Ang­ela Car­ter

ES­TÉK A CIR­KUSZ­BAN

Ang­ela Car­ter: Nights at the Cir­cus

Co­py­right © Ang­ela Car­ter, 1984

For­dí­tot­ta: Bé­nyei Ta­más

 1

LONDON
 EGY
– Az is­ten sze­rel­mé­re, ne izél­jen már az úr! – Fev­vers hang­ja olyan öb­lö‐­
sen zen­gett, mint egy le­csa­pó­dó ku­ka­fe­dél. – Ugyan ké­rem, hol szü­let­tem
vol­na, ha nem itt, a füs­tös, öreg Lon­don­ban? Tud­ja, uram, nem vé­let­le­nül
ír­nak ki úgy a pla­kát­ra, hogy „A Pic­ca­dilly Vé­nu­sza”, ha­bár ezen az ala­pon
akár „A tra­péz He­lé­ná­já­nak” is el­ke­resz­tel­het­tek vol­na, már ha meg­gon­dol‐­
juk, mi­lyen szo­kat­lan kö­rül­mé­nyek kö­zött pottyan­tam ide, mert azt tud­nia
kell, uram, hogy nem ép­pen a szo­ká­sos csa­tor­nán ér­kez­tem, ha érti, mire
gon­do­lok, még csak az kel­lett vol­na! Hát tud­ja meg, ké­rem, hogy en­gem ki‐­
köl­töt­tek, pont úgy, mint Tró­jai He­lé­nát.
– Úgy bi­zony, uram: akár­mi le­gyek, ha nem úgy kel­tem ki egy mén­kű
nagy to­jás­ból, itt, Lon­don kel­lős kö­ze­pén!
A sző­ke­ség har­sány ha­ho­tá­ban tört ki, és szét­nyí­ló pon­gyo­lá­ja alól elő­vil‐­
la­nó már­vány­osz­lop-comb­ja­it csap­kod­ta, mi­köz­ben ha­tal­mas kék sze­mé­vel
le­dér és ki­hí­vó pil­lan­tást ve­tett a ce­ru­zá­ját nyi­tott no­te­sza fö­lött ké­szen­lét‐­
ben tar­tó ifjú ri­por­ter­re, mint­ha da­co­san ezt üzen­né neki: „Na mi az, hi­szi
vagy nem hi­szi?” Az­tán se­be­sen meg­pör­dült öl­töz­kö­dés­hez hasz­nált for­gó‐­
szé­kén – hát­tám­la nél­kü­li, plüss­ü­lő-kéjű zon­go­ra­szék volt, ame­lyet a pró­ba‐­
te­rem­ből vet­tek köl­csön –, és szé­le­sen vi­gyo­rog­va né­zett far­kas­sze­met sa­ját
ma­gá­val a tü­kör­ben, mi­köz­ben egyet­len cél­ra­tö­rő moz­du­lat­tal, ap­rócs­ka
rob­ba­nás hang­ját kelt­ve le­té­pett vagy húsz cen­ti mű­szem­pil­lát a bal szem‐­
hé­já­ról.
Fev­vers, a le­ges­leg­hí­re­sebb ko­rá­nak ae­ri­a­l­is­te mű­vé­szei közt, egyet­len
pil­la­nat­ra sem en­ge­dé­lyez­te, hogy meg­fe­led­kez­ze­nek mot­tó­já­ról, amely így
szólt: „Va­ló­ság vagy fik­ció?” Öles be­tűk­kel szed­ve ez a kér­dés har­so­gott
fran­ci­áu­ l a fal­nyi pla­kát­ról, pá­ri­zsi di­ad­ a­la e tár­gyi em­lé­ké­ről is, amely a
lon­do­ni öl­tö­ző­szo­bát is ural­ta. Volt eb­ben a pla­kát­ban va­la­mi lá­zas, va­la­mi
tár­gyá­hoz il­lő­en za­bo­lát­lan és ma­gá­val ra­ga­dó: ab­szurd áb­rá­zo­lás, me­lyen
egy fi­at­al nő re­pül az égbe, mint a ra­ké­ta, kö­rü­löt­te ka­var­gó fű­rész­por­fel­hő,
ő meg, huss, csak úgy su­han egy lát­ha­tat­lan tra­péz felé, amely va­la­hol a
Cir­que d’Hi­ver ácsolt ég­bol­to­za­tán rej­tő­zik. A mű­vész azt a meg­ol­dást vá‐­
lasz­tot­ta, hogy há­tul­ról örö­kít­se meg a fel­emel­ke­dést – ülep az ég­ben,
mond­hat­nánk –; a mű­vész­nő meg csak re­pül fel­fe­lé, far­né­zet­ben, né­hány rá‐­
zás­sal le­gye­ző­sze­rű­en ki­bont­va azo­kat a lé­leg­zet­el­ál­lí­tó, vö­rös­ben és bí­bor‐­
ban pom­pá­zó eve­ző­tol­la­kat, ame­lyek ak­ko­rák, hogy még egy nagy­lányt is
ké­pe­sek a le­ve­gő­be emel­ni. Már­pe­dig Fev­vers nagy lány volt: na­gyon nagy.
Ez a He­lé­na váll­tá­jé­kon a je­lek sze­rint ál­lí­tó­la­gos ap­já­nak, a hattyú­nak a
mé­re­te­it örö­köl­te.
A hír­he­dett és oly sok vi­tát ki­vál­tó szár­nyak, a lég­tor­nász­nő hír­ne­vé­nek
iker­for­rá­sai az in­ter­jú ide­jén már éj­sza­kai pi­he­nő­jü­ket töl­töt­ték a kis­ba­ba‐­
kék sza­tén se­lyem­pon­gyo­la tisz­tá­nak ko­ránt­sem mond­ha­tó step­pelt bé­lé­se
alatt, ahol leg­in­kább két meg­le­he­tő­sen ké­nyel­met­len du­dor­ra em­lé­kez­tet­tek,
idő­ről idő­re meg­re­meg­tet­ve a fe­szes szö­ve­tet, mint­ha sza­ba­dul­ni vágy­ná‐­
nak. („Ezt va­jon hogy csi­nál­ja?” – tű­nő­dött a ri­por­ter).
– Pá­rizs­ban csak úgy ne­vez­tek, hogy l’Ange Ang­la­i­se, az an­gol an­gyal,
vagy ahogy az a szent éle­tű öreg mond­ta, „an­gol­nak nem an­gol, an­gyal­nak
vi­szont na­gyon is an­gyal” – foly­tat­ta Fev­vers, fe­jé­vel a nagy becs­ben álló
pla­kát felé int­ve, ame­lyet – ahogy a lég­tor­nász­nő há­nya­ve­tin meg­je­gyez­te –
va­la­mi bé­ka­za­bá­ló tör­pe li­to­gra­fált, aki arra kért – már en­ge­del­met –, hogy
pi­pil­jem le a mi­cso­dá­ját, még mi­előtt elő­vet­te vol­na a rajz­kré­tá­it.
Az ar­tis­ta­nő ez­u­tán („Egy korty pezs­gőt?”) elő­vett egy jég­be hű­tött, jó­ko‐­
ra pezs­gős­pa­lac­kot, amely­ből a fo­gá­val rán­tot­ta a ki du­gót. Kö­nyö­ké­nél
gyön­gyö­ző pezs­gő­vel teli, ma­gas és kes­keny po­hár szi­sze­gett; a még min‐­
dig pat­tog­va bu­bo­ré­ko­zó üve­get ha­nya­gul a to­al­ett­asz­ta­lon álló kan­csó­ba
rak­ta, az ap­rí­tott jég közé, amely min­den bi­zonnyal va­la­me­lyik pi­ac­ i ha­las‐­
ko­fá­tól ér­kez­he­tett, mert a jég­da­rab­kák közé szo­rul­va még ott csil­lo­gott
egy-két hal­pik­kely. És min­den bi­zonnyal en­nek a hasz­nált jég­nek volt kö‐­
szön­he­tő az a ten­ge­ri aro­ma is – vol­na va­la­mi gya­nú­san hal­sze­rű a Pic­ca‐­
dilly Vé­nu­szá­ban? –, amely fel­sej­lett va­la­hol a par­füm, iz­zad­ság és arc­fes‐­
ték ki­pá­rol­gá­sá­ból, va­la­mint a szi­vár­gó, nyers gáz sza­gá­ból össze­ál­ló il­lat‐­
egy­ve­leg hát­te­ré­ben; az em­ber­nek olyan ér­zé­se volt, mint­ha szi­lárd da­ra‐­
bok­ban lé­le­gez­né be a szo­ba le­ve­gő­jét.
A fé­lig már mű­szem­pil­lát­la­ní­tott Fev­vers kis­sé hát­ra­ha­jolt, hogy sze‐­
mély­te­len elé­ge­dett­ség­gel szem­lél­hes­se meg a tü­kör­ben vissza­ve­rő­dő pom‐­
pás aszim­met­ri­át.
– Most pe­dig – mond­ta –, mi­után meg­hó­dí­tot­ta a kon­ti­nenst (a szót fran‐­
ci­ás-orr­han­gú­an „kon­ti­non”-nak ej­tet­te), íme, ha­za­tért a té­koz­ló le­ány Lon‐­
don­ba, az én imá­dott Lon­do­nom­ba. Hogy is mond­ta a drá­ga jó Dan Leno?[1]
„Lon­don kis falu a Tem­ze part­ján, amely­nek két leg­főbb ipar­ága a va­ri­et­é és
a szél­há­mos­ság”.
Fev­vers a tü­kör két­ér­tel­mű kö­ze­gé­ben szín­pa­di­as­ an rá­ka­csin­tott a ri­por‐­
ter­re, majd für­gén le­tép­te a mű­szem­pil­lát a má­sik szem­hé­já­ról is.
Szü­lő­vá­ro­sa olyan ki­tö­rő öröm­má­mor­ban fo­gad­ta, hogy az Il­lust­ra­ted
Lon­don News egye­ne­sen „Fev­ver­má­ni­án­ ak” ne­vez­te a je­len­sé­get. Akár­ho­va
né­zett az em­ber, min­den­hol az ő ké­pét lát­ta; a bol­to­kat el­árasz­tot­ták a „Fev‐­
vers” ha­ris­nya­kö­tők, ha­ris­nya­nad­rá­gok, le­gye­zők, szi­va­rok és bo­rot­va­szap‐­
pa­nok... Fev­vers még egy sü­tő­por­már­ká­nak is köl­csön­ad­ta a ne­vét; elég egy
ka­nál, és a pis­kó­ta­tész­ta úgy emel­ke­dik a ma­gas­ba, mint a lég­tor­nász­nő. Ő
volt a pil­la­nat hős­nő­je, tu­dós esz­me­cse­rék és pro­fán fel­té­te­le­zé­sek ál­lan­dó
tár­gya, ezer meg ezer – több­nyi­re si­kam­lós – tré­fa fő­sze­rep­lő­je („Na és azt
is­me­ri, ami­kor Fev­vers ta­lál­ko­zott az uta­zó­ügy­nök­kel, és ott hely­ben fel­ál­lí‐­
tot­ta neki...”). Min­den­ki róla be­szélt, a her­ceg­nők­től a zöld­sé­ges­ko­fá­kig:
„Maga lát­ta már Fev­verst?” Vagy: „Va­jon hogy csi­nál­ja?” Vagy: „Maga
sze­rint iga­zi?”
Az ifjú ri­por­ter nem akar­ta, hogy cser­ben­hagy­ja az íté­lő­ké­pes­sé­ge, így
az­tán csak ra­kos­gat­ta egyik ke­zé­ből a má­sik­ba az italt, a no­teszt és a ce­ru‐­
zát, mi­köz­ben lop­va va­la­mi olyan he­lyet ke­re­sett, aho­vá le­te­het­né a po­ha­rát,
s ahol Fev­vers nem töl­te­né azt tele újra meg újra – ta­lán ott, azon az el­fe­ke‐­
te­dett vas kan­dal­ló­pár­ká­nyon, amely­nek ke­gyet­le­nül éles sar­ka épp a ri­por‐­
ter­nek me­ne­dé­ket adó ló­szőr he­ve­rő fö­lött me­re­de­zett, s az­zal fe­nye­get­te,
hogy az első hir­te­len moz­du­lat­ra ki­loccsan­hat az agy­ve­le­je. A ri­por­tert
csap­dá­ba ej­tet­te a vad, amely­nek el­ej­té­sé­re in­dult. A nya­va­lyás pezs­gős­po‐­
hár­tól való sza­ba­du­lá­si kí­sér­le­te­i­nek az lett az egyet­len ered­mé­nye, hogy
nagy lár­mát csap­va le­vert egy bil­let-doux kö­te­get, amely a kan­dal­ló­pár‐­
kány­ról alá­hull­va ma­gá­val so­dor­ta a zöld, sár­ga, ró­zsa­szín és skar­lát­vö­rös
se­lyem­ha­ris­nyák­ból álló, ide-oda te­ker­gő­ző kí­gyó­fész­ket is, rá­adás­ként fel‐­
sza­ba­dít­va a szo­ba le­ve­gő­jét ful­lasz­tó­vá tevő, össze­té­veszt­he­tet­le­nül sze­mé‐­
lyes il­la­ta­ro­ma, a „Fev­vers-eszen­cia” utol­só al­ko­tó­ré­szét, egy jó adag erő‐­
tel­jes láb­sza­got. Ha egy­szer lesz rá egy kis ide­je, akár pa­lac­koz­va pi­ac­ra is
dob­hat­ná ezt az il­la­tot. Hi­szen úgy­sem hagy ki egyet­len le­he­tő­sé­get sem.
Fev­vers mint­ha ész­re sem vet­te vol­na a ri­por­ter za­va­rát.
A ha­ris­nyák ta­lán csak azért vi­tor­láz­tak le a föld­re, hogy csat­la­koz­za­nak
a töb­bi, ha­son­ló­kép­pen bo­nyo­lult­nak tet­sző, édes­kés ki­pá­rol­gá­suk­ból ítél­ve
hasz­nált fe­hér­ne­mű­höz, a sza­la­gok te­ker­gő­ző fér­ge­i­hez, a szu­va­so­dó csip‐­
ke­fod­rok­hoz, ame­lye­ket Fev­vers a fog­lal­ko­zá­sa ál­tal meg­kö­ve­telt szám­ta­lan
öl­tö­zés és vet­kő­zés so­rán a je­lek sze­rint tel­je­sen vak­tá­ban szét­do­bált. Az
egyik jó­ko­ra, fid­res-fod­ros bu­gyo­gó pél­dá­ul – bi­zo­nyá­ra egy há­nya­ve­ti
moz­du­lat ered­mé­nye­kép­pen – va­la­mi azo­no­sít­ha­tat­lan tár­gyat bo­rí­tott lep­el‐­
ként; az a va­la­mi le­he­tett óra, már­vány mell­szo­bor vagy ha­lot­ti urna; olyan
ke­vés lát­szott be­lő­le, hogy sem­mit nem le­he­tett ki­zár­ni. Az üres sze­nes­vö‐­
dör­ből ki­tü­rem­ke­dő fé­lel­me­tes fűző – az a faj­ta, ame­lyet Vas­szűz­nek ne­vez‐­
nek – úgy me­re­de­zett, mint egy rej­tek­he­lyé­ről elő­bú­jó óri­ás gar­né­la­rák ró‐­
zsa­szí­nű pán­cél­ja, a be­lő­le ki­csün­gő hosszú csip­ke­szá­lak pe­dig olya­nok
vol­tak, mint meg­annyi ízelt láb. Össz­ha­tá­sát te­kint­ve a szo­ba a ki­fi­no­mul­tan
női mo­csok és szenny mes­ter­mű­ve volt (ter­mé­sze­te­sen női mes­te­ré), amely
a maga ott­ho­nos mód­ján al­kal­mas­nak tűnt rá, hogy ije­de­lem­mel tölt­sön el
egy fi­at­al­em­bert – fel­té­ve, ha az il­le­tő nem olyan ka­lan­dos éle­tű, mint a ma
esti ri­por­ter.
Jack Wal­ser­nek hív­ták. Ka­li­for­ni­ai il­le­tő­sé­gű volt, s épp az el­len­ke­ző fer‐­
tá­lyá­ról ér­ke­zett an­nak a föld­te­ké­nek, amely­nek mind a négy sar­kát be­jár­ta
éle­té­nek mind­össze hu­szon­öt éve so­rán – pi­ka­reszk élet­pá­lya, amely le­csi‐­
szol­ta raj­ta az ér­des fe­lü­le­te­ket: mo­do­ra a le­he­tő leg­be­hí­zel­gőbb; meg­je­le‐­
né­se alap­ján sen­ki­nek sem jut­na eszé­be az a szur­tos kis csi­bész, aki oly sok
év­vel ez­előtt po­tya­utas­ként fel­osont a Fris­có­ból Sang­haj­ba in­du­ló gőz­ha­jó‐­
ra. Ka­lan­do­zá­sai so­rán fel­fe­dez­te, hogy ügye­sen bá­nik a sza­vak­kal, és hogy
még en­nél is na­gyobb te­het­sé­ge van ah­hoz, hogy a meg­fe­le­lő idő­ben le­gyen
a meg­fe­le­lő he­lyen. Így az­tán szin­te vé­let­le­nül bot­lott bele hi­va­tá­sá­ba, s éle‐­
té­nek eb­ben a sza­ka­szá­ban épp ab­ból élt, hogy egy New York-i lap­nak kül‐­
dött hí­re­ket és ri­por­to­kat; en­nek kö­szön­he­tő­en oda uta­zott, aho­vá ked­ve tar‐­
tot­ta, mi­köz­ben meg­őriz­het­te az új­ság­író ki­vált­sá­gos fe­le­lőt­len­sé­gét is, va‐­
la­mint a fog­lal­ko­zá­sá­val szük­ség­kép­pen együtt járó men­ta­li­tást, hogy min‐­
dent lás­son, de sem­mit ne higgyen el. Wal­ser sze­mé­lyi­sé­gé­ben mind­ez sze‐­
ren­csé­sen öt­vö­ző­dött az­zal az el­né­ző nagy­lel­kű­ség­gel, amellyel az ame­ri­ka‐­
i­ak vi­szo­nyul­nak a nyil­ván­va­ló ha­zug­sá­gok­hoz. Új­ság­író volt te­tő­től tal­pig,
már csak azért is, mert mind­két tal­pá­val a föl­dön állt. Ha úgy tet­szik, ne‐­
vezzük őt Is­ma­el­nek;[2] ő azon­ban olyan Is­ma­el, aki­nek fi­ze­tik a költ­sé­ge­it,
mind­eh­hez még ra­kon­cát­lan len­sző­ke szal­ma­ha­ja, kel­le­mes, pi­ros­pozs­gás
arca, szög­le­tes álla van, s sze­mé­ben a ké­tel­ke­dők hű­vös-szür­ke­sé­ge de­reng.
 És még­is ma­radt ben­ne va­la­mi be­fe­je­zet­len. Olyan volt, mint egy bú­to­ro‐­
zot­tan bér­be adott ta­ka­ros ház. Sze­mé­lyi­sé­gé­ből szin­te tel­je­sen hi­án­ yoz­tak
az apró, sze­mé­lyes­nek is ne­vez­he­tő vo­ná­sok, mint­ha ké­tel­ke­dé­sét a sa­ját lé‐­
nyé­re is ki­ter­jesz­tet­te vol­na. Az előbb azt mond­tam, kü­lö­nös te­het­sé­ge volt
hoz­zá, hogy „a meg­fe­le­lő idő­ben le­gyen a meg­fe­le­lő he­lyen”; igen, va­la­mi‐­
kép­pen min­dig épp a meg­fe­le­lő he­lyen ta­lál­ta ma­gát. Ugyan­ak­kor úgy tűnt,
mint­ha ő maga af­fé­le ob­jet tro­u­vé vol­na: nem volt olyan bel­ső ér­zé­se, hogy
meg­ta­lál­ta sa­ját ma­gát, hi­szen ele­ve nem is ön­ma­gát, a sa­ját én­jét ke­res­te.
Ő maga azt mond­ta vol­na, hogy „a tet­tek em­be­re”. Az­zal töl­töt­te az éle‐­
tét, hogy ele­mi ere­jű csa­pá­sok­nak tet­te ki ma­gát. Sze­ret­te hall­gat­ni, ahogy
ilyen­kor rop­pan­nak a csont­jai: eb­ből tud­ta, hogy él.
Így élte túl Wal­ser a sze­csu­án­ i pes­tis­jár­ványt, az af­ri­kai har­co­sok lán­dzsá‐­
it, egy em­be­res kö­csö­gö­lést (ez utób­bit a da­masz­ku­szi út mel­lett, egy be­du‐­
in sá­tor­ban), és még sok min­den mást, ám e ta­pasz­ta­la­tok egyi­ke sem vál‐­
toz­tat­ta meg úgy is­ten­iga­zá­ból a fér­fi­test­ben élő lát­ha­tat­lan gyer­me­ket: ő
va­ló­ban ugyan­az a ret­tent­he­tet­len su­hanc ma­radt, aki nap­hosszat a Fis­her‐­
man’s Whar­fon lóf­rált, és mohó te­kin­tet­tel für­kész­te a ten­ge­ren úszó ku­sza
vi­tor­lá­kat – egé­szen ad­dig, amíg egy na­pon a da­gállyal együtt útra nem kelt
ő is, egy vég­te­len ígé­ret felé ha­józ­va. Wal­ser nem ta­pasz­ta­lat­ként élte meg a
sa­ját ta­pasz­ta­la­ta­it; bár­mi­lyen si­má­ra csi­szol­ta is a kül­se­jét a ta­pasz­ta­lat
smirg­li­je, ami oda­bent volt, az érin­tet­len ma­radt. Ed­di­gi rö­vid éle­te so­rán
egy­szer sem rez­dült meg ben­ne sem­mi olyas­mi, amit ön­vizs­gá­lat­nak ne­vez‐­
het­nénk. Ha sem­mi­től sem félt, en­nek nem a bá­tor­sá­ga volt az oka; akár‐­
csak a me­se­be­li fiú, aki nem ta­nult meg resz­ket­ni, Wal­ser­nek fo­gal­ma sem
volt, hogy ho­gyan kell fél­ni. Szo­ká­sos kí­vül­ál­lá­sa ek­ként nem volt aka­rat­la‐­
gos: nem tu­da­tos dön­té­sek­ből eredt, hi­szen a dön­té­sek­hez szá­mot kell vet­ni
a hit po­zi­tí­vu­ma­i­val és ne­ga­tí­vu­ma­i­val egy­aránt.
Ka­le­i­do­szkóp volt, amely­hez va­la­ki hoz­zá­biggyesz­tett egy tu­da­tot. Ezért
le­he­tett jó ri­por­ter. És még­is: a ka­le­i­do­szkóp a sok rá­zás és for­ga­tás so­rán
egy­re meg­vi­sel­teb­bé vált; a há­bo­rúk és az egyéb ka­taszt­ró­fák mint­ha nem
vál­tot­ták vol­na be azt az ígé­re­tet, amellyel an­nak ide­jén a jövő ke­cseg­tet­te.
Wal­ser, aki még nem he­ver­te ki tel­je­sen a sár­ga­láz­zal foly­ta­tott kö­zel­múlt‐­
be­li cse­te­pa­té utó­ha­tá­sa­it, mos­ta­ná­ban ki­csit vissza­vett a tem­pó­ból, és in‐­
kább a szto­rik „em­be­ri vo­nat­ko­zá­sa­i­ra” össz­pon­to­sí­tott, ame­lyek ed­dig el‐­
ke­rül­ték a fi­gyel­mét.
 – Mint el­ső­ran­gú ri­por­ter, szük­ség­kép­pen szak­ér­tő­je volt min­den­fé­le tó­dí‐­
tás­nak és ha­zug­ság­nak. Ezért az­tán most, hogy épp Lon­don­ban la­kott, fel‐­
ke­res­te Fev­verst, hogy in­ter­jút ké­szít­sen vele so­ro­za­tá­hoz, amely­nek „A vi‐­
lág nagy át­ve­ré­sei” mun­ka­cí­met adta.
Bár­mi­lyen sza­ba­dos és köz­vet­len volt is a mo­do­ra, ez­út­tal em­be­ré­re akadt
a lég­tor­nász­nő­ben, aki most ép­pen az üle­pét iz­get­te-moz­gat­ta, majd – „tud‐­
ja, ké­rem, nem jó, ha hagy­juk, hogy benn szo­rul­jon” – jó­ko­ra szel­len­tést
eresz­tett sza­bad­já­ra, amely­nek vissz­hang­ja jó ide­ig ott ke­rin­gett a szo­bá­ban.
Az­tán a vál­la fö­lött hát­ra­pil­lan­tott, hogy lás­sa, eh­hez mit szól az új­ság­író.
Wal­ser ész­re­vet­te, hogy a lég­tor­nász­nő a ke­dé­lyes­ke­dés – ne­gé­des­ke­dés –
bur­ka alatt na­gyon is óva­tos. Rá­vi­gyor­gott a nőre. Ez az­tán a ked­vé­re való
mun­ka!
Fev­vers eu­ró­pai tur­né­ja so­rán tu­cat­szám lőt­ték főbe ma­gu­kat a pá­ri­zsi­ak;
nem­csak La­ut­rec, de az összes posz­tim­presszi­o­nis­ta ver­sen­gett a ke­gyért,
hogy meg­fest­hes­se; egy­szer Willy­nél va­cso­rá­zott, Co­let­te-et pe­dig jó­ta­ná‐­
csok­kal lát­ta el. Alf­red Jarry meg­kér­te a ke­zét. Ami­kor Fev­vers meg­ér­ke‐­
zett a köl­ni pá­lya­ud­var­ra, ün­nep­lő di­ák­ ok csa­pa­ta ki­fog­ta ko­csi­já­ból a lo­va‐­
kat, és ők ma­guk von­tat­ták el a szál­lo­dá­ig. Ber­lin­ben a fény­ké­pe a Ka­i­ser
port­ré­ja mel­lett dí­szel­gett az összes hír­lap­árus ki­ra­ka­tá­ban. Bécs­ben oly
mér­ték­ben si­ke­rült el­tor­zí­ta­nia egy tel­jes ge­ne­rá­ció ál­ma­it, hogy a nem­ze‐­
dék­tár­sak egy em­ber­ként kö­te­lez­ték el ma­gu­kat a pszi­cho­ana­lí­zis mel­lett.
Akár­ho­va ment, ket­té­vál­tak előt­te a fo­lyók, há­bo­rús fe­nye­ge­té­sek röp­köd‐­
tek, a saj­tó ég­ből zá­po­ro­zó bé­kák­ról és ci­pő­k­ről adott hírt, Por­tu­gá­lia ki­rá‐­
lya pe­dig ne­ki­aján­dé­koz­ta to­jás­dad gyön­gyök­ből álló ug­ró­kö­te­lét, ame­lyet
Fev­vers té­to­vá­zás nél­kül be­tett a bank­ba.
Most pe­dig egész Lon­don az ő ma­gas­ban rep­ke­dő lá­bai előtt he­ver; és va‐­
jon nem ma tör­tént-e az is, épp en­nek az ok­tó­be­ri nap­nak a reg­ge­lén, itt, eb‐­
ben az öl­tö­ző­szo­bá­ban, az Al­ham­b­ra Ze­nés Szín­ház­ban, a pisz­kos fe­hér­ne‐­
mű­ha­lom kö­ze­pén, hogy hat szám­je­gyű összeg­ről írt alá szer­ző­dést a Nagy
Bi­ro­dal­mi Tur­né­nál, amellyel előbb Orosz­or­szág­ba, majd Ja­pán­ba uta­zik,
egy­más után két csá­szárt is el­káp­ráz­tat­va? Az­tán Yo­ko­ha­má­ból to­vább­ha‐
józ­nak majd Se­att­le-be, hogy a Nagy De­mok­ra­ti­kus Tur­né ke­re­té­ben vé­gig‐­
jár­ják az Ame­ri­kai Egye­sült Ál­la­mo­kat.
A kö­zön­ség Ame­ri­ka-szer­te han­go­san kö­ve­te­li Fev­verst, alig vár­va ér­ke‐­
zé­sét, amely egy­be­esik majd az új év­szá­zad kez­de­té­vel.
 Mert­hogy épp ab­ban a pil­la­nat­ban já­runk, ami­kor a ti­zen­ki­len­ce­dik szá‐­
zad­ból már nem ma­radt más, csak egy ci­ga­ret­ta­csikk, üsz­kö­sö­dő szi­var­vég,
ame­lyet ha­ma­ro­san el­nyom­nak majd a tör­té­ne­lem ha­mu­tar­tó­já­ban. Az Úr
ezer­nyolc­száz­ki­lenc­ven­ki­len­ce­dik esz­ten­de­jé­nek utol­só, ha­nyat­ló sza­ká­ban
va­gyunk. Fev­vers­ben pe­dig meg­van a most szárny­ra kapó kor­szak min­den
éc­lat-ja.
Wal­ser lát­szó­lag azért jött, hogy némi hír­ve­rést csap­jon neki, és – ha ez
em­be­ri­leg le­het­sé­ges – le­lep­lez­ze a csa­lást; akár a hír­ve­rés mel­lett, akár he‐­
lyet­te. De ne higgyék, hogy amennyi­ben Fev­vers csa­ló­ként lep­le­ző­dik le,
az­zal vége a kar­ri­er­jé­nek; szó sincs róla. Ha nem ve­tül rá a gya­nú ár­nyé­ka,
hová lesz a vita? Ak­kor mi ér­de­kes ma­rad az egész­ben?
– Mit szól­na még egy po­hár­ká­hoz? – emel­te ki Fev­vers a csö­pö­gő pa­lac‐­
kot a pik­kely-pettyez­te jég kö­zül.
Szó, ami szó, Fev­vers kö­zel­ről in­kább tűnt sö­rös­ló­nak, mint an­gyal­nak.
Ha­ris­nyá­ban is két hü­velyk­kel több hat láb­nál, és csak egy-két hü­velyk­kel
ala­cso­nyabb Wal­ser­nél; noha töb­ben azt ál­lí­tot­ták, hogy test­ma­gas­sá­ga „is‐­
ten­női di­men­zi­ók­ba eme­li”, a szín­pa­don kí­vül nem sok is­ten­női volt ben­ne,
ha­csak az ég­ben nin­cse­nek pa­za­rul be­ren­de­zett kocs­mák, ahol ő is ott fe‐­
szít­het­ne a pult mö­gött. Szé­les és ová­lis tá­nyér­ké­pét dur­va agyag­ból min‐­
táz­ták a le­he­tő leg­kö­zön­sé­ge­sebb fa­ze­kas­ko­ron­gon; von­ze­re­jé­ben nem volt
sem­mi ki­fi­no­mult, ami he­lyén­va­ló­nak is tűnt, ha va­ló­ban ő játssza majd a
Hét­köz­na­pi Em­ber év­szá­za­dá­nak de­mok­ra­ti­ku­san vá­lasz­tott is­ten­nő­jét.
Ad­dig ráz­ta hí­vo­ga­tó­an a pezs­gős­üve­get, amíg az újra ki­lö­vellt.
– Et­től majd kinő a szőr a mell­ka­sán! – Wal­ser mo­so­lyog­va fed­te le te‐­
nye­ré­vel a po­ha­rat.
– Már ki­nőtt, höl­gyem.
Fev­vers el­is­me­rő­en kun­co­gott, és oly bő­kezű­en töl­tött még a sa­ját po­ha‐­
rá­ba, hogy a túl­csor­du­ló hab az arc­pi­ro­sí­tós té­gely­be folyt, szi­sze­gő-ser­ce­gő
vé­res taj­ték­ba ful­lad­va. El­kép­zel­ni is le­he­tet­len volt, hogy Fev­vers eset­leg
olyan moz­du­la­tot te­gyen, amely­ből hi­ány­zik az ef­fé­le gran­di­ó­zus, egy­szer­re
or­de­ná­ré és nyeg­le nagy­vo­na­lú­ság; olyan sok volt be­lő­le, hogy min­den­ki‐­
nek ju­tott, és még ma­radt is bő­ven. A szem­lé­lő­ben fel sem me­rült, hogy
szá­mí­tó­nak vél­je, oly tö­ké­le­te­sen ki­vi­te­le­zett­nek tűnt az elő­adás. Sen­ki­nek
nem ju­tott vol­na eszé­be, hogy Fev­vers éj­sza­kán­ként bank­szám­lák­ról ál­mo‐­
dik, vagy hogy szá­má­ra a szfé­rák ze­né­je nem más, mint a pénz­tár­gé­pek csi‐­
lin­ge­lé­se. Ezt még Wal­ser sem sej­tet­te.
 – Már­most ami a ke­gyed ne­vét il­le­ti... – kezd­te Wal­ser, ké­szen­lét­ben tart‐­
va ce­ru­zá­ját.
Hogy erőt me­rít­sen a vá­lasz­hoz, Fev­vers jó­ko­rát nyelt a pezs­gő­ből.
– Cse­cse­mő­ko­rom­ban sem­mi sem kü­lön­böz­te­tett meg a töb­bi le­lenc­gye‐­
rek­től, csak az a le­he­let­nyi pely­hecs­ke, az a kis sár­gás toll­pi­he a há­ta­mon, a
la­poc­kám he­gyén. Sza­kasz­tott olyan volt, mint a kis­csir­kék toll­pi­hé­je. Az az
asszony pe­dig, aki Wap­ping­ban, a fo­lyó­par­ti lép­cső­kön rám ta­lált egy ru‐­
hás­ko­sár­ban, amely­ben is­me­ret­len sze­mé­lyek hagy­tak ott en­gem, a pa­rá­nyi
csecs­szo­pót, akit sze­re­tő gon­dos­ko­dás­sal fek­tet­tek a friss szal­má­ra, s aki oly
édes­de­den aludt a szét­tört to­jás­héj da­rab­kái kö­zött, ez az asszony, aki­nek a
sors vé­let­le­nül az út­já­ba so­dor­ta azt a sze­gény, el­ha­gyott ap­ró­sá­got, az ő túl‐­
csor­du­ló szív­jó­sá­gá­tól in­dít­tat­va ott rög­tön keb­lé­re ölelt, és ma­gá­hoz vett.
S mi­után ha­za­vitt, a lá­nyok pe­dig ki­cso­ma­gol­tak és ki­gön­gyöl­tek a nagy‐­
ken­dő­ből, majd meg­lát­ták azt az álom­it­tas, sely­mes kis ma­dár­fi­ó­kát, egy­től
egyig ezt mond­ták: „Na­hát, úgy tű­nik, a ki­csi­ke tol­la­kat nö­veszt!”[3] Nem
így volt, Liz­zie? – for­dult Fev­vers az öl­töz­te­tő­nő­jé­hez, aki mind­ed­dig nem
vett részt a tár­sal­gás­ban, csak ka­rót nyel­ten áll­do­gált a tü­kör mel­lett, úgy
mar­ko­lász­va bo­ros­po­ha­rát, akár va­la­mi fegy­vert, és olyan für­kész te­kin­tet‐­
tel mé­re­get­ve Wal­sert, mint­ha pen­ny­re pon­to­san fel akar­ná mér­ni, mennyi
pénz le­het a tár­cá­já­ban. Most azon­ban Liz­zie is be­kap­cso­ló­dott, sö­tét­bar­na
han­gon, kü­lö­nös, Wal­ser szá­má­ra is­me­ret­len ki­ej­tés­sel be­szél­ve; nem tud‐­
hat­ta, de a lon­do­ni szü­le­té­sű ola­szok ak­cen­tu­sa volt ez, a maga két­ér­tel­mű
dif­ton­gu­sa­i­val és gé­ge­zár­hang­ja­i­val.
– Úgy volt az bi­zony, uram, hisz’ én vol­tam, nem más, aki rá­ta­lált. A
„Fev­vers” ne­vet ad­tuk neki, és már ez ma­rad a neve, amíg vi­lág a vi­lág, bár
mi­kor el­vit­tük a Clement Danes-temp­lom­ba, hogy meg­ke­resz­tel­tes­sük, a
lel­kész vál­tig ál­lí­tot­ta, hogy ő éle­té­ben nem hal­lott még ilyen ne­vet, így az‐­
tán a tör­vény sze­rint Sop­hie-nak hív­ják. Hadd szed­jem le ró­lad a smin­ket,
an­gya­lom!
Liz­zie ap­rócs­ka, össze­aszott, gnóm­sze­rű szer­zet volt, aki ugyan­úgy le­he‐­
tett har­minc is, mint öt­ven; ide-oda ci­ká­zó fe­ke­te szem­pár, per­ga­men­szí­nű
arc, fel­ső ajka fö­lött pely­he­dző ba­jusz, és rö­vid­re nyírt, gön­dör tri­ko­lór haj:
a gyö­ke­ré­nél csil­lo­gó szür­ke, kö­zé­pen tom­pa­szür­ke, a vége pe­dig hen­ná­val
per­zselt. Vissza­fo­gott íz­lé­sű, szűk fe­ke­te ru­há­já­nak vál­la fe­hér­lett a kor­pá‐­
tól. Min­den por­ci­ká­já­ból áradt, hogy ex­kur­va. Elő­bá­nyá­szott egy be­főt­tes‐­
üve­get az öl­töz­kö­dő­asz­talt bo­rí­tó rom­hal­maz­ból, gör­be kar­ma­i­val ki­vájt be‐­
lő­le némi arc­kré­met, amit – platty! – egyet­len moz­du­lat­tal Fev­vers ar­cá­ra
kent.
– Igyon még egy korty bort, kis­csi­bém, amíg itt vár – kí­nál­ta Wal­sert, mi‐­
köz­ben egy vat­ta­cso­mó­val si­kál­ta vé­den­cét. – Ne­künk sem­mi­be sem volt.
Va­la­mi már­ki­fé­lé­től kap­tad, igaz-e, kin­csem? Így ni, ki­csi­kém... – és le­tö‐­
röl­te az arc­kré­met, meg­le­pő és za­var­ba ejtő mó­don be­céz­get­ve és ci­ró­gat­va
a lég­tor­nász­nőt.
– Az a fran­cia már­ki volt – fe­lel­te Fev­vers, aki ra­gyog­va és bifsz­tek­vö­rö‐­
sen ke­rült elő a krém­ré­teg alól. – Csak egy re­kesszel adott az a sze­mét zsu‐­
go­ri. Tes­sék már inni még egy kor­tyocs­kát, fi­at­al­úr, a jó­is­ten áld­ja meg,
még le ta­lál ma­rad­ni mö­göt­tünk! Az még­sem jár­ja, hogy a höl­gyek egye­dül
szop­ják le ma­gu­kat, nem igaz? Mi­fé­le úri­em­ber az ilyen?
El­ké­pesz­tő­en re­ked­tes és fé­mes hang; mély tó­nu­sú alt, sőt, ba­ri­ton ku­ka‐­
fe­de­lek zen­gé­se. Fev­vers most el­tűnt egy újabb jó­ko­ra adag arc­krém mö‐­
gött, és hosszú szü­net állt be.
A kü­lö­nös az volt a do­log­ban, hogy a ren­det­len­ség el­le­né­re, amely leg­in‐­
kább olyan ha­tást kel­tett, mint­ha rob­ba­nás tör­tént vol­na egy corsetiè­re szak‐­
üz­let­ben, Fev­vers öl­tö­ző­jé­nek leg­fi­gye­lem­re­mél­tóbb vo­ná­sa az ano­ni­mi­tá­sa
volt. Az egyet­len ki­vé­tel­nek az óri­ás­pla­kát tűnt, raj­ta a szénk­ré­tá­val rá­fir‐­
kan­tott üze­net (To­u­jours, Tou­louse), de va­ló­já­ban ez sem volt más, mint ön‐­
rek­lám, amely Fev­vers­nek épp azok­ra a vo­ná­sa­i­ra hív­ta fel a fi­gyel­met,
ame­lye­ket a szín­pa­don kí­vül szí­ve­seb­ben el­rej­tett. Ha a pla­ká­tot nem szá‐­
mít­juk, még egy be­ke­re­te­zett fény­kép sem ke­rült az öl­tö­ző­asz­tal­ra a sok ke‐­
nő­csös té­gely közé, csak egy cso­kor pár­mai ibo­lya, ame­lyet va­la­ki ha­nya­gul
egy be­főt­tes­üveg­be ál­lí­tott – alig­ha­nem a kan­dal­ló­pár­kány­ról ide­me­ne­kí­tett
vi­rág­fe­les­leg. Se­hol egy sze­ren­cse­ho­zó ka­ba­la­fi­gu­ra, egy fe­ke­te por­ce­lán­ci‐­
ca vagy pár cse­rép fe­hér han­ga. De a sze­mé­lyes ké­nyez­te­tés kel­lé­kei is hi­á‐­
nyoz­tak, pél­dá­ul egy ka­ros­szék vagy egy-két sző­nyeg. Sem­mi olyas­mi, ami
el­árul­hat­na va­la­mit Fev­vers­ről. Egy sztár öl­tö­ző­je, amely olyan sze­gé­nyes,
mint egy kony­ha­lány pad­lás­szo­bá­ja. Fev­vers sem­mi­fé­le nyo­mot nem ha‐­
gyott a kör­nye­ze­tén, le­szá­mít­va azt a pár sző­ke haj­szá­lat, ame­lyek az át­tet‐­
sző Pe­ars szap­pant vo­nal­káz­ták a fe­nyő­fa mos­dó­áll­vá­nyon pi­he­nő, re­pe­de‐­
zett tá­nyér­ká­ban.
A vá­szon­pa­ra­ván mö­gül egy zo­mán­co­zott ülő­kád ke­re­keb­bik vége ló­gott
ki; a kád bel­se­jét a ko­ráb­bi tisz­tál­ko­dá­sok­ból ott ma­radt szap­pan­hab bo­rí­tot‐­
ta. A kád pe­re­mé­re vet­ve ró­zsa­szí­nes-test­szí­nű ba­lett-tri­kó; első lá­tás­ra azt
hi­het­te az em­ber, hogy Fev­vers épp most nyúz­ta le a sa­ját bő­rét. Bár a fes‐­
tett strucc­tol­lak­ból össze­ál­lí­tott fel­tor­nyo­zott fej­éket min­den te­ke­tó­ria nél‐­
kül a kan­dal­ló­ba ha­jí­tot­ta va­la­ki, úgy tűnt, Liz­zie kis­sé több tisz­te­let­tel vi‐­
sel­te­tik a má­sik ru­ha­da­rab iránt, amely­ben úr­nő­je elő­ször je­le­nik meg a
nagy­ér­de­mű előtt: a vö­rös és lila tol­lak­ból össze­ál­lí­tott kön­töst előbb ala­po‐­
san ki­ráz­ta, majd váll­fá­ra tet­te, és az öl­tö­ző aj­ta­já­nak bel­ső ol­da­lá­ba vert
szög­re akasz­tot­ta; a ruha csil­ló­sző­rös rojt­jai szü­net nél­kül resz­ket­tek a
rosszul záró ab­la­ko­kon be­sü­ví­tő hu­zat­ban.
Ami­kor fel­gör­dült a füg­göny, Fev­vers ott he­vert az Al­ham­b­ra szín­pa­dán;
a kön­tös alatt rej­tőz­ve olyan volt, mint egy toll­cso­mó. Arany­füst­tel be­vont
rá­csok mö­gött fe­küdt, mi­köz­ben a ze­ne­ka­ri árok­ban a mu­zsi­ku­sok az
„Arany­ka­lit­ká­ba zárt kis­ma­dár” kez­de­tű dalt nye­ke­reg­ték és nyá­vog­tat­ták
hang­sze­re­i­ken. Mennyi­re giccses, mennyi­re az al­ka­lom­hoz illő volt ez a
dal! Ki­emel­te a lát­vány­ban rej­lő tal­mi­sá­got és mes­ter­kélt­sé­get, eszünk­be
jut­tat­ta, hogy a le­ány­zó ál­lí­tó­lag torz­szü­löt­te­ket mu­to­ga­tó vá­sá­ro­sok mű­so‐­
rá­ban lé­pett fel elő­ször. (Utá­na­néz­ni, je­gyez­te fel Wal­ser.) Mi­köz­ben a ze‐­
ne­kar to­vább ját­szott, Fev­vers elő­ször térd­re emel­ke­dett, majd fel­állt – las‐­
san, na­gyon las­san –, még min­dig bő toll­kö­pö­nye­gé­be bur­ko­lóz­va, fe­jén a
bó­bi­tá­ban vég­ző­dő, vö­rös és lila toll­si­sak; kis­sé unot­tan pró­bál­gat­ta tö­ré‐­
keny ka­lit­ká­já­nak arany­szál-rá­csa­it, mi­köz­ben el­ha­ló mi­ák­ o­lás­sal es­de­kelt,
hogy en­ged­jék ki.
Az esti le­ve­gő ápo­ro­dott le­he­le­te hul­lám­fod­rot so­dort vé­gig az Al­ham­b­ra
fa­la­i­nak tö­vé­ben álló pa­dok boly­hos, vö­rös bár­sony­kár­pit­ján, majd meg­si‐­
mo­gat­ta a szín­pad fö­löt­ti mo­nu­men­tá­lis vi­rág­fü­zér­dí­sze­ket tar­tó gipsz­ke­ru‐
bok po­fi­ká­ját.
Oda­fent­ről le­eresz­tet­ték a tra­pé­zo­kat.
Fev­vers, mint aki új erő­re ka­pott a tra­pé­zok lát­vá­nyá­tól, erő­tel­jes moz­du‐­
lat­tal meg­mar­kol­ta, majd dob­per­gés kí­sé­re­té­ben szét­fe­szí­tet­te a rá­csot.
Meg­ko­reo­gra­fált és kis­sé ka­rak­te­r­i­de­gen fi­nom­ko­dás­sal lé­pett ki a ka­lit­ká‐­
ból, amely egy­sze­ri­ben fel­emel­ke­dett a zsi­nór­pad­lás­ra, egy pil­la­nat­ra össze‐­
akad­va a tra­péz­zal.
Fev­vers le­dob­ta ma­gá­ról a kö­penyt. Hát ő az.
Ahogy ott állt test­szí­nű ba­lett-tri­kó­já­ban, keb­le ha­jó­orr­ként me­redt elő­re.
A Vas­szűz, akár egy kon­zol, ki­tá­masz­tot­ta a mel­lét, mi­köz­ben a de­re­kát haj‐­
szál­vé­konnyá va­rá­zsol­ta; úgy tűnt, elég egyet­len óvat­lan moz­du­lat, és Fev‐­
vers men­ten ket­té­ha­sad. A test­hez­ál­ló ak­ro­ba­ta­mezt ágyék­tá­jon és a mell‐­
bim­bók kö­rül flit­te­rek bo­rí­tot­ták, ez volt min­den dí­szí­tés. Ha­ját el­rej­tet­te a
fes­tett toll­ko­ro­na, amely még vagy ti­zen­nyolc hü­velyk­kel tol­dot­ta meg
egyéb­ként is im­po­ná­ló test­ma­gas­sá­gát. A há­tán vi­selt szél­fút­ta toll­te­her
olyan ri­kí­tó szí­nek­ben pom­pá­zott, akár egy bra­zil ka­ka­dué. Vö­rös aj­kán
mű­mo­soly.
En­gem néz­ze­nek! Szé­les moz­du­la­tok­kal, büsz­ke és iro­ni­kus ke­cses­ség­gel
tár­ta ki ma­gát a kö­zön­ség előtt, mint­ha va­la­mi cso­dás aján­dék vol­na, amely
túl­sá­go­san ér­té­kes ah­hoz, hogy játssza­nak vele. Min­dent a szem­nek, sem­mit
a kéz­nek!
Két­szer ak­ko­ra volt, mint élet­nagy­ság­ban, és annyi­ra sza­ba­to­san, test­hez‐­
ál­ló­an le­zárt és be­fe­je­zett, mint min­den tárgy, ame­lyet csak néz­ni sza­bad,
meg­érin­te­ni azon­ban nem. Ide néz­ze­nek! El a ke­zek­kel!
EN­GEM NÉZ­ZE­NEK!
Láb­ujj­hegy­re állt, és las­san meg­for­dult, le­he­tő­vé téve, hogy a né­zők ala‐­
po­san szem­ügy­re ve­gyék a há­tát. Hisszük, ha lát­juk. Az­tán egy hát­ra­fe­lé
irá­nyu­ló, áldó moz­du­lat­tal ki­nyúj­tot­ta két sú­lyos, pom­pá­za­tos kar­ját, mi­köz‐­
ben szár­nyai is ki­tá­rul­tak: hat láb szé­les po­lik­ro­ma­ti­kus ki­bom­lás; fesz­tá‐­
vol­sá­ga, akár egy sasé, egy kon­dor­ke­se­lyűé vagy al­bat­ro­szé, ame­lyet
ugyan­az­zal a táp­lá­lék­kal töm­tek de­gesz­re, ami­től a fla­min­gók ró­zsa­szí­nű­ek
lesz­nek.
Hú­ú­ú­ú­úú! A tá­tott szá­jú né­zők ámu­la­ta fod­ro­zó hul­lám­ként ter­jedt tova
az egész szín­ház­te­rem­ben.
Wal­ser azon­ban csa­ka­zér­tis ku­ka­cos­ko­dó stí­lus­ban okos­ko­dott to­vább
ma­gá­ban, még­pe­dig ek­kép­pen: in­dul­junk ki ab­ból, hogy a ma­da­rak szár­nya
nem más, mint a mell­ső vég­tag – vagy, aho­gyan mi mond­juk, a két kar –, és
a szár­nyak cson­to­za­tá­ban va­ló­ban hi­ány­ta­la­nul ki­mu­tat­ha­tó a kö­nyök, a
csuk­ló és az összes ujj. Ha te­hát ez a szép­sé­ges höl­gye­mény – aho­gyan a
rek­lám­kam­pá­nya ál­lít­ja – va­ló­ban me­se­be­li ma­dár­nő, ak­kor az evo­lú­ció­el‐­
mé­let és az em­be­ri elme összes lé­te­ző tör­vé­nye alap­ján nem le­het­ne kar­ja,
hi­szen a kar­ja­i­nak va­ló­já­ban szár­nyak­nak kel­le­ne len­ni­ük!
Nézzük a dol­got más­fe­lől: ugyan hi­het­nénk-e egy hin­du is­ten­nő­höz ha‐­
son­la­tos nő lé­te­zé­sé­ben, aki­nek négy tö­ké­le­tes kar­ja oda van il­leszt­ve két,
ér­zé­ki­en buja dokk­mun­kás­vál­lá­ra? Va­ló­já­ban ugyan­is ez és nem más an­nak
a fi­zio­ló­gi­ai ano­má­li­án­ ak a jel­leg­ze­tes­sé­ge, amellyel kap­cso­lat­ban Miss
Fev­vers a hi­tet­len­ke­dé­sünk fel­füg­gesz­té­sé­re kér ben­nün­ket.
 Na­már­most, ha va­la­ki­nek van szár­nya, de nincs kar­ja, az ön­ma­gá­ban is
le­he­tet­len­ség; de ha va­la­ki­nek szár­nya is van meg még kar­ja is, nos, az két‐­
szer olyan va­ló­szí­nűt­len le­he­tet­len­ség: le­he­tet­len a má­so­dik hat­vá­nyon. Úgy
bi­zony!
Ahogy szín­há­zi lát­csö­vén ke­resz­tül a lég­tor­nász­nőt fi­gyel­te vö­rös plüss‐­
bár­sonnyal kár­pi­to­zott saj­tó­pá­ho­lyá­ból, Wal­ser­nek eszé­be ju­tot­tak a bang‐­
ko­ki tán­cos­nők, akik a ma­guk toll­dí­szes, ara­nyo­zott-tük­rö­ző­dő fe­lü­le­te­i­vel
és hi­er­ a­ti­kus moz­du­la­ta­i­val a lé­gi­es­ség­nek sok­kal meg­győ­zőbb il­lú­zi­ó­ját
vol­tak ké­pe­sek kel­te­ni, mint ez a túl­sá­go­san is szó sze­rin­ti szár­nyas tramp­li
a szín­pa­don. „Fe­ne­mód eről­kö­dik” – fir­kan­tot­ta le jegy­zet­fü­ze­té­be.
Fel­idéz­te ma­gá­ban az in­di­ai kö­te­les trük­köt, ami­kor a kal­kut­tai pi­ac­ on az
a kis­gye­rek egy szem­pil­lan­tás alatt fel­kú­szott a kö­té­len és köd­dé vált; csak
két­ség­be­esett ki­ál­tá­sa hul­lott alá a ra­gyo­gó­an tisz­ta ég­ből. Hogy uj­jon­gott a
hó­fe­hér­be öl­tö­zött tö­meg, ami­kor a va­rázs­ló ko­sa­ra ráz­kód­ni és dü­lön­gél­ni
kez­dett a föl­dön, és a gye­rek fü­lig érő száj­jal ug­rott ki be­lő­le! „Tö­meg­hisz‐­
té­ria és a tu­dat­la­nok ámí­tá­sa... csi­pet­nyi pri­mi­tív tech­no­ló­gia és nagy adag
hi­szé­keny­ség”. Kat­man­du­ban lá­tott egy fa­kírt, aki olyan ma­gas­ra emel­ke‐­
dett szö­ges ágyá­ról, hogy a fa­há­zak ere­szé­re fes­tett dé­mo­nok­kal volt egy
szin­ten; ugyan mi ér­tel­me len­ne az il­lú­zi­ó­nak, kér­dez­te tőle az öreg, mi­után
Wal­ser ala­po­san le­fi­zet­te, ugyan mi ér­tel­me len­ne, ha úgy néz­ne ki, mint az
il­lú­zió? Hi­szen – osz­tot­ta meg az új­ság­író­val vé­le­mé­nyét a rez­ze­nés­te­len
arcú öreg szem­fény­vesz­tő – nem il­lú­zió, káp­rá­zat-e az egész vi­lág? És még‐­
is min­den­ki be­dől neki.
A ze­né­szek most ab­ba­hagy­ták a hang­sze­rek nyú­zá­sát, és kot­tá­ik­kal zi­zeg‐­
tek. Egy to­rok­kö­szö­rü­lés­re em­lé­kez­te­tő rö­vid disz­har­mo­ni­kus köz­já­té­kot
kö­ve­tő­en tu­dá­suk leg­ja­vát nyújt­va is­mét rá­zen­dí­tet­tek, ez­út­tal – ugyan mi
más­ra – a Val­kű­rök lo­vag­lá­sára. Jó­sá­gos is­ten, mi­cso­da két­bal­ke­zes nye­ker‐­
gés! Mi­cso­da dal­lam­ta­lan ér­zé­ket­len­ség! Wal­ser elé­ge­dett mo­sollyal dőlt
hát­ra; a szín­pa­di má­gia el­ke­rül­he­tet­len és iz­zad­ság­sza­gú fu­val­la­ta, amely
be­leng­te Fev­vers szá­mát, a ze­ne­vá­lasz­tás­ban is tö­ké­le­te­sen meg­mu­tat­ko‐­
zott.
Fev­vers össze­ren­dez­te ma­gát, láb­ujj­hegy­re ágas­ko­dott, majd rop­pant erő‐­
vel meg­ráz­ta fel­ső­tes­tét, mint­ha a vál­lát akar­ná ma­ga­sabb­ra emel­ni. Ez­u­tán
lej­jebb iga­zí­tot­ta kö­nyö­két, hogy két szár­nyán az eve­ző­tol­lak he­gye pon­to‐­
san a fej­éke fö­lött ér­jen össze. Az első cres­cen­dó­ra el­ru­gasz­ko­dott.
 Igen, el­ru­gasz­ko­dott. El­ru­gasz­ko­dott, és fel­ugor­va kap­ta el a him­bá­ló­zó
tra­pézt: kö­rül­be­lül har­minc láb ma­gas­ra ug­rott egyet­len ne­héz­kes len­dü­let‐­
tel, mi­köz­ben tes­tét át­fúr­ta a ref­lek­tor­fény ív­ben meg­haj­ló kard­pen­gé­je. A
lát­ha­tat­lan zsi­neg, amely min­den bi­zonnyal a ma­gas­ba emel­te, to­vább­ra is
lát­ha­tat­lan ma­radt. Egyik ke­zé­vel meg­mar­kol­ta a tra­pézt. Szár­nya lük­tet­ve
meg-meg­reb­bent, az­tán su­ho­gott, ber­re­gett és zú­gott, majd vé­gül ver­des­ni
kez­dett, olyan erő­vel ka­var­va fel a le­ve­gőt, hogy Wal­ser jegy­zet­fü­ze­té­nek
lap­ja­i­ba is be­le­ka­pott; az új­ság­író egy pil­la­nat­ra kény­te­len volt ott­hagy­ni a
szé­két, hogy a föl­dön kúsz­va ke­res­se meg a no­teszt, és ek­kor kis hí­ján cser‐­
ben­hagy­ta a hi­deg­vé­re, de az­tán tel­jes erő­vel meg­ka­pasz­ko­dott a szkep­szi‐­
sé­ben, épp ami­kor az már majd­nem le­szé­dült a saj­tó­pá­holy pár­ká­nyá­ról.
Az első be­nyo­más: kis­sé or­mót­lan­nak és idom­ta­lan­nak tű­nik. Mi­cso­da te‐­
nye­res-tal­pas tramp­li! De csak ke­ve­set, na­gyon ke­ve­set kell vár­ni, és ér­vé‐­
nye­sül­ni kezd va­la­mi ta­nult­nak lát­szó ke­cses­ség – va­ló­szí­nű­leg meg­fe­szí­tett
gya­kor­lás ré­vén tett szert rá. (Utá­na­néz­ni, hogy ta­nult-e tán­col­ni.)
Nem sem­mi, ahogy fe­szül raj­ta a fűző! Az em­ber azt hin­né, mind­járt ki‐­
buggyan a ci­ci­je. Az len­ne csak a szen­zá­ció! Nem is tu­dom, mi­ért nem ju‐­
tott eszé­be, hogy ezt is be­ve­gye a mű­so­rá­ba. Re­pü­lés köz­ben elég idét­len,
ta­lán azért, mert nincs far­ka, ami ugye­bár a re­pü­lő ma­da­rak kor­mány­la­pát­ja
– kí­ván­csi va­gyok, mi­ért nem tűz oda egy far­kat a cache sexe-e há­tul­já­ra;
hi­he­tőbb len­ne a mu­tat­vány, és ta­lán si­ke­re­sebb is.
Volt azon­ban Fev­vers lég­tor­nász-szá­má­ban va­la­mi va­ló­ban fi­gye­lem­re
mél­tó, még­pe­dig az, hogy mi­lyen se­bes­ség­gel – pon­to­sab­ban hogy mi­lyen
ala­csony se­bes­ség­gel – mu­tat­ta be még a mu­tat­vány te­tő­pont­ját je­len­tő trip‐­
la szal­tót is. Ami­kor a te­het­ség­te­len ae­ri­a­l­is­te, a hét­köz­na­pi, szár­nyat­lan
vál­to­zat hajt­ja vég­re a trip­la szal­tót, órán­ként leg­alább hat­van mér­föld­del
ha­sít­ja a le­ve­gőt; Fev­vers azon­ban va­la­mi mó­don úgy in­téz­te, hogy soha
nem lép­te túl a me­di­ta­tív és rá­ér­ ős hu­szon­öt mér­föl­des se­bes­sé­get, így az­tán
a telt há­zas né­ző­tér mint­egy las­sít­va él­vez­het­te az ar­tis­ta­nő ru­ben­si alak­já‐­
ban meg­fe­szü­lő iz­mok min­den egyes rez­dü­lé­sét. A zene sok­kal gyor­sabb
volt nála; Fev­vers in­kább csak úgy cam­mo­gott a le­ve­gő­ben. Va­ló­ban meg‐­
cá­fol­ta az ae­ro­di­na­mi­ka tör­vé­nye­it, hi­szen az egy­sze­rű­en le­he­tet­len, hogy a
ki­lőtt lö­ve­dék vé­gig­po­rosz­kál a röp­pá­lyá­ján; ha fél­úton csök­ken­ti a se­bes­sé‐­
gét, rög­tön le­zu­han. Még­is úgy tűnt, hogy Fev­vers azok­nak a Tra­fal­gar téri
ga­lam­bok­nak a mél­tó­ság­tel­jes po­hos­sá­gá­val an­da­log vé­gig a tra­pé­zo­kat
össze­kö­tő lát­ha­tat­lan pal­lón, ame­lyek ne­héz­kes szárny­csa­pá­sok­kal röp­pen‐­
nek egyik ku­ko­ri­cát tar­tó te­nyér­től a má­si­kig; ez­u­tán hár­mat bucs­ká­zott a
le­ve­gő­ben, de olyan lus­tán, hogy még az üle­pe kö­ze­pén vé­gig­hú­zó­dó ba­ráz‐­
dát is szem­ügy­re ve­het­te bár­ki.
(Ugyan­ak­kor vi­szont – tű­nő­dött Wal­ser – egy iga­zi ma­dár­nak nyil­ván
több esze van an­nál, sem­hogy trip­la sza­bó­kat mu­tas­son be.)
És még­is, el­te­kint­ve a gra­vi­tá­ci­ó­val kö­tött za­var­ba ejtő kü­lön­meg­ál­la­po‐­
dás­tól – ame­lyet az ar­tis­ta­nő nyil­ván ugyan­úgy ho­zott tető alá, ahogy a ne‐­
pá­li fa­kír a sa­ját­ját –, Wal­ser azt fi­gyel­te meg, hogy Fev­vers sem­mi­vel sem
vál­lalt töb­bet más lég­tor­ná­szok­nál. Nem haj­tott vég­re – még csak nem is
pró­bált vég­re­haj­ta­ni – sem­mi olyas­mit, ami­re egy szár­nyat­lan két­lá­bú ne
lett vol­na ké­pes, az vi­szont ta­gad­ha­tat­lan, hogy Fev­vers min­dent más­ként
csi­nált; mi­köz­ben a val­kű­rök vég­re-va­la­há­ra Wal­hal­la felé kö­ze­led­tek, Wal‐­
ser el­ké­ped­ve döb­bent rá, hogy ő pél­dá­ul épp a mu­tat­vány kor­lá­tai mi­att
vet­te fon­to­ló­ra egy kis idő­re az el­kép­zel­he­tet­lent, vagy­is a hi­tet­len­ke­dés fel‐­
füg­gesz­té­sét.
Hi­szen amennyi­ben egy va­ló­di ma­dár­nő – ab­ban a fe­let­tébb va­ló­szí­nűt­len
eset­ben, ha ef­fé­le lény va­ló­ban lé­te­zik – meg akar élni va­la­hogy, va­jon nem
mu­száj-e úgy ten­nie, mint­ha nem vol­na iga­zi?
A pa­ra­do­xon meg­mo­so­lyog­tat­ta Wal­sert: ha hi­te­les­nek akar tűn­ni, egy vi‐­
lá­gi­as kor­ban még a va­ló­di cso­dá­nak is úgy kell ten­nie, mint­ha szem­fény‐­
vesz­tés len­ne. De – és Wal­ser most megint el­mo­so­lyo­dott, mi­köz­ben fel­öt‐­
lött ben­ne, hogy egy pil­la­nat­ra szin­te maga is el­hit­te: lát­ni annyi, mint el‐­
hin­ni – va­jon mi a hely­zet a hölgy köl­dö­ké­vel? Hát nem épp most kö­zöl­te
vele Fev­vers, hogy to­jás­ból kelt ki, nem pe­dig in ute­ro hord­ta ki az any­ja?
A to­jás­sal sza­po­ro­dó fa­jo­kat nem a méh­le­pény táp­lál­ja, ezért az­tán a köl‐­
dök­zsi­nór­nak sem ér­zik szük­sé­gét... s így az an­nak el­vesz­té­sét je­lö­lő seb­he‐­
lyet sem vi­se­lik tes­tü­kön! Mi­ért nem az­zal a kér­dés­sel van tele egész Lon‐­
don, hogy van-e Fev­vers­nek köl­dö­ke?
Mi­után Fev­vers be­mu­tat­ta a trip­la szal­tót, a ze­ne­kar meg­ad­ta Wag­ner­nek
a ke­gye­lem­dö­fést, és be­re­kesz­tet­te a mu­zsi­kát. Fev­vers fél kéz­zel ka­pasz‐­
kod­va ló­gott a tra­pé­zon, má­sik ke­zé­vel in­te­ge­tett és csó­ko­kat do­bált; hí­res
szár­nyai össze­csuk­va pi­hen­tek a háta mö­gött. Az­tán le­ug­rott, egye­ne­sen a
föld­re: egy­sze­rű­en le­ug­rott, zu­han­va ér­ke­zett le, szi­lár­dan meg­vet­ve osz­lop‐­
lá­bát, na­gyon is em­be­ri puf­fa­nás­sal, ame­lyet csak rész­ben nyo­mott el a taps
és az uj­jon­gás.
 Csok­rok zá­po­roz­nak a szín­pad­ra. Mi­vel a hasz­nált vi­rá­gok­ra nin­csen ke‐­
res­let, Fev­vers ügyet sem vet rá­juk. Ar­cát, ame­lyet vas­tag pi­ro­sí­tó- és pú‐­
der­ré­teg fed, hogy a leg­hát­só sor­ból is jól le­hes­sen lát­ni, mi­lyen gyö­nyö­rű
ő, dics­tel­jes mo­so­lyok ko­szo­rú­ja ékí­ti; fe­hér ra­ga­do­zó-fo­gai ha­tal­ma­sak,
akár­csak Pi­ros­ka nagy­ma­má­jáé.
Sza­bad ke­zé­vel csó­ko­kat hint min­den­fe­lé. Né­hány csa­pás­sal össze­zár­ja
reb­be­nő szár­nyát, s köz­ben úgy fin­to­rog és gri­ma­szol, mint­ha épp va­la­mi
paj­zán köny­vet csuk­na be. A tánc­kar egyik fi­ú­tag­ja fel­bot­la­do­zik a szín­pad‐­
ra, és át­nyújt­ja a mű­vész­nő­nek a toll­kö­penyt, amely ugyan­olyan tö­ré­keny és
élénk szí­nű, mint azok, ame­lye­ket Flo­ri­da ős­la­ko­sai ké­szí­tet­tek va­la­ha. Fev‐­
vers el­ké­pesz­tő ma­ga­biz­tos­ság­gal pu­ked­li­zik a kar­mes­ter felé, és a lel­kes
taps­vi­har kö­ze­pet­te egy­re csak hin­ti a csó­ko­kat, mi­köz­ben a füg­göny le­gör‐­
dül, a ze­ne­kar pe­dig rá­zen­dít az an­gol him­nusz­ra: „Is­ten óvja a ki­rály­nőt!”
Is­ten óvja an­nak a sza­kál­las háj­pac­ni-her­ce­gecs­ké­nek az any­ját, aki – mi­óta
Fev­vers elő­ször fel­lé­pett az Al­ham­b­rá­ban – min­den este két elő­adás­ra is le‐­
fog­lal­ja a ki­rá­lyi csa­lád pá­ho­lyát, s aki most a sza­kál­lát si­mo­gat­va épp ar­ról
el­mél­ke­dik, va­jon mi­lyen ero­ti­kus le­he­tő­sé­gek rej­le­nek ab­ban, ha egy ar­tis‐­
ta­nő ké­pes egy hely­ben le­beg­ni, és hogy va­jon mi­kép­pen vi­szo­nyul egy‐­
más­hoz a misszi­o­ná­ri­us-po­zí­ció és a sa­ját po­cak­mé­re­te.
Las­san az arc­fes­ték is le­vált Fev­vers bő­ré­ről, mi­köz­ben Liz­zie a vat­tá­val
le­tö­röl­te az arc­pa­ko­lást, ha­nya­gul szét­do­bál­va a szo­bá­ban az össze­ko­szo­ló‐­
dott vat­ta­go­lyó­kat. A ré­te­gek alól újra elő­buk­kant a ki­pi­rult Fev­vers, aki
mohó te­kin­tet­tel für­kész­te sa­ját ar­cát a tü­kör­ben, mint­ha egy­szer­re töl­te­né el
öröm­mel és meg­le­pe­tés­sel, hogy újra ott ta­lál­ja ma­gát, pi­ros­pozs­gásan, ro‐­
busz­tu­san és csil­lo­gó szem­mel. Wal­ser meg­le­pet­ten lát­ta, mi­lyen egész­sé­ges
és élet­erős: mint egy io­wai ku­ko­ri­ca­táb­la.
Liz­zie élénk­zöld pú­der­sze­len­cé­be már­tot­ta ve­lúr­szí­nű pa­ma­csát, majd vé‐­
gig­tö­röl­get­te vele a lány ar­cát, hogy le­szed­je a flit­te­re­ket. Ez­u­tán egy sár­gán
csil­lo­gó fém­ből ké­szült haj­ke­fét vett a ke­zé­be.
– Ti­tok ám, hogy ki­től kap­ta ez­tet – je­len­tet­te be, cin­kos te­kin­tet­tel ló­bál‐­
va a ke­fét; a pa­rá­nyi drá­ga­kö­vek, ame­lyek­kel be volt rak­va (a wale­si her­ceg
dísz­jel­vé­nyé­nek min­tá­ját kö­vet­ve), fény­priz­mák­kal szór­ták tele a szo­bát. –
A pa­lo­ta pro­to­koll­ja. Sö­tét ti­tok. Fésű meg tü­kör is jár vele. Tö­mör az
egész. El­hi­he­ti, hogy meg­le­pőd­tem, mi­kor fel­be­csül­tet­tem. Bo­lond em­ber
könnyen el­bú­csú­zik a pén­zé­től. Hol­nap reg­gel megy egye­ne­sen a bank­ba.
Az én ki­csi kin­csem­nek meg­van ám a ma­gá­hoz való esze! De azér’ ma még
ő se tud­ja meg­áll­ni, hogy ne hasz­nál­ja.
Liz­zie hang­já­ban volt némi ne­hez­te­lés, mint­ha ő a maga ré­szé­ről az ég­vi‐­
lá­gon min­dent ké­pes vol­na meg­áll­ni, Fev­vers azon­ban ön­elé­gült és tu­laj­do‐­
no­si te­kin­tet­tel mé­re­get­te a haj­ke­fét. Mint­ha egy pil­la­nat­ra alább­ha­gyott
vol­na nagy­vo­na­lú­sá­ga.
– Per­sze – tet­te hoz­zá Fev­vers – sem­mi­re se ment vele az il­le­tő.
Fev­vers meg­kö­ze­lít­he­tet­len­sé­ge szin­tén le­gen­dás volt, még ha – ahogy
Wal­ser le­je­gyez­te a fü­ze­té­be – bi­zo­nyos szük­sé­get szen­ve­dő fran­cia tör­pék
ked­vé­ért oly­kor ki­vé­telt tett is. A ko­mor­na ki­bo­goz­ta a kék sza­la­got, amely
mind­ed­dig kor­dá­ban tar­tot­ta a fi­at­al nő ki­buggy­an­ni ké­szü­lő ha­ju­szá­lyát;
Liz­zie most a bal kar­já­ra te­rí­tet­te Fev­vers ha­ját, mint­ha egy vég se­lyem­szö‐­
ve­tet kí­nál­na ve­vő­i­nek, majd erő­tel­jes moz­du­la­tok­kal fé­sül­ni kezd­te. El­ké‐­
pesz­tő haj­zat volt: sár­ga és ki­fogy­ha­tat­lan, akár a ho­mok és sűrű, akár a tej‐­
föl; csak úgy ser­ce­gett és sus­tor­gott a haj­ke­fe fo­gai alatt. Fev­vers feje hát­ra‐­
csuk­lott, sze­mét fé­lig le­huny­ta, és él­vez­ked­ve fel­só­haj­tott. Olyan volt, mint‐­
ha Liz­zie egy arany­sár­ga lo­vat ápol­gat­na; Fev­vers-pa­ri­pa azon­ban két pú­pot
hor­dott a há­tán.
Az a mocs­kos há­zi­kön­tös; nyak­tá­jon szin­te meg­ke­mé­nye­dett az arc­fes‐­
ték­től... Ami­kor Liz­zie fel­nya­lá­bol­ta a haj­ten­gert, a pat­ta­ná­sig fe­szü­lő, avas
se­lyem­anyag alatt lát­ha­tó­vá vált a két púp, a két du­dor, ak­ko­rák, mint­ha
Fev­vers­nek nem­csak elöl len­ne mel­le, ha­nem há­tul is; hát ez az a szem­be­tű‐­
nő torzu­lás, az az iker­ki­nö­vés, ame­lyet gaz­dá­juk­nak el kell rej­te­nie, ha nem
ve­tül rá a ref­lek­tor­fény, akár nap­pal van, akár este. Így az­tán az ut­cán, az es‐­
té­lye­ken, a drá­ga ven­dég­lők­ben már­kik­kal, her­ce­gek­kel, ipar­mág­ná­sok­kal
és ha­son­sző­rű ba­le­kok­kal el­köl­tött ebé­dek so­rán Fev­vers min­dig csak krip­li
ma­radt, nyo­mo­rék – még ak­kor is, ha min­den­hol ma­gá­ra von­ta a te­kin­te­te‐­
ket, és az em­be­rek akár a szé­kük­re is fel­áll­tak, csak hogy lát­has­sák.
– Hol csi­nál­tat­ja a ru­há­it? – kér­dez­te a Wal­ser­ben lakó éber ri­por­ter. Liz‐­
zie keze moz­du­lat köz­ben der­medt meg, úr­nő­jé­nek sze­me pe­dig egy csa­pás‐­
ra ki­nyílt – suhhh! –, mint két ég­szín­kék es­er­nyő.
– Se­hol. Én ma­gam csi­ná­lom – fe­lel­te némi él­lel a hang­já­ban. – És Liz is
se­gít.
– A ka­lap­ja­it vi­szont a leg­fá­jin­to­sabb üz­le­tek­ből vá­sá­rol­juk – erős­kö­dött
Liz­zie nyá­ja­san. – Vet­tünk pár szép da­ra­bot Pá­rizs­ban, igaz-e, kin­csem? Az
az olasz szal­ma­ka­lap, a mo­ha­ró­zsák­kal...
 – Az úr­nak üres a po­ha­ra.
Wal­ser hagy­ta, hogy Liz­zie újra tölt­sön. Az öl­töz­te­tő­nő ez­u­tán te­le­töm­te
a szá­ját tek­nős­pán­cél-fejű haj­tűk­kel, és mind­két ke­zét az a fel­adat fog­lal­ta
le, hogy Fev­vers ha­ját konty­ba fon­ja a tar­kó­ján. Kö­rü­löt­tük a zá­rás­hoz ké‐­
szü­lő va­ri­et­é­szín­ház ne­szei vissz­han­goz­tak: a csö­vek­ben gur­gu­lá­zó víz, a
kó­ris­ta­lá­nyok „jó éj­sza­kát”-ki­ál­tá­sai, mi­köz­ben lép­te­i­ket sza­po­ráz­va ko­pog‐­
tak le­fe­lé a lép­csőn a szí­nész­be­já­ró­hoz, ahol már vár­ták őket a ra­jon­gók és a
ra­jon­gók konf­li­sai; va­la­hon­nan egy el­han­go­ló­dott zon­go­ra hör­gé­se. A tük‐­
röt öve­ző vil­lany­kör­ték pőre és csöp­pet sem hí­zel­gő fény­kör­be von­ták Fev‐­
vers ar­cát, de vo­ná­sa­i­nak klasszi­kus rend­jé­ben még ez az éles fény sem tu‐­
dott fel­tár­ni sem­mi szép­ség­hi­bát, ha­csak az arc­vo­ná­sok mé­re­te ön­ma­gá­ban
nem szá­mí­tott an­nak: olyan szép­ség­hi­bá­nak, amely kö­zön­sé­ges­sé vál­toz­tat‐­
ta.
So­ká­ig tar­tott, mire Liz­zie meg­za­bo­láz­ta a ké­tyard­nyi arany­ha­jat. Mire az
utol­só haj­tű is a he­lyé­re ke­rült, az egész épü­let­re le­szállt az éj­sza­ka csend­je.
Fev­vers elé­ge­det­ten pas­kol­ta meg kon­tyát. Liz­zie meg­ráz­ta a pezs­gős­üve‐­
get, rá­jött, hogy ki­ürült, és az egyik sa­rok­ba ha­jí­tot­ta; az­tán elő­vett egy má‐­
si­kat a pa­ra­ván mö­gött álló lá­dá­ból, ki­húz­ta a du­gót, és te­le­töl­töt­te a po­ha‐­
ra­kat. Fev­vers kor­tyolt egyet, és meg­bor­zon­gott.
– Me­leg.
Liz­zie be­le­né­zett a to­al­ett­asz­ta­lon álló jég­tar­tó­ba, és a für­dő­víz­be ön­töt­te
an­nak meg­ol­vadt tar­tal­mát.
– El­fo­gyott a jég – mond­ta Wal­ser­nek szem­re­há­nyón, mint­ha ő te­het­ne
róla.
Ta­lán, ta­lán... le­het, hogy az agyam már­is kezd bu­bo­ré­kok­ká ol­vad­ni,
gon­dol­ta Wal­ser, de szin­te es­küd­ni mer­nék rá, hogy egy ha­lat lát­tam, egy
kis ha­lat, he­rin­get, sprat­tot, für­ge csel­lét, de fi­cán­kolt, élt, ahogy be­le‐­
csusszant a kád­ba, ami­kor Liz­zie be­le­bo­rí­tot­ta a kan­csót. De nem volt ide­je
azon gon­dol­koz­ni, hogy va­jon csak a sze­me káp­rá­zott-e, Fev­vers ugyan­is
most nagy ko­mo­lyan foly­tat­ta az in­ter­jút, va­la­mi­vel ko­ráb­bi pont­ra tér­ve
vissza, mint ahol ab­ba­hagy­ta.
– To­jás­ból – mond­ta.
 KETTŐ
– To­jás­ból kel­tem ki. Hogy ki köl­tött ki, azt nem tu­dom. Hogy ki tojt,
uram, az épp­olyan rej­tély szá­mom­ra, mint fo­gan­ta­tá­som ter­mé­sze­te, hi­szen
mind anyám, mind atyám ki­lé­te tel­jes­ség­gel is­me­ret­len előt­tem; sőt egye­sek
azt mon­da­nák, hogy a ter­mé­szet szá­má­ra is az. Annyi bi­zo­nyos, hogy to­jás‐­
ból kel­tem ki, és hogy va­la­ki a to­jás­héj szi­lánk­ja­i­val és szal­má­val teli ko­sár‐­
ban épp egy bi­zo­nyos ház kü­szö­bé­re tett le; nyil­ván tud­ja, hogy ér­tem.
Ahogy Fev­vers a po­ha­rá­ért nyúlt, le­csú­szott sza­tén­kön­tö­sé­nek ko­szos
ujja; az ilye­tén­kép­pen fel­tá­ru­ló kar épp olyan for­más­ra volt esz­ter­gál­va,
mint a Wal­ser me­ne­dé­ké­ül szol­gá­ló he­ve­rő lába. Fev­vers keze eny­hén re‐­
me­gett, mint­ha az el­foj­tott in­du­lat dol­goz­na ben­ne.
– És ahogy már el­mond­tam, épp Liz­zie-t ve­zé­rel­te arra a sors; ő bot­lott
bele abba a nyi­vá­ko­ló kis élet­fosz­lány­ba, ami ak­ko­ri­ban vol­tam, ami­kor épp
egy kun­csaf­tot tes­sé­kelt ki a ház­ból. Ma­gá­hoz vett, én pe­dig ná­luk cse­pe‐­
red­tem fel; úgy ne­vel­tek azok a me­leg­szí­vű nők, mint­ha fél tu­cat anya kö‐­
zös gyer­me­ke len­nék. És tud­nia kell, ké­rem, hogy ez a szín­tisz­ta igaz­ság. És
hogy ezt még egy te­rem­tett lé­lek sem hal­lot­ta soha.
Mi­köz­ben Wal­ser buz­gón kör­mölt, Fev­vers a tü­kör­ből a jegy­zet­fü­zet­be
san­dí­tott, mint­ha va­rázs­lat se­gít­sé­gé­vel pró­bál­ná ki­si­la­bi­zál­ni a gyors­írás je‐­
le­it. A ri­por­ter hall­ga­tá­sa mint­ha kis­sé nyug­ta­la­ní­tot­ta vol­na.
– Na és mond­ja, ké­rem, va­jon ez meg­je­len­het majd az új­ság­já­ban? Ezek a
nők ugyan­is a leg­a­lan­ta­sabb és leg­meg­ve­tet­tebb osz­tály­hoz tar­toz­tak.
– Ná­lunk az Új­vi­lág­ban sok­kal la­záb­ban ke­ze­lik az eti­ket­tet, höl­gyem,
mint itt az Óvi­lág­ban, ahogy azt majd ke­gyed­nek is mód­já­ban lesz meg­lát­ni
– fe­lel­te Wal­ser a le­he­tő leg­ter­mé­sze­te­sebb han­gon. – Én ma­gam is ta­lál‐­
koz­tam már né­hány ki­fe­je­zet­ten jó­ra­va­ló kur­vá­val, aki­vel bár­me­lyik fér­fi
büsz­kén lép­he­tett vol­na há­zas­ság­ra.
– Há­zas­ság? Még mit nem! – csat­tant fel Liz­zie in­ge­rül­ten. – Csö­bör­ből
vö­dör­be! Ugyan mi más a há­zas­ság, ha nem az, hogy sok fér­fi he­lyett csak
egy ked­vé­ért pros­ti­tu­ál­juk ma­gun­kat? Hol itt a kü­lönb­ség? Azt hi­szi, fi­at­al‐­
em­ber, hogy egy tisz­tes­sé­ges kur­va büsz­ke len­ne, ha fe­le­sé­gül me­het­ne ma‐­
gá­hoz? Mi?
 – Hagyd csak, Liz­zie, jót akart vele. Ha­nem kí­ván­csi va­gyok, dol­go­zik-e
még a ki­fu­tó­fiú. Mind­járt éhen pusz­tu­lok, az arany haj­ke­fé­met is za­ci­ba
dob­nám egy kis an­gol­na­pás­té­to­mért meg sza­fa­lá­dé­ért. – Óri­ás­asszo­nyi ka‐­
cér­ság­gal for­dult Wal­ser felé. – Mond­ja, uram, maga mit szól­na egy kis an‐­
gol­na­pás­té­tom­hoz tört krump­li­val?
Csön­get­tek a ki­fu­tó­fi­ú­ért, aki­ről ki­de­rült, hogy va­ló­ban szol­gá­lat­ban van,
és a sér­tő­dött­ség­től még min­dig szo­bor­me­rev Liz­zie rög­tön el is sza­laj­tot­ta
a Strand­re, a pás­té­to­mos­hoz. Liz­zie az­tán egy­ket­tő­re meg­eny­hült, ami­kor
tíz perc múl­va meg­lát­ta a fe­dett ko­sár­ban ér­ke­ző te­rülj-te­rülj asz­tal­ká­mat:
for­ró hús­pás­té­to­mok a rá­juk löttyin­tett ra­ga­csos an­gol­na­szósszal; Fu­dzsi­ja‐­
ma mé­re­tű tört­krump­li-ha­lom; fel­me­le­gí­tett és va­la­mi zöl­des szí­nű li­kőr­ben
úsz­ká­ló bor­só, de annyi, hogy tér­dig le­he­tett vol­na gá­zol­ni ben­ne. Fev­vers
ki­fi­zet­te a fiút, meg­vár­ta a vissza­já­rót, az­tán a bor­ra­va­ló mel­lé még cup­pa‐­
nós csó­kot nyo­mott a ham­vas, szőr­te­len arc­ra, amely pi­rul­va és ki­csit zsír‐­
fol­to­san tűnt el az ajtó mö­gött. A két nő a köl­csön­zött evő­esz­kö­zök­kel ka­la‐­
mol­va azon­nal ne­ki­lá­tott, Wal­ser azon­ban in­kább még egy kis langy­me­leg
pezs­gő mel­lett dön­tött.
– An­gol kony­ha... há­áát, azt bi­zony szok­ni kell; tud­ja höl­gyem, sze­rin­tem
a ma­guk it­te­ni sza­kács­mű­vé­sze­te a vi­lág nyol­ca­dik cso­dá­ja.
Fev­vers kü­lö­nös te­kin­te­tet ve­tett rá, mint­ha arra gya­na­kod­na, hogy a fér­fi
csak ug­rat­ja, és mint­ha arra ké­szül­ne, hogy előbb vagy utóbb, de meg­fi­zet
neki ezért, szá­ja azon­ban túl­sá­go­san tele volt ah­hoz, hogy ri­posz­toz­zon, mi‐­
köz­ben gar­gan­tu­ai hév­vel töm­te ma­gá­ba a ko­csi­sok­nak való, föld­sza­gú és
dur­va ételt. Falt, nyel­de­kelt, ru­há­já­ra bo­rí­tot­ta a már­tást, a kés he­gyé­ről
szip­pan­tot­ta fel a bor­só­sze­me­ket; a tor­ka és a nye­lő­csö­ve sem­mi­vel sem
ma­radt el egyéb mé­re­te­i­től, és a je­lek sze­rint az Er­zsé­bet-kor asz­ta­li eti­kett‐­
jé­nek lel­kes híve volt. Wal­ser, aki­re mind­ez erő­tel­jes ha­tást gya­ko­rolt, a
szak­má­já­ra jel­lem­ző ma­kacs szol­gá­lat­kész­ség­gel meg­vár­ta, amíg Fev­vers
csil­la­pí­tot­ta rop­pant ét­vá­gyát. A nő be­le­tö­röl­te a szá­ját a kön­tö­se uj­já­ba,
majd han­go­sat bö­fö­gött. Is­mét kü­lö­nös te­kin­te­tet ve­tett a ri­por­ter­re, mint­ha
fé­lig-med­dig ab­ban re­mény­ke­dett vol­na, hogy mo­hó­sá­gá­nak lát­vá­nya el­űzi
majd a fér­fit, de az­tán, mi­vel Wal­ser nem moz­dult, sőt tett­re kész ce­ru­zá­val
és tér­dé­re he­lye­zett no­te­szé­vel to­vább­ra is ott ült a he­ve­rőn, fel­só­haj­tott, és
egy újabb böf­fen­tés után így foly­tat­ta:
– Bor­dély­ban ne­vel­ked­tem, uram, és ha már itt tar­tunk, el­mon­dom, hogy
büsz­ke va­gyok rá, mert az én anyá­im­tól soha egy rossz szót vagy rossz­in­du‐­
lat­ban fo­gant cse­le­ke­de­tet nem lát­tam, el­len­ben min­dig min­den­ből a leg­job‐­
bat kap­tam, min­den este pont­ban nyolc­kor ágy­ba dug­tak és be­ta­kar­gat­tak,
fent a pad­lás­szo­bá­ban, még mi­előtt meg­ér­ke­zett vol­na a sok vas­tag buk­szá‐­
jú kun­csaft, tud­ja, a po­hár­tö­rős faj­ta.
– Így él­tem ott...
– ...Így élt ott a kis ár­tat­lan, a sző­ke csur­ká­já­ba én ma­gam kö­töt­tem kék
sza­la­got, ami oly tö­ké­le­te­sen il­lett ah­hoz a ha­tal­mas kék sze­mé­hez...
– ...Így él­tem ott, így cse­pe­red­tem, s ve­lem együtt nö­vö­ge­tett a vál­la­mon
az a két kis pely­hes du­dor, amíg az­tán egy na­pon, hét­éves ko­rom­ban, Nel‐­
son...
– Nel­son? – kí­ván­csis­ko­dott Wal­ser.
Fev­vers és Liz­zie egy­szer­re emel­ték áhí­ta­tos te­kin­te­tü­ket a mennye­zet
felé.
– Nel­son bi­zony, Is­ten nyu­gosz­tal­ja. Hisz’ ő volt a ma­dám! Min­dig is
Nel­son­nak hív­ták, a fél sze­me okán, sze­gény­ke, a má­si­kat ki­ver­te neki egy
mat­róz még a Nagy Vi­lág­ki­ál­lí­tás évé­ben. Nel­son­ról tud­ni kell, ké­rem, hogy
ren­des, tisz­tes­sé­ges há­zat vitt, és amíg rö­vid al­só­szok­nyát hord­tam, meg
sem for­dult a fe­jé­ben, hogy en­gem is be­ál­lít­son az ipar­ba, pe­dig má­sok nem
így tet­tek vol­na. Egy este azon­ban, mi­köz­ben ő és az én Liz­zie-m a kan­dal‐­
ló előtt für­det­tek, Nel­son pe­dig épp a pa­rá­nyi, tol­las rügy­kez­de­mé­nye­ket
szap­pa­noz­ta vég­te­len gyen­géd­ség­gel, egy­szer­re csak el­ki­ál­tot­ta ma­gát: „Cu‐­
pi­do! Akár­mi le­gyek, ha ez itt nem a mi kü­lön­be­já­ra­tú hús-vér Cu­pi­dónk!”
Hát így tör­tént, ké­rem, hogy elő­ször dol­goz­tam meg a napi be­te­vő­mért: az
én Liz­zie-m ró­zsa­szín pa­mut­vá­szon­ból ró­zsá­kat vá­gott ki, font ne­kem be­lő‐
lük egy kis ko­szo­rút, amit a fe­jem­re tett, az­tán adott még egy já­ték­nyi­lat
nyíl­vesszők­kel...
– ...amit én ma­gam fut­tat­tam be arany­fes­ték­kel – vet­te át a szót Liz­zie. –
Va­ló­di arany­füs­töt hasz­nál­tam. Az em­ber elő­ször be­le­te­szi az arany­füs­töt a
te­nye­ré­be, az­tán rá­fúj­ja an­nak a fel­szí­né­re, amit be akar ara­nyoz­ni, de fi­no‐­
man ám, épp csak egy le­he­let­nyit! Ura­ma­tyám, na­gyon ma­ce­rás egy do­log
volt!
– Így az­tán az lett a mun­kám, hogy fe­je­men ró­zsa­ko­szo­rú­val, ke­zem­ben a
pa­rázs­ló arannyal fut­ta­tott gyer­mekíj­jal és a még pely­hes, fris­sen ki­kelt
vágy nyi­la­i­val ott ül­tem az al­kóv­ban a sza­lon­ban, ahol a höl­gyek be­mu­tat‐­
koz­tak az urak­nak. Cu­pi­do vol­tam.
– A ba­ba­szár­nyacs­ká­i­val. A min­de­nek fe­lett ural­ko­dó.
 A két nő múlt­ba me­ren­gő mo­sollyal né­zett össze. Liz­zie be­nyúlt a pa­ra‐­
ván mögé, és újabb üve­get vett elő.
– Igyunk a kis Cu­pi­dó­ra!
– Ezt iga­zán nem le­het vissza­uta­sí­ta­ni – mond­ta Fev­vers, és oda­tar­tot­ta a
po­ha­rát.
– Ott csü­csül­tem hát – foly­tat­ta az ar­tis­ta­nő az ital­tól új erő­re kap­va –
hét­éves ko­rom­tól kezd­ve tab­leau vi­vant vol­tam. Ott ül­tem a tár­sa­ság fölé
ma­ga­sod­va...
– ...mint­ha ő lett vol­na a ház vé­dő­szent­je...
– ...és tud­ja meg, ké­rem, hogy hét hosszú éven át egy­foly­tá­ban a sze­re­lem
ki­fes­tett és ara­nyo­zott jele vol­tam. Úgy is mond­hat­nánk, hogy ezek vol­tak
az inas­éve­im: be­le­ta­nul­tam abba, hogy má­sok néz­ze­nek, hogy má­sok te­kin‐­
te­té­nek tár­gya le­gyek. Amíg az­tán el nem jött az idő, ami­kor, már en­ge­del‐­
met, meg­jött az első vér­zé­sem, mi­köz­ben, hogy is mond­jam, ke­bel­fron­ton is
je­len­té­keny ese­mé­nyek zaj­lot­tak. És még­is, noha, mint min­den más kis‐­
lányt, en­gem is el­káp­ráz­ta­tott mind­ad­dig hall­ga­tag és igény­te­len tes­tem­nek
ez a hir­te­len vi­rág­ba bo­ru­lá­sa...
– ...ti­zen­há­rom és fél éves ko­rá­ig elöl-há­tul olyan la­pos volt a lel­kem,
mint egy va­sa­ló­desz­ka...
– ...de még­is, bár­mi­lyen lé­leg­zet­el­ál­lí­tó­nak ta­lál­tam is mind­ezt, még en‐­
nél is job­ban meg­in­dí­tott és fura­mód za­var­ba ej­tett az, ami ele­in­te csak úgy
je­lent­ke­zett, hogy po­ko­li­an visz­ke­tett a há­tam. Elő­ször csak amo­lyan eny­he,
sőt, szin­te kel­le­mes bi­zser­gés­nek in­dult, mint­ha va­la­mi zsi­zse­gett-dön­gi‐­
csélt vol­na ott há­tul, én meg a szék­lá­bak­hoz dör­göl­tem a há­ta­mat, mint a
macs­kák, vagy meg­kér­tem az én Liz­zie-met vagy va­la­me­lyik má­sik lányt,
hogy jó ala­po­san si­kál­jon le hab­kő­vel vagy kö­röm­ke­fé­vel, amíg a kád­ban
ül­tem, mi­vel a visz­ke­tés a le­he­tő leg­kel­le­met­le­nebb he­lyen tört rám, pont a
két la­poc­kám kö­zött, és akár­hogy eről­köd­tem, nem ér­tem el az uj­jam­mal.
A visz­ke­tés pe­dig egy­re csak erő­sö­dött. Elő­ször alig le­he­tett ér­zé­kel­ni, de
ha­ma­ro­san olyan volt, mint­ha az egész há­tam lán­golt vol­na, és a töb­bi­ek
min­den­fé­le eny­het adó bal­zsa­mok­kal ke­ne­get­tek meg po­rok­kal hin­tet­tek be,
alud­ni is úgy alud­tam, hogy egy zacs­kó jég volt a há­tam­ra köt­ve, de sem­mi
nem tud­ta csil­la­pí­ta­ni a bő­röm­ben fé­lel­me­tes erő­vel tom­bo­ló vul­ka­ni­kus vi‐­
hart, pe­dig az egész nem volt más, ké­rem, csak a szár­nyam ki­bom­lá­sá­nak
elő­hír­nö­ke; csak­hogy én ezt ak­kor még nem tud­tam.
 Mert pont úgy duz­za­do­zott a há­ta­mon a két tol­las tar­to­zék, ahogy a két
ci­cim is te­re­bé­lye­sed­ni kez­dett itt elöl, míg az­tán egy reg­gel – a ti­zen­ne­gye‐­
dik éle­té­vem­ben jár­tam –, ami­kor csöpp pad­lás­szo­bám­ban épp le­ká­szá­lód‐­
tam a ke­re­kes kis­ágy­ról, mi­köz­ben a St. Mary-le-Bow-temp­lom ba­rát­sá­gos
ha­rang­sza­va be­áradt az ab­la­kon, és a téli nap su­ga­rai hű­vös fé­nyük­ben fü‐­
rösz­töt­ték az alant el­te­rü­lő nagy­vá­rost, amely – bár ak­kor ezt nem sejt­het‐­
tem – egy na­pon majd a lá­bam előtt he­ver...
– Ki­bom­lott a szár­nya – mond­ta Liz­zie.
– Ki­bom­lott a szár­nyam – mond­ta Fev­vers. – Épp le­vet­tem hab­könnyű
fe­hér há­ló­in­ge­met, hogy a kis fé­sül­kö­dő­asz­tal mel­lett hoz­zá­fog­jak a reg­ge­li
tisz­tál­ko­dás­hoz, ami­kor a prusz­li­kom hát­só fer­tá­lyán va­la­mi ék­te­len nagy
reccse­nést érez­tem, s az­tán, anél­kül hogy vágy­tam, re­mél­tem, kí­ván­tam
vagy akar­tam vol­na, egy­szer­re csak ki­bom­lott az én kü­lön­le­ges örök­sé­gem
– a szár­nyam! Per­sze ak­kor még ő maga is csak ser­dü­lő­fél­ben, fe­le­ak­ko­ra
sem volt, mint mai fel­nőtt mé­re­te, és olyan ned­ves és ra­ga­csos volt mind‐­
ket­tő, mint az áp­ri­li­si fák zsen­ge, fris­sen ki­bom­lott le­vél­kéi. De szár­nyak
vol­tak, eh­hez nem fért két­ség.
Nem. Fáj­ni nem fájt. Csak va­la­mi za­vart döb­be­ne­tét érez­tem.
– Hal­lom ám, hogy fel­si­kít – vet­te át a szót Liz­zie –, na, et­től az­tán rög‐­
tön fel­éb­red­tem. Mert­hogy, uram, kö­zö­sen lak­tunk a pad­lás­szo­bá­ban, a kis‐­
lány meg csak állt ott, olyan csu­pa­szon, ahogy vi­lág­ra jött, a bo­ká­ja kö­rül a
szét­ha­sadt in­gecs­ke, én meg elő­ször azt hit­tem, ké­rem, hogy még min­dig ál‐­
mo­dom, vagy meg­hal­tam, és egye­ne­sen a menny­or­szág­ba ke­rül­tem, az ál‐­
dott an­gya­lok közé; vagy hogy ő hoz­ta az an­gya­li üd­vöz­le­tét, hogy ki­nyi­lat‐­
koz­tas­sa a me­no­pa­u­zám ér­ke­zé­sét.
– Az volt ám a döb­be­net! – tet­te hoz­zá Fev­vers sze­ré­nyen; ki­hú­zott egy
tin­cset a kon­tyá­ból, és az uj­jai kö­rül csa­var­gat­ta, majd el­gon­dol­koz­va te­ker‐­
get­te és ha­rap­dál­ta; az­tán hir­te­len meg­pör­dült a szé­kén, el­for­dult a tü­kör­től,
és bi­zal­ma­san Wal­ser felé ha­jolt.
– Most pe­dig, uram, hét­pe­csé­tes tit­kot fo­gok el­árul­ni ma­gá­nak, de en­nek
szi­go­rú­an köz­tünk kell ma­rad­nia, mert meg­val­lom, ké­rem, hogy ma­gá­nak
olyan szim­pa­ti­kus a fi­zi­mis­ká­ja, és erő­sen meg is ked­vel­tem. – Ez­u­tán nagy
szem­pil­la-re­beg­te­tés­be kez­dett, akár egy ko­kott. Hal­kabb­ra vet­te a hang­ját,
hogy szin­te sut­to­gott, és Wal­ser­nek egé­szen oda kel­lett ha­jol­nia, hogy hall‐­
has­sa; ar­cát meg­me­len­get­te Fev­vers pezs­gőaro­má­jú le­he­le­te.
– Fes­tett, uram!
 – Mi­cso­da?
– Hát a tol­la­za­tom, uram! Fes­te­tem! Ne higgye ám, ké­rem, hogy ka­masz‐­
ko­rom óta ilyen ri­kí­tó szí­nek­ben pom­pá­zom! Ak­kor kezd­tem fes­tet­ni a tol‐­
la­i­mat, ami­kor el­in­dult a lég­tor­nász-pá­lya­fu­tá­som; azért csi­ná­lom, hogy
még job­ban ha­son­lít­sak a tró­pu­si ma­da­rak­hoz. Fe­hér ru­hás kis­lány ko­rom‐­
ban, az első évek­ben még meg­tar­tot­tam a ter­mé­sze­tes szí­nét, ami olyan szö‐­
kés ár­nya­la­tú, de egy ki­csit sö­té­tebb, mint a ha­jam, in­kább olyas­fé­le, mint –
khmm – az in­tim ré­sze­i­men. – Nos, ez az én ször­nyű tit­kom, Mr. Wal­ser, és
hogy meg­vall­jam ma­gá­nak a tel­jes és szín­tisz­ta iga­zat, ez az egyet­len do­log,
ami­ben be­csa­pom a kö­zön­sé­get.
Mon­dan­dó­ját nyo­ma­té­ko­sí­tan­dó, Fev­vers olyan erő­vel csap­ta le üres po‐­
ha­rát az öl­töz­kö­dő­asz­tal­ra, hogy a smin­kes és arc­kré­mes té­ge­lyek zö­rög­ve,
ol­csó és kel­le­met­len pa­csu­li­sza­got szel­lent­ve mind a le­ve­gő­be emel­ked­tek;
az egyik zöty­kö­lő­dő sze­len­cé­ből szú­rós sza­gú pú­der­fel­hő sza­ba­dult ki,
amely be­vet­te ma­gát Wal­ser or­rá­ba, mire az új­ság­író­ra rá­tört a kö­hö­gés.
Liz­zie meg­csap­kod­ta a há­tát, Fev­vers pe­dig mind­eköz­ben a füle bot­ját se
moz­dí­tot­ta.
– E me­rő­ben vá­rat­lan je­le­nés­sel szem­be­sül­ve Liz­zie, aki még min­dig há‐­
ló­ing­ben volt, si­kol­toz­va ro­hant le a lép­csőn...
– „Nel­son, Nel­son mama, jöj­jön gyor­san! A mi kis ma­dár­kánk mind­járt
el­re­pül!” A jó­asszony olyan se­be­sen szed­te a lá­bát, hogy ket­te­sé­vel vet­te a
lép­cső­fo­ko­kat, az­tán ami­kor meg­lát­ta, hogy mi tör­tént az ő dé­del­ge­tett kis‐­
csi­bé­jé­vel, örö­mé­ben fel­ka­ca­gott.
„Ki hit­te vol­na, hogy tud­tun­kon kí­vül egy an­gyalt ne­vel­get­tünk?” – kér‐­
dez­te.
„Édes ki­csi­kém, azt hi­szem, te nem le­hetsz más, mint a ku­lisszák mö­gött
vá­ra­ko­zó új év­szá­zad tisz­ta szí­vű gyer­me­ke, an­nak az Új Kor­szak­nak a
gyer­me­ke, amely­ben egyet­len nő sem lesz töb­bé a föld­höz bi­lin­csel­ve!” –
Az­tán sír­va fa­kadt. Az­nap este ki­dob­tuk az íjat és a nyi­la­it; ak­kor pó­zol­tam
elő­ször Szár­nyas Győ­ze­le­m­is­ten­nő­ként, mert, ahogy maga is lát­hat­ja, a te‐
kin­té­lyes mé­re­te­kért nem kell a szom­széd­ba men­nem, és már ti­zen­négy
éves ko­rom­ban két Liz­zie ki­telt vol­na be­lő­lem.
Most pe­dig, drá­ga uram, en­ged­je meg, hogy lel­ke­met ké­nyez­te­ten­dő
vissza­me­reng­jek egy csöp­pet, és le­ír­jam ön­nek azt a hőn sze­re­tett há­zat,
amely, noha rossz hír övez­te, oly so­ká­ig meg­óvott a bal­sze­ren­cse zaj­gó vi‐­
ha­ra­i­tól, és meg­aka­dá­lyoz­ta, hogy zsen­ge szár­nya­im be­sá­ro­zód­ja­nak!
 Olyan volt az is, mint a töb­bi régi, vö­rös tég­lá­ból épült ház, dísz­te­len és
jó­zan hom­lok­zat, a be­já­ra­ti ajtó fö­lött ke­cse­sen íve­lő, kagy­ló ala­kú kis­ab‐­
lak; még ma is ta­lál­hat ilyen há­za­kat Lon­don­nak azok­ban a ke­rü­le­te­i­ben,
ame­lyek oly tá­vol es­nek a di­vat fő­sod­rá­tól, hogy mind­ed­dig nem mos­ták el
őket a hul­lá­mok. Nel­son mama há­zá­ra pil­lant­va min­den­ki­nek rög­tön az ju‐­
tott eszé­be, hogy ez csak az ész ko­rá­ban épül­he­tett; az­tán meg kis hí­ján el‐­
sír­ja ma­gát az em­ber, ha be­le­gon­dol, hogy az ész kora vé­get ért, mi­előtt iga‐­
zá­ból meg­kez­dőd­he­tett vol­na, ez a har­mo­ni­kus re­lik­via pe­dig kény­te­len a
Ratc­lif­fe High­way üvöl­tő nyüzs­gé­se mö­gött meg­búj­ni, mint a jó­zan ész
utol­só szi­lánk­ja egy ré­szeg el­mé­jé­ben.
Ala­csony lép­cső­sor ve­ze­tett a be­já­ra­ti aj­tó­hoz; Liz­zie, aki­nél nem volt
oda­adóbb há­zi­asszony Lon­don­ban, min­den ál­dott reg­gel fel­si­kál­ta fe­hé­rí­tő‐­
vel. A fedd­he­tet­len er­kölcs és tisz­tes­ség le­ve­gő­je leng­te kö­rül az épü­le­tet;
ma­gas ab­la­kai mö­gött min­dig le vol­tak ereszt­ve a fe­hér re­dő­nyök, mint­ha a
ház be­csuk­ta vol­na a sze­mét, a sa­ját ál­mát ál­mod­va, vagy mint­ha a dísz­te­len
és ará­nyo­san ki­kép­zett há­rom­szö­gű pá­di­men­tu­mon be­lé­pő ven­dég egy­szer‐­
re olyan he­lyen ta­lál­ná ma­gát, amely úr­nő­jé­hez ha­son­ló­an el­for­dí­tot­ta te­kin‐­
te­tét a kül­vi­lág rém­sé­ge­i­ről; oda­bent ugyan­is a ki­vált­sá­gok bi­ro­dal­má­ba
lép­he­tett, ahol mél­tá­nyos össze­gért ki­tá­gít­hat­ta ta­pasz­ta­la­ta­i­nak ha­tá­ra­it.
Olyan hely volt az, ahol ra­ci­o­ná­lis vá­gyak nyer­tek ra­ci­o­ná­lis ki­elé­gü­lést;
régi vá­gá­sú ház volt, olyan­nyi­ra, hogy ak­ko­ri­ban szin­te túl­sá­go­san, ve­szé‐­
lye­sen mo­dern­nek tűnt, ahogy ez oly gyak­ran elő­for­dul a múlt­tal, ami­kor az
túl­lép a je­le­nen.
Ami már­most a sza­lont il­le­ti, ahol a lány­ko­ro­mat töl­töt­tem, élő szob­ro­kat
játsz­va, az első eme­le­ten volt, és pom­pá­za­tos már­vány­lép­csőn le­he­tett fel‐­
jut­ni, amely olyan ma­ga­kel­le­tő­en ri­szál­ta a haj­la­ta­it, mint – már meg­bo­csás‐­
son – egy bár­cás kur­va a seg­gét. A lép­cső men­tén me­se­szép ko­vá­csolt­vas
kor­lát fu­tott fel­fe­lé: csu­pa gir­land, gyü­möl­csök, vi­rá­gok, sza­tír­fejek, a te­te‐­
jén meg va­rázs­la­to­san sima már­vány kar­fa, ame­lyen kis­lány ko­rom­ban szo‐­
ká­som volt ví­gan lo­bo­gó copf­fal le­csúsz­kál­ni. Ezek­nek a já­té­kok­nak azon‐­
ban csak mun­ka­időn kí­vül hó­dol­hat­tam, a köz­tisz­te­let­ben álló kun­csaf­to­kat
ugyan­is – köz­tük azo­kat, akik Nel­son szim­pá­ti­áj­át él­vez­ték – sem­mi nem ri‐­
aszt­ja el job­ban, mint ha gyer­me­ket lát­nak a bor­dély­ban.
A sza­lont esz­té­ti­kus már­vány­kan­dal­ló ural­ta, ame­lyet ugyan­az a mes­ter
épít­he­tett, aki a lép­csőt is. A kan­dal­ló­pár­kány göm­böly­ded és mo­soly­gós is‐­
ten­nők fel­tar­tott te­nye­rén nyu­go­dott, va­la­hogy úgy, ahogy vég­ered­mény­ben
az egész vi­lá­got is mi, nők tart­juk fenn. A ró­ma­i­ak ol­tár­nak vagy sír­em­lék‐­
nek hasz­nál­ták vol­na azt a kan­dal­lót, és mond­ha­tom, ne­künk is az volt a
házi Ves­ta-szen­té­lyünk: Liz­zie min­den dél­után éde­sen il­la­to­zó fá­ból ra­kott
ben­ne tü­zet, a fa il­la­tát a leg­jobb mi­nő­sé­gű aro­ma­ti­kus füs­tö­lők­kel fel­ja­vít‐­
va.
– Ami en­gem il­let – ve­tet­te köz­be Liz­zie –, kur­vá­nak sose vol­tam va­la­mi
nagy szám, amit leg­in­kább an­nak a za­va­ró tu­laj­don­sá­gom­nak kö­szön­het‐­
tem, hogy meg­rög­zött szo­ká­som volt az imád­ko­zás; csa­lá­di örök­ség, uram,
amely­től soha nem tud­tam meg­sza­ba­dul­ni.
Ez olyan nyil­ván­va­ló­an hi­he­tet­len volt, hogy Wal­ser hü­le­dez­ve hall­gat­ta,
noha Liz­zie fe­ke­te sze­me da­cos ki­hí­vás­sal me­redt rá.
– Mi­után pár tu­cat kun­csaft, aki­ket meg­té­rí­tet­tem, a ró­mai egy­ház hű kö‐­
ve­tő­je lett, egy dél­után Nel­son mama be­hí­vott az iro­dá­já­ba, és így szólt:
„Na jó, Liz­zie hú­gom, ez így nem me­het to­vább! Ha így foly­ta­tod, a lá­nya‐­
ink mind néz­het­nek más ál­lás után!” Fel­men­tett hát a szo­ká­sos kö­te­le­zett­sé‐­
gek alól, és meg­tett ház­ve­ze­tő­nő­nek, ami ne­kem is tö­ké­le­te­sen meg­fe­lelt, a
lá­nyok ugyan­is min­dig ügyel­tek rá, hogy én is meg­kap­jam a ré­szem az ado‐­
má­nyok­ból. Így az­tán es­té­ről es­té­re, ahogy a szür­kü­let le­eresz­ke­dett a vá‐­
ros­ra, én gyúj­tot­tam meg a tü­zet, én is vi­sel­tem rá gon­dot, és este nyolc
vagy ki­lenc kö­rül a sza­lon olyan meg­hitt és ba­rát­sá­gos volt, mint egy lá‐­
gyék...
– ...és olyan édes il­la­tú, mint a szo­ba, ahol az ará­bi­ai ma­dár mág­lyá­ja ég:
édes a füst­től, és mály­va­szí­nű, uram, mint egy lá­to­más.
Ha­nem tud­ja, Mr. Wal­ser, a leg­el­ső na­pon, ami­kor ki­bom­lott a szár­nyam,
igen­csak el­ta­nács­ta­la­nod­tam a sa­ját ter­mé­sze­te­met il­le­tő­en, bár ez biz­to­san
nem lepi meg ma­gát. Mi­vel ki­sza­kí­tot­tam a há­ló­in­gem, Nel­son mama a sa‐­
ját vál­lá­ról kap­ta le a kas­mír­sá­lat, hogy be­bu­gyo­lál­jon, Liz­zie-nek pe­dig a
tű­vel és cér­ná­val kel­lett ügyes­ked­nie, hogy meg­vál­to­zott kör­vo­na­la­im­hoz
ala­kít­sa a ru­há­mat. Ahogy ül­té­in ott a pad­lás­szo­bá­ban az ágya­mon, és vár‐­
tam, hogy el­ké­szül­jön a ru­hám, mé­lyen el­gon­dol­kod­tam ezek­nek a pi­he­pu‐­
ha, tol­las ki­nö­vé­sek­nek a misz­té­ri­u­má­ról, ame­lyek már ak­kor egy lát­ha­tat‐­
lan sze­rel­mes sú­lyá­val és he­ves­sé­gé­vel húz­ták hát­ra­fe­lé a vál­la­mat. Ab­la­ko‐­
mon ki­néz­ve ri­kol­to­zó si­rá­lyo­kat lát­tam oda­kint a hi­deg nap­fény­ben; a fen‐­
sé­ges Tem­ze ka­nyar­gá­sát kö­ve­tik, úgy lo­va­gol­va meg a lég­áram­la­to­kat,
mint a szél szel­le­mei. Ek­kor vil­lant át raj­tam: ha szár­nyam van, hát re­pül­ni
is tu­dok!
 Kora dél­után volt, a ház­ban min­den csen­des: a lá­nyok be­hú­zód­tak a szo‐­
bá­ik­ba, hogy ott hó­dol­ja­nak kedv­te­lé­se­ik­nek, ame­lyek­kel ki-ki el­fog­lal­ta
ma­gát a mun­ka­idő kez­de­té­ig. Le­dob­tam ma­gam­ról a kas­mír­sá­lat, és ki­ter‐­
jeszt­ve fris­sen sar­jadt szár­nya­mat, el­ug­rot­tam a pad­ló­ról: hopp.
Ha­nem egy kis le­be­gés nem sok, ké­rem, annyi se lett a do­log­ból. Még
nem jöt­tem rá a nyit­já­ra, fo­gal­mam sem volt sem a re­pü­lés el­mé­le­té­ről, sem
a fel­szál­lás­ról, sem a föl­det érés­ről. Fel­ug­rot­tam – és rög­tön vissza is hup‐­
pan­tam. Puff. És sem­mi több.
Ek­kor az­tán gon­dol­tam egyet: ott van az a már­vány­kan­dal­ló lent a sza‐­
lon­ban, amely­nek a pár­ká­nyát vagy hat láb ma­gas­ság­ban tart­ja a két meg­fe‐­
szü­lő már­vány ka­ri­at­i­da. Több se kel­lett, nesz­te­le­nül le­óva­kod­tam a sza­lon‐­
ba, azt gon­dol­tam ugyan­is, hogy ha ki­ter­jesz­tett szár­nyak­kal el­ru­gasz­ko­dom
a pár­kány­ról, a tol­la­im közt re­kedt le­ve­gő ön­ma­gá­ban is elég lesz hoz­zá,
hogy ne pottyan­jak le.
Első lá­tás­ra bár­ki azt hi­het­te vol­na, hogy a sza­lon va­la­mi úri klub szi­var‐­
szo­bá­ja, aho­vá csak a leg­fi­no­mabb kö­rök be­já­ra­to­sak, Nel­son ugyan­is szin‐­
te már gyá­szos kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy kun­csaft­jai a
fér­fi­úi jó mo­dor min­den kö­ve­tel­mé­nyé­nek is meg­fe­lel­je­nek. Sze­ret­te a bőr‐­
fo­te­le­ket, a friss Ti­mes pél­dá­nya­it, ame­lye­ket Liz min­den reg­gel ak­ku­rá­tu‐­
san ki­va­salt és oda­ké­szí­tett az asz­ta­lok­ra; a bor­vö­rös és min­tás da­maszt­ta‐­
pé­tá­ra akasz­tott mi­to­ló­gi­ai tár­gyú fest­mé­nyek­re olyan vas­tag ré­teg­ben ra­kó‐­
dott rá a kor, hogy a sú­lyos arany­ke­ret­be zárt fes­tett je­le­ne­tek­ben mint­ha
maga az ősi nap­fény mézszí­ne áradt vol­na szét, hogy az­tán édes­kés ra­gya­ré‐­
te­get al­kot­va kris­tá­lyo­sod­jon ki. Ezek a fest­mé­nyek – vol­tak köz­tük a ve‐­
len­cei is­ko­lá­ból szár­ma­zó ké­pek is, vá­lo­ga­tott da­ra­bok egy­től egyig – már
ré­ges-ré­gen a pusz­tu­lás mar­ta­lé­ká­vá vál­tak, akár­csak Nel­son mama háza, de
volt köz­tük egy, ame­lyet soha nem fo­gok el­fe­lej­te­ni, mert az olyan, mint­ha
örök idők­re be­vé­ső­dött vol­na az em­lé­ke­ze­tem­be. A kan­dal­ló fö­lött ló­gott,
és ta­lán mon­da­nom sem kell, hogy a tár­gya Léda és a hattyú ta­lál­ko­zá­sa
volt.
Aki csak lát­ta a ké­pe­ket, el­cso­dál­ko­zott, Nel­son azon­ban soha nem tisz‐­
tít­tat­ta meg őket. Em­lék­szel, Liz? Min­dig azt mond­ta, hogy a leg­na­gyobb
mű­vész maga az Idő, az át­lé­nye­gü­lé­sek aty­ja, aki­nek lát­ha­tat­lan ke­zét min‐­
de­nek­fö­lött tisz­tel­nünk kell, ez a kéz ugyan­is név­te­le­nül ugyan, de cin­kos
egyet­ér­tés­ben dol­go­zik min­den ha­lan­dó fes­tő ke­zé­vel; így az­tán sza­ka­dat­la‐­
nul, mint­egy tü­kör ál­tal ho­má­lyo­san ada­tott lát­nom azt, ami az én sa­ját ős­je‐­
le­ne­tem is le­he­tett vol­na, a sa­ját fo­gan­ta­tá­som szí­nét, a mennyei ma­da­rat,
amint toll­ru­há­já­nak fe­hér pom­pá­já­ban, ural­ko­dói vá­gyá­tól hajt­va alá­eresz‐­
ke­dik, hogy ma­gá­év­ á te­gye a fé­lig ál­élt és még­is szen­ve­dély­től fű­tött le­ányt.
Ami­kor meg­kér­dez­tem tőle, mit je­lent a kép, Nel­son mama azt fe­lel­te, a
test ke­gyel­mé­ben való ré­sze­sü­lés sze­met va­kí­tó él­mé­nyét pél­dáz­za.
E fi­gye­lem­re mél­tó ki­je­len­tést kö­ve­tő­en Fev­vers ra­vasz­kás ol­dal­pil­lan­tást
ve­tett Wal­ser felé ha­já­nál ár­nya­lat­nyi­val sö­té­tebb szem­pil­lái alól.
Hát ez egy­re csu­dá­sabb és csu­dá­sabb,[4] gon­dol­ta Wal­ser: egy fél­sze­mű,
me­ta­fi­zi­kus haj­la­mú ma­dám, va­la­hol White­cha­pel­ben, aki rá­adá­sul egy Ti‐­
zi­an­ o tu­laj­do­no­sa? El­higgyem? Vagy te­gyek úgy, mint­ha el­hin­ném?
– Va­la­mi pa­sas­tól kap­ta a ké­pet, de már ki­ment a fe­jem­ből, hogy hív­ták –
szólt köz­be Liz­zie. – Na­gyon oda­volt Nel­son­ért, fő­leg at­tól, ahogy a sze­mé‐­
rem­szőr­ze­tét bo­rot­vál­ta.
Fev­vers rosszal­ló pil­lan­tást ve­tett Liz­zie-re, de rög­tön tönk­re is tet­te a ha‐­
tást, ami­kor el­vi­hog­ta ma­gát. Liz­zie most oda­ku­po­ro­dott Fev­vers lá­bá­hoz,
ké­zi­tás­ká­ját hasz­nál­va sám­li­ként – ezt a fe­ne­ket­len, re­pe­de­zett bőr ké­zi­tás‐­
kát, amely­nek réz­csat­jai már rég el­szí­ne­ződ­tek. Máj­fol­tos ke­zé­vel át­kul‐­
csol­ta fel­hú­zott tér­dét, hogy azon nyug­tas­sa hor­gas ál­lát. Hal­kan sis­ter­gett
és ser­ce­gett a sa­ját elekt­ro­szta­ti­kus töl­té­sé­től; sem­mi nem ke­rül­te el a fi‐­
gyel­mét. Az őr­ku­tya. Vagy ta­lán... Le­het­sé­ges vol­na? Még­is le­het­sé­ges?...
És Wal­ser­ben aka­rat­la­nul is fel­me­rült a kér­dés: le­het­sé­ges, hogy ők ket­ten
va­ló­já­ban anya és lá­nya?
De ha így is van, va­jon mi­fé­le vi­king óri­ás nem­zet­te a lányt az ap­rócs­ka,
füs­tös képű anyá­val? És va­jon hol le­het eb­ben az egész ügy­let­ben a Sven­ga‐­
li,[5] aki a lányt mes­ter­sé­ges mű­tárggyá vál­toz­tat­ta, cso­dá­la­tos gé­pe­ze­tet csi‐­
nált be­lő­le, és még élet­tör­té­net­tel is el­lát­ta? Le­het­sé­ges, hogy – ha lé­te­zett
egy­ál­ta­lán – az a fél­sze­mű kup­le­ros­nő volt ezek­nek a bi­zarr bűn­tár­sak­nak
az első imp­resszá­ri­ó­ja?
Új la­pot kez­dett a no­te­szé­ben.
– Kép­zel­je csak el, uram, ahogy Nel­son mama le­he­let­nyi sál­já­ban be­li­be‐­
gek a sza­lon­ba, ahol a spa­let­ták még min­dig zár­va vol­tak, a kar­ma­zsin­vö­rös
füg­göny pe­dig szo­ro­san össze­húz­va, ahol te­hát még ek­kor is min­den az él‐­
ve­ze­tek sö­tét éjét szín­lel­te, pe­dig a kris­tály­gyer­ta­tar­tók­ban már rég el­aludt
az összes gyer­tya. Az elő­ző éj­sza­ka ára­dó il­la­tú tü­zé­ből csak né­hány el­sze‐­
ne­se­dett fa­da­rab ma­radt, meg a bok­ha­rai sző­nyeg­re hul­lott üveg­po­ha­rak,
ame­lyek ek­kor már a ki­csa­pon­gás szín­te­len üle­dé­két őriz­ték csu­pán. Fil­lé‐­
res már­tott gyer­tyát tar­tot­tam a ma­gas­ba; pis­lá­ko­ló fé­nye épp el­ér­te a fa­lat
és a hattyú­is­ten fen­sé­ges­sé­gét, ben­nem pe­dig ál­mo­kat éb­resz­tett: nagy­ra
törő ál­mo­kat.
Noha jó nagy­ra nőt­tem, még­is oda kel­lett húz­nom egy szé­ket a kan­dal­ló‐­
hoz, hogy fel­ka­pasz­kod­jak, és le­ve­gyem on­nan az üveg­ka­lit­ká­já­ban álló,
ara­nyo­zott fran­cia órát. Azt is mond­hat­nánk, hogy ez az óra volt Nel­son
mama kü­lön­be­já­ra­tú bi­ro­dal­má­nak jele, avagy je­lö­lő­je. Idő Atyát áb­rá­zol­ta,
egyik ke­zé­ben ka­sza, a má­sik­ban ko­po­nya, a szám­la­pon pe­dig a mu­ta­tók
min­dig vagy éj­félt, vagy de­let je­lez­tek: a kis- és a nagy­mu­ta­tó mint két
örök­ké imá­ra kul­csolt kéz. Nel­son mama ugyan­is azt mond­ta, a fo­ga­dó­szo‐­
bá­ban álló órá­nak min­dig a nap vagy az éj­sza­ka kel­lős kö­ze­pét kell je­lez­nie,
a lá­to­má­sok és fel­tá­rul­ko­zá­sok pil­la­na­tát, az idő vi­ha­rá­nak kö­zép­pont­já­ban
nyug­vó moz­du­lat­lan pil­la­na­tot.
– Nem min­den­na­pi nő volt, az biz­tos.
Wal­ser­nek sze­mer­nyi két­sé­ge sem volt efe­lől.
– El­vet­tem hát on­nan azt az öreg órát, hogy he­lyet csi­nál­jak ma­gam­nak,
és óva­to­san le­rak­tam a ki­ta­ka­rí­tat­la­nul ma­radt tűz­hely mel­lé. Mi­köz­ben épp
ez­zel fog­la­la­tos­kod­tam, az ódon szer­ke­zet, amely már ré­ges-rég nem mű­kö‐­
dött, pa­na­szos és dal­la­mos pen­dü­lő han­got adott ki ma­gá­ból, mint­ha gépi
bá­to­rí­tás­sal akar­na ösz­tö­kél­ni. Fel­mász­tam, meg­áll­tam ott, ahol ad­dig Idő
Atya állt, az­tán, mint aki arra ké­szül, hogy fel­kös­se ma­gát, ki­rúg­tam ma­gam
alól a szé­ket, ne­hogy arra csá­bít­son, hogy rá­ugor­jak.
Mi­lyen tá­vo­li­nak tűnt a pad­ló! Pe­dig, érti, ugye, csak né­hány láb­nyi
mély­ség volt, ön­ma­gá­ban egy­ál­ta­lán nem ko­moly tá­vol­ság – ott és ak­kor
még­is sza­ka­dék­ként tá­ton­gott oda­lent, és bi­zonnyal mond­hat­juk, hogy az
alant tá­ton­gó űr azt a szé­les ha­sa­dé­kot, szív­szag­ga­tó víz­vá­lasz­tót jel­ké­pez­te,
amely e pil­la­nat­tól kezd­ve mér­he­tet­len tá­vol­ság­ra he­lye­zi tő­lem a hét­köz­na‐­
pi em­be­rek vi­lá­gát.
Ez­zel Fev­vers Wal­ser­re füg­gesz­tet­te ha­tal­mas sze­mét, azt a szem­párt,
ame­lyet „a jó­is­ten is a szín­pad­ra te­rem­tett”, s amely­nek üze­ne­te még a ka‐­
kas­ülő ál­ló­he­lye­i­ről is jól ki­ve­he­tő volt. Fé­nye az éj­sza­ka el­jö­ve­te­lé­vel sö­té‐­
tebb ár­nya­la­tú­ra vál­tott; szi­vár­vány­hár­tyá­ja most bí­bor­li­lá­ban ját­szott, össz‐­
hang­ban a tü­kör előtt álló pár­mai ibo­lyák­kal; szem­bo­ga­rát olyan kö­vér­re
hiz­lal­ta a sö­tét­ség, hogy az a két le­nyű­gö­ző üres­ség-ka­ri­ka ké­pes lett vol­na
nyom­ta­la­nul és min­de­nes­tül ma­gá­ba nyel­ni az egész öl­tö­ző­szo­bát, a ben­ne
lé­vők­kel együtt. Wal­ser­nek az a fe­let­tébb kü­lö­nös ér­zé­se tá­madt, mint­ha a
lég­tor­nász­nő sze­me két kí­nai sze­len­ce vol­na, mint­ha be­fe­lé mind­ket­tő­ből új
vi­lág nyílt vol­na, az­tán ab­ból még egy és még egy és így to­vább, vi­lá­gok
vég­te­len so­ka­sá­ga; e két fe­ne­ket­len kat­lan ugyan­ak­kor hi­he­tet­len erő­vel
von­zot­ta ma­gá­ba, s Wal­ser úgy érez­te, mint­ha ő maga is va­la­mi is­me­ret­len
kü­szö­bön áll­na.
Annyi­ra meg­lep­te a sa­ját za­va­ro­dott­sá­ga, hogy prag­ma­tiz­mu­sát fel­fris­sí‐­
ten­dő gyor­san fel­ráz­ta az el­mé­jét. Fev­vers le­sü­töt­te a sze­mét, mint­ha ő is
tud­ná, hogy min­den­nek van ha­tá­ra, majd mi­előtt foly­tat­ta vol­na a tör­té­ne­tet,
be­le­kor­tyolt már rég nem pezs­gő pezs­gő­jé­be. Sze­me most is­mét vissza­nyer‐­
te ere­de­ti ál­la­po­tát: egy­sze­rű­en egy kék szem­pár né­zett Wal­ser­re, sem­mi
több.
– Ott áll­tam hát a kan­dal­ló­pár­ká­nyon, és ki­csit meg­bor­zong­tam, mert‐­
hogy der­mesz­tő volt ott a hi­deg, mi­előtt Liz­zie be­gyúj­tott vol­na; a sző­nyeg
egy­re tá­vo­libb­nak és tá­vo­libb­nak tűnt. De az­tán eszem­be ju­tott, hogy hi­szen
csak az nyer, aki mer. És sza­vam­ra mon­dom, uram, meg­es­küd­tem vol­na rá,
hogy a há­tam mö­gül, hi­áb­ a az idő pók­há­ló­füg­gö­nye, még­is hal­la­ni le­he­tett a
ha­tal­mas fe­hér szár­nyak erő­tel­jes csa­pá­sa­it. Ki­ter­jesz­tet­tem hát szár­nya­mat.
Az­tán csu­kott szem­mel le­ve­tet­tem ma­gam, im­má­ron csak a gra­vi­tá­ció ke‐­
gyel­mé­ben bíz­va.
Egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott, uj­jai kö­zött mor­zsol­gat­va a tér­dé­re fe­szü­lő el‐­
ko­szo­ló­dott sza­tén­sely­met.
– És tud­ja meg, ké­rem: le­zu­han­tam.
Le­zu­han­tam, akár maga Lu­ci­fer. Csak zu­han­tam és zu­han­tam, le­bucs­káz‐­
tam egye­ne­sen a per­zsa­sző­nyeg­re, ott ha­sal­tam ki­te­rül­ve, Mr. Wal­ser, azok
kö­zött a vi­rá­gok és ál­la­tok kö­zött, ame­lyek soha nem éke­sí­tet­tek iga­zi er­dőt,
az álom és az absz­trak­ció cso­da­lé­nyei kö­zött, ame­lyek nem sok­ban kü­lön‐­
böz­tek tő­lem. Ek­kor már tud­tam: még nem ké­szül­tem fel rá, hogy ter­mé‐­
szet­el­le­nes­sé­gem má­zsás sú­lyát a há­ta­mon ci­pel­jem.
Egé­szen pon­to­san há­rom szív­dob­ba­nás­nyi szü­ne­tet tar­tott.
– Le­zu­han­tam, és ala­po­san be­ver­tem sze­gény or­ro­mat a kan­dal­ló réz­rá‐­
csá­ba...
– Én pe­dig ott ta­lál­tam rá sze­gény­kém­re, ami­kor be akar­tam gyúj­ta­ni a
kan­dal­ló­ba: az üle­pe az ég­nek me­redt, a ki­csi sző­ke szár­nyacs­kái pe­dig még
ver­des­tek, de az én bá­tor ki­csi­kém, ha­bár jó na­gyot esett, és majd­nem be­tör‐­
te az or­rát is – is­te­nem, hogy vér­zett! –, meg se muk­kant, egy könny­csepp
nem sok, annyit sem ej­tett.
– Ugyan mit tö­rőd­tem én a vér­ző or­rom­mal, uram? – kér­dez­te Fev­vers
szen­ve­dé­lye­sen. – Mert tud­ja meg, ké­rem, hogy egy röp­ke pil­la­na­tig – csak
amíg az idő épp he­be­gett vagy da­do­gott egyet, oly rö­vid ide­ig, hogy az öreg
fran­cia óra ak­kor sem tud­ta vol­na je­lez­ni az ot­rom­ba fo­gas­ke­re­ke­i­vel és ru‐­
gó­i­val, ha mű­kö­dött vol­na, épp csak egy szem­hu­nyás­nyi, lep­ke­szárny­reb­be‐­
nés­nyi ide­ig... le­beg­tem.
Úgy bi­zony. Le­beg­tem. Annyi­ra rö­vid volt a pil­la­nat, hogy már-már azt
gon­dol­tam, kép­ze­lőd­tem csu­pán, mert olyas­fé­le ér­zés volt ez, ami­lyen néha
az álom pe­re­mén szo­kott meg­lá­to­gat­ni ben­nün­ket... és még­is, uram, még ha
csak egy szem­hu­nyás­nyi­ra is, a le­ve­gő meg­gyűlt ka­ma­szo­dó szár­nya­im
alatt, és el­len­állt a szé­les és ke­rek vi­lág le­fe­lé hívó von­zá­sá­nak, amely­nek
az em­be­ri lé­nyek mind­ed­dig en­ge­del­mes­ked­tek.
– Mi­vel én vol­tam a ház­ve­ze­tő­nő – szólt köz­be Liz­zie –, sze­ren­csé­re ná‐­
lam volt a ház összes kul­csa, az övem­re erő­sí­tett ka­ri­kán, így az­tán, ami­kor
a kul­cso­kat csör­get­ve és ka­rom­ban egy ha­lom szan­tál­fá­val be­lép­tem a sza‐­
lon­ba, rög­tön kéz­nél volt a meg­fe­le­lő gyógy­ír: Fev­vers há­tá­hoz, a két szár‐­
nya közé nyom­tam a be­já­ra­ti kapu kul­csát, ami volt vagy egy láb hosszú, és
hi­deg, akár a jég­csap. A sokk­tól azon­nal el­állt a vér­zés. Meg­tö­röl­get­tem a
kö­té­nyem­mel, le­vit­tem a jó me­leg­be, a kony­há­ba, be­bu­gyo­lál­tam egy ta­ka‐­
ró­ba, Ger­mo­li­ne ke­nő­csöt tet­tem a zú­zó­dá­sa­i­ra, né­hány fájó pont­ra oda‐­
biggyeszt­ve egy-két flast­ro­mot, az­tán mi­után rend­be jött, az én ki­csi­kém el‐­
me­sél­te ne­kem, mi­lyen fura ér­zé­sei tá­mad­tak, ami­kor el­ru­gasz­ko­dott a kan‐­
dal­ló­pár­kány­ról.
Nem győz­tem hü­le­dez­ni raj­ta, uram.
– Én azon­ban, noha most már tud­tam, hogy ké­pes va­gyok meg­lo­va­gol­ni a
le­ve­gőt, s hogy az meg is tart majd, sem­mit nem tud­tam ma­gá­ról a re­pü­lés
tu­do­má­nyá­ról. Ahogy a cse­cse­mők­nek meg kell ta­nul­ni­uk jár­ni, ne­kem kis
meg kel­lett ta­nul­nom, ho­gyan hó­dít­ha­tom meg ezt az ide­gen ele­met, de tud‐­
tam, hogy nem­csak a sa­ját tol­las vég­tag­ja­im ere­jét és kor­lá­ta­it mu­száj meg‐­
is­mer­nem, ha­nem emel­lett ta­nul­má­nyoz­nom kell a le­ve­gő­eget is, amely et‐­
től kezd­ve má­so­dik ott­ho­nom le­end, ép­pen úgy, aho­gyan a ten­ge­rész­élet­re
vá­gyók is ki­für­ké­szik a rop­pant áram­la­to­kat, az ár­apályt és az ör­vé­nye­ket, a
vi­lág vi­zes ré­sze­i­nek min­den sze­szé­lyét, hó­bort­ját és han­gu­lat­vál­to­zá­sát.
Leg­elő­ször, mint a ma­da­rak, én is a ma­da­rak­tól ta­nul­tam.
 Mind­ez a ta­vasz be­kö­szön­te­kor tör­tént, feb­ru­ár ha­vá­nak vége felé, ami‐­
kor a ma­da­rak épp éb­re­dez­nek téli fá­sult­sá­guk­ból. Mi­köz­ben a ta­vasz elő‐­
csa­lo­gat­ta az ab­lak­ban meg­te­le­pe­dett pity­pang bim­bó­it, a lon­do­ni ga­lam­bok
is hoz­zá­kezd­tek az ud­var­lás­hoz: elöl a tojó, a nyo­má­ban meg nagy pec­ke‐­
sen ott kos­lat a fel­fújt be­gyű hím a maga mu­lat­sá­gos mód­ján. Így tör­tént,
hogy egy ga­lamb­pár fész­ket ra­kott a pad­lás­ab­la­kunk alat­ti orom­za­ton. Ami‐­
kor ki­kel­tek a to­já­sok, Liz­zie és én olyan fe­szült fi­gye­lem­mel les­tük őket,
hogy azt maga el sem tud­ja kép­zel­ni. Lát­tuk, ami­kor a ga­lamb­ma­ma azt ta‐­
nít­gat­ta cset­lő-bot­ló ki­csi­nye­i­nek, hogy ho­gyan to­tyog­ja­nak vé­gig a fal pe‐­
re­mén, a leg­ap­róbb rész­le­tek­re is oda­fi­gyel­ve vé­gig­néz­tük, ho­gyan adta ki
uta­sí­tá­sa­it a fi­ó­kák­nak, né­mán ma­gya­ráz­va el ne­kik mind­azt, amit tud­ni­uk
kel­lett azok­nak a légi vég­ta­gok­nak, ízü­le­tek­nek, csuk­lók­nak és kö­nyö­kök‐­
nek a hasz­ná­la­tá­ról, és köz­ben rá­bír­va őket, hogy utá­noz­zák az ő moz­du­la‐­
ta­it – mely utób­bi­ak, mint rá­jöt­tem, nem sok­ban kü­lön­böz­nek egy úszó kar‐­
csa­pá­sa­i­tól. De ne higgye, hogy ma­gá­nyo­san vé­gez­tem ta­nul­má­nya­i­mat;
noha neki nem ada­tott meg a re­pü­lés ké­pes­sé­ge, Liz­zie ma­gá­ra vál­lal­ta a
ma­dár­ma­ma sze­re­pét.
Azok­ban a csen­des késő dél­utá­ni órák­ban, ami­kor ba­rát­nő­ink és nő­vé­re‐­
ink épp köny­ve­ik fö­lött gör­nyed­tek, Liz­zie gra­fi­kont ké­szí­tett egy koc­kás
lap­ra, hogy va­la­mi­kép­pen ki­szá­mol­ja, mek­ko­ra a súly­kü­lönb­ség egy jól fej‐­
lett ti­zen­négy éves em­ber­lány és egy pa­rá­nyi ga­lamb­fi­ó­ka kö­zött: tud­nunk
kel­lett, mi­lyen ma­gas­ra szár­nyal­ha­tok anél­kül, hogy a vég­ze­tet kí­sért­ve Ika‐­
rosz sor­sá­ra jus­sak. Köz­ben, ahogy tel­tek a hó­na­pok, egy­re erő­sebb és na‐­
gyobb let­tem, míg vé­gül Liz­zie kény­te­len volt fél­re­ten­ni a ma­te­ma­ti­kát,
hogy újabb és újabb ru­há­kat varr­jon ne­kem, ame­lyek­be va­la­hogy be­le­va­rá‐­
zsol­hat­juk a há­ta­mon meg­je­lent fi­gye­lem­re mél­tó fej­le­mé­nye­ket.
– Egy rossz sza­vunk sem le­het Nel­son ma­má­ra: min­den költ­sé­get állt, a
mi ki­csi­kénk irán­ti pusz­ta sze­re­tet­ből. Sőt, ő ta­lál­ta ki, hogy a kül­vi­lág­nak
azt mond­juk, pú­pos sze­gény­ke. Így volt, ké­rem.
– Így bi­zony, ked­ves uram. Min­den éj­jel a Szár­nyas Győ­ze­lem szob­rát
ala­kí­tot­tam a sza­lon­ban, köz­cso­dá­lat tár­gya­ként, Nel­son mama azon­ban el‐­
hí­resz­tel­te, hogy az a két ra­gyo­gó arany­szárny nem is az enyém, ha­nem jó
erős ra­gasz­tó­val a pú­pom­hoz tol­dot­ták őket, s ez­zel meg­óvott a mél­tat­lan
kí­ván­csis­ko­dás­tól. S noha ek­kor már se sze­ri, se szá­ma nem volt az aján­la‐­
tok­nak, ame­lyek arra biz­tat­tak, hogy íz­lel­jem meg a til­tott gyü­möl­csöt –
négy szám­je­gyű­ek is vol­tak ám köz­tük, ké­rem! Nel­son mind­egyi­ket el­uta­sí‐­
tot­ta, mert at­tól tar­tott, hogy fény de­rül a ti­tok­ra.
– Iga­zi úri­nő volt – je­gyez­te meg Liz­zie. – De­rék asszony volt a mi Nel‐­
so­nunk, higgye el.
– De még mennyi­re – he­lye­selt Fev­vers. – Egyet­len fur­csa szo­ká­sa volt
csak; csúf­ne­vé­re való te­kin­tet­tel min­dig tel­jes dísz­ben, a flot­ta ad­mi­rá­li­sá‐­
nak uni­for­mi­sá­ban je­lent meg. Per­sze et­től még sem­mi nem ke­rül­te el a fi‐­
gyel­mét, mert az az egy sze­me is olyan éles volt, mint a bo­rot­va, mon­do­gat‐­
ta is min­dig: „Én ren­det tar­tok a ha­jó­mon.” És (bár néha ne­vet­gél­ve mond‐­
ta, hogy „Ka­lóz­ha­jó­ként kezd­te, ha­mis zász­ló alatt fu­tott”) Nel­son mama
ha­jó­ja, az ő ta­ka­ros ha­di­ha­jó­ja, az ő kéj­bár­ká­ja épp a le­he­tő leg­va­ló­szí­nűt­le‐­
nebb he­lyen, a lom­ha Tem­ze part­ján ta­lál­ta meg a vég­ső ré­vet.
Liz­zie meg-meg­csil­la­nó szem­mel mé­re­get­te Wal­sert, majd a foga közé
kap­ta az el­be­szé­lés fo­na­lát.
– Úgy is mond­hat­juk, hogy en­nek a ví­zi­jár­gány­nak a vi­tor­la­csú­csá­ról
vagy az ár­boc­ko­sa­rá­ból röp­pent fel elő­ször az én kis­lá­nyom. És hogy ho‐
gyan tör­tént?
Kép­zel­he­ti, mennyi­re meg­le­pőd­tem, ami­kor egy ve­rő­fé­nyes jú­ni­u­si reg‐­
ge­len, mi­köz­ben a szo­ká­sos oda­adó fi­gye­lem­mel ta­nul­má­nyoz­tam a ga‐­
lamb­csa­lá­do­mat, egy­szer csak azt lá­tom, hogy az egyik ök­löm­nyi te­rem­tés
az orom­zat pe­re­mén egyen­sú­lyoz, de sza­kasz­tott úgy, mint egy úszó, aki
azon töp­reng, hogy va­jon elég me­leg-e neki a víz, szó­val ahogy ott sze­ren‐­
csét­len­ke­dett, sze­re­tő ga­lamb­ma­má­ja a háta mögé set­ten­ke­dett, és se szó, se
be­széd, le­lök­te a pe­rem­ről!
Elő­ször csak zu­hant, mint egy tég­la, majd’ meg­sza­kadt érte a szí­vem, pa‐­
na­szo­san fel is ki­ál­tot­tam, de szin­te még el sem hagy­ta a ki­ál­tás a szá­mat,
ami­kor a fi­ó­ka ga­lamb­fe­jecs­ké­je nyil­ván egyet­len szem­pil­lan­tás alatt fel‐­
idéz­te az összes re­pü­lő­lec­két, mert már re­pült is a nap felé, meg­vil­lant­va ki‐­
bon­tott fe­hér szár­nyát. Soha töb­bé nem lát­tuk.
Mond­tam is Fev­vers­nek: „Nincs mit ten­ni, ga­lam­bom, Liz né­néd le fog
lök­ni a te­tő­ről”.
– Ne­kem oly­bá tűnt – foly­tat­ta Fev­vers –, hogy Liz­zie, ami­kor ki­lá­tás­ba
he­lyez­te, hogy oda­vet az ör­vény­lő le­ve­gő­ég sza­ba­don öle­lő kar­ja­i­ba, ma­gá‐­
nak a szél­nek ígért en­gem nőül.
Fev­vers meg­per­dült a zon­go­ra­szé­ken, és olyan meny­asszo­nyi­an su­gár­zó
arc­ki­fe­je­zés­sel aján­dé­koz­ta meg a ri­por­tert, hogy az za­va­rá­ban tüs­tént pis‐­
log­ni kez­dett.
– Igen! Mert tud­ja meg, ké­rem, hogy ha nem le­he­tek en­nek a vak, szi­laj
és tes­tet­len ván­dor­nak az ará­ja, én bi­zony élni sem tud­nék!
Nel­son háza öt­szin­tes le­he­tett; há­tul volt egy ta­ka­ros kis kert­je, amely
egé­szen a fo­lyó­ig tar­tott. Pad­lás­szo­bám mennye­ze­tén csa­pó­aj­tó nyílt a tető
alat­ti pad­lás­ra, ahon­nan egy má­sik kis­ab­la­kon ke­resz­tül egye­ne­sen a te­tő­re
le­he­tett jut­ni. Így az­tán egy jú­ni­u­si éj­je­len, pon­to­sab­ban haj­nal­tájt, négy
vagy öt kö­rül – hold­ta­lan éj­sza­ka volt, mert akár­csak a bo­szor­ká­nyok­nak,
ne­künk is sö­tét­ség­re és ma­gány­ra volt szük­sé­günk ah­hoz, ami­re ké­szül­tünk
– Liz­zie és re­pü­lő­ina­sa ki­má­szott a te­tő­cse­re­pek­re.
– Szent Iván éje volt – mond­ta Liz­zie. – Vagy Szent Iván éj­je­le, vagy
más­nap reg­gel na­gyon ko­rán. Nem em­lék­szel, drá­ga­sá­gom?
– Igen, Szent Iván éj­je­lén tör­tént. Az év zöld lom­bú for­du­ló­ján. Hát per‐­
sze, Liz, em­lék­szem.
Szív­dob­ba­nás­nyi csend.
– Az az­na­pi mun­ka már vé­get ért a ház­ban. Az utol­só fi­ák­ er is to­va­gör‐­
dült, ben­ne az utol­só kun­csaft, aki túl sze­gény volt ah­hoz, hogy egész éj­sza‐­
ká­ra ná­lunk ma­rad­jon; az el­hú­zott füg­gö­nyök mö­gött min­den­ki az iga­zak
ál­mát alud­ta. Mos­tan­ra már a kör­nyék sze­gé­nyes ut­cá­in ólál­ko­dó tol­va­jok,
or­gyil­ko­sok és csa­var­gók is meg­tér­tek haj­lé­kuk­ba, elé­ge­det­ten vagy ép­pen
elé­ge­det­le­nül szem­lél­ve az az­na­pi zsák­mányt, ki­nek hogy hoz­ta a sze­ren‐­
csé­je.
Olyan volt, mint­ha az egész vá­ros vissza­tar­ta­ná a lé­leg­ze­tét, mint­ha a
csend tö­ré­keny és tö­ké­le­tes fe­szült­sé­gé­ben min­den és min­den­ki va­la­mi egy‐­
sze­ri és meg­is­mé­tel­he­tet­len ese­mény­re vár­na.
– Noha hű­vös volt az éj­sza­ka, Fev­vers éva­kosz­tü­möt vi­selt, fél­tünk
ugyan­is, hogy még a leg­ki­sebb ru­ha­da­rab is aka­dá­lyoz­ná a szé­les moz­du­la‐­
to­kat. Ott kúsz­tunk hát mind­ket­ten a te­tőn; a len­ge szel­lőcs­ke, amely a ma‐­
gas­la­ti he­lyek la­kó­ja, elő­bújt, és a ké­mény kö­rül szi­ma­tolt. Lágy és hűs volt
a le­ve­gő, és az én ki­csi­kém lúd­bő­röz­ni kez­dett, igaz-e, ga­lam­bom, ki lá­tott
már olyan resz­ke­tést! A tető nem volt me­re­dek, úgy­hogy szé­pen le­mász­tunk
az eresz­csa­tor­ná­ig; a ház­nak ar­ról az ol­da­lá­ról jól lát­hat­tuk az öreg Tem­ze
Apót: va­la­hány­szor a víz­fel­szín­hez ért a buk­dá­cso­ló hor­gony­bó­ják fény
ujja, a fo­lyó meg­csil­lant, mint a fe­ke­te vi­as­ zos­vá­szon.
– Most, hogy el­ér­ke­zett a pil­la­nat, fé­le­lem mar­kolt a szí­vem­be: nem­csak
at­tól fél­tem, hogy a sa­ját ká­ro­mon ta­nu­lom meg, hogy a szár­nyam csak
amo­lyan tyúk­szárny, mint a strucc csö­ke­vé­nyes kez­de­mé­nyei, nem csak at‐­
tól, hogy ki­de­rül, az én szár­nyam va­ló­já­ban csak meg­té­vesz­tés, amit hasz‐­
nál­ni nem le­het, csak cso­dál­ni, pon­to­san úgy, ké­rem, ahogy egyes nők van‐­
nak a szép­sé­gük­kel. Nem, uram; nem­csak at­tól fél­tem, hogy az im­már az ég
al­só­szok­nyá­ja alá nyúl­ká­ló reg­ge­li fény, ha csik­lan­do­zó uj­jai majd a házun‐­
kat is el­érik, he­lyet­tem már csak szétzú­zott cson­tok hal­mát ta­lál­ja Nel­son
mama kert­jé­ben. A se­be­sü­lés­től való ele­mi fé­le­lem­be kü­lö­nös ré­mü­let ve‐­
gyült a lel­kem­ben; ezért volt, hogy az utol­só, pi­he­gő pil­la­nat­ban Liz­zie
szok­nyá­já­ba ka­pasz­kod­tam, és kö­nyö­rög­tem neki, hogy te­gyünk le ter­vünk‐­
ről: el­mond­ha­tat­lan ret­te­gés éb­redt ben­nem, ami­kor arra a ki­tö­röl­he­tet­len
kü­lönb­ség­re gon­dol­tam, amely az eset­le­ges si­kert kö­ve­tő­en örök­re meg­bé‐­
lye­gez majd.
És tud­ja meg, ké­rem, hogy nem a tes­ti, ha­nem a lel­ki se­bek­től fél­tem én,
at­tól az át­hi­dal­ha­tat­lan tá­vol­ság­tól, amely mind­örök­re el­vá­laszt majd az em‐­
be­ri­ség töb­bi ré­szé­től.
Ön­nön egye­di­sé­gem bi­zo­nyí­té­ká­tól ret­teg­tem.
– És még­is, ha tud­na be­szél­ni, va­jon nem min­den gyer­mek – ha meg­van a
ma­gá­hoz való esze – azt ki­ab­ ál­ná-e az anya­méh­ből: „Hadd ma­rad­jak itt a
sö­tét­ben! A jó me­leg­ben! Hadd ma­rad­jak meg az el­dön­tet­len­ség­ben!” A ter‐­
mé­szet­tel azon­ban nem le­het da­col­ni. Ott kö­nyör­gött ne­kem ez a zsen­ge kis
te­rem­tés, hogy ő nem akar az len­ni, ami­nek len­nie kell, és noha es­dek­lé­se
oly erő­vel mar­kolt a szí­vem­be, hogy a könnye­im­től nem is lát­tam, tud­tam,
hogy ami­nek meg kell len­nie, an­nak meg kell len­nie, így hát – le­lök­tem őt.
A szél át­tet­sző kar­ja öle­lé­sé­be zár­ta a szü­zet.
– Mi­köz­ben zu­han­tam le­fe­lé, el­ha­lad­va a pad­lás­szo­ba ab­la­ka mel­lett,
amely­ben lány­sá­gom oly be­cses fe­hér éj­sza­ká­it töl­töt­tem, szét­tárt szár­nya­im
kö­zött fel­fe­lé áram­lott a szél, az­tán egy erős zök­ke­nés, és már érez­tem is,
hogy le­be­gek, a kert pe­dig úgy te­rült el alat­tam, mint va­la­mi cso­dás tár­sas‐­
já­ték, s rá­adá­sul ott ma­radt, ahol volt. A föld nem emel­ke­dett fel, hogy a
keb­lé­re ölel­jen. Biz­ton­ság­ban le­beg­tem lát­ha­tat­lan sze­re­tőm kar­ja­i­ban!
A szél­nek azon­ban egy­ál­ta­lán nem volt ínyé­re az én té­to­va moz­du­lat­lan‐­
sá­gom. Mi­köz­ben a meg­döb­be­nés­től bé­nul­tan ott függ­tem a sem­mi­ben, ő,
mint­ha passzi­vi­tá­so­mat sér­tés­nek te­kin­te­né, las­san-las­san el­en­ge­dett, és
hagy­ta, hogy egy­re lej­jebb csússzak az uj­jai kö­zött; és újra kez­de­tét vet­te a
fé­lel­me­tes zu­ha­nás... amíg eszem­be nem ju­tot­tak a tan­órák! Ek­kor rúg­tam
egyet a sar­kam­mal – a ma­da­rak­tól meg­ta­nul­tam, hogy a sar­ka­mat össze­zár‐­
va kell tar­ta­ni, hogy kor­mány­la­pát­ja is le­gyen en­nek a pa­rá­nyi ha­jó­nak, a
tes­tem­nek, amely a fel­hők kö­zött is ké­pes hor­gonyt vet­ni.
Rúg­tam egyet a sar­kam­mal, majd, mint­ha csak úsz­nék, szárny­vé­ge­im
leg­hosszabb és leg­ru­gal­ma­sabb tol­la­it össze­érin­tet­tem a fe­jem fö­lött; ez­u­tán
hosszan ki­tar­tott és egy­re ma­ga­biz­to­sabb csa­pá­sok­kal szét­nyi­tot­tam őket,
majd újra össze – ez az! Így kell ezt csi­nál­ni! Igen! To­vább csap­kod­va újra
össze­zár­tam a szár­nya­mat, az­tán újra, és megint, és újra, és ezt már a szél is
sze­ret­te, és megint a keb­lé­re ölelt, én pe­dig rá­jöt­tem, hogy ha ő és én fel‐­
vált­va dol­gozunk, ak­kor arra me­gyek, amer­re csak aka­rok, fo­lyo­sót vág­va
ma­gam­nak a le­ve­gő csepp­fo­lyós lát­ha­tat­lan­sá­gá­ban.
– Van még egy üveg pezs­gőnk, Liz­zie?
Liz­zie le­ka­pir­gál­ta az újabb fém­fó­li­át, és meg­töl­töt­te mind­hár­muk po­ha‐­
rát. Fev­vers úgy ivott, mint aki szom­jas, és kis­sé bi­zony­ta­lan moz­du­lat­tal
még egy­szer töl­tött ma­gá­nak.
– Ne iz­gasd fel ma­gad, lá­nyom! – szólt Liz­zie gyen­gé­den, mire Fev­vers
álla rán­dult egyet, szin­te bosszú­san.
– Ugyan, Liz­zie, hi­szen az úr­nak min­dent tud­nia kell!
És megint Wal­sert fi­xí­roz­ta át­ha­tó és für­ké­sző te­kin­tet­tel, mint­ha ar­ról
akar­na meg­bi­zo­nyo­sod­ni, hogy med­dig me­het el vele. Ar­cá­nak brob­dingn‐­
agi szim­met­ri­áj­át[6] akár élő­fá­ból is fa­rag­hat­ták vol­na, hogy az­tán olyas­fé­le
mű­vé­szek pin­gál­ják ki, akik a ha­jók or­rá­ra és vurst­lik­ba ké­szí­te­nek kar­ne‐­
vá­li nő­ala­ko­kat. Wal­ser­nek át­vil­lant az agyán: le­het, hogy fér­fi?
Oda­kint­ről nyi­szor­gás és zi­há­lás hal­lat­szott, mint­egy a rá­kö­vet­ke­ző dö‐­
röm­bö­lés elő­hír­nö­ke­ként; az öreg éj­je­li­őr je­lent meg uj­jat­lan bőr­kö­pe­nyé‐­
ben.
– Mi­cso­da?! Ke­gyed még min­dig itt van, Miss Fev­vers? Ezer bo­csá­nat...
csak lát­tam a fényt az ajtó alatt, az­tán, tud­ja...
– A saj­tó kép­vi­se­lő­jét szó­ra­koz­tat­juk – mond­ta Fev­vers. – Ne ag­gód­jon,
öreg, már nem so­ká­ig ma­ra­dunk. Igyon egy korty pezs­gőt!
Annyit töl­tött a sa­ját po­ha­rá­ba, hogy az túl­csor­dult, majd oda­ad­ta az éj­je‐­
li­őr­nek, aki egy­ből fel­haj­tot­ta az egé­szet, és jó­ko­rát cup­pan­tott.
– Pont erre volt szük­sé­gem. Tud­ja, hol ta­lál, kis­asszony, ha bár­mi gond
van...
Pil­lái alól Fev­vers vil­lám­gyors és gú­nyos pil­lan­tást ve­tett Wal­ser­re, majd
rá­mo­soly­gott a tá­voz­ni ké­szü­lő éj­je­li­őr­re, mint­ha azt kér­dez­né: „Maga sze‐­
rint el­bír­nék vele?”
Liz­zie foly­tat­ta:
– Kép­zel­he­ti, mi­cso­da ör­ven­de­zés­sel, büsz­ke­ség­gel és ámu­lat­tal néz­tem,
ahogy az én drá­ga­sá­gom, aki mez­te­len volt, akár egy csil­lag, el­tű­nik a ház
sar­ka mö­gött. Az iga­zat meg­vall­va rop­pant­mód meg is könnyeb­bül­tem, hi‐­
szen a szí­vünk mé­lyén mind­ket­ten tud­tuk, hogy ha most nem si­ke­rül, ak­kor
soha.
– Én pe­dig, uram, mer­tem, és győz­tem! – sza­kí­tot­ta fél­be Fev­vers. – Első
re­pü­lé­sem al­kal­má­val épp csak meg­ke­rül­tem a há­zat, nem ma­ga­sab­ban,
mint a Nel­son mama kert­jé­ben álló cse­resz­nye­fa csú­csa, vagy­is úgy har‐­
minc láb­nyi­ra a föld­től. És ami­kor oda­ér­tem, da­cá­ra az ér­zé­ke­im­ben dúló
fel­for­du­lás­nak és a fris­sen el­sa­já­tí­tott ké­pes­ség gya­kor­lá­sa ál­tal meg­kí­vánt
hi­he­tet­len össz­pon­to­sí­tás kény­sze­ré­nek, nem fe­lej­tet­tem el, hogy le­sza­kít­sak
Liz­zie-nek egy ma­rék­nyit a fa leg­fel­ső ága­in ter­mő cse­resz­nyé­ből, amely
épp most érte el a tö­ké­le­tes érett­sé­get – azt, ami ilyen ma­ga­san ter­mett,
más­kor kény­sze­rű­ség­ből meg­hagy­tuk a ri­gók­nak. A ki­halt ut­cán nem volt
sen­ki, aki lát­ha­tott vol­na, vagy aki lá­to­más­nak, éber álom­kép­nek vagy a gin
ki­pá­rol­gá­sai ál­tal meg­idé­zett fan­tom­nak néz­he­tett vol­na. Mi­után si­ke­re­sen
kör­be­re­pül­tem a há­zat, di­ad­ al­má­mor­ban röp­pen­tem fel újra a te­tő­re, hogy
csat­la­koz­zam ba­rát­nőm­höz.
Ám ek­kor a szár­nyam, amely nem volt még hoz­zá­szok­va ek­ko­ra erő­fe­szí‐­
tés­hez, szent­sé­ges ég!... el­szállt be­lő­le min­den erő! A fel­fe­lé való re­pü­lés
ugyan­is, ked­ves uram, tel­je­sen más eresz­té­ke­ket és ru­gó­kat vesz igény­be,
mint ami­kor le­fe­lé ha­la­dunk, noha én ezt ak­kor még nem tud­tam. Az össze‐
ha­son­lí­tó fi­zio­ló­gia te­rü­le­tén vég­zett ku­ta­tá­sa­ink ek­kor még mind előt­tünk
áll­tak.
Így hát ug­rot­tam egy na­gyot, va­la­hogy úgy, mint a del­fi­nek – most már
tu­dom, hogy így nem sza­bad csi­nál­ni –, de ele­ve rosszul szá­mí­tot­tam ki,
hogy mi­lyen ma­gas­ra kell ug­ra­nom, rá­adá­sul a szár­nyam is el­fá­radt, és
össze­csu­kó­dott alat­tam. Ki­hagy a szí­vem. Fé­lek, az első re­pü­lé­sem egy­ben
az utol­só is lesz, és hogy ke­vély­sé­ge­mért az éle­tem­mel kell fi­zet­nem.
Szét­szór­va az össze­gyűj­tött cse­resz­nyét, s ez­ál­tal puha és fe­ke­te jég­esőt
zú­dít­va a kert­re, meg­mar­kol­tam az eső­csa­tor­nát, ám az – oh! és ah! – nem
bír­ta el a sú­lyo­mat. Az ócs­ka ólom­vá­lyú nyö­gés­sze­rű só­haj­tás­sal vált el az
eresz­csa­tor­ná­tól, én pe­dig ott füg­gesz­ked­tem ka­lim­pál­va, im­már újra hi­ány‐­
ta­la­nul és tel­jes egé­szé­ben nő­ként, a szár­nyam ugyan­is e na­gyon is em­be­ri
vég lát­tán ér­zett páni ré­mü­let­ben mint­ha fel­mond­ta vol­na a szol­gá­la­tot...
– ...Én azon­ban ki­nyúj­tot­tam a ke­zem, és a kar­já­nál fog­va meg­ra­gad­tam
Fev­verst. Csak a sze­re­tet, az olt­ha­tat­lan sze­re­tet ad­ha­tott elég erőt ah­hoz,
hogy fel­húz­zam őt a te­tő­re, da­col­va a gra­vi­tá­ció von­zá­sá­val, va­la­hogy úgy,
ahogy egy ful­dok­lót men­tünk ki az ára­dó fo­lyó­ból.
– Ott ku­co­rog­tunk és zo­kog­tunk össze­búj­va a te­tőn, egy­más kar­já­ban, az
öröm és a meg­könnyeb­bü­lés könnye­it hul­lat­va, mi­köz­ben a haj­nal­pír fel­kú‐­
szott az égen Lon­don fölé, arannyal von­va be a Szent Pál-szé­kes­egy­ház ha‐­
tal­mas ku­po­lá­ját, ami et­től pont úgy né­zett ki, mint an­nak a vá­ros­nak az is‐­
te­ni mell­bim­bó­ja, ame­lyet jobb hí­ján kény­te­len va­gyok szü­lő­anyám­nak ne‐­
vez­ni.
Lon­don, az egy­mel­lű, az ama­zon­ki­rály­nő.
Fev­vers el­hall­ga­tott. Va­la­hon­nan a szo­bá­ból fé­mes csen­dü­lés hal­lat­szott –
ta­lán a me­leg vi­zes ve­ze­ték­ből. Tás­ká­ját nyi­szo­rog­tat­va Liz­zie fész­ke­lőd­ni
kez­dett, és kö­hin­tett. Fev­vers egy da­ra­big még ön­ma­gá­ba mé­lyedt, s a szél
be­fúj­ta a szo­bá­ba az éj­félt ütő Big Ben hang­ját, amely olyan el­ve­szett és
ma­gá­nyos volt, hogy Wal­ser úgy érez­te, mint­ha az óra­üté­sek egy el­nép­te­le‐­
ne­dett vá­ros­ban kon­ga­ná­nak, ahol raj­tuk kí­vül már sen­ki nincs élet­ben.
Noha nem volt meg­áld­va élénk kép­ze­lő­erő­vel, még őt sem hagy­ta kö­zöm‐­
bö­sen az a ré­mü­le­tes éji óra, ami­kor a sö­tét­ség mind­annyi­un­kat tör­pé­vé va‐­
rá­zsol.
Las­san az óra­üté­sek leg­utol­só vissz­hang­ja is el­enyé­szett. Fev­vers ak­ko­rát
só­haj­tott, hogy ru­há­já­nak sza­tén mell­ré­sze is be­le­ráz­kó­dott, de ez­u­tán rög‐­
tön vissza­tért régi élénk­sé­ge.
– Hadd me­sél­jek ma­gá­nak most ar­ról, hogy mi volt a mun­kám ak­ko­ri­ban,
uram, hogy mi­vel töl­töt­tem az időt, ami­kor ép­pen nem de­ne­vér­ként ci­káz‐­
tam az égen ide-oda! Azt már el­mond­tam, hogy éj­je­len­ként Szár­nyas Győ‐­
ze­le­m­is­ten­nő­ként pó­zol­tam a sza­lon­ban, s ura­sá­god ta­lán meg is kér­dez­te
ma­gá­ban, ho­gyan le­het­sé­ges ez, hi­szen ne­kem van ka­rom – Fev­vers ki­nyúj‐­
tot­ta a kar­ját, át­fog­va az öl­tö­ző fe­lét –, a Szár­nyas Győ­ze­le­mis­ten­nő­nek pe‐­
dig ugye­bár nincs.
Az tör­tént, hogy Nel­son mama el­hí­resz­tel­te, hogy én va­gyok a tö­ké­le­tes
ere­de­ti, an­nak a szo­bor­nak a mo­dell­je, amely a maga cson­ka és tö­ké­let­len
ál­la­po­tá­ban év­ez­re­de­ken át in­csel­ke­dett az em­be­ri kép­ze­let­tel, a tör­té­ne­lem
ál­tal meg­cson­kí­tott tö­ké­le­tes és cse­lek­vő szép­ség ígé­re­tét hor­doz­va. Mi­után
Nel­son mama vé­gig­gon­dol­ta, hogy ne­kem mind­két ka­rom meg­van, most
azon kez­dett töp­ren­ge­ni, hogy va­jon a Szár­nyas Győ­ze­le­m­is­ten­nő mit tart‐­
ha­tott a ke­zé­ben, ami­kor az el­fe­le­dett mes­ter ki­sza­ba­dí­tot­ta őt a már­vány‐­
ból, amely mind­ad­dig fog­va tar­tot­ta ki­apad­ha­tat­lan szel­le­mét. Nel­son mama
nem so­ká­ig kés­le­ke­dett a vá­lasszal: kard volt nála.
Fel­sze­relt hát en­gem az­zal az ara­nyo­zott dísz­kard­dal, amely az ő ten­ger‐­
na­gyi uni­for­mi­sá­hoz tar­to­zott, s ame­lyet ad­dig ő maga vi­selt az ol­da­lán, sőt,
oly­kor hasz­nál­ta is a vi­gas­sá­gok irá­nyí­tá­sá­hoz, af­fé­le ud­var­na­gyi pál­ca gya‐­
nánt – ez volt a va­rázs­pál­cá­ja, mint Pros­peró­nak. Mos­tan­tól fog­va én szo‐­
ron­gat­tam a kar­dot a jobb ke­zem­ben, he­gyé­vel le­fe­lé, így je­lez­ve, hogy sen‐­
ki­nek nem aka­rok ár­ta­ni, ha­csak nem kény­sze­rí­te­nek, mi­köz­ben bal ke­ze‐­
met ököl­be szo­rít­va ló­gat­tam ma­gam mel­lett.
S hogy mi­lyen öl­tö­zé­ket vi­sel­tem a sze­rep­hez? Sza­lag­gal meg­kö­tött ha­ja‐­
mat fe­hér kré­ta­por bo­rí­tot­ta, akár­csak a szár­nya­mat, amely­ből fe­hér por­fel‐­
hő szállt fel, va­la­hány­szor meg­érin­tet­te va­la­ki. Ar­co­mat és fel­ső­tes­te­met
ned­ves fe­hér to­jás­fes­ték­kel ken­ték be, ami­lyet a cir­ku­szi bo­hó­cok hasz­nál‐­
nak. Köl­dök­től le­fe­lé re­dő­zött fe­hér szö­vet fed­te a tes­tem, de a láb­sz­ára­mat
és a láb­fe­je­met megint fe­hér fes­ték­kel von­ták be.
– Gyö­nyö­rű­sé­ge­sen né­zett ki! – ki­ál­tot­ta a hű­sé­ges Liz­zie. Fev­vers sze­ré‐­
nyen le­sü­töt­te a sze­mét.
– Hogy mennyi­re vol­tam gyö­nyö­rű­sé­ges, azt nem tu­dom, min­den­eset­re
Nel­son mama tel­jes meg­elé­ge­dett­sé­gé­nek adott han­got a kül­ső­met il­le­tő­en,
és ha­ma­ro­san már nem is Szár­nyas Győ­ze­le­mis­ten­nő­nek ne­ve­zett, ha­nem
Szár­nya­ló Győ­ze­le­mis­ten­nő­nek, flot­tá­ja spi­ri­tu­ál­is zász­lós­ha­jó­já­nak, mint­ha
bi­zony pont egy kar­dot mar­ko­lá­szó szűz­lány len­ne a leg­al­kal­ma­sabb őr­an‐­
gyal egy fé­szek­alj­nyi kur­va szá­má­ra. Meg­le­het, hogy nem egy ke­zé­ben kar‐­
dot tar­tó nagy­da­rab nő a leg­ha­tá­so­sabb bor­dély­há­zi rek­lám. Ti­zen­ne­gye­dik
szü­le­tés­na­po­mat kö­ve­tő­en ugyan­is las­san, de biz­to­san csök­ken­ni kez­dett a
for­ga­lom.
Nem a leg­hű­sé­ge­sebb kun­csaf­tok ma­rad­tak el, azok a vén kor­he­lyek, aki‐­
ket pely­he­dző állú és eja­cu­la­tio pra­ecox-szal meg­vert, az el­múlt idők ho‐­
má­lyá­ba ve­sző if­jú­ko­ruk­ban ta­lán még maga Nel­son mama ava­tott be az
élet rej­tel­me­i­be, s nem is azok, akik olyas­fé­le ra­gasz­ko­dás­sal vi­sel­tet­tek
An­nie vagy Grace iránt, amit ott mi­ná­lunk há­zas­ság­ként em­le­get­tek. Nem.
Az ef­fé­le ura­sá­gok nem tud­tak vál­toz­tat­ni egy egész élet szo­ká­sa­in. Őket
Nel­son mama örök­re rab­já­vá tet­te az ár­nyék­ta­lan déli és éj­fé­li órák­nak, a
pén­zen vá­sá­rolt él­ve­zet egy­ér­tel­mű­sé­gé­nek, a szer­ző­dé­ses vi­szony egy­sze‐­
rű­sé­gé­nek, aho­gyan azt Nel­son mama aro­ma­ti­kus sza­lon­já­ban meg­ün­ne­pel‐­
ték.
Ezek­nek a vén sa­la­bak­te­rek­nek szo­ká­suk volt, hogy atyás­ko­dó ké­nyez­te‐­
tés­ből néha oda­csúsz­tat­tak egy fél­fon­tos arany­pénzt vagy egy apró sze­mű
gyöngy­sort an­nak a fé­lig-nő-fé­lig-szo­bor­nak, akit már a kez­det kez­de­tén is‐­
mer­tek, ami­kor még Cu­pi­do sze­re­pét ját­szot­ta, oly­kor-oly­kor gyer­me­ki
csíny­te­vés­ből kö­zé­jük cé­loz­va já­ték­nyi­la­i­val, hol egy fü­let, hogy egy üle‐­
pet, hol egy hím­ta­got ta­lál­va el.
A fi­ai­k­kal és az uno­ká­ik­kal azon­ban tel­je­sen más volt a hely­zet. Ami­kor
el­ér­ke­zett a pil­la­nat, hogy ők is meg­is­mer­ked­je­nek La Nel­son­nal és lá­nya­i‐­
val, an­nak rend­je és mód­ja sze­rint meg­je­len­tek ná­lunk, fé­lén­ken és még­is
da­co­san, is­ko­lai gal­lér­juk pe­re­mé­ig el­pi­rul­va, a vá­ra­ko­zás és a ré­mü­let
nyug­ta­lan­sá­gá­val tel­ve, ek­kor azon­ban te­kin­te­tük a ke­zem­ben tar­tott kard­ra
té­vedt, s ez­u­tán Loui­sá­nak vagy Emily-nek ku­tya ne­héz dol­ga volt ve­lük.
Tud­ja, uram, sze­rin­tem er­ről az egész­ről Baude­laire ha­tá­sa te­het.
– Mit be­szél? – kér­dez­te Wal­ser, aki meg­le­pe­té­sé­ben meg­fe­led­ke­zett hi‐­
va­tás­sze­rű, ren­dít­he­tet­len nyu­gal­má­ról.
– Tud­ja, uram, ar­ról a fran­cia köl­tő­ről be­szé­lek; az a nyo­mo­rult nem azért
sze­ret­te a kur­vá­kat, mert gyö­nyört ad­tak, ha­nem – már ahogy ő lát­ta a dol‐­
got – a ret­te­gés ked­vé­ért; na per­sze, mint­ha a kur­ti­zá­nok nem dol­go­zó nők
vol­ná­nak, akik csak a pén­zért csi­nál­ják az egé­szet, ha­nem el­át­ko­zott lel­kek,
akik di­rekt azért ad­ták ilyes­mi­re a fe­jü­ket, hogy el­csá­bít­sák és rom­lás­ba vi‐­
gyék a fér­fi­ak­ at. Mint­ha nem len­ne jobb dol­gunk... Mi azon­ban ott Nel­son
mama há­zá­ban egy­től egyig nő­jo­gi har­co­sok vol­tunk; szó, ami szó, Nel­son
egy­foly­tá­ban a női vá­lasz­tó­jo­got kö­ve­tel­te.
– Ta­lán fur­csáll­ja, ké­rem? Hogy a ka­lit­ká­ba zárt ma­dár­nak ele­ge van a
ka­lit­kák­ból? – Liz­zie most acél­ke­mény­sé­gű pen­ge volt.
– Hát ak­kor hadd mond­jam el, ké­rem, hogy aki be­lé­pett Nel­son mama
há­zá­nak ka­pu­ján, min­den ízé­ben női vi­lág­ban ta­lál­ta ma­gát. Még a ház­őr­ző
ku­tyánk is szu­ka volt, és az összes macs­kánk nős­tény; min­dig volt köz­tük
vem­hes vagy ame­lyik épp ak­kor köly­ke­dzett, így az­tán a mű­in­téz­mény­ben
meg­vá­sá­rol­ha­tó tes­ti gyö­nyö­rök csil­lo­gó ter­mé­ket­len­sé­ge mö­gött itt-ott fel‐­
sej­lett a ter­mé­keny­ség szub­tex­tu­sa. A ház fa­lai közt zaj­ló élet a sze­re­tet­tel‐­
jes és bal­zsa­mos ész irá­nyí­tá­sa alatt állt. Soha nem lát­tam, hogy az en­gem
fel­ne­ve­lő női kö­zös­ség­ben bár­ki akár csak egy­szer is meg­ütöt­te vol­na a má‐­
si­kat, de ci­va­ko­dás­ra sem em­lék­szem, vagy arra, hogy bár­ki fel­emel­te vol­na
a hang­ját mér­gé­ben. Mi­előtt az óra el­ütöt­te a nyol­cat, a mun­ka­kez­dés pil­la‐­
na­tát je­lez­ve, csak Liz­zie állt oda­cö­ve­kel­ve a be­já­ra­ti ajtó kém­le­lő­nyí­lá­sa
mö­gött; a lá­nyok mind a szo­bá­juk­ban ma­rad­tak, és a jó­tét csön­det nem za‐­
var­ta más, csak a gyors­írás­lec­ké­it vég­ző Gra­cie író­gé­pé­nek stac­ca­to za­ka­to‐­
lá­sa, vagy a las­san iga­zi fu­vo­la­vir­tu­óz­zá váló Es­me­ral­da hang­sze­ré­nek lí­ra­i‐­
an fod­ro­zó­dó hang­hul­lá­mai.
Ami pe­dig ak­kor kö­vet­ke­zett, ami­kor ki-ki el­tet­te a köny­vét, nos, az nem
volt más, mint sze­gény sor­sú lá­nyok pénz­ke­re­ső mun­ká­ja. Mert noha akad‐­
tak a kun­csaft­ja­ink kö­zött, akik es­kü­döz­tek, hogy a kur­vák az él­ve­ze­tért csi‐­
nál­ják, ilyes­mit ki­zá­ró­lag a sa­ját lel­ki­is­me­re­tük meg­könnyeb­bü­lé­se vé­gett
ál­lí­tot­tak, hogy ne érez­zék ma­gu­kat annyi­ra hü­lyén, ami­kor olyan él­ve­ze­tért
fi­zet­nek kész­pénz­zel, ami ele­ve csak ak­kor lé­tez­het egy­ál­ta­lán, ha in­gyen és
bér­ment­ve ad­ják. Mi na­gyon is jól tud­tuk, hogy csak szi­mu­lák­ru­mot áru‐­
lunk. Egyet­len nőt sem vin­ne rá a lé­lek ilyes­mi­re, uram, ha nem kény­sze­rí‐­
te­né a szük­ség.
Ami en­gem il­let, én élő szo­bor­ként ke­res­tem a ke­nye­re­met Nel­son mama
ha­jó­ján: bim­bó­zó éve­im­ben, ti­zen­négy­től ti­zen­hét éves ko­ro­mig csak a fér‐­
fi­te­kin­te­tek tár­gya­ként lé­tez­tem, mi­után le­szállt az éj, és a be­já­ra­ti ajtó fe­lől
meg­hal­lot­tuk az első ko­pog­ta­tást. Így ké­szül­tem fel az élet­re, uram; hi­szen
nem a töb­bi­ek te­kin­te­té­nek ki­szol­gál­tat­va jár­juk-e utun­kat ezen a vi­lá­gon?
Olyan ér­zés volt, mint­ha to­jás­héj­ba zár­tak vol­na, az ar­com­ra és fel­ső­tes­tem‐­
re má­zolt ned­ves fe­hér to­jás­fes­ték ugyan­is meg­kér­ge­se­dett, mint­ha te­tő­től
tal­pig ha­lot­ti maszk bo­rí­ta­na, és még­is: a már­vány­sze­rű lát­szat mö­gött csak
úgy zson­gott ben­nem az élet­erő és az ezer­nyi le­he­tő­ség. En­nek a mes­ter­sé‐­
ges to­jás­nak, en­nek a szép­ség­szar­ko­fág­nak a mé­hé­be zár­va egy­re csak vár‐­
tam és vár­tam... ám­bár azt alig­ha tud­nám meg­mon­da­ni, hogy mire is vár‐­
tam. Ar­ról vi­szont biz­to­sít­ha­tom, ké­rem, hogy nem a me­se­be­li her­ceg csók‐­
já­ra vár­tam, de nem ám! Sa­ját sze­mem­mel lát­hat­tam es­té­ről es­té­re, hogy
egy ef­fé­le csók csak arra len­ne jó, hogy egy­szer s min­den­kor­ra be­bör­tö­nöz‐­
zön abba, ami­nek lát­szom.
Még­sem ha­gyott nyu­god­ni a gon­do­lat, hogy nem vé­let­le­nül tol­la­sod­tam
meg, hogy rend­kí­vü­li sor­sot szánt ne­kem az élet, azt vi­szont el­kép­zel­ni sem
tud­tam, hogy mi is le­het az. Így az­tán a kö­vek vég­te­len tü­rel­mé­vel vá­ra­koz‐­
tam, hogy a sor­som vég­re fel­tá­rul­jon előt­tem.
 Ahogy még most is vá­rok, uram – for­dult most Fev­vers egye­ne­sen Wal‐­
ser­hez, a ri­por­ter felé pör­dül­ve szé­kén –, mi­köz­ben az utol­só pók­há­ló­kat is
le­fúj­ja a szél a vé­gé­hez kö­ze­le­dő év­szá­zad­ról.
Egyet­len pör­dü­lés­sel újra a tü­kör felé for­dult, és el­gon­dol­koz­va bab­rál­ta
egyik ra­kon­cát­lan haj­fürt­jét.
– Ad­dig azon­ban, amíg Liz­zie ki nem tár­ta a ház ka­pu­ját, hogy be­en­ged­je
a fér­fi­ak­ at, ami­kor is mind­annyi­unk­nak hap­ták­ba kel­lett áll­nunk, és női
mód­ra vi­sel­ked­nünk, szó­val egé­szen ad­dig min­den csu­pa „luxe, cal­me et
vo­lup­té”[7] volt, per­sze nem pont úgy, ahogy a köl­tő kép­zel­te. Ki-ki sza­ba‐­
don hó­dolt a maga szel­le­mi, mű­vé­szi vagy po­li­ti­kai...
Liz­zie kö­hin­tett.
– ...szen­ve­dé­lye­i­nek. Ami en­gem il­let, én az ae­ro­di­na­mi­ka és a re­pü­lés­fi‐­
zio­ló­gia ta­nul­má­nyo­zá­sá­nak szen­tel­tem a pi­he­nés hosszú órá­it, Nel­son
mama könyv­tár­szo­bá­já­ban. Ami ke­ve­set tu­dok, uram, azt mind ott szív­tam
ma­gam­ba.
Fev­vers is­mét Wal­ser felé re­beg­tet­te a szem­pil­lá­ját a tü­kör­ből. A há­rom
hü­velyk­nél is hosszabb szem­pil­lák pusz­ta mé­re­tét lát­va Wal­ser jog­gal hi­het‐­
te vol­na, hogy Fev­vers le sem vet­te a mű­szem­pil­lá­it, ha ez utób­bi­ak­ at nem
lát­ta vol­na most is pety­hüd­ten el­nyúl­va az öl­tö­ző­asz­talt bo­rí­tó ré­mü­le­tes
hul­la­dék­ha­lom­ban: a hosszú szőr­szá­lak a kösz­mé­te pi­hés bő­ré­re em­lé­kez‐­
tet­ték. Wal­ser gé­pi­es­ en foly­tat­ta a jegy­ze­te­lést, de ahogy a két nő kö­zö­sen
gom­bo­lyí­tot­ta és ga­ba­lyí­tot­ta a tör­té­ne­tet, egy­re in­kább úgy érez­te ma­gát,
mint egy kis­ci­ca, amely olyan gom­bo­lyag­ba ga­ba­lyo­dik bele, amellyel
egyéb­ként esze ágá­ban sem volt ját­sza­ni, vagy mint egy szul­tán, aki nem
egy, ha­nem egye­ne­sen két Sehe­re­zá­dé­val néz far­kas­sze­met, rá­adá­sul mind‐­
ket­tő szen­tül meg­fo­gad­ta, hogy ezer tör­té­ne­tet gyö­mö­szöl bele az egyet­len
éj­sza­ká­ba.
– Könyv­tár­szo­ba? – kér­dez­te ren­dít­he­tet­le­nül, bár kis­sé ta­lán meg­vi­sel‐­
ten.
– Az a pa­sas hagy­ta rá – kö­zöl­te Liz­zie.
– Hogy ki ha­gyott mit kire?
– Az a vén fő­szer. Ő hagy­ta Nel­son­ra a könyv­tár­ját. Mer Nel­son volt az
egyet­len, aki fel tud­ta neki ál­lí­ta­ni...
– Liz­zie! Tu­dod, mennyi­re gyű­lö­löm a kö­zön­sé­ges be­szé­det!
 – ...a fe­ke­te ka­lóz-szem­ta­ka­ró és Nel­son mama tra­vestie-jel­me­ze da­cá­ra.
Vagy tán épp ezért. So­sem fe­lej­tem el az őz­bőr bri­csesz­ből ki­kan­di­ká­ló pu‐­
fók kis com­bocs­ká­it! Is­te­nem, mi­lyen ere­de­ti fi­gu­ra volt a mi Nel­so­nunk! A
fér­fi nagy­sza­kál­lú skót ura­ság volt, na­gyon jól em­lék­szem rá. A ne­vét per‐­
sze so­sem árul­ta el. Rá­hagy­ta Nel­son ma­má­ra a könyv­tá­rát. Az én kis Fev‐­
ver­sem min­dig ott ser­te­per­télt, szin­te be­le­bújt a köny­vek­be, egy szál ma­gá‐­
ban, csak egy sta­nic­li „Hum­bug” men­ta­cu­kor tár­sa­sá­gá­ban.
Hum­bug – Wal­ser­ben is­mét fel­tá­madt a lel­ke­se­dés. Ang­li­áb­ an egy men­ta‐­
cu­kor neve, Ame­ri­ká­ban vi­szont...
– Ami pe­dig a re­pü­lést il­le­ti – foly­tat­ta Fev­vers lan­ka­dat­la­nul –, azt maga
is be­lát­hat­ja, ké­rem, hogy mé­re­te­im­nek, test­sú­lyom­nak és ál­ta­lá­nos fel­épí­té‐
sem­nek kö­szön­he­tő­en ez ko­ránt­sem ment könnyen, pe­dig a mell­ka­som­ban
bő­ven van hely a kel­lő mé­re­tű tüdő szá­má­ra. A ma­da­rak csont­jai azon­ban
le­ve­gő­vel van­nak tele, mi­köz­ben az enyé­mek tö­mör csont­ve­lő­vel, és noha
mell­ka­som fi­gye­lem­re mél­tó fej­lett­sé­ge ha­son­ló szél­fo­gó­ként szol­gál, mint
a ga­lamb be­gye, a ha­son­ló­ság­nak ez­zel vége is; ezért hát időm nagy ré­szét
so­ká­ig le­fog­lal­ta az egyen­súly prob­lé­má­i­nak és a szél le­küz­dé­sé­nek ta­nul‐­
má­nyo­zá­sa – mert­hogy a szél igen áll­ha­tat­lan sze­re­tő.
Jól meg­néz­te a lá­ba­mat, uram?
Pon­gyo­lá­já­nak le­csün­gő al­ját fél­re­rúg­va Fev­vers elő­re­nyúj­tot­ta jobb lá‐­
bát. El­ko­szo­ló­dott hattyú­pi­hé­vel sze­gett, el­nyűtt, ró­zsa­szí­nű bár­sony­pa­pu‐­
csot vi­selt. Fev­vers csu­pasz lába sze­met gyö­nyör­köd­te­tő­en hosszú és kar­csú
volt.
– Lát­ja, uram, ha tisz­tán esz­té­ti­kai ol­dal­ról nézzük, a lá­bam nincs össz‐­
hang­ban a fel­ső­tes­tem­mel. Ha va­ló­ban Vé­nusz­ról min­táz­tak vol­na, az én
mé­re­te­im­mel olyan osz­lop­lá­bak­ra len­ne szük­sé­gem, mint egy-egy fa­törzs;
nem is egy­szer elő­for­dult már, hogy ez a két kis sem­mi tá­masz­ték össze‐­
csuk­lott az előny­te­len súly­el­osz­lás mi­att, én meg orra buk­tam, és el­te­rül­tem,
mint a gya­log­bé­ka. Ami a já­rást il­le­ti, uram, nem mon­da­nám, hogy ke­cses
va­gyok – in­kább ga­csos. Ha len­né­nek ak­ko­ra ma­da­rak, mint én, rö­vid­ke lá‐­
buk len­ne, hogy be­húz­has­sák, ami­kor re­pü­lő ék gya­nánt ha­sít­ják a le­ve­gő‐­
eget, ez a két pál­ci­ka azon­ban nem való se nő­nek, se ma­dár­nak.
Ami­kor meg­vi­tat­tam ezt a kér­dést Liz­zie-vel...
– ...azt ja­va­sol­tam, hogy egy va­sár­nap dél­után lá­to­gas­sunk el az ál­lat­kert‐­
be, ahol meg is néz­tük a gó­lyá­kat, a dar­va­kat és a fla­min­gó­kat...
 – ...és ezek a hosszú lábú te­remt­mé­nyek fel­éb­resz­tet­ték ben­nem a
hosszabb re­pü­lő­utak szé­dí­tő re­mé­nyét, amit pe­dig már egy­szer s min­den‐­
kor­ra fel­ad­tam. A dar­vak ugyan­is egész föld­ré­sze­ket szel­nek át, nem igaz,
ké­rem? Af­ri­ká­ban te­lel­nek, a nya­rat meg a Bal­ti-ten­ger­nél töl­tik. Meg­fo‐­
gad­tam, hogy meg­ta­nu­lom, ho­gyan kell hir­te­len le­buk­ni és a ma­gas­ba len‐­
dül­ni, mint ahogy azt is, hogy vé­gül túl­szár­nya­lom még az al­bat­roszt is, és
si­kon­gó öröm­mel vi­tor­lá­zom majd a déli ten­ge­rek vi­har­zó­ná­i­nak szár­nyán,
meg­lo­va­gol­va az ot­ta­ni sze­le­ket, ame­lyek olya­nok, mint a po­kol fa­gyos le‐­
he­le­te: ők őr­zik a fe­hér­lő Déli-sar­kot. Mert ahogy nőtt a lá­bam, úgy lett
egy­re szé­le­sebb a szárny­fesz­tá­vol­sá­gom is, am­bí­ci­ó­im pe­dig túl­szár­nyal­ták
mind­ket­tőt. Tud­tam, hogy soha nem elé­gí­te­né­nek ki a hack­ney-i láp­vi­dék­re
tett rö­vid­ke ki­ruc­ca­ná­sok. Le­het, hogy szü­le­té­sem­nél fog­va lon­do­ni ve­réb
va­gyok, a vá­gya­im azon­ban nem szür­ke ve­réb­vá­gyak. A jö­vő­be néz­ve azt
lát­tam, hogy be­uta­zom az egész föld­go­lyót; még sem­mit nem tud­tam azok‐­
ról a kor­lá­tok­ról, ame­lye­ket a vi­lág ál­lít eli­bénk, csak azt tud­tam, hogy a
tes­tem­ben ha­tár­ta­lan sza­bad­ság la­ko­zik.
Ele­in­te per­sze csak ap­rán­ként sza­bad. Hold­ta­lan éj­je­le­ken ki­mász­tam a
te­tő­re, ami­kor sen­ki nem lát­ha­tott, és tit­kos légi ki­rán­du­lá­sok­ra in­dul­tam a
szunnya­dó vá­ros fö­lött. Egyes kez­de­ti pró­bál­ko­zá­so­kat még a nap­pa­li­ban is
el­vé­gez­het­tünk, ott kí­sér­le­tez­tünk pél­dá­ul a füg­gő­le­ges fel­szál­lás­sal.
Liz­zie úgy so­rol­ta, mint­ha lec­két mon­da­na fel:
– Ami­kor a ma­dár hir­te­len akar szárny­ra kap­ni, le­eresz­ti a kö­nyök­ízü­le‐­
tét, majd mi­után meg­van a kel­lő len­dü­le­te...
Fev­vers hát­rébb tol­ta a szé­két, láb­ujj­hegy­re állt, és a mennye­zet felé for‐­
dí­tot­ta ar­cát, amely­re most mennyei el­ra­gad­ta­tott­ság ült ki. Rend­kí­vü­li át‐­
ala­ku­lás: arca most olyan volt, mint a va­sár­na­pi is­ko­la ké­pes­köny­ve­i­nek an‐­
gya­la­ié. Össze­font kar­ját te­re­bé­lyes keb­lé­re he­lyez­te, mire há­tul a pon­gyo­la
alatt dom­bo­ru­ló du­dor he­ves buz­gás­ba és hul­lám­zás­ba kez­dett. Re­pe­dé­sek
je­len­tek meg az ócs­ka sza­té­nanya­gon. Úgy tűnt, a ki­tö­rés és fel­emel­ke­dés
pil­la­na­ta a kü­szö­bön áll. Fev­vers fel­tor­nyo­zott kon­tyá­nak né­hány ra­kon­cát‐­
lan fürt­je azon­ban már így is le­sö­pört egy arra úszó pók­há­lót a füs­tös, el­szí‐­
ne­ző­dött mennye­zet­ről, és Liz­zie in­tő­en oda­szólt:
– Nincs ide­bent elég hely, ki­csi­kém. Jobb lesz, ha az úr a kép­ze­le­té­re ha‐­
gyat­ko­zik. Nel­son mama sza­lon­ja két­szer olyan ma­gas volt, mint ez az ót‐­
va­ros pad­lás­szo­ba, az én kis­lá­nyom pe­dig még fe­le­ak­ko­ra sem le­he­tett,
mint most. Ti­zen­hét éve­sen úgy fel­röp­pen­tél hely­ből, mint a pa­ran­cso­lat,
igaz-e, drá­ga­sá­gom? – Mennyi si­mo­ga­tás buj­kált a hang­já­ban!
Fev­vers kel­let­le­nül vissza­hup­pant a zon­go­ra­szék­re; hom­lo­kán gond­ter‐­
helt ár­nyék su­hant át.
– Igen, ti­zen­hét éve­sen. Ak­kor kez­dőd­tek a rossz idők, a pusz­tá­ban töl­tött
évek. – Újabb vul­ka­ni­kus só­haj sza­kadt ki be­lő­le. – Ma­radt még ab­ból a jó
kis pezs­gő­ből?
Liz­zie hát­ra­san­dí­tott a pa­ra­ván mögé.
– Alig hi­szem el, de me­git­tuk az egé­szet.
A föld­re do­bott, a bűz­lő fe­hér­ne­mű­ku­pac mé­lyén ide-oda gu­ru­ló üres
üve­gek ki­fe­je­zet­ten zül­lött kül­sőt köl­csö­nöz­tek a szo­bá­nak.
– Ak­kor légy oly ked­ves és csi­nálj ne­künk egy teát, jó?
Liz­zie el­tűnt a pa­ra­ván mö­gött, majd egy bá­dog te­ás­kan­ná­val a ke­zé­ben
buk­kant fel újra:
– Csak ki­sza­la­dok a fo­lyo­só­ra, és meg­töl­töm a csap­nál.
Mi­helyt ket­tes­ben ma­radt az óri­ás­nő­vel, Wal­ser érez­te, hogy most nyíl­tan
is ér­zé­kel­he­tő­vé vá­lik a sza­vak mö­gül fe­lé­je irá­nyu­ló gya­nak­vás, amely az
in­ter­jú alatt nagy­részt rejt­ve ma­radt. Fev­vers ke­dé­lyes­sé­gét most mint­ha el‐­
vág­ták vol­na; sűrű és fakó szem­pil­lái alól szin­te el­len­sé­ge­sen pis­lo­gott Wal‐­
ser­re, és úgy vi­sel­ke­dett, mint aki ké­nyel­met­le­nül érzi ma­gát. Ki­nyúj­tot­ta a
ke­zét, és unot­tan bab­rál­ta az ibo­lya­csok­rát. Va­la­hol kat­tant és zör­rent va­la‐­
mi, ta­lán a te­ás­kan­na bá­dog­fe­de­le. Fev­vers fél­re­bic­cen­tett fej­jel fü­lelt. Ek‐­
kor – a hang­ta­lan le­ve­gőt át­szel­ve – újra oda­sod­ród­tak hoz­zá­juk a Big Ben
óra­üté­sei, Fev­vers élénk­sé­ge pe­dig szin­te va­rázs­ütés­re vissza­tért.
– Már éj­fél len­ne? Hogy re­pül az idő, ami­kor az em­ber sa­ját ma­gá­ról fe‐­
cseg!
Az­nap éj­jel ek­kor for­dult elő elő­ször, hogy Wal­ser ko­mo­lyan ki­zök­kent a
nyu­gal­má­ból.
– Hé, áll­jon meg a me­net! De­hát ko­ráb­ban, mi­után el­ment az éj­je­li­őr, már
el­ütöt­te az éj­félt, vagy té­ve­dek?
– Ko­ráb­ban, uram? Ugyan hogy üt­he­tett vol­na éj­félt ko­ráb­ban? Nem, ké‐­
rem, szó sincs ilyes­mi­ről! Hát nem épp az imént ütött – tí­zet, ti­zen­egyet, ti‐­
zen­ket­tőt? Hisz itt ül­tünk mind a ket­ten, és egy­for­mán hal­lot­tuk, nem igaz?
Ha ne­kem nem hisz, ké­rem, néz­ze meg az órá­ját!
Wal­ser en­ge­del­me­sen el­len­őriz­te a zseb­órá­ját, amely­nek a ti­zen­ket­tes
szám­nál ölel­ke­zett össze a két mu­ta­tó­ja. Oda­tar­tot­ta a fü­lé­hez, de az óra a
szo­ká­sos buz­gal­má­val ke­tye­gett. Liz­zie vissza­jött, ke­zé­ben a csö­pö­gő tea­fő‐­
ző.
Az öl­tö­zőt hi­ány­ta­la­nul fel­sze­rel­ték a tea­fő­zés kel­lé­ke­i­vel: a kan­dal­ló
mel­let­ti szek­rény­ké­ben volt egy sár­ga­réz spi­ri­tusz­fő­ző, va­la­mint egy lak­ko‐­
zott tál­ca, raj­ta ke­rek­ded bar­na te­ás­kan­na, és né­hány vas­tag, fe­hér és öb­lös
bög­re. Liz­zie oda­tar­tot­ta a gyu­fát a pis­lá­ko­ló láng­hoz, majd újra be­nyúlt a
szek­rény­be a te­jért és a kék cuk­roszacs­kó­ért.
– Már megint meg­rom­lott – mond­ta, be­le­sza­gol­va a te­jes­üveg­be.
– Na és, ak­kor majd fe­ke­tén isszuk.
– Há­áát, nem is tu­dom, le­het, hogy csak a fü­lem tré­fált meg – dör­mög­te
Wal­ser, mi­köz­ben vissza­süllyesz­tet­te órá­ját a mel­lény­zse­bé­be.
– Mi ez az egész? – kap­ta fel a fe­jét az éber Liz­zie.
– Azt hi­szi, egy órá­val vissza­ál­lí­tot­tuk a Big Bent – fe­lel­te Fev­vers rez­ze‐­
nés­te­len arc­cal.
– Mi­ért is ne? – kér­dez­te Liz­zie meg­ve­tő­en. – Na­gyon is meg­le­het.
Fev­vers élt-halt az édes­sé­gért. Nem volt szük­sé­ge se kis­ka­nál­ra, se más
ada­goló­ra, és egye­ne­sen a zacs­kó­ból zú­dí­tot­ta a cuk­rot a gő­zöl­gő bög­ré­be.
Mi­köz­ben a bög­rét te­nye­ré­be fog­va a ke­zét me­len­get­te – mert füg­get­le­nül
at­tól, hány óra volt, na­gyon le­hűlt a le­ve­gő –, új­ra­kezd­te a tör­té­ne­tet.
A hang­ja. Wal­ser­nek úgy tűnt, mint­ha fog­lyul ej­tet­te vol­na Fev­vers hang‐­
ja, az a mé­lyen sö­tét­lő, bar­lang­kon­gá­sú hang, amely mint­ha egye­ne­sen arra
lett vol­na te­remt­ve, hogy túl­har­sog­ja a zúgó vi­hart. Fev­vers mennyei ha­las‐­
ko­fa-hang­ja. Noha a maga mód­ján nem volt hí­ján a ze­ne­i­ség­nek, még­sem
olyan hang volt, amely ének­lés­re való: disszo­nan­ci­ák­ból te­vő­dött össze, ti‐­
zen­két kü­lön­bö­ző hang­nem és hang­szín sű­rű­sö­dött ben­ne. Fev­vers hang­ja,
azok­kal az agyon­kín­zott és szív­me­len­ge­tő lon­do­ni ma­gán­hang­zók­kal és
vak­tá­ban fel­hang­zó he­he­ze­tek­kel. Fev­vers sö­tét, rozs­dás, hir­te­len fel­emel‐­
ke­dő és alá­bu­kó hang­ja. Pa­ran­cso­ló, akár a szi­ré­ne­ké.
Egy ilyen hang­nál azon­ban az sem zár­ha­tó ki, hogy a for­rá­sa nem Fev‐­
vers tor­ká­ban van, ha­nem va­la­mi fur­fan­gos gé­pe­zet­ben, amely a pa­ra­ván
mö­gött rej­tő­zik: mint a mé­di­u­mok ál-hang­ja a sze­án­szo­kon.
– Nel­son ma­má­ra ször­nyű hir­te­len­ség­gel csa­pott le a vég­zet: ahogy Blo‐­
omsbu­ry­be tart­va épp át­vá­gott a White­cha­pel fő­ut­cá­ján – mar­ha­hú­sos
szend­vi­cset akart ven­ni, hogy az­zal is örö­met sze­rez­zen ne­künk –, meg­csú‐­
szott va­la­mi oda nem való ma­té­ri­án, gyü­mölcs­hé­jon vagy ku­tya­gu­min, egy
sö­rös­ko­csi ke­re­kei és a lo­vak pa­tái alá zu­hant, és pár pil­la­nat alatt pép­pé zú‐­
zó­dott.
– Rög­tön meg­halt sze­gény­ke, ahogy be­vit­ték a kór­ház­ba – vá­gott köz­be
Liz­zie, mint egy re­pedt ha­rang. – Annyit se mond­ha­tott, hogy „Csó­kol­jon
meg, Har­dy!”,[8] vagy va­la­mi más ha­son­ló ked­ves bú­csú­szót. Gyö­nyö­rű te‐­
me­tést ren­dez­tünk neki: vol­tak ott fe­ke­te toll­bok­ré­ták, uram, meg fel­dí­szí‐­
tett ci­lin­de­rek; se előt­te, se az­óta nem lát­tak ha­son­lót White­cha­pel­ben! A
gyász­me­net vé­gén meg a se­reg­nyi po­rig súj­tott kur­va.
– Ké­sőbb, mi­után sze­gény öreg­lányt örök nyu­ga­lom­ba he­lyez­tük, mi pe‐­
dig épp ne­ki­lát­tunk vol­na egy kis jó­fé­le sült­nek a sza­lon­ban, va­la­ki dö­röm‐­
bölt a be­já­ra­ti aj­tón; mint­ha az utol­só íté­let ér­ke­zett vol­na el.
– És az is volt, uram, az íté­let nap­ja; mert ami­kor ki­nyi­tot­tam az aj­tót,
egy olyan pré­di­ká­tor­fé­le is­ten­szol­gá­ja állt ott, papi gal­lér­ja a fü­lé­ig ért, ő
meg a fo­gát csi­kor­gat­ta, és így ki­ab­ ált: „Fi­zes­se meg a bűn zsold­ja a Mi
Urunk mun­ká­it!”
– Na­már­most Nel­son, akit olyan vá­rat­la­nul ra­ga­dott el a ha­lál, ere­je tel­jé‐­
ben volt – nem sok­kal volt idő­sebb, mint most Liz­zie –, és nem ju­tott eszé‐­
be, hogy vég­ren­del­kez­zen; ne­velt lá­nya­i­ként te­kin­tett va­la­mennyi­ünk­re, a
ha­lál gon­do­la­tát vi­szont kép­te­len volt el­vi­sel­ni. Így az­tán, mi­vel vég­ren­de­let
nél­kül ment el, tör­vény sze­rint min­den va­gyo­na egyet­len élő ro­ko­ná­ra, erre
a szent­fa­zék­ra szállt. Mi­cso­da iró­ni­áj­a a vég­zet­nek, hogy Nel­son egyet­len
örö­kö­se épp ri­deg és kő­szí­vű test­vér­báty­ja volt, aki an­nak ide­jén, Nel­son
első bot­lá­sa után el­űz­te kis­hú­gát a csa­lá­di tűz­hely me­le­gé­ből, s ez­zel el­in­dí‐­
tot­ta a bu­kás­hoz ve­ze­tő úton – il­let­ve, ha más­hon­nan nézzük, a si­ker­hez ve‐­
ze­tő úton.
Hát nincs igaz­ság sem föl­dön, sem égen? Na­gyon úgy tű­nik, uram, hogy
nincs, hi­szen most ez a ke­gyet­len és ter­mé­szet­el­le­nes test­vér­báty lé­pett be
kö­zénk, akit a tör­vény az­zal a jog­gal ru­há­zott fel, hogy ha­lá­la után is kol‐­
dus­bot­ra jut­tas­sa Nel­sont, és ha mi nem fi­zet­tük vol­na ki a sír­kö­vét a sa­ját
fél­re­tett pén­zünk­ből...
– ...sír­fel­irat­nak azt vá­lasz­tot­tuk, hogy „Biz­tos rév”...
– ...ez a frá­ter gon­dos­ko­dott vol­na róla, hogy azt a me­leg­szí­vű, ked­ves és
jó­ra­va­ló asszonyt úgy fo­gad­ja vissza a föld, amely­ből vé­te­tett, hogy még
egy ka­vics nem sok, annyi sem je­lö­li a nyug­he­lyét.
 – Az a nyo­mo­ronc lát­ni sem bír­ta, ahogy ott ülünk, és ab­ból az étel­ből fa‐­
la­tozunk, amely sze­rin­te az ő tu­laj­do­na volt. Fel­bo­ro­gat­ta mind a hús­pás­té‐­
to­mot, és Nel­son mama sző­nye­ge­i­re ön­töt­te a ki­tű­nő év­já­ra­tú por­tó­it, amit
ak­kor bon­tot­tunk fel. Az­tán fog­ja ma­gát, és be­je­len­ti, hogy le­járt az időnk,
szí­vé­nek vég­te­len jó­sá­gá­tól in­dít­tat­va azt még meg­en­ge­di, hogy más­nap
reg­gel ki­len­cig itt ma­rad­junk, és össze­cso­ma­gol­juk a cók­mó­kun­kat, de utá‐­
na fel is út, le is út. El kell hagy­nunk az egyet­len he­lyet, ame­lyet va­la­ha ott‐­
ho­nunk­nak ne­vez­het­tünk, és irány az utca. Azt ter­vez­te, hogy így „űzi ki az
is­ten­te­le­ne­ket a temp­lom­ból”, bár azt azért fene nagy ked­ves­sé­gé­ben nem
mu­lasz­tot­ta el meg­je­gyez­ni, hogy ha bár­me­lyi­künk meg­bán­ja bű­ne­it, és ma‐­
rad­ni akar, arra még rá­mo­so­lyog­hat az Úr, a há­zat ugyan­is a köl­tői igaz­ság‐­
szol­gál­ta­tás szép pél­dá­ját sta­tu­ál­va bu­kott lá­nyok szál­lás­he­lyé­vé akar­ta át‐­
ala­kí­ta­ni; úgy gon­dol­ta, egy-két bűn­bá­nó szaj­ha biz­to­san jól jö­het az in­téz‐­
mény irá­nyí­tá­sá­ban, a rab­ló meg a pan­dúr, ugye­bár.
– De egyi­künk sem volt haj­lan­dó el­fo­gad­ni a fel­kí­nált bör­tön­őri ál­lást.
Kö­szön­tük szé­pen, nem kér­tünk be­lő­le!
– Mi­után azt a papi il­le­tőt a bér­ko­csi­ja vissza­vit­te dept­for­di pa­ró­ki­áj­á­ra,
ku­pak­ta­ná­csot tar­tot­tunk, hogy meg­vi­tas­suk a jö­vőn­ket, amely – ezt mos‐­
tan­ra tisz­tán lát­tuk – nem le­het kö­zös. Noha a szí­vünk is el­szo­rult, ami­kor
erre gon­dol­tunk, még­is el­fo­gad­tuk, hogy a szük­ség­sze­rű­ség, amely va­la­mi‐­
kor egy­más út­já­ba so­dort ben­nün­ket, most majd el­vá­laszt egy­más­tól, és
meg­ha­jol­tunk a szük­ség­sze­rű­ség ere­je előtt, ahogy mind­annyi­unk­nak mu‐­
száj, bár tud­tuk, hogy a ra­gasz­ko­dás lát­ha­tat­lan kö­te­lé­kei örök­re össze­kap‐­
csol­nak majd ben­nün­ket, bár­mer­re so­dor­jon is min­ket az élet.
A vá­rat­lan ese­mény azon­ban nem érte ba­rát­nő­in­ket tel­je­sen fel­ké­szü­let­le‐­
nül. Már em­lí­tet­tem, hogy Nel­son mama pon­to­san tud­ta: a hí­res bor­dély­ház
nap­jai meg van­nak szám­lál­va. Ezért az­tán min­dig is arra ösz­tö­kél­te mű­in‐­
téz­mé­nyé­nek tag­ja­it, hogy ké­szül­je­nek fel a nagy­vi­lág­ba való ki­lé­pés­re.
Loui­sa és Emily kö­zött olyas­faj­ta ra­gasz­ko­dás ala­kult ki, amely gyak­ran
se­gí­ti a nő­ket, hogy meg­bé­kél­je­nek sa­nya­rú fog­lal­ko­zá­suk­kal; ők már jó­val
Nel­son mama ha­lá­la előtt el­dön­töt­ték, hogy ko­rán vissza­vo­nul­nak. Si­ke­rült
fél­re­ten­ni­ük annyit, ami­ből kis pan­zi­ót nyit­hat­tak Brigh­ton­ban. Rég­óta dé‐­
del­get­ték ter­vü­ket, és a gür­cö­lés ke­ser­ves órá­it – mi­köz­ben épp va­la­mi
mocs­kos gaz­em­ber bö­köd­te őket a szá­nal­mas szer­szá­má­val – nem­rit­kán az‐­
zal töl­töt­ték ki, hogy ter­vez­get­ték, varr­nak-e majd csip­ke­sze­gélyt a pár­na‐­
hu­za­tok­ra, vagy hogy mi­lyen ta­pé­ta le­gyen az ebéd­lő­ben. Noha szer­ző­dé­se‐­
ink hir­te­len meg­sza­ka­dá­sa mi­att a két talp­ra­esett lány kény­te­len volt a kí‐­
vánt­nál ki­sebb tő­ké­vel be­le­vág­ni a nagy ka­land­ba, most első dol­guk volt,
hogy be­le­kuk­kant­sa­nak a ban­ki ki­mu­ta­tá­sa­ik­ba, és vé­gül arra ju­tot­tak, hogy
csak az nyer, aki mer. Fel­men­tek hat a szo­bá­juk­ba, azon me­le­gé­ben be­pa‐­
kol­ták az úti­lá­dá­i­kat, más­nap reg­gel pe­dig el­utaz­tak a déli ten­ger­part­ra,
hogy meg­ke­res­sék a ne­kik meg­fe­le­lő sze­rény in­gat­lant.
An­nie és Grace is fél­re­tet­tek va­la­mics­két: most el­ha­tá­roz­ták, hogy össze‐­
te­szik, ami­jük van, és ala­pí­ta­nak egy ki­sebb gép­író- és tit­kár­nő­kép­ző ügy‐­
nök­sé­get; Grace úgy csat­tog­tat­ta a bil­len­tyű­ket, mint va­la­mi prí­ma kasz­ta‐­
nyet­tát, An­nie-nek pe­dig olyan jó feje volt a szá­mok­hoz, hogy már évek óta
ő tar­tot­ta rend­ben Nel­son mama köny­ve­lé­sét. Így az­tán ők is össze­pa­kol­ták
a hol­mi­ju­kat; úgy ter­vez­ték, hogy más­nap al­bér­let­be köl­töz­nek, és rög­tön
hoz­zá is kez­de­nek a meg­fe­le­lő üz­let­he­lyi­ség ke­re­sé­sé­hez. Öröm­mel mond‐­
ha­tom, uram, hogy ma is na­gyon jól megy so­ruk, kö­szön­he­tő­en a ke­mény
mun­ká­nak és az ügyes gaz­dál­ko­dás­nak.
Ott volt vi­szont a mi kis Jennynk: noha ő volt a leg­bá­jo­sabb és leg­jobb
szí­vű szaj­ha, aki va­la­ha vé­gig­ti­pe­gett a Pic­ca­dilly flasz­te­rén, neki sem­mi­fé‐­
le kü­lön­le­ges te­het­sé­ge nem volt, amit a sa­ját hasz­ná­ra for­dít­ha­tott vol­na, és
a pén­zét is az utol­só pen­nyig oda­ad­ta a kol­du­sok­nak. A tes­tén kí­vül nem
volt más tő­ké­je, és ami­kor a te­me­tés után még a ki­la­kol­ta­tá­si pa­rancs is
meg­jött, rá­adá­sul ki­csi­vel töb­bet ivott a kel­le­té­nél Nel­son mama por­tói bo‐­
rá­ból, bi­zony el­tö­rött a mé­cses: „Mi lesz most ve­lem?” – kér­dez­get­te. Nem
lett vol­na mer­sze, hogy a mű­in­té­zet biz­ton­sá­ga és az it­te­ni össze­tar­tó tár­sa‐­
ság után egye­dül foly­tas­sa az ipart. Mi­köz­ben épp őt vi­gasz­tal­tuk, és pró‐­
bál­tuk fel­itat­ni a könnye­it, egy­szer­re csak hall­juk ám, hogy va­la­ki meg­dön‐­
ge­ti a ko­pog­ta­tót, és láss csu­dát: a táv­irat­ki­hor­dó fiú ál­lí­tott be.
– És hogy mi jót hoz­tak a zen­gő vil­lany­dró­tok? Mi mást: fér­jecs­két
Jenny­nek! Az üze­net ugyan­is így szólt: „Úgy tart­ják, egyik ha­lál nyo­má­ban
jön a má­sik: fe­le­sé­gem ugyan­ab­ban a ki­kö­tő­ben ve­tett hor­gonyt, mint az
Ad­mi­rá­lis (az az úr min­dig Ad­mi­rá­lis­nak ne­vez­te Nel­son ma­mát). Jen­ni­fer
drá­gám, légy enyém az Úr és az em­be­rek szí­ne előtt! Alá­írás: Lord...”
– Ga­néj – ve­tet­te köz­be Liz­zie le­súj­tó és iro­ni­kus diszk­ré­ci­ó­val.
– Lord Ga­néj – is­mé­tel­te tű­nő­dő egyet­ér­tés­sel Fev­vers.
– Ne­vezzük így. Le­es­ne az álla, ké­rem, ha meg­mon­da­nám a ne­vét, és
meg­ke­res­né a Bur­ke-féle Fő­ren­dek Al­ma­nach-jában. Azt is mond­ják, hogy
két ha­lál nyo­má­ban min­dig ott a har­ma­dik. Meg­volt a me­nyeg­ző, és mond‐­
ha­tom, igen­csak meg­ad­ták a mód­ját, a St. John temp­lom­ban es­küd­tek a
Smith Squa­re-en, Jenny tört­fe­hér­ben, a vő­le­gény ugyan­is el­hí­resz­tel­te, hogy
vi­dé­ki öz­vegy­asszony. Utá­na meg a fo­ga­dá­son, amit a Sa­voy Ho­tel­ben ren‐­
dez­tek, min­den­ből csak a leg­job­bat szol­gál­ták fel...
– ...az új­don­sült férj pe­dig ott hely­ben meg­ful­ladt, ami­kor fél­re­nyelt egy
bom­be surp­ri­se-t – vá­gott köz­be Liz­zie, és szi­la­jul el­ka­ca­rin­tot­ta ma­gát.
Fev­vers meg­ro­vó te­kin­te­tett ve­tett rá.
– Jenny meg szé­pen be­le­ült az évi har­minc­ezer fon­tos já­ra­dék­ba, ami­hez
még du­kált egy kas­tély va­la­hol fent York­shire-ben, egy má­sik Skó­ci­áb­ an, és
rá­adás­nak még egy ta­ka­ros ház az Ea­ton Squa­re-en. A mi kis Jennynk tej‐­
ben-vaj­ban fü­röd­he­tett, de igen ér­zel­gős faj­ta volt a lel­kem, úgy­hogy so­ká­ig
gyá­szol­ta az el­huny­tat: ami­lyen op­ti­mis­ta volt, hosszú és bol­dog élet­re szá‐­
mí­tott a vén ku­jon ol­da­lán.
– Csak egy kur­va re­mél­het ennyit a há­zas­ság­tól – je­len­tet­te ki Liz­zie vá‐­
rat­lan ha­tá­ro­zott­ság­gal.
– A fe­ke­te igen jól állt a mi kis Jennynk­nek, te­kin­tet­tel arra, hogy vö­rös a
haja. A mély hit­ve­si gyász­ban úgy dön­tött, hogy el­ruc­can Mon­té Car­ló­ba,
és be­le­kós­tol a já­ték­asz­ta­lok vi­lá­gá­ba; épp no­vem­ber kö­ze­pén vol­tunk, itt‐
hon el­rom­lott az idő, és ha Jenny­nek volt va­la­mi gyen­gé­je, no, az épp a sze‐­
ren­cse­já­ték volt. Ott ült hát a ka­szi­nó­ban, ere­de­ti Worth-gyász­ru­há­ban,[9] és
a gyé­mánt­jai kö­zül is épp csak a leg­vissza­fo­got­tab­ban öz­ve­gyi da­ra­bo­kat
vi­sel­te...
– ...ami­kor össze­akadt a te­kin­te­te egy chi­ca­gói il­le­tő­sé­gű úré­val, aki fog‐­
lal­ko­zá­sá­ra néz­ve var­ró­gép­gyá­ros...
– Ugye nem azt akar­ják mon­da­ni...
– De még mennyi­re!
Wal­ser a fo­gá­hoz ko­cog­tat­ta a ce­ru­zá­ját, s köz­ben azon mor­fon­dí­ro­zott,
hogy íme, itt az egész his­tó­ria első el­len­őriz­he­tő ada­ta, mi­köz­ben az el­len‐­
őr­zé­se még­is le­he­tet­len. Sür­gö­nyöz­zön Mrs. – III.-nak, és kér­dez­ze meg
tőle, dol­go­zott-e va­la­ha egy Nel­son nevű fél­sze­mű szaj­ha ál­tal ve­ze­tett bor‐­
dély­ban? En­nél ke­ve­seb­bért is von­tak már vissza szer­ző­dé­se­ket.
Fev­vers és Liz­zie tö­ké­le­tes össz­hang­ban só­haj­tott fel.
– Mind­azon­ál­tal úgy ér­te­sül­tem, hogy mos­ta­ná­ban a ket­tes szá­mú férj
sem csat­tan ki az egész­ség­től. Sze­gény kis­lány – saj­nál­ko­zott szin­te gaj­dol‐­
va a pó­ker­ar­cú Liz­zie –, nem is tu­dom, kár­pó­tol­hat­ja-e az a sok mil­lió ek­ko‐­
ra vesz­te­sé­gért.
Fev­vers fé­lig le­eresz­tet­te bal szem­hé­ját.
– Ami Es­me­ral­dát il­le­ti – foly­tat­ta Fev­vers –, ő olyan ügye­sen fúj­ta a fu‐­
vo­lá­ját, hogy Nel­son mama egyik törzs­ven­dé­ge, egy szín­há­zi kö­rök­ben já‐­
ra­tos ura­ság, aki jól is­mer­te a lányt, úgy dön­tött, még­hoz­zá épp a leg­jobb‐­
kor, hogy kül­dön­cöt sza­laszt a ház­hoz: le­szer­ződ­tet­te egy olyan szám­hoz,
ahol Es­me­ral­dá­nak egy kí­gyót kel­lett elő­bű­völ­nie a szennyes­ko­sár­ból, és
mit ad is­ten, a kí­gyó­ról ki­de­rült, hogy jó­vá­gá­sú fi­at­al­em­ber, akit ter­mé­szet‐­
fö­löt­ti tes­ti ügyes­ség­gel aján­dé­ko­zott meg a sors, s akit mű­vész­ne­vén csak
An­gol­na­em­ber­ként em­le­get­tek. Es­me­ral­da hang­sze­re ek­ként af­fé­le va­rázs‐­
fu­vo­lá­nak bi­zo­nyult, s mű­vé­szi ér­té­kű pro­duk­ci­ó­juk za­jos si­ker­rel utaz­ta be
Nagy-Bri­tan­ni­át és Eu­ró­pát.
Az An­gol­na­em­ber pe­dig ad­dig iz­gett-moz­gott, ad­dig fi­cán­kolt, míg be­te‐­
ke­reg­te ma­gát Es­me­ral­da szí­vé­be, de annyi­ra, uram, hogy a két kis an­gol­na‐­
fi­ra sem kel­lett so­ká­ig vár­ni, Liz meg én va­gyunk a ke­reszt­any­juk, egyem
meg a szí­vü­ket.
– De mi ket­ten sem ke­rül­tünk az ut­cá­ra. Az évek so­rán Fev­vers és én a
ke­res­mé­nyün­ket meg a bor­ra­va­lót is be­le­in­vesz­tál­tuk a nő­vé­rem vál­lal­ko­zá‐­
sá­ba; be­ren­de­zett szo­ba várt ben­nün­ket a há­zá­ban. Úgy dön­töt­tünk hát,
hogy oda­köl­tö­zünk, össze­húzzuk ma­gun­kat – ahogy a fran­ci­ák mond­ják –,
mint a rugó, hogy ha utá­na ki­egye­ne­se­dünk, an­nál messzebb­re tud­junk pat‐­
tan­ni. A nő­vé­re­met Isot­tá­nak hív­ják. Nem vicc­ből mon­dom, ké­rem, de ott
mé­rik a leg­jobb fagy­lal­tot egész Lon­don­ban. Jobb cas­sa­tát pe­dig csak Szi‐­
cí­li­áb­ an ehet. Régi csa­lá­di re­cept. Még an­nak ide­jén hoz­ta ma­gá­val il mio
papa. Ami pe­dig a bom­be surp­ri­se-ünket il­le­ti...
– Hop­pá! – ki­ál­tott fel Fev­vers, aki va­la­mi fa­tá­lis vé­let­len foly­tán épp ek‐­
kor bo­rí­tot­ta ki a pú­der­sze­len­cé­jét. Jó­ko­ra fel­for­du­lást csi­nált az asz­ta­lon, és
bi­zony nem egy­ha­mar si­ke­rült le­tö­röl­ni az öl­töz­kö­dő­asz­talt bo­rí­tó pú­der­ré‐­
te­get. Ez­u­tán Fev­vers vet­te át a tör­té­net fo­na­lát:
– Így az­tán egyik lány­nak sem kel­lett ag­gód­nia a sor­sa mi­att, és egy
szem­hu­nyást sem alud­tunk az­nap éj­jel: mind­annyi­an lá­za­san ter­vez­get­tünk
és cso­ma­gol­tunk. Ami­kor vég­re min­den hol­min­kat be­pa­kol­tuk, össze­gyűl‐­
tünk a sza­lon­ban, hogy fel­bont­suk Nel­son mama utol­só üveg por­tó­i­ját, ame‐­
lyet az elő­re­lá­tó Es­me­ral­da a tűz­rács mögé rej­tett, ami­kor be­ron­tott az az
ütő­dött lel­kész. Bi­zony bú­sul­tunk na­gyon, hogy bú­csút kell mon­da­nunk
egy­más­nak és an­nak a szo­bá­nak, amely oly sok ke­ser­édes em­lék, meg­aláz‐­
ta­tás és baj­tár­si­as gesz­tus, oly sok kur­vál­ko­dás és oly sok nő­vé­ri gyen­géd‐­
ség ta­nú­ja volt. Szá­mom­ra örök­ké szent hely lesz az a szo­ba, hi­szen ott sza‐­
ba­dul­tam meg elő­ször a gra­vi­tá­ció bék­lyó­i­tól. Mind­annyi­an ma­gunk­hoz
vet­tünk egy-egy apró em­lék­tár­gyat, hogy soha ne fe­lejt­sük el a ret­tent­he­tet‐­
len Nel­son ma­mát.
– Én a fran­cia órát hoz­tam el – mond­ta Liz­zie –, ame­lyik min­dig de­let
vagy éj­félt mu­tat...
– És mond­ja meg, uram, ez az óra va­jon nem meg­tes­te­sült bi­zo­nyí­té­ka-e
an­nak, hogy az idő egy hely­ben áll?
Fev­vers most is­mét Wal­ser­re ke­re­kí­tet­te ha­tal­mas sze­mét, de olyan szem‐­
pil­la­vi­har­zás­sal, hogy még az új­ság­író jegy­zet­fü­ze­té­nek lap­jai is megziz‐­
zen­tek. Pe­dig ké­ső­re járt, és Fev­vers sú­lyo­san csil­lo­gó sze­me fe­hér­jé­ben
már meg­je­lent né­hány haj­szál­vé­kony pi­ros fo­nál.
– Igen, az óra! Ott ta­lál­ja, uram, a kan­dal­ló­pár­ká­nyon, mert­hogy anél­kül
egy ta­pod­tat sem moz­du­lunk. Néz­ze­nek oda! Egé­szen el­bújt! Hát nem rá‐­
dob­tam a bu­gyo­gó­mat a nagy si­et­ség­ben, ami­kor az esti elő­adás­hoz öl­töz‐­
tem át?
Fev­vers ki­nyúj­tot­ta hosszú kar­ját, és le­rán­tot­ta a te­kin­té­lyes mé­re­tű al­só‐­
ne­műt az imént em­le­ge­tett, ki­fe­je­zet­ten tet­sze­tős ódi­va­tú órá­ról: a te­te­jén
Idő Atya, a két mu­ta­tó az örök­ké­va­ló­sá­gig ti­zen­két órán áll. A bu­gyo­gó –
ha­bos csip­ke­ku­pac – egye­ne­sen Wal­ser ölé­ben lan­dolt. A két nő nem áll­ta
meg vi­ho­gás nél­kül, mi­köz­ben két ta­pin­ta­tos ujj­hegy előbb fel­csip­pen­tet­te
on­nan, majd Wal­ser háta mögé, a he­ve­rő­re tet­te a ru­ha­da­ra­bot.
– A ma­gam ré­szé­ről – foly­tat­ta Fev­vers – a kar­dot hoz­tam el, a Győ­ze­lem
kard­ját, amely Nel­son de­re­kán fi­tyeg­ve kezd­te pá­lya­fu­tá­sát.
Be­nyúlt pon­gyo­lá­ja mell­ré­szé­be, és elő­hú­zott egy ara­nyo­zott kar­dot,
ame­lyet rög­tön meg is su­hog­ta­tott a feje fö­lött. Bár csak a ten­ger­na­gyi dísz‐­
hez tar­to­zó kis­mé­re­tű já­ték­kard volt, olyan éle­sen vil­lant meg az el­hasz­ná‐­
ló­dott le­ve­gő­ben, hogy Wal­ser össze­rez­zent.
– Ez az én kar­dom. Min­dig ma­gam­nál hor­dom, rész­ben szen­ti­men­tá­lis,
rész­ben ön­vé­del­mi meg­fon­to­lá­sok­ból.
Ami­kor meg­győ­ző­dött róla, hogy Wal­ser fi­gyel­mét nem ke­rül­te el a kard
éles­sé­ge, újra be­le­süllyesz­tet­te a fegy­vert a pon­gyo­lá­já­ba.
– Ahogy az éj­sza­ka a vége felé járt, ott ül­dö­gél­tünk a sza­lon­ban, mint egy
csa­pat kó­kadt ma­dár, it­tuk a por­tó­it, és azt a püs­pök­ke­nye­ret maj­szol­gat­tuk,
amit Liz­zie ka­rá­csony­ra tett el, de úgy­sem lett vol­na ér­tel­me ad­dig őriz­get‐­
ni. Mi­lyen szo­mo­rú, mi­lyen fa­gyos volt a szo­ba! A te­me­tés után még a tűz‐­
gyúj­tás­sal sem volt ked­vünk baj­lód­ni, így az­tán a kan­dal­ló­ban nem volt
más, csak az elő­ző éj­sza­ká­ról ott­ma­radt nosz­tal­gi­kus szan­tál­fa-hamu. Egy‐­
mást érte a sok „Em­lék­szel arra, ami­kor...?” és „Hát arra em­lék­szel-e?”. Az‐­
tán egy­szer csak Jenny fog­ja ma­gát és így szól: „Ide fi­gyel­je­tek, lá­nyok!
Mi­ért nem húzzuk szét a füg­gö­nyö­ket és en­ge­dünk be egy kis fényt, el­vég­re
is ma lát­juk utol­já­ra ezt a szo­bát?”
Mi­óta az esze­met tud­tam, el volt húz­va a füg­göny, de a lá­nyok kö­zött
sem volt sen­ki, aki fel tud­ta vol­na idéz­ni, mi­kor en­ged­ték be utol­já­ra a nap‐­
fényt a sza­lon­ba: ezek a dra­pé­ri­ák biz­to­sí­tot­ták a kéj mes­ter­sé­ges éj­sza­ká­ját:
ez volt a sza­lon örök­ké tar­tó nap­sza­ka. Most azon­ban, hogy az ud­va­ri mu‐­
lat­sá­gok hop­mes­ter­nő­je az örök sö­tét­ség felé vet­te út­ját, mi sem tűnt he­lye‐­
sebb­nek, mint hogy vissza­szol­gál­tas­suk a he­lyi­sé­get a hét­köz­na­pi fény­nek.
Szét­húz­tuk hát a füg­gönyt, és ki­nyi­tot­tuk előbb a zsa­lu­gá­te­re­ket, majd a
bús­ko­mor fo­lyó­ra néző ma­gas ab­la­kot is; a Tem­ze fe­lől fa­gyos, még­is vér‐­
pezs­dí­tő szél sü­ví­tett be a szo­bá­ba.
Be­áradt a kora haj­nal hi­deg fé­nye; mi­lyen el­szo­mo­rí­tó és ki­jó­za­ní­tó volt,
ahogy be­töl­töt­te a szo­bát, ame­lyet a csa­ló­ka gyer­tya­fény oly fény­űző­vé ha‐­
zu­dott! Most vég­re meg­lát­tuk azt, amit ko­ráb­ban soha nem lát­hat­tunk: hogy
a kár­pi­tot szét­rág­ta a moly, hogy a per­zsa­sző­nye­ge­ket fé­lig meg­et­ték az
ege­rek, hogy a dí­szes mennye­zet­pár­kány­za­tot ujj­nyi vas­ta­gon lep­te be a
por. A sza­lon pa­zar­ló fény­űzé­se nem volt más, mint az éj­fé­li gyer­tyák ál­tal
elő­csalt káp­rá­zat, és ami­kor vé­gül el­jött a haj­nal, nem ma­radt be­lő­le sem­mi,
csak a sze­gé­nyes és ócs­ka enyé­szet kö­rös-kö­rül. Lát­tuk a mennye­ze­tet és a
da­maszt­ta­pé­tát el­csú­fí­tó ned­ves­ség- és pe­nész­fol­to­kat; lát­tuk, hogy a tük­rök
ara­nyo­zá­sa ki­fa­kult, s hogy üve­gü­ket is ezer­szám nyí­ló por­vi­rá­gok ho­má‐­
lyo­sí­tot­ták el: be­lé­jük néz­ve nem azo­kat az üde és fi­at­al nő­ket lát­tuk, akik
ak­kor vol­tunk, ha­nem azo­kat a vén szi­pir­tyó­kat, akik­ké vál­nunk ren­del­te‐­
tett. Tud­tuk, hogy az él­ve­ze­tek­hez ha­son­ló­an mi ma­gunk is mu­lan­dó­ak és
ha­lan­dó­ak va­gyunk.
Ek­kor ér­tet­tük meg, hogy szá­munk­ra a ház ez­zel be­vé­gez­te fel­ada­tát: a
sza­lon kör­vo­na­lai bi­zony­ta­lan­ná vál­tak, és a szo­ba a sze­münk lát­tá­ra kez‐­
dett sem­mi­vé fosz­la­ni. Még a ke­re­ve­tek is anyag­ta­lan­nak tűn­tek: a nem ke‐­
vés­bé ké­tes lé­te­zé­sű sú­lyos bőr­fo­te­lek­kel együtt olya­nok vol­tak, mint­ha
füst­ből let­tek vol­na ki­fa­rag­va.
 „Na mi lesz, lá­nyok?” – kér­dez­te ek­kor Es­me­ral­da, aki soha nem volt az
a bús­la­ko­dó faj­ta. – Mit szól­ná­tok hoz­zá, ha rak­nánk az öreg­lány­nak egy jó
kis ha­lot­ti mág­lyát, ahogy an­nak ide­jén a po­gány ki­rá­lyok­nak, és rá­adá­sul
még a tisz­te­le­tes urat is ki­füs­töl­nénk az örök­sé­gé­ből?
És már sza­ladt is a kony­há­ba, hogy kis­vár­tat­va egy kan­na fű­tő­olaj­jal tér‐­
jen vissza. El­hi­he­ti, ké­rem, hogy ne­künk sem kel­lett két­szer mon­da­ni: ki­ci‐­
pel­tük min­den cók­mó­kun­kat a pá­zsit­ra, jó messze a tűz­től, az­tán ri­tu­ál­i­san
olaj­jal szen­tel­tük meg az öreg ház fa­la­it és ka­pu­it. Jó ala­po­san el­áz­tat­tuk a
pin­cét, azok­ból az is­ten­ver­te ágyak­ból szin­te csö­pö­gött az olaj, és még a
sző­nye­gek­re is ju­tott be­lő­le.
Liz­zie, vég­ső­kig ra­gasz­kod­va ház­ve­ze­tő­női fel­ada­ta­i­hoz, ma­gá­nak tar­tot‐­
ta fenn a le­ges­leg­utol­só há­zi­mun­kát: ő gyúj­tot­ta meg a gyu­fát.
– Még rít­tam is – je­gyez­te meg Liz­zie.
Mind­annyi­an ott áll­tunk a fü­vön; a fo­lyó fe­lől ér­ke­ző reg­ge­li szél fel­ver­te
a szok­nyán­kat, mint a tej­szín­ha­bot. Resz­ket­tünk a hi­deg­től, a szo­ron­gás­tól,
a szo­mo­rú meg­ren­dü­lés­től, ami­ért vé­get ért éle­tünk egy sza­ka­sza, és a fel­in‐­
dult­ság­tól, hogy új kez­det kö­vet­ke­zik. Ami­kor a ház már lán­gok­ban állt, út‐­
nak in­dul­tunk. Ba­tyu­in­kat szo­ron­gat­va, li­ba­sor­ban lép­ked­tünk a fo­lyó men‐­
tén a rak­par­ton, az­tán a fő­úton ha­lad­tunk to­vább, míg a To­wer­nél rá nem
akad­tunk egy csa­pat ál­mos fi­ák­ e­res­re, akik­kel ma­da­rat le­he­tett vol­na fo­gat‐­
ni örö­mük­ben, hogy eb­ben az is­ten­te­len órá­ban is akad uta­suk. Még egy
utol­só bú­csú­csók, és el­vál­tak út­ja­ink: ki-ki a maga út­ján ment to­vább. Hát
így lett lán­gok mar­ta­lé­ka éle­tem első fe­je­ze­te, uram.
 HÁROM
– Vég­te­le­nül hosszú­nak tűnt a ko­csi­út Bat­ter­sea-be, a fo­gad­ta­tás azon­ban
kár­pó­tolt ben­nün­ket: a sok kis uno­ka­öcs és uno­ka­húg mind fel­pat­tant a reg‐­
ge­li mel­lől, hogy a nya­kunk­ba ugor­jon, Isot­ta meg ro­hant, hogy friss ká­vét
te­gyen fel. Mi­után oly so­ká­ig él­tük azt a má­sik éle­tet, egyi­künk­nek sem volt
el­le­né­re egy kis ré­gi­mó­di csa­lá­di élet. Úgy volt, hogy se­gí­tünk az üz­let­ben:
én dél­előt­tön­ként a fagy­lalt­gép kar­ját for­ga­tom, mi­köz­ben a diszk­ré­ten váll‐­
ken­dő­be bur­kolt Fev­vers a pult mö­gött dol­go­zik.

– Hó­kusz­pó­kusz, itt a fa­gyi

Egy pen­ny az ára,
Ha meg­eszed, fel­má­szol a
Leg­ma­ga­sabb fára!

Jaj, uram, ha tud­ná, mennyi­re sze­re­tek kis­gye­re­kek kö­zött len­ni! Imá­dom

a csa­cso­gá­su­kat, meg ahogy el­sely­pe­gik azo­kat a vi­dám mon­dó­ká­kat! Most
mond­ja meg, ké­rem, el tud kép­zel­ni ár­tat­la­nabb meg­él­he­tést an­nál, mint
hogy tisz­tes áron fi­nom fagy­lal­tot árul­jon a ki­csik­nek, fő­leg ha az em­ber
éve­kig ab­ból élt, hogy min­den­fé­le kunsz­to­kat árult mocs­kos vén­em­be­rek‐­
nek? Tud­ja meg, hogy min­den nap, amit ab­ban a fe­hér, tisz­ta­ság­tól ra­gyo­gó
fagy­lal­to­zó­ban töl­töt­tem, egy-egy meg­tisz­tu­lás­sal ért fel! Maga sze­rint sem
lesz a menny­or­szág­ban más étel, csak fagy­lalt? – Fev­vers üd­vö­zült arc­cal
el­mo­so­lyo­dott, majd böf­fen­tett, és fél­be­sza­kí­tot­ta ma­gát:
– Mondd csak, Liz, ma­radt még va­la­mi en­ni­va­ló? Már megint far­kas­éhes
va­gyok. Tud­ja, uram, tel­je­sen el­gyen­gü­lök tőle, hogy ilyen so­kat be­szé­lek
ma­gam­ról...
Liz­zie be­ku­kucs­kált a ko­sár­ra te­rí­tett ken­dő alá, de a mo­sat­lan edé­nye­ken
kí­vül sem­mit nem ta­lált.
– Tu­dod mit, ki­csi­kém? – kér­dez­te. – Ki­sza­la­dok ide a Pic­ca­dilly­re a bér‐­
ko­csi­ál­lo­más­ra, tu­dod, ame­lyik egész éj­sza­ka nyit­va van, és ho­zok egy son‐­
kás szend­vi­cset, jó? Szó sem le­het róla, uram! Te­gye csak el a pén­zét! Most
a mi ven­dé­günk.
 Úgy, ahogy volt, be­le­bújt egy ag­gasz­tó­an jel­leg­te­len szür­ke prém­ka­bát­ká‐­
ba, majd af­fé­le szi­laj lán­dzsa­ve­tő moz­du­lat­tal rö­vid­re nyírt ha­já­hoz tűz­te
fura kis fe­ke­te ka­lap­ját. Még most is olyan friss volt, mint az ibo­lya. Az aj‐­
tón ki­lép­ve még egy in­do­ko­lat­la­nul iro­ni­kus bú­csú­mo­solyt kül­dött Wal­ser
irá­nyá­ba, és már ott sem volt.
Wal­ser ket­tes­ben ma­radt az óri­ás­nő­vel.
Aki – már­mint az óri­ás­nő – el­hall­ga­tott, ép­pen úgy, mint ak­kor, ami­kor
Liz­zie elő­ször hagy­ta őket ma­guk­ra, majd is­mét be­le­me­rült tük­ré­nek for­dí‐­
tott vi­lá­gá­ba, ahol úgy si­mí­tott vé­gig egyik szem­öl­dö­kén, mint­ha a lel­ki
egyen­sú­lya füg­ge­ne at­tól, hogy min­den szőr­szál tö­ké­le­tes rend­ben so­ra­koz‐­
zon. Ez­u­tán, ta­lán ab­ban re­mény­ked­ve, hogy a vi­rág­il­lat majd fel­fris­sí­ti, ki‐­
vet­te a be­főt­tes­üveg­ből a csö­pö­gő ibo­lyá­kat, és be­lé­jük fúr­ta az ar­cát. No‐­
csak: le­het, hogy fá­rad? Mi­után ma­gá­ba szív­ta mind­azt, amit az ibo­lyák
még ké­pe­sek vol­tak adni, ásí­tott egyet.
De nem úgy ám, mint egy fá­radt di­ák­lány. Fev­vers bá­mu­la­tos ener­gi­áv­ al
ásí­tott, a mű­ve­let köz­ben ak­ko­ra kar­ma­zsin­vö­rös száj­üre­get tár­va elő, mint
egy süt­ké­re­ző cápa, és annyi le­ve­gőt szív­va ma­gá­ba, amennyi egy Mont­gol‐­
fi­er-t is ké­pes lett vol­na a le­ve­gő­be emel­ni; ez­u­tán vá­rat­lan és rop­pant nyúj‐­
tóz­ko­dás­ba kez­dett, egyik iz­mát a má­sik után meg­fe­szít­ve, akár a macs­kák,
míg vé­gül már úgy tűnt, meg akar­ja töl­te­ni tö­me­gé­vel az egész tük­röt, az
egész szo­bát. Ami­kor a ma­gas­ba emel­te kar­ját, Wal­sert a bo­rot­vált, vas­tag
pú­der­ré­teg­gel bo­rí­tott hón­alj lát­tán el­fog­ta a gyen­ge­ség; atya­is­ten, ez a nő
játsz­va por­rá tud­ná zúz­ni egyet­len rop­pant öle­lés­sel, pe­dig Wal­ser is jól
meg­ter­mett fér­fi volt, vég­tag­ja­i­ban a ka­li­for­ni­ai nap­fény ere­jé­nek pár­la­tá‐­
val. Wal­ser ben­ső­jét alap­ja­i­ban ren­get­te meg va­la­mi sze­iz­mi­kus ér­zé­ki há‐­
bor­gás – ha­csak nem az az is­ten­ver­te pezs­gő te­het róla. Nagy ne­he­zen fel­tá‐­
pász­ko­dott, és hir­te­len tel­je­sen pá­nik­ba esett, cset­lő-bot­ló lába mind­un­ta­lan
be­le­akadt a szét­szórt in­tim ru­ha­da­ra­bok­ba, és ide-oda rug­dal­ta őket, majd
vé­gül ala­po­san be­ver­te a fe­jét a kan­dal­ló­pár­kány­ba.
– Au! Bo­csás­son meg, höl­gyem, de szó­lít a ter­mé­szet...
Ha akár egyet­len pil­la­nat­ra ki­lép­het­ne Fev­vers szo­bá­já­ból, ha ki­ke­rül­het‐­
ne Fev­vers je­len­lé­té­ből, és egye­dül le­het­ne oda­kint a hi­deg és pisz­kos fo‐­
lyo­són – mind­egy, mi­lyen rö­vid idő­re –, ha csak egy­szer te­le­szív­hat­ná a tü‐­
de­jét az­zal a le­ve­gő­vel, ame­lyet nem jár át a foj­to­ga­tó „Fev­vers-eszen­cia”,
rög­tön vissza­nyer­né az arány­ér­zé­két.
 – Pös­sent­sen csak nyu­god­tan a bi­li­be ott a pa­ra­ván mö­gött, ked­ves­kém.
Na, mi lesz? Mi itt nem so­kat adunk az eti­kett­re.
– De...
– NA MI LESZ?
Na­gyon úgy tűnt, hogy Wal­ser­nek ti­los el­hagy­nia a szo­bát mind­ad­dig,
amíg Fev­vers és szárny­se­géd­je nem vé­gez­tek vele. Így az­tán szem­le­süt­ve
be­lé­pett a pa­ra­ván mögé, hogy ele­get te­gyen a fel­szó­lí­tás­nak, és a fe­hér por‐­
ce­lán­edény­be irá­nyít­sa a fe­les­le­ges­sé vált pezs­gő bar­nás ívét. Et­től a na‐­
gyon is em­be­ri mű­ve­let­től va­la­hogy újra úgy érez­te, két láb­bal a föl­dön áll,
a vi­ze­lés­nek ugyan­is nin­cse­nek me­ta­fi­zi­kai moz­za­na­tai – leg­alább­is a mi
kul­tú­ránk­ban. Mi­köz­ben a sl­ic­cét gom­bol­ta, kö­rü­löt­te újra vissza­nyer­te szi‐­
lárd­sá­gát az anya­gi vi­lág. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban az öl­tö­ző le­ve­gő­je szin­te
sis­ter­gett a sült sza­lon­na sós aro­má­já­tól; a pa­ra­ván szé­lé­nél meg­je­le­nő kéz a
bar­na te­ás­kan­na ki­hűlt tar­tal­mát Fev­vers ko­szos für­dő­vi­zé­be ön­töt­te, amely‐
nek fel­hab­zott és szür­ke fel­szí­nén már ott le­be­gett a leg­utób­bi adag tea­le‐­
vél-üle­dék. Ami­kor Wal­ser ki­lé­pett a pa­ra­ván mö­gül, a fo­lyo­só­aj­tó nyit­va
állt, és jól­eső hu­zat üdí­tet­te fel a szin­te da­ra­bos le­ve­gőt. Mi­köz­ben Liz­zie
újra meg­töl­töt­te a te­ás­kan­nát, be­ka­lan­doz­ta a szo­bát a csap­ból fo­lyó víz dal‐­
la­má­nak és a víz­ve­ze­ték hör­gé­sé­nek vissz­hang­ja. Wal­ser meg­nyu­god­va só‐­
haj­tott fel.
– Hall­ga csak! – in­tett Fev­vers.
A nesz­te­le­nül su­ha­nó éj­sza­kai le­ve­gő szár­nyán be­áradt a szo­bá­ba a Big
Ben hang­ja. A vissza­té­rő Liz­zie be­csap­ta maga mö­gött az aj­tót, és fel­tet­te a
tea­fő­zőt a szi­sze­gő spi­ri­tusz­fő­ző­re; a mály­va- és na­rancs­szí­nű lán­gok el-el‐­
tü­ne­dez­ve im­bo­lyog­tak.
A Big Ben vég­zett a be­ve­ze­tő hang­sor­ral, majd el­hang­zott a várt óra­ütés
– utá­na pe­dig a töb­bi.
Wal­ser vissza­ro­gyott a pam­lag­ra, s köz­ben nem­csak a bu­gyo­gók su­so­gó
se­lyem­he­gyét si­ke­rült fel­rúg­nia, de az alat­tuk vas­tag ré­te­gek­ben fel­gyűlt új‐­
sá­gok és röp­la­pok hal­mát is. Bo­csá­nat­ké­rést mo­tyog­va fel­nya­lá­bol­ta a pézs‐­
ma­il­la­tú ru­ha­da­ra­bo­kat, Liz­zie azon­ban dü­hö­sen ka­rattyol­va ki­kap­ta a ke­zé‐­
ből a pa­pí­ro­kat, és be­gyö­mö­szöl­te az egé­szet a sa­rok­ban álló szek­rény­be.
Kü­lö­nös – gon­dol­ta Wal­ser –, hogy nem sza­bad meg­néz­nem a régi új­ság­ja‐­
it.
De ha ez kü­lö­nös, mit szól­jon ah­hoz, hogy a Big Ben már megint ti­zen‐­
ket­tőt ütött? A kin­ti idő pon­to­san meg­egye­zett az­zal, amit a roz­zant ara­nyo‐­
zott óra mu­ta­tott ide­bent. Tö­ké­le­tes össz­hang­ban állt egy­más­sal a kint és a
bent, de mind­ket­tő tö­ké­le­te­sen el volt tá­jol­va.
Hmm.
Wal­ser vissza­uta­sí­tot­ta a fe­lé­je kí­nált sült sza­lon­nás szend­vi­cset; az aj­tó‐­
kü­szöb­nyi fe­hér ke­nyér­sze­le­tek közé su­vasz­tott rozs­da­szí­nű hús­csí­kok­ra ő
csak ak­kor fa­nya­lo­dott vol­na rá, ha már na­gyon szo­ron­gat­ja a szük­ség, Fev‐­
vers azon­ban jó ét­vággyal tün­tet­te el egyik szend­vi­cset a má­sik után: erő­tel‐­
jes áll­ka­pocs-moz­du­la­tok, zsír­tői fény­lő, cup­po­gó telt aj­kak. Liz­zie oda‐­
nyúj­tott Wal­ser­nek egy újabb bög­re fe­ke­te teát, amellyel az új­ság­író an­nak
rend­je s mód­ja sze­rint le­for­ráz­ta a nye­lő­csö­vét. Ag­resszív mó­don nor­má­lis
volt min­den – ki­vé­ve az időt.
Az ae­ri­a­l­is­te új erő­re ka­pott az étel­től. Ki­húz­ta ma­gát, és megint fel­ra‐­
gyo­gott, mi­köz­ben még egy­szer be­le­tö­röl­te a szá­ját a pon­gyo­la uj­já­ba, csil‐­
lo­gó sza­lon­na­zsír­fol­to­kat hagy­va az el­ko­szo­ló­dott sza­té­nanya­gon.
– Ott tar­tot­tam – foly­tat­ta a me­sé­lést –, hogy egy ide­ig Isot­tá­ék­nál lak‐­
tunk Bat­ter­sea-ben, él­vez­ve az ott­hon min­den örö­mét. De a leg­na­gyobb
öröm az volt mind kö­zül, hogy csak egy kö­pés­re lak­tunk az Old Vic szín‐­
ház­tól – a Wa­ter­loo ál­lo­más mel­lett –, ahol a ka­kas­ülő­ről ju­tá­nyos áron
könnyez­het­tünk Ró­meó és Jú­lia tör­té­ne­tén, ki­fü­tyül­het­tük Pú­pos Ri­chie-t,
és be­teg­re ne­vet­het­tük ma­gun­kat Mal­vo­lio sár­ga ha­ris­nyá­ján...
– Na­gyon ked­vel­jük ám a Bár­dot – kottyan­tot­ta köz­be Liz­zie. – Nincs is
nála jobb szel­le­mi táp­lá­lék!
– És ha már ott vol­tunk, uram, hát meg­néz­tünk egy-két ope­rát is. S hogy
mik vol­tak a ked­ven­ce­ink? Lás­suk csak...
– A Fi­ga­ro há­zas­sá­ga, mert olyan ki­me­rí­tő­en elem­zi az osz­tály­vi­szo­nyo‐­
kat – kezd­te Liz­zie rez­ze­nés­te­len arc­cal. Fev­vers jó­ízű ka­ca­gá­sa sem tud­ta
el­rej­te­ni, hogy öl­töz­te­tő­nő­je most fel­bosszan­tot­ta.
– Jaj, Liz, ma­radj már! Ami en­gem il­let, uram, min­dig is oda­vol­tam Bi­zet
Car­menjé­ért: a hős­nő­ben az­tán van spi­ri­tusz bő­ven!
Wal­ser felé for­dult, és mi­előtt is­mét fel­vet­te vol­na az el­be­szé­lés fo­na­lát,
újabb ég­szín­kék sor­tűz alá vet­te az új­ság­írót: te­kin­te­te egy­szer­re volt ki­hí­vó
és tá­ma­dó.
– Szó­val ott él­de­gél­tünk Bat­ter­sea-ben; bol­dog idők vol­tak! De az­tán
ször­nyen hi­deg­re for­dult az idő, nem­igen fo­gyott a fagy­lalt, Gi­an­ni pe­dig...
– Ő volt Isot­ta fér­je, az én só­go­rom...
 – ...Gi­an­ni­nak egy­re be­te­gebb lett a tü­de­je. Ott volt az öt kis­gye­rek, a ha‐­
to­dik már úton, rosszul ment a bolt, mond­ha­tom, ké­rem, na­gyon ne­he­zen él‐­
tünk. Az­tán a leg­ki­sebb meg­be­te­ge­dett, egy fa­la­tot sem evett, mi meg majd
be­le­őrül­tünk az ag­go­da­lom­ba.
– Az­tán egy dél­előtt, ami­kor az idő­sebb gye­re­kek épp is­ko­lá­ban vol­tak,
sze­gény Gi­an­ni, aki a lel­két is majd­nem ki­kö­hög­te, üz­le­ti ügye­ket in­té­zett
va­la­hol, Isot­ta az eme­le­ten emész­tet­te ma­gát a kis­ba­ba mi­att, én a kony­há‐­
ban ap­rí­tot­tam a kan­dí­ro­zott gyü­mölcs­hé­jat, Fev­vers pe­dig a bolt mö­göt­ti
szo­bá­ban ta­nít­gat­ta be­tű­ve­tés­re a négy­éves kis­lányt...
– Tu­dom, ké­rem, hogy mind­egyi­ket egy­for­mán kel­le­ne sze­ret­nem, és is‐­
te­nem­re mon­dom, olyan ne­kem mind­egyik, mint­ha a sa­já­tom vol­na, de a
kis Vio­let­ta...
Mo­so­lyát, amely­nek kí­sé­re­té­ben meg­si­mo­gat­ta az öl­tö­ző­asz­ta­lon álló
pár­mai ibo­lyá­kat, ez­út­tal ki­vé­te­le­sen nem Wal­ser­nek cí­mez­te.
– Ott ül a kis Vio­let­ta a tér­de­men, együtt mé­lye­dünk el az A, a B meg a C
ka­land­ja­i­ban, ami­kor fül­sér­tő zaj­jal meg­szó­lal a csen­gő, és be­lép az üz­let­be
egy idős hölgy, de olyan fur­csa, hogy nála fur­csáb­bat éle­tem­ben nem lát‐­
tam: csu­pa flan­cos ruha van raj­ta, amit még fi­at­al­ko­rá­ban hord­ha­tott, vagy­is
vagy öt­ven év­vel volt el­ma­rad­va: fe­ke­te si­fon­ru­ha, ami úgy né­zett ki, mint‐­
ha va­la­ki ron­gyo­kat ag­ga­tott vol­na egy nagy ha­lom ta­fo­ta al­só­szok­nyá­ra, de
annyi al­só­szok­nya volt raj­ta, ké­rem, hogy az em­ber elő­ször nem is vet­te
ész­re, mennyi­re so­vány: csu­pa csont és bőr. A fe­jén fény­te­len fe­ke­te sza­tén‐­
se­lyem­ből varrt di­vat­ja­múlt, szé­les ka­ri­má­jú fő­kö­tő, két­ol­dalt ob­szi­di­án­dí‐­
szek­kel, az ar­cát pe­dig pöttyös fe­ke­te fá­tyol ta­kar­ta el – olyan vas­tag, hogy
nem is le­he­tett be­lát­ni alá.
„Men­jünk be a hát­só szo­bá­ba, Szár­nyas Győ­ze­lem” – szó­lalt meg az
öreg­asszony; olyan volt a hang­ja, mint a táv­íródró­tok kö­zött sü­völ­tő szél.
Vio­let­ta a ven­dég lát­tán rög­tön sír­va fa­kadt, úgy­hogy őt gyor­san be­tusz‐­
kol­tam a kony­há­ba, hát­ha oda­bent Liz­zie ké­nyez­te­ti majd egy kis cit­ro­mos
di­ó­fa­gyi­val, de az iga­zat meg­vall­va én is csak ne­he­zen tér­tem ma­gam­hoz
et­től a je­le­nés­től. Lá­nyos za­va­rom­ban da­dog­va tes­sé­kel­tem be a szo­bá­ba és
ül­tet­tem le a kan­dal­ló mel­lé, a leg­jobb szé­künk­re – az ugyan­is rög­tön lát‐­
szott raj­ta, hogy iga­zi úri­nő. Oda­tar­tot­ta a ke­zét a tűz­höz; olyas­faj­ta fe­ke­te,
nagy­ma­más csip­ke­kesz­tyűt vi­selt, ami csak az első ujj­per­cig ér, így az­tán a
ke­zé­ből nem lát­tam sem­mit, csak cson­tot és kör­mö­ket.
 „Úgy lá­tom, nem megy va­la­mi jól a so­rod, mi­óta Nel­son el­ment” – kezd‐­
te a lá­to­ga­tó.
„Hát nem mond­hat­nám, hogy túl ró­zsás a hely­zet” – fe­lel­tem, noha már
pusz­ta je­len­lé­té­től is bor­só­dzott a há­tam. Mi­alatt be­szél­get­tünk, egy­szer
sem leb­ben­tet­te fel a fáty­lát.
„Nos, Fev­vers, van szá­mod­ra egy aján­la­tom.” – És meg­ne­ve­zett egy ak‐­
ko­ra össze­get, hogy a lé­leg­ze­tem is el­állt.
„És már most meg­nyug­tat­lak, hogy nem kell tel­jes körű szol­gál­ta­tást
nyúj­ta­nod – tet­te hoz­zá. – Leg­alább­is amíg nem akarsz”. – Nem két­sé­ges,
hogy hal­lott ró­lam, hal­lot­ta, hogy noha én vol­tam Nel­son mama zász­lós­ha‐­
jó­ja, a csa­tá­ból min­dig ki­ma­rad­tam, hogy Nel­son soha nem kény­sze­rí­tett fel
a vér­pad­ra, s hogy kö­vet­ke­zés­kép­pen a lon­do­ni al­vi­lág krém­je csak úgy em‐­
le­ge­tett, mint a Szűz Kur­vát.
„A női ször­nyek mú­ze­u­má­ban van rád szük­sé­gem – mond­ta az öreg‐­
asszony. – Nem kell most dön­te­ned”. Ez­zel fel­állt, és mi­előtt ki­ment, ott‐­
hagy­ta a név­je­gyét a kan­dal­ló­pár­ká­nyon. Ami­kor a bolt ab­la­ká­ból utá­na­néz‐­
tem, lát­tam a zárt és ab­lak­ta­lan, ré­gi­mó­di hin­tót, ame­lyet egyet­len fe­ke­te
póni hú­zott, a ba­kon ülő fér­fi­nak pe­dig si­ral­mas tes­ti hi­bá­ja volt: egy­ál­ta­lán
nem volt neki szá­ja. Az­tán el­nyel­te őket a fo­lyó fe­lől ér­ke­ző ke­se­rű, bar­na
köd, de hal­lot­tam, ahogy a ló­pat­kók a Chelsea híd felé ko­pog­nak – a ko­csi
hang­ta­la­nul gu­rult, a ke­re­kek ugyan­is tö­mör gu­mi­ból ké­szül­tek.
– Ez volt a hí­res Ma­dame Sch­reck – mond­ta Liz­zie mo­no­ton han­gon,
mint­ha már a név pusz­ta em­lí­té­se is va­la­mi ször­nyű­sé­get sej­tet­ne.
Va­ló­ban hí­res volt, Wal­ser is hal­lott már róla: kó­sza men­de­mon­dá­kat a
lon­do­ni klu­bok­ban, aho­vá csak fér­fi­ak vol­tak be­já­ra­to­sak, s ahol a ko­nya‐­
kos­po­ha­rak fö­lött, a ka­var­gó szi­var­füst­ben el­hang­zó név hal­la­tán sen­ki­nek
nem ju­tott eszé­be, hogy fel­rö­hög­jön, so­kat­mon­dó­an ka­csin­gas­son, vagy ol‐­
dal­ba bök­je a töb­bi­ek­ et: sem­mi ef­fé­le nem kö­vet­te az el­sut­to­gott pusz­ta
plety­ká­kat; a hí­resz­te­lé­sek mö­gött a bi­zarr be­te­ges­ség mély­sé­gei sej­let­tek
fel, rend­kí­vü­li re­ve­lá­ci­ók, ame­lyek a Fé­le­lem Nagy­asszo­nyá­nak há­rom la‐­
kat­ra zárt ka­pui mö­gött vár­nak a lá­to­ga­tó­ra; a ne­héz pán­tos aj­tók csi­ko­rog‐­
va, lánc­csör­gés kö­ze­pet­te nyíl­tak, és a két­ség­be­esés mé­lyé­ről fel­tö­rő, el‐­
nyúj­tott nyö­gés­sel csu­kód­tak be újra.
– Ma­dame Sch­reck – je­gyez­te le Wal­ser. Úgy tűnt, a tör­té­net vér­fa­gyasz‐­
tó for­du­la­tot vesz.
 – Jaj, sze­gény ki­csi­kém! – so­pán­ko­dott Liz­zie só­haj­toz­va. – Ha nem úgy
tör­tént vol­na... Ha nem for­dult vol­na rosszabb­ra a kis­ba­ba ál­la­po­ta; bár­csak
ne fer­tő­ző­dött vol­na el Gi­an­ni tü­de­je, és ne kel­lett vol­na az ágyat nyom­nia;
ha Isot­ta nem gu­rult vol­na le a lép­csőn – a dok­tor égre-föld­re es­kü­dö­zött,
hogy éle­té­nek hát­ra­lé­vő há­rom hó­nap­ját a kony­ha­kö­vön kell töl­te­nie a há‐­
tán fek­ve... Jaj, Mr. Wal­ser, tud­ja, ké­rem, a sze­gé­nyek pa­nasz­ára­da­tá­nak fáj‐­
dal­mas li­tá­ni­áj­a nem más, mint meg­annyi „Mi lett vol­na, ha”.
– Ha azon a té­len az or­vo­si szám­lák nem emész­tet­ték vol­na fel min­den
meg­ta­ka­rí­tott pén­zün­ket, és rá­adá­sul ott volt még a Kü­lön­le­ges Cso­port...
Ez­út­tal Liz­zie volt az, aki va­dul bo­kán rúg­ta Fev­verst; az ar­tis­ta­nő, mint‐­
ha mi sem tör­tént vol­na, ele­gán­san más­fe­lé te­rel­te az el­be­szé­lés me­ne­tét.
– A kis po­ron­tyok­nak pe­dig az éhe­zés ré­mé­vel kel­lett far­kas­sze­met néz‐­
ni­ük. Igen, ha a há­zat nem bo­rí­tot­ta vol­na el azok­nak a meg­jó­sol­ha­tat­lan
sze­ren­csét­len­sé­gek­nek az ára­da­ta, ame­lyek a ma­gunk­faj­ta nincs­te­le­ne­ket
ön­hi­bá­ju­kon kí­vül ta­szít­ják a sze­gény­ség sö­tét sza­ka­dé­ké­ba...
„Ne tedd, Fev­vers!” – kér­lel­te Gi­an­ni, de rög­tön utá­na vért kö­hö­gött fel.
Így az­tán egy reg­gel, egé­szen ko­rán, ami­kor még aludt az egész ház, és
sen­ki nem lát­ha­tott, fel­kel­tem az alvó Liz­zie mel­lől, si­et­ve be­rá­mol­tam pár
hol­mit egy úti­tás­ká­ba, nem fe­led­kez­ve meg hű­sé­ges ta­liz­má­nom­ról sem,
Nel­son mama já­ték­kard­já­ról, amely­ből bá­tor­sá­got pró­bál­tam me­rí­te­ni, ott‐­
hagy­tam a kony­ha­asz­ta­lon egy seb­ti­ben fir­kan­tott bú­csú­üze­ne­tet, és a le­bu‐­
kó hold fé­nyé­nél át­ván­szo­rog­tam a Chelsea hí­don. Ke­gyet­le­nül hi­deg volt
az­nap, és a szí­ve­met még Nel­son mama te­me­té­sén sem érez­tem ennyi­re ne‐­
héz­nek. Ami­kor el­men­tem a híd utol­só lám­pa­osz­lo­pa mel­lett, an­nak fé­nye
utol­sót pis­lá­kol­va ki­lob­bant, Bat­ter­sea-t pe­dig el­nyel­te a pir­ka­dat előt­ti sö‐­
tét­ség.
 NÉGY
– Meg­telt a fü­ze­te – je­gyez­te meg Liz­zie. Wal­ser meg­for­dí­tot­ta a no­teszt,
hogy így te­gyen szert egy má­so­dik adag tisz­ta pa­pír­ra. Meg­he­gyez­te a ce­ru‐­
zá­ját a bo­rot­va­pen­gé­vel, ame­lyet ki­zá­ró­lag e cél­ból hor­dott ma­gá­val egyik
bel­ső zse­bé­ben. Meg­tor­náz­tat­ta saj­gó csuk­ló­ját. Mint­ha csak eze­kért a moz‐­
du­la­to­kért ju­tal­maz­ná, Liz­zie újra te­le­töl­töt­te a bög­ré­jét. Fev­vers is oda­tar‐­
tot­ta a sa­ját­ját újabb adag te­áé­ rt.
– Ala­po­san meg­szom­ja­zik az em­ber az ön­élet­rajz-me­sé­lés­ben – ál­la­pí­tot‐­
ta meg. Szer­te­le­nül dús ha­já­nak egy-két tin­cse már ki­sza­ba­dult Liz­zie haj­tű‐­
i­nek fog­sá­gá­ból, hun­cu­tul csik­lan­doz­va az ar­tis­ta­nő bi­ká­kat is meg­szé­gye‐­
ní­tő tar­kó­ját.
– Mr. Wal­ser – mond­ta most ün­ne­pé­lye­sen –, va­la­mit meg kell ér­te­nie:
Nel­son mű­in­téz­mé­nye azok­nak az igé­nye­it elé­gí­tet­te ki, akik tes­tük­ben vol‐
tak za­va­ro­dot­tak, de akik még­is ar­ról akar­tak bi­zony­sá­got sze­rez­ni, hogy a
test örö­mei, le­gye­nek azok még­oly ké­tes ter­mé­sze­tű­ek, és ke­rül­je­nek bár­mi‐­
be, vég­ső so­ron nagy­sze­rű dol­gok. Ma­dame Sch­reck el­len­ben azok­ra spe­ci‐­
a­li­zá­ló­dott, akik­nek a... akik­nek a lel­ké­ben ural­ko­dott zűr­za­var.
El­sö­té­tült te­kin­te­te egy pil­la­nat­ra el­mé­lá­zott szi­rup­sű­rű­sé­gű te­áj­án.
– Gyá­szos kör­nyék volt, Ken­sing­ton­ban, egy olyan té­ren, amely­nek kö­ze‐­
pét egy le­ta­po­sott fű­vel és ko­pasz fák­kal teli park fog­lal­ta el. Ma­dame Sch‐­
reck há­zá­nak hom­lok­za­tát fe­ke­té­re fes­tet­te Lon­don kor­ma, mint­ha még a
stuk­kó­dí­szek is gyász­ba bo­rul­tak vol­na. A be­já­ra­ti ajtó fö­lött ko­mo­ran és
rosszal­ló­an te­kin­tett a vi­lág­ra egy kis osz­lop­sor, az ab­la­kok ro­lói egy­től
egyig le­húz­va. Bal­jós­la­tú jel volt, hogy a ko­pog­ta­tót va­la­ki fe­ke­te krepp­szö‐­
vet­be te­ker­te.
Mi­után per­ce­kig hall­gat­tam a nyí­ló re­te­szek és pán­tok zör­gé­sét, megint
az a száj nél­kü­li sze­ren­csét­len nyi­tott aj­tót, majd ki­fe­je­zés­tel­jes kéz­moz­du‐­
la­tok­kal je­lez­te, hogy kö­ves­sem. Soha éle­tem­ben nem lát­tam még szem­párt,
amely­ből ilyen mér­he­tet­len szo­mo­rú­ság áradt, a szám­ki­ve­tett­ség és az el­ha‐­
gya­tott­ság szo­mo­rú­sá­ga; ha lett vol­na szá­ja, ak­kor sem tud­ta vol­na tisz­táb‐­
ban meg­fo­gal­maz­ni a mon­dan­dó­ját: „Jaj, kis­lány, menj haza! Me­ne­külj in‐­
nen, amíg nem késő!” S mind­ezt úgy, ké­rem, hogy köz­ben épp ő volt az, aki
el­vet­te tő­lem a váll­ken­dő­met és a ka­la­po­mat. De én is csak ugyan­olyan va‐­
gyok, mint ő: a szük­ség nyo­mo­rult te­remt­mé­nye. Ha neki mu­száj ma­rad­nia,
hát ne­kem is.
Noha egy ef­fé­le kéj­ta­nyá­hoz ké­pest ko­rai volt az óra – még a he­tet sem
ütöt­te el –, Ma­dame Sch­reck a je­lek sze­rint már rég­óta éb­ren volt, bár még
nem kelt fel: épp for­ró cso­ko­lá­dé­ját kor­tyol­gat­ta. Le­ül­te­tett maga mel­lé,
hogy együtt cso­ko­lá­dézzunk, ami zak­la­tott­sá­gom da­cá­ra egy­ál­ta­lán nem
volt el­le­nem­re, na­gyon ki­me­rí­tett ugyan­is a hosszú gya­log­lás, és far­kas­éhes
vol­tam. A re­dő­nyök és a ro­lók is le­en­ged­ve, a sú­lyos füg­göny össze­húz­va; a
kan­dal­ló­pár­kány­ra tett ra­va­ta­li mé­cses­fé­le volt az összes vi­lá­gí­tás, így az­tán
akár­hogy me­resz­tet­tem a sze­mem, még azt sem lát­hat­tam, mi­fé­le bo­szor‐­
kány­koty­va­lé­kot tet­tek a csé­szém­be. Ma­dame Sch­reck ódon, bal­da­chi­nos
ágyon fe­küdt, amely­nek le­csün­gő, hím­zett dra­pé­ri­ái­t olyan szo­ro­san össze‐­
húz­ták kö­rü­löt­te, hogy alig lát­tam be­lő­le va­la­mit. És hi­deg volt, mint egy
jég­ve­rem­ben.
„Örü­lök, hogy el­jöt­tél, Fev­vers” – kezd­te az öreg­asszony, de olyan volt a
hang­ja, mint a te­me­tő­ben du­do­rá­szó szél. „Tous­sa­int nem­so­ká­ra meg­mu­tat‐­
ja a lak­ré­sze­det, ott va­cso­rá­ig le­pi­hen­hetsz. Ak­kor majd mé­re­tet ve­szünk
ró­lad a jel­me­zed­hez”. Ab­ból, ahogy mond­ta, azt hit­te vol­na az em­ber, hogy
a jel­me­zem szem­fe­dél lesz.
Ahogy a sze­mem kez­dett hoz­zá­szok­ni a fél­ho­mály­hoz, ész­re­vet­tem, hogy
Ma­dame Sch­reck ágyán és az én szé­ke­men kí­vül nem volt más bú­tor­da­rab a
szo­bá­ban, csak egy szek­rény mé­re­tű széf – éle­tem­ben nem lát­tam ak­ko­ra
kom­bi­ná­ci­ós la­ka­tot meg egy re­dő­nyös író­asz­tal, szin­tén kulcs­ra zár­va.
En­nél töb­bet nem is mon­dott az öreg­asszony. El­hi­he­ti, ké­rem, hogy egy
haj­tás­ra meg­it­tam a cso­ko­lá­dé­mat. Az­tán az inas, Tous­sa­int, vég­te­len gyen‐­
géd­ség­gel be­fog­ta a sze­me­met, és mire el­vet­te a ke­zét, Ma­dame Sch­reck
már fel­kelt, és ott állt előt­tem a fe­ke­te ru­há­já­ban, az ar­cát meg vas­tag, tér‐­
dig érő fá­tyol ta­kar­ta, olyan, ami­lyet a spa­nyol öz­vegy­asszo­nyok vi­sel­nek.
Még a kesz­tyű­je is raj­ta volt, hogy hi­ány­ta­lan le­gyen az össz­kép.
Ne gon­dol­ja, Mr. Wal­ser, hogy könnyen inam­ba száll a bá­tor­sá­gom; még‐­
is, noha tud­tam, hogy min­den csak szín­já­ték, a fe­ke­te fo­gat, a néma inas, a
bör­tön fa­gyos le­he­le­te, il­lú­zió ide, il­lú­zió oda, volt va­la­mi va­ló­ban kí­sér­te­ti‐­
es ab­ban az asszony­ban: azt hit­te vol­na az em­ber, hogy ha fel­lib­ben­te­nénk
azo­kat a gyá­szos ru­ha­da­ra­bo­kat, nem ta­lál­nánk egye­bet, csak va­la­mi go­nosz
bá­but, amely a sa­ját zsi­nór­ja­it rán­gat­ja.
 „Most pe­dig eredj in­nen!” – ri­pa­ko­dott rám Ma­dame Sch­reck. Előt­tem
azon­ban fel­rém­let­tek Isot­ta kis po­ron­tyai, akik ép­pen reg­ge­li­ért ri­mán­kod‐­
tak, pe­dig elő­ző este a va­cso­rá­nál a leg­utol­só ke­nyér­mor­zsát is szét­osz­tot‐­
tuk, ami a ház­ban volt. Meg­kér­dez­tem hát: „Le­het­ne szó némi elő­leg­ről,
Ma­dame Sch­reck? Ha nem, én fo­gom ma­gam, és úgy ki­re­pü­lök a ké­mé‐­
nyen, hogy szí­ne­met sem lát­ja töb­bé.” Egyet­len ug­rás­sal ott vol­tam a kan‐­
dal­ló mel­lett, amely soha nem lá­tott még égő fa­ha­sá­bot: ké­szen áll­tam rá,
hogy va­ló­ra vált­sam fe­nye­ge­té­se­met.
„Tous­sa­int!” – ki­ál­tot­ta a vén sat­ra­fa. – „Hozz va­la­kit, de tüs­tént, hogy
desz­káz­za be az összes ké­mé­nyün­ket!” Ami­kor azon­ban meg­lát­ta, hogy a
düh­től taj­té­koz­va már do­bá­lom is szét a pisz­ka­va­sa­kat, kény­te­len-kel­let­len
en­ge­dett: „Na jó, nem bá­nom.” A pár­ná­ja alatt ta­po­ga­tó­zott, majd elő­hú­zott
egy kul­csot. Na­gyon ügyelt rá, hogy mind­vé­gig ott áll­jon köz­tem és a széf
kö­zött, ne­hogy vé­let­le­nül le­ol­vas­sam a kom­bi­ná­ci­ót. Egy szem­pil­lan­tás
nem sok, annyi sem telt el, és a széf aj­ta­ja ki­tá­rult; hát an­nak a bel­se­je olyan
volt, mint Alad­din bar­lang­ja. A kin­csek sa­ját fé­nyük­től ra­gyog­tak: arany‐­
pénz ra­kás­szám­ra, ki­rály­nő­höz illő gyé­mánt nyak­ékek, gyön­gyök, ru­bin­tok
és sma­rag­dok, egy­más he­gyén-há­tán he­ver­tek a ban­ki hi­tel­le­ve­lek, vál­tók,
jel­zá­log­ként el­kob­zott in­gat­la­nok pa­pír­jai, és még ki tud­ja, mi min­den. Ma‐­
dame Sch­reck nagy ke­ser­ve­sen ki­vá­lasz­tott öt arany­pénzt, még egy­szer
meg­ol­vas­ta min­det, majd ide­ad­ta őket, de mint­ha a fo­gát húz­nák.
Szin­te meg­der­med­tem, ami­kor smirg­li-uj­jai a te­nye­rem­hez ér­tek: mond‐­
ha­tom, ké­rem, olyan ke­mény volt mind­egyik, mint­ha tény­leg nem len­ne raj‐­
tuk hús. Ké­sőbb, ami­kor is­mét vissza­nyer­tem a sza­bad­sá­go­mat, Es­me­ral­da
pár­ja, az An­gol­na­em­ber el­me­sél­te, hogy ez a Ma­dame Sch­reck – ahogy ne‐­
vez­te ma­gát – min­dig is rop­pant so­vány volt, és ere­de­ti­leg tény­leg Csont‐­
váz­nő­ként kezd­te a pá­lya­fu­tá­sát a fa­lu­si vurst­lik­ban.
Ahogy ki­lép­tem a szo­bá­ból, még utol­já­ra hát­ra­pil­lan­tot­tam, hogy lás­sam,
mi­ben sán­ti­kál a vén szi­pir­tyó; is­te­nem­re mon­dom, hogy az öreg­lány be­le‐­
bújt a széf­be, és most ott be­céz­get­te a kin­cse­it, va­sa­ló­desz­ka-keb­lé­re von­va
őket, de olyan szen­ve­dé­lye­sen ám, mint aki sze­rel­mes, s köz­ben halk,
vinnyo­gás­sze­rű han­go­kat hal­la­tott.
Tous­sa­int-t már első lá­tás­ra ret­ten­tő­en szim­pa­ti­kus­nak ta­lál­tam, így az­tán
őt bíz­tam meg vele, hogy jut­tas­sa el az ara­nya­kat Bat­ter­sea-be; ami­kor ez
meg­volt, fá­radt fe­je­met la­pos és ke­mény pár­nám­ra fek­tet­tem, és azon­na­li
eny­het ke­res­tem az al­vás­ban. Órák­kal ké­sőbb arra éb­red­tem, hogy már sö­té‐­
te­dik. El­kép­zel­ni sem le­het an­nál ki­et­le­nebb és ko­pá­rabb szo­bát: nem volt
ben­ne más, csak egy kis ko­vá­csolt­vas ágy­ke­ret meg egy mos­dó­áll­vány. A
vas­rá­csos ab­la­kon át az el­ha­gya­tott kert lomb­ta­lan fá­i­ra lát­tam; mö­göt­tük, a
tér túl­só ol­da­lán, ab­la­kok pis­lá­ko­ló fé­nye. Ko­mo­lyan mon­dom, uram,
könny­be lá­badt a sze­mem, ami­kor a bol­dog ott­ho­nok ba­rát­sá­go­san du­ru­zso‐­
ló tü­zé­re gon­dol­tam, én ugyan­is olyan ház­ba ke­rül­tem, ahol a fény­nek még
a nyo­mát sem le­he­tett meg­ta­lál­ni.
Az is eszem­be ju­tott, hogy jól­le­het sza­bad aka­ra­tom­ból jöt­tem ide, ta­lán
soha töb­bé nem hagy­ha­tom el ezt a há­zat; hogy – noha a leg­ne­me­sebb in­dít‐­
ta­tás­ból tet­tem, amit tet­tem – a pénz ked­vé­ért ön­ként és da­lol­va be­bör­tö­nöz‐­
tem ma­gam az el­át­ko­zot­tak közé; hogy utól­ért a vég­ze­tem.
Eb­ben a vég­íté­let­sze­rű pil­la­nat­ban nyí­lik az ajtó, meg­je­le­nik egy pet­ró­le‐­
um­lám­pa, an­nak im­boly­gó fé­nyé­ben pe­dig egy árny­alak; majd ki­ug­rot­tam
az ágyam­ból ijed­tem­ben, ami­kor az ár­nyék ízes york­shire-i ki­ej­tés­sel meg‐­
szó­lalt: „Ne félj, ki­csi­kém, ez csak a jó öreg Fanny!”
És az el­át­ko­zot­tak tár­sa­sá­ga lett az egyet­len vi­ga­szom.
Hogy kik dol­goz­tak Ma­dame Sch­reck­nél, uram? Hát csu­pa cso­da­lény,
olya­nok, mint én is. A jó öreg Négy­sze­mű Fanny; Csip­ke­ró­zsi­ka; az­tán ott
volt még Wilts­hire Cso­dá­ja, aki még há­rom láb ma­gas­ra sem nőtt meg; és
Al­bert/Al­ber­ti­na, aki két­lé­tű volt, vagy­is min­den csak fé­lig, de sem­mi nem
egé­szen; és ott volt még az a lány is, akit Pók­há­ló­nak ne­vez­tünk. Ez volt a
tel­jes tár­su­lat ab­ban az idő­ben, ami­kor én Ma­dame Sch­reck ven­dég­sze­re­te‐­
tét él­vez­tem, és bár az öreg­lány szin­te kö­nyör­gött Tous­sa­int-nek, hogy
száll­jon be ő is né­me­lyik tab­leau vi­vant-ba, az inas­ban volt annyi mél­tó­ság,
hogy min­dig ne­met mon­dott. Ő csak or­go­nis­ta­ként vett részt a mű­sor­ban.
És volt még egy ré­sze­ges sza­kács­nő az alag­sor­ban, de őt alig lát­tuk.
– Ez a Tous­sa­int – szólt köz­be Wal­ser, ce­ru­zá­ját a fo­gá­hoz ko­cog­tat­va –
hogy ol­dot­ta meg...
– Hogy ho­gyan evett, uram? Hát úgy, hogy egy csö­vet du­gott fel az or­rá‐­
ba. Csak fo­lya­dé­kot tu­dott így ma­gá­hoz ven­ni, de ah­hoz ele­get, hogy ne
hal­jon éhen. Hadd me­sél­jem el ön­nek, uram, hogy mi­óta fel­vit­te az is­ten a
dol­go­mat, és si­ke­res let­tem a va­ri­et­é­szín­pa­don, nem­rit­kán tu­dós fér­fi­ak­kal
is össze­ho­zott a sors, és si­ke­rült fel­kel­te­nem Sir S.J. ér­dek­lő­dé­sét Tous­sa­int
ese­te iránt. Feb­ru­ár­ban volt két éve, hogy si­ke­re­sen meg­mű­töt­ték a Szent
Ber­ta­lan Kór­ház­ban, és tud­ja meg, uram, Tous­sa­int-nek most már pon­to­san
ugyan­olyan szá­ja van, mint ma­gá­nak vagy ne­kem! A mű­tét rész­le­tes le­írá‐­
sát is meg­ta­lál­ja a Lan­cet 1898. jú­ni­u­si szá­má­ban.[10]
Tous­sa­int lé­te­zé­sé­nek tu­do­má­nyos bi­zo­nyí­té­kát Fev­vers szem­káp­ráz­ta­tó
mo­soly kí­sé­re­té­ben adta elő.
Köz­tu­do­má­sú volt, hogy Fev­vers jó né­hány tu­dós ba­rát­sá­gá­val di­cse­ked‐­
he­tett. Wal­ser em­lé­ke­zett rá, hogy az ar­tis­ta­nő úgy volt ké­pes ke­rek há­rom
órán ke­resz­tül le­köt­ni a tel­jes Ki­rá­lyi Se­bé­szi Ka­ma­ra fi­gyel­mét, hogy még
az in­gét sem gom­bol­ta ki; más­kor meg a Ro­yal So­ci­ety köz­gyű­lé­sé­vel vi­tat‐­
ta meg a ma­da­rak na­vi­gá­ci­ós mód­sze­re­it, de olyan po­ko­li ma­ga­biz­tos­ság‐­
gal, és mon­da­ta­it olyan tu­do­má­nyos szak­ki­fe­je­zé­sek­kel fű­sze­rez­ve, hogy
egyet­len pro­fesszor sem mert elő­ho­za­kod­ni Fev­vers sze­mé­lyes ta­pasz­ta­la­ta‐­
it fir­ta­tó kér­dé­sek­kel.
– Is­te­nem, az a Tous­sa­int! – ára­do­zott Liz­zie. – Ahogy az fel tud­ja tü­zel­ni
a tö­me­get! Az az­tán ékes­szó­lás a ja­vá­ból! Jaj, bár­csak min­den­ki­nek len­ne
szá­ja, aki­ben ilyen mon­da­ni­va­ló fe­szül! De hát az már csak úgy van, hogy
akik szen­ve­dés­re és gür­cö­lés­re szü­let­tek, azok­nak né­ma­ság a sor­sa. De gon‐­
dol­jon csak bele a do­log dia­lek­ti­ká­já­ba, uram – foly­tat­ta újult erő­vel a sis‐­
ter­gést –, mi­lyen ér­de­kes, hogy úgy­mond épp az el­nyo­mó fe­hér keze vá­gott
be­széd­nyí­lást azon az ar­con, olyan szá­jat hoz­va lét­re ez­ál­tal, ame­lyet – fo‐­
gal­maz­ha­tunk így is – ere­de­ti­leg ugyanő né­mí­tott el, és...
Fev­vers te­kin­te­te, ahogy Liz­zie felé for­dult, szin­te vil­lá­mo­kat szórt; a vén
bo­szor­ka ugyan­olyan hir­te­len hall­ga­tott el, mint ahogy rá­kezd­te. Wal­ser
gon­do­lat­ban fel­von­ta a szem­öl­dö­két. Több van eb­ben a gar­de­dám­ban, mint
ahogy első lá­tás­ra gon­dol­ná az em­ber. Fev­vers azon­ban is­mét ki­ve­tet­te Wal‐­
ser­re tör­té­ne­té­nek lasszó­ját, és már von­szol­ta is ma­gá­val újra, még mi­előtt
meg­kér­dez­het­te vol­na Liz­zie-t, hogy...
– Tud­ja, uram, mi­előtt ta­lál­ko­zott Ma­dame Sch­reck­kel, Tous­sa­int vá­sá‐­
rok­ban ke­res­te a ke­nye­rét, olyas­faj­ta mu­tat­vá­nyos­tár­su­la­tok­ban, amit oda­át
ma­guk­nál, a ha­las­tó túl­só ol­da­lán csak úgy ne­vez­nek, hogy „egyet fi­zet, tí‐­
zet kap”. Szak­ér­tő­je volt hát min­den­fé­le le­al­ja­sí­tá­sok­nak és meg­aláz­ta­tá­sok‐­
nak: vál­tig ál­lí­tot­ta, hogy nem mi va­gyunk ter­mé­szet­el­le­ne­sek, ha­nem azok,
akik fi­zet­ni is haj­lan­dók azért, hogy meg­bá­mul­ja­nak és meg­pisz­kál­ja­nak
ben­nün­ket. Mert kér­dem én, uram, mit je­lent az, hogy „ter­mé­sze­tes” vagy
„ter­mé­szet­el­le­nes”? Az ön­tő­for­ma, amely­ben az em­ber el­nye­ri alak­ját,
rend­kí­vül tö­ré­keny hol­mi: elég, ha meg­pöc­cin­ti az uj­já­val, és da­ra­bok­ra tö‐­
rik. És csak Is­ten a meg­mond­ha­tó­ja, mi le­het az oka, Mr. Wal­ser, de azok a
fér­fi­ak, akik Ma­dame Sch­reck há­zát lá­to­gat­ták, mind ék­te­le­nül ron­dák vol‐­
tak; az ar­cuk lát­tán azt gon­dol­ta az em­ber, hogy bár­ki for­máz­ta is meg őket
az em­be­ri ön­tő­for­má­ban, köz­ben má­son járt az esze.
Tous­sa­int ter­mé­sze­te­sen tö­ké­le­te­sen hal­lott min­dent, amit mond­tunk, és
jegy­zet­tömb­jé­re, amely­től egy pil­la­nat­ra sem vált meg, gyak­ran le­írt né­hány
buz­dí­tó szót, oly­kor egy-egy bölcs mon­dást; ő ön­tött lel­ket be­lénk, és be­lő­le
me­rí­tet­tünk vi­gasz­ta­lást, ahogy most már a nagy­vi­lág is be­lő­le me­rít­het vi‐­
gaszt.
Liz­zie el­lent­mon­dást nem tű­rő­en rá­bó­lin­tott a mon­dot­tak­ra, Fev­vers pe‐­
dig ugyan­az­zal a len­dü­let­tel foly­tat­ta:
– Ma­dame Sch­reck a kö­vet­ke­ző­kép­pen ren­dez­te be mú­ze­u­mát: oda­lent,
ab­ban a he­lyi­ség­ben, amely va­la­ha bor­pin­ce­ként szol­gált, fel­hú­za­tott va­la­mi
sír­bolt- vagy krip­ta­sze­rű­sé­get; a mennye­ze­ten szú­et­te ge­ren­dák, a föl­dön
gusz­tus­ta­lan és ned­ves já­ró­kö­vek. Ezt a he­lyet csak úgy ne­vez­tük, hogy
„Oda­lent”, vagy néha úgy, hogy „Fe­ne­ket­len Al­vi­lág. A lá­nyok­nak a nyál‐­
kás kő­fa­lak mé­lye­dé­se­i­ben kel­lett ácso­rog­ni­uk, ki­vé­ve Csip­ke­ró­zsi­kát, aki
ha­nyatt fe­küdt, neki ugyan­is a fek­vés volt a spe­ci­al­i­tá­sa. A fal­mé­lye­dé­se­ket
füg­gö­nyök ta­kar­ták el, a füg­gö­nyök előtt egy-egy kis lám­pa égett. Eze­ket
ne­vez­te Ma­dame Sch­reck az ő „pro­fán ol­tá­ra­i­nak”.
Ha kun­csaft ér­ke­zett, hal­lot­tuk a ko­pog­ta­tó tom­pa dön­gé­sét, a puha és ha‐­
lá­los dön­dü­lést – már­mint a ko­pog­ta­tó­ra te­kert fe­ke­te krepp mi­att. Tous­sa­int
ki­nyi­tot­ta a ka­put és be­en­ged­te az il­le­tőt, el­vet­te tőle a ci­lin­de­rét és a fel­öl‐­
tő­jét, majd le­ül­tet­te a kis fo­ga­dó­szo­bá­ban, ahol a ven­dég ked­vé­re gu­be­rál‐­
ha­tott a fe­ne­ket­len ru­hás­szek­rény­ben tá­rolt lim­lo­mok kö­zött, amíg vé­gül be
nem öl­tö­zött re­ve­ren­dá­ba vagy tü­tü­be, ahogy az íz­lé­se dik­tál­ta. Mind kö­zül
a hó­hér­kám­zsát utál­tam a leg­job­ban; volt egy törzs­ven­dé­günk, egy bíró, aki
min­dig ezt vá­lasz­tot­ta, de az­tán az volt min­den kí­ván­sá­ga, hogy ar­cul köp­je
egy síró lány. Ké­pes volt száz ara­nyat le­per­kál­ni a ki­vált­sá­gért! Ki­vé­ve azo‐­
kat a na­po­kat, ami­kor ő maga vet­te fel a fe­ke­te kám­zsát, és fel­ment a lép‐­
csőn, abba a szo­bá­ba, ame­lyet Ma­dame Sch­reck „Fe­ke­te Szín­ház­nak” ne­ve‐­
zett el; itt Al­bert/Al­ber­ti­na hur­kot kö­tött a bíró úr nya­ká­ra, és egy ki­csit
meg­szo­ron­gat­ták a gi­gá­ját, nem annyi­ra, hogy fáj­jon is, csak épp egy
csöpp­nyit, mire az ki­lőt­te a mag­ját, és adott a kín­zó­já­nak egy ötöst bor­ra­va‐
ló­ként, de az per­sze min­dig La Sch­reck zse­bé­ben kö­tött ki.
 Ami­kor az ügy­fél ma­gá­ra öl­töt­te a ki­vá­lasz­tott ru­ha­da­ra­bo­kat, el­hal­vá‐­
nyul­tak a fé­nyek. Tous­sa­int ilyen­kor le­ro­hant a pin­cé­be, és el­fog­lal­ta a he‐­
lyét a har­mó­ni­um­nál, ame­lyet egy lyu­ka­csos, gó­ti­kus stí­lu­sú, össze­hajt­ha­tó
pa­ra­ván mögé rej­tet­tek. Rög­tön ne­ki­esett a pe­dá­lok­nak, és rá­zen­dí­tett va­la‐­
mi szív­me­len­ge­tő dal­lam­ra, mond­juk egy jó­fé­le Ky­riére va­la­me­lyik rek­vi‐­
em­ből. Ez volt a jel: ilyen­kor mind­annyi­an le­dob­tuk ma­gunk­ról a váll­ken‐­
dőt és a nagy­ka­bá­tot, ami­be be­bur­ko­lóz­tunk a der­mesz­tő hi­deg­ben, fél­be‐­
hagy­tuk az os­táb­lát és a be­zi­que-csa­tá­kat, ami­vel mú­lat­tuk az időt, ki-ki fel‐­
ka­pasz­ko­dott a sa­ját ta­lap­za­tá­ra, és össze­húz­tuk a füg­gö­nyö­ket. Ek­kor maga
a vén szi­pir­tyó is le­jött a pin­cé­be, úgy ko­po­gott a ci­pő­je a lép­csőn, mint a
Lady Mac­bet­hé, mi­köz­ben le­fe­lé tes­sé­kel­te a kun­csaf­tot. Ezt hosszas lánc‐­
csör­gés kö­vet­te, mi­vel jó né­hány aj­tót kel­lett ki­nyit­ni, és köz­ben vé­gig ko‐­
rom­sö­tét volt, el­te­kint­ve Ma­dame Sch­reck han­gu­lat-vi­lá­gí­tá­sá­tól, ami nem
volt más, mint egy ko­po­nyá­ba ál­lí­tott ol­csó gyer­tya.
Mind­annyi­an vi­gyázz­ban ál­lunk a fal­mé­lye­dé­sünk­ben, mire vé­gül ki­nyí‐­
lik a leg­utol­só ajtó, és be­ti­peg raj­ta Ma­dame Sch­reck, mint va­la­mi Ver­gi­li­us
a po­kol­ban, mö­göt­te az ő kis kü­lön­be­já­ra­tú Dan­té­ja, aki már alig bír ma­gá‐­
val, szin­te nyi­hog a ké­je­sen ijesz­tő él­ve­ze­tek elő­ér­ze­té­től, mi­köz­ben a gyer‐­
tya­lám­pás za­va­ros ár­nyék­ké­pe­ket ve­tít az iz­za­dó fa­lak­ra.
Ma­dame Sch­reck ta­lá­lom­ra meg­állt va­la­me­lyik fal­mé­lye­dés előtt, és
meg­kér­dez­te: „El­húz­zam a füg­gönyt? Ki tud­ja, mi­fé­le torz lát­vá­nyos­ság rej‐­
tő­zik mö­göt­te?” Erre a kun­csaft igen­nel vagy nem­mel fe­lelt, ha ugyan­is
nem elő­ször jár­tak ná­lunk, mos­tan­ra meg­volt a ked­ven­cük. Ha igent mond‐­
tak, Ma­dame Sch­reck el­húz­ta a füg­gönyt, mi­köz­ben Tous­sa­int vér­fa­gyasz­tó
disz­har­mó­ni­ák­ at csalt elő a régi har­mó­ni­um­ból.
És ek­kor fel­tá­rult az, aki a füg­göny mö­gött állt.
To­váb­bi száz gui­nea-be ke­rült, ha va­la­ki azt akar­ta, hogy Wilts­hire Cso‐­
dá­ja le­szop­ja őt, ha pe­dig Al­bert/Al­ber­ti­ná­ra fájt a kun­csaft foga, az két‐­
száz­öt­ven­be kós­tált, ő ugyan­is egy­szer­re két­fé­le volt. Ha va­la­mi rend­kí­vü­li
igénnyel állt elő a ven­dég, a ta­ri­fa az egek­be szö­kött. Csip­ke­ró­zsi­ka és jó‐­
ma­gam vi­szont más ka­te­gó­ri­áb­ a tar­toz­tunk: ná­lunk az volt a sza­bály, hogy
„Min­dent a szem­nek, sem­mit a kéz­nek”. Ma­dame Sch­reck úgy ha­tá­ro­zott,
hogy a leg­kü­lön­fé­lébb élő­ké­pek­hez hasz­nál fel ben­nün­ket.
Mi­után az ajtó mély dön­dü­lés­sel újra be­csu­kó­dott, meg­gyúj­tot­tam a lám‐­
pást, pok­ró­cot te­rí­tet­tem Csip­ke­ró­zsi­ká­ra, le­emel­tem Wilts­hire Cso­dá­ját a
ta­lap­za­tá­ról, amely túl ma­gas volt ah­hoz, hogy le­ugor­has­son, Tous­sa­int pe‐­
dig ho­zott ne­künk egy kan­na for­ró ká­vét, csepp­nyi ko­nyak­kal íze­sít­ve, vagy
ru­mos teát, mert mond­ha­tom, ké­rem, meg­ve­sze­ke­dett hi­deg volt oda­lenn. A
mun­ka gye­rek­já­ték volt, fő­leg ne­kem meg Ró­zsi­ká­nak. Csak egy do­log­hoz
nem bír­tam hoz­zá­szok­ni: a te­kin­te­tük­höz. Ab­ban a ház­ban csak az volt ret‐­
te­ne­tes, amit a kun­csaft­ja­ink hoz­tak ma­guk­kal.
El­vi­leg úgy volt, hogy he­ten­te egy tí­zes üti a mar­kun­kat, ez volt az alap,
ami­hez jöt­tek még az ext­rák a kü­lön­fé­le trük­kö­kért, ame­lyek­től fel­állt ne‐­
kik, de Ma­dame Sch­reck min­dig vissza­tar­tott öt fon­tot az el­lá­tá­sun­kért, ami
pe­dig elég so­vány­ka volt: pá­rolt mar­ha­hús ré­pá­val meg ma­zso­lás pu­ding.
Ami pe­dig a pré­mi­u­mo­kat il­le­ti, azok­ból soha egyet­len pen­nyt sem lát­tunk,
pe­dig a leg­több dol­go­zó nő ál­mod­ni sem mert ilyen me­sés össze­gek­ről. A
vén szi­pir­tyó azt mond­ta, „el­te­szi ne­künk a széf­jé­be”, hogy oda ne ro­han‐­
jak! Még vicc­nek is rossz. Amíg ott dol­goz­tam, soha sem­mi kész­pénzt nem
kap­tam azon az öt fon­ton kí­vül, amit ér­ke­zé­sem nap­ján si­ke­rült ki­csi­kar­nom
tőle.
Mert­hogy at­tól a pil­la­nat­tól fog­va, hogy be­zá­rult mö­göt­tünk az ajtó,
mind­annyi­an a fog­lyai, sőt, a rab­szol­gái let­tünk.
Liz­zie, aki megint ott gug­golt Fev­vers lá­bá­nál, ci­bál­ni kezd­te az ae­ri­a­l­is‐­
te pon­gyo­lá­já­nak sze­gé­lyét.
– Me­sélj neki Csip­ke­ró­zsi­ká­ról! – nó­gat­ta.
– Jaj, uram, ez az­tán a tra­gi­kus tör­té­net! Egy vi­dé­ki káp­lán lá­nya­ként lát‐­
ta meg a nap­vi­lá­got, vi­dám volt és ele­ven, mint a tü­csök, egé­szen ad­dig,
amíg ti­zen­négy éves ko­rá­ban – épp ak­kor jött meg az első men­zesze – egy
reg­gel egy­sze­rű­en nem éb­redt fel, csak dél­ben; más­nap csak uzson­na­idő‐­
ben, har­mad­nap pe­dig le­súj­tott szü­lei ott ül­tek és imád­koz­tak az ágyá­nál
egé­szen va­cso­ra­idő­ig, ami­kor vég­re ki­nyi­tot­ta a sze­mét, és így szólt: „Azt
hi­szem, jó­les­ne egy kis tál­ka tej­be áz­ta­tott ke­nyér”.
Szü­lei meg­tá­masz­tot­ták a pár­ná­val, és ka­nál­lal etet­ték. Ami­kor be­fe­jez­te,
a kis­lány meg­szó­lalt: „Egy­sze­rű­en kép­te­len va­gyok rá, hogy nyit­va tart­sam
a sze­mem”, és már aludt is. És így ment ez min­den ál­dott nap. Egy hé­tig,
az­tán egy hó­na­pig, majd egy egész évig. Ek­kor Ma­dame Sch­reck, aki­nek
fü­lé­be ju­tott a cso­dá­la­tos je­len­ség híre, el­lá­to­ga­tott a fa­lu­ba, és el­hi­tet­te az
ot­ta­ni­ak­kal, hogy ő em­ber­ba­rá­ti érzü­le­tek ál­tal ve­zé­relt úri­nő, aki majd
gond­ját vi­se­li a sze­gény kis­lány­nak, és a leg­jobb or­vo­sok­nak mu­tat­ja meg;
Csip­ke­ró­zsi­ka szü­lei, akik már nem vol­tak fi­at­a­lok, alig hit­tek a sze­ren­csé‐­
jük­ben.
 Hord­ágyas­tul fel­rak­ták hát a lon­do­ni vo­nat poggyász­ko­csi­já­ba, és meg
sem áll­tak Ken­sing­to­nig, ahol Csip­ke­ró­zsi­ka éle­te ugyan­úgy foly­ta­tó­dott to‐­
vább, mint ad­dig. Min­dig va­cso­ra­idő­ben éb­redt, mint az éj­je­li ibo­lya; evett,
meg­töl­töt­te az ágy­tá­lat, és már aludt is megint. Egyet­len kü­lönb­ség­gel: mi‐­
óta itt la­kott, Tous­sa­int éj­fél­kor kar­já­ba vet­te a lány­ka álom­it­tas tes­tét, és le‐­
vit­te a krip­tá­ba. Hu­szon­egy éves le­he­tett, ami­kor elő­ször lát­tam, rá­néz­ni is
kész gyö­nyö­rű­ség volt, bár egy csep­pet véz­na. Ami­óta rá­szo­kott az al­vás­ra,
a vér­zé­se min­dig egy­re ke­ve­sebb lett, az­tán már alig szí­ne­ző­dött el tőle a
rongy­da­rab, s vé­gül tel­je­sen el­apadt, a haja azon­ban nőtt to­vább, míg vé­gül
már a bo­ká­já­ig ért. Fanny vál­lal­ta ma­gá­ra, hogy fé­sül­ge­ti és ke­fél­ge­ti; az
öreg Négy­sze­mű gyen­géd és sze­re­tő szí­vű asszony volt. Csip­ke­ró­zsi­ká­nak
az ujj- és a láb­kör­mei is to­vább nőt­tek, s mi­vel Wilts­hire Cso­dá­ja olyan für‐­
gén hasz­nál­ta azo­kat a pi­ci­ke uj­ja­it, ő kap­ta a fel­ada­tot, hogy rend­sze­re­sen
nye­se­ges­se őket.
Csip­ke­ró­zsi­ka arca egé­szen el­kes­ke­nye­dett, s a sze­me így sok­kal na‐­
gyobb­nak lát­szott; csu­kott szem­hé­ja olyan sö­tét volt, mint a gom­bák ka­lap‐­
já­nak alja, és biz­tos, hogy oly sok át­aludt év után tel­je­sen el is ne­he­zült,
mert ami­kor a sö­tét­ség kö­ze­led­té­vel ki­nyi­tot­ta a két kis ab­la­kot, ez es­té­ről
es­té­re egy­re na­gyobb erő­fe­szí­té­sé­be ke­rült, mint­ha ez az apró moz­du­lat fel‐­
emész­tet­te vol­na a ma­ra­dék ke­vés­ke ere­jét.
Mi, akik ott vár­tunk és ügyel­tünk mel­let­te, mi­után oda­ké­szí­tet­tük a va‐­
cso­rá­ját, min­den al­ka­lom­mal resz­ket­tünk, hogy ta­lán ez lesz az utol­só este,
ami­kor hő­si­es­ en meg­küzd a fel­éb­re­dé­sért, hogy az álom fel­fog­ha­tat­la­nul
ha­tal­mas és is­me­ret­len óce­án­ja, amely­nek úszó hí­nár­ként le­be­gett a fel­szí‐­
nén, az­nap este vég­leg olyan messzi­re so­dor­ja őt a part­tól, hogy soha nem
fog vissza­tér­ni. De amíg én ott él­tem Ma­dame Sch­reck há­zá­ban, Csip­ke­ró‐­
zsi­ka min­den este fel­éb­redt leg­alább annyi idő­re, hogy ma­gá­hoz ve­gyen egy
kis da­rált csir­ke­húst vagy egy ka­nál­nyi tej­szí­nes aludt­te­jet, s egy­út­tal be­le‐­
pottyan­tott a Fanny ál­tal oda­tar­tott ágy­tál­ba egy fé­lig híg ga­la­csint. Az­tán
egy kur­ta só­haj, és újra maga alá te­met­te ál­ma­i­nak sú­lyos pu­ha­sá­ga.
Mert ne higgye, uram, hogy Csip­ke­ró­zsi­ka álom­ta­lan alvó volt. A két
sely­me­sen puha, fi­no­man ere­zett bőr­hár­tya alatt szün­te­le­nül ide-oda moz‐­
gott a szem­go­lyó­ja, mint­ha szem­hé­já­nak bel­ső ol­da­lán bi­zarr ba­let­tek sze‐­
rep­lő­i­nek tán­cát néz­te vol­na. Néha meg­rez­zen­tek vagy meg­rán­dul­tak az uj‐­
jai és a láb­uj­jai, ahogy a ku­tyák man­csa szo­kott, ami­kor nyu­lak­ról ál­mod‐­
nak. Az is elő­for­dult, hogy erőt­le­nül fel­nyö­gött vagy fel­ki­ál­tott, néha pe­dig
– ez volt a leg­fur­csább – alig hall­ha­tó­an ne­vet­gélt egy ki­csit.
Egy éj­jel, ami­kor nem volt kun­csaft, Fanny és én pe­dig épp nagy­ban os‐­
táb­láz­tunk, Wilts­hire Cso­dá­ja, aki épp Csip­ke­ró­zsi­ka ke­zét ma­ni­kű­röz­te,
hir­te­len el­ki­ál­tot­ta ma­gát: „Is­te­nem, ez el­vi­sel­he­tet­len!”
A csu­kott szem­pil­lák alól ugyan­is ki­gör­dült pár kö­vér könny­csepp.
„Én meg azt hit­tem – mond­ta Wilts­hire Cso­dá­ja –, hogy túl van min­den
fáj­dal­mon”.
Pa­rá­nyi ter­me­te da­cá­ra a Cso­da­lány­nak ép­pen olyan tö­ké­le­te­sen for­mált
alak­ja volt, mint más­ho­vá szü­le­tett meg­tes­te­sü­lé­se­i­nek: a jó­sá­gos Bös­ke ki‐­
rály­nő csi­nos kis tár­sal­ko­dó­nő­jé­nek, Mrs. Tomy­sen­nek; vagy Anne Gib­son‐­
nak, aki ah­hoz a tör­pe mi­ni­at­űr­fes­tő­höz ment fe­le­sé­gül; vagy a vi­lág­szép
Anas­ta­sia Bor­cu­las­ki­nak, aki annyi­ra ap­rócs­ka volt, hogy el­fért a báty­ja
hóna alatt, pe­dig a báty­ja sem volt egy égi­me­sze­lő. Wilts­hire Cso­dá­ja emel‐­
lett első osz­tá­lyú tán­cos volt, és ami­kor a lá­bát emel­get­te, az pont olyan
volt, mint­ha va­la­ki egy hím­ző­ol­lót nyi­to­gat­na.
Egy­szer meg is kér­dez­tem tőle: „Mondd csak, Cso­da­lány, mi­ért vég­zed
ezt a meg­alá­zó mun­kát, mi­ért ma­radsz itt ezen a szé­gyen­t­anyán, ami­kor
szín­pa­di fel­lé­pé­sek­ből is meg­él­het­nél?”
„Jaj, Fev­vers – fe­lel­te –, ő szí­ve­seb­ben mu­to­ga­tom ma­ga­mat egy­szer­re
csak egy­va­la­ki­nek, mint egy egész né­ző­tér­nyi sző­rös, ré­mes és un­dok frá‐­
ter­nek, és itt rá­adá­sul nem fe­nye­get a vi­lág sö­tét és zül­lött cső­dü­le­te, amely‐­
től oly so­kat szen­ved­tem. Itt, a ször­nyek kö­zött el­rej­tőz­he­tek; ugyan ki
men­ne ki az er­dő­be, hogy meg­ke­res­sen egy fa­le­ve­let?
Is­merd hát meg fo­gan­ta­tá­som tör­té­ne­tét. Anyám víg ke­dé­lyű fe­jő­lány
volt, aki­nek csak a csin­ta­lan­ko­dá­son járt az esze. Szü­lő­fa­lum­tól nem
messze állt egy ke­rek domb, és noha tel­je­sen be­nőt­te a fű, be­lül üre­ges volt:
ke­resz­tül-ka­sul szel­ték a já­ra­tok, mint­ha ege­rek egész nem­ze­dé­kei él­tek
vol­na ben­ne. De azt is be­szél­ték, hogy a domb nem is a ter­mé­szet műve, ha‐­
nem gi­gan­ti­kus sír­hely, ahol azok he­lyez­ték nyu­ga­lom­ra a ha­lot­ta­i­kat, akik
még a mi időnk előtt, a nor­man­nok előtt, a szá­szok előtt, sőt, még a ró­ma­i­ak
ér­ke­zé­se előtt él­tek Wilts­hire-ben; az egy­sze­rű em­be­rek Tün­dér­ha­lom­nak
ne­vez­ték, és éj­sza­kán­ként nagy ív­ben el­ke­rül­ték, mert meg vol­tak győ­ződ­ve
róla, hogy a domb, ha el­át­koz­va nincs is, min­den­kép­pen olyan hely, ahol
mi, ha­lan­dó em­be­rek kü­lö­nös sors­for­du­la­to­kon és át­ala­ku­lá­so­kon me­he­tünk
ke­resz­tül.
 Az én szél­lel­bé­lelt anyá­mat azon­ban ad­dig-ad­dig nyag­gat­ta a föld­bir­to‐­
kos fia, aki nagy ló­kö­tő hí­ré­ben állt, hogy így nem mer­né meg úgy nem
mer­né, hogy vé­gül hat pen­ny­ben fo­ga­dott vele, és egy­szer a föld­vár bel­se­jé‐­
ben töl­töt­te Szent Iván éj­je­lét es­té­től reg­ge­lig. Nem vitt ma­gá­val sem­mit,
csak egy kis mé­zes ke­nye­ret meg egy fil­lé­res vi­asz­gyer­tyát, és be­me­rész­ke‐­
dett egé­szen a föld­ha­lom gyom­rá­ba, ahol hosszú kő­la­pot ta­lált, amely egy
ol­tár­ra em­lé­kez­tet­te, de min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint Wes­sex egyik rég­óta
ha­lott ki­rá­lyá­nak ko­por­só­ja le­he­tett.
Le­ült a sír­kő­re, hogy el­költ­se va­cso­rá­ját, a fény azon­ban las­sacs­kán ki‐­
aludt, ő meg ott ma­radt egye­dül a vak­sö­tét­ben. Ami­kor már ép­pen bán­ni
kezd­te sze­le­bur­di­sá­gát, hal­lot­ta, hogy va­la­ki szin­te nesz­te­len lép­tek­kel kö‐­
ze­le­dik. »Ki van ott?« – kér­dez­te. »Jaj, Meg, hát ki len­ne más, mint a Tün‐­
dér­ki­rály?« S ez­zel a lát­ha­tat­lan ide­gen se szó, se be­széd, vé­gig­fek­tet­te az
anyá­mat a kő­la­pon, és úgy a ked­vé­re tett – így mond­ta az anyám –, hogy
más fér­fi sem az­előtt, sem az­u­tán nem ér­he­tett a nyo­má­ba. »Bi­zony meg­jár‐­
tam Tün­dér­or­szá­got az­nap éj­jel« – mon­do­gat­ta. És a do­log bi­zo­nyí­tást is
nyert, ami­kor ki­lenc hó­nap­ra rá ki­pottyant be­lő­le egy gyű­szű­nyi cse­cse­mő,
vagy­is én. Egy fél dió­héj volt a böl­csőm, ró­zsa­szi­rom a ta­ka­róm; anyám be‐­
pa­kol­ta a ba­ba­ke­len­gyé­met egy mo­gyo­ró­héj­ba, majd el­vitt Lon­don vá­ro­sá‐­
ba, ahol egy ide­ig egy shil­lin­gért lé­pett fel mint a Tün­dér Daj­ká­ja, mi­köz‐­
ben én úgy oda­ta­pad­tam a mel­lé­re, akár egy bo­gáncs.
Anyám azon­ban, aki igen könnyel­mű te­rem­tés volt, min­den ke­re­se­tét ital‐­
ra és fér­fi­ak­ra ver­te el. Ami­kor már túl nagy­ra nőt­tem ah­hoz, hogy csecs‐­
szo­pót ala­kít­sak, így szól­tam hoz­zá: »Nem lesz ez így jó, édes­anyám! Gon‐­
dol­nunk kell a sa­ját biz­ton­sá­gunk­ra és öreg­ko­runk­ra is!« Jót ka­ca­gott, ami‐­
kor meg­hal­lot­ta, hogy a kis­lá­nya mi­ket si­pí­to­zik: én ugyan­is még csak hét‐­
éves vol­tam, és ő sem töl­töt­te be a hu­szon­ötöt. Bi­zony sö­tét nap­ra vir­rad‐­
tunk ak­kor, ami­kor fe­jem­be vet­tem, hogy meg­pró­bá­lom a jövő felé te­rel­get‐­
ni an­nak a ker­ge te­rem­tés­nek a gon­do­la­ta­it, ő ugyan­is fog­ta ma­gát, és egy‐­
sze­rű­en tú­la­dott raj­tam.
A sa­ját szü­lő­anyám adott el öt­ven arany­gui­nea-ért egy du­gó­hú­zó­baj­szú
fran­cia cuk­rász­nak, aki ott hely­ben le­szá­mol­ta neki a pénzt, s aki ez­u­tán né‐­
hány éven ke­resz­tül ün­ne­pi tor­ták­ba rej­tett, és így szer­ví­ro­zott. Séf­ka­lap­ját
kac­ki­ás­ an a fe­jé­be nyom­va pec­ke­sen ki­vo­nult a kony­há­ból, ke­zé­ben az
ezüst­tál­cá­val, ame­lyet le­ra­kott a szü­le­tés­na­pos elé – mert a pa­tis­se­ur ura‐­
ság­ban leg­alább annyi tisz­tes­ség volt, hogy csak gye­re­kek­nek szol­gált fel
meg­le­pe­tés gya­nánt. A szü­le­tés­na­pos ez­u­tán el­fúj­ta a gyer­tyá­kat, és fel‐­
emel­te a kést, hogy fel­sze­le­tel­je a tor­tát, ám a cuk­rász­mes­ter egy pil­la­nat­ra
sem en­ged­te el a kés nye­lét, és ő irá­nyí­tot­ta a pen­gét, ne­hogy az vé­let­le­nül
meg­se­be­sít­sen, és kárt te­gyen az ő be­cses tu­laj­do­ná­ban. Ek­kor kel­lett ki­ug‐­
ra­nom a nyí­lá­son ke­resz­tül, flit­te­res ru­há­ban, hogy ez­u­tán szer­pen­ti­ne­ket,
ken­dőcs­ké­ket és bon­bo­no­kat osz­to­gat­va kör­be­tán­col­jam az asz­talt.
A leg­fa­lán­ka­b­bak néha sír­va fa­kad­tak, és zo­kog­va ki­ab­ ál­ták, hogy mi­lyen
al­jas trükk ez az egész, ők a tor­tá­ju­kat akar­ják, nem pe­dig hol­mi tün­dé­re­ket.
Ta­lán fo­gan­ta­tá­som kö­rül­mé­nye­i­nek tud­ha­tó be, hogy vi­lág­éle­tem­ben
kla­uszt­ro­fó­bi­ás vol­tam. Rá­jöt­tem, hogy kép­te­len va­gyok el­vi­sel­ni az üre­ges
tor­ták szűk bör­tö­nét. Egy idő múl­va már elő­re ret­teg­tem a pil­la­nat­tól, ami‐­
kor rám zá­rul a cu­kor­máz töm­löc, kér­lel­tem gaz­dá­mat, hogy en­ged­jen sza‐­
ba­don, de ő ilyen­kor a sü­tő­vel fe­nye­ge­tő­zött, és azt mond­ta, hogy ha nem
te­szem meg, amit kí­ván, leg­kö­ze­lebb nem tor­tá­ban, ha­nem egy vol-au-vent
bel­se­jé­ben fog szer­ví­roz­ni.
El­ér­ke­zett a nap, ami­kor nem tud­tam töb­bé ural­kod­ni a fó­bi­ám ­ on. Zok­szó
nél­kül be­mász­tam ko­por­sóm­ba, hagy­tam, hogy rám zár­ják a fe­de­let, nagy
ne­he­zen ki­bír­tam a kun­csaft há­zá­hoz ve­ze­tő ko­csi­út zöty­kö­lő­dé­sét, ahogy
azt is, hogy a kony­há­ban va­la­ki ha­nya­gul oda­lö­kött a tál­cá­ra. Ek­kor kö­vet‐­
ke­zett az asz­tal­hoz ve­ze­tő út. Fé­lig ájul­tan, az iz­zad­ság­tól csa­ta­ko­san ful­la‐­
doz­tam ab­ban a ka­lap­do­boz­nál nem tá­ga­sabb ke­rek üreg­ben, hány­in­ge­rem
volt a to­jás és a vaj sza­gá­tól, ra­gad­tam a sok cu­kor­tól és ma­zso­lá­tól: nem
bír­tam to­vább. A meg­szál­lot­tak ere­jét érez­tem ma­gam­ban, ami­kor csu­pasz
vál­lam­mal át­sza­kí­tot­tam a cu­kor­máz kér­get, és a meg­adott vég­szó előtt,
nya­kig gla­zú­ro­san emel­ked­tem ki a tor­tá­ból, mi­köz­ben nem győz­tem ki­pis‐­
log­ni sze­mem­ből a tész­ta­mor­zsa­lé­kot. A ki­tö­rést kö­ve­tő­en kan­dí­ro­zott ibo‐­
lyák és gyer­tyák zá­po­roz­tak szer­te­szét.
Meg­gyul­ladt az asz­tal­te­rí­tő, az összes gye­rek or­dí­tott ijed­té­ben, mint a
sa­kál, én meg lán­go­ló haj­jal, tüll­szok­nyá­ban ro­han­tam vé­gig az asz­ta­lon,
nyo­mom­ban a dü­hön­gő cuk­rász­mes­ter­rel, aki a ké­sé­vel ha­do­ná­szott, és
égre-föld­re es­kü­dö­zött, hogy bon­ne bouche-t csi­nál be­lő­lem.
A gye­re­kek kö­zött azon­ban volt egy, aki még ab­ban a fel­for­du­lás­ban sem
ve­szí­tet­te el a fe­jét, és ko­moly arc­cal ült az asz­tal vé­gén, de csak ad­dig,
amíg oda nem ér­tem hoz­zá, ek­kor ugyan­is rám bo­rí­tot­ta az asz­tal­ken­dő­jét,
és el­ol­tot­ta a tü­zet. Az­tán fel­emelt, a zse­bé­be du­gott, és így szólt a cuk­rász‐­
mes­ter­hez: »Men­jen in­nen, maga ször­nye­teg! Hogy me­ré­szel így kí­noz­ni
egy em­be­ri lényt?«
Mint ki­de­rült, ő volt a há­zi­gaz­da leg­idő­sebb lá­nya. Ma­gá­val vitt a gye‐­
rek­szo­bá­ba, ahol a da­dus eny­hí­tő bal­zsam­mal ke­ne­get­te a meg­égett bőrt, és,
noha egye­dül is fel tud­tam vol­na öl­töz­ni, rám adott egy se­lyem­ru­hát, ame‐­
lyet az ifjú hölgy egyik ha­jas ba­bá­ja ön­zet­le­nül fel­ál­do­zott a ked­ve­mért.
Ké­sőbb az­tán rá kel­lett jön­nöm, hogy a ba­bák­hoz ha­son­ló­an a gaz­da­gok
sem tud­nak egye­dül öl­töz­köd­ni. Még az­nap este, a va­cso­ra után be­mu­tat­tak
Anyunak és Apu­nak, akik épp ká­véz­tak, és en­gem is meg­kí­nál­tak – ak­kor­ka
csé­szék­ből it­tak, hogy ne­kem is meg­fe­lelt. Apu úgy je­lent meg előt­tem,
mint rop­pant hegy, amely­nek csú­csa go­moly­gó szi­var­füst­be bur­ko­ló­zott; de
ilyen jó­sá­gos, ked­ves he­gyet még éle­tem­ben nem lát­tam! Mi­után tő­lem tel‐­
he­tő­en el­me­sél­tem a tör­té­ne­te­met, a hegy ad­dig pö­fé­kelt, amíg bí­bor­szí­nű
fel­hő nem vet­te kö­rül, rá­mo­soly­gott Any­ura, majd így szólt: »Nos, tök­mag
kis­asszony, úgy tű­nik, nincs más vá­lasz­tá­sunk, és örök­be kell fo­gad­nunk té‐­
ged.« Anyu hoz­zá­tet­te: »Szé­gyel­lem ma­gam. Soha nem gon­dol­tam vol­na,
hogy ez a ször­nyű tor­tás trükk szen­ve­dést okoz egy érző lény­nek.«
És tény­leg nem úgy bán­tak ve­lem, mint va­la­mi kis­ál­lat­tal vagy já­ték­szer‐­
rel: iga­zi csa­lád­tag­ként ke­zel­tek. Ha­ma­ro­san olyan erős ra­gasz­ko­dás ala­kult
ki kö­zöt­tünk, hogy meg­men­tőm és én el­vá­laszt­ha­tat­la­nok let­tünk: ami­kor
kur­ta lá­bacs­ká­im már nem bír­ták a tem­pót, fel­vett, és a kö­nyök­haj­la­tá­ban
vitt to­vább. »Nő­vér­kém­nek« ne­vez­tük egy­mást. Ő nyolc­éves volt, én pe­dig
ki­lenc. Úgy tűnt, a ha­jóm vég­re be­fu­tott a nyu­ga­lom ré­vé­be.
Telt-múlt az idő. Mi, kis­lá­nyok, las­san hosszú szok­nyá­ról, konty­ba ra­kott
frizu­rá­ról kezd­tünk ál­mo­doz­ni, meg azok­ról a bi­zser­ge­tő­en él­ve­ze­tes rej­té‐­
lyek­ről, ame­lyek ak­kor vár­nak ránk, ha na­gyok le­szünk... bár én a ma­gam
ré­szé­ről jól tud­tam, hogy a szó szo­ros ér­tel­mé­ben soha nem le­szek nagy, s
et­től nem­egy­szer el­szo­rult a szí­vem. Egy­szer, ka­rá­csony nap­ján ar­ról be‐­
szél­tünk, hogy el­me­gyünk a pan­to­mim­ra. Va­la­mi ha­to­dik ér­zék fi­gyel­mez‐­
tet­he­tett, hogy ve­szély fe­nye­get: kö­zöl­tem Anyu­val, hogy en­gem már nem
ér­de­kel­nek a gye­re­kes dol­gok, s hogy az­nap este in­kább ott­hon ma­ra­dok, és
ol­va­sok. Nő­vér­kém azon­ban, aki né­mi­képp le volt ma­rad­va a fel­nőt­té vá­lás
dol­gá­ban, na­gyon sze­ret­te vol­na lát­ni a fé­nye­ket meg az ara­nyo­zott, flit­te­res
jel­me­ze­ket, és azt mond­ta, tönk­re­te­szem az örö­mü­ket, ha nem csat­la­ko­zom
a csa­lád­hoz. Vé­gül en­ged­tem a gyen­géd erő­szak­nak. Mint ki­de­rült, az­nap
este a Hó­fe­hér­két ját­szot­ták.
 Ahogy ott ül­tem a pá­holy­ban, és néz­tem, ahogy egyik je­le­net kö­vet­te a
má­si­kat, az egyik pil­la­nat­ban for­ró­ság árasz­tot­ta el a tes­te­met, a kö­vet­ke­ző‐­
ben pe­dig még a fo­gam is va­co­gott. Akár­mi­lyen mély volt a sze­re­tet, amely
a csa­lá­dom­hoz fű­zött, soha nem tűnt el a ben­nün­ket el­vá­lasz­tó meg­vál­toz‐­
tat­ha­tat­lan kü­lönb­ség. Nem is annyi­ra vég­tag­ja­ik eset­len­sé­ge és moz­du­la­ta‐­
ik ot­rom­ba­sá­ga za­vart, vagy a hang­juk, amely úgy har­so­gott, mint a menny‐­
dör­gés, és amely mi­att nem volt este, hogy ne ha­so­ga­tó fej­fá­jás­sal fe­küd­tem
vol­na le. Nem. Ez mind is­me­rős volt szá­mom­ra már szü­le­té­sem­től fog­va, és
az em­be­ri faj ször­nyű rút­sá­gá­hoz is hoz­zá­szok­tam. Sőt, az idő­szak, ame­lyet
ab­ban a szí­vem­nek oly ked­ves ház­ban töl­töt­tem, majd­nem elég hosszú volt
ah­hoz, hogy leg­alább rész­ben el­néz­zem ezek­nek az ot­rom­ba lé­nyek­nek ere‐­
den­dő ál­la­ti­as­sá­gu­kat. Ami­kor azon­ban a szín­pa­don meg­je­len­tek az én ter‐­
mé­szet­től ren­delt ro­ko­na­im, ami­kor ott ug­ra­bug­rál­tak és fic­kán­doz­tak
össze­vissza, el­játsz­va a ko­mi­kus tör­pék sze­re­pét, fel­rém­lett előt­tem va­la­mi
lá­to­más­fé­le egy mi­ni­at­űr vi­lág­ról, egy pa­rá­nyi, tö­ké­le­tes és mennyei hely‐­
ről, olyan­ról, ami­lyet ta­lán egy bölcs ma­dár sze­mé­ben lát­ha­tunk vissza­tük‐­
rö­ződ­ni. Úgy érez­tem ak­kor, hogy az én iga­zi ott­ho­nom az a hely, amely­nek
ők a la­kói: ezek a pi­ci­ke em­be­rek, akik vég­re nem úgy sze­ret­né­nek, mint
egy „pöt­töm kis­asszonyt”, ha­nem mint egy va­ló­di kis asszonyt.
Meg az­tán, nem is tu­dom, ta­lán... ta­lán még­is édes­anyám vére fo­lyik
ezek­ben a le­ki­csi­nyí­tett erek­ben! Ta­lán... nem vol­tam rá ké­pes, hogy meg‐­
elé­ged­jek a pusz­ta meg­elé­ge­dett­ség­gel. Ta­lán min­dig is rossz kis­lány vol‐­
tam, és a rossza­sá­gom most tet­tek­ben is meg­mu­tat­ko­zott.
Gye­rek­já­ték volt ke­re­ket ol­da­nom az elő­adás utá­ni tu­mul­tus­ban; gye­rek‐­
já­ték volt meg­ta­lál­ni a szí­nész­be­já­rót, és be­sur­ran­ni a por­tás mel­lett, aki épp
ak­kor vett át egy Hó­fe­hér­ké­nek cím­zett vi­rág­csok­rot. Kis­vár­tat­va meg­ta­lál‐­
tam az aj­tót, amely­re egy ke­gyet­len-mó­kás kéz hét ap­rócs­ka csil­la­got ra­ga‐­
szott fel. Be­ko­pog­tam. Oda­bent álom­szép fi­at­al­em­ber ül­dö­gélt egy szé­ken,
amely ép­pen a meg­fe­le­lő mé­re­tű volt mind­ket­tőnk­nek. Épp egy ici­pi­ci nad‐­
rá­got fol­to­zott, de szá­mod­ra, Fev­vers, mind a tű, mind a cér­na lát­ha­tat­lan
lett vol­na.
»Hát té­ged meg mi­fé­le ök­löm­nyi boly­gó­ról sza­laj­tot­tak?« – ki­ál­tott fel,
ami­kor meg­lá­tott.”
Wilts­hire Cso­dá­ja ek­kor ke­zé­be te­met­te ar­cát, és ke­ser­ve­sen sír­va fa­kadt.
„In­kább meg­kí­mél­lek at­tól, Fev­vers, hogy el­me­sél­jem bu­ká­som min­den
mocs­kos rész­le­tét” – foly­tat­ta, ami­kor vég­re össze­szed­te ma­gát. Le­gyen
elég annyi, hogy hét hosszú hó­na­pon át vol­tam az úti­tár­suk, mi­köz­ben foly‐­
ton cse­rél­get­tek egy­más közt, test­vé­rek lé­vén, akik hit­tek ab­ban, hogy min‐­
dent meg kell osz­ta­ni­uk egy­más­sal. Nem mond­hat­nám, hogy jól bán­tak ve‐­
lem, hi­szen apró ter­me­tük el­le­né­re még­is­csak fér­fi­ak vol­tak. Azt, hogy mi‐­
kép­pen hagy­tak fa­kép­nél Ber­lin­ben úgy, hogy egy va­sam sem volt, s hogy
mi­kép­pen ke­rül­tem Ma­dame Sch­reck ret­te­ne­tes vé­dő­szár­nyai alá, min­den
éj­jel el­me­sé­lem ma­gam­nak, va­la­hány­szor le­csu­kó­dik a sze­mem. Újra és
újra vé­gig­élem eze­ket az örök­ké­va­ló­sá­gig fé­lel­me­tes em­lé­ke­ket, amíg el
nem jön az éb­re­dés ide­je, és a sa­ját sze­mem­mel győ­ződ­he­tek meg róla,
hogy akik ide­jön­nek, hogy el­ru­gasz­ko­dott vá­gya­ik csil­la­pí­tá­sá­hoz az én pa‐­
rá­nyi bá­ja­i­mat hasz­nál­ják, sok­kal mé­lyebb­re süllyed­tek an­nál, ami­re én va‐­
la­ha is ké­pes vol­nék.”
Fev­vers fel­só­haj­tott.
– Érti már, uram? Ez a szem­re­va­ló kis te­rem­tés va­ló­ban azt hit­te, bu­ká­sá‐­
ban olyan messzi­re ke­rült a ke­gye­lem­től, hogy soha nem lesz ké­pes ki­mász‐­
ni a Fe­ne­ket­len Al­vi­lág­ból, és most a leg­tel­je­sebb meg­ve­tés­sel te­kin­tett sa‐­
ját ma­ku­lát­la­nul tisz­ta én­jé­re. Akár­hogy pró­bál­koz­tam, nem tud­tam meg­in‐­
gat­ni ab­bé­li vé­le­ke­dé­sé­ben, mi­sze­rint ő már egy lyu­kas ga­rast sem ér a vi‐­
lág nagy cse­re­pi­ac­ án. Min­dig azt mon­do­gat­ta: „Is­te­nem, mennyi­re irigy­lem
ezt a sze­gény kis te­rem­tést – ek­kor Csip­ke­ró­zsi­ká­ra mu­ta­tott –, le­szá­mít­va
az ál­ma­it”.
Fanny nem is kü­lön­böz­he­tett vol­na job­ban tőle: jó ke­dé­lyű, nagy­da­rab,
erős cson­tú nő volt, ami a szí­vén, az a szá­ján. York­shire-ban ne­vel­ke­dett, és
első lá­tás­ra nem volt raj­ta sem­mi rend­kí­vü­li, le­szá­mít­va pi­ros­pozs­gás ar­cá‐­
nak vi­dám­sá­gát és egész­sé­ges, ru­ga­nyos já­rá­sát. Ami­kor Ma­dame Sch­reck
el­húz­ta a fal­mé­lye­dé­se előt­ti füg­gönyt, Fanny ott állt egy szál ing­ben, a ki‐­
ál­ló csont­ja­i­val, a sze­mén ken­dő.
Ma­dame Sch­reck így szólt:
„Nézz rá az úrra, Fanny!” – Fanny ek­kor le­vet­te a sze­mé­ről a ken­dőt, és
szé­les mo­sollyal kö­szön­töt­te a kun­csaf­tot.
Ma­dame Sch­reck újra meg­szó­lalt:
„Azt mond­tam, Fanny, hogy nézz rá az úrra!” – Fanny ek­kor le­vet­te az
in­gét.
Fanny­nek ugyan­is sze­me volt ott, ahol a mell­bim­bó­i­nak kel­lett vol­na len‐­
ni­ük.
Ma­dame Sch­reck har­mad­szor is meg­szó­lalt:
 „Nézd meg az urat ren­de­sen, Fanny!” – Ek­kor ki­nyílt az alsó szem­pár is.
Vi­lá­gos­kék volt, mint a nyá­ri ég­bolt, ép­pen úgy, mint a má­sik két sze­me.
Nagy­nak ép­pen nem nagy, de ra­gyo­gott, mint a csil­la­gok.
Egy­szer, ami­kor meg­kér­dez­tem, mit lát az emlő-sze­mé­vel, így fe­lelt:
„Hát pont ugyan­azt, mint itt fent, csak len­tebb­ről.” Én vi­szont azt hi­szem,
hogy Fanny min­den nyílt­szí­vű­sé­ge és ke­dé­lyes­sé­ge el­le­né­re túl so­kat lá­tott
a vi­lág­ból, és ezért ve­tet­te a sors őt is azok közé, akik­re az ég­vi­lá­gon sem­mi
szük­ség, a ki­sem­mi­zett lé­nyek haj­lé­ká­ba, a nő­i­ség lom­tá­rá­ba, e för­te­lem
csont-rongy ba­zár­ba, a szív­be.[11]
El­néz­ve, ahogy Fanny keb­lé­re von­ta Csip­ke­ró­zsi­ka fe­jét, hogy ka­nál­lal
dik­tál­jon bele egy kis lágy to­jást, meg­kér­dez­tem tőle: „Mondd csak, Fanny,
mi­ért nem mész férj­hez? Bár­me­lyik fér­fi bol­dog len­ne mel­let­ted, mi­után ki‐­
he­ver­te az első meg­ráz­kód­ta­tást. És mi­ért nem adsz éle­tet azok­nak a gye­re‐­
kek­nek, akik­re annyi­ra vágysz, s aki­ket oly na­gyon meg­ér­de­mel­nél?”
De ő csak annyit kér­de­zett, rám vet­ve szo­ká­sos bé­ke­tű­rő te­kin­te­tét:
„Ugyan hogy tud­nék sós könnyel cse­cse­mőt szop­tat­ni?” Még­is min­dig vi‐­
dám volt, csu­pa mo­soly, és nem ment a szom­széd­ba egy kis tré­fál­ko­zá­sért.
Pók­há­ló pont az el­len­té­te: neki szin­te sza­vát sem le­he­tett ven­ni, több­nyi­re
bús­ko­mor­ság­ba me­rül­ve ül­dö­gélt egy­ma­gá­ban, és pa­szi­án­szo­zott. Min­dig
győz­te tü­re­lem­mel. Ez volt az egész éle­te, így mond­ta: tü­re­lem.
– Mi­ért hív­ták Pók­há­ló­nak? – kér­dez­te Wal­ser meg­bú­vó­kén, kér­dez­te
Wal­ser iszo­nyod­va.
Hát azért, uram, mert pók­há­lók bo­rí­tot­ták az ar­cát, a szem­öl­dö­ké­től a já‐­
rom­csont­já­ig. Lát­nia kel­lett vol­na, mit meg nem pró­bált Al­bert/Al­ber­ti­na,
hogy meg­ne­vet­tes­se. Ő iga­zi mó­ka­mes­ter volt, soha nem fo­gyott ki a tré­fá‐­
ból. De itt ő is ku­dar­cot val­lott: Pók­há­ló még csak el sem mo­so­lyo­dott.
Hát ők vol­tak a füg­göny mö­gött rej­tő­ző lá­nyok, uram, az Oda­lent la­kói:
mind­egyi­kük­ben ugyan­olyan szív do­bo­gott, és ugyan­olyan szen­ve­dő lé­lek
la­ko­zott, mint ura­sá­god­ban.
– Na és ön mit csi­nált ott? – kér­dez­te Wal­ser a ce­ru­zá­ja vé­gét rág­csál­va.
– Hogy én? Hogy ne­kem mi­lyen sze­rep ju­tott Ma­dame Sch­reck fan­tá­zi­a‐­
rém­sé­ge­i­nek ter­mé­ben? Csip­ke­ró­zsi­ka anya­szült mez­te­le­nül fe­küdt egy
már­vány­la­pon, én meg ott áll­tam a fe­jé­nél, ki­ter­jesz­tett szárnnyal. A sír­bolt
an­gya­la va­gyok, a Ha­lál An­gya­la.
 Már­most ha a ven­dég Csip­ke­ró­zsi­ká­val akart ágy­ba búj­ni – de csak­is al‐­
vás­ról le­he­tett szó, te­kin­tet­tel Csip­ke­ró­zsi­ka tö­ré­keny egész­sé­gé­re, no meg
azért is, mert Ma­dame Sch­reck bo­lond lett vol­na le­vág­ni az arany­to­jást tojó
tyú­kot –, szó­val ha a ven­dég az­zal a sze­gény élő­ha­lot­tal akart ágy­ba búj­ni,
hogy a maga tel­jes­sé­gé­ben a kar­jai közt tart­has­sa az ön­tu­dat misz­té­ri­u­mát,
az ön­tu­da­tét, amely egy­szer­re lé­te­zik is meg nem is, nos, ez is le­het­sé­ges
volt, ter­mé­sze­te­sen némi fel­ár el­le­né­ben. Tous­sa­int rá­hú­zott egy zsá­kot a
kli­ens fe­jé­re, és ki­ve­zet­te őt a Fe­ne­ket­len Al­vi­lág­ból, fel a Szín­ház­te­rem­be,
ahol a ven­dég­nek vá­ra­koz­nia kel­lett, mi­köz­ben nem hal­lott és nem lá­tott
sem­mit... tö­ké­le­tes sö­tét­ség, tö­ké­le­tes csend, ki-ki ma­gá­ra ma­rad a gon­do­la‐­
ta­i­val és kép­ze­le­té­nek fan­tom­ja­i­val, ame­lyek a pin­ce­mé­lyi lá­nyok lát­vá­nyá‐­
ból pár­lód­tak ki. Ek­kor Tous­sa­int le­va­rá­zsol­ta a ven­dég fe­jé­ről a zsá­kot, és
ott vol­tunk mi ket­ten: Tous­sa­int idő­köz­ben egy ola­jo­zot­tan mű­kö­dő fel­vo­nó
se­gít­sé­gé­vel fel­hú­zott ben­nün­ket oda­lent­ről.
Egyet­len ka­ros gyer­tya­tar­tó ve­tett ko­mor fényt és még ko­mo­rabb ár­nya‐­
kat a ra­va­ta­lán alvó Csip­ke­ró­zsi­ká­ra és rám, ahogy szét­tárt szár­nya­im­mal
Csip­ke­ró­zsi­ka fölé ha­jol­tam. Tud­ja, én vol­tam az Ol­tal­ma­zó Ha­lál. Ha va­la‐­
me­lyi­kük bár­mi olyas­mi­vel pró­bál­ko­zott vol­na, ami nem volt ben­ne az ár‐­
ban, ott hely­ben a kör­mé­re kop­pint­hat­tam. Csip­ke­ró­zsi­ka vé­gig­só­haj­toz­ta és
-nyög­dé­csel­te az egé­szet, így az­tán neki fo­gal­ma sem volt sem­mi­ről, de én
vé­gig ébe­ren szem­mel tar­tot­tam az egész tes­tük­ben resz­ke­tő nyo­mo­ron­co‐­
kat, akik pénzt ad­tak azért, hogy ek­ként hasz­nál­has­sák a ben­nünk meg­tes­te‐­
sü­lő esz­mét vagy gon­do­la­tot, s akik úgy kö­ze­led­tek Csip­ke­ró­zsi­ká­hoz,
mint­ha a vesz­tő­hely­re in­dul­ná­nak; mi­köz­ben fi­gyel­tem őket, Ham­let­tel
együtt arra gon­dol­tam: „Mily cso­dás re­mek­mű az em­ber!”[12]
Volt egy ura­ság, aki egy­re gyak­rab­ban tet­te ná­lunk tisz­te­le­tét: min­den hé‐­
ten el­jött, ki nem ha­gyott vol­na egyet­len va­sár­na­pot sem. Min­dig a le­he­tő
leg­bi­zar­rabb jel­mezt vá­lasz­tot­ta ki az Oda­lent­be való alá­szál­lás­hoz, va­la­mi
szil­va­kék bár­sony­ból ké­szült, szür­ke prém­sze­gé­lyes egy­be­sza­bott ru­ha­fé­lét,
ami még a tér­dé­ig sem ért, s hoz­zá fé­nyes pi­ros bőr­csiz­mát; a bo­ká­já­nál
kör­ben ap­rócs­ka csen­gők fi­tyeg­tek, ame­lyek já­rás köz­ben fül­be­má­szó­an
csi­lin­gel­tek. A nya­ká­ban arany­lánc, raj­ta va­la­mi igen fur­csa raj­zo­la­tú arany‐­
me­dál, amely­re – ezt jól meg­fi­gyel­tem – Ma­dame Sh­reck irigy­ked­ve san­dí‐­
tott.
 Tud­ja meg, uram, hogy a me­dál­ra vé­sett ábra nem volt más, mint – már
el­né­zést – egy hím­tag, már­mint a fér­fi­úi ékes­ség­re gon­do­lok. Vagy­is fal‐­
losz, még­hoz­zá he­ral­di­kai szak­ki­fe­je­zés­sel „ágas­ko­dó” ál­la­po­tá­ban, a go‐­
lyó­i­ra meg apró szár­nyacs­ká­kat raj­zol­tak, hát eze­ken rög­tön meg­akadt a
sze­mem. Az égbe me­re­dő hím­tag köré ró­zsa­ág te­ke­re­dett, amely­nek paj­kos
vi­rá­ga épp ott ta­lált me­leg zug­ra, ahol az elő­bőr vissza­haj­lott. Hogy an­tik
vagy mo­dern volt-e az az izé, azt nem tud­tam el­dön­te­ni, de sem­mi­kép­pen
nem le­he­tett ol­csó mu­lat­ság.
A fér­fi, aki ez­zel a fe­let­tébb ere­de­ti ék­szer­rel hi­val­ko­dott, még épp kö‐­
zép­ko­rú­nak volt mond­ha­tó; ma­gas, inas, eny­hén meg­gör­nyedt test­tar­tá­sú,
arc­bő­re máj­fol­tos-li­lás ár­nya­la­tok­ban ját­szott, mint­ha rosszul bír­ná a hi­de‐­
get, arc­vo­ná­sai azon­ban fi­no­man met­szet­tek: mél­tó­ság­tel­jes sas­orr, tü­kör­si‐­
má­ra bo­rot­vált arc. S mind­eh­hez még nyug­ta­la­nul ide-oda járó, vi­ze­nyős
kék szem­pár: olyan em­ber te­kin­te­te, aki nincs meg­bé­kél­ve a sa­ját vi­lá­gá­val.
Ru­há­za­tát min­dig jó­ko­ra, ke­rek hód­szőr­sap­ka egé­szí­tet­te ki; olyan volt,
mint egy dob, de a ka­ri­má­ját ál­lan­dó­an fel­hajt­va vi­sel­te, és mint­ha nem is
lett vol­na alat­ta haj. Ami­kor Ma­dame Sch­reck elő­ször leb­ben­tet­te fel előt­te
a füg­gönyt, és en­ged­te, hogy meg­bá­mul­jon, a fér­fi majd ki­ug­rott a bő­ré­ből
meg­rö­kö­nyö­dé­sé­ben, és így ki­ál­tott: „Az­ra­el!” Ez­u­tán raj­tam kí­vül sen­ki­re
nem volt kí­ván­csi. Ró­zsi­ká­ról hal­la­ni sem akart, egy­re csak azt kö­ve­tel­te,
hogy en­gem húz­za­nak fel a fen­ti szo­bá­ba; ott jár­kált kö­rü­löt­tem, köz­ben
egy­foly­tá­ban nyi­ho­gott ma­gá­ban, és a mi­cso­dá­já­val ját­sza­do­zott az al­só‐­
szok­nyá­ja alatt. Fanny az­zal frocl­izott, hogy az „ud­var­lóm­nak” ti­tu­lál­ta.
Hat hé­tig egyet­len va­sár­na­pot sem ha­gyott ki: min­dig el­jött, hogy le­ró­ja
hó­do­la­tát az ol­tá­rom­nál; a he­te­dik va­sár­nap az­tán, ami­kor mi, lá­nyok épp
va­cso­rá­hoz ké­szü­lőd­tünk, Tous­sa­int je­lent meg, és üze­ne­tet ho­zott: Ma­dame
Sch­reck lát­ni kí­ván. A va­cso­ra ál­ta­lá­ban nem volt va­la­mi hí­res ab­ban a be‐­
te­ges krip­tá­ban. Elég volt egyet­len po­hár­ká­val meg­in­nia, az az iszá­kos ba‐­
nya a kony­há­ban még a tü­kör­to­jást is oda­éget­te, ezért Fanny min­dig elő­re
el­ké­szí­tet­te Csip­ke­ró­zsi­ka di­ét­ás éte­lét; arra a va­sár­nap­ra egé­szen pon­to­san
em­lék­szem, mert a sza­kács­nő már szom­bat este ki­fe­küdt, és Fanny Tous­sa‐­
int-t küld­te el, hogy ve­gyen egy kis sült húst hi­tel­be. Tous­sa­int an­nak rend­je
s mód­ja sze­rint meg is ér­ke­zett a hús­sal, Fanny pe­dig ott tüs­tén­ke­dett a ser‐­
pe­nyők­kel, majd elénk tett egy jó­ko­ra com­bot tö­pör­tyű­vel meg al­ma‐­
szósszal, és már épp ne­ki­es­tünk vol­na, ami­kor a Mi­la­dy a szo­bá­já­ba hí­va‐­
tott; hát az volt az utol­só va­sár­na­pi va­cso­rám ab­ban a ház­ban.
 „Van egy úr – kezd­te Ma­dame Sch­reck –, aki aján­la­tot tett.” Az író­asz­ta‐­
lá­nál ült, há­tat for­dít­va ne­kem; a kí­gyó­mód szi­sze­gő gáz­lán­gon kí­vül sem­mi
vi­lá­gí­tás nem volt a szo­bá­ban.
„Mi­fé­le úr, és mennyit aján­lott?” – kér­dez­tem, rög­tön gya­nút fog­va.
„Chris­ti­an Ros­enc­re­utz né­ven mu­tat­ko­zott be, és az aján­la­ta fe­let­tébb
nagy­vo­na­lú.”
„Na és mennyi­re nagy az a nagy­vo­na­lú?”
„Öt­ven gui­nea-t ajánl, de eb­ből még le­jön az én köz­ve­tí­tői dí­jam” – fe­lel‐­
te a vén ba­nya a vál­la fö­lött, de köz­ben vé­gig azt a nya­va­lyás köny­ve­lést
csi­nál­ta, ami­vel tel­je­sen ki­ho­zott a sod­rom­ból.
„Mi­cso­da? Va­cak öt­ven gui­nea a vi­lág­tör­té­ne­lem egyet­len érin­tet­len szár‐­
nyas nő­jé­ért? És még maga ne­ve­zi ma­gát ke­rí­tő­nek?”
Ke­mé­nyen meg­mar­kol­tam a vál­lát, fel­emel­tem a szé­ké­ből, és jól meg­ráz‐­
tam. Nem volt ne­he­zebb, mint egy nya­láb tű­zi­fa, és még va­la­mi zör­gést is
hal­lot­tam a bel­se­jé­ből, bár egé­szen hal­kan.
„Ve­szed le ró­lam a ke­ze­det?! – ri­kol­to­zott. Én azon­ban ad­dig ráz­tam,
amíg nem kez­dett le­ve­gő után kap­kod­ni.
„Hát jó, le­gyen: száz gui­nea.”
„Tu­dod, ki­vel szó­ra­koz­zál!” – gon­dol­tam ma­gam­ban, mert­hogy egy pil­la‐­
nat­ra sem vet­tem be, amit mon­dott. Az­tán így foly­tat­tam:
„Hát tud­ja meg, Ma­dame Szar­há­zi-Sch­reck, hogy egy árva pen­ny köz­ve‐­
tí­tői dí­jat sem fog le­gom­bol­ni ró­lam! Mi­óta ide­ad­ta azt az öt arany­pénzt,
egy pen­ny nem sok, annyit sem fi­ze­tett, rá­adá­sul rab­ként tart fog­va!
Ló­dí­tot­tam hát raj­ta még né­há­nyat, míg vé­gül így vi­sí­to­zott:
„Hát jó, nem kell a köz­ve­tí­tői díj! Le­gyen két­száz gui­nea, te vér­szí­vó!” –
ek­kor el­en­ged­tem.
„Nyis­sa ki a szé­fet!” – pa­ran­csol­tam rá.
A pár­ná­ja alatt ma­tat, és elő­húz­za a kul­csot, de mint­ha a bő­rét nyúz­nák.
Fe­ke­te ron­gya­i­ban, el­fá­tyo­lo­zott arc­cal át­cso­szog a má­sik ol­dal­ra, de olyan
ol­da­la­zó, oso­nó já­rás­sal, fe­jét jobb­ra-bal­ra for­gat­va, mint­ha pat­kány­lyu­kat
ke­res­ne, ame­lyen át el­il­lan­hat­na, de most én va­gyok a bosszú­ál­lás an­gya­la,
és nincs me­nek­vés elő­lem. Amíg há­tat for­dít, ki­hasz­ná­lom az al­kal­mat: le‐­
ka­pom ma­gam­ról a blúzt, és ki­bon­tom a szár­nya­mat. Ma­dame Sch­reck ki‐­
nyit­ja a szé­fet, kesz­tyűs ke­zé­vel be­le­nyúl, én azon­ban, még mi­előtt resz­ke‐­
teg uj­jai meg­érint­het­nék az ara­nyat, megint vál­lon ra­ga­dom, és hopp­lá,
irány a mennye­zet! Röp­pe­nünk egy­re fel­jebb és fel­jebb, és még min­dig fel‐­
jebb – há­lát adok Is­ten­nek a ma­gas mennye­ze­te­kért! Még ma­ga­sabb­ra há‐­
gunk, amíg oda nem kop­pan a fe­jem a gipsz­stuk­kó­hoz, ak­kor a gal­lér­já­nál
fog­va szé­pen fel­akasz­tom az öreg­lányt az egyik kar­nis vé­gé­re, és ott­ha‐­
gyom, hadd ha­do­násszon, csap­kod­jon és szá­jal­jon ked­vé­re, úgy­sem tud le‐­
jön­ni.
„Na, most már az erő po­zí­ci­ó­já­ból tár­gyal­ha­tok – mond­tam. – Mennyit
ígért va­ló­já­ban?”
„Ez­ret! En­gedj le!” – s köz­ben egy­re csak szű­költ és kaf­fo­gott.
„És mennyi elő­le­get ha­gyott itt?” – kér­dez­tem, én ugyan­is tal­pig be­csü­le‐­
tes lány va­gyok.
„A fe­lét! En­gedj le!”
Még­is egy­ma­gam­ban hup­pan­tam le a föld­re; két kéz­zel be­le­túr­tam a széf
tar­tal­má­ba, de csak annyit akar­tam el­vin­ni, amennyi járt ne­kem, hoz­zá­szá‐­
mít­va a vén­asszony köz­ve­tí­tői dí­ját is; mi­köz­ben azon­ban az ágyon ülve ra‐­
kos­gat­tam a fény­lő ara­nya­kat, oda­kint sá­tá­ni dön­dü­lés­sel szó­lalt meg a ko‐­
pog­ta­tó. Akár­ki volt is a dö­röm­bö­lő, le­tép­te róla a fe­ke­te anya­got, hogy így
nyo­ma­té­ko­sít­sa ké­ré­sét. Éle­tem­ben nem hal­lot­tam még olyan ze­ne­bo­nát.
Az arany csap­dá­já­ba es­tem: még ak­kor sem vol­tam ké­pes rá, hogy a csil‐­
lo­gó kincs­hal­mot oda­hagy­va el­me­ne­kül­jek, ami­kor vad láb­do­bo­gás hang­ját
hal­lot­tam a lép­cső­ről. Egy­szer­re csak be­ront a he­ve­sen gesz­ti­ku­lá­ló Tous­sa‐­
int, aki­nek sá­padt­sá­gát most még sö­tét pig­men­tá­ci­ó­ja sem tud­ta el­rej­te­ni,
nyo­má­ban két dra­bá­lis fic­kó, akik­ről le­rítt, hogy előbb-utóbb akasz­tó­fán
vég­zik, de olyan ha­cu­ká­ban vol­tak mind­ket­ten – tu­ni­ka, szan­dál, kö­peny –,
mint­ha egye­ne­sen va­la­mi ope­rett­ből lép­tek vol­na ki. Egy ha­lász­há­ló két vé‐­
gét mar­ko­lász­ták.
Azon­nal ki­ter­jesz­tet­tem a szár­nya­mat, de ugyan hová re­pül­het­tem vol­na?
Az ab­la­kok mind be­desz­káz­va... Le­beg­jek a mennye­ze­ten egész éj­sza­ka?
Vagy csat­la­koz­zam a ma­dám­hoz fenn a kar­ni­son, hogy az­tán ott lóg­junk
mind a ket­ten, mint va­la­mi víz­kö­pők? Ahogy ott ver­des­tem két­ség­be­eset‐­
ten, mint egy sa­rok­ba szo­rí­tott vad­ma­dár – hi­szen az is vol­tam –, a lé­lek­je‐­
len­lé­tem is cser­ben ha­gyott: a két fogd­meg há­ló­ja egy szem­pil­lan­tás alatt
fog­lyul ej­tett, az­tán le­von­szol­tak a lép­csőn, mi­köz­ben jól be­ver­tem az üle‐­
pe­met min­den egyes lép­cső­fok­ba. Ott­hagy­tunk csa­pot-pa­pot: a nyi­tott fe­de‐­
lű szé­fet, egy ra­kás pénzt, egy inast, aki za­va­rá­ban azt sem tud­ta, mi­té­vő le‐­
gyen, meg a vén de­ne­vért, aki ott ló­gott fel­füg­geszt­ve fél­úton a menny­or‐­
szág felé – en­nél kö­ze­lebb ak­kor se jut, ha be­le­ge­bed, re­mé­lem, ott ro­had a
lel­ke a po­kol kén­kö­ves fe­ne­kén.
Mi­után a pri­bé­kek ki­von­szol­ták az ut­cá­ra azt a ver­gő­dő ré­mü­let- és toll‐­
ku­pa­cot, ami ak­kor én vol­tam, be­csa­pó­dott mö­göt­tünk az ajtó, en­gem pe­dig
be­gyö­mö­szöl­tek egy négy­ke­re­kű ko­csi­ba, amely már ro­bo­gott is, bele az éj‐­
sza­ká­ba.
Kér­dez­ge­tem az il­luszt­ris ura­sá­go­kat, hogy hová visz­nek, de mind a ket­tő
úgy ül ott kar­ba tett kéz­zel, mint egy fa­szent, me­re­ven bá­mul maga elé, és
meg se nyik­kan. Az ab­lak el­sö­té­tít­ve, a lo­vak nyar­gal­nak, mint a ve­sze­de‐­
lem. Én pe­dig, uram, ha­gyom, hogy az ese­mé­nyek ma­guk­kal so­dor­ja­nak,
hisz úgy­sem te­he­tek mást.
 ÖT
Becs­lé­sem sze­rint nem tel­he­tett el két órá­nál több, ami­kor a lo­vak le­fé‐­
kez­ték esze­ve­szett vág­tá­ju­kat. Ami­kor meg­áll­tunk, az egyik fogd­meg ki­nyi‐­
tot­ta az aj­tót, a má­sik meg le­há­moz­ta ró­lam a há­lót, de ügyelt rá, hogy köz‐­
ben jól meg­fog­dos­sa a ci­ci­met. Kö­nyök­kel jól szá­jon vág­tam, mire szit­ko‐­
zód­va el­en­ge­dett. Be­bur­ko­lóz­tam az úti­pok­róc­ba, majd le­ráz­va ma­gam­ról
azt a két akasz­tó­fa­vi­rá­got, büsz­kén és sa­ját aka­ra­tom­ból lép­tem ki a ko­csi‐­
ból, mint akit nem el­ra­bol­tak, ha­nem meg­hív­tak.
Gó­ti­kus stí­lus­ban épült, bo­ros­tyán­nal be­nőtt ud­var­ház állt előt­tem. A tor‐­
nyok fö­lött ma­gá­nyos csil­la­got kö­rül­öle­lő kö­röm­nye­se­dék-hold. Ku­tya vo‐­
ní­tott va­la­hol. Kö­rös-kö­rül er­dős dom­bok, a ti­tok­tar­tás nagy­mes­te­rei. Bár a
stí­lus a rég­múlt ko­ro­kat idéz­te, a ki­vi­te­le­zés mo­dern­nek tűnt: nyers tég­la
vil­lant ki a bo­ros­tyán le­ve­lei alól, a pá­colt tölgy­ből ácsolt aj­tó­ra fris­sen
fény­lő, ro­zet­ta ala­kú­ra ka­la­pált réz­la­po­kat sze­gel­tek. A nyi­tott aj­tón ke­resz‐­
tül ki­ve­tült az elő­szo­ba messze ra­gyo­gó fé­nye.
A két tag­ba­sza­kadt mé­lák jobb­ról-bal­ról megint ka­ron ra­ga­dott, és már
von­szol­tak vol­na ma­guk­kal fel­fe­lé a be­já­ra­ti lép­csőn, ha nem si­ke­rül ki­sza‐­
ba­dí­ta­nom a ka­ro­mat. De kér­dem én: ugyan hova me­het­tem vol­na? Csak az
ud­var­ház­ba, amely­nek aj­ta­ja han­gos dön­dü­lés­sel csu­kó­dott be mö­göt­tem.
Egy tölgy­fa ko­mó­don he­vert a lon­do­ni Ti­mes az­na­pi szá­ma: ez volt az
egyet­len bi­zo­nyí­ték, hogy va­la­mi va­rázs­lat ré­vén nem re­pí­tet­tek át a rég‐­
múlt ko­rok egyi­ké­be, amely­ben min­den azért volt új, mert új volt, nem pe‐­
dig mert va­la­mi­nek a rep­ro­duk­ci­ó­ja. Négy­zet ala­kú elő­szo­bá­ban ta­lál­tam
ma­gam, amely­nek fa­la­it jó­ko­ra, négy­szög­le­tes­re vá­gott ter­més­kő­ből rak­ták.
Kő­pad­ló, bor­dá­zott mennye­zet. A ke­reszt­bol­to­za­tok kö­zép­ső ta­lál­ko­zá­si
pont­já­ban na­gyon is oda­il­lő ábra: ugyan­az a ró­zsa­szí­nű szár­nyas fal­losz,
amit Mr. Ros­enc­re­utz vi­selt a nya­ká­ban. Ezt itt va­la­mi sö­tét szí­nű kőbe, ta‐­
lán már­vány­ba vés­ték bele. Min­den fény­ár­ban úszott, és ha nem té­ve­dek,
vil­lany­vi­lá­gí­tás volt, bár a fény­for­rá­sok el vol­tak rejt­ve a fal­ré­sek­ben.
Egy dí­szes kő­ka­pu­zat túl­só ol­da­lán ap­rócs­ka szo­bá­ba lát­tam: a fa­bo­rí­tá­sú
fa­lak kö­zött ala­csony tölgy­fa asz­tal, raj­ta sze­met gyö­nyör­köd­te­tő váza, ben‐­
ne fe­hér ró­zsák. Az asz­tal kö­rül két tölgy­fa ka­ros­szék, az egyik­ben ült va­la‐­
ki, de az ar­cát nem lát­hat­tam, mert va­la­mi nagy kap­csos köny­vet ol­va­sott,
olyat, mint a Bib­lia.
Elő­ször nem is­mer­tem meg Mr. Ros­enc­re­ut­zot a sü­ve­ge nél­kül: va­ló­ban
olyan ko­pasz volt, mint egy to­jás: tar feje úgy csil­lo­gott, mint­ha a szo­ba­lány
ugyan­az­zal a ronggyal po­lí­roz­ta vol­na ki, mint az ezüst­ne­műt. Most a szil‐­
va­kék női ruha sem volt raj­ta; ehe­lyett va­la­mi hosszú és fe­hér há­ló­ing­fé­le‐­
sé­get vi­selt, ame­lyet de­rék­tá­jon kö­tél fo­gott össze. Ami­kor azon­ban meg­lát‐­
tam a me­dál­ját, rög­tön meg­is­mer­tem az én em­be­re­met, és mond­ha­tom, még
ke­ser­ve­seb­ben bán­kód­tam a Ma­dame Sch­reck­nél ha­gyott ezer gui­nea mi­att.
Ek­kor vi­szont eszem­be ju­tot­tak az alku rész­le­tei: fe­lét elő­re, fe­lét az áru le‐­
szál­lí­tá­sa­kor. Vagy­is volt még hu­szon­öt font ster­ling híja a do­log­nak. Így
az­tán na­gyon ud­va­ri­as­ an kö­szön­tem oda a há­zi­gaz­dám­nak:
„Jó es­tét, Mr. Ros­enc­re­utz!”
Erre már mél­tóz­ta­tott fel­pil­lan­ta­ni a köny­vé­ből; te­tő­től tal­pig vé­gig­mért,
és biz­tos vol­tam ben­ne, hogy az az ócs­ka pok­róc­ba te­kert, ren­det­len te­rem‐­
tés csa­ló­dást kelt ben­ne. Neki azon­ban arc­iz­ma sem rán­dult.
„Is­ten ho­zott, Az­ra­el – mond­ta. – Az­ra­el, Az­ra­il, As­ri­el, Az­ri­el, Az­aril,
Gáb­ri­el; sö­tét és sok­ne­vű an­gyal. Kö­szön­te­lek ott­ho­nom­ban té­ged, aki a
har­ma­dik menny­or­szág­ból ér­kez­tél. Lá­tod, olyan ró­zsá­kat ké­szí­tet­tem ki a
fo­ga­dá­sod­ra, ame­lyek­nek ta­va­szi vi­rá­ga hoz­zád ha­son­ló­an pa­ra­dox: mint
Pros­er­pi­na, te is a Hol­tak Bi­ro­dal­má­ból jössz, hogy az új élet elő­hír­nö­ke
légy!”
Ez mind na­gyon szép, gon­dol­tam ma­gam­ban, ez eset­ben vi­szont az lett
vol­na a leg­ke­ve­sebb, hogy hellyel kí­nál. Ros­enc­re­utz úr­ban azon­ban fel
sem me­rül­tek ef­fé­le hív­sá­gok, mint ahogy az sem ju­tott eszé­be, hogy a fá‐­
rad­sá­gos uta­zás po­rát egy csé­sze te­áv­ al öb­lít­sem le: csak mo­soly­gott rám
könny­be lá­badt, vá­la­dé­ko­zó sze­mé­vel.
„És mi­lyen szem­re­va­ló kis an­gyal­ka! – ér­zel­gett to­vább. – Még ak­kor is,
ha ma­sza­tos az orra.”
De en­gem sem kel­lett fél­te­ni: „Hát ak­kor mu­tas­sa meg, mer­re van a für‐­
dő­szo­ba, hadd mo­sa­kod­jam meg!”
Na, et­től mind­járt alább­ha­gyott a le­szál­lí­tott áru irán­ti áhí­ta­tos cso­dá­la­ta:
mint­ha nem szá­mí­tott vol­na rá, hogy az majd vissza­be­szél. Csepp­nyit le‐­
lom­bo­zód­va mo­tyog­ta: „Menj ki azon az aj­tón, fel a lép­csőn, és a lép­cső­for‐­
du­ló­nál jobb­ra.” – És újra be­le­me­rült a köny­vé­be, amely – ezt el­ha­lad­tam‐­
ban lát­tam – la­ti­nul volt, a címe pe­dig Mys­te­ri­um Bap­ho­me­tis Re­ve­la­tum.
[13]

Még egy olyan für­dő­szo­bát! Még­hogy már­vány­fa­lak – az sem­mi! Hü‐

velyk vas­tag­sá­gú tö­rül­kö­zők! A for­ró víz su­gár­ban jött a csa­pok­ból. Ez ám
az élet, gon­dol­tam ma­gam­ban, és a kád­ba ön­töt­tem vagy fél üveg Trum­per-
féle Cit­rus-eszen­ci­át, mi­előtt az il­la­to­zó ha­bok­ba eresz­ked­tem vol­na. Előbb
azon­ban ak­ku­rá­tu­san le­ta­kar­tam a kulcs­lyu­kat az al­só­szok­nyám­mal, ha Mr.
Ros­enc­re­utz­nak ne­ta­lán ku­kucs­kál­hat­nék­ja tá­mad­na.
Nyil­ván fel­me­rült ön­ben a kér­dés, uram, hogy mit csi­ná­lok a szár­nya­im‐­
mal für­dés köz­ben. Nos, más szár­nya­sok­hoz ha­son­ló­an az én tol­la­im is
nagy­já­ból víz­hat­lan­nak mond­ha­tók, de azért a ka­csák messze le­kö­röz­nek
ezen a té­ren. Jobb, ha nem áz­nak el a tol­la­im, mert kü­lön­ben el­me­rü­lök,
mint a nye­let­len fej­sze. Az uj­ja­im­mal szok­tam néha ápol­gat­ni a tol­la­za­to‐­
mat, amed­dig el­érek ve­lük, az­tán még fröcs­kö­lök rá­juk egy kis vi­zet, jól
meg­rá­zom ma­gam, és már­is olyan a szár­nyam, mint új ko­rá­ban. Ezért az­tán
most is vi­gyáz­tam, ne­hogy a víz alá ke­rül­je­nek a tol­la­im, a töb­bi ré­sze­met
vi­szont jó ala­po­san meg­mos­tam, mint más­kor. Mond­ha­tom, re­me­kül érez‐­
tem ma­gam: volt ott jó­fé­le cit­ro­mos szap­pan, meg mi­egy­más.
Ahogy épp szá­rít­ga­tom ma­ga­mat a für­dő­le­pe­dő­vel, va­la­mi ka­pa­rá­szást
hal­lok az ajtó fe­lől. Nem mond­hat­nám, hogy meg­le­pett. Azon­nal rá­ri­pa­kod‐­
tam: „Elég le­gyen eb­ből! És már most szó­lok, hogy ad­dig ki nem me­gyek a
für­dő­szo­bá­ból, amíg nem hoz va­la­mi tisz­tes­sé­ges ru­hát!”
„Nos, Az­ra­el, afe­lől biz­to­sít­hat­lak, hogy ha ugyan­azok­ban a ron­gyok­ban
tá­voz­nál tisz­tál­ko­zá­sod hely­szí­né­ről, mint ame­lyek­ben be­lép­tél oda, te ma‐­
gad lát­nád a ká­rát. Ezért hát azt ja­vas­lom, játsszunk egyet. Mondd, Az­ra­el,
sze­re­ted a ta­lá­lós kér­dé­se­ket?”
Nem fe­lel­tem.
„Ha meg­fej­tesz egy ta­lá­lós kér­dést – foly­tat­ta Mr. Ros­en­kre­utz –, száz
font ju­ta­lom üti a mar­ko­dat azon­fe­lül, ami enél­kül is jár ne­ked, és Ma­dame
Sch­rec­ket is ki­hagy­juk az egész­ből.”
„Na hadd hall­jam azt a ta­lá­lós kér­dést!” – mond­tam ha­bo­zás nél­kül, mi‐­
köz­ben há­zi­gaz­dám ör­ven­dez­ve kun­co­gott ma­gá­ban.
„Szép­sé­ges hölgy, aki sem ez, sem az, nem er­dei ál­lat, de nem is ma­dár,
szik­ra kap­pan, tol­la pat­tan,[14] hi­hi­hi! Hogy vég­re­hajt­hasd a rí­tust, amely­hez
fel­fo­gad­ta­lak, úgy kell ki­jön­nöd a víz­ből, hogy nem vagy mez­te­len, de nem
is vagy fel­öl­töz­ve.”
Sí­po­ló tü­dő­vel vi­ho­rá­szik az ajtó mö­gött a sa­ját le­le­mé­nyes­sé­gén.
„Ad­dig nem en­ged­lek ki a für­dő­szo­bá­ból, amíg meg nem fej­ted!” – te­szi
még hoz­zá. Az­tán nem hal­lat­szik más a kulcs­lyu­kon ke­resz­tül, csak a zi­há‐­
lá­sa.
A be­ígért száz font cso­dá­kat tett az össz­pon­to­sí­tó-ké­pes­sé­gem­mel; le­ül‐­
tem a kád pe­re­mé­re, és ad­dig tör­tem a fe­jem, amíg rá nem jöt­tem, ho­gyan
ke­rül­he­tek ki eb­ből a ku­tya­szo­rí­tó­ból. Ahogy ön is lát­hat­ja, uram, rend­kí­vül
hosszú és sűrű haj­zat­tal ál­dott meg a ter­mé­szet. Fog­tam hát, ki­fé­sül­tem a
ha­jam, és kör­be­te­ker­tem ma­ga­mon, pon­to­san úgy, mint Lady Go­di­va an­nak
ide­jén, ami­kor hi­án­ yos, még­is sze­mér­mes öl­tö­zé­ké­ben vé­gig­lo­va­golt Co‐­
vent­ry vá­ro­sán. Nem kis öröm­mel mon­dom uram: a ha­jam bő­sé­ge­sen elég
volt ah­hoz, hogy el­rejt­se a tes­tem – igen ám, de mi­vel fog­jam össze? Nos,
le­nyisszan­tot­tam egy tin­cset Nel­son mama já­ték­kard­já­val, amely, mint min‐­
dig, most is ott volt ve­lem a mí­derem­be rejt­ve. Ezt a tin­cset öv­ként hasz­nál‐­
va rög­zí­tet­tem az egész hajzu­ha­ta­got, de biz­to­sít­ha­tom róla, hogy nem fe‐­
led­kez­tem meg ara­nyo­zott ka­ba­lám­ról sem, ame­lyet a haj­ru­ha alá rej­tet­tem.
„Itt va­gyok, ra­gyo­gok!” – ki­ál­tot­tam, mi­után ki­tár­tam az aj­tót, és ott ter‐­
met­tem előt­te, cit­roma­ro­má­jú fel­hő­be bur­ko­lóz­va. Há­zi­gaz­dám ki­csit hu‐­
ruk­kolt ma­gá­ban, fé­lig elé­ge­det­ten, és fé­lig ta­lán csa­ló­dot­tan, hisz’ ki tud­ja,
mi­lyen ter­vei vol­tak ve­lem arra az eset­re, ha nem ta­lá­lom ki a meg­fej­tést.
Nem kis elég­té­tel­lel nyug­táz­tam, hogy mi­köz­ben fü­röd­tem és tol­lász­kod‐­
tam, ki­adós va­cso­rát tá­lal­tak fel a len­ti fo­ga­dó­szo­bá­ban: sa­lá­tát, saj­tot és hi‐­
deg sül­tet, még­hoz­zá va­la­mi szár­nyast. Olyan éhes vol­tam, hogy el­szo­po‐­
gat­tam egy com­bocs­kát, pe­dig ha csak le­het, hoz­zá sem nyú­lok sem csir­ké‐­
hez, sem ka­csá­hoz, sem gyöngy­tyúk­hoz, el­vég­re nem vol­nék én kan­ni­bál.
Ez­út­tal azon­ban olyan nagy volt a szo­rult­ság, hogy bo­csá­nat­ké­rő imát re‐­
beg­tem szár­nyas elő­de­im­hez, és már fal­tam is. Volt ott egy üveg egész jó
bor­dói, meg­kós­tol­tam azt is. Több sem kel­lett Mr. Ros­enc­re­utz­nak, aki
megint rá­kezd­te:
„Ne­hogy azt hidd, hogy bár­mi tes­ti­ség, le­dér­ség vagy sze­mér­met­len­ség
rej­lik a mi ma éj­sza­kai ta­lál­ko­zá­sunk mé­lyén; en­nek ma éj­jel kel­lett meg­tör‐­
tén­nie, ami­kor épp e ház fö­lött pi­hen meg a ra­gyo­gó csil­lag a hold szű­zi
öle­lé­sé­ben, a Ret­te­net víz­özön utá­ni Meg­bo­csá­tá­sát és Meg­bé­ké­lé­sét je­le‐­
nít­ve meg. Lé­te­zik ugyan­is egy tit­kos fi­gyel­mez­te­tés, amely­nek a jól is­mert
ud­va­ri­as mon­dás pusz­ta el­fe­dé­se csu­pán. A mon­dás he­lye­sen nem úgy szól,
hogy »Honi soit qui mal y pen­se«,[15] ha­nem úgy, hogy »Jóni soit qui mal y
pen­se«; a jóni, ugye­bár, nem más, mint a hin­duk sza­va a nő­i­ség szer­vé­re, a
hi­ány­ra, a tá­ton­gó lyuk­ra vagy rém­sé­ges ha­sa­dék­ra, a Mély­ség­re, az Oda‐­
lent­re, az ör­vény­re, amely ma­gá­ba nyel min­dent és min­den­kit, s húz le­fe­lé
mély­re és még mé­lyebb­re, ahol a Ré­mü­let az úr...”
Ezt je­len­tet­te hát az arany­me­dál! A hím­vessző, ame­lyet ön­ma­ga képe je‐­
le­nít meg, fel­fe­lé tö­rek­szik – ezt a szár­nyak jel­zik –, de köz­ben húz­za őt le‐­
fe­lé – erre utal a te­ker­gő­ző inda – a női rész, mely utób­bit a ró­zsa hi­va­tott
áb­rá­zol­ni. Hmm. Ez alig­ha­nem a neo­pla­to­ni­kus ró­zsa­ke­resz­tes ta­nok­nak va‐­
la­mi­fé­le eret­nek, ta­lán ma­ni­che­is­ta vál­to­za­ta, gon­dol­tam ma­gam­ban. Csak
óva­to­san, kis­lány! – in­tet­tem ma­ga­mat.
A vén trotty­nak olyan ala­po­san si­ke­rült rá­ijesz­te­nie ön­ma­gá­ra a ha­sa­dék
fel­idé­zé­sé­vel, hogy a sze­ren­csét­len némi mo­tyo­gás és pi­tyer­gés után el­hall‐­
ga­tott. Pe­dig ko­ránt­sem is­me­ret­len szá­má­ra a Mély­ség, hi­szen va­sár­na­pon‐­
ként ed­dig is oda­járt, nyil­ván csak azért, hogy meg­győz­ze ma­gát: nem ke‐­
vés­bé ret­te­ne­tes, mint hit­te. Hogy fel­vér­tez­zem ma­gam, töl­tök ma­gam­nak
még egy po­hár vö­rös­bort, de egy­út­tal a há­zi­gaz­dám­nak is: úgy né­zem, rá­fér.
Szó­ra­ko­zot­tan fel­hajt­ja, és né­hány pil­la­nat el­tel­té­vel már elég­gé össze­szed­te
ma­gát ah­hoz, hogy de­rű­sebb dol­go­kon já­ras­sa az eszét.
„Flo­ra! – ki­ab­ ál. – Az éle­dő vi­lág ele­ven szel­le­me! Szár­nyas, fel­fe­lé tö‐­
rek­vő lény! Flo­ra; Az­ra­el; Ve­nus Pan­de­mos! Csak né­hány azok kö­zül a ne‐­
vek kö­zül, ame­lyek­kel kö­szönt­het­ném az én is­ten­nő­met, ma éj­jel azon­ban
Flo­rá­nak fog­lak ne­vez­ni, még­hoz­zá ami­lyen gyak­ran csak le­het; tu­dod-e,
Flo­ra, mi­lyen éj­sza­ka a mai?”
Meg­kós­to­lom a mennyei Stil­tont, s mi­köz­ben a saj­tot íz­lel­ge­tem, el­tű­nő‐­
döm há­zi­gaz­dám mi­to­ló­gi­áj­á­nak ba­rokk ek­lek­ti­ciz­mu­sán.
„Áp­ri­lis har­min­ca­di­ka” – vá­la­szo­lom, élve a gya­nú­per­rel, hogy ez is va‐­
la­mi ta­lá­lós kér­dés be­ve­ze­tő­je.
„Má­jus első nap­já­nak elő­es­té­je, Flo­ra mia – vi­lá­go­sít fel. – Még né­hány
pil­la­nat, és el­ér­ke­zik a te na­pod: az év zöld lom­bú for­du­ló­ja. Ki­tá­rul a ta‐­
vasz ka­pu­ja, hogy be­lép­hes­sen raj­ta a nyár. Má­jus­nap vi­dám reg­ge­le kö­ze‐­
leg!”
Ide­ges­sé­gem­ben újabb po­hár bor­ral pró­bá­lok lel­ket ön­te­ni ma­gam­ba.
 „Már­most az ma­gá­tól ér­te­tő­dő, hogy a má­jus­fa nem más, mint a phal­los
áb­rá­zo­lá­sa, vagy­is a lin­ga­mé, tud­ni­il­lik a min­de­nen át­ha­to­ló, meg­ter­mé­ke‐­
nyí­tő ere­jű lán­dzsáé, mint pél­dá­ul Lon­gi­us lán­dzsá­jáé[16] – fi­gyelj csak az
össze­hang­zás­ra: »long«, vagy­is hosszú! Lon­gi­us lan­ka­dat­lan lán­dzsá­ja...”
Ezen a pon­ton már össze­vissza da­dog és köz­ben erő­sen pis­log, kezd el­té‐
ved­ni a sa­ját mi­to­ló­gi­áj­á­ban: mind­járt ma­gá­ba nye­li az Art­hur-mon­da­kör,
ahol az­tán egy­ket­tő­re zsák­ut­cá­ba jut. Resz­ke­tő kéz­zel tölt ma­gá­nak még
egy po­hár bor­dó­it, és nagy ne­he­zen vissza­zöty­kö­lő­dik ter­mé­keny­sé­gi rí­tu­sa‐­
i­hoz.
„Má­jus­fa, fal­losz, lin­gam – ez az! Fel vele gyor­san a le­ve­gő­ég­be![17] És
hol­nap a vi­gal­mas Ang­lia min­den egyes fal­vá­nak kel­lős kö­ze­pén fel­emel‐
ked­nek és ég­nek me­red­nek majd az ál­dott év­szak szent fal­lo­szai; épp ezért
vá­lasz­tot­tam ki a mai éj­sza­kát arra, hogy ide­va­rá­zsol­ja­lak té­ged a sö­tét­ség
há­zá­ból, a mély­ség­ből, az örök tél Er­be­ru­sá­ból,[18] amely­nek ural­ko­dó­ja a
po­kol vén­sé­ges vén gnóm­ja, Ma­dame Sch­reck.”
Ami azt il­le­ti, a „po­kol vén­sé­ges vén gnóm­já”-nál élet­hűbb le­írást ke­res‐­
ve sem ta­lál­hat­tunk vol­na Ma­dame Sch­reck­ről; fel­me­rült ben­nem, hogy a
vén hü­lye az os­to­ba­sá­gok ten­ge­ré­ben néha ta­lán még­is mon­da­ni ta­lál va­la‐­
mi ér­tel­me­set, és et­től kezd­ve na­gyobb együtt­ér­zés­sel hall­gat­tam.
Mond­ja, uram, sze­ret­né tud­ni, hogy mi volt a neve? – kér­dez­te Fev­vers
fél­be­sza­kít­va el­be­szé­lé­sét, s köz­ben Wal­ser­re ve­tet­te te­kin­te­tét, amely most
olyan ke­mény volt, mint egy kék hir­te­len­ség­gel elő­vil­la­nó acél­pen­ge. Haj­tűi
ek­kor­ra mind meg­ad­ták ma­gu­kat a mint­egy öt­ven font­nyi hajzu­ha­tag ára­dá‐­
sá­nak; a ten­ger­nyi haj most a maga za­bo­lát­lan vad­sá­gá­ban tel­je­sen kör­be‐­
fog­ta Fev­verst, aki eny­hén ki­pi­rult ar­cá­val olyan volt, mint egy me­nád.
Wal­ser egé­szen el­gyen­gült az ar­tis­ta­nő rá­sze­ge­ző­dő te­kin­te­té­től.
– Biz­tos, hogy jól van, uram? – kér­dez­te Liz­zie hir­te­len tá­madt ag­go­da‐­
lom­mal a hang­já­ban. Mi ta­ga­dás, Wal­ser úgy érez­te, hogy mind­járt el­ájul.
Mint­ha a kéz, amely mind­ed­dig egy kis­ku­tya oda­adó hű­sé­gé­vel kö­vet­te a
két nő el­be­szé­lé­sét a pa­pí­ron, nem is hoz­zá tar­toz­na: csuk­ló­ja pety­hüd­ten
ló­gott. És még­is:
– Nem, nem – fül­len­tet­te –, sem­mi ba­jom.
– Meg kell tud­nia en­nek az úr­nak a ne­vét! – eről­tet­te to­vább Fev­vers,
majd ki­kap­ta Wal­ser ke­zé­ből a no­teszt, és oda­ír­ta a ne­vet. Szé­pen ívelt, fo‐­
lyé­kony, cir­kal­mas volt a kéz­írá­sa.
 – Atya­úr­is­ten – ma­kog­ta Wal­ser, mi­után el­ol­vas­ta.
– Épp a mi­nap lát­tam az új­ság­ban, mi­lyen ékes­szó­ló­an be­szélt a par­la‐­
ment­ben a nők jo­ga­i­nak ügyé­ben. Ame­lye­ket egyéb­iránt el­le­nez, te­kin­tet­tel
arra, hogy a nők lé­lekszubsz­tan­ci­áj­a más­fé­le anyag­ból vé­te­tett, mint a fér­fi‐­
a­ké, lé­vén egy má­sik vég lé­lek­se­lyem­ből ki­vág­va, amely túl­sá­go­san tisz­ta
és rit­ka szö­vé­sű ah­hoz, hogy a nők a nagy­vi­lág gond­ja­i­val tölt­sék meg a
csi­nos kis fe­jecs­ké­jü­ket, olyas­mik­kel, mint az ír kér­dés vagy a búr há­bo­rú.
Vé­ge­ér­he­tet­len, bár kis­sé fél­ol­da­las esz­me­cse­rénk so­rán Mr. Ros­enc­re­utz
fel­tár­ta előt­tem, hogy mily erő­sen fél az öre­ge­dés­től. Ugyan ki ne fél­ne az
égi ke­rék kö­nyör­te­len for­gá­sá­tól, amely­ről egy na­pon mind­annyi­an le­pen‐­
de­rü­lünk? Az­tán a sok kön­tör­fa­la­zás és misz­ti­kus mel­lé­be­szé­lés után ki­bö­ki
vég­re a lé­nye­get: egy Ar­tephi­us nevű bölcs fel­ta­lált va­la­mi kab­ba­lisz­ti­kus
mág­nest, amely ti­tok­za­tos mó­don, nyíl­egye­ne­sen ké­pes volt ki­szív­ni a fi­at­al
nők tes­té­ből azok nyi­la­do­zó élet­ere­jét. „Nyíl­egye­ne­sen, nyi­la­do­zó” – tet­te
hoz­zá, ki­emel­ve a ha­son­ló­sá­got. Az­ál­tal, hogy az ek­kép­pen ki­nyert élet­erő
kon­cent­rá­tu­mát má­gi­kus mód­sze­rek­kel ma­gá­hoz vet­te, Ar­tephi­us idő­ről
idő­re meg­fi­at­a­lí­tot­ta ma­gát, így az­tán a régi bölcs szá­má­ra so­sem ért vé­get a
ta­vasz. Mr. Ros­enc­re­utz is ha­son­ló jók­ban re­mény­ke­dett.
Emel­lett pe­dig, osz­tot­ta meg ve­lem a vé­le­mé­nyét Mr. Ros­enc­re­utz, nem
úgy volt-e, hogy Dá­vid ki­rály is, ami­kor utol­ér­te az öreg­kor, oda­vet­te a keb‐­
lé­re a Sú­nem vá­ro­sá­ba való Abi­sá­got, hogy az „me­le­gít­se fel”,[19] s ez­u­tán
még két- vagy há­rom­száz évig élt, és a Ki­lenc Hős egyi­ke lett? Be­szélt még
egy bi­zo­nyos Sig­nor Gu­ar­di­ról, aki­vel sze­mé­lye­sen is ta­lál­ko­zott Ve­len­cé‐­
ben, meg ar­ról, hogy en­nek a Sig­nor Gu­ard­inak volt egy arc­ké­pe, ame­lyet
fi­at­al­ko­rá­ban fes­tett róla Ti­zi­an­ o. Ami a nap­nál is vi­lá­go­sab­ban bi­zo­nyí­tot‐­
ta, hogy Sig­nor Gu­ar­di leg­alább há­rom­száz éves volt, ha nem több. Ez az
olasz el­me­sél­te Mr. Ros­enc­re­utz­nak, hogy mi­ként dör­zsöl­te be a tes­tét ti‐­
zen­há­rom fi­at­al le­ány­zó, mind az Ap­pen­ni­nek­ből való, s hogy a masszá­zs‐­
olaj ta­va­szi vi­rá­gok pár­la­tá­ból és ki­zá­ró­lag Sig­nor Gu­ar­di ál­tal is­mert
össze­té­te­lű ve­gyi ki­vo­na­tok­ból állt. Ami­kor azon­ban Sig­nor Gu­ar­di re­cept‐­
je­i­ről kez­dett be­szél­ni, Mr. Ros­enc­re­utz te­kin­te­te­i­éb­ en alat­to­mos csil­lo­gás
je­lent meg, én pe­dig rög­tön arra gon­dol­tam, hogy van itt még va­la­mi, amit
nem mon­dott el.
És hogy mi volt az, ké­rem, amit még­is el­mon­dott? Hát az, hogy már ak‐­
kor tu­dott a lé­te­zé­sem­ről, ami­kor elő­ször mé­lyedt el az ezo­te­ri­kus tu­do­má‐­
nyok­ban és a má­gia mű­vé­sze­té­ben; tud­ta, hogy lé­te­zik egy csil­lag­fé­nyű an‐­
gyal, az egye­te­mes ta­vasz­idő szár­nyas szel­lem­lé­nye, aki el­jön majd, hogy
ki­sza­ba­dít­sa őt az anya­gi­ság foj­to­ga­tó kö­te­lé­ke­i­ből; és azt is tud­ta, hogy a
föld alatt, a Po­kol­ban ra­bos­ko­dom. Ami­kor az­tán a la­po­kat zör­get­ve ke­res‐­
gél­ni kezd a köny­vé­ben, töm­pe uj­já­val oda­bök­ve azok­ra a he­lyek­re, ame‐­
lyek sze­rint az élet és a ha­lál lé­nye­gé­ben egy és ugyan­az, hmm, hüm­mö­gök
ma­gam­ban, és megint hmm. Az­tán már egész tes­té­ben resz­ket, de annyi­ra,
hogy még a könyv is le­csú­szik az ölé­ből, és vé­gül fü­lig pi­rul­va és aka­doz­va,
a hang­ját hal­kabb­ra véve el­mond­ja, hogy is kép­ze­li a dol­got: az­ál­tal, hogy a
ta­vasz kü­szö­bén tes­te egye­sül Az­ra­el­nek, a Ha­lál An­gya­lá­nak tes­té­vel, lóvá
te­szi majd a ha­lált, és örök­ké élni fog, mi­köz­ben Flo­ra is örök­re meg­sza­ba‐­
dul a tél hi­de­gé­től.
Mind­er­ről ő már min­den­fé­le kab­ba­lisz­ti­kus geo­met­ria ré­vén bi­zony­sá­got
szer­zett az első ta­lál­ko­zá­sunk óta el­telt két hét so­rán, és ha aka­rom, szí­ves-
örö­mest meg­oszt­ja ve­lem a bi­zo­nyí­té­ko­kat. Én vá­lasz he­lyett ki­ön­töm ma‐­
gam­nak a bor­dói ma­ra­dé­kát, mi­köz­ben őt még csak meg sem kí­ná­lom, és
arra gon­do­lok, hogy ha két­ezer gui­nea-t ké­rek mind­ezért, ol­csón szá­mí­tom
meg a dol­got. Ezt el is mon­dom neki, Mr. Ros­enc­re­utz azon­ban már túl­sá‐­
go­san be­le­fe­led­ke­zett el­ra­gad­ta­tott áb­ránd­ja­i­ba, és el sem jut­nak hoz­zá a
sza­va­im. Sze­rin­tem az len­ne a mi­ni­mum, hogy ki­bont egy má­sik üveg bor‐­
dó­it, ha már ilyen disz­nó sze­ren­csé­je van, és szar­ért-hú­gyért övé lesz az
örök élet, mi­köz­ben én csak a fe­lét ka­pom meg a be­te­ges egyez­ség­ből szár‐­
ma­zó ha­szon­nak, Mr. Ros­enc­re­utz azon­ban se lát, se hall, csak a fü­lé­be or‐­
di­bá­ló lát­ha­tat­lan an­gya­lok­ra fi­gyel, így hát kény­te­len va­gyok jó na­gyot
csap­ni az asz­tal­ra a könyv­vel, mire a fa­bur­ko­lat­ban nyí­ló tit­kos aj­tón ke‐­
resz­tül rög­tön ott te­rem az egyik fogd­meg­je.
„Ha az urat nem hoz­ta vol­na ilyen ön­fe­ledt iz­ga­lom­ba ven­dé­gé­nek je­len‐­
lé­te – mon­dom a fogd­meg­nek –, biz­to­san nem fe­led­ke­zett vol­na meg ar­ról,
hogy fel­ho­zas­son egy má­sik üveg bort. Kós­tol­juk meg, mond­juk, a ‘88-ast,
ha van ilyen a pin­cé­jük­ben.”
(A do­log ugyan­is úgy áll, Mr. Wal­ser, hogy ha al­ka­lom adó­dik, nem ve‐­
tek meg egy-egy po­hár­ka fi­nom bort.)
„...a her­me­ti­kus ta­nok be­ava­tott­ja­i­hoz ké­pest az ural­ko­dók is csak kol­du‐­
sok” – mo­tyog az ál­ma­i­nak ten­ge­rén rin­ga­tó­zó Mr. Ros­enc­re­utz, mi­köz­ben
a hasz­nált edé­nye­ket össze­sze­dő fogd­meg rám ka­csint, és az orra alatt így
dünnyög: „A buk­szá­ját a há­ló­szo­bá­já­ban tart­sa, az író­asz­tal fel­ső fi­ók­já­ba.
Maj’ meg­lás­sa. Az­tán ne fe­led­kez­zen meg ró­lam, naccsád!”
Egy fe­nét fo­gok meg­fe­led­kez­ni róla: ő volt az, aki a jobb ci­ci­met mar­ko‐­
lász­ta. Szin­te már saj­ná­lom a vén tú­zo­kot a jel­mez­bo­lon­dé­ri­áj­á­val: a szol­gá‐­
lói meg­ko­paszt­ják, a sar­la­tá­nok a bo­lond­ját já­rat­ják vele. Az akasz­tó­fa­vi­rág
vissza­jön a bor­ral, mire Mr. Ros­enc­re­utz hir­te­len fel­ri­ad: „Mi tör­té­nik itt?
Nem en­ged­he­tem, hogy alan­tas ki­pá­rol­gá­sok tom­pít­sák el élet­adó test­ned‐­
ve­id ere­jét!” Az­tán fog­ja, és az utol­só csep­pig be­le­ön­ti a bort a vá­zá­ba, a fe‐­
hér ró­zsák közé, ame­lyek et­től szé­gyen­lő­sen el­pi­rul­nak. Ne­kem meg to­vább
kell gub­basz­ta­nom azon a ré­me­sen ké­nyel­met­len és ke­mény szé­ken, majd
meg­ve­szek a szom­jú­ság­tól, és vir­raszt­ha­tok itt egé­szen haj­na­lig, amíg nyél‐­
be üt­het­jük az üz­le­tet.
Mert­hogy az a ter­vem, hogy ha meg­ka­pom a ne­kem járó pénzt, utá­na tüs‐­
tént bú­csút in­tek Mr. Ros­enc­re­utz­nak.
Ar­ról ter­mé­sze­te­sen szó sem le­het, hogy vissza­tér­jek Ma­dame Sch­reck‐­
hez; egye­ne­sen ha­za­men­nék Bat­ter­sea-be. Ne­kem el­hi­he­ti, uram: ab­ból az
összeg­ből, ame­lyet Mr. Ros­enc­re­utz haj­lan­dó lett vol­na ki­fi­zet­ni a ki­vált­sá‐­
gért, hogy ő sza­kít­son át egy da­rab­ka por­co­gós kö­tő­szö­ve­tet, a tel­jes csa­lád
anya­gi biz­ton­sá­gát ga­ran­tál­ni tud­tam vol­na. Így az­tán, ami­lyen kö­töz­ni való
bo­lond vol­tam, vi­szony­lag jó han­gu­lat­ban töl­töt­tem el azt a röp­ke nyár­éj‐­
sza­kát: lég­vá­ra­kat épí­tet­tem, mi­köz­ben Mr. Ros­enc­re­utz egy pil­la­nat­ra sem
ha­gyott fel ok­kult imád­sá­ga­i­nak mor­mo­lá­sá­val: annyi­ra láz­ba hoz­ta az apo‐­
te­ó­zis, amely­hez az én szű­zi öle­lé­sem jut­tat­ja majd el, hogy úgy vi­sel­ke­dett,
mint aki­nek el­ment az esze.
Va­la­hon­nan egy óra üté­se­it hall­juk; ami­kor el­üti a né­gyet vagy a ne­gyed
ötöt, Mr. Ros­enc­re­utz mint­ha kez­de­ne ma­gá­hoz tér­ni va­la­me­lyest, és köz­li
ve­lem, hogy elő kell ké­szül­nöm.
„Elő­ké­szül­ni, mes­ter? De ho­gyan?” – kér­de­zem agya­fúr­tan.
„A tisz­ta gon­do­la­tok ere­jé­vel – fe­le­li, majd újra so­rol­ni kez­di az el­ne­ve‐­
zé­se­i­met: „Két­ér­tel­mű­sé­gek ki­rály­nő­je, köz­tes ál­la­po­tok is­ten­nő­je, fa­jok ha‐­
tá­rán lé­te­ző te­remt­mény, Ari­o­ri­ph, Ve­nus, Asa­ma­tos, Sophia ma­ni­fesz­tá­ló‐­
dá­sa!”
Ami­kor „Sophi­án­ ak” ne­ve­zett, mond­ha­tom, meg­állt ben­nem az ütő! Hon‐­
nan a nya­va­lyá­ból tud­ta, hogy ez a ke­reszt­ség­ben ka­pott ne­vem? Olyan
volt, mint­ha az­ál­tal, hogy tud­ta a ne­ve­met, a ha­tal­má­ba ke­rí­tett vol­na, és
noha ál­ta­lá­ban nem hi­szek az ilyen hó­kusz­pó­kusz­ban, most még­is el­fo­gott
va­la­mi ba­bo­nás fé­le­lem.
„Az égi ke­rék kö­zép­pont­já­nak ural­ko­dó­nő­je, fé­lig égi, fé­lig föl­di lé­te­ző,
szűz és kur­va, a fun­da­men­tum és a menny­bol­to­zat össze­bé­kí­tő­je, te, aki két‐­
ér­tel­mű tes­ted köz­ve­tí­té­se ré­vén ki­bé­kí­ted az egy­más­sal el­len­té­tes ál­la­po­to‐­
kat, el­tö­röl­ve az élet és a ha­lál rop­pant el­len­té­tét, te, aki úgy ér­ke­zel, hogy
nem vi­selsz ru­hát, de mez­te­len sem vagy, várd meg ve­lem az órát, amely
már nem a sö­tét­sé­gé, de még nem is a vi­lá­gos­sá­gé, a vir­ra­dat előt­ti órát,
ami­kor ne­kem aján­dé­ko­zod majd ma­gad, de én még­sem fog­lak bir­to­kol­ni
té­ged!”
Aján­dék, no hi­szen! – gon­dol­tam ma­gam­ban, ami­kor eszem­be ju­tott, mi‐­
lyen össze­gek­ről van szó. Ki­fe­lé azon­ban csak en­ge­del­mes­sé­get mu­tat­tam,
és alá­za­tos han­gon kér­dez­tem: „Áruld el, nagy bölcs, mit kell ten­nem, hogy
ez le­het­sé­ges le­gyen?”
„A fel­ad­vány töb­bi ré­szét majd a ki­je­lölt órá­ban kell meg­fej­te­ned” – kán‐­
tál­ta Mr. Ros­enc­re­utz. Egye­lő­re be kel­lett ér­nem ennyi­vel.
Jog­gal kér­dez­he­ti, uram, hogy mi­ért nem re­pül­tem ki az ab­la­kon már a
leg­ele­jén. Nos, mind­össze annyit tud­tam, hogy a ház va­la­hol Dél­ke­let-Ang‐­
li­áb­ an le­het, de en­nél pon­to­sab­ban kép­te­len let­tem vol­na meg­ha­tá­roz­ni, hol
is va­gyok. Az­tán meg szép kis sla­masz­ti­ká­ba ke­rül­het­tem vol­na, ha éva‐­
kosz­tüm­ben ki­röppe­nek a nagy sem­mi­be, és úgy te­szem meg az utat Bat­ter‐­
sea-ig, hogy röp­kö­dök egyik fá­ról a má­sik­ra, mint va­la­mi kó­bor szár­nyas
ku­tya!
Azt is be kell val­la­nom, hogy utá­lom a vi­dé­ket, és fé­lek is tőle. Meg­mon‐­
dom én egye­ne­sen, nem sze­re­tek olyan he­lyen len­ni, ahol nincs ott az Em‐
ber. Az éle­tem­nél is job­ban sze­re­tem a nyüzs­gő em­be­ri­ség lát­vá­nyát és sza‐­
gát, és egy olyan táj, ahon­nan hi­án­ yoz­nak az em­be­rek, ahol nem lá­tom az
em­be­ri haj­lé­kok ké­mé­nyé­ből elő­ka­nyar­gó füs­töt, szá­mom­ra olyan, akár a
si­va­tag. Nem mint­ha va­la­ha is sok időt töl­töt­tem vol­na er­dőn-me­zőn, hála
is­ten­nek, bár néha, még Nel­son mama ide­jé­ben, elő­for­dult, hogy au­gusz­tus‐­
ban, ami­kor mun­ka­szü­ne­ti nap volt, mind­annyi­un­kat fel­pa­kolt egy négy­ülé‐­
ses, le­hajt­ha­tó te­te­jű hin­tó­ra, és az egész ház­né­pet el­vit­te pik­ni­kez­ni a New
Fo­rest­be, de én ilyen­kor is alig vár­tam, hogy újra ott le­gyünk Wap­ping­ban,
a fő­ut­cán; ott még lé­le­gez­ni is könnyeb­ben tud­tam, uram – lon­do­ni va­gyok
én sző­rös­tül-bő­rös­tül!
 Emel­lett meg azt is meg kell mon­da­nom, ké­rem, hogy tal­pig be­csü­le­tes
lány va­gyok. És az a vén trotty már le­per­kált ér­tem egy ha­lom pénzt, még
ak­kor is, ha én egye­lő­re egyet­len pen­nyt sem lát­tam be­lő­le. De ko­moly re‐
mé­nye­ket táp­lál­tam a ki­lá­tás­ba he­lye­zett ezer fon­tot il­le­tő­en, nem be­szél­ve
az ext­ra szá­zas­ról, amit ígért. Lé­nye­gé­ben már meg is vet­tem egy szép nagy
há­zat a La­ven­der Hil­len, és be is köl­töz­tet­tem az egész csa­lá­dot: Gi­an­nit,
Isot­tát, Vio­let­tát, Liz­zie-t, ma­ga­mat, és min­den­ki mást.
A be­ígért kész­pénz tar­tott hát ott, no meg úgy gon­dol­tam, nem lesz ne­héz
dol­gom a vén hü­lyé­vel, ha majd a lé­nyeg­re té­rünk, mert mond­ha­tom, olyan
„gyor­san-el­sül-kész-is-van”-fé­lé­nek lát­szott. És ami­lyen ár­tat­lan vol­tam,
en­nél rosszabb vég­ki­fej­let meg sem for­dult a fe­jem­ben.
Így telt-múlt az idő, ahogy az már az idő­nek néha szo­ká­sa: Mr. Ros­enc­re‐­
utz hal­kan ma­ko­gott az orra alatt. Az­tán, ami­kor az ól­mo­zott üveg­ab­la­kok
mö­gött de­ren­ge­ni kezd, há­zi­gaz­dám egy­szer csak dal­ra fa­kad:

„Jöj­jön, jöj­jön, min­den­ki,

El­jö­ven­dett a nyár­idő!”[20]

Az­zal fel­pat­tan, el­olt­ja a vil­lanyt, és ki­tár­ja az ab­lak­szár­nya­kat. A len­ge

szel­lő a kora ta­vasz még fa­gyos le­he­le­tét hoz­ta be, én meg, ami­lyen os­to­ba
és lágy­szí­vű vol­tam, ag­gód­ni kezd­tem fi­at­a­los­nak már alig­ha mond­ha­tó há‐­
zi­gaz­dám egész­sé­gé­ért.
„Vi­gyáz­zon ma­gá­ra, mert a vé­gén még meg­fá­zik így ha­ja­don­főtt! Olyan
hi­deg ez a szél, mint a ha­lál le­he­le­te!”
Na, több se kel­lett neki: ahogy meg­hal­lot­ta a „ha­lál” szót, mint­ha da­rázs
csíp­te vol­na, fel­nye­rí­tett, mint a ló, és or­dí­tott, mint a sza­már, egész tes­té‐­
ben resz­ke­tett, nyi­hog­va és hu­ruk­kol­va ta­padt rá az ab­lak­szárny­ra, mint­ha
anél­kül meg sem tud­na áll­ni a lá­bán. Az­tán, ami­kor el­múlt a ro­ham, resz­ke‐­
teg han­gon tre­mo­lóz­ni kez­dett:
„Most pe­dig jól fi­gyelj, meg­fi­at­a­lí­tó is­ten­nőm! Nézd csak amott a domb
üle­pét: épp most hág fel rá a meg­ter­mé­ke­nyí­tő égi ko­rong! Fe­küdj hát rá az
ol­tár­kő­re!”
Noha be­le­pi­ru­lok, hogy egy fér­fi előtt be­szé­lek er­ről, hi­szen még in­tac­ta
va­gyok, ah­hoz már ak­kor is ele­get lát­tam, hogy tud­jam: ha ha­nyatt fek­szem,
ab­ban egy­részt sem­mi él­ve­zet nem lesz, más­részt az egye­sü­lé­si buz­gól­ko‐­
dá­sok olyas fel­for­du­lást okoz­ná­nak, mint­ha tö­meg­ve­re­ke­dés tört vol­na ki a
pár­na­gyár­ban.
„Tudd meg, nagy bölcs, hogy a tol­la­za­tom mi­att ki­zá­ró­lag a hát­só be­já­ra‐­
ton ha­tol­hatsz be­lém!” – fi­gyel­mez­tet­tem kap­kod­va, bár fel­rém­lett ben­nem,
hogy Mr. Ros­enc­re­utz nem ra­jong a ha­sa­dé­ko­kért, és vil­lám­csa­pás­ként ha­sí‐­
tott be­lém a fel­is­me­rés, hogy mi ket­ten ta­lán nem ugyan­úgy gon­dol­kozunk
a sze­xu­ál­is má­gi­ár­ ól.
„Ne tö­rődj te az­zal!” – ki­ab­ ál­ta szin­te őr­jöng­ve. – Csak fe­küdj le, de tüs‐­
tént!”
Ad­dig ug­ra­bug­rált, amíg aszott kar­ja egyet­len len­dü­let­tel le­sö­pör­te a va‐­
cso­ra­asz­talt, föld­re so­dor­va a ró­zsá­kat és a köny­vet is. Ek­kor tör­tént, hogy
há­zi­gaz­dám el­ké­kült ar­cán már nem­csak a szent ré­mü­le­tet lát­tam, de va­la­mi
mást is, ami­től ször­nyű ag­go­da­lom éb­redt szí­vem­ben. Ugyan­azt a hun­cut,
ké­je­sen ala­mu­szi csil­lo­gást vet­tem ész­re most is, mint az én kis ke­reszt­lá‐­
nyom, Vio­let­ta te­kin­te­té­ben, ami­kor épp arra ké­szült, hogy va­la­mi rossz fát
te­gyen a tűz­re, mond­juk hogy a til­tott cso­ko­lá­dé­fagy­lalt­ból tor­kos­kod­jon.
Ek­kor azt gon­dol­tam: ez az em­ber bán­ta­ni akar.
Ami­kor ész­re­vet­te raj­tam a vo­na­ko­dás első je­le­it, fel­ocsú­dott kis­sé, és
min­den ipar­mág­ná­si te­kin­té­lyét lat­ba vet­ve meg­is­mé­tel­te:
„Gye­rünk, fe­küdj le az ol­tár­ra!”
Mit volt mit ten­ni, has­ra vág­tam ma­gam a kis­asz­ta­lon. Mr. Ros­enc­re­utz
cél­tu­da­tos és ha­tá­ro­zott lép­tek­kel kö­ze­le­dett fe­lém. Gon­dol­tam, jöj­jön, ami‐­
nek jön­nie kell, leg­fel­jebb majd össze­szo­rí­tom a fo­gam, és szü­lő­ha­zám­ra
gon­do­lok, ek­kor azon­ban hát­ra­pil­lant­va meg­lát­tam, hogy a szét­nyílt kö­peny
alatt meg­csil­lan va­la­mi Mr. Ros­enc­re­utz sző­rös-gö­csör­tös comb­ja mel­lett.
Mond­ha­tom, ez a va­la­mi sok­kal ve­szé­lye­sebb­nek tűnt, mint há­zi­gaz­dám
má­sik fegy­ve­re, amely csak fi­tye­gett ott gyá­mol­ta­la­nul, és nem volt se meg‐­
tölt­ve, se meg­éle­sít­ve... a má­ju­si reg­gel hi­deg és szür­ke fé­nyé­ben lát­tam,
hogy az a va­la­mi nem más volt, mint egy kés­pen­ge.
Több se kel­lett, én is rög­tön elő­kap­tam a sa­ját fegy­ve­re­met! Nem győz‐­
tem ál­da­ni azt az ara­nyo­zott já­ték­kar­dot! Mr. Ros­enc­re­utz egy­ből hát­ra­hő‐­
költ, és mo­tyo­gott, hogy ez nem igaz­ság... nem szá­mí­tott rá, hogy az an­gyal
fel­fegy­ver­kez­ve te­szi nála tisz­te­le­tét. Arra azon­ban kép­te­len vol­tam, uram,
hogy le is sújt­sak, hogy egy em­ber­tár­sam­ban akár ön­vé­de­lem­ből kárt te‐­
gyek... és hát az iga­zat meg­vall­va mint­ha háj­jal ke­ne­get­tek vol­na, ami­kor
lát­tam, hogy az öreg gyász­hu­szár a sa­ját du­gá­já­ba dőlt; leg­alább annyi­ra
meg­vi­sel­te, hogy a ké­pé­be rö­hög­tem, mint Nel­son mama kis já­ték­sze­ré­nek
lát­vá­nya.
Nem vár­tam meg, hogy össze­szed­je ma­gát, és olyan se­be­sen ki­röp­pen­tem
a tág­ra nyi­tott ab­la­kon, mint a nik­kel­bol­ha, pe­dig nem az én mé­re­tem­re
szab­ták, és annyi tol­lam ma­radt ott az ab­lak­ke­ret­be ra­gad­va, amennyi­vel
egy egész mat­ra­cot meg­töm­het­tek vol­na. Ami­kor lát­ta, hogy tes­tet öl­tött eli‐­
xum vi­tae-fi­o­lá­ja ki­re­pül az ab­la­kon, a sze­ren­csét­len fél­nó­tás ék­te­len vij­jo‐­
gás­ba meg si­pí­to­zás­ba fo­gott, és csak ez­u­tán ju­tott eszé­be, hogy utá­nam ha‐­
jít­son va­la­mit, ami vé­gül egy is­ten tud­ja hon­nan ke­rí­tett ős­ré­gi lán­dzsá­nak
bi­zo­nyult, s amely fel is sér­tet­te a jobb tal­pa­mat. Még min­dig ma­ga­mon vi‐­
se­lem a seb­he­lyet – néz­ze csak meg!
Fev­vers ki­húz­ta a lá­bát a posz­tó­pa­pu­csá­ból, és ugyan­az­zal a moz­du­lat­tal
Wal­ser tér­dé­re fek­tet­te, le­ver­ve on­nan a no­teszt. A tal­pon rán­cos, hosszú­kás
heg fu­tott ke­reszt­ben.
– Ora­ku­lá­ris bi­zo­nyí­ték[21] – je­gyez­te meg Liz­zie, el­fojt­va egy ásí­tást. –
Hisszük, ha lát­juk.
Wal­ser tel­je­sen el­erőt­le­ned­ve vet­te fel a föld­ről jegy­zet­fü­ze­tét.
– Hi­áb­ a telt el több mint fél év, mi­óta leg­utóbb pró­bá­ra tet­tem a szár­nya‐­
mat – már ha nem szá­mít­juk az az­nap esti kis lé­gi­mu­tat­ványt Ma­dame Sch‐­
reck há­ló­szo­bá­já­ban –, az ijedt­ség em­ber­fe­let­ti erőt adott. Csak száll­tam,
egy­re tá­vo­labb és tá­vo­labb az alá­va­ló­ság­nak at­tól az ocs­mány fész­ké­től, el‐­
re­pül­tem a kas­tély előt­ti pá­zsi­ton fel­ál­lí­tott má­jus­fa fö­lött, amely felé épp
ak­kor kö­ze­led­tek a nyil­ván Mr. Ros­enc­re­utz ál­tal fel­fo­ga­dott fa­lu­si gye­re‐­
kek; a sze­mer­ké­lő eső da­cá­ra fá­tyol­szö­vet­ből varrt tu­ni­kát vi­sel­tek, ha­juk‐­
ban száz­szor­szép­fü­zér. Jöt­tek, uram, hogy éne­kel­je­nek és tán­col­ja­nak an­nak
az ön­ma­gát olyan rém­sé­ges mó­don meg­fi­at­a­lí­tó be­ava­tott­nak, aki en­gem
sze­melt ki má­ju­si ál­do­zat gya­nánt.
Ahogy el­re­pül­tem fe­let­tük, szét­reb­ben­tek, és az anyu­ká­juk után sír­tak.
Egy kö­ze­li csa­li­tos­ban ta­lál­tam me­ne­dé­ket, egy szil­fa csú­csán, ahon­nan
ál­ma­tag var­jú­se­re­get ri­asz­tot­tam fel. Ami­kor már nem kel­lett le­ve­gő után
kap­kod­nom, kör­be­pil­lan­tot­tam, hogy tá­jé­ko­zód­jam, mi fo­lyik oda­lent. Lát‐­
tam, ahogy Mr. Ros­enc­re­utz ha­ra­mi­ái, akik ez­út­tal vad­őr­nek öl­töz­tek, az
alj­nö­vény­ze­tet csap­kod­ják utá­nam ku­tat­va, ezért jobb­nak lát­tam, ha sö­té­te‐­
dé­sig in­kább nyug­ton ma­ra­dok. Ami­kor le­szállt az este, a lom­bok rej­te­ké‐­
ben ma­rad­va in­dul­tam el, fá­tól fáig re­pül­ve, egé­szen ad­dig, amíg oda nem
ér­tem a vas­útig. Ki­vá­lasz­tot­tam egy te­her­vo­na­tot, és meg­in­vi­tál­tam ma­gam
egy po­tya­uta­zás­ra; be­fész­ke­lőd­tem egy krump­li­szál­lít­mány mé­lyé­re, fe­jem‐­
re húz­va egy víz­hat­lan pony­vát, ak­ko­ri­ban ugyan­is még nem tud­tam olyan
ma­gas­ra száll­ni, hogy el­rejt­se­nek a fel­hők, és bi­zony még éj­nek ide­jén is
alig­ha van fel­tű­nőbb je­len­ség, mint egy anya­szült mez­te­le­nül röp­kö­dő nő,
aki a táv­ve­ze­té­ke­ket meg a vas­úti jel­ző­bó­dé­kat ke­rül­ge­ti. A vas­út­vo­nal­ra
pe­dig szük­sé­gem volt, hogy vissza­ta­lál­jak Lon­don­ba. Nem kis öröm­mel lát‐­
tam, hogy a vo­na­tom kis­vár­tat­va vé­gig­ro­bo­gott a clap­ha­mi cso­mó­pon­ton; a
Bat­ter­sea Park mel­lett sur­ran­tam ki a va­gon­ból, az­tán lé­lek­sza­kad­va ha­sí­tot‐­
tam a sö­tét­lő űrt, vé­gig a Qu­ee­ ns­town Ro­ad­ on, köz­ben le-le­buk­va a fa­gyal‐­
sö­vé­nyek mögé. Vé­gül az­tán sze­ren­csé­sen ha­za­ér­tem.
És mit gon­dol, ki szen­der­gett az ágyam­ban Liz­zie mel­lett? Nem más,
mint Csip­ke­ró­zsi­ka.
Annyi­ra ki­me­rült és éhes vol­tam, annyi­ra össze­mocs­kolt az út sara,
annyi­ra meg­vi­sel­ték az ide­ge­i­met a ve­lem tör­tént ször­nyű­sé­gek, hogy ott
hely­ben el­bőg­tem ma­gam. Ad­dig-ad­dig óbé­gat­tam, hogy én már se­hol nem
húz­ha­tom meg ma­gam, hogy vé­gül fel­ver­tem Liz­zie-t.
– El sem mond­ha­tom, uram, mi­lyen bol­dog vol­tam, ami­kor meg­lát­tam!
Tous­sa­int ugyan­is el­mon­dott min­dent, és mi már a leg­rosszabb­tól tar­tot‐­
tunk. A házunk­ban moz­dul­ni sem le­he­tett a Ma­dame Sch­reck mú­ze­u­má­ból
ér­ke­zett me­ne­kül­tek­től, és ha Fev­vers­nek volt me­sél­ni­va­ló­ja, hát mi sem
ma­rad­tunk el mö­göt­te! Főz­tem neki egy csé­sze fi­nom te­jes­ká­vét, meg­evett
né­hány főtt to­jást pi­rí­tós­sal, és már megint fü­lig ért a szá­ja. Ami Tous­sa­int-
nek eb­ben a szin­te hi­he­tet­len és gyá­szos his­tó­ri­áb­ an ját­szott sze­re­pét il­le­ti,
uram, azt ő maga írta le egy pa­pír­lap­ra, amely sze­ren­csé­re épp itt van a tás‐­
kám­ban.
Liz­zie mind­járt elő is bá­nyá­szott há­rom ma­ku­lát­lan kéz­írás­sal te­le­írt la‐­
pot; a fagy­lal­to­zó egy-egy szám­lá­já­nak hát­ol­da­lát hasz­nál­ta va­la­ki.

Erő­sen fel­dúlt, ami­kor az a két fér­fi el­ra­bol­ta tő­lünk Sophi­át, és utá­nuk

is ered­tem vol­na, ha a ko­csi nem tű­nik el olyan hir­te­le­nül. Vissza­tér­tem
hát a ház­ba, és be­men­tem Ma­dame Sch­reck szo­bá­já­ba. Bár az öz­ve­gyi
gyász­ru­ha még min­dig ott ló­gott fel­akaszt­va a kar­nis vé­gé­re, meg sem
moz­dult. Ma­dame Sch­reck moz­du­lat­lan volt.
Fel­öt­lött ben­nem, hogy ta­lán egy­ál­ta­lán sem­mi nem ma­radt a ru­há­ban,
s hogy ta­lán soha nem is volt ott sem­mi, csak egy ha­lom szá­raz csont,
ame­lye­ket egy po­ko­li­an erős aka­rat töl­tött meg élet­tel, és egy hang, amely
nem más, mint va­la­mi­fé­le hó­lyag vagy tü­sző mes­ter­sé­ges lég­ki­bo­csá­tá­sá‐­
nak ered­mé­nye; vagy­is arra gon­dol­tam, hogy Ma­dame Sch­reck va­la­mi­kor
me­net köz­ben a vágy ma­dár­ijesz­tő­jé­vé vál­to­zott, il­let­ve ta­lán soha nem is
volt más. Fel­áll­tam egy szék­re, hogy le­ve­gyem on­nan. Súly­ta­lan volt, mint
egy üres ko­sár; uj­jat­lan kesz­tyűi halk puk­ka­nás­sal hul­lot­tak a föld­re.
Gyű­szű­nyi por szi­vár­gott elő a le­vá­gott végű uj­jak­ból. Az ágy­ra fek­tet­tem
a gyász­ru­hát; me­rev volt és szá­raz, mint a ro­va­rok pán­cél­ja.
Író­asz­ta­lán adás­vé­te­li szer­ző­dés he­vert. Nem két, ha­nem öt­ezer font­ért
adta el Fev­verst Mr. Ros­enc­re­utz­nak, az összeg egyik fele kész­pénz­ben fi‐­
ze­ten­dő Ma­dame Sch­reck­nek, ami­kor meg­ál­la­pod­nak az üz­let­ben, a má­si‐­
kat pe­dig majd meg­kap­ja... „az­u­tán”. (Fev­verst csu­pa ha­zug­ság­gal ámí‐­
tot­ta.) Na­gyon nem tet­szett ne­kem az az „az­u­tán”, de fo­gal­mam sem volt,
mit te­het­nék. Tud­tam, hogy va­la­mi ga­lád­ság néma szem­ta­nú­já­vá vál­tam,
de va­jon el­hin­né-e ne­kem a rend­őr­ség, hogy én vol­tam az, aki utol­já­ra
lát­ta Ma­dame Sch­rec­ket élve, s hogy ép­pen én ta­lál­tam rá az­u­tán is, hogy
– azt nem mond­hat­juk, hogy meg­halt, hi­szen ki tud­ná ezek után meg­mon‐­
da­ni, hogy mi­kor halt meg, vagy hogy egy­ál­ta­lán élt-e va­la­ha? Szó­val,
hogy én ta­lál­tam rá, mi­után el­köl­tö­zött eb­ből a vi­lág­ból. Ná­lam job­ban
sen­ki nem tud­hat­ta, mi­lyen be­fo­lyá­sos párt­fo­gói vol­tak a vén ke­rí­tő­nő­nek
a Scot­land Yard­nál, hi­szen mi­óta nála szol­gál­tam, az én fel­ada­tom volt,
hogy min­den pén­te­ken kéz­be­sít­sek egy vas­kos bo­rí­té­kot a ken­sing­to­ni
rend­őr­őrs­re, az­zal az uta­sí­tás­sal, hogy a vá­laszt nem kell meg­vár­nom.
Fanny maga volt a nyu­ga­lom szob­ra. Ki­vet­te Ma­dame Sch­reck nyit­va
ma­radt széf­jé­ből a Fev­vers­nek járó pénzt, az­tán gyor­san ki­szá­mol­ta, hogy
mennyi il­le­ti a ma­ra­dék öt bent­la­kót, be­le­ért­ve Csip­ke­ró­zsi­kát is, a mun‐­
ká­ért, amit abba a rém­ta­nyá­ba öl­tek. Pon­to­san annyit vett el, amennyi
járt: se töb­bet, se ke­ve­seb­bet. Mi­után be­csü­le­te­sen el­vé­gez­te a szám­ve‐­
tést, ránk né­zett, és így szólt: „Most pe­dig tűn­jünk el in­nen, mert a vé­gén
még le­csuk­nak ben­nün­ket bűn­ré­szes­sé­gért!”
„Mi­fé­le bűn?” – kér­dez­tem ré­mül­ten. De nem te­het­tünk sem­mit, csak
re­mény­ked­het­tünk, hogy Fev­verst éles esze és le­le­mé­nyes­sé­ge majd csak
ki­se­gí­ti a baj­ból. Ne­künk, társ­ta­lan lé­nyek­nek nem volt hova men­nünk;
csak az a cím ju­tott eszem­be, ame­lyet Fev­verst adott meg an­nak ide­jén,
ami­kor el­vit­tem oda azt a né­hány arany­pénzt – az egyet­len fi­ze­tést, amit
 Ma­dame Sch­reck­től ka­pott. Men­nünk kel­lett, még­pe­dig mi­nél gyor­sab‐­
ban, mi­előtt meg­ér­kez­nek az első éji ven­dé­gek.
Én ma­gam vit­tem ki a kar­ja­im­ban Csip­ke­ró­zsi­kát a ko­csi­szín­be, hogy
le­fek­tes­sem Ma­dame Sch­reck ko­csi­já­ban. Úgy dön­töt­tem, a ko­csit és a
hoz­zá tar­to­zó lo­vat sa­ját fi­zet­sé­gem­ként ma­gam­hoz ve­szem: hi­szen nem
joga-e a rab­szol­gá­nak, hogy bir­to­ká­ba ve­gye sa­ját meg­me­ne­kü­lé­sé­nek
esz­kö­zét? Épp el­ütöt­te az éj­félt, ami­kor Bat­ter­sea-be ér­kez­tünk; ezek a jó‐­
tét lel­kek éj­sza­kai nyu­go­dal­muk­ból fel­ri­ad­va is me­leg ven­dég­sze­re­tet­tel
fo­gad­tak ben­nün­ket, pe­dig igen­csak el­szo­mo­rod­tak, ami­kor me­sél­tem ne‐­
kik a mi sze­re­tett lány­kánk el­tű­né­sé­ről. Isot­ta mind­annyi­unk szá­má­ra ta‐­
lált va­la­mi fek­vő­he­lyet, mat­ra­cot és ta­ka­rót.
Más­nap, mi­köz­ben arra vár­tunk, hogy va­la­mi hírt ka­punk szép­sé­ges
ba­rát­nőnk fe­lől, a per­cek ólom­lá­ba­kon jár­tak, nyug­ta­lan­sá­gunk pe­dig
nőt­tön nőtt. Késő éj­sza­ká­ig vir­rasz­tot­tunk, és csak ez­u­tán fe­küd­tünk le;
nyug­ta­la­nul hány­ko­lód­tunk né­hány órács­kát, ami­kor hí­rét vet­tük Fev­vers
cso­dá­la­tos ha­za­té­ré­sé­nek.

Mi­köz­ben a do­ku­men­tu­mot ol­vas­ta, Wal­ser­nek fel­tűnt a gyöngy­be­tűs tu‐­

dó­sí­rás, a ha­tá­ro­zott szig­nó és a könnyen be­azo­no­sít­ha­tó cím. En­ge­del­me‐­
sen adta vissza a pa­pír­la­po­kat Liz­zie-nek, aki elé­ge­dett bic­cen­tés­sel be­le‐­
süllyesz­tet­te őket a tás­ká­já­ba.
– Is­te­nem, az a Tous­sa­int! – ré­ve­de­zett. – Az az­tán tu­dott bán­ni a sza­vak‐­
kal!
– S hogy mi tör­tént ve­lük, uram? – kér­dez­te el­lent­mon­dást nem tű­rő­en
Fev­vers, majd azon nyom­ban meg is vá­la­szol­ta a sa­ját kér­dé­sét: – Nos,
min­den­ki ment to­vább a maga út­ján. Isot­ta és Gi­an­ni, akik ma­guk is min­ta‐­
szü­lők vol­tak, meg­győz­ték Wilts­hire Cso­dá­ját, hogy egy gyer­mek soha nem
süllyed­het olyan mély­re, aho­vá a sze­re­tő anyai és apai te­kin­tet ne ha­tol­na
le; így az­tán a Cso­da­lány fel­ke­res­te örök­be­fo­ga­dó szü­le­it, akik sír­tak örö‐­
mük­ben, lát­ván, hogy a kis te­ker­gő oly sok év után meg­tért a csa­lád sze­re­tő
ke­be­lé­re, ami­kor a sa­ját fi­ó­ká­ik már mind ki­re­pül­tek a fé­szek­ből. Al­bert/Al‐­
ber­ti­na szo­ba­lány lett a mi kis Jennynk mel­lett, és bár azt mond­ja, kor­lá­toz‐­
va érzi ma­gát, ami­ért csak női ru­hák­ban jár­hat, Jenny a vi­lág min­den kin‐­
csé­ért sem vál­na meg ked­ven­cé­től. Fanny vissza­tért szü­lő­föld­jé­re, York‐­
shire-ba, és a Ma­dame Sch­reck­nél szer­zett ke­re­se­té­ből az egyik szö­vő­gyá‐­
ra­i­ról hí­res vá­ros­ban ár­va­há­zat ala­pí­tott az üze­mi bal­eset­ben el­hunyt gép­ke‐­
ze­lők gyer­me­kei szá­má­ra; így az­tán most egy­szer­re húsz gye­rek szó­lít­ja őt
„ma­má­nak”. Öröm­mel mond­ha­tom, hogy mi­óta fel­vit­te az is­ten a dol­go­mat,
si­ke­rült fel­kel­te­nem egyik jó ba­rá­tom, a nagy hírű aka­dé­mi­kus, Sir R. F. ér‐­
dek­lő­dé­sét Pók­há­ló ese­te iránt. Sir R. fel­fi­gyelt rá, hogy Pók­há­ló mi­lyen
egye­dül­ál­ló mó­don lát­ja a vi­lá­got, és meg­ta­ní­tot­ta, hogy a ke­zé­vel is kö­ves‐­
se ezt a kü­lö­nös lá­tás­mó­dot. Pók­há­ló mű­vész­kö­rök­ben meg­le­he­tős hír­ne­vet
szer­zett ma­gá­nak, mint a chia­ros­cu­ro ha­tá­sok mes­te­re; ta­lán fo­gal­maz­ha‐­
tunk úgy, hogy noha nem si­ke­rült ki­lép­nie az ár­nyak vi­lá­gá­ból, el­ér­te, hogy
az ár­nyak a keze alá dol­goz­za­nak. Ami pe­dig Csip­ke­ró­zsi­kát il­le­ti, uram...
– ...ő még min­dig itt van kö­rünk­ben.
Há­rom szív­dob­ba­nás­nyi csend.
– Al­szik. És min­den­nap egy­re ke­ve­sebb időt tölt éb­ren. És nap­ról nap­ra
egy­re ke­ve­sebb táp­lá­lé­kot vesz ma­gá­hoz, mint­ha még az éb­ren­lét még­oly
röp­ke pil­la­na­ta­it is saj­nál­ná ön­ma­gá­tól; mert szem­hé­já­nak rán­du­lá­sa­i­ból,
ke­zé­nek és lá­bá­nak álom­it­tas vo­nag­lá­sa­i­ból arra kö­vet­kez­tet­tünk, hogy ál‐­
mai egy­re ele­ve­neb­bé és sür­ge­tőb­bé vál­nak, mint­ha az élet, ame­lyet ál­ma­i‐­
nak zárt vi­lá­gá­ban él, most min­de­nes­tül a ma­gá­én­ ak akar­ná őt tud­ni, mint­ha
egy­re rö­vi­debb és kel­let­le­nebb éb­ren­lé­tei épp csak meg­sza­kí­ta­ná­nak va­la­mi
lé­nye­gibb lé­te­zés­mó­dot, s ezért még az is ne­he­zé­re esik, hogy azt a pár fel‐­
tét­le­nül szük­sé­ges pil­la­na­tot – az éb­ren­lét­nek az álom­nál sem­mi­vel sem ke‐­
vés­bé fur­csa sza­ka­sza­it – a mi tár­sa­sá­gunk­ban tölt­se. Ilyen az ő cso­dá­la­tos
vég­ze­te: az élet­nél is élet­te­libb al­vás, álom­vi­lág, amely ma­gá­ba ol­vaszt­ja a
mi vi­lá­gun­kat.
– Mert tud­ja meg, uram – foly­tat­ta Fev­vers olyan han­gon, amely most a
temp­lo­mi or­go­nák ko­mor ün­ne­pé­lyes­sé­gé­vel zen­gett –, szent meg­győ­ző­dé‐­
sünk, hogy Csip­ke­ró­zsi­ka álma nem más, mint maga az el­jö­ven­dő év­szá­zad.
– És... jaj, is­ten­kém... ha tud­ná, mi­lyen so­kat sír sze­gény­ke!
Mély­sé­ges csend ülte meg a szo­bát; a két nő keze egy­más­ba kul­cso­ló­dott,
mint­ha eb­ből pró­bál­ná­nak vi­gaszt me­rí­te­ni, Wal­ser pe­dig meg­bor­zon­gott,
mert az öl­tö­ző mos­tan­ra olyan hi­deg volt, akár a ha­lál.
Eb­ben a pil­la­nat­ban az éj­sza­kai le­ve­gő nesz­te­len szár­nyán újra be­su­hant
hoz­zá­juk a Big Ben hang­ja, de mint­ha idő­köz­ben vál­to­zott vol­na a szél­já­rás,
mert az első óra­üté­sek el­mo­só­dot­tak vol­tak, mint­ha va­la­hon­nan na­gyon
messzi­ről jöt­tek vol­na; ami­kor meg­hal­lot­ta őket, Fev­vers meg­der­medt, és
úgy fi­gyelt, mint egy nagy­ra nőtt arany ret­ri­ever, ami­kor áll­ja a va­dat: or­rát
ég­nek emel­te, mint­ha be­le­szi­ma­tol­na a le­ve­gő­be; nyak­iz­mai össze­hú­zód­tak
és meg­fe­szül­tek. Egy, ket­tő, há­rom, négy, öt... hat...
A szem­hu­nyás­nyi­nál is rö­vi­debb idő alatt, amíg az utol­só óra­ütés el­enyé‐­
szett, kü­lö­nös ér­zés lett úrrá raj­tuk: mint­ha Wal­ser, két társ­nő­je és ve­lük
együtt az egész öl­tö­ző egy­szer­re vil­lám­se­be­sen sik­la­ni kez­dett vol­na le­fe­lé
egy ha­tal­mas csúsz­dán. Wal­ser­nek el­állt a lé­leg­ze­te. Mint­ha va­la­ki az ő tud‐­
ta nél­kül va­la­ho­gyan ki­sza­kí­tot­ta vol­na a szo­bát an­nak min­den­na­pi idő­be­li
fo­lya­ma­tos­sá­gá­ból, hogy egy idő­re ott tart­sa va­la­hol a zaj­ló vi­lág fö­lött,
majd ugyan­olyan hir­te­len­ség­gel vissza­tegye a he­lyé­re.
– Hat óra! Hogy el­telt az idő! – ki­ál­tot­ta Liz­zie, újult erő­vel ugor­va talp‐­
ra. Fev­vers azon­ban el­gyö­tört­nek tűnt, mint aki­nek jár­tá­nyi ere­je sem ma‐­
radt, mint­ha rop­pant ener­gi­ák er­nyed­tek vol­na el ben­ne. Keb­le úgy hul­lám‐­
zott, mint­ha ki akar­na röp­pen­ni a szí­ve. Le­hor­gasz­tot­ta fe­jét, amely olyan
ne­héz­nek tűnt, mint az imént még messze zen­gő ha­rang. Mint­ha még a tes­te
is össze­ment vol­na, az em­be­ri mé­re­tek­nél épp csak haj­szál­nyi­val ko­losszá­li‐­
sabb­ra zsu­go­rod­va. Be­csuk­ta a sze­mét, és hosszan ki­fúj­ta a le­ve­gőt. Arca
fa­kó­nak és meg­vi­selt­nek lát­szott, a szín­te­len reg­ge­li fény, amely­ben a gáz‐­
lán­gok li­lás iz­zá­sa élet­te­len­nek és ter­mé­szet­el­le­nes­nek tűnt, évek­kel mu­tat­ta
öre­gebb­nek. Liz­zie volt kény­te­len be­fe­jez­ni a tör­té­ne­tet, és ő nem is kés­le‐­
ke­dett.
– Mi­után ki­ör­ven­dez­tük ma­gun­kat – foly­tat­ta sza­po­rán –, és mind­annyi­an
ott ül­dö­gél­tünk a reg­ge­li ma­rad­vá­nyai fö­lött, ko­pog­nak az aj­tón: hát Es­me‐­
ral­da volt az, meg az ő An­gol­na­em­be­re, aki ba­ba­ko­csi­ban tol­ta a leg­újabb
an­gol­ná­ik. „Mon­dok én va­la­mit, Fev­vers – kez­di Es­me­ral­da soha nem gon‐­
dol­tál arra, hogy lég­tor­nász le­gyél?”
Liz­zie ek­kor fel­pat­tant, és haj­to­gat­ni kezd­te a ka­na­pén szét­szórt fe­hér­ne‐­
műt, bur­kol­tan el­bo­csát­va Wal­sert. Ek­kor azon­ban Fev­vers még fel­éledt egy
pil­la­nat­ra, a tü­kör­ből mé­re­get­te az új­ság­írót, és bá­gyadt zár­la­tot biggyesz­tett
az el­be­szé­lés­hez.
– A töb­bi már tör­té­ne­lem. Es­me­ral­da in­téz­te el az első fel­lé­pé­se­met a Cir‐­
que d’Hi­ver-ben. Elég volt egy­szer fel­lib­ben­nem a tra­péz­ra, és a lá­ba­im
előtt he­vert az egész vi­lág: Pá­rizs, Ber­lin, Róma, Bécs... most pe­dig az én
imá­dott Lon­do­nom. Az első it­te­ni elő­adá­sunk után – itt az Al­ham­b­rá­ban –,
mi­után va­la­hogy le­bo­tor­kál­tam a szín­pad­ról, át­ve­re­ked­ve ma­gam a vi­rág‐­
hal­mon, amely ak­ko­ra volt, mint a Snow­don-hegy­ség, Liz­zie pe­dig épp a
smin­ke­met mos­ta le, pont úgy, ahogy ma este lát­hat­ta, uram, egy­szer csak
ko­pog va­la­ki. Oda­kint egy ke­mény­ka­la­pos fér­fi, ki­du­do­ro­dó po­cak­ján csak
úgy fe­szül a csil­la­gos-sá­vos mel­lény, volt képe be­öl­töz­ni az ame­ri­kai zász‐­
ló­ba, a köl­dö­ke fö­lött meg ott vi­rít egy mén­kű nagy dol­lár-jel.
„Üd­vöz­löm, tol­las ba­rát­nőm” – kez­di. – „Azért jöt­tem, hogy gaz­dag­gá te‐­
gyem.”
Fev­vers ásí­tott; nem úgy, mint egy bál­na, nem úgy, mint egy nős­tény
orosz­lán, ha­nem mint egy kis­lány, aki túl so­ká­ig ma­radt fenn.
– Szó­val mér­get ve­het rá, uram, hogy ha­ma­ro­san Szent­pé­ter­vár, To­kió,
Se­att­le, San Fran­cis­co, Chi­ca­go és New York is a lá­ba­im előtt he­ver majd.
Min­den olyan vá­ros, ahol elég ma­gas a mes­ter­ge­ren­da, hogy lég­tor­náz­zak
raj­ta egy ki­csit. Most pe­dig, ha nincs több kér­dé­se...
Wal­ser be­csuk­ta jegy­zet­fü­ze­tét. Egy szó nem sok, annyi sem fért vol­na el
ben­ne.
– Nincs, Miss Sop­hie. Pont jó lesz így, pont jó.
– Fev­vers – szólt rá az ar­tis­ta­nő éle­sen. – Hív­jon Fev­vers­nek. Most pe­dig
ide­je, hogy Liz­zie és én ha­za­in­dul­junk, és ágy­ba búj­junk.
– Hív­ha­tok önök­nek bér­ko­csit?
– Még mit nem? Hogy bér­ko­csi­ra pa­za­rol­juk a pén­zün­ket? Min­dig gya‐­
log me­gyünk haza, ha vége a mu­ri­nak.
De azért eny­hén meg­tán­to­ro­dott, ami­kor fel­állt. Az éj­sza­ka nem múlt el
nyom­ta­la­nul. Még egy utol­só, ki­für­kész­he­tet­len fin­tor­ral szó­ra­koz­tat­ta tü‐­
kör­be­li üveg­gör­bü­lé­sű ha­son­má­sát.
– Meg­bo­csát, uram? Ma­gam­ra kell kap­nom va­la­mit.
– A szí­nész­be­já­ró­nál vá­rom – mond­ta Wal­ser, zse­bé­be süllyeszt­ve jegy‐­
zet­fü­ze­tét. – Eset­leg meg­en­ge­dik a höl­gyek, hogy el­kí­sér­jem önö­ket?
Liz­zie és Fev­vers össze­néz­tek.
– Hát... vé­gül is a hí­dig ve­lünk jö­het, nem igaz?
A nyi­szor­gó-re­cse­gő bőr­kö­tényt vi­se­lő éj­sza­kai por­tás épp teát fő­zött az
olaj­kály­hán, kö­zös edény­ben me­le­gít­ve a tea­le­ve­let, a te­jet és a cuk­rot, mint
az in­di­ai­­ak. Wal­ser nem uta­sí­tot­ta vissza, ami­kor az öreg egy be­főt­tes­üveg‐­
ben oda­kí­nált neki némi sűrű fő­ze­tet. Az ok­tó­be­ri reg­gel de­ren­gé­se egy­re
vi­lá­go­sabb lett, de az iga­zi nap­fény nem jött el: szür­ke nap volt, a fel­hők
ala­cso­nyan tö­mö­rül­tek az égen. Oda­kint a kéj el­do­bott hul­la­dék­mor­zsái bo‐­
rí­tot­ták a jár­dát.
– Szó­val Fev­vers­szel töl­töt­te az éj­sza­kát, mi? – kér­dez­te a por­tás Wal­ser‐­
re ka­csint­va, s ol­dal­ba bök­te az új­ság­írót. – Ugyan már, fő­nök, nem kell
meg­sér­tőd­ni. Az a Liz­zie olyan ár­gus szem­mel vi­gyáz rá, mint egy ház­őr­ző
ku­tya. Rá­adá­sul a mi Fev­ver­sünk iga­zi úri­nő.
És még­is: ami­kor Fev­vers meg­je­lent, ki­fa­kult fe­ke­te váll­ken­dő­jé­be bu‐­
gyo­lál­va, ki­ál­ló já­rom­csont­já­val, a sze­me alatt sö­tét­lő ár­kok­kal, he­ve­nyész‐­
ve fel­tű­zött ha­já­val olyan volt, mint bár­me­lyik ut­ca­lány, aki egy ér­tel­met­le‐­
nül át­vir­rasz­tott éj­sza­ka után ha­za­fe­lé tart, vagy akár mint egy gu­be­rá­ló, aki
a há­tá­ra ve­tett zsák­ban ci­pe­li haza az éj­sza­ka fá­rad­sá­go­san össze­gyűj­tött
szer­ze­mé­nye­it – azt a két la­poc­ká­ja kö­zött elő­me­re­dő rop­pant ki­tü­rem­ke‐­
dést, amely­nek sú­lya mint­ha a föld felé húz­ta vol­na. A por­tás ked­vé­ért még
fel­vil­lan­tott va­la­mit szín­pa­di élénk­sé­gé­ből és élet­ked­vé­ből („Este ta­lál‐­
kozunk, maga vén ló­kö­tő!”), Wal­ser fel­kí­nált kar­ját azon­ban vissza­uta­sí­tot‐­
ta, és hall­ga­tás­ba me­rül­ve gya­lo­gol­tak vé­gig a Pic­ca­dillyn a mun­ká­ba si­et­ő
ko­rán­ke­lők kö­zött. Meg­ke­rül­ték Nel­son em­lék­osz­lo­pát, és a White­hal­lon
foly­tat­ták út­ju­kat. A reg­gel nem fris­sí­tet­te fel a hi­deg le­ve­gőt: foj­to­ga­tó ko‐­
rom- és ló­trá­gya­szag ter­jen­gett min­de­nütt.
A White­hall má­sik vé­gén, a Min­den Par­la­men­tek Any­ja mel­lett hú­zó­dó
szé­les út­tes­ten sze­nes­ko­csi kö­ze­le­dett, ame­lyet ko­po­gó pa­tá­jú, csen­gő­vel
fel­sze­relt igás­lo­vak von­tat­tak sza­po­rán, és a leg­sze­gé­nyebb sor­sú asszo‐­
nyok­ból össze­ve­rő­dött dísz­me­net kí­sért; a nő­kön nem volt sem ka­bát, sem
nagy­ken­dő: kar­ton­kö­tényt és a föl­det söp­rő al­só­szok­nyát vi­sel­tek, mez­te­len
lá­bu­kon el­nyűtt posz­tó­pa­pucs, és vol­tak kö­zöt­tük láb­be­li nél­kül sza­lad­gá­ló
kis­gye­re­kek is, akik a sze­nes­ko­csi mö­gött csúsz­tak-mász­tak, mi­köz­ben a lá‐­
nyok és az asszo­nyok ma­guk elé tar­tott kö­ténnyel lép­ked­tek, hogy a leg­ki‐­
sebb szén­szi­lánk se men­jen kár­ba, ha le­szé­dül a ko­csi­ról.
– Az én gyö­nyö­rű­sé­ges Lon­do­nom! – szó­lalt meg Fev­vers. – A fé­nyes­sé‐­
ges vá­ros. Az új Je­ru­zsá­lem!
Olyan fakó han­gon be­szélt, hogy Wal­ser nem tud­ta el­dön­te­ni, va­jon nem
iro­ni­zál-e. Fev­vers ez­u­tán csend­ben ma­radt, s a fér­fi nem tud­ta mire vél­ni a
hall­ga­tá­sát, mi­után oly so­ká­ig be nem állt a szá­ja. Olyan volt, mint­ha Fev‐­
vers ma­gá­val ra­gad­ta vol­na Wal­sert a sa­ját gát­lás­ta­la­nul tó­dí­tó hang­ja ál­tal
ki­mért röp­pá­lyán, ad­dig be­szél­ve neki, amíg az új­ság­író tel­je­sen bele nem
ga­ba­lyo­dott a tör­té­net fo­na­lá­ba, hogy az­tán egy­sze­rű­en ab­ba­hagy­ja – ő
meg, Wal­ser, vissza­hup­pan­jon a föld­re.
A tisz­telt ház át­tört kő­csip­kéi fö­lött a Big Ben arany­szí­nű mu­ta­tói tud­tuk‐­
ra ad­ták, hogy öt perc híja van a hét órá­nak. Mind­két nő fel­né­zett a szám‐­
lap­ra, s köz­ben röp­ke, cin­kos mo­soly­ra hú­zó­dott a szá­juk; Wal­ser még érez‐­
te a mo­soly utó­ízét, ami­kor Fev­vers meg­for­dult, hogy ke­zet ráz­zon vele.
Erő­tel­jes, fér­fi­as kézszo­rí­tás. Nem hord kesz­tyűt.
– Na­gyon kö­szön­jük, Mr. Wal­ser – bú­csú­zott. – Re­mé­lem, si­ke­rült elég
anya­got gyűj­te­nie a cik­ké­hez. Ha to­váb­bi kér­dé­sei van­nak, tud­ja, hol ta­lál.
In­nen már egye­dül is ha­za­ta­lá­lunk.
– Kö­szön­jük, uram – kö­szönt el Liz­zie fura kis egyet­ér­tő fő­haj­tás­sal,
Wal­ser felé nyújt­va gla­szé­kesz­tyű­jét.
– Én tar­to­zom há­lá­val önök­nek, höl­gye­im – ud­va­ri­as­ko­dott Wal­ser.
A to­rony­óra perc­mu­ta­tó­ja to­váb­b­ar­ a­szolt a szám­la­pon. A két nő el­in­dult a
West­mins­ter hí­don a füst­köd­be bur­ko­ló­zó déli vá­ros­rész felé, szem­be­gya­lo‐­
gol­va a bel­vá­ros­ba tar­tó, mos­tan­ra már sűrű for­ga­lom kat­to­gá­sá­val és ló­pat‐­
kó­ko­po­gá­sá­val. A ma­gas­ság­kü­lönb­ség mi­att nem tud­tak kart kar­ba ölt­ve
men­ni, így az­tán ké­zen­fog­va tá­vo­lod­tak; messzi­ről olya­nok vol­tak ők ket‐­
ten, mint­ha egy hő­si­es sző­ke anya épp most vin­né haza a kis­lá­nyát va­la­mi
rossz csil­lag­zat alatt szü­le­tett nap­nyu­ga­ti ex­pe­dí­ci­ó­ról; élet­ko­ruk el­mo­só‐­
dott, a köz­tük lévő kap­cso­lat meg­for­dult. Olyan las­san ván­szo­rog­tak, mint‐­
ha a sze­gény­ség sú­lya húz­ná le őket, pe­dig ez is csak il­lú­zió volt: a gyé‐­
mánt­eső­ben és igaz­gyöngy­zá­por­ban für­dő Fev­vers egy­sze­rű­en zsu­go­ri volt,
és nem akart bér­ko­csi­ra köl­te­ni.
A to­rony­óra kö­hög­ve elő­ad­ta az üté­sek előt­ti pro­le­go­me­nát, majd a ke­rek
órák ide­jén szo­ká­sos pre­lú­di­u­mot. Ami­kor a szél hir­te­len be­le­ka­pott Fev‐­
vers ha­já­ba, egyet­len rán­tás­sal ki­sza­ba­dít­va azt a haj­tűk fog­sá­gá­ból, és szé‐­
les, len­sző­ke ívet raj­zol­va vele a lom­ha fo­lyó fölé, Wal­ser már-már azt hit­te,
Fev­vers maga is ki­bom­lik, az egész skar­lát- és kar­ma­zsin­pi­ros toll­er­dő, és
hogy az ar­tis­ta­nő ma­gá­hoz öle­li a gond­ja­i­ra bí­zott ap­ró­sá­got, a kis­lá­nyát, az
édes­any­ját, hogy az ör­vény­lő for­gás­ban su­han­va fel­emel­ked­jen, át­tör­ve a
fel­hők ala­csony mennye­ze­tét, majd to­va­száll­jon. Wal­ser meg­ráz­ta a fe­jét,
hogy ki­ver­je be­lő­le az ef­fé­le léha kép­zel­gé­se­ket.
Az óra el­ütöt­te a he­tet. A két nő most olyan volt, mint egy-egy baba: az
egyik nagy, a má­sik ki­csi. Ami­kor át­ér­tek a híd túl­só ol­da­lá­ra, mind­ket­ten
vissza­néz­tek; Wal­ser lát­ta a két ap­rócs­ka, sá­padt ék-ala­kot: ar­cu­kat. Az­tán
el­tűn­tek a for­ga­lom­ban.
– Ko­csit, uram? – A vá­ra­ko­zó ló zab­sze­mek­ből fújt tol­lat a za­bos­ta­risz‐­
nyá­ra.
 Mi­után ha­za­ért Cler­ken­well­be, a szál­lá­sá­ra, Wal­ser meg­mo­sa­ko­dott,
meg­bo­rot­vál­ko­zott, tisz­ta in­get vett fel, és úgy ta­lál­ta, hogy ma reg­gel a
szo­ká­sos tea he­lyett va­la­hogy szí­ve­seb­ben kós­tol­ná meg szál­lás­adó­nő­je
ked­ves­ke­dés­nek szánt, bár re­mény­te­len ame­ri­kai kávé-kí­sér­le­tét. Egész
ben­se­je Liz­zie mé­reg­erős te­apá­cá­ban úszott, alig­ha­nem a nye­lő­csö­ve is ma‐­
ha­gó­ni­szí­nű... Gyor­san át­fu­tott a jegy­ze­te­in. Mi­cso­da szí­ni­elő­adás! Mi­cso­da
stí­lus! Mi­cso­da élet­erő! És va­jon hogy csi­nál­ták az órás trük­köt? Mi­lyen ör‐­
dö­gi kéz­ügyes­ség kell hoz­zá – pon­to­sab­ban in­kább fül­ügyes­ség. Elő­vet­te a
zseb­órá­ját, és már meg sem le­pő­dött, ami­kor meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy az pont‐­
ban éj­fél­kor meg­állt.
De ezt va­jon hogy csi­nál­ta Fev­vers? És egy­ál­ta­lán hon­nan tud­hat­ta?
Egy­re csu­dá­sabb és csu­dá­sabb.[22]
Wal­ser, aki hi­va­tá­sá­nál fog­va ha­di­tu­dó­sí­tó volt, a tó­dí­tás és a na­gyot­mon‐­
dás szen­ve­dé­lyes ku­ta­tó­ja, az­nap reg­gel be­ug­rott új­ság­já­nak lon­do­ni iro­dá‐­
já­ba. Fő­nö­ke épp egy zöld nap­szem­üveg ol­tal­má­ban me­ren­gett a Dél-Af­ri‐­
ká­ból ér­ke­zett hí­rek fö­lött.
– Na, mi­lyen­nek ta­lál­ta a Pic­ca­dilly Vé­nu­szát?
– Min­den va­la­mi­re­va­ló kö­lyök, aki­nek ame­ri­kai vér fo­lyik az ere­i­ben –
fe­lel­te Wal­ser – ar­ról ál­mo­dik, hogy meg­szö­kik a cir­kusszal.
– Na és?
– Uram, ön nem is sej­ti, mi­lyen jót ten­ne ne­kem, ha egy idő­re ki­kap­cso‐­
lód­nék, és nem a ke­mény hí­rek­kel kel­le­ne fog­lal­koz­nom. Az a múlt­ko­ri sár‐­
ga­láz Pa­na­má­ban sok­kal töb­bet vett ki be­lő­lem, mint gon­dol­tam. Ké­rem,
uram, leg­alább egy ide­ig hadd ne kell­jen a csa­ta­te­re­ket jár­nom! Szük­sé­gem
van egy kis fel­fris­sü­lés­re. Úgy ér­zem, meg­ko­pott az a ké­pes­sé­gem, hogy rá‐­
cso­dál­koz­zak a dol­gok­ra: szük­ség len­ne rá, hogy meg­éle­sít­sem ki­csit. Mit
szól­na, ha csi­nál­nék egy benn­fen­tes cikk­so­ro­za­tot va­la­mi­ről, ami eg­zo­ti­kus,
cso­dá­la­tos, len­ne ben­ne könny, ka­ca­gás, iz­ga­lom, az ég­vi­lá­gon min­den? Mit
szól­na hoz­zá, ha az önök tu­dó­sí­tó­ja in­kog­ni­tó­ban kö­vet­né a vi­lág­tör­té­ne­lem
leg­na­gyobb át­ve­ré­sé­nek hős­nő­jét a vi­lág me­sés nagy­vá­ro­sa­i­ba? Az­tán Szi‐­
bé­ria út­ta­lan út­ja­it vé­gig­jár­va... egé­szen a Fel­ke­lő Nap or­szá­gá­ig?
De még jobb öt­le­tem van: mit szól­na hoz­zá, uram, ha a tu­dó­sí­tó­juk in‐­
kog­ni­tó­ban Fev­vers­szel együtt csat­la­koz­na Ke­ar­ney ka­pi­tány Nagy Bi­ro­dal‐­
mi Tur­né­já­hoz? Tu­dó­sí­tás a ma­nézs­ból! Fő­nök, en­ged­je meg, hogy meg­hív‐­
jam: tölt­sön el né­hány es­tét a cir­kusz­ban!
 2

SZENTPÉTERVÁR
 EGY
– Volt egy­szer egy kis­ma­lac – me­sél­te a bá­bus­ka Ki­csi Iván­nak, aki el­ke‐­
re­ke­dett szem­mel ku­por­gott mel­let­te egy há­rom­lá­bú kony­hai sám­lin; az
öreg­asszony egy nép­mű­vé­sze­ti kacs­ka­rin­gók­kal és vi­rág­mo­tí­vu­mok­kal dí‐­
szí­tett jó­ko­ra fúj­ta­tó­val iz­zí­tot­ta a sza­mo­vár alatt pa­rázs­ló fa­sze­net.
A bá­bus­ka gür­cö­lés­től el­de­for­má­ló­dott háta alá­za­to­san a föl­dig gör­nyedt
a zu­bor­gó tea­fő­ző előtt; moz­du­la­ta olyas­faj­ta meg­adó­an te­he­tet­len alá­ve­tett‐­
sé­get su­gallt, ami­lyet azok a ha­la­dé­kért vagy ke­gye­le­mért kö­nyör­gő ké­rel‐­
me­zők érez­nek, akik elő­re tud­ják, hogy ké­ré­sük nem ta­lál meg­hall­ga­tás­ra.
El­gyö­tört és eres bá­bus­ka-keze, az idők ho­má­lyá­ba ve­sző két ős­öreg kéz,
ame­lyek az év­ti­ze­dek so­rán akar­va-aka­rat­la­nul tü­kör­si­má­ra po­li­tú­roz­ták a
fúj­ta­tó két fo­gó­ját, a hip­no­ti­kus is­mét­lé­sek időt­len las­sú­sá­gá­val kö­ze­le­dett
egy­más­hoz, és ugyan­olyan las­san vált szét: mint­ha fo­lya­ma­to­san imá­ra
akar­ná kul­csol­ni a ke­zét.
Imá­ra kul­csol­ni a ke­zét. Ám az utol­só pil­la­nat­ban, mint­ha hir­te­len eszé­be
ju­tott vol­na, hogy előbb még el kell vé­gez­nie va­la­mi há­zi­mun­kát, min­dig
szét­vált a két kéz, mi­előtt ta­lál­koz­hat­tak vol­na. Ilyen­kor Már­ta vissza­vál­to‐­
zott Má­ri­áv­ á, és szem­re­há­nyó­an kér­dez­te a ben­ne rej­tő­ző Már­tá­tól: ugyan
mi le­het­ne fon­to­sabb az imád­ság­nál? Ami­kor azon­ban a két te­nyér megint
majd­nem össze­ért, a bel­ső Már­ta min­dig újra in­tett Má­ri­án­ ak, eszé­be idéz­ve
azt a ta­lán le­ges­leg­fon­to­sabb dol­got, bár­mi le­gyen is az... És így to­vább. Ha
a fúj­ta­tó lát­ha­tat­lan lett vol­na, így zaj­lott vol­na le a fo­lya­mat újra és újra
meg­is­mé­telt fél­be­sza­kí­tá­sa, s ek­ként – ha a paj­kos szél el­fúj­ta vol­na a fúj­ta‐­
tót ami­kor az öreg­asszony fel­iz­zí­tot­ta a pa­ra­zsat, a je­le­net akár a test és a lé‐­
lek egy­más­hoz fe­szü­lé­sé­nek sze­rény pa­ra­dig­má­ja­ként is ér­tel­mez­he­tő le­he‐­
tett vol­na, még ak­kor is, ha a „fe­szü­lés” szó ez eset­ben ta­lán erő­tel­je­sebb a
kel­le­té­nél, az öreg­asszony ki­me­rült­sé­ge ugyan­is annyi­ra le­las­sí­tot­ta e kép‐­
ze­let­be­li ha­tá­ro­zat­lan­ság üte­mét, hogy aki nem is­mer­te, lus­tá­nak hi­het­te
vol­na.
És ez még nem min­den: az öreg­asszony mun­ká­ja af­fé­le vég­te­len be­fe­je‐­
zet­len­sé­get su­gallt, azt, hogy az asszo­nyok mun­ká­já­nak soha nincs vége;
hogy a föld Már­tá­i­nak és Má­ri­ái­­nak mun­ká­ja – le­gyen az idő­höz kö­tött
vagy spi­ri­tu­ál­is ter­mé­sze­tű, e vi­lá­gi te­vé­keny­ség vagy az el­jö­ven­dő vi­lág­ra
való elő­ké­szü­let – soha nem fe­je­ződ­het be: min­dig meg­za­var­ja va­la­mi más‐­
fé­le fel­adat, és így min­den mun­ka vég­te­le­nül el­ha­lasz­tó­dik. Így az­tán... mi
hasz­na vol­na a si­et­ség­nek?
És ezt a bá­bus­ka nem is bán­ta, mert már ere­je... leg­vé­gén... járt.
Fél­be­sza­kadt moz­du­la­ta­i­nak bé­ní­tó kö­rül­ha­tá­rolt­sá­gá­ban ott volt Orosz‐
or­szág egé­sze, ahogy agyon­kín­zott, fonnyadt­tá tö­pö­rö­dött nő­i­sé­gé­nek lé‐­
nye­ge is. Szim­bó­lum, asszony, szim­bo­li­kus asszony: ott ku­por­gott a sza­mo‐­
vár előtt.
A fa­szén vö­rö­sen fel­iz­zott, el­fe­ke­tült, a vö­rös és a fe­ke­te rend­ben kö­vet­te
egy­mást a sí­po­ló só­ha­jok rit­mu­sá­ra, ame­lyek épp­úgy jö­het­tek vol­na a bá‐­
bus­ka el­csi­gá­zott tü­de­jé­ből, mint a fúj­ta­tó­ból. Ko­mor és las­sú moz­du­la­ta­i‐­
ból, akár­csak ko­mor és las­sú sza­va­i­ból, a re­mény­te­le­nek mél­tó­sá­ga áradt.
– Volt egy­szer... pffff!... egy kis­ma­lac... pffff!... Egy­szer el­in­dult Pé­ter­vár‐­
ra...
Pé­ter­vár! A fa­szén sis­te­reg­ve fel­iz­zott; Pé­ter­vár: maga a név is elég, hogy
új erő­re kap­jon az em­ber, még ak­kor is, ha tör­té­ne­te­sen ott la­kik, s még
Orosz­or­szág Anyács­ka agyon­gyö­tört lel­ké­ben is meg­moc­cant va­la­mi, egy
pil­la­nat­ra.
Szent­pé­ter­vár: a szép­sé­ges vá­ros, amely ma már nem lé­te­zik. Ma egy má‐­
sik szép­sé­ges vá­ros te­rül el a Néva part­ján; va­la­ha Szent­pé­ter­vár állt a he‐­
lyén.
Orosz­or­szág va­ló­já­ban Szfinx. Ó, te fen­sé­ges moz­du­lat­lan­ság, aki­nek
egyik tom­po­ra Ázsi­á­ra, a má­sik Eu­ró­pá­ra tá­masz­ko­dik, va­jon mi­fé­le ki­vé­te‐­
les jövő szö­vő­dik szá­munk­ra szunnya­dó mé­hed­ben a tör­té­ne­lem vér­csa­tak‐­
já­ból és ina­i­ból?
Nem fe­lel. A ta­lá­nyok egy­sze­rű­en le­pat­tan­nak a bő­ré­ről, amely olyan vi‐­
dám szí­nek­ben pom­pá­zik, mint egy fa­lu­si troj­ka.
Orosz­or­szág Szfinx, és Szent­pé­ter­vár a Szfinx aj­kán ját­sza­do­zó szép­sé­ges
mo­soly. Pé­ter­vár, min­den hal­lu­ci­ná­ci­ók leg­szeb­bi­ke, vil­ló­dzó káp­rá­zat,
amely egyet­len lá­zas pil­la­nat­ra fel­sej­lik a fe­ke­tén sö­tét­lő er­dő­ség és a be­fa‐­
gyott ten­ger ta­lál­ko­zá­sá­nál.
A vá­ros bel­se­jé­ben a táv­la­tok édes geo­met­ri­á­ja; oda­kint a ha­tár­ta­lan
Orosz­or­szág és a kö­zel­gő vi­har.
Wal­ser rö­vid szü­ne­tet tar­tott, hogy meg­tor­náz­tas­sa el­fa­gyott uj­ja­it, és
hogy új pa­pírt fűz­zön író­gé­pé­be.
 A ki­et­len va­don szik­lái a Her­ceg pa­rancs­sza­vá­ra mind át­ala­kul­tak – át‐
ala­kul­tak pa­lo­ták­ká! A Her­ceg ki­nyúj­tot­ta ural­ko­dói ke­zét, hogy ide­von­ja és
csil­lár­ként hasz­nál­ja az észa­ki fényt... Vá­ros, amely lé­te­zé­sét egy zsar­nok
sze­szé­lyé­nek kö­szön­he­ti, aki ve­len­cei em­lé­ke­it egy mo­csa­ras part­vi­dé­ken, a
vi­lág vé­gén, e ki­mond­ha­tat­la­nul zord ég­bolt ol­tal­má­ban akar­ta kő­for­mák­ba
ön­te­ni, vá­ros, amely­nek min­den tég­lá­ját köl­tők, sar­la­tá­nok és szám­űzöt­tek
rak­ták, vá­ros, amely a zsar­nok Her­ceg ne­vét vi­se­li, a ne­vet, amely meg­egye‐­
zik a menny­or­szág kul­csa­it őrző szent ne­vé­vel... Szent­pé­ter­vár, gőg­ből, kép‐­
ze­let­ből és vágy­ból épült vá­ros...
Aho­gyan mi is épül­tünk; vagy aho­gyan ne­künk is épül­nünk kel­le­ne.
Az öreg­asszony és a kis­fiú ügyet sem ve­tett a há­tuk mö­gött ko­pá­cso­ló
író­gép­re. Ők nem tud­ják a vá­ro­suk­ról azt, amit mi tu­dunk. Tu­dás és fel­té­te‐­
le­zé­sek nél­kül él­ték az éle­tü­ket eb­ben a vá­ros­ban, ame­lyet már nem sok vá‐­
laszt el at­tól, hogy le­gen­dá­vá vál­jon, de még nem most, még nem ér­ke­zett
el a pil­la­nat; a vá­ros, ez a Csip­ke­ró­zsi­ka-vá­ros mo­co­rog és mor­mog, vá­gyik
a dur­va és vé­res csók­ra, amely fel­éb­resz­ti majd ál­má­ból, de ret­teg is tőle,
rán­ci­gál­ja a múlt­ba rög­zí­tett eresz­té­ke­it, zi­hál­va eről­kö­dik, az után só­vá­rog,
hogy a je­len bur­kát át­tör­ve el­jus­son vég­re an­nak a hi­te­les tör­té­ne­lem­nek az
erő­sza­kos­sá­gá­hoz, amely­nek azon­ban – s ez mos­tan­ra alig­ha le­het két­sé­ges
– ez az el­be­szé­lés nem ké­pe­zi ré­szét.
...amely­nek őszi­ba­rack- és va­ní­li­as­tuk­kó­val sze­gé­lye­zett su­gár­út­jai fel­ol‐­
dód­nak az őszi kö­dök­ben...
...a nosz­tal­gia cu­kor­szi­rup­já­ban, köz­ben el­ér­ve a ki­dol­go­zott­ság­nak arra a
fo­ká­ra, amely a mű­vi­ség­gel jár együtt; me­net köz­ben ta­lá­lom ki ezt a kép­ze‐­
let­be­li vá­rost. A bá­bus­ka kis­ma­la­ca is ép­pen e felé a vá­ros felé tart.
– Volt egy­szer egy kis­ma­lac, el­in­dult Pé­ter­vár­ra, hogy imád­koz­zon –
mond­ta a ha­lá­lo­san ki­me­rült bá­bus­ka, fél­re­té­ve a fúj­ta­tót, ame­lyen éle­te ko‐­
pár kert­jé­nek egyet­len vi­rá­ga nyílt. Oda­tar­tott egy po­ha­rat a sza­mo­vár ki­fo‐­
lyó­csap­ja alá. Hogy sa­jog­tak öreg csont­jai! És mi­lyen ke­ser­ve­sen meg­bán­ta,
hogy me­sét ígért a gye­rek­nek!
– És mi tör­tént a kis­ma­lac­cal? – sür­get­te a pi­pa­szár­lá­bú Ki­csi Iván, aki
el­ke­re­ke­dett szem­mel fi­gyelt, mi­köz­ben egy me­leg lek­vá­ros ba­tyut maj‐­
szolt.
A je­lek sze­rint azon­ban a bá­bus­kát a leg­ke­vés­bé sem ér­dek­li a kis­ma­lac
és a mese. Nem egy Sehe­re­zá­dé.
 – Meg­et­te a far­kas. Vidd oda ezt a teát az úr­nak, és ne lá­bat­lan­kodj itt ne‐­
kem! Si­pirc az ud­var­ra! Eredj, fiam, és játsszál va­la­mit!
Az öreg­asszony több­ször is tér­det haj­tott az ikon előtt. Imád­koz­ha­tott
vol­na gyil­kos­sá lett lá­nya lel­ki üd­vé­ért, ha nem lett vol­na olyan fá­radt, hogy
a hit fi­zi­kai rí­tu­sa­in kí­vül sem­mi más­ra nem volt ké­pes.
Wal­ser ha­tá­ro­zat­lan kör­vo­na­lú, még­is szí­nes alak­ja a kor­mos falú, ba­rát‐­
ság­ta­lan szo­ba sö­té­tebb trak­tu­sá­ban ült egy kez­det­le­ges fa­asz­tal­nál, és épp
első be­nyo­má­sa­it gé­pel­te nagy hév­vel ütött-ko­pott Un­der­wood író­gé­pén,
amely meg­annyi há­bo­rú és fel­ke­lés so­rán hű tár­sá­nak bi­zo­nyult. A ne­mez‐­
csiz­más kis­fiú fé­lő­sen ara­szolt egy­re kö­ze­lebb az asz­tal­hoz, és a le­he­tő leg‐­
messzebb tet­te le a te­ás­bög­rét az új­ság­író­tól.
– Szpa­szi­bo! – Wal­ser ide-oda rep­ke­dő uj­jai meg­tor­pan­tak, és az új­ság­író
úgy nyúj­tot­ta át a kis­fi­ú­nak cse­kély orosz szó­kin­cse egyik da­rab­ját, mint­ha
kü­lön­le­ges aján­dék len­ne. Ki­csi Iván lop­va Wal­ser ar­cá­ra emel­te ret­te­gő te‐­
kin­te­tét, az arc­ra, amely ki sem lát­szott a vö­rös és fe­hér arc­fes­ték alól; a kis‐­
fiú hal­kan fel­nyö­gött, és odébb­állt. Wal­ser­től soha éle­té­ben nem fél­tek a
gye­re­kek; ez a kis­fiú is csak a bo­hó­cok­tól ijedt meg, jól­le­het ide­ges ret­te­gé‐­
sé­be némi le­nyű­gö­zött­ség is ve­gyült.
Wal­ser új­ra­ol­vas­ta cik­két. A vá­ros olyan ha­tás­sal volt rá, hogy túl­zá­sok­ra
ra­gad­tat­ta ma­gát; soha éle­té­ben nem do­bá­ló­zott így a jel­zők­kel. Úgy tűnt,
Wal­ser-bo­hóc a tu­dó­sí­tó-Wal­sert meg­szé­gye­ní­tő elán­nal zsong­lőr­kö­dik a
szó­tár­ral. Kun­cog­va gon­dolt tu­dó­sí­tá­sát ol­va­só fő­nö­ke bo­rú­san össze­vont
szem­öl­dö­ké­re, majd bög­ré­jé­be pottyan­tott két szür­ke és szem­csés koc­ka‐­
cuk­rot – túl­sá­go­san vi­gyá­zott a fo­ga­i­ra ah­hoz, hogy utá­noz­za a bá­bus­kát, és
a te­áz­ ás köz­ben kü­lön szo­po­gas­sa el a cuk­rot. Cit­rom már megint nincs. A
bo­hó­co­kat a leg­sze­gé­nyeb­bek­nél szál­lá­sol­ták el.
Lég­hu­zat si­mí­tot­ta vé­gig a hom­lo­kát. Wal­ser a „tök­kel­ütött if­jonc” jel­me‐­
zét kap­ta: fe­hér in­get, buggyos bri­csesz­nad­rá­got, mu­lat­sá­gos nad­rág­tar­tót,
le­csúsz­ni ké­szü­lő ma­dár­ijesz­tő-pa­ró­ká­já­nak te­te­jé­be pe­dig al­fé­lé is­ko­lai
egyen­sap­kát. Kap­kod­va meg­iga­zí­tot­ta a pa­ró­kát, majd vissza­tért az író­gép
bil­len­tyű­i­hez. Szent­pé­ter­vár, a dá­tum­el­vá­lasz­tó vo­nal vá­ro­sa, a tet­vek és az
igaz­gyön­gyök pa­ra­di­cso­ma, amely egy ki­für­kész­he­tet­len ábé­cé mögé rej­tő‐­
zik: sze­met gyö­nyör­köd­te­tő, rot­ha­dó, ol­vas­ha­tat­lan vá­ros. Oda­kint, a nyo‐­
mo­rú­sá­gos ud­va­ron Ki­csi Iván és ba­rá­tai fog­lyul ej­tet­tek egy kó­bor macs‐­
kát, és az­zal szó­ra­koz­tak, hogy csont­so­vány hát­só lá­bán sé­tál­tat­ták fel-alá.
Azt akar­ták, hogy az a ki­éhez­te­tett, nyo­mo­rult, szá­nal­ma­san nyá­vo­gó jó‐­
szág tán­col­jon ne­kik, pont úgy, ahogy ro­ko­nai, a be­hí­zel­gő­en ti­tok­za­tos tig‐­
ri­sek tán­col­tak Ke­ar­ney Ez­re­des Cir­ku­szá­ban.
Ha a me­se­be­li kis­ma­lac azért in­dult el Szent­pé­ter­vár­ra, hogy imád­koz‐­
zon, volt egy má­sik, áj­ta­tos­ság dol­gá­ban ke­vés­bé kö­te­les­ség­tu­dó röfi is,
ame­lyik a szó­ra­ko­zás és a ha­szon re­mé­nyé­ben ér­ke­zett Pé­ter­vár­ra, még­hoz‐­
zá első osz­tá­lyú há­ló­ko­csi­ban, se­lyem­le­pe­dő­kön ter­pesz­ked­ve. Ez a sze­ren‐­
cse­fia ma­lac­ka, a nagy hírű cir­kusz­tu­laj­do­nos ke­bel­ba­rát­ja, rend­kí­vü­li ké‐­
pes­sé­gek­kel di­cse­ked­he­tett: egy cso­mag ábé­cés­kár­tya se­gít­sé­gé­vel meg tud‐­
ta jó­sol­ni az em­be­rek sor­sát. Be­zony! Ha a kár­tyák sor­ba vol­tak ren­dez­ve,
ma­lac­ka­or­ra hu­szon­négy la­tin nagy­be­tű­ből elő tud­ta túr­ni a jö­vőt. És ez
még sem­mi! Gaz­dá­ja Szi­bil­lá­nak ne­vez­te, és min­den­ho­vá ma­gá­val vit­te.
Ami­kor a cir­ku­szi ál­lás után só­vár­gó Wal­ser elő­ször je­lent meg Ke­ar­ney ez‐­
re­des szí­ne előtt a lon­do­ni Ritz Ho­tel­ban – bár­mit el­vál­lalt vol­na: ele­fán­te‐­
te­tést, ló­va­ka­rást, mind­egy, csak ne ve­szé­lyez­tes­se a név­te­len­sé­gét –, az Ez‐­
re­des a ma­lac­ká­já­tól vár­ta, hogy el­dönt­se, fel­ve­gyék-e a fi­at­al­em­bert, vagy
sem.
– Én sző­rén is meg­ülöm a disz­nót, fi­at­al­em­ber – mond­ta Ke­ar­ney ez­re­des
utá­noz­ha­tat­la­nul ízes ken­tu­ckyi hang­lej­tés­sel. – En­ged­je meg, hogy be­mu‐­
tas­sam az il­le­tő négy­lá­bút!
El­ér­zé­ke­nyül­ten le­te­kin­tett a kö­nyök­haj­la­tá­ban pi­he­gő so­vány, izgő-moz‐­
gó, kí­ván­csi te­kin­te­tű fi­at­al sül­dő­re; me­re­ví­tett, fe­hér és szé­les ta­fo­ta­gal­lér‐­
já­ból elő­kan­di­kál­va a ma­lac­ka ugyan­olyan le­fe­je­zett­nek lát­szott, mint Ke‐­
resz­te­lő Szent Já­nos, ami­kor tál­cán szol­gál­ták fel a fe­jét. Ke­cses ba­lett-tán‐­
cos prac­li­ját ele­gán­san be­húz­ta maga alá; für­ge, élénk és ba­rát­ság­ta­lan­nak
ko­ránt­sem mond­ha­tó sze­me úgy hu­nyor­gott Wal­ser­re, mint két ró­zsa­szí­nű
ka­rá­cso­nyi égő. El­ra­ga­dó, ham­va­san sár­gás ár­nya­la­tá­nak kö­szön­he­tő­en
olyan volt, mint egy arany­ma­lac, az Ez­re­des ugyan­is min­den ál­dott reg­gel a
leg­jobb luc­cai olí­va­olaj­jal dör­zsöl­te be, ne­hogy fel­re­pe­dez­zen az a fi­nom
bőre. Az Ez­re­des meg­va­kar­gat­ta ked­ven­cét a to­ká­ja alatt, ami­től az meg­lib‐­
ben­tet­te ol­dal­ra fittye­dő fü­lét.
– Mr. Wal­ser, be­mu­ta­tom ön­nek Szi­bil­lát, aki ál­lan­dó part­ne­rem a Lu­di‐­
kus Já­ték­ban.
Az Ez­re­des ké­nyel­me­sen el­he­lyez­ke­dett for­gó­szé­ké­ben, lak­ko­zott csiz‐­
má­ját fel­té­ve az asz­tal­ra, a dél­előt­ti ju­lep-kok­tél elő­ké­szü­le­te­i­nek kel­lé­kei
közé: volt ott egy üveg Old Gran­dad whis­key, egye­ne­sen Ken­tu­cky­ból, egy
vö­dör jég, és egy cso­kor men­ta­le­vél, amely­től a le­ve­gő­nek üdí­tő­en zöld il­la‐
ta volt. Ala­csony, kö­vér em­ber­ke, ke­rek ko­po­nyá­ján rö­vid­re nyírt, rit­kás,
ősz­be for­du­ló sör­te, amely il­lett az ál­lán sze­rény­ke­dő kecs­ke­sza­káll-kez­de‐­
mény­hez – úgy tűnt, a haj- és szőr­nö­vesz­tés nem tar­to­zik az erős­sé­gei közé.
Töm­pe orr, li­lás ár­nya­la­tok­ban ját­szó áll­ka­pocs.
Sör­ha­sát alul­ról bőr­szíj tar­tot­ta kor­dá­ban, ame­lyet egy dol­lár­szim­bó­lum
ala­kú bronz­csat fo­gott össze: alig­ha­nem ugyan­az, amely­re Fev­vers utalt. Az
Ez­re­des még szál­lo­dai lak­osz­tá­lyá­nak vi­szony­lag pri­vát szfé­rá­já­ban is a
véd­je­gyé­nek szá­mí­tó jel­mezt vi­sel­te: szűk­re sza­bott, pi­ros-fe­hér csí­kos nad‐­
rá­got és csil­la­gok­kal éke­sí­tett kék mel­lényt.
Az egyik sa­rok­ban fel­ál­lí­tott rú­don maga az ame­ri­kai zász­ló bon­to­gat­ta
re­dő­it gran­di­ó­zus nem­tö­rő­döm­ség­gel: le­het, hogy az Ez­re­des Ken­tu­cky­ban
szü­le­tett, de sen­ki ne gon­dol­ja, hogy pat­ri­o­tiz­mu­sa csak az ame­ri­kai Dél­re
ter­jedt ki! A „csi­nos kék zász­ló”[23] mos­ta­ná­ban alig­ha hoz­na pro­fi­tot: az
Ez­re­des tes­tes­tül-lel­kes­tül a csil­la­gos-sá­vos lo­bo­gó híve volt. Kö­nyé­kig fel‐­
túrt ing­uj­ját nik­ke­le­zett pánt tar­tot­ta; hosszú szár­nyú, ré­gi­mó­di sza­lon­ka­bát‐­
ja szék­tám­lá­já­nak göm­bö­lyű gomb­ján ló­gott, amely­re ke­mény­ka­lap­ját is
tet­te. Cse­cse­mő­kar vas­tag­sá­gú szi­vart rág­csált, mint­ha ké­rődz­ne. Li­lás, aro‐­
ma­ti­kus füst­pa­ma­csok kúsz­tak és len­ge­dez­tek kö­rü­löt­te.
A da­maszt­ta­pé­tát kö­rös-kö­rül szín­la­pok­ból álló, több-ke­ve­sebb si­ker­rel a
fal­hoz erő­sí­tett dom­bor­mű-kom­po­zí­ció bo­rí­tot­ta: a pla­ká­tok­ra pil­lant­va
Wal­ser meg­is­mer­ked­he­tett azok­kal, akik ké­sőbb úti­tár­sai let­tek: a nagy‐­
macs­ká­kat sze­lí­dí­tő hölggyel, aki Abesszin Her­ceg­nő né­ven lé­pett fel; a
Nagy Buf­fó­val és fe­hér­re má­zolt képű bo­hóc­trupp­já­val; Mon­si­eur Lam­arck
mű­velt csim­pán­za­i­val („annyi eszük van, mint egy ta­lics­ka ma­jom­nak”).
Kö­tél­tán­co­sok, menny­dör­gő lép­tű ele­fán­tok – és még ezer­nyi más cso­da,
ame­lye­ket az Ez­re­des mind kör­be akart utaz­tat­ni a föld­go­lyón, s ame­lye­ket
sze­re­tő har­mó­ni­áb­ an egye­sí­tett a dol­lár­ban­kók lát­vá­nya.
És ott volt ő is, Fev­vers, a leg­cso­dá­la­to­sabb mind közt: épp arra ké­szült,
hogy ki­tör­jön a kép­ke­ret­ből, egyik vagy má­sik fes­tett ég­bol­to­zat felé szár‐­
nyal­va, és far­csont­ját Wal­ser felé il­le­get­ve. A fa­lat tel­je­sen el­bo­rí­tot­ták a
pla­ká­tok: olyan volt, mint­ha az Ez­re­des a szál­lo­da túl­sá­go­san is szi­lárd fa­lai
közt va­la­mi ide­ig­le­nes és tö­ré­keny va­rázs­sát­rat ál­lí­tott vol­na fel; már a fa­lon
hul­lám­zó, a néző fi­gyel­mé­ért ver­sen­gő pla­ká­tok­ból is annyi volt, hogy szin‐­
te nem fér­tek egy­más­tól, de emel­lett még ott ter­pesz­ke­dett az Ez­re­des ha­tal‐­
mas pa­pír­ko­sa­ra, ame­lyet le­vél­ren­de­ző­nek és irat­szek­rény­nek hasz­nált, s
amely már nem volt ké­pes meg­bir­kóz­ni az új­ság­ki­vá­gá­sok, szer­ző­dé­sek és
zöld­ha­sú bank­je­gyek ára­da­tá­val; a pa­pí­ro­kat fo­lya­ma­to­san zi­zeg­tet­te-su­sog‐­
tat­ta a szél, amely­nek szár­nyán be­lib­bent oda­kint­ről a Pic­ca­dilly vi­dám
nyüzs­gé­sé­nek zaja. Mint­ha a szo­bá­ban min­den moz­gás­ban lett vol­na, mint‐­
ha min­den épp most akart vol­na a le­ve­gő­be emel­ked­ni és to­va­röp­pen­ni.
Az író­asz­tal lá­bá­nál az ál­dott moz­du­lat­lan­ság szi­ge­te: egy hor­dó alma. Az
Ez­re­des idő­ről idő­re le­nyúlt maga mel­lé, és meg­kí­nál­ta Szi­bil­lát egy-egy
lon­do­ni pe­pin­nel, ame­lyet a ma­lac­ka jó­ízű­en el­ro­pog­ta­tott.
– Be­zo­nyám, fi­at­al­em­ber, Szi­bil­la és én rég­óta ben­ne va­gyunk már a Lu‐­
di­kus Já­ték­ban – foly­tat­ta re­sze­lős han­gon az Ez­re­des, mi­köz­ben ki­vet­te
szi­var­ját hé­za­gos és el­szí­ne­ző­dött fo­gai kö­zül, majd bi­zal­ma­san a pa­rázs­ló
szi­var­vég­re ka­csin­tott. – Sok-sok év­vel ez­előtt kez­dő­dött, apám farm­ján,
Le­xing­ton­ban, Ken­tu­cky­ban, ami­kor még ak­ko­ra sem vol­tam, mint egy
mar­hac­sü­lök, igaz-e, Szi­bil­la? Ak­kor is­mer­ked­tem meg a leg­fi­no­mabb dá‐
má­val, aki va­la­ha mos­lé­kos­ve­der­ből va­cso­rá­it – ki­vé­ve per­sze a je­len­lé­vő‐­
ket. Be­zony! Ő volt Szi­bil­la kis­asszony déd­nagy­ma­má­ja, be­zo­nyám! A
mel­let­tem dol­go­zó hí­res-ne­ves ku­cu­di­nasz­tia ala­pí­tó­ja!
Haj­la­ma­im­nál fog­va to­ho­nya, még­is ki­tar­tó srác lé­vén, ti­zen­egye­dik éle‐­
té­ve­met tell-jess-eg-gé­szé­ben an­nak szen­tel­tem, hogy tö­ké­le­te­sít­sem a
segg­fló­ta mű­vé­sze­tét – érti, ugye, mire gon­do­lok? Ami­kor a ta­nár há­tat for‐­
dí­tott, fel­mász­tam a pad­ra, és mi­köz­ben ő Eu­ró­pa leg­na­gyobb fo­lyó­it írta fel
a táb­lá­ra, én a jó öreg segg­fló­tá­val el­dur­rog­tat­tam a „Ken­tu­cky, édes ott‐­
hon” ref­rén­jét. Hát ilyen le­gény vol­tam én si­he­der ko­rom­ban: ha va­la­mit a
fe­jem­be vet­tem, azt vé­gig is csi­nál­tam, fel­té­ve, hogy nem volt sem­mi hasz‐­
na. Ami­kor elő­ször meg­lát­tam Szi­bil­la dé­di­jét, rög­tön azt gon­dol­tam ma‐­
gam­ban: ez ám a ne­kem való fel­adat!
Még az is­ko­lá­ból is lóg­tam mi­at­ta; há­rom ke­mény hó­na­pom­ba ke­rült,
hogy meg­ta­nít­sam az öreg­lányt a két hát­só csül­kén jár­ni, de úgy, hogy köz‐­
ben még egy zász­lót is len­ges­sen. Elő­ször nem is vet­tem ko­mo­lyan, gon­dol‐­
tam, leg­alább el­ütöm va­la­mi­vel az időt, de ami­kor a ke­zem­ben érez­tem az
első öt­cen­test, amit csak azért per­kált le va­la­ki, hogy a sön­tés mö­gött meg‐­
néz­hes­se a Pat­ri­ó­ta Disz­nót, ha­bo­zás nél­kül szed­tem a sá­tor­fá­mat, és út­nak
in­dul­tunk, ju­hé­éé! A ha­tal­mas tölgy is ap­rócs­ka makk volt va­la­mi­kor, ezt
maga is tud­ja, igaz-e, fi­at­al­em­ber? Az én moz­gó ün­ne­pem, az én lát­vá­ny‐­
ope­rám, az én éle­tet és ne­ve­tést ün­nep­lő pe­ri­pa­te­ti­kus fesz­ti­vá­lom – mind­ez
egy fül­ledt reg­ge­len kez­dő­dött lent dé­len, sok-sok év­vel ez­előtt, ami­kor az
én kis Szi­bil­lám dé­di­je a két hát­só lá­bá­ra állt, és el­árult ne­kem va­la­mit, amit
az is­ko­lá­ban soha nem ta­ní­tot­tak – na és tud­ja, mi volt az, fi­at­al­em­ber?
Az Ez­re­des a szi­var­füst­fel­hőn ke­resz­tül fi­xí­roz­ta Wal­sert, és rö­vid szü­ne‐­
tet tar­tott, nem vá­laszt vár­va, csak a ha­tás ked­vé­ért, mi­előtt ör­ven­dez­ve ki‐­
nyi­lat­koz­tat­ta a Lu­di­kus Já­ték mot­tó­ját:
– Bo­lond em­ber könnyen el­bú­csú­zik a pén­zé­től! Ho­ho­ho-hó! – har­sog­ta
az Ez­re­des menny­dör­gő Tél­apó-bru­ha­há­val. – Még egy po­hár­ka ju­lep?
Író­asz­ta­lá­nak jobb fel­ső fi­ók­já­ban tar­tot­ta a tar­ta­lék po­ha­ra­kat.
– Szó­val a nap­fé­nyes Ka­li­for­ni­áb­ an szü­le­tett, de meg­jár­ta Af­ri­ka szar­vát
is, igaz-e, fi­at­al­em­ber? És mint min­den va­la­mi­re­va­ló kö­lyök, aki­nek ame­ri‐­
kai vér fo­lyik az ere­i­ben, ar­ról ál­mo­dik, hogy meg­szö­kik a cir­kusszal...
Vi­lá­gos­kék, pi­ros ka­ri­má­jú ka­vics­sze­me jobb­ra-bal­ra járt; nem volt olyan
pil­la­nat, hogy ne a be­szél­ge­tő­tár­sá­ra né­zett vol­na, de min­dig csak ol­dal­ról.
Tár­sa­sá­ga csöp­pet sem volt meg­nyug­ta­tó, a fel­szí­nes ke­dé­lyes­ség mö­gött
fo­lya­ma­to­san ott rej­lett va­la­mi nyug­ta­lan­ság, va­la­mi szi­laj­ság: nem­csak az
volt a nap­nál is vi­lá­go­sabb, hogy be­lő­le ugyan sen­ki nem csi­nál bo­lon­dot,
de az is, hogy nem­igen áll­hat­ja a bo­lon­do­kat. Wal­ser­nek sem­mi olyan rend‐­
kí­vü­li te­het­sé­ge nem volt, ami­vel ajánl­koz­ha­tott vol­na: a kö­tél­tánc­hoz nem
ér­tett, zeb­ra­há­ton úgy fes­tett vol­na, mint egy lo­vag­ló mat­róz, az Ez­re­des­nek
még­is azt súg­ták ki­apad­ha­tat­lan meg­ér­zés-tar­ta­lé­kai, hogy a jó svá­dá­jú fiú
nem ke­rül­ne sok­ba, erős, sok min­den­re hasz­nál­ha­tó, még az is le­het, hogy
buj­kál va­la­kik elől, vagy­is jól jár­na vele, de le­het, hogy en­nek el­le­né­re,
vagy ép­pen ezért, bajt hoz­hat rá. Az Ez­re­des meg­osz­tot­ta di­lem­má­ját tár­sá‐­
val.
– Na és te mit gon­dolsz, Szi­bil­la? Szé­na vagy szal­ma?
A ma­lac egy pil­la­nat­ra ol­dal­ra bic­cen­tet­te a fe­jét, Wal­ser ar­cát für­kész­ve,
az­tán fur­csa, re­ked­tes han­gon röf­fen­tett – majd vé­gül fü­le­it elő­re-hát­ra lif‐­
fent­ve ha­tá­ro­zot­tan bó­lin­tott.
– Egy ma­ga­faj­ta jó­ké­pű fiú biz­to­san egy­ket­tő­re el­csa­var­ja a szép lá­nyok
fe­jét – je­gyez­te meg az Ez­re­des, le­dér ol­dal­pil­lan­tást vet­ve Wal­ser­re. Ki­vet‐­
te szá­já­ból a nyá­las szi­var­cson­kot, és a sző­nyeg­re pöc­költ egy hat hü­velyk
hosszú ha­mu­ru­dat. Az­tán a mel­lény­zse­bé­be nyúlt, és elő­vet­te a ne­ve­ze­tes
sza­már­fü­les és zsír­fol­tos kár­tya­cso­ma­got. Vé­gig­pör­get­te a la­po­kat, hogy
meg­győ­ződ­jön róla, ott van mind­egyik, majd egyet­len kar­moz­du­lat­tal tisz‐­
tá­ra sö­pör­te az író­asz­ta­lát. A ki­ürült bour­bon­ös üveg ár­tal­mat­lan vé­get érve
egy nagy ku­pac bí­ró­sá­gi idé­zés pu­ha­sá­gán lan­dolt. Az Ez­re­des zi­hál­va te­rí‐­
tet­te ki a kár­tya­la­po­kat; Wal­sert fé­lig mu­lat­tat­ta, fé­lig za­var­ba hoz­ta a mű‐­
ve­let. Az Ez­re­des most oda­pottyan­tot­ta az asz­tal­ra a kis­ma­la­cot, aki meg­állt
a be­tű­kár­tyák előtt.
– Na, Szi­bil­la, most azt mondd meg, mi­lyen mi­nő­ség­ben le­het a leg­na‐­
gyobb hasz­nunk­ra ez a de­rék ca­bal­le­ro!
Szi­bil­la egy ide­ig ta­nul­má­nyoz­ta a kár­tyá­kat, újra Wal­ser­re san­dí­tott, pár
pil­la­na­tig olyan ké­pet vá­gott, mint aki a gon­do­la­ta­i­ba me­rül, és vé­gül izgő-
moz­gó or­rá­val ki­rak­ta: B-O-H-Ó-C.
Dol­ga vé­gez­té­vel elé­ge­det­ten a csül­ke­i­re ne­he­ze­dett. Az Ez­re­des taps­sal
ju­tal­maz­ta a pro­duk­ci­ót, oda­do­bott a ma­lac­nak egy al­mát, majd fe­ne­kes­tül
fel­for­gat­ta a pa­pír­ko­sa­rat, amely­nek zi­ze­gő mély­sé­ge­i­ből elő­tűnt né­hány
dugi üveg Old Gran­dad. Ki­húz­ta a du­gót („fe­né­be a jég­gel meg a men­tá‐­
val”), és új­ra­töl­töt­te mind­ket­tő­jük po­ha­rát. Szi­bil­la na­gyot szök­ken­ve újra
be­fész­kel­te ma­gát az ez­re­de­si hón­alj sze­re­tő me­le­gé­be, gaz­dá­ja pe­dig en­ge‐­
del­me­sen va­kar­gat­ta és ci­ró­gat­ta ked­ven­cét, nyug­ta­lan sze­mét azon­ban,
amely kö­rül a ma­lac­ká­éh­ oz ha­son­ló ró­zsa­szín ka­ri­ka pi­ros­lott, egy pil­la­nat‐­
ra sem vet­te le Wal­ser­ről: va­jon mi­ben sán­ti­kál? Va­jon mi a szán­dé­ka?...
Va­jon tény­leg olyan kö­töz­ni való bo­lond, mint ami­lyen­nek lát­szik, vagy
eset­leg még na­gyobb?
– Nos hát, fi­at­al­em­ber – hoz­ta meg a dön­tést –, mos­tan­tól kezd­ve maga
zöld­fü­lű má­ju­si bo­hóc.[24] Ne kér­dez­ze, hon­nan ered az el­ne­ve­zés – min­dig
is így ne­vez­tük az újon­co­kat, a ma­nézs ár­tat­lan­ja­it, a já­ték mű­vé­sze­té­ben
még já­rat­lan tej­fe­les­szá­jú kez­dő­ket. De előbb még pár kér­dés. Elő­ször is:
ké­nyes-e ura­sá­god a po­los­kák­ra?
Lát­va, hogy Wal­ser ne­vet­ve ráz­za a fe­jét, az Ez­re­des foly­tat­ta:
– Hát ez re­mek. Mert­hogy nincs a vi­lá­gon még egy olyan po­los­ka­pa­ra­di‐­
csom, mint egy cir­kusz­vo­nat. A cir­kusz vég­ső so­ron nem más, mint egyet‐­
len ha­tal­mas pull­man-ét­ke­ző­ko­csi, ame­lyet a ci­mex lec­tu­la­ri­us gyö­nyör­köd‐­
te­té­sé­re ta­lál­tak ki.
Meg-meg­rán­du­ló sze­mét ko­moly erő­fe­szí­té­sek árán egy tel­jes má­sod­per‐­
cig Wal­ser­re sze­gez­te, de köz­ben to­vább rág­csál­ta szi­var­ját, a füst pe­dig
egy­re csak go­moly­gott kö­rü­löt­te; le­rá­gott kör­mű, vé­kony uj­jai Szi­bil­la fü­lét
csa­var­gat­ták. A ma­lac­ka fél­re­bic­cen­tett fej­jel, fi­gyel­me­sen hu­nyor­gott Wal‐­
ser felé, mint­ha ő is kí­ván­csi vol­na, mit vá­la­szol az újonc az Ez­re­des má­so‐­
dik kér­dé­sé­re:
 – Na és hogy bír­ja a fi­at­al­úr a meg­aláz­ta­tást?
Wal­ser meg­le­pe­té­sé­ben be­le­kö­hö­gött a bour­bon­be.
– Lá­tom, hogy sem­mit nem tud a bo­hóc­mes­ter­ség­ről – mond­ta az Ez­re‐­
des le­mon­dó­an. – Hát le­gyen. Ré­szem­ről rend­ben. Van­nak, akik bo­lond­nak
szü­let­nek, van­nak, akik­ből má­sok csi­nál­nak bo­lon­dot, és van­nak olya­nok is,
akik ezt ma­guk vég­zik el. Raj­ta hát: csi­nál­jon ma­gá­ból bo­lon­dot! Szer­ződ‐­
te­tem, mint au­gus­te-bo­hó­ci­nast.[25] Hat hó­nap­ra alá­ír­juk a szer­ző­dést, és
ma­gunk­kal visszük Szi­bé­ri­áb­ a. Szi­bé­ria! Ez ám a ki­hí­vás! A csil­la­gos-sá­vos
lo­bo­gó át­sze­li a tund­rát!
Fel­leb­ben­tet­te Szi­bil­la fü­lét, elő­hú­zott be­lő­le egy ma­dzag­nyi egy­más­hoz
kö­tött csil­la­gos-sá­vos kis se­lyem­ken­dőt, és meg­lo­bog­tat­ta őket a feje kö­rül.
– Egy ame­ri­kai hon­fi­társ­tól iga­zán el­vár­ha­tom, hogy át­érez­ze a vál­lal­ko‐­
zás dics­tel­jes vol­tát! A vi­lág min­den nem­ze­te egye­sül a Lu­di­kus Já­ték­ban, a
Sza­bad­ság zász­la­ja alatt. Na, fi­at­al­em­ber, érti már a nagy ter­vet? A csil­la‐­
gos-sá­vos lo­bo­gó be­jár­ja a tund­rát, ko­ro­nás fők haj­lon­ga­nak a de­mok­ra­ti­kus
lát­vá­nyos­ság előtt! Az­tán meg, gon­dol­jon csak bele, fi­at­al­em­ber, ele­fán­tok
a Fel­ke­lő Nap or­szá­gá­ban! Han­ni­bál agya­ra­sai meg­áll­tak, mi­után át­kel­tek
az Al­po­kon, de nem úgy az enyé­mek! Ők be­jár­ják az eg-gész föld­te­két! A
móka és ka­ca­gás vi­lág­tör­té­ne­té­ben ez lesz a leg-gel­ső eset, hogy egy sza­bad
amer-ri­kai cirr-kusz körr-be­utaz­za a föl­det!
Szü­le­tett fan­tasz­ta volt az Ez­re­des.
– És ami­kor vé­get ér ez a pél­dát­lan és kor­sza­kos ese­mény, maga majd
szé­pen ha­za­ha­jó­ká­zik ve­lünk a jó öreg USA-ba. Be­zony!
Nyo­ma­ték gya­nánt, még min­dig az egy­más­hoz cso­mó­zott ken­dő­ket szo‐­
ron­gat­va olyan erő­vel csa­pott az asz­tal­ra, hogy meg­csör­ren­tek a po­ha­rak, az
Ez­re­des pe­dig az élet­kedv­től és iz­ga­tott­ság­tól túl­csor­du­ló szív­vel így ki­ál‐­
tott (hang­já­ban nyo­ma sem volt iró­ni­án­ ak vagy szar­kaz­mus­nak):
– Is­ten hoz­ta a Lu­di­kus Já­ték­ban!

Ami­kor Wal­ser elő­ször fes­tet­te ki az ar­cát, be­le­né­zett a tü­kör­be, és nem

is­mert rá ön­ma­gá­ra. Mi­köz­ben a tü­kör­ből kér­dő te­kin­tet­tel őt für­ké­sző ide‐­
gent mé­re­get­te, úgy érez­te, e pil­la­nat­ban va­la­mi szé­dí­tő sza­bad­ság ve­szi
kez­de­tét, és ez az ér­zés mind­vé­gig vele ma­radt az Ez­re­des szol­gá­la­tá­ban
töl­tött idő so­rán. Még a leg­utol­só pil­la­nat­ban is, ami­kor el­vál­tak út­ja­ik,
Wal­ser­től pe­dig a sa­ját énje is bú­csút vett, leg­alább­is az, amit ad­dig sa­ját
én­je­ként is­mert, még ak­kor is érez­te azt a sza­bad­sá­got, amely a maszk, a
szín­le­lés mö­gött rej­tő­zik, a sza­bad­sá­got, amely zsong­lőr­köd­ni mer a lét­tel,
sőt, még a lé­tünk szá­má­ra oly nél­kü­löz­he­tet­len nyelv­vel is; a bur­leszk mé‐
lyén rej­lő sza­bad­sá­got.

Imád­sá­ga vé­gez­té­vel a bá­bus­ka vé­gig­dőlt a ke­men­ce­pad­kán, és kis­vár­tat‐­

va már hor­tyo­gott is. Wal­ser gyor­san le­zár­ta tu­dó­sí­tá­sát, és oda­ír­ta, hogy
„Vége”, ne­hogy író­gé­pé­nek kat­to­gá­sa meg­za­var­ja az öreg­asszony ősi ál­mát.
Nem akar­ta, hogy bár­ki­nek fel­tűn­jön új­ság­írói meg­bí­za­tá­sa, de amíg itt vol‐­
tak a vá­ros­ban, be volt bör­tö­nöz­ve bo­hóc­jel­me­zé­be, a bo­hó­cok ugyan­is fo‐­
lya­ma­to­san Szent­pé­ter­vár ut­cá­it jár­ták, mint Ke­ar­ney ez­re­des cir­ku­szá­nak
pe­ri­pa­te­ti­kus rek­lám­jai, így az­tán oda­ment a kony­ha­aj­tó­hoz, és oda­füttyen‐­
tet­te a já­ték­ba fe­led­ke­zett Ki­csi Ivánt. Noha a kis­fiú ki­mond­ha­tat­la­nul bal‐­
jós­la­tú­nak ta­lál­ta a bo­hó­cok je­len­lé­tét, né­hány ko­pek­kel még­is le le­he­tett
ke­nye­rez­ni, és rá­ven­ni, hogy Wal­ser le­zárt bo­rí­ték­ját vi­gye el a brit nagy­kö‐­
vet­ség­re, ahon­nan az a dip­lo­ma­ta­pos­ta diszk­ré­ci­ó­já­nak ol­tal­má­ban uta­zott
to­vább Lon­don­ba. (Wal­ser lát­ta, mi­lyen mély­sé­ges, zsi­ge­ri un­dor­ral érin­ti
meg Ki­csi Iván a bo­hóc­ke­zet.)
Ha nem akar­ta, hogy Szent­pé­ter­vár egész il­luszt­ris söp­re­dé­ke ott hu­hog‐­
jon és csú­fo­lód­jon a sar­ká­ban, a mel­lék­ut­cá­kon, a szá­ra­dó ru­hák­kal sze­gé‐­
lye­zett, bűz­lő si­ká­to­ro­kon kel­lett vé­gig­o­son­nia, el a ki­et­len, ol­csó bér­la­ká‐­
sok be­já­ra­ta előtt. Wal­ser e gyö­nyö­rű­sé­ges vá­ros­nak va­ló­já­ban csak a mocs‐­
kos hát­só fer­tály­át lát­ta: a gyógy­szer­tár ab­la­ká­ból ki­szű­rő­dő mi­az­más fényt;
két orr nél­kü­li nőt az ut­cai lám­pa fé­nyé­ben; há­nyás­tó­csá­ban fet­ren­gő ré­sze‐­
get va­la­hol egy ka­pu­alj­ban... Jég­szi­lán­ko­kat egy a sze­mét­taj­ték­tól el­du­gult
ka­ná­lis vi­zén le­be­gő ku­tya­te­te­men. Kö­rös-kö­rül köd, és a kö­ze­lí­tő tél.
Fev­vers – aki eb­ben a pil­la­nat­ban épp az Ho­tel de l’Eu­ro­pe-ban, egy ve‐­
len­cei üveg­csil­lár alatt fész­ke­lő­dik – mit sem lá­tott ab­ból a vá­ros­ból, amely‐­
ben Wal­sert el­szál­lá­sol­ták. Lá­tott vi­szont jég­hattyú­kat, ame­lyek­nek szárny‐­
kö­zét vas­tag ka­vi­ár­ré­teg fed­te; lá­tott kris­tá­lyo­kat és gyé­mán­to­kat; lát­ta
mind­azo­kat a fény­űző, csil­lo­gó és át­tet­sző hol­mi­kat, ame­lyek lát­tán ég­szín‐­
kék sze­me szin­te ban­dzsít a kap­zsi­ság­tól.
Út­ja­ik csak a Bi­ro­dal­mi Cir­kusz tég­la­ba­rakk­jai közt ke­resz­te­zik egy­mást.
 KETTŐ
Az Ez­re­des lat­ba ve­tet­te min­den hí­zel­ke­dő-, kö­ve­te­lő­ző- és fe­nye­ge­tő­ző-
tu­do­má­nyát, hogy el­ér­je: amíg a trupp­ja itt van, a cári zász­ló he­lyett a csil‐­
la­gos-sá­vos lo­bo­gót te­gyék ki a Bi­ro­dal­mi Cir­kusz ku­po­lá­ján álló rúd­ra.
Vé­gül el is érte cél­ját, az ame­ri­kai zász­ló azon­ban pety­hüd­ten ló­gott, mint­ha
meg­ad­ta vol­na ma­gát az ide­gen le­ve­gő le­tar­gi­áj­á­nak. Maga a cir­kusz, amely
az­zal a cél­lal épült, hogy ál­lan­dó ott­hon­ként szol­gál­jon az em­be­ri aka­rat­nak
a gra­vi­tá­ció és az ész fe­lett ara­tott győ­zel­mei szá­má­ra, ma­gas, hat­szög­le­tű
épü­let volt, amely­nek be­já­ra­tá­hoz hi­val­ko­dó lép­cső­sor ve­ze­tett fel; a két­ol‐­
dalt álló, ga­lamb­pi­szok­kal pettye­zett tíz láb ma­gas kő­osz­lo­pok dí­sze­sen fel‐­
szer­szá­mo­zott ele­fán­to­kat áb­rá­zol­tak, ame­lyek hát­só­juk­ra eresz­ked­ve a ma‐­
gas­ba emel­ték mell­ső lá­bu­kat. Ők, az ele­fán­tok vol­tak a hely vé­dő­szel­le­mei,
a cir­kusz tar­tó­osz­lo­pai, akik ural­ko­dó­i­an bol­to­za­tos hom­lo­ku­kon tart­ják az
elő­adást, akár a hin­duk koz­mo­szát.
A néző, mi­után meg­vál­tot­ta be­lé­pő­je­gyét, prém­bun­dá­ját a ru­ha­tár­ban
hagy­hat­ta, amely az elő­adá­sok alatt a co­boly- és ró­ka­pré­mek va­ló­sá­gos kin‐­
cses­há­zá­vá vált, nem be­szél­ve az ér­té­kes és apró pat­kány­fé­lék bun­dá­já­ról:
mint­ha a lá­to­ga­tók itt ved­let­ték vol­na le sa­ját ál­la­ti­as­sá­guk ir­há­ját, ne­hogy
oda­bent za­var­ba hoz­zák a va­da­kat. Ál­la­ti ter­hűk­től meg­sza­ba­dul­va a ven­dé‐­
gek fény­űző elő­csar­nok­ba ju­tot­tak, ahol tü­kör­la­pos pezs­gő­bár fo­gad­ta őket,
s in­nen újabb, ez­út­tal már­vány­ból fa­ra­gott bel­ső lép­cső­sor ve­ze­tett fel­fe­lé,
ahol el­fog­lal­hat­ták he­lyü­ket.
A po­ron­dot vö­rös plüss­bár­sonnyal be­vont, ara­nyo­zott pá­holy­sor sze­gé‐­
lyez­te; a le­ges­leg­bár­so­nyo­sabb pá­holy kor­lát­ján a cári csa­lád szín­arany­ból
ön­tött sas-jel­ké­pe dí­szel­gett. A szín­pa­di be­já­ró mel­lett ara­nyo­zott ze­ne­ka­ri
emel­vény állt. Min­den rop­pan­tul, sőt, pa­zar­ló­an ele­gáns volt, olyas­faj­ta sú‐­
lyos, kis­sé éme­lyí­tő fény­űzés­sel ki­ala­kít­va, amely­nek mint­ha min­dig kosz
rej­tőz­ne a kör­me alatt, s amely oly jel­lem­ző volt az or­szág­ra. A ló­trá­gya és
az orosz­lán­vi­ze­let sza­ga azon­ban az épü­let min­den zu­gát át­itat­ta, s ek­ként
az az ér­zék­csik­lan­dó el­lent­mon­dás, amely az ifjú ka­dé­tok kar­ján be­li­be­gő
höl­gyek puha, fe­hér vál­la és a po­ron­don meg­je­le­nő vad­ál­la­tok dús ir­há­ja
kö­zött volt ér­zé­kel­he­tő, fel­ol­dó­dott a fran­cia par­fü­mök, il­let­ve a sztyepp- és
dzsun­ge­le­szen­cia éj­sza­kai ke­ve­re­dé­sé­ben, az il­lat­egy­ve­leg­ben ugyan­is le­ta‐­
gad­ha­tat­lan­ná vált, hogy a pézs­ma és a ci­bet egyik aro­má­ból sem hi­ány­zik.
A po­rond alat­ti pin­ce­sor­ban volt el­szál­lá­sol­va a cir­ku­szi me­na­zsé­ria; a
cári vad­ál­la­tok ide­ig­le­ne­sen ki­ürí­tet­ték ezt a trak­tust, hogy le­gyen he­lyük
Ke­ar­ney ez­re­des ál­la­ta­i­nak. A me­na­zsé­ri­áb­ ól alag­út ve­ze­tett hát­ra, egy ma‐
gas fal­lal kö­rül­vett bel­ső ud­var­ra. Ide lé­pett be most Wal­ser egy sze­rény
kis­ka­pun ke­resz­tül: ezt hasz­nál­ták a cir­kusz tag­jai.
A kora dél­után­nak ab­ban a ha­lott sza­ka­szá­ban járt az idő, ami­kor sem­mi
sem tör­té­nik. Az ud­var ki­halt volt a kis­sé te­me­tői ár­nya­la­tú le­ven­du­la­szín‐­
ben de­ren­gő ég­bolt alatt: csak egy hosszú lábú kis­ma­dár csi­pe­get­te ki iga­zi
ínyenc­re val­ló moz­du­la­tok­kal a leg­fi­no­mabb ros­to­kat a macs­ka­kö­vön sár‐­
gál­ló ele­fán­tü­rü­lék-ku­pac­ból. Szét­tört üveg szi­lánk­jai, rozs­dá­so­dó kan­na; a
nyo­mó­kút­ból csö­pö­gő víz meg­fa­gyott, mire le­ért a föld­re.
Csend volt, le­szá­mít­va a me­na­zsé­ri­áb­ ól ki­szű­rő­dő ne­sze­ket, a nagy­macs‐­
kák fo­lya­ma­tos, mor­mo­ló do­rom­bo­lá­sát, amely olyan volt, mint a ten­ger tá‐­
vo­li mo­ra­ja, és a szűn­ni nem aka­ró lánc­csör­gést: az al­vás órá­it le­szá­mít­va
Ke­ar­ney ez­re­des hús-vér ele­fánt­jai meg­ál­lás nél­kül csör­get­ték lán­ca­i­kat, hi‐
szen év­ez­re­des és so­kat pró­bált tü­rel­mük­nek kö­szön­he­tő­en jól tud­ták, hogy
ha egy pil­la­nat­ra sem hagy­ják abba, va­la­mi­kor, egy na­pon ket­té­ha­sad­nak
majd a bék­lyó­ik­ at össze­tar­tó pán­tok: száz év múl­va, vagy ezer év múl­va,
vagy eset­leg hol­nap vagy egy órán be­lül – sze­ren­cse dol­ga az egész, s az
esély csak egy a mil­li­ó­hoz, de igen­is lé­te­zik.
Le­han­go­ló hely volt. A leg­ott­ho­no­sabb rész­let­nek a szá­rí­tó­kö­tél­re fel­csi‐­
pe­szelt, fris­sen mo­sott fe­hér musz­lin­ru­hák sora tűnt, de a fagy első le­he­le­te
már a szá­ra­dó ru­há­kat is meg-meg­nyi­kor­du­ló hul­la­görcs­be rán­tot­ta.
A je­lek sze­rint az Abesszin Her­ceg­nő az összes ru­há­ját ki­mos­ta, mert
ami­kor elő­jött, hogy be­szed­je őket, nem volt raj­ta más, csak egy al­só­szok‐­
nya meg egy ing, és fö­löt­tük még egy ré­misz­tő kö­peny, amely már ré­ges-
rég meg­ke­mé­nye­dett a vér­től: a her­ceg­nő évek óta pin­cér­ke­dett a ra­ga­do­zók
ket­re­cé­ben. Le­vet­te a kö­tél­ről a dér­csíp­te ru­há­kat, és mind­egyik­re rá­csa­pott
va­la­hol de­rék­tá­jon, hogy leg­alább annyi haj­lás le­gyen ben­nük, hogy a kar­já‐­
ra tud­ja ten­ni őket. Vé­kony­pénzű te­rem­tés volt; af­ri­kai mód­ra be­font haja a
de­re­kát ver­des­te. A po­ron­don olyan volt, mint egy gyé­rek, ahogy üvöl­tő bi‐­
zal­ma­sa­i­nak ját­szott a Bechste­in hang­ver­seny­zon­go­rá­nál – ahol egyéb­ként
két hoz­zá ha­son­ló ter­me­tű ze­nész is bő­ven el­fért vol­na –, az arca azon­ban,
noha nem volt rán­cos, kö­zel­ről olyan vén­sé­ges vén­nek lát­szott, akár egy
grá­nit­fal: Ga­u­guin nő­alak­ja­i­nak tom­pa, be­fe­lé néző vo­ná­sai; lágy, fény­te­len,
ke­se­rű bar­na bőr­szín.
Csatt! – kes­keny ze­nész­kéz sújt le a jég­ru­hák­ra.
Most ki­nyí­lik az ud­var­ral szom­szé­dos si­ká­tor­ba ve­ze­tő ajtó. Liz­zie lép be
raj­ta, prém­ka­bát­já­ban, amely ta­lán ku­tya­bun­dá­ból ké­szül­he­tett, va­la­mint az
év­szak­hoz a leg­ke­vés­bé sem illő szal­ma­ka­lap­ban. Ke­zé­ben fe­hér kony­ha­ru‐­
há­val le­ta­kart tál­ca; a ruha alól is ki­szű­rő­dik a fris­sen sült pa­la­csin­ta íny‐­
csik­lan­do­zó il­la­ta. Ebéd­idő. Liz­zie jól irány­zott rú­gás­sal csuk­ja be maga
mö­gött a ka­put, és fel­megy egy vissz­han­goz­va kon­gó vas­lép­csőn; oda­fent
be­lép egy aj­tón, de nem zár­ja be maga után; az ajtó egy da­ra­big ide-oda
leng.
A nyi­tott ajtó mö­gül har­sány hang ha­sít bele az ál­lott le­ve­gő­be, va­la­ki
éne­kel, tisz­tán, de ki­csit re­pedt­fa­zék-han­gon:
– Arany­ka­lit­ba zárt ma­dár...
Ek­kor azon­ban ezt az aj­tót is be­csap­ja va­la­ki.
Wal­ser nagy ne­he­zen el­for­dí­tot­ta te­kin­te­tét a csu­kott aj­tó­ról, és el­in­dult
az alag­út­ban a po­rond felé.
Mi­cso­da ol­csó, ké­nyel­mes, ex­presszi­o­nis­ta ta­lál­mány ez a fű­rész­por-ka­ri‐­
ka, ez a kis O betű! Ke­rek, akár egy szem, kö­ze­pén moz­du­lat­lan ör­vény; de
elég egy pi­cit meg­dör­zsöl­ni, és a cir­ku­szi po­rond, mint­ha csak Alad­din min‐­
den kí­ván­sá­got tel­je­sí­tő lám­pá­sa vol­na, egyet­len szem­pil­lan­tás alatt át­vál­to‐­
zik, és a sa­ját far­ká­ba ha­ra­pó, el­nyű­he­tet­le­nül me­ta­fo­ri­kus kí­gyó lesz: a kör‐­
ben for­gó ke­rék, a ke­rék, amely­nek a vége egy­út­tal a kez­de­te is, az élet ke‐­
re­ke, ame­lyen mind­annnyi­an meg­tö­re­tünk. Az ál­mél­ko­dás O-ja, a gyá­szos
szo­mo­rú­ság O-ja!
Wal­sert, mint min­dig, most is le­nyű­göz­te a kép kis­sé el­csé­pelt, még­is oly
sok je­len­tést rej­tő ro­man­ti­ká­ja.
A va­rázs­kört je­len­leg épp Lam­arck Mű­velt Csim­pán­zai fog­lal­ták el. Egy
tu­cat­nyi ma­jom, hat hím és hat nős­tény; ket­te­sé­vel ül­tek kis­mé­re­tű is­ko­la‐­
pa­dok­ban, mind­egyi­kük ten­ge­rész­ru­hát vi­selt, és mind­egyik pa­la­táb­lát és
eh­hez való író­vesszőt szo­ron­ga­tott per­ga­men­sze­rű ke­zé­ben. A táb­lá­nál is
egy csim­pánz állt, vissza­fo­gott sö­tét öl­töny­ben, amely­nek mell­ré­szén óra‐­
lánc fu­tott ke­resz­tül; fe­jén hety­kén fél­re­csa­pott pro­fesszo­ri fej­fe­dő, ke­zé­ben
mu­ta­tó­pál­ca. A ta­nu­lók néma csend­ben ügyel­ték ta­ná­ru­kat, mar­káns el­len‐­
tét­ben az­zal a fi­at­al nő­vel, aki pisz­kos kar­ton­pon­gyo­lá­ban ült a po­rond kö‐­
rül futó el­vá­lasz­tó kor­lát plüss­el be­vont sze­gé­lyén, unot­tan re­szel­get­ve a
kör­mét egy smirg­lis re­sze­lő­vel. Ásí­tott. Ügyet se ve­tett a csim­pán­zok­ra,
akik egye­dül ha­lad­tak vé­gig a mű­sor­szá­mo­kon: ido­mí­tó­juk caf­ká­ját nem te‐­
kin­tet­ték gaz­dá­juk­nak, ahogy Mon­si­eur Lam­arc­kot, ezt az iszá­kos sem­mi­re‐­
kel­lőt sem, aki hagy­ta, hogy nél­kü­le pró­bál­ja­nak.
Noha Wal­ser sem­mit nem ér­tett a táb­lá­ra raj­zolt áb­rá­ból, úgy tűnt, a csim‐­
pán­zok szor­go­san le­má­sol­ják azt pa­la­táb­lá­ik­ra. A csim­pán­zok csil­lo­gó fej‐­
szőr­ze­té­be fé­sült vá­lasz­té­kok úgy fe­hér­let­tek, mint a kap­tá­rak lép­sejt­jei. A
Pro­fesszor né­hány für­ge moz­du­la­tot tett a bal ke­zé­vel, majd az ábra jobb
alsó sar­ká­ra mu­ta­tott; az osz­tály­te­rem hát­só ré­szé­ben ülő nős­tény csim­pán‐
zok egyi­ke lel­ke­sen je­lent­ke­zett. Ami­kor a Pro­fesszor rá­bö­kött a pál­cá­já­val,
a csim­pánz­lány olyan gesz­tus­sort mu­ta­tott be, amely Wal­sert a báli tán­cos‐­
nők kéz­moz­du­la­ta­i­ra em­lé­kez­tet­te. A Pro­fesszor fon­to­ló­ra vet­te a lá­tot­ta­kat,
majd bó­lin­tott, és újabb ara­besz­ket raj­zolt a táb­lá­ra. A jól fé­sült, csil­lo­gó
csim­pánz­fe­jek egy ütem­ben ha­jol­tak pa­la­táb­lá­juk fölé, és ti­zen­két író­vessző
csi­kor­gá­sa töl­töt­te be a le­ve­gőt, mint­ha egy csa­pat se­re­gély tér­ne haza fész‐­
ké­re.
Wal­ser el­mo­so­lyo­dott a fény­te­len fe­hér arc­fes­ték alatt: mi­lyen el­len­áll­ha‐­
tat­la­nul mu­lat­sá­go­sak ezek a bun­dás-bo­zon­tos ta­nul­má­nyok! A maj­mok ti‐­
tok­za­tos is­ko­lás­di­ja még­is fel­éb­resz­tet­te a kí­ván­csi­sá­gát. Hi­áb­ a me­resz­tet­te
a sze­mét, a táb­lá­ra raj­zolt áb­rák to­vább­ra is ért­he­tet­le­nek ma­rad­tak szá­má­ra.
És mint­ha még­is len­ne... le­het­sé­ges vol­na? Le­het­sé­ges vol­na, hogy a táb­lán
írás van? Ha ar­rébb oson­na egy ki­csit, és a cári pá­holy­hoz kö­ze­lebb­ről néz‐­
né, ta­lán job­ban lát­hat­ná... Óva­to­san lo­pa­ko­dott az emel­ke­dő szék­so­rok kö‐­
zött hosszú orrú bo­hóc­ci­pő­jé­ben, amellyel azon­ban még nem si­ke­rült meg‐­
ba­rát­koz­nia, és az idét­len ci­pő­orr fel­rú­gott egy üres vod­kás­üve­get, ame­lyet
épp egy lép­cső­haj­lat­ban fe­lej­tett ott va­la­ki. Az üveg fok­ról fok­ra pat­tog­va
gu­rult le a lép­cső al­já­ig, ahol han­gos dön­dü­lés­sel be­le­üt­kö­zött az el­vá­lasz­tó‐
kor­lát­ba.
A vá­rat­lan zaj­ra a néma cso­port egy em­ber­ként – pon­to­sab­ban egy csim‐­
pánz­ként – for­dult a be­to­la­ko­dó felé, aki egy­szer­re ti­zen­há­rom ele­ven és sö‐­
tét szem­pár ke­reszt­tü­zé­ben ta­lál­ta ma­gát. Wal­ser rá­ta­padt az egyik szék­sor‐­
ra, és igye­ke­zett be­le­ol­vad­ni a hát­tér­be, de ami­kor lát­ta, hogy a tan­órá­nak
egy­sze­ri­ben vége sza­kadt, tud­ta, hogy vé­let­le­nül va­la­mi nagy ti­tok­ra buk‐­
kant.
A Pro­fesszor elő­ka­pott egy sár­ga por­ron­gyot, és egy szem­vil­la­nás alatt
tisz­tá­ra tö­röl­te a táb­lát. A csim­pánz­lány, aki a kér­dést tet­te fel, most ko­moly
kép­pel tó­tá­gast állt pad­já­nak fe­de­lén, pad­tár­sa pe­dig csúz­lit vett elő a zse­bé‐­
ből, és egy jó­ko­ra tin­ta­go­lyó­val orr­ba lőt­te a Pro­fesszort, aki et­től ka­cag­ta­tó
és ma­ko­gó fel­há­bo­ro­dás­ban tört ki.
Gon­do­zó­juk unot­tan re­szel­get­te to­vább a kör­mét. Hi­szen nem tör­tént
sem­mi, csak a „Maj­mok az is­ko­lá­ban” szám pró­bá­ja folyt.
Mi­után szem­be­sült az osz­tály­te­rem­ben el­ha­ra­pó­zó zen­dü­lés­sel, a Pro‐­
fesszor be­nyúlt a táb­la mögé, ahol sze­ren­csé­re épp a keze ügyé­be ke­rült egy
adag bo­lond­sip­ka. Kör­be­szök­dé­csel­te a po­ron­dot, és egy-egy sip­kát nyo‐­
mott mind­egyik raj­csú­ro­zó csim­pánz­gye­rek fe­jé­re; az­tán hir­te­len öt­let­től
ve­zé­rel­ve könnye­dén át­len­dült az el­vá­lasz­tón, és Wal­ser­nek is adott egyet.
A Pro­fesszor úgy vi­gyor­gott, mint a fa­ku­tya, az arca hat­hü­velyk­nyi­re sem
volt Wal­ser­től, ami­kor a bo­hó­ci­nas fe­jé­be nyom­ta a bo­lond­sip­kát. Ta­lál­ko‐­
zott a te­kin­te­tük.
Wal­ser soha nem fe­lej­tet­te el ezt az első bi­zal­mas kon­tak­tust azok­nak a
lé­nyek­nek az egyi­ké­vel, ame­lyek­nek éle­te pár­hu­za­mo­san folyt az övé­vel, a
kü­lönb­ség va­rázs­kö­ré­nek e la­kó­já­val, aki el­ér­he­tet­len ugyan, de nem meg­is‐­
mer­he­tet­len; a né­ma­ság­ra ítél­tek be­szé­des te­kin­te­té­vel. Olyan volt, mint
ami­kor hir­te­len el­osz­lik a köd. Az­tán a Pro­fesszor, mint­ha ez­zel nyug­táz­ná
az ide­gen­ség sza­ka­dé­ká­nak két part­ja kö­zöt­ti ta­lál­ko­zást, mu­ta­tó­uj­ját Wal‐­
ser fes­tett mo­so­lyá­ra il­lesz­tet­te, így int­ve hall­ga­tás­ra a má­si­kat.
A csim­pán­zok, akik idő­köz­ben az erő­fe­szí­tés leg­ki­sebb jele nél­kül vé­gig‐­
csi­nál­ták az egész mű­sort, most ép­pen egy­ke­re­kű­i­ken szá­gul­doz­tak kör­be-
kör­be a po­ron­don. Mind se­lyem rö­vid­nad­rág­ban vol­tak, amit a le­do­bott
mat­róz­ru­ha alatt vi­sel­tek, és mind­nek a leg­vá­lo­ga­tot­tabb csíny­te­vé­se­ken és
tur­pis­sá­go­kon járt az esze: volt, aki tár­sa ke­re­ké­nek kül­lői közé dug­ta öt­uj‐­
jú, für­ge lá­bát, má­sok fel­mász­tak az egy­ke­re­kű nyer­gé­be, és ott egyen­sú‐­
lyoz­tak fél lá­bon, amíg a ne­héz­ke­dés tör­vé­nye le nem pa­ran­csol­ta őket.
Wal­ser azon­ban ész­re­vet­te, hogy a Pro­fesszor bús­ko­mor te­kin­tet­tel fi­gye­li
az ug­ra­bug­rá­lást, és mint­ha ma­guk a csim­pán­zok sem lel­ték vol­na örö­mü­ket
a mó­ká­zás­ban: gé­pi­es­ en, szin­te oda sem fi­gyel­ve haj­tot­ták vég­re a meg­kí‐­
vánt moz­du­la­to­kat, s köz­ben ta­lán arra vágy­tak, hogy újra ott ül­hes­se­nek az
is­ko­la­pad­ban, és ta­nul­has­sa­nak, akár­mi le­gyen is a tan­anyag, hi­szen nincs
an­nál lé­lek­ölőbb, mint ami­kor va­la­kit ját­sza­ni kény­sze­rí­te­nek.
A hát­tér­ben nagy­macs­kák böm­bö­lé­se.
Mint­ha el­ha­tá­ro­zás­ra ju­tott vol­na, a Pro­fesszor ké­zen fog­ta Wal­sert. Noha
a hat láb­nál is ma­ga­sabb Wal­ser mel­lett el­tör­pült a maga há­rom és fél láb­nyi
ter­me­té­vel, fi­gye­lem­re mél­tó­an iz­mos és el­tö­kélt kis szer­zet volt, aki erő­nek
ere­jé­vel vet­te rá Wal­sert, hogy kö­ves­se őt a po­rond kö­ze­pé­re. Az ide-oda ci‐­
ká­zó csim­pán­zok most meg­tor­pan­tak, le­száll­tak a nye­reg­ből, föld­re dob­ták
egy­ke­re­kű­i­ket, és he­ve­sen gesz­ti­ku­lál­va kör­be­fog­ták Wal­sert, aki es­küd­ni
mert vol­na rá, hogy épp ar­ról tár­gyal­nak, mit kezd­je­nek vele, bár a meg­be‐­
szé­lés za­jos csend­ben folyt. Eb­ben a pil­la­nat­ban lé­pett be tig­ris­bőr ágyék­kö‐
tő­jé­ben Sám­son, az Erő­mű­vész, aki épp most fe­jez­te be súly­zó­gya­kor­la­ta­it,
s aki­nek bi­cep­sze és comb­ja ola­jo­san csil­lo­gott. Az Erő­mű­vész azon­ban fi‐
gye­lem­re sem mél­tat­ta a csim­pán­zo­kat, ahogy azok sem őt. A Csim­pán‐­
zido­már caf­ká­ja mind­azon­ál­tal fél­re­tet­te kö­röm­re­sze­lő­jét.
A Pro­fesszor rá­mu­ta­tott Wal­ser bo­hóc­sip­ká­já­ra. A csim­pán­zok elő­re-hát‐­
ra im­bo­lyog­tak, mint­ha hang­ta­lan ne­ve­tés ráz­ná őket. Az­tán az a nős­tény,
ame­lyik azt a bi­zo­nyos kér­dést tet­te fel – Wal­ser meg­is­mer­te zöld mas­ni­já‐­
ról –, ala­po­san ki­zök­ken­tet­te a nyu­gal­má­ból és az egyen­sú­lyá­ból, ami­kor
egyet­len szök­ke­nés­sel Wal­ser ölé­ben ter­mett, majd, mi­köz­ben csu­pa­szőr
comb­ja­i­val Wal­ser fel­ső­tes­té­re csim­pasz­ko­dott, oda­nyúlt a bo­hóc­fej mögé,
és meg­ta­lál­ta a dísz­gom­bot, amely az ing­mel­let fog­ta össze há­tul. Az ing‐­
mell már lent is volt a fű­rész­por­ban, ahogy a csim­pánz­lány is.
Az Erő­mű­vész keze ki­sza­ba­dí­tott egy ki­csi, fe­hér mé­hecs­két az Ido­már
caf­ká­já­nak pon­gyo­lá­já­ból, mi­köz­ben a nő fris­sen ma­ni­kű­rö­zött uj­jai a tig‐­
ris­bőr ru­ha­ne­műt fél­re­húz­va sza­bad­dá tet­tek egy gaz­dá­já­nak mé­re­te­i­hez
mél­tó, han­dzsár­gör­be­sé­gű szer­szá­mot. Sem­mit nem vet­tek ész­re ab­ból,
hogy Wal­ser mi­lyen ku­tya­szo­rí­tó­ba ke­rült.
Zöld Mas­ni az egyik kö­ze­li pad­ra tet­te és gon­do­san össze­haj­to­gat­ta Wal‐­
ser in­gét, majd in­tett neki, hogy ve­gye le fol­tok­ból össze­varrt za­kó­ját is.
Wal­ser ide­ge­sen és ta­nács­ta­la­nul te­kin­ge­tett új­don­sült ba­rát­já­ra, a Pro‐­
fesszor­ra, aki jó­vá­ha­gyó­lag bó­lin­tott. Mit akar­nak ezek tő­lem? – kér­dez­te
ma­gá­ban Wal­ser, mi­köz­ben en­ge­del­me­sen foly­tat­ta a vet­kő­zést. Ami­kor a
Pro­fesszor is­mét fel­vet­te a pál­cá­ját, a csim­pán­zok vissza­ül­tek a pad­ba, fel‐­
vet­ték az író­vessző­jü­ket, Wal­ser pe­dig té­to­va vá­laszt adott a sa­ját kér­dé­sé­re:
„Le­het­sé­ges, hogy... ana­tó­mia­óra...”
Ami a gya­kor­la­ti bio­ló­gia­ok­ta­tást il­le­ti, e te­kin­tet­ben a csim­pán­zok a je‐­
lek sze­rint ala­po­san ki­mű­ve­lőd­het­tek, mert ügyet sem ve­tet­tek gon­do­zó­nő‐­
jük­re, aki ki­te­rül­ve fe­küdt egy plüss­bár­sony hu­za­tú pa­don, mi­köz­ben az
Erő­mű­vész hát­só­já­nak iker­te­li­hold­ja fel-alá járt, bár ez utób­bi kí­vül esett a
nő lá­tó­te­rén.
 Wal­se­ren mos­tan­ra nem volt sem­mi, ki­vé­ve a bo­hóc­sip­kát, amellyel a
csim­pán­zok nem va­ca­kol­tak, noha még a ci­pő­jét is le­ve­tet­ték vele, hogy a
Pro­fesszor meg­szá­mol­has­sa a láb­uj­ja­it. Wal­ser­nek eszé­be ju­tott, hogy a
csim­pán­zok ta­lán a fe­hér-pi­ros-fe­ke­te bo­hóc­masz­kot hi­szik az iga­zi ar­cá‐­
nak, és azért olyan ba­rát­sá­go­sak vele, mert a pá­vi­án tá­vo­li ro­ko­ná­nak né­zik.
Va­jon le­het­sé­ges – tű­nő­dött –, hogy a csim­pán­zok is Dar­win te­ó­ri­áj­á­val bir‐­
kóz­nak, csak épp az el­len­ke­ző irány­ból? Zöld Mas­ni is vissza­ült a pad­já­ba,
és ez­zel is­ten­iga­zá­ból kez­de­tét vet­te a tan­óra. Ott állt előt­tük Wal­ser, a ru‐­
hát­lan pél­da­anyag, akit most a Pro­fesszor mell­be bö­kött a mu­ta­tó­pál­cá­já­val,
de nem volt eb­ben sem­mi erő­sza­kos­ság; a Pro­fesszor megint azok­kal a für‐­
ge kéz­moz­du­la­tok­kal gesz­ti­ku­lált, ame­lyek ré­vén fel­te­he­tő­en kom­mu­ni­kál‐­
tak egy­más­sal. Ki­té­ve má­sod­uno­ka­test­vé­re­i­nek vizs­gá­ló­dó te­kin­te­té­nek,
Wal­ser­ből min­den erő el­szállt. Nyi­ko­rog­tak az Író­nők, bö­kö­dött a mu­ta­tó‐­
pál­ca; Wal­ser en­ge­del­me­sen meg­for­dult, hogy az osz­tály a hát­só­ját is meg‐­
cso­dál­has­sa. A Pro­fesszor meg­kü­lön­böz­te­tett ér­dek­lő­dés­sel vizs­gál­gat­ta a
fa­rok csö­ke­vé­nyes ma­rad­vá­nyát.
Az egész épü­le­tet mély­sé­ges, szo­kat­lan, sőt, nyug­ta­la­ní­tó csend töl­töt­te
be, ame­lyet csak az üze­ke­dő pár üte­mes nyö­gé­sei tör­tek meg.
A Pro­fesszor most né­hány sza­po­ra kéz­moz­du­lat­tal je­lez­te, hogy új té­má­ra
vált. Wal­sert is­mét szem­be­for­dí­tot­ta az osz­tállyal, és az író­nők újra han­gos
csi­kor­gás­ba fog­tak, mi­helyt a Pro­fesszor mu­ta­tó­pál­cá­já­val fi­no­man meg‐­
érin­tet­te Wal­ser szá­ját, rá­bír­va, hogy nyis­sa szét az aj­kát. Ez­u­tán oda­ho­zott
egy vöd­röt, ame­lyet va­la­mi ha­nyag cir­ku­szi ra­ko­dó­mun­kás fe­lej­tett a po‐­
ron­don, fel­for­dí­tot­ta, és rá­állt, hogy job­ban be­lás­son Wal­ser szá­já­ba. Ek­kor
a Pro­fesszor is­mét far­kas­sze­met né­zett Wal­ser­rel, ami­től azon megint úrrá
lett ugyan­az a szé­dí­tő, az em­ber mi­ben­lé­tét il­le­tő bi­zony­ta­lan­ság. Mi­lyen
ko­moly, mi­lyen kér­le­lő volt a Pro­fesszor te­kin­te­te, ahogy újra is újra ki­tá‐­
tot­ta a sa­ját szá­ját, mint egy ver­set sza­va­ló arany­hal!
Az Erő­mű­vész nyö­gé­sei egy­re erő­söd­tek.
Wal­ser vég­re meg­ér­tet­te, hogy a Pro­fesszor be­szél­tet­ni akar­ja, s hogy a
be­széd ké­pes­sé­ge fe­let­tébb ér­dek­li a csim­pán­zo­kat. A Pro­fesszor még min‐­
dig nem szállt le a vö­dör­ről, lan­ka­dat­lan lel­ke­se­dés­sel bá­mul­va a nyelv és a
nyelv­csap já­té­kát, mi­köz­ben Wal­ser té­to­ván meg­szó­lalt:
– S mily re­mek­mű az em­ber! Mily ne­mes az ér­tel­me! Mily ha­tár­ta­la­nok
te­het­sé­gei![26]
 Az Erő­mű­vész vad­ál­la­ti üvöl­té­sek kö­ze­pet­te ju­tott el a te­tő­pont­ra, ak­ko­ra
ze­ne­bo­nát csap­va, hogy Wal­ser be­le­sült a sza­va­la­tá­ba, ám ek­kor – épp ami‐­
kor az Erő­mű­vész ön­kí­vü­le­ti ál­la­po­ta za­jo­san te­tő­zött – ma­la­ch­ oz ké­pest
me­rő­ben szo­kat­lan se­bes­ség­gel Szi­bil­la ro­hant be a po­rond­ra, mint akit pus‐­
ká­ból lőt­tek ki. Pa­dok és ta­nu­lók egy­aránt sza­na­szét re­pül­tek. Szi­bil­la fe­hér
kör­gal­lér­ja meg­té­páz­va és csá­lén lef­fe­gett, ő pe­dig olyan ke­ser­ve­sen vi­sí‐­
tott, mint­ha böl­lér­kést lá­tott vol­na.
Ha­tal­mas ug­rás­sal szök­kent át az el­vá­lasz­tó kor­lá­ton, és egye­ne­sen a cári
pá­holy bár­so­nyán ért föl­det, de még ak­kor sem hagy­ta abba a fül­si­ke­tí­tő vi‐­
sí­tást, ami­kor biz­ton­sá­gos he­lyet ke­res­ve mé­lyen be­fúr­ta ma­gát a bár­sony‐
sző­nye­gek közé.
Az Erő­mű­vész vo­ní­tott az él­ve­zet­től; Szi­bil­la vi­sí­tott; be­hal­lat­szott az Ez‐­
re­des két­ség­be­esett ki­ál­to­zá­sa is, aki­nek ve­szély­ben volt a ma­la­ca; a me­na‐­
zsé­ria mé­lyé­ről pe­dig hir­te­len rop­pant böm­bö­lés-fúga hang­ja áradt szét,
mint­ha a nagy­macs­kák mind­egyi­ke síp len­ne egy gi­gan­ti­kus or­go­nán, ame‐­
lyen va­la­ki tel­jes erő­be­do­bás­sal ját­szik. Ez­u­tán ré­mült ki­ál­tás:
– KI­SZA­BA­DULT A TIG­RIS! KI­SZA­BA­DULT A TIG­RIS!
A Pro­fesszor si­et­sé­gé­ben han­gos csö­röm­pö­lés­sel fel­rúg­ta a vöd­röt. Di­ák‐­
jai fel­ug­rál­tak a fel­bo­ro­ga­tott pa­dok­ra, majd egy szem­vil­la­nás alatt fel­kúsz‐­
tak a ze­ne­ka­ri emel­vény­re, s ré­mült ku­pac­ba búj­tak össze a kot­ta­áll­vá­nyok
kö­zött; fel­dúl­tan és ki­tá­gult szem­mel zsi­na­tol­tak, ahogy el­ha­tal­ma­so­dott raj‐­
tuk az ata­visz­ti­kus ős­er­dei ré­mü­let. A sze­rel­mes­ke­dő pár sá­pad­tan és resz‐­
ket­ve tá­pász­ko­dott fel a bár­sony-kár­pit­ról.
A mez­te­len Wal­ser, akit még a csim­pán­zok is cser­ben hagy­tak, ek­kép­pen
gon­dol­ko­dott: „Bo­lond le­szek bo­lond­sip­ká­ban fo­gad­ni a Ha­lált!” Most már
a feje is fe­det­len volt.
És már fu­tott is. Át­ug­rott az el­vá­lasz­tó kor­lá­ton, és már fél­úton volt a fen‐
ti ki­já­rat felé a né­ző­tér szék­so­rai kö­zött, ami­kor, mint Lót fe­le­sé­ge, egy­sze‐­
rű­en nem tud­ta meg­áll­ni, hogy ne néz­zen hát­ra.
A tig­ris Szi­bil­la sza­gát kö­vet­ve be­ron­tott a po­rond­ra.
Úgy iram­lott ki az alag­út­ból, mint a na­rancs­szí­nű hi­gany, vagy va­la­mi
még rit­kább fo­lyé­kony fém, híga­rany. Nem annyi­ra fu­tott, mint in­kább
folyt, zsák­má­nyát cser­ké­sző, bar­nán-sár­gán zú­du­ló ára­dat, for­ró, ol­vadt ha‐­
lál. Mo­rog­va ődön­gött a csim­pánz-tan­te­rem rom­jai kö­zött, rop­pant orr­lyu‐­
ka­i­val be­szip­pant­va a sza­bad­ság fen­sé­ges le­ve­gő­jét, ame­lyet rá­adá­sul élő
jó­szág sza­ga fű­sze­re­zett. Mi­lyen sár­gák a fo­gai: rot­ha­dássza­gú ra­ga­do­zó‐­
agya­rak.
Az Erő­mű­vész le­há­moz­ta ma­gá­ról a hoz­zá­ta­padt nőt, ágyék­kö­tő­jét hím‐­
tag­ja elé kap­ta, és fu­tás­nak eredt; egye­ne­sen a ki­já­rat felé tar­tott. Iga­zán
szép pél­dány volt, ki­tű­nő ál­la­pot­ban; egyik szék­sor­ról a má­sik­ra há­gott, el‐­
ro­hant a só­bál­vánnyá me­redt Wal­ser mel­lett, és már ott sem volt. Han­gos
csat­ta­nás­sal vá­gó­dott be mö­göt­te a ki­já­ra­ti ajtó. Wal­ser hal­lot­ta, ahogy kí‐­
vül­ről be­húz­zák a re­teszt.
Most már az volt az egyet­len ki­já­rat, ame­lyen át a tig­ris be­jött.
Tö­ké­le­tes ha­lál­csap­dá­ban va­gyok, gon­dol­ta Wal­ser.
A Csim­pán­zido­már caf­ká­ja, akit a bo­ká­ja köré csa­va­ro­dott bu­gyo­gó
olyan kér­lel­he­tet­len­ség­gel bé­ní­tott meg, mint­ha nem is bu­gyo­gó len­ne, ha‐­
nem bola, vér­fa­gyasz­tó si­kí­to­zás­ba kez­dett.
Tö­ké­le­tes ha­lál­csap­dá­ban va­gyunk, gon­dol­ta Wal­ser.
Ami­kor a tig­ris meg­hal­lot­ta a nő si­kol­tá­sát, tud­ta, hogy az ét­la­pon a kis‐­
ma­lac­nál fi­no­mabb fa­la­to­kat is ta­lál. Ív­ben be­haj­lí­tot­ta a há­tát. Far­ka az ég
felé me­redt. Fel­emel­te sú­lyos fe­jét. A si­koly for­rá­sát ke­re­ső sár­ga szem­pár
úgy járt kör­be a po­ron­don, mint a ref­lek­tor fény­ké­vé­je.
A ha­lál­ra ré­mült nő ki­há­moz­ta ma­gát a bu­gyo­gó­já­ból, és ne­ki­ira­mo­dott,
kör­be­fut­va az el­vá­lasz­tó mö­göt­ti pad­so­ron.
A tig­ris pász­tá­zó te­kin­te­te meg­ta­lál­ta. A ra­ga­do­zó ka­part né­há­nyat a hát‐­
só man­csá­val, kis fű­rész­por­fel­hő­ket ka­var­va. Le­suny­ta ke­rek, ál­no­kul kép‐­
mu­ta­tó fü­lét. A nő pon­gyo­lá­ja, amely vi­tor­la­ként li­be­gett utá­na, be­le­akadt
egy rosszul be­vert, ki­ál­ló szög­be. A nő meg­bot­lott, és orra bu­kott a szék­so‐­
rok kö­zöt­ti át­já­ró­ban.
Wal­ser újra ké­pes volt hasz­nál­ni a vég­tag­ja­it. Mi­előtt fel­fog­ta vol­na, hogy
már dön­tött is, egyet­len szök­ke­nés­sel el­in­dult le­fe­lé a né­ző­té­ren a bo­ros‐
tyán­sze­mű fe­ne­vad felé, épp ami­kor az ug­ra­ni ké­szült. Wal­ser ret­te­ne­tes és
néma csa­ta­ki­ál­tá­sa ép­pen olyan ön­kén­te­len volt, mint hős­kö­dé­se: jön a Bo‐­
hóc, hogy meg­öl­je a Tig­rist!
Meg­öl­ni? De ho­gyan? Ta­lán fojt­sa meg pusz­ta kéz­zel?
 HÁROM
A kö­vet­ke­ző do­log egy szi­sze­gő, zöl­des gáz­láng ál­tal meg­vi­lá­gí­tott szo‐
ba­bel­ső volt; ami­kor Wal­ser ki­nyi­tot­ta a sze­mét, fel­sej­lett előt­te agy alak,
aki géz­da­rab­kát már­to­gat egy tál ró­zsa­szín, kar­bol­sav­tól bűz­lő víz­be. Wal‐­
ser megint be­csuk­ta a sze­mét. A be­ned­ve­sí­tett géz­zel Fev­vers újra meg­tö‐­
röl­get­te a se­be­sült vál­lát, de moz­du­la­tá­ban nyo­ma sem volt gyen­géd­ség­nek.
Most, hogy már vissza­nyer­te esz­mé­le­tét, Wal­ser fel­or­dí­tott.
– Csak nyu­ga­lom! – csi­tí­tot­ta Liz­zie, Wal­ser aj­ká­hoz emel­ve egy bög­re
for­ró, édes teát. Még tar­tó­sí­tott sű­rí­tett tej is volt ben­ne. An­gol tea. Fev­vers
vál­to­zat­lan kí­mé­let­len­ség­gel szo­rí­tot­ta oda a kö­tést Wal­ser vál­lá­hoz. Szi­go‐­
rú, fő­nő­vé­re­sen fe­hér ing volt raj­ta, ame­lyet a gal­lér­já­nál fo­gott össze egy
el­lent­mon­dást nem tűrő nyak­ken­dő, et­től azon­ban a leg­ke­vés­bé sem tűnt
fér­fi­as lát­vány­nak. Hó­fe­hér vá­szon­pár­nák közt duz­za­do­zó keb­le­it Wal­ser
ugyan­olyan ha­tal­mas­nak lát­ta, mint a gyer­mek, ami­kor any­ja a be­teg­ágya
fölé haj­lik. Fev­vers nem­tet­szé­se szin­te ta­pint­ha­tó volt.
– Szó­val meg­szö­kött a cir­kusszal; nem igaz, ked­ve­sem? – kér­dez­te ba­rát‐­
ság­ta­la­nul. A je­lek sze­rint már nem érez­te szük­sé­gét, hogy „uram”-nak szó‐­
lít­sa.
Wal­ser két seb­ápo­lás kö­zött fész­ke­lő­dött egy ke­ve­set, össze­gyűr­ve a
nagy­ken­dőt, amely­be va­la­ki be­bu­gyo­lál­ta. A ken­dő több tu­cat­nyi kis kö­tött
gyap­jú­négy­zet­ből volt össze­varr­va, és a ki­dol­go­zás a gyer­me­ki ügyet­len­ség
meg­ha­tó nyo­ma­it vi­sel­te ma­gán; ez az első iga­zi bi­zo­nyí­ték, gon­dol­ta Wal‐­
ser, hogy va­ló­ban lé­te­zik az a bi­zo­nyos lon­do­ni pe­re­putty a se­reg­nyi uno­ka‐­
húg­gal meg uno­ka­öccsel, amely­ről ál­lan­dó­an be­szél­nek. Bo­hóc­pa­ró­ká­ja el‐­
tűnt; ha­já­ból csa­var­ni le­he­tett a vi­zet.
– Tig­ris ura­ság egy­szer ké­pen le­gyin­tet­te ma­gát, az­tán a Her­ceg­nő meg‐­
nyi­tot­ta a sla­got – me­sél­te Liz­zie. – Phúú! Le kell őket spric­cel­ni jó erő­sen,
ez a do­log nyit­ja. Ha elég erős a víz­su­gár, még a lé­leg­ze­te is el­akad a fe­ne‐
va­dak­nak. Vissza­ret­ten­nek tőle, az­tán meg már gye­rek­já­ték őket be­fog­ni a
há­ló­val.
Fev­vers új öl­tö­ző­jé­ben volt né­hány szí­vet me­len­ge­tő­en is­me­rős hol­mi.
Ti­zen­ket­tőt mu­ta­tó ara­nyo­zott óra, a te­te­jén Idő Atya. A fa­lon sza­már­fü­les
pla­kát. A spi­ri­tusz­fő­zőn gőz­fel­hő­ket ere­ge­tő te­ás­kan­na. Liz­zie be­le­dik­tált
még egy kis teát.
– Azt ép­pen nem mon­da­nám, hogy „Tig­ris ura­ság” – je­gyez­te meg Fev‐­
vers. – Alig­ha en­ged­te, hogy ki­kém­lel­je az alsó fer­tály­át. Nős­tény. Ve­szé‐­
lye­sebb, mint a hí­mek, ne­kem el­hi­he­ti.
– De va­jon ebbe meg mi a nya­va­lya üt­he­tett, hogy ne­ki­megy egy fran­cos
nős­tény tig­ris­nek? – kér­dez­te Liz­zie.
– Épp a Csim­pán­zido­már caf­ká­já­val ka­ma­tyolt a fi­at­al­úr – fe­lel­te Fev­vers
szín­te­len han­gon, majd is­mét jó erő­sen a seb­hez szo­rí­tot­ta a kö­tést, újabb
or­dí­tást kény­sze­rít­ve ki a se­be­sült­ből.
– Ne is ta­gad­ja!
– Hát ez gyor­san ment – je­gyez­te meg Liz­zie.
– Az a nő egy re­pedt­sar­kú, fű­vel-fá­val le­áll – mond­ta Fev­vers.
– Ha nem té­ve­dek – for­dult most Liz­zie Wal­ser­hez –, az úr sze­ret­né meg‐­
őriz­ni az in­kog­ni­tó­ját.
– Raj­tunk kí­vül sen­ki nem tud róla – tű­nő­dött Fev­vers olyan hang­súllyal,
mint­ha a zsa­ro­lás le­he­tő­sé­gét fon­tol­gat­ná.
– De va­jon mi a csu­dá­ban sán­ti­kál­hat? – kér­dez­te Liz­zie Fev­vers­től,
mint­ha Wal­ser ott sem len­ne.
– Hon­nan tud­jam én azt?
– Azért va­gyok itt – mond­ta Wal­ser hogy új­ság­cik­ket ír­jak. A cir­kusz­ról.
Ma­gá­ról és a cir­kusz­ról – tet­te hoz­zá, elő­vé­ve leg­en­gesz­te­lőbb hang­ját.
– Gon­do­lom, ebbe az is be­le­tar­to­zik, hogy ke­fé­li a Csim­pán­zido­már nő‐­
jét, ugye?
Fev­vers is­mét so­kat sej­te­tő te­kin­tet­tel mé­re­get­te a bo­ro­ga­tást, de az­tán
bé­kén hagy­ta, és in­kább be­le­ön­töt­te a vi­zes­tál tar­tal­mát a mos­dó­áll­vány alá
ké­szí­tett vö­dör­be, majd ha­nyag moz­du­lat­tal pli­szí­ro­zott szok­nyá­já­ba tö­röl­te
a ke­zét. És még­is: a két nő, mint­ha va­la­mi olyan for­ga­tó­könyv­nek en­ge­del‐­
mes­ked­ne, amely még az­előtt ké­szült, hogy csa­lód­tak vol­na Wal­ser­ben,
mind­vé­gig va­la­mi kis­sé ér­des együtt­ér­zést ta­nú­sí­tott a se­be­sült iránt. Ha­ma‐­
ro­san meg­ér­ke­zett egy sza­lon­ka­bá­tos or­vos, aki be­kö­töz­te a se­be­it, s akit
Fev­vers fi­ze­tett ki.
– Majd ké­sőbb ren­dezzük – mond­ta egy olyan kur­va hang­ján, aki­nek hu‐­
szon­négy ka­rá­tos arany­ból van a szí­ve.
Egy nős­tény­csim­pánz je­lent meg (fe­jén zöld mas­ni), ke­zé­ben egy ha­lom
gon­do­san össze­haj­to­ga­tott ruha, de el­hoz­ta a pa­ró­kát és a bo­hóc­ka­la­pot is;
kö­zös erő­vel újra fel­öl­töz­tet­ték Wal­sert, mi­előtt ha­za­küld­ték a Bo­hóc­ta­nyá‐­
ra. Mi­vel Wal­ser jobb kar­ja túl­sá­go­san fájt ah­hoz, hogy ő maga csi­nál­ja,
Fev­vers he­ve­nyész­ve még egy ré­teg fe­hér fes­té­ket is fel­vitt az ar­cá­ra, ne‐­
hogy le­lep­le­ződ­jön az ál­ru­ha. Wal­ser még­is úgy érez­te, mint­ha össze­ment
vol­na a sze­mük­ben, és örült, ami­kor vég­re ki­lép­he­tett az öl­tö­ző­ből.
Mi­után az új­ság­író be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót, Liz­zie el­gon­dol­koz­va
for­dult Fev­vers­hez:
– Sze­rin­ted hogy jut­nak át a kül­de­mé­nyei a cenzú­rán?
Wal­ser bi­zony­ta­lan lép­tek­kel in­dult el az ud­va­ron; saj­gó tag­jai fo­lya­ma­to‐­
san em­lé­kez­tet­ték rá, hogy épp tet­té­nek „he­ro­i­kus­sá­ga” ré­vén si­ke­rült „bo‐­
lon­dot csi­nál­nia ma­gá­ból”, pon­to­san úgy, aho­gyan az Ez­re­des meg­jó­sol­ta.
A Cha­ri­va­ri kö­tél­tán­cos-fa­mí­lia kesz­tyűs-sap­kás-sá­las cse­me­téi já­té­ko­san
egyen­sú­lyoz­tak és bil­leg­tek a Her­ceg­nő üres szá­rí­tó­kö­te­lén. Be­sö­té­te­dett. A
ma­jom­ház­ból üte­mes csat­ta­ná­sok hal­lat­szot­tak: a Csim­pán­zido­már pü­föl­te a
sze­re­tő­jét, mint egy sző­nye­get.
 NÉGY
A Bo­hóc­ta­nyát – amely min­den­fé­le bo­hóc­szál­lás kö­zös el­ne­ve­zé­se, és
amely a szent­pé­ter­vá­ri ven­dég­sze­rep­lés ide­jé­re egy fá­ból épült, kor­ha­dó
bér­ház­ban ka­pott ide­ig­le­nes he­lyet, ahol a pe­nész har­mat­ként csör­gött le a
fa­la­kon – a bör­tö­nök és el­me­gyógy­in­té­ze­tek gyá­szos le­ve­gő­je ülte meg; ha
ma­guk kö­zött vol­tak, a bo­hó­cok­ból a meg­nyo­mo­rí­tott tü­re­lem­nek ugyan­az
a pár­la­ta áradt, ami­lyet a zárt in­té­ze­tek la­kói kö­zött ta­pasz­tal az em­ber: a lét
aka­rat­la­gos és ret­te­ne­tes fel­füg­gesz­tett­sé­ge. Ami­kor va­cso­ra­idő­ben az asz­tal
köré gyűl­tek, ahol át­jár­ta őket a bá­bus­ka gő­zöl­gő hal­le­ve­sé­nek fa­nyar aro‐­
má­ja, a fe­hér ar­cok a ha­lot­ti masz­kok geo­met­ri­kus élet­te­len­sé­gé­vel me­red‐­
tek ma­guk elé, mint­ha va­la­mi lé­nye­gi ér­te­lem­ben ők ma­guk sem len­né­nek
je­len a la­ko­mán, és csak bér­lő nél­kü­li má­so­la­ta­i­kat hagy­nák itt ma­guk he‐­
lyett.
Fi­gyel­jük hát meg, mi­lyen is a Nagy Buf­fo, a Bo­hóc­ki­rály, ami­kor a szín‐­
fa­lak mö­gött pi­hen; az ősi elő­jo­gok alap­ján nem az asz­tal­főn ül, ha­nem az
asz­tal kö­ze­pén, a mes­tert meg­il­le­tő he­lyen, ott, aho­vá Le­on­ar­do Krisz­tust
ül­tet­te; rá há­rul a szent fel­adat, hogy meg­tör­je a fe­ke­te ke­nye­ret, és szét‐­
ossza azt ta­nít­vá­nyai kö­zött.
Íme, a Nagy Buf­fo, a ret­te­ne­tes Buf­fo, a ka­cag­ta­tó, a ré­misz­tő, a le­nyű­gö‐­
ző Buf­fo: ke­rek, fe­hér­re má­zolt arc, két sze­me kö­rül hü­velyk­nyi szé­les pi­ros
ka­ri­ka, négy­szög­le­tes, cso­kor­nyak­ken­dő for­má­jú fes­tett száj; de a leg­mu­lat‐­
sá­go­sabb a kac­ki­ás­ an fél­re­bic­ce­nő, csú­csos fe­hér sip­ka alól ki­kan­di­ká­ló pa‐­
ró­ka, amely nem mí­mel haj­za­tot. Va­ló­já­ban nem más, mint egy jó­ko­ra
húgy­hó­lyag. Gon­dol­ják csak el! Kí­vül hord­ja azt, ami oda­bent van, s ez a
bel­ső al­kat­rész rá­adá­sul épp a leg­obsz­cé­nabb és leg­sze­mé­lye­sebb test­tá­jék‐­
ról való; így az­tán akár ko­pasz­nak is vél­het­nénk. Ab­ban a szerv­ben tart­ja az
eszét, amely ha­gyo­má­nyo­san a vi­ze­let tá­ro­lá­sá­ra szol­gál.
Jól meg­ter­mett em­ber, hét láb ma­gas, és a vál­la is eh­hez il­lő­en szé­les; így
az­tán na­gyo­kat ka­ca­gunk raj­ta, ami­kor be­le­bot­lik a vi­lág ap­rócs­ka tár­gya­i‐­
ba. A mu­lat­ság tit­ka fé­lig-med­dig épp a mé­ret: hogy ilyen hi­he­tet­le­nül ha‐­
tal­mas, és még­is kép­te­len meg­bir­kóz­ni a hely­vál­toz­ta­tás leg­ele­mibb mű­ve‐­
le­te­i­vel is. Buf­fo, az óri­ás, a fi­zi­kai tár­gyak ál­do­za­ta. A dol­gok el­le­ne for‐­
dul­tak. Há­bo­rút vi­sel­nek el­le­ne. Ami­kor ki akar nyit­ni egy aj­tót, a ke­zé­ben
ma­rad a fo­gan­tyú.
Szem­pil­la­fes­ték­kel bo­zon­tos-fe­ke­té­vé va­rá­zsolt szem­öl­dö­ke a za­va­ro­dott
meg­döb­be­nés pil­la­na­ta­i­ban fel­szö­kik a hom­lo­kán, tát­va ma­radt szá­ja pe­dig
le­fittyed, mint­ha áll­kap­csa és szem­öl­dö­ke egy­más­sal el­len­té­tes ha­tá­sú mág‐­
ne­sek von­zá­sá­ba ke­rült vol­na. Nyel­vét el­sár­gult sír­kő-fo­ga­i­hoz cic­cent­ve,
el­túl­zott ag­gá­lyos­ság­gal il­lesz­ti a he­lyé­re a le­vált fo­gan­tyút. Hát­ra­lép. In­do‐­
ko­lat­lan­sá­gá­ban is ne­vet­sé­ges ön­bi­za­lom­mal kö­ze­lí­ti meg újra az aj­tót. Ha‐­
tá­ro­zott moz­du­lat­tal meg­mar­kol­ja a fo­gan­tyút; tud­ja, hogy most va­ló­ban
szi­lárd... hi­szen nem épp ő rög­zí­tet­te-e az imént? És még­is...
Már menny­dör­gő lép­te­i­nek hang­já­ra szét­hull min­den. Ő maga a kö­zép,
amely nem tart.[27]
Spe­ci­al­i­tá­sa az erő­sza­kos és al­pá­ri bur­leszk. Elő­sze­re­tet­tel gyújt fel bo‐­
hóc­rend­őrö­ket. Őrült pap­ként fel­lép­ve bo­hó­ce­ s­kü­vő­ket ce­leb­rál, ahol Grik
és Grok a leg­vá­lo­ga­tot­tabb meg­aláz­ta­tá­sok­nak van ki­té­ve. A kö­zön­ség
egyik ked­ven­ce a „Ka­rá­cso­nyi bo­hóc­va­cso­ra”, amely­nek so­rán Buf­fo el­fog‐­
lal­ja a krisz­tu­si he­lyet az asz­tal kö­ze­pén, egyik ke­zé­ben nagy kony­ha­kés, a
má­sik­ban vil­la, az ün­ne­pi szár­nyas­me­nüt pe­dig va­la­me­lyik sze­ren­csét­len
pa­li­ma­dár-bo­hóc ala­kít­ja, akit ka­kas­ta­réj­jal a fe­jén tá­lal­nak fel. (És mennyi
móka szár­ma­zik a kol­bász­fo­na­tok­ból, ame­lyek­kel a ma­dár­ka nad­rág­ja van
ki­töm­ve!) Ez a sült kap­pan azon­ban Buf­fo vi­lá­gá­nak sza­bá­lya­it kö­vet­ve fel‐­
kel, és me­ne­kül­ni pró­bál...
A Nagy Buf­fo, a Bo­hó­cok Bo­hó­ca.
Oda­van a régi bo­hóc­tré­fá­kért, az össze­csuk­ló szé­ke­kért, a fel­rob­ba­nó pu‐­
din­go­kért. „A bo­hóc­mes­ter­ség­ben az a szép, hogy nem vál­to­zik sem­mi” –
szok­ta mon­do­gat­ni.
Szá­má­nak te­tő­pont­ján, ami­kor már min­den da­ra­bok­ra hul­lott kö­rü­löt­te,
mint­ha ké­zi­grá­nát rob­bant vol­na a po­rond kö­ze­pén, Buf­fo hoz­zá­lát ön­ma­ga
ízek­re sze­dé­sé­hez. Ar­cát a leg­för­tel­me­sebb fin­to­rok tor­zít­ják el, mint­ha le
akar­ná ráz­ni ma­gá­ról a fe­hér to­jás­fes­té­ket, amellyel be van má­zol­va: és
csak ráz­za! ráz­za! ki­ráz­za a fo­ga­it, le­ráz­za az or­rát, ki­ráz­za a szem­go­lyó­it,
hagy­ja, hadd rö­pül­jön min­den szer­te­szét, mint va­la­mi gör­csö­sen vo­nag­ló
ön­fel­da­ra­bo­lás­ban.
Ek­kor egy hely­ben fo­rog­ni kezd kör­be-kör­be, és meg sem áll.
 Az­tán, ami­kor már azt gon­dol­nánk, hogy az esze­lős kör­for­gás­ban a Nagy
Buf­fo ez­út­tal tény­leg ele­me­i­re hul­lott szét, mint­ha át­ala­kult vol­na ön­ma­ga
cent­ri­fu­gá­já­vá, el­né­mul a kü­lön­le­ges mu­tat­ványt vé­gig­kí­sé­rő dob­per­gés,
Buf­fo pe­dig, még min­dig egész tes­té­ben ráz­kód­va, fel­ug­rik a ma­gas­ba,
majd ha­nyatt vá­gó­dik.
Csend.
El­hal­vá­nyul­nak a fé­nyek.
Las­san, na­gyon las­san és na­gyon ko­mor ki­mért­ség­gel fel­hang­zik a Saul
gyász­in­du­ló­ja; Grik és Grok, a két ze­ne­bo­hóc adja a rit­must és a fő­szó­la‐­
mot, üst­dob­bal és pi­ko­ló­val, pa­rá­nyi he­ge­dű­vel és az­zal az óri­ás tri­an­gu‐­
lum­mal, ame­lyet egy hát­só sa­rok­rú­gás­sal szó­lal­tat­nak meg; Grik és Grok:
ők ket­ten fel­ér­nek egy egész ze­ne­kar­ral. Ez a mű­sor­szám a „Bo­hóc­te­me‐­
tés”. A töb­bi bo­hóc ir­dat­lan ko­por­sót ci­pel, amely az ame­ri­kai zász­ló­ba van
be­le­te­ker­ve. A ko­por­sót le­rak­ják Buf­fo mel­lé a fű­rész­por­ba. Meg­pró­bál­ják
be­le­gyö­mö­szöl­ni a fő­bo­hó­cot.
De va­jon be­le­fér? Ugyan, de­hogy! Nem haj­lik a kar­ja, nem haj­lik a lába,
sem szép szó­ra, sem pa­rancs­ra. Ezt a ter­mé­sze­ti erőt bez­zeg sen­ki nem
kény­sze­rít­he­ti rá, hogy ki­te­rül­jön, még ak­kor sem, ha tény­leg meg­halt! Poz‐­
zo és Bim­bo el­sza­lad: hoz­nak egy fej­szét, amellyel meg­pró­bál­nak le­nye­se‐­
get­ni né­hány ki­ál­ló test­részt, hogy ko­por­só­mé­re­tű­re vág­ják a pá­ci­enst. Ki‐­
de­rül, hogy a fej­sze gu­mi­ból van.
Vé­gül az­tán, ten­ger­nyi újabb mó­ká­zást kö­ve­tő­en, kín­ke­ser­ve­sen be­le­szu‐­
sza­kol­ják a fa­lá­dá­ba, és rá­csuk­ják a ko­por­só­fe­de­let, amely azon­ban egy­re
csak ráz­kó­dik és csúsz­kál, Buf­fo ugyan­is nem tud és nem is haj­lan­dó nyug‐­
ton ma­rad­ni. A bo­hóc­trupp né­hány tag­ja vál­lá­ra eme­li a tes­tet, de ugyan‐­
csak meg­gyű­lik a ba­juk a ko­por­só­vi­vői fel­ada­tok össze­han­go­lá­sá­val: az
egyik térd­re rogy, majd épp ami­kor fel­áll, össze­csuk­lik egy má­sik. Vé­gül
azon­ban nagy ne­he­zen si­ke­rül a ko­por­só­val együtt fel­egye­ne­sed­ni­ük, és ké‐­
szen áll­nak, hogy a me­net élén le­vo­nul­ja­nak vele a po­rond­ról.
Ek­kor azon­ban elő­ug­rik Buf­fo: még a ko­por­só­fe­dél sem tud­ja út­ját áll­ni.
A desz­ka dob­hár­tya­re­pesz­tő har­so­gás­sal ket­té­ha­sad, és a pa­pír­vé­kony fa­le‐­
me­zen már­is ha­tal­mas, csip­kés kör­vo­na­lú nyí­lás tá­tong, a fő­bo­hóc szi­lu­ett‐­
je. Íme, itt van újra, tel­jes élet­nagy­ság­ban, fe­ke­te-fe­hér-pi­ros va­ló­já­ban!
„Menny­dör­gés menny­kő! Azt hit­té­tek, pu­pá­kok, hogy meg­hal­tam?”
A bo­hóc tu­mul­tu­ó­zus fel­tá­ma­dá­sa. Ki­ug­rik a még min­dig hí­vei vál­lá­ra
ne­he­ze­dő ko­por­só­ból, de mi­előtt föl­det ér, még be­mu­tat egy dup­la szal­tót.
(Va­la­mi­kor ak­ro­ba­ta­ként kezd­te.) Dör­gő taps­vi­har és uj­jon­gás. Buf­fo kör­be‐­
fut a po­ron­don, meg­ráz­za a felé nyúj­tott ke­ze­ket, csó­kot nyom azok­nak a
kis­ba­bák­nak az ar­cá­ra, akik nem böm­böl­nek a ré­mü­let­től, és össze­bor­zol­ja
az el­ke­re­ke­dett sze­mű gyer­kő­cök ha­ját, akik még nem tud­ják, sír­ja­nak-e
vagy ne­ves­se­nek. Buf­fo, aki meg­halt, újra él!
És en­nek a dé­mo­ni, ve­sze­del­mes és el­va­rá­zsolt du­haj­nak a nyo­má­ban
min­den­ki sor­ra át­ug­rál az el­vá­lasz­tón, és el­in­dul fel­fe­lé a né­ző­té­ren.
A töb­bi bo­hóc tisz­te­let­ből csak Öreg­nek ne­vez­te, pe­dig még az öt­ve­net
sem töl­töt­te be: ép­pen most kö­ze­leg a kri­ti­kus kor­hoz.
Szo­ká­sa­it csil­la­pít­ha­tat­lan és ál­lan­dó szom­jú­sá­ga ha­tá­roz­ta meg. Zse­bei
örök­ké ki­pú­po­sod­tak a be­lé­jük rej­tett üve­gek­től; iszá­kos­sá­ga nem is­mert
ha­tá­ro­kat, de még­is úgy tűnt, az ivás soha nem ho­zott ki­elé­gü­lést szá­má­ra,
mint­ha az al­ko­hol csak va­la­mi má­mo­rí­tóbb és ki­adó­sabb bú­fe­lej­tő szer pót‐­
lé­ka vol­na, mint­ha Buf­fo leg­szí­ve­seb­ben az egész vi­lá­got be­le­sű­rí­tet­te vol‐­
na egy pa­lack­ba, hogy az­tán le­dönt­se a tor­kán, és le­vi­zel­hes­se vele a fa­lat.
Akár­csak Fev­vers, ő is tős­gyö­ke­res lon­do­ni volt. Va­la­mi­kor Ge­or­ge Buf‐­
fins­nak hív­ták, de ere­de­ti ne­vét már ré­ges-rég el­fe­lej­tet­te, pe­dig vér­be­li ha‐­
za­fi, szí­vé­nek min­den dob­ba­ná­sa Nagy-Bri­tan­ni­áé, jól­le­het ő maga is csak‐­
nem annyit lá­tott már a nagy­vi­lág­ból, mint a bi­ro­da­lom.
– Sok kö­zöt­tünk az ön­gyil­kos – mond­ta a Nagy Buf­fo. – Gyak­ran fel­köt‐­
jük ma­gun­kat azok­ra a csi­ri­csá­ré hó­zent­ráge­rek­re, ame­lyek bo­hóc­nad­rág­ja‐­
in­kat tart­ják; nad­rág­ja­in­kat, me­lyek a musz­li­mok bu­gyo­gó­i­hoz ha­son­la­to‐­
sak, ame­lye­ket buggyos­ra csi­nál­nak, ha ne­ta­lán fér­fi szül­né meg a Mes­si­ást.
[28]De az is meg­esik, hogy el­csórunk egy pisz­tolyt az orosz­lán­sze­lí­dí­tő­től,
és éles­re cse­rél­jük a vak­töl­té­nye­ket. Puff! Go­lyó a fej­be. Pá­rizs­ban bár­mi‐­
kor a met­ró elé ugor­ha­tunk. Ha pe­dig olyan sze­ren­csés va­la­ki, hogy össz‐­
kom­for­tos a szál­lá­sa, el­gá­zo­sít­hat­ja ma­gát a pad­lás­szo­bá­já­ban. A két­ség­be‐­
esés a bo­hó­cok hű tár­sa.
A bo­hóc­ko­dás­ban ugyan­is sok­szor nincs sem­mi szán­dé­kos­ság. Az em­ber
nem akar bo­hóc len­ni, gyak­ran csak olyan­kor vá­laszt­juk ezt, ha már min­den
más cső­döt mon­dott. Ha va­la­ki be­néz­ne a fe­hér to­jás­fes­ték át­ha­tol­ha­tat­lan
maszk­ja mögé, olya­nok­nak az arc­vo­ná­sa­i­ra lel­ne, akik va­la­ha büsz­kén tet‐­
ték ma­gu­kat köz­szem­lé­re. A fe­hér ál­arc alatt ott rej­tőz­het pél­dá­nak oká­ért
az ae­ri­a­l­is­te, aki­nek az ide­gei fel­mond­ták a szol­gá­la­tot; a lo­vas ak­ro­ba­ta,
aki eggyel töb­bet buk­fen­ce­zett a kel­le­té­nél; a zsong­lőr, aki­nek az ivás­tól
vagy a szo­mo­rú­ság­tól annyi­ra re­meg a keze, hogy sor­ra el­ej­ti a lab­dá­it.
Ilyen­kor nincs mit ten­ni, mint hogy ma­gunk­ra ölt­jük sze­gény Pi­errot ál­ar‐­
cát, aki in­kább maga pro­vo­kál­ja ki a ka­ca­gást, amely pe­dig fel­har­san­na
min­den pro­vo­ká­lás nél­kül is.
A gyer­me­kek ne­ve­té­se mind­ad­dig tisz­ta, amíg elő­ször ne­vet­nek egy bo‐­
hó­con.
Az asz­tal fö­lött össze­haj­ló szé­les fe­hér ar­cok las­sú egyet­ér­tés­ben bó­lo­gat‐­
tak.
– A bo­hóc­tré­fák ál­tal ki­vál­tott vi­dám­ság mér­té­ke egye­ne­sen ará­nyos a
bo­hóc ál­tal el­szen­ve­dett meg­aláz­ta­tá­so­ké­val – foly­tat­ta Buf­fo, újra te­le­tölt‐­
ve vod­kás­po­ha­rát. – És még­is: ta­lán úgy is fo­gal­maz­hat­nánk, hogy a bo­hóc
nem más, mint Krisz­tus kép­má­sa. – Oda­bic­cen­tett a hal­vá­nyan csil­lo­gó
ikon felé, amely a hal­bű­zös kony­ha egyik tá­vo­lab­bi sar­ká­ban ló­gott, ott,
aho­vá a zu­gok­ból elő­má­szó csó­tá­nyok ké­pé­ben már be­lo­pa­ko­dott az éj­sza‐­
ka. – Ő a meg­alá­zott és a meg­szo­mo­rí­tott, a bűn­bak, aki­nek haj­lott vál­lá­ra
ne­he­ze­dik a söp­re­dék dü­hé­nek sú­lya, ő a ne­ve­tés tár­gya, aki ugyan­ak­kor
még­is – igen, még­is – a ne­ve­tés alatt­va­ló­já­vá, a ne­ve­tés ala­nyá­vá is vá­lik.
Mi vá­lasz­tot­tuk, hogy azok le­gyünk, amik va­gyunk.
Úgy bi­zony, ifjú bo­hóc­pa­lán­ta, zöld­fü­lű má­ju­si bo­hóc: sa­ját vá­lasz­tá­sunk
ered­mé­nye, hogy alá­vet­jük ma­gun­kat a ne­ve­tés­nek. Mi va­gyunk a ne­ve­tés
szaj­hái, mert a kur­vák­hoz ha­son­ló­an mi is tud­juk, kik va­gyunk: tud­juk,
hogy bér­mun­ká­sok va­gyunk, akik ke­mé­nyen dol­goz­nak, mi­köz­ben azok,
akik fi­zet­nek ne­künk, csak ját­sza­ni lát­nak ben­nün­ket. A mi mun­kánk az ő
él­ve­ze­tük, ezért hát azt gon­dol­ják, hogy mi is él­ve­ze­tet ta­lá­lunk ben­ne.
Örök sza­ka­dék tá­tong kö­zöt­tünk: sze­rin­tük a mi mun­kánk csak já­ték, sze‐­
rin­tünk pe­dig az ő él­ve­ze­tük nem más, mint a mi mun­kánk.
És itt van még a jó­kedv kér­dé­se is – dor­gá­ló moz­du­lat­tal Wal­ser irá­nyá­ba
emel­te po­ha­rát –; ne hidd azt, ifjú má­ju­si bo­hóc, hogy nem töp­reng­tem már
ren­ge­te­get a ne­ve­tés­ről, mi­köz­ben túl­sá­go­san is em­be­ri ron­gya­im­ban fet‐­
reng­tem a fű­rész­por­ban. És tu­dod, mit gon­do­lok? Azt gon­do­lom, hogy oda‐­
fent a menny­or­szág­ban nem ne­vet­nek, és soha nem is ne­vet­tek.
Te­kint­sük úgy a szen­te­ket, mint egy ha­tal­mas cir­kusz fel­lé­pő­it. A ke­ré­ken
egyen­sú­lyo­zó Ka­ta­lin; Szent Lő­rinc az izzó vas­ros­té­lyon: bár­mely vurst­li
meg­iri­gyel­het­né! Szent Se­bes­tyén, a tör­té­ne­lem leg­jobb kés­do­bá­ló­szá­ma!
És per­sze Szent Je­ro­mos a ta­nult orosz­lán­nal, amely a nyi­tott köny­vön
nyug­tat­ja man­csát: prí­ma kis ál­lat­szám, si­mán veri azt a klim­pí­ro­zó bok­szos
tyú­kot a ci­cu­sa­i­val.
Az ég nagy ha­tal­mú, fe­hér sza­kál­lú po­rond­mes­te­re fel­tar­tott uj­jal in­dít­ja
út­já­ra a mű­sort; a fent em­lí­tet­tek szám­ta­lan más, ke­vés­bé szent éle­tű fel­lé­pő
tár­sa­sá­gá­ban csak­is az ő ked­vé­ért mu­tat­ják be vé­get nem érő kunszt­ja­i­kat a
tűz­po­ron­don, amely kör­be­öle­li a va­dul ke­rin­gő föld­go­lyót. Oda­fent még­is
néma csend ho­nol: soha egy el­foj­tott ka­caj, egy kun­co­gás! Hi­áb­ a or­dít­ják az
ark­an­gya­lok, amíg bele nem ké­kül­nek, hogy „A bo­hó­cok kö­vet­kez­nek!”, az
égi ze­ne­kar hár­fá­sai és trom­bi­tá­sai soha, de soha nem fog­nak rá­zen­dí­te­ni a
„Gla­di­át­o­rok be­vo­nu­lá­sá”-ra: ne­künk az a sor­sunk, hogy ide­lent ma­rad­junk,
meg­fe­szít­tet­ve az ár­nyék­vi­lág meg­aláz­ta­tá­sa­i­nak örök­ké­va­ló ke­reszt­jén.
Az em­ber­nek fia. Ne fel­edd, fi­acs­kám, hogy a bo­hóc az em­ber­nek fia!
A töb­bi­ek, mint­ha va­la­mi li­tur­gi­kus vá­laszt kán­tál­ná­nak, kó­rus­ban
dünnyög­ték utá­na:
– A bo­hóc az em­ber­nek fia.
– Tud­nod kell – foly­tat­ta a bo­hóc­mes­ter te­me­tői han­gon Wal­ser­nek szánt
in­tel­me­it –, hogy a „clown” az ós­kan­di­náv „klun­ni” szó­ból ered, amely­nek
je­len­té­se „fa­ra­gat­lan, idét­len” volt. A „klun­ni” a dán „klun­tet” szó­val ro­kon,
ami ügyet­lent és két­bal­ke­zest je­lent, il­let­ve york­shire-i dia­lek­tus­ban os­to‐­
bát, ne­héz­fe­jűt. Tud­nod kell, fi­at­al ba­rá­tom, mivé vál­tál, ho­gyan te­kint rád a
vi­lág, mi­után úgy dön­töt­tél, hogy fel­ál­do­zod az esze­det a bo­hóc­mes­ter­ség
ol­tá­rán.
– Bo­hóc let­tél! – mor­mol­ták a töb­bi­ek hal­kan, szin­te ál­ma­ta­gon. – Bo‐­
hóc! Is­ten ho­zott a Bo­hóc­ta­nyán!
Buf­fo pré­di­ká­ci­ó­ja alatt a va­cso­ra foly­ta­tó­dott. Ka­na­lak kar­col­ták és ka‐­
ris­tol­ták a hal­le­ve­ses cse­rép­tá­lak al­ját; fe­hér kesz­tyű­be búj­ta­tott la­pát­ke­zek
nyúl­tak a szá­raz fe­ke­te­ke­nyér-da­rab­ká­kért: az étel is sö­tét volt és szo­mo­rú,
akár­csak a bá­nat gyü­le­ke­ze­te, amely kö­rül­ül­te a bil­le­gő asz­talt. Buf­fo, aki‐­
nek a po­hár már nem is volt jó, egye­ne­sen az üveg­ből zú­dí­tot­ta a vod­kát a
tor­ká­ba.
– Van egy tör­té­net, ame­lyet ró­lam is szok­tak me­sél­ni, ró­lam, a Nagy Buf‐­
fó­ról, ahogy en­nek a gyá­szos mes­ter­ség­nek a szü­le­té­se óta min­den bo­hóc­ról
el­me­sél­ték már – foly­tat­ta Buf­fo, mint­ha sza­val­na. – Fő­sze­rep­lő­je volt en‐­
nek a tör­té­net­nek Do­me­ni­co Bi­an­co­let­te, aki­nek a mó­ká­in a ti­zen­he­te­dik
szá­zad ka­ca­gott, és Gri­mal­di, meg Jean-Gas­pard De­bu­rau, a fran­cia Pi­errot,
aki a hol­dat kap­ta örök­sé­gül. A tör­té­net a szó szo­ros ér­tel­mé­ben nem igaz,
de ren­del­ke­zik a mí­to­szok köl­tői igaz­sá­gá­val, s ek­ként össze­kap­cso­ló­dik
min­den ne­ve­tés-ipa­ros­sal. Halld hát:
Épp Kop­pen­há­gá­ban vol­tam, ami­kor táv­ira­tot kap­tam, amely imá­dott
anyám ha­lá­lá­nak hí­rét hoz­ta. Épp az­nap reg­gel te­met­tem el ra­jong­va sze­re‐­
tett hit­ve­se­met, aki ak­kor tá­vo­zott az ár­nyék­vi­lág­ból, ami­kor vi­lág­ra hoz­ta
hal­va szü­le­tett kis­de­dün­ket, az egyet­len gyer­me­ket, aki az én ágyé­kom­ból
szök­kent szár­ba, bár a „szök­ken” túl­sá­go­san ele­ven és élet­te­li szó, ha arra a
hús­ca­fa­tra gon­do­lunk, amely kel­let­le­nül és duz­zog­va bújt elő fe­le­sé­gem
mé­hé­ből, mi­előtt az a drá­ga asszony ki­le­hel­te lel­két. A sors egyet­len csa‐­
pás­sal el­tö­rölt a föld szí­né­ről min­den­kit, akit sze­ret­tem. A reg­ge­li ma­ti­né‐­
elő­adá­son még­is ott buk­fen­ce­zem a Ti­vo­li po­rond­ján, a né­zők pe­dig a ha­su‐­
kat fog­ják ne­vet­tük­ben. Hir­te­len el­ha­tal­ma­so­dik raj­tam a vi­gasz­tal­ha­tat­lan
gyász, és így ki­ál­tok: „Vér­ben ázik az ég!” Mire csak még job­ban ne­vet­nek.
Hát nem ka­cag­ta­tó, ahogy pa­tak­zik a könnye? Mi­köz­ben két elő­adás kö­zött
ci­vil­ben – il­let­ve gyász­ru­há­ban – va­la­mi ócs­ka le­buj­ban id­do­gá­lok, ke­dé‐­
lye­sen oda­szól ne­kem a csa­pos­nő: „Ne ló­gas­sa az or­rát, öre­gem! Én pon­to‐­
san tu­dom, mi kell ma­gá­nak. Men­jen el a Ti­vo­li­ba, és néz­ze meg a Nagy
Buf­fót! Ha at­tól nem tér vissza a jó­ked­ve, hát sem­mi­től se fog!
Meg­le­het, hogy a bo­hóc a jó­kedv for­rá­sa – de va­jon ki fog­ja meg­ne­vet­tet‐­
ni a bo­hó­cot?
– Ki fog­ja meg­ne­vet­tet­ni a bo­hó­cot? – hang­zott a sut­to­gó­kó­rus; tag­jai
úgy zi­zeg­tek, mint­ha be­lül üre­ges len­ne a tes­tük, mint­ha nem len­ne ben­nük
sem­mi.[29]
Ki­csi Iván, aki­nek fo­gal­ma sem volt, mit hab­la­tyol­nak az asz­tal fö­lött
össze­haj­ló ki­me­szelt tök­lám­pás-ar­cok va­la­mi ide­gen nyel­ven, fu­tó­lé­pés­ben
szed­te össze a csö­röm­pö­lő le­ve­ses­tá­nyé­ro­kat; ugyan­csak iná­ba szállt a bá‐­
tor­sá­ga a házu­kat el­özön­lő ki­fes­tett ko­mé­di­ás­ ok­tól, akik azon­ban még­is
egy­re job­ban le­nyű­göz­ték. A sze­gé­nyes va­cso­ra ez­zel vé­get is ért. A bo­hó‐­
cok elő­vet­ték pi­pá­i­kat, a be­lé­jük való do­hányt, és új üveg vod­kát tet­tek az
asz­tal­ra, mi­köz­ben a sza­mo­vár előtt tér­dep­lő bá­bus­ka év­ti­ze­dek szol­gai
mun­ká­já­ba be­le­nyo­mo­ro­dott, majd­nem-imá­ra kul­csolt keze to­vább foly­tat­ta
vég­te­len, min­den tar­ta­lom nél­kü­li moz­du­la­ta­it. Lá­nya, a bal­tás gyil­kos, va‐­
la­hol messze, Szi­bé­ri­áb­ an ra­bos­ko­dott, a bá­bus­ka azon­ban már ah­hoz is
kép­te­len volt össze­szed­ni az ere­jét, hogy a lá­nya lel­ki üd­vé­ért imád­koz­zon,
pe­dig egész éle­te az imád­sá­got mí­me­lő kéz­moz­du­la­tok­ból állt. A fa­szén fel‐­
iz­zott, el­fe­ke­te­dett, fel­iz­zott.
– És még­is – foly­tat­ta Buf­fo, mi­után meg­húz­ta az üve­get –; ren­del­ke­zünk
egy ki­vált­ság­gal, egyet­len rit­ka ki­vált­ság­gal, ami ki­vé­te­les­sé és cso­dá­la­tos‐­
sá te­szi szám­ki­ve­tett­sé­gün­ket és le­fity­mált hi­va­tá­sun­kat. Mi ma­gunk ta­lál‐­
hat­juk ki a sa­ját ar­cun­kat! Mi ma­gunk hoz­hat­juk lét­re ön­ma­gun­kat!
A sa­ját örök­ké lát­ha­tat­lan arc­vo­ná­sa­i­ra fel­vitt pi­ros-fe­hér fes­ték­ré­teg felé
bö­kött.
– A cir­kusz kód­ja nem en­ge­dé­lyez sem má­so­lást, sem vál­toz­ta­tást. Ha
Buf­fo arca lát­szó­lag a meg­té­vesz­té­sig ha­son­lít is Grik ar­cá­ra, Grok ar­cá­ra,
Coco, Poz­zo vagy Bim­bo ar­cá­ra, vagy bár­mely más bo­hóc ar­cá­ra, le­gyen az
zöld­fü­lű au­gus­te, krump­li­or­rú ze­ne­bo­hóc vagy a kö­zön­ség so­ra­ib­ an mó­ká­zó
fe­hér bo­hóc, az ar­cunk va­ló­já­ban még­is az au­ten­ti­kus kü­lön­bö­ző­ség ujj­le‐­
nyo­ma­ta, sa­ját au­to­nóm énem hi­te­les ki­fe­je­ző­dé­se. Így le­het­sé­ges, hogy az
ar­com ár­nyé­ká­ban lé­te­zem. Ha­so­nul­tam az ar­com­hoz, át­ala­kul­tam az arc­cá,
amely nem az enyém, és még­is sza­bad aka­ra­tom­ból vá­lasz­tot­tam.
Na­gyon ke­ve­sek­nek ada­tik meg, hogy sa­ját ma­gu­kat for­mál­ják, aho­gyan
én tet­tem, aho­gyan mind­annyi­an tet­tük, aho­gyan te is tet­ted, fi­at­al ba­rá­tom,
és a vá­lasz­tás pil­la­na­ta – az a gyö­nyö­rű­sé­ge­sen el­nyúj­tott pil­la­nat, ami­kor
uj­ja­ink a sok­fé­le rajz­kré­ta fö­lött le­beg­nek; mi­lyen le­gyen a sze­mem, mi­lyen
a szám... – a tö­ké­le­tes sza­bad­ság pil­la­na­ta. Ha azon­ban egy­szer meg­hoz­tam
a dön­tést, arra kár­hoz­ta­tom ön­ma­gam, hogy az idők vé­ge­ze­té­ig „Buf­fo” le‐­
gyek. Mind­örök­ké Buf­fo; so­ká­ig él­jen a Nagy Buf­fo! És élni is fog, mind‐­
ad­dig, amíg lesz olyan gye­rek, aki­nek eszé­be jut ez a va­rázs­la­tos, cso­dá­la‐­
tos, ször­nyű­sé­ges lény, akit, ha nem lé­tez­ne, ki kel­lett vol­na ta­lál­ni, hogy
meg­ta­nít­sa a kis­de­de­ket a mocs­kos vi­lág mocs­kos igaz­sá­gá­ra. Amíg akár
egyet­len gyer­mek is em­lék­szik...
Buf­fo ki­nyúj­tot­ta va­ló­szí­nűt­le­nül hosszú kar­ját, és so­kat­mon­dó te­kin­tet­tel
ba­rac­kot nyo­mott a te­ás­po­ha­rak­kal ér­ke­ző Ki­csi Iván ko­bak­já­ra.
– ...egy olyan gyer­mek, mint Ki­csi Iván – foly­tat­ta Buf­fo, aki nem tud­ta,
hogy Ki­csi Iván a ke­men­ce­sut­ból vé­gig­néz­te, ahogy az any­ja fel­da­ra­bol­ja
az ap­ját, és úgy gon­dol­ta, a kis­fiú min­den bi­zonnyal ár­tat­lan és naiv.
– És még­is: va­jon én va­gyok-e az a Buf­fo, akit te­rem­tet­tem? Vagy ami­kor
úgy fes­tet­tem ki az ar­co­mat, hogy Buf­fo le­gyek, nem te­rem­tet­tem-e ez­ál­tal
ex ni­hi­lo egy má­sik ént, aki nem én va­gyok? És mi va­gyok en a Buf­fo-ar‐­
com nél­kül? Ugyan mi len­nék? Sem­mi és sen­ki. Ve­gyé­tek le ró­lam a fes­tett
masz­kot, és alat­ta nem ta­lál­tok sem­mit, csak nem-Buf­fót. Hi­ányt. Üres­sé‐­
get.
Grik és Grok, a két ze­ne­bo­hóc, a ne­vet­te­tés el­vá­laszt­ha­tat­lan öreg har­co‐­
sai, a tár­su­lat Phi­le­mon­ja és Ba­u­ci­sa, most Wal­ser felé for­dul­tak; elő­re­haj‐­
tot­ták a fe­jü­ket, hogy ar­cuk be­ke­rül­jön a mé­cses hal­vány fény­kö­ré­be. Wal‐­
ser lát­ta, hogy a két arc egy­más tü­kör­ké­pe: min­den rész­le­tük­ben meg­egyez‐­
nek, le­szá­mít­va azt az egyet­len kü­lönb­sé­get, hogy Grik arca bal­ke­zes, Gro‐­
ké pe­dig jobb­ke­zes volt.
– Néha úgy tű­nik – ma­gya­ráz­ta Grok –, hogy az ar­cok ön­ma­guk­ban és
ön­ma­guk­tól lé­tez­nek, va­la­mi tes­tet­len űr­ben, a bo­hóc­ra vár­va, aki majd vi‐­
sel­ni fog­ja őket. Is­me­ret­len öl­tö­zők tük­ré­ben vá­ra­ko­zó ar­cok; lát­ha­tat­la­nul
le­beg­nek az üveg mély­sé­ge­i­ben, akár a za­va­ros vizű me­den­ce mé­lyén úsz‐­
ká­ló ha­lak, ha­lak, ame­lyek fel­emel­ked­nek a ho­má­lyos mély­ség­ből, ha meg‐­
pil­lant­ják azt, aki ön­ma­ga hi­ány­zó ar­cát ke­res­ve, ag­gó­dó te­kin­tet­tel für­ké­szi
sa­ját tü­kör­ké­pét, em­ber­evő ha­lak, ame­lyek csak arra vár­nak, hogy fel­fal­has‐­
sák egész lé­te­det, és he­lyet­te ad­ja­nak ne­ked egy má­si­kat.
– Mi vi­szont már régi har­cos­tár­sak va­gyunk a szín­pa­don – vet­te át a szót
Grok. – És mit gon­dolsz: szük­sé­günk van tü­kör­re, ami­kor ar­cunk­ra fest­jük a
masz­kot? Szó sincs róla! Elég, ha rá­pil­lan­tok a tár­sam ar­cá­ra; ami­kor
ugyan­is mi ket­ten meg­te­rem­tet­tük az ar­cun­kat, egy­más szi­ám ­ i iker­pár­ját te‐­
rem­tet­tük meg a sem­mi­ből, azt, aki min­den­ki más­nál kö­ze­lebb áll hoz­zánk:
szo­ro­sabb kö­zöt­tünk a kö­te­lék, mint­ha kö­zös len­ne a má­junk meg a pejs‐­
link. Grik nél­kül Grok nem más, csak el­vé­tett szó­tag, saj­tó­hi­ba a szín­la­pon,
egy pla­kát­fes­tő meg­csú­szott pemz­li­je...
– ...És őbe­lő­le is ez len­ne nél­kü­lem. Fi­at­al ba­rá­tom, má­ju­si bo­hóc, nin‐­
cse­nek sza­vak, ame­lyek­kel el­mond­hat­nánk ne­ked, mennyi­re fe­les­le­ges és
ha­szon­ta­lan volt a lé­te­zé­sünk, mi­előtt Grik és Grok ta­lál­ko­zott, és mi ket­ten
össze­tet­tük a ha­szon­ta­lan­sá­gun­kat, bú­csút mond­va ad­di­gi üres ar­cunk­nak, s
mind­ezt en­nek az egyet­len arc­nak, a mi ar­cunk­nak a ked­vé­ért, éle­tet ad­tunk
ket­tős te­he­tet­len­sé­günk kö­zös gyer­me­ké­nek, és töb­bek let­tünk így együtt,
mint amik kü­lön-kü­lön, rész­le­tek­ben vol­tunk – össz­hang­ban a fe­les­le­ges­ség
dia­lek­ti­ká­já­nak tör­vé­nyé­vel, amely így szól: sem­mi meg sem­mi egyen­lő va‐­
la­mi­vel, fel­té­ve...
– ...fel­té­ve, hogy tud­juk, mi fán te­rem az a „meg”.
Mi­után el­hang­zott a dia­lek­ti­kus alap­egyen­let kép­le­te, Grik és Grok szá­ja
elé­ge­dett vi­gyor­ba gör­bült az át­ha­tol­ha­tat­lan fes­ték­maszk alatt. Buf­fo azon‐­
ban me­rő­ben más vé­le­mé­nyen volt.
– Egy frászt – mond­ta két bö­fö­gés közt. – Már el­né­zést, öreg ba­rá­ta­im, de
ez ka­pi­tá­lis mar­ha­ság. Sem­mi­ből nem lesz sem­mi. Épp ez a do­log­ban a
nagy­sze­rű.
Az egész bo­hóc­trupp utá­na is­mé­tel­te, lá­gyan, mint a zi­ze­gő avar:
– Épp ez ben­ne a cso­dá­la­tos! Sem­mi­ből nem lesz sem­mi!
A ze­ne­bo­hó­cok azon­ban, akik­nek ősi te­kin­té­lyét sen­ki nem vi­tat­ta a bo‐­
hó­cok tör­zsé­ben, nem hagy­ták ma­gu­kat, és be­bi­zo­nyí­tan­dó, hogy a sem­mi‐­
nél azért még­is több­re ké­pe­sek, Grik alig hall­ha­tó­an dú­dol­ni kez­dett egy ap‐­
rócs­ka kis dal­la­mot, mi­köz­ben hű sze­rel­me, Grok, kesz­tyűs uj­ja­i­val pu­hán
do­bolt az asz­ta­lon: a bo­hó­cok­nak ez a ká­bult méh züm­mö­gé­sé­nél, az ér­ve‐­
rés­nél is hal­kabb rit­mus is elég volt, és most már a töb­bi­ek is fel­tá­pász­kod‐­
tak a ló­cá­ról, hogy tánc­ra per­dül­je­nek a szent­pé­ter­vá­ri kony­ha ko­mor fél­ho‐­
má­lyá­ban.
Ez volt a ber­ga­maszk, a ri­pa­csok és bo­hó­cok tán­ca; ha az első üte­mek
még a ke­cses­ség gú­nyo­ló­dó tra­vesz­ti­áj­á­nak tűn­tek is, mint a Szen­ti­vá­néji
álom ta­nu­lat­lan mes­ter­em­be­re­i­nek tán­cá­ban, a lé­pé­sek ha­ma­ro­san meg­ke­se‐­
red­tek, sőt, kí­mé­let­len­né és ke­gyet­len­né vál­tak: a tánc fo­gal­má­nak hát­bor‐­
zon­ga­tó meg­gya­lá­zá­sá­vá.
Tánc köz­ben ütem­re ha­ji­gál­ni kezd­ték egy­mást a fe­ke­te ke­nyér meg­ma‐­
radt hé­já­val, egy­más fe­jé­re ürí­tet­ték vod­kás­üve­ge­i­ket, a fáj­da­lom, dac, két‐­
ség­be­esés, kín és ha­lál­tu­sa moz­du­la­ta­it mí­mel­ték ri­pacs­ko­dó túl­zá­sok­kal,
fel­áll­tak mind, do­bás, ürí­tés, bal­ra-for­gás-jobb­ra-for­gás. A bá­bus­ka a ke‐­
men­ce­pad­kán szun­dí­tott, fe­led­ve ten­ger­nyi bá­na­tát, a sö­tét­ben meg­bú­jó Ki‐­
csi Iván azon­ban meg­bű­völ­ten állt, ré­mü­le­te el­le­né­re sem tud­ta le­ven­ni a
sze­mét a lát­vány­ról, s köz­ben az uj­ját szop­ta, eb­ből re­mél­ve vi­gaszt.
A ser­ce­gő pet­ró­le­um­lám­pa a kor­mos fa­lak­ra kaj­la ár­nyé­ko­kat raj­zolt,
ame­lyek azon­ban nem oda es­tek, aho­va a fény és op­ti­ka tör­vé­nyei sze­rint
es­ni­ük kel­lett vol­na. A bo­hó­cok meg­gör­bült ár­nyék­ké­pe­ik kí­sé­re­té­ben fel‐­
ka­pasz­kod­tak az asz­tal­ra, amely­nek két vé­gén Grik és Grok, mint két moz‐­
du­lat­lan sír­kő: egyi­kük dú­dolt, má­si­kuk do­bolt.
Egy hó­ri­hor­gas, ré­pa­ha­jú fic­kó, aki­nek öl­tö­zé­ke priz­ma­ti­ku­san szik­rá­zó
szí­nes rom­bu­szok­kal volt ki­rak­va, mint a ma­ta­do­rok csil­lo­gó ru­há­za­ta,
meg­mar­kol­ta a mel­let­te álló, vö­rös bár­sony­mel­lény­ben fe­szí­tő pöt­töm bo‐­
hóc buggyos, Bur­berry-koc­kás nad­rág­já­nak kor­cát, és az így ke­let­ke­ző nyí‐­
lás­ba be­le­zú­dí­tott vagy fel li­ter­nyi vi­zet. A tör­pe hang­ta­la­nul zo­kog­va lát­vá‐­
nyos és vi­ha­ros ma­gán­szá­mot adott elő, majd egy ügyes hát­ra­buk­fenc­cel tá‐­
ma­dó­já­nak nya­ká­ban ter­mett, és rá­csim­pasz­ko­dott, mint a ten­ger véne az
Ezer­egyéj­sza­ka me­sé­i­ben,[30] pe­dig a har­le­kin most fé­lel­me­tes tem­pó­ban ci‐­
gány­ke­re­ket hányt, de olyan gyor­san, hogy ha­ma­ro­san nem lát­szott be­lő­le
más, mint egy szín­pom­pás, el­mo­só­dott folt. Ami­kor újra lát­ha­tó­vá vált, már
ő csim­pasz­ko­dott a tör­pe há­tá­ra. Wal­ser ek­kor szem elől té­vesz­tet­te őket a
bar­bár tánc­mu­lat­ság össze­vissza­sá­gá­ban.
És mi­cso­da ál­la­ti­as, obsz­cén erő­sza­kot mí­mel­tek a tán­co­sok! Az egyik
tré­fa­mes­ter bo­hóc egy pa­li­ma­dár au­gus­te fe­ne­ké­be dug­ta a vod­kás­üve­get,
mire az au­gus­te le­tol­ta a ga­tyá­ját: sl­ic­cé­ből pria­pi­kus mé­re­tű, apró sár­ga
csil­la­gok­kal éke­sí­tett, bí­bor­li­la hím­tag ágas­ko­dott elő, s alat­ta két cse­resz‐­
nye­pi­ros lég­gömb him­bá­ló­zott. Ek­kor egy má­sik au­gus­te go­nosz vi­gyor­ral
rop­pant nye­ső­ol­lót hú­zott elő a hát­só zse­bé­ből, és le­nyisszan­tot­ta azt az
ágas­ko­dó rém­sé­get, de mi­köz­ben di­ad­ al­it­ta­san len­get­te zsák­má­nyát a feje
fö­lött, a le­vá­gott szer­szám he­lyen újabb ri­kí­tó fal­losz je­lent meg, ez­út­tal hu‐­
pi­kék ala­pon pi­ros pettyek­kel, és ugyan­olyan cse­resz­nye­pi­ros he­re­zacs­kók‐­
kal, és ez így foly­ta­tó­dott to­vább, amíg a nye­ső­ol­lós bo­hóc már vagy tu­cat‐­
nyi mi­cso­dá­val zsong­lőr­kö­dött.
Úgy tűnt, szét­tán­col­ják az egész szo­bát. Mi­köz­ben a bá­bus­ka az iga­zak
ál­mát alud­ta, még az ő szi­lárd és föld­höz­ra­gadt, a kel­le­té­nél is szi­lár­dabb
kony­há­ja sem volt ké­pes ki­ke­rül­ni a bo­hóc­ká­osz ha­tá­sa alól, és da­rab­ja­i­ra
hul­lott szét, mint­ha már ele­ve is csak ügyes szín­pa­di dísz­let lett vol­na; a bí‐­
bor­szí­nű pé­ter­vá­ri éj­sza­ka ék ala­kú csáp­jai fel­kúsz­tak a fa­lak­ra az asz­tal kö‐­
rül, ame­lyen a jó­kedv leg­ki­sebb jele nél­kül ug­ra­bug­rál­tak a ne­vet­te­tők, ren‐­
dü­let­le­nül rop­va tán­cu­kat, amely ké­pes lett vol­na meg­idéz­ni akár a vi­lág­vé‐­
gét is.
Ek­kor Buf­fo, aki mind­ad­dig az ál­ar­cot vi­se­lők szenv­te­len­sé­gé­vel ült
krisz­tu­si he­lyén, ma­gá­hoz in­tet­te Ki­csi Ivánt, és az asz­tal­hoz ho­zat­ta vele a
fe­ke­te üs­töt, amely­ben a hal­le­vest szol­gál­ták fel. Ki­csi Iván Buf­fo elé tet­te
az üs­töt, s ez­zel az el­bű­völt gyer­mek is ré­sze­se lett az elő­adás­nak.
A Mes­ter­bo­hóc szer­tar­tá­so­san fel­tá­pász­ko­dott, és ke­res­gél­ni kez­dett az
üst­ben, amely­nek mé­lyé­ről vá­lo­ga­tott gusz­tus­ta­lan­sá­go­kat ha­lá­szott elő: női
bu­gyo­gót, vé­cé­ke­fét, vég­te­len hosszú vé­cé­pa­pír­csí­kot. (Ana­li­tás: ez volt kö‐­
zös a bo­hó­cok­ban és a gyer­me­kek­ben.) Bi­lik tűn­tek fel a sem­mi­ből, és nem‐­
so­ká­ra már töb­ben is ka­lap­ként vi­sel­ték őket, mi­köz­ben Buf­fo egy­re ocs­má‐­
nyabb nya­lánk­sá­go­kat szer­ví­ro­zott kat­lan­já­nak má­gi­kus mély­sé­ge­i­ből, fe­je‐­
del­mi nagy­vo­na­lú­ság­gal oszt­va szét azo­kat kí­sé­re­té­nek tag­jai közt.
A szét­bom­lás tán­ca; a vissza­hul­lás tán­ca; az ős­le­ves, az ősi iszap ün­nep‐­
lé­se.
Ki­csi Iván száj­tát­va, páni fé­le­lem­mel bá­mult, egyet­len haj­szál vá­lasz­tot­ta
el a hisz­té­ri­kus sí­rás­tól – pe­dig min­den csen­des volt, mint egy nyá­ri nap, a
né­ma­sá­got csak Grik-Grok züm­mö­gé­se-ér­ve­ré­se za­var­ta meg, és idő­ről idő‐­
re – mint­ha egy má­sik vi­lág­ból ér­kez­ne – a ke­men­ce­pad­kán alvó bá­bus­ka
hor­kan­tá­sai és nyög­dé­cse­lé­se.
Hi­áb­ a ke­zel­te a se­be­it Fev­vers, majd az or­vos, Wal­ser tag­jai még min­dig
me­re­vek vol­tak és sa­jog­tak a tig­ris öle­lé­se után, így az­tán, noha tud­ta, hogy
az elő­adás bi­zo­nyos ér­te­lem­ben az ő ked­vé­ért zaj­lik, sőt, hogy ő most va­ló‐­
já­ban af­fé­le be­ava­tás ré­sze­se, még­sem aka­ró­dzott részt ven­nie ben­ne: in‐­
kább át­bújt azok­nak a nyí­lá­sok­nak az egyi­kén, ame­lye­ket a ti­vor­nyá­zás vá‐­
gott a fa­lak­ba, és ki­sur­rant a jég­hi­deg si­ká­tor­ba. A hi­deg érin­té­sé­re olyan
éle­sen ha­sí­tott a se­bé­be a fáj­da­lom, mint egy fel­sí­ró kör­fű­rész.
Egy ut­cai lám­pa fu­kar fé­nyé­ben om­la­do­zó fa­lat lá­tott, raj­ta fris­sen ki­ra‐­
gasz­tott pla­kát. A ci­rill be­tűs fel­ira­tot nem tud­ta ki­si­la­bi­zál­ni, őt azon­ban
na­gyon is jól lát­ta, tel­jes pom­pá­já­ban: a ma­gas­ban le­be­gő Fev­verst új in­kar‐­
ná­ci­ó­já­ban, cir­ku­szi vi­lág­szám­ként. Az Ez­re­des meg­tar­tot­ta a fran­cia tör­pe
raj­zá­nak lé­nye­gét, de egy ke­vés­bé te­het­sé­ges ecset hoz­zá­tol­dott még né‐­
hány áb­rá­zo­lást: ott volt az Abesszin Her­ceg­nő is a macs­ká­i­val, ott vol­tak a
csim­pán­zok, és még a bo­hó­cok is, s most úgy tűnt, mind­annyi­an Fev­vers
szé­les­re tárt szár­nya alatt ke­res­nek ol­tal­mat, ugyan­úgy, ahogy a vi­lág sze­gé‐­
nyei a Ma­don­na del­la Mi­se­ri­cor­dia ki­tárt kö­pe­nyé­nek ol­tal­má­ban ta­lál­hat‐­
nak me­ne­dé­ket.
Mi­köz­ben Wal­ser ke­se­rű gúnnyal szem­lél­te a pla­ká­tot, a lám­pa alatt fel‐­
hal­mo­zó­dott ár­nyék­ku­pac­ból ki­vált egy árny, szél­se­be­sen át­kelt az út­tes­ten,
majd zo­kog­va Wal­ser lába elé ve­tet­te ma­gát, csó­kok­kal bo­rít­va el a bo­hó­ci‐
nas ke­zét.
 ÖT
Így esett, hogy Wal­ser meg­örö­köl­te a Csim­pán­zido­már caf­ká­ját, jól­le­het
egyet­len szót sem ér­tett a nő szó­ára­da­tá­ból, ki­vé­ve azt, hogy Mig­non­nak
hív­ták. Mig­non to­vább­ra is ott fet­ren­gett előt­te az utca po­rá­ban, véz­na ke­zé‐­
vel a bo­hóc bri­csesz­nad­rág­já­ba csim­pasz­kod­va.
Ugyan­az a ruha volt raj­ta, mint reg­gel: se ka­bát, se nagy­ken­dő, csak az
el­nyűtt és ki­fa­kult kar­ton­pon­gyo­la; csu­pasz kar­ját he­lyen­ként li­lá­ra mar­ta a
hi­deg. Mez­te­len lá­bán sza­kadt posz­tó­pa­pucs, fö­löt­te ki­lát­szott fe­hér bo­ka‐­
csont­ja, tö­ré­keny, mint a kis­nyu­la­ké. Fény­te­len, szö­kés haja copf­ba fon­va
csün­gött alá ki­csi fe­jé­ről. Sé­rült kar­ját kí­mél­ve Wal­ser bal kéz­zel emel­te fel
a föld­ről a lányt: könnyű volt, mint egy üres ko­sár. Mig­non, még min­dig pi‐­
tye­reg­ve, Wal­ser­hez bújt, és gye­rek mód­ra, ök­lé­vel tö­röl­get­te a sze­mét. Az
ar­cát el­csú­fí­tó sok sö­tét folt épp­úgy le­he­tett fel­szá­radt könnyek nyo­ma,
mint vér­alá­fu­tás.
Min­den moz­du­lat­lan volt a le­hú­zott ro­ló­jú, meg­gör­bült há­zak ut­cá­já­ban.
Úgy csu­kó­dott rá­juk a köd, akár egy fedő. A tá­vol­ból bús­ko­mor ku­tya­uga‐­
tás hang­zott. Mö­göt­tük, a bo­hó­cok szál­lás­he­lyén még ja­vá­ban tar­tott a bal‐­
jós­la­tú fi­es­ta. Ugyan hova vi­het­né ezt a vá­rat­la­nul ide­pottyant, el­ha­gyott
gye­rek­lányt? Ha­csak – a Ma­nézs Ma­don­ná­ja hí­vo­ga­tó­an ri­szál­ta a hát­só­ját a
pla­ká­ton; Wal­ser dön­tött. Úgy csi­cser­gett és gü­gyö­gött a lány­nak, ahogy a
mű­lo­var­nők szok­ták ma­guk­hoz édes­get­ni és en­ge­del­mes­ség­re bír­ni a fé­lén‐­
kebb lo­va­kat; ké­zen fog­va ve­zet­te a roz­zant ka­lyi­bák út­vesz­tő­jé­ben, amíg ki
nem ér­tek egy fény­ár­ban úszó fő­ut­cá­ra.
Mennyi to­va­dü­bör­gő jár­mű! Mi­cso­da fény­özön! Szin­te nem fér­tek egy‐­
más­tól az em­be­rek, a lo­vak, a ko­csik. Wal­ser el­ér­zé­ke­nyül­ve fi­gyel­te, ahogy
a kis Mig­non­nak, aki mind­ed­dig csak nyo­mo­rú­sá­gos szál­lás­he­lyek­hez és la‐­
kó­ko­csik­hoz szo­kott, s aki­nek csak az ef­fé­le lát­vá­nyos­sá­gok fo­nák­já­ban
volt ré­sze, egy­ket­tő­re fel­szá­rad­tak a könnyei, és ámult iz­ga­lom­mal bá­mész‐­
ko­dott. Da­gadt orr­man­du­lá­ja mi­att a szá­ján vet­te a le­ve­gőt; és még így is
volt ben­ne va­la­mi sá­padt és alul­táp­lált szép­ség. Ami­kor ab­ba­hagy­ta a szi­po‐­
gást, kö­hé­csel­ni kez­dett.
Fur­csa pár vol­tak ők ket­ten. Egy le­fá­tyo­lo­zott arcú, erő­sen ki­smin­kelt éj‐­
je­li pil­lan­gó, aki drá­ga, prém­gal­lé­ros ka­bá­tot vi­selt, utá­nuk for­dult, és
hosszan fi­gyel­te őket. Ke­resz­tet ve­tett, azt gon­dol­ván, hogy két szent bo­lon‐­
dot lá­tott, az Ho­tel de l’Eu­ro­pe gesz­te­nye­vö­rös egyen­ru­há­ban fe­szí­tő aj­tón‐­
ál­ló­ja vi­szont, ke­vés­bé ba­bo­nás lé­vén, kar­ját maga elé emel­ve in­dult fe­lé‐­
jük, az éden­kert ka­pu­őrét idé­ző moz­du­lat­tal áll­va el a be­já­ra­tot.
Wal­ser be­ve­tet­te pár sza­vas orosz szó­kin­csét, több­ször meg­is­mé­tel­ve a
„ké­rem” szót, de az aj­tón­ál­ló csak rö­hö­gött, és a fe­jét ráz­ta. Váll-lap­ja­i­ból
és sap­ká­já­nak zsi­nór­dí­szé­ből ítél­ve leg­alább­is tá­bor­no­ki rang­ban áll­ha­tott.
A még min­dig Wal­ser kar­ján csün­gő Mig­non csak bá­mul­ta az üveg­aj­tó túl­só
ol­da­lán fel­sej­lő tün­dér­or­szá­got: a szem­káp­ráz­ta­tó vil­lany­vi­lá­gí­tást, a süp­pe‐­
dős sző­nye­ge­ket, a fi­nom dá­má­kat, akik sze­mer­nyi­vel sem vol­tak szeb­bek
nála, s akik haj­bó­ko­ló urak­nak mu­to­gat­ták a de­kol­tá­zsu­kat. Öröm­te­li el­ra‐­
gad­ta­tott­ság­gal bá­mész­ko­dott, szin­te úgy, mint­ha már azért is há­lás len­ne,
hogy egy­ál­ta­lán lé­te­zik ilyen fény­űzés; egy pil­la­na­tig sem re­mény­ke­dett
ben­ne, hogy az aj­tón­ál­ló meg­eny­hül, és be­en­ge­di őket: ugyan mi­ért is ten‐­
né? Sok­kal job­ban tud­ta an­nál az os­to­ba bo­hóc­nál, hogy az ef­fé­le mu­lat­sá‐­
go­kat nem a ma­guk­faj­ták szá­má­ra ta­lál­ták ki, és még­is: bol­dog volt, hogy
egy­ál­ta­lán lát­hat­ta ezt a til­tott édes­ség­bol­tot, egy szál­lo­da elő­csar­no­kát, és
már ennyi is elég volt, hogy kár­pó­tol­ja őt egy olyan na­pért, amely­nek so­rán
előbb a sze­re­tő­je hagy­ta sor­sá­ra egy ki­éhe­zett tig­ris tár­sa­sá­gá­ban, majd a
fér­je ver­te pép­pé és dob­ta ki az ut­cá­ra a jég­hi­deg orosz tél kel­lős kö­ze­pén.
Ámul­do­zá­sá­ban va­la­hon­nan a tor­ká­ból fel­tö­rő halk, gur­gu­lá­zó han­gocs­ká‐­
kat hal­la­tott. Sze­me ma­lom­ke­rék­nyi­re ke­re­ke­dett.
Ek­kor Wal­ser­nek eszé­be ju­tott, hogy ta­lán meg­vesz­te­get­het­né az aj­tó­őrt,
de mi­köz­ben az in­gé­ben ma­ta­tott, hogy elő­ve­gye a „zsém­bes-zsá­kot” – Grik
ne­vez­te így –, amely­ben a töb­bi­ek ta­ná­csá­ra a ru­bel­je­it tar­tot­ta, bronzszí­nű
gla­szé­kesz­tyű­be búj­ta­tott kéz kul­cso­ló­dott a bo­hóc egész­sé­ges vál­lá­ra el‐­
lent­mon­dást nem tűrő moz­du­lat­tal, mi­köz­ben egy má­sik – szin­tén gla­szé‐­
kesz­tyűs – kéz két ró­zsa­szí­nű pa­pír­la­pot lib­ben­tett meg az aj­tó­őr orra előtt,
ame­lyek­ben a de­rék fér­fiú fel­is­mert két, a Vi­lág­szá­mok Vi­lág­szá­ma cir­ku­szi
pre­mi­er­jé­re szó­ló tisz­te­let­je­gyet. Wal­ser és Mig­non Fev­vers sar­ká­ban ma‐­
rad­tak, s már bent is vol­tak az elő­csar­nok par­füm­il­la­tú me­le­gé­ben; a szol­ga‐­
lel­kű­en há­lál­ko­dó aj­tó­őr hom­lo­ka majd­nem a föl­det ver­te.
Első lá­tás­ra úgy tűnt, Fev­vers lak­osz­tá­lyát ki­zá­ró­lag vi­rá­gok­kal ren­dez­ték
be, de ami­kor a lég­tor­nász­nő be­kuk­kan­tott né­hány buk­szus nagy­sá­gú fe­hér
or­go­na­cso­kor alá, fel­fe­de­zett egy ülő­kád mé­re­tű, vö­rös bár­sonnyal be­vont
ka­ros­szé­ket, amely­re ha­bo­zás nél­kül le is hup­pant; fá­radt düh­vel rúg­ta le
ma­gá­ról ma­gas sar­kú ci­pő­jét, köz­ben vi­rág­min­tás spa­nyol nagy­ken­dő­jét is
le­dob­va vál­lá­ról. A nagy­ken­dő alatt me­rész se­lyem­ru­hát vi­selt, a vö­rös­nek
ab­ban az ár­nya­la­tá­ban, amely­ről a sző­ké­ket ál­ta­lá­ban le­be­szé­lik, mond­ván,
hogy „ki­szív­ja” a szí­nü­ket; Fev­vers­ből azon­ban nem szí­vott ki az ég­vi­lá­gon
sem­mit, sőt, még ki is emel­te arc­pi­ro­sí­tó­ját. Ru­há­ját fe­ke­te csip­ke­fod­rok dí‐­
szí­tet­ték, a de­kol­tázsa pe­dig majd­nem a mell­bim­bó­já­ig ért – ez nyil­ván an‐­
nak az igye­ke­zet­nek volt kö­szön­he­tő, amellyel el akar­ta te­rel­ni a fi­gyel­met
a púp­já­ról. És még­is:
– Hol­nap – dör­mög­te mo­ró­zu­san – az összes pé­ter­vá­ri dáma pú­pot hord
majd a há­tán. Újabb elő­ke­lő tár­sa­ság he­ver a lá­ba­im előtt, Mr. Wal­ser.
Mi­se­ri­cor­dia ha­ra­pós ked­vé­ben volt.
– Hát ezt meg mi szél hoz­ta ide? – kér­dez­te, fa­gyo­san pil­lant­va Mig­non‐­
ra. – Liz­zie, si­ess, és ereszd meg a für­dő­vi­zet, még mi­előtt el­ka­punk tőle
va­la­mit.
Liz­zie ré­gi­mó­di pil­lan­tást ve­tett Wal­ser­re, majd ele­get tett a ké­rés­nek, és
ne­héz­ke­sen ki­battyo­gott a für­dő­szo­bá­ba.
A lány, aki má­mo­ros bol­dog­sá­gá­ban sem­mit nem vett ész­re a hű­vös fo‐­
gad­ta­tás­ból, s aki a csil­lár kö­nyör­te­len fé­nyé­ben még ti­zen­há­rom éves­nek
sem lát­szott, nem tu­dott be­tel­ni a sza­lon gyö­nyö­re­i­vel, kör­be-kör­be for­gott
a sző­nye­gen, el­ra­gad­ta­tot­tan bá­mul­va min­dent: a gyö­nyö­rű fest­mé­nye­ket a
fa­lon; a fa­ra­gott lábú asz­tal­kák­ra he­lye­zett ónix ha­mu­tar­tó­kat és kal­ce­don
ci­ga­ret­ta­tár­cá­kat; a kan­dal­ló ví­gan lo­bo­gó tü­zét, a plüss­bár­sonyt, a csil­lo‐­
gást és a süp­pe­dős-boly­hos sző­nye­ge­ket. Hű­ű­ű­ű­űű!
A csont és bőr lány­ka ön­fe­ledt­sé­gét lát­va Fev­vers nem tud­ta, mit te­gyen:
ál­dott jó ter­mé­sze­te küz­dött a sér­tő­dött­sé­gé­vel. Fel­só­haj­tott, és meg­eny­hül‐­
ve pró­bál­ta szó­ra bír­ni Mig­nont, több nyel­ven is meg­so­roz­va a meg­szep­pent
kis­lányt, ola­szul, fran­ci­áu­ l és né­me­tül; mind­egyi­ket bar­bár ki­ej­tés­sel és po‐­
csék nyelv­tan­nal be­szél­te, de ve­szet­tül gyor­san és kat­tog­va, mint a gép­pus‐­
ka­tűz. Ami­kor né­met­re vál­tott, Mig­non el­mo­so­lyo­dott.
Fev­vers egy da­ra­big ma­ta­tott a leg­fel­jebb böj­ti ele­del­nek való rot­ha­dó or‐­
chi­dea­ren­ge­teg al­ján, majd elő­hú­zott egy üst­dob mé­re­tű, sza­lag­gal kör­be­fo‐­
gott do­bozt; fél­re­dob­ta a do­boz fe­de­lét, pa­pír­csip­ké­ből ké­szült ha­bos ba­lett‐­
ru­há­ba öl­töz­te­tett cso­ki­bon­bo­nok vég­te­len ré­te­ge­it tár­va elő. Oda­lök­te a do‐­
bozt Mig­non­nak.
– Raj­ta. Za­bálj! Es­sen. Gut.
 Mig­non, aki­nek fi­ú­san eset­len volt a moz­gá­sa, szi­ma­tol­va, fé­lig le­hunyt
szem­mel ma­gá­hoz ölel­te az aján­dé­kot: kis hí­ján el­alélt a do­boz fel­ka­vart
mély­sé­ge­i­ből fel­szál­ló gyer­me­ki­en buja il­la­tá­ra­dat­tól, a ka­kaó, va­ní­lia, pra‐­
li­né, ibo­lya és ka­ra­mell ele­gyé­től. Úgy tűnt, hoz­zá­nyúl­ni is alig mer. Fev‐­
vers fel­ka­pott egy kö­vér cso­ki­bon­bont, amely­nek kan­dí­ro­zott gyöm­bért ra‐­
gasz­tot­tak a te­te­jé­re, és kis­sé nyers moz­du­lat­tal be­dug­ta azt a ke­rek­re tá­tott
hal­vány ró­zsa­szín száj­ba, amely úgy nyel­te el az édes­sé­get, mint egy meg‐­
nyí­ló ten­ge­ri ró­zsa. Mig­non comb­ján még min­dig ott csil­lo­gott az Erő­mű‐­
vész meg­szá­radt on­dó­já­nak csi­ganyál­ká­ja. A kis­lány bűz­lött. Mi­előtt fe­le­sé‐­
gül ment a Ma­jo­mido­már­hoz, kü­lö­nös fog­lal­ko­zást űzött: ha­lott­sze­rep­ben
pó­zolt.
Mig­non apja meg­öl­te a fe­le­sé­gét, gyer­me­kei szü­lő­any­ját, mert az össze­fe‐­
küdt a kö­ze­li lak­ta­nyá­ban el­szál­lá­solt ka­to­nák­kal.[31] Az apa – még fi­at­al
em­ber – ki­vit­te az asszonyt a vá­ros­szé­li tó­hoz, el­vág­ta a tor­kát, a víz­be dob‐­
ta a kést, és még épp idő­ben ér­ke­zett haza, hogy va­cso­rát ké­szít­sen a gye­re‐­
ke­i­nek. Mig­non és kis­hú­ga a ház előt­ti té­ren ug­rá­ló­kö­te­lez­tek: Mig­non ug‐­
rált, amíg a húga a kö­te­let for­gat­ta. Mig­non hat­éves volt, a húga egy év­vel
fi­at­a­labb.
Lát­ták, hogy vissza­jön az ap­juk, aki oda­ki­ál­tott ne­kik:
– Nem­so­ká­ra kész a va­cso­ra!
Az­tán be­ment a ház­ba. Vér­fol­tos volt az inge, de vé­gül is nem a vá­gó­hí‐­
don dol­go­zott? Nem az volt-e a dol­ga, hogy fel­mos­sa a vá­gó­híd pad­ló­ját?
Így az­tán a gye­re­kek ügyet sem ve­tet­tek a vér­fol­tok­ra vagy ap­juk lucs­kos
nad­rág­já­ra.
Egy perc sem telt el, és ap­juk ki­jött a ház­ból.
– El­tűnt a kony­ha­kés – mond­ta –; el kell men­nem, hogy meg­ke­res­sem a
kony­ha­kést. – Ké­sőbb töb­ben kér­dez­get­ték a gye­re­ke­ket, hogy ap­juk nem
vi­sel­ke­dett-e fur­csán, de ugyan hon­nan tud­hat­ná egy hat- vagy öt­éves kis‐­
lány, hogy mi szá­mít fur­csa vi­sel­ke­dés­nek? Az­előtt soha nem ve­szett el a
kony­ha­kés. Ez te­hát fur­csa volt. Az vi­szont gyak­ran elő­for­dult, hogy ap­juk
ké­szí­tet­te el a va­cso­rát, mert édes­any­juk a lak­ta­nyá­ban élő ka­to­nák­ra mo‐­
sott, és több­ször is el­ment es­tén­ként, hogy a tiszt urak még va­cso­ra előtt
meg­kap­has­sák a fris­sen ki­ke­mé­nyí­tett in­ge­ket.
– Kész a für­dő – szólt be a nyi­tott aj­tó­ban álló, vi­rág­il­la­tú gőz­fel­hő­ben le‐­
be­gő Liz­zie.
 Mig­non bir­kó­zott egy ki­csit a pon­gyo­lá­já­val, s mi­vel a vi­lá­gért sem vált
vol­na meg a bon­bo­nok­tól, mi­köz­ben a kar­ját ki­há­moz­ta a kön­tös­ből, va­la‐­
hogy át kel­lett jut­tat­nia a do­bozt az egyik hóna alól a má­sik ol­dal­ra, így az‐­
tán be­le­telt egy kis idő­be, amíg meg­ol­dot­ta a dol­got. Úgy ölel­get­te azt a do‐­
boz cso­ko­lá­dét, hogy az em­ber azt hi­het­te vol­na, be­le­sze­re­tett.
Mi­vel a va­cso­rá­hoz min­den­kép­pen ke­nye­ret kel­lett szel­nie, ap­juk el­in‐­
dult, hogy meg­ke­res­se a kést a tó mé­lyén; olyan lel­ki­is­me­re­te­sen ke­res­te,
hogy si­ke­rült be­le­foj­ta­nia ma­gát az öt láb mély víz­be. Ami­kor ki­ko­tor­ták a
ta­vat, a kést is meg­ta­lál­ták. – Ez a ti kony­ha­ké­se­tek? – kér­dez­te ba­rát­sá­go‐­
san a bíró. – Igen – fe­lel­te Mig­non, és már nyúlt is a ké­sért, de nem en­ged‐­
ték, hogy ha­za­vi­gye. Ez már ké­sőbb volt.
A kis­lá­nyok ad­dig ug­rá­ló­kö­te­lez­tek, amíg rá­juk sö­té­te­dett. Most Mig­non
for­gat­ta a kö­te­let. A kö­tél má­sik vé­gét az aj­tó­ki­lincs­hez erő­sí­tet­ték. Ek­kor
már a ház összes ab­la­ka vi­lá­gí­tott, ki­vé­ve az övé­ket. Az­tán a kis­hú­ga meg‐­
éhe­zett, így az­tán le­ol­doz­ták a kö­te­let a ki­lincs­ről, és fel­men­tek. Mig­non
nem tud­ta, hogy kell fényt csi­nál­ni, de némi ta­po­ga­tó­zás után rá­akadt a vek‐­
ni ke­nyér­re az asz­ta­lon; mind­ket­tő­jük­nek le­tört né­hány da­rab­kát, ezt et­ték.
– Atya­vi­lág! – ki­ál­tott fel Fev­vers, ami­kor meg­pil­lan­tot­ta Mig­non mez­te‐­
len­sé­gét. A kis­lány bőre lila, sár­ga és zöld volt a sok ve­rés­től. De Fev­vers‐­
nek nem­csak a zú­zó­dá­sok és vér­alá­fu­tá­sok egy­re hal­vá­nyu­ló geo­ló­gi­ai ré­te‐­
ge­i­től állt el a sza­va: úgy tűnt, mint­ha Mig­nont a szó szo­ros ér­tel­mé­ben la‐­
pos­ra ver­ték vol­na, mint­ha a ki­tar­tó ve­rés­ben ka­masz­bő­ré­nek min­den egyes
pi­hé­je és min­den ter­mé­sze­tes fé­nye le­ko­pott vol­na róla, mint­ha a ren­ge­teg
üt­le­ge­lés szin­te át­tet­sző­vé klop­fol­ta vol­na, vagy mint­ha ki­csé­pel­ték vagy
pa­pír­vé­kony­ra ko­vá­csol­ták vol­na a tes­tét, mint egy fém­le­mezt; mint­ha
vissza­üt­le­gel­ték vol­na a gyer­mek­ko­rá­ba: lep­ke­szárny-la­poc­kái he­gye­sen
me­re­dez­tek, mel­le egy­ál­ta­lán nem volt, és tes­te szin­te tel­je­sen szőr­te­len­nek
tűnt, le­szá­mít­va egy ap­rócs­ka len­sző­ke pa­ma­csot a sze­mé­rem­domb­ján.
Mig­non, mit sem sejt­ve a lát­vány ál­tal oko­zott meg­döb­be­nés­ről, a föld­re
dob­ta pon­gyo­lá­ját, és – csu­pa ka­lim­pá­ló térd és kö­nyök – már isz­kolt is a
für­dő­szo­bá­ba, de a cso­ko­lá­dé­ról azért nem fe­led­ke­zett meg. Liz­zie a szén‐­
fo­gó vas­sal fel­csip­pen­tet­te, majd a tűz­be ve­tet­te az össze­gyűrt ru­ha­da­ra­bot;
be­le­kap­tak a lán­gok, ro­pog­va égett egy ide­ig, majd ön­ma­ga fe­ke­te kí­sér­te­té‐­
vé vál­toz­va el­tűnt a ké­mény­kür­tő­ben. Fev­vers a szo­ba­szer­viz hí­vó­gomb­já­ra
he­lyez­te sür­ge­tő uj­ját.
 A kis­lá­nyok sír­do­gál­tak, és alud­tak. Ap­juk reg­gel sem tért vissza, csak a
szom­szé­dok jöt­tek. Mig­non csak na­gyon ho­má­lyos em­lék­fosz­lá­nyo­kat őr‐­
zött a tár­gya­lás­ról; hal­vá­nyab­bak vol­tak, mint a ser­pe­nyő­ben ro­tyo­gó be­lek
em­lé­ke, még ab­ból az idő­ből, ami­kor ap­juk­nak si­ke­rült el­lop­nia va­la­hon­nan
egy ma­rok­nyi ki­se­lej­te­zett hús­ca­fa­tot, vagy mint an­nak a csi­nos kis sza­lag‐­
nak az em­lé­ke, ame­lyet egy ka­to­ná­tól ka­pott, s ame­lyet az­tán any­ja el­vett
tőle. (Va­jon mi­ért tet­te?)
Most nagy­lány­ként szin­te alig ma­radt olyan em­lé­ke az ap­já­ról, amit fel‐­
idéz­he­tett vol­na: csak a rom­lott hús sza­ga, és a két vé­gén le­ko­nyu­ló sző­ke
ba­jusz, amely már jó­val az­előtt meg­ad­ta ma­gát a két­ség­be­esés­nek, hogy az
ap­juk el­vet­te és az inge alá rej­tet­te a kony­ha­kést, majd ké­zen fog­ta a fe­le­sé‐­
gét, és ma­gá­val hív­ta, hogy ket­tes­ben cso­dál­has­sák a tó vi­zé­ben tük­rö­ző­dő
nap­le­men­tét.
És az any­já­ról? Szap­pan­ha­bos kéz; anyai kéz, amely épp el­vesz va­la­mit
Mig­non­tól. És könnyek, ame­lyek­nek for­rá­sa em­lék­kép vol­tuk­ban is ugyan‐­
olyan ki­für­kész­he­tet­len, mint a va­ló­ság­ban volt; könnyek, ame­lyek­nek árja
ak­kor in­dult el, ami­kor a hűt­len asszony ma­gá­hoz szo­rí­tot­ta gyer­me­ke­it,
ahogy ez oly­kor meg­esett, bár nem gyak­ran.
A je­lek sze­rint Fev­vers­nek a Pé­ter­vá­rott töl­tött né­hány nap so­rán fel­sze‐­
dett po­csék orosz­tu­dás is elég volt ah­hoz, hogy ren­del­jen va­la­mi ha­rap­ni­va‐­
lót, de az utol­só pil­la­nat­ban va­la­mi hir­te­len su­gal­lat­ra még ren­delt a nem‐­
zet­kö­zi­ség ita­lá­ból is, meg­told­va a lis­tát egy üveg pezs­gő­vel. Mig­non sa‐­
nya­rú ál­la­po­ta szem­mel lát­ha­tó­an meg­lá­gyí­tot­ta a szí­vét, noha mind­ez alig‐­
ha volt ér­zé­kel­he­tő a Wal­ser­nek cím­zett rás­poly-ér­des­sé­gű ég­szín­kék ol­dal‐­
pil­lan­tá­sok­ból.
A vá­ro­si ár­va­ház la­kói imád­koz­tak, a fenn­ma­ra­dó idő­ben pe­dig a ház kö‐­
rü­li te­en­dők­kel fog­la­la­tos­kod­tak. Itt tör­tént, hogy egy na­pon mint­ha Mig‐­
non­nak és kis­hú­gá­nak va­la­ho­gyan el­vál­tak vol­na út­ja­ik: reg­gel még egy­más
kar­já­ban éb­red­tek, az­nap este azon­ban Mig­non már egy rongy­ku­pa­con haj‐­
tot­ta álom­ra a fe­jét, ame­lyet a nyár­sak, edé­nyek, ka­csá­kat ki­la­pí­tó pré­sek és
be­főt­tes­üve­gek sö­tét ár­nya­i­tól nyüzs­gő kony­ha sar­ká­ba do­bott le va­la­ki.
Csak azért bír­ta ki hat hó­na­pig, mert tél volt, és mert a ház, amely­ben ha‐­
lál­ra dol­goz­tat­ták, egy hó­me­ző kö­ze­pén állt va­la­hol a vá­ro­son kí­vül. Ahogy
ki­ta­va­szo­dott, Mig­non az első adan­dó al­ka­lom­mal meg­szö­kött; egy sze­ke‐­
rén ká­posz­tá­kat szál­lí­tó pa­rasz­tem­ber vit­te be a vá­ros­ba, cse­ré­be azért, hogy
Mig­non le­szop­ta. Nem volt mer­sze vissza­men­ni az ár­va­ház­ba, bár ez­u­tán
so­ká­ig ott csel­len­gett a kör­nyé­ken, hát­ha még ott la­kik a húga; test­vé­rét
azon­ban soha töb­bé nem lát­ta, így az­tán ab­ban a hit­ben volt, hogy ő is biz‐­
to­san jó he­lyet ka­pott va­la­hol.
Azon a nyá­ron Mig­non ab­ból élt, hogy el­do­bott vi­rá­go­kat gyűj­tött a pi­ac‐­
té­ren, és nyo­mo­rék kis csok­ro­kat ál­lí­tott össze be­lő­lük. Ha­ma­ro­san szert tett
némi ügyes­ség­re a csok­ré­ták el­ren­de­zé­sé­ben, és azt is meg­ta­nul­ta, ho­gyan
dob­hat­ja fel vi­rág­ren­de­zé­si tro­u­va­il­le-ja­i­nak ha­tá­sát a köz­par­kok­ból el­csent
kü­lön­le­ges­sé­gek­kel. Nyo­mo­rú­sá­gos élet volt, vol­ta­kép­pen kol­du­lás, amely
tar­ka ron­gyok­ba búj­va va­la­mi más­nak tet­te­ti ma­gát; hogy ne hal­jon éhen,
Mig­non más­hon­nan is lop­ni kény­sze­rült: ételt és egy-egy ru­ha­da­ra­bot.
Ott aludt, ahol ép­pen meg tud­ta húz­ni ma­gát: szűk át­já­rók­ban, híd alatt,
üz­le­tek ka­pu­al­já­ban. Ment is a do­log mind­ad­dig, amíg me­leg volt az idő.
Ha­ma­ro­san szé­les is­me­ret­sé­gi kör­re tett szert a hoz­zá ha­son­ló ut­ca­köly­kök,
a vá­ros vé­let­len-szül­te gyer­me­kei kö­zött, és ami­kor el­ér­ke­zett a tél, össze‐­
állt egy egész csa­pat su­hanc­cal, akik egy el­ha­gya­tott rak­tár­épü­let­ben ren‐­
dez­ték be fő­ha­di­szál­lá­su­kat.
A kol­dust csak egyet­len lé­pés vá­laszt­ja el a tol­vaj­tól, ez a lé­pés azon­ban
egy­szer­re két irány­ba tör­té­nik: amit va­la­ki er­köl­csi te­kin­tet­ben ve­szít tol­vaj‐­
já vál­va, azt ön­be­csü­lés­ként nye­ri vissza, ami­kor fel­hagy a kol­du­lás­sal.
Bár­mi­lyen kép­zet­tek vol­tak is a zseb­tol­vaj­lás mes­ter­sé­gé­ben, a fe­ne­ket­len
mély­ség­nek ezek a gyer­mek-la­kói még­is meg­ma­rad­tak gye­rek­nek. Éj­sza‐­
kán­ként nagy tá­bor­tü­zet rak­tak, rész­ben azért, hogy meg­me­le­ged­je­nek,
rész­ben vi­szont azért, mert örö­mü­ket lel­ték a tűz ro­po­gá­sá­ban; fo­gócs­káz‐­
tak és bú­jócs­káz­tak, ver­se­nyez­tek, hogy ki tud­ja át­ug­ra­ni a pa­ra­zsat, gye­re‐­
kes per­pat­va­rok és ci­vó­dá­sok tör­tek ki kö­zöt­tük, az­tán egy éj­jel a tűz gon‐­
dolt egy na­gyot, és szén­né éget­te a rak­tár­épü­le­tet, egy­út­tal a csa­pat né­hány
tag­ját is el­emészt­ve. Az ott­hon és a csa­lád, ame­lyet Mig­non ki­ta­lált ma­gá‐­
nak, a lán­gok mar­ta­lé­ka lett; megint ma­gá­ra ma­radt.
Így az­tán megint lo­pás­ból ten­get­te éle­tét, el­du­gott si­ká­to­rok­ban pár ga­ra‐­
sért eny­hí­tet­te a pat­ta­ná­sos és ide­ges fi­úk­ban fel­gyűlt fe­szült­sé­get, és ha ka‐­
pott tő­lük még pár ga­rast, azt is meg­en­ged­te ne­kik, hogy be­le­rak­ják a mi‐­
cso­dá­ju­kat. Ti­zen­négy éves le­he­tett.
A szo­ba­pin­cér ko­po­gott, majd be­tolt a szo­bá­ba egy zör­gő zsúr­ko­csit. Le‐­
ve­ses­tál; jég­gel teli ezüst­vö­dör­ben álló pezs­gős­pa­lack, ame­lyet a hi­deg ér‐­
zék­csik­lan­dó pá­rá­val vont be. A pin­cér ra­gyo­gó­an fe­hér ab­roszt te­rí­tett az
egyik han­gu­la­tos kis­asz­tal­ra, mi­köz­ben alat­tom­ban foly­ton Fev­vers de­kol‐­
tázsa felé pis­lo­gott, kü­lö­nös in­du­la­to­kat ger­jeszt­ve ez­zel Wal­ser­ben, aki leg‐­
szí­ve­seb­ben ké­pen tö­röl­te vol­na. Le­het, hogy Fev­vers csak Mig­non szá­má­ra
ren­delt ételt, po­hár­ból azon­ban négy volt: olya­nok vol­tak, mint­ha va­la­ki
üveg­szár­ra ál­lí­tott vol­na négy üveg kis­tá­nyért. Fev­vers pa­ran­cso­ló moz­du‐­
lat­tal je­lez­te, hogy ezek he­lyett in­kább ma­gas és kes­keny pezs­gős­po­ha­ra­kat
kér; Wal­sert el­bű­völ­te ez az elő­ke­lő finnyás­ko­dás.
Fev­vers meg­emel­te a le­ve­ses­tál te­te­jét: tej­be áz­ta­tott ke­nyér az agyon­kín‐­
zott és meg­becs­te­le­ní­tett gyer­mek­nek. Anyás­ko­dó gesz­tus. Uj­já­val ki­ha­lá‐­
szott egy da­rab ke­nye­ret, meg­kós­tol­ta, el­fin­to­rí­tot­ta ar­cát, majd az ezüst cu‐­
kor­tar­tó­ból ga­val­lé­ro­san a tál­ba zú­dí­tott egy jó adag cuk­rot. Vissza­tet­te a tál
te­te­jét, és be­bu­gyo­lál­ta a tá­lat egy asz­tal­ken­dő­be, ne­hogy ki­hűl­jön. A Pic­ca‐­
dilly Vé­nu­sza, aki­nek in­ge­rült­sé­gét a há­zi­asszo­nyi elő­ké­szü­le­tek sem eny­hí‐
tet­ték, to­vább­ra is so­kat­mon­dó és meg­ve­tő pil­lan­tá­so­kat lö­vellt Wal­ser irá‐­
nyá­ba; sze­me ma éj­jel olyan sö­tét volt, mint egy mat­róz­nad­rág kék­je.
A gőz­pá­ra bá­rány­fel­hő­i­vel együtt ön­fe­ledt pan­cso­lás és bol­dog gő­gi­csé‐­
lés hang­ja szű­rő­dött ki a für­dő­szo­ba­aj­tó mel­let­ti ré­sen. És ek­kor Mig­non
éne­kel­ni kez­dett.
Be­hí­zel­gő­en kel­le­mes, is­ko­lá­zat­lan szop­rán hang­ja volt. Ed­dig rend­ben is
van: hang­ja tö­ké­le­te­sen il­lett éret­len kis tes­té­hez. Ez azon­ban még nem
min­den: olyan volt, mint­ha hang­já­ban – tu­da­tos szán­dé­ka­i­tól tel­je­sen füg‐­
get­le­nül – ki­fe­je­ző­dött vol­na éle­té­nek szin­te fel­fog­ha­tat­lan tra­gé­di­áj­a, ár­tat‐­
lan tisz­tá­ta­lan­sá­gá­nak tö­ré­keny egyen­sú­lya, és az a ten­ger­nyi nyo­mo­rú­ság
és sors­csa­pás, ame­lyek­nek ára­da­ta ma­gá­val so­dor­ta a kis­lányt. Ezt éne­kel­te:

Töb­bé nem csa­tan­go­lunk hát

Ily késő éjbe már,
Bár szí­vünk csöp­pet se lom­hább
S ra­gyog még a hold­su­gár[32]

Hár­man hall­gat­ták, s mind­hár­muk­nak li­ba­bő­röz­ni kez­dett a háta, mint­ha

len­ne va­la­mi hát­bor­zon­ga­tó eb­ben a cso­dás hang­ban, mint­ha bir­to­ko­sa bo‐­
szor­kány len­ne, vagy leg­alább­is va­la­mi bű­báj ha­tá­sá­ra éne­kel­ne így.
– Azt hit­tem, nem be­szél an­go­lul – da­dog­ta Fev­vers zak­la­tot­tan, mint­ha a
gyer­mek be­csap­ta vol­na őket.
– Hát nem ér­ted? – kér­dez­te Liz­zie. – Tud­ja a sza­va­kat, de nem érti őket.
 Egy téli éj­sza­kán, ami­kor hó­pely­hek ka­va­rog­tak a ké­mény­fe­dők kö­rül,
Mig­nont, akit az éh­ség vak­merő­vé tett, a vá­ros ke­res­ke­del­mi ne­gye­dé­be, az
ár­ká­dos üz­le­tek közé vit­te a lába, aho­vá egyéb­ként csak nagy rit­kán me­rész‐­
ke­dett. A jár­dán nagy­ka­bá­tos-ci­lin­de­res, gon­do­la­ta­i­ba mé­lye­dő úr kö­ze­le‐­
dett felé, akit mint­ha bús­ko­mor­rá tett vol­na a ka­lap­já­nak ka­ri­má­ján össze‐­
gyűlt hó sú­lya. Mig­non úgy in­téz­te, hogy a fér­fi­nak szin­te bele kell­jen bo‐­
tol­nia. Két nap­ja nem evett. Olyan so­vány volt, hogy már ár­nyé­kot sem ve‐­
tett. A fér­fi elő­ször olyan moz­du­la­tot tett, mint­ha el akar­ná hes­se­get­ni, akár
egy le­gyet, amely épp a kar­ján pi­hent meg, de mi­után szó­ra­ko­zott te­kin­te­tét
a lány­ra emel­te, alan­tas, dör­zsölt és szá­mí­tó ki­fe­je­zés su­hant át az ar­cán.
A fér­fi mé­di­um­ként dol­go­zott, és épp a szom­széd ház­ban, a fű­szer­bolt fö‐­
löt­ti ké­nyel­mes la­kás­ban fo­gad­ta kli­en­se­it. A pad­ló­desz­kák ré­se­in át­szű­rő‐­
dött a szeg­fű­szeg, az aszalt sár­ga­ba­rack és a son­ka-kol­bász íny­csik­lan­do­zó
il­la­ta. Mig­non éle­té­ben elő­ször nem éhe­zett, híz­ni azon­ban to­vább­ra sem hí‐­
zott: nem volt fér­ges, de mint­ha lett vol­na ben­ne va­la­mi, ami min­dent fel‐­
emész­tett, még mi­előtt ő fel­hasz­nál­hat­ta vol­na a táp­lá­lé­kot.
Ez a bi­zo­nyos mé­di­um, Herr M., épp a spi­ri­tisz­ta egy­ház temp­lo­má­ban
ren­de­zett is­ten­tisz­te­let­ről tar­tott ha­za­fe­lé – al­ka­lom­ad­tán ő is ce­leb­rált egy-
egy szer­tar­tást –, ami­kor össze­ta­lál­ko­zott a ken­dő­be bu­gyo­lált fejű kis ut­ca‐­
lánnyal. Herr M.-et ak­ko­ri­ban ko­mo­lyan fog­lal­koz­tat­ta egy kér­dés, amely­re
tör­té­ne­te­sen épp Mig­non fel­tű­né­se kí­nált meg­ol­dást. Épp egy hét­tel az­előtt
hagy­ta ugyan­is fa­kép­nél ko­ráb­bi se­gí­tő­je, egy pi­ros­pozs­gás sch­les­wig-hols‐­
tei­ni frus­ka, aki­ben Herr M. va­kon meg­bí­zott, s aki az­tán még­is meg­szö­kött
egy bra­zil vi­géc­cel, aki ká­vé­min­tá­it árul­va rend­sze­re­sen tisz­te­le­tét tet­te a
föld­szin­ti fű­szer­bolt­ban. Ami­kor Herr M. asszisz­ten­se egy na­pon le­osont a
bolt­ba, hogy saj­tot és sü­te­ményt ve­gyen, a po­má­dés hajú, köz­lé­keny la­tin
lá­to­ga­tó né­hány perc­re még a zöld ká­vé­sze­mek­ről is meg­fe­led­ke­zett, hogy
el­len­áll­ha­tat­lan hang­rö­vi­dü­lé­se­i­vel és ki­ej­té­sé­vel le­ve­gye őt a lá­bá­ról. A
lány el­fo­gad­ta a meg­hí­vá­sát, és a kö­vet­ke­ző va­sár­nap az ügy­nök­kel ebé­delt
egy di­va­tos ven­dég­lő­ben, ami­kor Herr M., a mé­di­um, épp idős nagy­nén­jét
lá­to­gat­ta meg az egyik ár­nyas kül­vá­ros­ban. A dol­gok szé­pen men­tek a ma‐­
guk út­ján, és a mé­di­um, aki­nek te­kin­te­te a túl­vi­lág tit­ka­it für­kész­te, sem­mit
nem vett ész­re az orra előtt ki­bon­ta­ko­zó fej­le­mé­nyek­ből, ame­lyek pe­dig
majd’ ki­szúr­ták a sze­mét – míg az­tán egy nap va­ló­ban majd­nem ki­szúr­ta a
sze­mét a bú­csú­le­vél, ame­lyet a lány ugyan­ar­ra a pár­ná­ra tű­zött oda, ame‐­
lyen Herr M. éb­re­dés után el-el­gyö­nyör­kö­dött cop­fos fe­jecs­ké­jé­ben. A le­vél
tu­dat­ta vele, hogy asszisz­ten­se már a vo­na­ton ül, amely a ki­kö­tő­be vi­szi,
ahol ő és a szép­te­vő fel­száll­nak egy Ri­ó­ba in­du­ló ha­jó­ra. Hmm.
Az asszisz­tens nem egye­dül ol­dott ke­re­ket: ma­gá­val vitt pár moz­dít­ha­tó
in­gó­sá­got is, töb­bek kö­zött Herr M. arany­órá­ját, va­la­mint egy kö­teg össze‐­
te­kert bank­je­gyet, ame­lyet Herr M. az ál­ló­óra bel­se­jé­ben rej­tett el. A mé­di‐­
um azon­ban ne­mes lel­kű em­ber volt, és úgy érez­te, ennyi­vel iga­zán tar­to­zik
volt al­kal­ma­zott­já­nak. Meg az­tán bi­zo­nyos meg­könnyeb­bü­lést is ér­zett,
ami­kor arra gon­dolt, hogy a nap­fé­nyes Bra­zí­li­áb­ an a lány, aki ugyan­úgy
kép­te­len volt tar­ta­ni a szá­ját, mint a ked­ves señ­hor, nyu­god­tan ki­fe­cseg­he­ti
ket­te­jük kö­zös tit­ka­it. Asszisz­tens nél­kül mind­azon­ál­tal nem tud­ta a ko­ráb­bi
ered­mé­nyes­ség­gel vé­gez­ni a mun­ká­ját, s ek­ként úgy te­kin­tett Mig­non­nal
való ta­lál­ko­zá­sá­ra, hogy az a szel­lem­vi­lág el­ren­de­lé­sé­re tör­tént.
Leg­in­kább azon le­pő­dött meg, hogy Mig­non mennyi­re ha­son­lít egy kí­sér‐­
tet­re.

Kard­ról le­hull a hü­vely

És a lé­lek­ről a mell,
Nem li­heg­het szün­te­len:
A szív­nek béke kell.

Mig­non a je­len­té­sek és ér­zel­mek irán­ti tel­jes kö­zönnyel éne­kel­te az is­me‐­

ret­len nyel­ven írott szö­ve­get, hagy­ta, hogy a dal át­ra­gyog­jon raj­ta, mint­ha
üveg­ből len­ne, mint­ha fo­gal­ma sem len­ne ar­ról, hogy hall­gat­ja va­la­ki; csak
éne­kel­te a dalt, amely­ben egy egész kon­ti­nens kín­jai sű­rű­söd­tek össze.
Herr M., aki af­fé­le sza­ka­szos, nap­já­ban egy­szer ne­ki­len­dü­lő em­ber volt,
ugyan­az­zal a szó­ra­ko­zott rend­sze­res­ség­gel ke­fél­te Mig­nont, mint ahogy az
ál­ló­órát húz­ta fel, noha az utób­bi mű­ve­let min­dig hosszabb időt vett igény‐­
be. Mig­non alig akart hin­ni a sze­ren­csé­jé­nek: ágy, ame­lyen még ágy­ne­mű is
van! Ka­ros­szék, me­leg kály­ha, asz­tal és asz­tal­te­rí­tő! Rend­sze­res ét­ke­zé­sek!
Herr M. ki­sze­det­te be­lő­le a tet­ve­ket, és jó pénzt fi­ze­tett egy or­vos­nak, aki
meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy Mig­non makk­egész­sé­ges – cso­dá­val ha­tá­ros mó­don
meg­úszott min­den­fé­le fer­tő­zést. Herr M. fog­or­vos­hoz is el­küld­te a lányt,
aki meg­sza­ba­dult két od­vas záp­fog­tól, mi­ál­tal még job­ban em­lé­kez­te­tett
egy ko­po­nyá­ra. Mi­vel Mig­non­nak az épp ak­kor vi­selt ron­gyo­kon kí­vül sem‐­
mi­je nem volt, Herr M. vá­sá­rolt neki több vál­tás al­só­ne­műt, né­hány tar­tós,
gyap­jú és pa­mut ke­ve­ré­ké­ből szőtt ru­hát min­den­na­pi hasz­ná­lat­ra, a mun­ká‐­
hoz pe­dig pár csi­nos, fe­hér cér­ná­val bro­de­rie ang­la­i­se stí­lus­ban hím­zett
lyu­ka­csos fe­hér há­ló­in­get. Ka­bát­ra nem volt szük­ség, Herr M. ugyan­is nem
en­ged­te ki a la­kás­ból a lányt. Mig­non azt hit­te, a menny­or­szág­ban van,
noha ez csak af­fé­le bo­lon­dok menny­or­szá­ga volt: ez a ki­fe­je­zés egé­szen
pon­to­san jel­lem­zi Herr M. vál­lal­ko­zá­sát.
Herr M. na­gyon ko­rán meg­fo­gal­maz­ta a kö­vet­ke­ző alap­el­vet: mi ér­tel­me
lop­ni, ami­kor a csa­lás sok­kal na­gyobb in­tel­lek­tu­ál­is él­ve­ze­tet okoz?
Mig­non mun­ká­ja et­től kezd­ve az volt, hogy nap nap után ha­lot­ta­kat sze‐
mé­lye­sí­tett meg, és mo­dellt állt a hol­tak­ról ké­szült fo­to­grá­fi­ák­hoz.
Herr M. reg­ge­li után min­den­nap a gyász­hí­re­ket ta­nul­má­nyoz­ta, vas­tag fe‐­
ke­te ce­ru­zá­já­val gyász­vo­nal­lal je­löl­ve meg a fi­at­al nők ha­lál­hí­rét. Bár az
ifjú fe­le­sé­gek, fő­ként azok, akik a gyer­mek­szü­lés­be hal­tak bele, időn­ként
ki­fe­je­zet­ten elő­nyös ki­in­du­ló­pont­nak bi­zo­nyul­tak, a há­zas­tár­si kap­cso­la­tok
néha na­gyon zű­rös hely­ze­te­ket ered­mé­nyez­tek. Herr M. ezért azo­kat a
gyász­je­len­té­se­ket ked­vel­te leg­job­ban, ame­lyek idős szü­lők egye­dü­li gyer‐­
me­ké­nek ha­lá­lá­ról ad­tak hírt. A to­rok­gyík- vagy skar­lát­jár­vá­nyok min­dig
mo­solyt csal­tak az ar­cá­ra; ilyen­kor a szo­ká­sos­nál is de­rű­sebb kép­pel ko­pog‐­
tat­ta a főtt to­jás hé­ját. Mi­után el­fo­gyasz­tot­ta to­jás­ból, sajt­ból, sza­lá­mi­ból,
pi­rí­tós­ból és né­hány ka­nál­nyi be­főtt­ből álló reg­ge­li­jét – Herr M. sze­ret­te ki‐­
adós ét­ke­zés­sel kez­de­ni a na­pot –, le­te­le­pe­dett az­na­pi má­so­dik csé­sze ká­vé‐­
já­val, és az ígé­re­tes­nek tűnő ada­to­kat be­ve­zet­te sa­ját kar­to­ték­rend­sze­ré­be.
Elő­for­dult, hogy a te­met­ke­zé­si vál­lal­ko­zók ko­mor ün­ne­pé­lyes­sé­gé­vel –
és a te­met­ke­zé­si vál­lal­ko­zó­ké­hoz ha­son­ló öl­tö­zék­ben – sze­mé­lye­sen je­lent
meg egyes te­me­té­se­ken, ahol szá­mí­tá­sai sze­rint oly ke­ve­sen lesz­nek, hogy
em­lé­kez­ni fog­nak majd rá, más te­me­té­sek­re pe­dig ki­fi­no­mult íz­lés­sel ki­vá‐­
lasz­tott vi­rá­go­kat kül­dött, pél­dá­ul egy cso­kor fe­hér ibo­lyát vagy egy épp
nyi­la­do­zó ró­zsa­bim­bók­ból álló fü­zért, gyász­ke­re­tes név­kár­tyát mel­lé­kel­ve a
kül­de­mény­hez. Összes­sé­gé­ben azon­ban nem hitt a mon­dás­ban, mi­sze­rint
ad­dig kell ütni a va­sat, amíg me­leg. Szó sincs róla. Mi­előtt le­csa­pott, hagy‐­
ta, hadd múl­jon el a gyász kez­de­ti fáj­dal­ma. Jobb sze­re­tett olyan kli­en­se­ket
meg­pu­hí­ta­ni, akik már ala­po­san meg­ta­pasz­tal­ták, hogy mi­lyen az, ami­kor
az em­ber vi­gasz­tal­ha­tat­lan.
Az­zal kér­ke­dett, hogy jól is­me­ri az em­be­ri szí­vet.
Ezért az­tán job­bá­ra a sut­to­gó pro­pa­gan­dá­ra bíz­ta sa­ját szol­gál­ta­tá­sá­nak
hír­ve­ré­sét, más­részt ki­vá­ló kap­cso­la­to­kat ápolt a ko­szo­rú­ké­szí­tők­kel, ra­va‐­
ta­lo­zók­kal és a sír­kö­ve­sek­kel. A ked­ven­cei még­is azok a kli­en­sek vol­tak,
akik sa­ját jó­szán­tuk­ból ke­res­ték fel. Mély könny­ba­ráz­dák­tól ár­kolt arc­cal
je­len­tek meg a Spi­ri­tisz­ta Temp­lom­ban, té­to­ván, szin­te kí­nos za­var­ban ér‐­
dek­lőd­ve Herr M. után; a temp­lom­szol­ga, swe­den­bor­gi­án­ us vén­ség, aki­nek
ki­szá­mít­ha­tó és meg­bíz­ha­tó esze­lős­sé­gé­hez két­ség sem fér­he­tett, fel­ír­ta a
ne­ve­ket és a cí­me­ket, s így Herr M. ak­kor lá­to­ga­tott el kli­en­se­i­hez, ami­kor
ked­ve tar­tot­ta. Sze­ret­te vá­ra­koz­tat­ni őket, de nem so­ká­ig, épp csak annyi­ra,
hogy meg­ért­sék, mi­lyen fá­rad­sá­gos tár­gya­lá­so­kat kell neki elő­ze­te­sen foly‐­
tat­nia.
– És lát­ni fog­juk? Va­ló­ban lát­ni fog­juk őt?
Hát per­sze; a kis­lá­nyuk át­kel a túl­vi­lá­got a mi­enk­től el­vá­lasz­tó sza­ka­dé‐­
kon, fel­kel Asz­fo­délosz-nyo­szo­lyá­já­ról, és itt, eb­ben a la­kás­ban fog meg­je‐­
len­ni anya­gi va­ló­já­ban, ami­kor a füg­gö­nyök el van­nak sö­té­tít­ve, ami­kor fél‐­
ho­mály ural­ko­dik ide­benn... nem, saj­nos ők nem bír­ják a nap­fényt, sem a
gáz­iz­zó mes­ter­sé­ges fé­nyét; de a vissza­té­rő ma­gá­val hoz­za majd a be­lő­le
su­gár­zó ra­gyo­gó köd­pá­rát.
Egy hosszú be­teg­ség vé­gén min­den fi­at­al lány pon­to­san ugyan­olyan.
Mig­non nya­kig be­gom­bolt, hosszú fe­hér há­ló­in­get vi­selt; ki­bon­tott haja a
vál­lá­ra om­lott. A gyá­szo­ló csa­lád tag­jai kö­rül­ül­ték a vö­rös plüss­bár­sony bo‐­
rí­tá­sú ke­rek ma­ha­gó­ni­asz­talt, amely­nek szé­lé­ről dísz­göm­bök fi­tyeg­tek.
Egy­más ke­zét kel­lett szo­rí­ta­ni­uk. Pa­zar mel­lé­nyé­ben, sö­tét­zöld ve­lúr­za­kó­já‐­
ban és ke­ne­tes ér­zel­gős­sé­gé­vel Herr M. Ízig-vé­rig meg­bíz­ha­tó je­len­ség volt,
akár egy bank­igaz­ga­tó: iga­zi tá­masz és gyá­mo­lí­tó. Sze­án­szai alatt fe­jé­hez
si­mu­ló, ok­kult je­lek­kel te­le­hím­zett ke­rek sap­kát vi­selt, ame­lyet nagy­nén­je
varrt neki.
Úgy vél­te, a leg­egy­sze­rűbb il­lú­zi­ók a leg­ha­tá­so­sab­bak, sza­bad­ide­jé­ben
azon­ban szí­ve­sen kí­sér­le­te­zett a leg­bo­nyo­lul­tabb op­ti­kai já­ték­sze­rek­kel és
la­ter­na ma­gi­cák­kal is. Herr M. nem ke­ve­set köl­tött ef­fé­le szer­ke­ze­tek­re, be‐­
le­me­rül­ve a me­cha­ni­kus rep­ro­duk­ció mó­do­za­ta­i­nak ma­ku­lát­la­nul tör­vé­nyes
és tisz­te­let­re mél­tó ta­nul­má­nyo­zá­sá­ba; Herr M.-ben tu­laj­don­kép­pen meg‐­
volt az el­fu­se­rált tu­dó­sok leg­több tu­laj­don­sá­ga. Őszin­te ámu­lat­tal adó­zott az
il­lú­zió­kel­tés mű­vé­sze­té­nek és mes­ter­sé­gé­nek, és amíg Mig­non nála la­kott,
tu­dós le­ve­le­zést foly­ta­tott egy lon­do­ni il­le­tő­sé­gű úr­ral, bi­zo­nyos Mr. Ro­bert
Pa­ul­lal,[33] aki sza­ba­dal­maz­ta­tott egy ta­lál­mányt, amely fel­ta­lá­ló­ja sze­rint
kéz­zel­fog­ha­tó­an anya­gi mó­don te­szi majd le­he­tő­vé an­nak az ősi em­be­ri
vágy­nak a va­ló­ra vál­tá­sát, hogy egy­szer­re él­jünk a múlt­ban, a je­len­ben és a
jö­vő­ben. A ta­lál­mány lé­nye­ge egy vá­szon volt, amely­re vé­let­len­sze­rű sor‐­
rend­ben a múlt, a je­len és a jövő szi­mu­lált ké­pe­it ve­tí­tet­ték, mi­köz­ben a kö‐­
zön­ség tag­jai ké­nyel­mes fa­u­te­u­il-je­ik­be süllyed­tek, ar­cu­kat pe­dig egy kézi
kurb­li­val haj­tott szél­gép­ből nyert lágy szel­lő ci­ró­gat­ta: ez volt hi­va­tott az
uta­zás sze­lét utá­noz­ni. Kol­lé­gá­ja ne­vé­ben Herr M. még egy tánc­cso­port­tal
is tár­gya­lá­so­kat kez­dett, akik egy szá­má­ra ko­ránt­sem is­me­ret­len mu­la­tó­ban
dol­goz­tak: arra akar­ta fel­kér­ni őket, hogy fény­ké­pe­ző­gé­pe előtt öl­töz­ze­nek
be kü­lön­fé­le tör­té­nel­mi sze­mé­lyi­sé­gek­nek (azt mon­da­nunk sem kell, hogy
el­ső­ran­gú fény­ké­pész volt). S per­sze mind­ez száz szá­za­lé­kig le­gá­lis, és a
leg­igé­nye­sebb íz­lés­nek is meg­fe­lel.
És még­is, noha Herr M.-et szen­ve­dé­lye­sen ér­de­kel­ték ezek a fog­la­la­tos‐­
sá­gok, és üres órá­it job­bá­ra pra­xi­no­szkóp­já­val, phaz­mat­rópjá­val és zoop­ra‐­
xiszkóp­já­val be­zár­kóz­va töl­töt­te a dol­go­zó­szo­bá­já­ban, olyan nö­vé­nyek és
ál­la­tok ké­pe­it ve­tít­ve egy fe­hér vá­szon­ra, ame­lyek gyak­ran mint­ha meg‐­
moz­dul­tak vol­na, ezek a ta­nul­má­nyok csak érin­tő­le­ge­sen kap­cso­lód­tak fő
vál­lal­ko­zá­sá­hoz, amely ab­ból állt, hogy pénzt csalt ki az élők­ből ha­lott ro‐­
ko­na­ik­kal foly­ta­tott be­szél­ge­té­se­kért.
– Nem be­szél sze­gény­ke; el sem mo­so­lyo­dik.
– Is­te­nem, hogy meg­vál­toz­tat­ta a be­teg­ség! Mi­lyen mély nyo­mo­kat ha‐­
gyott a kis ar­cocs­ká­ján! De ab­ban a bol­dog or­szág­ban, ahol most la­kik,
nincs sem be­teg­ség, sem fáj­da­lom.
– Jaj, édes ki­csi­kém!
– Csitt! Az ég sze­rel­mé­re, ne ter­held őt még a sa­ját gyá­szod­dal is!
Mint lát­ha­tó, Herr M.-ből még min­dig nem ve­szett ki tel­je­sen az em­ber‐­
ség, s ezt a tényt ő maga is el­is­me­rő­en em­le­get­te: hisz va­jon nem nyújt-e vi‐­
gaszt, nem nyújt-e eny­hü­lést? Rész­vét­tel teli szí­vé­nek túl­csor­du­ló jó­sá­gá­tól
in­dít­tat­va va­jon nem csil­la­pít­ja-e azok­nak a há­bor­gó lel­kek­nek a fáj­dal­mát,
akik nagy gyá­szuk­ban hoz­zá for­dul­tak?
S va­jon nem ő fe­dez­te-e fel az együtt­ér­zés­nek azt a tech­ni­kai újí­tá­sát,
amely min­den más mé­di­um­tól meg­kü­lön­böz­tet­te őt? Hi­szen va­jon nem ő
árul-e bol­dog­ta­lan ügy­fe­le­i­nek né­hai sze­ret­te­ik­ről ké­szí­tett fény­ké­pe­ket,
ame­lyek bi­zo­nyít­ják, hogy az el­tá­vo­zot­tak, bár­me­lyik vi­lág­ban la­koz­za­nak
is, még min­dig él­nek és vi­rul­nak?
A leg­jobb szán­dék­tól ve­zé­rel­ve igye­ke­zett ér­tel­mez­ni a nem hall­ha­tó han‐­
go­kat.
 – Most azt kéri: „Papa! Mama! Ne sír­ja­tok!” – Vagy: – „Most azt mond‐­
ja, mind­ad­dig nem lel­het nyug­tot a lel­ke, amíg önök gyá­szol­ják őt”. – Ami‐­
kor az ál­ló­órá­ba töm­köd­te a bank­jegy­kö­te­ge­ket, Herr M. örö­me nem pusz‐­
tán pénz­ügyi ter­mé­sze­tű volt: leg­alább rész­ben a jó cse­le­ke­de­te­ik­ben iga­zolt
sza­ma­ri­tá­nu­sok elé­ge­dett­sé­gét is érez­te.
– Ha nem fi­zet­né­nek, nem is hin­né­nek ben­ne, és ak­kor az egész­nek az ég‐­
vi­lá­gon sem­mi hasz­na nem vol­na.
L ala­kú nap­pa­li­já­nak alsó ki­szö­gel­lé­sét a bolt­íves át­já­ró­ra rög­zí­tett csip‐­
ke­füg­göny vá­lasz­tot­ta el az L szá­rá­tól, köz­vet­le­nül a zöld zo­mánc­cal be­vont
vi­rág­áll­vá­nyon álló fod­ros le­ve­lű ame­ri­kai páf­rány mel­lett. Herr M. ma­ha‐­
gó­ni­fá­ból ké­szült fény­ké­pe­ző­gé­pe, amely maga is olyan volt, mint egy pa‐­
rá­nyi fa­fül­ke, az al­kóv felé né­zett. A fény­ké­pe­ző­gép mel­lett állt a kör ala­kú
asz­tal, ame­lyet kör­be­ül­tek a gyá­szo­ló szü­lők, kö­zöt­tük Herr M., aki olyan
ün­ne­pé­lye­sen szo­ron­gat­ta a ke­zü­ket, mint­ha most ké­szül­ne össze­ad­ni őket,
s köz­ben sut­tog­va kér­lel­te őket, hogy ne moc­can­ja­nak. Noha a fény­ké­pe­ző‐­
gép be­le­ló­gott a lá­tó­me­ze­jük­be, a meg­il­le­tő­dött ügy­fe­lek min­dig azt tet­ték,
ami­re Herr M. kér­te őket: nem nyúj­to­gat­ták a nya­ku­kat, és nem ku­kucs­kál‐
tak. Ha a gyá­szo­ló egye­dül ér­ke­zett, Herr M. oda­pré­sel­te a ke­zét az asz­tal‐­
hoz, mond­ván, hogy ha akár csak egyet­len pil­la­nat­ra is meg­sza­kad az érint‐­
ke­zés az asz­tal plüss­bo­rí­tá­sá­val, a szel­lem rög­tön to­va­il­lan.
Oda­bent az al­kóv­ban mind­vé­gig sö­tét­ség ho­nolt; li­lás töm­jén­fel­hő go‐­
moly­gott elő az oda­ké­szí­tett kí­nai cse­rép­edé­nyek­ből. Az al­kóv bel­ső fa­lá­nál
álló köny­ves­polc ola­jo­zott pán­to­kon fo­rog­va be­fe­lé nyit­ha­tó volt, mint egy
ajtó. Herr M. kör­be­járt, és el­tom­pí­tot­ta az összes fény­for­rást.
– Csak anyu és apu van itt, ki­csi­kém, el­jöt­tek, hogy meg­lá­to­gas­sa­nak. –
Vagy: – Mondd, nem akarsz vissza­jön­ni a te fér­jecs­kéd­hez? Nem akarsz
vissza­jön­ni a te kis fér­jecs­kéd­hez? – Min­dig va­la­mi olyas­mi, ami il­lett az
ügy­fél hely­ze­té­hez. Az asz­tal kö­rül ül­tek, fog­ták egy­más ke­zét, és re­mény‐­
ked­tek.
– Ak­kor bújj elő, ki­csi­kém, ha ko­po­gok az asz­ta­lon!
A há­ló­ing­be öl­töz­te­tett Mig­non a könyv­szek­rény mö­gül be­osont az al‐­
kóv­ba. Inge alatt elekt­ro­mos zseb­lám­pát tar­tott, amely­nek fé­nye fel­ra­gyog‐­
tat­ta tes­té­nek kör­vo­na­la­it. Ennyi­re egy­sze­rű volt. Alul­ról meg­vi­lá­gít­va,
töm­jén­füst­be bur­ko­lóz­va, a csip­ke­füg­gö­nyök­nek, a páf­rány át­tört, fod­ros le‐­
ve­le­i­nek és a fény­ké­pe­ző­gép or­mót­lan do­bo­zá­nak ol­tal­má­ban akár­me­lyik
fi­at­al lány sze­re­pét el­játsz­hat­ta vol­na.
 És ami­kor a szü­lők meg­lát­ták, hogy szí­vük vá­gya tes­tet ölt, rög­tön el is
va­kí­tot­ta őket a sze­mük­ből pa­tak­zó könny.
Mig­non mo­soly­gott. Volt úgy, hogy a ke­zé­ben li­li­o­mot tar­tott, amely
mögé el­rej­tőz­he­tett, ha Herr M. ta­pin­ta­tos kér­de­zős­kö­dé­se bár­mi­fé­le rend­el‐­
le­nes­ség­re, pél­dá­ul kan­csal­ság­ra vagy nyúl­száj­ra de­rí­tett fényt.
Szel­lő su­so­gott a szo­bá­ban, fül­be­má­szó csi­lin­gelő­se­ket csa­lo­gat­va elő a
Mig­non háta mö­gött fel­ál­lí­tott üveg­hár­fá­ból.
Herr M. be­dug­ta a fe­jét a fény­ké­pe­ző­gé­pet ta­ka­ró le­pel alá. A vá­rat­lan
menny­dör­gés vil­lám­fé­nyé­nél Mig­non ar­cá­ban min­den­ki fel­is­mer­te az el‐­
hunyt tö­ké­le­tes má­sát.
Mire el­osz­lott a füst, Mig­non már nem volt ott, Herr M. pe­dig újra kör­be‐­
járt, hogy meg­gyújt­sa a gáz­lán­go­kat.
S hogy mi­ért csak női kí­sér­te­tek fel­idé­zé­sé­ben volt jár­tas? Hát azért, mert
– ahogy erre több­ször utalt is, mi­köz­ben elő­vet­te do­hány­fol­tos zseb­ken­dő‐­
jét, és ki­fúj­ta az or­rát, mint­ha fér­fi­hoz illő ér­zel­me­it igye­kez­ne pa­lás­tol­ni
fér­fi­hoz illő mó­don – egy­szer ré­gen, ten­ger­part bús me­ze­jén...[34] Az úri ro‐­
kon per­sze an­nak rend­je s mód­ja sze­rint meg­ér­ke­zett, és el­ra­gad­ta a ked‐­
vest, Herr M. azon­ban al­kut kö­tött az úri ro­kon­nal; kü­lön­meg­ál­la­po­dá­suk‐­
nak az volt a fel­té­te­le, hogy Herr M. ki­zá­ró­lag ha­son­ló ka­te­gó­ri­áb­ a, ne­ve­ze‐­
te­sen a fi­at­al lá­nyo­ké­ba tar­to­zó szel­le­me­ket idéz­het meg.
E kor­lá­to­zás el­le­né­re Mig­non ha­lál­ra ré­mült, ami­kor Herr M. elő­ször
fény­ké­pez­te le. Kí­ván­csis­kod­va be­ment gaz­dá­ja után a sö­tét­szo­bá­ba, és iz‐­
ga­tot­tan fi­gyel­te, ahogy a sav­val teli tek­nő­ben a kép kör­vo­na­lai ki­bon­ta­koz‐­
nak a pa­pí­ron, mint­ha va­rázs­ütés­re tör­tén­ne. Ez­u­tán azon­ban rög­tön ki­ál­ló
met­sző­fo­gai alá gyűr­te az alsó aj­kát: za­var­ban volt. A sav­für­dő­ből elő­tű­nő
arc ugyan­az volt, mint ame­lyik sa­ját em­lék­ké­pei közt le­be­gett.
– Anya...
Herr M. őszin­te együtt­ér­zés­sel ölel­te át.
– Néha elő­for­dul­nak bal­ese­tek... – men­te­ge­tő­zött.
A ké­pe­ket maga Herr M. kéz­be­sí­tet­te te­met­ke­zé­si vál­lal­ko­zók­hoz illő öl‐­
tö­zé­ké­ben; ro­po­gós se­lyem­pa­pír­ba cso­ma­gol­ta mind­egyi­ket. A szel­le­mek
szé­gyen­lő­sek – ma­gya­ráz­ta ügy­fe­le­i­nek: csak azok­nak en­ge­dik, hogy így
lás­sák őket, aki­ket a leg­job­ban sze­ret­nek. Sen­ki­nek ne mu­tas­sák meg eze­ket
a fo­to­grá­fi­ák­ at, más­kü­lön­ben el­il­lan ró­luk a sze­re­tett arc! A kör­nye­ző sö­tét‐­
ség­ből ho­má­lyo­san elő­tű­nő vo­ná­sok le­het­tek vol­na bár­kié, akit oda­va­rá­zsolt
a vágy és a kép­ze­let.
Herr M. meg­bil­len­tet­te a ci­lin­de­rét, és úgy fo­gad­ta ügy­fe­lei há­lá­ját, mint
tör­vé­nyes jus­sát.
Mig­non olyan si­ke­re­sen sze­mé­lye­sí­tet­te meg a hol­ta­kat, hogy Herr M.-
ben egy pil­la­nat­ra még az is fel­öt­lött, a kosz­ton kí­vül eset­leg fi­ze­tést is ad
neki, de az­tán úgy gon­dol­ta, hogy ha va­ló­ban így dönt, Mig­non eset­leg még
össze­spó­rol va­la­mit, és meg­szö­kik. Így az­tán kü­lö­nös, egy­szer­re tör­vény­te‐­
len és kis­pol­gá­ri éle­tet él­tek ők ket­ten. Herr M. öröm­mel fe­dez­te fel, hogy
Mig­non va­la­mennyi­re az ének­lés­hez is ko­nyít, és gyak­ran el­tű­nő­dött, va­jon
ho­gyan von­hat­ná be a kis­lány üde, is­ko­lá­zat­lan hang­ját a pro­duk­ci­ó­ba; le‐­
het­ne eset­leg an­gya­li hang? Vé­gül azon­ban arra ju­tott, hogy ez­zel csak túl‐­
bo­nyo­lí­ta­ná a dol­go­kat. Sok­szor órák­ra ma­gá­ra hagy­ta a lányt, s mi­köz­ben
ő dol­go­zó­szo­bá­já­ban ku­tat­ta a lá­tás ál­lan­dó­sá­gá­nak kér­dé­se­it, Mig­non
össze­füg­gés­te­len áb­ránd­ja­i­ba me­rül­ve össze­göm­bö­lyö­dött a nap­pa­li egyik
de­gesz­re tö­mött ka­ros­szé­ké­ben.
Herr M. azért nem bu­kott le ha­ma­rabb, mert noha pénz­éhes volt, kap­zsi‐­
nak nem volt ne­vez­he­tő, emel­lett pe­dig min­dig ta­pin­ta­to­san, diszk­ré­ten, sőt
ked­ve­sen vi­sel­ke­dett az ügy­fe­lek­kel. Vé­gül az­tán az egyik gyá­szo­ló anya
nem bír­ta to­vább, és meg­mu­tat­ta ha­lott gyer­me­ké­nek fény­ké­pét leg­idő­sebb
lá­nyá­nak, aki ko­ráb­ban oly ma­gas­sá­gok­ba húz­ta fel az or­rát a ké­sőn ér­ke­ző
kis­húg szü­le­té­se­kor, hogy most vég­képp nem tud­ta el­vi­sel­ni fi­at­a­labb ri­vá­li‐­
sá­nak posz­tu­musz fö­lé­nyét, ezért az­tán el­lop­ta a fo­to­grá­fi­át, és el­ment vele
a rend­őr­ség­re.
Egy tag­ba­sza­kadt nyo­mo­zó, aki meg­győ­ző­en ala­kí­tot­ta a gyá­szo­ló nagy‐­
bá­csi sze­re­pét, merő vé­let­len­ség­ből épp ak­kor lök­te fel a fény­ké­pe­ző­gé­pet,
ami­kor Herr M. fel­lob­ban­tot­ta a vil­la­nó­fényt, majd ami­kor Mig­non épp arra
ké­szült, hogy si­et­ő­sen vissza­hú­zód­jon a len­gő könyv­szek­rény ol­tal­má­ba, a
de­tek­tív rá­lé­pett há­ló­in­ge le­ló­gó uszá­lyá­ra. Mig­non alig bír­ta ab­ba­hagy­ni a
vi­ho­gást: neki ed­dig is csak já­ték volt az egész.
Herr M. vál­lal­ko­zá­sá­nak be­fel­leg­zett. A mé­di­um, aki mint min­dig, ez­út­tal
is ra­ci­o­ná­li­san fog­ta fel a dol­go­kat, azon­nal rész­le­tes be­is­me­rő val­lo­mást
tett, a bí­ró­ság előtt há­ló­ing­ben meg­je­le­nő Mig­non­ból pe­dig tár­gyi bi­zo­nyí‐­
ték lett. Herr M. él­tes nagy­nén­je saj­ná­la­tos mó­don nem élte túl a bot­rányt,
Herr M. azon­ban a meg­ítélt hat év­ből csak ket­tőt töl­tött bör­tön­ben: pél­dás
ma­ga­vi­se­le­té­ért el­en­ged­ték neki a ma­ra­dé­kot. A két év so­rán ugyan­ak­kor
rend­kí­vül hasz­nos is­me­ret­sé­gek­re tett szert a hoz­zá ha­son­ló­an de­rék, be­csü‐­
le­tes sik­kasz­tok, csa­lók és szél­há­mo­sok kö­zött, sza­ba­du­lá­sa után pe­dig rög‐­
tön át­köl­tö­zött egy má­sik vá­ros­ba, ahol azon­ban pro­filt vál­tott: a spi­ri­tu­al­iz‐­
mus he­lyett eg­zo­ti­kus pil­la­nat­fel­vé­te­lek­re ala­poz­ta jö­ve­del­me­ző­nek bi­zo‐­
nyu­ló vál­lal­ko­zá­sát.
Mr. Pa­ul­lal is fel­újí­tot­ta a le­ve­le­zést, mi­nek kö­vet­kez­té­ben alig egy-két
év­vel ké­sőbb fel is hagy­ha­tott a por­no­grá­fi­áv­ al, és be­kap­cso­ló­dott a moz­gó‐­
kép-üz­let­ág­ba. Iga­zán nem volt oka pa­nasz­ra, bár néha – sa­ját szkep­ti­ciz‐­
mu­sá­val da­col­va – erős csá­bí­tást ér­zett, hogy egy­szer-egy­szer át­ha­tol­jon a
fáty­lon, de ez­út­tal úgy is­ten­iga­zá­ból, és vált­son pár szót a né­ni­ké­jé­vel, aki –
mi ta­ga­dás – na­gyon hi­ány­zott neki.
Herr M. ál­do­za­tai kö­zött so­kan vol­tak, akik nem hit­tek a val­lo­má­sá­nak.
Ki­húz­ták a le­ven­du­la­il­la­tú szek­re­ter­fi­ó­ko­kat, ame­lyek­ben a dé­del­ge­tett fo‐­
to­grá­fi­ák régi kesz­tyűs­do­bo­zok­ba zár­va, ta­lán egy-egy bo­rí­ték­ban la­pu­ló
első haj­tincs vagy né­hány ide-oda gu­ru­ló tej­fog tár­sa­sá­gá­ban rej­tőz­tek, de
akár­hogy me­resz­tet­ték a sze­mü­ket, a fény­lő nyo­ma­to­kon soha nem Mig­nont
lát­ták, ha­nem egy má­sik ar­cot, s ilyen­kor ben­ső­jük­ben már hal­lot­ták is a
gyen­géd és is­me­rős han­got, amely a le­he­tet­len­re kér­te őket: „Mama! Papa!
Ne sír­ja­tok!” Úgy is fo­gal­maz­ha­tunk, hogy Herr M. bű­ne­i­nek tár­gyi bi­zo‐­
nyí­té­kai ma­guk tö­ké­le­te­sen ár­tat­la­nok ma­rad­tak. Ó, min­den­nél drá­gább ér‐­
zék­csa­ló­dás! Ma­mács­ka még min­dig úgy al­szik, hogy a pár­ná­ja alatt ott rej‐­
tő­zik a fo­to­grá­fia.
Mig­non meg­úsz­ta a dol­got; még vád­eme­lés­re sem ke­rült sor. Meg­ol­tal‐­
maz­ta az ál­do­za­tok szo­ká­sos vé­del­me, mely sze­rint őt nem ter­he­li fe­le­lős‐­
ség. Ma­radt né­hány ren­des ru­há­ja, tisz­tes­sé­ges fel­szol­gá­lói mun­kát is szer‐­
zett egy töb­bé-ke­vés­bé flan­cos bár­ban, és még sa­ját szo­bács­ká­ja is volt:
nem győ­zött há­lát adni a sze­ren­csé­jé­nek. Éne­kelt is, ami­kor fel­lé­pett ná­luk
a tan­gó­har­mo­ni­kás. Imá­dott éne­kel­ni. Néha a har­mo­ni­kás tár­sa­sá­gá­ban
ment haza, más­kor nem: ked­vé­re ké­nyes­ked­he­tett. Ezek vol­tak éle­te leg‐­
szebb nap­jai, bár min­dig ma­radt ben­ne va­la­mi gyá­mol­ta­lan­ság; a mo­soly‐­
ban, amely a kel­le­té­nél gyak­rab­ban je­lent meg az ar­cán, volt va­la­mi bá­gya‐­
tag, va­la­mi szin­te ijesz­tő; ami­kor bol­dog­nak lát­szott, az em­be­rek azt gon‐­
dol­ták: „Ez nem tart­hat so­ká­ig.” Lá­zas vi­dám­ság volt az övé: mint aki­nek se
múlt­ja, se je­le­ne, és még­is ké­pes volt így lé­tez­ni, em­lé­ke­zet és élet-tör­té­net
nél­kül, de csak azért, mert a múlt­ja túl­sá­go­san si­vár volt ah­hoz, hogy fel‐­
idéz­ze, a jö­vő­je pe­dig túl­sá­go­san ki­lá­tás­ta­lan ah­hoz, hogy gon­dol­jon vele; a
je­len idő le­tört vi­rág­szir­ma volt.
Egy szom­bat este ele­gáns, vö­rös sze­gé­lyes pe­le­rint és frak­kot vi­se­lő fér­fi
lé­pett be a mu­la­tó­ba, ké­zen fog­va sa­ját mi­ni­at­űr ki­adá­sát, aki sza­kasz­tott
ugyan­olyan volt, ki­vé­ve a lá­bát, ez a köp­cös és a kel­le­té­nél hosszabb kar­ját
ide-oda ló-báló ma­nó­sze­rű szer­zet ugyan­is a vi­lág egyet­len üz­le­té­ben sem
ta­lál­ha­tott vol­na a lá­bá­ra illő ci­pőt. Be­ül­tek az egyik sa­rok­sze­pa­ré­ba, Mig‐­
non pe­dig, aki­nek ret­te­ne­te­sen fúr­ta az ol­da­lát a kí­ván­csi­ság, el­in­dult, hogy
fel­ve­gye a ren­de­lé­sü­ket. Az apró szer­zet fény­lő fe­ke­te sző­re hát­ra volt fé‐­
sül­ve a kö­zép­ső vá­lasz­ték két ol­da­lán. Ko­mor ün­ne­pé­lyes­ség­gel ki­vet­te a
gomb­lyu­ká­ba tű­zött szeg­fűt, és oda­nyúj­tot­ta azt Mig­non­nak, aki fel­ka­ca‐­
gott.
– Ne sért­se meg az ér­zé­se­it – in­tet­te a Csim­pán­zido­már Mig­nont el­bű­vö­lő
fran­cia ak­cen­tus­sal. Így hát Mig­non el­vet­te a vi­rá­got, és a ha­já­ba tűz­te.
Az ido­már ren­delt egy üveg bort, Mig­non pe­dig el­ku­nye­rált egy ba­nánt a
kony­há­ból.
– Ez itt az én ba­rá­tom és mun­ka­tár­sam, a Pro­fesszor. Pro­fesszor, ad­jon
egy csó­kot a szép hölgy­nek!
A Pro­fesszor már a ba­nánt ta­nul­má­nyoz­ta, most még­is óva­to­san le­tet­te
azt a tá­nyér­já­ra, fel­állt a szé­kén, kar­ját Mig­non nya­ka köré fon­ta, és cup­pa‐­
nós-csik­lan­dós pu­szit nyo­mott az ar­cá­ra. Úgy is mond­hat­juk, hogy a Pro‐­
fesszor ud­va­rolt az ido­már he­lyett. Igen, szí­ve­sen csat­la­ko­zik hoz­zá­juk,
hogy együtt igyák meg a bort.
Mig­non még min­dig csak ti­zen­öt éves volt; az ido­már ki­zá­ró­lag azért vet‐­
te maga mel­lé, hogy le­gyen ki­vel erő­sza­kos­kod­nia. Jó or­ral tud­ta ki­szi­ma‐­
tol­ni a tö­ké­le­tes ál­do­za­to­kat: kész cso­da, hogy úgy dön­tött, éle­tét épp az
agya­fúrt csim­pán­zok kö­zött kí­ván­ja töl­te­ni, akik el­ug­rál­tak a rú­gás­ra emelt
csiz­ma elől, ha pe­dig nem kap­tak va­cso­rát, egy­sze­rű­en ki­lop­ták a pénz­tár‐­
cá­ját a za­kó­zse­bé­ből, amíg ő ré­szeg ká­bu­lat­ban fet­ren­gett, és vá­sá­rol­tak ma‐­
guk­nak va­la­mit. Sö­tét­bar­na, kre­ol bőrű, össze­nőtt szem­öl­dö­kű ly­o­ni fér­fi
volt. Mig­non vissza­kí­sér­te a la­kó­ko­csi­já­ba – a Csim­pán­zido­már ak­ko­ri­ban
egy ván­dor­cir­kusz­nál dol­go­zott, amely a vá­ro­si par­kok­ban te­le­pe­dett meg –,
más­nap reg­gel pe­dig ke­rek­re nyílt szem­mel, gyer­me­ki cso­dál­ko­zás­sal néz­te,
ahogy az okos maj­mok a vö­dör­ben meg­mos­ták az ar­cu­kat, majd li­ba­sor­ba
áll­tak, hogy egy­más után meg­fé­sül­köd­hes­se­nek az uta­zó ma­jom­ket­rec fa­lá‐­
ra erő­sí­tett tü­kör­cse­rép­ben.
 Mig­non már vissza se ment a szo­bá­já­ba, hogy össze­pa­kol­ja a ru­há­it.
Meg­szö­kött a cir­kusszal, bár ha­mar ki­de­rült, hogy a pár­ja iszá­kos, ke­mény,
hall­ga­tag és erő­sza­kos fér­fi.
Ami­kor har­ma­dik nap­ja vol­tak úton, Mig­non azért ka­pott ve­rést, mert
oda­éget­te a húst. Po­csé­kul fő­zött. A ne­gye­dik na­pon azért ka­pott ve­rést,
mert el­fe­lej­tet­te ki­ürí­te­ni az éj­je­li­edényt, és ami­kor a fér­fi be­le­vi­zelt, az túl‐­
csor­dult. Az ötö­dik na­pon azért ka­pott ve­rést, mert az ido­már meg­szok­ta,
hogy ver­je. A ha­to­dik na­pon egy cir­ku­szi po­rond­mun­kás a szal­má­ra dön­töt‐­
te a torz­szü­löt­tek ko­csi­ja mö­gött. A ve­rés mos­tan­ra olyas­mi volt, amit Mig‐­
non szin­te el­várt, és vá­ra­ko­zá­sá­ban soha nem kel­lett csa­lód­nia. A he­te­dik
na­pon hét ma­rok­kói ak­ro­ba­ta ma­gá­val vit­te a kö­zös ko­csi­juk­ba, ad­tak neki
rá­kit, ami­től kö­hö­gött, ha­sist, ami­től csil­lo­gott a sze­me, majd a leg­le­le­mé‐­
nye­sebb pó­zok­ban sor­ban ma­gu­ké­vá tet­ték a te­ak­fá­val ki­ra­kott ko­csi­bel­ső
fény­lő réz­edé­nyei és kris­tály­dí­szei kö­zött. Mig­non híre gyor­san ter­jedt.
A tel­jes ki­lá­tás­ta­lan­ság­tól csak az men­tet­te meg, hogy na­gyon rö­vid volt
az em­lé­ke­ze­te.
Volt a cir­kusz­ban egy an­gol lo­vász­fiú, elég fura fi­gu­ra; meg­hal­lot­ta,
ahogy Mig­non éne­kel a csim­pánz­ket­rec ta­ka­rí­tá­sa köz­ben, és szám­ta­lan új
dalt ta­ní­tott meg neki; a da­lok kö­zött akadt né­hány olyan is – bár ko­ránt­sem
mind –, ame­lyek­ben na­gyon dur­va sza­vak vol­tak, nem mint­ha Mig­non ér‐­
tet­te vol­na őket. A lo­vász­fiú sze­ret­te hall­gat­ni, ahogy a ha­lott­sá­padt ár­va‐­
lány disz­nó­sá­go­kat éne­kel, anél­kül, hogy ér­te­né őket, de azt is sze­ret­te, ha
Mig­non más­fé­le da­lo­kat éne­kelt, mert sze­ret­te a ze­nét. Mig­non né­met da­lo‐­
kat is ta­nult tőle, a se­bes piszt­ráng­ról, a han­gás ré­ten nyí­ló ró­zsá­ról és más
ef­fé­lék­ről.
A lo­vász­fiú ki­tű­nő­en be­szélt né­me­tül, de in­kább ke­rül­te má­sok tár­sa­sá‐­
gát. Volt ugyan­is egy tit­ka: el­szö­kött ott­hon­ról, mert bot­rány­ba ke­ve­re­dett a
ma­gán­is­ko­lá­já­ban: a kel­le­té­nél job­ban sze­ret­te a fi­ú­kat. Így az­tán Mig­nont
is bé­kén hagy­ta, ami­ért a lány igen há­lás volt neki. Gyak­ran meg­lá­to­gat­ta a
ló­szál­lí­tó ko­csi aro­ma­ti­kus mé­lyé­ben, ahol le­te­le­ped­tek az egyik sa­rok­ba, és
nagy egyet­ér­tés­ben éne­kel­ték: „Csó­na­káz­ni men­jünk”,[35] „A pa­csir­ta fel‐­
száll víz­par­ti fész­ké­ről”.[36]
Egy na­pon az Ido­már esz­mé­let­len­re ver­te a fiút a sep­rű­nyél­lel, és csak
ak­kor hagy­ta abba az üt­le­ge­lést, ami­kor a sep­rű­nyél ket­té­tört. A fiú nem tért
ma­gá­hoz töb­bé. Épp út­köz­ben vol­tak, egy ka­kuk­kos órák­tól han­gos, tisz­tá­ra
si­kált sváj­ci pe­rem­vá­ros ha­tá­rá­ban tá­bo­roz­tak; a ma­jo­mido­már be­von­szol­ta
a fiút egy bo­kor­ba, és sor­sá­ra hagy­ta.
Az ido­már fel­lé­pő­ru­há­ja, az öl­töny és kö­peny, amely­ben a csim­pán­za­it
kí­sér­te a po­rond­ra, az egyik pá­ri­zsi szál­lo­dá­ból el­lo­pott váll­fán ló­gott a la‐­
kó­ko­csi ru­ha­akasz­tó­ján, ven­dég­fo­ga­dók­ban vagy öl­tö­ző­szo­bák­ban. Mig­non
nem ne­hez­telt a ru­há­ra, pe­dig vol­ta­kép­pen az csap­ta be, és noha ha­ma­ro­san
a csim­pán­zok irán­ti kí­ván­csi­ság is ki­ve­szett be­lő­le, leg­alább nem bánt ve­lük
rosszul. Ő mo­sott rá­juk, és ő fol­toz­gat­ta a ru­há­i­kat. A Pro­fesszor­tól soha
töb­bé nem ka­pott vi­rá­got – igaz, hogy ő sem aján­dé­ko­zott már ba­nánt a
Pro­fesszor­nak.
Hogy a csim­pán­zok mit gon­dol­tak mind­er­ről, az rej­tély. Ha va­la­ki el­mé‐­
lyül­ten ta­nul­má­nyoz­ta vol­na eze­ket a lé­nye­ket, mi­köz­ben ők a ben­nün­ket,
em­be­re­ket gú­nyo­ló ru­tin­fel­ada­ta­i­kat vé­gez­ték – bi­cik­li­ver­seny, tea­dél­után,
is­ko­lai óra –, ta­lán arra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott vol­na, hogy ők is tü­ze­te­sen
meg­fi­gyel­nek ben­nün­ket, mi­előtt vé­gig­csi­nál­ják pa­ro­disz­ti­kus, iro­ni­kus és a
sza­ti­ri­kus gya­kor­la­ta­i­kat. Mi­nél töb­bet ivott az ido­már, an­nál in­kább le­ve‐­
gő­nek néz­ték őt a csim­pán­zok.
Ko­po­gás je­lez­te, hogy meg­hoz­ták a pezs­gős­po­ha­ra­kat. Fev­vers in­ge­rül­ten
csend­re in­tet­te a be­lé­pő pin­cért.

Bár az éj­ben ér­ze­lem gyúl,

S túl ha­mar meg­tér a nap,
Nem csa­tan­go­lunk ezen­túl
Hol­das ég alatt.

Hal­lot­ták, hogy va­la­ki ki­húz­ta a du­gót a kád­ból.

– Nem érti a szö­ve­get – is­mé­tel­te meg Fev­vers. Ar­cán pa­tak­zot­tak a
könnyek. Ami­kor Wal­ser ész­re­vet­te, hogy az ar­tis­ta­nő sír, va­la­mi egé­szen
szo­kat­lant ér­zett a mell­ka­sá­ban: szét­ol­vadt a szí­ve. Fev­vers felé nyúj­tot­ta a
ke­zét, mire éles fáj­da­lom nyi­lal­lott szét­mar­can­golt vál­lá­ba; fel­or­dí­tott; és
rá­éb­redt, hogy ő is sír. Fev­vers az új­ság­író felé for­dí­tot­ta te­kin­te­tét; éj­sö­tét
sze­me könny­ben ázott, és ez­út­tal nyo­ma sem volt ben­ne iró­ni­án­ ak, rossz­in‐­
du­lat­nak vagy gya­nak­vás­nak. Wal­ser meg­ol­vadt szí­ve ki­áradt mell­ka­sá­ból,
és úgy in­dult el Fev­vers felé, ahogy egy hi­gany­csepp in­dul meg a má­sik hi‐­
gany­csepp irá­nyá­ba.
Eb­ben a pil­la­nat­ban lé­pett ki Mig­non a für­dő­szo­bá­ból.
 Ma­ku­lát­la­nul tisz­ta, boly­hos ta­pin­tá­sú für­dő­kö­peny­be bur­ko­ló­zott; fris­sen
mo­sott ha­ját Liz­zie fe­hér tö­rül­kö­ző­be bu­gyo­lál­ta. Mig­non most már ra­gyo‐­
gott a tisz­ta­ság­tól, és fü­lig ért a szá­ja, pe­dig ar­cán zöl­des vér­alá­fu­tá­sok ék‐­
te­len­ked­tek. Még min­dig a hóna alatt szo­ron­gat­ta az üst­dob-bon­bo­nos­do‐­
bozt, de a fel­ső ré­teg­ből már nem ma­radt más, csak egy ku­pac zi­ze­gő se‐­
lyem­pa­pír. Ar­cán a duz­zo­gás fel­hő­je su­hant át, ami­kor Fev­vers, aki ad­dig­ra
két ujja se­gít­sé­gé­vel gusz­tus­ta­la­nul ki­fúj­ta az or­rát, ki­ka­na­la­zott neki egy
tá­nyér tej­be áz­ta­tott ke­nye­ret, de rög­tön fel­vi­dult, ami­kor ész­re­vet­te a pezs‐­
gőt; bir­ka­en­ge­del­mes­ség­gel ült asz­tal­hoz, és már lak­má­ro­zott is.
Fev­vers ez­u­tán rö­vid meg­be­szé­lést foly­ta­tott a pin­cér­rel, amely­nek vé‐­
gez­té­vel be­nyúlt a re­ti­kül­jé­be, és elő­vett egy újabb tisz­te­let­je­gyet a pre­mi­er‐­
re; a je­lek sze­rint orosz­tu­dá­sá­ból már a vic­ce­lő­dés­re is fu­tot­ta, mert a pin­cér
még ha­ho­tá­zott egy na­gyot, mi­előtt haj­long­va ki­hát­rált a szo­bá­ból. Liz­zie
ek­kor már az­zal fog­la­la­tos­ko­dott, hogy a fó­li­át tép­te le a pezs­gős­üveg­ről.
Fev­vers min­den­ki­vel koc­cin­tott. Könnyei már fel­szá­rad­tak, és fur­csa­mód
sá­padt­nak tűnt. Vá­rat­la­nul meg­je­lent ben­ne va­la­mi ve­szé­lyes és ke­mé­nyen
fény­lő.
– Mi majd be­csü­le­tes kur­vát fa­ra­gunk be­lő­led! – kö­szön­töt­te a lá­to­ga­tót;
hang­ja olyan re­sze­lős volt, mint a tig­ris nyel­ve, Wal­ser pe­dig ide­ges öröm‐­
mel ész­lel­te, hogy Fev­vers az ő sze­re­tő­jé­nek hi­szi Mig­nont, és hogy – az ég
le­gyen ál­dott! – az ar­tis­ta­nőt emész­ti a fél­té­keny­ség. Fev­vers egy haj­tás­ra
fel­hör­pin­tet­te a pezs­gőt, böf­fen­tett, majd a po­ha­rat az egyik sa­rok­ba dob­ta,
ahol az ri­pi­tyá­ra tört. Moz­du­la­tá­ból nem a he­lyi szo­ká­sok­nak való meg­fe­le‐­
lés vá­gya áradt: sok­kal in­kább in­du­lat­ki­tö­rés­nek tűnt.
– Na, jöj­jön csak ide! – pa­ran­csol­ta ma­gá­hoz Wal­sert el­lent­mon­dást nem
tű­rő­en. – Liz, hozd ide az arc­kré­met!
– Térd­re, Mr. Wal­ser!
Wal­ser, aki a leg­rosszabb­ra is fel­ké­szült, Fev­vers elé tér­delt; érez­te, hogy
két olyan láb szo­rí­tá­sá­ba ke­rült, ame­lyek a tra­pé­zon való meg­ka­pasz­ko­dás‐­
ban edződ­tek. Hir­te­len va­la­mi ero­ti­kus szé­dü­lés tört rá; meg­pró­bál­ta el­kap‐­
ni Fev­vers te­kin­te­tét, de az ar­tis­ta­nő meg­átal­ko­dot­tan más­fe­lé né­zett, mi‐­
köz­ben le­tép­te Wal­ser fe­jé­ről a pa­ró­kát, és szé­les ápo­ló­nő-ke­zé­vel fel­bor‐­
zol­ta a le­la­pult sző­ke ha­jat: szak­ava­tot­tan, sze­mély­te­le­nül, in­ger­lé­ke­nyen.
Az­tán vas­tag ré­teg arc­kré­met kent rá.
– Et­től majd csi­nos lesz a po­fi­ja – je­gyez­te meg. Ami­kor Wal­ser be­szél­ni
pró­bált, Fev­vers a szá­já­ba tö­mött egy egész ma­rék­ra való ke­nő­csöt. Fel­ka‐­
pott egy asz­tal­ken­dőt, és olyan ve­he­men­ci­áv­ al tö­röl­te le Wal­ser­ről a fe­hér
matt­fes­té­ket, hogy ami­kor az új­ság­író lát­ha­tó­vá vált, arca tég­la­vö­rös volt és
sima, mint a fé­nyes­re su­vik­szolt par­kett. Mig­non, aki már ja­vá­ban vi­ho­rá‐­
szott a pezs­gő­től, épp most re­pe­tá­zott a tej­be áz­ta­tott ke­nyér­ből. Liz­zie, aki
va­la­mi ok­ból fe­szült­nek tűnt, mint­ha na­gyon hely­te­le­ní­te­ne va­la­mit, ki­von­ta
ma­gát a tár­sa­ság­ból: elő­hú­zott a tás­ká­já­ból va­la­mi röp­irat­fé­lét, és azt búj­ta
el­mé­lyül­ten. Fev­vers meg­iga­zí­tot­ta Wal­ser nyak­ken­dő­jét, és lát­ha­tó nem­tet‐­
szés­sel szem­lél­te a bo­hóc­ru­hát.
– Pont ez hi­ány­zott sze­gény kis­lány­nak! A ma­jom­ház­ból egye­ne­sen a
Bo­hóc­ta­nyá­ra! A csö­bör meg a vö­dör ese­te. Hát nem tud­ja, fi­at­al­em­ber,
mennyi­re gyű­lö­löm a bo­hó­co­kat? Ko­mo­lyan azt hi­szem, a pusz­ta lé­te­zé­sük
is az em­be­ri­ség el­le­ni vé­tek.
A pin­cér vissza­tért, és vá­ra­ko­zás­te­li te­kin­tet­tel áll­do­gált az aj­tó­ban. Liz‐­
zie rossz­ked­vű-fa­gyo­san zör­get­te a la­po­kat. Mig­non, aki be­fe­jez­te a va­cso‐­
rát, kí­ván­csi­an né­zett kö­rül, a kö­vet­ke­ző mű­sor­szám­ra vár­va.
– Na gye­rünk, mit áll­do­gál itt? – for­dult Fev­vers Wal­ser­hez. – Raj­ta,
dönt­se meg a ki­csi­két! Hisz le­fog­lal­tam ma­guk­nak a nászu­tas-lak­osz­tályt!
A pin­cér, aki alig tud­ta vissza­tar­ta­ni a fel­tö­rő ne­ve­tést, meg­ha­jolt, és szé‐­
les­re tár­ta az aj­tót. Wal­ser tőle tel­he­tő­en igye­ke­zett a le­he­tő leg­mél­tó­ság­tel‐­
je­seb­ben fel­áll­ni, Fev­vers felé kül­dött egy va­kí­tó vi­gyort, és olyan ré­gi­mó­di
ud­va­ri­as­ság­gal kí­nál­ta oda Mig­non­nak ép kar­ját, hogy az óri­ás­nő uj­jai rög‐­
tön do­bol­ni kezd­tek szé­ke kar­fá­ján. Mig­non még vissza­sza­ladt, hogy ma­gá‐­
hoz ve­gye a cso­ko­lá­dés­do­bozt, amely­ről az ese­mé­nyek vá­rat­lan for­du­la­ta
mi­att majd­nem meg­fe­led­ke­zett. Nyo­muk­ban resz­ke­tő se­lyem­pa­pír-uszály
kú­szott. Ami­kor a két nő ma­gá­ra ma­radt, Liz­zie fél­re­dob­ta ol­vas­ni­va­ló­ját,
és ko­mo­ran meg­je­gyez­te:
– Hogy oda ne ro­han­jak! Hát a vesz­te­met aka­rod?
A nászu­tas-lak­osz­tály­ban, amely ró­zsa­szí­nű sza­tén­se­lyem-fész­kek és ara‐­
nyo­zott tük­rök meg­jó­sol­ha­tó együt­te­sé­nek bi­zo­nyult, a szo­ba­pin­cér fe­je­del‐­
mi kéz­moz­du­lat­tal az ágy mel­lé mu­ta­tott, és egy me­leg­há­zi, il­lat­ta­lan és
me­rev vö­rös ró­zsa­cso­kor­ra hív­ta fel Mig­non fi­gyel­mét – két­ség­kí­vül Fev‐­
vers kü­lön fi­gyel­mes­sé­ge volt ez is –, az­tán szé­les vi­gyor­ral, sőt, puk­ka­doz‐­
va tá­vo­zott.
Wal­ser első mér­gé­ben – elég­gé el nem ítél­he­tő mó­don – leg­szí­ve­seb­ben
rá­ve­tet­te vol­na ma­gát a sze­gény kis­lány­ra, hogy meg­erő­sza­kol­ja, s hogy
mó­res­re ta­nít­sa, de hogy pon­to­san kit is akart mó­res­re ta­ní­ta­ni, ab­ban már
nem volt annyi­ra biz­tos. Wal­ser azon­ban tisz­tes­sé­ges em­ber volt, és ami­kor
vál­lon ra­gad­ta Mig­nont, a kar­já­ba nyi­lal­ló éles fáj­da­lom eszé­be jut­tat­ta,
mek­ko­ra igaz­ság­ta­lan­ság­ra ké­szül. El­en­ged­te hát a lányt.
Le­het, hogy Mig­non nap­ja rosszul kez­dő­dött, a vége azon­ban an­nál job‐
ban ala­kult: olyan volt, mint egy va­ló­ra vált bak­fi­sá­lom, kü­lö­nö­sen ami­kor
Wal­ser is el­állt ter­vé­től. És a ró­zsák! Mig­non egy­sze­rű­en nem tu­dott be­tel­ni
ve­lük: gü­gyö­gött ne­kik, si­mo­gat­ta a szir­ma­i­kat, puha és sze­rel­mes moz­du­la‐­
tok­kal in­ge­rel­te őket; olyan szív­szo­rí­tó, ön­tu­dat­lan ke­cses­ség­gel le­be­gett a
vi­rá­gai fe­lett és do­rom­bolt ne­kik, hogy a za­va­ro­dott meg­ha­tott­ság­tól Wal‐­
ser­ből, aki ér­zé­ket­len­ség­gel nem volt vá­dol­ha­tó, va­la­mi zo­ko­gás­fé­le sza‐­
kadt fel.
– Is­te­nem, Mig­non, mi­hez kezd­jek ve­led?
Az a tény, hogy an­go­lul szól­tak hoz­zá, va­la­mi kü­lö­nö­sen ér­zé­keny húrt
pen­dí­tett meg Mig­non em­lé­ke­ze­té­ben, eb­ben a kü­lön­le­ges és sze­lek­tív
szerv­ben. Le­csa­var­ta a fe­jé­ről a tö­rül­kö­zőt, mire Gret­chen-sző­ke haja árad‐
va szét­folyt. El­mo­so­lyo­dott. Mo­so­lya, amely­be be­le­sű­rű­sö­dött egész ad­di­gi
tör­té­ne­te, szin­te el­vi­sel­he­tet­len volt.
– Is­ten óvja a ki­rály­nőt! – mond­ta.
Wal­ser nem bír­ta to­vább, és ki­ro­hant a szo­bá­ból.
 HAT
Az a tény,

hogy Wal­ser el­vesz­tet­te a ta­lajt a lába alól, ed­dig két kö­rül­mény

össze­ját­szá­sá­nak kö­szön­he­tő. Egy: meg­sé­rült a jobb kar­ja, és noha szé­pen

gyó­gyul, egy ide­ig még nem gé­pel­het és nem ír­hat, s ek­ként nem tud­ja vé­‐
gez­ni a mun­ká­ját. Ezért az­tán ál­ru­há­ja je­len­leg nem ál­cáz sem­mit. Már nem
bo­hóc­ru­hát öl­tött új­ság­író; a kö­rül­mé­nyek ha­tal­ma akar­va-aka­rat­la­nul lé­‐
nye­gé­ben va­ló­di bo­hóc­cá vál­toz­tat­ta, rá­adá­sul olyan bo­hóc­cá, aki­nek fel
van köt­ve az egyik kar­ja: vagy­is a „se­be­sült har­cos” tí­pu­sá­ba tar­to­zó bo­hóc­‐
cá.

Ket­tő:

sze­rel­mes lett, s ez az ál­la­pot már csak azért is kü­lö­nös ag­go­da­lom­mal töl­ti

el, mert ko­ráb­ban nem ta­pasz­tal­ta meg. A hó­dí­tá­sok mind­ed­dig szin­te az
ölé­be pottyan­tak, ő pe­dig nem so­kat fog­lal­ko­zott ve­lük. Olyas­mi­re azon­ban
nem em­lék­szik, hogy egy nő va­la­ha is meg akar­ta vol­na aláz­ni – már­pe­dig
Fev­vers nem­csak meg­pró­bál­ta, de si­ke­rült is neki. Emi­att az­tán bel­ső konf­‐
lik­tus kí­noz­za: kép­te­len össze­egyez­tet­ni mind­ed­dig víz­hat­lan és ki­kezd­he­‐
tet­len ön­ér­ze­tét az­zal a meg­ve­tés­sel, ame­lyet Fev­vers ta­nú­sít irán­ta. Nem is
at­tól szen­ved, hogy Fev­vers és se­géd­je át­ver­ték – to­vább­ra is meg van győ­‐
ződ­ve róla, hogy mind­ket­ten szél­há­mo­sok, így az át­ve­rés előbb-utóbb a tör­‐
té­net és a tu­dó­sí­tás ré­szé­vé vá­lik –, ha­nem sok­kal in­kább at­tól, hogy hü­lyét
csi­nál­tak be­lő­le.

Lel­ké­ben

tom­bol a vi­har és a zűr­za­var; ide-oda té­ve­lyeg a fa­gyos nagy­vá­ro­si éj­sza­ká­‐

ban.

Hol a Néva sö­tét vi­zén egy­re vas­ta­go­dó jég­pán­célt bá­mul­ja, hol ho­má­lyos
ré­mü­let­tel me­red a ta­lap­za­tán álló lo­vas monst­rum­ra, mint­ha az nem is a
vá­ros ala­pí­tó­já­nak kép­má­sa len­ne, ha­nem négy má­sik, nagy­ság­ren­dek­kel
mi­ti­ku­sabb lo­vas elő­hír­nö­ke, akik már va­ló­ban úton van­nak Pé­ter­vár felé,
hogy örök idők­re fel­ka­var­ják a vá­rost, de egye­lő­re még messze jár­nak.
Egye­lő­re.
 HÉT
Ro­po­gós, szik­rá­zó téli reg­gel; az ég olyan hi­te­le­sen utá­noz­za egy kék
üveg­ha­rang bel­se­jét, mint­ha csak arra vár­na, hogy va­la­ki akár csak a kör‐­
mé­vel is meg­pöc­köl­je, s ő rög­tön zúgó ha­rang­szó­val kö­szön­te­né a na­pot.
Min­dent vas­tag zúz­ma­ra­ré­teg bo­rít, tal­mi ün­ne­pi ra­gyo­gást köl­csö­nöz­ve a
vi­lág­nak. A csak hébe-hóba meg­je­le­nő észa­ki nap­sü­tés ra­gyo­gá­sá­nak ere­jé‐­
vel kár­pó­tol a hi­ány­zó me­leg­sé­gért – mint egy­né­mely ide­ges­ség­re haj­la­mos
em­be­ri ter­mé­szet. Ma még a csil­la­gos-sá­vos zász­ló is büsz­kén lo­bog a Bi­ro‐­
dal­mi Cir­kusz ud­va­ra fe­lett, mint­ha a csil­la­gok ez­út­tal ko­mo­lyan ven­nék
ma­gu­kat. Az ud­va­ron ak­ko­ra a nyüzs­gés, mint egy Bru­eg­hel-ké­pen: min‐­
den­ki sü­rög-fo­rog, min­den­ki ro­han.
Ne­vet­gé­lő, dur­va csí­nyek­re kész, dal­fosz­lá­nyo­kat ének­lő, fü­työ­ré­sző lo‐­
vász­fi­úk to­po­rog­nak, és le­he­lik uj­ja­i­kat ki­pi­rult arc­cal; ide-oda ro­han­gál‐­
nak, szé­nát és za­bot ci­pel­nek, vagy az ele­fán­tok­nak szánt zöld­sé­ge­ket zsák‐­
szám­ra, ba­nán­für­tö­ket visz­nek a csim­pán­zok­nak, eset­leg gyo­mor­for­ga­tó trá‐­
gya­hal­mo­kat hány­nak vas­vil­lá­val egy szuty­kos szal­ma­kö­teg­re. A Cha­ri­va­ri-
cse­me­ték kesz­tyű­be-sál­ba bu­gyo­lál­va gya­ko­rol­ják a csa­lá­di mu­tat­vá­nyo­kat
a Her­ceg­nő szá­rí­tó­kö­te­lén, ka­cag­va egyen­sú­lyoz­nak, mi­köz­ben a kö­tél tu‐­
laj­do­no­sa, aki a szo­ká­sos reg­ge­li neg­li­zsé fölé ócs­ka zsák­vász­nat te­rí­tett,
hogy ne fagy­jon meg, épp arra fel­ügyel, aho­gyan a vá­gó­híd ko­csi­já­ról rém‐­
sé­ges, vér­ben ázó hús­tö­me­get ra­kod­nak le; a ko­csi elé fo­gott ösz­tö­vér és
csö­kö­nyös ge­bét már nem sok vá­laszt­ja el at­tól, hogy ő is ló­hús­ként vé­gez‐­
ze.
Han­gos­ko­dó ut­cai áru­sok özön­lik el az Ez­re­des pe­ri­pa­te­ti­kus bi­ro­dal­mát:
kvaszt kí­nál­nak (ke­re­ke­ken gu­ru­ló hor­dók­ból) és for­ró lek­vá­ros buk­tát.
Gyá­szos képű ci­gány tén­fe­reg be az ud­var­ra, hogy jaj­ve­szé­ke­lő he­ge­dű­jé­vel
ő is hoz­zá­te­gyen va­la­mit a macs­ka­kö­ve­ken ko­po­gó csiz­ma­tal­pak za­já­hoz, a
bá­be­li nyel­vi zűr­za­var­hoz, az ele­fán­tok lán­ca­i­nak szün­te­len, halk csör­gé­sé‐­
hez, ah­hoz a zaj­hoz, amely az Ez­re­des­ben újra és újra jól­eső meg­döb­be­nést
kelt, s amely em­lé­kez­te­ti vál­lal­ko­zá­sá­nak hi­he­tet­len vak­me­rő­sé­gé­re
(„Agya­ra­sok­kal a tund­rán át!”).
A kar­ne­vá­li zsib­vá­sár el­nö­ki te­en­dő­it ugyan­is maga Ke­ar­ney ez­re­des lát­ja
el, aki ma ide­jé­ben fel­kelt; mennyi­re sze­re­ti ezt a sür­gés-for­gást: tisz­ta szí‐­
vé­ből, szen­ve­dé­lye­sen sze­re­ti. Ugyan­olyan ér­zel­me­ket táp­lál a sür­gés-for‐­
gás iránt, mint az oro­szok a tes­pe­dés iránt. Uj­ját két­ol­dalt be­le­akaszt­ja a
csil­la­gos mel­lény egy-egy zse­bé­be, mi­köz­ben fel-alá ma­sí­ro­zik csí­kos nad‐­
rág­ba búj­ta­tott gör­be lá­ba­in, ame­lyek így olya­nok, mint két szín­pom­pás cu‐­
kor­ru­dacs­ka, po­cak­ja pe­dig úgy fe­szül, mint­ha épp most akar­ná meg­szül­ni
az újabb adag pro­fi­tot. Épp most csil­lant meg a fény dol­lár­jel-öv­csat­ján: ő a
vál­lal­ko­zó két lá­bon járó kép­má­sa.
Ide-oda sza­lad­gál, ki­tér­ve sür­gő-for­gó be­osz­tott­ja­i­nak út­já­ból, és ha­tá­ro‐­
zott kö­nyök­csa­pá­sok­kal fél­re­ta­szi­gál­va a he­lyi áru­so­kat, mi­köz­ben Szi­bil­la
in­tel­li­gen­sen vi­sí­to­zik a hóna alatt. Az Ez­re­des feje kék szi­var­füst­fel­hő­be
bur­ko­ló­zik, amely vele együtt mo­zog; mi­köz­ben fel-alá jár­kál, elé­ge­dett áb‐­
rá­za­tán nyá­jas és op­ti­mis­ta mo­soly te­rül szét, és min­den­ki­hez van egy ked‐­
ves sza­va.
A mai új­sá­gok köz­zé­tet­tek egy név­te­len le­ve­let, amely sze­rint Fev­vers
nem is va­ló­di nő, ha­nem ra­va­szul ki­agyalt au­to­ma­ta, ame­lyet bál­na­csont­ból
és ka­u­csuk­ból rak­tak össze ru­gók se­gít­sé­gé­vel. Az Ez­re­des kedv­tel­ve me‐­
reng el azon, hogy ez az apró trükk mi­lyen tu­mul­tust okoz majd a pénz­tá‐­
rak­nál, s hogy a pénz­tár­gé­pek ket­tő­zött erő­vel csi­lin­gel­nek majd a hí­resz­te‐­
lé­sek egy­re da­ga­dó ára­da­tá­ban: „Va­ló­ság vagy fik­ció?” Az Ez­re­des mot­tó­ja
min­dig is az volt, hogy mi­nél na­gyobb a hum­bug, an­nál job­ban imád­ja a kö‐­
zön­ség, így kell ját­sza­ni a Lu­di­kus Já­té­kot! És van még egy mot­tó­ja, ez sok‐­
kal rö­vi­debb: „Rá kell szed­ni va­la­mennyit!” Az em­ber azért ját­szik, hogy
nyer­jen!
Be­zony!
Most ép­pen azon mes­ter­ke­dik, hogy a hol­na­pi új­sá­gok kül­föl­di hí­rei közé
be­ke­rül­jön egy tu­dó­sí­tás, amely el­lent­mond az alat­to­mos au­to­ma­tás plety‐­
ká­nak, és azt ál­lít­ja, hogy Fev­vers, aki igen­is te­tő­től tal­pig nő, vissza­uta­zott
Ang­li­áb­ a, ahol ti­tok­ban el­je­gyez­te őt a wale­si her­ceg.
Be­zo­nyám!
A csim­pán­zok már a trá­gya­ha­lom­ra ürí­tet­ték éj­je­li­edé­nye­i­ket, majd szé‐­
pen ki­mos­ták őket az ud­va­ri csap alatt. Szál­lá­su­kon fel­se­per­tek, friss szal‐­
mát te­rí­tet­tek szét, és rend­be tet­ték fek­he­lye­i­ket. Most néma cso­por­tok­ba
ren­de­ződ­ve mind­annyi­an köny­vük­be mé­lyed­tek. Egyi­kük oly­kor-oly­kor
gesz­ti­ku­lál­ni kez­dett a rá­juk oly jel­lem­ző, egy­szer­re ki­mért és he­ves kéz‐­
moz­du­la­tok­kal, mire tár­sa meg­ráz­ta jól fé­sült fe­jét, vagy uj­ja­in­ ak mi­ni­at­űr
tán­cá­val vá­la­szolt. Mon­si­eur Lam­arck, a ma­jo­mido­már, se­hol nem volt lát‐­
ha­tó: ré­szeg ká­bu­lat­ban fet­ren­gett a fű­rész­por­ban va­la­hol egy bár­pult alatt.
A fe­lü­le­tes szem­lé­lő úgy vél­het­te vol­na, hogy a csim­pán­zok, ami­lyen kö‐
te­les­ség­tu­dó és el­szánt ar­tis­ták vagy jól prog­ra­mo­zott or­ga­niz­mu­sok, egyet‐­
len pil­la­nat­ra sem ké­pe­sek ab­ba­hagy­ni a mű­so­ru­kat, és most is épp a „Tu‐­
dós csim­pán­zok” szá­mot pró­bál­ják. Pe­dig el­szánt­sá­guk csak­is ön­kép­zé­sük‐­
re irá­nyult, sem­mi más­ra. Ta­nul­má­nya­i­kat még az sem za­var­ta meg, hogy
nem volt ott Mig­non, aki iránt leg­in­kább va­la­mi kö­zö­nyös szá­na­lom­fé­lét
érez­tek. A zöld mas­nis nős­tény­nek vi­szont eszé­be ju­tott a se­be­sült bo­hóc.
A csim­pánz­fron­ton te­hát min­den csen­des volt, a nagy­macs­kák ket­re­ce­i‐­
ből vi­szont fé­lel­me­tes han­gok szű­rőd­tek ki, ahogy az ál­la­tok fel-alá jár­kál‐­
tak szű­kös lak­he­lyü­kön. Tig­ri­sü­völ­tés. Elő­ször az egyik, az­tán egy má­sik, s
vé­gül mind­annyi­an egy­szer­re: hol a reg­ge­link? Teg­nap vé­gül nem ehet­tük
meg azt a fi­nom bo­hó­cot! Kö­ve­tel­jük a mar­ha­hú­sun­kat, a ló­hú­sun­kat, a
kecs­ke­hát­színt és kecs­ke­lá­bat!
Ami­kor meg­hal­lot­ta, hogy a tig­ri­sek böm­bö­lé­se ki­vá­lik a hang­za­var­ból, a
Her­ceg­nő fel­nya­lá­bolt egy adag vér­től csö­pö­gő húst.
Az Abesszin Her­ceg­nő soha, még cir­ku­szi uta­zá­sai so­rán sem járt ab­ban
az or­szág­ban, amely­nek ki­rá­lyi ti­tu­lu­sát bi­to­rol­ta, de még csak nem is Af­ri‐­
ká­ból szár­ma­zott. Any­ja a Szél fe­lő­li szi­ge­tek egyi­kén, Gua­de­loupe-on szü‐­
le­tett, és zon­go­ra­ta­nár­ként ke­res­te ke­nye­rét egé­szen ad­dig, amíg egy na­pon
fog­ta ma­gát, és meg­szö­kött egy fér­fi­val, aki egy ván­dor­cir­kusszal ér­ke­zett
az ál­mos kis­vá­ros­ba. A fér­fi­nak, aki eti­ó­pi­ai­­nak mond­ta ma­gát, pe­dig Rio
de Ja­nei­ró­ból jött, volt egy ket­re­ce, ab­ban pe­dig egy fo­gat­lan, rü­hes orosz‐­
lán, a vurst­li egyik sze­ré­nyebb lát­vá­nyos­sá­ga. A szö­kés len­dü­le­te egé­szen
Mar­seille-ig re­pí­tet­te őket, ahol a kis­lá­nyuk szü­le­tett. A kis­lány szü­lei ra‐­
jong­va sze­ret­ték egy­mást. Any­ja az orosz­lán­ket­rec­ben ült, és Mo­zart-szo­ná‐­
tá­kat ját­szott. Jól ment a so­ruk. A fér­fi ki­rállyá ko­ro­náz­ta ma­gát, és át­vál­tott
a tig­ri­sek­re; a tig­ri­sek­nek pon­to­san ugyan­annyi kö­zük volt Af­ri­ka szar­vá‐­
hoz, mint neki. Szü­lei ha­lá­la után a Her­ceg­nő meg­örö­köl­te a zon­go­rát és a
nagy­macs­ká­kat. Ad­dig csi­szol­gat­ta a szá­mot, amíg az mos­ta­ni fé­nyé­vel ra‐­
gyo­gott. Ennyit a Her­ceg­nő tör­té­ne­té­ről, amely azért ma­radt ti­tok­za­tos –
amennyi­ben nem me­sélt róla sen­ki­nek –, mert a Her­ceg­nő soha nem szó­lalt
meg.
Fe­hér ru­há­já­ban és ke­mé­nyí­tett fod­ra­i­ban úgy fes­tett a po­ron­don, mint
egy vi­dé­ki kon­zer­va­tó­ri­um vég­zős nö­ven­dé­ke: fe­hér pa­mut­zok­ni, ke­rek
orrú, la­pos sar­kú pán­tos cipő, amit Mary Jane-ci­pő­nek ne­vez­tek, erős és
gön­dör ha­já­ban pe­dig, amely a la­poc­ká­já­ig ért, cso­kor­nyak­ken­dő ala­kú­ra
kö­tött fe­hér se­lyem­mas­ni. Eb­ben az öl­tö­zék­ben zon­go­rá­zott, mi­köz­ben a
tig­ri­sek tán­col­tak.
A szám az­zal kez­dő­dött, hogy a ru­ga­nyos lép­tű nagy­macs­kák be­zú­dul­tak
a po­rond­ra, s köz­ben böm­böl­ve iga­zol­ták ön­nön fék­te­len­sé­gük hí­rét. Ez­alatt
az ál­lat­gon­do­zók a ket­rec­fal­lal kö­rül­vett aré­ná­ban ro­han­gál­tak kör­be-kör­be,
és vak­töl­té­nyek­kel lő­döz­tek. A Her­ceg­nő csak ez­u­tán lé­pett be jó­kis­lány-
ha­cu­ká­já­ban, és le­ült a Bechste­in hang­ver­seny-zon­go­rá­hoz.
Ez volt az egyet­len olyan pil­la­nat – ami­kor hát­tal a tig­ri­sek­nek kel­lett le‐­
ül­nie –, hogy a Her­ceg­nő ma­gá­nyos­nak érez­te ma­gát. Ké­nyel­met­le­nül. Az
első ak­kor­do­kat meg­hall­va a tig­ri­sek, aki­ket a Her­ceg­nő nem lát­ha­tott, sor­ra
fel­ug­rál­tak az elő­ké­szí­tett emel­vé­nyek­re, és li­heg­ve le­ül­tek: elé­ge­det­tek
vol­tak ma­guk­kal a sa­ját en­ge­del­mes­sé­gü­kért. Ek­kor fel­öt­lött ben­nük – nem
szá­mít, mi­lyen sok­szor lép­tek már fel, még­is min­dig a meg­le­pe­tés ere­jé­vel
érte őket –, hogy tu­laj­don­kép­pen nem sza­bad aka­ra­tuk­ból en­ge­del­mes­ked‐­
tek, s hogy mind­össze annyi tör­tént, hogy na­gyobb­ra cse­rél­ték a ket­re­cü­ket.
Ek­kor, egyet­len se­bez­he­tő pil­la­na­tig, el­tű­nőd­tek sa­ját en­ge­del­mes­sé­gük
misz­té­ri­u­mán, amely meg­döb­be­nés­sel töl­töt­te el őket.
Ez volt az a pil­la­nat – ami­kor a Her­ceg­nő tud­ta, hogy a tig­ri­sek épp ar­ról
tű­nőd­nek, mi a csu­dát csi­nál­nak itt, ami­kor véd­te­len há­tát kel­lett fe­lé­jük
for­dí­ta­nia, ami­kor nem szól­ha­tott hoz­zá­juk be­szé­des sze­me­i­vel –, ez volt az
a pil­la­nat, ami­kor a Her­ceg­nőt meg­érin­tet­te a fé­le­lem, és ami­kor ta­lán esen‐­
dőb­ben em­be­ri­nek érez­te ma­gát, mint egyéb­ként. Ilyen­kor néha eszé­be ju‐­
tott, hogy mennyi­re sze­ret­ne egy se­gí­tőt, va­la­kit, aki ott len­ne vele a po­ron‐­
don, de nem lo­vász­fi­út, nem ál­lat­gon­do­zót, ha­nem va­la­kit, aki­ben meg­bíz‐­
na, aki szem­mel tart­hat­ná a macs­ká­kat ab­ban a fe­szült­ség­gel teli pil­la­nat‐­
ban, ami­kor ő még csak a ke­rin­gő­re szó­ló fel­hí­vást játssza, s ami­kor azt kér‐­
de­zi ön­ma­gá­tól, hogy va­jon nem épp a mai lesz-e az a nap, ami­kor a tig­ri‐­
sek úgy dön­te­nek, hogy nem fo­gad­ják el az in­vi­tá­lást. Hogy nem ép­pen a
mai lesz-e az az este, ami­kor két­ol­da­lú szer­ző­dé­sü­ket meg­szeg­ve a tig­ri­sek
nem en­ged­nek a zene hí­vá­sá­nak, és nem száll­nak le egye­sé­vel az emel­vé‐­
nye­ik­ről, hogy part­nert vá­lassza­nak ma­guk­nak, ha­nem ehe­lyett in­kább...
Min­dig tar­tott egy pisz­tolyt a zon­go­ra te­te­jén, szük­ség ese­té­re, és ez a
pisz­toly nem vak­töl­ténnyel volt meg­tölt­ve.
 Mind­azon­ál­tal a le­he­tő leg­na­gyobb meg­hitt­ség­ben élt a macs­ká­i­val; a
ket­re­ce­ik mel­let­ti tisz­ta szal­mán csi­nált ma­gá­nak he­lyet. Bór­sav­val és Argy‐­
rol­lal mos­ta a sze­mü­ket, ne­hogy el­fer­tő­ződ­jön. Bal­zsam­mal ke­ne­get­te pár‐­
nás tal­pu­kat. Mo­so­lyog­ni azon­ban soha nem mo­soly­gott a macs­ká­i­ra, az
övék ugyan­is nem a ba­rát­sá­gon ala­pu­ló szer­ző­dé­sek közé tar­to­zott: cél­ja
nem a jó vi­szony ápo­lá­sa, ha­nem az el­len­sé­ges­ke­dé­sek meg­aka­dá­lyo­zá­sa.
És volt itt még va­la­mi. A Her­ceg­nő­től jog­gal kér­dez­het­ték vol­na: „Na mi
az, el­vit­te a cica a nyel­ve­det?” Már na­gyon ko­rán ész­re­vet­te, hogy ami­kor
az em­be­ri nyel­vet hasz­nál­ta, amit a ter­mé­szet meg­ta­ga­dott az ál­la­tok­tól, a
tig­ri­sek mély­ről jövő mor­gás­sal és hát­ra­sunyt fül­lel fi­gyel­ték.
Azt hí­resz­tel­ték, hogy őt is tig­ri­sa­ nya ne­vel­te: ma­gá­ra hagy­ták az ős­er­dő‐­
ben, és med­vék szop­tat­ták. Mar­seille kö­ze­lé­ben azon­ban nincs ős­er­dő. Mi‐­
vel a Her­ceg­nő nem be­szélt sen­ki­vel, soha nem cá­fol­ta eze­ket a tör­té­ne­te‐­
ket. Az Ez­re­des vi­szont úton-út­fé­len hí­resz­tel­te őket.
Azon rit­ka ese­tek­ben, ami­kor ha­za­ho­zott ma­gá­val va­la­kit, hogy együtt
hál­ja­nak a szal­mán az alvó tig­ri­sek mel­lett, min­dig sö­tét­ben sze­ret­ke­zett,
mert a tes­tét – mint­ha ki lett vol­na te­to­vál­va – te­tő­től tal­pig kar­mo­lás­nyo‐­
mok bo­rí­tot­ták. Ezt az árat fi­zet­tet­ték vele a tig­ri­sek, ami­ért meg­sze­lí­dí­tet­te
őket.
A trá­gya-, hús-, tész­ta- és vad­ál­lat­szag ud­va­ron ter­jen­gő egy­ve­le­gé­be
most zsír­ban ser­ce­gő kol­bász és sült sza­lon­na il­la­ta ve­gyült. Ki­nyi­tott a cir‐­
kusz ki­főz­dé­je – egyet­len tűz­hely és egy pult –, ahol (hála le­gyen az ég­nek,
ki­ab­ ál­ják az is­tál­ló­fi­úk) tisz­tes­sé­ges an­gol reg­ge­lit is ad­nak.
Ami­kor Sám­son, az Erő­mű­vész némi xe­no­fób szent­sé­gelés kö­ze­pet­te fél‐­
re­lök­dös­te az orosz áru­so­kat, hogy meg­reg­ge­liz­zen (egy bög­re tea, hoz­zá
ha­tal­mas kör­be-sze­let ke­nyér), kény­te­len volt el­vi­sel­ni némi csú­fo­ló­dást az
ott lé­zen­gő sem­mit­te­vők­től, ami­ért – leg­alább­is a fu­tó­tűz­ként ter­je­dő cir­ku‐­
szi plety­kák sze­rint – egy bo­hóc el­oroz­ta tőle a szív­sze­rel­mét. Sám­son sen‐­
ki­nek nem árul­ta el, hogy Mig­nont ott hagy­ta a ki­sza­ba­dult tig­ris kar­mai kö‐­
zött, és hogy a bo­hóc csak ek­kor lé­pett be a tör­té­net­be. Még mit nem: fény‐­
lő mel­liz­ma­it meg­fe­szít­ve hő­zön­gött, hogy mi min­dent csi­nál majd az­zal a
nyam­vadt bo­hóc­cal, ha vég­re a keze közé kap­ja, és a büsz­ke­sé­gét is leg­in‐­
kább az pisz­kál­ta, hogy Mig­non a meg­men­tő­je után ro­hant a Bo­hóc­ta­nyá­ra.
Mig­non az egész tör­té­net­ben a nők szá­má­ra ren­delt sze­re­pet ját­szot­ta: ő volt
a két fér­fi kö­zött ki­ala­ku­ló el­len­tét oko­zó­ja; ugyan mi mó­don játsz­hat­na
bár­mi­lyen más sze­re­pet ezek­nek a fér­fi­ak­nak az éle­té­ben?
 Az Ez­re­des szé­les jó­ked­vé­ben meg­len­ge­ti ke­mény­ka­lap­ját, ami­kor Fev‐­
vers, aki­ről ko­ránt­sem a ka­u­csuk jut a szem­lé­lő eszé­be – an­nál in­kább a
hús-vér test, amely a rit­ka­sá­gok szak­ér­tő­jé­nek, a wale­si her­ceg­nek is fel­tűnt
ne­héz­kes já­rás­sal el­megy mel­let­te. Így gya­lo­go­san nem ke­vés­bé torz, mint
egy ló nél­kü­li Val­kür, el­ké­pesz­tő dom­bo­ru­la­tai azon­ban olyan él­ve­ze­tek
ígé­re­tét rej­tik, ame­lyek gyak­ran ját­sza­nak fő­sze­re­pet az Ez­re­des ál­ma­i­ban.
Liz­zie is meg­je­lent. Tás­ká­ját, amely le­he­tett vol­na bá­báé épp­úgy, mint
an­gyal­csi­ná­lóé, a há­tá­ra ve­tet­te, olyan volt akár egy púp; szi­cí­li­ai rossz­in­du‐­
la­tá­nak fe­ne­ket­len mély­sé­ge­i­ből sö­tét pil­lan­tást lö­vellt az Ez­re­des­re, aki a
maga ré­szé­ről úgy te­kin­tett a gar­de­dám­ra, mint aka­dály­ra, amely el­vá­laszt­ja
őt egy meg­hitt di­ner à deux-től, ame­lyet az ae­ri­a­l­is­te tár­sa­sá­gá­ban tölt­het‐­
ne, s amely ki tud­ja, mi­lyen vég­ki­fej­let­hez ve­zet­het­ne. Be­zony!
A gon­do­lat ha­tá­sá­ra ak­ko­ra füst­pa­macs tört elő be­lő­le, mint egy gyár­ké‐­
mény­ből, és lel­ke­se­dé­sé­ben olyan erő­vel szo­rí­tot­ta ma­gá­hoz Szi­bil­lát, hogy
az fel­vi­sí­tott.
Liz­zie egy pil­la­nat­ra meg­állt, hogy oda­ves­sen egy ko­pej­kát a he­ge­dűs‐­
nek, aki cse­ré­be tö­ké­le­te­sen ért­he­tet­len há­lál­ko­dás­ba kez­dett, s rá­adás­ként
még va­la­mi trak­tá­tust vagy nyom­ta­tott bal­la­dát is a ke­zé­be nyo­mott, amit
Liz­zie anél­kül gyö­mö­szölt bele a tás­ká­já­ba, hogy akár egyet­len pil­lan­tás­ra
mél­tat­ta vol­na. Az Ez­re­des ügyet sem ve­tett a do­log­ra, bár a lek­vá­ros­buk­ta-
árus­nak, aki va­ló­já­ban a tit­kos­rend­őr­ség em­be­re volt, lett vol­na hoz­zá egy-
két sza­va. Fev­vers azon­ban épp ezt a pil­la­na­tot vá­lasz­tot­ta, hogy meg­sza­ba‐­
dít­sa a jó­em­bert a tel­jes buk­ta­kész­le­té­től, ame­lyet az­tán gá­láns nagy­vo­na­lú‐­
ság­gal szét­osz­tott a Cha­ri­va­ri-cse­me­ték kö­zött, akik erre olyan la­ti­nos lel­ke‐­
sült­ség­gel ug­rál­ták kör­be az árust, hogy az még a ke­zé­be nyo­mott pénz­ér‐­
mé­ket is alig lát­ta.
A két nő kí­sé­re­té­ben ott volt egy kis­lány is, vagy­is in­kább fi­at­al hölgy –
sző­ke és kar­csú, ta­ka­ros kis vö­rös gyap­jú­ru­há­ban. Na­gyon hal­vá­nyan mint‐­
ha rém­lett vol­na az Ez­re­des­nek. „Nem lát­tam már va­la­hol ezt a jó­szá­got?”
Az Erő­mű­vész annyi­ra be­le­me­rült a Wal­ser­re váró se­be­sü­lé­sek ecse­te­lé­sé‐­
be, hogy még csak ész­re sem vet­te a lányt.
Az Ez­re­des só­hajt­va rág­ta szi­var­ját, Fev­vers ugyan­is épp csak egy kur­ta
bic­cen­tés­re mél­tat­ta, mi­előtt a két nő új vé­den­cé­vel együtt el­tűnt a ma­nézs
sö­tét­jé­ben, mint­ha min­den ideg­szá­luk­kal a vé­res nyo­mot kö­vet­nék, ame­lyet
a Her­ceg­nő ha­gyott maga után. A bá­mu­lat, amellyel az Ez­re­des Fev­vers­nek
adó­zott, egye­nes arány­ban nőtt Fev­vers irán­ta ta­nú­sí­tott kö­zö­nyé­vel, va­la‐­
mint az elő­ze­tes hely­fog­la­lá­sok szá­má­val.
Ek­kor azon­ban:
– Ha­li­hó! Szép jó reg­gelt! – Az Ez­re­des el­ka­lan­do­zás­ra na­gyon is haj­la‐­
mos fi­gyel­me a csa­ho­ló ku­tyá­ik ál­tal kör­be­tán­colt bo­hó­cok vi­ha­ros ent­rée-
jára irá­nyult. Jól­eső ér­zés­sel nyug­táz­ta, hogy tel­jes a lét­szám, és az ál­ta­la to‐­
bor­zott újonc bo­hóc sem hi­ány­zik kö­zü­lük, bár mint­ha kis­sé vi­har­vert­nek
tűnt vol­na: fel­kö­tött kar, mi­egy­más.
– El­jött a te időd! – szól­tak oda a puk­ka­do­zó is­tál­ló­fi­úk Sám­son­nak, aki
azon­ban in­kább a már most fél­ré­szeg Buf­fót néz­te: a mes­ter­bo­hóc a tőle
meg­szo­kott, ural­ko­dó­i­an mél­tó­ság­tel­jes el­me­za­var fog­sá­gá­ban te­rel­te nyá­ját
a cir­kusz felé, olyan arc­cal, mint aki épp a sú­lyos tes­ti sér­tés tény­ál­lá­sá­nak
meg­va­ló­sí­tá­sát fon­tol­gat­ja.
– Maj’ ké­sőbb – fe­lel­te az Erő­mű­vész, aki úgy ítél­te meg, hogy egye­lő­re
in­kább diszk­ré­ten vi­sel­ke­dik. Vissza­tet­te bög­ré­jét a ki­főz­de pult­já­ra, és el­ol‐­
dal­gott. Maj’ ak­kor ka­pom el, ha ma­gá­ba’ lesz.
Buf­fo a bo­hó­cok élén. A ti­zen­két bo­hóc élén. De vár­junk csak, mi a csu‐­
da ez? Ti­zen­há­rom bo­hóc? Ahol teg­nap még csak ti­zen­ket­ten mó­káz­tak, ott
most ti­zen­hár­mán vol­tak, és a ti­zen­har­ma­dik ha­tá­ro­zot­tan ala­csony nö­vé­sű‐­
nek tűnt.
A bo­hó­cok. Te­kint­sük őket úgy, mint egy ra­kás ter­ro­ris­tát. De még­sem:
nem ter­ro­ris­ták, in­kább af­fé­le sza­bad­csa­pat. Olyan sza­bad­csa­pat, amely a
leg­el­ve­te­mül­tebb gaz­em­ber­sé­gek­re és sza­bály­sér­té­sek­re is en­ge­délyt kap,
az­zal a fel­té­tel­lel – és na­gyon ko­moly fel­té­tel­ről van szó –, hogy egy pil­la‐­
nat­ra sem mon­da­nak le bi­zarr meg­je­le­né­sük­ről; a vi­sel­ke­dés­for­mák vad ki‐­
pel­len­gé­re­zé­se ek­ként a ré­mü­let in­nen­ső ol­da­lán re­ked, még ak­kor is, ha
mind­annyi­unk­nak ta­nul­nunk kell a ké­pes­sé­get, hogy ne­ves­sünk raj­tuk, és ha
ne­ve­té­sünk leg­alább rész­ben a fé­le­lem si­ke­res el­foj­tá­sá­ból ered is.
Ki­csi Iván bo­hó­cok­kal kap­cso­la­tos ér­zel­mei a kö­vet­ke­ző­kép­pen ala­kul‐­
tak: elő­ször félt tő­lük; az­tán le­nyű­göz­ték; vé­gül olyan akart len­ni, mint ők,
hogy ked­vé­re van­dál­kod­has­son és dúl­has­son, hogy ha­lál­ra ré­mít­se és le­nyű‐­
göz­ze az em­be­re­ket, de mind­ezt úgy, hogy köz­ben a lé­te­zés biz­ton­sá­gos ol‐
da­lán ma­rad­jon, fel­ha­tal­maz­va a ki­há­gás­ra, és még­is meg­foszt­va a cse­lek‐­
vés le­he­tő­sé­gé­től, s így a bá­bus­ka az idők vé­ge­ze­té­ig iz­zít­hat­ná az el­fe­ke­te‐­
dett fa­sze­net még ak­kor is, ha a bo­hó­cok fel­rob­ban­ta­nák kö­rü­löt­te az egész
vá­rost: va­ló­já­ban sem­mi nem vál­toz­na. Sem­mi. A fel­rob­bant épü­le­tek a ma‐­
gas­ba emel­ked­né­nek, anyag­ta­la­nul, akár a bu­bo­ré­kok, majd pu­hán vissza‐­
eresz­ked­né­nek a föld­re, pon­to­san ugyan­oda, ahol az­előtt is áll­tak. A holt­tes‐­
tek vo­nag­la­ná­nak, ízek­re sza­kad­ná­nak, szét­hul­la­ná­nak, majd össze­szed­nék
sa­ját szét­szórt tag­ja­i­kat, és mi­előtt vissza­il­lesz­te­nék őket régi, meg­szo­kott
eresz­té­ke­ik­be, még zsong­lőr­köd­né­nek ve­lük egy ki­csit. Tel­jes a lét­szám.
Ek­kor min­den­ki tud­hat­ná, min­den­ki lát­hat­ná a bi­zo­nyí­té­kot, hogy a dol‐­
gok min­dig ugyan­olya­nok lesz­nek, mint ed­dig, hogy a ka­taszt­ró­fák­nak nin‐­
cse­nek kö­vet­kez­mé­nye­ik, hogy a ká­osz nem más, mint a moz­du­lat­lan­ság
elő­hír­nö­ke.
Mint­ha a bo­hó­cok szü­le­té­sük pil­la­na­tá­ban mind ré­sze­sül­tek vol­na va­la­mi
jó tün­dér két­ér­tel­mű ál­dá­sá­ból: meg­te­hetsz bár­mit, fel­té­ve, hogy sen­ki nem
vesz ko­mo­lyan.
Buf­fo csen­gettyű­ket varrt leg­újabb bo­hó­ci­na­sá­nak há­rom­szög­le­tű fej­fe‐­
dő­jé­re, hogy az „ne hall­ja meg a cso­bo­gást, ami­kor ki­fo­lyik az agy­ve­le­je”.
A csör­gő­sip­kás Ki­csi Iván kör­be­ci­gány­ke­re­kez­te a po­ron­dot, mint­ha tel‐­
je­sen meg­sza­ba­dult vol­na a két lá­bon já­rás kö­tel­me­i­től, amíg össze nem üt‐­
kö­zött Buf­fó­val, aki épp for­dí­tott irány­ban hány­ta a ci­gány­ke­re­ke­ket. Ek­kor
a fő­bo­hóc jól el­nás­pán­gol­ta, ami­ért út­ban volt, és Ki­csi Iván leg­alább öt
per­cig azt fon­tol­gat­ta, hogy meg­gon­dol­ja ma­gát, és még­sem szö­kik el a cir‐­
kusszal; és még­is, noha hü­velyk­uj­ját szop­va duz­zo­gott az első sor­ban, kép‐­
te­len volt le­ven­ni a sze­mét a ko­mé­di­ás­ ok­ról.
Buf­fo épp Wal­ser­nek ta­lált ki né­hány mó­kát, aki je­len­leg nem tu­dott ké‐­
zen áll­ni.
– Ku­ko­ré­kolj, mint egy ka­kas!
– Ku­ku­ri­kú – mond­ta Wal­ser szó­fo­ga­dó­an.
– Ku­ku­ri­kús­ki – pon­to­sí­tott Buf­fo, e sze­rény gesz­tus­sal ked­ves­ked­ve
min­den oro­szok cár­já­nak. – Ver­dess a kö­nyö­köd­del!
– Ku­ku­ri­kús­ki! – Wal­ser kez­dett rá­érez­ni: láb­ujj­hegy­re állt, és kö­nyö­ké‐­
vel gyúr­ta-da­gasz­tot­ta a le­ve­gőt, már amennyi­re fel­kö­tö­zött kar­já­tól telt.
– Höl­gye­im és ura­im, fiúk-lá­nyok! – kezd­te Buf­fo szó­no­ki­asan. – Fo­gad‐­
ják és fo­gyasszák sze­re­tet­tel a Csir­ke­em­bert!
Hogy, hogy nem, he­ge­dű­jé­nek tes­té­ben Grik ta­lált egy to­jást, amely nem
volt már friss­nek mond­ha­tó. Pon­to­san Wal­ser sze­me közé cél­zott. Buf­fo jó‐­
vá­ha­gyó­lag csi­kor­dult egyet. Grok a tam­bu­rá­já­ból ha­lá­szott ki két to­jást. A
töb­bi bo­hóc öröm­te­li hu­ho­gás­sal kö­vet­te pél­dá­ju­kat: ru­há­za­tuk és tes­tük
leg­kü­lön­bö­zőbb zu­ga­i­ból húz­ták elő egy­más után a to­já­so­kat, és ad­dig do‐­
bál­ták Wal­sert, amíg meg nem va­kí­tot­ta az ar­cán le­fo­lyó híg lé. Grik és
Grok az összes hang­sze­rén rá­zen­dí­tett a „Va­dász­ni de jó!” című gye­rek­dal‐­
ra. Ki­csi Iván­nak eszé­be ju­tott, mennyi pa­la­csin­tát tu­dott vol­na süt­ni a
nagy­ma­má­ja ab­ból a ren­ge­teg to­jás­ból, amely­nek a ma­rad­vá­nyai most a po‐­
rond fű­rész­po­rá­ra fröccsen­tek, de annyi­ra ka­ca­gott, hogy nem tu­dott túl so‐­
ká­ig gon­dol­koz­ni ezen.
Wal­ser lát­ha­tat­lan kín­zó­i­nak frakk­ja az utol­só pil­la­nat­ban min­dig ki­csú‐­
szott a va­kon ha­do­ná­szó Csir­ke­em­ber mar­ká­ból; or­mót­lan ci­pő­ik­kel el­gán‐­
csol­ták, gó­lya­lá­ba­i­kat ke­reszt­be tet­ték előt­te, hogy orra buk­jon ben­nük.
Ami­kor meg­hal­lot­ta Ki­csi Iván ön­fe­ledt ka­ca­gá­sát, el­ön­töt­te a düh: „Mi a
fene olyan vic­ces eb­ben?” És to­vább csap­ko­dott, azt sem tud­ta, mer­re. Utó‐­
lag el­me­sél­ték neki, hogy el­kép­zel­ni sem le­he­tett mu­lat­sá­go­sab­bat, mint az
ő suta, őr­jön­gő ha­do­ná­szá­sa, mi­köz­ben üt­le­ge­ik­kel és csú­fo­ló­dá­suk­kal kör‐­
be-kör­be ker­get­ték a po­ron­don; mint az ő suta, őr­jön­gő ha­do­ná­szá­sa; mint
az ő víg­já­té­ki se­be­sü­lé­se.
Mos­tan­tól kezd­ve Wal­ser ka­kas­ta­réjt vi­sel. Buf­fo, mi­után egy da­ra­big el‐­
gon­dol­koz­va dör­zsöl­get­te sá­padt ló­ar­cát, úgy ha­tá­ro­zott, hogy a Csir­ke­em‐­
ber rög­tön ke­rül­jön is fel a bo­hó­cok ka­rá­cso­nyi va­cso­rá­já­nak ét­lap­já­ra.
Wal­sert las­sacs­kán kezd­te igény­be ven­ni új szak­má­ja.
A ma­nézs­ban eköz­ben Fev­vers po­csék fran­cia­tu­dá­sát lat­ba vet­ve élénk,
bár egy­ol­da­lú be­szél­ge­tés­be me­rült a Her­ceg­nő­vel.
– Qu­el­le chan­tú­úz! – ára­do­zott. – Qu­el­le spec­tac­le![37]
A most is vér­fol­tos kö­té­nyét vi­se­lő Her­ceg­nő odébb­tolt egy vas­szel­vényt,
és be­lö­kött a ket­rec­be egy fél hen­tes­bol­tot. A tig­ri­sek rá­ve­tet­ték ma­gu­kat a
hús­ra, mo­hó­sá­guk­ban egy­más­ra acsar­kod­va és man­csuk­kal po­foz­kod­va.
Mi­köz­ben őket fi­gyel­te, a Her­ceg­nő arca olyan volt, mint Ká­lié; a kö­rü­löt­te
ter­jen­gő il­lat­fel­hő kel­lő­kép­pen tö­mény, kel­lő­kép­pen ápo­ro­dott és pe­net­ráns
volt ah­hoz, hogy lát­ha­tat­lan kor­lát­tá vál­jon, amely el­vá­laszt­ja őt mind­azok‐­
tól, akik­nek nem pré­mes a bun­dá­juk. Fev­vers tud­ta, hogy nem lesz könnyű
dol­ga, de nem hát­rált meg.
– Elle s’ap­pel­le Mig­non. C’est va­che­ment cho­u­et­te, ça.[38]
Mig­non Fev­vers vál­tó­nak dőlt, és üres te­kin­tet­tel bá­mul­ta a fény­ben tán‐­
co­ló por­sze­me­ket; fo­gal­ma sem volt, hogy róla van szó. Ha rozs­da­vö­rös,
né­mi­képp ka­to­nás han­gu­la­tú pa­szo­má­nyok­kal dí­szí­tett ru­há­já­ról az Ho­tel de
l’Eu­ro­pe por­tá­sá­nak egyen­ru­há­ja ju­tott az em­ber eszé­be, az nem volt vé­let‐­
len, a ruha ugyan­is ma reg­gel hat órá­ig por­tá­su­ni­for­mis­ként szol­gált („Csak
egy-két öl­tés, és olyan lesz, mint­ha csak a kis­lány­ra ön­töt­ték vol­na. Ugye
nem bán­ja, öreg har­cos?”) Liz­zie be­fon­ta és kör­ben el­ren­dez­te Mig­non sző‐­
ke ha­ját. Nem egy gyil­kos köly­ké­nek tűnt, ha­nem egy lel­kész lá­nyá­nak.
A Her­ceg­nő kér­dő te­kin­tet­tel für­kész­te Fev­verst, és uj­ját a sa­ját szá­já­ra
tet­te. Fev­vers meg­ér­tet­te.
– Az ének­lés nem olyan, mint a be­széd – ma­gya­ráz­ta Fev­vers, aki­nek
mon­dat­szer­ke­ze­tei vá­lasz­té­ko­sab­bak vol­tak a ki­ej­té­sé­nél. – A macs­kák
azért gyű­lö­lik a be­szé­det, mert az el­vá­laszt ben­nün­ket tő­lük, az ének­lés vi‐­
szont meg­foszt­ja a be­szé­det et­től a sze­re­pé­től, és in­kább is­te­ni­vé te­szi azt.
Az ének úgy vi­szo­nyul a be­széd­hez, aho­gyan a tánc a já­rás­hoz. Ön is tud­ja,
mennyi­re sze­ret­nek tán­col­ni.
(„Majd szo­rí­tok, és re­mény­ke­dem” – tet­te hoz­zá ma­gá­ban.)
A Her­ceg­nő, aki­nek vé­den­cei ásít­va nyúj­tóz­kod­tak, le­vet­te a kö­té­nyét, és
te­tő­től tal­pig vé­gig­mér­te Mig­nont. Egy­for­ma ma­ga­sak vol­tak: mind­ket­tő
pici és tö­ré­keny. Egyi­kük fe­ke­te, a má­sik sző­ke: egy­más iker-el­len­té­tei. És
kö­zös volt ben­nük a szám­ki­ve­tett­ség, a nem-kö­zénk-tar­to­zás is, noha, míg a
Her­ceg­nő maga vá­lasz­tot­ta a vad­ál­la­tok kö­zöt­ti szám­ki­ve­tett lé­te­zést, Mig‐­
nont a sor­sa ta­szí­tot­ta szám­űzött sor­ba. Ta­lán Mig­non ott­hon­ta­lan te­kin­te­te
volt az, ami vé­gül jobb be­lá­tás­ra bír­ta a Her­ceg­nőt. Bó­lin­tott.
A vé­res cson­tok kö­zött he­ve­ré­sző jól­la­kott nagy­macs­kák a man­csu­kon pi‐
hen­tet­ték sú­lyos fe­jü­ket: sze­met gyö­nyör­köd­te­tő csend­élet avagy na­tu­re
mor­te, a Her­ceg­nő nyi­tott Bechste­in hang­ver­seny­zon­go­rá­ja kö­rül el­ren­de‐­
zett na­rancs­szí­nű és rőt fol­tok kom­po­zí­ci­ó­ja. Úgy bó­bis­kol­tak, mint a még
alvó vágy, mint a még nem lán­go­ló tűz. Egy alud­ni ké­szü­lő man­da­rin­szí­nű
kö­lyök a zon­go­ra­szé­ken göm­bö­lyö­dött össze.
Mig­non most döb­bent rá elő­ször, hogy mi­lyen sor­sot szán­nak neki a fel‐­
nőt­tek, és ami­kor a Her­ceg­nő be­lé­pett a ket­rec­be, ő hát­ra­hő­költ, Fev­vers ke‐­
zé­be ka­pasz­ko­dott, és halk, ri­adt nyá­vo­gás­sal kér­lel­te az ar­tis­ta­nőt, aki
azon­ban bá­to­rí­tó mo­solyt ra­gyog­ta­tott a kis­lány felé, majd a kar­já­ba kap­ta
Mig­nont, fel­emel­te, le­tet­te a ket­rec bel­se­jé­ben, és be­csap­ta mö­göt­te az aj­tót.
A Her­ceg­nő in­tett Mig­non­nak, hogy fog­lal­ja el a he­lyét a zon­go­ra mel­lett,
ahon­nan far­kas­sze­met néz­het a macs­kák­kal. A macs­kák azon­ban épp ét­ke‐­
zés utá­ni szu­nyó­ká­lá­suk­kal vol­tak el­fog­lal­va, és Mig­non je­len­lé­tét mind‐­
össze né­hány ba­jusz- és orr­cim­pa­rán­du­lás nyug­táz­ta. A Her­ceg­nő meg­pas‐­
kol­ta a zon­go­ra­fe­dél­re ké­szí­tett pisz­tolyt, ami­ből Mig­non némi vi­gaszt me‐­
rí­tett.
A Her­ceg­nő le­rak­ta az alvó tig­ris­köly­köt a szal­má­ra, és a he­lyé­re ült. Pu‐­
hán nyom­ta le a bil­len­tyű­ket, mint­ha azt vár­ná, hogy maga a zon­go­ra ajánl
majd a hely­zet­hez illő ze­nét.
Mig­non le­cö­ve­kelt a zon­go­ra mel­lé, de ha­ma­ro­san olyan el­ra­gad­ta­tott­ság‐­
gal bá­mul­ta a fe­hér bil­len­tyű­kön tán­co­ló fe­ke­te uj­ja­kat, hogy meg is fe­led‐­
ke­zett a fé­lel­mé­ről. A fe­szül­ten fi­gye­lő Fev­vers szó­ra­ko­zot­tan le­húz­ta gla‐­
szé­kesz­tyű­jét, hogy rág­has­sa a kör­me­it. A tás­ká­ján ku­por­gó Liz­zie szél­se‐­
be­sen mo­tyo­gott va­la­mit egy olyan nyel­ven, amely nem iga­zán em­lé­kez­te‐­
tett az olasz­ra.
Ami­kor a zon­go­ra el­árul­ta a Her­ceg­nő­nek, hogy mit kell ját­sza­nia, ő szín‐­
pa­di­as fej­moz­du­lat­tal hát­ra­pa­ran­csol­ta a ha­ját, és is­ten­iga­zá­ból ját­sza­ni kez‐­
dett. Mig­non össze­rez­zent, ami­kor be­lé­ha­sí­tott a fel­is­me­rés.
Ne higgyék, hogy az az an­gol diák, akit Mig­non fér­je meg­ölt, ki­fe­lej­tet­te
a ze­nei lec­kék kö­zül azt a dalt, ame­lyet ak­kor ír­tak Mig­non­nak, ami­kor ő
még meg sem szü­le­tett; ugyan hogy fe­lej­tet­te vol­na el, mi­után meg­tud­ta
Mig­non ne­vét? Szin­te ké­jes él­ve­zet­tel ha­bo­zott Schu­bert és Liszt ze­né­je kö‐­
zött. Bár­mi­lyen kü­lö­nö­sen hang­zott is a ze­nei kí­sé­ret az ő nye­ker­gő har­mo‐­
ni­ká­ján, a fiú biz­tos akart len­ni ben­ne, hogy Mig­non is­me­ri a sa­ját da­lát,
még ak­kor is, ha nem ér­tet­te a szö­ve­get, jól­le­het az a sa­ját anya­nyel­vén
szólt.
Be­szél­ni egy do­log. Az ének va­la­mi egé­szen más.
A nagy­macs­kák ket­re­cé­ben meg­rez­zent egy-két szem­héj.
Mint­ha őt ma­gát is le­nyű­göz­né a sa­ját me­rész­sé­ge, Mig­non hang­ja resz‐­
ket­ve szállt, és ar­ról kér­dez­te őket, hogy va­jon is­me­rik-e azt a hont.[39]
A macs­kák fész­ke­lőd­ni kezd­tek a szal­mán.
De nem. Túl ko­rán van még.
Jaj, ne, hagy­ja­tok alud­ni még egy ki­csit! Most et­tünk!
Is­me­red a hont, hol cit­rom vi­rul, kér­dez­te Mig­non es­dek­lőn, ami­kor meg‐­
lát­ta, hogy ki­nyit­ják arany­ló, be­cses gyü­mölcs­höz ha­son­la­tos sze­mü­ket.
Fész­ke­lőd­tek és mo­co­rog­tak. Mert va­jon nem le­het­sé­ges-e, hogy ez a hon
a mi ere­de­tünk Éden­kert­je, ahol a sze­met gyö­nyör­köd­te­tő cit­rom­fák ár­nyé‐­
ká­ban együtt ját­sza­nak az ár­tat­lan ál­la­tok és a bölcs gyer­me­kek, ahol a tig­ris
le­mond vad­sá­gá­ról, a gyer­mek pe­dig ra­vasz­sá­gá­ról? Hát tény­leg le­het­sé­ges
vol­na? Tény­leg?
A macs­kák fel­emel­ték rop­pant fe­jü­ket; bo­ros­tyán­könnyek gör­dül­tek le
po­fá­ju­kon, mint­ha sa­ját né­ma­ság­ra ítél­te­tett sor­su­kat si­rat­nák. Las­san, na‐­
gyon las­san, az összes vad­ál­lat fel­tá­pász­ko­dott, és el­in­dult a zene for­rá­sa
felé, far­ku­kat me­net köz­ben pu­hán a szal­má­hoz ütö­get­ve. Az első vers­szak
vé­gén halk, el­ra­gad­ta­tott do­rom­bo­lás sza­kadt ki be­lő­lük: vé­gül már úgy
zson­gott az egész me­na­zsé­ria, mint egy óri­ás­ i méh­kas bel­se­je.
Az­tán ott van­nak az ég­be­nyú­ló he­gyek...
Ahogy Mig­non hang­ja a kez­de­ti bá­tor­ta­lan­ság után szár­nyal­ni kez­dett, és
szét­áradt a me­na­zsé­ri­áb­ an, a köny­ve­ik­be mé­lyedt csim­pán­zok fel­kap­ták a
fe­jü­ket, sze­mük­ben meg­vá­la­szol­ha­tat­lan kér­dé­sek csil­log­tak; még a bo­hó‐­
cok is meg­tor­pan­tak, és el­né­mul­tak; amíg a dal tar­tott, de csak­is ad­dig, az
ele­fán­tok sem csör­get­ték lán­ca­i­kat.
A Her­ceg­nő már tud­ta, hogy meg­ol­dot­ta a pil­la­nat­nyi ret­te­gés prob­lé­má‐­
ját.
Ami­kor a dal vé­get ért, a ré­vü­let­be esett nagy­macs­kák só­haj­toz­va fész­ke‐­
lőd­ni kezd­tek, de a tánc­ra hívó vég­szó most nem hang­zott el; a Her­ceg­nő
Mig­nont csó­kol­gat­ta.
Fev­vers és Liz­zie meg­könnyeb­bül­ten só­haj­tott, és ők is egy­más nya­ká­ba
bo­rul­tak.
– A ke­gyet­len fér­fi­nem el­dob­ta őt, akár egy ko­szos kesz­tyűt – je­len­tet­te
ki Fev­vers.
– Mi, lá­nyok vi­szont fel­vet­tük, és be­ad­tuk a tisz­tí­tó­ba! – trom­folt rá Liz‐­
zie di­ad­ al­it­ta­san.
Úgy tűnt, az ügy ez­zel le is zá­rult. A Her­ceg­nő in­té­sé­re Mig­non pu­ked­li‐­
zett a tig­ri­sek felé, és a két lány ké­zen­fog­va lé­pett ki a ket­rec­ből. A nagy‐­
macs­kák feje las­san vissza­ha­nyat­lott a pi­he­nő man­csok­ra. A Her­ceg­nő kö‐­
szö­net­kép­pen két ol­dal­ról csó­kot nyo­mott Fev­vers ar­cá­ra.
– Iga­zi vi­lág­szám – gra­tu­lált Fev­vers. Ma­guk­ra hagy­ták őket, hogy gya‐
ko­rol­ják a ke­rin­gőt.
Az ud­var ki­ürült, mint egy für­dő­kád, amely­ből ki­húz­ták a du­gót: min­den‐­
ki vég­zett a reg­ge­li te­en­dők­kel. Az Ez­re­des a pénz­tár felé vet­te út­ját, hogy
el­len­őriz­ze a kasszát; a ki­főz­de le­húz­ta a ro­lót; a ma­nézs­mun­ká­sok és az is‐­
tál­ló­fi­úk be­hú­zód­tak a me­na­zsé­ria fül­ledt és aro­ma­ti­kus me­le­gé­be, hogy hó‐­
dol­has­sa­nak a kár­tyá­zás­nak és a vod­ka­i­vá­szat­nak. A Cha­ri­va­ri-cse­me­ték,
akik ré­mes gyo­mor­ron­tást kap­tak a tit­kos­rend­őr lek­vá­ros buk­tá­i­tól, egy­től
egyig a fek­he­lyü­kön pi­heg­tek, ha­su­kon me­leg­vi­zes pa­lack. Mami Fev­verst
hi­báz­tat­ta. Az el­nép­te­le­ne­dett né­ma­ság­ban vissza­tér­tek a ma­da­rak, hogy a
sze­mét­ben ka­pir­gál­ja­nak, és ott volt még egy bo­hóc-hó­zent­ráge­res fi­at­al­em‐­
ber is, aki a nyo­mó­kút alá ha­jolt, hogy le­mos­sa az ar­cát, már amennyi­re ezt
fél kéz­zel meg tud­ta ol­da­ni.
– Ott az ud­var­lód – je­gyez­te meg Liz­zie ko­mo­ran. – A sen­ki-jen­ki, a pi‐­
per­kőc ri­por­ter.
Fev­vers há­tul­ról kö­ze­lí­tet­te meg Wal­sert, majd ami­kor al­kal­mas­nak ítél­te
a pil­la­na­tot, be­fog­ta az új­ság­író sze­mét, épp ami­kor az ki­húz­ta a fe­jét a víz‐­
su­gár­ból.
– Hú­ú­úú!
Wal­ser, aki nem volt já­ra­tos a sze­re­lem dol­ga­i­ban, az éb­ren töl­tött éj­sza‐­
ká­nak tud­ta be, hogy ami­kor meg­lát­ta Fev­verst, a szí­ve majd ki­ug­rott a he‐­
lyé­ről. Az ar­tis­ta­nő kel­let­le­nül, tű­nő­dő te­kin­tet­tel mé­re­get­te, mi­köz­ben elő‐­
re-hát­ra hin­tá­zott ma­gas sar­kú ci­pő­jé­ben, amely­nek kö­szön­he­tő­en né­hány
hü­velyk­kel ma­ga­sabb volt a fér­fi­nál: lát­ha­tó­an él­vez­te a ma­gas­sá­gi fö­lényt.
– Hogy van a be­teg vál­la?
Wal­ser meg­mu­tat­ta neki be­kö­tött kar­ját.
– Hát csak vi­gyáz­zon rá! A tig­ris­ma­rás úgy el tud fer­tő­ződ­ni, hogy el sem
hin­né.
Most né­hány de­ci­bel­lel hal­kabb­ra fog­ta, s a hang­ja így szin­te él­ve­teg­nek
tűnt.
– Hal­lom... – foly­tat­ta –, hogy teg­nap éj­jel vé­gül ma­gá­ra hagy­ta a mi kis
fél­ha­lot­tun­kat. Úgy lát­szik, ked­ves­kém, hogy té­ved­tem. Úgy lát­szik, még‐­
sem töm­te a ki­csi­két.
Wal­ser el­rej­tet­te az ar­cát: ing­uj­já­val pró­bál­ta le­tö­röl­ni róla az utol­só to‐­
jás­fol­to­kat. Fev­vers fel­vi­ho­gott, és gyen­gé­den meg­le­gyin­tet­te a kesz­tyű­jé‐­
vel: nyo­ma sem volt teg­nap esti mo­ró­zus­sá­gá­nak, ame­lyet mára rej­té­lyes
ko­ket­tá­lás vál­tott fel.
– Ha­nem tud­ja, Mr. Wal­ser – tet­te hoz­zá ki­hí­vó­an igen hí­zel­gő ám, hogy
még ide is utá­nam jött; úgy is mond­hat­nánk, hogy a vi­lág vé­gé­re.
Mi­előtt Wal­ser vá­la­szol­ha­tott vol­na, Liz­zie, mint­ha nem győz­né ki­vár­ni,
mi­kor fe­je­ző­dik már be az ud­var­lá­si szer­tar­tás, tü­rel­met­le­nül rán­ci­gál­ni
kezd­te Wal­ser ép kar­ján az ing­uj­jat.
 – Jaj, Mr. Wal­ser, vol­na itt né­hány le­vél, ame­lyet haza kel­le­ne jut­tat­ni...
arra gon­dol­tunk, il­let­ve Fev­vers gon­dol­ta, hogy eset­leg ön nem tud­ná-e... ja,
vagy úgy! Mos­ta­ná­ban a se­be­sü­lé­se mi­att nem küld sem­mit. An­nál jobb:
több hely ma­rad a mi kül­de­mé­nye­ink­nek!
Ha­tal­mas tás­ká­já­ból elő­hú­zott egy bő­ség­sza­ru­nyi pa­pi­rost, és Wal­ser ke‐­
zé­be nyom­ta az egé­szet.
 NYOLC
Mi­vel a vi­lág­sztár ko­ráb­ban soha nem dol­go­zott cir­kusz­ban, so­kan fer­de
szem­mel néz­tek rá a tár­su­lat­ban, kü­lö­nö­sen a Cha­ri­va­ri-fa­mí­lia, amely­nek
tag­jai év­szá­za­dok óta űz­ték a kö­tél­tán­co­sok mes­ter­sé­gét, vagy­is ugyan­an‐­
nak a gra­vi­tá­ció el­le­ni küz­de­lem­nek vol­tak az él­har­co­sai, mint Fev­vers – le‐­
szá­mít­va azt a tényt, hogy az ar­tis­ta­nő csalt! Efe­lől sem­mi két­sé­gük nem
volt: a zsi­ge­re­ik­ben tud­ták, és bi­zo­nyí­ték­ra nem is volt szük­sé­gük. És most
ez a csa­ló min­den­fé­le gépi szer­ke­ze­tek se­gít­sé­gé­vel ki­túr­ta őket a kö­tél­tán‐­
co­so­kat jog­gal meg­il­le­tő hely­ről, a pla­ká­tok leg­te­te­jé­ről. Ami Fev­vers ana‐­
tó­mi­áj­át il­le­ti, bi­zo­nyos mér­té­kig még a „gu­mi­ará­bi­kum-el­mé­let­nek” is haj‐­
lan­dó­ak vol­tak hi­telt adni. A te­jes­ká­vé­ju­kat iszo­ga­tó gye­re­kek épp az­nap
reg­gel ve­tet­ték fel, hogy ta­lán ki kel­le­ne mó­dol­ni, hogy Fev­vers le­pottyan‐­
jon a ma­gas­ból: „meg­néz­nénk, mek­ko­rát pat­tan”. Mami meg­rót­ta őket
(„Ha­szon­ta­la­nok vagy­tok!”), köz­ben azon­ban so­kat­mon­dó pil­lan­tást ve­tett
Pa­pi­ra. Fev­vers mér­ge­zett lek­vá­ros­buk­ta-aján­dé­ka, amely­től a gye­re­kek el‐­
csap­ták a ha­su­kat, már csak az utol­só csepp volt a po­hár­ban.
Sér­tő­döt­ten gyü­le­kez­tek, hogy vé­gig­néz­zék Fev­vers ze­ne­ka­ri pró­bá­ját.
Tu­cat­szám se­reg­let­tek össze: Mami, Papi, fi­vé­rek, nő­vé­rek, uno­ka­test­vé­rek.
Tö­ké­le­te­sen el­sa­já­tí­tot­ták a tö­meg­kép­zés sa­já­to­san olasz tu­do­má­nyát, s így
az en mas­se ki­vo­nu­ló Cha­ri­va­ri-csa­lád még az ágyuk­ban nyög­dé­cse­lő cse‐­
me­ték nél­kül is sok­kal né­pe­sebb­nek tet­szett, mint ha va­la­ki egye­sé­vel meg‐­
szá­mol­ta vol­na őket. Mint­ha elő­jo­guk­kal él­né­nek, a Cha­ri­va­rik rög­tön el‐­
fog­lal­ták a Bi­ro­dal­mi Pá­holyt: a di­nasz­tia Néró óta Eu­ró­pa min­den je­len­tős
ural­ko­dó­ját szó­ra­koz­tat­ta már. Va­ló­ban meg vol­tak róla győ­ződ­ve, hogy ők
a cir­kusz­tör­té­ne­lem meg­ke­rül­he­tet­len ré­szei, és úgy érez­ték, hogy Fev­vers
en­nek a gaz­dag ha­gyo­mány­nak mu­tat fü­gét. Mind­annyi­an fe­szült, el­len­sé‐­
ges és meg­ve­tő arc­ki­fe­je­zést öl­töt­tek ma­guk­ra. Test­hez­ál­ló ak­ro­ba­tat­ri­kót
vi­se­lő apró em­be­rek, tö­ré­ke­nyek, de ina­sak. A nők ben­ne hagy­ták a bo­do­rí‐­
tót a ha­juk­ban, hogy ez­zel is ki­fe­jez­zék meg­ve­té­sü­ket.
A lég­tor­ná­szok kö­ré­ben jól is­mert je­len­ség, hogy a tra­pé­zon sok­kal na‐­
gyobb­nak tű­nik va­la­ki, mint amek­ko­ra va­ló­já­ban. Az arany­sza­bály ek­ként
az, hogy aki a le­ve­gő mű­vé­sze akar len­ni, az le­gyen szil­fád és tö­ré­keny. Le‐­
het akár­mi­lyen te­het­sé­ges, egy tag­ba­sza­kadt lég­tor­nász min­dig ot­rom­bá­nak
tű­nik oda­lent­ről. Az ide­ál­is lég­tor­nász­nő nem nyom töb­bet, mond­juk, száz
font­nál, és a pa­pu­csá­ban nem ma­ga­sabb öt láb két hü­velyk­nél. Fér­fi­part­ne­re
sú­lyo­sabb le­het nála kö­rül­be­lül tíz font­tal, és leg­fel­jebb há­rom hü­vely­ke­i­vel
ma­ga­sabb, de a föl­dön áll­va még min­dig a kis ter­me­tű­ek közé tar­to­zik, még
ak­kor is, ha a le­ve­gőt ha­sít­va – elő­for­dul, hogy órán­ként hat­van mér­föld­nél
is se­be­seb­ben su­han – gö­rög is­ten­nek tű­nik. Ne fe­led­jük, hogy Fev­vers ha‐­
ris­nyá­ban mé­ret­kez­ve is hat láb és két hü­velyk ma­gas volt, és száz­ki­lenc­ven
font.
Jó­sá­gos ég, mek­ko­ra! Re­pü­lés köz­ben kar­ma­zsin- és bí­bor­vö­rös tol­la­i­tól
nem lát­szott a Bi­ro­dal­mi Cir­kusz te­tő­szer­ke­ze­te. Azok a rop­pant már­vány‐­
szo­bor-ka­rok és -lá­bak, ame­lyek ko­mó­tos úszó moz­du­la­tok­kal szel­ték a le‐­
ve­gőt, va­la­hogy még­sem tűn­tek elég meg­győ­ző­nek: mint­ha va­la­ki csak úgy
ta­lá­lom­ra oda­biggyesz­tet­te vol­na őket a ma­dár­toll­ru­há­ra.
Wal­ser, akit olyan erő­vel von­zott ma­gá­hoz a po­rond, mint moly­lep­két a
láng, most is ugyan­azt gon­dol­ta, mint ko­ráb­ban: „Cso­dá­la­tos lát­vány, de va‐­
la­hogy nem stim­mel”.
Azt vi­szont már nem tud­ta vol­na meg­mon­da­ni, hogy pon­to­san mi nem
stim­mel, ahogy azt sem, hogy pon­to­san mi­kép­pen torzul­tak el az ará­nyok,
mert­hogy nem lé­te­zett olyan mér­ték, amely­hez Fev­verst ha­son­lí­ta­ni le­he­tett
vol­na. De le­het, hogy más­hol rej­lett a baj gyö­ke­re: volt va­la­mi Fev­vers­ben,
ami­től a szem­lé­lő­nek olyan be­nyo­má­sa tá­madt, hogy mi­köz­ben má­sok­kal
el­hi­te­ti, amit csak akar, ő maga to­vább­ra sincs meg­győ­ződ­ve ar­ról, hogy mi
is a maga kel­tet­te il­lú­zió pon­tos ter­mé­sze­te.
A trükk lé­nye­ge röp­pá­lyá­já­nak las­sú­sá­ga volt, órán­kén­ti hu­szon­öt mér­föl‐
des vi­ci­ná­lis-se­bes­sé­ge. Több se kel­lett, hogy fel­pap­ri­káz­za a Cha­ri­va­ri­kat.
Fev­vers jobb keze meg­mar­kol­ta a tra­pézt.
Min­den­ki hal­lot­ta a reccse­nést.
El­sza­kadt egy kö­tél.
Az Ez­re­des, aki­nek der­medt ré­mü­le­te ugyan­olyan he­ves volt, mint az az
ájult, ra­jon­gó ön­kí­vü­let, amellyel egy pil­la­nat­tal ko­ráb­ban szem­lél­te ked‐
ven­cét, jó üz­le­ti fo­gást lá­tott ab­ban, ha az it­te­ni fel­lé­pé­sek­hez nem a szo­ká‐­
sos bér­ze­né­sze­ket hasz­nál­ja, ha­nem a Pé­ter­vá­ri Kon­zer­va­tó­ri­um krém­jét fo‐­
gad­ja fel. A gond csak az volt, hogy ezek­nek a mű­vész urak­nak fo­gal­muk
sem volt a szó­ra­koz­ta­tó­ipar arany­sza­bá­lyá­ról: a mű­sor­nak foly­ta­tód­nia kell.
Így az­tán az egyéb­ként pom­pá­san hang­zó „Val­kű­rök lo­vag­lá­sa” most el­ké‐­
pedt disz­har­mó­ni­áb­ a ful­lad­va sza­kadt fél­be, ami­kor a tra­péz zu­hant vagy ti‐­
zen­két láb­nyit, és az­tán Fev­vers in­ga­ként len­gett jobb­ra-bal­ra a po­rond pa‐­
rá­nyi fű­rész­por-szem­bo­ga­ra, a gra­vi­tá­ció ör­vé­nye, az oda­lent fö­lött.
Szár­nya meg­reb­bent, és a ki­sebb eve­ző­tol­lak ide­ge­sen ka­var­ták a le­ve­gőt.
Fé­le­lem­nek azon­ban nyo­ma sem volt raj­ta, vagy ha félt is, nem mu­tat­ta.
Meg­pör­dült, és sza­bad ke­zé­vel iro­ni­ku­san oda­in­tett – vagy ahogy a cir­kusz‐­
ban mond­ják, oda­bó­kolt – a bi­ro­dal­mi pá­holy kö­zön­sé­gé­nek. Még a nyel­vét
is ki­öl­töt­te. Min­den­ki őt néz­te te­he­tet­le­nül, tor­ká­ban do­bo­gó szív­vel: a ze‐­
né­szek, akik a ke­zük­ben fe­lej­tet­ték a kür­tö­ket és a he­ge­dű­ket, az Ez­re­des és
Wal­ser. A kis­sé ide­ges­nek tűnő Cha­ri­va­rik sze­me ko­csá­nyon ló­gott.
Fev­vers egy da­ra­big ki­várt, és csak ez­u­tán hoz­ta moz­gás­ba az in­gá­ját.
Egy­re gyor­sab­ban és gyor­sab­ban hin­tá­zott, és csak ak­kor en­ged­te el a tra‐­
pézt, ami­kor meg­volt a kel­lő len­dü­let: is­mét el­ru­gasz­ko­dott, és ami­kor a cir‐­
ku­szi sá­tor el­len­ke­ző ol­da­lá­ra át­ér­ve meg­mar­kol­ta a má­sik tra­pézt, azon­nal
le­ült, össze­csuk­ta a szár­nyát, és csak gub­basz­tott ott a ma­gas­ban, mint egy
fel­her­gelt mo­só­nő: ha­tal­ma­san, moz­du­lat­la­nul duz­zo­gott, ügyet sem vet­ve
az alan­ti fel­for­du­lás­ra.
A cári pá­holy­ból za­va­ros mor­mo­gás hal­lat­szott, amely­be mint­ha a csa­ló‐­
dás ár­nya­la­tai is be­le­ve­gyül­tek vol­na.
– Mocs­kok! – ki­ab­ ált Liz­zie, aki az olasz nyelv szá­mos dia­lek­tu­sát is
igény­be vet­te, hogy szit­ko­zó­dá­sá­nak na­gyobb nyo­ma­té­kot ad­jon. A Cha­ri‐­
va­rik­nak sem kel­lett több: nagy ve­he­men­ci­áv­ al per­le­ked­tek. Az Ez­re­des rá‐­
gyúj­tott egy új szi­var­ra, és mint­ha a ma­lac­ká­já­tól várt vol­na ta­ná­csot. Oda‐­
fent Fev­vers még min­dig duz­zo­gott.
Nem. Nem jön le. Vé­gül is, ha nem té­ved, oda­fent na­gyobb biz­ton­ság­ban
van. Mi­ért nem el­len­őriz­te sen­ki a kö­te­let? Mi­fé­le el­ve­te­mült or­gyil­ko­sok
pisz­kál­ták meg a fel­füg­gesz­tést?
Noha ma­ga­san volt, min­den egyes szót jól le­he­tett hal­la­ni.
Az egyik po­rond­mun­kás fel­fe­dez­te, hogy a kö­te­let, amely el­sza­kadt, va‐­
la­ki fé­lig be­vág­ta.
Össze­es­kü­vés!
A gya­nú azon­nal a Cha­ri­va­ri-fa­mí­li­ár­ a irá­nyul, akik he­ve­sen és vi­ha­ro­san
til­ta­koz­nak, fel-alá sza­lad­gál­va a pá­ho­lyok pár­ká­nyán. Liz­zie dü­hös és szél‐­
se­bes szó­ára­da­tot zú­dít az Ez­re­des­re, mi­köz­ben a Cha­ri­va­rik is elő­ho­za­kod‐­
nak mind­azon ér­vek­kel, ame­lye­ket ép­kéz­láb­nak gon­dol­nak. Az Ez­re­des a
szi­var­ján nyam­mog, a ma­lac fü­lét va­kar­gat­ja, és ami­kor Szi­bil­la bó­lo­gat­va
fel­vi­sít, a szí­ve mé­lyén már tud­ja, hogy nincs más hát­ra: el kell kül­de­nie a
Cha­ri­va­ri­kat. Ki kell ne­kik fi­zet­ni az el­ma­radt elő­adá­so­kért járó fi­zet­ség
mel­lett a pré­mi­u­mo­kat is, ki kell őket húz­ni a pla­kát­ról, és fel kell őket ten‐­
ni ez első mi­lá­nói vo­nat­ra.
Ha más­ként dönt, el­ve­szí­ti Fev­verst. Ami egy­sze­rű­en el­kép­zel­he­tet­len.
Már csak azért is, mert Fev­vers be­le­egye­zett, hogy ma este vele va­cso­rá­zik
– az­zal a fel­té­tel­lel, hogy az Ez­re­des meg­hall­gat­ja Mig­nont.
Nem mint­ha ez­zel vé­get is érne a tör­té­net, leg­alább­is ami a Cha­ri­va­ri-fa‐­
mí­li­át il­le­ti: cir­ku­szi pá­lya­fu­tá­suk leg­vé­gé­ig kí­noz­ni fog­ja őket va­la­mi: kö‐­
röm­gyul­la­dás, üle­pü­kön vi­rí­tó fu­run­ku­lus, fej­fá­jás, gyo­mor­ron­tás... azok a
je­len­ték­te­len, ide­ge­sí­tő és fáj­dal­mas pa­na­szok, ame­lyek meg­mér­ge­zik az
egész éle­tet, mi­köz­ben nem okoz­nak ma­ra­dan­dó ká­ro­so­dást, ame­lyek­be
nem le­het be­le­hal­ni, de fo­lya­ma­to­san szen­ve­dünk tő­lük. Ön­ma­gá­ban véve
egyik be­teg­ség sem elég sú­lyos ah­hoz, hogy va­la­ki emi­att ne me­hes­sen fel a
kö­tél­re, csak ép­pen min­den csa­lád­tag pro­duk­ci­ó­ja vér­sze­gé­nyebb lesz va­la‐­
mi­vel.
Egy ki­csit min­dig for­mán kí­vül lesz­nek. Ez lesz a kö­zös vég­ze­tük: soha
nem lesz­nek a leg­jobb for­má­ban. A gye­re­kek, akik tud­ni akar­ták, va­jon
vissza­pat­tan­na-e Fev­vers, soha nem gyó­gyul­nak ki tö­ké­le­te­sen a tit­kos­rend‐­
ő­ri buk­ták okoz­ta has­csi­ka­rás­ból. Az lesz a vég­ze­tük, hogy soha nem le­het‐­
nek olyan jók, mint a szü­le­ik, még ak­kor sem, ha ez utób­bi­ak sin­cse­nek épp
a leg­jobb for­má­ban. A jö­vő­ben, ha Liz­zie-nek épp csak eszé­be jut­nak a
Cha­ri­va­rik, a klán va­la­me­lyik tag­ját di­ag­nosz­ti­zál­ha­tat­lan rán­gá­sok kez­dik
majd gyö­tör­ni. A tör­té­nel­mi múl­tú törzs, amely­nek tag­jai Néró, Nagy Ká‐­
roly, a Bor­gi­ák és Na­pó­le­on ud­va­rá­ban tán­col­tak a kö­té­len... a Cha­ri­va­rik a
las­sú és hosszan tar­tó ha­nyat­lás út­já­ra lép­nek. Vé­gül, mi­után a ki­ván­dor­lás
ma­rad az egyet­len le­he­tő­ség, két­ezer év cir­kusz­mű­vé­sze­te egy Mott Street-i
piz­zé­ri­áb­ an zá­rul le.
Jó éj­sza­kát.
Ami­kor az Ez­re­des kény­te­len-kel­let­len be­le­egye­zett, hogy ki­rúg­ja a Cha‐­
ri­va­ri­kat, Fev­vers vég­re haj­lan­dó volt le­eresz­ked­ni, de ez­út­tal nem ug­rott,
mint az Al­ham­b­ra szín­pa­dán, ha­nem – min­den más lég­tor­nász­hoz ha­son­ló‐­
an – az oda­ké­szí­tett kö­tél­hág­csót hasz­nál­ta. Ahogy kö­ze­le­dett a ter­ra fir­má‐­
hoz, egy­re han­go­sab­ban hal­lat­szott a zsém­be­lé­se.
Wal­ser­nek, aki fé­lig ne­ve­tett, fé­lig ál­mél­ko­dott a dol­gon, majd­nem – de
csak majd­nem – si­ke­rült meg­győz­nie ma­gát ar­ról, hogy az ar­tis­ta­nő nem
for­gott na­gyobb ve­szély­ben, mint egy pa­pa­gáj, ha le­lö­kik az ülő­rúd­já­ról. És
noha leg­alább rész­ben haj­lott rá, hogy mind­ezt el is higgye, még­is meg­bű‐­
völ­te a pa­ra­do­xon: ha Fev­vers va­ló­ban lu­sus na­tu­rae, cso­da­lény, ak­kor –
ak­kor nincs ben­ne sem­mi cso­dá­la­tos.
Ak­kor nem len­ne töb­bé rend­kí­vü­li nő, a Vi­lág Leg­na­gyobb Ae­ri­a­li­s­te-ja,
ha­nem csak torz­szü­lött. Még min­dig cso­da­lény, de cso­dá­la­tos ször­nye­teg
vagy szörny­szü­lött, ki­vé­te­les egyed, aki­nek nem ada­tott meg a hús-vér em‐­
be­rek pri­vi­lé­gi­u­ma, aki soha nem le­het együtt­ér­zés tár­gya: ide­gen, örök­ké
társ­ta­lan és el­ide­ge­ne­dett lé­te­ző.
Ön­ma­gá­nak tar­to­zik az­zal, hogy nő ma­rad­jon – gon­dol­ta Wal­ser. Em­ber
lé­vén ez a kö­te­les­sé­ge. Szim­bo­li­kus nő­ként van je­len­té­se, egy­sze­rű ano­má‐­
li­ak­ ént azon­ban nincs.
Ano­má­li­ak­ ént ugyan­az vál­na be­lő­le megint, ami va­la­ha volt: ki­ál­lí­tá­si
tárgy a kü­lön­le­ges­sé­gek mú­ze­u­má­ban. De va­jon mivé vál­hat, ha to­vább­ra is
nő ma­rad?
Wal­ser most vet­te ész­re, hogy Fev­vers el­sá­padt az arc­pi­ro­sí­tó alatt, mint‐­
ha va­ló­di ijedt­ség­ből kez­de­ne ma­gá­hoz tér­ni, és úgy bur­ko­ló­zott be tol­las
kö­pe­nyé­be, mint­ha az ké­pes len­ne át­me­le­gí­te­ni. Fél­mo­solyt kül­dött Wal­ser
felé.
– Hát ez majd­nem rosszul sült el – je­gyez­te meg két­ér­tel­mű­en.
Liz­zie egy a bár­ból szer­zett fé­lig teli ko­nya­kos­üve­get szo­ron­gat­va lo­holt
oda Fev­vers­hez. Az Ez­re­des ott téb­lá­bolt kö­rü­löt­tük, hí­zel­gő és mé­zes­má‐­
zos sza­vak­kal vi­gasz­tal­va vi­lág­sztár­ját, aki azon­ban le­ros­kadt az első sor
egyik ülé­sé­re, és csend­re in­tet­te az Ez­re­dest: a vas­rá­csok zör­gé­se je­lez­te,
hogy nem­so­ká­ra fel­ál­lít­ják a ha­tal­mas ket­re­cet, amely­ben a Her­ceg­nő lép
fel macs­ká­i­val.
– A vé­den­cem – mond­ta Fev­vers a ko­nya­kot nya­kal­va. – Most nyis­sa ki a
sze­mét!
Wal­ser meg­pró­bált Fev­vers mel­lé ülni, Liz­zie azon­ban el­lent­mon­dást
nem tű­rő­en odébb lök­te, így az­tán a bo­hóc az Ez­re­des mel­lett ta­lál­ta ma­gát.
A Her­ceg­nőt annyi­ra el­fog­lal­ta Mig­non de­bü­tá­lá­sa, hogy sa­ját öl­tö­zé­ké‐­
ről tel­je­sen meg­fe­led­ke­zett; még arra sem volt ide­je, hogy ma­gá­ra kap­jon
egy fel­lé­pő­ru­hát, rá­adá­sul mind az al­só­szok­nyá­já­ra, mind az in­gé­re rá­fért
vol­na egy ala­pos mo­sás: al­só­szok­nyá­já­nak sze­gé­lyét a ket­rec­ben fel­hal­mo‐­
zó­dott ürü­lék pisz­kol­ta össze, inge pe­dig de­rék­tá­jon lett vér­fol­tos, ami­kor
szó­ra­ko­zot­tan be­le­tö­röl­te a ke­zét. Mig­non vi­szont – va­jon mi­fé­le jó tün­dér
su­hin­tot­ta meg a va­rázs­pál­cá­já­val ezt a szur­tos kis csa­var­gót?
 Puha csi­gák­ba ren­de­zett len­sző­ke ha­ját ró­zsa­szín se­lyem­ró­zsa fog­ta
össze. Cu­kor­máz­fe­hér, csu­pa ro­man­ti­kus fo­dor és se­lyem báli ru­há­já­nak
sza­bá­sa lát­ni en­ged­te, hogy mi­lyen szé­pen gyó­gyul­nak a zú­zó­dá­sai. Ki­dül‐­
lesz­tet­te cse­ne­vész mé­hecs­ké­jét, mint­ha ka­lit­ká­ba zárt ma­da­rat ké­szül­ne ki‐­
en­ged­ni.
Csak­hogy az Ez­re­des már a má­so­dik vers­szak vé­gén fész­ke­lőd­ni kez­dett.
– Li­ed­ er a tig­ris­ket­rec­ben! – bo­ron­gott fenn­han­gon. – Na per­sze, szín­vo‐­
na­las pro­duk­ció, be­zo­nyám. De nem le­het, hogy egy csöp­pecs­két szín­vo­na‐­
la­sabb a kel­le­té­nél? Ér­tik, ugye, mire gon­do­lok? Nem túl jó ez a tö­me­gek‐­
nek? Nem le­het...
– Ssss! – hall­gat­tat­ta el Fev­vers éle­sen.
Wal­ser­nek visz­ket­ni kez­dett a könny­zacs­kó­ja, és megint el­ha­tal­ma­so­dott
raj­ta az a szé­dí­tő ér­zés, ame­lyet a lég­tor­nász­nő je­len­lé­té­vel ho­zott össze­füg‐­
gés­be, pe­dig ő is jól tud­ta, hogy most leg­alább annyi­ra a zene fe­le­lős a bi‐­
zser­gé­sért.
A gyér kö­zön­ség szór­vá­nyos tap­sát Szi­bil­la ko­nok hall­ga­tá­sa hű­töt­te le
né­mi­képp, ami meg­erő­sí­te­ni lát­szott az Ez­re­des fé­lel­me­it: na­gyon bí­zott a
ma­lac üz­le­ti ér­zé­ké­ben. Nem. Nem eb­ben a mű­sor­ban. Az éne­kes­nő­ből va‐­
ló­ban le­het pénzt csi­nál­ni, de csak ak­kor, ha ő és a zon­go­ra­kí­sé­rő­je nem ra‐­
gasz­kod­nak ah­hoz, hogy kon­cert­te­rem­mé vál­toz­tas­sák a cir­ku­szi po­ron­dot.
Pró­bál­ta fel­idéz­ni, hogy nagy előd­je, Bar­num, ho­gyan adta el Jenny Lin­det,
a svéd fü­le­mü­lét a né­pes ame­ri­kai pub­li­kum­nak... Fel­vesszük Mig­nont, az
fix; de biz­tos, hogy pont eh­hez a nagy­macs­ka­szám­hoz? Hmm. Ez­zel gon‐­
dok lesz­nek.
– Na és ezen kí­vül mi­hez ér­tesz még? – kér­dez­te re­sze­lős han­gon, a szi‐­
var­ját rág­va.
Mig­non bá­mu­lat­ra mél­tó ügyes­ség­gel fog­ta össze ma­gán a ro­man­ti­kus ru‐­
ha­köl­te­ményt, oda­ment a leg­na­gyobb tig­ris emel­vé­nye elé, és pu­ked­li­zett.
Hölgy­vá­lasz!
A tig­ris far­ka meg­rán­dult; orr­cim­pá­i­nak alag­út­nyí­lá­sa jól­eső­en bi­zser­gett,
ami­kor meg­szi­ma­tol­ta a Mig­non par­füm­jé­ben felé le­be­gő fi­nom ci­be­ta­ro‐­
mát. A Her­ceg­nő le­ütöt­te a kez­dő ak­kor­dot. A tig­ris már lent is volt a po‐­
ron­don.
A vá­ros irán­ti nagy­ra­be­csü­lé­se je­lé­ül a her­ceg­nő az Anye­gin ke­rin­gő­jét
ját­szot­ta. Egy-két-há. Mig­non a tig­ris­sel ke­rin­gő­zött. Egy-két-há. Az el­ső­bá‐­
lo­zó fölé ma­ga­so­dó vad­ál­lat – hát­só lá­bá­ra áll­va nem ke­ve­sebb, mint hat láb
ma­gas –, aki né­mi­képp me­re­ven és nagy­pa­pá­san rop­ta, gyen­gé­den a lány
felé ha­jolt, bár a je­lek sze­rint za­var­ták kis­sé a ma­dzag­gal a mell­ső man­csa­i‐­
ra erő­sí­tett bőr­kesz­tyűk, ame­lyek arra szol­gál­tak, hogy a pil­la­nat he­vé­ben
ne­hogy ki­en­ged­je vissza­hú­zott kar­ma­it; az ilyes­mi vég­ze­tes kö­vet­kez­mé‐­
nyek­kel járt vol­na Mig­non mez­te­len vál­lá­ra néz­ve, amely csak lát­szó­lag
volt olyan, mint a már­vány.
Tán­col­tak kör­be-kör­be, mi­köz­ben Mig­non oda sem fi­gyel­ve dú­dol­ta a
dal­la­mot bo­szor­ká­nyos hang­ján: elé­ge­dett volt ön­ma­gá­val és a töb­bi­ek­re
gya­ko­rolt ha­tá­sá­val, mint bár­me­lyik el­ső­bá­lo­zó. A tig­ris meny­asszo­nyát
azon­ban meg­vi­sel­te, hogy ki­hagy­ják a tánc­ból, s ta­lán még fél­té­keny­ség is
gyö­tör­te, ami­ért a csi­nos em­ber­lány el­oroz­ta a pár­ját. Hát­ra­suny­ta a fü­lét, és
kén­sár­ga alá­fes­tő ze­nét du­ru­zsolt.
Ke­zét a tig­ris man­csá­ba csúsz­tat­va Mig­non meg­ha­jolt a kö­zön­ség felé,
pon­to­san úgy, ahogy a Her­ceg­nő ta­ní­tot­ta, az­tán pu­ked­li­zett a tig­ris­nek és a
töb­bi tán­cos­nak, s tet­te mind­ezt szo­ká­sos üd­vö­zült mo­so­lyá­val, amely a leg‐­
ke­vés­bé sem volt tu­da­tá­ban an­nak, hogy mi tör­té­nik kö­rü­löt­te: szá­má­ra
ugyan­olyan ma­gá­tól ér­te­tő­dő fel­adat volt egy fé­lel­me­tes élő­lény ol­da­lán ke‐­
rin­gőz­ni, mint ha­lot­tat ját­sza­ni.
A fel­csat­ta­nó taps han­go­sabb volt a ko­ráb­bi­nál, idő­köz­ben ugyan­is be­lo‐­
pa­ko­dott az összes ta­nult csim­pánz, és le­te­le­ped­tek a né­ző­tér fel­ső so­ra­i­ban.
A Bi­ro­dal­mi Cir­kusz bár­me­lyik nem-ma­jom tag­ja meg­iri­gyel­het­te vol­na azt
a vissza­fo­gott il­le­del­mes­sé­get, amellyel új in­kar­ná­ci­ó­já­ba lépő volt gon­do‐­
zó­ju­kat tap­sol­ták meg. Egyi­kük, aki­nek zöld mas­ni volt a ha­já­ban, el­kap­ta
Wal­ser te­kin­te­tét, és rá­ka­csin­tott a bo­hóc­ra. Az ido­már szo­kás sze­rint nem
volt se­hol: bi­zo­nyá­ra va­la­me­lyik le­buj­ban hor­tyo­gott ré­sze­gen.
Szi­bil­la ez­út­tal alig tud­ta vissza­fog­ni lel­ke­se­dé­sét, és az Ez­re­des két­sé­gei
is el­osz­lot­tak. Ez már va­ló­di vi­gasz a Cha­ri­va­rik el­vesz­té­sé­ért.
– Ez az­tán a szám, igaz-e, Szi­bil­la? Mi­cso­da hi­deg­vér, mi­cso­da szín­vo‐­
nal! Mi­cso­da att­rak­ció! Az a kis sző­ke­ség kész fő­nye­re­mény! Az a bar­na
bőrű szép­ség meg, hát, el­ké­pesz­tő! Meg­mon­dom, mit csi­ná­lunk – avat­ta be
ter­vé­be Szi­bil­lát –: mit szól­nál hoz­zá, ha el­hagy­nánk az ének­lést? Egy­sze­rű‐­
en el­hagy­juk. El van fe­lejt­ve. El­hagy­juk az ének­lést, és egy­ből a tánc­cal
kez­dünk.
Mig­non vissza­kí­sér­te part­ne­rét az emel­vé­nyé­hez, és mi­előtt ud­va­ri­as­ an
fel­se­gí­tet­te a he­lyé­re, még csó­kot le­helt bár­so­nyos hom­lo­ká­ra. Ek­kor azon‐­
ban ha­tal­mas bo­ros­tyán­szí­nű könny­csepp buggyant ki a nős­tény tig­ris sze‐­
mé­ből, majd még egy. Ami­kor meg­lát­ta ezt a csa­ló­dott te­kin­te­tet, a Her­ceg‐­
nő a fo­gá­hoz ko­cog­tat­ta a kör­mét, majd sür­ge­tő­en a kö­zön­ség felé in­tett.
Wal­ser úgy érez­te, va­la­ki a se­be­sült kar­ját ta­szi­gál­ja; ami­kor le­né­zett, lát­ta,
hogy Szi­bil­la bök­dö­si az or­rá­val.
– Hát nem érti, em­ber? – hal­lot­ta Wal­ser az Ez­re­des ju­lep-aro­má­jú sut­to‐­
gá­sát. – A Her­ceg­nő ön­kén­tes je­lent­ke­zőt ke­res. Szi­bil­la tud­ja. Szi­bil­la
meg­mond­ja. Hát uzs­gyi, fi­at­al­em­ber, te­gye a kö­te­les­sé­gét! Te­gye a kö­te­les‐­
sé­gét, ahogy azt elő­ír­ják a Lu­di­kus Já­ték sza­bá­lyai, va­la­mint Ke­ar­ney Ez­re‐­
des Cir­ku­sza!
– Néz­ze, Ez­re­des úr – szólt köz­be Fev­vers. – Nem lesz ez egy ki­csit sok?
A Her­ceg­nő újra in­tett; Szi­bil­la megint ol­dal­ba lök­te a bo­hó­cot, de ez­út­tal
már jó erő­sen be­le­dö­fött.
– Hát mi­lyen am­mer­ri­kai maga? – erős­kö­dött az Ez­re­des. – Nincs ma­gá‐­
ban sem­mi spi­ri­tusz?
– De pont az a macs­ka akart meg­en­ni! – til­ta­ko­zott a ha­lál­ra ré­mült Wal‐­
ser.
– Szó­val már ta­lál­koz­tak? An­nál jobb!
– De aka­rom...
– Se­be­sült ka­to­na ez, sze­gény feje...
Wal­ser jobb­ra-bal­ra te­kin­ge­tett, a me­ne­kü­lés út­ját ku­tat­va, ehe­lyett azon‐­
ban csak az Erő­mű­vész je­lent meg előt­te, mint va­la­mi lá­to­más, aki száj­tát­va
bá­mul­ta Mig­nont. Az Erő­mű­vész, ez a fé­nyes­re ola­jo­zott izom­kö­teg-lá­to‐­
más is ész­re­vet­te Wal­sert. Bi­cep­sze ma­gá­tól a dup­lá­já­ra da­gadt, mint­ha ref‐­
lex­sze­rű­en ten­né. Fev­vers egyik ke­zé­vel el­ta­kar­ta a sze­mét, a má­sik­kal pe‐­
dig a szá­já­hoz emel­te a ko­nya­kos­üve­get.
– Wal­ser a ne­vem,[40] höl­gyem, de at­tól tar­tok, nem va­gyok va­la­mi nagy
tán­cos – men­te­ge­tő­zött az új­ság­író arany­bar­na part­ne­ré­nek, a gyö­nyö­rű te‐­
rem­tés azon­ban, aki­nek meg­könnyeb­bü­lé­se azok­nak a pet­re­zsely­met áru‐­
lók­nak a bol­dog­sá­gát idéz­te fel, aki­ket egy­szer csak fel­kér va­la­ki, gyen­géd
és meg­nyug­ta­tó ha­tá­ro­zott­ság­gal a bo­hóc se­be­sült vál­lá­ra fek­tet­te fe­jét; még
sze­ren­cse, hogy ilyen könnyen ki-en­gesz­te­lő­dött, arra ugyan­is már nem ma‐­
radt idő, hogy a man­csá­ra húz­zák a bőr­kesz­tyűt. Ő ve­ze­tett. Tö­ké­le­tes ön­bi‐­
za­lom­mal és bá­mu­lat­ra mél­tó, ko­moly fi­gye­lem­mel irá­nyí­tot­ta Wal­sert kör‐­
be a po­ron­don.
Egy-két-há. Egy-két-há.
 Ami­kor az épp arra ke­rin­gő­ző Mig­non ra­gyo­gó mo­solyt kül­dött felé,
Wal­ser, aki a tig­ris mell­ső man­csá­nak ön­tet­len acél­já­ra tá­masz­ko­dott, azt
gon­dol­ta ma­gá­ban: lám csak, a Szép­ség és a Ször­nye­teg. Az­tán, ami­kor be‐­
le­né­zett a tig­ris mély­ség nél­kü­li ék­kő­sze­mé­be, egy olyan szőr­ből, inak­ból
és ke­cses­ség­ből álló vi­lág egész ide­gen lé­nye­gét lát­ta vissza­tük­rö­ződ­ni,
amely­ben ő volt az eset­len be­to­la­ko­dó; így az­tán, ami­kor a nős­tény tig­ris
má­sod­szor is oda­irá­nyí­tot­ta Wal­sert, ezt a két lá­bon járó za­va­ro­dott­sá­got a
Her­ceg­nő fe­hér zon­go­rá­já­hoz, az új­ság­író im­már hagy­ta, hogy tig­ris-sróf­ra
jár­ja­nak gon­do­la­tai:
Lám csak, a Ször­nye­teg és Szép­ség!
A nős­tény tig­ris le­he­le­te va­rázs­la­tos dög­sza­got árasz­tott: a fo­gai közé ra‐­
gad­tak a reg­ge­li rot­ha­dó hús­ca­fat-ma­rad­vá­nyai. Ez volt az egyet­len disszo‐­
náns elem.
Most már az összes tig­ris fel­egye­ne­se­dett: úgy ke­rin­gőz­tek, mint­ha va­la‐­
mi bű­vös bál­te­rem­ben len­né­nek, ab­ban a hon­ban, ahol a cit­rom vi­rul.
A po­ron­dot öve­ző rá­csok to­va­sik­lot­tak a tán­co­lók mel­lett; elő­ször egye‐­
sé­vel, kü­lön-kü­lön, az­tán, ahogy gyor­sult a tem­pó, egyet­len el­mo­só­dó rács
kez­dett ki­ala­kul­ni be­lő­lük, az ér­tel­münk­kel fel­fo­gott, ám ér­zé­se­ink szá­má­ra
nem lé­te­ző be­zárt­ság; vé­gül ez az egyet­len rács is sem­mi­vé ol­vadt, és nem
ma­radt ott más, csak a zene ha­tár­ta­lan táj­ké­pe, amely­nek bel­se­jé­ben mind‐­
annyi­an tö­ké­le­tes har­mó­ni­áb­ an él­tek mind­ad­dig, amíg vége nem sza­kadt a
tánc­nak.
Ez­út­tal va­ló­sá­gos taps­or­kán fo­gad­ta a szá­mot, amely­be nem­csak a Her‐­
ceg­nő kap­cso­ló­dott be, ha­nem a cir­kusz összes tag­ja (ki­vé­ve a sér­tő­dött
Cha­ri­va­ri­kat): ami­kor Wal­ser meg­ha­jolt, ott lát­ta az összes is­tál­ló­fi­út, ma‐­
nézs­mun­kást és ál­lat­gon­do­zót, az ele­fán­to­kat, a mű­lo­var­nő­ket, so­sem lá­tott
ar­tis­tá­kat, zsongl­őrö­ket, ágyú­töl­te­lék­ként fog­lal­koz­ta­tott lá­nyo­kat, és a bo‐­
hó­co­kat is, ki­vé­tel nél­kül: min­den­kit ide­von­zott az el­ké­pesz­tő lát­vány,
mind­annyi­an hagy­ták ma­gu­kat el­va­rá­zsol­ni. A szé­ké­be süp­pe­dő Ez­re­des
örö­mé­ben kur­ta lá­ba­i­val ka­lim­pált. Fev­vers a ki­ürült ko­nya­kos­üve­get ló­bál‐­
va fe­jez­te ki el­is­me­ré­sét Wal­ser­nek.
Wal­ser ka­ron fog­va vissza­ve­zet­te a nős­tény­tig­rist az emel­vé­nyé­hez, és
meg­ha­jolt előt­te. Part­ne­re elé­ge­dett, bű­zös és mo­raj­ló do­rom­bo­lás­sal en­ged‐­
te út­já­ra. A Her­ceg­nő szer­tar­tá­sos ele­gan­ci­áv­ al két ol­dal­ról csó­kot nyo­mott
a bo­hóc ar­cá­ra, Mig­nont vi­szont szá­jon csó­kol­ta, s a két fi­at­al lány az il­len‐­
dő­ség sza­bá­lya­it fe­sze­get­ve egy ki­csit, épp csak egy le­he­let­nyi­vel, egy má‐­
sod­perc­cel to­vább ta­padt egy­más­hoz a kel­le­té­nél, ezt azon­ban a nagy ová­ci‐­
ó­ban csak azok vet­ték ész­re, akik­nek egyéb­ként sem volt meg­le­pe­tés.
A Her­ceg­nő ez­u­tán le­haj­tot­ta a zon­go­ra fe­de­lét, fel­vet­te pisz­to­lyát, és pa‐­
ran­cso­ló moz­du­la­tot tett vele. A macs­kák egyen­ként le­ug­rál­tak emel­vé­nye‐­
ik­ről, és el­tűn­tek az alag­út mé­lyén. Hir­te­len sza­ka­dás: a va­rázs­lat vé­get ért.
Az Ez­re­des rop­pant elé­ge­dett volt az ál­ta­la fel­vett au­gus­te bo­hóc ed­di­gi
fej­lő­dé­sé­vel: az újonc már nem­csak Csir­ke­em­ber volt, ha­nem a nős­tény tig‐­
ris par­kett-tán­co­sa is. Az­nap dél­után azon­ban az Erő­mű­vész la­pos­ra ver­te
Wal­sert, akit csak az ae­ri­a­l­is­te köz­be­lé­pé­se men­tett meg.
A fel­szar­va­zott fel­szar­va­zó két­sze­res agan­csot vi­sel, és az Erő­mű­vész
hom­lo­ká­ra ólom­súllyal ne­he­ze­dett a te­her. A me­na­zsé­ria ál­lat­sza­gú csend­jé‐­
ben ólál­ko­dott, tü­rel­me­sen ki­vár­ta, amíg el­jön az ő ide­je. Ami­kor Wal­ser ki‐­
lé­pett az épü­let gyom­rá­ból, hogy az ud­va­ron vi­zel­jen, Sám­son há­tul­ról ve‐­
tő­dött rá, és az ele­fán­tok ele­men­tá­ris kö­zö­nyé­től kí­sér­ve dön­töt­te le a macs‐­
ka­kő­re. Wal­ser­nek le­esett a ka­kas­ta­ré­ja és a pa­ró­ká­ja is.
Az Erő­mű­vész Wal­ser há­tán tér­de­pelt, tér­dé­vel egyen­le­tes tem­pó­ban rug‐­
dos­va a bo­hóc ve­sé­jét, de még­is úgy tűnt, mint­ha neki még Wal­ser­nél is
job­ban fáj­na a ve­rés, mert köz­ben úgy bő­gött, mint egy gye­rek. Wal­ser, aki‐­
nek a jobb kar­ja hasz­nál­ha­tat­lan volt, nem tu­dott vé­de­kez­ni, és csak vo­nag‐­
lott az üte­me­sen nyö­gő, be­he­mót suc­cu­bus szo­rí­tá­sá­ban. Az­tán mind­ket­tő‐­
jü­ket bő­rig áz­tat­ta a rá­juk zú­du­ló víz­su­gár.
Az Erő­mű­vész­ben lo­bo­gó tűz et­től azon­nal le­lo­hadt. Böm­böl­ve és csu‐­
rom­vi­ze­sen gör­dült le Wal­ser­ről: vi­gasz­ta­lan lát­vány volt. Ez­út­tal Fev­vers
vi­téz­ke­dett a slag­gal, amely­nek se­gít­sé­gé­vel a Her­ceg­nő egy­szer már meg‐­
men­tet­te Wal­sert. Za­var­ba ej­tő­en fér­fi­as moz­du­lat­tal ráz­ta ki az utol­só csep‐­
pe­ket, majd fél­re­tet­te a lo­cso­ló­csö­vet. A fel­for­du­lás za­já­ra Mig­non is ki­le‐­
sett a macs­ka­ház­ból, és ami­kor meg­lát­ta, hogy Sám­son­ból mi­lyen szá­nan‐­
dó, víz­től csö­pö­gő óri­ás­cse­cse­mő lett, arca rög­tön az együtt­ér­zés áp­ri­li­si zá‐­
por­szí­nét öl­töt­te ma­gá­ra. Túl rö­vid volt az em­lé­ke­ze­te ah­hoz, hogy bár­ki­re
is so­ká­ig ha­ra­gud­jon.
Wal­ser, aki­vel sen­ki nem fog­lal­ko­zott, fel­tá­pász­ko­dott, és hoz­zá­fo­gott,
hogy meg­ke­res­se el­ve­szett fej­dí­sze­it. Ing­uj­já­ból és nad­rág­szá­rá­ból pa­ta­kok‐­
ban folyt a víz. Fev­vers a Her­ceg­nő szál­lás­he­lye felé te­rel­te az imént szét‐­
vá­lasz­tott küz­dő fe­le­ket, ami­kor azon­ban az Erő­mű­vész meg­lát­ta a fel­élén‐­
kü­lő és kí­ván­csi­an ágas­ko­dó tig­ri­se­ket, megint óbé­gat­ni kez­dett, bár ez­út­tal
már a ré­mü­let­től. Most is meg­szo­kott tig­ris­bőr ágyék­kö­tő­jét vi­sel­te; a Her‐­
ceg­nő be­szé­des ujja épp erre a ru­ha­da­rab­ra mu­ta­tott.
– Azt akar­ja mon­da­ni, hogy ve­gye azt le – ma­gya­ráz­ta Fev­vers. – A tig­ri‐­
sek­nek nem tet­szik.
Sám­son, aki ök­lé­vel tö­röl­get­te a sze­mét, moc­can­ni sem mert, így az­tán
Fev­vers há­moz­ta le róla a tig­ris­bőrt, elő­tár­va a ha­tal­mas hím­ta­got, amely
most annyi­ra össze­zsu­go­ro­dott és le­la­pult, hogy csak ön­ma­ga kí­sér­te­té­nek
tűnt. Wal­ser be­te­ker­te az Erő­mű­vészt egy tö­rül­kö­ző­be, és biz­ton­sá­gos tá­vol‐­
ság­ba ha­jí­tot­ta az ágyék­kö­tőt. Wal­ser ipar­ko­dott, hogy még ide­jé­ben le­húz‐­
za a nad­rág­ját, mi­előtt... már a pusz­ta gon­do­la­ta is... óóó! kín­zó, óóó! ész­ve‐­
szej­tő­en bi­zser­ge­tő... mi­előtt ő te­szi meg he­lyet­te. Ha­ma­ro­san mind­ket­ten
tö­rül­kö­ző­be bu­gyo­lál­va ül­tek egy-egy nya­láb szé­nán. Négy óra volt; Mig‐­
non el­sza­ladt az újra ki­nyi­tó ki­főz­dé­be, hogy me­leg teát hoz­zon ne­kik.
Mig­non báli ru­há­ja egy Ho­tel de l’Eu­ro­pe fel­ira­tú váll­fán ló­gott. Kö­zös
ott­ho­nuk­ban az ál­lat­sze­lí­dí­tők olya­nok vol­tak, mint két di­ák­lány, aki­ket épp
tár­sas­já­té­ko­zás köz­ben lep­tek meg a há­ló­te­rem­ben. A Her­ceg­nő­höz ha­son‐­
ló­an Mig­non sem tö­rő­dött az­zal, hogy ott­hon is ren­des ru­há­ban le­gyen, bár
az ő bro­de­rie ang­la­i­se stí­lus­ban hím­zett ba­tiszt fe­hér­ne­mű­je va­do­na­túj­nak
tűnt. Al­só­szok­nyá­já­nak sze­gé­lyén még min­dig ott fi­tye­gett az ár­cé­du­la.
Az Erő­mű­vész be­le­kor­tyolt a te­áb­ a, ami­től újra pa­tak­za­ni kezd­tek a
könnyei. Fev­vers va­la­mi anyás­ko­dó sze­mély­te­len­ség­gel meg­ölel­te és a keb‐­
lé­re von­ta a busa, gön­dör fe­jet. Wal­ser­nek rosszul esett, hogy noha őt agya‐­
bu­gyál­ták el, sen­ki se tö­rő­dik vele, le­szá­mít­va Mig­nont, aki a szak­ér­te­lem
mind­ed­dig fel­tá­rat­lan tar­ta­lé­ka­it fe­dez­te fel ön­ma­gá­ban: most épp fel­ka­pott
és ha­tá­ro­zott moz­du­lat­tal Wal­ser ar­cá­ra he­lye­zett egy sze­let bifsz­te­ket, meg‐­
aka­dá­lyo­zan­dó egy ki­bon­ta­ko­zó­ban lévő ré­mes mo­nok­li to­vább­fej­lő­dé­sét.
Wal­ser azon­ban nem Mig­non fi­gyel­mes­sé­ge­i­re vá­gyott, és mi­nél ke­ser­ve‐­
seb­ben zo­ko­gott az anyai ke­bel me­le­gé­be oda-fész­ke­lő­dő Erő­mű­vész, ő an‐­
nál kár­val­lot­tabb­nak és be­csa­pot­tabb­nak érez­te ma­gát.
– Soha egy uj­jal sem ér­tem a lány­hoz! – je­len­tet­te ki Sám­son felé for­dul‐­
va, de ez­zel csak azt érte el, hogy újra meg­nyíl­tak a könny­csa­tor­nák. Az
Erő­mű­vész be­le­mo­tyo­gott va­la­mit Fev­vers mel­lé­be, de hogy mit mon­dott,
azt csak a lég-tor­nász­nő hall­hat­ta.
– Azt mond­ja, sze­ret té­ged – tol­má­csolt Fev­vers Mig­non­nak, aki üres te‐­
kin­tet­tel fo­gad­ta a be­je­len­tést. Fev­vers már­is le­for­dí­tot­ta, amit mon­dott.
Mig­non fel­ka­ca­gott. Az Erő­mű­vész to­vább sír­do­gált, és mo­tyo­gott még va‐­
la­mit.
– Azt mond­ja, sze­ret té­ged, csak az a baj, hogy na­gyon gyá­va.
Mig­non ez­út­tal nem ne­ve­tett, csak mez­te­len láb­uj­já­val be­le­rú­gott a szal‐­
má­ba.
Mo­tyo­gás, mo­tyo­gás, mo­tyo­gás.
– Azt mond­ja, sze­ret té­ged, csak az a baj, hogy gyá­va, de nem bír­ja el­vi‐­
sel­ni, hogy egy bo­hóc kar­ja­i­ban lát.
Most a Her­ceg­nőn volt a sor, hogy ne­ves­sen, mi­köz­ben Mig­non a fe­jét
ráz­ta:
– Még­hogy bo­hóc! Ugyan már!
Az Erő­mű­vész erre fel­vi­dult kis­sé, és most már meg tud­ta inni a te­áj­át.
Jobb kéz­fe­jé­nek büty­ke­i­re a „vas” szót írta oda va­la­ki kez­det­le­ges be­tűk‐­
kel, bal ke­zé­re pe­dig az „acél”-t: a nyo­mo­rú­sá­gos te­to­vá­lás na­gyon úgy né‐­
zett ki, mint­ha ő maga kö­vet­te vol­na el, mint­ha előbb zseb­kés­sel váj­ta vol­na
ki a be­tű­ket, hogy az­tán tin­tát tölt­sön be­lé­jük, va­la­mi­kor sze­re­tet­te­len, ön‐­
cson­kí­tó gyer­mek­ko­rá­nak idő­mé­lyén.
A ha­tal­mas tö­meg nem állt más­ból, mint szín­tisz­ta izom­ból és szín­tisz­ta
egy­sze­rű­ség­ből: se­hol egy háj­re­dő, se­hol egy hur­ka, se­hol egy kis szel­lem.
Jó­ra­va­ló, töm­pe orra volt, és ami­kor ab­ba­hagy­ta a szi­po­gást, ar­cá­ra is­mét
ki­ült meg­szo­kott arc­ki­fe­je­zé­se, a meg­le­pett ár­tat­lan­sá­gé, mint aki nem győz
cso­dál­koz­ni a vi­lág fo­lyá­sán.
Az Erő­mű­vész naiv lény volt, aki nem is­mert kü­lön­le­ges kunsz­to­kat. A
szá­mok kö­zöt­ti szü­ne­tek­ben, mi­köz­ben szét­sze­rel­ték a rá­cso­kat vagy fel‐­
húz­ták a tra­pé­zo­kat, Sám­son pec­ke­sen lép­ke­dett kör­be-kör­be a po­ron­don,
mi­köz­ben egy lo­vat tar­tott a feje fö­lött.
Igen: nagy ere­jű volt, de a szí­ve mé­lyén azt is tud­ta, hogy lel­ki­ek­ben na‐­
gyon is gyen­ge. Ugyan­ak­kor vi­szont – és ezt már nem tud­ta ön­ma­gá­ról –
ér­zel­gős nagy mé­lák is volt: mi­köz­ben a ma­jo­mido­már caf­ká­ját dug­ta, szin‐­
te nem is gon­dolt a lány­ra, leg­fel­jebb arra, hogy mi­lyen könnyen kap­ha­tó,
de amint Mig­non el­hagy­ta őt a bo­hó­cért – leg­alább­is Sám­son így hit­te –,
meg­für­dött, szép frizu­rá­ja lett, csi­nos ru­hát ad­tak rá, és a cir­kusz csil­la­ga
lett be­lő­le, Sám­son szí­ve ak­ko­rát ug­rott, mint a fel­do­bott pa­la­csin­ta, va­la‐­
hány­szor arra gon­dolt, hogy soha töb­bé nem dug­hat­ja belé a ha­tal­mas szer‐­
szá­mát. De ne higgyük, hogy a vi­lág­tör­té­ne­lem so­rán nem szök­ken­tek szár‐­
ba vi­lág­ra­szó­ló sze­rel­mek en­nél sok­kal va­ló­szí­nűt­le­nebb ma­gok­ból is. Ha a
tig­ris kar­ján az ő éle­té­ből örök­re ki­tán­co­ló és im­már el­ér­he­tet­len­né váló
Mig­non lát­tán az Erő­mű­vész azt hit­te, hogy meg­ha­sad a szí­ve, ta­lán túl­sá‐­
go­san ér­zel­gős volt, a szí­ve azon­ban va­ló­ban meg­ha­sadt. És elő­for­dul­hat,
hogy eb­ből a ha­sa­dék­ból tör­té­ne­te­sen az ér­zé­keny­ség dug­ja ki ned­ves új‐­
szü­lött-fe­jét.
Ahogy így ücsö­rög­tek a nagy­macs­ka­ház­ban, mi­köz­ben egyi­kük sem tud‐­
ta, mi­té­vő le­gyen, hal­lot­ták, hogy va­la­ki va­la­hol ne­héz ter­het von­szol, na‐­
gyo­kat nyek­ken­ve. A Pro­fesszor je­lent meg, aki épp az ut­cá­ra nyí­ló ud­va­ri
aj­tón hát­rált be­fe­lé, és lá­bá­nál fog­va húz­ta a ma­ga­te­he­tet­len Csim­pán­zido‐­
márt. A Pro­fesszor majd meg­sza­kadt a ci­pe­lés­ben: li­he­gett, fúj­ta­tott és zi‐­
hált. Szem­mel lát­ha­tó­an tisz­tá­ban volt vele, mi­lyen meg­alá­zó­an alan­tas
mun­kát kell vé­gez­nie. A csiz­má­já­nál fog­va von­szol­ta be­fe­lé az ido­márt,
aki­nek a feje min­den egyes rán­tás­nál oda­kop­pant a kö­ve­zet­hez, a mo­soly
azon­ban még most sem tűnt el ön­tu­dat­lan ar­cá­ról.
– Mein férj! – ki­ál­tott fel Mig­non.
– Fi­gyelj csak, Sám­son, öreg har­cos: menj és se­gíts an­nak a sze­ren­csét­len
szőr­mók­nak, mi­előtt még szív­in­fark­tust kap! – szó­lalt meg Fev­vers. Az
Erő­mű­vész szó­fo­ga­dó­an fel­állt, de­re­ká­nál be­gyűr­ve a tö­rül­kö­ző vé­gét. El‐­
szál­lí­tot­ta az ido­márt egé­szen az ágyá­ig, mi­köz­ben a Pro­fesszor ott cset­lett-
bot­lott mel­let­te, bosszú­san ko­tyog­va ma­gá­ban.
Fev­vers ek­kor el­ej­tett egy né­met meg­jegy­zést, mire Mig­non el­mo­so­lyo‐­
dott; az­tán egy fran­cia élc­cel a Her­ceg­nő ar­cá­ra is mo­solyt csalt. Mig­non és
a Her­ceg­nő azon­ban nem Fev­vers­re mo­so­lyog­tak vissza, ha­nem egy­más­ra
néz­tek: egy­szer­re in­dult el egy fe­hér és egy bar­na kéz, hogy egy­más­ba kul‐­
cso­lód­ja­nak.
– Ez­zel meg­vol­nánk. – És most vég­re Wal­ser­hez be­szélt: – Jobb lesz, öre‐­
gem, ha fog­ja a cók­mók­ját, és ve­lem jön. Hagy­juk a ger­le­párt, hadd tur­bé‐­
kol­ja­nak!
Mi­cso­da, még hogy ger­le­pár? Hát per­sze, hogy per­sze!
A két lány ké­zen­fog­va be­lé­pett a ket­rec­be, ahol a tig­ri­sek vé­gig­alud­ták az
egész dél­utánt: a Her­ceg­nő újabb li­ed­ eket ta­ní­tott Mig­non­nak. Szó­val nem
fog éne­kel­ni a po­ron­don; annyi baj le­gyen. Ak­kor majd meg­hitt együtt­lé­te­ik
so­rán dé­del­ge­tik egy­mást és a ze­nét, amely az ő sa­ját nyel­vük volt, s amely‐­
nek ré­vén rá­lel­tek az egy­más­hoz ve­ze­tő útra.
Ami­kor az Erő­mű­vész fu­tó­lé­pés­ben vissza­tért a csim­pán­zok­tól, hop­pon
ma­radt hős­sze­rel­mes­ként ráz­ta a rá­cso­kat, ame­lyek el­vá­lasz­tot­ták őt szív‐­
sze­rel­mé­től; a mu­zsi­kus-sze­rel­me­sek azon­ban a zene bur­ká­ba zár­va se nem
lát­tak, se nem hal­lot­tak.
Mi­után ma­gá­ra ma­radt, a Pro­fesszor tü­ze­te­sen át­vizs­gál­ta az ido­már zse‐­
be­it. Meg­ta­lál­ta a la­pos pénz­tár­cát, és elő­húz­ta be­lő­le azt, amit ke­re­sett: a
szer­ző­dést, ame­lyet Mon­si­eur Lam­arck az Ez­re­des­sel kö­tött. A Pro­fesszor
vé­gig­ol­vas­ta, majd ca­fa­tok­ra tép­te a pa­pírt. Ami­kor vé­gig­mér­te az ön­tu­dat‐­
lan ido­márt, te­kin­te­te a vegy­tisz­ta csim­pánz­meg­ve­tés tőr­dö­fé­se volt. Hogy
fel­tű­nés nél­kül el­ve­gyül­hes­sen a tö­meg­ben, el­vet­te az ágy vé­gé­ről Mon­si­eur
Lam­arck té­li­ka­bát­ját, és már in­dult is.
Az ud­va­ron meg­lát­ta Wal­sert, aki az­nap már má­sod­szor tar­tot­ta ar­cát a
kút csap­ja alá, hogy le­mos­sa ma­gá­ról a vért és a szét­ke­nő­dött arc­fes­té­ket.
Ami­kor a Pro­fesszor meg­ra­gad­ta Wal­ser sé­rült kar­ját, a bo­hóc egész tes­té‐­
ben össze­rán­dult; a Pro­fesszor kis­sé sér­tő­döt­ten el­pan­to­mi­moz­ta, hogy
szán­ja-bán­ja, amit tett, majd ma­gá­val von­szol­ta Wal­sert, ki a si­ká­tor­ba.
Noha Wal­ser he­ve­sen til­ta­ko­zott, a csim­pánz vé­gül meg­ér­tet­te vele szán­dé‐­
kát: azt akar­ja, hogy a bo­hóc fog­jon neki egy bér­ko­csit.
Mi­vel az Ez­re­des az­nap es­té­re dé­del­ge­tett vi­lág­sztár­ját vár­ta va­cso­rá­ra, és
ko­moly re­mé­nye­ket fű­zött a légy­ott­hoz, ko­rán vissza­tért a szál­lo­dá­já­ba,
hogy egy ala­pos bo­rot­vál­ko­zás­sal ki­fe­hé­rít­se kék­lő áll­kap­csát. Épp a lak‐
osz­tá­lyá­hoz tar­to­zó für­dő­szo­bá­ban állt, fel­tűrt ing­ujj­ban és a „Ca­sey Jo‐
nes”-t du­do­rász­va a kes­keny nyí­lá­son át, amely a szi­var mel­lett meg­ma­radt
a szá­já­ból; or­gyil­ko­so­kat is meg­szé­gye­ní­tő bo­rot­va­ké­sé­vel már épp ne­ki‐­
esett a bo­ros­tá­nak, ami­kor a Pro­fesszor, aki nagy si­et­sé­gé­ben nem akart va‐­
ca­kol­ni a re­cep­ci­ó­val, s ehe­lyett in­kább fel­kú­szott az egyik eresz­csa­tor­nán,
el­lent­mon­dást nem tűrő eréllyel be­ko­po­gott a jég­vi­rá­gos ab­la­kon. Mi­után
vé­gig­pró­bál­ta a meg­rö­kö­nyö­dés né­hány ízes ken­tu­ckyi for­du­la­tát, az Ez­re‐­
des be­en­ged­te ven­dé­gét, majd be­tes­sé­kel­te a sza­lon­ba; itt hellyel kí­nál­ta, és
ma­gá­ra hagy­ta, amíg ő le­tö­röl­te a ha­bot az ar­cá­ról. Vissza­tér­te­kor meg­le­pet‐­
ten lát­ta, hogy a Pro­fesszor az ő író­asz­ta­lá­nál ül, és lá­za­san kör­möl va­la­mit
a szál­lo­da fej­lé­ces jegy­zet­tömb­jé­re.
„A ter­mé­szet meg­ta­gad­ta tő­lem a hang­szá­lak ado­má­nyát, Mon­si­eur Lam‐­
arck­ból vi­szont az agy­ve­lőt fe­lej­tet­te ki. A gaz­dánk ré­szeg disz­nó, aki­nek
rá­adá­sul üz­le­ti ér­zé­ke sincs. En­nél­fog­va azt ja­vas­lom, hogy adja át ne­kem a
„Tu­dós csim­pán­zok” pro­duk­ció üz­le­ti irá­nyí­tá­sát; emel­lett kö­ve­te­lem, hogy
a ko­ráb­ban Mon­si­eur Lam­arck­nak járó bért és il­let­mé­nye­ket ezen­túl ne­kem
fi­zes­se ki.”
 – Ejha, Szi­bil­la, ez az­tán szép kis ka­la­maj­ka! – for­dult az Ez­re­des a ma‐­
lac­ká­já­hoz. – Az őrül­tek át­ve­szik az irá­nyí­tást a té­boly­dá­ban.
A csim­pánzt nem tán­to­rí­tot­ta el az Ez­re­des re­ak­ci­ó­ja, és le­fir­kan­tot­ta az
össze­get, ame­lyet meg­fe­le­lő el­len­ér­ték­nek vélt azo­kért a szol­gál­ta­tá­so­kért,
ame­lye­ket ő és mun­ka­tár­sai nyúj­ta­nak. Az összeg lát­tán az Ez­re­des szem­öl‐­
dö­ke a hom­lo­ka kö­ze­pé­ig szö­kött fel. Ba­rá­ti­lag meg­in­vi­tál­ta a Pro­fesszort
egy po­hár­ká­ra, ami az adott kö­rül­mé­nyek kö­zött alig­ha ne­vez­he­tő a ven­dég‐­
sze­re­tet leg­ta­pin­ta­to­sabb meg­nyil­vá­nu­lá­sá­nak, s ek­ként nem meg­le­pő, hogy
a Pro­fesszor ma­gá­ból ki­kel­ve uta­sí­tot­ta vissza. Az Ez­re­des a fo­gá­val rán­tot‐­
ta ki a du­gót egy bour­bon­ös üveg­ből, majd, mint aki jól szó­ra­ko­zik, szap‐­
pan­hab­tól még min­dig fe­szü­lő ál­lát si­mo­gat­va meg­je­gyez­te:
– Ugyan, men­jen már, Pro­fesszor! Ha nincs ott ma­guk­kal va­la­ki a po­ron‐­
don, az em­be­rek azt fog­ják hin­ni, hogy csak ma­jom­jel­mez­be öl­töz­te­tett
gim­na­zis­ták!
A Pro­fesszor fe­le­let­kép­pen le­ír­ha­tat­lan zajt bo­csá­tott ki, amely­nek je­len‐­
té­se a hang­szá­lak köz­re­mű­kö­dé­se nél­kül is fél­re­ért­he­tet­len volt.
– Há­lás len­nék, Pro­fesszor, ha vi­gyáz­na a nyel­vé­re! Hát jó, tisz­telt uram,
tud­ja, mit szok­tam ilyen­kor mon­da­ni: kér­dezzük meg az orá­ku­lu­mot!
Ami­kor az Ez­re­des a sző­nyeg­re te­rí­tet­te az ábé­cés kár­tyát, Szi­bil­la rö­fög‐­
ve meg­ira­mo­dott felé, mint­ha pus­ká­ból lőt­ték vol­na ki.
– „Ennyi­ért meg­éri” – be­tűz­te tű­nőd­ve az Ez­re­des. – Nos, Szi­bil­la, tu­dod,
hogy nem szí­ve­sen mon­dok el­lent ne­ked, de az úr na­gyon bor­sos árat akar
szab­ni. Egé­szen biz­tos vagy ben­ne, hogy pó­tol­ha­tat­lan? Igen? A fe­né­be is...
Töp­ren­gő te­kin­tet­tel für­kész­te Szi­bil­lát: ko­ráb­ban soha nem for­dult elő,
hogy két­sé­gek tá­mad­tak ben­ne a ma­lac­ka jel­le­mét il­le­tő­en. A le­he­tő­ség,
hogy a né­ma­ság­ra ítél­te­tett ál­la­tok kö­zött lé­tez­het va­la­mi­fé­le szo­li­da­ri­tás,
hogy össze­szö­vet­kez­het­nek el­le­ne, fe­let­tébb nyug­ta­la­ní­tó­nak tűnt, és mind‐­
ed­dig meg sem for­dult a fe­jé­ben. Vé­gül az­tán fog­csi­kor­gat­va ke­zet nyúj­tott
a Pro­fesszor­nak.
– Ahon­nan én jö­vök, ott az úri­em­be­rek va­ló­di ke­zes­le­ve­le a kéz­fo­gá­suk.
Vagy úgy. Ahon­nan ura­sá­god jött, ott nem így szo­kás. Hát jó...
Kény­te­len-kel­let­len le­ült az író­asz­tal­hoz, és meg­ír­ta az új szer­ző­dést, de
még eb­ből is ki kel­lett húz­nia egy ha­lom al­pon­tot, és egy zá­ra­dék­ba is be­le‐
egye­zett, mi­előtt a Pro­fesszor is haj­lan­dó volt alá­ír­ni. Ál­do­más gya­nánt
még Szi­bil­la al­má­i­nak egyi­két sem fo­gad­ta el, és azon­nal el­vi­har­zott – ez­út‐­
tal az aj­tót vá­laszt­va –, ma­gá­ra hagy­va a még min­dig bosszan­ko­dó Ez­re‐­
dest.
– Ser­tés­sze­let bab­fő­ze­lék­kel – fe­nye­ge­tő­zött. – Ka­raj. Hi­ko­ri­fá­val füs­tölt
son­ka.
Szi­bil­la azon­ban egy ug­rás­sal fent ter­mett a pár­ná­ján, és el­tö­kél­ten össze‐­
pré­sel­te a szem­hé­ját, ele­jét véve a to­váb­bi vi­tá­nak. Az Ez­re­des még a mos‐­
ta­ni­nál is zak­la­tot­tabb lel­ki­ál­la­pot­ban fe­jez­te vol­na be a bo­rot­vál­ko­zást, ha
tud­ja, hogy az elő­csar­nok­ban a tá­voz­ni ké­szü­lő Pro­fesszor az épp arra járó
Liz­zie se­gít­sé­gét vet­te igény­be, hogy a re­cep­ci­ós pult­ról meg­sze­rez­ze a
Cook-féle Nem­zet­kö­zi Vas­úti Me­net­rend egy pél­dá­nyát.
 KILENC
Az Ez­re­des úgy dön­tött, hogy vod­ka he­lyett in­kább bour­bon­nel öb­lí­ti le a
ka­vi­áros pa­la­csin­tát, az asz­pi­kos pon­tyot és a füs­tölt la­za­cot. Ez­u­tán arra ju‐­
tott, hogy bour­bon­nel a borscs is job­ban csú­szik. Fev­vers az elő­étel­hez fe‐­
hér bur­gun­dit ren­delt, a le­ves­hez vö­rö­set, és el­szán­tan vil­log­tat­ta ezüst evő‐­
esz­kö­ze­it. Ru­ti­nos ven­dég volt csá­bí­tá­si szán­dék­kal ren­de­zett va­cso­rá­kon,
és egyéb­ként is szen­tül hit­te, hogy az em­ber, ha te­he­ti, lak­jon jól, az Ez­re‐­
des pe­dig iga­zán nem ga­ra­sos­ko­dott. Li­ba­sült pá­rolt ká­posz­tá­val és al­má‐­
val? Ezt vi­szont in­kább ki­hagy­ta a ven­dég, he­lyet­te vad­húst ren­delt, és mel‐­
lé ere­de­ti pa­lac­ko­zá­sú bor­dó­it. Az Ez­re­des to­vább­ra is ki­tar­tott a bour­bon
mel­lett, de ez­u­tán nem evett mást, mint a zsem­lék­ből meg­ma­radt mor­zsá‐­
kat, ame­lye­ket ide­ge­sen bi­riz­gált. Fev­vers azon­ban úgy érez­te, hogy ké­pes
meg­bir­kóz­ni még egy fagy­lalt­ke­hellyel és hoz­zá egy po­hár Châ­teau d’Y-qu‐­
em­mel, majd ba­rát­sá­go­san böf­fen­tett, és bó­lin­tott, ami­kor a lán­go­ló arcú ez‐­
re­des, aki az al­ka­lom rend­kí­vü­li­sé­gé­től sar­kall­va va­la­mi­vel job­ban fel­ön­tött
a ga­rat­ra, fel­aján­lot­ta, hogy az utol­só po­hár­kát oda­fent, a lak­osz­tá­lyá­ban
igyák meg.
Fev­vers él­ve­zet­tel kor­tyol­gat­ta a be­hű­tött pezs­gőt, mi­köz­ben imp­resszá­ri‐­
ó­ja las­san el­szen­de­re­dett mel­let­te a dí­vá­nyon. Ki­vet­te az Ez­re­des ke­zé­ből a
bour­bon­ös üve­get, majd kí­ván­csi­an oda­nyúlt az alvó fér­fi sl­ic­cé­hez, ame‐­
lyet há­zi­gaz­dá­ja épp az­előtt gom­bolt ki ügyet­len moz­du­la­tok­kal, hogy tel­je‐­
sen ki­dőlt. Fev­vers egy­más­hoz cso­mó­zott ame­ri­kai zász­lócs­kák so­rát húz­ta
ki a nyí­lás­ból. Szi­bil­la meg­ro­vó­an röf­fen­tett.
– Na, hogy ment? – kér­dez­te Liz­zie im­már a sa­ját szál­lo­dai sza­lon­juk­ban,
amely fül­ledt volt a me­leg­há­zi nö­vé­nyek il­la­tá­tól és a meg­ol­vadt vi­asz sza‐­
gá­tól, ame­lyet az öreg­asszony nagy mű­gond­dal csö­pög­te­tett le a ke­zé­ben
tar­tott gyer­tyá­ról. Úgy fes­tett, mint­ha épp va­la­mi va­já­kos szer­tar­tást mu­tat‐­
na be, pe­dig en­nél mi sem állt tá­vo­labb a va­ló­ság­tól.
– Nem tud­ta fel­ál­lí­ta­ni a csil­la­gos-sá­vos lo­bo­gót – fe­lel­te Fev­vers. – Bri‐­
tan­nia bosszú­ja az 1812-es há­bo­rú­ért. Ha­nem, Liz, még min­dig nem vagy
ké­szen a lát­ha­tat­lan írás­sal?
– Majd ké­szen lesz ak­kor­ra, ami­kor az új­ság­író kö­vet­ke­ző kül­de­mé­nye
in­dul – mond­ta Liz­zie egy­ked­vű­en.
 Fev­vers el­húz­ta a bro­kát­füg­gönyt, és ki­né­zett a jég­gé der­medt, ap­rócs­ka
hold­sar­ló­ra, amely ha­nyatt fe­küdt a ha­tal­mas ég­bolt kö­ze­pén. Fel­só­haj­tott.
– Kár, hogy egy ilyen jó­ra­va­ló fi­at­al­em­bert kell lóvá ten­nünk...
– Még a fe­ne­kén van a to­jás­héj – fog­lal­ta össze Liz­zie né­hány szó­ban
Wal­ser lé­nye­gét. – Hi­áb­ a ha­ji­gá­i­nak a bo­hó­cok annyi to­jást, mint­ha in­gyen
ad­nák a pi­ac­ on, az ő to­jás­hé­ja még meg sem re­pedt. Túl­sá­go­san fi­a­tal ő
hoz­zád, kis­lá­nyom. Ő az élő bi­zo­nyí­ték, hogy az uta­zás nem pal­lé­roz­za az
el­mét, leg­fel­jebb ba­ná­lis­sá te­szi.
– Jó, de en­gem nem az el­mé­je ér­de­kel – mond­ta Fev­vers.
– Jaj, Sop­hie, tel­je­sen meg­ker­gülsz egy he­lyes ar­cocs­ká­tól!
– Jó, de en­gem nem az arca ér­de­kel...
Ko­po­gás sza­kí­tot­ta fél­be. Ásí­to­zó ho­tel­szol­ga kéz­be­sí­tett egy sze­kér­de‐­
rék­nyi mé­reg­drá­ga és messze il­la­to­zó pár­mai ibo­lyát, ami­nek nem is most
volt a sze­zon­ja. Fev­vers meg­le­pe­té­sé­ben fel­ki­ál­tott: hát ezt va­jon hon­nan
tud­hat­ta az is­me­ret­len fel­adó? Liz­zie ki­kap­ta a vi­rá­gok kö­zül a kül­de­mény‐­
hez mel­lé­kelt kár­tyát, el­ol­vas­ta, majd össze­pré­selt ajak­kal a tűz­be ve­tet­te a
kár­tyát, Fev­vers azon­ban gya­kor­lott nő­vér­ke­zé­vel mo­hón ku­ta­ko­dott az
egye­sé­vel fel­sza­la­go­zott, ned­ves vi­rá­gok kö­zött, és fel is fe­de­zett egy sag‐­
rén­sze­len­cét, amely­ben – Liz­zie rosszal­lá­sát to­vább fo­koz­va – gyé­mánt kar‐­
kö­tő csil­lant meg, mint egy jég­hi­deg seb­pó­lya.
– Egy do­log a he­lyes ar­cocs­ka – vé­le­ke­dett Fev­vers, aki azon­nal fel is
pró­bál­ta a kar­kö­tőt –, és megint más a gyé­mánt. Ezt a pa­lit ér­de­mes meg‐­
vág­ni.
Két pu­pil­lá­ja £-jel­lé kes­ke­nye­dett.
 TÍZ
A Nagy Nyi­tó­gá­la szé­dí­tő si­ke­re után Fev­vers meg­csö­mör­lött a sok vi‐­
rág­tól, és azt az uta­sí­tást adta az Ho­tel de l’Eu­ro­pe por­tá­sá­nak, hogy a ra‐­
jon­gás nö­vé­nyi jel­ké­pe­it irá­nyít­sák át a szü­lő­ott­hon­ba. Noha szin­te el­árasz‐­
tot­ták a le­ve­lek, ő mind­össze egyet­len va­cso­ra­meg­hí­vást fo­ga­dott el, azt is
szent­pé­ter­vá­ri tar­tóz­ko­dá­sá­nak leg­utol­só es­té­jé­re. Ez a meg­hí­vás egy sag‐­
rén­sze­len­ce kí­sé­re­té­ben ér­ke­zett, amely a gyé­mánt kar­pe­re­cét tar­tal­ma­zó
do­boz­ka pár­ja volt, s amely­ben mo­gyo­ró nagy­sá­gú gyé­mán­tok­kal éke­sí­tett
fül­be­va­ló la­pult, va­la­mint egy le­vél, amely a szó­ban for­gó es­té­re a két má‐­
sik ék­szer­hez illő nyak­lán­cot ígért Fev­vers­nek, aki úgy ta­lál­ta, hogy en­nek a
kun­csaft­nak ami a szí­vén, pon­to­sab­ban a buk­szá­já­ban, az a szá­ján. Pon­to‐
sab­ban nem saj­nál­ja ki­nyit­ni a buk­szá­ját, hogy hoz­zá­jus­son a re­mény­be­li
más­faj­ta buk­szá­hoz.
Az utol­só éj­sza­kán úgy esett, hogy a Nagy Buf­fo, eszé­be véve a mat­t­ré‐­
szeg Orosz­or­szág hívó sza­vát, a Csim­pán­zido­már tár­sa­sá­gá­ban el­in­dult,
hogy mél­tó­kép­pen meg­ün­ne­pel­je a vod­ka fő­vá­ro­sá­ból való tá­vo­zá­sát. A
mé­la­kó­ros fran­cia, a mu­lat­ság első ál­do­za­ta egy hit­vány ital­mé­rés­ben fe‐­
küdt ki; egy­sze­rű­en fél­re­lök­ték, mint egy ha­lom tű­zi­fát, és sor­sá­ra hagy­ták.
Buf­fó­ra vé­gül Ki­csi Iván ta­lált rá, aki két­ség­be­eset­ten jár­ta a si­ká­to­rok mé‐­
lyén rej­tő­ző le­bu­jo­kat; a bo­hóc­fe­je­de­lem még tu­dott jár­ni, bár erő­sen tán­tor‐­
gott, és a fi­ú­ra tá­masz­kod­va tért vissza a Bo­hóc­ta­nyá­ra, ahol a re­pe­dé­sek­kel
teli tü­kör­négy­szög előtt Ki­csi Iván le­ül­tet­te őt egy ol­da­lá­ra dőlt sám­li­ra. A
fo­lya­ma­to­san izgő-moz­gó Buf­fo ha­do­nász­va és nyö­szö­rög­ve pró­bál­ta meg‐­
aka­dá­lyoz­ni, hogy Grik és Grok rend­be hoz­za a ká­ro­kat, ame­lye­ket a ti­vor‐­
nyá­zás oko­zott a smink­jé­ben.
Si­ral­mas lát­ványt nyúj­tott a ve­zér­bo­hóc. Ter­mé­sze­tes arc­bő­re hát­bor­zon‐­
ga­tó raj­zo­la­tok­ban tűnt elő a csí­ko­kat és pa­tak­med­re­ket maga után hagy­va
mál­la­do­zó matt­fe­hér fes­ték alól, rá­adá­sul pe­ri­pa­te­ti­kus ki­csa­pon­gá­sai so­rán
ott­fe­lej­tet­te va­la­hol a ko­pasz-pa­ró­kát, s most ko­pott, dur­va szá­lú, az iz­zad‐­
ság­tól cso­mós tüs­kék­be me­re­ve­dett őszü­lő haj ke­re­tez­te fol­tok­ban hám­ló ar‐
cát, amely a meg­szo­kott maszk­sze­rű em­ber­te­len­ség he­lyett ma este för­tel‐­
mes mó­don rész­ben em­be­ri­nek tet­szett. Lát­ván a ve­zér­bo­hóc ál­la­po­tát, Grik
és Grok kot­ko­dál­va, ma­kog­va, kéz­tör­del­ve ver­senyt ször­nyül­kö­dött, Buf­fo
azon­ban már túl volt min­de­nen, és böm­bölt, akár egy bika:
– Ma este lesz az én Kál­vá­ri­ám! Is­te­nem­re mon­dom, dől­ni fog­nak a rö­hö‐­
gés­től!
Leg­in­kább egy ha­za­já­ró hul­lá­ra em­lé­kez­te­tett, aki trá­gya­lé­től, sár­tól és
há­nyás­fol­tok­tól be­pisz­kí­tott, le­csün­gő ha­lot­ti gyol­csok­ban tért vissza a sír‐­
ból, de ma­ka­csul, sőt esz­te­le­nül ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy ma este ala­po­san
ki­rúg­jon a hám­ból. Mi­köz­ben a tü­kör előtt im­boly­gott, elő­ka­pott a zse­bé­ből
egy üve­get, ame­lyet azon nyom­ban ki is ürí­tett. Grik és Grok elő­bá­nyász­tak
va­la­hon­nan egy má­sik ko­pasz-pa­ró­kát, majd kel­lő­kép­pen hety­ke dő­lés­szög‐­
ben Buf­fo fe­jé­be csap­tak egy csú­csos sü­ve­get. Ez va­la­mi ok­ból a ked­vé­re
volt, és fris­sen ki­rú­zso­zott aj­ká­val sa­ját ma­gá­ra csü­csö­rí­tett a tü­kör­ben, le‐
biggyeszt­ve a szá­ját, mint egy bak­fis, az­tán a be­lei min­den előz­mény nél­kül
fel­mond­ták a szol­gá­la­tot, Grik és Grok pe­dig már sza­lad­tak is fel­mo­só­ví­zért
és sú­ro­ló­ke­fé­ért, és hoz­tak egy tisz­ta bri­csesz­nad­rá­got is, eköz­ben azon­ban
a bo­hóc­ki­rály kül­de­té­sét tel­je­sít­ve Ki­csi Iván is el­ko­co­gott egy újabb üveg
vod­ká­ért.
Az Ez­re­des, aki épp az az­na­pi be­vé­telt szá­mol­gat­ta a pénz­tár­ban, fity­mál‐­
va hall­gat­ta Wal­ser be­szá­mo­ló­ját Buf­fo sza­lon­kép­te­len és köz­ve­szé­lyes ál‐­
la­po­tá­ról:
– Mi­nél ré­sze­gebb, an­nál vic­ce­sebb.
Az Ez­re­des be­le­töm­te az utol­só kö­teg szi­vár­vány­szí­nű bank­je­gyet a pén‐­
zes lá­di­ká­ba, ame­lyet elé­ge­dett arc­ki­fe­je­zés­sel zárt le, ugyan­is az­nap este is
a „Min­den jegy el­kelt” és a „Csak ál­ló­hely van! táb­lá­kat kel­lett ki­ten­ni, a
né­ző­té­ren pe­dig ezen a rend­kí­vü­li es­tén több volt a nagy­her­ceg, a fő­her­ceg‐­
né, a her­ceg és a her­ceg­nő, mint amennyi sült csir­két az Ez­re­des egész ad­di‐­
gi éle­té­ben meg­evett.
Ami­kor a ze­ne­kar rá­zen­dí­tett „A gla­di­át­o­rok be­vo­nu­lá­sá”-ra, az Ez­re­des
szí­vét-lel­két szent áhí­tat jár­ta át, be­le­gon­dol­va, hogy a lé­leg­zet­el­ál­lí­tó mu‐­
tat­vá­nyok mi­lyen fen­sé­ge­sen gaz­dag vá­lasz­té­ká­val ör­ven­dez­te­ti meg ezt a
ran­gos gyü­le­ke­ze­tei, és hogy mennyi hasz­not húz mind­eb­ből. Egy­szer­re
érez­te ma­gát meg­di­cső­ült­nek és a meg­di­cső­ü­lé­sek vál­lal­ko­zó­já­nak; cse­ne‐­
vész haja kö­rül egy­dol­lá­ros ban­kók­ból álló lát­ha­tat­lan dics­fény de­ren­gett.
A be­ve­ze­tő fel­vo­nu­lás min­den kel­le­met­len­ség nél­kül le­zaj­lott. Buf­fo dü‐­
lön­gé­lé­se és ko­or­di­ná­lat­lan moz­du­la­tai fel sem tűn­tek a töb­bi bo­hóc mó­ká‐­
zá­sai kö­zött: a töb­bi­ek oly el­szánt­ság­gal pró­bál­tak fa­laz­ni ve­zé­rük­nek, hogy
egy­más­sal ver­seng­ve pro­du­kál­ták a leg­va­ló­szí­nűt­le­nebb bak­ug­rá­so­kat, ci‐­
gány­ke­re­ke­ket és has­ra esé­se­ket. Ami­kor Buf­fo meg­bot­lott egy pud­li­ku­tyá‐
ban, Grik és Grok egy szem­pil­lan­tás alatt ott ter­mett: két vé­gé­nél meg­ra‐­
gad­ták a bo­hóc­ki­rály szét­es­ni ké­szü­lő por­hü­ve­lyét, és be­le­fog­tak a Bo­hóc‐­
te­me­tés rög­tön­zött vál­to­za­tá­ba, szé­les moz­du­la­tok­kal tö­röl­get­ve kép­ze­let­be‐­
li könnye­i­ket li­be­gő ing­uj­juk­ba. A ko­por­só­vi­vők vál­lán nyug­vó Buf­fo
mind­un­ta­lan fel­ült, és fi­cán­kolt, mint­ha annyi­ra él­vez­né a ha­lál­tu­sá­ját, hogy
kép­te­len ab­ba­hagy­ni, s köz­ben dob­hár­tya­re­pesz­tő­en éles han­gon ri­kol­toz­ta
a leg­vá­lo­ga­tot­tabb ká­rom­ko­dá­so­kat, ame­lyek, amíg az em­ber nem ér­tet­te
őket, el­len­áll­ha­tat­la­nul mu­lat­sá­go­sak vol­tak: mennyi te­he­tet­len és fel­fog­ha‐­
tat­lan düh! A bo­hó­cok kör­be­vit­ték Buf­fót, majd ami­kor épp egy csa­pat kán‐­
ká­no­zó ló mögé ér­tek, el­hagy­ták a po­ron­dot; a lo­vak meg­ve­tő te­kin­tet­tel
néz­tek utá­nuk: azon­nal fel­is­mer­tek min­den je­hut. Buf­fo eköz­ben fo­lya­ma­to‐­
san át­koz­ta a vi­lá­got és an­nak min­den la­kó­ját, az ér­tet­len­sé­gük­ben is to­vább
ha­ho­tá­zó né­zők leg­na­gyobb örö­mé­re.
A ma­nézs­ban az­tán egy­sze­rű­en le­rá­mol­ták a föld­re, és kö­zö­sen vá­ra­koz‐­
tak a vég­sza­vuk­ra. Buf­fo el­sza­laj­tot­ta Ki­csi Ivánt egy újabb üveg vod­ká­ért,
és ami­kor el­ér­ke­zett a Bo­hó­cü­ n­nep ide­je, a bo­hó­cok ka­rá­cso­nyi va­cso­rá­ja, a
Ren­det­len­ség Leg­főbb Ura, akit ha­tal­muk­ba ke­rí­tet­tek a vod­kás­üveg­ben la‐­
ko­zó szel­le­mek, fog­ta ma­gát, és meg­té­bo­lyo­dott.
A bo­hó­cok ki­vit­ték a po­rond kö­ze­pé­re a kecs­ke­lá­bú asz­talt, amely­re a
meg­szo­kott mel­lé­kes mó­ká­zás­he­gyek kö­ze­pet­te por­vé­dő fe­hér hu­za­tot te­rí‐­
tet­tek, majd ki­rak­ták a gumi evő­esz­kö­zö­ket és gu­mi­tá­nyé­ro­kat, mi­köz­ben
szün­te­le­nül egy­mást bö­köd­ték, szur­kál­ták és döf­köd­ték, a ha­ho­ta újabb sod‐­
ró hul­lá­mát sza­ba­dít­va el a te­rem­ben. Min­den­ki el­fog­lal­ta a he­lyét az asz­tal
kö­rül, ing­gal­lér­juk­ba tűr­ték asz­tal­ken­dő­jü­ket, a kö­zön­ség pe­dig egy pil­la‐­
nat­ra fel­lé­le­gez­he­tett.
Buf­fo eköz­ben a ku­lisszák mö­gött vég­zett az újabb vod­ká­val, majd fél­re‐­
dob­ta az üve­get. Ami­kor meg­lát­ta a va­kí­tó ív­fé­nye­ket, sze­me elé kap­ta a
ke­zét, és fel­or­dí­tott:
– Hát nem lá­tod?! – kér­dez­te Ki­csi Iván­tól. – Vér­ben ázik a hold!
Ki­csi Iván azon­ban nem be­szélt an­go­lul, és csak annyit ér­tett, hogy Buf­fo
or­dí­to­zik. A bo­hóc­ki­rály ki­tán­tor­gott a po­rond­ra, sar­ká­ban a szo­ron­gó arc‐­
cal lép­de­lő Ki­csi Iván.
Buf­fo fel­újí­tott smink­je mos­tan­ra már mál­la­ni kez­dett, ko­pasz-pa­ró­ká­ja
pe­dig annyi­ra össze­rán­co­ló­dott, hogy csú­csos sü­ve­ge majd­nem le­vált a fe­jé‐­
ről. Fel­vet­te a kony­ha­kést, és fé­lel­me­tes moz­du­lat­tal meg­ló­bál­ta; a kés he‐
gyé­ről egy­más­hoz kö­tö­zött vö­rös sza­la­gok lib­ben­tek vészt­jós­ló­an. Ki­csi
Iván­nak az volt a dol­ga, hogy va­la­hogy fel­ad­ja gaz­dá­já­ra a kék hen­tes­kö‐­
tényt; a kis­fiú ide-oda ug­rán­do­zott a dü­lön­gé­lő ko­losszus kö­rül, hol az
egyik ol­da­lán, hol a má­si­kon tűnt fel, hogy hely­re­ál­lít­sa a meg­bom­lott
egyen­súlyt, ami­kor Buf­fo már épp el­dől­ni ké­szült. A kö­zön­ség mind­eköz‐­
ben tor­ka­sza­kad­tá­ból ne­ve­tett, mint­ha úgy érez­ték vol­na, hogy aki nem ne‐­
vet, az a leg­ke­gyet­le­nebb bün­te­tés­nek néz­het elé­be. A Nagy Buf­fo! A pá­rat‐­
lan Buf­fo!
Ki­csi Iván­nak ren­ge­teg ta­szi­gá­lás árán las­sacs­kán si­ke­rült őt oda­kor­má‐­
nyoz­nia az asz­tal­fő­re; Buf­fo össze­csuk­lott, egye­ne­sen a ki­nyit­ha­tó szék­re.
Az ez­u­tán kö­vet­ke­ző ádáz ké­zi­tu­sá­ban, ame­lyet a szék­kel ví­vott, meg­volt
Já­kob és az an­gyal küz­del­mé­nek min­den pá­to­sza és vir­tus­ko­dá­sa, de csak a
bo­hó­cok gya­ní­tot­ták, hogy Buf­fo agyá­ban az ár­tat­lan szék ma este va­ló­ban
ma­ga­ra öl­töt­te egy ko­ránt­sem an­gya­li ter­mé­sze­tű el­len­fél alak­ját és min­den
vo­ná­sát, és mi­köz­ben Buf­fo és a szék össze­akasz­ko­dá­sát fi­gyel­ték, az asz­tal
kö­rül he­lyet fog­la­ló tár­sa­ság tag­jai egy ki­csit összébb hú­zód­tak; top­ron­gyos
ru­há­za­tuk da­rab­ja­it meg­lib­ben­tet­te a meg­döb­be­nés és a vész fel­tá­ma­dó sze‐­
le, de vé­gül – a né­ző­té­ren ülő gye­re­kek­kel – be­lő­lük is meg­könnyeb­bült ki‐­
ál­tás sza­kadt fel, ami­kor Buf­fo nagy so­ká­ra cso­dá­val ha­tá­ros mó­don rá­bír­ta
a ko­no­kul el­len­ke­ző szé­ket, hogy meg­áll­jon a négy lá­bán, te­nye­ré­nek egyet‐­
len rop­pant csa­pá­sá­val le­la­po­gat­ta az ülő­két, majd vég­re-va­la­há­ra el­he­lyez‐­
te raj­ta az al­fe­lét.
A po­rond mö­gött Wal­ser, aki­nek bri­csesz­nad­rág­ját kol­bász­für­tök­kel töm‐­
ték tele, af­fé­le ja­pá­no­san meg­hu­nyász­ko­dó póz­ban ku­por­gott egy ezüst­tál‐­
cán, pa­pír­ma­sé sült­krump­li­ha­lom te­te­jén. Grik még oda­biggyesz­tett egy
pet­re­zse­lyem­le­ve­let a ka­kas­ta­ré­já­ba.
– A kony­ha­kés­re fi­gyelj! – fi­gyel­mez­tet­te Grik a Csir­ke­em­bert. – Ha van
rá esé­lyed, vedd el tőle a kony­ha­kést!
– De mi­ért? – kér­dez­te Wal­ser.
– Ha iszik, gyil­kol­ni is ké­pes.
Eb­ben a pil­la­nat­ban va­la­ki rá­tet­te az ezüst­bu­rát a tál­cá­ra, és Wal­ser­re le‐­
eresz­ke­dett a fém­sza­gú, vissz­hang­zó sö­tét­ség, amely­ben, mint a hul­lá­mok
ro­ba­ja a kagy­ló bel­se­jé­ben, szi­szeg­ve és hu­hog­va ci­ká­zott ide-oda az öreg
bo­hóc el­sut­to­gott fi­gyel­mez­te­té­se: „gyil­kol­ni is ké­pes... ké­pes”
 – In­du­lás! – szólt oda Grik Grok­nak. Kö­zö­sen a vál­luk­ra emel­ték a ka‐­
kas­pe­cse­nyét, és be­bo­tor­kál­tak vele a po­rond­ra.
Buf­fo sze­líd cso­dál­ko­zás­sal szem­lél­te az elé he­lye­zett nagy ezüst­edényt.
Egy pil­la­nat­ra, egyet­len röp­ke pil­la­nat­ra a kö­rü­löt­te ör­vény­lő és vo­nag­ló
ret­te­ne­tes dol­gok va­la­mi­fé­le há­bor­gó nyu­ga­lom­ban üle­ped­tek le. A tö­meg
fül­si­ke­tí­tő zaja, az arc­fes­ték és a naf­ta bűze, kö­ré­je gyűlt és ar­cu­kat fe­lé­je
for­dí­tó hí­ve­i­nek bi­zarr kül­se­je meg­nyug­tat­ta és egy­út­tal fi­gyel­mez­tet­te is,
mint­ha bár­mely pil­la­nat­ban fel­har­san­hat­na a há­rom ka­kas­ku­ko­ré­ko­lás; még
utol­já­ra, erre az alig né­hány – tíz, ti­zen­öt – szív­dob­ba­nás­nyi idő­re megint ő
volt a sze­re­tő szí­vű apa, aki szét­oszt­ja a húst gyer­me­kei kö­zött. A ke­gye­lem
fu­val­la­ta még utol­já­ra vé­gig­su­hant fö­löt­te, és meg­érin­tet­te; hi­szen nem ő
volt-e Krisz­tus maga, aki ta­nít­vá­nyai tár­sa­sá­gá­ban el­nö­köl a fe­hér asz­tal‐­
nál?
De hol van a ke­nyér? És leg­fő­kép­pen: hová rej­tet­ték a bort? Buf­fo kö­rül‐­
né­zett, te­kin­te­té­vel a ci­pót és az üve­get ke­res­ve. Se­hol sem­mi. Rop­pant
gya­nak­vás éb­redt vö­rös­lő sze­mé­ben. Eszé­be ju­tott, hogy a ke­zé­ben tart­ja a
kést és a vil­lát; fi­no­man össze­ütöt­te őket, meg­lib­bent­ve a vér­áz­tat­ta sza­la‐­
go­kat.
A ru­gal­mas pil­la­nat csak tá­gult, egy­re tá­gult, és az­tán már túl­sá­go­san
nagy­ra tá­gult ah­hoz, hogy fenn­tart­has­sa a ko­mi­kus fe­szült­sé­get. El­halt a ne‐­
ve­tés. Za­vart­ság és elé­ge­det­len­ség hul­lám­zott vé­gig a kö­zön­sé­gen. Noha
Wal­ser az edény sö­tét­jé­ben nem lá­tott és nem hal­lott sem­mit, annyi cir­ku­szi
ru­tint már ma­gá­ra sze­dett, hogy ösz­tö­nö­sen tud­ja: ha Buf­fo olyan ré­szeg,
hogy kép­te­len le­lep­lez­ni a fő­fo­gást, ak­kor a fő­fo­gás­nak ma­gá­nak kell ezt
meg­ten­nie.
Wal­ser, aki a szűk he­lyen na­gyon ké­nyel­met­len test­hely­zet­be kény­sze­rült,
él­ve­zet­tel fe­szí­tet­te meg az iz­ma­it, majd meg­eresz­tett egy egész­sé­ges „Ku‐­
ku­ri­kú!”-t. Az ezüst­fe­dél pat­tog­va gu­rult vé­gig az asz­ta­lon, sza­na­szét szór‐­
va a gu­mi­te­rí­té­ke­ket. Wal­ser úgy emel­ke­dett ki a kö­ret­ből, mint Vé­nusz a
ha­bok­ból, pet­re­zse­lyem- és sült krump­li-zá­port zú­dít­va a töb­bi­ek­re, és mi‐­
köz­ben nad­rág­já­nak nyí­lá­sá­ból csak úgy áradt a sok kol­bász­fürt, ő kö­nyö­ké‐
vel ver­des­ve újra el­ku­ko­ré­kol­ta ma­gát:
– Ku­ku­ri­kús­ki!
Buf­fo vér­fa­gyasz­tó or­dí­tást hal­lat­va, és le­súj­tott a kony­ha­kés­sel.
– Atya­úr­is­ten! – ré­mül­dö­zött az Ez­re­des a né­ző­tér leg­hát­só fer­tá­lyá­ban,
és ijed­té­ben ket­té­ha­rap­ta a szi­var­ját, olyan erő­vel szo­rít­va ma­gá­hoz Szi­bil‐­
lát, hogy az fel­vi­sí­tott. – Atya­is­ten! – Lát­ta, ahogy el­száll a di­cső­ség, és
szer­te­fosz­lik a dics­fény.
Wal­ser azon­ban, aki­nek a ref­le­xei a ret­te­gés ha­tá­sá­ra hi­he­tet­len gyor­sa‐­
ság­gal mű­köd­tek, ha­tal­mas szök­ke­nés­sel a le­ve­gő­be emel­ke­dett, épp ak­kor,
ami­kor Buf­fo sze­mé­nek bor­zal­mas tük­ré­ben meg­lát­ta, hogy a bo­hóc­ki­rály
el­mé­je el­bo­rult.
Buf­fo kése ek­ként csak az ezüst­tá­lon ma­radt tör­me­lék­re súj­tott le; a ma‐­
dár­ka ki­re­pült.
A kö­zön­ség si­kon­gott a gyö­nyö­rű­ség­től.
A dics­fény se­bes szárny­csa­pá­sok­kal vissza­tért az Ez­re­des feje köré, bár
most ha­tá­ro­zot­tan ide­ig­le­nes­nek és bi­zony­ta­lan­nak tűnt. Az Ez­re­des za­va­rá‐­
ban ki­köp­te a tönk­re­ment szi­var ma­ra­dé­kát, után­pót­lást ke­res­ve ko­to­rász­ni
kez­dett a zse­bé­ben, majd – az esze­ve­szet­ten fi­cán­ko­ló Szi­bil­lá­ra hall­gat­va –
ki­ro­hant az elő­csar­nok­ba, hogy or­vost hí­vas­son.
Ahogy a Csir­ke­em­ber újra föl­det – pon­to­sab­ban asz­talt – ért, már fel is
pat­tant, és lé­lek­sza­kad­va ro­hant vé­gig a te­rí­té­kek kö­zött. Buf­fo kény­te­len
volt kés­le­ked­ni, előbb ugyan­is még ki kel­lett sza­ba­dí­ta­nia az asz­tal­lap­ból a
kony­ha­kést – olyan erő­vel súj­tott le, hogy a pen­ge át­ha­tolt a tá­lon, és be­le‐­
fú­ró­dott a fába –, ez­u­tán azon­ban ma­gas, nye­rí­téssze­rű ki­ál­tás­sal már­is a
szö­ke­vény nyo­má­ba eredt.
Akik lát­ták, mind egyet­ér­tet­tek ab­ban, hogy a je­le­net mél­tó le­zá­rá­sa volt
a nagy bo­hóc pá­lya­fu­tá­sá­nak: kör­be-kör­be haj­ku­rász­ta a Csir­ke­em­bert a
cári vá­ros cári nagy­cir­ku­szá­nak szé­les po­rond­ján, amely ke­rek volt, akár
egy szem­go­lyó. Hogy él­vez­ték a sza­lad­gá­lást a kis­ku­tyák, ame­lyek hol a
va­dász, hol a vad bo­ká­ja kö­rül csat­tog­tat­ták a fo­gu­kat, idő­ről idő­re meg­ka‐­
pa­rint­va né­hány kol­bász­fo­na­tot, lab­dáz­tak a sült krump­li­val, és vé­gig ott lá‐­
bat­lan­kod­tak, mi­köz­ben a töb­bi bo­hóc össze­vissza ro­han­gált, és mi­vel fo‐­
gal­muk sem volt, hogy mi­té­vők le­gye­nek, csak arra ügyel­tek, hogy az őrül‐­
tek­há­za szán­dé­kos­nak tűn­jön, a mű­sor­nak ugyan­is foly­ta­tód­nia kell! És ha
Buf­fó­nak vé­gül si­ke­rült vol­na be­le­már­ta­nia ké­sét a Csir­ke­em­ber zsi­ge­re­i­be,
a jó­ked­vű so­ka­ság­ban sen­ki­nek nem lett vol­na sza­bad akar csak fel­té­te­lez‐­
nie is, hogy va­ló­di em­ber­ölést lá­tott; azt hit­ték vol­na, hogy ez csak a tré­fa
csat­ta­nó­ja, az est fény­pont­ja.
Buf­fo, aki mos­tan­ra ön­kí­vü­le­ti ál­la­pot­ba ke­rült, resz­ket­ni kez­dett; ret­te‐­
ne­tes lát­vány volt, ahogy egész tes­té­ben resz­ke­tett és ráz­kó­dott, ré­mes gri‐­
ma­szo­kat vá­gott, és olyan he­ve­sen vo­nag­lott, hogy úgy tűnt, mint­ha a tes­te
egy­szer­re len­ne min­de­nütt, tu­cat­nyi Buf­fó­vá máll­va szét, akik­nek mind‐­
egyi­ke vér­rongy­tól csö­pö­gő, gyil­kos in­du­la­tú kés­sel ha­do­ná­szott, Wal­ser
pe­dig, aki akár­hogy hány­ta a ci­gány­ke­re­ket, egyet­len olyan pon­tot sem ta‐­
lált a po­ron­don, ahol ne Buf­fo vár­ta vol­na, már fel­ha­gyott a re­ménnyel.
És hogy mi­ért nem ro­hant ki Wal­ser ugyan­ott, ahol be­ci­pel­ték? Mert a
be­já­ra­tot már el­tor­la­szol­ták a Her­ceg­nő és macs­kái szá­má­ra elő­ké­szí­tett
vas­sze­rel­vé­nyek, a macs­kák pe­dig, meg­szi­ma­tol­va a vér és a té­boly sza­gát,
nyug­ta­la­nul mor­go­lód­tak, és far­kuk­kal jobb­ra-bal­ra csap­kod­va fel-alá jár‐­
kál­tak, mi­köz­ben a két fi­at­al lány a rá­cso­zat túl­só ol­da­lá­ról ag­gód­va és za‐­
va­ro­dot­tan fi­gyelt. Ek­kor azon­ban a Her­ceg­nő a ke­zé­be vet­te a dol­gok irá‐­
nyí­tá­sát, és ki­lé­pett a ket­rec­ből, ke­zé­ben a lo­cso­ló­cső vé­gé­vel.
A víz­su­gár ere­je újra egyet­len alak­ba kény­sze­rí­tet­te Buf­fót, fel­dönt­ve és a
le­ve­gő­be emel­ve a bo­hóc­ki­rályt, aki pá­lya­fu­tá­sá­nak utol­só hát­ra­szal­tó­ját be‐­
mu­tat­va vé­gül ha­nyatt vá­gó­dott. Né­hány pil­la­nat­tal ké­sőbb, mi­köz­ben a so‐­
ka­ság még min­dig a ha­sát fog­ta a ne­ve­tés­től, és a könnye­it tö­rül­get­te, Sám‐­
son, az Erő­mű­vész vé­gig­von­szol­ta a csu­rom­vi­zes, bor­zal­mas lá­to­má­sok­tól
gyö­tört és csak fé­lig-med­dig ön­tu­da­tá­nál lévő Buf­fót az elő­csar­nok­ba ve­ze‐­
tő pal­lón; mi­előtt a bo­hóc­fe­je­de­lem vég­képp el­tűnt, mint­ha a föld nyel­te
vol­na el, né­hány kun­co­gó kis­gye­rek bú­csú­zó­ul még meg­bök­dös­te. A bo­hó‐­
cok ez­alatt a né­ző­tér so­rai kö­zött ro­han­gál­tak kör­be-kör­be, cse­cse­mő­ket pu‐­
szil­gat­va, bon­bo­no­kat osz­to­gat­va, és ka­cag­va, mind­egy­re ka­cag­va, hogy
lep­lez­zék össze­tört szí­vü­ket.
Is­ten ve­led, öreg! Té­bo­lyult­sá­god ko­por­só­já­ból nincs töb­bé vissza­té­rés.
A fal­fe­hér és egész tes­té­ben resz­ke­tő Wal­ser, aki­ből im­már so­kad­szor le‐­
he­tett vol­na csa­var­ni a vi­zet, el­blic­cel­te a tig­ris­hölggyel való tánc­kö­te­le­zett‐­
sé­get, és Fev­vers öl­tö­ző­jé­ben ke­re­sett me­ne­dé­ket, de mire be­lé­pett, a szo­ba
le­ve­gő­jét már meg­mér­gez­te a vi­szály. Liz­zie va­la­mi Ang­li­áb­ a szánt kül­de‐­
mény fölé gör­nyedt, hagy­va, hogy a lég­tor­nász­nő egye­dül ölt­se ma­gá­ra a
jel­me­zét. Fev­vers vi­szony­lag ked­ve­sen kí­nált oda Wal­ser­nek egy tö­rül­kö­zőt
és egy kis ko­nya­kot, de ami­kor vé­gig­hall­gat­ta Buf­fo utol­só va­cso­rá­já­nak
vér­fa­gyasz­tó tör­té­ne­tét, csak le­gyin­tett, és vi­lá­gos volt, hogy nem a mű­so‐­
ron jár az esze, ha­nem va­la­mi egé­szen má­son. Vö­rös sza­tén es­té­lyi ru­há­ja
az ajtó mö­gött ló­gott, szem­mel lát­ha­tó­an ké­szen arra, hogy az elő­adás után
gaz­dá­ját tit­kos él­ve­ze­tek ös­vé­nye­i­re ve­zes­se. A fran­cia tör­pe pla­kát­ja,
amely a sok uta­zás­tól kis­sé sza­már­fü­les­nek tűnt, né­há­nyat lif­fe­gett a fa­lon,
mint­ha arra akar­ta vol­na fel­hív­ni a fi­gyel­met, hogy Fev­vers va­ló­ban min‐­
den­re ké­pes.
A lég­tor­nász­nő lá­zas iz­ga­lom­ban volt, amely­be ez­út­tal mint­ha va­la­mi til‐­
tott elem is ve­gyült vol­na. A tü­kör előtt ült pon­gyo­lá­já­ba bur­ko­lóz­va. Jobb
csuk­ló­ján jó­ko­ra gyé­mánt kar­kö­tőt vi­selt, fü­lé­ben pe­dig olyan füg­gőt,
amely mel­lett a Ko­hi­noor fé­nye is csak gyér pis­lá­ko­lás­nak tűnt vol­na.
– Na, hogy tet­szik? – kér­dez­te Wal­ser­től a csil­lo­gó-vil­lo­gó Fev­vers. – A
lá­nyok leg­jobb ba­rát­ja.
Liz­zie gú­nyo­san prüsz­költ, és már épp mon­da­ni akart va­la­mit, ami­kor a
tá­vo­li cir­kusz­te­rem­ből szen­ve­dé­lyes, de azo­no­sít­ha­tat­lan ér­ze­lem­ki­tö­rés
mo­ra­ja ha­tolt el hoz­zá­juk, olyan hang­erő­vel, hogy még ők is jól hall­hat­ták
eb­ben a bel­ső ud­var­ra néző kuc­kó­ban. Ilyes­fé­le mo­raj­lást hal­lat­ha­tott a ró‐­
mai kö­zön­ség, ami­kor egy orosz­lán fel­fal­ta va­la­me­lyik ke­resz­tényt.
Lö­vés dör­rent.
Ahogy a ze­ne­kar esze­ve­szett ve­he­men­ci­áv­ al ját­sza­ni kez­dett, va­la­ki két‐­
ség­be­eset­ten, a ki­lin­cset rán­gat­va dö­röm­bölt az öl­tö­ző­szo­ba aj­ta­ján.
Az Ez­re­des volt az, aki úgy ka­pasz­ko­dott Szi­bil­lá­ba, mint egy ful­dok­ló,
ki­aludt szi­var­vé­gét pe­dig olyan két­ség­be­eset­ten szop­ta, mint az anyai em‐­
lőt; vér­eres sze­me könny­be lá­badt. Ha a fél­re­si­ke­rült légy­ott után egy ide­ig
kel­lő tá­vol­sá­got tar­tott Fev­vers­től, most egye­ne­sen a lába elé ve­tet­te ma­gát:
– Fev­vers, ked­ve­sem, maga kö­vet­ke­zik! Nem me­rem meg­vár­ni a szü­ne‐­
tet. Az ese­mé­nyek nem várt for­du­la­tot vet­tek. Elő­re nem lá­tott sors­csa­pás...
Ek­kor össze­om­lott, és bő­gött, mint egy cse­cse­mő. Fev­vers egy­ked­vű­en
fel­állt, és keb­lé­nek fen­sé­ges er­kély­ze­té­ről szem­lél­te az Ez­re­dest.
– Ej­nye – dor­gál­ta a cir­kusz­tu­laj­do­nost –, le­gyen fér­fi, és szed­je össze
ma­gát!
Hal­lot­ták, hogy az ud­var macs­ka­kö­ve­in va­la­mi sú­lyos tes­tet von­szol­nak
ke­resz­tül, és női zo­ko­gás hang­ja is be­szű­rő­dött hoz­zá­juk. Az ab­lak­hoz tö‐­
mö­rül­ve mind­annyi­an lát­hat­ták a gyá­szos me­ne­tet a kí­sér­te­ti­es hold­fény­ben.
Elöl ha­ladt Sám­son, aki­nek rop­pant ere­jé­re az­nap este már má­sod­szor volt
szük­ség, s aki egy kö­te­let hú­zott, amely­nek má­sik vége Wal­ser ex-tánc­part‐­
ne­ré­nek holt­tes­té­re hur­ko­ló­dott; a te­tem vér­csí­kot ha­gyott maga után. Ez­u‐­
tán kö­vet­ke­zett a két fő gyá­szo­ló, akik az éj­sza­kai fagy­ra fittyet hány­va, fe‐­
det­len vál­lal kö­vet­ték Sám­sont; fe­hér ru­há­ju­kon vér­fol­tok ék­te­len­ked­tek,
Mig­non ru­há­ja pe­dig szét­mar­can­gol­va, fosz­lá­nyok­ban csün­gött a há­tán.
 A Her­ceg­nő ke­zé­ben még min­dig ott volt a pisz­toly, amellyel le­te­rí­tet­te
az ál­la­tot; egyet­len ma­gá­nyos töl­tény, egye­ne­sen a sze­me közé, egyet­len,
mind­össze egyet­len pil­la­nat­tal az­u­tán, hogy a part­ne­rét hi­án­ yo­ló, fél­té­keny
nős­tény tig­ris már nem tűr­het­te to­vább, hogy Mig­non az ő tár­sá­val tán­col.
A Her­ceg­nő ak­kor lőt­te le a tig­rist, ami­kor az egyet­len ug­rás­sal a kö­rö­ző
nagy­macs­kák kö­zött ter­mett, és man­csát már be­le­akasz­tot­ta Mig­non fod­ra­i‐­
ba; a go­lyó épp ak­kor ta­lál­ta el, ami­kor arra ké­szült, hogy kar­mát Mig­non
hú­sá­ba mé­lyessze. Még­is Mig­non si­rat­ta.
Fev­vers be­csap­ta az ab­la­kot. A kon­zer­va­tó­ri­um lo­bon­cos hajú ze­ne­mű­vé‐­
szei ér­tet­ték a dol­gu­kat: a mű­sor foly­ta­tó­dott, bár a cir­ku­szi ze­ne­kar lan­ka‐­
dat­lan jó­ked­ve sem volt ké­pes el­foj­ta­ni a tö­meg ijedt csa­ho­lá­sát.
– Fel a fej­jel, Ez­re­des – vi­gasz­tal­ta Fev­vers. – Majd én gon­dos­ko­dom
róla, hogy el­fe­lejt­sék. Hoz­zám ha­son­lót még úgy­sem lát­tak soha.
Ami­kor le­dob­ta pon­gyo­lá­ját, és a fe­jé­re il­lesz­tet­te toll­bó­bi­tá­ját, mint­ha
egy ir­dat­lan nagy, nem túl ba­rát­sá­gos ma­dár je­lent vol­na meg kö­zöt­tük. A
tü­kör­be pil­lant­va szem­ügy­re vet­te a vissza­tük­rö­ző­dő pom­pát, és meg­cso­dál‐­
ta a mel­lét. A né­ző­té­ren őt kö­ve­tel­ték. Fü­lelt.
– Ba­le­kok – je­gyez­te meg.
Liz­zie mo­gor­ván ifjú vé­den­ce vál­lá­ra te­rí­tet­te a toll­kö­penyt, és a lég­tor‐­
nász ki­csör­te­tett a szo­bá­ból, be­vág­va maga után az aj­tót, de csak azért, hogy
egy pil­la­nat­tal ké­sőbb újra be­kuk­kant­son, és út­já­ra in­dít­son egy bú­csú­nyíl‐­
vesszőt:
– Ezért kü­lön pré­mi­u­mot aka­rok!
Ez­út­tal az aj­tó­csa­pó­dás­ba még a gáz­láng is be­le­re­me­gett.
– Po­csék ked­vé­ben van – je­gyez­te meg Liz­zie. – Hal­la­ni sem akar róla,
hogy le­mond­ja a va­cso­rát a nagy­her­ceg­nél. Nem hall­gat a jó szó­ra. Aka­ra‐­
tos. És pénz­éhes. Aka­ra­tos és pénz­éhes. Iga­zi mé­reg­zsák. Na mi van, ki­csi‐­
kém – ha­jolt oda a ma­la­ch­ oz –, kérsz egy kis cso­kit?
Mi­köz­ben ké­zi­tás­ká­já­ban ko­to­rá­szott, az Ez­re­des leg­alább annyi­ra ma­gá‐­
hoz tért, hogy Fev­vers után szá­guld­jon. Mi­után egyet­len este két vi­lág­szá‐­
mot is el­ve­szí­tett, egy pil­la­nat­ra sem mer­te szem elől té­vesz­te­ni a Pic­ca­dilly
Vé­nu­szát. Szi­bil­la, aki el­esett a cso­ko­lá­dé­já­tól, éles han­gon pro­tes­tált a
hóna alatt. A te­rem­ből az „Arany­ka­lit­ká­ba zárt kis­ma­dár” fül­be­má­szó ak‐­
kord­jai szű­rőd­tek ki, mint­ha min­den a ter­vek sze­rint ha­lad­na, mint­ha a cir‐­
kusz egy boa const­ric­tor lel­ke­sült­sé­gé­vel ké­pes len­ne ma­gá­ba ol­vasz­ta­ni a
té­bolyt és a vé­reng­zést, hogy utá­na min­den ugyan­úgy foly­ta­tód­has­son to‐­
vább.
Wal­ser vé­gig­jár­tat­ta für­ge új­ság­író-te­kin­te­tét a szo­bán, ész­re­vett egy cet‐­
lit, ame­lyet va­la­ki az egyik tü­kör ke­re­té­be csúsz­ta­tott, és fel­fi­gyelt két szó­ra
– „egye­dül” és „kí­sé­rő nél­kül” –, mi­előtt Liz­zie a ke­zé­be nyo­mott egy kö­teg
pa­pírt, majd kér­lel­ni kezd­te, hogy most azon­nal in­dul­jon, és na­gyon si­es­sen,
mert ezek­nek még fel­tét­le­nül be kell ke­rül­ni­ük az az­na­pi dip­lo­ma­ta­pos­tá­ba.
Ha Wal­ser nem érez­te vol­na a fél­té­keny­ség ful­lánk­já­nak vá­rat­lan dö­fé­sét,
ami­kor Fev­vers­re gon­dolt, aki ri­kí­tó vö­rös ru­há­já­ban „egye­dül” és „kí­sé­rő
nél­kül” om­lik a nagy­her­ceg kar­ja­i­ba, pusz­ta kí­ván­csi­ság­ból be­le­kuk­kan­tott
vol­na Liz­zie le­ve­le­i­be, ame­lyek­nek olyan sür­gő­sen el kel­lett in­dul­ni­uk Lon‐­
don felé, még mi­előtt a cir­kusz vo­na­ta el­hagy­ja Pé­ter­várt. Ta­lán még a kó‐­
dot is meg­fej­tet­te vol­na; a tit­kos­írást. És nem ki­zárt, hogy ta­lált vol­na ben‐­
nük olyas­mit, ami­től vissza­ved­lett vol­na új­ság­író­vá. Je­len­le­gi ál­la­po­tá­ban
azon­ban túl­sá­go­san sze­ren­csét­len­nek érez­te ma­gát ah­hoz, hogy bár­mi­vel is
tö­rőd­jön, és hagy­ta, hogy Liz­zie, akit hi­de­gen ha­gyott a bo­hóc szív­fáj­dal‐­
ma, in­ge­rül­ten ki­tusz­kol­ja a szo­bá­ból.
Liz­zie-ben, mi­köz­ben fe­de­les fo­nott ko­sa­rak­ba rá­mol­ta a fi­o­lá­kat és
szem­fes­té­kes sze­len­cé­ket, a rúzst és a pú­dert, mi­köz­ben el­pa­kol­ta a pa­ró­ká‐­
kat és a haj­tű­ket, és össze­te­ker­te a mo­nog­ra­mos pla­ká­tot, úgy forrt az in­du‐­
lat és a rossz­kedv, mint egy tea­fő­ző­ben, és ami­kor a taps­or­kán he­vé­től még
min­dig vö­rö­sen izzó Fev­vers be­vi­har­zott a szo­bá­ba, meg akar­ta mon­da­ni a
ma­gá­ét...
– Nem, nem, és nem! – hall­gat­tat­ta el az óri­ás­lány. – Utol­já­ra mon­dom,
hogy nem jö­hetsz ve­lem, nem fogsz ott lóg­ni a nya­ka­mon, mint va­la­mi ret‐­
kes ke­rí­tő­nő, ahogy szok­tál, te os­to­ba te­hén!
– Hát jó, csak vi­gyázz ma­gad­ra! – in­tet­te Liz­zie sö­té­ten. – Sze­mét bur‐­
zsu­jok. Nem sza­bad meg­bíz­ni a sze­mét bur­zsu­jok­ban.
Mi­után egye­dül sza­ba­dult meg a smink­jé­től és vet­te fel es­té­lyi ru­há­ját,
Fev­vers elő­re­ha­jolt, hogy su­gár­zó mo­sollyal üd­vö­zöl­je a tü­kör­ben va­ló­di
ar­cát.
– Ma itt, hol­nap már má­sutt. Sőt, Liz­zie, az igaz­ság az, hogy nem is hol‐­
nap ál­lunk to­vább, ha­nem még ma éj­jel. A vo­nat éj­fél­kor in­dul, ha nem té‐­
ve­dek. Azt pe­dig ak­kor sem kés­he­tem le, ha a fene fe­nét eszik is.
Je­len­tő­ség­tel­jes pil­lan­tást ve­tett a meg­állt órá­ra, és fel­vi­ho­gott.
 – Piha! – mér­ge­lő­dött to­vább Liz­zie. – Ha azt hi­szed, kis­lá­nyom, hogy
akár egy uj­ja­mat is meg­moz­dí­tom, hogy se­gít­sek ne­ked, hát na­gyon té‐­
vedsz. Merő kap­zsi­ság: ennyi az egész.
– Ugyan már, Liz­zie, mi ba­jom le­het ab­ból, ha el­pezs­gőz­ge­tek egy nagy‐­
her­ceg­gel? Rá­adá­sul a ko­csi is ott fog vár­ni a ház előtt! Nem azt ígér­te,
hogy ma éj­jel ne­kem aján­dé­koz­za a kész­let­hez tar­to­zó több­so­ros gyé­mánt
nyak­lán­cot? Csak annyit kért, hogy egye­dül men­jek. Ha te is ott len­nél, te
mocs­kos szá­jú kup­le­ros­nő, nem tud­nék ki­bon­ta­koz­ni. Ha szé­pen meg­kér­lek,
nem tűz­néd fel a ha­ja­mat?
Liz­zie zsör­tö­lőd­ve a tü­kör felé for­dult, de nem tud­ta meg­áll­ni, hogy a tin‐­
cse­ket igaz­gat­va ne nyom­jon csó­kot fo­ga­dott lá­nyá­nak véd­te­len nyak­szirt­jé‐­
re.
– Hát jó, csak vi­gyázz ma­gad­ra!
– Ha te­het­néd, leg­szí­ve­seb­ben hoz­zá­vág­nál sze­gény öreg her­ceg­hez egy
ké­zi­grá­ná­tot. Én a fi­no­mabb mód­sze­re­ket ked­ve­lem.
Szín­pa­di­as bű­vész­moz­du­lat­tal elő­húz­ta az ara­nyo­zott kar­dot a fű­ző­jé­ből,
és be­mu­ta­tott né­hány ví­vó­moz­du­la­tot.
– Ne fel­edd, Liz­zie, hogy fel­fegy­ver­kez­ve in­du­lok az üt­kö­zet­be! Ne‐­
vezzük ezt Nel­son-mód­szer­nek. Csak nem hit­ted, hogy épp ma éj­jel ha‐­
gyom itt­hon a fegy­ve­re­met?
Liz­zie hü­velyk­uj­já­val el­len­őriz­te, hogy elég éles-e a kard­pen­ge.
Szin­te meg­fáj­dult az em­ber sze­me, ha a fe­ke­te és vö­rös csip­ké­be öl­tö­zött
Fev­vers­re né­zett; rá­adá­sul az arca is ki­pi­rult, szin­te ra­gyo­gott a di­cső­ség­től,
hogy a vég­ső ka­taszt­ró­fa előt­ti utol­só pil­la­nat­ban ő for­dí­tot­ta meg a küz­de‐­
lem me­ne­tét, és ő csi­kar­ta ki a győ­zel­met, pusz­ta je­len­lé­té­nek cso­dá­ja ré­vén
el­ho­má­lyo­sít­va a té­bo­lyult őr­jön­gést és a vad­ál­lat tom­bo­lá­sát. Úgy érez­te,
ma este ter­mé­szet­fe­let­ti ké­pes­sé­gek­kel ren­del­ke­zik. Leg­szí­ve­seb­ben meg­za‐­
bál­ta vol­na a gyé­mán­to­kat.
Az ud­var ut­cai be­já­ra­tá­nál, a vá­gó­híd­ról ér­ke­zett síri han­gu­la­tú ko­csi mö‐­
gött fény­űző konf­lis vár­ta. Az Erő­mű­vész épp ak­kor ló­dí­tot­ta fel a te­te­met a
ko­csi­ra, ami­kor Fev­verst egy prém­bun­dás inas be­se­gí­tet­te a konf­lis­ba.
A cir­kusz hur­col­ko­dá­sát meg­elő­ző nyüzs­gés kel­lős kö­ze­pén, az össze‐­
vissza ro­han­gá­ló lo­vá­szok és ma­nézs­mun­ká­sok kö­zött, mi­köz­ben az ele­fán‐­
tok lán­cai újra meg­csör­ren­tek, ami­kor gon­do­zó­ik fel­húz­ták a lá­buk­ra a hi‐­
deg el­len óvó rop­pant bőr­csiz­má­kat, meg­je­lent a Pro­fesszor.
 Egyik ke­zé­ben de­gesz­re tö­mött úti­tás­kát vitt, a má­sik­ban csil­lo­gó új ak­ta‐­
tás­kát. Mun­ka­tár­sai egy­től egyig a nyo­má­ban. Mind­egyi­kü­kön stra­pa­bí­ró
té­li­ka­bát; né­me­lyi­kük még azt a bir­ka­bőr­ből ké­szült, fü­les mu­zsik­sap­kát is a
fe­jé­be nyom­ta, ame­lyet a pi­ac­ on vet­tek, ne­hogy meg­fáz­zon a fü­lük. Mind‐­
annyi­an tás­ká­kat, kar­ton­bő­rön­dö­ket és ka­lap­do­bo­zo­kat ci­pel­tek, vagy a vál‐­
lu­kon vit­ték ap­rócs­ka úti­lá­dá­i­kat. Egyi­kük hóna alatt össze­haj­tott is­ko­lai
táb­la. A fel­dúlt Ez­re­des ott li­he­gett a sar­kuk­ban; mel­let­te – ez­út­tal sa­ját
csül­ke­in – Szi­bil­la üge­tett, aki­nek se­bes­ség te­kin­te­té­ben iga­zán nem volt
szé­gyell­ni­va­ló­ja.
Ami­kor az Ez­re­des utol­ér­te a me­ne­tet, meg­ra­gad­ta a Pro­fesszort, és olyan
erő­vel ráz­ta meg, hogy an­nak ki­esett a ke­zé­ből az ak­ta­tás­ka. A Pro­fesszor
et­től ék­te­len ha­rag­ra ger­jedt, vi­sí­tott és ma­ko­gott, mire az Ez­re­des bé­kü­lé‐­
keny hang­nem­re vál­tott: a je­lek­ből ítél­ve kö­nyör­gő­re fog­ta. Egy pon­ton Szi‐­
bil­la is a hát­só lá­bá­ra állt, és en­gesz­te­lő prac­li­ját a Pro­fesszor al­kar­já­ra tet­te.
A Pro­fesszor szó­ra­ko­zot­tan meg­ve­re­get­te a ma­lac fe­jét, de et­től füg­get­le­nül
to­vább­ra is ha­tá­ro­zot­tan ráz­ta a fe­jét az Ez­re­des felé for­dul­va, majd bel­ső
zse­bé­ből elő­hú­zott egy pe­csét­vi­asz­tól ra­ga­csos pa­pír­la­pot. Töm­pe uj­já­val
rá­bö­kött a szer­ző­dés egyik pi­ros tin­tá­val írt zá­ra­dé­ká­ra, amely mel­lé va­la­ki
jó né­hány fel­ki­ál­tó­je­let ka­nya­rí­tott a mar­gó­ra. Az ál­lat­gon­do­zók egy­más
után hagy­ták abba a mun­kát, hogy él­vez­hes­sék az esz­me­cse­rét.
Az Ez­re­des meg­pró­bált ész­ér­vek­re hi­vat­koz­ni. A gon­do­zók ér­dek­lőd­ve
fi­gyel­ték. A Pro­fesszor tel­je­sen ki­jött a sod­rá­ból, ga­la­csin­ná gyűr­te a szer‐­
ző­dést, és le­dug­ta azt az Ez­re­des tor­kán. Az ál­lat­gon­do­zók iro­ni­kus uj­jon‐­
gás­sal és szór­vá­nyos taps­sal ju­tal­maz­ták a mu­tat­ványt. A Pro­fesszor, aki
mos­tan­ra rá­jött, hogy kö­zön­sé­ge is van, me­rev és kur­ta meg­haj­lás­sal nyug‐­
táz­ta a si­kert. Meg­va­kar­ta Szi­bil­la fü­lét, s ezt alig­ha­nem af­fé­le bú­csú­gesz‐­
tus­nak szán­ta, mert ez­u­tán tár­sa­i­val együtt ki­vi­har­zott a ka­pun, ma­gá­ra
hagy­va a ful­la­do­zó Ez­re­dest. Volt azért egy csim­pánz – zöld sza­la­got vi­selt
a ha­já­ban –, aki csi­nos skót sap­ká­ja alól még hát­ra­pil­lan­tott, s ta­lán némi
nosz­tal­gi­kus szo­mo­rú­ság is volt a te­kin­te­té­ben; le­het, hogy Wal­sert sze­ret­te
vol­na még egy­szer lát­ni, Wal­ser azon­ban ép­pen Liz­zie le­ve­le­i­nek fel­adá­sá‐­
val volt el­fog­lal­va.
Mi­után si­ke­rült ki­köp­nie a szer­ző­dést, az Ez­re­des így szólt:
– Je­gyet vál­tot­tak a ma éj­sza­kai hel­sin­ki vo­nat­ra. Azt mond­ja ne­kem:
„Kö­szön­jük, de nem ké­rünk Szi­bé­ri­áb­ ól.” Il­let­ve nem is mond­ta, ha­nem
írta. Volt képe oda­jön­ni hoz­zám az elő­adás után, és kö­zöl­ni ve­lem – le­fir‐­
kan­tott va­la­mit, ré­mes a kéz­írá­sa, egy­sze­rű­en ré­mes –, hogy ők bi­zony jo‐­
go­sul­tak ext­ra pré­mi­um­ra, mert az utol­só szá­muk után öt perc­nél to­vább
tar­tott a taps. Ő maga írta be a zá­ra­dé­kot. Én meg alá­ír­tam, ami­lyen nagy
mar­ha va­gyok. Az én órám sze­rint a taps pon­to­san négy per­cig és ki­lenc‐­
ven­ki­lenc má­sod­per­cig tar­tott, de az az át­ko­zott ma­jom nem hall­ga­tott a
szép szó­ra. Át­ko­zott maj­mai!
Az Ez­re­des öle­lés­re tár­ta kar­ját, és vi­gasz­tal­ha­tat­lan ar­cát gyógy­írt ke­res‐­
ve oda­szo­rí­tot­ta a ma­lac­ka nya­ká­hoz, mi­köz­ben Szi­bil­la, akit szim­pá­ti­ái ez‐­
út­tal két irány­ba húz­tak, el­gon­dol­koz­va rö­fö­gött ma­gá­ban.
És nem a maj­mok vol­tak az egyet­len de­zer­tő­rök az­nap éj­jel: az is­tál­ló­fi­úk
és ál­lat­gon­do­zók kö­zül is so­kan úgy gon­dol­ták, hogy meg­elé­ged­nek ennyi
ka­land­dal, át­búj­tak a vé­dő­há­ló alatt, és friss ke­re­se­tük­ből vo­nat­je­gyet vá­sá‐­
rol­tak a Fin­lan­dia ál­lo­má­son, hogy a fe­nyő­er­dők kö­zött in­dul­ja­nak haza. A
Nagy Buf­fót egy orosz­or­szá­gi té­boly­dá­ba zár­ták. A nős­tény tig­ris egy pé­ter‐­
vá­ri vá­gó­hí­don vé­gez­te. Az Ez­re­des ala­po­san meg­fo­gyat­ko­zott tár­su­lat­tal
ké­szült ne­ki­vág­ni a tund­rá­nak, hogy az­tán to­vább­ha­lad­jon a szi­get­cso­port
felé, ahol már éb­re­de­zett a fel­ke­lő nap.
Rá­adá­sul az­nap éj­jel majd­nem el­vesz­tet­te a leg­fé­nye­sebb csil­la­gát is.
 TIZENEGY
Mi­köz­ben a fü­lig co­bolyprém­be bur­ko­ló­zott Fev­vers ke­resz­tül­su­hant a
gyö­nyö­rű vá­ro­son, kö­rül­leng­te a bőr­hu­zat ele­gán­san fér­fi­as il­la­ta. Nagy,
puha pely­hek­ben hullt a hó. Az ég­bol­ton lakó öreg­asszony, az ég bá­bus­ká­ja
ki­ráz­ta a duny­há­ját oda­fent; olyan ön­fe­led­ten ráz­ta, mint­ha va­la­mi gar­gan‐­
tu­ai pár­zás­hoz ké­szí­te­ne tol­lá­gyat. Hó ka­var­gott a Néva fe­lett, s az­tán szét‐­
ol­vadt a jég­ká­sás víz­ben; itt-ott meg­ma­radt egy-két hó­folt a köz­té­ri szo­bor‐­
ala­kok ko­ro­ná­ján és kar­ba tett ke­zén, az orom­za­tok és ár­kád­so­rok fa­ra­gott
pár­ká­nya­in, a kő­lo­vas cső­dö­ré­nek sö­ré­nyén és far­kán. Fe­hér, min­dent át­vál‐­
toz­ta­tó hó­esés, is­ten­íté­let, amely olyan puha, szin­te hi­he­tet­le­nül va­rázs­la­tos
si­mo­ga­tás­sal ve­szi kez­de­tét, hogy el sem hin­nénk, e szé­les­sé­gi kö­rö­kön a tél
a maga las­sú, ko­mó­tos mód­ján bár­kit ké­pes meg­öl­ni – ha le­he­tő­sé­ge nyí­lik
rá.
Fev­vers azon­ban nem lát­ta a hó­ban a ha­lált. Csak a zúz­ma­rás fé­nyek csil‐­
lo­gá­sát lát­ta, ami rög­tön a gyé­mán­to­kat jut­tat­ta eszé­be.
Mi­köz­ben a ko­csis ál­tal fö­lé­je tar­tott es­er­nyő ol­tal­má­ban ipar­ko­dott fel­fe‐­
lé a nagy­her­ce­gi re­zi­den­cia csú­szós lép­cső­jén, még szo­ro­sabb­ra von­ta maga
kö­rül a co­bolypré­met. Az aj­tót két kecs­ke­lá­bú ka­ri­at­i­da vi­gyáz­ta, fö­löt­te pe‐­
dig cí­mer­pajzs dí­szel­gett: egy lo­va­got fel­nyár­sa­ló uni­kor­nis. Az utca nép­te‐­
len volt. A ma­kacs kér­lel­he­tet­len­ség­gel hul­ló ha­vat az ut­cai lám­pák sár­ga
fé­nye szűr­te át. A ko­csis haj­long­va tá­vo­zott, ma­gá­ra hagy­va Fev­verst, aki
egye­dül rán­gat­ta a dal­la­mos han­gú csen­gő­zsi­nórt. Nagy­ra­be­csü­lé­se je­lé­ül a
nagy­her­ceg sze­mé­lye­sen nyi­tott aj­tót. (Szó­val ma éj­sza­ká­ra szél­nek eresz‐­
tet­te a sze­mély­ze­tet? Hmm.)
– Pon­to­san fél ti­zen­ket­tő­re ké­rem a ko­csit – kö­zöl­te Fev­vers éles han­gon,
mi­köz­ben co­bolyprém­jét a föld­re dob­ta. Majd fel­ve­szi a nagy­her­ceg úr, ha
akar­ja.
A nagy­her­ceg háza az ás­vá­nyok, az üveg­gé ol­vadt fé­mek bi­ro­dal­ma volt:
az arany, a már­vány és a kris­tály­üveg bi­ro­dal­ma, sá­padt fé­nyű csar­no­ko­ké,
vég­te­len tük­rö­ké és szik­rá­zó csil­lá­ro­ké, ame­lyek úgy csi­lin­gel­tek a be­já­ra­ti
aj­tón át be­szö­kő hu­zat­ban, mint a szél­csen­gettyűk... a ke­mény, fa­gyos fel‐­
szí­nek­ben és üres te­rek­ben pe­dig szin­te ta­pint­ha­tó­an, szin­te kéz­zel fog­ha­tó‐­
an je­len volt a ri­deg­ség és a ter­mé­ket­len­ség.
 Min­dig ugyan­az! – gon­dol­ta Fev­vers kri­ti­ku­san. A gaz­da­gok nem tud­nak
mit kez­de­ni a pénz­zel. Ha ő ilyen Krőzus len­ne, in­kább va­la­mi olyas­fé­le
ott­hont kép­zel­ne el ma­gá­nak, mint a brigh­to­ni pa­vi­lon, va­la­mi olyas­mit,
ami­nek lát­tán min­den arra járó el­mo­so­lyo­dik – ez len­ne a vi­szont-aján­dék
azok­nak, akik­től a gaz­dag­sá­ga szár­ma­zik.
De for­dít­va is igaz, mor­fon­dí­ro­zott to­vább ma­gá­ban, mi­köz­ben a nagy‐­
her­ceg pa­lo­tá­ját fity­mál­ta: a sze­gé­nyek sem tud­nak mit kez­de­ni a sze­gény‐­
ség­gel. Soha nem tud­ják, ho­gyan le­het a leg­töb­bet ki­hoz­ni a dol­gok­ból; a
sze­gé­nyek va­ló­já­ban olyan gaz­da­gok, akik­nek nincs pén­zük, kép­te­le­nek
gon­dos­kod­ni ma­guk­ról, akár­csak a gaz­da­gok, ők is ugyan­úgy el­her­dál­ják a
pén­zü­ket csil­lo­gó, tet­sze­tős és ha­szon­ta­lan hol­mik­ra.
Hadd árul­jak el va­la­mit Fev­vers­ről, ha ed­dig nem tűnt vol­na fel: olyan
lány ő, aki nincs hí­ján a fi­lo­zó­fu­si haj­la­mok­nak.
Ha a pénz tesz va­la­kit sze­génnyé vagy gaz­dag­gá, hát ak­kor raj­ta: el kell
tö­röl­ni a pénzt! Ezt mon­do­gat­ta néha Liz­zie-nek is. Mert ugyan mi más a
pénz, mint szim­bo­li­kus esz­köz, amely olyan cse­re­fo­lya­ma­to­kat könnyít
meg, ame­lyek­be va­ló­já­ban csak sza­bad aka­ra­tunk­ból vol­na sza­bad be­lép‐­
nünk?
Lát­ván, hogy Fev­vers na­i­vi­tá­sa nem is­mer ha­tá­ro­kat, Liz­zie ilyen­kor el‐­
füttyen­tet­te ma­gát a ba­jusz­pi­héi alatt, majd így fe­lelt: a pék nem tud ke­nye‐­
ret süt­ni a mi­cso­dád­ból, ga­lam­bom, már­pe­dig mást alig­ha tud­nál fel­aján­la­ni
neki cse­ré­be egy fa­lat ke­nyé­rért, ha a ter­mé­szet jó­vol­tá­ból nem kí­nál­nál
olyan lát­ni­va­lót, ami­ért az em­be­rek űzet­ni is haj­lan­dó­ak. Nincs más vá­lasz‐­
tá­sod: ah­hoz, hogy meg­élj va­la­hogy, mu­to­gat­nod kell ma­gad. Erre ítél­tet­tél.
Az a sor­sod, hogy gyö­nyör­köd­tesd a sze­met, más­kü­lön­ben nem vagy jó
sem­mi­re. Szá­mod­ra nem is le­het szó más­ról a pi­ac­ on, mint szim­bo­li­kus cse‐­
re­fo­lya­mat­ról; ha jól sej­tem, azt te sem ál­lí­ta­nád, hogy ter­me­lő­mun­ká­val
fog­la­la­tos­kodsz, vagy té­ve­dek, kis­lá­nyom?
Na de ép­pen­ség­gel ez sem gür­cöl és fá­ra­do­zik – gon­dol­ta Fev­vers a nagy‐­
her­ce­gi pa­lo­tá­ban. Még­is olyan gaz­dag, hogy a pénz sem­mit nem je­lent szá‐­
má­ra. An­nak az összeg­nek, amit ha­ma­ro­san el­ver egy csil­lo­gó, tet­sze­tős és
ha­szon­ta­lan hol­mi­ra, vagy­is én­rám, sem­mi köze nincs az én ér­té­kem­hez
mint olyan­hoz. Ha a vi­lág min­den nő­jé­nek szár­nya len­ne, a nagy­her­ceg
meg­tar­ta­ná ma­gá­nak az ék­sze­re­it, vagy a Néva je­ges vi­zén ka­csáz­na ve­lük.
Az én ér­té­kem az ő szá­má­ra annyi, hogy rara avis va­gyok.
 A nagy­her­ceg már­vány­ter­me­i­ben Fev­vers úgy mo­soly­gott, mint egy ra­ga‐
do­zó. Nagy­her­ceg úr, meg­ér­ke­zett a Tu­laj­do­nok Új­ra­el­osz­tá­sá­ért Fe­le­lős
Tár­sa­ság, hogy ma­gá­hoz ve­gye a gyé­mánt­ja­it!
Macs­ka­lép­tek­kel há­gott fel egy ka­nyar­gó lép­cső­so­ron, sar­ká­ban pe­dig a
fi­gyel­mes nagy­her­ceg, aki le sem vet­te a sze­mét a Fev­vers vál­lá­nak tö­vé­ben
lük­te­tő és re­pe­ső ki­tü­rem­ke­dé­sek­ről. Szem­lé­je so­rán a ven­dég be­áraz­ta a
gyer­tya­tar­tó­kat, a tük­rö­ket, a ke­le­ti agyag­edé­nye­ket – sőt, még a ben­nük
pom­pá­zó me­leg­há­zi nö­vé­nye­ket is. Af­fé­le be­csü­si te­rep­szem­lét tar­tott, s
min­den lé­pés­sel meg­tol­dot­ta az össze­get, ame­lyet a há­zi­gaz­dá­ja ál­tal igé‐­
nyelt szol­gál­ta­tá­so­kért fog fel­szá­mí­ta­ni, bár­mi­lyen ter­mé­sze­tű­ek le­gye­nek
is azok.
A nagy­her­ceg dol­go­zó­szo­bá­ja in­kább az el­mél­ke­dés tere volt: ma­gas
falú, ová­lis he­lyi­ség, a fél­eme­le­ten kör­be­fu­tó, ho­mály­ba ve­sző ga­lé­ri­áv­ al. A
köny­ves­pol­cok te­te­jé­ről Dan­te, Shakes­peare és Pus­kin mell­szob­ra vi­gyáz­ta
az édes­ket­tes­ben el­köl­ten­dő va­cso­rá­hoz meg­te­rí­tett asz­talt. Ap­rócs­ka vod‐­
kás­po­ha­rak, kar­csú pezs­gős­po­ha­rak, kö­zé­pen pe­dig va­la­mi, ami­től egy pil‐­
la­nat­ra el­akadt a lé­leg­ze­te: ő maga, jég­ből meg­for­máz­va. Még­hoz­zá tel­jes
élet­nagy­ság­ban! Ki­ter­jesz­tett szár­nyak­kal, a kö­zön­ség felé „bó­kol­va”, és
mo­so­lyog­va: jég­hi­deg re­mek­mű, amely ká­sás tó­csá­vá vá­lik, mire el­jön a
haj­nal, s az ő vo­na­ta a taj­gán za­ka­tol – most újra meg­fo­gad­ta sa­ját ma­gá‐­
nak, hogy így lesz.
A láb­ujj­he­gyen álló jég­szo­bor fe­ke­te ka­vi­ár­ha­lom kö­ze­pé­ből emel­ke­dett
ki; nya­ká­ban ezer és ezer szi­vár­vány­szí­nű kris­tály­fe­lü­let szór­ta a szik­rá­kat:
Fev­vers soha éle­té­ben nem lá­tott még en­nél cso­dá­la­to­sabb nyak­éket. Is­te‐­
nem, azok a gyú­lé­kony drá­ga­kö­vek! Visz­ket­tek az uj­jai, hogy meg­mar­kol‐­
has­sa őket. De az még­sem jár­ja, hogy egy­sze­rű­en le­dob­ja ma­gá­ról a prusz‐­
lik­ját, szárny­ra kap, és szé­pen el­re­pül a szaj­ré­val, ami­kor még a le­ves sincs
az asz­ta­lon. Vé­gül is jól ne­velt lány ő, nem igaz? Szin­te meg­ful­ladt a
vissza­foj­tott kap­zsi­ság­tól. Úgy érez­te, mind­járt rá­tör egy duz­zo­gó­ro­ham.
– Nos – mond­ta, és mi­köz­ben le­te­le­pe­dett egy dí­vány­ra, le­húz­ta hosszú,
fe­ke­te kesz­tyű­jét, hogy úgy te­gyen, mint­ha csi­nál­na va­la­mit. A nagy­her­ceg
azon­nal az aj­ká­hoz von­ta a fe­det­len ka­csót, és ven­dé­ge te­nye­ré­hez szo­rí­tot­ta
sza­káll ke­re­tez­te szá­ját; Fev­vers va­la­mi for­ró, nyir­kos és kel­le­met­len sző‐­
rös­sé­get ér­zett.
– Kí­vá­nom, hogy ugyan­úgy ol­vadj szét az én há­zam me­le­gé­ben, ahogy ő
szét­ol­vad – dünnyög­te ma­gá­ban a jég­szo­bor felé bic­cent­ve.
 Majd ha pi­ros hó esik – gon­dol­ta Fev­vers, mi­köz­ben vissza­von­ta ke­zét a
nagy­her­ce­gi csók­ból, és asz­tal­ken­dő­jé­vel le­tö­röl­te te­nye­ré­ről a nyál­nyo­mo‐­
kat. Nem volt ínyé­re ez a fo­gadj­is­ten, és ag­go­dal­mas te­kin­tet­tel für­kész­te a
jég­szob­rot, hogy meg­bi­zo­nyo­sod­jon róla: még nem ol­vad.
A nagy­her­ceg kö­zép­ter­me­tű fér­fi volt, és hi­bát­lan sza­bá­sú zöld szmo­kin‐­
got vi­selt. Fran­cia­tu­dá­sa tö­ké­le­te­sen il­lett egész stí­lu­sá­hoz. Meg­szám­lál­ha‐­
tat­lan ver­sztá­nyi fe­ke­te föld és fe­nyő­er­dő tu­laj­do­no­sá­nak mond­hat­ta ma­gát,
va­la­mint egy nagy adag ko­pár tund­rá­én­ ak, amely­nek fel­szí­ne alatt olaj for‐­
tyo­gott. Fev­vers szo­ro­san össze­fog­ta ma­gán spa­nyol váll­ken­dő­jét. Igye­ke‐­
zett úgy in­téz­ni, hogy ne ta­lál­koz­zon a te­kin­te­tük. A nagy­her­ceg úgy hit­te,
ven­dé­gét le­nyű­göz­te mind­az, amit lá­tott, mi­köz­ben Fev­vers hü­le­dez­ve áraz‐­
ta be a ko­pott per­zsa­sző­nye­get, és hoz­zá­tett még egy nul­lát – szi­go­rú­an font
ster­ling­ben – a terv­be vett ké­zi­mun­ka árá­hoz.
A nagy­her­ceg vod­ká­val kí­nál­ta. Fev­vers­nek jól­esett az ital, de bi­zal­mat­la‐­
nul szem­lél­te az üveg mel­lett fel­ál­lí­tott po­hár­hal­mot: va­jon ven­dég­lá­tó­ja a
ba­rá­ta­it is el akar­ja hív­ni? Ek­kor azon­ban a csu­pa mo­soly nagy­her­ceg la­tin
be­tűk­ké ren­dez­te a po­ha­ra­kat. Fev­vers össze­szű­kült szem­mel, gya­na­kod­va
fi­gyel­te, hogy a fér­fi mi­ben mes­ter­ke­dik, míg rá nem döb­bent, hogy a nagy‐­
her­ceg az ő ne­vét rak­ja ki vod­kás­po­ha­rak­ból. A ke­reszt­ség­ben ka­pott ne­vét:
S-O-P-H-I-A. De ezt va­jon hon­nan tud­ja?
Hohó, gon­dol­ta Fev­vers. Úgy érez­te ma­gát, mint a kis Tom-Tit-To­tot az
an­gol me­sé­ben:[41] hát­bor­zon­ga­tó­an is­me­rős, lúd­bő­rö­ző ér­zés ke­rí­tet­te ha‐­
tal­má­ba. Ki nem áll­hat­ta, ha ide­ge­nek Sophi­án­ ak szó­lí­tot­ták.
– Ősi orosz szo­kás – ma­gya­ráz­ta a nagy­her­ceg ka­to­nás meg­haj­lás kí­sé­re‐­
té­ben. – Az ön tisz­te­le­té­re.
És az összes po­ha­rat csu­rig töl­töt­te vod­ká­val.
Az nem le­het...
A nagy­her­ceg az összes po­hár tar­tal­mát fel­haj­tot­ta. Fev­vers de­le­je­zet­ten
szá­mol­ta. Har­minc­öt.
És még min­dig nem dőlt ki!
Fev­vers­ben ezen a pon­ton ala­kult ki a vé­le­ke­dés, hogy a nagy­her­ceg nem
olyan, mint a töb­bi fér­fi, és már-már azt kí­ván­ta, bár­csak en­ged­te vol­na Liz‐­
zie-nek, hogy el­kí­sér­je.
– Egy kis ka­vi­árt?
 Fev­vers élt-halt a ka­vi­ár­ ért, amit leg­szí­ve­seb­ben nagy­ka­nál­lal evett, és
úgy gon­dol­ta, akár­mi kö­vet­ke­zik is ez­u­tán, az lesz a leg­jobb, ha eszik va­la‐­
mit, hogy ala­po­sab­ban fel­vér­tez­ve ké­szül­hes­sen a rá váró meg­pró­bál­ta­tá‐­
sok­ra. Mi­köz­ben buz­gón la­pá­tol­ta ma­gá­ba a ka­vi­árt, a nagy­her­ceg így szólt:
– A va­cso­ra mel­lé ze­ne­kí­sé­ret is jár. Tud­nia kell, hogy ko­moly gyűj­te­mé‐­
nyem van min­den­fé­le cso­dás hol­mik­ból és ob­jet d’art-ok­ból. De mind kö‐­
zül a ked­ven­ce­im a já­té­kok: a ter­mé­szet­el­le­nes és cso­dá­la­tos já­ték­sze­rek.
Rá­ka­csin­tott Fev­vers­re, aki a gesz­tust ízet­len­nek és sér­tő­nek ta­lál­ta. Eszé‐­
be ju­tott va­la­mi: le­het, hogy a nagy­her­ceg hi­telt adott az Ez­re­des me­sé­jé‐­
nek, és azt hi­szi, hogy tény­leg ka­u­csuk­ból va­gyok? De ha így van, va­jon
mit gon­dol, hova ke­rül ez a ren­ge­teg ka­vi­ár?
A nagy­her­ceg meg­nyo­mott egy gom­bot a kan­dal­ló pe­re­mén, mire a fa­lat
bo­rí­tó köny­ves­pol­cok egyi­ke a le­ve­gő­be emel­ke­dett. Az ara­nyo­zott könyv‐
ge­rin­cek so­ka­sá­ga nem volt más, mint fes­tett trom­pe-l’oe­u­il! A fal­ban nyí­ló
sö­tét üreg­ből ke­re­ke­ken gu­ru­ló, kör ala­kú pó­di­um gör­dült elő, raj­ta ze­nészt‐­
rió. A fal tom­pa zaj­jal il­lesz­ke­dett vissza a he­lyé­re.
A ze­né­szek szin­te em­ber nagy­sá­gú­ak vol­tak, ak­ko­rák, mint a szi­cí­li­ai
báb­fi­gu­rák, és alig ki­seb­bek ná­lunk; ne­mes­fé­mek­ből, fél­drá­ga­kö­vek­ből és
ma­dár­tol­lak­ból épí­tet­ték őket; a tol­lak lát­tán Fev­vers meg­bor­zon­gott, mint a
cow­boy, ami­kor ész­re­ve­szi, hogy egy in­di­án övén sző­ke skalp fi­tyeg.
És va­ló­ban: az egyik ze­nész tel­jes egé­szé­ben ma­dár ala­kú volt, éne­kes
rigó vagy ta­lán fü­le­mü­le, de egé­szen nagy­mé­re­tű­re csi­nál­ták, és al­ko­tó­ja af‐­
fé­le szí­nes Jó­zsef-ka­bá­tot ké­szí­tett neki min­den­fé­le puha, sö­tét, bor­vö­rös és
to­pázszí­nű tol­lak­ból; éber sze­me két vö­rös drá­ga­kő. Két ro­busz­tus lá­bát
zsin­dely­sze­rű­en el­ren­de­zett vert­arany pik­ke­lyek bo­rí­tot­ták. Cső­re he­lyén ci‐­
zel­lál­tan fa­ra­gott ele­fánt­csont fu­vo­la.
Hú­ros hang­szer is volt a tri­ó­ban: va­la­mi hár­fa- vagy lant­fé­le esz­köz, egy
üre­ges női alak­ba sze­rel­ve, pon­to­sab­ban egy olyan női alak­ba, amely­nek hi‐­
ány­zott a fél tes­te. Feje ugyan­is volt, ahogy vál­la és mel­le és me­den­cé­je is,
a me­den­ce és a mell kö­zött azon­ban nem volt sem­mi, csak pa­rá­nyi csa­pok­ra
ki­fe­szí­tett hú­rok. A nő­alak­nak kar­ja is volt, ame­lyet most es­dek­lő­en tar­tott
maga előtt, bár ez csak a vé­let­len mű­vé­nek tűnt, hi­szen a ka­rok ab­ban a
póz­ban me­re­ved­tek meg, amely­ben ak­kor vol­tak, ami­kor a fi­gu­rát mű­köd­te‐­
tő me­cha­niz­mus épp le­járt. Az alak két kar­ja sze­met gyö­nyör­köd­te­tő, agya‐­
fúr­tan ízelt kéz­ben vég­ző­dött, amely­ről nem hi­án­ yoz­tak az uj­jak és a kör‐­
mök sem: min­den a he­lyén volt. A test tö­mör arany­ból ké­szült, a kör­mök
gyöngy­ház­ból, haj-ko­ro­ná­ja meg­annyi arany­szál, sze­me fe­hér zo­mánc­ra
app­li­kált la­zu­rit­kő. Egy kó­sza lég­hu­zat ösz­tö­ké­lé­sé­re ma­gá­nyos, kí­sér­te­ti­es
pen­gő hang sza­kadt ki be­lő­le.
A rit­mus­szek­ció volt a leg­ke­vés­bé fel­ka­va­ró lát­vány. Ele­fánt­csont ke­ret­be
il­lesz­tett bronz­gong – dob­ve­rő­nek azon­ban nyo­ma sem volt.
A nagy­her­ceg elé­ge­det­ten szem­lél­te me­cha­ni­kus ze­ne­ka­rát, amely egy
unat­ko­zó kí­nai csá­szár ren­de­lé­sé­re ké­szült va­la­mi­kor na­gyon ré­gen. A
nagy­her­ceg egyik unat­ko­zó őse meg­gyil­kol­ta a man­da­rint, hogy meg­ka­pa‐­
rint­sa a há­rom fi­gu­rát. A gép­ze­né­szek­ből azok­nak a tár­gyak­nak a fel­be­csül‐­
he­tet­len ra­gyo­gá­sa áradt, ame­lyek ki­zá­ró­lag él­ve­ze­ti cél­ból ké­szül­tek: a tö‐­
ké­le­tes funk­ci­ót­lan­ság tisz­tá­ta­lan csáb­ere­je. A nagy­her­ceg meg­nyo­mott egy
má­sik gom­bot.
A gong mű­kö­dés­be hoz­ta ön­ma­gát, és dal­la­mos, menny­dör­gés­sze­rű han‐­
gon szó­lalt meg. A nő­hár­fa arany­vál­la meg­moz­dult, ez­ál­tal moz­gás­ba hoz­va
a fo­gas­ke­re­kek és eme­lő­ka­rok rej­tett me­cha­niz­mu­sát, amely előbb a ma­gas‐­
ba emel­te a kö­nyö­két, majd a két ke­zet a szív­hú­rok­ra il­lesz­tet­te. A gyöngy‐­
ház­kör­mű arany uj­jak meg­fe­szül­tek és ki­egye­ne­sed­tek. A fi­gu­ra meg­pen­dí‐­
tett ön­ma­gán egy ak­kor­dot, mi­köz­ben a nagy ma­dár kü­lö­nös, tri­tó­ni majd‐­
nem-dal­la­mot fu­vo­lá­zott az or­rán, amely bo­lyong­va vé­gig­ka­lan­doz­ta ön­ma‐­
ga összes ma­te­ma­ti­kai le­he­tő­sé­gét, de mint­ha nem is er­ről a boly­gó­ról szár‐­
ma­zott vol­na, ha­nem va­la­mi tá­vo­li és jég­gé der­medt má­sik vi­lág­ból.
Ze­ne­do­boz van a ma­dár fe­jé­ben – gon­dol­ta Fev­vers. Azt a hár­pi­át bár­ki
meg­épít­het­te, aki meg tud csi­nál­ni egy ál­ló­órát. A gong hang­ját pe­dig elekt‐­
ro­mos im­pul­zu­sok vált­ják ki. Mind­azon­ál­tal ég­nek áll­tak a pi­hék a tar­kó­ján,
a nagy­her­ceg pe­dig ön­elé­gült mo­sollyal for­dult ven­dé­ge felé, mint­ha mind‐­
vé­gig az lett vol­na a szán­dé­ka, hogy Fev­vers fél­jen tőle.
Fev­vers éle­té­ben elő­ször uta­sí­tot­ta vissza a pezs­gőt.
A kí­sér­te­ti­es har­mó­ni­ák­hoz most újabb rit­mus­elem tár­sult: a jég-Fev­vers
orra ol­va­dás­nak in­dult, és a víz­csepp – plink – a ka­vi­áros tál szé­lén lan­dolt.
Fev­vers egy ret­te­ne­tes pil­la­na­tig azt hit­te, hogy a gyé­mánt­nyak­ék ol­vadt
meg.
A nagy­her­ceg a kar­ját kí­nál­ta neki: jöj­jön fel a ga­lé­ri­ár­ a, és te­kint­se meg
gyűj­te­mé­nye töb­bi da­rab­ját! A fér­fi vod­ka-tüzű le­he­le­te szin­te per­zsel­te
Fev­vers ar­cát, amely pe­dig perc­ről perc­re egy­re hi­de­gebb lett, ahogy a hát‐­
bor­zon­ga­tó, kör­kö­rös, nem tel­je­sen vé­let­len­sze­rű, ám tel­je­sen em­ber­te­len
zene fo­ko­za­to­san el­tor­zí­tot­ta a szo­ba de­rék­szö­ge­it és sar­ka­it.
 A ga­lé­ri­án üveg­vit­ri­nek so­ra­koz­tak, ame­lyek olyan le­le­mé­nyes vissza­fo‐­
gott­ság­gal vol­tak meg­vi­lá­gít­va, hogy mind­egyik úgy csil­lo­gott, mint egy
kü­lön be­já­ra­tú kis vi­lág.
– A to­já­sa­im – mond­ta a nagy­her­ceg – tele van­nak meg­le­pe­té­sek­kel.
Hát azt le­fo­ga­dom, gon­dol­ta Fev­vers.
És tény­leg: mind­egyik üveg­ka­lit­ká­ban egy-egy to­jás rej­tő­zött, va­ló­di to‐­
jás, de olyan cso­dá­la­tos da­rab, ame­lyet nem csir­ke tojt, ha­nem ék­sze­rész al‐­
ko­tott. A nagy­her­ceg azt mond­ta, Fev­ver­sé le­het bár­me­lyik, s eh­hez csak
annyit kell ten­nie, hogy le­ve­szi a váll­ken­dő­jét, és meg­mu­tat­ja neki a szár‐
nyát.
– Előbb a to­jást.
– Majd utá­na.
– Nem.
– De igen.
– Nem.
A nagy­her­ceg vál­lat vont, és há­tat for­dí­tott Fev­vers­nek. Eb­ben a pil­la­nat‐­
ban min­den fény ki­aludt, és Fev­vers ott ma­radt a vak­sö­tét­ben, ahol csak a
mes­ter­sé­ges ze­né­szek hu­ho­gá­sa, pen­ge­té­se és csö­röm­pö­lé­se hal­lat­szott, va‐­
la­mint oda­lent­ről a sa­ját alak­má­sá­ról le­csö­pö­gő víz­csep­pek halk csob­ba­ná‐­
sa. Ami­kor meg­hal­lot­ta, hogy ol­vad az orra, Fev­vers­re rá­tört a gyen­ge­ség.
– Hát jó – mond­ta epé­sen. Ami­kor is­mét fel­gyul­lad­tak a fé­nyek, már nem
volt raj­ta a ken­dő, a nagy­her­ceg pe­dig a háta mö­gött állt, ahon­nan jól lát­hat‐­
ta az inge alatt fe­szü­lő két iker­ki­nö­vést.
– De hoz­zá­ér­ni nem sza­bad! – in­tet­te Fev­vers. Még ilyen szo­rult hely­zet‐­
ben is ké­pes volt be­le­csem­pész­ni ha­las­ko­fa-hang­já­ba va­la­mi acé­los élt, ami
el­vet­te há­zi­gaz­dá­ja ked­vét a nyúl­ká­lás­tól.
De hogy mi­lyen bel­ső éle­tű dol­gok vol­tak azok a cso­da­to­já­sok! És va­ló‐­
ban tele vol­tak meg­le­pe­té­sek­kel. Ez itt ró­zsa­szí­nű zo­mánc­ból ké­szült, és
hosszá­ban meg­nyíl­va fel­tá­rul ben­ne egy bel­ső gyöngy­ház-pán­cél, amely
szin­tén meg­nyí­lik, lát­ni en­ged­ve az üre­ges arany­ból ön­tött göm­bö­lyű to­jás-
sár­gá­ját. A sár­ga gömb bel­se­jé­ben arany­tyúk. A tyúk bel­se­jé­ben arany­to­jás.
Most már a lil­li­pu­ti mé­re­tek­nél tar­tunk, de még min­dig nincs vége: a to­jás
bel­se­jé­ben mik­ro­szko­pi­kus bri­li­án­sok­kal be­ra­kott pa­rá­nyi kép­ke­ret. És
hogy mi van a ké­pen? Hát mi más, mint maga a ki­ter­jesz­tett szár­nyú ae­ri­a­l‐­
is­te, ahogy a tra­pé­zon ül; a haja len­sző­ke, mint a va­ló­di­nak, a sze­me ég­szín‐­
kék, mint a va­ló­di­nak.
 A zsu­go­ro­dás egy­re job­ban el­ha­tal­ma­so­dó ér­zé­sé­nek da­cá­ra és a zene ál‐­
tal a sar­kok­ba raj­zolt kü­lö­nös alak­za­tok el­le­né­re Fev­vers­nek hí­zel­gett ez a
pa­rá­nyi tisz­tel­gő aján­dék, és pusz­ta igaz­ság­ér­zet­től ve­zé­rel­ve úgy gon­dol­ta,
ven­dég­lá­tó­ja iga­zán meg­ér­de­mel annyit, hogy a nagy­her­ce­gi kéz vé­gig­si‐­
mít­sa Fev­vers mel­lét, majd a hóna alatt hát­rébb me­rész­ked­jen. Mi­után a
nagy­her­ceg meg­győ­ző­dött róla, hogy ven­dé­ge nem gu­mi­ból van, mé­lyet só‐­
haj­tott, ta­lán így jut­tat­va ki­fe­je­zés­re él­ve­ze­tét, majd bor­zol­ni kezd­te a vö­rös
sza­tén­se­lyem alatt su­so­gó tol­la­kat.
Oda­lent­ről nyíí, plimm, durr és platty; nyíí, plimm, durr és platty.
A kö­vet­ke­ző tár­ló­ban drá­ga­kö­vek­kel be­vont to­jás­tar­tó, ben­ne egy­sze­rű
já­de­to­jás: mint­ha arra vár­na, hogy va­la­ki oda­ko­cog­tas­sa hoz­zá a kis­ka­na­lát.
Fev­vers vá­ra­ko­zás­tel­je­sen né­zett a nagy­her­ceg­re; szo­ron­gá­sai el­le­né­re
olyan kí­ván­csi volt, mint egy kis­gye­rek. Sej­tet­te, hogy a to­jás még tar­to­gat
meg­le­pe­té­se­ket. A nagy­her­ceg egy pil­la­nat­ra le­vet­te róla ku­ta­ko­dó ke­zét.
– El­for­dí­tom ezt a kis kul­csot...
Ami­kor Fev­vers ész­re­vet­te, hogy há­zi­gaz­dá­já­nak ágas­ko­dó szer­szá­ma
már­is ha­tá­ro­zott kör­vo­na­la­kat öl­tött a lo­vag­ló­nad­rág vas­tag szö­ve­te alatt,
úgy gon­dol­ta, hogy a nagy­her­ceg bi­zo­nyos te­kin­tet­ben még­is ugyan­olyan,
mint a töb­bi fér­fi, és af­fé­le en­gesz­te­lő gesz­tus­sal gyor­san meg­pas­kol­ta az il‐­
le­tő test­részt, mint­ha arra in­te­né, hogy vár­ja ki az ide­jét.
A to­jás­héj két üre­ges fél­re vált szét, mi­ni­at­űr fács­kát tár­va elő, amely
arany­rá­cso­zat­ba il­lesz­tett fe­hér achát­vá­zá­ban állt. A fa­le­ve­le­ket egye­sé­vel
fa­rag­ták ki sö­tét­zöld fél­drá­ga­kö­vek­ből; az arany­ága­kon cit­rin­kő gyü­möl‐­
csök te­rem­tek és igaz­gyöngy vi­rá­gok nyíl­tak, ame­lye­ket a gyé­mánt kö­zép‐­
pont kö­rül négy ol­dal­ról fel­ha­sí­tot­tak. A nagy­her­ceg jobb keze kény­te­len-
kel­let­len fél­be­sza­kí­tot­ta a Fev­vers la­poc­ka­tá­ján vég­zett tény­ke­dé­sét, és
meg­érin­tet­te az egyik gyü­möl­csöt, amely erre szét­nyílt, és ki­re­pült be­lő­le a
vi­lág leg­ki­sebb, vö­rös arany­ból min­tá­zott ma­da­ra. A ma­dár­ka jobb­ra-bal­ra
in­gat­ta a fe­jét, ver­de­sett a szár­nyá­val, majd ki­nyi­tot­ta a cső­rét, és éles-édes
tril­lá­zás­ba kez­dett: „Arany­ka­lit­ká­ba zárt kis­ma­dár”. Fev­vers­nek el­állt a lé‐­
leg­ze­te. A ma­dár­ka be­fe­jez­te a ref­rént, össze­csuk­ta a szár­nyát, és a já­de­to‐­
jás újra össze­zá­rult.
Noha a gyö­nyö­rű já­ték­szer jobb kedv­re de­rí­tet­te, Fev­vers még­is fe­let­tébb
za­var­ba ej­tő­nek ta­lál­ta a fács­kát és an­nak pa­rá­nyi éne­ke­sét; a ha­lá­los ve‐­
szély köz­vet­len elő­éle­té­vel for­dí­tot­ta el a fe­jét.
– Hohó – in­tet­te újra ma­gát.
 Nyíí, plimm, durr és platty; nyíí, plimm, durr és platty. Fev­vers egy­re el‐­
mo­só­dot­tabb­nak érez­te a sa­ját kör­vo­na­la­it, egy­re ke­vés­bé érez­te úgy, hogy
ura – pon­to­sab­ban úr­nő­je – ön­ma­gá­nak. Wal­ser szá­má­ra na­gyon is is­me­rős
lett vol­na az ér­zés, amely most ha­tal­má­ba ke­rí­tet­te az ar­tis­ta­nőt: ő is pon­to‐­
san ugyan­így érez­te ma­gát az Al­ham­b­ra öl­tö­ző­szo­bá­já­ban, ami­kor az óra
har­mad­szor ütöt­te el az éj­félt.
Le­het­sé­ges, hogy ez már ne­kem is túl sok, gon­dol­ta Fev­vers. Jaj, Liz­zie,
Liz­zie, drá­ga­sá­gom! Hol vagy most, ami­kor szük­sé­gem len­ne rád?
Mind­azon­ál­tal, mi­vel az üz­let – az üz­let, és a nagy­her­ceg két­ség­te­le­nül
meg­ér­de­melt va­la­mi el­len­szol­gál­ta­tást fá­ra­do­zá­sa­i­ért, Fev­vers hát­ra­nyúlt, és
ki­bon­tot­ta ru­há­ja kap­csa­it. Su­ho­gás-sur­ra­nás hang­ja hal­lat­szott, ahogy a
szárny­tol­lak ki­bom­lot­tak; a nagy­her­ceg alig hall­ha­tó­an, szin­te dünnyög­ve
el­ki­ál­tot­ta ma­gát. Mi­köz­ben ar­cát a tol­lak közé fúr­ta, kér­lel­te ven­dé­gét,
hogy még szé­le­sebb­re ter­jessze ki a szár­nyát, és Fev­vers en­ge­del­mes­ke­dett
is, eköz­ben azon­ban az ön­vé­de­lem mé­lyen gyö­ke­re­ző ösz­tö­né­től ve­zé­rel­ve
– noha ezt há­zi­gaz­dá­ja nem is kér­te – ki­en­ged­te a nagy­her­ceg kis­ka­ka­sát a
tyúk­ket­rec­ből, és ő is össze­bor­zol­ta ki­csit a nagy­her­ce­gi tol­la­kat, ahogy há‐­
zi­gaz­dá­ja tet­te az övé­i­vel.
Csak ek­kor vet­te ész­re, mi­köz­ben te­kin­te­tét kör­be­jár­tat­ta a két­szin­tes, ho‐­
mály­ba ve­sző he­lyi­sé­gen, hogy se­hol nincs ab­lak, és mi­köz­ben a nagy­her‐­
ce­gi öle­lés egy­re szo­ro­sabb­ra zá­rult kö­rü­löt­te, arra is rá­jött, hogy ven­dég­lá‐­
tó­ja ki­vé­te­les tes­ti erő­vel meg­ál­dott fér­fi: bár­mi­kor ké­pes len­ne Fev­verst a
pad­ló­hoz sze­gez­ni.
Ek­kor meg­tör­tént a le­he­tő leg­rosszabb do­log, ami eb­ben a pil­la­nat­ban
meg­tör­tén­he­tett: a Fev­vers tes­tét ta­po­ga­tó nagy­her­ceg ki­sza­ba­dí­tot­ta Nel­son
kard­ját rej­tek­he­lyé­ről, a fű­ző­ből.
– Azt azon­nal adja vissza...
A nagy­her­ceg azon­ban úgy tar­tot­ta a ha­lá­los já­ték­szert, hogy Fev­vers ne
ér­hes­se el, mi­köz­ben kí­ván­csi­an szem­lél­te szer­ze­mé­nyét, és kun­co­gott né‐­
há­nyat a ba­ju­sza alatt, mi­előtt a tér­dén ket­té­tör­te a kar­dot. A szi­lán­ko­kat el‐­
ha­jí­tot­ta a ga­lé­ria két vé­gé­be, ahol be­le­ol­vad­tak a sö­tét­ség­be, amely úgy
szi­vár­gott át a fa­la­kon, mint a víz. Fev­vers e perc­től kezd­ve véd­te­len volt.
Leg­szí­ve­seb­ben el­sír­ta vol­na ma­gát.
Oda­lent a gép­ze­né­szek foly­tat­ták a mu­zsi­ká­lást, a jég pe­dig to­vább ol‐­
vadt.
 Fev­vers meg­pró­bál­ta össze­szed­ni szét­raj­zó gon­do­la­ta­it, és ha­tá­ro­zott lép‐­
tek­kel a kö­vet­ke­ző üveg­tár­ló felé in­dult, mi­köz­ben egy pil­la­nat­ra sem hagy‐­
ta abba a her­ce­gi kis­ka­kas bi­riz­gá­lá­sát: mint­ha az éle­te függ­ne et­től. A
nagy­her­ceg csak vo­na­kod­va kö­vet­te; má­mo­ros bol­dog­sá­gá­ban ész­re sem
vet­te, hogy Fev­vers sza­bad keze ki­nyit­ja a tár­lót.
Ezüst­to­jást ta­lált oda­bent, ame­tiszt­szem­csék­ből álló cik­cak­kos rá­cso­zat‐­
ban, a to­jás bel­se­jé­ben pe­dig – örö­mé­ben alig akar­ta el­hin­ni – egy kis­vo­nat:
moz­dony, fe­ke­te zo­mánc­ból, és egy, ket­tő, há­rom, négy első osz­tá­lyú ko­csi,
tek­nős­pán­cél­ból és ele­fánt­csont­ból; a sze­rel­vény össze­te­ke­re­dett, akár egy
kí­gyó, a ko­csi­kon ci­rill be­tűs fel­irat: Transz­szi­bé­ri­ai Exp­ressz.
– Ezt ké­rem! – ki­ál­tot­ta Fev­vers, mo­hón be­nyúl­va a tár­ló­ba. A ki­ál­tás és
a hir­te­len moz­du­lat fel­ri­asz­tot­ta a nagy­her­ce­get a Fev­vers ál­tal elő­idé­zett
ré­vü­let­ből, bár Fev­vers egy pil­la­nat­ra sem hagy­ta abba a kis­ka­kas si­mo­ga­tá‐­
sát; nem hi­áb­ a töl­töt­te a ta­nu­ló­éve­it Nel­son mama mű­in­té­ze­té­ben.
– Nem, nem, azt nem le­het! – til­ta­ko­zott a nagy­her­ceg, bár a hang­ja szin‐­
te ra­ga­csos volt az al­tes­ti duz­za­nat­tól. Erőt­le­nül pró­bál­ta fél­re­üt­ni a vo­na­tot
mar­ko­ló ke­zet, Fev­vers azon­ban nem tá­gí­tott. – Ne azt! A kö­vet­ke­zőt szán‐­
tam ke­gyed­nek. Kü­lön e cél­ra csi­nál­tat­tam. Ma reg­gel hoz­ták.
A kö­vet­ke­ző to­jás fe­hér­arany­ból ké­szült, a te­te­jén sze­met gyö­nyör­köd­te­tő
pa­rá­nyi hattyú; ta­lán tisz­tel­gés Fev­vers ál­lí­tó­la­gos ere­de­te előtt. Ahogy azt
Fev­vers gya­ní­tot­ta is, a to­jás bel­se­jé­ben arany­ka­lit­ka, ab­ban pe­dig ru­bin­tok‐­
kal, za­fí­rok­kal és gyé­mán­tok­kal éke­sí­tett ülő­rúd: a jó öreg pi­ros-fe­hér-kék.
A ka­lit­ka üres volt: az ülő­rúd egye­lő­re ma­dár nél­kül ár­vál­ko­dott.
Noha Fev­vers nem zsu­go­ro­dott össze, egy­sze­ri­ben rá­éb­redt a ret­te­ne­tes
le­he­tő­ség­re, hogy ez va­ló­ban meg­tör­tén­het. Gon­do­lat­ban bú­csút in­tett az
oda­lent csil­lo­gó gyé­mánt nyak­ék­nek, és egy pil­la­na­tig úgy gon­dolt az élet‐­
re, mint va­la­mi já­ték­szer­re. A ro­bot­ze­ne­kar ke­le­ti ki­für­kész­he­tet­len­ség­gel
rak­ta le a va­ló­sze­rűt­len­ség geo­met­ri­áj­á­nak alap­ja­it; a nagy­her­ce­gi hím­tag
egy­re nö­vek­vő vas­tag­sá­gá­ból, va­la­mint a li­he­gés­ből és az el­ho­má­lyo­sult te‐­
kin­tet­ből ítél­ve Fev­vers úgy sej­tet­te, hogy ven­dég­lá­tó­ja kö­ze­leg a csúcs‐­
pont­hoz.
Eb­ben a pil­la­nat­ban ned­ves re­cse­gés-ro­po­gás hal­lat­szott: oda­lent a jég‐­
szo­bor be­le­zu­hant a ma­ra­dék ka­vi­ár­ba, a Fev­vers­re oly nagy csáb­erőt gya‐­
kor­ló gyé­mánt nyak­ék pe­dig a mocs­kos edé­nyek közé hullt. Be­csa­pott­sá­gá‐­
nak ke­se­rű tu­da­ta cse­lek­vés­re sar­kall­ta az ar­tis­ta­nőt. Mi­köz­ben a nagy­her‐­
ceg han­gos hor­kan­tás­sal ki­lö­vellt, és szá­já­ból fü­tyül­ve sza­ba­dult ki a le­ve‐­
gő, Fev­vers az iszfa­há­ni fu­tó­sző­nyeg­re dob­ta a mi­ni­at­űr já­ték­vo­na­tot, amely
a sors ke­gyel­mé­ből épp a ke­re­ke­i­re esett.
A nagy­her­ceg né­hány má­sod­perc­nyi tu­dat­ki­ha­gyá­sát ki­hasz­nál­va Fev­vers
ha­nyatt-hom­lok vé­gig­ro­hant a pe­ro­non, ki­nyi­tot­ta az első osz­tá­lyú ko­csi aj‐­
ta­ját, és nagy ne­he­zen be­má­szott a fül­ké­be.
– Lá­tod, hogy össze­ma­lac­kod­ta a ru­há­dat? Disz­nó! – je­gyez­te meg Liz‐­
zie.
A zo­ko­gó lány az öreg­asszony kar­ja­i­ba ve­tet­te ma­gát. Az éj­sza­ka sö­tét
sza­ka­dé­ké­ban vol­tak, amely­be a hold bu­kik le; eb­ben a sza­ka­dék­ban ve­szí‐­
tet­te el Fev­vers a va­rázs­kard­ját. Az ál­lo­más­fő­nök a síp­já­ba fújt, és meg­lo‐­
bog­tat­ta a zász­ló­ját. A vo­nat tel­jes hosszá­ban ne­ki­len­dült, és las­san, na­gyon
las­san ki­von­szo­ló­dott az ál­lo­más­ról, ma­gá­val ci­pel­ve má­zsás álom­ra­ko­má‐­
nyát.
– Ta­nul­tam az eset­ből – mond­ta Fev­vers ül­té­ben ki­egye­ne­sed­ve, le­tép­ve
ma­gá­ról a kar­kö­tőt és a fü­lön­füg­gőt.
A fo­lyo­só­ról du­la­ko­dás zaja hal­lat­szott, majd egy fel­há­bo­ro­dot­tan til­ta­ko‐­
zó gye­rek­hang nyi­vá­ko­lá­sa. Lu­xus­fül­ké­jük aj­ta­ja ki­vá­gó­dott; Wal­ser je­lent
meg, hóna alatt ka­pá­ló­dzó, tor­ka­sza­kad­tá­ból pro­tes­tá­ló és bo­hóc­ru­há­ba öl‐­
töz­te­tett ba­tyu.
– El­né­zést a za­va­rá­sért, höl­gyem – for­dult Wal­ser Fev­vers­hez –, de ha
raj­tam áll, ez a ta­kony­póc nem fog el­szök­ni a cir­kusszal, leg­alább­is egy pár
évig még biz­to­san nem!
A vo­nat lom­hán sik­lott a friss hó­ta­ka­ró­val bo­rí­tott pe­ron mel­lett. Liz­zie
le­húz­ta az ab­la­kot, je­ges fu­val­la­tot ereszt­ve be a fül­ké­be, Wal­ser pe­dig oda‐­
pottyan­tot­ta a si­val­ko­dó gye­re­ket egy hó­buc­ka te­te­jé­re.
– Most az­tán szedd a lá­bad, és fu­tás haza a nagy­ma­má­hoz!
– És add oda neki eze­ket itt! – tet­te hoz­zá Fev­vers.
Ki­csi Iván gyé­mánt­eső­ben hem­per­gett a ha­von. Ta­lán a gyer­me­ke­ink ré‐­
vén mi is el­nyer­het­jük a meg­vál­tást.
A vo­nat most va­la­mi­vel gyor­sab­ban ha­ladt. Wal­ser de­ré­kig ki­ha­jolt az
ab­la­kon, amíg nem volt ben­ne egé­szen biz­tos, hogy Ki­csi Iván nem ug­rott
vissza a vo­nat­ra va­la­hol hát­rébb, az­tán a vas­tag bőr­szíj­jal újra fel­húz­ta az
ab­la­kot. Ami­kor min­den­nel vég­zett, meg­for­dult, és a föld­be gyö­ke­re­zett a
lába; meg­lát­ta Fev­vers vö­rös, könny­ben ázó ar­cát, ki­bom­lott ha­ját, sza­kadt
és a rá­szá­radt on­dó­fol­tok­tól me­rev ci­gány­lány-ru­há­ját; és azt is lát­ta, hogy
Fev­vers igyek­szik el­ta­kar­ni fe­det­len mel­lét mocs­kos és ren­de­zet­len eve-ző‐­
tol­la­i­val – ah­hoz vi­szont két­ség sem fér­he­tett, hogy va­ló­di eve­ző­tol­lak vol‐­
tak.
 3

SZIBÉRIA
 EGY
Va­jon hogy él­nek er­re­fe­lé az em­be­rek? Hogy ké­pe­sek meg­bir­kóz­ni mind‐­
ez­zel? De le­het, hogy nem ne­kem kel­le­ne fel­ten­nem ezt a kér­dést, te­kin­tet‐­
tel arra, hogy nem áll­ha­tom a tá­jat mint olyat, már a Hamp­st­ead He­at­hen[42]
is a rosszul­lét ke­rül­get, a franc egye meg. Amint szem elől vesz­tem az em‐­
be­ri haj­lé­ko­kat, úgy om­lik össze alat­tam szí­vem-lel­kem, mint egy kor­hadt
pad­ló, cser­ben­hagy min­den bá­tor­sá­gom. A park vagy a kert, az más: azt
sze­re­tem. Akár­csak a ki­sebb ré­te­ket, ha sö­vény és árok ha­tá­rol­ja őket, és
hasz­nos te­he­nek le­ge­lész­nek raj­tuk. És ha min­den­áron ra­gasz­ko­dunk ah­hoz,
hogy le­gye­nek el­va­dult hegy­ol­da­lak, ak­kor hadd le­gyen raj­tuk leg­alább
egy-két bir­ka is, ahogy fes­tő­i­en pó­zol­nak egy ki­szö­gel­lő szik­lán, és épp vár‐­
ják, hogy le­nyír­ják a gyap­jú­kat, szó­val va­la­mi ilyes­mi... Gyű­lö­lök olyan he‐­
lye­ken len­ni, ahol az Em­be­ri Kéz­nek nem si­ke­rült na­gyot al­kot­nia, már­pe‐­
dig most itt va­gyunk a vi­lág szé­les hom­lo­kán, ame­lyet Káin bé­lye­gé­vel je‐­
löl­tek meg a kez­det kez­de­tén, ahogy an­nak a vén­em­ber­nek is a hom­lo­ká­ra
volt írva, hogy fe­gyenc, aki oda­jött hoz­zánk az ál­lo­má­son, hogy ránk sóz­za
a fa­ra­gott med­vé­it.
Meg­vet­tem tőle az összes med­vé­jét, hogy ha­za­küld­jük a gye­re­kek­nek,
majd ha Vla­gyi­vosz­tok­ba érünk, és ta­lá­lunk va­la­hol egy pos­ta­hi­va­talt. Alig‐­
ha ne­vez­het­jük a gesz­tust „ol­csó” ha­tás­va­dá­szat­nak, amennyit volt képe el‐­
kér­nie ér­tük an­nak a csir­ke­fo­gó­nak, már el­né­zést. És hoz­zá még hall­gat­hat‐­
tam Liz­zie sze­kí­ro­zá­sát is: vál­tig bi­zony­gat­ta, hogy „az utó­kor ked­vé­ért”
csi­nál­tam az egé­szet, amin per­sze azt ér­tet­te, hogy az ifjú ame­ri­ka­i­nak akar‐­
tam tet­sze­ni.
– Mi­óta Pé­ter­vá­rott le­lep­lez­te ma­gát előt­tünk a fi­at­al­úr, egy­re gyak­rab­ban
úgy vi­sel­kedsz, mint­ha ön­ma­gad­ra akar­nál ha­son­lí­ta­ni – mond­ja ne­kem.
Az ab­lak túl­só ol­da­lán to­va­sik­lik mel­let­tünk a fel­fog­ha­tat­lan, ki­halt és
rop­pant üres­ség, amely­re nem­so­ká­ra le­száll az éj; a nap hát­bor­zon­ga­tó, vér‐­
csí­kos pom­pá­ban ké­szül le­buk­ni, hoz­zá­ve­tő­le­ge­sen egy fél kon­ti­nens fö­lött,
ahol nincs más, csak med­vék, hul­ló­csil­la­gok, meg far­ka­sok, ame­lyek az ég‐
bolt tel­jes­sé­gét vissza­tük­rö­ző tó­csák­ból le­fe­tye­lik a je­ge­ce­se­dő vi­zet. Min‐­
dent el­ta­kar a fe­hér hó, mint­ha por­vé­dő hu­za­tot te­rí­tet­tek vol­na a táj­ra,
mint­ha a bolt­ból fris­sen ha­za­szál­lí­tott hol­mit örök idők­re hasz­ná­la­ton kí­vül
he­lyez­ték vol­na: ti­los hasz­nál­ni, ti­los hoz­zá­nyúl­ni! Bor­za­lom! És mint egy
ciklo­rá­má­ban, ez a ter­mé­szet­el­le­nes lát­kép hu­szon­va­la­hány mér­föl­des se‐­
bes­ség­gel húz el mel­let­tünk. Még ke­ret is van hoz­zá: csi­nos csip­ke­füg­göny,
ami épp hogy el­szí­ne­ző­dött a rá­ra­kó­dott ko­rom­tól, és sú­lyos, por­lep­te sö­tét‐­
kék bár­sony.
A fo­lyo­són a fa­szén iz­zí­tá­sá­nak re­sze­lős ne­sze: szít­ják a tü­zet a sza­mo­vár
alatt. Mi­lyen meg­hit­ten va­gyunk itt.
Oda­kint iga­zi íté­let­idő, ide­bent a ko­csi­ban azon­ban be­fész­ke­lő­dünk a jó
me­leg­be – még egy kis kály­hánk is van. Meg egy ke­rek asz­tal, raj­ta bár‐­
sony­te­rí­tő, ugyan­olyan kék, mint a füg­göny, hoz­zá egy ugyan­csak kék hu‐­
za­tú ka­ros­szék; azon ül most Liz­zie, épp pa­szi­án­szot rak ki.
Pa­szi­ánsz. Tü­re­lem. Csak bír­jam tü­re­lem­mel!
– Úgy ér­tem, hogy egy­re job­ban em­lé­kez­tetsz a sa­ját pla­ká­tar­cod­ra –
foly­tat­ja Liz­zie. – Íme, az arany­szí­vű lon­do­ni pro­li, aki ke­rül min­den ce­re‐­
mó­ni­át. Na per­sze.
– De még­is, ugyan ki le­gyek, ha nem ön­ma­gam? – kér­de­zem ha­ra­pó­san,
ha­son fek­ve, mint O’Mal­ley kis­asszony; azon az ülé­sen he­ve­ré­szem, ame‐­
lyet éj­sza­ká­ra ággyá ala­kí­ta­nak át.
– Ez már egy má­sik kér­dés, ara­nyom – fe­le­li Liz­zie, egy pil­la­nat­ra sem
za­var­tat­va ma­gát. – Ed­dig nem is lé­tez­tél. Sen­ki nem mond­ja meg, mit csi‐­
nálj és ho­gyan. Egy­éves vagy. Nincs múl­tad, nincs tör­té­ne­ted, nin­cse­nek
vá­ra­ko­zá­sok, csak azok, ame­lye­ket te ma­gad kel­tesz. De ha egy­szer még­is
rá­fá­zol, ak­kor, is­te­nem­re mon­dom, ret­te­ne­te­sen rá­fá­zol, nem igaz? Úgy ko‐­
ket­tálsz az el­len­ség­gel, mint­ha az fel­hagy­na a mes­ter­ke­dé­se­i­vel, ha te hét‐­
köz­na­pi lány­nak tet­te­ted ma­gad. Fél­te­lek. Ezért nem szí­ve­sen hagy­lak egye‐­
dül. Em­lé­kezz csak arra a ga­néj nagy­her­ceg­re! Hát nem el­tör­te a ka­ba­lá­dat,
amit pe­dig úgy, de úgy sze­ret­tél?!
Liz­zie jól tud­ja, hogy mi­vel tud fáj­dal­mat okoz­ni. Meg­ta­lál­ja a saj­gó pon‐­
tot, és oda­döf – ez az ő stí­lu­sa.
– El­tör­te a ka­ba­lá­dat, de té­ged is el­tör­he­tett vol­na. Kis híja volt, hogy
nem tet­te meg, és ak­kor ne­ked be­fel­leg­zett, nincs to­vább, nincs jövő, so­sem
le­szel két­éves, sem se­hány éves. Nix, nul­la, a nagy sem­mi.
Sem­mi.
A vo­nat el­csi­gá­zott só­haj­tás­sal fé­ke­zett, majd meg­állt. A moz­dony halk
si­rán­ko­zás­sal du­do­rá­szott, kat­to­gott és nyög­dé­cselt a fék, de oda­kint se­hol
sem­mi. Még egy olyan kis fid­res-fod­ros fa­épü­let sem, ami­lye­ne­ket er­re­fe­lé
épí­te­nek az ál­lo­má­so­kon, tisz­tá­ra olya­nok, mint a mé­zes­ka­lács há­zak, mint‐­
ha csak azért idéz­nék meg a tün­dér­me­sé­ket, hogy in­csel­ked­je­nek a va­don‐­
nal. Mér­föl­dek­re el­lát­ni, de nincs itt sem­mi, csak a bí­bor lá­tó­ha­tá­rig nyú­ló
hó ter­mé­szet­el­le­ne­sen fe­hér csík­jai. Itt va­gyunk a sem­mi kö­ze­pén.
„Sem­mi”, „se­hol”: az ilyen sza­vak meg­nyíl­nak a ben­sőnk­ben, mint va­la‐­
mi fe­ne­ket­len üreg. És tes­sék: csak azért szel­tük át a ha­tal­mas sem­mit, hogy
a se­hol pe­re­mé­re ér­kezzünk.
Néha ma­gam is el­bor­za­dok, ha be­le­gon­do­lok, hogy mi min­den­re va­gyok
rá­ve­he­tő a pén­zért.
A vá­rat­la­nul be­állt, szin­te ter­mé­szet­fe­let­ti csend­ben ide­hal­lat­szott a tig­ri‐­
sü­völ­tés és az ele­fán­tok lán­ca­i­nak sza­ka­dat­lan csör­gé­se.
Or­má­nyo­sok­kal Szi­bé­ri­án át! Az Ez­re­des, az a köp­cös kis da­ga­dék, iga‐­
zán nem megy a szom­széd­ba egy kis hüb­ri­szért.
A vo­nat gyak­ran állt meg így, lát­szó­lag min­den ok nél­kül. Ilyen­kor a taj‐­
ga mé­lyé­ről gye­re­kek raj­zot­tak elő, mint a pusz­ta lég­ből meg­idé­zett ko­bol‐­
dok; vé­gig­sza­lad­tak a vo­nat mel­lett, és por­té­ká­ju­kat kí­nál­gat­ták: hé­já­ban
sült krump­lit, dér­csíp­te bo­gyó­kat pa­pírsta­nic­li­ben, aludt­te­jet egy olyan
üveg­ből, amely ér­té­ke­sebb volt an­nál, sem­hogy el­kó­tya­ve­tyél­jék, ezért a
tar­tal­mát át kel­lett ön­te­nünk a sa­ját kris­tály­üve­günk­be. Ma este azon­ban túl‐
sá­go­san messze vol­tunk bár­mi­lyen ta­nyá­tól vagy te­le­pü­lés­től. A hir­te­len‐­
sző­ke, szur­tos kis há­za­lók soha nem me­rész­ked­nek el idá­ig, a vad lé­nyek
lak­he­lyé­re.
Hi­deg szél éle­de­zett; a fü­lünk­be du­do­rá­szott.
– Fi­gyelj már, Liz­zie... Nem le­het­ne va­la­hogy fel­pör­get­ni a dol­go­kat?
A kár­tya­la­pok fölé gör­nye­dő Liz­zie ta­ga­dó­lag ráz­ta öreg, de­re­se­dő fe­jét.
Sem­mi trükk. De mi­ért nem? Mert el sem hin­nék, hogy a ne­ve­lő­anyám mi‐­
lyen káp­rá­za­tos kunsz­tok­ra ké­pes, ha a fe­jé­be vesz va­la­mit! A dol­gok
össze­zsu­go­rod­nak vagy meg­nő­nek, az órák pe­dig elő­re- vagy hát­ra­fe­lé fut‐­
ká­roz­nak, mint egy kaj­la kis­ku­tya! De min­dig van ben­ne lo­gi­ka, va­la­mi mé‐­
re­tek­kel és di­men­zi­ók­kal kap­cso­la­tos lo­gi­ka, amely­be nem le­het be­le­avat‐­
koz­ni, s amely­nek Liz­zie őrzi a kul­csát, ahogy Nel­son mama órá­já­nak a
kul­csát is ott őrzi va­la­hol a tás­ká­ja mé­lyén, és en­gem még a kö­ze­lé­be sem
en­ged.
„Ház­tar­tá­si má­gia”: ő így ne­ve­zi. Va­jon mit gon­dol­nánk, lát­va a meg­ke­lő
ke­nye­ret, ha nem tud­nánk, hogy mi fán te­rem az élesz­tő? Hát azt hin­nénk,
hogy Liz bo­szor­kány, nem igaz? Vagy ve­gyük pél­dá­ul a gyu­fát! A lu­ci­fert,
ahogy a ké­nes gyu­fát ne­ve­zik. A fény an­gya­lá­nak ap­rócs­ka fa­ka­to­nái; ha
nem hal­lot­tunk vol­na a fosz­for­ról, őket is Liz­zie cin­ko­sa­i­nak vél­nénk.
És tu­dod, Liz­zie, ami­kor eszem­be jut, hogy va­la­mi­kor ré­gen azok­ból a la‐­
pos, ki­szá­radt em­lők­ből szív­tam a te­jet a fe­ke­te se­lye­ming alatt, ak­kor rög‐­
tön tu­dom, de még mennyi­re, hogy tu­dom, hogy mit ér­tesz „má­gi­án”.
Hát­rébb, a „sza­lon­ko­csi­ban” a Her­ceg­nő pró­bál­gat­ja az úti­har­mó­ni­u­mot.
Grön-grön-grön. Hi­he­tet­len, hogy az una­lom mi­lyen bugy­ra­it jár­tam meg a
Nagy Szi­bé­ri­ai Vas­úton!
Nem mint­ha a „sza­lon­ko­csi” nem len­ne rop­pan­tul kel­le­mes, már ha az
em­bert nem ráz­za ki a hi­deg, ha egy rep­ro-em­pi­re stí­lu­sú, csu­pa fir­nájsz
sza­lon­ban kell át­szel­nie az Ádám előt­ti va­dont, amely­ben annyi tü­kör van,
hogy egy uta­zó bor­dély­nak is elég len­ne.
Utá­lom.
Nincs jo­gunk itt len­ni, eb­ben a ge­müt­lich ké­nye­lem­ben; itt me­reszt­jük a
há­jas seg­gün­ket, uta­zunk vé­ges­te­len-vé­gig ezen a nyíl­egye­nes sí­nen, amely‐­
ről soha egy pil­la­nat­ra sem té­rünk le; olya­nok va­gyunk itt, a tél jég­szí­vé­nek
kel­lős kö­ze­pén, ezen az el­len­sé­ges tá­jon, mint a kö­tél­tán­cos, aki ál­má­ban
öt­csil­la­gos ké­nye­lem­ben kel át egy fe­ne­ket­len sza­ka­dék fe­lett, amely­nek
még a lé­te­zé­sét sem meri be­val­la­ni ön­ma­gá­nak.
– Úgy ér­zed ma­gad, mint az arany­ka­lit­ká­ba zárt kis­ma­dár, igaz-e? – kér‐­
dez­te Liz­zie, ami­kor fel­fi­gyelt ne­velt lá­nyá­nak fész­ke­lő­dé­sé­re. – De még­is,
hogy sze­ret­nél utaz­ni?
Most, hogy így sa­rok­ba szo­rí­tot­ták, Fev­vers­nek nem ju­tott eszé­be sem­mi‐­
lyen meg­fe­le­lő vá­lasz. Át­ren­dez­te a tag­ja­it, meg­nyi­szo­rog­tat­va az ülés ru‐­
gó­it, és most a tom­po­rán ülve gub­basz­tott, ál­lát duz­zog­va a tér­dé­re fek­tet­te,
erős ke­zét pe­dig a comb­csont­ja köré fon­ta. Mi­óta pö­fö­günk már ezen a po‐­
kol­tor­ná­cá­ n ke­resz­tül? Egy hete? Két hete? Egy hó­nap­ja? Egy éve?
A Her­ceg­nő vég­re rá­ér­zett a kis har­mó­ni­um csín­já­ra-bín­já­ra, és egy
Bach-fú­gát csalt elő be­lő­le, amely el­csen­de­sí­tet­te a tig­ri­se­ket, mi­köz­ben a
vi­lág fél­re­bil­lent, egy­re tá­vo­labb a nap­tól, az éj­sza­ka, a tél és az új év­szá­zad
felé.
– Gon­dolj a bank­szám­lád­ra, drá­ga­sá­gom – vi­gasz­tal­ta iro­ni­ku­san Liz­zie
dur­cás ne­velt lá­nyát. – Tu­dod, hogy az min­dig jó­kedv­re de­rít.
Az al­só­szok­nyá­ban, ha­ris­nya és fűző nél­kül szo­mor­ko­dó Fev­vers elő­ha­lá‐
szott egy kö­röm­ol­lót Liz­zie tás­ká­já­ból, és unal­má­ban láb­ujj­kör­me­it nye­se‐­
get­te. Si­ral­ma­san fes­tett: más­fél hü­velyk­nyi le­nö­vés sö­tét­lett fé­sűt rég­óta
nem lá­tott ha­já­nak tö­vé­nél, amely össze­ve­gyült csap­zott, már most po­ros‐­
nak tűnő tol­la­i­val. Nem állt jól neki a be­zárt­ság.
Ek­kor, ép­pen úgy, mint a vo­nat, amely lát­szó­lag min­den ok nél­kül állt
meg, Fev­vers is lát­szó­lag min­den ok nél­kül el­pi­tye­re­dett.
Hogy ma­gya­ráz­hat­nám el, mi­ért hüp­pög­tem és szi­pog­tam ott, mint va­la‐­
mi bő­gő­ma­si­na? Mi­köz­ben Nel­son mama ha­lá­la óta egy­szer sem sír­tam. De
ami­kor eszem­be ju­tott Nel­son mama te­me­té­se, et­től csak még han­go­sab­ban
óbé­gat­tam, mint­ha az a vég­te­len nagy szo­ron­gás, amely ben­nem la­ko­zott –
a vi­lág­ban való el­ha­gya­tott­sá­gunk és ma­gá­nyunk mi­at­ti szo­ron­gás, hi­szen
olyan vi­lág­ban ada­tott él­nünk, amely nél­kü­lünk is tö­ké­le­te­sen elég ön­ma­gá‐­
nak –, mint­ha hir­te­len ki­rob­ba­nó és ir­ra­ci­o­ná­lis két­ség­be­esé­sem rá­akasz­ko‐­
dott vol­na va­la­mi ra­ci­o­ná­lis gyász­ra, hogy tel­jes ere­jé­vel be­le­ka­pasz­kod­jon.
– Sírj csak! – szólt Liz­zie, és hang­já­nak rez­gé­sé­ből ne­velt lá­nya már tud‐­
ta, hogy sí­ró­gör­cse af­fé­le lát­no­ki ro­ham le­he­tett. – Sírj csak, amennyi jól‐
esik! Nem tud­hat­juk, ké­sőbb lesz-e még rá időd.
A vo­nat ugyan­olyan meg­ma­gya­ráz­ha­tat­la­nul ló­dult meg is­mét, mint
ahogy ko­ráb­ban meg­állt. A fa­pa­dos ko­csi­ban, a mály­va­szí­nű ci­ga­ret­ta­füst-
fel­hő­ben a bo­hó­cok kár­tyáz­tak vagy alud­tak. Má­zsás álom­kór ne­he­ze­dett
rá­juk; mint­ha mind­annyi­an a fel­füg­gesz­tett lé­te­zés ál­la­po­tá­ban le­le­dzet­tek
vol­na: itt vol­tak, de még­sem vol­tak itt. Néha egyi­kük-má­si­kuk meg­je­gyez‐­
te, hogy most, mi­után Buf­fo már nincs köz­tük, va­do­na­túj szá­mo­kat kel­le­ne
ki­dol­goz­ni­uk. – Arra még rá­ér­ ünk – jött a vá­lasz. De csak tel­tek és múl­tak a
na­pok, ők pe­dig nem csi­nál­tak sem­mit azon kí­vül, hogy újra és újra meg­ke‐­
ver­ték a kár­tya­pak­lit. A vo­na­to­zás hin­ta­ló-rit­mu­sa a passzív be­le­tö­rő­dés ál‐­
la­po­tá­ba rin­gat­ta őket: egy­re csak vár­tak, és noha ezt egyi­kük sem val­lot­ta
vol­na be, arra vár­tak, hogy Krisz­tu­suk újra fel­tá­mad­jon. Így az­tán sem­mi
szük­ség nem volt új szá­mok­ra, sem­mi szük­ség. Add ide az üve­get, és ossz!
Vissza fog jön­ni. És ha még­sem – ak­kor mi té­rünk vissza Őhoz­zá.
Az Ez­re­des ezen­köz­ben a fo­lyo­só­kat jár­ta, alig bírt ma­gá­val, annyi­ra fű‐­
töt­te a nagy fel­fe­de­zők iz­gal­ma. Nem min­den­na­pi lát­vány volt csí­kos, test‐­
hez­ál­ló nad­rág­já­ban és csil­la­gos mel­lé­nyé­ben – ő „zász­ló­fel­vo­nás­nak” ne‐­
vez­te. Bő­sé­ges bour­bon-tar­ta­lé­kok­kal sze­rel­ke­zett fel, és ha­mar meg­ta­ní­tot‐­
ta az ét­ke­ző­ko­csi pin­cé­ré­nek, hogy tűr­he­tő ju­lep-kok­télt ke­ver­jen, fel­hasz‐­
nál­va a fo­dor­men­tát, ame­lyet bölcs elő­re­lá­tás­sal cse­re­pes­tül vá­sá­rolt egy
pé­ter­vá­ri ker­té­szet­ben.
 Az Ez­re­des ha­ma­ro­san „fi­gu­rá­vá” lé­pett elő a vas­uta­sok kö­zött. Ma­lac­ká‐­
já­val együtt gyak­ran uta­zott a moz­dony­ve­ze­tő fül­ké­jé­ben. A moz­dony­ve­ze‐­
tő hát­ra­dőlt, alsó aj­ká­hoz szin­te oda­ra­gadt a so­dort ci­ga­ret­ta, és hagy­ta,
hadd ját­sza­doz­zon ked­vé­re az Ez­re­des a mű­szer­fal­nál. Az Ez­re­des azon­ban
azt él­vez­te a leg­job­ban, ami­kor az ele­fán­to­kat lá­to­gat­ta meg: zsöm­lé­vel
etet­te őket, amit a fej­ken­dős pa­rasztasszo­nyok­tól vá­sá­rolt ko­sár­szám a meg‐­
ál­ló­he­lye­ken, vagy csak el­tű­nő­dött a káp­rá­za­tos té­nyen: ő, ez a jó­ra­va­ló
ken­tu­cky-beli srác, túl­tett Han­ni­bá­lon, a kar­thá­gó­in, az ókor klasszi­kus hő‐­
sén; Han­ni­bál csak az Al­po­kon kelt át a maga or­má­nyo­sa­i­val, ő vi­szont az
Ural túl­só ol­da­lá­ra hoz­ta el a sa­ját­ja­it.
Ugyan­ak­kor azon­ban még az ő op­ti­mis­ta te­kin­te­te szá­má­ra sem volt két‐­
sé­ges, hogy az ele­fánt­bi­ká­kat meg­vi­sel­te az uta­zás. A szál­lás­he­lyük arány‐­
lag ké­nyel­mes­nek volt mond­ha­tó: tér­dig jár­tak a szal­má­ban egy mar­ha­szál‐­
lí­tó ko­csi­ban, amely­be ál­ta­lá­ban a vég­te­len sztyep­pén uta­zó ki­ván­dor­ló­kat
va­go­ní­roz­ták be, s amely­be ez­út­tal – a vas­tag­bő­rű­ek­nek járó kü­lön kom­fort
gya­nánt – még egy kály­hát is be­ál­lí­tot­tak. Az ele­fán­tok en­nek el­le­né­re már
egy­ál­ta­lán nem em­lé­kez­tet­tek a vi­lág­min­den­ség tar­tó­osz­lo­pa­i­ra, akik szé­les
hom­lo­ku­kon is el­bír­ják az ég­bolt sú­lyát. Apró sze­mük hu­ru­to­san csil­lo­gott,
és elő­for­dult, hogy még kö­hög­tek is. A vo­nat egy­re bel­jebb és bel­jebb vit­te
őket a ke­gyet­len ég­haj­lat szí­vé­be, ahol a hi­deg át­ha­tol a bőr­csiz­má­ju­kon,
meg­der­mesz­ti a lá­bu­kat, el­áraszt­ja és el­pusz­tít­ja a tü­de­jü­ket. Messze észa‐­
kon, sok­kal fel­jebb, azon a szél­ső­sé­ges és el­kép­zel­he­tet­len sar­ki tá­jon,
amely­nek ez a vi­dék csak a re­la­tív ér­te­lem­ben mér­sé­kelt pe­re­me volt, jég­be
fagy­va nyu­god­tak ro­ko­na­ik, a ma­mu­tok; úgy tűnt te­hát, hogy a jég las­san
kezd fe­lül­ke­re­ked­ni a vi­lág ka­ri­at­i­dá­in, az Ez­re­de­sen pe­dig, hi­áb­ a a lel­ké‐­
ben la­ko­zó naiv op­ti­mis­ta, nagy rit­kán, egy-egy el­szi­ge­telt és fáj­dal­mas pil‐­
la­nat­ra el­ural­ko­dott a ké­tel­ke­dés, s ilyen­kor úgy lát­ta, hogy az ele­fán­tok
egy­re gyen­gül­nek, és las­san meg­ad­ják ma­gu­kat sor­suk­nak. Ilyen­kor sür­get‐­
te a ko­csi­kí­sé­rőt, hogy te­gyen még fa­sze­net a kály­há­ba; biz­to­san csak egy
kis meg­fá­zás... ami pe­dig az ele­fán­tok bús­ko­mor­sá­gát il­le­ti, né­hány zsöm­le
majd fel­vi­dít­ja őket!
Rá­ha­ra­pott a két­sé­ge­i­re, mint egy fá­jós fog­ra, és nem volt haj­lan­dó hin­ni
a sa­ját sze­mé­nek.
Ezek­ben a na­pok­ban a tig­ri­sek pon­to­san úgy tar­tot­ták szem­mel a Her­ceg‐­
nőt, ahogy köz­tünk élő, sze­ré­nyebb mé­re­tű ro­ko­na­ik fi­gye­lik a ma­da­rat,
amely a lom­bok el­ér­he­tet­len ma­ga­sá­ban éne­kel. A Her­ceg­nő – Mig­nont
hasz­nál­va kül­dönc­ként, aki­re mos­ta­ná­ban rá szok­ta bíz­ni a mon­dan­dó­ját, s
aki­nek sza­va­it Fev­vers tol­má­csol­ta az Ez­re­des­nek – arra kér­te a cir­kusz­tu‐­
laj­do­nost, hogy hadd fog­lal­ják el a „sza­lon­ko­csit”, s az Ez­re­des hosszas szi‐­
var­vég­rá­gás után hoz­zá­já­rult a do­log­hoz, bár eb­ben Szi­bil­la ta­ná­csa is se­gít‐­
sé­gé­re volt: a kis­ma­lac úgy vél­te, mind­annyi­uk­nak jót ten­ne egy kis kör­nye‐­
zet­vál­to­zás. Ezek után a ko­csi­kí­sé­rők egyi­ke sem mer­te be­ten­ni a lá­bát a
„sza­lon­ko­csi­ba”, a tig­ri­sek pe­dig a ma­guk mód­ján fe­jez­ték ki há­lá­ju­kat új
szál­lás­he­lyü­kért: fel­szag­gat­ták a ka­ros­szé­kek vi­lá­gos bro­kát­hu­za­tát, be­fész‐­
kel­ték ma­gu­kat a tö­més­be, és sa­ját tü­kör­ké­pe­ik­kel po­foz­kod­tak, mi­köz­ben a
tük­rök ma­guk­ba szív­ták és meg­sok­szo­roz­ták csík­ja­i­kat, Mig­non pe­dig a
Her­ceg­nő vál­lá­ra ha­jolt, és ket­tes­ben vé­gig­pró­bál­tak egy va­do­na­túj re­per­to‐­
árt, amely il­lett a har­mó­ni­um­hoz: fő­ként ér­zel­mes tár­sa­sá­gi da­lo­kat, Bach-
ko­rá­lo­kat, a me­to­dis­ta da­los­köny­vet, bár­mit, ami el­csi­tít­hat­ja a tig­ri­sek há‐­
bor­gó lel­két. A Her­ceg­nő azon­ban tud­ta, hogy a tig­ri­sei már nem bíz­nak
ben­ne, de a leg­rosszabb még­is az volt, hogy ő sem bí­zott ben­nük. Emész­tet‐­
te a bűn­tu­dat és a két­ség­be­esés, ami­ért hasz­nál­ta a fegy­ve­rét.
Az Ez­re­des nem örült, ami­kor meg­hal­lot­ta a har­mó­ni­um hang­ját, va­la‐­
hány­szor eszé­be ju­tott ugyan­is a nős­tény tig­ris te­te­me, egy komp­lett fel­sü‐­
lés-fúga ke­re­té­ben fel­rém­lett ben­ne az utol­só, vég­ze­tes pé­ter­vá­ri éj­sza­ka
min­den rész­le­te. Va­ló­já­ban az Ez­re­des sza­ka­dat­lan iz­ga­tott­sá­gá­ban is volt
va­la­mi lá­zas két­ség­be­esés: a csim­pán­zok ben­ne hagy­ták a sla­masz­ti­ká­ban,
ve­zér­bo­hó­ca a po­rond­ról egye­ne­sen az őrül­tek há­zá­ba buk­fen­ce­zett – a Her‐­
ceg­nő vesz­te­sé­ge eh­hez ké­pest sma­fu. És a szí­ve mé­lyén azt is tud­ta – bár
el­mé­je ezt min­den ere­jé­vel ta­gad­ni igye­ke­zett –, hogy az ele­fán­tok nap­ról
nap­ra gyen­géb­bek. Ala­po­san meg­ti­ze­delt nagy­cir­kusszal lesz kény­te­len ki‐­
áll­ni a ja­pá­nok is­ten­csá­szá­ra elé, ha­csak út­köz­ben nem tud szert ten­ni né‐­
hány mu­tat­vá­nyos med­vé­re. Szi­bé­ria alig­ha szol­gál­ha­tott más­faj­ta rek­ru­ták‐­
kal.
Tisz­tá­ban volt vele, hogy akik be­száll­nak a Lu­di­kus Já­ték­ba, azok néha
nyer­nek, más­kor vi­szont... ve­szí­te­nek. (Is­ten­kém, csak a Va­ri­ety meg­alá­zó
sza­lag­cí­me­it tud­ná fe­led­ni!) Szí­ve ki­ha­gyott egy üte­met, ami­kor Mig­non
épp azt éne­kel­te, hogy „Üd­vöz­légy, meg­kín­zott fő”, és lel­ki sze­mei előtt
meg­je­lent sa­ját cse­ne­vész haj­za­ta, amely a sors há­nyat­ta­tá­sa­i­tól seny­ved.
Oda­kint, a „sza­lon­ko­csi” aj­ta­ja előtt az Erő­mű­vész állt kar­ba tett kéz­zel.
Ő volt az őr­ku­tya.
 Le­het, hogy ami­kor Sám­son sze­me Mig­non tö­ré­keny alak­já­ra té­vedt, az
Erő­mű­vész szí­ve még min­dig úgy re­pe­sett, mint egy ka­lit­ká­ba zárt ma­dár,
de mos­tan­ra meg­ta­nul­ta, hogy fe­lül­ke­re­ked­jen vá­gya­in: ő volt a két lány
csics­ká­sa, ő ga­néz­ta ki a ko­csit, és ő se­gí­tett ne­kik min­den olyan mun­ká­ban,
ami­re izom­kö­te­gei kár­hoz­tat­ták.
A vi­szon­zat­lan sze­re­lem sa­já­tos ké­mi­ai fo­lya­ma­to­kat in­dí­tott el Sám­son
ben­ső­jé­ben, mi­köz­ben imá­da­tá­nak tár­gya is át­vál­to­zá­son ment ke­resz­tül. Az
el­vesz­tett Mig­non iránt ér­zett pőre kéj­vágy a fo­lya­ma­tos kö­zel­ség­nek kö‐­
szön­he­tő­en fo­ko­za­to­san áhí­ta­tos tisz­te­let­té sze­lí­dült, amellyel im­már mind‐­
két lányt imád­ta: ők ket­ten egy pár­ként mint­ha meg­ha­lad­ták vol­na sa­ját sze‐­
mé­lyi­sé­gü­ket. Tud­ta, hogy egyi­kü­ket csak úgy sze­ret­he­ti, ha köz­ben a má­si‐­
kat is sze­re­ti, ahogy a da­lost is kép­te­len­ség len­ne sze­ret­ni a da­lai nél­kül, és
azt is tud­ta, hogy úgy kell sze­ret­nie mind­ket­tő­jü­ket, hogy köz­ben egy uj­jal
sem ér­het egyi­kük­höz sem; ér­zel­mei ek­ként las­sacs­kán el­vesz­tet­ték tes­ti jel‐­
le­gü­ket. Sám­son rá­szo­kott, hogy ru­hát hord­jon, lát­ha­tó je­le­ként an­nak a vál‐­
to­zás­nak, ame­lyen ön­ma­gá­ról al­ko­tott képe esett át: vett ma­gá­nak egy stra‐­
pa­bí­ró, tér­dig érő orosz in­get, a hoz­zá tar­to­zó öv­vel együtt, és eb­ben mind‐­
járt nem úgy fes­tett, mint egy hús­to­rony. Ér­zé­keny­sé­gét, amely még min­dig
csak sar­ja­dzó­fél­ben volt, az­zal táp­lál­ta, hogy őrt állt imá­dott­ja­i­nak aj­ta­ja
előtt.
Az Ez­re­dest kur­ta bic­cen­tés kí­sé­re­té­ben en­ged­te to­vább.
Az Ez­re­des az ét­ke­ző­ko­csi­ban, a hal­le­vest ka­na­laz­va vet­te szám­ba hely‐­
ze­té­nek po­zi­tí­vu­ma­it: Is­ten­nek hála to­vább­ra is őt il­le­ti min­den jog a Pic­ca‐­
dilly Vé­nu­sza fö­lött!
Az asz­ta­li lám­pa meg­hitt ró­zsa­szí­nű fé­nye va­la­me­lyest csil­la­pí­tot­ta Fev‐­
vers arc­pi­ro­sí­tó­já­nak hisz­té­ri­kus vö­rö­sét, amellyel sí­ró­gör­csé­nek nyo­ma­it
pró­bál­ta el­tün­tet­ni. Noha a fű­ző­nek még a gon­do­la­tá­tól is ir­tó­zott, ma este
leg­alább némi jel­ké­pes erő­fe­szí­tést tett, hogy az első osz­tály szín­vo­na­lá­hoz
il­lő­en je­len­jen meg: vaj­szí­nű csip­ké­vel sze­gé­lye­zett fo­ga­dó­pon­gyo­lát vett
fel, a ha­ját pe­dig fel­tűz­te, hogy ne látsszon a sö­tét le­nö­vés. A pon­gyo­la
azon­ban, amely­nek olyan volt a sza­bá­sa, hogy lágy re­dők­ben om­lott le a
mell­ré­szén, nem volt elő­nyös Fev­vers­nek: szé­le­sí­tet­te és öre­gí­tet­te is. Rá‐­
adá­sul fel­tű­zött fürt­jei is szin­te azon­nal ki­sza­ba­dul­tak és le­kó­kad­tak. A „ka‐­
ba­la­ibo­lyák­ról”, ame­lye­ket da­cos bá­tor­ság­gal a vál­lá­ra tű­zött, szin­te or­dí‐­
tott, hogy hit­vány után­za­tok, ol­csó, csi­ri­csá­ré hol­mik, ame­lyek leg­fel­jebb
egy kis­gye­rek szü­le­tés­na­pi aján­dé­ka­i­ként áll­ták vol­na meg a he­lyü­ket.
 A pin­cér le­nyű­göz­ve fi­gyel­te, ahogy az Ez­re­des az asz­tal­ken­dő­ből élő­két
köt Szi­bil­la nya­ká­ba.
– A disz­nók ugyan­azt eszik, mint az em­be­rek – új­sá­gol­ta az Ez­re­des asz‐­
tal­tár­sa­i­nak. – Ezért van az, hogy az em­be­rek­nek és a ma­la­cok­nak ugyan‐­
olyan az íze, és ezért ne­vez­ték a kan­ni­bá­lok az em­ber­pe­cse­nyét „hosszú
disz­nó­nak”, be­zo­nyám! Tud­ják, höl­gye­im, min­den­evők ők is: ve­gyes ét‐­
rend! Et­től van olyan érett íze a mi hú­sunk­nak is.
Mint­ha a kan­ni­ba­liz­mus em­lí­té­sé­től meg­jött vol­na az ét­vá­gya, az Ez­re­des
nagy ve­he­men­ci­áv­ al ve­sel­ke­dett neki a bor­jú­sze­let­nek, ame­lyet pe­dig ál­la‐­
gá­ból ítél­ve jó né­hány nap­pal az­előtt sü­töt­tek ki az ir­kutsz­ki ál­lo­más bü­fé­jé‐­
ben, majd fel­rak­ták a vo­nat­ra, ahol árul­ko­dó­an vi­lá­gos ár­nya­la­tú bar­na már‐­
tás­ban me­le­gí­tet­ték fel.
Ami en­gem il­let, én át­rak­tam Szi­bil­la tá­nyér­já­ra azt az un­dor­mányt, amit
kap­tam, és amit ő se­be­sen el is tün­te­tett, ahogy az Ez­re­des meg­jó­sol­ta. Meg
kell mon­da­nom, hogy na­gyon meg­ked­vel­tem ezt az okos kis­ma­la­cot, aki­nek
ve­lem el­len­tét­ben ki­fe­je­zet­ten jót tett az uta­zás. Nyak­fod­ra most is ugyan‐­
olyan ma­ku­lát­la­nul tisz­tán ra­gyo­gott, mint az in­du­lás nap­ján; kí­ván­csi va‐­
gyok, ki­vel pli­szí­roz­tat­ja az Ez­re­des. Az­zal a lánnyal, aki a sza­mo­vár­ra fel‐­
ügyel? A vo­nat­kí­sé­rő­vel? Szi­bil­la bőre ra­gyo­gott a min­den­fé­le ola­jok­tól; az
Ez­re­des soha nem le­het annyi­ra ré­szeg, hogy meg­fe­led­kez­zen a be­dör­zsö­lé‐­
sé­ről; eszem­be ju­tott, hogy ne­kem is jót ten­ne egy masszázs, ha Jack úrfi
adná.
Épp itt jön.
Csak tud­nám, mire is em­lé­kez­tet en­gem ez a fiú. Ta­lán egy ze­ne­da­rab­ra,
ame­lyet va­la­mi­lyen hang­szer­re ír­tak, és egy má­si­kon ad­ják elő. Egy óri­ás­ i
fest­mény­hez ké­szült olaj­váz­lat­ra. Igen, sem­mi két­ség: be­fe­je­zet­len, ahogy
Liz­zie mond­ta. És még­is: azok a nap­szít­ta cson­tok! Az a nap­fa­kí­tot­ta haj! A
smink alatt pe­dig az arca, amely egy rég nem lá­tott, még­is hőn sze­re­tett arc‐­
ra em­lé­kez­tet, ame­lyet el­ve­szí­tet­tünk, de most vissza­tért, pe­dig ko­ráb­ban
soha nem ta­lál­koz­tunk, pe­dig vad­ide­gen; az arc még­is ugyan­az az arc, ame‐­
lyet min­dig is sze­ret­tem, még mi­előtt meg­pil­lan­tot­tam vol­na, így az­tán ha őt
lá­tom, az olyan, mint­ha em­lé­kez­nék, bár azt nem tu­dom, hogy pon­to­san
mire is em­lék­szem vissza ilyen­kor, ha­csak nem ma­gá­nak a vágy­nak az el‐­
mo­só­dott, kép­ze­let­be­li ar­cá­ra.
Fev­vers szó­ra­ko­zot­tan be­le­ha­ra­pott egy ke­nyér­da­rab­ká­ba, amely­nek
mind a szí­ne, mind az ál­la­ga olyan volt, mint egy cso­ko­lá­dé­tor­táé. Ahogy
az Ez­re­des az ölé­be vet­te Szi­bil­lát, hogy elő­zé­ke­nyen he­lyet szo­rít­son Wal‐­
ser­nek, a fi­at­al­em­ber ar­cát szin­te éget­te a mo­hón rá­sze­ge­ző­dő te­kin­tet, és
olyan ér­zé­se tá­madt, mint­ha Fev­vers fog­so­ra épp össze­zá­rult vol­na a hú­sán,
de mind­ezt úgy, hogy az ér­zé­ki­ség­be sze­mer­nyi fáj­da­lom sem ve­gyült.
Fev­vers csak annyit tett, hogy meg­ha­tá­roz­ta és ki­hasz­nál­ta a ka­lan­dor
szük­ség­sze­rű ár­tat­lan­sá­gát.
Csö­röm­pöl­tek a le­ve­ses­tá­nyér­hoz koc­ca­nó ka­na­lak; a ké­sek nyi­szál­ták a
bor­jú­sül­tet; a jobb­ra-bal­ra im­boly­gó, roj­tos er­nyő­jű ró­zsa­szín lám­pák úgy
tük­rö­ződ­tek vissza a sö­tét ab­la­kok­ban, mint­ha vi­rá­gok nyíl­tak vol­na a sín
mel­lett so­ra­ko­zó fá­kon, ame­lyek kö­zött el­ha­lad­tak; a pin­cé­rek ne­gé­de­sen
csúsz­kál­tak ide-oda a kö­nyök­haj­la­tuk­ban fel­tor­nyo­zott tá­nyé­rok­kal, mint­ha
rej­tett ke­re­ke­ken gu­rul­ná­nak; a lát­ha­tat­lan kony­há­ból edény­csö­röm­pö­lés
hal­lat­szott. A desszert gyü­mölcs­sa­lá­ta volt.
Eb­ben a pil­la­nat­ban, épp ami­kor vér­fol­tos kö­té­nyük­ben és őr­ku­tya-Sám‐­
son­nal a nyo­muk­ban a Her­ceg­nő és Mig­non is be­lé­pett az ét­ke­ző­ko­csi­ba,
hogy át­ve­gyék a tig­ri­sek va­cso­rá­ját, menny­dör­gés­sze­rű ro­baj hal­lat­szott. És
mint­ha csak a cir­kusz­tör­té­ne­lem leg­han­go­sabb dob­per­gé­sé­nek en­ge­del­mes‐­
ked­ne, az ét­ke­ző­ko­csi a le­ve­gő­be emel­ke­dett.
Egy má­sod­perc tört ré­szé­ig min­den a le­ve­gő­ben le­be­gett – a lám­pák, az
asz­ta­lok, az ab­ro­szok. Fel­emel­ked­tek a pin­cé­rek is, akár­csak a kar­ju­kon fel‐­
tor­nyo­zott tá­nyé­rok. Szi­bil­la is el­in­dult fel­fe­lé, s vele együtt az az ana­nász‐­
sze­let, amely­be épp ak­kor akart be­le­ha­rap­ni. A fel­emel­ke­dő pad­ló a ma­gas‐­
ba re­pí­tet­te a fe­ke­te és a sző­ke lányt, akik most a le­ve­gőt ta­pos­ták. Ek­kor,
még mi­előtt a meg­döb­be­nés vagy a meg­rö­kö­nyö­dés ki­ül­he­tett vol­na az ar‐­
cok­ra, az egész min­den­ség zu­han­ni kez­dett, majd mil­li­ó­nyi rész­re sza­kad­va,
fül­si­ke­tí­tő reccse­nés kí­sé­re­té­ben szét­szó­ró­dott a szél­ró­zsa min­den irá­nyá­ba.
A vo­nat egyet­len ti­zed­má­sod­perc alatt meg­szűnt vo­nat len­ni, és át­vál­to‐­
zott ezer­nyi fa­szi­lánk­ká, el­gör­bült vas­da­rab, si­kol­tás és or­dí­tás, mi­alatt az
idő­köz­ben meg­sem­mi­sült moz­dony tűz­szek­ré­nyé­ből ki­re­pü­lő izzó fa­ha­sá‐­
bok a ri­pi­tyá­ra tört sín­pár két ol­da­lán láng­ra lob­ban­tot­ták az er­dőt.
Az óri­ás­nő be­szo­rult a rázu­hant asz­tal alá, amely­nél még egy perc­cel ez‐­
előtt is ült, sá­pa­tag ma­raschi­no-cse­resz­nye­sze­me­ket sze­de­get­ve gyü­mölcs‐­
sa­lá­tá­já­ból, egye­sé­vel ka­na­laz­va át őket az el­ké­nyez­te­tett kis­ma­lac tá­nyér­já‐­
ra. Elő­ször meg­le­pe­tést és fel­há­bo­ro­dást ér­zett. Köz­vet­len kö­zel­ről a szu‐­
rok­sö­tét­ben anya­nyel­vé­nek ízes dia­lek­tu­sá­hoz vissza­té­rő ne­ve­lő­any­ja han‐­
gos mél­tat­lan­ko­dá­sát hal­lot­ta, eb­ből a ku­tya­szo­rí­tó­ból azon­ban még Liz­zie
for­té­lyai sem tud­ták ki­sza­ba­dí­ta­ni őket. Csak Fev­vers pat­ta­ná­sig fe­szí­tett iz‐­
ma­i­nak kö­szön­het­ték, hogy nagy ne­he­zen si­ke­rült el­moz­dí­ta­ni a ron­cso­kat,
és úgy, ahogy vol­tak, tele ple­zú­rok­kal, ki­ká­szá­lód­tak a ve­szé­lye­ket rej­tő,
kó­sza lán­gok­kal és száll­do­só tör­me­lék­kel teli le­ve­gő­re. Ar­cu­kat szin­te per‐­
zsel­te az idő­köz­ben vi­ha­ros­sá fo­ko­zó­dott szél.
El­tört a jobb szár­nyam. Az első meg­döb­be­nés el­múl­tá­val ér­zem a fáj­dal‐­
mat. Na­gyon fáj. Pon­to­san úgy fáj, mint egy nyílt tö­rés az em­ber al­kar­ján.
De nem is job­ban. Ezért há­lát ad­ha­tok a sors­nak. Bár a szár­nyam el­tört, a
jobb ka­ro­mat tu­dom moz­gat­ni. Jé­zu­som, na­gyon fáj! De rosszabb is le­het‐­
ne. Az a lé­nyeg, kis­lány, hogy ne látsszon raj­tad: mon­do­gasd csak ma­gad‐­
nak, hogy mennyi­vel rosszab­bul is jár­hat­tál vol­na!
Va­ló­ban úgy tű­nik, hogy az ét­ke­ző­ko­csi­ban lé­vők sze­ren­csé­sen meg­úsz‐­
ták. Itt épp Mig­non bú­jik elő. Be­szer­zett egy mo­nok­lit, ami­kor épp szem‐­
bere­pült vele egy ko­nya­kos – üveg, de más­kü­lön­ben sér­tet­len; most von‐­
szol­ja ki a le­ve­gő­re a Her­ceg­nőt, akit csú­nyán össze­kar­colt és össze­vag­dalt
a cse­rép- és ezüst­ne­mű-zá­por, és agy­ráz­kó­dá­sa is van. Liz­zie si­et­ve meg‐­
vizs­gál­ja, csont­ja nem tört, még­sem tud­ja ma­gá­hoz té­rí­te­ni; el­ájult sze­gény‐­
ke... Ami az Ez­re­dest il­le­ti, a je­lek sze­rint in­kább ő le­het gu­mi­ból, sem­mint
én; ku­tya baja, itt pat­tog már megint, za­kó­ja alatt a kis­ma­la­cá­val. Kí­ván­csi
va­gyok, va­jon ezt a ka­la­maj­kát is elő­re lát­ta-e Szi­bil­la, ha már olyan fene
nagy jós­te­het­sé­ge van. Egy frászt lát­ta! A nyak­fod­rá­nak vi­szont annyi: ki­la‐­
pult, mint egy pa­la­csin­ta. Az Ez­re­des in­kább le­té­pi róla: má­tól kezd­ve csu‐­
pasz lesz a kis­ma­lac.
Az ud­var­ló­mat vi­szont mint­ha a föld nyel­te vol­na el.
E pil­la­nat­ban azon­ban cso­dá­la­tos dol­got vet­tem ész­re a „sza­lon­ko­csi”
ma­rad­vá­nyai kö­zött: a tig­ri­sek mind egy szá­lig át­köl­töz­tek a tük­rök­be. Nem
is tu­dom, ho­gyan ír­hat­nám le. A „sza­lon­ko­csi” az ol­da­lá­ra dől­ve fe­küdt, a
fala fel­sza­kít­va, pont úgy, ahogy egy tü­rel­met­len kis­gye­rek szag­gat­ja le a
pa­pírt a ka­rá­cso­nyi aján­dé­ká­ról, a gyö­nyö­rű ál­la­tok­nak pe­dig se híre, se
ham­va. Se­hol egy csepp vér vagy egy da­rab­ka ín. Csak egy­más­ra hal­mo­zott
tü­kör­szi­lán­kok, ame­lyek ezer­nyi el­kü­lö­nü­lő, csip­ké­zett rész­let­re ha­sí­tot­ták
szét a lán­go­ló éj­sza­kát; az em­ber azt hi­het­te vol­na, hogy ha meg­len­ne hoz­zá
a kel­lő ide­je és tü­rel­me, új­ból össze­il­leszt­het­né őket, és egy csa­pás­ra ugyan‐­
olyan len­ne min­den, mint az­előtt: az erdő, a sík­ság, a vas­út­vo­nal iker­vá­gá‐­
nyai, ame­lyek a lá­tó­ha­tár vég­te­len­sé­ge felé re­pí­tik a ta­ka­ros kis ko­csi­kat és
a pö­fé­ke­lő moz­donyt, ame­lyek­re utó­lag úgy gon­do­lok vissza, mint va­la­mi
nagy­zo­ló gesz­tus­ra, mint a Ter­mé­szet ar­cá­ba do­bott kesz­tyű­re, ame­lyet a
Ter­mé­szet előbb fel­vett, majd meg­ve­tő­en vissza­do­bott a hul­lám­zó föld­re,
hogy ott ri­pi­tyá­ra tör­jön.
A tig­ri­sek pe­dig, mint­ha a Ter­mé­szet hely­te­le­ní­tet­te vol­na ter­mé­szet­el­le‐­
nes tán­cu­kat, be­le­der­med­tek sa­ját tü­kör­ké­pe­ik­be, és a tük­rök­kel együtt ők
ma­guk is szi­lán­kok­ra tör­tek. Mint­ha a kö­rös-kö­rül ki­tö­rő tűz­vész­re adott
rop­pant vá­lasz gya­nánt össze­rán­dult vol­na a pa­rázs­ló ener­gia, amely­nek lé‐­
te­zé­sét mi is meg­sejt­het­tük a bun­dá­juk­ra raj­zolt rá­csok kö­zött, hogy az­tán
ki­rob­ban­va azok­ba a tük­rök­be szór­ja szét a tig­ri­sek ké­pét, ame­lyek­ben ad­di‐­
gi ter­mé­ket­len meg­ket­tő­ző­dé­se­ik fo­gan­tak. Az egyik tü­kör­cse­ré­pen ki­me‐­
resz­tett kar­mú mancs; a má­si­kon acsar­ko­dó tig­ris­vi­gyor. Ami­kor ke­zem­be
vet­tem egy da­rab­ka lá­gyé­kot vagy hor­paszt, a for­ró üveg olyan erő­sen éget‐­
te az uj­ja­i­mat, hogy rög­tön ki­hul­lott a ke­zem­ből.
Mig­non a Her­ceg­nőt ba­bus­gat­ta az ölé­ben. Oly­kor-oly­kor tig­ris­mód­ra
meg­nya­lo­gat­ta a vál­lá­ra ha­nyat­ló hom­lo­kot. De mi­hez kez­de­nek va­jon a
sze­lí­debb lé­nyek, ami­kor el­tűn­tek a vad­ál­la­tok? S ha már itt tar­tunk, mi­hez
kezd Or­phe­usz a lant­ja nél­kül? Ar­ról ugyan­is sej­tel­mem sem volt, hogy hol
le­het a Her­ceg­nő sa­ját zon­go­rá­ja, a „sza­lon­ko­csi” har­mó­ni­u­ma pe­dig da­ra‐­
bok­ra hull­va, tel­jes össze­vissza­ság­ban he­vert az ol­va­dó ha­von: sí­pok és csö‐­
vek ren­det­le­nül egy­más­ra do­bált hal­ma, mint egy víz­ve­ze­ték-sze­re­lő mű­he‐­
lye va­la­mi ter­mé­sze­ti ka­tak­liz­ma után.
Fa­gyos éj­sza­ka volt, a hó még­is meg­ol­vadt a hő­ség­ben. Oda­fent olyan
csil­la­gok ra­gyog­tak, ami­lye­ne­ket még éle­tem­ben nem lát­tam.
A bo­hó­co­mat pe­dig mint­ha a föld nyel­te vol­na el.
A Bo­hóc­ta­nya töb­bi la­kó­ja idő­köz­ben kín­ke­ser­ve­sen elő­bu­gyo­gott a fa‐­
pa­dos osz­tály ron­csai alól; nem győz­ték tö­röl­get­ni sze­mük­ből a kor­mos tör‐­
me­lé­ket. Mi­vel ko­moly gya­kor­la­tuk volt a ka­taszt­ró­fák­ban, a vo­nat az ő
sze­mük­ben alig­ha le­he­tett más, mint újabb da­rab a lán­go­ló jár­mű­vek so­rá‐­
ban; ku­tyá­ik meg­ráz­ták ma­gu­kat, fog­csat­tog­tat­va ro­han­gál­tak kör­be-kör­be,
és kö­rü­löt­tünk lá­bat­lan­kod­tak, őt vi­szont még min­dig nem lát­tam se­hol.
Noha a ke­ze­met tu­dom hasz­nál­ni, elég ra­ma­tyul ér­zem ma­gam. Kép­zel‐­
jék el, hogy van még egy ke­zük va­la­hol a há­tu­kon, és most tö­röt­ten és pety‐­
hüd­ten, fél­ár­boc­ra ereszt­ve csüng.
Térd­re eresz­ked­tem az ét­ke­ző­ko­csi­ban, hogy ki­bá­nyásszak egy adag fél‐­
re­tett bor­jú­sze­le­tet, ami ki­esett a hű­tő­lá­dá­ból, és ép­pen el­ta­kart egy olyan
pon­tot, ahol mint­ha va­la­mi moz­gást lát­tam vol­na, de ez­u­tán a vas­uta­sok, a
fű­tők, az összes pin­cér, mind­egyi­kük töb­bé-ke­vés­bé egy da­rab­ban, vagy
leg­alább­is úgy tűnt, szó­val mint­ha min­den­ki en­gem ta­szi­gált és lök­dö­sött
vol­na, és en­gem aka­dá­lyo­zott vol­na a ke­re­sés­ben, ahogy a vo­nat vod­ka‐
kész­le­tei után ku­tat­tak, an­nak a fi­ú­nak azon­ban, aki az én ke­re­sé­sem tár­gya
volt, se híre, se ham­va; se egy nagy­láb­ujj, se egy kis­ujj, amit leg­alább szu‐­
ve­nír­ként meg­őriz­het­tem vol­na egy me­da­li­on­ban.
Ek­kor va­la­mi puha és ned­ves dol­got érez­tem a tar­kó­mon, olyan volt,
mint­ha ke­res­ne va­la­mit; tüs­tént talp­ra ug­rot­tam. Uram­is­ten! Hát az egyik
ele­fánt or­má­nyá­nak a vége volt az!
Mert úgy volt meg­ír­va, hogy a sze­gény nyo­mo­rul­tak szá­má­ra most ér­ke‐
zett el a vég­zet pil­la­na­ta, ami­kor szét­tör­tek a lán­ca­ik, ami­kor sza­ba­dok let‐­
tek. Sza­ba­dok, de ugyan mi vég­re? Épp ak­kor nyer­ték el az áhí­tott sza­bad‐­
sá­got, ami­kor sem­mi hasz­nát nem ve­het­ték.
Gye­rek­já­ték volt szá­muk­ra ki­evic­kél­ni va­gon­juk ron­csai kö­zül, most meg
fel­so­ra­koz­tak az is­ten­ad­ták: vol­tak köz­tük, akik egy­más­nak ado­gat­ták a
roncs­da­ra­bo­kat, má­sok ol­vadt ha­vat szív­tak fel az or­má­nyuk­ba, hogy a lán‐­
gok közé fecs­ken­dez­zék, és el­olt­sák a tü­zet. Mint­ha soha éle­tük­ben nem
hal­lot­tak vol­na tü­dő­gyul­la­dás­ról. Az agya­ra­sok mind­annyi­unk­nak pél­dát
mu­tat­tak, és ha lett vol­na rá le­he­tő­sé­günk, reg­gel min­den bi­zonnyal pa‐­
tyolat­tisz­tán és pél­dás rend­ben hagy­tuk vol­na ott a ron­csot, de kény­sze­rű‐­
ség­ből az ele­fán­tok­ra kel­lett hagy­nunk a mun­kát, mert mi­köz­ben lá­za­san
tur­kál­tam a tör­me­lék­ha­lom­ban, hogy leg­alább va­la­mi erek­lyét ta­lál­jak, ami
az ifjú ame­ri­ka­ir­ a em­lé­kez­tet majd, Ke­ar­ney ez­re­des cir­ku­szá­nak összes túl‐­
élő­jét egy­sze­rű­en el­ra­bol­ták.
Liz sze­rint olyan volt, mint­ha el­rab­ló­ink min­den előz­mény nél­kül öl­töt­tek
vol­na tes­tet egy nyír­fa­li­get mé­lyé­ről elő­buk­kan­va, mint­ha ők let­tek vol­na az
erdő vé­dő­szel­le­mei – bá­rány­bun­dás, ál­lig fel­fegy­ver­ke­zett, mar­ta­lóc­kül­le‐­
mű ala­kok mind­ahá­nyan. Úgy tűnt, sem lo­va­ik, sem igás­ál­la­ta­ik nem vol‐­
tak, mert a csa­pat né­hány tag­ja fur­csa tá­kol­má­nyo­kat hú­zott maga után: két
hosszú fe­nyő­rúd, ke­reszt­ben egy­más­ra ra­kott bőr­szí­jak tö­me­gé­vel egy­más‐­
hoz erő­sít­ve; ilyes­fé­le szál­lí­tó­esz­közt ta­lál­hat fel va­la­ki, ha a ke­rék épp nem
jut eszé­be. Mint­ha arra ké­szül­tek vol­na, hogy majd eze­ken szál­lít­ják a se­be‐­
sül­te­ket, bár a Her­ceg­nőn és raj­tam kí­vül sen­ki­nek nem volt szük­sé­ge hord‐­
ágy­ra. Nyers pa­rancs­sza­vak pat­tog­tak a le­ve­gő­ben, ame­lyek­ből cir­ku­szi ba‐­
rá­ta­im egy árva szót sem ér­tet­tek, mert­hogy nem fű­lött a fo­guk a nyel­vész‐­
ke­dés­hez, a fegy­ve­rek nyel­vé­hez azon­ban nem kell tan­könyv: fog­va­tar­tó­ink
a pus­ka­tus-mód­szer­rel egy pil­la­nat alatt ket­tes osz­lop­ba te­rel­tek min­den­kit.
Én azon­ban csak na­gyon ho­má­lyo­san em­lék­szem mind­er­re; mind­össze
annyit tu­dok, amennyit Liz ké­sőbb el­mon­dott. Hogy meg­szál­lott­ként si­kí­to‐­
zom, mi­köz­ben a tör­me­lék­ben ka­pir­gá­lok, és bosszú­san el­hes­se­ge­tem ma‐­
gam­tól a ha­ra­mi­ák­ at, ami­kor a pus­ka­cső­vel no­szo­gat­nak. Mire vé­gül né­há‐­
nyan össze­áll­nak, kö­zös erő­vel meg­ra­gad­nak, és egy­sze­rű­en be­le­lök­nek az
egyik tá­kol­mány­ba, ahol a ha­sa­mon lan­do­lok. Mi­vel én nem va­gyok be­szá‐­
mít­ha­tó, és eszem­be sem jut­na ilyes­mi, Liz­zie-nek kell be­ta­kar­nia egy ro‐­
mok kö­zül ki­men­tett pok­róc­cal.
El­in­du­lunk hát a ránk sze­ge­zett mor­dá­lyok kö­zött, mi­köz­ben a töb­bi túl‐­
élő – tö­rőd­nek is ők az­zal, hogy mi tör­té­nik! Épp most ta­lál­ták meg a po­hár‐­
szé­ket, és a fü­lük bot­ját sem moz­gat­ják, pe­dig Liz­zie sze­rint ék­te­len lár­mát
csa­pok. Én azon­ban sem­mi­re nem em­lék­szem.
Ál­lí­tó­lag Tu­bi­el ark­an­gyal vi­gyáz a kis­ma­da­rak­ra, én azon­ban na­gyobb­ra
nőt­tem a kel­le­té­nél, és alig­ha szá­mít­ha­tok ef­fé­le vé­de­lem­re; a túl­mé­re­te­zett
ma­da­rak­nak meg kell ta­nul­ni­uk vi­gyáz­ni ma­guk­ra, úgy­hogy job­ban te­szem,
ha én is sür­gő­sen ab­ba­ha­gyom a nya­valy­gást!
 KETTŐ
Wal­ser

mély­sé­ges mély álom­ba me­rül­ve, élve el­te­met­ve he­vert a ron­csok közt.

Előbb ki­ütöt­te egy ki­adós fő­be­kó­lin­tás – egy ki­vá­gó­dó szek­rény­aj­tó műve
–, majd egy szem­pil­lan­tás alatt maga alá te­met­te a szek­rény­ben el­rak­tá­ro­‐
zott

asz­tal­te­rí­tők­ből és asz­tal­ken­dők­ből álló tex­til­la­vi­na; vol­tak kö­zöt­tük tisz­ták

és hasz­nál­tak egy­aránt. A se­ré­nyen dol­go­zó ele­fán­tok min­den­fé­le egyéb
hol­mit – ecet­tar­tó­kat, du­gó­hú­zó­kat, két­szer­sü­ l­tes do­bo­zo­kat – ra­kod­tak át a
szét­ron­csolt ét­ke­ző­ko­csi­ból a puha sír­hant te­te­jé­re, amely­ben ka­lan­do­zá­sai
egy­szer s min­den­kor­ra vé­get ér­tek vol­na, ha bi­zo­nyos idő- és tu­dat­ki­ha­gyást
kö­ve­tő­en nem ásta vol­na ki on­nan egy gyil­kos nő.
 HÁROM
Noha nem jel­zi táb­la az oda­ve­ze­tő utat, és még azo­kat a nyo­mo­kat is be‐­
nö­vi a gyor­san ter­je­dő nyá­ri moha és a sok más ap­róbb nö­vény, vagy el­tör­li
a téli hó­esés, ame­lye­ket a hely la­kó­i­nak meg­bi­lin­cselt lába hagy a gyöt­rel‐­
mes gya­log­út so­rán – ek­ként az­tán ér­ke­zé­sük­nek sem ma­rad nyo­ma –, tör­té‐­
ne­tünk R. te­le­pü­lés kö­ze­lé­be ve­ze­tett ben­nün­ket, amely­nek szom­széd­sá­gá‐­
ban az úr 18–. esz­ten­de­jé­ben P. gróf­nő, mi­után egy ar­zén­ve­gyü­let hosszú
éve­ken át tar­tó ada­go­lá­sá­val si­ke­rült meg­mér­gez­nie fér­jét, és öz­vegy­sé­gé‐­
ben egy­re töb­bet fog­lal­koz­tat­ta a gon­do­lat, mi­sze­rint más asszo­nyok is pró‐­
bál­koz­tak ilyes­mi­vel, csak ép­pen ná­lá­nál sok­kal ki­sebb si­ker­rel, nos, mind‐­
ezek után P. gróf­né a kor­mány en­ge­dé­lyé­vel ma­gán-el­me­gyógy­in­té­ze­tet lé‐­
te­sí­tett a vele ha­son­sző­rű női bű­nö­zők szá­má­ra.
De ne higgyék, hogy a nő­vé­ri össze­tar­to­zás esz­mé­je kész­tet­te erre. Ha a
múló évek so­rán nem fe­led­ke­zett is meg an­nak az ada­lék­nak a ter­mé­sze­té‐­
ről, amellyel a meg­bol­do­gult fér­jé­nek fel­tá­lalt bors­csot és pi­ro­got íze­sí­tet­te,
a lel­ki­is­me­ret ful­lánk­ja­i­nak ere­jét az­zal eny­hí­tet­te, hogy af­fé­le csa­tor­ná­vá
vál­to­zott – leg­alább­is ezt han­goz­tat­ta –, amely a töb­bi gyil­kos asszonyt el‐­
jut­tat­ja a bűn­bá­nat­hoz.
Egy fran­cia kri­mi­no­ló­gus se­gít­sé­gé­vel, aki a fre­no­ló­gia tu­do­má­nyá­hoz is
ko­nyí­tott va­la­mics­két, olyan nő­ket vá­lasz­tott ki az orosz nagy­vá­ro­sok bör‐­
tö­ne­i­ből, akik fér­jük meg­gyil­ko­lá­sá­ban ta­lál­tat­tak bű­nös­nek, s akik­nek fej‐­
du­do­ra­i­ból a meg­vál­tás le­he­tő­sé­gé­re le­he­tett kö­vet­kez­tet­ni. A gróf­né lét­re‐­
ho­zott hát egy in­téz­ményt, amely a le­he­tő leg­tu­do­má­nyo­sabb alap­el­ve­ken
nyu­go­dott, s ame­lyet ma­guk­kal az el­ítél­tek­kel épít­te­tett – ugyan­ab­ból a
meg­fon­to­lás­ból ki­in­dul­va, ame­lyek alap­ján a me­xi­kói fe­de­ra­les em­be­rei
azok­kal ásat­ták meg a sa­ját sír­ju­kat, aki­ket épp agyon­lő­ni ké­szül­tek.
A gróf­né pa­nop­ti­kon-bör­tönt épít­te­tett: kör­ben egy­más mel­lett so­ra­koz‐­
nak a cel­lák, kö­zé­pen pe­dig üres tér, mint egy ame­ri­kai fánk; a cel­lák mind
be­fe­lé néz­tek, bel­ső fa­luk ki­zá­ró­lag acél­rá­csok­ból állt, a fe­dett bel­ső ud­var
kö­ze­pén pe­dig egyet­len he­lyi­sé­get ké­pez­tek ki, ahon­nan min­den irány­ba
nyíl­tak ab­la­kok. Eb­ben a szo­bá­ban ült a gróf­né nap­hosszat: perc­nyi szü­ne­tet
sem tart­va csak néz­te és néz­te és néz­te a gyil­kos nő­ket, akik szin­tén az­zal
töl­töt­ték az egész nap­ju­kat, hogy ül­tek, és a gróf­nét néz­ték.
 Szám­ta­lan oka le­het an­nak, ha egy asszony meg akar­ja ölni a fér­jét, és az
okok kö­zül a leg­több szer­fe­lett nyo­mós­nak tű­nik; elő­for­dul­hat, hogy az il­le‐­
tő asszony szá­má­ra az em­ber­ölés az egyet­len mód­ja an­nak, hogy leg­alább
nyo­ma­i­ban meg­őriz­zen va­la­mit a mél­tó­sá­gá­ból egy olyan or­szág­ban és egy
olyan kor­ban, ahol és ami­kor a nő­ket in­gó­ság­nak te­kin­tet­ték – Tolsz­toj hí­res
ha­son­la­tá­val élve olyan bo­ros­pa­lac­kok­nak, ame­lye­ket nyu­god­tan szét­tör­het
a fér­fi­em­ber, ha a tar­tal­mu­kat már ki­ürí­tet­te. Nincs az a jó­zan fel­fo­gá­sú nő,
aki sze­mé­re vet­né a gróf­né­nak, hogy meg­mér­gez­te a gró­fot, azt a há­jas tök‐­
fil­kót, jól­le­het az una­lom és a kap­zsi­ság ve­gyü­lé­ke, amely tet­té­re in­dí­tot­ta,
maga is a ki­vált­sá­gos élet­mód kö­vet­kez­mé­nye volt: a gróf­né­nak ele­gen­dő
ide­je ma­radt, hogy unat­koz­zon, fér­je gaz­dag­sá­ga pe­dig mo­hó­vá tet­te. Olga
Alek­szand­rov­nát vi­szont, aki fej­szé­vel ütöt­te agyon szesz­ka­zán fér­jét, az
asz­ta­lost, aki a kel­le­té­nél eggyel több­ször emelt rá ke­zet, az a meg­győ­ző­dés
ve­zet­te, hogy ha az Úr te­kin­te­te a kis ve­re­becs­két is óvón fi­gye­li,[43] ak­kor
nyil­ván egy ma­ga­faj­ta gyen­ge, ije­dős és gyar­ló te­rem­tést sem hagy ma­gá­ra,
s ek­ként az ő éle­te, amely min­den ve­rés­sel egy­re fo­gyott, bi­zo­nyo­san ér
annyit a dol­gok egye­te­mes rend­jé­ben, mint an­nak az em­ber­nek az éle­te, aki‐­
nek az üt­le­ge­lé­sét na­pon­ta el­szen­ved­te – sőt, mi­vel ő sze­re­tő anya is volt,
ta­lán még töb­bet is. A bí­ró­ság azon­ban, mint ki­de­rült, más­ként vé­le­ke­dett,
Olga Alek­szand­rov­nát pe­dig so­ká­ig kí­noz­ta a tu­dat, hogy a bí­ró­ság el­ve­te‐­
mült nő­sze­mély­nek tar­tot­ta.
– Sze­ren­csé­je van – mond­ta a fog­lár Olga Alek­szand­rov­ná­nak, mi­után a
fran­cia fre­no­ló­gus meg­mér­te a fe­jét, és arra kér­te a bí­ró­sá­got, hogy az el‐­
ítél­tet he­lyez­zék át a gróf­né tu­do­má­nyos lé­te­sít­mé­nyé­be, ame­lyet „a női bű‐­
nö­zők ta­nul­má­nyo­zá­sá­nak cél­já­ból hoz­tak lét­re”. Sze­ren­cse? De még
mennyi­re! Olga Alek­szand­rov­ná­ra ezek után nem várt sem kény­szer­mun­ka,
sem vessző­zés, hi­szen a gróf­né ne­ve­lő­in­té­ze­té­be szál­lít­ják. A fog­lár rö­hö‐­
gött, majd meg­erő­sza­kol­ta és lánc­ra ver­te Olga Alek­szand­rov­nát. Más­nap
in­dult Szi­bé­ri­áb­ a.
A sö­tét­ség órái alatt a cel­lá­kat, ame­lyek­nek alak­ja a rum ba­bá­nak ne­ve‐­
zett édes­sé­gé­re em­lé­kez­te­tett, ki­vi­lá­gí­tot­ták, mint meg­annyi mi­ni­at­űr szín‐­
pa­dot, me­lyek­nek desz­ká­in min­den egyes szí­nész ma­gá­nyo­san ült, sa­ját lát‐­
ha­tó­sá­gá­nak csap­dá­já­ba zár­va. A meg­fi­gye­lő­szo­bá­ban rej­tő­ző gróf­né ki sem
moz­dult for­gó­szé­ké­ből, amely­nek se­bes­sé­gét ked­ve sze­rint sza­bá­lyoz­hat­ta.
Csak for­gott kör­be-kör­be, néha nagy se­bes­ség­gel, néha las­san, jég­kék sze‐­
mé­vel – po­rosz szár­ma­zá­sú volt – a sze­ren­csét­len nők ka­ré­ját für­kész­ve.
Fo­lya­ma­to­san vál­toz­tat­ta a for­gás se­bes­sé­gét, ne­hogy az el­ítél­tek elő­re sejt‐­
sék, hogy mi­kor ke­rül­nek újra fi­gye­lő te­kin­te­té­nek út­já­ba.
Ami az el­ítél­te­ket il­le­ti, nos, ne­kik va­ló­ban nem kel­lett sem a föl­det túr­ni‐­
uk, sem fon­ni­uk, ahogy a fog­lár elő­re meg­mond­ta Olga Alek­szand­rov­ná‐­
nak. Még a kor­bács sem za­var­ta meg nap­ja­ik egy­han­gú fo­lyá­sát. Reg­gel és
este kap­tak enni; az étel – fe­ke­te ke­nyér, kö­les­ká­sa és híg le­ves –, amit a
rács nyí­lá­sán ke­resz­tül ad­ták be ne­kik, va­ló­ban nem volt rosszabb, mint
ami­hez Olga Alek­szand­rov­na hoz­zá volt szok­va, sőt, ta­lán még jobb is volt
an­nál. Reg­ge­len­te kap­tak egy vö­dör vi­zet, és ilyen­kor cse­rél­ték ki az elő­ző
nap meg­telt, éj­je­li­edény­ként hasz­nált vöd­röt is. Az ágy­ne­műt ha­von­ta vál‐­
tot­ták. Le­ve­let nem ír­hat­tak és nem is kap­hat­tak, a taj­ga kel­lős kö­ze­pé­re fel‐­
hú­zott in­téz­mény el­szi­ge­telt­sé­ge pe­dig ak­kor is ki­zár­ta vol­na a lá­to­ga­tá­sok
le­he­tő­sé­gét, ha nem til­tot­ta vol­na szi­go­rú­an a sza­bály­zat.
A kor és az or­szág mér­cé­jé­vel mér­ve a gróf­né min­den au­tok­ra­ti­kus­sá­ga
el­le­né­re em­ber­sé­ges el­vek alap­ján irá­nyí­tot­ta az in­téz­ményt. A szo­kat­lan ki‐­
vá­lasz­tá­si mód­sze­rek­re épü­lő ma­gán­bör­tönt nem a bün­te­tés bi­ro­dal­má­nak
szán­ták, ha­nem sok­kal in­kább a szó leg­szo­ro­sabb ér­tel­mé­ben vett pe­ni­ten‐­
cia he­lyé­nek: olyan gé­pe­zet­nek, ame­lyet a bűn­bá­nat elő­idé­zé­sé­re ter­vez­tek.
P. gróf­né­ban ugyan­is meg­fo­gant a me­di­tá­ci­ós te­rá­pia esz­mé­je. A ko­pár
cel­lá­kat a zár­dák el­ren­de­zé­sét ve­zér­lő elv nyo­mán ter­vez­ték, mi­sze­rint Is­ten
sze­me min­dent lát.
Az alap­öt­let az volt, hogy az itt élő nők, akik­től meg­von­ták a pri­vát szfé‐­
ra le­he­tő­sé­gét, és így nem ma­radt sem­mi, ami el­te­rel­het­te vol­na a fi­gyel­mü‐­
ket, ma­guk­ra ma­rad­nak bű­nük em­lé­ké­vel, amíg egy na­pon el­is­me­rik majd –
ha a bű­nös­sé­gü­ket nem is, de leg­alább a fe­le­lős­sé­gü­ket. Afe­lől pe­dig biz­tos
volt a gróf­né, hogy a fe­le­lős­ség­gel együtt a lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás is meg­jön.
Ha ez meg­tör­té­nik, sza­ba­don en­ge­di őket, hi­szen a bű­nük­ről való me­di­tá‐­
ció so­rán kín­ke­ser­ve­sen el­nyert lel­ki üd­vös­ség ré­vén az ő üd­vö­zü­lé­sét is ki‐­
esz­köz­lik majd.
Mind ez idá­ig azon­ban egyet­len meg­tért bű­nös előtt sem tá­rult ki a bör­tön
ka­pu­ja.
Úgy is el­kép­zel­het­jük ezt a ke­rék ala­kú ja­ví­tó­in­té­ze­tet, mint egy ima­ke­re‐­
ket, amely­nek cél­ja, hogy meg­ment­se a ke­rék­agy he­lyét el­fog­la­ló gróf­nét az
el­kár­ho­zás­tól, bár az épü­let­ben mind­össze egyet­len do­log volt, ami for­gás‐­
ban volt: maga a gróf­né, for­gó­szé­kes­tül.
 Olga Alek­szand­rov­nát alig­ha ne­vez­het­te vol­na bár­ki is könyv­moly­nak,
noha leg­több cel­la­szom­széd­já­val el­len­tét­ben elég jól ér­tett a be­tű­ve­tés­hez,
még ak­kor is, ha gye­rek­ko­rá­ban, ami­kor meg kel­lett ta­nul­nia írni és ol­vas­ni,
túl­sá­go­san ne­héz­nek és ér­tel­met­len­nek tűnt a fel­adat. Most még­is sze­ret­te
vol­na, ha vele van a Szent­írás, amely ta­lán se­gít­sé­gé­re le­he­tett vol­na az ön‐­
ma­gá­val foly­ta­tott er­kölcs­ta­ni ter­mé­sze­tű vi­ták so­rán, a köny­ve­ket azon­ban
nem en­ge­dé­lyez­ték, ve­lük ugyan­is gyor­sab­ban telt az idő.
Így az­tán Olga Alek­szand­rov­na csak ült és me­ren­gett a ja­ví­tó­in­té­zet­ben,
ahol sem­mi nem je­lez­te a kül­vi­lág vál­to­zá­sa­it; még ab­la­kok sem vol­tak – a
szel­lő­zést csö­vek ré­vén ol­dot­ták meg. A bolt­íves kapu csak ak­kor en­ge­dett
be némi nap­fényt, ami­kor új lakó ér­ke­zett; a kapu fö­lött óra füg­gött a fa­lon,
amely a moszk­vai időt – vagy­is nem ezek­nek a szé­les­sé­gi kö­rök­nek az ide‐­
jét – mu­tat­ta. Ez az óra szab­ta meg, hogy mi­kor kel­tek, mi­kor et­tek, ez je‐­
lez­te fog­sá­guk min­den egyes ólom­lá­ba­kon járó per­cét; elő­for­dult, hogy az
óra ke­rek szám­lap­ját nem le­he­tett meg­kü­lön­böz­tet­ni a gróf­né ha­mu­szür­ke
ar­cá­tól.
A gróf­né­nak az volt a fel­tett szán­dé­ka, hogy ad­dig nézi a ra­bo­kat, amíg
azok meg nem bán­ják a bű­nü­ket. Meg­esett azon­ban, hogy egy-egy nő meg‐­
halt, lát­szó­lag ok nél­kül, vagy ta­lán csak azért, mert eb­ben a be­te­ges méh‐­
sejt-ház­ban az élet annyi­ra meg­fa­kult és el­hal­vá­nyult, hogy en­nél min­den
más csak jobb­nak tűn­he­tett. Ami­kor va­la­me­lyi­kük meg­halt, az egyik őr ki‐­
von­szol­ta a holt­tes­tet a cel­lá­ból, és a kör­fo­lyo­só kö­vei alatt föl­del­te el, ahol
a fog­lyok reg­ge­li tor­ná­ju­kat vé­gez­ték. A ja­ví­tó­in­té­zet­ből még a ha­lál sem
ho­zott me­nek­vést. Amint meg­ürült egy cel­la, újabb gyil­kos nőt hoz­tak a ka‐­
pu­hoz, amely el­lent­mon­dást nem tű­rő­en vég­le­ges dön­dü­lés­sel csu­kó­dott be
mö­göt­te.
El­kez­dőd­tek hát a bűn­hő­dés kín­jai, ame­lyek a leg­gyöt­rel­me­sebb ma­gány
tö­ké­le­te­sí­tett vál­to­za­tá­ra épül­tek, hi­szen itt, ahol a gróf­né le sem vet­te ró­lad
a te­kin­te­tét, egyet­len pil­la­nat­ra sem le­het­tél egye­dül, és még­is olyan egye‐­
dül vol­tál, mint az uj­jad.
Egye­lő­re azon­ban – noha a gróf­né nem adta fel a re­ményt – fi­gye­lő te­kin‐­
te­té­nek tár­gyai kö­zül egyet­len­egy sem mu­tat­ta a meg­bá­nás leg­ki­sebb je­lét
sem.
Fog­sá­gá­nak har­ma­dik esz­ten­de­jé­re Olga Alek­szand­rov­na nem ál­lí­tot­ta
vol­na, hogy ár­tat­lan; soha nem ta­gad­ta bű­nét. Ugyan­ak­kor nem volt olyan
nap, hogy ne tár­ta vol­na az el­mé­jé­ben la­ko­zó meg­bo­csá­tó és ke­gyes szí­vű
bíró elé azo­kat az eny­hí­tő kö­rül­mé­nye­ket, ame­lye­ket a bíró mint­ha nap­ról
nap­ra ko­mo­lyab­ban vett vol­na, és Olga Alek­szand­rov­na min­den este, mi‐­
előtt el­nyúlt és álom­ba me­rült a szal­ma­zsák­ján, ön­vé­de­lem­nek nyil­vá­ní­tot­ta
az ese­tet; így az­tán az el­ítélt nap­ról nap­ra nö­vek­vő meg­le­pe­tés­sel vet­te tu‐­
do­má­sul, hogy még min­dig hi­deg cel­lá­já­ban kell éb­red­nie, ahol a gróf­né
pász­tá­zó te­kin­te­te úgy ku­ta­ko­dott az agyá­ban, mint­ha ge­reb­lyé­vel ko­to­rász‐­
ná a bűn­tet­tet fedő ha­mu­ré­te­get, min­dig töb­bet ta­lál­va a hamu alatt a pusz­ta
em­ber­ölés­nél. Ilyen­kor az Olga Alek­szand­rov­ná­ban la­ko­zó ör­dög ügy­véd­je
min­den al­ka­lom­mal szük­sé­ges­nek ítél­te az új­ra­tár­gya­lás el­ren­de­lé­sét, és
Olga Alek­szand­rov­ná­nak elöl­ről kel­lett kez­de­nie az egé­szet. Így tel­tek a
nap­jai.
A cel­lák pad­ló­ját, akár­csak a fa­la­kat, filc­cel bo­rí­tot­ták; emel­lett a fa­lak­tól
és a mennye­zet­től öt hü­velyk­nyi­re drót­há­lót fe­szí­tet­tek ki, ame­lyet pa­pír­ral
fed­tek le, ez­zel kí­ván­va meg­aka­dá­lyoz­ni, hogy a bent­la­kók ko­pog­ta­tás ré‐­
vén lép­je­nek kap­cso­lat­ba egy­más­sal. Az in­téz­mény­ben ek­ként tö­ké­le­tes
csend ho­nolt, le­szá­mít­va az ugyan­csak né­ma­ság­ra kény­sze­rí­tett fog­lár­nők
lép­te­i­nek tom­pa ne­szét. Csend ho­nolt, le­szá­mít­va a lép­tek ne­szét, a rá­csok
re­te­szé­nek fé­mes csi­kor­gá­sát, a ko­nok kér­lel­he­tet­len­ség­gel a csend­be ha­sí­tó
csen­gő­szót, amely reg­ge­len­te je­lez­te az éb­resz­tőt, es­tén­ként pe­dig a ta­ka­ro‐­
dót, amely­ből min­den­ki meg­tud­ta, hogy kész az ebéd, amely meg­pa­ran­csol‐­
ta a fog­lyok­nak, hogy ké­szít­sék elő az éj­je­li­edé­nye­ket és a hasz­nált tá­nyé­ro‐­
kat, hogy áll­ja­nak vi­gyázz­ban az ajtó mö­gött, fel­ké­szül­ve a reg­ge­li test­moz‐­
gás­ra, amely ab­ból állt, hogy kör­be-kör­be jár­kál­tak a kör­fo­lyo­són, mi­köz‐­
ben a szé­ké­vel együtt for­gó gróf­né dik­tál­ta a tem­pót; a csen­gő­szót, amely a
test­moz­gás vé­gét je­lez­te. E za­jok­tól és az óra ke­tye­gé­sé­től el­te­kint­ve sem­mi
nem za­var­ta meg a csen­det.
Hó­ku­pa­cok emel­ked­tek a ja­ví­tó­in­té­zet fa­lá­nak tö­vé­ben; be­kö­szön­tött a
ta­vasz, el­ol­vadt a hó, a fog­lyok azon­ban eb­ből mit sem lát­tak: sem a hó‐­
esést, sem az ol­va­dást. Akár­csak a gróf­né, aki sa­ját be­bör­tön­zött­sé­gé­vel fi‐­
zet­te meg a má­sok ré­vén el­nyer­ni re­mélt fel­ol­do­zást, s akit sa­ját ha­tal­má­nak
gya­kor­lá­sa épp­olyan kér­lel­he­tet­len­ség­gel szö­ge­zett oda a for­gó­szék csap­dá‐­
já­ba, mint ha­tal­má­nak tár­gya­it a cel­lá­juk­ba.
Ez az asszony, aki­nek sze­mer­nyi kö­nyö­rü­let sem la­ko­zott a szí­vé­ben, a
kö­nyö­rü­le­tes­ség meg­tes­te­sí­tő­jé­nek kép­zel­te ma­gát; a kö­nyö­rü­le­tes­sé­get ő
úgy fog­ta fel, mint az igaz­ság­szol­gál­ta­tás el­len­té­tét – hi­szen nem ő volt-e
az, aki ki­vá­lasz­tott­ja­it ki­von­ta ab­ból a kö­zeg­ből – a bí­ró­sá­gok, a bör­tö­nök
kö­ze­gé­ből –, amely­ben a kö­nyö­rü­le­tet szük­ség­kép­pen nem is­me­rő igaz­ság‐­
szol­gál­ta­tás te­vé­keny­ke­dik, és nem ő he­lyez­te-e át őket sa­ját la­bo­ra­tó­ri­u­má‐­
ba, amely­ben a lel­kek gyár­tá­sa fo­lyik?
A sok né­zés­től egé­szen ki­fe­hé­re­dett a sze­me.
Va­jon hogy aludt, és va­jon nem vol­tak-e zak­la­tot­tak az ál­mai? Nem; nem
vol­tak zak­la­tot­tak, vi­szont csak rit­kán és eset­le­ge­sen le­he­tett ré­sze ben­nük,
mert leg­szí­ve­seb­ben egy pil­la­nat­ra sem huny­ta vol­na le a sze­mét, ha­bár – ha
még­úgy hí­ján volt is a hét­köz­na­pi em­ber­ség­nek – neki is szük­sé­ge volt rá,
hogy az em­be­ri­ség meg­szo­kott és jól be­vált mód­sze­ré­vel fel­tölt­se a le­me­rült
ele­me­it. Ami­kor egy-egy szem­hu­nyás­nyi­ra még­is el­nyom­ta az álom, le­húz‐­
ta az ab­la­ká­ra sze­relt ro­lót, és égve hagy­ta a vil­lanyt, ne­hogy a fog­lyok el
tud­ják dön­te­ni, va­jon va­ló­ban al­szik-e vagy csak úgy tesz, néha ugyan­is
olyan­kor is le­húz­ta a ro­lót, ha nem aludt, ez­zel is de­monst­rál­va, hogy míg a
fog­lyok egy pil­la­nat­ra sem me­ne­kül­het­nek az ő te­kin­te­té­nek zsar­nok­sá­ga
alól, ő ezt bár­mi­kor meg­te­he­ti. Ez volt éle­té­nek egyet­len te­rü­le­te, amely fe‐­
lett ren­del­ke­zett némi sza­bad­ság­gal, noha ő volt en­nek az egész nagy­ba­ni
bör­tön­lét­nek a ki­öt­lő­je és üze­mel­te­tő­je.
A fog­lár­nők – mert­hogy a ja­ví­tó­in­té­zet sze­mély­ze­te ki­zá­ró­lag nők­ből állt
– ugyan­csak fog­lyok vol­tak: lak­ta­nya-rend­ben él­tek azok kö­zött, akik­re fel‐­
ügyel­tek, és szer­ző­dé­sük ki­té­te­lei ugyan­olyan lég­men­te­sen el­zárt ra­bo­kat
csi­nál­tak be­lő­lük is, mint a női gyil­ko­sok­ból. Rab volt te­hát min­den­ki, aki
az in­téz­mény­ben élt, noha ez­zel csak a gyil­kos nők vol­tak tisz­tá­ban.
Mi­nél több­ször idéz­te fel Olga Alek­szand­rov­na fér­je ha­lá­lá­nak kö­rül­mé‐­
nye­it a rá sza­kadt nagy nyu­ga­lom­ban – amely néha ha­lál utá­ni nyu­ga­lom‐­
nak tűnt, hi­szen szin­te ha­lott­nak érez­te ma­gát itt –, an­nál in­kább meg volt
győ­ződ­ve róla, hogy nem bű­nös. Gon­do­lat­ban újra és újra vé­gig­járt min­den
rész­le­tet, kezd­ve a bér­ház­ban töl­tött gyer­mek­kor­ral, fel­idéz­ve el­csi­gá­zott, a
mun­ká­tól össze­tö­pö­rö­dött any­ját, a há­zas­sá­got, a fia szü­le­té­sét – soha töb­bé
nem lát­hat­ja őt –, fér­jét, aki nagy elő­sze­re­tet­tel idé­zett a fe­le­ség­ve­rés di­csé‐­
re­té­nek je­gyé­ben fo­gant ősi orosz köz­mon­dá­so­kat, fel­idéz­te a na­pot, ami­kor
zá­log­ba tet­te a jegy­gyű­rű­jét, hogy en­ni­va­lót ve­gyen, s az­tán a fér­je egy­sze‐­
rű­en el­vet­te és el­it­ta pénzt – a vod­ka te­het min­den­ről! A pap te­het róla, aki
össze­es­ket­te őket! A fur­kós­bot te­het róla, amely üt­le­gel­te, és a köz­mon­dá‐­
sok, ame­lyek a fur­kós­bo­tot for­máz­ták!
Én vi­szont nem te­he­tek róla. És mi­után ek­ként fel­men­tet­te ön­ma­gát, nem
tö­rő­dött töb­bé a bí­ró­val, gon­dol­jon, amit akar. Az­nap éj­jel jól aludt – ez volt
az első nyu­godt éj­sza­ká­ja ezen a he­lyen.
Olga Alek­szand­rov­na ér­tel­mes nő volt – ezt a faj­ta in­tel­li­gen­ci­át a fre­no‐­
ló­gus „alan­tas pa­rasz­ti ra­vasz­ság­ként” rend­sze­rez­te. Ha­mar meg­ta­nul­ta,
hogy je­löl­je a na­pok mú­lá­sát: kör­mé­vel kis ro­vát­kát vájt a gipsz­be, amely­be
a gróf­né és Olga Alek­szand­rov­na egy­mást köl­csö­nö­sen fi­gye­lő te­kin­te­te kö‐­
zött emelt rá­csok vol­tak be­il­leszt­ve. Ez volt az egyet­len olyan fe­lü­let a cel‐­
lá­já­ban, amely oda­kint­ről nem volt lát­ha­tó. Noha a szám­tan soha nem tar­to‐­
zott az erős­sé­gei közé, ha­csak rá nem kény­sze­rí­tet­ték a kö­rül­mé­nyek, mi­óta
ide­ke­rült, ko­moly ha­la­dást ért el az egy­sze­rű össze­adás te­rü­le­tén, és a tit­kos
bel­ső fe­lü­let már him­lő­he­lyes­nek tűnt az üres na­po­kat jel­ző apró seb­he­lyek‐­
től, ami­kor egy reg­gel, épp az első nyu­godt éj­sza­kát kö­ve­tő na­pon, össze­ad‐­
ta a rész­össze­ge­ket, és rá­jött, hogy el­telt a rab­ként töl­tött har­ma­dik éve, a
ne­gye­dik pe­dig épp ak­kor kez­dő­dött.
Mi­után túl­él­te mind­azo­kat, akik ér­ke­zé­se­kor itt ra­bos­kod­tak, „régi” fo‐­
goly­nak szá­mí­tott. Úgy gon­dol­ta, itt az idő, hogy ott­hon érez­ze ma­gát; fel‐­
ült, és fi­gyel­ni kez­dett.
A re­gu­lá­nak meg­fe­le­lő­en a néma fog­lár­nők étel­osz­tás köz­ben kám­zsát vi‐­
sel­tek, amely el­rej­tet­te arc­vo­ná­sa­i­kat, és csak a sze­met hagy­ta sza­ba­don, azt
ugyan­is még a gróf­né is kény­te­len volt el­is­mer­ni, hogy nem árt, ha lát­ják,
hova lép­nek. Ugyan­ak­kor azt akar­ta, hogy a fog­lár­nők név­te­len gé­pe­ze­tek
ma­rad­ja­nak, hogy ne ad­ják je­lét sem­mi olyas­fé­le sze­mé­lyes tu­laj­don­ság­nak,
ami ne­ta­lán be­ha­tol­hat a ra­bok el­szi­ge­telt­sé­gé­be, s ezért ál­lan­dó­an le­sü­tött
szem­mel jár­tak, leg­alább­is ak­kor, ami­kor a reg­ge­lit vagy a va­cso­rát hord­ták
ki, vagy ami­kor el­húz­ták a rá­csos aj­tók re­te­szét, hogy ki­en­ged­jék a ra­bo­kat
a reg­ge­li test­moz­gás­ra.
Ke­zük azon­ban – min­dig kesz­tyűt kel­lett vi­sel­ni­ük – még így is ki volt
téve némi ve­szély­nek, ezért a tál­cát a rá­cso­kon ke­resz­tül csúsz­tat­ták be a
cel­lá­ba. Olga Alek­szand­rov­ná­nak, aki elő­ző éle­té­ben var­ró­nő­ként dol­go­zott,
fi­lig­rán és fi­nom uj­jai vol­tak, rá­adá­sul min­dig is ked­vel­te a tár­sa­sá­got. Bár a
sza­vak és a te­kin­tet ere­jét nem hasz­nál­hat­ta, úgy vél­te, leg­alább meg­érin­ti
va­la­me­lyik rab­tár­sát – Olga Alek­szand­rov­na ugyan­is, mi­után az óra ke­tye‐­
gé­sét hall­gat­va ilyen sok, he­tek­ké, hó­na­pok­ká, majd évek­ké váló na­pot töl‐­
tött gon­dol­ko­dás­sal, arra a nyil­ván­va­ló kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott, hogy a fog­lár‐­
nők ugyan­úgy ál­do­za­tai en­nek a hely­nek, mint a ra­bok.
Az­nap a rács mel­lett ülve vár­ta a reg­ge­lit, egyik sze­mét a kör­ben for­gó
gróf­nén tart­va, má­si­kat pe­dig a szám­la­pon, és ami­kor a perc­mu­ta­tó el­ér­te az
egész órát, majd fel­har­sant a csen­gő, és fé­mes csi­kor­du­lás­sal ki­nyílt a rács‐­
aj­tó, kar­csú és for­más ke­zét – mert­hogy kar­csú volt és for­más – be­le­csúsz‐­
tat­ta a nyí­lás­ba, és uj­jai rá­kul­cso­lód­tak a kéz­re, amely a tál­cát a má­sik ol‐­
dal­ról a cel­lá­ba lök­te.
Ami­kor meg­érez­te Olga Alek­szand­rov­na fe­hér uj­ja­i­nak érin­té­sét, a kesz‐­
tyűs kéz meg­rez­zent. Olga Alek­szand­rov­na fel­bá­to­rod­va szo­rí­tot­ta meg a
bőr­kesz­tyűt. A kám­zsás nő a fo­goly leg­me­ré­szebb ál­ma­it is fe­lül­múl­va fel‐­
emel­te a fe­jét, és egye­ne­sen Olga Alek­szand­rov­na ráfüg­gesz­tett sze­mé­be
né­zett.
Ek­kor újra fel­har­sant a csen­gő, han­gos csat­ta­nás­sal be­csu­kó­dott a zár,
Olga Alek­szand­rov­na pe­dig kény­te­len volt le­mon­da­ni az az­na­pi reg­ge­li­ről,
a tál­ca ugyan­is oda­kint a föld­re zu­hant, a zab­ká­sa pe­dig ki­öm­lött. Őt azon‐­
ban ez most a leg­ke­vés­bé sem ér­de­kel­te.
Noha a le­hú­zott roló mö­gött égett a vil­lany, a gróf­nő alig­ha­nem el­szun‐­
dít­ha­tott, mert ez a néma pár­be­széd el­ke­rül­te a fi­gyel­mét, pe­dig a két nő na‐­
gyon is jól meg­néz­het­te egy­mást. És ez volt az a pil­la­nat, hosszú idő­vel az‐­
előtt, hogy ki­tá­rult a kapu, és mind­annyi­an ki­özön­löt­tek az in­té­zet­ből,
ahogy en­nek ez után a pil­lan­tás után előbb-utóbb meg kel­lett tör­tén­nie – ez
volt az a pil­la­nat, ami­kor Olga Alek­szand­rov­na már tud­ta, hogy bár­ki ítél‐­
ke­zik is róla va­ló­já­ban, az il­le­tő fel­men­tő íté­le­tet ho­zott.
Az­nap este, mi­után ők ket­ten sza­ba­don, még­is lop­va újra egy­más sze­mé‐­
be néz­tek, Olga Alek­szand­rov­na össze­haj­to­ga­tott cé­du­lát ta­lált zsöm­lé­jé­nek
ki­vájt bel­se­jé­ben. Job­ban kí­ván­ta a sza­va­kat, mint a ke­nyér­be­let, amely­nek
a he­lyét el­fog­lal­ták, s amely­nél sok­kal táp­lá­lóbb­nak is bi­zo­nyul­tak. A cel­lá‐­
ban ter­mé­sze­te­sen nem volt sem ce­ru­za, sem toll, de tör­té­ne­te­sen épp ak­kor
jött meg a ha­vi­ba­ja, ő pe­dig – le­le­mé­nyes csel­fo­gás, amely ki­zá­ró­lag nők‐­
nek áll­hat mód­já­ban – be­le­már­tot­ta uj­ját a sa­ját vé­ré­be, rö­vid vá­laszt fir­kan‐­
tott a cé­du­la hát­ol­da­lá­ra, és éj­je­li­edé­nyé­nek örök­től fog­va való sze­mé­lyes‐­
sé­gét ki­hasz­nál­va oda­tar­tot­ta le­ve­lét a bar­na szem­pár elé, ame­lyet most már
ezer­nyi bar­na szem­pár kö­zül is meg­is­mert vol­na.
A mé­hé­ből szi­vár­gó vér­rel szí­vet raj­zolt cel­lá­já­nak tit­kos fe­lü­le­té­re.
A vágy, ez az elekt­ro­mos­ság, ame­lyet Olga Alek­szand­rov­na és Vera And‐­
re­jev­na nagy­fe­szült­sé­gű érin­té­se köz­ve­tí­tett, ide-oda ci­káz­va szel­te át a fog‐­
lá­ro­kat és ra­bo­kat el­vá­lasz­tó mély sza­ka­dé­kot. De ami tör­tént, úgy is le­ír­ha‐­
tó, hogy egy szél­fút­ta mag­nak si­ke­rült meg­gyö­ke­rez­nie a bör­tön jég­hi­deg
ta­la­já­ban, és mi­után ki­vi­rág­zott, szét­szór­ta a mag­ja­it. A ja­ví­tó­in­té­zet ál­lott
le­ve­gő­je egy­sze­ri­ben fel­fris­sült és vib­rált a vá­ra­ko­zá­sok és sej­tel­mek áram‐­
la­ta­i­nak fu­val­la­ta­i­tól, ame­lyek a sze­re­lem duz­zadt mag­ja­it egyik cel­lá­ból a
má­sik­ba re­pí­tet­ték. Az egy­órás reg­ge­li kör­sé­ta, amely­nek so­rán a fog­lár­nők
úgy lép­ked­het­tek a ra­bok mel­lett, hogy – leg­alább arra a röp­ke órá­ra – nem
volt kö­zöt­tük rács, es­kü­vői, szin­te ün­ne­pi jel­le­get öl­tött ma­gá­ra, mi­köz­ben a
ma­gok­ból ki­ke­lő vi­rá­gok szár­ba szök­ken­tek, ahogy az már a vi­rá­gok­nak
szo­ká­sa.
A pár­be­széd lo­pott pil­lan­tá­sok­kal és érin­té­sek­kel kez­dő­dött, majd tit­kos
üze­net­vál­tá­sok­kal, vagy, ha akár a fog­lár, akár a rab írás­tu­dat­lan volt, áb­rák‐­
kal foly­ta­tó­dott, ame­lye­ket a leg­vál­to­za­to­sabb anya­gok­kal raj­zol­tak a leg‐­
vál­to­za­to­sabb anya­gok­ra: ha épp nem volt kéz­nél pa­pír, tex­til­ron­gyok­ra,
menst­ru­ác­ i­ós és más­fé­le vér­rel, sőt, akár ürü­lék­kel is, mert most már egy
sem volt a mind­ed­dig el­ta­ga­dott test­ned­vek kö­zött, amit nagy szük­sé­gük­ben
ön­ma­guk­tól ide­gen­nek érez­tek vol­na; a raj­zok kez­det­le­ge­sek vol­tak, akár a
fal­fir­kák, még­is úgy ha­tot­tak, mint­ha har­so­na­szó zen­dült vol­na fel. S ha a
fog­lár­nők a te­kin­tet, a si­mo­ga­tás, a sza­vak és a ké­pek ere­je ré­vén egy­től
egyig át­áll­tak a ra­bok ál­tal kép­vi­selt fel­for­ga­tó em­ber­ség ol­da­lá­ra, a fog‐­
lyok­ban is meg­fo­gant a tu­dás: ék ala­kú tér­koc­ká­ik má­sik ol­da­lán is hoz­zá‐­
juk ha­son­ló, ele­ven és élet­től duz­za­dó nők él­nek.
Mi­köz­ben oda­kint az ősz lát­ha­tat­la­nul tél­be for­dult, va­la­mi néma és tit­kos
me­leg­ség és ra­gyo­gás áradt szét a ja­ví­tó­in­té­zet­ben, amely annyi­ra nem il­lett
az év­szak­hoz, hogy még maga a gróf­né is meg­érez­te a szin­te kéz­zel­fog­ha­tó
hő­mér­sék­let-vál­to­zás ha­tá­sa­it; nem győz­te tö­röl­get­ni ma­gá­ról az iz­zad­sá­got,
mi­köz­ben hi­áb­ a me­resz­tet­te a sze­mét, egyet­len apró vál­to­zás nem sok,
annyit sem tu­dott fel­fe­dez­ni az ál­ta­la le­fek­te­tett gé­pi­es na­pi­rend­ben. Noha
vé­gül már tel­je­sen fel­ha­gyott az al­vás­sal, és ke­rin­gé­sé­nek me­ne­té­be olyan
hisz­té­ri­kus vé­let­len­sze­rű­sé­ge­ket ik­ta­tott be, hogy néha szin­te el­szé­dült,
más­kor meg akár egy tel­jes per­cig moz­du­lat­lan­ná der­med­ve ült, sem­mi gya‐­
nú­sat nem vett ész­re.
Fel sem me­rült ben­ne, hogy a fog­lá­rok el­le­ne for­dul­hat­nak, hisz va­jon
nem a fi­gye­lő­szo­bá­ban tar­tot­ta-e mind­annyi­uk szer­ző­dé­sét, el­zár­va egy le‐­
la­ka­tolt vas­do­boz­ban? Va­jon nem volt-e meg­tilt­va szá­muk­ra min­den­fé­le
érint­ke­zés a fog­lyok­kal? És va­jon a meg­til­tott do­log nem vá­lik-e maga is
til­tás­sá?
A gróf­né ki­fe­hé­re­dett és gyul­ladt sze­mé­ben el­sza­po­rod­tak a vér­erek haj‐­
szál­csík­jai. Ke­rin­gé­se köz­ben uj­jai ide­ges ra­ta­tát do­bol­tak a szék kar­ján.
 Az üze­ne­tek, a raj­zok, a si­mo­ga­tá­sok és a pil­lan­tá­sok – a ma­guk kü­lön­bö‐­
ző nyel­vén – egy­től egyig azt mond­ták, hogy „bár­csak...”, és hogy „na­gyon
sze­ret­ném...” Az óra pe­dig to­vább ke­tye­gett egy má­sik élet­tar­tam és egy
má­sik hely ide­jé­be zár­tan, az íves ka­pu­bol­to­zat fö­lött, amely az oda­bent
élők kép­ze­le­té­ben nap­ról nap­ra ha­tal­ma­sabb­ra nőtt, míg vé­gül a kapu és az
óra, ame­lyek ed­dig a re­mény ha­lá­lát je­len­tet­ték, már nem köz­ve­tí­tet­tek
mást, csak a re­mény üze­ne­tét.
Így tör­tént, hogy vé­gül sze­rel­me­sek had­se­re­ge lá­zadt fel a gróf­né el­len:
egy reg­gel is­mét ki­nyíl­tak a rá­csok, hogy kez­de­tét ve­gye az utol­só fo­lyo­sói
kör­sé­ta – ki­nyíl­tak, de soha töb­bé nem zá­rul­tak be. Mint­ha ve­zény­szó­ra tör‐­
tént vol­na, a fog­lár­nők le­dob­ták ma­guk­ról a kám­zsát, a fog­lyok ki­lép­tek
cel­lá­ik­ból, majd mind­annyi­an a gróf­né felé for­dul­tak, hogy egyet­len ha­tal‐­
mas, egye­sült vád­ló pil­lan­tást küld­je­nek felé.
A gróf­né elő­kap­ta a zse­bé­ben la­pu­ló pisz­tolyt, és egy­más után lőt­te ki a
go­lyó­kat, a dur­ra­ná­sok vissz­hang­ját azon­ban el­nyel­te a bör­tön, amely­nek
fa­la­i­ról és rá­csa­i­ról az összes töl­tény vissza­pat­tant. A lö­völ­dö­zés vég­ered‐­
mé­nye egyet­len te­li­ta­lá­lat lett: a gróf­né­nak si­ke­rült meg­ál­lí­ta­nia az órát, ki‐­
lőt­te be­lő­le az időt – a go­lyó át­fúr­ta a szám­la­pot és örök idők­re el­hall­gat­tat‐­
ta a ke­tye­gést –, s ez­u­tán a gróf­né, va­la­hány­szor az órá­ra né­zett, nem lá­tott
mást, csak azt a pil­la­na­tot, ami­kor az ő ide­je le­járt, a töb­bi­ek sza­ba­du­lá­sá‐­
nak pil­la­na­tát. Ez a lö­vés azon­ban csak vé­let­len bal­eset volt: a gróf­nét
annyi­ra fel­dúl­ták a tör­tén­tek, hogy meg­le­pe­té­sé­ben kép­te­len volt pon­to­san
cé­loz­ni, és sen­ki­nek nem esett baja; könnyű­szer­rel le­fegy­ve­rez­ték, mi­köz‐­
ben még min­dig ma­gá­ból ki­kel­ve ma­gya­rá­zott.
Be­re­te­szel­ték a meg­fi­gye­lő­szo­ba aj­ta­ját, a kul­csot pe­dig ma­guk­kal vit­ték,
és rá­dob­ták az első hó­ku­pac­ra, ame­lyet a ka­put ki­nyit­va meg­lát­tak. Ott‐­
hagy­ták a gróf­nőt a meg­fi­gye­lő­szo­bá­ba zár­va; töb­bé nem bá­mul­ha­tott sen­ki
mást, csak sa­ját bű­né­nek kí­sér­te­tét, amely azon­nal be­röp­pent a nyi­tott ka‐­
pun, mi­köz­ben a gróf­nő egyet­len pil­la­nat­ra sem hagy­ta abba a for­gást.
Csó­kok, öle­lé­sek, so­sem lá­tott, még­is sze­re­tett ar­cok­ra ve­tett első pil­lan‐­
tá­sok. Mi­után ki­ör­ven­dez­ték ma­gu­kat, az asszo­nyok ter­vet ké­szí­tet­tek: mi‐­
vel nem volt ná­luk sem tér­kép, sem irány­tű, úgy ha­tá­roz­tak, a vas­úti cson‐­
ka­vá­gány felé ve­szik az út­ju­kat, s hogy majd a sí­nek alap­ján pró­bál­nak tá­jé‐­
ko­zód­ni. Amint biz­to­sak ben­ne, hogy hol van­nak, el­dön­tik, mer­re men­nek
to­vább: vál­lal­koz­nak-e a négy- vagy öt­ezer mér­föl­des gya­log­lás­ra – né­há‐­
nyan kö­zü­lük még a bim­bó­zó sze­re­lem első bol­dog­sá­gá­ban is ezt akar­ták –,
hogy vissza­tér­je­nek azok­ba a fal­vak­ba és vá­ro­sok­ba, ahol az any­juk a tör‐­
vény ár­vá­it ne­vel­te, fittyet hány­va arra, hogy mi vár rá­juk az­u­tán, vagy in‐­
kább a va­don felé kel­nek útra, hogy lét­re­hoz­zák a sa­ját pri­mi­tív Utó­pi­áj­u­kat
itt, a sem­mi kö­ze­pén, ahol sen­ki nem ta­lál­hat rá­juk.
Vera And­re­jev­na nem he­ves­ke­dett: jól tud­ta, hogy Olga Alek­szand­rov­na
szí­vé­ben mi­lyen fon­tos he­lyet fog­lal el az a kis­fiú, aki­nek még tej­fo­gai vol‐­
tak, ami­kor az any­ja utol­já­ra lát­ta.
Vol­tak fegy­ve­re­ik, és a fog­lá­rok rak­tá­rá­ból mind­egyi­kük szer­zett ma­gá‐­
nak vas­tag té­li­ka­bá­tot és jó erős, szal­má­val bé­lelt ne­mez­csiz­mát. Éle­lem­ben
sem szű­köl­köd­tek. A kö­rü­löt­tük el­te­rü­lő fe­hér vi­lág olyan volt, mint­ha épp
ak­kor te­rem­tet­ték vol­na: tisz­ta pa­pír­lap, ame­lyet ők ír­hat­nak tele a jö­vő­jük‐­
kel, bár­ho­gyan kép­ze­lik is el azt.
Így hát – a sá­padt fé­nyű nap se­gít­sé­gé­vel tá­jé­ko­zód­va – kéz a kéz­ben út‐­
nak in­dul­tak, és bol­dog­sá­guk­ban ha­ma­ro­san éne­kel­ni kezd­tek.
 NÉGY
Mire le­szállt a sö­tét­ség, a szö­ke­vé­nyek el­ér­ték az erdő biz­ton­sá­gos rej­te‐­
két, és mi­vel nem akar­tak el­té­ved­ni a sö­tét­ben, úgy ha­tá­roz­tak, hogy
gallyak­ból épí­te­nek ma­guk­nak fek­he­lyet, és a sza­bad­ban éj­sza­káz­nak. Ami‐­
kor mind­annyi­an el­he­lyez­ked­tek, vö­rös de­ren­gés­re let­tek fi­gyel­me­sek a fák
fö­lött, a vas­út irá­nyá­ból. Kö­zös meg­egye­zés­sel Olga Alek­szand­rov­nát és
Vera And­re­jev­nát küld­ték ki fel­de­rí­tés­re. A két nő a cse­ne­vész bok­rok mögé
rej­tőz­ve kö­ze­lebb kú­szott a tűz fész­ké­hez; egy me­re­dek szirt­fok­ról alá­te‐­
kint­ve nem min­den­na­pi lát­vány tá­rult a sze­mük elé: egy tel­jes vas­úti sze­rel‐­
vény, amely da­rab­ja­i­ra hull­va szét­tört já­ték­vo­nat­ra ha­son­lí­tott. A ko­csi­kat
szét­szór­ta a rob­ba­nás ere­je, amely úgy meg­haj­lí­tot­ta a sí­ne­ket, hogy azok
leg­in­kább a kis­ci­cák ál­tal össze­gu­ban­colt fo­na­lak­ra em­lé­kez­tet­tek. A ko­csik
kö­zül nem egy még most is lán­gok­ban állt; ugyan­az a tűz égett ben­nük,
amely láng­ra gyúj­tot­ta a sín­hez leg­kö­ze­lebb álló fá­kat is, bár mint­ha tör­tén‐­
tek vol­na erőt­len kí­sér­le­tek a tűz­ol­tás­ra.
A ron­csok kö­zött pe­dig, mint meg­annyi fel­bo­ro­ga­tott óri­ás­ i kug­li­báb, va‐­
la­mi idét­len és oda nem illő, va­la­mi egé­szen rend­kí­vü­li – olyan lé­nyek,
ami­lye­ne­ket Olga Alek­szand­rov­na még gyer­mek­ko­rá­ban lá­tott szü­lő­vá­ro­sá‐­
ban, Szent­pé­ter­vá­rott, a cári me­na­zsé­ri­áb­ an. Ele­fán­tok! Annyi el­hul­lott ele‐­
fánt, amennyi egy na­gyob­bacs­ka te­me­tőt is meg­töl­tött vol­na; az­tán va­la­mi
moz­gást lát­tak a tör­me­lék kö­zött: az egyik ele­fánt még élt, és még most,
utol­só ere­jé­vel is azon eről­kö­dött, hogy or­má­nyá­val egyik hely­ről a má­sik­ra
rak­ja át a ge­ren­dá­kat és az el­gör­bült vo­nat­ke­re­ke­ket.
Ez­u­tán – mi­lyen kü­lö­nös! – mu­zsi­ka hang­ját hoz­ta a szél, he­ge­dű- és
tam­bu­ra­szót; Vera And­re­jev­na vissza­húz­ta Olga Alek­szand­rov­nát a fa
mögé, és on­nan néz­ték a pá­rat­lan me­ne­tet, amely anél­kül ha­ladt el mel­let‐­
tük, hogy a ha­ra­mi­ák ész­re­vet­ték vol­na a les­ke­lő­dő­ket – ami­ért azok há­lát
ad­tak a sors­nak. Ál­lig fel­fegy­ver­zett ban­di­ták, és a tú­sza­ik: egy szép lány,
aki itat­ja az ege­re­ket; egy pa­raszt­ru­há­ba öl­tö­zött be­he­mót, aki csi­tí­ta­ni pró‐­
bál­ja a lányt, de nem oro­szul; és egy em­ber­ke, csí­kos nad­rág­ban, aki – noha
az asszo­nyok nem ért­het­ték – egy­re csak azt ki­ab­ ál­ta: – „Kö­ve­te­lem, hogy
vi­gye­nek az ame­ri­kai konzul­hoz!” – És lát­tak még né­hány kez­det­le­ges, ke‐­
re­kek nél­kü­li sze­kér­fé­lét, ame­lye­ket szin­tén ha­ra­mi­ák húz­tak, s raj­tuk pok‐­
ró­cok­kal le­ta­kart ku­pa­co­kat: az egyik ku­pac hall­ga­tás­ba bur­ko­ló­zott, a má‐­
sik azon­ban teli to­rok­ból óbé­ga­tott. És egy ala­csony nö­vé­sű, kre­ol bőrű, de‐­
res hajú nőt, aki ma­gá­ban mo­tyo­gott, ő is va­la­mi más nyel­ven, mint amit a
töb­bi­ek be­szél­tek, de ez sem orosz volt. Me­rő­ben szo­kat­lan lát­vány. Őket
még több ha­ra­mia kö­vet­te.
De a két les­ke­lő­dő csak ak­kor kezd­te iga­zán vet­ni a ke­resz­tet, ami­kor
meg­lát­ta a me­ne­tet záró sze­dett-ve­dett tár­sa­sá­got: vol­tak köz­tük min­den­fé­le
mé­re­tű­ek és ala­kú­ak: né­me­lyik nem na­gyobb egy tör­pé­nél, má­sok meg lan‐­
ga­lé­ta égi­me­sze­lők, majd­nem egy tu­cat­nyi­an, a leg­el­ru­gasz­ko­dot­tabb stí­lu‐
sú ti­ri­tar­ka öl­tö­ze­tek fosz­lott ma­rad­vá­nya­i­ban. Volt, aki­nek a ké­pén ha­tal‐­
mas, pi­ros orr vi­rí­tott, má­sok­nak fe­ke­te mo­nok­lit raj­zol­tak a sze­me köré, de
mind­egyi­kük­ről hám­lott a fes­ték, s ezért az ar­cuk fol­tos­nak tűnt. A ze­ne­kí‐­
sé­re­tet két vén­sé­ges vén, össze­aszott tár­suk szol­gál­tat­ta, akik in­kább a tör‐­
pe­mé­ret­hez kö­ze­lí­tet­tek, mint­sem az óri­ás­hoz – de a he­ge­dű is ki­csi volt,
mint­ha az is össze­ment vol­na –, a má­sik ze­nész pe­dig jó­ko­ra fém­há­rom‐­
szög­gel egé­szí­tet­te ki a tam­b­ura­mu­zsi­kát, ame­lyet úgy szó­lal­ta­tott meg,
hogy min­den lé­pés­nél rú­gott egyet hát­ra­fe­lé. Rá­adá­sul – olyan vir­tus­ról téve
ta­nú­bi­zony­sá­got, amely szí­ven ütöt­te vol­na Vera And­re­jev­nát és Olga Alek‐­
szand­rov­nát, ha is­mer­ték vol­na a dalt – az „Ural­kodj, Bri­tan­niá”-t ját­szot‐­
ták.[44]
A me­ne­tet né­hány fel-alá sza­lad­gá­ló, csa­ho­ló ku­tya kí­sér­te, ame­lyek
ugyan­olyan vál­to­za­tos kül­le­mű­ek vol­tak, mint gaz­dá­ik, s ame­lyek gyak­ran
össze­ta­lál­koz­tak egy-egy rú­gás­ra len­dü­lő ban­di­ta­csiz­má­val.
A két szö­ke­vény nő kér­dő te­kin­tet­tel fi­gyel­te an­nak a vi­lág­nak a kép­vi­se‐­
lő­it, amely­ből a ja­ví­tó­in­té­zet­be szám­űz­ték őket.
Mi­helyt el­tűnt a lát­ha­tá­ron a kül­föl­di fog­lyo­kat kí­sé­rő ha­ra­mia­csa­pat, az
asszo­nyok vissza­tér­tek tár­sa­ik­hoz, és meg­vi­tat­ták, mi­té­vők le­gye­nek. Ha‐­
mar dön­tés­re ju­tot­tak: mi­vel meg­győ­ző­dé­sük sze­rint re­mény­te­len lett vol­na
fel­ven­ni­ük a har­cot a ha­ra­mi­ák­kal, úgy ha­tá­roz­tak, hogy a fog­lyo­kat in­kább
rá­bíz­zák a sors­ra, amely bi­zo­nyá­ra meg­fe­le­lő­en gon­dos­ko­dik majd ró­luk,
ők pe­dig le­men­nek a ron­csok­hoz, és meg­pró­bál­nak se­gí­te­ni a hal­dok­ló­kon
és a se­be­sül­te­ken, még ak­kor is, ha az eset­leg oda­ér­ke­ző men­tő­egy­ség le­tar‐­
tóz­tat­ja őket mint szö­kött fe­gyen­ce­ket.
A csil­lag­fé­nyes éj­sza­ká­ban a hó li­dér­ces, ké­ke­sen de­ren­gő fénnyel csil­lo‐­
gott, mint­ha maga a hó­ta­ka­ró is va­la­mi te­me­tői fénnyel vi­lá­gí­ta­na. Noha a
lán­gok las­sacs­kán kezd­tek ki­alud­ni, ah­hoz még min­dig volt elég fény, hogy
az asszo­nyok lás­sák, mi­lyen ke­vés ten­ni­va­ló­juk ma­radt.
Mi­köz­ben kö­ze­led­tek a roncs­hoz, az egyet­len élet­ben ma­radt ele­fánt még
össze­szed­te utol­só ere­jét, és or­má­nyá­val az erdő felé ló­dí­tott egy szét­re­pedt
szek­rényt, amely só­szó­rók, bors­tar­tók és ece­tes fi­o­lák zá­po­rát zú­dí­tot­ta a
fák­ra. Az ele­fánt ez­u­tán szív­be­mar­ko­ló trom­bi­tá­lást hal­la­tott, amely egy pil‐­
la­nat­ra be­töl­töt­te a va­don rop­pant ma­gá­nyát, majd az ol­da­lá­ra dőlt az ol­va‐­
dó hó­ban: nem las­san, rész­le­tek­ben rogy­va össze, ha­nem egyet­len ha­tal­mas
dön­dü­lés­sel. Nem ma­radt más utá­na, csak a rém­sé­ges csend, ame­lyet csak a
tűz ro­po­gá­sa za­vart meg; az alj­nö­vény­zet úgy lán­golt, mint­ha soha nem
akar­na elég­ni.
Olga Alek­szand­rov­na ek­kor be­le­bot­lott egy föl­dön he­ve­rő test­be, amely‐­
ről elő­ször azt hit­te, hogy ha­lott, de ami­kor meg­lát­ta a fér­fi ke­zé­ben az üve‐­
get, már tud­ta, hogy még él, de hi­áb­ a lök­dös­né és rug­dos­ná, úgy­sem len­ne
haj­lan­dó fel­áll­ni. Mint ki­de­rült, a vo­nat tel­jes sze­mély­ze­te – ko­csi­kí­sé­rők,
pin­cé­rek, sza­ká­csok – ott fet­ren­gett a roncs mel­lett: akár egy fa­lu­si es­kü­vő
zá­ró­ak­kord­ja. A tűz me­le­ge meg­óv­ta őket a fagy­ha­lál­tól. Úgy tűnt, a túl­élők
kö­zül egye­dül ők ma­rad­tak itt, és min­den jel sze­rint ép bőr­rel úsz­ták meg a
rob­ba­nást. Az asszo­nyok úgy gon­dol­ták, az a leg­oko­sabb, ha bé­kén hagy­ják
őket, hi­szen vi­lá­gos volt, hogy nem esik bán­tó­dá­suk.
Olga Alek­szand­rov­nát a vi­dám szí­nek von­zot­ták arra a hely­re – na­gyon ki
volt éhez­ve a szí­nek­re –, ahol egy több da­rab­ból össze­fér­celt, step­pelt ágy‐­
ta­ka­ró fe­küdt a hó­ban. Fel­emel­te a ta­ka­rót, ame­lyet fel­te­he­tő­en gyer­me­ki
ke­zek varr­tak össze hor­golt négy­ze­tek­ből.
– Lám csak, va­ló­di kin­cses­há­zat ta­lál­tunk itt a va­don­ban: csu­pa hasz­nos
hol­mi, mint­ha va­la­mi cso­da foly­tán épp a mi ked­vün­kért hagy­ta vol­na itt
őket va­la­ki! – Olga Alek­szand­rov­na gya­kor­la­ti­as ész­já­rá­sú asszony volt.
Mi­után az er­dő­tűz jól­eső me­le­gé­ben jó­ízű­en meg­va­cso­ráz­tak a ma­guk­kal
ho­zott ke­nyér­ből és kol­bász­ból, hoz­zá­fog­tak, hogy ki­me­ne­kít­sék a ro­mok
kö­zül, amit csak tud­nak.
Olga Alek­szand­rov­na elő­ször egy ka­szás öreg­em­bert áb­rá­zo­ló ara­nyo­zott
szob­rocs­ká­ra buk­kant, amely nyil­ván­va­ló­an le­tör­he­tett egy ru­gó­kat és sár‐­
ga­réz ke­re­ke­ket rej­tő ki­sebb do­boz­ról. Vera And­re­jev­na fé­lig-med­dig ta­lá‐­
lom­ra Idő Atya­ként azo­no­sí­tot­ta a fi­gu­rát.
– Akár­ho­va me­gyünk is, ne­künk nem lesz szük­sé­günk több atyá­ra – je‐­
len­tet­te ki. Így az­tán el­ha­jí­tot­ták a szob­rocs­kát.
 E gon­do­lat­tól fel­buz­dul­va Vera kér­lel­ni kezd­te ba­rát­nő­jét, hogy ha ezen‐­
túl meg­szó­lít­ja, hagy­ja el az apai ne­vet; ezt Olga azon­nal meg is ígér­te, s
cse­ré­be ő is ha­son­ló ké­rés­sel ho­za­ko­dott elő.
Egy üveg­csil­lár-szi­lán­kok­ból és sza­kadt ülés­hu­zat­ból álló ku­pac mé­lyé­ről
Olga tü­kör­cse­re­pet ko­tort elő, amely­re kü­lö­nös, umb­ra­szí­nű fol­to­kat fes­tett
va­la­ki. Ami­kor hoz­zá­ért, a tü­kör éget­te az uj­ját. Ami­kor le­ej­tet­te, el­bor­zad‐­
va lát­ta, hogy az üveg ezer­nyi ap­róbb szi­lánk­ra ha­sad szét, füs­töl­gő fo­lya‐­
dék­nyo­mot hagy­va maga után a hó­ban. Ba­bo­nás fé­le­lem ke­rí­tet­te ha­tal­má‐­
ba.
– Men­jünk in­nen – kér­te Ver­át.
– Hova men­jünk, ked­ve­sem?
A vas­úti sín az izzó vég­ál­lo­más­tól in­dul­va ezer és ezer mér­föl­dön át fu‐­
tott a fá­tyo­los csil­lag­fény­ben, egé­szen Szent­pé­ter­vá­rig, a szű­kös bér­la­ká­sig,
amely­ben Olga ős­öreg édes­any­ja a sza­mo­vár előtt gug­golt, és a fa­sze­net iz‐­
zí­tot­ta min­den­na­pi gür­cö­lé­sé­nek szün­te­le­nül is­mé­telt moz­du­la­ta­i­val, mi­köz‐­
ben a kis­fiú, aki már nem is em­lé­ke­zett Ol­gá­ra, olyan já­té­ko­kat ját­szott oda‐­
kint a si­ká­tor­ban, ame­lyek­nek lé­te­zé­sé­ről any­já­nak sej­tel­me sem volt. Vera
le­sü­töt­te a sze­mét, pon­to­san úgy, mint mi­előtt elő­ször érin­tet­ték meg egy‐­
mást az uj­ja­ik. Tud­ta, hogy ha rá­néz­ne, az­zal kény­sze­rí­te­né, és azt is tud­ta,
hogy bár­mi vár­jon is rá­juk a jö­vő­ben, most sza­ba­don dönt­het­nek.
Ol­gá­ban ka­va­rog­tak az ér­zé­sek; le­ült az asz­tal­te­rí­tő-ha­lom­ra, amely ak‐
kor ke­rült elő, ami­kor az utol­só ele­fánt ar­rébb lök­te az utol­só kony­ha­szek‐­
rényt. Az asz­ta­lok, vá­zák, üve­gek és ezüst evő­esz­kö­zök sza­na­szét he­ve­rő
da­rab­ja­i­ból ítél­ve ez le­he­tett az ét­ke­ző­ko­csi. A töb­bi asszony, akik már
meg­hoz­ták a dön­té­sü­ket, a kony­ha ma­rad­vá­nyai kö­zött ka­pir­gált, fél­re­té­ve
min­den olyas­mit, ami hasz­nos le­het: a ser­pe­nyők, a tea­fő­zők, az üs­tök és a
ké­sek mind ak­ko­rák vol­tak, hogy egy köz­kony­há­ban is meg­fe­lel­tek vol­na.
Ki­vit­ték a ro­mok kö­zül az élel­mi­szer­kész­le­te­ket, lisz­tes-, cuk­ros- és ba‐­
bos zsá­ko­kat, de hoz­zá sem nyúl­tak a bar­na­már­tás­hoz, amellyel pe­dig a
kony­ha olyan bő­sé­ge­sen el volt lát­va. Drót­ko­sa­rak mé­lyén ren­ge­teg to­jást is
ta­lál­tak, ame­lyek a rob­ba­nás sze­szé­lye foly­tán még csak meg sem re­ped­tek.
Va­la­hol a csö­röm­pö­lés és ki­ab­ á­lás hát­te­ré­ben („Ide nézz! Eper­lek­vár!”;
„Na­hát, cso­ko­lá­dé!” „Nem fo­god el­hin­ni, ked­ve­sem: iga­zi pezs­gős­vö­dör!”)
Olga bör­tön­ben edző­dött füle mint­ha nyö­ször­gést hal­lott vol­na an­nak a ha‐
lom­nak az al­já­ból, amely­re le­ült; mint­ha egy be­teg vagy ré­mült kis­gye­rek
nyög­dé­csel­ne. Olga talp­ra ug­rott, és fél­re­do­bál­ta a té­rí­tő­két és az asz­tal­ken‐­
dő­ket.
Így ásta elő a pi­ros­pozs­gás, len­sző­ke hajú if­jút, aki gye­re­kek­nek való fe‐­
hér rö­vid­nad­rág­ban alud­ta az iga­zak ál­mát, mint­ha tol­las ágyon, pár­nák
közt szen­de­reg­ne. Hom­lo­kán zú­zó­dás nyo­ma.
– Hogy éb­resszük fel?
– A régi me­sék di­ag­nó­zi­sa sze­rint a csip­ke­ró­zsi­kák szá­má­ra a csók a leg‐­
jobb gyógy­mód – fe­lel­te Vera nem ke­vés iró­ni­áv­ al hang­já­ban.
Olga anyai szí­ve azon­ban fü­tyült az iró­ni­ár­ a. Aj­kát az alvó hom­lo­ká­hoz
nyom­ta, mire az ifjú szem­hé­ja las­san meg­reb­bent, majd ugyan­olyan las­san
ki­nyílt, míg vé­gül az ifjú fel­emel­te a kar­ját, és las­san át­ölel­te vele Olga nya‐­
kát.
– Mama – je­len­tet­te be. Egye­te­mes szó.
Olga mo­so­lyog­va ráz­ta a fe­jét. Lát­ta, hogy Wal­ser tu­dá­sa már ah­hoz is
ke­vés, hogy meg­kér­dez­ze: „Hol va­gyok?” Akár­csak maga a táj, ő is tö­ké­le‐­
te­sen üres és tisz­ta volt.
Talp­ra ál­lí­tot­ták, hogy lás­sák, tud-e jár­ni. Wal­ser né­hány de­monst­rá­ció és
némi kí­sér­le­te­zés után rá­jött a do­log nyit­já­ra, majd örö­mé­ben és büsz­ke­sé‐­
gé­ben fel­ka­ca­gott, mi­köz­ben egy­re nö­vek­vő ön­bi­za­lom­mal to­tyo­gott ide-
oda: Olga kar­ja­i­ból Vera va­la­mi­vel ke­vés­bé szí­vé­lyes öle­lé­sé­be. Vé­gül az‐­
tán már egye­dül is bol­do­gult. Nem sok­kal ez­u­tán fel­fe­dez­te ön­ma­gá­ban az
ér­zé­ke­ket. Ke­zé­vel kör­kö­rö­sen dör­göl­te a ha­sát, azt a hi­ányt ke­res­ve, ami
ko­ráb­ban az em­lé­ke­ze­te volt, de sem­mit nem ta­lált, ami­ből meg­tud­hat­ta
vol­na, hogy most mi a te­en­dő. Így az­tán foly­tat­ta hasa masszí­ro­zá­sát.
Olga Alek­szand­rov­na ta­lált a kony­há­ban egy kan­na te­jet, be­le­mor­zsolt
egy kis ke­nye­ret, és rá­vet­te Wal­sert, hogy leg­elő­ször az ő uj­ja­i­ról nya­lo­gas‐­
son le egy ki­csit, mert a fér­fi­nak fo­gal­ma sem volt róla, ho­gyan kell hasz‐­
nál­ni a ka­na­lat. Wal­ser­nek min­den na­gyon tet­szett, és mi­köz­ben tág­ra nyílt
szem­mel ré­vedt a vi­lág­ba, elé­ge­det­ten gő­gi­csélt. Ami­kor vég­zett a tej­be áz‐­
ta­tott ke­nyér­rel, is­mét a ha­sát masszí­roz­ta: tud­ni akar­ta, hogy most mi kö‐­
vet­ke­zik.
Olga Alek­szand­rov­na fel­vet­te a to­já­sos ko­sa­rat.
– Kérsz egy kis to­jást, ara­nyom?
A to­jás lát­tán Wal­ser hom­lo­ka mö­gött moz­gás­ba len­dül­tek az el­akadt fo‐­
gas­ke­re­kek. A leg­kü­lön­fé­lébb dol­gok kap­cso­lód­tak össze egy­más­sal. Wal‐­
ser láb­ujj­hegy­re ágas­ko­dott, és a kar­já­val ver­de­sett:
 – Ku­ku­ri­kús­ki!
– Sze­gény­ke – saj­nál­ko­zott Olga Alek­szand­rov­na. – En­nek bi­zony nincs
ki mind a négy ke­re­ke, hogy a Jó­is­ten le­gyen hoz­zá ir­gal­mas.
Ek­kor síp­szó ha­sí­tott bele az éj­sza­ká­ba, és a messze­ség­ben meg­lát­tak egy
szik­rá­kat há­nyó moz­donyt és a pa­rázs­ló sze­nes­ko­csit; a sze­rel­vény az r.-i
meg­ál­ló­hely fe­lől kö­ze­le­dett. Zseb­lám­pák­kal, lám­pá­sok­kal, fej­szék­kel és
kö­te­lek­kel ha­do­ná­szó em­be­re­ket is lát­tak, akik a lom­hán kö­ze­le­dő moz­dony
mel­lett gya­lo­gol­tak. A moz­dony­fül­ké­ből ápo­ló­nő ha­jolt ki, hogy fel­mér­je,
mi lesz a fel­ada­ta; fe­hér kö­pe­nye meg-leb­bent a szél­ben. Olga Alek­szand‐­
rov­na vég­ső dön­té­sét így nem neki ma­gá­nak kel­lett meg­hoz­nia; a szö­ke­vé‐­
nyek si­et­ve fel­nya­lá­bol­tak egy ha­lom hasz­nos hol­mit és szer­szá­mot, és be‐­
vet­ték ma­gu­kat az er­dő­be, el­in­dul­va a sze­re­tet és a sza­bad­ság su­gár­zó bi‐­
zony­ta­lan­sá­gai felé.
Olga, aki most már na­gyon si­e­tett, egy tű­vel ki­lyu­kasz­tot­ta a to­jást, és
oda­ad­ta azt Wal­ser­nek, hogy szív­ja ki. Nem kel­lett két­szer mon­da­nia.
– Ku­ku­ri­kú!
– Nem szí­ve­sen ha­gyom itt a nyo­mo­rul­tat – for­dult Olga Ver­áh­ oz.
– Ő is csak fér­fi, még ak­kor is, ha el­men­tek neki ott­hon­ról – fe­lel­te Vera.
– Meg­va­gyunk nél­kü­le.
Ol­gá­nak még min­dig nem aka­ró­dzott el­in­dul­nia, mint­ha az járt vol­na a
fe­jé­ben, hogy mu­száj len­nie va­la­mi­nek, ami­vel ez a fi­at­al­em­ber a se­gít­sé‐­
gük­re le­het, csak épp nem jut az eszé­be... de las­san kezd­tek ki­fogy­ni az idő‐­
ből. Ami­kor bú­csú­csó­kot nyo­mott Wal­ser hom­lo­ká­ra, a csók sa­ját fi­án­ ak és
egész múlt­já­nak is szólt. Az asszo­nyo­kat el­nyel­te az erdő.
Wal­ser oda­ku­po­ro­dott a ko­sár­nyi to­jás fölé, de lát­ta, hogy na­gyon tö­ré­ke‐­
nyek. Elé­ge­det­le­nül rúg­ta odébb a ko­sa­rat, és jót mu­la­tott, mi­köz­ben azt
szem­lél­te, hogy gu­rul­nak szét az egész­ben ma­radt to­já­sok. A men­tő­csa­pat
meg­fon­tolt tem­pó­ban kö­ze­le­dett: akár­mi­lyen sú­lyos sze­ren­csét­len­ség tör‐­
tént, az ósdi ma­si­na nem volt ké­pes több­re szo­ká­sos öreg­em­be­res pö­fö­gé­sé‐­
nél. Wal­ser még el­szó­ra­ko­zott egy ki­csit az­zal, hogy rá­ug­rált az ide-oda gu‐
ru­ló to­já­sok­ra, de ez azért még­sem volt annyi­ra szó­ra­koz­ta­tó. Unal­má­ban
megint ver­de­sett né­há­nyat a kar­já­val.
– Ku­ku­ri­kú! Ku­ku­ri­kús­ki!
Ami­kor rá­jött, hogy a ked­ves höl­gyek mind el­men­tek, pa­tak­zot­tak a sze‐­
mé­ből a könnyek. Ku­ko­ré­kol­va és ver­des­ve ne­ki­ira­mo­dott a fák kö­zött,
hogy meg­ke­res­se őket, de ha­ma­ro­san tel­je­sen meg­fe­led­ke­zett ex­pe­dí­ci­ó­já‐­
nak cél­já­ról, és meg­igéz­ve bá­mul­ta a ha­von ki­raj­zo­ló­dó hold­fény­pöttyö­ket.
 ÖT
A vo­nat meg­szűnt lé­tez­ni, mi­helyt há­tat for­dí­tot­tunk neki; egy má­sik vi‐­
lág­ba ke­rül­tünk, egy csa­pás­ra egy olyan fél­vi­lág szí­vé­ben ta­lál­tuk ma­gun‐­
kat, amely­hez nem volt tér­ké­pünk.
El­rab­ló­ink egy­re bel­jebb és bel­jebb vit­tek ben­nün­ket a pe­re­m­er­dő­be,
amely fa­lánk­ság­gal iga­zán nem volt vá­dol­ha­tó: a maga ősi és ko­mó­tos mód‐­
ján nyelt ma­gá­ba ben­nün­ket. Csak nagy so­ká­ra vol­tam ké­pes leg­alább va­la‐­
mennyi­re meg­nyu­god­ni, de ek­kor már olyan mé­lyen vol­tunk az erdő bel­se‐­
jé­ben, mint Jó­nás a cet­hal gyom­rá­ban, és a sö­tét­ség is ha­son­ló­an át­ha­tol­ha‐­
tat­lan volt, mert az örök­zöl­dek fé­lénk haj­ló ágai el­ta­kar­ták az ég­bol­tot, ki‐­
vé­ve azo­kat a pil­la­na­to­kat, ami­kor az ágak­ról a fe­jünk­re zú­dult egy-egy
adag hó, mint­ha va­la­mi ha­tal­mas, hi­deg­vé­rű ma­dár csi­nált vol­na ránk oda‐­
fent­ről; ilyen­kor a há­tunk mö­gött ha­gyott tűz né­hány fény­mor­zsá­ja fel­de‐­
ren­gett a ré­sen, vér­be áz­tat­va az éj­sza­kai fel­hő­ta­ka­rót.
Úgy tűnt, hogy ven­dég­lá­tó­ink­nak, akik­nek szán­dé­ka­it il­le­tő­en egy­re
gyöt­rőbb ag­go­dal­mak éb­red­tek ben­nem, nincs is szük­sé­gük fény­re, hogy
kö­ves­sék a sű­rű­ben a ma­guk vág­ta csa­pást, nyil­ván a meg­szo­kás­nak és a
va­don is­me­re­té­nek kö­szön­he­tő­en. Nem szól­tak sem egy­más­hoz, sem hoz‐­
zánk. Oly­kor-oly­kor meg­csap­ta az or­ro­mat azok­nak a sza­ga, akik en­gem
von­szol­tak ma­guk után, és mond­ha­tom, úgy bűz­löt­tek, mint a kén­kö­ves po‐­
kol.
Mi­után azon a zöty­kö­lő­dő hord­ágy­fé­le­sé­gen ha­sal­va ma­gam­hoz tér­tem,
ad­dig pü­föl­tem a há­tu­kat, amíg meg nem en­ged­ték, hogy le­száll­tak, és ak‐­
kor már ott volt mel­let­tem Liz, akit ott csó­kol­tam, ahol ér­tem: mint ki­de­rült,
ez épp az orra volt.
– Na mi az, örülsz, hogy gya­log foly­ta­tod? – kér­dez­te kö­szö­nés­kép­pen a
vén bo­szor­ka. – Csak nem hi­szed azt, hogy ez a köz­le­ke­dé­si mód job­ban il‐­
lik a táj­hoz?
Már­most ami­kor „bo­szor­kány­nak” ne­ve­zem Lizt, ezt azért nem kell tel­je‐­
sen ko­mo­lyan ven­ni, hi­szen ra­ci­o­ná­lis lény va­gyok, sőt a ra­ci­o­na­li­tást épp
Liz­zie-ből szív­tam ma­gam­ba az anya­tej­jel együtt; akár azt is mond­hat­nánk,
hogy épp a ra­ci­o­na­li­tá­sá­nak kö­szön­he­ti hír­ne­vét, amely­re ko­ránt­sem ér­dem‐­
te­le­nül tett szert, ami­kor ugyan­is Liz­zie össze­szo­roz ket­tőt ket­tő­vel, a vég‐­
ered­mény néha öt, de csak azért, mert az ő esze gyor­sab­ban jár, mint má­so‐­
ké. És hogy mi­kép­pen egyez­te­ti össze po­li­ti­kai meg­győ­ző­dé­sét ezek­kel a
gya­nú­san szem­fény­vesz­tő prak­ti­kák­kal? Hát ezt ne tő­lem kér­dez­zék! Kér‐­
dez­zék in­kább az ő anar­chis­ta, bom­ba­gyá­ros fa­mí­li­áj­át! Va­jon ki rej­tet­te a
bom­bát a bom­be surp­ri­se-be Jenny es­kü­vő­jén? Gi­an­ni szá­má­ra mind­ez egy
pil­la­nat műve volt csu­pán, da­cá­ra be­teg tü­de­jé­nek; és ugyan ki­nek jut­na
eszé­be, hogy épp egy fagy­lal­to­zó­ban ku­tas­son di­na­mit­ru­dak után, kü­lö­nö‐­
sen azok kö­zött az en­ni­va­ló kis lur­kók kö­zött?
Akik ta­lán épp e perc­ben kér­dez­ge­tik bat­ter­sea-i ott­ho­nuk­ban: „Hol van
most Liz néni? És hol van Fev­vers?” Pe­dig erre a kér­dés­re Fev­vers és Liz
ma­guk sem tud­ná­nak vá­la­szol­ni! Ha eszem­be jut­nak azok a kis po­ron­tyok,
min­dig oda­ka­pok, aho­vá fel­tűz­tem Vio­let­ta sze­ren­cse­ho­zó ibo­lyá­it – még
ka­rá­csony­kor kap­tam tőle –, de per­sze nin­cse­nek se­hol, el­hagy­tam őket va‐­
la­hol Szi­bé­ri­áb­ an.
Ami­kor meg­ne­sze­li, hogy fel­zo­ko­gok, Liz alig hall­ha­tó­an meg­kér­de­zi:
– Hogy van a tö­rött szár­nyad?
– Po­csé­kul.
Meg­szo­rít­ja a ke­ze­met.
– És még a sze­ren­cse­ho­zó ibo­lya­csokro­mat is el­vesz­tet­tem! – te­szem
hoz­zá. Liz­zie azon­nal el­en­ge­di a ke­ze­met; ki nem áll­hat­ja az ér­zel­gős­sé­get.
– Kit ér­de­kel­nek azok a va­cak ibo­lyák? – szi­sze­gi. – Ké­szülj fel a leg‐­
rosszabb­ra, lá­nyom: még azt a nya­va­lyás órát is el­vesz­tet­tük, hogy a nya­va‐­
lya tör­je ki. Va­ló­szí­nű­leg szén­né égett a ron­csok kö­zött. Előbb a kar­dod,
most meg az órám. Ha­ma­ro­san kép­te­le­nek le­szünk kö­vet­ni az időt, és ak­kor
ki tud­ja, mi tör­té­nik ve­lünk! Nel­son órá­ja. Nincs töb­bé. És ez még nem
min­den. A tás­kám­nak is nyo­ma ve­szett.
Ez olyan sú­lyos csa­pás volt, hogy alig me­rek be­le­gon­dol­ni, mi­lyen nagy
baj­ba so­dor­hat ben­nün­ket.
Köz­ben pe­dig csak men­tünk elő­re, egy­re mé­lyebb­re ha­tol­va az is­me­ret­len
táj­ban, amely­től az em­ber­nek egy­szer­re volt kla­uszt­ro­fó­bi­áj­a – a fe­jünk fe‐­
lett össze­zá­ró­dó fák mi­att – és ago­ra­fó­bi­áj­a, a vég­te­len tér mi­att, ame­lyet a
fák meg­töl­töt­tek. Min­den lé­pés­sel ne­héz­ke­seb­ben von­szol­tuk el­csi­gá­zott
tes­tün­ket a hó­ban; olyan le­han­go­ló és ért­he­tet­len volt min­den, mint egy
esős va­sár­nap dél­után. Vé­gül az­tán el­ér­kez­tünk egy el­ko­szo­ló­dott hó­val fe‐­
dett tisz­tás­ra, ahol ki­he­gye­zett végű cö­löp­ke­rí­tés­sel kö­rül­vett, szin­te vé­let‐
len­sze­rű­en össze­do­bált em­be­ri haj­lé­kok­ra buk­kan­tunk: né­me­lyik olyan volt,
mint egy bőr­hu­za­tú vig­vam, má­sok ka­to­na­sát­rak­ra em­lé­kez­tet­tek, és volt ott
még né­hány nyers fa­rön­kök­ből össze­tá­kolt csűr­sze­rű épü­let, ame­lye­ket
szem­mel lát­ha­tó­an ku­tya­fut­tá­ban húz­tak fel, a rön­kök ré­se­it föld­del ta­paszt‐­
va be. Mind­ezt azok­nak a ser­ce­gő fe­nyő­fa fák­lyák­nak a fé­nyé­ben lát­tam,
ame­lye­ket el­rab­ló­ink most meg­gyúj­tot­tak; a fák­lyák vi­lá­gos­sá­gá­nál az a
gya­núm is tö­ké­le­te­sen be­iga­zo­ló­dott, hogy fog­va­tar­tó­ink kö­zött nin­cse­nek
nők. Nem mond­hat­nám, hogy et­től bi­za­lom­ger­jesz­tőbb­nek ta­lál­tam őket.
Mind egy szá­lig oda­gyűl­tek kö­rém, és csak en­gem bá­mul­tak, mi­köz­ben
mo­tyog­va és ki­ab­ ál­va tár­sa­log­tak egy­más­sal; a Her­ceg­nő és Mig­non mint­ha
ott sem let­tek vol­na. Úgy tűnt, én vol­tam a fő­fo­gás a me­nü­ben, bár el­hi­he‐­
tik, hogy et­től csak még szo­ro­sabb­ra húz­tam ma­gam kö­rül a pok­ró­cot,
amely­be Liz­zie be­bu­gyo­lált.
Vi­szont egész ked­ve­sen bán­tak ve­lünk. For­ró te­áv­ al és tü­zes szesszel kí‐­
nál­tak, s hoz­zá va­la­mi hi­deg sül­tet, ta­lán já­vor­szar­vas le­he­tett, de egy fa­lat
se ment le a tor­ko­mon, mert az en­ni­va­ló lát­tá­ra megint erőt vett raj­tam az az
os­to­ba sí­rás, Liz­zie sze­rint csak a sokk mi­att volt, de ké­sőbb el­mond­ta,
hogy cse­cse­mő­ko­rom óta nem ag­gó­dott mi­at­tam annyi­ra, mint ami­kor meg‐­
lát­ta, hogy nincs ét­vá­gyam.
Az­nap éj­jel el­rab­ló­ink to­vább­ra is igen kí­mé­le­te­sen bán­tak ve­lünk: annyi‐­
ra fel­ka­vart és meg­vi­selt ben­nün­ket a bal­eset meg a hosszú út, hogy jobb‐­
nak lát­ták, ha nem zak­lat­nak ben­nün­ket ott rög­tön a kér­dé­se­ik­kel, és mind‐­
annyi­un­kat el­szál­lá­sol­tak egy na­gyobb­faj­ta paj­tá­ban; oda­bent egy fa­al­kot‐­
má­nyon al­hat­tunk, amely­re ál­lat­bő­rö­ket, fő­ként med­ve­bő­rö­ket te­rí­tet­tek – a
szag­ból ítél­ve a tar­tó­sí­tá­suk ha­gyott maga után némi kí­ván­ni­va­lót. A ha­ra‐­
mi­ák ma­guk­ra hagy­ták a ré­mü­le­tük­ben egy­más­hoz bújó fog­lyo­kat, az Ez­re‐­
des cir­ku­szá­nak si­ral­mas, sze­dett-ve­dett ma­rad­vá­nya­it; az Ez­re­des ma­gá­ból
ki­kel­ve mél­tat­lan­ko­dott: az ő ese­té­ben az összes el­szen­ve­dett mél­tány­ta­lan‐­
sá­got to­vább te­téz­te, hogy nem íz­lett neki a vod­ka, amellyel ven­dég­sze­re­tő
fog­va­tar­tó­ink kí­nál­tak ben­nün­ket, és úgy üvöl­tö­zött a bour­bon­je után, mint
a cse­cse­mő, akit a kel­le­té­nél ha­ma­rabb vá­lasz­tot­tak el az anyamell­től; köz‐­
ben ked­ve­sze­get­ten is­mé­tel­get­te, hogy „tút szvít” lát­ni akar­ja az ame­ri­kai
konzult. „Tút szvít, az ör­dög­be is.”
Az ajtó túl­ol­da­lá­ról előbb csat­ta­nás, majd kat­ta­nás hal­lat­szott – a bug­ri‐­
sok be­zár­tak min­ket a paj­tá­ba, mi­köz­ben ékes orosz nyel­ven egy­más­nak es‐­
tek va­la­mi­ért. Ezek az em­be­rek ugyan­is nem ide­va­ló­si­ak: a hely­bé­li er­dő­la‐­
kók ala­csony ter­me­tű­ek és sár­gás bő­rű­ek; néha lát­tuk őket va­la­me­lyik ál­lo‐­
má­son, ahogy a szán­ja­i­kon ma­gas­ra tor­nyo­zott ál­lat­pré­me­ket ra­kod­ták a
cso­mag­szál­lí­tó va­go­nok­ba. Fur­csa, há­rom­szög ala­kú fej­fe­dő­ket vi­sel­tek,
ame­lye­ken csi­lin­gel­tek a rá­juk ag­ga­tott ón­dí­szek. A mi fog­va­tar­tó­ink azon‐­
ban nagy­ra nőtt, tag­ba­sza­kadt fér­fi­ak vol­tak, jól­le­het túl­sá­go­san messze vol‐
tunk a meg­mű­velt vi­dé­kek­től ah­hoz, hogy azok­nak a pa­rasz­tok­nak a le­szár‐­
ma­zot­tai le­gye­nek, aki­ket év­szá­za­dok­kal ko­ráb­ban azért te­le­pí­tet­tek Szi­bé‐­
ri­áb­ a, hogy meg­mű­vel­jék a föl­det. Sze­rin­tem ők is ugyan­olyan ide­ge­nek itt,
mint mi ma­gunk.
Szál­lás­he­lyün­kön volt tűz­ra­kó­hely is; a füst a te­tő­be vá­gott nyí­lá­son ke‐­
resz­tül tá­vo­zott. Éj­sza­ká­ra ott­hagy­tak ve­lünk egy fiút, aki­nek az volt a fel‐­
ada­ta, hogy éj­jel-nap­pal fel­ügyel­jen a tűz­re, és te­gyen rá fát, ha el­fogy; fog‐­
va­tar­tó­ink nem akar­ták ránk bíz­ni a tűz­gyúj­tó­szer­szá­mo­kat. A bo­hó­cok ku‐­
tyái ki­adós já­ték­ban re­mény­ked­ve kör­be­tán­col­ták a gye­re­ket, de ami­kor az
egyik pi­ros mas­nis, bo­do­rí­tott sző­rű nős­tény usz­kár ug­rán­doz­va in­csel­ke­dett
vele, a jó­ked­vű le­gény­ke meg­mar­kol­ta a ku­tyát, és hosszú uj­ja­in­ ak egyet­len
moz­du­la­tá­val el­tör­te a nya­kát, ami­től mind­annyi­unk­nak po­csék ked­ve lett,
hi­szen nem ép­pen ven­dég­lá­tó­ink túl­ára­dó szív­jó­sá­gá­ra kö­vet­kez­tet­tünk be‐­
lő­le.
Rá­adá­sul a tűz­gyúj­tó fiú pon­to­san olyan sze­me­ket me­resz­tett Szi­bil­lá­ra,
mint ahogy a Qu­ee­ ns­town Ro­ad­ on ug­ró­is­ko­lát ját­szó ut­ca­köly­kök stí­rol­ták
Gi­an­nit, mi­köz­ben azt ki­ab­ ál­ta, hogy „Itt a fi­nom fagy­lalt!” Olyan ér­zé­sem
tá­madt, hogy Szi­bil­la nap­jai meg van­nak szám­lál­va, és szem­mel lát­ha­tó­an ő
maga is oszt­ja bal­sej­tel­me­i­met, mert be­má­szik gaz­dá­já­nak mel­lé­nyé­be, or‐­
rát szin­te be­le­fúr­va az Ez­re­des mell­ka­sá­ba, mi­köz­ben néha pa­na­szo­san nyö‐­
szö­rög.
Ne­kem még­is si­ke­rült rá­be­szél­nem a fiút, hogy ha­so­gas­son fel egy rön‐­
köt; Liz­zie sín­be tet­te tö­rött szár­nya­mat, az al­só­ne­műnk­ből té­pett csí­kok­kal
kö­töz­ve össze a sín két fe­lét. Et­től ugyan va­la­mi­vel könnyeb­ben érez­tem
ma­gam, de nem tud­tuk el­rej­te­ni a fiú elől, hogy mi­ben mes­ter­ke­dünk, ő pe‐­
dig ma­lom­ke­rék­nyi­re ke­re­ke­dő szem­mel néz­te mind­azt, amit az adott hely‐­
zet­ben nem állt mó­dom­ban el­ta­kar­ni. Bá­mult, mint bor­jú az új ka­pu­ra, sőt
még ke­resz­tet is ve­tett az is­ten­ad­ta.
Nagy­so­ká­ra ma­gá­hoz tért a Her­ceg­nő is, aki tüs­tént meg­tör­te az élet‐­
hosszig ön­ma­gá­ra kény­sze­rí­tett hall­ga­tást, nem is akár­hogy, de mind­hi­áb­ a,
hisz­té­ri­kus szó­ára­da­ta ugyan­is merő ér­tel­met­len­ség volt. Ez­út­tal még Mig‐­
non is hi­áb­ a vi­gasz­tal­ta, hi­szen a Her­ceg­nő na­gyon is tisz­tá­ban volt vele,
hogy a mór meg­tet­te kö­te­les­sé­gét, és el­me­het. Úgy tar­tot­ta maga elé a két
ke­zét, mint­ha nem is hoz­zá tar­toz­ná­nak, mint­ha mos­tan­tól kezd­ve kéz­ként
már sem­mi hasz­nu­kat nem ve­het­né. Sze­gény el­gyö­tört uj­jai már most olyan
me­re­vek vol­tak, mint a temp­lo­mi ru­ha­akasz­tók.
Ak­ko­ra ri­bil­li­ót csa­pott – fel­te­he­tő­en hang­sze­ré­nek és tig­ri­se­in­ ek el­vesz‐­
té­sét si­rat­va hogy a bo­hó­cok zo­kon vet­ték, és azt kö­ve­tel­ték, kér­jük meg a
tűz­ra­kó fiút, hogy nyis­sa ki az aj­tót, és dob­ja ki a hóra a hisz­té­ri­kát, Liz­zie
azon­ban va­la­hon­nan elő­ka­pott egy pak­li kár­tyát, ami­től a bo­hó­cok kel­let­le‐­
nül ugyan, de las­sacs­kán el­csen­de­sed­tek, s idő­köz­ben a Her­ceg­nő ér­ze­lem‐­
ki­tö­ré­se is ma­gá­tól le­csil­la­po­dott; Mig­non ölé­ben pi­he­gett, és csak néha-
néha ráz­ta meg tes­tét egy-egy ki­me­rült zo­ko­gás.
Liz­zie meg­ölelt és meg­csó­kolt, majd, bár sej­tel­mem sem volt, hogy lát‐­
szó­la­gos nyu­gal­ma va­ló­já­ban mit ta­kar, egy pil­la­nat múl­va már mé­lyen
aludt a bűz­lő med­ve­bőr alatt; az én ide­ge­i­met azon­ban annyi­ra meg­vi­sel­ték
a tör­tén­tek, hogy le sem huny­tam a sze­mem, pe­dig nagy­so­ká­ra még a bo­hó‐­
cok is el­alud­tak – ke­zük­ben a kár­tya­la­pok­kal és a vod­kás­üve­gek­kel –,
ahogy az Ez­re­dest is el­nyom­ta az álom, és vé­gül a Her­ceg­nő és Mig­non is
el­szen­de­re­dett.
Az erdő csend­jét csak a far­ka­sok vo­ní­tá­sa tör­te meg; ahogy meg­hal­lot­tam
ezt a min­den em­be­ri­től oly tá­vo­li han­got, meg­hűlt ben­nem a vér; üze­ne­te
ab­ban me­rült ki, hogy mi­lyen iszo­nya­to­san ma­gá­nyos va­gyok, és hogy a
ben­nün­ket kö­rül­ve­vő va­don­ban nincs sem­mi, de sem­mi, ami eny­hít­het­né az
üres te­rek vég­te­len me­lan­kó­li­áj­át.
Csak fe­küd­tem ott, ar­co­mat ke­zem­be te­met­ve, ami­kor a dön­gölt pad­lón
fe­lém kö­ze­le­dő, alig hall­ha­tó lép­tek ne­sze ütöt­te meg a fü­le­met, majd érez‐­
tem, hogy va­la­ki le­he­let­fi­no­man meg­érin­ti a há­ta­mat, de oly vég­te­len gyen‐­
géd­ség­gel, hogy azt el­mon­da­ni sem le­het. Bár­mi­lyen hir­te­len pat­tan­tam is
fel, nem tud­tam raj­ta­kap­ni: a fiú már ott ku­por­gott a tűz mel­lett tö­rök­ülés‐­
ben, ke­zé­ben egy bí­bor eve­ző­toll.
Nem volt szí­vem meg­szid­ni.
A hir­te­len moz­du­lat meg­za­var­ta az Ez­re­dest, aki most a há­tá­ra for­dult, és
ver­senyt hor­tyo­gott a kis­ma­la­cá­val. Ta­lán en­gem is az ő du­ett­jük rin­ga­tott
álom­ba, mert vé­gül – noha a ked­ve­sem ha­mu­vá égett – en­gem is el­nyo­mott
a buz­gó­ság, leg­alább­is így kel­lett tör­tén­nie, mert et­től kezd­ve nem em­lék‐­
szem sem­mi­re, csak arra, hogy va­la­ki el­húz­za a re­teszt.
 Ki­de­rült, hogy a ha­ra­mi­ák ka­pi­tá­nya négy­szem­közt akar ve­lem be­szél­ni;
a töb­bi­ek ér­tem jöt­tek, hogy el­vi­gye­nek a ka­pi­tány kuny­hó­já­ba. Le­ül­tet­tek
egy kecs­ke­lá­bú asz­tal mel­lé, és egész tisz­tes­sé­ges reg­ge­lit tet­tek elém:
aludt­te­jet, fe­ke­te ke­nye­ret és teát. Az al­vás fel­fris­sí­tett va­la­me­lyest, és arra
gon­dol­tam, hogy amíg élünk, re­mé­lünk; így az­tán gyá­szom da­cá­ra be­le­már‐­
tot­tam a ke­nye­ret az aludt­tej­be, és leg­alább né­hány fa­la­tot le­eről­tet­tem a
tor­ko­mon. A ha­ra­mi­av­ e­zér eköz­ben egy­re csak a baj­szát hú­zo­gat­ta, amely a
fel­ső ajka fölül két vé­kony, le­ko­nyu­ló fo­nat­ban ló­gott egé­szen az ádám­csut‐­
ká­já­ig, mi­köz­ben egy­más­hoz túl kö­zel ülő, de összes­sé­gé­ben nem rossz­in‐­
du­la­tú sze­mé­nek für­kész te­kin­te­tét egy pil­la­nat­ra sem vet­te le ró­lam.
Alig­ha­nem mó­ká­san néz­het­tem ki ab­ban a flan­cos csip­ke­pon­gyo­lá­ban,
amely már új ko­rá­ban sem állt ne­kem va­la­mi jól, és ele­ve csak vicc­ből vet‐­
tem a Swan and Ed­gar­ban.[45] Rá­adá­sul még az egyik al­só­szok­nyám is hi‐­
ány­zott, kár­pót­lá­sul vi­szont tó­ga­sze­rű­en ma­gam köré te­ker­tem egy pok­ró‐­
cot. A ha­ra­mi­av­ e­zér mind­azon­ál­tal a sze­gé­nyek mél­tó­ság­tel­jes és emel­ke‐­
dett ud­va­ri­as­sá­gá­val be­szélt hoz­zám; egy­szer sem kér­te, hogy mu­tas­sam
meg neki a tol­la­i­mat, pe­dig lát­szott raj­ta, hogy na­gyon sze­ret­né, hogy ret‐­
ten­tő­en fur­dal­ja az ol­da­lát a kí­ván­csi­ság, még­is tud­ta, hogy fa­ra­gat­lan­ság
len­ne.
– Ke­gyed most Transz­baj­ká­li­áb­ an van, ahol a fo­lyók vize a me­der leg­al‐­
já­ig meg­fagy, úgy zár­va jég­bör­tön­be a ha­la­kat, ahogy a bo­ros­tyán­csepp ejti
fog­lyul a le­gyet – szó­no­kolt. Tud­ják, hogy jól men­nek az ide­gen nyel­vek,
ra­gad­nak rám, mint a bol­ha, és noha be­szél­ge­tő­tár­sam nem a Pé­ter­vá­rott
hasz­nált oroszt be­szél­te, azért elég jól tud­tam kö­vet­ni, és tűr­he­tő­en el­dis­ku‐­
rál­tam vele.
– El va­gyok bű­völ­ve – fe­lel­tem.
– Is­ten hoz­ta a sza­bad fér­fi­ak fi­vé­ri szö­vet­sé­gé­nek föld­jén.
Szó­val fi­vé­ri szö­vet­ség, mi? Én ugyan nem va­gyok fér­fi, sem pe­dig bár‐­
ki­nek a fi­vé­re! Fi­vé­ri kö­szön­té­se sok­kal ke­vés­bé volt ínyem­re, mint a reg‐­
ge­li, és mon­dó­ká­ját gú­nyos vi­gyor­ral vi­szo­noz­tam, amely­re azon­ban ő
ügyet sem ve­tett, és ugyan­az­zal a len­dü­let­tel foly­tat­ta:
– Tud­ja meg, asszo­nyom, hogy mi nem va­gyunk sem fe­gyen­cek, sem
szám­űzöt­tek, sem te­le­pe­sek, bár so­ra­in­kat al­ka­lom­ad­tán mind­há­rom kö­zös‐­
ség gya­ra­pí­tot­ta már; tör­vé­nyen kí­vü­li­ek va­gyunk, ki­von­tuk ma­gun­kat an‐­
nak a tör­vény­nek a fenn­ha­tó­sá­ga alól, amely szik­rá­nyi kö­nyö­rü­le­tet sem ta‐­
nú­sí­tott irá­nyunk­ban; tet­te­ink és éle­tünk a bi­zo­nyí­ték rá, hogy a va­don­ban
le­élt élet so­rán meg­va­ló­sít­ha­tó a sza­bad­ság, egyen­lő­ség és test­vé­ri­ség mind‐­
azok szá­má­ra, akik haj­lan­dók meg­fi­zet­ni az árát: az ott­hon­ta­lan­sá­got, a ve‐­
szélyt és a ha­lált. A mi nő­vé­re­ink a kard­ja­ink; fe­le­sé­ge­ink a pus­kák: nap
nap után hű­sé­ge­sen meg­oszt­juk ve­lük a fek­he­lyün­ket, és fél­té­keny­sé­günk‐­
ben egyet­len pil­la­nat­ra sem té­veszt­jük őket szem elől. Olyan öröm­te­li el­ra‐­
gad­ta­tott­ság­gal me­ne­te­lünk a ha­lál felé, mint­ha az es­kü­vőnk­re in­dul­nánk.
Ne higgyék, hogy tel­je­sen hi­de­gen ha­gyott e szó­nok­lat szel­le­mi­sé­ge, bár
a meg­fo­gal­ma­zás itt-ott hagy maga után némi kí­ván­ni­va­lót. „Nő­vé­rek he‐­
lyett kar­dok, fe­le­ség he­lyett pe­dig pus­kák”, na hi­szen! Mi­fé­le együtt­élés ez?
Aki­be szo­rult némi ész, az ép­pen­ség­gel az es­kü­vő­jé­re ké­szü­lőd­ne úgy, mint‐­
ha a hu­rok­ba kel­le­ne dug­nia a nya­kát, nem pe­dig for­dít­va. Ez a kép­za­va­ros
fic­kó úgy ke­ve­ri a me­ta­fo­rá­it, mint ré­szeg em­ber az ita­lo­kat, és sze­rin­tem
ugyan­úgy be is tud csiccsen­te­ni tő­lük. Egyéb­ként meg azt hi­szem, be­szé­de
szin­te ki­ab­ ál a meg­ze­né­sí­tés után: réz­fú­vó­sok és üst­dob kí­sér­het­né, és itt-ott
ki­tű­nő­en hang­za­na a hát­tér­ben egy fér­fi­kó­rus is. Mind­azon­ál­tal, da­cá­ra an‐­
nak, hogy el­ra­bolt ben­nün­ket, most in­kább az ő párt­ján ál­lok, mint­sem hogy
el­le­ne len­nék.
– Csak va­la­mi nagy csa­pás űz­he­ti az em­bert erre a tá­vo­li vi­dék­re – foly‐­
tat­ja.
És még­is: va­jon nem én va­gyok-e az élő bi­zo­nyí­té­ka an­nak, hogy nem
min­den­ki a sa­ját sza­bad aka­ra­tá­ból jön ide? Hogy lep­lez­zem in­ge­rült­sé­ge‐­
met, ké­rek tőle még egy po­hár teát. Ő gá­lán­san ele­get tesz ké­ré­sem­nek, bár
moz­du­la­ta­it mind­vé­gig han­gos fegy­ver­csör­gés kí­sé­ri, a pus­kán kí­vül ugyan‐­
is, ame­lyet a kecs­ke­lá­bú asz­tal­ká­nak tá­masz­tott, hogy a keze ügyé­ben le‐­
gyen, az övé­be dug­va is hor­dott még két pisz­tolyt, pa­rasz­tos kö­pö­nye­gét pe‐­
dig ke­resz­tül-ka­sul szel­ték a töl­tény­tar­tó szí­jak. A di­va­tos együt­test szé­les
pen­gé­jű, tö­rö­kös for­má­jú kard egé­szí­tet­te ki. Az egész ha­cu­ka egy szem­be‐­
öt­lő­en za­bo­lát­lan és szi­laj fér­fi fel­sze­re­lé­se volt, ame­lyet a nem min­den­na­pi
mar­ta­lóc­ba­jusz csak még job­ban ki­emelt. Ha volt is ben­ne némi ope­rett­ban‐­
di­tás jel­leg, az csak azért le­he­tett, mert az ope­ret­tek utá­noz­ták ven­dég­lá­tóm
gú­nyá­ját, nem pe­dig for­dít­va, mor­dá­lyá­ban ugyan­ak­kor nem volt sem­mi
szín­pa­di kel­lék­sze­rű, bár az a kül­le­me alap­ján alig­ha­nem már a krí­mi há­bo‐­
rú­ban is szol­gált.
– Mi itt mind­annyi­an, be­le­ért­ve a leg­utol­só tűz­gyúj­tó gye­re­ket is, a tör‐­
vény elől me­ne­kül­tünk ide, amely meg akart bün­tet­ni min­ket azért, mert
bosszút áll­tunk a mi hús-vér nő­vé­re­in­ket, fe­le­sé­ge­in­ket és sze­rel­me­in­ket
erő­szak­kal meg­gya­lá­zó ak­ta­ku­ka­co­kon, ka­to­na­tisz­te­ken, föl­des­ura­kon és
más hoz­zá­juk ha­son­ló kis­stí­lű zsar­no­ko­kon: meg­gya­láz­ták azo­kat a nő­ket,
aki­ket va­la­mi­kor a ma­gun­ké­nak mond­hat­tunk, de akik most vég­te­le­nül
messze van­nak tő­lünk.
Ahá, szó­val itt je­len­nek meg a nők a lib­ret­tó­ban! Mint tá­vo­li tár­sak!
– Mit ért azon, hogy „meg­gya­láz­ták” őket? – kér­de­zem, mi­köz­ben un­do‐­
rod­va ha­lá­szok ki a te­ám­ból egy dög­lött le­gyet, de itt még a le­gyek­nek is túl
nagy a hi­deg, és meg­könnyeb­bül­ten kons­ta­tá­lom, hogy csak egy tea­le­vél
volt. To­vább fir­ta­tom ezt a „meg­gya­lá­zás”-dol­got.
– Mond­ja csak, öreg fiú, maga sze­rint hol la­ko­zik egy nő tisz­tes­sé­ge? A
hü­ve­lyé­ben vagy a lel­ké­ben?
Hoz­zá­te­szem, hogy ez a ve­lős ri­poszt, amely kis­sé ki­for­gat­ja a ha­ra­mi­a‐­
ve­zér sza­va­it, szin­tén jól hang­za­na meg­ze­né­sít­ve. Meg­jegy­zé­sem mind‐­
azon­ál­tal gon­dol­ko­dó­ba ej­tet­te a ban­di­tát, bár le­het, hogy csak a trá­gár szó‐­
tól akadt el a sza­va egy pil­la­nat­ra. Egy da­ra­big ba­jusz­fo­na­ta­it szo­po­gat­ta,
roj­tos­ra rág­csál­va őket; lát­ha­tó­an nem volt hoz­zá­szok­va, hogy bár­ki meg‐­
kér­dő­je­lez­ze a vé­le­mé­nyét.
– Én úgy gon­do­lom – tet­tem még hoz­zá –, hogy ha egy lányt meg­erő­sza‐­
kol­nak, neki ma­gá­nak kell vé­gez­nie a tet­tes­sel.
És olyan tu­laj­do­no­si pil­lan­tás­sal mér­tem vé­gig a mor­dá­lyát, hogy még ha
meg is for­dult a fe­jé­ben bár­mi ef­fé­le hun­cut­ság, azon­nal le­tett róla.
– Az én le­gé­nye­im rob­ban­tot­ták fel a sí­ne­ket – mond­ta vé­gül; a je­lek sze‐­
rint nem kí­vánt ve­lem vi­tá­ba bo­csát­koz­ni.
– Bra­vó! – mond­tam iro­ni­ku­san. – Ra­vasz hú­zás volt! Rob­bant­sunk fel
egy cir­ku­szos vo­na­tot! Mi­fé­le had­vi­se­lés ez?
Ek­kor – ó, is­te­nem –, ek­kor ez a nagy­szí­vű, ár­tat­lan és egy­ügyű mé­lák
egy­sze­rű­en el­pi­tye­re­dett: sze­mét kö­vér könny­csep­pek lep­ték el, ő pe­dig el‐­
ra­gad­ta­tott­sá­gá­ban fel­dön­töt­te a kis­asz­talt, föld­re bo­rít­va épp csak meg­kez‐­
dett reg­ge­li­met, majd térd­re ro­gyott előt­tem, és rá­zen­dí­tett a nagy­ár­ i­ár­ a:
– Ó, pá­rat­lan hölgy, aki a he­gye­ken és a tá­vo­li ten­ge­ren túl­ról jöt­tél hoz‐­
zánk! Jól tud­juk, hogy a cár, min­den oro­szok atyus­ká­ja, soha nem en­ged­né,
hogy a ma­gunk­faj­ta be­csü­le­tes pa­rasz­tem­be­rek­nek ott kell­jen hagy­ni­uk az
eke szar­vát, hogy vad­em­be­rek­ként, tör­vé­nyen kí­vül kell­jen él­nünk va­la­mi
olyas­mi­ért, amit ő maga is meg­tett vol­na, ha ha­son­ló gya­lá­zat fe­nye­get­né a
mi anyus­kán­kat vagy az ő drá­ga­lá­tos le­ány­ká­it. Ami­kor leg­utóbb ki­fosz­tot‐­
tuk az r.-i vég­ál­lo­mást, ma­gunk­kal hoz­tunk pár új­sá­got is, hogy lás­suk, ír‐­
nak-e ró­lunk, és ott ol­vas­tunk róla, hogy ke­gyed, a hí­res ae­ri­a­l­is­te, a szár‐­
nyas cso­da­lény, Bri­tan­nia an­gya­la, aki az an­gol ki­rá­lyi ház tag­ja­i­val kva­ter‐­
ká­zik...
A fene ette vol­na meg az Ez­re­dest és az át­ko­zott szen­zá­ció­haj­hász hír­ve‐­
ré­sét!
– ...a ha­tal­mas óce­án felé ve­ze­tő út­ján át­ha­lad majd Transz­baj­ká­li­án is,
mi­előtt át­kel a ví­zen, hogy a Szi­ta­kö­tők or­szá­gá­ban kva­ter­káz­zon egy má­sik
csá­szár­ral. Ki­zá­ró­lag azért re­pí­tet­tük a le­ve­gő­be a sí­ne­ket, drá­ga höl­gyem,
hogy a szí­ne elé já­rul­va, tér­den áll­va, hom­lo­kunk­kal a föl­det ver­ve kö­nyö‐­
rög­jünk és es­de­kel­jünk – a ha­ra­mi­av­ e­zér de­monst­rál­ta is mind­azt, amit
mon­dott –: hogy a köz­ben­já­rá­sát kér­jük le­en­dő anyó­sá­nál, az an­gol ki­rály‐­
nő­nél.
Mi a csu­dát kür­tölt szét az Ez­re­des már megint? Mi­fé­le új­sü­te­tű ha­zug­sá‐­
go­kat hí­resz­telt ró­lam? Ezért még drá­gán meg­fi­zet!
– Hogy a köz­ben­já­rá­sát kér­jük a nagy Vik­tó­ria ki­rály­nő­nél, a hőn sze­re‐­
tett bá­bus­ká­nál, aki Ang­lia trón­ján ül, s aki az ő ki­rá­lyi fúj­ta­tó­i­val me­le­gen
tart­ja az izzó fa­sze­net, ne­hogy ki­alud­jon a tűz an­nak a ha­tal­mas bi­ro­da­lom‐­
nak a du­ru­zso­ló sza­mo­vár­ja alatt, amely fö­lött soha nem nyug­szik le a nap.
Kö­nyö­rög­ve kér­jük a köz­ben­já­rá­sát, lé­leg­zet­el­ál­lí­tó és ke­gyes szí­vű lény:
szól­jon a ki­rály- és csá­szár­nő­nek, hogy kér­je meg uno­ká­ja fér­jét, a ha­tal­mas
cárt – lát­ja? Csa­lá­di ügy az egész! –, hogy kér­je meg a cárt: bo­csás­son meg
mind­annyi­unk­nak, hadd tér­hes­sünk vissza sza­bad em­ber­ként szü­lő­fa­lunk­ba,
hadd fog­juk meg újra az eke szar­vát, amely ki­hul­lott a ke­zünk­ből a föl­de‐­
ken, hadd fej­jük meg a te­he­ne­ket, ame­lyek a sze­re­tő gon­dos­ko­dás hí­ján fe‐­
szü­lő tőggyel bőg­nek az­óta, hogy ne­künk mu­száj volt el­szök­nünk, hadd
aras­suk le a be­ta­ka­rí­tat­lan ga­bo­nát! Hi­szen a cár a ken­dő­zet­len igaz­ság
híve, és mit sem tud ar­ról, mi­ket mű­vel­nek hi­va­tal­no­kai!
Leg­szí­ve­seb­ben el­ne­vet­tem vol­na ma­gam, ha ad­dig­ra nem foj­to­ga­tott
vol­na en­gem is a sí­rás, lát­va sze­gény fló­tás ta­gad­ha­tat­la­nul mély ér­zé­sű lel‐­
két, szán­ni való egy­ügyű­sé­gét, hogy nagy nyo­mo­rú­sá­gá­ban azt hit­te, lé­te­zik
va­la­hol egy leg­fel­sőbb te­kin­tély, amely té­ved­he­tet­len, amely min­dig fel­is‐­
me­ri és sze­re­ti az igaz­sá­got, mint Bee­tho­ven Fi­de­liójában; már megint az
elem­ző­kész­ség tel­jes hi­án­ yá­val pá­ro­su­ló ne­mes­lel­kű­ség: min­dig is ez­zel in‐
téz­te el ma­gát a mun­kás­osz­tály. Noha meg­pró­bál­tam meg­aka­dá­lyoz­ni, a ha‐­
ra­mi­av­ e­zér ned­ves csó­k­ára­dat­tal bo­rí­tot­ta pon­gyo­lám sze­gé­lyét.
 – Cso­dás hölgy, ön majd le­ve­let ír – ön­nek mu­száj le­ve­let ír­nia, mu­száj,
hogy ír­jon Vik­tó­ria ki­rály­nő­nek; mi majd el­visszük a le­ve­let a vo­nat­hoz,
amely to­va­pö­fög vele, és el­vi­szi messze, messze, egé­szen Lon­don vá­ro­sá­ig.
Ott pe­dig egy kö­dös reg­ge­len li­bé­ri­ás ko­mor­nyik kéz­be­sí­ti majd a be­csü­le‐­
tes em­be­rek min­den re­mény­sé­gé­vel és hi­té­vel sú­lyos le­ve­let ma­gá­nak a ki‐­
rály- és csá­szár­nő­nek, aki arany kis­ka­na­lá­val épp az arany to­jás­tar­tó­ban pi‐­
he­nő to­jást ko­cog­tat­ja Buc­king­ham-pa­lo­ta­be­li há­ló­szo­bá­já­ban, ki­rály­női há‐­
tát pár­ná­i­nak tá­maszt­va. Ami­kor meg­lát­ja a bo­rí­té­kon a ke­gyed oly is­me­rős
és oly igen sze­re­tett kéz­írá­sát, örö­mé­ben fel­ki­ált majd: „Le­vél ér­ke­zett! Le‐­
vél ér­ke­zett az én hőn sze­re­tett majd­nem-me­nyem­től!” Ez­u­tán pe­dig...
A csó­kö­zön és könny­ára­dat ha­tá­sá­ra mos­tan­ra térd­tá­jé­kon csa­var­ni le­he‐­
tett vol­na a vi­zet a pon­gyo­lám­ból.
– Ugyan már, öreg har­cos, nem sza­bad ám min­dent el­hin­ni, amit az új‐­
ság­ban ol­vas! Szó sincs róla, hogy a wale­si her­ceg je­gye­se vol­nék! Hi­szen
neki már van egy nagy­sze­rű fe­le­sé­ge! Még csak bi­zal­mas vi­szony­ban sem
va­gyok vele, rá­adá­sul az olyas­fé­le bi­zal­mas­ko­dás, ami­lyen­nel a her­ceg a
ma­gam­faj­tá­kat ke­cseg­te­ti, egy­ál­ta­lán nem vol­na ínyé­re a wind­so­ri öz­vegy‐­
nek, de nem ám! Mi­fé­le dő­re­ség ez? Azt hi­szi, hogy az ural­ko­dók kö­röm­fe‐­
ke­tény­it is tö­rőd­nek a ma­guk ál­tal el­szen­ve­dett igaz­ság­ta­lan­sá­gok­kal?
Ugyan már; hisz nem ők ma­guk szö­vik-e az igaz­ság­ta­lan­ság­nak azt a rop‐­
pant pók­há­ló­ját, amely be­bo­rít­ja a föld­go­lyót?
Elő­ször nem hitt ne­kem; ké­sőbb, ami­kor vég­re meg­ha­jolt ér­ve­im sú­lya
alatt, két­ség­be­esett, taj­ték­zó dü­hé­ben őr­jön­ge­ni kez­dett, szin­te wag­ne­ri ma‐­
gas­sá­gok­ba hág­va, egy­ként kár­hoz­tat­va az egész vi­lá­got, az új­sá­go­kat, a
her­ce­gek két­szí­nű­sé­gét és a sa­ját hi­szé­keny­sé­gét. Meg kell mon­da­nom,
hogy mé­lyen együtt érez­tem vele, ek­kor azon­ban hoz­zá­lá­tott, hogy mód­sze‐­
re­sen ri­pi­tyá­ra tör­je a sát­rá­ban ta­lál­ha­tó összes tár­gyat: a csa­ló­dott­ság okoz‐­
ta esze­ve­szett dü­hé­ben még a kecs­ke­lá­bú asz­talt és a szé­ket is ad­dig rug­dos‐­
ta, amíg tű­zi­fát nem ap­rí­tott be­lő­lük. Erre már a töb­bi ban­di­ta is be­ron­tott,
de kép­te­le­nek vol­tak meg­fé­kez­ni té­bo­lyult in­du­la­ta­it, így az­tán oda­szól­tam
ne­kik: – Hoz­zák ide Sám­sont! – A jó öreg Sám­son egy fél­nel­son­nal el­kap­ta,
majd ku­pán vág­ta a ha­ra­mi­av­ e­zért; a hir­te­len be­ál­ló néma csend­ben mind‐­
ket­ten azon­nal vissza­hú­zód­tunk a sa­ját szál­lás­he­lyünk­re, ame­lyet – lám-
lám, mi­lyen erős a vá­gyunk, hogy még a leg­szél­ső­sé­ge­sebb kö­rül­mé­nyek
kö­zött is be­le­ka­pasz­kod­junk egy biz­ton­sá­got nyúj­tó hely­be – las­san már
„ott­ho­nom­nak” ne­ve­zek.
 – Sze­me­tek – je­gyez­te meg Liz­zie, ami­kor el­me­sél­tem neki mind­ezt; nem
a ban­di­ták­ra gon­dolt. Mint­ha még az Ez­re­des is el­szé­gyell­te vol­na ma­gát –
iga­zán ez volt a leg­ke­ve­sebb, amit te­he­tett –, bár nem volt haj­lan­dó vál­lal­ni
a fe­le­lős­sé­get, ami­ért ek­ko­ra sla­masz­ti­ká­ba ke­rül­tünk; azt mo­tyog­ta, hogy
ez a ca­veat emp­tor[46] ti­pi­kus ese­te, és hogy aki bo­lond, an­nak sa­ját ma­gá‐­
nak kell vál­lal­nia a fe­le­lős­sé­get.
Ez ed­dig rend­ben is vol­na, de va­jon mit tesz majd ve­lünk a rab­ló­ve­zér,
ami­kor ma­gá­hoz tér? Va­jon nem raj­tunk fog­ja-e ki­töl­te­ni a ha­rag­ját? Arra
gon­dol­ni sem me­rünk, hogy eset­leg el­ko­boz­hat­nánk a fegy­ve­re­it, hi­szen a
rab­lók mind ál­lig fel van­nak fegy­ver­kez­ve, és most is far­kas­sze­met né­zünk
a pus­ka­csö­ve­ik­kel. Szép kis ku­li­mász, annyi szent.
A gyá­szo­ló Her­ceg­nő öles lép­tek­kel rója a paj­tát, hasz­na­ve­he­tet­len­né és
fe­les­le­ges­sé vált ke­zét maga elé nyújt­va; ugyan­olyan ré­mes lát­vány, mint
Lady Mac­beth az al­va­já­rós je­le­net­ben; Mig­non ott lo­hol a sar­ká­ban, ügyel
rá, ne­hogy a her­ceg­nő kárt te­gyen ma­gá­ban. A bo­hó­cok vi­szont leg­alább
annyi­ra fel­éled­tek, hogy né­hány egy­sze­rű kár­tya­trük­kel el­szó­ra­koz­tas­sák a
tűz­gyúj­tó fiút; a pud­li a je­lek sze­rint meg van bo­csát­va, de az is le­het, hogy
meg­fe­led­kez­tek róla; ha vi­szont egy­szer ki­fogy­nak a ci­ga­ret­tá­ból, ku­tya ne‐­
héz idők vár­nak ránk. Az ez­re­des – ta­lán az ön­ma­ga előtt is tit­kolt bűn­tu­dat
te­szi – vég­re fe­lül­ke­re­ke­dik a vod­ka irán­ti el­len­ér­zé­sén, még­hoz­zá olyan‐­
nyi­ra, hogy ha­ma­ro­san már va­la­hol messze jár, és ma­gas ba­ri­ton­ján meg­ál‐­
lás nél­kül ének­li ma­gá­ban ugyan­azo­kat a ken­tu­ckyi nó­tá­kat. Azok, akik ké‐­
pe­sek és haj­lan­dó­ak gon­dol­koz­ni, ha­di­ta­ná­csot tar­ta­nak, és le­te­le­ped­nek a
fek­he­lyül szol­gá­ló fa­emel­vény­re. Hár­man van­nak: az önök alá­za­tos szol­gá‐­
ja, Liz­zie – és az Erő­mű­vész.
Nem ke­rü­li el a fi­gyel­me­met, hogy Sám­son hom­lok­le­be­nyé­ben kü­lö­nös
fo­lya­ma­tok ját­szód­nak le. Sze­me, amely ko­ráb­ban szin­te fény­lett az üres‐­
ség­től, egy­re sö­té­tebb ár­nya­la­tot ölt, és órá­ról órá­ra int­ros­pek­tí­vabb­nak tű‐­
nik; bár még nem ér­ke­zett el az idő, hogy be­kap­cso­lód­jon a tár­sal­gás­ba, ko‐­
moly re­mé­nye­ket táp­lá­lok e te­kin­tet­ben vele kap­cso­lat­ban – per­sze, csak ha
meg­ér­jük. Noha nem vesz részt a vi­tá­ban, élénk fi­gye­lem­mel kö­ve­ti min­den
sza­vun­kat, és akár­csak mi, ő is a lóvá tett tör­vé­nyen kí­vü­li­ek irán­ti őszin­te
együtt­ér­zés és a sa­ját sa­nya­rú hely­ze­tünk mi­at­ti ag­go­da­lom kö­zött őr­lő­dik.
– Ra­gyog a nap – tril­lá­zik az Ez­re­des – ken­tu­ckyi ott­ho­nom fe­lett.
 Úgy tűnt, most, hogy gaz­dá­ja a sár­ga föl­dig le­it­ta ma­gát, Szi­bil­la le­mon‐­
dott róla, és be­ás­ta ma­gát a med­ve­bő­rök közé, a le­he­tő leg­messzebb a tűz‐­
gyúj­tó fi­ú­tól. Mind­azon­ál­tal eszünk­be ju­tott, hogy mi­vel jobb öt­le­tünk
nincs, akár az orá­ku­lu­mot is meg­kér­dez­het­jük, így hát Liz­zie ki­vet­te az ábé‐­
cés­kár­tyát a füle bot­ját sem moz­dí­tó Ez­re­des zse­bé­ből, Szi­bil­la vá­la­sza
azon­ban csak ennyi volt: „K-I K-E-L-L V-Á-R-N-I”. Oda­kint idő­köz­ben
megint sza­kadt a hó, ami – s ezt öröm­mel nyug­táz­tam – a tűz­gyúj­tó fiút is
na­gyobb ak­ti­vi­tás­ra sar­kall­ta.
Ek­kor olyan han­gok ütöt­ték meg a fü­lün­ket, ame­lyek két­ség­te­len­né tet‐­
ték, hogy a ha­ra­mi­ák ital­ba foj­tot­ták a bá­na­tu­kat, és mint­ha iga­zol­ni akar‐­
nák ope­rett­ban­di­ta­sá­gu­kat, több­szó­la­mú bassz­ba­ri­ton ke­ser­gő­kó­rus elő­adá‐­
sá­ba fog­tak, bár az idő el­tel­té­vel a szó­la­mok egy ré­sze egy­re job­ban csúsz‐­
kált. Olyan szív­fa­csa­ró­an szo­mo­rú zene volt, hogy az em­ber leg­szí­ve­seb­ben
a sa­ját tor­kát is el­vág­ta vol­na.
– Itt va­gyunk a vi­lág­egye­tem segg­lyu­ká­ban – vé­le­ke­dett Liz – egy ra­kás
rü­hes ban­di­tá­val, akik olyan mély­re süllyed­tek a ha­mis tu­dat in­go­vá­nyá­ban,
hogy azt hit­ték, az an­gol ki­rály­nő majd könnye­ket hul­lat ér­tük, ha tu­do­mást
sze­rez a nyo­mo­rú­sá­guk­ról, ne­ked pe­dig el­tört a szár­nyad, ezért el­re­pül­ni
sem tu­dunk. És még az óránk is örök­re oda­ve­szett. És ha ez még mind nem
vol­na elég, azt sem tu­dom, va­jon ha­za­ér­ke­zett-e a leg­utol­só kül­de­mé­nyünk.
Sze­rin­tem az le­gyen a leg­na­gyobb ba­junk, hogy a lon­do­ni elv­tár­sak meg‐­
kap­ják-e a friss hí­re­ket az osz­tály­harc ál­lá­sá­ról. Ami­kor ezt han­go­san ki‐­
mon­dom, Liz­zie és én rög­tön össze­ka­punk, éle­tünk­ben elő­ször. Ke­mény
sza­vak zá­po­roz­nak ide-oda. Mind­ket­ten el­hú­zó­dunk a paj­ta két leg­tá­vo­lab­bi
sar­ká­ba, és ott duz­zo­gunk; el­néz­ve a bús­la­ko­dó Her­ceg­nőt és a si­val­ko­dó
Mig­nont, az Ez­re­dest, aki egy­re ha­mi­sab­ban har­sog­ja vé­gig Step­hen Fos­ter
da­los­köny­vé­nek[47] összes da­rab­ját, mint­ha a kint re­kedt tör­vé­nyen kí­vü­li­ek
si­rá­ma­i­val akar­na ver­seny­re kel­ni, ahogy azok le­ül­nek Ba­bi­lon fo­lyó­vi­ze­i‐­
nél, és csak ül­nek és sír­nak,[48] és ha még hoz­zá­vesszük mind­eh­hez a far­ka‐­
sok pa­na­szos üvöl­té­sét, vagy a re­kedt rö­hö­gést, amely a bo­hó­cok egy­re vas‐­
ko­sabb, a tűz­gyúj­tó fiút is be­vo­nó tré­fá­it kí­sé­ri, el­néz­ve és el­hall­gat­va
mind­ezt kez­dem azt gon­dol­ni, hogy va­la­mi nagy-nagy go­nosz­sá­got te­het‐­
tem elő­ző éle­tem­ben, ami­ért most ilyen ku­tya­szo­rí­tó­ba ke­rül­tem.
És még va­la­mi: tu­dom, hogy bohó és ba­bo­nás, gye­re­kes és sze­szé­lyes do‐­
log... de még­is, be­le­bor­zon­gok, ha eszem­be jut a ki­csi kard, amely mind­ed‐­
dig ál­lan­dó fegy­ve­rem volt, és Idő Atya, aki ko­ráb­ban a mi ol­da­lun­kon állt
– oda­van mind­ket­tő, örök­re oda­van.
Mel­les­leg kez­dem gya­ní­ta­ni, hogy a szárny­tö­rés nem az egyet­len se­be­sü‐­
lé­sem: egy ki­csit a szí­vem is össze­tört.
Nem kap­tunk va­cso­rát, mert a ban­di­tá­kat túl­sá­go­san le­fog­lal­ta a sa­ját
gyász­him­nu­szuk. Liz­zie azon­ban, aki­nek tény­ke­dé­sét fo­lya­ma­to­san fi­gye‐­
lem a sze­mem sar­ká­ból, köl­csön­kér egy kést a tűz­gyúj­tó fi­ú­tól, és el­kez­di
vele fel­ha­so­gat­ni a med­ve­bő­rö­ket; eb­ből lá­tom, hogy mind­annyi­unk­nak va‐­
la­mi­fé­le új és el­len­ál­ló öl­tö­zé­ket akar össze­fér­cel­ni, ne­hogy meg­fagy­junk
majd oda­kint a hi­deg­ben; ön­kén­te­le­nül is azon tű­nő­döm, va­jon nem va­la­mi
for­té­lyos ter­ven jár-e az esze. De per­sze nem kér­de­zem meg, mert nem va‐­
gyunk be­szé­lő vi­szony­ban.
Ek­kor va­la­ki ko­pog az aj­tón; kü­lö­nös, so­sem hal­lott, is­ko­lá­zott­nak tűnő
hang kér­de­zi oda­kint­ről:
– Van itt­hon va­la­ki?
– A re­tesz a túl­ol­da­lon! – ki­ál­tok ki a paj­tá­ból. – Nyis­sa ki, és búj­jon be!
Így ho­zott össze ben­nün­ket a sors a Szö­kött Fe­gyenc­cel.
 HAT
Kora reg­gel. A ha­vat sö­tét­kék­re má­zol­ja a sö­tét­kék ég­bolt. A hold in­csel‐­
ke­dőn elő­bú­jik, majd kék fá­tyol­szö­vet mögé rej­tő­zik. Mint­ha min­den át­tet‐­
sző len­ne. Für­ge, iz­gé­kony fi­gu­ra sur­ran át a bo­zó­ton; ál­lát mos­tan­ra ezüs‐­
tös sza­káll­pi­he fedi. A je­lek sze­rint meg sem érzi a hi­de­get, mert ké­nyel‐­
met­len­ség­nek sem­mi je­lét nem mu­tat­ja, pe­dig mi­óta el­vesz­tet­te a nad­rág­ját,
a bo­hóc­nad­rág­tar­tó­ját és a pa­ró­ká­ját, fél­mez­te­len. Ha­já­ba a bo­gáncs­göm‐­
bök, tüs­kék, apró gallyak, gom­bák és mo­ha­da­rab­kák mel­lé hó­ba­goly-, ker‐­
ce­ré­ce- és hol­ló­tol­la­kat tű­zött. Olyan, mint­ha az er­dő­ben és az er­dő­ből szü‐­
le­tett vol­na.
Ma­dár­nak nézi a csil­la­go­kat, és csi­ri­pel ne­kik, mint­ha más nyel­vet nem is
is­mer­ne. Ta­lán az az an­gyal, aki ol­tal­ma­zó szár­nya alá von­ja a kis­ma­da­ra‐­
kat, őt is örök­be fo­gad­ta, és párt­fo­gá­sá­ba vet­te, mert a síp­csont­ján lévő kar‐­
co­lá­so­kat le­szá­mít­va nyo­ma sincs raj­ta sé­rü­lés­nek; a do­boz­ban, amely­ben
va­la­ha az eszét tá­rol­ta, az egy­más­hoz ve­rő­dő ka­ca­tok­ból és tör­me­lék­da­ra‐­
bok­ból néha-néha – mint egy ka­le­i­do­szkóp­ban – toll­ru­hás és gyen­géd alak
raj­zo­ló­dik ki, amely va­la­mi­kor ré­gen ta­lán ki­köl­töt­te őt a to­jás­ból.
Bár ka­kas­ta­ré­ja már rég el­ve­szett, még min­dig így ri­kol­to­zik:
– Ku­ku­ri­kú!
Wal­ser, az üres lá­tó­ha­tár üres kö­zép­pont­ja, kar­já­val ver­des­ve ide-oda ci‐­
ká­zik a hó­bo­rí­tot­ta pusz­ta­ság­ban. Még min­dig érző lény, de már nem ra­ci­o‐­
ná­lis lény; sőt, most csu­pa érzü­let és ér­zé­keny­ség, az ész leg­hal­vá­nyabb
szik­rá­ja nél­kül; ki­zá­ró­lag az ér­zé­ki be­nyo­má­sok ké­pe­sek rá, hogy meg­döb‐­
bent­sék vagy ma­guk­kal ra­gad­ják. Va­ló­ság­tól el­ru­gasz­ko­dott ál­la­po­tá­ban ép‐­
pen egy dob rit­mu­sá­ra fi­gyel.
Fe­let­tébb kü­lö­nös táj­ké­pi elem: mint­ha a hó alatt rej­tő­ző föld mé­lyé­ről
vagy a hó­ta­ka­ró fö­lött ki­tá­ru­ló menny­bol­to­zat­ról szól­tak vol­na a han­gok.
Öb­lös, tom­pa, szűn­ni nem aka­ró do­bo­lás, elő­ször in­kább lágy, ké­sőbb azon‐­
ban fo­ko­za­to­san erő­sö­dik... di­bi­dübb, majd rat­ta­ra, vé­gül bimm-bumm: ra‐­
bad­da­ba­dab, rat­ta­rat­ta­ram, össze­tett­sé­gü­ket te­kint­ve az afro-ka­ri­bi rit­mu­so‐­
kat is le­pi­pá­ló kép­le­tek és szó­lók.
Nem mint­ha Wal­ser ké­pes len­ne dob­szó­ként azo­no­sí­ta­ni a dob­szót. Hi‐­
szen le­het, hogy mind­ez csak a sa­ját ki­zök­kent el­mé­jé­nek szü­le­mé­nye. Fél
lá­bon áll­va té­to­vá­zik, mint egy gó­lya, be­le­szi­ma­tol­va a le­ve­gő­be, mint­ha
szag­lás alap­ján akar­ná el­dön­te­ni, hogy mi­lyen irány­ból ér­ke­zik a hívó szó‐­
zat – ha egy­ál­ta­lán ér­ke­zik va­la­hon­nan. Ami­kor azon­ban moz­du­lat­lan­ná
der­med, rög­tön meg­ér­zi, hogy a fagy be­le­ha­rap a he­re­zacs­kó­já­ba, mire kur‐­
ta üvöl­tés­sel odébb­szök­ken, és egy fé­lig a hóba te­me­tett rén­szar­vas­agancs
előtt tor­pan meg újra, amely a meg­té­vesz­té­sig em­lé­kez­tet egy ki­se­lej­te­zett
ka­lap­tar­tó­ra.
Ami­kor újra be­le­szi­ma­tolt a le­ve­gő­be, Wal­ser orr­lyu­ka ki­tá­gult: sós, aro‐­
ma­ti­kus fu­val­la­tot ho­zott a le­ve­gő, ame­lyet tisz­tá­ra szűrt a hi­deg. A dob­szó
egy­re erő­sö­dött, és egy­re új­sze­rűbb rit­mu­sok­ban tob­zó­dott, mi­köz­ben Wal‐­
ser az íny­csik­lan­do­zó il­lat nyo­má­ba eredt, míg vé­gül a fák kö­zött egy pa‐­
rázs­tar­tó fém­üst­re buk­kant, amely­ben ap­rócs­ka láng lo­bo­gott: itt volt a jó il‐­
la­tú füst for­rá­sa. A tűz mel­lett kü­lö­nös lény állt, akit mint­ha roj­to­zott sze­gé‐­
lyű bőr­ből, ri­kí­tó ron­gyok­ból és csi­lin­ge­lő fém­dí­szek­ből esz­ká­bál­tak vol­na
össze, s aki fa dob­ve­rő­jé­vel ku­ka­fe­dél mé­re­tű, fa­ke­ret­re ki­fe­szí­tett, az írek
bod­rumjára em­lé­kez­te­tő bőr­dob­ját ver­te. A dob, amely min­den­fé­le fur­csa
alak­zat­tal volt te­le­pin­gál­va, a va­don sa­ját nyel­vén szólt a va­don­hoz.
A Sá­mánt a leg­ke­vés­bé sem lep­te meg Wal­ser fel­tű­né­se, ő ugyan­is a
transz­cen­den­tá­lis ön­kí­vü­let­nek abba a stá­di­u­má­ba do­bol­ta ön­ma­gát, ame‐­
lyet hi­va­tá­sa meg­kí­vánt tőle: szel­le­me ép­pen agan­csos-szar­vas ősök, uszo‐­
nyos ma­da­rak, gó­lya­lá­bon sé­tá­ló ha­lak és egyéb, fi­zio­ló­gi­ai te­kin­tet­ben
min­den­kép­pen rend­ha­gyó­nak szá­mí­tó je­le­né­sek tár­sa­sá­gá­ban mú­lat­ta az
időt, akik­hez ké­pest Wal­ser ki­fe­je­zet­ten hét­köz­na­pi fi­gu­rá­nak tet­szett. Wal‐­
ser oda­ku­po­ro­dott a tűz mel­lé, hogy ki­él­vez­ze az aro­ma­ti­kus füs­töt, és hogy
újra meg­is­mer­ked­jen a me­leg ér­zé­ki­sé­gé­vel; a Sá­mán sze­me egy­szer csak
ki­gu­vadt, szá­ja hab­za­ni kez­dett, ő maga pe­dig el­vá­gó­dott, mi­köz­ben ke­zé‐­
ből ki­hul­lott a dob, amely egy da­ra­big gu­rult a hó­ban, majd fel­bo­rult.
Wal­ser oda­nyúlt érte, de hi­áb­ a pró­bál­ko­zott, csak né­hány tom­pa, dü­bör‐­
gés­sze­rű han­got si­ke­rült ki­csal­nia be­lő­le. Nem tud­ta, ho­gyan kell szó­ra bír‐­
ni a hang­szert, és ha va­la­mi vé­let­len sze­ren­cse foly­tán si­ke­rült vol­na is ki­ta‐­
lál­nia, ak­kor sem ér­tet­te vol­na, mit mond.
Telt-múlt az idő. A Sá­mán só­hajt­va fel­tá­pász­ko­dott, le­ráz­ta a ha­vat bőr­le‐­
ber­nye­gé­nek rojt­ja­i­ról, és ész­re­vet­te, hogy Wal­ser még min­dig nem ment el.
Va­la­hány­szor a szel­lem­vi­lág­ba tett ki­rán­du­lást, a Sá­mán az ég­vi­lá­gon min‐­
den­re fel volt ké­szül­ve, így az­tán most is gyen­géd sze­re­tet­tel üd­vö­zöl­te
Wal­sert, jog­gal fel­té­te­lez­ve, hogy sze­mé­lyé­ben a va­don egyik ema­ná­ci­ó­ját
kö­szönt­he­ti, aki úgy dön­tött, hogy az őt ide­szó­lí­tó dob­szó el­né­mu­lá­sa után
is to­vább időz eb­ben a vi­lág­ban, és aki majd an­nak rend­je és mód­ja sze­rint
pu­hán és nesz­te­le­nül el­enyé­szik, ha úgy érzi, el­jött az idő. Ami­kor azon­ban
Wal­ser – fel­idéz­ve ma­gá­ban, hogy mi­lyen kel­le­mes kö­vet­kez­mé­nyek­kel
járt, ami­kor ko­ráb­ban így tett – kör­kö­rös moz­du­la­tok­kal dör­göl­ni kezd­te a
ha­sát, a sá­mán gon­dol­ko­dó­ba esett.
Sa­ját nyel­vén szó­lí­tot­ta meg Wal­sert, egy is­me­ret­len finn­ugor dia­lek­tus‐­
ban, amely nem sok­kal tör­té­ne­tünk után a meg­hök­kent nyel­vé­szek há­rom
nem­ze­dé­két ker­get­te kis hí­ján az őrü­let­be.
– Hon­nan jö­ven­desz? És hová me­nen­desz?
Wal­ser, aki­nek esze ágá­ban sem volt el­me­nen­de­ni, fel­vi­ho­gott, és ki­tar­tó‐­
an dör­göl­te a ha­sát. A Sá­mán a fé­ti­se­i­nek rak­tá­ra­ként szol­gá­ló iszák­ból elő‐­
vet­te a csup­rot, amely­ből te­áz­ni szán­dé­ko­zott – a pa­rázs­tar­tó­ban akar­ta
meg­főz­ni tea­tég­lá­ból –, hogy a fá­ra­dal­mak után vissza­nyer­je ere­jét. Szé‐­
gyen­lő­sen meg­for­dult, fel­emel­te le­ber­nye­gét, be­le­vi­zelt a csu­por­ba, majd
oda­kí­nál­ta a bo­ros­tyán­szí­nű, gő­zöl­gő fo­lya­dé­kot vá­rat­lan ven­dé­gé­nek.
– Nincs cu­kor – fa­nyal­gott Wal­ser –, nincs cit­rom.
De szom­jas volt, és ivott.
Sze­me se­be­sen for­gott kör­be-kör­be, és szik­rá­kat hányt, mint a tü­zes ke‐­
rék. Ezen még a Sá­mán is ala­po­san meg­le­pő­dött, pe­dig jól tud­ta, mi­lyen ha‐­
tá­sa le­het a ve­sén át­szűrt légy­ölő ga­ló­cá­nak. Wal­sert pil­la­nat­nyi ké­se­de­lem
nél­kül ma­gá­val ra­gad­ta a hal­lu­ci­ná­ció-fúga, amely­ben ma­da­rak, bo­szor­ká‐­
nyok, anyák és ele­fán­tok ke­ve­red­tek a Fis­her­man’s Wharf, az Al­ham­b­ra
szín­ház, Lon­don, a cári nagy­cir­kusz, Pé­ter­vár és szám­ta­lan más hely ké­pé‐­
vel és il­la­tá­val.
Wal­ser­nek konk­rét, de egy­más­tól el­kü­lö­nü­lő tö­re­dé­kek­ben egész ad­di­gi
éle­te át­su­hant az agyán; fo­gal­ma sem volt róla, mi mit je­lent. Te­he­tet­len­sé‐­
gé­ben lo­csog­ni kez­dett va­la­mi olyan nyel­ven, amely a Sá­mán szá­má­ra is‐­
me­ret­len volt, s amely csak an­nál job­ban fel­aj­zot­ta a Sá­mán kí­ván­csi­sá­gát.
A Sá­mán össze­szed­te a hol­mi­ját, és dob­ját a vál­lá­ra ve­tet­te. Le­szór­ta a
pa­ra­zsat a fém­lap­ról, majd el­ta­pos­ta a tü­zet. Össze­pa­kol­ta a pa­rázs­tar­tó la‐­
pot. Mos­ta­ná­ra töb­bé-ke­vés­bé biz­tos volt ben­ne, hogy akár­mi le­gyen is
Wal­ser, nem az ő lá­to­má­sa; nem ki­zárt, okos­ko­dott a Sá­mán, hogy a kü­lö‐­
nös szer­zet, aki­nek fi­zi­kai fel­épí­té­se ha­tá­ro­zot­tan kü­lön­bö­zött az it­te­ni­ek­ é‐­
től, egy má­sik törzs sá­máni­na­sa, aki vé­let­le­nül le­tért ván­dor­út­já­nak hi­bá­san
meg­ter­ve­zett út­vo­na­lá­ról. Tűz­ol­tó mód­ra vál­lá­ra kap­ta Wal­sert – ter­met­re
nem volt nagy, ám an­nál erő­sebb –, és ha­za­in­dult a fa­lu­já­ba.
A fej­jel le­fe­lé uta­zó Wal­ser to­vább szó­no­kolt a Sá­mán hím­zett ün­ne­pi öl‐­
tö­zé­ké­nek; a hal­lu­ci­no­gén vi­ze­let túl­mű­kö­dés­be kap­csol­ta át a ko­po­nyá­já‐­
ban tét­len­ke­dő to­ho­nya mo­tort.
– Mily cso­dás re­mek­mű az em­ber! – sza­val­ta bele a szi­bé­ri­ai pir­ka­dat­ba.
 HÉT
A Szö­kött Fe­gyenc el­húz­ta a re­teszt, be­lé­pett a paj­tá­ba, a tűz mel­lett jó‐­
ízű­en meg­evett egy sze­let pi­rí­tóst, és nem győ­zött há­lál­kod­ni a sors­nak,
hogy a tör­vé­nyen kí­vü­li­ek ilyen tar­ka­bar­ka cso­por­to­za­tot tar­ta­nak fog­va
túsz­ként. Mű­velt fér­fi volt – vagy­is in­kább fiú, hi­szen nem le­he­tett több
húsz­éves­nél, rá­adá­sul fi­at­a­labb­nak is lát­szott a ko­rá­nál: üde te­kin­te­tű, csil‐­
lo­gó sze­mű, lel­kes ifjú ke­rub, aki meg­le­he­tő­sen jól be­szélt fran­ci­áu­ l, de an‐­
go­lul is el­bol­do­gult. Mond­ha­tom, a meg­je­le­né­se olyan üdí­tő­en ha­tott ezen a
nyo­mo­rú­sá­gos he­lyen, mint­ha friss ta­va­szi le­ve­gő szö­kött vol­na be a paj­tá‐­
ba: a Szö­kött Fe­gyenc ugyan­is ki sem ej­tet­te a szá­ján a „teg­nap” szót. Ki­zá‐­
ró­lag a „hol­nap­ról” volt ké­pes be­szél­ni, a ve­rő­fé­nyes hol­nap­ról, ami­kor a
béke, a sze­re­tet és az igaz­ság ural­ko­dik, s ami­kor a tör­té­ne­lem so­rán mind‐­
egy­re a har­mó­ni­áé­ rt és a tö­ké­le­tes­sé­gért küz­dő em­be­ri lé­lek­nek eme leg‐­
hőbb vá­gya vég­re va­ló­ra vá­lik. Úgy te­kin­tett az el­jö­ven­dő év­szá­zad­ra, mint
ezen esz­mé­nyi „hol­nap” min­den vív­má­nyá­nak sű­rí­tett eszen­ci­áj­á­ra.
Azért ítél­ték szám­űze­tés­re, mert úgy akar­ta egy lé­pés­sel kö­ze­lebb hoz­ni
Utó­pi­át, hogy a le­ve­gő­be re­pí­tett egy rend­őr­lak­ta­nyát. Ez­zel rög­tön be­lop­ta
ma­gát Liz szí­vé­be, bár mind­járt ez­u­tán za­var­tan be­val­lot­ta, hogy a ned­ves
di­na­mit mi­att nem­hogy rob­ba­nás nem volt, de még csak puk­ka­nás sem,
mire Liz­zie fel­csó­vál­va meg­rót­ta a hoz­zá nem ér­té­sé­ért; hom­lo­kát rán­col­va,
el­len­sé­ge­sen szem­lél­te az if­jút, az­tán ne­ki­esett, he­ve­sen ócsá­rol­va a „lel­ket”
és a „hol­na­pot”, ami­ről az újon­nan ér­ke­ző be­szélt.
– Elő­ször is: ugyan mi fán te­rem a lé­lek, ami­ről itt pa­pol? Mu­tas­sa meg
ne­kem, hol ta­lál­ha­tó az em­be­ri test­ben, és ak­kor ta­lán haj­lan­dó le­szek hin­ni
ben­ne. De elő­re meg­mon­dom, akár­hogy szab­dal­ja fel a tes­tet a bonc­ké­sé­vel,
se­hol nem fog­ja meg­ta­lál­ni. Már­pe­dig ami nem lé­te­zik, azt tö­ké­le­te­seb­bé
sem le­het ten­ni. Szó­val az lesz a leg­jobb, ha mos­tan­tól szé­pen ki­tör­li a „lel‐­
ket” a szó­tá­rá­ból. Má­sod­szor, ahogy az én ha­zám­ban mond­ják: „A hol­nap
so­sem jön el”. Épp ezért ígér­get min­den­ki fűt-fát hol­nap­ra. Min­dig a je­len‐­
ben élünk, az itt­ben és a mostban. Ha a jö­vő­re ala­pozzuk a re­mé­nye­in­ket,
az­zal pusz­ta fel­té­te­le­zés­sé vál­toz­tat­juk őket, más szó­val nem ma­rad más be‐­
lő­lük, csak a nagy sem­mi. Ne­künk az itt-tel és a mosttal kell meg­küz­de‐­
nünk. Har­mad­részt pe­dig: ugyan mi­ről fog­ja fel­is­mer­ni a „tö­ké­le­tes­sé­get”,
ha meg­lát­ja? A tö­ké­le­tes jö­vőt – vagy nyelv­ta­ni ka­te­gó­ri­ák­kal élve a „be­fe‐­
je­zett jö­vőt” – csak a tö­ké­let­len je­len, a „fo­lya­ma­tos je­len idő” alap­ján le­het
meg­ha­tá­roz­ni, már­pe­dig olyan soha nincs, hogy a je­len, amely­ben mind‐­
annyi­an el­ke­rül­he­tet­le­nül ben­ne élünk, ne le­gyen va­la­ki szá­má­ra tö­ké­let­len.
A mi je­len időnk bi­zo­nyá­ra kel­lő­kép­pen tö­ké­le­tes­nek tű­nik az olya­nok szá‐­
má­ra, mint az a nagy­her­ceg, aki sze­met ve­tett a fo­ga­dott lá­nyom­ra, és be­lő‐­
le is já­ték­szert akart csi­nál­ni, hogy be­il­leszt­hes­se a gyűj­te­mé­nyé­be. Azok‐­
nak a sze­ren­csét­len pa­rasz­tok­nak a sze­mé­ben vi­szont, akik­nek a föld­bér­le­te
fi­ze­ti az ef­fé­le költ­sé­ges mu­lat­sá­go­kat, a je­len nem más, mint vi­gas­sá­gos
po­kol.
Fél­re­té­ve a nyel­vé­sze­ti me­ta­fo­rá­kat, ab­ban tö­ké­le­te­sen egyet­ér­tek ön­nel,
hogy az a je­len, amely­ben ne­künk ma­gunk­nak él­nünk ada­tott, na­gyon is tö‐­
ké­let­len. En­nek az ál­dat­lan ál­la­pot­nak azon­ban sem­mi köze a lé­lek­hez, vagy
– le­hánt­va a lé­nyeg­ről a teo­ló­gi­ai mel­lék­je­len­té­se­ket – az „em­be­ri ter­mé‐­
szet­hez”. Az a tény, hogy a nagy­her­ceg al­jas csir­ke­fo­gó, nem a ter­mé­sze­té‐­
ből kö­vet­ke­zik, bár­mi­lyen ne­héz is ezt el­hin­ni, ahogy zsel­lé­rei sem a ter­mé‐­
sze­tük­ből kö­vet­ke­ző­en vál­tak a nagy­her­ceg rab­szol­gá­i­vá. Ami­vel meg kell
küz­de­nünk, édes fiam, az nem más, mint a tör­té­nel­mi rég­múlt (egy pil­la­nat‐­
ra vissza­tér­ve a nyelv­ta­ni me­ta­fo­rák­hoz): ez hoz­ta lét­re mind­azo­kat az in‐­
téz­mé­nye­ket, ame­lyek a je­len em­be­ri ter­mé­sze­tét meg­szab­ják.
Nem az em­be­ri „lel­ket” kell ki­ko­vá­csol­nunk a tör­té­ne­lem ül­lő­jén: ma­gát
az ül­lőt kell meg­vál­toz­tat­nunk ah­hoz, hogy az em­be­ri­ség is meg­vál­toz­zon.
Ha így lesz, vég­re meg­pil­lant­hat­juk – ha a „tö­ké­le­tes­sé­get” nem is, leg­alább
a mos­ta­ni hely­zet­nél va­la­mi­vel job­bat, vagy – sen­ki­ben nem sze­ret­nék csal‐­
fa re­mé­nye­ket éb­resz­te­ni – ke­vés­bé rosszat.
Eb­ből is lát­tam, hogy Liz­zie újra fel­éledt: a Fe­gyenc alig­ha erre szá­mí‐­
tott, ami­kor a ha­ra­mi­ák tá­bo­rá­ban ke­re­sett me­ne­dé­ket, de mi­előtt Liz­zie és
ő ököl­re men­tek vol­na, hogy el­dönt­sék, me­lyik az em­be­ri­ség eré­nye­seb­bé
té­te­lé­nek leg­ha­té­ko­nyabb mód­ja, köz­be­szól­tam, és meg­kér­dez­tem a fi­ú­tól,
hogy mi új­ság oda­kint.
A je­lek sze­rint a tör­vé­nyen kí­vü­li­ek, ami­kor tu­do­mást sze­rez­tek róla,
hogy én soha nem vol­tam és nem is le­szek a wale­si her­ceg hit­ve­se, oly igen
ne­ki­ke­se­red­tek, hogy meg­pró­bál­ták ital­ba foj­ta­ni a bá­na­tu­kat, az ital azon‐­
ban egy­ál­ta­lán nem de­rí­tet­te őket jobb kedv­re. Mi­nél töb­bet isz­nak, an­nál
job­ban po­tyog a könnyük: mint­ha an­nak, amit ma­guk­hoz vesz­nek, va­la­hol
ki is kel­le­ne jön­nie; ha nem tud­juk őket meg­vi­gasz­tal­ni va­la­hogy, a Szö­kött
Fe­gyenc sze­rint az lesz a vége, hogy lö­völ­döz­ni kez­de­nek, és ak­kor ne­künk
be­fel­leg­zett. Jó éj­sza­kát. Fi­ni­to.
De más­fé­le hí­re­ket is ho­zott. Úgy tű­nik, ta­lál­ko­zott egy asszony­csa­pat­tal,
akik épp úton vol­tak a va­don mé­lye felé; mind­annyi­an va­la­mi el­me­be­teg
bű­nö­zők szá­má­ra lét­re­ho­zott in­té­zet­ből tör­tek ki itt a kö­zel­ben, be­la­ka­tol­va
ma­guk mö­gött az aj­tót, és hát­ra­hagy­va a fel­ügye­lő­nőt, aki – ab­ból ítél­ve,
amit az asszo­nyok a Fe­gyenc­nek mond­tak – rá is szol­gált a sor­sá­ra. Ezek‐
nek a nők­nek az volt a ter­vük, hogy női Utó­pi­át ala­pí­ta­nak a taj­gán, és egy
apró szí­ves­sé­get kér­tek a Fe­gyenc­től: egy-két pint sper­mát, ame­lyet, te­kin‐­
tet­tel arra, hogy a vi­dék kí­mé­let­len ég­haj­la­tá­nak kö­szön­he­tő­en ha­mar meg‐­
fagy, hosszú idő­re el­te­het­nek ab­ban a pezs­gős­vö­dör­ben, ame­lyet úgy ci­pel‐­
tek ma­guk­kal, mint egy ha­tal­mas ter­mo­szt; mi­után le­te­le­ped­tek, fel­hasz­nál‐­
hat­ják majd az ado­mányt, hogy meg­ter­mé­ke­nyít­sék vele azo­kat a nő­ket,
akik még nem lép­tek túl a szü­lő-kor fel­ső ha­tá­rán, ek­ként biz­to­sít­va a sza‐­
bad nők ki­csiny köz­tár­sa­sá­gá­nak fenn­ma­ra­dá­sát. A Fe­gyenc ele­get tett ké‐­
ré­sük­nek: két­ség sem fér­he­tett hoz­zá, hogy tal­pig úri­em­ber.
– És mit tesz­nek majd a fi­ú­csecse­mők­kel? Ve­lük fog­ják etet­ni a je­ges‐­
med­vé­ket? – kér­dez­te Liz, aki ha­ra­pós ked­vé­ben volt, és aki szem­mel lát­ha‐­
tó­an úgy érez­te, megint White­cha­pel­ben van, a God­win és Woll­sto­nec­raft
Vi­ta­kör va­la­me­lyik ülé­sén. Le­in­tet­tem. A pezs­gős­vö­dör em­lí­té­se igen­csak
pisz­kál­ta a kí­ván­csi­sá­go­mat.
– Meg­kér­dez­tem tő­lük, hon­nan sze­rez­ték – fe­lel­te a Szö­kött Fe­gyenc. –
És el­mond­ták, hogy a Nagy Szi­bé­ri­ai Vas­út men­tén ta­lál­ták, egy ét­ke­ző­ko‐­
csi ron­csai kö­zött.
Ami­kor az Ez­re­des meg­hal­lot­ta, mi tör­tént az ele­fán­tok­kal, hogy az
asszo­nyok úgy lel­tek rá a sí­nek kö­rül he­ve­rő tes­tek­re, mint meg­annyi ol­dal‐­
ra dőlt bú­tor­szál­lí­tó ko­csi­ra, tel­je­sen ma­gá­ba ros­kadt: csak úgy tu­dott meg‐­
álljt pa­ran­csol­ni könnye­i­nek, hogy erő­nek ere­jé­vel be­le­fúj­ta az or­rát azok­ba
az ame­ri­kai se­lyem­zász­lócs­kák­ba, ame­lyek­ből ki­me­rít­he­tet­len­nek tűnő
kész­le­te­ket hor­dott ma­gá­nál. Én azon­ban to­vább fag­gat­tam a Fe­gyen­cet,
túl­élők­ről kér­dez­tem, és – hála az ég­nek! – ki­de­rült, hogy az egyik asszony
sző­ke hajú kül­föl­di fér­fit ta­lált egy ab­rosz­hegy mé­lyén, akin egyet­len kar­co‐­
lás sem esett, de ami­kor meg­lát­ták az ér­ke­ző men­tő­egy­sé­get, sor­sá­ra hagy‐­
ták a fér­fit; mire a Fe­gyenc­cel ta­lál­koz­tak, már meg­bán­ták, hogy fut­ni hagy‐­
tak egy ilyen ki­vá­ló on­dó­for­rást. Ami­kor mind­ezt meg­hal­lot­tam, egé­szen
el­ha­tal­ma­sod­tak raj­tam az ér­zel­me­im. Ma­gam­ról meg­fe­led­kez­ve így ki­ab­ ál‐­
tam:
– Az én ked­ve­sem majd el­jön, és meg­ment mind­annyi­un­kat!
– Ma­radj már, te ér­zel­gős liba! Hisz’ úgy tű­nik, még ma­ga­ma­gát sem tud‐­
ja meg­men­te­ni az is­ten­ad­ta! – rótt meg Liz­zie. – Ha­nem az a men­tő­egy­ség,
az már sok­kal job­ban hang­zik!
Úgy tű­nik azon­ban, hogy a Szö­kött Fe­gyenc el­ső­sor­ban épp a men­tő­egy‐­
ség elől me­ne­kül: ha meg­ta­lál­nák, egye­ne­sen „vissza­me­ne­kí­te­nék” a fe‐­
gyenc­te­lep­re. És a tör­vé­nyen kí­vü­li­ek is job­ban ten­nék, ha szed­nék a lá­bu‐­
kat, mert ha ide­ér­nek a tűz­ol­tók, a men­tő­sök és a rend­őrök, meg­néz­he­tik
ma­gu­kat.
Az Ez­re­des majd ki­ug­rik a bő­ré­ből örö­mé­ben. Lá­tom raj­ta, hogy már fo‐­
gal­maz­gat­ja ma­gá­ban az öles sza­lag­cí­me­ket – csak ke­rül­jön vég­re egy táv‐­
író­gép a keze ügyé­be! Arra szá­mít, hogy így vagy úgy, de arany­bá­nyát csi‐­
nál a ka­taszt­ró­fá­ból. Op­ti­miz­mu­sa ab­ból a lel­ki­is­me­ret­len faj­tá­ból való,
amely ki­zá­ró­lag a jót ké­pes meg­lát­ni, a rossz pe­dig olyan szá­má­ra, mint­ha
meg sem tör­tént vol­na; hir­te­len tá­madt vi­rá­gos jó­ked­ve lát­tán – örö­mé­ben
tánc­ra per­dült, és in­di­án csa­ta­ki­ál­tá­so­kat hal­lat – rög­tön vissza­nye­rem a jó‐­
zan­sá­go­mat: akár­mi vár is ránk a kö­vet­ke­ző perc­ben, most itt ros­to­ko­lunk
az is­ten háta mö­gött, de­ré­kig a hó­ban, össze­zár­va egy csa­pat ál­lig fel­fegy‐­
ver­ke­zett ha­ra­mi­áv­ al, akik­nek már visz­ket a mu­ta­tó­uj­juk a pus­ka ra­va­szán,
és aki­ket a sa­ját ér­de­kük­ben meg kel­le­ne győz­nünk, hogy me­ne­kül­je­nek,
ben­nün­ket pe­dig hagy­ja­nak sor­sunk­ra.
– Ide fi­gyel­je­tek, fiúk! – for­dul Liz­zie a bo­hó­cok­hoz. – El­jött az idő,
hogy ki­rán­gas­sá­tok ma­ga­to­kat a le­tar­gi­áb­ ól. Olyan mű­sort kell ad­no­tok a
ven­dég­lá­tó­ink­nak, hogy at­tól ma­guk­hoz tér­je­nek, és hall­gas­sa­nak a jó­zan
ész sza­vá­ra. Te­gye­tek róla, hogy mo­so­lyog­ja­nak, hogy ne­ves­se­nek! Utá­na
majd jobb be­lá­tás­ra bír­hat­juk őket. Raj­ta, fiúk, élesszé­tek fel őket, egy-ket‐­
tő!
Le­het, hogy nem ez volt a leg­sze­ren­csé­sebb meg­fo­gal­ma­zás, hi­szen
eszünk­be jut­tat­ta a bo­hóc­te­me­tést, ame­lyet a bo­hó­cok soha töb­bé nem fog‐­
nak mű­sor­ra tűz­ni. A bo­hó­cok elő­ször gya­na­kod­va fo­gad­ták az öt­le­tet, mert
Buf­fo és az el­ve­szett fel­sze­re­lés nél­kül nem ma­radt sem­mi­jük, csak a raj­tuk
lévő ron­gyok, a he­ge­dű, a tam­bu­ra és a tri­an­gu­lum, és noha a kár­tya­trükk­je‐­
ik­kel el­bű­völ­ték a tűz­gyúj­tó fiút, fél­tek, hogy ilyen kö­rül­mé­nyek közt nem
lesz­nek ké­pe­sek tu­dá­suk leg­ja­vát nyúj­ta­ni.
 – Fog­já­tok fel úgy – biz­tat­ta őket Liz­zie –, mint Buf­fó­ért elő­adott rek­vi­e‐­
met!
Össze­néz­nek erre a bo­hó­cok, kü­lö­nös, sö­tét­lő és szo­mo­rú te­kin­tet­tel,
amely, ha hall­ha­tó lett vol­na, úgy ke­rin­gett vol­na kör­be-kör­be kö­zöt­tük,
mint ko­mor or­go­na­szó egy tá­gas ka­ted­rá­lis­ban. Ami­kor en­nek a te­kin­tet­nek,
en­nek a ki­mon­dat­lan üze­net­nek, egy szá­munk­ra is­me­ret­len szán­dék mel­lett
le­tett néma fo­ga­da­lom­nak az utol­só vissz­hang­ja is el­enyé­szett, az öreg Grok
fel­ve­szi a tri­an­gu­lu­mát, és na­gyot rúg bele, Grik pe­dig le­akaszt­ja a ka­lap­já‐­
ról ök­löm­nyi he­ge­dű­jét. Nem mond­hat­nám, hogy jobb kedv­re de­rít, ami­kor
rá­zen­dí­te­nek a gyász­in­du­ló­ra a Saulból; a hi­deg fut­ká­ro­zik tőle a há­ta­mon,
ér­zem, hogy va­la­mi na­gyon nincs rend­jén, de kez­det­nek ez is meg­te­szi.
Kis­vár­tat­va az egyik vö­rös hajú fic­kó fel­emel egy fa­ha­sá­bot, és ku­pán vág­ja
vele az egyik tör­pét. A tűz­gyúj­tó fiú a ha­sát fog­ja ne­vet­té­ben. El­hú­zom a re‐­
teszt, és a bo­hó­cok ki­vo­nul­nak.
A tör­vé­nyen kí­vü­li­ek, akik mos­tan­ra leg­alább annyi­ra össze­szed­ték ma‐­
gu­kat, hogy tü­zet gyújt­sa­nak a tá­bor kö­ze­pén, mind­annyi­an olyan póz­ban
gub­basz­tot­tak a fa­rönk­je­i­ken a tűz kö­rül, mint Ro­din Gon­dol­ko­dó­ja. A sze‐­
mer­ké­lő hó fe­hér ré­teg­be gyűlt a fe­jü­kön. Mi­vel a bo­hó­cok el­ve­szí­tet­ték a
ve­ze­tő­jü­ket, be­le­telt egy kis idő­be, amíg ki­ókum­lál­ták, hogy mit is kell ten‐­
ni­ük. Egyi­kük unot­tan ci­gány­ke­re­kez­ni kez­dett, míg va­la­ki el nem gán­csol‐­
ta; ek­kor – vé­gül is egy­sze­rű né­pek vol­tak ezek – a ha­ra­mi­av­ e­zér aj­kán hal‐­
vány mo­soly su­hant át. Eb­ből mint­ha a bo­hó­cok is erőt me­rí­tet­tek vol­na, de
le­het, hogy va­la­mi össze­tet­tebb in­dí­ték­ról volt szó, min­den­eset­re egy­től
egyig össze­kap­ták ma­gu­kat, és ami­kor Grik és Grok pezs­dí­tőbb rit­mus­ra
vál­tott, tánc­ra per­dül­tek.
De va­jon mi­fé­le dal­la­mot ját­szot­tak? Ak­kor sem tud­nám meg­mon­da­ni, ha
meg­öl­né­nek; va­la­mi ko­bol­dze­ne volt, egye­ne­sen a bo­szor­kány­szom­bat­ról.
Ami pe­dig a tán­cu­kat il­le­ti – biz­tos, hogy egy­ál­ta­lán a „tánc” a leg­meg­fe­le‐­
lőbb szó? –, ab­ban az­tán nem volt sem­mi szív­de­rí­tő. Is­ten­kém – gon­dol­tam
ma­gam­ban –, mi­lyen kö­töz­ni való bo­lon­dok va­gyunk; mondd csak, Fev‐­
vers, ne­vet­tél te va­la­ha is egy bo­hó­con? De ko­mo­lyan: akár egy­szer is? Va‐­
jon nem min­dig a szét­bom­lást, a ka­taszt­ró­fát, a ká­oszt idéz­te fel ben­ned a
bo­hó­cok tán­ca?
Ez a tánc a ha­lál tán­ca volt, és a bo­hó­cok Ge­or­ge Buf­fins ked­vé­ért rop‐­
ták, hogy ők is olya­nok le­hes­se­nek, mint a ve­zé­rük. A föld nyo­mo­rult­ja­i­ért
jár­ták, hogy ők ma­guk is ta­núi le­hes­se­nek a sa­ját nyo­mo­rú­sá­guk­nak. A tör‐­
vé­nyen kí­vü­li­ek tán­cát jár­ták tör­vé­nyen kí­vü­li né­ző­kö­zön­sé­gük előtt a ko‐­
mor te­kin­te­tű fák gyű­rű­jé­ben, mi­köz­ben egy­re kö­ze­le­dett a hó­vi­har. Egyik
ha­ra­mia a má­sik után emel­te fel a fe­jét, hogy néz­ze a pro­duk­ci­ót, és el is ne‐­
vet­ték ma­gu­kat, ne­ve­té­sük­ben azon­ban nyo­ma sem volt de­rű­nek. Olyas­faj­ta
ke­se­rű ne­ve­tés volt az, amellyel azt nyug­tázzuk, hogy a sors fe­lett nem le‐­
het győ­ze­del­mes­ked­ni. Az öröm­te­len ara­besz­ke­ket lát­va és a po­kol bugy­ra­i‐­
ba zárt lel­kek rö­hö­gé­sét hall­va Liz­zie és én ab­ból pró­bál­tunk vi­gaszt me­rí­te‐­
ni, hogy egy­más ke­zét szo­ron­gat­tuk.
A bo­hó­cok oda­tán­col­ták a tisz­tás­ra az éj­sza­kát, amit a tör­vé­nyen kí­vü­li­ek
ki­tö­rő öröm­mel fo­gad­tak. El­tán­col­ták mes­te­rük meg­bom­lott szel­le­mét: a
szel­lem sü­ví­tő szél­ro­ham kí­sé­re­té­ben ér­ke­zett, amely te­me­tői hi­de­get le­helt
még a csont­ve­lőnk­be is. El­tán­col­ták min­den dol­gok ör­vény­lő szét­hul­lá­sát, a
sze­re­tet és a re­mény vég­nap­ja­it; teg­na­pok­ká tán­col­ták a hol­na­po­kat; el­tán‐­
col­ták a ki­en­gesz­tel­he­tet­len je­len vég­ső ki­me­rült­sé­gét; el­tán­col­ták a be­fe­je‐­
zett múlt ha­lá­los tán­cát, a be­fe­je­zett múl­tét, amely olyan erő­vel rög­zí­ti a
dol­go­kat, hogy azok utá­na moc­can­ni sem tud­nak; el­tán­col­ták a Vén Ádám
tán­cát, aki azért pusz­tít­ja el a vi­lá­got, mert má­sok azt hi­szik, hogy ő, vagy­is
Ádám, örök­ké élni fog.
A tör­vé­nyen kí­vü­li­ek rá­érez­tek a po­kol­bé­li csűr­dön­gö­lős han­gu­la­tá­ra, és
nagy svung­gal kap­cso­lód­tak be a tánc­ba. Hur­ráz­va és bra­vóz­va fel­ug­rál­tak,
és a le­ve­gő­be lö­völ­döz­ve ve­tet­ték bele ma­gu­kat a szi­laj ga­vot­te-ba. A vi­har
ned­ves fe­hér le­pe­dőt vont az ar­cunk­ra; a szél át­vet­te az öreg bo­hó­cok vér­fa‐­
gyasz­tó ze­né­jét, és olyan fék­te­le­nül fel­erő­sí­tet­te, hogy az em­ber szin­te be­le‐­
őrült. Ez­u­tán el­va­kí­tott min­ket a hó, Sám­son pe­dig egye­sé­vel ci­pelt vissza
ben­nün­ket a paj­tá­ba, majd – a vi­har­ral da­col­va – be­he­mót vál­lá­val az aj­tó‐­
nak fe­szült, ne­hogy ki­nyíl­jon.
Hal­lot­tuk a re­cse­gő-ro­po­gó fa­lak­ba fú­ró­dó go­lyók za­ját, és a sze­let,
amely fü­tyül­ve sü­ví­tett be a desz­ka­fal görcs­lyu­ka­in, fel­kap­ta az izzó pa­ra‐­
zsat a tűz­ra­kó hely­ről, és olyan erő­vel do­bál­ta ide-oda, hogy már-már azt
hit­tük, ott égünk a hó és a jég bi­ro­dal­má­nak kel­lős kö­ze­pén, de a paj­ta ki­tar‐­
tott. Jobb­ra-bal­ra haj­la­do­zott, és úgy tűnt, az or­kán bár­me­lyik pil­la­nat­ban
ma­gá­val ra­gad­hat­ja a te­tőt, de a mi kis cso­por­tunk, amely­nek tag­jai – még
ha a ma­guk még­oly el­té­rő mód­ján is – az ész­be he­lyez­ték bi­zal­mu­kat, meg‐­
úsz­ta a vi­har leg­ja­vát. A Szö­kött Fe­gyenc azon­ban a mi­li­táns pesszi­miz­mus
fel­hor­ga­dá­sá­nak lát­tán ha­lál­ra vált, és vi­gasz­ta­lá­sul Kro­pot­kin-idé­ze­te­ket és
más ha­son­ló­kat mo­tyo­gott ma­gá­ban, ahogy má­sok a ró­zsa­fü­zért mor­zsol‐­
nák.
Ami­kor nagy so­ká­ra el­ült a vi­har – mert el­ült vé­gül –, a fris­sen hul­lott hó‐­
ta­ka­ró el­ol­tot­ta a tá­bor­tü­zet, és min­den­nek va­do­na­túj kül­sőt köl­csön­zött.
Emitt egy da­rab­ka se­lyem pi­ros­lott, amott Grok pöt­töm­nyi, el­sza­kadt húrú
he­ge­dű­jét lát­tuk; a tör­vé­nyen kí­vü­li­ek sát­ra­i­nak, vis­kó­i­nak, mus­ké­tá­i­nak és
mell­vért­je­i­nek azon­ban híre-ham­va sem volt, ahogy nyo­muk ve­szett a bo‐­
hó­cok­nak is, mint­ha együtt sö­pör­te vol­na el őket a for­gó­szél a föld szí­né­ről.
Egyet­len árva kis­ku­tya ma­radt utá­nuk: sze­gény­ke nyil­ván ki­pen­de­rült va‐­
la­hogy a for­gó­szél ör­vé­nyé­ből. Ap­rócs­ka korcs volt, a far­kán pom­pon; szű‐­
köl­ve ro­han­gált kör­be-kör­be.
Na­gyon re­mé­lem, hogy a ha­ra­mi­av­ e­zért egye­ne­sen a szü­lő­fa­lu­já­ba re­pí‐­
tet­te vissza a szél, ahol meg­ta­lál­ta az ő kéz­me­le­gé­re váró eke­szar­vat, az ő
uj­ja­i­ra váró te­hén­tő­gyet, a bar­na tol­lú tyú­kocs­ká­kat, ame­lyek kot­ko­dál­va fi‐­
gyel­mez­te­tik, ha ott­fe­lejt egy to­jást – min­dent pon­to­san ugyan­úgy, ahogy
volt, a nosz­tal­gia ál­tal te­rem­tett, a tá­vo­li­ét ál­tal ki­szí­ne­zett édes ott­hont. Ar‐­
ról vi­szont, hogy a bo­hó­cok hova ke­rül­tek, fo­gal­mam sincs: nyil­ván a nagy
égi té­boly­dá­ba, hogy ott csat­la­koz­za­nak Ge­or­ge Buf­fin­sh­ oz.
Liz­zie-t csep­pet sem bánt­ja a lel­ki­is­me­ret, ami­ért aka­rat­la­nul is ő idéz­te
elő ezt a vég­ki­fej­le­tet. Váll­vo­no­gat­va is­mé­tel­ge­ti: – Nem hi­án­ yoz­nak azok
sen­ki­nek! –, majd le­ve­szi a ru­há­ját, és be­bú­jik azok­nak a med­ve­bő­rök­nek
az egyi­ké­be, ame­lye­ket ő öl­tö­ge­tett össze, hogy mind­annyi­unk­nak le­gyen
bun­dá­ja és nad­rág­ja. Kre­ol bő­ré­vel, ba­jusz­ká­já­val és a kucs­má­val, ame­lyet
azért varrt, hogy ne fáz­zon a füle, ő maga is úgy fest, mint egy ki­sebb­faj­ta
med­ve.
– Az apos­to­lok lo­ván me­gyünk – je­len­ti ki. – In­du­lás.
Noha a vi­har­vert csűr még min­dig áll, a túl­élők egyi­ké­nek sem aka­ró­dzik
még egy éj­sza­kát töl­te­ni ezen a bal­jós­la­tú he­lyen. Bát­ran ne­ki­vá­gunk hát a
va­don­nak, és a sa­ját ke­zünk­be vesszük me­ne­kü­lé­sünk dol­gát. Hogy ne
fagy­junk át az úton, mind­annyi­an be­le­bú­junk Liz­zie sza­bá­sza­ti rög­tön­zé­se­i‐­
be, és fel­ke­re­ke­dünk, ar­ra­fe­lé in­dul­va, amer­re a Fe­gyenc sze­rint a vas­úti sín
le­het. Némi gon­dol­ko­dás után a Fe­gyenc úgy dönt, hogy kí­sé­rőn­kül sze­gő‐­
dik: az Ez­re­des el­len­áll­ha­tat­lan ígé­re­tek­kel szé­dí­tet­te, ame­ri­kai út­le­vél­ről is
em­lí­tést téve, en­nek az if­jú­nak pe­dig olyan a te­kin­te­te, hogy alig­ha­nem az
utol­só szó­ig el­hi­szi a Sza­bad­ság-szo­bor gyö­nyö­rű­sé­ges ígé­re­tét.
 A töb­bi­ek hü­le­dez­ve ta­lál­gat­ják, mi tör­tén­he­tett, Liz és én vi­szont annyit
leg­alább­is tu­dunk, hogy a bo­hó­cok fo­hászt in­téz­tek a ká­osz­hoz, a ká­osz pe‐­
dig, amely egyéb­ként is min­dig ott rej­lik az em­be­rek ügye­i­ben, a hívó szó­ra
an­nak rend­je s mód­ja sze­rint meg is je­lent. A Fe­gyenc azon­ban se­ho­gyan
sem tud na­pi­rend­re tér­ni a do­log fe­lett, és szó­ba ele­gye­dik ve­lem, hogy vi‐­
tas­suk meg a tör­tén­tek je­len­tő­sé­gét.
– Na ide fi­gyel­jen, ked­ves­kém – tor­ko­lom le vé­gül, mert egy por­ci­kám
sem kí­ván­ja az iro­da­lom­kri­ti­kai ok­fej­té­se­ket. – Ha nem tört vol­na el a szár‐­
nyam a vo­nat­sze­ren­csét­len­ség­ben, mind­annyi­un­kat két perc alatt el­re­pí­te‐­
ném Vla­gyi­vosz­tok­ba, úgy­hogy alig­ha én va­gyok a meg­fe­le­lő sze­mély, aki‐­
vel ar­ról dis­ku­rál­hat, hogy mi va­ló­sá­gos, és mi nem. Olyan va­gyok, mint a
ka­csa­cső­rű em­lős: az em­be­rek egyik fele nem hi­szi el, amit lát, a töb­bi­ek
meg azt hi­szik, hogy hal­lu­ci­nál­nak.
Et­től vég­re a tor­kán akadt a szó.
Örü­lök, hogy az Ez­re­dest nem ren­dí­tet­te meg a bo­hó­cok el­vesz­té­se. Nyil‐­
ván már most az in­ter­júk­ra ké­szül, ame­lye­ket a saj­tó­nak fog adni. „El­fúj­ta a
bo­hó­co­kat a hó­vi­har! A hí­res cir­kusz­igaz­ga­tó hi­te­les be­szá­mo­ló­ja!” Má­so‐­
kat azon­ban job­ban meg­vi­selt a do­log. Mig­non nem akar­ja el­eresz­te­ni a
Her­ceg­nő ke­zét, a Her­ceg­nő azon­ban üres te­kin­tet­tel me­red maga elé.
– Ha nem ta­lá­lunk ha­ma­ro­san egy zon­go­ra­bil­len­tyű­ze­tet en­nek a kis­lány‐­
nak – szó­lok oda Liz­nek nagy baj lesz.
Sám­son pré­mek­be csa­var­ja és a vál­lá­ra ve­szi a Her­ceg­nőt; Mig­non mö‐­
göt­tük sza­po­ráz­za. Így bú­csúzunk a ha­ra­mi­ák tá­bo­rá­tól, pon­to­sab­ban at­tól,
ami ma­radt be­lő­le, és ve­lünk tart az utol­só ku­tyus is: nem akar egy­ma­gá­ban
itt ma­rad­ni. Ami­kor egy ki­csit el­tá­vo­lod­tunk a tá­bor­tól, olyas­mit ta­lá­lok a
szél­fút­ta hó­buc­kák kö­zött, ami­től el­szo­rul a szí­vem: egyet­len tol­lat; azt a bí‐­
bor­vö­rös tol­lat, ame­lyet a tűz­gyúj­tó fiú csent el a szár­nyam­ból, s amely
nyil­ván ki­hul­lott a ze­ké­jé­ből, ami­kor ma­gá­val ra­gad­ta a szél­vi­har.
Így hát úton vol­tunk megint, mint­ha az uta­zás len­ne a má­so­dik ter­mé­sze‐­
tünk. Fi­at­al ko­rom el­le­né­re ed­di­gi éle­tem meg­le­he­tő­sen pi­ka­reszk­re si­ke­re‐­
dett; hát so­sem lesz vége? Az a vég­ze­tem, hogy női Don Qui­jo­te­ként jár­jam
a vi­lá­got, ol­da­la­mon Liz­zel, az én San­cho Pan­zám­mal? És ha va­ló­ban így
áll a do­log, ak­kor mi a hely­zet az ifjú ame­ri­ka­i­val? Le­het, hogy vé­gül ő lesz
a gyö­nyö­rű il­lú­zió, az én Dul­ci­ne­ám, an­nak az ér­zel­gős­ség­nek a meg­tes­te‐­
sü­lé­se, ame­lyért Liz rend­sze­re­sen meg­ró, mond­ván, hogy va­ló­já­ban csak a
kész­pénz irán­ti lel­ke­se­dé­sem fo­nák­já­ról van szó?
 Te csak szedd a lá­bad, kis­lány, ván­szo­rogj to­vább, és majd csak lesz va­la‐­
hogy.
Igen ám, de hi­áb­ a ván­szo­rog­tunk egy­re to­vább és to­vább, még min­dig
nem ju­tot­tunk ki az er­dő­ből, és úgy tűnt, nem vol­tunk kö­ze­lebb a sí­nek­hez,
mint in­du­lá­sunk pil­la­na­tá­ban. A Szö­kött Fe­gyenc kez­dett egy­re fan­csa­libb
ké­pet vág­ni. Le­het, hogy rossz irány­ba for­dult – itt, ahol nin­cse­nek irá­nyok
és for­du­lók? De az is le­het, hogy az út­ta­lan utak föld­jén az em­ber min­den
egyes pil­la­nat­ban kép­ze­let­be­li út­ke­resz­te­ző­dés­hez ér, olyan pont­hoz, ahol
az összes lé­te­ző irány össze­ta­lál­ko­zik, s kö­zü­lük ta­lán egyik sem a he­lyes
irány. De mi csak me­gyünk elő­re ren­dü­let­le­nül, mert at­tól tar­tunk, hogy ha
meg­ál­lunk, rög­tön oda­fa­gyunk a föld­höz.
Ek­kor azon­ban rit­kul­ni kez­de­nek a fák, a Fe­gyenc pe­dig ugyan­csak kel­le‐­
met­le­nül érzi ma­gát, mert egy szé­les és be­fa­gyott fo­lyó part­já­ra ér­kez­tünk,
amely­ről ed­dig szó sem volt. A fo­lyó túl­só ol­da­lán azon­ban meg­pil­lan­tunk
egy kis há­zat, ab­ból a lak­ha­tat­lan, csip­ké­zett és fid­res-fod­ros faj­tá­ból, ami‐­
lye­ne­ket az oro­szok nagy elő­sze­re­tet­tel épí­te­nek er­re­fe­lé; a Fe­gyenc a ház
ma­gá­nyos fek­vé­se mi­att úgy sej­ti, hogy egy hoz­zá ha­son­ló szám­űzött ott­ho‐­
ná­ra buk­kan­tunk, aki szí­ve­sen lát majd ben­nün­ket. Így az­tán össze­vissza
csúsz­kál­va át­evic­ké­lünk a fo­lyó je­gén, mi­köz­ben a hó apró, kí­sér­te­ti­es, szél‐­
fút­ta ör­vé­nyek­ben ka­va­rog és tán­col kö­rü­löt­tünk, ame­lyek olya­nok, mint az
egy­re kö­ze­le­dő íté­let­idő elő­hír­nö­kei; egye­ne­sen a be­já­rat­hoz me­gyünk,
mint­ha ud­va­ri­as vi­zit­re in­dul­tunk vol­na va­la­hol Bel­gra­vi­áb­ an, Lon­don bel‐­
vá­ro­sá­ban.
Va­la­ki név­táb­lát szö­gelt az ajtó mel­lé, raj­ta ci­rill be­tűs fel­irat: „Transz­baj‐­
ká­li­ai Kon­zer­va­tó­ri­um”. Ez­u­tán egy név, ame­lyet szá­mos rö­vi­dí­tés kö­vet. A
fel­ira­tot azon­ban annyi­ra el­mos­ta az idő és olyan vas­ta­gon be­lep­te a moha,
hogy a ne­vet már nem le­het ki­be­tűz­ni; olyan az egész táb­la, mint­ha a nem
lé­te­ző di­ák­ ok re­mé­nyé­ben már évek óta hir­det­né hi­áb­ a­va­ló üze­ne­tét.
A Fe­gyenc be­ko­po­gott. Sem­mi vá­lasz. Oda­bent­ről nem szű­rő­dött ki fény,
a ké­mény­ből nem ka­nyar­gott füst. A Fe­gyenc is­mét be­ko­po­gott, majd egy‐­
sze­rű­en be­lök­tük az aj­tót; oda­bent azon­nal meg­csap­ta az or­run­kat az em­be‐­
ri­ség bűze, az em­be­ri je­len­lét más nyo­ma­i­val azon­ban – leg­alább­is az első
szo­bá­ban – nem ta­lál­koz­tunk. Az épü­le­tet fe­nyő­fá­ból ácsol­ták, pad­ló gya‐­
nánt pe­dig ele­fánt­csont-fé­nyű, vas­tag hal­szál­ka­sző­nyeg szol­gált, ami­ből azt
is meg­tud­hat­tuk, hogy en­nek a le­han­go­ló ház­nak a la­kó­ja leg­in­kább a fo­lyó‐­
ból ki­fo­gott ha­la­kon él.
 A má­sik szo­bá­ban ta­lál­tunk egy lám­pát és egy kály­hát, ben­ne ré­ges-ré­gen
ki­aludt tűz nyo­ma­it. Az Ez­re­des be­le­már­tot­ta az uj­ját a lám­pa­test­be, fel­fe‐­
dez­te, hogy tele van hal­olaj­jal, és rög­tön tud­tunk­ra adta, hogy igényt tart
egy adag­ra: Szi­bil­lá­ra igen­csak rá­fért már némi po­lí­ro­zás, a bőre ugyan­is a
min­den­na­pi be­dör­zsö­lés nél­kül kezd­te el­ve­szí­te­ni ra­gyo­gá­sát és ru­gal­mas‐­
sá­gát, és egy­re in­kább olyan volt, mint egy pénz­tár­ca. Liz en­ge­dé­lyez­te,
hogy az Ez­re­des az egyik zász­lócs­ká­ra te­gyen né­hány csöp­pet; az Ez­re­des
azon nyom­ban le­gug­golt, és olyan áhí­tat­tal gyö­mö­szöl­te Szi­bil­lát, mint­ha
nem is egy kis­ma­la­cot, ha­nem Alad­din cso­da­lám­pá­ját dör­zsöl­né. Még olyan
orr­fa­csa­ró bűzt – pfuj!
Kez­det­le­ges és sze­gé­nyes mó­don ugyan, de a ház be volt bú­to­roz­va: egy
asz­tal és pár szék, ame­lyek­nek vö­rös plüss-hu­za­ta a raj­tuk vi­rí­tó pe­nész­fol‐­
tok el­le­né­re ar­ról ta­nús­ko­dott, hogy tu­laj­do­no­suk ko­ráb­ban szebb na­po­kat is
lá­tott. A fa­lon da­ger­ro­tí­pia: fi­at­al­em­ber áll egy cse­rép­be ül­te­tett pál­ma­fa és
egy hang­ver­seny­zon­go­ra kö­zött. És ez nem min­den: mel­let­te réz­nyo­mat –
le­het, hogy an­tik da­rab –, amely egy pa­ró­kás kis­fi­út áb­rá­zolt: Liz es­küd­ni
mert vol­na rá, hogy Mo­zart az. Vagy­is akár­ki la­kik is itt – vagy la­kott itt va‐­
la­ha, és a szag alap­ján nem le­he­tett ré­gen, hogy fel­dob­ta a tal­pát –, nem volt
hí­já­val a ze­nei haj­la­mok­nak. Kés­le­ke­dés nél­kül fel­hív­tam a Her­ceg­nő fi‐­
gyel­mét ezek­re az erek­lyék­re, ez azon­ban ke­vés­nek tűnt ah­hoz, hogy jobb
kedv­re de­rít­se.
Mi­előtt be­nyi­tot­tunk vol­na a har­ma­dik szo­bá­ba, meg­gyúj­tot­tuk a lám­pást,
és a fa­ha­sá­bok­ból, ame­lye­ket Sám­son ta­lált egy suf­ni­ban, tü­zet rak­tunk a
kály­há­ban, hogy ki­füs­töl­jük a ház­ból a ha­lan­dó­ság aro­má­ját.
És mit ad is­ten: mint­ha va­la­ki meg­hall­gat­ta vol­na a fo­há­sza­in­kat, a har‐­
ma­dik szo­bá­ban már nem egy zon­go­ra fény­ké­pe várt ben­nün­ket, ha­nem egy
va­ló­di zon­go­ra! Fe­de­le ki­nyit­va, mint­ha egy ha­tal­mas fe­ke­te pil­lan­gó szállt
vol­na oda, hogy egy pil­la­nat­ra meg­pi­hen­jen; te­te­jén met­ro­nóm. A Her­ceg­nő
egy szót sem szólt, de a te­kin­te­te azon nyom­ban vissza­nyer­te régi élénk­sé‐­
gét; meg­tor­náz­tat­ta uj­ja­it, és úgy tap­si­kolt örö­mé­ben, mint egy kis­gye­rek.
Vissza­vál­toz­va régi ön­ma­gá­vá, egyet­len szök­ke­nés­sel ott ter­mett a hang­szer
mel­lett, ek­kor azon­ban a lát­ha­tat­lan zon­go­ra­szék­ről ék­te­len ri­kol­to­zás­sal
ösz­tö­vér és hó­ri­hor­gas fi­gu­ra emel­ke­dett fel, akit mind­ed­dig el­ta­kart elő‐­
lünk a fel­nyi­tott zon­go­ra­fe­dél.
A Liz ke­zé­ben pis­lá­ko­ló lám­pa ré­mü­le­tes, már-már hul­la­sze­rű ször­nye‐­
teg­gé vál­toz­tat­ta a fura ala­kot. Haja, amely egé­szen az üle­pé­ig ló­gott, be­le‐­
ga­ba­lyo­dott köl­dö­kig érő sza­kál­lá­ba; kör­me olyan hosszú, mint Struw­wel‐­
pe­te­ré[49] a ké­pes­könyv­ben. Eb­ből is lát­szott, hogy már időt­len idők óta
hoz­zá sem nyúlt a zon­go­rá­já­hoz, most még­is vé­de­ke­zőn fe­küdt rá a bil­len‐­
tyűk­re, olyan fül­si­ke­tí­tő és ha­mis ze­ne­bo­nát csap­va, ami­ből arra is rá­jö­het‐­
tünk, hogy a hang­szert évek óta nem han­gol­ták fel.
Ami­kor meg­lá­tott ben­nün­ket, alig­ha­nem azt hit­te, hogy egy med­ve­csa­pat
te­szi nála tisz­te­le­tét. Szin­te vinnyo­gott a ré­mü­let­től, szöcs­ke­vég­tag­jai ide-
oda rán­ga­tóz­tak, ato­ná­lis hang­ha­tá­sok tö­me­gét csal­va elő a zon­go­rá­ból; ez‐­
u­tán fel­má­szott a hang­szer te­te­jé­re, és ott ha­do­ná­szott, mint­ha az éle­te árán
is meg akar­ná vé­de­ni, vagy mint­ha bele akar­ná vet­ni ma­gát a zon­go­ra
gyom­rá­ba, hogy el­rej­tőz­zön – mint­ha maga sem tud­ta vol­na el­dön­te­ni, me‐­
lyik meg­ol­dás mel­lett te­gye le a ga­rast. Fel­bo­rí­tot­ta a met­ro­nó­mot, amely a
hal­szál­ka­sző­nyeg­re zu­han­va ol­dal­ra dőlt, és ke­tyeg­ni kez­dett, akár egy óra.
– Na tes­sék, egy fu­tó­bo­lond – mond­ta Liz. – Be kéne az ilyet zár­ni.
A Her­ceg­nő halk, nyá­vo­gás­sze­rű han­go­kat hal­la­tott, és olyan es­dek­lő­en
nyúj­tot­ta ki ke­zét a zon­go­ra felé, hogy az még a kő­szí­vet is meg­ol­vasz­tot­ta
vol­na, az a hib­bant öreg­em­ber vi­szont már nem em­lé­ke­zett rá, hogy szí­ve is
van. Vé­gül Mig­non volt az, aki – mi­után el­lent­mon­dást nem tűrő moz­du­lat‐­
tal csend­re in­tet­te Lizt – egyet­len jól irány­zott rú­gás­sal el­hall­gat­tat­ta a met‐­
ro­nó­mot, meg­kö­szö­rül­te a tor­kát, kö­pött egy na­gyot, majd éne­kel­ni kez­dett.
Ami­kor elő­ször hal­lot­tuk őt éne­kel­ni – még az Ho­tel de l’Eu­ro­pe-ban –,
olyan volt, mint­ha a dal ön­ma­gát éne­kel­né, mint­ha a dal­nak sem­mi köze
nem len­ne Mig­non­hoz, aki mint­ha nem is lett vol­na más, mint af­fé­le hús-
vér fo­no­gráf: olyan ze­nét köz­ve­tí­tett, amely­nek nem is volt tu­da­tá­ban. Ez
még az­előtt volt, hogy Mig­non nővé érett vol­na. Most vi­szont fog­lyul ej­tet‐­
te a dalt hang­já­nak haj­lé­kony lasszó­já­val, fris­sen fel­fe­de­zett lel­ke pá­ro­so‐­
dott a dal­lal, amely tel­je­sen át­lé­nye­gült, de úgy, hogy a lé­nye­ge még­sem
vál­to­zott, aho­gyan egy is­me­rős arc is meg­vál­to­zik, és még­is ugyan­az ma‐­
rad, ami­kor vá­rat­la­nul meg­lá­to­gat­ja a sze­re­lem. Mi­vel a ca­pel­la éne­kelt,
csak a dal má­so­dik fe­lét adta elő, de ne­kem még ez is majd­nem túl sok volt,
mert a „Téli uta­zás”[50] leg­utol­só da­lát vá­lasz­tot­ta, amely­ben az őrült ifjú a
kin­tor­nás nyo­má­ba ered, és be­le­vész a hóba. Va­jon an­nak az if­jú­nak is ilyen
ba­lul vég­ző­dik a téli uta­zá­sa, aki a messze tá­vol­ban bo­lyong? És va­jon mi a
hely­zet az én uta­zá­som­mal, va­jon mi lesz ve­lem? Itt ál­lok kard nél­kül, meg‐­
nyo­mo­rod­va... a teg­na­pi szen­zá­ció, a há­rom na­pig tar­tó cso­da – szedd össze
ma­gad, kis­lány.
A sző­rös vén­em­ber az első vers­szak alatt még he­ve­sen va­ka­ró­dzott, de a
má­so­dik­ra kis­sé le­csil­la­po­dott, a har­ma­dik stró­fa so­rán pe­dig ki­nyúj­tot­ta
előbb az egyik, majd a má­sik lá­bát – hal­lot­tuk az ízü­le­tek nyi­kor­gá­sát –, és
vissza­ült a zon­go­ra­szék­re. Soha éle­tem­ben nem hal­lot­tam még ennyi­re le‐­
han­go­ló­dott és ha­mis hang­szert; az öreg azt a dal­la­mot vá­lasz­tot­ta ki a ze‐­
ne­kí­sé­ret­ből, ame­lyik a verk­lit utá­noz­za. Na­gyon las­san ját­szott – hal­lot­tuk
ujj­ízü­le­te­i­nek per­ce­gé­sét –, el­ját­szot­ta egy­szer, majd még egy­szer, de ez­út‐­
tal nem szá­mí­tott, hogy ha­mi­sak a han­gok, mert úgy­is ha­mi­san kel­lett hang‐­
za­ni­uk, pont úgy, mint egy verk­li­nek.
– Per­sze iga­zá­ból ba­ri­ton­ra író­dott.
Egy „Jó na­pot!” nem sok, ko­ráb­ban még ennyit sem hal­lot­tam a Her­ceg‐­
nő­től, így az­tán meg­rö­kö­nyöd­ve hal­lot­tam az iga­zi, ér­des mar­seille-i fran­ci‐­
át, va­la­mint a mély han­got – erre szá­mí­ta­ni le­he­tett –, amely leg­in­kább
mor­gás­ra em­lé­kez­te­tett.
– A kur­va élet­be – mond­ta. – Eh­hez a zon­go­rá­hoz kell egy csa­var­hú­zó.
Sze­ren­csé­re a vén­em­ber némi gon­dol­ko­dást kö­ve­tő­en fel­fe­de­zett agya
va­la­me­lyik zu­gá­ban némi be­rozs­dá­so­dott fran­cia­tu­dást, ame­lyet rög­tön pró‐­
bá­ra is tett; ott­hagy­tuk hár­mó­ju­kat, mi­köz­ben bol­do­gan ve­sze­ked­tek azon,
hogy mi­kép­pen le­het leg­job­ban szét­sze­rel­ni a zon­go­rát, és más ef­fé­lé­ken. A
tor­zon­borz arc­szőr­zet mi­att le­he­tet­len­ség volt meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy az öreg
arc­ki­fe­je­zé­se meg­vál­to­zott-e, min­den­eset­re úgy tűnt, meg sem kottyant neki
a vá­rat­lan lá­to­ga­tás.
A kam­rá­ban nem ta­lál­tunk mást, csak egy kis da­rab füs­tölt húst, ami ta­lán
já­vor­szar­vas le­he­tett, meg egy fé­lig mély­hű­tött pat­kányt, mely utób­bi in‐­
kább egyé­ni bal­sze­ren­cse vé­let­len ál­do­za­tá­nak, sem­mint az ét­rend szo­ká­sos
me­nü­pont­já­nak tűnt. Ami­kor rá­jöt­tünk, hogy üres a kam­ra, csú­nya ve­sze­ke‐­
dés tört ki az Ez­re­des és a Fe­gyenc kö­zött; a né­zet­el­té­rés tár­gya Szi­bil­la
volt, aki­ből a Fe­gyenc sze­rint re­me­kül meg­va­cso­ráz­hat­tunk vol­na, az Ez­re‐­
des sze­mé­ben vi­szont Szi­bil­la an­nak a ta­bu­nak a vé­del­me alatt állt, amely
tilt­ja olyan ál­la­tok meg­ölé­sét, ame­lye­ket sze­re­tünk. A til­tás da­cá­ra sem tűnt
le­he­tet­len­nek, hogy Szi­bil­la csak azért me­ne­kült meg a fa­lánk tűz­gyúj­tó fiú
kar­ma­i­ból, hogy most sa­ját, de­mok­ra­ti­kus ét­vá­gyú ba­rá­ta­i­nak ál­do­za­ta­ként
vé­gez­ze, a Fe­gyenc ugyan­is vé­gül a kö­vet­ke­ző ja­vas­lat­tal állt elő:
– Sza­vazzunk!
 Bár­mily gyen­géd sze­re­tet­tel vi­sel­tet­tem is a ma­lac­ka iránt, meg kel­lett
val­la­nom, hogy kény­sze­rű­en fél­be­sza­kí­tott reg­ge­lim óta egy fa­lat nem sok,
annyit sem et­tem, és ugye­bár nin­csen sen­ki­ben na­gyobb ma­lac­sze­re­tet an‐­
nál, mint­ha va­la­ki éle­tét adja...[51] Szi­bil­la érez­te, hogy va­la­mi bűz­lik, noha
jós­te­het­sé­ge odá­ig már nem ter­jedt, hogy azt is meg­súg­ja neki, pon­to­san mi
ké­szül. Be­fúr­ta ma­gát az Ez­re­des mel­lé­nyé­be, ahol úgy resz­ke­tett, mint egy
há­bor­gó po­cak.
– Előbb en­gem egye­nek meg! – ki­ab­ ált az Ez­re­des. – In­kább egy hosszú
disz­nó­ból főz­ze­nek va­cso­rát, mi­előtt be­le­kós­tol­nak az én kis disz­nócs­kám‐­
ba, ma­guk kan­ni­bá­lok! – A Fe­gyenc azon­ban nem en­ge­dett az ér­zel­mi zsa‐­
ro­lás­nak.
– Je­lent­kez­zen az, aki ma­lac­sül­tet akar enni!
Épp ami­kor nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy Liz, Sám­son és jó­ma­gam kel­let­len
több­sé­get al­kot­tunk, a bo­hóc­ku­tya, aki a nyo­munk­ba sze­gő­dött, bo­to­rul fel‐­
hív­ta ma­gá­ra a fi­gyel­met: nyü­szít­ve ka­par­ta az aj­tót, hogy en­ged­jük ki. Ta‐­
lán épp ke­re­ket akart ol­da­ni, mi azon­ban meg­aka­dá­lyoz­tuk eb­ben, és Szi­bil‐­
la he­lyett in­kább őt et­tük meg va­cso­rá­ra: meg­ol­vasz­tott hó­ban főz­tük pu­há‐­
ra, mert a sü­tés­hez túl­sá­go­san rá­gós lett vol­na, így az­tán egy kis hús­le­ves is
ke­rült az asz­tal­ra. Fido, Bon­zo, vagy akár­mi­nek ne­vez­ték is, nem volt ép­pen
bő­sé­ges la­ko­ma he­tünk­nek, de leg­alább el­odáz­ta kis­sé a vál­sá­got, s a bo­hó‐­
cok rop­pant ha­szon­ta­lan­sá­gá­nak ez az utol­só di­rib­da­rab­ja leg­alább va­la­mi
hasz­nos célt szol­gált. Más­nap reg­gel pe­dig – il­let­ve már majd­nem dél volt,
ezen az ég­övön ugyan­is, fő­ként tél­idő­ben, csak las­san vir­rad –, a fél­nó­tás
vén­em­ber leg­alább annyi idő­re haj­lan­dó volt meg­vál­ni a ze­ne­szo­bá­tól, hogy
el­vi­gye a tár­sa­ság nem ze­nész tag­ja­it a fo­lyó­hoz, és meg­mu­tas­sa, mi­lyen
mód­szer­rel szo­kott ha­lász­ni. A ka­ját il­le­tő­en te­hát ked­ve­ző je­lek mu­tat­koz‐­
tak.
Az ag­gas­tyán öl­tö­zé­ke, amely tö­ké­le­te­sen el­fo­gad­ha­tó lett vol­na egy kon‐­
cert­pó­di­u­mon, csep­pecs­két ide­gen­sze­rű­en ha­tott itt az is­ten háta mö­gött, kü‐
lö­nö­sen úgy, hogy kin­ti vi­se­let­ként még a fe­jé­be csa­pott egy ci­lin­dert,
amely­nek fel­ső ré­sze kis­sé már össze­csuk­lott, mint egy har­mo­ni­ka. Az öreg
azon­ban tud­ta, mit csi­nál. Hor­gász­bot és zsi­neg he­lyett egy jó­ko­ra kést vitt
ma­gá­val, majd ne­ki­kez­dett a hal­fo­gás­nak: le­tér­delt a jég­re, és ki­vá­gott be­lő‐­
le egy da­ra­bot, ame­lyet a ma­gas­ba tar­tott, hogy meg­néz­ze, van-e ben­ne hal.
Har­mad­já­ra mel­lé pár­tolt a sze­ren­cse: pon­to­san ket­té­vá­gott egy meg­fa­gyott
pon­tyot. Mind­annyi­an kö­vet­tük pél­dá­ját, és ki­fog­tuk a reg­ge­li­nek va­lót, bár
a jég ku­tya ne­héz volt.
Még messze jár­tunk a ház­tól, ami­kor már hal­lot­tuk őket. Ab­ban az üres
le­ve­gő­ben gyor­san ter­jed a hang, de az is le­het, hogy a kis fa­ház szo­bái,
mint va­la­mi hang­szek­rény, fel­ja­ví­tot­ták és fel­erő­sí­tet­ték a zon­go­ra hang­ját.
Min­den kris­tály­tisz­tán zen­gett. Az a cso­dá­la­tos lány rend­be hoz­ta a zon­go‐­
rát, amely úgy szólt, mint új­ko­rá­ban, és noha nem zá­rom ki, hogy a jö­vő­ben
lesz­nek majd ci­va­ko­dá­sok, ami­kor el kell dön­te­ni, hogy ki játssza a szó­lót,
az öreg most túl­sá­go­san el-ér­zé­ke­nyült ah­hoz, hogy mél­tat­lan­kod­jon.
Mig­non dala nem szo­mo­rú, nem szí­vet­té­pő, nem es­dek­lő. Van va­la­mi
pom­pás nagy­sze­rű­ség a kér­dé­se­i­ben. Nem azért kér­di, hogy va­jon is­mer­jük-
e a hont, amely­ről éne­kel, mert ő maga sem biz­tos a lé­te­zé­sé­ben – ő pon­to‐­
san tud­ja, is­te­nem, mennyi­re jól tud­ja, hogy lé­te­zik va­la­hol, más­hol, túl a
vi­rág­ta­lan­ság föld­jén. Ki­je­len­ti, hogy ez a hon lé­te­zik, és nem tesz mást,
mint hogy meg­kér­dez ben­nün­ket, va­jon mi is is­mer­jük-e.
Ami­kor a dal de­le­jes von­ze­re­jé­nek en­ged­ve, min­den más­ra sü­ke­ten és va‐­
kon a ház felé kö­ze­led­tünk, és oda­ér­tünk a kert­ka­pu­hoz, há­tun­kon a jég­da‐­
ra­bok­kal, ame­lyek­nek csö­pö­gő sú­lyá­ról tel­je­sen meg­fe­led­kez­tünk, az Ez­re‐­
des mel­lé­nyé­be be­fész­ke­lő­dött Szi­bil­la nyö­szö­rög­ni kez­dett, mi­köz­ben orra
ide-oda járt.
Ek­kor vet­tük ész­re, hogy a ház te­te­jét tig­ri­sek lep­ték el. Ga­ran­tál­tan va­ló‐­
di, ret­ten­tő szim­met­ri­áj­ú tig­ri­sek, ame­lyek olyan sár­ga láng­gal ég­tek, mint
az el­ve­szett lel­kek.[52] A vi­dék tig­ris-ős­la­ko­sai vol­tak, akik soha nem is­mer‐­
tek sem be­zárt­sá­got, sem kény­szert; amennyi­re én lát­tam, nem azért gyűl­tek
a Her­ceg­nő kö­ze­lé­be, hogy meg­sze­lí­dít­sék őket, noha úgy nyúl­tak el a te­tő‐­
cse­re­pe­ken, mint meg­annyi le­ve­tett prém­ka­bát; le­te­rí­tet­te őket az él­ve­zet, és
jól lát­hat­tuk, ahogy az eresz­ről pré­mes jég­csa­pok­ként alá­csün­gő tig­ris­far­kak
cso­dá­la­tos szim­pá­ti­áv­ al lük­tet­tek. Sze­mük ugyan­olyan arany­ra­gyo­gá­sú volt,
mint a szent­ké­pek hát­te­re; meg­idéz­te a na­pot. A reg­ge­li fény üveg­sze­rű­vé
va­rá­zsol­ta a bun­dá­ju­kat, amely most ki­mond­ha­tat­la­nul drá­ga­kő­sze­rű­nek
tűnt.
Hogy az év­szak­hoz ké­pest túl­sá­go­san me­leg nap­fény te­he­tett-e róla, vagy
az ének­hang és a zon­go­ra, nem tud­ha­tom, de az egész va­don éle­dez­ni kez‐­
dett, mint­ha új élet sar­jad­na ben­ne. Té­to­va ma­dár­dal-dé­li­báb, szárny­sur­ro‐­
gás. Gyolcs­pu­ha mor­gás és mi­ák­ o­lás, apró rop­pa­ná­sok­kal hóba fú­ró­dó man‐­
csok. Tá­vo­li reccse­né­sek, mint­ha az eu­fó­ri­áb­ an a fo­lyó jég­pán­cél­ja is meg‐­
ol­vadt vol­na.
Arra gon­dol­tam, hogy ezek a tig­ri­sek, ha egy­szer a hát­só lá­buk­ra áll­nak,
ki­ta­lál­ják majd a sa­ját tán­cu­kat – nem érik majd be azok­kal, ame­lye­ket
meg­ta­ní­ta­nak ne­kik. A lá­nyok­nak pe­dig új, so­sem hal­lott dal­la­mo­kat kell
kom­po­nál­ni­uk, hogy a tig­ri­sek tud­ja­nak majd mire tán­col­ni. Va­la­mi me­rő‐­
ben új­faj­ta zene lesz ez, és a tig­ri­sek a sa­ját aka­ra­tuk­ból tán­col­nak majd rá.
A nagy­macs­ká­kon kí­vül más lá­to­ga­tó­ink is vol­tak. Va­la­mi­vel odébb, az
erdő szé­lén kü­lö­nös lé­nyek­re let­tem fi­gyel­mes, ame­lyek elő­ször szin­te tel­je‐­
sen meg­kü­lön­böz­tet­he­tet­le­nek vol­tak az alj­nö­vény­zet­től, mert ők is ugyan‐­
olyan bar­nás-rő­tes szí­nű bő­rö­ket és pré­me­ket vi­sel­tek. Egyi­kük azon­ban
tele volt ag­gat­va ap­rócs­ka meg­mun­kált ón­ta­liz­má­nok­kal, ame­lyek a hir­te­len
nap­su­ga­rak­ban mes­ter­sé­ges ra­gyo­gás­sal vil­lódz­tak. Egyik a má­sik után óva‐­
ko­dott kö­ze­lebb, és jel­leg­ze­te­sen ki­für­kész­he­tet­len mon­go­lo­id arc­vo­ná­sa­ik
el­le­né­re úgy tűnt, mint­ha meg­hök­ken­tek vol­na va­la­min. Rög­tön nyil­ván­va­ló
volt, hogy benn­szü­lött er­dő­la­kók.
A rén­szar­vas­há­ton lo­vag­ló na­gyobb ter­me­tű ala­kot csak ak­kor vet­tem
ész­re, ami­kor a szar­vas a zene hí­vá­sá­nak en­ge­del­mes­ked­ve elő­bújt a fe­nyő‐­
ágak rej­te­ké­ből. Ez az em­ber nagy volt, ha­tal­mas, két­szer ak­ko­ra, mint a
töb­bi­ek. És – is­ten­kém! – úgy ra­gyo­gott, hogy szin­te vi­lá­gí­tott! Azok­kal a
csil­lo­gó cse­cse­be­csék­kel te­le­ag­gat­va úgy né­zett ki, mint a Pic­ca­dilly esti ki‐­
vi­lá­gí­tás­ban, és noha túl­sá­go­san messze volt ah­hoz, hogy tisz­tán lás­sam,
annyit azért ki tud­tam ven­ni, hogy az arca tej­fe­hér. A nap­su­ga­rak ezüst­szik‐­
rá­kat ra­gyog­tat­tak fel a ha­já­ban és az ar­cán is, amely elő­ször olyan volt,
mint­ha ezüst­lap fed­né, pe­dig nem volt más, csak sza­káll.
Elő­ször épp a sza­káll té­vesz­tett meg, és a hosszú, vö­rös sza­la­gok­kal fel‐­
pánt­li­ká­zott szok­nya­sze­rű le­ber­nyeg. És a dob, ame­lyet úgy szo­ron­ga­tott,
mint egy paj­zsot. Vad­em­ber­nek lát­szott. Mi­cso­da át­ala­ku­lás! Mint­ha hosszú
ten­ge­ri uta­zás­ról tért vol­na vissza, pe­dig tá­vo­labb már nem is le­het­tünk vol‐­
na a ten­ger­től. Elő­ször azt hit­tem, benn­szü­lött nő, de az­tán meg­lát­tam a csil‐­
lám­ló ar­cot, ame­lyet mint­ha ezüst­lap bo­rí­tott vol­na, pe­dig nem volt más,
csak – sza­káll. Oly so­ká­ig volt tá­vol tő­lem, hogy volt ide­je sza­kál­lat nö‐­
vesz­te­ni! Meg­sza­kad a szí­vem...
Mond­ha­tom, úgy vert a szí­vem, mint a gőz­ka­la­pács, mi­köz­ben néz­tem őt:
ugyan­olyan meg­bű­völ­ten hall­gat­ta a ze­nét, mint a vad­ál­la­tok (de nem úgy,
mint fo­ga­dott vad test­vé­rei), pe­dig jól is­mer­te mind a dalt, mind an­nak éne‐­
ke­sét. Úgy vert a szí­vem, mint a gőz­ka­la­pács, s az­tán már nem bírt ma­gá‐­
val:
– Jack! Jack! – si­kí­tot­tam fék­te­len si­et­sé­gem­ben, saj­ná­la­tos mó­don be­le‐­
ki­ab­ ál­va az utol­só vers­szak­ba, mi­ál­tal – ó, jaj! – meg­tör­tem a va­rázs­la­tot.
– Jack Wal­ser!
A tig­ri­sek fel­emel­ték a fe­jü­ket, és zak­la­tott in­ge­rült­ség­gel bő­dül­tek fel,
mint­ha ők ma­guk sem ér­te­nék, hogy ke­rül­het­tek ilyen ál­la­pot­ba. Az er­dő­ből
elő­bújt em­be­rek sor­ra meg­ráz­ták ma­gu­kat, és úgy bá­mul­tak a tig­ri­sek­re,
mint­ha mind­ad­dig ész­re sem vet­ték vol­na őket, most vi­szont szem­lá­to­mást
na­gyon nem tet­szett ne­kik, ami a sze­mük elé tá­rult. Csak nem fog­nak el­me‐
ne­kül­ni? Ő is anél­kül fog el­fut­ni, hogy ész­re­ven­né?
Ki­ter­jesz­tet­tem a szár­nya­mat. A pil­la­nat he­vé­ben ki­ter­jesz­tet­tem a szár‐­
nya­mat. Olyan erő­vel és olyan se­bes­ség­gel, hogy rög­tön szét­ha­sad­tak a
med­ve­bőr ha­cu­ká­mat össze­tar­tó öl­té­sek. Ki­tár­tam a szár­nya­mat; szét­ha­sadt
a bun­dám; és szin­te ki­rob­bant a tud­ják-mi­cso­dám.
A Szö­kött Fe­gyenc tá­tott száj­jal bá­mult, ami ezen a klí­mán meg­le­he­tő­sen
koc­ká­za­tos do­log, mert az em­ber­nek szét­fagy­hat a tü­de­je. Az öreg­em­ber
térd­re hul­lott és kü­lö­nös moz­du­lat­tal ke­resz­tet ve­tett. Az er­dő­la­kók mind
en­gem néz­tek, majd fel­or­dí­tot­tak. A ket­té­tört zene ál­tal ha­gyott rést most
dob­szó töl­töt­te ki: a má­sik fic­kó, aki bá­dog-flit­te­rek­kel volt te­le­ag­gat­va,
úgy ver­te a dob­ját, mint­ha az éle­te múl­na raj­ta.
Lel­ke­se­dé­sem csak pár yard­nyi tá­vol­ság­ra re­pí­tett; egy­sze­rű­en meg­fe­led‐­
kez­tem róla, hogy el­tört a szár­nyam. A má­sik szár­nyam­mal ver­des­ve fél­ol‐­
da­la­san to­vább­ver­gőd­tem még né­hány yard­nyit, de ek­kor már kép­te­len vol‐­
tam to­vább a le­ve­gő­ben ma­rad­ni, és mi­köz­ben az er­dő­la­kók rén­szar­va­sa­i­kat
ösz­tö­kél­ve me­ne­kü­lő­re fog­ták, én egye­ne­sen egy hó­buc­ka kö­ze­pé­be zu­han‐­
tam. A dob­szó nem hall­ga­tott el; su­han­va el­tűn­tek a tig­ri­sek is, akik­nek
döb­be­ne­té nem volt ki­sebb, mint bár­ki másé. Újra ma­gunk ma­rad­tunk.
 NYOLC
A fél­sze­mű csak ab­ban az eset­ben le­het ki­rály a va­kok kö­zött, ha leg‐­
alább cson­ka ké­pes­sé­ge­i­nek tel­jes mér­ték­ben bir­to­ká­ban van – vagy­is csak
ak­kor, ha tö­ké­le­te­sen tisz­tá­ban van a lá­tás ter­mé­sze­té­vel, és nem té­vesz­ti azt
össze sem a nem lé­te­ző dol­gok lá­tá­sá­val, sem a bel­ső lá­tás­sal, sem pe­dig a
té­bollyal. Ahogy az er­dő­la­kók kö­zött élő Wal­ser­nek las­sacs­kán kez­dett
vissza­tér­ni a jó­zan esze, en­nek a jó­zan ész­nek nem vet­te több hasz­nát, mint
amennyit egyet­len té­bo­lyult szem­nek vett vol­na a vi­lág­ta­la­nok kö­zött. Ami‐­
kor – ahogy ez oly­kor meg­esett – meg­ro­han­ták a fa­lun kí­vü­li vi­lág em­lé­kei,
azt hit­te, hogy kép­ze­leg. Min­den ad­di­gi ta­pasz­ta­la­ta egy csa­pás­ra ér­vé­nyét
vesz­tet­te, s ha ezek a ta­pasz­ta­la­tok ko­ráb­ban a leg­ke­vés­bé sem ha­tot­tak a
sze­mé­lyi­sé­gé­re, a mos­ta­ni hely­zet meg­fosz­tot­ta őket min­den esély­től, hogy
hely­re­ál­lít­sák Wal­ser eg­zisz­ten­ci­ál­is hi­te­les­sé­gét – el­te­kint­ve ter­mé­sze­te­sen
az őrült­ként való hi­te­les­ség le­he­tő­sé­gé­től.
Wal­ser sze­ren­csé­jé­re ven­dég­lá­tó­i­nak sze­mé­ben a leg­ke­vés­bé sem csor‐­
bult a te­kin­té­lye at­tól, hogy fura nyel­ve­ken ha­do­vái. Épp el­len­ke­ző­leg.
Noha nem ki­rály­ként te­kin­tet­tek rá, ki­fe­je­zet­ten ked­ve­sen bán­tak vele, s
ked­ves­sé­gük an­nak a mér­té­ké­vel volt ará­nyos, amennyi­re úgy hit­ték, hogy
Wal­ser maga is hal­lu­ci­nál – e tá­vo­li szi­bé­ri­ai vi­dé­kek ős­la­kó­in­ ak kö­ré­ben
ugyan­is a hal­lu­ci­ná­ció ke­mény mun­ká­nak szá­mí­tott.
Nem mint­ha az er­dő­la­kók vi­lá­ga bár­mely te­kin­tet­ben a va­kok or­szá­ga lett
vol­na. Ami pél­dá­ul a lá­tást il­le­ti, az itt élők na­gyon is jó hasz­nát vet­ték a
sze­mük­nek. A nyo­mo­kat, ame­lye­ket a ma­da­rak vagy az ál­la­tok hagy­tak a
ha­von, ők úgy für­kész­ték, mint az írás­je­le­ket. Az ég­bol­tot ol­vas­va tud­ták
meg, hogy mer­ről ér­ke­zik a szél, a hó és az ol­va­dás. A va­don, amely­ben a
tu­dat­lan vá­ro­si szem csak üres pa­pír­la­po­kat lá­tott, szá­muk­ra ada­tok­kal teli
en­cik­lo­pé­dia volt, ame­lyet nap mint nap fel­la­poz­tak, bár­mi­re is volt szük­sé‐­
gük; úgy ma­gol­ták be a tá­jat, mint­ha az egye­te­mes is­me­re­tek „Eb­ből min‐­
den ki­de­rül” tí­pu­sú tár­há­za len­ne, af­fé­le hasz­ná­la­ti uta­sí­tás. Csak szó sze‐­
rin­ti ér­te­lem­ben vol­tak írás­tu­dat­la­nok, ami pe­dig a tu­dás el­mé­le­tét és fel­hal‐­
mo­zá­sát il­le­ti, e te­kin­tet­ben ki­fe­je­zet­ten pe­dáns­nak szá­mí­tot­tak.
A Sá­mán pe­dan­té­ri­áj­a nem is­mert ha­tá­ro­kat. Az ő hit­rend­sze­ré­ben nyo­ma
sem volt bár­mi ho­má­lyos­ság­nak. Az ál­ta­la mű­velt misz­ti­fi­ká­ci­ó­nak cá­fol­ha‐­
tat­lan – bár il­lu­zó­ri­kus – té­nyek­re volt szük­sé­ge, és a Sá­mán el­mé­je du­gig
volt a le­he­tő leg­konk­ré­tabb ada­lé­kok­kal. Mi­cso­da szen­ve­dé­lyes aka­dé­miz‐­
mus nyil­vá­nult meg pél­dá­ul ab­ban az oda­adó bí­be­lő­dés­ben, amellyel a je‐
len­sé­ge­ket az őket meg­il­le­tő hely­re il­lesz­tet­te ru­gal­mas és zegzu­gos teo­ló­gi‐­
á­já­ban! Noha egy­mást ér­ték a dé­mo­nű­ző vagy jós­lat­fej­tő meg­ren­de­lé­sek, és
gyak­ran igény­be vet­ték nek­ro­man­ti­kus ké­pes­sé­ge­it is egy-egy el­kal­ló­dott
hasz­ná­la­ti tárgy fel­ku­ta­tá­sá­ra, ezek csak mel­lé­kes bo­hó­sá­gok­nak szá­mí­tot‐­
tak, ame­lyek el­von­ták őt leg­főbb, sür­ge­tő és ve­sződ­sé­ges fel­ada­tá­tól, vagy­is
at­tól, hogy a kör­nye­ző vi­lá­got az ál­mok so­rán szer­zett in­for­má­ció alap­ján
ér­tel­mez­ze. Ami­kor aludt – már­pe­dig ilyes­mi gyak­ran elő­for­dult –, nyu­god‐­
tan ki­te­he­tett vol­na az aj­ta­já­ra egy táb­lát – per­sze csak ha tu­dott vol­na írni –
a kö­vet­ke­ző fel­irat­tal: „Ne za­var­ja­nak! Dol­go­zom!”
És még ak­kor is úgy­szól­ván „álom­vi­lág­ban” élt, ami­kor nyi­tott szem­mel
járt-kelt. Ez azon­ban mind­annyi­uk­ra igaz volt. Együtt ál­mod­ták kö­zös ál‐­
mu­kat, ami nem volt más, mint a vi­lá­guk maga, és he­lye­sebb vol­na „álom”
he­lyett in­kább „esz­mé­nek” ne­vez­ni, hi­szen ez szol­gál­tat­ta az ál­ta­luk meg­élt,
az iga­zi va­ló­ság­hoz csak hellyel-köz­zel és vé­let­len­sze­rű­en kap­cso­ló­dó va­ló‐­
ság tel­jes lé­nye­gét.
Ez a vi­lág, álom, ál­mo­dott esz­me vagy rögzült meg­győ­ző­dés fel­fe­lé egé‐­
szen az ég­bol­tig ter­jedt, le­fe­lé pe­dig a föld gyom­rá­ig, va­la­mint a ta­vak és
fo­lyók med­ré­nek fe­ne­ké­ig: az itt lakó lé­nyek­kel egy­től egyig bi­zal­mas vi‐­
szony­ban áll­tak. Vi­lá­guk azon­ban nem ren­del­ke­zett ol­dal­irá­nyú ki­ter­je­dés‐­
sel. Nem ve­tett szá­mot – nem volt ké­pes szá­mot vet­ni – sem­mi­lyen más­faj­ta
vi­lág­ér­tel­me­zés­sel vagy vi­lá­gál­mo­dás­sal, amely nem a sa­ját­juk volt. Ál­muk
víz­hat­lan volt, olyan rend­szer, amely­nek hasz­ná­la­ta még a leg­os­to­báb­bak
szá­má­ra is gye­rek­já­ték volt. Gépi esz­ter­gá­lá­sú szer­ke­zet. Zárt rend­szer, és
ezt épp an­nak kö­szön­het­te, hogy gye­rek­já­ték volt hasz­nál­ni. Hi­áb­ a a ben­ne
meg­je­le­nő for­mák, im­pul­zu­sok és fo­lya­ma­tos át­ala­ku­lás­ban lévő ál­la­po­tok
ta­gad­ha­tat­lan gaz­dag­sá­ga és össze­tett­sé­ge, a Sá­mán koz­mo­gó­ni­áj­a még­is
vé­ges volt, mert em­be­rek al­kot­ták, és mert hi­ány­zott be­lő­le a va­ló­di tör­té­ne‐­
lem va­ló­szí­nűt­len­sé­ge. A „tör­té­ne­lem­nek” már a fo­gal­ma is tel­je­sen is­me‐­
ret­len volt szá­muk­ra, akár­csak a föld­raj­zé, le­szá­mít­va an­nak a sa­ját ma­guk
szá­má­ra ki­ta­lált misz­ti­ku­san négy­di­men­zi­ós vál­to­za­tát.
Is­mer­ték a te­ret, amely a sze­mük elé tá­rult. Hit­tek ab­ban a tér­ben, ame‐­
lyet fel­fo­gó­ké­pes­sé­gük tárt elé­jük. A tu­dás és a hit kö­zött nem volt hely fel‐­
té­te­le­zé­sek és ké­te­lyek szá­má­ra. Úgy vol­tak a föld­höz­ra­gadt­sá­gig gya­kor­la‐­
ti­as­ ak, hogy köz­ben egyet­len pil­la­nat­ra sem lép­tek ki a szel­le­mi meg­ré­sze‐­
gült­ség ál­la­po­tá­ból.
Mi­előtt ta­lál­koz­tak az orosz prém­va­dásszal, aki fél év­szá­zad­dal ko­ráb­ban
meg­is­mer­tet­te a tör­zset a go­norr­he­áv­ al, amely tör­té­nel­mi lép­ték­ben is ala‐­
csony sza­po­ro­dá­si rá­tá­juk oko­zó­ja volt, soha nem lát­tak ide­ge­ne­ket – vagy­is
olya­no­kat, akik­nek a fo­ga­lom­kész­le­te kü­lön­bö­zött vol­na a sa­ját­juk­tól. Mi‐­
vel nem tud­ták ki­fe­jez­ni a „kül­föl­di” fo­gal­mát, egy­sze­rű­en az „ör­dög” szó‐­
val il­let­ték a prém­va­dászt; utó­lag be­lát­ták, hogy rend­kí­vül ta­lá­ló volt a szó‐­
vá­lasz­tás, ezért az­tán az­óta is ez­zel a ki­fe­je­zés­sel je­löl­ték mind­azo­kat, akik‐
nek nem fer­de vá­gá­sú volt a sze­me, s akik ha­ma­ro­san egy­re gyak­rab­ban
buk­kan­tak fel min­de­nütt.
Mert­hogy szin­te pis­log­ni sem volt ide­jük, és az első ma­gá­nyos fa­kuny­hó
kö­rül egész te­le­pü­lés jött lét­re; mos­tan­ság pe­dig, ami­kor az R. felé tar­tó sín
olyan kö­zel ve­ze­tett a föld­jük­höz, hogy a törzs gyer­me­kei a vo­nat mel­lett
lo­hol­va és ki­ab­ ál­va biz­tat­ták a ne­héz­ke­sen dü­bör­gő és pö­fö­gő be­he­mót
moz­do­nyo­kat, ki tud­ja, va­jon med­dig lesz ké­pes az ál­mo­dók­nak ez a kö­zös‐­
sé­ge érin­tet­le­nül meg­őriz­ni kol­lek­tív tu­dat­ta­lan­juk pri­mi­tív egy­sé­ges­sé­gét a
gőz ko­rá­nak bru­tá­lis tech­no­ló­gi­áj­a el­le­né­ben?
Ta­lán ad­dig, amed­dig kö­zös egyet­ér­tés­sel le­ve­gő­nek né­zik azt. Amed­dig
a tap­si­ká­ló gye­re­kek egyi­ké­nek sem jut eszé­be, hogy ha fel­nő, moz­dony­ve‐­
ze­tő akar len­ni. Amíg va­la­me­lyi­kük nem kezd azon tű­nőd­ni, hogy hon­nan
jön­nek és hová tar­ta­nak a vo­na­tok – ahe­lyett hogy bá­mész kö­zönnyel szem‐­
lél­je őket. Épp ez a kö­zöny, ez a szán­dé­kolt és ta­nult kö­zöny se­gí­tet­te a
törzs tag­ja­it ab­ban, hogy vé­de­kez­ze­nek az R. te­le­pü­lés és an­nak min­den
egyes la­kó­ja ál­tal kép­vi­selt je­len­té­sek – és je­len­tő­ség – el­len.
A kö­zöny a fé­lel­met lep­lez­te. Nem ma­guk­tól az ide­ge­nek­től ret­teg­tek, hi‐­
szen aki el­hoz­ta kö­zé­jük a ter­mé­ket­len­sé­get, az a lő­fegy­ve­rek­kel is meg­is‐­
mer­tet­te őket, és mind a benn­szü­löt­tek, mind a te­le­pe­sek ha­mar meg­ta­nul‐­
ták, hogy a fel­fegy­ver­zett sem­le­ges­ség a leg­üd­vö­sebb ál­la­pot. Nem is a go‐­
no­coc­cu­sok­tól fél­tek, ha­nem sok­kal in­kább egy egé­szen más­faj­ta jár­vány‐­
tól: az elé­ge­det­len­ség spi­ri­tu­ál­is fer­tő­zé­sé­től, amely­nek kór­oko­zó­ját az is‐­
me­ret­len­nel való ta­lál­ko­zás ter­jesz­tet­te, s amely­nek leg­főbb tü­ne­tei a kér­dé‐­
sek vol­tak, így az­tán ki­zá­ró­lag azért lá­to­gat­tak el R.-be, hogy ke­res­ked­je­nek
és gu­be­rál­ja­nak. Sem­mi több. Szá­muk­ra R. épp­annyi­ra álom­bé­li vá­ros volt,
mint a sa­ját fa­lu­juk, és ezen a hely­ze­ten nem is kí­ván­tak vál­toz­tat­ni.
 Noha Wal­ser két­szer ak­ko­ra volt, mint egy át­la­gos er­dő­la­kó, rá­adá­sul a
bőre is fe­hér, mint a le­hán­tott nyír­fa, és a sze­me is ke­re­ken, mon­gol re­dők
nél­kül né­zett a vi­lág­ba, az éb­ren­lét órái alatt ven­dé­gü­kön el­ha­tal­ma­so­dó
egé­szen rend­kí­vü­li el­ra­gad­ta­tott­ság lát­tán a benn­szü­löt­tek pon­to­san tud­ták,
hogy ő nem a szó „kül­föl­di ör­dög” ér­tel­mé­ben vett „ör­dög”, ha­nem sok­kal
in­kább „dé­mo­ni lá­to­ga­tó” vagy „er­dei dé­mon”, eset­leg „a szel­lem­vi­lág kép‐­
vi­se­lő­je.” A Sá­mán a kö­vet­ke­ző sza­vak­kal mu­tat­ta be a törzs­nek ta­lált gyer‐­
me­két:
– Íme, lás­sá­tok ezt az ál­mo­dót!
A törzs tag­jai tisz­te­let­tu­dó­an hall­gat­ták Wal­ser ér­tel­met­len lo­cso­gá­sát, az‐­
ál­tal pe­dig, hogy egyet­len szót sem ér­tet­tek a mon­dó­ká­já­ból, csak még in‐­
kább bi­zo­nyít­va lát­ták, hogy lá­to­ga­tó­juk szent ön­kí­vü­let­be esett.
Így az­tán, ami­kor Wal­ser fo­ko­za­to­san ma­gá­hoz tért a fe­jét ért ütés ál­tal
oko­zott am­né­zi­áb­ ól, rá­jött, hogy az ál­lan­dó szak­rá­lis de­lí­ri­um ál­la­po­tá­ra
van kár­hoz­tat­va – pon­to­sab­ban rá­jött vol­na, ha a bo­lon­dén kí­vül bár­mi­lyen
más azo­nos­sá­got fel­kí­nál­tak vol­na neki. Énje egye­lő­re az át­me­ne­ti fel­füg‐­
gesz­tett­ség ál­la­po­tá­ban re­kedt.
Wal­ser a Sá­mán há­zá­ban élt. Már a Sá­mán öreg­ap­já­nak az öreg­ap­ja is sá‐­
mán volt. A Sá­mánt, be­te­ges fi­úcs­ka lé­vén, áju­lá­sok és rosszul­lé­tek gyö­tör‐­
ték, pon­to­san úgy, ahogy a fel­me­nő­it is. Az egyik ilyen áju­lás al­kal­má­val
fel­ke­res­te őt az összes má­gi­kus ké­pes­sé­gű előd­je. Volt, aki­nek szar­vak nőt‐­
tek a fe­jén, má­sok­nak tő­gyük volt. Fel­ál­lí­tot­ták, akár egy fa­ha­sá­bot, és ad‐­
dig lö­völ­döz­tek rá a nyi­la­ik­kal, amíg nem zu­hant az áju­lá­son be­lü­li újabb
áju­lás­ba: ezen az újabb áju­lá­son be­lül azt ál­mod­ta, hogy el­ájul. Ősei ek­kor
da­ra­bok­ra vág­ták, és úgy, ahogy volt, nyer­sen meg­et­ték. Ez­u­tán meg­szá‐­
mol­ták a meg­ma­radt cson­to­kat. Eggyel több volt a kel­le­té­nél. Eb­ből az ősök
rög­tön tud­ták, hogy a srá­cot is ugyan­ab­ból a fá­ból fa­rag­ták, mint őket, s
hogy bát­ran foly­tat­hat­ja a csa­lá­di mes­ter­sé­get.
Ez a rí­tus egész nyá­ron át tar­tott, és mi­köz­ben az ősök fog­la­la­tos­kod­tak
vele, a kis­fi­ú­nak nem volt sza­bad sem en­nie, sem in­nia – így az­tán ha­ma­ro‐­
san ha­lott­sá­padt lett. Lát­va Wal­ser sá­padt­sá­gát, a fel­nőtt Sá­mán azt gon­dol‐­
ta, hogy a jö­ve­vény csont­ja­i­nak a szám­lá­lá­sa sok­kal to­vább tart­ha­tott egyet‐­
len nyár­nál. Le­het, hogy va­la­mi gond adó­dott? Túl sok volt a csont? Ne­tán
túl ke­vés? És va­jon a dol­gok nagy rend­sze­ré­ben mit je­lent a túl sok vagy a
túl ke­vés csont? A Sá­mán úgy ta­lál­ta, ez épp ked­vé­re való fel­ad­vány lesz.
 Mi­után az ősök meg­szá­mol­ták a cson­to­kat, újra össze­il­lesz­tet­ték va­la‐­
mennyit, és táp­lá­ló rén­szar­vas­vér­rel fel­élesz­tet­ték a fiút. Ahogy ott fe­küdt a
kuny­hó­já­ban, a nyel­ve ma­gá­tól éne­kel­ni kez­dett. Szü­lei, akik mind­ket­ten
sá­má­nok vol­tak, az ajtó előtt fü­lel­tek. Az ének­lő nyelv el­árul­ta ne­kik, hogy
mi­lyen dob kell majd a fi­uk­nak, ha meg akar­ja idéz­ni a szel­le­me­ket. Útra
kel­tek, meg­öl­tek egy rén­szar­vast, ame­lyet ott hely­ben meg­nyúz­tak, és hoz‐­
zá­fog­tak a bőr füs­tö­lé­sé­hez.
A Sá­mán újabb csu­por vi­ze­le­tet nyúj­tott át Wal­ser­nek, aki megint dal­ra
fa­kadt. A Sá­mán fe­szül­ten fi­gyelt. Wal­ser ezt éne­kel­te:

Töb­bé nem csa­tan­go­lunk hát

Ily késő éjbe már,
Bár szí­vünk csöp­pet se lom­hább
S ra­gyog még a hold­su­gár.

A Sá­mán óvó ag­go­da­lom­mal fi­gyel­te, ahogy vé­den­ce ar­cán pa­ta­kok­ban

fo­lyik a könny. Ma­gát az éne­ket azon­ban, mi­vel nem volt mód­ja hoz­zá­szok‐­
ni az eu­ró­pai ze­né­hez, fe­let­tébb kü­lö­nös­nek ta­lál­ta. Még­is biz­tos volt ben­ne,
hogy he­lye­sen ér­tel­mez­te a han­go­kat, így az­tán meg­ölt egy rén­szar­vast, a
le­nyú­zott bőrt pe­dig ki­fe­szí­tet­te két póz­na közé, hogy szá­rad­jon. A kí­mé­let‐­
len ég­haj­lat mi­att mind­ezt kény­te­len volt a kuny­hó­já­ban el­vé­gez­ni, ame­lyet
ha­ma­ro­san tel­je­sen át­járt az orr­fa­csa­ró bűz. Szá­rí­tott ka­kukk­fü­vet és bo­ró‐­
ka­ága­kat tett a tűz­re, nem azért, hogy az il­la­tos füst el­rejt­se a rot­ha­dó rén‐­
szar­vas­hús sza­gát – a Sá­mán­nak iga­zá­ból sem­mi ki­fo­gá­sa nem volt az aro‐­
ma el­len, bár Wal­ser ök­len­de­zett egy ki­csit –, ha­nem mert az égő fü­vek
töm­jén­füst­je lá­to­má­so­kat idé­zett elő. Wal­ser sze­me megint úgy for­gott kör‐­
be-kör­be, hogy majd ki­ug­rott a szem­üre­gé­ből; pom­pás!
Nor­má­lis eset­ben a Sá­mán meg­osz­tot­ta Wal­ser­rel a va­cso­rá­ját, ma azon‐­
ban, mint­egy kí­sér­let­kép­pen, úgy dön­tött, hogy ugyan­azt adja vé­den­cé­nek,
ami­vel az ab­lak­ta­lan és pu­ri­tán is­ten­kuny­hó­ban fel­ál­lí­tott bál­vá­nyo­kat szok‐­
ta etet­ni, eze­ket a fé­lig-med­dig ant­ro­po­morf lé­nye­ket, ame­lyek lá­bá­nál val‐­
lá­sá­nak misz­té­ri­u­ma­it gya­ko­rol­ta. A bál­vá­nyo­kat a je­lek sze­rint ki­tű­nő
kosz­ton tar­tot­ták: mor­zsolt ár­pá­ból fő­zött, fe­nyő­mag­gal íze­sí­tett ká­sán és
főtt si­ket­fajd hú­sá­ból ké­szült le­ve­sen. Wal­ser gya­na­kod­va ka­na­laz­ta a le‐­
vest, majd sza­ru­ka­na­lá­val kör­be-kör­be for­gat­ta a fa­tál­ká­ban a ká­sát. A szá‐
rí­tott fű­szer­nö­vé­nyek pat­tog­va ég­tek. Wal­ser szik­rá­zó sze­me egyet­len elekt‐­
ro­mos ki­sü­lés volt.
– Ham­bur­ger – tű­nő­dött fenn­han­gon. A Sá­mán a fü­lét he­gyez­te. Wal­sert
ma­gá­val ra­gad­ta a gaszt­ro­nó­mi­ai em­lé­ke­zet, és ugyan ki a meg­mond­ha­tó­ja,
hogy a Sá­mán mi­fé­le li­tá­ni­án­ ak vél­te Wal­ser sza­va­la­tát?
– Hal­le­ves – Wal­ser arca em­lé­ke­ze­té­nek tük­re­ként mű­kö­dött; fin­tor­gott.
Újra be­le­fo­gott:
– Ka­rá­cso­nyi va­cso­ra...
Arca el­torzult, ő pe­dig fáj­dal­ma­san fel­nyö­gött. A „ka­rá­cso­nyi va­cso­ra”
ki­fe­je­zés va­la­mi ret­te­ne­tes ese­mény, va­la­mi ször­nyű ve­szély em­lé­két éb‐­
resz­tet­te fel ben­ne; a fő­fo­gás ju­tott róla eszé­be, és még va­la­mi:
– Ku­ku­ri­kú! – har­sog­ta, ami­kor meg­ro­han­ták a ré­misz­tő, bár ért­he­tet­len
em­lé­kek, majd hir­te­len el­csen­de­se­dett, mint aki kí­sér­te­tet lát; ez­u­tán szem‐­
mel lát­ha­tó­an öröm­te­libb gon­do­la­ta tá­madt:
– An­gol­na­pás­té­tom krump­li­pü­ré­vel.
Ami­kor ezt ki­mond­ta, üd­vö­zül­ten el­vi­gyo­ro­dott, és a ha­sát dör­göl­te. A
Sá­mán, a je­lek ava­tott ol­va­só­ja tel­jes oda­adás­sal fi­gyelt, töl­tött Wal­ser­nek
még egy kis le­vest, és vár­ta az újabb ki­nyi­lat­koz­ta­tá­so­kat.
– An­gol­na­pás­té­tom és krump­li­pü­ré, öreg har­cos – foly­tat­ta Wal­ser el­is‐­
me­rő­en.
A Sá­mán eb­ből arra kö­vet­kez­te­tett, hogy Wal­ser el­ér­ke­zett­nek vél­te az
időt sá­mán­dob­ja el­ké­szí­té­sé­hez. Más­nap reg­gel a Sá­mán be­kö­töt­te vé­den­ce
sze­mét egy rén­szar­vas­bőr-csík­kal, jó me­le­gen fel­öl­töz­tet­te, ki­vit­te a kuny­hó
elé, há­rom­szor meg­pör­get­te maga kö­rül, hogy így fossza meg tá­jé­ko­zó­dó‐­
ké­pes­sé­gé­től, majd jó­ko­rát ta­szít­va raj­ta út­nak in­dí­tot­ta. Wal­ser tán­to­rog­va
el­in­dult, a Sá­mán pe­dig fej­szé­vel fel­sze­rel­kez­ve kö­vet­te, mi­köz­ben fi­gyel‐­
me­sen hall­gat­ta, ahogy a fe­nyő- és nyír­fa­ren­ge­teg lágy hang­ja édes sem­mi‐­
sé­ge­ket sut­tog a fü­lé­be.
Wal­ser bi­zony­ta­la­nul bot­la­do­zott, mi­köz­ben va­kos­ko­dó kép­ze­le­te egy­re
ijesz­tőbb uta­zá­sok­ra vit­te ma­gá­val a szem­ken­dő alatt; vé­gül már es­küd­ni
mert vol­na rá, hogy az alj­nö­vény­zet közt ko­to­rá­szó szél min­dig ugyan­azt a
né­hány szót szi­sze­gi felé: „Gyil­kol­ni is ké­pes!”
Erre az­tán Wal­ser le­tép­te sze­mé­ről a ken­dőt, és orr­ba vág­ta a Sá­mánt, aki
azon­ban egy pil­la­nat­ra sem tán­to­ro­dott meg, hi­szen szá­mí­tott az éssze­rűt­len
vi­sel­ke­dés­re, és cse­ré­be ő is orr­ba vág­ta Wal­sert – igaz ugyan, hogy a ma‐­
gas­ság­kü­lönb­ség mi­att eh­hez előbb fel kel­lett ug­ra­nia. Ez­u­tán azon­ban
hagy­ta, hogy Wal­ser a szem­ken­dő nél­kül foly­tas­sa ba­ran­go­lá­sát.
Kis idő el­tel­té­vel a Sá­mán halk, ki­tar­tó ko­po­gás­ra lett fi­gyel­mes. Wal­ser,
aki nem hal­lott sem­mit – és iga­zá­ból nem is volt mit meg­hal­la­ni –, gya­na‐­
kod­va mé­re­get­te a Sá­mánt a sze­me sar­ká­ból, mi­köz­ben ta­ní­tó­mes­te­re oda‐­
ment egy fá­hoz, amely­nek Wal­ser még a ne­vét sem tud­ta, és a kér­gé­re ta‐­
pasz­tot­ta a fü­lét. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban a Sá­mán in­ge­rül­ten ráz­ta meg a
fe­jét, és in­tett Wal­ser­nek, hogy me­het to­vább.
És hogy mit üzent a dob­szó a Sá­mán­nak? Hát ezt: „Hihi. Át­ver­te­lek!”
Kis­vár­tat­va egy má­sik fa is do­bo­lás­ba kez­dett, de ki­de­rült, hogy ez is
csak a bo­lond­ját já­rat­ta a Sá­mán­nal, aki mo­tyo­gott va­la­mit az orra alatt. A
har­ma­dik do­bo­ló fa azon­ban már ezt do­bol­ta síri hang­ján: „Én va­gyok az
iga­zi.” A Sá­mán ha­bo­zás nél­kül ki­vág­ta, és rá­pa­ran­csolt Wal­ser­re, hogy vi‐­
gye haza a tör­zset. Bűz­lő kuny­hó­já­ban, a kály­ha előtt ülve eb­ből a fá­ból ha‐­
sí­tot­ta ki a dob ke­re­te­ként szol­gá­ló ab­ron­csot.
A Sá­mán haj­lé­ka ta­ka­ros, meg­hitt, négy­zet ala­kú, föld­szin­tes fe­nyő­fa
épü­let volt. A sza­mo­vár fö­lött bőr­zacs­kó ló­gott, ame­lyet sas­tol­lak, mó­kus-
és nyúl­far­kak, bá­dog­ko­ron­gok és apró bőr­fo­na­tok dí­szí­tet­tek; eb­ben az
iszák­ban tar­tot­ta az amu­lett­jét, ame­lyet sen­ki­nek nem volt sza­bad lát­nia,
még Wal­ser­nek sem, pe­dig a Sá­mán, mi ta­ga­dás, tel­jes szí­vé­ből meg­sze­ret­te
az if­jút. Eb­ben az amu­lett­ben rej­lett a Sá­mán min­den rend­kí­vü­li ké­pes­sé­gé‐­
nek for­rá­sa. Apja, aki­től örö­köl­te, meg­fo­gad­tat­ta vele, hogy soha, de soha
nem mu­tat­ja meg sen­ki­nek, mi van az er­szény­ben. Ami­lyen nagy tit­ko­ló­zás
övez­te a bőr­zacs­kó tar­tal­mát, még az is le­het, hogy nem volt ben­ne sem­mi.
A Sá­mán és Wal­ser nem egye­dül lak­tak a ház­ban. Ve­lük élt egy med­ve is,
egy fe­ke­te med­ve, pon­to­sab­ban nem is med­ve, hi­szen még alig nőtt ki a
med­ve­bocs-kor­ból. A med­ve rész­ben há­zi­ál­lat volt, rész­ben se­gí­tő szel­lem:
egy­szer­re gyen­gé­den sze­re­tett, iga­zi bun­dás jó­szág és af­fé­le transz­cen­den­tá‐­
lis meta-med­ve, al­sóbb­ren­dű is­ten­ség, de rész­ben ős is, az er­dő­la­kók ugyan‐­
is fi­gye­lem­re mél­tó le­szár­ma­zot­ti nagy­vo­na­lú­ság­gal vi­sel­tet­tek a va­don más
fa­jai iránt, és a törzs fér­fi­ági fel­me­női kö­zött bi­zony szép szám­mal akad­tak
med­vék.
A Sá­mán úgy vél­te, hogy a med­ve még ap­rócs­ka bocs­ként ezüst­böl­cső‐­
ben eresz­ke­dett le az ég­ből. Lát­ta, ahogy az ezüst­zsi­neg­re füg­gesz­tett böl‐­
cső be­le­csa­pó­dik a bo­zót­ba, mire azon­ban oda­ért a bocs­hoz, mind a zsi­neg‐­
nek, mind a böl­cső­nek nyo­ma ve­szett. A fé­ti­ses zacs­kó­já­ban vit­te haza a
mac­kót, és egy rén­szar­vas­tej­be áz­ta­tott rongy­da­ra­bot adott neki, hogy szo‐­
po­gas­sa. Ami­kor a med­ve­bocs át­tért a szi­lárd ét­rend­re, ugyan­azt ette, amit a
Sá­mán – édes­ví­zi ha­la­kat, ká­sát és vad­húst. Med­ve­sül­tet majd csak az­u­tán
kap, hogy meg­halt.
A Sá­mán ki­fúr­ta a med­ve fü­lét, és hogy ki­csi­no­sít­sa, vö­rös­réz fü­lön­füg‐­
gőt adott neki, hoz­zá vö­rös­réz nyak­ra­va­lót is, bal mell­ső man­csá­ra pe­dig
vö­rös­réz kar­pe­re­cét tett. Az első szü­le­tés­nap­ján el­vi­szik majd az is­ten­kuny‐­
hó­ba, ahol el­vág­ják a tor­kát egy jó­ko­ra med­ve­ko­po­nya-ha­lom fö­lött tró­no­ló
med­ve­sze­rű bál­vány lá­bá­nál; azok a med­vék is egy­től egyik ugyan­így vé‐­
gez­ték.
A dol­got nem ma­gá­nak a Sá­mán­nak kel­lett vég­re­haj­ta­nia: a med­ve hó‐­
hér­ját a szel­le­mek vá­lasz­tot­ták ki a fa­lu­be­li­ek kö­zül, ál­mok­ban és más ter‐­
mé­szet­fe­let­ti úton-mó­don nyil­vá­nít­va ki dön­té­sü­ket; a Sá­mán ezt a leg­ke‐­
vés­bé sem bán­ta, a med­vék ugyan­is min­dig annyi­ra kö­zel ke­rül­tek hoz­zá,
hogy meg­sza­kadt vol­na a szí­ve, ha neki kel­lett vol­na őket a más­vi­lág­ra kül‐­
de­ni, jól­le­het tud­ta, hogy min­den­nek így kell tör­tén­nie. Ilyen­kor a falu ap­ra‐­
ja-nagy­ja be­zsú­fo­ló­dott az is­ten­kuny­hó­ba, hogy vé­gig­néz­ze a szer­tar­tást,
mi­köz­ben nem győz­tek ke­ser­ve­sen si­rán­koz­ni és bo­csá­nat­ért ese­dez­ni:
– Sze­gény mac­kó! Na­gyon saj­nál­juk, mac­kó! Na­gyon sze­re­tünk, sze­gény,
sze­gény mac­kó! És ret­te­ne­te­sen saj­nál­juk, hogy így kell vé­gez­nünk ve­led!
Ez­u­tán le­vág­ták a med­ve fe­jét, tes­tét pe­dig nyílt tű­zön meg­sü­töt­ték. A le‐­
vá­gott fe­jet, amely­nek fü­lé­ben még min­dig ott lóg­tak a vö­rös­réz füg­gők, a
kö­zös­sé­gi asz­tal kö­ze­pé­re tet­ték, a leg­fi­no­mabb ínyenc­fa­la­to­kat pe­dig – a
má­jat, a mi­ri­gyet, a por­ha­nyós hát­színt és fe­hér­pe­cse­nyét – oda­ké­szí­tet­ték a
vé­res erek­lye elé, mi­köz­ben min­den­ki más a med­ve egyéb ré­sze­i­ből fa­la­to‐­
zott.
A mac­kó, aki mos­tan­ra meg­sza­ba­dult por­hü­ve­lyé­től, üze­ne­te­ket vitt a ha‐­
lot­tak­nak; azok, akik et­tek be­lő­le, ré­sze­sül­nek a med­ve bá­tor­sá­gá­ból és ere‐­
jé­ből is, emel­lett pe­dig, mi­vel a tör­zsi teo­ló­gia sze­rint a ha­lál nem volt a szó
leg­szi­go­rúbb ér­tel­mé­ben ha­lá­los, a mac­kó ha­ma­ro­san újra itt lesz kö­zöt‐­
tünk, új test­ben új­já­szü­let­ve, fog­lyul ejt­ve, fel­ne­vel­ve és le­öl­ve egy vég­te­le‐­
nül vissza­té­rő örök kör­for­gás­ban.
Egyéb­ként meg: tyű­ha! Hát nem is­te­ni fi­nom?
Mi­után le­főz­ték róla a húst, a ko­po­nyát oda­lök­ték az is­ten­kuny­hó föld­jén
egy­re gya­ra­po­dó ku­pac te­te­jé­re; ha va­la­ki meg­szá­mol­ta vol­na a fel­hal­mo‐­
zott ko­po­nyá­kat, fény de­rült vol­na rá, hogy mi­lyen rég­től fog­va lé­tez­nek
már ezek a szo­ká­sok. De soha sen­ki nem szá­mol­ta meg őket, mert sen­ki
nem tud­ta, hogy a múlt mi­ben kü­lön­bö­zik a je­len­től. Ab­ban sem vol­tak egé‐­
szen biz­to­sak, hogy mennyi­ben lesz más a jövő. Mind­eköz­ben pe­dig a med‐­
ve bol­dog tu­dat­lan­ság­ban töl­töt­te nap­ja­it.
Wal­ser a Sá­mán­nal és a med­vé­vel egy nagy sár­ga­réz ágy­ke­re­ten osz­to‐­
zott, ame­lyet a Sá­mán – pa­zar­lás, bo­lond szo­kás – az r.-i vas­út­ál­lo­más mel‐­
let­ti sze­mét­dom­bon gu­be­rált. Wal­ser egye­bek mel­lett a med­ve élős­kö­dő­in is
osz­to­zott.
A Sá­mán úgy hit­te, hogy a med­vék ké­pe­sek az erdő min­den más ál­la­tá­val
dis­ku­rál­ni, így jog­gal vár­ta, hogy a mac­kó előbb-utóbb ér­tel­mes pár­be­szé‐­
det foly­tat majd Wal­ser­rel is, az idő azon­ban csak telt, s noha a fi­at­al­em­ber
és a med­ve re­me­kül ki­jöt­tek egy­más­sal, az a bi­zo­nyos be­szél­ge­tés még
min­dig vá­ra­tott ma­gá­ra. Mind­azon­ál­tal Wal­ser, aki a hosszú es­té­ken igen‐­
csak el­un­ta ma­gát, meg­ta­ní­tot­ta tán­col­ni a mac­kót. Mély­ről jövő, szin­te ösz‐­
tö­nös kész­te­té­sek­nek en­ged­ve Wal­ser ve­ze­tett, noha a med­ve is hím volt.
Ami­kor a med­ve elő­ször ér­zett rá a do­log­ra, újabb da­rab­ka ke­rült a he­lyé‐­
re Wal­ser múlt­já­nak rejt­vény­mo­za­ik­já­ban, bár a min­tá­zat még min­dig hé­za‐­
gos volt, rá­adá­sul Wal­ser nem is tud­ta, hogy ki­ra­kós rejt­vény­ről van szó. Ő
és a med­ve kör­be-kör­be tán­col­tak a kuny­hó­ban. Wal­ser lába, amely az
agyá­nál sok­kal job­ban tud­ta, hogy mi­ről van szó, egy más­kü­lön­ben el­fe­lej‐­
tett rit­mus pa­ran­csá­nak en­ge­del­mes­ke­dett: egykét­há, egykét­há... Úgy ke­rin‐­
gett a brum­mo­gó med­vé­vel a kar­ján a kály­ha előtt, amely­ben ser­ce­gett és
pat­to­gott a szá­rí­tott bo­ró­ka, mint va­la­mi­kor ré­gen a fű­rész­por pad­lón egy
má­sik hosszú kar­mú ra­ga­do­zó­val. Ahogy va­la­mi­kor ré­gen egy...
– Val­cer! – ki­ál­tott fel. Az­tán öröm­te­li fel­is­me­rés­sel: – Wal­ser! Én Wal‐­
ser!
El­en­ged­te a med­vét, hogy meg­dön­get­hes­se a mel­lét.
– Wal­ser én va­gyok!
A Sá­mán tö­ké­le­te­sen meg­ér­tett min­dent – s ez­út­tal nem is té­ve­dett. Rop‐­
pant elé­ge­dett­ség töl­töt­te el, ami­kor lát­ta, hogy se­géd­je ön­kí­vü­le­ti ál­la­pot‐­
ban el­jár va­la­mi bar­bár tán­cot, majd – még min­dig ön­kí­vü­le­ti ál­la­pot­ban –
fel­fe­di a sa­ját va­rázs­ló­ne­vét. Most már csak egy ki­csit kell vár­ni, és Wal­ser
de­bü­tál­hat is va­rázs­ló­ként. A sá­mán a dob ab­ron­csá­ra fe­szí­tet­te az elő­ké­szí‐­
tett bőrt, és hagy­ta, hogy ott to­vább cser­ződ­jön. Ez­u­tán éger­fá­ból dob­ve­rőt
fa­ra­gott, csap­dá­ba ej­tett és meg­nyú­zott egy téli bun­dás me­zei nyu­lat, és
olyan prém­mel von­ta be a dob­ve­rőt, amely most pa­tyo­lat­fe­hér volt, akár a
kin­ti hó­ta­ka­ró. Most már nem ma­radt szá­má­ra más te­en­dő, mint hogy tü­rel‐­
me­sen vá­ra­koz­zon mind­ad­dig, amíg Wal­ser elő­ruk­kol a je­lek­kel – hab­zó
száj, áju­lá­sok, ri­kol­to­zás –, ame­lyek té­ved­he­tet­le­nül jel­zik majd, hogy fel‐­
ké­szült a do­bo­lás­ra.
Wal­ser mos­tan­ra akar­va-aka­rat­la­nul fel­sze­dett pár szót a Sá­mán nyel­vé‐­
ből, bár­mi­lyen ke­mé­nyen pat­to­gó volt is az; szin­te tor­kán akadt az em­ber‐­
nek a sok „k” és „t”, a be­szé­lő el­akadt a gé­ge­zár­han­gok­ban, a cset­tin­tő és
nyel­dek­lő han­gok ren­ge­te­gé­ben: mint a fába ha­sí­tó fej­sze és a hó­ban cup­po‐­
gó csiz­ma hang­ja. A be­szél­ni ta­nu­ló gye­re­kek vé­let­len­sze­rű, még­is mű­kö‐­
dő­ké­pes mód­sze­rét kö­vet­ve elő­ször mel­lék­ne­ve­ket és fő­ne­ve­ket ta­nult meg:
„éhes”, „szom­jas”, „al­vás”, ké­sőbb az­tán egy­re gyor­su­ló tem­pó­ban kezd­te
el­sa­já­tí­ta­ni a nyelv­nek azt a het­ven­négy sza­vát, ame­lyek­kel a hi­deg kü­lön‐­
fé­le vál­to­za­ta­it fe­jez­ték ki. Kis­vár­tat­va már a ro­ko­kó nyelv­tan­nal is ka­land‐­
vá­gyó kí­sér­le­te­ket foly­ta­tott.
A Sá­mán nyel­vé­nek fo­ko­za­tos el­sa­já­tí­tá­sa azon­ban bel­ső konf­lik­tust te‐­
rem­tett ben­ne, em­lé­kei és ál­mai ugyan­is, vagy akár­mik vol­tak is ezek, me‐­
rő­ben más nyel­ven je­len­tek meg előt­te. Ami­kor ezen a nyel­ven mon­dott va‐­
la­mit, a Sá­mán sok­kal fe­szül­tebb fi­gye­lem­mel hall­gat­ta, mint ami­kor pro­to-
finn­ugo­rul kért egy má­so­dik bög­re teát, a Sá­mán ugyan­is azt gya­ní­tot­ta,
hogy a Wal­ser ál­tal fel­idé­zett an­gol nem más, mint aszt­rá­lis nyelv, ame­lyet
az ő gran­di­ó­zus hi­po­té­zi­se alap­ján kell ér­tel­mez­ni: bo­nyo­lult fel­ad­vá­nyok
sora, ame­lyek könnyű­szer­rel ki­für­kész­he­tő­vé vál­nak a me­di­tá­ció se­gít­sé­gé‐­
vel, no és an­nak a fő­zet­nek a hat­ha­tós köz­re­mű­kö­dé­sé­vel, amely­nek gon­do‐­
san ada­golt dó­zi­sa­i­val to­vább­ra is ká­bí­tot­ta Wal­sert.
A Sá­mán azo­kat a sza­va­kat hall­gat­ta a leg­fe­szül­tebb fi­gye­lem­mel, ame‐­
lye­ket Wal­ser ál­má­ból fel­éb­red­ve ej­tett ki, ilyen­kor ugyan­is el­mo­só­dott az a
kes­keny mezs­gye, ame­lyet a Sá­mán a va­ló­sá­gos és a nem va­ló­sá­gos kö­zött
vélt fel­fe­dez­ni, bár a Sá­mán nem így fe­jez­te vol­na ki ma­gát, hi­szen az ő
sze­mé­ben a ha­tár, amely nem volt mé­lyebb, mint egy ba­ráz­da, ugyan­an­nak
a va­ló­ság­nak két szint­je kö­zött lé­te­zett. A Sá­mán nem tett ka­te­go­ri­kus kü‐­
lönb­sé­get a lá­tás és a hit kö­zött. Úgy is mond­hat­nánk, hogy a vi­dék la­kói
szá­má­ra nem volt kü­lönb­ség a tény és a fik­ció kö­zött: ehe­lyett va­la­mi­fé­le
má­gi­kus re­al­iz­mus ural­ko­dott. Mi­lyen kü­lö­nös fin­to­ra a sors­nak, hogy egy
új­ság­író egy­szer­re olyan he­lyen ta­lál­ja ma­gát, ahol a tény mint olyan nem is
lé­te­zik! Nem mint­ha Wal­ser bár­mi­re is em­lé­ke­zett vol­na ab­ból, hogy mi fán
te­rem egy új­ság­író. Egy­re gyak­rab­ban ro­han­ták meg az em­lé­kek; ő ugyan
ezt nem tud­ta, de nap­ról nap­ra tisz­tább lett az el­mé­je – már a ku­ko­ré­ko­lás‐­
ról is le­szo­kott; az em­lé­kei azon­ban ért­he­tet­le­nek ma­rad­tak szá­má­ra mind‐­
ad­dig, amíg a Sá­mán nem ér­tel­mez­te őket.
A Sá­mán­nak meg se kottyant, hogy össze­egyez­tes­se Wal­ser több­nyel­vű‐­
sé­gét sa­ját bo­nyo­lult me­ta­fi­zi­kai rend­sze­ré­nek té­te­le­i­vel. Wal­ser azon­ban,
noha el­fo­gad­ta a fel­té­te­le­zést, mi­sze­rint rend­kí­vü­li te­het­ség­gel van meg­áld‐­
va az ál­mok ál­mo­dá­sa te­rü­le­tén – hi­szen sem­mi­lyen más el­mé­let nem állt
ren­del­ke­zé­sé­re ah­hoz, hogy sa­ját kü­lön­bö­ző­sé­gét meg­ért­se –, oly­kor – pél‐­
dá­ul ak­kor, ami­kor újra fel­fe­dez­te a sa­ját ne­vét – még­is meg-meg­tor­pant és
el­tű­nő­dött:
– Le­het­sé­ges vol­na, hogy – mi­ként néha kép­ze­lem – en­nek a hely­nek a
ha­tá­ra­in túl lé­te­zik egy má­sik vi­lág?
Ilyen­kor zak­la­tott ön­elem­zés­be fo­gott. Így tett szert Wal­ser „bel­ső élet‐­
re”, a spe­ku­lá­ci­ók és fel­té­te­le­zé­sek bel­ső vi­lá­gá­ra, amely szi­go­rú­an az övé
volt. Ha ko­ráb­ban – mi­előtt a ma­dár­nő nyo­má­ba ered­ve útra kelt a cir‐­
kusszal – olyan volt, mint egy ki­adó bú­to­ro­zott szo­ba, most vég­re la­kott
ben­ne va­la­ki, még ak­kor is, ha ez a bel­ső lakó ugyan­olyan anyag­ta­lan­nak
tűnt, mint egy fan­tom, és néha akár több nap­ra is el­tűnt.
Az adott kö­rül­mé­nyek kö­zött azon­ban ér­tel­met­len volt an­nak fir­ta­tá­sa,
hogy va­jon lé­te­zik-e egy vi­lág va­la­hol má­sutt, hi­szen a Sá­mán na­gyon is jól
tud­ta a vá­laszt: de még mennyi­re, hogy lé­te­zik! Hi­szen nem oda lá­to­gat-e ő
is rend­sze­re­sen? Ami­kor ön­kí­vü­le­ti ál­la­pot­ba ke­rült – ami­re örök­lött haj­la‐­
ma volt –, gyak­ran uta­zott el ebbe a vi­lág­ba. A Sá­mán ko­ránt­sem volt egye‐­
dül a túl­vi­lág­gal való is­me­ret­sé­gét te­kint­ve; va­la­hány­szor útra kelt, a
Transz­baj­ká­lia fe­let­ti le­ve­gő­ég csak úgy sis­ter­gett a röp­kö­dő sá­má­nok­tól.
Ez a vi­lág ugyan­olyan is­me­rős volt szá­má­ra, mint az, amely­ben ide­ig­le­ne‐­
sen hor­gonyt ve­tett, hogy meg­be­szél­hes­se Wal­ser­rel egy má­sik vi­lág lé­te­zé‐­
sé­re vo­nat­ko­zó té­te­le­it, már­pe­dig az ki­zárt, hogy ez a má­sik vi­lág ne ugyan‐­
az le­gyen, mint az, ame­lyet Wal­ser ál­má­ban fel­ke­res, hi­szen mind­egyik vi‐­
lág egye­di és oszt­ha­tat­lan.
Vita le­zár­va. Punk­tum. A Sá­mán rá­szo­kott, hogy si­mo­gas­sa a med­vét.
Wal­ser azon­ban egy nap a vas­úti sín mel­lett csám­bo­rog­va rá­akadt egy
törzs­bé­li fi­úcs­ká­ra, aki egy fa­rön­kön ült a hó­ban, te­kin­te­tét me­re­ven a hó‐­
me­ző egyik kö­ze­pe­sen tá­vo­li pont­já­ra sze­gez­ve, ahol egy tá­vo­lo­dó vo­nat
füst­jé­nek szét-fosz­ló pa­ma­csa épp most ol­vadt bele a fe­hér­ség­be. A kis­fiú
ar­cán Wal­ser olyan he­ves vá­gya­ko­zást lá­tott, ami­től el­szo­rult a szí­ve, de en‐­
nél több is tör­tént, mert az em­lé­kei is fel­ka­va­rod­tak, Wal­ser ugyan­is fel­is‐­
mer­te ezt az arc­ki­fe­je­zést, nem a sze­mé­vel, ha­nem a szí­vé­vel; egy pil­la­nat­ra
megint vissza­vál­to­zott azzá a hir­te­len­sző­ke ut­ca­kö­lyök­ké, aki ne­gyed­szá‐­
zad­dal az­előtt ámul­va néz­te a da­ga­dó vi­tor­lá­kat, a füs­töt oká­dó ha­jó­ké­mé‐­
nye­ket, a ha­jó­kat, ame­lyek a San Fran­cis­co-öböl­ből fu­tot­tak ki a vi­lág négy
sar­ka felé.
Er­ről eszé­be ju­tott a ten­ger. Ami­kor em­lé­ke­ze­té­be idéz­te a szá­raz­föld nél‐­
kü­li táv­la­to­kat, az örök­ké vál­to­zó vi­zek vég­te­len sza­bad­sá­gát, a mély­ség fú‐­
ga­ze­né­jét, tud­ta, hogy a Sá­mán soha nem hin­né el mind­ezt; a Sá­mán oly
mé­lyen a szá­raz­föld szí­vé­ben élt, hogy ha meg­lá­tott vol­na egy eve­zőt, ga­bo‐­
na­ros­tá­nak néz­te vol­na. Wal­ser nem tud­ta ér­tel­mez­ni az imén­ti lá­to­mást,
nem tud­ta el­dön­te­ni, hogy a ten­ger mit je­lent – jól­le­het ahogy egy­re töb­bet
ér­tett meg a Sá­mán nyel­vé­ből, ő maga is kí­sér­le­te­zett az­zal, hogy me­net
köz­ben ér­tel­mez­ze az álo­ma­nya­got.
– Lá­tok egy em­bert, aki visz egy – ku­ta­tott az em­lé­ke­ze­té­ben a szó után –
disz­nót. Nem tu­dod, mi az a disz­nó? Kis ál­lat, fi­nom a húsa. Az em­ber fel­ső
ré­sze a csil­la­gos égre ha­son­lít. Az alsó ré­szén pár­hu­za­mos rá­cso­kat lá­tok, ez
ta­lán... ki­vá­gott fá­kat je­lent... Fényt hoz, ételt hoz, de mint­ha mást is hoz‐­
na... pusz­tu­lást...
Wal­ser meg­ta­nul­ta, hogy ké­pek­ben me­sél­je el az ál­ma­it, hogy a Sá­mán is
meg­ért­se őket, a Sá­mán azon­ban a maga mód­ján ér­tel­mez­te va­la­mennyit. A
„ki­csi, jó­ízű ál­la­tot” a med­vé­vel azo­no­sí­tot­ta, ame­lyet Wal­ser majd­nem
ugyan­úgy sze­re­tett, mint ő maga, s ek­ként az ál­mot is úgy ol­vas­ta, mint
ami­ben a szel­le­mek Wal­sert ne­vez­ték meg mint a med­ve hó­hér­ját – a med­ve
nap­jai ugyan­is meg vol­tak szám­lál­va. A szel­le­mek az álom­ban nyil­ván azt
is meg­üzen­ték, hogy mi­lyen sá­mán­öl­tö­zé­ket ren­del­nek Wal­ser szá­má­ra.
Így az­tán a Sá­mán já­vor­szar­va­sir­há­ból ki­sza­bott egy öl­tö­zet ru­hát, majd
ki­vá­gott né­hány csil­la­got egy hús­kon­zer­ves do­boz ma­rad­vá­nya­ib­ ól, ame­lyet
R.-ben ta­lált. El­lá­to­ga­tott egyik uno­ka­nő­vé­ré­hez, aki bá­bái és ja­vas­asszo­nyi
mi­nő­sé­gé­ben a maga sze­rény mód­ján szin­tén pasz­to­rá­lis fel­ada­tot lá­tott el,
és meg­kér­te a ro­kont, hogy varr­ja meg a szar­vas­bőr ru­hát, és csi­nál­jon rá­té‐­
te­ket a bá­dog­csil­la­gok­ból. A bá­ba­asszony be­le­egye­zett, hogy tel­je­sí­ti a ké‐­
ré­sét ab­ban a cse­kély sza­bad idő­ben, amit a leg­idő­sebb lá­nyá­nak első szü­lé‐­
sét öve­ző bo­nyo­lult szer­tar­tá­sok meg­hagy­nak szá­má­ra. E szer­tar­tá­so­kat az a
tény tet­te kü­lö­nös­kép­pen bo­nyo­lult­tá, hogy a szü­le­té­sek mos­tan­ság igen‐­
csak meg­rit­kul­tak a kö­zös­ség­ben, és mu­száj volt be­csap­ni a szel­le­me­ket –
meg­győz­ni őket, hogy va­ló­já­ban nem is szü­le­tett sen­ki –, ne­hogy el­ra­bol­ják
az újon­nan ér­ke­ző csöpp­sé­get, az it­te­ni he­lyett a má­sik vi­lág lé­lek­szá­mát
gya­ra­pít­va vele.
Wal­ser a kály­ha előtt ül­dö­gélt, a csil­la­gok­ra és a sá­vok­ra gon­dolt, és dal­ra
fa­kadt:

Haj­nal­pír fé­nyé­ben
Lá­tod-e, ó mondd már...[53]

Meg­pró­bál­ta le­for­dí­ta­ni a dalt a Sá­mán­nak, de nem ta­lált meg­fe­le­lő sza‐­

va­kat, és an­go­lul, ame­ri­kai ak­cen­tus­sal éne­kelt to­vább. A Sá­mán rop­pant él‐
ve­zet­tel hall­gat­ta Wal­ser éne­két, noha az ő füle szá­má­ra a dal fül­sér­tő­en
disszo­náns, ká­ro­gó zö­rej­nek tűnt in­kább – újabb bi­zo­nyí­té­ka an­nak, hogy a
szel­lem­vi­lág mi­fé­le rend­kí­vü­li dol­go­kat tar­to­gat a ma­ga­faj­ták szá­má­ra. Ő is
nagy elő­sze­re­tet­tel kap­cso­ló­dott be az ének­lés­be, kü­lö­nö­sen ha már meg‐­
ivott egy ku­pi­ca vi­ze­le­tet, egy-két ne­gyed­hang­gal el­csúsz­tat­va az ide­gen
hang­zá­sú me­ló­di­ák­ at:

Vö­rös ra­ké­ta­láng,
Bom­ba­fény-rob­ba­nás

De nem: a zász­ló nem volt ott; a csil­la­gos-sá­vos lo­bo­gó nem bom­lott ki a

Sá­mán kuny­hó­já­nak aro­más, za­va­ros füst­jé­ben; nem volt ott sem­mi, csak a
réz ágy­ke­ret, a sza­mo­vár, az amu­let­tes zacs­kó és a tűz mel­lett ücsör­gő, a
hón­al­ját va­kar­ga­tó fül­be­va­lós med­ve. A Sá­mán épp a do­bon ügy­kö­dött el‐­
mé­lyül­ten. A tű­zön ro­tyo­gó va­cso­ra, a szá­rí­tott hal­ból ké­szült le­ves il­la­ta
újabb ár­nya­la­tok­kal gaz­da­gí­tot­ta a szag­egy­ve­le­get, amely olyan orr­fa­csa­ró‐­
an bűz­lött, mint egy kur­va bu­gyo­gó­ja.
– Mint egy kur­va bu­gyo­gó­ja – mond­ta Wal­ser tű­nőd­ve. – Mint egy kur­va
bu­gyo­gó­ja...
Mi­nél több em­lé­ke­zet­da­rab­kát il­lesz­tett össze af­fé­le őrült, fol­tok­ból
össze­fér­celt ágy­ta­ka­ró­vá Wal­ser, an­nál va­ló­szí­nűt­le­nebb­nek tet­szett ez az
em­lé­ke­zet, amely­ről rá­adá­sul nem is tud­ta, hogy em­lé­ke­zet. A sa­rok­ba hú‐­
zód­va töp­ren­gett a dol­gon mind­ad­dig, amíg a Sá­mán ki nem rán­gat­ta őt me‐­
ren­gé­se­i­ből, hogy foly­tas­sa ina­sá­nak okí­tá­sát. A tan­órák anya­ga az aláb­bi
dol­gok­ra ter­jedt ki:
a) szem­fény­vesz­tés, avagy bű­vész­mu­tat­vá­nyok, vagy­is az a ké­pes­ség,
hogy az em­ber ka­vi­cso­kat, bo­tocs­ká­kat, pó­ko­kat és – ha a be­szer­zé­sük nem
üt­kö­zik aka­dá­lyok­ba – egér­köly­kö­ket tart­son a ru­há­za­tá­ban, s di­ag­nó­zis
vagy mű­tét ese­tén eze­ket fel­mu­tas­sa;
b) has­be­szé­lés – amely­nek az a lé­nye­ge, hogy az em­ber olyas­fé­le ma­gas,
csi­kor­gó han­gon be­szél­jen, ami­lyet a szel­le­mek­kel szo­kás össze­füg­gés­be
hoz­ni, és hogy ezt a han­got úgy „dob­ja be”, mint­ha az ma­gá­ból a pá­ci­ens­ből
jön­ne, vagy a tűz­ből, vagy a fül­be­va­lós med­ve tor­ká­ból, vagy eset­leg az is‐
ten­kuny­hó­ban fel­ál­lí­tott bál­vány fa­ra­gott szá­já­ból.
c) vé­gül, de nem utol­só­sor­ban – az a ké­pes­ség, hogy az em­ber­ből szin­te
ter­mé­szet­fe­let­ti nyu­ga­lom árad­jon, mint­ha a kö­zön­sé­ges ha­lan­dók elől el­rej‐­
tett tu­dás bir­to­ko­sa vol­na.
Ne higgyék azon­ban, hogy a Sá­mán kö­zön­sé­ges csa­ló volt, aki iga­zi
gyöngy­szem le­he­tett vol­na Wal­ser „A vi­lág nagy át­ve­ré­sei” cí­met vi­se­lő
cikk­so­ro­za­tá­hoz – már ha Wal­ser egy­ál­ta­lán ku­ta­tott vol­na még to­váb­bi
téma­le­he­tő­sé­gek után. A Sá­mánt sok min­den­nek le­het ne­vez­ni, csa­ló­nak
azon­ban sem­mi­kép­pen sem. Az ő trükk­jei a szél­há­mos­sá­gok­nak ah­hoz a
leg­ma­ga­sabb­ren­dű faj­tá­já­hoz tar­toz­tak, amely­nek alap­ja a tel­jes bi­za­lom:
má­sok azért bíz­tak meg ben­ne, mert ő maga is tö­ké­le­te­sen bí­zott a sa­ját
meg­vesz­te­get­he­tet­len tisz­tes­sé­gé­ben. Ő volt a falu or­vo­sa és bá­bá­ja, álom‐­
fej­tő és jós, s rá­adá­sul ő volt a hely­bé­li ér­tel­mi­sé­gi és fi­lo­zó­fus is, emel­lett
az es­kü­vő­ket és a te­me­té­se­ket is ő ce­leb­rál­ta. S ez még nem min­den: ő tár‐­
gyalt azok­kal a ter­mé­sze­ti erők­kel – és ő ér­tel­mez­te őket a falu szá­má­ra –,
ame­lyek­nek élet­kö­rül­mé­nye­ik­ből adó­dó­an a hely­bé­li­ek tel­je­sen ki vol­tak
szol­gál­tat­va.
Még­is, jól­le­het a Sá­mán pon­to­san tud­ta, hogy a pá­ci­ens – mond­juk – has‐­
me­né­sé­ért egy, te­gyük fel, egér for­má­já­ban meg­je­le­nő ártó szel­lem a fe­le‐­
lős, azt is tud­ta, hogy a be­teg, akit csak ora­ku­lá­ris bi­zo­nyí­ték se­gít­sé­gé­vel
le­het meg­győz­ni er­ről, mind­ad­dig nem hagy­ja abba a fo­sást, amíg a hi­po­te‐­
ti­kus ege­ret el nem tá­vo­lí­tot­ták a vég­be­lé­ből. A szel­le­mek lát­ha­tó alak­juk‐­
ban saj­ná­la­tos mó­don csak a Sá­mán­nak mu­tat­koz­tak meg, aki emi­att – hogy
kli­en­sei elé­ge­det­ten tá­voz­za­nak – kény­te­len volt fel­sze­rel­kez­ni a rossz­in­du‐­
la­tú dé­mo­nok fi­zi­kai után­za­ta­i­val, ame­lye­ket ez­u­tán min­den­ki sze­me lát­tá­ra
el­űzött („Hi­szem, ha lá­tom”)
 A „hi­szem, ha hal­lom” elve ha­son­ló meg­győ­ző erő­vel bírt. A Sá­mán tisz‐­
tán hal­lot­ta az is­ten­kuny­hó­ban fel­ál­lí­tott bál­vá­nyo­kat, és ébe­ren fü­lelt a szél
hang­ja­i­ra, még­is mu­száj volt meg­győz­ni mind­azo­kat, akik­nek a hal­lá­sa ke‐
vés­bé volt éles, hogy ők is hall­ga­tóz­za­nak.
Az ün­ne­pé­lyes, ko­mor te­kin­tet a mu­tat­vány elő­fel­té­te­lé­nek szá­mí­tott;
ugyan ki hin­ne egy vi­ho­rá­szó Sá­mán­nak?
Mi­helyt a kö­zös­ség nem hisz töb­bé a sá­mán ké­pes­sé­ge­i­ben, nos, ak­kor
bi­zony – a mór meg­tet­te kö­te­les­sé­gét, a mór me­het. Akár arra is gya­na­kod‐­
hat­nak, hogy a sá­mán ki­zök­kent az egyen­sú­lyá­ból. Vagy va­la­mi még
rosszabb­ra; hi­szen a Sá­mán egy­né­mely szo­ká­sai, ha nem szen­te­sí­tet­te vol­na
őket ha­gyo­mány, ha­tá­ro­zot­tan per­verz­nek tűn­het­tek vol­na. S ami a le­ges­leg‐­
rosszabb: ha nem hisz­nek töb­bé a Sá­mán­ban, még az is le­het­sé­ges, hogy – a
szel­le­mek óv­ja­nak et­től! – el­vár­ják tőle: vál­lal­jon részt a ter­me­lő­mun­ká­ból,
a va­dá­szat és ha­lá­szat ke­ser­ve­i­ből, a ké­sői árpa meg­mű­ve­lé­sé­nek fá­rad­sá‐­
gos ro­bot­já­ból, amely­nek a Sá­mán szom­szé­dai mind a rab­szol­gái vol­tak, s
amely­nek fe­les­le­gé­ből a Sá­mán egye­lő­re ké­nyel­me­sen el­él­de­gélt: jut­ta­tá­sa­it
ter­mé­szet­ben kap­ta a há­lás ügy­fe­lek­től, akik­nek ál­ma­it a kli­en­sek leg­na‐­
gyobb meg­elé­ge­dé­sé­re szol­gá­ló pon­tos­ság­gal fej­tet­te meg.
Fel­tett szán­dé­ka volt, hogy Wal­ser, ez az el­bi­tan­golt ifjú, akit a szel­le­mek
hoz­zá ve­zé­rel­tek az er­dő­ben, ez a ma­dár­fi­ó­ka, aki­ről pon­to­san ugyan­úgy ol‐­
vadt le el a to­jás­héj, mint aho­gyan an­nak ide­jén a med­ve­bocs égi böl­cső­je is
el­enyé­szett, szó­val fel­tett szán­dé­ka volt, hogy egy na­pon majd fo­ga­dott fi­á‐­
ra, Wal­ser­re száll­jon min­den ha­tal­ma, min­den te­kin­té­lye, min­den kü­lön­le‐­
ges ké­pes­sé­ge, be­le­ért­ve a rén­szar­va­sát és a sza­mo­vár­ját is. Nap­ról nap­ra
job­ban meg­sze­ret­te Wal­sert. Éj­sza­kán­ként, el­al­vás előtt gyen­gé­den ölel­get­te
és ci­ró­gat­ta a fiút, akit még a mac­kó­nál is job­ban meg­sze­re­tett. Most, hogy
Wal­ser itt volt vele, tud­ta, hogy a mac­kó nem fog annyi­ra hi­án­ yoz­ni, mi­után
el­jön az óra, és fel kell őt ál­doz­ni.
A törzs a vi­lá­gos­ság és a sö­tét­ség, a hó és a nyár tömb­je­i­nek vál­ta­ko­zá­sán
mér­te az idő mú­lá­sát; mi­vel az ő ka­len­dá­ri­u­muk nem volt más, mint az év‐­
sza­kok egy­más­ra kö­vet­ke­zé­se, és mi­vel a húgy­hó­lyag­juk­ba tü­zet csem­pé­sző
ide­gen ör­dög­fattyak­kal kap­cso­la­tos ta­pasz­ta­la­ta­ik nem csá­bí­tot­ták őket
más­fé­le nap­tár be­ve­ze­té­sé­re, nagy ce­re­mó­ni­áv­ al kö­szön­töt­ték a téli nap­for‐­
du­lót. Az is­ten­kuny­hó előtt ma­gas vö­rös­fe­nyő állt – eb­ben az év­szak­ban ko‐­
pa­szon. Ahogy a dél­idei vi­lá­gos­ság-ha­sa­dék egy­re szű­kült, a Sá­mán női be‐­
osz­tott­ja, vagy­is első uno­ka­test­vé­re kí­sé­re­té­ben be­ment az is­ten­kuny­hó­ba;
egy­más után nyi­tot­ták fel az ott lévő lá­dák fe­de­lét, rop­pant mennyi­sé­gű vö‐­
rös sza­la­got, va­la­mint csil­lag, hold­sar­ló és te­li­hold ala­kú, fér­fi és női mé‐­
zes­ka­lács­fi­gu­rá­kat for­má­zó bá­dog­füg­gő­ket bá­nyász­va elő. A Sá­mán rá­vet­te
Wal­sert, hogy ő is másszon fel ve­lük a fára, és se­gít­sen fel­ag­gat­ni a dí­sze­ket
az ágak­ra. Wal­ser arra gon­dolt, hogy a fa még szebb len­ne, ha égő gyer­tyá‐­
kat ten­né­nek az ágak vé­gé­re, gyer­tyák azon­ban nem vol­tak a fa­lu­ban. Wal‐­
ser­nek az is eszé­be ju­tott, hogy bi­zo­nyá­ra kö­ze­leg a ka­rá­csony, azt azon­ban
már el­fe­lej­tet­te, hogy mi fán te­rem a ka­rá­csony, és a ka­rá­csony­nak ter­mé‐­
sze­te­sen sem­mi köze nem volt az elő­ké­szü­le­tek­hez. A falu fi­gyel­mét az a
szél­se­be­sen kö­ze­le­dő pil­la­nat is el­ke­rü­li majd, ami­kor a ti­zen­ki­len­ce­dik szá‐­
zad át­vál­to­zik hu­sza­dik szá­zad­dá.
Még azt sem mond­hat­nánk, hogy a tör­té­nel­men kí­vül re­kedt szám­űzöt­tek
vol­tak; in­kább va­la­mi olyan idő­di­men­zi­ó­ban lak­tak, amely a tör­té­nel­met
nem vet­te szá­mí­tás­ba. Ahis­to­ri­kus né­pek vol­tak. A tör­té­ne­lem sem­mit nem
je­len­tett szá­muk­ra.
Ha ek­ko­ri­ban, vagy­is a mo­dern kor csúcs­ívé­ben, a ti­zen­ki­len­ce­dik szá­zad
for­du­ló­ján nép­sza­va­zást ren­dez­tek vol­na boly­gón­kon, a föld­la­kók túl­nyo­mó
ré­sze, aki­ket szer­te a vi­lá­gon az ir­tá­sos-ége­té­ses me­ző­gaz­da­ság, a há­bo­rú, a
me­ta­fi­zi­ka és a sza­po­ro­dás gond­jai fog­lal­tak le, tel­jes szív­vel egyet­ér­tett
vol­na a szi­bé­ri­ai­­ak­kal ab­ban, hogy ez az egész „hu­sza­dik szá­zad”-öt­let,
egy­ál­ta­lán az év­szá­zad mint olyan öt­le­te, meg­le­he­tő­sen gya­nús el­kép­ze­lés.
Ha a glo­bá­lis nép­sza­va­zás ered­mé­nyé­nek de­mok­ra­ti­kus mó­don ér­vényt le‐­
he­tett vol­na sze­rez­ni, a hu­sza­dik szá­zad ott hely­ben meg­szűnt vol­na lé­tez­ni,
az em­be­rek fel­hagy­tak vol­na az évek szá­za­sá­val tör­té­nő fel­osz­tá­sá­nak rend‐­
sze­ré­vel, és az idő köz­meg­egye­zés alap­ján örök moz­du­lat­lan­ság­ra ítél­te­tett
vol­na.
Ugyan­ak­kor azon­ban még eze­ken a tá­vo­li vi­dé­ke­ken is, már ak­kor, azok‐­
ban a za­var­ba ejtő vég­na­pok­ban is, mi­előtt a tör­té­ne­lem, pon­to­sab­ban a tör‐­
té­ne­lem, aho­gyan azt mi is­mer­jük, pon­to­sab­ban az eu­ró­pai tör­té­ne­lem, pon‐­
to­sab­ban a jen­ki tör­té­ne­lem – ab­ban a fel­lé­leg­zés­nyi idő­mor­zsá­ban te­hát,
mi­előtt a tör­té­ne­lem mint olyan ki­nyúj­tot­ta po­lip­kar­ja­it, hogy öle­lé­sé­be
von­ja az egész föld­te­két, a törzs tag­jai alig­ha tud­tak vol­na meg­len­ni tea nél‐­
kül, de ügye­sen bán­tak azok­kal a be­hur­colt tűz­fegy­ve­rek­kel és fej­szék­kel is,
ame­lye­ket ők ma­guk nem tud­tak vol­na el­ké­szí­te­ni, hi­szen lé­nye­gé­ben kő‐­
kor­sza­ki nép vol­tak. A jövő sok­kal mé­lyeb­ben volt je­len éle­tük­ben, mint
ahogy azt ők ma­guk ké­szek let­tek vol­na el­is­mer­ni; nap nap után it­tak be­lő‐­
le, és a ke­zük­ben tar­tot­ták.
Így az­tán az ő hely­ze­tük nem ha­son­lít­ha­tó a haj­da­ni ame­ri­kai in­di­án­ o­ké‐­
hoz, akik az ezer­négy­száz­ki­lenc­ven­ket­te­dik esz­ten­dő egyik reg­ge­lén még
ab­ban a bol­dog tu­dat­ban éb­red­tek, hogy ők a boly­gó egye­dü­li la­kói, be­le­rin‐­
gat­va ma­gu­kat an­nak a csa­ló­ka meg­győ­ző­dés­nek a biz­ton­sá­gá­ba, mely sze‐­
rint mi­vel a vi­lág­ban mind­ad­dig soha sem­mi nem vál­to­zott, ez­u­tán sem fog
vál­toz­ni sem­mi, s aki­ket épp ár­tat­lan tu­dat­lan­sá­guk ítélt pusz­tu­lás­ra. Ezek a
szi­bé­ri­ai er­dő­la­kók tud­ták, hogy nin­cse­nek egye­dül, és az éle­tük már meg is
vál­to­zott, noha ezen a pon­ton még le­het­sé­ges­nek tűnt, hogy egy­szer­re szí‐­
vós és ru­gal­mas mi­to­ló­gi­áj­uk ké­pes le­het ma­gá­ba ol­vasz­ta­ni a jö­vőt, s ez­ál‐­
tal meg­aka­dá­lyoz­ni, hogy sa­ját kö­ve­tői el­tűn­je­nek a múlt süllyesz­tő­jé­ben.
A Sá­mán uno­ka­test­vé­re vég­re-va­la­há­ra el­ké­szült Wal­ser sá­mán­kö­pe­nyé‐­
vel. A ren­de­lés­nek meg­fe­le­lő­en a mell­rész­re csil­la­go­kat app­li­kált fel, a
szok­nya­sze­rű alsó rész ol­da­lá­ra pe­dig csí­ko­kat, bár az asszony­ság olyan ala‐­
pos­ság­gal ol­vasz­tot­ta össze a sza­bás­min­ta mo­tí­vu­ma­it a törzs ha­gyo­má­nyos
iko­no­grá­fi­áj­á­val, hogy eb­ben az in­kar­ná­ci­ó­ban az Ez­re­des alig­ha is­mert
vol­na rá a sa­ját nem­ze­ti lo­bo­gó­já­ra. Még mi­előtt vég­zett vol­na a dí­szí­té­sek‐­
kel, a bá­ba­asszony ki­fo­gyott a bá­dog­ból, ezért az­tán rén­szar­vas­ra pat­tant, és
el­ruc­cant R.-be, ahol si­ke­rült egy adag tör­zsi díszt el­cse­rél­nie egy új te­ás‐­
kan­ná­ra. Ha­za­ér­ve da­ra­bok­ra vág­ta a tea­fő­zőt, és a fé­manyag­ból szám­ta­lan
ap­rócs­ka csen­gőt csi­nált, ame­lye­ket a la­poc­ká­nál, hón­alj­tá­jé­kon és a kö‐­
nyök­ízü­let­nél fel­varrt a kö­pö­nyeg­re.
– Oda kell fi­gyel­ned a csen­gők csi­lin­gelő­sé­re, hogy meg­tudj – a Sá­mán
te­kin­te­te ezen a pon­ton el­ké­pesz­tő­en ün­ne­pé­lyes­sé vált –, hogy meg­tudj bi‐­
zo­nyos dol­go­kat.
A csi­lin­ge­lés azon­ban mind­össze annyit üzent Wal­ser­nek, hogy tán­col­nia
és ug­ra­bug­rál­nia kell. A Sá­mán uno­ka­nő­vé­re még két toll­cso­mót is varrt a
kö­peny vál­lá­ra. Noha a tol­lak arra szol­gál­tak, hogy se­gít­sék őt a le­vi­tá­ci­ó‐­
ban, ami­kor meg­lát­ta őket, Wal­ser még­is össze­om­lott, és olyan ke­ser­ve­sen
sírt, mint egy gye­rek. Va­jon mi ütött belé?
A Sá­mán össze­ve­gyí­tett kü­lön­fé­le ta­laj­faj­ták­ból, mo­há­ból, zuz­mó­ból és
bo­gyók­ból ki­nyert fes­ték­anya­go­kat, és hoz­zá­fo­gott, hogy ki­fes­se a dob ko‐­
rong­ját. A fel­ső rész­re na­pot és hol­dat fes­tett, mel­lé­jük nyír­fá­kat, fűz­fá­kat
és va­la­mi meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan faj­hoz tar­to­zó, fe­jü­kön szar­vat vagy tül­köt vi‐­
se­lő em­lő­sö­ket. A dob alsó ré­szé­re bé­ká­kat, ha­la­kat, csi­gá­kat, fér­ge­ket és
em­be­re­ket pin­gált, kö­zép­re pe­dig egy ant­ro­po­morf fi­gu­rát, amely­nek a lába
az alsó ré­gi­ók­ban volt, a feje pe­dig a fel­sők­be nyúlt, és ame­lyet úgy ter­ve‐­
zett, hogy könnyű­szer­rel utaz­has­son a két zóna kö­zött; ez a mé­re­te­it te­kint‐­
ve fe­let­tébb im­po­záns fi­gu­ra em­be­ri­nek tűnt, leg­alább­is két­lá­bú­nak, arra vi‐­
szont sem­mi nem utalt, hogy hím- vagy nő­ne­mű-e. Hogy meg­könnyít­se a
raj­zolt alak uta­zá­sa­it, a Sá­mán szár­nya­kat is fes­tett rá, ha­tal­mas, ki­ter­jesz­tett
szár­nya­kat; eze­ket va­la­mi egy­szer­re fény­te­len­nek és csil­lo­gó­nak tűnő vö­rös
fes­ték­kel szí­nez­te ki, ame­lyet úgy ál­lí­tott elő, hogy mo­zsár­ban por­rá zú­zott
egy adag szá­rí­tott te­tűt.
A szár­nyas fi­gu­ra még a csen­gők­nél és a ru­há­já­ra varrt tol­lak­nál is job­ban
za­var­ba ej­tet­te és még jobb kedv­re de­rí­tet­te Wal­sert. Ké­pes volt órák
hosszat el­né­ze­get­ni a do­bot, s köz­ben gő­gi­csélt és ka­ca­rá­szott, mint­ha csak
újon­nan szü­le­tett ér­zé­keny­sé­gét tre­ní­roz­ná. A pré­mes dob­ve­rő­vel szün­te­le‐­
nül ko­pá­csol­ta és pas­kol­ta a do­bot: meg­pró­bál­ta rá­be­szél­ni, hogy szól­jon
hoz­zá. Hi­áb­ a. Rá­mo­soly­gott a szár­nyas fi­gu­rá­ra, és tán­colt neki, hol a med‐­
vé­vel, hol egye­dül. Vé­gül – kar­ját es­dek­lőn a fes­tett lény felé nyújt­va – an‐­
go­lul szó­lalt meg:
– Arany­ka­lit­ká­ba zárt kis­ma­dár!
Ek­kor azon­ban em­lé­ke­ze­té­ben be­csa­pó­dott egy ajtó: egy ide­ig úgy élt to‐­
vább, mint bár­me­lyik törzs­bé­li gyer­mek, s csak ab­ban az egyet­len te­kin­tet‐­
ben szá­mí­tott ki­vált­sá­gos hely­ze­tű­nek, hogy kü­lön­le­ges te­het­ség­gel volt
meg­áld­va.
A kö­vet­ke­ző kér­dés a fej­fe­dő volt, amely nél­kül nem le­he­tett tel­jes a sá‐­
mán­sze­re­lé­se. Ha­son­ló­an a ru­há­zat töb­bi ré­szé­hez, a fej­fe­dő min­tá­ját is va‐­
la­mely lá­to­más­nak kel­lett su­gall­nia. A Sá­mán úgy gon­dol­ta, az lesz a leg‐­
jobb, ha fe­lül­te­ti Wal­sert egy rén­szar­vas­ra, és hagy­ja, hogy az ál­lat dönt­se
el, mer­re­fe­lé ér­de­mes su­gal­la­tot ke­res­ni a fej­fe­dő­höz. A kér­dés már csak az
volt, hogy mi­kor – de a vá­lasz ma­gá­tól adó­dott: hát a téli nap­for­du­ló ha­lott‐­
lá­tó nap­ján! Ab­ban az idő­szak­ban, ami­kor a nap át­me­ne­ti­leg vissza­hú­zó­dik,
és elő­búj­nak az éj­sza­ka kü­lö­nös ál­la­tai, hogy dé­vaj­kod­ja­nak egy ki­csit a bo‐­
ron­gós fél­ho­mály­ban.
Mi­vel a tél már két vagy há­rom hó­nap­ja tar­tott, a falu leg­több la­kó­ja ala‐­
po­san ki volt éhez­ve egy kis mu­lat­ság­ra, mire a téli nap­for­du­ló nap­ján el­jött
vég­re a ké­sei vir­ra­dat. És bár a nap­ko­rong­nak csak ad­dig­ra si­ke­rült kín­ke‐­
ser­ve­sen a lá­tó­ha­tár fölé ver­gőd­nie, ami­kor a ci­vi­li­zált or­szá­gok la­kói már
rég túl vol­tak a tíz­óra­in, vé­gül azért a maga tel­jes pom­pá­já­ban meg­ér­ke­zett.
A pom­pa szin­te túl­sá­go­san is fény­űző­nek tűnt; olyan szo­kat­la­nul eny­he volt
az idő, hogy a Sá­mán, aki kö­dös bo­ron­gás­ra szá­mí­tott, most va­la­hogy ké‐­
nyel­met­le­nül érez­te ma­gát, mint­ha a do­log va­la­mi olyan va­rázs­lat kö­vet­kez‐­
mé­nye len­ne, amely kí­vül áll az ő ha­tás­kö­rén. A nap­fény azon­ban elő­csa­lo‐­
gat­ta ott­ho­na­ik­ból az er­dő­la­kó­kat, és ami­kor az útra kész Sá­mán és Wal­ser
tel­jes dísz­ben ne­ki­vá­gott az ex­pe­dí­ci­ó­nak, szép szá­mú ki­rán­du­ló is csat­la‐­
ko­zott hoz­zá­juk, akik elő­re­lá­tó­an fel­sze­rel­kez­tek a pik­nik­hez szük­sé­ges kel‐­
lé­kek­kel. A Sá­mán uno­ka­nő­vé­re azon­ban nem tar­tott ve­lük: be kel­lett köl‐­
töz­tet­nie a lá­nyát a fa­lu­tól biz­tos tá­vol­ság­ban álló vis­kó­fé­le­ség­be, ahon­nan
az anya és az új­szü­lött a szü­le­tés után tíz na­pig nem moz­dul­hat ki, ne­hogy
az ártó szel­le­mek meg­tud­ják, hogy tör­tént va­la­mi.
Wal­ser rén­szar­va­sa, ame­lyet bé­kén hagy­tak, s így maga vá­laszt­hat­ta ki az
út­irányt, az ide­gen ör­dög­fattyak szen­té­lye és az át­ko­zott fém­ös­vény felé in‐­
dult. A Sá­mán ber­zen­ke­dett ma­gá­ban, az ef­fé­le al­kal­mak­kor azon­ban min‐­
den le­het­sé­ges volt – akár az is, hogy a lá­to­más su­gal­la­tá­ra a Nagy Szi­bé­ri­ai
Vas­út ka­la­u­za­i­nak sap­kái ih­les­sék a sá­mán­ka­la­pot –, így az­tán mind­annyi­an
ott po­rosz­kál­tak a rén­szar­vas nyo­má­ban. A szó­fo­ga­dó Wal­ser a gya­kor­lat‐­
ban al­kal­maz­ta az órá­kon ta­nul­ta­kat, és olyan si­ker­rel öl­töt­te ma­gá­ra a ko‐­
mor és ün­ne­pé­lyes arc­ki­fe­je­zést, hogy a Sá­mán keb­le – a ben­ne dúló iz­ga‐­
tott­ság és nyug­ta­lan­ság da­cá­ra – csak úgy da­gadt az ér­zel­gős büsz­ke­ség­től.
Ezen a tá­jon és eb­ben az év­szak­ban alig­ha le­het el­kép­zel­ni en­nél szebb
na­pot: az ég olyan kék, mint a cse­cse­mők szem­go­lyó­ja; sá­padt, tar­tóz­ko­dó
nap­fény, amely íze­lí­tőt ad a mú­lan­dó­ság ke­ser­édes, mély­sé­ge­sen szláv gyö‐­
nyö­re­i­ből, hi­szen tud­ni­va­ló, hogy még né­hány perc, és már nem lesz itt. Ma
még a hó sem az éle­tet el­pusz­tí­tó ta­ka­ró­nak tűnt, ha­nem puha pap­lan­nak,
ame­lyet mint­ha egye­ne­sen azért ta­lál­tak vol­na ki, hogy meg­óv­ja a hi­deg­től
a csí­rá­zó ma­go­kat. A gye­re­kek hó­go­lyó­kat gyúr­tak, és egy­mást ha­ji­gál­ták.
Az egyik hó­go­lyó el­ta­lál­ta a Sá­mán ka­lap­ját; a be­csa­pó­dást kö­ve­tő csi­lin‐­
gelőst az ap­ró­nép el­foj­tott kun­co­gá­sa kí­sér­te. A Sá­mán fa­gyos te­kin­tet­tel
vet­te tu­do­má­sul a tisz­te­let­len­ség je­le­it. Bár­mi­lyen büsz­ke volt is Wal­ser­re, a
ha­to­dik ér­zé­ke még­is azt súg­ta neki, hogy a nap nem fog jól vég­ződ­ni.
Öröm­mel fi­gyel­te, ahogy Wal­ser rén­szar­va­sa le­tért az R. felé ve­ze­tő ös‐­
vény­ről, és hellyel-köz­zel a fo­lyó irá­nyá­ban foly­tat­ta út­ját. A Sá­mán azon‐­
nal fel­élén­kült. Mind­annyi­an vi­dá­man csúsz­kál­tak és ug­rán­doz­tak to­vább.
Eb­ben a pil­la­nat­ban azon­ban a va­ló­szí­nűt­len tün­dök­lő ár­nyé­ká­nak min­de‐­
ne­ket át­ala­kí­tó va­rázs­la­ta ve­tült rá a reg­gel­re.
 Mint­ha a sem­mi­ből jön­ne, vagy a hal­vány­kék ég­ből, vagy mint­ha egye‐­
ne­sen a fe­hér és tö­ré­keny nap­ko­rong hű­vös szí­vé­ből ér­kez­ne, ára­dó ének‐­
szót hal­lot­tak – em­be­ri han­got, női han­got, fü­let gyö­nyör­köd­te­tő han­got. Az
ilyen hang­ról akár még azt is ké­pe­sek len­nénk el­hin­ni, hogy idő előtt el­hoz‐­
za a ta­vaszt. Olyan hang volt, amely sar­ja­dzás­nak in­dít­ja a hó alól ki­bú­jó,
szir­ma­i­kat meg­szá­ro­gat­ni vá­gyó vi­rá­go­kat. Olyan hang, amely­től a vö­rös­fe‐­
nyők ké­je­sen meg­ráz­kód­tak, és úgy nyúj­tóz­tat­ták meg ága­i­kat, mint a tán‐­
col­ni vá­gyó gye­re­kek a kar­ju­kat. Min­dent, de min­dent meg­ígért az a hang,
ami csak új­já­szü­le­tés és meg­úju­lás.
Szop­rán ének­hang, pi­an­ o­for­te-kí­sé­ret.
A ma­da­rak cser­reg­ve kap­tak szárny­ra az ágak kö­zül, hogy a hang for­rá­sá‐­
nak kö­ze­lé­be jus­sa­nak az egy­re tün­dök­lőb­ben fény­lő le­ve­gő­ben. Az alj­nö‐­
vény­zet zi­ze­gett a sok sur­ra­nó apró em­lős­től és rág­csá­ló­tól, ame­lyek szin­tén
útra kel­tek, hogy szom­ju­kat olt­sák a cso­dás dal­for­rás­ból. Hó­talphoz ha­son‐­
la­tos pa­tá­ju­kon még a rén­szar­va­sok is meg­sza­po­ráz­ták lan­ka­dó lép­te­ke­it.
Amíg azon­ban a szi­bé­ri­ai ren­ge­teg fló­rá­já­ra és fa­u­ná­já­ra pon­to­san úgy
ha­tott a dal, mint an­nak ide­jén Or­phe­usz éne­ke a th­rá­ki­ai erdő ál­la­ta­i­ra és
nö­vé­nye­i­re, az em­be­ri er­dő­la­kók füle tel­je­sen sü­ket­nek bi­zo­nyult a mi­ti­kus
re­zo­nan­ci­ák­ra: szá­muk­ra ez a zene hí­já­val volt min­den kel­lem­nek és va‐­
rázs­erő­nek, ahogy vad és bár­do­lat­lan lel­kűk­re sem ha­tott csil­la­pí­tó­an a
zene; arra is alig vol­tak ké­pe­sek, hogy a Schu­bert-liedet egy­ál­ta­lán ze­ne­ként
is­mer­jék fel, hi­szen szin­te sem­mi köze nem volt an­nak a ze­né­nek a ská­lá­i‐­
hoz és mo­da­li­tá­sa­i­hoz, ame­lyet a szel­le­mek gya­ko­ri­nak ko­ránt­sem mond­ha‐­
tó fel­szó­lí­tá­sá­ra ők ma­guk csa­lo­gat­tak elő a bőr­do­bok­ból, a já­vor­szar­vas
comb­csont­já­ból fab­ri­kált fu­ru­lyák­ból és a kő­xi­lo­fo­nok­ból. Ami pe­dig az
ének­lést il­le­ti, ők jobb sze­ret­ték, ha a hang olyan szem­csés és re­sze­lős, mint
a smirg­li; a méz­ízű szop­rán az ő száj­pad­lá­suk­nak min­den volt, csak nem
édes. Az éne­kes hang­já­nak va­rázs­la­ta ide­gen va­rázs­lat volt, amely rá­juk
nem ha­tott. Mind­azon­ál­tal őket is kí­ván­csi­vá tet­te, sőt fel­iz­gat­ta, így az­tán
ők ma­guk is meg­in­dul­tak a hang­for­rás irá­nyá­ba, azon a sej­té­sen töp­reng­ve,
hogy amit hal­la­nak, az ta­lán nem más, mint azok­nak a hí­vat­lan is­te­nek­nek a
ka­ko­fó­ni­áj­a, akik ezen a szo­kat­la­nul ra­gyo­gó nap­for­du­lón át­csúsz­tak va­la‐­
hogy a lát­ha­tó és a lát­ha­tat­lan kö­zöt­ti ha­tár­vo­na­lon. Min­den hom­lo­kot rán‐­
cok ba­ráz­dál­tak, min­den száj kér­dőn biggyedt le.
Wal­ser vi­szont azon kap­ta ma­gát, hogy pon­to­san úgy re­meg, mint a vö‐­
rös­fe­nyők, a zene ugyan­is egy fel­idé­zett álom is­me­rős­sé­gé­vel ha­tott rá.
Ami­kor meg­lát­ta a tisz­tá­son álló há­zat az ájult tig­ri­sek­ből álló zsúp­te­tő­vel,
a lá­to­más annyi­ra össze­tett­nek tűnt, hogy elő­ször kép­te­len volt meg­fej­te­ni,
de mi­köz­ben két­ol­dalt a kí­ván­csi és fel­lel­ke­sült erdő-la­kók to­vább­szá­gul‐­
dot­tak mel­let­te, ő egy ki­csit vissza­fog­ta rén­szar­va­sát.
A Sá­mán azon­ban érez­te, hogy va­la­mi na­gyon nincs rend­jén. Ah­hoz hoz‐­
zá­szo­kott, hogy ő lát, pon­to­sab­ban lát­va lát, s ez­u­tán má­so­kat is meg­győz
róla, hogy ők is ugyan­azt lát­ják; most azon­ban kö­rü­löt­te min­den­ki pon­to­san
ugyan­azt lát­ta, mint ő, még­hoz­zá tel­je­sen spon­tán mó­don. Ez több, mint kü‐­
lö­nös. A zon­go­ra, amely­nek fi­no­man tem­pe­rált ská­lá­i­tól a háta is bor­só‐­
dzott, nem az ő ál­má­ból sar­jadt, ha­nem va­la­ki má­sé­ból, olyan álom­ból,
amely tel­jes­ség­gel is­me­ret­len volt szá­má­ra. Ha Wal­ser ál­má­ból szü­le­tett,
ak­kor Wal­ser sok­kal elő­rébb jár a sá­mán­ko­dás­hoz ve­ze­tő úton, mint hit­te.
Az elé­jük tá­ru­ló ta­nya­ház, a ház­ból ki­ára­dó dal, a ház­te­tőn ta­nyá­zó ál­ma­tag
tig­ri­sek és a jég­töm­bök­be fa­gyott ha­la­kat ci­pe­lő re­dő­zet­len sze­mű em­be­rek
fura cso­por­to­za­ta mind-mind hoz­zá­já­rult ah­hoz, hogy a Sá­mán kezd­je el­ve‐­
szí­te­ni a ta­lajt a lába alól.
Ami­kor a re­dő­zet­len sze­mű­ek fel­tűn­tek, Wal­ser úgy érez­te ma­gát, mint­ha
az agyá­ban be­kö­szön­tött vol­na a ko­rai hó­ol­va­dás; nem tud­ta, mit gon­dol­jon,
sőt, még azt sem tud­ta, ho­gyan kell gon­dol­kod­ni. Ösz­tö­kél­te a rén­szar­va­sát,
hogy kö­ze­lebb­ről is szem­ügy­re ve­hes­se az ide­ge­ne­ket.
– Jack! Jack!
A nő ki­ab­ á­lá­sá­nak sem­mi ér­tel­me nem volt; ennyi erő­vel a fába ha­sí­tó
fej­sze hang­ját is utá­noz­hat­ta vol­na. A zene disz­har­mo­ni­ku­san ab­ba­ma­radt; a
hir­te­len be­állt csend­be tisz­tán har­sant bele a hang:
– Jack Wal­ser!
Wal­ser neve egy szár­nyas lény szá­já­ból. Ez nyil­ván va­la­mi jel! Ah­hoz
azon­ban ke­vés volt, hogy a Sá­mánt jobb kedv­re de­rít­se. Noha hoz­zá­szo­kott,
hogy min­den­fé­le sza­bály­ta­lan kül­le­mű kép­ze­let­be­li lénnyel tár­gyal, le­gye‐­
nek azok szár­nya­sak vagy szár­nyat­la­nok, le­gyen med­ve­fe­jük vagy já­vor‐­
szar­vas­pa­tá­juk, hal­tes­tük vagy sas­lá­gyé­kuk, er­ről a sár­ga hajú, bun­dás lábú
és ra­gyo­gó – ed­dig csak az ide­ge­nek pok­ró­ca­in lá­tott mes­ter­sé­ges szí­nek­ben
pom­pá­zó – tol­la­za­tú lény­ről nem tud­ta el­dön­te­ni, hogy el­len­sé­ges szán­dé‐­
kú-e vagy sem. Le­het, hogy a lény tud­ta a Sá­mán ina­sá­nak ne­vét, de olyan
ze­ne­bo­nát csa­pott, ami a Sá­mán vi­lá­gá­ban fül­sér­tő­nek szá­mí­tott. Rá­adá­sul
azok a hi­val­ko­dó szár­nyak még csak nem is hasz­nál­ha­tók; egy­sze­rű­en fel‐­
mond­ták a szol­gá­la­tot, gaz­dá­juk pe­dig ned­ves puf­fa­nás­sal, meg­le­he­tő­sen
pro­fán mó­don egy hó­buc­ka te­te­jén lan­dolt. Ügyet­len­ke­dő lá­to­más?! Most
meg rá­juk uszít­ja a fel­dü­hö­dött tig­ri­se­ket!
Mi­köz­ben az er­dő­la­kók csa­ló­dot­tan és fel­há­bo­ro­dot­tan ki­ab­ ál­va, ren­de‐­
zet­len so­rok­ban szét­reb­ben­tek, a Sá­mán kés­le­ke­dés nél­kül hoz­zá­fo­gott,
hogy ki­do­bol­jon né­hány el­ret­ten­tő va­rázs­rit­must. Wal­ser, akit a je­lek sze­rint
a leg­na­gyobb sá­má­no­kat meg­szé­gye­ní­tő eksz­ta­ti­kus ro­ham ke­rí­tett ha­tal­má‐­
ba, meg­kí­sé­rel­te meg­ál­lás­ra bír­ni fej­veszt­ve me­ne­kü­lő há­tas­ál­la­tát, de hi­á‐­
ba; a rén­szar­vas csak ak­kor tor­pant meg, ami­kor vissza­ér­ke­zett a fa­lu­ba,
ahol egyet­len moz­du­lat­tal le­ve­tet­te ma­gá­ról lo­va­sát, majd meg­könnyeb­bült
só­haj­jal el­in­dult, hogy rág­csál­jon egy kis mo­hát. Wal­ser vi­hog­va és prüsz‐­
köl­ve hem­per­gett a hó­ban. Meg­fog­ta nyúlp­ré­mes dob­ve­rő­jét, és va­ló­sá­gos
örö­mó­dát csalt elő a dob­já­ból.
– Ko­ráb­ban már lát­tam őt! – mond­ta lel­ken­dez­ve a Sá­mán­nak, ami­kor az
is ha­za­ért. – Na­gyon jól is­me­rem!
A Sá­mán maga is ezt va­ló­szí­nű­sí­tet­te, nem mint­ha sze­rin­te ez szük­ség‐­
kép­pen jót je­len­tett vol­na, ina­sát ugyan­is a je­lek sze­rint már nem sok vá‐­
lasz­tot­ta el at­tól, hogy maga mögé uta­sít­sa mes­te­rét, hi­szen már most ké­pes
rá, hogy vi­lág­gá do­bol­ja a szel­le­mek tit­ka­it.
– Nő, ma­dár, csil­lag – ga­gyo­gott Wal­ser. – A neve pe­dig...
 KILENC
Noha bi­zo­nyos tá­vol­ság­ból még min­dig sző­ké­nek néz­het­te az em­ber,
Fev­vers haj­tö­vé­nél már leg­alább egy hü­velyk­nyi­nél is hosszabb volt a bar­na
le­nö­vés, mi­köz­ben a szár­nyán is fel­tü­ne­dez­tek bar­na fol­tok: Fev­vers hul­lat‐­
ta a tol­lát. Liz­zie tás­ká­já­ban ta­lán akadt vol­na némi per­oxid, amely se­gít­he‐­
tett vol­na a le­nö­vé­sen, és még az is meg­le­het, hogy egy üveg pi­ros tin­tát is
ta­lált vol­na ben­ne, amely a má­sik prob­lé­mát or­vo­sol­ta vol­na – a leg­ele­mibb
ház­tar­tá­si má­gia! –, a tás­ka azon­ban oda­lett, vég­ér­vé­nye­sen ott ve­szett a vo‐­
nat ron­csai közt, a tró­pu­si ma­dár pe­dig nap­ról nap­ra job­ban ha­son­lí­tott ah‐­
hoz a lon­do­ni szür­ke ve­réb­hez, ami an­nak ide­jén volt; mint­ha kez­de­ne múl‐­
ni a va­rázs­lat. Fev­vers el­ko­mo­rult és in­ger­lé­kennyé vált, va­la­hány­szor lop‐­
va be­le­pil­lan­tott a vén­em­ber légy­pi­szok-pettyes tük­ré­be, amely előtt Liz­zie
maest­ro-hosszú­sá­gú­ra, épp csak a gal­lé­rig érő­re nyír­ta a há­zi­gaz­da ha­ját.
– Kész is va­gyunk! Hát nem ta­ka­ros?
Há­zi­gaz­dá­juk tör­té­ne­te egy­sze­rű. Már nem volt fi­at­al em­ber, ami­kor biz‐­
tos ál­lá­sá­ból – ze­ne­ta­nár volt egy nov­go­ro­di le­ány­is­ko­lá­ban – el­csá­bí­tot­ta őt
a kor­rupt r.-i pol­gár­mes­ter, aki szép sum­mát vá­gott zseb­re a kor­mány­tól a
Transz­baj­ká­li­ai Kon­zer­va­tó­ri­um ter­vé­ért. Mi­cso­da? – kér­dez­te a ze­nész
gya­na­kod­va; a med­vék­nek ta­nít­sak ská­lá­zást, a hol­lók­nak és a ré­cék­nek
meg szol­fézst? Nem, nem, és nem! – erős­kö­dött a pol­gár­mes­ter, és újra te­le‐­
töl­töt­te vod­ká­val a po­ha­ra­i­kat. A prém­ke­res­ke­dők, kor­mány­tiszt­vi­se­lők, ál‐­
lo­más­fő­nö­kök, sze­rel­vény­el­len­őrök, pá­lya­mun­ká­sok lány­kái mind özön­le­ni
fog­nak a kon­zer­va­tó­ri­um­ba, rá­adá­sul ki tud­ja, mi­lyen is­ten­ál­dot­ta te­het­sé‐­
gek­re buk­kan­ha­tunk az ős­la­kos szi­bé­ri­ai pa­rasz­tok gyer­me­kei kö­zött? A
vod­ka hat­ha­tós se­gít­sé­gé­vel fe­let­tébb von­zó ké­pet vá­zolt fel a vi­dék fel­fe‐­
de­zés­re váró ze­nei te­het­sé­ge­i­ről. A messzi Nov­go­rod­ban, a kály­ha me­le­gé‐­
ben a Maest­ro ide­al­iz­mu­sa szár­nya­kat ka­pott.
A Maest­ro azon­ban ta­pasz­ta­lat­lan volt, és nem tud­ta, hogy őt nem pi­o­nír‐­
fá­ból fa­rag­ták, ahogy azt sem lát­ta elő­re, hogy a pol­gár­mes­ter, mi­helyt be‐­
zse­bel­te a nem egye­nes úton szer­zett sum­mát, tö­ké­le­te­sen meg­fe­led­ke­zik a
ze­ne­ta­nár­ról. A Maest­ro, aki­nek még a ha­za­út­ra sem volt pén­ze, ha­ma­ro­san
már nyo­mor­gott a vá­ros­tól mér­föl­dek­re fek­vő ház­ban, ame­lyet a ze­ne­aka­dé‐­
mia ott­ho­ná­ul je­löl­tek ki; csak a zon­go­rá­ja, a ci­lin­de­re és a név­táb­la em­lé‐­
kez­tet­te arra, hogy ki volt va­la­ha. Mély­sé­ges két­ség­be­esés­be süp­ped­ve élt,
ami­kor ven­dé­gei – mint­ha va­rázs­lat hoz­ta vol­na őket ide – meg­ér­kez­tek.
– Olyan, mint­ha meg­ta­lál­ta vol­na rég el­vesz­tett lá­nyát – mond­ta Liz­zie. –
Mint va­la­me­lyik ké­sei Shakes­peare-da­rab be­fe­je­zé­se. Csak ép­pen ő egy he‐­
lyett két lányt ta­lált. Hepi-end a négy­ze­ten. Hall­gasd csak őket!
A Maest­ro és a Her­ceg­nő négy­ke­zes har­mó­ni­ák­kal pró­bál­koz­tak, mi­köz‐­
ben Mig­non hom­lok­rán­col­va ta­nul­má­nyoz­ta az el­len­pont-tech­ni­ka ele­me­it:
a Maest­ro lel­kes irá­nyí­tá­sa alatt kez­dett ki­bon­ta­koz­ni pár­ját rit­kí­tó ze­ne­szer‐­
zői te­het­sé­ge.
Fev­vers a bugy­bo­ré­ko­ló hal­le­vest szem­lél­te, és mo­rog­va zsör­tö­lő­dött:
nagy öröm, hogy leg­alább va­la­ki bol­dog. Szár­nyát, amely utol­só re­pü­lé­si
kí­sér­le­te so­rán újra el­tört, most a Maest­ro hor­gász­zsi­neg­jei se­gít­sé­gé­vel szi‐­
lár­dan rög­zí­tet­ték, a szi­go­rú Liz­zie pe­dig az el­kö­vet­ke­ző na­pok­ra rend­sze‐­
res ét­ren­det, pi­he­nést, és még több pi­he­nést ren­delt el. Tö­ké­le­te­sen hi­de­gen
hagy­ta ne­velt lá­nyá­nak mél­tat­lan­ko­dá­sa; Fev­vers vál­tig azt kö­ve­tel­te, hogy
kés­le­ke­dés nél­kül in­dul­ja­nak el, és sza­ba­dít­sák ki az ifjú ame­ri­ka­it az er­dő‐­
la­kók kar­ma­i­ból.
– Ne­kem úgy tűnt, hogy ott­hon érzi ma­gát. Ha jól lát­tam, a ru­há­za­tát te‐­
kint­ve tel­je­sen be­il­lesz­ke­dett a benn­szü­löt­tek közé.
– De hisz’ még egy hete sincs, hogy el­vál­tunk! Egy hét alatt nem le­het
be­il­lesz­ked­ni és benn­szü­löt­té vál­ni!
– Én nem va­gyok ben­ne olyan biz­tos, hogy va­ló­ban csak egy hét esett ki
az éle­tünk­ből – mond­ta Liz­zie. – Lát­tad, mi­lyen hosszú a sza­kál­la?
– Igen, lát­tam a sza­kál­lát – is­mer­te el Fev­vers ta­nács­ta­la­nul. – De mit ér‐­
tesz azon, hogy nem vagy ben­ne biz­tos, hogy va­ló­ban csak egy hete...?
Liz­zie olyan ko­mor és ün­ne­pé­lyes arc­cal for­dult Fev­vers felé, hogy az­zal
még a Sá­mánt is le­vet­te vol­na a lá­bá­ról.
– Itt va­la­mi fo­lyik. Va­la­mi olyas­mi, ami­be mi nem va­gyunk be­avat­va, ki‐­
csi­kém. Ne fel­edd, hogy el­ve­szí­tet­tük az órán­kat; ne fel­edd, hogy Idő Atya
gyer­me­kei szá­mo­sak, és ha nem té­ve­dek, ezt a vi­dé­ket a za­bi­gye­re­ke­i­re
hagy­ta, Mr. Wal­ser sza­kál­lá­nak hosszá­ból, va­la­mint rén­szar­vas­lo­vag­ló tu­do‐­
má­nyá­ból ítél­ve ugyan­is úgy tű­nik, hogy az idő köz­ben va­rázs­la­tos gyor­sa‐­
ság­gal telt – avagy te­lik még min­dig – ezek­nél az er­dei né­pek­nél.
– Le­het­sé­ges – tű­nő­dött Liz­zie hogy fogy­tán az ide­jük.
Fev­verst csep­pet sem ha­tot­ták meg ezek az okos­ko­dá­sok. Mert egy ka­nál‐­
lal a sűrű hal­le­ves­ből, meg­íz­lel­te, el­fin­to­ro­dott, majd ko­to­rász­ni kez­dett a
Maest­ro fi­ók­já­ban, de nem ta­lált sót. Az utol­só csepp. Van kaja bő­ven, de
sem­mi ren­des étel. Csak a büsz­ke­sé­ge aka­dá­lyoz­ta meg, hogy össze­rop­pan‐­
jon.
Nyo­mo­rú­sá­gát csak te­téz­te a tu­dat, hogy az ame­ri­kai ifjú, aki annyi­ra
meg­tet­szett neki, ennyi­re kö­zel van hoz­zá, és még­is oly tá­vol. Mind­ez te­hát
to­vább fo­koz­ta nyo­mo­rú­sá­gát, amely­nek azon­ban még­sem Wal­ser volt a fő
oko­zó­ja: nyo­mott han­gu­la­tá­nak va­la­mi más állt a hát­te­ré­ben. Ta­lán az szeg‐­
te ked­vét, hogy nap­ról nap­ra csök­kent a von­ze­re­je? Le­het­sé­ges, hogy ez
volt a fő ok? Szé­gyell­te be­val­la­ni, de majd meg­sza­kadt a szí­ve, ami­kor be‐­
le­né­zett a tü­kör­be, és lát­ta, mi­lyen ro­ha­mo­san fa­kul­nak a ra­gyo­gó szí­nek.
De más is volt a hát­tér­ben. Tud­ta, hogy va­la­mi­kor az ide ve­ze­tő út so­rán el‐­
ve­szí­tett va­la­mi olyas­mit, ami pe­dig egész lé­nyé­nek lét­fon­tos­sá­gú ré­sze
volt. Ami­kor a Nagy­her­ceg jég­gé fa­gyott pa­lo­tá­já­ban oda­lett a kard­ja, Fev‐­
vers­ben egy­szer­sm ­ ind meg­gyen­gült a sa­ját nagy­sze­rű­sé­gé­be ve­tett hit is,
ami pe­dig oly messzi­re se­gí­tet­te ad­di­gi röp­pá­lyá­ján. El­vesz­tet­te sa­ját se­bez‐­
he­tet­len­sé­gé­nek ér­zé­sét, és lám, mi tör­tént rög­tön ez­u­tán. El­tört a szár­nya.
Ő im­már nem több egy meg­nyo­mo­ro­dott cso­da­lény­nél. Akár­hogy szé­pít­jük
is, ez van, és punk­tum.
A Pic­ca­dilly Vé­nu­sza – gon­dol­ta ke­se­rű­en. Most sok­kal in­kább ha­son­lít
azok­ra a ro­mok­ra, ame­lye­ket Crom­well an­nak ide­jén meg­dol­go­zott.[54] A
tra­péz ex-He­lé­ná­ja egy­szer s min­den­kor­ra a föld­re kény­sze­rít­ve. Ne­héz dol‐­
ga lesz az Új Nő­nek,[55] ha olyan könnyen meg­ad­ja ma­gát, mint én.
Úgy érez­te, nap­ról nap­ra ki­sebb­re zsu­go­ro­dik, mint­ha a Nagy­her­ceg meg‐­
ren­delt vol­na egy újabb jég­szob­rot, és most a bosszú­vágy­tól ve­zé­rel­ve azon
mes­ter­ked­ne, hogy las­san, vég­te­le­nül las­san meg­ol­vassza a szob­rot – ta­lán
úgy, hogy idő­ről idő­re égő ci­ga­ret­tát nyom a szo­bor va­la­mely ak­ku­rá­tu­san
ki­vá­lasz­tott ré­szé­hez. A régi Fev­vers hi­ány­ta­lan tör­té­ne­te ott volt a fi­at­al
ame­ri­kai jegy­zet­fü­ze­te­i­ben; Fev­vers most arra vá­gyott, hogy Wal­ser szá­já‐­
ból győ­ződ­hes­sen meg a sa­ját igaz­sá­gá­ról. Arra vá­gyott, hogy az a szür­ke
szem­pár a régi pom­pá­já­ban tük­röz­ze őt vissza. Vá­gya­ko­zott; epe­ke­dett. De
mind­hi­áb­ a. Telt-múlt az idő. Fev­vers pi­hent.
Az Ez­re­des­nek re­me­gett a keze, mert az utol­só csep­pig el­fo­gyott az ital,
és már az utol­só szi­var­do­bo­zát is meg­kezd­te; még­is va­la­mi emel­ke­dett iz‐­
ga­tott­ság ural­ko­dott el raj­ta, a Szö­kött Fe­gyenc sze­mé­lyé­ben ugyan­is oda‐­
adó hall­ga­tó­ság­ra lelt: egy­sze­mé­lyes kö­zön­sé­gé­nek te­kin­te­té­ben vad sej­tel‐­
mek kezd­tek nyi­la­doz­ni.
– Ezek a ki­sebb fenn­aka­dá­sok csak azért van­nak, fi­at­al­em­ber, hogy pró‐­
bá­ra te­gye­nek ben­nün­ket. Meg­fo­gant ben­nem egy pá­rat­lan terv: agya­ra­sok‐­
kal a tund­rán. Igen, ku­dar­cot val­lot­tam. El­is­me­rem. Be­le­buk­tam. Bá­mu­lat­ra
mél­tó­an be­le­buk­tam. Elő­for­dult már, fi­at­al­em­ber, hogy far­kas­sze­met né­zett
a bu­kás­sal? Tud­ja, mi a trükk­je? Egy­sze­rű­en ad­dig kell néz­nie, amíg a bu‐­
kás for­dít­ja el a te­kin­te­tét! A bu­kás koc­ká­za­ta ott rej­lik min­den nagy­sza­bá­sú
vál­lal­ko­zás­ban. Így gu­rul a koc­ka a Lu­di­kus Já­ték­ban; egy­szer fent, egy­szer
lent; de úgy ve­szí­te­ni, aho­gyan én tet­tem, ilyen fenn­költ, iszony­ta­tó mó­don,
úgy, hogy az em­ber­nek min­de­ne oda­vész – nos, ön­ma­gá­ban már ez is af­fé­le
di­ad­ al! Be­zo­nyám!
Fel­egye­ne­se­dett, és utol­só szi­var­já­val ha­do­ná­szott.
– Vi­gyá­zat, Transz­baj­ká­lia! Vissza­jö­vök! Új élet­re ke­lek vál­lal­ko­zá­som
ki­hu­nyó ham­va­i­ból! Ke­ar­ney ez­re­des kesz­tyűt dob a jég­si­va­tag­nak, a med‐­
vék­nek, a hul­ló­csil­la­gok­nak – vissza­tér, még több ele­fánt­tal, még ha­tal­ma‐­
sabb ele­fán­tok­kal; még na­gyobb és vér­szom­ja­sabb tig­ri­sek­kel; a ré­gi­ek­nél
ezerrr­szerrr mu­lat­sá­go­sabb bo­hó­cok egész serr­re­gé­vel! Úgy ám! A csil­la‐­
gos-sá­vos zász­ló újra itt lo­bog majd a tund­ra fö­lött!
– Ke­ar­ney ez­re­des, az egy­kor volt és el­jö­ven­dő imp­resszá­rió! Ke­ar­ney
ez­re­des kö­szön­ti az Új Kort! Jó lesz, ha vi­gyá­zol, Hu­sza­dik Szá­zad, mert itt
va­gyok!
Oda­kint, a mind szí­né­ben, mint ál­la­gá­ban leg­in­kább egy ka­to­nai pok­róc­ra
em­lé­kez­te­tő ég­bolt alatt a vad­ál­la­tok, a va­dá­szok, a bá­bák, a ke­res­ke­dők, a
prém­va­dá­szok és a ra­ga­do­zó ma­da­rak tet­ték a dol­gu­kat, mit sem tud­va az
Ez­re­des fe­nye­ge­tő­zé­sé­ről. Ha eset­leg hal­lot­ták vol­na, ak­kor sem ér­tet­tek
vol­na be­lő­le egy szót sem; ha meg­ér­tet­ték vol­na, ki­gú­nyol­ták vol­na. Ami‐­
kor be­ci­pelt egy nya­láb fa­ha­sá­bot a kin­ti fa­ra­kás­ból, Sám­son egy pil­la­nat­ra
be­en­ged­te a ház­ba az éj­sza­ka iro­ni­kus hall­ga­tá­sát, az Ez­re­des azon­ban, aki‐­
nek hal­vány sze­me az iz­ga­tott­ság újabb és újabb hul­lá­ma­i­nak ha­tá­sá­ra egy‐­
re fé­nye­sebb tűz­zel iz­zott, rög­tön ki is ker­get­te az éj­sza­kát.
– Fi­at­al­em­ber, be­mu­ta­tom ma­gá­nak az én kis disz­na­u­mat!
Va­la­hány­szor a Fe­gyenc­re né­zett, Szi­bil­lá­nak az al­ma­szósz ju­tott eszé­be,
és most meg­pró­bál­ta nem pa­ro­lá­ra nyúj­ta­ni a man­csát, az Ez­re­des azon­ban
tar­kón vág­ta, s így a ma­lac­ka vé­gül hagy­ta, hogy a Fe­gyenc meg­ráz­za a
prac­li­ját.
 – Ő Szi­bil­la, a misz­ti­kus ma­lac, tár­sam a Lu­di­kus Já­ték­ban. Be­zony, ké‐­
rem, nem ma kezd­tük a szak­mát mi ket­ten. Évek­kel ez­előtt, még az apám
farm­ján, Le­xing­ton vá­ro­sá­ban, Ken­tu­cky­ban – hal­lott már Ken­tu­cky­ról, a
„Kék Fű ál­la­má­ról”? Is­ten kert­je az a hely, ba­rá­tom... szó­val, az apám farm‐­
ján tör­tént, még si­he­der ko­rom­ban, ak­ko­ra sem le­het­tem, mint egy mar­hac‐­
sü­lök, ek­kor is­mer­ked­tem meg a leg­fi­no­mabb dá­má­val, aki va­la­ha mos­lé‐­
kos­ve­der­ből va­cso­rá­it – ki­vé­ve per­sze a je­len­lé­vő­ket...
Az Ez­re­des le­hen­ger­lő ékes­szó­lá­sát hall­gat­va a Fe­gyenc­nek el­állt a lé­leg‐­
ze­te. Nem ta­lál­ko­zott még sen­ki­vel, aki akár csak ha­son­lí­tott vol­na az Ez­re‐­
des­hez. Noha Ke­ar­ney ez­re­des egy­ál­ta­lán nem em­lé­kez­te­tett a szi­ré­nek­re,
éne­ke nem volt ke­vés­bé édes, mint az övék. Mire meg­főz­ték és meg­et­ték a
hal­le­vest, a Szö­kött Fe­gyenc be­le­egye­zett, hogy el­ka­la­u­zol­ja az Ez­re­dest az
r.-i vas­úti meg­ál­ló­hoz, ahon­nan már nem lesz gond to­vább­men­ni:
– Ha kell, majd disz­na­u­há­ton me­gyek!
...vagy bár­mi­lyen más úton-mó­don, a lé­nyeg az, hogy egye­ne­sen oda,
ahol a saj­tót tá­jé­koz­tat­ni le­het Ke­ar­ney ez­re­des Cir­ku­szá­nak lé­leg­zet­el­ál­lí­tó
sor­sá­ról, s ahol fel le­het ven­ni némi hi­telt, ami­ből új­ra­kezd­he­ti az egé­szet.
El­ké­pesz­tő volt az Ez­re­des szí­vós­sá­ga. Olyan volt, mint azok a le­göm­bö‐­
lyí­tett fe­ne­kű ba­bák, ame­lye­ket le­he­tet­len fel­dön­te­ni, akár­hogy pró­bál‐­
kozunk is. Hi­he­tet­len, hogy az Ez­re­des mi­lyen lán­go­ló misszi­o­ná­ri­us-he­vü‐­
let­tel szállt szem­be a Szö­kött Fe­gyenc egy­re za­va­ro­dot­tabb­nak tűnő er­köl‐­
csös­sé­gé­vel. A Fe­gyenc, aki mé­lyen hitt az em­ber ere­den­dő ár­tat­lan­sá­gá­ban
és ve­le­szü­le­tett jó­sá­gá­ban, tel­je­sen véd­te­len­nek bi­zo­nyult az Ez­re­des­sel
szem­ben, hi­szen az Ez­re­des is hitt ugyan­ezek­ben a dol­gok­ban, noha ter­mé‐­
sze­te­sen tel­je­sen más pers­pek­tí­vá­ból te­kin­tett rá­juk.
– Az a bi­zo­nyos ifjú hölgy, az én kis Szi­bil­lám dé­di­je, a ha­za­fi­as ku­cu­di‐­
nasz­tia ala­pí­tó­ja, a két hát­só lá­bá­ra állt, és el­árult ne­kem va­la­mit, amit az is‐­
ko­lá­ban soha nem ta­ní­tot­tak – na és tud­ja, mi volt az, fi­at­al­em­ber? „Aki ba‐­
lek, az meg is ér­dem­li!”
– Ho­ho­hó! – kun­co­gott ma­gá­ban, mi­vel azon­nal fel­is­mer­te a Fe­gyenc­ben
a ba­le­kot. Apró sze­me ide-oda járt az asz­ke­ti­kus fa­ház­ban, ame­lyet a zene
geo­met­ri­áj­a rö­vid idő alatt a transz­cen­den­tá­lis gon­dol­ko­dás ma­gas és fe­hér
pa­lo­tá­já­vá ala­kí­tott át. Az Ez­re­des­nek na­gyon nem volt ínyé­re a hely. Tud­ta,
hogy Mo­zart nincs­te­le­nül, szal­ma­zsá­kon hál­va halt meg.
– Lóvá kell ten­ni va­la­mennyit! – avat­ta be tit­ká­ba a Fe­gyen­cet, aki mind
ez idá­ig an­nak a cél­nak szen­tel­te éle­tét, hogy tö­ké­le­te­seb­bé te­gye az em­be‐­
ri­sé­get, füg­get­le­nül at­tól, hogy az em­be­ri­ség vá­gyik-e ef­fé­le tö­ké­le­te­se­dés­re
vagy sem. A Fe­gyenc kis ide­ig el­töp­ren­gett, hogy mit is je­lent­het a „lóvá
ten­ni” ki­fe­je­zés, és sa­ját fo­gya­té­kos an­gol­tu­dá­sát kár­hoz­tat­ta, ami­ért nem
érti pon­to­san az Ez­re­des sza­va­it; az ugyan­is nyil­ván­va­ló­an le­he­tet­len, hogy
az Ez­re­des va­ló­ban úgy ért­se mind­ezt, ahogy első hal­lás­ra ér­te­ni tűnt. Az
Ez­re­des azon­ban to­vább­ra is kun­cog­va néz­te a tisz­ta te­kin­te­tű, csil­lo­gó sze‐­
mű Fe­gyen­cet, és így okos­ko­dott: ha a fiú hasz­nos tag­ja le­het a Lu­di­kus Já‐­
ték nagy­sza­bá­sú ter­vét ki­dol­go­zó csa­pat­nak, Ame­ri­ká­ban új ne­vet ad majd
neki: Lo­va­tess. Meg­kér­dez­te Szi­bil­lát, mi­lyen mi­nő­ség­ben al­kal­maz­hat­ja
majd az újon­cot, ami­kor vissza­tér­nek a Ci­vi­li­zá­ci­ó­ba. Szi­bil­la fél­re­bic­cen‐­
tett fej­jel tű­nő­dött, majd kö­zöl­te ve­lük jós­la­tát:
Ü-Z-L-E-T-I I-G-A-Z-G-A-T-Ó.
Sem­mi nem il­lik job­ban a pén­zes­lá­di­kó­hoz, mint a tisz­ta szív. A Szö­kött
Fe­gyenc meg­fon­tol­ta a le­he­tő­sé­get, hogy új éle­tet kezd­het az Új­vi­lág­ban.
Rop­pan­tul fel­vil­la­nyoz­ta a do­log. Tüs­tént in­dul­ni is akart, ek­kor azon­ban
ki­de­rült, hogy a Her­ceg­nő és Mig­non egy ta­pod­tat se megy to­vább. Hi­áb­ a
győz­köd­te őket az Ez­re­des, hogy tart­sa­nak vele, és együtt tér­je­nek vissza a
nagy­vá­ro­si fé­nyek bi­ro­dal­má­ba, csak ráz­ták a fe­jü­ket. A Maest­ro – az öreg
mos­ta­ná­ban úgy fes­tett, mint aki per­ce­ken be­lül be­le­hal a bol­dog­ság­ba,
ami­ért a vak­sze­ren­cse foly­tán még­is si­ke­rült meg­ala­pí­ta­nia a Transz­baj­ká­li‐­
ai Ze­ne­aka­dé­mi­át, amely­ről pe­dig már vég­ér­vé­nye­sen le­mon­dott – keb­lé­re
ölel­te két ki­vé­te­les di­ák­ját. An­nak a ze­né­nek a vad kö­zön­sé­ge, ame­lyet en‐­
nek a két nő­nek kell majd lét­re­hoz­nia, s amely­hez ha­son­lót még soha nem
hal­lot­tak a föl­dön, a kö­rös-kö­rül el­te­rü­lő vég­te­len va­dont jár­ta; ez a zene
azon­ban nem a szfé­rák ze­né­je lesz, ha­nem a vér, a hús, az inak és a szív ze‐­
né­je.
Ők arra szü­let­tek – je­len­tet­te ki Mig­non –, hogy lét­re­hoz­zák ezt a ze­nét.
A sors ki­zá­ró­lag azért so­dor­ta őket egy­más mel­lé – mint ba­rát­nő­ket és mint
sze­re­tő­ket –, hogy meg­al­kos­sák azt a ze­nét, amely egy­szer­re a vad­ság meg‐­
sze­lí­dí­té­se és e meg­sze­lí­dí­tés el­len­té­te; amely úgy pe­csé­te­li meg az em­be­ri‐­
ség és az em­be­rek vad test­vé­rei kö­zött köt­te­tett szer­ző­dést, hogy köz­ben
meg­hagy­ja vad fi­vé­re­ink és nő­vé­re­ink sza­bad­sá­gát.
Mig­non olyan len­dü­let­tel és meg­győ­ző erő­vel mond­ta el rö­vid be­szé­dét,
hogy mind­annyi­an el­ér­zé­ke­nyül­tek.
– Le­het­sé­ges vol­na, hogy ez ugyan­az a szur­tos kö­lyök, aki alig né­hány
hét­tel ez­előtt a jó­té­kony­ko­dá­som­ra szo­rult? – tű­nő­dött Fev­vers. – Tö­ké­le­te‐­
sen át­for­mál­ta őt a sze­re­lem, az igaz sze­re­lem. – Ami­kor be­le­gon­dolt, hogy
Mig­nont tár­sá­nak je­len­lé­te te­szi ilyen el­len­áll­ha­tat­la­nul gyö­nyö­rű­vé, apró
könny­csep­pek bi­zser­gő tű­szú­rá­sa­it érez­te a sze­me sar­ká­ban: ő maga nap­ról
nap­ra csú­nyább lett.
Az Ez­re­des egy da­ra­big hüm­mö­gött, de nem erős­kö­dött. A Her­ceg­nő és
Mig­non mű­sor­szá­ma olyan irány­ban fej­lő­dött, amely­ben az Ez­re­des nem
sok ha­szon re­mé­nyét lát­ta. – Gyön­gyöt a disz­nók elé – mond­ta vol­na, ha
nem tar­tot­ta vol­na oly nagy becs­ben Szi­bil­lát.
És va­jon mi a hely­zet az Erő­mű­vésszel? Az Ez­re­des, aki jól em­lé­ke­zett
Sám­son mu­tat­vá­nya­i­ra, pénz­zel és hír­név­vel pró­bál­ta őt vissza­éd­ es­get­ni; fi‐­
gyel­mez­tet­te, hogy et­től a két nő­től ba­rát­sá­gon kí­vül mit sem re­mél­het.
Sám­son meg­kö­szö­rül­te a tor­kát, és mi­előtt meg­szó­lalt vol­na, za­va­rá­ban
egyik lá­bá­ról a má­sik­ra állt.
– Egész éle­tem­ben erős vol­tam és egy­ügyű – és gyá­va is: tes­ti erőm­mel
pa­lás­tol­tam lel­kem tö­ré­keny­sé­gét. Ször­nyen bán­tam a nők­kel, sza­pul­tam
őket, azt gon­dol­tam, izom­kö­te­ge­im mi­att fel­ső­ren­dűbb va­gyok ná­luk, noha
a va­ló­ság­ban még ah­hoz is túl­sá­go­san gyen­ge vol­tam, hogy el­vi­sel­jem egy
asszony sze­rel­mé­nek sú­lyát. Nem va­gyok oly ön­telt, hogy azt higgyem, fel‐­
vir­rad­hat a nap, ami­kor akár a Her­ceg­nő, akár Mig­non fér­fi­ként is meg­sze‐­
ret­het; egy na­pon ta­lán ké­pe­sek lesz­nek majd rá, hogy fi­vé­rük­ként a szí­vük‐­
be zár­ja­nak. Ez a re­mény min­den fé­lel­met kiűz a szí­vem­ből, és meg fo­gom
ta­nul­ni, hogy tig­ri­sek kö­zött él­jek. Mi­nél to­vább szol­gá­lok, an­nál erő­seb­bé
vá­lik a lel­kem.
Ami­kor be­fe­jez­te a rö­vid szó­nok­la­tot, a Her­ceg­nő és Mig­non oda­nyúj­tot‐
ták neki a ke­zü­ket, Sám­son ar­cán azon­ban a za­vart­ság kó­sza fel­hő­je su­hant
át, és az Erő­mű­vész vé­gül in­kább ki­ro­hant, hogy újabb adag tű­zi­fát hoz­zon.
– „Az erős­ből édes jött ki”, ahogy az Arany­szi­rup do­bo­zán ír­ják[56] – je‐­
gyez­te meg Liz­zie. – Sám­son min­den vá­ra­ko­zá­so­mat fe­lül­múl­ta. Csak ámu‐­
lok és bá­mu­lok.
Fev­vers ez­alatt re­bel­lis arc­cal a pad­ló­ra szórt hal­szál­ká­kat rug­dos­ta. Az
Ez­re­des ki­mon­dat­lan kér­dé­sé­re vá­la­szol­va dü­hö­sen és re­ked­tes han­gon je‐­
len­tet­te ki:
– Ami en­gem il­let, én pon­to­san az el­len­ke­ző irány­ba in­du­lok, mint maga,
maga al­jas gaz­em­ber; meg­ke­re­sem azt a fi­at­al ame­ri­ka­it, akit épp maga csá‐­
bí­tott el, hogy a cir­kusszal tart­son – most pe­dig egy­sze­rű­en fog­ja ma­gát, és
a sor­sá­ra hagy­ja őt itt a po­gá­nyok kö­zött!
Az Ez­re­des el­nyom­ta utol­só szi­var­ját a ci­pő­tal­pán, ki­mond­ha­tat­lan fáj­da‐­
lom­mal pil­lan­tott a szét­fosz­lott szi­var­ma­rad­vá­nyok­ra, majd újabb szi­var hi‐­
á­nyá­ban össze­te­kert egy kot­ta­pa­pírt, és ezen a kis csö­vön rá­gó­dott. San­da
pil­lan­tást ve­tett va­la­mi­ko­ri csil­lagára. A Tol­las Slam­per­li.
A fűző bör­tö­né­ből ki­sza­ba­dul­va Fev­vers va­la­ha lé­leg­zet­el­ál­lí­tó­an for­más
tes­te mint­ha meg­eresz­ke­dett vol­na, mint­ha ki­per­gett vol­na a ho­mok­órá­ból a
ho­mok, mint­ha az idő épp ezért ren­det­len­ked­he­tett vol­na er­re­fe­lé. Fev­vers‐­
nek már ah­hoz sem volt ked­ve, hogy meg­mos­sa az ar­cát, amely­nek pó­ru­sa­it
itt-ott még a pi­ro­sí­tó al­va­dék­szem­cséi tö­mí­tet­ték el, s ame­lyet most ki­üté­sek
és pat­ta­ná­sok csú­fí­tot­tak el. Leg­in­kább se­szí­nű­nek tűnő ha­ját konty­ba tűz­te
a feje te­te­jén, és egy ponty­ge­rinc­cel rög­zí­tet­te. Mi­óta már ah­hoz sem vet­te a
fá­rad­sá­got, hogy el­rejt­se a szár­nya­it, a töb­bi­ek hoz­zá­szok­tak a lát­vány­hoz,
amely im­már csep­pet sem tűnt rend­kí­vü­li­nek. Rá­adá­sul az egyik szár­nyán
ki­fa­kul­tak a ra­gyo­gó szí­nek, a má­sik pe­dig fel­köt­ve és hasz­na­ve­he­tet­le­nül
fi­tye­gett a há­tán. Va­jon mi­kor tud majd újra re­pül­ni? Hová lett az a néma
kö­ve­te­lés, amely min­den­kit arra kény­sze­rí­tett, hogy őt néz­ze, és amely
mind­ed­dig olyan pá­rat­lan­ná tet­te? El­tűnt, és je­len kö­rül­mé­nyek kö­zött Fev‐­
vers ezért még há­lás is le­he­tett, te­kin­tet­tel arra, hogy mos­ta­ná­ban in­kább
azért kö­nyö­rög­het­ne, hogy ne néz­zék. Így slam­po­san és el­ha­nya­gol­tan in‐
kább át­ve­rés­nek tűnt, rá­adá­sul – leg­alább­is az Ez­re­des így lát­ta – si­lány át‐­
ve­rés­nek. Az Ez­re­des mind­azon­ál­tal uj­jong­va kér­dez­te:
– Szó­val meg­sze­gi a szer­ző­dé­sé­ben fog­lal­ta­kat?
Fev­vers fel­kap­ta a fe­jét.
– Mi­cso­da? Nincs do­hány?
– Nincs bi­zony – fe­lel­te az Ez­re­des vi­do­ran és un­do­kul. – Az apró be­tűs
rész ér­tel­mé­ben ha most bont­ja fel a szer­ző­dést, mi­előtt Yo­ko­ha­má­ba ér‐­
nénk, nem be­szél­ve Se­att­le-ről, el­ve­szí­ti a pé­ter­vá­ri fel­lé­pé­se­kért járó tell-
jes össze­get is.
– Ho­ho­ho­hó! – bru­ha­há­zott az Ez­re­des, aki­nek mos­tan­ra szin­te tel­je­sen
hely­re­bil­lent a lel­ki egyen­sú­lya. Elő­hú­zott Szi­bil­la fü­lé­ből egy sor zsi­neg­re
fel­fű­zött zász­lócs­kát, és fi­gye­lem­re sem mél­tat­ta a ma­lac­kát, aki – tud­va a
csa­lás­ról – szem­re­há­nyó te­kin­tet­tel né­zett rá.
– Ko­ráb­ban kell kel­ni ah­hoz, hogy túl­jár­ja­nak Ke­ar­ney ez­re­des eszén! –
ki­ab­ ál­ta zász­ló­it len­get­ve.
 – Az ügy­vé­de­im majd fel­ke­re­sik! – vá­gott vissza Fev­vers, szá­nal­mas kí‐­
sér­le­tet téve, hogy da­cos­nak tűn­jön.
– Az idé­zést majd rén­szar­vas­pos­tá­val küld­je!
A ba­rá­ti esz­me­cse­re vé­gez­té­vel az Ez­re­des fel­ke­re­ke­dett; ide­gen­ve­ze­tő­je
re­pes­ve szök­dé­cselt előt­te. Liz­zie a kert­ka­pu­ig kí­sér­te a tá­vo­zó­kat, és igye‐­
ke­zett őket a tőle tel­he­tő leg­ep­ é­sebb bú­csúz­ta­tás­ban ré­sze­sí­te­ni. Bú­csú­pil‐­
lan­tá­sa a sza­vak­nál is ékes­szó­lób­ban be­szélt, ha­rag­ját azon­ban kény­te­len
volt né­ma­ság­ba foj­ta­ni, hi­szen im­már nem állt mód­já­ban konk­re­ti­zál­ni
bosszú­szom­ját, pél­dá­ul arany­ér vagy láb­gom­ba for­má­já­ban. Fev­vers va­la‐­
hol út­köz­ben el­ve­szí­tet­te fen­sé­ges meg­je­le­né­sét, Liz­zie azon­ban még nála is
sok­kal rosszab­bul járt: le kel­lett mon­da­nia azok­ról a for­té­lyok­ról, ame­lyek‐­
nek ré­vén ki­sebb, ház­tar­tá­si jel­le­gű csa­pá­so­kat mér­he­tett el­len­sé­ge­i­re; s
hogy hol tar­tot­ta a fur­fang­ja­it? Ter­mé­sze­te­sen a tás­ká­já­ban.
Az­zal vi­gasz­tal­ta ma­gát, hogy haj­hul­lás­sal egyéb­ként is hi­áb­ a akar­ta vol‐­
na meg­ver­ni az Ez­re­dest, aki mos­tan­ra tel­je­sen meg­ko­pa­szo­dott.
Szi­bil­la iránt azon­ban nem táp­lált el­len­sé­ges in­du­la­to­kat, sőt, meg­in­dul‐­
tan néz­te, ahogy a kis­ma­lac a fü­lé­vel ta­kar­ja el a po­fá­ját; Szi­bil­la, aki szem‐­
lá­to­mást szé­gyell­te párt­fo­gó­ját, zsör­tö­lőd­ve rö­fö­gött, és fel­me­rült ben­ne,
hogy ki­ugor­jon az Ez­re­des kar­ja­i­ból, és a hát­ra­ma­ra­dók­ra bíz­za a sor­sát.
Szi­bil­la azon­ban na­gyon is jól tud­ta, hogy mi­től dög­lik a légy, így az­tán a
lel­ké­ben dúló há­bo­rú­ság da­cá­ra úgy dön­tött, leg­jobb lesz még­is az Ez­re­des‐­
sel ma­rad­nia, aki min­dig tud­ta, hol le­het be­sze­rez­ni a leg­fi­no­mabb va­jat. Az
Ez­re­des, hogy or­szág-vi­lág tud­tá­ra adja vi­rá­gos jó­ked­vét, rá­zen­dí­tett a
„Yan­kee Do­od­le Dan­dy”-re;[57] erős ak­cen­tu­sá­val a Szö­kött Fe­gyenc is be‐­
kap­cso­ló­dott a ref­rén­be, előbb csak bá­tor­ta­la­nul, majd egy­re na­gyobb meg‐­
győ­ző­dés­sel.
– Na tes­sék: újabb har­cos esett ál­do­za­tul a sza­bad­ver­seny­nek – so­pán­ko‐­
dott Liz­zie, majd be­ki­ab­ ált Fev­vers­nek a ház­ba: – Lá­tod, mek­ko­ra sla­masz‐­
ti­ká­ba so­dor­tál ben­nün­ket?
 TÍZ
A két te­tő­től tal­pig bun­dá­ba bur­ko­ló­zott nő ne­ki­vá­gott a hó­föd­te táj­nak.
A Maest­ro háza nem­so­ká­ra el­tűnt a lát­ha­tá­ron, ők pe­dig ma­guk­ra ma­rad­tak.
– Em­lék­szel, mi­lyen sze­dett-ve­dett tár­sa­ság vol­tunk, ami­kor el­in­dul­tunk
Ang­li­áb­ ól? – kér­dez­te Liz­zie, de olyan hi­va­ta­los hang­súllyal, mint­ha egy
nyil­vá­nos vi­tá­hoz szól­na hoz­zá; Fev­vers fe­szül­ten ké­szült a fed­dés­re, amely
mind­ed­dig vá­ra­tott ma­gá­ra.
– Sze­dett-ve­dett tár­sa­ság, az ám: a vi­lág min­den tá­já­ról össze­ve­rő­dött
ide­ge­nek gyü­le­ke­ze­te. Akár úgy is fo­gal­maz­hat­nánk, hogy az em­be­ri­ség
mik­ro­koz­mo­szát al­kot­tuk, hogy emb­le­ma­ti­kus se­reg­le­tünk min­den tag­ja az
élet nagy szil­lo­giz­mu­sá­nak egy-egy pre­po­zí­ci­ó­ját tes­te­sí­tet­te meg. A ve­szé‐­
lyek­kel teli út vé­gén az­tán za­rán­do­kok ki­csiny csa­pa­tá­vá zsu­go­rod­tunk,
ame­lyet a vi­lág sor­sá­ra ha­gyott a ren­ge­teg kö­ze­pén, s amely­nek tag­ja­it a va‐­
don mint­egy er­köl­csi na­gyí­tó­üveg alá he­lyez­te, né­me­lyek­nek el­tú­loz­va a
jel­lem­hi­bá­it, má­sok­ban vi­szont olyan ne­mes vo­ná­so­kat téve lát­ha­tó­vá, ame‐­
lyek­nek lé­te­zé­sét nem is gya­ní­tot­tuk. Kö­zös­sé­günk azon tag­jai, akik ta­nul‐­
tak ta­pasz­ta­la­ta­ik­ból, már uta­zá­suk vé­gé­re ér­tek. Má­sok, akik soha nem
fog­nak ta­nul­ni a ve­lük tör­tén­tek­ből, ha­nyatt-hom­lok ro­han­nak vissza a ci­vi‐­
li­zá­ci­ó­ba, érin­tet­le­nül meg­őriz­ve bol­dog tu­dat­lan­sá­gu­kat, mint­ha mi sem
tör­tént vol­na. Te vi­szont, Sop­hie, mint­ha meg­fo­gad­tad vol­na a jól is­mert
mon­dást: jobb re­mény­te­li szív­vel utaz­ni, mint meg­ér­kez­ni.
– Na és mi­ből ju­tot­tál erre a kö­vet­kez­te­tés­re? – kér­dez­te Fev­vers óva­to‐­
san.
– Hi­áb­ a­va­ló pró­bál­ko­zás ez, Sop­hie. An­nak a ke­vés­nek alap­ján, amit a
lo­va­god­ból lát­tunk – rén­szar­vas­há­ton ülve, női ru­há­ban –, mint­ha nem is
ugyan­az az em­ber vol­na, aki ko­ráb­ban volt. Sem­mi nem ma­radt be­lő­le,
Sophia! Az ég­vi­lá­gon sem­mi! De a leg­na­gyobb bo­lond még­is­csak én va‐­
gyok, mert te leg­alább sa­ját sza­bad aka­ra­tod­ból ku­tatsz utá­na, én meg csak
a régi ér­zel­mi kö­te­lé­kek mi­att kos­la­tok a nyo­mod­ban itt a sem­mi kö­ze­pén.
– A te sza­bad­sá­god rab­szol­gá­ja va­gyok – tet­te hoz­zá ke­se­rű­en.
Fev­vers, aki csend­ben, de egy­re bő­szül­teb­ben hall­gat­ta mind­ezt, most ki‐­
fa­kadt:
 – So­sem kér­tem, hogy fo­gadj örök­be, te nyo­mo­rult vén bo­szor­kány! Ott
vol­tam én, az egye­dül­ál­ló, szü­lők és bék­lyók nél­kü­li lény, akit nem vert bi‐­
lincs­be a múlt, te pe­dig, alig­hogy rám ve­tet­ted a sze­med, eset­le­ges lénnyé
vál­toz­tat­tál, rab­szol­gá­vá tet­tél, sa­ját lá­nyod­ként ke­zel­tél – en­gem, aki sen­ki‐­
nek nem va­gyok a lá­nya...
Itt azon­ban el­akadt a sza­va: at­tól a kép­zet­től ugyan­is, hogy sen­ki lá­nya‐­
ként a sem­mi kö­ze­pén épp a sem­mi felé tart, olyan erős szé­dü­lés vett erőt
raj­ta, hogy kény­te­len volt meg­áll­ni, és mé­lye­ket lé­le­gez­ni, ami­től a hi­deg
szin­te fel­per­zsel­te a tü­de­jét. Mi­után a vég­te­len űr kép­ze­té­től így rá­tört a
szo­ron­gás, leg­szí­ve­seb­ben el­sír­ta vol­na ma­gát, és csak­is azért tar­tot­ta vissza
a könnye­it, mert el­kép­zel­te, mi­lyen elég­té­telt érez­ne ne­ve­lő­any­ja, ha sír­ni
lát­ná.
– Na jól van, nyu­godj meg! – csi­tí­tot­ta Liz­zie im­már gyen­gé­deb­ben, sze‐­
me sar­ká­ból fi­gyel­ve a lány gyöt­rő­dé­sét. – Nem bá­nom én, hogy ve­led va‐­
gyok, kin­csem. Mind­annyi­unk­nak be kell ér­nünk azok­kal a szél­ben csap­ko‐­
dó sze­re­te­tron­gyok­kal, ame­lye­ket az em­be­ri­ség ma­dár­ijesz­tő­jén ta­lá­lunk.
Et­től a kép­től Fev­vers még job­ban el­ko­mo­rult. Ő töb­bet akart az élet­től.
Rá­adá­sul most pon­to­san úgy érez­te ma­gát, mint egy ma­dár­ijesz­tő. Kín­já­ban
be­hú­zott nyak­kal, össze­gör­nyed­ve bo­tor­kált to­vább.
– Ha­nem, ked­ve­sem, azt tud­nunk kell – foly­tat­ta Liz­zie, aki­nek el­ke­rül­te
a fi­gyel­mét Fev­vers bar­lang­mély hall­ga­tá­sa –, hogy a sze­re­lem és a fan­tá­zia
nem ugyan­az. Nem vet­ted ész­re, hogy mi­óta Mr. Wal­ser meg­je­lent a szí­nen,
min­den meg­vál­to­zott kö­zöt­tünk? Mi­óta meg­lát­tad ezt az ame­ri­ka­it, ül­döz a
bal­sors. Nézz vé­gig ma­ga­don: csak ár­nyé­ka vagy egy­ko­ri ön­ma­gad­nak! A
Nagy­her­ceg há­zá­ban el­vesz­tet­ted a kar­do­dat. Az­tán el­tör­ted a szár­nyad. Vé‐­
let­le­nek? Túl sok itt a vé­let­len ah­hoz, hogy tény­leg vé­let­len le­gyen. Az ap‐­
rócs­ka vé­let­le­nek mind­egyi­ké­vel tá­vo­labb ke­rül­tél sa­ját egye­di­sé­ged­től. Fa‐­
kul­ni és enyész­ni kezd­tél, mint­ha ed­dig is csak a kö­zön­ség­nek való meg­fe‐­
le­lés kény­sze­rí­tet­te vol­na rád, hogy csi­nos és ápolt légy. Már sző­ké­nek is
csak jó­in­du­lat­tal le­het­ne ne­vez­ni.
És ha meg­ta­lá­lod az ame­ri­ka­it, ugyan mit mon­dasz majd neki? Hát nem
tu­dod, ho­gyan vég­ződ­nek az el­vá­lasz­tott sze­rel­me­sek­ről, le­győ­zött bal­sors‐­
ról, ha­ra­mi­ák és vad­em­be­rek kö­zött át­élt ka­lan­dok­ról szó­ló régi ko­mé­di­ák?
Az igaz sze­rel­me­sek egy­más­ra ta­lá­lá­sa min­dig há­zas­ság­gal vég­ző­dik.
Fev­vers meg­tor­pant.
– Mi­cso­da? – kér­dez­te.
 – Or­lan­do nőül ve­szi az ő Ro­sa­lind­ját. „Fo­gadj el, hi­szen a tiéd va‐­
gyok.”[58] És ez – tet­te hoz­zá, övön alu­li ütést mér­ve Fev­vers­re – a lá­nyok
bank­szám­lá­já­ra is vo­nat­ko­zik.
– De az le­he­tet­len, hogy én oda­ad­jam ma­gam – mond­ta Fev­vers. Vég­te‐­
len gon­dos­ság­gal vá­lo­gat­ta meg a sza­va­it: – Az egész lé­nyem, az én­sé­gem
egye­dü­li és oszt­ha­tat­lan. Ha sa­ját hasz­ná­la­to­mat áru­ba bo­csá­tom azért, hogy
má­sok ked­vü­ket lel­jék ben­ne, az egy do­log; ilyes­mit még in­gyen és bér‐­
ment­ve is fel­ajánl­ha­tok, pél­dá­ul há­lá­ból, vagy él­ve­zet re­mé­nyé­ben – már­pe‐­
dig él­ve­ze­ten kí­vül sem­mit nem vá­rok az ame­ri­ka­i­tól. A lé­nye­met, a lé­nye‐­
ge­met azon­ban nem le­het csak úgy adni-ven­ni, hisz kü­lön­ben mi ma­rad­na
be­lő­lem?
– Pon­to­san – he­lye­selt Liz­zie gyá­szos elé­ge­dett­ség­gel.
– Rá­adá­sul – foly­tat­ta Fev­vers un­szol­va – kö­zel és tá­vol egyet­len temp‐­
lom vagy pap sincs; ugyan ki be­szél­ne itt há­zas­ság­ról...
– Ugyan már, köt­ve hi­szem, hogy ezek az er­dő­la­kók, akik kö­zött a lo­va‐­
god me­ne­dé­ket ta­lált, ne len­né­nek ugyan­olyan lel­kes hí­vei a há­zas­ság in­téz‐­
mé­nyé­nek, mint má­sok, bár le­het, hogy ők más­fé­le­kép­pen hó­dol­nak neki.
Több­nyi­re úgy áll a do­log, hogy mi­nél ke­mé­nyebb al­ku­kat kell köt­ni­ük az
em­be­rek­nek a ter­mé­szet­tel a pusz­ta túl­élés ér­de­ké­ben, an­nál több sza­bály­ra
van szük­sé­gük, hogy fenn­tart­sák ma­guk közt a ren­det. Van­nak itt temp­lo‐­
mok is meg pa­pok is, még ak­kor is, ha elég fura re­ve­ren­dá­ban jár­nak, és
gya­lá­za­tos szer­tar­tá­so­kat ce­leb­rál­nak.
– Ki­sza­ba­dí­tom on­nan! Meg­szö­künk!
– Na és ha nem akar ve­led men­ni?
– Fél­té­keny vagy!
– So­sem gon­dol­tam – mond­ta Liz­zie ki­mér­ten –, hogy va­la­ha ilyes­mit
hal­lok az én kis­lá­nyom szá­já­ból.
Fev­vers el­szé­gyell­te ma­gát, és las­sí­tott. Liz­zie sza­vai jár­tak a fe­jé­ben.
– Há­zas­ság! – ki­ál­tott fel.
– A Her­ceg, aki ki­sza­ba­dít­ja a Ki­rály­kis­asszonyt a sár­kány bar­lang­já­ból,
min­dig kény­te­len fe­le­sé­gül ven­ni a lányt, akár meg­tet­szet­tek egy­más­nak,
akár nem. Ez a szo­kás. És nem két­lem, hogy a szo­kás a lég­tor­nász­nő­re is
vo­nat­ko­zik, aki ki­sza­ba­dít egy bo­hó­cot. A szo­kás neve nem más, mint
„hap­py end”.
 – Há­zas­ság – is­mé­tel­te Fev­vers; dünnyög­ve, áhí­tat­tal ve­gyes ir­tó­zat­tal íz‐­
lel­get­te a szót. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban azon­ban már újra fel­élén­kült.
– De még­is, Liz, gon­dolj csak arra, mi­lyen for­mál­ha­tó­nak tűnt az arca.
Olyan, mint­ha ked­vünk sze­rint gyúr­hat­nánk, ami­lyen­re csak akar­juk. Biz­to‐­
san lesz ben­ne annyi tisz­tes­ség, hogy ami­kor ta­lál­kozunk, ne­kem adja ma‐­
gát, de nem vár­ja el tő­lem ugyan­ezt cse­ré­be. Ha rám bíz­za ma­gát, majd én
gond­ját vi­se­lem, és át­ala­kí­tom. Te ma­gad mond­tad, Liz­zie, hogy olyan,
mint­ha még nem kelt vol­na ki a to­jás­ból; hát jó, ak­kor majd én kot­lok fö­löt‐­
te, ki­köl­töm, új em­bert fa­ra­gok be­lő­le. Ő lesz az Új Fér­fi, az Új Nő tö­ké­le‐­
tes tár­sa, és mi ket­ten kéz a kéz­ben in­du­lunk majd az Új Év­szá­zad felé...
Liz­zie úgy érez­te, Fev­vers hang­já­ban egy­re erő­sö­dik va­la­mi hisz­té­ri­kus
mel­lék­zön­ge.
– Ta­lán így lesz, ta­lán nem – mond­ta vé­gül, le­hű­ten­dő a ke­dé­lye­ket. – Ta‐­
lán az a leg­jobb, ha nem ter­ve­zünk elő­re.
Fev­vers ugyan­olyan vi­gasz­ta­lan­nak és fa­gyos­nak ta­lál­ta ne­ve­lő­any­ja sza‐­
va­it, mint az üres tá­jat. Hogy meg­őriz­ze jó­ked­vét, fü­työ­ré­szett: a Val­kű­rök
lo­vag­lá­sát. Volt va­la­mi szán­ni­va­ló ab­ban, ahogy itt, Szi­bé­ria kel­lős kö­ze­pén
el­kez­dett fü­tyül­ni, de ő csak foly­tat­ta ren­dü­let­le­nül. Liz­zie kis­vár­tat­va tak­ti‐­
kát vál­tott.
– Annyit azért meg kell mon­da­nom, ked­ve­sem, hogy ha­csak nem aka­rod
el­ad­ni a tör­té­ne­te­det az új­sá­gok­nak, hogy így pró­báld meg­előz­ni Ke­ar­ney
ez­re­dest...
Fev­vers, aki bí­zott ben­ne, hogy té­mát vált­hat­nak, ab­ba­hagy­ta a fü­tyü­lést,
és fél­be­sza­kí­tot­ta ne­ve­lő­any­ját:
– ...akit, drá­ga Liz, nyu­godt szív­vel ki­pel­len­gérez­het­nénk a saj­tó­ban üz­le‐­
ti ma­ga­tar­tá­sa és az al­kal­ma­zot­ta­i­val való bá­nás­mód­ja mi­att...
– Ha­csak nem aka­rod nyom­ta­tás­ban áru­ba bo­csá­ta­ni ma­ga­dat, se­ho­gyan
sem lá­tom, hol van eb­ben a ha­szon. És le­het­sé­ges ugyan, kis­lá­nyom, hogy
az er­köl­csi fej­lő­dés je­le­it kel­le­ne lát­nom ab­ban...
Fev­vers is­mét fü­työ­ré­szett, Liz­zie azon­ban nem tá­gí­tott, és el­tán­to­rít­ha‐­
tat­la­nul foly­tat­ta:
– ...hogy ezt a fic­kót nem a pén­zé­ért haj­szo­lod, ha­nem csak a tes­te mi­att,
ez a rossz­kor jött akut er­kölcs­csősz-ro­ham, ha ne­ta­lán kró­ni­kus­sá vá­lik,
hosszú tá­von akár kö­zös küz­del­münk fi­nan­szí­ro­zá­sát is ve­szé­lyez­tet­he­ti.
– Be­fe­jez­ted vég­re? Biz­tos, hogy be­fe­jez­ted? Mi­nek jössz ve­lem, ha ál‐­
lan­dó­an csak ágálsz?
 – Te sem­mit nem tudsz az em­be­ri szív­ről – mond­ta Liz szo­mo­rú­an. –
Csal­fa szer­ke­zet a szív, te pe­dig fék­te­len vagy. Fél­te­lek, Sop­hie. Ha el­adod
ma­gad, az egy do­log; ha oda­adod ma­gad va­la­ki­nek, az egé­szen más; de mi
lesz ak­kor, Sop­hie, ha el­ha­mar­ko­dot­tan oda­do­bod ma­gad? Mi lesz ak­kor a
hí­res egye­di „én­sé­ged­del”? Meg­mon­dom én, mi lesz vele: a sze­mét­domb­ra
ke­rül. Azért ne­vel­te­lek fel, hogy az ege­kig szár­nyalj, nem pe­dig azért, hogy
egy fé­szek­alj­nyi to­já­son ko­tolj!
– To­já­sok? Hogy jön­nek ide a to­já­sok?
És újra ki­tört vol­na a ve­sze­ke­dés, ha eb­ben a pil­la­nat­ban nem pil­lan­tot­tak
vol­na meg egy gallyak­ból épí­tett, tö­ré­keny me­ne­dék­he­lyet, ame­lyet egy
nagy­apai lép­té­kű fe­nyő­fa tör­zsé­hez tá­masz­tott va­la­ki: mér­föl­dek óta ez volt
az em­be­ri je­len­lét első jele. A me­ne­dék­hely első lá­tás­ra szin­te ész­re­ve­he­tet‐­
len volt: ab­lak, ajtó vagy bár­mi más nyí­lás hí­ján in­kább fa­ra­kás­nak néz­het­te
az em­ber, mint pri­mi­tív kuny­hó­nak, a ren­ge­teg kö­ze­pén azon­ban a fa­ra­kás
épp­annyi­ra oda nem il­lő­nek tűnt, mint egy óce­án­já­ró vi­tor­lás; rá­adá­sul
ahogy a kö­ze­lé­be ér­tek, el­foj­tott nyö­gé­se­ket és zo­ko­gást hal­lot­tak oda­bent‐­
ről.
Liz­zie in­tett Fev­vers­nek, hogy ma­rad­jon mö­göt­te – gya­log­szer­rel ugyan­is
az ap­rócs­ka öreg­asszony sok­kal für­géb­ben moz­gott, mint a ne­héz­kes lép­tű
ae­ri­a­l­is­te –, és nesz­te­le­nül oda­lo­pó­zott a kuny­hó­hoz, hogy meg­lep­je az
oda­bent rej­tőz­kö­dőt, akár­mi vagy akár­ki le­gyen is az. Az a nő azon­ban, aki
egy kö­teg mocs­kos szal­mán fe­küdt oda­bent, nem volt olyan ál­la­pot­ban,
hogy bár­ki is meg­le­pe­tést okoz­has­son neki.
Liz­zie ar­rébb tolt egy fa­rön­köt, és be­ku­kucs­kált. Oda­kint a nyúl­fark­nyi
nap­pal utol­só, szür­ke fé­nye adott még némi vi­lá­gos­sá­got, oda­bent vi­szont
nem volt se nap­fény, se tűz­hely, így az­tán Liz­zie sza­po­rán elő­szed­te a
Maest­ró­tól csórt gyu­fát, amely­nek pis­lá­ko­ló fé­nyé­nél ész­re­vet­te, hogy a
szal­mán fek­vő nő tes­tét csak egy ócs­ka, roj­tos szé­lű szar­vas­bőr ruha véd­te
az egy­re kö­ze­le­dő éj­sza­ka ke­gyet­len hi­de­gé­től; a ru­hát kö­zé­pen fel­ha­sí­tot‐­
ták, s így lát­ha­tó­vá vált a még min­dig ki­dom­bo­ro­dó has. Nem le­he­tett ki­zár‐­
ni, hogy a nő le­dob­ta ma­gá­ról a pok­ró­cot, mert mint­ha lá­zas lett vol­na, sőt,
ta­lán de­lí­ri­u­mos; min­den­eset­re nem volt raj­ta ta­ka­ró, bár itt-ott el­szór­va he‐­
vert né­hány cser­zett bőr­da­rab. A nő mel­lett álló kez­det­le­ges fa­al­kot­mány­ról
ki­de­rült, hogy böl­cső, ami­kor a ben­ne fek­vő cse­cse­mő fel­éb­redt, és fel­sírt.
Liz­zie óva­to­san ar­rébb tett még né­hány fa­rön­köt, és az így ke­let­ke­zett
nyí­lá­son ke­resz­tül be­lé­pett. Tás­ká­já­ban ta­lált egy gyer­tya­cson­kot, ame­lyet
meg­gyúj­tott. Elő­ször egész­sé­ges­nek hit­te a ró­zsás arcú kis­ba­bát; ké­sőbb
azon­ban, ami­kor a kar­já­ba vet­te, hogy el­csen­de­sít­se, lát­ta, hogy ar­cá­nak ha‐­
lot­ti sá­padt­sá­gát vér rej­ti el, ame­lyet úgy ken­tek szét a bő­rén, mint az arc­pi‐­
ro­sí­tót: ős­ré­gi tör­zsi szo­kás. Az anya ki­nyi­tot­ta a sze­mét. Ha azt hit­te, hogy
poszt­par­tum el­kü­lö­ní­té­sét med­ve za­var­ta meg, hát nem le­pő­dött meg a dol‐­
gon. Kis­vár­tat­va újabb med­ve cam­mo­gott be, aki azon­ban előbb még to‐­
vább bon­tot­ta a fa­lat. Az anyá­nak arc­iz­ma sem rán­dult. Liz­zie a nő hom­lo‐­
ká­ra tet­te a te­nye­rét. For­ró­sá­got ér­zett.
– Ta­kard be az anyát! – szólt oda Fev­vers­nek, gond­ja­i­ba véve a cse­cse‐­
mőt.
– Mi a fene fo­lyik itt? – tu­da­kol­ta Fev­vers, mi­köz­ben ele­get tett Liz ké­ré‐­
sé­nek.
– Ha meg­öl­nek, se tu­dom – fe­lel­te Liz­zie. – Ha­csak nem úgy áll a do­log,
Sop­hie, hogy szánt­szán­dék­kal he­lyez­te ide va­la­ki ezt az élet­ké­pet, kö­zép‐­
pont­já­ban a sza­po­rí­tó­szer­ve­i­nek bi­lin­csé­be vert nő­vel, akit ah­hoz a Ter­mé‐­
szet­hez lán­col­tak oda, ame­lyet a te fi­zio­ló­gi­ai fel­épí­té­sed meg­ta­gad tő­led, s
mind­ezt azért tet­ték, hogy óva int­se­nek: jól gon­dold meg, mi­előtt torz­szü‐­
lött­ből nővé vál­to­zol.
Liz­zie oda­tar­tot­ta a kis­de­det az anya mel­lé­hez, de vagy nem in­dult még a
teje, vagy egy­ál­ta­lán nem is volt neki, mert a cse­cse­mő, mi­után szá­já­ba vet‐­
te és el­ke­se­re­det­ten szop­ta a mell­bim­bót, el­en­ged­te az anyai em­lőt, han­go‐­
san és csa­ló­dot­tan fel­sírt, majd ar­cát össze­rán­col­va böm­böl­ni kez­dett, és ök‐­
le­i­vel ha­do­ná­szott. Erre az anya is sír­va fa­kadt – már amennyi­re ki­me­rült­sé‐­
ge és láza en­ged­te. Fev­vers sa­ját te­nye­ré­vel dör­zsöl­te és me­len­get­te a hi­deg
ke­zet, mi­köz­ben Liz­zie gon­do­san el­vac­kol­ta a ki­csit a sa­ját bun­dá­já­nak mé‐­
lyén.
– Én bi­zony itt nem ha­gyom ezt a csöpp­sé­get a va­don­ban! – je­len­tet­te ki
da­co­san. – Ha itt ma­rad, a sze­gény ki­csi­ke vagy éhen hal, vagy meg­fagy.
– Min­dig is le­vet­tek a lá­bad­ról a ta­lált gye­re­kek – je­gyez­te meg Fev­vers
fa­gyo­san, de köz­ben azért régi ér­zel­mei is fel­tá­mad­tak. – De mit csi­nál­junk
a sze­gény kis­ma­má­val? Ő va­jon nem ta­lált gye­rek?
– Te el­bí­rod őt is, ki­csim.
– Nem túl ne­héz – is­mer­te el Fev­vers, mi­köz­ben a vál­lá­ra emel­te a tes­tet.
A nő egy pil­la­nat­ra ma­gá­hoz tért, és el­mo­so­lyo­dott. Ha rá­jön, hogy Fev­vers
nem med­ve, ha­nem nő, va­dul til­ta­ko­zott vol­na, hi­szen sú­lyo­san meg­sér­tet‐­
ték a gyer­mek­szü­lést öve­ző ti­lal­ma­kat. Így azon­ban il­lem­tu­dó­an hagy­ta,
hogy ma­guk­kal vi­gyék – ő úgy hit­te, a hol­tak or­szá­gá­ba. Hall­ván, hogy a
kis­ba­bá­ja is ugyan­ab­ba az irány­ba tart, fel­de­rül­ve fü­lelt a halk sí­rás­ra.
Fev­vers és Liz­zie egy­sze­rű­en szét­rom­bol­ták a me­ne­dék­he­lyet, ez volt
ugyan­is a leg­egy­sze­rűbb mód­ja an­nak, hogy vissza­tér­je­nek a le­ve­gő­re.
Ami­kor Fev­vers a feje búb­já­ig be­bu­gyo­lált anyá­val a kar­já­ban ki­lé­pett a
szét­szórt ágak és fa­rön­kök kö­zött, a le­ta­po­sott hó­ban meg­pil­lan­tott va­la­mit,
s fel­ki­ál­tott.
– Jaj, Liz!
Tö­ré­keny, dér­csíp­te, sá­padt ibo­lyák ki­csiny cso­dá­ja vi­rág­zott a nagy fe‐­
nyő gyö­ke­re­i­nek ol­tal­má­ban: szí­nük a fá­radt szem­héj szí­ne, de majd ki­csat‐­
tan­tak az il­la­tanya­gok­tól és az op­ti­miz­mus­tól.
– Ibo­lyák – je­gyez­te meg Liz­zie. – Szil­vesz­ter­kor.
– Nézd, mi­lyen ara­nyo­sak! – buz­gott Fev­vers. – Mint­ha a kis Vio­let­ta
kül­dött vol­na üze­ne­tet, hogy tud­juk, nem fe­lej­tett el min­ket. De vár­junk
csak! Nem azt mond­tad, hogy szil­vesz­ter van?
Liz bó­lin­tott.
– Szá­mol­tam a na­po­kat. Az én szá­mí­tá­sa­im sze­rint ma van Szil­vesz­ter;
ma va­gyunk az ív csú­csán, ked­ve­sem, hol­nap­tól új idő­szá­mí­tás kez­dő­dik.
Fev­vers a vál­lá­ra kap­ta a kis­ma­mát, és le­ha­jolt, Liz azon­ban ün­ne­pé­lye‐­
sen fi­gyel­mez­tet­te:
– Ne tépd le őket! Hagyd, hogy mag­ról sza­po­rod­ja­nak! Ha­va­si ibo­lya.
Ret­ten­tő­en rit­ka le­het.
Hi­áb­ a tet­te­tett kö­zö­nyös­sé­get, ő is meg­in­dul­tan néz­te a vi­rá­go­kat; a két
nő egy­más­ra mo­soly­gott, tud­va, hogy újra fegy­ver­szü­ne­tet kö­töt­tek, de még
az is le­het, hogy bé­két.
– Ta­láld ki, mit lá­tok! – mu­ta­tott elő­re Liz­zie. Az ibo­lyák mel­lett va­la­ki
ott­hagy­ta a láb­nyo­mát a hó­ban. Nem ők vol­tak az el­sők, akik meg­áll­tak és
meg­cso­dál­ták őket. Csak egyet­len láb­nyom, mint Pén­tek láb­nyo­ma: ez is
ugyan­olyan ti­tok­za­tos és ugyan­olyan vész­jós­ló.
– Oda nézz! – Fev­vers egy fára mu­ta­tott, amely­nek egyik ágán pi­ros sza‐­
lag­fosz­lány akadt fenn. A má­gus-bába gon­do­san el­tün­tet­te a nyo­ma­it, ami‐­
kor meg­lá­to­gat­ta el­rej­tett be­te­gét; de nem elég­gé gon­do­san. Hi­szen nem épp
most ra­bol­ták-e el a med­vék anyát és gyer­me­két? A pi­ros sza­lag­tól pár
yard­nyi­ra, egy már alig lát­ha­tó ki­ta­po­sott csa­pás men­tén pa­rá­nyi bá­dog‐­
csen­gőt ta­lál­tak. Most már biz­tos volt, hogy jó úton ha­lad­nak va­la­ho­vá, és
sok­kal jobb han­gu­lat­ban kap­tat­tak to­vább, mint na­pok óta bár­mi­kor.
 Kis­vár­tat­va sza­ru­le­me­zek­kel bo­rí­tott ab­la­kok mö­gül ki­szű­rő­dő fé­nye­ket
lát­tak ma­guk előtt, majd hosszú, ala­csony fa­há­zak te­te­jét, és a ké­mé­nyek­ből
ka­nyar­gó füs­töt; érez­ték a so­sem lá­tott tűz­he­lye­ken ké­szü­lő va­cso­rák kü­lö‐­
nös, össze­tett aro­má­ját; be­es­te­le­dett.
Fev­vers szí­vét, amely már a meg­le­pe­tés-ibo­lyák lát­tán is elér­zé­ke­nyült, a
meg­hitt­sé­get és me­leg­sé­get árasz­tó lát­vány és il­la­tá­ra­dat még job­ban meg‐­
me­len­get­te. Falu! Ott­ho­nok! A va­dont kor­dá­ban tar­tó em­be­ri kéz mun­ká­já‐­
nak nyo­ma! Ma­gá­nyos ván­dor­lá­suk so­rán mint­ha fel­füg­gesz­tő­dött vol­na
szá­má­ra az élet; most vé­get ért a ma­gány, és újra jóra for­dul min­den. Még
az is le­het – mi­ért is ne –, hogy a fa­lu­ban ta­lál va­la­hol fe­hé­rí­tőt vagy fes­té‐­
ket, és újra össze­szed­he­ti ma­gát.
És biz­tos, hogy ő is itt van; va­la­hol az egyik fa­ház mé­lyén ott az ő ame­ri‐­
ka­ija. Ő pe­dig újra meg­lát­ja majd a sze­re­tett lény sze­mé­ben meg­csil­la­nó
ámu­la­tot, és et­től megint egész lesz. Már most sző­kébb­nek érez­te ma­gát.
– Ne úgy gon­dolj rá, mint sze­re­tő­re, ha­nem mint író­de­ák­ra vagy kró­ni‐­
kás­ra – ma­gya­ráz­ta Liz­zie-nek. – Olyan­ra, aki nem­csak az én pá­lya­fu­tá­som
meg­örö­kí­tő­je lesz, ha­nem a ti­edé is, Liz­zie: a te hosszú tör­té­ne­te­dé, amely
tele van szám­űze­tés­sel és ra­vasz­ság­gal, s amely­re szin­te nem is cé­loz­tál
neki; ez­zel tíz­szer annyi jegy­zet­fü­ze­tet ír majd tele, mint amennyit az én
his­tó­ri­ám va­la­ha is meg­tölt­het. Úgy gon­dolj rá, mint mind­azok­nak a tör­té‐­
ne­tek­nek a le­jegy­ző­jé­re, ame­lye­ket csak ez­u­tán fo­gunk el­mon­da­ni neki:
azok­nak a nők­nek a tör­té­ne­te­i­ről van szó, akik más­kü­lön­ben név­te­le­nül és
el­fe­led­ve tűn­né­nek el a süllyesz­tő­ben, aki­ket úgy tö­röl­né­nek ki a tör­té­ne‐­
lem­ből, mint­ha soha nem is lé­tez­tek vol­na; így majd ő is, ez a sze­gény se­be‐­
sült, be­le­ad­ja min­den ere­jét, hogy a vi­lág ke­re­ke for­dul­jon egyet, és át­lép­jen
a hol­nap kez­dő­dő új kor­szak­ba.
És ha a vi­lág for­dult egyet a ten­ge­lye kö­rül, hogy fel­vir­rad­has­son az új
haj­nal, ak­kor, igen, ak­kor majd min­den nő­nek szár­nya lesz, pon­to­san úgy,
ahogy most ne­kem. En­nek a fi­a­tal nő­nek itt az ölem­ben, akit gúzs­ba kö­töt‐­
tek a rí­tus iszo­nyú gör­csei, soha töb­bé nem kell majd ilyes­mi­től szen­ved­nie;
le­té­pi ma­gá­ról a sa­ját el­mé­je ál­tal ko­vá­csolt lán­co­kat, szárny­ra kap, és to­va‐­
száll. Ki­nyí­lik a ba­ba­há­zak aj­ta­ja, ki­raj­za­nak a bor­dély­há­zak fog­lyai, a ka‐­
lit­kák pe­dig, le­gye­nek arany­ból vagy sem, szer­te a vi­lá­gon, a föld min­den
or­szá­gá­ban sza­ba­don en­ge­dik a ben­nük ra­bos­ko­dó éne­ke­se­ket, akik kó­rus‐­
ban zen­gik majd a haj­na­li kö­szön­tést, az új­já­szü­le­tett, át­ala­kult vi­lág...
 – Hát en­nél azért ne­he­zebb lesz – ve­tet­te köz­be Liz­zie. – Ez a vén bo‐­
szor­ka, aki most itt áll mel­let­ted, kis­lá­nyom, vi­ha­ro­kat jó­sol. Ami­kor a jö‐­
vő­be né­zek, tü­kör ál­tal, ho­má­lyo­san lá­tok. Majd ha el­sa­já­tí­tot­tál némi elem‐­
ző­kész­sé­get, ki­csi­kém, vi­tat­koz­ha­tunk a do­log­ról.
Lá­nya azon­ban ren­dü­let­le­nül to­vább szó­no­kolt, mint aki meg­ré­sze­gült az
ál­má­tól.
– Azon a ve­rő­fé­nyes na­pon, ami­kor nem le­szek töb­bé egye­di, ki­vé­te­les
lény, ha­nem maga a női pa­ra­dig­ma, a maga ken­dő­zet­len va­ló­sá­gá­ban, bi­bir‐­
csó­kos­tul és vissz­eres­tül, ami­kor vég­re nem ki­agyalt fik­ció le­szek, ha­nem
hét­köz­na­pi va­ló­ság – nos, ak­kor majd ő is le­csap­ja a jegy­zet­fü­ze­te­it, hogy
ta­nú­sá­got te­gyen én­mel­let­tem és az én lát­no­ki sze­re­pem mel­lett. Gon­dolj rá
úgy, Liz­zie, mint olyas­va­la­ki­re, aki ma­gá­nál tart­ja a bi­zo­nyí­té­ko­kat...
– Csi­csíj­ja-ba­bá­ja – csi­tí­tot­ta Liz­zie a nyug­ta­lan cse­cse­mőt.
Eb­ben a fa­lu­ban nem vol­tak sem ut­cák, sem te­rek, sem si­ká­to­rok; a há­zak
néha egy­más szom­széd­sá­gá­ban, más­kor egy­más­tól messze áll­tak, mint­ha
vé­let­len­sze­rű el­ren­de­zé­sük azt a min­tát kö­vet­te vol­na, amely­nek alap­ján a
te­he­nek le­pi­hen­nek a ré­ten. A hely­bé­li­ek lát­ha­tat­la­nok ma­rad­tak, ezen a ké‐­
sői órán mind­annyi­an be­hú­zód­tak ott­ho­na­ik­ba; csak né­hány rén­szar­vas
emel­te fel a fe­jét, hogy meg­szem­lél­je az ér­ke­ző­ket, majd mo­hát ke­res­ve
foly­tat­ták a tur­ká­lást a hó­ban. A leg­hosszabb, leg­ala­cso­nyabb, va­la­mi­kép‐­
pen hi­va­ta­los kül­le­mű­nek tűnő épü­let előtt vö­rös­fe­nyő állt, amely­re csen­gő‐­
ket és sza­la­go­kat ag­gat­tak, ün­ne­pi kül­sőt köl­csö­nöz­ve a ház­nak. Mi­köz­ben
be­ko­po­gott, Liz­zie ész­re­vet­te, hogy az aj­tó­ke­re­tet is ugyan­olyan pi­ros sza­la‐­
gok­kal, tol­lak­kal és – hmm – cson­tok­kal dí­szí­tet­ték. Ko­po­gá­sá­ra el­foj­tott,
tom­pa mor­gás vá­la­szolt, majd iz­ga­tott moz­go­ló­dás hang­ja hal­lat­szott, s vé‐­
gül egy is­me­ret­len nyel­ven fel­csat­ta­nó fér­fi­hang.
– Ez va­jon azt je­len­ti, hogy „bújj be!”?
Fev­vers vál­lat vont.
– Nyiss már be vég­re, mert meg­vesz az is­ten hi­de­ge!
Be­lök­ték a nyi­kor­gó aj­tót. Élet­nek sem­mi jele, ők leg­alább­is nem lát­tak
sem­mit – bár egyéb­ként sem lát­tak va­la­mi so­kat, az épü­let hu­za­tos bel­se­jét
ugyan­is egyet­len kez­det­le­ges, pis­lá­ko­ló, fel-fel­lob­ba­nó lám­pás vi­lá­gí­tot­ta
meg: ol­vasz­tott med­ve­zsír­ral teli bá­do­galá­tét, amely­ben az ide-oda evic­ké­lő
ka­nó­cot fo­lya­ma­to­san a ha­jó­tö­rés ve­szé­lye fe­nye­get­te. A lám­pás, amely
ma­dza­gon füg­gött az egyik ke­reszt­ge­ren­dá­ról, szün­te­le­nül im­boly­gott a hu‐­
zat­ban, kí­sér­te­ti­es meg­jó­sol­ha­tat­lan­ság­gal va­rá­zsol­va elő és tün­tet­ve el az
ár­nyé­ko­kat, fur­csa ala­kú és még fur­csább szí­nű, vissza­ta­szí­tó tár­gya­kat téve
lát­ha­tó­vá egy-egy pil­la­nat­ra a he­lyi­ség zu­ga­i­ban és a fa­lak men­tén, néma és
or­mót­lan lé­nyek je­len­lé­tét sej­tet­ve, ám a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban min­dent
újra el­nyelt a sö­tét­ség.
Köz­vet­le­nül a lám­pás alatt hosszú asz­tal állt, raj­ta né­hány gya­nús folt; az
asz­ta­lon nem vé­ső­vel, ha­nem tűz­zel ki­vájt szé­les fa­tá­nyér, mel­let­te for­má­já‐­
ból ítél­ve ős­ré­gi­nek tűnő kő­kés, amely­nek azon­ban bo­rot­va­éles­re kö­szö­rül‐­
ték az élét. Az asz­tal kö­rül, a dön­gölt pad­lón régi vér­nyo­mok, prém- és toll‐­
ma­rad­vá­nyok, ame­lye­ket be­le­ta­pos­tak a föld­be – fel­te­he­tő­en a hely­bé­li pa‐­
pok és hí­vek. Orr­fa­csa­ró volt a bűz, mint­ha töm­jén­füst ve­gyült vol­na össze
a ha­lál sza­gá­val; hi­deg volt, mint egy jég­ve­rem­ben.
– Ugye meg­mond­tam? – kér­dez­te Liz­zie. – Az egyik temp­lo­muk. Jel­leg‐­
ze­tes temp­lo­mi han­gu­lat.
Mi­köz­ben be­szélt, va­la­mi – a te­tő­ge­ren­dák kö­zött du­do­rá­szó szél? pat‐­
kány? egy fe­de­zék­be hú­zó­dott pap? – alig hall­ha­tó­an ne­sze­zett. A fény
olyan sá­padt volt, hogy a sűrű, mi­az­más és kí­sér­te­ti­es sö­tét­ben ott rej­tőz­he‐­
tett akár a falu összes la­kó­ja. A he­lyi­sé­get a li­dér­ces kla­uszt­ro­fó­bia le­ve­gő­je
ülte meg, amely még­is szin­te vib­rált a vá­ra­ko­zás­te­li fe­szült­ség­től, mint­ha az
ér­ke­zé­sük va­la­mi ret­te­ne­tes ese­mény be­kö­vet­ke­zé­sét aka­dá­lyoz­ta vol­na
meg, de mint­ha a fél­be­sza­kí­tott rí­tus sze­rep­lő­i­nek nem is lett vol­na annyi­ra
si­et­ős, mint­ha akár­med­dig ké­pe­sek len­né­nek vár­ni, mint­ha kí­ván­csi­an fi‐­
gyel­nék, hogy mire ké­szül ez a két lény, aki vissza­hoz­ta a fa­lu­ba az anyát és
gyer­me­két.
A bar­bár temp­lo­mot, ame­lyet ki­fe­je­zet­ten szak­rá­lis, ok­kult és ar­cha­i­kus
szer­tar­tá­sok­hoz, fel­tá­rul­ko­zá­sok­hoz, ha­lot­tak­kal való be­szél­ge­té­sek­hez és
ál­do­za­tok­hoz ter­vez­tek, úgy ál­mod­ták meg, hogy mély ha­tást gya­ko­rol­jon
az ide­lá­to­ga­tók­ra, s eb­ben nem is kel­lett csa­lat­koz­ni­uk.
Liz­zie és Fev­vers azon­ban épp an­nak kö­szön­het­ték túl­élő­ké­pes­sé­gü­ket,
hogy ki tud­ták von­ni ma­gu­kat min­den­ko­ri kör­nye­ze­tük ha­tá­sa alól. Fev­vers
meg­könnyeb­bült nyö­gés­sel, gyen­gé­den fek­tet­te le az anyát az asz­tal­ra, majd
meg­tor­nász­tat­ta fá­radt kar­ját. A kis­ma­ma ki­nyi­tot­ta a sze­mét, és rá­jött, hogy
hol van: sa­ját fa­lu­já­nak is­ten­kuny­hó­já­ban! És mi­ért nem sír már a kis­ba­ba?
Úgy érez­te, mint­ha ki­csi­vel job­ban len­ne; erőt gyűj­tött, hogy fel­kel­jen, és
meg­vizs­gál­ja az elő­ké­szü­le­te­ket, ame­lyek – efe­lől sze­mer­nyi két­sé­ge sem
volt – sa­ját te­me­té­sét elő­zik meg.
– Oda nézz! – szi­szeg­te Liz­zie.
 A sa­rok­ban állt va­la­ki. Egy fér­fi.
De nem; nem fér­fi. Liz­zie és Fev­vers most megint tu­dott lé­le­gez­ni. A sa‐­
rok­ban, ame­lyet az im­boly­gó lám­pa időn­ként meg­vi­lá­gí­tott, fa­szo­bor állt,
va­la­mi­vel ma­ga­sabb, mint az ala­csony ter­me­tű er­dő­la­kók. A szo­bor szin­te
ki sem lát­szott a rá­ag­ga­tott pré­mek, nagy­ken­dők és öv­zsi­nó­rok alól, és volt
raj­ta még egy fe­hér ing is, amely­nek ele­je meg­ke­mé­nye­dett a rá­szá­radt to‐­
jás­li­kőr­től. Ami­kor meg­lát­ta az in­get, Fev­vers­nek va­dul ka­la­pál­ni kez­dett a
szí­ve. A bál­vány fe­jé­re fe­ke­te, kék és vö­rös posz­tó­ból varrt, há­rom­szög­le­tű
sap­ká­kat tet­tek, az ar­cá­ból vi­szont nem so­kat le­he­tett lát­ni a rá­ag­ga­tott pré‐­
mek, ken­dők, sza­la­gok, csip­ke­fosz­lá­nyok és bá­dog­da­ra­bok mi­att. Még­is
úgy tűnt, hogy a szo­bor po­fá­ja alig vár­ja, hogy za­bál­has­son; sze­me – két la‐­
pos­ra ka­la­pált bá­dog­ko­rong – meg­vil­lant, va­la­hány­szor rá­ve­tült a lám­pás
re­me­gő fé­nye.
A bál­vány meg­szó­lalt.
– Hon­nan jö­ven­desz? És hová me­nen­desz?
A döb­bent kis­ba­ba fel­sírt, ami­kor meg­hal­lot­ta, hogy a bál­vány ékes ame‐­
ri­kai ki­ej­tés­sel be­szél. A kis­ma­ma le­ug­rott az asz­tal­ról – ki­zárt, hogy ez a
gyer­mek­sí­rás posz­tu­musz le­gyen! –, és mi­köz­ben bi­rok­ra kelt Liz­zie-vel a
cse­cse­mő bir­tok­lá­sá­ért, si­kí­to­zá­sa újabb hang­szín­nel gaz­da­gí­tot­ta a ze­ne­bo‐­
nát. Liz­zie át­ad­ta neki a cse­cse­mőt, hogy szem­be­száll­has­son va­la­mi mor­gó
do­log­gal, amely most má­szott elő az asz­tal alól, aho­vá a Sá­mán pen­de­rí­tet­te
be egy jól irány­zott rú­gás­sal, ami­kor a szer­tar­tás fél­be­sza­kadt, mi­előtt még
el­kez­dőd­he­tett vol­na. A meg­hök­kent med­ve fültö­vön vág­ta Liz­zie-t, majd
ők ket­ten össze­ka­pasz­kod­tak, és bir­kó­zás köz­ben fel­bo­rí­tot­ták az asz­talt. A
tál és a kés han­gos csat­ta­nás­sal a föld­re zu­hant. A bál­vány meg­in­gott, és ne‐­
ki­dőlt egy má­sik, ha­son­ló öl­tö­zé­ket vi­se­lő, de in­kább szar­vas-kül­le­mű is­ten‐­
ség­nek, amely et­től ugyan­csak el­dőlt, le­bo­rít­va a sor­ban utá­na kö­vet­ke­ző
bál­ványt a ta­lap­za­tá­ról, és így to­vább, en­ge­del­mes­ked­ve a min­den rész­let­re
ki­ter­je­dő meg­szent­ség­te­le­ní­tés do­mi­nó­ha­tá­sá­nak. A med­ve­bál­vány alat­ti
zug­ból ki­sza­ba­dult ko­po­nyák sza­na­szét gö­rög­tek, de nem lát­szott raj­tuk
rög­tön, hogy med­ve­ko­po­nyák. A vé­sze­sen ki­len­gő lám­pás egy­re na­gyobb
se­bes­ség­gel him­bá­ló­dzott ide-oda, for­ró zsírt fröcs­köl­ve szer­te­szét. Fev‐­
vers­nek si­ke­rült leg­alább annyi­ra meg­őriz­nie a hi­deg­vé­rét, hogy tánc­lé­pés‐­
ben ki­hát­rál­jon a cse­te­pa­té­ból, mi­köz­ben ezt har­sog­ta:
– Raj­ta, gye­re elő, akár­hol is vagy!
 A lám­pás ak­ko­ra len­dü­let­tel foly­tat­ta a len­gést, hogy ki­re­pült be­lő­le az
égő ka­nóc, amely a fal­nak üt­kö­zött és ki­aludt. Az is­ten­kuny­hó­ban egy csa‐­
pás­ra szu­rok­sö­tét lett: a sok-sok lát­ha­tat­lan je­len­lét most ket­tő­zött erő­vel
kap­cso­ló­dott be a küz­de­lem­be; hol csip­ked­ve, hol üt­le­gel­ve, hol prém­bun‐­
dá­val, hol bőr­rel fe­dett fe­lü­le­te­ket kí­nál­va, hol kü­lö­nös és re­ked­tes rö­vid ri‐­
kol­tá­sok­tól, hol a csen­gők fi­nom csi­lin­gelő­sé­től kí­sér­ve; le­het­sé­ges vol­na,
hogy Liz­zie-ékre jel­me­zes tán­co­sok szel­lem­ha­da tá­madt? Fev­vers ke­mé‐­
nyen küz­dött az egyik lát­ha­tat­lan­nal; test­sza­got ér­zett, és mé­lyen be­le­váj­ta a
fo­gát a má­sik­ba. Ha­ra­pá­sa cson­tig ha­tolt, Fev­vers nyel­ve vért íz­lelt. El­len‐­
fe­le te­hát élő­lény. Lár­más és rossz­in­du­la­tú, ám fél­re­ért­he­tet­le­nül em­be­ri pa‐­
nasz­ki­ál­tás volt a vá­lasz. Liz­zie be­le­mar­kolt el­len­fe­lé­be; újabb fáj­dal­mas ri‐­
kol­tás; Liz­zie ez­út­tal ar­ról is meg­bi­zo­nyo­so­dott, hogy el­len­fe­le hím­ne­mű.
Mi­köz­ben kar­já­val át­kul­csol­ta a med­vét, Liz­zie be­le­bot­lott a föl­dön he­ve‐­
rő kés­be; rá­állt a kés­re, és egy ta­pod­tat sem moz­dult, da­cá­ra az ököl­csa­pá‐­
sok­nak, ame­lyek­kel egy bőr­le­be­nyes, ma­ko­gó és csi­lin­ge­lő va­la­mi meg­so‐­
roz­ta. Fev­vers nem eresz­tet­te el a foga közé szo­rult ke­zet, s a föld­re dön­töt‐­
te az arc­ta­lan test töb­bi ré­szét, majd li­heg­ve és na­gyot hup­pan­va rá­ült a lény
mell­ka­sá­ra. Maga alá gyűrt el­len­fe­le olyan nyel­ven ki­ál­to­zott, ame­lyet
mint­ha nem is be­szél­tek, ha­nem acél­tű­kön kö­tö­get­tek vol­na. Alig­ha­nem
azért fo­hász­ko­dott, hogy va­la­ki de­rít­sen némi fényt a tör­tén­tek­re, kis­vár­tat‐­
va ugyan­is kü­lö­nös, te­me­tői fény gyúlt va­la­me­lyik sa­rok­ban, ame­lyet sa­já‐­
tos szag is kí­sért.
A ka­va­ro­dás va­la­me­lyest alább­ha­gyott, mint­ha a fény nyug­ta­tó­lag ha­tott
vol­na a részt­ve­vők­re. Még egy utol­só cse­cse­mő-hüp­pö­gés és med­ve­szor­tyo‐­
gás, és a hir­te­len be­állt néma csend­ben Fev­vers meg­lát­ta, hogy ki­nek a mel‐­
lén tér­de­pel.
Wal­ser ma este sá­mán­ru­há­ját és há­rom­szög­le­tű, prém­sze­gé­lyű ka­lap­ját
vi­sel­te, amely­re dol­lár­jel ala­kú bá­dog­le­mez­két varr­tak. Ki­csit el­vé­ko­nyo‐­
dott az arca. Eu­ró­pai szem szá­má­ra a hal­vá­nyan arany­ló sza­káll, amely
mos­tan­ra már a mel­lét ver­te, nem iga­zán il­lett a bőr al­só­szok­nyák­hoz, és mi
ta­ga­dás, rá­fért vol­na némi szap­pan és me­leg víz; bűz­lött. És még nem is ez
volt a leg­rosszabb: szür­ke sze­me, messzi­re fény­lő sze­me, gom­bos­tű­hegy‐­
nyi­re össze­hú­zó­dott pu­pil­lá­jú sze­me lát­no­ki tűz­ben iz­zott. Sem­mi más, csak
lát­no­ki tűz; nyo­ma sem volt ben­ne ké­tel­ke­dés­nek. Rá­adá­sul a szür­ke szem‐­
pár mint­ha el­vesz­tet­te vol­na azt a ké­pes­sé­gét, hogy vissza­tük­röz­ze a vi­lá‐­
got.
 Fev­vers úgy érez­te, fel­áll a há­tán a szőr, ami­kor lát­ta, hogy a má­sik úgy
néz rá – ó, bor­za­lom! –, mint­ha egy szár­nyas nő fel­tű­né­se a vi­lág leg­ter­mé‐­
sze­te­sebb dol­ga len­ne: ter­mé­sze­tes, de utá­la­tos és vissza­ta­szí­tó. A fosz­fo‐­
resz­ká­ló szem­pár Fev­vers­re me­redt, majd a sá­máni­nas rö­vid szü­net után rá‐­
zen­dí­tett egy dal­ra:
– Arany­ka­lit­ba zárt ma­dár...
– Atya­is­ten! – ki­ál­tott fel Fev­vers. Wal­ser ugyan­is az is­me­rős dal­la­mot
át­ala­kí­tot­ta va­la­mi kán­tá­ló gaj­do­lás­sá, gyász­ének­ké, szi­bé­ri­ai fo­hásszá,
amely a mi vi­lá­gunk­kal pár­hu­za­mo­san lé­te­ző más­vi­lág szel­lem­la­kó­it idé­zi
meg, és Fev­vers a csont­ja­i­ban érez­te, hogy ez az ének va­la­mi rosszat akar
neki.
A Sá­mán fel­is­mer­te Fev­vers bun­dá­ját, ha­ját, tö­rött szár­nyát, és ab­ból me‐­
rí­tett némi vi­gaszt, hogy lát­ta: a ma­dár­nő egy­re fa­kóbb és ko­pot­tabb. Für‐­
kész­ve mé­re­get­te a kis­ma­mát és a cse­cse­mőt; le­het­sé­ges, hogy a med­ve­szel‐­
le­mek ve­lük akar­ják he­lyet­te­sí­te­ni a mac­kót? Na­gyon úgy tű­nik. A ki­seb­bik
be­to­la­ko­dó azon­ban még min­dig nem vet­te le a lá­bát az ál­do­za­ti kés­ről. Le‐­
het, hogy ők ma­guk akar­ják vég­re­haj­ta­ni a szer­tar­tást. A Sá­mán szá­má­ra vi‐­
lá­gos volt, hogy se­gí­te­nie kell a med­ve­szel­le­me­ket a mi­nél gyor­sabb el‐­
enyé­szés­ben, még mi­előtt azok újra ki­te­rí­tik a kis­ma­mát és a cse­cse­mőt az
asz­ta­lon. Fel­kap­ta a dob­ját, és a vég­ső két­ség-be­esés­ből nyert erő­vel vert ki
raj­ta egy dé­mo­nű­ző rit­must. Wal­ser vá­rat­la­nul le­csa­pó és tre­mo­ló­zó hang­ja
Fev­vers sze­mé­ben maga volt a meg­tes­te­sült té­boly.
Fev­verst is­me­rős hi­deg­le­lős ér­zés ro­han­ta meg; olyan­kor ér­zett így, ami‐­
kor má­gu­sok, va­rázs­lók, imp­resszá­ri­ók je­len­tek meg, hogy el­ve­gyék tőle
egye­di­sé­gét, mint­ha azt ők ma­guk ta­lál­ták vol­na ki, mint­ha azt hit­ték vol­na,
hogy Fev­vers­nek szük­sé­ge van az ő fan­tá­zi­áj­uk­ra ah­hoz, hogy ön­ma­ga le‐­
hes­sen. Akar­va-aka­rat­la­nul úgy érez­te, hogy meg­szű­nik nő len­ni, és esz­mé‐­
vé vál­to­zik. A Sá­mán ket­tő­zött erő­vel foly­tat­ta a do­bo­lást, és rá­gyúj­tott egy
vo­ní­tó és csa­ho­ló be­té­tek­kel te­le­tűz­delt dal­ra. Egy lát­ha­tat­lan füs­tö­lő­ből bí‐­
bor­szí­nű fel­hő ter­jedt szét az is­ten­kuny­hó­ban; a Sá­mán mint­ha meg­sok­szo‐­
roz­ta vol­na ön­ma­gát, mint­ha nem is egy len­ne be­lő­le, ha­nem leg­alább egy
tu­cat, és mint­ha mind­egyik tel­jes erő­vel ver­né a dob­ját eb­ben a fo­hász­ban,
amely an­nak a lény­nek szólt, aki egy­szer­re volt Fev­vers is meg nem is. Fev‐­
vers nagy so­ká­ra kezd­te azt érez­ni, hogy Wal­ser sze­mé­ben úsz­kál­va las­san
ha­tá­ro­zott kör­vo­na­la­kat ölt, mint a kép a fény­ér­zé­keny fo­tópa­pí­ron; Fev­vers
he­lyett azon­ban csak egy álom­kép tö­ké­le­tes iker­mi­ni­at­űr­jét lát­ta.
 Úgy érez­te, el­mo­sód­nak a kör­vo­na­lai, mint­ha Wal­ser sze­me egy­szer s
min­den­kor­ra csap­dá­ba ej­tet­te vol­na. Csak szem­vil­la­nás­nyi ide­ig tar­tott,
csak egyet­len szem­vil­la­nás­nyi ide­ig, de Fev­vers éle­te leg­mé­lyebb vál­sá­gát
élte át: „Va­ló­ság va­gyok vagy fik­ció? Az va­gyok, ami­nek is­me­rem ön­ma‐
gam? Vagy az, ami­nek ő hisz en­gem?”
– Mu­tasd meg neki a tol­la­i­dat! Gyor­san! – sür­get­te Liz­zie.
Fev­vers, aki­nek lel­ké­ben most va­la­mi is­me­ret­len két­ség-be­esés ke­ve­re‐­
dett tö­rött szár­nyá­nak és szí­ne­vesz­tett tol­la­za­tá­nak nyo­masz­tó tu­da­tá­val,
jobb hí­ján en­ge­del­mes­ke­dett a nó­ga­tás­nak. Fel­ráz­ta ma­gá­ról a med­ve­bő­rö‐­
ket, és noha egyik szár­nya sín­ben volt, leg­alább a má­si­kat ki­ter­jesz­tet­te –
fél­ol­da­las an­gyal, rész­le­ges és fény­evesz­tett pom­pa! Sem Vé­nusz, sem He‐­
lé­na, sem az Apo­ka­lip­szis An­gya­la, sem Iz­ra­el, sem Iszfa­hel... csak egy sze‐­
ren­csét­len torz­szü­lött, aki va­la­ha szebb na­po­kat lá­tott, a je­len­lé­vők sze­mé‐­
ben pe­dig igen­csak ké­tes va­ló­sá­gú lény, hi­szen az is­ten­kuny­hó­ban tar­tóz­ko‐­
dó két fér­fi hoz­zá­szo­kott a hal­lu­ci­ná­ci­ók­hoz, már­pe­dig olyas­va­la­ki­nek, aki
úgy fest, mint egy hal­lu­ci­ná­ció, sem­mi ke­res­ni­va­ló­ja az ő vi­lág­ké­pük­ben.
Meg­nyi­kor­dult az ajtó egy­szer, az­tán megint, és Fev­vers­nek nem kel­lett
hát­ra­for­dul­nia, anél­kül is jól tud­ta: Wal­ser új­don­sült ba­rá­tai gyü­le­kez­tek,
hogy meg­néz­zék, mi ez a nagy fel­for­du­lás. Az aj­tó­nyí­lás­ban egy­más után
je­lent meg a sok sár­ga áb­rá­zat: hor­doz­ha­tó lám­pá­sa­ik fé­nyé­ben olya­nok
vol­tak, mint meg­annyi hold­ko­rong. Fev­vers a há­tán érez­te a te­kin­te­tü­ket, és
kí­sér­le­ti jel­leg­gel fe­lé­jük leb­ben­tet-te ma­gá­nyo­san ár­vál­ko­dó szár­nyát. Elő‐­
ször csak bá­tor­ta­la­nul és té­to­ván; egy pil­la­nat­tal ké­sőbb azon­ban tol­la­za­ta
lá­gyan fod­ro­zód­ni kez­dett – igen! Meg­tör­tént! – az ámu­lat kel­tet­te fu­val­lat‐­
ban, az újon­nan ér­ke­zők­ből fel­sza­ka­dó só­haj sze­lé­ben. Hú­ú­ú­ú­úú!
A szél­fu­val­lat, amely – mint min­dig – most is fel­pezs­dí­tet­te az ar­tis­ta­nőt,
kör­be­jár­ta az is­ten­kuny­hót, ki­sö­pör­ve a hó­dí­tó aro­má­kat és az al­vadt vér
sza­gát.
Fev­vers fél­re­bic­cen­tett fej­jel süt­ké­re­zett a lám­pá­sok fé­nyé­ben, amely
olyan volt, mint a ref­lek­tor­fény, mint a szín­pa­di vi­lá­gí­tás; töb­bet hasz­nál­tak
neki ezek a fé­nyek, mint­ha ma­gá­ba dön­tött vol­na egy nagy po­hár ko­nya­kot
– nem be­szél­ve a lám­pá­sok mö­gött fel­fény­lő, ámul­doz­va rá­sze­ge­zett áhí­ta‐­
tos te­kin­te­tek­ről, a te­kin­te­tek­ről, ame­lyek meg­súg­ták Fev­vers­nek, ki­cso­da is
ő va­ló­já­ban.
Csak egy kis per­oxi­dot ta­lál­jon va­la­hol, és megint ő lesz a sző­ke­sé­gek
sző­ke­sé­ge. Ennyi az egész, ad­dig meg – ugyan, kit ér­de­kel? A szár­nya pe‐­
dig ter­mé­sze­te­sen össze­forr – majd ak­kor, ami­kor a hó ol­va­dás­nak in­dul,
hogy elő­tá­rul­jon az ibo­lya­sző­nyeg­gé váló taj­ga; gyó­gyult szár­nyán ak­kor
majd ő is fel­száll a falu fölé, az erdő fölé, a he­gyek és a be­fa­gyott ten­ge­rek
fölé, kar­já­ban sze­ret­te­i­vel. És irány haza! Igen: újra lát­ja majd a Tra­fal­gar
te­ret; és Nel­sont a ta­lap­za­tán; és a Chelsea hi­dat, ahogy al­ko­nya­i­kor be­le­ol‐­
vad a Tem­zé­be... és a Szent Pált, sze­re­tett szü­lő­vá­ro­sá­nak árva ama­zon mel‐­
lét.
Hüb­risz, kép­ze­lő­er­ ő és vágy! Vére szin­te dal­ra kelt az ere­i­ben. A fa­lu­be‐­
li­ek te­kin­te­te gyógy­ír­ként ha­tott a lel­ké­re. Le­vet­te a tér­dét Wal­ser mell­ka­sá‐­
ról, és fel­állt. Ar­cá­ra ra­gyo­gó és mes­ter­kélt mo­solyt öl­tött, és szé­les­re tár­ta
kar­ját, mint aki egyet­len ha­tal­mas öle­lés­ben min­den je­len­lé­vőt a keb­lé­re
akar szo­rí­ta­ni. Pu­ked­li­zett az ajtó felé, úgy kí­nál­va fel ma­gát a né­zők­nek,
mint egy cso­kor kard­vi­rá­got. Az­tán mé­lyen meg­ha­jol­va pu­ked­li­zett egyet
Wal­ser felé is, aki épp ek­kor tá­pász­ko­dott fel, ar­cán olyan ki­fe­je­zés­sel, mint
ami­kor osz­la­doz­ni kezd a köd. Ek­kor Fev­vers meg­lát­ta, hogy Wal­ser már
nem az a fér­fi, aki volt, és már nem is lesz olyan soha töb­bé; idő­köz­ben egy
má­sik tyúk ki­köl­töt­te. Egy pil­la­nat­ra ag­go­da­lom éb­redt a szí­vé­ben: va­jon
ki­fé­le-mi­fé­le lesz ez az új­já­ala­kí­tott Wal­ser?
– Hogy hív­nak? Van lel­ked? Tudsz sze­ret­ni? – kér­dez­te Wal­ser Fev­vers‐­
től egyet­len kap­ko­dó és rap­szo­di­kus lé­leg­zet­tel, ami­kor az ar­tis­ta­nő fel‐­
egye­ne­se­dett a pu­ked­li­zés­ből. Ami­kor Fev­vers meg­hal­lot­ta a kér­dé­se­ket, a
szí­ve fel­szár­nyalt és dal­ra fa­kadt. Már nem volt fegy­ver­te­len; tün­dök­lő és
üd­vö­zült mo­sollyal re­beg­tet­te szem­pil­lá­it Wal­ser­re. Szer­te­le­nül kó­cos ha­já‐­
val, di­cső­ség­től da­ga­dó keb­lé­vel és le­ve­ses­tá­nyér mé­re­tű kék sze­mé­vel egy‐­
szer­re megint ha­tal­mas­nak tűnt: már-már at­tól le­he­tett tar­ta­ni, hogy szét­re‐­
pesz­ti az is­ten­kuny­hó te­te­jét.
– Na lát­ja, így kell kez­de­ni egy in­ter­jút! – ki­ál­tot­ta. – Kap­ja elő a ce­ru­zá‐­
ját, és csap­junk bele!
 ENVOI
– Mert tud­nod kell, hogy Liz ép­pen ak­kor ve­szí­tet­te el a gyer­me­két, ami‐­
kor rám ta­lált, ezért az­tán rög­tön az ölé­be vett, és meg­szop­ta­tott. És ter­mé‐­
sze­te­sen nem a val­lá­sos­ság mi­att volt olyan kel­le­met­len­ke­dő kur­ti­zán: az
volt a szo­ká­sa, hogy a kun­csaft­ja­i­nak kis­elő­adást tar­tott a fe­hér­rab­szol­ga-
ke­res­ke­de­lem­ről, a nők jo­ga­i­ról és sé­rel­me­i­ről, az ál­ta­lá­nos vá­lasz­tó­jog­ról,
vagy pél­dá­ul az ír kér­dés­ről, az in­di­ai kér­dés­ről, a köz­tár­sa­sá­gi esz­mé­ről, az
an­ti­kle­ri­ka­liz­mus­ról, a szin­di­ka­liz­mus­ról és a Lor­dok Há­zá­nak el­tör­lé­sé­ről.
Noha mind­egyik esz­me bír­ta Nel­son tel­jes szim­pá­ti­áj­át, a ma­dám­nak még­is
az volt a vé­le­mé­nye, hogy a vi­lá­got nem le­het má­ról hol­nap­ra meg­vál­toz­tat‐­
ni, enni pe­dig csak kell.
Azo­kat a le­ve­le­ket, ame­lye­ket a dip­lo­má­ci­ai pos­tád ol­tal­má­ban jut­tat­tunk
haza, lát­ha­tat­lan tin­tá­val ír­tuk, és a szám­űze­tés­ben élő orosz elv­tár­sa­kat tu‐­
dó­sí­tot­tuk ben­nük a harc ál­lá­sá­ról; szó­val na­gyon saj­ná­lom, de csú­nyán ki‐­
hasz­nál­tunk, ha ugyan­is a tit­kos­rend­őr­ség meg­ne­szel­te vol­na, hogy te is
ben­ne vagy, té­ged azon­nal Szi­bé­ri­áb­ a kül­de­nek, va­la­mi olyan hely­re, ahol
soha nem ta­lál­tunk vol­na rád. Liz azon­ban ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy meg­te‐­
gyük, mert be­csü­let­sza­vát adta egy köp­cös, fess és ba­ju­szos úri­em­ber­nek,
aki­vel a Bri­tish Muse­um ol­va­só­ter­mé­ben ta­lál­ko­zott.
Azon az első éj­sza­kán is meg­vic­cel­tünk, a lon­do­ni Al­ham­b­rá­ban, Nel­son
órá­já­nak hat­ha­tós se­gít­sé­gé­vel; út­köz­ben azon­ban az óra el­ve­szett, és ígé‐­
rem, hogy nem lesz több trükk.
Sem­mi más­ban nem ló­dí­tot­tunk, és nem tér­tünk el a szín­tisz­ta igaz­ság­tól.
Akár hi­szed, akár nem, min­den, amit el­mond­tunk ne­ked, úgy tör­tént, ahogy
el­me­sél­tük; ami pe­dig azt a kér­dést il­le­ti, hogy va­ló­ság va­gyok-e vagy a
kép­ze­let szü­le­mé­nye, nos, ezt ne­ked ma­gad­nak kell el­dön­te­ned!
Fev­vers ru­hát­la­nul ak­ko­ra volt, mint egy ház. Most épp ap­rán­ként, rész­le‐­
tek­ben mo­sa­ko­dott egy csö­bör víz­ben, ame­lyet a sza­mo­vár me­le­gí­tett fel,
mi­köz­ben Wal­ser, aki a sza­kál­lát le­szá­mít­va ugyan­csak anya­szült mez­te­len
volt, a Sá­mán réz­ágyán vár­ta. Meg­le­pő­dés nél­kül kons­ta­tál­ta, hogy Fev‐­
vers­nek a je­lek sze­rint va­ló­ban nincs köl­dö­ke, de nem volt hoz­zá ked­ve,
hogy eb­ből a tény­ből messze­me­nő és ha­tá­ro­zott kö­vet­kez­te­té­se­ket von­jon
le. Fev­vers sza­ba­don su­so­gó tol­lai sú­rol­ták a fa­la­kat; Wal­ser­nek eszé­be ju‐­
tott, hogy az ar­tis­ta­nőt ter­mé­szet­től adott sa­já­tos­sá­gai ki­zá­ró­lag arra a po­zí‐­
ci­ó­ra tet­ték al­kal­mas­sá, amely­ben ő van felül, és fész­ke­lőd­ni kez­dett a szal‐­
má­val ki­tö­mött mat­ra­con. Wal­ser újra ön­ma­ga volt, en­nél job­ban már nem
is le­he­tett vol­na ön­ma­ga, mert meg­ta­nul­ta, mit je­lent a fé­le­lem, ahogy az a
leg­he­ve­sebb for­má­já­ban meg­je­le­nik, ami­kor a sze­re­tett lény éle­tét félt­jük,
ami­kor a sze­re­tett lény, a sze­re­lem el­vesz­té­sé­től fé­lünk. Olyan szo­ron­gás
vet­te ez­zel kez­de­tét, amely soha nem ér vé­get, csak egyi­kük vagy mind­ket‐­
tő­jük ha­lá­lá­val; már­pe­dig a szo­ron­gás a tu­da­tos­ság kez­de­te, a tu­da­tos­ság
pe­dig a lé­lek szü­lő­je, de nem egyez­tet­he­tő össze az ár­tat­lan­ság­gal.
Liz­zie elő­ször húz­ta az or­rát: – Ugyan már, Sop­hie, nézz vé­gig raj­ta! Hó‐­
kusz­pó­kusz meg női ruha, mi jö­het még? – Et­től az egyet­len tőr­dö­fés­től el‐­
te­kint­ve azon­ban szin­te jó­in­du­la­tú­an pis­lo­gott Wal­ser­re, aki­nek szür­ke sze‐­
mé­ben fo­ga­dott lá­nya vissza­vál­to­zott régi ön­ma­gá­vá – és még per­oxid sem
kel­lett hoz­zá. Mi­után Fev­vers per­ce­kig ka­csin­ga­tott és in­te­ge­tett neki, Liz‐­
zie ma­guk­ra hagy­ta őket; vele tar­tott a Sá­mán, a Sá­mán uno­ka­nő­vé­re, az
uno­ka­nő­vér leg­idő­sebb lá­nya és an­nak kis­ba­bá­ja is. Az uno­ka­nő­vér há­zá­ba
men­tek, ahol Liz­zie he­ve­nyé­szett szü­lő­szo­bát ren­de­zett be, és hoz­zá­fo­gott,
hogy is­mer­tes­se ven­dég­lá­tó­i­val az anya- és cse­cse­mő­gon­do­zás ágas-bo­gas
szer­tar­tás­rend­jét, ame­lyet a törzs az el­kö­vet­ke­ző év­ti­zed­ben val­lá­sos áhí­tat‐­
tal kö­ve­tett, és amely a pe­ri­na­tá­lis ha­lan­dó­ság csök­ken­té­sé­vel bő­ven el­len‐­
sú­lyoz­ta az ala­csony szü­le­té­si rá­tát.
A Sá­mán uno­ka­nő­vé­re, a va­rázs­ere­jű bába, a sza­mo­vár mel­lett tar­tot­ta az
amu­let­tes zacs­kó­ját. Liz­zie kí­ván­csi­an pis­lo­gott az iszák felé: le­het, hogy
ezek kö­zött a min­den el­ma­ra­dott­sá­guk és ba­bo­nás­sá­guk el­le­né­re is fe­let­tébb
ba­rát­sá­gos és in­tel­li­gens em­be­rek kö­zött ő is ta­lál­hat ma­gá­nak egy új tás‐­
kát? A Sá­mán, akit tel­je­sen el­bű­völt Liz­zie ba­ju­sza, csak úgy szó­lí­tot­ta ven‐­
dé­gét, hogy „min­den med­vék anyács­ká­ja”, a med­ve­bocs pe­dig egy pil­la­nat‐­
ra sem ma­radt el mel­lő­le: úgy dö­cö­gött Liz­zie sar­ká­ban, akár egy ka­masz‐­
ko­ri fel­lán­go­lás össze­tört szí­vű ál­do­za­ta. Liz­zie szi­go­rú­an el­foj­tot­ta ma­gá‐­
ban a kész­te­tést, és nem en­ge­dett a csá­bí­tás­nak, hogy most az egy­szer, csak
egyet­len éj­sza­ká­ra sza­bad­sá­gol­ja ma­gát a ra­ci­o­na­li­tás ural­ma alól, és el‐­
játssza egy al­sóbb­ren­dű is­ten­ség sze­re­pét.
– Nincs egy hely, ahol ket­tes­ben le­het­nénk? – kér­dez­te Fev­vers még az
is­ten­kuny­hó­ban, fél­re­ért­he­tet­le­nül re­beg­tet­ve szem­pil­lá­it. Wal­ser, aki­nek
perc­ről perc­re tisz­tább volt a feje, ké­zen fog­ta Fev­verst, és már sza­ladt is
vele a Sá­mán há­zá­hoz, itt azon­ban rög­tön ki­csú­szott a ke­zé­ből a kez­de­mé‐­
nye­zés, ami­kor Fev­vers já­té­ko­san az ágy­hoz szö­gez­te, és a lel­ké­re kö­töt­te,
hogy vár­jon, amíg ő, vagy­is Fev­vers, meg­mo­sak­szik. Úgy tűnt, mint­ha Fev‐­
vers a tisz­tál­ko­dás so­rán egy­út­tal a pi­ros­pozs­gás színt is vissza­mos­ta vol­na
az ar­cá­ba. Köz­ben éne­kelt; mi mást, mint a „La Ha­bane­rát” a Car­menből?
„Le­het, hogy túl nagy fa­lat ez ne­kem?” – tű­nő­dött Wal­ser.
A tü­kör­be pil­lant­va szem­ügy­re vet­te azt az ént, amely­nek épp a hely­re­ál‐­
lí­tá­sán buz­gól­ko­dott.
– Jack Wal­ser va­gyok, ame­ri­kai ál­lam­pol­gár. Azért sze­gőd­tem el Ke­ar­ney
Ez­re­des Cir­ku­szá­hoz, hogy ol­va­só­kö­zön­sé­ge­met meg­ör­ven­dez­tes­sem cir­ku‐­
szi es­ték­ről írott be­szá­mo­ló­im­mal, és bo­hóc mi­nő­sé­gem­ben fel­lép­tem Min‐­
den Oro­szok Cár­ja előtt, ha­tal­mas si­kert arat­va. (Mi­cso­da cikk le­het eb­ből!)
Transz­baj­ká­li­áb­ an ban­di­ták sik­lat­ták ki a vo­na­tun­kat, s ez­u­tán egy ide­ig va‐­
rázs­ló­ként él­tem a benn­szü­löt­tek kö­zött. Hadd mu­tas­sam be a fe­le­sé­ge­met,
Mrs. Sop­hie Wal­sert, aki si­ke­res pá­lya­fu­tást tud­hat maga mö­gött a va­ri­et­é‐­
szín­pa­do­kon, ahol a mű­vész­ne­ve...
– Ó!
Az éj­fél, ez a moz­gó ün­nep, a sze­re­tők tud­ta nél­kül épp eb­ben a pil­la­nat‐­
ban höm­pöly­gött át a taj­ga fö­lött; át­ha­lad­tá­ban a leg­ki­sebb za­vart sem kel‐­
tet­te, da­cá­ra an­nak, hogy mi­lyen volt az az új kor­szak, ame­lyet maga után
von­szolt. Wal­ser, aki ek­ként bol­dog tu­dat­lan­ság­ban pen­de­rült át az új év­szá‐­
zad­ba, most újra szét­szed­te és össze­rak­ta ön­ma­gát.
– Jack, aki vi­lág­éle­té­ben ka­land­vá­gyó srác volt, el­szö­kött a cir­kusszal
egy hid­ro­gé­ne­zett sző­ke­ség ol­da­lán, aki az uj­jai köré csa­var­ta at­tól a pil­la‐­
nat­tól kezd­ve, hogy elő­ször ta­lál­koz­tak. Egyik ka­la­maj­ká­ból a má­sik­ba sod‐­
ró­dott, tán­colt egy nős­tény tig­ris­sel, fel­lé­pett sült csir­ke­ként, és vé­gül inas‐­
ként be­le­ta­nult a szél­há­mos­ság egyik fel­sőbb­ren­dű for­má­já­ba, amely­be egy
min­den háj­jal meg­kent öreg pe­de­rasz­ta avat­ta be, aki rá­szed­te, és az or­rá­nál
fog­va ve­zet­te. Mind­ez olyan volt, mint­ha har­ma­dik sze­mély­ben tör­tént vol‐­
na ve­lem, mint­ha egész éle­tem­ben csak né­ző­ként let­tem vol­na je­len, de nem
én él­tem vol­na meg mind­azt, ami tör­tént. Most pe­dig, mi­után egy ku­pán­vá‐­
gás és az ero­ti­kus ön­kí­vü­let gör­csös ro­ha­ma együt­tes erő­vel ki­köl­töt­tek
vég­re a tu­dat­lan­ság to­jás­hé­já­ból, kezd­he­tem újra az egé­szet.
Noha szin­te ful­dok­lott az él­ve­ze­tek­ben és a toll­pi­hék­ben, ma­radt még egy
kér­dés, amely fur­dal­ta az ol­da­lát.
 – Mondd csak, Fev­vers... – kezd­te. A ha­to­dik ér­zé­ke nem en­ge­dé­lyez­te,
hogy Sop­hie-nak szó­lít­sa. Ah­hoz még nem vol­tak elég­gé bi­zal­mas vi­szony‐­
ban.
– Fev­vers, csak még egy utol­só kér­dés... ak­kor ré­gen mi­ért pró­bál­tál meg
min­den­áron meg­győz­ni róla, hogy te vagy „a vi­lág­tör­té­ne­lem egyet­len érin‐­
tet­len szár­nyas nője”?
Fev­vers el­ne­vet­te ma­gát.
– Hát még­is túl­jár­tam az esze­den! – ki­ál­tott fel. – Bo­lon­dot csi­nál­tam be‐­
lő­led!
Úgy ha­ho­tá­zott, hogy még az ágy is ráz­kó­dott.
– Nem sza­bad ám min­dent el­hin­ned, amit az új­sá­gok­ban írsz! – in­tet­te
Wal­sert, mi­köz­ben még min­dig csuk­lott és da­do­gott a ka­ca­gás­tól. – El sem
hi­szem, hogy si­ke­rült bo­lon­dot csi­nál­nom be­lő­led!
Gön­dör ka­ca­gá­sa ki­áradt az ab­la­kon, meg­re­zeg­tet­ve és meg­csi­lin­gel­tet­ve
az is­ten­kuny­hó mel­let­ti fára ag­ga­tott bá­dog­dí­sze­ket. Olyan han­go­san ka­ca‐­
gott, hogy a Sá­mán uno­ka­nő­vé­ré­nek kuny­hó­já­ban fek­vő kis­ba­ba is meg­hal‐­
lot­ta, és pa­rá­nyi ök­lé­vel ha­do­nász­va vi­dá­man, gö­cög­ve fel­ne­ve­tett. Noha
nem ér­tet­te a vic­cet, amely­től a ki­csi ilyen vi­rá­gos jó­kedv­re de­rült, a jár‐­
vány­nak a Sá­mán sem tu­dott el­len­áll­ni, és ő is el­kun­cog­ta ma­gát. A med­ve
együtt­ér­ző­en li­he­gett; ha ké­pes lett vol­na rá, ő is ne­ve­tett vol­na. A Sá­mán
uno­ka­nő­vé­re el­kap­ta Liz­zie te­kin­te­tét, és egy pil­la­nat­tal ké­sőbb már mind‐­
ket­ten két­rét gör­nyed­tek ne­vet­tük­ben. Még a rén­szar­vas­bőr ágyá­nak bé­ké­jé‐­
ben pi­he­nő kis­ma­ma is el­mo­so­lyo­dott ál­má­ban.
Fev­vers ne­ve­té­se az ab­lak- és aj­tó­ke­re­tek ha­sa­dé­ka­in ke­resz­tül be­szi­vár‐­
gott a falu összes há­zá­ba; a fa­lu­be­li­ek fész­ke­lőd­ni kezd­tek ágyuk­ban, kun‐­
cog­va az ál­ma­ik­ba be­to­la­ko­dó or­bi­tá­lis tré­fán, amely­ből más­nap reg­gel
csak annyi­ra em­lé­kez­tek, hogy mi­lyen el­len­áll­ha­tat­la­nul mu­lat­sá­gos volt.
Fev­vers pe­dig csak ka­ca­gott, ka­ca­gott és ka­ca­gott.
Úgy tűnt, mint­ha a bol­dog fi­at­al nő ne­ve­té­se csi­ga­vo­nal­ban fel­emel­ked­ne
a ren­ge­teg fölé, majd vé­gig­ör­vény­le­ne és vé­gig­hul­lá­moz­na egész Szi­bé­ri­án.
Meg­csik­lan­doz­ta az r.-i vas­úti meg­ál­ló la­kó­i­nak ol­da­lát; be­ha­tolt a Maest­ro
há­zá­ban fel­csen­dü­lő zene el­len­pont-já­té­ká­ba; a sza­bad nők köz­tár­sa­sá­gá­nak
pol­gá­rai üdí­tő szél­fu­val­lat­ként ér­zé­kel­ték. A ne­ve­tés vissz­hang­ja még az
Ez­re­des és a Szö­kött Fe­gyenc fü­lé­be is el­ju­tott, akik egy Ha­ba­rovszk felé
ro­bo­gó sze­rel­vény do­hány­zó fül­ké­jé­nek ülé­se­i­be süp­ped­tek, és most za­vart
mo­soly fu­tott vé­gig az ar­cu­kon.
 Fev­vers ka­ca­gá­sá­nak ör­vény­lő tor­ná­dó­ja pö­rög­ve és kí­gyóz­va dü­bör­gött
vé­gig az egész föld­go­lyón, mint af­fé­le spon­tán vá­lasz az alant vég­be­me­nő
gi­gan­ti­kus, vég nél­kü­li ko­mé­di­á­ra, míg vé­gül már min­den lé­leg­ző és érző
élő­lény ne­ve­tett szer­te a vi­lá­gon. Leg­alább­is így tűnt mind­ez a vá­ra­ko­zá­sa­i‐­
ban csa­lat­ko­zott ifjú férj­nek, aki ön­kén­te­le­nül is be­kap­cso­ló­dott a ka­ca­gás‐­
ba, noha nem volt tel­je­sen biz­tos ben­ne, hogy nem épp az ő ká­rá­ra sü­töt­ték-
e el a vic­cet. Fev­vers, aki las­san ab­ba­hagy­ta a puk­ka­do­zást, Wal­ser fölé ha‐­
jolt, és csó­kok­kal bo­rí­tot­ta el a fér­fi ar­cát. Mennyi­re, de mennyi­re elé­ge­dett
volt vele!
– El sem hi­szem, hogy tény­leg bo­lon­dot csi­nál­tam be­lő­led – ámul­do­zott.
– Eb­ből is lát­szik, hogy a bi­za­lom­nak nincs pár­ja!
 JEGYZETEK

[1] Dan Leno az an­gol ka­ba­ré és va­ri­et­é­szín­ház leg­na­gyobb alak­ja volt a szá­zad­vé­gen.
[2] Uta­lás Mel­vil­le Moby Dickjére, amely­ben az el­be­szé­lő Is­ma­el bib­li­ai alak­já­ra utal­va ha­tá­roz­za
meg ön­ma­gát mint olyan túl­élőt, aki épp azért ma­rad élet­ben, mert nem éli meg iga­zán az ese­mé‐­
nye­ket.
[3] Fev­vers neve a „fe­at­hers” (tol­lak) szó lon­do­ni­as­ an ki­ej­tett (vagy­is Cock­ney) vál­to­za­ta. Ma­gyar
meg­fe­le­lő­je „Tol­las” le­het­ne.
[4] Az Ali­ce Cso­da­or­szág­ban má­so­dik fe­je­ze­té­nek nyi­tó­mon­da­ta (a ma­gyar for­dí­tás­ból el­tű­nik a

nyelv­he­lyes­sé­gi hiba, amely­nek kö­szön­he­tő­en a mon­dat szál­ló­ige­ként fel­is­mer­he­tő).

[5] Sven­ga­li a szá­zad­for­du­ló egyik leg­is­mer­tebb re­gé­nyé­nek, Ge­or­ge du Ma­u­ri­er Tril­byjé­nek sze­rep‐­
lő­je: af­fé­le va­rázs­ló, aki a fér­fi­szí­ve­ket ének­lé­sé­vel meg­bű­vö­lő Tril­byt irá­nyít­ja, mint va­la­mi au­to‐­
ma­tát.
[6] Brob­ding­nag az óri­ás­ ok or­szá­ga Swift Gul­li­ver uta­zá­sai című re­gé­nyé­ben.

[7] Baude­laire „L’in­vi­ta­ti­on au vo­ya­ge” („Út­ra­hí­vás”) című ver­sé­nek záró sora; Sza­bó Lő­rinc for­dí­tá‐­

sá­ban „szép­ség, gyö­nyör, pom­pa, csend”.

[8] A ha­gyo­mány sze­rint ezek vol­tak a se­be­sült Nel­son ad­mi­rá­lis utol­só sza­vai, ame­lye­ket ha­jó­ja pa‐­

rancs­no­ká­nak cím­zett.
[9] Char­les Fre­derick Worth a XIX. szá­zad vé­gé­nek egyik leg­hí­re­sebb di­vat­ter­ve­ző­je volt.

[10] A Lan­cet (vagy­is „Szi­ke”) va­ló­ban az an­gol or­vo­sok fo­lyó­ira­ta.

[11] A záró ki­fe­je­zés Wil­li­am But­ler Ye­ats „A cir­ku­szi ál­la­tok ki­vo­nu­lá­sa” című ver­sé­nek utol­só sora
(N. Kiss Zsu­zsa for­dí­tá­sa).
[12] Fev­vers kis­sé pon­tat­la­nul, a „cso­dás” jel­zőt hoz­zá­told­va idé­zi Ham­let sza­va­it (Ham­let II. 2, 302;
Arany Já­nos for­dí­tá­sa). Az ere­de­ti mon­dat: „What a pie­ce of work man is”.
[13] „Bap­ho­met misz­té­ri­u­má­nak fel­tá­ru­lá­sa”. Misz­ti­kus könyv, ame­lyet az oszt­rák Joseph Fre­i­herr

von Ham­mer-Purgsdattl báró írt la­ti­nul az 1820-as évek­ben. Bap­ho­met a ke­resz­tény­ség ál­tal ki­ta‐­
lált po­gány is­ten­ség vagy dé­mon, aki a 19. szá­za­di sá­tá­nis­ta kul­tu­szok­ban lett di­va­tos.
[14] Az ere­de­ti­ben Ros­enc­re­utz szá­nal­mas szó­já­té­ka a vész­ba­nyák első je­le­ne­té­ből vett mon­da­ton

ala­pul. („Fowl is fair and fair is fowl”), itt a ne­gye­dik fel­vo­nás­ból vá­lasz­tot­tam egy is­mert sort
(Mac­beth IV. 1, Sza­bó Lő­rinc for­dí­tá­sa).
[15] He­lye­sen: Honi soit qui mal y pen­se – „Rossz az, aki rossz­ra gon­dol” (fran­cia).

[16] Ros­enc­re­utz fél­mű­velt­sé­gét jel­zi, hogy rosszul em­lék­szik Lon­gi­nus ne­vé­re. A ka­to­li­kus ha­gyo‐­

mány sze­rint Lon­gi­nus volt a neve an­nak a ró­mai ka­to­ná­nak, aki lán­dzsá­já­val meg­se­bez­te Jé­zus
tes­tét.
[17] A „Ré­szeg ten­ge­rész” című mat­róz­dal egyik so­rá­nak ki­for­dí­tá­sa („He­av­ e ho and up s/he ri­ses”).
[18] Ros­enc­re­utz megint össze­za­var két dol­got: a sö­tét­ség és al­vi­lág mi­to­ló­gi­ai meg­tes­te­sí­tő­je Ere‐­

bus, az ő ne­vét ke­ve­ri Cer­be­ru­sé­val.

[19] IKir 1.2.
[20] Mr. Ros­enc­re­utz éne­ké­nek má­so­dik sora egy 13. szá­za­di an­gol ká­non kez­dő­so­ra, a má­sik azon‐­

ban nem sze­re­pel az ere­de­ti dal­ban.

[21] Liz­zie össze­ke­ve­ri az „oku­lá­ris” az „ora­ku­lá­ris­sal”.

[22] Vö. A 4. jegy­ze­tet.

[23] Kék zász­ló fe­hér csil­lag­gal a kö­ze­pén; a pol­gár­há­bo­rú ele­jén a dé­li­ek hasz­nál­ták. Ke­ar­ney ez­re‐­

des nad­rág­ja az ame­ri­kai Dél szí­ne­i­ben pom­pá­zik, a töb­bi ikon vi­szont az Egye­sült Ál­la­mok egé‐­
szét jel­ké­pe­zi.
[24] Az új­don­sült bo­hó­co­kat az an­gol­ban „first-of-May”-nek, vagy­is „má­jus el­se­jé­nek” ne­ve­zik, mert

ál­ta­lá­ban ilyen­kor in­dul­tak az új szer­ző­dé­sek.

[25] Au­gus­te-nek ne­ve­zik azt a bo­hó­cot, aki nem ak­tí­van bo­hóc­ko­dik, ha­nem job­bá­ra csak a tré­fák

el­szen­ve­dő­je.
[26] Ham­let, II. 2 (Arany Já­nos for­dí­tá­sa).

[27] Uta­lás W. B. Ye­ats „A Má­so­dik El­jö­ve­tel” című ver­sé­re: „Szét­hull min­den, már nem tart a kö‐­

zép” (Fe­rencz Győ­ző ford.).

[28] Va­ló­já­ban a drúz val­lás egyik ál­lí­tó­la­gos sa­já­tos­sá­gá­ról van szó. A drúz fér­fi­ak esze­rint ala­po­san

ki­bé­le­lik nad­rág­ju­kat, hogy ha eset­leg ők ad­ná­nak éle­tet a Meg­vál­tó­nak, az ne üsse meg ma­gát.
[29] Uta­lás T. S. Eli­ot „Az üre­sek” című ver­sé­re.
[30] Hon­ti Re­zső for­dí­tá­sa. A ten­ger véne Szind­bád egyik tör­té­ne­té­ben je­le­nik meg: arra kéri az uta‐­
zó­kat, hogy vi­gyék át egy pa­ta­kon, az­tán vi­szont nem haj­lan­dó le­száll­ni a há­tuk­ról, és ha­lál­ra kí‐­
noz­za őket.
[31] Mig­non élet­tör­té­ne­té­ben a Wodzeck ele­mei tűn­nek fel, neve pe­dig a Wil­helm Meis­ter ta­nu­ló‐­

éveiből ered.
[32] By­ron „Töb­bé nem csa­tan­go­lunk” című ver­sé­nek első vers­sza­ka (De­ve­cse­ri Gá­bor ford.). A ké‐­

sőb­bi­ek­ben Mig­non a vers má­so­dik és har­ma­dik vers­sza­kát is el­ének­li.

[33] Ro­bert Wil­li­am Paul an­gol elekt­ro­mér­nök és fel­ta­lá­ló volt, aki töb­bek kö­zött a film­tech­ni­ka te­rü‐­

le­tén vég­zett út­tö­rő ku­ta­tá­so­kat.

[34] Ez a ki­fe­je­zés és a kö­vet­ke­ző mon­dat ele­je Ed­gar Al­lan Poe „Lee An­nács­ka” („An­na­bel Lee”)

című ver­sé­ből me­rít (Ba­bits Mi­hály ford.)

[35] Az eto­ni is­ko­la „hi­va­ta­los” eve­zős da­lá­nak címe.

[36] Sir Wil­li­am Da­ven­ant ver­se a 16. szá­zad kö­ze­pé­ről.

[37] Mi­cso­da éne­kes­nő! Mi­cso­da lát­vány!

[38] Mig­non­nak hív­ják. Ál­la­ti cuki!

[39] Goe­the Wil­helm Meis­ter ta­nu­ló­évei című re­gé­nyé­ben sze­re­pel a dal, amely­nek rész­le­te­it Be­ne‐­

dek Mar­cell for­dí­tá­sá­ban köz­löm.

[40] A „walt­zer” ke­rin­gő­zőt je­lent.

[41] A mese ma­gyar vál­to­za­tá­ban a sze­rep­lő neve Tir­pe-Tör­pe Gyur­ka (a Grimm test­vé­rek gyűj­te­mé‐­

nyé­ben pe­dig Rum­pel­stilt­skin). A tör­pe ha­tal­ma alól csak­is úgy ke­rül­het ki a min­den eset­ben női
fő­sze­rep­lő, ha ki­ta­lál­ja a tör­pe ne­vét.
[42] A szá­zad­for­du­lón még ha­tal­mas te­rü­le­tű, de most is lé­te­ző „vad” te­rü­let Észak-Lon­don­ban. Ked‐

velt ki­rán­du­ló­hely.
[43] Vö. Máté 10.29-31.

[44] „Rule Bri­tan­nia”: Ja­mes Thom­son ír köl­tő 1740-es ver­se, amely­nek meg­ze­né­sí­tett vál­to­za­ta az

egyik leg­nép­sze­rűbb ha­za­fi­as bi­ro­dal­mi dal volt.

[45] Lon­don egyik leg­el­ső nagy­áru­há­za volt a Pic­ca­dillyn.

[46] A vevő le­gyen óva­tos (la­tin).

[47] Step­hen Col­lins Fos­ter, „az ame­ri­kai zene aty­ja”, a 19. szá­zad leg­is­mer­tebb ame­ri­kai dal­szer­ző‐­

je.
[48] Vö. 137. zsol­tár.

[49] „Kó­cos Peti”; Hein­rich Hoff­mann 19. szá­za­di né­met író nép­sze­rű köny­vé­nek cím­adó alak­ja, aki

a (gyer­me­ki) ren­det­len­ség meg­tes­te­sí­tő­je lett.

[50] Schu­bert dal­cik­lu­sa.

[51] Já­nos 13.15.

[52] Wil­li­am Blake „A tig­ris” című ver­sé­nek rész­le­te­it Sza­bó Lő­rinc for­dí­tot­ta.
[53] Fran­cis Scott Key „Csil­la­gos lo­bo­gó” („Star-Spang­led Ban­ner”) című ver­sé­nek, vagy­is az Egye‐­

sült Ál­la­mok nem­ze­ti him­nu­szá­nak kez­dő­so­ra.

[54] „One of the Ru­ins that Crom­well knoc­ked about a bit” – Fev­vers gon­do­la­tai egy 1920 kö­rül szü‐­

le­tett dal cí­mét idé­zik (a re­gény szán­dé­kos anak­ro­niz­mu­sa­i­nak egyi­ke); Oli­ver Crom­well-lel kap‐­
cso­lat­ban egyéb­ként máig tart­ja ma­gát az a nagy­részt ha­mis mí­tosz, hogy – pu­ri­tán in­dít­ta­tás­ból –
szá­mos temp­lo­mot rom­bol­ta­tott le.
[55] New Woman: az an­gol szá­zad­vég füg­get­len, a ha­gyo­má­nyos nemi sze­re­pek­kel elé­ge­det­len nő­tí‐­

pu­sá­nak el­ne­ve­zé­se.
[56] Az idé­zet ere­de­ti for­rá­sa Sám­son tör­té­ne­te a Bí­rák Köny­vé­ben (14.14): „Az erős­ből édes jött
ki”.
[57] A hí­res „Yan­kee Do­od­le” pa­ro­disz­ti­kus át­ira­ta, Ge­or­ge M. Co­han dala az 1904-es Litt­le John­nie

Jo­nes című mu­si­cal­ből (vagy­is újabb anak­ro­niz­mus).

[58] Shakes­peare: Ahogy tet­szik (Sza­bó Lő­rinc ford.).
TARTALOM
1 LONDON
EGY
KETTŐ
HÁROM
NÉGY
ÖT
2 SZENTPÉTERVÁR
EGY
KETTŐ
HÁROM
NÉGY
ÖT
HAT
HÉT
NYOLC
KILENC
TÍZ
TIZENEGY
3 SZIBÉRIA
EGY
KETTŐ
HÁROM
NÉGY
ÖT
HAT
HÉT
NYOLC
KILENC
TÍZ
ENVOI
JEGYZETEK