Juliet Grey

A forradalom napjai
MÁRIA ANTÓNIA VALLOMÁSAI
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Confessions of Marie Antoinette
Ballantine Books

Copyright © 2013 by Leslie Carroll

Fordította: Kovács Kristóf

Szerkesztette: Gimes Katalin

Hungarian edition © Tericum Kiadó, 2015

Hungarian translation © Kovács Kristóf, 2015
Cover design © Tericum Kiadó, 2015
Férjemnek, Scottnak, amiért mindent lehetővé tett számomra.
 „Drágám!
A megpróbáltatás segít abban, hogy megtudd, valójában ki
vagy.”
Marie Antoinette Mercy Argenteau grófnak

„Az utókornak nem kéne sokat törődnie mindenféle titkos

történetekkel, amelyeket egy uralkodóról terjesztenek élete során
‒ rosszindulatból vagy csupán a pletyka iránti szeretetből,
amelyeket a megtévedt közönség valóságnak hisz, s amelyeket
néhány év múlva a történészek is elfogadnak, megtévesztvén így
magukat és az eljövendő nemzedékeket.”
Voltaire gyászbeszédéből, mely íratott XV. Lajos uralkodása
idején
 Első fejezet

Isten veled, ragyogás!

1789. október 5.

Ide nekünk a királynét, élve vagy halva!

Louison, a fiatal művésznő vékony hangja rekedten kong: de
nem is csoda: órák óta ezt a jelszót skandálja egyvégtében. Ő
azonban a torkát kínzó fullánkra éppoly kevéssé vet ügyet, mint az
esőre, mely arcát és egyetlen, épségben maradt, ám mostanra
sártól lepett szoknyáját öntözi: ő csak lépdel, egyre csak lépdel
Párizs központjából Versailles-ba, a palotához vezető kocsiút
mentén.
‒ Ide az egyik bordáját! ‒ károg fel egy poissarde a gyerek
mögött: széles derekú, húsos testű, bárdot himbáló nőszemély az,
a köténye csurom vér.
‒ Kifilézem, Isten engem úgy segéljen! ‒ rikkant egy másik,
jóval mélyebb hang. A lány erre már megfordul: azt várja, hogy
egy újabb halaskofa néz majd farkasszemet vele, esetleg azon
kurtizánok egyike, akik jobbára a Palais-Royal árkádjai alatt
csábítják üzekedésre az éhenkórász férfinépet, ám most
csatlakoztak a hőbörgők immáron hatezresre duzzadt menetéhez.
Louison most, hogy hátrafordul, felfedezi az ádámcsutkát, mely
sziklaként mered elő a kajabáló torokból: aztán már a meredező
sörtéket is felfedezi a tátott száj alatt. Most már azt is érti, hogyan
is lehetett képes ez a „fehércseléd” úgy himbálni a bárdot,
méghozzá hosszú mérföldeken keresztül, mintha az pusztán holmi
botocska volna.
‒ Pardon, monsieur ‒ böki oldalba a könyökével a rikácsolót a
szomszédnője ‒, votre perruque! ‒ Azazhogy a parókája
félrecsúszott a szerencsétlennek, aki most esetlen mozdulatokkal
nekilát, hogy megigazítsa a mondott fejéket. Amely fejék, meglehet,
fésűt még soha életében nem látott: beillene az a Gorgó-szobor
hajkoronájának is. Amúgy, ezt meg kell hagyni, ez a paróka a
jóember egyetlen jellegzetes vonása, ha ez nem lenne, mi sem
különböztetné meg a Versailles felé trappoló csorda többi tagjától.
Ekkor azonban a parókás férfi megragadja Louison derekát,
halálra rémítve ezzel szegény leányt, majd ujját az ajkaira helyezi.
‒ Sokan vannak itt a mieink közül ‒ súgja a lány fülébe. Kiejtése
kiművelt emberfőt sejtet, hallani rajta, hogy volt része oktatásban.
‒ Ide nekem az osztrák szajha szívét! ‒ ordít fel most egy
alkoholtól tocsogó női hang a tömeg mélyéről. Hát igen, hosszú az
út, és hidegen, reménytelenül szitál az égi áldás: elkél a
szíverősítő. A masírozó csőcselék számos tagja tartott pihenőt
minden egyes kocsmában az út mentén. Eddigre mindegyikőjük
kötényét és fapapucsát tenyérnyi vastagon belepte a sár ‒ vöröslő
arcuk, bíborló orruk hegye pedig legalább annyira árulkodik a
torkukon ledöntött jóféle snapszokról, mint a lelkűket fűtő
gyűlöletről.
Most, hogy felfedezte az oroszlánt a birkanyájban, Louison
körbesandít, hátha talál még valakit, aki kirína a hadra kelt
polgárok menetéből. Ámulva látja, hogy mennyi asszony visel
divatosra púderezett parókát, hogy hányan járnak hófehérben,
úgy, ahogy a királyné öltözködött, amikor ő, Louison, épp az első
tétova lépéseket tette az asszonnyá válás rögös útján. Akkoriban ő
maga sem ábrándozott egyébről, mint ezekről a habkönnyű, szellő
libbentette kelmékről és arról, hogy ilyent ölt magára minden
egyes fête champêtre alkalmával Versailles zöldellő
gyepszőnyegén. Ezek a nők, akik most így kicicomázva lépnek egy
ütemre a többivel, vígan dalolva, mintha nem is zavarná őket,
hogy ruhakölteményüket eső áztatja, és sár csúfítja hitvány
ronggyá, bizony, nem holmi kofaasszonyok: Louison már-már
látni véli őket, ahogy magában a palotában is megtalálják a
helyüket.
Az első sorban masírozó dobosok most új indulót vernek ki
hangszerükön: pattogósabbat, vígabbat, mint ennek előtte: hisz
hatodik órája már, hogy úton vannak, nem csoda, ha a zene is
elfáradt az utóbbi percekben.
‒ Most már a közelben járunk, mindjárt elérjük a várost! ‒
kiáltja egy hang a tömegből. Erre a hírre ezernyi fegyver ‒ mind-
mind paraszti szerszámként, kaszaként, sarlóként vagy
vasvillaként kezdte földi pályafutását ‒ emelkedik a magasba. Sőt,
immáron a dobosok előtti szekerekre szerelt ágyúk is
eldördülnek: a tizenkét fontos ágyúk brummogó hangja szétoszlik
a kora őszi égben. Mintegy válaszul többtucatnyi muskéta lövése
hallik.
‒ Már látom a kaput! ‒ kiáltja egy újabb hang, és Louison
akaratlanul megremeg. Verítékben ázó tenyere ráfeszül a vésőre:
ez az ő mesterségének címere.
‒ Félek ‒ súgja a mellette gyalogló férfi fülébe. Az úriember
bőre amúgy inkább fahéjtól és borstól illatozik, mintsem a
halszaggal és csirkevérrel keveredő izzadságtól, melyet oly
mesterien kent szét a kötényén, hogy avatott művész sem
művelhetné ügyesebben. Szökésre mindig kész parókája most
biztosan ül a fején: vörös, háromszögletű kalpag tartja fogva ‒ a
szabadság sipkája, ahogyan elnevezték ‒, melyet egy ittas
poissarde bocsátott a rendelkezésére, azt hívén a férfiúról, hogy
egyike az övéinek.
‒ Gondoljon a Gorgó-főre, s félelme nyomban elenyészik ‒
hallja Louison a férfi megnyugtató feleletét.
Az ifjú szobrásznő félhangosan vitába száll vele, mondván, e
pillanatban inkább az éhség az ő nemezise. Társa azonban
makacskodik: egy, csak egy oka van az üresen korgó gyomornak,
ismételgeti. Louison erre lerázza a vizet a szoknyájáról, mélyet
lélegzik, s tele tüdővel, frissült lélekkel újfent rágyújt a
csatakiáltásra: ide nekünk a királynét, élve vagy halva!

Én magam pedig sétára indulok az esőben. A szitáló köd, akár a

sírás, úgy telepszik a vállamra. Ezen a napon egyetlen látogatója
sem akad a kastélykertnek: a néptelen virányok látványa szinte
kísérteties a ködpárában. Megyek, amerre papucsba bújtatott
lábaim visznek. Lelkem legmélyén mintha magányos csellista
húzna egy nocturne-t. Egy szál magamban veszem birtokba
Trianon kertjét, még testőr sem követi lépteimet. Egyedüli társaim
a faágakba kapaszkodó levelek: zöldben és aranyszínben
derengenek az esőcseppeken keresztül.
 Összekapom magamon a szoknyámat, és engedve a fenti
sziklákról csordogálva aláhulló vízesés csábításának, megindulok
felfelé a barlanghoz vezető kövecses meredélyen. Ahogy felérek,
leülök a gránitszínű kövekre. Hosszú percekig egyebet sem teszek,
csak bámulom a víztükröt, miközben szürke szoknyám hasítékába
mélyesztem a kezeimet, hogy felmelegítsem őket a zsebemben.
Ujjaim összekulcsolódnak atyám kronométerén, tenyerem
élvezettel méregeti az óra súlyát. Ez a finom szemű láncon függő
szerkezet az egyetlen, ami Lotaringiai Ferenc után reám maradt,
és ez volt az egyetlen, amit magammal vihettem, midőn örökre
elhagytam szeretett Ausztriámat, hogy dauphine legyek
Franciahonban. Kihúzom zsebemből az órát, a számlapjára
pillantok: két óra múlt kilenc perccel. Sápatag felhő suhan át a
fejem fölött. Valaha, a mainál szebb napokon, sokat időztem itt
Von Fersen gróf társaságában. Itt beszélgettünk mindenről és
semmiségekről, itt öntöttük ki egymás előtt a szívünket. A múlt
héten felkeresett, hogy elújságolja, vett magának egy házat
Versailles városában, mégpedig nem másért, de egyedül azért,
hogy mellettem, a közelemben lehessen. Fel sem foghatom, mihez
kezdenék nélküle. Az elmúlt hónapokban az élet valóságos pokollá
változott itt. Sokszor, nagyon sokszor, túl sokszor állított a Sors az
elé, hogy búcsút vegyek szeretteimtől. Mon cher coeur Gabrielle
Polignac száműzetésbe kényszerült. Júliusban, midőn a párizsi
polgárok megostromolták a Bastille tornyát, a hangadók az ő
vérét követelték: mi mást tehetett volna férjem, mint riasztani az
én drága barátnőm családját, hogy fussanak, ha kedves az életük?
Erre a sorsra jutott d’Artois gróf is, családostul. Szívem Gabrielle
után zokog, ám azt elképzelni is alig tudom, mit érezhet férjem, aki
kénytelen-kelletlen száműzetésbe parancsolta legifjabb öccsét, ki
olyannyira magára vonta a köznép gyűlöletét, hogy nem maradt
egyéb mód a közrendűek őrjöngő vérszomjának csillapítására. És
itt van az én derék, jó Vermond abbém, gyermekkorom óta
tanítómesterem, kísérőm a Bécsből ide vezető úton, felolvasóm és
tizenöt éven át legbensőbb bizalmasom: ő is sebtében csomagolta
el ingóságait, hogy elérje ama hintók egyikét, melyek július
közepén indultak a határ felé.
Ősziesre borult az ég Versailles fölött, hála légyen érte a
forradalomnak. Elmúlt éveim társai, mint Gabrielle vagy Vermond,
is ennek az áldozatai, hisz ez küldte őket a száműzetésbe. És
mások is, akik velem múlatták az időt Trianonban, ahogy például
Lamballe hercegnő, arra kényszerültek, hogy meneküljenek a
reájuk leselkedő vész elől. Mindaz, ami nemrég még kékben és
zöldben pompázott, most szürkében és barnában borong. Ahogy
nézem a víztükröt, a hullámok mintha egy ártatlan arcot
formáznának, egy ártatlanét, akit magához vett az Úr, még a
mostani válság kezdetén. Igen, az első dauphin, Lajos József
vonásait látom, és lágy esésű, barna haját, ahogy a vállára omlik;
meg kerek, kék szemének szelíd pillantását. A vízcsobogás is
mintha az ő szavát visszhangozná, ahogy felém hajolva biztatóan
odasúgja nekem: Sois courageuse. Egyet se féljen, Maman!
‒ Je te promets, mon petit ‒ súgom fülébe az ígéretet: ám az
ábrándozást most félbeszakítja a gyanú, hogy talán túlságosan is
hosszan időztem el ezen a nyirkos kövön: érzem a nedvességet a
csontjaimban. Épp újra előhúzom a zsebemből Papa óráját,
amikor a távolból harsány hallózás üti meg a fülemet. A hang
irányába tekintek: egy kis lakáj, nyúlánk termetű fiú, szedi a lábát
felém, királykék libériában.
‒ Votre Majesté! ‒ kiáltozik tovább, és eközben heves
mozdulatokkal integet a palota és mögötte a városka irányába. ‒
Arra kérik Felségedet ‒ zihálja, mire hallótávolságba ér ‒,
méghozzá nyomatékosan, hogy kegyeskedjék haladéktalanul
visszatérni a palotába. Több ezer asszony menetel Versailles felé,
Párizsból jöttek mindahányan. Úgy hírlik, fegyverük is van!
Első gondolatom Lajosnak és a gyermekeknek szól.
‒ Hol van Őfelsége? ‒ kérdem a fiútól.
‒ Még a vadászaton, odakint, Meudonban ‒ lihegi az ifjonc. ‒
Futárokat szalajtottunk utána, hogy visszahívják. Kérem, jöjjön!
Azonnal! ‒ Az apród ajka szinte már sírásra görbül. Dacára daliás
termetének, egy perccel sem lehet több tizenkét évesnél. Kezemet
nyújtom feléje, így kérdem meg, hogy ki küldte.
‒ De La Tour de Pin gróf, a hadügyminiszter ‒ kapom a
feleletet. ‒ Mégpedig roppant izgatottan.
Útban vissza a château felé minden erőmmel azon vagyok, hogy
lelket öntsek a fiúcskába. Megkérdem, hogy hívják, biztatom, hogy
meséljen a családjáról. Jó egy mérföld választ el minket Kis
Trianon kapujától: Daniel meg én gyalogszerrel tesszük meg az
utat. Szegény gyermek, nagy igyekezetében, hogy előkerítsen,
elfelejtett hintót rendelni a számomra.
Ahogy odaérünk, teljes zűrzavar fogad. Mióta a rémhírek utat
törtek maguknak Versailles falai közé, a királyi lakosztályok óráról
órára zsúfoltabbak és zsúfoltabbak lettek. A nyüzsgés alapján akár
úgy is vélhetnénk, bál készül a Tükörteremben. Az CEil de Boeuf
padlóján is miniszterek és udvaroncok tipornak egymás sarkára:
és ahányan csak vannak, mind különb és különb javaslatokkal
állnak elő.
‒ Messieurs, addig semmiről sem dönthetünk, míg Őfelsége
vissza nem érkezik Meudonból ‒ figyelmeztetem őket. Bár
körülöttem lázban ég a világ, én magam, különös, de megőrzőm
nyugalmamat. ‒ Nem tehetünk egyebet, mint hogy tétlenül
várakozunk ‒ közlöm a miniszterekkel. A levitézlett
pénzügyminiszter, Jacques Necker, aki júliusban, miután
összekülönbözött a királlyal a lázadókkal szembeni bánásmód
kérdésében, megkapta a maga congé-ját, elbocsátó üzenetét, most
újra itt van, de szemlátomást csupán azért, hogy összeakassza a
bajszát Saint-Priest gróffal: az ő posztja is ennek a szabadossági
hullámnak a hátán sodródott a megsemmisülésbe. Ám
mindkettőjüket túlkiabálja De La Tour du Pin gróf sztentori
hangja.
Hiába, hogy még a júliusi tisztogatás után is száz meg száz
udvaronc maradt Versailles-ban, ha most mindőjüket pánik
bénítja meg. Ám még galambszürke és lazacrózsaszín
díszruhájukat beszennyező félelmükön is felülkerekedik a minden
rémséggel dacoló kíváncsiság. Mindnyájan a Salon d’Hercule
ablakainál tülekednek, hátha megleshetik a közelítő csőcseléket.
Annyi gráciával, amennyit e pillanatban mímelni tudok,
visszavonulok magánlakosztályomba, mely messze a királyi
lakosztályok mögött rejtőzik.
‒ Kérem, gondoskodjék róla, hogy elegendő tűzifánk legyen ‒
szólok oda Madame Campannak. Gyors pillantásából, melyet felém
lövell, láthatom, hogy már tudja is, mi jár a fejemben. Könyvét a
kis márványasztalra ejti, és csatlakozik hozzám, az intarziás láda
elé. Kulcskarikát rántok ki a zsebemből, kinyitom a lakatot. A
ládából négy kisebb ládikót emelünk ki, a kandallóhoz cipeljük
őket. ‒ Égessen el mindent, amit ezekben talál, Henriette ‒
utasítom jeges nyugalommal. A lángok fellobbannak, hogy porrá
és hamuvá égessék emlékeimet. És míg a tűz elhamvasztja
anyámmal s testvéreimmel folytatott levélváltásunkat, én magam
nekilátok, hogy papírra vessem utolsó üzenetemet száműzetésben
sínylődő, drága hercegnőmnek.
Tintába mártom írótollamat. Szabályos, nyílegyenes sorokat
rovok a papírra, jóllehet kéztartásom most szemernyivel sem
biztosabb, mint volt gyerekkoromban, midőn minden egyes leírt
szavamat tulipirosra pettyezte fáradhatatlan nevelőnőm szigorú
tolla. Eszembe ötlenek a szavak, melyeket ábrándozásomban
fiacskám intézett hozzám ma délután, a vízesés mellett: ezekkel
egészítem ki Gabrielle de Polignac barátnémhez intézendő
levelemet, melyben körülményeimet ecsetelem. Mindazonáltal,
efelől biztosíthatom önt, a megpróbáltatások nem győzhetik le sem
erőmet, sem bátorságomat. Nem, e kettőről sosem mondhatok le.
Sőt, a hányattatások inkább megfontoltságra intenek: ráadásul épp
az ilyen pillanatokban ismerhetjük ki a körülöttünk élő embereket,
és ezek tanítanak meg arra, hogyan különböztethessük meg azokat,
akik méltók a bizalmunkra, azoktól, akik nem érdemesek rá.
Egyedül Isten a megmondhatója, mikor kapja kézhez a
levelemet ‒ ha megkapja egyáltalán.
Visszatérek az CEil de Boeuf termébe: De La Tour du Pin gróf
változatlanul mondja a magáét, ellentmondást nem tűrő eréllyel,
hogy a legjobb, amit tehetünk, ha kiküldjük a Flandriái Regiment
zsoldosait, hogy zárnák le a Párizsba vezető utat.
‒ Hát az meg mire lenne jó? ‒ akadékoskodik Necker, akit már
eddig is sokan vádoltak meg, hogy túl fontos a számára a nép
szeretete. ‒ Hiszen ‒ teszi hozzá ‒ a városkapuk már tárva-nyitva
állnak, és órák óta özönlik keresztül rajtuk a tömeg!
Újra emlékeztetnem kell a grófot, hogy ilyen döntést nem
hozhat a király távollétében. De La Tour du Pin bámul rám, mint
borjú az új kapura, csak állkapcsának ütemes mozgása leplezi le ‒
és egyben igyekszik tompítani ‒ a benne fortyogó, ellenem
irányuló haragot.
‒ Tehát járjunk csak fel-alá, s tördeljük kétségbeesetten a
kezünket, ahogy a cselédlányok? Sacre Dieu! Akkor már jobb, ha
felsorakozunk, és így várunk, kötelességtudó vízimadár módjára,
hogy a vadászok puskavégre kapjanak minket! Istenemre! ‒ fakad
ki, karjaival a szomszédos Tükörterem felé hadonászván, ahol
Franciaország nemességének legjobbjai gyönyörködhetnek
önnön rémületük képmásában. ‒ Azok a pávák odaát ‒ folytatja ‒
mind díszkardot hordanak, aminek legfeljebb ha az lntendant des
Menu Plaisirs vehetné hasznát, színházi kellék gyanánt! Igaz,
gyémántok ékesítik ezeket a kardokat, az élük azonban akár a
kenőkésé! Ráadásul, nekem elhiheti Felséged, viselőik közül még
azok is, akik láttak már csatát életükben, régen elfeledték, miként
használják fegyverüket az ellenséggel szemben. Fia fogadást
kellene kötnünk, Majesté, én inkább a halaskofákra tenném fel a
pénzem, semmint Noirmoutiers márkira vagy a hasonszőrűekre!
Jóllehet Lajos távollétében a grófnak nincs felhatalmazása arra,
hogy regimenteket mozgósítson, ahhoz megvan a joga, hogy
megtegyen mindent a palota falainak védelmére. Úgy rendelkezik,
hogy a Miniszterek Udvarának hatalmas vaskapuit bezárják. Már
maga az esemény is jelképes: soha ennek előtte Versailles kapuit
nem zárták be a nép előtt. És ez még nem minden: De La Tour du
Pin a tőle megszokott eréllyel újabb őrcsapatot vezényel a királyi
lakosztályok termeit egymástól elválasztó nehéz ajtókhoz, hogy
zárják le ezeket is. Ezek az ajtószárnyak sem találkoztak a
Napkirály ideje óta.
‒ Elbarikádozni minden folyosót! ‒ harsog a gróf. Feleletül a
királyi gárda vállvonogatása érkezik, és a vakvilágnak feltett
kérdés, hogy „ugyan mivel?”.
Ám hamarosan megkapjuk a választ erre a kérdésre: parókás,
fehérrel szegett kék zekébe bújt gárdisták tucatjai hordják egymás
sarkára tiporva az aranyfüstös, brokáttal szegett bútorokat. És
amíg az asztalok lapjára karosszékek telepíttetnek, az ajtók elé
komódok zsúfolódnak, tovább zeng De La Tour du Pin gróf érces
hangja: ‒ Nem engedjük, hogy foglyul ejtsenek minket! Nem
hagyjuk magunkat lemészárolni! Védekezni fogunk!
Én pedig a bútorokat cipelő kékkabátosok sorai közt egy
nyúlánk férfialakra leszek figyelmes, palackzöld zekében,
világosbarna haján alig néhány szem rizsporral.
‒ Axel ‒ hagyja el egy sóhaj ajkaimat. Vajon mióta már, hogy
közöttünk van, anélkül, hogy észrevettem volna? Ám még most
sem üdvözölhetem, hisz már maga a gesztus is oktalan feltűnést
keltene. De ismerjük egymást, méghozzá a magunk módján: így
aztán a puszta jelenléte, hogy ő az egyetlen az udvaroncok között,
aki ‒ holott nem is francia ‒ nem restell a védelmünkre kelő
katonák közé állni, önmagában is elegendő, hogy kimutassa,
milyen meghitt érzelmek fűzik hozzánk, nemcsak énhozzám, de
férjemhez is. Magamban azért imádkozom, bárcsak megfordulna
Axel, hogy pillantásunk találkozhasson, hogy tekintetemből
olvashassa ki, ami a szívemben írva van ‒ őt azonban sokkal
jobban lefoglalják teendői. Épp egy kárpitozott karfájú székkel
egyensúlyoz: már felrakta egy asztalra, és most magához int
három őrt, hogy segítsenek a bezárt ajtóhoz nyomni az építményt.
Félelmem, hogy Franciaország gyermekei ‒ az enyémek tehát ‒
még megrettennének a felfordulástól, a könyvtárszobámba
kerget: ide, magánlakosztályaim termeibe egy ügyesen a falikárpit
damasztjába rejtett ajtón át vezet az út. A négyesztendős dauphin,
Lajos Károly, vígan fetreng a szőnyegen, a nővérkéje, Madame
Royale játszik vele, mindkettejük fölött pedig a nevelőnő, De
Tourzel márkinő tekintete őrködik: fiacskám csak Szigorú
Anyónak becézi ‒ a jó asszony háta mögött. Louise de Tourzel
feláll, ahogy a szobába lépek.
‒ Maman! ‒ kiált fel a dauphin; rám mosolyog, puha
öklöcskéjébe kapja sárga labdáját. Mousseline is felélénkül
jöttömre, és ahogy melléjük érek, tüntetőleg hátat fordít
kisöccsének: az én leányom már elmúlt tizenegy éves, igazán nem
várhatjuk el tőle, hogy egy kicsiny fiúcska pesztrálásával múlassa
drága idejét.
A márkinő elérti aggodalmas pillantásomat; odalép hozzám, én
elkapom mindkét kezét, közelebb húzom magamhoz, hogy a
fülébe súghassam: történjék bármi, a gyermekek napirendjét
semmiképpen sem szabad bolygatnunk, hacsak, természetesen…
De nem mondhatom végig. Az ajtó felől kaparászás hallatszik.
Madame Campan ajtót nyit. Egy küldönc piheg a küszöbön: ahogy
észreveszi a királyi gyermekeket, csak suttogva meri átadni az
üzenetét.
‒ Votre Majesté, a király megérkezett!
Karjaimba kapom fiamat és leányomat, csókot nyomok édes
arcocskájukra. Campan és Tourzel bókkal búcsúznak tőlem, ahogy
az ajtó felé indulok, ajkamhoz szorított ujjammal intve hallgatásra
őket, nehogy fölöslegesen megriasszák a kicsikéket. De meddig,
hasít belém a gondolat, meddig óvhatom még meg őket az
ajtónkon kívül fenekedő vésztől?
Átlibbenek a királyi lakosztályok termein, benyitok a Mars-
szalonba. Lajos már ott ül, még mindig a magas kalapját viseli, zöld
vadászruháját sárfoltok csúfítják. A miniszterei úgy tapadnak rá,
akár a folyondár a ház kőfalára. Közülük is kiemelkedik egy
bőkezűen púderezett paróka, alatta vastag, fekete szemöldök:
Jacques Necker az, aki torkát megfeszítve igyekszik túlkiabálni a
teremben uralkodó hangzavart ‒ a helyiség most igazán méltó a
nevére, melyet Mars, a háborúk istene után kapott, ez most a
főhadiszállás.
‒ Önnek, Síre, minden körülmények között itt kell maradnia! ‒
mennydörög Necker, és közben lapos pillantást vet Saint-Priest
gróf, a királyi háztartás államtitkára felé. ‒ Képzelje csak el, mit
gondolnának önről, ha menekülőre fogná! ‒ makacskodik Necker.
Hát ezek miről vitatkoztak, míg én távol voltam?
‒ Talán bizony én voltam az, aki azt tanácsolta Őfelségének,
hogy hagyja el a trónt? ‒ vág vissza Saint-Priest. ‒ Én csak annyit
voltam bátor előterjeszteni, hogy a királyné és Franciaország
gyermekei, a saját biztonságuk érdekében, szoros védőgyűrűben
vonuljanak vissza Rambouillet-ba. Ha figyelmesen végighallgattak
volna, tudhatnák, én azt javasoltam, hogy a király nyolcszáz fős
testőrgárda és kétszáz Chasseurs des Evêchés élén lovagoljon elébe
azoknak, akik Párizsból menetelnek felénk. Egy ezerfős
különítmény már szembeszegülés az ellenséggel, nem pedig
visszavonulás!
Az Île de France nincs messze innét; lóháton Rambouillet is
gyorsan elérhető: mégis, aggódom az előttünk álló út miatt. A
château, ez a középkori erődmaradvány hat éve nyerte meg Lajos
tetszését, olyannyira, hogy rögvest meg is vásárolta: képtelen volt
ellenállni a környezet, az üde, vadban gazdag erdők csábításának.
Itt mindenesetre én és a gyermekek biztonságban érezhetnénk
magunkat, legalábbis egyelőre. De La Tour du Pin gróf egyetért
Saint-Priest javaslatával: ám ő, lévén hadügyminiszter, előre is kell
hogy gondolkozzék, akár a sakkjátékos.
‒ Csakhogy, úgy tudni, jó hatezren menetelnek errefelé ‒ veti
ellen. ‒ Ha a mi ezer emberünk túlerővel kell hogy szembenézzen,
mindössze két előnyünk marad: a meglepetésszerű támadás
hatása és a nagyobb tűzerőnk; no meg az, ha kovácsolunk egy
tartalék tervet is, arra az esetre, ha az előbbiek nem járnának
sikerrel.
‒ Márpedig én, uraim, nem vagyok hajlandó francia vért ontani,
a magam kedvéért pedig kivált nem! ‒ vágja ki ellentmondást nem
tűrően Lajos. ‒ Ráadásul, önök így mondják, ezek a menetelők
valójában asszonyok! Semmi sem kényszeríthet arra, hogy
tűzparancsot adjak ki nőkkel szemben!
‒ Engedelmével, Majesté, ezek szörnyen feldühödött asszonyok
‒ hajtja meg a fejét a hadügyek minisztere. ‒ Így aztán, ha, isten ne
adja, a lázadók nem hajlandóak visszafordulni, és a józan ész
szavára sem hallgatnak, akkor ön, lévén testőrségének
gyűrűjében, nem tehet egyebet, mint azt, hogy visszavonul
Rambouillet-ba. Onnan aztán, a királyi családdal együtt,
biztonságban továbbindulhat Normandiába: így megnövelhetnők
a távolságot ön és a zavargások helyszíne között.
Ahogy körülnézek, mintha a falakon függő portrék szeméből is
sürgetést olvasnék ki. XV. Lajos és boldogult édesanyám, Ausztriai
Mária Terézia néznek egymással szembe a szalon végtelenjén át:
mindkét arc, akárha vörös damaszt tengeréből emelkedne elő.
Vajon ők mit tennének az én helyemben? Mit tenne a körmönfont
Lajos, és mit az én mindig oly határozott, oly sziklaszilárdan
eltökélt és egyes-egyedül a saját fejére hallgató Mamanom?
‒ Senkit sem akarok veszélybe sodorni ‒ szögezi le újfent
férjem: de vajon most kire-mire gondol? A családja biztonságára,
a miniszterei egymásnak ellentmondó javaslataira? Vagy épp a
nép jóakaratára? A királyi lakosztályok termeit valósággal
elárasztja a száz és száz udvaronc egybemosódó mormolása.
Márkinők, hercegnők sustorognak zaklatottan, kinyitott legyezőik
védelme mögül ‒ ám énhozzám egyikőjük sem mer szólni.
És vitatkoznak, vitatkoznak a férfiak, míg az óra el nem üti a
négyet. A gong szavára elfordulok tőlük, nézem az ablakon át a
partém őszi világát: közeleg az alkony, a fáknak már csak a
körvonalai sejlenek. Vajon mit hoz a nap vége? A félsz
megcsiklandja a tarkómat: egész testemben összeborzongok.
Lajos hangja térít magamhoz.
 ‒ Messieurs, addig nem dönthetek, míg meg nem hallgatom a
királyné véleményét!
A szalon elnémul, mintha villámgyors vaskéz intené kushadni a
fecserészőket.
E pillanatban egy, csak egy gondolat jár a fejemben: átlábalok a
termen, megállók férjem előtt, tekintetünk egymásba kulcsolódik,
jóllehet, amilyen rövidlátó, legfeljebb ha egy ezüstös foltot lát
belőlem.
‒ Nem kívánhatom, hogy a király oly veszélynek tegye ki magát,
aminőben nem osztozhatom ‒ jelentem ki.
‒ Akkor hát maradunk ‒ mondja ki a végső döntést Lajos. ‒
Maradunk, mégpedig együtt.
De La Tour du Pin gróf felháborodott horkantással felel.
Már minden szobában elütötték, márvánnyal és arannyal, a
négyet az órák: múlik az idő, egyre sebesebben. Öt órakor kapjuk
meg a hírt, hogy a csőcselék, a snapsz által feltüzeltetvén, megállt a
Nemzetgyűlés épülete előtt: ezt az intézményt a Harmadik Rend
kreálta, az elmúlt év júniusában. Népi kormánynak titulálják
magukat, holott mind ez idáig egyéb sem tellett tőlük, mint az,
hogy gyűlöletet szítsanak, vérszomjtól habzó szájjal. A
kormányzás mesterségéhez egyikük sem konyít: gyógyírt a
nemzet sebeire egyik sem talál ‒ ehelyett a királyi házra okádják
minden haragjukat, minket rágalmaznak minden bajok kútfejének.
Újabb hírek érkeznek: a tömeg megpróbált behatolni a
Nemzetgyűlés épületébe, hogy találkozzék a küldöttekkel. Úgy
tetszik, minket korábban félretájékoztattak: a tömeg nem kizárólag
hitvány pórokból áll, akadnak ott jeles férfiak is, így például a
Sorbonne anatómiaprofesszora, Guillotin doktor úr. Nem, ez az
otromba tömeg magától nem indult volna meg: kellett hogy
uszítsák őket ‒ és bizony, minden csattanásra, mellyel a
halaskofák fapapucsa lép, egy-egy csosszanás felel, holmi nagy
tudású férfiú fűzős topánba bújt lába alól.
‒ De hát mit kívánnak még? ‒ fordul értetlenkedve Lajos a
Nemzetgyűlés küldötte felé. ‒ Hisz megkapták már a sajtó
szabadságát! Az egyházat megfosztottuk dézsmái javától! A
nemesség kiváltságainak zömét eltöröltük! És mindezt három
röpke hónap alatt! Most meg ez a sustorgás az emberi jogokról!
Hát mit kívánnak még? ‒ ismételgeti, egyre elkeseredettebben.
Valóban, mindez már-már teljességgel érthetetlen. Túl gyorsan
követik egymást az események ‒ és mégis, a lázadók még inkább
siettetnék őket.
‒ Korog a gyomruk, Felséges Úr ‒ felel a küldött. ‒ Úgy vélik, a
Nemzetgyűlés tagjai közt a nép ellenségei rejtőznek, őket tartják
az éhínség okozóinak. Úgy tudják, ezek a gazemberek pénzzel és
kötvényekkel vesztegetik a molnárokat, hogy ne őröljék meg a
búzájukat. Hogy a gyűlés elnöke neveket kért, azt felelték, Párizs
hercegérseke is közöttük van. Ezt hallván egy küldött Arras
városából, bizonyos Monsieur Robespierre, felszólította a
teremben lévő nőket, hogy hágjanak fel a padokra, és onnan
kiabálják, hogy kenyeret akarnak ‒ meséli tovább a küldött, itt
azonban elakad a hangja, bizonytalan tekintetét reám veti. ‒
Sajnálom, hogy a királyné jelenlétében kell elújságolnom, Sire, de
a halaskofák egyike ekkor előrántott piszkos kötényéből egy
elfeketült kenyérvéget, és nagy hangon bejelentette az
egybegyűlteknek, hogy…
‒ Continuez, s’il vous plaît, monsieur ‒ bátorítom a jóembert,
hogy folytassa csak a mondókáját.
‒ Azt mondta ‒ engedelmeskedik a szerencsétlen, mind
remegőbb és remegőbb hangon ‒, hogy ezt előbb lenyeleti az
Autrichienne szukával, és csak azután tekeri ki a nyakát.
A terem ismét elhallgat, ezúttal azonban mindössze egy-két
pillanatra. Aztán újra kitör a hangzavar: egymás szavába vágva
adnak hangot felháborodásuknak az udvaroncok, még a
miniszterek helytelenítő megjegyzései sem tudják túlkiabálni őket.
Ám minden kiáltozás belefúl a kapuk felől harsogó ordítozásba.
Odakint lassan leszáll az éj, az égbolt nehéz ködtakaróba
burkolódzik. A palotaőrség egyik katonája jelenti, hogy több száz,
ha nem több ezer asszony feszül neki a vasrudaknak, hogy
áthatolhassanak a kapun. Ordibálnak, ahogy a torkukon kifér, de
ordítsanak bármit, én tudom, mi járatban vannak: az én véremre
szomjúhoznak. Ostoba volnék, ha nem rettennék meg tőlük.
‒ Nem tehetem meg, hogy tudomást sem veszek róluk ‒
szögezi le Lajos is. ‒ A király atyja az ő népének, és ezek a lázadók
is az én gyermekeim. Ha pedig, mint hírlik, csak feldühödött
asszonyokról van szó, akkor végképp nem látok okot a pánikra.
Férjuram abba is beleegyezik, hogy fogadja a lázadók ötfős
küldöttségét ‒ a delegáltakat a tömegből választják ki, és a
Nemzet-gyűlés képviselői kísérik őket az CEil de Boeuf ajtajáig.
Csak azon imádkozom, hogy ne legyen náluk fegyver; vagy, ha
valahogy megpróbálnák becsempészni, adja az ég, hogy hű
gárdistáink még idejében felfedezzék őket.
Am ahogy a delegáció megérkezik, rögtön ráébredek, hogy
maguktól a küldöttektől inkább kell tartanom, mint a fegyvereiktől.
Az első, Arras képviselője, bizonyos Maximilien Franҫois Marie
Isidore de Robespierre ‒ ezen a néven mutatkozik be Lajos előtt ‒
mintha soha életében még csak el sem mosolyodott volna.
Tenyérbe mászó ábrázata van, akár a patkánynak, ám modor és
cicoma dolgában nem marad el az udvaroncok mögött. Gallérja-
zsabója hófehér és buggyos, cipőjében még a fűzőt is úgy
kisuvickolta, hogy szinte világít a vakító gyertyafényben. Ahogy
áthág a szalonon, szúrós tekintete ide-oda villan, kíváncsian, s
talán irigyen is, szemügyre vesz minden látnivalót, amit a
Tükörterem kínál: mindent, mit a királyság intézményében oly
gyűlöletesnek mond. Mégis, ha ruházatát nézed: kiköpött márki!
Öltözetével, fizimiskájával engem máris meggyőzött: olyan ember
ő, kinek egyetlen szavát sem tanácsos elhinni.
Monsieur Robespierre oldalán egy viszonylag mérsékeltnek
mondható képviselő, Monsieur Mounier lépdel: ahogy a társa egy
pillanatra nem néz oda ‒ nyilván a tükörképében gyönyörködik ‒,
meghajol előttem.
‒ Robespierre duzzog, Felséges Úrnőm ‒ hadarja suttogva ‒,
mert ma délután megkaptuk a hírt, hogy király nem hajlandó
ratifikálni az Emberi jogok nyilatkozatát. ‒ Suttog még, de már
talpal is tovább, hogy nagy közlékenységében le ne maradjon a
cimboráitól.
‒ Hiszen a Nemzetgyűlés már augusztus 26-án aláírta, több
mint egy hónapja várunk Őfelsége szignójára! Persze, hogy
elfogyott a türelem! Pedig, úgy hiszem, elkerülhetnénk a
vérontást, ha ön rávenné a királyt, hogy végre aláírja!
Sápadt, értetlen arccal nézek utána. Magam is olvastam ezt az
irományt, jól emlékszem, miket követel benne a köznép: hogy az
uralkodás joga a király helyett a népet illesse! Hát ez meg mit
jelent? Csak nem azt, hogy a polgárok ezentúl maguk dönthessék
el, fizetnek-e adót vagy sem?
 ‒ Hogyan? ‒ szólok Monsieur Mounier után. ‒ Még ma?
‒ Meg kell győznie a királyt, Majesté! ‒ áll meg Mounier is.
‒ Nincs más választásunk!
‒ Márpedig én rá nem veszem a férjemet, hogy olyasmit
tegyen, ami ellentétes a meggyőződésével! XVI. Lajos Isten
akaratából uralkodik, önök pedig, az önök Nemzetgyűlésének
képviselői, nem többek önjelölt akarnokoknál, ha pedig az
uralkodás joga mindenkit megilletne, ahogyan azt az Emberi jogok
nyilatkozata követeli, abból egyedül anarchia sülne ki! Hát ki
uralkodna akkor? Majd én megmondom önnek, Monsieur: a
káosz!
Most érünk el a Tükörterem végébe, megkerüljük az CEil de
Boeuf sarkát, ahol Lajos, gárdistái által körülvéve, épp jelt ad az
asszonyoknak, hogy rázendíthetnek keserveik felsorolásába.
Hallom, ahogy megkérdezi mindőjüket, mi a mestersége, kiféle-
miféle a férje, hogy vannak a gyerekei. Nyájasan beszél velük,
hangjában nyoma sincs a leereszkedésnek, inkább atyaian cseng ‒
de még halványkék szemében is valódi együttérzés tükröződik.
Most épp egy csinos, fiatal nőcske mutatkozik be neki, sárpettyes
bőrkötényben, pajkosan ki-kibukkanó göndör, barna fürtjei fölött
kendőként hordott trikolórral: Louison Chabry a neve.
‒ Szobrászként dolgozom ‒ meséli, rácáfolva arra a
híresztelésre, hogy a tüntetők sorait csupa poissarde töltené fel. ‒
Éhezünk ‒ bogozza szorosra a csomót a kendőjén. Félve pislantok
feléje: tán csak nem egy elmeháborodott ez a nőszemély, hogy
rátámadjon az uramra? Félelmem nem egészen alaptalan: XV.
Lajost kevés híja, hogy le nem mészárolta az az őrült, aki a Cour
Royale kellős közepén támadott reá!
‒ Nem őrölnek a molnárok! ‒ jajdul a lányka. ‒ Nincs
kenyerünk! Két napja már, hogy falat se volt a számban! ‒
Mademoiselle Chabry tekintete fel s alá cikáz az CEil de Boeuf
cikornyái közt, szemügyre veszi a testes márványpilasztereket, a
merész vonalú ökörszemablakot, melyről a terem a nevét kapta,
az ezer és ezer kristályszemcsétől csillogó öles kandelábereket. ‒
A feje, Sire ‒ leheli elhalóan. ‒ Felismerem a profilját! Ott díszlik
minden garason… ‒ Azzal szeme bogara eltűnik a szemhéja alatt, a
leányzó térdre hull, majd egész testében elterül a földön. Elájult,
erőt vett rajta a gyengeség, hogy királya előtt áll, s körötte ragyog
Versailles minden fénye és pompája. Úgy kell szegénykét
felcibálniuk a vele egy követ fúvó „nővéreinek”.
Maga a király kiált repülősóért. Az udvaroncok szánalmasan
forgatják zavart fejüket, egyikük sem vállalná, hogy elsőként
nyújtsa ecetbe mártott keszkenőjét a szerencsétlen
szobrászlányka orra elé; ostoba motyorászásuk immár betölti az
egész szalont. Ám ekkor egy kiáltás zaja, akár a nyílhegy, áthatol a
zsivajon, és véget vet neki. Damien tőre lehetett ilyen, amikor XV.
Lajos szíve felé meredt a hegye.
‒ Lándzsára tűzzük a királyné fejét!
Most minden tekintet rám szegeződik. Egyenes háttal, felszegett
fejjel állok. Az efféle kofaasszonyok nem méltók a félelmem
látványára. Nem láthatják, ahogy ijedten bekapom alsó ajkamat.
Lajos felsóhajt: Franciaország minden súlya az ő vállát nyomja, ő
pedig most újra a padlón heverő lányra pillant.
‒ Tehát azért jöttek, hogy bántalmazzák a feleségemet? ‒ kérdi.
Aztán már csak azt hallom, ahogy az uram megígéri a nőknek,
hogy lesz kenyerük, mindőjüknek lesz, mégpedig a királyi raktárak
készletéből. Jut is, marad is, üti meg a fülemet, ahogy biztatja őket.
Ne mondja senki, hogy Franciaország királya nem hallja meg
népének zokszavát.
Most Lafayette márki egyik szárnysegéde verekszi át magát az
audiencia embertömegén. Midőn az amerikai tartományok
fellázadtak Anglia ellen, a vörös üstökű márki tábornok lett a
gyarmati hadseregben. George Washington parancsnoksága alatt
szolgált: ez utóbbi úrból lett aztán az újszülött állam első elnöke.
Ó, jaj: Lafayette a rebellió lángját akkor is a szívében hordta,
amikor hazájába visszatért, engedve a hívásnak, hogy ott lehessen
a Bastille ostrománál ez év júliusában ‒ de nem ám a korona
oldalán, éppenséggel ellenségeinket segítve, a polgárok által
toborzott alakulat, a Nemzeti Gárda parancsnokaként!
‒ Egy szóra, Majesté! ‒ könyökli át magát a bámészkodókon a
jövevény. Lajos felemelt kézzel türelemre intené, ám az adjutáns
nem adja be a derekát. ‒ Sire, ez sürgős. ‒ És bejelenti, hogy a
Nemzeti Gárda parancsnoka harmincezer lázadó élén megindult
Párizsból Versailles felé: soraikban ott menetelnek a Francia
Gárda katonái is, akik nemrég még a koronának fogadtak örök
hűséget!
 De la Tour du Pin gróf tüstént kiürítteti a termet, és mihelyst a
kofaasszonyok és a Nemzetgyűlés képviselői eltakarodtak, Saint-
Priest elismétli a javaslatát: a királyi család vonuljon vissza
Rambouillet-be. Maximillien Robespierre és jómagam kis híján
egymásba ütközünk, ahogy ő épp kilépne a teremből: tekintetünk
egy pillanatra összeszikrázik. Fekete a szeme, de hideg, akár a
halé. Valaki közben mellém sodródik, gyűrött papírlapot nyom a
kezembe, én azonban nem bírom, nem merem elolvasni itt, a
tömeg közepén.
A király távozik: tehetetlen udvaroncok háborgó tengerét
hagyja maga után, ahogy becsukódik mögötte az CEil de Boeuf
ajtaja. Kettesben, minisztereink társaságában,
magánlakosztályunkba vonulunk vissza. Lajos
könyvtárszobájának csöndjében Saint-Priest látványosan királya
lába elé veti magát, úgy igyekszik kikényszeríteni belőle a döntést.
‒ Ha hagyja, hogy Párizsba cipeljék Felségedet, úgy holnaptól
búcsút mondhat a koronának! ‒ Szavait a kandallópárkányon álló
óra szakítja félbe: nyolcat üt. Ekkor, ezen a napon immár
másodszor, férjem felém fordul, hogy a tanácsomat kérje, mielőtt
határozna.
Eszemben sincs, hogy magára hagyjam, kivált most, hogy
közeleg a vész.
‒ Induljunk ‒ mondom ki. Megcsókolom a homlokát, sarkon
fordulok, száguldva indulok a gyerekek szobái felé: kiadom a
parancsot, hogy Madame de Tourzel és az épp kéznél lévő sous-
gouvernantes csomagoljanak össze mindent, amit csak találnak.
‒ Vite, vite! ‒ rivallok rájuk. ‒ Negyedórán belül indulnunk kell!
Mire az óra ismét ütne, az egész család, még Élisabeth
hercegnő, a király húga is egybegyűlik a Herkules-szalon alatti
teremben, a főlépcsőház aljában. Fiacskám és leányom kék
gyapjútakaróba burkolva kapaszkodik a nevelőnő szoknyájába.
Madame Élisabeth alsó ajka meg-megremeg a félelemtől.
Gyermekeim biztonsága jár az eszemben, minden egyebet
száműzök a gondolataim közül ‒ tehát kiterelem a kicsikéket az
esti sötétbe. Ahogy a Cour de Marbre kövezetét érinti a lábunk,
örömkiáltásra leszünk figyelmesek. A Place des Armes, a kapukon
kívüli dísztér hemzseg a kofaasszonyoktól: Ők emelik égnek, ők
rázzák diadalmasan fegyvereiket, azaz vasvilláikat és sarlóikat.
Most hálát adok az égnek, hogy férjemet rövidlátással sújtotta:
legalább nem kell látnia, micsoda torzpofák vicsorognak felénk.
Ügy iszkolunk el a palota falai előtt, akár a patkányok: az istállók
felé igyekszünk, hintónk ott vár ránk.
‒ Szökevény király, királyi szökevény ‒ mormolja mellettem
Lajos, a hangjában tőle szokatlan undor remeg.
Még ki sem nyílik a kapu, és a tömeg máris újra rázendít,
ezúttal hisztérikus, őrjöngő hangon.
‒ A király szökik! ‒ ordítják: nekirontanak a hintóinknak,
felkapaszkodnak a bakra, széttépik az istrángot, hogy szegény
lovaink kétségbeesve nyihognak a sötétben. Csapdába estünk.
Végül Saint-Priest és De La Tour du Pin ment meg minket: látták,
ahogy indulni készülünk, és most a saját kocsijaikat ajánlják fel
végső menedékként, amelyek odakint várakoznak, indulásra
készen, az Orangerie kapui mögött. Ha odáig sikerül eljutnunk
bántatlanul, talán sikerül észrevétlenül elillannunk Versailles-ból.
Csakhogy a csőcselék egyre közelebb nyomul felénk. A flamand
zsoldosok regimentje ‒ ők az egyetlen védgát köztünk és az
emberek haragjának vitrioltengere között ‒ megtesz mindent,
amit lehet, hogy megálljt parancsoljon a tömeg rohamainak,
anélkül, hogy akár csak egyszer is tüzet kellene nyitniuk, lévén
Lajos megtiltotta nekik, hogy az alattvalóira támadjanak. Így hát
nincs más választásunk, mint visszavonulni a palotába.
Hogy ismét a királyi lakosztályok menedékét élvezzük, a szívem
majd kiugrik a helyéből, úgy dobog, de arcom nem árulja el az
érzelmeimet. Erősnek kell maradnom ‒ mindnyájunk érdeke ezt
kívánja.
Van itt félnivalója mindenkinek nélkülem is. Lobogva ég az
összes gyertya, mintha démonokat akarnánk elűzni a fényükkel.
Egy-két udvaronc nyugtalanságában fel-alá járkál a
Tükörteremben, vörös cipősarkuk kopogása visszhangot ver a
falak között. Mások a Játékok Termében ücsörögnek, egyik piquet-
és écartépartit játsszák a másik után, lidérces elszántsággal dobják
tétjeiket a zöld asztalra ‒ mintha csak a kártyából akarnák kitudni,
miféle sors vár rájuk.
Tizenegy órakor Lajos és én néhány udvaroncot fogadunk,
majd egy maréknyi udvari tisztségviselőt ‒ közöttük van Von
Fersen gróf is. Axel morcosán összeszorítja az állkapcsát,
szeméből harag lövell, még a színe is megváltozik tőle, most
acélszürke, és jóval többet árul el, mint az a néhány szó, amit
mond.
‒ Kérem Felségedet, adja ki a parancsot, hogy lovakat
vételezzek az istállóból, úgy bizonnyal megvédhetjük a királyi
családot a támadások ellen.
Férjemtől várom a feleletet, de hiába. Élénk párbeszédbe
bonyolódott Mounier képviselővel, aki még most is az Emberi
jogok nyilatkozatának aláírását sürgeti.
‒ Egy feltétellel kiadom a parancsot ‒ válaszolok helyette én ‒,
ha Őfelsége élete veszélyben forog, azonnal cselekednie kell. De
ha csak én magam, akkor nem szükséges közbelépnie. ‒ Axel
rejtélyes pillantással felel: könnyek szöknek tőle a szemembe. ‒
Igen, ez a parancsom ‒ ismétlem meg.
Tourzel márkinőnek már szóltam, hogy, amint a veszély
legkisebb jelét is megérzi, rögvest terelje a gyerekeket a királyi
lakosztályba.
‒ És ön, drága nővérem, hol szándékszik tölteni az éjszakát? ‒
mered felém Madame Élisabeth könnygyűrűs, fekete szeme.
Bombelles márkinő, aki a dame d’honneur tisztét tölti be mellette, a
jelek szerint képtelen megnyugtatni a védencét.
‒ Hát nem a király oldalán lenne a legnagyobb biztonságban?
Tudom én jól, mire ácsingóznak ezek a kofaasszonyok: eddigre
elolvastam a névtelen röpiratot, amit az CEil de Boeuf ajtajában
nyomtak a kezembe. Reggel hatkor meggyilkolunk, ez állt rajta.
Csakhogy a sok poissarde és tettestársaik bizodalma, amit Lajos
személyébe vetettek, áll még. A szívem majd kiugrik a helyéből,
úgy vergődik a fűző szorításában.
‒ Tudom, azért gyalogoltak el Párizstól idáig, hogy kitépjék a
szívemet ‒ mondom Madame Élisabethnek ‒, de édesanyám arra
tanított, hogy ne féljem a halált: így aztán dacosan farkasszemet is
nézek vele. Ha kell, vállalom a veszélyt is, ha fenyeget egyáltalán
bármiféle veszély, csak megvédelmezhessem Őfelségét és
Franciaország gyermekeit. Tehát ma este egyedül alszom.
De hol van még a perc, hogy álomra hajthassam fejem! Lajos
könnyes szemmel rááll, hogy aláírja az Emberi jogok nyilatkozatát:
Mounier képviselő ezenközben úgy lesi minden egyes tollvonását,
ahogy a keselyű a friss hullát. Sosem láttam még, hogy a férjemet
így legyőzzék. Míg ír, a széke mögé állok, átfogom a vállát, csókot
nyomok a feje búbjára. Bár az arcán semmi nyoma a félelemnek, a
fejbőre egészen csatakos lett, szinte ragad a rémülettől. Pár
perccel annak utána, hogy éjfélt üt az óra, a sártól lepett De
Lafayette márki érkezik meg a palotába: lóhalálában vágtatott
Párizstól idáig, nem csoda, ha sántikálva lépi át a Mars-szalon
küszöbét. Elkínzott arcán most nyoma sincs a máskor szokásos,
mesterkélten katonás durvaságnak: örül, hogy sikerült talpon
maradnia. Teátrális karmozdulattal, hogy Clairval, a színészóriás is
megirigyelhetné, jelenti Lajosnak, hogy faképnél hagyta az
embereit a Place des Armes-on.
‒ Sire ‒ lihegi ‒, úgy véltem, jobb az ön lábainál meghalni
dicsőséggel, mint elveszni értelmetlenül a Place de Grève
szégyenteljes fáklyafényénél!
‒ Tehát ismét megforgatta a köpönyegét, monsieur le généről? ‒
szegezem a kérdést a Garde Nationale parancsnokának. ‒ Magára
hagyta a polgárok milíciáját, és hazaszaladt királyához, hogy
megvédje őt?
‒ Hallatni akarják a hangjukat ‒ rázza a fejét Lajos felé válaszul
Lafayette. ‒ Tudni szeretnék, hogy Felséged meghallgatta-e a
panaszukat, és eltökélte-e magát, hogy orvosolja őket.
‒ Kenyeret kértek ‒ tárja szét karjait a férjem én pedig már
meg is ígértem nekik, mégpedig a saját készletünkből. De
ostobaság volna, ha az éj sötétjében állnánk neki, hogy szétosszuk
a lisztet. Ahogy felkél a nap, mindenkinek elegendő kenyere lesz.
ön is biztosíthatja őket efelől ‒ tekint le, miként a mennyekből, a
tábornokra. ‒ Mindig is tartottam a szavam. A becsületem kívánja
így ‒ halkítja most le a hangját, szinte suttogásig: de úgy, hogy
azért akár a Comédie-Franҫaise színpadán is tisztán hallható
lenne. ‒ Cserében azonban elvárom tőlük, hogy ígéretet tegyenek:
egy ujjal sem nyúlnak a királynéhoz!
‒ Kérem, nyugtassa meg a felséges asszonyt ‒ feleli Lafayette ‒,
és küldje ágyba! ‒ Majd, hogy ezt kimondta, ráveszi Lajost, bízná
őreá a palota védelmét. A Francia Gárda katonái, kik alig egy
hónapja mind egy szálig dezertáltak, újra elfoglalják állásaikat,
ígéri. Vajon bölcsen tesszük-e, ha megbízunk benne?
Lajos is éjszakai nyugovóra tér. Azt azonban nemigen tudom
elképzelni, hogy sikerül elaludnia. Aggódom asszonyaimért: ezért
éjjeli kettőkor elküldöm őket magam mellől. Ma éjszaka első
komornám, Madame Thibaut, és Madame Campan nővére,
Madame Auguié vannak szolgálatban, és persze az ő szolgálóik.
Ezek ketten akkor sem hajlandóak magamra hagyni és áttelepedni
a szomszédos szobába, hol többi hölgyem gyülekezik, hogy én
szólítom fel őket erre. Madame Auguié sírva fakad. Madame
Thibaut arcáról próbál biztatást leolvasni, ahogy ismét
figyelmeztet: jó harmincezer katona, tízezer pattantyús és negyven
ágyú sorakozott fel a kapuknál.
‒ Volt idő, hogy ezek védték önt, Felséges Asszony! Mára
azonban felfordult a világ, és csak mi négyünkre számíthat ‒
szipogja. Madame Thibaut-ra és önmagára, illetve a
szobalányaikra céloz ezzel. ‒ Mi vagyunk az egyes-egyedüli
sauvegarde ön körül! Hát hogyan is hagyhatnánk cserben?
Végül alkut kötünk: én nem kockáztatom az ő életüket, tehát
nem hagyom Őket a hálószobámban aludni; ők pedig
karosszékeiket az ajtóm elé helyezvén, azokban ülve töltik az
éjszakát. A Place des Armes felől ‒ ott gyűltek össze a katonák és a
kofák ‒ idehallatszik a takarodó tompa dobszava, elvegyülve a
napok óta tartó felkelés rekedt, fenyegető kiáltásaival. Nem
hinném, hogy ezen az éjjelen képes lennék elaludni.
Ébren forgolódom a puha ágyon, üres tekintettel bámulom a
rózsaszín-arany baldachint a fejem fölött. Fogalmam sincs, mennyi
idő telhet el így: míg egyszerre felpattanok fektémből, a szemem
tágra nyílik, őrült módjára ver a szívem. Az ablakom alól zajokat
hallok ‒ az Orangerie felől jön a zaj: mintha dulakodnának.
Megszólal egy harang, az órámra nézek: fél hat. Meztélláb
rohanok az ajtó felé, hálóköntösömet keblemhez szorítva.
Madame Thibaut felugrik foteljéből, majd sürgősen megigazítja
ruházatát, hogy illően bókoljon nekem.
‒ Maga is hallotta? ‒ kérdezem tőle. Ekkorra a többi hölgy
szeméből is elszáll az álom.
‒ A tüntetők talán bejutottak a földszintre ‒ válaszol Madame
Thibaut. ‒ Nincs hol aludniuk, így hát nyilván a teraszok alatt
keresnek szállást maguknak.
A kapuk és a park őrzésének feladatát a Francia Gárda, ez a
nemrégiben újra felállított regiment kapta. Vajon komolyan
vehetjük-e a tábornokuk fogadkozását, és megbízhatunk-e
bennük? Vajon miféle ez a Lafayette: ostoba? Becsapták? Vagy
szemérmetlenül hazudozik?
‒ Úgy hiszem, most már nyugodtan visszatérhet az ágyába,
Majesté ‒ erősködik Madame Thibaut ‒, a gardes du corps katonái
az előcsarnokban állomásoznak. Kérem, próbáljon aludni ‒ teszi
hozzá gyöngéden, és a nehéz faajtót rám csukja.
Ahogy hatot üt az óra, újra ijesztő dörömbölésre rettenek fel.
Hölgyeim szinte feltépik a hálószoba ajtaját. Az arcukból minden
szín kiszökött.
‒ Keljen fel, Felséged! ‒ rikoltja Madame Auguié hisztérikusan.
‒ Berontottak a lépcsőházba! Több százan! Késekkel
hadonásznak, puskák vannak náluk, meg fütykösök! Betörték a
Tükörterem ajtaját, és most egyenesen errefelé tartanak, az ön
hálószobájába!
Most már a két cselédlány is segélykiáltásokat hallat: eközben
lázasan integetnek karjaikkal, egyszerre igyekezvén elhessegetni a
közeledő tömeget és felhívni magunkra a királyi testőrség
figyelmét.
‒ Mintha térképet kaptak volna a palotáról ‒ jegyzi meg
Madame Thibaut különben honnét tudnák ilyen pontosan, melyik
szobában alszik ön?
‒ Öljétek meg! Tekerjétek ki a nyakát! Fonjunk kokárdát a
beleiből! ‒ üti meg fülünket a tömeg vészterhes kiáltozása.
‒ Most nincs idő öltözködésre, Madame! ‒ sürget Madame
Auguié. ‒ Vite, vite! Egyedül Őfelsége magánlakosztálya
biztonságos ‒ nyitja ki szekrényem ajtaját, és kirántja belőle az
első pongyolát, ami a keze ügyébe kerül: halványsárga selyem az
anyaga, krémszín csíkokkal. Fűzőt keríteni végképp nincs időnk.
Én magam húzok elő a fiókból egy fehér harisnyát és egy főkötőt,
felölteni őket azonban már nincs időm. Madame Thibaut lekap a
felső polcról egy tollakkal ékesített fekete bársonykalapot,
szabadon maradt kezembe nyomja.
‒ És a cipő? ‒ süvíti Madame Auguié: de nem vár válaszra,
máris előkap egy fekete szaténcipőcskét. Egyre közelebbről
halljuk a tömeg lépteit, a torokhangú csatakiáltásokat, a
kacskaringós káromkodásokat meg a padló recsegését, az
összetört üveg és porcelán csörömpölését. Nyugalmat erőltetek
magamra: most nem szabad elveszítenem a józan eszemet, még
akkor sem, ha hálószobám ezenközben egyetlen, rózsaszínben és
aranyban hullámzó tengerré változott. Mivel mindkét kezem tele a
holmijaimmal, vállammal feszülök neki az ágy mögött titkos
ajtónak, és a könyökömmel nyomom le a tapétába rejtett kilincset.
‒ Tépjétek ki a szajha szívét! Merre bujkál? ‒ hallom most már
szinte a szomszédból. Hölgyeim, szorosan a nyomomban,
átsiklanak a rejtekajtón, és szedik a lábukat a folyosón, mely a
király szobáiba vezet. Valóságos isteni szikra volt, mely annak
idején kigyúlt Mercy gróf fejében: ő javasolta eme átjáró
megépítését, még hosszú évekkel ezelőtt. Vajon ő előre látta, hogy
ez a járat, melynek eredeti célja az volt, hogy férjem és jómagam
életet teremtsünk, most abban segít, hogy mentsük az életünket?
Végre megérkezem az CEil de Boeuf nehéz ajtajához ‒ ám zárva
találom. A szívem úgy dobog, hogy belefájdul a mellkasom. A
rohamozok betörtek a hálószobámba, hallom a hangjukat a vastag
falon keresztül is. El kell jutnom Lajos szobájába ‒ egyedül ott
lehetek biztonságban. Rohanok tovább a folyosón, és, jóllehet
mindkét kezemben ruhákat szorongatok, mégis sikerül mindkét
öklömmel bedörömbölnöm az első ajtón, mely az utamba esik.
‒ Mentsetek meg, mes amis!
Most az állami lakosztályok felől hallom a lázadók üvöltözését
meg a fejszecsattogást: az CEil de Boeuf ajtóit verik szét. Egyedül a
gondviselésnek köszönhetem menekülésemet. Ha az az ajtó nincs
bezárva a folyosó felől, most az előszobában volnék, ahol ízekre
szaggatott volna a véremre szomjas, zsigereimre és fejemre vágyó
csőcselék.
Végül, úgy tetszik, egy örökkévalóság után, megnyílik Lajos
hálószobájának ajtaja: félelemtől eltorzult arcocska pislog ki rajta.
Egy rémült inas az: dadogva kéri elnézésemet, hogy nem hallotta,
amint bebocsátásért esdeklek.
‒ Ebben az őrjítő zajban, Majesté… ‒ koccannak össze a fogai
szegénykémnek. Én azonban most nem érek rá vele foglalkozni:
sebesen körbevizslatom a szobát. Madame Élisabeth már itt van,
és vele Madame de Tourzel is. De hol, vajon hol lehetnek a
gyermekeim? Végül megpillantom őket is. Madame Royale felállt
egy székre, hogy kinézhessen az ablakon, miközben a dauphin a
szoknyájába kapaszkodik. Karjaimba kapom mindkettejüket.
‒ Papa? ‒ üti meg a fülemet a dauphin vékony hangocskája, és
ekkor döbbenek rá, hogy valami szörnyűség történik körülöttem.
Hol a király?
‒ Elment, hogy megkeresse önt, ma soeur ‒ árulja el Madame
Élisabeth, a falnál is fehérebb arccal. ‒ Nyilván elrohantak egymás
mellett a folyosón.
Kegyelmezz, Istenem! Lehet, hogy Lajos az előszobában
tartózkodott, mikor a csőcselék…
Hölgyeim egyre zaklatnak, hogy ugyan, öltözködnék már fel, én
azonban csak egyet kérdezhetek a puszta légtől: hol van a férjem?
Most veszem észre, hogy az ajtó nyitva maradt: odarohanok, hogy
bezárjam, és ebben a pillanatban hallom meg a jól ismert, rekedt
hangot.
‒ Attends! Várjon, ma chère!
Könnyek közt omlok Lajos karjaiba: soha még ennyire boldog
nem voltam, hogy láthatom. Ám a jövőre most még csak gondolni
is lehetetlenség. Sírástól elfúló hangon súgom a fülébe: ‒ Megölik
a fiunkat!
 Második fejezet

Zűrzavar

Louison Chabry arra eszmél, hogy elsöpri a nyüzsgés hulláma.

A káosz közepén úgy érzi, a lelke megfagy, éspedig reménytelenül.
Amúgy senki sem nevezhetné ezt a forrongó tömeget a legjobb
indulattal sem „emberiségnek”. Louison nem a saját lábán, hanem
a lázongó csőcselék vállain, mintha dagály sodorná, jutott be ide, a
legcsodálatosabb termekbe, amelyeket csak életében idáig látott.
Vajon ő az egyetlen, akit lenyűgöz ez a környezet? Hiszen ez a
palota majdnem olyan csodálatos, mint egy székesegyház!
Nyújtogatja a nyakát, hogy közelebbről gyönyörködhessen a
mennyezet aranystukkóiban, a lélegzetelállító freskókban, a
vakmerőn, fuvola módjára ég felé nyújtózkodó
márványoszlopokban, melyek gazdag levéldíszítményűkkel
egyetemben szinte eltűnnek szem elől a beláthatatlan
magasságban. Irigykedve gondol a szobrászokra, akiknek
lehetőségük nyílt ilyen remekműveket mintázhatni: vajon volt-e
közöttük akár csak egy nő is? Most azonban, hogy elnézi
fegyvertársai könyörtelen dúlását, könny szökik a szemébe: ahogy
szilánkokra törik a vagyont érő kínai vázákat, bronzszobrokat
fejeznek le „Vesszen a királynő!” kiáltások kíséretében, pillanatok
alatt törnek ízzé-porrá szekrényeket, foteleket, szaggatják szét a
falikárpitokat, semmisítenek meg gyöngyház berakásokat: avatott
kézművesek hosszú, kínos munkájának gyümölcseit. És mindezt
miért? Talán kenyérért? A leány gyomra éppoly hangosan korog,
ahogy társaié is, hogy még a fapapucsok csattogását is túlharsogja
a fényes parkettán: de mit használ ez a törés-zúzás a szépség eme
tárházában az üres gyomornak?
A király kenyeret ígért: Louison is ott volt, ahogy kiejtette
ezeket a szavakat a száján ‒ illetve ott volt addig, amíg kínzó
éhségében el nem ájult. De még akkor is hitt a király szavának: az
uralkodó tágra nyílt szeméből, ködös tekintetéből valódi
aggodalmat olvasott ki. Egyszer majd, álmodozott, ahogy az
arcába tekintett, megmintázom: márványba foglalom nemes és
szeretetre méltó vonásait. Igaz, ötlött azonnal az eszébe, a kész
művet aligha állíthatja majd ki, hiszen királyhű hírét keltené így
önmagának, holott nem royalista ő, hanem realista. Mégis, az az
ember, akit akkor látott maga előtt, méltóságot sugárzott magából,
nem rettenetét. Igen, a rettenet ezekből áradt, ezekből a vakon
pusztító, második napja nem mosakodó, bűzhödten trappoló
szörnyetegekből; Louison pedig ott, a tömeg közepén eszmélt fel,
és hiába akart ‒ mert ekkor már akart ‒, nem tudott
visszafordulni már. Mégis, mióta csak meghallotta, szentül hitt a
király ígéretében.
Sustorgástól zsibongott az éjszaka, napszálltától pirkadatig.
Egynémely lázadó ‒ közülük nem egy lepleződött le
transzvesztitaként, nőnek öltözött férfiként tehát ‒ fülről fülre járt,
hogy suttogva bizonygassa: Őfelsége hazudott! Az osztrák szajha
marokra fogta a golyóit, ő parancsolt rá, hogy egy morzsát se
adjon nektek! A király a bolondját járatja mindnyájunkkal! De
most megmutatjuk neki, ki az úr Franciaországban! A híreik mellé
krajcárokat mellékeltek: minden egyes, kenyérért kinyújtott
tenyérbe ezüst pénzérme került, rajta a király portréjával, azzal az
arcéllel, amelyről Louison álmodozott, hogy egyszer majd vésővel
faragja ki a márványtömbből.
És igen, elkélt a biztatás, még ha csak szép, megvesztegetően
szép szavakból állt is, a tömegnek: eddigre mindenki tönkreázott,
elnyirkosodott a szesztől és a kialvatlanságtól. Hajnalban a
Francia Gárda, melyben a hiszékeny király annyira megbízott,
hogy megengedte tagjainak, hadd sorakozzanak fel újra a zászlói
alatt, megnyitotta a kapukat, a nép pedig, az istenadta nép
egyetlen rohammal elfoglalta a parkot. Kellett is a teraszok
nyújtotta tető a fejek fölé, mert megnyílott az ég, hogy özönvízzel
árassza el a világot: mintha csak Gábriel arkangyal fújná meg a
trombitáját, mellyel a Paradicsomban köszönti az üdvözülteket,
úgy záporzott az égi áldás.
‒ Erre, erre! ‒ süvít egy hang, s a tömeg elindul át a
Tükörtermen. Louison életében ekkora termet még nem látott.
Lelki szemei előtt azt látja, hogy a fényes parkettet táncosok
özönlik el, és nem ez a hevenyészett gyilkokkal, porolófákkal,
szekercékkel, késekkel hadonászó csőcselék: egyedül a királyné
utánozhatatlan ízléssel ondolált fejét nem látja, még álmodoztában
sem. Bár ő maga sose gyűlölte úgy az autrichienne szukát, mint
társnői ‒ szánakozást azonban most érez iránta először.
A rombolás zaját túlvilágias zenekíséret festi alá: százával
esnek az őrjöngök áldozatául az öles kandeláberek, a levegőt
szállongó kristályszilánkok éktelen csörömpölése tölti be. Akár a
gyémántok ‒ némelyik öklömnyi nagy ‒, úgy hullanak a törés-
zúzásban megittasult tömeg közé.
Louison életét egy menetszomszédja menti meg, ki rálép a lány
lábára, s ezzel megállítja ‒ épp abban a pillanatban, hogy egy jó
embernyi magas kristálykandeláber felé zuhan. Szétugrik
mindenki, aki csak tud. A terem végében, az ajtónál két királyi
testőr áll: keresztbe vetett alabárdjukkal jelzik, hogy addig s ne
tovább.
‒ Árulók! A francia nép igazságot akar, ti sem állhattok az
útjába! ‒ förmed rájuk egy asszonyság, bősz karlengetés
közepette.
‒ Elkapjuk azt a szajhát, élve vagy halva! ‒ zendít rá egy másik.
Louison fegyverzörgést hall, acél csapódik fába, halálhörgések,
diadalordítások. Túl kicsire nőtt a lány, nem láthatja, mi folyik a
szalon túlsó végében, az előtte állók kitakarják, ugrálnia kell, ha el
akar csípni valamit az eseményből. De aztán olyan a látvány, hogy
rögvest meg is bánja a kíváncsiságot. A gardes du corps két derék
katonájának feje, mint hitvány trófea, egy-egy pikára tűzve.
Szemük tágra nyílt, szájuk tátva, arcukon még ott az utolsó
pillanatok rémülete.
.Most már nincs, ki a lázadók útjába állna. A nehéz faajtót,
melyért a két őr az életét adta, ugyanazon kezek verik szilánkokra,
melyek a két őr fejét letépték.
Egy kéz utat mutat a királyné hálószobája felé, és a tömeg
rohamra indul. Louison, hogy az ár az ajtóhoz sodorja, kénytelen
átlépni az őrök holttestén: akár a törött játék babák, úgy
hevernek. Az egyiknek már leszedték a csizmáját. A leány a
szájába tömi öklét, hogy ne hányjon. Én nem ilyen vagyok,
mormolja magában. Én kenyérre éhezem, nem vérre szomjazom,
mered iszonyodva a társaira: de most már késő. Nincs többé
kenyér.
Tágas, ám rideg hangulatú szobába érnek: itt hált tehát a
királyné. A mennyezetet allegorikus freskók díszítik. Louison
társnői, akár a fúriák, úgy vetik magukat a falakra, padlótól
plafonig letépnek, kiszaggatnak mindent, feltörik a szekrényeket,
kirángatják belőlük az ezüsttel szegett kelengyét, szuronyaikkal
kibelezik a tollas vánkosokat ‒ ha az a nő itt próbált elrejtőzni, hát
úgy végzi, akár a vérszomjtól felajzott vadászoktól körbevett
vaddisznó.
A fiatal szobrásznő képtelen rávenni magát, hogy részt vegyen
a dúlásban; pedig őt is elsodorja az izgalom hulláma, megszédítik
a szállongó tollak, szeme szikrázik a selyem fényétől, melyet a
söpredék öltött magára. Hogy a királynét magát nem lelék, hát a
hálószobáján állnak bosszút, puskaaggyal törik be a tükröket,
üvegcserép borít már mindent. Újabb intarziás szekrényke esik
áldozatul, innét csábos, ingerlő fehérneműt zsákmányolnak a
fosztogatók, ingecskéket, testhez simuló alsószoknyát,
selyemharisnyát, kesztyűt gidabőrből. És újból egymásnak ront a
poissarde-sereg, nekivetkezve püfölik-tépik egymást egy-egy mesés
darabért, hogy koszlott rongyaikra húzzák.
‒ Regardez, mes amies! ‒ rikkant egy éltes halászné. Jóformán
szál foga sincs már, de egy leheletfinom halcsontos fűzőt lóbál a
kezében, legújabb módi szerintit, a létező leglengébb damasztból.
Ez az anyó meg a saját csupasz mellére ráncigálja föl, kacagva
kürtölve szét mindenkinek, hogy íme, az osztrák riherongy titka!
Hát hiába próbálta elrejteni az ilyen meg amolyan! A fűző bal
vállpántját tömések erősítik meg: márpedig erre kizárólag avégett
lehetett szükség, hogy a királyné valamely testi hibáját
elkendőzzék a nép elől. A sok cifra rongy, mire egy ország pénze
ment rá, nem volt több hitvány szemfényvesztésnél, az
aranypalástban púpos, kacska báb lapult.
Louison nézi, nézi ezeket a nőket, ahogy ölre mennek a
királyné egy-egy szál ruhájáért. Nem, ezek már nem tudják, mit is
keresnek itt: a királynéért jöttek, és most beérik a kincseivel,
beérik azzal, hogy széttörnek mindent, ami az övé volt, aztán
egymásnak esnek, ki-ki a szomszédja haját tépi, szemébe mereszti
a körmét, hogy az övé, ne másé legyen a drága holmi. De végül
elcsitulnak az indulatok, s kezdetét veszi a győztesek karneválja: a
királynét majmolják, ahogy a fejét dönti félre, akkor szokott volt
így tenni, tudja ezt mindenki, amikor idegen országok követét
fogadta, vagy udvaroncokat vagy bárkit, akinek bejutás adatott
Versailles termeibe. Enyhén félredönti a fejét, s nehéz Habsburg-
állával megizeni mindenkinek, mit vél felőle. Hogy alantasa, és
ehhez is tartsa magát ‒ hacsak sóvár szemének egy-egy villanása
nem biztatott többel ennél.
‒ Hol az a repedtsarkú? ‒ harsan fel ismét a csatakiáltás a
tömeg mélyéből. Mert azt már mindenki látja, hogy itt, ebben a
romhalmazban nincs a gyűlöletes. Márpedig az nem lehet, hogy ne
adjon számot mindenről, így kívánják a kofaasszonyok. Ha nem áll
már most Szent Péter ítélőszéke előtt, hát a mienk előtt fog felelni!
 Harmadik fejezet

A pékek processziója

‒ Maman, éhes vagyok ‒ néz rám a dauphin tágra nyílt, kék

szeme.
‒ Tudunk neki adni valamit? ‒ súgom a nevelőnője fülébe:
Madame Tourzel válaszul csak a fejét rázza meg.
‒ Sajnálom, mon chou d’amour ‒ duruzsolom neki, és a
keblemhez szorítom az én szerelmetes kicsikémet. ‒ Már nagyfiú
vagy, türelmesnek kell lenned.
‒ Én is éhes vagyok! ‒ zendít rá Madame Royale is.
‒ Tegyünk úgy, mintha cukorkát szopogatnánk ‒ adom a
vidámat ‒, és mindegyikünké más és más ízű. Az enyém savanyú.
Hát a tiéd milyen, ma petite?
Mielőtt Mousseline válaszolhatna, Madame Tourzel kislánya,
Pauline bejelenti, hogy az ő kedvence a borsmentaízű.
‒ Én nem akarok ilyen butaságokat játszani ‒ durcáskodik
Mária Terézia, és a szájába kapja a hüvelykujját. Erre a
csúnyaságra kicsi korában kapott rá, és még most, tízévesen sem
hajlandó leszokni róla ‒ legalábbis mindig ezzel jelzi, ha nincs
kedve beszélgetni velem. Madame Royale az ablakhoz húzódik, én
pedig, aggodalmaskodva, utána: jól is tettem, mert, ha az utolsó
pillanatban el nem kapom, hát egy sarló legyinti meg, melyet egy
csapat félpucér vénasszony lóbál az ablak felé. A világ szeme
láttára kibontott kebellel parádézó banyákat sötét tekintetű férfiak
veszik körül: azok meg a kaszájukkal döfködik az üres levegőt.
Most, dacára az odakinti fülsiketítő zenebonának, kaparászás
hallik az ajtón. Lajos úgy véli, barát az: Versailles etikettjének
egyik évszázados parancsa, hogy inkább a kisujjunk körmével
kérjünk bebocsáttatást, semmint durván dörömbölő ökleinkkel.
Engem azonban félelem jár át: ha valaki térképet adott a
lázadóknak, hogy oly villámgyorsan eljutottak hálószobám ajtajáig
a château labirintusában, akkor kézenfekvő, hogy ezt a titkos
szokást is a fülébe súgta egy áruló a gyilkosoknak.
Nyílik az ajtó: nagydarab férfi nyomul be a szobába,
kifogástalan és patyolattiszta öltözékben, beporzott, befésült
paróka a fején. Mintha csak a miniszterek tanácskozására érkezne
valamely szokványos reggelen.
‒ Ó, barátom! Nem, több annál: mon frère! ‒ száll fel az
örömkiáltás Lajos ajkáról, ahogy keblére vonja fivérét, Provence
grófját. A két terebélyes férfiú ölelkezése kacagtató látvány,
beillene akár egy opera buffa tréfás jelenetének is ‒ kár, hogy
körülményeink mostoha volta orcánkra fagyasztja a mosolyt.
Monsieur az QEil de Boeuf állapotáról mesél: most érkezett a
szalonból, és a pusztulás képeit vázolja elénk. Felette különös,
hogy őt magát nem bántalmazták a felkelők. Ám, mielőtt kérdőre
vonhatnám sógoromat, dühös dörömbölést hallunk az ajtó felől.
‒ C’est moi! Lafayette! ‒ A hang, amely a dörömbölést követi, a
Nemzeti Gárda parancsnokáé: úgy is tör be a király
hálószobájába, mintha ágyúból lőtték volna ki. ‒ Nem lehet többé
kordában tartani okét, Majesté ‒ lihegi, anélkül, hogy illően
meghajolna királya előtt. ‒ Pedig földhöz vágtam előttük a
kalpagomat, lemezítlenített kebellel álltam szembe velük, hogy
öljenek csak meg, ha mernek.
‒ És ahogy mondja, mutatja is, miként tépte fel mellén a
kabátját.
‒ Már két hűséges testőrét is megölték Felségednek: De
Varicourt és Deshuttes hadnagyokat ‒ ejti le tar fejét gyásza jeléül.
Kalapját, melyet a lázadók gyalázatos háromszínű kokárdája
szennyez, a kezében tartja. ‒ Tiszta szívemből sajnálom ‒ ismeri
be. ‒ A tábornoknak ismernie kell azokat, akik a keze alatt
harcolnak, de én nem számítottam arra, ami történt. Nem,
kannibálok parancsnoka nem leszek, így förmedtem rájuk. Ha a
gardes du corps katonáinak vérére szomjaztok, ontsátok az
enyémet! De vakmerőségem meg is teremté gyümölcsét: a tömeg
hátrahőkölt, majd, a következő pillanatban lelkes „Vive le roi! Vive
la Nation!” kiáltásokban tört ki.
Eközben újabb és újabb gonosztevők gyülekeznek ablak alatt.
‒ A királyt! A királyt a balkonra! A királyt akarjuk látni! ‒
harsogják. Lajos Lafayette arcába mered. Tizenkilenc éve vagyunk
házasok, ismerem az uramat, látom rajta, hogy retteg a
csőcseléktől, és tisztában van vele, hogy elárulták, hogy visszaéltek
a bizalmával. Hiszen ő volt az, aki, annak utána, hogy fogadta a
kofaasszonyok küldöttségét ‒ és lelke legmélyéig megindította őt a
fiatal szobrászleány, ki az ő jelenlétében eszméletét vesztette az
éhség okán ‒, úgy rendelkezett, hogy nyissák ki a magtárakat, és
osszanak kenyeret a bárdolatlan tömegnek. Ám azok napkeltekor
rohamot intéztek a château ellen, és ezzel megakadályozták az
ígéret beváltását. Lajos, már-már emberfeletti erőről tévén
tanúbizonyságot, felülemelkedik önnön habozásán: nem kíván
félénknek mutatkozni fivére és Lafayette előtt. Nem tudom, e kettő
bírja-e az ő bizodalmát, mert az enyémet egész biztosan nem.
A király feltépi az elfüggönyözött ajtót, kilép a balkonra.
‒ Kedves népem, uralkodótok esdekel a kegyelemért ‒ kiáltja
égnek emelt karokkal és nemcsak magamért, de hűséges
védelmezőimért is szól szavam ‒ utal két szerencsétlen
testőrünkre, kik az életükkel fizettek azért, hogy nem lettek árulók.
‒ Ne ontsunk több vért, se ma, sem az elkövetkezendő napokon!
Szavait fülsiketítő éljenzés követi, majd újabb csatakiáltás:
ezúttal engem szólítanak az erkélyre.
‒ Allons, mes enfanes ‒ fogom kézen Franciaország gyermekeit
‒, együtt, családi körben üdvözöljük alattvalóinkat.
A tömeg egyszerre elhallgat, mintha fekete felhő suhanna át az
égen, a fejek fölött: dermesztő a csönd.
‒ A királynét egyedül! ‒ üvölt fel egy magányos, éles hang. ‒ A
gyerekek nélkül! ‒ Egész testemen átfut a remegés: elébb a
karomon, aztán már a tenyeremen érzem, mely fiam és leányom
piciny, forró kezébe fonódik. Amint meglátják, hány és hány,
ijesztő küllemű arc nézi őket; hogy mindnyájan a fegyverüket
emelik felénk, mindkét kicsike könnyekben tör ki. Madame de
Tourzel jelenik meg az erkélyajtóban: hozzá küldöm a
gyermekeket, nála biztonságban érezhetik magukat. Letekintek:
alattam bosszús fintorba torzult arcok tengere háborog ‒ arcoké,
melyeken alig egy perce még mosoly játszadozott, mellyel
királyukat köszöntötték. Most újabb kiáltás hasítja ketté a reggeli
eget: ez jelenti be a gyanút, hogy Ausztria ügynöke volnék.
‒ Nézzétek, miféle ruhát öltött magára! ‒ tódítja egy asszony;
én magam pedig csak most ébredek rá, mire céloz. Onnan, ahol ők
állnak, a váltamra terített selyem lévite sárgának látszik, a kalapom
pedig, mi más lehetne, fekete: a Habsburgok színei. A kalapot
díszítő tollak fehérek: ez meg a Bourbonok színe; ráadásul
éjfekete kokárda fogja össze a tollakat, olyan, aminőt a francia
nemesség visel előszeretettel.
Az ezer és ezer kofaasszony közt szép számmal akadnak
olyanok is, kiket más életre szánt a sors: java részük, erre
fogadást mernék kötni, eladólány ‒ igaz, sokan ennél is
magasabbra törhettek az életben, erre utal díszesebb, már-már
túlcicomázott öltözékük. Félvilági nőcskék, semmi egyebek. Sőt, az
sem kizárt, hogy utcalányok a Palais-Royal környékéről. Másfelől
viszont nem egy, nem két kisasszony ruházata, a finom fehér
muszlin, a keblükön megkötött vagy a fürtjeiket takaró trikolór sál
éppenséggel viselőik vagyonára enged következtetni. Párizs
szalonjaiból kiszöktek a kényeskedő kisasszonyok: most az
utcákon keresik a kalandot. És e pillanatban itt állnak előttem, ez a
sok petite bourgeoise, és köröttük az alacsonyabb rendűek, köztük
kávémérések és árkádok tündérkéi, olyan ruházatban mind,
melyért egy-két évvel ezelőtt még egész Franciaország engem
irigyelt. Az a tündökletes gaulle! A sok pompás chemise à la Reine!
Ezt is, azt is, a fényűzés netovábbjaként szidták, kecses
törékenységük okán, most pedig ezek a hárpiák kényeskednek
bennük, és még van képük a szerénység bizonyítékának nevezni
őket, mert öltözékük híján van bárminő dísznek!
Lelkem legmélyéig megráz a hárpiák pimaszsága, ám
érzelmeimet elrejtem ellenségeim elől. Nem tudhatják meg, mi jár
a fejemben: még az ajkam sem rebben, még a szemem sem
villámlik. Egy királynőnek birtokában kell lennie fenti
képességeknek, ezeknek híján képtelen uralkodni. Nem, inkább
összekaparom minden maradék akaraterőmet, hogy a
gyűlöletüket szeretetté alakítsam át, éspedig úgy, hogy
nyilvánosan elismerem jogukat, hogy az ablakaink alatt
gyülekezzenek. Dacára annak, hogy fennszóval a véremet
követelik. Dacára annak, hogy úgy beszélnek szerteszét
szaggatandó testrészeimről, mintha borjú volnék, kit ők kötőféken
a vágóhíd felé vezetnek.
Így hát mélységes alázatot mutatva féltérdre ereszkedem
előttük, fejet hajtok. Az ordibálás legott mormolássá szelídül.
Felemelkedem, karjaimat összefűzöm keblem előtt, tekintetemet
az égnek fordítom, imát rebegek az Úrhoz, hogy kímélné meg
férjem s gyermekeim életét ‒ a magaméval egyetemben. Szemem
sarkából megpillantok egy arcot a lenti tömegben: egy férfiét, ki
épp a puskáját emeli vállához, a fegyver csöve felett felém sandít,
mintha épp a keblem közepébe célozna. Erre a látványra csak még
forróbban imádkozom. A tömeg elnémul. Vajon meghúzza-e a
ravaszt ez az orgyilkosjelölt?
Ám az esély, ahogy jő, rögvest el is száll megint: a jóember
képtelen elszánni magát, hogy ennyi tanú szeme láttára
királygyilkosságot kövessen el. Nem áll még készen arra, hogy a
forradalom mártírja legyen. Egy örökkévalóságig tartó pillanat
után a férfiú leereszti muskétáját. Hónom alja átnedvesedik az
izgalom verítékétől. A tömeg még egy-két másodpercig csöndben
marad, ám hamar megtörik a varázs: előbb néhány hang, aztán
már egy egész kórus zendít rá az éljenzésre. Vive la Reine ‒
visszhangozza az egész palotaudvar.
Lafayette is kilép a balkonra. Látványos reverendával emeli
szájához kezemet, csókkal illeti. Az éljenzés egyre erősebb
odalentről.
‒ Madame ‒ mormolja ‒, mik Felséged szándékai a személyét
illetően?
Majd bolond leszek elárulni neki.
‒ Tudom, miféle sors vár énreám ‒ sóhajtok ‒, azonban, ha
kell, királyom lábainál és gyermekeim karjaiban várom a halált,
hisz ez a kötelességem.
Lafayette újfent felemeli a karomat, most már egységünk jeléül
‒ a másik karjával csöndre inti a tömeget.
‒ Francia férfiak, francia asszonyok ‒ szólítja meg a lentieket ‒,
királynőtöket becsapták! ‒ Erre olyan csönd támad, hogy a légy
zümmögését is meghallhatnók. ‒ Ő azonban azt ígéri, soha többé
nem hagyja, hogy félrevezessék! Szentül fogadja, hogy ezentúl
csakis népe szeretetének él, ahogyan Krisztus szentelte magát
Egyháza szeretetének! ‒ Ahogy ezek a szavak elhangzanak, újra
felharsan az éljenzés: most már a tábornoknak is szól. Vive la
Reine! Vive le Général!
Könnyek gördülnek le az arcomon. A szégyen könnyei, véli a
népség.
De még mielőtt elhalna a tapsvihar, ismét felkiált egy hang: ‒
Párizsba a királlyal! ‒ Pillanatok alatt átveszi az új jelszót a tömeg,
addig skandálja, míg diadalmi ének nem kerekedik belőle: engem
pedig újra elfog a félsz.
‒ Pá-rizs-ba! Pá-rizs-ba! ‒ ismételgetik. Lafayette a
könyökömnél fogva visszatámogat a szobába. A tömeg
felajzottsága olyan méreteket öltött immár, hogy az udvar felől
megint lövések hallatszanak. Borzongva tekintgetek Lajos felé: ő
vajon mit javasol, most mit tegyünk? Csakhogy választ nem kapok,
mert férjuram élénk beszélgetésbe merült Monsieur Neckerrel.
Necker felesége és leánya, Germaine, azaz Madame de Staël is a
király hálószobájában tartózkodik, ők is tanúi lettek a balkonon
történt eseményeknek.
‒ Arra akarnak kényszeríteni bennünket ‒ lépek Madame
Necker mellé ‒, hogy Párizsba menjünk, abban a menetben,
melynek Messieurs Deshuttes és De Varicourt feje halad az élén,
lándzsára tűzve: így akarják megmutatni a világnak, hogy
hiábavaló testőrökkel óvni magunkat. A nép foglyai lettünk ‒
sandítok a két Provence, Monsieur és Madame felé: ugyanis nekik
is el kellene kísérniük minket a fővárosba, a nép bosszúvágyát
csak a teljes királyi családdal lehet lecsillapítani. Marie Joséphine
arcát rettegés torzítja el, zöldebb, mint valaha. A tisztelt beau-frère
viszont megőrzi lenyűgöző hidegvérét: ámbár, meglehet, neki
nincs is igazi oka a félelemre.
Saint-Priest gróf csak a fejét rázza: ha megfogadtuk volna a
tanácsát, és Rambouillet-ba menekülünk, most nem kellene
szembenéznünk mindezzel.
‒ Úgy érzem, mennünk kell ‒ adja nehéz sóhajjal a család
tudtára a döntését Lajos, miután meggyőződött róla, hogy
Lafayette tábornok nem hallja, amit mond. ‒ Bár sosem voltam
szenvedélyes hazárdjátékos, mégis, fogadást mernék kötni rá,
hogy ebben a támadásban kuzinom keze is benne volt. Ha most
nem engedek, azaz nem engedünk a nép óhajának, azt hiszem, az
sem kizárt, hogy megpróbálják Orléans grófját ültetni a trónra, az
én helyemre. De mindenképpen gátat kell vetnünk a további
vérontásnak, már így is vérvörös és vértől szaglik a világ, két
nemes lélek vérétől, és a többi őr élete is veszélyben forog.
 Ezzel felkél karosszékéből, és ismét kilép a balkonra, a
mindenre elszánt felkelők színe elé, akiket barátként szólít meg.
‒ Feleségem és gyermekeim társaságában Párizsba megyek ‒
jelenti be. ‒ Legdrágább kincseimet bízom szeretett, hűséges
alattvalóimra!
Tehát győztek a felkelők: harsány üdvrivalgással köszöntik
diadalukat.
Mi pedig elvesztünk.
Hölgyeim segítségével összecsomagolom, amit lehet: de
rengeteg mindent fel kell áldoznom. A hálószobámat kifosztották,
és alighanem ostobaság lenne, ha túl sok mindent vinnék
magammal a királyi ruhatár készletéből. Lafayette tábornok hiába
adta volna Franciaország népének tudtára, hogy ráébredtem
eddigi hibáimra, ha éppoly fényűző öltözékben jelennék meg a
nép előtt, mint ennek előtte. Most már muszáj, hogy részt vállaljak
ebben a grandiózus szélhámosságban, alázatot kell tettetnem
gyűlölőim előtt, akik mindenképpen halálra szánnának, mindegy
nekik, miféle ruhában látnak meg. De, ha ez az ára annak, hogy
gyerekeimet biztonságban, férjemet életben tudjam ‒ hát
megfizetem.
‒ Mit gondolsz, vajon visszatérünk-e valaha? ‒ kérdem
férjemtől, ahogy a Márványudvarra vezető szűk lépcsőházhoz
érünk. Már nem hagyhatjuk el Versailles kastélyát úgy, ahogy
bevonultunk ide 1774 júniusában, amikor Lajos elfoglalta a trónt.
Nem lépdelhetünk királyok módjára a széles márványlépcsőkön,
melynek fokait most vér szennyezi. Nem, mi iszkolunk, akár a
menekültek.
A király nem felel. De legalább nem fertőzi lelkét hazugsággal,
legyen az bármily kegyes is, hogy megnyugtasson. Lenyelem
könnyeimet: semmiképpen sem akarnám, hogy a miniszterek és az
udvaroncok vagy akár hölgyeim meglássák, hogy a sírás szélén
állok. Vajon mit szólna ebben a mostani helyzetben boldogult
anyám, ez jár a fejemben. Szidalmazna? „Hányszor, de hányszor
figyelmeztettelek, ámde hiába” ‒ ezt vágná szegény fejemhez?
Vagy éppenséggel ellágyítaná a szája sarkában megbúvó,
rendíthetetlen eltökéltségről árulkodó ráncokat, hagyná, hogy
metsző pillantását könnyek homályosítsák el, melyeket kedvenc
gyermekének, az ő kicsikéjének sorsa csalna a szemébe?
 Mire végre elkészülünk, az óra elüti az egyet. A kocsi, mely
Párizsba visz majd minket, lent vár, az udvarban ‒ mégis,
valóságos vesszőfutás, míg elérjük. Lafayette és katonái, a Garde
Nationale tagjai ugyan őrködnek testi épségünk fölött, ám a
füttyögéstől, a szidalmazástól, mely a fejünkre hull az úton, ők sem
védhetnek meg. Egy vénasszony bőszen harákolva a dauphin felé
köp, nyála eltalálja a gyermek angyali, rózsaszín arcocskáját.
Fiacskám sírva fakad. Zsebkendőmmel letörlöm az arcát, és
odafordulok a vénasszonyhoz, hogy alaposan lehordjam, de annyi
körülöttünk a fegyver, hogy inkább lemondok erről.
A csőcselék vezérei úgy döntenek, hogy nem köszöntik
ágyúdörgéssel a pillanatot, melyben útnak indulunk, mert néhány
hárpia felmászott az ágyúcsövekre, és most úgy ülik meg azokat,
mintha lovak volnának. A Garde Nationale katonái kinyitják a
kaput, hintónk kigördül a kastélyudvarból, bár a lovak alig
topognak, nincs hová menniük: mindenünnen vérengző satrafák
állják körül, kik szünetlen ordítják keserű szidalmaikat a hintó zárt
ablakai felé. Kétezer szekérből áll a konvojunk. A királyi család
hintóját udvaroncaink és holmink kocsijai követik, legelöl pedig a
két levágott emberfő, hűséges őreinké, dárdára tűzve ‒ a nép
győzelmének szívszakasztó emlékműve.
Így hagyjuk el Versailles-t, miután huszonöt végtelen percen át
vergődtünk a hintónknak állított csapdában. Szívesen
hátranéznék, hogy vessek egy búcsúpillantást, de tudom, semmit
sem látnék a kastélyból, mely majd húsz évig volt az otthonom:
hisz mindenünnen a csőcselék bosszúszomjas hiénái vesznek
körül minket. Újra csak azt kiabálják, hogy Autrichienne, osztrák
szuka a nevem ‒ holott tizennégy éves korom óta franciának
tartom magam, régebb óta tehát, mint eme lázongók közül jó
néhányan megszülettek. Most pedig körülugrálják a hintónkat,
hogy bekukucskálhassanak az ablakokon, és rémisztően ocsmány
pofákkal riogassák gyermekeimet.
A király képtelen elszánni magát, hogy szembenézzen
szidalmazóival. Zokog, de titokban: nem vinné rá a lélek, hogy a
canaille így, ilyen tehetetlenül és megalázottan láthassa, ezért
temeti az arcát a zsebkendőjébe a rongyemberek gyülevész hada
elől. Így azt sem látja, ahogy a menetelők sarlókkal és késekkel
vagdossák le a fák ágait, amelyek mellett elhaladunk, és az aranyló
levelek közé trikolór szalagokat tekernek. Ezeket a rögtönzött
zászlókat lobogtatják, ahogy hintónk körül ropják vad táncukat:
akár egy pogány szertartás a máglya körül ‒ és eközben sem
szűnnek meg egyre durvább, egyre ocsmányabb szitkokat kiáltani
felénk. Ha ezer kezem volna, az sem lehetne elég, hogy
gyermekeim fülét megóvjam eme gyötrelemtől.
Úgy vánszorgunk, hogy egy temetési menet sem lassabban, de
a falvak, egyik a másik után, mégis elmaradnak mögöttünk a
Párizsba vezető, tizenkét mérföldes úton. Jut rá idő, hogy
elábrándozzak a múlt emlékképein: eszembe ötlik, micsoda
nyaktörő sebességgel vitte a kocsi XV. Lajos holttestét végső
nyughelye, a Saint-Denis-székesegyház felé. Ő volt a Bien-Aimé, a
Hőnszeretett ‒ mégis, halálakor már úgy gyűlölték alattvalói, hogy
még a halottas kocsit sem kímélték meg a gúnyos szidalmaktól.
Férjem és én egymás oldalához simulva ülünk, éppúgy, ahogy
azon a réges-régi májusi napon, midőn iramló hintónkat a nép
éljenzése kísérte útján. Louis le Desiré! ‒ kiáltozott akkor, 1774
tavaszán a nép az út mentén. Ma pedig: Louis le Detesté; ez hangzik
minden ajakról, főként azokéról, kik elég idősek ahhoz, hogy
értsék a tréfát ‒ a kocsi pedig csigalassúsággal halad.
Nagy zökkenéssel megáll a hintó. A dauphin, ki hüvelykujjával a
szájában elszenderült az ölemben, felriad. Mint egy kis
teknősbéka, úgy pislákol ki páncélja ‒ azaz takarói alól.
‒ Hol vagyunk, Maman?
Lajos tekintetét próbálom kifürkészni: férjem leveszi arcáról a
keszkenőt, elnéz a hintó körül ácsorgók feje fölött.
‒ Sèvres’ben ‒ feleli.
És vajon miért? ‒ bosszankodom magamban: hiszen azt alig
hinném, hogy azért álltunk meg itt, mert a lázongók porcelánt
akarnának vásárolni. Előhúzom atyám aranyóráját a
kézitáskámból: jobb most a nagymutató lassú, de megállíthatatlan
útját figyelni, mint az odakint őrjöngő nép gúnykiáltásait.
A dauphin újra elalszik: könnyű neki, a kis ártatlannak. Madame
Royale megéhezett. Lajos egy marék diót varázsol elő a zsebéből,
és megosztja kisleányunkkal, aki lassan majszolja el a csemegét,
hogy megőrizhesse az ízét a szájában: ki tudja, mikor ehet megint.
Jó egy órányi ácsorgás után végre megtudjuk a késedelem okát.
Két friseur bukkan fel a kocsink előtt, mindkettejük arca sápadt a
félelemtől, hiszen egy-egy kés feszül a torkuknak. Szemükkel
intenek felénk, hogy néznénk felfelé, ám mi tudjuk magunktól is,
miféle látvány vár minket. Őreink levágott feje. A két fodrászt
pedig, minden bizonnyal halállal fenyegetve, arra kényszerítették,
hogy meggyalázzák Deshuttes és De Varicourt hadnagyok
holttestét: fejükre az én szokott parókám mását ültették, azét a
parókáét, melyet legvidámabb napjaimon viseltem. Ám ezzel még
nincs vége a gyalázatnak: a két derék férfiú arcát pirosítóval
kenték be, hajékükbe rikító színű pántlikákat és tollakat tűztek,
mintha könnyűvérű nőcskék volnának. Nem nehéz megfejteni a
gyalázatos tett célját: arra kívánnak célozni, hogy a királyt afféle
szajhák őrizték ‒ a tömeg pedig, a zajokból ítélve, megértette az
üzenetet.
Egy majompofa, ki lándzsájával hadonászik a hintónk körül,
pikája végével az ajtóra üt, aztán, hogy a hangra odakapjuk a
fejünket, nekivágja Monsieur Deshuttes levágott fejét az ablaknak.
Már ledobta magáról poissarde-álöltözetét: a ruha alatt hosszú,
bő szabású nadrág búvik meg, és durva bőrcipő: a legalsóbb
néprétegekben honos férfiak szokásos viselete. Minden egyes
döndülésre, hogy Deshuttes levágott feje az ajtónak ütközik,
leányom sikolya felel: emerre pedig kínzónk gúnykacaja, melyet a
nép harsány tetszésnyilvánítása követ. Tudom, ez a nap örökké
tartó rémálmokkal kísérti majd leányomat, amíg csak él.
Keblemhez szorítom szegény kicsikémet, hogy ne lássa ezt a
borzalmat.
‒ Tűnj a szemem elől, nyomorult sans-culotte! ‒ rivallok az
odakint őrjöngő sehonnaira. És nem hiába: Deshuttes hadnagy
feje még egy utolsót döndül a hintó ajtaján, aztán a semmirekellő,
ajkán torz vihogással, eltűnik a tömegben.
És menetel tovább a csőcselék, dárdára tűzvén szörnyű
trófeáját: táncra perdül a tömeg, új nótába kezd: Nous vous
amenons le boulanger, la boulangère, et le petit mitron, éneklik.
Hogy tehát elhozzuk nektek a péket, a péknét meg a kis pékinast.
Madame Royale bosszúsan sandít ki az ablakon.
‒ Engem még csak említésre sem méltattak ‒ mormolja
félhangosan.
 Negyedik fejezet

A Tuileriák kertje

Este tíz órára jár, mikor hintónk bedöcög a Tuileriák

palotájának kertjébe. Mögöttünk, kocsikon, szekereken
hatszázhetven fős, halálra fáradt, halálra rémült szolganépünk jön.
A sötétség szinte áthatolhatatlan: nincs annyi fáklyánk, hogy
bevilágíthatnánk a palota tekintélyes homlokzatát. A château, akár
egy kísértet csigaháza, úgy mered előttünk. Az udvar tagjai
immáron 124 éve, hogy nem laknak itt, jóllehet néhány kisebb
termet fenntartanak nekem, illetve legszűkebb személyes
cselédségemnek. Ha, teszem azt, túl későig maradtam a
maszkabálon, akkor általában itt, a Tuileriák tágas falai közt
töltöttük az éjszakát.
Várom az inast, hogy jöjjön a lépcsővel, s karját nyújtván
segítsen kiszállni: helyette azonban Von Fersen gróf siet az
üdvözlésünkre, és vele Saint-Priest. Axel és én némán nézzük
egymást, de még ez a szótlan párbeszéd is megüti a királyi
háztartást vezető Sécretaire d’État fülét.
‒ Kérem, most távozzék ‒ mormolja Saint-Priest, hogy egyedül
Axel hallja ‒, már így is túl sokan tudnak túl sok mindent. Akik
meg nem tudják még, azok már gyanakszanak. Ha meg azt sem,
hát minek adjunk nekik okot a gyanúra?
Mi ketten egy árva szót sem szólunk. Von Fersen gróf felé
nyújtom a kezem, ő pedig az ajkához emeli, finoman megcsókolja
az ujjperceimet. Még a kesztyűn át is érzem, micsoda forróság
árad a szájából.
‒ Holnap meglátogatom önt ‒ mondja rezzenéstelen arccal. ‒
Holnap. ‒ Azzal vállára csavarintja sötétkék kabátját, majd elnyeli
az éjszaka.
Hátrapillantok kísérőink konvoja felé. A kocsi, melyen Madame
de Tourzel, a lánya és Élisabeth hercegnő utazik, épp most
érkezett meg: a nevelőnő újra együtt van védenceivel. Rögvest ki
is simítja a két kicsike homlokába hullott hajfürtöket, és gyengéd
hangon megkérdi, elfáradtak-e. Lajos és Monsieur élénk
párbeszédbe merül, de szinte suttognak, nehogy a tömeg, mely,
dacára a metszőén hideg októberéji levegőnek, összeverődött a
fogadásunkra, meghallja, mit mondanak. A király fivérét, úgy
látom, nem viselte meg annyira ez a déménagement, mint
amennyire szerintem illendő volna. Most Párizs polgármestere,
Jean-Sylvain Bailly, a csillagász lép férjem elé: ő az a minden
emberi érzéséből kivetkezett képviselője a Nemzet-gyűlésnek, aki
ez év júniusában nem engedélyezte, hogy királya meggyászolja
elsőszülött fiunkat, mert ott kellett lennie a három rend
képviselőinek közgyűlésén. A két férfi vált pár röpke szót, arcukra
szívélyes kifejezést erőltetnek, hallom is Lajos szavait, és tudom,
inkább a kíváncsiskodóknak szánja a mondandóját, semmint
beszélgetőpartnerének.
‒ Mindig örömmel tartózkodom szeretett Párizsom derék
lakosai között.
Ha nekem kellene kiejtenem ezeket a szavakat, bizony, a
hazugság bűnébe esnék: Lajos azonban szemlátomást valóban
szereti a népét. Szíve mélyén még mindig hisz abban, hogy
polgárai csupán boldogtalanok, és ezzel visszaélve, félrevezették
őket, de még vissza lehet terelni őket a helyes útra, ha látják, hogy
valójában királyuk az, aki szívén viseli a sorsukat és jólétüket, és
nem holmi Nemzetgyűlés.
A királyi családot fegyveres őrök kísérik át a kapukon.
‒ Ha egy király fogságba esik, hamarosan meg is hal ‒ súgom
oda Madame Campannak.
A földszinti fogadócsarnokot fáklyák és gyertyák világítják meg.
Mint a legtöbb francia château esetében, a főépület itt sem egyéb
barlangszerű benyílókkal ékes négyszögnél ‒ ám a Tuileriák
ablakai kisebbek a megszokottnál, így aztán itt a legfényesebb
napokon is, de kivált éjnek idején, olyan érzése van a látogatónak,
mintha egy galambdúcban esett volna fogságba. A bútorok a
Napkirály történelmi távolba merült napjait idézik fel, és XV. Lajos
idejét: divatjamúlt, porral lepett szörnyetegek.
‒ Micsoda egy förtelmes kalyiba ez, Maman ‒ fakad ki a
dauphin, a gyermekek őszinteségével.
 Akaratom ellenére elnevetem magam.
‒ A nagy XIV. Lajos lakott itt, mon petit, és ő nagyon is jól
érezte itt magát. ‒ Felhágunk a lépcsőkön, az én kis szobámba
érünk: első dolgunk az, hogy lehúzzuk a huzatot a bútorokról.
Majd belefúlunk a felszálló porfelhőbe. Egyelőre mégis itt kell
maradnunk, míg termeinket rendbe nem teszik. Madame De
Tourzel segítségével beburkolom a kicsikéket a lepedőikbe: ezeket
még Versailles-ból hoztuk magunkkal. A dauphin felkuporodik egy
díványra, és abban a szempillantásban már alszik is. A
szerencsétlen gouvernante azonban nem talál magának
nyugvóhelyet, így de Tourzel márkinő a gyermek ágya mellett, egy
székben tölti az éjszakát ‒ ám csak annak utána, hogy gondosan
elbarikádozta az ajtókat mindazokkal a bútorokkal, melyeket
képes volt elmozdítani: a teremből ugyanis több ajtó is nyílik, a
szélrózsa minden irányába, és nem lehet bezárni egyiket sem.
Madame Royale egy szófán nyúlik végig: egyetlen jele a lelkét
dúló félelemnek az az óhaja, hogy Lamballe nevű babája mellette
fekhessen ‒ holott ezt a jószágot egy ideje már „túl öregnek” ítélte
ahhoz, hogy játsszék vele. Lajos és én időtlen idők óta először
közös ágyban alszunk: errefelé ez nem comme il faut, a francia
férjek és feleségek külön-külön térnek nyugovóra. Madame
Campan megpróbálja bezárni az ajtót, de be kell látnia, hogy egyik
zár sem működik rendesen ‒ már ha működik egyáltalán. Míg én
testi épségünkért aggódom, Lajos ijesztő egykedvűséggel kijelenti,
hogy ha a palotában minden zár és minden lakat ilyen állapotban
leledzik, akkor ő és mentora a lakatosmesterségben, Monsieur
Gamain életre szóló munkához jutnak. Így, hogy lehetősége nyílt
kedvenc időtöltésének élni, a király az egyetlen, aki legalább
néhány morzsányi madáreleséghez jutott ebben az
aranyketrecben.
Eljő a reggel: az ablakokon beáradó citromsárga napfényben
jól látszik, hogy akad itt tennivalónk bőséggel. Először is: el kell
határoznunk, hol lesz a szállásunk ebben a vége-hossza nincs
labirintusban. Monsieur és Madame úgy döntenek, hogy nem
kérnek a Tuileriák palotájából, inkább a Palais du Luxembourg
felel meg nekik. Legalább megszabadulunk tőlük, gondolom
magamban. A szűkebb királyi család azonban nem engedheti meg
magának a fényűzést, hogy továbbköltözhessen. Nem, nekünk itt,
ebben a borongós világban kell meglelnünk hazánkat, mert annyit
már most biztosan tudunk, hogy számunkra nincs más választás.
Lajos egy többszobás lakosztályt talál magának az első
emeleten, az ablakai a Szajnára néznek: emiatt aztán azt sem
bánja, hogy lépcsőket kell másznia, holott az utóbbi években
rettenetesen elhízott. Ha aggodalmaskodnia kell, mindig többet
eszik a szokásosnál. Eltökéljük magunkat, hogy éppolyan
udvartartást vezetünk, mintha mi sem történt volna. Ugyanabban
a rendben zajlik majd a lever és a coucher, mint ennek előtte. Az
azonban mégis aggasztó, hogy, induljon el bármelyikünk
bármerre is, árnyékként követi minden lépésünket egy, esetleg
több Garde Nationale-huszár. Csakhogy nem azért, hogy óvjanak
minket, hanem azért, hogy szemmel tartsanak.
‒ Hogy boldogulnak? ‒ kérdi tőlem a párizsi Városháza
küldöttségének egyik tagja, miután erre biztató bátorítást olvasott
ki felettese pillantásából.
‒ Láttam már mindent, tudok már mindent, és el is felejtettem
mindent ‒ felelem komor hangon.
Mindazonáltal, legmélyebb döbbenetemre, egy olyan barátra
találtam, akiről igazán nem hittem volna, hogy ezekben a nehéz
időkben a királyi család segítségére siet. Ma délután levelet
kaptam: sárga libériába bújt lakáj hozta el.

Votre Majesté,
A királyi testőrség két katonájának sikerült elmenekülnie, ha
sebesülten is, a hatodikai vérengzés iszonyatából: én pedig, mihelyst
megláttam, kik ők, és miféle állapotban leledzenek, azonnal
kinyitottam előttük Louveciennes kapuit, hogy menedéket nyújtsak
nekik, és gondoskodjak róla, hogy orvos lássa el a sebeiket. Remélem,
nem veszi zokon, hogy magamra vállaltam ápolásuk feladatát
château-mban, úgy, ahogy a családjuk tett volna, ha hozzájuk
kopogtatnak be. Otthonom az ön rendelkezésére áll, Madame.
Mindent, amit csak a magaménak mondhatok, a királyi család
bőkezű jóindulatának köszönhetek. Talán emlékszik még rá: egy
ízben, a Nemesi Gyűlés idején felajánlottam önnek kincseimet. Most
ismét felajánlom, hisz tudom jól, micsoda kiadásokra kényszerül
ezekben a nehéz időkben.
 Permettez-moi, Majesté, hogy megadjam a Császárnak, ami a
Császáré.
Jeanne du Barry

Lassan, nagyon lassan összehajtogatom a levelet, és a

zsebembe rejtem. Könnyek törnek elő a szememből. Valaha
vetélytársak voltunk, istenem, már nem is számolom, hány évvel
ennek előtte: ő hiú volt akkor és féltékeny, én pedig makacs és
naiv. Húsz éve azt hittem, hogy nincs dolgunk egymással: ki
gondolta volna akkor, hogy Du Barry grófnő egy nap felajánlja
nekem rendíthetetlen hűségét?
Fél tucat állig fölfegyverzett őr kíséri a király minden lépését,
még akkor is, ha csak sétára indul a Tuileriák kertjében. A
Nemzetgyűlés bízta meg őket ezzel. Vajon mi az előírás arra az
esetre, ha a király megpróbálna megszökni előlük? Szablyát
rántanak, puskát emelnek uralkodójukra? Van-e tűzparancsuk?
Maga a Nemzetgyűlés lett a mi börtönőrünk. Lafayette úgy
tudja, a jövő hónapban beköltöznek a Tuileriák üresen tátongó
lovasiskolájába, mert ez, a Salle du Manège a legtágasabb csarnok
a palotában. Kiváló gondolat: hogy ezek az állatok, akik képesnek
hiszik magukat Franciaország kormányzására, a mi feladatunk
elvégzésére tehát, épp egy lóistállóban üssenek tanyát! Remélem,
a felújítás dacára még akkor is a lótrágya szaga lep be majd
mindent, az illik igazán az efféle népképviselőkhöz!
Első napunkon, melyet a Tuileriák palotájában töltünk, Lajos
fogadja a Nemzetgyűlés képviselőit. Igaz, én inkább úgy látom,
hogy Mirabeau grófja, ez a hegységnyi méretű férfiú, akiből pedig
több józan észt néztem volna ki, mint a többi rebellisből, és akiről
tudom, hogy au fond királyhű, hetvenkedik republikánus
eltökéltségével és azzal, hogy micsoda hatalommal bír ebben a
gyűlésben: mégpedig úgy, hogy minden emberi romlottságát
csatasorba állítja királya színe előtt. Ezek a küldöttek mind egy
szálig piszkos, rongyos, borotválatlan senkiháziak, hajuk
fésületlenül, pomádézatlanul díszeleg a fejükön. Majd mindegyikük
afféle sans-culotte, lábukon pantalló feszül tisztességes térdnadrág
helyett. Szándékos bárdolatlansággal uralkodójuk társaságában
sem veszik le tökfödőiket, a vérvörös rebellissipkákat, melyeket az
ókori frígiai rabszolgasapkákról másoltak. Valóban ezek a hitvány
alakok képviselnék az új kormányt? Vagy csak színjáték az egész,
amellyel férjem értésére kívánják adni, hogy Franciaországot egy
félnótás is elkormányozhatja? Háborog a gyomrom, Lajos
azonban higgadtan végighallgatja sirámaikat és követelődzésüket,
még úgy is, hogy ez utóbbiak mindegyike egyébről sem szól, mint
arról, hogyan fosszák meg őt maradék hatalmától is.
Valamivel később, de még ugyanezen a napon, engem is
meglátogat, vagy hadd mondom inkább úgy: megtámad egy
küldöttség. Sógornőm és én az erkélyen kávézunk éppen, én még
főkötővel a fejemen és könnyű neglizsében, abban, amit akkor
viselek, ha udvaroncaim látogatását fogadom reggeli
szépítkezésem közepette. Alattunk azonban asszonyok tucatjai
gyülekeznek. Innen fentről nem láthatom, vajon a Les Halles
poissarde-jai vagy kéjnőcskék a Palais-Royal árkádjai alól; azok
tehát, akik előző este ricsaj óztak a palota kertjében, hogy
megfosszanak az álomtól? Igaz, csak engem sikerült: Lajos, saját
beszámolója szerint, átaludta az éjszakát: házasságunk tizenkilenc
éve alatt nem akadt egy sem, melyen felriadt volna. Október
ötödikén, azon a félelmetes napon, hogy életünket örök időkre
megzavarta a kofaasszonyok jövetele, a következőket írta
vadásznaplójába: az események által megzavarva. Másfelől viszont
az együtt töltött két évtized során megtanultam, hogy mi rejlik
lakonikus tőmondatai mögött.
A lenti asszonyok azt óhajtják megtudni, hogyan töltötte a
király az éjszakát. Jól aludt, felel nekik a nővére; merci. Az
asszonyok szívélyesen fogadják a hírt, ám megelégedésük
korántsem teljes. Most a dauphint kívánják látni. Élisabeth és én
értetlenül egymásra pillantunk: mit akarnak ezek a némberek?
Halálra rémiszteni szegény fiacskámat? Hát nem tudják, hogy
minden hangos szóra megijed?
Madame Élisabeth bemegy, hogy a dauphinnel térjen vissza. A
lenti asszonyok üdvrivalgásban törnek ki a láttán: roppant sajátos,
én legalábbis így látom, hogy ezek a nőszemélyek, kik egyebet sem
akarnak, mint megdönteni a monarchiát, megfosztani az
uralkodócsaládot előjogaiktól, a trónörökös, azaz Franciaország
leendő királyának látványára így elérzékenyüljenek. Mással nem
tudom ezt magyarázni, mint azzal, hogy ők is anyák, és a
megtestesült ártatlanság, a gyermek az ő szívüket is
megdobogtatja. Aggódó pillantásomtól kísérve fiam, Lajos Károly
nekilát, hogy fölfedezze eme, az erkély rácsozata mögé rekesztett
világot, mely most az övé. A lenti tömeg eközben sem szűnik meg
kérdésekkel és követelésekkel elárasztani engem. Mindenekelőtt
azt adják tudtomra, azzal sem törődvén, hiszek-e nekik vagy sem,
hogy ők nem voltak ott a hárpiák ‒ ezek az ő szavaik és nem az
enyémek! ‒ között, kik két nappal ezelőtt, az esőben Versailles felé
meneteltek, hogy ott a saját ágyamban öljenek meg. A valódi
tettesek, erősködnek, azt akarják, hogy úgy higgyem, a Les Halles
poissarde-jai voltak: ez azonban rágalom. A tőrőlmetszett lázítók
csak elvegyültek a párizsi halkufárok vérmocskos kötényei és
csíkos szoknyái közepette. Mi tisztességes, becsületes asszonyok
vagyunk, ám ez még korántsem jelenti azt, Majesté, hogy ne volna
panaszunk ön ellen ‒ s nem is kevés.
S rögvest rá is zendítenek ezekre. Azt kérik ‒ nem: követelik! ‒,
hogy eresszem szélnek csalfa, a királyi házat „romba döntő”
udvaroncaimat. Ha ezzel Polignac hercegnére és családjára
céloznak, hát nyitott kapukat döngetnek: mon cher coeur, Gabrielle
a Bastille júliusi ostroma után azonnal ‒ immár három hónapja
tehát ‒ száműzetésbe küldetett.
‒ Szeretett városa népét szeresse, ne a korrupt udvaroncokat!
‒ kiált fel egy „becsületes” asszonyság.
‒ De hisz mindig is szerettem Versailles népét ‒ felelem nekik, s
félelmemben, nehogy az odalenti hallgatóság még ellenségesebbé
váljék, még gyorsan hozzáteszem, hogy Párizs lakosait sem
kedvelem majd kevésbé.
Ám a válasz nincs az ínyére egy veres képű halaskofának.
‒ Ah, oui, csakhogy július 14-én épp ön javasolta, hogy vegyék
ostrom alá Párizst, s ágyúkkal lőjék szét! ‒ kiáltja fel, tátott
szájában a fogak barnábbak, mint a köténye.
Ki tömi tele a fejét ezeknek az asszonyoknak az efféle
hazugságokkal? De hiába, mindenképpen meg kell őriznem
nyugalmamat és méltóságomat. Tiszta fejjel, biztos kézzel kell
cselekednem.
‒ De hisz mindebből egy szó sem igaz ‒ felelem. ‒ Aljas
szándékú provokációnak ad hitelt, kedvesem! Et regardez! Nézze
csak a vérfürdőt és nyomort, mely azt a napot követte! A bánatot,
melyet a népnek s a királyok legkiválóbbikának okozott!
‒ Sind sie nicht ein Spion für Ihre Kaiserliche Majestät? ‒ vádol
most egy hang, méghozzá nagy merészen az anyanyelvemen: hogy
tehát nem volnék-e fivérem, Ausztria császára kéme. Nyilván arra
vár, hogy besétáljak a csapdájába, én azonban nem megyek lépre.
‒ Pardon, madame ‒ válaszolok franciául ‒, mindössze
tizennégy éves voltam, mikor elhagytam Ausztriát, azaz majd húsz
éve! Oly régóta tehát, hogy azóta franciává lettem, sőt, el is
feledtem őseim nyelvét.
Leírhatatlan megkönnyebbülésemre feleletemet örömkiáltozás
s tapsvihar fogadja. Vive la Reine kiáltások harsannak, melyeket
mély bókkal hálálok meg, arcomra a legmélyebb alázat kifejezését
öltöm. Ám ezzel csak olajat öntök a tűzre. A kofaasszonyok most
ruházatomat kezdik dicsérni, és kivált a főkötőmet, melyet gazdag
díszek cicomáznak: azt kívánják, adjam nekik emlékbe. Mivel az
ellenállást lehetetlennek ítélem, széttépem a főkötőt s a szalagokat,
a selyemvirágokat mind leszórom az erkélyről. A sok-sok
poissarde és vendeuse ezernyi marka ragadja meg a zsákmányt,
pillanatok alatt ízekre szaggatják, s közben az egész kert
visszhangzik a kiáltástól: Éljen soká Marie Antoinette királyné!
Még mulattatna is a látvány, ha nem emésztene a harag, hogy
Franciaország királynéját akarják majmolni, midőn ruháit
magukra öltik: ám még eközben is csúf rágalmakkal illetnek, hogy
csődbe taszítom a nemzetet kivagyiságommal. Ám még el sem
múlik a nap, és azon kapom magam, hogy én is osztom eme
nézetüket ‒ midőn, ígéretemnek megfelelően, megpillantom azt az
arcot, mely ‒ gyermekeimé mellett ‒ egyedüliként képes mosolyt
fakasztani ajkaimon.
Vele gyengédebben bánt az idő, mint énvelem ‒ dacára annak,
hogy egykorúak vagyunk: én három hét múlva töltöm
harmincnegyedik születésnapomat, míg Axel szeptember elején
ünnepelte az övét. Háromévnyi, betegségekkel súlyosbított
háború az amerikai gyarmatokon korai, finom ráncokat vésett a
szeme és nemes ívű szemöldöke köré, ám az 1870-es évek
kezdete óta ő nem járt a bánat oly feneketlen szakadékaiban, mint
tettem volt én. Ha elveszítjük egy gyermekünket, mintha a világ
megszűnne forogni a tengelye körül. Ha két gyermekünket
vesztjük el, megtanuljuk, hogy az egyedüli ok, amiért egyáltalán
létezünk, az a megmaradottak iránt érzett szeretet.
A rizspor vékony, fehér rétege alatt Axel haja megőrizte
melegbarna tónusát, míg az enyémben, ezt múlt éjjel fedeztem fel,
egyre több ezüstös szál vegyül a barackszínűek közé.
‒ Hogyan tehetném elviselhetőbbé az életét? ‒ kérdi a gróf.
Szeme, mely ma a tenger kékeszöldjében dereng, oly pillantást vet
rám, melyet leírni vaskos kötetekben sem volna lehetséges.
Önkéntelenül is felnevetek, mintha ez egyáltalán elképzelhető
lenne.
‒ Miután a párizsi nép ostromot indított a Bastille ellen ‒
sóhajtok fel ‒, majd a Nemzetgyűlés úgy rendelkezett, bár én
inkább parancsnak mondanám, hogy Lajos vegyen részt az
üléseiken, eme új népképviselők mint „népének felszabadítóját”
ünneplik a királyt. ‒ Kisimítom tenyeremmel a homlokomat, az
arcom szinte ég: egyenest Axel szemébe mélyesztem tekintetemet.
‒ De minket vajon ki szabadít fel?
Megragadja mindkét kezemet, hogy vigasztaljon, ám azonnal
elengedi, amikor torkom köszörülésével figyelmeztetem: figyelnek
bennünket.
‒ Majd megteszem én! ‒ vágja ki dacosan. ‒ Svédország
királyában a leghűségesebb szövetségesüket üdvözölhetik. III.
Gusztáv azzal bízott meg, hogy én legyek a szeme és a füle
Párizsban és a francia udvarnál ‒ hajol közelebb hozzám, oly
közelre, hogy forró lehelete égeti az arcomat: fűszeres illata van. ‒
Mondja csak, ma chère, ismer valamiféle titkosírást?
Másnap reggel váratlanul feltárul hálószobám ajtaja. Madame
Campan, aki az ágyam végében alszik, s jómagam keblünk elé
kapjuk hálóruhánkat, a legrosszabbtól tartván, ám a behatoló nem
más, mint Madame Élisabeth.
‒ Egy nőszemély van a szobámban ‒ hadarja elfúló lélegzettel
‒, egy poissarde! Zajra riadtam fel, s azt látom, hogy az ékszeres
ládikómat fosztogatja! Épp egy smaragd nyakéket próbált magára!
‒ De hát hogyan jutott be? ‒ álmélkodik Madame Campan.
‒ Átmásztak az erkély korlátján ‒ halványul a félelem
szürkéjére Madame Élisabeth arca. ‒ Nem tudom, vajon csak
fosztogatni akartak-e, vagy az életemre törtek.
 ‒ De hát nem engedhetjük, hogy holmi kofaasszonyok vagy
bárkik szabadon grasszáljanak a szobáinkban! ‒ fakadok ki. ‒ Hol
vannak ilyenkor az őreink? ‒ Kérdésem jogos: mindig körülöttünk
lábatlankodnak, kivéve, mikor veszélyben forgunk.
Madame Élisabeth tehetetlenül megvonja a vállát. Oly kedves ő,
oly jámbor, s mindenkor kész feláldozni magát, senki sem szolgált
rá nála kevésbé, hogy bántalom érje.
‒ Úgy tűnik ‒ feleli ‒, azt hiszik, netán valaki így tájékoztatta
őket, hogy feladatuk szökésünk meggátolása s nem az, hogy
megvédjenek minket a támadásoktól.
Az elkövetkező napokban egyértelműen bebizonyosodik, hogy
a királyi családot kiszolgáltatták a nép kényének-kedvének.
Reggeltől késő estig megállás nélkül hozzák a petícióikat, követelik,
hogy hallgassuk végig őket, nekünk pedig Franciaország jóságos
szüleiként kell fellépnünk, kik fülelnek gyermekeik leghalkabb
jajszavára is, legyen az a jajszó bármily rebellis ‒ holott még az én
chou d’amour fiacskám vagy a drága Mousseline sem várhatja el
ezt tőlem. Odaadó anyának tudom magam, mégis, ha fiam vagy
leányom bármi rosszat tesz, mindkettőnek számítania kell a
következményekre.
Eltökélem magam: dacára annak, hogy ezek a párizsi kofák
nemrég még felesküdtek, hogy beleimből fonnak kokárdát
maguknak, én mégis engedek követelésüknek. Előszólítom a
királyi szabászt, Éloffe asszonyt, és százötven szalagot rendelek
nála, a forradalmárok kék-fehér-piros trikolórjában. Egy livre az
ára szalagonként ‒ ám az enyéim jóval nagyobbak s pompásabbak
lesznek, mint azok a hevenyészett rozetták, mik a sok poissarde
aszott keblét díszítik. Lám, ilyen egyszerűen mutathatja ki egy
uralkodó, hogy megbocsátott népének! A kokárdákat szétosztom,
s a lenti asszonyok máris boldogok. Én azonban tudom, mily
kérészéletű ez a boldogság: nem, a hűségüket ezzel még nem
szereztem meg. Mindössze százötven livre értékű idő az, melyet
magaménak mondhatok.
 Ötödik fejezet

Vörös tűsarok, piros főkötő

1789 novembere

Kezdünk berendezkedni, kezdjük megtalálni a jót új

helyzetünkben is. Madame Élisabeth a palota első emeletén talált
új lakosztályt magának, ahogyan én is itt szabadíttattam fel néhány
szobát, a király lakrészének tőszomszédságában, hogy
Franciaország gyermekei mindig az apjuk közelében lehessenek.
Én a földszinten találtam szállást magamnak. Lakosztályom
mindössze egy szalonból, egy budoárból és egy
öltözködőszobából áll, vagyis igazán túlzás lenne hatalmasnak
titulálni ‒ ugyanakkor épp a szerénység teszi meghitten
otthonossá, olyannyira, hogy itt végre biztonságban érezhetem
magam. Lajos szobái épp az enyéméi fölött helyezkednek el, a
könyvtára pedig még csatlakozik is az én lakrészemhez.
Reggelenként egy belső lépcsőházban jön le, kézen fogva a
gyermekeket, hogy együtt reggelizhessen a család. Egyetlen árva
inas szolgálja fel a csokoládét és a pirítóst, de mi nem
panaszkodunk: ha kevesebb a szolga, kevesebb a spion is.
Madame Eloffe szakmányban szabja az új ruháimat, melyek
látványa a forradalom jelképei előtt tiszteleg. Trikolórszalagok
ékesítik kalapjaimat és vállkendőimet az eddigi fekete díszek
helyett ‒ ez utóbbi mostanában az arisztokraták kedvelt színe; de
ismét divatba jött a fehér, a tisztaság színe is, ezenfelül sok kéket
viselek. Már csak arra volnék kíváncsi, emlékeznek-e még a
lázongók, mi minden kígyót-békát össze nem kiabáltak rólam alig
két éve, meglátván Angliából frissen hozatott lovaglókabátkáimat,
melyeket „férfiasnak” bélyegeztek, engem pedig hárpiának, amiért
viselem őket ‒ most pedig ugyanaz a szabásminta, sőt, ugyanaz a
színárnyalat már-már kötelező viselete minden, magára valamit is
adó forradalmárnak. Elhinni is nehéz ép ésszel, mégis igaz: amit
ma a „hazafiság” jelének tartanak, szinte egyházi átok alá esett,
midőn a királyné akarta népszerűsíteni.
Most, hogy a lenti tumultus, ügy tűnik, alábbhagyott, ideje, hogy
figyelmemet újfent gyermekeim nevelésének szenteljem, hiszen
sok víz lefolyt július óta a Szajnán, mikor is korábbi nevelőnőjük,
De Polignac hercegnő oly sietve kellett hogy útnak induljon.
Tourzel márkinő azonban legalább annyira a szívén viseli
Madame Royale és a dauphin sorsát, mint tette volt ő ‒ ám mégis,
se szeri, se száma mindannak, amit Louise tudomására kell
hoznom fiam jellemvonásairól, ha azt akarom, hogy kiváló ifjú
herceg váljék belőle.
Egy reggelen, lever után, végre találunk alkalmat, hogy meghitt
kettesben elbeszélgessünk. Addig Madame Élisabeth gondoskodik
róla, hogy a gyermekeim semmiféle csínyt ne kövessenek el, és
főként, hogy egy szót se szóljanak őreink hallótávolságán belül,
mert, adtam a tudtukra többször is, azok az emberek nem a
barátaink. Márpedig, és erről nevelőnője már bizonyára
meggyőződött, a dauphin aztán nem szűkölködik önbizalomban.
Amennyiben egyáltalán híján van valaminek, akkor az inkább az a
képesség, hogy bocsánatot kérjen, ha rossz fát tett a tűzre.
‒ Csak akkor hajlandó bocsánatot kérni ‒ vallom meg ‒, ha
már könnyek ülnek a szemében a sok zaklatás okán. Vérző szívvel,
de meg kell mondanom, Lajos Károly, mint minden vele egykorú
kisfiú, gyakorta meggondolatlanul, türelmetlenül és ösztönszerűen
cselekszik. Ám a legnagyobb hibája, madame, amely a lehető
legsürgősebb intézkedés után kiált, az az, hogy képtelen
megtartani magának, amiről tudomást szerez. Halljon meg bármit,
malac tréfát, kegyetlen megjegyzést vagy rikítóan szemenszedett
hazugságot, azonnal világgá kürtöli. Ráadásul gyakorta, éspedig
anélkül, hogy szándékában állna hazudni, elkendőzi az igazságot.
Élénk fantáziája van a fiúnak ‒ adom De Tourzel márkinő tudtára,
ő pedig feszülten figyel, és lelkesen bólogat, ha eszébe jut egy-egy
olyan esemény emléke, mely igazolja mondandómat.
‒ Túl ifjú még, nem is érti, milyen fényes szerepre született ‒
teszem hozzá ‒, pedig a nővére már tökéletesen megértette.
Madame Royale tisztában van vele, hogy ő, mint Franciaország
leánya, csak a töredékét éri annak, amit a dauphin. El sem hinné,
micsoda emberfeletti erőfeszítésembe kerül, hogy megértessem
vele, ettől őt még nem szeretjük kevésbé, és még így sem lehetek
biztos benne, hogy elhiszi, amit mondok neki. Pedig a kisöccse
végtelen szeretettel csügg rajta: ha bármi öröm éri, az első dolga
mindig az, hogy engedélyt kér örömét nővérkéjével megoszthatni.
Azt szeretném ‒ ragadom meg a nevelőnő kezét ‒, ha segítenénk
neki ösztönös jósága fejlesztésében. És ragaszkodom hozzá,
kerüljön, amibe kerül, hogy megóvjuk mindazoktól a
szenvedésektől, amelyeket nekünk, felnőtteknek kell elviselnünk.
A király és én mostanság leginkább a status quo megőrzéséért
harcolunk. Lamballe hercegnő visszatért az udvarhoz:
körülményeink ismeretében már a maga biztonságáért aggódik,
hogy sértetlen maradhat a Château d’Eau falai közt, apósa, De
Penthièvre herceg társaságában. Ahogy ismét a Tuileriák
palotájába lépett, azonnal visszavette egykori pozícióját, mint
háztartásom legfőbb irányítója.
‒ Hogy is hagyhatnám magára, Mejesté? ‒ fordult felém
visszatértekor: szemében, mint rendesen, az együttérzés könnyei
csillogtak.
‒ Nagyobb kockázatot vállal ezzel, mint hinné ‒ válaszoltam én.
‒ Vagy talán nem hallotta, minő sorsra jutott a drága De Besenval
báró? ‒ Hogy Lamballe csak a fejét csóválta, elárultam neki. ‒ A
Châtelet börtönébe zárták ‒ szűrtem a fogaim közt, dühtől
remegő hangon ‒, ott vár a perére, mely, efelől biztosíthatom,
maga lesz a megtestesült kutyakomédia.
‒ De hát mit követett el? ‒ szaladt ki minden vér a hercegnő
arcából.
‒ Inkább arról van szó, amit nem követett el, eme
forradalmárok szerint. Júliusban ő volt a párizsi helyőrség
parancsnoka, és ellenállt a szörnyetegeknek a Bastille ostroma
idején, ahelyett, hogy hagyta volna őket szabadon garázdálkodni.
‒ Hát mi folyik itt? ‒ remegett meg egész testében a hercegnő,
kezét úgy kapva arcához, hogy egészen belesápadt.
Mostanában már nem járunk az Opéra és a Comédie-Franҫaise
előadásaira: a közönség gyakorta kifütyüli a színészeket, ha
szövegüket „royalistának” tartják, sőt, néha le is kergetik a
színpadról, mindenféle, jobbára ehető lövedékekkel bombázva
őket. A Tuileriák palotájában azonban foggal-körömmel
ragaszkodunk szokásainkhoz: kedden és csütörtökön grand
couvert, azaz nyilvános vacsora, vasárnaponként pedig a
kártyaparti. Ma már csak mosolygok azon, hogy uralkodásunk
kezdetén, tizenöt éve, mennyire gyűlöltem ezeket a nyilvános
vacsorákat: minden erőmmel azon voltam, hogy rávegyem Lajost,
vessen véget ennek a szokásnak, inkább vacsorázzunk kettesben,
és, pedig még huszadik évemet sem töltöttem be, zsenge ifjúságom
dacára megálljt parancsoltam az udvar legkedveltebb
szórakozásának, egy cavagnole nevű dögletesen unalmas
kártyajátéknak, hiába kedvelte annyira a sok prűd, harmincas
éveinek is már búcsút mondott collets-montés. Most pedig
elérzékenyülve idézem fel régi szertartásainkat, és éppoly izzó
hévvel vetem magam beléjük, mint aminővel annak idején
gyűlöltem őket.
Ez a forradalom csak úgy bűzlik a gúnytól és a megvetéstől.
Lajos azt remélte, hogy miniszterei a helyükön maradnak, vagy
legalábbis szerepet vállalnak az új kormányban, és mindketten
számítottunk rá, hogy Mirabeau gróf támogatja majd ebbéli
törekvéseinket a Nemzetgyűlésben. Valóban, Mirabeau számos
nevet javasolt: köztük volt Lafayette, Talleyrand, Rochefoucauld-
Liancourt herceg és Monsieur Target, az ügyvéd, ki sikerrel védte
Rohan kardinálist a hírhedt nyakláncperben három évvel ezelőtt,
amikor őeminenciáját bevádolták, hogy szélhámosok által
félrevezettetvén, az én nevemben egy tekintélyes summát kóstáló
gyémánt nyakláncot rendelt. Miniszterelnökként Jacques Necker, a
közkedvelt pénzügyminiszter neve merült fel, elsősorban ‒
legalábbis ez Lajos véleménye ‒ pipogyasága révén: Necker
liberális elvei tetszésére lennének a Nemzetgyűlésnek,
ugyanakkor olyan ember ő, aki már gyakorlatot szerzett magának
férjem különb-különb kormányaiban.
November hetedikén aztán Mirabeau törékeny kártyavára
végképp összedőlt. Necker kijelentette, hogy nem hajlandó
együttműködni vele, a Nemzetgyűlés pedig dekrétumot bocsátott
ki arról, hogy egyetlen tagja sem vállalhat miniszterséget Őfelsége
kormányában. Nem igazán értem, mi állhat Necker döntésének
hátterében. Úgy tetszik, minden remény, hogy együttműködhetünk
a forradalmárokkal, hogy megtarthatjuk a kormányzás hatalmát
egy kompromisszumokra kész Nemzetgyűléssel osztozkodva rajta,
felőrlődik a politika, a hatalmi harc malomkerekei között. Lajos
már látja a jeleit annak, miként zsugorodik a hatalma.
Szeptemberben, mikor Versailles-ban volt még az udvartartásunk,
már csak egyetlen, mindössze felfüggesztő hatállyal járó vétójogot
tarthatott meg magának; holott eddig minden francia uralkodónak
hatalmában állott felülbírálnia a törvényhozó testületek, a
parlamentek döntéseit, ha azok szembeszegültek az akaratával ‒
az én férjemből azonban afféle bólogatójánost kívánnak faragni.
Végre megérkezik a Tuileriák palotájába Mercy-Argenteau
gróf: gyermekkorom óta ő az osztrák császári ház nagykövete a
Bourbon-udvarnál. Siet biztosítani, hogy minden tőle telhetőt
megtesz, hogy meggyőzze József fivéremet, ideje felsorakoztatni a
védelmünkre a Habsburgok teljes hadi erejét.
Ó, bár élne Maman! Akkor biztosan tudnám, hogy Mercy
erőfeszítései megtermik gyümölcsüket. József azonban
világéletében reformpárti volt, a feje a haladás kimérájától
kóvályog. Máig nem feledtem látogatását Versailles-ban:
összeszidott, hogy túl sokat költők világi cifrálkodásra.
‒ Eljő a forradalom napja, s meglehet, épp magadnak
köszönheted majd! ‒ vágta hozzám. A seb, melyet e szavakkal ejtett,
tizenkét év után sem hegedt be.
A diplomata arcán kezd látszani a kor: elvégre a
hatvankettediket tapossa a gróf. Már nem kell hogy parókáját
ezüstre rizsporozza, ősz anélkül is. Szeme sarkából, akár a
pókháló, ráncok futnak szerteszét, és látom rajta, hogy a
Párizsban történt események őt legalább annyira megrázták, mint
jómagámat. Atyámat, Lotaringiai Ferencet, a Szent Római
Birodalom császárát és Toscana nagyhercegét szélütés vitte el,
mikor én még csak kilencéves voltam: azóta ez a szikár, nemes
küllemű gróf az én pótapám. Megvívtuk a magunk csatáit is, kivált
dauphine koromban, midőn szüntelenül gúnyoltam örökös szigora
okán.
Milyen könnyű is a gyermeknek elhitetni magával, hogy a
vígság napja sosem áldozik le, ismerem most be a grófnak,
válaszul hogylétünket firtató kérdésére.
‒ Ami a királyt illeti, s engem, a vidám órák véget értek, bármit
hozzon is a jövő, örökre véget. Túl sok véres iszonyatot láttunk,
semhogy újra jókedvünk kerekedhessen!
 ‒ Hát nincs semmi, holmi apróság sem, hogy örömét lelhetné
benne? ‒ ámul el Mercy.
‒ Hogy beszámolhasson róla bátyámnak, igazolván, hogy jól
megy sorom, s egészséges vagyok? ‒ tör elő lelkemből a gúny
nyílvesszeje. ‒ Kérem, tájékoztassa őt, hogy még mindig
engedélyem van nagyokat sétálni a Tuileriák kertjében, s ezt
élvezem is, hacsak nem állják utamat a Les Halles kofáinak
otromba szitkai. Legnagyobb örömömet azonban mégiscsak
gyermekeimben lelem, akiktől egyedül Isten parancsára leszek
hajlandó elválni. De azt se titkolja el, hogy korántsem vagyunk jól,
bár megteszünk mindent, hogy nézeteinket véka alá rejtsük, s
életünket úgy folytassuk, ahogy eddig megszoktuk. Tudom, a
királyok kötelessége, hogy együtt szenved’ jenek népükkel, mi
pedig maradéktalanul teljesítjük ebbéli kötelezettségünket.
‒ Lám, hiszékeny kislányból micsoda cinikussá változott ‒
jegyzi meg a gróf.
‒ Ha a tömeg az ágyából próbálja kirángatni, hogy megölje, ön
sem viselkedne másképp ‒ vágok vissza csöndesen, és legott
könnyekre fakadok. Hiányzik Maman, a bölcsessége, az esze, az
ereje; és a gróf az egyetlen, aki elveszett gyermekkoromhoz fűz,
ifjúságom’ hoz, melyet hiába próbáltam megidézni azzal, hogy
pásztorkunyhót építtettem Kis Trianon parkjában. Lám, most
ezért az állítólagos nagyzolásomért is meg kell fizetnem.
Győzködöm hát tovább Mercy grófot: csikarná ki az ígéretet
bátyámtól, hogy segítségünkre siet, küldvén akár pénzt, akár
zsoldosokat vagy épp az osztrák hadsereget is.
‒ Ön is tudja, hogy Ő Császári Felsége mostanában sokat
betegeskedik ‒ hűt le Mercy.
‒ Ez nem válasz ‒ csattanok fel. Bár válasznak éppenséggel
megfelelne, de nem az a felelet, amelyre vártam. Épp ezért
ragaszkodom a követ garanciájához. A gróf végül meghajlik
ostromom előtt, de a tekintete meghazudtolja beleegyezést sugalló
ajkait: József egy’ kedvűsége pislant elő belőle.

1790 februárja

Louison Chabry szögre akasztja szobrászvésőjét, a rikkancsfiúk

kiáltozása a Grève térre csábítja, ahol ‒ azaz az Hôtel de Ville, a
Városháza épülete előtt ‒ kürtölik világgá az egy sou-ért kapható
röplapok, történelmi jelentőségű kivégzést láthatnak az
érdeklődők. Ennek a hírnek a leány sem tudott ellenállni:
kinyitotta táskáját, és előkotorta belőle az obulust, hogy a
röplapot elolvashassa.
Életében még nem hallotta Thomas de Mahy nevét, Favras
negyvennégy éves márkijáét, ám a röplapot, a Palais-Royal
környéki kávéházak radikálisainak agyszüleményét azért írták,
hogy felgyújtsa a kétkedésre leginkább hajlamos polgárok szívét
is. Először is, olvassa Louison, a márki legfőbb bűne az, hogy a
nemességhez tartozik, éspedig nemcsak a saját jogán, de a
felesége révén is, aki valamiféle német hercegecske
leszármazottja. Ezt az apró részletet a röplap szerzője minden
bizonnyal azért tartotta fontosnak megjegyezni, hogy feltárja a
kapcsolatot a márki és az Autrichienne, a német ajkú szajha között,
ki áruló vérével beszennyezte a francia trónt. A márki állott volna
ama ellenforradalmi összeesküvés mögött is, melynek célja az volt,
hogy az uralkodói családot kiszabadítsa a Tuileriák palotájából,
ahol, írja a röplap, a derék, jó párizsiak gondoskodó
vendégszeretetét élvezik. Szándékában állott továbbá Favras
márkinak, hogy, miután a királyi családot kicsempészte Péronne
városába, Pikárdia tartományba, hogy letartóztattassa Lafayette
tábornokot és Monsieur Neckert. Zsoldosok ezrei álltak volna a
márki rendelkezésére: húszezren Szardínia szigetéről, hozzá
tizenkétezer német és újabb ezrek Svájcból és Piemontból ‒ olvas
tovább Louison, s közben azon tűnődik, vajon mi lehet igaz
ezekből a híresztelésekből; de sejti, hogy ez alighanem senkit sem
érdekel. A nép bosszúszomja, mely a nemesség vérére áhítozik,
csillapítatlan maradt, mióta Besenval márkit, a királyné egyik volt
szeretőjét, felmentették a vádak alól, miszerint arra bujtogatta
volna a parancsnoksága alatt álló regimentet, hogy szálljon
szembe a július 14-ei lázadókkal, írja a röplap.
Pedig százak és százak verődtek össze ama fagyos februári
reggelen, hogy végignézzék a márki akasztását, minden kivégzési
formák legdemokratikusabbikát ‒ hiszen a kötél egyaránt megfojt
mindenkit, származzék bármelyik társadalmi osztályból. Bezzeg a
forradalom előtt! Akkor sebes suhanású karddal vagy bárddal
vetettek volna véget egy nemesi halálraítélt életének.
A bitófa alatt, melyet minden oldalról fáklyák és lampionok
világítanak meg, toporog a jónép, a türelmetlenség miatt egyfelől,
de még inkább azért, hogy halálra ne fagyjanak a fogcsikorgató
hidegben. A szerencsések, akik a legjobb kilátást kínáló helyeket
birtokolják, valójában nem is szerencsések, inkább hősiesek: már
kora hajnalban elfoglalták maguknak a helyüket, dacolva a csontig
hatoló hideggel. A látvány, amelyet nyújtottak, a meleget adó tüzek
pislákoló fényei között a sok száz ember, ahogy a bitófa
árnyékában toporog, csak még iszonytatóbbá teszi az eseményt.
Louison szorosabbra húzza barna gyapjúsálját a vállán, rálehel az
ujjaira. A keze munkájából él, nem engedheti meg magának, hogy
holmi kivégzés kedvéért megfagyjanak az ujjai. És mégis: a
kíváncsisága idevonzotta, a Grčve térre, hiszen soha korábban
kivégzést még nem látott.
Kiáltás hangzik fel: most kanyarodik be a térre az ökrös szekér,
amely a halálraítéltet hozza: kifogástalanul öltözött férfi, zöld
selyemkabátban.
‒ Ugyanaz a szín, mint amit Artois gróf szolgái viselnek ‒ szólal
meg a Louison mellett álló férfi: szájából pálinka illata száll fel,
ahogy beszél. ‒ Az is a királyné egyik szeretője volt. Közben meg
öccse a királynak. De száműzték még júliusban. Mert áruló lett,
azért.
Jóllehet Favras márki egyenesen a börtönből érkezett, az arca
simára borotvált: kipiperészkedett a nevezetes alkalomra, mintha
csak nem is a kivégzésére, de vasárnapi misére lenne hivatalos.
Szó, ami szó, fut át Louison gondolatai között, így is, úgy is
hamarosan elbeszélgethet a Teremtőjével. Fekete, háromszögletű
kalapján a márki most is büszkén viseli az arisztokrácia kedvelt
fekete kokárdáját. Gyémántokkal kivert cipője megcsillan a fáklya
fényében, ahogy fellép a bitóra vezető falépcsőkön. Bírái
átnyújtják a bárónak az ítéletet, és, mint akikből minden emberi
érzés kiveszett, felszólítják, hogy olvassa fel. A bitófa körül ünnepi
hangulatban figyel a nép, kézről kézre, szájról szájra járnak a
flaskák. A kötél hurka lampionfényben világok Favras márki belép
a fénykörbe, és nekilát, hogy felolvassa az ítéletet. Egy-két sor
után szája gúnyra görbed, arcvonásain idegenkedő fintor suhan
át.
 ‒ Három helyesírási hibát is ejtettetek ‒ dobja bírái felé a
papírlapot. A tömegből mormolás hallik: épp ezt a fajta
orcátlanságot vártak az efféle társadalmi osztályból érkezettől. A
márki megkapja az utolsó szó jogát.
‒ Polgárok ‒ kezd a beszédébe ‒, ha két ember semmitmondó
tanúvallomása elegendő ahhoz, hogy valakit halálra ítéljenek, hát
szívemből sajnállak benneteket. Mon ami ‒ fordul most a hóhér
felé ‒, teljesítsd a kötelességedet!
A nép sátáni kacajjal s tapsviharral fogadja ezeket a szavakat,
ám korántsem azért, mert tetszésére lenne az arisztokrata
halálmegvető bátorsága. Nem, a márki közelgő végének örülnek.
‒ Ugorj, márki ‒ kezdenek énekbe: alig várják, hogy végre
megpillanthassák a selyemharisnyába bújtatott, tehetetlenül
kapálódzó lábakat a bitó kinyílt csapóajtajának nyílásában.
‒ Sautez, marquis, sautez!
A hóhér letépi a nemes úr fejéről a parókát: a márki tar
koponyája, akár a kopasztott csirke bőre, úgy dereng a
holdfényben. Így már nem is olyan arisztokrata, állapítja meg
magában Louison. Most a hurok is odakerül Favras nyaka köré, a
bourreau megigazítja. Szemkendőt kínál a halálraítéltnek, ám az
visszautasítja. Ennek még jobban örül a közönség: így legalább
kigyönyörködhetik magukat a látványban, ahogy az akasztott
szeme kidülled az üregéből a végső pillanatban. Az ifjú
szobrászlány a legszívesebben a karjával takarná el az arcát:
hirtelen olyan illetlennek tűnik ez az egész, ahogy a seregnyi
ember hajnal óta toporog a fagyban, kizárólag azért, hogy
végignézhesse egy polgártárs kínhalálát. Louison épp elég halált
látott az október 6-ai felkeléskor, Versailles-ban ‒ most azonban
egy ismeretlen erő mégiscsak ráveszi, hogy karjait keresztbefonja
a keble előtt, és száraz szemmel végignézze a kivégzést. Meglehet,
sikerült elhitetnie magával, hogy egyszer még megmintázza egy
akasztott férfi portréját; de az is lehet, hogy csak morbid
kíváncsiság motoszkál benne. Körülötte mindenkinek szent
meggyőződése, hogy Favras márki a forradalom árulója, és mint
ilyen, rászolgált a halálra. Louison képtelen eldönteni, hogy a
röplap, amelyet a zsebében őriz, igazat ír-e, vagy megszépíti az
igazságot, esetleg arcátlanul hazudik ‒ annyi viszont biztos, hogy
maga az elítélt egy jottányit sem kételkedik.
 ‒ Ártatlanul halok meg! ‒ kiáltja ki. ‒ Imádkozom Istenhez a
lelki üdvömért. ‒ Erre már megnyílik alatta a bitó csapóajtaja, az
utolsó két szó elhal az ajkain. A tömeg üdvrivalgásban tör ki. És
ahogy a holttá merevült test a levegőben lengedezik,
Mademoiselle Chabry elképedve hallgatja, hogy a tömeg
bosszúszomja ezzel még nem elégült ki.
‒ Ráadást! ‒ ordibálnak körülötte: mintha azonnal újabb
kivégzést óhajtanának. Az arcokon a lampionok fényében jól
látszik a harag és a káröröm keveredése: olyanok, akár a Notre-
Dame vízköpő szörnyei, Louison beleborzong a látványba. Jó,
rendben: meglehet, valóban egy áruló ellenforradalmárt végeztek
ki, azaz igazság szolgáltattatott, de így áhítozni a vérre egy nemes
kivégzésén, mintha holmi gladiátor játék volna, semmivel sem
jobb, mint a hajtóvadászat vagy két ökölvívó életre-halálra tusája:
oly láza ez a felbőszült tömegnek, melybe a szobrászlány
belereszket.
Erőnek erejével kényszeríti magát, hogy megnézze a kötélen
himbálódzó holttestet. Tekintetét végiglegelteti a férfi nyúlánk,
elegáns alakján, ahogy kirajzolódik a sötét, fagyos éjszaka háttere
előtt: felvési emlékezetébe a bőre sápadt színét, a vérét, ahogy
egyre alvadva végigfolyik rajta, le egész a… a szobrászlány a szája
elé kapja jéggé dermedt kezét. Most látja először, mi történik egy
férfi altestével az akasztáskor. Látja, ahogy a selyemnadrág elöl
kidagad. Louison elpirul, mintha a hulla nevében szégyenkezne.
Ha Favras márki méltóságteljes halála nem indította volna meg, a
természetnek eme részvétlen játéka, melynek tanúja lett, egy
pillanatra valódi királypártit faragott a leányból.

Igen, az elmúlt hónap végzetes csapásokat mért családunkra és

az egész királyságra. 1790. február 20-án, Favras márki ‒ akivel
életemben nem találkoztam, és a királyi család megszöktetését
célzó összeesküvéséről sem hallottam sosem ‒ kivégzésének
másnapján legidősebb fivérem, II. József, Ausztria s a Szent Római
Birodalom császára is kilehelte nemes lelkét. Nincs kút, mely elég
mély volna, hogy gyászomat elsüllyesztené.
 Hatodik fejezet

Így hát ki kell tanulnunk a

tettetést

Fivérem és én meglehetősen feszült viszonyban éltünk

egymással, miután királyné lett belőlem, ám azt bizton tudhattam,
hogy én vagyok az ő kedvenc testvérhúga, jóllehet ő, tizenöt évvel
előbb születvén nálamnál, mindig is élt az idősebb fivér
előjogaival, s nem szűnt meg ostorozni engem ‒ bár eközben sem
csökkent irántam való gyengéd szeretete, dacára az irdatlan
távolságnak Bécs és Versailles között. Most tehát szívem gyászba
öltözött; s hogy ne csak szívem tegyen így, rögvest rendeltem is
egy egész szekrényi fekete ruhát ‒ igaz, Párizsban manapság a
fehér a divat, s nem kizárólag azért, mert ez a szabadság és a
tisztaság színe, de azért is, mert egykoron, a középkor idején, s
azóta is, fehérben gyászoltak a franciák, ha egy királyné halt meg.
Siratom Józsefet, ám eközben sem áll meg az élet a Tuileriák
falai között. Néhány nappal később Madame Campan izgalomtól
remegve ront be nappali szobámba, ahol Madame Élisabeth
társaságában üldögélek, s épp levelet írok Lipót fivéremnek,
Ausztria új császárának. Kilencesztendős voltam, midőn, atyánk
halála után, Toscana nagyhercege lett belőle. Lipót sosem állott
olyan közel hozzám, mint József, aki Papa elhunyta után
megosztotta az uralkodás terheit Mamannal. Lipót már nem is
Bécsben élt, gyermekkorom hátralévő szakaszát, mielőtt
elhagytam volna Ausztriát Franciaországért, külön töltöttük.
‒ Az ő emlékezetében egy kislány él ‒ ingatom a fejemet ‒, aki
fából faragott bábuját cipeli a kezében; úgy, ahogy Mária
nővérünk festménye megörökítette az utókor számára. Félek, a
vérség köteléke nem fűzi őt olyan szorosan hozzám, hogy a
segítségemre siessen. – Pedig én habozás nélkül, mindent
félredobva rohannék bármelyik testvérem oltalmára, kivált, ha a
trónjuk kerülne veszélybe. Vajon az a helyes, ha kivárom, míg
Lipót megkérdi, hogy tehet-e értem valamit? Vagy inkább én
vessem magam esdekelve a lábai elé?
Madame Campan nem tud mit válaszolni a kérdésemre. Sőt,
még ő kéri az én tanácsomat egy igen bonyolult etikettügyben:
„Monsieur le marquis de la Villeurnoy meg szeretné hívni Favras
márki özvegyét és árva fiát a csütörtöki grand couvert-re.”
‒ Kérem önt, drága nővérem, járuljon hozzá! ‒ rimánkodik
Élisabeth: szemét egyszerre könnyek öntik el. Sosem láttam még
oly zaklatottnak, mint a márki kivégzésekor, akit ‒ így véli ő ‒
csakis azért öltek meg, mert királyhű maradt: úgy halt meg tehát,
mint Krisztus, mások vélt bűneiért.
Természetesen örömest hozzájárulok, hogy vendégül lássuk a
márki özvegyét és árváját; ám maga a vacsora dermesztő
próbatételnek bizonyul. Az első fogástól az utolsóig ott áll a
székem támlája mögött Antoine Joseph Santerre, a Nemzeti Gárda
egyik századparancsnoka: amúgy a legnagyobb szájú demagóg
széles e világon. Hallom, ahogy megbotránkozástól zihálva szívja a
levegőt abba a törött orrába mögöttem: úgy reánk terpeszkedik,
hogy jelenléte miatt hiába is próbálnám őszinte részvétemet
nyilvánítani a gyászoló családnak, egy árva szót sem tudok szólni
hozzájuk egész este, pedig már a vacsora közepe táján
megérkeztek. Még az özvegy pillantását sem merem viszonozni,
holott biztos vagyok benne, hogy együttérzést várna tőlem. Én
azonban csak esetlenül piszmogok a villámmal: olyan zavarban
vagyok, hogy jóformán egy morzsát sem tudok lenyelni. A vacsora
végeztével az özvegyet és fiacskáját ‒ tetőtől talpig feketébe
öltöztek mind a ketten ‒ kikísérik a teremből, egyetlen hangnyi
fanfár nélkül. Alig várom, hogy felállhassak végre az asztaltól,
azon kapom magam, hogy vágyakozva nézem az órát a terem
túlsó végében, a kandallópárkányon, oly igen kívánnék már
megszabadulni Santerre firtató tekintetétől.
Amint valóban végére ér a grand couvert, átvonulok Madame
Campan szobájába, némi vigaszért. Zokogva vetem magam egy
karosszékbe.
‒ Azért jöttem, hogy együtt kisírjuk magunkat ‒ vallom meg. ‒
Ha megtehettem volna, amit a szívem diktál, a király jobbjára
ültetem a mártírhalált halt márki kisfiát! Ama férfiú gyermeke, ki
értünk áldozta fel az életét, igazán megérdemelte volna a
díszhelyet közöttünk. Én azonban, körülvéve atyja vérbíráitól és
hóhéraitól, még csak a szemébe se mertem nézni!
Ügyetlen mozdulatokkal kotorászom a zsebkendőm után.
Madame Élisabeth felajánlja a sajátját: neve kezdőbetűit
hímeztette bele.
‒ Egyre megy, mit teszek, úgyis fejmosást kapok mindenért ‒
tör rám a sírás újabb rohama. ‒ A királyhűektől azért, mert nem
vettem tudomást a márkiné és fiacskája jelenlétéről. A rebellisek
pedig azért szidnak majd, mert egyáltalán fogadni merészeltem
őket.
A drága belle-soeur görnyedten ül Madame Campan íróasztala
mellett, arcát a tenyerébe temetve.
‒ Hát mindenki erre a sorsra jut, aki segíteni próbál
szerencsétlen fivéremen? ‒ sóhajtja.
De legalább tudok valamit enyhíteni a veuve és a Favras fiú
sorsán. Most elsősorban pénzre lesz szükségük.
‒ Túl sok a spion körülöttem ‒ mondom Madame Campannak
–,
de holnap, meglátja, ez a pénz eljut a márkinéhoz. ‒ Felírok egy
számot egy papírra: ez a szám egy pénzösszeget jelöl, több henger
Lajos-aranyat, melyet elzárva tartok az ágyam melletti szekrényke
fiókjában. Azt akarom, hogy a márki özvegye is megtudja:
uralkodói szánják őt, hálát éreznek iránta, én magam pedig azt
kívánom, bárcsak képes lettem volna egy bátorító szót szólni
hozzá, megölelni elárvult kisfiát. De, meglehet, őt még szigorúbban
ellenőrzik, mint engem, így hát ajándékomat névtelenül kell
elküldeni. Fáj, hogy muszáj eltitkolnom szándékaimat, tagadnom
valódi érzéseimet.
Levonom a grand couvert tanulságait. Nehéz szívvel levelet
fogalmazok Mercy grófnak. Megírom neki, hogy túlságosan
előkelőnek érzem magam, semhogy csalásra kelljen fanyalodnom,
de mégis: „jelenlegi helyzetem oly kényes, oly kivételes, hogy
mindnyájunk kedvéért, de elsősorban gyermekeim érdekében, le
kell mondanom nyílt, egyenes és önfejű alaptermészetemről,
mindama jellemvonásokról tehát, melyekért oly sok bírálat ért,
hogy túlságosan is, úgymond, osztrák volnék ‒ és ki kell tanulnom
a tettetés művészetét”.
Kínoz, hogy hazugságban kell élnem, de ‒ és ezt minden áldott
nap elmondom magamnak mise közben, mikor bűneimért
esdeklek bocsánatért ‒ legalább élünk. Ellenségeink diktálják a
játékszabályokat, mi azonban a magunk módján játszunk, így
legalább nem szembetűnő a hamisságunk, nem kell feltűnően,
túlzottan is alkalmazkodnunk azokhoz az elvekhez, amelyeket nem
tudunk elfogadni, mert nem is hiszünk bennük. Inkább csak
óvatosan, egyik aprócska lépést téve a másik után, tesszük, amit
tennünk lehet, hogy kimutassuk: halljuk az új idők új szavait.
Háromszínű ruhatáram, melynek darabjai ugyanabból az
anyagból készültek, és ugyanabban a színárnyalatban, mint
aminőt a forradalom vezetőinek nemesi születésű nejei hordanak,
a francia királynő hazafiságát tükrözi. Dacára zsenge korának, a
dauphin is katonás engedelmességhez szoktatta magát. Nap nap
után beleremegek a látványba, ahogy fiacskám a Tuileriák
kertjében menetel, a gárdisták díszlépését utánozván, ám
mindenki másnak, ki megpillantja őt, akár az én karomban, akár
nevelőnője oldalán, akár papája kezét fogva, széles mosoly ül ki az
arcára. Engem gyűlöl a nép: még mindig abban a hitben élnek,
hogy a király jó ember, csak én félrevezettem ‒ ám Franciaország
leendő királya ártatlan kisgyermek még, oly bűntelen, hogy puszta
látványa meglágyítja a legeltökéltebb forradalmár szívét is.
A kis Lajos Károly nagyon várja már a tavaszt, megígértem
neki, hogy a kert sarkában elkerítünk neki egy ágyást, ahol a saját
palántáit nevelgetheti majd, mégpedig azt, amit csak akar.
Mostanában, főként az intelligencia körében, népszerű időtöltés
lett visszatérni a földművesek munkájához: városi polgárok,
kiknek keze inkább a pénz számolgatásához szokott a bourse
nyüzsgésében, vagy olcsó röplapszólamokat szövegezni a
kávéházi asztaloknál, rákaptak a földtúrásra.
A dauphin már az új idők szellemében nevelkedik: megtanulja
meghallani népe szavát. Atyja azt ígérte a Nemzetgyűlésnek, hogy
együttműködik velük ebben a kérdésben. Lajos, a rá jellemző
szelídséggel, mely irtózik a konfliktustól s a vérontástól,
megfogadta, hogy népe minden fiának jólétét a szívén viseli: arról
a közös óhajról beszél, hogy új társadalmi rendet hozzunk létre,
mégpedig higgadtan, hideg fővel. Megfogadta azt is, hogy kiáll
alattvalóinak jogáért a szabadsághoz.
‒ Sőt, még ennél is többet teszek, Messieurs ‒ jelentette ki ‒,
egyetértésben Őfelségével, a királynéval, ki osztja érzéseimet,
fiamat az alkotmányos monarchia szellemében nevelem fel, a
szabadság s az igazság izzó szeretetére.
Beszédét az egyik oldal éljenzése ‒ s a másik kételkedése
fogadja. Mondhat az én férjem bármit, képtelenség, hogy mindenki
tetszésére legyen. Meggyőződésem, hogy ha a Nemzetgyűlés azt
kívánná a királytól, jelentse ki, az ég zöld, nem pedig kék, hát
nyomban a forrófejűek valóságos kavalkádja ugrana talpra,
hajigálná égnek háromszögletű kalapját, hogy a király hazudik, az
ég narancssárga vagy lila, esetleg éppenséggel vérvörös: minden,
csak nem az, aminek a király mondja.
Ugyan, csóválom a fejemet magamban, mit is jelenthet
valójában az a szó, hogy Liberté? Kinek a szabadságát? Mert a
királyi család, az már szent igaz, nem olyan szabad, mint volt
ennek előtte. A forradalmárok három alapelv mentén kívánják
megvalósítani Franciaország jövőjéről szóló látomásukat. És mit
jelent az Égalité7. Mert én nemigen hinném, hogy egy olyasfajta
ember, mint például Orléans hercege, születése előjogaival,
vagyonával, pallérozott elméjével, egyenlőnek vélné magát holmi
napszámossal, ki árkot ás, vagy vasvillával hajigálja a trágyát, mit a
Palais-Royal előtt elzörgő szekerek hagynak hátra maguk után. És
ugyanez a helyzet a Fraternité esetében is. Hallgassuk csak meg,
miket mesél Lafayette a Nemzetgyűlés képviselőiről, kik folyvást
veszekednek, s még egymást sem hajlandóak testvérnek titulálni,
nemhogy kinyilvánítani testvéri érzeményeiket minden
honfitársuk iránt abban az új országban, amelyről álmodoznak. És
mégis, ők egy lépéssel már közelebb jutottak áhított céljukhoz.
Február tizenötödikén a Nemzetgyűlés felfüggeszti a
szerzetesrendek működését. A papi eskük mostantól annyit érnek
csak, mint a gyermekmesék. Az egyház birtokait elkobozzák, állami
tulajdon lesz belőlük, biens nationaux. A csődbe ment kormány új
papírpénzt bocsát ki: az assignat alapját az elkobzott egyházi javak
képezik, ezzel a valutával kívánják áthidalni a tetemes
államadósságot. Hogyan lehet képes egy oly megfontolt ember,
mint Necker, ki vagyonát és hírnevét bankárként szerezte,
másként látni ezt az intézkedést, mint a pénzügyi és erkölcsi káosz
melegágyát? Férjem már elvesztette bátorságát és akaraterejét,
hogy kiálljon a Nemzetgyűléssel szemben: mindennap új
fegyverletételt eszközöl. Belebetegszem. Sosem láttam még, hogy
Lajos ily pipogyán viselkedjék.
Ám hiába minden engedménye, ha egyszer semmi sem elég.
Napi huszonnégy órai, óránkénti hatvanpercnyi munka, és mindez
nem csillapíthatja a forradalmárok új falkájának szomját.
Elődeiknek már útilaput kötöttek a talpára, mert túl lassan
meneteltek az alkotmányos monarchia ‒ vagy épp a monarchia
eltörlésének ‒ célja felé. Én azonban úgy látom, hogy az ő vágyaik
nem vezetnek egyébbe, mint a végső anarchiába. Azok, akikről
férjem, hosszas győzködés után, úgy gondolta, hogy lehetséges
együttműködnie velük egy elfogadható kompromisszum
érdekében, eltűntek a színről, a helyükbe vasfejű ideológusok
léptek, kik jottányit sem hajlandóak engedni fennkölt elveikből
Franciaország jövőjét illetően. A Nemzetgyűlés a szó szoros
értelmében kettészakadt: a választóvonal az, hogy melyik oldalon
ülnek a Salle du Mančge nagycsarnokában, a jobbon vagy a balon.
A mérsékelten forradalmi elveket valló férfiak, kik alig néhány
hónapja még szabadságfákat ültettek a közparkokban, bátorítván
minden polgárt ‒ erre a névre hallgatnak az alattvalóink
mostanság ‒, hogy nyilvánítsák ki hűségüket a nemzet, a jog s
végül a király iránt, meghátráltak. Helyüket náluk jóval
radikálisabb gondolkodók vették át, akik nem kíváncsiak Lajos
megbékélést kínáló szavaira. Az sem elég nekik, ha uralkodójuk
egyetért a javaslataikkal. Nem, ezek az új gyújtogatok, kik nem
átallják magukat törvényhozóknak mondani, nem érik be
kevesebbel, egyedül az uralkodó teljes trónfosztásával: hogy
lemondjon Istentől kapott hatalmáról, csakis az smakkolna eme
istenteleneknek. Minden áldott nap a szabadulásért imádkozom.
Az Örökkévaló minden bizonnyal Franciaországban tartózkodott,
midőn két gyermekemet magához vette, mielőtt esélyük lett volna
felnövekedni szegény kicsikéknek. Végignézte, ahogy fejszével,
vasvillával, szuronyszegezve kiűznek minket békés otthonunkból,
a Bourbonok rezidenciájáról 1682 óta. De vajon hol van most az
Úr, most, hogy töretlen hitű, odaadó szolgálója oly
kétségbeesetten áhítja csak egyetlen jelét az Ö végtelen
szeretetének?
 Hetedik fejezet

Saint-Cloud

1790 tavasza

Axel ügyel rá, hogy diplomataerszénye mindig nála legyen, ha

felkeres a Tuileriák palotájában. Az erszényben hivatalos iratok
lapulnak, rajtuk a svéd király pecsétjével: arra szólítják fel Von
Fersen grófot, hogy rendszeresen jelentse Őfelségének a francia
udvarban történt fejleményeket. S valóban: a gróf több ízben
meglátogatott október óta, amikor életbe lépett a királyi család
számára kötelező déménagement. Amit nem árulhatok el neki
nyíltan, s amit az ő vizsla szeme nem venne észre magától, azt
könnyeim és sóhajaim beszélik el.
Gyakran megesik, hogy árnyékként követ valaki, ha a palota
végeérhetetlen folyosóin sétálgatunk, a királyi udvarból át a
hercegek udvarába, vagy a Pavilion de Flore lakóépülete felé; de
sohasem zavarnak bennünket. Még a rebellisek is igyekeznek
csínján bánni mindenkivel, aki diplomáciai mentességet élvez, a
Nemzetgyűlés tagjai pedig ódzkodnak attól, hogy a külföldi
udvaroknál az a hír kapjon lábra róluk, hogy nem egyebek
civilizálatlan csürhénél, és a nemzet felvirágoztatást célzó terveik
légvárak csupán.
Axellel gyakran a kápolnában ülünk össze, hogy megbeszéljük
közös dolgainkat. Az őrzésünkkel megbízott gárdistáknak nincs
sok közül a Mindenhatóhoz. Arra idomították őket, hogy
mindenekelőtt a nemzetben higgyenek, aztán a jogban: istenség ez
is, még ha hétről hétre megváltoztatja is az alakját.
Meggyőződésem, hogy a puszta tény, miszerint nem várnak többé
istenfélelmet tőlük, megrémiszti őket, így aztán, hacsak tehetik,
messze elkerülik a kápolnát: így lesz Isten hajlékából a királyhűek
alkalmatos búvóhelye.
A gróf és én nekivágunk a központi pavilonba vezető meredek
lépcsősornak. Az első fordulónál megállunk, és belépünk a
kápolnába. A mennyországra nyíló üvegablakokon napfény árad
be: olyanok ezek a napfénypászmák, akár a szentek tekintetéből
sugárzó csóvafény a XVII. századi allegorikus festményeken.
A Tuileriák palotájának kápolnája sem méreteiben, sem
nagyszerűségében nem vetekedhet Versailles kápolnájával, én
mégis vigaszt találok az itteni, viszonylag szerény
díszítményekben. A boltíves tetőszerkezetet bibliai és mitológiai
jeleneteket ábrázoló festmények borítják. A hívők tekintetét
trompe l’oeil, azaz szemfényvesztő módon tervezett oszlopok
vonzzák magukhoz: a festésük erezett márványhoz hasonlatos. A
kápolna áhítatos csöndjében Axel és én nyugodtan
beszélgethetünk, háborítatlanabbul, mint odakint, a kerti padok
valamelyikén. Ide amúgy sem teszi be a lábát rajtunk kívül senki,
mostanában mintha a gyónni kívánó udvaroncok is
elmaradoznának.
Egy kis, csipketerítővel letakart asztal felé intek: a mellé ülünk,
kemény faszékekre. Axel felcsapja irattömbjének bőrfedelét, és
egy kisebb, bonyolult szerkezettel lezárt irattömböt húz elő belőle.
Felnyitja azt is, papírokat terít az asztallapra. Épp
belekukkantanék az egyikbe, mikor azt veszem észre, hogy kezét
az enyémre ejti.
‒ Ma szokatlanul szomorúnak látszik ‒ mormolja.
‒ Édesanyám emléke jár a fejemben ‒ felelem ‒, ma lenne a
hetvenharmadik születésnapja. Minden évben, május 13-án két
gyertyát gyújtok: az egyiket a Szűzanyának, a másikat Szent
Teréznek; ma azonban nem tehettem meg ‒ bukkan ki egy
könnycsepp a szemem sarkában: az ujjam hegyével szárítom fel. ‒
Idén novemberben lesz tíz éve, hogy a császári kriptában pihen.
Hová tűnt ez a rengeteg idő?
Felsóhajtok, megköszörülöm a torkomat, s újra a papírnak
szentelem a figyelmemet. Egy táblázat az, kusza betűkombinációk
hosszú sora.
‒ Polialfabetikus titkosírás ‒ magyarázza Axel. ‒ Most, hogy a
monoalfabetikusokat már tudja, ezzel kell foglalkoznunk.
Nos, igen: több mint fél éve már, hogy titkosírásokkal
foglalkozunk, én és elbűvölően jóképű tanítómesterem.
Megpróbálom elfojtani kitörő kuncogásomat, de sikertelenül.
Azon tűnődöm, mit szólna Maman, ha látná, miként mélyedek el a
kémkedés iskolájának tantárgyaiban.
‒ Tudja-e ‒ szakad ki végül a nevetés belőlem ‒, hogy
gyermekkoromban olyan rossz tanuló voltam, hogy nevelőnőm
maga írta a leckéimet, nekem csak lemásolnom kellett róla?
Mamant úgy lefoglalták az államügyek, hogy valószínűleg sosem
nyílt alkalma felfigyelni tízéves gyermekhez képest szokatlanul
fejlett íráskészségemre!
Axel résztvevően megszorítja a kezemet. Forró a tenyere. A
szemébe nézek: ma délután pávatollszínekben szikrázik.
‒ Lajos nem tudja, hogy titkosírást tanulok ‒ suttogom. ‒ Annyi
minden van, amit inkább elhallgatok előle, hiszen e nélkül is
rengeteg teher nyomja a vállát ‒ akad el a szavam: azon kapom
magam, hogy kibámulok az ablakon, fel az estébe hanyatló ég felé.
Most, hogy a nap leáldozott, fénye híján rettentő sötét lesz a
kápolnában. ‒ Októberben úgy határoztam, hogy amit csak lehet,
magamra vállalok a kötelezettségeiből. Csakhogy sosem kértem
erre engedélyt tőle. Attól tartok ‒ törik el végképp a mécsesem ‒,
hogy elutasítaná az ajánlatomat, éspedig elvi alapon. Úgy véli,
azzal, hogy hagyta diadalmaskodni a lázadókat, cserbenhagyta a
népét, most tehát neki magának kell kiköszörülnie a csorbát. De
én vagyok az oka annak ‒ ejtem arcomat a tenyerembe, hogy
csipkés kézelőm itathassa fel könnyeimet ‒, hogy a nép ily
boldogtalan, miattam fordultak a monarchia ellen! Így hát nekem
is kell helyrehoznom mindent, bármi áron!
Hallom, hogy Axel széke megreccsen: tudom, most feláll, a
hátam mögé lép. Én pedig viszonzom az ölelését: csípője köré
fonom karjaimat, arcomat a mellkasába fúrom, sós könnyekkel
öntözöm aranysárgával kivarrt zekéjét. El sem enged, míg sírásom
alább nem hagy, míg vissza nem nyerem az erőt, hogy
szembeszálljak ellenségeinkkel. Isten figyel bennünket, ám Ő bölcs
és megbocsátó, tudja, hogy ami Axel és énközöttem történik, az
nem a szeretők pajkos évődése: mindössze két hű barát nyújt
egymásnak vigaszt a legmélyebb megpróbáltatás óráiban.
‒ Jut még időnk a nyáron bőségesen, hogy titkosírással
foglalkozzunk ‒ mondom Fersen grófnak. ‒ A Nemzetgyűlés
engedélyezte, hogy Saint-Cloud-ba költözzünk. Két hét sem telik
bele, és már indulunk is. ‒ Axel világosan látja arcomon a
megkönnyebbülés jeleit, hogy végre hátat fordítunk Párizsnak és
vele a forradalom hányattatásainak. ‒ Ott a levegő is jobb lesz
majd a gyerekeknek ‒ teszem még hozzá.
‒ Az éghajlat pedig jobban megfelel az ön ízlésének ‒ bólogat
ő: tudom jól, hogy a fővárosban eluralkodott undorító politizálás
hangulatára utal.
‒ Ráadásul ott nem figyelnek meg olyan minuciózusan ‒
teszem még hozzá, miközben ujjaim, félig öntudatlanul, Axel
zekéjének egyik ezüstgombjára tévednek. Még ma is megesik
olykor-olykor, hogy szeretőként tekintek rá, s vágyakozva
gondolok ajkának érintésére a bőrömön, de mostanság inkább a
barátot és, bien sûr, a megmentőt látom benne. Neki köszönhetem
azokat az eszközöket és azt a tudást, amelynek segítségével
győzelmet arathatok ellenségeim fölött.
‒ No, lássunk hozzá ‒ kapom fel az asztalról a feladatot
tartalmazó papírlapot. ‒ Magyarázza el nekem ezt a
polialfabetikus titkosírást!
Axel mellém ül, megmutatja, hogyan helyettesítsük be az ábécé
egy-egy ‒ vagy akár két ‒ betűjét a másik papírlapon szereplő
betűkkel. ‒ És ez csak egyetlen példa a rengetegből ‒ mondja
bátorításképpen. ‒ Gyakorlásképpen leveleket írunk egymásnak,
aztán, ha ezt a kódrendszert már megismerte, megtanulunk egy
újabbat. Később, ha majd tényleg titkosírással kell leveleznünk,
minden héten új kódot fogunk alkalmazni. Minden eddiginél
kiválóbb gyakorlata lesz ez az emlékezőtehetségének, meglátja!
‒ És én még panaszkodtam, hogy milyen nehéz bebiflázni egy
Moliére‒ vagy egy Beaumarchais-darab szövegét ‒ sóhajtok fel,
félig tréfálkozva.
Nekilátok, hogy levelet írjak Axelnek, amelyben kinyilvánítom
hálámat, hogy megtanított erre a mesterségre. Tudom, sokáig
eltart majd, mire elkészülök vele: egyelőre gyakorlatlan vagyok, a
legegyszerűbb mondat kódolása is órákba telik. Már közeleg az
alkony, hogy végre bevégzem a levelet ‒ mely mindössze két árva
szóból áll. Je t’aime. Szeretlek.
Ez a szellemi torna a végsőkig kimerít. Hasogat a fejem. Axel
végigsimít a hajamon, a karjaiban dédelget, míg csak fel nem
szárad utolsó könnycseppem is.
Alig hat mérföldre vagyunk Párizs határától, mégis, Château de
Saint-Cloud valóságos oázisa a békének, kivált, ha a gyűlölet ama
üstjével hasonlítjuk össze, mely a fővárosban forrong.
‒ Hallgasd csak! ‒ kiáltok fel. Lajos a tenyerével ernyőzi a fülét.
‒ Semmit sem hallok ‒ rázza meg a fejét.
‒ Hisz épp erről beszélek! ‒ csapom össze két kezemet
vidáman, akár egy kislány. Végre elhalt a tömeg szűnni nem akaró
hangzavara az ablakunk alatt, végre nem járkálnak fel-alá egész
álló nap, nem visszhangzanak többé a Tuileriák vastag kőfalai közt
a beordított szitokszavak, elenyészett a városból idehallatszó
dobpergés és fegyverropogás is. Jó ideje már, hogy utoljára Saint-
Cloud-ban jártunk. A kastélyt a király vásárolta az én nevemben
három évvel ezelőtt, mikor kellően enyhe klímájú lakhelyet
kerestünk az első dauphin számára. Lajos József sosem volt igazán
egészséges: szegény gyermek eltorzult gerincoszloppal született,
amit a tüdeje is megsínylett, ezért volt hát mindennél fontosabb,
hogy olyan helyet találjunk, ahol nem szűkölködik friss levegőben.
Mert, még ha enyhe szellő lengedezett is Versailles fölött, a palotát
örökké a rothadás bűze járta be, hála az évszázados
hanyagságnak, ami a higiéniát illeti. A csatornákat sosem
tisztították ki alaposan. A kéményekből megállás nélkül dőlt a füst.
Kutya‒ és macskafalkák jelölték meg a területüket, ott, ahol nekik
tetszett. Szobai illemhelyek híján a sok ezernyi udvaronc, ki falaink
között lakozott, az idelátogató miniszterek, sőt, még a
világcsavargók is, kik kíváncsiságból keresték fel a kastélyt, hogy
vessenek egy pillantást a francia király s királyné mindennapjaira,
ott könnyítettek magukon, ahol épp rájuk jött a szükség:
sarkokban, a lépcsőházak fordulóiban, függönyök és
faliszőnyegek mögött, vázákba, urnákba, ami elébük került.
Kendővel a szememen is felismerném, hol járok, oly jellegzetes
Versailles szaga.
A kastély átépítése ‒ erre még 1787-ben kapott tőlem
megbízatást Monsieur Mique, Kis Trianon tervezője ‒
meglehetősen sajátságos eredménnyel járt, de ezt csak most
látom. Igaz, még befejezni sem tudtuk, nem tellett rá. De még így is
sokkal kellemesebb itt, mint a Tuileriák palotájában, ahol, akár az
állatok Versailles vadasparkjában, a szabadságnak csak látszatát
élvezhettük. A két gyermek, rohanvást, a nevelőnőket messze
maguk mögött hagyva, azonnal nekilát a fekete-fehér csempékkel
kirakott előcsarnok felfedezésének: élénk képzeletük rögvest
meglátja az ugróiskolát a csempekockákban. Csak fekete kockára
szabad lépni, s aki vétene eme szabály ellen, és fehérre hág, annak
büntetésből két kockát hátra kell ugornia, méghozzá átlós
irányban.
Egyetlen nap is elég hozzá, hogy a teljes királyi család ünnepi
hangulatba ringassa magát. Még Monsieur és Madame is ‒ holott
mily szokatlan viselkedés ez részükről! ‒ folyvást tréfálkoznak, s
bókokat sugdosnak egymás fülébe: igaz, Lajos ajánlatát, hogy
osztozzanak meg velünk a kastély termein, visszautasították,
inkább egy közeli villában ütötték fel rezidenciájukat.
Ez a chateau valóban az örömök fészke: a június rikító
színorgiába borítja a szabályosra nyírt kertet, a dauphin
birodalmát, melyet naponta bejár kutyái díszkíséretében. Csak
most ismerkedik az ebekkel: minden elismerésem az övé, hogy
egy-két hét után hozzászokott a társaságukhoz, és már egyáltalán
nem fél tőlük. Esténként az egész család átsétál Meudon közeli
parkjába ‒ bár az itteni levegő, akár egy vastag, gyásszal szegett
sál, úgy nehezedik a váltamra, mert Meudon az a hely, ahol
elsőszülött fiacskám alig nyolcesztendősen kilehelte áldott lelkét.
Egyetlen esztendővel ezelőtt még egy szavát sem hittem Vermond
abbénak, aki, hogy gyászomban megvigasztaljon, azt mondta,
fiacskám egy jobb világba távozott eme földi siralomvölgyből.
Azóta viszont, hogy a tavaly júliusi eseményeket átéltük, már
tudom, hogy derék, öreg barátom igazat beszélt.
‒ Louise, nem játszik velünk egy parti biliárdot? ‒ kérdi egy
este a király: a zöld posztóval borított biliárdasztal a Salon
d’Aurore ékessége. A versenyzők ‒ Madame Campan, Lamballe
hercegnő s férjuram ‒ feje fölött félmeztelen nimfák enyelegnek
szárnyas puttókkal az örök napkeltében, a halványsárga-rózsaszín
mennyezetfreskókon. A játékterem arannyal festett falait
élénkvörös és mályvaszín berakások teszik izgalmasabbá: ez a
terem az én ízlésemet tükrözi, előszeretetemet a kínaias mintázat
iránt, és felidézi gyermekkoromat, a Schönbrunn-palota kínai
szalonját, egyik kedvencemet a Habsburgok nyári rezidenciái
közül.
 Madame de Tourzel fejcsóválva utasítja vissza az invitálást: túl
fáradt ahhoz, semhogy próbára tegye magát királya előtt.
‒ Ugyan ‒ legyint rá Lajos ‒, a biliárd előkelő helyet foglal el a
játékos időtöltések enciklopédiájában! Én magam adnék önnek
leckeórákat!
És ahogy szól, úgy is cselekszik: amint a játszma véget ér,
elkezdi a királyi gouvernante oktatását a gyerekek legnagyobb
örömére, kik sikongatva kacagnak a nevelőnőn, ahogy egyre-
másra küldi a golyókat a vakvilágba, az asztal peremén túlra,
mindenüvé, s közben dákójával fel-felszántja a zöld posztót, mely
most már inkább emlékeztet szántóföldre, mint játékasztalra.
Hosszú hónapok óta nem nevettünk ennyit. Bárcsak
megőrizhetném ezeket a vidám pillanatokat Monsieur Fargeon
szagos vizes palackjaiban, hogy behinthessem vele a csuklómat és
a fülem mögött, ha ismét égető szükségét érzem egy csipetnyi
felhőtlen boldogságnak!
 Nyolcadik fejezet

Az oroszlán a bárányokkal
együtt hál

1790 júliusa

Mercy gróf meglepő hírekkel érkezik június végi látogatására.

Útjára elkíséri a Bourbon-udvar régi barátja, De la Marck gróf.
Harminchat éves, a családja számtalanszor kitüntette magát az
osztrák hadseregben és a Franciaország oldalán küzdő zsoldos
csapatokban.
A két férfi arra kér, tennék velük egy sétát a parkban. Ahogy
elhaladunk a szigorú szimmetriába rendezett, kúposra nyírott fák
és bokrok között, a követ elárulja, hogy, meglehet, akad egy
szövetségesünk a Nemzetgyűlésben.
‒ Egy közös barátunk, Majesté ‒ szegezi rám guvadt szemét De
la Marck ‒, talán hajlandó lesz rendelkezésünkre bocsátani
képességeit.
Pír szökik az arcomba, elhalványítva a két rúzsfoltot is ‒
ezekről mindmáig nem voltam kész lemondani, jóllehet
udvartartásunk jóval szerényebb lett, mióta Saint-Cloud-ba
költöztünk. Hogy csak egy példát említsek: azelőtt csak vér szerinti
hercegek nyertek meghívást étkezéseinkre, manapság azonban
bárki leülhet a király ebédlőasztalához.
‒ Úgy vélem ‒ kulcsolja össze két kezét a háta mögött Mercy, s
úgy lépdel tovább ‒, az utolsó csepp május 19-én esett a pohárba,
amikor a Nemzetgyűlés rendelete eltörölte a nemességet.
Mirabeau gróf mindig is nagyra volt a címével.
Igen, és a címereket is betiltotta a gyűlés: mostantól, rendelték
el egyetlen tollvonással, minden francia egyenlőnek születik
címben s rangban, megszólítása polgár, illetve polgárnő
mindenkinek.
‒ Az ő neve mostantól idősb Riqueti polgár, s ez felette
bosszantja ‒ áll meg De la Marck gróf, hogy szemügyre vegyen
egy tulipánágyást: a virágok színe megegyezik a zekéjével.
‒ S mi dolgunk ezzel minékünk, Őfelségének s nekem? ‒
kérdem. ‒ Miért tartotta fontosnak közölni velem, hogy ez az
aranyszájú demagóg elégedetlen az új törvényekkel? Korábban
kellett volna ráébrednie, hogy a forradalom feneketlen
bendőjének csillapíthatatlan az étvágya, alighogy jóllakott a
bőséges vacsorával, máris kiadós reggelit követel!
A két férfi gyors pillantást vált. Mercy leveszi a szemüvegét,
megtörölgeti jó alaposan. Mindig is mestere volt az időhúzásnak, s
mindig oda veti ki horgát, ahol a legjobban harap a hal.
‒ Mirabeau anyagi gondokkal küzd ‒ árulja el.
Ebben viszont nemcsak ő, de minden diplomata igazi virtuóz:
hogy ne egyenesen térjen a tárgyra, csak hosszadalmas
köntörfalazás után.
‒ Azt akarja sugallni ‒ rontok helyette én ajtóstul a házba hogy
megvásárolható?
De la Marck gróf mosolyog, elővillantva a fekete csonkokat a
fogai helyén: ezt egyes-egyedül a leggazdagabbak engedhetik meg
maguknak, nekik telik a fogak legmegátalkodottabb ellenségére, a
cukorra.
‒ Mirabeau tartozik mindenkinek: a zsidóknak, a
tőzsdealkuszoknak, a spanyol királyi háznak. Minden radikális
handabandázása ellenére, bár én úgy vélem, ő valóban hiszi, hogy
a népnek joga van részt vennie a kormányzásban, a szíve mélyén
királyhű, Majesté.
Meg is szervezzük a találkozót. Ügyelünk rá, hogy senki ne
szerezzen tudomást róla, kizárólag a közvetlenül érintettek. Bár
eleinte úgy terveztem, hogy fehérben jelenek majd meg, a
hazafiság színében, végül mégis a kék mellett döntök. Elvégre
csatamezőre készülök, ott pedig a fehér a megadás színe.
Friss és illatos a levegő július 3-ának reggelén, mikor De
Mirabeau gróf megérkezik Saint-Cloud-ba. Ezen a korai órán még
harmat szikrázik minden fűszálon. Nyolcra beszéltük meg a
találkozót a kastélykert végében, egy kerítéssel körülzárt kis
magánparkban. Lamballe hercegnő vezeti hozzám a jövevényt,
egy szál testőr nélkül.
‒ Az unokaöccse hozta ki, kétlovas hintón ‒ súg a fülembe,
mielőtt magunkra hagyna minket. ‒ A gróf kengyelfutónak
öltözött, de engedélyt kért, hogy a château belsejében ruhát
válthasson, mielőtt bemutatkozna önnek.
Ezen a De Mirabeau grófon minden olyan nagy: a feje, a keze,
de legkivált a hasa. Szóltak is előre, hogy jobban teszem, ha
valamiféle torzszülött látványára készülök fel. Olyan, mint a
himlőhelyes oroszlán, festette le őt De la Marck gróf. Így aztán
nincs min meglepődnöm, egyedül azon, hogy milyen divatjamúlt
az öltözete. Lám, a gyűlölt, rettegett férfi egyáltalán nem úgy
öltözködik, mint egy forradalmár, a ruhája alapján inkább
udvaroncnak nézném. Nem visel frígiai sipkát, a lábain nem sans-
culotte pantalló feszül, hanem fekete selyemből varrt
csizmanadrág, csíkos mellényére parányi rózsaszín virágokat
hímeztek, felsőkabátjára pedig, ahol lehet, a zsebek szélén, a
varrások mentén, tömérdek aranydíszítményt. Nyakába vakítóan
fehér sálat kötött ízléses csomóra; ezüstre porozott parókája
széleit kolbászforma hengerekbe bodoríttatta.
Mivel tartok tőle, hogy ez a hírhedett demagóg valami vérgőzös
hegyi beszéddel indítaná a találkozónkat, úgy döntök, jobb, ha
elébe vágok, mielőtt egy szót is szólhatna. Anyám gyakorta és
szívesen emlékeztetett rá, hogy az én egyetlen fegyverem
lényemnek bája. Igaz, én magam jobban szeretem úgy képzelni,
hogy egyéb erények is kikovácsolódtak bennem ifjúságom
felhőtlen napjai óta.
‒ Ha csak egy közönséges ellenség jönne, végzetes hibát
követnék el, mikor beengedem az oroszlánt a bárányok közé ‒
mondom a grófnak ‒, ön azonban, kedves Mirabeau, oly híres,
hogy jobban ámulatba ejt az ittléte, mint amennyire rettegek tőle.
Válaszul elmeséli, hogy már hónapok óta ez lebeg a szeme
előtt: egy tête-à-tête, négyszemközti találkozó Lajos vagy én, illetve
közötte.
‒ Provence grófja, vagyis Monsieur rendszeres és ‒ úgy vélem
‒ szívélyes kapcsolatban áll a Nemzetgyűléssel; de amikor azt
javasoltam, hogy találkozót szervezzünk a királlyal, meg kell
mondanom önnek, Majesté, hogy Őfelsége fivére kerek perec
leszögezte, hogy a király gyenge, és egyszerűen képtelen döntést
hozni. Ó, Monsieur, legalábbis úgy volt kegyes kifejezni magát,
hogy, úgymond, képzeljek el egy sor olajozott biliárdgolyót, amint
szüntelenül egymásnak ütköznek.
Elképzelem, s arcomra haragos fintor telepszik a férjemnek
címzett sértés miatt. Ám le kell nyelnem elkeseredett dühömet,
amiért a drágalátos beau-frère ezek szerint akadályozni próbálja
Mirabeau erőfeszítéseit a monarchia és a képviselők közti
egyetértés megteremtésére.
‒ Így hát ‒ folytatja ő ‒, élve közös barátunk, De la Marck gróf
segítőkészségével, úgy döntöttem, az lesz a leghelyesebb, ha önnel
próbálok szót érteni, Felséges Asszonyom.
Nem egészen értem, mit vár tőlem Mirabeau, de nem kérdezek
rá. Hagyom, hadd beszéljen: előbb-utóbb úgyis előáll a farbával.
Végül is, még mindig én vagyok ennek az országnak a királynéja,
csak nem fogok itt koldulni! Ha igaz a hír, hogy a gróf
pénzszűkében van, akkor jobb, ha ő tesz erről először említést.
Ám mégsem szűnök meg csodálkozni, hogy mennyire rettegtem
találkozni ezzel a szörnyeteggel, ki azzal vergődött hírnévre, hogy
kígyót-békát kiabált a királyságról s rólam, mint Franciaország
minden bajának kútfejéről ‒ s most itt ülök mellette, nem mint
afféle szárnyas-karmos hárpia, de hús-vér asszonyként, anyaként
s feleségként, olyan emberien, hogy a gróf nem győz, szemében
zavar s csodálat keverékével, bámulni rám.
‒ Lelkem mélyéig felkavar a sok megpróbáltatás, mely
Őfelségét éri mostanában ‒ beszél tovább a gróf ‒, s
természetesen önt is ‒ teszi hozzá sietve. ‒ Ez a forradalom jóval
nyaktörőbb sebességgel halad előre, mint bármelyikünk
megjósolhatta volna. Az utóbbi hónapokban megingathatatlan
meggyőződésemmé vált, hogy tennünk kell valamit, ha azt akarjuk,
hogy ép ítélőképességgel és működőképesen kormányozhassuk
az országot, mert jelen pillanatban az anarchia felé rohanunk, sőt
napról napra egyre mélyebben és mélyebben süllyedünk belé. Ha
a forrófejűekre hallgatunk, Franciaország végül megszűnik
civilizált nemzet lenni ‒ hallgatom mondókáját, s elégedetten
nyugtázom, hogy minél inkább felismeri, mint süllyedünk a
radikális pokolba, annál inkább belátja, hogy egyetlen
menekvésünk a trón hatalmának megőrzése.
 S eközben a csodálat váltakozik bennem a haraggal, de inkább
elharapom a nyelvemet, semmint kimondjam, ami a szívemet
nyomja.
– Megmondhattam volna én önnek korábban is ‒ legyintek
inkább ‒, hogy egyes-egyedül a monarchia akadályozhatja meg a
teljes káosz kitörtét. Olvasom az újságokat én is, és hallom jól a
rikkancsfiúkat a Tuileriák kertjében, kik a főcímeket harsogják.
Elárulná végre, gróf úr, hogy tulajdonképpen minek köszönhetem
a látogatását?
Mirabeau erre elismétli, hogy az alkotmányos monarchia
eszméjét támogatja, úgy, ahogyan az Angliában dívik, hol a király
mellett a Parlament uralkodik, s biztosít afelől, hogy minden
szónoki képességét latba vetve igyekszik majd a Nemzetgyűlést is
erre az álláspontra téríteni, önmagának kettős szerepet szán eme
küzdelemben, nevezetesen azt, hogy míg látszatra megmarad a
Salle du Manège tüzes forradalmi oroszlánjának a
Nemzetgyűlésben, valójában a korona titkos ügynökéül szegődne,
miközben a színfalak mögött együttműködne a királlyal s velem
annak érdekében, hogy annyi uralkodói hatalmat őrizhessünk
meg, amennyit csak lehetséges.
Mirabeau természetesen nem ingyen ajánlja fel a szolgálatait:
sőt, felírt mindent előre, egy papírlapra, makulátlan kézírással,
tökéletesen átláthatóan. Havi hatezer livre a segítségének ára, s
hozzá még az, hogy kifizessük az adósságát, mely az ijesztő
208000 livre végösszegre rúg. Nem kérdezem, mi került ennyibe,
játékszenvedély-e, avagy szeretők tartása, netán birtokai jutottak
ily siralmas állapotra. Azt azonban sejtem, hogy erre a mai napra
tőle szokatlan pompával öltözött ki: a gróf nem éppen az
eleganciájáról híres.
Átsétálunk a kerten, vissza a château bejáratáig. Minél előbb
értesítenem kell a királyt, miféle eredményre vezetett ez a tête-à-
tête. Férjemet a Salon de Vérité erkélyén találom, a teleszkópjába
kukucskál. Még sosem találkozott a csodálatos Mirabeau gróffal:
most meglepődést veszek észre a szemében, hogy még egy nála is
nagyobb termetű emberrel hozta össze a sors. Sőt, azt hiszem, az
is közrejátszik csodálkozásában, hogy lám, a gróf visszataszító
külleméről szóló mendemondák egyáltalán nem túlzottak:
Mirabeau arcát mindenütt kiütések és sebhelyek éktelenítik,
ilyesfajta látvány inkább egy konyhakertben szokásos, semmint
egy emberi arcon. Még jó, hogy a dauphin nincs itt: fiacskámnak
megvan az a sajnálatos szokása, hogy tapintatlan megjegyzéseket
tegyen, illetve elismételjen minden ilyesmit, ha korábban egy
felnőttől hallotta.
Lajos nemcsak hogy elfogadja Mirabeau feltételeit, de kész
megfejelni is még egymillió livre jutalommal, ha a gróf beváltja
ígéretét a Nemzetgyűlés ülésszakának végéig. Az egyezmény része
az is, hogy Mirabeau ezentúl rendszeresen és titokban találkozik
velünk, és tájékoztat minket a fejleményekről. A Salon de Vérité
aranyrámás tükreiben három szempár hálás csillogása látszik. A
Nemzetgyűlés megszüntethette a nemesség intézményét, itt
azonban, Saint-Cloud falai közt mi tartjuk magunkat a
hagyományokhoz. Mirabeau gróf, levett kalapjával a kezében ‒
bár a kalapon trikolór kokárda díszlik ‒ hajol meg mélynél is
mélyebben a király előtt, ajkai megérintik kinyújtott kezemet.
Anyagi gondjai miatt a továbbiakban nem kell aggódnia.
Elkapom férjem pillantását a tükörben: Lajos szája halovány
mosolyra lágyul. Oly férfiba vetettük bizalmunkat, kitől idáig
egyebet sem hallottunk, egyedül csak becsmérlő gyűlölettirádákat.
Most azonban a szövetségesünk lett. Úgy tetszik, a monarchia
megmenekült ‒ legalábbis egy kis időre. Meglehet, egyeduralkodó
már nem lesz belőle, de fiunk egy napon még Franciaország
trónjára ül.
 Kilencedik fejezet

A forradalom születésnapja

1790. július 14.

Úgy tetszik, mintha minden teremtett lélek Párizs városában ‒

bár Louison Chabry fülét megüti a Nemzeti Gárda két katonájának
beszélgetése, amelyben mindössze három-négy ezer emberről
van szó ‒ a Mars-mezőn próbálna összezsúfolódni. De miért, ó
miért ragaszkodik hozzá a mennybolt, hogy minden hosszú,
hazafias és szabadtéri ünnepséget záporeső özönvizébe
fullasszon?
Az esemény, amelynek alkalmából ez a sok-sok ember
összeverődött, egy születésnap: a Bastille ostromáé, mely
pontosan egy éve, ugyanezen a napon történt. Louison,
félelmében, hogy a nap, a Fęte de la Fédération, a Szövetség
Ünnepe balul üt ki, polgárháborúba torkollik, aztán a nemesség
lemészárlásába, a király trónfosztásába s Orléans hercegének
megkoronázásába, kis híja, hogy otthon nem maradt. Látott ő már
efféle csetepatét Versailles-ban épp eleget. De hallott más
rémhíreket is, melyek az ünneppel kapcsolatban terjengenek:
hogy épp a forradalmárok lesznek azok, akiknek balvégzetet hoz
ez a nap, az ő torkukat nyiszálják majd el a királypártiak; hogy a
Nemzetgyűlés legnépszerűbb tagjai, köztük a tiszteletre méltó
Lafayette, orgyilkosok golyóinak esnek áldozatául; az előkelőek
negyedeit, ártatlan polgárok otthonait porig égetik, s végül a király
újfent magához ragadja majd az egyeduralmat.
Egymás sarkába tiporva terjednek az ilyen-olyan híresztelések:
Louison azt sem tudja, melyiket higgye, melyiket ne. Csakhogy két
oka is van rá, hogy itt legyen a fête tömegében, bár ez a két ok
ellentmond egymásnak. Az első a kíváncsiság: vajon mivel rukkol
elő a bátyja, Marcel, aki önkéntesként vesz részt az évforduló
díszítőinek munkájában: félelmükben, hogy nem készülnek el
időre, a munkások felszólítottak minden becsületes polgárt, hogy
jöjjenek ki a Mars-mezőre, és hozzanak magukkal ásót s
ácsszekercét. De Louison a felséges pár látványát is áhítja: bár
tout le monde gyűlöli őket, mégis ők vállalták az ünnepség
házigazdáinak szerepét. A leány tavaly októberben találkozott
először a királlyal ‒ annak a napnak a rengeteg borzalma, a
szörnyű mészárlás ma is megremegteti a lelkét ‒, ám most úgy
érzi, régtől fogva ismerősei ők egymásnak. Máig nem feledte a
részvétet a Felséges Úr szemében, ahogy a nép kenyérért esd; és
máig él az emlékezetében segítőkész aggodalma, miután ő a király
színe előtt elalélt. Ó, szégyen s gyalázat: mindmáig restelli, hogy
ilyesmi megeshetett vele. Nem így a többiek: a lánglelkű
hazafiakban a szégyen szikrája sem pislákol. Gyűlöletük a
monarchia és a felséges pár iránt zsigerből fakad, s a
Nemzetgyűlés jelentése táplálja, mely tételesen felsorolja, mennyi
pénzébe került az országnak az a tizenöt esztendő, melynek során
ez a két, degeszre párnázott ülep foglalta el a francia trónt.
Majdnem harmincmillió livre ütötte a király fivéreinek markát:
a hitvány, gargantuai étvágyú Monsieur, valamint a királyné
szoknyavadász szeretője, d’Artois gróf ebből fedezte rongyrázó
életvitelét. Mindez azonban eltörpül amellett, amit az udvar
palotákra, parkokra, ékszerekre, valamint a kegyencek juttatásaira
és puszta fényűzésre pazarolt: 227983716 livre ment el a fent
említettekre – bár (legyünk igazságosak velük, még ha királyok is,
gondolja Louison) az is igaz, hogy ebből az összegből fedezték a
királyi hadsereg és a flotta, a hosszú éveken át tartó háborúk
költségeit is. De mégis, az uralkodói pár tizenkétmilliót költött
személyes kiadásokra, főként, úgy mondják, az osztrák szuka
gyémántjaira. Vajon mit szólnak mindehhez a korgó gyomrok
milliói?
Hosszú volt az út Louison otthona, a Saint-Germain quartier
felől a Mars-mezőig: útközben sok száz polgártársával találkozott,
kik mind egy irányba igyekeztek vele. Megosztják egymással
esernyőiket, védelmül a záporozó eső elől. Louison gratulál
magának, hogy előrelátó volt, és nem felejtette otthon az övét.
Néhányan, akik előtte masíroznak, rágyújtanak a Ҫa Ira nótájára:
ez a forradalom új himnusza, tehát vígan, teli torokból éneklik, s
pár pillanat alatt, szinte járványként terjedve, ez a dal száll minden
ajakról. A szobrászlány ismeri a melódiát, a népszerű contredanse,
a Carillon national változatát: ő maga is gyakran kapkodta a sarkát
erre a dallamra. Az új szöveget azonban ‒ Ladré, az utcai énekes
szerzeményét, aki a Notre-Dame-székesegyház árnyékában árulja
balladáit ‒ most hallja először.
Ahogy éneklik, lábuk egy ütemre lép, így lesz a sétából
menetelés.
Rajta de rajta, de rajta, tovább,
E napon a nép csak e nótát fújja:
Mélybe kerül ‒ megalázzuk a bűnöset ‒,
Égbe ‒ ki kész megalázni magát.
Rajta de rajta, de rajta, de rajta tovább, íme, jön az új tavasz,
örvendj hát.
Francia nép, lebecsült a sok úr, no de
Most mea culpa lohasztja szavát.
Rühelli a klérus dús voltát,
Nép joga osztja ma szét vagyonát,
Míg bölcs La Fayette erélye
Elfojt háborgást, lármát.
Rajta de rajta, de rajta tovább!{1}
És így tovább: számtalan strófája van a Ҫa Ira-nótának; a
menetelők pedig abban a sorrendben éneklik, ahogy épp az
eszükbe jut. Ha valaki emlékszik az egyik stancára, hát rázendít, a
többiek meg utána. Mire kiérnek a Mars-mezőre, a polgárok, bár
bőrig áztak mind egy szálig, bizton tudják, hogy minden szép és jó,
repeső szívvel ünnepelhetik a diadalban eltelt egy évet, a diadalt,
melyet az elnyomó arisztokraták felett arattak. A sártengerré ázott
terep egymást ölelő teraszok arénájává lesz, mely a Fête de la
Fédération alkalmára emelt Diadalívtől egész a Katonaiskola, az
École Militaire tömbjéig nyúlik. Az aréna közepén szónoki pódium
épült, lépcső vezet fel rá.
Louison annyi rémhírt hallott, hogy most megkönnyebbülve
látja, nincs az itteni hangulatban semmi félelmetes, sőt, még a
levegőt is muzsika hangjai töltik be. Katonazenekarok játszanak
tüzes indulókat síppal-dobbal, énekesek szerenádjai ostromolják a
tömeg fülét: elhangzik egy új dal, kifejezetten erre a napra írták, Le
Chant du 14 juillet már a címe is. Nyolcvanhárom hatalmas piros-
fehér-kék lobogó leng a mező fölött, az ország tartományai
képviseletében: tizennégyezer küldött találkozik itt ma. S az
arénán kívül kék csíkos, vörös tetődíszes sátrak állnak, fokozván a
falusi búcsúhangulatot.
Louison, hiába fáj a lába, egyelőre nem akar leülni. Marcel is
részt vett a diadalív munkálataiban, már csak ezért is megérdemli
az építmény, hogy közelebbről szemügyre vegye. Oda is lép,
átsétál a boltívek alatt, játékos kedvében rikkant egyet felfelé,
hogy meghallgassa a visszhangot. Ámulva nézegeti az allegorikus
frízeket, titokban azt kívánja, bárcsak ő kapta volna a megbízatást.
Az az igazi király, aki szabad nép fölött uralkodik ‒ betűzi ki a
feliratot. Aztán sorra a többit: Nem félünk többé tőletek, hitvány kis
zsarnokocskák, kik száz és száz néven, de mindnyájan elnyomtatok
minket! A következő így szól: Örvendjetek szabadságotoknak,
melyet kivívtatok, s legyetek méltók arra, hogy meg is tarthassátok!
Végül pedig: Évszázadokon át tiporták sárba az emberi jogokat,
mostantól azonban megilletnek mindnyájunkat. Louison pillantása
a frízekre vésett betűkről egy zászló felé fordul: trikolór ez is, egy
újszülött nemzeté, melynek függetlenségéért francia katonák is
ontották vérüket, s amelynek a zsarnoki király felett aratott
győzelme segített szárba szökni a szabadság elhintett magját
francia földön is. Az Amerikai Egyesült Államok küldöttei azért
keltek át a végtelen Atlanti-óceánon, hogy részt vehessenek a Fęte
de la Fédération eseményein, imigyen mutatván ki hazájuk háláját
s nagyrabecsülését.
Mire Louison úgy dönt, hogy mégiscsak keres magának
ülőhelyet, már úgy eleredt az eső, hogy a padokon mindenütt
tarka esernyők nyílnak: akár a művirágok édenkertje, olyan a
nézőtér. Louison elsősorban a királyi párra kíváncsi, de lehet,
hogy azoknak kisebb gondjuk is nagyobb annál, semmint felkelni
ilyen korai órán. Addig is, amíg Őfelségéik előkászálódnak, egy
csapat, az esőre fittyet hányó provence-i néptáncos szórakoztatja
az esővel mit sem törődő publikumot. Sőt, még a nézők is
felpattannak a padjaikról, százszámra özönlik el a színpad
előterét, és táncra perdülnek: ropják önfeledten kacagva, tapsolva,
egymás keze után kapdosva. Louison alig éri utol őket, pedig szedi
ő is a lábát a színpad felé. Futtában idegen szó üti meg a fülét: egy
német pár álmélkodik.
‒ Nézd mán a békaevőit, hogy táncikálnak mitten in den
strömenregnen ‒ vagyis nyilván „úgy zuhog, mintha dézsából
öntenék”, csak dájcsul.
A szobrászlány képtelen megállni, hogy vissza ne szóljon.
‒ Kit érdekel az eső, ha napfény ragyog a szívünkben? ‒ veti
oda, és már száguld is tovább, hogy csatlakozzék a táncolókhoz.
Eközben a színpad előtti téren a tartományi küldöttek játékos
lovagi tornába kezdtek, sárlepte csatatérré téve a Mars-mezőt.
Elsőnek a lotaringiaiak állnak ki a bretonok ellenében. Aztán a
flamandok: az ő ellenfeleik Provence képviselői. De az összes
petite bataille baráti ölelésekkel zárul, majd újfent táncra perdül
mindenki, dacára a szüntelenül szakadó esőnek.
Ám most vége szakad a mulatságnak: dobpergés és
trombitafanfár hallgattatja el a zenét, minden szem a térség túlsó
vége felé fordul, ahol az Ecole Militaire épülete áll. Louison szíve a
torkában dobog. Mindenki, aki ad magára valamicskét, kibújik az
esernyője alól, hogy jobban lásson.
Tudom, ott kell lennem, mégis: el sem merem mondani, mennyi’
re rettegek tőle ‒ írtam volt Mercy grófnak, nem rejtvén véka alá,
mennyire elborzaszt a Fête de la Fédération előérzete. Lehet,
hogy ajkam mosolyba torzul, ha ki kell állnom százezernyi „derék
alattvalónk” elé ‒ Lajos ragaszkodik hozzá, hogy ezzel a névvel
illesse a rebellis polgárokat ‒, szemem azonban kínban ég a
láttukon. Mert nem, ezek nem azért jöttek, hogy bennünket
ünnepeljenek, hanem azért, hogy gratuláljanak Lafayette
tábornoknak, no meg persze önmaguknak, hogy sikerült
legyőzniük mindent, amit mi képviselünk a szemükben. Ahogy
reggel a Mars-mező felé lovagolunk, számos olyan sátor mellett
visz az utunk, melyet külön erre az alkalomra vertek fel ‒ és még
ők titulálnak pazarlónak engem! ‒, vörös tetődíszeik úgy
tekeregnek a szélben, mint lakóik szitkozódó nyelve. Akár a
katonai tábor, olyan a Mars-mező, én pedig hadifogolynak érzem
magam ezen a mai, ünneplésre szánt napon is.
 A tér egyik végében külön pavilont emeltek a notabilitásoknak:
királykék-arany lepleket aggattak rá, arról lehet felismerni.
Szorosan markolva gyermekeim kezét, belépek a pavilon mögötti
kis magánlakosztályba. Madame Royale és a dauphin
szemlátomást nemigen tudják mire vélni ezt a mai ünnepséget.
Fiacskám még nagyon kicsi, nem is érti, mi folyik körülötte. Azt
mondtam neki, hogy világra szóló maszkabált rendeztünk.
‒ Szóval ezért kellett katonának öltöznöm, Maman? ‒ kérdi az
én kicsikém: a Nemzeti Gárda piros-fehér-kék uniformisa feszül
rajta.
‒ De akkor neked is álruhát kell felvenned, mint a többi
hölgynek ‒ veszi most észre, hogy én csak egy egyszerű fehér
ruhát viselek, trikolór sállal: a hajamba pedig ezúttal tollakat
tűztem gyémántok helyett. ‒ És Papa? Rajta nincs álruha, miért? ‒
Fura, de Lajos, aki általában akkor érzi magát a legjobban, ha úgy
öltözhet, mint egy közember, ma sápadt kék szaténba
burkolódzott, kalapját és nadrágszárát brokátminták és
drágakövek ékesítik, ám tollas kalapjára csak azért sem tűzött
kokárdát.
A pavilonba, egymástól jó három láb távolságra, két trónszéket
állítottak be: azúrszín bársony a kárpitja, ráhímzett
aranyliliomokkal. Ahogy Lajos és én belépünk, mögöttünk pedig a
gyerekek és Madame Élisabeth, megállapítom, hogy a kisebbik
trónt nekem szánták. El is indulok arrafelé. De nem: ez a trón a
tábornoké lesz, Lafayette, a népi hős telepszik majd ide. A pavilon
két fala mentén a kormány miniszterei és a Nemzetgyűlés
képviselői álldogálnak.
‒ Le az esernyőkkel! ‒ hallom meg a kiáltásokat: dühösek az
emberek, hogy elfogjuk előlük a kilátást. Ha ők zokszó nélkül
ronggyá áztak, míg órákat vártak a szakadó esőben, mely
tönkretette a ruhájukat, akkor tőlünk is igazán elvárhatják
ugyanezt. Mi pedig nem tehetünk egyebet, mint hogy
engedelmeskedünk nekik.
Pillantásomat a térség közepe irányába vonzza az oltár, mely
ott ágaskodik a mennybolt felé: négy oldalán egy-egy lépcsősor
vezet fel rá. Az oltár tetején szárnyas nőalak szobra áll: a
Szabadságot jelképezi. Kezében papírtekercset lobogtat, azon
mindössze egyetlen szó áll: Alkotmány. Az oltár lábánál hatalmas
urnákban füstölők parázslanak: mirha illata tölti be a nedves
levegőt.
Háromszáz pap masírozik be a térre, fehér csuhában mindenik.
Stóla helyett trikolór sál takarja a vállukat. Felhágnak a lépcsőn az
oltárhoz. Abban a pillanatban, hogy a püspök belekezd a misébe,
az eső eláll, a fekete felhőkön támadt réseken előkandikál a nap:
mintha maga az ég is részt kérne magának az ünnepségből. Az én
gerincemen azonban mégis remegés fut végig: tudom, hogy ez a
vihar átszáll majd a Szajna felett, hogy aztán a Tuileriák kertjére
csapjon le.
Autun püspökének szavait katonai üdvözlet hangjai kísérik:
ágyú-tűz és harcias fanfárok. A dobok egyre hangosabban
peregnek, recsegnek a trombiták. A tömeg ‒ lehetnek jó
félmillióan ‒ térdre ereszkedik. Most az egykori márki, újabban
pedig Lafayette polgártárs lovagol be a térre, trikolór szerszámos
fehér lován. Leszáll a nyeregből, a pavilonunk elé lép. Lajos
felemelkedik a trónról, átnyújt egy papírlapot a tábornoknak: a
nemzetnek szóló eskü szövegét. Lafayette átveszi, a tér közepére,
az oltár elé megy vele. Különlegesen kecses, mégis harcias
mozdulattal meztelen kardját a papírlapra fekteti, majd felszalad a
lépcsőkön az oltárhoz, hogy ott olvassa fel az esküt. A térre
áhítatos csönd borul. Lafayette éles, határozott, már-már kihívó
hangon olvas: megfogadja, hogy hűen szolgálja nemzetét, annak
törvényeit s királyát ‒ ebben a sorrendben. Lopva Lajos felé
pillantok: vajon milyen érzés lehet harmadiknak lenni?
‒ De legalább megemlítenek ‒ mormolja férjem.
Lafayette most arra tesz ígéretet, hogy megóvja Franciaország
minden lakójának ‒ kiket a testvériség eltéphetetlen köteléke fűz
egymáshoz ‒ életét s vagyonát. Ahogy abbahagyja a beszédet, a
tömeg egy emberként a levegőégbe emeli a karját: akinek kardja
van, azt is megsuhogtatja. Majd félmillió hang kiáltja egyszerre:
Isten engem úgy segéljen!
Most a királyon a sor. Lajos felemelkedik trónjáról. Egy-két
lépést előrelép, úgy kiáltja ki: ‒ Én, minden franciák királya,
esküvel fogadom, hogy hatalmamat, melyet az Alkotmány ruház
rám, a Nemzetgyűlés által hozott törvények védelmének
szentelem!
Nézem az arcát. Vannak, akik talán észre se vennék az aprócska
különbséget Franciaország királya és a franciák királya között,
holott épp ez a részlet az, melyben az ördög lakozik: az
Alkotmány. Lajos sem leli örömét, ahogyan én sem, ebben a
napban, hogy itt állunk, hajbókolva a nép előtt, mintha istenség
volna az, hatalmasabb, mint királya, ki Isten kegyelméből
uralkodik fölötte. Lajos mindig is kegyes, igazságos, béketűrő ura
volt népének; buzgó katolikus mivolta sem hátráltatta, hogy más
vallások híveire is kiterjessze atyai jóságát. Ám az új törvények,
melyek megfosztották vagyonától az egyházat, s papjait az állam
fizetett szolgáivá alacsonyították, megrázták s felháborították még
őt is.
Úgy látom, reám hárul a feladat, hogy alattvalóinkat jövőjük-re
emlékeztessem. Karjaimba kapom hát a dauphint, s felemelem,
amilyen magasra csak bírom.
‒ Ne félj, mon petit ‒ súgom a fülébe. Sőt, hogy
megnyugtassam, még hazudok is neki: ‒ Ezek mind a barátaink! ‒
Aztán pedig, arcomon a legmélyebb alázat kifejezésével, a tömeg
felé fordulok. ‒ Én derék népem, bemutatom néktek a fiamat. Ő is
osztja, akárcsak jómagam, azon érzelmeket, melyekről atyja tett az
imént tanúbizonyságot, s véle a dicső Lafayette polgártárs. Ígérem
nektek, hogy fiamat arra nevelem, tartsa tiszteletben hazája
törvényeit, hogy ha eljön a nap, karja s pajzsa lehessen azoknak! ‒
És keblemhez szorítom a trónörököst, lélegzet-visszafojtva
hallgatom kicsiny szívének dobbanásait. A tömeg üdvrivalgásban
tör ki, és most végre az én mosolyomból is eltűnik minden
mesterkéltség.
‒ Vive le roi! Vive la reine! Vive Monseigneur le dauphin! ‒ hallom
odalentről; lám, ez a nap a derűlátás napfényében ér véget.
A fényes ünnepséget az öt órakor kezdődő Te Deum koronázza
meg. A teret teljesen betölti a zenekar. Éjjel díszkivilágítást kap a
Mars-mező obeliszkje: a tömeg úgy táncolja körül, mintha
gigantikus májusfa volna a kőből faragott tű. Most akrobaták
kapaszkodnak fel rá, hogy nyaktörő mutatványaikkal kápráztassák
el a szájtátikat. A rengeteg lampion jóvoltából egyetlen hatalmas
lámpaernyőnek tűnik a mező fölött az ég.
Dacára az újra eleredő esőnek, megtartjuk a húszezer terítékes
bankettet Muette-ben, a számos királyi château egyikében. Ahhoz
képest, hogy ez a rengeteg ember azért robbantotta ki a maga
forradalmát, mert nem bírta már nézni uralkodói pazarlását, az
általuk szervezett fęté de l’anniversaire semmiben nem marad el a
királyok pompájától. Négy napig tart az ünnepségsorozat, melynek
helyszíne Párizs szinte valamennyi utcája. A Champs-Elysées két
szélén lampionok végtelen sora ragyog, mintha Tündérországba
vezetne az út.
‒ Hát mennyivel szerényebb ez itt, mint Trianon vagy
Versailles? ‒ mormolom, miközben Lajos és én utat törünk
magunknak a makulátlan fehérbe öltözött asszonyok falkáján át.
‒ Regardez, ma chère ‒ int ő, hogy inkább az arcokon fénylő
mosolyokra, a boldog tekintetekre ügyeljek. ‒ Hát nem látja,
milyen boldogság, mennyi remény tükröződik rajtuk?
Ám én nem látok mást ezeken az arcokon, egyedül álszentséget.
 Tizedik fejezet

Csak puszta álom, hogy

biztonságban vagyunk

Hálószobámban, Saint-Cloud-ban egy augusztusi reggelen

hirtelen meglibben a függöny. Rémült gyorsasággal ülök fel az
ágyamban.
‒ Campan! ‒ sikoltok fel. Henriette, aki az ágyam mellett alszik,
azonnal felriad.
‒ Fusson! ‒ rivall rám. De hát ugyan hová futhatna az ember
lánya, ha egy férfi ‒ az arcát széles, fekete sál takarja ‒ masírozik
feléje, meztelen pengéjű késsel hadonászva, a folyosóra nyíló ajtó
pedig, tekintettel az esetleges betörőkre, zárva?
Ügyetlen ujjakkal matatok a záron, végül feladom a kísérletet,
inkább dörömbölök.
‒ Au secours! ‒ kiáltozom segítség után, közben imát rebegek,
hogy a szobám előtti őr a posztján álljon. Ekkor kintről is egy ütés,
méghozzá jókora, éri az ajtót, majd porcelán csörömpölése hallik.
Hátraugrom. Madame Campan úgy próbálta lefegyverezni a
betörőt, hogy széttört a fején egy vázát.
Személyes testőröm, oldalán egy társával, kivont szablyával
áttör az ajtómon: királynéjuk és az ő hölgyének látványa fogadja
őket, ahogy az összetekert ágyterítő két végét fogván, azzal
próbálják elhessegetni támadójukat. Egyetlen szempillantás is
elég, hogy a betörő máris arccal a szőnyegen feküdjék,
hátracsavart karokkal, a testőr csizmájával a tarkóján. Aztán
felrántják a szőnyegről, és egyetlen szó nélkül kicipelik a szobából
a behatolót, ki kegyelemért könyörög: ám jaj szavait alig hallani az
arcát takaró sál alól.
A szívem olyan hevesen ver, hogy levegőt is alig kapok.
Lamballe hercegnő érkezik rohanvást, cukorral ízesített
narancsvizet hoz: tudja, hogy ez segít majd lecsillapítani zaklatott
idegeimet. Első épkézláb gondolatom a király és gyermekeim felé
száll: remélem, reájuk nem támadott senki. Ám, amikor a
merénylő kihallgatása után tudomást szerzek róla, hogy én voltam
az egyedüli célpontja, intézkedem, hogy az egész históriát
hallgassák el Madame Royale és a dauphin elől: még felzaklatná a
hír az én kicsikéimet. A vész elmúlt, nincs oka, hogy rémálmokat
bocsássunk rájuk. És mikor eszembe ötlik, hogy a kisfiam
nemegyszer kérte már, hadd tölthesse az éjszakát a mamanja
mellett ‒ ahogy Istenben boldogult nagy-nagynénikéje, Zsófia, úgy
ő is retteg a mennydörgéstől ‒, csak még inkább örülök, hogy
elutasítottam a kérését.
Ahogy a hír, hogy a betörő a kertből jutott be a palotába, Lajos
fülébe jut, azonnal bizottságot hív össze, hogy megvitassák, miként
élhessen biztonságban a királyi család úgy, hogy közben azért a
kertet se zárjuk el a nép elől. Jelen van a bizottság ülésén Axel ‒
aki általában csak sötétedés után keresi fel a château-t továbbá,
mások mellett, Lafayette és Mirabeau is. Kettőzzük meg az
őrséget? Hiába, inti le a javaslatot Von Fersen gróf: a több
fegyveres önmagában még nem szavatolja, hogy mindnyájan hűek
a koronához. Axel, sajnos, ezúttal is, mint rendesen, a jövőbe lát.
Néhány héttel annak utána, hogy az önjelölt orgyilkos, egy
Rotondo névre hallgató olasz, közismert orléansista, felbukkant a
hálószobámban, egy délután Odint, svéd szarvasvadászkutyámat ‒
a gróftól kaptam, hat nyárral ezelőtt ‒ etetem a vacsoraasztal
maradékaival. Alig kapja be az első roston sült csirkefalatokat,
amikor egyszer csak éles hangon felvonít, majd őrjöngve, saját
farka után kapkodva körözni kezd a padlón. Fejét úgy rázza,
mintha torkán akadt volna a falat. Szemlátomást szörnyen rosszul
van szegény eb. Félretolom a tányért, hogy megnyugtassam. A
gróf, aki velünk vacsorázik, szintén Odin segítségére siet. A kutya
olyan hangon vonyít, mint eleddig még soha. Odavonszolja magát
az ágyához, a szalon sarkában, lefekszik, orrát két mancsa közé
ejti. A szeme üveges, a pofácskáján a legiszonytatóbb fájdalom
kifejezése tükröződik. Végigsimítok a fején, hátha ez
megvigasztalja, de épp ellenkezőleg, érintésemtől pánikba esik,
felpattan fektéből.
‒ Nincs valami hánytatónk, amit beadhatnánk neki? ‒
kérdezem. De vajon mivel lehet etetni egy beteg állatot? Szegény
pára most nyáladzni kezd, majd összerogy: nem képes tovább
lábon maradni. Erős rángatódzó roham gyötri.
‒ Gyere szépen, ma chère ‒ sürget gyöngéden Lajos. De én
tapodtat sem mozdulok kedves kutyám mellől. Ülök tovább a
földön, minden ízemben reszketve, elefántcsontszínű szoknyám
szétterül körülöttem, átölelem az állatot, szerelmem ajándékát,
könnyeimmel öntözöm Odin szürkésfehér bundáját, míg csak abba
nem hagyja a szűkülést, és akadozó lélegzése is elhal.
Órák múlva, hogy vége mindennek, Axel segít talpra. Az arcom
és a szemem egyaránt felduzzadt a könnyek árjától, most már én
is gyilkos lettem.
‒ De hisz ön nem tudhatta ‒ simítja végig a gróf a hajamat,
könnyeimet a zsebkendőjével itatja fel.
Éjfélre letartóztatnak egy kuktagyereket: ő mérgezte meg a
királyné vacsoráját. Minden, ami a tányéromon volt, de még a
köret is, valósággal úszott a sztrichninben.
Ettől fogva ételem készítését egy-egy, tántoríthatatlan hűségű
hölgyem figyeli, árgus szemmel. Mondván, hogy sosem lehetünk
eléggé elővigyázatosak, Madame Campan saját kezével cseréli ki a
szobámban lévő cukortartóban a porcukrot, a helyére eau sucrée
kerül. A nehéz napokban, melyek mostanság járják, az eddiginél is
jóval több édes narancsvízre vágyom. Mégis, azt hiszem, kissé
túlzásba viszi az aggodalmat. Isten a megmondhatója egyedül,
hogy hányszor kellett emiatt megmosnom a fejét. Hisz elmúlt már
a veszély, a bűnösök lakat alá kerültek!
‒ Ha újra próbálkoznak, nem méreggel ölnek meg, Henriette,
rágalommal tesznek el láb alól ‒ jegyzem meg keserűen. ‒
Gyilkosabb fegyver az az összes többinél, nem véletlen, hogy
éppen azt fordítják majd ellenem. ‒ Soha nem élt még hitványabb
emberi lény; sosem melengettek még pusztítóbb mérgű kígyót a
Bourbonok kebelén, mint amilyen Orléans hercege, a
vérrokonunk. Ő a szabadkőművesek nagymestere, egy titkos
társaságé, melynek veszélyére már kedvenc nővérem, Mária
Karolina nápolyi királyné is felhívta a figyelmemet. Kéz a kézben
járnak az illuminátusokkal, termékeny táptalajt nyújtva a forrongó
intelligenciának, mely egyébről sem álmodik, csak királyi házak
megdöntéséről, hogy behelyettesítse a jó isten tudja, mivel.
Karolina szentül megfogadta, hogy, ahol csak éri őket, kifüstöli
viperafészkeiket az országából.
Nővérem, már a te hazádban is felütötték átkozott fejüket:
pusztítsd őket vasszigorral, éspedig mihamarabb, mielőtt késő lesz ‒
írta nekem.
Októberben búcsút mondunk Saint-Cloud-nak, visszaköltözünk
a Tuileriák palotájába. November havában, egy titkos látogatása
során a palotában, Mirabeau gróf új s rossz hírekkel áll elő a
herceggel és egy múltbéli nemezisemmel kapcsolatban. De
Lamotte-Valois hercegnő visszatért Londonból: az angol
fővárosban bujkált, azóta, hogy sikerült megszöknie a Salpêtrière
börtönből, ahová azért zárták, mert ő mozgatta a szálakat ama
összeesküvésben, amelynek során rávették Rohan érseket,
Franciaország Nagy Alamizsnaosztóját, hogy megvegyen egy majd
kétmillió livre értékű gyémánt nyakláncot. A grófnő azzal a
hazugsággal vezette félre az érseket, hogy meghitt bizalmasom
énnekem, sőt, még én magam adtam a tudtára, hogy bűnös
vággyal álmodozom ama különleges csecsebecséről.
Ahogy a grófnő megérkezett Párizsba, Orléans azonnal fedelet
adott a feje fölé ‒ értesít minket Mirabeau ‒, méghozzá saját,
minden pompával berendezett otthonában, a Vendôme téren.
‒ Szóval nemhogy titokban tartaná a sértést, de még henceg is
vele! ‒ fakadok ki. Minél inkább körbeudvarolja ezt a
rosszakaratú, bűnös asszonyt, annál jobban lejárat, s
nevetségessé tesz vele!
‒ Senkit sem háboríthat fel erősebben a hír, mint jómagámat ‒
siet biztosítani Mirabeau. ‒ Azt tervezik, hogy perújítást járnak ki
Madame de Lamotte-Valois számára, és a tárgyaláson, efelől
kezeskedem, minden pletykát, ami elhangzott Felségedről már
négy évvel ezelőtt is, meg még az újakat hozzá, mind a bíróság és
az esküdtszék elé okádják: és a bírák ezúttal még csak tettetni sem
fogják, hogy pártatlanok.
Nagyon jól emlékszem még a gálád hazugságokra, melyeket
eme asszonybőrbe bújt szörnyeteg terjesztett rólam; s melyeknek
hallatán nemcsak hogy tout le monde szemérmetlen kapzsisággal
vádolt, holott még csak nem is tudtam, miféle üzletet ütnek nyélbe
a hátam mögött; de még azt is elhitték, hogy az a nőszemély meg
én szeretők lennénk. A Csatorna túlpartján éppen most adták ki
újra az emlékiratait, melyben a grófnőnek van képe azt írni, hogy:
A királyné kéjesen legeltette szemét az én, úgymond, látványos
szépségemen; aztán sóvár tekintetét puha ajkának számtalan csókja
követte, melyekkel elárasztotta remegő testemet. Minő becses
kárpótlást nyújtok én, így kacagott, a hájas, visszataszító
Főminiszterért: ezzel a gúnynévvel illette a Királyt. Nekem is
megküldték, persze névtelenül, eme förmedvény egy példányát,
barna papirosba csomagolva, spárgával átkötve. Tévedésből
bontottam fel a csomagot, azt hittem, ajándék az én drága Polignac
hercegnőmtől.
Mindmáig egyszer sem találkoztam még De Lamotte-Valois
grófnővel, és nem is vágyom a látására.
‒ Rágalom ‒ vésem még egyszer Madame Campan eszébe ‒, ez
lesz az eszköz, mellyel kivégeznek majd.
‒ Soha! Kitépem hóhérai kezeiből, vagy meghalok, ha
kísérletem balul üt ki! ‒ esküdözik bőszen Mirabeau, s
himlőhelyes arca valósággal lángol a vitrioltól.
S mégis: minden új hét újabb veszélyekkel köszönt be. Mint
óriás fújtató, a Fète de la Fédération a forradalom lángocskáját
úgy felszította, hogy mostanra valóságos máglyaként lobog.
Alighogy felharsant alattvalóink ajkairól a királyi házat éltető
üdvrivalgás ama esős július közepi napon, azonnal el is halt. Új
világrend bontakozik ki, átvéve a régi helyét, melyet ismertünk s
tiszteletben tartottunk ‒ s eme új rendnek a Nemzetgyűlés egyre
radikálisabb demagógjai a szószólói. Az állam majd beléfúl a
vallásellenességbe. A papságot bírvágyó, babonás, korrupt
lakájoknak mondják, a régi rendszer vazallusainak, mely rendszer
minden erejével a józan ész, a haladás elfojtására esküdött fel.
Lajos, ólomnehéz szívvel, de kénytelen volt aláírni a törvényt,
mely arra kötelez minden papot, hogy esküdjék fel az
Alkotmányra. Fia megtagadják, a törvény szigora sújt le rájuk, s
elsőnek is elveszítik jogukat, hogy papi hivatásukat gyakorolják.
Róma természetesen a lehető leggörbébb szemmel nézi az
Alkotmányt, a Nemzetgyűlés képviselői azonban nem adnak a
pápa szavára. Férjem szíve már-már kettéhasad: e szív az
őszentségéével együtt dobban, ám azt nem engedheti meg
magának Lajos, hogy kiálljon elvei mellett ‒ az túl veszélyes volna.
A király pártában maradt nővérei, Mesdames Adelheid és
Viktória, akiket elborzasztanak az új törvények, közlik fivérükkel,
hogy nem hajlandóak olyan országban élni, ahol nem
gyakorolhatják szabadon vallásukat. 1791. február 19-én XV.
Lajos két, utolsóként életben maradt lánya ellopózik a
rezidenciájukról: jeltelen hintó, egy barátjuké, ki látogatóban járt
náluk, viszi ki őket a Château de Bellevue kapuján. Ahogy
szökésükre fény derül, parázs botrány tör ki a Nemzetgyűlésben.
A forradalmi újságok gátlástalan propagandistái rögvest
rázendítenek rágalmaikra, hogy a két hölgy tekintélyes kísérettel s
még tekintélyesebb summával távozott volna, pénzben és
drágakövekben, mely összeget arra szánják, hogy az
ellenforradalmárok rémtetteit pénzeljék vele.
Mirabeau hozza a hírt a Tuileriák palotájába: hogy a
hercegnőket Burgundiában őrizetbe vette az ottani Nemzeti Gárda
egy alakulata, és a Nemzetgyűlés rendeletére a foglyok már úton
vannak Párizs felé.
Egész testemben remegés fog el, ahogy a gróf beszámolóját
hallgatom. Vajon mi járt a két idős, törékeny dáma fejében, midőn
a kocsit körülfogta, s megállásra kényszerítette a csőcselék?
Csoda, hogy nem váltak holtra ott helyben, ahogy a dühtől
eltorzult arcok benéztek a hintó ablakán, ahogy ökölcsapások
zápora pörgött az ajtón, ahogy ‒ minden bizonnyal ‒ felharsantak
az első, majd egyre sűrűbb „Lámpavasra velük!” kiáltások.
‒ Segítenie kell nekik ‒ esdekel Lajos. Vizenyős kék szeme
emlékezteti Mirabeau grófot arra az összegre, amelyet havi
rendszerességgel fizet neki a hűségéért.
‒ Hát mi baja lehet az országnak két idős hölggyel, akik évek
óta az udvartól távol morzsolják napjaikat? ‒ Ez így igaz, bár tény
az is, hogy fénykorukban ők voltak a két főintrigantes, kivált
Madame Adelheid: ő vett a pártfogásába dauphine-koromban, naiv
tizennégy évesen, mikor még ismeretlenek voltak előttem a
Bourbonok szokásai. De én lettem a legfőbb fegyver is a kezében,
anélkül, hogy ennek tudatában lettem volna, velem harcolt a saját
ellenségeivel, élükön Du Barry hercegnővel. Azóta azonban a két
vadmacska karma elvásott a hosszú tétlenségben. Én pedig, mióta
náluknál jóval vérszomjasabb ellenségekkel kell hogy megküzdjek
nap nap után, rég megbocsátottam Mesdames tantes kisded
galádságait.
 Lajos levelet fogalmaz a Nemzetgyűlésnek, amelyben értesíti a
képviselőket fájdalmáról, hogy el kell válnia szeretett
nagynénjeitől, holott hosszú évtizedeken át élvezhette
társaságukat; és megütközését afelett, hogy rokonait
megfosztották azon joguktól, ami minden franciát, a
legnyomorultabb sorban sínylődő pórt is megillet ‒ az utazás
szabadságától. Ez a kérdés heves vitákat vált ki a Salle du Manège
padjaiban. Végül Mirabeau kerekedik felül: az ő javaslatára a
Nemzetgyűlés úgy határoz, hogy inkább bölcsen, semmint forró
fejjel irányítja az országot, és nem teszi magát köznevetség
tárgyává Európa-szerte azzal, hogy négy órán át hadakozik, vajon
kiengedjen-e külföldre két hajlott korú dámát, kik inkább
Rómában hallgatnák a misét, mint Párizsban.
‒ Hadd sétafikáljanak a letűnt civilizáció romjain ‒ érvel
Mirabeau ‒, nem zavarhat ez minket abban, hogy közben
felépítsük az új civilizációt, amely után mindnyájan áhítozunk!
E lenyűgöző bravúros szónoki ária után a Nemzetgyűlés abba a
hitbe ringatja magát, hogy győzött ‒ holott valójában a
monarchiáé a babérkoszorú. A döntés meghozatala után a
királyhűek egész serege vág neki suttyomban a határnak, a
legtöbbjük viszi magával, amit elbír. Egyre népszerűbbé válik a
szokás, hogy vagyonukat ékszerekre váltsák át: ezt a valutát
mindenütt elfogadják, viszont az kissé nehézkes, hogy
festményeket, faliszőnyegeket és bútorokat cipeljenek magukkal
Itáliába, Németalföldre vagy Ausztriába. Vannak, kik úgy vélik,
fukarak ezek az arisztokraták, mások bölcsnek mondják őket.
Nekem most saját családom megpróbáltatásaival kell
foglalkoznom. Alig fújtuk ki a megkönnyebbülés sóhaját, hogy
biztosítottuk Mesdames tantes szabad mozgását, mikor a dauphin
címére ajándékcsomag érkezik a Tuileriák palotájába. Még ötéves
sincs az én fiacskám, csak most tanulja a betűket, ezért engem kér
meg, olvasnám el, mi van a ládika fedelére vésve.
‒ Dominó ‒ felelem, magam is kíváncsian, ám ahogy hangosan
felolvasom a használati utasítást, a gyomrom görcsbe rándul.
Ezeket a köveket, melyek abból a falból vétettek, melyek maguk közé
zárták a kénye-kedve szerint ítélkező hatalom áldozatait, most
játékká alakítottuk át, ajándékképpen önnek, Monseigneur, népének
tisztelete s szeretete jeléül s attól a szándéktól vezéreltetve, hogy
megtanítsuk önnek, mekkora az ő hatalmuk.
‒ Mit jelent ez, Maman? ‒ nyújtja ki izgatottan a játék után
kezecskéjét a fiam.
Hazug propagandát csaholó kutyák! Összesen hét fogoly
tartózkodott a Bastille falai közt, mikor megostromolták, s
mindegyik megérdemelte büntetését!
‒ Ez azt jelenti, mon chou d’amour, hogy ez nem is játék, hanem
sértés! Nekünk pedig vannak ennél sokkal, de sokkal jobb
játékaink is. ‒ Madame de Tourzelhez fordulok, azzal a javaslattal,
hogy adjuk elő Monsieur de La Fontaine valamelyik meséjét.
Mindenki választhat magának egy szerepet, és eljátsszuk a
cselekményét. Madame Royale elveszi tőlem a dominós dobozt, és
a fedelébe karcolt feliratot tanulmányozza: egy-két percre rá
pedig minden erejét megfeszítve áthajítja a szobán. A doboz a
szalon távolabbi falának ütközik, felkarcolja az elefántcsontszín
tapétát, aztán a fedele pozdorjává törik, s a doboz förtelmes
tartalma kiömlik: mint egy-egy apró csont, úgy szóródnak szét a
padlón. Végül az én kis leányom egyetlen szó nélkül felszedegeti a
kockákat, s egyenként a kandalló tüzébe dobja őket.
Február utolsó napján újabb felkelésről kapunk hírt. A lázadás
a Faubourg Saint-Antoine negyedben kezdődött, egy bizonyos
Monsieur Santerre ösztökélésére: ő volt az a parancsnoka a
Nemzeti Gárda alakulatának, ki oly emlékezetesen tornyosult
székem mögött, midőn a kivégzett Favras márki özvegye s árvája
vendégeskedett grand couvert-asztalunknál. A lázadók Vincennes
kastélyát ostromolják, lerombolták a balusztrádot, s a pincék egy
részét is elpusztították. Meglehet, rémhír csupán, hogy életünk
veszélyben forog, de számos nemes siet a Tuileriák felé, köpenyük
alá rejtett fegyverekkel, hogy megvédjék a királyi családot. Axel,
ahogy megérkezik mindennapi látogatására, azonnal rám dörren,
hogy barikádozzam el magam a lakosztályomban. A hangulat, úgy
a város utcáin, mint itt, a château folyosóin, elkeserítő. Hírek
terjengenek, hogy a nemesek feltett szándéka megtámadni s
meggyilkolni a Nemzeti Gárda épp szolgálatban lévő katonáit.
‒ Micsoda ostobaság! ‒ kiáltok fel. ‒ Hiszen ez képtelenség!
‒ C’est vrai ‒ ismeri el ő is ‒, csakhogy a nép mégis elhiszi, s ez
most a legfontosabb.
 Madame de Tourzel érkezik hozzám a gyerekekkel, a
nyomukban Campan és Lamballe: nagy tafotasuhogással vonulnak
végig a folyosón. Fülelünk, hogy mi hallatszik ki a lezárt ajtók
mögül, a fűzőink alatt őrülten kalapál a szívünk. Éles hangok,
fájdalomkiáltások és az emberfőknek verődő puskatusok tompa
pufogása visszhangzik a palota magas mennyezetein és rideg
márványfalain. Ahogy a tumultus elhal, Madame Campan óvatosan
kinyitja az ajtót, és akár a teknőc a páncélja alól, kikukucskál.
Egyelőre, úgy tetszik, minden rendbe jött. Másnap azonban a
lapok minden mértéken túl felfújják az eseményről szóló
jelentéseiket: lajournée des Poignards, ezt írják, a Tőrök Napja,
amelyen, úgymond, száz és száz, állig felfegyverkezett nemes
kísérelt meg esztelen mészárlást rendezni.
Nem, többé ebben a palotában sem tudhatjuk biztonságban
magunkat. És most már a rebellisek szemében sem a királyi család
az egyetlen ellenség: mostantól Franciaország teljes
arisztokráciáját ‒ vagy inkább mindenkit, akiben csak szikrája izzik
a királyhűségnek ‒ ügyük árulójának tartanak.
 Tizenegyedik fejezet

Menjünk?

1791 tavasza

Utolsó esélyünket is elragadták tőlünk.

Úgy hírlik, Mirabeau gróf egy órán át beszélt a gyóntató
papjával, tehát különösen fájdalmas lehetett a távozása ama másik
világba ‒ jegyzi meg ájtatosan Madame Élisabeth, és a napfény
felé fordítja hímzőrámáját.
Nem tudom, minek, a betegségének, a melankóliának, melynek
az utóbbi időkben megadta magát, vagy zaklatott életmódjának
tudjam be Mirabeau elhunytát. Azt hallottam, a gróf orgián vett
részt az Opera egyik táncosának lakásán március 28-án, azon az
éjszakán, amikor beteg lett; és négy nap múltán eltávozott
közülünk. De ez volna a legfontosabb, valóban? Elment, hát
elment, mindössze negyvenkét évesen: alig hét esztendővel volt
idősebb nálam. Siratom a forradalom oroszlánját, túl korán
lobbant ki élete gyertyája. Utolsó találkozásunkkor bizalmasan a
király tudomására hozta, hogy attól tart, megtett már mindent,
amit értünk tehetett.
‒ Nincs már több mérsékelt elem a Salle du Manège
padsoraiban ‒ mormolta, hevesen csóválva busa fejét. ‒ A
küldöttek nem hallgatnak többé rám, s Lafayette mondókáját is
eleresztik a fülük mellett. A februári Journée des Poignards még
csak nem is a tetőpontja volt heves kirohanásaiknak: mindössze a
kezdete.
Mirabeau grófot fényes pompával temetik az új Pantheonban.
Lajos mély gyászban borong, bizton hiszi, hogy eme államférfi
halála a monarchia utolsó leheletét jelzi.
Most már világos: akkor teszünk a legbölcsebben, ha
menekülőre fogjuk. Párizsban túl forró lett a talaj ‒ ahogy
Mirabeau mondaná. Meglehet, csak a képzeletem játszik velem, de
úgy érzem, a gróf halála óta az utcákat az éles nyelvű gúnyiratok
új árja lepi el. A legtöbbjük engem gyaláz, abban a szellemben,
mint tették les libelles a közelmúltban. Most új szeretők új
garmadájával hoznak hírbe, hisz a nemesek, kikkel korábban
meggyanúsítottak, szinte mind száműzettek, vagy önként
menekültek el. Így hát most azzal állnak elő, hogy összefeküdtem
volna a Nemzeti Gárda katonáinak jó kétharmadával.
Lajos magas lázzal ágynak esik. Férjem, ki világéletében kiváló
egészségnek örvendett, most vért köhög. Testét veríték lepi el.
Haja, mely immár őszülni kezdett, nedvesen tapad a homlokához.
‒ Hibás döntést hoztam ‒ ismételgeti, karácsonyi
kapitulációjára célozván a forradalmárok előtt, amikor aláírta a
rendeletet, mely arra kötelezi Franciaország papságát, hogy
esküdjék fel a világi hatalomra s egy törvényhalmazra, mely
mélyen az isteni törvény alatt áll. A pápa elégedetlenül, ha nem
haraggal vett tudomást erről a tettéről, hangsúlyozva, hogy egy
uralkodó inkább mondjon le trónjáról s királyi előjogairól,
mintsem hogy lemondjon mindarról, mi Istent illeti meg: francia
királyként pedig Lajos számít őszentsége elsőszülött fiának.
‒ A közjó érdekében tettem ‒ dünnyögi Lajos érzelmektől
elfúló hangon. ‒ Ha megtagadtam volna, biztos, hogy ellenségeink
azonnal lemészárolják a nemességet és a papságot is! Ó, bárcsak
látná őszentsége, ami itt folyik! Ha látná mindazt a szörnyűséget,
amellyel nekem kell szembenéznem nap mint nap… a baljós
döntéseket, melyeket kikényszerítenek belőlem ‒ sír fel a férjem,
akár egy gyerek. Lelkiismeretét megnyugtatandó, fogadalmat tesz,
hogy templomot épít a Szent Szív tiszteletére. ‒ Kegyelmes
Istenem, te látod, minő sebektől vérzik a szívem, s micsoda
feneketlen mélységekbe zuhantam! ‒ sóhajt fel.
Napjában többször is felkeresem Lajos betegágyát. Közben
rendre megtartjuk leckeóráinkat Von Fersen gróffal, melyeknek
hála egyre avatottabb mestere leszek a titkosírás tudományának.
Miféle sors vár a családra, ha Lajos visszaadja lelkét
Teremtőjének? Engem vajon visszaküldenek Ausztriába? Vagy
kolostorba kényszerítenek, hogy ott tengessem hátralévő
napjaimat? Életem fogytáig bebörtönöznek? Hisz a rebellisek
szemében mindig is én voltam a raison d’être a nemzet minden
baja mögött! 1789 októberében, nem sokkal annak utána, hogy a
Tuileriák palotájába költöztünk, tudomásomra jutott egy terv a
megszöktetésemre: magántitkárom, Jacques-Mathieu Augeard, az
egykori vámszedő, valóságos összeesküvést kotyvasztott, hogy
mélységes titkolódzás közepette, az éj leple alatt kicsempésszenek
a palotából, hogy menedéket kérjek fivéremnél, a császárnál,
Bécsben. Mindössze egy magyarázkodó levelet hagyhattam volna
hátra férjemnek és gyerekeimnek. Augeard szentül hitte, hogy
Franciaország megmenekülhet a forradalom poklától, ha én
hajlandó vagyok vállalni a mártírsorsot, ha feláldozom családomat
s koronámat, csak azért, hogy férjem megőrizhesse az övét ‒
melyet egy napon majd a dauphin örökölhet így.
‒ Szó sem lehet róla! ‒ kiáltottam fel, amikor Monsieur
Augeard elém terjesztette a tervét. ‒ Soha nem leszek hajlandó
magukra hagyni gyermekeimet! S azt sem engedhetem meg, hogy
férjemnek egyedül kelljen szembenéznie az ellenségeivel.
Fogadalmat tettem önmagam, továbbá Őfelsége, de mindenekelőtt
Isten színe előtt, hogy családunk minden körülmények között
együtt marad. És ha úgy hozza a sors, hát utolsó leheletemmel is
tartom magamat az eskümhöz!
Csakhogy hiába tökéltük el magunkat, hogy sosem válunk meg
egymástól, ha egyszer itt nem maradhatunk. A gondolat, hogy
emigráljunk, oda, ahol szilárdan tartja magát a királyság eszméje,
legyen az Franciaország határain belül vagy épp külföldön, egyre
csábítóbb. Lajos továbbra sem lelkesedik az ötletért, hogy hátat
fordítson birodalmának, de tudja, miféle veszélyeket rejt magában
az, ha Párizsban maradunk.
De legalább, hogy a Tőrök Napja tanulságait levontuk,
mindketten belátjuk, hogy a Tuileriák palotájában nincs többé
helyünk. Szolgáink túlnyomó többsége spion. Az új testőrök,
Lafayette emberei, valamennyien az ellenségeink.
Virágvasárnapon, éppen két héttel azután, hogy Mirabeau
kilehelte a lelkét, a király úgy dönt, hogy mindenképpen részt vesz
a misén, melyet Montmorency érsek celebrál, egyike azon bátor
papoknak, akik nem voltak hajlandók letenni a forradalmárok által
diktált esküt, akik hitük minden erejével szembeszegülnek a
lázadók akarnok dühének. Mise után, amikor Lajos visszatér a
kápolnából, a Nemzeti Gárda gránátosai megtagadják, hogy
sorfalat álljanak hintójának útja mentén, kitéve őt így a támadás
veszélyének.
Már ez önmagában is lázadás ‒ ám a Nemzetgyűlés helyesli,
mert így bosszút állhat férjemen, aki nem óhajtott egy olyan pap
miséjén imádkozni, aki letette az esküt az Alkotmányra. A
következő napon Hanet Cléry ébreszt, a király hűséges inasa; a
hírrel, hogy Őfelsége úgy döntött, elköltözteti a családot Saint-
Cloud-ba, ahol békében lehetünk. Már csak suttogva merünk
beszélni, s kizárólag családi körben, legmegbízhatóbb híveink füle
hallatára.
Lamballe hercegnő és Madame Campan ismerik terveinket ‒ ők
maguk azonban nem hagyják el a Tuileriák palotáját. Madame de
Tourzel, Madame Élisabeth ügyes kezének segítségével készíti fel
Franciaország gyermekeit az útra, legjobb ruháikba öltöztetvén
őket. És mégis, utazásunk híre úgy terjed, akár a szikra a száraz
szalmában. A palota széles, kikövezett udvarán tömeg, vagyis
inkább csőcselék verődik össze, soraik egész a Place du
Carousselig érnek: bégetnek és tátognak, akár az állatok, és amint
családunk hintóba száll, azzal vádolják a királyt, hogy
alkotmányellenesen kívánja megünnepelni a húsvétot, és ez az oka,
hogy elhagyja a fővárost.
‒ De hiszen te magad is láthattad ‒ mormolja nekem Lajos a
zsebkendőjének fedezéke mögül ‒, hogy nem áldoztam meg ma
reggel az érseknél!
Soha még, mióta csak a világon vagyunk, nem voltunk tanúi a
katolikus egyház ily mérvű üldöztetésének. Legalább annyi libelle
kering a papok és apácák pénzéhségéről s kéjleséséről, mint
ahány röpirat rágalmaz engem szajhának meg hárpiának.
Nagyhangú demagógok, kik a valódiság látszatát kölcsönzik eme
szennyiratoknak, adják tovább a hírt azoknak, kik nem ismerik a
betűket, vagy csak túl lusták ahhoz, hogy maguk olvassák el a
hazugságokat. Januárban, ahogy Mirabeau megjósolta volt,
húszezer pap kényszerült kivetkőzni a reverendájából s magára
hagyni parókiáját, mert inkább ezt vállalták, semhogy
felesküdjenek az Alkotmányra. Az esemény forradalomellenes
hangulatot szül, mely megroppantja a Nemzetgyűlés hatalmát.
Vajon mit szólna ma a gróf, ha látná, hogy a helyzet még annál is
aggasztóbb, aminőtől ő tartott?
A szájtátiak nem hagyják, hogy távozzunk. A lovak még szinte ki
sem léptek a Tuileriák kapuján, mikor egy csapat felbőszült férfiú
elkapja az istrángjukat, s hintónkat hirtelen megállásra készteti.
‒ Mi történt, Maman? ‒ riad fel Madame Royale. Félrehúzom az
ablak függönyét, kipislantok. A Nemzeti Gárda vitézei még csak
meg sem kísérlik, hogy elkergessék ezeket a martalócokat. Féltem
lovainkat, megrettentek a csődület zajától. Nem katonalovak ezek,
hogy szokva legyenek az ágyútűzhöz és a csatakiáltásokhoz!
Kinyújtom nyakamat, hogy hátranézhessek, a hintó tatja felé. Azt
kell látnom, hogy a két kengyelfutó előreszaladt, megpróbálnak
segíteni a kocsisnak, kitépni a lázongók kezei közül az istrángot ‒
ám, ahogy felkapaszkodnának a bakra, a gránátosok kivont
karddal akadályozzák meg őket, hogy megtegyék, ami a
kötelességük.
Kocsink úgy ingadozik egyik oldaláról a másikra, akár holmi
játékszer. A dauphin sírva fakad. Az ölembe veszem, átkarolom,
tenyeremmel fogom be a fülét. Madame Royale arca sápadtabb,
mint a púder a haján. Épp bezárnám az ablakot, amikor
puskaropogást s patkók dobogását hallom meg. A tömeg sietve
eloszlik a hintó mellől. Néhány pillanat múlva Lafayette és
Monsieur Bailly arca jelenik meg az ablakban. Bekukkantanak, és
azonnal parancsot adnak a gárdistáknak, hogy teljesítsék
kötelességüket, s tisztítsák meg a csőcseléktől a hintó útját. Ám
mindketten, a tábornok is, a polgármester is, váratlan ellenállással
találkoznak saját katonáik részéről.
‒ Nem akarjuk, hogy a király távozzék! ‒ ordítja egy gránátos.
‒ Esküszünk ‒ folytatja, kezét szívére téve ‒, hogy nem engedjük
elmenni!
Szavait átveszik társai is: hamarosan az egész tömeg ezt
visszhangozza. Lajos türelme a végére ér. Kitárja az ablakot, s
csendre int mindenkit. Ám, minthogy parancsának senki sem
engedelmeskedik, kinyújtja karját a hintó ablakán, s a
zsebkendőjét kezdi el lobogtatni a nép felé. Arcomat a tenyerembe
temetem: ez a megadás jele.
Ám alábecsültem férjemet: szavai egyáltalán nem arról
tanúskodnak, hogy megadná magát.
‒ Szeretett népem ‒ szólítja meg a csőcseléket ‒, különös volna,
ha épp én, ki egész népemnek megadtam a szabadságot, nem
részesülnék áldásaiból!
Csakhogy, mint megannyiszor, a józan ész szava hiába
ostromolja a tömeg fülét, melyet elárasztott a demagógok által
terjesztett méreg.
‒ Kövér disznó! ‒ kiáltoznak odakinn; Cochon! ‒ hörgik;
Nyavalyás kékvérű! ‒ vonítják: egyre-másra harsannak fel a
szidalmak s a becsmérlő jelzők, bő nyálú köpésektől kísérve. Lajos
sebtében visszahúzódik az ablakból. Rendíthetetlen méltósággal
törli le arcáról a szennyet, mely úgy folyik le két orcáján, akár a
keserű könnyek.
Véget nem érő, szörnyű pillanatok következnek: sehogy sem
szabadulunk alattvalóink fogságából. Végül, miután Lafayette
beletörődik, hogy katonáit képtelen engedelmességre bírni,
lovaglópálcájával bekopogtat a hintó ablakán. Lajos kinéz, és
meghallgatja egykori tábornokának javaslatát, hogy léptessen
életbe statáriumot.
‒ Ezek egyedül az erő szavát értik, Sire ‒ így Lafayette.
‒ Nem kívánom, hogy érettem vér ontassék ‒ hangzik a király
jámbor felelete.
Így hát maradunk egy ültő helyünkben. Vesztegetjük az
időnket. Lopva atyám arany zsebórájára pillantok: a kerek
porcelánarc s rajta a kis- és nagymutató két karja, mint egy-egy
nyílvessző, ahogy az Idő s az Emlékezet arcát fúrja át, azt adja
tudtomra, hogy immáron két órája gördültünk ki Saint-Cloud
kapuján.
‒ Papa, je dois faire pipi ‒ nyöszörög panaszosan a dauphin.
‒ Tartsd egy kicsit vissza ‒ könyörgök neki ‒, hiszen már okos
nagyfiú vagy!
‒ Sais pas ‒ néz rám könnyektől nedves szemmel, rettegéstől
elcsücsörített szájjal, bocsánatkérően, hogy képtelen visszatartani.
Végre-valahára csillapul valamelyest a tömeg fenyegető
hangulata, és midőn úgy érzi, most már megteheti, Lajos kinyitja
az ajtót, s lelép a hintó lépcsőjén.
‒ Tehát azt kívánják, hogy maradjak? ‒ fordul a csőcselék felé,
arcán a reá oly jellemző hidegvérrel.
Válaszra vár, de senki sem mer feleletet adni.
‒ Tehát úgy határoztak, hogy nem engednek távozni? ‒ ismétli
meg a kérdést Lajos, ám a tömeg mostanra sem lett bátrabb. ‒
Nos, rendben: akkor hát maradok ‒ jelenti ki, s hangjában szikrája
sincs sem csalódásnak, sem bosszúságnak. Elindul vissza a palota
kapuja felé: nyugodt a járása, egyáltalán nem sietős, mintha
tudomásul sem akarná venni, hogy acsarkodó pokolfajzatok
százai, ha nem ezrei tették tönkre ezt a napját.
Én magam már korántsem tudom így elkendőzni az
érzelmeimet. Ahogy felfelé lépdelünk a Tuileriák lépcsőin, karomat
a királyé alá csúsztatom, hogy közelebb húzódhassunk
egymáshoz. Hangom éles, bár a szavaimban semmi harag nincs.
‒ Remélem, végre magad is látod: nem vagyunk többé
szabadok!
 Tizenkettedik fejezet

Egy régi jó barát, ha visszatér

Mademoiselle Rose Bertin úgy áll előttem, akár egy királynő.

1787 óta nem találkoztam ezzel a kivételesen nagy befolyással
bíró divatdiktátorral: ekkor szakítottam vele, tekintettel azon idők
gazdasági nehézségeire, melyek financiális restrikciókban öltöttek
testet. Az azóta eltelt esztendők kegyesen bántak vele. Fekete
kalapja alól, melyet kék, fehér és piros tollakkal díszített, barna haj
göndörödik elő, púder nélkül; bár így alkalmam nyílik felfedezni a
vállára omló fürtökben egy-két ezüstszálat is. A púder, készítsék
bármiből, mostanában mintha kiment volna a divatból, ma már
kizárólag az előkelőek ragaszkodnak hozzá; a nép, az istenadta
nép pedig megvet minket, amiért hiányzik belőlünk minden
együttérzés ‒ az 1770-es évek közepének lisztháborúira céloznak
ezzel. Én azonban úgy vélem, mi nem az együttérzés hiánya okán
hordjuk a hajkoronánkat úgy, ahogy, hanem azért, mert igenis
dacolunk a nép ízlésdiktatúrájával. Hát miféle márkiné, miféle
vicomte az, aki ne vágyna rá, hogy első pillantásra meg lehessen
különböztetni őt a piszkos és ápolatlan tömegtől, melynek
közelségét amúgy sem óhajtja?
De vajon kivel érez együtt Mademoiselle Bertin? Ezt
mindenképpen ki kell derítenem, mielőtt a tudtára adnám, miért
hívattam, azaz, ő legalábbis így mondaná, meghívtam, hogy vegyen
részt a lever-men.
A kisasszony körbesandít: éles szeme minden bizonnyal
felfedezi, hogy itt, a szalonban senki sem osztozik vele a
trikolórminta imádatában. Az ő kobakján ül az egyetlen kalap,
amely ilyes színű díszt kapott. Amúgy dísztelen, királykék
redingote van a csíkos alsószoknyája fölött, a szegélye az egyedüli
engedmény, amit a múltnak tett, amely piedesztálra emelte a
szőrmedíszt a nők ruháján. A mai divat egyszerű vonalai jól
festenek a kisasszony vaskos testén és széles vállain, melyeket
fehér organdiból szőtt vállkendő takar: ilyesféle cicomát aggatnak
magukra a vagyonosabb asszonyok, kik előszeretettel
tetszelegnek felvilágosultságukkal, azzal, hogy hátat fordítottak a
monarchiának, s kétszínű orcájukat a lázadás és a zűrzavar felé
fordították.
Rose nem bókol előttem, de hát ez sosem volt szokásában, még
1774-ben sem, amikor épp hogy trónra kerültem, s ő mindenáron
a magáénak akarta az új királyné első divatszabászának szerepét.
Várok egy-két pillanatig, hátha észhez tér, ám hiába ‒ viszont
legalább nem ül le a jelenlétemben, mielőtt erre engedélyt kapna
tőlem.
‒ Úgy hallom ‒ mosolygok rá félredöntött fejjel ‒, újabban
ellenségeimnek, a forradalmároknak árusítja a kreálmányait.
‒ Mostanában republikánusnak titulálják magukat ‒ feleli Rose,
egy árnyalatnyi egykedvűséggel a hangjában. Dacára a hírnévnek
és a vagyonnak, melyet a nemesség szállítójaként szerzett, au fond
mindörökre megmaradt a silbakoló rendőr lányának. Most pedig,
hogy a társadalmat kettéosztó háború frontvonalai már az ő
sátrát is mintegy félbevágták, vonásairól leolvasható, hogy
közelebb áll amazokhoz, mint mihozzánk.
‒ Egyszerű kereskedő vagyok, Majesté. Üzletasszony. A politika
csak maradjon hors de marché, ha élni akarunk s virulni. Ha
bármelyik réteget száműzném a boltomból, akár a nemeseket,
akár a pórokat, bizony hamar lehúzhatnám a rolót.
Ahogy a lever szertartása véget ér, elbocsátom
udvartartásomat, csak Madame Campan maradhat ‒ és persze
Rose. Helyet mutatok neki magam mellett, egy akvamarin és zöld
kárpittal bevont karosszéken.
‒ Mondja csak, kisasszony, nem fáradt még bele a folytonos
trikolórmintázatba? ‒ tüntetem ki egy újabb mosollyal. ‒ Nem
bántja a szemét az a sok szűzies fehér? Igaz, a karokat manapság
nem puffosra szabják, hanem egyenesre, mégis, azt kell hogy
gondoljam, lélekölő lehet, sőt, gyilkosa a képzeletnek az a
rengeteg, egymástól jottányit sem különböző, dísztelen öltözet.
Hiszen ezzel az erővel akár egyenruha-szabászatot is nyithatna!
Rose felső ajka megremeg: úgy látom, érzékeny húrt
pendítettem meg a lelkében. Ő azonban hamar visszanyeri szokott
egykedvűségét.
‒ Azt varrom, amit a nép hordani akar, Majesté.
‒ Ah! No de mi van, ha egy vevőjének valami másra fáj a foga?
‒ ejtem ölembe a karomat. ‒ Ami engem illet, belefáradtam az
örökös tettetésbe, mademoiselle. Kevés híján két éve, hogy nap
mint nap „patriótának” öltözöm, imigyen mutatva, hogy meghajlok
egynémely követeléseik előtt, hogy tiszteletben tartom vágyukat a
szélesebb körű egyenlőség iránt. Ámde hiába, hisz továbbra is
csak a nép gyűlölködése jut osztályrészemül. A lehető legaljasabb
rágalmakat terjesztik rólam. Ezért hát úgy döntöttem, hogy mától
fogva egyedül önmagamnak akarok tetszeni. Madame Eloffe nem
büszkélkedhet az ön tehetségével a díszítések terén, sem az ön
szemével, mellyel azonnal felméri a helyes arányokat, a kellő
színárnyalatokat és mindezek harmóniáját ‒ fújom el egy szuszra,
és várom Rose válaszát. Ám a jelek szerint ő is csak azt míveli,
amit én, húzza az időt, s várja, miféle ajánlattal állok elő.
‒ Néhány ruhát szeretnék rendelni öntől ‒ fogok a
mondókámba, mire Rose szeme kerekre tágul, aztán kacagásban
tör ki, akár a pók, midőn látja, hogy az ostoba légy visszaröppent a
hálójába. Elkapom Madame Campan pillantását, de mégsem
bíbelődöm a viszonzásával, mert a marchande reakciója
megdöbbentett helytálló mivoltával. ‒ Azt szeretném, ha
levendulaszínű és lila ruhákat varrna nekem ‒ folytatom csak
azért is. ‒ Aztán egy vagy két zöldet is ‒ mondom, dacára annak,
hogy tudom, a zöld a száműzött d’Artois gróf színe, de most
roppant dacosnak érzem magamat. ‒ No és néhány sárgát is, talán
finom damasztból, reá vajszínű árnyalatú csíkot, fekete mintákkal
‒ legyintek egyet: semmi értelme, hogy magam írjam le az egész
leendő ruhatárat. ‒ A többit már az ön kifogástalan ízlésére
bíznám. Viszont legalább két fekete ruhát akarok. Ha már úgyis
mindenki úgy hív, l’Autrichienne, hát hadd feleljek meg e
becsmérlő gúnynévnek: én igenis büszke vagyok Habsburg
őseimre, ezért a családom színeit kívánom viselni. Sőt, ez még nem
elég: a kalapomra is fekete kokárdákat akarok!
Tehát ismét új külsőt öltök magamra, tizenhat évi uralkodásom
ideje során immár legalább ötödik ízben. Mégis érzem dagadni a
feszültséget a keblemben, hogy végre elhatároztam, véget vetek a
szerepjátszásnak, illetve a szerepek örökös váltogatásának.
Mostantól egyetlen szerep lehet az enyém: az, amire
menyegzőmön szerződtem: ‒ Franciaország királynéjáé.
Nem tudom, most is megbízhatok-e annyira Mademoiselle
Bertinben, mint tettem volt annak idején. Akkoriban minden héten
hosszú órákat töltöttünk el egymás társaságában, s ő majdnem
annyi titkomról tudott, mint legmeghittebb bizalmasaim,
Mesdames de Lamballe és Polignac. De mi van, ha most, holmi
forradalmi ideák kedvéért, elárul? A ruhákat, melyeket most
rendeltem tőle, magunkkal visszük majd, ha a Tuileriák palotájából
szökünk. Ha megérkezünk úti célunkhoz, semmiképpen sem
kelthetem szánalomra méltó, koldusbotra jutott menekült
benyomását. Nem, minden ízemben Franciaország királynéjának
szerepében kell tündökölnöm akkor is, ott is.
Sietek leszögezni, hogy a megrendelt ruhákra sürgős
szükségem van.
‒ Többször is ki kell majd látogatnia hozzám, a palotába, hogy
megvitassuk a részleteket ‒ fektetem homlokomat és államat a
tenyerembe, két könyökömet pedig a szék karfáján pihentetem. ‒
Ahogy a régi szép időkben.
Rose úgy fogadja az ajánlatot, ahogyan szokta: úgy mér végig,
mintha ő tenne szívességet nekem, és nem fordítva.
‒ Szemernyi kétségem sincs ‒ ütöm tehát tovább a vasat, míg
meleg, hiszen abban biztos vagyok, hogy Rose szívesen
helyreállítaná kapcsolatát a királyi házzal ‒, hogy ez a
megrendelés számos továbbit fial majd.
‒ Az ön republikánus kliensei, meglehet, végképp hátat
fordítanak majd a Nagy mogulnak ‒ figyelmeztetem, nevén
nevezve Rose szalonját ‒, ha meghallják, hogy rendszeresen
látogatja a királynét.
Rose erre elvörösödik.
‒ Nekem aztán senki meg ne szabja, hogyan irányítsam a
boltomat! Hát hiszen nem véletlen ám, hogy sosem mentem
férjhez ‒ fut át egy röpke, halovány mosoly az arcán. ‒ Ha meg azt
tetszik képzelni, hogy elszalasztom egyik vevőmet a másik
kedvéért, bárki legyen is az, hát rosszul tetszik ismerni engem!
Azt hiszem, Mademoiselle Rose Bertin az egyedüli nő egész
Franciaországban, ki királynőibb, mint maga a királyné. Azért
kérettem magamhoz, mert meggyőződésem, hogy ő az egyetlen
polgár, de mindenképpen az egyetlen osztályon felüli marchande
de mode egész Párizsban, akiben megbízhatok. Megbízatásának
valódi célját azonban még neki magának sem árulom el. Egyelőre
nem. Végül is, mindenhol kémek vesznek körül. Hogyan is
lehetnék biztos afelől, hogy ő nem ezek egyike? Hiszen, hála
foglalkozásának, neki mindenkinél több lehetősége van kilesni
napirendemet, feltérképezni mindennapi mozgásomat s felfednie
terveinket!
Amint Rose távozik, Madame Campan szürke szemébe nézek:
látom, hogy az tele kétkedéssel. Az arca borongós. Széttárom
karjaimat, mintha meglepődnék elszontyolodása láttán.
‒ Quoi? ‒ kérdem. ‒ Mi bántja önt?
Udvarhölgyem csak a fejét rázza elsőre, felelni nem akaródzik
neki: látom rajta, hogy előbb alaposan megfontolná, mit
válaszolnék én az ő helyében. Felhívom a figyelmét, hogy előttem
szabadon beszélhet, nem éri büntetés semmiért.
‒ De ugyan hová is tesszük azt a rengeteg ruhát? ‒ fakad ki
végül. ‒ A ládáink java része mögöttünk jön majd, abban a
kocsiban, melyben a két szolgálóm is utazik!
Most már értem: tehát Campan már tudja, hogy nem
szándékozunk egyedül útnak indulni, sőt, valóságos karavánt
teszünk ki majd. De hogyan tehetnénk másképp? Ha úti célunkhoz
érkeztünk, ott ki viselné gondunkat? Hogyan kezdhetnénk újra az
életünket, mintha mi sem történt volna?
Sosem láttam még, hogy Henriette ennyire felizgassa magát.
‒ Illő tisztelettel, Majesté, ön onnan szerzi be mindazt, amire
szüksége van, ahonnan jónak látja. Mégis, hogy az utazás előtt egy
teljes ruhatárat rendeljen… hogy Mademoiselle Bertin éjt nappallá
téve ki-be járjon a palotába, amiről rövidesen az összes őr
tudomást szerez… Ráadásul a hercehurca, míg mindent
elpakolunk, holott csöndben és sietve kellene távoznunk, oly
kevés csomaggal, amennyire csak lehetséges, már csak a biztonság
kedvéért is… ‒ fúl el a hangja, s a szemét könnyek öntik el.
Június 5-én a monarchiára újabb csapást mér a Nemzetgyűlés:
megtagadják a királytól azt a jogot, hogy megkegyelmezzen az
elítélteknek.
‒ Hát mi mindent el nem harácsolnak még a hatalmamból ezek
a szörnyetegek? ‒ fordulok kétségbeesetten Lajos felé.
 ‒ Elképzelni sem merem ‒ vonja meg a vállát ő. ‒ A dolgok
jelenlegi állását nézve inkább Metz városa királyának
nevezhetném magam, mint Franciaországénak.
Két napon át tartó, végtelennek tetsző viták után mindketten
belátjuk, hogy nincs más választásunk, mint menekülni. Lajos
Montmédy mellett dönt: egy határ menti kisváros ez, ahonnét
menedéket kereshetünk magunknak Luxembourg közeli
erődjében. Fivérem, Ausztriai Lipót, már most tízezer katonát
állomásoztat ott, állandó riadókészültségben, hogy bármikor a
segítségünkre siethessenek. Párizsban napról napra
republikánusabbá lesznek a katonáink, a nemesek pedig
emigrálnak, egyik a másik után, alig maradt már néhány jótét lélek,
akikre rábízhatnánk az életünket. Vidéken azért akadnak még
királyhűek szép számmal: s az egyik legelső közülük a
rendíthetetlen hűségű márki, De Bouillé dandártábornok,
Montmédy helyőrségének parancsnoka.
Jóllehet Lajos halálra fáradt a folytonos tettetéstől, ahhoz pedig
végképp nincs már ereje, hogy rokonszenvet mímeljen a
forradalom iránt, ez még nem ok arra, hogy hebehurgyán
cselekedjünk. Menekülésünket a lehető leggondosabban ki kell
tervelni, nem feledkezhetünk meg a legapróbb részletekről sem.
Lajos dolga kijárni számunkra az útleveleket, és ő szerzi be,
persze magánúton, az egész családot befogadni képes és
mindenféle jelzés nélküli hintót is.
‒ Anyagi lehetőségeink meglehetősen szűkösek mostanság ‒
avatja be a titokba Axelt Lajos ‒, és ez a mi tervünk, bizony, drága
mulatságnak ígérkezik. Még az is lehetséges, hogy pénzen kell
megváltanunk néhány testőrünk segítségét és hallgatását.
Azokét a katonákét, akik az ajtónk előtt alszanak, matracokon,
biztos még pénzen sem ‒ ötlik eszembe a bűnbánó gondolat.
‒ A pénzügyeket magamra vállalom ‒ biztosítja Axel a férjemet.
‒ Nekem nincsenek financiális nehézségeim, lojális barátaim
viszont igenis vannak.
Én meg csak bámulom Von Fersen grófot, hogy milyen
méltóságteljes, hogy mennyire meglátszik rajta a katonai
tapasztalat, és tudom, hogy rajta kívül nincs más, akire ily
nyugodtan ráhagyatkozhatunk; akiben a megmentünket láthatjuk.
Axel már korában megfogadta, hogy életét tenné kockára értem,
az én testi épségemért, és ő az az ember, akinek szavában mindig
is maradéktalanul megbíztam. Ráadásul, nem úgy, mint a király, ő
mindig gyorsan dönt. Most pedig, Isten engem úgy segéljen, soha
korábban ily égető szükségét nem éreztük egy ilyen jellemnek, ha
tervünket hibátlanul akarjuk megvalósítani.
‒ Ami a menekülési útvonalakat illeti ‒ magyaráz tovább a
király Axelnek ‒, három lehetőség is kínálkozik, igaz, egyik sem
tökéletes. Bouillé szerint a Flandria felé vezető út a leggyorsabb
és a legbiztonságosabb is, ez azonban azzal járna, hogy el kell
hagynunk Franciaország területét, ha csak ideiglenesen is, és
idegen földről érkeznénk Montmédy erődjébe. Én pedig
semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó kívül kerülni
birodalmam határain!
‒ Még saját s a családja biztonságának érdekében sem? ‒
görbíti be Axel a szemöldökét, miközben felém tekint, bár a
szándéka az, hogy a király a dauphinre, a Bourbon-dinasztia
jövőjének zálogára gondoljon. ‒ Az 1688-as dicsőséges
forradalom idején ‒ folytatja Axel ‒ II. Jakab angol király
áthajózott Franciaországba, ahol menedéket talált, ám amikor
visszatért, már hiába követelte vissza a trónját: alattvalói
szemében, kivéve talán legodaadóbb híveit, méltatlanná vált a
trónra.
‒ Hogy mi lett a sorsa egy idegen ország idegen királyának, az
itt most érdektelen ‒ próbálok meg vitába szállni vele. Fajos
azonban az ő pártját fogja, mondván, a történelem azért van, hogy
példákkal szolgáljon számunkra, és ha nem tanulunk elődeink
hibájából, úgy arra ítéltettünk, hogy elismételjük azokat. Nem
említi azt a másik angol királyt, ki trónja mellett a fejét is
elveszítette, úgy döntök, én sem hozom elő, bár tudom, II. Jakab
apja, a szerencsétlen I. Károly példája mindig ott jár férjem
gondolatai között. De tudom azt is, milyen makacs volt
világéletében Lajos: ezúttal például elvetette, meglehet, okkal,
Bouillé másik javaslatát, hogy Rheims városán meneküljünk
keresztül: igaz, ezen az úton kevesebb a város és a falu, mégis, a
király arcát Rheims városában mindenki felismerné, hiszen ott
koronázták meg. Axel és Lajos most a harmadik lehetőséget
vitatják meg. Ennek értelmében számos településen vinne át az
utunk, hadd említsem meg közülük Bondy, Châlons-sur-Marne,
Clermont és Varennes nevét.
‒ Engedje meg, Felség ‒ hajol meg ültében Axel ‒, hogy azt
javasoljam: miután a királyi család elérte Châlons-sur-Marne
városát, helyes lenne az útiterv részleteinek kidolgozását Bouillé
márki úrra bízni, de legalábbis tájékoztatni őt a tervről, elvégre a
márki jobban ismeri azt a vidéket mindnyájunknál.
Mindent meg kell szerveznünk, méghozzá lopva, mégis fürgén.
Lajos úgy határoz, hogy már a közeli napokban elhagyjuk a
Tuileriák palotáját: egészen pontosan június 19-én, éjfél és hajnali
egy óra között ‒ ilyenkor van az éjjeli őrségváltás ideje.
Axel mindennap meglátogat bennünket a palotában: ő hozza a
híreket a legújabb fejleményekről. Továbbra sem tudom
elképzelni, hogyan is osonhatnánk el észrevétlenül hatszáz
fegyveres orra előtt, kik éjt nappallá téve őrzik a palota összes
kijáratát.
‒ De legalább kétharmaduk épp nem lesz szolgálatban, amikor
indulnak, így aztán mindössze kétszázukkal gyűlhet meg a bajuk ‒
vigyorog rám Axel. Azt azonban már ő sem tudja megmondani,
hogyan lennék képes akár csak kétszázzal a bolondját járatni,
amikor követik minden lépésemet, bárhová igyekezzek is a
Tuileriák falain belül. A királyi család szobáinak ajtaja előtt pedig
Lafayette gárdistái őrködnek.
‒ De hiszen elmenekült a gyilkos hordák elől Versailles-ban,
méghozzá úgy, hogy egy ajtó alatt kellett átbújnia, aztán
végigfutnia azon a végtelen folyosón ‒ mosolyog rám Axel, és
közben ujjait végigfuttatja dús, barna haján. Már nem rizsporozza:
ez az egyetlen engedmény, amelyet a forradalmi ízlésnek tett. Fel-
alá járkál a szalonomban, meg-megütögeti a falakat és a tapéták
összes varrását, mintha keresne valamit. Végül egy intarziákkal és
sčvres-i porcelánnal díszített, fiókos szekrény előtt megáll. ‒ De
miért pont ide tették volna? ‒ kérdezi mormolva, önmagától.
Aztán megütögeti a falat a szekrényke fölött, majd megfordul, és
dévaj mosolyt vet felém. Odaint magához. Engedelmeskedem.
Amikor odaérek, elkapja a kezemet, magához szorít. ‒ Itt,
mögöttünk, üregesnek tűnik a fal ‒ súgja a fülembe diadalittas
hangon. Érzem, milyen vadul ver a szíve, s aztán már csak azt,
ahogy szájával elkapja az én számat… Végül mindketten
visszafordulunk a fal felé.
 Leveszi magáról selyemkabátját, egy székre dobja.
‒ Odébb kell tolni ezt a szekrényt ‒ jelenti ki, továbbra is
suttogva. ‒ Csak az a baj, hogy nagy zajt csapnánk vele, ha a
parketten húznánk végig, hacsak nem dugunk valami puha
anyagot a lábai alá.
Szerencsére nálam ott a megoldás: kinyitom az íróasztalom
fiókját, s egy papírpaksamétát húzok elő. Libelles ‒ ez van ráírva:
gúnyolódó röpiratok.
‒ Hát megőrizte ezeket? ‒ tátja el a száját. ‒ Én az ön helyében
elégetném valamennyit, az összes hazug szenny iratot!
‒ Akkor leégne egész Párizs ‒ sóhajtok egyet.
Ahogy elhúzzuk a szekrényt, Axel felfedez mögötte egy kör
alakú, aprócska rejtekajtót a falban.
‒ Hát ez meg vajon hová vezet? ‒ kérdi.
‒ Fogalmam sincs ‒ vonom meg a vállam: abban sem vagyok
biztos, hogy valóban jó ötlet lenne utánanézni. A végén még mind
a ketten a gárdisták szuronyaiba találnánk belefutni. Axel azonban
szeret kockázatot vállalni: óvatosan, nehogy hangot adjon vele,
kinyitja a rejtekajtót, és mögéje néz. De hiába minden óvatosság, a
rejtekajtó mégiscsak csikordul egyet. A szívem majd’ kiugrik a
helyéből, én magam pedig a ruhámból, kis híján.
‒ Kéne egy kis olaj ‒ suttogja Axel.
Nekem azonban csak lámpaolajam van, bálnaolaj méghozzá,
egyenesen Amerikából hozattam, de az is megteszi. Axel az inge
mandzsettájával bekeni vele a rejtekajtó zsanérjait, aztán félénken
bekukucskál a sötétségbe. A sötétség valójában nem más, mint egy
átjáró, amely egy szűk belső folyosóhoz vezet. Lábujjhegyen
végigsietünk a folyosón: a végén egy újabb ajtóba ütközünk.
‒ Mi lehet mögötte? ‒ kíváncsiskodik a gróf.
‒ Bizonyos vagyok benne, hogy Madame de Ronchreuil szobája
‒ hunyom be a szememet, hogy a fejemben megrajzoljam a palota
térképét, és beléhelyezzem ezt a titkos folyosót is.
‒ Megbízható az az asszony?
‒ Ő egyike azon hölgyeknek, akiknek a Nemzetgyűlés
megengedte, hogy mellettem maradjanak. De attól tartok, csak
azért, mert a forradalmárok még nem tudják róla, hogy ő is a
meghitt bizalmasaim közé tartozik. Tudja, az édesanyja kedves
barátném volt, és, midőn betegágynak esett, megkért, hogy
fogadjam az ő Anne-Sophie lányát magam mellé, így biztosítván
gyermeke jövőjét ‒ mondom, és eközben kisujjam körmével
megkaparom az ajtót. Egy-két pillanat múltán kinyílik az ajtó, s
csinos, szőke hajjal keretezett arcocska pislog kifelé.
Bókot vág ki előttünk, majd beenged minket a szobába. Amerre
csak a szem ellát, virágokkal teli vázák mindenütt: Madame de
Ronchreuil ideje java részét mostanában a Tuileriák kertjében
tölti.
‒ Kérem, foglaljanak helyet, Majesté, Monsieur le comte ‒
hebegi zavartan. ‒ Minek köszönhetem a megtiszteltetést?
‒ Ó, mi csak egy egérke nyomába eredtünk, ki volt oly orcátlan,
hogy Őfelsége padlódeszkái alatt motoszkált, és a szekrény alá
iszkolt előlünk ‒ füllenti Axel. Anne-Sophie elkuncogja magát. Víg
kedve énrám is átragad, s azonnal eszembe jut gyermekkorom
egyik tanítómestere, Herr Mesmer. Ő úgy mondaná, a gróf „állati
magnetizmusa” hatására a kis hölgyben a jó kedély
felülkerekedett a házigazdái udvariasságon.
Míg én a különb-különbféle virágok ápolásáról s a helyes
ápolás következményeként várható friss illatról szóló diskurzus
ürügyével lefoglalom hölgyemet, Axel körülkémlel a szobában. Az
egyik ajtó fölött termetes tükör függ.
‒ Hová nyílik ez az ajtó? ‒ kérdi vendéglátónőnket, mintegy
mellékesen.
‒ Ó, csak De Villequier herceg appartement-jába ‒ feleli Anne-
Sophie. ‒ De június óta nem lakik ott senki, mióta a herceg úr
őfelsége emigrációba ment.
Már csak az odaszolgáló kulcsot kell tehát megszerezni. Tudom,
a herceg lakosztályának ajtaja előtt sosem állomásoztattak őröket.
Ha a királyi család tagjai ugyanazt az utat járják végig, amit most
Axel és én, akadálytalanul lejuthatnánk azokon a lépcsőkön,
melyek az udvarra vezetnek, méghozzá azon éji órán, mikor,
ahogyan a tervünkben áll, folyamatos a jövés-menés a palotában.
‒ Itt az ideje, hogy nyakon csípjük azt az egeret! ‒ találja meg
Axel az okot, hogy elhagyhassuk Madame de Ronchreuil szobáját.
‒ Remélem, a hölgy megbízhatóságáról szentül és okkal meg
lehet győződve ‒ fordul hozzám, amint újra az én szalonomban
vagyunk.
‒ Ha így van ‒ folytatja ‒, csak a bizalmába kell fogadnia, vagy,
ha azt nem, hát ki kell találni valamiféle ürügyet, amivel
eltávolíthatjuk a lakásából 19-ének éjszakáján.
Beleegyezem, hogy magamra vállaljam menekülésünk
előkészítésének összehangolását, már ami a palotán belüli
mozgásunkat illeti. Miért, miért nem, mostanában gyakran jutnak
eszembe azok a boldog napok, melyeket kamaraszínházunkban
töltöttem, Kis Trianonban. Madame Campan atyja volt a
kellékesünk, de ő gondoskodott arról is, hogy minden szereplő a
neki illő jelmezt vegye magára, ő volt a színpadmesterünk, és a
színpad egy-egy, de mindig a kellő szélén állva ő szólította
színpadra a szereplőket. Vajon atyja nyomdokába léphet-e leánya,
ha mégoly hűséges is, és lesz-e legalább oly avatott segítőnk eme,
minden eddiginél veszedelmesebb színjátékban? És én magam is,
akkor cselekszem a leghelyesebben, ha a közelgő előadásban
szereplő színészek mozgásának szentelem minden figyelmemet:
így legalább nem bénít meg a félsz, nem akadályoz meg tervünk
maradéktalan kivitelezésében.
Axel egy csodálattal teli pillantással ajándékoz meg.
‒ Tudja, mit mondott nekem Mirabeau egyszer önről? ‒ kérdi.
Átlábalok a szalonon, tenyerembe kapom a kezét, ajkamhoz
illesztem.
‒ Non ‒ válaszolok. ‒ Elképzelni sem tudom. Ugyan, mit
mondhatott? S éppen magának?
‒ Hát ki másnak merte volna odasúgni, hogy a királyban
egyetlen igazán férfias van: a felesége!
 Tizenharmadik fejezet

Késésben

Előttem két doboz és két férfi: a szalonomban cikázó

gyertyafény vetette árnyék borul reájuk. Ujjaim a zöld
kordovánbőrrel borított, névbetűimmel ékes ládikón pihennek,
miközben utasítom Mercy grófot, hogy személyesen felügyelje
ládikóm elszállítását legkedvesebb nővéremhez, a nápolyi
királynéhoz.
– Ezek a Habsburgok koronaékszerei — magyarázom a
grófnak ‒, tehát ha velem történne valami, kerüljenek Karolina
birtokába. ‒ Arcomról bátorság sugárzik, de most, hogy meg kell
válnom ezektől a kincsektől, lelkem remeg az előttem tornyosuló
vész előérzetétől. Gombóc növekszik a torkomban: azt sem
tudhatom, viszontlátjuk-e egymást valaha, Mercy gróf s én. Az
eltelt hosszú évek során hozzászoktam állandó jelenlétéhez,
magánéletemben és a politikai tevékenységemben egyaránt ‒
most tehát úgy érzem magam, mint aki meztélláb áll a homokban.
Haj szobrászom, Léonard Hautier várakozó tekintettel méreget.
‒ Ön is tudja ‒ emlékeztetem ‒, hogy amint Montmédybe
értünk, azonnal szükségem lesz a szolgálataira. ‒ Léonard
gondoskodik a hajamról 1774 óta: egy hónappal trónra lépésem
után lett a fodrászom. ‒ Ezekre az ékszerekre ‒ mutatok a másik,
a piros ládikára ‒ azonnal szükség lesz, ahogy úti célunkat elértük.
Önre bízom őket: kérem, lovagoljon előttünk, és őrizze gondosan.
Inkognitóban szándékozunk utazni ‒ nyelek egyet ‒, mert
mindenképpen el akarjuk kerülni, hogy valamelyik ellenőrző
pontnál megállítsanak, amíg ezek a kincsek nálunk vannak. Még
gyanakvást keltenénk velük!
Léonard pityergésben tör ki: a felelősség érzete szemlátomást
túlságosan is nyomasztja. Előkapja a keszkenőjét sárga
moarékabátjának kifordított mandzsettájából, és azzal itatja fel a
szeméből patakzó könnyeket. Térdre ereszkedik, elkapja a kezem,
ajkát az ujjperceimre illeszti.
‒ Egy életre lekötelezett, Majesté ‒ rebegi ‒, el sem
mondhatom, milyen hálás vagyok a megtiszteltetésért, hogy
engem tüntetett ki ezzel a megbízatással. ‒ Mindkét kezével
idegesen kapkod a mellkasához, de úgy, hogy újfent meg kell
győznöm magam, hogy helyes döntést hoztam.
‒ Nos, ön lévén az egyetlen, aki tudja, hol a kapocs… ‒
próbálok meg félszegen tréfálkozni.
De nem fejthetem ki bővebben, mert kaparászást hallok a belső
folyosóra nyíló ajtón, azon, amely férjem lakosztályát köti össze az
enyémmel. Madame Campan kinyitja: a király áll odakint, s vele
Von Fersen gróf.
‒ A grófnak sikerült hintót szereznie! ‒ jelenti be Lajos. ‒ A
saját nevére bérelte ki, természetesen ‒ folytatja, és már sorolja is
a részleteket. A lényeg az, hogy egy nehéz utazó berlinerről van
szó, olyan hintóról, amelyet pontosan arra a célra terveztek, hogy
nagyobb társaságok is kényelmesen átvészelhessék akár a
leghosszabb utakat is a fedélzetén. ‒ Ha úgy adódik, akár
Szentpétervárig is eljutunk vele ‒ kacag fel férjem. ‒ Ráadásul két
tűzhelye is van, az egyiken húst süthetünk: aztán pohárszék,
elegendő hellyel jó néhány palack számára, és egy almárium az úti
elemózsiának, tehát nem kell majd leszállnunk az összes
postakocsi-állomáson, ahol a lovakat váltjuk.
Axel is rázendít a hintó dicséretére, nem rejt véka alá semmit,
amiről sejti, hogy örülök majd neki: megemlíti a ruhavasalót, az
ezüst étkészletet; és azért, hogy megkönnyítsük a dauphin életét,
akinek utazás közben gyakorta jut eszébe, hogy ideje fairé pipi, a
hintón egy beépített árnyékszék is található. Most újra Lajos veszi
át a szót. Ő arról beszél, ami elsősorban őt magát érdekli: tehát,
hogy mi módon tervezték s gyártották a hintót, s miféle
szerkezetek enyhítik a zötykölődés keserveit; rugókról,
áttételekről, vasbetétekkel megerősített hámvillákról értekezik, és
valami váltókarokról, melyek, így ő, lehetővé teszik, hogy akár a
legmeredekebb hegyoldalon is felkapaszkodhassunk.
Én csak annyit akarok tudni, hogy jut-e hely összecsukható
reggelizőasztalomnak, az asztalosmesterség eme ékkövének, mely,
hála ravasz rugóinak, könnyűszerrel átalakítható dolgozóasztallá
vagy tárolószekrénnyé a hímzőkészletemnek, de alkalmatos mint
sécretaire is, ha épp rám jön a levelet írhatnék. De bizonyos
vagyok abban is, hogy nem indulhatok útnak diófából készült
piknikkosaram nélkül, melynek ezüstfeneke kiváló tükörként
szolgál öltözködés közben. Az ezüstlap szélein egy-egy
gyertyatartó áll, hogy sötétben is tudjak szépítkezni. Hogyan is
boldogulnék e nélkül reggelente?
Axel igent bólint tudakozódásomra ‒ igaz, teszi hozzá,
elképzelhető, hogy a kosarat az ölemben kell utaztatnom ‒, de
közben azért arra is felhívja a figyelmemet, hogy minét több
terhet cipelünk magunkkal, annál lassabban tud majd haladni a
kocsink: miközben természetesen éppen az idő, a gyorsaság a
legfontosabb, és persze a sötétség, lévén, hogy az év második
legrövidebb éjszakájára terveztük utunkat, és éjfél előtt
semmiképp sem indulhatunk el.
‒ El ne felejtse a másik újságot! ‒ szól oda Lajos a grófnak.
Férjem ma jobb hangulatban van, mint hónapok óta bármikor.
Talán azért, mert, úgy tűnik, a vágyva vágyott biztonság immár
csak néhány napnyi távolságra van, és menekülésünk, melyről
eleddig álmokat szőttünk mindössze, most tervek formáját ölti
magára.
Axel felnyitja diplomáciai pecséttel lezárt táskáját, és egy
borítékot húz elő.
‒ Egy honfitársnőm, Korff baronesz, egy orosz tiszt özvegye,
rendelkezésére bocsátja az útlevelét a menekülésükhöz. Az útlevél
az egész családra, négy személyre szól: a báróné, a férje és két
leányuk személyére. És a másik útlevelét is odaadta: az a szolgáké.
‒ De hát neki magának nem lesz szüksége rá? Ő talán nem azt
tervezi, hogy emigrál? ‒ fordulok Axelhez. ‒ Hiszen minden csak
egyre szörnyűbb lesz, napról napra szörnyűségesebb!
‒ Ahogy elérték Montmédyt, a bárónő bejelenti, hogy ellopták
az útlevelét. A Nemzetgyűléstől kap újat ‒ válaszol ő.
‒ Találkoznunk kellene a bárónővel, hogy személyesen
róhassuk le a hálánkat ‒ pillantok Lajos felé.
‒ Nem tanácsolnám ‒ csóválja a fejét Axel. ‒ Minél kevésbé
keverjük bele a bárónőt a terveinkbe, annál jobb lesz
mindenkinek. És minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy
megóvjuk a bárónőt, így, ha vallatnák, nyugodt lélekkel állíthatja,
hogy sosem találkozott a királyi családdal, sőt, soha semmiféle
kapcsolatban nem állt önökkel, hisz ez az igazság!
Érzem, hogy Fersen gróf nem mondta el a teljes igazságot, mert
nagyon is kerüli a tekintetemet. Lehet, hogy több ez a bárónő
számára egyszerű honfitársnál? Tudom, hogy Axelnek saját háza
van Párizsban, azt azonban nem tudhatom, mit mível annak falai
közt, amikor nem velem időzik ‒ jóllehet minden áldott nap
meglátogat.
Végül is, egyszer úgy írtam le őt Monsieur Fargeon, a
parfümkeverő mesterem előtt, mint a földkerekség egyik
legelevenebb férfiúját: és dacára annak, amit iránta érzek,
mégsem várhatok tőle feltétel nélküli hűséget, ha egyszer én nem
tudom azt viszonozni. Ha szabad folyást engedek rémképeimnek,
a végén még belebetegszem. Most pedig egyáltalán nem szabad
semmi egyébbel foglalkoznom, kizárólag menekülésünk
előkészítésével.
‒ Én megosztottam önnel ezt a titkot, de meg kell ígérnie, hogy
örökre eltemeti a fülében ‒ súgja oda nekem Axel.
Erre a suttogásra valami finoman megrezdül bensőmben:
mintha egy pillangó kelne szárnyra a virágról. De hát miért suttog
velem ez az ember a férjem jelenlétében?
‒ Korff bárónő egyike azon angyaloknak, akik segítséget
nyújtanak a menekülésükhöz szükséges pénz előkerülésében ‒
világosít fel minket Axel.
Mélyet sóhajtok: érzem, ahogy a természetes szín visszatér az
arcomba.
‒ Kérem, tolmácsolja a hölgynek szívből jövő köszönetünket ‒
hallom Lajos hálálkodását. ‒ És persze a többieknek is, akik név
nélkül siettek a segítségünkre. ‒ Amikor ezt elmondta, magunkra
hagy minket, vitassuk meg kettesben az utazás részleteit: a
tervezés oroszlánrészét már amúgy is rám hagyta.
Valójában azonban Axel az, akinek a mi érdekünkben tett
erőfeszítései egyedülállóak. Állandó kapcsolatban áll De Bouillé
márkival, így bizonyosodhat meg afelől, hogy az út, amelyen
utazunk majd, nyitva maradjon; ezenfelül folyamatosan ellenőrzi
azt is, hogy nem keltettünk-e gyanút, akár a leghalványabbat is,
bárkiben. És ő az, aki a legteljesebb titoktartás közepette
eldöntötte, hogy a királyi testőrség három katonája, messieurs
Monstrei, Valorg és De Malden, akik még nem feledték el
rendíthetetlen hűségüket a királyi ház iránt, lesznek a kísérőink
utunkon, szolgának öltözve. Három nemest is kerített nekünk, ők
mint estafettes, azaz lovas kísérők képében lesznek mellettünk.
Lajos tud róla, hogy Axel megkapta uralkodója megbízását, és így
ő lesz Svédország szeme és füle francia földön, de tud arról is,
hogy, jóllehet III. Gusztáv felesküdött szövetségesünk, pénzzel
azonban nem támogatja a szökésünket. Abban viszont kételkedem,
hogy Lajos tudatában volna, hogy Axel elzálogosította itteni
birtokait, sőt, még kölcsön is kért a saját intézőjétől, hogy
finanszírozhassa utazásunkat. Ebben bizonyos vagyok: hogyan is
kételkedhetnék a szavában, ha egyszer olyan tekintetet vet rám,
amitől a Grossglockner hósipkája is leolvadna, s úgy leheli: azért
élek, hogy önt szolgáljam?
Kopogást hallok szalonom ajtaján: az ilyesmi bizony ellene
mond az udvari etikett szabályainak. Claudette Junot a vétkes,
Madame Eloffe új segítőnője napi öltözködésem terén: a
Nemzetgyűlés rendelete juttatta udvartartásom tagjai közé. A
gyűlés mindenáron megpróbálja megakadályozni, hogy szolgáink
hosszasan nálunk maradjanak: félnek, hogy így túlságosan is
kötődni kezdenének hozzánk. Mintha bizony Lajos, Madame
Élisabeth és én valamiféle csáberővel bírnánk, mellyel a
forradalmárokat királyhű alattvalókká változtathatnánk! Claudette
Mademoiselle Bertint kíséri be a szalonba, nyugtalan
pillantásokkal kísérve a marchande de mode minden lépését.
Csöndesen becsukja az ajtót, a szalonban marad, nézi Rose hátát,
ahogy a divatárusnő kinyitja táskáját, és egy zsírpapírba burkolt,
pecséttel lezárt csomagot halász elő onnét: az álruhák azok,
amelyekkel a királyi család tagjai álcázzák magukat, midőn
kiszöknek a Tuileriák palotájából.
Rose zsebkendőt húz ki a ruhája ujjúból, s ajkához illeszti, hogy
elfojtson vele egy köhögést, melyről bizton tudom, hogy hamis. A
tekintete azt sugallja, hogy küldjem ki a szobából a leányt, éspedig
tüstént.
‒ C’est tout, Claudette. Vous pouvez allez maintenant ‒ teszek
eleget Rose néma felszólításának. Látom, hogy Claudette bosszús
a parancs miatt: no de honnan veszi, hogy tanúja lehetne, miként
folyik le a bizalmas tęte-ŕ-tęte köztem s Mademoiselle Bertin
között? Mindazonáltal mégiscsak kihátrál a szalonból, szándékolt
lassúsággal, mintha azt remélné, hogy elkezdjük párbeszédünket,
holott az ajtó még résnyire nyitva áll.
Kivárjuk, míg fülünket megüti az ajtó zárjának kattanása, aztán
Madame Campan kulcsra zárja az ajtót. A modiste lehajtott fejjel az
ajtó felé sandít: gyanakszik, hogy Claudette a kulcslyukra
tapasztotta a fülét. Karszékeinket a szoba legtávolabbi sarkába
húzzuk, de Rose még itt is csak mormolva merészel beszélni.
‒ Sehogy sem szenvedhetem ezt a lányt ‒ csóválja a fejét. ‒
Midőn ma megérkeztem, azt láttam, hogy csókolódzik az egyik
testőrrel. Tehát kedvese van Lafayette emberei között, és
szemlátomást azt sem bánja, ha ezt megtudják róla.
Nincs most időnk arra, hogy azt latolgassuk, mit gyaníthat
Claudette, s ebből mit súgott meg a szeretőjének, hisz még a
legkedvezőbb esetben sem lehet egyéb lángoló lelkű
forradalmárnál, ki megvetéssel illeti a királyságot ‒ a legrosszabb
esetben pedig kém, kit megbízói a hölgyeim közé csempésztek.
‒ Meddig marad a posztján? ‒ kérdi Rose.
‒ Június 19-éig ‒ felelem én.
‒ Az lehetetlen! Ilyen kockázatot nem szabad vállalnia! Mi
lenne, ha egy nappal elhalasztanák az indulást?
Erre a kérdésre dermesztő hideg fut végig a gerincemen, s
tovább cikázik fűzőm minden egyes varratán: és mi volna, ha
nem?
 Tizennegyedik fejezet

Menekülés

1791. június 20.

Jóllehet minden erőmmel azon vagyok, hogy semmi jelét ne

adjam a nyugtalanságnak, az idegeim pattanásig feszülnek,
éspedig kora reggel óta. Lajos a dolgozószobájában tölti a reggelt,
egy szál magában, én pedig a gyerekek leckeírását felügyelem. A
király még tegnap kifejezte óhaját, hogy egy udvaronc kísérje a
királyi családot a hintóban: rögvest meg is nevezett néhány
nemest, azokat, akikről tudja, hogy biztos kézzel bánnak a
pisztollyal, mely erényükre akkor lesz szükség, ha meg kell
védeniük bennünket ‒ ezzel a biztonsági intézkedésével kis híján
pánikba ejtett.
Madame de Tourzel azonban addig fogadkozott, könnyek
közepette, hogy nincs az a veszély, amiben magára hagyná
védenceit, míg ki nem vívta magának a jogot, hogy ‒ Madame
Élisabeth társaságában ‒ velünk utazhasson a hintóban.
Gyermekeimnek mind ez idáig nem tettem említést az éjszakai
kirándulásról. A dauphin fecsegős fiúcska, tőle aligha várhatjuk,
hogy egy ily komoly titkot órák hosszú során át magában tartson.
Madame Royale már tudná tartani a száját, ő viszont nagyon is
kíváncsi gyermek, nekem pedig semmi kedvem „miért ?”-ekből és
„csak!”-okból álló diskurzust nyitni vele ezen a napon.
Délben az egész királyi család ott van a misén, a kápolnában.
Én azért imádkozom, hogy békében és biztonságban elérjük úti
célunkat, és hogy ez legyen Monsieur és Madame sorsa is, akik
szintén ma éjjel indulnak el titokban, Brüsszel felé. Délután
négykor kiviszem a gyermekeket szokásos sétájukra a palota
kertjében. Míg Madame de Tourzel a dauphin lépéseit figyeli árgus
szemmel, én feltárom terveinket Madame Royale előtt, hogy
leányomat ne érje meglepetésként az utazás. De már az első
szavaknál, melyek hatására gyermekem arca rögvest bíborszínt
ölt az aggodalomtól, ráébredek, hogy hibáztam. Kíváncsi fejek
fordulnak felénk. Átölelem leányom vállát, biztatom, hogy őrizze
meg erejét.
‒ Ne felejtsd el, hogy te egész Franciaország gyermeke vagy,
Mousseline — mondom neki.
‒ De mit mondjak, ha megkérdik, hogy miért vagyok olyan
zaklatott, amikor mindenki látja, hogy az vagyok? ‒ kérdi ő.
Mindig ilyen kis komoly: ezért aztán néha megfeledkezem róla,
hogy mindössze tizenhárom éves. Elkapom a csuklóját,
figyelmeztető pillantással nézek a szemébe, s oly közel hajlok
hozzá, hogy az orrunk szinte összeér. Egy kacsintással jelzem,
hogy csak tréfálok.
‒ Hát mondd azt, hogy összeszidtalak, és az bosszantott fel ‒
súgom a fülébe.
Lajos is, jómagam is tudjuk, hogy ezt a napot a normalitás
látszatában kell eltöltenünk, ám még a király is elveszíti szokott
nyugalmát, midőn délutáni biliárdpartinkat Axel érkezése szakítja
félbe.
A gróf azért jött, hogy tisztázzuk az utolsó részleteket indulás
előtt: hogy még egyszer, utoljára ellenőrizzük álöltözetünket, a
sorrendet, amelynek alapján elhagyjuk a Tuileriák palotáját, és az
előkészületeket az utazókocsik cseréjére, hiszen a berliner,
amelyben utunkat megtesszük majd, nem várakozhat ránk a
palota közelében.
Lajos a térképet tanulmányozza, s rajta a pontokat, melyek a
határállomásokat jelzik. Az utolsó állomás, ahol lovakat
válthatunk, a térkép szerint Varennes, 180 mérföldre Párizstól.
Utána csak a Meuse folyón kell átkelnünk, aztán meg sem állunk,
míg el nem érjük Montmédy erődjét. Férjem most felnéz Axel
arcába, azután egyenest reám, a szemében különös, szomorú
kifejezéssel; végül újfent a gróf felé fordul.
‒ Ön leszáll a kocsiról Bondy után ‒ utasítja ‒, lovat nyergeket,
és így folytatja útját Brüsszelig, ahol, ha Isten is úgy akarja,
csatlakozik fivéremhez.
Vagyis megváltoztatta a terveinket! Mintha egy egész század
muskétás lőne szitává, úgy érzem magam. Axel is azon igyekszik,
hogy az arcán ne látszódjék se megütődés, se felháborodás. Gyors
pillantást vet felém: látván, hogy a szememben könny csillan meg,
nyel egy nagyot, s újra a király felé fordul.
‒ Bármit parancsoljon is Felséged, én alázattal
engedelmeskedem ‒ hajol meg mélyen Lajos előtt.
Lajos úgy öleli át, akár a fivérét.
‒ Történjék bármi is, sosem felejtem el, amit értem tett ‒ fojtja
magába kiáradni kész könnyeit. ‒ Most pedig ‒ köszörüli meg a
torkát ‒ magukra kell hagynom önöket. ‒ A dolgozószobájának
nyitott ajtaja felé mutat: egy papírlapot és a tintatartó mellett egy
kihegyezett tollat látok az íróasztalán. ‒ Be kell fejeznem a
kiáltványt, amelyben elmagyarázom, miért elkerülhetetlen, hogy
elmeneküljek a fővárosomból.
Axel és én kivárjuk, míg becsukódik mögötte az ajtó, aztán
visszamegyünk a lakosztályomba, ahol, abban a szent pillanatban,
hogy bezárkóztunk, a karjaiba vetem magam.
‒ Hogy tehette ezt? ‒ tör ki belőlem a zokogás. ‒ Mit gondol,
mennyit tud kettőnkről?
Pedig még csak nem is ez az, ami igazában felzaklatott. Axel az
egyetlen, aki minden részletében ismeri a tervünket. Ha bármiféle
fennakadás támadna, ő azonnal tudná, mi a teendőnk. Gyakran
tűnődöm, vajon Lajos gyanít-e bármit is Axel iránt érzett
szerelmemből: ő nem az a fajta férfi, aki jelenetet rendezne, vagy
akár csak veszekedést. Emlékszem, egyszer, Versailles egyik
eldugott lépcsőházában, tett egy meglehetősen sajátos
megjegyzést, miután Axel és én az egész délutánt együtt töltöttük
Kis Trianonban ‒ de azóta sosem. Most azonban, alig néhány
perccel ezelőtt, be kell vallanom, képtelen voltam kiigazodni a
tekintetén. Én pedig, ahelyett, hogy lubickolnék a
megkönnyebbülésben, hogy menekülésünk karnyújtásnyira
került, úgy érzem, mintha ólomból készült köpeny nehezedne a
vállaimra, méghozzá olyan köpeny, melyet holtom napjáig
viselnem kell.
Axel kisimít az arcomból egy odatévedt hajtincset, lehajol
hozzám, ajkát az enyémre tapasztja, magához szorít. Azért teszi
ezt, mert mindketten tudjuk, Bondyban már nem
búcsúzkodhatunk így. Éhesen ízlelem száját és nyelvét, félek,
utoljára nyílik erre alkalmam. Szerelmesek kapkodó istenhozzádja
ez, hisz még rengeteg a tennivalónk az esti indulásig, s addig
mindkettőnknek meg kell őriznie józan eszét. Nem a mi
szenvedélyünk a legfontosabb ezen a világon, távolról sem az.
Nem, ez ‒ sajnos ‒ nem egyéb, mint egy tündérmese, mely rég
elmúlt időkből maradt reánk. Most azonban a jövő az egyetlen,
ami számít: hogy a király és a dauphin biztonságban eljussanak
Montmédy erődítményébe. Ahogy újra levegőhöz jutunk, alig
hallom Axel suttogását.
‒ Életem minden egyes napját önért élem, Antoinette ‒
mormolja a hajamba ‒ és vessen a sors bárhová, ez mindörökre
így is lesz ‒ csókol meg mindkét orcámon, s felissza könnyeimet.
Válaszul a kezembe kapom a kezét, és a keblemhez szorítom.
‒ Érzi, hogy dobog a szívem? ‒ suttogom két könnycsepp
között. ‒ És tudnia kell, hogy önért dobog.
Mikor majd legközelebb találkozunk, nem szabad felismernünk
egymást, úgy kell tennünk, mint két idegen, különben tervünk
dugába dől. Kilencet üt az óra. Léonard pánikban.
‒ Mihez kezdjek ezzel a levéllel? ‒ kérdi, immáron harmadízben
ma este.
Egy hintó vár önre odalent, hogy elvigye De Choiseul
herceghez ‒ ez áll a levélben. A herceg, családom kedves, régi
barátjának s az én mentoromnak harmincegy éves unokaöccse is
beállt ‒ teljes, királyhű regimentje élén ‒ azok közé, kik részt
vállalnak menekülésünkben. Ők azzal, hogy folyamatosan értesítik
De Bouillé márkit és katonáit az utunkról, így Bouillé emberei
készenlétben és felfegyverezve várhatnak minket Varennes-ben,
és fegyverben kísérhetnek bennünket tovább, utunk végállomása,
Montmédy felé.
A levelet azonban pecsét zárja le, Léonard nem ismeri a
tartalmát. Szántszándékkal hallgatom el előtte, amit lehet, mert
tudom róla, hogy nagy izgalmában szereti féktelen fecsegéssel
nyugtatni önmagát.
‒ Vigye el, kérem, Choiseul herceghez ezt az írást és ezt a
doboz gyémántot ‒ mondom neki. ‒ Ő majd eljuttatja úti
célunkhoz, ami egyben az ön úti célja is.
‒ De hát ebben a kabátban? És ebben a kalapban? ‒ fakad ki a
fodrász. Elégedetlen az álruhájával, amiben igaza is van, hisz nem
egyéb az találomra összekotort ruhadarabok riasztó egyvelegénél,
a divatra valamit is adó ember riadtan takarná el a szemét
láttukon.
‒ A bátyámtól, aki ügyvéd, vettem kölcsön ezeket, ráadásul az ő
tudta nélkül! Roppant bosszús lesz, ha megtudja, hogy az
engedélye nélkül elvittem. Legalább azt hadd tudassam vele,
mikor kapja vissza! ‒ veti az ég felé mindkét karját
tehetetlenségében a friseur.
‒ Sajnos, erre a kérdésére nem tudok felelni, Monsieur Hautier.
Ezt a fontos feladatot azonban épp azért adtam önnek, mert bírja
a bizalmamat. Igazam van, ha azt gondolom, hogy továbbra is
méltó rá, vagy inkább mentsem fel a kötelezettségei alól? ‒
szegezem neki a kérdést.
‒ Ó, non ‒ rökönyödik meg Léonard. Térdre zuhan, csókokkal
halmozza el a kezemet, szinte meg sem tud szólalni érzelmeinek
viharában. ‒ Kérem, Majesté ‒ nyög fel végre ‒, bízzon bennem,
megteszem önnek ezt a csekélységet, hiszen ön oly sokat tett
értem!
Miután eltávozik, azon kapom magam, hogy ‒ úgy tűnik, hosszú
perceken át ‒ egyetlen lélegzetet sem veszek, holott tudom jól,
hogy ez lehetetlen. Mégis, mindössze abban merek reménykedni,
hogy sikerült észrevétlenül kijutnia a palotából.
Felkeresem férjemet a szalonjában: épp biliárdozik Monsieur,
Madame és Élisabeth hercegnő társaságában, mintha ez is csak
ugyanolyan este volna, mint a többi. Az asztal körül udvaroncok
lézengenek, kibicelnek, pletykálkodnak. Udvariasan igyekeznek
szóba elegyedni velem is, az én gondolataim azonban másutt
járnak. Fel kell készítenem a gyerekeket az útra.
Ahogy az óra elüti a tízet, elnézést kérek mindenkitől, és
visszavonulok. A lakosztályomban felejtettem valamit, ámítom a
többieket, és kisurranok, a gyerekszobák felé igyekszem. Először
Madame Royale szobája felé indulok. Kaparászom az ajtón, mire
leányom önkezével ajtót nyit, kidörgöli az álmot a szeméből.
‒ Azonnal öltözz, Mousseline ‒ súgom neki sietősen. Kinyitjuk
az ágya lábánál lévő ládát, díszítetlen, kék ruhát, főkötőt, fehér
gyapjúharisnyát és fekete bőrcipőt húzunk elő.
‒ Ilyeneket a polgárok hordanak, Maman ‒ figyelmeztet.
Hívatja Madame Brunier-t, a nevelőnője helyettesét, hogy
öltöztesse fel. Én addig megyek felkelteni fiacskámat. Madame
Brunier, illetve a dauphin mellett szolgáló sous-gouvernante,
Madame de Neuville lesz a két hölgy, aki mögöttünk utazik majd
abban a könnyű kocsiban, amely ruhatárom java részét szállítja.
Fiam szobáját a saját kulcsommal nyitom ki, tudván, hogy hiába
kaparásznék vagy akár kopogtatnék az ajtaján, őt azzal nem
verném ki az ágyából. Elhúzom az ágy selyemfüggönyét, karomba
kapom a kicsikét.
‒ Gyerünk, mon chou d’amour, ideje felkelni! Indulunk a nagy
kalandra!
‒ Hová? ‒ fonja forró, puha karocskáit a nyakam köré.
‒ Egy igazi erődbe, egy teljes század katona közé!
‒ Ó, hisz akkor uniformis kell nekem, és kard! ‒ ébred fel egy
szempillantás alatt az én fiacskám, és kitépi magát a karjaim közül.
Máris kész, hogy csatába induljon, rettentőbe. Ám rögtön össze is
zavarodik, hogy Madame de Tourzel, a lánya, Pauline és végül én
magam rohanvást nekilátunk, hogy felöltöztessük. Barna csíkos
kalikóruhát adunk rá, a lábacskáira bőrből varrott papucs kerül,
göndör fürtjeit pedig főkötővel szorítjuk le.
‒ Miért öltöztettek lánynak, Maman?
Kétségbeesett pillantást vetek Pauline de Tourzel felé: ez a
kedves leány mindig könnyűszerrel az ujja köré csavarja a
dauphint, hiszen fiatalabb, mint Madame Royale, tehát szívesen
játszik olyan játékokat is a fiammal, amelyeket a nővére már
kinőtt, ezért aztán imádják egymást.
‒ Mert előtte még elmegyünk a maszkabálba! ‒ felel helyettem
Pauline.
‒ Jaj, de jó! ‒ kacag fel a kisfiam.
Köszönetet rebegek a derék leánynak, aztán fiamhoz fordulok.
‒ De akkor is sietnünk kell, mon chou d’amour, különben
elkésünk! És csöndesen, mint az egér!
‒ De az egér úgy csinál, hogy cin, cin!
‒ Akkor még az egérnél is csöndesebben! Egy hangot se!
Meglepetés készül!
Előkerítjük Madame Royale-t, és mindnyájan leosonunk a
lépcsőkön, az én lakosztályomba. Azon az úton megyünk, amelyet
Axel és én tapostunk ki: a szalont a falba rejtett ajtón át hagyjuk el,
aztán lábujjhegyen végig a belső folyosón, végül átrobogunk
Madame de Ronchreuil szobáján, onnan térünk be a mellette lévő
lakosztályba, De Villequier herceg egykori rezidenciájába. Itt ‒ egy
szekrényben rejtőzve, mert semmit sem bíztunk a véletlenre ‒ egy
úriember vár ránk, sötétkék nagykabátba burkolódzva, a fején
kerek, toronymagas kalappal, aminőt manapság oly szívesen
viselnek a divatra adó férfiak. Korábban mindössze
egyetlenegyszer találkoztam ezzel az úrral: Axel mutatta be,
Monsieur de Malden néven. Ő lesz az egyik kísérőnk az éjjeli
utazáskor. Axelnek valahogy sikerült becsempésznie őt a palotába.
Reszketek a gondolattól, hogy gyermekeimet egy idegen
gondjaira kell bíznom, egyedül az a tudat józanít ki valamelyest,
hogy nincs más választásom, mint vakon megbízni benne. Malden
bizonyára nem ismeri annyira a palota alaprajzát, mint Axel: ha jól
tudom, korábban mindössze egyszer járt a Tuileriák falai között.
Vajon mit felelne, ha felfedeznék, és kérdőre vonnák? És mit
felelnének ugyanebben a helyzetben gyermekeim?
‒ Elmondhatatlanul hálás vagyok a segítségért, Monsieur ‒
mondom Maldennek, de hiába próbálom leplezni, a hangom
megremeg.
‒ Részemről a megtiszteltetés, Felséges Asszonyom ‒ hajol rá a
kezemre Monsieur de Malden.
A kiejtéséből rájövök, hogy ez az ember angol. Már csak azt
nem értem, hogyan sikerülhetett beépülnie a testőrségbe, hiszen a
vak is látja rajta, hogy nem katona. Sok bátor brit arisztokrata
segít titokban nemeseinknek és asszonyaiknak elszökni a
forradalom réme elől, át a Csatornán, Angliába vagy
Németalföldre, illetve Brüsszelbe. Most, ebben az elhagyatott
szobában, azon tűnődöm, vajon segített-e Monsieur de Malden de
Villequier hercegnek is a menekülésében. Térdre ereszkedem,
egyenként átölelem gyermekeimet, szorosan, hiszen lehet, hogy
nem látjuk többé egymást, anyai könnyeimmel fürdetem meg őket.
‒ Drágáim, most el kell mennetek ezzel a bácsival. Ígérjétek
meg, hogy megtesztek mindent, amit mond, méghozzá egyetlen
szó nélkül. De meglátjátok, Maman hamarosan értetek jön.
A dauphin lágy csókokkal nedvesíti a homlokomat, leányom
viszont olyan szorosan kapaszkodik belém, mint korábban még
soha, megtagadván ezzel eddigi kijelentéseit önmagáról, miszerint
már nagylány volna, és így megilleti a függetlenség. Meghasad a
szívem, hogy magukra kell hagynom őket, de ezen az éjszakán
minden perc számít, és nekem sürgősen vissza kell térnem a
szalonba, ahol férjem ostáblát játszik a királyi család többi
tagjával; utána pedig át kell esnünk a coucher szokásos, ám ezúttal
mímelt szertartásán, mintha mi sem történt volna. Jó éjszakát
kívánunk egymásnak, majd Monsieur és Madame, mint mindig,
átvonul a Palais du Luxembourgba. Nekik ott van a szállásuk,
onnan indulnak majd el Brüsszel felé, könnyű postakocsin.
Terveink szerint két nap múlva találkozunk velük ismét, Thonnelle
kastélyában, nem messze Montdmédytől, ahol De Bouillé márki
már mindent előkészített a fogadásunkra. Agyam
damasztfüggönyébe gubódzva fekszem, hálóingben s éjjeli
főkötőben, bámulom a baldachint a fejem fölött, türelmetlenül
várom, hogy az óra elüsse a negyedet. Ez az egy ütés elegendő
lesz, hogy tudjam, negyed tizenkettő van, eltelt annyi idő, amennyi
kell, hogy szolgálólányaim visszatérjenek rendes
foglalatosságaikhoz, nekem tehát ideje felöltenem az álruhámat.
Utazóruhám jobban illene Madame de Tourzelre: én ugyanis
szerepet játszom, saját gyermekeim nevelőnőjét alakítom.
Madame Campan segít magamra öltenem a szürkésbarna
selyemköpenyt, aminő egy gouvernante szokott ruházata, meg a
rövid, fekete kabátot s végül a kalapot, a nehéz, szépiaárnyalatú és
lilás színű fátyollal, mely kellően elsötétíti az arcomat ahhoz, hogy
senki se ismerhessen rám.
‒ Szerencsés utat, Majesté ‒ süllyed mély bókba előttem
Madame Campan.
Talpra segítem, átölelem, megcsókolom mindkét orcáján.
Szegény asszony könnyekre fakad.
‒ Köszönöm a hűségét, mon amié ‒ mondom neki ‒, hisz maga
egyike azon nagyon keveseknek, akik mindvégig igaz barátaim
maradtak. Azonnal írok önnek, amint megérkeztünk Montmédybe.
‒ Induljon! ‒ súgja vissza, és gyakorlatilag az ajtó felé taszít.
Lekászálódom a lépcsőn, mely az oldalajtóhoz vezet. Ez egy fedett
árkádba nyílik: Monsieur de Maldennek itt kell várnia rám, hogy
elkísérjen a fiákerig, amely a berlinerhez visz minket. Ahogy
kilépek az ajtón, meg is pillantom őt: hosszú kabátjában a palota
szürke falának támaszkodva áll.
‒ A gyerekek? ‒ kapom el a kabátja ujját.
 ‒ Hajuk szála se görbült, bent csücsülnek a kocsiban ‒ feleli
Malden. ‒ Fersen van velük, ő ül a bakon. De fel nem ismerné, úgy
elváltoztatta magát!
Megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom szavait. Ugyanakkor bár
siettethetném a lomha másodperceket, míg újra láthatom az
enyéimet! Monsieur de Malden szorosan megragadja mindkét
csuklómat, úgy vonszol maga után az árkádok oszlopai között.
Elmarad mögöttünk a Place du Carrousel; aztán a rue des Echelles
következik: ott áll a fiáker, mely elvisz majd a berlinerhez.
Csakhogy, fáklyánk nem lévén, hamar eltévedünk. Monsieur de
Malden, úgy tetszik, nem ismerős a Tuileriák s a körötte kígyózó
rues szövevényében, ami pedig engem illet, sosem sétáltam Párizs
utcáin egyedül, kivált éjnek évadján nem. Honnét is tudhatná
szegény fejem, merre az arra? Félelmem, nyugtalanságom még
inkább összezavar, s nemsokára ráébredünk, hogy rossz irányba
lépdelünk, híd ez itt, a lábunk alatt, a Pont Royal, s már át is
keltünk a Szajnán. Kisilabizálok egy utcatáblát: Rue du Bac. Most
lábalhatunk vissza a túlpartra, hogy megtaláljuk Axelt és a kocsit.
Felhajtom szoknyám szélét, mit bánom én, mit lát belőlem
Monsieur de Malden, míg mögöttem lohol. Futunk mindketten, s
akárha gyermekek lennénk ismét, kik ugróiskolát játszanak,
szökellve szárnyalunk át a pocsolyák felett. Már a rue des Echelles
közelében járunk, amikor hirtelen fáklyafény lobban fel a Petit
Caroussel mellett, s utána rögtön paták kopogása veri fel a
csöndet. Egy kocsi bukkan elő, úgy tűnik, felénk közeledik. Lehet,
hogy csak azért, mert a kocsis felfedezte az árnyékunkat?
Torkomban dobog a szívem. Most már közel a kocsi, az imbolygó
fáklyafényben kirajzolódik az ajtóra festett címer, aztán maga a
nevezetes utas is, aki nem más, mint Lafayette, útban hazafelé,
miután végzett a Tuileriák éjjeli ellenőrzésével. Malden és én
egyszerre ugrunk vissza az árnyékba, ott reszketünk, míg csak a
kocsi el nem tűnik a szemünk elől.
A veszély oly közel járt hozzánk, s oly kézzelfoghatóan, hogy
alig kapok levegőt.
‒ Most aztán szedjük a lábainkat ‒ szól rám Malden bátorítóan,
s én nem tehetek egyebet, mint ezt: szedem a lábamat, egyiket a
másik elé, így haladunk el a rue des Echelles házai közt. A Petit
Carousselt úgy kerüljük meg, oly apró s gyors léptekkel, akár a
patkányok. Végül azonban felbukkan előttünk a kocsink. A bakon
egy lehetetlen külsejű alak ül, a kabátja túl nagy rá, túlméretezett,
elhordott háromszögletű kalap takarja szalmaszín haját. Amikor
meglát minket, szája vigyorra görbül, bagótól elfeketült fogak
villannak elő, pök is egy jókorát, bagóiétól terhes nyála hosszas
röpülés után a szemközti pocsolyában csobban. Míg Monsieur de
Malden felsegít a kocsi lépcsőjén, a lehetetlen alak rám kacsint:
csak most veszem észre, hogy Axel az, ki lenne más: hitványabb
rongyokat aggatott magára, mint akárhány sans-culotte; és
szemlátomást szerfölött élvezi a színjátékot.
‒ No és hogy szolgál Madame Rochet egészsége ma este? ‒
kérdi.
‒ Tr… Trés bien, Monsieur ‒ dadogom válaszul.
‒ La baronne de Korff et Mamselles Amélie et Agläe sont dedans ‒
biccent felém a hírrel, hogy Madame de Tourzel és gyermekeim,
kik az ő gyermekeinek szerepét játsszák ezúttal, már a kocsiban
ülnek.
Atyám aranyórájára pillantva megállapítom, hogy Lajos késik.
Már a sarkamban kéne loholnia, a báróné intézőjének
álruhájában.
‒ Où est Monsieur Durand? ‒ kérdem aggodalmasan Axeltől, ő
azonban csak a fejét csóválja válaszképpen. Mitévő legyek, ha baj
érte a királyt? S mitévő, ha nem jön? Miféle magyarázatot
adhatnánk álöltözékünkre? Kikukucskálok az ablakon, a palotát
lesem.
Egy örökkévalóság múltán észreveszek egy testes férfit, szürke
köpenykabátban, mely épphogy elrejti szaténmellényét és szürke
bricsesznadrágját, a fején hatalmas lakájsipkával, ki lihegve inal a
Petit Carrousel mentén ‒ Monsieur de Malden társaságában.
Ahogy a kocsihoz érnek, Malden kinyitja az ajtót, s a férfiú szinte
bezuhan az ülésre.
‒ Istenem, de boldog vagyok, hogy újra láthatom, ma chère! ‒
kiált fel, s már nyújtja is felém a karjait, hogy ‒ tőle szokatlan
hévvel ‒ átöleljen. Csókokkal halmozza el a kicsikéket is, majd,
Monsieur de Malden jeladására, Lajos kikopog a kocsisnak, azaz
Axelnek, hogy indulhatunk.
Kísérőink, bár mindnyájan nemesemberek, egytől egyig
kengyelfutónak és más szolganépségnek öltöztek, de oly nagy
lemondással idomultak álöltözetükhöz, hogy hálát adok
előrelátásomnak, amivel vadonatúj libériát rendeltem
mindnyájuknak, arannyal kivert csipkével a mandzsettájukon.
‒ Sehogy sem akart elmenni ‒ zihál még most is Lajos.
‒ Kicsoda, édesem?
‒ Hát Lafayette! Az egész coucher alatt ott lábatlankodott az
ágyam körül, és még utána is, teljes negyvenöt percig, hogy
semmiségekről fecsegjen! Meg mertem volna esküdni, hogy
kiszimatolt valamit. Már azt hittem, sosem szabadulok tőle!
Viszonzásul én is előadom neki hajszál híján való
megmenekülésünk történetét.
‒ Ahogy elhagyta a palotát, a hintója elrobogott előttünk, oly
közel, hogy, ha akarom, akár megérinthettem volna a kerekét.
A király, így utólag, kis híján elneveti magát, ahogy a történetet
meséli: hogy hogyan sikerült kisurrannia a lehúzott ágyfüggöny
mögül, míg az inasa a ruháit pakolta be a szekrénybe; aztán, ahogy
egy szál hálóingben, mezítláb, átlopakodott a dolgozószobájába ‒
itt rejtette el ugyanis a parókát meg a polgári ruhákat.
Hogy a gyermekeket jó kedélyben tartsam, azt javaslom,
játsszunk valamit: ráveszem a dauphint, hogy kuporodjon a kocsi
padlójára, Madame de Tourzel terebélyes szoknyája mögé. A kis
angyal engedelmesen meg is teszi. Axel közben, nyilván
szántszándékkal, körbe-körbe hajtja a kocsit a rue de Clichy felé
vezető szűk utcákon: ott vár ránk a berliner ‒ de oly
körülményesen kanyarog, oly gyakran hajt végig ugyanazon az
utcán, hogy már magam sem tudom biztosan, nem tévedt-e el ő is.
A király és én visszafojtjuk lélegzetünket, ahogy a szigorúan őrzött
Porte Saint-Martin felé közelítünk. Még ezen a szokatlanul kései
órán is fáklyák fénye világítja meg az erődítményhez hasonlatos
városkaput. Előtte, két-három máglya tüzénél melegedve, őrök és
vámosok esznek-isznak: nem kétséges, hogy elkobzott javakkal
tömik a bendőjüket. A sors kegyes hozzánk: a jóembereknek
semmi kedvük félbehagyni a lakomát a jelöletlen, egyszerű
utazókocsi kedvéért, mely keresztüldöcög a kapun.
A városnak hátat fordítottunk, utunkat immár csak a kocsi
pislákoló lámpása világítja be, ám mi még mindig azt a
kikövezetlen utcácskát keressük, ahol az utazókocsi várakozik.
Ezen az éji órán, úgy tetszik, minden egyforma, s minden hang
kétszeres erővel szól. Bagolyhuhogás fúrja át az éjszakát: úgy
megrémülök tőle, hogy kis híján lezuhanok az ülésemről. A kocsi
megáll. Hallom, ahogy Axel lekászálódik a bakról. Megütögeti az
ablakot: így tudatja velünk, hogy a berliner keresésére indul.
Telnek-múlnak a percek, atyám aranyórája, melyet szorosan a
markomba zártam, egészen átforrósodik. Végül Lajos nem bírja
tovább, nehéz sóhajjal bejelenti, hogy segít Axelnek a keresésben.
‒ Mon Dieu, non! ‒ rivallok rá. Más sem hiányzik, csak az, hogy
tetten érjék a királyt, amint éjnek évadján, álöltözetben Párizs
utcáin kóborol. Csakhogy a férjem nem hallgat a
figyelmeztetésemre, kiszáll a kocsiból, és hamarosan elnyeli a
sötétség. Kezem Madame Élisabeth keze köré kulcsolódik.
‒ Maman, mi történik? Hol vagyunk? ‒ kérdezi a dauphin, én
pedig nem tudok mit felelni neki, beérem azzal, hogy magamhoz
szorítom a fiúcskát, végigsimítom selymes fürtjeit, s közben csak
remélni merem, hogy nem hallja meg, mily hevesen ver a szívem.
Madame de Tourzel, a sógornőm és jómagam aggodalmas
hallgatás közepette ülünk, a holtfáradt gyerekek pedig ismét
elalszanak. A két legfontosabb férfi az életemben most már, úgy
tetszik, egy örökkévalóság óta kószál a sötétben. Axel, nyomában
a férjemmel, végre visszatér: megtalálta a berlinert. A palackzöld-
fekete kocsit oly alaposan álcázták, hogy még a lámpákra is fátylat
borítottak. Egy-két perc után a mi kocsink is odaér. A berliner elé
négy lovat fogtak. Axel ügyesen irányít a bakon: hála néki, anélkül
szállhatunk át egyik kocsiból a másikba, hogy lábunknak a rue
sarába kellene érnie. Ahogy végre biztonságban vagyunk a
berliner ülésének zöld bőrhuzatán, új félsz tör rám: vajon nem túl
feltűnő-e a kocsi belsejének fehér bársony‒ és selyemtapétája? A
világos színek a leghalványabb világításban is szinte felszikráznak!
Hogy elűzzem aggodalmamat, megint atyám aranyórájára nézek:
most múlt el hajnali két óra. Gondosan kidolgozott terveink
szerint éjfélkor kellett volna átszállnunk egyik kocsiból a másikba,
tehát már két értékes órát elvesztegettünk! Hogyan hozzuk be ezt
a veszteséget? Aprólékos műgonddal terveztük meg a
menetrendet, az érkezési és indulási időket minden egyes
állomásunkon. Az ifjú De Choiseul herceg felelőssége biztosítani,
hogy De Bouillé márki csapatai felkészüljenek a fogadásunkra, és
elkísérjenek minket az előre megbeszélt célokhoz. Pontosan
időzítettük a találkozót Léonarddal is. Ha nem érkezünk meg
időben a köztes állomásokra, az egész tervünk dugába dőlhet!
Újabb félóra vánszorog el: végre-valahára hámba fogjuk a
fiákerrel érkezett tartalék lovakat. Most már mind a nyolc paripa
menetkész. Axel pattint egyet az ostorával, és nekiindulunk a
Montmédy felé vezető útnak. A nehéz berliner, olyan sebesen,
ahogy csak a gróf fogathajtói tudásától telik, végigdöcög az
utcákon: szinte látom magam előtt kengyelfutónak álcázott
testőreinket, amint kétségbeesetten kapaszkodnak a jobbra-balra
dülöngélő hintó tatján.
‒ Hetek óta nem éreztem ilyen felszabadultnak magam ‒
nyújtóztatja ki a lábait Lajos. Elhúzom a zöld tafotából varrott
ablakfüggönyt. Minden egyes perccel, ahogy közeledünk a
szabadság felé, s a forradalom baljós fuvallata egyre messzebbről
szól, emelkedik a hangulat a kocsi belsejében: m árun ár vidámak
vagyunk. A gyerekek alszanak, de a felnőttek kedve épp most jön
meg ahhoz, hogy felfedezzék, mennyi minden rejtett pompát és
kényelmet nyújt a berliner. Férjem megéhezik, a legszívesebben
ebben a szent minutában nekiesne a piknikkosárnak, én azonban
azt javaslom, várjunk ezzel, míg Bondyba nem érünk. Ott lesz az
első megállónk, alig fél óra kocsiútra a főváros kapuitól. Igaz, a
szívem legmélyén valami azt kívánja, bár sose érnénk oda: mert
Bondy az a hely, ahol Axel és én istenhozzádot kell hogy
mondjunk egymásnak.
Amikor odaérkezünk, Lajos és én lekecmergünk a kocsi
lépcsőin, hogy elbúcsúzzunk Von Fersen gróftól. Mindössze egy
alig pislákoló holdsugár világítja be az országutat. Axel csinos arca
szinte eltűnik a széles karimájú kocsiskalap alatt. A két férfi
testvérként öleli meg egymást. Hallom, hogy Lajos hangja
elcsuklik, ahogy megköszöni Axel szolgálatait, nemcsak azokat,
amiket ma éjszaka tett, de mindent, mit szökésünk tervezgetése s
végrehajtása körül végzett.
‒ Ön mindig is hűséges barátként viselkedett velem és… ‒
mormolja férjem ‒ a családommal. ‒ Azzal elfordul, mintha már
vissza is akarna ülni a berlinerbe, lehetőséget kínálva nekem, hogy
négyszemközt beszélhessek a gróffal.
Kezet nyújtok neki, Axel elkapja, gyöngéden magához von.
 ‒ Még most sem értem ‒ suttogom ‒, miért kell elválnunk épp
most? ‒ Vetek egy pillantást az őt felváltó kocsis felé: francia
nemes az illető, szintén álruhában. ‒ Ön az egyetlen, aki ismeri
tervünk minden egyes apró részletét.
Axel keze megszorítja az enyémet.
‒ Meglehet, Őfelsége úgy látta jónak, ha kizárólag honfitársaik
veszik körül önöket, midőn Montmédy erődjébe érkeznek. ‒ Eme
égbekiáltó ostobaság hallatán összerezdülök. ‒ De az is
elképzelhető ‒ folytatja Axel ‒, hogy csak engem kívánt megóvni:
ha felfedezik szerepemet az önök szökésében, bajba kerülhetek,
hiszen a svéd király képviseletében tartózkodom
Franciaországban.
Mélyet sóhajtok, némán fürkészem az arcát: tudom, egyetlen
könnyet sem ejthetek, és egyáltalán nem adhatom semmi jelét
érzelmeimnek ‒ hiába, hogy szívem csordultig telt.
‒ Maga a király sem árulta el nekem, miért döntött így ‒ suttog
tovább Axel. ‒ Il n’a pas voulu, ez volt minden, amit mondott.
Vagyis hogy nem volt kívánatos. Ezt hallván a savanyú íz
felszökik gyomrom legmélyéről egész a torkomig. Roppant
igazságtalan, önkényes döntésnek hangzik, és ahogy magamban
ízekre szedem a mondatot, egyre újabb és újabb rétegekre
bukkanok, s megdöbbenek valamennyin, hiába tudtam már eddig
is, hogy Lajos sem tökéletes, távolról sem az.
‒ Köszönöm. És Isten áldja ‒ mondom. ‒ Remélem, épségben
eléri Brüsszelt. Ha mi magunk is megérkeztünk, azonnal üzenek
önnek.
‒ Merci, Majesté ‒ emeli kezemet az ajkához. Megcsókolja: egy
másodpercnyi érintés mindössze, mégis emlékek miriádját idézi
fel a szívemben. Pillantásunk találkozik, szemünk mondja ki a
szavakat, melyeket szánk nem merészel.
‒ Jó utat, Antoinette ‒ leheli. És inkább a két kocsisnak szánva,
kik épp a lovakat váltják, mint nekem, útban a saját kocsija felé
még megböki a kalapját, s kiált egyet: ‒ Bonne nuit, Madame de
Korff!
Visszatérek a berlinerhez, abban a tudatban, hogy el kell
kendőznöm szívfájdalmamat, amiért elváltam Axeltől. Most előre
kell néznem, derűs orcával: majd ha biztonságban elértük a határt,
omolhatnak a könnyeim. Pihent lovakkal, új kocsissal a bakon
haladunk sietve Châlons-sur-Marne felé: most, hogy Párizst
jócskán magunk mögött hagytuk, kedélyünk is felvidámodik.
Nagyjából tizenöt mérföldenként, isten háta mögötti települések
postaállomásain megállunk, hogy lovakat váltsunk, ilyenkor
azonban nem szállunk ki a kocsiból. Ezek a relais de postes
valósággal nyüzsögnek a vadidegen lovászoktól és szolgáktól, és
nem kockáztathatjuk, hogy felkeltsük az efféle népség
pletykálkodó kedvét jól öltözött társaságunk iránt, mely nyaktörő
sebességgel halad át a vidékükön. Reméljük, úgy vélik majd,
pénzszállító jármű a miénk, aminők gyakorta száguldoznak
keresztül-kasul az országon; és mert odabent megvan mindenünk,
nem érezzük szükségét, hogy kikukkantsunk az ablakon.
‒ Ki éhes? – kérdem, jóllehet előre tudom a választ. A király
gyomra örökké korog, de még a dauphin is, bár szeme alig nyílik
az álmosságtól, azt nyöszörgi, hogy Moi. Madame de Tourzel
vállalkozik rá, hogy kinyissa a piknikkosarat: ahogy a kosár fedele
felpattan, ezüst, porcelán és kristályüveg csillog elő.
‒ Nem ‒ szólok rá ‒, önből ma estére bárónő lett. Hozzá kell
szoknia, hogy kiszolgálják, ahogyan Madame Élisabethnek is, ki az
ön társalkodónőjének szerepét öltötte magára. Nekem pedig meg
kell tanulnom, miként szolgáljam fel az ételt, s hogyan töltsem ki az
italokat. Ha nem teszem, aligha le nem leplezzük magunkat, ha egy
kíváncsi tekintet túl hosszan időzne rajtunk.
Miközben Meaux kicsiny városán döcögünk át, ahol, hála
légyen érte az Úrnak, minden eseménytől mentesen lovakat
váltottunk, Lajos, ki épp egy borjúszeletet rágicsál, megint aggódni
kezd.
‒ Higgye el nekem, ma chère ‒ nyúl kedélyesen zsíros ujjaival a
kezem felé ‒, ahogy a fenekemet újra nyeregben tudom, nagyon is
más ember leszek, mint aminőnek eddigelé megismerhetett. ‒ Az
utóbbi időkben lépten-nyomon tapasztalható teszetoszaságát
azzal magyarázza, hogy le kellett mondania a mindennapi
vadászatról. Valóban: ez volt az egyetlen testgyakorlata, ő pedig
rajongott a korlátlan szabadságért, mit a vad űzése adott, bármely
vadé, mit a bőkezű erdőségek felkínáltak neki.
Hajnali hatkor, épp kél a nap, hogy citromsárga fényekkel
árassza el a tájat, kikukkantok az ablakfüggöny két szárnya közt,
és a szívem megkönnyebbül, mert Meaux őrállomásán senki sem
kérte el De Korff bárónő s útitársai papírjait.
Lajos bevégezte a reggelijét ‒ most ötlik csak fel bennem: miért
nem volt annyi sütnivalóm, hogy kipróbáljam a két úti tűzhely
valamelyikét, összeüthettem volna neki egy rántottát! ‒, szétteríti
a térképet a térdén, s magához inti a gyermekeket, hogy
tanulmányoznák vele, ámbár ők csak fejjel lefelé látják, hiszen az
apjukéval szemközti ülésről nézik.
‒ Látjátok, mes enfants, most itt voltunk, és ilyen messzire kell
eljutnunk. A következő állomás ‒ bök rá tömzsi ujjával egy pontra
a térképen ‒ La Ferté-sous-Jouarre lesz. Jókora utat teszünk meg!
‒ vigyorogja el magát. ‒ Hát ehhez mit szólsz, fiacskám? ‒ kérdi
kisfiúnktól. Ahogy nő a távolság köztünk s Párizs között, úgy árad
szét bennünk a derűs nyugalom: immáron tréfálkozni is merünk.
Bár az én figyelmemet az sem kerülte el, hogy férjem hangulata
számottevően javult, mióta Von Fersen gróf elvált tőlünk.
‒ Vajon mi járhat most Lafayette fejében? ‒ töpreng Lajos
fennhangon. Senki sem követ bennünket: ez persze azt is
jelentheti, hogy nem hiányzunk senkinek. Ahogy az egyre apróbb
városokon és falvakon haladunk keresztül, már azt is
megengedjük magunknak, hogy itt-ott kiszálljunk, tagjainkat
kinyújtóztatandó, no és azért, hogy kiélvezzük a vidék plein aire
báját. Lajos, kerek kalapját mélyen a szemébe húzva, még el is
beszélget egy szántóvetővel a termésről, míg Madame Royale és a
dauphin pillangókat kergetnek az út mentén: tehetik, hisz ez az év
első igazi nyáriasan verőfényes napja. Kikiáltok az ablakon a
testőreinknek, étellel kínálom őket.
‒ Ki tudja ‒ szólok oda tréfálkozva Monsieur Maldennek,
miközben sèvres-i porcelán tálcán átnyújtom neki a reggelijét: egy
szelet boeuf à la mode az ‒, lehet, hogy öreg barátunk, Lafayette
feje már el is búcsúzott a nyakától.
‒ Ha már Châlons mögöttünk lesz, nincs többé mitől félnünk ‒
jelenti ki Lajos, ahogy ismét útnak indultunk. Nagy zörögve
átkelünk egy szűk, két oldalán kőfallal lezárt hídon. Ám alighogy
kiejti a száján ezeket a szavakat, a berliner hirtelen megáll:
mindnyájan oldalra dőlünk, egymásra esünk. A lovak rémülten
felnyerítenek: a szörnyű hangra megfagy ereimben a vér, a
gyerekek holtra ijednek, el is sírja magát mind a kettő. Kinézek a
hintó ablakán, és az eddiginél is iszonytatóbb rémület bénít meg:
azt látom, hogy mindjárt belezuhanunk az alattunk kanyargó
folyóba. Monsieur de Malden kopog be az ablakon.
‒ Rettentően sajnálom, Felségtek, azazhogy Madame Rochet,
Monsieur Durand. A kerékagy hozzáért a kőfalhoz, a kocsi
megdőlt, elszakadt az istráng, s ettől a lovak elestek.
‒ De ugye semmi komoly bajuk nem esett szegény páráknak? ‒
jajdul fel Madame Élisabeth.
‒ Csak megrémültek, Madame Rosalie ‒ bizonyítja Malden,
hogy nem felejtette el az ő úti álnevét sem. ‒ És, de ezt talán
mondanom sem kell, nem mehetünk tovább, amíg a kocsit meg
nem javítjuk.
‒ Meddig tart az? ‒ nyugtalankodik a király: korábbi
reménykedő hangjának immár nyoma sincs. ‒ Pont-Sommevelnél
kell találkoznunk az ifjú Choiseul herceggel és huszárjaival, de ha
késünk, Choiseul még azt gondolhatja, másik utat választottunk,
vagy már át is haladtunk a megbeszélt ponton, és lehet, hogy
elbocsátja fegyveres kísérőinket. Vajon meddig lesz képes abban a
meggyőződésben tartani a polgárokat, hogy egy szállítmány
gyógynövényre várnak?
Érzem, hogy a karom libabőrös lesz a ruha ujja alatt. Choiseul
fegyvereseket állomásoztat, akik ránk várnak, és nemcsak Pont-
Sommevelnél, de Orbeval, Sainte-Menehould és Clermont-en-
Argonne községeknél is. Ha az első találkozót lekéssük, vajon
várnak-e ránk a katonák a másik három helyen? Körbenézek,
pillantásom befogja a törött kocsikereket, a lovakat, ahogy éppen
nyugtatgatják őket, látom, ahogy Madame Élisabeth dünnyögve
imádkozik, Madame de Tourzel pedig minden erejét megfeszítve
játszadozásra próbálja rábírni gyermekeimet.
‒ Meddig kell még itt rostokolnunk? ‒ kérdem. Malden csak a
vállát rándítja meg válaszul. Vesztegelünk a semmi közepén,
kocsisaink pedig nemesemberek, nem holmi lovászok vagy
kerékgyártók. Az egész társaságból egyetlen ember ért
valamicskét a mechanikához és a gépészethez, az pedig nem más,
mint Franciaország királya: ő az első, ki lehántja magáról kabátját,
feltűri inge ujját, s nekifeszül a kocsi és az istráng
megreparálásának.
Majdnem két óra múltán a kereket sikerül megjavítani, s a
berliner újra nekilódul, oly gyorsan, amennyire lovacskáink
erejéből futja. Öt mérföldre Châlons-sur-Marne városától, egy
Chaintrix nevű falu postakocsi-állomásán, ahogy kiszállunk, hogy
kinyújtóztassuk lábainkat, a postamester veje, egy jóképű ifjonc,
nemesen domborodó homlokkal, rögtön felismer bennünket.
‒ Isten hozta Fel… ‒ kezdené rá, de még idejében észbe kap. ‒
Fölöttébb fárasztó lehetett az útjuk ‒ találja fel magát. ‒ A délutáni
hőség gyakorta elviselhetetlen az országnak ezen a vidékén.
Fáradjanak be, kérem, egy kis frissítőre.
Elfogadjuk a szívélyes kínálást, jólesően kortyolgatjuk a
limonádét, hozzá süteményt eszünk, ám hamar meghalljuk a
mormolást, amelyből a roi és a reine szavak emelkednek ki.
Pillanatok sem kellenek hozzá, és mindenki tudja már, kik az
állomás vendégei. Egy férfi lovat nyergel, és nyargalva nekivág a
faluból kivezető útnak.
Délután öt órakor érjük el Châlons-sur-Marne városát: 106
mérföldre jutottunk Párizstól. Ez az első megállónk, ahol
jelenlétünk igazi tömeget vonz: persze nem tudják, kik vagyunk,
mindössze az előkelő küllemű, bár a hosszú úttól porlepte kocsi
tereli körénk a kíváncsiskodókat. Úgy döntök, jobb, ha a kocsiban
maradunk ‒ annál is inkább, mivel kengyelfutóink úgy
páváskodnak aranyozott libériájukban, mintha Versailles
palotájában teljesítenének szolgálatot, s nem egy falusi
kurtanemes szolganépét alakítanák. Ám mielőtt behúznám a
függönyt, az itteni postamester, egy alacsony termetű, szemüveges
fickó, odalép a kocsihoz, és bekukucskál. Ahogy Lajos arcára esik
a pillantása, ámultában pislogni kezd, aztán leveszi a pápaszemét,
és közelről is megnéz magának minket. Végül rongyot kotor elő a
zsebéből, megtörli vele a szemüvegét, újra az orrára illeszti, s úgy
bámul tovább. Ami engem illet, a lélegzetemet is visszafojtom.
‒ Mért nézi ez a bácsi a papát? ‒ álmélkodik a dauphin: a
csodálkozástól bekapja a ruhaujját, mintha nem is jól nevelt kis
hölgy volna.
‒ Csöndesebben, Aglaé ‒ pirítok rá. ‒ Szót se halljak! ‒ Ez
utóbbit nem egyedül neki szánom, de mindenkinek a berliner
belsejében. ‒ Nézzetek szépen előre, mintha mi sem történt volna!
‒ Végül a postamester arcára a felismerés halovány mosolya ül ki:
szürke szemének pillantásán látom, mennyire megilletődött. Tudja,
kik vagyunk. Ajkait azonban úgy préseli össze, mintha azt akarná a
tudtunkra adni, hogy hallgatni fog, akár a csuka: s tisztelete jeléül
megemeli a kalapját.
‒ Mikor indulunk már? ‒ kérdem férjemtől. Egy percig sem
kívánok tovább ebben a városban maradni. Ám, ahogy következő
állomásunkra érünk, egy Pont-de-Somme-Vesle nevű falucskába,
ott, dacára a terveknek, senki sem vár reánk. Inamba száll a
bátorságom.
‒ Itt egy szakasz katonának kellene várakoznia ‒ súgom
rettegve Lajos fülébe, s majdnem eltöröm a karját, úgy
megszorítom.
‒ Lehet, hogy előrementek ‒ próbál megnyugtatni Lajos: ám
csak mérsékelt sikerrel jár. Madame Élisabeth, akit sosem hagy
cserben a remény, itt is, mint minden eddigi megállónknál, kidugja
a fejét a kocsi ablakán: Choiseul huszárjait keresi. Mindnyájan alig
várjuk, hogy végre megpillantsuk görbe, villogó szablyáikat.
Végül, ahogy a nap június 21-ére virrad, egy magányos lovassal
találkozunk Sainte-Menehould előtt, az úton. Lajos a kocsi
plafonján kopogva jelt ad a megállásra, hogy elbeszélgethessünk a
lovassal. Egyenruhájából ítélve gárdatiszt lehet.
‒ Hol van Choiseul? ‒ kérdi tőle a király.
‒ Elment ‒ kapja meg a szűkszavú feleletet.
‒ És a többi huszár?
A tiszt úgy rándítja meg a vállát, mint aki azt kérdi: lát itt
valakit? Szemlátomást fogalma sincs róla, hogy a királyával beszél.
‒ Itt aztán egy fia huszár sincs ‒ nyögi ki mégiscsak.
A friseur, Monsieur Léonard tiszte lett volna, hogy Choiseul
herceggel találkozzék: nála vannak az ékszereim. Férjem és én
nyugtalan pillantást váltunk egymással. Csak egyfelé nyílik út
innét: keletnek. És sietnünk kell. Valami itt sincs rendjén, de talán
még minden félreértés tisztázódik, csak érjük el végre Sainte-
Menehould határát. Hanem ahogy a városkába begördülünk,
mindössze egy kisebb szakasz dragonyost látunk a főtéren
lézengeni, miközben lovakat váltunk. Felismernek engem,
karjukkal tisztelegnek, én pedig diszkrét fejbiccentéssel köszönöm
meg az igyekezetüket.
‒ De hol vannak a lovaik? ‒ kérdem férjemtől. ‒ Nem kellene
már nyeregben ülniük ezeknek a dragonyosoknak, készen arra,
hogy Montmédy felé kísérjenek minket?
 És még ebben a porfészekben is a postamester gyanakvó
tekintete az első, ami fogad bennünket, egy borostás, apró fekete
szemű mihasznáé, ki még az ujját sem érinti a kalapjához. Ekkor
veszem észre, hogy egy halom asszignáta lapul a markában:
fizetség az új lovakért. Ezeken az ötvenfrankos bankókon ott a
király arcmása. A gyomrom összeszűkül az izgalomtól.
 Tizenötödik fejezet

Fogságban

1791. június 21.

Ha vesznünk kell, hát vesszünk el diadallal!

Már azt sem mondhatom a férjemnek, hogy húzza mélyebben a
szemébe a kalpagját, vagy hogy fordítsa félre az arcát; már nem
mondhatok semmit, ami segítene. Ebben a terebélyes berlinerben,
legyen bármilyen jelöletlen is, imádott családom, attól félek, egyre
inkább a légyhez hasonlatos, mely az időknek kezdetén egy
borostyáncsepp fogságába esett.
Egy aggodalommal teljes óra telik el Sainte-Menehould
állomásán, csak este nyolc után indulhatunk ismét útnak.
Mindössze három állomáson kell még áthaladnunk, és
megérkezünk a házhoz, mely reánk vár Montmédyben. Az első
Clermont-en-Argonne, ahol meglepve észleljük, hogy a falusiak
többsége már ébren talpal az utcákon; el is döntjük, hogy innentől
kezdve jobb, ha a kocsi belsejében maradunk. Sőt, az volna a
leghelyesebb, ha addig ki sem dugnánk bentről az orrunkat, míg a
határt el nem értük. Megvan idebent mindenünk, amire
szükségünk lehet, még éjjeliedény is.
Rövidesen elérjük Varennes városát: ennek utána már csak
Stenay falvacskája áll köztünk és a szabadság között.
Ahogy a Varennes felé vezető úton döcögünk, két lovas vágtat
el mellettünk lóhalálában, mintha egy országúti haramiát
üldöznének. Túl gyorsan száguldanak el ahhoz, hogy felismerjem,
miféle egyenruha van rajtuk, úgy tűnik azonban, nem is
egyenruha az, amit viselnek.
De hol, ó, hol vannak a huszárjaink?
Kinyitom az ablakot, kinézek az indigókék égre: a napnak eme
szakaszát „farkasok órájának” szokták nevezni. A késő éjjeli levegő
meleg és nyirkos, mintha egy felhőben utaznánk. Madame
Élisabeth, aki éppen az olvasóját morzsolgatja, bizonyos benne,
hogy a dragonyosok is mögöttünk jönnek, nincsenek is túl
messzire tőlünk ‒ ámbár az egyetlen patakopogás, amit hallok,
attól a könnyű kocsitól származik, amelyben hölgyeim és a
ruhásládáim követnek bennünket. Sógornőm lehunyja szemét, s
lassacskán elszenderedik.
Fél tizenegykor érjük el Varennes felsővárosának kihalt,
kikövezetlen utcáit. Sötétben boronganak a házak, zárva minden
ablak. Monsieur de Malden maga mellé vesz egy kengyelfutót, s
kettesben, lámpással a kézben Bouillé, Choiseul, Léonard és a
dragonyoskülönítmény keresésére indulnak, kiknek a tervek
szerint fogadniuk kellett volna minket. Míg lélegzetünket
visszafojtva a kocsiban várakozunk, elléptet mellettünk a két lovas,
kikkel az úton találkoztunk korábban: felnyargalnak a keskeny
hídra, mely az Aire folyó fölött az alsóvárosba visz: kíváncsi
volnék, minek köszönhetjük a szerencsét, hogy kétszer is láthattuk
őket. Kik lehetnek, honnét jönnek? És mit keresnek az úton eme
éjjeli órán?
Malden végre visszatér. Az arcán csalódott düh szikrázik.
‒ Nem találtunk egy lelket sem ‒ szól be a kocsiba ‒,
kérdezősködni pedig nem lett volna túl bölcs. Zárkózott népek
ezek a falusiak. Bekopogtam egy ablakon, de gorombán elküldték.
Jobb, ha betérünk az alsóvárosba, és amilyen gyorsan meg
diszkréten lehet, lovakat váltunk, aztán megyünk tovább.
Montmédy ide már nincs negyven mérföldre sem. Varennes olyan
kicsi, hogy ott még csak postakocsi-állomás sincsen, de én
meghagytam Bouillé fiának, hogy várjon ránk két új lóval a Bras
d’Or előtt. Az a városka két fogadójának egyike.
Nyolc holtfáradt ló áll a kocsinkba fogva: ugyan, mi haszna, ha
közülük csak kettőt cserélünk le?
Átzötyögünk a keskeny hidacskán, de csak a hídfőig jutunk,
ahol a kocsi újra megáll: lezárták az utat a túlsó parton. Monsieur
de Malden visszaüget hozzánk, hogy elmesélje: egy bútorszállító
szekér zárja el az utat, nekünk tehát csak egy irányunk marad,
amerre mehetünk. Ez viszont egy boltíves, szűk átjárón vezet át, a
fölébe épült kőtorony alatt: a Moyen Âge, a középkor
maradványának tűnik az építmény. Széles berlinerünk alig fér át
az átjáró mohával lepett kőfalai közt, és sejtem, hogy
kocsisunknak is le kell hajtania a fejét, ha nem akarja beverni a
boltíves mennyezetbe.
Váratlanul harangszó veri fel az éjszaka csöndjét: ezen az órán
nem jelenthet mást, egyedül riadót. Elkapom Lajos csuklóját.
‒ A vészharang ‒ hörgi rekedten. Madame Élisabeth egy
szempillantás alatt felébred. Madame de Tourzel sápadt, akár a
hold.
A berliner eljut az átjáró túlsó végéig, de ott fegyveres
katonákba ütközünk. Csakhogy ezek nem a mi huszárjaink, hanem
a Nemzeti Gárda tagjai. Néhányan vállhoz emelik a muskétájukat,
mások a lovaink istrángját fogják meg, s eközben durván megálljt
parancsolnak ‒ ám eddigre már nyitott kapukat döngetve, hiszen
a kocsink egy tapodtat sem mozdul. Újabb emberalakok
bontakoznak ki a sötétségből. Kifogják a lovakat a berliner elől, s
maguk fogják igába magukat.
Ülünk a kocsiban, kényüknek-kedvüknek kiszolgáltatottan.
Mire bekísérnek minket a városka főterére ‒ Place de Latry a
neve ‒, már tömeg verődött össze a Bras d’Or előtt. A fogadó
melletti ház lépcsőjén ott áll az a gonosz tekintetű ember, a
postamester Sainte-Menehould állomásáról, az oldalán pedig egy
másik, valamivel bizalomgerjesztőbb külsejű úr, mellkasán
medállal.
Feltépik a berliner ajtaját, felriasztva ezzel a gyermekeket: a
dauphin ennyi rengeteg fegyver és ennyi mérges fizimiska láttán a
karjaimba menekül, míg Madame Royale az atyja lábainál keres
védelmet.
‒ Lesznek szívesek kiszállni ‒ szól ránk dölyfösen a tisztek
egyike. Ahogy lépdelünk lefelé a kocsi hágcsóján, előrelép a két
polgári ruhás úr is, hogy üdvözöljön bennünket.
‒ Az én nevem Monsieur Drouet ‒ mutatkozik be Sainte-
Menehould postamestere. Kabátjának hajtókáján a Jakobinusok
Klubjának jelvényét fedezem fel. Drouet bemutatja a társát is: ő a
prokurátor, azaz Varennes teljhatalmú megbízottja, valójában
polgármestere, Monsieur Sauce.
Monsieur Sauce rögvest ki is húzza magát, akár a pulykakakas.
‒ Az útlevelüket kérem ‒ kárálja.
 Görcsbe rándul a gyomrom. Madame de Tourzel az első, aki
képes megszólalni.
‒ Kérem, uram ‒ kezdi lágyan ‒, én Korff bárónő vagyok, önök
pedig Frankfurtba vezető utamat hátráltatják. Ez itt a társalkodó-
nőm, Rosalie ‒ int Madame Élisabeth felé ‒, ő az intézőm,
Monsieur Durand, ők a lányaim, Amélie és Aglaé, ez a hölgy pedig
a nevelőnőjük, Madame Rochet. ‒ Ahogy álnevemet meghallom,
odabiccentek a népség-katonaságnak.
‒ Ha Frankfurt felé igyekszenek, Madame, akkor eltévesztették
az irányt ‒ horkan fel kelletlenül Monsieur Sauce. Felemeli a
lámpát, végigmustrálja az arcunkat, egyikünkét a másiké után.
Ahogy Monsieur Durand kerül sorra, a jóember megmerevedik,
egyetlen moccanás nélkül tartja a lámpát a kezében. A fény
reszketni látszik Lajos arcán.
‒ Sajnálom, Madame ‒ feleli Louise de Tourzelnek a jóember ‒,
de ilyen későn már nem adhatok vízumot az útlevelükbe.
Kötelességem, hogy megtiltsam önöknek az utazás folytatását.
‒ Aztán miért, Monsieur? ‒ próbálnék felcsattanni, de alig
hallom a saját hangomat, olyan gyenge.
‒ Mert veszélyes ‒ feleli, ám nem éri be ennyivel. ‒ A pletykák
miatt ‒ teszi hozzá.
‒ Miféle pletykákról beszél, jó uram?
‒ Aszongyák, a király meg a retyerutyája iszkolóra fogta.
‒ Nem értem, nekünk mi közünk lehetne ehhez ‒
makacskodom.
‒ Hát az, hogy le lesznek zárva az utak, meg katonák is
grasszálnak mindenütt, Madame. Bárónő, kérem ‒ fordul vissza
Madame de Tourzel felé ‒, el kell kérnem az útlevelüket.
Madame de Tourzel átnyújtja a megbízottnak az útlevelét, azt,
amit Axel hozott el az igazi Korff bárónőtől. A megbízott lejjebb
ereszti a szemüvegét, hogy jobban lássa az iratot. Hallom, ahogy
motyog valamit a gyanakvó képű postamesternek, aztán odaadja
neki, hogy Drouet is átvizsgálhassa.
‒ Ezen a király aláírása van ‒ jelenti ki, szinte tisztelettel,
Monsieur Sauce.
‒ De a Nemzetgyűlés elnökéé nincs rajta ‒ makacskodik
Drouet. ‒ Ahhoz, hogy érvényes legyen, neki is alá kell írnia.
Most már az állkapcsom is merő egy görcs. Megszorítom
Madame de Tourzel karját.
‒ Messieurs, évek óta ezt az útlevelet használom ‒ szólal meg
ez a bátor asszony. ‒ Még nem is létezett a Nemzetgyűlés, amikor
kiváltottam.
Csodálattal adózom merészségének, mely a hangjában cseng,
és kékvérű fölényt sugárzó arcán is tükröződik, ahogy felemeli
állát, s úgy nézi, felülről, ezeket a senkiháziakat. Ez a Louise
született színésznő. Most már csak az a kérdés, hisznek-e neki?
A két ember még egyszer átlapozza az útlevelet. Drouet megint
csak motyog, és újra súg valamit Monsieur Sauce fülébe. Úgy
látom, addig nem hajlandóak továbbengedni bennünket, míg nem
ellenőrizték, hogy azok volnánk, akiknek mondjuk magunkat.
‒ Ez itt a király meg a családja, én mondom ‒ válik Drouet
hangja fenyegetővé. ‒ És ha kiengedi őket külföldre, Monsieur,
bíróság elé kerül, hazaárulás vádjával!
Továbbra is kong a vészharang, hangjára egyre többen
özönlenek ki a főtérre: úgy tolonganak a fáklyák és a lámpások
fényében, akár a molylepkék. Közelebb lépek a két férfiúhoz,
kézen fogva gyermekeimet.
‒ Messieurs, hiszen látják, hogy minden iratunk rendben van!
Kérem, engedjenek minket az utunkra! Ezek a kicsikék
holtfáradtak, egész nap utaztak, minél hamarabb megérkezünk úti
célunkhoz, annál korábban dughatom őket ágyba!
A postamester tudomást sem vesz rólam. Helyettem a
férjemhez lép oda, megszólítja, arcát olyan közel tolja az övéhez,
hogy tudom, Lajos érzi leheletének szagát.
‒ Maga… Mit is mondott, mi a neve?
‒ Nem mondtam én semmit ‒ feleli Lajos elutasítóan. ‒ De
Emilé Durand a nevem. A bárónő intézője vagyok.
‒ Na ne mondja ‒ nyökögi Drouet, elnyújtva a
magánhangzókat.
‒ De igenis mondom ‒ forr fel Lajos vére.
Drouet begörbíti a hátát: így már jóval alacsonyabb, mint Lajos.
Alulról sandít férjem arcába, majd kiegyenesedik, és hátralép.
‒ Vedd le a tökfödőt, lakáj ‒ adja ki a parancsot.
Lajos engedelmeskedik.
‒ Én pedig azt mondom ‒ folytatja Drouet ‒, hogy ez itt nem
más, mint XVI. Lajos, Franciaország királya. ‒ S azzal lehánt egy
ötvenfrankos asszignáta-bankót a markában szorongatott
kötegből, meglengeti, majd Lajos orra alá nyomja. ‒ Már csak azt
mondom én, hogy igen-igen jól sikerült portré ez, Majesté!
Lajos állja a sarat, nem hajlandó bevallani az igazat. Végül
Monsieur Sauce nem bírja tovább.
‒ Van itt a faluban egy borbély, az évekig dolgozott Versailles-
ban is, meg Fontainebleau-ban is, tüstént hozzák ide! ‒ fakad ki. ‒
Az majd megmondja nekünk, ki fia-borja ez a Monsieur Durand!
Feszült csöndben várakozunk. A kocsi fényei körül bogarak
tucatjai röpködnek. A Place de Latry túlsó oldalán áll Varennes
másik fogadója, a Nagy Királyhoz címzett: cégérén a Napkirály
arcmásával. Magamban azért könyörgök, bár Lajos kissé
távolabbra lépne tőle ‒ a hasonlóság oly szembeszökő, hogy
előbb-utóbb biztosan észre is veszi valaki. A Place de Latry
valósággal izzik a nyugtalanságtól, egyre több kíváncsiskodó
sereglik ide, fecsegnek, pletykálkodnak, ezer és egy kérdést
tesznek fel, ám egyikre sem akad válasz.
Most egy öregecske férfit vezetnek ki a térre: a fején rizsporos
paróka, afféle catogan, mely XV. Lajos idején volt divatban: nyilván
ő volt az első Lajos nevű király, aki a kisöreget ‒ ő, külsejének
látványa alapján, élhetett már akkor is ‒ felfogadhatta. Anélkül,
hogy a bemutatkozás formaságain átesnénk, Drouet, aki
szemlátomást úgy hiszi, ő itt a hatóság, és nem a sokkal emberibb
modorú Monsieur Sauce, zord képpel a borbélyhoz fordul.
‒ Látta már ezt az embert? ‒ förmed rá.
Az öregember vizenyős kék szeme csak még inkább
elnyirkosodik: emlékek milliói száguldanak át az arcán. Gyors
mozdulattal lekapja a fejéről háromszögletű fekete kalapját, térdre
esik Lajos előtt.
‒ Sire!
Elvesztünk.
Igen, elvesztünk, végképp. És miért? Mert ebben a feje tetejére
állt világban egy öregember nem felejtette még el, hogy a
királyának tisztelettel tartozik. Szegény jó Monsieur Sauce, akiről
tudom, hogy a szíve mélyén, titokban királyhű, látható zavarral
küzd. Nem úgy a postamester: ő bezzeg diadalmámorban
tobzódik!
‒ Madame Rochet ‒ horkan fel Drouet, s a lábam elé köp ‒
azazhogy Felséges Asszonyom, biztos vagyok benne, hogy
monsieur le maire kényelmes szálláshelyet talál majd az ön kis
vakarcsainak az intézménye kamrájában, míg mi a letartóztatási
parancsra várunk.
‒ Bizonyára úgy érti: amíg mi Bouillé tábornokra és a
dragonyosaira várunk ‒ vetem oda ennek a törpe nyomorultnak:
nagyon nem szenvedhetem már a pimaszságát. ‒ Azonfelül
Choiseul herceg és a huszárjai is minden pillanatban itt lehetnek.
Míg a Nemzeti Gárda fogdmegjei elvezetik a borbélyt, Drouet
sátáni kacajban tör ki, elővillantva ritkás, dohánytól szennyezett
fogsorát. Fáj a szívem a kisöregért: vajon mit mívelnek vele, hogy
királyhűként leplezte le magát?
Monsieur Sauce valóban szállást kínál nekünk a polgármesteri
hivatalban, ami egyben az otthona is: nincs más választásunk, mint
követni őt a jellegtelen kis faházba, a lezárt, kék zsalugáteres
ablakok mögé. Két falusi ajánlkozik önként, hogy fegyveresen ‒
azaz egy-egy vasvillával a kezükben ‒ őrködjön az ajtó előtt. De
nem ám azért, hogy megvédjenek bennünket az esetleges
támadásoktól, hanem hogy megóvjanak minket a szökésnek még a
gondolatától is.
Ez a Varennes olyan kicsi, hogy itt még az Hôtel de Ville, a
városháza sem egyéb egy fűszeres raktáránál! A tisztelettől félholt
polgármester, Monsieur Sauce, pedig egy szerény kiskereskedő. A
rezidenciája a ház emeletén van, itt kínál fel egy aprócska
összecsukható ágyat, ahol a dauphin, rá se hederítve a körülötte
zajló eseményekre, azonnal begubózik, és már alszik is: a takarót
Madame Sauce kölcsönözte.
Miután nincs elég szék, hogy mindnyájunknak jusson, az amúgy
tetszetős szobácskában szétszórt, árukkal telt ládák is
ülőalkalmatosságul szolgálnak, ezeken foglal helyet Madame
Élisabeth, Madame de Tourzel, és mesdames Neuville és Brunier,
a két cselédlányom: a miénkkel együtt az ő kocsijukat is
megállásra kényszerítették. Lajos ragaszkodik hozzá, hogy a
hölgyek jelenlétében állva maradjon. Úgy fogadja a polgármester
kéznyújtását, mint a fivéréét.
‒ Így igaz, monsieur le maire ‒ mondja neki valóban én vagyok
a király, és most az ön felelősségére bízom a sorsomat, valamint
drága hitvesemét és szeretett nővéremét, nemkülönben imádott
gyerekeimét. Az életünk, de mondhatnám úgy is: Franciaország
sorsa az ön kezében van. ‒ Monsieur Sauce szeme kerekre tágul e
szavakat hallván, szemöldökét az eddiginél is bozontosabbra
görbíti, Lajos pedig biztosítja őt, hogy esze ágában sincs elhagyni
az országot. ‒ De ‒ folytatja férjem ‒ kérem, permettez-nous, hadd
folytassuk utunkat. Csak a határig szeretnénk eljutni, egy
helyőrségbe, ahol fellelem mindazt a szabadságot, melyet
Párizsban megtagadnak tőlem. ‒ Sauce szemébe most részvét
költözik. ‒ Onnan pedig ‒ magyaráz tovább Lajos ‒ könnyebb lesz
megtalálnom a hangot a Nemzetgyűléssel. Tudom, hogy ennek
tagjai közül is sokan félnek a túlzottan radikális eszmék
képviselőitől, kiknek engedelmeskedni kényszerülnek. Nekem nem
áll szándékomban az Alkotmány ellen lázadni, épp ellenkezőleg,
megóvni szeretném: és ezt megmondhatja az ön láncos
kutyájának, Drouet úrnak is. Ha most letartóztat, az nem csak az
én és a családom, de egész Franciaország vesztét jelentheti.
Lajos sietősen beszél, de egyszerűen és meggyőzően. Mindig
ilyenkor a legtalpraesettebb: amikor rá kell ébresztenie valakit,
hogy valóban törődik vele s jólétével, éppen úgy, ahogyan
valamennyi alattvalójáéval.
‒ Mint polgártársa, mint embertársa, mint családfő, kérem,
hogy tegye szabaddá az utat előttünk, és tegye lehetővé, hogy
eljussunk Montmédy erődjébe. Ha odaérünk, egy röpke óra
múltán mi magunk és velünk egész Franciaország megmenekül
azoknak karmai közül, kik másra sem vágynak, mint arra, hogy ott
irtsák a királyhűeket, ahol csak érik őket ‒ néz egyenest a
polgármester szeme közé Lajos; az megrökönyödve hallgatja
királya könyörgését. ‒ Monsieur, ha ön valóban tisztelettel
viseltetik ama férfiú iránt, akit királyának nevez, akkor
engedelmeskedik a parancsomnak, és nem hátráltatja, hogy útnak
induljunk.
Monsieur Sauce szája akaratlanul is megremeg: úgy tetszik,
mind’ járt elsírja magát.
‒ Nem lehet, Sire ‒ válaszol rekedten. ‒ Higgye el, ha tehetném,
azonnal megtenném, de nem lehet ‒ néz át a szobácska túlsó
végébe, ahol asszonya épp a felmelegített zöldséges
birkahúslevessel telt tálakat adja Madame Élisabeth s a
szolgálólányaim kezébe, gondoskodva róla, hogy a gyermekeknek
is jusson belőle, ha majd felébrednek. ‒ Mint látja, házasember
vagyok, kicsiny gyermekek atyja magam is, és korántsem
nevezném magam bátor embernek, Majesté. Igenis féltem őket
attól a sorstól, mely abban az esetben érné őket, ha megtagadnám
az engedelmességet az afféle emberektől, mint Drouet polgártárs.
Tudja, a Jakobinus Klub… Aztán meg a katonák… ‒ dadog a
polgármester, és a szeme eközben kidülled, akár a sarokba
szorított kutyáé.
Lajos nehezet, mélyet sóhajt: hamar feladja a küzdelmet.
Hogyan lehetséges, hogy a szenvedély, melynek az imént tanújelét
adta, s amelyet cáfolhatatlan érvekkel támasztott alá, így, egy
csapásra eltűnjék? Most összecsücsöríti ajkait.
‒ Hát akkor maradunk. Bouillé, Choiseul és a regimentjeik
amúgy is bármelyik pillanatban itt lehetnek. Addig is, jó uram, nem
akadna a háznál egy morzsa kenyér és egy darabka sajt, hogy
éhségemet csillapítsam?
Nem, nem hiszem, hogy férjem valóban megéhezett volna:
inkább csak az izgatottságát kívánja enyhíteni az étellel, mint tette
mindig is. Persze ennyi megpróbáltatás közepette nem csoda, ha
lelke nyugodalmát elveszíti ‒ én azonban pont az ellentéte vagyok
e téren. Lelkem oly nyugtalan, hogy egy falatot sem tudnék
lenyelni.
Monsieur Sauce alázatosan meghajol: látszik rajta a
megkönnyebbülés, hogy felmentették a további politizálás alól.
Ételből pedig igazán nincs nála hiány, elvégre mégiscsak fűszeres
az istenadta.
‒ Szabad lesz egy üveg bort hoznom, vagy inkább kettőt, Votre
Majesté? Esetleg egy kis konyakot?
Férjem köszöni, nem kér a tömény italokból. Valójában ritkán
adja ivásnak a fejét, holott valaha iszákosnak bélyegezték, nem
tudván, hogy rövidlátása az oka annak, hogy olykor imbolyogva
jár.
Sehogy sem akar véget érni az éjszaka. Ülök tehetetlenül egy
fűszeres házában, az árukat rejtő ládákon, oly közel és mégis oly
távol a szabadságtól, hogy attól tartok, sosem találkozunk vele.
Jóllehet a vészharang már nem riaszt a kongásával, az odalenti
zsivaj csak nem akar csillapulni. Ha kinézek az ablakon, azt látom,
hogy az ég mélykékből koromfeketére váltott. Még jócskán az első
hajnali sugarakat lesem, mikor dörömbölnek az ajtón. Előkapom
apám óráját: hajnali ötre jár.
Valaki feltépi az ajtót: Monsieur de Romeuf az, Lafayette
helyettese. A kezében hivatalos irat, a szemében szánakozás.
Bemutatja a társát, majd rázendít a közlendőjére.
‒ Vos Majestés, Bayon polgártárs és jómagam azért jöttünk,
hogy kihirdessük a parancsot minden állami hivatalnok számára:
a francia királyi család valamennyi tagját e rendelet értelmében
őrizetbe kell venni.
Madame Élisabeth felsikolt: kevés híja, hogy el nem ájul.
Madame de Tourzel sírásban tör ki.
Felpattanok a nevetséges ládáról, remegve a döbbenettől.
‒ Ön, Monsieur Romeuf? Éppen ön? Ezt aztán igazán nem
vártam volna! Ön, akiről mindig azt hittem, hogy a barátunk? ‒
Úgy felzaklatott az érkezése, hogy alig tudom csillapítani hangom
remegését, pedig emiatt csipogásnak hangzik. De a Tuileriákban
alig múlt el nap anélkül, hogy ne találkoztam volna Lafayette
szárnysegédjével, ő pedig minden egyes alkalommal mosollyal
nyugtázta eme találkozásokat. Ráadásul jóképű férfi: egy másik,
szebb világban minden bizonnyal férjhez adom hozzá valamelyik
szolgálólányomat.
Romeuf könnyes szemmel nyomja az iratot Lajos kezébe: ő
sebtiben belepillant, aztán az ágyra ejti, ahol a gyermekek
alusznak.
‒ Franciaországnak nincs többé királya ‒ jelenti be fakó
hangon. Tehát feladta, feladott mindent.
Mintha álmot látnék, ügy nézem a papírlapot, amint lassan,
szinte lebegve aláhullik az ágyra, ám egy pillanat alatt felébredek
az álmodozásból. Úgy kapom le a papírlapot az ágyról, mintha
puszta jelenlétével felgyújthatná a fekhelyet és benne a
gyermekeimet.
‒ Nem akarom, hogy ez az izé, ez a cetli megfertőzze a
gyerekeket! ‒ kiáltom, s az összegyűrt letartóztatási parancsot a
földre dobom.
‒ Majd én felveszem ‒ üti meg a fülemet egy úriember hangja.
Sarkon fordulok, s finalement meglátom az ifjú Choiseul herceget,
ki az ajtóban áll: mögötte, a Monsieur Sauce raktárába vezető
lépcsőn állnak huszárjai. Eddig hol a pokolban lófráltak?
 ‒ És hol van De Bouillé tábornok az embereivel? ‒ kérdezem
inkább, a jogos kifakadás rikoltása helyett.
A fiatal herceg elsápad.
‒ Csak most ébredeznek, Felséges Asszonyom. A friseur,
Monsieur Hautier, azt mondta nekik, hogy ön mégsem érkezik ide,
tehát visszatértek a kaszárnyájukba, Stenay-ba. Az a szomszédos
városka, Majesté. De hamarosan újra felszerelkeznek, és sietnek
ide, amilyen gyorsan csak a lovaiktól telik.
Egy árva szót sem értek abból, amit összehordott, úgyhogy
magyarázatot követelek. Choiseul erre dadog valamit: Léonard
értesítette, hogy valahol az úton úgy döntöttünk, másfelé
megyünk, mint amerre eredetileg terveztük ‒ vagy tudom is én,
miféle badarságot. Fogalmam sincs, honnét veszi magának a
bátorságot a friseur, hogy a nevünkben nyilatkozzék, holott nem
láttuk egymást, mióta elbúcsúztunk; és főként, hogyan merészelt a
nevünkben feloszlatni egy regiment katonát, akiknek az lett volna
a feladatuk, hogy a biztonság és a szabadság felé kísérjenek
minket. Minden egyes porcikám remeg a haragtól. Képtelenség,
hogy Léonard Hautier árulóvá legyen: minden ízében királyhű
volt világéletében. Ám egy pillanatnyi megvilágosodás fényében
hirtelen belátom, hogy nemcsak királyhű, de ostoba és gyáva is, és
ha valami nem a tervek szerint alakul, rögtön elveszti a fejét.
‒ Még mindig van mód a menekülésre, Majestés ‒ eseng
Choiseul: most veszem csak észre, félig gyermek még, szikrája
sincs benne annak az erőnek és annak a tapasztalatnak, ami a
nagybátyját kiemeli a halandók sokasága közül. Fejemben ott
visszhangzik Maman tanácsa, mit adott volt egykoron: hogy sose
bízzam egy gyermekre a felnőttek munkáját. ‒ Negyven huszár
jött velem ‒ hebegi az ifjonc. ‒ Hetet leszállítok a lóról, így önök
közül minden felnőttnek jutna ló, és egy még Madame Royale alá,
a királyné pedig ölébe veheti a dauphint. Így harminchárman
maradnak önök körül, védőfal gyanánt, hogy
megmenekülhessenek.
Kiáltást hallok odakintről. Lábujjhegyen az ablakhoz osonok,
széthúzom a zsalugátert, a réseken át lopva egy pillantást vetek a
főtérre. Legalább tízezren verődtek össze az ablakunk alatt:
nyilván a hitvány postamester, Drouet, és cimborája, Bayon
polgártárs tüzelték fel őket a gyűlölködésre. De hát honnét
kerültek elő ezek a szántóvetők? Mert ennyi ember biztosan nem
lakik Varennes kis városkájában. Feltépem az ablaktáblákat.
‒ Ha Bouillé tábornok megérkezik, földig rombolja a
viskóitokat, mindőtökét! Felégeti a termést, földjeiteket sóval hinti
be! Hitvány árulóknak mond majd titeket! Holott nem vagytok
azok, csak hazafinak hiszitek magatokat, mert azt kiabáljátok, hogy
a királyt és családját mint közönséges bűnözőket kell Párizsba
visszatoloncolni.
Azzal becsapom az ablakot, de a „Párizsba! Pá-rizs-ba! ‒
kiáltásokat így is hallom. És ahogy a hajnal első sugarai átfúrják az
éjszaka sötétjét, egy vékony hangocskát hallok a többi fölé
emelkedni: „Párizsba, vagy itt helyben felkoncolni mindet!”
Néma csönd ereszkedik le kis szobánkra. Monsieur Sauce
megremeg, az arca hamuszínűre sápad.
‒ Mik a lehetőségeink? ‒ kérdezi pragmatikusan Lajos.
Óvatosan beszél, minden szavát megfontolja, ezzel is telik az idő. ‒
Kivárhatjuk, míg megérkezik Bouillé tábornok, vagy
keresztülvághatjuk magunkat a tömegen.
‒ Nem hagyná legalább a kicsikéket aludni még egy keveset? ‒
könyörög Madame de Tourzel. ‒ Mit vétettek ők? Hát nem látja,
milyen fáradtak? Szegény ártatlanok!
Odalent a tömeg egyre csak követelődzik, hogy vigyenek minket
Párizsba. Madame de Neuville, az egyik szolgálólányom, hirtelen
felsikolt, s a padlóra veti magát. Egész testében remeg,
fékezhetetlen görcsökben rángatódzik.
Lajos a csuklómnál fogva odahúz magához.
‒ Sosem említette, hogy madame la marquise epilepsziás ‒
suttogja, hangjában mélységes aggodalommal.
‒ Mert nem is az ‒ mormolom vissza. ‒ Csak jó színésznő, de
olyan, hogy a Comédie-Franҫaise is felfogadná.
Vízért kiáltunk, meg levegőért, bármiért, ami segíthet egy
asszonynak ebben az állapotában. Még orvost is hívatnánk, de
kérésünk visszautasíttatik. Végül férjem bejelenti, hogy éhezik. Kell
itt lennie még egy kis kenyérnek és sajtnak. No és hol az a
zöldségleves, melyről annyi szépet és jót hallott? Nem tehetek
róla, de még ebben a rettenetes helyzetben is kénytelen vagyok
elfojtani egy mosolyt: Lajos mindig is úgy evett, mint aki az
éhhaláltól menekszik meg éppen. Minden falatot a legnagyobb
figyelemmel rág meg, hagyja, hadd fussanak a másodpercek: talán
azt reméli, hogy az egyik majd a szabadulásunkat hozza el.
Ám hosszú habozás után mégis úgy dönt, hogy nem próbál
menekülni. Mint mondja, úgy véli, a főtéren s a környező utcákon
tolongó több ezer léhűtő között sok a fegyveres: a többségüknek
csak sarló és vasvilla jutott, de néhánynak puskája is lehet. Nem
kívánja egyikünk életét sem kockára tenni, de azt sem, hogy a
huszárok kénytelenek legyenek a tömeg közé lőni
megtorlásképpen.
‒ Ártatlan nők és gyerekek is lehetnek közöttük ‒ hajtogatja.
Üres tekintettel méregeti a papírt, mely még most is a padlón
hever. ‒ Valakinek rájuk is tekintettel kell lenni.
Hajnali hat lett, de Bouillé és az emberei még most sem
érkeztek meg. Minden percben távoli lódobogást vélek hallani,
hogy aztán minden egyes alkalommal csalódás érjen.
‒ Majesté, ön mit javasol? ‒ fordul hozzám Choiseul. ‒ Az
embereim a parancsaikra várnak.
Férjemre pillantok. Lajos határozatlansága mindig is az
őrületbe kergetett, de tudom azt is, hogy ha végre eldönt valamit,
akkor általában a helyes döntést hozza meg ‒ ám többnyire túl
későn. Én azonban csak királyné vagyok, nem királynő, bármint
vélekedjenek is efelől a népek.
‒ Monsieur le dúc ‒ adom meg a választ ‒, a döntés joga
egyedül Őfelségéé, én csupán követem őt. Aztán meg ‒ élezem
dacosra a hangomat, a förtelmes Bayon polgártárs kedvéért, ki
épp most lép a szobába ‒ Bouillé tábornok hamarosan
megérkezik.
Drouet kinyitja az ablaktáblákat: a szobácska zajjal telik meg.
‒ Hát azt hiszi, azok keresztül mernének vágni ezeken? ‒ mutat
diadalmasan a kinti lázongókra. ‒ Varennes hűséges népe ízekre
szedné őket, mintha csak a szénát kaszálnák le, úgy!
Bárányok vagyunk, s csapdába estünk.
Hat óra harminckor lovainkat hámba fogták, és a berliner,
valamint a szolgálóleányaimat szállító kocsi is a főtéren várakozik.
Társaságunk, a Drouet és Bayon irányította csőcselék őrizetében
leereszkedik Monsieur Sauce házának szűk lépcsőjén, ki a ház elé,
ahol is a postamester bejelenti, hogy „a derék polgárok
győzedelmet arattak, s most elviszik a királyt a Nemzetgyűlés
elébe”. Izgatott kiáltozás tölti be a teret, köztük egy-egy „Vive le
roi!” is; bár jóval gyakoribb a „Vive la Nation!”. Most fedezem fel,
hogy a kobakok java részét az a nevetséges „szabadságsipka” fedi.
Choiseul herceg huszárjai kettéosztják a tömeget, hogy
eljussunk kocsijainkhoz. Ahogy a kezét nyújtja, hogy felsegítsen a
berliner hágcsóján, elkapom a csuklóját, s egyenest a szemébe
nézek.
‒ Mit gondol, Von Fersen gróf biztonságban van? ‒ mormolom
oda a kérdést.
‒ Bizonyos vagyok benne ‒ feleli, de hangjából kicseng, hogy
valójában fogalma sincs róla.
‒ Kérem, ne hagyjon magunkra minket ‒ suttogom hadarva.
A következő pillanatban a Nemzeti Gárda egyik pribékje nagyot
üt a hátára, s a herceg a földre hanyatlik. A szablyája után kapna,
de a gárdista rálép a karjára. A reccsenő csont hangja, majd a
rákövetkező jajkiáltás egész testemben megremegtet.
Visszafordulok, hogy sebesült lovagom segítségére legyek, de egy
másik felfegyverzett gazember gorombán betuszkol a kocsiba. A
kocsis megcserdíti az ostorát, a lovak nekilódulnak, s én már csak
patáik kopogásának zajával keveredve hallom a vérfagyasztó
parancsot: „Letartóztatni Choiseul polgártársat!”
 Tizenhatodik fejezet

Hosszú út hazafelé

1791. június 22.

Harmadik napja már, hogy nem fürödtünk. Nincs a világnak

annyi parfümje, amely elfedhetné az izgalom és a nyugtalanság
bűzét. A berliner belsejében tikkasztó a hőség, holott még
épphogy elkezdődött a reggel. Annyi szilajul rikoltozó hang hatol
be, annyi vigyorgó pofa bámul be a kocsinkba, hogy egy
örökkévalóságnak tetszik, míg végre a Place de Latry a hátunk
mögé kerül. Mindmáig tökéletesen tisztán él emlékezetemben az a
rettenetes októberi nap, két évvel ezelőtt, midőn Versailles-t
kellett elhagynunk. Akkor is szinte szóról szóra ugyanezeket a
gúnytirádákat hallgattuk, és ugyanezeket a forradalmi nótákat
kurjongatták, köztük a Qa Ira visszataszító sorait. Az őrültek vették
át a hatalmat a bolondokházában.
A határ felé még nyaktörő sebességgel utaztunk, ám most, hogy
visszautazunk a fővárosba, úgy vánszorgunk, akár egy temetési
menet. Ugyanazon az úton megyünk végig, mint amelyiken kelet
felé indultunk. Amikor megállunk lovakat váltani, nem bírom
tovább magamba fojtani a kérdést, hogy ugyan miért. A kísérő
lovasok egyike, a Nemzeti Gárda katonája adja meg a választ:
azért, mert ezen az úton kevesebb a ház, csökken a veszély, hogy
valaki meg találná gyilkolni a királyi családot. Libabőrös leszek a
félelemtől, a szám is kiszárad.
‒ Értem ‒ bököm ki a feleletet, szinte hang nélkül.
A nap sugarai mintha dörömbölnének a kocsi tetején: a család
képtelen egyetértésre jutni abban a kérdésben, hogy kinyissuk-e
az ablakokat vagy sem. Oly lassan haladunk, hogy ha kinyitnék,
csak a legyeket invitálnánk be magunk közé, hogy még
elviselhetetlenebbé tegyék a sorsunkat.
Végre-valahára elérjük Châlons-sur-Marne városát, ahol
hatalmas tömeg gyűlik össze, hogy kigyönyörködje magát
megaláztatásunkban. Egy, csak egy bátor lélek akad közöttük, ki
kalapját levéve, tisztelgéssel fogadja jöttünket, ahogy begördülünk
a főtérre: az öreg Dampierre gróf az. Gesztusát őrjöngő üvöltözés
kíséri. A csőcselék feltartóztatja a berlinert: egy lépést sem
mehetünk tovább. Kinyitom az ablakot, kihajolva próbálom
megállapítani, mi ajzotta fel így a tömeget.
‒ Nincs mitől tartania, Majesté ‒ adja meg a felvilágosítást az
egyik kísérő ‒, csak egy bolondot koncoltak fel, ki túl közelre
merészkedett a batárjukhoz.
A balsejtelem, hogy ez a világ egyre csak romlik, néhány percen
belül újfent beigazolódik, amikor egy dárda végén a kocsi ablaka
felé nyújtják szegény De Dampierre gróf levágott fejét: nyakának
csonkjáról még ekkor is vér csöpög. Madame Royale felsikolt.
Madame Élisabeth alig kap levegőt a rémülettől. Arany
rózsafüzérét, melyet szünetlen magánál tart, görcsösen szorítja a
nyakához, s imát rebeg a szerencsétlen gróf lelki üdvéért, akit
azon egyetlen vétke miatt mészárolt le a tömeg, hogy
kinyilvánította tiszteletét a koronának.
Szédülök, savanyú íz terjeng a számban, mintha okádni
akarnék. Lajos ábrázatáról lehetetlenség leolvasni, mit érez.
Állkapcsát megfeszíti, mint aki kitörni kész sírást fojt el, de alig bír
megálljt parancsolni könnyeinek. Néz meredten előre, azt sem
bánja, hogy mi végignézzük eme iszonyatos színjátékot: az a
legfontosabb most neki, hogy a nép ne kapja rajta, amint szabad
folyást enged érzelmeinek.
Châlons, a mészárlás helyszíne után letérünk a tervezett útról.
Épernay a következő állomásunk, az ottani relais de poste: míg a
lovászok lecserélik a lovakat, úgy döntünk, betérünk a fogadóba,
hogy kinyújtóztassuk elgémberedett tagjainkat, és együnk is
valamicskét. Épp amikor belépnék az ajtón, újabb csőcselék gyűl
körénk, hogy sárral dobáljon és trágár szavakkal szidalmazzon
minket. Kocsisaink, kik a határ felé vezető utunkon hajtottak, s
most megbilincselve, egymáshoz láncolva kuporognak a bakon,
szintén a vitriolos támadás tehetetlen célpontjául esnek: épp azok
a gárdisták kényszerülnek kardjuk erejével a védelmükre kelni,
akik foglyul ejtették őket. A tömeg váratlanul közelebbre nyomul,
izzadt mancsok kapkodnak felénk. A Nemzeti Gárda fegyveresei,
holott azért vannak, hogy visszakísérjenek bennünket Párizsba,
kénytelenek védelmezni a családot, melyet oly olthatatlanul
gyűlölnek. A tumultusban valaki letépi a ruhám szegélyét: bent, az
ivóban aztán a fogadós lánya vállalkozik rá, hogy megvarrja. Egy
Lajos-arannyal hálálom meg fáradozásait.
Később, mikor Lajos fintorgó, verítékben úszó arccal kilép a
fogadóból, s az egyszerű, szürke kabát úgy lóg a vállán, akár egy
vándorlegény kaftánja, egy tenyérbe mászóan pimasz némber
arcul köpi. Fehéren habzó nyál folyik le férjem egyik orcáján, míg
a másikon sós könnycseppek patakzanak. Ez már neki is túl sok,
végre ő is felháborodik. Emberek, ez itt Franciaország királya, a ti
uralkodótok! Ahogy Lajos segítségére sietek, karjaimban a
dauphinnel, egy férfi hangja váj a fülembe.
‒ Ne mutogassa itt nekünk azt a kölyköt! Mindenki tudja, hogy
nem ez a dagadt disznó az apja!
A falusiak nem szűnnek meg szidalmazni bennünket, miközben
a berliner felé igyekszünk. De legalább kövekkel nem dobálnak,
bár egy satrafa épp ezzel fenyegetőzik, míg a hintó lépcsőjén
kapaszkodunk fölfelé.
‒ Csak óvatosan, ma petite! Hamarosan másféle lépcsőkre
hágsz majd!
‒ Ezzel meg mit akart, Maman? ‒ értetlenkedik Madame Royale.
‒ Ce n’est rien ‒ válaszolom: vagyis hogy semmit. ‒ Ne is
gondolj rá, Mousseline ‒ sóhajtok, végigsimítom fekete fürtjeit, s
közben kétségbeesetten próbálom kiűzni emlékeim közül a képet,
ahogy a boldogtalan Favras márki felfelé lépdel a bitófa lépcsőjén,
hogy meglakoljon királyhűségéért, melyért immáron másfél éve
felakasztották. Akkor még nem sejthettem, hogy az
elkövetkezendő hónapok rémségei szinte megszelídítik ezt az
emléket.
Miután farkasszemet néztem az őrjöngő tömeggel, kénytelen
vagyok könyörögni a Nemzeti Gárda katonáinak, hogy védjék meg
hűséges segítőinket is: reszket a szívem, ha Monsieur de Malden
és a többiek sorsára gondolok. Nyilván étlen-szomjan vészelik át
az utazást: hát legalább egy korty friss vizet adjanak nekik!
Aznap délután, egy Dormans nevű falucskába érvén, a
Nemzetgyűlés három képviselőjébe botlunk.
‒ Bon après-midi, Votre Majesté ‒ köszönt a vezetőjük. ‒
Kollégáim és jómagam részesültünk ama megtiszteltetésben, hogy
önöket a fővárosba kísérhessük.
Antoine Barnave a beszélő neve: a Jakobinus Klub egyik
különösen megátalkodott alapító tagja, bár úgy hírlik, akárcsak
Mirabeau, ő is hajlamos visszahőkölni elvbarátainak egy-egy, még
az övénél is radikálisabb eszméje hallatán. Barnave bemutatja a
társait is.
Az egyikük Jérôme Pétion, Villeneuve képviselője, a
rettenthetetlen forradalmár: ő a továbbiakban a királyi család
útitársául szegődik a berlinerben; a másikuk De La Tour-
Maubourg gróf, ő a szolgálóleányaim batárjában utazik majd.
Pétion neve ismerősen cseng, össze is borzadok, ahogy
meghallom. Alig néhány nappal az indulásunk előtt választották
meg a párizsi büntetőbíróság elnökének. Csak nem azért
csatlakozik hozzánk, hogy Párizsba érkezvén azonnal bíróság elé
citáljanak minket? Nem kisebb aggodalommal tölt el De La Tour-
Maubourg gróf jelenléte sem, hiába nemesi születésű. Csekélyke
két évvel fiatalabb nálam: hát mit remél attól, hogy a rebellisek
oldalára állt? Ahogy felhág a batár lépcsőjén, tekintete
összetalálkozik az én pillantásommal: remélem, a gyász és az
árulás feletti fájdalom, mi szememből sugárzik, egy életre
szégyennel tölti el.
Berlinerünk elég tágas ahhoz, hogy kényelmesen elférjen
benne négy felnőtt és két gyerek, ám a két újabb felnőtt
benyomakodása az eddigieknél is kellemetlenebbé teszi utunkat,
kivált ebben az elviselhetetlen hőségben, melyben ruháink selyme
úgy tapad a testünkhöz, mintha fürödnénk benne, és a levegő oly
párás, hogy Madame Élisabeth olvasójának gyöngyszemei
összetapadnak tőle. Pétion polgártárs, aki többször is elmondott
engem mindennek a Nemzetgyűlés színe előtt, most büszkén feszít
az oldalamon: olyan közel ült hozzám, hogy még a csípőjéből
áradó hőt is érzem szoknyám anyagán keresztül. Homlokáról
verítékcsöppek peregnek alá, és biztos vagyok benne, hogy
nemcsak a berlinerben uralkodó meleg izzasztotta meg, de a
kivételes társaság is.
Családom azonban eltökélte magát, hogy a mai napon is
ugyanúgy viselkedik, mint bármely másikon ‒ tehát úgy fogadjuk a
képviselőket, ahogy tisztelt vendégeinknek kijár, s nem úgy, mint
ellenségeinket. Hadd győződjenek meg róla ők maguk is, a saját
szemükkel, hogy nem az a hárpia vagyok, akinek az utcán
osztogatott gúnyiratok beállítanak, s nem is az a szárnyas
szörnyeteg, aki a karikatúrákon rémiszti a népet. Rostonsülttel
kínálom őket, és kacsatojással, hozzá hideg spárgát szolgálok fel
Mornaise-mártással.
A bor a legkiválóbb évjáratokból és a berlinert megjárt, külön
erre a célra készült hűtőből kerül elő. Pátion polgártárs azonban,
úgy látszik, most nincs csevegős kedvében. Kecsesen, akár egy
rend-őrmester, a szökésünkkel kapcsolatos részletekről
faggatódzik.
‒ Mi volt a neve annak a kocsisnak, aki egészen Bondy
állomásáig fuvarozta önöket?
Ebbe a kérdésbe beleremeg a gyomrom.
‒ Én úgy tudom, valami svéd úriember volt az illető ‒ kotyog
közbe Barnave.
Eszmecserénket oly hideg tekintettel folytatjuk, hogy egy
pillanatra még a berliner belsejében is hűvösre fordul az idő.
‒ Messieurs ‒ felelem, olyan behízelgő hangon, amilyenre
képességeimtől e pillanatban futja ‒, ugyan, honnan tudnám én a
kocsis nevét? Miért kellene tudnom? Utazásunk első éjszakáját egy
Dormans nevű községben töltöttük, az ottani szerény kis
fogadóban. Az ajtónk előtt őrszemek silbakoltak, nehogy
megszökjünk az éjszaka kellős közepén, egy szál hálóingben és
papucsban. Ráadásul az ágy vasváza úgy berozsdásodott, hogy
Lajos inkább egy székben aludt, de még így sem jött álom a
szemünkre, az egész család ébren töltötte az éjszakát.
‒ Maman, mikor hagyják végre abba a kornyikálást? ‒ lamentál
Mousseline, a szemét dörzsölve. Ugyanis épp alattunk, az ivóban a
Nemzeti Gárda katonái ivásnak adták a fejüket, dalolásznak,
kurjongatnak napszállta óta. Vastag talpú csizmáik verik a ritmust
a harmonika nótájára, s közben énekelnek, olyasféle szövegeket,
melyek sehogy sem valók gyermekeim fülének. A dauphin
szerencsére már alszik: akár egy kagyló a héjába, úgy
beburkolódzott. Álmában fel-felnyög: az ég tudja egyedül, miféle
rémálmok gyötrik.
 A petit déjeuner után ‒ száraz pirítós, gyönge kávé ‒ folytatjuk
utunkat. Újabb elviselhetetlenül meleg nap áll előttünk. Időtlen
idők óta egy csepp eső sem esett. Az út olyan száraz, hogy
hamarosan por lepi be a kocsinkat, porfelhőbe gubódzva
döcögünk Párizs felé, akár a vándorcirkuszosok.
Egy órával annak utána, hogy ivott egy palack limonádét, a hat
éves dauphin fészkelődni kezd az ölemben, és bejelenti, hogy Papa,
je dois faire pipi. A Nemzetgyűlés küldöttei nem tehetnek mást,
muszáj felnevetniük, hallván, hogy kicsiny gyermek létére milyen
egyenesen a tárgyra tér, és egyáltalán nem zavartatja magát két
idegen jelenlétében sem. Ám még az ő cinikus szívük is elolvad,
mikor látják, hogy a király nem afféle zsarnok, hanem igenis
szerető atya, ki felemeli gyermeke hálóingét, és kigombolja a
kisnadrágot alatta, majd, miközben a kocsi ide-oda imbolyog,
benyúl az ülések alá az ezüst éjjeliedényért, és biztos kézzel tartja,
míg csak fiacskája be nem végzi a dolgát.
Hogy gyorsabban múljék az idő, játékokat játszunk a
gyermekekkel, például megszámoljuk, hány fehér lovat látunk
útközben: Madame Royale szentül hiszi, ha megpillantunk egyet, s
közben kívánunk valamit, az beteljesül. A dauphin mindenáron el
kíván dicsekedni az idegenek előtt, hogy mennyit fejlődött az
olvasás terén, s elkéri papája térképét. Ujjacskájával egy-egy
városnévre bök, s hangosan kiolvassa. Izeg-mozog az ölemben,
végül kifejezi vágyát, hogy átülhessen Monsieur Barnave ölébe:
megtetszettek neki a képviselő úr csillogó kabátgombjai.
Franciaország gyermekét tehát egy olyan férfiú ringatja az
ölében, kinek szíve ég a vágytól, hogy megdöntse a monarchiát!
Erre a gondolatra felforr a vérem, mégis el kell tűrnöm, hisz
tudom, az utazás megaláztatásain sokat enyhít, ha mindnyájan jó
kedélyben tesszük meg.
A képviselők eddig abban a hitben éltek, hogy mindent tudnak
már a királyi családról, elvégre az életünk java része a világ szeme
előtt zajlott. Most, ezen az átokverte úton azonban kénytelenek
beismerni, hogy szinte egyáltalán nem hasonlítunk azokra a
kevéssé hízelgő portrékra, melyeket a karikatúrák s a gúnyiratok
szerzői rajzoltak rólunk.
‒ Ugyan már, messieurs ‒ nevetek fel ‒, hát tényleg azt hitték,
hogy karmaim és pikkelyeim vannak?
 Ám én is szeretném megismerni őket: kettejük közül a
fiatalabbik, azaz Monsieur Barnave tűnik inkább szóra
foghatónak.
‒ Én egy ügyvéd fia vagyok, és, mint ilyen, abban a
meggyőződésben nevelkedtem, hogy rendíthetetlenül higgyek a
törvény szavában és szellemében ‒ kezdi a meséjét, majd rögvest
bevallja, hogy mindennek ellenére egy ízben mégis dacolnia kellett
velük. ‒ De volt enyhítő körülmény is ‒ fog bele a történetébe, bár
a szemünkbe nézni nem mer ‒, először is, csak tizenhat éves
voltam. A kisöcsém mindössze tizenhárom. Korához képest
szokatlanul nagyra nőtt, főként deréktájban, azaz kövér volt, akár
a disznó, s az arcát pattanások és kiütések éktelenítették, a korán
kezdődő kamaszkor szokott stigmái. Szegény Damas állandó
céltáblája lett a vele egykorú fiúknak Grenoble-szerte. Gúnyolták,
ahogy tudták: un crapaud, ez volt a csúfneve, varangy, varangy,
kiáltották oda neki lépten s nyomon, ha az iskolából hazafelé
igyekezett. Egy délután valamiféle nézeteltérésbe keveredett a
többiekkel, azok meg az árokba lökték. Közben eltört a karja.
Amikor megtudtam, mi történt, úgy feldühödtem, hogy a
gúnyolódó fiúk vezérét párbajra hívtam ki, holott tudtam, hogy a
párbajozást tiltja a törvény.
‒ Meg is vívott vele? ‒ kérdezem.
‒ Igen ‒ bólint Barnave ‒, az öcsém ellen elkövetett gyalázatos
támadást súlyosabb bűnnek láttam, mint azt, hogy törvényt szegve
párbajozzak. ‒ Még most, hosszú évek múltán is elsötétül a
tekintete, ahogy az emlékeket felidézi, máig él benne az
együttérzés zaklatott életű öccse iránt.
Hamar felfedezem, hogy Antoine Barnave rendíthetetlen
hűségű ember, és nyílt, egyenes lélek; ő viszont, látható
meglepődéssel, ráébred, hogy én odaadó anya és népével együtt
érző királyné vagyok. Legalább úgy meghökken, mint én, hogy egy
olyan forradalmárral találkoztam, akiben gyengéden érző szív
dobog.
A berliner zárt belsejében immáron lehetetlenség elviselni a
verítékszagot. Előkapom a lábamnál heverő táskából a
parfümpermetezőmet, hogy egy kis friss illattal javítsak valamit a
helyzeten.
Barnave polgártárs el is fintorítja az orrát a szagtól, miközben
a dauphin épp az ő kék kabátjának sárgaréz gombjaival
játszadozik.
‒ Maman, idesüss, ezekre írtak valamit! ‒ kiáltja, s végigfuttatja
ujjbegyét a domborművű betűkön. Vivre Libre ou Mourir, ez van
odaírva. Fiacskám szótagolva, lassan próbálja kiolvasni. ‒ Itt az áll,
hogy vivre, azt tudom, hogy mit jelent, mert én is élek, de a többit
nem értem ‒ adja fel a küzdelmet.
‒ Azt jelenti: szabadon élni vagy meghalni ‒ mormolom, és
eközben elkapom Barnave szégyellős pillantását. Megpróbálom
leplezni megrökönyödésemet, hogy már az arcára is az
együttérzés kifejezése ült ki: egy mosolyt küldök felé, ő pedig, még
nagyobb meghökkenésemre, viszonozza.
A szemközti ülésen Pétion polgártárs kidülledt szemmel, szinte
teljes révületben bámulja, ahogy Madame Élisabeth a kocsi
ajtajának dőlve morzsolgatja az olvasóját, meg-megrebbenő
ajkakkal, némán imádkozik.
Épp a közepén járunk június 23-a délutánjának, mikor kocsink
begördül La Ferté-sous-Jouarre főterére. A polgármester háza
előtt állunk meg. Szívmelengető látvány fogad: mosolygó gyerekek
csapata állja körül a kocsit, kik virággal köszöntenek minket, s
képviselőink engedélyezik, hogy sétáljunk egyet. Áldott csönd
honol mindenütt: nem is emlékszem, mikor éreztem utoljára, hogy
egy méhecske döngicsélése ily mennyei muzsika a füleimnek. Bár
a levegő még most is párás és nehéz, mi mégis élvezettel
szürcsöljük italunkat a polgármesterék teraszán, s
gyönyörködünk a Marne folyóra nyíló kilátásban. Monsieur
Regnard, a polgármester, a kertjébe invitál: a felesége roppant
büszke a rózsáira.
‒ Boldog vagyok, hogy épp akkor tekintik meg, midőn teljes
virágzó pompájukban díszelegnek, Votre Majesté ‒ ájuldozik a
gyönyörtől Madame Regnard, hogy a francia királyné látogatását
fogadhatja szerény hajlékában. Meglehet, nem is tudja még, miféle
okból is utazunk keresztül a városukon. Meglehet, még mindig
élnek oly férfiak és nők ebben az országban, akik szeretik az
uralkodóikat. Meglehet, nem hallott még a szerencsétlen De
Dampierre gróf sorsáról, akit azért ítélt halálra a tömeg, mert
kimutatni merészelte irántunk érzett tiszteletét.
Kihasználom az alkalmat, hogy végre szóba elegyedhetek a két
képviselővel. Soha korábban nem volt még lehetőségem arra,
hogy szinte belülről tanulmányozhassam a Nemzetgyűlés
működését: meg is lep, amikor megtudom, hogy még az ottani
képviselők sincsenek feltétlenül egy és ugyanazon a véleményen.
‒ Nekem az a benyomásom, hogy mindössze egy kérdésben
értenek egyet valamennyien: a köztársasági államforma kívánatos
voltában ‒ hozom Monsieur Barnave tudomására, ám Monsieur
de Pétion azonnal helyreigazít.
‒ A királyok és a hercegek, mióta világ a világ, egyebet sem
hoztak alattvalóikra, mint szenvedést és nyomorúságot ‒
magyarázza ‒, ám Franciaországban egyedül azok lelkesülnek a
királyság iránt, akiknek nem áll érdekükben az alkotmányos
monarchia létrejötte; akik egy harmadik utat keresnek. Az
alkotmány nélküli monarchia hívei ők, s ha egyszer magukhoz
ragadják a hatalmat, azonnal megpróbálnák hatályon kívül
helyezni a mostani alkotmányt ‒ vet egy jelentőségteljes pillantást
Barnave felé.
Egy árva szót sem értek abból, amit Pétion polgártárs
összehordott, legfeljebb annyit, hogy az összes, egymással
vetélkedő frakció hatalomra áhítozik, ám a királyság visszaállítását
egyikük sem kívánja. A legtöbb tehát, amiben Lajos és én
reménykedhetünk, legalábbis a dolgok jelenlegi állása szerint, az
az, hogy sikerül elegendő hívet toborozni az alkotmányos
királyság ‒ melynek élén Lajos állna ‒ zászlaja alá. Férjem
uralkodói jogköreit azonban alaposan megtépázták, és így már
nem lesz könnyű dolga, ha a gyűlés értésére kívánja adni, hogy
közös célért küzdenek. Elkélne egy új Mirabeau. Érdekelne, hány
éves lehet Antoine Barnave, meg is kérdezem tőle.
‒ Huszonkilenc ‒ feleli ő ‒, ám ma délután sokkal öregebbnek
érzem magam. Az elmúlt néhány napban éveket öregedtem.
Szóval fiatal még, ám máris roppant ravasz s hozzá még
becsvágyó is.
Aznap éjszaka Meaux egyik fogadójában szállunk meg, a
képviselők végre abba is beleegyeznek, hogy kinyissuk ládáinkat,
tehát ruhát is válthatunk. Minden franciák egyeduralkodója
kénytelen kölcsönkérni Pétion polgártárs ‒ a testesebbik és
magasabbik nemzetgyűlési küldött ‒ hálóingét. Lajos szörnyen
nevetségesen fest benne: domborodó pocakja fölött kis híján
felfeslik a hálóing szövete. Ám én kacagás helyett álmatlanul
forgolódom ágyamban, s azon töprengek, miféle fogadtatás vár
minket holnap, midőn Párizsba érkezünk.
Már ha egyáltalán leszünk olyan szerencsések, hogy eljussunk
odáig. Másnap, Bondy postakocsi-állomásán, acsargó tömeg
támad a kocsinkra, az oldalán dörömbölnek, a kerékagyba
kapaszkodnak, minden erejükkel azon vannak, hogy feltépjék az
ajtót. Csak egy regiment gránátos közbelépése, azoké, akik azért
jöttek elibénk, hogy a fővárosba kísérjenek, s nem azért, hogy
megóvjanak minket a támadásoktól, ment meg minket attól, hogy
ízekre szaggassanak. Hálából s azért, mert úgy látom, éhes,
egyiküket egy szelet hússal kínálom kosarunk tartalmából.
‒ Hozzá ne nyúlj! Biztos mérgezett! ‒ vonít fel egy asszonyság.
A gránátos, ki épp elfogadta volna a marhaszeletet, inkább
visszaadja, sarkon fordul, és eliszkol. Kínzóim szeme láttára
odaadom a húst a dauphinnek: ő vidáman és minden
következmény nélkül befalja. A csőcselék étvágya azonban nem
csillapodik: ők erőszakra éheznek. Vakmerőségtől és forradalmi
eszméktől részegen őrjöng tovább mindenki: az újabb áldozat egy
curé, ki épp kocsink felé igyekszik, hogy papi mivoltának
megfelelően, áldást hintsen ránk.
Barnave polgártárs rémülten és undorral tépi fel az ablakot.
‒ Franciák! ‒ kiált ki a tömegnek. ‒ Ti, kik oly derék
embereknek tartjátok magatokat, gyilkosok nemzetévé akartok
silányulni?
Szavaira, láss csodát, egyszeriben elcsöndesül a tömeg, s a curé
most már minden fenyegetéstől mentesen közelíthet kocsink felé.
Egy olvasót nyom Madame Élisabeth kezébe, aki elfogadja az
ajándékot, és a kebléhez szorítja. Az öregecske pap orcáján
könnyek csordulnak le. Ami engem illet, mostantól más szemmel
nézem Barnave polgártársat. Több van ebben az emberben, s
főként, több jó, mint eddigelé hittem.
‒ Attól tartok, egyre nagyobb lesz a merénylet veszélye ‒
mormolja ő, ahogy a kocsis megkísérli kimanőverezni a berlinert a
tömeg gyűrűjéből. Mostantól, a Párizsig vezető út nyolc
mérföldjén át, a kocsit mindkét oldalról lovas gránátosok kísérik
majd.
Azt az utasítást kaptuk, hogy tartsuk széthúzva a függönyöket,
hadd lássa a nép a királyi családot, hadd gyönyörködje ki magát
mindabban a látványban, mit halálra fáradt, agyongyötört,
mosdatlan arcunk kínál, s hadd tárgyalja ki a látottakat a dühtől
acsargó népség, mely engesztelhetetlenül gyűlöl minket.
Nem a legegyenesebb úton megyünk Párizsba: először észak
felől megkerüljük a fővárost, végül a Champs-Elysées mentén
trappolunk be. Itt is hatalmas tömeg vár minket az út mentén:
néma s ettől csak még fenyegetőbb csöndben. A férfiak orcátlanul
mind egy szálig a kobakjukon felejtik a kalapjukat.
‒ Erre utasították őket, büntetés terhe mellett ‒ súgja oda
nekem Barnave.
A Nemzeti Gárda katonái szegélyzik két oldalról az utat,
muskétájuk csövét felfelé fordították, akár egy temetési menetben.
A berliner oly ünnepélyes tempóban döcög végig az utcákon, hogy
kényelmesen el tudom olvasni a falragaszok szövegét. Aki
megtapsolja a királyt, írja az egyik, verést kap. Aki megtámadja, így
a másik, az felakasztatik.
Hát még ez a szörnyű csönd sem számít támadásnak? Ahogy a
Tuileriák palotája felé közelítünk, egyedül a Vive la Nation!
kiáltásokat halljuk. A dauphin megijed a látottaktól, az ölembe
kuporodik, sírva fakad, én pedig fiacskám hajába temetem az
arcom, hogy megkíméljem magam alattvalóink dühtől eltorzult
arcának látványától.
Este nyolckor érkezünk meg a palotához. Ahogy a kapuk felé
közeledünk, ismerős arcot pillantok meg: arcán egy diadalmas
hódító dölyfének fintorával Lafayette vár bennünket, vele két
nemesember, kik magukévá tették az ő demokratikus eszméit:
sógora, De Noailles vicomte az egyik, a másik a varangyképű
d’Aiguillon herceg fia, régi ellenségemé, még dauphine-koromból.
Megborzongok a gondolatra, mekkora csalódást okozhattak ezek
ketten az apjuknak, kik mindketten a Bourbon-ház ősi, merev
etikettje szerint éltek s haltak.
A palotaudvaron hemzseg a nép. Családom számára valóságos
vesszőfutás, míg elérjük a kaput. Megrémülök, ha arra gondolok,
mi vár még ránk, mindnyájunkra: azokat, akik visszakísértek
minket Párizsba, a tömeg könnyen királyhűeknek vélheti.
‒ Kérem, legelőször is a testőreinket védje meg, Monsieur de
Lafayette ‒ fordulok a tábornokhoz. ‒ Nem tettek semmit, csupán
az ön parancsait teljesítették!
Minden oldalról körbevesznek bennünket, a gránátosok a
kardjukkal vágnak utat az emberrengetegben, hogy kiszállhassunk
a kocsiból. Elsőnek Lajos, aki kimerült, ruháját és arcát veríték és
szenny lepi, mégis sikerül olyan benyomást keltenie, mintha csak
holmi szokatlanul fárasztó vadászat után térne haza.
Íme, ilyen anyagból gyúrják a királyokat ‒ állapítom meg
magamban, épp akkor, amikor a tömeg lehurrog egy
nemzetgyűlési képviselőt, mert szidalmazni merészelte az
uralkodót. Lám, milyen eszelős lett a világ, képtelenség
megállapítani a véleményét bárkinek is, hiszen percről percre
változik. Határtalan megkönnyebbülésemre a tömeg valósággal
ujjongva fogadja a gyermekeket: mindazonáltal sebtiben
betereljük őket a palotába. Az út azonban még így is hosszú a
dauphin számára, és midőn egy képviselő a karjaiba kapja, pánik
fog el, hogy elrabolják, és a képviselő nyomába vetem magam.
Csakhogy a csőcselék meg az én nyomomba ered, fejemre
szitkok záporoznak, engem átkoznak a balvégzetű utazás miatt. A
népnek szánt intés, hogy ne szidalmazzák, ám ne is éltessék a
királyt, csak férjemre vonatkozik, rám nem. Egy asszony letépi
rólam a sálamat, miközben kis híján feldönt engem is. A következő
pillanatban baljós tekintetű férfiak fognak körül. Hirtelen acél
villanását látom meg a szemem sarkából: d’Aiguillon herceg fia
kardot rántott. Egyetlen pengesuhintással széles ösvényt vág a
megrettent csőcselék sorai közt, majd, látván, hogy a tömeg elállt
gonosz szándékától, a karjaiba emel, s így visz keresztül az
udvaron és fel a bejárathoz vezető lépcsőkön.
Megköszönöm a lovagiasságát, majd a lakosztályomba indulok:
legelőször is egy forró fürdőre vágyom. A Nagy Lépcsőházban
Barnave jön velem szembe, épp férjemhez beszél.
‒ Megvallom, Monsieur ‒ árulja el, hogy titkos királyhűből
visszavedlett lelkes köztársaságpártivá sohasem hittem volna,
hogy három napot tölthetek el önnel egy utazókocsiban. ‒ Ezt
hallván, rámosolygok. Meglehet, ez volt az utolsó mosoly, mely
ajkaimra kiült.
Szólítom Madame Campant, hogy töltsék meg a kádat
levendulával és bergamottal, s a következő fél órában csak
tisztálkodom, lemosom magamról a négynapos út minden
verítékét és szennyét. Lám, háromszor annyi időbe telt visszatérni
aranyketrecünkbe, mint amennyibe elszökni belőle.
És most? ‒ kérdem magamtól, hogy képmásomat nézem a
tükörben, indulásunk óta első ízben. Lehúzom fejemről a piszkos
gyapjúfőkötőt, és a szám is tátva marad a látvány borzalmától. Egy
elszabadult tincs hullik a vállamra. A rémülettől alig bírom
felemelni a kezem, hogy megérintsem.
Aztán szálról szálra szétbontom a frizurámat, hogy a végén ősz
hajkoronával pillantsam meg magam.
Szépítkeződobozomból aranyollót húzok elő, lenyisszantok egy
hajfürtöt, és borítékba teszem, hogy egy levél kíséretében
elküldjem imádott De Lamballe hercegnőmnek. Blanchis par
Malheur, írom a levélben: megőszültem a borzalomtól.
 Tizenhetedik fejezet

Kijáratok és bejáratok

1791 nyara

Mon coeur,

Még élek. Szörnyen aggódtam Magáért, és szánakoztam a sorsán,

tudván, mennyit kellett szenvednie, hogy felőlem mind ez idáig egy
szót sem hallhatott. Mióta visszatértünk, minden lépésünket
ellenőrzik, s fel is jegyzik. Minden folyosón őrszemek állnak, ahogy
minden ajtónál, sőt, minden szobában is. Még a hálószobámba is
belekukkantanak éjszakánként, hogy meggyőződjenek róla, mégnem
szöktem el. Magánéletem sérthetetlensége a múlté: az ajtót
állandóan tárva-nyitva kell tartanom.
Négy tiszt kísér szobáról szobára, és mindegyikben, ahogy
beléptünk, bejelentik: „a Királyné!” ‒ még akkor is, ha fiacskámhoz
térek be. A dauphint un cauchemar gyötörte az első éjszakán, hogy
Varennes-ből visszaérkeztünk: álmában tigrisek, farkasok és egyéb
vadállatok fogták körül, fenyegetőzve, hogy felfalják szegénykémet.
Őreink még a palota udvarán is sátrakat vertek fel. Nem szabad
írnia nekem, hiszen azzal mindkettőnket veszélybe sodorna, de
főként semmiképpen sem szabad meglátogatnia. A Nemzetgyűlés
éjjel-nappal őriztet bennünket. Tudják, maga volt az ész, aki a
szökésünket kitervelte, és azonnal lemészárolnák, mihelyst a szemük
elé kerül: a gyűlés már „emberrablásnak” nevezi a menekülésünket,
feloldván a királyt mindennemű felelősség alól.
Könyörgöm magának, ne aggódjék miattam: a gyűlés egyelőre
kesztyűs kézzel bánik velünk. Lajos nemcsak azt fogadta meg, hogy
Párizsban marad, de azt is, hogy engedelmeskedik az alkotmány
parancsainak. Azt hiszem, többé nem lesz módom levelet írni
magának.
Vajon engedi-e az Ég, hogy ez a levél eljusson magához?
Antoinette

Láng fölé tartom a vörös viaszkot, lepecsételem az Axelnek rótt

sorokat. Madame Campan dolga lesz, hogy postára adja a
brüsszeli svéd követség címére.
Ám képtelen vagyok tartani adott szavamat, és másnap
megkockáztatom, hogy újabb üzenetet küldjék Von Fersen
grófnak.

Kérem, üzenje meg, hogy biztonságban van-e! Éjjelente nem

alszom, míg erre a kérdésre feleletet nem kapok. Írjon titkosírással a
saját címéről, mert nem tudok anélkül élni, hogy ne írjak Magának;
ugyanakkor elborzadok arra a gondolatra, miféle avatatlan kéz
bonthatja fel a követségen leveleinket. Csak egyet mondhatok:
szeretem magát, bár voltaképpen most erre sem jut időm. Én jól
vagyok. Miattam ne főjön a feje.
Adieu, minden férfiak leginkább szerethetője s legdrágábbika.
Szívem mindenestül az öné.

Antoine Barnave lett titokban a tanítómesterem a forradalom

dolgaiban. Őszintén tiszteltem eme jóvágású ifjonc természetes
eszét már akkor is, hogy azon a végeérhetetlen, porlepte úton
Varennes és Párizs között, a tikkasztó hőségben alaposabban
megismerkedhettük egymással. De az sem kerülte el a
figyelmemet, hogy egy-két hízelgő szó még az ilyen elkötelezett
forradalmár eszméktől nyüzsgő fejét is könnyűszerrel elcsavarja.
Bizony, éppúgy, mint akárki férfiemberét. E felismerésre akkor
tettem szert, amikor az én jámbor sógornőm, Madame Élisabeth,
lángoló szavú szónoklatban kelt fivére védelmére, s ugyanakkor
megkísérelte a képviselő lelkét a király pártjára hangolni.
‒ Ön túl bölcs ahhoz, Monsieur Barnave, hogy ne lássa be, mily
forrón szereti a király a népét, s mily odaadóan áhítja alattvalói
boldogulását! így tett ő világéletében. Ami pedig az ön által, mint
mondotta, oly nagy becsben tartott s oly hőn szeretett
„szabadságot” illeti, kérem, azt se hagyja ki a számításból, micsoda
felfordulást von maga után! Kisgyermek voltam még, midőn a dán
királyné s szeretője elragadták a hatalmat Keresztély királytól.
Ezek ketten a legkülönbféle szabadságeszmékkel álltak elő, s
szórták két kézzel a nép elé. Hanem aztán, Monsieur Barnave,
Caroline Mathilde és az ő Struensee-ja hamar meghátrálni
kényszerültek a démonok elől, kiket ők maguk szabadítottak a
világra, ugyanis a felszabadított nép első dolga az volt, hogy
fennhangon bírálni kezdte felszabadítóját!
Barnave füle Élisabeth hercegnőé, a pillantása azonban az
enyém. Most már látja rajtam, hogy nem vagyok holmi szörnyeteg.
Most már látom rajta, hogy nem holmi vakhitű fanatikus.
Fogalmam sem volt, hogy ennyi különböző forradalmi frakció
létezik. Barnave néhány nappal a királyi család visszatérte után
felkeres a Tuileriák palotájában, elmagyarázza, mi a különbség
ezek között, és, akárcsak ifjú éveim szeretett Vermond abbéja,
kívülről elszavaltatja velem az összes képviselő nevét és nézeteit,
így végre megtanulom, melyikük mérsékelt, melyikük titkos
királyhű és végül melyikük oly eszement, hogy még
képviselőtársaik közül sem tart egyet sem eléggé
republikánusnak.
A két legismertebb politikai klub tagjai a jakobinusok ‒ köztük
Pétion de Villeneuve védence, Maximilien Robespierre ‒ és a
Cordelier-klub hangadói, mint például Jean-Paul Marat, a tudós, a
dadogó újságíró, Camille Desmoulins meg az ügyvéd, Georges
Danton, ki a mainál ártatlanabb szebb és időkben egész
Franciahont átszelte gyalogszerrel, hogy ott lehessen férjem
koronázásán, mind azon vannak, hogy a királyt megfosszák
trónjától, s bűnözőként a törvény színe elé állítsák. Robespierre
úgy nyilatkozott magáról, hogy ő sem a királyságnak, sem a
köztársaságnak nem híve, Pétion pedig maga mondta nekem, hogy
a köztársaság eszméje meglehetősen népszerűtlen a polgárok
körében. Sokan mások azonban, vallja meg Barnave, teljes szívvel
a köztársaság mellett vannak, szemük előtt a még gyermekcipőben
járó új ország, az Egyesült Államok példája lebeg. És senki sem
említi Amerikát úgy, hogy szóba ne hozná: az Angliából jött
telepesek sosem nyerik el függetlenségüket francia katonák,
tengerészek ‒ és sou-k nélkül.
 Ám még azok, kik a legjobban gyűlölnek minket, sem képesek
zöldágra vergődni egymással azon kérdésben, hogy mi válna
leginkább a haza javára.
‒ Abban mindenki egyetért, hogy a dolgok így nem mehetnek
tovább ‒ adom Barnave tudtára a találkozónkon ‒, tehát tennünk
kell valamit. De mit? Én nem tudhatom, ezért önhöz fordulok
megoldásért. Hiszek abban, hogy az ön szándékai nemesek,
éppúgy, ahogy férjemé s az enyémek is azok. Mondjanak rólunk
bármit, mindig is azok voltak.
Válasz helyett azonban ő kérdez engem, mi volna az én
javaslatom.
— Azt szeretném, ha ön s én vállvetve küzdenénk — felelem. —
Találja meg a módját, hogy eszmét cserélhessünk, én pedig
megfogadom, hogy mindig őszintén beszélek, és mindig a tudtára
adom, hogy hatalmamban áll-e megtenni, amit kíván tőlem, ön is
tudja: népem boldogulásáért semmiféle áldozattól nem riadok
vissza.
Én azonban változatlanul úgy vélem, az volna a legjobb, ha újra
felvennők az abszolút monarchia fonalát. Nem vagyunk mi afféle
kalmárnemzet, mint az angolok! A Nemzetgyűlés képviselői mit
sem tudnak a kormányzás művészetéről: nem többek ők haragtól
megmámorosodott emberkéknél, kik képtelenek kellő eréllyel
forgatni a hatalom szablyáját, bár tőlünk elragadták. Még ha Lajos
és én úgy teszünk is, mint akik elfogadták az alkotmányos
monarchia eszméjét, én azért mégis tollal a kezemben töltöm
napjaim java részét, egyre-másra írom a leveleket fivéremnek
Ausztriába, valamint Axelnek és királyának, Gusztávnak, az
egyetlen külföldi uralkodónak, aki vette magának a fáradságot,
hogy szövetségét ajánlja fel nekünk s ügyünknek. Azonban attól
félek, Lajos fivérei brüsszeli menedékükből összeesküvést
forralnak ellenünk. Monsieur, Provence grófja, már be is
jelentette, hogy Franciaország régensének tekinti magát, amíg
Lajos és én fogságban vagyunk. A forradalmárok egyetlen
királyról nem óhajtanak még hallani sem, Monsieur pedig, lám,
kettőről is tud ‒ ha nem többről. Én csak egyet kívánok: hogy újra
férjem uralkodjék; ám Lajos a korábbinál is vigasztalhatatlanabbá
lett, mióta kalandunk Varennes-ben oly csúfos véget ért. S a
bánata csak fokozódik, hogy levelet kapunk Brüsszelből. Axel így
ír: Itt tetőfokára hágott a vidámság, mióta megérkezett a hír, hogy a
király fogságba esett. Artois grófja valósággal megmámorosodott az
örömtől. Én pedig undorodom magamtól, hogy valaha a barátomnak
tekintettem ezt a kis viperát.
De vannak ám közelebb is olyanok, akik a legrosszabbakat
kívánják nekünk. Mindenfelől kémek vesznek körül ‒ írom Lipót
fivéremnek. Nem érzem hozzá olyan közelinek magamat, mint
ahogy József bátyámhoz, mikor még ő volt a császár, és abban is
biztos vagyok, hogy Lipót képtelen felfogni, milyen kétségbeejtővé
vált a helyzetünk. Örökösen abban a tudatban élünk, hogy bármikor
megmérgezhetnek minket. A tésztaszakácsunk őrjöngő jakobinus.
Semmit sem merünk elfogyasztani, ami az ő kezei közül kerül elénk.
Kizárólag egyszerű sült húsokon élünk. Még a reggelihez sem eszem
pirítást, csakis akkor, ha megbízható szolga szerzi be. Az egyik
szobalányom mindennap kimegy a piacra kenyérért, süteményekért
és cukorért, és mindenkor úgy, hogy megbízója kilétét elhallgatja, s
mindig más és más árusnál szerzi be a portékákat.
Július 17-én ismét népünnepély helyszíne a Champ de Mars: a
Nemzetgyűlés ekkor jelenti be hatalmas tömeg előtt, hogy XVI.
Lajos marad a király, ám az alkotmányos monarchia keretei
között. Bár, tegyük hozzá, a gyűlés republikánusai nemtetszéssel
fogadták ezt a döntést. Ügy teszünk, mintha elfogadnók, sőt,
sikerül meggyőznöm Barnave képviselőt, hogy osztjuk a nézeteit,
holott valójában csak az időt igyekszünk húzni, míg végre
megérkezik Lipót hadserege és a zsoldosok, hogy megmentsenek
bennünket.
Ám az örömünnep elmarad, helyette az elégedetlenség hangjait
halljuk. Elsőnek egy újságíró, Jacques Pierre Brissot érkezik egy
kiáltvánnyal, melyben azt követeli, hogy Lajos fosztassék meg a
tróntól, melyet amúgy is a sorsára akart hagyni, valamint azért a
tervéért, hogy hatályon kívülre helyezteti az alkotmányt, továbbá
egyéb, a kiáltványban nem részletezett bűnei okán. Sikerül is
rávennie a tömeget, benne azokat is, kik ellenérzésekkel
viseltetnek a forradalom iránt, hogy írják alá ezt a förtelmes
irományt. Lafayette a Nemzeti Gárda élén próbálja fenntartani a
rendet. Később azonban, már délután, a radikálisok két
főkolomposa, Danton és Desmoulins szavára a délelőttinél is
nagyobb tömeg gyűlik össze, hemzseg tőlük a Champs de Mars, és
hamarosan el is szabadul a pokol. A lázadást megfékezendő ott
helyben kinyilvánítják a rendkívüli állapotot. Hogy Lafayette
megkísérli szétoszlatni a csőcseléket, a lázongók kővel dobálják
meg a Nemzeti Gárda katonáit. Azok figyelmeztető lövésekkel
felelnek, de hiába: erre, hogy a pánik vagy a harag által feltüzelve-
e, sosem derül ki, de egyenest a tömegbe lőnek. A jelentések
különb s különb számú halottat, illetve sebesültet emlegetnek, hol
egy, esetleg két tucatot, hol meg egyenesen ötvenet. Két gazfickót,
kik az emelvény alá bújtak, hogy onnét felkukucskáljanak a
hölgyek szoknyája alá, kémnek néznek, és a Nemzetgyűlés
parancsára azon nyomban le is fejezik a két leskelődőt, majd a
levágott fejeket dárdavégen közszemlére teszik, hogy minden
ellenforradalmár okulhasson a sorsukból. Úgy tetszik, az senkit
sem zavar, hogy a két szerencsétlen hamis vád alapján lelte
halálát.
‒ De mit hoz ez nekünk? ‒ fordulok a kérdéssel Lajos, Barnave,
De Mercy gróf és Axel felé, külön titkosírással mindnyájukhoz. És
mindegyikük a maga módján, a maga nézőpontjából ad feleletet.
És mindnyájuk közül ifjúkorom politikai mentorához, az öregedő
követhez lehetek a legőszintébb.

Kedves jó Mercy!
Megvallom, kapcsolatban állok a Nemzetgyűlést vezető
triumvirátussal, ám csak azért, hogy lopjam az időt. Kérem, adja
Lipót tudtára, hogy egyikünknek sem áll szándékában követni túlzó
eszméiket. Mindazonáltal valószínűnek tűnik, hogy a király
kénytelen lesz aláírni az alkotmányt: semmiképpen sem engedhetjük
meg magunknak, hogy a világ elé tárjuk az ellene folytatott
küzdelmünket, még úgy sem, ha Lajos úgy tervezi, nem tartja majd
magát a fogadalmához. Megalázó volna ez a hazudozás ‒ ha nem
lenne teljességgel elkerülhetetlen. Mindaddig hazudnunk kell a
Nemzetgyűlés urainak, míg szövetségeseink nem sietnek, méghozzá
szó szerint, a segítségünkre. Mégis, csak remélni merem, hogy
fivérem megérti, jelenlegi helyzetünkben nincs más választásom,
mint engedelmeskedni a Nemzetgyűlés parancsainak. Barnave úgy
mondja, a forradalomnak véget kell érnie; s nem szűnik meg azzal
ostromolni en-gém, hogy még mindig nem késő visszanyernem a nép
tiszteletét. Jóllehet nem tagadhatom, hogy ezek a férfiak, a
triumvirátus tagjai vasakarattal ragaszkodnak eszméikhez, ám azt
is látnom kell, hogy nyitottak az ellentmondásra, és égnek a vágytól,
hogy helyreállítsák a rendet.
Korántsem lep meg, hogy mindenki színleléssel vádol, és senki sem
hajlandó elhinni, hogy a császárt ily kevéssé érdekelje nővérének
sanyarú sorsa. Azzal, hogy egy szót sem szól, Lipót jóval nagyobb
veszélynek tesz ki, mint ha cselekedne végre. Franciaország határain
belülről semmiféle segítségre sem számíthatok, de külföldről is szinte
csak gyanakvásra és gyűlöletre. Alakulófélben a Negyedik Rend, a
csőcseléké, mely, ha egyszerre üvölt, túlharsogja még a Harmadik
Rendet, a polgárokét is. Ezek nemcsak hogy minden újnak ellene
vannak, s ezért különösen veszélyesek, de ráadásul nem is áll
érdekükben semmilyen kompromisszum, amelynek értelmében Lajos
továbbra is tevékeny szerepet játszhatna az ország kormányzásában.
Nem, mai napság a szemtelenség uralkodik az országban, mely
szabadon járathatja a száját, hiszen a nép az állandó terror
félelmetes légkörében él. Mégis, egyetlen emberfia sem hisz egy
külföldről érkező támadás lehetőségében.
Egész lelkemet felleli itt, ebben a levélben. Meglehet, tévedek,
mégis, úgy látom, az egyetlen módja annak, hogy uralmunkból
legalább valamicskét megőrizzünk, az az, ha meghallgatjuk mindkét
oldal mondandóját. Én is úgy alakítottam ki a véleményemet, hogy
előtte meghallgattam az ellenségeimét. Mégis, túlságosan is gyakorta
érzem úgy. hogy én evezek egyedül a hajócskánkban. Ön tudja jól, ki
az, akivel meg kell mérkőznöm. Hiába hitetném el magammal, hogy
végre eltökélte magát erre vagy arra a cselekedetre, elég egyetlen
szó bárkitől, elég egy bármilyen semmitmondó vélemény, s ő máris
megváltoztatta előbbi elhatározását, méghozzá egyetlen szó,
figyelmeztetés nélkül. Ezért van az, hogy ezer és ezer terv, mit
szőttem, sosem valósulhat meg.
A stratégia, amelyet a magamévá tettem, minden lehetőségek
közül még a legkevésbé visszataszító. Történjék bármi is, kérem önt,
könyörgöm önnek: ne hagyjon magamra, maradjon meg a
barátomnak, ne fordítsa el tőlem a jóindulatát! És végül, hisz oly sok
évet tölthettünk el egymás társaságában, arra kérem önt, hogy,
bármit halljon is felőlem, érjen bármily szerencsétlenség, tűnjék ‒
vagy ne csak tűnjék, de legyen is ‒ úgy, mintha megadnám magamat
a körülmények túlerejének, ön mégis bízzon bennem, hogy soha, de
soha nem leszek méltatlan címeimre, hogy Ausztria lánya és
Franciaország asszonya és anyja vagyok.
A megpróbáltatások közepette ismerhetjük meg önmagunkat.
Büszke Habsburg-vérem folyik a fiam ereiben is, remélem, felvirrad a
nap, midőn a dauphin kimutathatja a foga fehérét, és
bebizonyíthatja, hogy méltó unokája Mária Teréziának. A
legrosszabb, ami történhet velünk, az az, ha minden marad a
régiben, és mi továbbra is ellenségeink tehetetlen céltáblája leszünk,
azon ellenségeinké, kik belülről, akár a burjánzó rák, kívánják
aláásni Franciaország egészségét s vele a királyi házét, a miénket.
Bármi várjon is ránk az elkövetkezendő időkben, annyi biztos, hogy
most már egyedül a külföldi hatalmak menthetnek meg bennünket.
Mi elveszítettük a hadseregünket és a pénzünket is. Nincs többé erő
ebben az országban, mely a felfegyverzett pórnépet megállni
kényszerítené.
Öné a fájdalomban s a bánatban:
Antoinette

Mióta Varennes-ből visszatértünk, mindössze egy levelet

kaptam Axeltől, holott álmatlanságom egyik oka éppen az, hogy
annyira féltem őt. Míg Osztrák Németalföldön tartózkodik, a
Nemzetgyűlés ügynökei semmit sem tehetnek ellene, de mi lesz, ha
egyszer elhagyja Brüsszelt, s francia földre próbál lépni? Mit
forralnak ellene? Letartóztatnák? Vagy még valami annál is
rosszabbat? Minden gondolatomban ott van az érte érzett
aggodalom, összevegyülve az emlékekkel: napsütötte délutánjaink
Kis Trianon kertjében, lopott összenézéseink az Opera páholyának
félhomályában vagy csillogó maszkjaink szemrésén át a szombati
előadásokat követő bálon. Bárcsak küldhetnék neki zálogot
érzelmeimről, bárcsak átszökellhetnék a kettőnket elválasztó
mérföldeken, s a fülébe súghatnám titkos gondolataimat, fittyet
hányva mindama veszélyekre, melyek akkor fenyegetnek, ha
szóba merészelnék állani vele.
A párizsi Notre-Dame előtti téren, hol ezer és ezer árus kínálja
ezer és ezerféle portékáját, új divatőrület kapott lábra: filléres
gyűrűk ezek, melyekbe szerény felárért a szeretők bevésethetik a
kedvesük nevét s mellé néhány gyöngéd szót vagy egy képet,
minek jelentőségét csak ők ketten ismerik. Jóllehet őrök vigyázzák
minden lépésemet, ha a piacon burjánzó sokaság közt járok, ha a
bódék árukészletét böngészem, gondom van rá, hogy addig
válogassak, míg csak őreim bele nem fáradnak, a szó szoros
értelmében rá nem unnak a reám való vigyázásra, mialatt én
megszagolom a virágokat, kezemmel méregetem az ékkövek
súlyát, és magamra próbálok minden sálat. Olykor ismerősnek
tetsző csecsebecsékbe botlok: ezt a gyűrűt, ezt a melltűt már
láttam valahol, fut át a fejemen, aztán ráébredek az igazságra,
hogy számos arisztokratának el kellett adnia mindenét, amit csak
pénzzé tehetett, hogy a drágakövek és társaik árából fizessen
lakbért, vásároljon élelmet, s vesztegessen meg
kormányhivatalnokokat.
Mire az utolsó bódét is végigjártam, mire megtárgyaltam
minden árus portékájának előnyeit és hátrányait, testőreim már
egyik lábukról a másikra állnak unalmukban, tekintetük el-
elvándorol, elidőzik minden csábosán villanó szoknyán, elréved
minden kóbor kutyán, ki étel vagy egy idegen simogatása után
szimatol.
Mire sikerül beszereznem a gyűrűket, amelyekre vágytam, az
egyenruhások is eltűnnek a szemem elől. A gyűrűk belsejébe
három Bourbon-liliomot vésettem, de magukat a gyűrűket sem
véletlenül választottam ki. Borítékba teszem, és hűséges
barátomra, Valentin Esterházy grófra bízom, ő még dauphine-
korom óta áll közel hozzám. Öt úgy bízhatom meg a levél
kézbesítésével, hogy nem kell elárulnom neki a címzett nevét:
úgyis tudja. Ha írna neki, mondom a grófnak, említse meg, hogy
nincs annyi mérföld, nincs annyi országhatár a világon, mely két
szívet egymástól elválasztani képes. Napról napra egyre
erősebben érzem e mondás igaz voltát. Boldogan fogadom a
lehetőséget, hogy elküldjem ezt a kis gyűrűt, mert bizonyos
vagyok benne, hogy önnek is örömöt okoz majd. Mostanában úgy
veszik itt ezeket, akár a cukrot, nehéz is volt hozzájutni. Az egyiket,
amit papírba csomagoltam, Axelnek szánom. Kérem, küldje el neki
a nevemben. Pontosan az ő mérete. Két napig én magam viseltem,
csak azután csomagoltam be. Mondja meg neki, hogy én küldöm.
Nem tudom, hol találhatja meg. Szörnyű úgy élni, hogy semmit
sem tudhatunk azokról, akiket szeretünk, még azt sem, hogy hol,
merre járnak! Kértem, hogy írja meg a lakcímét, de nem kaptam
választ.
Axel gyűrűjének belső oldalára ezt a feliratot vésettem: Lâche
qui les abandonne: csak a hitvány szív felejt. A másik gyűrűre,
amelyet Esterházy grófnak szántam, egy szót se, csak a három
liliomot. Valójában neki csak azért ajándékoztam a csecsebecsét,
hogy ne legyen olyan feltűnő az Axelnek küldendő szerelmi
ajándék.
Mikor végre üzenetet kapok Fersen gróftól, egy szóval sem
említi a gyűrűt. Megkapta egyáltalán? Nem hinném. Ha megkapta
volna, aligha ostorozna ennyi gúnnyal, ennyi érthetetlen haraggal,
hogy a lelkem legmélyéig megsebez vele!
Hát valóban a forradalmárok oldalára állt? Vagy még mindig a
külföldi segítségre várakozik? Van egyáltalán határozott
elképzelése a jövőre nézvést? Csak remélni merem, hogy ezek a
gazemberek nem szédítették meg teljesen. Azt írja, barátkoznia
kell az ellenséggel, s a jó cél érdekében hajlandó lenyelni a keserű
pirulát. De kérem, biztosítson, írja nekem, hogy hazudnak a hírek,
melyeket hallok: hogy e cél érdekében nem csak terveit s
vívódásait osztotta meg Antoine Barnave képviselővel, de az ágyát
is. Én alig mertem hinni füleimnek, hogy ezt hírül vettem, de most,
hogy ön azt írja, megbocsáthatatlan merényletet kellett elkövetnie
minden ellen, ami kedves a szívének, mit gondoljak?
Hogy merészeli? Lehetséges, hogy megtébolyodott? Vagy tán
nem pusztán neki, de az egész világnak elment a józan esze?
Lehetséges, hogy egészen Brüsszelig, sőt tovább elkacsázott az
álhír, hogy Barnave a szeretőm lett? Mon Dieu, non! Micsoda
képtelen ostobaság! A hazugság az, mely leginkább elborzaszt,
hogy félrevezetnék egy tisztességes, szeretetre méltó embert.
Holott a puszta gondolat is undorít. Barnave minden, csak nem
vérszomjas radikális. Őszintén hiszi, hogy a királynak szerepet kell
vállalnia az új politikai rendben, és azt, hogy Lajos alattvalói
gondoskodó atyaként szeretik őt, s egyáltalán nem kívánják
megfosztani a trónjától. Bár képviselőtársait is erre a nézetre
hangolhatná! Barnave ugyanilyen őszintén hisz abban is, hogy én
egyetértek a nézeteivel, miszerint a hatalmat meg kell osztani a
törvényhozás s annak végrehajtója között, holott az én célom
pusztán az, hogy visszaállítsam férjem egyeduralmát. A
szerencsétlen Barnave az, akit bűnös lélekkel félrevezetek, nem
pedig imádott Axelem!
Mikor, ó, mikor kapunk végre jó híreket? Mert már el is
felejtettem, mikor mosolyogtunk utoljára. A királyi családon belül
is egyre dagad a feszültség. Lajos morózus és döntésképtelen.
Madame Élisabeth nem hajlandó elhinni, hogy fivérei a határ
túloldalán már nem hűek a királyhoz, inkább a saját pecsenyéjüket
sütögetik.
‒ Monsieur és Artois gróf, meglehet, esküvel fogadták, hogy a
szövetségeseink maradnak ‒ vitatkozom vele ‒, de mit tettek, hogy
a segítségünkre legyenek? ‒ Ösztökélem, hogy említsen meg akár
csak egyetlen tettet is, mit bármelyik beaux-frére véghez vitt volna,
hogy a királyi ház ügyét támogassák. ‒ Nem gyűjtöttek ők sem
katonákat, sem pedig pénzt! ‒ kiáltom végül, bár egyre
reménytelenebbnek látom a kísérletezést, hogy beszélgessek vele,
hisz minden alkalommal veszekedésbe fúl a társalgásunk.
Családi életünk pokollá lett, pedig hát mindhárman csak a
legjobbakat akarjuk ‒ vallom meg a drága, öreg Mercy grófhoz
intézett levelemben.
Az én imádott De Lamballe hercegnőm vissza kíván térni a
száműzetésből, hogy vigasztalásomra legyen. Én azonban nem
vagyok hajlandó elviselni, hogy miattam kockára tegye a
biztonságát.

Ma trčs chčre amié,

Kérem önt, maradjon vidéken, az apósánál. Ha visszatérne
Párizsba, soha el nem apadnának a könnyei közös balsorsunk láttán,
és a tigrisek, akik itt ólálkodnak körülöttünk, örömest
gyönyörködnének a szenvedésünkben. Most legalább, hogy
elfogadtuk az alkotmányt, néhány pillanatnyi nyugalomhoz és
csöndhez jutottunk ‒ igaz, csak a vihar előjele ez.
 Mióta a világon vagyok, ilyen szörnyű nyarat nem éltem még.
Augusztus végén üzenet érkezik Londonból, mely végre mosolyt
csal ajkaimra. A hónap huszonharmadikán Jeanne de Lamotte-
Valois ‒ az állítólagos grófnő, valójában gonosztevő, ki
főszereplője volt azon összeesküvésnek, melynek során egy pazar
gyémánt nyakláncot loptak el az udvari ékszerésztől, majd azzal
vádolt meg engem, hogy én rendeltem volna meg a lopást ‒
kizuhant ottani szállodai szobájának ablakán, a harmadik
emeletről, s halálát lelte. A lapok egymásnak ellentmondó
magyarázatokkal szolgálnak az eset körülményeit illetően: hol azt
olvasni, hogy kilökték, hol meg azt, hogy baleset érte, midőn az
ablakon át próbált kereket oldani egy hitelezője elől. Végül egy
harmadik változat is napvilágot lát: hogy zuhanásának előtte a
grófnőt megmérgezték.
Ám én fütyülök a körülményekre: az a fő, hogy
legkíméletlenebb nemeziseim egyike eltávozott az élők sorából.
Remélem, vele együtt a múlté lesznek viszolyogtató „emlékiratai”
is, melyeket jóformán halála napjáig egyre csak bővítgetett, s
melynek lapjain nem pusztán hányavetinek és kapzsinak állít be,
valamint azzal rágalmaz, hogy fülem süket a szegények jajszavára,
de még szapphói kedvesének sem átall becsmérelni.
Aznap éjjel, álmomban, a pokol legmélyebb bugyrában látom
őt: testét lángnyelvek nyaldossák, s Lucifer kacagva gyönyörködik
a látványban. És még napkeltekor sem borzaszt el az emlék. Au
contraire. Hatodik éve most először, azóta, hogy a l’affaire du
collier nevemet a sárba rángatta, meghurcolt, a bíráktól kezdve a
Palais Royal félvilági nőcskéiig, egész Franciaország színe előtt, s
gúnyt űzött az igazságszolgáltatásból ‒ hat év után végre
győzedelmeskedett az igazság, s engem tisztára mosott.
 Tizennyolcadik fejezet

Megpróbáltatásaink
ismertetnek meg önmagunkkal

1791 szeptembere

Lajos, az elhallgatás nagymestere, a következőket kegyeskedett

bejegyezni a naplójába kudarcot vallott szökésünkről
Montmédybe, majd nyomorúságos visszatérésünkről a fővárosba:
Öt napig távol Párizstól. Kíváncsi lennék, mit írna a szeptember
14-ei eseményekről, midőn a világ, az a világ, amelyet
Franciaország megismerhetett, megint a feje tetejére állt?
Tizenegy nappal ennek előtte kaptuk kezünkhöz az alkotmányt,
hogy Lajos áttanulmányozhassa, bár a Nemzetgyűlés urai aligha
vették volna figyelembe, ha esetleg változtatásokat javasol.
Másnap aztán, hogy az alkotmányra rákerült jóváhagyó aláírása,
feloldották a szabadságunkat korlátozó rendeleteket, és a
Tuileriák kertje ismét megnyílt a nép előtt. Monsieur Barnave
gyújtó hangú beszédet mondott a Salle du Manège előtt,
felszólítván képviselőtársait, hogy szavazzanak a királyi hatalmat
legalább részben fenntartó törvényjavaslatra.
A polgárokon ünnepi hangulat lett úrrá. Madame de Lambah le
visszatért a Tuileriák palotájába, hogy vigasztalásomra legyen
ezekben a zűrzavaros időkben. A Pavilion de Flore lesz a szállása.
Lajos, hónapok óta első ízben, engedélyt kapott rá, hogy vadászni
menjen; jómagam pedig, Barnave tanácsára, ki nem szűnt meg
arra biztatni, hogy mutassam meg magam a világ színe előtt, egy
este gyermekeim társaságában kikocsiztam, miközben
megéljenzett a nép. Lampionfényben szikráztak a rue-k, polgárok
sétáltak kart karba öltve a sugárutak mentén.
 ‒ Oly gyönyörű mindez ‒ fordultam Madame de Tourzelhez ‒,
csak az a kár, hogy elég a legkisebb provokáció, és azonnal újra
kezdődnek ugyanazok a szörnyűségek.
Meglehet, illett az alkalomhoz, hogy midőn ‒ a Nemzetgyűlés
szavaival élve ‒ férjem „a nemzet döntő többségének óhaját
követve” arra kényszerült, hogy alkotmányos keretek között
uralkodjék, ünnepélyes esküjét egy volt lovardában tette le. A
Salle du Mančge falai közt természetesen nincs trón: a király tehát
egy karosszékben, amelynek hátára az alkalomra Bourbon-
liliomokat festettek, vette át az alkotmány szövegét. Nekem nem
jut szék, így míg ő aláírja ezt a felháborító papírdarabot, én puszta
nézőként álldogálok ‒ akárcsak Lajos koronázásán, tizenhat évvel
ezelőtt.
Az alkotmányban sem jut szerep nekem. Sőt, még csak meg sem
említenek. Bár a király minden cselekedetére mentességet élvez,
ez nem vonatkozik családtagjaira, még a dauphin sem részesül
eme kegyben, kit a triumvirek a továbbiakban az egyszerű
trónörökös néven kívánnak szólítani. Én pedig, mint a király
felesége, semmi több, ezentúl semmiféle kiváltságot nem
mondhatok a magaménak. Ahogy Lajos, nehéz kézzel és gyászoló
szívvel, aláírta a papírt, éljenzés fülsiketítő hangja verte fel a
Tuileriák kertjét, még a csukott ablakokon keresztül is. A katonák
trágár nótákat énekeltek ‒ a főszereplőjük én voltam. Amikor
kiléptünk a Salle du Manège ajtaján, még csak a sipkájukat sem
bökték meg. A képviselők meg, éspedig egy emberként, dacosan
ülve maradtak, míg Lajos a beszédét mondta.
Az alkotmány ‒ melynek alcíme: „Az emberi és polgári jogok
egyetemes nyilatkozata” ‒ úgy rendelkezik, hogy a király maga
jelölheti ki a minisztereit, de a Nemzetgyűlés megfosztotta attól a
jogától, hogy hadiállapotot hirdessen, ezt magának tartotta fenn,
ám kizárólag abban az esetben, ha erre előzőleg a király
felszólítja. És ami a legfontosabb: megmaradt a király vétójoga ‒
ezt a Nemzetgyűlés ezer képviselőjéből háromszáz, vagyis a
többség szavazta meg így. A tény azonban mindennek ellenére
mégis az, hogy szerencsésnek kell tartanunk magunkat, mert
legalább néhány morzsányit megtarthatunk egykori
hatalmunkból, engem azonban módfelett felingerelt ez a helyzet.
Miután megtörtént, aminek meg kellett történnie, s a képviselők
kisorjáztak a teremből, Lajos, aki állva nézte végig kivonulásukat,
egy karszékbe süppedt, vigasztalhatatlanul a megaláztatás miatt.
Mit szólna ehhez legendás elődje, ki egy napon így szólt: L’État,
c’est moi, ha látná, hogy utódja kénytelen beérni a „nemzet
képviselőjének” címével?
Kitántorogtam a páholyból, ahonnét végignéztem ezt a
nyilvános megszégyenítést, amelynek én is áldozatául estem. Lajos
könnyes szemmel mért végig.
‒ Ó, jaj, Madame ‒ csóválta a fejét ‒, hát mit keresett ön itt? Tán
azért jött Franciaországba, hogy végignézze ezt a… ‒ Itt a hangja
belefúlt a könnyeibe, nem tudta befejezni a mondatot.
Nyaka s mellkasa köré fontam karjaimat, gyöngéd csókot
nyomtam a feje tetejére, parókájára egy könnycsepp hullott.
Ahogy felnéztem, Madame Campant pillantottam meg, aki néhány
lábnyira állott tőlünk, mereven, mintha egy boszorkány
sóbálvánnyá változtatta volna. Tehát mindvégig tanúja volt, ahogy
kettesben jelét adjuk a gyöngeségünknek!
‒ Menjen! Az Istenre kérem, menjen már! ‒ kiáltottam, s őt,
mint akit villámcsapás térít hirtelen magához, abban a
szempillantásban ugyanaz a szégyen öntötte el, mint minket,
amiért részt kellett vennünk ebben az istenverte színjátékban.

Az ifjú szobrásznő, Louison Chabry is ott van a több ezer hazafi

közt, akik azért jöttek, hogy hallják, amint az Hôtel de Ville előtt
közhírré teszik az új alkotmányt. Háromszín lobogó lóg
diadalmasan minden egyes ablakból, ingyen ömlik a bor az
utcákra görgetett hordókból. Akinél csajka, kanta, rocska van,
mind a hordók előtt tolong, színültig tölti az edényét, s ahányszor
csak kedve szottyan rá. Louison már szeretőt is talált magának,
jóképű forradalmár az illető: a lány tőle tudja, hogy az alkotmány
csak az első lépés az úton, amelynek végén Franciaország
megszabadul a zsarnoktól.
Armand a fiú neve, már részeg a burgunditól, vidáman énekli
egyik forradalmi nótát a másik után ‒ bár a szövegét egyiknek
sem tudja pontosan ‒, amint elhaladnak egy csapat katona mellett,
akik a boroshordók körül ütöttek tanyát.
‒ Lerángatjuk a zsarnokot a trónról! ‒ biztosítja Armand a
lányt. ‒ Ez a világ rendje mostantól.
Louison összeborzong ennek hallatán. Egy gránátos
megpróbálja kihozni a sodrából úgy, hogy egy trágár viccet süt el
a lány füle mellett: mi a különbség a királyné csúnyája és a
Luxembourg Park között? De mivel Louison csak a vállát rángatja,
hisz elképzelni sem tudja, mi köze lehet a hatalmas közparknak a
királyné Vénuszban lángjához, a gránátos maga áll elő a farbával.
Hát semmi, röhög a térdét csapkodva: mindkettő állandóan tárva-
nyitva áll!
‒ Eredjünk innét! ‒ rángatja meg Louison Armand kabátujját.
Mennek is, irány a Place Louis XV, hogy megnézzék az ünnepi
tűzijátékot. Útközben egy feliratra bukkannak valami kontár
műhelye előtt: Éljen a király: de csak ha becsületes! ‒ ezt hirdeti.
‒ Je crois que oui ‒ súgja szeretője fülébe a szobrászlány aznap,
Versailles-ban, amikor kenyeret ígért, én hittem neki.
Armand és Louison is csatlakozik az ünneplő sokezres
tömeghez. Ahogy az alkonyat estébe fordul, színükig megtelik
emberekkel a Place Louis XV. A tér szélein tündérlámpások
gyúlnak ki, ilyen lehetett ‒ képzeleg Louison ‒ a királyné kertje Kis
Trianonban, amikor az ifjú orosz cár és a jóképű svéd király
érkezett hozzá látogatóba.
Ropják a táncot az utcán, mindenünnen Vive la Nation! kiáltások
harsannak fel, néha s nem is oly ritkán, egy-egy Vive la reinel is
felhangzik, de az ünneplők ilyenkor boldogan szidalmazni kezdik a
királyné éltetőjét.
‒ Ez meg mit jelentsen? ‒ szegi fel az állát Louison. ‒ Csak nem
ért véget a forradalom? ‒ Most már Armand fülébe kell kiabálnia,
ha azt akarja, hogy a fiú meghallja, amit kérdez: megkezdődött a
tűzijáték, és a petárdák hangja mindent túlharsog. Az ég odafenn
csupa vörös-fehér-kék szikra.
‒ Buta kis libám ‒ nevet fel Armand, a karjaiba kapva a lányt,
és szerelemittasan szájon csókolja ‒, hiszen csak most kezdődik
igazán!

1791 őszén a radikálisok minden korábbinál hangosabb

rikoltozásba kezdenek. Propagandaszólamaikban immár nyoma
sincs a józan ész hangjának, s megsértnek vele mindenkit, aki nem
gyűlöli annyira a királyt, hogy most azokat majmolja, akik
sértéseket fröcsögnek reá. Az utcák is lázongással vannak
kikövezve. Egyre-másra alakulnak a forradalmárok újságjai, és
egymás elől halásszák el az olvasókat. Camille Desmoulins lapja a
Les Révolutions de Francé et de Brabant. Jean-Paul Marat az Ami du
Peuple főszerkesztője. Choderlos de Laclos, aki kilenc évvel ezelőtt
jelentette meg provokatív levélregényét, a Veszedelmes
viszonyokat, melyben avatott tolla, akár a sebészkés, oly pontosan
írja le az arisztokrácia jegeces élvetegségét, most szintén a
politikának szenteli írásművészetét: az ő lapja, a Journal
desjacobins, a legfanatikusabb forradalmi frakciók szócsöve. Hogy
lépést tartsak az eseményekkel, hüledezve, de elolvasok mindent,
legyen bármily kínos vagy közönséges is. Lajos majd minden
esetben vaddisznótesttel és toklyófejjel szerepel a karikaturisták
rajzain: utóbbit utalásnak szánják arra, hogy szarvat hord a
homlokán. Desmoulins, ki nem kíméli a tollát, ha Lafayette ellen
kell kikelnie, a Capet-ház Don Quijotéjának titulálja őt ‒ arra már
nincs gondja őkelmének, hogy mi Bourbonok vagyunk, a Capet-
dinasztia jó négyszáz éve kihalt ‒, Lajos pedig az ő koronás fejű
Sancho Panzája volna. Ennek a dadogó futóbolondnak a
szemében mindketten viccfigurák, szalmabábuk vagyunk, akik
egyetlen tollvonással megsemmisíthetőek.
Tudom, gyűlölnek bennünket, de mégis: hát mindenkinek
elment az esze? Az újságokból kizárólag a hazugság árad, a népek
meg nyelik, mint kacsa a nokedlit, elhiszik, hogy a király azt
tervezte, a hadsereg élére áll, és lerohanja ellenségeit, azaz saját
alattvalóit, kik forradalomról álmodoznak. Elhiszik, hogy
uralkodójukat néhanapján váratlan, megmagyarázhatatlan
erőszakrohamok veszik elő, s ilyenkor haj igái mindent, ami a keze
ügyébe kerül, kristálykelyheket, milliókat érő porcelánvázákat,
háromlábú taburettekkel bombázza a tükröket, míg szilánkokra
nem tör mindent maga körül. Ez a Laclos is jobban tenné, ha
visszatérne a kitalált történetekhez.
Maguk a képviselők sem képesek közös nevezőre jutni,
olyannyira nem, hogy még a gyűlésüknek is új nevet adtak,
október óta nem Nemzet‒, hanem Alkotmányozó Gyűlésnek
hívják. Az ijesztő, folyvást fontoskodó arras-i küldött, Robespierre,
az ügyvéd csillaga egyre emelkedik. Érthetetlen, mindazonáltal
megfellebbezhetetlen gyűlölettel üldözi férjemet, amivel persze
csak megnehezíti a valamelyest mérsékelt képviselők dolgát, hogy
egyetértésre jussanak. Életemben ilyen véresszájú demagógot,
mint ez a Robespierre, még nem láttam, ez a szörnyű ember
minden fegyverét beveti a király és a monarchia ellen, miközben ő
maga arisztokrata módjára öltözködik, éjfekete kabátot s hófehér
nadrágot hord, mindkettőt tiszta selyemből. Artois gróf sem ügyelt
ennyire a ruhatárára, még fénykorában sem. A republikánus
eszme, melyet Robespierre a zászlajára tűzött, lett mára a harcba
hívó jelszava mindenkinek. Ám a republikánusok nem tudják ezt
Franciaországban anélkül elképzelni, hogy előtte, fokról fokra, le
ne bontsák a monarchia építményét. Ezt éljük most át, napról
napra, míg végül egy napon tényleg vége lesz a királyság
intézményének. És ha felvirrad ama szörnyű nap, vajon milyen
sors vár a királyokra?
Az a néhány arisztokrata, aki megmaradt még a gyűlésben, már
nem áll ki az ügyünk mellett. Címeiktől, kiváltságaiktól
megfosztották őket. Mi hasznuk volna a monarchiából? A
királynak nincs többé hatalma, hogy hivatalokba és birtokokba
segítse őket, holott évszázadokon át ez volt a nemesség
mindennapi kenyere. Mindezért az alkotmányt hibáztatják, ám
mindezek ellenére nem a mérsékeltebb elemekkel tartanak,
hanem, érthetetlenül bár, de azok közülük, akik egyáltalán élnek
még a szavazati jogukkal, a jakobinusokkal fújnak egy követ. Ez az
érdekházasság tette lehetővé, hogy a másik nagy radikális frakció,
a girondisták, kik elvi alapon elvetik a monarchia minden formáját,
nagyobb befolyásra tegyenek szert a gyűlésben, tovább nehezítve
ezzel Barnave és társai munkáját, akik minden erejükkel azon
vannak, hogy elegendő támogatást szerezzenek az alkotmányos
monarchia eszméjének.
Lajos komorabb, mint valaha. Órákat tölt el a
könyvtárszobájában. Imakönyve mindig a keze ügyében van,
miközben újra meg újra átolvassa I. Károly angol király
élettörténetét, azét az uralkodóét, akinek sorsát a leginkább
elkerülni szeretné. Ezért is hajlik annyira a megbékélésre. Inkább
lemond bármiről, mint „népe szeretetéről” ‒ és valóban úgy
gondoskodik alattvalóiról, mint édes gyermekeiről.
 Mióta oly dicstelenül visszatértünk Varennes-ből, egyszer sem
mondathattunk misét a palota kápolnájában, mert az, úgymond,
túl messze fekszik a lakosztályainktól. Mégis, mit képzel ez a
gyűlés? Hogy egy reggel, útban misére, hirtelen futásnak eredünk
a Tuileriák végtelen folyosóin? Mindenesetre, ebbéli félelmüktől
áthatva, a Diana-szalon egyik sarkát jelölték ki mise céljaira. A
sarkot egy-két virágvázával és egy ébenfa kereszttel díszített,
ideiglenes oltárral egészítették ki. Ha az Úr valóban mindenütt
jelen van, innét is éppúgy meghallja az imáinkat, mint néhány száz
lépéssel odébbról. Néha azonban, midőn éjszaka ébren fekszem
az ágyamban, eltűnődöm, vajon hallja-e imámat, nem kiabálja-e túl
az őrjöngő forradalmár-retorika, minek hála Franciaország
rövidesen a vadállatok nemzetévé lesz?
Ahogy közeleg a karácsony, egyre élesebb lesz az őszi lég foga.
Ha nagy néha ablakot nyithatunk ‒ épp csak résnyire, különben,
őreink szerint, még ki találnánk szökni rajta ‒, örömmel üdvözlöm
a hideget. Elviselhetetlen bűz terjeng a palotában. A padlót nem
mossák fel, a szőnyegeket sem tisztítja senki. Őrzőinknek még meg
kell barátkozniuk a rendszeres tisztálkodás gondolatával. A
katonák sosem váltanak egyenruhát, holott csurom veríték
mindenük. Szobalányaink és inasaink, már ha egyáltalán méltóak
erre a névre, bűzlenek a kosztól, a leheletük rothadt, akár a fogaik.
Fogalmam sem lehet, Axel ráébredt-e már ellenem felhozott
vádjának ostoba s hazug mivoltára: arra, hogy Barnave a
szeretőm lenne, kit én titkos királyhűvé bűvöltem varázserőmmel.
Fersen gróf tehát féltékenykedik: tudom, ő szeretne megmaradni
szívem egyetlen lovagjának. Tudom azt is, hogy Gusztáv királlyal
karöltve fáradhatatlanul ügyködik Franciaország királyi
családjának felszabadításán s a monarchia visszaállításán; ő maga
pedig semmire sem vágyik úgy, mint arra, hogy visszatérhessen
Párizsba, ahol végre teljes egészében elibénk tárhatná legújabb
terveit. Most azonban ez túl veszélyes lenne, még egy ilyen
rettenthetetlen katona, de akár a legsimább nyelvű diplomata
számára is.
December hetedikén üzenetet küldök neki, amelyben azért
esdek, nehogy eszébe jusson meglátogatni engem. Emlékeztetem a
fejére kitűzött vérdíjra s arra, hogy könnyűszerrel fogságba eshet,
ha a fővárosba vagy a közelébe merészkedik.
 A vágy, hogy lássam önt, szemernyit sem csillapult, de szó sem
lehet arról, hogy megpróbáljon a közelünkbe férkőzni. Ezzel csak a
kettőnk boldogságát tenné kockára. Én máris reszketek a félelemtől,
ha arra gondolok, hogy baj érheti. Nem elég, hogy őrzik a palota
minden bejáratát, s a Tuileriák kertjéből valóságos katonai tábort
faragtak, de nincs a napnak oly perce, hogy ne lennénk cerberusaink
szüntelenül figyelő tekintetének keresztsugarában.
Hála légyen érte Istennek, egynémely őrünkben több az
együttérzés irántunk, mint társaikban. Saint-Prix, a Comédie-
Franҫaise öreg színésze (emlékeznek ráfi posztói azon a folyosón,
mely a földszintet kettéosztja, s amelyen eljuthatok lakosztályomból
a királyéba, az emeleten. Ő már többször is lehetővé tette, hogy Lajos
és én találkozzunk, és mivel amúgy is szokása magában fütyörészni,
hát kifejlesztett egy jelzőrendszert: bizonyos dallamok bizonyos
illetők közeledtét jelzik, illetve azt, hogy valahol épp nem tanácsos
tartózkodnunk, valamint azt, ha elmúlt a veszély. Monsieur Collot, ki
annak a Nemzeti Gárda-különítménynek a parancsnoka, mely
lakosztályom őrzésével van megbízva, szintén nem egy szörnyeteg.
Ám ők csak ketten vannak ezrek között: utóbbiak habozás nélkül
tűznék bármelyikünket a szuronyuk hegyére, vagy tennének velünk
valami még szörnyűségesebbet, mint tették azt a szegény Monsieur
de Malden esetében, miután Varennes-ből visszaérkeztünk. Ő hetekig
lebegett élet és halál közt, és csak isteni csodának köszönhető, hogy
végül túlélte a szörnyű döféseket, miket kizárólag azért szenvedett
el, mert kísérőnk merészelt lenni ama végzetes úton. Sejti-e, mi
várna önre, ha itt találnák?

A gyertya pislákoló fényében lepecsételem a levelet. Épp ebben

a pillanatban könnyű szellő suhan át a vállam fölött, kis híján
kioltva a lángot. És jóllehet tollam óva inti szerelmemet, hogy
eszébe ne jusson idemerészkedni, szívem nemcsak a félelemtől
remeg, de a vágytól is, hogy figyelmeztetésemre oda se hederítve
mégiscsak elibém toppanjon.
Mindeközben Lajos arra tesz kísérletet, hogy kibéküljön
fivérével, Orléans herceggel. Dacára ez utóbbi új keletű
republikánus meggyőződésének, mégiscsak a vér szerinti
hercegek egyike. A király már szeptemberben a béke olajágát
nyújtotta feléje, amikor is kinevezte a haditengerészet
admirálisának. Fülöp örömmel fogadta a megbízatást, és rögtön
közölte De Molleville gróffal, a tengerészeti miniszterrel, hogy
végre kezében az alkalom bebizonyítani, mily hamisak voltak a
vádak, hogy hűtlenné vált volna a koronához.
Több évtizednyi ellenségeskedés után az unokafivérek, úgy
tűnt, megbékéltek egymással. Ám egy banketten, melyet én adtam
januárban, a magánlakosztályomban, a vendégek egy része, akik
még nem tudhattak a kibékülésről, rémülten felkiáltottak
meglepetésükben, ahogy d’Orléans belépett a terembe: attól
rettentek meg, hogy a herceg nyilván megmérgezte a feltálalt
fogásokat. Már maga ez a gondolat is elegendőnek bizonyult, hogy
a két nemes rokon felmondja a frissiben kötött egyezséget, s a
herceg sértettségtől és haragtól vérvörös arccal rohanjon ki a
Tuileriák palotájából.
Lajos és én felháborodástól lángolva hallgattuk az udvaroncok
tudatlanságának megnyilvánulását, s a botrány okozóinak tüstént
ajtót mutattunk, ám a kár ekkor már megesett: mivel ily csúf
csorba esett rajta, aligha remélhetjük, hogy valaha is a
magunkénak tudhatjuk Párizs legbefolyásosabb férfiújának
támogatását.
Félelmeim még annál is gyorsabban meghozzák gyümölcsüket,
mint vártam volna: a botrány után néhány nappal a herceg nevet
változtat. Philippe-Égalité, Egyenlőség Fülöp lesz eztán a neve,
hogy ezen a módon is a világ tudomására hozza, szakított a
koronával, s minden rokonszenve eztán a forradalomé.
 Tizenkilencedik fejezet

Reste La

1792. február 13.

Ülök az íróasztalomnál, kétségbeesés diktálta levelet írok Lipót

fivéremnek, közben lassacskán besötétedik mögöttem. Hála a
szünetlen körmölésnek, hisz mostanában rengeteg levél kerül ki a
kezem alól, a kézírásom egyre csak silányul. Remélem, azért el
tudja olvasni… Egyet üt az óra a hátam mögött, a kandalló
peremén, ismét eltelt egy negyedóra tehát. Egy pillanatra
megmerevedik a toll a levegőben, míg én a színarany mutatókra
pillantok. Negyed hat.
Ám most majd, hogy csaknem kiröppenek a székből
ijedtemben, kulcs fordul a zárban. Pulzusom az egekbe szökik,
kétségbeesetten kutatok búvóhely után, ahová az osztrák
császárnak szóló sorokat elrejthetem, rálehelek a tintára, sebtiben
homokot hintek rá, jaj, csak száradjon meg idejében, mielőtt
eltüntetem szem elől.
Csuklyás alak lép a szobámba. Gyomrom elszorul.
‒ Azért jöttem ‒ szólal meg egy elfojtott hang a csuklya alól ‒,
hogy meghallgassam Felséged gyónását.
Csak olyan papok látogathatnak bennünket, akik felesküdtek az
alkotmányra. Ha nem kívánunk gyónni ezeknek a csuhásoknak, kik
nem átallották a forradalom bábjaivá zülleni, választhatjuk a bűnt
is. Nos, ami engem illet, semmi körülmények között nem vagyok
hajlandó felfedni titkaimat Robespierre bábja előtt.
‒ Ahogy bejött, úgy rögtön távozhat is ‒ vetem oda neki,
anélkül, hogy jottányit is engednék lelkem nyugalmából. ‒ Nincs
mit mondanom önnek. Amúgy elárulná, kitől kapott kulcsot a
szobámhoz? Tán az őrök valamelyikétől?
A pap nem válaszol: bezárja az ajtót. Fogoly vagyok tehát.
 ‒ Az őrség vacsorázni ment, Majesté ‒ fordul felém ‒, a kulcsot
pedig ön adta nekem, személyesen. Még boldogabb időkben ‒
húzza le a csuklyát a fejéről, hogy arcát felfedje. De elég a göndör
szőke fürtöket megpillantanom.
‒ Axel ‒ szakad ki a sóhaj lelkem legmélyéről. De csak egy
másodpercig tart a révület. ‒ Azonnal forduljon el! ‒ sikoltok fel.
Mióta Bondyban elváltunk, nem láttuk egymást. Alig nyolc
hónapja. Csakhogy azóta énbelőlem öregasszony lett. 36 éves
vagyok, de ha most rám néz valaki, azt gondolhatja, okosabb lenne
felcserélni azokat a számjegyeket. A szemeim: két sekély kráter,
kialvatlanságtól duzzadt és karikás a megszámlálhatatlan
könnytől. Keblem, mely negyvennégy hüvelyket ért körbe
egykoron, jóformán láthatatlanná töppedt. A hajam meg úgy
megőszült, hogy fehérebb, mintha rizsporoznám. Szépségem, ha
szépnek látott valaha is, mára a múlté. De még most is a
legszívesebben azonnal Axel karjaiba vetném magam, és ott is
maradnék, az ölelésébe zárkózva. Csakhogy a lábam földbe
gyökeredzik, ott maradok egy álltó helyemben, nem merek a
gyertyák fénykörébe lépni, azt sem merem elhinni, hogy tényleg
egyedül vagyunk, csak mi ketten; sőt, azt sem, hogy tényleg Von
Fersen gróf az, ki előttem áll. Végül azonban gyors léptekkel átkel
a szobán, magához szorít. Szívfájdalom és mélabú által halálra
gyötört érzékeim rögvest újraélednek. Ahogy a teste az enyémhez
ér, ahogy egyszerre minden porcikámat átjárja a régről ismert
illat! Beleszédülök a váratlanul elősorjázó emlékekbe ‒ mon Dieu!
Axel azt az arcvizet használja, amit én kevertettem ki külön az ő
számára, még évekkel ezelőtt. Nekifeszítem a testem, az arcom a
mellkasához simul, sose éreztem magam ilyen picikének. Ujjaival
hátradönti az államat, ajkunk találkozik, nedves az egész arcom,
forró könnyek öntözik.
‒ Nem lett volna szabad idejönnöd ‒ mormolom, holott azt
szeretném mondani: hála légyen Istennek, amiért idehozott!
‒ Nem tehettem mást ‒ suttogja Axel. ‒ Először is, nem bírtam
volna ki még egy hetet anélkül, hogy önt láthassam. Aztán meg a
terv, amit önnel és a királlyal megvitatni kívánok, túl kényes
ahhoz, hogy ne személyesen számoljak be róla.
Képtelen vagyok felfogni, hogyan sikerülhetett átlépnie a
francia határt anélkül, hogy gyanút ne keltsen bárkiben is! Azt
mondja, hamis útlevéllel utazott, melyet egy szolgája nevére
váltott ki, ezenfelül barna parókát viselt, és sok-sok réteg ruhát,
hogy testesebbnek és alacsonyabbnak tűnjék.
‒ A lakájruhámat egy barátom lakásán rejtettem el ‒ nyugtat
meg Axel. Ettől a barátjától kapta kölcsön a csuhát s a csuklyát is,
amelyben a megszólalásig hasonlít azokra a papokra, akik 1790-
ben felesküdtek a forradalomra. ‒ Ha valaki megzavarna minket,
szólítson Benoit atyának ‒ teszi hozzá ‒, én pedig azonnal rátérek
valami vallási témára, de oly unalmasra, hogy bárki lépne is be,
jobbnak látja mihamarabb eloldalogni.
Ámulva hallgatom a történetét: micsoda bátorság kellett hozzá,
hogy behatoljon Franciaországba, bár tudja, hogy itt megölhetik,
ha lelepleződik a kiléte. Nem is tudom róla levenni szerelemmel és
bánattal teli tekintetemet. Hirtelen Axelt is elöntik az érzelmek.
‒ Sose bocsátom meg magamnak, hogy búcsút vettem öntől, és
kiszolgáltattam a sorsának! ‒ kiált fel. Ujjamat az ajkához illesztem,
nehogy elfeledje: csak suttogva szabad beszélnünk. Erre
kijózanodik, mindössze annyit kér, hogy meséljem el rettenetes
utazásunkat, ne hagyjak ki egyetlen részletet sem. Még az is
érdekli, mit ettünk útközben, mikor jutottunk hozzá, talán főként
azért, mert ő volt az, aki ellátta minden jóval s kényelemmel a
berlinerünket.
Felnevet a sors furcsa tréfájának hallatán, hogy egy fűszeres a
Sauce névre hallgasson; elborzad a beszámolómon Drouet
postamester rosszindulatáról, de a szőr is feláll a hátán,
képletesen értve, mikor szóba hozom a találkozókat és
lóváltásokat, melyeket utunk során lekéstünk; meg azt, hogy mi
mindenről értesültem csak azután, hogy megtörtént. Például
Léonard megmagyarázhatatlan tettét, amikor is rábírta Bouillé
embereit, hogy hagyják el az őrhelyüket, hiszen ez okozta, hogy
midőn Bouillé végre riadóztatta a katonákat, s azok felhágtak a
falu melletti domb tetejére, már csak azt láthatták, ahogy a
berliner és mögötte a kocsi, melyben hölgyeim utaznak, elhagyja a
várost ‒ vissza, Párizs felé. Ez a jelenet mindmáig érthetetlen
számomra is. Ha Bouillé csak tizenöt perccel hamarább érkezik,
megmenekül a monarchia ‒ s vele mi is.
Amikor felemlítem mindazokat a szidalmakat s a gúnytirádákat,
melyeket a Párizsba visszavezető út három napján elszenvednünk
kellett, mintha egy-egy tőrt döfnék Axel szívébe, s szuronnyal
döfködném a lelkiismeretét.
‒ Bárcsak ott lehettem volna ‒ morog, visszafojtván haragtól s
bűntudattól kitörni kész könnyeit. ‒ Nem lett volna szabad magára
hagynom Bondyban. Ha önökkel tartok, míg az út véget nem ér,
felkészülhettünk volna mindeme viszontagságokra, ön pedig s a
király biztonságban elérnek a határra ‒ pillant az ajtó felé. ‒
Látogatja önt éjjelente a király?
Értetlenül meredek rá.
‒ Esténként többnyire lejön hozzám, hogy bonsoir-t kívánjon,
de ha az ajtót zárva találja, visszatér a saját szobájába. Túl
udvarias, semhogy zavarni vagy háborgatni akarjon
magányomban ‒ magyarázom, ám ekkor hirtelen rádöbbenek,
mire célzott Axel. ‒ Mármint… úgy érti… egész éjszakára? Mi… ‒
rázom meg a fejem ‒, mi nem hálunk már egymással
rendszeresen. Az én férjem nem az a kezdeményező alkat a
romantika terén. Mindent, amit csak a házasságunk majdnem
huszonkét esztendeje során az ágyban műveltünk, a hűség és a
házastársi kötelességérzet diktálta. Soha, egyetlenegyszer sem a
vágy kergette a hálószobámba, és nem is az, hogy vigasztaljon, bár
a lelkem gyakrabban volt híján a vigasznak, mint a testem ‒
lehelem álmodozva. Oldalt pillantok, a kék bársonyfüggönyön
táncikáló, gyertyafény vetette árnyakra. ‒ S főként: soha,
egyetlenegyszer sem ébredtünk egymás oldalán az ágyban, még a
nászéjszaka reggelén sem. Kipattant az ágyból, és már indult is
vadászni ‒ csóválom meg a fejem, szinte gyöngéden, mintha
elfelejtettem volna a sok rien megaláztatását!
‒ Pedig én milyen szívesen tenném ‒ suttogja álmodozva Axel,
s még erősebben szorít a karjaiba. ‒ Ha holnap reggel melletted
ébredhetnék… ‒ Szavaira reszketés fut át rajtam, nem is reszketés,
erősebb ez annál, valódi remegés; méghozzá a fejem búbjától
egész le, testem legrejtettebb tájaiig. Lesem a szemét, mely most,
ebben a szűrt fényben, kéknek tetszik, akár a lapis lazuli: és ahogy
belenézek, látom, hogy komolyan gondolja, amit mond. Ám én
csak arra az egyre tudok gondolni, hogy rajtacsíphetnek minket,
ebben az állandó veszélyben, a katonák bármikor beléphetnek,
hogy ellenőrizzék, mivel foglalatoskodom, akár az éjszaka mélyén
is.
 ‒ Ha csak azért jönnek, hogy lássák, itt vagy-e, nyilván nem
kutatják át a szobát. Miért hinnék, hogy rejtőzik itt valaki?
Erre viszont már kitör belőlem a kacagás.
‒ Csak nem akarsz a szekrénybe bújni? ‒ kérdem tőle. ‒
Nemigen alkalmas ez a hely arra, hogy opera buffa-jeleneteket
adjunk elő!
‒ Jó, akkor, amint meghalljuk, hogy valaki jön, azonnal kiugróm
az ágyadból, bevetem magam a legkényelmetlenebb székbe, és
alaposan megmosom a fejedet a bűneidért, amelyeket a királyi ház
és a francia nép ellen elkövettél!
‒ És ha megkérdik, hogy ugyan, miért ostoroz engem egy pap
hajnali háromkor? Vagy hatkor? És ráébrednek, hogy nyilván már
órák óta a szobámban kell hogy legyél? ‒ vetem ellen.
‒ Akkor azt felelem, hogy az összes bűnödet el kellett sorolnod,
és mindjárt megértik, hogy ahhoz hosszú órák kellenek! És még
azt is hozzáteszem, hogy én legalább úgy megdöbbentem, mint ők,
hogy már órák óta faggatlak, és még mindig új és új, halálosabbnál
halálosabb bűnök kerülnek napvilágra.
‒ Lehet, hogy te erre is képes lennél ‒ ejtem gyöngéden a
kezemet a karjára. ‒ Most tréfálsz, de ne feledd, ezek a katonák
iskolázatlan jószágok. Te példálózva hazudsz nekik, ők pedig
mindent szó szerint vesznek, s hisznek el.
Órákig beszélgetünk még, de közben a hangunk sohasem
emelkedik suttogás fölé. Új menekülési tervünket Gusztáv király és
Axel eszelte ki: meglehetősen bonyolult história, számos
körülmény összejátszásától függ a sikere.
‒ Mindezt el kell magyaráznod Lajosnak is ‒ emlékeztetem
Axelt ‒, mert az még semmit sem jelent, ha én beleegyezem, a
végső döntést neki kell meghoznia. Én megesküdtem, hogy
mellette leszek, bármit határozzon is, és bárhová megy, én
követem.
Tudom, hogy férjemnek és a grófnak ma este biztosan nem lesz
alkalmuk találkozni egymással. Lajos a szokott rendben tartja
lever-jét: elbeszélget a nemesekkel és a többi kiváltságossal, kik az
eseményre meghívást nyertek, aztán megérkezik Lafayette, a
szokásos esti beszélgetésre, ő pedig az a fajta látogató, akitől
sokáig tart megszabadulni. Axel látogatása váratlan meglepetés
volt, holnap az első dolgom lesz figyelmeztetni a királyt, hogy itt
van, így elegendő ideje lesz rávenni az őreit, hogy hagyjanak neki
egy szabad órát, őrizetlenül. Axelnek nem szabad távoznia, mielőtt
megosztaná vele a tervezetét. Csakhogy a Tuileriák palotájából
legalább olyan nehéz kijutni, mint bejönni ide.
Akarva-akaratlanul visszatérünk a boldogtalan házasság
kérdéskörére. Most az ő nővére kerül terítékre, Sophie, ki sehogy
sem szenvedheti a férjét. Otthon, Svédországban Axel egy fedél
alatt lakik vele s nővére szeretőjével, Von Taube báróval.
‒ Előlük semmit sem hallgatok el ‒ mondja. ‒ Atyám talán
képtelen megérteni, hogyan maradhattam még most is agglegény,
de a nővérem évek óta tudja, miért ‒ ejti a vállamra a kezét, és
fürkészően a szemembe néz. ‒ Ő tudja, hogy csak egy asszony van
a világon, akinek szívesen szentelném az egész életemet, de ez az
asszony nem lehet az enyém. Hát akkor inkább nem is házasodom
meg, soha. ‒ Azzal végigsimít a hajamon, ám én tudom, hogy
megőszültem, fürtjeim töredezettek, s a legszívesebben
ráripakodnék, hogy ne, ne érj hozzám, hisz megöregedtem, észre
sem vettem, hogy hogyan, de megcsúfultam, nem keltek én már
vágyat senkiben. Ő azonban kézen fog, átvezet a szomszéd
szobába, egészen az ágyig. Most már roppant későre jár, a
gyertyák is mind csonkig égtek.
Leülünk egymás mellé. Axel megint csak a karjaiba zár, és
lágyan, utánozhatatlan gyöngédséggel végigcsókolja a
szemöldökömet, mindkét orcámat, a nyakamat, a torkomat.
Levarázsolja rólam a vállamat fedő sálat. Szinte beleolvadok a
karjaiba, miközben szenvedélyes, vágyból, éhségből és igen:
kétségbeesésből született csókban forrunk össze. Axel most
kigombolja a ruhát a hátamon. Testem igenlően rándul össze
minden érintésére, míg…
‒ Én… ‒ De hirtelen azt sem tudom, mit mondhatnék. Mire
magamban megfogalmazom, addigra a hangom hagy cserben.
Csak összerezzenek. Axel erre megáll a gombolgatásban.
‒ Mi baj, mon coeur?
Mennyit változott a világ, mióta először odaadtam magam Von
Fersen grófnak! És én is változtam a világgal együtt. Ma már talán
rá sem ismernék a gondokra mit sem adó királynéra, ki oly vígan
játszadozott Trianon lámpafénytől szikrázó kertjeiben. Ha
találkoznék vele, beszélni sem tudnánk miről, ő és én. Legfeljebb
egy közös témánk akadna: a férj, kit sors és származás
osztályrészünkül adtak. És most mégis Lajos jár a fejemben…
Minden izmom megfeszül. Léptek zaját hallom a folyosóról.
Rémülten szorítom Axel szájához a tenyeremet. Addig rettegtem,
hogy rajtakapnak, míg, íme, félelmem testet öltött. A szomszédos
szoba felé mutatok, mire Von Fersen gróf feláll, és lábujjhegyen
elindul arrafelé. Én maradok az ágyon. Neki csak egy búvóhelye
maradt: a papi csuhája. Csigalassúsággal telnek az iszonyatos
másodpercek. Aztán egyszer csak kaparászást hallok az ajtón. Ezt
a jelet csak azok ismerik, akik Versailles-ban tanulták ki az
etikettet.
Az ösztönöm elsőre azt súgja, hogy ez csak Lajos lehet. Nagyon
is jókor jönne, mindenképpen beszélnie kell Axellel. De mi van, ha
mégsem ő az? Persze lehet, hogy csak De Lamballe hercegnő jár
erre. Vagy Madame Élisabeth. Az előbbi megőrizné a titkunkat; az
utóbbival már bonyolultabb a helyzet. Először is, túl sokat levelez
a Belgiumba menekült fivérekkel, akik a jelek szerint egyáltalán
nem bánják, hogy itt hagytak minket, kiszolgáltatva a
forradalmárok vérszomjának. De ahhoz se fűlik a fogam, hogy
kiötöljek valamit a kegyes lelkű bellesoeur megnyugtatására, hogy
mit keres ezen a kései órán Von Fersen gróf a lakosztályomban,
gyóntató papnak öltözve; és főleg arról nem beszélnék szívesen,
hogy miért ilyen zilált a ruházatom.
Tudom, az ajtó zárva van. Amúgy is szűkösen mérik az
egyedülléthez való jogot a királyi család számára a Tuileriák
palotájában, hát legalább azt a keveset, ami megadatott nekünk,
tiszteletben tartjuk, és nem nyitunk rá egymásra engedély nélkül.
Ha jó barát közeleg, nem nyitja ki az ajtót, mielőtt bekopogtatna.
Ha ellenség, akkor elvesztünk.
Végül azonban a lépések, ahogy közeledtek, úgy el is
távolodnak megint. Lélegezni sem merek, míg a hangjuk el nem
enyészik teljesen, és meg nem hallom az utána következő, feszült
csöndet.
‒ Mit gondolsz, számíthatunk még látogatókra? ‒ kérdi Axel.
Vállat vonok: minden lehetséges.
‒ Ha már itt vagy, okosabb, ha nem hagyod el a szobát. De nem
szabad levetkőznünk, egyikünknek se. Ha bejönnek az őrök, mert
őrségváltáskor néha megteszik, akkor azonnal el kell kezdenünk a
jelenetünket, tudod, ahogy Bourdaloue atya prédikál Madame de
Montespan bűneiről, a büszkeségről és a hús gyönyörének
hajhászásáról.
Átölel, nekem pedig váratlanul patakzani kezdenek a könnyeim,
már nem akarok mást, csak a mellkasába fúrni a fejem és ott
maradni mindaddig, míg az élet újra felénk nem fordítja mosolygó,
tiszta és szép orcáját.
‒ Je t’aime ‒ súgom, nem is a fülébe, de egyenesen a nyitott
szájába: és csókban forrunk össze, akár a legfiatalabb
szerelmesek. ‒ Ölelj át ‒ lehelem ‒, a karjaidban szeretnék álomba
szenderülni. Sosem tölthettünk el együtt egy teljes éjszakát, sosem
ébredhettünk egymás mellett, ahogy az igaz szerelmesek.
Viszonzom a simogatásait, végigsimítom homlokának finom
ívét, az arcát, az állát, ujjaim közé szorítom egy hajfürtjét,
tenyeremet a testének feszítem, érzékeim ügyet sem vetnek rá,
hogy a csuha vastag posztója tompítaná őket. Biztosan tudom: ez
marad az egyetlen együtt töltött éjszakánk, és még biztosabban
azt, hogy ez az utolsó alkalom, amikor egymáséi lehetünk.
Pedig voltaképpen nem is erre a fajta gyöngédségre
vágyakozom. Sőt, megrettenek, ahogy Axel a csupasz bőrömhöz
ér: nem akarnám, hogy a jelen elhomályosítsa a múlt szép
emlékeit, szépségem odalettét, nem szeretném, hogy holnap azzal
a titkos gondolattal menjen el tőlem, hogy ugyanígy a
nagymamáját is boldoggá tehette volna.
‒ Non, szerelmem ‒ dőlök hanyatt az ágyon. Elkapom a
csuklóját, és őt is lehúzom magam mellé. Most valami olyasmit
akarok művelni Axellel, amit a férjemmel sosem tehettem meg.
‒ Azt akarom, hogy ölelj át, és el se engedj, míg meg nem
virrad. ‒ Így is lesz: egymásba fészkelődünk, elringat karjai
biztonságában, keze a mellemre fonódik, ott, ahol kidudorodik a
ruha alól, ujjhegyei a bőrömet becézik. Szerelmesem mellkasa fűti
a hátamat, érzem, ahogy ki‒ és belélegzik, forró lehelete perzseli a
tarkómat, hallom, ahogy a szíve értem s nekem dobog ‒ végül ez
altat el.
Axel dióbarna szemének pillantására ébredek. Vajon mióta
lesheti ki az álmomat? És azonnal eszembe jut, hogy továbbra is
rejtőzködnie kell, egészen addig, míg ő és Lajos meg nem vitatták
Gusztáv király tervét. Még egy jóindulatú őrnek, mint Saint-Paix,
sem szabad megtudnia Axel ittlétét és azt aztán végképp nem,
hogy ki légyen ő voltaképpen.
Mily kecses kis tréfája a sorsnak: reggel Szent Bálint napjára, a
szerelmesek ünnepére ébredünk. Ha biztonságban érezzük
magunkat, Axel és én epekedő pillantásokat váltunk, de ahogy
telnek az órák, míg Lajos üzenetére várunk, s megosztom
eleségemet a gróffal, ő időről időre rázendít a prédikálásra, hogy
ha elmenne valaki az ajtó előtt, és hangokat hallana bentről, ne
fogjon gyanút.
Négy óra tájban Saint-Paix egy lepecsételt levelet csúsztat be az
ajtó alatt. Lajos írta: kér, hogy fél hétkor fogadjam őt a
lakosztályomban. Pontban fél hétkor meg is érkezik. Axelt testvéri
öleléssel köszönti, s az elkövetkező három órában tüzetesen
átrágjuk magunkat a tervezeten, melyet Axel és a svéd király
gondoltak ki. Von Fersen gróf ismerteti a részleteket. Ismét csak
Monsieur de Malden segítségét fogjuk igénybe venni, hogy
kiszökjünk a palotából. Innen egy sebes járású kocsi Calais
kikötőjébe repítene minket. Aztán átkelünk a Csatornán, Dovernél
érjük el az angol partokat, ez idő alatt pedig Normandiában partra
szállnak svéd és orosz szövetségeseink hadai.
Lajos feszülten figyel, ám én látom szemének zavart tekintetén
s összeráncolt homlokán, hogy a terv nem nyerte el a tetszését.
‒ Tudom, mindenki határozatlannak s gyengének mond ‒
ismeri be, olyan hangon, mintha minden reményről letett volna
már ‒, de hát ki tudna mondani bárkit, aki ily nehéz helyzetben
volna, mint én? Egyetlen esélyem volt a menekülésre, ám én azt is
elhibáztam ‒ sóhajt fel: aztán nekilát, hogy Axel kedvéért felidézze
mindama éles hangú vitákat, melyeket a királyi család vívott, hogy
meneküljünk-e, vagy inkább maradjunk Franciaországban a
Bastille ostromát követően is.
‒ Ilyen esély nem jön még egy az életben ‒ nyel egy nagyot
Lajos ‒, s azóta az egész világ megfeledkezett rólam.
‒ De mi nem! ‒ vágok közbe, Axelre pillantva, s közben
kezemet a királyéra fektetem.
‒ A szavamat adtam rá, a becsületemre esküdtem meg, hogy
kimenekítem innét Felségteket ‒ mondja Von Fersen gróf is.
Lajos megint csak sóhajt egyet. Franciaország, a haza sorsa
nehezedik a vállaira.
 ‒ Én pedig arra adtam a szavamat, mégpedig a
Nemzetgyűlésnek, hogy Párizsban maradok.
Tudom, az én szavam nem sokat ér, hisz megfogadtam, hogy,
döntsön bármiképp is, az én helyem mindenképpen Lajos oldalán
van, mégis, emlékeztetnem kell őt, hogy a Nemzetgyűlésben
annyira sem szabad megbízni, mint egy ittas szajhában: hát miért
tartaná magát Lajos a szavához, hiszen az életünk a tét, ha egyszer
a képviselők végül így is, úgy is elárulnak bennünket?
Lajos a tenyerébe temeti az arcát. A gyertyafény megcsillan
gyűrűinek ékkövein: az elefántcsont színű tapétán arany
fénypászmák cikáznak.
‒ Azért, ma chère femme, mert egy férfi annyit ér, amennyit az
adott szava ‒ feleli erre.
Míg a király elveti a svédek tervezetét, én Axel arcát fürkészem.
Vajon bántja-e, hogy a rengeteg erőfeszítés, amibe a terv
kikovácsolása került, most egyetlen szóra a semmibe enyészik? Ha
igen, akkor sikerrel rejti el az érzelmeit.
‒ Ön valóban maga a megtestesült férfibecsület, Sire ‒
mindössze ennyit mond.
A gróf feláll: küldetése végére ért. Elfog a remegés: tudom, ha
most elhagyja a szobámat, talán soha nem látjuk többé egymást.
Meglehet, küzdelmét, hogy megmentsen bennünket, sosem adja
fel, még úgy sem, hogy Lajos a következő ötleteit éppúgy elveti,
mint ezt a mostanit, én pedig, amíg élek, nem hagyom, hogy
férjemtől s gyermekeimtől elválasszanak.
A két férfi búcsúzóul is összeölelkezik, szemüket bánatkönnyek
felhőzik. Lajos az órára pillant. Megfogja a kezemet.
‒ Most jó éjszakát önnek, ma chère ‒ búcsúzkodik. Aztán újra
Von Fersen grófhoz fordul. ‒ Ön mindig is rettenthetetlen
lovagunk volt, nőmnek s nekem egyaránt, valóságos Lancelot. Ám
attól tartok, Franciaország így is Camelot sorsára jut. Dacára
legjobb szándékainknak, dacára alattvalóink iránt érzett
szeretetünknek, vágyunknak, hogy kerüljük a vérontást, és inkább
a béke ügyét szolgáljuk, a forradalom hívei erőszakot
gerjesztenek. Attól tartok, ők kerekednek felül. Kérem, adja át
tiszteletteljes üdvözletünket s szívből jövő hálánk kifejezését
uralkodójának, mindkettőnk részéről ‒ von be engem is a
szónoklatába. ‒ Aligha kerülhette el a figyelmünket, hogy Gusztáv
király testvériesebben bánt velünk, mint a királyné valódi fivérei
vagy akár az enyémek. Ami önt illeti: ön megtett mindent, ami csak
módjában állt, mon ami, jóval többet, mint amit küldetése
kötelezően önre ruházott.
Lajos záró szavainak visszhangja sokáig kong a szoba falai közt,
még azután is, hogy azon az ajtón át, mely a lakosztályába vezető
sötét folyosóra és a keskeny lépcsőházra nyílik, távozott ‒
lehetővé téve, hogy Axel és én végső búcsút vegyünk egymástól.
Feltartóztathatatlanul ömlenek a könnyeim, akárha gát
szakadna át. Lajos méltósága kedvéért, no meg azért, hogy a
pillanat tisztaságát megőrizzük, tartottam a látszatot, míg a királyi
adieu el nem hangzott, most azonban már nincs, ami hátráltatna.
Axel karjai közé vetem magam, a keblemhez szorítom,
végigsimítok erős hátán, vágyakozva, hogy bárcsak
megérinthetném lágy, barna fürtjeit a curé-csuklya alatt.
Csókokkal borítjuk egymás arcát, ügyelve, hogy egyetlen pontot se
hagyjunk ki; és ahogy ajkam a nyakát érinti, megérzem rajta a
kölni finom leheletét, mit Fargeon úr, az én megbízásomra, külön
az ő számára kevert, még 1781-ben. Most halványabb az illat,
összevegyül Axel saját aromájával. Tudom, ez az illatáradat egy
életre megmarad az emlékezetemben, és vele ujjhegyemnek
érzete a bőrén, hangjának lágy baritonja, szemének örökké
változó színárnyalata; s a tudat is, hogy jobban ismer ő engem,
mint bárki más eddigi életemben. Ez a tudat, hogy valaki ily sokra
tartson, hogy életemet a sajátjánál is többre becsülje, olyan
ajándék, amelyet sem kigúnyolni, sem lebecsülni nem ildomos.
Keserves elfogadni, hogy mostani búcsúnk már nem „au
revoir”, hisz aligha remélhetjük, hogy valaha viszontlátjuk egymást
‒ nem, ez bizony adieu; Isten legyen mindkettőnkkel.
Neki ugyanis mindenképpen indulnia kell, közeleg a reggeli
őrségváltás órája. El kell hagynia a Tuileriák palotáját, ahol
hamarosan férfiak s nők tömegei, éjjeli és nappali szolgálatot
teljesítők botlanak egymásba a kapuknál, ki‒ s befelé jöttükben-
mentükben.
Ajkaink egy végső, szenvedélytől fűtött, bánattól sújtott
csókban találkoznak.
‒ Ezt az éjszakát feljegyzem a naplómba ‒ ígéri Axel ‒, de csak
két szót írok a dagbok lapjára: Reste la. S csak mi ketten tudjuk
majd, mit sugallnak e szavak.
Egy végső ölelés, aztán elindul. A szalon felőli ajtón át hagyja el
a szobát, elvegyül a többtucatnyi egyenruhás őrszem, libériás
lakáj s egynémely, nála valódibb pap nyüzsgő forgatagában.
Ahogy bezárom mögötte az ajtót, halovány, alig látható mosoly ül
ki a számra, átragyogva a könnyeket: eszembe jut, hogy Axelnek
még most is megvan a kulcsa.
Másnap délután Jean-Louis Fargeon, a maître parfumeur
látogatását fogadom, aki kölnivizeimet, illatosított gyertyáimat s
kesztyűimet, valamint ízesített pasztilláimat kreálta nekem még
Trianonban, a kezdeti boldog időkben. A király s jómagam oly
példás magatartást tanúsítottunk az elmúlt hónapokban; s mert
Lajos tartotta magát az ígéretéhez, és nem hagyta el Párizst, a
képviselők sem bánják, ha egy kis fényűzést engedek meg
magamnak, fürdősót s testápoló krémet rendelvén. Aztán meg
Fargeon polgártárs, ahogy manapság szólíttatja magát az
arisztokraták egykori udvari szállítója, mára se lát, se hall a
fejében harsogó forradalmi szólamoktól. Már nem barátja a
barátaimnak ‒ az is elképzelhető’, hogy ellenség lett belőle. Nem
tudom, megbízhatok-e benne továbbra is, még most sem, hogy a
megrendelt árucikkeket átveszem tőle.
Fargeon már korántsem öltözködik annyira piperkőc módjára,
mint tette azt ennek előtte. Lefújta a rizsport a parókájáról, s
csupán egy dísztelen, fekete szalaggal fogja össze. Az orra
azonban, értve ezen mesterségének legfőbb eszközét, nem pedig
ama díszt, mit az arca közepén visel, megmaradt éppolyan
érzékenynek, mint volt egykoron. Ahogy belép a szobába, elég
egyetlen szippantás is a levegőből, s arcán máris a felismerés
fénye ragyog.
‒ Bergamoteszencia, tölgymoha, jázmin, a legalján egy csipetnyi
nyersbőr ‒ mormolja, inkább magának, mint az én fülemnek
szánva. Ám a halvány mosoly már többre, távoli, de közös
emlékekre utal. ‒ Nemrég egy igen fontos látogatója távozott innét
‒ ingatja a fejét.
A lélegzetem is elhagy. Fargeon polgártárs sosem tudta meg,
kinek is keveri azt a férfikölnit azon a sok-sok évvel ezelőtti
nyáron. Csakhogy azóta a feje tetejére állt a világ: még azért is,
amit az illatszerész nem tud, bármikor elítélhetnek engem.
Vajon hány megrendelést kaphatott tőlem Fargeon
boszorkánykonyhája, míg fénykorom tartott? Akárhányat is: az,
hogy Franciaország királynéja a vevője lett, vagyonos embert
faragott belőle. De elegendő-e a vagyon ahhoz, hogy megvegyem
rajta a hallgatását?
 Huszadik fejezet

Ostrom

1792 tavasza

A március hónap elejétől a végéig rosszabbnál rosszabb

híreket hoz. Ha mint a nők általában, babonás volnék, mostanra
már meggyőződésem lenne, hogy el vagyok átkozva, akár a görög
tragédiák hősnői, akiket az istenek büntetnek szörnyű vétkeik
miatt, miket ember s természet ellen elkövettek.
Lipót fivérem, Ausztria és a Szent Római Birodalom császára
rövid betegség után március elsején visszaadta lelkét
teremtőjének.
Elsőszülött fia örökli a trónt: huszonnégy éves, nincsenek
emlékei Antónia nénikéjéről. II. Ferenc ‒ e néven uralkodik ‒
kétéves volt, mikor elhagytam Ausztriát, és Franciaországba
költöztem. A delegációt, mit trónra lépése okán,
szerencsekívánatainkat átadandó küldtünk, hűvösen fogadta, s
mind ez idáig figyelemre méltó egykedvűséggel nyugtázta
segélykérő leveleimet.
A hónap végén oly rettentő esemény történik, hogy innentől
fogva nemcsak jelen biztonságunk, de egész jövőnk miatt is
aggódnunk kell. 29-én II. Gusztáv svéd király, az az uralkodó,
akitől a leginkább reméltük szabadulásunkat, belehal a sebbe,
melyet a merénylő mért rá tizenhárom nappal korábban, egy
álarcosbálon. Gyilkosa, ki gyáván hátba lőtte, egy elégedetlen
katonatiszt volt, kit két összeesküvő társa segített. Ami
Svédországot illeti, onnét már, ebben biztos vagyok, hiába is
várnék bárminő támogatást: az új király, Gusztáv fia, mindössze
tizennégy éves. Gusztáv Adolf s nagybátyja, Károly régens, túl
elfoglaltak az Oroszországgal kötendő szövetség létrehozatalával,
semhogy idejük és erejük maradna az elhunyt uralkodó
külpolitikájának továbbvitelére.
Hogy a girondisták királyellenes nézetei egyre több hívet
szereznek, Lajos kénytelen kinevezni egyik képviselőjüket,
Dumouriez tábornokot a miniszterelnökének. Midőn az
ötvenhárom éves tábornok kihallgatásért folyamodik hozzám,
értésére adom, hogy a királynak nem, sőt, nekem sem tetszenek az
alkotmányban eszközölt változtatások. Legőszintébb
megrökönyödésemre Monsieur le Général térdre hull előttem, s
kezet csókol.
‒ Madame, semmiképpen sem áll érdekemben, hogy
félrevezessem. Kérem, higgyen nekem! De több évtizedes
tapasztalattal felvértezett katonaember lévén, jobb helyzetben
vagyok Felségednél, ha a dolgok menetét kell megítélni. Esedezem,
lássa be, hogy itt nem egy népmozgalom röffent össze, s marad
együtt, míg a szél szét nem fújja: itt egy egész nép lázadt fel szinte
egy emberként az ellen, amit az idők kezdete óta tartó,
elviselhetetlen zsarnokságnak lát ‒ erőlködik Dumouriez. ‒
Kérem, segítsen nekem, hogy megmentsem önt!
Ám, míg ezeket mondja, a tekintete sötéten villog, s arca, mely
oly kemény, mintha kőbe vésték volna, semmiféle együttérzést
nem mutat. De hát miért is tenné: a girondisták leghőbb vágya az,
hogy tőlünk mindenestül megszabaduljanak.
‒ Nehéz egy áruló esküdözésének hinni ‒ felelem ridegen. Az
én szememben ezek mind, ahányan csak vannak, egytől egyig
árulók.
Lajos, bár megesküdött rá, hogy sosem lesz hajlandó alattvalói
vérét ontani, immár drasztikus lépéseket fontolgat. A háború, úgy
tetszik, elkerülhetetlen. Az emigránsok hónapok óta csörtetik
kardjaikat.
Ferenc császár engedélyt adott Condé hercegnek, a Bourbon-
ház egyetlen fiának, aki szagolt már lőporfüstöt, hogy hadat
gyűjtsön Osztrák Németalföldön. Rejtjelezett levelet írok Mercy
grófnak, hogy részletesen tájékoztassam őt Franciaország
szándékairól.
Annak érdekében, hogy Ausztriát a fegyveres viszályba a mi
oldalunkon belerángassuk, s abban a kétségbeesés táplálta
reményben, hogy az idegen támadás híre eltereli a figyelmet és a
vele járó pénzt-paripát-fegyvert a forradalomról, április 20-án
férjem, könnyes szemmel ugyan, de hadat üzen Magyarország és
Csehország királyának.
Kuzinom, II. Ferenc, ki számos más címe mellett Magyarország
apostoli királyának is mondhatja magát, korántsem olyan
békeszerető, mint atyja volt: ezért aztán örömmel veszi tudomásul
Lajos kihívását. Én azonban sehogy sem tudom elfogadni ezt a
helyzetet. Ez az út a romlásunkhoz vezet, ezzel érvelek. Nem
szabad, hogy mi legyünk a támadó fél. Még az eddiginél is inkább
gyűlölik majd monarchiánkat, magyarázom ‒ de hiába. Lajos nem
akarja az én szememmel nézni a világot.
Az események ilyetén fordulata mintha kettétépné szegény
szívemet. Énem egyik fele titokban azt kívánja, hogy szülőföldem
fiai felülkerekedjenek fogadott honfitársaimon, kik sosem
tekintettek igazán maguk közül valónak. Soha ilyen büszke nem
voltam még arra, hogy németnek születtem ‒ írom Axelnek; de a
másik, talán jobbik felem irtózva néz várható sorsunk elé, s
képtelen eltagadni a tényt, hogy Lajos hadüzenete csak tovább
nehezíti az életünket idehaza. Gyilkos gúnyiratok csusszannak át
nap nap után az ajtóm alatt, bukkannak fel a hímződobozomban,
vagy pottyannak ki az asztalkendőből, ha széthajtogatom: s
mindenikük engem vádol, az Autrichienne szukát, hogy
lepaktáltam volna az ellenséggel. Az egyik azt óhajtja,
száműzzenek a Val de Grâce-kolostorba; a kevésbé jámborak
egyenesen a halálomat követelik. Viszont új őr vigyázza álmomat,
egy barna-fehér foltos spániel, Thisbe a neve, az ágyam alatt
vetette meg a sajátját, és a leghalkabb neszre is rögtön felriad.
Új nótát kapott fel a nép, Marche des Marsellois a címe,
valamiféle csatadal, és bevezettek egy különlegesen hatékony
kivégzési formát. A harmadik rend egyik képviselője mutatta be a
Rendi Gyűlésen, még 1789-ben. Joseph Ignace Guillotin a neve,
orvos, s mint mondta, feltalálta annak a módját, hogy a halálra ítélt
bűnöst emberséggel bocsássuk útjára, hagyjunk neki esélyt, hogy
méltósággal léphessen Teremtőjének elébe. Az Örökkévalóság
pengéje ‒ így becézi a találmányát ‒ valójában nem más, mint egy
ferde élű bárd, mely sínekbe fogva többlábnyi mélységbe zuhan,
lefejezvén így az alatta kuporgó bűnöst, ki nyakával egy vályúban,
arccal lefelé várja a csapást az emelvényen, amely semmivel sem
különb, mint a középkor bitófái.
 Én nemigen emlékszem rá, hogy hallottam volna a „kivégzés” s
az „emberség” szavakat egyazon mondatban említeni; de a
forradalom már csak ilyen titokzatos, számomra legalábbis. A
szerkezetet, mely feltalálója után a guillotine nevet kapta, először
kecskéken és birkákon próbálták ki, aztán holttesteken… Végül, ez
év április huszonötödikén végtelen tömeg zajától zúg a Place de
Grčve: tanúnak jöttek, látni, ahogy a penge megmerítkezik a
keresztvízben: egy halálra ítélt útonálló és hamisító vérében.
Úgy hírlik, Charles Henri Sanson, Franciaország legfőbb
ítéletvégrehajtója szerint a guillotine előnyösebb a bárdnál: ez
utóbbi, korábban a nemesség kiváltsága lévén, mindmáig magán
viseli az arisztokraták szégyenbélyegét; míg a „józan ész bárdja”
mindenki számára egyaránt elérhető. De jaj, a vérre szomjas
csőcseléknek, mely Monsieur Pelletier utolsó útjára gyűlt egybe,
már-már csalódottan kell szétszélednie. A bárd minden teketória
nélkül lezuhan, és a levágott fej tompa puffanással a kosárban köt
ki. Ha csak egyet pislant az ember, le is marad a látványosságról,
oly gyorsan s zökkenőmentesen megy végbe minden.
Kint, a város falain túl sem jobb a helyzet. Szorul a francia
hadak kapcája. Titkolt kéjjel tölt el a tudás, hogy a katonák java
része képzetlen, aki meg nem, az majd mind gyáva kukac. A tisztek
jó kétharmada emigrált, akik maradtak, azok úgy szökdösnek a
seregből, akár a patkányok a dagály elől. Még Axel egykori
parancsnoka, a vén Rochambeau tábornok is beadta lemondását,
belátván, hogy ekkora túlerővel szemben képtelen teljesíteni a
küldetését. Lajos csak három hete küldte el a hadüzenetet, ám az
osztrák hadsereg máris a francia határ felé menetel, és Lafayette
kétségbeesve békéért rimánkodik.
A rémhírterjesztők is megtesznek mindent a feszültség
fokozására, a nép legszörnyűbb félelmeit korbácsolják fel. A szűk
utcák jajszavaktól és sikolyoktól visszhangzanak: nem elég, hogy
jön az osztrák, s kiirtja a főváros ártatlan népét, miután
megfosztották őket mindama szabadságjogoktól, miket a
forradalmárok harcoltak ki; előbb még a francia sereg dezertőrjei
érnek ide falkaszámra, hogy kirabolják a szegényes éléskamrákat,
majd lemészároljanak mindenkit, aki az útjukba kerül. Veres
sipkás bajkeverők járják a várost, fütykösökkel s dárdákkal
felfegyverkezve toborozzák a katonákat. Ha túl jól öltözött a
szerencsétlen, kit balsorsa eléjük sodor, hát rögvest rátámadnak,
becsmérelvén a „királyhű kutyát”, hogy a tüzelő, a hús, a kenyér és
a bor ára az egekbe szökött, majd vérbe fagyva magára hagyják a
megkínzott testet, melyre szabadon hordja a szemetet a szél.
A Nemzetgyűlés igen-igen aktív, sorra hozzák az egyre
királyellenesebb törvényeket, míg végül Lajos meghátrál. Igaz, úgy
erőt vett rajta mostanában a mélakór, hogy ezt is mintegy
alvajáróként teszi. Egy héttel korábban, pünkösd ünnepén, a
szentmisére még csak fel sem öltözött illően, s oly imbolygó
léptekkel járt, hogy a lakájok tüstént ‒ és vidoran ‒ terjeszteni
kezdték a pletykát, hogy ivásnak adta a fejét. Június 16-án baljós
hírek valóságos özönvize zúdul ránk. A testőrséget, amelyet az
alkotmány biztosított a királynak, és amely az egyetlen
védelmünknek számított, feloszlatják, s a Nemzeti Gárda
megbízhatatlan fegyvereseivel pótolják. A papokat, kik
megtagadták az esküt, hogy az alkotmány parancsait Isten
szavánál is többre tartják, száműzik. Végül pedig húszezer fős
milíciát, valóságos hadsereget tehát, rendelnek Párizs falaihoz,
minden bizonnyal afféle legelső védvonalnak a fenyegetően
közelgő osztrák ostrom elhárítására.
A gyűlés már nem is tetteti, hogy akár egy fikarcnyit is
érdeklődne hogylétünk iránt.
‒ Rákos daganat ők, semmi több, belülről fognak elpusztítani
minket ‒ panaszkodom férjemnek. Lajos nagyon is egyetért velem.
Szélnek is ereszti összes girondista miniszterét, az egy Dumouriez
tábornok kivételével. Június 16-án azonban, miután képtelen
voltam rávenni férjemet, hogy fogadja el a dekrétumokat, ő is
leköszön tisztségéről. Mivel már amúgy is közutálatnak
örvendünk, Lajos elfogadja a lemondását. Annak azonban minden
erejével ellenáll, hogy hatalmának utolsó morzsáitól is
megfosszák: hát mire jó a király, ha nem hagyják uralkodni?
Három napja már, hogy Dumouriez lemondott, de a király s a
Nemzetgyűlés párbaja nem ért még véget: ezúttal Lajos van
soron: bejelenti, hogy nem hajlandó ellenjegyezni a gyűlés
határozatait. Az, hogy feloszlatták eddigi testőrségünket, még
veszélyt hozhat ránk, de, ha nincs más megoldás, akár el is
fogadható; ám az esküt megtagadó papok elleni támadás, illetve a
húszezer fős Nemzeti Gárda gondolata elfogadhatatlan, sőt,
tűrhetetlen. Lajos tehát a vétó fegyveréhez nyúl; és teszi ezt egy
olyan napon, melyre két szomorú évforduló árnyéka vetül. Június
19-én történt, három évvel ezelőtt, hogy a Rendi Gyűlés küldöttei
a Labdaházban, vagyis Versailles teniszpályáján, letették
felháborító esküjüket; és nagyjából egy éve volt, hogy elindultunk
balvégzetű utunkra Montmédy felé. A királyi vétó híre úgy fut
végig Párizs utcáin, akár a szennyvíz, ha eltörik a csatorna. Estére
tiltakozók lepik el a várost, veszett indulattal követelik a vétó
eltörlését. A hatóságok, lázadástól tartva, betiltanak mindenféle
csoportosulást, ám a polgárok csak legyintenek a dörgedelemre.
Ablakaink alatt, a Tuileriák kertjében szokatlanul izgatott a tömeg.
Közös, mosdatlan testszaguk úgy itatja át az éjszaka friss levegőjét,
hogy attól bárki elokádná magát.
Jerôme Pétion de Villeneuve, egyike azoknak, kiket a kényszer
útitársunkká tett azon a háromnapos úton Varennes és Párizs
között az elviselhetetlen forróságban, ma Párizs polgármestere. A
tömeg az ablakunk alatt egyre nagyobb zajt csap, köszönhetően
minden bizonnyal a bőségesen vedelt bornak és a szünet nélkül
harsogó bujtogatásnak. Ugyan, mikor szánja el magát végre ez a
Pétion ‒ tűnődöm félhangosan, az ablaktól ellépve, hogy ne
halljam a Ҫa Ira vérgőzös strófáit ‒, hogy megmutassa magát
ennek a csőcseléknek, s megparancsolja nekik, ha már szép szóval
nem megy, hogy kotródjanak haza békével?
Lajos meghallja, válaszul azonban beéri egy vállrándítással.
‒ Pétion, meglehet, jobban fél tőlük, mint én vagy akár épp ön,
mon amour ‒ sóhajtja, tehetetlenségében széttárván karjait.

‒ Gyere már, segítsél befejezni ezt az írást! Két művész csak

többre megy, mint egy ‒ buzdítja Armand Louisont, hogy hagyja
ott végre az ablakot, ne nézze egész álló nap az odakint tülekedő
tömeget.
‒ Honnét szerezted a festéket meg az ecsetet? ‒ kérdi a lány a
szeretőjétől, ahogy átlábal kettőjük szűkös, agyonzsúfolt lakásán, a
rue de l’Ancienne Comédie nevezetessége, a vendégköréről híres
Procope kávéház fölött. A kávézó konyhájából ínycsiklandozó
illatok találják meg útjukat a ház csövein át, ám ez csak arra jó,
hogy a párocska el ne feledje: mindkettőjük gyomra üresen korog,
akárcsak a zsebük, híján annak a pénznek, amelyből akár csak egy
tányér levesre futná az odalent, alig húszlábnyi mélységben
forrongó üstből.
‒ A mesteremtől kaptam.
‒ No, nézd csak, hát Monsieur Dávid újabban odaadja a
szerszámait az inasának? ‒ szedi fel Louison Armand ingét a
padlóról. ‒ Ha sosem akasztod fel, mindig csak piszkosabb lesz ‒
adja a házsártost.
‒ Dávid a mi emberünk! ‒ rikkant fel Armand, kezében a már-
már kész levéllel, melyet Louison elé tol, hogy a lány is elolvassa.
‒ Reszkess, zsarnok, fegyverben a nép! A BAS… À bas quoi? ‒
reszket maga Louison is. ‒ Le mivel?
‒ À bas le veto ‒ vágja rá Armand, az ecset nyelével a fogai
között. ‒ Ugye, jössz te is?
Odakint, az aprócska ablakon is túl, most jönnek fel az égre az
első csillagok.
‒ Hová? ‒ kérdi Louison.
‒ Hát vizitbe, a barátodhoz ‒ gúnyolódik Armand, közben a
könyökével próbál kifésülni a homlokából egy odatévedt göndör,
barna hajfürtöt. ‒ A királyhoz ‒ vigyorog, látva, hogy Louison
értetlenkedik. ‒ Ezren és ezren leszünk, benézünk hozzá, a
Tuileriákba, ezzel ‒ lobogtatja meg a félkész feliratot, melyről már
csak a „vétó” szó hiányzik.
‒ Ha jó kislány akarsz lenni, befejezed ‒ nyúl vágyakozva a lány
csípője után. Elkapja, ledönti a földre, maga is utána esik. A földet
érést egy halom mosatlan ruha és egyéb rongy tompítja: mind
csupa festékfolt és terpentinszag.
Louison a felirat fölé kuporodik, bemártja az ecsetet a vörös
festékbe, amelyet Armand kevert ki a palettán. Nekilátna a
munkának, de Armand mögéje lép, elkapja a derekát, kisimítja a
hajat a lány nyakából, hogy megcsókolhassa a tarkóját.
‒ Na! ‒ rezzen össze a lány: elveszti az egyensúlyát,
beletenyerel a festékbe. A vétó t-je szétmázolódik a keze alatt.
Louison meredten nézi a pacát. Olyan, mint a vér.

Nyolcat üt az óra a hálószobámban. Szokatlan, hogy ilyen

korán járkáljanak a palotában, mégis: lépéseket és beszédet hallok
a folyosó felől. Lábujjhegyen osonok az ajtóhoz, a kulcslyukhoz
tapasztom a fülemet. Férjem az: de kivel beszél? Résnyire
kinyitom az ajtót. Terrier de Montciel márkival, a
belügyminiszterrel tanácskozik.
‒ Ne aggódjon, Majesté ‒ kapom el Terrier szavait. ‒ Persze,
volt némi lázongás a külső kerületekben, de semmi olyasmi, amitől
tartanunk kellene.
‒ De vajon mi biztonságban vagyunk-e itt? ‒ kérdi Lajos.
Tudom, mire gondol: arra, hogy miért is költöztünk ide, a Tuileriák
palotájába. Hát Versailles ostroma miatt, három éve.
‒ Tökéletes biztonságban ‒ biztosítja őt a miniszter.
Tökéletesnek azonban valószínűleg ő maga sem tartja a
biztonságunkat, mert alig egy óra múltán hisztérikus hangú
üzenetben kér erősítést a palota védelmére a Nemzetgyűléstől. A
kapukat ugyan bezárták, hogy az elkerülhetetlennek tűnő
rohamot féken tartsák, ám a tömeg mégsem széled szét, úgy
látszik, keveslik az egész éjszakán át tartó zavargásokat. Sőt,
menetoszlopba rendeződnek, és megindulnak a Tuileriák palotája
felé.
Egymás sarkára tipor a nép a szűk utcácskákon, s majd
mindenki szabadságsipkát hord, büszkén és öntudatosan. Ahogy
utcáról utcára egyre többen lesznek, Louison és Armand is ott
sodródik a többiekkel, viszi őket a lüktető, üvöltő, feliratokat
lengető, öklöt égnek rázó, késsel és furkósbottal, bárddal s
dárdával hadonászó emberáradat. A fegyverek markolatát
trikolór szalagok ékítik: a kis szobrászlány szemének kísértetiesen
ismerős a látvány, az egyetlen különbség annyi, hogy ma, a tavasz
utolsó napján hétágra süt a nap, s az együtt menetelő nők és
férfiak kísérletet sem tesznek, hogy elrejtsék, mi járatban vannak.
Délután kettőre jár, mire a menet a Tuileriák palotáját és
kertjét övező hatalmas térre ér. Louison gyomrában csomóba áll
össze a rémület. A hangulat megváltozott, a bekiabálások már
egyáltalán nem tréfásak, inkább komorak, sőt, fenyegetőek: a
nagyszájú serfőző, Antoine Joseph Santerre hatásának nyomait
viselik magukon. Kék kabátos nemzeti gárdisták, a Faubourg
Saint-Antoine regiment tagjai, vegyülnek el a vérszomjas
tömegben Santerre vezetésével. Louison először attól fél, a
katonák közéjük lőnek, vagy ha azt nem, hát legalábbis szuronyaik
erejével próbálják majd szétoszlatni az embereket; aztán ráébred,
hogy a katonák is csatlakoztak a felkeléshez.
Borotvaélen táncolunk ‒ ismeri fel most a lány: itt aztán bármi
megtörténhet. Elkapja Armand karját, mire a fiú a tenyerébe rejti
Louison kezét, hogy kimutassa a szolidaritását. A lány nem is
tudja, mi történik előtte, a „Reszkessetek, zsarnokok!” tábla
eltakarja előle a látványt. Túl izgatott, észre se veszi, hogy félek ‒ fut
át a lány fején.
Amikor elérik a palotát, a tömeg első célpontja a Salle du
Manège lesz: ott kívánják előadni, hogy mi nyomja a lelkűket. A
levegő A bas le veto! kiáltásokkal telik meg. Délután négykor,
miután a nép úgy döntött, hogy Franciaország minden bajának a
királyok az okai, húszezer, dühtől és bortól lángoló lélek haragja
mintha egyetlen torokból szakadna fel, úgy zúdul a palota kapuira.
‒ Vite! Siess már! Az kéne még, hogy elveszítselek a tömegben!
‒ markolja meg a lány csuklóját Armand, s húzza maga után, mint
a gyermekek a játékukat, zsinóron. A tömeg egy ütemre lábal át a
kerten, letiporva a virágágyásokat, s oly gyorsan, hogy Louison kis
híján orra bukik ‒ ám Dávid mester becsvágyó tanítványa ott akar
lenni az események középpontjában, mikor majd a tömeg
megostromolja a kapukat.
Vas csapódik az acélnak, riasztó zaj kavarja fel a késő délutáni
levegőt, ahogy a nép újabb és újabb csapásokat mér a
kapuszárnyakra, melyek elválasztják zsákmányától. Louison
csaknem kiugrik a bőréből egy pisztolylövés hangjára, de Armand
megnyugtatja: ez csak jelzés volt azoknak az ezreknek, akik túl
messze vannak a kapuktól, hogy az előőrsnek sikerült betörnie. És
valóban: akár a halálhozó legyek raja, úgy veti rá magát a
csőcselék a kapu maradványaira, s árad tovább a Place du
Carrousel s a palota főbejárata felé.
Santerre megáll a palota előtti lépcsőkön, kivont kardját az
égnek mereszti, mintha egy hadsereget küldene előre, a csatába.
Ekkor azonban egy dördülés reszketteti meg a levegőt: Louison
lába alatt megremeg a föld. Páni rémületben sandít körbe, lelki
szemeivel szinte már látja, ahogy megnyílik a lábai alatt a föld, s
elnyeli mindenestül; de észreveszi a többieken, hogy ő az egyetlen,
aki retteg. A többiek, akárha eszüket vesztették volna, úgy
rontanak rá a kapukra, s ott van köztük Armand is: frígiai sapkáját
a tarkójára tolta, nehogy még leessen a fejéről, s le ne tapossa az
őrjöngő sereg.
‒ Segítenem kell nekik ‒ nyomja Armand a szeretője kezébe a
táblát, és egy időre egyedül hagyja a lányt, csatlakozik ahhoz a
tucatnyi férfiúhoz, akik épp minden izmukat megfeszítve egy
terebélyes ágyút próbálnak áttessékelni a betört kapun. Mi az
ördögöt akarnak kezdeni ezzel a böhöm nagy szörnyeteggel odabent
‒ álmélkodik Louison. De Armand-tól most hiába várna
magyarázatot, a fiút teljesen lefoglalja a küzdelem, hogy társaival
bevonszolja a tizenkét fontos (nem az ágyú súlya ez, hanem az
ágyúgolyóké) löveget a palota földszintjére. Az ágyúcső most épp
egy terjedelmes előcsarnokkal néz farkasszemet, ez pedig, így
Santerre, egyenest a trónterembe vezet. A Nemzeti Gárda meg
sem próbálja megállítani az ostromot; sőt, tagjainak jó része már
csatlakozott hozzá. Azok pedig, akiknek a palota védelme lenne a
feladatuk, azzal nyilvánítják ki együttérzésüket az ostromlókkal,
hogy levették a szuronyt a puskájuk végéről, így adva értésére a
rohamozóknak, hogy nincs miért félniük tőlük, nem állnak ők
bosszút az égadta világon semmiért. Egyébként is a védők már a
palota felé fordították a fegyverük csöveit, vagyis mindenkire, aki
bárminő módon megállítani próbálná a tiltakozókat.
Mint ezerfejű ‒ s mindegyiken veres szabadságsipkát viselő ‒
szörny, úgy ront neki a tömeg a lépcsőknek, s az ezer torokból
egyetlen hang száll elő, mely hang azt követeli, hogy teremjen
tüstént elő a király. A végtelen márványcsarnok azonban szinte
üresen tátong. Az a néhány kém, katona, udvaronc, szobalány
vagy lakáj, mind-mind zárt ajtók mögé iszkolt a közelítő mészárlás
hírére. Louison, akár a tajtékos habokon hánykolódó papírhajó,
tehetetlenül sodródik a többiekkel, kik ügyet sem vetnek a lány
lelkében dúló kétségekre és az undorra, mely ugyanúgy
felzaklatja, mint tette ama szörnyű októberi napon, amikor annyi
szépség esett áldozatául a vak népharagnak. Épp, mint ma: keleti
vázákat kapnak le piedesztáljukról, s vágják földhöz őket, hogy
ezer és ezer borotvaéles szilánkra törnek, s a cserepeket máris
szétkapdossa a nép: jól jön még az, ha egy arisztokrata torkát kell
elvágni, hiszen a sévres-i szilánk is van olyan éles, mint a tőr. A
falakat díszítő portrékat, csendéleteket, tájképeket s allegorikus
jeleneteket felhasogatják. Louison szíve majd meghasad, ahogy a
felszakadó vászon jajszava megüti a fülét. Vajon Armand, aki lelke
legmélyéig igazi forradalmár, helyesli-e, tűnődik a lány, miközben
tekintete a szeretőjét keresi a tömegben, hogy avatott
művészkezek mesterműveit megsemmisítsék, csakis azért, mert
nem az ő tulajdonuk? És ha tényleg úgy véli a nép, hogy övé
Franciaország összes palotája, nem kellene inkább csak még
jobban óvni mindezt a megfizethetetlen gyönyörűséget? Nem
kellene megőrizni ‒ a nemzet javára?
Megszámlálhatatlan férfi és nő rohan mellette. Nem olyanok,
mint én, ez jár a fiatal szobrászlány fejében. A leheletükből, de
még a hónaljukból is rothadás szaga árad. Ezek nem
megváltoztatni akarják a világot, hanem elpusztítani. Vagy talán
tényleg elsorolnák panaszaikat, ha a királlyal találnák szemközt
magukat? Nem inkább, rezdül össze Louison, felkoncolnák?
‒ Hol az a dagadt disznó? ‒ üvölti egy férfi, ki szemernyit sem
karcsúbb az uralkodónál.
‒ A szalonjában ‒ kiált fel válaszul Santerre, s meztelen
kardjának hegyével az CEil de Boeuf felé mutat; pedig azt most
nem is a király, hanem az ágyú foglalja el. ‒ De mi kihúzzuk
őkelmét abból a kényelmes óljából!
Sok ezer lépés visszhangja veri fel a csöndet, ahogy a lázadók a
préda nyomába vetik magukat, de közben megállnak minden
lezárt ajtónál, és ott is maradnak, míg baltával fűrészporrá nem
aprítják, s közben röpködnek a nyelekre tekert trikolórszalagok,
akár egy májusfa körül. A lakatokat sem kímélik: aranyozott
zsanérok meg kilincsek záporoznak a tömegre. Akinek sikerül
elkapnia egy szilánkot, örömkiáltásban tör ki: megvan az emlék a
napról, midőn a lázadók átírták a történelmet. Mindent rommá
vernek, s ami elég kicsi, hogy egy tenyérben elférjen, az a hazafiak
zsebében köt ki, akik aztán kutatnak tovább, és amit csak fellelnek,
azt rögvest meg is semmisítik.
Mikor a lázadók visszatérnek az QEil de Boeuf-szalonba, hátha
ott találják a királyt, legnagyobb meglepetésükre nem jöttek hiába,
maga a zsarnok áll előttük. Vannak azonban köztük, akiknek ez
sem elég.
‒ Où est l’Autrichienne? ‒ kiáltozzák ezek a telhetetlenek: hol az
az osztrák szajha? Hol bujkál Madame Vétó? Egy borostás férfiú
egy bábuval gúnyolja a királyt: felakasztott rongybabát lóbál, a
baba nyakában, úgy lógván ott, akár valami ijesztő nyaklánc,
felirat hirdeti a követelést: À la lanterne avec Marie Antoinette.
Vagyis lámpavasra velem.
‒ Louis! Non ‒ markolom meg férjem ruhaujját, nehogy még
nekirontson ennek a csőcseléknek.
‒ Majesté, jöjjön velem, de azonnal, nem hallja, hogy ordítanak?
‒ fűzi ujjait az enyémek köré De Lamballe hercegnő. ‒ Madame
Campannak igaza van, vissza kell húzódnunk a dauphin szobájába,
oda még nem tudják az utat ezek a gazfickók.
Hallom én, persze, hallom az őrjöngő ordibálást. Nagyon is jól.
Azt is hallom, hogy a fejemet követelik. És rettegek tőlük, ahogy
mindig is rettegtem. De éppen miattuk kell megőriznem a
nyugalmamat; illetve kellene, mert egész délután egyetlen percre
sem voltam képes abbahagyni a sírást. Szegény kis Lamballe,
olyan ijedősnek tűnik, holott alig ismertem nőt, aki ily bátor volna,
mint ő. Az életét kockáztatja, hogy a családommal lehessen, még
most, a Tuileriák-beli gyászos napokon is: és lám, így jutalmazza a
sors egy érző lélek áldozatvállalását.
Lajos és én, ahogy világossá vált előttünk, hogy a palota nem
lesz képes ellenállni a lázongók rohamának, bezárkóztunk, most
azonban férjem úgy látja, azzal, hogy nem hajlandó találkozni a
rebellisekkel, csak tovább rontja a helyzetünket. Neki
valamiféleképpen sikerült megőriznie a reá olyannyira jellemző
sangfroid-ot, míg én óráról órára egyre hisztérikusabb leszek.
‒ Így tettél 89 októberében is, és lám, hová vezetett minket:
ide! ‒ vitatkozom vele égnek emelt karokkal. ‒ A becsületességed,
a szavahihetőséged, az elszánásod, hogy éppoly igaznak veszed a
lázadók szavait, mint akár a királyét: emiatt jutottunk ide, a
Tuileriák falai közé! Most pedig újra itt állunk, kiszolgáltatva a
vadállatok kegyelmének! De ugyan, mit vélnének felőlem ‒
fordulok most a hercegnő felé ‒, ha elfutnék, s elrejtőznék előlük?
Vajon ettől jobban tisztelnének? ‒ teszem hozzá, bár e kérdés már
csak amolyan szónoki. ‒ Nem, az én helyem a király mellett van.
Madame Campan azzal érvel, hogy az én jelenlétem csak még
nagyobb bajt hoz a király fejére.
‒ Ha azt hallja, hogy a tömeg a vérére szomjúhozik,
természetes, hogy megpróbál elrejtőzni előlük! így legalább nem
teszi ki magát fölösleges veszélynek! ‒ De, látva, hogy érvei
leperegnek rólam, folytatja a küzdelmet. ‒ Ne feledje, Felséges
Asszony, hogy ön nemcsak feleség, hanem anya is!
Vonakodva válok el férjemtől, végül csak ő maga tud rávenni
erre. Ám épphogy belenyugodtam volna a döntésembe, lihegve
megáll előttem Chevalier de Rougeville: rizsporos parókája, a régi
szép idők emléke félrecsúszott a kobakján.
‒ Madame, nehogy a dauphin szobájába menjen! ‒ igyekszik
kétségbeesetten helyreigazítani kék mellszalagját, mintha az volna
ebben a pillanatban a legfontosabb, hogy illő külsővel jelenjék
meg a francia királyné előtt. ‒ Annak már betörték az ajtaját!
Erre a szörnyű hírre kiszalad minden erő a térdemből, kis híján
összeesem. ‒ Hol vannak a… ‒ kérdezném, de nem jön szó a
számra, agyamban rémképek kergetik egymást, hogy mit
mívelhettek gyermekeimmel ezek a minden emberségükből
kivetkezett vadállatok.
‒ Madame Royale és monsieur le dauphin biztonságban vannak,
a tanácsteremben ‒ nyugtat meg a chevalier ‒, ott várnak önre.
Imádott gyermekeim tehát az egyik szobában, odaadó férjem a
másikban. Testem mintha nem volna képes tovább cipelni a
súlyomat, mintha folyóhomokon állnék, s képtelen volnék
mozdulni bármerre is. Hölgyeim sietve betuszkolnak a férjem
szobájával szemközt lévő tanácsterembe. Ma petite Mousseline
egy vörös brokáttal kárpitozott fotelben ül, merev tekintetét a
semmi közepére függeszti, úgy markolja a fotel karfáját, hogy
ujjpercei belesápadnak. Hiába hercegnő, Mária Terézia túl sok
mindent látott már tizenkét éves korára. Lajos Károly még csak
hét, és mindig is erőteljesebben mutatta ki az érzelmeit, mint a
nővére: most is azonnal a karjaimba fut. Magamhoz ölelem, olyan
szorosan, amilyen szorosan csak bírom, barna fürtjeit bőségesen
omló könnyekkel öntözöm.
‒ Maman, megfojtasz!
‒ Bocsáss meg, mon chou d’amour ‒ vigasztalom, miközben a
hercegnő egy zsebkendőt nyújt felém. ‒ Maman nagyon félti a
papát, tudod ‒ törnek ki belőlem újfent a könnyek a gondolatra,
hogy Lajos egyedül maradt, szemközt a felfegyverkezett
lázadókkal. Aztán villámcsapásként sújt le rám az újabb félsz:
hiszen a nővére is vele van!
 A legnagyobb felfordulás kellős közepén egy csodálatosan
kiöltözött asszony lép be az CEil de Boeuf ajtaján. Amint meglátja,
hogy a királyt a falnak szorította a tömeg, s egyedül egy asztal és
egy idősecske arisztokrata, kinek mellén szalagok és kitüntetések
jelzik, hogy ő Franciaország marsallja, védelmezik a népharag
ellen, a hölgy arca még inkább elsápad, szemét könnyek lepik el,
aztán, előrenyújtott karokkal igyekezvén utat törni magának a
tömegben, mindenáron a király közelébe próbál jutni.
‒ Ott van! Ott a királyné ‒ csattannak fel a kiáltások a tüntetők
sorai közül. Azon férfiak s nők, kik legközelebb állnak a terem
hátsó falához, ahol az uralkodó ül, dárdáikkal és késeikkel
hadonászva próbálják elérni az asszonyt. Ő azonban félelmet nem
ismerve vág át a tömegen, elkapja a király kabátjának szélét,
mintegy jelezve, hogy ők egyek s elválaszthatatlanok. Lágy
arcvonásai közül előpillantó, mindenre elszánt tekintete mutatja,
hogy kizárólag erőszak rángathatja el őket egymás oldaláról.
‒ De hisz ez nem is a királyné! ‒ találja meg végre a hangját
Louison. Emlékszik még a végzetes októberi délutánra, mikor oly
közel állt a királyi családhoz, akár a saját rokonaihoz. Egy
szobrásznak kell emlékeznie az arcokra. Marie Antoinette
fizimiskája mindig is olyan jellegzetes volt, hogy sokan épp emiatt
vélték orcátlannak. Horpadt álla s kidülledt ajkai szintén már-már
legendásak. Ez az asszony mindenki, csak nem a király felesége.
‒ Ez Madame Élisabeth! ‒ kiált újra Louison. ‒ Mi bajunk a
király nővérével? ‒ Eleinte úgy tervezte, hogy azt kérdi, mi
bajotok, de még idejében felismerte, hogy ezzel elkülönítené
magát a többiektől, s azok könnyűszerrel királyhűnek vélhetnék,
bár még így sem biztos, hogy sikerült volna megmenekednie
minden veszélytől. A körülötte állók olyan pillantásokkal
méregetik, hogy a szobrászlánynak inába száll minden bátorsága.
Sosem tudta, milyennek kell lennie egy forradalomnak, de annyi
biztos, hogy a gyilkosság, még ha királyokat ölnek is, nem
tartozhat a céljai közé.
Ám korántsem ért vele egyet mindenki.
‒ Végezzetek végre velük! ‒ ordítja egy hang valahonnan a
terem legmélyéről.
‒ Ide a fejükkel! ‒ felel rá egy másik.
Mintha csak erre a felszólításra akarna felelni, egy részeg
kocsis ‒ az arca veresebb a bornál, mely kipirosította ‒ felkapja a
fegyverét, egy hegyes szöget, melyet egy hosszú dárda végére
kötözött, és a király felé döf vele. Célját azonban nem éri el: egy
férfi az uralkodó s a már-már gyilkosává lett kocsis közé veti
magát. Azonnal csetepaté alakul ki, az irgalmas szamaritánust egy
ütés a padlóra viszi, aztán a királyra rontó tömeg a földbe tapossa.
Most egy koszos kötényű asszonyság támad a királyra, neki is
dárda van a kezében, s röhög, akár az elmeháborodott, ahogy
Madame Élisabeth felsikolt, majd hátraugrik, s hátrál tovább, az
ablak felé. A dárda végére egy véres ökörszívet tűztek, rajta a
felirattal: ez itten a nemesség szíve.
Sztentori hang harsan, túlkiabálva a hangzavart: ‒ Húsz
gránátost ide, Őfelsége védelmére! ‒ A hang gazdája az CEil de
Boeuf ajtajában áll.
‒ A pénzügyminiszter ‒ súgja Louison fülébe Armand. Ő a
király összes gonosz miniszterét és kegyencét ismeri arcról és
névről egyaránt, elvégre lelkesen bújja az újságokat, melyeket a
lánglelkű forradalmár, Camille Desmoulins, illetve az átkozott
demagóg, Jacques Hébert adnak ki.
Egy-két perc múltán veres kabátos katonák nyomulnak be a
terembe.
‒ Le a vétóval! ‒ ordibálják eközben is a lázadók.
‒ Aláírni a dekrétumokat! ‒ vágják rá mások. A gránátosok a
terem hátsó végébe masíroznak, hogy visszaszorítsák a népet, és
fegyveres őrséggel vegyék körül a királyt, a tömeg harsány Vive la
Nation! kiáltásaitól kísérve. Ám ekkor ‒ hihetetlen, de igaz ‒ az
uralkodó, legalábbis úgy tűnik, mintha kézlegyintésével
szétkergetné az őt védelmező katonákat.
Akkora lelki nyugalommal, mintha csak a grand couvert
asztalánál ülne. Ó, régi, boldog idők nyilvános vacsorái!
‒ A férfinak, ha nincs mit önmaga ellen felhoznia, félnie sincs
mitől ‒ jelenti ki a király, s a csőcselék egy szempillantás alatt
elcsitul, akárha varázsvessző süvített volna át a feje fölött. ‒ Et
voilà! ‒ kapja el Lajos a hozzá legközelebb álló martalóc kezét, s a
maszatos tenyeret arannyal hímzett mellénye alá vonja. ‒
Vizsgálja csak meg, kedvesem, vajon gyorsabban ver a szívem,
hogy azokkal nézek szembe, kik ellenemre törnek?
A választ nem hallani, szitkok, panaszok újabb hulláma temeti
maga alá.
‒ À bas le veto! ‒ zendít nótára a tömeg. A király egy
ezüstcsengőt kap fel, mely mind ez idáig is ott pihent előtte az
asztalon, megrázza, s egy pillanatra valóban csönd lesz. Ki tudja,
tán épp e gyöngécske hang kellett, hogy a nép kijózanodjék, s
figyelmét ismét királyának szentelje. Meg az a néhány nemes, akik
a botjukat rázva intik az alja népet jó modorra és
törvénytiszteletre. Louison inkább mulatságosnak találja a
jelenetet, mint félelmetesnek; egészen addig, míg újra erőre nem
kapnak a dühös hangok, melyek azzal vádolják a királyt, hogy be
akarja csapni az ő népét. Így, hogy az uralkodót szemtől szembe
hazugnak bélyegezzük, aligha lehet elérni bármit is. A király meg
csak rázza, rázza azt az ostoba csengőjét, erősködik, hogy ő igenis
nem ellensége az alkotmánynak, és egyetlen mukkanás nélkül
meghallgatja mindenki panaszát, feltéve, hogy úgy adják elő,
ahogyan illik. Louison pedig tudja, a saját tapasztalatából tudja,
hogy a király szavahihető ember.
‒ Bizonyítsa be, hogy a forradalom mellett áll! ‒ érkezik a
felszólítás egy sans-culotte szájából, barna fogai közül: lekapja
fejéről a vörös szabadságsipkát, dárdája végére tűzi, és a király
felé nyújtja.
‒ Vegye föl, monsieur!
Louison fintorog. Ha az ő fejére kerülne a bonnet rouge, halálra
válna a rettegéstől, hogy elöntik a haját a tetvek. De mihez kezd
vele az uralkodó? A nép, mintha egyetlen emberré olvadna össze
mindenki, egyszerre fojtja vissza a lélegzetét, ám a király
mukkanásnyi zokszó nélkül lecsippenti a sipkát a dárda végéről, s
a fejébe nyomja. A terem kacagásban, vihogásban és röhögésben
tör ki. A tökfödő kicsi a királyra. Mintha egy gyerek sapkája ülne
azon a hatalmas fején. Őfelsége megtesz mindent, amit lehet, hogy
a homlokába húzza, de hiába, minden mozdulatára még inkább
súlyosbodik a helyzet, csak nevetségesebb és ostobább lesz a kép
‒ legalábbis Louison szemében.
Csakhogy nem mindenki osztja ezt a titkos gondolatát, egyszer
csak Vive le Roi! kurjantásoktól lesz hangos az CEil de Boeuf, ám
annyian ordítják el magukat egyszerre, hogy Louison azt sem
tudja, gúnyolódnak-e, vagy komolyan éltetik a királyt. Ez
utóbbinak most egy boroskupát nyom a kezébe valaki a tömegből,
s biztatják, hogy húzza meg ‒ népének egészségére. És amint
megteszi, újabb férfiú lép elő, a fején szalagokkal ékesített
kalappal.
‒ Sire, ön azt hiszi, mi az ellenségei vagyunk ‒ szólal meg ‒,
ámde ebben téved. Az ön ellenségei nem Párizsban, hanem
Coblenz alatt gyülekeznek.
Az osztrák hadakra céloz, súgja a magyarázatot a lány fülébe
Armand.
‒ Ámde a nép ‒ folytatja a szürke ingbe és csíkos pantallóba
öltözött sans-culotte ‒ mindössze annyit kíván öntől, hogy víg
kedéllyel esküdjék fel az alkotmányra és arra, hogy követi minden
rendelkezését. ‒ A pantallós körbenéz: szavaira tapsviharban tör
ki a terem.
‒ Akármibe fogadok, hogy ügyvéd ‒ sutyorog tovább Armand.
‒ Ne azt nézd, milyen az öltözete! Egy halkufártól hiába várnánk
ilyen szép szavakat.
‒ Ha igaz szívvel a keblére öleli az alkotmányt, Majesté, cserébe
elnyeri a nép szeretetét. Hát nem látja? A nép mást sem óhajt, csak
azt, hogy szerethesse önt!
Nem is tudom, él-e még férjem, vagy visszaadta már lelkét
Teremtőjének. A gyerekek, hölgyeim és jómagam a félelemtől
megdermedve, akár a szobrok, ülünk a tanácsteremben, arra
várva, hogy valaki kimondja a döntő szót jövőnket illetően ‒ de
hiába.
Hirtelen újra csetepaté zaja hallik, ezúttal közvetlenül az ajtók
mögött.
‒ Hol az a hitvány szajha? Már mindenütt kerestük, de hiába,
nincs a szobájában, pedig felforgattunk érte mindent! ‒ hallom
kintről.
Végre meglátom, kivel vitatkoznak az eszementek ‒ mon Dieu,
mit művelhettek a szobámban! ‒, mert berúgják a tanácsterem
nehéz tölgyfa ajtaját, s a tömeg élén egy fél tucat gránátos masíroz
be.
‒ Üljön az asztal mögé, Madame, s Franciaország gyermekei is!
‒ rivall rám az egyik. A többi egy súlyos, arannyal befuttatott,
márványlapú asztalt cipel, majd, letéve azt, barikádot emelnek
belőle közém s a lázongó tömeg közé, cipelőik pedig elébe állnak,
akár az őrszemek.
 S az a gazember Santerre tábornok vezeti őket.
‒ Húzódjatok félrébb, citoyens ‒ adja ki a parancsot a
polgároknak, s közben kardjával, ahogy a gránátosokat irányítja, s
oszlatja szét, kevés híja, hogy le nem fejez egy asszonyt ‒, hogy
mindenki láthassa azt, kit a leginkább gyűlöl!
A hangja csak úgy fröcsög a korona elleni gyűlölettől, ám a
többiek sem kevésbé gonoszak nála.
‒ À la lanterne! Lámpavasra vele!
‒ Végre jó lesz valamire, hogy olyan hosszú a nyaka!
Egy vénasszony vádlón szegezi felém csontos ujjait. Gondolom,
ha elég közel jutna hozzám, hogy kibökje a szememet, habozás
nélkül megtenné.
‒ Átkozott szipirtyó! ‒ visítja felém.
Könyörtelen harcot kell vívnom magammal, hogy megőrizzem
nyugalmamat, s hangom fegyelmezett maradjon ennyi szitok s
gúny közepette is, mégis a csoroszlya felé fordulok.
‒ Ártottam én valaha önnek, Madame? ‒ kérdezem. Erre
persze nem tud mit felelni. Ám társait szemmel láthatóan nem
rendíti meg, hogy a királyné társaságába kerültek. Egyikük elég
ügyes ahhoz, hogy villámgyorsan megkerülje az asztalt, és a
fejemre illeszthessen egy visszataszító vörös sipkát, még azelőtt,
hogy a gránátosok megállíthatnák. Azonnal lekapom a fejemről ezt
a fertelmet, s már éppen nekilátnék, hogy megmondjam a
magamét, amikor észreveszek valamit Santerre tekintetében, s
ettől elállok a szándékomtól. Inkább a dauphin fejére teszem a
sapkát.
‒ Én csak a felesége vagyok a királynak, ő azonban egykor az
uralkodótok lesz ‒ vágom ki diplomatikusan. Mindössze hétéves
fiacskám rémülten áll a haragtól tajtékzó embertenger partján,
szinte eltörpül a hatalmas bonnet rouge alatt, mely homlokára s
szemére csúszik, így aztán nem lát szegénykém semmit ‒ és talán
így a legjobb. A gyülekezet azonban látja őt, s a látvány, mit a
kicsiny, kék selyembe öltözött, mégis leginkább seprűnyélre
emlékeztető fiúcska képe nyújt azzal a lehetetlen vörös sipkával,
amely, akár a seprű a nyél végén, vihorászást csal a nép ajkára.
Kinevetnek minket, tudom én, ráadásul sértőn és
igazságtalanul, de legalább élünk. Kisfiam válla önkéntelenül is
meg-megrázkódik, nekem pedig majd a szívem hasad ketté.
 Akár a porondmester a cirkuszban, Santerre körénk invitálja a
népet, egyiket a másik után: nézzék meg mind, hogy milyen
nyomorultak vagyunk mi, az asztalból épített barikád mögött
közszemlére kitett torzszülöttek.
‒ Nézzétek Franciaország királynéját és a királyi herceget! ‒
mennydörög a général, s hívó szavára érkeznek is egymás után a
kíváncsiskodók, hogy feszesen ellépdeljenek az asztal előtt, s
kigyönyörködjék magukat „Madame Vétó” és a „kis fattyú”
látványában. Legalább két teljes órát tart ez a kínszenvedés, ezrek
és ezrek lépnek el a rögtönzött barikád előtt, mindőjük ajkáról
trágár szidalmak, gúnyos megjegyzések szállnak felénk. Egy nő, ki
mélyen lehajtott fejjel közeledik, mintha nem akarná, hogy
felismerjék az arcát, elém áll, és, miután megbizonyosodott a felől,
hogy senki sem hall minket, odasúgja, hogy a király biztonságban
van. Ámulva kapom fel a fejem: Madame Élisabeth az, ki
vakmerőén elszökött bátyja oldaláról, hogy híreket hozzon nekem
a férjemről, órák óta az elsőket.
Délután hat órára jár az idő, adja a tudtunkra egy harang a
távolból.
‒ Felséges uram, franciák, jó híreket hoztam ‒ mondja egy új
jövevény. Az arca ismerős, de Louison nem tudja hová tenni.
‒ A polgármester az, Monsieur Pétion ‒ súgja meg neki
Armand. Louison most már csak azt nem érti, hogyhogy egyedül
jött, s nem a Nemzeti Gárda katonáinak kíséretében. Hát nem az ő
tiszte lenne, hogy elfojtson mindenféle lázadást és zavargást a
fővárosban?
‒ Felséges uram, csak ebben a percben értesültem a
helyzetéről ‒ óvakodik eközben közelebb a királyhoz Pétion.
‒ Nahát, ez igazán érdekes ‒ húzódik kelletlen grimaszra a
király szája. ‒ Pedig nem éppen most kezdődött!
Négy gránátos emeli vállára a polgármestert, onnan szól a
néphez.
‒ Nagyszerűen viselkedtetek ezen a napon, büszkén és
méltósággal, amint szabad emberekhez illik ‒ zengi dicséretüket,
majd felszólítja őket, hogy térjenek haza békével. Louison
leginkább arra volna kíváncsi, vajon melyik kapun jött be a
polgármester a palotába: ha a Place du Caroussel felőlin, ott látnia
kellett a pusztítást, mely a felbőszült csőcselék után maradt.
 ‒ Kívánja-e Párizs népe látni a királyi lakosztályt? ‒ ragadja
magához a szót váratlanul a király.
Louison hinni sem akar a füleinek: jól hallotta, a király valóban
a lakosztályába invitálta ezt a több ezer, egyformán mosdatlan
polgárt? Megragadja Armand kabátujját, így súgja meg neki, hogy
ő igenis elfogadná a meghívást. A szeretője megvető pillantással
felel a lány kíváncsiságára.
‒ Szóval látni akarod, mi mindent loptak el tőlünk a Bourbonok
‒ mormogja gunyorosan. És már kifelé mentükben, ahogy egy
ezüst, szőlőlevelekkel díszített urna mellett haladnak el, még köp is
egyet.
‒ Ha ezt eladnák, az árából jóllakhatna a Faubourg Saint-
Germain összes lakója egy teljes éven át! ‒ fűzi hozzá, mintegy
magyarázatul.
A tanácsterem ajtaja tárva-nyitva áll a hívatlan látogatók előtt:
odabenn, mindenki legnagyobb meglepetésére, Madame Vétó ül,
körülötte a gyerekei. Az uralkodó odarohan a feleségéhez, az meg
a karjai közé veti magát.
‒ Hála légyen Istennek, hogy nem esett bántódásod! ‒
buggyannak ki a könnyek az asszonyból. Sírástól maszatos arcát
férje széles mellkasához szorítja. A látványtól Louison lelkében
harangként kondul meg a bűntudat: szegény hölgyet idáig egyes-
egyedül azért gyűlölték, mert királynéként viselkedett, most pedig,
amikor éppúgy érez, mint ahogy minden más asszony is a
helyében, ezért sújtja a népharag.
‒ Azokat, kik a lakosztály többi szobáját is látni óhajtják, De
Mouchy herceg úr kalauzolja tovább ‒ jelenti be a király,
zsebkendőjével szárítva fel könnyeit. A fején még most is ott
éktelenkedik a szabadságsipka. A vénecske udvaronc, ő, ki testével
fedezte a királyt, midőn a csőcselék ostromot intézett az CEil de
Boeuf ellen, maga után inti a kíváncsiskodókat. Louison és
Armand is beállnak a sorba. Amikor elindulnak, a leány
megfordul, s vet egy búcsúpillantást a királyi párra. Úgy
ölelkeznek-csókolóznak, mint akik attól félnek, nem látják többé
egymást. A királyné lekapja fia fejéről a veres sipkát, és a földhöz
vágja. Louison torkában gombóc növekszik, bár tudja jól, hogy
nem szabad sajnálnia őket.
 Lajos csak most döbben rá, hogy rajta is ott virít még a
szabadság sapkája, lerántja a fejéről, ő is a földhöz csapja, hadd
szolgáljon társul a másiknak, melyet a dauphinről téptem le.
‒ Ó, Madame, miért kellett elragadnom szülőföldjéről ‒ sóhajt
fel férjem ‒, hacsak azért nem, hogy velem együtt kényszerüljön
átélni eme förtelmes nap minden szennyét!
Nem az én döntésem volt, hogy elhagyjam Ausztriámat, s
feleségül menjek egy ifjonchoz, kit nem is ismertem annak előtte, s
csak most döbbenek rá, mily forrón szeretem. De ma, jó
huszonnégy évvel esküvőnk után, egy fia megbánás sincs bennem.
Sírok tovább, addig sírok, míg el nem fogynak a könnyeim.
Sosem hiányzott még ennyire a férjem, mint most, az elmúlt
három-négy vérzivataros órán. Ám családunk még ezek után sem
engedheti meg magának a fényűzést, hogy magára maradhasson.
Mindenütt a Nemzetgyűlés képviselői járnak-kelnek, s még most,
az alkony közeledtével sem mutatnak szándékot arra, hogy
távozzanak. Ha már nem élvezhetem férjem és gyermekeim
társaságát s csakis az övékét, legalább megpróbálom kihozni a
legjobbat a képviselők jelenlétéből. Ahogy szobáim felé terelem
őket, udvariasan felhívom a figyelmüket, hogy óvatosan
lépdeljenek, különben felsebzik a lábukat a padlót borító
üvegszilánkok. Ez az első alkalom, hogy én is szót ejthetek a
féktelen rombolásról.
‒ Tehát ez az, amit az önök polgármestere büszke és
méltóságteljes viselkedésnek nevez ‒ szűröm a szót epésen.
Belépünk a dauphin szobájába. ‒ Hát ezt művelték a méltóságteljes
polgárok egy ártatlan gyermek szobájával! ‒ szakad fel keblemből
a kiáltás, ahogy a szétvert zárakat s az összevissza karistolt
faliképeket megpillantom. Ezek a banditák még az én kicsikém
játékait sem kímélték!
Hölgyeim jönnek a jelentéssel, hogy mekkora a kár, mely a
palotát érte: minden lépcsőház, minden szalon, ahová az őrjöngők
betették a lábukat, romokban hever. Alig akad ajtó, mely
megmaradt volna a zsanérjain. Még a plafonon is ott a látogatók
nyoma.
‒ Ki fogja mindezt megfizetni? ‒ kérdem. ‒ És még minket
becsmérelnek pazarlónak! Talán mi tettük lakhatatlanná ezeket a
szobákat? Nézzék csak, messieurs, nézzék ezt a vak rombolást,
nézzék, mit műveltek ezzel a palotával, ezekkel a felbecsülhetetlen
kincsekkel, melyekhez Medici Katalin napjai óta nem mert nyúlni
senki! Nézzék és szégyenkezzenek! S még önök mernek azzal
kérkedni, hogy franciának nevezik magukat?
Amikor a királyi család végre magára marad, a rosszindulatú
őrök firtató pillantásaitól akkor sem menekülünk. A dauphin hol az
én, hol apja ölébe búvik félelmében. Ő, ki rendesen oly szószátyár,
most meg se nyikkan, ha szólnak hozzá, menten sírva fakad.
Nővére úgy lépked, akár az alvajáró: június 29-ének baljós
eseményei olyannyira megrémisztették, hogy, úgy tetszik, mintha
se látni, se hallani nem kívánna többé ‒ hisz tudja, hogy
örömhírekre eztán hiába áhítozik.
A zavargás másnapján, hogy az én szobámban ébred, hisz a
sajátját a felismerhetetlenségig dúlták szét, fiacskám végre
megszólal. Lajos lakája, Monsieur Huë az, kihez első kérdését
intézi.
‒ Még mindig tegnap van?
 Huszonegyedik fejezet

A farkasok visszatérnek

1792 nyara

Élek még, de csak a csodának köszönhetően, írom Axelnek egy

rejtjelezett levélben, a június 20-ai események után.

Szörnyű nap volt, nincs képzelet, mely ilyesmit kitalálhatna.

Ekkortól vált világossá, hogy a nép már nem kizárólag engem
gyűlöl, haragjuk nyilait legalább annyira irányozzák a király felé.
És arra sem ügyelnek, hogy érzelmeiket elkendőzzék. Sokan
egyenesen a fejét követelik, ő azonban méltósággal fogadja a
fenyegetéseket. Tegnap sikerült is ideig-óráig megállásra bírni a
polgárokat, ám forrong a harag, s mi tudjuk, ó, nagyon is tudjuk,
hogy a nép jóindulata egyik pillanatról a másikra tovatűnhet. A
gyilkos szándékú csőcselék létszáma egyre csak nő, így kénytelen
vagyok rávenni férjemet, hogy páncélmellényt viseljen a kabátja
alatt. Madame Campan nekem is varrt egy fűzőt, mely, efelől
biztosított, ellenáll késnek és golyónak egyaránt, én azonban nem
vagyok hajlandó magamra ölteni. Viszont felhagytam kedves kerti
sétáimmal. Hiába bűvölnek el a virágok, Isten teremtményei közül
az egyedüliek, kik mindmáig képesek mosolyt csalni ajkaimra, ha
egyszer a kertet elözönlő citoyen horda szüntelenül a Ҫa Ira
utálatos strófáit énekli ott. Számtalan strófája van, és mégis, úgy
tűnik, szinte minden héten egy-egy újjal egészítik ki. „Veto asszony
ma így üzent, / Megfojtja Párizst, annyi szent {2}„ ‒ ezzel ostromolják
a fülemet mostanában. Már nem is kérdem, hogyan képesek
elhinni ezt a szemenszedett hazugságot. Nem mintha tudnám a
választ, egyszerűen megelégszem azzal, hogy hiszik, és kész. Még a
templomi zenekar is a Ҫa Ira dallamát játssza, mi pedig
kénytelenek vagyunk ezt hallgatni, míg véget nem ér a mise.
Egyetlen vigaszom van mindeme borzalmak közepette: az, hogy
Isten talán hallja, mily igaztalanul bánnak velünk. S ha tényleg
hallja, minden bizonnyal a segítségünkre siet.

Éjszakánként őrizetlenül hagynak. Feltételezem, nem a

Nemzetgyűlés szíve enyhült meg, s jutott arra a gondolatra, hogy
mégiscsak kijár nekem egy morzsányi egyedüllét. Inkább az
járhatott a fejükben, hogy így szabadon bejuthat hozzám bárki, aki
meg akarna gyilkolni. Thisbe, mint kiderült, nem igazán alkalmas
őrkutyának. Múlt éjjel arra ébredtem ‒ a kutya viszont nem ‒,
hogy egy árnyalak settenkedik a hálószobámban. Feküdtem
egyetlen pisszenés nélkül, magamban imádkozva, hogy a
merénylőnek ne legyen bátorsága végrehajtani tettét. Reggelre
kelve azonban azt kellett tapasztalnom, hogy minden a helyén van
a szobában, nem tűnt el semmi, nem loptak el semmit, az ajtót és
az ablakokat is ugyanúgy találtam, ahogy este, lefekvéskor
hagytam őket. Meglehet, csak álmodtam az egészet.
Vannak napok, amikor úgy gondolom, ha véget érne az életem,
minden megoldódna, a nép és a korona ismét békét kötne ‒
Franciaország legnagyobb örömére. Ha a lázadók megölnének, az
áldást hozna nemcsak az országra, de rám is, mert megszabadítana
nyomorúságos életem kínjaitól.
Remélem, ezen soraim jó egészségben találják. Isten óvja, és
kérem, vigyázzon magára, már csak a mi kedvünkért is.

Tudom, bizonyosan tudom, hogy Von Fersen gróf változatlanul

kovácsolja a terveket, egyiket a másik után, hogy megmentsen
bennünket. A Tuileriák ostroma óta Brunswick hercegével, a
szövetséges erők parancsnokával működik együtt. Egy kiáltványt
fogalmaznak, melyet a Nemzetgyűlés elé kívánnak terjeszteni. A
gyűlés ugyanis nemrég azzal állt elő, hogy Franciaország
„veszélyben van”; mert, mint hiszik, a király és én titokban
összeszűrtük a levet a külföldi hatalmakkal. Hála légyen érte az
Úrnak, semmiféle bizonyítékot nem képesek felmutatni eme
képtelen állításukra.
Július 3-án arról értesítem Mercy grófot, hogy a helyzetünk
napról napra válságosabb lesz. Egyfelől ott a szünetlenül őrjöngő
erőszak, másfelől pedig a gyöngeség és tehetetlenség. Ez utóbbi alatt
Lajos húzódozását értem, hogy bármiféle döntő tettre szánja el
magát.
Nem számíthatunk már sem a Nemzeti Gárdára, sem a
hadseregre, hogy megvédjen minket. Meggyőződésem, hogy
mindkettő gazemberek gyülekezőhelye, így aztán azt sem tudjuk
eldönteni, maradjunk-e Párizsban, dacára Lajos fogadalmának, vagy
hagyjuk inkább el a fővárost. Itt semmiben sem lehet már bízni, a
miniszterek hetente változtatják az álláspontjukat, bár az is megesik
olykor, hogy naponta.
Látom az előnyeit a tervének, hogy induljunk el Compiègne felé,
ahonnan ‒ ebben is egyetértek ‒ könnyebb lenne tovább szöknünk,
mert kevesebb a vigyázó szem. Sőt, még az is elfogadhatónak tűnik,
hogy Amiens vagy Abbéville legyen a következő állomásunk, ahogy
javasolta. Már csak az a kérdés, felkészültek-e az ottani királyhűek a
fogadásunkra, vagy mihelyst meglátnak minket, azonnal pánikba
esnek, és tovaűznek onnét, miután ráébrednek, hogy az életüket
teszik kockára, ha menedéket nyújtanak nekünk.
Kérem önt, adja át köszönetünket Hessen-Darmstadt
őrgrófnőjének: hálás vagyok ajánlatáért, de nem fogadhatom el.
Elsősorban azért, mert nem hinném, hogy lehetséges volna engem
kicsempészni Párizsból; ráadásul megfogadtam, hogy nem hagyom
magára a királyt, márpedig ehhez az ígéretemhez minden
körülmények között tartani kívánom magam. Alig telik el nap
anélkül, hogy ne mutatnának be nekünk ‒ persze a legnagyobb
titokban ‒ egy-egy menekülési tervet, legutóbb egy olyan ötletet
voltunk kénytelenek visszautasítani, amely sok tekintetben
hasonlított az őrgrófnőéhez, azzal a különbséggel, hogy ebben a
király szökött volna meg, nélkülem ‒ ezért aztán nem is fogadtuk el.
Lafayette visszatért uralkodójához, kit oly hűségesen szolgált az
amerikai függetlenségi háború idején. A június 20-ai események
elvették a kedvét a forradalomtól s minden őrültségeitől. Most arra
igyekszik rávenni királyát, hogy húzódjon félre a bajok útjából,
mégpedig a lehető legsürgősebben; s nincs senki olyannyira tisztában
helyzetünk veszélyes voltával, mint éppen ő, Lafayette. Ami engem
illet, kis híján halálra rémültem, midőn tudomásomra jutott, hogy a
radikálisok a király életére törnek. Lafayette egy összeesküvés
tervével állt elő, melynek értelmében erővel magához ragadná az
ország kormányzását, azaz megbuktatná azokat, kiket alig néhány
hónapja még társainak s barátainak titulált.
Ám Lajos továbbra is habozik, csak habozik. Úgy véli, ha bármiféle
döntő fontosságú tettre szánná el magát, azzal tovább rontaná a
helyzetünket. Makacsul azt hangoztatja, hogy az a legjobb megoldás,
ha nem provokáljuk a Nemzetgyűlést, hanem kivárjuk, amíg a
külföldi hatalmak hadai ideérkeznek, hogy megmentsenek minket.
Kérem önt, biztosítson afelől, hogy nem álmodozunk!
Még ugyanezen a napon újabb levelet írok Axelnek. Úgy
egyeztünk meg, hogy álnéven levelezem vele: tehát egy Rignon
nevű francia emigráns szeretőjének szerepét játszom, s intézem
szívügyeit az ő távollétében.
Egyre szörnyűbb a helyzetünk: néhanapján már úgy érezzük,
egyetlen pillanatot sem várhatunk tovább. Mégis, arra kérem, ne
aggódjon túlságosan. A lelkem bátor, s szívem mélyén valami azt
súgja, hogy hamarosan újra felvirrad boldogságunk napja. Nem kell
már sokat várni, hogy megmeneküljünk, maga ez a remény is
elegendő, hogy eléldegéljek egyik napról a másikra. Ön mindig ott
van a gondolataim között. De mikor, ó, mikor láthatjuk viszont
egymást1
Július 14-én, a Bastille ostromának harmadik évfordulóján újra
ünnepség helyszíne lesz a Champ de Mars. Lajos kénytelen egy
újabb, ismét csak teljesen fölösleges esküt tenni a nemzetnek, és
első ízben kénytelen engedni folyamatos könyörgésemnek, és
felvenni a páncélmellényt a kabátja alá.
Barátja élete veszélyben forog, írom rejtjelezve Axelnek július
23-án. A barát alatt természetesen Lajos értendő. Betegsége egyre
aggasztóbb, s egyre súlyosbodik. Már az orvosok is tehetetlenek. Ha
viszont akarja látni, igyekeznie kell. Kérem, gondoskodjék róla, hogy
ez a hír a rokonaihoz is eljusson!
Három napra rá újra írok Axelnek. E pillanatban minden
gondolatunkat annak szenteljük, miként menekedhetnénk meg a
lesújtani kész tőr elől; s hogyan dönthetnénk dugába az
összeesküvők terveit, kik a koronára fenik a fogukat. S korántsem
titkos tervekről beszélek: a sok factieux már ahhoz sem veszi a
fáradságot, hogy kendőzni próbálja álnok szándékát, a teljes királyi
család lemészárlását. Az ön barátját már csak a csoda vagy az
általános válság mentheti meg. S fogytán az idő.
Augusztus 3-án éri el Párizst a hír, hogy július 25-én
Coblenzben Brunswick hercege közzétette kiáltványát, melynek
értelmében ha csak egy hajunk szála görbül, csapatai
megrohanják Párizst, s roham közben nem néznek se istent, se
embert. Érezni a szövegből Axel keze nyomát.
Hát nem ezért a csodáért imádkoztam. Ez maga a katasztrófa. A
kiáltvány szavai egy-egy szikra mind, a forradalom lőporát
berobbantam. Aki nem dühtől, az a pánik okán fog fegyvert
ezután, hogy azzal fogadja az idegenek ostromát. Ezek a szavak
csak napról napra duzzasztják az epét mindenkiben, burjánzik a
harag. Mi pedig csak állunk, próbáljuk elhárítani a forradalom
felénk gördülő kerekét, s közben suttyomban összeszövetkezünk
a külföldiekkel, hogy megostromolják s bevegyék a fővárost.
Axel megcibálta az alvó oroszlán bajszát, s az most bőszen és
morogva felkel, hogy viszonozza a kedveskedést. Ez a Brunswick-
kiáltvány már-már nyílt hadüzenet Franciaország ellen.
Másnap reggel, amikor belépek Lajos szobájába, azt látom,
hogy egymás után hajigálja a tűzbe a leveleket. Átvezet a szobái
mögött nyíló szűk folyosóra, egy rejtekajtót nyit ki a falon,
mögötte szekrényke, telve iratokkal, amelyek mind-mind halált
hozhatnak a fejére, ha a lázadók kezére jutnak.
‒ Ha bármi baj érne, Madame, kérem, ne engedje, hogy
felfedezzék ezt a rejtekhelyét ‒ mondja sápadtan. A legrosszabbtól
fél, mégsem mer szembeszállni a girondistákkal s elvbarátaikkal.
Védelmünkre a hatvanegy éves De Mandat márki ‒ a Nemzeti
Gárda parancsnoka Lafayette visszavonulása óta ‒ erősítést hív:
kilencszáz svájci gárdistát Courbevoie és Rueil kaszárnyáiból.
Megnyugtat, hogy ezeket a különleges kiképzést kapott katonákat
még nem fertőzte meg a királyellenesség mételye, mint a párizsi
regimentek állományát. Kapunk továbbá kilencszáz csendőrt, a
Filles-Saint-Thomas királyhű alakulatát és a Nemzeti Gárda
kétezer emberét, azokat, akik a Tuileriák palotáját őrzik. Kénytelen
vagyok elárulni a márkinak, hogy nem bízom az itteni erőkben.
 ‒ Múlt vasárnap a palota kápolnájában belekiabáltak a misébe,
hogy „nem kell király!” ‒ mesélem neki.
‒ Újabb ostrom várható ‒ adja tudtomra aggodalmasan. ‒
Minden fegyverforgató emberre szükség lesz ‒ ingatja félelemtől
szürke arcát. Vajon elég lesz-e ennyi katona?
Másnap reggel háromszáz nemes jelentkezik a palotában, állig
felfegyverkezve mindennel, amit csak felmutatni tudnak: karddal,
pisztollyal, de van, aki ásót vagy kandallópiszkálót is hozott, hogy
azzal védjen meg bennünket. Áldozatkészségük könnyeket csalna
a szemembe, ám nekem most erőt kell sugároznom, ha másért
nem, hát az ő kedvükért. Nem szabad, hogy azt lássák, félek, mert
már minden elveszett.
Családunk Lajos lakosztályában tölti ezt a napot, mintha ott
remélnénk menedéket a közelgő vihar elől. Augusztus 9-ének
estéjén fővárosi küldöttek egész sora keres fel minket, mindegyik
rosszabb hírrel, mint az előző. Pierre Louis Roederer, a közvádló,
Párizs prefektusa arról számol be, hogy az egész város fellázadt.
Néhány percre rá Pétion polgármester bukkan fel, talán így
akarja megüzenni a polgároknak, hogy tervezhetnek, amit
akarnak, neki akkor is eltökélt szándéka megvédeni a királyi
családot. Rajta képtelen vagyok kiigazodni: sosem tudom, kinek az
oldalán áll. Úgy beszél, mint a forradalmárok, de kezdem belátni,
hogy a közelgő felkeléstől ő sem vár semmi jót.
‒ Menjen, aludjon egy keveset, ma chère ‒ dörmögi Lajos, ám
ennek a parancsának most nem tudok engedelmeskedni.
Augusztus 1-jének éjszakáján, negyed egykor távoli vészharangot
hallunk meg. Fél háromra a riadó Párizsba ér, megkondul az
összes templom harangja, fegyverbe szólít. Nyughatatlanul járom
a Tuileriák palotájának folyosóit, nyomomban Lamballe
hercegnővel, ki úgy követ, akár egy hűséges spániel. Kilépünk
minden erkélyre, kinézünk az összes ablakon, hátha mozgást
fedezünk fel a falakon kívül. Végül Mousseline szobájába lépek be,
karjaimba zárom leányomat. Szegénykém, igyekszik bátor
maradni, jóval felnőttesebben viselkedik, mintsem zsenge éveitől
várhatnánk; bár én most épp nyugtatgatni próbálom, hogy végül
minden rendbe jön, hamarosan nem kell többé félnie, a félelem
könnyeit sehogy sem tudom kiimádkozni a szeméből.
‒ Jöjjön, nővérem, nézzük meg a napfelkeltét ‒ invitál hajnali
négykor Madame Élisabeth az erkélyre. Ahogy odalépek melléje, a
vészharangok elhallgatnak. Szívbéli megkönnyebbüléssel
ölelkezünk össze, talán a palota elkerüli az ostromot.
Nézem, nézegetem Párizs háztetőit. Ma reggel nem
citromsárgán s ártatlan kékben kél a nap, de vérvörösen. Baljós
jel, ómen, ebben biztos vagyok.
Egy órával később, lihegve, mintha láthatatlan verítékben
pácolódna, Lafayette érkezik a szörnyű hírrel.
‒ Vos Majestés, mérhetetlen fájdalommal kell jelentenem a
gyalázatos tettet ‒ kezdi, majd, míg az én gyomrom görcsbe
rándul, előadja, hogy De Mandat márkit agyonlőtték az Hôtel de
Ville lépcsőjén.
‒ Már azok a katonák sem tisztelték, akiknek ő maga volt a
parancsnoka ‒ mormolja Lafayette krétafehér arccal. ‒ Szegény
márki holttestét épp most fogták ki a Szajnából.
 Huszonkettedik fejezet

A második forradalom

1792. augusztus 10.

Bíbor bársonyruhába öltözve, csapzott, a homlokába hulló,

rizsporozatlan hajjal száll alá Lajos a lépcsőkön, hogy szóljon egy-
két bátorító szót a palotát őrző katonákhoz, én pedig azzal vagyok
elfoglalva, hogy ételt és italt készítsek össze ezeknek a bátor
férfiaknak, akik azért sereglettek ide, hogy megvédjenek
bennünket. Alig tudom visszafojtani a könnyeimet, ahogy átadom
a kelyhet egy nemesúrnak, kinek festett arca, csinos parókája ‒ és
gyémántokkal ki’ rakott tőre, amire szerfölött büszke ‒ XV. Lajos
napjait idézi fel. Idős ember már, korára nézvést akár az apám
lehetne, ahogy önkéntes társai többsége is. Dacára hajlott
koruknak és annak, hogy a forradalmárok eltörölték a nemesi
előjogokat Franciaországban, ezek az emberek hűek maradnak
hozzánk, mindhalálig. Ők azonban csak töredékét adják ki a
nemesi karnak, a többség ugyanis elmenekült az országból s a
közelgő, elkerülhetetlennek tetsző vérontás elől.
Azt nem hallom, hogy Lajos mit mond, de úgy vélem, nem lehet
túlzottan lelkesítő a szózata, mert egyszer csak dühös kiáltások
verik fel a palota csarnokait, pfujolván a vétót, éltetvén a nemzetet
s bukását kívánva a dagadt disznónak, azaz férjuramnak. À bas le
veto! Vive la Nation! À bas le gros cochon!
‒ Mon Dieu, ezek már magát a királyt sem kímélik ‒ rémüldözik
Monsieur Duboucharge, a haditengerészeti miniszter.
Mit is felelhetnék neki? Könnyektől táskás, vörös karikás
szemem épp elég lesz válasznak. Lehajtom fejemet, s elfordulok a
minisztertől, hogy ne lássa elkeseredésemet.
‒ Minden elveszett ‒ mormolom Madame Campannak. ‒
Őfelsége csapatszemléje többet ártott, mint használt.
Reggel hatkor meglátjuk az első felkelőket, útban a palota felé.
Eddigre már Lajos is visszatért közénk, a hálószobába. Roederer
gróf, aki órák óta talpon van, mert az etikett úgy diktálja, hogy
csak a közvetlen családtagok ülhetnek le az uralkodók
jelenlétében, azzal a javaslattal fordul a királyhoz, hogy terelje a
famíliát a tanácsterembe, és ott kérjenek védelmet a
Nemzetgyűléstől.
Végig sem akarom hallgatni ezt az ostobaságot.
‒ Nagyszerű! Hadd örüljenek a rebellisek, hogy gyáván
megfutamodtunk ellenségeink elől! Ha feladjuk ezt a palotát, az
olyan, mintha a koronát adnánk fel! Monsieur, van itt elég katona,
hogy megvédjen minket! ‒ vágom a képébe, azt remélve, hangom
hideg csengése is jelzi felháborodott tiltakozásomat. ‒ Most azt
kell tisztáznunk, kié itt a hatalom: a királyé, az alkotmányé vagy
épp a lázongó hajlamú polgárok gyülevész hadáé!
Miután velem nincs szerencséje, Roederer most a királyhoz
fordul.
‒ Sire, a lázadók már a kertben vannak. Az ágyújukat a kapuval
szemben állították fel, a csöve a palotára néz. Nincs egyetlen perc
vesztegetni való időnk sem, minden pillanatban elsüthetik azt az
ágyút! Csak a Nemzetgyűléstől remélhetünk védelmet!
Szegény jó férjem szemlátomást elveszítette a talajt a lába alól.
‒ De hát… De hát én nem látom, hogy olyan sokan volnának a
Place du Carrousel körül ‒ próbál érvelni ‒, és kiadtam a
parancsot, hogy a katonáink nem lőhetnek először, csak
viszonozhatják a tüzet.
‒ Monsieur le comte, vannak katonáink nekünk is ‒
makacskodom ‒, én pedig inkább haljak meg a falhoz szegezve,
semmint hogy magukra hagyjam azokat, akik a mi védelmünkre
sereglettek ide.
‒ De, madame, egész Párizs talpon van ‒ vágja rá Roederer, aki
nem hajlandó beadni a derekát, s nem akarja tudomásul venni,
hogy nincs igaza. ‒ Önöknek reménytelen túlerővel kell
szembenézniük. Becslésem szerint húszezer polgár menetel
idefelé, felfegyverkezve minden elképzelhető gyilkos szerszámmal,
és legalább egy tucat ágyújuk is van. Ha azt tanácsolja őfelségének,
hogy ne fogadja el a javaslatomat, azzal bűnrészességet vállal a
király és saját gyermekei legyilkolásában, továbbá az önökhöz hű
udvaroncokéban s a miniszterekében, kiknek kötelessége itt
maradni!
Lajos pár másodpercig Roederer arcán felejti a tekintetét,
aztán hozzám fordul, kezét gyöngéden a karomra ejti.
‒ Jöjjön, ma chère, ideje indulnunk ‒ szólal meg,
reménytelenségtől kongó hangon.
Behívatom Madame de Tourzelt, hogy megkérjem, készítse fel a
gyerekeket az útra. A Nemzeti Gárda katonái vesznek körül
minket, míg kis csapatunk a királlyal az élén a Salle du Manège felé
lépdel. Képtelen vagyok visszatartani a könnyeimet, még így is,
hogy a dauphin kezét szorongatom. Mögöttem Madame Royale
jön, mellette a nagynénikéje, Élisabeth, aztán Lamballe hercegnő,
végül pedig a miniszterek, akik kitartottak mellettünk az egész
végtelen éjszakán át, és néhány rendíthetetlen hűségű udvaronc.
Egyedül ők kaptak engedélyt, hogy velünk tarthassanak; a
többieket ‒ a több száz szolgálólányt, szakácsot, mosónőt meg az
inasokat, kik alig idősebbek, mint az én fiacskám ‒ a sorsukra
kellett hagynunk.
‒ Hamarosan visszatérünk ‒ biztatom Jarjayes lovagot, a
korona leghűségesebb emisszáriusainak egyikét. De vajon én
hiszek-e magamnak?
‒ Mostantól ön itt a parancsnok ‒ szól oda Lajos elmenőben
De Mailly marsallnak ‒, én majd csak akkor térek vissza, ha
helyreállt a rend.
A marsall, unokafivére a hírhedt Mailly nővéreknek, kik szép
sorjában mindketten szeretői voltak Lajos nagyapjának, mély
meghajlás után esküvel fogadja, hogy utolsó leheletéig védelmezni
fogja a palotát. Hosszú és dicsőséges katonai pálya áll mögötte. De
mi hasznot hajthat most, ezt kérdem magamtól, nyolcvannégy
évesen a palotaőrség élén, szemben a felkelők hadával?
Ahogy átrobogunk az CEil de Boeuf falai közt, Lajos futtában
közli a Nemzeti Gárda embereivel a döntését, miszerint
visszavonulunk a Nemzetgyűlés termeibe. Eközben, miért, miért
nem, sapkát cserél egy katonával. Csak nem álöltözetben akarja
elhagyni a Tuileriákat? Az ő sapkája azonban csak egyetlen
pillanatra marad a katona fején, halálra rémült új gazdája azonnal
lekapja magáról, s a hóna alá rejti. Tekintetéből csak úgy süt a
pánik, mintha maga az, hogy a király szóba állt vele, egyet
jelentene a halálos ítéletével.
Leérünk a lépcsőház végébe, a márványoszlopok közé.
‒ Mi lesz a sorsa azoknak, akiket magukra hagytunk? ‒ kapja el
Lajos Roederer gróf ruhaujját. Szinte nem is hallom a hangját, oly
halk.
‒ Felség ‒ feszíti meg amúgy is feszes ajkait a prefektus
nincsenek annyian, hogy komolyabb ellenállást tanúsíthassanak.
‒ Akkor kérem, utasítsa a svájci gárdistákat, hogy tegyék le a
fegyvert. Sosem támogattam, hogy francia vért ontsunk, s most
sem teszem. ‒ Meglehet, Lajos valóban hajlamos a
bizonytalanságra, mégis, bizonyos kérdésekben nem ismeri a
kételyt. Például abban, hogyha ‒ amint hiszi ‒ pontosan az
ellenkezőjét teszi annak, amit I. Károly angol király tett annak
idején, azzal gyógyírt adhat nemzetünk sebeire.
Nincs messze a Salle du Manège, csak a Tuileriák kertjén kell
keresztülmennünk. Megyünk is, méghozzá egy-egy sor katonával
kétoldalt, akár a temetési menet, azzal az egyetlen különbséggel,
hogy minket nem gyászkönnyek fogadnak, hanem fel-felbuzgó
vihorászás és jókedvű kurjongatás. A háttérből pedig a
Marseillaise: nótás kedvű felkelők fújják a strófákat, meg-
megszakítva a refrén folyamatosan ismételgetett Aux armes,
citoyens! kezdő sorával. Nem nagy út, de ennyi is sok egy
kisfiúnak, akinek ráadásul a kilétét elfedve kell iszkolnia. Félek, a
dauphin végül nem lesz képes tartani velünk a lépést kivált azért,
mert ‒ hiszen túl kicsiny még ahhoz, hogy helyzetünk komolyságát
felfogja ‒ meg-megáll, s nevetgélve rugdalja a lábainál heverő
avarcsomókat.
‒ Korán megjött idén az ősz, nagyon korán ‒ mormolja Lajos,
inkább csak önmagának.
Mire a Salle du Manège bejáratához érünk, a tömeg, tudomást
sem véve fegyveres kísérőinkről, olyan közelre nyomul hozzánk,
hogy egy őr, termetre valóságos óriás, felkapja fiamat, s a vállára
ülteti. Rémülten felsikoltok, azt hívén, el akarja rabolni, ám az
óriás közelebb hajol hozzám, hogy a fülembe súgja: nincs miért
aggódnia, Madame, nem áll szándékomban bántani. Könny szökik
a szemembe, ahogy ráébredek, hogy a gárdista csak a tömegtől
akarja megóvni a fiamat.
 Mögöttünk, ezt most már tisztán hallani, megkezdődött a palota
ostroma. Ágyútűztől és puskaropogástól visszhangzik az éjszaka,
meg a haldoklók s a sebesültek szívet tépő jajgatásától.
Hátrafordulok, hogy tenyeremet Madame Royale fülére szorítsam.
Pierre Victurnien Vergniaud, a Nemzetgyűlés elnöke üdvözöl
bennünket, és biztosít afelől, hogy bízhatunk a testület
elszántságában. Férjem halvány mosolyt présel ki magából, bár én
magam biztosan tudom, hogy kételkedik Vergniaud polgártárs
őszinteségében.
Ennek ellenére nyájas jóindulattal felel neki.
‒ Azért jöttem, hogy egy főbenjáró bűnt elhárítsak a fejünk
felől ‒ pislog rá a lornyonján keresztül ‒, és mert tudom, hogy
családom s jómagam sehol sem lehetünk nagyobb biztonságban,
mint az önök védelmében.
Ám a hatalmas, boltozatos mennyezetű csarnokban nem
maradhatunk. Az alkotmány tiltja, hogy a király jelen legyen a
törvényhozó testület ülésén. Tehát átkísérnek minket egy szűk kis
kamrába a közönség számára fenntartott galériák mögött. Ezt a
szobát általában újságírók szokták használni, innen, egy vasrácsos
ablakon keresztül követhetik az ülésterem eseményeit. Nincs tíz
négyzetláb sem a szobácska, a mennyezete oly alacsony, hogy egy
felnőtt férfi ki sem tud egyenesedni alatta.
Félelmükben, hogy a tömeg betörhet ide, és megtámadhatja a
királyi családot, s a képviselők nem tudnak majd megvédeni
minket, a gyűlés tagjai közül néhányan nekilátnak, hogy letépjék a
rácsot az ablakról. Lajos segít nekik. Olykor hajlok rá, hogy
elfeledjem, milyen erős. A régi, boldogabb időkben szívesen
elidőzött a Versailles körül munkálkodó kőművesekkel, és
ahogyan hallottam, midőn kevés híján belehaltam Madame Royale
szülésébe, ő volt az, aki letépte az ablakaimat záró pecsétet, s tárta
fel az ablakot, hogy levegőhöz jussak.
Még csak reggel fél nyolc van, de máris elviselhetetlen a hőség.
Egyelőre, míg nem szólnak, hogy most már biztonságban
távozhatunk, nincs hová mennünk, tehát hallgathatjuk a
képviselők vitáját. A veszett republikánus jakobinusok és a
valamivel mérsékeltebb girondisták most a monarchia jövőjén
kaptak hajba; de a mai első napirendi pont mégiscsak az lesz, hogy
delegációt küldenek a lázadókhoz, rábírni őket az ostrom
megszakítására, hiszen a palotában már amúgy sincs senki, a
király és a királyné itt vannak, a Nemzetgyűlés védelmét élvezik.
Csakhogy ezzel elkéstek. A küldöttek, ahogy nekiindultak,
fordulhatnak is vissza, a lázadók már megkezdték az ostromot.
Egy-két perc elmúltával vagy fél tucat, lőportól és vértől borított
svájci gárdista tör be a terembe, a nyomukban üldözőikkel, a
vérszomjas csőcselékkel, kiknek a Salle du Manège küszöbe sem
szent, dárdáikat s muskétáikat rázva átlépik azt. A rácsaitól
megfosztott ablakon keresztül nézzük a jelenetet: világosan látszik
a páni rémület a képviselők arcán.
‒ Ők lőttek elsőnek! ‒ kiabálják a lázadók, és rázzák
megállíthatatlanul a fegyvereiket a svájci gárdisták felé. Lajos nem
hisz nekik: a svájci gárdisták hűségesek és megbízhatóak, soha
nem szegülnének ellene a parancsainak. A csarnok közben
„Árulás!” és Mort aux traîtres! kiáltásokkal telik meg, és vádakkal,
hogy a király ellenforradalmat készít elő; hogy a svájci gárda azért
csalta maga utána a népet a palotába, hogy aztán lesből támadva
lemészároljon mindenkit. A döbbenettől szinte kővé vált
képviselők, kik alig néhány perccel ezelőtt égre-földre esküdöztek,
hogy menedéket nyújtanak nekünk, most beadják a derekukat,
kapitulálnak a vérünkre áhítozó nép csatakiáltásai előtt.
‒ Hányan lelték halálukat? ‒ akarja tudni Vergniaud elnök.
Egy gárdista tehetetlen vállrándítással felel, viharvert arca
holtsápadt.
‒ Pontos számot nem merek mondani, de több százan lehetnek.
Annyian rohantak ránk, ezrével, képtelenség volt megállítani őket.
Holttestekkel teli a lépcső, a palota előtt és odabent is. A Place du
Carrousel kavicsait és a Tuileriák kertjének gyepszőnyegét
bíborra festette a kiontott vér.
Lajos a sarkára áll, azt követeli, hogy újabb parancsot
küldjenek a Tuileriákat védő svájciaknak: tegyék le a fegyvert.
‒ Ennek az eszeveszett mészárlásnak azonnal véget kell vetni!
‒ mennydörgi. ‒ Nem vagyok hajlandó tétlenül nézni a vérontást.
A küldönc félelemtől reszkető lábbal elindul, míg azok a svájci
gárdisták, kik szerencsések voltak, s életben maradtak, most a
nemzet hadifoglyaiként szoros őrizetben menetelnek az Abbaye,
Párizs egyik leghírhedtebb börtöne felé. A képviselők folytatják
tovább a vitát a monarchia jövőjéről, mi pedig, bezárkózva a
firkászok fülkéjébe, saját verítékünkben úszva, tehetetlenül
hallgatjuk. Ez a nap a legélesebb hangú forradalmároké. Felszólal
a hájas Danton, a durva Santerre, a harcias Marat ‒ ki minden
teketória nélkül a „nép ellenségeinek” titulálja a királyi családot ‒
és végül az éhenkórász külsejű, hollófeketébe öltözött
Robespierre: demagógok mind egy szálig. A hangjukra viszont
nincs miért panaszkodniuk: könnyűszerrel túlordítják a józan
észre s rendre hívó szavakat.
Valamivel délelőtt tíz után, mire az ágyúlövések visszhangja
elhalkult már, a terem ajtaja ismét feltárul, s akárha egy óriás száj
okádná őket, egy egész falkányi felkelő nyomul be rajta.
‒ Mit cipelnek ezek? ‒ fedezi fel Madame Élisabeth a nehéz
zsákokat a vállukon.
Az eszelősök kifordítják zsebeiket, és őrületes zenebona
közepette a zsákok tartalmát is kiszórják az elnöki emelvény elé
sebtiben összetolt asztalokra. Könnybe lábad a szemem, ahogy
felismerem ezeket a győzelmi zálogokat: csupa felbecsülhetetlen
értékű műtárgy, valamennyit a palotából rabolták el. Ezüst
evőeszközök, porcelán tubákosszelencék, fedelükön kecses
ékkövekkel, valamint az ékszereim, a legyezőim meg a
magánlevelezésemet tartalmazó ládikók, sőt, még néhány levél is,
mit a nagy sietségben az asztalomon felejtettem. Végül egy
miniatúra, melyet még ilyen messziről is felismerek. Anyám
arcképe. Hála légyen Istennek, hogy nem kellett megérnie ezt a
véres napot, a királyi háztartás barbár kifosztását! S nem kell
látnia, miféle véget ért számos diplomáciai diadala közül a
legdiadalmasabbik ‒ házasságom a francia trónörökössel. Vajon
mit gondolna felőlünk, ha most látna bennünket?
A gondolat, hogy Mamannak csalódást okoztam, most is
elegendő ahhoz, hogy kis híján elsírjam magam; de az kéne még,
hogy ez a szedett-vedett horda lássa a könnyeimet! Ne tudják meg
soha, milyen mély sebet ütöttek rajtam, kifoszthatták a palotát,
lemészárolhattak boldog-boldogtalant, de a könnyeimet nem
kapják meg győzelmi jelképül!
Büntetésünket súlyosbítandó végig kell hallgatnunk a gyűlés
képviselőit ‒ közülük nem egy, nem kettő a felvilágosodás
tanainak jó tanulója ‒, ahogy egymásra licitálva dicsérik a
fosztogatók derék munkáját, hogy mennyi kincset sikerült
összegyűjteniük. Ezzel meg is kapták a felhatalmazást a további
szabad rablásra.
‒ Maman, menjünk sétálni! ‒ rángatja a ruhám ujját a dauphin.
De legalább a sírást abbahagyta. Madame Royale órák óta némán,
lehorgasztott fejjel ül, bezárkózva saját világába, ahonnét minden
evilági gonoszságot kizárt.
‒ Sajnálom, mon chou d’amour, de most nem lehet. Túl
veszélyes ‒ mormolom, s vigasztalásul az ölembe húzom a
fejecskéjét.
‒ J’ai faim ‒ panaszkodik tovább.
‒ Biztosan a papa is éhes már. Mindjárt utánanézek, adnak-e
nekünk enni valamit.
Csakhogy ezeknek a képviselőknek kisebb gondjuk is nagyobb,
mint az, hogy a mi jólétünkkel törődjenek. Egyikük sem érkezik
pihegve s válogatott finomságokkal megrakodva, mindössze egy
pohár vizet tudok szerezni fiacskámnak. Szomjasak vagyunk
mindahányan, verítékben tocsogunk, egyikünknek sem akadt
érkezése fürödni, a félelem és a hőség verítékszaga keveredik a
szobácskában, s teszi az életet még elviselhetetlenebbé.
‒ Mikor mehetünk végre haza, Maman? ‒ kérdi a dauphin
néhány óra múltán.
Szegénykém minden ágyúlövésre, minden muskétakattogásra
összerezzen.
‒ Nem tudom, mon petit. Hamarosan, remélhetőleg ‒ próbálom
megnyugtatni, ám, amennyire az ülésteremben zajló heves vita
hangjaiból kivehetem, a képviselők nem lelkesednek a
gondolatért, hogy visszatérjünk a Tuileriák palotájába. Az onnan
érkező hírek arról számolnak be, hogy a palota lakhatatlanná vált,
az ostromlók elpusztítottak mindent, amit csak értek. Az ajtókat és
az ablakokat kifeszítették a keretükből, a tükröket bezúzták, vagy a
bútorokkal együtt kihajigálták az ablakon, s ugyanerre a sorsra
jutott az összes szék, asztal, komód, ágykeret, a könyvespolcok, a
pótolhatatlan festmények ‒ egyszóval minden.
Az egész dögletes délutánt ebben a szűk kis kamrában töltjük,
összezsúfolódva, akár a birkák a vágóhíd kapujánál.
‒ S’il vous plait, messieurs ‒ sóhajtom feleletül egynémely
képviselő cinikus tekintetére, mit az ablakunk felé vetnek ‒,
legalább a gyermekeknek adjanak valamit enni!
Hosszú órák ridegtartása után egy öregecske ajtónálló végül
megkönyörül rajtunk, és hoz egy üveg bort meg egy tálca
csontszáraz kekszet. Utóbbi majdnem ehetetlen, attól félek, a
gyerekek foga még beletörne, a dauphin azonban úgy kiéhezett,
hogy ez sem zavarja. Azt javaslom neki, hogy inkább szopogassa a
kekszet, mintha holmi nyalóka volna, így nemcsak a fogait óvhatja
meg, de ráadásul tovább is tart ez a silány kis csemege.
Az ajtónálló azonban mégiscsak az életét kockáztatta azért,
hogy megetessen bennünket. Ennek a tudatában nyúlok az
erszényem után, hogy pénzzel háláljam meg a kedvességét, ám
pánikba esve fedezem föl, hogy nem találom. Pedig nemcsak pénz
volt abban az erszényben, de egy medalion is, gyerekeim miniatűr
portréjával. Ám még így sem engedhetem, hogy lássák a
könnyeimet. Azt akarom, hogy az arcom moccanatlan maradjon,
hogy nyoma se lássék rajta semmiféle érzelemnek. Igen, bizonyos
értelemben a lázadók már meg is gyilkoltak, lényem belsejében
halott vagyok.
Fejünk fölött három tábla hirdeti a nemzet új mottóját: Haza,
Szabadság, Egyenlőség, alattuk pedig vég nélkül folyik a
képviselők vitája a „második forradalom” eseményeiről, és mi
minden maradék erőnktől megfosztva hallgatjuk az elferdített
tényekből és szemen-szedett hazugságokból kikevert szócséplést.
Ha a Svájci Gárda szította a lázadást, hát én vagyok Medici Katalin.
És most egy váratlan fordulattal, hála a képviselők avatott
helyzetértékelésének, azt kell tudomásul vennünk, hogy az
uralkodó ‒ az az ember tehát, aki a harcok kellős közepén
felemelte szavát, hogy alattvalói vessenek véget a vérontásnak ‒
volt, aki a második forradalom minden agresszióját
kezdeményezte, s ezért ildomos követelni azonnali trónfosztását.
Délután már a francia királyi ház jövőjéről vitáznak a
képviselők. A plénum előtt felszólalván, miután jóváhagyta annak
a mintegy négyezer papnak a száműzetését, akik nem esküdtek fel
az alkotmányra, Vergniaud két törvénytervezetet ajánl a
gyűlésnek azonnali elfogadásra. Az első: „A végrehajtói hatalom
ezennel ideiglenesen felfüggesztetik, gyakorlója megfosztatik
jogaitól, ideértve a vétó jogát is, mely utóbbitól egyszer s
mindenkorra. A törvény hatálybalépésétől fogva minden
törvényhozói és végrehajtói hatalom a Nemzetgyűlésé.”
Vergniaud olyan vehemenciával terjeszti elő javaslatát, melyet
még ügyvéd korában gyakorolt be ‒ ennek is köszönhette sikereit
a korábbi mesterségében, s ugyanilyen lendülettel beszél arról is,
hogy a királyi családot helyezzék a nemzet, azaz Franciaország
polgárainak gyámsága alá. De még akkor is, amikor arról
szónokol, hogy költöztessenek át minket a Luxembourg-palotába,
és ‒ ezt flastromnak szánja a teremben ülő királyhűek sebeire ‒ a
dauphin mellé rendeljenek ki egy tanítómestert. Én tudom, hogy
nem holmi „gyámság” alá kerülünk mi. Nem, tudomásul kell
vennünk helyzetünk kegyetlen s reménytelen mivoltát. E naptól
fogva, költöztessen minket bárhová is a Nemzetgyűlés, foglyok
vagyunk.
Kora este engedélyt kapunk, hogy fogadhassuk néhány olyan
barátunkat, kiknek szerencséjük volt túlélni az elmúlt napok
eseményeit. Jöttükre csak még elviselhetetlenebbül túlzsúfolt lesz
az újságírók kamrája. De la Rochefoucauld-Liancourt herceg,
Lajos ruhatármesterének fia még egy órával megérkezte után is
remeg a félelemtől, mégis, gálánsan felajánlja zsebkendőjét, hogy
letörölhessem a verítéket az arcomról és a nyakamról.
Végignézem, ahogy kétségbeesetten kutat a kendő után, de egyik
zsebében sem találja.
‒ Nem az lesz ott? ‒ mutatok a zekéjének ujja alól kibukkanó
kendőcsücsökre. A herceg előrántja, aztán heves mozdulatokkal
próbálja elrejteni. A kendő csurom vér.
‒ Csak nem sebesült meg, Alexandre? ‒ kérdem sápadtan.
Megrázza a fejét, de tekintetét könnyek homályosítják el. ‒ Hát
akkor ki? ‒ suttogom. Ő pedig, legnagyobb rémületemre, közli,
hogy Monsieur le duc de Mailly az illető; de, legalábbis ő így tudja,
a herceg életben van. ‒ Túlél az mindnyájunkat, Majesté ‒ teszi
hozzá Alexandre, Mailly hajlott korára célozva. ‒ Az ő sebeit
szárítottam föl ezzel a zsebkendővel, míg ő könyörgött, hogy
meneküljek, ha kedves az életem.
Sűrű selyemsuhogás és visszafojtott zokogás zajának közepette
Madame Campant terelik most be a kamránkba, mögötte Madame
Auguié jön, hölgyeim egyike. Henriette arcáról s egész lényéről is
csak úgy sugárzik a félelem, ruhája megtépve, s mindenütt
vérfoltok éktelenítik. Képtelen vagyok megállapítani, hogy
megsebesült-e. Lavórért könyörög, de amikor senki sem hoz neki,
egyszer csak mindenki elhátrál a sarokból, mert szegénykém
elhányja magát. Aztán egy ronggyal megtörli a száját, majd
fékezhetetlen remegés vesz rajta erőt. Végtelen percekig tart, míg
végre meg tudom nyugtatni, akkor aztán elárulja, mi zaklatta fel
ennyire.
‒ Jöttek mindenfelől, özönlöttek az összes ajtón át, s közben
szétvertek és felhasogattak mindent, aki és ami az útjukba került. S
egyforma örömöt leltek a bútorok és a tapéták elpusztításában és
a gyilkolásban egyaránt ‒ kezdi az elbeszélését, majd rátér a
holttestekkel teli szalonok leírására, a levágott emberfejek, a
megcsonkított hullák látványára. Mert a lázongók nem álltak meg,
hogy utána érdeklődjenek, kit sodort eléjük a végzete, mindegy
volt nekik, férfi-e, nő vagy éppenséggel gyerek az; hogy királyhű-e,
avagy jakobinus, hogy a köztársaság pártján áll-e, vagy
éppenséggel egy idegen hatalom kémje ‒ mindenkit egyenlő
hévvel mészároltak le, kérdéseket nem tettek fel, válaszokat nem
vártak senkitől.
‒ A levágott fejeket dárdáik végére tűzték, s úgy cipelték
tovább, trófeaként. Mivel nem kívántam erre a sorsra jutni,
rohanvást menedéket kerestem, futtomban meg-megcsúszva a
vértócsákban, míg végül abba a terembe értem, ahol az ön hölgyei
gyülekeztek. Ott ültek reszketve, a biztos halálra várva.
Hamarosan vérengző polgárok egy csoportja tört be a terembe,
nem is leplezvén a szándékukat, hogy legyilkoljanak
mindnyájunkat. Ajkukon fenyegető szavakkal, tekintetükben baljós
fénnyel közeledtek felénk. Tudtuk, hogy a következő sóhajunk már
az utolsó lesz. Ám ekkor egy vad ábrázatú, szakállas férfi megálljt
kiáltott a csőcseléknek. Nőket nem gyilkolunk, így szólt; avagy
szégyent hoznátok nemzetünkre?
‒ Legnagyobb meglepetésünkre a gyilkosok szót fogadtak neki.
Elindultam, hogy megkeressem a nővéremet. Átkutattam minden
szobát, Majesté, megfordultam mindenütt, és esküszöm önnek, a
lázongók szinte büszkén hagyták ott véres kéznyomukat minden
lepedőn, minden tapétán s az összes függönyön. Hirtelen
rohanvást felém közelítő léptek hangjára lettem figyelmes.
Azonnal berohantam az első szobába, amely az utamba akadt,
hogy ott bújjak meg, és ebben a szobában egy tucatnyi udvaronc
fogadott, ha nem több. Valamennyien itt próbálták átvészelni az
ostromot ‒ áll le egy pillanatra Madame Campan, hogy levegőhöz
jusson, jóllehet még most is pánikban remeg.
A szörnyetegek ebbe a szobába is behatoltak, s gyilkoltak
válogatás nélkül itt is, egyik ártatlant fejezve le a másik után. A nők
a padlóra vetették magukat, kegyelemért könyörögve. Rohantam a
lépcsőház felé, ám éppen akkor, amikor végre odaértem, valaki
hátulról elkapott. Támadóm felszakította ruhám hátulját, alája
nyúlt, s megmarkolta az ingemet. Térdre estem, moccanni sem
voltam képes ‒ sír fel újfent Madame Campan. ‒ Ám ekkor, ebben
a nagy felfordulásban teljesen váratlanul, egy hang dörrent rá a
támadómra. Hát te mit művelsz? ‒ kérdezte. Az én emberemnek
erre nem akadt felelnivalója. Nem megmondták, hogy nőket nem
gyilkolunk? ‒ folytatta az előbbi hang. Erre már a támadóm is
megjuhászodott, elengedte az ingemet, felém köpött, majd rám
mordult, hogy „kelj fel, te ostoba liba, és hordd el magad, a nemzet
megkönyörült rajtad”.
‒ Az életemet meghagyta, de a méltóságomat nem, Majesté.
Mert utána felállítottak egy padra, és onnan kellett kiabálnom,
olyan hangosan, ahogy csak bírtam, hogy lent, az udvarban is
hallani lehessen, hogy „Éljen a nemzet!”. Aztán, órákkal később, a
ruhám akkor már véres volt, nem a saját véremtől, hanem sok-sok
királyhű hősétől ‒ futtatja végig remegő kezét a ruháján
éktelenkedő foltokon ‒, megpróbáltam kiszökni a palotából. De
azt hitték, svájci gárdista vagyok, csak nőnek öltöztem, hogy
szökni próbáljak, úgyhogy elkaptak, és egy és ugyanazon a napon
már másodszor kis híján lemészároltak!
‒ Végül valahogy mégiscsak sikerült kijutnom a palotából.
Holttestek miriádján át vezetett az utam, a többségüket
vadállatiasan megcsonkították ‒ sír fel újra Madame Campan,
aztán nekilát, hogy megnevezze a holtakat, kiket felismert: a
többségük ártatlan szolga volt, ki részt sem vett a harcokban. ‒
Azt mondták, nőket nem gyilkolnak, Majesté, én azonban rengeteg
legyilkolt vagy haldokló nőt láttam, kiket nemük sem óvott meg a
haláltól.
‒ A koronáért áldozták az életüket ‒ mondom keserűen ‒, egy
élet nem lesz elég rá, hogy lerójuk a tartozást.
Ahogy Henriette leírja, mit látott a palota és a Salle du Manège
közötti úton; a holttestekből szivárgó vértől vöröslő
gyepszőnyeget, a megcsonkított hullákat, gránátosok és svájci
gárdisták felakasztott egyenruháit lógni a faágakról, meg a piaci
vénasszonyokat, kik akár a varjak, járnak holttestről holttestre,
hogy mezítelenre vetkeztessék őket, s tagjaikat kitépjék, oly
vérszomjjal, aminőt nőktől nem várhatunk… nos, mindennek
hallatán engem is a hányinger kerülget.
Éjszaka maró füstszagra ébredünk.
‒ Ég a Tuileriák palotája ‒ jegyzi meg De la Rochefoucauld-
Liancourt gróf. A szag hamarosan az egész szobát betölti.
Felébred rá Madame Royale is, ki, órákig tartó forgolódás után,
végre elaludt, öccsével együtt. Lajos is félálomban bóbiskol, fejét
lehajtja, álla a mellkasának ütközik.
‒ Hát ez meg mi? ‒ értetlenkedik leányom, s befogja az orrát.
‒ Máglyatűz ‒ válaszol neki a gróf. ‒ Elégetik a holttesteket.
Madame Campan újfent sírva fakad.
Éjfél felé végre döntést hoznak a képviselők: átkísérnek minket
a Feuillants-kolostorba, mely üresen tátong, mióta a Nemzetgyűlés
betiltotta a rendházakat és a kolostorokat. Ám legalább egy órába
beletelik, míg elindulhatunk.
Mire nagy nehezen elhagyjuk szűk helyünket, egyszer csak
Monsieur Barnave bukkan elő: beszélni kíván velem.
‒ Miután minden bizonnyal az életemmel fizetek egy szép
napon azért, mert az önök balsorsa felkeltette a részvétemet ‒
mondja ‒, je vous prie, madame, jutalmazzon meg érte azzal a
kitüntetéssel, hogy megcsókolhassam a kezét!
Szinte észrevétlenül megbiccentem a fejem, felemelem a
kezemet, Barnave föléje hajol, csókot lehel rá. A válla fölött
veszem észre, hogy Robespierre minket néz. Látott mindent.
Végül csak augusztus 11-én, hajnali kettőkor marad mögöttünk
a Salle du Manège, két királyi hintó visz át minket a kolostorba.
A kolostor nincs messze a Nemzetgyűlés épületétől, a kocsisok
azonban azt a parancsot kapták, hogy vigyenek minket a lehető
leghosszabb úton, és ne engedjék, hogy behúzzuk a függönyöket:
hadd gyönyörködje ki magát a látványunkban a nép, mely még e
kései órán is az utcákon bokázva ünnepli győzelmét, bort
nyakaivá, nótákat kurjongatva s ocsmányságokat kiabálva felénk,
ahogy meglátnak minket. Henriette Campan előre figyelmeztetett,
hogy Párizs utcáin patakokban folyik a vér, de mind ez idáig, meg
kell vallanom, azt hittem, túloz. Pedig nem, egyáltalán nem.
Hintónk kört ír le a Place Vendôme körül: eztán már csak a
széles rue Saint-Honoré következik, annak a túloldalán áll a
Feuillants-kolostor. Lajos döbbenten mered maga elé, a
tekintetében rettegés és hitetlenkedés váltakozik. A szobrát
ledöntötték a talapzatáról, fűrésszel vágták el a térdénél, s a nép a
megszentségtelenített maradványok között dalol és táncikál.
Ahogy kocsink elzörög mellettük, abbahagyják, hogy szitkokat
kajabálhassanak felénk. Kivált engem vesznek célba nyilaikkal, hisz
én volnék „a hírhedt Antoinette, ki vérbe óhajtaná fojtani a
franciákat”. De azért a király vérére is szomjúhoznak, nem csak a
királynőére, jóllehet most is csupa vér a ruhájuk. Ez illik förtelmes
játékaikhoz, melyeket az utcákon heverő holttestekkel űznek. És
mindegyikük kalapját a trikolór kokárda díszíti: ezt a viseletét
egyébként még júniusban kötelezővé tették a férfiak számára, de,
hogy együttérzésükről biztosítsák őket, nők és gyermekek is
szívesen járnak piros-fehér-kékben.
Az egész kolostor penésztől szaglik. Tizennégy éves voltam,
midőn utoljára apácazárdában jártam: Maman ragaszkodott
hozzá, hogy zarándokoljunk el Mariazellbe, a Boldogságos Szűz,
Ausztria védőszentjének oltárához, mielőtt örökre elhagynám
hazámat, hogy Franciaország menyasszonya legyek. Csakhogy én
nem ehhez a Franciaországhoz mentem férjhez. Semmi közöm
ehhez a szünetlen, vitriolos erőszakhoz, ahogy azokhoz a
babákhoz sincs, kiket, ahogy az Antillák bennszülöttjei a
voodoobábuikat, helyettem akasztanak fel. Pedig ez a nép egykor
szeretett engem.
Szűk kis cellába vezetnek: egy priccs, egy faszék, egy lavór,
ennyi a berendezés. A falakat, itt is, mint a többiben, ahol a királyi
család ma este álomra hajthatja a fejét, sötétzöld papírtapéta fedi,
amitől csak még nyomasztóbb lesz a félhomály. Ruháink bűzlenek,
de nem hoztunk váltást magunkkal. Minden holmink a Tuileriák
palotájában maradt. Erszényem eltűnt, ha szívességet kérnék
valakitől, nem telne tőlem egy fillér pourboire sem.
Kevéssel érkezésünk után egy lepedőbe tekert csomagot
kapunk, benne részvétteljes üzenettel: Lady Sutherland, az angol
követ felesége írta. Tiszta ruhákat küldött nekem és a
gyermekeknek. Amit Madame Royale kapott, túl nagy rá, én
mindazonáltal hálatelt szívvel fogadom az adományt. A dauphin új
ruháját korábban Lady Sutherland fiacskája hordta ‒ a két fiú
nagyjából egyidős. Monsieur d’Aubier pedig, egy volt miniszter,
aki legalább olyan testes, mint Lajos, egy selyemből és vászonból
varrott öltönyt küldött uralkodójának.
Most először azóta, hogy a Salle du Manège lett a szállásunk,
végre kisírom magam. Zsebkendőm úgy átnedvesedik a sok
könnytől, hogy kénytelen vagyok elfogadni Monsieur d’Aubier
gáláns ajánlatát és kölcsönvenni egyet tőle. Egy erszénnyel együtt
nyomja a kezembe, és az erszényben huszonöt Lajos-arany lapul.
Hogy nem tudom mással viszonozni, kizárólag egy ragyogó
mosollyal, a derék férfiú elfordul, mintha az ő szíve is már-már
kettéhasadna.
A szomszédos cellában, hallom a falon keresztül, Madame
Élisabeth hüppög az olvasója fölött.
‒ Ó, Istenem, hiszen ezek meg akarnak ölni! ‒ szakad fel
belőlem a kiáltás: most hasított bele a tudatomba helyzetünk
kilátástalansága.
Ami hátravan az éjszakából, azt kettesben töltöm a
félelmeimmel: amilyen fáradt vagyok, alvásra most úgysincs
semmi reményem. A rácsokon kívül, amelyek elválasztanak
bennünket az utcáktól, gyűlik, gyülekezik a nép, a Marseillaise
refrénjét éneklik, szűnni nem akaró szitokáradattal tetézve: ennyi
trágárságot eddig még nemigen hallhattak ezek a kolostorfalak.
Egy idő után, úgy látszik, mégiscsak el kellett hogy nyomjon a
buzgóság, mert egyszer csak arra riadok, hogy reggeli fény árad
be a rácsokon keresztül. Felpattanok a priccsemről, körülnézek,
előszörre azt sem tudom, hol vagyok. Aztán szép lassan
emlékezetembe szivárognak a tegnapi nap képei. Vállat vonok.
‒ Pedig már azt hittem, csak álom volt az egész ‒ mormolom
magamnak.
Madame Campan és Lamballe hercegnő lépnek a cellámba.
Ahogy meglát, Lamballe könnyekre fakad, és a lábaim elé térdel.
Mintha a nővére volnék, úgy simogatom a haját, hogy vigasztaljam,
de, ahelyett, hogy én deríteném őt jobb kedvre, az ő bánata ragad
át rám.
‒ Többet siratom magát, mint amennyit önmagamat ‒
dadogom tehetetlenül hisz mindeme szerencsétlenséget én
hoztam kegyedre: s nemcsak önre, de mindenki másra is, aki közel
áll hozzám. Mert a nép engem hibáztat mindenért, én vagyok az
egyetlen igazán gyűlöletes a szemükben.
Hét órakor a királyi család és környezete a refektóriumban
gyülekezik, hogy legyűrje az ehetetlen, száraz pirítósból és híg
kávéból kotyvasztott reggelit, melyet még Lajos örökösen korgó
gyomra sem képes befogadni. Tíz órakor visszatérünk a Salle du
Manège szűk kamrájába, hogy egy újabb elviselhetetlen napot
tölthessünk itt el, hallgatva a képviselők végeérhetetlen disputáját
a jövőnk ügyében. Egymás után emelkednek szólásra a küldöttek,
és mindegyik ugyanazt a litániát mondja végig. Kígyót-békát
kiáltanak a monarchiára, égre-földre dicsérik az újszülött
köztársaságot és a hős forradalmárokat, gratulálnak nekik, hogy
sikerült felkoncolniuk 950 svájci gárdistát ‒ no és fogságba
ejteniük további hatvanat ‒, kik oly bátran védték a Tuileriák
kertjét s palotáját.
A fejünk fölött most arról dúl a vita, hogy hol legyen a királyi
család új otthona: a kolostor csak ideiglenes megoldás. A tegnapi
javaslatot, a Luxembourg-palotát, mára elvetették, mondván,
onnan túl könnyű lenne megszöknünk. Ugyanerre a sorsra, az
elvetésére tehát, jutott az az ígéret is, hogy fiunk mellé
tanítómestert fogadnak. A szavazás győztese végül a Temple lesz:
ez a párizsi erőd onnét kapta a nevét, hogy valaha, a középkorban
itt állt a Templomos Lovagok főhadiszállása. Egyedül itt, érvel
Santerre, garantálható a détenus biztonsága. Letartóztatottaknak
neveznek bennünket, ezzel végre egyértelművé teszik, hogy azok
vagyunk, akik: az állam foglyai, börtönőreink pedig nem mások,
mint a Nemzetgyűlés képviselői, akik ezennel ünnepélyesen meg is
fogadják, hogy oly tisztelettel kísérnek át minket új lakóhelyünkre,
amelyet „balsorsunkkal megszolgáltunk”, holott, ha szikrányit is
érdekelné őket a mi balsorsunk, nem bánnának velünk ily
mostohán.
A Temple egyelőre nem áll készen a fogadásunkra, a felújítási
munkálatok befejeztéig maradunk a Feuillants falai közt, azaz
újabb estén át hallgathatjuk az ablakaink alatt sündörgő csőcselék
gúnykiáltásait. De legalább tisztességes étel jut a szánkba: egy
valet de chambre Lajos emberei közül, Monsieur Thiéri, kijárta,
hogy a saját konyháján főzhessen nekünk. A király mostanában az
eddiginél is többet eszik. Sokszor vádolják, hogy egyedül a hasa
érdekli, és nem az alattvalói, gúnyolói azonban nem ismerték azt a
férfit, akihez én huszonkét évvel ezelőtt férjhez mentem. Lajos
gargantuai étvágya az uralkodással járó fáradalmaknak és az
örökös hajszának tudható be ‒ pontosan úgy, ahogy az én
fékezhetetlen és állandó táncolhatnékom és játékszenvedélyem,
mely a kora hajnali órákig kitartott, boldogtalan, gyermektelen,
aggszűzi sorsom következménye volt. Lajos valójában azért tömi
ily szenvedélyesen a hasát ‒ comme un grand cochon, morognak
mit sem sejtő bírálói ‒, mert igenis a szívén viseli népe sorsát.
Késő este egy Dufour nevű polgár kér bebocsáttatást a
Feuillants kapuján: a királynét kívánná látni. Minden ideg
pattanásig feszül a kolostorban, hiszen talán most érkezett el a
pillanat, melyet Franciaország minden polgára szukafarkasként
nyüszítve várt. Talán azért jött ez az ember, hogy megöljön. Milyen
nevetségesen egyszerű is volna! Egyetlen jól irányzott tőrdöfés, és
Lajos máról holnapra megözvegyül. Lamballe hercegnő
halálmegvető bátorsággal úgy dönt, hogy helyettesíti a
személyemet. Int a jóembernek, hogy lépjen közelebb.
‒ Ön nem a királyné ‒ tiltakozik Dufour. Lamballe erősködik,
de Dufour sem hagyja magát. ‒ Láttam már Őfelségét ‒ hajtogatja
‒, tudom, hogy ön nem a királyné!
‒ De hát mitől oly biztos ön ebben, Monsieur? ‒ utánozza most
a kis Lamballe az én fensőbbséges modoromat.
‒ Mert nálam van a királyné portréja ‒ vágja ki a tromfot
Dufour. Azzal a zsebébe nyúl. Elfojtok egy sikolyt: szinte már
látom, ahogy előrántja a kését. A hercegnő arca hamuszürke színt
ölt. Ekkor meglátjuk Monsieur Dufour kezét: az erszényemet
szorongatja benne. Átveszem, belenézek: minden benne van. A
miniatúra is, mely engem ábrázol, s gyermekeimet. A derék ember
egy fillért sem hajlandó elfogadni jutalomként. Csak egy
szívességet kér. ‒ Nehogy elmondják valakinek, hogy itt jártam! ‒
köti a lelkünkre búcsúzóul, s elnyeli a tintafekete éjszaka.
Újabb, immáron a harmadik végeérhetetlen nap következik a
Salle du Manège oldalkamrájában, ebben az agyonzsúfolt
tyúkólban. Végül, augusztus 13-ának estéjén a királyi család s
kísérete nekivág két órán át tartó útjának Párizs szűk, girbegurba
utcáin. A kocsis úgy kanyarog, hogy minden oldalról szemügyre
vettessük a pusztítást, melyet a Tuileriák palotáján vitt végbe a
tömeg. Az összes ablakot betörték, a falakat koromfekete peremű,
mély lyukak éktelenítik. Még most, három nappal az ostrom után
is égnek a máglyák a kertben: részeg Vörösök, azaz zsoldosok
Marseille városából, kik táplálják a tüzet, s kornyikálják
fáradhatatlanul a himnuszukat. Orrunk belefacsarodik az égő
emberi hús szagába, szemünk pedig a látványba: ismeretlen kezek
egy ormótlan, kusza betűkkel írt plakátot akasztottak ki a falra: „Ez
a ház kiadó”.
Vesszőfutásunk következő állomása a Place du Carrousel:
haladunk tovább a Temple felé, csigalassúsággal, hogy a város
teljes lakossága kiélvezhesse egykor mindenható urainak, a
királynak s asszonyának bukását.
S még ugyanezen az éjszakán a Nemzet Pengéje, Guillotin
doktor baljós találmánya, átköltözik a Conciergerie udvaráról a
Place du Carrousel közepére, pontosan szemközt a Tuileriák
palotájának rommá lőtt, még ekkor is füstölgő kapujával.
 Huszonharmadik fejezet

Istentelen istenhozzád

1792 nyara

A Temple voltaképpen nem is egy épület, hanem kettő, egy

négyszög alaprajzú, falakkal körülvett erődítmény, falai kis híján
hatvanlábnyi magasságba emelkednek. Valójában egy bájos,
piramis tetejű palota. Ez utóbbi volt a Templomos Lovagok
Nagymesterének rezidenciája. Az utolsó Nagymester nem volt
más, mint Artois gróf, előtte pedig Lajos unokafivére, Conti herceg
‒ ő is vérrokon ‒ töltötte be a posztot. Ami engem illet, amióta
először rápillantottam, azóta görbe szemmel nézem ezt a komor
erődöt, hegyes tornyai kínzószerszámra emlékeztetnek. Ha
ezerszer nem rágtam Artois fülét, hogy bontássá le, hát egyszer
sem.
Utoljára tizennégy évvel ezelőtt jártam itt, egy fête vendégeként,
melyet Artois rendezett. Dermesztő hideg volt az idő azon a téli
éjszakán, hótakaró alá bújt el az összes utca, s én szánon
érkeztem, hófehér bundába burkolódzva, szikrázó ékszerekkel.
Finoman rizsporozott, vörösesszőke hajamat három copfba
fonattam, benne gyémántok ültek, tarka madártollak lengedeztek,
és jó három láb magasan tornyosult a koponyám fölött. Most meg
egy kölcsönkapott ruha takarja testemet, s nem a bundám
hófehér, hanem az egyszerű kalap alá gyömöszölt hajam.
De a Temple is sokat változott azóta, hogy utoljára láttam: a
tornyokra most buja borostyán kúszik fel, bokrok növik be a
félhomályban derengő belső udvarokat, s kúszónövények
kandikálnak elő a falak repedéseiből. Lajos és én, ahogy kiszállunk
a hintóból, meglepetve látjuk, hogy fáklyafény ég minden
ablakban, nyilván a fogadásunkra. Ám fény ide, pompa oda,
érezni, ahogy az ablakok vetemedett keretén s a falak résein átfúj
a szél.
A főkapuban Pétion polgármester fogad bennünket, majd
felvezeti társaságunkat a lépcsőn, a tükrökkel kitapétázott Salle
des Grâces felé. Itt pompás vacsora vár minket, sévres-i
porcelánon s ezüst evőeszközzel felszolgálva. Vacsora után, már
éjféltájt, Lajos és én bejárjuk a szalonokat: a bútorok java részét
igen-igen megviselte, hogy oly sokáig nem használta őket senki.
‒ Ezekben a szobákban kellemesen érzi majd magát, ma chère ‒
biztat Lajos, utalván ezzel az első emeleti lakosztályra, melynek
bútorai kedvenc színeimben pompáznak. Ennek utána a gyerekek
és Madame Tourzel szobáit jelöli ki Lajos. ‒ Ez tökéletes ‒ találja
meg ez utóbbi új otthonát ‒, mert itt a védencei
tőszomszédságában lehet. ‒ Végül magának is talál egy
lakosztályt: szalonból, könyvtárszobából s hálókamrából áll. ‒
Igen, itt kényelmesen elleszünk, kedves Pétion polgártárs ‒
bólogat férjem ahhoz képest, hogy foglyok vagyunk, járhattunk
volna sokkal rosszabbul is.
Erre az utóbbi megjegyzésre a polgármester arca bíborszínt
ölt.
‒ Khm… ‒ köszörüli meg a torkát ‒, kellemetlen kötelességem
közölni, monsieur, hogy önnek és családjának magában az
erődben jelöltünk ki szállást, mégpedig a levéltáros lakását, a Tour
de Césarban, a kisebbik toronyban. Beköltözni azonban majd csak
akkor tudnak, ha az illető úriember kihurcolkodott, addig pedig
mindnyájan a torony egy másik lakásában találnak helyet.
Vagyis becsalogatták az egérkéket ebbe a csinos csapdába ‒
hogy ott aztán méreggel tömjék őket. Miféle kegyetlenség volt ez,
hogy előbb megcsillogtatták előttünk a kényelem s a jólét
délibábját, hogy ínycsiklandozó vacsorával ámítanak, s aztán,
midőn már megszédültünk a sok jótól, hirtelen elénk tárják a zord
valóságot! Lajos és jómagam azonban nem hagyhatjuk, hogy ez a
polgármester krokodilkönnyeket sírjon sorsunk fölött, ezért
mindketten egykedvűen fogadjuk a bejelentést, arcizmunk sem
rándul a jelenlétében, még úgy sem, ha ezzel a hírrel
egyértelművé vált, hogy az állam börtönében sínylődő rabok
lettünk. Ez a középkori erőd abból a célból épült, hogy távol tartsa
a betolakodókat: falai jó tíz láb vastagok s nyirkosak öröktől
fogva. A gyermekek gyenge tüdeje megszenvedi majd. Remélem,
legalább tapéta akad elegendő, hogy a legrosszabbaknak elejét
vegyük.
Hajnali egy óra is elmúlik, mire végre megismerkedhetünk a
mondott szállással, a toronyban. A boltíves kőmennyezetről
nyúlós cseppek hullanak alá. A szobák lehetetlenül kicsik,
zsúfoltak, s mindenünnen vizelet bűze árad. Madame Royale
felsikolt: egy méretes, ijesztő patkányt látott meg, ahogy a
padlódeszkák közt mocorog.
‒ Nem akarok itt aludni! ‒ sír fel, s atyjához bújik. Az ágyak
valójában alig jobbak holmi priccsnél, ágyneműt sehol sem
találunk. A matracok koszosak, s ki tudja, miféle férgek
tanyázhatnak bennük?
Pétion égre-földre esküdözik, hogy itt biztonságban érezhetjük
magunkat, ebbe az erődbe aztán nincs ember, aki betörhetne,
holott, ez a szomorú igazság, ennek épp az ellenkezője az oka,
hogy idezártak be minket, pontosan azért, mert innen aligha
sikerülhetne megszöknünk. Ha egyáltalán az eszébe jutna
bárkinek kiszabadítani innét minket, már a torony méretes,
kemény tölgyfából készült, keresztvasakkal megerősített kapuja is
lebeszélné erről. És ha ennek a szava nem volna elég, még mindig
ott vannak az őrök. Katonák őrködnek minden emeleten, és a
földszinten nyolc városi csendbiztos. Lajos és én elvesztettük
minden jogunkat arra, hogy magunkban lehessünk: a város egy
képviselője folyamatosan ott van velünk a szobánkban.
S még a Tour de César vaskos falai mögött is fényűzésnek
számít a nyugodt álom, éppúgy, ahogy a Feuillants-kolostorban
volt. Mélyen alattunk az őrt álló katonák, gondoskodva arról, hogy
egy hang se kerülje ki a fülünket, hogy folyamatosan tudatában
legyünk széles jókedvüknek, megállás nélkül énekelnek. Madame
mont à sa tour. Ne sait quand descendra ‒ ezt ismételgetik: vagyis
Madame felkapaszkodott a toronyba, de nem tudja, mikor jut le
onnét.
Másnap reggel, javaslatomra, sétára indulunk az egyik belső
udvaron, hogy a gyermekek legalább egy kis friss levegőt
szívhassanak, és kimozoghassák magukat. Csakhogy a nap sugarai
nem érnek el ide, a kicsikéket pedig elrémisztik az égbe nyúló
kőfalak.
 ‒ Én itt nem akarok játszani, Maman ‒ panaszkodik a dauphin.
‒ Olyan itt, mint egy sírban!
Amennyire lehetséges, azért berendezkedünk, abban a
reményben, hogy a szövetséges hadak, kik úton vannak idefelé,
hamarosan bekopogtatnak az ajtónkon. Addig pedig meg kell
teremtenünk az emberi életnek legalább a látszatát. A király, akár
a ketrecbe zárt dúvad: minden hatalma odalett. Hát mit akar még
tőlünk a nemzet? Szónoki a kérdés, mégis, alig egy hét múltán,
augusztus 19-én választ kapok rá: a barátainkat akarja. A Temple
körül sürgölődő rikkancsfiúk kiáltásaiból tudom meg, hogy
Antoine Barnave sem kerülte el a sorsát, letartóztatták, és
börtönbe vetették mint titkos királyhűt.
Késő este, Pétion kíséretében két tiszt érkezik, Párizs városa
küldte őket. A magasabbikuk egy letartóztatási parancsot lobogtat
a kezében, De Lamballe hercegnő, Madame de Tourzel, sőt, ez
utóbbi kislánya, Pauline ellen is: ő épphogy túlélte az augusztusi
mészárlást a Tuileriák palotájában, s azóta velünk lakik. Ugyanerre
a sorsra, a letartóztatásra jut további hat hölgyem ‒ mindnyájan
Párizs városának nevében.
‒ S ugyan mi rosszat követtek el ezek a hölgyek? ‒ kérdem,
riadót verő szívvel. ‒ Mit követhetett el a nemzet ellenében egy
fiatal lány s egy maroknyi asszony, kik egész nap a kézimunkájuk
mellett ülnek?
‒ A nemzet ellenségei ‒ vágja rá foghegyről a tiszt. ‒ A parancs
értelmében át kell kísérnem őket a La Force női börtönbe.
Remeg a térdem, alig vagyok képes talpon maradni. Szédülök.
‒ Nem engedem, hogy elvigyék Őket, messieurs ‒ tárom ki a
karomat, hogy megvédjem hölgyeimet. ‒ Ők az én védelmem alatt
állnak.
‒ Nem áll módjában, Madame ‒ válaszol Pétion ridegen. ‒ Nem
dönthet a sorsukról.
Pauline, lányom játszótársa még gyermek. Könnyekre fakadunk
mindnyájan. Nem hagyhatom, hogy elhurcolják. A La Force
börtönben halálra robotoltatják és halálra éheztetik őket ‒ hacsak
valami betegség el nem viszi a szerencsétleneket még ennek
előtte. Minden méltóságomat sutba vetve, könyörögve
megragadom a polgármester kezét.
‒ Kérem önt, legalább a hercegnőt kímélje meg! Rokonom ő,
ráadásul betegeskedik ‒ esedezem. ‒ Túl törékeny, nem lesz
képes elviselni a börtön borzalmait!
Madame de Lamballe szeme tenyérnyire kerekedik a
rettegéstől. Rebbenő, göndör fürtjei holtsápadt orcát foglalnak
keretbe: már most olyan, mintha az angyalok karából nézne vissza
ránk. Karjaival átfonja a nyakamat, és sírunk mindketten,
fékezhetetlenül. Mintha megint egy nővéremtől kellene búcsút
vennem, úgy érzem magam.
A tisztek élénk beszélgetésbe merültek, de halkan, nem hallom,
mit mondanak.
‒ Hölgyeim, a kocsi önökre vár ‒ jelenti be végül az a tiszt, aki a
letartóztatási parancsot hozta.
Egyikük sem távozik csöndben, sőt, pillanatról pillanatra
hangosabban és kétségbeesettebben sírnak. Kibontakozom a
hercegnő öleléséből, hogy búcsút vehessek mindnyájuktól, s a kis
Pauline tudtára adjam, hogy most minden bátorságát össze kell
szednie.
‒ Sois courageuse, ma petite ‒ súgom neki ‒, Mousseline és én
mindennap imádkozunk érted. ‒ De félek, hiába minden, a leány
elveszett, éppen úgy, ahogy a nemzet a Tuileriák leányait sem
kímélte augusztus 10-ének szörnyű napján.
‒ Ma chère Louise, egy élet nem lenne elegendő, hogy lerójam
hálámat ‒ fordulok most a gyerekek nevelőnőjéhez. ‒ Mégis,
kénytelen vagyok egy utolsó szívességet kérni: gondoskodjék,
esedezem, az én drága Lamballe hercegnőmről. És ‒ hajolok
közelebb Madame Tourzelhez, hogy megcsókoljam, egyszersmind
a fülébe súgjam titkos üzenetemet ‒ kérem, akadályozza meg,
hogy kínos kérdésekre kelljen felelnie. ‒ Látom a szemén, hogy
érti, kire gondolok: Axelre, ki másra.
A hercegnő s én is újra összeölelkezünk, s most ő súgja az én
fülembe, hogy viseljem gondját a skót terrierjének.
‒ Szeretni fogom éppúgy, ahogyan önt szerettem ‒ fogadom
meg, elszoruló torokkal.
Hölgyeimet elvezetik. Rémült kiáltásaik még hosszan
visszhangoznak a falak között, mielőtt felszállnának a csillagos ég
felé. Mindenki azzal vádol, hogy rontást hoztam a nemzetre, én
magam pedig azzal vádolom magam, hogy rontást hoztam
hölgyeimre, s tönkretettem az életüket.
 Már kis híján harmadik hete, hogy a Temple a szállásunk,
amikor megkapjuk az értesítést, hogy a levéltáros ötszobás
lakosztálya felszabadult, s vár reánk. Kicsik ezek a szobák, ám,
hála a helyes tervezésnek, egészen kellemesnek bizonyulnak, már
főleg a körülményekhez képest. A lakó, akinek a mi érkezésünk
miatt kellett távoznia, a jelek szerint hibátlan ízlésű férfiú lehetett:
a polcokon könyvek és térképek sorakoznak, Lajos hónapokra
talál majd magának foglalatosságot. Rögvest rendel is magának
250 új kötetet, s ezt a kérést Párizs városa minden különösebb
habozás nélkül teljesíti. A bűn, amelyet a nemzet követett el
ellenünk, nap mint nap belénk szúrja a fullánkját, mi azonban nem
veszíthetjük el méltóságunkat fogvatartóink jelenlétében, kivált, ha
a különösen kegyetlen tollú Jacques Hébert társaságában kell
időznünk, aki az uszító hangú Le Père Duchesne című újság kiadója,
itt jelenteti meg cikkeit, melyeket egy általa kitalált, örökké mérges,
elégedetlen republikánus nevében ír. Jóllehet maga Hébert
legalább annyira ügyel kifogástalan öltözködésére, mint Versailles
bármelyik udvaronca, képzelt lénye, Duchesne apó, veres
szabadságsipkát visel, s szájából sosem veszi ki agyagpipáját. Ez a
Monsieur Hébert, ahogy hazatér heti rendes Temple-béli
látogatásáról, mit a királyi család előtti tisztelgésnek álcáz, máris
nekilát, hogy Père Duchesne képzelt ajkairól újabb szidalmak
özönét zúdítsa ránk, követelve, hogy „a nemzet borotvapengéjét
próbálják végre ki az iszákoson és a szajháján is”.
És mégis, ellenségeink állandó támadásainak közepette is, szép
lassan kiépítjük új háztartásunkat. Lajos két hűséges inasa,
Monsieur Hüe s Hanet Cléry, kik úgy élték túl a Tuileriák ostromát,
hogy a rohamozok elől kiugrottak az ablakon; továbbá két vagy
talán három korábbi szakácsunk is bejutott a Temple falai közé,
méghozzá úgy, hogy a mit sem sejtő őröknek azt mondták, Párizs
városa küldte őket ‒ most a konyhán találtak munkát maguknak.
Egyikük, Louis Franҫois Turgy, jó hasznát veszi a lehetőségnek,
hogy hetente háromszor kijár ételt és bort vásárolni ‒ hála neki,
itt bőségesebb az asztalunk, mint volt a palotában ‒, s eközben
üzeneteket juttat el barátainkhoz, és híreket hoz róluk, valamint
Brunswick herceg hadairól.
Mostanában kevesen viselik gondunkat. Miután hölgyeimet
áthurcolták a La Force börtönbe, kaptunk helyettük egy
házaspárt, Tison urat és nejét, valamint a lányukat, hogy ők
szolgáljanak. A szakállas, mackós, megtermett Monsieur Tison
savanyú képpel jár-kel, új megbízatása nincs ínyére, a felesége
pedig hiú és önző asszony, ki azonnal megsértődik, mihelyst bármi
okot talál rá. Nem hajlandó befésülni a hajamat, sőt, a királyét
sem, így aztán a friseur feladatát Monsieur Cléry vette át, aki Lajos
hűséges embere, s atyja egykoron borbélyként kereste a kenyerét.
Ő még arra is vállalkozik, hogy kitanítsa leányomat, miként fonja
be saját kezűleg a hajkoronáját.
Tisztességes újságoktól persze el vagyunk tiltva idebent, így
aztán sajátos módszereket kell kidolgoznunk, ha tudni akarjuk, mi
történik a világban, szigorúan őrzött falainkon kívül. Az őrök
megtévesztésére Monsieur Turgy azt találta ki, hogy a
borosflaskákat papírtekerccsel dugaszolja be, s a papírokra
híreket ír, „láthatatlan tintával”, azaz citromlével vagy a kőrisbogár
kipréselt olajával, mely, miután a vele írt üzenetet elolvastuk,
magától megsemmisül; vagy épp Mousseline vagy Madame
Élisabeth matracába csempészve küldi a híreket, abban bízva,
hogy az ő holmijukat nem ellenőrzik oly tüzetesen. Olykor pedig
vékony ólomlapocskákon üzen, s ezeket a lapocskákat a
mandulatejes palack mélyére süllyeszti.
Turgy és én végül kifejlesztünk egy finom gesztusokból álló
tolvajnyelvet: minden jel egy-egy csapatmozdulatot helyettesít.
Lajos és én ennek köszönhetően értesülünk a szövetséges erők ‒
kiknek hadi sikereiért imádkozunk ‒ helyzetéről: arról tehát, hogy
imáink meghallgatásra találtak-e. Ha az osztrák-porosz csapatok
tizenöt mérföldre lesznek Párizstól, Monsieur Turgy ezt azzal jelzi
majd, hogy az ajkához érinti az ujjait.
Hanem őreink tudatlansága és kegyetlensége nem ismer határt.
Egy reggel Mousseline könnyektől maszatos arccal lép oda
hozzám, a kezében összetépett papírszeleteket szorongat.
‒ Mi történt, ma petite?
‒ A rajzaim ‒ hüppögi. ‒ Madame Tison széttépte az összest,
azt mondja, ellenséges generálisok vannak rajtuk! Mondtam neki,
hogy ezek római császárok, uralkodók, és már rég halottak voltak,
amikor Jézus megszületett, de erre meg azt mondta, hogy nem
hiszi! Azt kérdezte, honnét tudom, hogy nézett ki Octavius, Néró
meg Caligula. Gyűlölöm! Ostoba, dagadt vénasszony, és a fele
fogsora kiesett!
Madame Royale ragaszkodik hozzá, hogy mondjam meg a
magamét Madame Tisonnak, s tegyem a helyére.
‒ Te vagy a királyné! Neki pedig engedelmeskednie kell ‒
toporzékol mérgesen Mária Terézia.
Ha már így alakult, megpróbálom összekötni a kellemetlent a
haszontalannal, és amíg csillapítani igyekszem leányomat, azon
közben oktatni is őt, felvilágosítván, hogy atyja s jómagam
szilárdan eltökéltük, hogy rezzenéstelen arccal fogadjuk szolgáink
kegyetlenkedését.
‒ Ha ostorozzuk őket, vagy bármilyen módon jelét adjuk
sértettségünknek, azzal csak felerősítenénk ellenünk táplált
előítéleteiket. Ám ha azt látják, hogy milyen jószívűek és együtt
érzőek vagyunk, hogy modorunk mindig érzékeny és visszafogott,
aminő senki másé, talán az ő szívük is megenyhül irányunkban, s
onnantól fogva ők éreznek majd együtt velünk. Vegyük olybá ‒
fogom meg Mousseline kezét ‒, hogy lehetőséget kaptunk
kinyilvánítani mindenre elszánt ellenségeink előtt a tényt, hogy
nem azok a szörnyek vagyunk, akiknek ők látnak minket.
Nem könnyű megemészteni ezeket a tanulságokat egy fiatal
lánynak, kinek épp most állt a feje tetejére az élete. A Tuileriák
ostroma óta szegénykém csak még dacosabb, még
visszahúzódóbb lett.
A dauphin még kicsi, nem képes felfogni helyzetünk súlyos
mivoltát, így aztán neki még tetszik is, hogy az egyik őrünk,
Monsieur Goret, elkobozza a szorzótábláját, melyet Lajos
szerkesztett neki, hogy tanuljon vele.
‒ Mais pourquoi, Papa? ‒ faggatódzik fiacskánk, mert az okát
azért tudni akarja.
‒ Talán… nos, talán azért, mert matematikát akar tanulni ‒
feleli Lajos a tőle telhető legnagyobb jóindulattal de szégyellné, ha
kiderülne róla, ezért kérte el inkább tőled. ‒ Majd, hogy fiunk
kérdésére imigyen válaszolt, felém és Madame Élisabeth felé
fordulván megrázza a fejét. ‒ Az az ostoba alak a fejébe vette,
hogy az a tábla valójában titkosírás, és most meg akarja fejteni ‒
mormolja.
Ebédlőnk falára az Emberi jogok nyilatkozatát függesztették ki,
Madame Tison pedig egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy
felhívja figyelmemet a kályha bronzajtajára, melyre a köztársaság
mottóját vésték fel: Liberté, Égalité, Fraternité. Egy délután, mint
később megtudjuk, Párizs városának utasítására, zsemléinket
morzsákra aprítva szolgálják fel: őreink azt gyanítják, hogy
királyhű barátaink ezen az úton csempészik be hozzánk
üzeneteiket. Ám ételünk ellenőrzése csak egy a számtalan sértés
és megaláztatás közül, minek a nemzet napról napra kitesz minket.
‒ Ez az intézkedés az önök védelmét szolgálja, Monsieur ‒
vigyorog Goret, mikor Lajos rákérdez, hogy ugyan, mire is jó ez az
egész. Pipáját csak addig veszi ki agyarai közül, míg beszél, mert
tudja, hogy a király nem állhatja a pipafüstöt, ezért aztán
szántszándékkal az arcába fújja. Lajos arcát savanyú szagú felhő
veszi körül.
Mivel minden ruhánk és az összes bútorunk odaveszett a
Tuileriák ostromakor, Párizs városa meglepően bőkezűnek
bizonyul, amikor a fentiek pótlására szánt költőpénzt
megszavazza. Rose Bertin felkérése természetesen szóba sem
jöhet: miután életét s javait tette kockára azzal, hogy ily sokáig állt
kapcsolatban velünk, jobbnak látta emigrálni Angliába, immáron
egy éve. A harminc varrónő, kik mindennapi kenyerüket az ő
szolgálatában keresték, egytől egyig lelkes köztársaságpártiak, az
egy Madame Éloffe, a királyi szabónő kivételével. Új ruháimat a
kedvenc színeimben rendelem meg: galambszürkében,
sápadtkékben s abban a mélybarnában, mit úgy neveznek, boue de
Paris. Madame Royale számára horgolt pamutruhákat rendelek, a
dauphin matrózruhát kap. Lajos beéri két, egymással jóformán
teljesen azonos, ezüstözött gombokkal díszített zekével és a
hozzáillő fehér pikémellénnyel. Az egyetlen fényűzés, mit ezen a
téren megenged magának, az egy selyem lovaglókabát, abban az
aranyosbarna színben, amely, mert olyannyira emlékeztet egykori
hajkoronáméra, a cheveux de la reine nevet kapta.
Legyen ez a bosszúm fogvatartóinkon: pazarlóm a tőlük kapott
pénzt, nyakló nélkül rendelem az újabb és újabb cipőket,
kesztyűket, főkötőket, legyezőket s csipkével szegett szélű
zsebkendőket. És csodák csodája, Párizs városa még csak nem is
zsémbel a költekezésem miatt. Így, miután nehezen viselem a
Temple falait átható rothadásszagot, végtelen mennyiségű
illatosító gyertyát és pasztillát is rendeltem, és hozzá rengeteg
parfümöt. De mit számít százezer frank, ha egyszer Brunswick
herceg csapatai errefelé tartanak? Hamarosan elérik Párizst.
Lelkesen tanulmányozom a térképeket, melyeket Lajos
könyvtárszobájában találok, s összevetem őket a szövetségesek
terveivel, amelyeket Mercy gróf futárja csempészett be ide.
‒ Úgy tervezik, hogy szeptember elsején átlépik a határt, s
bevonulnak Verdunbe ‒ mutatom meg bizalmasan Madame
Campan-nak a terveket. Azt is elárulom neki, mikor kerül sor Lilié
ostromára, ha az megvolt, már csak a napokat kell számlálni, míg a
katonák Párizsba érnek. A menekülés reménye tart életben. Ha
felszabadulunk, az a szándékunk, hogy azonnal Strasbourgba
utazunk, hogy jelenlétünkkel új lelket öntsünk ebbe a fontos
határvárosba. Egy napon ez az őrültekháza, ami itt folyik, véget ér,
hisz nem mehet ez így tovább, és azon a napon a monarchia is
feltámad holtából. Azért jöttem Franciaországba, hogy fiút szüljek
a Bourbon-háznak: hát Lajos Károly hiába jött volna a világra?
Eközben kibővítik börtönünket, ennek érdekében számos
lakóépületet lebontanak a Temple körül. Szeptember
másodikának reggelén Lajos, ki világéletében lelkesedett a
kőművesek munkája iránt, szobájának ablakában áll, s figyeli a
rombolást. Mellette Monsieur Daujon áll, Párizs városának
tanácsnoka. Lajos minden zajra, amelyet a kőművesek okoznak,
felnevet, s megvitatja a tanácsnokkal a munkálatokat: úgy élvezi a
látványosságot, ahogyan valaha én az Opera előadásait.
Beszélgetésüket egyszer csak ágyútűz szakítja meg: messziről
jön, de összetéveszthetetlen a hang. A király ijedten pillant körbe,
s máris újabb dörej hallatszik, majd egy harmadik, félelmetesebb
az előző kettőnél is. Lajos kétségbeesetten néz Monsieur
Daujonra.
‒ Ez csak figyelmeztetés volt ‒ veti oda a tanácsnok
egykedvűen.
‒ És mire figyelmeztet? ‒ kérdez vissza Lajos, elkínzott hangon.
Egy-két perc elteltével megkondulnak Párizs harangjai,
félelmetes vészharangok most, fegyverbe szólítják a népet. Lajos
megremeg, a rá oly jellemző, híres sangfroid ezúttal
cserbenhagyta. Hiába igyekszik letörölni homlokáról a rettegés
verítékét, keze és mindene remeg, liheg a félelemtől.
‒ Monsieur, meg kell mentenie a férjemet! ‒ fordulok a
tanácsnok felé.
Madame Élisabeth térdre borul, elkapja Daujon kezét.
‒ S’il vous plait ‒ esedezik ‒, kegyelmezzen fivéremnek!
Pedig nem is a tanácsnoktól kellene félnünk. Miután
végeérhetetlen órák óta járunk fel s alá a szőnyegen, töprengvén,
miféle sors vár is reánk, Monsieur Turgy ront be a szobába,
hűséges szolgáink egyike, ki most a konyhán dolgozik.
Mustársárga zekéje s nadrágja csurom vér.
‒ Csak nem a vágóhídon járt? ‒ hűlök el a láttán, és ha így van,
végképp nem értem, miért tör be a szobánkba így, vérmocskosan.
‒ Egész Párizs egyetlen vágóhíd lett ‒ lihegi a feleletet Turgy. ‒
Plakátot tűztek ki minden egyes lámpavasra, hogy a polgárok
vegyék saját kezükbe az igazságszolgáltatást ‒ nyom egy gyűrött
papírlapot Lajos kezébe, melyet én a válla fölött olvasok el.
„Mielőtt elindulnánk a frontra, hogy szembeszálljunk külföldi
ellenségeinkkel, mérjünk halálos csapást Franciaország hamis
polgárainak fejére!” ‒ ez áll rajta.
‒ No és kik volnának azok a hamis polgárok? ‒ értetlenkedek.
Lajos úgy húzza össze a szemét, mint akit migrén gyötör.
‒ Azt hiszem, én megválaszolhatom a kérdését, Madame ‒
mondja ‒, már persze a nép szemszögéből. Annyi mindenesetre
biztos, hogy meg kell védenünk a papokat, akik nem voltak
hajlandóak felesküdni az alkotmányra, meg az emigránsok
rokonait és barátait, akik Franciaországban maradtak, aztán az
arisztokratákat és szolgáikat, kiket aljasul bebörtönöztek,
kizárólag azért, mert a mi barátaink…
Itt megáll. Nyilvánvaló, hogy De Lamballe hercegnő s Madame
de Tourzel és a lánya jár a fejében. Istenem, most aztán hogyan
védhetnénk meg őket?
‒ Azokat a papokat már lemészárolták ‒ torzul el Turgy arca, ő
végignézte ezt a szörnyűséget. ‒ Ez a vér… ez az ő vérük ‒
bökdösi eszelősen a zekéjét és a nadrágját. ‒ És elveszítettem a
kalapomat. Illetve nem veszítettem el, Isten egy haldokló hősének
arcára terítettem, kit szuronnyal döfködtek halálra, felhasították a
gyomrát, és kibelezték, akár egy halat. Nem bírtam elviselni a
gondolatot, hogy utolsó pillantásával a saját kiömlő beleit lássa.
‒ Sacre Dieu ‒ mormolja Madame Élisabeth, inkább csak
magának. Markába szorítja olvasóját, s kirohan a szobából, hogy
találjon egy edényt, amelybe beleokádhatna.
‒ A gyilkosok csupasz fegyverrel érkeztek, vértől és koromtól
mocskosán, ahogy a spártaiak vagy a korzikaiak. És
mindegyiküknek bonnet rouge fedte a fejét ‒ folytatja Turgy,
miután a hercegnő elhagyta a szobát. Leírása alapján a Marseille-
ből érkezett, vérengző Vörösök lehettek azok. Tehát a párizsiak
már idegenekre bízzák a piszkos munkát?
Késő este kapjuk a hírt, hogy Verdun elesett, bevették az
osztrák hadak. Egy asszony, kinek vállát trikolór sál fedi ‒ így
aztán azt sem tudhatom, titkos királyhű-e, vagy épp
megveszekedett republikánus ‒, valahogy bejut a Temple
udvarára, és egy feliratot lobogtat az ablakunk felé. Verdun
elesett, ez áll rajta.
‒ Tehát ezért őrjöngenek? ‒ kérdem csöndesen a férjemtől.
‒ Ki tudja? ‒ tér ki a válasz elől Lajos. Kék szemét könnyek
felhőzik. Az utcákon zajló mészárlás miatt még a szövetségesek
győzelmének sem tudunk igazán s szívből örülni. ‒ Nem is értem,
hogyan juthatott ilyen gyorsan a polgárok fülébe a hír.
Néhány órával később újabb tanácsnokok érkeznek, újabb
letartóztatási paranccsal. Ezúttal Lajos első lakája, Monsieur Hüe
az áldozatuk. A király azonnal szolgája segítségére siet.
‒ Ő öltöztet reggelenként, messieurs ‒ érvel ‒, ő fényesíti ki a
cipőmet. Csak nem képzelik, hogy ez az ember bűnöző?
‒ Nem elég önöknek, hogy mindnyájan, kik a nemzet fogságába
estünk, itt nyomorgunk a vastag várfalak mögé zárva? ‒ fortyan
fel Madame Élisabeth: ujját vádlón a tanácsnokok felé rázza,
sistereg, dühöng, még sosem láttam ilyen haragosnak. ‒ Miféle
dicsőséget remélnek attól, hogy ártatlan embereket megfosztanak
szabadságtól és kenyértől?
‒ Ugyan, ez csak egy újabb módszer, hogy kínozzanak minket,
és az eddigi leggyávább ‒ vetem közbe, keserű könnyeimet
nyeldekelve. ‒ Nyilvánvaló, hogy mi Párizs városának szándéka:
az, hogy elszakítsák családunkat mindazoktól, akik közel állnak
hozzánk, s akik bírják bizalmunkat.
‒ Csönd legyen! ‒ ordít egy nagyot Monsieur Mathieu, a két
tanácsnok közül a magasabbik. Arca veres, akár az érett
őszibarack. ‒ Nem hallják az ágyúszót? ‒ mutat az ablak felé. ‒
Hallják, ugye? És hallhatják a vészharangot is: fegyverbe szólítja a
polgárokat. Az ellenség a küszöbünkön áll, vérre szomjazik, akár a
farkas, az sem érdekli, kinek a vére legyen az, és fejeket követel!
Talán az önöké legyen az első, amit elragad?
Mathieu szavaira hideg borzongás fut végig a gerincemen. De
ez sem lehet akadálya, hogy tovább ne harcoljak egy ártatlan
emberért, akire uralkodói bűne miatt vár a szenvedés.
‒ Monsieur Mathieu, ha igaz a hír, hogy a nép betört a
börtönökbe, és lemészárolta a foglyokat, akkor ön Monsieur Hüe
letartóztatásával a halálos ítéletét írja alá!
Eddigre a két tanácsnok két oldalról megragadta a
szerencsétlen ember karjait, hogy elhurcolják.
‒ Ha bizonyítani akarják, hogy jóhiszeműen járnak el, kérem,
legalább annyit tegyenek meg, hogy a Városháza épületébe zárják
‒ tesz Lajos egy utolsó kísérletet, hogy lakája sorsát enyhítse. ‒ Ha
már nem tudom megakadályozni, hogy bebörtönözzék, legalább
azt tegyék meg nekem, hogy a biztonságát garantálják!
A két tanácsnok és Monsieur Daujon hosszan, némán egymásra
néznek.
‒ Vigyék a Városházára ‒ dönti el végül Daujon.
Monsieur Hüe elkapja királya kezét, hogy megcsókolja.
‒ Sire, tehetek még valamit önért? ‒ suttogja ezenközben.
‒ Oui, monsieur. Maradjon életben.
‒ Et vous aussi, Votre Majesté.
Falaink túloldalán egész éjszaka folyik tovább az öldöklés.
Másnap reggel jut el hozzánk a hír, hogy a Bicétre, a Salpétriére s
a La Force börtönét kiürítették, s a foglyokat úgy mészárolták le,
akár a vágómarhát. Manuel tanácsnok úr biztosít minket afelől,
hogy De Lamballe hercegnő túlélte az ítélet éjszakáját. Azzal az
ürüggyel, hogy kinéz a piacra, Monsieur Turgy az életét teszi
kockára, hogy elvigye neki az üzenetünket; már ha megtalálja őt.
Az unokahúga, Madame Bault, a La Force börtönben dolgozik.
Néhány óra múltán visszatér: arca zöld, akár a nagybetegeké.
‒ Megtalálta a hercegnőt? ‒ rontok rá kérdésemmel. ‒ És
Madame de Tourzel hogy van? És a lánya, Pauline? Ha a La Force
börtönt kiürítették, mi lett a sorsuk?
Ő azonban nem róluk számol be, hanem előad néhány
történetet, melyeket az utcán hallott: kicsiny fiúcskák a hősei, a
Bicétre és a Salpétriére börtönök gyermeklakói, akik koldusokkal,
szajhákkal s az emberiség egyéb elesett lelkeivel osztoztak a
cellákon. Turgy még most is, midőn a történteket előadja, reszket
a látott borzalmaktól. Mintha a tegnapi vérengzés nem lett volna
elég, ugyanazok a szörnyetegek, nők s férfiak egyaránt, most
gyerekeket gyilkolnak.
‒ Láttam egy fiút, talán valamelyik szajháé lehetett, és egy
nappal sem idősebb, mint őfelsége, a dauphin, akit egész
egyszerűen széjjelszaggattak. A lábainál fogva vonszolták ki a La
Force börtönből, a fejecskéje a köveknek ütődött, kék-zöld foltok
éktelenítették a testét mindenütt, de még élt. A csőcselék
körbefogta, szurkálták jobbról-balról, mindenünnen, de a kicsike
görcsösen ragaszkodott az életéhez. Egy asszony felkínálta a
kését, és felszólított, hogy csatlakozzam a többi őrjöngőhöz, én
azonban, mert nem akartam veszélybe sodorni magamat, csak
annyit válaszoltam, hogy vagyunk elegen nélkülem is. Ekkor egy
pisztolylövés hallatán majdnem kiugrottam a bőrömből,
megfordultam, s azt láttam, hogy valaki főbe lőtte a fiúcskát. Mire
a kis koldusgyerek szemében elenyészett az élet fénye, a fejét,
akár a szentek glóriája, vértócsa vette körül. Ilyen fiatalon még
nem könnyű búcsút venni az élettől, bökte ki a gyilkosa, mintha
csak azt akarná elmagyarázni, miért adta le a halálos lövést.
Amikor eltávoztam onnét, gyilkosai épp levizelték a holttestet.
Tehát elkezdődött az ártatlanok lemészárlása. De mi köze
ennek a forradalomhoz? Ahhoz, hogy a monarchia hamvaiból
újjászülessék a köztársaság?
Képtelen vagyok véka alá rejteni haragomat s
megdöbbenésemet, midőn Turgy megemlíti, hogy a Marais negyed
vendéglői és színházai nyitva tartottak a mészárlás idején, mintha
mi sem történt volna.
‒ Miközben az utcákat az önök alattvalóinak vére s belei
öntötték el, Felséges Asszony! S az olcsó bortól
megmámorosodott horda nekitámadott mindennek s
mindenkinek, úgy aprítván a fejeket, mintha káposztát
szeletelnének! ‒ folytatja a szakács, egyre inkább összezavarodva,
úgy, hogy alig vagyok képes kipréselni belőle a híreket az én
drága De Lamballe hercegnőmről és a Tourzel hölgyekről.
‒ Az unokahúgomtól hallottam a Tourzel hölgyekről, egy férfi
kísérte őket, az unokahúgom a beszéde alapján angolnak vélte az
illetőt, aki azt mondta nekik, hogy kivezeti őket ebből az
őrültekházából.
Egyetlen angol embert ismerek, akiről el tudnám képzelni, hogy
változatlanul a mi oldalunkon áll, és ott segít, ahol tud: Monsieur
de Malden az. Lehet, hogy ő a titokzatos mentőangyal?
Hamarosan megértjük ama szörnyű feliratok mondandóját is,
melyek azt követelik, hogy a nép vegye önkezébe az
igazságszolgáltatás ügyét, és ‒ ahogyan Maximilien Robespierre
volt szíves kifejezni magát ‒ számoljon le a nemzet mindenre
elszánt ellenségeivel: a csőcselék „népi bíróságokká” szerveződik,
s álpereket rögtönöz, melyeknek végén halálra ítélik s rögtön ki is
végzik a börtönökből előrángatott papokat és nemeseket. Azon
svájci gárdisták java része, kik túlélték az augusztus 10-ei
vérengzést, ám csak azért, hogy utána börtönbe vessék őket,
ezeknek a bíróságoknak köszönheti korai, kegyetlen halálát. Az
Arras városából érkezett küldöttnek van bőr az orcáján eme ad
hoc bíróságokat s hevenyészett ítéleteiket úgy nevezni: a nép
nevében igazság szolgáltattatott. Bár belebetegszünk minden
egyes új halálhírbe, korántsem lepi meg egyikünket sem, hogy a
vádlottak közül egyetlenegyet sem találtak ártatlannak ezek a népi
bírák.
Szeptember 3-ának késő délutánján Monsieur Daujon egy
minden eddiginél iszonyatosabb hírrel érkezik. Legelső barátom
Versailles-ban, s egyben a legdrágábbik is, együtt érző társam sok-
sok bajomban és bánatomban szintén odaveszett abban, amit a
Nemzetgyűlés így nevez: a szeptemberi mészárlás.
Ahogy elmeséli, még ez a Daujon is, aki pedig a Városháza és a
Nemzetgyűlés embere, remegni látszik. Beszéd közben meg-
megáll: tudja jól, hogy minden szótag, melyet a száján kiejt, halálra
sebzi szívemet, hogy minden szava egy-egy csapás a lelkemnek, s
keblembe mártott, vérmocskos tőr.
‒ A hírek, Madame, sajnos hamisnak bizonyultak. Lamballe
hercegnő sem élte túl a rettegés éjszakáját.
Amint ezt meghallom, fékezhetetlen reszketés fog el, ajkam
megremeg, szemembe könnyek tolulnak.
‒ Biztosan hallani kíván mindent? ‒ kérdi Daujon
aggodalmasan. Bólintok, hogy igen, holott a legszívesebben
akkorát sikoltanék, hogy a Temple falai is beleremegjenek
haragomba. Ha ez az ember ily résztvevőnek mutatja most magát,
hogyan lehetséges, hogy ezekkel a gyilkosokkal fúj egy követ?
‒ Madame de Lamballe is az egyik ilyen rögtönzött bíróság elé
került ‒ fog bele az elbeszélésébe Daujon. ‒ Felszólították, hogy
vádolja be önt és Őfelségét, ő azonban erre nem volt hajlandó.
Úgy hallottam, bámulatba ejtő méltósággal közölte bíráival, hogy
nincs semmi mondanivalója a számukra. Mit számít, így folytatta,
hogy most halok-e meg vagy később! Ha ez az ára annak, hogy
hallgathassak, legyen: az életem az önöké lehet, ezzel fejezte be. A
bírák szaván fogták, arra ítélték, hogy a La Force börtönből az
Abbaye börtönbe költözzön át, ezt a kifejezést használja a nép az
azonnali kivégzésre. A Pokol tornácán is lejátszódhatott volna a
jelenet, ahogy a hercegnőt kiráncigálták a La Force udvarára, ahol
hóhérai nekiestek, és, akár a veszett kutyák falkája, úgy
marcangolták szét.
‒ Kalapáccsal ütötték a fejét, míg fejjel előre a kockakövekre
nem zuhant, ekkor koszos késekkel és lopott kardokkal kezdték
szürkülni… Biztos, hogy mondjam tovább?
Bólintok; de mintha álomban tenném, mintha álmomban víz alá
nyomnák a fejemet, és egy vödör legmélyéről hallanám a
tanácsnok távoli, alig érthető beszédét. Monsieur Daujon már nem
mer a szemembe nézni.
‒ Karjait és lábait, aztán a fejét is levágták, Madame, ahogy egy
disznónak a vágóhídon. Ügy hírlik, eközben meg is erőszakolták.
Azt senki sem tudja, élt-e még, midőn ezt a rettenetét elkövették
ellene, vagy már a lefejezett testet gyalázták meg az őrjöngők.
Azután kibelezték: hallottam, ahogy egy férfi azzal hetvenkedik,
hogy evett a még verő szívéből, ott, a rue du Roi de Sicile közepén.
Senki sem tudja, igazat beszélt-e, avagy sem. Azt mondják, keblét s
nőszervét kimetélték: de, sajnos képtelenség megkülönböztetni
igazságot és hazugságot. Ám azt, legmélyebb fájdalmamra, saját
szememmel kellett végignéznem, ahogy a fejét, mint a forradalom
trófeáját, egy fegyverkovács dárdájának végére tűzve hurcolták
utcáról utcára, más dárdákon pedig a lenyiszált testrészeit és
valaha fehér, ekkorra már vértől s ürüléktől mocskos ruháját.
Daujon hátrahőköl, ahogy jajkiáltásomat meghallja: egy
kettéhasadt szív sikolya visszhangzik az égbe nyúló falak között.
Hosszú percek múlnak el, míg rendbe tudom szedni
gondolataimat, és újabbak, míg megszólalni képes leszek.
‒ A vére akár az én kezemen is száradhatna ‒ dünnyögöm ‒,
hiszen azért ölték meg, mert gyűlölnek engem.
Legszívesebben visszahúzódnék a hálószobámba, hogy soha
többé elő ne jöjjek onnét; de tudom, a férjemnek is szüksége van
rám. Hogy elvonjam Lajos figyelmét a mészárlásról, melyet amúgy
sem állíthatunk le, délután sikerül rávennem egy ostáblajátszmára.
Csakhogy a nyugalmat, mely úgy kell most a királynak, akár egy
falat kenyér, Madame Tison fülsiketítő kiáltása zavarja meg. A
Temple falai körül ismét kitört a zűrzavar az utcákon. Lajos inasa,
Monsieur Cléry rohan fel hozzánk, figyelmeztetni őreinket ‒ kiket
a város azért rendelt mellénk, hogy vigyázzák minden lépésünket
‒, hogy zárják be az ablakokat takaró spalettákat.
‒ Felbőszült csőcselék közeledik a rue du Temple felől! Kérem,
ne engedjék Őfelségéiket az ablakokhoz ‒ húzza félre Monsieur
Daujont ‒, mert a hercegnő fejét s lenyiszált testrészeit is hozzák!
Ügy fellelkesítette őket a tévhit, hogy a királynét fejezték le, hogy
Madame de Lamballe haját átfrizírozták olyanra, amilyen a
fénykorában volt, imigyen biztosítandó, hogy a hercegnőt, illetve a
holttestét bárki azonnal felismerhesse.
Hát csakugyan nem ismer határokat ez az eszement vadság?
Lehetséges, hogy még a republikánus érzelmű Orléans herceg
sem volt képes megmenteni törékeny sógornőjét? Mert ez már
nem afféle szokványos polgárháború, hol hadseregek csapnak
össze: itt ártatlan franciákat, közöttük nőket és gyermekeket
mészárolnak le polgártársaik. Elég, hogy elhangozzék a
csatakiáltás: Á la lanterne!, és máris cipelnek mindenkit, ki akár a
leghalványabban is emlékeztet egy nemesre, a legközelebbi
lámpavashoz, hogy felakasszák, pusztán azon bűnéért, hogy
túlságosan jól öltözött volt, vagy nem viselt trikolór kokárdát.
Halálos sértések ezek a csőcselék szemében, és azonnal felkeltik a
gyanút, hogy az illető titokban a korona pártján áll. Van-e rá példa
a történelemben, hogy egy civilizáció ily kegyetlenül bánjék
önmagával? Kétségbeesetten markolom meg a legközelebbi szék
karfáját. Daujon meghagyja tanácsnokainak, hogy függesszenek
trikolór szalagot a Temple főkapujára: ez a jelzés éppúgy
garantálja a bentiek biztonságát, ahogy hajdanán az izraeliták
ajtófélfájára kent bárány vér védte meg az elsőszülötteket a fáraó
mészárlása elől.
Lajos tudni akarja, mi az oka mindeme felfordulásnak.
‒ Mit akarnak eltitkolni előlünk, messieurs? ‒ kérdem én is,
egyre izgatottabban. ‒ Ha jól vettem ki kiáltásának hangjából,
Madame Tison látott valamit!
Odalent a csőcselék kórusban követeli, hogy nyissák ki a
spalettákat, s jelenjek meg az ablakban. A Nemzeti Gárda egy
katonája jön fel a lépcsőkön, hogy értesítsen minket: a lázadók
nekiláttak, hogy dombot emeljenek a lerombolt házak romjaiból, s
ezeken kapaszkodjanak fel a Temple felső emeletéig, s itt
bemutathassák nekünk borzasztó trófeáikat. Nem adták hát fel a
küzdelmet, hogy rákényszerítsenek, nézzek szembe barbár
pusztításuk eredményével.
‒ Idehozták a Lamballe asszonyság fejét, hogy megmutassák,
miként áll bosszút a nép a zsarnokain ‒ jelenti a katona.
Cléry beszélni sem tud, úgy elragadták az érzelmek, de Daujon
végül válaszol a király kérdésére.
‒ Ha mindenáron tudni óhajtja, monsieur, mg akarják mutatni a
királynénak a kis kedvence fejét. Azt kívánják, hogy a felséges
asszony csókolja meg a szeretője hullamerev száját.
Rémült sikoly hagyja el ajkamat, a szoba forogni kezd
körülöttem, egyre gyorsabban, míg végül ájultan a padlóra
zuhanok.
 Huszonnegyedik fejezet

Capet polgártárs és családja

Amikor ismét magamhoz térek, Monsieur Daujon hangját

hallom: a kinti tömeghez beszél. Azzal próbálja őket elküldeni,
hogy dicséri bátorságukat és mindazokat az eredményeket,
melyeket a mai napon elértek, de, teszi hozzá, ha maradéktalanul
ki akarják élvezni bosszújuk sikerét, rossz ajtón kopogtattak.
‒ Marie Antoinette feje nem a tiétek, hiába is követelitek.
Ostobaság volna, ha megölnétek egy ilyen értékes túszt, kivált
most, hogy az ellenség már átlépte a haza határát. És milyen jogon
állítják azok, akik a forradalom trófeáit lobogtatják ‒ mutat az én
drága Lamballe hercegnőm dárdavégre tűzött maradványaira ‒,
hogy a dicsőség egyedül őket illeti? Vajon nem részese-e Párizs
minden lakosa a diadalnak? Hamarosan leszáll az este, s
bajtársaitoknak nem lesz módjuk arra, hogy kigyönyörködjék
magukat a látványban! Vigyétek diadalmi jeleiteket a Tuileriák
palotája vagy a Palais-Royal elé! Ezek azok a bástyák, ahol a királyi
család tagjai és a nemesek lakoznak, akik idáig úgy taposták el a
népet, akár a lábuk alá került bogarakat! Ott, a kertekben tűzzétek
földbe dárdáitokat, diadalotok örök emlékműve gyanánt!
Hogy az őrülteket megnyugtassa, Daujon tanácsnok engedélyt
ad, hogy diadalmenetben hurcolják el dárdáikat s a rájuk tűzött
rémségeket a Temple tornyai körül ‒ aztán oszoljanak szét a
közelítő alkony sötétségében. Fürge észjárása nemcsak abban
akadályozza meg a lázadókat, hogy tovább kínozzanak engem, de
a királyi családot is megmenti a rá váró erőszakoskodástól.
Egész éjszaka kong a vészharang, de amúgy sem tudnék aludni,
a sírás tart ébren. Attól megóvott ugyan a sors, hogy szembe
kelljen néznem drága hercegnőm levágott fejével, azért agyamból
még így sem vagyok képes kiűzni a rémképek emlékét. Azokét a
rémülten csillogó kék szemekét, melyek soha, de soha többé nem
láthatják a napnyugtát…
‒ Hallottam, hogy sírsz, Maman ‒ tipeg lábujjhegyen a
szobámba Madame Royale, és becsusszan a takaróm alá. Bár már
betöltötte a tizenharmadik életévét, mégis úgy fonja nyakam köré
a karjait, úgy bújik hozzám, mintha vissza akarna szökni a
méhembe, ahol valaha olyan finom meleg volt, ahol ártatlannak
érezhette magát, és békesség vette körül. Zokog ő is, könnyei
eláztatják a párnát.
‒ J’ai peur, Maman ‒ sóhajt egyet a félelemtől. Most újra olyan
vékonyka a hangja, mint kislány korában volt.
‒ Úgy fáj a szívem érted, ma petite Mousseline ‒ súgom a
választ illatos hajkoronájába. ‒ Fáj a szívem, hogy ilyen gyorsan
kellett felnőnöd.
A zavargások másnap hajnali öt óráig tartanak. Mire végre
elhallgat a vészharang, a szeptemberi vérengzéssorozat
halottainak száma ‒ az illetékes hatóságok becslései szerint ‒
meghaladja az ezerkétszázat. És százak és százak sebesültek meg
‒ ha nem többen. A polgárok Franciaország új hajnaláról
beszélnek, mely vérben és tűzben fogant. A régi rend, az ancien
régime szánalmas maradványai immáron semmiféle hatalommal
nem rendelkeznek. Férjem nem királya többé az országnak, egy
ezerfejű sárkány ragadta el tőle, s gyakorolja helyette az uralmat.
A Törvényhozó Gyűlés szeptember 19-én feloszlik, másnap
tartja első ülését az utódszervezet, a Konvent: ez két napra rá
egyetlen tollvonással megszünteti a királyság ősi és nemes
intézményét Franciaországban. Még a ruhaneműkből is ki kell
vágni minden jelzést, amely koronát ábrázol. Madame Élisabeth
napokig csattogtatja az ollóját a fivére holmijai fölött, s én
ugyanezt teszem a gyermekekével meg persze a magaméival is.
Még az alsóneműnkre is ügyelnünk kell.
A király s a királyné tehát meghalt; mi azonban élünk. Ennek
következtében új nevet kell kapnunk a néptől. A Nemzeti Tanács
napokig vitázik ezen a kérdésen. Utolsó Lajos ‒ ez az egyik
orcátlan javaslatuk. Végül meghozzák a döntést: a tizenhatodik
francia király, aki a Lajos néven uralkodik, és az ötödik, kit a
Bourbon-ház adott, innentől fogva nejével együtt a Capet
polgártárs, illetve polgártársnő névre hallgat.
Ugyanezen a napon értesülünk arról, hogy a francia csapatok
Valmy mellett visszaszorították a szövetséges erőket,
feltartóztatván előrenyomulásukat. Egy hét sem kell hozzá, és a
forradalmi hadak elfoglalják Savoyát és Nizzát, valamint három
nagyobb várost a Rajna mentén. Ilyenkor nem lehet mást tenni,
csak elkeseredni. Egykori életünk árnyékát éljük mostanság; de
mégis, a Konvent megalakulása utáni első hetekben és Lajos
trónfosztását követően az eddigieknél több szabadságot élvezünk.
Újra engedélyezik, hogy újságokat olvassunk, igaz, talán csak azért,
mert tudják, hogy számunkra szomorú hírekkel vannak tele. A
francia hadsereg megfordította a háború kerekét, és most
visszaűzi a szövetségeseket a határokon túlra. Lajos és én
azonban, dacára a kudarcokról szóló híreknek, igyekszünk
reggelente kiélvezni a Mercure de Francé rejtvényeit és fejtörőit,
egymás kezéből kapva ki az újságot, míg a többiek reggeliznek.
Huszonkét évi házasság után most, hogy az uralkodás felelősségét
kivették a kezünkből, közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha.
Mily különös is, már-már mulatságos, hogy csak szörnyű
szenvedések után, melyek révén elvesztettük koronánkat s
címeinket, nyerem el a családi élet szívmelengető egyszerűségét s
békéjét, melyről kisleányként álmodoztam volt!
Ahogy véget ér a reggeli, máris kezdődnek a dauphin leckeórái.
Lajos maga a tökéletes tanító, oly kedves, oly türelmes, Lajos
Károly viszont aligha mondható tökéletes diáknak. Persze még
csak hétesztendős, az íráskészsége azonban még zsenge korához
képest is hagy kívánnivalókat maga után. A saját gyermekkoromra
emlékeztet, ezért aztán képtelen vagyok letörölni a mosolyt a
számról, ahogy Lajos bátorítja: mutasd meg Mamannak, milyen
ügyes vagy! Igen ám, csakhogy az elkészült feladatokat Lajos
Károly, dauphin néven írja alá. Az apja ilyenkor nyel egy nagyot, és
nehéz szívvel kettétépi a papírt.
‒ Mostantól csak a nevedet írd oda, fiacskám ‒ mondja neki
kedvesen, a hangjában mélabúval.
Bár koronánk, amelyet a fiunkra hagyhatnánk, nincsen már,
mégis, az atyja ragaszkodik hozzá, hogy felkészítse őt a leendő
XVII. Lajos feladataira, ezért tölti meg a fejét földrajzzal, ezért
tanultatja be vele kívülről Racine és Corneille sorait, melyekből
szegény gyermek jobbára egy szót sem ért, bár, hogy örömet
szerezzen szüleinek, lelkesen fújja a számára megfejthetetlen
szavakat. Ahogy Lajos kijavítja fia helytelen dikcióját, és utána
felkér engem, mutatnám meg neki, miként szavalhatunk kellő
szenvedéllyel, hozzátévén, hogy „a te imádatos édesanyád fiatal
korában figyelemre méltó színészi tehetségről tett
tanúbizonyságot” ‒ nos, ilyenkor akarva-akaratlanul is felröppen
a mosoly a számról. Távoli emlékek rohannak rám, a boldog
napoké, midőn kis társulatommal Trianonban próbáltunk, és még
korábbról, mikor Versailles egyik eldugott szobácskájában kellett
fellépnünk, éspedig titokban, nehogy Lajos nagyatyja, a királyi
grand-père neszét vegye, miben sántikálunk. Aztán felködlenek
előttem Vermond abbé végeérhetetlen leckeórái, ahogy
felkészített a francia dauphine szerepére; s ekkor mosolyom
lehervad ajkamról. Lehet, hogy én leszek az utolsó fellépő ebben a
szerepben?
Madame Royale oktatásának terhét Madame Élisabeth s
jómagam vettük vállainkra. Mousseline, hála nagynénje
fáradozásainak, már most többet tud a matematikáról, mint én
valaha is. Délutánonként pedig, még akkor is, ha az időjárás nem
éppen alkalmas rá, kihasználjuk a kert adta lehetőségeket, s
nagyokat sétálunk, en famille. Egy nap, hogy finom őszi köd szitál,
Lajos Károly odafordul az apjához.
‒ Papa, vegyél fel!
‒ Mit is felejtettél el hozzátenni? ‒ csapok le rá azonnal.
‒ Hogy s’il vous plait ‒ süti le a szemét a fiúcska, és el is pirul.
A király ‒ mert történjék bármi, az én férjem mindig az marad
számomra: a király ‒ vállaira kapja fiunkat, nyargalni kezd, akár
egy ló, a virágágyások körül, s közben esik az eső fedetlen fejükre.
Utána addig rágom a fülüket, míg rá nem veszem mindkettőjüket,
hogy vegyenek fel száraz ruhát, mielőtt vacsorához ülnénk.
Ezt az egyet mindenképpen fel kell említeni Párizs városának
dicséretére: nem kukacoskodnak, ha étkezésünk minőségéről és
mennyiségéről van szó. Tizenhárom szolga lesi a parancsainkat,
úgy az ebédnél, mint a kései vacsoránál. Csak egy a baj: hogy
Lajos, kit megfosztottak a vadászat és a lovaglás örömeitől, most
egyre hízik. Bánatát délutánonként három levesfogásba, négy
előételbe, hatféle sült húsba és négy-öt desszertbe fojtja; ehhez
jön még az a kis párolt vagy friss gyümölcs, amelyet az étkezések
után, csak úgy, a jó szájíz végett szolgálnak fel. Aztán, ha eljön az
este, akkor is legalább ennyit eszik ‒ már ha a kínálat vetekszik a
délutánival.
Mióta fogságban sínylődünk, esténként, ha elfogyasztottuk a
vacsorát, a szalonban gyűlünk össze, ostáblát vagy pikét játszunk,
és még a gyerekek is megtalálják a maguk foglalatosságát.
Madame Élisabeth a tűz mellé telepszik, s elmélyed önnön
lelkében. De megesik az is, hogy a drága belle-soeur, Mousseline és
én ülünk csöndben, csak a tű jár a kezünkben, Lajos olvasgat, s a
dauphin a szőnyegen ülve játszik elmélyedten megmaradt
játékaival; mert kedves ólomkatonáit elkobozták a városi
tanácsnokok.
Szeptember 26-án, a déli főétkezés után, miközben a király épp
a délutáni sétára készül a kertben ‒ napok óta ígérgeti fiunknak,
hogy sárkányt eregetnek ‒, küldöttség érkezik a Konventtől:
Daujon és Manuel tanácsnokok vezetik, meg a Közvádló. Arcukon
dölyfös, kegyetlen kifejezés honol, és a szemükben ‒ hiába
próbálják rejtegetni, én látom ‒ diadal előérzete csillog.
‒ Azzal a paranccsal jöttünk, hogy Capet polgártársat átkísérjük
a Nagy Toronyba ‒ jelenti be Daujon.
Mintha fejszét vágnának a szívembe, olyan fájdalom hasít
belém.
‒ Non! ‒ kiáltok fel. ‒ De hát miért?
Madame Élisabeth kezéből kihullik az imakönyv, tompa
puffanással ér földet az asztal mellett. A gyerekek hisztérikus
sírásra zendítenek. Madame Royale az apja nyakába borul, onnan
néz vissza a tanácsnokokra, a szemében engesztelhetetlen harag
lángja ég.
‒ Miért viszik el a papámat? Miért gyűlölik?
A dauphin is a papája kabátjának szegélyébe kapaszkodik,
könnyeivel öntözi a szövetet, úgy sír, hogy megszólalni sem képes
tőle.
‒ Mit jelentsen ez, messieurs! ‒ jutok végre szóhoz, miközben
rosszullét, szédülés környékez. Daujon csak a vállát vonogatja, és
megismétli, amit az előbb mondott, hogy parancsa van Capet
polgártársat átkísérni a Nagy Torony második emeletén lévő
lakosztályba. Eközben Monsieur Manuel a férjemhez settenkedik,
és egy hirtelen, durva mozdulattal letépi melléről a vörös szalagot,
aztán a Szent Lajos-érdemrenddel együtt, amely a szalagot díszíti,
lehajítja a földre: az arany-porcelán érme egy karosszék alá
csúszik.
‒ Ez ugyebár elkerülhetetlenül szükséges volt? ‒ kérdem
szónokiasan, bár a szemem könnyekkel telik meg. ‒ Talán bizony
nem alázták még meg eléggé ezt a szegény embert? ‒ Eddigre
azonban már sejtem, miért van szükség Lajos eltávolítására. ‒
Tudom én ‒ teszem tehát hozzá miért akarják elszigetelni. De ha
valóban ezek lesznek az utolsó hónapjai, akkor mit nyernek önök,
és mit nyer a nemzet azzal, hogy megfosztják őt mindama
vigasztól, amelyet a családja nyújthatna neki? Miért kell elhurcolni
tőlünk? Kérem, könyörgök mindenre, ami szent, engedjék meg,
hogy férjem a szerettei körében maradhasson!
Ebben a pillanatban, akár a villám, oly fényesen hasít
tudatomba a felismerés: házasságunk egész ideje alatt ez a
mostani talán a második alkalom, hogy kimondom a „szeretet”
szót mon mari fülei hallatára. Eddigre azonban már a vállam is
összegörnyed a sírástól. Mégis megpróbálok a józan ész hangján
tárgyalni a tanácsnokkal, de azért a könyörgést sem hagyom abba.
Megteszek én mindent, csak Lajos velünk maradhasson.
‒ Kérem, ne hurcolják őt el a gyermekei elől ‒ esedezem ‒,
kérem, ne fosszák meg őket sem attól, hogy tanúi legyenek
papájuk utolsó heteinek!
Hosszú, mély sóhaj hangja üti meg a fülemet, megfordulok, s
azt látom, hogy Monsieur Goret, az egyik őr, kit Párizs városa
küldött a nyakunkra, alig képes leplezni az érzelmeit. Goret is két
gyerek apja, ő is csak ritkán láthatja a csemetéit,
kötelezettségeinek betudhatóan napjai java részét a Temple falai
közt tölti. Elkapom a pillantását, ő azonban elfordítja tőlem az
arcát. Lehet, hogy az ő zord keblében mégiscsak részvevő szív
dobog? És vajon elegendő lesz ennyi részvét, hogy megmentsen
bennünket?
Goret odalép a tanácsnokokhoz, és hosszas, suttogó
tárgyalásba kezdenek. Végül Daujon tanácsnok felénk fordul, és
kurtán közli a döntésüket.
‒ De csak az étkezések idejére. Capet Lajos engedélyt kap, hogy
csatlakozzék családjához a reggeli, az ebéd és a vacsora
alkalmából, feltéve, ha ez idő alatt mindenki franciául beszél,
éspedig emelt hangon, tisztán és érthetően.
 Hálám jeléül bókot vágok ki előtte ‒ Franciaország királynéja
bókol egy párizsi városi tanácsnok előtt! és csöndes mormolással
köszönetet rebegek.
‒ De kérem önöket, messieurs ‒ teszem még hozzá
gondoskodjanak róla, hogy férjemmel jól bánjanak!
Rettegek, mi lesz vele, ha családja szerető gondoskodását
nélkülöznie kell.
‒ Legalább a könyveit magával viheti? ‒ kérdezem.
‒ Capet polgártárs engedélyt kap könyvei olvasására,
mégpedig tetszése szerint ‒ bólint Manuel tanácsnok. ‒ A papír és
az írószerszámok használatától azonban mai naptól fogva eltiltjuk
‒ teszi hozzá.
Lajos és én téveteg pillantást váltunk. Nekem a vadásznaplói
járnak az eszemben, ezeket azóta írja, mióta ismerem, és ismerem
azokat a fullánkokat is, melyeket egy-egy bejegyzésébe rejtett:
ilyen például az az egy szó, a rien, amellyel a nászéjszakánkat
leírta; egyébként pontosan, hiszen valóban semmi sem történt a
hitvesi ágyban azon az éjjelen. Mostantól viszont már azt sem
jegyezheti fel, mi történt vele a nap folyamán, innentől minden
nap egy-egy „semmi” lesz, hiszen Párizs városa nemcsak a
lovaglástól tiltotta el, de attól is, hogy elhagyja a Temple területét.
Kezemet reményt vesztetten az ő kezébe kulcsolom.
‒ Ne sírjon, Madame, hisz a vacsoránál majd úgyis találkozunk
‒ vigasztal Lajos, s még egy mosolyt is sikerült az ajkára
erőltetnie.
‒ Vegye úgy, hogy semmi sem változott Versailles óta, ott is a
saját lakosztályomban töltöttem napjaimat, mert a birodalom
ügyeivel kellett foglalkoznom.
Ó, milyen ostoba és milyen fiatal voltam akkor én! Egyében sem
járt az eszem, csak azon, hogy mihamarabb megszabaduljak
férjemtől, ettől az unalmas hólyagtól, kit más sem vonzott, egyedül
a lakatosok és a kőművesek mestersége, no meg a történelem
tanulmányozása; de legfőképpen a vadászat ‒ míg az én
kedvteléseimre fittyet hányt! Hogy élveztem minden percet, mit
társasága nélkül tölthettem! Tudom, jó ember volt világéletében,
de bizony kínszenvedés volt, ha több órán át együtt kellett
lennünk. Most pedig megadnék bármit, csak egy fedél alatt
maradhassak vele!
 ‒ Milyen odafönt, papa? Teljesen egyedül vagy? ‒ kérdi aznap
este a dauphin, ahogy vacsorához ülünk. Minden perc, amit együtt
tölthetünk, ajándéknak számít. Sosem nyámmogtunk még ilyen
lassan az étellel.
‒ Nem láttam, ahogy a jó Cléry urat elvitték ‒ mormolja Lajos,
inkább önmagának, mint a fiának, válaszképpen. ‒ A
zsalugátereket zárva tartják ‒ rázza meg a fejét. ‒ Csak az
ablakkeret fölötti résen szivárog be valami fény.
‒ Akkor azt sem láttad, ahogy Monsieur Cléry visszatér, bátyám
‒ virul ki Madame Élisabeth arca, hogy jó hírrel szolgálhat. ‒ Mert,
miután órákon át tartott a kihallgatása, a tanácsnokok végül
felismerték, hogy a derék ember nem követett el semmit, még csak
nem is tudott semmiről azok közül, amikkel megvádolták, így
megengedték neki, hogy visszatérjen a szolgálatához, hozzánk.
A Temple falain kívül, bár Lajos ebből semmit sem láthat, egyre
hosszabbak lesznek az éjszakák, ahogy sárgulnak a levelek: jön az
ősz. Október végén Daujon tanácsnok közli, hogy hamarosan
ismét egy fedél alatt lakhatunk Capet polgártárssal. A lélegzetem is
eláll, ahogy elképzelem Lajos visszatértét kellemes kis lakásunkba
a Kis Toronyban. Daujon azonban rögvest eloszlatja reményeimet:
arról van szó, hogy a Capet famille többi tagja is Lajos mellé
költözik a Nagy Toronyba. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy megint
úgy élhetünk, mint egy család, cserében viszont le kell mondanunk
a lehetőségről, hogy a napfényben és a csillagokban
gyönyörködjünk.
A dauphin ágya az apja hálószobájában lesz, Madame Royale és
a nagynénje pedig az enyémben laknak majd, ebben a kicsiny, de
ízléssel berendezett budoárban: a kékkel és zölddel kárpitozott
bútorzat kellemes látvány szemnek és léleknek egyaránt. Új
szobáim pontosan Lajos lakosztálya és négy emelettel a
kockaköves udvar fölött helyezkednek el. Az emeletek közé nehéz,
rácsos és megvasalt ajtókat ékeltek, melyeket egyenként kell
kinyitni, ha át akarok jutni rajtuk, nyilván azért, hogy ne
bóklászhassak kedvemre, nehogy a végén még eltévedjek.
Ahogy beteszem a lábamat a Nagy Toronyban lévő lakásba, az
első dolgom az, hogy behúzzam a bájos, fehér pamutfüggönyt.
Igyekszem elrejteni a szemem elől a tényt, hogy a zsalugáterek
zárva vannak. És kezdődik minden elölről: a nép kegyéből kiesett
királyi család újra nekilát, hogy kialakítsa napi rutinját. Lajos, ki
még a mostani, sanyarú körülményeink közepette is ragaszkodik a
pontossághoz, reggelente hétkor kel, utána, a reggeli előtt, egy
órán át imádkozik. Általában Madame Élisabeth is csatlakozik
hozzá: ő már leánykorában eldöntötte, hogy életét a fivérének
szenteli. Nincsen férj széles e világon, kinek ennyi hűségben, ennyi
odaadásban lett volna része. Nyolc órakor Lajos és a dauphin
átjönnek hozzánk, többiekhez, nálam reggelizünk, aztán Lajos
leviszi magával a fiunkat, s megkezdik napi leckeóráikat. Délelőtt
tizenegykor ‒ hála légyen érte fogvatartóinknak, hogy ezt nem
vették el tőlünk ‒ az egész család sétál egyet a Temple kertjében.
A szívem szakad meg, mikor hallom, ahogy Lajos Károly
megkérdezi az apját, vajon fognak-e még sárkányt eregetni, ahogy
eddigelé. Lopva lesem Lajos tekintetét. Hogyan fogja elmagyarázni
kisfiúnknak, hogy a sárkányeregetésnek vége, mert papa és mama
többé nem foghat a kezébe sem papírt, sem zsineget?
Mindennap kettőkor ebédelünk, aztán a kártyaasztalhoz ülünk,
ott múlatjuk el az időt. Lajos most tanítja sakkozni a dauphint. Egy
nap meghallom, amint elmagyarázza a fiának, hogy „amikor az
ellenfeled úgy sarokba szorította a királyodat, hogy annak nincs
szabályos lépése, amivel kijutna a csapdából, akkor a játék…” ‒
Ám itt ráébred, hogy mit is mondott voltaképpen, és megáll a
mondat közepén, lehajtva a fejét.
Madame Élisabeth felszisszen: egy szakadást varrt be a
ruháján, és éppen most harapta le a cérna visszamaradt végét. Az
ollóját elkobozták tőle, ahogyan tőlem is a hímzőtűimet, nem
tarthatunk magunknál ugyanis semmit, ami éles vagy hegyes, még
a terítékünkhöz sem adnak kést. Villát is csak az étkezések idejére
kapunk, aztán a szolgák, még az utolsó fogás, a kompót előtt, úgy
elvarázsolják az asztalról, mintha soha ott sem lett volna.
Pontban négykor Lajos ledől, és két órát szunyókál. Mi a
világért sem zavarnánk eközben, ám ő, alighogy felébred, rögtön a
dauphin után kiált, hogy ideje tanulni. Atya és fia könyvek,
térképek és matematikapéldák fölé görnyednek, és ott is
maradnak, amíg el nem jön a vacsora ideje. Este kilenckor Lajos
Károly egy pohár meleg tej és számtalan jóéjszakát-puszi
kíséretében lefekszik, a papája pedig, egy könyv társaságában,
szintén nyugovóra tér.
 Egy este, apró, fekete szemében a gyanú árnyékával, Monsieur
Goret rákérdez, hogy mit mívelek.
‒ Ön is tudja, hogy tilos papírt birtokolnia, Capet polgártársnő
‒ dörren rám figyelmeztetően.
‒ De… de hát ez még régről van, akkorról, amikor a Cézár-
toronyban laktunk ‒ hajtogatom össze kétségbeesetten a
csomagocskát. ‒ És soha, de soha nem használnám ezt a papírt
semmilyen más célra, monsieur, szavamat adom, hogy nem! Látja?
‒ mutatom meg, mi van a papírba csomagolva. ‒ Ez a feketés
hajfürt a lányomé, ez meg ‒ bontom ki a másik csomagot ‒, ez a
világosbarna a dau… akarom mondani, a fiamé. Az ékszeres
ládikómban tartom ezeket ‒ fúrom bele a két hajfürt illatába az
orromat ‒, de minden áldott nap előveszem, hogy belélegezzem a
vigaszt, amelyet nyújtanak. Tudja, mostanában nem sok vigaszom
akad. Kérem, ne fosszon meg ettől is!
Kelletlenül bár, de enged a kérésemnek.
‒ Merci, monsieur ‒ mormolom hálásan, és komolyan is
gondolom.
Megyünk befelé az őszbe, egyre sötétebbek, egyre komorabbak
lesznek napjaink. Még a szobáink zárt ablakainak zsalugáterein át
is beszűrődik, miket kiabálnak a rikkancsok kint, a Nagy Torony
körül. Robespierre azt mondja, a királynak meg kell halnia, hogy a
Nemzet élhessen! ‒ ezt halljuk december harmadikán.
Az utóbbi hónapokban a francia csapatok mindenütt
meghátrálásra bírták az ellenséget: diadallal bevonultak
Brüsszelbe is. A Nemzetgyűlés pedig bejelentette, hogy támogatást
nyújt minden népnek, amely ki akarná vívni a szabadságát.
Hadüzenet ez a kontinens valamennyi uralkodójának. Férjem
trónját ráadásul már el is vették. Hát miért kell nekik most még az
élete is?
Lélegzet-visszafojtva várunk. Talán csak ijesztgetni akar minket
az arrasi ügyvéd? Ám egyre sűrűsödnek az inzultusok és a
megszorítások. December hetedikén Lajos borotválatlanul jelenik
meg a reggelinél: arca, akár egy paraszté.
‒ Elvették a borotvapengémet és a szappanomat is ‒
magyarázkodik, bár maga sem hiszi, amit mond. ‒ Azt gondolják,
hogy mérget tartalmazhat.
‒ De azzal csak magadat mérgezhetnéd meg! ‒ kiáltok fel
dühödtem ‒ Mégis, mit képzel Párizs városa, hogy borotvahabbal
hajigálod meg az őreidet? Vagy letepered őket, és borbélyosdit
játszol velük?
Még ugyanezen a napon Monsieur Goret látni kívánja Lajos
dobozát, amelyben a gyújtósát tartja. Csak nem arra gyanakszik,
hogy a király előránt egy gyújtóst, s a Temple legott lángba borul?
De higgyen akármit is, a lényeg: mától fogva a férjemnek hívnia
kell valakit, mikor újra meg akarja gyújtani a gyertyát, miután az
kialudt.
‒ A fogpiszkálóját is kérem, Capet polgártárs ‒ nyújtja ki
megint a kezét Goret. Az arca vörösebb, mint az őr parolija. Goret
savanyú arckifejezésén látszik, hogy nem a saját ötlete volt ez az
ostobaság, hanem szigorú parancsnak engedelmeskedik.
A tanácsnokok tudatosan fosztják meg minden méltóságától azt
a csupa jóindulat férfiút, ki valaha a leghatalmasabb volt az
országban. Lajos mostantól a szakállától sem szabadulhat meg,
illetve kizárólag abban a nehezen elképzelhető esetben teheti, ha a
város egy jóindulatú alkalmazottja átveszi a borbély feladatát. Ám
a fogait még így sem tisztíthatja meg. Igen, ez a leghatásosabb
módszer arra, hogy lealacsonyítsunk valakit: ha megfosztjuk őt a
testi higiénia fényűzésétől. Lajos hamarosan hasonlatos lesz
azokhoz, akik a Szajna hídjai alatt alszanak.
Négy napra rá, fegyveres és egyenruhás katonák, valamint
elhallgattathatatlan, tompa dobpergés kíséretében Pétion
polgármester érkezik, a város küldöttségének élén. Manuel
tanácsnok minden bevezetés nélkül a lényegre tér.
‒ A Nemzetgyűlés rendeletére Capet Lajos Károly, ci-devant
Franciaország dauphinje, kiköltöztettetik Capet polgártárs
lakásából az anyjáéba ‒ jelenti be.
Lajos, Madame Élisabeth és én idegesen pillantunk egymásra.
‒ De hát miért? ‒ kérdem, feszültségtől eltorzult hangon. Fura,
új érzést észlelek a gyomromban: mintha férgek mászkálnának
odabent.
‒ Capet Lajos ellen felmerült a vád, hogy hazaárulást követett
el ‒ válaszolja Daujon tanácsnok, legalább olyan feszült hangon,
mint az enyém.
‒ Non! Ez képtelenség! ‒ kiáltom, s rohanok férjem oldalára,
hogy gyámolítóan a karjába fonjam a karomat. Madame Élisabeth
elsápad.
‒ A volt francia király titkos levelezésbe kezdett, mások mellett
a forradalom ellenségeivel is ‒ hallom meg a választ, és
visszafojtott lélegzettel várom, hogy Daujon közölje a részleteket.
‒ Az iratokat egy armoire de fer, egy páncélszekrény mélyére
zárta, amelyet a Tuileriák palotájában rejtett el, ezt az értesülést
kapta a napokban Roland polgártárs, a belügyminiszter.
‒ De hiszen a Tuileriák palotáját alaposan átvizsgálták! És
megsemmisítették mindenünket, amink csak volt, méghozzá
hónapokkal ezelőtt! ‒ makacskodom. ‒ A férjem becsületes
ember! ‒ Ám, szó, ami szó: valóban leveleztünk az új Francia
Köztársaság ellenségeivel. Mon Dieu, mi az, amire rábukkantak?
Mit tudnak?
‒ Nincsenek énnekem titkos irataim. Az az állítólagos armoire
de fer sem egyéb koholmánynál ‒ von vállat egykedvűen Lajos.
Ám a homlokán kiütköző veríték nem éppen közönyről
árulkodik.
‒ Nekünk pedig bizonyítékunk van az ellenkezőjére, monsieur ‒
ragaszkodik a magáéhoz Manuel. ‒ Egy megbízható forrás, a
forradalom barátja közölte Roland polgártárssal, hogy hol
található az a rejtekhely: egy álajtó mögött, a faburkolatban.
Elképzelni sem tudjuk, ki lehet ez a bizonyos forrás. Lajos
mindenesetre megpróbálja megőrizni a méltóságát, miközben
Manuel tovább erősködik.
‒ Ön készítette a páncélszekrény zárját, a saját kezével, Capet
polgártárs. Hát honnét tudhatnék én minderről? Talán bizony egy
veréb csiripelte a fülembe?
Való igaz: Lajos zsenge ifjúkora óta érdeklődik a zárak iránt, s
egy lakatosmester irányítása alatt számos efféle szerkezetet
készített maga is.
‒ Tudni szeretném az említett forrás kilétét ‒ szólal meg most a
férjem. ‒ A köztársaság minden polgárának, a legrangosabbtól a
névtelen senkiig jogában áll tudnia vádlója nevét!
Manuel ajka diadalmosolyra görbéd.
‒ Azt hiszem, tudja már, hogy ki az, polgártárs ‒ vágja ki, majd
színpadias hatásszünet után folytatja. ‒ A neve: Franҫois Gamain.
Lajos és én rémült pillantást váltunk: a mestere árulta el, a
mentora, az az ember, akit jóformán, mióta az eszét tudja, azóta
ismer, akiben vakon megbízott!
Nincs több kibúvó: elvesztünk.
Amikor látja zavart arckifejezésünket, Manuel tanácsnok még
mélyebbre döfi belénk a kését.
‒ Az említett páncélszekrényt meg is találtuk, éspedig pontosan
ott, ahol Gamain polgártárs mondotta volt. Számos iratot leltünk
benne, és mind arról tanúskodnak, hogy az egykori uralkodó
királyhű miniszterekkel levelezett, meg pénzemberekkel és
tanácsadókkal. Köztük van Lafayette tábornok, a néhai Riqueti
polgártárs, valamint Mirabeau gróf, kinek kétarcú mivoltára s
arra, hogy elárulta a forradalom eszméit, már fény derült, és
ezekből a dokumentumokból is kiviláglik. Éppen ezért az áruló
földi maradványait eltávolítjuk a Panteonból: ő nem tartozik
ügyünk hősei közé.
Kegyetlen játékot játszanak velünk ezek az emberek:
cseppenként adagolják a mondandójukat, hátha így sikerül
kihúzniuk valamit a férjemből.
‒ Arra a meggyőződésre jutottunk ‒ folytatja a tanácsnok ‒,
hogy Roland miniszter úr hozzá nem értése vagy titkos
királyhűsége okán hátráltatni próbálta az igazságszolgáltatást. ‒
Látván Lajos értetlen tekintetét, bővebben is kifejti. ‒ Lehet, hogy
megsemmisítette az armoire de fer tartalmának egy részét, főként
a girondista társával, Danton úrral folytatott levelezés
dokumentumait. Ráadásul, annak utána, hogy a páncélszekrényt
elszállították a Tuileriák palotájából, Roland polgártárs nyitva
hagyta: hogy szórakozottságból-e vagy szándékosan, még nem
tudjuk. Ám, dacára minden erőfeszítésének, hogy elrekkentse
ezeket a dokumentumokat, öt nappal ezelőtt, a Konvent
intézkedésére, ezen iratokat átküldték a Nemzeti Nyomdába, hogy
közreadhassuk őket. Ezek az iratok egy komoly összeesküvés
tervezetét fedik fel, amelyben a forradalom számos híve egyfelől,
másfelől maga az egykori uralkodó vett volna részt. Az említett
forradalomhívők erkölcsiségét Capet polgártárs fertőzte meg.
Lajos meg sem moccan, úgy tűnik, mintha lélegezni sem akarna.
Manuel tanácsnok türelmetlenül áll egyik lábáról a másikra.
‒ Ezért tehát, Párizs városának nevében, parancsunk van Capet
polgártársat eltávolítani a Temple épületéből mindaddig, amíg a
hazaárulási pere meg nem kezdődik.
Madame Élisabeth egy székbe süpped, minden szín kiszalad az
arcából.
‒ Non! C’est pás possible! ‒ sikoltok fel, s a karjaimat úgy fűzöm
Lajos nyakába, mintha ettől azt remélném, hogy, akárha malomkő
volnék a nyakában, súlyom által a földhöz szegezem, s imigyen
megakadályozhatnám, hogy elragadják tőlünk.
Madame Royale sírva fakad.
‒ Nem vihetik el a papámat! ‒ kiabálja haragosan.
‒ De ugye visszajössz, papa? ‒ kérdi a dauphin, a kis naiv.
Lajos úgy kapja fel a fiunkat, mintha csak egy zsák pehely
volna.
Csókot lehel a homlokára, aztán játékosan az orrát és az állát is
megpuszilja.
‒ Hát persze, hogy visszajövök, mon petit ‒ ígéri, ám közben
olyan pillantást vet felém, hogy a szívem meghasad belé. ‒ De
addig nagyon bátornak kell lenned, a mamád, a nővéred és tante
Élisabeth kedvéért. Most már te vagy a férfi a háznál!
Pétion lábai elé vetem magam, úgy könyörgök.
‒ Kérem, monsieur le maire, esedezem, ne vigye el a férjemet!
Becsületes ember ő, s nem akart egyebet, csak megóvni családja
életét és enyhíteni fogságunk terhein!
Lajos azonban felemel térdeltemből.
‒ Sois courageuse, madame ‒ mormolja, ahogy átölel. ‒
Bátornak kell lennie, a gyermekek kedvéért.
‒ Mindennap meglátogatunk ‒ makacskodom könnyek közt. ‒
Csak üzend meg, hol keressünk!
‒ Nem, az túl fájdalmas lenne mindkettőnknek, Toinette ‒ rázza
a fejét. ‒ Nekik pedig túlontúl is nehéz ‒ int az állával Madame
Royale felé, aki a kisöccsét próbálja vigasztalni.
‒ Tehát nem leszel itt a tizennegyedik születésnapján. Istenem,
hogy fáj majd a szíve, hogy ezen a napon nem lehet együtt a
papájával! ‒ sóhajtok fel. Mousseline mindig is atyjának szeme
fénye volt. Midőn, oly sokévnyi szűziesség után lánnyal
ajándékoztam meg, Lajos, dacára annak, hogy tudta,
Franciaországnak továbbra sincs trónörököse, biztosított, hogy
nem fogja kevésbé szeretni őt, s a legkevésbé sem zavarja, hogy
Mária Terézia csak lány.
‒ Így lesz a legjobb, hidd el nekem ‒ legyint Lajos. ‒ A távollét,
az idő s a messzeség segítenek majd a feledésben.
‒ Úgy beszélsz, mintha már okunk volna a gyászra ‒ suttogom
feleletül. ‒ Egy szót sem akarok többé hallani! Mindebből, amit
most átélünk, egy szó sem igaz. A hűvös, megfontolt gondolat a
végén mindig győzedelmeskedik, ahogy a girondisták szintén
fölülkerekednek majd a forrófejű jakobinusokon. Te pedig igenis
visszatérsz közénk!
Lajos nem felel. Gyöngéden megcsókol, aztán átöleli a nővérét.
Dicséri rendíthetetlen méltóságát, melyből a legsanyarúbb
körülmények közepette sem engedett, és kéri őt, hogy a
továbbiakban is viselkedjék így.
‒ Egyedül az ég a megmondhatója, viszontlátjuk-e egymást
valaha ‒ emeli meg a kalapját búcsúzóul, majd ismét a fejébe
mélyeszti. Nem hajlandó úgy eltávozni innét, hajadonfőit, mintha
vezekelne.
Azon az éjszakán, karjaimban a dauphint dajkálva, alig vagyok
képes álomba sírni magam.
 Huszonötödik fejezet

Capet polgár özvegye

1793 januárja

December hónap hátramaradó hetei során konyhai emberünk,

Monsieur Turgy, és Lajos lakája, Hanet Cléry szállítják a híreket,
azokat legalábbis, amik a főváros utcáin jártukban-keltükben a
fülükbe jutottak. Továbbá, méghozzá ott, ahonnan a legkevésbé
várnám, egy részvétteljes szívű jó barátot fedezek fel: Franҫois
Adrien Toulan, Párizs városának egyik tanácsnoka az illető.
Jóllehet Toulan polgártárs, az egykori zeneműárus, minden
porcikájában republikánus, mégis, lefizet a mi kedvünkért egy
újságárusfiút, hogy a Nagy Torony hallótávolságában rikkantsa
világgá a híreit, így mi is mindent megtudunk a legutóbbi
csapatmozdulatokról, a francia sereg és a szövetséges haderők
háborújának győzelmeiről és vereségeiről meg a Konvent
nyilatkozatairól Lajos közelgő perével kapcsolatban.
Mais hélas, a királytól érkező vigasztaló szavakra aligha
érdemes várnom. 1792. december 22-én a kígyólelkű Jacques
Hébert kapja meg a közvádló hivatalát: ez az Hébert a halálunknál
kevesebbel aligha érné be.
Amit ki tudunk venni az újságárusok kiáltásaiból Lajos perével
kapcsolatban, az arra utal, hogy a Konvent képviselői képtelenek
zöldágra vergődni egymással a király sorsát illetően. Vannak, akik
amellett kardoskodnak, hogy száműzzék őt, mások a bebörtönzést
javasolják, míg ismét mások a kivégzéséről álmodoznak. Napok
óta folyik a huzavona.
Január huszadikán, hétfőn reggel egy köztársaságpárti pap
érkezik a Nagy Toronyba, hogy misét mondjon, bár Madame
Élisabeth dacosan a szobájában marad, nem kívánja elfogadni a
feloldozást egy olyan pap kezéből, ki felesküdött az alkotmányra.
Aztán, már délután, ahogy kilép a Torony tetejére, a balusztrád alá
levegőzni, meghallja, ahogy a rikkancsok minden eddiginél
borzasztóbb hírt kiáltanak a világba. A Konvent ítéletet hozott
Capet Lajos perében! Egyetlen szavazat kellett, mégpedig a
Philippe Égalité voksa, hogy döntsön élet és halál között. A
Nemzetgyűlés ma halálra ítélte Capet Lajos polgártársat! A
kivégzésre az elítélt értesítését követő huszonnégy órán belül sor
kerül!
Forog velem a világ, de alig látok: a szememet hirtelen feltoluló
könnyek vakítják el. Philippe Égalité, a ci-devant Orléans herceg,
Lajos unokatestvére, meggyilkolta a férjemet, mintha Sanson
mester, a főhóhér helyébe képzelné magát. A korlátnak
támaszkodva tartom magam, úgy okádok. Képtelen vagyok
visszafojtani a zokogást. Talán jobban jártam volna, ha egy
poissarde a késével felhasítja a gyomromat, és otthagy elvérezni az
utca kövén. Ömlenek a könnyeim, és tudom, egész biztosan tudom,
hogy odalent, a Temple környéki utcákon is hallják a
jajveszékelésemet.
Most már nem hagyom, hogy Madame Royale s a dauphin akár
csak egy pillanatra is eltűnjenek a szemem elől. Kétségbeesve
öleljük át egymást. Könnyeink záporát a Konvent
tisztségviselőjének látogatása apasztja el. Egyenruhájának kék
nadrágját s veres zekéjét ételfoltok tarkítják mindenütt. Egy
háromrét összehajtogatott papírlapot nyújt át. Ez áll rajta: a
Konvent, kivételes kegyként, engedélyezi, hogy a Capet család
meglátogassa az elítéltet, ez utóbbi egykori lakrészében a Nagy
Toronyban, abból a célból, hogy végső búcsút vegyenek tőle.
Néhány perccel hét óra előtt elhagyjuk lakosztályomat, és
lemegyünk a lépcsőkön, hogy pontban hétkor bekopogtathassunk
Lajos ajtaján. Azt akarom, hogy az egyik kedvenc színében lásson,
és így emlékezhessen rám, ezért egy puskaporszürke ruhát veszek
fel, s a képet a váltamra terített hófehér fichu egészíti ki, melyet a
kebleim előtt zafírbross fog össze. Jó vastag és széles ez a sál,
elkendőzi a tényt, hogy ‒ mert annyit fogytam az utóbbi
hónapokban ‒ valaha terebélyes keblem szikár zacskóvá aszott.
Ahogy az első pillantást vetem a férjemre, máris a számba kell
gyömöszölnöm az öklömet, hogy a sírást elfojtsam. Bizony,
nagyon megváltozott ő is. Most is éppoly testes, mint mindig, ám a
bőre szinte sápadtzöld, amit kabátjának élénk színe csak még
inkább felerősít, s a haja megritkult. Hat hét telt el azóta, hogy a
Temple falai közül kiűzetett: ez idő alatt a fogai megsárgultak,
kivirítanak széles arcából. A keze úgy remeg, mintha aggkori
bénaság kerülgetné. Perének megpróbáltatásai és ‒ ami még
rettenetesebb ‒ imádott családjának hiánya vénembert faragott
belőle — harmincnyolc éves korára.
Ahogy megpillant minket, könnyek öntik el az ő arcát is, s
bővebben ömlenek annál, semhogy a zsebkendőjével letörölhesse.
‒ Nem magamért sírok ‒ szólal meg lágy hangon ‒, hanem
tiértetek, a sok gyászért, amelyet énmiattam kell elviselnetek.
Odarohanunk hozzá, öleljük-csókoljuk, ahol érjük, a
legszívesebben soha többé el nem engednénk egymást.
‒ Milyen sovány lettél ‒ néz rám fejcsóválva a férjem. ‒ Úgy
hiszem, kétszer is át tudnálak fogni a karommal.
‒ Felhagytam az evéssel ‒ felelem. ‒ Egy falatot sem tudtam
lenyelni, mióta elragadtak tőlünk.
Ahogy az óra elüti a fél kilencet, átterelnek minket az étkezőbe,
ahol én legelőször is elhúzom az üvegajtót, amely ezt a szobát
elválasztja a többitől. Őreink láthatják minden egyes
mozdulatunkat, de a beszédünk nem hallatszik ki. Ma este Lajos
foglal helyet az asztalfőn, Madame Élisabeth és én fogjuk közre
balról-jobbról; a dauphin Lajos ölében kap helyet, Madame Royale
a papájával szemközt. Mousseline, ma pauvre kicsikém, apjának
legdrágább szeme fénye, még csak tizennégy éves: éppen abban a
korában veszíti el az apját, mint amennyi én voltam, midőn
összeházasodtam vele.
Minden mondat, melyet a király kiejt a száján, újabb ölelésekbe
torkollik, és újabb könnyeket fakaszt.
‒ Nem is kívánhattam volna magamnak gyengédebb s
odaadóbb családot ‒ csókolja meg férjem a nővére kezét. ‒ Te
pedig ‒ fordul most leányunk felé ‒ mindig apádnak legdrágább
kincse voltál, s örökre az maradsz. Kérlek, ne engedd, hogy
bánatod elhomályosítsa szépségedet, s beárnyékolja
önbecsülésedet. Mon fils ‒ kerül sorra végre a dauphin is ‒,
ünnepélyesen meg kell fogadnod, itt, énelőttem, hogy soha nem
állsz bosszút a halálomért. Ami engem illet, sosem voltam az
erőszak híve, és most, végső óráimban sem kívánok ezen
változtatni. Ha valaha, balszerencsédre, királlyá koronáznának,
ígérd meg, hogy életedet néped boldogságának szenteled, ahogy
én is mindig erre törekedtem.
Lajos Károly komoly arccal mered az apjára: míg újra sírva
nem fakad.
‒ Értetted, amit mondtam? ‒ kérdi Lajos. ‒ Emeld fel a kezedet,
és esküdj meg, hogy teljesíted atyád utolsó kívánságát!
‒ Je le jure, Papa ‒ sikerül kinyögnie a fiúcskának két
zokogásroham között. ‒ Esküszöm!
‒ Három nap halasztást kérelmeztem a Konventtől, hogy
jusson időm felkészülni a végre, és hogy istenhozzádot
mondhassak ‒ árulja el Lajos, miközben a tenyerébe szorítja a
kezemet ‒, csakhogy nem kaptam meg.
Fél tizenegykor felkél az asztaltól, és kinyitja az ajtót. A királyi
család követi, most már meg sem próbáljuk titkolni könnyeinket.
‒ Holnap reggel nyolckor újra látjuk egymást ‒ búcsúzik Lajos.
‒ Nyolckor? ‒ fut ki minden csepp vér az arcomból. ‒ Miért
olyan későn? Miért nem hétkor?
‒ Hát akkor legyen hét ‒ adja meg magát Lajos, ám eközben
elfordítja tőlem a tekintetét, hogy tudjam, az előbb megpróbált
félrevezetni, ám csak azért, hogy ezt a szörnyű helyzetet valamivel
elviselhetőbbé tegye a számomra.
‒ Szeretnélek elkísérni, Papa!
‒ A vesztőhelyre, fiacskám? ‒ rökönyödik meg Lajos.
Hitetlenkedve csóválja a fejét, de a dauphin, gyermeklelkének
minden naiv bátorságát latba vetve, elmagyarázza, mire gondolt.
‒ Igen, ott akarok állni melletted és megparancsolni a népnek,
hogy bocsásson meg neked.
Lajos a karjába kapja a fiát, felemeli, hogy egymás szemébe
nézhessenek.
‒ Drága fiam, drágám, mon brave ‒ suttogja neki, itt azonban
elakad a szava, képtelen kimondani, hogy mire gondol.
Ahogy a fiát leteszi, Lajos az én kezemet fogja meg, és magához
húz, hogy átöleljen.
‒ Sosem voltam a szavak embere ‒ vallja meg ‒, és az ön
jelenlétében, Toinette, csak még inkább elszorul a torkom. Talán
nem sikerült mindig kimutatnom mindazt a tiszteletet és
nagyrabecsülést, amit ön iránt érzek. Egy kezemen meg tudnám
számlálni, hányszor mondtam ki azt, hogy „szeretlek”. Nem
önszántunkból keltünk egybe, talán ezért tartott oly sokáig, míg
felfedeztem s megtanultam értékelni a szépségét és a báját. Vérzik
a szívem a gondolatra, hogy talán sosem voltam az a férj, akiről,
meglehet, álmodott, és talán rengeteg csalódást okoztam önnek az
együtt töltött évek alatt. Elragadtam a szülőhazájából ‒ tárja szét
tehetetlenül a karját ‒, és miért? Hát ezért, amit most el kell
szenvednünk — csókolja meg a homlokomat, aztán az arcomat,
végül az ajkamat is. ‒ Kérem, mon amour, bocsássa meg azt a sok
bajt és bánatot, amit házas éveink során okoztam önnek.
Kimondhatatlan fájdalmat érzek, hogy búcsúznunk kell.
‒ Mon très cher mari ‒ próbálok felelni ‒, nincs miért vádolnod
magad, hisz én vagyok az oka a te nyomorúságodnak. Én vagyok
az, aki fejére vonta a nép megvetését, és te voltál az, aki mindig a
védelmemre kelt. Most pedig végképp letudod tartozásodat
vétkeim miatt. Nekem kéne bocsánatért esedeznem tőled!
‒ Én soha nem gondoltam így ‒ rázza meg a fejét bajos, a
szemében könnyek ülnek.
Madame Royale még egy utolsó búcsúcsókot követel az apjától,
ám alighogy a karjai közé veti magát, lányunk ájultan a földre
zuhan, bajos rémülten hajol föléje, majd felnyalábolja, és
gyengéden a díványra fekteti. Csókot nyom a gyermek homlokára.
Aztán megint engem ölel át.
‒ Képzelje azt, kedvesem ‒ súgja a fülembe ‒, hogy ez itt nem
egy au revoir, hitesse el magával, hogy csak a szokásos bonsoir ‒
tapasztja ajkát utoljára az enyémhez, mindkettőnké könnyektől és
a kudarctól keserű.
Aznap éjjel szemhunyásnyit sem alszom. Még csak hálóruhát
sem öltök. A tűz kialudt, dideregve kuporgok ágyamban, már-már
belefúlok könnyeim el nem apadó tengerébe. A sötétben emlékek
öltenek testet. A nap, melyen Lajos és én első ízben találkoztunk
Compiégne erdejében, mint két vadidegen, jóllehet, egy
hevenyészett ceremóniának hála, melyet Ausztriában rendeztek,
már mint férj és feleség. Milyen szégyellős volt akkoriban, milyen
esetlen! Olyannyira, hogy azt hittem, utál engem. Ahogy
felnyikkant, midőn meglátott menyasszonyi ruhámban! Az
izgalomtól nyirkos tenyere! Aztán a véget érni nem akaró évek,
míg nászunkat el nem háltuk; az a számtalan rien-éjszaka… Végül,
hogy gyermekágynak estem, ő volt az, aki megmentette az
életemet, letépvén a papírtömítést az ablakokról, és elhúzván
mind a függönyöket, mielőtt megfulladtam volna. Aztán az
állhatatossága, amellyel mindenkor kiállt mellettem, akármivel
vádoltak is, végül végtelen türelme és kedvessége…
Hajnali ötkor zajra riadok Lajos szobája felől. Felegyenesedem
az ágyban, úgy próbálom kivenni, mit hallok. Ez alighanem Cléry
lesz, most gyújtja meg a tüzet a király hálószobájában. Egy órával
később kopognak az ajtómon. Rohanvást nyitom ki, abban a
reményben, hogy még egyszer, utoljára láthatom férjemet. Ám
végtelen csalódásomra csak a Nemzetgyűlés embere áll odakint.
‒ A hercegnő imakönyvéért jöttem ‒ jelenti be. ‒ Szükség lesz
rá Capet polgártárs gyászmiséjéhez.
Madame Élisabeth keresztet vet, megcsókolja az imakönyvet, és
átadja a katonának. Nyilván jólesik neki, hogy fivére mégis kap
valamit a családjától, amint utolsó imáját rebegi el. A misét, Lajos
kérésére, Madame Élisabeth gyóntatója, Edgeworth de Firmont
abbé celebrálja majd.
Tompa dobpergés tölti be a levegőt. Kilenc órakor meghallom
Santerre parancsszavát Lajos szobájából, hangja még a csizmák
dübörgését is túlharsogja. Bár a bezárt zsalugáterek megóvnak
minket attól, hogy bármit lássunk is a külvilágból, hallani halljuk a
hangok miriádját, mely betölti a Temple udvarát s a világot a
falakon kívül. Katonák állnak sorfalat, úgy sejtem, a Temple és a
Place de la Révolution közötti út mentén, ők kísérik majd a
vesztőhelyre is a királyt.
Néhány percre rá lépéseket hallok, lefelé mennek a lépcsőn. A
menet kíséretéül dobok ratata-tam-tamja szól, s trombiták
recsegése. Az ablakhoz sietek, lelki szemeimmel már látom, hogy
Lajos átvág az udvaron, beszáll a kocsiba, mely földi útjának
végállomására viszi; s ekkor egy pillanatra megáll, visszafordul,
reménykedve, hogy én az ablakban állok; mire én ujjaim végét az
ajkaimhoz illesztem, aztán megérintem velük az ablakot.
A kocsikerék zörgéséből tudom meg, hogy a király elindult
kifelé az udvarról. Kíváncsi vagyok, vajon milyen napunk lesz ma.
Lehet, hogy Lajos végóráit napsütés aranyozza be? Avagy finom
pára szitál a vállaira, midőn a vesztőhely lépcsőin lépdel felfelé?
Vagy épp vastag köd borít majd be mindent, megfosztva a tömeget
a kivégzés látványától, melyre oly régóta vágyott?

Louison Chabry háta fáj, s a lábát is alig bírja megemelni.

Armand ragaszkodott hozzá, hogy még hajnal előtt érjenek ki a
forradalom terére, hogy jó helyet szerezzenek, ahonnét mindent
kitűnően látni. És igaza volt a szeretőjének, ismeri be Louison: a
Place de la Révolution már napkeltekor is megtelt, és a Nemzeti
Gárda katonái biztosítják, pirosban-fehérben-kékben, akár az
egész világ. Fehér mellényükből úgy ragyognak ki a sárgaréz
gombok, mintha erre a napra, melyen az ország megszabadul a
zsarnoktól, különös gonddal pucolták volna meg.
A hűvös januári kora reggelen Louison a csontjáig átfagy.
Gyapjúruhája alig nyújt menedéket, irigykedve méregeti a katonák
szőrmesapkáját, melyet a forradalom kokárdája ékesít. Nekik
nyilván szárazon és melegen tartja a fejüket, míg ő, ha csupán még
egy-két órácskát kell ácsorognia ebben az időben, hát jégcsapokat
törhet le a szájáról.
‒ Gyere utánam ‒ kapja el a lány kezét Armand, és húzza maga
után az izgatott tömeg sorain át a fából ácsolt emelvény felé, ahol
Madame Guillotine várja, hogy a gros cochon, vagyis az egykori
uralkodóból lett kövér disznó megérkezzék hozzá. Csakhogy egy
szakasz katona, az ég felé emelt szuronnyal a puskájuk végén, nem
hagyja, hogy a kíváncsiskodók túl közel férkőzzenek a vágyott
látványossághoz. Tán csak nem azért, hogy elvegyék a titkos
királyhűek kedvét a vesztőhely elleni rohamtól1 ‒ tűnődik Louison.
Ami őt magát illeti, egyáltalán nem biztos benne, hogy tényleg
közelről akarja-e látni az eseményt. Ha ő és Armand eljutnának
oda, ahová a fiú szeretné, tisztán láthatnák a pengét, ahogy
lezuhan, neki azonban semmi kedve hozzá, hogy vér permetezze
végig a ruháját, legyen az akárki vére is.
‒ Regardez! Les Tricoteuses! ‒ kiált fel izgatottan Armand, hogy
felhívja Louison figyelmét az asszonyokra, akik az emelvény
lábánál ülnek, és a kezükben fürgén jár a fából faragott kötőtű, le
nem állnának vele az egész látványosság alatt. Ezek a tricoteuses
elmaradhatatlanok, ott vannak minden nyilvános kivégzésen, s
csak arra a pillanatra áll meg a kezükben a kötőtű, ahogy egy-egy
levágott fej a kosárba esik, és ők elkiáltják magukat, hogy A bas les
aristos! ‒ vagyis le az arisztokratákkal; s ilyenkor bosszúszomjas
tekintettel mérik végig a fejet, amelyet a hóhér felmutat a
közönségnek. Vajon igaz-e a pletyka, ez jár most Louison fejében,
hogy ezek a nők a kivégzettek hajából kötik a sálakat, melyeknek
mintázata az illető arisztokraták címerét ábrázolja? S ha igaz,
ugyan mihez kezdenek ezekkel az iszonytató trófeákkal?
A reggel lassan délelőttbe hajlik. Louison toporog, hogy
melegen tartsa a lábát. És hogy a feje se fázzon olyannyira,
ismerős arcok után kutat a tömegben, és az ujjain tartja számon,
ha felismer valakit, akinek a képmását látta már a Pere Duchesne
vagy Jean-Paul Marat radikális újságja, a LAmi du Peuple rajzain.
Maga Marat és Robespierre polgártárs is itt vannak, épp a
hóhérral beszélgetnek, a közelükben, a vesztőhely lábánál Danton
és Desmoulins állnak, a nép csatakiáltásaira figyelve. Kissé
távolabb, egymagában, bár tömegtől körülvéve, kik megtesznek
mindent, hogy a figyelmét felhívják magukra, Philippe Égalité, a
király unokatestvére áll. Hogy gyűlölheti a rokonát, hogy halálra
ítélte ‒ csóválja a fejét Louison. Vagy talán oly olthatatlanul hevül
benne a forradalmi láng, hogy a rokoni köteléket is felülírja? A lány,
ahogy elnézi az egykori herceget, amint fehér zsebkendőjével
veres orrát törölgeti, arról álmodozik, bárcsak tényleg feltehetné
neki a kérdést.
Nem kell már sokat várni, és rázendítenek a dobosok is.
‒ Most már biztos hozzák a zsarnokot ‒ rikkantja Armand, és
magához húzza a lányt. Ilyen izgatottnak még sosem láttam,
hökken meg Louison, még talán akkor sem, amikor Dávid mester
a tanítványai közé fogadta. Ahogy a jelzés nélküli, fekete hintó,
mely a trónfosztott királyt hozza, a térre kanyarodik,
üdvrivalgásban tör ki, s egyetlen, várakozásból és kárörömből
egybegyúrt masszává lesz az egész Place de la Révolution.
Armand szemlátomást nincs megelégedve a dolgok menetével.
‒ Mi baj? ‒ értetlenkedik Louison, kiáltva, hogy a tömeg zaja el
ne nyelje a kérdést. A fiú még közelebb húzza magához a lányt,
úgy súgja a fülébe a bánatát: a cochon zárt kocsiban furikázhat a
kivégzésére, ez piszkálja a csőrét.
‒ Nem jár neki ennyi tisztesség ‒ zsémbel. ‒ És látod, mennyien
egyetértenek velem? ‒ teszi hozzá, és széles gesztussal, mely
felölel mindenkit, a tömegre mutat, mely már magánkívül
rikoltozik az örömtől, hogy a nemzet nemezise a vesztőhelyére
érkezett. Valaki egy káposztafejet hajít a ci-devant uralkodóhoz,
midőn az lelép a kocsi hágcsóján. A körülményekhez képest szinte
nevetséges, de a katonák gyilkos pillantással szembefordulnak a
tömeggel, s fenyegetően feléje fordítják szuronyaikat.
Volt idő, tűnődik Louison, mikor még nem gyűlöltük ennyire őt.
Vagy talán nem volt? Mindegy, ha volt is ilyen időszak, mikor XVI.
Lajos még nem volt utálat és köznevetség tárgya, akkoriban mi
még gyerekek voltunk.
A Nemzeti Gárda katonái kettős sorfalat állítanak, így fogják
közre a király útját. Mi lehet a szándékuk ezzel? A csőcseléket
akarják megakadályozni, hogy elvegye a hóhér kenyerét, vagy
Capet polgártársat, hogy utoljára még a menekülés gondolatával
kacérkodjék? Pedig tudhatnák, hogy ő nem az a fajta ember, aki
menekül, Louison legalábbis biztos ebben. Emlékszik még arra a
bő három évvel ezelőtti menetre a Tuileriák kertjéig, melyhez
csatlakozott, akkor a király bátran nézett szembe az őt ócsárló
ezernyi férfival és asszonnyal, kik mind egy szálig szívesen
kardélre hányták volna.
Ám ő figyelmesen végighallgatta a nép zokszavait; s a szívében
igaz részvéttel hajolt le az elalélt szobrászlányhoz. Armand pedig,
ki a világ minden kincséért ki nem hagyta volna ezt a napot,
hónapok óta másról sem beszélt, csak erről, s hogy mily
történelmi pillanat lesz, midőn a zsarnok fejét leborotválja a
Nemzet Pengéje, most azt mondja: a szabadság fáját zsarnokvérrel
kell öntözni. Úgy ismételgeti, mint egy kedves szólásmondást.
Louison azonban nem azért kelt hajnalok hajnalán, hogy egy
véres színjáték tanúja legyen, és az sincs ínyére, hogy a szeretője
minden teketória nélkül lezsarnokozza az egykori francia királyt,
bár Armandnak ezt soha meg nem vallaná. Valójában azért jött
ide, hogy megadja a végtisztességet a kegyvesztett uralkodónak.
Mert ha csak egy röpke másodpercre is, de ez az ember valaha
király volt Louison szemében ‒ aki most itt van, hogy
istenhozzádot mondjon neki.
A király egyszerű, barna ruhát visel, s a haját is épphogy
beporozta, úgy lép fel a vesztőhely grádicsán. A hóhér engedélyez
neki néhány búcsúszót, ám a tömeg zúgása és a dobpergés elnyeli
a mondandóját. Louison és Armand azonban elég közel állnak a
vesztőhelyhez, így hallják, ahogy az elítélt az ártatlanságára
esküdözik; s azt is, ahogy a szavaira felüvölt a nép.
‒ Halál a zsarnokra! ‒ ordítja a többiekkel együtt Armand.
Charles Henri Sanson de Longval lovag, a bourreau, felszólítja
Capet polgártársat, hogy vegye le a kabátját, a mellényét és a
nyakravalóját. Fehér ingében, bő ujjaival, az elítélt még
testesebbnek látszik. Most azonban a hóhér az ingétől is
megfosztja: az elítélt nyakát már semmi sem takarja, a penge tehát
még tévedhetetlenebbül sújthat le, így a halála nem lesz annyira
fájdalmas. A király méretes kezeit ‒ akkorák, mint egy
napszámosé, csak jóval fehérebbek annál ‒ hátrakötözik. A
szemkötőt elutasítja, Louison felszisszen. Szóval ilyen ember ez a
XVI. Lajos: halála pillanatában farkasszemet kíván nézni népével.
A dobosok megadják a jelet. A katonák vállukhoz emelik
muskétáikat. Az elítéltet a vesztőhely padjához vezetik, hasra
fektetik rajta: ez is nevetésre ingerli a népet, ahogy látják a széles
hasat szétterülni a keskeny deszkán. Armand guvadt szemmel
bámul, Louison azonban úgy véli, kijár tőle annyi tisztelet az
uralkodónak, hogy elfordítsa róla a tekintetét.
Aztán, vakítóan, akár a villám, a penge alázuhan. A következő
pillanatban már Sanson, a hóhér kezében függ a néhai király feje.
Felmutatja a nézőknek, hadd gyönyörködjenek benne. Louison a
szája elé kapja a kezét, nehogy elhányja magát. Capet Lajos szeme
tágra nyílott. Vajon lát-e még engem, vajon lát-e még minket,
ahogy a halálán örvendezünk, latolgatja magában a leány. Valami
meleget érez az arcán, odanyúl, hogy megérintse, és ahogy
visszahúzza az ujjait, látja, hogy vér fröccsent az arcára. Egy
zsarnok vére. Egy királyé. Egy emberé.
Hogy a király testét és fejét elvitték a vesztőhelyről, s a tömeg,
vonakodva bár, de szétoszlik, Louison látja, hogy egyesek inkább
az emelvény felé közelítenek. Viszolyogva, mégis kíváncsian, a
szobrászlány is velük tart. A király vére még nem száradt fel a
deszkákról, lecsorog a rések között. Ahogy észreveszi, hogy egy
illető a zsebkendőjét a vérbe mártja, kis híján feljajdul. Igen,
vannak, akik számára életük fénypontját jelenti ez a nap, és most
valami emlékre vadásznak róla. De vannak olyanok is, akik,
legalábbis a tisztelgő tartás alapján, amellyel a mártír vérébe
áztatják a kendőjüket, inkább titkos királyhűnek sejlenek.
Louison sem ennek, sem annak nem mondaná magát, mégis,
tudja, hogy neki is a vértócsába kell mártania a kendőjét. Hogy
egyszer majd megmutassa a gyermekeinek, bizonyítékul, hogy itt
volt ezen a napon. Hogy azt mondhassa majd nekik: látjátok, a
mamátok még ismert egy igazi királyt!

Tíz óra tájt megpróbálom rábeszélni a gyerekeket, hogy

reggelizzenek, de oly vigasztalhatatlanok, hogy enni sem tudnak.
Lent, az udvarban rákezdik a dobosok, fergeteges induló pereg
a kezük alól. Atyáin aranyórájára pillantok: tíz óra huszonkét perc
van. Távolról Vive la Nation! kiáltásokat hoz erre a szél, de alig
hallani őket, belefúlnak a muskétaropogásba: díszlövést adnak le.
A Place de la Révolution felől is lövéseket hallani, élénk dobszóval
keveredve ‒ és egyre erősebben.
Aggasztó csönd követi a hangzavart, míg leányom jajkiáltása át
nem fúrja azt is.
‒ Szörnyetegek! Most boldogok vagytok? ‒ veti az ég felé a
szemét Madame Élisabeth.
Mintha a padlóba gyökeredzett volna a lábam, jéghideg lettem,
s moccanni sem tudok, akár egy márványszobor, olyan lehetek.
Ajkam néma sikolyra görbül, a fájdalomtól kétrét görbedek.
Amikor végül kiegyenesedem, és a pillantásom találkozik fiam
könnyben úszó tekintetével, az abból sütő, félelmetes,
megválaszolhatatlan kérdés súlya alatt térdre zuhanok.
‒ Meghalt a király, éljen a király ‒ mormolom, és megcsókolom
a kezét. Vive le roi Louis dix-sept.
 Huszonhatodik fejezet

Minden út hozzád vezet

1793 tele és tavasza

Lajos halálának délutánján Monsieur Cléry kopogtat az

ajtómon, Olyan szokás ez, melyet a forradalom a történelem
szemétdombjára vetett, ez a derék ember azonban mindhalálig
ragaszkodik hozzá.
‒ Őfelségétől ‒ közli szűkszavúan, s nekilát, hogy kirakja elém
azt, amit a fekete bársonyzacskóban hozott. ‒ Ezeket a tárgyakat a
letartóztatásakor kobozták el tőle.
Amikor viszontlátom a jegygyűrűt, amelyet Lajos még az
egymás távollétében lezajlott esküvőnkre küldött Bécsbe, kevés
híján felsikoltok. Aztán, hogy elém kerülnek a gyermekek
hajfürtjei, majd az övé is, végül pedig a királyi pecsét,
Franciaország címerével, már csak simogatom a becses holmikat,
emlékezni tanítván ujjaimat, s közben azon töprengek, vajon
mikor jutott Lajos arra a gondolatra, hogy megőrzi őket. Soha
nem hittem volna róla, hogy ily érzelgős lehessen.
‒ Hogyan sikerült hozzájutnia ezekhez? ‒ kérdem a derék
embert.
A lakáj az ajkaihoz érinti az ujját.
‒ Toulan polgártárs személyében ügyük pártolóját ismerhetik
meg. Párizs városa elkobozta ezeket a holmikat, Monsieur Toulan
pedig elcsente őket, és úgy rendezte, hogy közönséges betörésnek
tűnjék, hogy senkinek se jusson az eszébe gyanakodni rá.
Végigfuttatom az ujjaimat a kincseken, álmélkodva Cléry
ügyességén, hogy a birtokukba jutott a családunk iránt érzett
hűségétől hajtva; és ámulok azon is, hogy mekkora kockázatot
vállalt értünk Toulan tanácsnok.
‒ A király óhaja volt, hogy ez az öné legyen ‒ nyúl újra a
zsebébe Cléry. Lajos jegygyűrűjét húzza elő, rajta a névbetűimmel,
és a kezembe nyomja. ‒ Mondja el a feleségemnek, hagyta rám
Őfelsége, hogy csak azért válok meg ettől a gyűrűtől, mert az
életemtől is búcsúznom kell ‒ meséli Cléry. ‒ Az ő gondjaira bízom
gyermekeimet, folytatta a felséges úr; és kérem őt, bocsásson meg
nekem. Szegény hercegnő, hisz koronát ígértem neki, így
kesergett. Kérem, tette még hozzá, azt is hozza a tudomására,
hogy fájó szívvel búcsúzom tőle ‒ rejti arcát a tenyerébe a lakáj,
hogy elrejtse fájdalmát.
Non! Hiszen én vagyok az, kinek e nemes férfiú bocsánatáért
kellene esdenem mindazokért a fájdalmakért, melyeket én okoztam
neki. Tudom, Lajos mindig is úgy hitte, csalódnom kellett benne,
mint királyban, mint férjben, mint férfiben. Ujjamra húzom a
gyűrűt, oly közel a sajátomhoz, hogy a két aranykarika szinte
összecsókolózik.
‒ Mondott-e még valamit? ‒ faggatom a lakájt. Innám a szavait,
ha tehetném, kivált azt szeretném tudni, mit mondott Lajos,
miután istenhozzádot mondtunk egymásnak, s mit közvetlenül
azelőtt, hogy átlépett volna az Örökkévalóságba. ‒ Mit mondott a
vesztőhelyen? Szólt-e a néphez?
‒ Őfelsége a következőket mondta ‒ fordul újra felém Hanet
Cléry, hangja alig hangosabb a suttogásnál Ártatlanként halok
meg, nem követtem el azokat a bűnöket, melyekkel vádolnak.
Mégis, megbocsátok azoknak, kik halálomért felelősek, s
imádkozom, hogy kiontott vérem ne szálljon a francia nép fejére.
Vajon boldog-e most a francia nép, hogy sikerült megölnie
királyát? Vajon csillapul-e vérszomja Lajos halálával? Ő sosem
akart egyebet, kizárólag népe boldogságát. Tudom, ha előbbi
kérdéseimre igen a válasz, Lajos úgy érezné, nem halt meg hiába.
Mindazonáltal, ami engem illet, képtelen vagyok felhagyni a
kételkedéssel.
Madame Eloffe érkezik, hogy méretet vegyen a gyászruhámhoz.
Mostantól az összes kiegészítőm is, cipő, harisnya, vállkendő,
alsószoknya, legyező és kesztyű; minden fekete lesz majd.
‒ Legalább tíz hüvelykkel soványabb lett ‒ mondja
helytelenítően a szabásznő, ahogy mérőszalagját a poitrine-om
köré keríti. Én azonban egy kevésbé szembetűnő titkot bízok rá: a
fekete ruháknak egyebet is el kell rejteniük. Krottendorff
tábornokné, ahogyan mi, Habsburg-hölgyek nevezzük rendszeres
havi látogatónkat, soha életemben nem volt pontos, de jó egy éve
már, ha nem régebb óta, ész nélkül, összevissza, a lehető
legképtelenebb időpontokban keres fel.
Hogy még egyszer, utoljára kimutassam jótékony hajlamaimat
‒ pedig lehet, hogy Párizs városa dacos mivoltom újabb
bizonyítékaként fogja fel ezt, s annak, hogy visszatérek régi
önmagamhoz ‒, ruhapénzem egy százalékából gyászruhákat
rendelek Bertin kisasszonynál, Londonban, bár jól tudom, hogy
abból a pénzből sokkal, de sokkal több ruhát kaphatnék, ha
Madame Éloffe keze munkájánál maradnék. Rose egy könnyű
köpeny, néhány főkötő és egy fichu terveivel válaszol, egy méretes
uszállyal koronázott fekete ruhával és egy fekete selyemből
készült, fehér organdival díszített fejékkel, melléje két tucat fekete
szalaggal, a hajamat összetartandó.
Sötétek a téli napok, alig szivárog be némi fény a zsalugáterek
résein keresztül. Ha nem volna atyám kronométere, azt sem
tudnám, milyen napszakban járunk. Nem mintha érdekelne, szinte
jéggé fagytam a gyásztól. A Lajos halálát követő napokban
egyetlen cél tart életben: hogy fiunk oktatását bevégezzem. A
családja szemében ő most már XVII. Lajos király, de nekem is
reményt ad, hogy fel kell készítenem, mert egy napon talán
elfoglalja a trónját. Madame Élisabeth és én mindennap egy-két
órát a fiú földrajzi, matematikai és történelmi tanulmányainak
szentelünk: atyja minden bizonnyal így óhajtotta volna.
Ha az ifjú király épp nem a tankönyveivel foglalatoskodik,
sógornőm és én a kandalló előtt ülünk, kötögetünk, vagy az
imakönyvünket lapozgatjuk, az esténkénti kártya és az
ostáblajáték immár egy szebb múlt tovatűnt emlékei közé tartozik.
‒ Mindenképp ki kellene mennie, levegőzni egy kicsit ‒ biztat
Monsieur Goret január vége felé. Észrevette már, hogy a királyi
család a lábát sem tette ki a házból a király kivégzése óta. ‒ Ha
önmagáért nem, legalább a gyermekek kedvéért ‒ teszi hozzá.
Dacára feladatának, mely nem más, mint az, hogy őrizzen
bennünket, titokban részvétet érez irántunk, s szánja sorsunkat.
‒ Nem mehetek ki sem az udvarba, sem a kertbe ‒ válaszolom,
és mert Goret rákérdez, hogy talán azért nem, mert nincs meleg
kabátom, csak a fejemet rázom. ‒ Nem akarok kimenni azon az
ajtón, melyen utoljára a férjem lépett ki, útban a halála felé ‒
magyarázom neki.
‒ No, ha nem akar lemenni ezeken a lépcsőkön, azért a torony
tetejére még kiléphetne ‒ erősködik. ‒ Senki sem fogja meglátni
odalentről. És legalább egyedül maradhatna a gyászával.
Megszívlelem javaslatát, ha másért nem, hát azért, mert így
alkalmam nyílik megvitatni a jövőmet, illetve családom kilátásainak
kérdését azokkal, akik segítséget ígértek, vagy éppenséggel azt,
hogy segítenek megszökni innét. Február első hetében Madame
Royale és én Claude Antoine Moëlle társaságában levegőzünk: ő
Párizs város tanácsnokainak egyike, a Temple tornyainak
ellenőrzése a feladata.
Metsző szél jár fel s alá a torony tetején. Moëlle a kabátjába
burkolódzik, s úgy húzza fel a vállait, mintha önmagába akarna
bebújni.
‒ Mi újság a Konvent háza táján? ‒ kérdezem. ‒ Mit terveznek
velem?
‒ Száműzetést emlegetnek ‒ árulja el a tanácsnok.
‒ Csak nem arra céloz, hogy II. Ferenc Ausztria nevében
visszakövetelne engem? ‒ fakadok ki. Az új császárral, Lipót
bátyám elsőszülött fiával még sosem találkoztam. Alig múlt
húszéves, de él még a hagyomány, melynek értelmében a királyok
asszonyait visszaküldik családjukhoz, ha ilyen vagy olyan okból
kifolyólag nem bizonyultak megfelelőnek.
‒ De hiszen ön reszket, madame ‒ ajánlja fel a kabátját Moëlle
tanácsnok.
Talán olyan borzasztó lenne, ha egy hirtelen meghűlés
elszólítana ebből a földi árnyékvilágból?
‒ Ó, igazán lekötelez, monsieur ‒ utasítom vissza a
kedveskedést ‒, de azt hiszem, ön több hasznát veszi a kabátjának,
mint én tenném.
‒ C’est possible ‒ kuncog fel Moëlle, és még jobban összehúzza
a nyakán a kabátot. ‒ A Konvent úgy véli, hogy minden további
túlkapás szörnyűség lenne ‒ felel a kérdésemre, finomkodóan
utalva esetleges kivégzésemre. Megkönnyebbülten felsóhajtok,
leheletemre párafelhő röppen fel az ajkaim felől. ‒ Ráadásul nem
is felelne meg a mostani politikai irányzatnak, hisz már igazságot
szolgáltattunk.
 ‒ Van még remény, Maman ‒ kapja el a karomat Mária Terézia,
aki ilyen hosszú mondatot azóta nem mondott ki, hogy atyját
utolérte a végzete.
‒ Hát akkor imádkozzunk, hogy a Konvent elveszítse az
érdeklődését egy osztrák vénasszony iránt ‒ mosolygok a
tanácsnokra. Legalább a fogaim még egészségesek.
‒ A Konvent nevében nem felelhetek ‒ pirul el Moëlle de a
magam nevében azt kell mondanom, hogy ön éppen olyan bájos,
mint eddigelé. És öregnek aztán végképp nem nevezném ‒ egészíti
ki a bókot. ‒ Ha ön öreg, mi vagyok akkor én?
Meglehet, ha halványan is, de rám-rám mosolyog a szerencse,
ha fogvatartóimat kell elbűvölnöm, február utolsó hete azonban
kizárólag elkeserítő híreket hoz. Az új köztársaság és a
szövetségesek közti viszály mindinkább elmérgesedik, végül
Franciaország hadat üzen Angliának, Hollandiának és
Spanyolországnak. Imáimban esdekelek, hogy a szövetségesek
legutóbbi győzelmei révén kedvező fordulat álljon be a
sorsunkban, ám a jelek szerint ennek éppen az ellenkezője
történik. Az osztrák császár éppúgy semleges álláspontra
helyezkedik Franciaországgal szemben, mint ahogy kedvenc
bátyám, József is tette. Unokaöcsém a kisujját sem hajlandó
mozdítani az én érdekemben, hát még a gyerekeim vagy a
sógornőm kedvéért. Ráadásul a Konvent frakciói sehogy sem
tudnak dűlőre jutni egymással a követendő politikát illetően. A
jakobinusok nem szűnnek túl mérsékeltnek bélyegezni a
girondistákat. A forradalom lángját, ismételgetik, szünet nélküli
propagandával kell szítani, nehogy a nép vérszomja csillapuljon. A
kis hal egyre csak dagad, őrjöng Jacques Hébert a Pere Duchesne
cikkeiben; s a szabadság sorsa egy hajszálon függ. A nép
mindaddig nem pihenhet, míg Capet özvegyét s ocsmány ivadékait
el nem pusztította.
Csakhogy az efféle gyűlölettirádák a kívánt hatás mellett
ellenforradalmi érzelmeket is szülnek. Március elején többször is
meglátogatnak Toulan és Lepître tanácsnokok, akik egy
összeesküvést szerveztek, hogy a királyi családot kimenekítsék a
Temple falai közül. Tervük részese De Jarjayes lovag is, az udvar
egykori hűséges támasza, aki Axel bizalmasa volt, midőn ő a
megszöktetésünk tervein dolgozott.
 Egy nap, már késő este, Madame Élisabeth és én összeülünk a
tanácsnokokkal a szalonunkban.
‒ Az én dolgom a férfiruhák és a bonnets rouge ‒ oldalog a tűz
közelébe Lepître: kis híján kialudt már, csak egy-két hasáb
parázslik még. A tanácsnok összedörzsöli a kezét, hogy
felmelegedjen. ‒ Önök, asszonyok, halálra fagyhatnak itt ‒ jegyzi
meg ‒, a gyermekekről nem is beszélve.
‒ Biztos, hogy nem leplezhetnek le? ‒ aggodalmaskodik a
hercegnő.
‒ Nem, ha vastagon pamutba burkolódznak ‒ rázza a fejét
Toulan polgártárs. ‒ Majd kitömjük a ruháikat, nehogy a
testalkatuk alapján felismerjék önöket.
‒ De mi lesz a gyerekekkel? ‒ tör ki belőlem a félsz, hogy róluk
elfeledkeztek, márpedig nélkülük egy lépést sem teszek.
‒ Leányát is megfelelő álöltözékkel látjuk el ‒ biztosít Monsieur
Lepître. ‒ A lámpagyújtogató fél hatkor indul esti kőrútjára,
leánya vele együtt lép ki a Temple kapuján, mintha annak a
gyereke volna. A lovag úr személyesen kívánja felügyelni a gyerek
biztos menekülését. Ennek érdekében azt tervezi, hogy az
egyszerű nép egy fiának álcázza magát. Toulan elhiteti a
lámpagyújtogatóval, hogy van egy barátja, aki szerfölött szeretné
megismerni a Temple belsejét, s ezért elkísérné őt az egyik estéli
kőrútján. Jóindulatú cimbora a lámpagyújtogató, és ha Toulan úr
elhiteti vele, hogy az a bizonyos barátja szívesen öltözne maga is
lámpagyújtogatónak, az emberünk biztos kölcsönadja neki a
megfelelő ruhákat, sőt, még a felszerelés cipelését is szívesen
rábízza.
‒ És Őfelsége?
A két férfi gyors, zavart pillantást vált egymással, míg rá nem
ébrednek, hogy Lajos Károly az, akiről beszélek. Toulan megint a
kezét lehelgeti, ugyanis elviselhetetlenül hideg van a szobában.
‒ Jelen pillanatban két lehetőség felett vitatkozunk ‒ didergi. ‒
Ha koldusgúnyába bújtatjuk, mehet együtt a nővérével, mint a
lámpagyújtogató fiacskája…
‒ …a másik pedig az ‒ ragadja el tőle a szót Lepître polgártárs,
roppant izgatottan ‒, hogy még ugyanazon az éjjelen, mikor a
szennyest elviszik, a ki… akarom mondani, Capet Lajos Károly,
elrejtőzik a ruháskosárban, a mosásba küldött lepedők alatt.
 ‒ De hogyan cselezhetnők ki a Tison házaspár éberségét? ‒
akadékoskodom, mert tudom, hogy a jólétünkről gondoskodni
hivatott pár a legkisebb részvétet vagy rokonszenvet sem érzi
irántunk.
‒ Ellenük a spanyol tubák fegyverét fordítjuk ‒ vágja rá Toulan,
arra utalván, hogy Tison és a felesége élnek-halnak a jóféle
bagóért.
‒ Mérget csempészünk a dohányukba, hogy Tison polgártárs
és az asszony hosszú órákra elaléljanak. Mire felébrednek, ön és
családja már árkon-bokron túl lesznek, úton a találkozójukra De
Jarjayes lovag úrral, aki elvezeti önöket Normandiába, a
tengerpartra. Ott hajóra szállnak, és átvitorláznak Angliába.
Lepître tanácsnok, Dumouriez tábornok közreműködésével,
még hamisított útleveleket is szerzett nekünk. Jóllehet a tábornok
érdeme, hogy a francia sereg tavaly novemberben legyőzte az
osztrák hadakat Jemappes mellett, de azt követően, hogy
nyilvánosan síkraszállt Lajos kivégzése ellen, a Konvent
megvádolta, hogy nem jó hazafi. Az én szememben ez a vád a
legnagyobb kitüntetéssel ér fel ezekben a vészterhes időkben.
A következő napokat könnyű szívvel élem át. Új reményekkel
eltelve ülök fiam tanulóasztalához. Bár én magam világéletemben
csapnivaló diáknak bizonyultam, tanárként, úgy hiszem, megállóm
a helyem. Szeretném, ha Lajos büszke lehetne rám.
Míg a hírekre várunk, fájdalmas feladattal bízom meg De
Jarjayes lovagot: juttassa el Lajos jegygyűrűjét Monsieur kezeihez,
ahol biztonságban lehet. Sógorom háborítatlanul éldegél
Brüsszelben, és, lévén a legidősebb Lajos azon testvérei közül,
akik túlélték őt, neki kell őriznie a Bourbonok kincseit. A feladat
mellé egy másikat is mellékelek, ez még az előzőnél is titkosabb.
‒ Toulan úr átadja önnek a gyűrűt, amelyet a hercegnek szánok
‒ magyarázom. ‒ A levelet záró pecsét viaszába azonban egy
másik, egy apró aranygyűrű vésetét nyomtam bele. Amint
biztonságban elérte úti célját, nagyon lekötelezne, ha átadná a
lenyomatot egy barátomnak, aki a múlt télen itt járt nálam
Brüsszelből, és elmondaná neki, hogy a gyűrű felirata sosem volt
igazabb, mint épp most.
A küldemény címzettje természetesen nem más, mint Axel, így
akarom a tudtára adni, hogy soha nem feledkezem meg róla, s
arról, hogy most, még inkább, mint korábban, egyedül őbenne
bízom, hogy képes lesz a szabadságot elhozni családom számára.
A feliratot, amelyet elküldtem neki, valaha egy postagalamb
jelmondataként tolmácsoltuk: Tutto a te mi guida ‒ minden út
hozzád vezet. Ez lett aztán Axel mottója is. Én pedig, ahogy
mostanában éjszakánként álmatlanul hánykolódom ágyamban,
lelki szemeim előtt folyton Axel arcát látom. Mikor láthatjuk
viszont egymást ‒ ha egyáltalán viszontláthatjuk bármikor is?
‒ Mi az, hogy Közbiztonsági Bizottság? ‒ kérdem Toulan
tanácsnoktól, ahogy az ablakon át a fülembe jutnak a nouvelles
április hatodikán.
‒ Ez Danton új hivatala ‒ feleli. ‒ Innen irányítja az
élelmiszerellátást, a hadsereg utánpótlásának toborzását és
szükség esetén ‒ túr bele ritkás, rizsporozatlan hajába:
frizírozkodására nézvést kiköpött sans-culotte ‒ Franciaország
ellenségeinek kiirtását, a határokon belül és kívül is.
‒ Mégis, mit jelent ez a királyi család számára? ‒ kérdezem, de
csak suttogva merem.
‒ Azt ‒ búsul el a tanácsnok ‒, hogy ideje új menekülési tervet
készítenünk.
Még ugyanezen a héten új hírt, váratlan és ijesztő fordulatot
kiabálnak világgá a rue du Temple rikkancsai. A Közbiztonsági
Tanács rendeletére letartóztatták Philippe Égalité, ci-devant
Orléans herceget, a néhai király vérrokonát, azt az embert, akinek
szavazata férjem ítéletét száműzetésről halálra változtatta át. Ha ő
is, a forradalom neves és lelkes híve, a nemesek
legbefolyásosabbika, aki a nemesi címek eltörlése után
köztársaságpárti lett, erre a sorsra jutott, mi vár akkor énreám?
Aztán jön április 20-a és vele a rikkancskiáltás lentről:
Dumouriez tábornok köpönyegforgatóvá lett, és átszökött a
szövetségesekhez! A nouvelles szerint szökését egy nyilvánosságra
hozott levél váltotta ki: ebben azzal fenyegetődzik az egykori
hadügyminiszter, hogy hadait Párizs ellen vezeti, ha a Konvent
nem fogadja el őt vezérének.
De mennyiben befolyásolja ez a mi terveinket?
Pillangók cikáznak fel s alá a gyomromban. Lepître tanácsnok
soron következő látogatására várva nehéz elrejtenem az
idegességemet Madame Tison elől, a strázsa neje amúgy is
leplezetlen gyanúval kíséri minden mozdulatomat. Egy zsebkendőt
nem hajtogathatok össze, a földre esett kanalat nem vehetem fel, a
gyerekeimhez nem szólhatok anélkül, hogy rosszindulatú
tekintetével ne méregessen érte.
‒ A köztársaság minden árulójára kivégzés vár! ‒ rikkantja a
rikkancs. Szóval már csak arra várnak, hogy valami ballépést
kövessünk el.
Az igazán letaglózó hírrel azonban maga Toulan polgártárs
érkezik.
‒ A barátunk pánikba esett, Madame. Dumouriez nyílt árulása
után a kollégám nem meri vállalni a hamis útlevél elkészítését ‒
csavargatja aggodalmasan zekéje gombját. ‒ Eddig, túlzott
óvatosságból, nehogy a végén balul üssön ki valami, nem merte
kikérni az iratokat, most meg, természetesen, már késő.
Dumouriez sem tehet önökért semmit. Családja biztonsága pedig,
attól tartok, nem tartozik Ausztria legégetőbb gondjai közé.
A rendíthetetlen hűségű Toulan azzal próbál vigasztalni, hogy
talán lehetséges lesz egy valamivel szerényebb vállalkozás
keretében engem egyedül kicsempészni a Temple börtönéből ‒
csakhogy így egyedül kellene szöknöm. Ha nem hagyhatjuk el a
börtönt mindnyájan, az egész család, akkor inkább én is itt
maradok, közlöm vele.
Levelet írok De Jarjayes lovagnak. Gyönyörűséges álom volt ‒
de most felébresztettek belőle. Miután mostantól fogva fiam érdeke
vált egyetlen vezérlő csillagommá, nem tehetem meg, hogy magára
hagyjam, bármily boldogan szöknék is meg e szörnyűséges börtönből.
Kerüljek bárhová, mindenütt boldogtalan lennék, ha gyermekeimnek
hátat fordítanék.
Aznap éjjel, már ágyban vagyunk, gyertyáinkat elfújtuk, zajra
riadok: valaki veri az ajtómat. Páni rémület fog el. Hangokat hallok
a szűk lépcsőház felől, aztán kulcszörgést, majd a zár kattanását,
ahogy kívülről kinyitják az ajtót. Madame Élisabeth rémülten fogja
össze mellén a hálóinget, és felnyög. Annyira megijedt, hogy
selyem vállkendője után sem mer kinyúlni. Az ajtóban, fegyveres
gárdisták kíséretében, parolijukon a fehér X világlik a
fáklyafényben, Jacques Hébert áll. Lehet, hogy csak a képzeletem
játszik velem, de úgy tűnik, ebben a villódzó fáklyafényben az arca
még ördögibb a megszokottnál. Zekéje zsebéből egy papírlapot
húz elő, és nyugodtan, mintha nem épp most tört volna be egy
magánlakásba, nőket és gyermekeket riasztva fel álmukból,
bejelenti, hogy a Konvent rendeletének értelmében át kell kutatnia
a lakásunkat.
‒ Átkutatni? Aztán miért? ‒ rebegem elhalóan.
Madame Tison átverekszi magát a katonák karéján, durván
megragadja a karomat, talpra ráncigái, és nekilát, hogy a lehető
legmegalázóbb módon egész testemben végigtapogasson. Ugyan
hát mit rejtegethetnék a hálóruhám alatt? Ahogy a strázsa
asszonya végez a megalázásommal, Madame Élisabeth kerül
sorra: ő is hasonló bánásmódban részesül. Eközben, a kegyetlenül
összeszorított ajkú Hébert moccanatlan tekintetétől kísérve, a
katonák kirángatnak minden fiókot, felforgatnak mindent, ami a
miénk. A börtönőr felesége közben már Madame Royale
motozásánál tart: lányom meredten áll, akár egy tölgyfa deszka,
csak sápadt orcáján alágördülő, néma könnyei tanúskodnak
érzelmeiről.
‒ A matracokat is ‒ vakkantja a parancsot Hébert, mire a kék
kabátos vitézek szuronyaikkal azt is átvizsgálják. ‒ Azt is ‒ mutat a
kiságy felé Hébert. Egy katona felemeli a puskáját, és indulna az
ágy felé, én azonban felsikoltok, s odaugrom, hogy testemmel
védjem a fiamat a szuronytól.
‒ Abban az ágyban egy kisgyerek fekszik ‒ ordítok rá hát nem
látja? ‒ A szörnyű felfordulásban ugyanis a kicsiny királynak
valahogy sikerült még csak fel sem ébrednie.
Hébert azonban nem hatódik meg.
‒ Akkor azt javaslom, hogy ébressze fel, Capet polgártársnő, ha
azt akarja, hogy élve maradjon.
Az ágyhoz rohanok, kiemelem belőle fiacskámat, a karjaimban
dajkálom, bár már alig bírom el, és közben még köréje is kell
tekernem a lepedőt, méghozzá szorosan, mert a kis Lajos Károly
egész testében reszket. Ráadásul, mert álmából felriasztották,
körbepislog, és látván, hogy ennyi rosszarcú idegen sürög-forog
körülötte, hogy felforgatják a szobát, szegénykém heves bőgésre
zendít.
A katonák órákig kutatnak, mégis, az egyetlen bűnjel, amit
előteremtenek, az egy viaszszobrocska, Médeiát ábrázolja, a görög
varázslónőt: a Temple egyik katonájától kaptam, furcsa
emlékeztetőként, jóllehet Jobert polgártárs igazán nem tudhatta,
hogy ugyanez a mitológiai alak nézett le rám a tapétáról az Île des
Epis pavilonjában, ahol akkor időztem, mikor az osztrákok átadtak
a franciáknak. Találnak továbbá egy papírcetlit, rajta egy bolt
címével: ez is csak afféle érzelgős emlék, hasznát már nem veszem,
hisz Rose Bertin bezárta a Nagymogult, és Londonba menekült.
Előkerítik még Madame Élisabeth vörös pecsétviaszát s végül
Jézus Szent Szívét, mely a lányomé. Igaz, lehetséges, hogy ezekben
az istentelen időkben Mária Terézia kicsiny, pusztán vigasztalás
célját szolgáló játékszere is istenkísértésnek mondható.
‒ Hát ez meg mi? ‒ rikkant fel most Hébert, és sétapálcájának
végével egy kétszarvú kalapot emel fel az egyik székről.
‒ Ez a ki… a fivéremé volt ‒ válaszol csöndesen Madame
Élisabeth, és a kalap után nyúl. Hébert polgártárs azonban minden
jel szerint örömét leli a hercegnő zavarában, és a kalapot elhúzza
a keze elől. Pár feszült pillanatnyi sutyorgás után a katonákkal
bejelenti, hogy a kalapot, gyanút keltő tárgy lévén, elkobozza.
Szokásos kedvessége és nyugalma ezúttal cserbenhagyja
hercegnőt.
‒ S’il vous piait, monsieur ‒ fakad ki hisz ez csak egy kalap! Az
ön számára semmiféle jelentőséggel nem bír! Könyörgök önnek,
hadd őrizzem meg, szeretett bátyámra emlékeztet! ‒ s azzal
visszafojthatatlan zokogás tör ki belőle, könnyek között térdre veti
magát, elkapván a tanácsnok csuklóját.
‒ Vigyék a kalapot! ‒ adja ki a parancsot Hébert, ügyet sem
vetve a hercegnő rimánkodására.
Négyet üt az óra, mikor a katonák végre kimasíroznak a
szobáinkból. Hamarosan megvirrad, lesz rá módunk, hogy
valamelyest rendbe tegyük a romhalmazt, amivé a lakásunkat
tették. Azt hiszem, támadásuk inkább irányult a méltóságunk, mint
megmaradt szerény ingóságaink ellen. És alighogy becsukódott
mögöttük az ajtó, hirtelen úgy érzem, hiába kapkodok utána, nem
kapok levegőt, végül reszkető térdekkel összecsuklom.
Az elkövetkező napok azt bizonyítják, hogy az április huszadikai
eseményeket lelkünk és testünk egyaránt megsínylette. Május első
hetében Madame Royale betegágyához kell hívnunk Brunier
doktort. Krottendorff tábornokné nála is bejelentkezett, de,
szerintem legalábbis, túlzottan vérzik; fiamnak pedig gyakran
magas a láza, és amióta a katonák éjjel ránk törtek, és halálra
rémisztették szegény kicsikét, állandó fejfájásról és kiütésekről
panaszkodik. Az emésztése is egyre rosszabb. Brunier doktor úr
szerint férgek támadták meg. Nyugtalanítja a kosztunk is, de
Madame Tison egy szó panaszt nem akar hallani, fennhangon
mondja a magáét, hogy a levesek, amelyeket nekünk főz, igenis
táplálók, a hús és szárnyas pedig, amelyet nekünk vesz a piacon,
mindig a lehető legjobb minőségű és olyan friss, hogy szinte még
él.
Ha nem szökhetünk meg innét, előbb vagy utóbb belehalunk a
bebörtönöztetésbe. Brunier doktor egy héttel első látogatása után
visszatér, mert a kis király elviselhetetlen fájdalmakkal küzd az
ágyéka táján. Úgy tűnik, egy kisebb daganat növekszik ott s az
alhasánál is. Miután azzal az érvvel, hogy Capet Károly Lajos
többet ér a forradalomnak élve, mint halva, sikeresen
kieszközöljük a Tison házaspárnál, hogy a détenus ‒ ezek volnánk
mi: a foglyok ‒ új látogatót fogadjanak, Brunier doktor Hippoy Le
Pipelet, a híres sérvkötőkészítő után küldet.
‒ De hiszen még csak gyermek, alig múlt hétéves ‒ próbálok
tiltakozni. ‒ Mi baja lehet?
‒ Úgy tűnik, lágyéksérv: ennek tudhatok be a daganatok s a
kisfiú többi panasza is ‒ világosít fel a doktor. ‒ Monsieur le
Pipelet készít neki egy sérvkötőt, az majd lelohasztja a
duzzanatokat.
‒ De hát tele van véraláfutásokkal! ‒ hajtogatom tovább. ‒ És
ugyanott, ahol az a kidudorodás! El sem tudom képzelni, mitől
lehet.
A médecin letérdel fiam mellé, hogy a tekintetük találkozzék.
‒ Mondd csak, mon brave, mit szoktál te játszani? Ugye, szoktál
labdázni a nővéreddel, amikor kint vagytok az udvaron? Lehet,
hogy egyszer pont itt ‒ mutat a véraláfutásra ‒ talált el a labda?
Lajos Károly azonban csak a fejét rázza fájdalmasan.
‒ Hát akkor mi történt? ‒ kérdi a doktor gyöngéden. A fiúcska
szégyellősen a falovára mutat. ‒ Most már értem! ‒ csap a
homlokára az orvos. ‒ A lábaid közé kapod a lovacskát, és úgy
nyargalsz, ahogy a papád, amikor vadászni járt!
‒ Én sose voltam vadászni a papával ‒ öntik el kisfiam szemét a
könnyek. ‒ Mert nem engedték, hogy vadászni menjen, amikor
meg még engedték, még túl kicsi voltam, hogy vele mehessek.
Most meg a határra lovagolok, olyan gyorsan, ahogy a
lovacskámtól telik, monsieur le médecin. Mert amikor először
mentünk a határ felé, nem voltunk elég gyorsak.
Egy hang, félig nyögés, félig sírás hagyja el a torkomat. Az ő
korában, amikor még mondókákat kellene szavalnia, például azt,
amit barátném, Devonshire hercegnő tanított neki, hogy gyia, gyia,
falovam, mindjárt késő este van… ő viszont arról álmodozik, hogy
még egyszer nekiindulhat a szabadság felé vezető egérútnak.
‒ Attól tartok, megtaláltam a véraláfutások okát ‒ néz fel rám
Brunier doktor. ‒ Az efféle túlzott testgyakorlás okozhatta a
daganatot is. Nagyon szokatlan ez egy ilyen kicsiny gyermek
esetében.
Ám az orvos javaslatára, hogy a falovat száműzzük a
szemétdombra, Lajos Károly fülsiketítő sírással felel. Magához
öleli a lovacska fejét, úgy könyörög, hogy a médecin ne ragadja el
tőle hű hátasát.
‒ Tonnerre a barátom! ‒ zokog szívfacsaróan.
Sikerül meggyőznöm az orvost és Le Pipelet urat is, hogy ne
kobozzák el fiacskám kedvenc játékát. Lajos Károly álmodozása
azonban, hogy egyszer még elmenekül innen, egyáltalán nem áll
távol az enyémtől.

‒ Igen meglepő helyeken bukkanok a híveire ‒ értesít Batz

báró júniusban: egy új összeesküvés tervei kezdenek
körvonalazódni. A báró, pénzügyi tapasztalatai révén, egy időben
vezető szerepet töltött be az Alkotmányozó Gyűlésben, ám ekkor
is megmaradt, bár csak titokban, királyhűnek, és rendszeres
fizetést kapott a koronától az erőfeszítésekért, melyeket a
forradalom kirobbanása óta tett értünk. Mindörökre adósa
maradok a bárónak, megpróbálta megakadályozni Lajos
kivégzését, éspedig úgy, hogy január 21-én addig lázította a népet
a Bonne Nouvelle körúton, míg tiltakozni nem kezdtek a
királygyilkosság ellen. Bár az a kísérlet dugába dőlt, a báró nem
adta fel a reményt, hogy kiszabadíthatja a királyi családot. ‒
Michonis polgártársról beszélek ‒ fejezi be a mondatot.
 ‒ A Temple igazgatója? ‒ árulkodik leesett állam a
megrökönyödésemről. Sosem hittem volna, hogy börtönünk
vezetője bármi más lehetne, mint mindenre elszánt forradalmár.
Ahogy oly sokan mások, akiket a köztársaság emelt felelős
pozícióba, Michonis is tőrőlmetszett proletárivadék: előző
mestersége az volt, hogy limonádét árusított a főváros utcáin.
Batz báró azonban igent bólint kérdésemre.
‒ Az igazgató úr vagyona számottevően gyarapodott az utóbbi
időkben ‒ dörzsöli ujjait a hüvelykjéhez, jelezvén, hogy kenőpénz
a gyarapodás alapja.
‒ De mi köze ennek a szökésünkhöz? ‒ értetlenkedem.
‒ A katonai egyenruhák ‒ vágja rá ő. ‒ Meg az, hogy az őröket,
szép egyesével, lecserélik olyanokra, akik hűségesek hozzám és
önhöz, madame.
Nézem az arcát: csupa éles ránc, mintha vésővel faragták volna
mindegyiket. Ilyennek képzeljük a regényhősöket. Valaha ezt
mondták a népek Axelről is.
‒ Ön a mi hősünk, önre bízom magam — mondom a bárónak. ‒
Bár egyelőre képtelen vagyok megérteni, hogyan működhetne a
terve. Nem hiszem, hogy bárki összetéveszthetne bennünket a
Nemzeti Gárda katonáival.
‒ Majd kitömjük az egyenruhákat, hogy az ön… hogy az ön
nőies körvonalait rejtve tartsuk ‒ mondja a báró. Csakhogy ezt az
ötletet nem most hallom először, nem is hallgatom el a báró elől a
kételyeimet. ‒ Madame Royale pedig ‒ köti az ebet a karóhoz Batz
‒ kap egy katonasapkát és egy katonaköpenyt, sőt, még muskétája
is lesz.
A gondolat azonban, hogy az én fiatalka, törékeny leányom azt
a nehéz, ráadásul töltött puskát hurcolássza, rémületbe ejt. És
akad itt még egy-két kérdés, amelyekre egyelőre nem kaptam
választ.
‒ És mi lesz a királlyal? Rá aligha illene efféle álöltözet!
Batz báró is egyetért velem abban, hogy mindenképpen meg
kell vitatnia a szövetségeseivel, mi volna a legmegfelelőbb módja
fiam megszöktetésének. De, teszi hozzá némiképp vonakodva,
minél kevesebben veszünk részt benne, annál jobb az esélye a
terv sikerének.
‒ Ha azt képzeli, hogy egyedül engem szöktet meg, akkor
sajnálom, de semmibe sem vagyok hajlandó beleegyezni, báró úr
‒ szögezem le. ‒ Vagy Madame Élisabeth és a két gyermekem is
jön, vagy egyikünk sem.
A báró bizalmasan a tudtomra adja, hogy a Konvent egyes
tagjai egy ideje titkos tárgyalásokat folytatnak az osztrák
császárral. Georges Danton, igaz, csak suttyomban, de még
fogolycserét is ajánlott, ám unokaöcsém a legcsekélyebb
érdeklődést sem mutatta a javaslat iránt: nem ez áll
érdeklődésének gyújtópontjában.
‒ Ezenfelül ‒ folytatja a báró ha Ferenc császár fogékony volna
is a tervünkre, egyedül az ön kiszabadítását szorgalmazná.
‒ És a fiam? Egy ártatlan és már most halálra rémített kisfiú, aki
azonnal kimond mindent, ami az eszébe ötlik, ha csak egy kicsit is
megijed? Hát azt várják tőlem, hogy itt hagyjam, kiszolgáltatva
ezeknek a szörnyetegeknek a kényére-kedvére?
Batz báró megköszörüli a torkát, kezét zöld gyapjúnadrágján
nyugtatja.
‒ ]e regrette, madame ‒ sajnálkozik, de közben kerüli a
tekintetemet ‒, de Danton úgy véli, önnek szándékában áll fellépni
a Konvent ellenében. Az eltökéltségét, hogy mindenképpen
enfamille kíván maradni, ő nem anyai szeretetének jeleként
tolmácsolja majd, hogy fél magára hagyni gyermekeit: inkább azt
feltételezi, azért nem hajlandó a fia nélkül távozni, mert a
monarchia restaurációjára készül a fia érdekében.
Csakhogy hiába, én akkor sem alkuszom: kizárólag sógornőm s
gyermekeim társaságában vagyok hajlandó elmenni innen. Tehát
a bárónak új tervet kell kidolgoznia ahelyett, amit a június 22-ére
virradó éjjelen akart megvalósítani. Családom eközben
reménykedve vár, izgatottan számlálják a hátralévő napokat.
Talán most, hogy harmadjára is megpróbáljuk a szökést, sikerrel
járunk majd.
Június 21-ének estéjén, kék katonakabátba burkolódzva, félve,
idegesen várakozunk a szobánkban, szinte lélegezni is alig
merünk. Ezúttal, nem úgy, mint amikor Montmédy felé indultunk,
csak könnyű csomaggal utazunk. Ami kevés holmink megmaradt,
azt már elpakoltuk, illetve azt, amit most nem vihetünk magunkkal,
elrejtettük az ágyakba és a szekrényekbe. Tonnerre is ez utóbbiak
közé került: a falovacska túl nagy, és a formája is túl sajátságos
ahhoz, hogy batyuba rejthessük.
A gyerekek szundítanak egyet, Madame Élisabeth és én
kártyázással próbáljuk elütni az időt, méghozzá az új,
republikánus kártyákkal játszunk, amelynek lapjain a királyt, a
dámát és a bubit veres sipkás pofákra cserélték: néhányuk a régi
rómaiak tógáját viseli, mások mai ruhákba bújtak. Persze nem
királyok, dámák és bubik ők, hanem a Béke és Jólét Szellemei, a
Művészet Géniuszai vagy a Házastársi Egyenlőség: mert rendnek
muszáj lennie, az egykori királyok most mind a négy színben
valamilyen szellemek, a négy dáma a Liberté egy-egy
megtestesülése, a bubik pedig az Égalité ijai-fiai.
Atyám aranyórájára pillantok: Batz báró most már bizonyára
ott vár minket a megbeszélt helyen, közvetlenül a rue du Temple
mögött. Lélegzetvisszafojtva várom a jelet. Kevéssel fél tizenegy
előtt kopogtatnak az ajtón. Madame Élisabeth átnyúl a
kártyaasztal fölött, várakozóan elkapja a kezemet.
Ám ahogy ajtót nyitok, Antoine Simon tanácsnok néz velem
szembe, az egykori cipész. Arcát szürke borosta borítja, ingét
épphogy félig sikerült betűrnie csíkos nadrágjába. Beront a
szobába, előkotor egy cetlit a zsebéből, átadja nekem. Kisimítom a
papírt. Ez áll rajta: Michonis polgártárs ma éjjel elárulja önöket!
Aláírás nincs, írhatta bárki.
‒ Merci, Monsieur Simon ‒ bököm ki egy pillanatnyi borzongás
után. A ci-devant varga sose tett rám olyan benyomást, mintha
különösen írástudó volna, azt sem tudom, el tudta-e olvasni, ami a
papíron áll. Madame Élisabeth kezébe nyomom a cédulát, s csak a
szememmel, némán könyörgök neki, hogy ne áruljon el semmiféle
érzelmet, miután elolvasta. Pedig én is tudom, most, hogy egy
újabb terv ment füstbe, lehetetlenség nem kétségbeesni.
Pár nap múlva megtudjuk, hogyan kerülte el Michonis a
felelősségre vonást az összeesküvésben való részvétele miatt.
Meggyőzte tanácsnok társait, hogy az egész szöktetési terv nem
egyéb tréfánál, amelynek Simon lett volna a céltáblája, az ostoba,
aki elhiszi, hogy egy papírdarabkára firkált néhány szó egy
összeesküvés része lehet. Kétszáznyolcvan őr teljesít szolgálatot a
Temple körül, így érvelt: hát hogyan volna lehetséges, hogy egy
összeesküvés, amelyet alig fél tucat ember szervezett, sikerrel
megvalósuljon ekkora túlerővel szemben?
 Azonban, már akár így, akár úgy, de Batz báró eltűnik a
szemünk elől, akár a suttogás által okozott leheletpára a téli
éjszakában, s tette ezt azon az éjjelen, amikor meg kellett volna
szöktetnie minket. Nos, legalább ő biztonságban van,
bűnrészessége az összeesküvésben nem került napvilágra. A
királyi család pedig élhet tovább a nemzet kegyelemkenyerén,
főként, mióta Madame Tison feljelentette Toulan és Lepître
tanácsnokokat a Közbiztonsági Bizottságnál, minek következtében
mindkettőt elbocsátották, s azóta minden lépésüket árgus
szemmel figyelik, tehát soha többé nem áll majd módjukban, hogy
segítsenek rajtunk.
Reményünk, hogy megmenekülhetünk, napról napra halványul.
Axel felől sem hallottam, immár hetek óta; és azt sem tudhatom,
vajon előmerészkedik-e új szöktetési tervvel a báró vagy sem.
Július harmadikának estéjén, amikor éppen fiamat készülnék
ágyba dugni, küldöttség érkezik Párizs városától, élén a
Közvádlóval. Pierre Gaspard Chaumette arcát mintha nehéz
csizmákkal taposták volna sokan és sokáig. Körülhordozza a
tekintetét a szobánkon, s szemlátomást nincs ínyére, amit lát.
Madame Élisabeth, aki sebtében összecsukja imakönyvét, megvető
pillantást zsebel be az Ész Vallásának bajnokától, ki ‒ a sajátján
kívül ‒ minden vallást gyűlöl. Attól félek, hogy el akarja kobozni az
imakönyvet, a hercegnő egyetlen vigaszát fogságunk nehéz napjai
alatt.
De nem, ez a látogatás nem a hitnek szól. Chaumette egy
papírtekercset kotor elő a kabátja zsebéből, leoldja róla a
szalagot, kitekeri a papírt. Beesett szeméből hideg megvetés árad,
a szoba is kihűl tőle.
‒ Madame, a Konvent 1793. július másodikán kelt rendeletének
értelmében az ön fia, Capet Lajos Károly, a nemzet
gondoskodásába kerül.
 Huszonhetedik fejezet

Mi kellhet még egy szívet

összetörni?

1793 júliusa

Fiacskám rémületében felsikolt, könnyektől ázó orcával veti

magát a karjaim közé. Felemelem, szegényke mezítláb van, s majd
halálra fagy a vékony hálóingben.
‒ Ne hagyd, hogy elvigyenek, Maman! Nem akarok velük
menni! ‒ kiáltja, bár közben majdnem megfullad, minden szóért
meg kell küzdenie. ‒ Engem is meg akarnak ölni, ahogy a Papát! ‒
Szorosan magamhoz ölelem, fejét a hasamhoz szorítom, ő átfonja
a derekamat a karjaival, minden erejét megfeszítve.
Akár a tigrisanya, úgy meredek támadóinkra.
‒ Először engem kell darabokra szaggatniuk, mielőtt egy
hajszálát is meggörbíthetnék a fiamnak! ‒ rivallok rájuk.
Kisfiam nővére és nagynénje is könnyekben tör ki. Madame
Royale térdre esik, esdeklő tekintettel mered Chaumette
polgártársra.
‒ Kérem, monsieur, könyörgök, ne vigye el az öcsémet! ‒
pillant körül a szobában kétségbeesetten, mintha keresne valamit.
‒ Vigyenek helyette inkább engem! ‒ fakad ki végül.
Chaumette csak nevet. Kineveti a lány rémületét, és az is
kacagást csal ki belőle, ahogy Madame Élisabeth odarohan hozzá,
hogy megvigasztalja. De a legpompásabb mulatságot mégiscsak az
én őrjöngő esdeklésem okozza.
‒ Lesz szíves elengedni a gyermeket, Capet polgártársnő.
Semmiképpen sem szeretnénk, ha bántani kényszerülnénk önt.
‒ Már így is bántottak. Vagy talán nem bántottak
mindnyájunkat, messieurs! ‒ nézek feldúltan egyikükről a
másikukra. Simon polgártárs, ki a jelek szerint az életében nem
látott még borotvát, a könyökével tör magának utat a szobába.
Orrom, meglehetősen méltatlan látványt nyújtva, elered a sok
sírástól. A zsebkendőm után kapkodok. ‒ Vagy talán képesek még
szörnyűbb kínzást kitalálni a számomra vagy bármelyik anya
számára annál, hogy elragadják tőle a gyermekét?
‒ Engedje már el azt a gyereket, madame ‒ dörren rám a
katonák egyike, s lekanyarintja válláról a puskáját.
Szóval már azzal fenyegetőznek, hogy agyonlőnek, ha nem
engedelmeskedem?
‒ Márpedig le kell lőnie, ha el akarja szakítani tőlem a fiamat ‒
tör ki belőlem a dac. A fogság átlagos nővé silányított, de a fiamért
az utolsó csepp véremig harcolni fogok. Ha képes lettem volna
lemondani róla, már biztonságban lennék Ausztriában,
Brüsszelben vagy Svájcban. Még amerikaiakról is hallottam, akik
otthont rendeztek be nekem az ő távoli, vad földrészükön, hogy
barátságos és együtt érző társaságukban találjak új hazára.
‒ Nincs jobb dolguk, mint egy gyászoló özvegyet molesztálni? ‒
kiált fel Madame Élisabeth. ‒ Lajos Károly még kisfiú! Miféle bűnt
követhetett el? Miféle bűnt követett el ez a család, hogy nem
hagynak minket együtt maradni?
‒ Egyszer a kisfiúk is megnőnek ‒ inti le Chaumette polgártárs.
‒ Úgy hallottam, büszke gyermek, roppant büszke. Az is a
fülembe jutott, hogy nem tanul rendesen. Önök, mesdames,
teletömik a fejét mindenféle képtelenségekkel a francia királyi
családok történetével kapcsolatban. Vagyis azt nem volt érkezése
megtanulni a kölyöknek, hogy a királyság intézménye a múlté, a
köztársasági államformában viszont minden ember egyenlőnek
születik ‒ taszigálja Simont a szoba közepére: a szerencsétlenbe
annyi jó modor sem szorult, hogy lekapja fejéről a veres sipkáját,
ha énvelem áll szemközt. ‒ Mától fogva Capet Lajos Károly
oktatása Simon polgártárs felügyelete alá kerül: ő segít majd neki
abban, hogy elfelejtse mindazt, amit az állítólagos rangjáról idáig
tanult, és ennek érdekében a gyermeket el kell szakítanunk a
családjától.
‒ Inkább mondja meg nekem, mit töltsek a gyerekem fejébe, és
én, esküszöm, beletöltöm, csak hadd maradjon velem, könyörgök!
Hiszen csak nyolcéves!
‒ Illő tisztelettel, polgártársnő, de a nemzet aligha hinné el,
hogy tényleg megteszi ezt, még ha önként ajánlkozik is.
Nos, ebben van igazság: ha valóban arra kényszerítenének,
hogy ostobaságokkal tömjem a fiam fejét, olyasmikkel, amikben
nem hiszek, és nem értek egyet, akkor, még ha ez volna az ára is
annak, hogy magam mellett tarthassam, csak félszívvel tenném. De
az is igaz, hogy most már csak két kincsem maradt ezen a világon.
‒ Sosem váltunk még külön egymástól ‒ próbálom Chaumette
szívét meglágyítani. ‒ Szegény fiú, már elveszítette az édesapját, ne
válassza el most az anyjától is!
Esdeklésem azonban süket fülekre talál ezeknél a férfiaknál.
‒ De hiszen így is láthatja a fiát! ‒ biztosít Chaumette
polgártárs, bár talán gúnyolódik: ujjával a torony teteje felé mutat,
ahonnét, a zsalugáter résein át kikukucskálva, kinézhetek. ‒
Például akkor, amikor engedélyt kap, hogy az udvaron játsszék.
Nem költöztetjük mi messzire, csupán az önöké alatt lévő
lakrészbe, oda, ahol a néhai Capet polgártárs lakott.
‒ Non! Maman, ne, ott kísértetek járnak! ‒ jajdul fel Lajos
Károly: azóta magánkívül van, hogy Chaumette betoppant.
‒ Nem azért jöttünk, hogy vitába bocsátkozzunk önnel ‒ szűri
hidegen a fogai közt a közvádló. ‒ A fiút kivesszük az ön
gondoskodása alól, ha tetszik önnek, ha nem, úgyhogy hiába
könyörög, hiába sírdogál. Ha el akarja kerülni, hogy az embereim
erőszakkal hurcolják el, akkor engedje el szabad akaratából.
Parancsom van, hogy végezzek önnel és a fiával is, sőt, szó ami
szó, mindnyájukkal, ha továbbra is ellene szegülnének a Konvent
utasításának.
Állok egy helyben, mintha gyökeret vert volna a lábam a
padlóba, és a karjaimat sem oldozom le a kis királyról, akinek
azóta egészen átnedvesedett az arca a könnyektől, érzem, ahogy a
mellemnek nyomja. Végül letérdelek, hogy sírástól karikás,
duzzadt szemébe nézhessek.
‒ Meg kell értened, mon chou d’amour, hogy sosem engednélek
el magam mellől, ha nem kényszerítenének rá ezek az emberek ‒
súgom a fülébe. ‒ Bízom benned, hogy bátor maradsz, éppen úgy,
ahogy a Papa is az volt. Édesem, drágám, szerelmetes
csöppségem! ‒ szorítom még jobban magamhoz. Milyen kis
sovány! Adnak majd neki enni eleget? Gondoskodnak róla, hogy
ne legyen beteg? Hisz a Temple levegője szörnyű egészségtelen,
hideg és nyirkos. ‒ ígérd meg a mamának, aki téged az életénél is
jobban szeret, hogy sosem felejted el! Promets-le moi?
‒ Je te le promets ‒ feleli alig hallhatóan, remegő, nyirkos
ajkakkal.
‒ Legalább azt engedjék meg, hogy felöltöztessem ‒ fordulok
Chaumette felé. ‒ Nem indíthatom útnak egy szál hálóingben! ‒ És
ahogy a ruhadarabjai fölé hajolok, miközben öltöztetem, utoljára
még beszívom a gyerekillatot: aztán végzek a munkával, utoljára a
kétszarvú, fekete sipkáját nyomom a fejébe. ‒ Nehogy
megfeledkezzünk a zsebkendődről ‒ szipogom, ahogy azt is a
kabátja zsebébe gyűröm.
‒ Tonnerre velem jöhet? ‒ sír fel a kisfiam, én pedig, meg sem
várva, hogy Chaumette vagy Simon jóváhagyóan rábólintson,
kihozom a lovacskát az „istállójából”, vagyis a szobánk sarkából.
‒ Kérem, legalább ezt az egyetlen vigaszt engedélyezzék neki ‒
mondom a két falkavezérnek. Lajos Károly boldogan öleli
magához a faló fejét, éppen olyan gyöngéden, mintha igazi
háziállat lenne.
Chaumette gyorsan, idegesen rábólint, Simon polgártárs lép
egyet előre, és durván megragadja a fiút a könyökénél.
‒ Ne merjen így hozzányúlni az unokaöcsémhez! ‒ rivall rá
Madame Élisabeth, és kettejük közé veti magát.
‒ Felszólítom, hogy ne akadályozzon minket, madame, hacsak
nem azt akarja kiprovokálni, hogy erőszakkal lépjünk fel! ‒ hördül
fel Chaumette. A belle-soeur megremeg félelmében: tudja, hogy ez
a fenyegetés korántsem tréfadolog.
Kint, a folyosón, felfordulásba ütközünk. Madame Tison a
főszereplője: átnyomakszik a katonák gyűrűjén, érthetetlen
szavakat rikoltozva a földre veti magát, mindkét kezével a ruhám
szegélye után kapdos.
‒ Bocsásson meg nekem, madame! ‒ sikoltja. ‒ Bocsásson meg
nekem, nem tudtam, hogy ez lesz a vége!
‒ Hát ez mit hablatyol itt össze? ‒ fordulok értetlenül Monsieur
Chaumette felé. Szerencsétlen asszony arca csupa duzzanat, a
teste görcsökben vergődik, de egy pillanatra sem hagyja abba a
rimánkodást, hogy ne nehezteljek rá múltbéli bűnei miatt. A
pillantása, akár az elmeháborodotté, és ahogy őrjöng, nyálával
végigpettyezi a ruhámat.
Két katona megragadja, és a karjánál fogva felrángatja a
földről, de még sokáig halljuk Madame Tison kiáltásait, ahogy
elvonszolják a folyosón, aztán erőnek erejével letuszkolják a
csigalépcsőn.
‒ Adtunk önnek elég időt, hogy búcsút vegyen a fiától,
polgártársnő ‒ figyelmeztet a közvádló.
‒ Adj egy csókot a nővérednek és a nagynénikédnek ‒ utasítom
a fiamat. Meg is öleli mindkettőt, még most is könnyes szemmel,
hiszen egy pillanatra sem hagyott fel a sírással; aztán újra felém
fordul, hogy még egyszer, utoljára átöleljen. ‒ Donne-moi un bisou
‒ nyelem én is a könnyeimet. Teljesíti a kérésemet, megcsókol, s
én is viszonzom, ezer és ezer, könnytől sós csókokkal hintem be
az arcát. Aztán elvezetik, csak a sírását haljuk a falak közt
visszhangozni.
Nézek utána, ahogy távolodik. A fordulóban megáll, visszanéz.
Kezemet a szívemhez érintem. Je t’aimerai toujours, hagyja el a
számat, némán; azaz mindörökké szeretni fogom, s közben tudom,
bár a kisfiam még nem, hogy soha többé nem látjuk egymást.
Csupa visszhang a torony. Hallom, ahogy megnyikordul a két
vaskos ajtószárny, az alanti lakás bejárata. Dördül az ajtó, kattan a
zár ‒ ha nem tudnám, ezek a hangok mennydörögnék a fülembe,
hogy a fiam fogoly, a nemzet foglya. Látom lakatra zárt
szobájában, félfenékkel ül az apja ágyának szélén: magányos és
retteg. Két napon át hallom Lajos Károly szűnni nem akaró sírását
a falakon át.
‒ Mit művelnek vele odalent? ‒ kérdezem, de nem is tudom,
kitől. Madame Royale a székem mögé lép, átfogja a nyakamat.
Sógornőm vigasszal kecsegtetve néz fel az imakönyvéből.
‒ A hitben vigaszt talál, drága nővérem, higgye el, én is
rátaláltam ‒ veti rám gyöngéd tekintetét.
‒ Isten ne vegye vétkemül ‒ pillantok reszkető kezeimre ‒, én
többé már nem merek imádkozni.
 Huszonnyolcadik fejezet

Az Ördög katekizmusa

1793 nyara

Másnap, miután Lajos Károly fiamat kitépték kezeim közül,

Madame Tison nyolc markos férfi szoros kíséretében átköltözik az
Hôtel-Dieu kórházba, és ott is marad, elrejtve a világ szeme elől.
De még midőn őrei elhurcolják, akkor is egyre kiáltozik, hogy
árnyak és kísértetek hajkurásszák, azokéi, kiket az ő feljelentése
alapján végeztek ki, s most visszajárnak a sírból, emlékeztetni őt
azokra az életekre, amelyeket ő oltott ki. Aznap este a
szerencsétlen asszony férje kopogtat be hozzám.
‒ Én önt démonnak, szörnyetegnek véltem, madame, s csak
akkor ébredtem rá tévedésemre, mikor, igen, megvallom, mikor
kémkedni kezdtem ön után. Igen, akkor ismertem fel, kicsoda is ön
valójában: szerető feleség, gyászoló özvegy és odaadó anya,
ahogy minden asszony, akit megérintett a mély gyász, nem számít
ilyenkor a rang.
Biztosítom Tison urat, hogy nem él a szívemben harag a
családja iránt, és kérem őt, tájékoztasson neje állapotáról. Szegény
asszony, a bűntudat elvette az eszét. Meglehet, sokan furcsának
találnák, hogy nem ítélem el ezt a nőt, aki annyi bajt okozott a
családomnak, ám én gyűlölöm, ha bárkit is szenvedni kell látnom.
Elég áldozatot követelt már ez a forradalom…
Immár harmadik napja, hogy Lajos Károly nincs velem, mikor
az ő sírásával elkeveredve Simon polgártárs acsargásának
hangjait hallom a falon át. Sejtem én, hogy szántszándékkal kiabál
ilyen hangosan, hisz tudja, ha hallom, ahogy a fiamat kínozza, azzal
engem is kínoz.
‒ Legyes szíves, világosítson fel, miféle törvény alapján
szakított el engem az anyámtól ‒ áll a sarkára az én fiam. Dacára
zsenge korának, végre ráébredt, hogy kicsoda. ‒ Ha létezik ilyen
törvény, kérem, mutassa meg nekem!
‒ Fékezd a nyelvedet, te kis mitugrász, vagy kitépem! Vagy azt
hiszed, tréfálok? ‒ szinte látom a gazembert, ahogy kosz lepte
cipészszerszámaival hadonászik fiacskám arca előtt, így jelezvén,
hogy ezek akár kínzószerszámnak is beválnának. ‒ Most pedig
énekórát tartunk ‒ határozza el Simon polgártárs, és a Ҫa lra
dallamát kezdi fütyülni.
‒ Maman nem engedi, hogy énekeljem ‒ tiltakozik Lajos Károly
—, csúnya szavak vannak benne.
‒ Most már nem a mamád a tanárod, kölyök. A mamád egy
szajha, egy ribanc, azt sem érdemli meg, hogy a Föld a hátán
hordozza. Na, gyerünk, mondd szépen utánam!
‒ Non! ‒ kiált fel a király.
‒ Hogy micsoda?
‒ Non! ‒ emeli meg a hangját Lajos Károly. ‒ Nem vagyok
hajlandó csúnya szavakat mondani az édesanyámról!
Tétova tiltakozására egy hang felel, gyors, éles, süvítő hang,
mint egy korbács vagy egy ostor csapása, olyan. Csak nem ütötte
meg a gyermekemet ez a förtelmes suszter? Hirtelen olyan
fájdalom hasít a gyomromba, hogy összegörnyedek. Ha ezek a
szörnyetegek meg akarnak ölni, egyet kell csak tenniük:
bántalmazni a fiamat. Most megint hallom a sírását. Az ostorcsapás
is megismétlődik, mire újabb sírásroham a válasz. Szobám
ajtajához rohanok, verem az öklömmel. Most már mindnyájan
Párizs városa és a Konvent jóindulatának kiszolgáltatva élünk. A
leányom, Madame Élisabeth és én napjában mindösszesen
háromszor találkozunk börtönőreinkkel: akkor, amikor
felkapaszkodnak a csigalépcsőn az ételünkkel, meg azért, hogy
levigyék sétálni Thisbét, a spánielemet és De Lamballe hercegnő
foxterrierjét az udvarra. Mert nekem a kutyámat sétáltatnom is
tilos már.
Telnek-múlnak a magányos napok a fiam nélkül. A bűnbánó
Monsieur Tison, aki gyakorta maga hozza fel a tálcát az étellel,
olykor-olykor papírszeleteket csempész fel nekem fiacskám tétova
kézírásával. Mindegyikből azt olvasom ki, hogy egészséges, és jól
bánnak vele, azaz hiába Simon polgártárs minden erőfeszítése,
hogy megmérgezze a lelkét. Csakhogy mindig, ha leóvakodom a
sötét, nyirkos lépcsőkön, hogy egy lopott pillantást vethessek a
fiamra egy szűk ablakrésen át, a szeme ennek épp az ellenkezőjét
árulja el nekem.
Elkobozták még a fekete selyemöltönyt is, amelybe öltöztettem,
amikor elhurcolták, hogy kiirtsanak minden jelet, amely arra
utalna, hogy gyászolja az apját. Most egy piszkos, bézsszínű
sansmulottes van a lábán, afölött pedig carmagnole, a piemonti
parasztok és kézművesek kedvelt, vörös zekéje, melyet a mi
forradalmáraink honosítottak meg nálunk, így jelezvén
hovatartozásukat. A bonnet rouge alatt, melynek viselésére Simon
kötelezte, egyre ritkul és egyre zsírosabb lesz finom, barna haja:
ha rendszeresen elfeledkeznek a gyermek testi higiéniájáról,
előbb-utóbb nyüzsögni fognak rajta a tetvek. Vajon így akarják
megtörni a szellemét ezek a forradalmárok?
Simon már most is mérgezi a lelkét, uszítja minden ellen, mit
idáig beléneveltünk, hogy higgyen benne, s saját kezűleg veri a
dobot, míg fiacskám körbejár az udvaron, vállán puskával ‒
remélem, csak játékszer az ‒ a Ҫa Ira ocsmány sorait énekelve,
ámbátor, ami engem illet, kétlem, hogy akár egy szót is értene
belőle.
Aznap este, hogy Simon egy újabb dalocskát tanít be, ismét
sírni hallom a fiamat. A Carmagnole ‒ ez a nóta címe ‒ szövege
nem egyéb gyomorforgató propagandánál, mely a lehető
legostobább erőszakra buzdít. A dallama egyszerű, fülbemászó,
akár gyermekdal is lehetne, a botfülű is öt perc alatt
megtanulhatja, hiszen minden versszaknak ugyanaz a nótája.
‒ Gyerünk, még egyszer! Hangosan, hogy anyád, az a riherongy
is hallja! ‒ parancsolja Simon. Az ukázt pár pillanatnyi feszült
csönd követi, majd újra a levitézlett cipész reszelős hangjára
riadok. ‒ Énekeld, kis féreg!
‒ Madame Vétó ma így üzent: / Megfojtja Párizst, annyi szent {3} ‒
zendít rá Lajos Károly.
‒ Hangosabban!
Tudom, hogy a fiam csak félelemből engedelmeskedik neki;
hogy szinte kővé vált a nagydarab, borotválatlan, hagymától és
szesztől bűzlő pribék előtt, aki egészen biztosan fogja bántani
még. Tehát énekel, hangosabban és vidáman, Simon azonban ezzel
sem elégszik meg.
 ‒ Úgy énekeld, mintha hinnéd is, amit énekelsz, te kis
ördögfattya!
‒ Azt hitte már Antoinette / hogy minket seggre ültetett / De
csalódott nagyot / Mert ő orra bukott… ‒ fiacskám egyre
hangosabban énekel.
‒ Antoinette gonosz tervet forral, de hiába, ő iszkolhat törött
orral…
És így megy ez egy teljes órán át: Simon fáradhatatlanul veri a
gyerek fejébe a visszataszító strófákat.
‒ Keringjen hát a körtánc / Éljen a dal / Keringjen hát a körtánc
/ Éljen az ágyúrobaj!
És mégis, megadnék mindent, csak láthatnám a fiamat ‒ akkor
is, ha arra tanítják, hogy vesse meg a szüleit. Hát hogyan is
vethetném ki őt a szívemből, énekeljen bármit is? Hiszen nem az ő
hibája! Ha néha sikerül legalább egy villanásnyira meglátnom,
megfürösztenem tekintetemet bájos, okos arcának látványával,
mindig felhördülök a bántalmazás jeleit látván. A jobb szeme
karikás, duzzadt. Alatta kékesfekete, félhold alakú véraláfutás
terjeng. A homlokán, arcán és kezein sebek éktelenkednek. Bátor
kisfiú: de mit bírhat ki egy nyolcéves gyerek? Tudom, hogy mond,
vagy, ha kell, énekel ő bármit, hogy megállítsa Simon polgártárs
ütésre lendülő kezét. Belebetegszem, ha arra gondolok, mi
mindent követhetett el fiam ártatlan lelke és törékeny teste ellen
az új tanítója.
Néhány nap múlva végignézek egy újabb kísérletet, hogy XVII.
Lajosból radikális forradalmárt faragjanak, hogy gyűlöletre
neveljék, hogy haraggal töltsék meg a fejét minden ellen, amit
valaha ismert és szeretett. Lajos Károly kint áll a szabad ég alatt, a
szakadó esőben, nincs rajta olyan ruha, amely megvédhetné, és
Simon még a sipkáját is levette a fejéről, hogy úgy zuhogjanak a
fejére az esőcseppek, akár Isten könnyei ‒ ha az Úr elzokogná
magát ennyi gyalázat láttán.
‒ Hogy hívnak? ‒ kérdi Simon.
‒ Capet Lajos Károly ‒ feleli a fiúcska bátortalanul.
‒ És a címed?
‒ Királyi fattyú.
Hát ez meg miféle katekizmusparódia?
 ‒ Ki az apád?
‒ Capet Lajos ‒ vágja rá a gyerek kötelességtudóan.
‒ És az ő címe?
‒ Zsarnok, elnyomó.
‒ Mi lett a sorsa?
Lajos Károly motyog valamit, aztán sírva fakad. Bárcsak
letéphetném az ablakot fedő zsalugátert a puszta két kezemmel,
hogy a segítségére siethessek! Hogy a karjaimba zárjam, hogy
megvigasztaljam, és megígérjem neki, hogy Maman majd újra
mindent rendbe hoz!
‒ Hangosabban, kölyök, hogy az anyád is hallhassa! ‒ ordít rá
Simon, és egy pillantást vet az ablak felé, tudván, hogy ott állok
mögötte.
‒ Tehát: mi lett az apád sorsa?
‒ A nép akaratából kivégezték ‒ válaszolja a fiam.
‒ Hogy hívják az anyádat?
‒ Capet Marie ‒ feleli a fiú, minden érzelem nélkül. ‒ Más
néven Madame Vétó. Mais, je ne comprends pas, Monsieur Simon.
Miért Capet, amikor mi a Bourbon-ház vagyunk? Az utolsó Capet-
házi király az ősöm volt, IV. Szép Károly, aki 1328-ban halt meg.
Hát hogyhogy maga lett a gouverneur ‒ horgad fel benne a dac ‒,
amikor nem ismeri a francia történelmet? Miért nem Maman
tanít? Vagy tante Élisabeth? Ő aztán tud mindent!
Simon feléje sújt a lovaglóostorával, az ütés alig kerüli el a fiam
fejét, ki hátraugrik, és minden erejét megfeszítve elfojtja a sírást.
‒ Az anyád erre alkalmatlan! ‒ mennydörög a tanító. ‒ Mert
nem tanár! Mert mi a foglalkozása?
Lajos Károly a tenyerébe temeti az arcát. Újra lecsap az ostor.
‒ Akkor sem vagyok hajlandó kimondani!
Újabb csapás.
‒ Legközelebb egyenesen a hátadon csattan az ostor, kölyök!
Mi az anyád foglalkozása?
‒ Szajha ‒ mondja a fiam, reszketve.
‒ Hangosabban, kölyök! Hadd hallja egész Párizs!
‒ Az anyám egy szajha!
‒ És a nagynénéd?
‒ Élisabeth nénikém is szajha!
A nagynénje! Akit soha életében férfi még csak meg sem
érintett! Néma könnyek peregnek le az arcomon, mégsem tudok
elszakadni az ablaktól.
‒ Okos kisfiú ‒ vágja hátba Simon, oly szívélyesen, hogy a
gyerek elveszti az egyensúlyát, és majdhogy orra nem bukik.
Simon polgártárs a kabátzsebéből egy ezüstözött flaskát húz
elő, lecsavarja a kupakját, meghúzza; aztán a fiam kezébe nyomja.
‒ Ma jól dolgoztunk ‒ mondja neki, de közben az ablak felé
sandít. ‒ Itt a jutalmad ‒ kényszerít le egy korty italt a gyerek
torkán.
Mon Dieu, ez az ember pálinkával itat egy nyolcéves gyereket!
Nap nap után végigosonok a torony szűk lépcsőházán, remélve,
hogy legalább egy villanást elkapok a fiam látványából, még akkor
is, ha napról napra szörnyűbb lesz a felismerés, hogy mivé
változtatják. Most már forradalmi himnuszokat énekel a Nemzeti
Gárda katonáival, és úgy iszik velük együtt, akár egy vén piás.
Börtönőreink mulatságára ő, aki nemrég még babákkal játszott és
labdákkal gurigázott, most kockázik s egyéb szerencsejátékokban
vesz részt. Képtelen vagyok féken tartani a könnyeimet.
Ha a szobájában van, igyekszem a lehető legkevesebb zajt
csapni, hogy hallhassam a hangját a falakon keresztül. Ám egy
napon Madame Élisabeth addig ügyetlenkedik a hímzésével, míg
elejti, s az elgurul, mi pedig, mivel nem találjuk, elmozdítjuk a
bútorokat, székek, asztalok és ágyak alatt kutatunk a rokka után.
Amikor egy pillanatra megállunk a keresésben, s letöröljük
magunkról a port és a verítéket, hirtelen és mintha közvetlenül a
lábam alatt szólalna meg, a kisfiam hangját hallom.
‒ Hát azt a két szajhát még mindig nem terelték a guillotine alá?
A szám elé kapom a tenyeremet rémületemben. Ez a fiúcska, ki
oly gyöngéd, oly együtt érző, hogy a légynek sem lett volna képes
ártani, ő, aki alig egy hónapja még két teljes napot átsírt, mert úgy
hiányzott neki a mamája!
 Huszonkilencedik fejezet

Immár semmi sem bánthat

1793 nyara

Egy nap, már július vége felé, Monsieur Tison sikeresen

becsempész hozzánk egy újságot. Amikor a főcímet meglátom,
leesik az állam: guillotine alá került Marat gyilkosa, egy fiatal hölgy
Caen-ból, aki a kádjában szúrta agyon a forradalmárt!
‒ Legalább azért halt meg, amiben hisz ‒ jegyzi meg Madame
Royale ‒, ahelyett, hogy csak úgy élt volna a vakvilágba. Vagy,
mert kékvérű. És legalább megszabadította Franciaországot ettől
a szörnyetegtől. Charlotte Corday igazi mártír, még akkor is, ha
helyette Marat lesz az, aki a mártírglóriát kapja ‒ nyúl az újság
után, hogy végigolvassa a cikket Mademoiselle Corday peréről. ‒
Et voilá ‒ kiált fel ‒, azt írják, hogy amikor az ügyész kikérdezte,
azt mondta, megöltem egyet, hogy megmentsek százezret! Bár sok
ilyen emberünk volna ‒ sóhajt fel keservesen. ‒ Egy Robespierre,
egy Danton, egy pedig Desmoulins ellen, mindenki ellen: egy egész
hadseregnyi ilyen asszonyra volna szükség, hogy megtegye
mindazt, amitől a férfiak visszahőkölnek.
Nem rossz gondolat, csak éppen tévedésből indul ki.
‒ Csak lassan azzal a glóriával Mademoiselle Corday feje köré,
ma chère ‒ figyelmeztetem Mousseline-t ‒, a hölgy forradalmár is
volt, girondista, akinek az volt a fő kifogása Marat ellen, hogy a
mérsékeltebb vezetők ellen fordult, mert nem voltak olyan
vérszomjasak, mint ő! A forradalom a saját gyermekeit is felfalja,
mapetite.
Mária Terézia továbblapoz az újságban.
‒ Mon Dieu ‒ sóhajtja ‒ sosem lesz vége a mészárlásnak.
Maximilien Robespierre lett a Közbiztonsági Bizottság új tagja. Én
félek attól az embertől, Maman ‒ néz fel rám a lapok közül.
‒ Én is ‒ mormolom.
‒ Azt hiszem, ez a Robespierre a legkegyetlenebb mind közül ‒
csóválja a fejét Madame Élisabeth is. ‒ Isten elfelejtett szívet
plántálni beléje, midőn teremtette, hogy ily hideggé, ily
részvétlenné sikeredett!
Kiveszem az újságot lányom kezéből, mára már épp elég
szörnyűséget olvasott: és akkor azt, amit megtiltottam neki, még
nem is látta. Robespierre irányítása alatt a Közbiztonsági Bizottság
máris munkához látott: elrendelték, hogy szentségtelenítsék meg
Franciaország valaha volt királyainak sírjait. Úgy látszik, attól
félnek, hogy a nép jóllakott már a vérrel, a bizottság tehát úgy
döntött, új célt tűz ki a monarchiát gyűlölők elé. Hallom a híreket,
amelyeket a rikkancsok kiáltoznak az utcákon: a nép azt kívánja,
hogy állítsanak engem bíróság elé bűneimért, melyeket a nemzet
ellen követtem el.
Ellenforradalmi vihar söpör végig Vendée tartományon és a
Loire partjai mentén, a szövetségesek Párizs felé nyomulnak,
természetes tehát, hogy a forradalmárok féltik ügyüket a
támadásoktól, írja az újság. Az ablakra emelem pillantásomat:
mintha a végtelenségen túlra néznék. Ezek bűnbakot keresnek,
állapítom meg magamban.
Augusztus másodikán érkeznek, még hajnal előtt.
Meggyőződésem, hogy a Konvent külön örömét leli, hogy ezekkel
az éjjeli rajtaütésekkel, midőn ágyunkból s álmunkból riasztanak
fel minket a fegyveresek, fokozni tudják a rémületet. Arra riadok,
hogy valaki ököllel dörömböl az ajtómon, magamra tekerem a
vékony lepedőt, de maradok, mintegy a matrachoz szegezve, s a
torkomban gombócot érzek. Madame Royale bemászik az
ágyamba, mindkét karjával átölel.
‒ Ne engedd be őket, Maman ‒ zokogja. Szegényke, azt hiszi,
őérte jöttek. De elég a nagynénje egyetlen pillantása, hogy
meggyőzze őt, a helyzet még annál is súlyosabb, mint gondolta
volna. Ahogy zörren a zár, majd a zárban a kulcs, leányom úgy
csimpaszkodik belém, mintha a legrosszabbtól akarna megóvni.
Berúgják az ajtót, ami nagy döndüléssel a falnak csapódik. A
behatolók élén, kezében magasra emelt lámpással, a Temple
igazgatója áll, Michonis polgártárs. Ezúttal azonban, feltehetően a
saját biztonsága érdekében, a szemében egy szikrányi rokonszenv
sem csillog.
‒ Azonnal öltözzék fel, Capet polgártársnő ‒ szólít meg minden
érzelemtől mentes hangon ‒ A Konvent és Párizs város
tanácsának rendelete értelmében késlekedés nélkül a
Conciergerie épületébe kell kísérnem, ahol a Forradalmi
Törvényszék bírái elé áll. ‒ Végighallgatom, szinte kővé dermedve,
ahogy felolvassa a rendeletet. Aztán, de mintha álmomban
tenném, elindulok a másik szoba felé, hogy tiszta ruhát öltsek.
‒ Állj! ‒ fordulok meg Michonis parancsára. ‒ Nincs engedélye,
hogy elvonuljon a szemünk elől!
A Nemzeti Gárda négy katonája lekanyarítja a puskát a válláról.
A Temple igazgatója egy székre mutat, hogy ott húzzam a lábamra
a harisnyát, és ott vegyem fel a cipőt. Vagyis még öltözködnöm is
csak négy férfi jelenlétében szabad, bár fehérneműt azért nem
merek váltani, amíg néznek. Így hát ridegen, akár egy önműködő
gép, lehántom magamról az otthoni köpenyt, elővillantva egy
időnek előtte megöregedett asszony testének körvonalait, és egy
terebélyes sálat húzok a hálóing fölé, és magam köré kanyarítom.
Madame Élisabeth keze úgy remeg, hogy alig tud segíteni
valamicskét. Végül, minden erejét latba vetve visszafojtja a
könnyeit, mert tudja, ha elsírná magát, az én szemem sem
maradna szárazon, és rám teríti a köpenyemet.
‒ Kérem, messieurs, hadd menjünk mi is vele! ‒ rimánkodik
Madame Royale. Monsieur Michonis azonban moccanatlan arccal
tudomást sem vesz róla.
Éppolyan ridegen, ahogy ruháimat magamra öltöttem,
elcsomagolok néhány apróságot egy apró, zsineggel zárható
zacskóba: egy zsebkendőt, amelybe névbetűimet hímeztem, egy
teknőchéj fésűt, atyám aranyóráját, egy üvegcse repülősót, egy-
egy hajfürtöt férjemtől s a két gyerektől, de még az első dauphin,
Lajos József s a csöpp Zsófia fürtjeit is, kik idejekorán elhagyták e
kegyetlen földi világot a Mennyeknek Országa kedvéért.
Mousseline könnyek közt fogadja meg, hogy gondját viseli De
Lamballe hercegnő foxterrierjének, rögtön fel is kapja a földről,
alkalmat kínálva így nekem, hogy a karomba emelhessem Thisbét.
Csodák csodája, Michonis polgártárs nem tiltakozik ellene. A
spániel azonban veszélyt szimatol, s ugatni kezd. Kétségbeesetten
csitítom, mielőtt még a Temple igazgatója meggondolná magát.
‒ Suis préte ‒ adom a gárdisták tudtára, hogy elkészültem.
Elhaladok leányom és a mellett az asszony mellett, aki az elmúlt
huszonhárom éven át olyan volt nekem, mint a nővérem. Tudom,
ha visszanéznék rájuk, eltökéltségem, hogy erőt mutassak, azonnal
semmivé olvadna; holott úgy vágyom arra, hogy visszaforduljak,
akár a mondabéli Orpheusz, hisz tudom jól, többé nem láthatjuk
egymást. Mégis, karomban a kutyával, hónom alatt
összecsomagolt ingóságaimmal és a ruháimmal, emelt fővel,
méltóságteljesen vonulok ki a szobából. Meglehet, őreim
szemében nem vagyok Franciaország királynéja többé, de
mindörökre s mindenki számára Ausztriai Mária Terézia lánya
maradok.
Lépdelünk lefelé a csigalépcsőn, megállva minden emeletnél,
hogy a katonák kinyissák a vasajtót. A második emeletnél
megtorpanok, remélve, hogy még egyszer, utoljára, meghallhatom
fiam hangját, s meg is hallom: Lajos Károly épp énekel, míg valaki
‒ Simon polgártárs vagy a felesége ‒ flótán kíséri. Most épp a
Marche de Marsellois, vagyis, ahogy Párizsban nevezik, a
Marseillaise strófáit hibáztatják vele.
Allons, enfants de la patrie, le jour de gloire est arrivé.
A mamáját épp a Conciergerie épületébe kísérik, más néven
Madame Guillotine szalonjába, avagy a halál előszobájába ‒ s ő
dalol.
Ma diadal váááááááár, hív hazáááááááááád.
Megyek tovább lefelé a nyirkos lépcsőkön, zavarodott
gondolatok közt, szememet makacsul előreszegezve, bár a gyász
fekete felhője miatt, mi a lelkemben gomolyog, amúgy sem látok
semmit. Bárcsak Mousseline tudná, hogy vágytam rá, hogy
visszarohanjak hozzá, mielőtt kiléptem volna a szobából, hogy
még egyszer megöleljem, hogy utoljára a karomba szorítsam
elsőszülöttemet, a leányt, kinek világra hozatalába kis híján
beléhaltam. A leánynak, ki atyja szemét örökölte. A lépcsők vége
felé, mint oly gyakran korábban, most is elfelejtem behúzni a
fejemet, belé is ütöm az alacsony boltozatba, s ettől már-már
elveszítem az eszméletemet.
‒ Megütötte magát? ‒ érdeklődik Michonis polgártárs, ahogy
meghallja a reccsenést, a csontnak ütköző kő hangját. A hangja
arról árulkodik, sehogy se szeretné, ha megtudná bárki is, milyen
bensőséges viszonyba keveredett azzal az asszonnyal, aki e
pillanatban a leghíresebb détenue egész Franciaországban.
Micsoda ostoba kérdés! Hiszen úgy megsebeztek már engem,
hogy azt emberész fel nem foghatja: meggyilkolták a férjemet, a
gyermekeimet pedig elragadták tőlem.
‒ Immár semmi sem bánthat ‒ felelem fakó hangon.
Zötyög velünk az egyszerű, fekete, két oldalról fegyveres
lovasoktól kísért kocsi a koromfekete éjszakában Párizs központja
felé, elmaradnak mögöttünk a macskaköves utcák és a
kövezetlenek, melyek oly sokszor kényszerítik lassításra vagy épp
megállásra a lovakat. Ha ez a Forradalmi Törvényszék így ügyel
rá, hogy perbe fogjon mint a nemzet ellenségét, azt vártam volna,
hogy fényes nappal hurcoljanak végig a városon, s a népek mind
körém gyűljenek, hadd gyönyörködjék ki magukat a
megaláztatásomban.
Stukkókkal díszített s egyszerű téglafalak közt visszhangzik a
kerekek kattogása, ahogy döcögünk előre a félhomályos utcák
végeérhetetlen során. Szinte ünnepélyesen haladunk el az Hôtel
de Ville melletti lámpavas előtt. Egy férfi lóg rajta, a fejét kopaszra
nyírták, a nyaka körül laza kötélhurok. Cipőjét lelopták,
harisnyájára ocsmányságokat firkáltak, csak a nyakkendője
maradt, láss csodát, épségben. Szegény feje, az öltözete alapján
arisztokrata volt, de most leesett állal veszi tudomásul, hogy úgy
akasztották fel, akár a sonkát a kéménybe füstölni. Borzongva
fordulok el a látványtól. A kocsi most a Notre-Dame hídon átkel a
Szajna fölött; az Île de la Cité következik, aztán balra fordulunk,
egyenest a Conciergerie udvarára. Ez az erőd a Szajna bal partján
fekszik, körülölelve a Sainte-Chapelle gyönyörűséges épületét,
amelyet IX. Lajos király építtetett a XIII. században. A Nemzeti
Gárda egyik katonája kinyitja a kocsi ajtaját, s vonakodva a
helyére illeszti a lépcsőt. Nem nyújtja oda a karját, hogy segítsen,
így nekem magamnak kell leevickélnem, karomon a kutyával,
hónom alatt az ingóságaimmal.
A börtönben ijesztő sötétség uralkodik. Még egy fáklya sem ég
a kapu előtt. Az őrök, kik a Temple erődjéből idáig kísértek,
bedörömbölnek a puskájuk agyával, a szűnni nem akaró zaj még
sokáig visszhangzik a börtönudvar fölött.
 Dörömbölésükre ismerős arc pillant ki a kukucskálólyukon.
‒ Est-ce Louis Larivière? ‒ kérdezem döbbenten. A fickó valaha
a cukrász segédje volt Kis Trianon konyháján. ‒ Hát maga itt a
kapuőr?
Megrökönyödve ismeri fel, hogy Franciaország királynéja áll
előtte, bár most törékeny, ősz hajú, holtsápadt arcú, fekete
gyászruhás öregasszonyként alig emlékeztet arra a mindenütt
domboruló, gazdagon felékszerezett, pompás hajkoronával
ékeskedő, díszruhában pompázó királyi hölgyre, kinek
megszámlálhatatlan süteményt készített, és töltött meg illatozó,
halovány színben derengő krémmel annak idején. Vajon ez azt
jelenti, hogy barátra lelek e börtönfalak mögött? Vagy ez a
Larivière is csak olyan lett, mint Gamain, Lajos egykori
lakatosmestere, ki elárulta őt a Konvent első szavára?
Ahogy megyek felfelé a börtön kőlépcsőin, átlépve a szabadság
és a fogság közötti küszöb felett, az élet lehetőségéből a halál
bizonyossága felé tartva, megrohannak a múlt emlékei. Látom a
naiv kis hercegnőcskét az Île des Epis partjánál: itt fogja
elsajátítani mindazt, ami ahhoz kell, hogy igazi francia nő
válhasson belőle. Mindössze két tulajdonát hozta magával: az
egyik az atyja, Lotaringiai Ferenc császár aranyórája, a másik egy
kutyus. Akkor megengedték neki, hogy az órát megtartsa, de a
kutyát, lévén egy osztrák mopszli, elvették tőle.
Nem kerüli el a figyelmemet a sors iróniája: midőn
Franciaország először a keblére ölelt, azonnal elvették a kutyámat,
ahogy átléptem a határt; most pedig, hogy egy másik határon
kelek át, azon, amely kínnal szegélyezett kiutamat jelenti ebből az
országból, mely valaha, réges-régen oly szeretőn fogadott ‒ most
nem fecsérlik erejüket arra, hogy négylábú barátomtól
megfosszanak.
Hatalmas, középkori csarnokba vezetnek, mindenütt testes
oszlopok, boltíves mennyezet mézszín kőből ‒ a szenvedés
katedrálisa ez. Az Örök Csarnokát zsúfolásig megtöltik a
beengedésre váró leendő rabok: koldusgyerekek, apácák, kik nem
voltak hajlandóak felesküdni az alkotmányra, ám hiába élték túl a
szeptemberi mészárlást, most a halál előszobájába jutottak, és
körülöttük a legsötétebb aljanép. A Conciergerie Franciaország
legelvetemültebb bűnözőinek gyülekezőhelye, mióta világ a világ.
És amerre csak nézek, őrök mindenütt, tucatjával: ki élénken
strázsál, ki meg bagózik, tréfálkozik, köpköd. A katonák, akik idáig
kísértek, felvisznek egy lépcsőn. Egy íróasztalhoz érünk, mögötte
rácsok, az asztalnál züllött külsejű emberke ül, a fején bonnet
rouge. Ahogy meglát, felvonja a szemöldökét, és kövér, lilás felhőt
bocsát ki agyagpipájából. Bár tudja ő nagyon is jól, mégis
megkérdezi a nevemet.
‒ Nézzen rám ‒ válaszolom csöndesen, mert azt, hogy Capet
Antoinette polgártársnő, képtelen vagyok kimondani. — Hogy mi
a nevem? Magam sem tudom már: Marie Antoinette, ci-devant
francia királyné? Vagy Lotaringiai és Ausztriai Mária Antónia?
Előhúzom a zsebkendőmet, letörlöm arcomról a balsejtelem és
a félsz verítékét. Dacára a hideg köveknek, elviselhetetlen itt a
hőség. Az emberke aprólékos gonddal beírja a nevemet a
nagykönyvbe, aztán még aprólékosabban egy számot kanyarít
mögéje. Mától fogva nekem, a Habsburg-lánynak és Bourbon-
feleségnek, valamint anyának új nevem van: a 280-as fogoly.
 Harmincadik fejezet

A Conciergerie

Madame Richard, a börtönőr felesége, és Madame Larivière, a

börtön kormányzójának idősecske édesanyja kísér a cellámba.
‒ Tudom én, hogy nem ilyenhez tetszik szokva lenni ‒
vigasztalgat, a hangjában annyi együttérzéssel, hogy elfog az
álmélkodás. Lehetséges lenne, hogy még itt, ezen a szörnyű helyen
is barátokra talál, akinek arra van égető szüksége? ‒ De, tetszik
látni, Rosalie meg én megtettünk ám mindent, hogy valamicskét
elviselhetőbbé tegyük a celláját ‒ int a fejével egy szokatlanul
bájos, fekete hajú, fiatal nőre, ki minden igyekezetével azon van,
hogy lépést tartson velünk, s akit a Mademoiselle Lamorlière
néven mutat be, hozzátévén, hogy a saját cselédje ez a kedves kis
lányka.
Új szálláshelyem csakugyan parányi, tizenkét négyzetlábnál
aligha lehet tágasabb.
‒ Kik azok az emberek? ‒ hökkenek meg, amikor két
egyenruhás csendőrt pillantok meg: ülnek a cella sarkában, és
ostáblát játszanak. ‒ Volna kedves megkérni őket, hogy
távozzanak?
Madame Richard röpke, halk nevetéssel leplezi zavarát.
‒ Ők Gilbert és Dufresne polgártársak, és itt maradnak
éjszakára. Reggel majd két másik nemzeti gárdista váltja fel őket.
‒ Ebben a légypiszoknyi cellában? Együtt, velem? És hol
öltözködjek? ‒ kérdem, hitetlenkedéstől remegve.
Madame Larivière egy összehajtogatott paravánra mutat,
jelezve, hogy ott.
‒ És majd befoltozom a ruháját ‒ súgja ‒, mert láttam, amikor
felemelte a karját, hogy szakadozott az anyaga neki. És a blúzának
is ‒ teszi hozzá. ‒ Viseltes magának mindene. Ha nem zavarja,
hogy egy kicsit rövidebb legyen, megcsinálom én magának
szívesen.
Szememet a hála könnyei futják el. Elhinni sem merem, hogy
ezek az asszonyok ily barátságosak, ily készségesek lehetnek,
szörnyekre készültem fel, és nővérekre találtam helyettük.
‒ De hát az a paraván ‒ kezdeném, elakad azonban a szavam,
hiszen alig négy láb magas, még a mellemig sem ér fel, szemérem
dolgában nem sok segítségemre lesz.
‒ Miért kell látniuk az arcomat és főleg miért a keblemet, amíg
öltözöm és vetkezem? Mit képzelnek, mit rejtegetek előlük? ‒ És
kérdeznék még tovább, ám ekkor észreveszem a sarokban álló
vödröt, s eláll a szavam. Összekoccannak a fogaim a gondolatra,
hogy ezek a férfiak akkor is láthatnak, amikor éppen könnyítek
magamon. Ebben a pillanatban azonban, hála Istennek, éppen
mással foglalkoznak. Thisbe, hogy kiismerje új világát, nekilát
végigszaglászni a cella szerény bútorzatát: az őrök székét és
asztalát, a szűk tábori ágyat, a háromlábú asztalt a hozzá illő
székkel, az éjjeliszekrényt az ágy mellett meg a két, támla nélküli
ülőkét, míg végül eljut a két zsandárhoz is, kikből azon nyomban
barátot próbál faragni, pusztán egyéniségének ellenállhatatlan
bájára támaszkodva.
‒ Majd megkérjük őket, hogy forduljanak el ‒ pillant Madame
Richard az őrökre, ahogy a spániellel játszanak.
‒ Nekem pedig Madame Richard meghagyta, hogy segítsek az
öltözködésnél ‒ kotyog bele Rosalie is ‒, úgyhogy én majd a
paraván és a katonák közé állok, hogy ne tudjanak leskelődni.
Van választásom? Inkább örülnöm kell. A helyzet lehetne még
ennél is rosszabb, sokkal rosszabb.
A jóságos Madame Larivière megkér, hogy adjam át neki a
fekete selyemruhát, mert megjavítaná, mihelyst elküldik az
anyagot hozzá a korábbi szállásomról. Addig viselhetem a másik
gyászruhát. Körülnézek a cellámban, hogy hol tarthatnám a
holmimat. Már legalább huszonnégy órája talpon vagyok, testileg-
lelkileg úgy elgyötrődtem, hogy majdnem elalszom egy álltó
helyemben: kis híján a hideg, nyirkos kőpadlóra zuhanok. A
zsandárok, kik abbahagyták a játékot, hogy bámuljanak, egy
tapodtat sem moccannának ültükből: Rosalie kapja el a karomat,
hogy el ne essek.
‒ Szólok majd a férjemnek, hogy kerítsen ide egy szőnyeget ‒
mondja Madame Larivière. ‒ Attól legalább valamivel melegebb
lesz itt, meg egy kicsit kényelmesebb is. És reggel az lesz az első
dolgom, hogy elszalasztom egy vég fekete selyemért, azzal javítom
majd meg a ruháját magának.
A kép, ahogy az ősz hajú kapuőr járja a boltokat egy vég
selyemért, mosolyt csal a számra, napok óta először esik meg
velem ez.
‒ Talán jobb lesz, ha inkább én szalasztom el az én férjemet ‒
szól közbe Madame Richard. ‒ Tudja ‒ fordul felém, hogy
kimagyarázza magát ‒, a forradalom előtt mink ócskások voltunk.
Kiborítom táskám tartalmát a priccsre, valaki volt olyan kedves,
és megkísérelte otthonosabbá tenni egy szemrevaló, kék
ágytakaróval és egy batenburgi csipkével szegélyezett párnával.
‒ Mit gondol, lehetséges volna ezt felakasztanom valahová,
hogy szem előtt legyen? ‒ kérdem, ahogy atyám aranyórája a
kezembe akad. De hiába vizslatom végig a falakat egy fogas után:
még egy tükör sem akad sehol. Vajon hogyan végezzem el így
reggelenként a toalettemet?
‒ Gilbert polgártárs! ‒ Madame Larivière hangjára az egyik
csendőr felnéz. ‒ Volna kedves keríteni ide egy ácskapcsot és
bekalapálni a falba? ‒ És rögtön mutatja is a helyet, ahová szánja:
tökéletes, de ő azért rám néz, hogy jóváhagyom-e. ‒ Mondjuk ide,
az ágy fölé?
Gilbert máris felpattan a székéből, mintha parancsot kapott
volna, éspedig a saját nagymamájától, úgyhogy ellenkezésre még
csak gondolni sem érdemes. Fél óra sem telik bele, s atyám
aranyórája már a falon lóg, a láncánál fogva.
Alig pár óra maradt hátra pirkadatig, az asszonyok, az én
három gráciáim, ágyba kommendálnak. A szűk kis cella
természeténél fogva homályos, ám a gyertyákat rendszeresen
lecserélik, úgyhogy a sötétség jótéteményétől is megfosztottak. Ma
éjjel azonban ahhoz is fáradt vagyok, hogy szóvá tegyem ezt. Bár
az ágy akkorka, hogy alig férek el rajta, mégis, a raboknak járó
szalmát felváltó lepedő és matrac aludni csalogatnak. Rosalie még
kifűz a ruhámból, és kihúzza a tűket a hajamból, ám én szinte már
eközben ágyba zuhanok. Utolsó gondolataim, mint rendesen, a
gyermekeim felé szállnak, aztán alszom, akár a bunda.
Mindig is a rutin volt létezésem alapja, ha ez nem lenne,
fogalmam sincs, hogyan vészelhetném át új életem számtalan
megaláztatását. Reggel, hogy Thisbe nedves kis orrának hála
felébredek, először atyám aranyórájára pillantok, s mindig hét
órát olvasok le róla. Felülök, kidörzsölöm az álmot a szememből.
Az asztalnál, ahol pár órája még Gilbert és Dufresne polgártársak
ültek az ostábla mellett, most két másik csendőrt látok, ezek
azonban nem fecsérlik léha játszadozásra az időt. Nem, ezek
ülnek, és merednek rám, mint a dzsungel valamely nemes vadjára
a cirkuszban, ki mindjárt egy különleges mutatvánnyal
ajándékozza meg őket. Félek kikelni az ágyból, de mindenképpen
fel kell keresnem a vödrömet. Legnagyobb rémületemre a
csendőröknek eszük ágában sincs elfordulni. Nem bizony,
bámulnak tovább, talán azt remélik, hogy varangyos békák
ugrálnak elő, midőn feltekerem magamon a hálóinget, hogy
könnyítsek magamon? Ilyen megalázó az sem volt, amikor
Mousseline világra hozatalát a teljes francia főnemesség
végignézte.
Rosalie Lamorlière érkezik, tálcán hozza a reggelimet.
‒ Nem tudtam, hogy kávét akarna-e vagy inkább csokoládét,
Felsé… izé, asszonyom ‒ fékezi meg a nyelvét, mielőtt királyi
címemen szólítana meg a csendőrök füle hallatára ‒, úgyhogy
hoztam egy-egy csészével mind a kettőből. Madame Richard azt
mondta, biztosan nem tetszik akarni abból a vízből inni, amiből a
többi foglyok, mert az a Szajnából van ‒ vág egy fintort ‒, de már
elküldetett a Ville d’Avray vízért a Temple-ba.
A tálcán pirítóst is találok és egy lágy tojást, porceláncsészében.
‒ Erőre kell kapnia, madame ‒ mormolja Rosalie, ahogy fölém
hajolva elrendezi a keskeny ágyon a tálcát. ‒ Madame Richard azt
mondja, olyan soványnak tetszik lenni, akár az ujjam. ‒ Úgy
meghatódom ezektől a szavaktól, hogy könnyek tolulnak a
szemembe, és a torkomban mintha egy gombóc dagadna. A lány
közben egy puszira emlékeztető hanggal felhívja magára Thisbe
figyelmét, aztán karjaiba kapja a spánielt. ‒ Amíg el tetszik
fogyasztani a reggelit, leviszem sétálni a kutyát ‒ ajánlkozik.
A kutya hamar hozzászokik új környezetéhez. Talán tanulnom
kellene tőle. Ám az a képessége, hogy a legkevésbé sem zavartatja
magát a Conciergerie minden sarkából áradó szagoktól, melyeket
a vizelet, széklet, a mosdatlan, rettegéstől verítékező foglyok, a
csendőrök agyagpipája áraszt, nincs meg bennem. Ha Rosalie
visszatér, meg fogom kérni, hogy égessen el borókaágat egy
kaspóban. Attól eloszlik, de legalább enyhül valamicskét a cellámat
is megmérgező, szörnyűséges szag.
Lassan eszem, megpróbálom kiélvezni az ételt. Ha most csak a
felét eszem meg, az a fél szelet pirítós később még jól jöhet. Ki
tudja, meddig tart még őrasszonyaim jóindulata?
Mikor Rosalie visszahozza a kutyát, megpróbálom lebeszélni a
lányt, hogy segítsen öltözködni.
‒ Nem én vagyok az úrnője, drágám ‒ mondom neki ‒, itt van
magának Madame Richard, és nyilván még másokról is
gondoskodnia kell.
‒ De én igazán szívesen segítek, madame ‒ erősködik a lány, s
egy hosszú, fehér selyemszalagot húz elő a zsebéből. ‒ Hát
legalább azt tessék megengedni, hogy a hajára tekerjem ezt a
szalagot! Ha csinosan tetszik kinézni, attól talán, ki tudja, még
jobban is tetszik majd érezni magát.
Végül beleegyezem, hogy rendbe tegye a frizurámat, bár
mostanában nemigen vesztegetem az időmet hiúságra,
gondolataimat a gyermekeimért való aggodalom foglalja le. Így
aztán, mikor délután Madame Richard behozza az ebédemet, mely
erőlevesből, párolt zöldségekből és kacsasültből áll ‒ vajon
megsúgta nekik valaki, hogy a sült kacsa a kedvencem? ‒, valamint
desszertből, nem tehetek mást, őszintén kell válaszolnom, midőn a
hogylétem felől érdeklődik.
‒ Hiányzik a lányom és a fiam ‒ vallom meg neki. ‒ Eléldegélek
én pompás paloták, káprázatos ruhaköltemények és légióként
csillogó ékszerek nélkül, de a gyerekeim híján meghalok. Mintha a
levegőtől fosztanának meg, amit belélegzem, ha ők nincsenek
velem ‒ pillantok körbe a cella nyirkos falain. Egyedül a Cour des
Femmes, a nők udvara felől, mely épp a falaim túloldalán nyílik,
szivárog be ide némi fény. Sálam alá nyúlva meglelem a
miniatúrát, amelyet egy láncra fűzve a nyakamban hordok, attól
tartva, hogy elkoboznák tőlem, ha megtalálnák. Kinyitom, hogy
Madame Richard is láthassa. ‒ Ez itt a fiam, akkor készült róla a
kép, mikor még dauphin volt. Ez a fürt pedig az ő hajából van.
Mint minden anya, ő is meghatottan nézi a képet, s nem kerüli
el a figyelmét, milyen szemrevaló gyermek Lajos Károly.
 ‒ Egyszer majd bemutatom a fiamat ‒ mondja ‒, azt hiszem, ön
és Fanfan jól kijönnének egymással. ‒ Beleegyezően bólintok:
soha nem találkoztam még gyermekkel, ki ne hódította volna meg
azonnal a szívemet.
A Conciergerie börtönében töltött első délutánomon Michonis
polgártárs látogat meg, hóna alatt egy csomagot szorongat,
zsírpapírba tekerve.
‒ Sikerült elhoznom önnek valamit a Temple-ból ‒ újságolja.
Ahogy kinyitom a csomagot, egy vadonatúj köpenyt, két pár
selyemharisnyát, egy váltás tiszta fehérneműt, néhány, csipkével
szegélyezett blúzt ‒ ezek a mignonettes névre hallgatnak ‒, három
tiszta fehér fichut találok benne, meg a másik prunelle cipőmet,
mely szilvaszínű szaténanyagáról nyerte nevét, s magas, à la Saint-
Huberty sarka van. Ez utóbbit akkorra tartogatom, mikor a
mostani cipőm a hordhatatlanságig elvásik majd. Hála a cella
nyirkos levegőjének, aligha kell túl sokat várnom a cipőcserére.
Most már semmiben sem merek igazán hinni. Ebédemnek csak
a negyedét fogyasztom el: a sült kacsa negyedével Thisbe adagját
egészítem ki, a maradékkal majd később jóllakhatunk mind a
ketten. Ugyanerre a sorsra jut a vacsora is, amikor Rosalie
behozza: galamb-frikasszé és párolt marhaszelet incselkedik a
tálcán; s mindezt Madame Richard készítette, a saját kezével,
tisztelete jeléül vagy ‒ ezt is el merném képzelni ‒ szeretetből, bár
a gondolat, hogy még itt is ennyi jóságra lelek, szerfölött
meghökkent. Mint ahogy az is, amit ez a jó asszony mesél, s
később Rosalie is megerősít: hogy amikor a piacon elárulják, kinek
‒ a „szegény királynénak” ‒ viszik az ételt, mindig a legfinomabb
húst, a legderekabb csirkét s a legfrissebb zöldséget kínálják fel
nekik.
Be kell ismernem: még a cellámat őrző csendőrök sem
kegyetlenek mindenestül. A nappali őrök ügyet sem vetnek rám,
fennhangon fecserésznek, és telefüstölik a cellát pipájukkal; ám az
éjjeli szolgálatot teljesítők, kiknek az a parancsuk, hogy egy
pillanatra se vegyék le rólam a szemüket, mégis lehetővé teszik,
hogy magamban legyek, mert egy pillanatra sem néznek fel a
kártyázásból. Azért azt is meg kell említenem, hogy közülük az
egyetlen ‒ és egyben a legfiatalabbik ‒ Gilbert polgártárs az,
akinek nyílt, bizalomgerjesztő arca valódi kedvességről és
nemességről árulkodik. Bebörtönzésem másnapján egy csokor
friss, késő nyári virággal lépett be a cellámba. Bizonyos vagyok
benne, hogy a saját zsebből vette, hiszen aligha tartozhat a
Conciergerie bevett szokásai közé, hogy a rabok szállását
virágcsokrokkal ékesítik.
Mind ez idáig rettegve abban a hitben éltem, hogy nem akad
egy lélek sem a polgárok és a kétkezi munkások között, kinek
szívében akár a legcsekélyebb rokonszenv is élne irántam. Mily
különös, hogy éppen itt, a halál előszobájában ismerem fel:
hazugságokkal tömtek! Bár váltig ragaszkodom hozzá, hogy
magam öltözködjek, Rosalie mégis mindennap friss, fehér
szalaggal lép be hozzám, hogy a hajamba illessze. Szomorú
mosolyt vagyok kénytelen ilyenkor elfojtani: ez a kis szertartás
feléleszti hajdani boldog napjaim emlékét Versailles kastélyában,
ahol reggelenként egy egész falka dame d’atours rohamozott meg,
szalagok végtelenjét lobogtatva, hogy megkössék velük a robe à
negligée-met, miután kikeltem a kádból.
Vasárnap reggel, augusztus negyedikén, miután
megreggeliztem, és szerény toalettemen is túl vagyok ‒ egy
körömfeketényi púder az arcomra, egy csepp illatos víz, melyek
felvitelében egy aprócska, olcsó tükör volt a segítségemre, a hátán
kínai írásjelekkel; Rosalie vásárolta nekem, a rakpartok valamelyik
ócskásánál, mert a foglyoknak tilos tükröt tartaniuk ‒, Michonis
polgártárs visszatér, két látogató társaságában. Bemutatja őket: az
egyik, Mademoiselle Fouché, csinos kis szőke teremtés, mintás
muszlinruhában; a másik a kisasszony nagybátyja, Monsieur
Charles.
Mikor az őrök épp nem figyelnek ránk, a kisasszony mély bókot
vág ki előttem.
‒ Ön nem ismer engem, madame, de a barátja vagyok. Sokan
maradtunk még Párizsban, akik így éreznek, többen, mint hinné.
És biztosra vettem, hogy most, megpróbáltatásai idején, szívesen
fogadná nagybátyám látogatását.
Az állítólagos Monsieur Charles a paraván felé int a kezével,
mire mindhárman mögéje lépünk, hogy őreink vizsla tekintetétől
megvédjük magunkat. A férfi félrehajtja fekete kabátját: papi gallér
ékesíti a nyakát, és selyemláncon egy kicsiny szelencét visel.
‒ Valójában nem is a nagybátyám ‒ világosít fel Mademoiselle
Fouché, miközben a társa leveszi a nyakából a dobozt, és kinyitja:
egy feszület lapul benne.
‒ Magnin abbé vagyok, madame ‒ int csendre az ujjával ‒, a
Fouché család adott menedéket, mert nem voltam hajlandó
felesküdni az alkotmányra.
Alig térek magamhoz az álmélkodástól. Ez a két jótét lélek az
életét kockáztatta, hogy egy fel nem esküdött pap előtt
gyónhassak, s vegyem fel a szentáldozást. Azt sem tudom, hogyan
köszönjem meg nekik, kivált, miután az abbé megígéri, hogy
hamarosan visszatér hozzám.
Aznap délután Rosalie egy keménypapírból eszkábált dobozt
hoz nekem.
‒ Arra gondoltam, talán hasznát tetszik venni, ebben tarthatná
a fehérneműjét, hogy ne piszkolódjon be, madame.
A legszívesebben magamhoz ölelném, de beérem annyival,
hogy megszorítom a kezét, így jelzem hálámat, s szorongatom
olyan lelkesedéssel, mintha a szabadság kulcsait adta volna át
titokban.
Ami a szabadságot illeti, az természetesen nem több szép
álomnál. Őreim idáig kedvesek voltak velem, ám még arra sem
kaptam engedélyt, hogy az ablakom alatti udvaron sétálhassak. Ez
volna az egyetlen olyan pontja ennek a börtönnek, ahol tiszta
levegőt lélegezhetnék be. Úgy hallom, a férfi rabok irigykednek,
mert a séta fényűzése egyedül a nőknek jár. Ha épp nem eszem,
nincs mivel agyonütnöm az időt. Kártyát és egyéb játékot nem
játszhatok, még kötnöm is tilos, jóllehet a kötőtűmet meghagyták,
és némi cérnát is, hogy a ruháimat javítgassam. Ezek s a falakról
lógó, a cella hidegét enyhíteni hivatott rongydarabok segítségével
mégiscsak nekilátok kézimunkázni: a térdemet használom
varróasztalként. Ám még így is túl sok időm marad, hogy a sorsom
fölötti kesergésnek szenteljem, ezért új menedéket kell keresnem.
És meg is találom a kalandregényekben. Michonis áthozott nekem
néhány kötetet Lajos könyvtárából. Felbecsülhetetlen vigaszt
nyújt, hogy ugyanazokat a könyveket lapozgathatom, amelyeket a
férjem is olvasott. Itt van a Cook kapitány utazásai, az Utazás
Velencébe, amelynek szereplői közül gyermekkoromban többeket
is személyesen ismerhettem; és A híres hajóroncsok története. Ez
utóbbi volt a néhai király egyik kedvenc olvasmánya. Lajos
világéletében nagy tisztelője volt a könyveknek. Ha tudná, hogy én,
aki sosem bizonyultam lelkes olvasónak, most valósággal frigyre
léptem velük! De még Vermond abbé is ‒ ki tudja, merre járhat
most ‒ örömmel nyugtázná, hogy mennyire szomjazom a tudást,
melyet annyi nehézség árán szuszakolt bele kisleányfejembe.
Másnap Madame Richard állít be a cellámba egy különleges
látogatóval, ezért rögvest a paraván mögé húzódom, hogy
illendően fogadjam a vizitet. Mostanában ismét erőteljesen
vérzem: ez a nyavalya egyike rendszeres kínzóimnak. Ahogy a
börtönőr felesége észreveszi, hogy a vacsorám gyakorlatilag
érintetlenül maradt a tálcán, máris a hogylétem felől érdeklődik.
‒ Oly sápadt, akár a döghalál, madame ‒ jegyzi meg.
‒ Semmiség, elrontottam a gyomrom ‒ hazudok.
Anyai szíve azonban nem hagyja annyiban, s megígéri, hogy
Rosalie még az este átszalad hozzám egy tál erőlevessel.
‒ Madame Larivière főzte marhahúsból! ‒ teszi hozzá, majd,
hogy ezzel megvolnánk, bemutatja a fiúcskát, aki az oldalánál
álldogál. ‒ Ő a legkisebb. Fanfan, csak így szólítjuk ‒ túr bele a
gyerek szőke sörényébe.
Franҫois Richard szerfelett csinos gyermek, az a fajta, akire azt
mondhatnám, hogy Gainsborough ecsetjére méltó: hatalmas,
porcelánkék szemek, lágyan göndörödő hajfürtök. Térdre
ereszkedem, hogy a karomba szoríthassam.
‒ Hány éves vagy, mon petit? ‒ kérdem szinte suttogva.
Fanfan előbb a mamájára sandít, csak aztán válaszol.
‒ Nyolc ‒ vágja ki nagy büszkén.
‒ Hiszen akkor pont annyi vagy, mint az én kisfiam! ‒ kiáltok
fel, s a meglepődött gyermeket még szorosabban ölelem
magamhoz. Csókokkal árasztom el a kis Fanfan orcáját,
végigsimítok a haján, a homlokán, aztán, mintha gát szakadt volna
át bennem, képtelen vagyok tovább visszatartani a könnyeimet.
Hogy ezt a fiúcskát ölelgetem, minden eddiginél fájóbban érzem,
mennyire hiányzik Lajos Károly. Még mindig könnyezve mutatom
meg nekik fiacskám hajfürtjét s a kicsiny, sárga kesztyűt, melyet
emlékként megőriztem. Mesélek nekik mindent összevissza, a
fiamról, hogy milyen édes, milyen kis ártatlan, milyen engedelmes
gyermek, s nem hallgatom el azt sem, hogy a szívem szakad bele,
látván, mire tanítják új mesterei. ‒ Tudja, úgy él benne a vágy,
hogy fölötteseinek tetszésére legyen, hogy mindig azt válaszolja
nekik, amit hallani akarnak ‒ árulom el, a kis Fanfan fülét befogva,
a mamájának. ‒ Simon polgártárs és a felesége arra nevelik, hogy
ocsmányságokat mondjon a családjáról. Michonis hozza nekem a
híreket a fiamról, bár alighanem cifra kis csávába kerülne, ha ez
kitudódna róla.
Úgy szorítom magamhoz a kis Fanfant, mintha a saját gyerekem
is megérezhetné, s ő, a kis király is anyja ölelését érezhetné, ha
bizonyítékot kapna anyja el nem múló szeretetéről. A szegény kis
Fanfan azonban nem tudja, hogyan válaszolhatna az ismeretlen,
ősz hajú asszony kedveskedésére. Amikor megint a mamájára
pillant, kénytelen vagyok magyarázatot adni.
‒ Igazán nem hittem volna magamról, hogy így a hatalmukba
kerítenek az érzelmek, kedves Madame Richard! Tudja, nehéz,
elviselhetetlenül nehéz a gyermekeim nélkül élnem. Éjjel és nappal
egyaránt minden percben ők járnak az eszemben.
Elbúcsúznak, sőt, Fanfan még egy esetlen meghajlással is
megajándékoz. Aznap este a drága öreg Madame Larivière egy
tányér erőlevessel jelenik meg a cellámban, és a lelkemre köti,
hogy ne hagyjam el magam, elkél még az erő.
‒ És ugyan mire mennék az erővel ‒ sóhajtok fel ‒, ha egyszer
Jacques Hébert így is, úgy is megöl? ‒ Reszket a kezemben a kanál,
kis híján kilöttyentem a levest. Amint végeztem vele, előkotrom a
zsebemből Michonis utolsó üzenetét, ezúttal egy újságkivágás az, a
Pere Duchesne legfrissebb számából, melyet a csizmájában
csempészett be.
‒ Odaígértem eszmetársaimnak, de még a Konventnek is,
Antoinette fejét ‒ olvasom fel fakó hangon. ‒ Ha törvényhozásunk
továbbra is késlekedik, hogy a kezembe adja, kénytelen leszek
magam levágni őt.
A kanál kiesik a kezemből, nagyot koppan a kőpadlón.
Ötödik napja ülök itt, amikor Monsieur Richard látogat meg a
cellámban, és vele Michonis. Az arcuk komor.
‒ Je regrette, Capet polgártársnő ‒ zendít rá a strázsa,
szemlátomást roppant kínban a megbízatása miatt ‒, de el kell
koboznunk az óráját.
Sarkon fordulok, leakasztom az órát a falba vert szögről, s az
öklömbe szorítom.
 ‒ Ez az óra az apámé volt, Lotaringiai Ferenc császáré. Ez az
egyetlen emlékem róla, messieurs, ez az egyetlen emlékem a… ‒
majdnem azt mondtam, a hazámról, de még idejében elakad a
hangom ‒ a gyermekkoromról.
‒ Ne alázza meg magát, madame, azzal, hogy ki kelljen tépnünk
a kezéből ‒ adja tudtomra Michonis polgártárs, hogy, meglehet,
hozza nekem a híreket a fiamról, de ettől még ne tekintsem a
barátomnak. Ahogy a többieket se: nincsenek itt nekem barátaim.
De hát nem hagyhatom, hogy széttörjék ezt a kincset, ahogy
kitépik a kezemből, ezért inkább kinyitom összeszorított öklömet,
és kinyújtott tenyeremen kínálom eléjük az órát, akár egy kislány,
ki sétája során csodás kavicsra lelt, s most a nevelőnője orra alá
dugja. Nehéz az óra a kezemben, de ahogy Richard polgártárs
elveszi, ráébredek, hogy a hiánya sokkalta súlyosabb. Most, hogy
napokon belül tovaköltözöm innét, ideje volt megfosztani attól az
egyetlen kincstől, amelyet beengedtek velem. Ettől kezdve
ugyanolyan lesz minden egyes itt töltött óra, jel s emlék nélkül
olvad át a következőbe.
Kifogytam az időből.
 Harmincegyedik fejezet

Szegfű és nyomorúság

Pár nappal az óra elkobzása után egy reggel arra ébredek,

hogy egy furcsa asszony ül a cellámban, engem néz, azzal a
figyelemmel, ahogy a madármama nézi fiókái első
szárnypróbálgatásait. Apró szeme és rómaias, azaz sólyomcsőrre
emlékeztető orra csak fokozza madárszerűségét.
‒ Kicsoda maga? ‒ suttogom aggodalmaskodva. A nő nem felel,
csak néz, néz, úgy, mintha a puszta jelenlétem is bosszantaná.
Mikor Rosalie bejön a reggelivel, ahogy lehajol, hogy a tálcát
elrendezze az ágyamon, halkan, alig mormolva azt mondja, látja,
már hogy Madame Harel és én már megismerkedtünk.
‒ Tehát ez a neve? Nem is tudtam, mert egy árva szót sem szólt,
mióta felébredtem. Mit keres itt?
‒ A Konvent küldte ‒ sóhajt mélyet Rosalie. ‒ Valahogy a
fülükbe jutott, hogy Madame Larivière túlságosan jól bánik
magával, úgyhogy felmentették a szolgálata alól. Madame Harel
fog magáról gondoskodni mostantól.
Mármint gondoskodjék arról, hogy ne csak fogoly legyek,
annak is érezzem magam, helyesbítek magamban. Tehát a
jövevény mától fogva itt ül a cellámban, és egy percre sem veszi le
a szemét rólam, és meghall minden szót, mit kiejtek a számon. Egy
röpke pillanatra még szánalmat is érzek Madame Harel iránt,
hiszen ő így legalább annyira fogoly lesz, mint én.
‒ És magával mi lesz? ‒ kérdem Rosalie-tól.
‒ Én Madame Richard szolgálólánya vagyok, azt csinálom, amit
az úrnőm parancsol ‒ mosolyog a lány szégyenlősen ‒, és az
asszonyom mára azt hagyta meg nekem, hogy fonjam be a haját
magának. ‒ Azzal előveszi a szokásos fehér selyemszalagot, és
nekilát a frizurámnak: illatos púdert hint rá, aztán belefűzi a
szalagot, szoros csomóra köti, végül befonja, és meg is formázza
az egészet. Madame Harel zsémbesen felhorkan, látván a lány
igyekezetét.
‒ Egyedül is fel tudok öltözni ‒ kapom fel villámnál is
sebesebben a fekete selyemruhát a székről. Megtanultam már,
hogyan fűzhetem be a zsinórjait Rosalie segítsége nélkül, tehát
alkalmazom a tanultakat, aztán a magas sarkú cipőm után nézek.
Csakhogy nem találom. Pedig kicsi ez a cella, tehát messzire
nemigen mehetett. De mindegy, ha nincs, hát nincs, akkor
felveszek egy másikat.
Az elbitangolt pár cipő csak akkor kerül elő, mikor Gilbert és
Dufresne polgártársak leváltják a nappali őrséget. Ekkor derül ki,
hogy Gilbert polgártárs megpróbálta kitisztítani: a kardjával
kaparta le róla a koszt, ami, hála a cella nedves padlójának,
beléragadt. Hálatelt szívvel köszönöm meg neki, ám ekkor
megérzem magamon Madame Harel tekintetét, mire sürgősen
abbahagyom a hálálkodást, nehogy még ezt a lovagias csendőrt is
elmozdítsák a posztjáról. Szemernyi kétségem nincs: ez a nő
besúgó.
Lassan kezdek beleszokni a mindennapi rutinba. Olvasgatok,
teszek-veszek, hogy teljék az idő. Rosalie fedezte fel, hogy egy új
szokás rabja lettem: mindig, mikor túlburjánzik bennem a félelem
vagy az aggodalom, félig öntudatlanul lehúzom a gyűrűt az
ujjamról, majd újra a helyére tekerem. Rosalie az egyetlen, akinek
meg merem súgni, hogy a rendszertelen vérzés női nyavalyája
kínoz. Hogy elrejthessem a kínos foltokat, ez a lány a saját
alsóingét tépi szálakra, és azt adja oda, hogy a ruhám alá rejtsem.
Augusztus 28-án a börtön igazgatója lép a cellába egy kerek
képű, sárral telepettyegetett, sötétkék ruhát viselő úriemberrel.
Úgy látszik, odakint esik. Most ébredek rá, hogy, eltekintve a
cellámban uralkodó nyirkos melegtől, mely a bőrömhöz ragasztja
a ruháimat, azt sem tudom, milyen az idő a börtön falain túli
világban. Még azt sem hallom, ahogy az esőcseppek koppannak az
udvar kövén.
Most ismerem fel a látogatót: De Rougeville lovag az, a jótét
lélek, aki segített megmenekülnöm tavaly júniusban, a Tuileriák
ostromakor. Ő azonban alig ismer rám, úgy megváltoztam.
‒ Attól tartok, szörnyen megöregedtem tavalyi találkozónk óta,
monsieur ‒ ütöm el a nehéz pillanatot egy kis csevegéssel.
Míg Michonis az őrökkel kvaterkázik, a lovag kigombolja a
kabátját, s egy csokor szegfűt húz elő. Leteszi a cella végébe, a
vödröm mellé. Felvonja a szemöldökét; én értetlen tekintettel
válaszolok. Eltart egy ideig ez a kis színjáték, aztán De Rougeville
egyszer csak odahajol hozzám, és a fülembe súgja, hogy nézzek
bele a virágokba, a szirmok közé üzeneteket rejtett.
Az utóbbi napokban Madame Harel mintha belefáradt volna,
hogy szünet nélkül szemmel tartson. Napi tevékenységem
meglehetősen egyhangú látványt nyújthat, érthető tehát, ha
ébersége lanyhult valamelyest, olyannyira, hogy az őrök
kártyajátékába is beszáll néhanapján. Egyébként, őszinte
örömömre, megváltoztatták az őrök beosztását, éspedig úgy, hogy
újabban a rokonszenves Gilbert ül a cellámban nappalonként.
Odalépek hozzá, hogy elszakítsam az ördög bibliájától.
‒ Momieur, megbocsásson, de úgy látom, van valami a
tányéromban. Én igazán nem panaszkodnék, de attól tartok,
szegény pára még él.
‒ Hát ez tényleg nem valami étvágygerjesztő. Rögvest
megszabadítom tőle, madame ‒ tápászkodik fel a székéből Gilbert,
és odalép Michonis igazgatóhoz, ki épp a Nők udvarát lesi az ablak
rácsain keresztül.
Míg Gilbert polgártárs a panaszommal foglalkozik, óvatosan
kihúzom a virágszirmok közül a papírszeletkéket. Az elsőn ez áll:
Hűséges szolgája vagyok, s egyben egy gondosan előkészített
menekülési terv kiötlője; pénteken újra felkeresem. A másikon:
Vannak embereim, és négyszáz Lajos-aranyam a megvesztegetések
kifizetésére.
Pír önti el az arcomat, és ‒ hónapok óta először ‒ egész
testemben megreszketek.
Se tollam, se tintám, válaszolni tehát nem tudok. De van nálam
egy darab papír, amelyre a tűvel, félresikerült varrási kísérleteim
eszközével, választ karcolhatok. Je suis gardée à vue, je ne parié à
personne. Je me fie à vous. Je viendrai ‒ azaz: éjt nappallá téve
szemmel tartanak, senkivel sem beszélhetek. Önbe helyezem
minden bizodalmamat. Hívjon s jövök.
Még azon a napon lopva Gilbert kezébe csúsztatom a levélkét, ő
adja majd tovább a lovagnak.
Addig is nincs mi mást tennem, várok, imádkozom.
 Szeptember másodikának estéjén Michonis visszatér, és leveszi
a zárat a cellám ajtajáról.
‒ 280-as fogoly, parancsot kaptam, hogy visszakísérjem a
Temple börtönébe ‒ jelenti be fennhangon. A katonák vállukra
vetett puskákkal közrefognak minket, és elindulunk. Ahogy az első
vasajtónál megállunk, s a katonák a zárral bajlódnak, Michonis az
ajkára teszi az ujját. ‒ Rougeville lovag úr a börtön kapujában
várja önt, kocsiban, amely Jarjayes úr otthonába szállítja, Párizson
kívülre. Onnan pedig Németországba viszik önt.
Egyik zár nyílik a másik után, míg rá nem döbbenek, hogy már
csak egyetlen vasajtó választ el a szabadságtól. Aztán, hogy az
őrök vizsla szemétől kísérve az utolsó ajtón is átjutunk, Gilbert
polgártárs váratlanul megállítja a menetünket.
‒ Mutassa a parancsot! ‒ dörren rá az igazgatóra.
Michonis arcából egy pillanat alatt kifut a vér.
‒ De hát… ‒ dadogja ‒ ezt a parancsot Robespierre polgártárs
adta, személyesen.
‒ Akkor lássuk Robespierre aláírását! ‒ Sosem láttam még,
hogy Gilbert ilyen hivatalos modort öltött volna. Mi lelte ezt az
embert? Hisz mindig is a szívén viselte a sorsomat, aztán meg
pénzt is kapott a jóindulatáért!
‒ Csak szóban parancsolta ‒ próbál tiltakozni Michonis.
‒ Nos, ez meglehetősen valószerűtlenül hangzik ‒ vágja rá a
gyanakvó strázsa. ‒ Ha felmutatja nekem a parancsot Robespierre
polgártárs aláírásával, a 280-as fogoly máris az öné, de addig
nem.
Tervünk tehát elbukott.
Michonis elindul. Látszólag azért, hogy visszajöjjön az írásos
paranccsal, amely ‒ ezt jól tudjuk mindnyájan ‒ nem létezik, tehát
‒ ezt én tudom, a jónál is jobban ‒ soha nem tér vissza, se vele, se
nélküle.
Visszavezetnek a cellámba. Másnap tudom meg, hogy
Rougeville lovagnak sikerült köddé válnia az éjszakában, Michonis
polgártársat viszont lecsukták, mégpedig ide, a Conciergerie
börtönébe.
Legközelebb a Konvent két tisztségviselője keres fel. Nyomozni
jöttek, fő tárgyi bizonyítékuk egy papírdarabka, tűvel
teleszurkálva, melyet Michonis igazgatótól vettek el. A szívem
kevés híján megáll a rémülettől.
‒ A börtönigazgató azt állítja ‒ mondja az egyik Konvent-
küldött ‒, hogy belebotlott egy illetőbe, akit korábban sosem
látott, és aki épp az ön cellájába igyekezett, hogy ezt a papírt
átadja. ‒ Átnyújtja a kérdéses papírt, s ez bizony nem más, mint az
én válaszom De Rougeville lovag üzenetére. Amit tudnak, azt
rosszul tudják, de azért, nekem úgy tetszik, tudnak épp eleget. ‒
Megpróbáltuk ceruzával kisatírozni, hogy elolvashassuk, de nem
arattunk sikert. Talán ön több szerencsével jár. ‒ Meg is
próbálom: de én sem jutok semmire. Valaki ‒ minden bizonnyal
maga Michonis ‒ tovább szurkába a papírt, s ezzel gyakorlatilag
olvashatatlanná tette az én üzenetemet.
‒ Fogalmam sincs, mi lehet ez, messieurs ‒ vonom meg a
vállam. ‒ Talán valaki unatkozott, és nem talált magának jobb
szórakozást?
‒ Felismerte a látogatót, aki Michonis polgártárs társaságában
érkezett?
‒ Nem, messieurs, én aztán nem ‒ felelem egykedvűen. ‒ Azt
hittem, az is az őrök egyike, de ha tudtam is a nevét valaha, hát
elfelejtettem. Annyi itt az őr!
Kellemetlen ez a kihallgatás, s akkor válik a legkínosabbá,
mikor ismertetik az árulás láncolatát. A lovag Lajos-aranyai
bőséggel áramlottak, ahhoz mégsem voltak elegendőek, hogy a
guillotine rémképét eloszlassák. Gilbert csendőr megmutatta az
üzenetet Madame Richard-nak, aki, félvén a következményektől,
továbbadta a börtönigazgatónak, aki átvette tőle, de azt állította,
veszélytelen ostobaság az egész. Gilbert azonban semmit sem
akart kockáztatni, hiszen már amúgy is híre ment a
kedveskedésének, hogy kitisztította a cipőmet.
Alig néhány nap kell hozzá, hogy megfosszanak mindentől,
amiben eddig a börtönben, kivételes fényűzésként, részem volt. A
matracokat, új tárgyi bizonyítékok utáni kutatás örve alatt, teljesen
tönkreteszik. Fehérneműim java részét elkobozzák, arra
hivatkozva, hogy üzeneteket fogadhatok és írhatok rajtuk. Elveszik
mindkét gyűrűmet, utolsó emlékeimet a férjemtől, de legalább a
fejfedőim és afichu megmaradhatnak nálam. Virágokat azonban
soha többé nem engednek be a cellámba, és az étkezésekben
élvezett előjogaimnak is véget vetnek.
 Még ugyanezen a napon Monsieur és Madame Richard elveszti
az állását, aztán a szabadságuknak is búcsút kell mondaniuk,
bőrtönbe kerülnek mind a ketten, engem pedig új cellába
költöztetnek, mely patikaszagtól bűzlik. Valaha az is volt, patika,
tudom meg: ezért a két hüvelyk vastagságú ajtók. És eddigi
őreimet leváltják, a helyükbe vérgőzös forradalomhívők kerülnek.
A két új őr, Monsieur és Madame Bault, kegyetlenek és durvák, de
‒ ezt tisztán kiolvashatom Madame Bault tekintetéből ‒ félnek is
attól, hogy a rokonszenv vagy az emberiesség leghalványabb jeleit
mutassák. Az asszony azért elárulja nekem, hogy a Konvent
figyelmeztette, halál vár reá s férjére is, ha nem bánnak velem
kellő szigorral.
Az egyetlen Rosalie az, aki megmarad mellettem. Madame
Richard nem engedte, hogy kövesse őket a börtönbe, így hát
mostantól a Conciergerie szolgálólánya lett belőle. Nekem adja a
saját fehérneműjét, hiszen az enyémet, egyetlen váltás híján,
elkonfiskákák a „szegfű-összeesküvést” ‒ így titulálja balsikerű
tervünket a Konvent ‒ követő megtorláshullám részeként.
Elvették az összes gyertyámat, éjszakánként tehát nem
olvasgathatok és nem varrhatok többé, és az ablakot is
bedeszkázták.
Monsieur Bault kiköpött sans-culotte: tarvágott fejű, és
carmagnole-zekében, a forradalmárok öltözetében jár. Midőn
először belép a cellámba, Rosalie éppen a hajamat fésüli, ám,
legnagyobb megrökönyödésemre, a jövevény bejelenti, hogy
ezentúl ez is az ő feladata lesz. Elképzelni sem tudom, hogy ez a
faragatlan tuskó egyáltalán hozzám érjen.
‒ Rosalie, legyen olyan kedves ma copfba fonni a hajamat ‒
mondom a leánynak, de úgy, hogy Monsieur Bault is értsen belőle.
‒ Hagyja csak, polgártársnő, ez már az én dolgom ‒ áll a
sarkára a fickó, s könyökével elhessegeti az útból a szolgálólányt.
‒ Non, merd, monsieur ‒ ismétlem meg udvariasan, és inkább
magam fonom be a hajamat. Végül Rosalie kezébe nyomom a
fehér szalagot. ‒ Tegye el, hogy emlékezzék reám ‒ mormolom. A
lány zsebre gyűri az ajándékot, elhagyja a cellát, magamra hagy
őrömmel.
Rosalie azonban, a tiltás ellenére, továbbra is kockára teszi
értem az életét. Éjszakánként majdnem halálra fagyok, mióta
Monsieur Bault megtagadta tőlem a gyapjútakarót, arra
hivatkozva, hogy Fouquier-Tinville polgártárs, a közvádló
lenyakazással fenyegette. Rosalie erre kitalálta, hogy elalvás előtt
a saját kamrácskájába viszi a hálóingemet és a vastag sálat,
amelybe éjszakánként burkolódzni szoktam, s a tűznél felmelegíti,
mielőtt visszahozná.
‒ Csak szépen, sorjában. Ne tessék lökdösődni! Innét úgyse
megy sehova ‒ hallom meg Monsieur Bault röhögcsélését. Cellám
rácsos ajtaja előtt bámész kíváncsiskodók végtelen sora lép el, s
úgy bámulnak befelé, mintha cirkuszi attrakció volnék. Gondolom,
plakátokat is firkált, melyeken a ci-devant királyné látványára
invitálja a nagyérdemű szájtátikat szerény belépti díj fejében ‒ és
valóban, egyszer észreveszem, ahogy egy ritkás fogazatú műértő
egy ezüstpénzt ad át, amelyet Bault polgártárs szélesen
vigyorogva a zsebébe süllyeszt.
Az új strázsa vállalkozó kedve még hosszú napokig nem hagy
alább. Jönnek férfiak, jönnek nők, s megbámulnak mindannyian.
Olykor-olykor egy ismerős arc bukkan fel a nézőközönség
soraiban: egy-egy régi barát, bárónő vagy márkiné érkezik, hogy
szánakozó pillantást vessen rám, s közben odasúgjon egy-egy hírt
valamelyik régi, közös barátunk sorsáról.
Alexander Kucharsky, a portrékészítő azzal a megbízatással
érkezik, hogy lefessen. Nem is értem, mivel érdemelhettem ki ezt a
fényűzést, hacsak azzal nem, hogy a Konvent már előre feni a
fogát a képre, hiszen jelenlegi állapotomban alig emlékeztetek az
egykori csillogó úri hölgyre, akit Madame Vigée-Lebrun képein
csodálhattak meg az érdeklődők, tollas kalapban és olyan széles
szőrmegallérral, hogy lelógott a vászonról; vagy fejőlánykának
öltözve, szalmakalapban, áttetsző muszlinruhácskában, nyakában
pasztellben derengő sálkölteménnyel. Kucharsky képéről azonban
egy másik Antoinette néz majd vissza, árnyéka egykori
önmagának, a haja ezüstfehér, de nem ám a rizspornak
köszönhetően, hanem annak, hogy beleőszült a bánatba: a Capet
özvegy, ahogy a nép fantáziájában él.
Monsieur Bault törzsközönségének java része közönséges
sans-culotte, kit a káröröm vonzott ide, meg jó néhány tricoteuse,
kik a kedvemért még a Place de la Révolution nézőterének első
soraiban lefoglalt helyeket is elhagyták, pedig mostanság is
megköveteli a maga mindennapi betevő falatját a csillapíthatatlan
étvágyú rémuralom. Kotkodálnak a vén tyúkok, csattogtatják a
kötőtűiket, úgy bámulnak meg. Az én kötőtűimet bezzeg elvették,
félve, hogy végül még fegyverként használnám őket. Ezek a
satrafák azonban nyugodtan behurcolhatják a magukét akár a
Conciergerie falai közé is, ez ellen a Konventnek egy árva szava
sincs.
Egy nap fiatal nőt pillantok meg a kinti csődületben, s a
kezében egy idáig sosem látott fegyvert: egy vésőt. Őreim után
kiáltok, félek, azért hozta, hogy az életemre törjön vele.
Rémületemben még az ajtó rácsairól is elfeledkezem. Igaz, ha
engem nem is, valaki mást azért még megtámadhat vele. Odakint
rögvest tumultus támad. Két csendőr bukkan fel, megragadják és
hátratekerik a fiatal nő karjait, végül kicsavarják a kezéből a vésőt.
A fiatal asszonyka, abban a pillanatban, hogy a vésőjét elveszik,
könnyekben tör ki.
‒ Kérem, ne, messieurs, nem forraltam én semmi rosszat!
Szobrász vagyok, ez a véső az egyetlen vagyonom! Ez meg a
tehetségem ‒ teszi még hozzá, és elmondja, hogy a vésőjét
mindenüvé magával viszi, mert az ember sosem lehet túl óvatos
manapság. Annyian mászkálnak korgó gyomorral, s lopnak el
minden mozdíthatót, amiből egy-két sou hasznot várnak az első
orgazdánál egy falat kenyér reményében!
A „kenyér” szó hallatán hirtelen kíváncsi leszek a jelenetre s
főszereplőjére. Valahol mélyen lent, emlékeim zsákjának fenekén,
mintha már láttam volna ezt az arcot. Talán Versailles-ban
dolgozott? Talán az ottani konyhán? De hát hogyan is
keresztezhették volna az én útjaim egy konyhalányét? Márpedig
bizonyos vagyok benne, hogy láttam ezt a lányt, Versailles-ban
láttam. De képtelen vagyok visszaemlékezni, hogy hogyan és
mikor és miért.
‒ Laissez ‒ szólok rá a csendőrökre, holott aligha remélhetem,
hogy engedelmeskednének nekem. ‒ Hagyják szegénykét békén!
Nem akart ő semmi rosszat! ‒ S azért sem teszem hozzá, bár
kikívánkozik a számon, hogy nem úgy, mint maguk.
Csodák csodája, a két csendőr mégiscsak elengedi a
fiatalasszony karját, s visszaadják a vésőjét is. A lány felém fordul:
fekete szeméből hála és együttérzés sugárzik, kevés híja, hogy
könnyekre nem fakad. Én pedig, ki ezekben az időkben
megtanultam mindenekfelett becsülni egy hálás arc látványát,
hirtelen rádöbbenek, hogy honnan ilyen ismerős. Ugyanezzel a
pillantással nézett a férjemre, mikor mindketten életük addigi
legnehezebb óráit élték át. De ha megtudtam volna is a nevét
akkor, most amúgy sem szólíthatnám meg, hisz azzal bajt, halálos
veszedelmet zúdítanék szegény fejére, holott éppen ez az, amit a
legkevésbé sem szeretnék.
Eljött az ősz; de nem az egyre korábban érkező sötétség az
egyetlen oka, hogy lassan elveszítem az időérzékemet. Október
ötödikén a Konvent eltörli a Gergely-naptárat, a helyébe a
Köztársasági Kalendárium lép. Egy hét innentől fogva tíz napból
áll, a hónapoknak valamiféle ostoba neveket adtak, az időjárásból,
illetve az évszakokból levezetve. Minden nap egy-egy állatfajta
vagy egy természeti jelenség vagy valamilyen növény ünnepe. Az
arab számokat a rómaiak váltják fel, vagyis idén nem 1793 van,
hanem a II. év: a Konvent szerint ugyanis az időszámítás az új
naptár életbe léptetésével kezdődik. Tehát nincs többé október
sem, hanem vem démiaire van ‒ ez a név a szürettel áll
összefüggésben ‒, de azt, hogy hányadika, csak találgatni merem,
mert az új hónapok valamikor a régiek 22. és 24. napja között
kezdődnek. El sem tudom képzelni, hogyan biflázhatja be
Franciaország javarészt írástudatlan népe ezt a sok eszelős
agyszüleményt.
Egyik éjjel azt álmodom, hogy Rosalie a kezembe adja a fehér
szalagját, ám az, abban a szent pillanatban, hogy megérintem,
azonnal feketére változik. Utána Rose Bertin vonul be a cellámba,
a fején szalagok ármádiájával körülvett, csúcsos kalap, a szalagok
a világ minden színében pompáznak, bíborban, almazöldben,
vajszínben, királykékben, de van itt lila meg rózsaszín meg
barackszín is, de legyen bármilyen árnyalat is, ahogy én
megérintem bármelyiküket, mind rögtön elfeketül; én pedig
rémülten hajítom le a földre a szalagokat.
Október 12-ének estéjén jönnek értem. Már vártam őket. Az
elmúlt éjszakákon ruhástul aludtam: ha már mindenképpen a
guillotine elé kell járulnom, hát legalább özvegyi feketében
tegyem!
Zörren a zár cellám ajtaján. Hat fegyveres masírozik be. Azért
jöttek, hogy átvigyenek annak az épületnek a macskaköves
udvarára, mely épület egykoron a párizsi parlament
nagytermének adott otthont. Lajos számtalan lits de justice-t
tartott ebben a teremben; és itt zajlottak a szégyenletes l’affaire du
collier perének tárgyalásai is, a gyémánt nyaklánc históriájáé,
melyben nemezisem, Rohan kardinális csúfosan megszégyenült, az
agyafúrt szélhámos, Lamot-te-Valois grófnő pedig
megbélyegzésre s börtönbüntetésre ítéltetett.
Előttem s mögöttem kék kabátos katonáktól kísérve hágok fel a
meredek lépcsőkön, melyek az oszlopos, fekete-fehér kövekkel
kirakott padlójú, gót stílusú nagyterembe vezetnek. Mindössze két
gyertya pislákol a hatalmas teremben, mely most a Forradalmi
Törvényszék otthona lett ‒ nem kevés iróniával a Szabadság
Csarnokának nevezik, s most, a félhomályban kriptára emlékeztet,
hiszen valójában az is. Megváltozott egy s más, mióta utoljára itt
jártam: ott, ahol egykoron a keresztre feszítést ábrázoló festmény
függött, most hajdani s jelenkori forradalmak elesett hőseinek
mellszobra áll. Brutus az egyik, a másik Marat.
A hosszú asztalnál két férfi ül, a gyertyák fényében az arcuk
olyan, akár az ördögé. Az egyiket kerek álláról és alacsony
homlokáról felismerem: Antoine Quentin Fouquier-Tinville az, a
közvádló. Túlzott udvariassággal bemutatja a társát: ő Nicolas
Hermann, a vizsgálóbíró. Mindketten tetőtől talpig feketében
vannak, akár két holló, olyanok. Mindkettőjük nyakában medál lóg,
rajta a felirat: La Lói: azaz a Törvény. Kalapjuk kerek ‒ mostanság
ez a divat ‒, karimájuk elöl felhajtva, kétoldalt fekete kócsagtollak
díszítik. Valaha, szebb időkben, ilyen chapeau ült az én fejemen, ha
kilovagoltam.
Fouquier-Tinville hellyel kínál az asztallal szemközti padon. Az
árnyékban gyorsíró ül, kezében kihegyezett pennával. Én pedig
tudom, hogy mondhatok bármit, az ítéletem már elkészült, és
végre is hajtják: a Forradalmi Törvényszék ítéletei ellen nincs
fellebbezés.
Hermann polgártárs megkezdi a kihallgatást, előtte azonban
elmagyarázza, hogy ez még csak az előzetes meghallgatás ‒ tehát,
ha jól sejtem, a kezdete egy szemfényvesztő színjátéknak, melyet
azoknak szánnak, akik szerint Franciaország egykori
királynéjának kijár, hogy legalább egy látszatperrel készítsék elő
az ítéletet, melyet a vádlott a nemzet ellen elkövetett bűneivel
kiérdemelt.
Fiermann azzal kezdi, hogy rákérdez, gyakoroltam-e bárminő
nyomást Capet Lajos polgártársra, hogy éljen vétójogával, dacára
az igazságügyi miniszter, Antoine Duranton tiltakozásának.
‒ Duranton akkor még nem volt igazságügy-miniszter ‒
igazítom ki léleknyugalommal. ‒ De nem is ez a lényeg, hanem az,
hogy néhai férjem soha senkitől nem hagyta befolyásolni magát,
amikor a kötelességét kellett teljesítenie. Továbbá: ezeket a
döntéseket egy tanács hozta meg. Úgy vélem, ön is tudja, monsieur,
hogy a francia királynék csak élettársai az uralkodónak, és én mint
ilyen nem is voltam tagja ennek a tanácsnak, és sosem vettem
részt ezeken a tanácskozásokon, de még a teremben sem voltam
jelen, amikor összeültek, hogy döntéseket hozzanak.
A vizsgálóbíró nincs megelégedve a válaszommal, én azonban
nem szolgálhatok másmilyennel. Hermann polgártárs tehát új
témát keres, méghozzá olyat, amelyről biztosan tudja, hogy
csapdába ejthet vele.
‒ A forradalom előtt ön kapcsolatban állt Magyarország és
Csehország királyával ‒ szögezi le.
Talán II. Józsefre gondol, esetleg Lipótra.
‒ Azt akarja mondani, hogy ön szerint szokatlan, ha egy
lánytestvér kapcsolatban áll a bátyjával? ‒ vágok vissza.
Monsieur Hermann kénytelen új vádpontot előkotorni. Talál is:
mégpedig hogy „szörnyeteg módjára” kifosztottam az ország
kincseskamráját, hogy ládaszámra küldtem volna aranyat a
fivéremnek.
‒ Ön, Capet polgártársnő ‒ mennydörgi ‒ kiszipolyozta a
francia népet, elragadta a kezei közül munkája gyümölcsét,
minisztereivel cinkosságban milliókat síbolt el és küldött az
osztrák császárnak, és mire ment el ez a rengeteg pénz? Arra,
hogy fegyvereket vásároljanak rajta azok ellen, akik önt táplálták!
Ezeket a vádakat is visszautasítom. Csak a vak nem látja, hogy a
képzelet szüleménye az egész, ellenségeim képzeletéé.
‒ Ön volt Capet Lajos rossz szelleme, ön tanította ki a
szemfényvesztés művészetére, mellyel oly sokáig sikerült az
orránál fogva vezetnie Franciaország derék népét.
‒ Abban igaza van, monsieur, hogy a francia népet
félrevezették, méghozzá könyörtelenül, ám nem a férjem tette ezt,
és nem is én.
‒ Hát akkor ki? ‒ hajol előre Hermann polgártárs, s ujjait felém
mereszti, az árnyéka szinte táncot jár a falon.
‒ Azok, akiknek érdekében állt a népet félrevezetni. Nekünk
azonban nem állt érdekünkben.
‒ Kik voltak tehát az ön véleménye szerint azok, akiknek
érdekében állt félrevezetni a népet?
Nem, nem fogom megengedni, hogy csapdába csaljon, és nem
fogom néven nevezni a forradalom szálláscsinálóit, még a
kékvérűeket sem, s végképp nem Orléans herceget, a király
feneketlen zsebű kuzinját, ki, ha csak ideig-óráig is, de bolonddá
tette a népet, azzal, hogy felvette a Philippe Égalité nevet. Éspedig
azért nem, mert alighanem ő is arra a sorsra jut, amire én, s
hamarább, mint hinné.
‒ Azt nem tudom megmondani önnek, monsieur. Nekünk az állt
az érdekünkben, hogy vezessük a népet, nem pedig az, hogy
félrevezessük.
Vallatóim percről percre fáradtabbak és kimerültebbek
lesznek. Hermann most már vöröslő arccal ordít rám.
‒ Soha, Capet polgártársnő, egyetlen pillanatra nem állt el sem
ön, sem a férje ördögi tervüktől, hogy megfosszák Franciaország
népét a szabadságtól. Egyetlen céljuk volt, hogy újra magukhoz
ragadjanak minden hatalmat, s azt sem bánták, ha visszanyert
trónjukhoz igaz hazafiak vérző holttestén át vezet az út!
‒ Nem kellett nekünk visszaszereznünk a trónt, hiszen a miénk
volt az ‒ igazítom ki a szavait. ‒ És nem kívántunk semmi egyebet,
kizárólag Franciaország boldogulását.
‒ Ha valóban így volna, polgártársnő, akkor aligha uszította
volna a fivérét, hogy háborút indítson Franciaország ellen.
A vizsgálóbíró már teljességgel kifacsarja a tényeket, a
visszájukra fordítja őket, hogy összhangba kerüljenek érvelésével.
Szerényen emlékeztetem rá, hogy valójában Franciaország üzent
hadat Ausztriának.
‒ Azt állítja tehát, hogy egyáltalán nem fűződött érdeke
Franciaország ellenségeinek katonai sikereihez? ‒ Hermann
polgártárs oly elszánt, akár a kutya, ha attól fél, hogy elragadják
tőle a csontot.
 ‒ Annak a nemzetnek a sikereiért dobog a szívem, amelyhez a
fiam tartozik.
‒ És melyik volna az a nemzet? ‒ hördül fel Hermann.
‒ Talán nem a francia? ‒ vágok vissza egy szónoki kérdéssel.
‒ Feltételezem, sajnálja, hogy a fia elveszítette a trónt, amely az
övé lehetett volna, ha a nép, mely oly sokáig csak álmodozott a
szabadságról, fel nem kel végre, s meg nem akadályozza ezt.
‒ Nem sajnálom a fiam veszteségét, ha ez a veszteség javára
van a népnek.
‒ Ön úgy gondolja, hogy a királyok nélkülözhetetlenek a nép
boldogulásához, polgártársnő?
‒ Nem az én dolgom, hogy megválaszoljam ezt, nincs oly ember
a földön, ki egyedül megválaszolhatná.
Mérgében, hogy nem képes csapdába ejteni és kimondatni
velem bármit, amivel elítélném magam, a vizsgálóbíró mostantól
csak úgy zúdítja rám a kérdéseket. Tényeket kever a képzelet
szüleményeivel, s most azzal vádol, hogy én voltam a felbujtója
Capet Lajos árulásának 1791 júniusában.
‒ Ön volt az, polgártársnő ‒ veti a szememre ‒, aki rávette,
bátorította, talán rá is kényszerítette a királyt, hogy szökni
próbáljon Franciaországból.
Ez az ember vagy fikarcnyit sem konyít a földrajzhoz, vagy
inkább sutba vágja a tényeket, csak háborítatlanul kifejthesse
forradalmi szólamait. Végcélunk azon az úton, Montmédy az
ország határain belül fekszik.
‒ A királynak soha nem állt szándékában elhagyni
Franciaországot ‒ felelem, hűen az igazsághoz.
Hermann arcán csalódottság és harag tükröződik.
Most azzal a váddal áll elő, hogy idegen hatalmakkal
bocsátkoztam tárgyalásokba, mégpedig rendszeresen, a
forradalom első napjai óta. Igyekszem megőrizni a nyugalmamat.
‒ Bizonyítékai is vannak erre? ‒ kérdezek vissza rendíthetetlen
nyugalommal. Hermann elhúzza a száját, és vet egy gyors
oldalpillantást a közvádló felé. A legszívesebben
megkönnyebbülten sóhajtanék egyet, de inkább mégsem teszem.
Nincs ezeknek egy fia bizonyítékuk sem. Pedig, az igazat
megvallva, ez az egyetlen vádpont, amiben bűnösnek
találhatnának: az összes többi színtiszta koholmány. Igaz, ez még
nem tartaná vissza a Forradalmi Törvényszéket, hogy elítéljen, s
az ítéletét végre is hajtsa.
Az előzetes meghallgatás során a vizsgálóbíró összesen
harmincöt kérdést szegez nekem, végül arra kér, hogy nevezzem
meg az ügyvédemet, aki a per során képvisel majd. Veríték borítja
el a homlokomat, bár a teremben hideg van.
‒ Nem ismerek én egyetlen ügyvédet sem, messieurs ‒ vallom
meg.
‒ Akkor majd a bíróság kijelöl önnek egyet ‒ szólal meg a
közvádló. Több mint két óra óta ezek az első szavak, melyek
Fouquier-Tinville ajkait elhagyják.
A Forradalmi Törvényszék Claude Chauveau-Lagarde mellett
dönt, aki ismert figura, ő lett Charlotte Corday védője is, holott
Marat gyilkosának pere is eleve kilátástalan volt.
Chauveau-Lagarde és én akkor találkozunk először, mikor az
ügyvéd a meghallgatás másnapján meglátogat a cellámban, és
elhozza Fouquier-Tinville nyolcoldalas vádiratát is. Holnap reggel
kezdődik a perem, adja a tudtomra. Nézem ezt a komoly arcot,
ezeket a tág, értelmes barna szemeket, ám nem őt látom, hanem
egy áldozati bárányt.
 Harminckettedik fejezet

Nem hagyom, hogy

megtörjenek

1793 októbere

‒ Szűkében vagyunk az időnek ‒ mondja Chauveau-Lagarde

igazán sajnálom.
Elnézem, ahogy körbepillant a cellában, megnézi magának az
őröket, kivált Madame Harel hívja fel magára a figyelmét, ki most
is morgolódik, mint mindig.
‒ Ne remélje, hogy magunkra hagynak minket ‒ mondom az
ügyvédnek. Most veszem csak észre, milyen határozott arca van,
látszik rajta, hogy a feladatot, amit a Forradalmi Törvényszék
rábízott, nem veszi tréfára, sőt, inkább a minden eddiginél
komolyabb kihívást látja benne. Tudja, hogy a helyzetünk
gyakorlatilag reménytelen, ennek ellenére azonban a lehető
legjobb védelemben kíván részesíteni.
Elnézem az arcát, ahogy a vádiratot olvassa. Bár ez a Monsieur
Chauveau-Lagarde mindössze egy évvel fiatalabb nálam, mégis
hozzá kegyesebb volt a múló idő, mint énhozzám.
‒ A törvény úgy rendeli, hogy felolvassam a vádiratot, ezáltal a
vádlott, vagyis ön, teljes mértékben megismerheti az ön ellen
felhozott vádakat ‒ magyarázza az ügyvéd, hűvös nyugalommal,
mintha nem is élet-halál, pontosabban csak halálkérdés volna,
amit felolvas. ‒ A rendelkezésre álló dokumentumok vizsgálata ‒
kezdi s rázendít. Elsőnek egy sor korábbi francia királynőről,
kikhez a vádirat szerint hasonlítanék, Messalinától a Medici-
uralkodónőkig. Terebélyes a lista, kivált, hogy szerkesztői
nagyvonalúan átugrottak bizonyos tényeket, például azt, hogy
Messalina nem francia volt, hanem az ókori Róma lakója, és még
számos szörnyeteg (a vizigót Brunhilda vagy a kegyetlen, szadista
Frédégonde, a Meroving-házi királynő) akkor élt, mikor a mostani
Ausztria vagy Franciaország a világon sem volt.
‒ Sajnálom, madame, így írja elő a törvény, fel kell olvasnom, az
elejétől a végéig ‒ köti az ebet a karóhoz az ügyvéd, majd bosszús
bólintásom után folytatja. ‒ Amiképp a fent említett királynők,
kiknek nevét azóta is örökkön izzó gyűlölet övezi, Capet özvegye,
Marie Antoinette, amióta csak megérkezett hazánkba, egyre csak
szipolyozza a francia népet.
Ez volna a bevezetője egy bírósági dokumentumnak?
A vádirat nagyjából ugyanazt sorolja fel, amit tegnap vágott a
fejemhez a vizsgálóbíró: politikai jellegű kapcsolatomat
„Csehország és Magyarország királyával”, azaz József bátyámmal,
kinek tehát milliókat küldtem volna; az „orgiát”, amit 1789-ben
rendeztem, midőn egy flamand regimentet fogadtunk Versailles-
ban, nem sokkal azelőtt, hogy a nép megrohamozta a kastélyt;
megismétli a rágalmat, hogy felelős volnék számtalan hűséges
hazafi lemészárlásában (milyen szemérmetlenül forgatják ki a
tényeket!); s végül, hogy elárultam Franciaország hadititkait az
ellenségnek.
‒ Szép kis ügyvéd volnék, ha hagynám, hogy meglepődjék a
kihallgatás alatt ‒ mondja Chauveau-Lagarde, szemlátomást
feszengve ‒, mégis, vérzik a szívem, hogy ilyen rágalmakat kell az
ön fejére olvasnom. És csak most térek rá Jacques Hébert
vádpontjára. Így hangzik: Capet özvegye olyannyira kivetkőzött
minden emberi érzéséből, hogy anyai mivoltáról megfeledkezve
áthágta a természet állította korlátokat, fajtalankodott saját fiával.
Ez utóbbi, Capet Lajos Károly, irtózva említi fel nevezett
eseményeket.
Ezt alig merem megérteni: ez a hitvány Hébert azt állítaná, hogy
megerőszakoltam a fiamat? És hogy Lajos Károly ezt meggyónta
volna neki? Könnyek kínozzák a szemem.
‒ Hát persze, hogy egy szó sem igaz ebből! ‒ kiáltok fel. ‒
Hogyan hihetné el bárki is ezt a gyalázatos hazugságot?
‒ Akkor készüljön fel, hogy a bíróság előtt tönkrezúzza a vádat
‒ vágja rá Chauveau-Lagarde. ‒ Ahogy a most következőt is, mely
nem kevésbé nevetséges ‒ igazítja meg az orrán a szemüvegét. ‒
Capet özvegye olyan mélyre süllyedt végül a züllés mocsarában, hogy
nem átallott önmagáról gúnyiratokat szerkeszteni és gúnyrajzot
készíteni, azokat kinyomtatni s terjeszteni. E rajzokon
visszataszítóan ledér pózokban ábrázolja magát, éspedig azért, hogy
a külföldi hatalmak azoktól feltüzeltetvén abba a tévhitbe essenek,
hogy a franciák durván félreismernék az ő jellemét. Ezenfelül Capet
polgártársnő a valódi szerzője De Lamotte’Valois grófnő állítólagos
emlékiratainak, melyekből fény derül az egykori királyné szűkölő
kéjvágyára, mégpedig mindkét nem iránt, ideértve a szenvedélyes
szapphói viszonyt a királyné és a grófnő között.
‒ Micsoda képtelen hagymáz! ‒ kapom a szám elé a kezem
rettenetemben. ‒ Csak nem képzelik, hogy józan ítéletű férfiak
lenyelik ezt a rakás képtelenséget?
De alig hagyják el ezek a szavak a számat, már rá is döbbenek a
válaszra. Oly sokáig hitegették a francia népet mindeme
szörnyűségekkel, hogy immáron akármit elhinne rólam; hogy én,
egyedül én vagyok az oka, hogy az ország csődbe jutott; hogy a
testi kéj szukája volnék; hogy férjem minden lépését én
ellenőriztem; hogy zsákszámra küldtem az aranyat az osztrák
császárnak; sőt, még azt is, hogy én tanácsoltam volna az
éhezőknek, ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot. Holott ennek,
akárhogy csűrjük-csavarjuk is, semmi értelme, ráadásul egyáltalán
nem illik hozzám, hogy ily szívtelenül beszéljek.
Chauveau-Lagarde is bosszúsan csóválja a fejét, miközben a
vádiratot olvassa, annak hangvétele pedig kifejezetten
megbotránkoztatja. Sajnálom, de én egyáltalán nem érzem
meglepve magam.
‒ Gyűlölnek engem, monsieur, mégpedig oly szenvedéllyel,
aminek, azt hiszem, nincs párja ezen a világon. Engem szánnak a
bibliai bűnbaknak, kit halálra ítélhetnek mindama bajokért,
amelyek az országot sújtották.
‒ Az első tárgyalást holnap reggelre tűzték ki ‒ önti el az
ügyvédet a kétségbeesés ‒, de ezzel a szerteágazó vádirattal
megküzdeni nehezebb, mintha hegyeket kellene odébb tolnunk,
nekem és a kollégámnak, Tronson Docoudray úrnak. Ő is
Párizsban működik, mint avocat, köztiszteletnek örvend, mégis ez
a feladat, ráadásul holnap reggeli határidővel, ami egy
Herkulesnek is becsületére válnék. Hetekbe telne, míg egyáltalán
átlapozhatnánk ‒ túr bele finoman púderezett, barna hajába
Chauveau-Lagarde. ‒ Az lenne a leghelyesebb, madame, ha
kérelmet nyújtana be, hogy halasszák el három nappal az első
tárgyalást. Annyi a legkevesebb, hogy átnyálazhassam ezeket az
iratokat, és előkészíthessem a védőbeszédemet.
‒ És kinek nyújtsam be a kérelmemet?
‒ A Konventnek.
‒ Nem, azt soha! Erre képtelen volnék! Hiszen amúgy is az ő
kezükben van minden aduász, és még én alázkodjak meg előttük?
‒ Ez most nem lehet döntő szempont, madame ‒ nézi végig,
ahogy küszködöm a lelkiismeretemmel. ‒ Ha nem önmagáért, hát
legalább gondoljon a fiára és a leányára!
Nos, hamar sikerült rátalálnia az Achilles-sarkamra. Tollat és
tintát nem tarthatok magamnál, de az ügyvédem hozott magával
egy hordozható írótáblát, így aztán papírt és tollat ragadok. Végül
is a gyermekeimnek tartozom ennyivel, meg kell engednem az
ügyvédemnek, aki alig néhány órája kapta a megbízatását, hogy
megtegyen mindent, ami lehetőségében áll, és igazságot
szolgáltasson az anyjuknak.
A kérelmet Robespierre kezéhez címzem, de, arra az esetre, ha
nem kapnék választ, a két ügyvéd egész éjjel dolgozik a tárgyalás
előkészítésén. Szerencsés vagyok, hogy így tettek, mert tényleg
nem kapok választ, így másnap, október 14-ének reggelén ismét a
Nagy Tanácsteremben találom magam. Rosalie segít belebújni a
fekete gyászruhába, amelyet Mademoiselle Bertin varrt nekem, s
Madame Larivière oly sok szeretettel javított meg. Ősz hajamat
frissen mosott fehér fejkendő alá gyömöszölöm, melyhez Rosalie
csinos kis fekete gyászfátylat illesztett.
‒ Szörnyen sápadt ma, madame ‒ elégedetlenkedik eközben a
lány.
‒ Mert nagyon vérzek ma reggel ‒ vallottam meg neki. ‒
Ráadásul immáron negyedik napja.
‒ Ha szükség van rá, feltéphetem önnek egy másik ingemet is ‒
halkította le még jobban a hangját Rosalie. ‒ Nem tudhatja,
meddig kell a teremben maradnia, és hiába fekete a ruhája, azért
mégis okosabb lenne elkerülni a… ‒ Itt elpirul, s az eddiginél is
halkabban, már-már suttogva folytatja. Látom rajta, hogy restell
efféle intimitásokról beszélni Franciaország egykori királynéjával
‒ …a baleseteket.
‒ Mennyi időnk van még? Tudja, tőlem elvették az órámat.
‒ Ne féljen, sietek ‒ biztosít a lány.
Így aztán erszénykémben Rosalie ajándékával indulok útnak: a
lány a saját ingét áldozta fel, hogy legalább valamennyivel
nyugodtabban vészelhessem át a napot, amely minden bizonnyal
életem legkeservesebbike lesz, legalábbis a férjem halála óta.
Két ügyvédemtől közrefogva lépek a tanácsterembe. Chauveau-
Lagarde ma királykék zekét vett fel, Tronson egy palackzöld kabát
mellett döntött. Hogy szándékosán-e vagy sem, csak találgatni
tudom: a kék jelentése egyértelmű, a zöld viszont az utóbbi
időkben az ellenforradalom színe lett.
Az öt bíró meg a tizenkét esküdt alakja szinte eltörpül a terem
fenséges boltívei és aranyozott gót oszlopai alatt. A forradalmárok
nem vették maguknak a fáradságot, hogy átfessék a kék és vörös
oszlopokat ékesítő aranyliliomokat, ám a terem díszítése szinte
teljesen eltűnik a mindkét szintet zsúfolásig megtöltő
kíváncsiskodók mögött. Sosem láttam még, hogy ennyi bonnet
rouge szorongjon egy és ugyanazon fedél alatt. A sok tricoteuse
úgy szorong, hogy a könyöküket is alig tudják mozdítani, holott,
gondolom, a tárgyalásom ideje alatt is kötögetni akarnak, mint
ahogy a Place de la Révolution egész napos kivégzéssorozatait is
így szorgoskodva ülik végig. Ráadásul a szerencsésebbjei egészen
közelről láthatnak: a vádlotti emelvényt mindössze egy hitvány kis
fakorlát választja el az első padsortól.
Először a tanúk számára fenntartott, keményfából ácsolt
székhez vezetnek. Lajos még kárpitozott karosszéket kapott,
midőn az ő perét tárgyalták. Hiába, bukásunkban sem lehetünk
egyenlők. A forradalom élharcosai őt azért akarták elpusztítani,
mert a királyság megtestesítőjét látták benne, azét az intézményét,
mely évszázadok hosszú során át tette rabszolgává a népet, míg
engem azért, mert a nemzet ősellenségének tartanak.
Monsieur Chauveau-Lagarde egy papírcetlit ad a kezembe, az
esküdtszék tagjainak foglalkozását írta fel rá. A köznépből
válogatták össze őket, ahogyan az Amerikában szokás. Az
esküdtek éppen olyanok, mint mi, vallják az óceánon túli új nemzet
fiai; de az itteni esküdteket aligha mondanám egyenlő társadalmi
állásúnak Ausztria nagyhercegnőjével és Franciaország
királynéjával. Mialatt Fouquier-Tinville, a közvádló, a vádiratot
olvassa fel, végigolvasom a papírcetlit. Azt látom, hogy mindegyik,
az egyetlen dAntonelle márkit kivéve, aki tagja volt a Rendi
Gyűlésnek, s kezdetektől fogva támogatta a forradalmat,
Fouquier-Tinville és Robespierre odaadó híve. A másik tizenegy
esküdt a polgárság sorait képviseli, ha nem a kétkezi munkásokét.
Van köztük sebész, könyvárus, parókakészítő, cipészmester,
kávéház-tulajdonos, árverési kikiáltó, ács, egy levitézlett ügyész és
egy újságíró. Végigjáratom a tekintetemet a Nagy Tanácsterem
padsorain, hátha egy barátságos orcára lelek, de csalódás ér, bár
egyetlen arc mégis ismerős: az a kis szobrásznő, aki eljött
megbámulni a Conciergerie-be. Most is úgy fürkészi az arcomat,
mintha a portrémat akarná megrajzolni.
Zsebre gyűröm a papírt. Fouquier-Tinville, hosszú, horgas
orrán a cvikkerével, még ekkor is a vádiratot olvassa. Ülök
mereven, kifejezéstelen arccal, miközben csak úgy zúdulnak az
ellenem felhozott vádak ‒ csupa nevetséges ostobaság ‒ a
vérszomjas nézőseregre. Elkapom Chauveau-Lagarde
aggodalmaskodó pillantását, melyet a jobb kezem felé vet, és
ekkor veszem észre, hogy, elmém elkalandozván, ujjaim úgy
dobolnak a szék karfáján, akár egy clavecin billentyűin.
Hirtelen csönd üli meg a termet, ahogy Nicolas Hermann, a
vizsgálóbíró, megkezdi a kihallgatást.
‒ Vádlott, álljon fel, s közölje nevét, korát, foglalkozását!
Tisztán, de nem túl hangosan szólalok meg, hangomban nyoma
sincs érzelemnek. Fázom, és az ajkam is kiszáradt.
‒ Ausztriai és Lotaringiai Mária Antónia volt a nevem, midőn
ebbe az országba érkeztem, hogy férjhez menjek. Özvegye vagyok
Franciaország egykori királyának, akit önök Capet Lajos néven
emlegetnek. Jelenleg harminchét éves vagyok. ‒ És, bár ezt már
nem teszem hozzá, nem remélhetem, hogy élve ébredek fel a
harmincnyolcadik születésnapomon, november másodikán.
Mielőtt még a további kérdéseket feltennék, az ügyész ismerteti
a vádeljárást. Chauveau-Lagarde úgy értesít, hogy negyvenkét
tanút kívánnak beidézni ellenem, de lesz rá lehetőségünk, hogy mi
is feltegyük nekik a kérdéseinket. A kihallgatások és a
keresztkérdések minden bizonnyal órákig is eltartanak majd.
Egyre erősebben érzem, hogy szinte dől belőlem a vér, tudom,
hogy sápadt és gyönge vagyok, hála a vérveszteségnek ‒ ám
eltökéltem magam, hogy egy percre sem mutatom ki esendő
mivoltomat a per során. Egy Habsburg ül a vádlottak padján, egy
Bourbon! Kerül, amibe kerül, mindenáron meg kell őriznem a
méltóságomat.
Védőim valamelyes megkönnyebbülésére Fouquier-Tinville
vádirata meglehetősen szervezetlen benyomást kelt, fütyül az
időrendre, és az ellenem megidézett tanúk, kiknek nem vizsgálták
meg a szavahihetőségét, mindenféle képtelenségeket hordanak
össze, hol hallomás alapján, hol meg csak úgy, a hasukra ütve
tanúskodnak.
Tanúskodni szólítanak egy cselédlányt Versailles-ból, a neve
Reine (Királynő! Még mit nem?) Milliot. Én alig emlékszem rá; ő
viszont elmeséli az esküdteknek, hogy 1788-ban hallotta, amint De
Coigny herceg azt mondja valakinek ‒ hogy kinek, arra már nem
emlékszik ‒, hogy kétszázmilliónyi Lajos-aranyat küldtem József
bátyámnak, a császárnak. Két újabb tanú esküszik meg rá, hogy
látták a pénzről szóló számlákat.
‒ Mikor s hol látták? ‒ kérdez rá Chauveau-Lagarde. Az összes
tanú ugyanazt mormolja válaszul: arra már nem emlékszik.
Ügyvédem közli, hogy látni szeretné az ominózus számlákat vagy
legalább valamiféle bizonyítékot a létezésükről. Fouquier-Tinville
beismeri, hogy nincsenek ilyen bizonyítékai, sőt, felel ügyvédem
következő kérdésére, nem is tud róla, hogy ilyenek léteznének.
A közvádló most egyenesen felém fordul.
‒ Házasságának nem az volt a fő célja, hogy Lotaringiát, mely
már azelőtt Franciaországhoz tartozott, hogy ön megszületett,
visszacsatolja Ausztriához?
‒ Nem, monsieur, szó sincs róla.
‒ Mégis az Ausztriai és Lotaringiai Mária Antónia néven
mutatkozott be ‒ vágja ki diadalittasan Fouquier-Tinville.
Mintha nem tudnám. De ez az ember tényleg semmit sem tud a
királyi házak szokásairól?
‒ Azért tettem így, monsieur ‒ válaszolok léleknyugalommal ‒,
mert ez a nevem.
Most egy újabb polgár lép a tanúk emelvényére ‒ ennek sem
ismerős a fizimiskája ‒, és elmondja, hogy még a forradalom
kezdete előtt, az 1780-as évek második felében, éjjel-nappal
fegyver volt nálam, abból a célból, hogy meggyilkoljam Orléans
herceget.
Fouquier-Tinville most áttér állítólagos nagyzolásom témájára.
‒ Honnét származott az a pénz, amelyből felépítették és
berendezték Kis Trianon kastélyát, azon buja estélyek színhelyét,
melyeken ön istennőt játszott?
‒ Nem én építtettem azt a kastélyt, monsieur, hanem a férjem
elődje a trónon, XV. Lajos király, még akkor, amikor én még
kislány voltam, jóval azelőtt, hogy Franciaországba érkeztem.
‒ Mégis tekintélyes summákat költött a renoválására ‒ csap le
rám. ‒ Honnét szerezte rá a pénzt?
Most fedezem fel, hogy az az esküdt, akiről úgy véltem, nem
lehet más, mint az újságíró, buzgón jegyzeteli a szavaimat a
füzetében.
‒ A pénz egy elkülönített alapítványból származott, mely
alapítványt éppen az újjáépítés finanszírozása végett hoztunk
létre.
‒ Meglehetősen vagyonos alapítvány lehetett, hisz az ön kedves
kis kéjlakának újjáépítése sokba került, és sokáig is tartott.
‒ Ebben egyetértünk, Monsieur Fouquier-Tinville ‒ felelem, és
a terem egy emberként felhördül. ‒ C’est possible, hogy Trianon
rengetegbe került, jóval többe, mint amennyit én szántam volna
rá. A költségvetést nyakra-főre túllépték. És senki sem lenne
boldogabb nálam, ha végre sikerülne tisztázni, kik és mennyivel
lépték túl.
A szemem sarkából mintha egy halovány mosolyt vennék észre
egyik-másik esküdt arcán. Vagy lehet, hogy csak a csalfa remény
játszik velem, azért képzelgek? De már akárhogy is, az igazság az
én oldalamon áll, nekem semmit sem kell tennem, mindössze
kimondanom. Ha nem adom fel a küzdelmet, a közvádló sem tud
legyőzni. Ha mindvégig sikerül megőriznem a higgadtságomat, ha
makacsul bízom az igazságban, annál bosszúsabb és idegesebb
lesz Fouquier-Tinville, s így végül ő maga főz valamiféle
bouillabaisse-kotyvalékot az ellenem összehordott vádakból.
‒ És nem épp Kis Trianonban találkozott először Lamotte-
Valois grófnővel, hogy aztán ugyanott rendszeresen
találkozgasson vele?
 ‒ Soha életemben nem találkoztam ezzel a Lamotte
nőszeméllyel, monsieur.
‒ Azt állítja tehát, hogy a grófnő nem volt az ön ártatlan
áldozata a hírhedt affaire du collier idején?
‒ Nem is lehetett, hiszen, mint említettem, soha nem
találkoztunk egymással.
‒ Tehát makacsul tagadja, hogy ismerte, madame?
‒ Nem makacskodom én, monsieur le procureur. Az egyetlen,
amihez makacsul ragaszkodom, az az igazság.
Fouquier-Tinville végképp nem jut semmire azzal a vádjával,
hogy én írtam és adtam volna ki a grófnő emlékiratait. Látom,
hogy az esküdtek most már egy szavát sem hiszik, neki pedig
nincsen bizonyítéka erre az állítására sem, mint ahogy arra sincs,
hogy én lennék az engem hosszú éveken át rágalmazó, több ezer
libelles szerzője, kiadója és terjesztője. Meglehet, az esküdtek, sőt,
maga a nép is hisz eme pamfletek létezésében, ám senki sem lehet
olyan agyalágyult, hogy elhiggye, én írtam őket.
Nehezen múlik ez a nap. A Nagy Tanácsteremben összeröffent
tömeg s a szellőztetés teljes hiánya okán melegem lesz és
megszomjazom; végül Tronson, a másik ügyvéd hozat egy pohár
limonádét nekem. Ma Szent Teréz napja van: ez volt anyám neve,
ez a lányomé, és én böjtölök tisztességgel, egészen a délután
derekáig, mikor a bíróság szünetet tart, hogy az esküdtek
megebédelhessenek. Kislány koromban ezen a napon vidám
szívvel ünnepeltünk. De vajon mit szólna Maman, ha látna most?
És mit a szegény, ártatlan Mousseline?
A tárgyalás új tanúk színre lépésével folytatódik. Mindegyikük
ugyanarról beszél: a mérhetetlen összegekről, melyeket, állítják,
én fizettem Polignac hercegnőnek és családjának. Még váltókat is
adtam neki, úgymond, amellyel készpénzt vehetett fel a Civil
Alapból, azaz a polgárok adójából. Eskü alatt leszögezem, hogy
bebörtönzésem óta semmiféle kapcsolatban nem állok Polignac
hercegnővel, egyetlen levelet sem váltottunk. Feleletképpen
Hermann vizsgálóbíró kérdésére elmagyarázom: a Polignac család
annak köszönhette vagyonának növekedését, hogy tagjai fontos
állásokat töltöttek be az udvarnál. Avagy talán nem érdemeltek
volna fizetést, dacára kiválóan elvégzett munkájuknak?
Újabb tanú jön, Franҫois Tisset. Ő azt vallja, hogy többször látta
az aláírásomat különböző váltókon, mind Gabrielle de Polignac
nevére szólt, összességében mintegy 8000 livre értékben; s
nagyjából ugyanekkora összegre szóló váltókat állított ki a király
is a különböző minisztereinek.
‒ Mi volt a dátum azokon a váltókon? ‒ faggatja Tisset tanút
Chauveau-Lagarde.
‒ 1792. augusztus 10. ‒ feleli Tisset magabiztosan, még egy
vigyort is kivág az esküdtek felé. Azon kapom magam, hogy
visszatartom a lélegzetemet, nehogy kitörjön belőlem a düh.
‒ Mindegyik augusztus 10-ére? ‒ kérdez rá az ügyvédem.
‒ Nem, csak az egyik ‒ ismeri be Tisset. ‒ A többi dátumra nem
emlékszem.
Chauveau-Lagarde most felém fordul, ideje, hogy feleljek a
tanú állításaira.
‒ Nem hinném, hogy augusztus 10-én módomban állt volna
bármit is aláírni, és a férjemnek sem, hiszen ezen a napon
ostromolták meg a Tuileriák palotáját. Bennünket már reggel
átvittek a Nemzetgyűlés épületébe, ahol menedéket kaptunk,
később pedig bezártak minket az újdondászok kamorájába, a
Nagyterem mögött. Ott töltöttük az egész napot. Onnan
hurcolkodtunk át a Feuillants-kolostorba.
Az ügyvédem megkérdi a tanút, hogy kitart-e a vallomása
mellett. Tisset szeme ide-oda jár, nézi a közvádlót, bámulja az
esküdteket, az arca sápad, egyre sápad. Vajon ki fizethetett neki
ezért a sok hazugságért?
Chauveau-Lagarde ennek utána a Forradalmi Törvényszékhez
fordul, és azt kérdezi, rendelkeznek-e bármiféle bizonyítékkal a
fenti tranzakciókat illetően. Fouquier-Tinville kényelmetlenül
feszeng a székében, végül beismeri, hogy nem, a Törvényszék
semmivel sem tudja bizonyítani a vádakat. Mint ahogy azt sem,
amivel a következő tanú áll elő, hogy levelet küldtem a svájci
gárdisták parancsnokának, amelyben azt tudakoltam, számíthat-e
a monarchia az embereire abban az esetben, ha felkelés törne ki;
s amely levelet tehát még jóval a Tuileriák ostroma előtt írtam
volna, tavaly júniusban, legkésőbb augusztusban.
‒ Hol az a levél? ‒ akasztja kabátja hajtókájába a hüvelykujjait
Chauveau-Lagarde. Megfigyeltem, hogy ez a szokása, ha
támadásba lendül. ‒ A saját szemével látta? ‒ Mire a tanú, valami
egykori gyalogszolga unokafivére, aki csak úgy hallotta, ahogy
valaki erről a levélről beszél, amit tehát a svájci gárda
parancsnokának írtam, elvörösödik, és csak dadogva tudja
befejezni a vallomását.
És így megy ez egész álló nap. Az ügyészek egyik tanút állítják
elő a másik után, úgy csapják le őket az asztalra, akár az adunak
vélt kártyalapokat, csak azért, hogy az ügyvédem lesöpörje
mindegyiket. A Forradalmi Törvényszéknek egy morzsányi
bizonyítéka sincs semmire, esélyük sincs, hogy elítélhessenek. Már
persze abban az esetben nincs, ha ez valódi bíróság lenne, és nem
csupán a paródiája annak. Ha az igazság érvényre juthatna. Bár
már későre jár, egy lélek sem hagyta el a tárgyalóterem padsorait.
Késő éjszaka kerül sor a királyi család külföldre szökési
kísérletével kapcsolatos kérdésekre.
‒ Megfelel-e az igazságnak az az állítás, hogy Capet Lajos
mindenben az ön akaratának engedett, és megtett mindent, amit
ön kért tőle? Hogy ön kihasználta férje gyönge jellemét, és általa
hajttatta végre saját szörnytetteit?
‒ Sosem vettem észre, hogy férjem jelleme valóban oly gyönge
lett volna, mint aminőnek ön leírta. Hozzátenném továbbá, hogy
javasolni valamit, illetve gondoskodni valaminek a valóra
válásáról korántsem ugyanaz ‒ válaszolok.
‒ Ez nem egyezik az ön fiának vallomásával, amelyet a
Törvényszék előtt tett.
Próbálom leplezni a reszketésemet, elképzelvén, miként
bírhatták rá ezek a dühtől acsargó, ijesztő külsejű, folyamatosan
veréssel vagy valami még borzalmasabbal fenyegetődző férfiak az
én halálra rémisztett fiacskámat, hogy elismételjen bármit, amit a
szájába adtak.
‒ Nem lehetett olyan nehéz, Monsieur Hermann, egy nyolcéves
fiúcskát rávenni, hogy azt mondja, amit hallani akarnak tőle ‒
vetem oda.
‒ Ki szerezte a kocsit, amellyel szökni próbáltak?
‒ Egy külföldi ‒ felelem az igazságnak megfelelően, bár
némiképp kitérően.
‒ Milyen nemzetiségű?
‒ Svéd ‒ vágom rá habozás nélkül, bár a gyomrom is
beleremeg az aggodalomba.
 Hermann úgy csap le rám, ahogy a macska szokott az egérre.
‒ Nemde, Axel von Fersen gróf volt az illető, aki akkoriban
Párizsban lakott?
‒ Oui, monsieur.
Erre, bár ezt végképp nem vagyok képes felfogni sem, ebben a
tárgykörben a kihallgatás véget ér. De mintha elvágták volna! Nem
kíváncsiak rá, hogy honnét került pénz az utazás költségeire, nem
érdekli őket, miféle kapcsolatban álltam a gróffal. Sehogy sem
értem: a Forradalmi Törvényszék hetet-havat összehord rólam,
számolatlanul sorolják ellenem a vádakat, amelyekre semmi
törvényes bizonyítékuk nincs, de amint valódi életem valódi
tényeire fordul a szó, azonnal vakká, süketté és némává lesznek.
Egy röpke, ám örömteli pillanatra úgy érzem magam, mintha
meleg, illatos fürdőbe merülnék, és minden félelmem feloldódna
benne.
Végül, tizenegy óra tájban, Fouquier-Tinville az asztalra csapja
a kalapácsát, és bejelenti, hogy a további tanúk meghallgatását
holnapra halasztja, reggel nyolc órai kezdettel. Mire
visszakísérnek a cellámba, éjfél is elmúlik. Rosalie egy tányér forró
erőlevessel vár.
‒ Nincs étvágyam ‒ mondom neki, miközben kifűz a ruhámból.
‒ De hisz jóformán egy falatot sem tetszett enni, pedig hát
szükség lesz az erejére, madame ‒ feleli a lány. Bájos, ahogy
gondoskodni igyekszik rólam. Ha egy kicsit magasabb társadalmi
rétegbe születik, ez jut az eszembe, hercegnővé koronáztatnám, s
az ő gondjaira bíznám gyermekeimet.
‒ Maga túlságosan is jó hozzám, Mademoiselle Lamorlière ‒
sóhajtok fel.
‒ Csak amennyire ön megérdemli, madame ‒ önti el a halovány
pír Rosalie széles arcát.
Hamar eljön a reggel, túlságosan is hamar. Ahogy leülök
rendbe hozni magamat a tükör elé, melyet Rosalie adott, alig
ismerem fel az arcot, amit látok benne. Sírástól duzzadt
szemhéjak, körülöttük vörös, feketével szegélyezett karikák, a
fáradtság és a kialvatlanság sebhelyei. Szám, mely valaha
csábosán csücsörített, most repedezett és színtelen. Bőröm,
amelyről az udvari festőnő, Madame Vigée-Lebrun egy ízben úgy
nyilatkozott, hogy képtelenség olajba álmodni áttetsző derengését,
elveszítette a fényét. Hajam töredezett és szinte teljesen ősz. Bár
harmincnyolc éves sem vagyok még, mégis öregebbnek látszom,
mint anyám, midőn hatvanhárom évesen eltávozott közülünk.
Ha lehetséges, a Szabadság Csarnokába ‒ azt hiszem, ez az
elnevezés Franciaország legégbekiáltóbb ellentmondása ‒ még
több ember ‒ ez pedig a második nap ‒ zsúfolódott be, mint
tegnap. Orrom azonnal elfacsarodik, mihelyst őreim odakísérnek a
minden vendégszeretettől mentes faszékhez. A Nagy Tanácsterem
száz és száz mosdatlan hónaljtól és koszlepte ruhától bűzlik, meg
mindattól az utcai szeméttől, mely a száz és száz facipő talpára
tapadt, míg gazdáik ideértek.
A vizsgálóbíró azzal kezdi perem tárgyalásának második napját,
hogy elrendeli, nyissák ki a „tárgyi bizonyítékokat” tartalmazó
zacskót, melyet magammal vittem a Temple börtönéből a
Conciergerie börtönébe. Valójában azokat az emléktárgyaimat
szórják ki az asztalra, amelyeket még nem koboztak el tőlem:
Lajos egy hajfürtje és a két gyermekemé, két miniatúra, az egyik
De Lamballe hercegnő portréja, a másik egy gyermekkori
barátnőmé, akiből azóta Hessen-Darmstadt őrgrófnője lett; egy
jegyzetfüzet, benne Brunier doktor és egy mosónő címével; végül
pedig egy darabka papír, rajta „rejtélyes számításokkal”.
‒ Az a fiam számtanleckéje ‒ világosítom fel az ügyészeket ‒, se
több, se kevesebb. Ez volt az első lecke, amelyben hibátlanul
megoldott minden feladatot. Én meg, amilyen büszke anya vagyok,
megtartottam emlékbe, mert én az ő korában szörnyűségesen
figyelmetlen diák voltam.
Most Jacques Hébert lép fel a tanúk emelvényére, és
megesküszik, hogy az igazat vallja, a teljes igazat és csakis az
igazat. Mindazonáltal egy meglehetősen merész állítással kezdi a
vallomását.
‒ A vádlott jóval több büszke anyánál ‒ jelenti ki, és eközben
baljós fények gyúlnak fel a szemében. Először is leszögezi, hogy az
a kis Szent Szív-érme, amit a holmijaim között találtak, valójában
közismert ellenforradalmi jelkép, tehát már önmagában is
bizonyítéka javíthatatlan monarchista mivoltomnak, akárcsak az,
amit ezután említ: hogy a férjem halála után a fiamat ültettem az
asztalfőre, s ragaszkodtam hozzá, hogy elsőnek, lévén ő a király,
őt szolgálják ki.
 Hébert egy pillanatra kiesik a szerepéből, és kénytelen
bevallani, hogy nem volt szemtanúja a jelenetnek. Felhorgad
bennem a méreg, de tudom, hogy nem szabad kimutatnom.
‒ A Temple-ban, miután a királyt kivégezték, nem voltak
szolgáink ‒ mondom nyugodtan ‒, és az az igazság, hogy a fiamat
az asztal végére ültettem, és én magam szolgáltam ki.
Hébert értetlenül bámul rám, de csak egy pillanatra, aztán
máris megtalálja a hangját.
‒ A vádlott, védői segítségével, minden vádra, amelyet
felhoznak ellene, bizonyítékot követel. És minden alkalommal
kiderül, hogy az ügyésznek nincs mit felmutatnia. Én azonban a
vizsgálóbíró és a közvádló rendelkezésére bocsátottam egy
okmányt, amelyet a vádlott fia, Capet Lajos Károly írt alá a saját
kezével. Ebben leírja mindazokat az ocsmány és szégyenletes
praktikákat, melyekre az anyja és a ci-devant hercegnő, Élisabeth
oktatták ki, hogy aztán ezeket hol önmagán gyakorolja, hol pedig
saját anyja, illetve nagynénje közreműködésével zajlottak fenti
pollution indécentes. A vallomásban elolvashatjuk, mire
kényszerítette anyja és nagynénje a gyermeket: hogy feküdjön le
kettőjük közé, és szerezzen gyönyört nekik a legocsmányabb,
legerkölcstelenebb módokon.
Hogy bevezetőjének végére ért, Hébert egy papírlapot ránt elő
a kabátja zsebéből, és kigöngyölíti. A papíron néhány bekezdés
olvasható, szemlátomást egy felnőtt kézírásával, az alján pedig
fiacskám gyermekies, kacskaringós betűivel a neve: Capet Lajos
Károly.
Az egész terem elnémul döbbenetében. Ez a vád engem is
elborzaszt a szó szoros értelmében, nincs ennél szörnyűbb
rágalom egy anyával szemben. Hébert azonban még korántsem
fejezte be.
‒ Véleményem szerint a vádlott ezen a módon kívánta
tökéletesen a hatalmába keríteni a gyermek lelkét, hisz azt
tervezte, hogy amikor majd visszaszerzi számára a trónt, akkor ő
legyen a régens, olyan, aminő Medici Katalin volt a maga idejében,
s ebből a célból igyekezett uralma alá hajtani gyermeke testét és
lelkét egyaránt, hogy az semmit se legyen képes megtagadni tőle.
Okádnom kell. Látom, hogy még a démoni Fouquier-Tinville is
elszörnyed, hiszen ő is látja az esküdtek döbbent arcát, még
hírhedett szemöldöke is összeborzolódott. Hébert ezúttal túl
messzire ment. Az esküdtek tisztában vannak vele, hogy az
életükkel játszanak, ha nem találnak bűnösnek, de azért egyikük
sem olyan gyengeelméjű, hogy minden képtelenséget elhiggyen.
‒ Mi felelnivalója van a vádlottnak a most elhangzottakra? ‒
bírja végül szólásra magát Hermann polgártárs.
‒ Nincs tudomásom a Monsieur Hébert által említett
eseményekről ‒ válaszolom dühtől remegve.
A vizsgálóbíró, úgy tűnik, beéri ennyivel. Ha jól értelmezem az
arcvonásait, az járhat a fejében, hogy hiába meleg ez a vas, jobb,
ha nem üti tovább, mert a végén még a vádat sebzi meg vele.
Ekkor azonban szólásra emelkedik az egyik esküdt.
‒ Elnök polgártárs, felhívom a figyelmét, hogy a vádlott még
nem válaszolt Hébert polgártárs vádjára a fiával és önmagával
kapcsolatban.
A vizsgálóbíró bosszús pillantást vet összekulcsolt kezeire, az
arcára fintor ül ki. Egy esküdt azt kívánja, hogy válaszoljak, neki
tehát nincs más választása, mint helyt adni a kérelemnek.
Szivárog, szinte ömlik belőlem a vér, s alig aludtam valamit.
Mégis, perem második napján, most először felállok, hogy
szembeszálljak minden eddigi vádak legostobábbikával,
legaljasabbikával.
‒ Ha idáig nem válaszoltam, az azért volt, mert maga a
természet tiltja, hogy választ adjunk efféle rágalmakra egy anya
ellen ‒ kiáltom izzó szenvedéllyel, haraggal és kimondhatatlan
fájdalommal a hangomban. Hátrafordulok, hogy végignézzek a
közönségen: a sok sans-culotte s a tricoteuses, kik még a
kötögetést is félbehagyták, a fiatal szobrászlány, a kofák, a
poissardes ‒ csupa névtelen arc, mindegyik valósággal issza a
szavaimat, és ahogy a szemükbe nézek, kis híján én magam is
könnyekre fakadok. ‒ Kérem a teremben ülő anyákat, hogy
álljanak mellém.
A Nagyterem másodjára is döbbenten elhallgat, szinte érezni a
feszültséget a padsorok fölött. És ekkor, mintha egy karmester
intené be, lábra kap a mormolás. Többségük velem rokonszenvez,
ám egy hang túlszárnyalja az összes többit.
‒ Nézzétek, milyen büszke!
Hogy ezt dicséretnek szánta vagy szidalomnak, nem tudom
eldönteni.
‒ Csak nem válaszoltam túl méltóságteljesen? ‒ súgom oda az
ügyvédemnek.
‒ Csak maradjon hű önmagához, akkor nem hibázhat, madame
‒ súgja vissza Chauveau-Lagarde. És mielőtt az új erőre kapott
Fouquier-Tinville elküldhetné a tanúk emelvényéről Hébert
polgártársat, az ügyvédem felteszi a keresztkérdéseket. ‒
Átnézvén mindazokat az iratokat, amelyeket az ügyészség még a
tárgyalás kezdete előtt a rendelkezésemre bocsátott, azt láttam,
hogy Capet Lajos Károly nővérét és nagynénjét is kihallgatják az
incesztussal kapcsolatos vádpont ügyében. Így van?
‒ Oui, Monsieur Chauveau-Lagarde ‒ ismeri el Hébert.
‒ Alá is írták a vallomásukat?
‒ Igen, aláírták.
‒ Itt van ez a vallomás önnél, és ha igen, volna szíves átadni,
hogy kivizsgálhassák?
Jacques Hébert egy keserves fintorral az arcán a kabátjába
nyúl. Két iratot nyom Chauveau-Lagarde kezébe, de mintha azt
remélné, hogy a puszta érintésük megégetné az ügyvédet, aki
most kigöngyölíti az első iratot.
‒ Ez volna tehát Mária Terézia, Capet Lajos Károly nővérének
vallomása?
Hébert igent bólint, felső ajkát gúnyosan begörbíti, az
ügyvédemet azonban nem zavarja meg vele.
‒ Jól olvasom, hogy Mária Terézia úgy vallott, miszerint nincs
tudomása az ön által felemlített cselekményekről? Hogy sosem
volt jelen a szobában, amikor ilyesmikre sor került? Hogy az öccse
sosem számolt be neki efféle eseményekről? ‒ Most a másik iratba
pillant bele. ‒ Ez pedig, ugyebár, Madame Élisabeth vallomása,
igaz?
Hébert újra igent bólint.
‒ Ebben ‒ folytatja az ügyvéd ‒ határozottan tagadja az
incesztusra vonatkozó vádakat, amelyeket ön említett, sőt, azt
mondja, mindez a képzelet terméke, mely a valóságban sosem
történt meg. Ez itt, ugyebár, a vallomása, az aláírása fölött, jól
látom?
Hébert elbukott. Hermann és Fouquier-Tinville nem is lehetne
kétségbeesettebb. Látom rajtuk, azon törik a fejüket, hogy miként
kerekedhetnének ismét felül rajtam, bár tudom azt is, hogy halálos
ítéletemet már rég eldöntötték, de most mégis imádkozom, hogy
ennek a két, véget érni nem akaró napnak az legyen a
végkimenetele, hogy gyermekeimmel együtt száműzetésre ítélnek.
A nép vágyát, hogy bíróság elé állítsanak, kielégítették. Mit
kívánhatnak még?
Éjfél is elmúlik, mire az ügyész felvezeti az utolsókat a
megidézett 141 tanúból. Végül Fouquier-Tinville megkérdezi, hogy
van-e még valami mondanivalóm a védelmemre. Feltápászkodom
a székből. Remegnek a lábaim, a karfába kell kapaszkodnom, hogy
össze ne essek. Ahogy végre sikerül talpra evickélnem, ismét
érzem, ahogy szivárog belőlem a vér. De most már csak néhány
perc erejéig kell megőriznem a méltóságomat. Most nem eshetek
össze. Itt nem. Miután sikerült összeszednem a gondolataimat,
beszélni kezdek.
‒ Tegnap még nem tudhattam, kik lesznek a vád tanúi, és miket
kell majd hallanom magamról. Nos, senki egyetlen jó szót sem
szólt rólam. Én magam is csak annyit mondhatok, hogy mindössze
a felesége voltam XVI. Lajosnak, és mindig meg kellett hajolnom az
akarata előtt, mert így diktálják a házassági kötelék törvényei és
így a Bourbon-ház szokásai.
Ezekkel a szavakkal a védelem munkája véget ért.
‒ Fáradtnak látszik ‒ súgom Chauveau-Lagarde fülébe: ő nem
kapott lehetőséget rá, hogy válaszoljon a védőbeszédemre.
Fouquier-Tinville azonnal elrendeli, hogy tartóztassák le, és
ugyanerre a sorsra jut a társa, Tronson Docoudray is.
Tehetetlenül a tenyerembe temetem az arcomat. Mintha saját
kezemmel szövegeztem volna meg a halálos ítéletüket.
Nem lehetek ott, mikor a vizsgálóbíró felolvassa a vádbeszédét
az esküdteknek. Egy előszobában ülöm végig ezt az eseményt, De
Busne, a Nemzeti Gárda hadnagyának felügyelete alatt, míg
Hermann polgártárs négy kérdést tesz fel az esküdtszéknek.
Mindegyik ahhoz az egy vádhoz kapcsolódik, amelynek
értelmében elárultam a Francia Köztársaságot, külföldi
hatalmakkal, Franciaország ellenségeivel szövetkeztem; bár a
Forradalmi Törvényszéknek erre sincs bizonyítéka. Jacques
Hébert vádja az incesztusról elbukott, ahogy az összes többi
vádpont alól is felmentenek.
 Iszom egy pohár vizet, mielőtt meghallgatnám az ítélethirdetést.
Legalább elfoglalhatom valamivel a kezemet. Egy esetlen leányzó,
akit soha korábban nem láttam, egy tányér levest hoz.
‒ Mademoiselle Lamorlière azt mondta, én is elhozhatom
magának az erőlevesét, ha már egyszer annyira látni akartam
magát ‒ dadogja, mintha még mindig Franciaország királynéjának
színe előtt állna. Oly heves igyekezettel próbál kiszolgálni, hogy a
leves felét kilöttyenti, a javát a padlóra, de a kötényére is jut belőle
egy jókora folt.
A tányérért már maga Rosalie jön.
‒ Azt mondják, olyan okosan tetszett nekik válaszolni, mint egy
angyal ‒ igyekszik bátorítani. Összepréseli az ajkát, pislog, nehogy
kibuggyanjon belőle a sírás. ‒ Lehet, hogy csak száműzetésre ítélik
‒ teszi még hozzá, aztán kezében az üres tányérral elinal.
Október 16-án hajnali négy órakor rendelnek vissza a Nagy
Tanácsterembe.
‒ Vádlott, üljön le, és hallgassa meg az esküdtek döntését ‒
zendít rá Fouquier-Tinville. Az esküdtszék elnöke, d’Antonelle
márki feláll. Mindössze egyetlen szót ejt ki a száján.
‒ Bűnös.
Szinte bénultan hallgatom, ahogy a közvádló halált kér a
fejemre. Hermann polgártárs felpattan.
‒ Az ítéletet ki kell nyomtatni, és ki kell függeszteni szerte a
köztársaságban ‒ rikkantja diadalittas hangon ‒, hogy nevezett
Marie Antoinette, Capet Lajos özvegye, a Place de la Révolution
vesztőhelyén nyilvánosan kivégeztessék, mégpedig a mai napon,
pontosan délben.
Amikor ezt meghallom, hirtelen zaj támad a fejemben. Minden
elhomályosul a szemem előtt. Busne hadnagy, látván, hogy
megtántorodom, ahogy felállok a székemből, lovagiasan a karját
nyújtja, hogy kivezessen a Nagy Tanácsteremből. Másik kezében
fekete, kétszarvú kalapját szorongatja. Jelen körülmények között
az, hogy fedetlen fővel áll mellettem, az irántam érzett tiszteletéről
tanúskodik.
Ahogy elérjük az udvarra levezető csigalépcső tetejét, hirtelen
elsötétül előttem a világ.
‒ Nem látom, hová lépek! ‒ kiáltok fel rémülten. A következő
pillanatban már a lábam is kicsúszik alólam, s kis híján
előrebukok. A hadnagy elkapja a könyökömet.
‒ Ne féljen, madame, nem hagyom, hogy elessék. Nem lesz
semmi baj, én majd segítek!
‒ Merci, monsieur ‒ felelem halkan ‒, de nem hiszem, hogy ezek
után bárki is segíthetne rajtam.
 Harmincharmadik fejezet

Adieau à tout le monde

1793. október 16.

Két gyertyát meghagytak a cellámban, gondolom, kivételes

kegyként a halálraítéltnek. Ahhoz épp elég fényt adnak, hogy
papírra vessem búcsúmat, mert szintén kivételes kegyként tollat
és tintát is kaptam a nemzettől. Régen vártam már erre a
pillanatra, mégis, most, midőn eljött, sehogy sem értem, hogy
miért ilyen hamar. Ahhoz sosincs elég idő, hogy istenhozzádot
mondjunk; és sokan vannak, akiktől sohasem leszek képes örökre
elbúcsúzni, azok, akik a legkedvesebbek voltak a szívemnek. Vagy
azért nem, mert előttem indultak útnak, vagy azért, mert veszélybe
sodornám őket az istenhozzáddal. Maman és Papa. A gyermekeim.
Lajos. Lamballe és Polignac. Axel.
Most szidalmazhatnám magamat, amiért fittyet hánytam Papa
tanácsára, melyet Maman osztott meg velem egy másik búcsú
napján, amikor a kezembe nyomta, hogy azt olvasgassam az úton
Bécs és Versailles között. Papa, aki túl korán, túl fiatalon ment el,
gondoskodott róla, hogy mindegyik gyermeke kapjon egy
másolatot a naplójából. Kétszer egy évben szánj időt rá, hogy
felkészülj a halálra ‒ figyelmeztetett minket. Miféle butaság ez,
gondoltam akkor, tizennégy éves kislányként, míg az előttem álló
fényes jövő térképét böngésztem!
Már hajnalodik, mikor nekilátok az utolsó levélnek. Félek,
sosem jut Mousseline és Lajos Károly kezébe, így aztán Madame
Élisabeth lesz az, akinek utoljára kiöntöm szívemet, akinek
elárulom gyermekeimmel kapcsolatos reményeimet, fájdalmaimat
és gyászomat.
A toll úgy szalad a papíron, mintha Isten vezetné a kezem.
Lehet, hogy így is van, mert néha nem is látok a könnyeimtől, s
ilyenkor pacákkal pettyezem tele a papírt, akárcsak kisdiák
koromban.

Épp most ítéltek halálra. Én nem szégyellem ezt, habár ez a sors

eddigelé bűnözőknek volt fenntartva. De így legalább hamarosan
újra együtt lehetek az ön fivérével. Akárcsak ő, ártatlanul halok meg
én is; és remélem, hogy éppen oly erős leszek majd, mint amilyen ő
volt, egészen az utolsó pillanatig.
Nem veszítettem el a nyugalmamat, senkinek nincs oka erre,
akinek tiszta a lelkiismerete. Legnagyobb fájdalmam az, hogy
magukra kell hagynom szerencsétlen gyerekeimet: ön is tudja, hogy
csakis őértük éltem, és természetesen önért, drága, jóságos nővérem,
ön feláldozott mindent, hogy velünk lehessen, én pedig mindenkor
erőt meríthettem az ön barátságából. S micsoda rettenetes
körülmények között kellett búcsút mondanunk egymásnak! Perem
tárgyalása közben értesültem, hogy ‒ hélas! ‒ leányomat
elszakították öntől. Szegény gyermek! Neki nem is merek írni, amúgy
sem hiszem, hogy megkapná a levelemet.
Igaz, abban sem lehetek biztos, hogy ez a levél eljut az ön kezéhez.
Isten áldását kérem önre, ahogy a gyermekeimre is. Remélem, egy
napon, mikor már kissé nagyobbacskák lesznek, újra önnel lehetnek
majd, s újra élvezhetik az ön szerető gondoskodását. Én magam mim
dig arra igyekeztem oktatni őket, hogy az elvhűség és a
rendíthetetlen kötelességtudat az élet két alappillére, s hogy egymás
iránti szeretetük és feltétlen bizalmuk leend életük boldogságának
forrása.
Azt kívánom, hogy leányom, hisz elég nagy már, mindig
segítségére legyen öccsének, hogy megossza vele tapasztalatainak
tárházát; s hogy a fiam viszonzásul szentelje nővérének szíve minden
gyöngéd szeretetét. Kívánom, hogy mind a ketten ráébredjenek,
bárminő helyzetbe sodorja is őket a sors, hogy sosem lehetnek igazán
boldogok egymás nélkül, s hogy mindketten a mi példánkat kövessék.
Hisz se szeri, se száma azon alkalmaknak, midőn egymás iránti
szeretetünk mindkettőnknek vigaszt nyújtott a megpróbáltatások
során. Boldogságunk idején örömünk megkettőződik, ha
megoszthatjuk szeretteinkkel. S ugyan hol akadnánk igazán szerető
barátokra, ha nem a család kebelén belül!
Kívánom, hogy fiam sose feledje atyja utolsó szavait: soha ne
bosszulja meg a halálát.

Megállok az írásban, el kell döntenem, mit írjak perem

tárgyalásának legmegrázóbb pillanatairól. Élisabeth nem volt ott,
amikor azokat a förtelmes vádakat szegezték nekem, s én, oly
elegánsan, ahogyan az csak akkor tellett tőlem, visszavertem őket.
Ő talán még nem is tudja, hogy felmentettek eme vádak alól. De
még ha a jog tisztára mosott is, a szavakat nem tehetjük többé
kimondatlanná, ám a fiam érzékeny lelkét, valamint nagynénjének
folttalanul nemes jellemét ért károkat sem lehet már
maradéktalanul helyrehozni.

Bárcsak olyasmiről írhatnék önnek, ami nem sajdítja ennyire a

szívemet! Tudom, mennyi fájdalmat okozott önnek a fiam: kérem,
drága nővérem, bocsásson meg neki! Ne feledje, milyen kicsiny még, s
milyen könnyű kimondatni egy gyermekkel azt, amit elvárunk tőle,
kivált, ha maga a gyermek még nem is érti, amit beszél! Ám,
remélem, felvirrad egyszer a nap, midőn felfedezi, mily sokat jelent
neki az ön szeretete és jósága iránta s nővére iránt.

Néhány perc múlva eljön az ideje, hogy megbékéljek Istennel:

ám én azt akarom, hogy Élisabeth, aki mindig jámbor, becsületes
és jó volt, tudja meg, hogy mielőtt elhagytam volna e földi világot,
megbántam bűneimet.

Az apostoli római katolikus vallás követőjeként halok meg, atyám

és őseim vallásában, amelyben felnevelkedtem, s amelynek mindig
buzgó híve voltam. Mivel végső óráimban senki sem nyújt nékem lelki
vigaszt, sőt, azt sem tudhatom, élnek-e még katolikus papok
egyáltalán, mivel azt viszont nagyon is tudom, hogy életveszélybe
sodornám a papot, ki eljönne most hozzám, magától Istentől kell
bocsánatért esedeznem mindazon bűnökért, miket életem során
elkövettem. Remélem, az Úr végtelen jóságában meghallgatja végső
imámat, és feloldozza bűnbánó lelkemet. S kérem mindenki
bocsánatát, akit csak ismertem, s mindenekelőtt az önét, drága
nővérem, minden fájdalomért, mit tudatlanul vagy tudva okoztam
önnek. Én megbocsátok valamennyi ellenségemnek mindama
gonosztettekért, amelyeket elkövettek ellenem. Búcsúzom nénéimtől,
minden fivéremtől s nővéremtől. És a barátaimtól is: ha fáj, hogy
meg kell halnom, hát főként azért fáj, mert tőlük mindörökre
elszakít a halál. Kérem, ha lehet, tudassa velük, hogy utolsó
leheletemig reájuk gondolok majd.
Isten önnel, szeretett, drága nővérem. Azért imádkozom, hogy e
levél eljusson önhöz. Kérem, őrizzen meg gondolatai között, én pedig
teljes szívemmel ölelem önt és szegény, drága gyermekeimet.
Istenem, a szívem szakad meg, hogy örökre el kell válnom tőlük!
Adieu, adieu! Mostantól a lelkem felkészítésével kell foglalkoznom.
Mivel nem vagyok már ura az életemnek, meglehet, a nyakamra
küldenek majd egy papot: én azonban szentül fogadom, hogy ha így
lesz, egy árva szót sem szólok hozzá, úgy kezelem majd, mint bárki
idegent.
Marie Antoinette
La Conciergerie

Tudom, meglehetősen sajátos, hogy ilyen hirtelen zárjunk le

egy levelet, de bármelyik pillanatban értem jöhetnek, és nekem
még imádkoznom is kell előbb. Beírtam néhány szót az
imakönyvembe, amelyet mindig magamnál tartok, mióta csak
dauphine lett belőlem. Zöld szattyánbőr kötésébe arannyal vésték
a betűket, mégpedig XV. Lajos uralkodása idején, 1757-ben,
amikor mindössze kétéves voltam. A címlapján ez áll: Az Isteni
Gondviselés Hivatalától, Szent Lajos, Szent Quiricus és minden
hívok Királyi Házának. Mielőtt az utolsó francia királyné birtokába
került, egy névtelen diáklány, egy elszegényedett nemes
gyermekének tulajdona volt. Vajon kié lesz énutánam? Vajon ki
olvassa majd a szavakat, amelyeket beléírtam, mielőtt az
Örökkévalóságba távoztam volna?

Én istenem, kegyelmezz
Nincs már könny a szememben
Gyermekeimért öntendő
 Ti szegények; adieu, adieu!
Marie Antoinette

Hogy imáim végére értem, kihasználom az alkalmat, lefekszem

egy órácskára, hogy megpihenjek. Thisbe a hasamra vackolja
magát. Egyenletes, békés szuszogása az én lelkemet is elcsöndesíti.
Meglehet, szeszélyes ostobaságnak hat a gondolat, de csak most
eszmélek rá, hogy ez az utolsó alkalom, midőn a hátamon
fekhetek, vagy oldalvást vagy összekuporodva, ahogy a
gyermekek szoktak. Ez az utolsó alkalom, hogy ember módjára
pihenhetek. Legközelebb már hasmánt kell feküdnöm, míg fejemet
el nem választják a testemtől.
Baljóslatúan konganak a Notre-Dame harangjai. Reggel hét
órakor Rosalie lép a cellámba: a szemei vörösek, duzzadtak.
‒ Nem tetszik óhajtani enni valamicskét? ‒ kérdi, el-elfúló
hangon.
Ó, bárcsak enyhíthetném a fájdalmát, bárcsak karjaimba
ölelhetném, s a fülébe súghatnám, hogy nincs semmi baj, minden
úgy jó, ahogy van, s bárcsak eme ölelésbe préselhetném s
átadhatnám ennek a lánykának mindazt a szeretetet, melyet
imádott gyermekeim iránt érzek! De még csak hozzá sem érhetek.
Ha megtenném, azzal bizonnyal a halálba küldeném őt is.
‒ Nem, Rosalie, nem kérek semmit ‒ mondom csöndesen. ‒
Merci. Az én számomra már minden véget ért.
‒ Kérem, legalább egy-két kanálkával! Az én kedvemért ‒
rimánkodik a lány, s közben minden erejét megfeszítve
mosolyogni próbál.
Bár nincs étvágyam, néhány kanállal azért legyűrök az
erőlevesből. Rosalie ajánlkozik, hogy segít felöltözni. Az ingem
csupa vér, tisztát kell felvennem. Ne arra a ruhára ontsák a
véremet, melyet már előtte s micsoda kellemetlen módon
összevéreztem. Az őr kidülledt szemmel bámul.
‒ S’il vous piait, monsieur ‒ fordulok hozzá ‒, legyen oly jó, s a
szemérem kedvéért engedje meg, hogy most, utoljára, a paraván
mögött öltözzek át!
Kurtán felel, hogy nem lehet. Felsóhajtok, s felveszem a tiszta
inget, amelyet Rosalie, ebben bizonyos vagyok, erre az alkalomra
tartogatott. A drága leány a testével próbál óvni az őr sóvár
tekintetétől. Ám az összevérzett inget sem hagyhatom itt, ezen a
priccsen. Az kéne még, hogy távoztom után az ellenségeim
rátaláljanak, s esendő nőiségem hátborzongató bizonyítékaként
lobogtassák! Néhány héttel ezelőtt felfedeztem egy mély repedést
a falon. Mikor egy pillanatra az őr elfordítja rólam a szemét,
gombóccá gyűröm az inget, és betuszkolom ebbe a repedésbe.
Az ülőkén kuporogva húzom fel a fekete selyemharisnyát,
becsatolom a kötőjébe, és már éppen bújnék bele a fekete
gyászruhámba, amikor meghallom az őr hangját.
‒ Non! Az meg lett tiltva!
‒ Hát akkor mit vegyek fel, monsieur! Hiszen a férjemet
siratom, és még nem telt le a gyászév!
‒ A Forradalmi Törvényszék betiltotta, mert a nép sértésnek
venné.
‒ Hogy tisztességgel meggyászolom a férjemet?
‒ Hogy meggyászolja a királyt.
Csak egyetlen másik ruhám van, amelyet valamelyest
elfogadható állapotban küldött át a sógornőm a Temple-ból: egy
egyszerű, fehér pamutruha, keskeny ujjakkal és kicsiny gallérral.
Nem is tudom, miért, de valahogy a Trianonban töltött szép
napokra emlékeztet. Ekkor azonban, akár a villám, úgy szikrázik
fel bennem az emlék, leánykoromból, midőn Vermond abbé a
középkori francia királynőkről mesélt, akik nem feketében
gyászoltak, hanem fehérben. Hát akkor fehérben lépek fel a
vesztőhely emelvényére, és ezek a tudatlan forradalmárok nem is
sejtik majd, hogy ez valójában a gyászruhám ‒ nyugtázom egy titkos
mosollyal.
A hajamba azért mégiscsak fekete szalagokat fűzök, aztán
Rosalie a lábamra adja a szilvaszínű szaténpapucsot, azt, amit
Gilbert polgártárs tisztított meg annak idején: a kardjával kaparta
le a sarat a talpáról. A vállamra ropogós fehér fichu borul, ez is
Rosalie jóvoltából.
‒ Pont ilyennek képzelem az angyalokat, ahogyan most tetszik
kinézni ‒ mormolja a lány.
Most veszem észre, hogy Thisbe élénken szimatol a falnál,
éppen ott, ahová az összevérzett inget rejtettem.
‒ Ha már nem leszek, kérem, vegye magához a kutyát ‒ súgom
Rosalie fülébe. ‒ Kell hogy legyen valakije, aki a gondját viseli. Aki
szereti szegénykémet…
‒ Madame, nagyobb kitüntetésben nem is részesíthetett volna.
Egy ismeretlen jóakaróm küldeménye érkezik az egyik közeli
kávéházból a cellámba: egy csésze mignonette. Behunyt szemmel
szürcsölöm a keserédes finomságot, beszívom dús illatát, s közben
az eszembe ötlik, hogy Versailles-ban ez volt a kedvenc reggelim:
egy csésze forró csokoládé és semmi más. Könnyek szöknek a
szemembe.
Imához térdelek a priccsem előtti szőnyegen, ám ekkor belép a
cellámba Monsieur Larivière, a fő börtönőr s vele Monsieur Bault,
hogy figyelmeztessenek, tíz óra van, s hamarosan megérkezik a
bíróság hivatalnoka meg két bíró, hogy felolvassák az ítéletemet.
‒ Minek olvasnák fel? Tudom én azt már ‒ tápászkodom fel
térdeltemből, s ekkor pillantom meg Hermann polgártársat, aki
egy egész küldöttséget terel be a már amúgy is túlzsúfolt cellába.
Rosalie, a szája elé kapva a zsebkendőjét, oldalvást átsiklik a
cellaajtón, hogy hozzájuk se érjen. Nem vagyok képes rá, hogy
hibáztassam, amiért nem maradt időnk búcsút venni egymástól.
‒ N’importé ‒ legyint a bírák egyike ‒, nem érdekel az senkit,
hogy ön mit kíván vagy mit nem, az ítéletet fel kell olvasnunk. Így
írja elő a törvény.
‒ Monsieur Larivière, kérem, köszönje meg a nevemben
édesanyjának a kedvességét, és kérje meg, hogy imádkozzék
értem ‒ mondom halkan a börtönőrnek.
Hirtelen árnyékba borul a cella, az ajtajában Henri Sanson áll
meg, a bourreau: majd kétméteres férfiú, a válla oly széles, hogy
alig fér át a cellaajtón. Az állami ítéletvégrehajtó címe apáról fiúra
száll Franciaországban. A jövevény apja, Charles Henri végezte ki
a férjemet: Henri csak az idén, júliusban vette át tőle a hivatalt.
‒ Azért jöttem, hogy összekötözzem a kezeit ‒ köszön be
Sanson, a hangja öblös és mély, akár egy nagybőgőé.
Tehát úgy akarnak a vesztőhelyre vezetni, akár a fehér
báránykát a vágóhídra.
‒ Muszáj ezt? ‒ kérdem, panaszosabb hangon, mint szerettem
volna. ‒ Úgy hallottam, XVI. Lajos kezeit nem kötözték össze,
amikor kilépett a Temple kapuján, csak akkor kötötték rá a
béklyót, mikor már a vesztőhelyre vivő lépcső előtt állt.
 ‒ Márpedig a parancs az parancs ‒ vakkantja a válaszát
Sanson, majd a hátam mögött összekötözi a kezemet. Ezt nem
vártam volna: hogy ilyen szoros legyen a kötelék, fájóan vág a
csuklómnál a húsomba. A bourreau most előkotorja ormótlan
ollóját, s nekilát, hogy, hiúság ide, szemérem oda, levagdalja a
vállamról a sálat s a hajat a nyakamból. Erre azért van szükség,
hogy a guillotine ‒ a „humánus” kivégzőeszköz, a „társadalmi
egyenlőség” fegyvere ‒ pengéje akadályoktól mentesen
zuhanhasson az elítélt nyakára. Nos, ha elég éles az a penge, akkor
valóban fájdalommentes lesz a halálom. Sanson zsebre teszi a
hajamat, melyet lenyírt. Tudom, azért teszi, hogy később
elégethesse; nehogy titkos királyhűek kezébe kerüljön, kik a
mártír ereklyéjeként őriznék.
Nem merek Rosalie vörösre lakkozott keretű tükrébe nézni.
Attól félek, hasonlatos lehet most a hajam ahhoz, amilyen az első
dauphin születése után volt. Akkor Léonard úgy ahogy rendbe
hozta, s gyermekágyi kórban darvadozó újdonsült anyából ismét
ragyogó szépségű asszonnyá varázsolt.
Mon Dieu! A félelem hirtelen rám tör, és mindent felkavar
bennem.
‒ Monsieur le bourreau ‒ fordulok könyörögve a hóhérhoz,
hogy egy kínos balesetet megelőzzek ‒, volna szíves kioldozni a
kezemet? A természet szólít, engedelmeskednem kell neki.
Sanson az őrre néz engedélyért, az kelletlenül igent biccent,
tehát egy időre szabadjára engednek, és így zavartalanul
alávethetem magam a megaláztatásnak. Felemelem a szoknyámat,
és a cella sarkában könnyítek magamon, éppúgy, ahogy a
hajléktalan koldusok teszik a Palais-Royal árnyékában.
Miután ezzel megvoltam, s lesimítottam a szoknyámat,
engedélyt kérek, hogy újra felvegyem a főkötőmet, majd odalépek
Sanson polgártárs elé, hogy megint összekötözhesse a kezemet. Ő
pedig megteszi, ezúttal is meglehetősen durván. Ha belegondolok,
hogy ő immáron a hetedik generációt képviseli családjából e
mesterségben, s hogy még XV. Lajos adományozta a jogot a
Sansonoknak a hóhérkodásra, azt gondoltam volna, joggal
várhatok tőle valamivel több gyöngédséget.
A bourreau kötélvégre fog, így vezet át a Conciergerie épületén,
aztán az udvarán is. Útközben sűrűn pislogok, sokáig kucorogtam
cellám sötét magányában, jóformán csak a Nagy Tanácsterem
fáklyafénye jelentett némi változatosságot, szemem elszokott a
napfénytől. Ködös a reggel, de az éjszakai fagy azért felengedett. A
nap majd, gondolom, csak délután süt ki, de azt én már nem látom
meg.
‒ Hol a kocsi? ‒ kérdem, mert hiába keresem a jelöletlen hintót,
azt a fajtát, amelyben Lajos utazott a Place de la Révolution felé.
‒ Ön sosem volt király ‒ vonja meg a vállát Hermann
polgártárs. Kocsi helyett egy nyitott kordén visznek a guillotine
elébe, ahogy a közönséges bűnözőket szokás. Ha többen ülnek
rajta, szinte egymáshoz préselődnek, és bámulhatják egymást
egész úton. Sanson úgy rendelkezik, hogy háttal üljek neki ‒
előrenézve csak a legmagasabb rangú utas ülhet ezen a kordén.
Tehát nem láthatom, merre megyünk, el is tévedek. Legalább nem
kell a jövőt fürkésznem, beérhetem a múlt képével, azzal, hogy mi
vezetett idáig, ehhez a nyikorgó járgányhoz, amely most az
Örökkévalóság felé visz. Indulás előtt még egy felesküdött pap ‒ a
lábán bézs sans-culottes ‒ is felmászik a kocsira, leül mellém, én
azonban úgy döntök, hogy nem veszek róla tudomást. Így aztán ő
is a kobakján hagyja a fövegét. Sanson oldalvást ül, segédei a vele
szemközti padkán foglalnak helyet.
Grammont, a Théátre Franҫais színésze lóháton, előreszegezett
karddal vezeti a menetünket a Conciergerie és a Place de la
Révolution közötti kacskaringós rues során át, akárha csatába
induló tábornok lenne. Fel-felpattan a nyeregben, kardjával
hadonászva vezényli a nekem szóló szitkok kórusát.
‒ Adjatok utat az osztrák szukának! Et voilá! Íme, a hírhedt
Antoinette! Elle est foutoue, mes amis! Leszámoltunk vele,
barátaim! ‒ kiáltja ő.
‒ A bas l’Autrichienne! Vive la République! ‒ vágja rá a kórus.
Egy hirtelen bukkanó kis híján lelök a kényelmetlen padkáról.
A szerencsétlenség nem kerüli el az egyik csendőr figyelmét,
aki a kocsit kísérő járőrben lovagol.
‒ Bizony, ez nem valami díszpárna Trianonban! ‒ rikkantja az
arcomba, és a kordé zötyög tovább, sárral hintve be az út szélén
álló, bámészkodó polgárokat. Őket azonban ez a legkevésbé sem
zavarja, félőrülten az örömtől, amelyet a megaláztatásom nyújt,
hajigálják a levegőbe szabadságsipkájukat.
 Mindegy, eltökéltem magam, hogy mindenáron megőrzőm
méltóságomat. Ausztria leánya vagyok, s Franciaország asszonya
és anyja. Ha körülnézek, mindenütt katonákat látok, a vállukon
puskát egyensúlyoznak. Életemben ennyi gárdistát még nem
láttam. Sanson azt mondja, harmincezer fős erősítést rendeltek
Párizsba. De miért? Hogy fenntartsák a rendet? Azt képzelik,
zavargásban tör ki a nép, ha megpillantja gyűlölete
megszemélyesítőjét? Vagy attól félnek, hogy szökni próbálok?
Vagy Von Fersen gróf fehér paripán benyargal a fővárosba,
rátámad a vesztőhelyre, és kiszabadít Madame Guillotine
karjaiból? Axel, bárhol legyen is most, amúgy sem jutna át a
városkapukon, hiába próbálkozna vele. Minden kapu előtt
barikádokat emeltek, minden hidat, minden nagyobb teret ágyú
őriz.
A kordé befordul a rue Saint-Honoré sarkán. Itt állott valaha
Rose Bertin fényességes birodalma, a Nagymogul. Emlékezetembe
villan, ahogy először átlépem a szalon küszöbét, barátnőm, Louise,
Chartres hercegnőjének társaságában. Akkor, ártatlanságunk
virágkorában el sem tudtam volna képzelni, hogy eljön a nap,
amikor a hercegnő férje, az Orléans hercegből lett Philippe Égalité
a családja ellen fordul, és egy király meggyilkolására adja a
szavazatát. Ahogy a kordé elzötyög az Oratórium előtt,
észreveszek egy anyát, ki felemeli csecsemőjét, hogy a kicsike a
mámoros tömeg feje fölött láthassa egy királyné utolsó útjának
minden fényét és pompáját. A csecsemők látványa mindig
vonzotta a szememet, ha csak megpillantok egyet is, máris
mosolyra húzódik a szám. Most pedig, ahogy ez a csecsemő a
szájához érinti maszatos kis ujjait, és csókot dob felém, nem bírom
tovább: egy magányos könnycsepp gördül le az arcomon, dacára
fogadalmamnak, hogy nem mutatom ki esendőségemet a nép
előtt. Dacosan az égnek emelem az állam, a vállaimat egyenesre
húzom, megőrzőm királynői testtartásomat még akkor is, ha
majdnem összeroppanok a kíméletlen fűző szorításában. Mindig is
gyűlöltem ezt a ruhadarabot, olyannyira, hogy egyszer, midőn
nem voltam hajlandó magamra ölteni, kis híján nemzetközi
viszályt váltottam ki vele.
Kordénk, ez a nyomorult tákolmány most a Tuileriák palotája
és kertje előtt halad el, emlékezetembe idézvén a napokat, midőn
családunk itt időzött. Mily ostoba is voltam akkor, hogy egyébre
sem gondoltam, csak a megpróbáltatásokra, arra, hogy milyen
hitvány ez az új lakhely, ha Versailles vagy Fontainebleau
ragyogásával hasonlítom össze. Pedig akkor még ott voltunk
egymásnak mi magunk, a család. Most, hogy pillantásom a kertet
takaró avar bíbor, arany, barna szőnyegére téved, s a palota
homlokzatára, a kitört ablakok, a lehullott vakolat foltjaira,
szaporán pislogva kell elűznöm könnyeimet.
Ahogy a Place de la Révolution közelébe érünk, ijesztő csönd
hasít a fülembe: ez üdvözli az érkezésünket. 1773 júniusában
Lajos és én, akkor még mint dauphin és dauphine, hogy első ízben
látogattunk be a fővárosba, boldogan fogadtuk a nép
örömujjongását, ahogy szeretete jeléül dallal, tánccal s virágok
özönével fogadott minket. Az Hôtel de Ville lépcsőjén a
polgármester várt ránk, hogy átadja a város kulcsait. Ifjak voltunk
még, Franciaország fényes jövőjének várományosai. Istenem,
hogy megváltozott minden húsz röpke év alatt! Azok, akik akkor
már-már a vállukra emelték a rózsás arcú leendő uralkodókat,
virággal és cukrozott mandulával halmozták el őket, most
kierőszakolták és ujjongva köszöntik bukott királyaik halálos
ítéletét.
A köd lassan szerteoszlik, kék fénypászmák villannak fel az
égbolton, alattuk hasas, fehér felhők úszkálnak. Ahogy a térre
kanyarodunk, két emlékműre leszek figyelmes, amint fenyegetően
az ég felé merednek. Az első a Szabadság Istennőjének hatalmas
ülőszobra: ez váltotta fel XV. Lajos lefejezett,
megszentségtelenített emlékművét a Place közepén. Egyik kezében
az Igazság kardját emeli, a fején háromszögletű szabadságsipkát
visel. Vak szeme elnéz a Place fölött, egyenest a másik emlékműre
szegezi: a Forradalom Oltárára, melyen a forradalom ellenségeit
szokták feláldozni. A guillotine ferde pengéje megcsillan egy
rátévedő napsugárban.
Két terebélyes faállvány, melyeket felül egy keresztléc köt
össze: ennyiből áll ez a neoklasszikus szobor. A keresztlécre
függesztették a végzet eszközét, a népek kiegyenlítőjét, mely
egyívásúvá teszi a bárót a koldussal, a hercegnőt a zsebtolvajjal,
egyformává, mert mind ugyanúgy halnak meg általa,
tárgyilagosan, fájdalommentesen, ahogy a penge lecsap, majd
felhúzódzkodik újra, akárha madár csőre volna, s a madár a
keresztlécre akarná fészkét építeni.
Most, hogy a vesztőhely lábánál járunk már, kénytelen vagyok
belátni, még ha iszonyodva is, hogy a legendák, miszerint a
kivégzések valóságos cirkuszi hangulatban folynak le, egyáltalán
nem túloznak. Körbenézve limonádéárusokat pillantok meg,
zacskóból falatozó szájtátikat, no és az elmaradhatatlan gúnyirat-
kereskedőket, kezükben csak úgy lobog a sok-sok libelles, telve
éles nyelvű rágalmakkal és ledér karikatúrákkal, s mindegyik
engem ábrázol, ahogy épp Lamballe vagy Polignac hercegnővel,
esetleg Artois gróffal üzekedem, vagy bárki mással, aki a rágalom
szerzőjének az eszébe jutott. De ott kuporognak a vesztőhely
körüli ülőkéken a tricoteuses is, szünet nélkül cikázó kötőtűik
mintha dobpergéssel kísérnék a törvényes gyilkosságok mai
színjátékát.
‒ Ma reggel kétszázezren jöttek el ‒ dicsekszik Henri Sanson.
Jó, de miért kell úgy viselkedniük, mintha bábszínházban
volnának? ‒ ez jár a fejemben, holott maga a tény, hogy egy
negyedmillió ember kíváncsi förtelmes halálomra, egymagában is
elég ahhoz, hogy borzongással töltsön el.
Elutasítom a bourreau ajánlkozását, hogy lesegítsen a kordéról.
Nem mintha olyan egyszerű lenne hátrakötött kézzel
lekecmeregni róla. Most már közvetlenül előttem tornyosul az
emelvény: magasabb, mint képzeltem, és éppen elég széles is
ahhoz, hogy árnyékba borítsa a teret. Mintha nem is emberekre
tervezték volna, én legalábbis törpének érzem magam mellette,
hiszen egy felnőtt férfi is kiegyenesedhetne alatta.
Elindulok felfelé a lépcsőn. A lelkem, bármily különös legyen is,
e pillanatban teljesen nyugodt. Hiszen, azt mondják, nem érzek
majd fájdalmat. De ha érzek is: annyi fájdalmat kellett elviselnem
az utóbbi években, hogy eggyel több igazán nem számít.
Felpillantok az ég alján úszkáló felhőkre, arra gondolván, hogy a
családom már ott vár rám mögöttük. Ekkor üti meg a fülemet a
bourreau zokszava: Sacre bleu!, mert, nagy igyekezetemben, hogy
minél előbb Madame Guillotine színe elé járuljak, rátiportam a
lábára szegénynek.
‒ Pardon, monsieur ‒ mormolom szinte öntudatlanul ‒, igazán
nem akartam.
Nem kívánok szólni a tömeghez, s nem is hinném, hogy
engedélyt kapnék erre a nemzettől, holott akadt királyné bőven a
történelemben, Boleyn Anna, Howard Katalin, hogy a
leghíresebbeket említsem, ki részesült ebben a kegyben kínhalála
előtt. Nem, most már csak Isten és az itt jelen nem lévő
gyermekeim számára van mondanivalóm. Az Ég felé emelem
tekintetemet, és csak ennyit mondok: Istenem, bocsáss meg
hóhéraimnak, s világosítsd meg elméjüket! Adieu, mes enfants,
hamarosan viszontlátom atyátokat.
A bourreau két segédje, két megjegyezhetetlen arcú jóember, az
öltözékük hosszú barna zeke és homokszín sans-culottes, elkapják
a karomat, és durván a guillotine felé taszítanak. Így, testi
kényszerrel bírnak rá, hogy hasra feküdjek, s nyakamat
felkínáljam a pengének. Utoljára kinézek még az alant nyüzsgő
tömegre, hátha találok köztük egy barátságos arcot. Tán csak a
képzeletem incselkedik velem, de mintha megpillantanám azt a
fiatal szobrászlányt, aki vésővel a kezében jött a Conciergerie-be.
De most már forrongani kezd a népek tengere odalent. Henri
Sanson előkotorja a zsebéből az óráját. Pontosan tizenkét óra
tizenegy perc van, olvassa le a mutatókat. Tehát négypercnyi élet
áll még előttem. Ennyi idő épp elegendő lesz, hogy a
hóhérsegédek a guillotine vázához kötözzenek, s nyakamat a
vályúba illesszék.
Szellő jár körülöttem, ám az ég elsötétül a szemem előtt, igaz,
innen már csak egy foltocskát látok a szokatlanul kék októberi
mennyboltból. Szemem sarkából most valami villanó foltot
fedezek fel a szellő hátán repkedni: jó lenne rájönni, mi lehet az,
de nem tudom elmozdítani a fejemet. Ám ekkor újra
megpillantom, épp a szemem előtt táncikál.
Egy kék pillangó az.
Törékeny, kecses szárnyainak hála, hirtelen ezer és ezer emlék
rohan meg, elmúlt boldog napokéi. Lajos képe lebeg előttem, a
férjemé, kinek értékét túl későn fedeztem fel, a férfié, akibe
huszonkét évi egyhangú házasság után szerettem bele; a
jóakaratú egyeduralkodóé, ki olyan szerepre született, amelyet
sosem kívánt magának; s akit végül oly erők győztek le, melyek
mérhetetlen hatalmáról neki még sejtése sem lehetett. Mindig úgy
fogok rá visszaemlékezni, ahogy először megpillantottam:
szégyenlős, nagydarab, rövidlátó kamasz, esetlen vonásai
beárnyékolták mindazt a jót, aminek felfedezéséhez hosszú
éveken át túl vak voltam, vagy csak túl ostoba. Első dolgom az lesz,
ha a Mennyek Országában találkozunk, hogy bocsánatot kérjek
tőle, amiért ily nehezen ismertem fel igazi énjét. Látom most
magam előtt, ahogy akkor láttam, midőn Compiégne erdejében
sétáltunk, s ő túl félénk volt, hogy megszólítson; az oltár előtt,
Versailles kápolnájában, ahogy nehézkesen szuszog vakító fehér
szaténöltönyében; Reims székesegyházában, ahogy lemezteleníti
mellkasát, hogy felkenjék szent olajjal, abból az üvegcséből, mely
egyidős magával a Francia Királysággal. Látom őt: karjában az
újszülött Mousseline, s ő úgy szorongatja, mint legbecsesebb
kincsét ennek a világnak, s kedves költőjét idézi, hogy kifejezze
örömét és háláját, hogy leányt szültem neki, holott a Bourbon-ház
fennmaradását csak fiúgyermekkel biztosíthatnám.
Lamballe hercegnőtől is bocsánatot kell kérnem: azért halt
meg, mert a söpredék gyűlölt ‒ engem. Engem kívántak
megbüntetni, azért tépték cafatokra őt. Most elúszik előttem az
arca, épp szokott, finom mosolyára húzódik a szája, míg Versailles
parkjában siklik velünk a szán. Aztán tovatűnik a bájos mosoly,
most a szörnykép jelenik meg, a hercegnő levágott feje, ahogy a
lándzsa végén ropja a haláltáncot. Ám egyetlen pislogással sikerül
eltüntetnem a látomást szemem elől, s máris vidámabb kép tárul
elém. József bátyámat látom, a kedvenc testvéremet: nyúlánk,
elegáns, és mint mindig, épp velem évődik. Nevetés buggyan ki
belőle, semmi kétség, valamelyik túldíszített hajkoronám váltotta
ki, vagy épp a terjengős rúzsfolt az arcomon, mely egy időben
annyira divatos volt a Bourbon-ház hölgyeinek körében. És már
itt is van Mops, imádott kutyuskám, fogai között kék szalagvéget
rágicsál. Tudom, biztosan tudom, a kutyáknak is jut hely a
Mennyekben! Zsófia lányomé a következő arc: szemecskéjéből
határtalan szeretet süt. De az arca, akár a füstfelhő, úgy oszlik
szét, és máris nagyobbik fiam, Lajos József lágy, barna hajfürtjei
foglalják el a helyét, és tiszta, kék szeme, melyből annyi bizalom
sugárzik, hogy tudhatom, túl jó ő erre a világra. Olyan világosan
látom magam előtt, hogy magam is meghökkenek tőle: ahogy az
ugrókötelével játszik, ahogy ujjongva nyugtázza, hogy végre
sikerült a labdával beletalálnia a célba; ahogy a királyi ménagerie
állataiban gyönyörködik, s végül ahogy tejszínhabos epret
majszolgat, midőn Trianon zöld gyepszőnyegén piknikezünk.
Legvégül pedig új emlékképek bukkannak fel az eddigiek
hívására: szenvedélyes pillanatainkat látom Axellel, s az ártatlanul
bájosakat, ahogy krikettet vagy szembekötősdit játszunk
Trianonban, legbelsőbb híveim vidám társaságában.
Most pedig minden korábbi látomást elhomályosít Maman
szigorú, megrovó tekintete; aztán azt látom, ahogy búcsúcsókkal
útnak indít, a telkemre kötve, hogy győzzem meg a franciákat: egy
angyalt küldött nekik. Hamarosan az is leszek, Maman ‒ csakhogy
most visszaküldenek, hozzád.
Ez pedig már Papa: az arca kipirult a téli fagyban, miközben
felkap engem, tetőtől talpig bársonyba és szőrmébe bugyolált
lánykáját, a vállára. Arcomat a szállongó hópihék felé fordítja, s
szalad velem, szalad, míg csak úgy erőt nem vesz rajtam a kacagás,
hogy annak csuklássorozat lesz a vége. Mintha megint érezném az
ölelését: azt, amit akkor kaptam tőle, amikor Lipót bátyám
esküvőjére készülvén, mintha előre megérezte volna közelítő
halálát, értem küldetett a Hofburgba, hogy utoljára a karjaiba
zárhasson.
Hát Isten hozzád, Hofburg! Isten hozzád, imádott nővérem,
Johanna, ki arra készültél, hogy feleség legyen belőled, s nápolyi
királyné ‒ ám ehelyett a halál karján tűntél tova. Most úgy látom
őt magam előtt, ahogy élete utolsó napján láttam, bíbor
bársonyruhában: a pillantásából bölcsesség sugárzik, s bájos
engedelmesség, nem úgy, mint Karolina nővéreméből, ki őhelyette
foglalta el a Két Szicília trónját. Míg kislányok voltunk, mind
követtük egymást mindenüvé ‒ ám Karolina ma nem tarthat
velem.
Utolsó emlékem egy zöldellő délutáné, mikor rávettem
nevelőnőmet, Brandeiss grófnőt, hogy kint, a szabadban tartsuk
meg tanóránkat, a Habsburgok nyári palotája, Schönbrunn
kertjében: figyelmemet egy kék pillangó rabolta el akkor, ahogy
csodás, hatalmas szárnyain felröppen egy virágról, én pedig,
ahogy csak harisnyás lábaimtól telik, a nyomába eredek.
A tompa dobpergés egyre hangosabb. A bourreau megrántja a
guillotine zsinegét: a penge szisszenve zuhan lefelé.
 Zajokkal telik meg a fülem, mintha víz zubogna mindenünnen ‒
aztán csönd, mélységes csönd.
Ám a pillangót még most is látom. Nevetek, de hang nem hagyja
el a számat, némán nevetve szaladok utána, a végtelen, kék ég felé.
 A szerző jegyzetei

Jóllehet Marie Antoinette perének fő témája az a több

évtizedes, állandó kéjelgés volt, melyet megannyi libelles tett
közhírré; és bár a per során a vádlók órák hosszú sorát
vesztegették erre a témára meg arra, hogy a vádlott szapphói
kapcsolatban állt volna Jeanne de Lamotte-Valois grófnővel, és
incesztuózus viszonyban a saját fiával, végül egyik ilyen
természetű vád sem került az esküdtek elé megfontolásra.
Egyetlen vád maradt talpon, a hazaárulásé és összeesküvésé, és
ebben az egyben a Forradalmi Törvényszéknek történetesen
igaza volt.
Marie Antoinette valóban levelezett külföldi hatalmak
képviselőivel, méghozzá igen sűrűn, és sokan leveleztek az ő
nevében, abban a reményben, hogy ezek az országok segítenek a
királyi családnak megszökni a forradalom fogságából s a
köztársaság megbuktatásában. Csak egy bajuk volt ezzel a
vádponttal az ügyészeknek: hogy semmiféle bizonyítékuk nem volt
rá. Amit végül mégiscsak sikerült felmutatniuk, azt csak évekkel a
per után szerezték meg. Bizonyítékok híján pedig ‒ így írta elő a
törvény ‒ az esküdteknek fel kellett volna menteniük őt a fenti
vádpont alól. De természetesen az ítéletet már jóval a per kezdete
előtt meghozták. Sőt, még az előtt, hogy egyáltalán megszületett a
döntés, hogy megrendezik a pert, Hébert és a hasonszőrűek már
akkor Marie Antoinette fejét követelték, és nemigen akadt, aki
ellentmondott volna nekik.
A kivégzés után Marie Antoinette fejét és testét a Madeleine
temetőbe vitték, ám a sírásók olyan durván és tiszteletlenül
végezték a munkájukat, hogy ‒ Antonia Fraser történész szerint ‒
a királyné fejét egyszerűn behajították a két lába közé, aztán
elmentek ebédelni, lehetőséget kínálva ezzel Marie Grosholtz
viaszképmás-készítőnek ‒ ő 1796-ban egy Tussaud nevű
úriember felesége lett ‒, hogy elkészíthesse a kárhozott királyné
halotti maszkját. Igaz, Fraser az egyetlen történész, aki említést
tesz erről a kései közjátékról.
Mivel a rémuralom idején ‒ ami 1793 szeptemberétől 1794
júliusáig dühöngött Franciaországban ‒ képtelenség volt
egyesével eltemetni az egymást sűrű sorokban követő
kivégzetteket, a hatóságok a tömegsírok mellett döntöttek: minden
hatvan halott után egy újat ástak. Elképzelhető, miféle higiéniai
állapotok uralkodtak eme döntés következtében. A forradalom
áldozatainak holttestét koporsóstul oltott mészbe dobták, hogy
felgyorsítsák a bomlási folyamatot. A kivégzés után Marie
Antoinette ruháit szétosztották a szörnyűséges Salpétriére
börtönben raboskodó nők között. A többi ingóságát Rosalie
Lamorlière kapta meg, így a vörösre lakkozott keretű tükröt is.
Abban a keménypapír dobozban vitte el őket, amelyet ő adott a
királynénak még a Conciergerie fogházában. Marie Antoinette
levele sosem jutott el Élisabeth hercegnőhöz. A címzett helyett a
Forradalmi Törvényszék kapta meg, végül Robespierre matraca
alól került elő, aztán huszonegy évig pihent a köztársaság
archívumában.
A Bourbon-restauráció után ‒ mely Napóleon Elba szigetére
történő száműzetését követte ‒ volt néhány próbálkozás, hogy a
királyi család kivégzett tagjait tisztességgel újratemessék. 1815.
január 15-én sikerült azonosítani Marie Antoinette földi
maradványait, hála néhány foszlánynak, amely a királyné fekete
selyemharisnyájából, illetve az azt rögzítő harisnyakötőből
maradt. Másnap XVI. Lajos csontjai is előkerültek. Január 21-én
(ha belegondolunk, nem is olyan ironikusan, hogy a király
kivégzésének huszonkettedik évfordulóján) újra eltemették őket a
Saint-Denis-székesegyházban, a francia királyok hagyományos
nyugvóhelyén.
Talán érdekelheti az olvasókat, mi lett a sorsa a könyv néhány
történelmi szereplőjének Marie Antoinette kivégzése után. Voltak,
akik túlélték a forradalmat, mások nem bizonyultak ilyen
szerencsésnek. Madame Royale, azaz Mária Terézia, Lajos és
Marie Antoinette egyetlen életben maradt leánya három évig
sínylődött börtönben, aztán, cserében néhány fogságba esett
forradalmi tisztségviselőért, szabadon engedték. Végül feleségül
ment az unokatestvéréhez, d’Angouléme herceghez, Lajos
legfiatalabb öccse, Artois gróf fiához. 1799-ben kötöttek
házasságot, aztán a pár, mely mindhalálig gyermektelen maradt,
Angliába, Buckinghamshire-be költözött; innen csak 1814-ben,
Napóleon kényszerű lemondása és az azt követő Bourbon-
restauráció után tértek haza Franciaországba. 1824-ben,
nagybátyja, XVIII. Lajos (korábban Provence grófja) halála után az
apósa, Artois lett a király X. Károly néven: így tehát Mária Terézia
lett a dauphine, ám 1830-ban, egy újabb felkelés után, X. Károly
lemondott a trónról a legidősebb fia javára. Marie Antoinette
lánya azonban egy óráig sem lehetett Franciaország királynéja,
mert férjét rákényszerítették, hogy közvetlenül a koronázás után
adja át a trónt unokaöccsének, Bordeaux hercegének. Mária
Terézia száműzetésben töltötte hátralévő éveit: előbb Edinburgh-
ben, aztán Prágában, végül Bécs környékén. 1851-ben halt meg,
tüdőgyulladás vitte el.
Lajos Károly, Marie Antoinette egyetlen életben maradt
fiúgyermeke, aki apjának halála után elvben király lett XVII. Lajos
néven, a Temple börtönében hunyt el, 1795. június 8-a körül,
tízéves korában. A rossz táplálkozásnak köszönhetően betegesen
elhízott, miközben alig nőtt valamit. Börtönőrei hagyták, hogy
hetekig a saját piszkában főjön: nővére említi, hogy fél évig nem
cserélték le az ágyneműjét, az éjjeliedényét nem ürítették ki; és
hogy öccsét, akárcsak a szobájában található egy-két
bútordarabot, belepték a legyek és egyéb bogarak. Mivel az
ablakot tilos volt kinyitni, a szobában elviselhetetlen szagok
terjengtek.
Lajos Károly halála után évekig tartotta magát a szóbeszéd,
hogy kicserélték egy szerencsétlen árvára, őt magát pedig
kicsempészték a Temple börtönéből. A XIX. század elején sok-sok
fiatal férfi állt elő azzal, hogy ő a dauphin, a francia trón jogos
várományosa, de Mária Terézia egyikükkel sem volt hajlandó
találkozni.
A gyermek szívét az orvos, aki a boncolást végezte a holttestén,
kicsempészte a boncasztalról, és végül egy kristályurnában
helyezte el, szintén a párizsi Saint-Denis-katedrálisban. Anjou
herceg, a spanyol Bourbon-ház képviselője szerint a szíven
végzett DNS-vizsgálat 2000-ben bebizonyította, hogy ugyanazokat
a génmintákat tartalmazza, mint Marie Antoinette-é, valamint két
nővére holttestéé, illetve a család két, akkor életben lévő tagjának
szervezetéé.
Madame Élisabeth 1794. május 10-én hajtotta fejét a
guillotine alá; egy huszonöt fős csoportos kivégzés utolsó
elítéltjeként. Egy padon ült a többiekkel, de ő kapta a
vesztőhelyhez legközelebbi helyet. Végig kellett néznie az előtte
sorra kerülő huszonnégy ember halálát. Úgy mondják, egész idő
alatt a De profundis imáját ismételgette. Halála után, nem úgy, mint
1793-ban, amikor fivérét és sógornőjét végezték ki, a tömeg nem
tört ki örömujjongásban, nem harsantak fel a Vive la Nation!
kiáltások: addigra a nép már jóllakott a rémuralom vérengzésével,
és nemcsak hogy érzéketlenné vált iránta, de egyenesen
megundorodott tőle. Ennek a harmincéves asszonynak a
kivégzése, aki mindössze a nővére volt a királynak, s ő maga
semmiféle hatalmat nem mondhatott a magáénak, sokak számára
fölösleges kardcsörtetésnek tűnt; csakhogy a Közbiztonsági
Bizottság szemében Madame Élisabeth mégiscsak a királyi házat
képviselte, ezért ragaszkodott a halálához.
Axel von Fersen sosem szűnt meg ostorozni önmagát, hogy a
királyi család szökésekor, 1791-ben sosem érték el Montmédy
erődjét. Mivel ő volt a terv legfőbb kiötlője, s így ő tudott róla a
legtöbbet, többet minden összeesküvőtársánál, bizonyos volt
benne, hogy ha Bondy után nem engedelmeskedik a királynak, s
nem hagyja magára a családot, hanem ott marad a hintó bakján, a
királyi család biztonságban elérte volna a határt.
Fersen Brüsszelben tartózkodott, így október 16-án nem is
értesült a királyné kivégzéséről, csak 23-án jutott el hozzá a hír.
Úgy tudni, ahogy meghallotta, hosszú percekre szinte megbénult, s
lelki szemei előtt a királyné képe lebegett.
‒ S azóta követ, menjek akárhová is: szenvedéseinek és
halálának képe, érzelmeink emléke egy pillanatra sem hagy
magamra. Egyedül az jár a fejemben, s tölt el rémülettel, hogy
magára maradt utolsó perceire, nem volt mellette senki, aki
vigaszt nyújtott volna, akinek elmondhatta volna utolsó kívánságát
‒ mondotta később.
Egyedül a naplójának meghittségében merte összehasonlítani
szerelmét Marie Antoinette iránt és azt a szenvedélyes vonzalmat,
amely közte és szeretője, Eléanore Sullivan közt lángolt, kihez
éveken át titkos viszony fűzte. (Eléanore ekkoriban egy Quentin
Craufurd nevű skót úr bentlakó szeretője is volt, s mindketten
segítették pénzelni a királyi család szökését, mely Varennes
városában ért véget.) Ó, mennyire bánom mindama rosszat, mit
ellene elkövettem, most, hogy már tudom, mennyire szerettem őt! A
kedvességét, lelkének édességét, gyöngédségét, érzékeny, imádatos
szívét! Ez a másik [vagyis Eléanore Sullivan] nem ilyen ‒ bár
szeretem őt is, ő az én egyetlen vigaszom, s tudom, hogy nélküle
boldogtalan lennék ‒ írja a naplóban.
Úgy döntöttem, hogy a A forradalom napjaiban nem említem
meg Fersen és Eléanore Sullivan szerelmét, nem fért volna a
történet keretei közé. Ráadásul Marie Antoinette, akit a regény
elbeszélőjének választottam, a jelek szerint egyáltalán nem tudott
erről a viszonyról. Bár úgy hírlik, sokan tudtak róla, s
figyelmeztették is Axelt, hogy semmiképpen se említse Eléanore
nevét a királyné előtt.
Axel számára október 16-a örökké „végzetes nap” lett, minden
királynők s asszonyok mintaképének emléknapja. Marie
Antoinette volt az istennő, Eléanore Sullivan ezt nem tudta pótolni,
gyónta meg egy levelében Sophie-nak, a nővérének; ennek
ellenére végül mégis megkérte a kezét. Eléanore azonban, hogy
Fersen és Craufurd között döntenie kellett, azt a férfit választotta,
akinek már amúgy is felesége volt balkézről. Craufurd és ő
egybekeltek, s éldegéltek tisztességgel tovább.
A Marie Antoinette kivégzését követő években Axel von Fersen
grófot kitüntetésekkel halmozták el hazájában. Megkapta a
Szerafim-rend Nagykeresztjét, ő lett a Svéd Királyi Udvar Marsallja
és az Uppsalai Egyetem kancellárja. Négyszer is ‒ 1800-ban, 1803-
ban, 1808-ban, végül 1809-ben‒ a királyság kormányzójának
választották, ám az 1791. június 20-án történtek, a balsikerű
szökési kísérlet és a királyné szörnyű halálának emléke soha
többé nem hagyta nyugodni. Ezekről hosszú, szívbemarkoló
szakaszokkal emlékszik meg a naplójában, amelynek a Journal
intimé címet adta.
Tizenhét évvel a balsikerű szökés után Axel von Fersen grófot,
aki eddigre már Svédország legmagasabb rangú köztisztviselője
lett, közvetlenül a király után, a felhergelődött svéd tömeg
darabokra tépte, abban a hiszemben, hogy a gróf mérgezte meg
Keresztély herceget, a dán trón várományosát. Keresztély
temetésén, 1810. június 20-án Fersent árulónak és gyilkosnak
titulálták, majd halálra taposták és rugdosták, botokkal és
kövekkel ütlegelték, miközben a Királyi Gárda alakulata tétlenül
álldogált. Később azzal mentegették magukat a katonák, hogy nem
kaptak parancsot a támadók megfékezésére. A félig agyonvert
grófot egy közeli házba menekítették, és egy kis szobában
bújtatták el. Csakhogy abban a házban egy fogadó is volt,
amelynek vendégei ismét nekiestek, kegyetlenül elpáholták,
letépték a nyakáról a Szerafim-rend Nagykeresztjét, és kihajították
az ablakon. Felmerült a javaslat, hogy Fersent is hajítsák utána. A
fogadó vendégei végül beérték annyival, hogy sétabotjaikkal
ütötték tovább a fejét; végül Silfversparre tábornok, aki egyáltalán
nem mondta volna magát a gróf barátjának, kiszabadította a
tömeg karmai közül, ám csak azért, hogy azon nyomban őrizetbe
vegye. Meggyőzte a grófot, hogy az egyetlen esélye, ha élve akar
kikerülni a csávából, ha bezárja őt a stockholmi városháza
biztonságába.
A söpredék azonban nem vesztette el Fersen nyomát, a
városházára is utánamentek, visszacipelték a grófot a szabad ég
alá, és csépelték tovább, egyre kegyetlenebbül. A végzetes csapást
akkor kapta, amikor egy fiatal férfi a mellkasára ugrott, és
összetörte a bordáit.
Lajos Szaniszló, Provence grófja, aki XVI. Lajos uralkodása alatt
a Monsieur címet viselte (ez jár a király második legfiatalabb
öccsének) a Luxembourg-palotába költözött, miután a királyi
családot 1789. október 6-án kiűzték Versailles-ból. Később, a
királyi család megszöktetését célzó terv részeként, 1790. június
20-21-én ő is menekülőre fogta, feleségével Osztrák Németalföld
felé indult el. Biztonságban el is érték a határt, és huszonhárom
évet töltöttek száműzetésben.
Elméletileg Provence grófja követte az unokaöccsét a trónon,
miután Lajos Károly a Temple börtönében halt meg, 1795
júniusában. Ám akkor még virágkorát élte a francia forradalom,
így a grófnak ki kellett várnia, míg a forradalom, majd Napóleon
császársága véget ér, a Bourbon-restauráció ugyanis csak ezután
kezdődhetett meg. Provence végül 1814-ben tért vissza az
országba ‒ Napóleon ekkor Elba szigetén élt, száműzetésben ‒, de
már 1815-ben újra menekülni kényszerült, mert Napóleon
visszatért a száműzetésből, és visszakövetelte magának a császári
trónt.
XVIII. Lajost 1814. április 11-én koronázták meg, aztán 1815.
július 18-án ‒ közben visszatért, majd újra száműzetésbe került
Napóleon ‒ ismét trónra lépett, és ott is maradt egészen 1826.
szeptember 16-áig: ezt az időszakot nevezik Bourbon-
restaurációnak. Ebben a korban jött létre, Franciaország
történelmében először, az alkotmányos monarchia, ahol a király
nem volt többé egyeduralkodó. XVIII. Lajos és felesége, Szavojai
Mária Jozefina házassága gyermekáldás nélkül maradt, a király
halálakor koronáját a legfiatalabb Bourbon-fivér, Károly Fülöp,
Artois grófja örökölte.
Artois és felesége, Szavojai Mária Terézia, Provence
feleségének húga, 1789. július 17-én, három nappal a Bastille
ostroma után elmenekült Franciaországból. Ebben az időben
Artois volt talán a leggyűlöltebb ember az egész országban.
Nagyzoló életmódja semmiben sem maradt el attól, ahogyan
Marie Antoinette élt. Egyre halmozódó adósságait lovag módjára
kezelte; és köznevetség tárgya lett, mert ‒ bár ebből egy szó sem
volt igaz ‒ ő volt a királyné szeretője. A forradalom évei alatt az
Artois házaspár rászokott a nomád életre. A Nemzetgyűlés
hazaárulónak nyilvánította az emigránsokat, címeiktől és
birtokaiktól is megfosztotta Őket. Artois azonban puhára esett
angol földön: III. György király nagylelkű életjáradékot folyósított
neki. Miután Napóleon lemondott a császári címről, és a szenátus
XVIII. Lajost visszaültette a Bourbonok trónjára, Artois már a
fivére előtt hazaérkezett, és régensként uralkodott helyette. Első
dolga egy titkosrendőrség megszervezése volt, amely egyedül neki
tartozott jelentéssel. Ez a rendőrség annyira titkos volt, hogy még
a király sem tudott a létezéséről! XVIII. Lajos 1824. szeptember
16-án elhunyt: a trónon Artois követte, X. Károly néven.
Uralkodóként legalább akkora közutálatnak örvendett, mint
fénykorában, Versailles-ban. Az 1830-as forradalom
következtében nem maradt más választása, le kellett mondania.
Ráadásul újabb botrány tört ki akkor, amikor megpróbálta
megváltoztatni az örökösödési rendet, hogy legidősebb fia,
Angouléme herceg ‒ Mária Terézia, Marie Antoinette lányának fia
helyett ‒ az ő legidősebb unokája lehessen a király. Trónról való
lemondása után visszatért a vándorélethez, hol itt, hol ott
telepedett le Európa-szerte, illetve Angliában is. 1836. november
6-án halt meg.
Lafayette márki, aki a forradalom idején hol ennek, hol annak
az oldalnak fogadott hűséget, 1792 augusztusában, amikor
kénytelen volt belátni, hogy a radikálisabb frakciók kerekednek
felül, megpróbált Amerikába szökni, a Holland Köztársaságon
keresztül. Itt osztrák fogságba került: öt éven át raboskodott.
Napóleon tárgyalásokat kezdeményezett a szabadon engedéséről,
Lafayette. azonban az ő kormányába sem volt hajlandó belépni.
Ám amikor a kormányzási forma 1815-ben, Napóleon száznapos
császársága idején megváltozott, a márkit beválasztották az új,
alkotmányos alapon működő parlamentbe, amelynek képviselője
‒ a liberálisok színeiben ‒ maradt a Bourbon-restauráció alatt is.
Az 1830-as forradalom során felajánlották neki a Franciaország
Diktátora címet, ő azonban visszautasította, és inkább Lajos Fülöp
Orléans mellé állt, őt segítette, hogy az ország következő
alkotmányos monarchája legyen.
Életének utolsó éveiben Lafayette márkit valósággal istenítették
az Egyesült Államokban hálából, hogy részt vett a függetlenségi
háborúban; mindmáig számos park, utca és emlékmű viseli a
nevét. Még életében elnyerte az amerikai állampolgárságot (2002-
ben meg is újították ezt), és miután meghalt ‒ 1834 májusában ‒,
a sírjából kiásott rögöket Amerikába vitték, és George Washington
sírhelyében helyezték el, Mount Vernonban.
Antoine Barnave nemzetgyűlési képviselőt, aki eleinte Marie
Antoinette ellensége volt, később azonban tevékeny támogatója
lett, 1792 augusztusában mint titkos királypártit letartóztatták.
Több mint egy évet töltött a börtönben, végül 1792. november 29-
én, harminckét éves korában a guillotine alá küldték.
Nem ért jobb véget Jacques Hébert sem: minden jakobinusok
legradikálisabbika, aki nekitámadt a girondistáknak éppúgy, mint a
forradalom többi, mérsékeltebb hívének, 1794. március 24-én
járult Madame Guillotine elébe. Tizenegy nappal korábban a
Konvent leszámolt Hébert összes hívével. Ez volt a kezdet.
Innentől a forradalom csillapíthatatlan étvággyal ette a
gyermekeit. Az első kivégzési hullámnak esett áldozatául Georges
Danton, a mérsékelt „életművész”, őt a nála is radikálisabbak
végeztették ki 1794. április 5-én.
 A szörnyűséges rémuralom kitervelői, köztük Maximilien
Robespierre és Louis-Antoine de Saint-Just sem kerülték el a
kivégzést. Őket a „II. évi termidor 9-ei fordulat” (a forradalmi
kalendárium így nevezte 1794. július 28-át) után várta a Place de
la Révolution (mai nevén: Place de la Concorde).
Antoine Simon, az egykori cipész, aki azt a feladatot kapta,
hogy nevelje fel ‒ és nevelje át ‒ Marie Antoinette fiát, szintén a
guillotine alatt végezte ugyanezen a napon. Ő és a felesége már az
év januárjában elvesztette az állását a Temple börtönében. A
történelemkönyvek többsége (néhány évtizede még az iskolákban
használatosak is!) alkoholista vadállatként írja le őt, valójában
azonban ez a vélekedés sosem nyert bizonyítást, az is lehet, hogy
csak a királyhűek túlzásait tükrözi. Annyi azért mégiscsak
bizonyosnak tűnik, hogy Simon aligha lehetett valami világrengető
lángész; és nem is az az ember, akit örömmel meghívnánk
vacsorára (én legalábbis egész biztos, hogy nem), de az sem
kizárt, hogy még csak nem is hasonlított arra a szörnyetegre,
akinek leírják.
Robespierre és társai kivégzése véget vetett a rémuralomnak ‒
ennek a kései válasznak a nép vérszomjára, mely már 1789 első
napjaitól fogva megmutatkozott, de a terrorhullám csak 1793
szeptemberében kezdődött meg, egy hónappal Marie Antoinette
kivégzése előtt. Onnantól kezdve viszont már nem kizárólag
Párizsban dúlt. Franciaország-szerte nagyjából 25 000 embert
végeztek ki. 2639-et Párizsban, 16 594 nyakra pedig vidéken
csapott le a „nemzeti penge” ‒ és itt vannak még azok, akikről nem
tudunk. Robespierre ellen az volt a vád, hogy diktátorságra tör. Ő
úgy próbált elmenekülni a letartóztatás elől, hogy kiugrott az
ablakon. Mindkét lába eltört, nem tudott menekülni, el is fogták.
Ekkor úgy próbált öngyilkos lenni, hogy főbe lőtte magát, a golyó
azonban elakadt az állkapcsában. Július 28-án kivégezték. Úgy
mondják, a hóhér a nyakazás előtt letépte az elítélt állkapcsáról a
véres kötést, mire iszonyatos jajkiáltás felelt, aztán mindent
elcsöndesített a penge zuhanásának szisszenő hangja.
A rémuralom összesen nagyjából ötvenezer főnyi áldozatot
szedett. A Forradalmi Törvényszék elítéltjeinek mindössze a 18%-
a volt arisztokrata, 6% az egyházi személy (javarészt katolikusok),
4% a polgárságból, a középosztályból került ki; a túlnyomó
többség, 72% pedig a legalacsonyabb társadalmi réteg fia vagy
lánya volt: parasztok, kétkezi munkások; a zömük kisebb
bűntényekért, tolvajlásért, orgazdaságért és hasonlókért lakolt
halállal, vagy valami katonai jellegű vétségért, mint dezertálás
vagy szökés a sorozás elől. Ez a tény leleplezni látszik azt a
közkeletű vélekedést, hogy a rémuralom voltaképpen osztályharc
volt az arisztokrácia ellen. Egyszerre ironikus és tragikus, hogy az
a maroknyi demagóg, aki az ész kultuszát az egyszerű, zömében
koldusszegény, ellustult, tudatlan vagy agymosott nép fejébe
tömte, végül egész népét fosztotta meg józan eszétől, és hajszolta
bele egy olyan polgárháborúba, amelyre senkinek semmi
szüksége nem volt.
Franҫois Adrien Toulan, a korábbi zeneműárus, a mindenre
elszánt forradalmárból lett királyhű, végül szintén a guillotine által
halt meg, miután leleplezték, hogy részt vett egy összeesküvésben,
amely Marie Antoinette szökését készítette volna elő a Temple
börtönéből. A Bourbon-restauráció idején Mária Terézia, Marie
Antoinette egyetlen életben maradt leánygyermeke nyugdíjat
adatott Toulan özvegyének.
Jacques Franҫois Lepître csuklóján 1793. október 8-án
csattant a bilincs, és november 19-én már el is ítélték, mert részt
vett a királyi család megsegítését célzó összeesküvésben.
Monsieur és Madame Tison voltak a feljelentők, a rosszakaratú
republikánus házaspár: az ő gondjaikra bízták a királyi családot a
Temple börtönben. A buzgó pár tíz másik embert is feljelentett
azért, mert ‒ ők így vélték ‒ tevékenyen rokonszenvez a
királyiakkal: köztük volt Franҫois Adrien Toulan és Claude-
Antoine-Franҫois Moëlle, Párizs városának két tanácsnoka; és
egy másik hírhedt szökési terv kiagyalója, a meggyőződéses
ellenforradalmár, Alexandre Gonsse de Rougeville is. Az
önmagát lovaggá ütő Rougeville túlélte a forradalmat, de csak
azért, hogy 1814-ben mint árulót agyonlőjék, ugyanis a
szövetséges csapatokkal tartott Napóleon ellenében. Lepître is
túlélte a forradalmat: belőle a szónoklattan tanára lett Rouen
városában. 1821-ben hunyt el.
Jarjayes lovagot, miután elvitte XVI. Lajos földi maradványait
Provence grófnak, Szardínia királya megtette az adjutánsának, így
a szardíniai hadsereg tagjaként részt is vett az 1793-as
ellenforradalmi hadjáratban. Később belekeveredett az
összeesküvésbe, amely arra irányult ‒ volna, de kudarcot vallott
‒, hogy a királynét kicsempésszék a Conciergerie börtönéből.
Jarjayes túlélte a forradalmat, a Bourbon-restauráció idején XVIII.
Lajos tábornokká nevezte ki. 1822 szeptemberében halt meg.
Batz báró is túlélte a forradalmat, pedig az 1795-ös
államcsínykísérlet után letartóztatták, bár előtte Auvergne
tartományba menekült, és vett is ott egy kastélyt. A bárónak
azonban sikerült kereket oldania, miközben épp Lyonba vitték:
Svájcba szökött. Végül letelepedett Auvergne-ben, ahol két komoly
kitüntetést is elnyert: tábori marsallá nevezték ki, és megkapta a
Szent Lajos-rendet korábbi szolgálataiért, melyeket a koronának
tett a Bourbon-restauráció idején. Kiváló hadvezérnek bizonyult
Napóleon császársága alatt, bár a száznapos császárság után
elvették tőle Cantal parancsnokának címét. 1822-ben halt meg,
magányosan, Chadieu kastélyában.
Miután rettenetesen elügyetlenkedte a szerepét a királyi pár
balvégzetű szökési kísérleténél Montmédy erődítményébe, Marie
Antoinette hírneves fodrásza, Léonard Hautier visszatért
Párizsba, és igyekezett minél kisebbre összehúzódzkodni, míg csak
el nem bukott a forradalom.
Claude Chauveau-Lagarde, Marie Antoinette ügyvédje szintén
megérhette a forradalom végét: 1841-ben hunyt el. Ő volt
Madame Élisabeth védője is, továbbá számos mérsékelt
girondistáé, akiket a rémuralom idején állítottak bíróság elé.
Köztük volt Madame Roland, Jean-Sylvain Bailly és Jacques
Pierre Brissot. Sírja a párizsi Montparnasse temetőben van.
A szeptemberi vérengzés során a királyi gyermekek
nevelőnőjét, Madame de Tourzelt és tizenéves, Pauline nevű
leányát egy rejtélyes kilétű férfi, feltehetően arisztokrata,
kicsempészte a La Force börtönből. Mindketten túlélték a
forradalmat. A nevelőnőt a következő években számtalan
szélhámos kereste fel, akik az egykori gouvernante neveltjének
adták ki magukat. X. Károly király, a ci-devant Artois gróf,
hercegnői címet adományozott a nevelőnőnek, ő pedig kiadta az
emlékiratait. 1814-ben Pauline és Marie Antoinette lánya, akkor
már d Angouléme hercegnője, ismét egy fedél alá kerültek:
Pauline lett a hercegnő társalkodónője, és az is maradt, míg Mária
Terézia apósa, X. Károly 1830 augusztusában nem kényszerült
lemondani a trónról.
Florimond Claude, Mercy-Argenteau grófja, aki hosszú évekig
szolgált mint Ausztria követe a Bourbon-udvarnál, s akit Marie
Antoinette a pótapjának és mesterének tekintett, 1794 júliusában
követ lett Angliában. Ez a kinevezés is afféle szinekúra lett volna,
ám a frissiben kinevezett követ augusztus 25-én, néhány nappal
azután, hogy megérkezett Londonba, meghalt.
Rose Bertin is a forradalom túlélőinek egyike: előbb
Németországba, aztán Angliába költözött előle. Itt újra
megnyitotta a szalonját, ahová ugyanolyan előkelő vendégkör járt,
mint Párizsban. 1795-ben tért vissza a francia fővárosba. Egy
időben a híres soí-gnée, Josephine de Beauharnais is új vevői közé
tartozott. A XIX. század elején, mikor divatba jöttek az
áramvonalas, a korábbinál jóval egyszerűbb formák, Rose átadta
az üzletét az unokahúgainak, ő pedig hátat fordított a divat
világának. Imádott vidéki birtokán, Épinay-sur-Seine-ben hunyt el,
1813-ban, hatvanhat évesen.
Rosalie Lamorlière, Marie Antoinette odaadó szolgálólánya a
Temple börtönében, megmaradt a Richard házaspár
szolgálatában egészen 1799-ig, de lehet, hogy ennél is tovább.
Huszonöt éves volt, amikor Marie Antoinette szolgálatában állt.
Sosem ment férjhez, de szült egy gyermeket ‒ hogy ki volt az apa,
azt nem jegyezte fel a történetírás. Rosalie leánya sírkövet
emeltetett anyja emlékére a párizsi Pére-Lachaise temetőben.
Louison Chabry, bár ő a Marie Antoinette vallomásai női
Akárkije, valójában nem kitalált személy. 1789-ben, húszéves
szobrásznövendékként részt vett a poissarde-ok menetében
Versailles-ba, és ténylegesen egyike volt annak a fél tucat nőnek,
akit a többiek kiválasztottak, hogy udvarias hangon, de
határozottan elővezesse a nép panaszait a királynak. Louison
tizenöt perces hírneve annak a jelenetnek köszönhető, amikor
elájult a király színe előtt: vagy az éhség, vagy a kimerültség, netán
az alkalom nagyszerűsége miatt, de az a legvalószínűbb, hogy a
fenti három kombinációja okán. Mindenesetre tanúja lehetett a
király nagylelkűségének és emberségének. Én pedig ezt a
pillanatot használtam ugródeszkának, amelyről nekilendülve
megalkothattam a lány jellemrajzát, kivált azokban a jelenetekben,
ahol Louison kétkedéssel nézi a forradalom egyes mozzanatait,
szöges ellentétben mindazzal, amit a ‒ teljességgel kitalált ‒
szeretője, Armand gondol: az ő szíve bezzeg nagyon is egy ütemre
dobbant korának fiatal radikálisaival. Louison Chabry életéről alig
tudunk valamit, egyes iratok szerint a neve Chabray volt, és
ekkoriban csak tizenhét éves; és virágárusként kereste a kenyerét,
nem szobrászként. Én azonban, főként, hogy öt teljes éven át
gyakorlatilag Marie Antoinette életét éltem, vele keltem és vele
feküdtem, vele sírtam és vele nevettem, végül úgy döntöttem, hogy
a húszéves és a szobrász változat mellett maradok.
Azzal, hogy Louison lett könyvem másik narrátora, lehetőséget
adtam magamnak, hogy mindkét világból a legjobbat használjam
ki. Mivel a lány valóban létezett, megtarthattam „becsületesnek” a
regényt, azaz nem ütöttem a hasamra, hogy hirtelen egy új, fiktív
narrátort ültessek az olvasók nyakára; ám, hála annak, hogy alig
tudunk róla valamit, kényemre-kedvemre rakosgathattam őt
bárhová, könnyű szívvel tehettem olyan események szereplőjévé,
melyeken százak, ha nem ezrek gyűltek egybe Párizsban. Olyan
forradalmi események ezek, amelyeken Marie Antoinette egész
biztosan nem volt ott, talán nem is tudhatott róluk, én azonban
mindenképpen meg akartam őket osztani olvasóimmal, hogy
átfogóbb képet nyerjenek azokról az időkről. Marie Antoinette
mindig meglehetősen elszigetelten élt, a mozgástere eleve sem
volt túl nagy, és ahogy a királyi család sorsa mind sanyarúbbá vált
az egymást követő börtönökben, a folyamatos nélkülözések
közepette, a mozgástere is egyre szűkült. Louison figurája
ráadásul abban is segített, hogy íróként szélesebb palettáját
adhassam vissza a kor francia társadalmának, hisz ott sem járt
mindenki vagy Bourbon-fehérben, vagy forradalmi trikolórban,
még akkor sem, ha a forradalom retorikájának egyik fő szólama
az volt, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Az emberi lény
nem volna az, aki, ha nem lennének ezek a finom, köztes
árnyalatok; ha nem volna lelkének része a kételkedés és a
tévelygés. Így egyszerre csóválhatjuk a fejünket, ha megtudjuk,
hogy a papság nem fizetett adót, és szörnyülködhetünk azon, hogy
a Konvent parancsot adott a papok lemészárlására.
 Marie Antoinette személyéről

Az olvasók gyakran kérdezik, hogy mennyi az igaz, a történelmi

tény ebből a regényből. A Marie Antoinette-trilógia megírását
hosszas kutatás előzte meg, a könyv valóságos történelmi
tényeken alapul. A regényírónak mindössze annyi a dolga, illetve a
kötelessége, hogy feltöltse a feljegyzések között fenn maradt
réseket. Az én regényírói filozófiám úgy szól, hogy ha egy
esemény akár meg is történhetett volna, akkor helye van a
regényben; azt viszont, hogy szabad akaratom szerint
játszogassak dátumokkal, csatákkal, vagy épp kitaláljak ilyesmiket,
már tiltja a lelkiismeretem. És boldog véget sem találhatok ki, ha
egyszer a történelem szerint a történet nem hepienddel végződik,
hiába teszi ezt lehetővé, sőt, majdhogynem kötelezővé a
kereskedelmi regényírás szabályzata. Egyébként is minden olyan
történelmi szereplő, aki több mint kétszáz évvel ezelőtt élt, mára
már halott. Néha kifejezetten ijesztő körülmények között lelte a
halálát. Ez van, tessék zsebkendő után kapni és túlesni rajta. Nem
dönthettem úgy, hogy Marie Antoinette élje túl a francia
forradalmat, és éljen boldogan Axel oldalán, a gyermekeivel
együtt, Stockholmban, csak azért, mert fájna a szívem, ha az
olvasókat megríkatnám a regény végével.
Másfelől viszont akadnak olyan történetek is, amelyek sokkal
szebbek annál, amelyeket bármelyik író képes lehetne kitalálni.
Ami engem illet, büszkén vallom, hogy bolondja vagyok a
történelemnek, és valósággal belepistultam a kutatásba.
Számomra semmi sem fogható ahhoz a boldogsághoz, amit akkor
érzek, ha egy aprócska részletre bukkanok, amely emberarcúvá
varázsolja a sok száz évvel ezelőtti történtet: olyanok ezek, mint
egy-egy kicsiny, de annál szikrázóbb drágakő, elámulok, néha
felkiáltok, máskor éppenséggel felnevetek, vagy éppen
ellenkezőleg, elsírom magam a láttukon. És azt mondom
magamnak: ezt mindenképpen fel kell használnom! Íme, néhány
példa a könyvből, amelyekre a Marie Antoinette életére vonatkozó
kutatásaim alkalmával találtam.
Madame du Barry tényleg levelet írt a királynénak 1789.
október 6-a, Versailles ostroma után. Ebben a levélben ajánlja fel,
hogy birtoka, a Château Louveciennes a királyi család menedéke
lehet, ekkor is, máskor is, mindenkor. Ez a szívből jövő ajánlat még
szívbemarkolóbb, ha tudjuk, hogy a két asszony hosszú időn át
vetélytársa volt egymásnak. Rivalizálásuk kezdetét a trilógia első
könyvében már leírtam. Jeanne du Barry, XV. Lajos utolsó
szeretője szerény sorban született, ám felnőttkorára minden
ízében lelkes királypártivá lett. Nemcsak pénzzel támogatta az
emigránsokat, de még az otthonát is felajánlotta titkos találkozók
céljára; ez állt abban a bizonyos levélben. Marie Antoinette, bár
valóban megilletődve olvasta el, mégsem válaszolt rá, így a királyi
család sosem ízlelhette meg a hölgy vendégszeretetét, azét, aki
valaha annyi galibát okozott, és aki csak két hónappal élte túl a
királynét, a rémuralom őt is a guillotine alá küldte 1793.
december 8-án.
Favras márkit valóban kivégezték, per és ítélet nélkül, csakis
azért, mert a nemességhez tartozott (bár arra hivatkoztak, hogy
részt vett a királyi család megszöktetését célzó összeesküvésben,
amelynek létezéséről, s ezt kivégzői is tudták, a királyi családnak
fogalma sem volt), még évekkel a „nemesnyakazó gép”, a guillotine
feltalálása előtt, de semmi másért, kizárólag azért, mert kék vér
folyt az ereiben. Amúgy a szökési kísérlet Montmédy
erődítményébe pontosan úgy történt, ahogy leírtam. Lajos
valóban kiszállt a kocsiból, és gyalog kószált Párizs külvárosában,
hogy megtalálja a hintót, amely majd továbbviszi őket.
Elképzelhető, mi történt volna, ha valaki észreveszi! A hintó
valóban összevissza kanyargott Párizs utcáin, a tengelytörés
epizódja is megtörtént, és Léonard Hautier tényleg hazaküldte a
lovasokat. Bár ha a királyi család nem veszteget el annyi időt azzal,
hogy eltéved, a friseur zavaros üzenete valószínűleg nem ér célba.
Azok a szavak, amelyeket Lajos inasa, Hanet Cléry ad át a
királynénak mint férje utolsó szavait, Lajos végakaratából
származnak, én azonban azt akartam, hogy Marie Antoinette ott és
azonnal tudomást szerezzen róluk, ráadásul érdekesnek találtam
ezt a jelenetet. Az viszont megfelel a történelmi tényeknek, hogy
Lajos az inasára bízta a jegygyűrűjét, hogy adja át a feleségének,
és mondja el neki a következőket: „Szegény hercegnő, koronát
ígértem neki! Kérem, adja át neki, hogy fájdalommal a szívemben
hagyom őt magára.”
Az is igaz történet, hogy a piaci árusok a legfrissebb húst, a
legszebb zöldségeket kínálták fel a Conciergerie
szolgaszemélyzetének, amikor megtudták, hogy az étel a „szegény
királynénak” lesz, és ezzel meghazudtolták azt, amit, hála a
forradalompárti történészek rágalomhadjáratának, azóta
történelmi tényként kezeltünk: hogy tehát mindenki, az egész
ország, kivált a szegényebb rétegek szülöttei, tiszta szívükből
gyűlölték volna a királynét.
Az is történelmi tény, hogy amikor a guillotine felé vitték, a rue
Saint-Honoré egyik házában egy anya a csecsemőjével kihajolt az
ablakon, és a kisbaba csókot dobott Marie Antoinette felé: még
most is, ahogy ezt megemlítem, gombóc gyűlik a torkomban.
Marie Antoinette utolsó levelét, amelyet sógornőjének,
Elisabeth hercegnőnek írt a Conciergerie-ből, francia eredetiből
fordítottam, de sokáig haboztam, hogy beleillesszem-e a regénybe.
Irodalmi szemmel nézve nem éppen remekmű, és szikár
szerkesztési szempontok szerint még le is állítja a cselekményt
épp abban a pillanatban, amikor nagyon is sietnünk kéne, hisz
úton vagyunk már a guillotine felé. De talán, gondoltam meg
magam, éppen ezért ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy egy percre
megálljunk, és sóhajtsunk egyet.
Marie Antoinette levelezése végül is zökkenőmentesen beépült
a trilógiába, utolsó levele pedig éppenséggel bepillantást engedett
utolsó gondolatai közé, még ha ezek akkor ‒ érthetően ‒
meglehetősen zavarosak és véletlenszerűek voltak is, akárcsak
maga a lelkiállapot, amelyben fogantak. Úgy igyekeztem
átfogalmazni őket, hogy kimutassam az erőfeszítéseit, hogy
megőrizze a nyugalmát, hogy meggyőzze a hercegnőt: lelki békéje
érintetlen maradt. Ám a sorok között ott lüktet a kétségbeesés,
hogy ledobja magáról a terheket, amelyek még ekkor is
nyugtalanították, és amelyeket semmiképpen sem akart magával
vinni a halálba. Tehát, még ha ez a levél nem érdemel is helyet az
Irodalom Panteonjában, én, hálából azért, hogy főhősnőm ily
nagylelkűen megosztotta életének minden apró részletét az
utókorral, méltatlannak láttam volna, ha nem adok helyet végső
elszámolásának életével.
Vive la reine. Vive la reine martyre. ‒ Éljen a királyné! Éljen a
mártír királyné!
 Kiadta a Tericum Kiadó Kft.
www.tericum.hu
Felelős kiadó a Tericum Kiadó Kft. igazgatója

Layout és borítóterv: Pavlov Anna

Nyomdai előkészítés: Bencze József

Korrektor: Nácsai Katalin

Nyomta és kötötte: Dürer Nyomda Kft., Gyula

Felelős nyomdavezető: Fekete Viktor ügyvezető igazgató

ISBN 978 615 5285 72 1

{1}
Franciából fordította Fodor András
{2}
Lothár László fordítása.
{3}
Lothár László fordítása.