Douglas Carlton Abrams

Don Juan elveszett naplója

Fordítás: Sóvágó Katalin

Számadás a szenvedély igaz művészetéről és a szerelem félelmetes

kalandjáról.

A SZERZŐ JEGYZETE
SOK FURCSASÁGGAL leptek meg annak idején, amikor a California
University Press kiadónál nekem kellett foglalkoznom a beküldött
kéziratokkal, de egy sem volt fogható ehhez, amit most fognak olvasni. A
csatolt levélben elmagyarázták, hogy a kéziratot azért küldik éppen nekem,
mert a Spanyol Irodalmi Szemlében közölt cikkemben vitába szállok
azokkal a hézagos bizonyítékokkal, amelyek szerint Don Juan, a híres
szoknyavadász létező személy volt, és Dél-Spanyolországban élt a 16.
században. A küldő nem kevesebbet állított, mint hogy a kézirat
ugyanennek a Don Juannak a tíz-egynéhány emberöltő óta rejtegetett
naplója alapján készült fordítás. A csomagra nem írtak feladót.
A Sevillában vezetett napló ezek szerint 1593-ban, Spanyolország
aranykorában keletkezett. II. Fülöp király uralkodott a világ legnagyobb
birodalmán, és a korona rendeletének következtében Sevilla volt az
egyetlen kikötő, ahova szabad volt behajózni Amerika ezüstjét és aranyát.
Mérhetetlen gazdagsága és elegáns romlottsága miatt Sevillát sokszor
nevezték a spanyol Nagy Babilonnak. Mindennapos jelenség volt a
galanteador (ez a spanyol szó széptevőt vagy csábítót jelent), akinek sikerét
részben az magyarázhatta, hogy a háborúk és a gyarmatosítások erősen
leapasztották a férfiak számát. Bár az akkori népszámlálások adatainak
pontosságáról nehéz nyilatkozni, voltak olyan körzetek, ahol az asszonyok
fele megözvegyült vagy magára maradt.
Az emberi élet nem oszlik szabályos fejezetekre, ám Don Juan naplója
annál inkább. A levél szerint a fordító vette magának a szabadságot, hogy
részekre tagolja Don Juan életét, sőt, tetszése szerint megspékelje
fejezetcímekkel. A keltezésből ítélve Don Juan gyakran egy ültő helyében
írt meg több „fejezetet”. Elnézést kell kérnem tudós kollégáimtól ezekért a
szövegrontásokért, amelyek természetesen ugyanúgy nem tekinthetők
eredetiknek, mint a szómagyarázatok és jegyzetek; ezzel az írással azért
egészítettem ki a naplót, hogy eligazítsam az átlagos olvasót, aki nem
járatos a történelmi fogalmak sokaságában, és nem érti a fordításban
meghagyott spanyol szavakat.
Sok kutatónak az a véleménye, hogy Don Juan Tenoriót, még ha vannak is
benne népmesei elemek, tulajdonképpen Tirso de Molina spanyol szerzetes
és drámaíró találta ki. Ez a napló, már ha valódi, a kisebbség véleményét
fogja alátámasztani, amelynek elsőként Louis Viardot francia tudós adott
hangot 1835-ben, vagyis hogy Don Juan létező spanyol nemesember volt,
aki Sevillában élt, és csak nagy vonalakban szolgált mintaképül Molinának.
A naplót megnézettem több szakértővel, akik nem találtak hamisítványra
utaló jeleket, ám elővigyázatból mostanáig vártam a fordítás
megjelentetésével. Kollégáim végül meggyőztek, hogy az lesz a legjobb, ha
nem én döntök a napló valódiságáról, hanem az olvasó.

D. C.A.
2006. június
Don Juan elveszett naplója

SZÓBESZÉD ÉS HAZUGSÁGOK

AZÉRT ÍROK ennek a naplónak a csupasz lapjaira, hogy az emberek

megismerjék az igazságot, és ne hagyjam sorsomat a szóbeszédre és a
hazugságokra, amelyektől máris sustorognék a sevillai utcák. Abban
bizonyos vagyok, hogy halálom után sokan majd moralitást faragnak az
életemből, pedig hát nincs emberi élet, amelyet könnyű lenne megérteni,
vagy egy legyintéssel elintézni.
Nem merném erre a naplóra bízni a titkaimat, ha nem beszélt volna rá
barátom és jótevőm, Don Pedro, La Mota márkija. Azzal érveltem, hogy ha
írásaim éltemben közkézre kerülnének, okvetlenül máglyára ítélne a Szent
Officium. Csak tegnap volt, hogy maga az inkvizítor égette bele
képzeletembe ezt a kockázatot. Talán ez a friss fenyegetés vagy a király
ultimátuma vett rá, hogy tollat ragadjak, és papírra vessem e szavakat. A
márki erősködik, hogy írjak naplót az utókornak, mert a hírnév az egyetlen
és igaz halhatatlanság. Ám aligha csak hívságból írok.
Harminchat év telt el születésem, pontosabban azóta, hogy anyám
otthagyott engem, a bebugyolált batyut, a Madre Sagrada-zárda istállójában.
Bizony, ez a kor kétségtelen jele, hogy életemben először hajlandó vagyok
azon töprengeni, miként emlékeznek majd rám. De van egy másik kívánság
is, amely a naplóírásra késztet. Tovább akarom adni, amit megtanultam a
Szenvedély Művészetéről és az asszonyiság szentségéről. Mivel kerülni
esküdtem a házasságot, és nincsenek véremből való örököseim, minden
utánam következőt a leszármazottamnak kell tekintenem, és iparkodnom
kell megosztani velük, amit tanultam az asszonyoktól, akiket volt
szerencsém ismerhetni.
A férfiember az emlékeiben mindig hajlamos az öntömjénezésre, ezért nem
hagyatkozhatom csak a tényekre. Le fogok írni, amilyen híven csak tudok,
minden ordítva vagy suttogva kimondott szót, amely elhangzott egy párbaj
vagy egy szenvedélyes ölelés során.
Ugyanez a büszkeség ösztökél arra, hogy életem legvakmerőbb csábításával
kezdjem számadásomat. Nem kevesebbre törtem, mint hogy kiszabadítsam
a király szűzies és magányos leányát az Alcázar fejedelmi börtönéből –
egyetlen éjszakára. Tudtam, hogy ha rajtakapnak, nemesemberként
érvényesíthetem előjogomat a pallosra, és elkerülhetem az akasztófa
szégyenét.
Ám a férfiember ugyanúgy nem ismerheti előre az ambícióját, mint a sorsát,
és mikor elhagytam az özvegy Elvira karjait, még nem tudhattam, milyen
veszély les majd rám éjszaka.
A SZENVEDÉLY SZIKRÁJA
MÉG EGY CSÓKOT! – mondta sietős öltözködésem közepette az özvegy
Elvira, és gyengéden meghúzogatta gesztenyeszín bársonyzekém ujját.
Máris elkéstem, pedig a márki figyelmeztetett, hogy az életem a tét,
okvetlenül legyek ott a király audienciáján! Bennem meg is volt a jóakarat,
hogy időben érkezzek, de minden elhatározásom elolvadt, mikor
megtudtam, hogy a fiatalasszonyt, akit azon a délután öleltem, a tenger tette
özveggyé. Magánya és vágya nem csillapodott a férje halála óta eltelt öt
évben. – Csak egyet! – folytatta, szájamhoz közelítve szájával. Néztem
mosolygó arcát, fekete haját, amelyet összekócolt korábbi vágyunk. Barna
szeme tükörként verte vissza az ágy oltárát övező gyertyák lángját. Miként
utasíthattam volna el?
Ujjaim közé fogtam az arcát, és közelebb hajoltam, de ráérősen, mert a
várakoztatás a legfontosabb. Gyengéden végigsúroltam az ajkát az
ajkammal, aztán megcsiklandoztam a szája szögletét a nyelvem hegyével.
Ügyeltem, hogy ne fojtogassam a csókjaimmal, mert akkor védekeznie
kellett volna támadásom ellen. Megnyitotta szirmait nekem, hogy
szürcsölhessem a nektárját. Szájunk összeforrt, Elvira szomja nyers volt, a
lélegzete kapkodó. Nyelvünkkel és ajkunkkal ittuk egymásból a
szíverősítőt, amely édes volt, akár a méz. Azután sem hanyatlott vissza,
hogy leváltam a szájáról: a szeme még mindig csukva volt, de a szomját
eloltottam. Megsimogattam az arcát a mutatóujjammal.
– Sajnálom, hogy nem adhatok többet önnek egy esti mulatságnál –
mondtam –, de ennél többet nem adhatok asszonynak.
– Don Juan, ön többet adott nekem, mint amennyit valaha kaptam a
férjemtől. Azt hallottam, hogy a nők az ön szemében látják meg először
igazi szépségüket. – Nyelt egyet. – Nem volt hazugság.
Mosolyogva fejet hajtottam. Tudtam, hogy minden női lélek egyszeri kincs.
Zárdában nevelkedő árvaként ott fedeztem fel azt a gazdagságot, amelyet
kevés férfi láthat. Hermana Teresa szavai és csókjai tanítottak meg, hogy
hallani tudjam az asszonyi örömök, félelmek, vágyak halk suttogását.
A helyi templom harangjainak bongása olyan volt, mintha bottal vágtak
volna végig rajtam. Kocsisom, Cristóbal türelmetlenül kopogtatott. A
lehetőség, hogy hódolhassak a király előtt és elnyerhessem pártfogását,
homokként pergett ki a kezemből.
– Sajnálom, hogy ilyen kurtán-furcsán kell távoznom – mondtam, míg
fejembe nyomtam tollas kalapomat. – A hely, ahova megyek, korántsem
olyan élvezetes, mint ahol voltam. – Elvira jóváhagyó mosollyal hátradőlt
az ágyán. Felkaptam köpenyemet-kardomat, és kirohantam a házából.
Cristóbal egy fejjel magasabb nálam, de vékonyabb, és a tagjai olyan csálén
állnak, akár egy madárijesztőé. Riadtan hányta magára a keresztet, mint
egy-egy hódításom után szokta. – Újabb özvegy, uram? – kérdezte, és
összerázkódott.
– Gondolom, te a papoknak hiszel – mármint hogy az özvegynek
apácaéletet kell élnie, amíg nem követi urát a mennybe. Hadd áruljak el
neked egy titkot, Cristóbal. Az asszonyból akkor hal ki a vágy, amikor
elszáll belőle a lélek.
Kocsisom elvörösödött.
– Az audiencia, uram! – figyelmeztetett.
– Mire várunk? – kérdeztem mosolyogva, és beszálltam a hintóba.
– De most aztán siessünk! – noszogatta Cristóbal a kancát. Nyilvánvalóan
aggódott az életemért, de nem csak azért. Holt embernek nincsen szüksége
kocsisra.
Cristóbal ritkán emelte föl a hangját, de Bonita ennyiből is tudta, mennyire
sietünk, és nyargalni kezdett a lebrijai szűk utcákban. Fekete fogatom fehér
meszet horzsolt a házakról. Más kocsisoktól eltérően Cristóbal nem
használt ostort, csak belesúgta a lovak fülébe, hogy mit akar, és azok rögtön
engedelmeskedtek. Amennyire értett a lovakhoz, annyira félt az
asszonyoktól. Félt tőlük már tizenkét esztendősen is, amikor rátaláltam az
Arénáiban. Megszökött hazulról és munkát keresett, nekem pedig kocsisra
volt szükségem, de nem engedhettem meg magamnak egy felnőttet. Magam
se voltam több huszonkettőnél, és afféle idősebb fivérre lettem
Cristóbalnak, akivel együtt értünk felnőtté.
Rohant a hintó a Sevillába vezető rögös úton, szállt a por a kerekek
nyomán. Nem egészen kétórányi kemény vágta után megláttam a hintó
ablakában Sevilla gyönyörű falait, amelyeket rózsaszínre és vörösre
tüzesített a nyári alkonyat. A városból a Giralda szökkent az égnek. A
torony tetején egy bronzasszony magasodott, egyik kezében kereszt, a
másikban pálmaág: városunk hitbuzgalmának jelképe. A harangtorony
mellett már a székesegyház tetején gömbölyödött a tegnap megtelt hold,
mint egy kielégült asszony, aki égi ágyán lustálkodik.
Ahogy közeledtünk a sűrű sokasághoz a városfallal szomszédos San
Sebastián-réten, váratlanul fekete füst homályosította el a holdat. Égő hús
perzselt szaga facsarta az orromat és émelyítette a gyomromat. Idegesen
körülnéztem, de nem volt másik út, és Cristóbal is tudta, hogy késő
visszafordulni. Bonita kénytelen volt megállni, mert minden oldalról
körülvett a tömeg, amely az iszonyattól eltátott szájjal és az igézettől égő
szemmel bámulta a pokoli látványosságot.
Fél tucat férfit és asszonyt kötöztek magas cölöpökhöz. Kettő dacosan állt,
a többiek élettelenül csüngtek a karón. A holtak bevallották az
eretnekségüket cserébe az irgalomért, hogy megfojtsák, és csak aztán
égessék el őket. Alattuk ágak és rönkök táplálták a máglyákat, amelyekből
olyan magasra csaptak a lángok, hogy elnyelték az elítélteket, sőt elérték a
cölöpök tetejébe tűzött keresztet is. A lángok között láttam egy fiú arcát, aki
nem lehetett idősebb tizenhatnál; én is ennyi voltam, amikor megérkeztem
Sevillába. Minden eretnek, lett légyen közrendű vagy nemes, a sanbenito
inget viselte, amelyre ördögöket és lángnyelveket pingáltak. Bár nem
ismertem a bűneiket, kétségtelen, hogy voltak közöttük olyanok, akik
Luthert követték. Az egyik asszonynak vörös haja volt; egyedül ez elég,
hogy boszorkánynak bélyegezzenek valakit. Mellettük égtek más karókhoz
kötözve azoknak a fából faragott szobrai, akik megszöktek vagy meghaltak
a kínzókamrában, így azonban mégis a tűznek lehetett adni őket. Holtában
sem menekülhet senki az Inkvizíció dühe elől! Az ékes szobrok ugyanolyan
életszerűnek tűntek, mint a Mi Urunk Jézus Krisztus szobrai a nagyheti
körmeneten, és ugyanazok a szobrászok is faragták őket. Az inkvizítorok
roppant fontosnak tartották a hasonlóságot, és ezek a művészek olyan
ügyesek voltak, hogy még a könny is olyan hatást keltett, mintha mindjárt
végiggördülne a szobrok arcán.
Az élő áldozatok eget hasogató hangon jajgattak a bőrüket nyaldosó
lángokban.
– Menj tovább! – utasítottam Cristóbalt, mert egy perccel sem akartam több
időt tölteni ezen az ördögi helyen, de nem mozdulhattunk, és nemcsak az
ember sűrű miatt: az Inkvizíció katonái is elálltak az utunkat.
A katonák láncinget, fölötte széles, fekete bőrövvel összefogott,
vasszegecsekkel kivert vörös zubbonyt és fényes acélsisakot viseltek.
Ravasszal elsüthető számszeríjuk volt, gyilkosan pontos fegyver. Az egyik,
az ujját a ravaszon tartva, a hintóhoz lépett.
– Ah, Don Juan! Eljött megnézni, mit tartogat önnek a jövő? – érdeklődött
Fray Ignacio de Estrada. Arcát mély barázdák szántották, a halántéka olyan
horpadt volt, mintha satuval nyomták volna össze a fejét. A dominikánus
fráterek fekete-fehér csuháját viselte, nem azt a fekete köntöst, amilyet a
legtöbb inkvizítor, és pilises fejét sem takargatta a bíborszín tollas, elegáns
fekete kalpaggal. Olajfából faragott, elnagyolt kereszt lógott a nyakában.
Noha jól benne járt az ötvenben, most is olyan araszos válla volt, amilyen
Isten markos harcosához illő.
Ez az ember volt a rendezője a körülöttem zajló iszonyatnak. Bár az
inkvizítorok mindig átadták áldozataikat a világi hatalomnak, hogy
elhárítsák maguktól a kivégzések felelősségét, mindenki tudta, ki rendeli el
a máglyagyújtást. Fray Ignacio egész életében a kereszt szent vitézének
tartotta magát, és a halálba küldött mindenkit, aki megbotlott a hitben vagy
a tisztességben. Gyorsan feltörtetett a Szent Officium szamárlétráján, és ma
már csak a főinkvizítor volt rangosabb nála. Azóta ismertem, amióta a
tanítóm volt a kolostorban, és a leckéi nem szerettették meg velem.
– Még a legnagyobb bűnösök se menekülhetnek meg mindörökké Isten
haragjától – tette hozzá olyan mosollyal, amelyet nem lehetett
megkülönböztetni a gúnyos vigyortól.
Mély lélegzetet vettem, és igyekeztem féket vetni a nyelvemre. Nem
sikerült.
– A jövőt köztudottan nehéz megjósolni, tisztelendő úr.
– De nem a magáét, Don Juan – szűrte a foga között. – Amint kiesett a
király kegyéből, személyesen gondoskodom róla, hogy elnyerje büntetését
minden egyes bűnéért.
– A legnagyobb bűnösök mindig utoljára bűnhődnek, tisztelendő úr. Most
pedig, ha megengedi, a király vár rám.
– Én is – mondta az inkvizítor, mindazonáltal fejet hajtott a királyi hatalom
előtt, és intett az őröknek, hogy engedjenek át. Szétvált a katonák sorfala
meg az embertenger; Cristóbal idegesen biztatta a kancát. A márki arra
tanított sok-sok éve, hogy sose mutassak gyengeséget az ellenség előtt, de
mihelyt nem láthattak, hátradőltem, és nagyot sóhajtottam a
megkönnyebbüléstől. Bonita ismét vágtatott, és ahogy leereszkedtünk az
utolsó lejtőn a városhoz, láttam a kapu ölelésre tárt szárnyait. Ám láttam a
túlparton a Castillo de San Jorgét is, az Inkvizíció kőből rakott várát. Úgy
lapult ott, mint egy dúvad, amely rá akarja vetni magát a városunkra.
– Gyorsan! Gyorsan! – sürgette Cristóbal a kancát, és megsuhintotta a
szárat, míg bedübörögtünk a kapun. Bonita vágtában tette meg a hátralevő
utat az Alcázarig, a hintó ugrált a macskaköveken. De végül csak
megérkeztünk az Oroszlánkapuhoz.
Miután megmondtam a nevemet, engedélyt kaptam, hogy átléphessem a két
ember magas, nehéz fakapu küszöbét. Berohantam a palotába, és meg sem
álltam a Követek Terméig. Hódolni jött nemesek töltötték meg az udvari
pletykától, politikai intrikáktól sűrű levegőjű helyiséget. A mórok
habarcsból és csempéből remekeltek szövevényes mértani mintákat a
falakra. A terem szélein arany oszlopfős, fekete márványpillérek tartották a
mórok által kedvelt, patkó alakú boltíveket. Áhítattal néztem fel a kupolára,
amely úgy sziporkázott, akár a csillagos mennybolt. Valamikor réges-régen
ugyanebben a teremben határozta el Kegyetlen Péter király, hogy megöli az
öccsét, mert beleszeretett az ő királyi menyasszonyába. Vajon nekem is a
halálomról döntenek itt?
EGY NŐ VÁGYAKOZÁSA

VÉGÉRE JÁRT AZ AUDIENCIA. Engem szólítottak a király elé. A

sokaság elcsendesült, amikor elindultam a terem túlsó vége felé. Mindenki
a nyakát nyújtogatta, hogy jobban hallják, miként fogadnak. Letérdeltem
öregedő királyunk elé. Zöld szeme szúrós rosszhiszeműséggel nézett,
ahogyan szokott, ám a szürke szakállas, fáradt arc ettől még közelebb
látszott lenni a sírhoz. Köszvénytől szenvedett, ami elviselhetetlenül
kínossá tehette az utat Madridtól idáig, a jobb lábát a kínai császártól
kapott, összecsukható széken pihentette. Csupán a számtalan háborútól és a
végtelen birodalomtól szárazra szívott kincstár kényszeríthette rá, hogy
személyesen fogadja a Sevilla felé tartó kincses hajókat. Tudtam, hogy
legalább annyira utálja az udvari álságot és pöffeszkedést, mint én. Nem is
próbálta titkolni, hogy unatkozik. Jámbor királyunk görnyedten ült a merev
hátú, mahagóni trónszéken, amely szigorú volt, akárcsak ő.
Mögötte állt a lánya, Doña Isabel Clara Eugenia. Nyílt titok volt, hogy az
infánsnő a király legbizalmasabb tanácsadója és kedvenc gyermeke. Doña
Isabel az apja értelmes, zöld szemét örökölte, ám kerekded, fiatal arca
sokkal barátságosabb volt. Barna haját szoros kontyba tűzte. Gyöngyökkel
szegélyezett, fekete főkötőjét fehér stucctoll és ékköves tű díszítette.
Lehajtott fejjel térdepeltem, mint aki a hóhér pallosát várja. Az infánsnő
parfümjének sárgabarack- és narancsillata megnyugtatta az idegeimet. A
kínos csend hullámgyűrűket vetett, amikor a sokaságból kivált a márki
hatalmas alakja, hogy bemutasson. Valóságos medve volt, a mellkasa
kétszer olyan széles, mint egy közönséges emberé, mégis hajlékony
ügyességgel közeledett a trónhoz. Patrónusomat és barátomat termete és
fürgesége halálosan veszélyes ellenféllé tette a párbajban. Feketét viselt,
mint a király, ám az ő divatos öltözékét arany- és ezüstszálak szőtték át.
Viasszal kipödört bajszának hegye az égre meredt, szakálla kígyóként
kanyargott. Felcsúszott homloka sokat megmutatott a fejbőréből, arca és
orra vörös volt, mint rendesen. Kikerekedett képét sok finom ebédnek és
számtalan palack bornak köszönhette. Ő mondta egyszer, hogy eljön az idő
a férfi életében, amikor az étel kívánatosabbnak tetszik még az asszonynál
is. Imádkoztam, hogy nálam sose jöjjön el ez az idő.
– Felség, nagy megtiszteltetés számomra, hogy bemutathatom Don Juan
Tenoriót, az ön hív alattvalóját.
– Hívséget majd megítéli az inkvizítor – dünnyögte a király. Az udvar
izgatottan vihogott, az én gerincemen baljós borzongás futott végig. – A
történetekből, amelyek az udvarnál járják – folytatta, felém fordítva
tekintetét –, arra következtettem volna, hogy ön afféle démon.
– Csak ember vagyok, felség – mondtam. – Az udvari szóbeszéd akárkit
démonná változtat.
Felpillantottam, és láttam, hogy nem bírja elfojtani fagyos mosolyát.
Mindenkinél inkább megszenvedte az udvar sekélyességét és
pletykálkodását.
– Úgy hallottam – mondta –, hogy ma este jelenti be az eljegyzését. –
Kiülhetett az arcomra a meglepetés, mikor a márkira sandítottam.
Szemöldökét felvonva mutatta, hogy nem tőle származik az álhír. –
Félrevezettek volna? – kérdezte a király.
– Felség, ellenségeim hazudtak önnek. Nem is estem szerelembe.
Az infánsnő előrehajolt, és az apja fülébe súgott valamit.
– Mint leányom mondta, nem kell hogy a házasságnak bármi köze legyen a
szerelemhez.
– Felség, leánya az ön bölcsességét örökölte – mondtam, és szemem
megkereste a király mögött az infánsnőt. Már huszonhét éves volt, de még
mindig koros apja mellett élt. Anyja, akit tizenöt évesen adtak királyunkhoz
Spanyolország és Franciaország egyesítése végett, meghalt két évvel Doña
Isabel születése után. Nyolc éve húgát és egyetlen bizalmasát, Catalinát is
férjhez adták a savoyai herceghez. Az infánsnő kétségtelenül elfogadná a
szerelem nélküli házasságot, ha kellően rangos udvarló jelentkezne,
amilyen én bizonyosan nem vagyok.
– Nincs örömére a koronának, hogy ön tartózkodik a házasság szentségétől
– mondta ingerülten a király, majd elfordította a tekintetét.
– Felséged öröme az én egyetlen célom – feleltem, és jelentőségteljesen
rávillantottam a szememet az infánsnőre. Mereven visszanézett rám a
legyezője fölött, és az ajka alig észrevehetően szétnyílt. Huszonhét év
politikai böjt túl hosszú az asszonyi szenvedélynek, gondoltam, míg az
infánsnő szemérmesen lesütötte a szemét.
– Úgy hát a korona azt parancsolja önnek – szólt nyomatékkal a király –,
hogy találjon megfelelő feleséget. Ezt egyformán elvárja nemesemberi
tisztessége… és Szent Inkvizíciónk. Egy hónap múlva meghallgatom
udvaromban, hogy kit választott.
Elém tartotta ernyedt kezét. Megcsókoltam, hátráltam. Az inkvizítor
szavaira, az imént látott gyehennára gondoltam. Betegeskedő királyunk
egyre kevésbé képes féken tartani az inkvizíció mind nagyobb hatalmát.
– Köszönöm, felség – mondta helyettem a márki. – Ön Salamon
bölcsességével és Jób türelmével ékes.
A király alig észrevehetően biccentett, mert kénytelen volt kegyesen
viselkedni a hatalmas márkival. Tovább hátráltam, vissza az udvari nép
tengerébe, amely ugyanolyan hirtelen folytatta a pletykázást, mint ahogy
abbahagyta. Nem néztem fel, feszélyezett a nálam rangosabbak társasága.
Megbújtam a terem végében, amíg a többiek versengve igyekeztek
behízelegni magukat a királynál.
Az egyik fekete márványoszlop mellől lestem az infánsnőt. Ezüstbrokát
ruhájában inkább látszott nagyasszonynak, mint hajadonnak. Ruhájának
ujja hosszú volt, mint az angyalszárny, nyakát és csuklóját csipkefodor
szorította. Szűzi derekán V alakban összefutó, drágaköves övet viselt.
A legtöbb asszony úgy tud értelmezni egy nézést, mint az elsuttogott
szavakat; az infánsnő se volt más. Megfordult, rám nézett, és a legyező
titkos nyelvén válaszolt. Gyönyörű zöld szeme, hosszú fekete pillái alá
tartotta a finom fekete csipkét, ami azt jelentheti, hogy négyszemközt akar
találkozni velem. Nem ez volt az első alkalom, amikor így nézett rám a
legyezője fölött egy királyi kihallgatáson. Eddig is csak a saját félelmem és
gyengeségem akadályozta meg, hogy válaszoljak neki.
A márki láthatta pillantásainkat. Most odalépett hozzám karján Almával, a
híres kurtizánnal.
– Nem tudom, nem a saját lányára gondolt-e a király, amikor azt
parancsolta, hogy vegye fel a házasság szentségét – súgta kaján mosollyal.
Szemöldökét felvonta, mint mindig, apró szeme nem hagyott ki semmit,
kitalált mindent. Látta, amit nem láthatott senki más, és úgy ismert engem,
mint senki más. Vékony szája, amelyet a nemesség oly sokra értékelt
fagyos tartózkodásáért, most mosolygott, miközben ujjai a szakállát
csavargatták.
– Tudja, hogy mi sem áll távolabb tőlem a házasságnál – feleltem súgva,
míg álltunk az egyik ívelt árkád alatt.
Alma gyűrűs haja fekete keretbe foglalta a kék szempárt, amely mindig úgy
égett, mint a láng legforróbb része. Arcának gyönyörű szimmetriáját
megbontotta a mosoly, amelyre válaszom indította.
– A házasság – kockáztatta meg – nem tartozik a mi drága Don Juanunk
szókincséhez. – Noha tíz év van közöttünk, mindketten Carmona
városkában születtünk. Alma volt az én legkiválóbb tanítványom, mint
ahogy én is a legkiválóbb tanítványa voltam a márkinak.
– Márpedig jobb lesz, ha felveszi a szókincsébe – figyelmeztetett a márki –,
ha nem akar kicseppenni a királyi kegyből. Ettől függetlenül tudom, miért
érdekli az infánsnő, és azt is tudom, hogy őt miért érdekli maga. – Valóban?
– kérdezte helyettem Alma.
– Ó, hogyne! – súgta a márki. – Szegény Doña Isabel olyan rettentően
magányos, és vágyik a társaságra.
– Ezt honnan tudja? – kérdeztem.
– Egy levélből, amelyet a húgának írt – mondta még halkabban. –
„Mennyire vágyom a házasságra, hogy asszony lehessek, és megtudhassam,
milyen a férj gyöngéd kezének érintése!” – idézte. A márki rendszeresen
elfogdosta a királyi postát; annak idején, amikor a kémje voltam, én is
lopkodtam neki a leveleket. Bár tudtam, hogy a hamis pecsétjével
visszazárja, majd tovább küldi őket a címzetteknek, mégis meg kell rónom
ily bizalmas adatok elorzásáért.
– És mi köze önnek az infánsnő álmaihoz? – kérdeztem.
– Fontos, hogy a király hűséges tanácsnoka minden államügyről tudjon –
vágott vissza.
A király és az infánsnő visszavonult a hosszú utazás után, a meghívottak
elszállingóztak.
– Ez a csábítás méltó lesz a naplóhoz, amelyet önnek adtam! – súgta a
fülembe a márki. – De kérem, legyen óvatos! Borzasztóan fájna nekem, ha
kivégeznék.
Otthagyott minket, mert beszélni akart a királlyal.
– Tudom, hogy elvei tiltják kedvét tölthetni egy szűzzel az első légyotton –
mondta Alma.
– Önző elv ez, amely mindig egy második légyottot eredményez.
– És örök hálát – tette hozzá Alma –, mert a szűzi test előbb ismeri meg a
kéjt, mint az elkerülhetetlen kínt.
– Valóban, kéjt és kínt gyakran nem lehet elválasztani.
– Nekem is pontosan ez a véleményem – válaszolta. – Ha kielégítette az
infánsnő kéjvágyát, talán én is enyhíthetem a kínjait. – Végighúzta a
legyezőjét a gatyapőcömön, amitől libabőrös lettem.
– Tudom, miért ön az első kurtizán Sevillában. Nemcsak a szépsége miatt.
A férfi még nem is tudja, mit akar, de maga már igen.
– Ön tanított rá, hogyan kell kitalálni a felszínnél mélyebben rejlő igényeket
– válaszolta. Mi távoztunk utoljára a teremből, és még akkor sem hagytuk
abba a pusmogó társalgást, mikor átmentünk a Patio de las Doncellas
árkádjai alatt.
– Tehetséges tanítvány volt.
– Hagyjam szabadon a délelőttömet?
Mélyen beszívtam az édes jázminillatot.
– Már nem vagyok a kegyed tanítója, Doña Alma, mint ahogy nem vagyok
a márki növendéke sem.
– Egy tanítónak mindig van mit tanítania.
– Emlékeztessem arra is, hogy nem vásárlok olyan érzelmeket, amelyeket
ingyen kellene nyújtani?
– Önnek ingyen lesz, Don Juan.
– Roppant nagylelkű, de én olyasmit keresek, amit sem kéjnő, sem kurtizán
nem nyújthat. Most pedig attól tartok, meg kell bocsátania.
Behúzódtam az egyik kettős oszlop mögé. Alma visszanézett rám, és
felvonta a szemöldökét, ám kevés időm volt tovább gyönyörködni benne,
mert minden érzékemmel a környezet veszedelmeit figyeltem.
Végigcikázott rajtam valami, s a lábam vitt volna Alma és a meghívottak
után, akik most fordultak be a sarkon. A jobb lábam reszketni kezdett,
ahogy olyankor szokta, ha botor módon kockáztatom az életemet.
Több őr ment el a kettős oszlop mellett, amely mögött lapultam. Láttam az
infánsnő arcát, ahogy esdekelve néz rám a legyezője fölött. Miként
utasíthattam volna vissza a hívását? Ha megfogadtam, hogy elősegítem az
asszonyok szabadságát, nem hagyhattam rabként senyvedni magányának
tornyában.
Zekém ujjából előhúztam a bőr álarcot, amely nélkül sehová sem megyek.
Jól szolgált az évek során: először a betörésben, aztán a kémkedésben,
végül a mostani veszélyesebb cselszövényekben. A fekete pánt, amelybe
két tojásdad szemnyílást vágtak, elrejt, ha meglátnának, mielőtt elérném az
infánsnő hálószobáját. Hamarosan az összes vendég távozott, az udvar
elcsendesedett. Kiosontam az oszlopcsarnokból a holdfénybe. Kezem égett
a türelmetlenségtől és a szorongástól. A langyos éjszakai szellő nem hűtötte
lázamat, mikor előléptem az oszlopok közül. Most jól jöttek a betörői
tapasztalatok, és hálás voltam, hogy cipőm parafa talpa tompítja óvatos
lépéseim zaját.
Ahogy befordultam a sarkon, két királyi őr kerek sisakján és acél
mellvértjén villant meg a holdsugár. Meghűlt bennem a vér. Magam mögött
nyúlkálva kitapogattam a hűvös csempét, és megpróbáltam rálapulni a falra,
mint egy árnyék. Úgy dübörgött a szívem, mintha nyílni nem akaró ajtón
dörömbölnének.
Ezek az őrök a király legnagyobb kincsét – a lányának a tisztességét –
vigyázták. Kesztyűs kezük alabárdot markolt, amely egyformán alkalmas
volt a betolakodók felnyársalására és lenyakazására. Arrafelé bámultak,
ahol én voltam.
Fekete cipőm, köpenyem, maszkom elrejtett az árnyékok között. A
gesztenyebarna ujjas és nadrág, amelyet éjszaka szoktam viselni, ugyancsak
láthatatlan a sötétségben. Csupán kardvasam ezüstszíne árulhatott el. Az
őrök felém tartottak. Gyorsan beléptem egy üres terembe, és elbújtam a
faragott mahagóni ajtó mögött. Megpróbáltam hangtalanul lélegezni,
amikor először éreztem, majd láttam is, hogy az egyik őr bedugja a fejét a
szobába. Olyan közel volt, hogy megcsapott a vastag egyenruha alatt
áporodó verejték szaga, és hallottam nehéz lélegzetét. Az ajtó megnyikkant.
Tudtam, hogy egészen bizonyosan felfedez. Behunytam a szememet,
visszafojtottam a lélegzetemet, és megpróbáltam eltűnni a falban.
– Nyilván szellemeket látok – mondta a másiknak, majd visszahúzódott.
Tovább beszélgettek. Sóhajtottam, és újból mertem lélegezni. Tudtam, hogy
ha türelmes leszek, a két katona előbb-utóbb kénytelen lesz távozni. A
királyon kívül senki férfi nem töltheti az éjszakát a palotában. Még a királyi
testőrökre sem lehet rábízni a királylány szüzességét.
Nem kellett sokáig várnom: a két katonát kikísérte egy harmadik. A hold,
amelyet félig eltakart egy felleg, biztatóan hunyorgott rám, míg folytattam
utamat a királyi lakosztályok felé. Katonák fognak posztolni előtte, és még
mindig túl sok az őr, aki megfújhatja a végzetes riadót.
A királyi lakosztályhoz vezető lépcső ajtaja természetesen zárva volt.
Előhúztam a tőrömet. Ismét jól jött, amit ifjan tanultam. Belenyomtam a
penge hegyét a zárba, és hallottam, ahogy a nyelv félrecsúszik.
A falakon viasztekercsek égtek arany gyertyatartókban. A szökdécselő
lángok jelenéseket varázsoltak körém. Elővigyázatosan hágtam fel a
grádicsokon, és az ösztöneimet követve hatoltam egyre mélyebbre a palota
bugyraiban. Minden érzékem pattanásig feszülten lesett a veszélyre és az
infánsnő tartózkodásának nyomaira. Ha rossz ajtón nyitok be, a király
tulajdon hálószobájában találhatom magamat.
Ahogy osonva befordultam egy sarkon, megcsapott a narancs és a
sárgabarack édes illata. Ezt a ritka török parfümöt éreztem a követek
termében. Illata még erősebb lett, ahogy közeledtem egy alacsony,
kétszárnyú ajtóhoz. Az ajtót ugyanaz a cifra stukkó ékesítette, mint az
Alcázar legnagyobb részét, és arab írásjegyeket is hagytak maguk után a
mórok, akik ugyanezeken a folyosókon őrjáratoztak abban az időben,
amikor az emír háremét őrizték olyan szigorúsággal, mint most a királyunk
leányát. Kerek, arany kilincsgomb volt minden ajtón. Úgy nyúltam feléje,
mintha a szerencsém függne tőle.
Megmozdult a levegő, nyikkant a sarokvas, kivágódott az ajtó.
Megtántorodtam, mert elveszítettem az egyensúlyomat, de rögtön be is
ugrottam a szemben levő szobába. Az ajtó résén láttam, ahogy előkacsázik
az infánsnő törpe, félkegyelmű dueñája. Az éber gardedám fehér
apácafőkötőt viselt, és hozzá nyaklánc helyett rózsafüzért. Vékony, piros
pórázon vezette az infánsnő majmocskáit: egy szürkét, egy barnát. A
szürkének fehér bozont nőtt a fején, és ahogy a füle mögé hullott, egészen
olyan lett tőle, mint egy vén dueña.
Ezek az eszes állatok voltak az infánsnő legjobb őrei. Szaglásuk élesebb
volt a dueña látásánál; rögtön meg is álltak a résnyire nyitott ajtónál, amely
mögött toporogtam. Sivalkodtak, és nyúlkáltak befelé a pici kacsójukkal.
Ha a dueña bejön, a fejemet úgy nyújtják át az infánsnőnek, mint
Keresztelő Szent Jánosét! Csorgott a hátamon a verejték. Lázas kapkodással
előhúztam az erszényemből egy pénzdarabot, és belenyomtam a kaparászó
kezecskébe. Ez egy pillanatra elnémította a majmot; nem kétséges, a kincsét
vizsgálgatta. Minden őrnek megvan a maga ára. A majmok rögtön hajba
kaptak a pénzen, és dühösen rikácsoltak egymásra.
– Hagyjátok abba! Mit találtatok? Adjátok ide! Ejnye, ti kis csúnyák! –
pirongatta őket a dueña, majd hozzátette, legalább annyira magának, mint a
majmoknak címezve: – Nem akarja, hogy segítsünk neki! Hát akkor nem is
fogunk!
Mélyen beszívtam a levegőt, és nyugalmat parancsoltam reszkető ujjaimra.
Mihelyt elhalt a lépések hangja, visszaosontam a folyosóra. A dueña kis
híján katasztrófába fulladó kivonulása igazolta, hogy ez az a szoba, amelyet
keresek. Az infánsnő ajtajának kilincse hideg és sima volt. Megálltam,
gyorsan körülnéztem, hogy nem látott-e meg valaki. Meglöktem a kilincset,
abban reménykedve, hogy az infánsnő még nem zárta be az ajtót. Az ajtó
engedett, és én halkan beléptem.
SOHA SENKI MEG NEM TUDJA

MAGDALENA – SZÓLT AZ INFÁNSNŐ, mert azt gondolta, hogy a

dueñája az –, megmondtam, hogy…
Észrevett a tükörben, és gyorsan megfordult. Arcára kiült a félelem és a
meghökkenés. Már levetette udvari köntösét, amely mellette lógott. Csak a
hosszú, fehér ing volt rajta, és a fűző, amely elrejtette a mellét, és vékonyra
húzta a derekát. Észbe kapván, hogy öltözetlen, szemérmesen elfedte a
mellét az egyik kezével, és egy fehér fürdőköpenyt kapott maga elé a
másikkal. Becsuktam a szememet, amíg el nem takarta magát. Az
aranyszegélyű köpenynek nem volt öve, ezért ujjaival fogta össze.
Levettem a maszkomat és megkérdeztem: – Ily hamar el kell hát mennem,
miután ideparancsolt? – Arra céloztam, ahogyan elfedte a legyezőjével az
arcát, amelyből csak a zöld szempárt láthattam. Ugyanez az életre éhes,
ragyogó zöld szem meredt rám vadul. Az a korábbi gesztus az udvarnál
lehetett erényes vagy hívogató – mindenesetre nekem kellett értelmeznem.
Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy eldőljön: engem hívott-e ide, vagy az
őröket fogja-e hívni? A szívem dörömbölt. Életem-halálom azon múlik,
hogy helyesen értettem-e a kívánságát.
– Hogy merészel belépni a hálószobámba? – suttogta királyi megvetéssel.
Főbenjáró gaztett és halálos sértés, ha egy férfi megközelíti az infánsnő
lakosztályát. Tévedtem volna? Vállam megroggyant, sorsom kétesnek
látszott. Bár a suttogás mintha arra utalt volna, hogy az infánsnő még nem
akarja leleplezni betolakodásomat.
– Felség, esedezem, bocsássa meg ezt a… vakmerőséget.
– Az őröket kellene hívnom!
– És le kellene nyakaztatnia. Ám akkor egy újabb éjszakát töltene…
egyedül.
– Arra céloz…? – kérdezte, de nem fejezte be a mondatot, és nem ment az
ajtóhoz.
– Ön hívott, nemde?
– Botrány lenne.
– Egy nő vágyakozása aligha botrány.
– A nő vágyakozása bűn.
– Az egyetlen bűn az, ha a nő magányos.
Az infánsnő elfordult és a tükörbe nézett. Szorongva vártam a csendben,
miközben ő azt fontolgatta, hogy csakugyan, mi hát a valódi bűn?
Öltözőasztalán egyetlen gyertya világított, de az is leégett a tartóig, már
csak kéken izzó üszök volt aranyágyában, oly szép egyszerűségében és
észrevétlenségében, mint a nő elfúló szenvedélye. Milyen könnyű kedvére
tenni egy nőnek; mennyi hálát és jutalmat szüretelhet a férfi a
legszerényebb erőfeszítéssel! De mily kevesen vannak e kíméletlen korban,
akik iparkodnak megérteni az asszonyiságot! Ezért talál az én bujaságom
megszámlálhatatlan asszonyra, akik kiéhezettek a legapróbb kedveskedésre
is.
Miként lehetséges, háborognak a nemesek és a papok, hogy ezek a nők
készségesen odadobják a tisztességükkel együtt a férjük vagy az apjuk
becsületét? Sokkal kevésbé értetlenkednének, ha tapintatom nem tiltana
mindennemű bizonyítást, de a sikerem titkát elárulhatom, és annak semmi
köze az általában felhozott okokhoz: gazdagsághoz, ranghoz, szépséghez.
Egyetlen titok nyitotta meg előttem a hálószobák ajtaját, mégpedig az, hogy
tudom, mily olthatatlanul vágynak élni az asszonyok. A világ legnagyobb
ereje az ő éhük, erősebb a pápák és királyok hatalmánál. A papok szerint a
szeretet uralkodik a mennyekben, de vajon nem a vágy uralkodik-e a
földön? Aki megérti a vágy mozgatórugóit, magának az életnek a titkát
fejtette meg – legyen bár az egy királyi hercegnő sivár élete. Az infánsnő
visszafordult felém, és nyelt egyet.
– Nem tudtam… hogy megkockáztatja… – pihegte. Jól értelmeztem a
vágyát, tehát egyelőre megmarad az életem.
– Nem utasíthattam el egy asszony kiáltását a szabadítóért akkor sem, ha
börtöne egy palota. – Ismét lesütötte a szemét. – Megbánta, hogy hívott? –
kérdeztem nyíltan.
– Apám szobája lejjebb van a folyosón – mondta, és aggodalmas pillantást
vetett az ajtóra. Tartotta a három lépés távolságot, vélhetőleg nem tudta
eldönteni, miféle fenevadat invitált a szobájába.
Az ajtóhoz mentem, és addig fordítottam el a kulcsot, amíg kattant a zár.
– Soha senki meg nem tudja – mondtam, és kihúztam a vaskulcsot. Lassan
odamentem hozzá, és feléje nyújtottam az egyszerű karikában végződő,
sima kulcsot. Megmarkolta és kikapta a kezemből.
Tudtam, hogy csillapítanom kell a félelmét, amely megvan minden
hajadonban, főleg egy olyanban, akinek szüzességén a birodalom becsülete
múlik.
– Ma éjszaka semmit sem veszek el öntől. Makulátlanságához egyedül a
férjének lesz joga. – Mutatóujjam begyét leheletkönnyen végighúztam
meztelen nyakán, majd a kezemet nyújtottam feléje. Tétován megfordította
az öklét, és a tenyerembe ejtette a kulcsot.
Lágyan megcsókoltam a csuklóját. Lassan kiengedte a tüdejéből a levegőt.
A kézből az összes ín a csuklón keresztül jut el a test többi részébe.
Végighúztam az ujjaimat az alkarján, hogy felébresszem a bőrét az érzékek
álmából. Megborzongott. Lehet úgy megérinteni egy nőt, hogy kirabolja az
érintés, mint a tolvaj, amely elorozza gyengéd szépségét, és lehet úgy, hogy
adunk neki, és átváltoztatjuk a testét olyan kinccsé, amelyre büszke lesz.
Az ágy felé mutattam. Apjának címerét varrták ki a karmazsin
függönyökön, amelyek minden oldalról eltakarták a nyoszolyát. Az
arannyal hímzett két címeroroszlán bőszen meredt rám. Dobogó szívvel
félrehúztam a bársonyt, és hívogatóan intettem az infánsnőnek. Fellépett az
ágyra. Visszahajtottam a selyemtakaró piros rojtjait a patyolat ágyneműről.
Az egyik párnára helyeztem a kulcsot.
Gyöngéden a hajához nyúltam, kihúztam az elefántcsont hajtűket, és
belefúrtam ujjaimat a hosszú barna tincsekbe. Mint mindenkinek, aki nem
ismeri a saját testét, neki is szüksége volt a gyöngéd simogatásra, amely
életre hízelgi benne a sokáig megtagadott vágyat. Még a körülöttünk lapító
veszélyek ellenére sem voltam hajlandó megsérteni türelmetlen
kapkodással. Bevezetni egy nőt a szenvedély művészetébe szent
megtiszteltetés, amelyet sohasem szabad elsietni, mert az első légyott
emléke mindig megmarad, mint egy finom illat, amely vonzóvá parfümözi
a későbbi tapasztalatokat, vagy a kínok között elfolyt vér, amely sose
mosható ki teljesen az ágyruhából.
Az infánsnő az egyik kezével továbbra is a köntösét fogta össze, a másikkal
az ágyon támaszkodott. A fűző továbbra is merevvé szorította a hátát.
Szelíden a két tenyerembe fogtam a fejét, és végighúztam a szájam sarkát
bársonyos arcán. – Gondolkozott már rajta, milyen érzés lehet egy férfi
csókja? – suttogtam, mert tudom, hogy mindig a képzelet vezeti a testet.
Csak bólintott, és az ajkát nyújtotta válaszul. Gyengéden megcsókoltam.
Szeme becsukódott. A szája még az arcánál is puhább volt. Az ajkam
beleremegett a gyönyörűségbe. Lassan kinyitotta a száját, hogy
belekóstolhassak nyelvének gyöngyöző elixírjébe.
Egyetlen selyemszalag tartotta össze a fűzőt. Ujjaim lassan bontogatni
kezdték a csomót, amely a fűző alá zárta mellét.
Újra megborzongott és visszahőkölt.
– Fázom – mondta.
Ujjam hegyével követtem a nyakán legördülő verejtékcseppek A nyitott
ablak és a palota vastag falának hűvös habarcsa ellenére is forróság volt a
szobában. Mégis leoldottam fekete köpenyemet, és a vállára borítottam.
Mihelyt elfedte a köpeny, csókot leheltem éhes szájára, és visszatértem a
csomóhoz, amely ugyanolyan biztosan zárt, mintha vasból készült volna. A
saját ingem verejtéktől ázottan tapadt a hátamhoz.
Megbízható ujjaim végre megoldották a tekervényes pántlikát. Mohón
megragadtam a fűző két oldalát, és lassan széthajtottam, kiszabadítva
deréktól nyakig a mellkast. Az infánsnő tüdeje megtelt levegővel. Kihúztam
a szalagot, a fűző lehullott, egy szál vékony patyolat ing maradt alatta.
Nyelvem útnak indult az infánsnő nyakán, és mikor a füléhez értem, azt
leheltem: – Elgondolta valaha, milyen érzés lenne, ha egy férfi
megérintené… – Nem kellett befejeznem. A lélegzete is elakadt, amikor az
ujjaim fészket raktak a mellének. A leghosszabb ujjam hegye körbejárta a
mellbimbóját, amely kihegyesedett a vékony kelme alatt.
Teste új életre ébredt, a köpeny lehullt. Fölfelé sodortam a patyolatot az
érintetlen, sima testen, megcsókolva minden ujjnyi sávját a feltáruló
húsnak. Csak annyi időre tartottam szünetet, amíg ezt az utolsó leplet is
eltávolítottam királyi dicsőségéről.
Végigdőlt az ágyon, átengedve bőrét szájam előőrseinek, ujjaim
pillekönnyű játékának. A lepedőket markolta, szeme kitelő fekete
ikerholdként ragyogott. Tekintetét tekintetembe kapcsolva addig hátráltam a
derekáig a csókjaimmal, amíg a teste föl nem emelkedett, hogy találkozzék
a szájammal. Feje hátracsuklott, szája kinyílt, mintha dalolni akarna, ám a
titoktartás parancsa a torkára forrasztott minden hangot.
Egész éjszaka egy szál gyertya mellett tartottuk a virrasztást az infánsnő
vágyáért, ahogy ébredezett a bőre alatt szunnyadó gyönyör. Nem volt
testének egy foltja, amit ne fedett volna be a tenyerem; ujjaim és körmeim
hegyével cirógatva ünnepeltem keze és lába ujjainak fejedelmi klárisát. A
hajnal első fénye megmutatta új testét, amelyben a szenvedély szelleme
ölelkezett a hússal. Anyaszült meztelen volt, de én még mindig a ruháimmal
zaboláztam magamat.
Felnéztem az ágya fölött csüngő feszületre. Aprólékos részletességgel
faragták elefánt agyarából, a kezek, a lábak és a has izmai nem a haláltól, de
az élettől és a szépségtől hullámzottak. Apolló pogány szobraira
emlékeztetett a corpus, és egyetlen csepp vér sem csordult a sebekből. Az
ágyékkötőt egy laza zsinór tartotta, amely mintha kioldódó félben lett
volna. Hosszú fürtök hullottak Krisztus mellkasára, a száj üdvözölten
mosolygott. Olyan feszület volt, amely máris a feltámadást ígérte.
Doña Isabel elégedetten nézett rám. Noha semmit sem aludt, szemét
kerekre nyitotta annak az embernek az izgalma, aki valamilyen titkos
kincset talált. Ágya mellett ugyancsak leégett a formátlanná puhult gyertya.
A túlcsorduló viasz levetni készült magát az aranytartóról.
– Mikor tér vissza hozzám? – kérdezte az infánsnő.
– Amint hívnak.
– Hívjuk – parancsoljuk –, hogy térjen vissza két hét múlva. Megígéri?
– Felséged megtisztel, de mint libertinus, nem ígérhetek semmit, és nem
esküdhetek semmire.
– Libertinus? Úgy érti, mint szégyentelen szoknyavadász!
– Felség, a libertinus több a közönséges szoknyavadásznál – bár
alkalmanként az is lehet. A libertinust nem bénítja a hagyományos erkölcs.
– Mindenféle erkölcs. Meg kellene öletnem! – mondta.
– Bizonyosan megtehetné, de akkor sose térnék vissza.
– Kegyetlen! – mondta, és heves mozdulattal elfordította a fejét. – A
gyönyör, amelyet ma éjszaka adott, megkeseríti minden éjszakámat, míg
várok vágyamnak visszatérésére.
– A vágya, felség, az öné, és mindig önnel marad. – Fölemeltem leszegett
állát, és mosolyogtam.
Kitüntetett egy mosollyal.
– Bár lenne herceg vagy fejedelem! – mondta mélán.
– Fájdalom, egyik sem vagyok, csak egy alacsony állású hidalgó, akinek
nemességét az ön apjának armálisán kívül nem sok minden tanúsítja.
– Tudom, kicsoda ön, Don Juan. Spanyolországban minden asszony tudja. –
Ez hízelgett. Mutatóujjával könnyedén megérintette az egyik vállamat,
majd a másikat. Komoly volt az arca, mintha fontos szertartást végezne. –
Keljen föl, Don Juan Tenorio, Vágyaknak Hercege, magányos
hajadonoknak, feleségeknek és özvegyeknek hódítója, Spanyolország
minden királyságainak és tengerentúli birtokainak legnagyobb szeretője!
– Ha ismer, akkor tudja, hogy nem kívánok uralkodni sem földek, sem
dámák felett.
Az infánsnő nyelt egyet, mert kiszáradt a torka. Odamentem a vizes
kancsóhoz, töltöttem neki egy pohárral. Visszatértem az ágyhoz, és
végignyúltam mellette. Lassan ivott.
– Tudna szeretni engem valaha?
– Nem tudok szeretni asszonyt.
– Milyen szomorú.
– Mi a szomorú abban, hogy nem akarjuk azt tenni, amire képtelenek
vagyunk?
– Hát mit akar, Don Juan?
– Amit én akarok, azt nem lehet meghódítani, csupán csiszolgatni.
– És mi légyen az?
– Mindössze…
– Doña Isabel! – ordította a dueña az ajtó előtt. – Láttam a kulcslyukon,
hogy férfi van a szobájában! Hívtam az őröket! Már jönnek is az apjával!
Doña Isabel és én nagy szemekkel néztük egymásra. Az infánsnő magára
dobta a köntösét. Mellette még mindig ott volt a kulcs a párnán. Kisiklottam
az ágyból a függönnyel takart oldalon, és már ugrottam volna az ablakhoz,
amikor észbe kaptam, hogy az ágyon hagytam a takarókba gabalyodott
köpenyemet. Visszanyúltam a függönyök között, és elvettem, ami az
enyém. Gyors búcsúcsókot adtam Doña Isabelnek. Megragadta a kezemet,
és azt súgta: – Nemsokára! – Mosolyogtam, s megfordultam, hogy menjek.
– Isabel! – A király volt. Megrázta az ajtót, be akart jönni. – Nyissa ki az
ajtót! – kiáltott rá az egyik őrre. Nyilván annál volt a másik kulcs.
– Ágyban vagyok, apám.
Akkor hallottam a zár nyílását, amikor kimásztam az ablakon az erkélyre.
Szerencsére volt az ablak fölött egy cseréppel fedett eresz, amelyen
elbújhattam.
Nagy felbolydulás támadt a szobában: bejött az infánsnő apja és a királyi
testőrség. Hamarosan láthattam is a király ősz fejét, mert kilépett az
erkélyre az őrség kapitányának kíséretében. Ha felpillantanak, végem.
Lassan fordították a fejüket jobbra-balra, mozgást keresve a kertben. A
kapitány hátrafelé kezdett nézegetni, az eresz irányába. Hüvelykenként
hátráltam a régi cserepeken. Elszörnyédésemre óvatlanul lerúgtam a tetőről
egy törött darabot. Behunytam a szememet és visszafojtottam a
lélegzetemet.
– Hallotta ezt? – kérdezte a király. – Ott lent! – Nem látták a cserepet, csak
hallották, ahogy leesik.
– Kutassák át a kertet! – parancsolta a király. A két fej eltűnt. Mindketten a
mélyben keresgéltek, abban a hiszemben, hogy az ostrom lentről várható,
holott a szüzesség legnagyobb veszedelme mindig belülről fakad.
– Kérem, apám! – hallottam az infánsnő hangját. A király vélhetőleg
benézhetett az ágyfüggönyök mögé.
– Ne haragudjék, lányom – mentegetőzött a király, de aztán
megkeményedett a hangja. – Magdalena azt mondta, hogy egy férfit látott a
szobájában a kulcslyukon át.
– Férfit az én szobámban? – Hallottam Doña Isabel kacagását. Elképzeltem,
amint az elfüggönyözött ágyból szól a királyhoz és a testőrökhöz. A
függönyök eltakarhatták, hogy az arca nyugtalan, de a hangja higgadt és
magabiztos volt. A férfiak keveset tudnak az asszonyok hatalmáról. Az
egyik legnagyobb erősségük, hogy uralkodni tudnak érzelmeiken. Sokkal
nagyobb erő, mint a férfiak képzelnék. – Magdalena, te nyilván az álmaimat
láttad! Álombeli látomásomban Megváltónk járt nálam, és megérintette a
lelkemet.
Lenyűgözött a fölénye. Igaz tehát, amit az erejéről pletykálnak. Őt aztán
nem lehetett összemérni a húgával, Catalinával, aki nyolc gyermeket szült
házasságának nyolc éve alatt. Doña Isabelre nem ez a sors vár. Egészen
biztos, hogy egy napon még uralkodni fog a királyság valamelyik
tartományán és a férjén.
– Az én jámbor gyermekem! – szólt büszkén a király. – Ön az én szemem
fénye, ön nélkül vak vagyok! – Elmosolyodtam. Tudtam, hogy a láng,
amelyet Doña Isabelben gyújtottam, immár olyan tüzesen ég, hogy fénye és
forrósága előbb-utóbb kicsap a palota résein.
– Kifelé! – parancsolta a király bizonnyal a hátra maradt őröknek. –
Magdalena! – vágta oda alig leplezett haraggal. – Legközelebb győződj
meg róla, hogy nem képzelegsz-e besurranókról, mielőtt gyanúba kevered
az én lányomat!
Most, hogy Doña Isabel tisztességén nem esett csorba, és a mélyben sem
láttam senkit, fontolóra vehettem a menekülést. Ugrástól könnyen kitörhet
az egyik vagy mindkét lábam, de a palotán keresztül semmi esetre sem
vonulhatok vissza. Most rajtam volt a sor a reszketésben. Mély lélegzetet
vettem, és ugrottam.
Épphogy sikerült elkapnom egy közeli ágat. Azon lógtam, és fújtam egyet a
megkönnyebbüléstől.
Lovak közeledtek, aztán távolodtak. Mikor leugrottam a földre, régi
sérülésem kínja tucatnyi tőrrel döfött a lábamba. Sántikáltam néhány lépést,
aztán futásnak eredtem, mert nem lehettek messze a királyi testőrök. Jöttek
gyalog és lovon, mire a kerti házhoz értem. Gyorsan bevettem magamat az
útvesztőbe. Hallottam, amint néhány gyalogos azt fontolgatja, hogy
átkutatják a labirintust, mire végigrohantam rajta, de zsákutcába jutottam.
Hallottam, ahogy trappolnak a nyomomban a puha földön. Úgy néztem
körül, akár a csapdába esett állat. Érzésem szerint a saroknál jártak, amikor
észrevettem egy kis lyukat a sövényben. Átevickéltem rajta és
megmenekültem, bár a borókaágak összekaristolták az arcomat, és
megtépték a zekém ujját.
Még mindig messze voltam a kert falától. Át kellett jutnom a zöld
sikátorokon és alagutakon, amelyeket őrök tucatjai vigyáztak. A király
hihetett a lánya makulátlanságában, de láthatólag nem fújta le a kutatást a
lehetséges betolakodók után.
Különös béke áradt a szökőkutak csörgedezéséből, ám bennem nem
engedett fel az ideges feszültség. A fal közelében elbújtam egy bokorba.
Egyszer csak mindenfelől katonák vettek körül, és míg elmentek a bokor
mellett, beledöfték a lándzsájukat a sűrű levelekbe. Nem győztem kitérni
előlük, nehogy átszúrják a mellemet, aztán a hasamat – aztán az ágyékomat.
Még néhány ilyen szúrás, és eltalálnak – vagy ami még rosszabb,
felfedeznek! Agyam lázasan dolgozott, valamilyen kiutat keresve. Szemem
megakadt egy lehullott narancson, amely a földön rothadozott. Kivontam a
kardomat, böködni kezdtem a gyümölcs felé, de nem értem el. Hirtelen
éreztem, ahogy a vas átszúrja a héját. Elhajítottam egy távoli bokorba, és a
hang elterelte az őrök figyelmét annyi időre, hogy elillanhassak.
Végre ott álltam a kert falánál! Óriási pálmafa magasodott mellette.
Megvetettem cipőm sarkát a törzsön, megragadtam durva kérgét, és úgy
másztam fel rajta, mint egy majom. Csak egy majomnak nem kell a falnak
vetnie a hátát a mászáshoz. Alighogy a fal tetejére értem, már hallottam is
magam mögött az őrök hangját. Kétembernyi távolság választott el a
földtől, és nem volt közben semmi, ami fékezze az esést. A kerten kívül
királyi őrök futottak felém a távolból. Vállam megroskadt a
reménytelenségtől. Még ha képes lennék is elfutni az esés után, bizonyosan
elfognának! Vissza nem mehetek, de előre sem. Elkerülhetetlen
lenyakaztatásom képei villogtak a szemem előtt. Ebben a pillanatban vörös
hintó fordult be az utcába. Az őrökkel ellentétes irányból közeledett.
Vártam és imádkoztam, hogy előbb érkezzem hozzám, mint a katonák.
Ahogy elhaladt alattam, leugrottam fekete szögekkel kivert tetejére, majd
becsusszantam az ablakán. Arra a bőrülésre pottyantam, amely háttal van a
kocsisnak. A hintó utasa bármikor segítségért kiálthatott. Sorsomat most az
a szépség tartja keskeny kezében, aki nagy szemekkel bámul rám.

NEM MINDENKI BETÖRŐ, AKI ÁLARCOT VISEL

KÉT NŐ ÜLT a hintóban, mindkettő lefátyolozva. Először anyának és

lányának gondoltam őket, ám a fiatalabbik elegáns öltözéke és az idősebbik
egyszerű ruhája inkább nemes hölgyre és a dueñájára utalt. Az idősebbik
levegő után kapott, s eltakarta a száját. A fiatal hátraszegte a fejét, és
dallamosan kacagott meghökkenésében.
– Őszintén fájlalom, hogy meg kellett zavarnom önöket – mondta
mosolyogva.
A dáma felhajtotta fehér fátylát, és megmutatta lélegzetelállító arcát,
amelynek tejébe csipetnyi fahéj keveredett, mintha megcsókolta volna a
nap. Egyenes szálú, fényes haja, amelyet féloldalt kötött össze lófarokba,
úgy simult a halántékához, mint a fecskemadár fekete szárnya. Derűs
mosollyal méregetett. Szeme gyémántjának fekete sugara nem kihívóan és
nem pironkodva, hanem valami elbátortalanító egyenességgel szegeződött
rám.
Mikor elfutottak mellettünk az őrök, a dueña kihajolt az ablakon, hogy
szóljon nekik.
– Kérem! – esdekeltem. – Itt nem csak az én életem forog kockán!
Késő volt. Addigra több testőr felfigyelt a dueñára.
– Egy szót se, Maria! – parancsolta fojtott hangon az úrnő. Annyira húzta
félre a bőrfüggönyt, hogy kilásson, de az őrök ne lássanak be. – Valami baj
történt?
– Betolakodó… a palotában… úrnőm! – zihálta a katona.
– Most… – kezdte patrónám, aztán lesütötte a szemét, és gondolkozott – …
kétségtelenül meg fogják találni.
– Igen, úr… – A befejezést már nem lehetett hallani, mert a függöny
összecsapódott.
– Doña Ana! – susogta felháborodottan a dueña. – Ő betörő! – A
maszkomra mutatott. Mondatát rövidre szabta a félelem és az Indiákról
érkezett bennszülöttek darabos beszéde. Bátortalanul mosolyogtam, mintha
én lennék a rabszolga, és ő a nemesasszony. Megráztam a fejemet, de nem
vettem le az álarcot, mert tudtam, hogy névtelenségem továbbra is
életfontosságú.
– Nem mindenki betörő, aki álarcot visel – mondta Doña Ana, továbbra is
farkasszemet nézve velem. – És a legtöbb betörő, Maria, nem úgy öltözik,
mint a nemesek.
Mosolyogtam.
– Köszönöm, Doña… Ana?
– Apám Don Gonzalo de Ulloa, a Calatrava-rend komturja – tette hozzá,
tudva, hogy apjának katonai rangja fékezőleg hathat rám. – És ön? Vagy az
álarcos emberek nem árulják el a kilétüket?
– Megmutatja-e kilétünket egy név vagy akár egy arc? – kérdeztem. Maria
arca a fekete fátyol alatt elkomorodott a haragtól, a szemében fenyegetés
váltotta fel a félelmet. Tudtam, hogy meg kell nyernem, különben ő fog
elárulni. – Dueñájának igaza van, ha gyanakszik az álarcosokra. Bölcsen
teszi, ha így védelmez egy ilyen gyönyörű hölgyet. – Kissé előrehajoltam,
de láthatólag ez is soknak bizonyult.
Doña Ana öblös szájú pisztolyt húzott elő az ülés alól, és gyakorlott
mozdulattal szögezte a szívemnek.
– Meg tudom én védeni magamat – mondta.
– Úgy látom, visszaéltem a kegyes fogadtatással, de nem fogom tovább
igénybe venni a vendégszeretetüket. – Tudtam, hogy bőven lehagytuk az
őröket. Kinyitottam az ajtót, és kihuppantam a tovagördülő hintóból.
Levettem az álarcomat, és a zekém ujjába rejtettem. Álltam az utcán,
bámultam az eltűnő hintó után, és nem értettem, hogy kerülhette el a
figyelmemet ez a gyönyörű hajadon. Mindenképpen többet akartam tudni
róla, és elhatároztam, hogy kimódolok egy mielőbbi új találkozást.
Elballagtam az árnyékos sikátorba, ahol utasításomra Cristóbal várt rám.
Bonita szőrét fésülgette, és halkan duruzsolt a lónak. Fekete haja hosszú,
csapzott hullámokban hullott a nyakába, vékony bajuszától, szakállától
olyan lett, mint egy suhanc, aki a felnőttet próbálja játszani. A szemöldökét
mindig felhúzta, ezért a homloka örökös ráncokba szaladt.
Nagyon ideje lett volna kicserélni combig érő, ujjatlan zekéjét és a
térdnadrágját, bár Cristóbal sose panaszkodott a ruházatára, és a kalandjaim
miatt is csak az utóbbi időben lamentált. Ma viszont izgatott volt, és
akaratlanul kihallgattam a beszédet, amelyet a lovamnak tartott:
– Mikor lesz már belőle tisztességes nemesember, hogy én is tisztességes
kocsis lehessek, és te is tisztességes ló lehess, ne pedig ezer botrányban
cinkostárs? Nem lenne szabad panaszkodnod, befogadott és megtanított,
hogy rendes kocsis lehess… nem te, Bonita, hanem én…
Kénytelen voltam kacagni. Cristóbal sarkon fordult, kihúzta magát, és majd
meghalt a restelkedéstől.
– Nem te vagy ám az egyetlen, aki szeretné, ha lehiggadnék és felcsapnék
tisztes nemesnek! A király rám parancsolt, hogy egy hónapon belül
nősüljek meg!
– És megteszi?
– Igazán jobban ismerhetnél. Képtelen vagyok a szerelemre vagy a
házasságra.
Cristóbal válla megroskadt a csalódástól. Kinyitotta a hintó ajtaját, hogy
beülhessek.
– Hova, uram?
Becsületemre, nem tudtam. Ezzel az udvari cselszövénnyel feltettem a
koronát egy libertinus megálmodott életművére. Bebizonyítottam
képességeimet, több asszony örömében melegedhettem, mintsem
megszámolhatnám, és most még a királyi ágyasházban is szívesen fogadtak.
Vágyamnak és eszményemnek nem volt többé híja. Ám a férfiembernek
célra van szüksége, másképpen élete kormánytalan hajó. Ha csak evéstől
evésig éldegél, értelmetlen lesz a léte. De bárminemű célt találjak
magamnak, annak magasztosabbnak kell lennie a mennyei dicsőségnél, és
fontosabbnak a földi becsületnél. Végül annyit mondtam Cristóbalnak: –
Vigyél haza! – mert nem tudtam, hova máshova mehetnék.
Bölcsődalként altatott a fakerekek zörgése a macskaköveken az álmatlan
éjszaka után. A lóbálódzó bőrfüggönyök kizárták a hintóból az éles reggeli
napfényt. Szemhéjam elnehezült. Fájó térdemet éppen feltettem pihenni a
szemközti ülésre, amikor a San José del Carmen-zárdához értünk. Néztem a
rézszegecsekkel kivert, súlyos kaput és a címert a kaputól balra, a kisebb
ajtó fölött. Három hatágú csillag vett körül egy barnára festett keresztet,
amely fölött korona aranylott. Ilyen kis ajtót használtam ifjúságomban, bár
csak titokban nyílt meg nekem. A kápolna rácsos ablakain kihallatszott az
apácák éneklése. Az infánsnő kérdésére gondoltam, hogy tudnám-e
szeretni. Azt feleltem, hogy nem szerethetek asszonyt. Ez nem volt egészen
igaz. Egyszer elragadott a szerelem őrülete.
Tizenöt éves ifjú voltam, akinek az volt az egyetlen célkitűzése, hogy pap
lehessen. A mai napig nehéz elhinnem, milyen hitbuzgó voltam valaha, és
mennyire akartam szolgálni az Urat. De hogy is ne akartam volna szolgálni,
amikor angyalainak szerelme táplált? És az egyik angyalának a karjaiban
láttam meg először az Istent.

AZ ANGYALOKNAK SZERELME
ÉVA MÁS lányaihoz és fiaihoz hasonlóan az én életem is asszonyi
jajveszékeléssel kezdődött, de bár egy anya szült, huszonnégy nevelt föl.
Otthagytak a Madre Sagrada istállójában, amely zárda a Carmona nevű
mezőváros mellett található. Ott talált rám Hermana Marta, mikor jött
megfejni a kecskéket. Mint mesélték, Priora Francisca, az alacsony, ám
tiszteletet parancsoló főnökasszony a szemöldökét ráncolta, és gyanakodva
nézett engem, a nemkívánatos hímnemű betolakodót. Vélhetőleg olyan
édesen mosolyogtam rá, mint a kisded Jézus, mert Priora Francisca
visszamosolygott rám, és a karjaiba vett, én pedig, mivel épp akkor csúszott
le a pólyám, locsolni kezdtem, mint a szökőkút, és eláztattam szerzetesnői
öltözetét. A sororok hasztalanul próbálták visszafojtani nevetésüket. Priora
Francisca úgy vélte, hogy át kell vinni az árvaházba, ám Hermana Marta
rámutatott satnya lábamra, és azt mondta, a túlzsúfolt árvaházban
mindenképpen éhen vesznék. Általános meglepetésre Priora Francisca nem
vitatta a sororok álláspontját, hogy csoda folytán kerültem hozzájuk, és
kelletlenül ráállt, hogy addig neveljenek, míg elég idős leszek, hogy
átküldhessenek egy monostorba.
Karról karra jártam, mert a sororok szélesre tárták szívüket a kisdednek, aki
gyanús körülmények között pottyant be zárt életükbe. Nyújtották ferde
lábam inait, masszírozták izmait; idővel ki is egyenesedett és megerősödött.
Önzetlen munkálkodásuk ellenére nem maguknak tulajdonították
gyógyulásom érdemét, ellenben meg voltak győződve róla, hogy újabb
csoda történt. Attól fogva, hogy kinőttem a kecsketejen tartható korból,
priccsre dobott szalmazsákon aludtam az istállóban, ahol kecskék
mekegtek, a gyöngybagoly huhogott, és a kakas kukorékolva illegette
magát a tyúkoknak. Amint elbírtam a sajtárt, nekem kellett összegyűjtenem
a kecsketejet a sajthoz. Hamarosan szántottam is a zárda vén szamarával,
amelyet Zambombának hívtak, mint a zajos karácsonyi köcsögdudát, mert
örökösen ordított.
Zambomba ahányat lépett, annyit panaszkodott, így lassan és lármásan
dolgozott, amíg egy napon egy pálcát nem erősítettem a hámjához, amelyre
répát kötöttem úgy, hogy lássa, de ne érje el. Zambomba attól fogva úgy
kergette az utolérhetetlen répát, mint egy versenyló. Szerettem ráállni az
ekére, és így vonszoltattam magamat a mezőn napszállatig, amikor olyan
arany lett az ég a szemhatáron, akár egy lapos rozskéve, majd meg kékbe és
bíborba burkolózva közeledett a mennyekhez, ahol már kikönyököltek az
első éjszakai csillagok. Úgy éreztem, csak a kezemet kellene kinyújtanom,
és megsimogathatnám Isten hosszú szakállát, amely fodrozódó fehér
felhőként hullámzik a szélben.
Betöltöttem a tizenötöt. Priora Francisca tudta, hogy most már tovább
kellene küldeniük a monostorba, ám a zárdának jól jött a munkám, és a
priorissza még meg is szeretett. Valószínűleg élete végéig vezekelt ezért a
szerencsétlen rokonszenvért.
Akkoriban pap akartam lenni, mint Padre Miguel Antonio, aki misézett
nálunk, gyóntatta az apácákat, és engem tanított. Ő volt az egyetlen pap, aki
hajlandó volt megtenni a hosszú utat a zárdáig. Padre Migueltől tanultam
meg, hogy Isten mindig a gyengék, az özvegyek és az árvák oldalán áll.
Lovagregényeket is adott kölcsön, amelyeket késő éjszakáig olvastam.
Felszentelése előtt Miguel atya „élt” egy kicsit, és remek könyvtárat
gyűjtött össze. Mindazonáltal megfenyegetett, hogy nem ad kölcsön több
könyvet, ha folyton elalszom, és késve érkezek a reggeli misére.
Az egyik nap zihálva estem be az ajtón, és jámboran letérdeltem a kápolna
hátuljába, ujjaimat úgy kulcsolva imára, ahogy a sororok szokták. Előttem
néhány novícia fátyla fehérlett az apácafátylak fekete fellegében. Két
olajlámpa égett minden oltárnál, kivéve Kegyelmező Miasszonyunkét, a
helység oltalmazójáét, aki rám is vigyázott kisded koromban. Az ő oltárát
mindig agyonzsúfolták lámpákkal a kétségbeesett ínségesek, akiknek
szükségük volt a Boldogasszony segítségére.
A fából faragott, festett szentek magassága elérte az apácákét, és hűvös,
szomorú szemük átlátott rajtam, mint Priora Francisca. A főnöknő
állandóan felvonta a bal szemöldökét, amitől a bal szeme sokkal
nagyobbnak tűnt a jobbnál. Sokszor elgondoltam, hogy ez a szem belelát a
rejtett gondolataimba, és ezt a hitemet a priorissza többször alá is
támasztotta.
Priora Francisca lerázta köntösének bő ujját a karjairól, és olyan görcsösen
kulcsolta össze ujjait, mintha neki kellene megakadályoznia, hogy a világ
kettéhasadjon. Arcát a kezére hajtotta, és én követtem a példáját, bár
időnként lopva rásandítottam az oltártól balra levő freskóra. A freskó Szent
Bernátot ábrázolta, amint a Boldogságos Szűz szobra előtt imádkozik. A
vörösbe öltözött Szűzanya fehér kendőt és bő kék palástot viselt. Egyik
karján a Kisdedet tartotta, másik kezének gyengéd ujjai az emlőjéből
sugárban lövellő tejet irányították a szent szájába. Szent Bernát
hattyúfehérbe öltözött, szeme önfeledt elragadtatással tapadt a Szűzanyára,
száját megnyitotta a szent éteknek. Tudtam, hogy amíg összekulcsolt ujjaim
eltakarják az arcomat, Priora Francisca nem láthatja elkószáló tekintetemet,
ennek ellenére odasziszegte szigorúan: – Szent legyen az az imádság! –
Még nem tudtam, mi a különbség a szent és a szentségtelen imádság között,
de hamarosan megtanultam.
A dallamos hangok együtt ujjongtak Urunk szerelmében. Harmóniáik és
antifónáik végigborzongatták a gerincemet. Abban a pillanatban jöttem rá,
hogy nincs is szebb egy nő hangjánál. Muzsikájuktól és az elégetett
rozmaring átható illatától révülten bámultam megfeszített Megváltónk
tarkára festett testét. Harsogó piros vér buggyant ki jobb oldalának sötéten
tátongó sebéből, lefolyt átszögezett tenyeréből vékony karjaira, keresztbe
tett lábfejéről a lábujjaira, sőt még a térde is vérzett. A sororok szerető
körében tanultam meg imádni az asszonyi nemet, hangulataikat,
szépségüket, kecsességüket. Õk egy férfit imádtak, aki Istennek fia volt, ám
én ezeket a nőket imádtam, akik angyalai voltak az Istennek.
Priora Francisca megköszörülte a torkát. A révület megtört. Rohantam,
hogy ministránsként segédkezzek. Padre Miguelnek magas, barázdált
homloka, fekete dróthaja, komoly, kérdő tekintete volt. Nemcsak néztem,
de valósággal ittam minden szavát és mozdulatát, hogy megtanuljam,
milyen jövő vár rám mint papra és mint férfira. Ha Padre Miguel misézett,
az arca barátságos volt, a szemöldöke táncolt, és ha beszélt, százféle
mosollyal kísérte szabatos szavait. Nekem az volt a szent kötelességem,
hogy az apácák álla alá tartottam az aranytányért, nehogy egyetlen
morzsányi ostya is a padlóra hulljon. Kezem reszketett szolgálat közben, de
a sororok azért szelíden mosolyogtak rám.
Emlékszem, milyen gyönyörűen ragyogott Maria Bernarda nővér arca,
pedig hát öreg és púpos volt már a mosolygáshoz. Neki nem kellett külön
meghajolnia az oltár előtt. Priora Francisca egyszer azt mondta, hogy Maria
Bernarda örökké könyörög az Úrhoz, és a kegyelem folyamatos állapotában
van a nyomoréksága miatt. Emlékszem még a fiatal Jerónimára, a novíciára,
akinek olyan volt a nézése, mintha nem is ebből a világból való lett volna.
Egyike volt a legbuzgóbb apácáknak, majdnem állandóan imádkozott.
Végül megérkeztem a legújabb novíciához, egy Teres a nevű, tizenhat éves
lányhoz, aki nemrég érkezett a zárdába. Gyönyörű, mélabús arcán látszott,
hogy valamilyen sötétség elől keres menedéket. Igéző volt lesütött
szemével, sokszor rajtakaptam magamat, hogy őt bámulom. Tartottam a
tányért, igyekeztem nem mereszteni a szememet piros szájára, arcának
fehér simaságára, de látnom kellett. Meg akartam érinteni, és mire
felocsúdtam, már meg is cirógattam az állát a tányérral. Rám villantotta
fekete szemét, és az én izzadó, ideges kezemből kihullott az aranytányér.
Nagyot koppant a padlón, és még zörögve gurigázott egy sort, mielőtt az
oldalára dőlt és elhallgatott. Priora Francisca megszidott, ám szerencsémre
Urunk testének morzsáiból nem jutott a padlóra.
Ima után Priora Francisca beküldött a városkába. Mivel az apácák csak
betegség, tűzvész vagy háború esetén tehették ki a lábukat a zárdából, én
tartottam a kapcsolatot a külvilággal. Hetente vittem Carmonába a
hímzéseket és a megfoltozott ruhákat, és ha már ott voltam, elintéztem más
komissiókat is.
Július elején jártunk, lélegezni is alig lehetett a nyári melegben, tagjaim
ólomnehezen mozogtak. A Piac utcán ponyvát feszítettek ki a házak között,
hogy védjék a járókelőket a dühös andalúz naptól, ám voltak, akik nem
menekültek a forróságtól, például egy korombeli parasztlány, aki unszolt,
hogy vásároljak neki citromot, de nekem nem volt pénzem. A lány vihogott
és elszaladt, otthagyva engem és a portékája mellett szundikáló
gyümölcsárust.
Megálltam egy francia házaló asztalánál, hogy megnézzem a portékáját,
köztük egy fakeretes tükröt. Ilyesfajta hívságok tilosak voltak a zárdában,
ezért még sose láttam a tükörképemet. Jobbra néztem, balra néztem, majd
megnéztem az arcomat. Elcsodálkoztam, hogy mennyivel idősebb vagyok,
mint amennyinek képzeltem magamat. Fekete hajamat, amely hosszú volt,
mint Jézus Urunké, madzag fogta össze a tarkómon. Szemem olyan színű
volt, mint a hígítatlan csokoládé, bár akkor még nem kóstoltam csokoládét,
se más nyalánkságot.
Újabb képek tűntek fel a tükörben. Felrezzentem hívságos
bámészkodásomból. Három idegen érkezett. Ketten a dominikánus fráterek
fehér-fekete, csuklyás kámzsáját viselték, a harmadik a jogtudósok fekete
köntösét és magas, lapos fejfedőjét. Sietve megfordultam, és láttam, amint
éppen megállítják a lányt, aki azt szerette volna, hogy citromot vegyek neki.
A fiatalabb fráter leszállt az öszvéréről. Hosszú fekete barkója volt és
édesded hangja.
– Kedves leánykám, segítenél nekünk? – Bőrtáskájából odakínált egy
őszibarackot, amit a lány mohón elvett. Csupán ekkor hegyesedett elő a
fráter hangjának mézéből a méregfog.
– A gyermekek mindig meglátnak dolgokat, amelyeket mások nem. Mondd
csak, van itt olyan, aki káromolta az egyházat vagy a szentségeket?
Szomszédok, rokonok, esetleg maguk a szüleid? – A lány falta a barackot,
és rázta a fejét. – Aki Mózes törvényeit tartja, Mohamed vagy Luther
szektájához tartozik?
A lány nem felelt. A dominikánus megragadta a karját, hogy figyeljen.
– Alumbrados! Vannak alumbrados? – kérdezte. Fel nem foghatom, miből
képzelte, hogy a lány tudni fogja, ki a vétkes ebben az állítólagos
eretnekségben. Sose értettem, miért eretnekség azt hinni, hogy az ember a
szentségeken és az egyházon kívül is átélheti Istent.
A lány a fejét rázta. Már látszott rajta, hogy fél, és próbálta kiszabadítani a
karját, de a domonkos nem engedte. – Paráználkodók? Szodomiták?
Házasságtörők? – Az utolsó szót feltűnő hévvel ejtette ki.
Végül az idősebb fráter sietett a lány segítségére.
– Fray Ignacio, kétlem, hogy ez a lány tudná, vannak-e itt alumbrados vagy
házasságtörők.
– A gyermekek a legjobb informátoraink közé tartoznak, mint ezt te is
tudod, testvérem.
– Még nem vagy inkvizítor, Fray Ignacio, és még egy hozzád hasonlóan
hitbuzgó közvádlótól sem lenne bölcs dolog áthágni a Szent Officium
illetékességi körét – pirongatta az idősebb dominikánus.
Fray Ignacio egy dermesztően elnyújtott pillantás után folytatta: – Szent
testvérem, nem pihenhetünk, amíg ki nem gyomláltunk illetékességi
körünkben mindennemű eretnekséget, fajtalanságot és erkölcstelenséget!
Szája pengemosolyra húzódott. A lányhoz fordult, hangja visszanyerte
álságos édességét:
– Lennél olyan jó megmondani nekünk, merre van a Madre Sagrada-zárda?
A lány mutatta. A keze úgy remegett, akár egy öregasszonyé.
Nem tudtam, miért kell figyelmeztetnem Priora Franciscát, csak annyit
tudtam, hogy kell. Felpattantam Zambombára, és a mezőkön keresztül
igyekeztem a rövidebb úton a zárda felé. Rugdalással és hízelgéssel sikerült
rávennem a szamarat, hogy olyan gyorsan menjen, mint még soha. Talán ő
is érezte, hogy a félelem kerget. A zárdánál leugrottam Zambombáról, és
berohantam a titkos ajtón, amely az olajfa mellett nyílt. Később ennek a
fának az odvába rejtettem a szerelmes leveleimet, mindig vigyázva, hogy az
éles szemű Priora Francisca ne vegye észre.
Le kellett lassítanom lépésemet és lélegzésemet, mikor a zárdafőnöknő
szobájához értem. Bekukucskáltam, és láttam, hogy napi ájtatosságát végzi.
A falon volt egy fából ácsolt, irdatlan feszület, amelyből három nagy szög
állt ki. Még fiúkoromban végignéztem, ahogy zsámolyra áll, mert másképp
nem érné el a szögeket. Megmarkolta a két felsőt, megvetette a lábát a
harmadikon, hozzátapasztotta a testét a feszülethez, elrúgta a zsámolyt, és
így lógott imákba merülve a kereszten, két-három órán keresztül.
– Priora! – szóltam be az ajtó résén, de még akkor is alig kaptam levegőt. A
főnöknő nem hallott, a szeme még mindig a távolba révedt. – Jön… a…
Szent… Inkvizíció!
Ez fölrázta az önkívületből.
– A Szent Inkvizíció? – kérdezte aggodalmasan.
– Láttam őket a faluban, kérdezték, merre van a zárda. Elébe toltam a
zsámolyt. Lelépett a keresztről, görcsösen összeszorított keze még mindig
vörös volt. – Szólj a sororoknak, hogy jöjjenek hozzám a kápolnába! –
parancsolta. – Aztán bújj el!
Bekopogtattam minden ajtón. A sororok olvastak vagy imádkoztak
gyertyavilágnál, mert apró celláikban még nappal is sötét volt. Sorra néztek
fel rám a csodálkozó arcok, én pedig odasúgtam: – Priora Francisca kéret a
kápolnába! Gyorsan!
Jó nagy felbolydulás támadt, mire az utolsó ajtóhoz értem, amely távolabb
volt a többitől. Ez volt Teresa cellája. A nagy sietségben benyitottam
kopogtatás nélkül, és aztán már hiába hoztam volna helyre a hibámat, mert
olyat láttam az ajtónyílásban, amitől a kezem és a szívem is megállt.

ISTEN LÁTOMÁSA

A SÖTÉT CELLÁBAN gyertya égett egy asztalon. Fényénél először Teresa

hatalmas árnyékát láttam meg a falon, aztán őt is, ahogy az ágyon ül. Fejét
kissé hátrahajtotta, a szeme csukva volt, a szája nyitva. Bal kezével a melle
fölé húzott köntösét tartotta. A jobbjában éles, hegyes vasdarab volt,
amellyel magát vagdosta. Jézus nevének szent görög betűjét metszette a
húsába. Megigézve bámultam, de amit következőnek csinált, attól elakadt a
lélegzetem. Mert miközben összerándult a fájdalomtól, megérintette a
mellbimbóját. Aztán olyan hangot adott, amilyet sose hallottam az
apácáktól. Az a keserédes sóhaj volt, amelyről később tudtam meg, hogy
szent muzsika. Valamilyen ismeretlen érzés lávája buggyant föl bennem.
Ekkor Teresa észrevett, felhördült, és elengedte a köntösét.
Annyit makogtam: – Priorához a kápolnába.
Aztán elrohantam, amilyen sebesen csak tudtam, zihálva és verejtékesen.
Mikor Priora Francisca meglátott, rám parancsolt: – Bújj el az istállóban!
Nem szabad megtudniuk, hogy itt vagy! – Mentemben hallottam, ahogy azt
mondja a többieknek: – Nem mondotok egymásról semmit, és nem ártjátok
bele magatokat semmibe, ami a Szent Officiumra tartozik! Ez itt Istennek
háza, és minden, amit teszünk, az Ő tetszésére vagyon!
Leáldozóban volt a nap, amikor megérkezett öszvérháton a három ember.
Egy terebélyes tölgy mögé kellett bújnom, nehogy meglássanak.
Nem rejtőztem az istállóba, ahogy mondták, inkább az ablak alatt füleltem,
míg a fiatal közvádló kikérdezte Priora Franciscát, majd utána az apácákat.
– Az egyik apáca nem igaz keresztény.
– Mi itt mind igaz keresztények vagyunk.
– Nem akarok bajt hozni a zárdátokra, de egy eretnek rejtőzik közöttetek.
– Kijelenthetem neked, hogy nővéreim hite ugyanolyan erős, mint az
enyém.
– Akkor talán téged is ki kellene faggatnunk a hitedről.
Nem láthattam Priora Francisca arcát, de nem kétlem, hogy felvonta a
szemöldökét, és rámeresztette zord szemét a közvádlóra.
Fray Ignacio sokáig hallgatta ki Hermana Jerónimát, aki minden kérdésre
Isten szavaival válaszolt. A fekete köntösű jogász lehetett a védő, ám
erőfeszítései gyatrának és hiábavalónak bizonyultak. Miután Hermana
Jerónima nem gyónt meg semmit, a közvádló közölte Priora Franciscával,
hogy magukkal kell vinniük a lányt az inkvizíció sevillai főhadiszállására,
ahol foganatosítható a „számonkérés”. Hermana Jerónima sírt, az apácák
ugyancsak, és én is néma könnyeket ontottam érte, pedig nem is tudhattam,
mit kell majd kiállnia az inkvizíció kínzókamráiban.
Szerencsém, hogy nem voltam az istállóban, mert Fray Ignacio oda ment be
Zambombáért, hogy legyen min elvinni a megkötözött kezű Hermana
Jerónimát, aki úgy kulcsolta össze ujjait, mintha imádkozna. Sok évvel
később tudtam meg, hogy az apja összeveszett egy emberrel, aki bosszúból
feljelentette a lányt az inkvizíciónál. Ez a tény csak azután derült ki, hogy
Hermana Jerónimát agyonkínozták, mint alumbradát, vagyis olyan
személyt, aki misztikus egyesülésre törekszik a Mindenhatóval.
A zárdában hamarosan kialudtak a fények, és leszállt a csendes éjszaka.
Még a tücskök is féltek ciripelni. Csak a szívem dobogását hallottam, míg
feküdtem az ágyamon azon az éjszakán. A szívem pedig vágtatva vert, mert
láttam magam előtt Hermana Teresát a cellájában, és újra meg újra
hallottam édes pihegését.
– Amit tettél, az bűn! – mondta egy hang. Riadtan felültem a priccsen, és
megfordultam. Hermana Teresa volt az, aki az én titkos ajtómon jött ki a
zárdából. Rosszallóan megpaskolta az arcomat, de az ujjai tétován, már-már
gyengéden időztek a bőrömön. Mellém ült a priccsre. Mereven bámultam
magam elé, bár ugyanakkor azt is szerettem volna látni, hogy mit csinál
most.
– Egy napon értünk is eljön az inkvizíció – mondta borúsan.
– Úgyse mondok semmit!
Ujjaival maga felé fordította az arcomat. Aztán előrehajolt, és megcsókolta
a szájamat. Szemem tágra nyílt, szívem mintha a mennyeknek tárta volna ki
magát. Teresa lefektetett a priccsre, és azon az első éjszakán fedeztem fel az
asszony izgató érintését.
Fiatal testem az ő adakozó, türelmes karjaiban ébredt tudatára a vágy
birodalmának. Többet tudott, mint amennyit illendő egy tizenhat éves
leánynak, akit a Szűzanyának szenteltek, és bevallotta, hogy vágyának
érlelődő gyümölcsét korosabb, kérges kezek törték fel. Ám szája és bőre
megosztotta velem a tiltott tudást. Így kezdődött a titkos viszony, amelynek
egy éve alatt Teresa többször elutasított, mert hű próbált maradni a
fogadalmához, majd miután nem parancsolhatott magának, éjszaka
visszatért priccsemhez az istállóba. Abban az egy évben nem volt más
gondolatom, mint az ő szépsége, és a szent áhítat, amelyben osztoztunk.
Álmaimban könnyeinek pergését és édes sóhajtozását hallottam.
Viszonyunk utolsó éjszakáján azt mondta: – Amit tettünk, az bűn.
– Miként lehetne az? Talán szentség!
– Te az ördög vagy! – mondta.
– Akkor együtt vagyunk az ördög – feleltem, és átöleltem, most már
magabiztosabban, mert megszoktam elutasításait.
Eltakarta a szemét, és sírni kezdett.
– Egyszer minket is elvisznek!
– Majd én megvédelek! – feleltem vakmerőn, és átkaroltam.
– Igyekeztem megtisztítani lelkemet húsomnak bűnétől, de nem bírom!
Lecsókoltam a könnyeit, és ő magához szorított.
Meztelenül feküdtünk egymás karjaiban, és úgy csókoltam a bőrét, mint
egy megszentelt ornátus szegélyét. Nem bírtam betelni azzal, ha
csókolhattam. Utoljára a mellemre hajtotta a fejét, és összeölelkeztünk.
Elalhattunk, mert másnap reggel Hermana Marta talált ránk a
szalmazsákomon.
Nem kukorékoltak a kakasok, és Hermana Teresa nem tért vissza az ágyába.
Mindkettőnket megkorbácsoltak, és engem, miután kinőttem az
ártatlanságból, elküldtek a sevillai San Pablo monostorba. Priora Francisca
azt remélte, hogy a monostorban megbánhatom a Hermana Teresával
elkövetett bűneimet, és idővel talán derék dominikánus lehet belőlem.
Külön kínzás volt, hogy Fray Ignacio de Estrada, Sevilla majdani
inkvizítora lett egyik tanítóm a monostorban. Ismervén bűnömet, a veszélyt
látta bennem, amely többi növendékének erkölcsére fenekedik. Egy nap,
amint elmentem a kápolna előtt, hallottam, hogy imádkozik. Lassítottam, s
belestem. Fray Ignacio hasmánt feküdt a földön, karjait széttárva, mint
fölötte a feszület. Mi Urunk arca a kereszten eltorzult a szenvedéstől, tátott
sebeiből patakzott a vér. Hallottam, ahogy Fray Ignacio már-már sírva
esdekel:
– Könyörgök hozzád, Uram, esedezve kérlek, távoztasd el tőlem az ördögöt,
vedd el tőlem e gondolatokat és álmokat, amelyek megmételyeznek
alvásom és ébrenlétem minden egyes órájában! Vedd el a kétely iszonyatát,
amely ezer tövisként marcangol! Nem vagyok elég erős! Miért hoztad a
nyájamba ezt a bűnöst? Hogy gúnyolj? Hogy megpróbálj? Adj nekem egy
jelet, hogy a te akaratod szerint cselekszem! Hadd legyen Juan megváltása
az enyém!
Megnyikkant az ajtó, s a fráter riadtan sandított felém. Rohantam a
tanulószobába, ahol már gyülekeztek a többiek. Hátul lapítottam, rettegve
vártam Fray Ignacio érkezését. Iszonyúan reszketett a lábam, és igyekeztem
nem odanézni, amikor alakja elsötétítette az ajtónyílást. Előbb éreztem,
mintsem láttam, hogy belép a szobába, fölszegi az állát, fekete szeme
elkeskenyedik a dühtől.
Az egész osztályhoz címezte fogai között szűrt szavait, ám tekintete rám
szögeződött. Megpróbáltam beleolvadni a székembe.
– Ki tudja megmondani, melyik a legszörnyűbb a hét főbűn között?
Kevélység, irigység, fösvénység, harag, lustaság, falánkság… – Az utolsó
bűnt megforgatta a szájában, mielőtt kiköpte: – …vagy a bujaság? – Egy
freskóra mutatott, amely a főbűnök allegóriája volt: páva jelképezte a
kevélységet, egy szív fölött lebegő denevér az irigységet, kecske a
fösvénységet, kutya a haragot, eltehénkedő ember a lustaságot, disznó a
falánkságot, és majom a bujaságot. Mindezek fölött a NO MÁS szavak
hullámzottak, arra buzdítva. a jámborokat, hogy ne vétkezzenek többet.
Néztem a pávafarok tündöklő szemeit, az acsargó kutya barna-fehér pofáját,
a vigyorgó majmot, mindent néztem, csak ne kelljen Fray Ignacio arcába
néznem! Ám ő pálcájával az asztalra csapott, és csak azért is szólított: –
Juan!
A kevélység, mondta egyszer Priora Francisca, a legsúlyosabb mindeme
bűnök között, mert ebből van az összes többi. Csak az Isten előtti alázatos
leborulás menthet meg minket a bűntől. Jámboran feleltem, amire
tanítottak: – A kevélység.
– Nem! – reccsent rám, mikor még ki sem jött egészen a szó a szájamból, és
megint az asztalra vágott a pálcájával. – Tudnod kellene a választ, hiszen te
is elkövetted ezt a bűnt! – Halálos csend lett a szobában. Nem mondtam
semmit. – Gyere ide! – ordította. Úgy kullogtam az osztály elé, mintha a
kivégzésemre mennék. – Mondd el a többieknek, mit tettél!
Nem feleltem, mert nem egészen értettem, mit akar.
– Amit azzal az apácával tettél!
– Beleszerettem.
– Nem! Amit tettél l
– Együtt háltunk – mondtam lesütött szemmel, mert szégyelltem, hogy be
kell engednem ebbe a szent meghittségbe a többieket.
– Együtt háltatok? Paráználkodtál vele, mi? Beszennyezted zsenge mellét,
megmérgezted szűzi bőrét az érintéseddel! Kiszívtad szájából Isten
leheletét, és megerőszakoltad, akár egy ördögi incubus! Tagadod?
– Nem – mondtam reszketve.
– Rossz útra csábítottál egy ártatlan lelket! – Fray Ignacio belemarkolt a
hajamba, és lerántotta a fejemet az asztallapra, a hideg fához nyomva az
arcomat. A szemem sarkából láthattam, ahogy a feje fölé emeli a pálcát,
mint egy fejszét. – A bujaság a legszörnyűbb a hét főbűn között! A bujaság!
Iszonyodva lestem a pálcát: süvítve szelte a levegőt, mielőtt lecsapott a
nyakamra. Aztán széles ívet írt le, és teljes erőből rávágott csontos
fenekemre. Fray Ignacio előrelökött, de a fejemet továbbra is leszorította az
asztalhoz, ellapítva az arcomat a hideg deszkán. Ütött és vert. – Hányszor
szennyezted be?
– Én nem… – A mondat befejezetlen maradt, mert a pálca ismét lesújtott,
de olyan keményen, hogy azt hittem, eltörik a csontom.
– Újra… és újra… és újral – mondta minden ütésnél. A fülem zúgott, azt
hittem, elájulok. Mivel már nem lehetett elviselni a fájdalmat, a lélek
kiemelkedett belőlem, és valahonnan a mennyezet alól lebegve figyelt
minket. Fray Ignacio végre elengedte a fejemet. Folyt az orromból a vér
bele a számba, rá a csuhámra. Alig bírtam állni, s még mindig
összemosódott előttem a világ. – A kezedet! – Úgy hallottam Fray Ignacio
hangját, mintha egy alagút túlsó végéből ordítana. Kinyújtottam a kezemet.
Annyira reszketett, hogy azt gondoltam, talán sose fog elállni a reszketése.
Csattant a pálca a tenyerem lágy húsán, és én azonnal visszazökkentem a
testembe. Fray Ignacio addig vert, amíg vérző hurkák nőttek a tenyeremen.
– Legközelebb majd nem fogsz azért nyúlkálni, ami Istené, és nem a tied! –
acsarogta, miután befejezte a verést.
Féltem a további veréstől, és igyekeztem kerülni Fray Ignaciót, de nem
tudtam elfelejteni Hermana Teresát. Tőle távol börtönnek éreztem a
monostort. Éjszaka, mikor a többiek aludtak, átmásztam a monostor falán,
elkötöttem egy lovat, és visszavágtattam Carmonába, ám Teresa sose jött az
ablakhoz, hogy beszéljen velem, és behajtotta az ablaktáblákat, ha szóltam.
Írtam neki, a leveleimet az olajfa odvában hagytam, de ő nem válaszolt
könyörgéseimre, vélhetőleg el sem olvasta őket.
Kétségbeesésem egy este Padre Miguelhez hajtott, akiről tudtam, hogy
továbbra is ő gyóntatja Teresát. Én voltam a sorban az utolsó, aki letérdelt a
gyóntatófülke mellett a bőrpárnára. Padre Miguel felismerte arcomat és
hangomat az apácarácson át.
– Szeretem Teresát, és feleségül akarom venni! – mondtam egy szuszra.
– Ő Urunknak hitvese.
– Nem ő lenne az első, aki elhagyja! Át akarom vinni a tengeren, ahol
szerelmünk nem lesz bűn!
– Isten előtt a ti szerelmetek mindenütt bűn.
– Kérem, atyám!
– Juan, semmit…
Abban a pillanatban láttuk, hogy kimegy a templomból egy asszony, karján
gyerekkel. Megállt, rábámult a gyóntatószékre, aztán szó nélkül távozott.
Hallottam pletykálni, hogy ez az ágyasa Padre Miguelnek, a mula del
diablo, az ördög öszvére, ahogy a papok titkos feleségeit hívták. Padre
Miguel nem az Indiákra vitte a hittérítő lelkesedést, hanem a Sevillát övező
kisvárosok – köztük Carmona – prostituáltjai közé. Azoknak szolgált,
akikről mindenki elfeledkezett, vagy, mint a Madre Sagrada sororjai,
túlságosan kiestek a többi pap útjából. Padre Miguel senkit sem felejtett el.
Talán ezt az asszonyt se tudta elfelejteni.
– Juan, semmit sem tehetünk azokért, akiket szeretünk.
– Kérem, atyám, beszélne vele? Ha ő mondja, hogy nem, én se háborgatom
tovább, de ez a hallgatás…
– Beszélek vele a következő gyónásnál. Ne aggódj, fiam. – Mosoly volt a
hangjában, és mielőtt elmentem, kijött a gyóntatószékből, hogy megöleljen.
Padre Miguel beszélt Hermana Teresával, akit láthattam még egyszer, de
nem menthettem meg. Úgy hallom a sírását a fejemben, mintha mellettem
ülne, miközben írok, és még most is emészt a különös szomorúság. Egész
nap ezeket a visszaemlékezéseket írtam, és még mindig nem tudom, miért
ébresztette föl az infánsnő kérdése Teresa alvó emlékét. Vagy Doña Ana
fekete szempárja tette? Mert úgy nézett rám, ahogy Teresa szokott,
egyszerre kérdő és mindentudó, léleklátó pillantással?
Be kell vallanom, van más oka is, hogy vállaltam a naplóírást. Nem a
halhatatlanság vágya tette, nem is a hiúság, csak a bizonytalanság. Nem
fogom azt hazudni, hogy lepergett rólam az inkvizítor fenyegetőzése, de
sosem hajlok meg az ő zsarnoki katekizmusának. Azok, akik hisznek,
tudják, hogy az Isten akarata csak az ördög kezére játszhat. Ha kell, kész
vagyok meghalni a magam hitéért és azért, amit szentnek tisztelek, de vajon
miért lennék hajlandó élni?
1593. június 15., délután

EZT NEM TEHETEM MEG SEMMI ÁRON

LÁTOM, MEGFOGADTA a tanácsomat, és elkezdte a,,,, naplót, melyet

tőlem kapott!
A márki az ajtóban állt. Annyira elrévedtem, hogy észre se vettem. Gyorsan
összecsuktam a vörös bőrbe kötött naplót, és betettem az íróasztalom
fiókjába, amelyet bezártam.
– Nincs benne semmi érdekes, csupán néhány személyes gondolat –
feleltem.
– Mindig bölcs dolog zár és lakat alatt tartani személyes gondolatainkat –
felelte mindentudó mosollyal. – Nem akartam magára törni. Az a termetes
nagyasszony, akinek bajuszkája van, engedett be.
– Ő az én kedves háziasszonyom, Doña Felipa.
A márki megborzongott, hogy képes vagyok kedvesnek nevezni egy
asszonyt, aki majdnem akkora darab, mint ő. Ám Doña Felipának akkora
szíve volt, hogy amellett még a termete is eltörpült.
– Gondolom – felelte egykedvűen patrónusom.
– Minő sürgős ügynek köszönhetem, hogy megtisztel látogatásával, Don
Pedro? Mindig engem hívatott a palotájába, sose ereszkedett le szerény
hajlékomhoz.
– Okosan tette, hogy eljött este a király audienciájára.
– Életemet és szabadságomat, mint mindig, most is önnek köszönhetem.
– Nyert egy újabb hónap kegyelmet. Ez alatt az idő alatt meg kell
szerveznünk a házasságát.
– Tudja, hogy nem változtathatom meg magamat.
– Természetesen, sohasem kérnék ilyet öntől, de az illendőség megköveteli
az érdekházasságot.
– Nem tehetem. Így is túl sok a magányos feleség Sevillában.
– Azt fogja tenni, amit tennie kell minden férfinak. De házassági gondjairól
majd egy másik napon döntünk. Nem ez az oka látogatásomnak. Nem bírok
a kíváncsiságommal, annyira szeretném hallani, milyen eredményt hozott
éjszakai szolgálata a koronánál.
– Don Pedro – mondtam mosolyogva –, mivel minden ember közül ön áll a
legközelebb hozzám, meg kell értenie, hogy már nem mesélek a
hőstetteimről.
– Akkor ön az egyetlen a maga nemében egész Spanyolországban – felelte
élesen. Jólesett az emlékeztető, hogy ilyen széles körben ismert vagyok, bár
a fáma, amellyel a hírharangozók ruháznak fel minket, bizonnyal
kérészéletű.
– Egy nő tisztessége túlságosan fontos ahhoz, hogy feláldozzuk egy férfi
dicsőségének oltárán – mondtam. Pedig más volt a véleményem, amikor
még csak tanultam a csábítást, és mint minden éretlen és bizonytalan ifjú,
boldogan kikukorékoltam a sikereimet a márkinak és mindenkinek, aki
hajlandó volt odahallgatni. Csupán a kor és az önbizalom tanított meg rá,
hogy a tapintat fontosabb a büszkeségnél. Az is igaz, hogy elhallgatott vagy
bebizonyítatlan tettekért nem lehet büntetni.
– Már attól féltem, nem akar többet mondani. – Kevés olyan ember volt, aki
bármit is megtagadott volna a márkitól. Kíváncsian körülnézett apró
szalonomban, amelyben az ablakon behulló fénypászma volt az egyetlen
világítás. Annyira nyitottam meg a nehéz zsalugátert, hogy bejöhessen a
reggeli napfény, de a forróság már nem. – Elkelne itt néhány bútor, amely
illik a nemességéhez, Don Juan – mondta.
Egy tölgyfa íróasztalból, egy támlátlan fenyőfa zsámolyból, egy bőrrel
kárpitozott karosszékből és egy sima kerek asztalból állt a berendezés. A
falak csupaszok voltak, kivéve egy hosszú flamand kárpitot, a márki
ajándékát. A kárpit mögé rejtettem a létrát, amely a padlásszobámba vezet.
– Tudja, hogy az én nemességem enyhén szólva kétes.
– Felőlem lehet. Akkor is kimódoltam, hogy nemes legyen. – A márki
mindig egy távoli szálról indult, ha tovább akarta szőni zegzugos, hatalmas
hálóit.
– Fájdalom, nincs pénz bútorra, míg be nem futnak a hajók – mondtam.
– Akkor jó hír, hogy holnap itt lesznek. Bár az ember sosem tudhatja,
megtérül-e, amit kockáztat a tengerentúli kereskedelmen, igaz? Viharok és
kalózok, tolvajlás, kétkulacsosság!
Leült a bőrszékbe, amelynek támlája eltűnt mögötte. Fekete atlaszruhájának
bő ujja lecsüngött az oroszlánmancsot formázó karfákról. Bort töltöttem két
kupába, s amikor visszafordultam, láttam, hogy aranyakkal tele erszény
hullik az íróasztalomra.
– Van önnek egy… ajánlatom, amiért sokkal kevésbé lesz kockázatos a
fizetség.
Odaadtam neki a kupát.
– Tudja, hogy majdnem mindent megtennék – és már meg is tettem – önért.
– Adja el nekem oldalanként a naplóját.
Kortyoltam az erős borból, és a kupa mélyébe rejtettem pillantásomat. –
Nagyon hízelgő, Don Pedro, hogy ennyire érdekli a firkálmányom, de nem
vagyok költő, sem színműíró, aki megrendelésre dolgozik.
– Nem a költészet vagy a komédia érdekel, mint tudja, hanem az élet
lényege, amely a lapokra sűrűsödik. Száz ezüstreált fizetek egy oldalért.
– Ez egész vagyon egy értéktelen papírdarabért.
– És olyan ár, amelyet boldogan megfizetek. Mit szól hozzá? Eladja nekem
a naplóját?
– Attól félek, ezt nem tehetem. Már nem kémkedek önnek, és
cselszövéseimről nem tudhat más rajtam kívül.
– Ki mondta, hogy bármire is használnám az olvasás gyönyörűségén kívül?
– Ugyan már, Don Pedro! Mindketten tudjuk, miben leli gyönyörűségét!
A márki nevetett. – Mi rossz volt abban, hogy a birodalom nagyobb
dicsőségére használtam a tehetségét?
– Az ön birodalmáéra?
– Hű alattvalója vagyok a királynak, és öntől sem kértem soha mást, mint
ugyanilyen hűséget.
– Jobb volt hozzám minden apánál, de a fiúnak előbb-utóbb a maga lábára
kell állnia, és az én művészetemet nem az intrika, csakis a bilincstelen vágy
élteti.
A márki felállt, hogy elmenjen.
– Don Pedro, elmondom önnek, amit kideríteni jött, ha cserébe ön is
elmondja, mit tud egy Doña Ana nevű hölgyről. Don Gonzalo de Ulloa
leánya.
– A Calatrava-rend komturjáé? – kérdezte meglepetten a márki. – Mit akar
tudni a hölgyről?
– Hogyhogy nem láttam eddig?
– Látta?
– Igen, ma, korábban, és csodálkozom, hogy egy ilyen különleges szépség
mostanáig elkerülte a figyelmemet.
– Az apja úgy elzárja a vidéki birtokán, mint egy apácát. A földje határos
Carmona mellett a birtokommal. Gyermekkora óta ismerem a leányt.
– Mit tud róla? – unszoltam.
– Doña Ana olyan nő, aki képes elfeledtetni a férfival minden más asszonyt,
ezért egy magához hasonló okosan teszi, ha igyekszik őt kiverni a fejéből.
– Majdnem úgy beszél róla, mint egy apa. Rokona?
– Fogalmazzunk talán úgy, hogy érdekemben áll őrködni a hölgy
tisztaságán, azt viszont tudom, mi a maga érdeke, mert valaha engem sem
érdekelt más.
– Azt tervezi, hogy összeházasítja valamelyik előkelő barátjával az
udvarnál?
– Elmondtam magának, amit tudni akart, cserébe maga beleegyezett, hogy
elmondja nekem, amit én akarok tudni. Sikerült megrabolnia a királyi…
kincstárt?
– Nos… fájdalom, kudarcot vallottam.
– Sajnálatos. – Az ajtó felé fordult. Hosszú, fekete köpenye hullámot vetett.
– Kudarcai mindig csalódást okoztak nekem.
– Az erszénye! – kiáltottam utána.
– Vásároljon belőle bútort, hogy a csalódás mellett ne kelljen még szégyent
is okoznia nekem.
Bezártam az ajtót, aztán kinyitottam az íróasztal fiókját, kivettem a naplót,
és feljegyeztem ezt az eseményt.
Jól tudom én, miért buzdít a márki az írásra. Tönkre akarja tenni a férjeket
és az apákat a nőkön keresztül, akik adakozón megnyitják nekem a
hálószobájuk ajtaját. Ám én nem engedem, hogy a maga hasznára fordítsa a
csalafintaságomat. Már nem vagyok a kémje, és senkivel sem osztom meg a
titkaimat. Nem is a könnyen feltörhető fiókban fogom tárolni a naplót,
hanem a padló laza csempéje alatt, ahol senki sem fogja háborgatni.
Most pedig lemegyek enni a földszinti fogadóba, mielőtt a hosszú nyári
napot kihasználva kilovagolnék Doña Ana földjére. Úgy megyek mint
galanteador, akivé a márki tett. Jótevőmnek sok mindenben igaza volt. De
be fogom bizonyítani, mennyire nem volt igaza, mikor azt mondta, hogy
létezik asszony, aki elfeledtetheti velem a többit.
1593. június 15., este

A FELELEM VÉTESE

NEM HINTÓVAL akar menni? – kérdezte Cristóbal, miután kifogta a

lovat.
– Ma egyedül megyek.
– És ha történik valami?
Felléptem a kengyelbe, majd felpattantam a nyeregbe.
– Tudom, hogy aggódsz értem, de ma éjszaka Bonita lesz egyetlen
cinkostársam. – Cristóbal pirult, mikor eszébe juttattam a rosszallását, de én
mosolyogtam. – Nem kell megvárnod.
Kiügettem a carmonai kapu alatt az árkádos római vízvezetékkel
szegélyezett úton, amely először a karmelita monostor mellett halad el,
aztán keresztülvág San Bernardo városkán. Utána vágtába ugrattam Bonitát
a vidéken. Éreztem, hogyan feszülnek, majd ernyednek el minden lépésnél
a combom alatt a kanca oldalának izmai. Lovam háta nyirkos volt az élettől,
és én lubickoltam minden lény szépségében, amely nyög és izzad.
Érett gabona aranylott a dombokon, mérgező leander virágzott fehérben,
rózsaszínben, vörösben a folyók partján. Ámultam Sevilla környékének
szépségén, amely úgy hullámzott, mint egy oldalán fekvő asszony fara és
dereka. Milyen érzéki és termékeny Isten teremtménye! Mögöttem elmaradt
a városfal, amely fűzőként öleli Sevillát, és a Giralda tornya, amely
összeköti az eget és a földet.
Az alkonyatban megláttam a márki hatalmas udvarházát a legmagasabb
domb tetején. Olyan volt, akár egy fehér erőd, amely magas, apró ablakok
tucatjaival figyelt minden irányban. Megkérdeztem egy paraszttól, hol lakik
a Calatrava-rend komturja, ő pedig egy kisebb tanyára mutatott, amelynek
ugyancsak fehér fala és cserépteteje volt. Mellette magányos fenyőfa nőtt, a
közelben lejtett a föld egy folyóig, ahol tölgyek és olajfák nőttek. A háztól
valamivel messzebb, a folyóparton elrejtettem Bonitát, nehogy meglássák.
A hintómat otthon hagytam, mert felismertek volna róla, és lelassította
volna a kancát. Nem kötöttem ki Bonitát, tudtam, hogy sose szökne el
tőlem, inkább kicsaptam, hogy legelgethessen a fodrozódó víz mellett.
Terepszemlét tartottam – ahogy azt egy betörőnek és galanteadomak kell –,
hogy hol vannak a fő tereptárgyak. A hintó az istálló mellett állt. Néhány
béres, aki zöld térdnadrágot és fehér vászoninget viselt, most fejezte be a
napi munkát. Nem láttam a komturt, akivel szerencsémre nem kellett
találkoznom reggel a hintóban. Talán valahol csatázik a királyért?
Elővettem a sűrűsödő sötétségben a maszkomat, és az arcomra illesztettem.
A fenyőfát használtam létrának. Durva kérge vágta a tenyeremet. Egyszer
majd, gondoltam, olyasvalakit csábítok el, aki a földszinten lakik.
Feltornáztam magamat a tetőre, és lelapultam. Így beláthattam az udvarba,
de engem nem vehettek észre.
Igyekeztem türelemmel lenni, csitítottam volna dübörgő szívemet.
Reméltem, hogy nem kell sokáig várnom, mert különös türelmetlenség
fogott el. Lassan, csak lassan – intettem magam. Egy galanteadomák
mindig meg kell őriznie a tartózkodását és a szenvtelenségét.
Az idegen szemében a sevillai apák sem különböznek a többi spanyoltól, ha
a lányaik szeplőtelenségéről van szó, amelyet ráccsal és lakattal őriznek.
Ezt a rögeszmét a móroktól örököltük, akik félelmeik sójával vetették be
előttünk a földet. Szerencsére a keresztény férjek általában nem követelnek
bizonyítékot hitveseik makulátlanságára, és nem lesik a vért az első
éjszakán. Ez pedig bölcs dolog, mert az ilyesfajta tisztaságot lehetetlen
bizonyítani, hiszen sok szűzben az első elhalás előtt szirmokat bont az
asszonyiság.
A sevillai apák cinkosok is ebben a csábítási ármányban, mert noha úgy
védik lányaikat, mint eb a tyúkólt, nem áll érdekükben tolvajt kiáltani, ha
egy róka megtalálja az ajtót. Lányaik házasságát és családjuk vagyonát
kockáztatnák.
Éppen utána akartam nézni, hol lehet a komtur, amikor eleven, vidám dal
csendült az udvaron. Doña Ana táncoltatta körbe-körbe kelletlenkedő
dueñáját.
– Komtur nem szeret, ha te így táncolsz! – tiltakozott a dueña, miután
sikerült kifejtenie magát.
– De most nincs itt!
– Hamar!
– Akkor gyorsan táncoljunk, mielőtt megjön – felelte Doña Ana.
– Férjhez mész. Nemesember nem akar vidéki lány és vidéki modor.
– Lehet, hogy igazad van – mondta Doña Ana. – És az is lehet, hogy nem.
Lehet, hogy a férjemnek éppen vidéki lány kell, aki megtanítja a vidéki
modorra. – Fölnevetett. A nevetése egyszerre volt kaján és muzsikáló.
A dueña egyszerre két kézzel takarta el a száját. Kihúzta magát, fölvetette a
fejét és bement a házba.
– Ne zsémbelj már, Maria! – mondta Doña Ana. – Ne haragudj. Igyekszem
majd fegyelmezni magamat… – A mondat végét nem hallottam, mert ő is
eltűnt a házban. Miközben a tetőn fészkelődtem, hogy jobban lássak,
visszajött könyékig érő bőrkesztyűben, és egy sólyom ült az öklén. Ez a
doña szűnni nem akaró ámulatba ejtett engem. Szédületes látvány volt
hosszú fekete hajával, kevély tartásával. A madár barna volt, akárcsak a
szemét eltakaró pici sapka és a bőrkesztyű. Doña Ana levette a sapkát, a
ragadozó megrázta a fejét, és büszkén kihúzta magát. Aztán felém nézett
sohasem rebbenő szemével. Doña Ana elengedte a lábára kötött szíjat.
– Menj, Fenix! Szállj föl, és igyál holdfényt! – A madár megsuhogtatta
nagy szárnyát, és egyenesen a búvóhelyem irányába repült. Meglapultam és
félrehúzódtam a felröppenő sólyom elő. Mikor visszanéztem, azt láttam,
hogy Doña Ana lábujjhegyen áll, mintha ő is mindjárt elröppenne az
éjszakába. Elbűvölt figyelemmel követte a madara útját, és vágyakozva
bámult arrafelé, ahol Fenix eltűnt a csillaghímes égen.
Éppen szólni akartam, amikor füstöt láttam. Doña Ana is észrevette, és
visszafutott a házba. Átmásztam az épület másik oldalára, s
megállapítottam, hogy az istálló ablakán csapnak ki a lángok. A lovak még
mindig bent voltak, hallottam, hogyan nyerítenek rémületükben. Már le
akartam ugrani, ám ekkor előrohant Doña Ana meg a dueñája, kinyitották
az istálló ajtaját, és a lovak kivágtattak az égő épületből. – Hol van
Francisco és Pedro? Hol van José? – kiáltotta Doña Ana.
– Elmentek.
– Hogy üthetett ki ez a tűz? – kérdezte Doña Ana.
– Villámlástól – felelte különös közönnyel egy hang. Kezében égő fáklyával
egy ember lépett elő a fehér fal mögül. Zsák volt a fején, amelybe két
szemnyílást vágtak. – Mondd meg az apádnak, hogy a lánya itt már nincsen
biztonságban. – Elindult a fáklyájával a házhoz.
– Kérem, ne! – könyörgött Doña Ana, és elkapta a fáklyás karját, de az
lerázta magáról.
Leugrottam a tetőről, kardot rántottam, a fáklyás torkának szegeztem, aki
így nem léphetett be az ajtón.
– Ugyanoda nem csap kétszer a villám! – mondtam.
Eldobta a fáklyát, kihúzta a kardját, és nekem ugrott. Elléptem a penge elől,
majd riposztoztam. Azzal a bottal védte ki a szúrást, amelyik a másik keze
helyén volt. Vasam beleszaladt a korhadt fába, úgy kellett kirángatnom. A
fakezű lerohant a folyóparti tölgyekhez. Üldözőbe vettem. Megfordult,
hogy leszúrjon. A síkos köveken egyensúlyozva vívni kezdtünk a sekély
mederben. Nem tisztességes duellum volt, inkább két bűnöző késpárbaja.
Bár ellenfelemet aligha lehetett pengeművésznek nevezni, gyors, alattomos
és igen dühös volt. Sorra hárítottam záporozó szúrásait, és vártam az
alkalmat.
– Állj! – kiáltotta Doña Ana. Kezében muskétával állt a parton. – Dobd el a
kardodat, vagy lövök! – mondta, és rá szögezte a muskétát ellenfelemre. Az
káromkodva beleszúrta a mederbe a kardját. A penge csillogott a
holdfényben.
Egy alakot láttam az árnyékban. – Nézzen hátra! – kiáltottam, de elkéstem.
Doña Ana birokra kelt az emberrel, aki megragadta, ám az hamar erőt vett
rajta, és kést nyomott a lány torkához. A két lator hahotázott.
– Dobd el! – mondta a Doña Ana mögött álló ember. Neki is zsák volt a
fején. – Különben elvágom a torkát!
Beleszúrtam kardomat a földbe. Ellenfelem felkapta a magáét, és a
szívemnek szögezte a hegyét. Kezükben tűzfegyverekkel több eltakart fejű
alak lépett elő az árnyékból. Jól kitervelt támadás volt, jól föl is
fegyverkeztek hozzá. Ketten elkapták a karomat, és muskétákat nyomtak a
fejemhez.
– Róla tud az apád? – mutatott rám a csonka kezű főkolompos. – Nohát
akkor a szeretőd is végig fogja nézni, és mire befejezem, még neki se fogsz
kelleni. – Az ember, aki késsel tartotta sakkban Doña Anát, röhögött.
Vergődtem, le akartam rázni azokat, akik engem fogtak.
Aki a jobbomon volt, vitába szállt a főkolompossal: – Erről nem mondott
semmit!
– Nem is kellett – felelte a vezér, és elindult Doña Ana felé. – Ezt nevezik
hadizsákmánynak.
Hánytam-vetettem magamat a rám szögeződő muskéták között.
– Hagyjátok őt békén! – ordítottam.
– Milyen fennkölt! – kuncogott a főkolompos hasztalan erőfeszítéseimen.
Miért nem jön közbe valami, hogy elterelje a figyelmüket?
Abban a pillanatban felhangzott Doña Ana sólymának vijjogása: Fenix
repült az úrnőjéhez. Az, aki a bal karomat fogta, fölemelte a fegyverét,
hogy lelője a madarat.
– Neee! – rikoltotta Doña Ana.
Félrerúgtam a muskéta csövét. A fegyver elsült, de elhibázta a madarat. A
felbolydulás közepette kiszabadítottam magamat. Mivel az egyik muskétát
kilőtték, csak egytől kellett tartanom, így nyugodtan megkockáztathattam
az engedetlenséget. Ahogy a töltött fegyvert rángattam, az is elsült, és a
továbbiakban nem lehetett használni. Elfordultam, felkaptam a kardomat.
Doña Ana gyomron vágta a mögötte álló embert a muskétájának a tusával.
A lator a hasát szorongatva összeesett. A főkolompos rárontott Doña Anára.
Rohantam feléjük. Az az ember, aki korábban tiltakozott, hátralépett, nem
akart megállítani. Már majdnem utolértem Doña Ana támadóját, amikor a
lány elsütötte a muskétáját, és keresztüllőtte a fakezűt. Az összeesett, a
többiek megfutamodtak.
– Istenem! – kiáltotta Doña Ana. Letérdelt az elterült fakezű mellé, és az
ajkához kapott. – Megöltem!
– Az álarcosok veszélyesek – mondtam. Megfordítottam az ernyedt testet,
lehúztam a fejéről a zsákot. Sötét hajú ember volt, a fogai szuvasak, üres
tekintetű szeme ugyancsak sötét. Furcsán ismerősnek rémlett. Netán
találkoztunk már betörői vagy kémtevékenységem idején?
Doña Ana felém fordult, szeme elkeskenyedett a kíváncsiságtól.
Kétségtelenül eszébe jutott, amit a hintóban mondtam.
– Kicsoda ön, és mit akar tőlem?
Már majdnem válaszoltam, amikor felmennydörögtek egy vágtató ló patkói.
Doña Ana apja vélhetőleg meghallotta a fegyverropogást, és most a
kétkezes pallosát suhogtatva nyargalt felénk.
– Menj vissza a házba! – ordította a lányának. – Őt majd én elintézem!
– Apám! – kiáltotta Doña Ana, és magyarázkodni próbált, de már késő volt.
Futhattam az üldöző komtur elől, aki nem kevesebbet akart, mint az
életemet. Meglendítette a kardját, és levágott egy ágat a fejem mellett.
Újból meglendítette, és ezúttal a zekém ujját hasította fel. Rohantam tovább
a fák között, és felpattantam Bonitára. A kanca nyomban kiugrott. Ha nincs
az a fa, amelyet a komtur lovának meg kellett kerülnie, Doña Ana apja
okvetlenül utolér, de mire kikerült a sűrűből, mi már vágtáztunk. Mikor
hátranéztem, láttam a holdvilágnál, ahogy üldöz minket: rázta a kardját a
feje fölött, arca lángolt a dühtől. Keresztülnyargaltam a dombokon egy
erdőcske irányába. Az ordító komtur nem sokkal mögöttem sarkantyúzta
gyorsabb vágtatásra a lovát.
Mikor berobbantunk a fák közé, kihajoltam oldalra, hogy ne csapkodjanak
az ágak. Bonita így előnyre tett szert. Mihelyt nem lehetett látni minket,
leugrattam az ösvényről, és megállítottam a hangosan ziháló kancát.
Verejtékes nyakát simogatva próbáltam megértetni vele, hogy maradjon
csendben. Hallottam, amint a parancsnok és a paripája az ágakat tördelve
száguld utánunk. Elkanyarodtam, és az ágak alatt átbújva kijöttem a kiserdő
túlsó végén. Amint kívül voltunk a pagonyon, nem az utat kerestem, hanem
keresztülnyargaltam egy szántóföldön, amelynek puha rögei letompították
Bonita patkóinak hangját. Mihelyt túljutottam egy dombon és biztonságos
távolságra kerültem, levettem az álarcomat. Szemem könnybe lábadt a
langyos szélben. Vágtattam vissza a városfalakhoz, alig vártam oltalmazó
ölelésüket.
Cristóbal idegesen köszöntött az ajtónál, és nyomban észrevette szakadt
ruhámat.
– Villám – magyaráztam.
Gyanakodva sandított rám. Elvette zekémet, hogy megvarrja, én pedig úgy
mentem fel a szobámba írni, mint a bűnös, aki gyónáshoz járul.
Egyre Doña Ana kérdését hallottam gondolatban. Valóban, mit akarok tőle?
Mi vitt oda a tanyájára? Csak az új kaland? Mindig az alacsonyan függő
gyümölcsöt választottam, amely majd kicsattant a vágytól, hallgatva a
márki bölcs tanácsára. Ez volt az oka nagy sikeremnek. Úgy megéreztem az
asszonyi ínséget, mint azt, hogy érett-e az őszibarack. Ám olyan nőt, aki az
első találkozáson fegyvert ránt, nem könnyű leszakítani.
Ma éjszaka nem tehettem meg, hogy ne siessek Doña Ana segítségére,
holott hát nem vagyok kóbor lovag. Ledér libertinus vagyok, aki tudatosan
hajszolja a gyönyört. Sanda fondorkodásban talán nem is különbözöm
túlságosan a márkitól. Végül is az ő bőkezűen adott, romlott leckéi tettek
azzá, aki vagyok. De csak az életemet és a céljaimat köszönhetném neki? Itt
van az íróasztalomban a kiváltságlevél, amelyet őfelségétől, II. Fülöp
királytól vásárolt nekem. Fejből felmondhatom, mi van rajta, olyan sokszor
elolvastam, mire elhihettem, hogy igazi és az enyém:
Isten kegyelméből!
Mindenek, akiket illet, ezennel tudják meg, hogy tetszett castiliai
királyságunk hidalgójának rangjába, méltóságába, tisztségébe és állapotába
felemelni és promoveálni, címével és státusával felruházni kedvelt
alattvalónkat, Juan Tenoriót.
Kiállíttatott kancelláriánkba, kézjegyünkkel elláttatott, és nagy
pecsétünkkel lepecsételtetett az 1577-es év január havának mai
tizennegyedik napján, a király parancsára.
Maga II. Fülöp király írta alá, vagy egy nagyon ügyes hamisító.
Nem tudom, mit válaszoljak Doña Ana első és leglogikusabb kérdésére. Ki
vagyok igazából? Olyan sok minden voltam. Először árva és ministráns.
Most nemes és libertinus. A kettő között betörő és kém – mert be kell
vallanom az igazságot. Mindig mi döntjük el, ki leszünk, vagy a véletlen
kockázik velünk? Az, hogy tolvaj lettem, részben bizonyosan az én
döntésem volt, és részben az isteneké. Sose képzeltem és magamtól sose
választottam volna azt, ami azután várt rám, hogy kiszakadtam az egyház
karámjából.

A FÉRFI NEM CSAK AZ, AMINEK SZÜLETETT

MIUTÁN AZ UTOLSÓ ÉJSZAKÁN eljöttem Teresa cellájából, örökre

hátat fordítottam a monostornak. Nem volt hová mennem, így Sevilla
rosszhírű Arenal negyedében kerestem menedéket a koldusok, a
prostituáltak és a bűnözők között. Megkaptam a nevét és a címét egy
helynek, ahol reményeim szerint fedélhez juthattam, ez pedig A kalózhoz
címzett fogadó volt, és egyben – akkor ezt még nem tudtam – Sevilla
legveszedelmesebb helye.
Kinyílt az ajtóba vágott apró ablak, és pisztolyt szögeztek a fejemhez.
Elhadartam a jelszót: – Mi Urunk, Jézus Krisztus, aki drága véredet
ontottad értünk, irgalmazz nekem, nagy bűnösnek!
– Mit akarsz? – vakkantott rám az arctalan portás.
– Nekem azt mondták, hogy itt lakik egy Serena nevű asszony.
– Engedd be! – kiáltotta egy barátságos hang. Annak az embernek a hangja
volt, akit majdnem annyira megszerettem, mintha az apám volna. A
haramia morogva beengedett, és én szembetaláltam magamat egy kerek
arcú, szélesen mosolygó, göndör, barna hajú emberrel. Vállig felgyűrt ujjú,
fehér inge fölött, amely megmutatta hatalmas izmait, egyszerű barna
mellényt viselt, a fiatal kocsmárosok egyenruháját. – Manuel a nevem.
Serena az én feleségem.
Serenának hosszú, bronzbarna haja volt. Szemének csokoládészíne
hasonlított az enyémre. Körüljárt, mintha egy új lovat taksálna vásárlás
előtt.
– Hát nem tudom, Manuel. Én borzasztó ártatlannak látom.
– Én pedig mondom neked, hogy ígéretes! Nézd meg azt a kezet!
A hátam mögé dugtam a kezemet, ám Serena szelíden előhúzta.
Elszörnyedt a verés okozta véraláfutások és nyílt sebek láttán.
– Mi történt a kezeddel? – kérdezte.
– Kötelet másztam – feleltem. Se azt nem akartam elárulni, hogy
megszöktem a monostorból, sem azt, hogy miért vertek meg.
Manuel felvonta a szemöldökét, és végigmért. Tudta, hogy hazudok, ettől
függetlenül mosolygott, s azt mondta: – Kedvelem a kötélmászókat.
Felajánlotta, hogy egy darabig álhatok a padlásukon. Hamar rájöttem, hogy
a Kalóz csak névleg fogadó. Manuel az „atyja” volt egy zsebmetszőkből,
betörőkből és egyéb balkörmű úriemberekből álló bandának, egy
szabályszerű zsiványtestvériségnek. Ebben a fogadóban ők voltak az
egyedüli vendégek.
Serena valamikor prostituált volt, aki a bandához csapódott, aztán Manuel
lefoglalta magának. Sok férj, aki ebből a szakmából választ feleséget,
szívesen bérbe adja házastársát egy kis kereset kiegészítés céljából. Manuel
nem. Ő azt akarta, hogy Serena tisztességes hitves legyen, ő pedig nemcsak
a tolvajoknak, de a bentlakó örömlányoknak is „anyja” lett, és aggályos
pontossággal betartotta a szakmát szabályozó királyi rendeleteket. Nem
fogadott be szüzeket, se fülig eladósodott asszonyokat, a „lányait” hetente
egyszer, sőt akár kétszer is megvizsgáltatta orvossal, ha az hajlandó volt
„csereügyletekre”.
Mivel a testvériség nemrég veszítette el egy tagját, felajánlották, hogy
lépjek közéjük. Visszautasítottam, habár gyomromat, amely két nap óta
nem látott többet egy elhajított és félig megevett húsos lepénynél, mintha
késsel hasogatták volna. Fizetség nélkül nem akartam ennivalót elfogadni
házigazdáimtól, így minden étkezésnél azt mondtam, hogy már ettem.
– Habár szerintem egész jó tolvaj lennél! – mondta Manuel, miközben a
testvériség letelepedett a vacsorához. – Már kiálltad az első próbát. Olyan
nesztelenül jársz a tetőn, mint az éjszakában szálló bagoly.
– Megtisztel a felszólításával, Senor Manuel, de attól tartok, nem
fogadhatom el.
Manuel nem engedett. – Attól félsz, hogy elkapnak?
Lesütöttem a szememet. Féltem is, de nem ez volt az egyetlen ok, amiért
nemet mondtam az ajánlatra.
– Öntsd ki a lelkedet, fiú! Az ember mondjon mindig igazat. Most pedig
mondd el, mi tart vissza, hogy csatlakozzál boldog családunkhoz.
Nem szerettem volna megsérteni házigazdáimat és feltárni igazi indokaimat
a testvériségnek. Tucatnyi testvér és fél tucat nővér vett körül, akiknek
többsége engem bámult a pörköltes tányérja felett. A nők azok a fajta
cicomás szépségek voltak, akiknek a megélhetése a bájaiktól függ.
Ha csatlakozol hozzánk, nem kell éhezned! – mondta Manuel. Ha a
kezemnek parancsolhattam is, éhes pillantásomat nyilvánvalóan nem
fegyelmezhettem.
– A lopás… bűn – nyögtem ki végül, majd azt makogtam: – Benne is van
a… Tízparancsolatban.
A szemek hatalmasra nyíltak. Tucatnyi hitetlenkedő arc meredt rám, és
mindenki abbahagyta az evést. Serena törte meg a csendet, hogy kioktasson
a világ dolgairól.
– Fiam, az ember erkölcse legyen gyakorlatias. A Tízparancsolatot
gazdagok írták. Mindenki lop. Egyesek direkt erényt csinálnak belőle.
Felséges királyunk talán nem adószedőivel lopatja tele a kincstárát? –
Őszinte szeretettel átkarolta a férjét. – Az én drága Manuelem és a
testvériség csak a szegények adószedője.
A testvérek kacagtak ezen az utolsó hasonlaton, és néhányan utánamondták
Serenának:
– Úgy bizony, azok is vagyunk: a szegények adószedői.
– Ez az igazság! – vágott közbe Manuel. – Rendszeresen adakozunk az
apácáknak, akik a sopa bobát osztják szegény, éhes ágrólszakadtaknak, akik
még a lopáshoz is gyengék. – Számtalan embernek ez volt a napi egyetlen
étkezése, amely megmentette őket attól, hogy éhen forduljanak fel a város
utcáin. Csak azért nem álltam be az özvegyek, árvák és koldusok mögé,
mert gőgös voltam, s haragudtam az egyházra.
A nemesek cifra hintón kocsikáznak – folytatta Serena, és végigtekintett
pecsétes ruháján. – Ránk megvetéssel néznek, és befecskendenek sárral,
mintha bizony nem sárból lennénk mind! Akkor miért jár aranyhintón az
egyik, és mezítláb a másik?
– Mit szólsz, fiam? Hát nem meggyőzően érvel a feleségem? – kérdezte
Manuel, és büszkén megsimogatta Serena arcát. – Fiskális lehetne belőle!
Egyszer ki disputált néhány testvért a bíróságról!
Serena elém tolt egy tányér pörköltet, amelyre a többiek mohón rávetették
magukat, bár közben is szemmel tartottak. Gyomrom olyan hangosan
korgott, hogy a testvéreknek hallaniuk kellett. Elvettem a tányért, és
felemeltem, mintha koccintanék. – A szegények adószedőire! – Mindenki
éljenzett. Habzsolni kezdtem a pörköltet, megtöltöttem számat és
gyomromat sűrű, fűszeres levével.
Miután esküt tettem, hogy még ha apró darabokra vágnak, akkor sem
„fújom be” társaim nevét, megtanítottak kötelet mászni, hogy éjszaka
besurranhassak a nemesek házaiba. Itt felbecsülhetetlennek bizonyult az a
képességem, hogy sötétben is tudtam tájékozódni, amit még a zárdában
fejlesztettem ki. Magányosan dolgoztunk, hogy csökkentsük a kockázatot
és növeljük a nyereséget, ámbár megesküdtünk, hogy mindent megosztunk
a testvériséggel.
Az első éjszakán Serena átnyújtott egy álarcot. Fekete bőrből készült, tehát
nagyon hasznos volt. Két kézzel vettem el, mintha a legszentebb ornátust
kapnám tőle.
– A testvériség egyik legjobb kötélmászójáé volt – mondta Serena.
– Mi lett vele? – kérdeztem.
– Felakasztották – válaszolta anyaian megnyugtató mosollyal. A szívem a
torkomba ugrott, de azért igyekeztem nem mutatni vacogó félelmemet.
Mikor azon az éjszakán elmentünk a leggazdagabb negyedbe, rögtön
tudtam, kinek a házába fogok betörni. Egy Don Diego Tenorio nevű
nemesemberé volt, aki megvetéssel tekintett rám, és hintójának kerekei
telefröcsköltek sárral. Mire odaértem, úgy tűnt, hogy a házban mindenki
Morpheus karjaiba vetette magát. Már közeledtem két ezüst gyertyatartóhoz
a szalonban, amikor valami felborult a hálószobában. Eszembe jutott, amit a
zárdában tanultam, és úgy döntöttem, nem szeghetem meg a
Tízparancsolatot, akármit mondott is Serena a nemesekről, akik
folyamatosan fosztogatják a szegényeket. Abban a percben veszekedést
hallottam a folyosóról. Don Diego részegen ordította: – Hogy merészeled
megkérdezni, hova megyek!
Meg akartam nézni az arcát, ezért elbújtam a hálószobából nyíló ajtó
mögött, ahonnan láthattam, hogy belemarkol a felesége hajába, és
félrerántja a fejét.
Annak így is sikerült kimondania: – Hiányzik nekem, Diego!
Tenorio elengedte a haját, majd visszakézből arcul csapta.
– Száz szeretőm is lesz, ha úgy akarom!
Kicsörtetett a házból. A feleség eltakarta az arcát, és zokogott. Sokáig
lestem, mozdulni se bírtam közben, szívemet égette a Don Diego iránti
gyűlölet. Bosszút fogadtam. Visszamentem a szalonba, elhoztam mindkét
gyertyatartóját, és ráadásul négy ezüstkupát.
Ez után az éjszaka után a szakma egyik legjobbjának kiáltottak ki nemcsak
a testvériségben, de azok között is, akik nyomon követik az ilyen
törvénytelen tehetségeket. A következő két évben tökélyre fejlesztettem azt
a zajtalanságot, amely olyan jól jött később. A testvériségben rám
ragasztották az El Búho nevet, mert senki sem hallhatta, ha jöttem az
éjszakában. Olyan voltam, akár a bagoly: lecsaptam, és mire észbe kaptak,
már ott se voltam. A leggazdagabb házakhoz jártam, amelyeket a
legerősebben őriztek, és bár elvárták tőlem, hogy megosszam
zsákmányomat a többiekkel, félre tudtam tenni egy kicsit, noha sokat
vesztettem a szerencsejátékban.
Ekkoriban lett szüksége a márkinak egy kémre. Eljött hozzánk, mert
Manuel már sokat szállított neki. Két évig leveleket lopkodtam a márki
magánpostájában, és kihallgattam fontos beszélgetéseket. A márki
vigyázott, hogy még a kémei se lássák át a stratégiáját, ám én tolvaj is
voltam, nemcsak kém, és olyasmiket szimatoltam ki, amiket egyetlen más
informátora sem sejtett. Ismertem számos felségáruló cselekedetét, tudtam,
hogy támogatta a franciákat, és segítette Antonio Perez államtitkár szökését.
Kissé nyugtalanított a politikája, de amit én akartam, az ugyanolyan
botrányos volt.
Amikor egyszer visszatértem egy éjszakai megbízásból, a márkit a
szalonjában találtam fiatal nemes urak között. Ez volt az ő istentelen
légiója, akiket vezérelt és tanított a libertinus életre. Pogány mezbe öltözött
prostituáltak szolgáltak nekik borral, és rakosgatták a szájukba a fügét,
szőlőt, cseresznyét. Irigyen bámultam őket, szívesen tartoztam volna
testvériségükhöz, de tudtam, hogy se jogom, se címem, ami bejuttathatna.
Néztem arannyal, ezüsttel hímzett ruhájukat, aztán a saját sima barna
kabátomat, zöld térdnadrágomat, és elszégyelltem magamat. Betettem a kért
iratokat a márki elefántcsonttal kirakott íróasztalába, majd megpróbáltam
elpárologni. Bezártam a fiókot, és már fordultam is kifelé.
Akkor mentem el a baldachinos emelvény mögött, ahol a márki
terpeszkedett párnákon az egyik prostituált mellett, amikor a lány lerúgott
az alacsony asztalról egy serleg vörösbort. Mindig gyorsak voltak a
reflexeim; most is olyan sebesen elkaptam a serleget, hogy csak néhány
csepp bor ömlött ki belőle. Két kézre fogtam a drága kelyhet, és úgy
kínáltam oda a kéjnőnek, mintha Urunk vére volna. Belenéztem gyönyörű
szempárjába, amelyben Hermana Teresáét láttam, és kezünk a kelleténél
talán kissé tovább időzött a kelyhen.
A márki persze mindent látott. Lesütöttem a szemem, amikor észrevettem,
hogy figyel, és az ajtó felé fordultam.
– Ilyen korán távozol? – kiáltott utánam a márki. Megragadta a prostituált
karját, és felém lódította. – Jutalom az ügyesen teljesített megbízásért! –
tette hozzá, az íróasztalába zárt, lopott levelekre célozva. A lány, mivel
talán sokat ivott, előbb rám zuhant, aztán a padlóra.
Felsegítettem, és közben próbáltam nem belebámulni a kivágásába, meg
abba, amit a ruha elém tálalt. – Köszönöm, nagyuram, de nem hálok…
kéjhölgyekkel – mondtam.
A márki szeme tágra nyílt a meghökkenéstől és az élvezettől. – Egy betörő,
akinek erkölcsi elvei vannak! – jelentette be a társaságnak. – Milyen
érdekes! Gyere csak ide! Többet akarok tudni. – Intett, hogy üljek mellé. –
Na, mondjad, Betörő Juan! Ha nem hálsz kéjhölgyekkel, akkor nyilván
férjes asszonyokat vagy szűzi leányaikat szoktál elcsábítani.
– Nem – feleltem. – Egyiket sem tettem.
Nem voltam érzéketlen a női bájakra. Szívem számtalanszor szárnyra kelt
az Európa minden zugából érkezett hölgyektől, akik úgy siklottak az
utcákon, hogy parafa talpú cipellőjük szinte nem is érintette a sevillai sarat.
Ám tudtam, hogy nincsen nő, aki egy szegény árvát szeretne férjéül, és
addig a napig azt hittem, hogy házasság nélkül paráználkodni bűn, mint azt
a zárdában tanultam. Szerencsére volt annyi eszem, hogy ezt nem vallottam
be a márkinak.
– Pedig hát könnyen elcsábíthatnál feleségeket és lányokat! – mondta
felcsillanó szemmel. Értetlenül néztem rá, mire így folytatta: – Már tudod,
hogyan kell értékes dolgokat lopni, márpedig egy férfi számára nincs
értékesebb a lánya tisztességénél és a felesége hűségénél.
Lesütöttem a szememet.
– Nos? – kérdezte, mert megérezte a kételkedésemet.
– De miért kellene? – makogtam.
– Miért kellene…? – kérdezett vissza. Látszott rajta, hogy töri a fejét, keresi
a helyes indokot. Remek ösztönei voltak.
– Miért csábítják el a férfiak a nőket? Kivagyiságból? A kéjért? A
hatalomért? De vannak, akiket magasabb rendű cél hajt. Ők a nők
megmentői. Gondolj arra a sok magányos nőre, akit elhanyagol és
bántalmaz a férje, vagy lakat alatt tart az apja. Nincsen senkijük, aki
törődjön velük. Ez a magasztos szerep a galanteadorokra, az éjszaka gáláns
konkvisztádoraira vár!
Don Diegóra és szegény feleségére, Doña Elenára gondoltam. Szemem
kerekre nyílt, és bólogatni kezdtem.
– Helyes! Látom, kapiskálod! – állapította meg a márki.
– Igen, nagyuram.
– Nohát akkor mondd meg nekem, Betörő Juan, ki is vagy tulajdonképpen?
– Talán megérezte, hogy különbözők a többi kémjétől.
– Csak egy árva vagyok, nagyuram – feleltem.
– A férfi nem csak az, aminek született. A férfi az, amit akar, amit kíván,
amivé lesz – mondta a márki, legalább annyira a többieknek, mint nekem. –
Látom a szemeden, hogy szeretnél csatlakozni libertinus egyetemünkhöz.
Igazam van?
Nem mertem szólni, mert tudtam, hogy ennek még a gondolata is verést
érdemel.
– A cseléd sosem ihat együtt az urával – gúnyolódott egy nemesember, akit,
mint később megtudtam, Don Josénak hívtak. Szemöldökét gőgös
csodálkozással felvonta, tekintete éles késként hatolt belém. Feje
keményített fehér nyakfodor fészkében ült, fekete szakálla-bajsza
kifogástalanul nyírott keretbe foglalta vigyorgó száját.
– Az én házamnál a tehetség és nem a születés véletlenjei teszik a férfit.
Nem vagyok magam is ifjabb fiú, akinek a bátyja örökölt volna mindent?
Igazságos lett volna az? Nem, a legnagyobb mértékben igazságtalan lett
volna! – mondta a márki Don Josénak meg a többi vendégnek, majd
visszafordult hozzám. – Igazam van, Betörő Juan?
– Igen, nagyuram – válaszoltam.
– Azt hiszem, neked van tehetséged az asszonyokhoz, és a tehetséged jól
jönne nekem. Gyere vissza holnap éjfélkor egy magánórára. Meglátjuk,
lehetsz-e több annál, mint aminek születtél.

EGY LIBERTINUS ISKOLÁJA

ÉJSZAKA egy szemhunyást sem aludtam. Jóval éjfél előtt odaálltam a
márki ajtajához, és kivártam, hogy Fernando, az egyik szolga beengedjen, s
felvezessen a szalonba.
Beatriz volt a szalonban, az a prostituált, akinek a poharát elkaptam az
előző éjszaka. Körüljárt és kérdőn méregetett, mintha a márki ítéletét
ellenőrizné. Végighúzta az ujját a nyakamon, mire összeborzongtam.
– Nos, az kétségtelen, hogy nem hagy hidegen egy nő érintése! – Hátulról a
fülembe súgta: – Szeretnéd tudni, hogyan kell elcsábítani egy nőt, hogy
akkor érezhesd az érintését, amikor akarod?
Félénken bólintottam.
– Minden nő, lehet akármilyen közömbös vagy szép, szeretetre és
csodálatra vágyik. Ha azzal a figyelemmel veszed körül, amelyet nélkülöz,
a tied lesz.
– Figyelemmel?
– Az este is bebizonyítottad, amikor átnyújtottad a poharamat, és a
szemembe néztél. Mutasd a nőnek, hogy fontosabb neked az egész világnál.
Csodáld, szólj hozzá szép szavakkal, figyelj rá…
– A csábítás – vágott a szavába a belépő márki – a legrégibb csata. Minden
nőnek vigyáznia kell a szüzességére, és minden férfinak meg kell győznie a
nőt, hogy mondjon le róla. Ez a természet törvénye.
– Figyeld az érdeklődés jeleit – folytatta Beatrix, és elő is adta, amit
mondott. – Ha egy nő a szemedbe néz, ha másodszor is megkeresi a
pillantásodat, ha az ékszerével játszik, ha visszanéz rád a válla fölött,
miközben lemezteleníti a nyakát és fésülködik…
– Legfőképpen pedig minden nő egy dolgot keres a férfiban… – szakította
félbe újból a márki, de aztán hagyta, hogy Beatriz fejezze be a mondatot.
A lány szája olyan közel volt az enyémhez, hogy éreztem forró leheletét.
– Magabiztosságot. – Visszahúzódott, felmérte, milyen hatással van rám a
szó, két tenyere közé fogta remegő kezemet. – Nem gőgöt vagy rátartiságot,
csak önbizalmat. Egy nőnek és gyermekeinek élete mindig a férfi
rátermettségén múlik, tehát mindig azt a férfit keresi, akiből úgy árad a
magabiztosság, mint az asszonyokból a parfümillat.
– De hát hogy tesz szert a férfi az ilyen önbizalomra? – nyeldekeltem.
A márki felelt: – Szembe kell néznie a félelmével. – Kivonta kardját, és
intett Fernandónak, aki egy hüvelybe rejtett kardot nyújtott felém. Néhány
ujjnyira kihúztam a pengét, és éreztem, milyen éles.
– Számos férfi – mondta Beatriz – bátor a csatában, de gyenge egy
fegyvertelen asszonnyal szemben.
– Elég a szóból – türelmetlenkedett a márki, és megpörgette előttem a
kardját. – Ideje, hogy megkapd első vívóleckédet. Ha meg akarod tanulni,
miként érezd jól magadat a lányok és feleségek karjaiban, tudnod kell,
hogyan védekezz a férjek és az apák ellen.
Az ajtó felé bólintott. Kirántottam a kardot, a hüvelyt visszaadtam
Fernandónak, s idegesen követtem a márkit. Beatriz csókot dobott felém.
Éreztem a csókot az ajkamon. Erőt és bátorságot adott.
A márki egy föld alatti titkos szobába vezetett, amelynek minden falán
fáklyák lobogtak. A márványpadló közepén vonalak rajzoltak valami
különös jelképet egy körbe.
– Lépj be a Becsület Körébe – szólított fel a márki, aki az ábra túlsó végén
állt. A kör belsejébe egy embert festettek, aki a feje fölé tartotta a két karját.
Meztelen testének felét hús borította, a másik fele csont volt. Az oszló hulla
még egy csontváznál is rémítőbben hatott, mert egyértelműen
összekapcsolta az életet és az erőt a felbomlással és a halállal. Lába a kör
egyik végét érintette, mutatóujjának hegye a másikat. – Minden ember
álnok, és előbb-utóbb elárul, de a geometria sohasem fog – magyarázta a
márki. – E vonalak mindegyike a támadás és a védekezés lehetséges
mozdulatát jelenti. A kör átmérője a helyes vívótávolság, bár a te célod az
lesz, hogy ezt lerövidítsd. – Olyan magasra emelte a kardját, hogy a
markolat szintben legyen az arcával, aztán belehasított a levegőbe. Az
üdvözlés hangja olyan volt, mint az ostor csattanása. Félelmetes hang.
Megpróbáltam utánozni a mozdulatait.
A márki fölvette a párbajozó állást. Kinyújtott jobb karja egyenesen tartotta
a kardot.
– Meg kell őrizned az egyensúlyodat ebben a pozitúrában; sose engedd,
hogy a haragod túlságosan előrehúzzon, vagy a félelmed túlságosan
visszarántson.
Széles vállához, hatalmas mellkasához képest a kard akkorának tűnt, akár
egy tőr. Másik kezével elvett egy ékesen metszett borospoharat. Azt a
feladatot tűzte maga elé, hogy egyetlen csepp bort sem enged kicsordulni.
Arccal befelé elindult a kör mentén, vigyázva, hogy lábai sohase
keresztezzék egymást. Fölemeltem a kardomat, és járni kezdtem az
ellenkező irányban ugyanazt a táncot.
– Rám szögezd a hegyét, ne fölfelé! Nem angyal vagyok, aki fölötted lebeg.
– Belépett a körre hulló árnyékba. Alig láttam. – Használd ki az árnyékokat,
használd a napot, használj ki minden előnyt! Holt ember nem óbégathat
csalásról. – Rászögeztem a kardom hegyét, de igencsak nehéz volt tartanom
a súlyos fegyvert. Nemzőit előképzettségem, az apácák nem tanítottak meg
rá, hogy a penge a konyhán kívül is használható.
– Sose engedd le a vasat! – mondta a márki. Ismét fölemeltem a kardot.
Máris izzadtam a fülledt szobában. Támadott, megpróbáltam félreütni a
kardját. A karom rézsútos vonalban lecsapott a törzsem előtt, a fegyver
hasznavehetetlenül meredt oldalra. A márki rögtön látta a
sebezhetőségemet, és megvágta a vállamat. A karomhoz kaptam. Előbb
éreztem a csípést, aztán láttam csak meg a vért.
– Erről meg fogod jegyezni, hogy a kardodat mindig a tested és az
ellenfeled között tartsd. Próbáld meg még egyszer! – mordult rám.
Ennél a leckénél a márki egyszerre volt tanítóm és ellenfelem. Megtanított,
hogyan vágjak vállból, könyökből, csuklóból, miként őrizzem meg a karom
rugalmasságát. Azt is megmutatta, hogyan használjam ki a vasam szélesebb
tövét, a kard „erősét” az övének a hegye, a penge „gyengéje” ellen, és
miként tartsam a kardomat olyan helyzetben, hogy az mindig fenyegesse az
ellenfelet. Úgy harcoltunk, mintha táncolnánk, és abban a tudatban
táncoltunk, hogy életre-halálra megy a harc. Mentünk körbe-körbe,
szúrtunk, ahol lehetőség kínálkozott, és hárítottunk minden támadást.
Ahányszor hibáztam, a márki ejtett rajtam egy könnyű vágást. Fehér ingem
rongyokban lógott, két tucat sebből szivárgott a vérem, de még mindig nem
voltam hajlandó feljajdulni vagy a sebeimhez kapni. Órákig küzdöttünk így.
Tagjaim fájtak, szememet csípte a sós verejték, de végül csak megtanultam,
miként kell meghiúsítani a támadást, és előnyre szert tenni azzal, hogy a
pengémmel lefelé nyomom az ellenfél kardjának hegyét. A márki
elégedetten bólintott.
– Csak azt nem lehet legyőzni párbajban, akinek nincs mit veszítenie –
mondta.
Ingem véres cafatait lucskosra áztatta a kimerültség verejtéke, de továbbra
sem ismertem el, hogy legyőztek. Segítségemre volt a fürgeségem mellett
az is, hogy ösztönösen kitaláltam ellenfelem érzéseit és mozdulatait. Az
apácák mellett tanultam meg, hogyan teljesítsem utasításaikat, mielőtt
szavakba önthetnék. Váltogattuk a támadási pozíciókat. Egy idő után
sikerült hárítanom minden vágását, sőt még támadásba is átmentem.
Álmélkodva figyeltem, ahogy a márki félrelép a kardom elől. Új élet
pezsgett ereimben, ahogy megismertem a kardpenge hatalmát.
– Ez az, ez az! – mondta atyai elégedettséggel a márki. Verejtékes ujjai
közül kicsúszott a borospohár. Az üveg összetört a márványpadlón, a
vérszínű ital szétfröccsent.
Naponta gyakoroltam a márkival, aki meghívott, hogy lakjak a palotájában.
A penge művészetén kívül arra is megtanított, hogyan különböztessek meg
és értékeljek ötvenféle bort és három tucat parfümöt. Különösen mély hatást
gyakorolt rá a szaglásom, amelyet, mint mondta, általában jóval nehezebb
iskolázni, mint az ínyt.
Ha éppen nem tanultunk, szabadon jártam-keltem a palotájában, és az
asztalánál ettem. Neveltetésemért kizárólag egy-egy különleges megbízás
teljesítésével kellett fizetnem. Az idő fennmaradó részét a tanulásnak
szenteltem. A márki biztatott, hogy olvassak az istenes és a titkos
könyvtárában is, amelyek együttvéve több mint ezerötszáz kötetet
tartalmaztak.
– Libertinusnak lenni nem annyi, hogy valaki megszabadul a hagyományos
erkölcsi elvektől – mondta, mikor beléptünk a kerek szobába, ahol a tiltott
könyveit tartotta. – A libertinus olyan ember, akinek a szelleme nyitott, aki
keresi az élet és a férfiakat ösztökélő vágyak igazságát. Ép test nincsen
megvilágosodott elme nélkül.
Egy nap Fernando nemesi öltözetet hozott, hogy eljátszhassam a lovagot.
Türelmesen megmutatta, hogyan öltözzek. A márki egyik szabója épp a
méretemre készítette a ruhát, de még így is jelmeznek éreztem. A fodor
vágta a nyakamat, a harisnyától viszketett a lábam. Kezdtem megérteni,
hogy nehéz lesz majd urat alakítanom.
Ez alatt az idő alatt többször megpróbálkoztam a csábítással, de
mindannyiszor kudarcot vallottam. Nemcsak az önbizalom hiányzott
belőlem, de még azt sem tanultam meg, hogy egy nő mikor érett meg az
elcsábításra. Többször megtörtént, hogy míg szerenádot adtam egy
szépasszonynak gitárral, becsapták az orrom előtt az ablakot vagy az
erkélyajtót, egyszer pedig késve hallottam meg az „Agua va!” – kiáltást
ahhoz, hogy félreugorhassak a fejemre borított éjjeliedény elől. Tízezer bili
szagosította szép és illatos városunkat minden éjszaka, és ez egyike volt
ama veszedelmeknek, amelyeket nekem és minden galanteadornak el kellett
viselnie. Ám én nem engedtem abból, hogy megtanulom a szenvedélyek
művészetét, valamint a lovagiasság és a szabadság művészetét, amire a
márki tanított. És egy estén végre sikerült az első csábításom.
Éppen elmentem a nemes Don Diego háza mellett, akit betörői létem első
éjszakáján kilestem, mikor megütötte a feleségét. A hintó épp akkor
robogott ki a kapun, és láttam a nyitott ablakon át, hogy csak az úr ül benne.
Tudtam, hogy a fiatal, elhanyagolt feleség most is egyedül lesz, mint a
legtöbb éjszakán. Doña Elena, aki legfeljebb ha huszonnégy éves lehetett,
magányosan töltötte ifjúsága estéit, varrt vagy olvasott a nagy, sötét házban.
Alaposan megfigyeltem a házat és Don Diego mozgását. Figyeltem Doña
Elenát is, és felfogadtam egy celestinát, egy olyan öregasszony, aki olcsón
hajlandó hozni-vinni szerelmes leveleket.
Tavaszi éjszaka volt, a zsalugátereket kitárták. Láttam Doña Elenát az egyik
emeleti ablakban, ahogy gyertya mellett olvas. Feltettem régi
betörőmaszkomat, és felkapaszkodtam erkélyére, a földszinti ablak
vasrácsát használva létrának. Mivel nem akartam megijeszteni,
madárfüttyöt utánoztam. Doña Elena elfordította a fejét, hogy utánanézzen
a különös dallamnak. Kitekintett az ablakán, és mikor meglátott, kerekre
nyílt a szeme.
– Kicsoda maga? – kérdezte riadtan.
Meg kellett feszítenem lábam izmait, hogy ne reszkessen. Nagyot nyeltem,
hogy elrejtsem a bizonytalanságomat.
– Ah… nos… megkapta a leveleimet?
Jobbra, majd balra pillantott, hogy nem leselkedik-e valaki.
– Nem írta alá a leveleit – mondta.
Nemcsak tapintatból tettem így, de azért is, mert nem volt címem, amit
aláírjak.
– Juan vagyok – szóltam. Bemásztam az erkélyre, levettem a maszkomat,
de még mindig nem bírtam Doña Elena szemébe nézni.
– Azonnal távoznia kell, mielőtt észrevennék, Juan! – Szavai nem tűrtek
ellentmondást, ám a nevemet gyengéden ejtette ki.
– Valóban azt akarja, hogy távozzak? Vagy inkább jöjjek be?
– Az nem számít, hogy én mit akarok.
Nem tudtam, mit feleljek, amíg el nem olvastam a könyv címét, amelyet
pajzsként szorított a melléhez. Amadís de Gaula lovagregényének első
kötete volt. Fiúkoromban olvastam mind a négy kötetét és számtalan
folytatását Padre Miguel gyűjteményében. – Csak olvasni akar a
románcról?
– Ugyancsak vakmerő ily fiatalhoz képest!
– A szenvedély tesz vakmerővé. – Most már gyorsabban jutottak eszembe a
szavak.
Nyelt egyet, az ajtó felé nézett.
– A férjem haza fog jönni…
– Akkor nem szabad szavakra vesztegetnünk az időt. Előreléptem, és szájon
csókoltam, kezdetben félszegen. Teste megmerevedett, aztán elernyedt.
Bezárta az ajtót, és az ágyhoz vezetett. A sietség és a régóta ki nem elégült
szenvedély lázával szeretkeztünk. Megpróbáltam felidézni, amit Teresánál
tanultam, hogy miként kell megérinteni egy nőt, ám sokáig koplaló testem
eszeveszetten rikoltozott az asszonyiság izgalmas örömétől. Minden
érzékszervem megbénult a kielégülés pillanatában. Gyorsan történt, de
Doña Elena azért gyöngéden, sőt hálásan mosolygott rám.
Míg feküdtünk összeölelkezve, mesélt nekem magányosságáról. Sírni
kezdett, én pedig vigasztaltam. Elmondta, mennyire gyűlöli a férjét és az
egész életét, és évek óta én ajándékoztam meg az első örömmel, lett légyen
az az öröm akármily rövid. Sokszor visszatértem hálószobájába, de már
nemcsak az övébe. Doña Elena után jött a következő, aztán tíz, aztán húsz.
Annyi asszony vágyott többre, mint hogy csak olvashasson a románcról!
Az Újvilág aranya, amely évek óta ömlik a városba, eszelős kapzsisággal
tölti el a férfiakat, akik olyan hévvel hajszolják a gazdagságot, hogy
elfelejtik az otthon hagyott kincses ládájukat. A férfiak figyelmetlensége
még vakmerőbbé tette az asszonyokat. A füst kifér az ajtó alatt és a
kulcslyukon, és az észre nem vett zsarát izzik a legforróbban. Az asszony
tisztességének egyetlen záloga az elégedettség, és ez, csakis ez okozta, hogy
közeledésemet visszautasította az a csekély számú szerencsés feleség,
akivel találkoztam.
Úgy találtam, hogy az apai őrizetben raboskodó lányok ugyanolyan mohón
vágynak a szabadulásra, mint a férj nemtörődömségét sínylő feleségek.
Noha többet riadoztak és nagyobb gyengédséget igényeltek, ők is
menekülni vágytak börtönükből, amelybe zárták őket. Náluk egyértelműen
közölnöm kellett szándékomat: eljátszhatom a megmentőt, de nem veszem
feleségül őket. Amíg megőriztem a titkot, számtalan hajadon lett készséges
cinkosom, hogy kitárhassuk a kalitka ajtaját.
Gyakori mulatságain a márki egy bólintással vagy kacsintással segített
kiválasztani azokat, akik csak azt várták, hogy letépjék őket. Kevesen bírtak
nemmel válaszolni szólításomra és saját vágyaiknak.
Majdnem két évvel azután, hogy beköltöztem a márki palotájába, egyszer
csak megállított Don José, aki továbbra is a márki pártfogoltja és az én
vetélytársam volt. Egyik hódításomból tértem haza, éppen mentem, hogy
beszámoljak sikeremről a márkinak.
– Te így sem vagy több, mint a márki lakája – mondta Don José megvetően.
– Mindnyájan a márkit szolgáljuk, vagy nem?
– De nem mindnyájan csábítjuk el az asszonyokat, akiknek családját a
márki tönkre akarja tenni.
Legyinteni akartam a piszkálódására, irigykedésnek akartam tulajdonítani,
de ő elmondta, hogy Doña Elena a barátnője az ő húgának. A márki
megzsarolta, hogy kémkedjen férje, Don Diego után. Azzal fenyegette,
hogy ha nem engedelmeskedik, elárulja a férjének a házasságtörését. Don
José azt is mondta, hogy nem Doña Elena az egyetlen, a márki időnként a
férjeket is megzsarolja, ha úgy véli, hogy bármi áron készek titkolni a
szarvaikat.
Kicsörtettem a palotából. Megrendített a hír, amit Doña Elena megerősített.
Úgy határoztam, hogy mostantól hazudok a márkinak, és senkinek sem
leszek hajlandó mesélni. Döntsék el a nők, akarják-e, hogy híre menjen a
viszonyunknak. Több mint egy hétig nem tértem vissza a palotába, és más
ágyban töltöttem minden éjszakát.
– Hol jártál? – kérdezte vádló hangon a márki, amikor hazamentem.
– Bocsásson meg, Don Pedro, de sok dolgom volt.
Don José és Don Hernán, akik látogatóba jöttek, lestek a készülődő vihart.
Don José leplezetlen elégedettséggel mosolygott. Don Hernán sápadt arcán,
vizeskék szemében szorongás tükröződött.
– Kivel? – kérdezte a márki.
– Senki olyannal, aki igényt tarthatna az ön figyelmére. Cselédekkel és
rabszolgákkal.
– Nem azért tanítottalak a lovagiasság művészetére és a szabadság
művészetére, hogy disznók elé dobáld e gyöngyöket! – ordította. Kirántotta
a kardját, és az asztalra csapott vele.
– Örökké hálás leszek a felbecsülhetetlen tudásért, amit nekem adott.
– Akkor használd úgy, ahogy tanítottam! – Rám szögezte a kardját, majd
nagyot sóhajtott. – Azért mondom, mert fontosnak tartalak. Nem akarom,
hogy eltékozold a tehetségedet. Megvan benned a lehetőség, hogy
Spanyolország legnagyobb galanteadorja legyél, de magasra kell tenned a
mércét, és nem szabad beérned könnyű célpontokkal!
– Igazán hízelgő, Don Pedro.
– Nem hízelgek! Az igazat mondom! Olyan jó vagy a lovagiasság és a
szabadság művészetében, mint Don José és Don Hernán együttvéve.
Erre a sértésre Don José felállt, és rácsapott Don Hernán vállára. Kelletlenül
felállt az is.
– Ha nekem nem hisznek – mondta a márki –, akkor küzdjenek meg vele.
– Egyszerre ketten? – habozott Don Hernán. Don José már nyúlt is a
kardjáért.
– Igen, egyszerre – felelte a márki hűvösen.
Don José, akit gyerekkora óta oktattak a vívás művészetére, magabiztosan
rántott kardot. Don Hernán inkább kétkedve követte példáját, holott az ő
képzettsége semmivel sem maradt el a barátjáé mögött.
Ideges voltam, de nem szóltam: meg akartam mutatni neki, hogy ha
születésben nem is, de ügyességben érek annyit, mint ők. Az előírt
távolságot betartva köröztünk, lestük az alkalmat és egymás gyöngeségét.
Don José gúnyosan felém suhintott. Félrecsaptam a vasat, mire azonnal
hátrált, és védekezésre kényszerült. Egyszerre le- és kifelé irányuló
nyomással kicsavartam a markából a fegyvert. A kard nagyot koppant a
márványpadlón. Hallottam, ahogy elakadt a lélegzete, mielőtt lehajolt a
kardért. Most Don Hernán készült fel a küzdelemre.
Don Hernán halántékán már gyérült a haj. Vékony bajsza, amely úgy lógott
a szája mellett, akár az egérfarok, mintha megrándult volna, amikor
felemelte a kardját. Noha tétovább volt, nagyon ügyesen vívott, ám én
éreztem a szorongását, és előre kitaláltam, mit fog tenni. Hamarosan
védekezésre szorítottam őt is. Éreztem, hogy Don José mögöttem van, ki
akarja köszörülni a büszkeségén esett csorbát, és attól fogva egymást átfedő
körökben vívtam. Közelebb csaltam Don Hernánt, majd megpördítettem,
hogy egyszerre használhassam az ő kardját és a magamét Don José ellen.
Don Hernán átadta a kardját nekem, én pedig a két keresztbe tett pengével
állítottam meg Don José eszeveszett csapását. Belenyomtam Don Hernán
kardját saját kardom hüvelyébe, mert nem dicsőség két pengével megverni
egy ellenséget. Don José továbbra is vadul támadott. Egy szelő szúrással
kicseleztem, és addig csökkentettem a távolságot, amíg kardjának hegye
túlért a hátamon. Karommal bőrmellényemhez szorítottam a vasat, aztán a
pengém tövével kiütöttem a kezéből a sajátját.
– Egyáltalán nem rossz! – mondta a márki. Tapsolása szaggatott
visszhangot vert a szobában. – Egyáltalán nem rossz! – Félig nekem
gratulált, félig a többieknek büszkélkedett. Erősen igyekeztem, hogy ne
mosolyogjak, de kiült az arcomra az elégedettség, amikor megfordulván
láttam, hogy a márki a kardját nyújtja felém. Don José pengéjét is
beleszúrtam bőrövembe, és lassan, megfontoltan összeérintettem kardomat
a márkiéval. Felváltva szúrtunk, ő hatalmas erővel, én kevésbé, de
ugyanolyan ügyesen.
Felém suhintott. Átugrottam a vasa fölött, és belevágtam ruhaujjának puffos
vállrészébe. Először hitetlenkedve, aztán bosszúálló haraggal meredt rám.
Megaláztam a többi tanítványa előtt. Ádázul rontott rám, én hátráltam, de
előnyömre fordítottam az indulatát. Neki volt mit veszítenie, nekem nem.
Vívás közben keresztülvágtunk a szobán, székeket és gyertyatartókat
borogattunk. A gyertyáktól tüzet fogott egy zöld-vörös bársonyfüggöny, de
a márki nem volt hajlandó megállni. Inkább hagyta volna, hogy egész
palotája leégjen, semmint megadja magát. Don José és Don Hernán letépték
a függönyt, elfojtották a lángokat. Homlokomon folyt az izzadság,
elhomályosította a látásomat. Átmentem támadásba, pengémmel
fenyegettem a márki vörös arcát, ziháló mellkasát. A ketrecbe zárt vadállat
dühével támadott, s csak nehezen tudtam hárítani a szúrásait. Erőm
fogyatkozott. Tudtam, hogy tennem kell valamit, és eszembe jutott a vívás
régi szakkönyve, amelyet a titkos könyvtárban találtam. Még sose
próbáltam ezt a cselt, és tudtam, ha nem sikerül, a márki okvetlenül fölém
kerekedik. Ez volt az egyetlen esélyem. Úgy köröztem a csuklómmal,
mintha tekergőző kígyót utánoznék. Kardom kiszabadult a kötésből, Don
Pedróé viszont, mielőtt gazdája észbe kapott volna, koppanva hullott a
márványpadlóra.
A márki lenézett a kövön heverő vasra.
– Carranza kígyója! – mondta mulatva és feldúltan. – Tehát megtalálta az
értekezését!
Villant a fém, ahogy kirántotta a tőrét az övéből. Úgy tartotta felém, mintha
pisztolyt szögezne a mellemnek. Mindig ott volt az övén ez a tőr, de sose
láttam, hogy használta volna. Arany- és elefántcsont markolata lófejet
formázott. A fényes acélpengébe a családi címer virágját maratták. Ám ez a
tőr semmi volt a kardhoz képest, amelyet otthagyott nekem. Mosolyogtam,
arra gondoltam, talán most beismeri a vereségét. Nevetésem hamar a
torkomra fagyott. Megfordította a tőrt, és akkor láttam, hogy a markolatba
parányi pisztolyt rejtettek. A márki ujja a ravaszra tapadt.
– Párbajban csak két választás van, kedves Don Juanom! – mondta, de úgy,
mint akit ördög szállt meg. – Győzelem vagy halál!
Eldobtam a kardomat. A márki hahotázni kezdett, mi pedig, összegyűlt
tanítványai, erőltetett kuncogással próbáltuk megtalálni győzelmének
humoros oldalát.
Győzelmétől és tehetségem látványos bemutatójától magabiztosan Don
Pedro már vissza is változott nyájas mentorommá, és elismerően hátba
vágott.
– Minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy lovaggá ütött? – kérdeztem.
Don Juannak nevezett, ami csak a nemesembernek jár, nekem nem volt rá
jogom. Mindmostanáig csak Betörő Juan voltam neki.
– Bebizonyította, hogy igazi caballero – somolygott a márki. Az
íróasztalához ment, és kihúzott egy fiókot. Elővett egy összehajtott levelet,
amely a király tulajdon pecsétjét viselte. Feltörtem a viaszt, és hüledezve
olvastam a kiváltságlevelet, amely a nemesek közé emelt. – És ez igazi? –
kérdeztem, mert tudtam, hogy a márki simán képes hamisítani a királyi
leveleket.
– Hát persze hogy az!
– Don Pedro! – hebegtem hitetlenkedő hálával, hiszen a márki örökre
megváltoztatta az életemet. Szívem dübörgött, ereimben száguldott a vér.
– Felséges királyunk – mondta Don Pedro – mindig hajlandó címekkel
kitüntetni azokat, akik rászolgálnak – akik hajlandók escudókkal
gazdagítani királyi kincstárát.
– De miért költötte az escudóit rám?
– Mert maga valóban rászolgált, ellentétben elhájasodott és áporodott
arisztokráciánk számos képviselőjével. – Don José behúzta a hasát és
kiegyenesítette a vállát. – Túlságosan sok az olyan nemes, aki semmit sem
tud a lovagi erényekről – mint az én szegény bátyám. De maga rászolgált a
címére.
– Jobb hozzám a tulajdon apámnál! – Térdre borultam előtte. Azt nem
akadályozhattam meg, hogy párás legyen a szemem, de óvakodtam egyetlen
könnyet is ejteni a márki jelenlétében. Tudtam, hogy gyűlöli a gyengeséget,
bár az én könnyeim nem a gyengeségből, hanem az erőből és a hálából
fakadtak.
Talpra állított, fejét csóválva jelezte, hogy szükségtelennek tartja ezt a
hűbéri hódolatot.
– Tudom, hogy számíthatok a hűségére!
Intett Fernandónak, aki nagy, bíborszínű párnára fektetett kardot és tőrt
hozott. A kosár olyan lenyűgözően kecses kanyarral vette körül a
markolatot, ami nemcsak gyönyörű volt, de hatékonyan védte a kezet is. A
markolaton arany- és ezüstsodronyok biztosították a jobb fogást, a kard
gombján hornyolt barázdák kígyóztak. Kétségtelenül valamelyik toledói
mester műremeke volt a bonyolult munka. Hasonlóan elegáns volt a tőr,
amelyen a markolatkosár mellett aranyozott gyűrű is védte az ujjperceket. A
hirtelen elkeskenyedő, széles, vastag penge gyilkos hegyben végződött,
fűrészes élét úgy alakították ki, hogy megállíthassa az ellenfél kardpengéjét.
– A fivérem fegyverei voltak – mondta a márki. – Az az óhajom, hogy az
önéi legyenek. Tudom, hogy jobban használja majd őket, mint ő.
– Nem is tudom, mit mondjak, Don Pedro! Szóhoz sem jutok a hálától.
– Nem kell mondania semmit. Minden szónál jobb a tett. Nem kétlem, hogy
hűségesen szolgál majd nekem – és királyának – úgy, ahogyan egy
nemesemberhez illő.
A pengét, amelyet valamikor régen kölcsönzött nekem, visszaadtam
Fernandónak, aztán Don José és Don Hernán kardját is visszaszolgáltattam
gazdáiknak. Don Hernán szégyenkezve, Don José lenézően vette át.
Felemeltem a ragyogó új pengét, és tisztelegtem a márkinak. Az éles acél
szinte nesz nélkül szelte a levegőt.
Attól a naptól kezdve igyekeztem egyszerre szolgálni híven a márkit és
oltalmazni a nők jó hírét, akik kitárták karjukat nekem. A márki hamarosan
megunta, hogy egyre gyakrabban jelentek „kudarcaimról", és más módokat
talált terveinek előmozdítására. Nemesi címem birtokában kialakítottam a
magam életét, és hála a tengerentúli kereskedelemnek, sikerült önállósítani
magamat.
Majdnem egész éjszaka írtam, abban reménykedve, hogy múltam esetleg
megvilágíthatja a jövőmet. A célt nem találtam meg, ám azt látom az
emlékezés árnyékai között, hogy soha többé nem szabad letennem sorsomat
a márki kezébe. Holnap, amikor csatlakozom a sevillaiakhoz, hogy együtt
köszöntsük a kincses hajókat, meg fogom tudni, hogy továbbra is a magam
ura vagyok-e. Minden vagyonomat feltettem egy szállítmány francia
batisztra, amit Lavalból vittek az Indiákra; ha szerencsém lesz, busásan
megtérül a kockázatom. Viszont ha odaveszett a rakomány, akkor
tönkrementem, és vissza kell térnem ennyi év után a márki szolgálatába. A
viharok és a kalózok nemcsak a tengeren pusztítanak, de minket is, akik a
szárazföldön várjuk, mi lesz a sorsunk. Elmémet különös módon mégis
ugyanannyira foglalkoztatja egy alig ismert nő, mint régen várt
gazdagságom. Őszintén remélem, hogy apja elhozza Doña Anát a holnapi
ünnepségre. Ezt a látványt, amikor szép városunk ereiben arannyá változik
a vér, nem szabad kihagyni.
1593. június 15., éjszaka

SEVILLA ARANYVERE

CRISTÓBAL És ÉN gyalog igyekeztünk a macskaköves utcákon a Barrio

de Santa Cruz felé, mert nem lett volna értelme hintóba szállni. Máris
iszonyú volt a zsúfoltság: minden sikátor ontotta az embereket, akik a
főutcán hatalmas folyammá egyesülve hömpölyögtek az Arenal és a kikötő
felé. Tapintani lehetett az izgalmat és a szorongást. Rajtam kívül még
nagyon sokakat tehet gazdaggá vagy juttathat koldusbotra a mai nap.
Ragyogott a napfény a Torre del Oro kövein; csúcsán az aranyozott kupola
fároszként köszöntette a hajókat. A fenyegető torony, amely valamikor az
emírek kincseit rejtette, mára túl kicsi lett, hogy elférjen benne az új-
hispániai és perui alkirályságok aranya, de főleg az ezüstje, amelyet
hamarosan elénk zúdítanak a hasas gályák. Hetekkel ezelőtt futott be
Sanlúcar de Barramedába a sebes járású egyárbocos, és hozta a hírt, hogy
közeledik a kincses flotta őrjítő lassúsággal, amelyet még őrjítőbbé tett,
hogy a homokzátonyokon korhadozó roncsok között kellett feljönnie a
folyón. Szakadatlan ima kísérte útját, az idegek pattanásig feszültek a
birodalomban, sőt az európai fővárosokban is. Az emberek a lélegzetüket
visszafojtva várták, hogy sikerül-e befutnia a flottának, vagy elrabolják az
angol, illetve a marokkói kalózok.
Előttünk a mocskos Arenal húzódott a városfalaktól a folyóig. Emberek és
öszvérek tülekedtek a megrekedt hintók között.
– Félre az útból! – ordította hasztalanul egy kocsis.
Egy nemes dáma finnyásán felfogta abroncsszoknyáját, míg áttipegett a
megszáradt sáron. – Vigyázzatok és gyertek gyorsan! – sürgette
aggodalmasan a gyerekeit. Mezítlábas közemberek nyüzsögték körül őket.
– Hideg a jegelt narancs! Hideg a jegelt narancs! – ordította egy árus, aki a
jégvermektől frissen hozott hűsítőt árult tolókocsiból.
Két lovagnak még arra is volt ideje, hogy megsértődjenek valami
lökdösődés-félén, és már kardot is rántottak.
– Hogy merészeli arcátlanul elállni olyasvalakinek az útját, aki előbbre
való, mint maga!
– Majd én megmutatom a kardommal, hogy ki az előbbre való!
Még a flotta jövetele sem hűthette le a párbajozókat, akik nyilvánvalóan
vagyoni helyzetükről próbálták elterelni a gondolataikat a sértett önérzet e
látványos bemutatójával. Épp idejében rántottam félre Cristóbalt, mielőtt
megszúrták volna.
Már láttam a fojtogató nyári porfelhőn át a folyóparttal szemközt
felsorakozott hajókból magasba szökkenő árbocok erdejét. Egész Európából
hozták a portékát, amely továbbkerül az Indiákra. A parton tornyokban állt
a rakomány: boros és olajos korsók, szappan, cserép, kelme, épületfa,
kenderkötél. Orromat facsarta a berakodásra váró, sózott tőkehal és hering
szaga. Ezt eszi a legénység a hajókon, amelyek elviszik az újvilági javakat
és az arany tetemes részét az európai fővárosokba törleszteni a király
számos adósságát.
A tömeg felhördült: a torony mellett feltűnt a flotta. Az aranyhajók ágyúi
sortüzet lőttek, a sokaság fülsiketítő éljenzésben ordította ki magából a
félelmeit. Hátba vágtam Cristóbalt, összeölelkeztünk, mint körülöttünk
mindenki. Kurjongattunk a megkönnyebbüléstől és a boldogságtól.
Egyszerre kondult meg a Giralda huszonnégy harangja, szilajul ünnepelve a
flotta visszatérését.
Minden hajónak három, kereszt alakú árboca volt, amelyeken úgy dagadtak
a szögletes vitorlák, mintha büszke konkvisztádorok düllesztenék a
mellüket. Hátszélben lobogó fehér zászlóik a piros kereszttel
előreszögeződtek, mutatva az útirányt. A kötelek bonyolult pókhálót szőttek
az árbocok és a fedélzet közé. A kincses flottát nagy hadihajók kísérték,
amelyeket mindkét oldalon negyven-negyven evező hajtott. Hozzájuk
képest kicsinek, törékenynek tűntek a kereskedelmi galleonok, amelyek
aránytalanul magas fedélzetükkel úgy billegtek a vízen, akár a
gyerekjátékok. Az ember előbb hitte volna el róluk, hogy felborulnak a
tengeren, mintsem átszeljék. Megfogadtam, hogy soha többé nem
kockáztatom a pénzemet ebben a szerencsejátékban. A drága hajókat
három- és négyevezős csónakok vezették a parthoz. Számtalan kisebb
vitorlás – tartán, dereglye, felukka – nyüzsgött közöttük, vitték azokat, akik
elsőként akartak a fedélzetre lépni. Nem hiányoztak a feketepiac ügynökei,
akik megpróbáltak üzletet kötni, mielőtt a vámtisztek a hajóra érnek.
Amint a hajók kikötöttek, nyomban megvizsgálták a rakományt a
vámszedők és az inkvizíció tisztviselői, akik tiltott könyvek után
szimatoltak. Majd a tátott szájjal bámuló tömeg orra előtt roskadásig
megraktak aranyrudakkal egy tucat fából ácsolt, négy tömör fakerékre
szerelt társzekeret, amelyeknek mindegyikét hat ökör húzta. Két tucat
társzekérre ezüst került. Minden elnagyolt öntvény kétujjnyi széles, ujjnyi
magas és férfitenyér hosszúságú volt. A kerekek nyikorogtak a teher alatt,
az ökrök lába belesüppedt a kérges sárba, míg meg tudták mozdítani a
szekereket.
Amint az ezüst és az arany parádéja eltűnt a városkapuban, mi is
megküzdhettünk a maradék koncért – ami önmagában vagyont ért. A
teherhordók pár reál vagy némi részesedés reményében elkezdték a partra
szállítani a hátrahagyott nemesfémet, épületfát, cserzett és cserzetlen bőrt,
gyöngyöt, korallt, kakaót, cukrot és megszámlálhatatlan egyéb kincset.
A gazdagok meghívták a kapitányokat a házukhoz, hogy ott üssék nyélbe az
újabb üzleteket; a többi kufár az utcákon alkudozott árakról és minőségről.
Eladó volt minden és mindenki. Rabszolgákat tereltek föl a székesegyház
lépcsőjén, hogy eladják őket szolgának vagy titkos másodfeleségnek, illetve
ágyasnak, ahogy a keleti nagyvárosokban hívják őket.
Végül megérkeztünk az én hajómhoz, a San Miguelhez, ahol a teherhordók
már rakodták ki a bőröket. A levegő bűzlött a szurok, a verejték és a
hajófenékben áporodó tengervíz keverékétől. Hatalmas patkányok futkostak
a pallón. Fadrique Ramírez kapitány, aki szétvetett lábbal állt, mint a
rodoszi Kolosszus, lenyakazott egyet a kardjával. – Kétezer-tizenkettő! –
közölte elégedetten. Az egyik teherhordó megpróbált elsomfordálni egy
prémmel. Fadrique kapitány meglátta, és kivont karddal rohant utána. Úgy
szögezte a tolvaj torkának a vasat, mintha kalóz lenne, akinek a tengeren
szolgáltat igazságot. A teherhordó alázatosan behúzta a nyakát, és
bocsánatkérő vigyorral visszaadta a prémet. A kapitány odacsapott, és
megvágta az arcát. – Ebből megtanulod, hogy sose lopjál Fadrique
kapitánytól!
A teherhordó elinalt vérző arcát szorongatva, s a kapitány visszatért a
barlangjába. Cristóbalhoz fordultam: – Megyek az aranyamért. Hozd ide a
hintót, és várj rám a székesegyháznál.
Cristóbal vonásaira kiült a rettegés. – Tőle veszi el az aranyát?
– Szerződést kötöttünk! – mondtam, és megpaskoltam az arcát. – Ne
aggódj, nem lopom meg! – Ez nem enyhített Cristóbal félelmein, aki boldog
volt, hogy távozhat.
Fadrique kapitány egyik szemét kiszúrták párbajban, ám ő nem rejtette
tapasz mögé az összevarrt szemhéjakat. Inkább kalóz volt, mint kereskedő,
rakterének legalább a felét csempészáruk töltötték meg. Mivel fél tucat
kikötőben tartott feleséget, nagy csodálója volt galantériámnak, és
élvezettel faggatott a különféle szóbeszédekről, de én sohase mondtam
többet annál, amit más forrásokból is megtudhatott.
A Kalóz fogadóban mutatták be Fadrique kapitányt, és ő olyan ajánlatot tett
az egyik estén, amelyet nem utasíthattam vissza. Miután résztulajdont kínált
a hajóban, és tízszeres nyereséget arra az esetre, ha a San Miguel átvészeli a
tenger veszedelmeit, jobb belátásom ellenére beruháztam összes megmaradt
vagyonomat a vállalkozásába. Ahhoz ragaszkodtam, hogy a résztulajdon ne
csak a beruházásomra jelentsen fedezetet, de szavatolja részesedésemet a
későbbi nyereségekből is. Fadrique kapitány, aki anyagilag szorult
helyzetben volt, elfogadta, hogy a csendestársa legyek.
Végigmentem a pallón kikerülve a többi teherhordót, akik
hangyaoszlopként vonultak lefelé a hajóról. A fedélzeten megkerestem a
kapitány szállásának apró ajtaját. Láttam az ablakból, amint a pénzét
számolja, és egyet odaad a sárga nyakú, zöld papagájnak. Láttam, amint
érzelmesen megsimogatja a madár tollát. Kopogtattam.
– Ki az? – vakkantotta. Beledobott egy marék aranyat egy apró kazettába,
majd gyorsan becsukta.
– Don Juan – feleltem, és benyitottam, nem várva invitálást.
– Ah, Don Juan! – mondta barátságosan, bár arca elárulta igazi érzéseit. –
Nem kaptuk meg a várt árat a batisztért – folytatta. Tudta, miért jöttem. A
papagáj a karmaiban tartott aranyat csipkedte.
Mielőtt felelhettem volna, megelőzött egy sovány és repeső matróz, akit
először észre se vettem a kabinban.
– Hát igaz, Don Juan? – kérdezte, kimutatva mind a hat fogát. – Csakugyan
elcsábított kegyelmed egy apácát? A gyóntatószékben? Veracruzban
hallottam. Adott neki egy kis meggyónnivalót, mi?
Tiszteletből a sororok iránt, akik fölneveltek, általában nem enyelgek Urunk
jegyeseivel, ám ez kivételes eset volt. A szenvedélyes dáma a gyásztól
menekült, amelyet férjének idő előtti halála zúdított rá. Rövid találkozásunk
után visszatért a világba, és eldobta még az ilyenkor elvárt özvegyi fátyolt
is, az új szerelmet választva helyette.
Azt feleltem a matróznak, egyfolytában a kapitányt nézve közben: – Meg
vagyok lepve, hogy missziós tevékenységem beszédtéma Új-Hispániában,
mindazonáltal több eszetek lehetne, és nem kellene elhinnetek mindent,
amit hallotok. Én sose teszek ilyet. – A papagájra pillantottam, amely fekete
nyelvét mozgatva próbálta megkóstolni az aranyat. – Úgy látom, kapitány,
jól fizeti a papagáját.
– A rabszolgák derekas áron keltek el – magyarázta Fadrique, és a kazettára
sandított. Nem sejtette, hogy az ablakból kilestem, mi van benne. – Bár a
patyolaton veszítettünk, a rabszolgarakomány megmentette az utat. – A
fedélzeti nyílásra mutatott, amelyen át most terelték fel a rabszolgákat a
hajófenékből.
– Kegyetlen rakomány – jegyeztem meg.
– Viszont hasznos – mosolygott Fadrique. – Mindketten húsban utazunk,
nem?
– De maga rabszolgaságba dönti – mondtam, közelebb lépve az asztalhoz –,
én pedig felszabadítom.
– Á, az üzlet más, mint a gyönyör. Fájdalom, nem azt az árat kaptuk a
patyolatért, amit vártunk.
Ujjamat a papagáj felé nyújtottam, amely most a csőrében tartotta az
aranyat, de egyelőre felhagyott a kísérletezéssel, hogy megegye. A madár
felmászott az ujjamra, lassan, mint egy öregember, akinek tagjait elnehezíti
a köszvény. Erősen kapaszkodott, a húsomba mélyesztve karmait.
Gyengéden kifejtettem a csőréből az aranyat.
– Az ár, amelyet kapott, lényegtelen az árhoz képest, amit nekem ígért.
Négyezer arany escudo, ha jól emlékszem. – Előhúztam zsebemből az
összegöngyölt szerződést, és felolvastam az összeget. – Négyezer escudo.
Annyi az.
– Nincs annyim – mondta vontatottan Fadrique kapitány.
A szószátyár matróz ismét közbevágott: – Hát az ikernővérek! Az igaz?
Tavaly, Portobellóban hallottam róluk. Nem volt egy kicsit egynemű? –
Fülig érő szájjal mosolygott, láthatólag nagyon büszke volt a
szellemességére.
– Minden asszony szenvedélye és minden férfi tehetsége más – mondtam.
Kirántottam a kardomat. A papagáj rikácsolva repkedni kezdett, útját
elhullatott tollak jelezték. Nem párbajozni akartam, csak a ládika tetejét
pöccentettem fel a kardom hegyével. Tele volt otrombán vert arannyal.
– Mindössze a részemet akarom, ami jár – mondtam. – Nem kalapozhatok
missziós munkám céljaira.
Fadrique kapitány nevetett, ám gyorsan megfagyott a mosolya.
– Nohát akkor intézzük is el azt a kifizetést. Elvinném a ládikát, ha nincs
ellenére – mondtam, a kapitány arcához tartva a kardot.
Felém lökte az asztalon a ládát.
– Ez mindenem, amíg el nem kelnek a rabszolgák – mondta.
– Elfogadom előlegnek. A maradékért később jövök vissza. Kihátráltam az
ajtón és közben még visszaszóltam:
– Kész öröm magával üzletelni, Fadrique kapitány! Mihelyt kisiettem a
pallón a partra, adtam egy idősebb fiúnak egy escudót, és megmondtam
neki, hogy éjjel-nappal figyelje a San Miguel hajót. Elmagyaráztam, hogy a
Santa Cruz fogadó fölött lakom, és a lelkére kötöttem, hogy azonnal tudassa
velem, ha a hajó távozáshoz készülődne. Még öt aranyat ígértem neki, ha
kellően éber lesz. Tudtam, hogy ezért az irtózatos összegért egy
szemhunyást sem fog aludni, amíg nem teljesítette becsülettel a megbízást.
Azt is tudtam, hogy Fadrique kapitány nem távozik, amíg el nem adta az
összes rabszolgáját, az pedig több hétbe vagy akár egy hónapba is
beletelhet.
Csatlakoztam a tengerészek körmenetéhez, akik a templomokba tartottak,
hogy hálát adjanak szerencsés megérkezésükért. Bár talán itt nem megfelelő
szó a körmenet, amilyen féktelen duhajság lett úrrá a környéken.
Fülsiketítően durrogtak a tűzijáték petárdái, körös-körül kitárták a
mulatozás zsilipkapuit. Ugyancsak munkálkodtak a táncosok és a
muzsikások; nemkülönben az örömlányok, akik egész Európából csődültek
ide, hogy könnyítsenek a matrózok erszényén. Sevilla városa eggyé lett a
sós verejtékben, erjedt szagokban, víg danászásban; egyetlen hosszú,
kanyargó kígyó kúszott a székesegyházhoz áldást kérni. Szerencsénkre
gyakran könnyű elfelejteni, hogy ezt a túlérett és elpuhult várost az
inkvizíció strázsálja. Ma Bacchusé volt, nem a kegyeseké.
A magamhoz ölelt súlyos ládika miatt nem rophattam a gitárok veszett
ritmusára, de tudtam, hogy este még mulathatok. Bár most nem csak a
mulatság járt az eszemben, miközben fürgén fúrtam előre magamat a
sokaságban.
Visszatértem a székesegyházhoz, úgy tartva karjaimban a kazettát, mint egy
csecsemőt. Felnéztem a toronyra, amelyben elhallgattak a harangok. A
lépcső tövében állt a hintóm és mellette Cristóbal. Olvasott, mint rendesen.
Más kocsisoktól eltérően, akik órákig képesek tétlenül várni uraikra és
úrnőikre, Cristóbal mindig tartott magánál könyvet. Megfogadta a
tanácsomat, és olyan szenvedéllyel olvasott, amely csak az enyémhez volt
fogható.
Betettem a kazettát a hintó hátuljába. Most, hogy nem kellett a
szabadságomért aggódnom, már csak be kellett volna ülnöm, és
indulhattunk volna Doña Ana keresésére. Ám egyet sem fordulhatott a
hintóm kereke. Ha az eszemre, és nem az ösztönömre hallgatok, sose
találom ki, hogy épp a legkegyetlenebb piacon találkozunk.

A RABSZOLGAPIAC

ELMENNE A SZEGÉNY KOLDUS mellett, Don Juan? Nem volt-e valaha

ugyanilyen szegény?
Kincsem fölötti kapzsi aggodalmamban nem vettem észre, hogy Padre
Miguel, régi tanítóm az a barna csuhájú pap, aki a hintóm mellett áll.
Néhány rézpénzt ejtett egy féllábú koldusnak – királyunk vég nélküli
háborúi egyik veteránjának – a fatáljába.
– De már nem vagyok – mondtam –, viszont ha ön továbbra is így
osztogatja a pénzét, hamarosan ugyanolyan szegény lesz, mint ő.
Elmosolyodtam, összeölelkeztünk. Évek óta nem találkoztam Padre
Miguellel, aki bizonyára ugyancsak a hajókat köszönteni érkezett Sevillába
a többi andalúzzal.
– Nem arra tanítottam, hogy aki szívtelen a szegényekhez, megsérti a
királyok királyát? – kérdezte helytelenítő mosollyal.
– De igen, igen, emlékszem! – válaszoltam. – Az, aki kér, az égiek küldötte,
aki Isten nevében kéri, hogy adjunk Istennek.
– Jól emlékszik – mondta Padre Miguel.
– Miként felejthettem volna el önt és a leckéit?
– Most tehát mit ad, Don Juan?
– Most csak azért adok, hogy kapjak, padre. – Még nem melegítette a
pénzem a zsebemet elég ideig ahhoz, hogy máris odaadjam másnak.
– Ezek nem annak a fiúnak a szavai, akit a zárdában ismertem.
– Már nem az a fiú vagyok – kezdtem, ám ekkor félbeszakította
beszédünket a rabszolgapiac kikiáltójának hangja. Felnéztem a
székesegyház lépcsőjére: tetején csoportosultak a rabszolgák, zömmel
szerecsenek, de volt egy maroknyi mór is, meg néhány indián, akik oktalan
fejjel harcba szálltak a birodalommal. Megtörtnek látszottak mind egy
szálig, roskadtan lógatták a fejüket. Tekintetem megakadt az egyik
szerecsen nőn, akinek szépségét elszívta a balsors. A szépség nemcsak arc
vagy bőr, de fény is, és ez a fény aludt ki ennek a nőnek a szemében.
Kétségbeesett jajveszékelés hasított a levegőbe. Nagy felbolydulás támadt
az árverező emelvénynél. A kavarodás okozója nem más volt, mint a
komtur, Doña Ana apja. Kirángatott a rabszolgák közül egy rémült
leánykát, aki nem lehetett több tizennégynél, és minden erejéből próbált
visszamenekülni egy idősebb asszonyhoz, vélhetőleg az anyjához.
– Rossz ember – súgta a fülembe Padre Miguel, aki látta, amit én láttam.
– Ismeri? – kérdeztem. Tekintetem ide-oda cikázott a sokaságban, keresve,
hogy itt van-e Doña Ana. Megtaláltam a dueñája mellett. Mindkettőnek
szomorú volt az arca.
– Parókiám összes moriscója ismeri – felelte Padre Miguel azokra a
szegény lelkekre célozva, akik, noha elhagyták moszlim hitüket, továbbra is
számkivetettek a kereszténységben. – Úgy hívják, hogy moriscók öldöklője.
Ne akarjon magának ilyen ellenséget.
A komtur kirántotta és a feje fölé emelte a kardját, hogy a markolattal
sújtson le a rabszolgára. A lány sírva kushadt a földön, akárcsak az anyja,
aki láncait tépte, hasztalanul próbálva segíteni a gyermekén.
Ekkor Doña Ana odaállt az apja és a rableány közé. Puszta kezét tartotta a
penge elé, és így szólt sokkal inkább szeretettel, mint kihívóan: – Apám, ne
válasszuk el ezt a lányt az anyjától!
– Nincs szükségünk az anyjára! – felelte a komtur, és bár a szavak ridegek
voltak, a hangja meglágyult, amikor a gyermekéhez szólt. – Most pedig állj
félre, amíg megtanítom ezt, hogy engedelmeskednie kell az új gazdájának!
– Kérem, apám, irgalmazzon ennek a szegény lánynak! Hiszen még nálam
is fiatalabb!
A rablány reszketve lapult a földön. Annyira félt, hogy meg sem bírt
mozdulni.
– Kérem, apám, nincs szükségünk másik rabszolgára! Maria elég nekünk.
– Mariát el kell adnom, hogy ezt megvásárolhassam – közölte a komtur. A
dueña rémülten felhördült, az árverező már meg is ragadta a karját.
– Ne, apám, kérem, könyörgök! Úgy szeretem Mariát, mint az anyámat!
– Ő a rabszolgád. Mindig is az volt, mindig is az lesz, de most már öreg.
Olyan kell, aki fiatalabb, s megbízható. – Sokatmondó pillantást vetett a
dueñára, szeme szúrt, akár a tőre hegye. Csak tán nem őt hibáztatja a tanya
elleni támadásért?
– Ha szeret engem, engedje, hogy megtarthassam Mariát anyámnak, és
engedje vissza ezt a lányt a sajátjához, aki kétségtelenül ugyanúgy szereti,
mint ön engem.
– Maria nem az anyád! Ez a lány pedig megtanulja az engedelmeskedést,
vagy nagyon megbánja! – ordította még dühösebben a komtur, és ütésre
emelte a karját.
Ösztönösen eléje ugrottam, hogy feltartóztassam. Ezúttal álarc nélkül
siettem Doña Ana segítségére.
– Bizonyára nem üt meg egy fegyvertelen leányt, aki nem sértette meg önt.
– Magának meg mi köze hozzá? – Rövidre nyírott haja már őszült, ám
alakján még mindig látszott az erő. Bajuszát katonásan egyenesre vágatta,
és egy másik egyenes, fekete vonal húzódott az állán. Ahogy néztem
szemrevaló arcát, egy sebhelyet fedeztem fel a jobb orcáján. Rám szögezte
kardjának hegyét, de én nem vontam ki a saját pengémet.
– Álljon félre az útból, akárki is maga, és ne avatkozzék a mások dolgaiba!
– A nevem Don Juan Tenorio, és az a szokásom, hogy beleavatkozom a
mások dolgaiba.
A sokaság nevetett. A komtur egyáltalán nem talált mulatságosnak.
– Magam is így hallottam. Most pedig álljon félre.
Hátat fordítottam neki, és a tömeghez fordultam, mint egy komédiás a
színpadon. Szükségem volt a támogatásukra, hogy megnyerjem ezt a csatát.
– Ez a koros dueña semmit sem ér egy új gazdának, de mindent a
hajadonnak, akit felnevelt. Okos rabszolga-kereskedő elfogad-e ily
előnytelen üzletet? Nem kivárja-e inkább azt az ügyfelet, aki megengedheti
magának, hogy egyszerre vásárolja meg a leányt és az anyát? Kinek kell az
anya, ha nem kaphatja meg a lányt is?
Doña Ana ismét előrelépett, megragadta apja meg a dueñája kezét, s
mindkettőt a szívére szorította. – Kérem, apám, gondolja meg! Könyörögve
kérem! Maria megtesz mindent, amire utasítja!
A rabszolga-kereskedő visszaadta a komtur erszényét. A komtur
vészjóslóan meredt rám, de válaszolni a lányának válaszolt a szája sarkából:
– Egy rabszolga sincs itt, akit érdemes lenne megvenni!
A rablány megérezte, hogy itt az alkalom, és iszkolt vissza anyjának
könnyes ölelésébe. A komtur hozzám fordult, és a visszafojtott gőgtől
fuldokolva szűrte a fogai között: – Ezt a sértést meg fogom bosszulni!
Tisztelettel fejet hajtottam, majd rámosolyogtam Doña Anára. Állta a
tekintetemet. Mandula alakú arca maga volt a mosoly, bár a szemét
összehúzta, s a szája rosszallóan csücsörödött. Gyorsan visszafordult az
apjához, és köszönetet mondott neki. A komtur a hüvelyébe lökte a kardját.
Doña Ana belekarolt, és úgy irányította az apját a hintójukhoz, hogy hagyta
magát vezetni. – Gyere, Maria! – szólt hátra.
– Igenis, Doña Ana! – felelte elfúlón a dueña, és utánuk sietett, mielőtt a
komtur meggondolja magát. Noha segítettem megmenteni, csúnyán nézett
rám: ismét visszaváltozott éber őrzővé és a komtur hűséges cselédjévé.
Miközben Doña Ana fellépett a hintóba, hátrapillantott rám. Ahogy
hátradőlt, láthattam a komtur epés arcát: nyilvánvalóan a bosszúját
fontolgatta. Tudtam, hogy hamar megtalálja hozzá a kedvezőbb pillanatot,
amikor kisebb lesz a közönség. Eszembe jutott a márki mondása: „A
becsület fontosabb az életnél, ezért egy spanyol sohasem halogatja annak az
embernek a halálát, aki megsértette.” Pedig amit honfitársaim
„becsületnek” hívnak, nem méltó erre a névre. Az csak üres gőg és hiúság.
– Ma szerzett magának egy ellenséget – súgta a fülembe Don Miguel.
– Sok ellenségem van, Padre Miguel, de áldott szerencsémre van néhány jó
barátom is. – Rácsaptam a vállára, ő pedig egy öreg tanító megértő
szeretetével mosolygott.
Nézegette a rabszolgapiacot, és azt mondta:
– Ennyi nyomorúság az aranyért!
– Sajnos, Sevillában az arany az élet és a halál – mondtam, és egy marék
aranyat tettem a tenyerébe. Padre Miguelnek majd kiugrott a szeme. –
Tekintse tizednek – mondtam – egy friss bevétel után.
Megkérdezte, mivel tudta, miből éltem eddig: – Becsületes keresmény?
– Amennyire becsületesnek tekinthető a tengerentúli kereskedelem.
Mosolygott örömében, hogy ezt az aranyat nem fogja keresni törvény
szolga.
– A szegények köszönik önnek, Don Juan. Őszintén megköszönik.
Elbúcsúztunk, aztán hazakocsikáztam, magam mellett egy kisebb
vagyonnal, lelkemben a szépség látomásával. Szokatlan nyomást éreztem a
gyomromban, ami nem jellemző rám. Bölcsen jártam el vajon? Olyan
kockázatot vállaltam Doña Anáért, amilyet még senkiért. Vakmerő
asszonyvadászataim mindig az éjszaka leple alatt történtek. De ma fényes
nappal álltam ki érte, nem bújva el az apja elől. Nyerek-e rajta úgy, mint
kockázatos beruházásomon? Leginkább az zavart, hogy tetteimet a
szerelmes forró ösztönei diktálták, és nem a csábító hideg stratégiája.
Vissza kell nyernem az egykedvűségemet, ami galanteadori sikereim záloga
volt!
Miután elrejtettem naplómat és aranyamat a padlócsempe alá, visszatértem
A kalózhoz címzett fogadó kellemdús purgatóriumába. Neve ellenére a
fogadóban nem tanyáznak kalózok. Manuel, aki egyre jobban kezdte
tisztelni a törvényt, sok-sok éve feloszlatta a testvériséget. A kor, mint
bizalmasan megvallotta, óvatossá teszi az embert. Ám a Kalóz továbbra is
enyhet kínál a tengerészeknek, szerencsejátékosoknak, latroknak,
prostituáltaknak és az olyan udvaroncoknak, mint a márki, akik a
jóllakottságtól csömörlötten keresnek izgalmakat. Ha tapintattal járok el, ott
többet megtudhatok a márkitól arról, miként lehet megnyitni Doña Ana
kincses kazettáját. Talán arra is rájövök, hogy ihletett vagy szerencsétlen
volt-e heves viselkedésem a rabszolgapiacon.
1593. június 16., éjszaka

FOGADÓ A KALÓZHOZ

PETÁRDÁK FRISS SORTÜZE robbant az éjszakai égen. Kinéztem a hintó

ablakából a piros, kék, zöld sziporkák esőjére. Az utcákon még mindig
nyüzsgött a sokaság, de a vigadozás fokozatosan áthúzódott a lámpafénytől
ragyogó, hahotától rázkódó csapszékekbe. Nyáron még éjszaka is fojtó
meleg volt a hintóban, tiszta ruhám máris a bőrömhöz tapadt. Bár a párzás
nem korlátozódik erre a tikkasztó évszakra, nem állunk olyan messze a
többi teremtett lénytől, hogy szenvedélyeink ne engedelmeskednének a nyár
bujaságának. Ez és a flotta érkezése elegendő indok volt, hogy az Arenal
fogadói zúgjanak, zubogjanak, zümmögjenek a vágytól.
Megérkeztünk a Corral de las Manceblancas nevű kerülethez, ahol a
leghíresebb prostituáltak tanyáznak. Ezek a delnők a legmocskosabb és
legszórakoztatóbb vendégeket vonzzák. Ahogy kiszálltam a hintóból,
orromat rögtön facsarni kezdte a poshadó szennyvíz bűze. A rózsaszirmok
szőnyege, amelyet korábban hintettek a visszatérő tengerészek elé, nem
fojthatta el a város igazi szagát.
Cristóbalra bíztam a hintó meg a ló őrzését. Kocsisom keresztet vetett,
mikor elindultam az alacsony téglaépület felé, amely otthont adott A
kalózhoz címzett fogadónak. Jámbor elő vigyázata nem volt egészen
indokolatlan. A legtöbb bordélyban felkérték az érkezőket, hogy a királyi
rendelet értelmében adják le a fegyvereiket az ajtónál, ám ez sem
akadályozhatta meg a gyászos következményeket, ha elkerülhetetlenül
fellángolt a féltékenység a vendégek között, akik összetévesztették a
prostituált karjaiban a múló kéjt az igaz szerelemmel.
– Don Juan! – üdvözölt Margarita, amikor beléptem az udvarba. Csókot
adtam a két orcájára. Margarita már akkor a fogadóban dolgozott, mikor
először jöttem ide ifjúkoromban. Noha szirmait régen elhullatta, Manuel és
Serena nem dobták ki az utcára, ahol sok sevillai prostituált végezte, ha már
nem tetszettek a vendégeknek, hanem inkább kerestek neki egy új „állást",
mint mindenkinek, aki „családjuk” széles köréhez tartozott. Margarita igen
értett a pisztolyhoz, amiről többször is meggyőződhettem, és a súly, amit
magára szedett, még tekintélyesebb kapuőrzővé tette.
– Hát hogy van, Don Juan? – kérdezte mély torokhangján. – Hogy van?
– Soha jobban, soha rosszabbul, szépséges Margaritám! – feleltem
incselkedő mosollyal. Lecsatoltam fekete bőrövemet, amelyen a kardom
meg a tőröm függött, és átnyújtottam neki. Két kezébe fogta, anyáskodón
megszorongatta az arcomat, és elismerőn kacsintott.
Deszka recsegése, üveg csörömpölése szakította félbe e nyájas
köszöngetést. Valahol javában pofozkodtak. Elmosolyodtam. De jó itthon
lenni!
Bár a bőkezű márki vásárolt nekem nemességet, mindig csak maskarádé
volt az uraságom, és közelebb éreztem magamat a besurranó tolvajokhoz,
mint az udvaroncokhoz. Talán ezért illik ennyire hozzám az álarc és az
éjszakai élet. Mindig tudtam, hogy nincs az az úri hölgy, aki, ha netán
tudomást szerezne az igazságról, feleségül jönne egy házasságon kívül
született árvához, aki közönséges bűnöző volt valaha.
Az ajtóhoz mentem, és épp csak félreugorhattam, amikor kirepült rajta egy
ember. Az árnyékban lapítottam, amíg a kidübörgő behemót, aki két fejjel
lehetett magasabb nálam, egyik sonkamancsával fel nem markolta a kőről
az ingénél fogva az ernyedt alakot. Hogy áldozata eszméletlen volt, ez
egyáltalán nem akadályozta meg abban, hogy tovább öklözze, és ezúttal
kivágja az utcára. Margarita és én bölcs hallgatással kivártuk, hogy
megforduljon, és egy elégedett röffentéssel eltűnjön a házban. Legfeljebb
Margarita pisztolya állíthatta volna meg, az ökölharcot pedig nem tiltotta a
királyi rendelet.
Bementem, vigyázva, hogy ne legyek túl közel a góliát hátához. Vártam,
hogy a szemem alkalmazkodjon a sötéthez, ahol csak a falakon lógó
olajlámpák világítottak. A régi szobák ugyanolyan barlangszerűk voltak,
mint egy római kazamata, ám akik bennük tartózkodtak, annál inkább éltek.
A fogadó sikere lehetővé tette, hogy Manuel terjeszkedjen. Beépített egy
utcaszakaszt: ez volt most a nagyterem. Magas mennyezete volt, és
hatalmas cserép boroskorsók sorakoztak a túlsó fal mellett. A helyiséget
telerakták asztalokkal. Voltak alacsonyak, ezekhez zsámolyok jártak, és
voltak rendes magasságúak, amelyeket hosszú lócák fogtak közre.
Addig nézegettem a fejek fölött, míg meg nem találtam Manuelt. Az egyik
asztal mellett állt, amely olyan volt, mintha uszadék fából barmolták volna
össze. Részeg tengerész kapaszkodott bele, mint egy mentőtutajba. A falon
meglehetősen vedlett, fekete bikabőr lógott, amelyen rajta hagyták a
szarvakat. Kopottságából ítélve sok gazdája lehetett, mielőtt megtalálta
végső nyughelyét. A bikabőr mellett kezdetleges nyomat ábrázolta a
Boldogságos Szűz szeplőtelen fogantatását. A holdsarlón álló,
csillagkoszorús Szűzanya csendes jóakarattal tekintett le a füstös, forró
szobában vigadozó gyermekeire.
A mennyezetről sonkák lógtak. Izzadtak azok is, mint mindenki. Hagyma-,
fokhagyma- és kolbászfüzérekkel aggatták körül őket, és egy sózott-
szárított hal is függött közöttük. Egy polcon boroskorsók porosodtak, de
ezek üresek voltak, mert a Kalóznál egyféle italt kínáltak. A vörös
kotyvalék újborból készült, amihez narancs és citrom levét keverték, ezzel
álcázva a tényt, hogy a vacak lőrét még fel is vizezték. De a vendégek
többsége mégis visszajárt a vendégszerető házba, ahol Manuel az ételt és az
italt, s Serena az emeleti prostituáltakat tálalta.
Manuel most is nevetett, szokása szerint. A tengerészekkel tréfálkozott,
akik úgy hallgatták, mint egy prédikátort. Hogy el tudja viselni a forróságot,
köldökig kigombolta gyapjas mellén a vörös inget. Egy poharat törölgetett
fekete kötényével. Meglátott, már mondta volna a nevemet, ám ajkamra
illesztett ujjammal elhallgattattam.
– Az ember sose tudhatja, hol vannak ellenségei – súgtam.
– Itt nincs ellenség, csak a család.
– Köszönöm, Manuel. Tudom, hogy az igazat mondja. Csak sokkal később
tudtam meg, miként lehetett vezér egy ilyen kedves, becsületes ember egy
tolvajbandában, amelyben hemzsegtek a nála sokkal kíméletlenebb
egyéniségek. Serena árulta el, hogy Manuel apja, Pedro Vázquez de
Escamilla hírhedett orgyilkos volt, de olyan büszkén állt az akasztófa alá –
üdvözölte a tömeget, megpödörte a bajszát, maga illesztette a nyakába a
kötelet –, hogy máig legendák övezték halálmegvető bátorságát. Úgy
látszik, a sevillai tolvajok annyira tisztelték a vérszomjas és lovagias
gyilkost, hogy a fiából is afféle híresség lett. Manuel azonban szelíd anyjára
ütött, aki esdekelve kérte, hogy pap legyen és ne bűnöző, mint
megboldogult férje. Átnyújtottam Manuelnek egy escudót.
– Jamón de Aracena! – biccentett a konyha felé, abban a hiszemben, hogy
ételért fizetek e mértéktelen bőkezűséggel. Mosolyogtam, mert már a
páratlan sonka említésétől is összefutott a szájamban a nyál. E nemes
sertések húsa vajként olvad a szájban. A Manuelnek adott aranyból bőven
kitelt volna egy egész sódar, ám én aranyamat hozzájárulásnak tekintettem a
feloszlatott tolvajbanda és a fogadóban megmaradt család kincstárához.
Átmentem a barátaimhoz a kedvenc asztalomhoz, amely a vakolt fal mellett
volt a lámpa alatt. Innen, háttal a falnak, minden irányból láthattuk a
közeledő veszélyt. Felnéztem a galériára, ahonnan az örömlányok
kiáltoztak és lobogtatták kendőiket a vendégeknek. Fehér ingük, amelyből
kilátszott a csupasz válluk, elég lazán volt megkötve, hogy ne béklyózza a
fantáziát. Hajukban virágokat viseltek, festett arcuk felragyogtatta a szobát.
Sikeresek voltak, olyan sikeresek, hogy hatszor annyit kerestek, mint a
doktorok, akik eljártak kezelni őket. Ám a doktoroknak nem kellett
elviselniük a szuvas fogú, szájszagú csókokat a tengerészektől, akik
ráadásul többé-kevésbé súlyos sülyben szenvedtek.
Manuel tálcán hozta a legzamatosabb sonkaszeleteket, és hozzá bort egy
cseréppohárban.
– Ez a nyomat új – mutattam a Boldogságos Szűzanyára. – Majdnem
tiszteletreméltó lesz tőle a hely.
Manuel bazsalygott.
– Arra a falra festményt csináltatok Miasszonyunkról! – Mosolyognom
kellett ezen az igyekezeten, amellyel szépítette intézményét. Nem kerülte el
a figyelmét fanyar vigyorgásom. – Egyszer úgyis tisztes fogadós leszek,
olyan, akire büszke lett volna anyám is, nyugodjék békében.
– Remélem, az én életemben nem! Máris olyan tiszteletreméltó, amennyire
ember lehet.
– Komolyan ezt akarom! – erősködött Manuel. – Csak hát a keresmény – az
örömlányok felé biccentett – túl jó, hogy lemondjunk róla! – Addig
nevettünk, amíg el nem kellett futnia, hogy italt hozzon egy zátonyra
vetődött matróznak, aki haldokolt a szomjúságtól, és ezt tudatta is
mindenkivel.
Befutott a márki és vele együtt libertinus bandánk többi tagja, Don Hernán
és Don José. Miután kaptam egy vásárolt kiváltságlevelet, a márki e két
nemes tanítványa befogadott a szövetségbe, Don Hernán azonnal, Don José
kelletlenebbül. Ahogy nőtt a hírem, Don José leplezetlen lenézése
tiszteletté, majd őszinte rokonszenvvé, sőt ki merem jelenteni, irigykedő
csodálattá változott. Nyájas intéssel üdvözöltem hármójukat, ők pedig
bólintással jelezték, hogy felismertek a zsúfolt helyiségben.
Don José meghökkenésemre Almával a karján érkezett. Csak az én Don
José barátom képes rá, hogy egy kurtizánt hozzon a bordélyba. Alma, mint
minden Tusona, az arisztokrata hölgyet játszotta. Szakmája krémjéhez illő
magas sarkú cipellőt és abroncsszoknyát viselt, amilyet közönséges
prostituáltaknak tilos volt fölvenniük. Csupán a kivágott ruhaderék, amelyet
majd a megfelelő ajánlattevő láthat, engedett betekintést igaz valójába.
Varázsát ma este áttetsző selyemköpennyel fokozta, amellyel kacéran
eltakarta a jobb szemét, hogy csak a bal villanjon elő.
A márki átjött az emberek között, vigyázva, hogy ne érjen semmihez, ami
beszennyezheti. Don José már házasember volt, mégis elvszerűen
hűtlenkedett. Alighogy betette a lábát, megrohanták a prostituáltak, akiket
rendszeresen látogatott. Almát próbálta rávenni, hogy csatlakozzon hozzá
és az egyik lányhoz.
– Elég vagyok én egyedül is egy férfinak, önnek pedig, Don José, több mint
elég – mondta Alma, és felvetette a fejét.
Serena közbeavatkozott, mielőtt elmérgesedett volna a dolog.
– Doña Alma bájai túl költségesek a mi szerény intézményünknek, de ne
aggódjék, Don José, szorgalmasan munkálkodunk, hogy eleget tehessünk
minden törzsvendégünk „különleges igényeinek"!
Don José hamarosan el is tűnt az emeleten, mindkét karján egy-egy lánnyal.
Kalapjának sárga és piros tollaitól, peckes járásától szakasztott olyan volt,
mint egy kakas, aki a tyúkólba tart. Neki mindig kellett egy kis „segítség",
hogy asztal mellett tudjon nyájaskodni a társasággal. Ma, úgy látszik, nagy
segítségre volt szüksége. Serena és Alma együtt nevetgélt, talán Don Josén,
talán általában a férfiakon. Az biztos, hogy jól ismerték őket.
Don Hernán a szeretőjével érkezett, aki a gazda mozdulatával kapaszkodott
belé, és fenyegető pillantásokat lövöldözött a cirkáló prostituáltakra.
Szegény Don Hernán a szeretője folyamatos figyelme ellenére sem tűnt
boldognak. Örökösen vívódott a felesége és a szeretője között, és mindig
éppen ahhoz látszott kívánkozni, aki nem volt jelen. Most még a szokottnál
is aggodalmasabban kémlelte az óriás tengerészt, aki újabb vendégbe kötött
bele.
Alighogy Don Pedro és Don Hernán meg a szeretője leült mellém a hosszú
asztalhoz, a márkit megkörnyékezte egy Blanca nevű prostituált, akinek
vélhetőleg volt orra a legpénzesebb ügyfélhez. A márki többet költött egy
vacsorára, mint amennyit a tengerészek három hónap alatt kerestek a
tengeren. Blanca hozzábújt, és Don Pedro combjai közé csúsztatta a kezét.
Manuel sietve hozta a bort, és köszöntötte a nemes vendégeket.
– Valami baja van? – kérdezte, mert látta, hogy még bele sem kóstoltam a
sonkába. Ne szomorítsd az anyádat! – tette hozzá félig tréfásan.
– Fájdalom, árva vagyok, így nincs kit szomorítanom. – Akkor hallgass
Manuel mamára, és falj! A férfi nem élhet csak boron, nőkön és dalon. Még
te sem.
Ahogy a kocsmáros elment, a márki gyanakodva belenyalt a borába, és
elfintorodott. – Azt hiszem, a férfi okosabban teszi, ha itt inkább nőkön él,
mint boron.
Szót akartam fogadni Manuelnek, de mellőztem az asztalhoz láncolt közös
kést, inkább a saját bicskámat vontam elő a csizmám szárából. Ugyanolyan
bicska volt, mint a többi caballeróé, és szintén a csizmaszárban viseli, ám az
enyémet úgyszólván észrevehetetlenül elrejtette egy titkos varrás, és az
évek során számtalanszor bizonyult felbecsülhetetlenül hasznosnak.
Markolatát sima csontból faragták. A pengével szeltem és tettem a számba
a zamatos piros-fehér csíkos húst, és egy-egy korty borral öblítettem le a
zsenge fehér szalonnát. Akármilyen rafinált lett az ínyem a márki iskoláján,
máig ízlett a házi vinkó, még a dohos szaga is, amelyben ódon tölgy,
kátrány és föld keveredett.
– Azon töprengek, Don Pedro… – kezdtem, de mielőtt rátérhettem volna
Doña Anára, Alma félbeszakított.
– Don Juan nő nélkül olyan, mint a Giralda harang nélkül – állapította meg,
és az ölembe telepedett. Elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogyan
kongtak ma a toronyban a harangok. Alma nyilván egyedül érezte magát
ügyfél nélkül, és régi nevelőjétől várt szórakoztatást. Kéjesen fészkelődött
testem pamlagán, mint egy Kleopátra, karját a nyakam köré kanyarította, és
megcirógatta az arcomat, csapdába ejtve engem, mint a szegény, védtelen
Marcus Antoniust, aki elárulta országát egy asszony bájaiért. Oda volt az
alkalom, hogy beszélhessek a márkival, aki már ment is fölfelé Blancával.
No de nem marad sokáig. Sose töltött hosszú időt az emeleten.
– Ah, fondorlatos Almám, igaza van, amikor észreveszi a kínálkozó
alkalmat – vagy legalábbis a méltánytalanságot.
– Felismerem a férfiban az ínséget – és az ügyességet. Ön ugyanannyi
harangot kondított meg a tornyában, mint én az enyémben.
– Ezt aligha tehettem, mert az ön tornyában óránként harangoznak.
Don Hernán és a szeretője nevetett, Alma mímelt felháborodással kihúzta
magát. Közel tolta arcát az enyémhez, olyan közel, hogy éreztem forró
leheletét.
Amit kihagyott mennyiségben, behozta minőségben.
– Viszont az ön temploma, édes Almám, jóval nyereségesebb. Tudja, hogy
nekem nem fizetnek az érzelmekért, és én sem fizetek értük.
Mindig az volt a meggyőződésem, hogy asszonytól csupán akkor várhatunk
igazi érzést, ha önként adja. A vásárolt kegyeknek hamisítvány íze van.
– Ha még egyszer együtt kongathatnék a nagy Don Juannal, semmit sem
számítanék fel érte.
– De az lopás lenne!
– Tekintse jótékonyságnak.
– Szegény, gondviseletlen Almám, én nem pap vagyok, hanem
szerencsejátékos, és mi a játék abban, hogy olyan nőt csábítsunk el, aki
választott foglalkozása folytán lefekszik minden férfival, aki a kellő árat
fizeti?
Alma felvonta a szemöldökét, és elfordult. Nyilvánvalóan sérelmezte, hogy
összefoglaltam érzelmeinek anyagi vetületét, és új kihívásnak is tekintette.
Két gitáros muzsikálni kezdett egy dobos kíséretében, mintha
szópárbajunkhoz szolgáltatnának aláfestő zenét.
– Mi az, ami önt olyan ellenállhatatlanná teszi az asszonyok számára? –
kérdezte, és alaposan szemügyre vett. – Talán arcának kellemessége és
hosszú, felkunkorodó szempillája?
– …amitől a nő azt gondolja, hogy saját vágyának tükrébe néz? – fejeztem
be helyette a gondolatot.
– Vagy a telt, buja szája…?
– …amiről a nő tudja, hogy saját vágyának édességét ízlelheti benne? –
Sokszor fájlaltam, hogy duzzadt a szám, ami a rabszolgák és a
fattyúgyermekek ismertetőjele.
– Vagy a szemében csillogó fény…
– …ami bevilágít az asszonyi lélek rejtett redőibe?
– Igen, ez az! – erősítette meg.
– Ezzel, fürkész Almám, minden férfi bírhat. Bár külsejének
megváltoztatásáért keveset tehet, a szemekben égő tüzet kizárólag a lélek
szenvedélye táplálja.
– Egyszer még úgyis megkapom, Don Juan. Ezt biztosra veheti.
– Állhatatossága erény, ám az erény nem mindig győz a bűn fölött.
Alma egykedvűen hátrahajtotta a fejét.
– Előbb-utóbb úgyis én győzök. Mindig az asszony győz.
Ráérősen mosatta magát a simogató hangokkal, ritmikusan ingatta a fejét,
majd a magasba emelte a kezét és tapsolni kezdett. A zene üteme gyorsult.
Az emberek tapsoltak és az ujjukkal csettintettek a lüktető ritmusra. Mint
akit szellem szállt meg, úgy kezdte járni Alma a zarabandát, amelyet
ledérsége miatt tíz éve tiltottak be királyi rendelettel. Ám A kalózhoz
címzett fogadóban nem voltak tilalmak. A vendégsereg, amely széles
gyűrűt vont Alma köré, elismerően rikoltozott és kurjongatott. Ritka
szerencse volt ez mindenkinek, engem sem kivéve, hogy végignézhették,
miként táncolja egy ilyen gyönyörű kurtizán a zarabandát.
A papok azt prédikálják, hogy a zarabanda az utolsó stáció a kárhozat útján,
és a Sánta Ördög találta ki személyesen. Á, én azt mondom, hogy a vágy
régibb az emberiségnél, mert a hatodik napon teremtették az állatokkal
együtt, és erősebb, mint a fék, amellyel zaboláznánk. Ez az erő ugyanaz a
csábítónak, mint a varázslónak a varázsige. A csábítás már akkor létezett,
amikor még sehol sem volt az egynejűség, a házasság, az egyház és a király.
A nők ugyanúgy vágynak ölelésre, mint a férfiak, ugyanolyan szükségük
van a vágy tüzére, amelyet az istenektől lopott az ember, hogy kibírja az
élet farkasordító hidegét.
Alma csípője ringani kezdett, karjai kígyóztak a feje fölött, és hirtelen
egyetlen hullámmá változott, amely a padlóból támadt, és az ujjak
hegyében növesztett fehér taréjt. Ha gyorsult az ütem, Alma sebesebben
forgott, haja lobogott, és mindenestül eltűnt saját gyönyörűségének
örvényében. Ha lassult a zene, ő is lassított, ami még inkább érvényre
juttatta a női test érzékien kígyózó szépségét. Aztán kecsesen fölemelte
karjait, és összeérintett ujjaival odavarázsolta feje köré a teliholdat. Hol
gyorsítva, hol lassítva kerülte körbe a termet, és végül megállapodott
előttem. Kinyújtotta a kezét, és intett vékony ujjával. Kacagva
elhessegettem, ám ő tovább hívogatott, a tömeg pedig tapsolt és verte az
asztalt a gitárok és a csörgődob lázas ritmusára. Ismét megpróbáltam
elhessegetni, ám ő nem engedett, tovább csalogatott pirosra festett körmű,
szakértő ujjával. Almának és a tömegnek nem lehetett nemet mondani.
Don Pedrónak, aki akkor tért vissza Blancával, igencsak nem tetszett az
ötlet, hogy egy nemesember a nyilvánosság előtt táncoljon a parasztoknak.
Ahogy ránéztem felvont szemöldökére, elfogadtam Alma kezét. Se cím, se
rang nem fog megfosztani a tánc örömétől. Alma magával húzott a szoba
közepére. Őt utánozva én is a fejem fölé emeltem egyik kezemet, a másikat
csípőre tettem. A gitárosok beletéptek a húrokba, mi pedig kerülgettük
egymást, és döngött a föld a talpunk alatt, míg jártuk a csábítás táncát,
amelyben a kihívás elutasításnak, az elutasítás kihívásnak álcázza magát. A
fejem fölött tapsolva keringtem Alma körül. Közeledett, a szemembe
nézett, a szájunk majdnem összeért, pihegő lélegzete forrón legyezte
arcomat. Elhúzódott, mire megragadtam a kezét, és ő orsóként pörögve tért
vissza hozzám. Egymás derekát átkarolva forogtunk mind sebesebben a
gitár és a csörgődob ritmusára, az örvényben összemosódó fények és
hangok közepén. A taps üteme a végletekig gyorsult, olyan volt, akár egy
lihegő asszony szívverése. Majd váratlanul elhallgatott, és mi elszakadtunk
egymástól. Utoljára még elindultam Alma felé, és ő a kezét nyújtotta, de
mikor közelebb értem, összedörgölte a hüvelyk- és mutatóujját – a
tömegből kirobbant a hahota –, jelezve, hogy ez a tánc nem az udvarlásról,
hanem az üzletről szólt. Most én jeleztem hátrálással az elutasításomat,
mire ő játékosan rám húzott egyet, a nézők harsogó derültségére.
Három prostituált, Inés, Leonor és Blanca megkontrázta a mutatványunkat.
Nem tűrhették, hogy a saját színházukban szorítsák háttérbe őket, és
felpattantak az egyik hosszú asztalra, nehogy valaki lemaradjon a
látványosságról. Bokáig érő rokolyájukat viselték, ami megkülönböztette
őket a tisztességes asszonyoktól és az olyan kurtizánoktól, mint Alma. A
csörgődob és a gitárok még az előbbinél is harsányabb örömmel ünnepelték
a helyi istennőket. Szoknyájuk kettős rojtja rázkódott a táncban, mellük
ugrált a mélyen kivágott ruhaderék alatt, medencéjük hullámzott a gyorsuló
zenére. Lábikrájuk sima íve, combjuk ígéretes gömbölyűsége eltűnt a kelme
redői között. Viharosan lobogtatták a keszkenőjüket, míg rakták egymás
nyomában a rögtönzött lépéseket. Az asztal végében ülő Alma elfordította a
fejét, és felszegte az állát.
Bámultam e zabolátlanul fitogtatott melleket és combokat, és elteltem
áhítattal a lányok szépségétől, az egész női nem szépségétől. A nő az Isten
mesterműve, a teremtés koronája, az életadás isteni képességének örököse.
A lányok, mintha tűnődéseim igazságát akarnák bizonyítani, felkapták a
szoknyájukat, és a teremtés bűvös ívéig megmutatták a lábukat. Semmi sem
volt a rokolya alatt, ilyen sűrű szolgálatban hátráltatta volna őket az
alsónemű, és ha nem olyan gyakorlottan bánnak a ruhájukkal, közszemlére
tettek volna mindent – de az ügyes boltos tudja, hogy nem szabad
kifüggeszteni a leltárt. Elég volt a medence íve meg a sejtetés, hogy mi
rejlik a szoknya ráncai alatt, és a férfiak máris a szívükhöz kaptak, és a
hajukat tépték.
Csípőjük úgy járt, mint a félrevert harang, amely tűzvészre figyelmezteti a
várost. Váratlanul elhallgatott a zene. Inés leugrott az asztalról, a nyakamba
vetette a kendőjét, és a tánctér közepére vonszolt. A másik kettő követte
példáját. A muzsikusok ismét rákezdtek fergeteges gyorsasággal.
Felemeltem a karomat, a lányok lecsúsztatták a kendőjüket a derekamra.
Úgy forogtunk, akár a kocsi kereke, amíg a küllők el nem pattantak, és a
lányokat továbbvitte a lendület, bele a hálás tömegbe, majd ismét
megközelítettek, és a vállamra tették a kezüket. Inés, a főkolompos és a
bajkeverő, derékig végigkarmolta a mellkasomat, míg ruganyos mozdulattal
lesüllyedt meghajlásba. Őt utánozva a többiek is bókoltak előttem, mintha
én lennék a szultán. Egyenként talpra állítottam őket, mert most rajtam volt
a sor, hogy leboruljak istenségük előtt, amihez a kezemet is
összekulcsoltam jámbor áhítattal. Inés és két társa felemelték a lábukat, a
mellemnek szögezték cipőjük kemény sarkát, s felborítottak.
Keresztülgurultam a szobán, majd felpattantam, búcsút intettem, és leültem
Alma mellé a fülsiketítő zsivajban.
– Nincs ezekben semmiféle művészi emelkedettség! – sajnálta le Alma a
prostituáltak ledér táncát.
– Ennek a tömegnek nincs érzéke a művészethez.
Azt reméltem, hogy most rátérhetek Doña Anára, ám meglepetésemre a
márki mellett egy ismeretlen állt, akinek jelenléte megakadályozta az
ilyesféle társalgást. Ósdi uniformist viselt: bőr ujjast, azon köpenyt, mélyen
a homlokába húzott, széles karimájú, tollas kalapot. Egyszóval rögtön
látszott az öltözékén, hogy bérgyilkos.

A TITKOK SOHASEM MARADNAK MEG A SÍRBAN

HA MEGENGEDI, bemutatnám Señor Ignacio Álvarez de Soriát, a

Calatrava-rend komturjának egykori hadnagyát és bizalmasát! – mondta a
márki. Az ember arca olyan mozdulatlan volt, akár a kő, de a szeme ide-oda
járt, hogy hallotta-e valaki a nevét. Valahonnan ismerősnek rémlett. Sok
más katonához hasonlóan vélhetőleg ő is ezért adta bűnözésre a fejét, hogy
kiegészítse hitvány kegydíját. A márki egy pénzes erszényt nyomott a
markába, amitől végre elmosolyodott. Kissé megemelte a kalapját, hálásan
bólintott, majd szó nélkül távozott.
– Ez az ember – súgta a márki, azonnal ráérezve a kíváncsiságomra – épp
most árulta el nekem, hol vannak eltemetve a komtur titkai!
– Ön pedig kétségtelenül kiásatja őket – mondtam.
– Nincs rá szükség. A titkok sohasem maradnak meg a sírban.
Nyugtalanított, hogy miféle mérget főzött ki a márki a komturnak, sőt talán
még Doña Anának is. Láttam már, miként tett tönkre nem is egy hajadont,
hogy kezébe kaparinthassa az apjukat. – Melyek Doña Ana titkai? –
kérdeztem közömbös hangra törekedve.
– Doña Ana titkai? – kapta fel a fejét. – Én azt mondtam, ez az ember tudja,
hova temették a komtur titkait!
– Hát nem azonos a kettő? – vágtam rá.
– Nos, igen, amennyiben igaz, hogy az apák vétkeznek, de a fiak
bűnhődnek érte… vagy a lányok.
– És mik azok a bűnök?
– Ha nem táncolt volna olyan lelkesen a szajhákkal, hallhatta volna őket.
– Ártalmatlan szórakozás volt.
– Botrányos – szögezte le a márki. – Szerintem a király elszörnyedne, ha
meghallaná, hogy maga prostituáltakkal ropja ahelyett, hogy a parancsának
engedelmeskedne.
– Tudja, hogy nem engedelmeskedhetek őfelsége parancsának.
– Nincs választása.
– Akkor szöknöm kell.
– Legkatolikusabb királyunk a világ felén uralkodik.
– Akkor át kell szöknöm a másik felébe.
A márki csalódottan csóválta a fejét.
– Egykor hűséges volt a királyhoz – és hozzám.
– Tudja, hogy hűséges maradok.
– Valóban? Valamikor magát küldtem volna, hogy fürkéssze ki a komtur
titkait, de ma már túlzottan lefoglalja a táncolás az örömlányaival.
– Csak a tánc, Don Pedro.
– Nos, maradjunk annyiban, hogy szerencsénkre a komtur hűséges
hadnagyának kártyaadósságai vannak, amelyeket ki kell fizetni.
– Játékos? De hisz olyan meggyőzően alakítja a bérgyilkost!
– Ő, az is.
– Meg akarja öletni a komturt? – kérdeztem rá, mert nem titkolhattam a
kíváncsiságomat.
– Meglepő magától ez az aggodalom – mondta a márki.
– Csak azon töprengtem, minő stratégiát forgat a fejében – válaszoltam,
ismét előadva a hűséges hadnagyot.
– Egy férfi becsületét megrabolni rosszabb, mintha az életét oltanák ki,
nemde?
– Ön erre tanított – mondtam.
– És jól meg is tanulta. – Arra gondoltam, ahogy délután
megszégyenítettem a komturt, és rájöttem, hogy nem is tanultam meg olyan
jól. Ismét követ éreztem a gyomromban attól, hogy kételkednem kellett a
saját tetteimben, de most attól is féltem, hogy milyen veszélybe sodorhatják
a márki tervei Doña Anát.
Odajött az asztalunkhoz Serena. Don Josét kísérte le az emeletről a
hosszadalmas segítségnyújtás után. Tapasztalt üzletasszony lévén tudta,
mikor elégedett a vásárló, és e szavakkal engedte el ügyfelének könyökét: –
Önnek csakis a legjobbat, Don José!
– Kinek kell a jó bor, ahol ilyen jók a nők? – kérdezte Don José. Alma
sértődötten elbiggyesztette a száját.
– Mondja ezt Don Juannak is – követelte Serena –, mert neki nem elég jók a
lányaim. Don Pedro elrontotta.
– Én? – kérdezte a márki. – Hát nem tisztelem meg rendszeresen a lányait?
– Don Juan – folytatta Serena –, nem ám az az egyetlen öröm, ha ellopjuk a
szüzességet.
– Elfelejti, hogy Manuel tanított meg lopni. A márki csak arra tanított meg,
mit érdemes ellopni. – Ezen mindenki nevetett, kivéve Serenát, bár ő is volt
olyan kegyes elmosolyodni.
– Hát mikor nősül már meg? Alapítson családot, aztán, mint minden sevillai
férj, élvezze a legmámorítóbb örömöket, amelyeket a lányaim nyújthatnak
egy uraságnak!
– Nem maga az egyetlen, aki meg akar nősíteni – mondtam. Felvontam a
szemöldökömet, és a márkira sandítottam.
– Mondja meg neki, Don José! – makacskodott Serena. – Meséljen a
lányaimról!
– A szépek szépei, a remekek remekei – vigyorgott Don José.
– De van itt egy lány, aki remekebb mindegyiknél! – közölte Manuel.
Feleségéhez lépett, és átkapta vastag derekát. Félresimította Serena
homlokából a kontyból kiszabadult, őszes tincseket, és olyan csókot
cuppantott a szájára, hogy egész cserzett libertinus társaságunk belepirult.
– Majd megkereslek, ha ezek az ifjoncok lefeküdtek – ígérte Serena
sokatmondó pillantással. Felgyűrte fehér ingének ujját, lesimította az érett
gömbölyűségeire boruló sima, barna pruszlikját és a zöld szoknyáját.
Türelmetlenül sóhajtott, aztán elment, hogy beszervezzen még néhány
vásárlót. Manuel szívből jövő mosollyal nézett utána. A fogadóban mindent
bevont a por, a füst, a kosz, ám Manuel és felesége ennek ellenére
megőrizte fiatalos ragyogását.
– Mondja! – törte meg Don José a házastársi meghittségét követő hosszú,
tiszteletteljes csöndet. – Hogy csinálja? Itt ez a sok szép fiatal nő, és maga
mégis csak a feleségét látja.
– Uraim – felelte Manuel annak a diplomatának a modorában, akitől most
kérnek tanácsot sorsdöntő államügyben –, a boldog házasság a legnagyobb
gazdagság, amelyre szert tehet az ember, és ez éppúgy hozzáférhető a
paraszt, mint a király számára. – Majd megszólalt benne a kereskedő: – Ez
a gazdagság egy marék reálért megszerezhető.
– De az drága! – felelte Don José.
– Nincs tudás, amelyik többet érne a boldogságnál – szögezte le Manuel. –
Egy marék reál semmi annak, aki látta, micsoda pokol tud lenni egy rossz
házasság.
– A „boldog házasság” ellentmondás – közölte kertelés nélkül a márki.
– Az én házasságomban nincsen boldogság – mondta Don José, míg egy
marék reált tett az asztalra. – De a kérdésem gyakorlati jellegű. Miként
állhatja meg egy ilyen egészséges, vérbő férfi, mint maga, hogy fel ne
habzsolja az összes… – kereste szűkös szókincsében a megfelelő kifejezést,
és végül a „nyereségét” mellett döntött.
– A válasz, uram, egyszerű, bár nem könnyű. Ha könnyű lenne, már
kiestünk volna az üzletből. – Mohó türelmetlenséggel meredtünk rá. – A
házasember akkor maradhat hű a feleségéhez, ha nézhet, de nem foghat.
– Ó! Akkor a Boldogságos Szűz mentsen meg engem a házasság
kísértésétől! – mondtam, harsány kacajra bírva a társaságot.
Ám Don Hernán továbbra is búsongott, pillanatnyilag a szeretője nélkül, aki
távozott, hogy arcát rendbe hozza.
– Mint Don Pedro mondta, a házasság nem szavatolja a boldogságot –
ismerte el. – Se a házasság, se a szerető. A feleségem féltékeny a
szeretőmre, a szeretőm féltékeny a feleségemre, és örökké szerelmi
bizonyítékokat követel.
– Ezért vesz részt holnap a bikaviadalban? – kérdezte Alma. A szerelem
elég elterjedt indok volt a férfiak között, akik oda mertek állni a bikák elé.
– Igen – felelte Don Hernán mogorván. – Illetve nem tudom. Feleségem
három szép fiat adott nekem, és szeret. Igazán szeret.
Nagy szemekkel bámultuk szegény Don Hernánt. Rossz városba és rossz
korba született. Sevillában ma minden játék, minden férfi több lapra teszi
fel a pénzét. A gazdagság, amely szakadatlan áradatban zuhog a városra,
leértékelte a pénzt, a házasságot, magának az életnek az értelmét. A legtöbb
férfi szükségtelen büntetésnek tartja, hogy hű legyen a feleségéhez –
kivéve, úgy látszik, Manuelt. Kétségtelenül ez is oka annak, hogy
vonakodom a nősüléstől. Nem óhajtok házasságot kötni egy nővel csak
azért, hogy álnok és csapodár legyek. Többször láttam, mennyi szenvedés
jár az ilyen kétszínűséggel.
– Don Juan – kérdezte Don Hernán szerencsétlenül –, maga hogy tudja
boldoggá tenni ezt az összes asszonyt?
– Ahogy a pap az egyház testével lép frigyre, én is az asszonyiság egészével
házasodom össze. Imádok minden asszonyt, és egynek sem kötöm le
magamat. Röviden, egyiket se veszem feleségül.
Ez a válasz olyan nyilvánvaló volt, hogy még nagyobb kedvvel kacagtak
rajta.
– Csak kell éreznie valamit a nők iránt, akiket elcsábít – makacskodott Don
Hernán.
– Egy libertinusnak – feleltem – mindent a bőrében kell éreznie, és semmit
sem a szívében.
A márki elismerően pillantott rám.
– De hogy ne érezzen a szív? – folytatta Don Hernán.
– Építsen köréje fellegvárat, és egyetlen kisasszonynak se eressze le a
felvonóhidat! Barátom, maga két asszonyt engedett be rajta, akik el fogják
pusztítani a féltékenységükkel a kastélyt – és magát.
– Hát egy nőt sem szeret?
– Minden nőt szeretni annyit jelent, hogy egyet sem szeret jobban a
többinél.
– Magával ellentétben, Don Juan, én nem kaphatok meg minden nőt, tehát
azt a kettőt kell szeretnem, akik vannak nekem.
– Van egy nő, akit Don Juan nem kaphat meg – mondta kajánul a márki. Az
összes szem Don Pedro felé fordult.
– Ki tudna ellenállni Don Juan csábjainak? – hitetlenkedett Don José.
– Doña Ana.
– Ki? – kérdezte Don José bambán.
– A gyönyörű és erényes Doña Ana, Don Gonzalo de Ulloának, a
Calatrava-rend komturjának a lánya.
– Miként állhatna ellen Don Juan udvarlásának? – kételkedett Don Hernán.
– Akkor olyan nő, aki senki férfinak nem adja a szívét.
A márki simán visszavezetett minket az intrikáihoz, amelyeket a komtur
köré szőtt. Most kaptam észbe, hogy korábbi figyelmeztetése csak a
hergelésemre szolgált. Vettem a lapot.
– Én nem a nő szívéhez apellálok – mondtam általános derültségre –,
hanem az elméjéhez, amit a férfiak többsége annyira alábecsül, és az
elméjén keresztül szólítom meg az ágyékát, amelynek ugyanolyan önálló
akarata van, mint a férfiénak.
– Doña Ana elméje megronthatatlan.
– Ön tanította nekem, hogy nincs megronthatatlan nő.
– Minden szabályt a kivétel erősít – felelte a márki. – Doña Ana elméje
valóban megronthatatlan, de mindenkinek van titka, amellyel megszerezheti
az uralmat a lelke fölött.
Egyszerre akadt el a lélegzetünk és hőköltünk vissza, miközben e szavak
ördögi jelentését próbáltuk megemészteni. Tudtam, hogy a márki tudatosan
játszik rá aggodalmamra, amelyet korábban tanúsítottam Doña Ana iránt, és
nem voltam hajlandó tűrni, hogy ő vezényelje érzéseimet vagy tetteimet.
Arra akart felhasználni, hogy általam tegye tönkre Doña Anát vagy az apját,
akár a naplómból vett bizonyítékokkal, akár egy kémmel, aki a hölgy
ablakát figyelheti. Nem voltam hajlandó belesétálni a csapdába.
Kimentettem magamat, hogy mennem kell.
– Don Juan? – szólított a márki. – Remélem, vendégül láthatom házamnál
holnap a szent ünnep alkalmából, hogy onnan nézze végig a szent
körmenetet. – Az Úrnapja a kedvenc ünnepeim közé tartozott, mert arról
emlékezett meg, hogy az isteni szellem testbe költözött, de nem bírtam a
körmenetet, amit az inkvizítor arra fog használni, hogy a hatalmát
fitogtassa.
– Megtisztel, Don Pedro, de nem érdekel, hogyan páváskodik az utcán az
inkvizítor.
Társaim szeme elkerekedett a vakmerőségemtől.
– Körültekintőbben kellene fogalmaznia, ha az inkvizítorról beszél! – intett
a márki. – Az ő szemében nemcsak az eretnekség, ahogy a házasságon
kívüli paráználkodásban lubickol…
– Együtt Spanyolország minden nemesével – sietett a segítségemre Don
José.
– …de az is, hogy maga szerint ez nem bűn.
Hagytam lógni egy kicsit a levegőben a vádat, mielőtt az emberiség
védelmére keltem.
– Amíg természetes vágyainkat kitiltják a mennyei királyságból, hosszú
lesz a sor a poklok kapujánál.
– Remélem, meggondolja magát, legalábbis az összejövetelt illetően –
felelte a márki, majd hosszabb szünet után hozzátette komolyabb hangon: –
Doña Ana is ott lesz. – Meghajoltam, elbúcsúztam barátaimtól, Almától,
Serenától, Manueltől. Nem azért távoztam a fogadóból, hogy asszonyban
leljem örömemet, hanem hogy megtartóztassam magamat egytől. De bár az
egyház nevelt, sose szerettem a böjtöt, így hálásan fogadtam a lakomát,
amely a hazaúton várt rám.
125

EZER ÉJSZAKA EGY IDEGENNEL

AHOGY HAZAFELÉ MENET elkocsiztunk a székesegyház mellett,

megláttam a fogyó hold fényénél egy szerecsen asszonyt. Alaposabban
megnézve felismertem Fatimát, egy mozambiki rabszolgát, akit a
portugálok hoztak. Akkor ismerkedtünk meg, amikor maszkabálon voltam
úrnőjének, Cristina hercegnének palotájában. Fátima szolgálta fel a
vendégeknek a vacsorát, és én utánamentem a konyhába a desszertemért.
Elcsábítani ugyan nem sikerült, viszont hosszas unszolással sikerült
rábeszélnem, hogy meséljen magáról, ami sokkal érdekesebbnek bizonyult
a bálozó urak akármelyikének életénél.
Fátima érett asszony volt: korombeli vagy talán még idősebb is. Több mint
egy évtizede szakították el a férjétől és a két fiától, amikor eladták
rabszolgának. A keresztségben a Maria nevet kapta, ám ő kevélyen
ragaszkodott a Fátimához, és csakis arra hallgatott. Ahogy közelebb ért a
hintó, már nemcsak azt a hajolni képtelen, büszke fejet és hosszú nyakat
láttam, de a bánatot is az arcán.
– Ilyen gyönyörű királynőnek hintón illik járnia – mondtam, mikor
utolértük. Sietett tovább, csak egyszer sandított ránk félős gyanakvással.
Ekkor azt kiáltotta: Don Juan! – és úgy felragyogott az arca, hogy az
éjszaka is megvilágosodott körülötte.
– Szolgálatára, Doña Fátima. – Kinyitottam az ajtót és nyújtottam a
kezemet. Elfogadta, és mosolyogva hagyta, hogy beemeljem a hintóba.
Cristóbalnak volt annyi esze, hogy a hosszabbik utat válassza Fátima
otthonához, így lehetőségünk volt felújítani az ismeretséget. Fátima
büszkén ült a hintóm párnáin. Ezek a fedett fogatok számos vitára adtak
okot, amióta elterjedtek Sevilla utcáin. Zártságuk és kényelmük mozgó
hálószobákká varázsolja őket. Az enyém ugyanazt a célt szolgálja, mint
Zeusz felhője.
– Mi hozza ki ebben az órában városunk veszélyes utcáira? – kérdeztem
kíváncsian.
– Egy még nagyobb veszély.
– Hogy érti ezt?
Fátima lehorgasztotta a fejét.
– Meg akart erőszakolni.
– Kicsoda? Octavio herceg?
– Nem. Ő oda van szokása szerint Nápolyban a szeretőjével, úgyhogy a
főkomornyik…
– Mit csinált vele?
– Megvágtam.
Úgy beszélt keserű sorsáról, hogy feladtam a csábítás minden reményét.
– A hintóm a rendelkezésére áll.
– Nincs hova mennem – mondta. Rám villantotta a szemét, aztán lesütötte.
Ha visszamegy, ismét meg kell küzdenie a fő komornyikkal, de megszökni
még veszedelmesebb.
– Biztonságban lesz?
– Nem hinném, hogy még egyszer próbálkozik! – jelentette ki győzelmes
mosollyal.
– Cristóbal, vigyél Cristina hercegnéhez!
Hátradőltem az ülésen, és megpróbáltam beérni az irgalmas szamaritánus
szerepével, de így se sikerült levegőnek nézni Fátima nyakának nyúlánk
oszlopát, állának finom hajlatát, s a száját, amely pirosan csillogott a
kocsilámpa fényében.
Benyúlt a blúza alá, és előhúzott egy nyűtt zsinórra erősített, szögletes kis
vászontasakot.
– Ebben van a férjem szelleme – mondta. Dédelgető gyöngédséggel fogta
az amulettet. – Ez tartotta a szívem közelében tizenegy éve és három
hónapja. – Lassan felém fordult. Bánat és kétségbeesés volt a hangjában. –
Kezdem elveszíteni, Don Juan. Már nem érzem a bőrét, nem emlékszem az
érintésére. Még álmomban sem.
Értettem a kimondatlan kérést. Megfogtam a kezét. Bár a bőre cserepes volt
a mosástól és kérges a munkától, hosszú ujjai megőrizték kecses
karcsúságukat. Megcsókoltam tenyerének érzékeny közepét, ahonnan
egyesek szerint ki lehet olvasni a sorsot a szaggatott vonalakból. Nem
ismerhettem a jövőjét, de azt tudtam, hogy én is színesíteni akarom néhány
örömteli perccel.
Felemelte a kezét, és lágyan megérintette borostás arcomat. Szelíden
simogattam a nyakát. Behunyta a szemét, és nem húzódott el az ujjaim elől.
– Vigyél haza, Cristóbal! – parancsoltam rekedten. Amit Évának ez a leánya
akar, nem adható meg egy zötyögő hintóban.
Átkaroltuk egymást. Lassan csókolgattam Fátima arcát és nyakát. Ő
gyorsabban lélegzett. Végre megállt a hintó. Felszaladtunk a lépcsőn a
lakásomba, aztán tovább kapaszkodtunk a létrán a tetőre, ahol a kilátóm
van. Fátima úgy futott a korlátig, mint egy kislány, és mosolyogva tekintett
le a térre, ahol még ilyenkor is állt a bál és a vigasság. A plaza
visszhangzott a gitárok pengésétől, a zene úgy jött fel hozzánk, mintha
egyedül a mi szórakoztatásunkra szólna. Néztük a cseréptetőkön túl az eget
csókoló Giraldát. A hold úgy kerekedett a torony csúcsa mögött, mint egy
glória. Az erkélyen, ahol a harangok függtek, színes lámpákat gyújtottak a
flotta visszatérésének örömére. Míg Fátima áhítattal bámulta a torony
szépségét, én az ő szépségét csodáltam, ahogy az a szénfekete arc izzott a
holdfényben.
– Galambok! – Elfordult, felnézett a fából ácsolt ketrecre, amelyben a
madarak burukkoltak.
– Postagalambok – mondtam. Azt nem tettem hozzá, hogy a szeretőim
küldenek velük üzeneteket. Bár ezek a hírvivők csak egy irányban viszik a
küldeményeket, megbízhatóbbak a földi postánál, mert ha egyszer
felszállnak, nem lehet elfogni a leveleket.
Kinyitottam madárházam egyik apró ajtaját, és Fátima kezébe tettem egy
fehér galambot.
– Engedje szabadon – mondtam.
Habozva nézett rám, de mikor tovább biztattam, elmosolyodott, és a
levegőbe dobta a galambot. Úgy nyújtotta utána a kezét, mintha ő is
mindjárt felszállna a nyájas éjszakai égbe. Megérintettem ujjai hegyét, aztán
végighúztam a kezemet a bőrén a válláig. Karja lassan lehanyatlott.
Felém fordult. Ujjaim megérintették a száját, majd lesiklottak a nyakán a
mellkasára. Amikor a szívéhez értem, megragadta a kezemet, és a két melle
közti völgybe szorította. Két könnycsepp futott végig az arcán, de még
boldogabban mosolygott, és szelíden ingatta a fejét. Fél kézzel fogtam meg
a tarkóját, mert a másikat nem engedte el. Lassan ráhúzta a kezemet a
mellére, én pedig úgy ragadtam meg, mint a szentelt kelyhet. Homorított,
közelebb nyomta hozzám a felsőtestét. Megcsókoltam a nyakát, aztán a
száját. Cirógattam a fehér ingen és a zöld szoknyán át. Ő sóhajtott, és
végighúzta tenyerét az arcomon, majd a mellkasomon.
– Gyere! – mondtam. Megszorítottam a kezét, és felvezettem egy újabb kis
létrán egy fülkébe, amelyet azért falaztattam el magamnak, hogy
figyelhessem, mikor jönnek felfelé a hajók a folyón. A fülkéből látni
lehetett az Alcázar párkánycsipkés falait. Csúcsai Poszeidón háromágú
szigonyára emlékeztettek. Idelátszott még a Torre del Oro is, amely
valamivel lejjebb magasodott a parton. A mórok nemcsak az aranyukat
tárolták benne, de onnan figyelték az ég csillagait is.
Ám engem ma este nem a kereskedők vagy a csillagok folyója érdekelt,
hanem Fátima szenvedélyének árja. Összeölelkeztünk. A köpenyemet
terítettem el alattunk, és volt sok selyempárnánk is, amelyeken úgy
heverhettünk el, mint a mórok.
Láz perzselt mindkettőnket, de én lassúságot parancsoltam magamra, mert
az volt a célom, hogy minél hosszabbra nyújtsam az önkívületet. Fátima
bőrének olyan íze volt, mint a sónak és a citromhéjnak, amellyel bizonyára
illatosította magát. Felpezsdültem tőle, mint a frissítőtől, amit az utcán
kínálnak az árusok. Lassan kibontottam a blúzát, akkora szüneteket tartva
két gomb között, hogy lélegzetet vehessen. Félénken tárta fel kicsi mellét.
A szemébe néztem és mosolyogtam. Izmai ellazultak, a földre ejtette az
inget. Úgy emeltem föl a kezemet, mintha a levegőn keresztül simogatnám.
Összeborzongott. Hozzá se kellett érnem, hogy tudjam, tűzforró a bőre. Az
igazi caballero legfőbb erőssége a fegyelem. Döfölni minden barom tud, de
csak a penge művésze ismeri a kivárást.
Végül ő húzódott közelebb az ujjaimhoz. Kezem és szájam végigjárta
nyakát és mellét, aztán a derekát és a combját. Szoknyája lecsúszott.
Fél kézzel vetettem le a ruháimat, hogy a másik ne szakadjon el Fátima
testétől, amelyet ujjaim és körmöm hegyével cirógattam. Sok költő
hasonlította gitárhoz a női testet, csak azt felejtették el, hogy az asszonyi
hús minden hüvelykjének megvan a saját hangja, és ha együtt pengnek, az a
leggyönyörűbb muzsika, amit hallott a világ. A nő odaadása végső soron a
férfi tehetségétől függ, és aszerint tárja fel a szépségét, amilyen ügyességgel
közelednek hozzá.
Nyelvünk eltévedt egymás szájában. Ujjaim lesétáltak Fátima hátán, majd a
szép faron keresztül odavándoroltak asszonyiságához. Cirógató kezem
borzongva érezte a vágy medrében buzgó nedvességet, de nem hatoltam
belé, amíg a folyó ki nem öntött. Mikor megtettem, Fátima szája kinyílt, és
pihegve kapkodott levegőért. Magához húzott, hogy arcunk összeérjen, de a
szemünk elbámult egymás mellett, az övé túlnézett Európán, az enyém
furcsamód a városon. Doña Ana képe lebegett a szemem előtt, kacagása
kísértett lázas agyamban.
Kizökkentett a kéj begyakorolt ritmusából, de elhessegettem, hogy Doña
Fátima szépséges arcára, zengő dalára összpontosíthassak. Egy teljes
őrszolgálat idejéig csaltam ki testéből a muzsikát, hol gyorsan, hol lassan,
egyre fokozva a feszültséget addig, amíg engedelmeskedtem suttogó
kérésének. Izmai megmerevedtek, ahogy végiglüktetett rajtunk a
gyönyörűségek gyönyörűsége, és utána elnyúlhattunk a megérdemelt
nyugalom medencéjében. Leheletkönnyen megsimogattam combjának és
farának sima bőrét, amelynek párássága azt mutatta, hogy Fátima minden
íze eltelt örömmel.
Az oldalára fordult, és bezárkózott önmagába. Behunyta a szemét, és
titokzatosan mosolygott. Feküdtem mellette, ujjaim szelíden kalandoztak a
bőrén. Térde könnyedén fölemelkedett, majd visszahullott. Bár a hold
addigra lement, Fátima bőre úgy izzott, mint maga az égitest. Éreztem a
lelkéből áradó fényt. Ha egy nő eltelik gyönyörűséggel, a lélek kiemelkedik
a testből, ezért nincs gyönyörűbb látvány annál az asszonynál, akinek
igazán kielégül a vágya, mert nincs porhüvely, amely sugárzóbb lehetne a
minden asszonyban ott lakozó leieknél. A papok azt mondják, hogy a test
az a léleknek, ami a tüske a köröm alatt, de én láttam az igazságot. Test kell
ahhoz, hogy a lélek szirmokat bonthasson, mert ez a kettő elválaszthatatlan.
Kezem bizsergett, mikor kitapintottam Fátima bőre fölött ezt a szent
burkolatot.
A kéj az aranynál is drágább anyaggá változtatta át Fátima testét. Ujjaim,
amelyek a bőrén bolyongtak, a lelkét érezhették. Cirógattam, és az egyik
alkímiai értekezésre gondoltam, amelyet a márki titkos könyvtárában
olvastam. Szerzője azt írta, hogy az alantas fémet ki kell rakni a telihold alá,
ugyanis abból a feltételezésből indult ki, hogy a holdsugár az anyag
legfinomabb válfaja és a szellem legéteribb formája. Elég közel jutott az
Isteni Alkotó hatalmának megértéséhez, de összetévesztette az égitestet az
asszonyok földi testével. Talán nem azonos az asszonyi szenvedély árja az
élet varázsitalával? Nem az ő kapujukon léphetünk be az örök életre,
miután megnyitottuk a teremtés isteni aktusával?
Világosodni kezdett az ég alja. Megcsókoltam Fátimát, és ő kinyitotta a
szemét. Együtt öltöztünk.
– A hercegné folyton emleget, egyre azt találgatja, mikor térsz vissza. Most
már tudom, miért.
Apró kalitkába tettem egy galambot, és a kezébe nyomtam. – Vidd ezt el a
hercegnének. Mondd neki, hogy láttál, mikor kocsikáztam, és akkor
bíztalak meg, hogy add ezt át neki. A várakozás kegyesebbé teheti irántad.
Elmosolyodott az ajándéktól, és talán a tudattól is, hogy úrnője sose fogja
gyanítani, hogy neki és rabszolgájának ugyanaz a szeretője. Lementünk a
létrán a nappali szobámba, onnan meg az istállóba, ahol fel kellett vernem a
függőágyában alvó Cristóbalt. Kocsisom összerázkódott, és kiesett az
ágyból. Alig bírtuk megállni, hogy ne kacagjunk.
– Cristóbal, légy szíves, vidd haza Doña Fátimát!
– Igen, uram.
Tudtam, hogy amilyen tapintatos, nem a kapu előtt állítja meg a hintót,
hanem valamivel lejjebb az utcában. Mindig védeni igyekezett azoknak az
asszonyoknak a jó hírét, akiknek a hírességemet köszönhettem.
Mikor Fátima fellépett a hintóba, mosolyogtam, és tisztelettel fejet
hajtottam.
– Remélem, Doña Fátima, hogy ha csak néhány örömteli pillanatra is, de
sikerült elfeledtetnem a bánatát.
Fátima arcáról eltűnt a mosoly.
– Az én bánatomat? – kérdezte. – Azt sose felejthetem, egy pillanatra sem.
– De hát az ügyes kéz és a száj csak felválthatja örömmel a fájdalmat, még
ha rövid időre is.
– Hálás vagyok, Don Juan, hogy ilyen kedvesen bánt egy magamfajta
rabszolgával, és a tehetsége még annál is nagyobb, mint pletykálják. Ám
gondolataimban maga a férjem volt, a gyerekeim apja.
– Akkor neki is kell, hogy legyen tehetsége.
– Nem olyan, mint a magáé, de nagyobb gyönyörűségemre volt egy csók a
férfitól, akit szeretek, mint ezer éjszaka egy idegennel.
Törtem a fejem, hogy miként lehet igaz, amit hallottam. Fátima láthatta az
értetlenségemet, mert válaszolt a kimondatlan kérdésre: – A férjem
nemcsak a kezével volt ügyes, hanem a szívével is.
Rábámultam, és elképzeltem otthon, mozambiki falujában, ahogy a férje
fogja a kezét és csókolgatja a száját, a gyerekeik pedig kacagnak, és
megpróbálnak közéjük furakodni. Aztán felocsúdtam az álomból.
Megkopogtattam a hintó ajtaját. Cristóbal elindította Bonitát. Figyeltem a
távolodó kocsi forgó kerekeit, és észrevettem a macskaköveken az
amulettet.
– Állj! – A hintó után futottam, és odaadtam az amulettet Fátimának. A
melléhez szorította, és rám mosolygott:
– Köszönöm, Don Juan!
Ismét megkocogtattam a hintó ajtaját és Cristóbal újra elindult.
Felkapaszkodtam a lépcsőn a szobámba, és közben Fátima szavain
töprengtem. Gondolatban végigsimogattam őket, értetlenül, mégis
izgatottan. Láttam már szenvedést, amit a szerelem okozott, de ismertem a
nagy gyönyörűséget is, amelyről az asszony beszélt. De még az ő szavainál
is jobban felzaklatott Doña Ana látomása és kacagása a gondolataimban. Az
egyik nővel hálni, és a másikra gondolni, ez sérti a libertinus törvényeket,
amelyeket a márkitól tanultam. Egyetlen módját ismertem, hogy kioltsam a
bujaság lángjait, amelyeket Doña Ana gyújtott bennem.
Szerencsére nem kell sokáig várnom, hogy folytathassam a csábítást.
Inkább elszenvedem az inkvizítort a körmenetben, de elmegyek
megünnepelni, hogy az Ige testté lett.
1593. június 17., hajnal
CORPUS CHRISTI

A LEGPOMPÁSABB nappali ruhámat öltöttem fel: rózsaszín ujjast és

kalapot, lazac vörös nadrágot. Kalapomon nagy zöld strucctoll tört
merészen az ég felé, hogy lendületesen hulljon alá a vállamra. Nappal
mindig élénk színeket viseltem, éjszaka mindig sötétbarnát és feketét, mert
olyankor tanácsosabb az árnyékok közé olvadni.
Cristóbal elvitt a márki palotájába, amely a San Francisco térre nézett. Itt ér
véget a körmenet, délután itt tartják a bikaviadalt. Másokkal együtt a márki
engem is meghívott, hogy palotájának erkélyéről nézzük a
látványosságokat.
Mikor kiszálltam a hintóból, bőrcipőm rozmaringszálakra tiport,
amelyekkel vastagon felhintették a macskakövet. Az erős illat a női test
parfümös aromáját juttatta eszembe, amelyet ujjaim hegye még mindig
őrzött az éjszakából. A rozmaring csak részben álcázhatta a lócitrom
ugyanolyan átható szagát. Számtalan hintó hozta a hitveseket és leányokat a
márki védőszárnyai alá. Miközben a város előkelői a körmenetben
páváskodnak, a feleségek és a férjhez menendő lányok itt maradnak
védtelenül a márki erkélyén. Bár engem ma csak egy leány érdekelt, és őt,
azok után, amiket láttam, aligha nevezhettem védtelennek.
Barna kőből rakott, irdatlan épület volt a márki palotája, három kihasasodó
erkéllyel és rengeteg nagy ablakkal, amelyeket díszes oszlopok fogtak
közre. A kapuban két őr posztolt, akiknek ujjatlan kék zubbonyára Don
Pedro címerét – a várkastélyt és az oroszlánt – hímezték aranycérnával.
Fodraikat merevre keményítették, kesztyűs kezük olyan apró pengéjű
díszlándzsát markolt, amelynek aligha vehették hasznát igazi harcban. Nem
fordultak felém, de mosollyal jelezték, hogy tudják, barát vagyok, nem
ellenség.
Beléptem a mellbimbóforma, aranyozott szegecsekkel kivert, vaskos zöld
ajtón, magam mögött hagyva a késő délelőtt éles fényét és fullasztó
forróságát. A kapualj sötét és hűvös volt, akár a pince. A néhány ferde
napsugár alázatosan és erőtlenül hullott a padlatra. Fölöttem gerendák
húzódtak, amelyeknek fáját cifrára festették.
Rögtön itthon éreztem magamat, hiszen két évig aludtam a palota huszonkét
szobájának egyikében. Abban az időben még csak elkezdtem
tanulmányaimat, amelyeket a távozásom óta eltelt tíz-egynéhány évben
folytattam, kihantolva mindazon eretnekségeket és misztériumokat,
amelyek kimaradtak zárdai jámbor neveltetésemből. De tíz év után is még
csak a felét olvastam el az ezerötszáz kötetnek, amely Don Pedro két
könyvtárában volt. Számos fordítást olvastam, amelyeknek az eredetijét
zsidók és mórok írták. Nem is tudom, miként remélheti bárki is érthetni egy
spanyol égő szívét anélkül, hogy megismerné a mórok kultúráját, amelyet a
földdel örököltünk, vagy a héberek vallását, amely Isten anyjának,
apostolainak, sőt magának Megváltónknak a hite volt.
A márki palotájának nagy fakapuja gyakran állt nyitva, de a kovácsoltvas
kapu, amely a bejáratot választotta el az udvartól, zárva volt, mint mindig.
Úgy markoltam a hideg vasrudakat, mint egy fogoly. Láttam az udvart és a
római csempéket, amelyeket a városon kívülről hoztak. Zeusz számos
kalandját és álcáját ábrázolták. Az udvar közepén fehér szegfűkkel és piros
rózsalugassal övezett szökőkút hűtötte és üdítette a levegőt.
Csengettem, és vártam, hogy egy szolga ajtót nyisson. Előbb láttam a
lépcsőn leereszkedő, ékkövekkel hímzett kék-arany libériát, mint az arcot.
Elmosolyodtam, mert megismertem Fernandót, aki mindezekben az
években híven szolgálta a márkit, és végül előléptették főkomornyikká.
Felhúzta a szemöldökét, amikor meglátott. Hamiskás vigyora arra utalt,
hogy nyomon követte kalandjaimat a mentiderók hírharangjainak
jóvoltából. A birodalom népe ezekben a mentiderókban, a pletykasaroknak
nevezett bodegákban tájékozódott a konkvisztádorok és a galanteadorok
homlokegyenest ellenkező kalandjairól. Miután Fernando sietve ajtót
nyitott, szeretettel megöleltük egymást.
A márki azzal tisztelt meg, hogy személyesen kijött köszönni az udvari
erkélyre. Díszes arany-kék ujjast és térdnadrágot viselt, ugyanazt a
színösszeállítást, amelyet a szolgái, csak az ő ruhája sokkal díszesebb volt,
és vállban divatosan puffosra szabták. Öltözékét harisnya és szögletes sarkú
atlaszcipő egészítette ki, amely irdatlan lábfejét is olyan finomnak mutatta,
amilyen a táncosoké. A szokottnál nagyobb nyakfodrot viselt, amely
mostanában jött divatba, és ettől olyan lett a feje, mintha széles tálon
pihenne.
– Lám, lám, mégis meggondolta magát! Jöjjön szaporán, közelednek a
táncoló apácák! – Mikor felsiettem a lépcsőn, melegen megölelt, mintha én
lennék a tékozló fiú.
– Bocsánatát kérem, Don Pedro. Fontos ügyeket kellett intéznem.
Felhúzta a szemöldökét.
– Ismerem én a maga ügyeit. Valaha ugyanazokban jártam. Ha mégis
fontolóra venné az ajánlatomat – oldalanként harminc aranyescudóra
emelem az árat –, akkor én is elolvashatom, ki volt.
– Harminc arany? Júdás csak ezüstöt kapott. De én nem vagyok Júdás, így
nem árulhatom el a megváltóimat.
Nevetett, de látni valóan nem tetszett neki a hajthatatlanságom. Ajánlhatott
volna oldalanként háromszáz escudót, akkor sem adtam volna el a naplót.
Elmentünk a kápolna előtt, amelynek csukott ajtaja mögött mindig sötét
volt, kivéve ha a Szent Ferenc-kolostor főnöke átjött havonta egyszer a
kötelező sakkpartira. Ilyenkor Don Pedro kinyittatta az ajtót, sőt még egy
gyertyát is gyújtatott a kápolnában. A franciskánusok régi lakók voltak a
hatalmas rendházban, amely a márki palotájával átellenben állt a téren.
Csatlakoztunk a többiekhez az erkélyen. A nők aranyszállal átszőtt atlasz-,
bársony- és selyemruhákban pompáztak. Sokan pici kalapot is viseltek.
Áttetsző fátyluk, ahelyett hogy szemérmességüket hangsúlyozta volna,
rejtelmessé és kihívóvá tette őket. A legyezőjük mögül lestek. A márki
betegséget mímelt, hogy ne kelljen a nemesekkel és a gazdag kereskedőkkel
gyalogolnia a körmenetben. A galanteadorok céhének nem volt zászlaja
vagy helye a processzióban. Mosolyogva tartottam szemlét a hölgyek felett.
Doña Anát nem láttam.
Kedvem ellenére is oda kellett figyelnem a körmenetre, mert a dámák
mutogatni és nevetgélni kezdtek. Feltűntek a hórihorgas gigantesok és a
hordófejű cabezudosok, amelyek olyan trágár mozdulatokat tettek
túlméretezett mancsukkal, hogy a tömeg kéjesen hahotázott, a hölgyek
pedig kuncogtak és pirultak. Jó volt tudni, hogy még az inkvizíció sem
akadályozhatja meg, hogy népünk egy kis kedélyes vigalommal ünnepelje
az oltáriszentséget. Áldott szerencsémre a céhek és az urak komor menete
már elvonult, nekem csak a processzió csúcspontja – és a botrányos része –
maradt.
A téren körbefutó árkádsor fölötti erkélyről jól láthattam a menet útját
kijelölő, zöld rozmaringszőnyeget. A sokaság úgy tömörült mellette, mint
folyó mellett a partjai, csak egy keskeny sávot hagyva szabadon a menetben
vonuló-táncoló embereknek. Meg akartam kérdezni, mit tervez a márki
Doña Anával, és azon rágódtam, miként tehetném meg úgy, hogy nem
árulom el az érdeklődésemet.
A nemesek, akik legyalogolták a magukét a processzióban, akkor kezdtek
szállingózni, amikor feltűntek a zarabandát táncoló apácák. Ugyanazt a
táncot járták, amelyet Alma az este a kocsmában, csak persze sokkal
mérsékeltebb egyértelműséggel. Bár a ruhájuk csak az arcukat és a kezüket
hagyta szabadon, a mozdulataik ugyanazok voltak, még ha
gyakorlatlanabbak is. Ügyesen fordították ki-be a lábfejüket, és egészen
kiválóan riszálták a csípőjüket, rázták a mellüket, és csettintettek az
ujjukkal, amiben imádni való ügybuzgalomról tettek tanúságot. A márki
nevetett és tapsolt. Mint megtudtam, neki is benne volt a keze, hogy a
püspök kivételesen feloldotta a tilalmat, és engedélyezte, hogy a
nyilvánosság előtt is eljárják a tiltott táncot.
– Istenkáromlás! – mondta egy férfihang a szomszéd erkélyről, miközben
azt figyeltük, hogyan járják a sororok a termékenység szent táncát. Én nem
botránkoztam, nem is csodálkoztam, mert tudtam, hogy napjainkban sok nő
egyáltalán nem hitbuzgalomból teszi le a szerzetesi fogadalmat. A zárdák
zsúfolásig vannak az úri családok fiatalabb leányaival, akiknek a família
egyszerűen nem tudja kiállítani a megkövetelt irtóztató nagyságú
hozományt. Ezeket a szegényeket bedugják a zárdába, senki se kérdezi
tőlük, hogy ők mit szeretnének, mire vágynak – valószínűleg azzal kerülnek
még a legközelebb a normális élethez, amelyre áhítoznak, hogy eltáncolják
a zarabandát a fiestán.
A lovag felé fordultam, aki ilyen könnyen tört pálcát a sororok öröme felett.
Megláttam az arcát, és az arcán a sebhelyet. A komtur volt. Ide-oda járt a
szemem az erkélyen, kerestem Doña Ana gyönyörű, mandula alakú arcát,
biztosra vettem, hogy ott kell lennie. Alighogy felfedeztem az arcélét, Don
Pedro is észrevette, mit nézek, és elégedetten nyugtázta érdeklődésemet.
– Az Doña Ana! – mondta. – Hát van nála elragadóbb hajadon Sevillában?
– Sok elragadó nő él a mi szép városunkban. Nem is tudom, hogy lehet
választani közülük.
Abban a pillanatban megérkezett az óriási tarasca. A rejtett kerekeken
mozgó, pikkelyes kígyónak nagy hasa, hat groteszk csecse, hosszú farka,
vörös szeme volt, és tátogatta a száját, kimutatva fűrészes fogait. Hegyes
szarvú, vasvillás vörös ördögök és démonok rajzottak körülötte. A behemót
hüllő hátán egy dobos utazott, és hét tarka ruhás akrobata gúlába
emelkedett. A legfelső a fején egyensúlyozott. A háromágú nyelvet öltögető
kígyó ebben a pillanatban rémített meg egy parasztot a nézőseregben, majd
leverte a szalmakalapját, ami hatalmas hahotára adott alkalmat a tömegben,
sőt még az erkélyeken is. Ám az én szemem mindegyre odatévedt a
zsonglőrökről és a bohócokról Doña Anára és hosszú, fekete hajára,
amelybe sok-sok fehér virágot font, mint egy menyasszony. Foga ragyogott
piros ajkai közt, és attól a különös, életteli, dallamos nevetésétől borzongás
futkosott a hátamon. Megérezhette, hogy bámulom, mert lopva rám
pillantott, de rögtön elkapta a tekintetét.
A zsonglőröket kerekes dobogók követték. Az elsőn hajó és világítótorony
jelképezte Megváltónk igazságának eljövetelét. A hajón egy ifjú és egy
öregember ült, mindketten kék köntösben, kezükben kereszt és a glóbusz:
az Atya és a Fiú. Közöttük galamb repesett: a Szentlélek.
A második dobogó Ádámot és Évát mutatta az Édenkertben. Pantomimot
adtak elő a bűnbeesésről, és még ilyen messziről is tisztán lehetett látni,
miként hozta kísértésbe a kígyó Évát, majd pedig Éva Ádámot. Mikor Éva
megkínálta a gyümölccsel Ádámot, a márki hozzám fordult és azt mondta:
– Igaza van a karmelita apácának. Sevillában az ördögnek több keze van,
hogy kísértsen minket.
Átnéztem mellette Doña Anára, és lelkesen bólogattam.
A harmadik dobogó a San Jorge erődöt, az inkvizíció főhadiszállását
ábrázolta, füstölgő műágyúkkal.
– Már ne haragudjék, Don Pedro, hogy ilyesmit firtatok – suttogtam, míg a
menetet néztük –, de mivel sértette meg a komtur, hogy ennyire bosszút
akar állni rajta?
A márki egy pillanatig hallgatott, majd azt kérdezte: – Kell ahhoz sértés?
A kerekes dobogókat olyan emberek követték, akik bőrszíjakkal
korbácsolták magukat. Csupasz hátukon pirosan csurgott a vér. Bár lehettek
köztük olyanok, akik őszinte szívből vezekeltek, nem ritkaság, hogy e
fanatikusok azért is verik magukat, hogy vérük ráfröccsenjen valamelyik
gyönyörű hölgyre, mert sokan a kifinomult udvariasság és az igaz szerelem
jelének tartják az önkorbácsolást.
– Don Pedro, beszélhetnék önnel egy… – A komtur nem fejezte be a
mondatot, mert észrevett engem, és minden izma megfeszült, mintha
csatára készülne.
– Komtur, ismeri a barátomat, Don Juant?
– Attól tartok, igen, és meglepetten hallom, hogy az ön barátja. – Elfordult
tőlem, és a márki követte, ám előbb még hozzám hajolt, és odasúgta: –
Maga igazán ért hozzá, hogy megkedveltesse magát az emberekkel.
Láttam, hogy Doña Ana is elment. Kinéztem a folyosóra, és felfedeztem a
dueñájával, ahogy egymás között pusmogva tartanak a kert felé. Gondoltam
rá, hogy követem őket, ám ekkor meghallottam a komtur harsány hangját,
és úgy döntöttem, nem árt, ha kihallgatom beszélgetésüket a könyvtárban.
– Méltányolom a barátságát, Don Pedro, és a jóságot, amelyet családja
tanúsított irántam az évek során, de nem egyezhetek bele abba, amit kér.
– Komtur, minden embernek megvan a maga ára.
– A becsületemet és a családom becsületét nem lehet megvásárolni!
– Ah, Don Gonzalo, minő sajnálattal hallom! Abban reménykedtem, hogy
nem kényszerít, de ön nem hagy nekem választást. – Láttam az ajtó résén,
hogy a márki hátat fordít a komturnak. – Birtokomban van egy adat, amely
bizonyos értelemben kompromittáló lehet önre és családjára nézve.
– Nincs mit rejtegetnem.
– Azt hiszem, hogy van. Nézze, komtur, az embertől hallottam, aki az ön
feleségét eltemette… hogy két halott volt abban a koporsóban.
Mintha félelmet láttam volna a komtur arcán. Ebben a pillanatban a márki
elindult a résnyire nyitott ajtóhoz. A falhoz lapultam. Hallottam Don Pedro
hangját: – Nos tehát, megbeszéljük az ügyletet? – majd becsukta az ajtót.
Megpróbáltam körbekerülni a szoba ablakához, amely az udvari erkélyre
nyílott, de észrevettem, hogy Doña Ana dueñája is ott van, és ő is
hallgatózni próbál. A komtur talán épp az ilyesfajta viselkedés miatt tartotta
megbízhatatlannak.
Bár mohón vágytam tudni a halott titkait – talán gyilkosságot? –, még
jobban érdekeltek annak az élőnek a titkait, akit reményeim szerint a
kertben találhattam. Társalkodónő nélkül beszélhetni Doña Anával ritka
lehetőség! Ahogy lerohantam a lépcsőn, ereimben sistergett a vér a vadászat
izgalmától.
Átkutattam a nagy kertet, és végül kikötöttem a márki sziesztázó
szobájában. Ez a szoba volt a kedvencem káprázatos, élénksárga falaival,
rengeteg márvány domborművével, amelyek érzéki jeleneteket ábrázoltak
pogány mítoszokból. Mindkét fal mellett kárpitozott padok sorakoztak,
amelyeknek karfái úgy hajlottak, mint a görög lant teste. A mennyezet a
cédrusgerendák lélegzetelállító szövevénye volt, réseiben aranyozott stukkó
sztalaktitok ragyogtak.
Ott fedeztem fel egy stukkódíszes, boltíves ablak mögött a nekem háttal
álló Doña Anát. Repeső szívvel indultam feléje a lépteim neszét elnyelő
török szőnyegen. Egy vízmedencénél állt, amely mellett olyan hatalmas
fügefa nőtt, hogy göcsörtös törzsét egy férfi sem foghatta volna át. Ágai
árnyékot borítottak a medencére, és addig az ablakig értek, amelyen
keresztül láthattam, hogy Doña Ana hasztalanul pipiskedve próbál
leszakítani egy érett, zöld fügét. Az óriási, duzzadó gyümölcs majdnem
akkora volt, mint az ökle. Felléptem az ablakfülke csempével burkolt
ülésére, amely elválasztott minket, kihúztam kardomat és levágtam az ágat,
hogy a gyümölcs a tenyerébe hulljon.
Meghökkenve fordult vissza.
– Hogy szereti a férfi levágni azt, ami oly könnyen leszedhető! – mondta
közelről sem hálásan. Az ablakülésre dobta a fügét és az ágat.
– De hát nem érte el.
– Sohasem volt szükségem az ön segítségére.
– Bocsánatát kérem. Csupán kegyét próbáltam elnyerni, hogy talán egy
percig beszélhessek önnel.
– Olyan vakmerőnek tart, aki csak úgy szóba áll önnel a nyilvánosság előtt?
– kérdezte a kertet nézve, amely száz fület rejthetett.
– Akkor beszéljünk négyszemközt? – mutattam a sziesztázó szobára.
– Ilyen férfival, mint ön, sehol sem óhajtok beszélni.
– Milyen az a férfi, aki olyan, mint én?
Szó nélkül lesütötte a szemét, így én válaszoltam helyette:
– Nem ugyanaz a szenvedély, ugyanaz a kegyetlenség és ugyanaz a jóság
él-e Ádám minden fiának szívében, rejtőzködjék bár, mint Ábelben, vagy
mutatkozzék meg, mint Káinban?
– Nem minden férfinak olyan a híre, mint az öné.
– Hír-e vagy híresztelés?
– Mi a különbség? – kérdezte ridegen és elfordította a fejét.
– Az egyik igaz, a másik… csak nagyjából az.
Nem akart mosolyogni, de ez csak részben sikerült neki. Ám rögtön el is
komolyodott, én pedig láttam, hogy ennél a csábításnál másképp kell
közeledni. – Elnézést kérek a tegnapi tolakodásomért.
– Ellenségévé tette az apámat.
– A lánya barátságát próbáltam elnyerni.
– Hasztalanul fáradozott. Nem érdekelnek az ön galanteador-játékai.
– Igen, igaza van, Doña Ana, ez valóban játék, a legélvezetesebb
szórakozás, amit valaha kitaláltak. – Hátat fordított, de nem hagyott ott. –
Azt hiszem, ön csak fél.
– Nem félek se öntől, se a játékától! – tiltakozott, és visszafordult hozzám.
Bár azt mondta, hogy nem áll szóba velem, kevélysége tiltotta, hogy
csendben maradjon.
– Én félnék az ön helyében.
– A közöny nem azonos a félelemmel.
– Közöny? Félreértettem tekintetét a rabszolgapiacon?
– Ha érdeklődésnek vette, akkor igen.
– Úgy éreztem, mintha belém látna.
– Kíváncsi voltam.
– Kíváncsi?
– Kíváncsi, hogy miféle ember választ ilyen életet, mint ön.
– Olyan férfi, aki imádja a nőket.
– Bálványimádó?
– Ha hisz a prédikátoroknak, talán igen.
– Nos, engem nem érdekelnek a bálványimádók, mert olyan férfihoz fogok
feleségül menni, aki csak a szerelmet imádja.
– A szenvedély is egy formája a szerelemnek, vagy nem?
– Ott az ön szenvedélye – mutatott a falon az egyik márványképre, amely
Léda elcsábítását ábrázolta. – A galanteador szenvedélye puszta
gerjedelem. – Zeusz óriási hattyú alakját öltötte fel, amely akkora volt, mint
a szépséges spártai királyné. Csőrével lefogta Léda nyakát, míg elölről
meghágta. Úszóhártyás lábával szétfeszítette az asszony combját, szárnyai
szeretője csupasz hátát verdesték. Léda lesütötte a szemét, arca nem árulta
el, mennyi gyönyörrel vállalja ezt a párzást. Imponált, hogy Doña Ana nem
pironkodik a buja faragványtól, amelyet a márkinak az inkvizíció cenzorai
miatt úgy kellett becsempésztetnie Spanyolországba.
– Önt nem hozza zavarba a pogány képzelet? – kérdeztem.
– Tanyán nőttem fel – mondta. – Láttam, hogyan viselkednek az állatok. –
Leült, talán a hőség bágyasztotta el, vagy megfeledkezett magáról. Az én
térdem a szoba felé nézett, az övé a kert felé. Így tartottuk fent a
jólneveltség cérnavékony látszatát az ablakülésen.
Mosolyogtam, de nem lazítottam az ostromon.
– Talán létezik igaz szenvedély, amely nem puszta gerjedelem. Például az. –
A kereveten lustálkodó Aphrodité szobrára mutattam, aki látványos
kielégültséggel vetette hátra csukott szemű fejét.
– Az csak álom – felelte Doña Ana. – Az igaz szenvedély, amelyről ön
beszél, kizárólag házasságban fordulhat elő, mert szerelem nélkül csak a
gerjedelem marad, amely örökké üres és mulandó. – Határozottan,
diadalmasan bólintott. Csendes meghittségben üldögéltünk az ablakban. A
közénk hullott ágért és a fügéért nyúltam. Az érett gyümölcs rögtön a
kezemben maradt. A márki szavaira gondoltam, és nem értettem, miért nem
szegődök valamelyik emeleti hölgyhöz, akit csak le kell szakítani.
Kettéválasztottam a fügét, feltárva a lédús, rózsaszín belsőt a zöld bőr alatt.
Felajánlottam a felét Doña Anának, aki elfordította a tekintetét.
– Elég sokat látszik tudni a gerjedelemről ahhoz képest… hogy hajadon. –
Fél fügém puha, rózsaszín húsát lassú, buja mozdulattal közelítettem a
számhoz.
Elakadt a lélegzete. Sértetten felállt.
– Udvarlóm van, Don Juan – szólt megvetően –, aki az életét kockáztatta
értem. Ön semmit sem kockáztat, csupán a hiúságát.
– Gondolom, valami álarcos kóbor lovag – csúszott ki a szájamon
akaratlanul, és rögtön megfájdult a szívem, olyan megdöbbent aggodalom
ült ki az arcára. Szavakat keresgéltem, hogy jóvátegyem, ám ekkor lépések
hallatszottak az ösvényen. Felpattantam, s elbújtam a fal mögé.
– Apád megkorbácsol, ha megtud! – súgta türelmetlenül a dueña. Láttam,
hogy Doña Ana idegesen pillant felém. – Már gyanakszik.
– Apám mindig gyanakszik, de nem kell nyugtalankodnia. Az ő akarata az
enyém.
– A komtur beszél márkival a házasságod.
Doña Ana házasságának említésére a szívem kihagyott egy ütemet. Ez is
furcsa volt, mert eddig ez sose jelentett akadályt számomra. Sőt, mihelyt az
asszonyok rájönnek, mennyire magányosak a férjük mellett, sokkal
könnyebben megnyitják előttem a hálószobájukat. Most mégis minél előbb
el akartam csábítani Doña Anát.
– Hallottad, kihez megyek férjhez?
– Nem. Õ nem mond. Most gyere, körmenetnek majdnem vége.
Hallottam, ahogy elmennek. Még egy pillantást vetettem Lédára és Zeuszra.
Törvénytörő egyesülésükből született Trójai Heléna. Doña Ana bizonyosan
van olyan gyönyörű, mint a pogány királyné. Halált és szenvedést hoz-e
vajon az ő szépsége is?
Visszamentem az erkélyre, ahonnan láthattam, hogy a körmenetnek
csakugyan mindjárt vége. A karénekes fiúk – los seíses – táncoltak: piros-
sárga ujjasukban, fehér harisnyájukban, kezükben tollas kalapjukkal
olyanok voltak, mint a királyi testőrök miniatűr változatai. A márki odajött
mellém. Nézte a processziót, és közben odavetette: – Maga Doña Anával
beszélt a kertben.
Nem szóltam.
– Kémeim, mint tudja, ott vannak mindenütt.
– Ej, ej! – mosolyogtam. – Hiszen úgy viselkedik, mint egy féltékeny férj!
Meg vagyok lepve, Don Pedro!
– Doña Ana nem jó nekem, ha kétség merül fel a szüzességével
kapcsolatban. Világos?
– Azt hittem, tegnap este kihívást intézett hozzám a kocsmában!
– Nem kihívás volt, hanem figyelmeztetés.
– Úgyszólván heccelt a szüzességével!
– Szűz, és az is fog maradni. Világos?
– Tehát tervei vannak vele. Megkérdezhetem, mik azok?
– A terveim az enyémek, és nem akarom, hogy keresztezzék őket.
– Az apja nem tűnik túl boldognak ezektől a tervektől – bólintottam a túlsó
erkély felé, ahol a lánya mellett ott állt a komtur. Az arca sötét és keserű
volt.
– Mindenkit meg lehet venni, ha elég nagy a szükség, és a komtur máris
elvesztette a király kegyét, ami nagyon, de nagyon rossz egy
katonaembernek! – Csücsörített, a fejét csóválta, és olyan álságosán
mímelte a szomorúságot, amiből tudhattam, ki áll a komtur kegyvesztése
mögött.
– Lélegzetelállító a kegyetlensége, Don Pedro – állapítottam meg, mire
elégedetten mosolygott.
– Ám az én kegyetlenségem elsápad az inkvizítoré mellett! – mondta, mert
feltűnt Spanyolország legrettegettebb embere. Egyszerű szerzetesi köntösét
viselte, de az előtte elvonult jámbor férfiaktól és asszonyoktól eltérően
széken ült egy vörös arany baldachin alatt, és négy ember hordozta.
Mellette egy katona vitte az inkvizíció zöld zászlaját. Gyomrom görcsbe
rándult, mikor megláttam a gyűlöletes jelképet: az ékes koronát és a sima
zöld keresztet, amelyeket olajág és kard – az irgalom és az igazság – fogott
közre. Kevés irgalmat tapasztaltam, és az inkvizíció igazsága nem volt
egyéb erőszaknál és zsarnokságnál. A márki észrevehette a lenézésemet.
– Tudja, miért gyűlöli olyan nagyon a galanteadorokat? – kérdezte.
Rengeteg munkát fordított az emberek múltjának kifürkészésére, mert hitte,
hogy ezzel befolyásolhatja a jövőjüket. De az enyémről nem tudott meg
semmit.
– Ő is az volt – feleltem, mint kötelességtudó diák.
– Abban igaza van, hogy keresztelt pogányból lesz a legdühösebb keresztes,
de ebben az esetben téved. Az apja volt az: szegény inkvizítornak tűrnie
kellett a pletykákat és a törvénytelen születés szégyenbélyegét.
Az inkvizítort falként vették körül a katonái. Vörös zubbonyt, kerek sisakot
viseltek, és a gyilkos számszeríjat tartották a kezükben. A tömeg alázatosan
letérdelt, amerre az inkvizítor és magánhadserege elvonult. Jól tudták, hogy
aki nem tenné, azon nyomban gyanúba keverné magát.
Alma ebben a pillanatban lépett ki az erkélyre. Végigcsúsztatta kezét a
márki ujjasának elején: – Hát én szeretem az olyan férfiakat, akiknek nagy
számszeríjuk van!
– Alma! – köszöntötte a márki. – De örülök, hogy mégis csatlakozik
társaságunkhoz!
– Bizonyos ünnepeket még egy kurtizánnak is meg kell tartania – felelte
Alma.
– Odanézzenek! – mondta elkomolyodva a márki, és egy sima fehér ruhás
emberre mutatott, aki a monstrancia előtt vonszolta magát. A hatalmas
ezüst szentségtartó olyan volt hozzá képest, akár egy torony; cizellált ívei,
oszlopai vakítottak az erős fényben. Az utolsó dobogó mögött a
székesegyház két tucat, bíbor köntösű kanonokja követte. Utánuk jött a
püspök. Stólájának hímzése színarany volt, akárcsak a kezében tartott pálca,
ám korántsem volt olyan félelmetes, mint az inkvizítor, akinek nem volt
szüksége a hatalom külső jegyeire.
– Ki a vezeklő? – kérdeztem. Nem láttam az arcát, mert a mellére csuklott a
feje, amelyre csúcsos fehér süveget biggyesztettek, hogy betetőzzék a
gyalázatát.
– Valami vidéki pap, akit azzal vádoltak, hogy tévtanokat vall; alumbrado –
súgta a márki.
– Mi volt az igazi ok? – kérdeztem.
– Szeretőt tartott – felelte Don Pedro.
– Hát az elég gyakori – mondtam.
– Az inkvizítor vele statuál példát. Dühös, hogy a rendeletei ennyire csekély
eredménnyel járnak az illetékességi körében. Mikor megkínozták – folytatta
a márki –, az inkvizítor kivágatta.
– Nem! – hitetlenkedtem, és ösztönösen az ágyékomhoz kaptam. – Ezt nem
engedhette meg a bíróság! – Sose hallottam, hogy ez is szerepelne az
inkvizíció büntetéseinek széles választékában.
– Fray Ignacio fanatikus – mondta undorral Don Pedro.
– Kitől hallotta? – kérdeztem, mert nem akartam hinni neki.
– Fray Ignaciótól – felelte a márki.
– Néha megbotránkoztat, hogy miféle egyénekkel érintkezik.
– Nekem jó kapcsolatokat kell ápolnom mindenkivel, akinek hatalma és
befolyása van. Maga is tudja, hogy nem az a pap az egyetlen, akivel az
inkvizítor példát szeretne statuálni – mondta, célzatos pillantást vetve rám.
Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy csak az ő pártfogásának
köszönhetem, ha eddig még nem jöttek el értem éjszaka az inkvizítor
pribékjei. Addig néztem a körmenet után, amíg el nem hagyta a teret, hogy
visszatérjen a székesegyházhoz, és el nem tűnt a szemem elől az inkvizítor
meg a serege.
Miután a körmenet véget ért, a szolgák jelentették, hogy az ebéd tálalva
van. A márld jobbján ültem, szemközt Doña Anával, aki az apja mellett
foglalt helyet, Azzal szórakoztam, hogy Doña Anát lessem úgy, hogy az
apja ne vegye észre.
A lakoma fölséges volt. Ensalada reallal kezdődött, a király kedvencével,
ami sokféle gyümölcsből, zöldségből, cukrozott mandulából és
cseresznyebefőttből készül. A saláta után csípős tojást, majd halat – lazacot
és doradát – tálaltak. Senki sem evett nagyobb étvággyal és gusztussal, mint
Dona Ana. Szinte kellemesebb volt őt nézni, mint enni. Megigézve
bámultam, ahogy kiölti a nyelvét, és behörpöli az osztriga zamatos húsát.
Evés közben halkan turbékolt a gyönyörűségtől. Még nem hagyta el teljesen
a falusi modort. Nem én voltam az egyetlen, akit elbűvölt. Mikor felnézett,
szégyellősen elmosolyodott. Mikor a szemünk találkozott, gyorsan
elfordította a tekintetét. Engem örök ámulatba ejt, hogy képesek vagyunk
mások előtt enni, főleg ha azt vesszük, mennyire titkoljuk a többi
étvágyunkat. A nyelés folyamata bensőséges, és ha őszintén élvezik, érzéki
tevékenység. Alma mosolyogva nyugtázta kölcsönös pillantásainkat.
A szolgák most a húsokat adták fel, kereken tízfélét. Volt fogoly-, galamb-,
csirkehús-pástétom szalonnaszeletekkel, kolbász- és citromkarikákkal,
fokhagymával és paprikával borítva. Tálaltak sűrű disznóhúsos olla
potridát, és egyfajta manjar blancót, vékony szeletekre vágott, lisztes-
cukros- tejes mártásban puhára főtt csirkehúsból készült felfújtat. Mikor a
márkinál laktam, végignéztem, hogyan főzik szakácsai ezeket a fogásokat,
és tudom, hogy amiként a zene árnyalatait is a muzsikusok értékelik igazán,
a konyhaművészet finomságait is az méltányolja, aki tudja, hogyan
készülnek az étkek. Majd kacsa, nyúl, vadhús, borjú és egy egész sült malac
került az asztalra.
Doña Ana fáradhatatlan étvággyal ette végig az összes fogást. Az apja
végül nem bírta tovább: hozzá hajolt, és valamit súgott a fülébe. Doña Ana
fölvette a szalvétáját, szárazra törülte zsíros kezét, majd finoman
meglapogatta a száját.
Befejezésül desszertet tálaltak. Elsőnek a cseresznye fénylő bíborszíne és a
szamóca vérvöröse fogta meg a szememet. Utánuk jöttek az édességek:
gyümölcsös lepények, cukros tojássárgája, sokféle mandulatorta, végül
sajtok, olajbogyó, ánizsos cukorka. Doña Ana a nyalánkságoknál
megfeledkezett magáról, és ismét nyögdécselt a boldogságtól. A vendégek
úgy nézték, mintha egy színésznőt figyelnének, aki most adja át magát a
színpadon az ellenállhatatlan szenvedélynek.
Azon kaptam magamat, hogy én is halkan nyögdécselek a zsenge, lédús
sárgadinnyeszelettől. Alma, nehogy kimaradjon, ugyancsak turbékolni
kezdett gyönyörűségében, míg egy roppant nagyságú szamócát szopogatott.
A márki feltekintett a gyümölcsös lepényről, amelyet némán falt. Rám
nézett, aztán Almára, majd megállapodott a tekintete Doña Anán, aki
beleveszett egy számtalan magvú gránátalmába. Abbahagytam a
nyöszörgést, vártam, mit szól Don Pedro. Mivel pedig ő nem akarta, hogy
Doña Ana zavarba jöjjön, de azt se, hogy nekünk jusson minden öröm,
ugyancsak nyögni és morogni kezdett. Süteményének szamócás tölteléke
vérpiros cseppeket hullatott az állára és keskeny szakállára.
Miután a házigazda is beszállt az étvágy énekébe, a többi vendég se merte
megsérteni, így ők is hangosan kifejezésre juttatták gyönyörűségüket és
elégedettségüket, míg felfalták az összes mandulatortát, sajtot és
olajbogyót. Doña Ana örvendezve pillantott fel a kórus hallatán. Egyedül a
komtur helytelenítette a pogány ünnepet. Hátralökte a székét, karon ragadta
a lányát, s azt mondta: – Mindjárt kezdődik a bikaviadal –, zordonan meredt
rám, mintha én kezdeményeztem volna az egész szabadosságot. Vagy ő is
észrevette lopott pillantásaimat?
Elteltem étekkel, de a vágyam még nem elégült ki, ezért én is felmentem a
többiekkel az erkélyre. Olyan helyre álltam, ahonnan egyaránt láthattam a
szépséget és a bikákat, bár most kétfelé húzott a szívem, mert barátaim,
Don Hernán és Don José is részt vettek a viadalban. Féltettem a tétova Don
Hernánt. Múlt hónapban három torreádor halt meg, holott akkor feleannyi
bikával kellett mérkőzni, mint most.

A BIKAVIADAL

A TÉRRE VEZETŐ utcákat eltorlaszolták, a kolostor előtt kék

mennyezettel árnyékolt páholyt építettek a királynak. Társaságában volt a
polgármester és a többi méltóság, világiak és egyháziak, köztük
természetesen az inkvizítor. Pár éve a pápa megtiltotta a klérusnak, hogy
bikaviadalra járjon, főleg ünnepeken, de vissza kellett vonnia a tilalmát,
mert szinte senki sem tartotta be. Szerencsénkre az inkvizíció igen kedveli a
bikaviadalt, és úgy tartja, hogy ez az esemény illendő áldozat
Megváltónknak.
Elnagyolt hasábokból kerítést is építettek a megszámlálhatatlan néző
védelmére. Azok, akik megengedhették maguknak, az erkélyek árnyékában
álltak, a többiek a tűző napon izzadtak.
Miután a király helyet foglalt, bemutatták Don Josét, Don Hernánt és a
többi torreádort, akik szokás szerint a pohár fenekére néztek ebéd közben.
Az ilyen részegeskedés rendesen növelte a bikák esélyeit, hogy
felöklelhessenek egy vagy több bajnokot. Szarvukat persze még ki is
hegyezték, hogy minél gyilkosabb fegyver legyen. A bajnokok vörös
lebernyeget húztak nemes úrhoz illő öltözékükre, amely majd fölkelti a bika
figyelmét, és fejükre strucctollas fekete kalapot tettek. Don José tolla kék
volt, Don Hernáné vörös. Derekukra tőrt és kardot kötöttek. Don Hernán
nyakában még egy piros kendő is mutatta, hogy szeretőjének hódol a hősi
vállalkozással. Egy pillanatig bántam, amiért nem imponálhatok az
arénában Doña Anának, de ez a hangulat gyorsan elmúlt. Nem vágytam
bikaviadalba, amelyben kérészéletű dicsőségért veszélyeztetik az életüket
az emberek. Inkább kockáztattam az igazi gyönyör, mint az üres gőg
harcmezején.
A torreádorok üdvözölték a notabilitásokat, majd lóháton megtettek egy
tiszteletkört. Aztán elengedték a két tucat bikát. A torreádorok gyorsan
beledöfték az állatok oldalába acélhegyű pikáikat, majd egy rántással
eltörték a fegyver nyelét. Figyeltem, ahogy Don José megközelít egy bikát,
homorít, és ügyesen beleszúrja a pikát. Majd még egyet. És egy harmadikat.
Lelkesen megéljeneztem.
A bikák fekete oldalán patakzott a vér. Az emberek karattyoltak, és én
hirtelen megharagudtam rájuk. Ennyire semmibe veszik a veszélyt,
amellyel a torreádoroknak szembe kell nézniük? A tömegben limonádét és
szamócát kínáltak, és egy tucat macskát is beszabadítottak az arénába, hadd
legyen még harsányabb a ribillió. A sokaság nagyot nevetett, amikor az
egyik szolga megfutott a bikák elől és beleugrott egy hordóba, aztán még
nagyobbat nevetett, amikor egy másik a szökőkútba ugrott bele, majd
felkapaszkodott Hermész szobrára, mintha bizony a bika is belelábalhatna a
szökőkútba, hogy felöklelje.
Megpróbáltam a térre összpontosítani, ahol bikák, lovak és emberek
kavarogtak zűrzavarosán. Éppen arra gondoltam, hogy Don José lehet a
győztes, mert ő szúrta bele az állatokba a legtöbb pikát, amikor magára
vonta a figyelmemet Don Hernán. Élénkpiros kendője lobogott a szélben, és
egyáltalán nem szerepelt jól. A hatalmas bika, amellyel mérkőzött,
megingatta a nyergében. A becsület azt követelte, hogy tegye jóvá ezt a
szégyent.
Don Hernán vitézül leszállt a lováról, kardot rántott, és elindult, hogy
megölje a bikát, amely a leghatalmasabb volt az arénában, félelmetes
termetű fenevad, a nyaka, akár a szikla, a szarva tenyérnyi széles. Mindig
megdöbbentett, hogy a nézők ugyanúgy biztatják az állatokat, mint a
torreádort. Azt akarják látni, hogy a bika, amely semmiképp sem úszhatja
meg élve, vágjon vissza, mielőtt kimúlik.
Az éles pengék, amelyek töviskoronaként meredeztek az állat hátából,
gyilkos dühvel töltötték el a bikát. Támadott, Don Hernán megriadt,
igyekezett félreugrani előle, de nem volt elég gyors. Az egyik szarv
megdöfte a vállát, és a férfi porba dőlt. A nézők lélegzete elakadt, ami
megmutatta, hogy hova húz igazából a szívük, de senki sem siethetett a
torreádor segítségére, mert nem engedte a becsület. A szívem majd kiugrott.
Don Hernán vitézül felemelte másodszor is a kardját, az óriás bika újból
támadott. Szegény barátom még így is csúnya sebet kapott, ami még jobban
lelassította. A bika másodszor is felöklelte, másodszor is letaszította a
porba. Ökölbe szorítottam a kezemet, és imádkoztam: – Kérlek, Szentséges
Szűzanyánk, irgalmazz Don Hernánnak! – de ő nem állt fel.
– Papa! – kiáltotta egy gyerekhang. Egy fiúcska, aki nem lehetett több
nyolc-kilenc évesnél, átbújt a torlasz alatt, és futott Don Hernánhoz. A bika
megfordult. A tömeg egy emberként pattant fel, és pisszenés sem
hallatszott, miközben az állat leírt egy nagy kört. A földet kapálta, majd
elindult, hogy a kisfiút is felöklelje. Nincs az a becsület, ami megkövetelné,
hogy egy gyermek is meghaljon az apjával együtt!
Hol vannak az őrök? Hol van a többi torreádor? Valamennyi a saját
bikájával volt elfoglalva, senki sem sietett a gyermek segítségére.
Gondolkozás nélkül leugrottam az erkélyről az árkádsor tetejére, majd
onnan a földre. Nem volt idő, hogy a lábamba hasító fájdalomra figyeljek.
Futottam, ahogy bírtam.
A fiú állt, mint a sóbálvány. A bika közeledett. Vérben forgó szeme, gyilkos
szarva a gyerekre szögeződött, hogy őt is az apja után küldje. Már csak pár
lábnyira volt. Kétségbeesetten félrelöktem az újából Don Hernán fiát.
Mindketten elterültünk a porban. Hajszállal kerültük el a bika szarvait.
Az egyik torreádor felkapta a nyergébe a fiúcskát, de én ki se
szuszoghattam magamat, mert az állat kis kört írt le, és rám rontott. Folyt a
nyála, a nyelve kilógott. Mély, fenyegető bőgést hallatott, mint egy őrült
Minótaurosz. Szőre csillogott a vértől. A szemem sarkából megláttam egy
hordót. Épp akkor sikerült elbújnom benne, amikor az állat beleöklelt. A
hordó valószínűleg elgurult volna, ha a bika nem tűzi a szarvára.
Iszonyodva bámultam a dongákat átütő, kihegyezett szarvakat. Nem is
gondolkozva, eszeveszett rémülettel bújtam ki a hordóból, amelyet a bika
addig csapkodott a földhöz, míg összetört. Most már semmi sem választott
el tőle. Futásnak eredtem. A bika olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a
hátamon forró leheletét, és belerázkódtam dühödt bőgésébe. Don José
mellém ugratott, de nem volt időm felpattanni a lovára, mert a bika újból
támadott. Don José elnyargalt, én mellettük futottam, a bika utánunk
rúgtatott. Felágaskodott és leszegte a fejét, hogy vagy engem, vagy a lovat
szúrja fel arra a két görbe sarlóra. Nem reménykedhettünk a menekülésben.
Annyi időm is alig volt, hogy kardot rántsak, és szembeforduljak az állattal.
Oldalra léptem, hogy kikerüljem a szarvát, de ne távolodjak el tőle, és
beledöftem vaskos nyakába a kardot. Beleszaladt a vasam, de az
elpusztíthatatlan állat nem halt meg. Don José felállt a kengyelben, és úgy
szúrta a kardját a nyakcsigolyák közé, mint egy szigonyt. Kettőnk kardja
elvágta a sérülékeny gerincet. A félelmetes dúvad megtorpant, térdre esett,
majd holtan terült el.
A tömeg vonított megkönnyebbült örömében. Amint felnéztem, láttam,
ahogy állnak és őrjöngve tapsolnak. Még mindig bambán szédelegtem a
váratlan párbajtól, amelyet a Minótaurosszal kellett vívnom, de azért
mosolyogni próbáltam, és intettem a tömegnek, mire ők még erősebben
tapsoltak. Észrevettem, hogy a torreádoroknak nemigen van ínyére a
közfigyelem, amellyel kitüntettek – kivéve Don Josét, aki a leghangosabban
tapsolt. Intettem neki, hiszen közösen győztük le a szörnyet. Kardjaink
visszakerültek a hüvelyükbe, megfogtuk egymás kezét, és diadalmasan
feltartottuk a magasba.
Valamilyen ismeretlen ösztön hajtott, amikor belevetettem magamat a
küzdelembe, lehet, hogy ugyanolyan ősi, mint azok, amelyek a szenvedélyt
fűtik, bár ha tudtam volna, hogyan ünnepelnek majd az asszonyok, talán
előre meg fontolt szándékkal vállalom a veszélyt. De nem volt időm tovább
fürödni az éljenzésben, mert segítenünk kellett Don Hernán barátunknak,
aki még élt, bár súlyos sebet kapott. Feltettük egy hordágyra, és
mennydörgő tapsvihar kíséretében kivittük az arénából. Bár a nők
virágokkal és kendőkkel dobáltak, most csak a barátomat próbáltam
vigasztalni.
– Meg fogok halni – szólt Don Hernán. Sápadt volt, szemének csillogása
megtört.
– Tartson ki. Jön a doktor.
– Nem, akkor is meg fogok halni. Nem félek, Juan. Kérje meg a márkit,
hogy vegye gondjaiba a feleségemet és a gyerekeimet. Ők a mindenem.
– Megígérem.
– Hibát követtem el, rettenetes hibát. Mondja el a feleségemnek, kérem! –
esdekelt könnytől és vértől fuldokolva.
– Beszélje el a fiamnak, ha férfivá érik, hol hibázott az apja. Mondja el
neki, hogy az embert… a választás teszi… férfivá. – Vért köhögött, én
pedig hibába próbáltam letagadni magam előtt szavainak igazságát, mert
mindketten felismertük a közeledő halál jeleit. Hallottam, hogy sokan
jönnek. Beálltunk az árkádok alá a márki palotája előtt, és izzadtunk. Don
Hernán verejtékéhez a szájából kibuggyanó vér keveredett. Végre
megérkezett a doktor a segédeivel. Mögöttük Don Hernán felesége
verekedte át magát a tömegen, a porban vonszolva kék uszályát. Mikor
meglátta a férjét, szívet tépő hangon felüvöltött a gyásztól. Betették Don
Hernánt egy hosszú hintóba, és vágtában indultak a házához, hogy a doktor
megvizsgálhassa.
Felnéztem a márki házának erkélyére, ahonnan Don Pedro széles, vörös
ábrázata nézett vissza rám. A többiek szótlanul meresztették a szemüket.
Doña Anát kerestem közöttük. Nem fordult el, ismét azzal a lélekig hatoló
pillantással viszonozta az enyémet.
Cristóbal a kapunál állt a hintómmal. Ki kellett mosakodnom porból és
vérből. Mondtam Cristóbalnak, hogy vigyen haza. Végighallgathattam a
hintó nyitott ablakán, ahogy izgatottan karattyol az egész hazaúton,
beszámolva minden pillanatról, amit látott. A rémülettel az erő is
elszivárgón belőlem. Ernyedten gubbasztottam az ülésen, és csak félig-
meddig figyeltem Cristóbal vad és valószínűtlen meséjére.
Otthon fürdőt készített, lesikálta a hátamat, megdörgölte a fájó ízületeimet.
Óráknak tűnő ideig dagonyáztam a hűsítő fürdőben. Testem ellazult, de az
elmém tovább örvénylett. Sajgó lábamat dörzsölgettem, és hallottam a
különös szavakat, amelyeket Don Hernán mondott, mikor átkaroltam.
Leginkább az nem hagyott nyugodni, hogy egyáltalán miért mentem be az
arénába? Olyasvalami parancsolt a testemnek, amely erősebb a gondolatnál
és a rációnál. Persze beleszólt a becsület és a bátorság is, mert ezek sose
eshetnek távol egy caballero szívétől, de volt benne egy kevésbé ismerős,
nyugtalanító valami, ami elbillentette a vereség és a nyereség mérlegét.
Az esti sötétség kezdte elnyelni a nappal világosságát az ablak mögött.
Cristóbal három gyertyát gyújtott a szobában. Lángjuk aranyosan
tükröződött a vízen. Türelmetlenül kopogtattak. Cristóbal kiment megnézni,
ki az.
– Fürdik! – hallottam a hangját.
– Beszélnem kell vele!
– Később kellene visszajönnie kegyednek.
– Ez nem várhat! – mondta Alma, és berontott. Kiszálltam a kádból, és
törülközőt tekertem magamra.
Ahogy megláttam élénksárga ruháját és fátylát, felvidultam egy pillanatra,
amíg meg nem láttam vörösre sírt, rémült szemét. Könnyek között árulta el,
ki volt az a szegény vezeklő a monstrancia előtt, akivel az inkvizítor példát
statuált. Elállt a szívverésem, mikor meghallottam a nevét.
155

A HÚS BŰNEI

PADRE MIGUEL! – mondta kétségbeesetten, mert ugyanúgy szerette

carmonai közös barátunkat, mint én. A jóságos pap, egykori tanítóm volt
Alma egyházközségének plébánosa. – Ő volt az egyetlen, aki valaha is
befogadott minket – mondta, legalább annyira magának, mint nekem. A
carmonai conversókra. célzott, és arra, hogy Padre Miguel senkit sem volt
hajlandó kirekeszteni Isten szeretetéből – még a megtérített zsidókat sem.
– Hol van? – kérdeztem kapkodó öltözködés közben.
– A San Jorge erődben tartják – válaszolta. Befejeztem az öltözést,
magamra kanyarítottam a köpenyemet.
– Hová megy? – kérdezte, habár tudta a választ. – Nem sétálhat be az
inkvizíció várába! – mondta iszonyattal. – Az életét kockáztatja, ha ki
akarja szabadítani!
– Bizonyos vagyok benne, hogy miattam és a barátságunk miatt statuáltak
példát vele!
– Ezért nem hibáztathatja magát! Honnan tudja?
– Ismerem az inkvizítort.
– Akkor ez csapda. Le fogják tartóztatni, soha többé nem jut ki a
börtönükből.
– Ezt a kockázatot vállalnom kell a drága Miguel atyáért – mondtam.
Lerohantam a lépcsőn, Alma és Cristóbal a nyomomban.
– Kérem, uram! – Cristóbal hangja remegett. – Ne parancsolja, hogy oda
menjek! Aki belép azon a kapun, sose tér vissza.
– Egyedül megyek, lovon.
– Akkor önnel tartok – mondta Alma hősiesen, bár némi bujkáló
szorongással. Talán a szüleire gondolt, akiket nyilvánvalóan megkínoztak
az erődben, mielőtt meggyilkolták őket.
Megálltam a lépcsőn, visszafordultam hozzá. Lefejtettem a válláról a
köpenyt, feltárva az egyébként mértéktartó ruha mély kivágását. – Úgy
öltözve, mint egy kurtizán? Mindketten nagyobb biztonságban leszünk, ha
egyedül megyek.
– Kérem, Don Juan! – szólt újult aggodalommal. – Kérem, legyen óvatos! –
Rámosolyogtam, bólintottam. Bátorságot adott a szeretete.
Cristóbal felnyergelte Bonitát. Olyan sebesen nyargaltam az utcákon, ahogy
csak bírta a kanca. A Puerta del Arenal környéke zsúfolásig volt
emberekkel és szekerekkel, de én olyan türelmetlen voltam, hogy Bonita
ziháló oldalába nyomtam a kengyelvasat, és vágtában áttörtünk a tömegen
meg a szekerek között. Repült a szalma, emberek bámultak utánunk. Úgy
száguldottam az alkonyati vörösben úszó folyóparton, mint akit az ördög
sarkantyúz.
Lovak patkói dobogtak a Trianába vezető pontonhídon. Kezem ökölbe
szorult a gyeplőn, ahogy az előttem emelkedő erődöt néztem, amely nyolc
kőtoronnyal karmolta az eget. A múlt maradványa volt egy olyan városban,
amely hasztalanul próbált elszakadni a halál sötét napjaitól, hogy a
felfedezések fénye felé fordulhasson. Falának párkánycsipkéin apró,
kerekes ágyúk támaszkodtak, hogy megállítsanak mindenkit, aki hozzám
hasonlóan netán azt fontolgatná, hogy kiszabadít egy foglyot. Ám én
tudtam, hogy minden bevehetetlen erődnek van egy gyöngesége.
Elvágtattam a főkapu előtt, amelynél számos őr posztolt, és meg sem álltam
a másik oldalon egy mellékajtóig.
Ott leszálltam, kikötöttem a lovamat, és odamentem az őrhöz, akinek
szakállas arca mogorván bámult a világba a kerek acélsisak alól. Láncinge a
keresztes háborúk korát idézte, akárcsak a bőrcsizma térdvédő vasa.
Meglátott, és nyugtalanul rám szögezte a számszeríjat. Láttam a szemében a
gyerekei éhségét. Megcsillogtattam előtte két aranyescudót, ami rögtön
felkeltette a figyelmét. Az ajtó felé bólintottam. Tétovázott, latolgatta,
melyik a fontosabb kötelesség. Miután se jobbra, se balra nem látott senkit,
kinyitotta a nagy ajtót. A tenyerébe ejtettem az aranyakat. Minden
hadseregnek – még Isten hadseregének is – az a rákfenéje, hogy hitványul
fizeti a katonákat.
– Merre van a vezeklő? – kérdeztem, megtoldva a pénzt egy harmadik
arannyal.
A fölöttünk magasodó toronyra mutatott.
– Lesz több is, ha ittlétem titok marad.
Óvatosan osontam előre, figyelve a többi őrre, akiket esetleg nem lesz ilyen
könnyű meggyőzni. Más dolog kenőpénzzel bejutni a kapun, mint odabent
lebukni. Előhúztam a ruhám ujjából a maszkot, és feltettem. A tömör
kőfalak a maradék világosságot is kizárták, csak a magasban izzott vörösen
néhány kereszt alakú ablak. Falra tűzött fáklyák világították meg az utamat.
Ahogy lopakodtam, aggodalmasan keresve a toronyba vezető lépcsőt,
gyászos jajkiáltás állított meg. Ösztönösen fedezékbe húzódtam. Azt nem
hittem, hogy Padre Miguelt, akire már kimérték a büntetést, még egyszer
megkínoznák, bár az inkvizíció kegyetlensége végtelen. Bizonyságot
akarva, hogy nem a barátom az, belestem a közeli ajtó melletti rácsos kis
ablakon. A pribék drabális alakja eltakarta az áldozat arcát, de azért
hallottam, ahogy a belé töltött víztől fuldoklik a szerencsétlen. Ennél a
vallatásnál a szájat kibélelték szövettel, hogy biztosan a gyomorba jusson a
víz, majd dönteni kezdték beléje egy feneketlennek tűnő agyagkorsóból. Az
áldozat kétségtelenül úgy érezte magát, mint aki most fúl vízbe. Mellettük
egy írnok ült, várva, hogy papírra vethesse a vallomást, és volt ott egy orvos
is, akinek arra kellett vigyáznia, hogy a vallatott az eszén legyen. A
vallomásnak az őszinte meggyőződésből és nem a fájdalom önkívületéből
kellett fakadnia. Ám az orvos jelenléte nem mindig szavatolta, hogy az
áldozatok túléljék a vallatást.
Tekintetemet mágnesként vonzotta a többi sátáni szerszám, amelyeket a
kínzásokhoz használtak. A mennyezetre szerelt csigáról lógó kötéllel a
hátrakötött kezű foglyokat vonták fel a magasba, majd úgy zuhintották
vissza őket a vállízületeket kifordító rándítással, hogy a lábuk éppen ne érje
a földet. A csiga alatt volt a legközönségesebb kínzóeszköz, a potro, egy
sima, de pokolian aljas pad, amelyen addig nyújtották kötelekkel az
áldozatot, amíg az összes ízülete elszakadt.
– Boszorkánysággal vádolnak! Valld meg az igazat, és részesülhetsz Isten
kegyelméből! – ordította egy dühös hang, amely nagyon emlékeztetett az
inkvizítoréra, de nem láthattam a hozzá tartozó arcot.
– Én… nem… – harákolt és fuldokolt egy elhaló hang. Behunytam a
szememet a szánalomtól, és eliszkoltam a zárt ajtó elől. Más szobákban is
jajveszékeltek, de úgy, hogy visszhangzott tőle a folyosó. Kezem ökölbe
szorult a tehetetlen dühtől, hiszen semmivel sem segíthettem se ezen itt, se
azokon, akiket tucatnyi más cellában most vonnak kínpadra. Egyetlen
áldozatot remélhettem megszabadítani az inkvizíció könyörtelenségétől.
Tovább kerestem az utat a toronyba, ahol fogva tartják. Megláttam egy
ajtót, amelybe, a többiektől eltérően nem vágtak ablakot. Külleme,
elhelyezkedése azt ígérte, hogy innen indul a lépcső a magasba. Az őrség
hangjai hallatszottak a folyosóról. Riadtan megráztam a vaskilincset. Az
ajtó zárva volt. Előhúztam a bicskámat, a zárba nyomtam a hegyét,
próbáltam elérni a rugót. Az őrök közeledtek, már a saroknál koppantak a
lépéseik. Behunytam a szememet, csak a zárt akartam hallani. Kattant.
Feltéptem az ajtót, és ugyanolyan gyorsan becsuktam, és a vastag
deszkáknak dőltem. Csak akkor mertem lélegezni, miután az őrség elvonult.
Hármasával szedtem a kő csigalépcsőn a fokokat.
– Padre? – szóltam be az ajtón, míg egy új zárral bíbelődtem.
– Ki az?
A zár felpattant. Besurrantam a cellába. Padre Miguel az olvasóját
szorongatva, térden állva könnyezett.
– Padre! – lihegtem, és lekaptam az álarcomat.
Úgy bámult rám révült szemmel, mintha angyali látomás volnék.
– Juan?
– Azért jöttem, hogy segítsek megszökni.
– Fiam, én nem szökhetek meg.
– Ki tudom vinni arra, amerről jöttem! – erősködtem. Megragadtam durva
barna darócba burkolt karját.
– Nem, fiam, az én börtönöm a bűnöm.
– Mi a bűn abban, hogy híven szeret egy asszonyt?
– Én az egyházzal kötöttem házasságot, és megtörtem az eskümet.
– És hány püspök, sőt pápa nemzett gyermekeket?
– Másokon nem ítélhetek, és nem bocsáthatom meg a bűnüket, de a
magamét megbánhatom.
– Ön is ember! A testet nem tagadhatjuk meg!
– Meg kell tagadni. Le kell győzni, különben olyanok leszünk, mint az
állatok.
– De hát azok is vagyunk! Nem vagyunk angyalok! – Alig bírtam uralkodni
a dühömön, mert eszembe jutottak a fekete évek. Ez űzött el az egyháztól,
ez az igyekezet, amely el akarja tépni a lelket a hústól. Mély lélegzetet
vettem, és megpróbáltam felsegíteni Padre Miguelt. – Jöjjön, atyám, mielőtt
késő!
Mosolygott, és rátette a kezét a karomra. Szeretet és beletörődés volt a
mozdulatában. – Nekem már mindenképpen késő, fiam.
Megroskadt a vállam, de mielőtt tudomásul vehettem volna a vereségemet,
hangos csikorgást hallottunk. Az ajtó lassan kinyílt. Két strázsa között a
fehérbe öltözött inkvizítor állt a küszöbön. Fülig szaladt a szája, mikor látta,
mivel kedveskedik neki a szerencse!
– Személyesen jöttem gyóntatni a vezeklőt, és lám, mivel jutalmazza
emberségemet az Úr! Ideküldi nekem a legnagyobb bűnöst!
Megfeszítettem lábikrám izmait, hogy ne remegjenek. Gondolatban
hallottam Alma könyörgését, hogy hallgassak, de én sose tudtam tartani a
szájamat. – Önnek kell meggyónnia a bűnöket, amelyeket elkövetett a szent
padre ellen!
– Tudtam, Don Juan, hogy a maga fajtalanságát kell kárhoztatnunk e
tragikus esetért. Úgy jött ide, mint a paráznák lelkipásztora?
– Értesülésem szerint a vezeklőt tévtanokkal vádolják.
– Ah, tehát ügyvéd! Nos, minden rabnak joga van ügyvédet fogadni –
kivéve magát! Fogjátok meg! – Az őrök megragadták a karomat.
Hasztalanul próbáltam szabadulni tőlük.
– Kegyelmes főtisztelendő uram! – esdekelt Padre Miguel. Térden csúszott
oda az inkvizítorhoz, és a gyűrűjét csókolgatta. – Nincs nekem szükségem
védőre. Vétkem az égre kiált. – Engem próbált menteni, habár tudtam, hogy
szavai siket fülekre találnak.
– Tudom, tudom! – felelte az inkvizítor, és megveregette Padre Miguel
fejét, aztán hozzám fordult, mert elengedhetetlenül szüksége volt rá, hogy
minden esetben bizonyítsa ügyének felsőbbrendűségét. – Az elme
tévelygésével kezdődik. A test tévelygésével folytatódik. A kettő
elválaszthatatlan. A mi Istenünk féltékeny Isten, és nem tűri azoknak a
hűtlenkedését, akik neki fogadtak örök szerelmet! Nemde-nem sose tanulta
meg a leckéket, amelyeket megpróbáltam magába csepegtetni?
– Kérem, Juan! – könyörgött Padre Miguel. – Távozzék, amíg teheti!
Az inkvizítorhoz fordultam.
– Nemdenem sose bírta belém verni őket! – szűrtem összeszorított fogaim
között.
– Vezeklése és üdvözülése az én felelősségem volt, mint ahogy máig én
felelek minden rám bízott bűnös lélek vezekléséért és üdvéért. – Az
inkvizítor szétnyitotta fehér csuháját, majd felemelte csipkés fehér
alsóruhája szegélyét, és én megláttam a tövisek tucatjait, amelyeket
kétségtelenül az apácákkal varratott bele a kelmébe. – Minden egyes tövis
egy bűnös, akivel nekem kell törődnöm. Akkor távolítható csak el, ha az a
bűnös megbánja bűneit, vagy elbocsáttatik! – Vészjóslóan elnyújtotta az
utolsó szót, hogy még jobban érvényre juttassa az életveszélyes fenyegetést,
amit jelent.
– Életem minden pillanatában érzem e tövisek szúrását, és nem nyughatok,
míg a bűnösök nem részesülnek Isten kegyelmében! – Az egyikre mutatott.
– Ez a tövis, Don Juan, az öné. Hosszabb ideje kínoz valamennyinél – ama
nap óta, hogy megérkezett kolostorunkba, miután vétkeivel örök kárhozatra
juttatta azt a szent életű apácát.
– Nem, főtisztelendőséged, Hermana Teresát nem én taszítottam a
kárhozatba, hanem ön!
– Az Ördög sose vállalja a felelősséget a szörnytetteiért!
– Akkor vállalja érte a felelősséget maga! Hermana Teresa azt hitte, hogy
következőnek őt fogja elvinni.
– Miről beszél?
– Nehéz is lehet emlékeznie, annyi gyilkosság után! Maga ölte meg
Hermana Jerónimát, aki ártatlan volt!
Az inkvizítor lesütötte a szemét, és visszanézett az évek mélységébe.
Szemöldöke felszaladt a homlokára. Hermana Jerónima ártatlansága csak
azok után bizonyosodott be, hogy halálra kínozták a nagy ügybuzgalomban,
amellyel vallomást akartak kicsikarni belőle. – Isten nem mindig fedi fel
előttünk az ő akaratát.
– Attól függetlenül maga hajlandó a hóhéra lenni!
– Don Juan, hogy magával mit akar az Isten, az tökéletesen világos. Ha nem
lennének olyan hatalmas barátai – mondta mélységes undorral –, itt helyben
kasztrálnám. – Ökölbe szorította sárga körmű kezét. – Dobjátok ki. Még
nem teljesülhet Isten akarata.
A két nagydarab őr a szó szoros értelmében felkapott, és lecipelt a lépcsőn a
folyosóra. Két másik katona akkor hozott hordágyon egy élettelen testet,
nyilvánvalóan azt a szerencsétlent, akinek kínzatását kihallgattam. Ahogy
elhaladtak mellettünk, megnézhettem az arcát. Hosszú ősz hajú öregasszony
volt, a tekintete üres, a szája bambán lefittyedt. Alig bírtam lélegezni az
ereimben lüktető felháborodott iszonyattól. Úgy dobtak ki az erődből, hogy
a kapuőr valósággal megijedt. Felpattantam a lovamra, és veszett
vágtázással megkerültem a kastélyt. A híd két oldalán a Szent Inkvizíció
zászlaja függött. Bosszúszomjas, tehetetlen dühömben kardot rántottam, és
kettéhasítottam az egyik lobogót. Vágtában igyekeztem Sevilla falai felé,
mielőtt az inkvizítor meggondolja magát. A hazaúton elsirattam Padre
Miguelt, és elsirattam a lányt, akit valamikor régen az atya segítségével
láthattam az utolsó gyászos éjszakán.

A LEGNAGYOBB BŰN

MIUTÁN MEGGYÓNTAM Padre Miguelnél, és ő vállalta, hogy beszél

HermanaTeresával, a várakozás minden órája egy hónapnak, minden napja
egy évnek rémlett. Végül Padre Miguel betoppant a kolostorba. Fray
Ignacio gyanakodva sandított rá, természetesen azért, mert a plébános
hozzám jött látogatóba. Ahogy kettesben maradtunk, Padre Miguel így
szólt: – Beleegyezett, hogy ír neked levelet. Azt mondta, hogy a szokott
helyen lesz ma este. – Nem sejtette az olajfa odvának létezését, de úgy
gondolta, ennyiből is értek.
Mihelyt a nap leáldozott, utolsó alkalommal másztam ki a kolostor falán, és
„kölcsönöztem” egy lovat. Hideg éjszaka volt, de felmelegített a vágta.
Térdeltem a nyeregben, mert nem volt türelmem ülni. Én is, a lovam is
úsztunk az izzadságban. Csupán akkor lassítottam, amikor feltűnt a zárda
fala. Az állat horkantott, mikor leszálltam róla. Gyengéd paskolással, csitító
szavakkal próbáltam nyugtatni. Belöktem a nyitva hagyott, titkos ajtót, és
megtaláltam Teresa üzenetét az odúban, amelyben ott volt bontatlanul az
összes levelem. Meglódult a szívverésem, ahogy olvastam szavait a telihold
fényénél:
Megpróbáltalak elfelejteni. Megpróbáltam megtisztítani szenvedő lelkemet
testemnek bűnétől, de nem tudtam. Megszegtem eskümet és beszennyeztem
a testemet. Az inkvizítor eljön és megbüntet a bűnömért, ha én nem
büntetem meg érte magamat.
Elejtettem a papírt, és futottam a zárda csukott ajtajához. Addig
dörömböltem a deszkán, amíg Priora Francisca ki nem nyitotta a tulajdon
személyében.
– Juan, neked tilos…
Most nem volt időm beszélni vele. Elnyomakodtam mellette, leráztam
magamról göcsörtös kezét, amellyel a csuklómat ragadta volna meg. Teresa
nevét ordítva rohantam hozzá a folyosón, a celláikból leselkedő apácák
között. Be akartam nyitni, de ő székkel támasztotta ki az ajtaját.
– Teresa! – üvöltöttem, és addig vetettem neki a vállamat az ajtónak, amíg
fel nem pattant.
Az ágyán feküdt, amelyről lecsüngött a karja. Késsel összevagdosott
melléből-karjából csepegő vére tócsába gyűlt össze a padlón. Odarontottam
hozzá, átkaroltam a nyakát. Azt hittem, megsüketülök a saját szívem
dobogásától. Úgy simogattam az arcát, ahogyan valaha ő simogatta az
enyémet. Könyörögtem neki, hogy éljen. Úgy éreztem, mindjárt
összeroppannak a bordáim, és összemorzsolják a szívemet.
Szeme már elhomályosult, de még pislákolt benne az élet, mert
elmosolyodott, mikor meglátott, és azt súgta: – Imádkozz értem, Juan… –
Tekintetébe kiült a rettegés. – Nem akartam… – Szeme csukódni kezdett.
– Ne! – üvöltöttem. Felnyaláboltam az ágyról. – Szeme üresen meredt rám.
– Elmegyünk Pablo doktorhoz. Ő majd meggyógyít, ő megment téged…
Ölbe kaptam, és végigloholtam vele a folyosón, el a főnökasszony és az
apácák mellett, akik a szájukhoz szorították a kezüket a kétségbeeséstől.
Kisiettem a sötét zárdából, de odakint megbotlottam. Olyan kín hasított a
térdembe, mintha megszakadt volna benne valami. Elterültünk a köves
földön. Riadtan megfordítottam Teresát, de ő addigra majdnem halott volt.
Sírva-nyüszítve bámultam fel a teliholdra. Egész éjszaka a karjaimban
ringattam Teresa testét, de nem láttam elszálló lelkét. Nem láttam se
megváltást, se üdvözülést.
Mihelyt feljött a nap, Priora Francisca sürgetett, hogy menjek onnan. Ő és
még néhány apáca elvitte Teresa holttestét, és letakarták egy pokróccal.
Alig bírtam felállni. A rám nehezedő tetem súlyától nem éreztem a
fájdalmat, de mikor lépni próbáltam, bicegés lett belőle. Felküzdöttem
magamat a nyeregbe, és ellovagoltam. Lábam hasznavehetetlenül fityegett.
Az utolsó könnyeket is kidörgöltem a szememből, és megfogadtam, hogy
soha többé nem sírok nőért. Meg is tartottam a fogadalmamat ma estéig,
amikor friss könnyeket ontottam Teresáért. Így kapaszkodtam fel a lépcsőn
a lakásomig, ahol Alma még akkor is várt. Ismételten bebizonyította, hogy
az asszony jobban ismeri a férfit, mint az önmagát.

ALMA MEGÉRZÉSE

HÁLA ISTENNEK, hogy egészben van! – mondta, mikor benyitottam a

lakásomba.
– Megbuktam.
– Mi történt?
– Padre Miguelnek nemcsak a teste rab, de a szelleme is.
– Látta?
– Megölték a lelkét.
Átkarolta a nyakamat, a mellemre borult és sírt. Magamhoz öleltem és
gyengéden simogattam a haját.
– Mit tehetünk?
– Semmit.
– Nem folyamodhatnánk a márkihoz?
– Miként akar megszabadítani egy embert önmagától?
– Most hova megy? – kérdezte, mert elvettem egy boroskorsót az asztalról,
és a hálószobámba indultam.
– Borba fojtom a bánatomat – mondtam, és egy húzással kiittam a korsó
harmadát.
– Hát az álarcosbál a márkinál?
– Nem megyek.
– Jönnie kell. Most járt itt a márki küldönce. Kimondottan az ön tiszteletére
tartják a maszkabált.
– Az én tiszteletemre? – hitetlenkedtem.
– Amiért ma legyőzte a bikát.
– Itt ma nem volt győzelem.
– Most még kevésbé engedheti meg magának, hogy megsértse a márkit! –
Alma maga köré csavarta a köpenyét, és az ajtóhoz ment. – Jönnie kell…
különben is, bizonyára ott lesz Doña Ana.
– Az meg miért számít?
– Egy nő mindig tudja még azt is, amit a férfi nem hajlandó bevallani
magának.
Becsukta az ajtót. Doña Anára gondoltam, és mosolyogtam. Ha őt látom, és
hallhatom a nevetését, talán nem kell majd gondolnom a fájdalmamra – bár
valamiből gyanítottam, hogy ha ma este találkozom Doña Anával, még több
fájdalomban lehet részem.

AZ ÁLARCOSBÁL

ELHARANGOZTÁK a tizenegyet a tornyokban, mire megállt a hintóm a

márki palotája előtt, ahol javában állt a bál a hatalmas díszteremben. A
délutáni kisebb összejövetellel ellentétben faltól falig megtöltötték a szálát a
vendégek. Maszkosán meghúzódtam a fal mellett. A többi férfi ugyancsak
fekete bőr álarcot viselt. A nők fehér atlaszmaszkák mögött rejtőztek,
amelyet szaténszalagokkal erősítettek fel, vagy vékony pálcikával tartottak
a szemük
A csempés falhoz tapadtam és szemlét tartottam a szalonban. Doña Anát
kerestem. Csillárokba tűzött gyertyák erdeje világította meg a nagytermet.
Elvileg egy gyöngyházzal kirakott paravánnak kellett volna elválasztania a
férfiakat és az asszonyokat, ám mivel itt a márki adott bált, szándékosan
úgy állíttatta a paravánt, hogy a nőknek alig jusson hely, tehát át kelljen
szivárogniuk a férfiakhoz. A márki mestere volt az ilyen díszletezésnek,
ilyenkor a háttérbe húzódva figyelte, miként alakul a színdarab. Amint a
terem két fele között felhúzták a zsilipkaput, a férfiak és a nők elvegyültek.
Már csak az álarcok választották el őket, ami egyenesen olaj a kacérság
lángjaira. Ám engem ma este nem érdekeltek az ilyen praktikák.
– Don Juan! – Don José és felesége akkor is rám ismert, ha álarcot viseltem.
Megpróbáltam udvariasan mosolyogni bajtársamra a bikaviadalban.
Miközben a hitves kérdésekkel árasztott el, Don José szeme ide-oda járt a
szalonban, számba vette az összes szép hölgyet. Felesége, akit Bécsből
szerzett, nyugtalanul és nyilvánvaló féltékenységgel kapaszkodott az ura
karjába. Göndör haja gyönyörű aranyzuhataggal keretezte az álarcát.
Miután lelepleztek, mindenfelől megrohantak a férfiak és a nők, mert
mindenki gratulálni akart a délutáni teljesítményemhez. Minden más
alkalommal lubickoltam volna a csodálatukban. Most csak egyedül akartam
lenni, ám nem menthettem ki magamat, mert csatlakozott a társasághoz a
márki. Noha ábrázatát eltakarta a fából faragott, nevetséges maszka,
megtermett és jól táplált alakját nem lehetett félreismerni.
– Lenyűgöző látványosság volt ez a délutáni! – mondta. Súgva folytatta: –
Ilyen bemutató után még könnyebb lesz hódítania Sevillában.
– Mi hír Don Hernánról? – kérdeztem. A márki megemelte a maszkját.
Összeszorult a gyomrom.
– Néhány órával a viadal után belehalt a sebeibe. – Mivel pedig nem akarta,
hogy siratás legyen az ünnepségéből, így szólt az összegyűltekhez: – Nemes
barátunk, Don Hernán a becsületért és a szerelemért halt meg. Az ilyen
halál irigylésre méltó.
– Nem volt abban a halálban sem becsület, sem szerelem! – mondtam, és
átfurakodtam a tömegen, hogy egyedül legyek.
Ám a márki utolért, és megragadta a karomat.
– Ön megtette, amit tehetett. Ennél többre senki sem képes.
– Könyörgött, hogy öntől kérjek védelmet özvegyének és árváinak.
– Természetesen pártfogásomba veszem őket. – A márkiból ugyan hiányzott
minden érzés, de feltétlenül lojális volt azokhoz, akiket a maga embereinek
tartott. Nem beszélhettünk többet Don Hernánról, mert megjött Doña Ana
és az apja. Doña Ana maszkot tartott az arca elé, de a komtur hallani sem
akart efféle léhaságról. Legörbült szájából, villámló szeméből látszott, hogy
kedve ellenére van itt. Feltűnt nekem, hogy a dueña ma nem kíséri őket.
Doña Ana felismerte a márkit, bár engem nem, és kedvesen mosolygott, de
az apja arca továbbra is olyan volt, akár a kő. A márki úgy tett, mintha nem
venné észre. – Komtur, válthatnánk néhány szót a könyvtáramban? A
birtokairól lenne szó.
– Nem hagyhatom a lányomat őrizet nélkül.
– Csak egy perc! Majd az én nemes és megbízható barátom megőrzi, amíg
visszatérünk.
– Ki az?
Mielőtt szólhattam volna, a márki azt felelte: – Az én hűséges hadnagyom!
– Ha a márki házában sem vagyok biztonságban, ugyan hol lehetnék? –
kérdezte Doña Ana, és cinkos pillantást vetett rám. Talán most ismert fel,
természetesen nem engem, hanem az álarcos kóbor lovagot a birtokról.
– Fiatal leány sehol a világon nincsen biztonságban! – felelte a komtur.
– Úgy hallottam, hogy Doña Ana ugyancsak képes megvédeni magát –
mondta célzatosan a márki.
– Nem lesz semmi bajom, apám.
Ezek után a márki és vendége el is mentek, ám a komtur előbb még szúrós
pillantást vetett a lányára, de különösen rám. Ahogy eltűntek a könyvtár
ajtaja mögött, megkérdeztem: – Nem parancsol egy kis frissítőt?
– Köszönöm, nem! – válaszolta. A pillája repdesett, és megnyalta a száját,
ami elárulta, hogy gyanúja szerint nem először lát.
Eszembe jutott, mennyire szereti a holdfényt és az éjszakát, és
következőnek azt kérdeztem: – Nem kíván inni… egy kis holdfényt?
Meghökkentették és kíváncsivá tették a szavaim, amelyek újabb,
megfejtésre váró talányt kínáltak. Bólintott és mosolygott.
– De igen. Fojtogatónak találom az efféle társaságok kellemkedéseit.
– Megígérem, hogy nem fogok kellemkedni.
Hallatott néhány taktust abból a muzsikás nevetéséből. A szívem szárnyra
kelt tőle.
Kikísértem az erkélyre. Bizsergett a tenyerem, amelyet a hátához emeltem,
holott nem is érintettem ruhájának kék kelméjét. Enyhe szél fújt, ami a
szalonban tartotta a többieket; csak mi mertünk dacolni az éjszakai
levegővel. A körülöttünk ólálkodó szél meglebegtette Doña Ana fekete
hajában a fehér virágokat.
Néztük a holdat, de az én pillantásom hamar elszakadt az égitesttől. Doña
Ana leengedte a maszkját, láthattam hosszúkás arcát és azt a fekete
szempárt, amely fényesebben ragyogott, mint két telihold. Még gyönyörűbb
volt, mint nappal, holott alig használt divatos kendőzőszereket. Bársonyos
bőre festetlen volt, ajka viaszos kenőcs nélkül is csillogott.
Az eget figyelve odavetette:
– Mintha azt ajánlotta volna, hogy igyunk holdfényt, és nem azt, hogy
engem fog inni.
– Bocsássa meg, hogy a szememet meregetem, Doña Ana. Megpróbálom
fegyelmezni magamat.
– Ugye, ön az, aki beugrott a hintómba, majd ugyanazon az estén
megmentett?
– Ön mentette meg saját magát.
– Elnézést kérek az apám miatt.
– Csak önt akarta védeni.
– Nincs sok időnk. Nemsokára… Kérem, mondja meg, kicsoda ön.
Felemeltem a maszkomat. Doña Ana arca megnyúlt. Láttam a szemében a
csalódást, és úgy éreztem magamat, mintha az erkélyről estem volna le.
– Tudnom kellett volna, hogy ön az. Attól félek, Don Juan, az illendőség azt
parancsolja, hogy most elmenjek.
– Az irgalom talán azt parancsolja, hogy maradjon.
– Nem tudom, miféle játék ez, amit a márki játszik.
– Én sem. Talán azt akarja látni, mennyire vagyok hűséges hadnagya.
– Mint hallottam, a hűség nem az erőssége.
– Azt hiszem, téved – mondtam lesütött szemmel.
– Ne haragudjon – mondta. – Délután láttam, milyen hűséges és bátor.
– Don Hernán… a torreádor… meghalt.
– Szomorúan hallom… Szegény kisfia! – Fejet hajtottunk, tiszteletből Don
Hernán lelke iránt, amely útban volt a mennyekbe, vagy oda, ahol azoknak
a lelkei lakoznak a halál után, akik hűden férjek, de jó apák voltak.
– Valóban mennem kéne – folytatta. Arra gondolt volna, hogy amit most
mondtam, az is csak egy újabb kísérlet az ő elcsábítására?
– Kérem, ne menjen! – Nem akartam elveszíteni a társaságát, mert egyedül
az védett meg a bánattól. Nem bírtam ránézni, míg beszéltem. – Olyan nagy
vigaszomra lenne, ha maradna! Két barátomat veszítettem el ma.
– Kettőt?
– Az egyiket a halál, a másikat a dogma miatt.
– Háromszor láttam már, amint a mások segítségére sietett.
– Megbocsátja a tolakodásomat?
– Igen.
– Tudnia kell, hogy a birtokon és a rabszolgavásáron hátsó gondolatom is
volt. Azzal is önt akartam elcsábítani. A bikaviadalon ismeretlen erő hajtott.
– A jóság.
– Meglehet. Mint mondtam, nem ismerem.
– Miként van ez, Don Juan, hogy ilyen sok nőt elcsábít, de egyet sem vesz
feleségül? – kérdezte megújult kíváncsisággal.
– Vágyaim űznek, ez vitathatatlan, ám űz a körülöttem élő asszonyok
szomorúsága és magánya is.
– Talán a saját szomorúsága és magánya űzi egyik asszonytól a másikhoz.
– Talán – mondtam, és fejet hajtottam imponáló emberismerete előtt.
– Vagy talán attól fél, hogy valamelyik felfedezi az embert az álarc mögött
– tette hozzá Doña Ana magabiztosabban.
Levettem a maszkomat, és az erkély korlátjára tettem. Olyan igaz volt, amit
mondott, hogy elmosolyodtam.
– Senki se olyan bátor, mint amilyennek tetteti magát – ismertem el.
Arca egészen közel volt az enyémhez.
– Igen, ez igaz, de úgy vélem, némelyek megtalálják a bátorságukat, míg
mások, a szerelem gyávái, magányosan halnak meg.
– Nagyon szerencsés lesz az a férfi, aki elnyeri önt hitveséül.
– Hány lánynak mondta már ezt, Don Juan?
– Önnel együtt? – Szája mágnesként vonzotta az enyémet. – Egynek –
súgtam.
– Jaj, a maszkja! – kiáltotta, és az álarc után kapott, amelyet a szél lefújt az
erkélyről. Elveszítette az egyensúlyát, meg kellett ragadnom a
karját*nehogy ő is leessen.
– Semmi baj. Nekem ma estére úgyis véget ért a maskarádé – nyugtattam
meg, miután biztonságban tudhattam.
– Köszönöm – mondta –, hogy megmentett… ismét.
– Köszönöm, hogy megmentett ma este a szomorúságtól. Egymás szemébe
néztünk. Még mindig fogtam a karját, mintha valamelyikünk leeshetne a
szédítő magasságból.
– Nos, kedves Don Juanom! Látom, lelkiismeretesen vigyázott Doña
Anára! – Észre se vettem, hogy a márki és a komtur kijött az erkélyre.
Elengedtem Doña Ana karját.
– Most hallottam, hogy a barátja meghalt – mondta sietve Doña Ana.
– Hát igen, a bikaviadal veszedelmes játék, és fájdalom, ebben az esetben a
bika győzött.
– Mit jelentsen ez, Don Pedro? – mutatott rám a komtur, akit láthatólag
felbőszített, hogy én vagyok a márki hűséges hadnagya.
– Don Juan akadályozta meg, hogy leessek az erkélyről – mondta Doña
Ana, mielőtt a márki megszólalhatott volna. – Köszönettel tartozunk neki,
apám. – A kivörösödött képű komtur nem olyannak tűnt, mint akit
meggyőztek.
– Komtur, ez most nem a vádaskodás, hanem az örvendezés ideje! – közölte
a márki. – Azt szeretném, ha Don Juan tudná meg elsőnek, hogy ön
feleségül adja Doña Anát… hozzám. – Doña Ana kerekre nyílt szeme
elárulta, hogy ez neki is újság. – Igen, kedvesem, boldogan közölhetem,
hogy az ön bölcs apja beleegyezett a házasságunkba.
Doña Ana bájos mosolyt parancsolt a szájára, de riadt szeme feltárta az
igazságot. Úgy éreztem, mintha összeroppantották volna a bordáimat, de én
is mosolyogni próbáltam. A komtur arca kifürkészhetetlen volt. – Ideje,
hogy a La Mota-háznak örököse legyen, és el sem tudok képzelni önnél
gyönyörűbb ereklyetartót a sarjamnak! Térjünk vissza a társasághoz, és
emeljünk poharat a La Mota-örökösre!
A pohárköszöntő után azonnal eljöttem az álarcosbálról. Mikor a hintómhoz
értem, megláttam a maszkomat a macskaköveken. Felvettem és a ruhám
ujjába rejtettem. Míg a kerekek nyikorogtak a köveken, megfogadtam, hogy
mostantól nem foglalkozom Doña Ana elcsábításával. Még egy
galanteadornak is vannak erkölcsi elvei, és ezt a hölgyet a pártfogómnak és
legbizalmasabb barátomnak ígérték. Ám minél többször emlékeztettem
magamat erre a tényre, annál gyakrabban táncolt előttem arcának
lidérclángja, és annál többször hallottam gondolatban felkavaró nevetését.
Arra gondoltam, hogy ha leírom a mai nap és a találkozásaink történetét,
kiűzhetem a képét magamból. Rosszul gondoltam.
Már reggel van, de még mindig kísért Doña Ana. Ám nekem csalhatatlan
módszerem van a nők elfelejtésére.
1593. június 18., reggel

MEGHÍVÓ CRISTINA HERCEGNÉTŐL

ELTELT KÉT HÉT, amely alatt vitézül próbáltam elfelejteni Doña Anát az
egyetlen módszerrel, amelyet ismerek: más asszonyok testével – szám
szerint tízzel – égetve ki magamból az emlékét. De nem találtam
enyhülésre. Mint libertinus, mindig a pillanat gyönyöréért éltem."A vágy
fellobban, mint a gyertyaláng, azután kialszik, ám a fény és a meleg,
amelyet áraszt míg ég, mindent megér. Hogy utána sötét lesz, ezen
búsongani ugyanolyan botorság, mint a halandóságunkon emészteni
magunkat. Ám a szerelemnek és leányainak, a megbánásnak és a
reménynek a bálványimádó látomása pattanásig feszíti lelkünket az idő
kínpadján a múlt és a jövő között.
A szerelem névre hallgató gyötrelem ugyanazzal a vakhittel és könyörtelen
módszerekkel dolgozik, mint az inkvizíció; szakadatlanul faggatja a szívet,
hogy megmarad-e a tarthatatlan tisztaságban és rajongásban. Nem angyalok
vagyunk, akik megülnek naphosszat a mennyekben és dicshimnuszokat
énekelnek az imádott lényhez. Úgy portyázunk az utcákon, akár az állatok,
keressük a következő vacsorát, és a másik szagát. A hűség – akár istenhez,
akár a szerelemhez – hiányzik belőlünk.
Milyen könnyű volt valamikor áttérnem egyik szépségről a másikra! Ami
nem azt jelenti, hogy megcsömörlöttem volna a nőktől, akiket ismerek,
csupán az élet és az asszonyiság hajszolása ösztökélt újabb és újabb
találkozásokra. Sokan visszatértek hónapok vagy évek múlva, de sose
maradtak az utolsó csóknál tovább. Ám Doña Ana, akit egyszer csókoltam
vagy cirógattam meg, nem hagyott nyugodni. Hangja és arca egyre jobban
elhatalmasodott az életemen.
Vasárnap a márki meg is jegyezte, milyen furcsa módon hidegen hagy két
vonzó és rafinált francia nő, egy diplomata lányai, holott ő bizonyosra vette,
hogy elcsábítom őket. Nem értette, miért ne csábíthatnám el az egyiket
vagy a másikat vagy mindkettőt. Don Pedro szívesen beengedte a macskát a
galambdúcba, de nekem még a vadászathoz sem volt étvágyam. Kérdezte,
mi bajom. Netán beteg vagyok? Nem mondtam semmit.
Az a legbosszantóbb, hogy mennyire más ez a különös szenvedély, amit
most érzek. Szenvedélyem általában forró és szertelen, és addig nem
nyugszik, amíg el nem oltom egy fejesugrással az érzéki öröm hűs
folyójában. Ám most csak arra vágyok, hogy viszontlássam Doña Anát,
beszélhessek vele, hallhassam a nevetését. Miként elégíthetné ki a vágyat
egy pillantás vagy egy távoli hang? Pedig ezzel is beérném.
A komtur, mintha csak velem ingerkedne, beköltöztette a lányát a városi
házukba, amely innen alig kétsaroknyira van, a Calle Susonán. Az utca egy
zsidó nőről kapta a nevét, aki beleszeretett egy keresztény férfiba. Mikor
megtudta, hogy apja felkelést tervez másokkal együtt, félni kezdett, hogy
ebbe a szerelme is belehalhat, és figyelmeztette. A férfi riasztotta a
hatóságokat. Susona apját és összeesküvő társait letartóztatták és
kivégezték. Susona megkeresztelkedett, de nem azért, hogy feleségül
menjen imádottjához; magányosan morzsolta le életét egy kolostorban.
Végrendeletében megszabta, hogy halála után a fejét ki kell tenni a házára.
A szerelemnek ez a rémséges ereklyéje máig látható végső nyughelyén, a
téglafal fülkéjében. Nem sokkal veszélyesebb-e a szerelem, mint a bujaság?
A szerelemben sokkal több mindent veszíthetünk a puszta életünknél.
Tegnap este, mintha ördög szállt volna meg – feltettem fekete
bőrmaszkomat, és felkapaszkodtam a létrán a háztetőre. Most nem a
hatalmas Giralda, az éjszakai csillagos ég vagy a fogyó hold érdekelt. Mohó
türelmetlenséggel útnak indultam, a háztetőkön, nehogy észrevegyenek.
Szerencsémre a Barrio Santa Cruz utcái olyan keskenyek, hogy át lehet
ugorni felettük. Elsőnek a mórok építették ilyenre a házaikat, hogy az utca
árnyékba rejtőzzön a könyörtelen andalúz nap elől, és a zsidók, akik ezt a
negyedet építették, ragaszkodtak a hagyományhoz. Csupán az új
városrészekben találkozhatunk széles sétányokkal, amelyek lehetetlenné
teszik az utazást az égen.
Miután átszökkentem az utolsó nyiladékon, megérkeztem egy közeli tetőre
egy pálmafa árnyékában. Innen betekinthettem a kis teret és a Calle
Susonát. A lámpavilágnál látszott a koponya is a falban, akár egy
figyelmeztetés. A márki iránti hűségből nem mertem szólni Doña Anához,
de a szívem nyargalt, mikor megláttam az árnyékát a függöny mögött. Egy
árnyék! Hogyan rendíthet meg valakit ennyire egy árnyék…? Nekem
mindenesetre bőségesen megindokolta, hogy idejöttem. Viszont mikor
hazatértem a saját tetőmre, még jobban emésztett a tűz Doña Anáért.
Mintha lázas tépelődésemen akarna segíteni, otthon Cristina hercegné
galambja fogadott: a hercegné arra kért, látogassam meg még az éjszaka. A
férjem, írta a galamb lábához kötött levélben, négy hónapja elment, ismét
arra kényszerít, hogy apácaéletet éljek. Míg ő a szeretőjének szolgál, én
magam vagyok öröm és gyengédség nélkül. Jöjjön vissza, Don Juan, az
ablakon át, mint azon az első nyári éjszakán, mikor meghozta a szomjamat
oltó esőt. Így az éjszaka a magam ínségével válaszoltam Cristina hercegné
éhségére.
Cristina hercegnét, aki Spanyolország egyik leghatalmasabb családjából
származott, gyakorlatilag a születése előtt eljegyezték. Egy Octavio nevű
olasz herceghez adták feleségül valami politikai szövetség
megpecsételésére, de a férje minden idejét Nápolyban töltötte, ahol
szeretője volt. Cristina hercegné, aki négy élő gyermekhez és egy tucat
unokához jutott a házasságban, harmincöt éve tűrte a férje hosszú
viszonyát. Ő és én Lebrija grófné palotájában, egy estélyen léptünk
szövetségre.
Mikor először láttam a hercegnét, ámulatba ejtett fehér kesztyűs kezének
kecsessége, és az az elegancia, amellyel a legyezőjét fogta. Jól belenevelték
az arisztokrácia merev tartását. Kezében a veréb szárnyának sebességével
és alig észrevehető mozgásával verdesett a legyező, de nem adott enyhületet
a tikkasztó nyári éjszakában. Másik csuklójára aranyláncot csavart, amely a
kesztyűhöz kapcsolódott, és kereszt függött rajta. A keresztre akasztott,
száraz, vörös rózsa azt üzente, hogy a hercegné örök búcsút vett a
kacérságtól.
Tarkón szoros kontyba tűzött haját fekete csipkefátyol takarta, mintha
gyászolna. Láttam arcának nagy szépségét, amelyet nem olthatott ki az idő.
A kor mindenkin behajtja az adót, ám a barázdák, amelyek most kezdték
felszántani a hercegné selymes bőrét, olyanok voltak, mint egy filigrán
ezüstfoglalat a szempár két kék drágakövéhez. Bár az arca olyan
mozdulatlan volt, akár egy udvari portré, homlokának tűszúrásnyi
verejtékgyöngyei elárulták, hogy nem festmény. Fehér orcájának finom
pírját nem a pirosító adta, hanem a bőrön átsütő, természetes meleg.
Nyakán gyöngyfüzért viselt, dús keblét meg-megemelte a sóhaj, mert
nagyon unta az összejövetelt. Kielégítetlen vágyakozás áradt belőle, amely
úgy vonzott, mint kakast a tyúk, mert mindkettő tudja, hogy szükségük van
egymásra.
Az udvarlás táncában az a legnagyobb botlás, ha elhisszük, hogy a
termékenységnek ez az ősi rítusa a mi bűbájunkról vagy szépségünkről szól.
A csábításban és a szenvedélyben csupán az élet vágyik az életre. Ha
rájövünk ez isteni titok nyitjára, belátjuk, hogy még annál is kevesebbek
vagyunk, mint amitől féltünk, és többek vagyunk, mint valaha képzeltük.
Az élet a saját kielégülésére használ minket, és ha megadjuk magát
akaratának, részesei leszünk minden csóknak akkor is, ha nem a mi ajkunk
adja, és minden cirógatásnak akkor is, ha nem a mi kezünk simogat.
Akkor közelítettem meg, mikor odament az asztalhoz, amelyen az italok
álltak.
– Megengedi? – kérdeztem. – Oltania kell szomját ebben a forróságban.
Fölemeltem a száránál fogva egy kicsi kelyhet. Az arany villódzott a
gyertyafényben. A hercegné kék szeme riadtan és éhesen tekintett rám.
Egyszerre volt préda és vadász. Elvette a kelyhet, vigyázva, hogy ne érintse
meg az ujjaimat, de nem szólt. Ivás közben egyfolytában engem figyelt a
pohár pereme fölött. A fej előrehajlott, a szem fölfelé nézett.
– A férje itt van? – kérdeztem merészen.
– Nápolyban van udvari ügy miatt – válaszolta, de borzasztó rosszul
hazudott, még magát sem győzte meg szavainak igazságáról. Később
megtudtam, hogy az ügy, amely Cristina hercegné férjének úgyszólván
folyamatos jelenlétét igényli, egy szolgáló, akit a herceg zsenge ifjúsága óta
szeret, ám alantas származása miatt nem vehette nőül.
– Mióta van távol? – kérdeztem.
– Hat hónapja – felelte, még mindig nem véve le a szemét rólam.
– Nagyon hiányozhat önnek.
Erre csak bólintott, mert nem bírta kiejteni a száján a hazugságot.
– Hat hónap hosszú idő tánc nélkül – szóltam, mire ő mosolygott, és nem
mondott nemet. Kézen fogtam, és jártuk a voltát, a legújabb itáliai
szórakozást. Itt láttam, miközben egyik kezem a derekát fogta, a másik a
tenyeréhez simult, ahogy elernyedő teste megpihen az asszonyiságban.
Gyönyörű látvány volt.
Éjszaka hintómon követtem az övét, tapintatos, de észrevehető távolságban.
Örömmel láttam, hogy nyitva hagyta az ablakát, és boldogan elfogadtam a
merész meghívást. Mint a mászás mestere, a hintóm tetejéről kapaszkodtam
fel a kovácsoltvas rácson át az ő csempés erkélyére. Tulajdonképpen miért
akarnak a főbejáraton közlekedni az emberek?
Ma ismét válaszoltam a meghívására. Abban a reményben tettem a lábamat
az erkélyére, hogy bebizonyíthatom magamnak, miszerint a hús, az hús, és
a vér, az vér. Hálószobája tágasabb volt, mint amilyenre emlékeztem, és a
gyertyafénynél láttam, hogy új bútorok és műtárgyak töltik meg. Első közös
éjszakánkon kopár volt, de most alig akadt ujjnyi hely a falon vagy a
padlón, amelyet ne fedtek volna el a török szőnyegek, a díszes bútorok, a
virágokkal töltött nagy, római urnák. A hercegné egy paraván mögül lépett
elő. Selyem pongyolát viselt, s az arcát legyezte. Fekete haja, amelybe már
ezüstszálak keveredtek, libegett a könnyű szellőtől.
– Imádkoztam, hogy válaszoljon a galambra – mondta. Levettem a fekete
maszkot, amely lehetővé tette, hogy ne ismerjenek fel.
Cristina hercegné szétnyitotta a köntösét, és szemérmesen elfordította a
fejét. Melle olyan volt, mint két hullócsillag, amelyek most ereszkednek alá
az ég boltozatán. Bizalmasan megsúgta, hogy rangjának elvárásai ellenére
maga szoptatta a gyerekeit, ami olyan botrányos viselkedés, hogy még a
szolgák előtt is titkolta. Csak a szoptatós dajka tudott róla meg én. Nem
tudtam levenni a szememet kiszívott nagy mellbimbóiról, amelyeknek erős
rózsaszíne megkapó ellentétet alkotott a bőr felhőszerű fehérségével. Minő
csoda, hogy az életadó ital forrása egyben az öröm forrása! Kell ennél
különb bizonyíték, hogy Isten a gyönyörre teremtett minket, és örül a
vágyunknak? Odaléptem hozzá, és ujjaim hegyével megcirógattam a melle
oldalát. Bőre halványabb volt, mint Doña Anáé. Valami már megint
elterelte a figyelmemet az elém tálalt lakomáról. A kezem lehanyatlott.
– Mi a baj?
Életemben először bevallottam: – Valahol másutt vagyok, valaki mással.
Azt hittem, csalódott lesz, de csak mosolygott, és elvette a paravánra
akasztott, fehér álarcot, amelynek két oldaláról apró tollak csüngtek. A
fejére húzta a szalagot, és eligazította a maszkot az arcán.
– Lehetek valaki más. Mit akar, ki legyek? – súgta csábítóan a fülembe.
Mögém került, kivette kezemből a fekete bőrmaszkot, vissza akarta tenni az
arcomra. – És ön is lehet más.
Megállítottam a kezét. Még sose szeretkeztem álarcban.
– Én nem lehetek…
– Kérem! – könyörgött. – Legyen Octavio!
Nem hittem a fülemnek.
– A férje?
– Igen.
– Aki elhanyagolja önt? Aki csalja?
– Az asszony szíve mindig arról álmodik, hogy a férje az a férfi lesz, aki
lehetne, és nem csak az, aki. – Ezúttal nem tiltakoztam, amikor az arcomra
illesztette a maszkot. – Az asszony csupán akkor hűtlen, ha boldogtalan –
mondta, majd megcsókolta a számat. Behunyta a szemét, és egészen
bizonyosan azt képzelte, hogy a férjét csókolja. Fájt a szívem,
tűrhetetlennek találtam, hogy másnak tettessem magamat, de azért
igyekeztem beleélni magamat a játékba.
Finoman harapdálva viszonoztam a csókját, és én is behunytam a
szememet. Azt képzeltem, hogy Doña Ana telt ajkát csókolom, és az ő
gyönyörű szeme néz rám. Cristina hercegné a szőnyegre dobott
selyempárnákhoz vezetett. Ujjaim bolyongani kezdtek időtől puha és
legömbölyített húsának redői között. Szívtam szépséges, rózsaszín
mellbimbóit, játszottam az ölével.
Az alsóruhámat vetkőzés után is magamon tartottam, mert a nő nem élvezi
annyira a férfi meztelenségét, mint az az övét. Mindig elrejtőzöm, amíg a
nő tökéletesen fel nem készül rám. Ma este az ágyékkötő időt is ad, hogy
erőm teljében lehessek, mert a nő kielégülésének hangja a világ
leghatalmasabb ajzószere.
Gyengéd harapdálásomtól elakadt a lélegzete. Nagyot sóhajtott. Leváltam a
melléről, és néztem, hogyan mosolyog a szája a maszk alatt. Hogy
folytatódhassék a szerepjátszás, nem szabad látnom az arcát. Csókjaim
vándorolni kezdtek lefelé, ahol a lakoma várt. A hercegné elvett a
nyoszolya mellől egy serleget, és vörösbort öntött a hasára. A fanyar íz
meghozta az étvágyamat. Még lejjebb mentem.
Úgy tartottam a kezemben a farát, akár egy kelyhet. Nyelvem
lepkeszárnyként verdesett a vágy bimbóján. Mikor homorítva felkínálta
magát, úgy szippantottam be a húsát, mint feltört rákpáncélból a zamatos
ínyencfalatot. Nyelvem bujtogatott, ajkam kortyolt vergődő testéből.
Egyesek kifogásolják az asszonyi lakoma szagát, de hát a húsnak nem lehet
virágillata. Ez itt az élet aromája, amelybe a teremtés izzadsága és jajgatása
elegyedik.
Míg én mélyebben rejtőző éhemet próbáltam elverni, a hercegné jobbra-
balra vetette magát, és a fehér márványpadlóra borította a vörösbort. Aztán
valami többre volt szüksége, és a hajamnál fogva feljebb húzott.
Engedelmeskedtem neki, és úgy hánykolódtunk a padlóra vetett
nyoszolyán, mint akiket a vihar dobál: testünk hullámként felágaskodott,
aztán visszazuhant az ágyra. Egy érett asszony ismeretéhez nem elég, ha
ismerjük a testét. Ismerni kell vágyának fundamentumát és az éhséget is,
amely hajtja. Ismerni kell álmait és titkait. Tudni kell, hogy a tánc egyben
harc, a harc pedig tánc, hogy a kéj és az együttérzés ugyanabban a szívben
dobog.
Táncban és harcban az asszony sokkal erősebb a férfinél, aki ezért sose
próbálja legyőzni a kéjjel, mert úgysem teheti. Az asszony szenvedélye
maga a tenger, amely a férfi hajóját dobálja; ha a férfi túl akarja élni a
vihart, ügyesen és alázattal szántsa a hullámokat, térjen ki a saját útjából,
húzza be a vitorláit, és engedje sodortatni magát. Annak a tengerésznek, aki
tisztában van vele, hogy nincs mitől félnie, ez lesz élete legnagyobb
kalandja. Kötözze magát az árbochoz abban a tudatban, hogy a megadás
jelenti az erőt, benne rejlik a megváltás lehetősége.
Az álomképbe próbáltam kapaszkodni, amíg rengtünk a tenger hullámain,
amíg Cristina hercegné fel nem jajdult: – Igen, igen! – majd azt kiáltotta: –
Igen, Octavio, igen! – aztán kéjesen összehúzódott izmai elernyedtek.
Hamarosan követtem. Még nem végeztem, de elkészültem. Ábrándképpel
szeretkezni a libertinus második árulása.
A hercegné mellé roskadtam, és a hátamra henteredtem. Utálattal letéptem a
maszkomat, és Doña Ana hangját hallottam gondolatban: „Talán attól fél,
hogy valaki felfedezi az embert az álarc mögött.” Számomra ma éjszaka
véget ért a maskarádé. Cristina hercegné összegömbölyödött mellettem, és a
mellemre hajtotta puha arcát. Elaludt a karjaimban, és bár nagyon szerettem
volna elmenni, nem akartam felverni. Hadd álmodjon, gondoltam. Hadd
álmodjon az édes Octavióról, aki végre hazatért.
Nagyon egyedül éreztem magamat, pedig karjaim őt ölelték. Agyam
lázasan őrölte az érveket, hogy nem szerethetek egyetlen nőt, hiszen én
tudom, hogy maga a női nem a szentség. Ám nem szabadulhattam Doña
Ana arcától. Morpheus karjaiba vetettem magamat, mert az áldott álom
elcsendesíti minden szorongásunkat, de álmom nem volt se hosszú, se
áldott, mert hajnal előtt felkeltett valami nyughatatlan ördög. Emlékezetem
szerint amióta szokásom asszonyi karokban aludni, sose sütött még a
szemembe a nap; mindig a sötétben vet ki az ágyból valamilyen belső erő,
amely arra késztet, hogy meneküljek, mint Káin a bűn után. Kifejtettem
magamat az alvó Cristina hercegné karjaiból, amikor egy hangot hallottam:
– Abuelo? – kérdezte egy kisfiú. Azt hitte, a nagyapja vagyok, aki végre
hazatért Nápolyból. Riadtan körülnéztem, de örömömre a gyertyák leégtek,
vaksötét volt a szobában. A gyerek makacsul rángatta a kezemet. – Abuelo?
Megráztam Cristina hercegné vállát, de ő elégedetten szuszogott tovább.
Leemeltem a mellemről a fejét, de akkor sem ébredt fel, amikor az arca
belesüppedt a párnába. Apró kéz súrolta az arcomat. Nem volt választásom,
másutt kellett segítséget kérnem.
Belebújtam a hercegné selyem pongyolájába, amely csak a térdemig ért,
szorosan megkötöttem az övet, és mély lélegzetet vettem. Szó nélkül
felkaptam a gyereket. A kicsi test hozzám simult. Eszembe jutott Don
Hernán fia, arra gondoltam, mennyire szerette az apját, és szorosabban
öleltem magamhoz az apróságot. Felvittem a cselédfertályba, ahol Fátima
bőrének kedves illata vezetett az ajtóig. Kopogtattam, vártam. Fátima
gyertyát gyújtott, de a kisfiú akkor már aludt, fejét a vállamra hajtva.
Aggodalmasan mutattam rá, amit Fátima rögtön megértett, és elvette tőlem
a hercegné alvó unokáját. Furcsán elszomorító érzés volt, hogy üres a
karom. Mielőtt elmentem, Fátima följebb emelte a gyertyát és azt mondta: –
Hadd nézzem csak meg magát. – Nevetett egyet az öltözékemen, majd
hozzátette: – Szóval megtudta, micsoda öröm a gyerek.
– Öröm? Talán rémséget akart mondani! Így is elég nyugtalan az álmom!
– Láttam az arcán az igazságot. Szeretetet adni annak, akinek szüksége van
rá, sokkal nagyobb öröm, mint kapni.
– Miután a fiú visszakerült az ágyba, talán ön is ad egy kis szeretetet annak,
akinek szüksége van rá. – Mosolyogtam, mert ismét feltámadt bennem a
remény, hogy megszabadulhatok a mellkasomat szorító, csökönyös
fájdalomtól. „Talán a saját szomorúsága és magánya űzi egyik asszonytól a
másikhoz", mondta kihívóan Doña Ana. Elhessegettem.
– Uram, nem szerelem az, ami önnek kell – felelte Fátima.
– Beérem azzal, amit hajlandó adni – mondtam, és megérintettem az arcát.
– Férjem, hála önnek, visszatért hozzám – mondta a szívét nézve, ahol az
amulett pihent.
– Örömmel hallom – sóhajtottam. – Egy napon talán majd visszatérhet
hozzá és a fiaikhoz. – Fatima merengő hálával mosolygott.
Visszatértem a hálószobába a hercegnéhez, aki még mindig mozdulatlanul
feküdt a kéj tavában. Gyorsan felöltöztem, kimentem az erkélyre, és mielőtt
távoztam az úton, amelyen jöttem, visszanéztem a szobába. Csodálatos,
ahogy ez az asszony el tudja rejteni a benne dúló förgeteget a fekete ruha és
a fehér kesztyű alá! Kezében törékeny legyezőjével maga volt a fejedelmi
tartózkodás, de amint egyszer kinyitotta az ablakot, szabadjára engedte a
szélvihart, amely szétszórt ruhákat, felborult borospoharakat hagy maga
után, és örökre eltöri a legyezőt.
Miközben papírra vetem hasztalan kísérletezésemet, amellyel az egyik
nőben akartam elfeledkezni a másikról, tisztában vagyok vele, hogy az
asszonyok ugyanúgy felhasználtak a céljaikra, mint én őket. Most mégis
üresnek rémlik ez a kölcsönös üzlet. Olyan vágyat akarok, amely több az
egyszerű önfeledtségnél, olyan ölelést, amely tartósabb minden szívderítő
megkönnyebbülésnél! Szerelem kell hozzá? És hogyan lehet élvezetesebb
adni, mint kapni? Doña Ana azt mondta a kertben, hogy neki ilyen
szerelemre van szüksége, de én tudom, hogy a márki erre képtelen. Doña
Anát is hűtlenségre viszi a boldogtalanság? Próbálom kirázni a fejemből
ezeket a töprengéseket, mert csak árulás lehet a végük. Ma, mint a márki
hűséges és odaadó hadnagyának, vadászatra kell kísérnem a patrónusomat.
Pedig nem vágyom más prédára, mint hogy újabb híreket hallhassak Doña
Aná-ról.
1593. július 7., reggel

AZ IGAZSÁG

MIKOR MEGÉRKEZTEM a márki istállójához, megtudtam, hogy belőle

és belőlem áll a vadásztársaság; ellentétben azzal, amit elhitetett velem,
aligha lesz ártalmatlan sportnak nevezhető ez a program.
– Hol vannak a kutyák? – kérdeztem.
– Ma nem lesz szükségünk rájuk – felelte.
– Hát a puskák?
– Azokra sem lesz szükségünk.
Fogtam egy pisztolyt, belecsúsztattam a számomra felszerszámoztatott ló
nyeregtáskájába.
– Legalább ennyit az útonállók ellen – mondtam. A márki bólintott és
mosolygott.
Kiügettünk a Puerta del Carmonán a városból, és elindultunk Don Pedro
családi birtoka felé. Ugyanabba az irányba esett a falu is, amely a
legközelebb volt a zárdához, ahol nevelkedtem. Továbbá arra kellett menni
Doña Ana haciendájához, bár ezt nem óhajtottam szóba hozni. A márki egy
fehér csődörön lovagolt, én egy gesztenyepej kancán.
– Hej! Hej! – kiáltotta a márki, és vágtába ugratta a lovát. Vágtattunk
pipacsok szőnyegétől pirosló halmokon, olajfák ezüst erdejében. Sárga
napraforgók lógatták hatalmas fejüket búbánatos gyásszal. A szemhatárt
csipkéző ciprusok és tölgyek alatt juhok legelészték a dúsan burjánzó
rozmaringot és kakukkfüvet.
Elmaradtak a dombtetőkre épült, kihalt falvak romos falai, a szirteken
düledező őrtornyok – a lovagi kor emlékei, amikor keresztények és mórok
csaptak össze lándzsával és jatagánnal. De még baljósabbak voltak a
kőhalmokból kimeredő keresztek – az útonállók áldozatainak sírjai. Épp
azon tűnődtem, bölcs elhatározás volt-e a márkitól, hogy kíséret nélkül jött,
amikor fél tucat zsiványból álló gyülevész banda rúgtatott elő az egyik rom
mögül. Lovam oldalába vágtam a sarkamat, hogy gyorsabban mozogjon, és
nem hittem a szememnek, mert a márki lassított. Fél kézzel a szárat fogtam,
a másikkal a pisztolyt rántottam elő, mert a banda már oda is ért hozzánk.
Még nagyobb elképedésemre a bandavezér leszállt a lováról, és térdre
borult a márki előtt, mint egy szolga.
– Nagyuram! – mondta. Reszelős hangjából tévedhetetlenül felismertem. Ő
tiltakozott az istállótűz estéjén, mikor meg akarták erőszakolni Doña Anát.
– Gondolom, te vagy az új vezér? – kérdezte a márki, mint egy ismerőstől.
– Igen, uram, miután Alvarót lelőtték.
– Hogy merészel egy rablóbanda még csak gondolni is arra, hogy
meggyaláz egy nemes hölgyet!
– Soha többé nem fog megtörténni! – fogadkozott rémülten a bandita. –
Biztos lehet benne, kegyelmes uram…
A márki egyetlen gyors mozdulattal előkapta hosszú pisztolyát a
nyeregtáskából, és lelőtte a rablót. Az ember visszatántorodott a golyó
erejétől, és hanyatt esett, vére átáztatta fehér ingét.
– Biztos vagyok benne! – mondta a márki. A többi útonálló meredt
szemmel, tátott szájjal bámulta. Don Pedro oldalba rúgta a lovát, és
elügetett.
Láthatta az arcomon a megrendülést és az undort, amikor utolértem.
– És ha nem is ez volt, aki megpróbálta…
– Persze hogy nem. Vele csak példát statuáltam. A támadót lelőtte Doña
Ana… egy álarcos caballero segítségével.
Nem várta meg, hogy válaszoljak vagy mentegetőzzek. Kíméletlenül
megsarkantyúzta a csődörét, és lóhalálában vágtatni kezdett.
Keresztülnyargaltunk vadzabbal benőtt dombokon, ahol vérharmatként
piroslott a pipacs. Száguldottunk Doña Ana birtoka felé, el a hegy mellett,
amelyre a márki erődje épült. A messzeségből egy másik lovas közeledett
sebes vágtában, színezüst paripán. Amint közelebb ért, láttam, hogy lovast
és lovasát részben páncél borítja: az ragyogott úgy a napsugárban, hogy
szinte vakította a szememet. Mindig ideges leszek a katonáktól, de a márki
akkor volt csak hajlandó lassítani, amikor alig tíz lóhossz választott el
minket.
Csupán ekkor ismertem fel a páncélra vetett köpenyen a Calatrava-rend
festett keresztjét. Meghúztuk a szárat, megállítottuk lovainkat, amelyek
horkantva rázták büszke sörényüket. A komtur parancsoló látvány volt
acéllal vértezett lován. Acél takarta az állat fekete fejét a szemétől az orráig,
gyűrűkkel összefűzött fémcsíkok védték a nyakát. A törzsét fedő
páncéllemezeket összeszegecselték. A komtur acélból és bársonyból
remekelt nyerge alá sárga-vörös selyemtakarót terítettek. Bal karjára csatolt
pajzsát Compostela kagylója ékesítette. Szálegyenesen ült a lován,
pillantása maga volt az ugrásra kész éberség, ami rögtön átcsapott ádáz
haragba, ahogy megismert.
Kirántotta rettentő pallosát, és úgy emelte a feje fölé, mint azon az estén,
amikor ugyanezen a vidéken kergetett. Kétlem, hogy már akkor felismert
volna, de a rabszolgapiacon esett sértés bőven indokolta a dühét. Belém
villant, hogy hátha épp ezért hozott ide a márki – azért, hogy meghaljak.
– Most lemosom a foltot a becsületemről! – mondta a komtur. Oldalba rúgta
a lovát, amely tüstént az enyémnek ugrott. Gyorsan kihúztam vékony
rapíromat, de épp hogy hárítani tudtam a csapást riadtan kitérő lovam
hátáról.
– Ne, komtur! – ordította a márki, és megpróbált közbeavatkozni, de nem
bírta megfékezni a lovát, amely körbe-körbeforgott, így Don Pedro nem
siethetett a segítségemre. – Állj! – bömbölte, és a hangjában ugyanannyi
volt a félelem, mint a harag. A komtur fáradhatatlanul csépelt a pallosával,
amellyel szemben édeskevés volt az én karcsú ra-pírom. Megfájdult a
kezem a nagy kétkezes kard erejétől.
Végül kiütött a nyeregből. A lovam felágaskodott, s egy percig attól féltem,
a komtur őt fogja lenyakazni elvakult haragjában. A felbolydulásban
bebújtam lovaink hasa alá, a másik oldalon előbukkantam, és a komtur
nyakának szögeztem a kardomat. Doña Ana apja nem tudta, hogy
meghökkenjen-e vagy dühöngjön. Gyorsan levettem a nyakáról a kard
hegyét, és ha a komtur dühének nem is, de a párharcnak véget vetett ez az
irgalmas cselekedet.
– De komtur, Don Juan az én hűséges hadnagyom!
– Az, aki más férfiak feleségével hál, minden férfinak ellensége! Azt is
tudnia kell, Don Pedro, hogy nem minden hadnagy hűséges!
– Komtur, nem azért vagyunk itt, hogy csatázzunk, hanem hogy
beteljesítsük szövetségünket. Elfogadja az árat, amelyet az udvarházáért
kínáltam? – mutatott a márki a cseréptetős, szögletes fehér házra.
A komtur a földet nézte. Látszott, hogy csak a rövidebbet húzhatta, mint
mindenki, aki a márkival szövetkezett.
– Igen! – vágta oda még mindig tajtékozva.
– Tekintse hozománynak! – tanácsolta a márki. – Mindössze ez olyan
móring, amelyért aranyat kap cserébe. – Talán csakugyan megpróbált
segíteni a komturnak, hogy az kifizethesse az adósságait, de hát a márki
mindig többet kapott, mint amennyit adott, és ezzel csinosan kikerekíthette
a birtokát. Tőle hallottam egyszer, hogy a föld az egyetlen igazi gazdagság.
„Isten megteremtette a földet – mondta jámborul –, és nem fog teremteni
többet.”
Don Gonzalo egy rántással megfordította felágaskodó lovát, hogy
elnyargaljon, de a márki esdeklő hangja megállította.
– Komtur! – A katona megfékezte nyugtalanul ficánkoló hátasát, és
szódanul meredt Don Pedróra. – Hatottak rá vajon a leveleim és a
látogatásaim? Nem kezd még megszeretni?
Ez a nagy barom ember egész kiszolgáltatottá puhult az érzelemtől! Talán
mégse csak az örökösért nősül?
– Szerelemről nem volt szó az egyezségben.
– Komtur, kérem! Beszéljen vele!
A komtur lassan, kelletlenül bólintott, de aztán indulatosan megrántotta a
lova fejét. A csődör vadul forgó szemmel, lobogó sörénnyel felágaskodott,
majd elnyargalt. Ez a rideg ember nem ismert gyengéd szavakat,
amelyekkel rávehetne a lányát, hogy szeresse a márkit. Ha a vőlegény
levelei nem hatnak Doña Anára, az atyai parancsok még annyira se fognak.
Arra gondoltam, ahogy a maszkabálon mosolyt kényszerített a szájára,
amikor megpróbálta eltakarni valódi érzelmeit.
Megrendített a márkinak ez a kitárulkozása. Bármi legyen is a felfogása a
szerelemről, kétségbeesetten akarta és követelte ezt a szerelmet Doña
Anától. Akkor szólalt csak meg, miután eltűnt a komturt kísérő porfelleg.
– Nem tudom, miként osont be szívemnek zárt kamrájába, de most már
mindent megteszek, hogy ne szökhessen ki.
– Miért akar olyat hitvesül, aki nem szereti, holott számtalan más nő lenne
boldogan a felesége?
– Számomra nem létezik más. Sohasem létezett más. Úgy figyeltem, amint
nővé érik, ahogyan a gazda figyeli a gömbölyödő gyümölcsöt, és évek óta
várom, hogy leszakíthassam.
– De egy nőt nem lehet kényszeríteni a szerelemre.
– Szeretni fog – vagy szenvedni!
Tudtam, hogy komolyan beszél, és ezer módját ismeri, miként tegyen
szerencsétlenné egy másik embert, főleg ha annak életével és szabadságával
a férj jogán rendelkezik. Két kedvenc könyve volt, amelyekből gyakran
merített ihletet, mindkettő olasz szerző műve: Niccolö Machiavellitől A
fejedelem, Dante Alighieritől A Pokol. Ha ehhez az utóbbihoz folyamodik
ötletekért, képes lesz az alvilág kilenc bugyrán végighurcolni Doña Anát, rá
pedig, aki nem hajlandó betörni, holtig tartó küzdelem és gyötrelem vár.
A márki nem szólt többet, csak megsarkantyúzta a csődört, és nyaktörő
vágtázásba kezdett. Mögötte nyargaltam, kantárt fogó ujjaim hegyében
éreztem a vér lüktetését. Megértettem, hogy figyelmeztetnem kell Doña
Anát. Még ha mímeli is a márki a szerelmet, nagy bajban lesz, ha nem
viszonozza. Megpróbáltam felzárkózni Don Pedro mellé, de ahányszor
közeledtem, mindannyiszor gyorsított. Tehát versenyezni akar az istállóig?
Elfogadtam a kihívást. Keresztülszáguldottunk egy narancsligeten, aztán
egy folyómeder sekély vizében csobban a lovak patkója. Kezdetben ő
vezetett, aztán én. Míg rövid szakaszokban fogyasztottam az előnyét,
hallottam, ahogy morog, és a lovát veri. Kirobbantunk a főútra. Port rúgva
dübörögtek a szikkadt földön a patkók, zöld kárpittá olvadtak össze az utat
szegélyező szőlőskertek.
Mire feltűnt a városkapu, megint én vezettem. Visszanéztem, és láttam
szemében a megszállottságot. Nem volt hajlandó tudomásul venni a
vereséget. A kapu közelében lassítottam, de ő bevágtatott rajta,
szétugrasztva az embereket. Most már engem is perzselt a versenyláz.
Üldözőbe vettem. Nem kellett kérdezni, mi forog a kockán – Doña Ana volt
a pályadíj. Egy lóhosszal maradtam le mögötte, amikor elszáguldottunk a
székesegyház mellett, neki egyenesen a klerikusok csoportjának. Ide-oda
cikáztunk a fogatok között, a forgalmas utcákon. Lovaink patkója csattogott
a macskaköveken, az állatok lármája és ereje mindenkit elkergetett az
utunkból. Árusok és vásárlók iszkoltak előlünk; a kevésbé szerencsések
elhasaltak a nagy igyekezetben.
Mikor befordultunk a San Francisco térre, megszólítottam a lovamat,
elsuttogtam, milyen szép és hatalmas, azt mondtam neki, ezeknek a
tulajdonságoknak kell megnyerniük a versenyt. Hihetetlen módon még
mindig tudott gyorsítani, valósággal repült, nyilván ő is érezte az istállót.
Már a márki nyergénél jártunk, már annál is előbb, már meg is előztük egy
tenyérnyivel! Ránéztem Don Pedróra, dühtől égő szemére, vicsorgó fogára,
és tudtam, hogy oktalanság lenne győzni. A fegyelem, figyelmeztettem
magamat, az igazi caballero legfontosabb tulajdonsága! Kissé meghúztam a
szárat – a kanca ellenkezett, azt akarta, hogy én győzzek –, és a márki
vágtatott be elsőnek az istállóba.
Leszálltunk a nyeregből, mindketten ugyanúgy kifulladtunk, mint a
hátasaink, de a márkinak sikerült kinyögnie: – Az életben egyesek győznek,
mások veszítenek!
Mosolyogtam, mutattam, hogy tudomásul veszem a vereségemet, de az
eszem már máshol járt. Elindultam kifelé a szalmától és ló verejtéktől
szagló istállóból.
– Don Juan! – hívott vissza a márki. – Doña Ana és én július tizenötödik
napján lépünk frigyre. Addigra magának is közölnie kell a királlyal, kit
óhajt oltárhoz vezetni. Legalább mindketten magunkra vesszük a házasság
szentségét. – Annyi gúnnyal ejtette ki a „szentség” szót, hogy végigszaladt
rajtam a hideg. Bólintottam, és mosolyogni próbáltam, mielőtt ismét
megfordultam, hogy távozzak. A márki nem engedett.
– Remélem, nem feledkezett meg a király ultimátumáról!
– Természetesen nem, uram! – biztosítottam, bár most jobban
foglalkoztatott Doña Ana sorsa, mint a magamé. Tudtam, mit kell tennem,
mert a márki, ha egyszer megsértették, nem bocsátott meg soha.
Figyelmeztetnem kell Doña Anát, méghozzá a biztonsága érdekében azon
nyomban, ahogy leszáll az éjszaka.
1593. július 7., délután

A TUDAS, AMELY TÖNKRETEHET

MIUTÁN HAZATÉRTEM a „vadászatról” és beírtam a naplómba ezt,

Cristóbal tájékoztatott, hogy ma akasztották fel Ignacio Álvarez de Soriát, a
híres bérgyilkost.
– A tulajdon szememmel láttam A kalózhoz címzett fogadóban azon az
estén, amikor megjöttek a hajók! – hitetlenkedett a kocsisom. Észre kellett
vennie, hogy megnyúlik az arcom. – Ismerte?
– Egyszer találkoztam vele – tulajdonképpen ugyanazon az estén.
A márki, miután megkapta, amit akart, nyilvánvalóan nem óhajtotta, hogy
mások is tudjanak a halottról, akit Dona Ana anyjának koporsójába
temettek, és kétségtelenül ő tett róla, hogy ne is tudhassanak. Ugyan kit
ölhetett meg, és kit temethetett el a feleségével a komtur? Hiszen épp elég
embert megölt.
Míg arra vártam, hogy leszálljon a sötétség, lemostam magamról a port és a
verejtéket, tiszta ruhát vettem, és lementem a fogadóba ozsonnálni.
Cristóbal hagyta magát rábeszélni arra, hogy velem tartson, bár egyébként
örökösen tiltakozik, hogy egy kocsisnak nem való az ura asztalánál ennie.
Azzal érveltem, hogy sok hidalgót a szükség szolgálni kényszerít, de
Cristóbal egyre csak azt hajtja, hogy be kell tartani az illemszabályokat.
– Tedd már el azt a könyvet, Cristóbal! – Kénytelen voltam rászólni, mert
az asztalnál is olvasott. Nem hallotta. – Cristóbal!
– Tessék? – Végre felnézett a könyvből.
– Megvan az ideje az olvasásnak és megvan az ideje az életnek.
Fanyalogva becsukta a könyvet.
Doña Felipa unokahúga, a szépséges Colette szolgált fel az asztalunknál.
Az apjával együtt csalta ide Franciaországból városunk gazdagsága. De az
apja rögtön az érkezésük után megkapta az indiai lázat, és most már súlyos
beteg volt. Colette egész nap főzött és felszolgált, és egész éjszaka az apját
ápolta. Fekete haját hanyagul fonta be, gödrös állú, gömbölyű arca
megnyúlt. Olyan sűrű szemöldöke volt, mint egy férfinak, de ez még jobban
kiemelte arca többi részének nőies kedvességét.
– Hogy van az apja? – kérdeztem, tudva, hogy az együttérzésből gyakran el
lehet jutni az érzéshez.
– Nem van jól, uram. Behozták Cinco Llagas ispotályba – felelte Colette, és
szándékosan előttem hajolt át, hogy teletöltse csészémet a gőzölgő
csokoládéval. Azzal viszonoztam a bókot, hogy látványosan beszívtam az
aromáját, a verejtékkel elegyedő vaníliás-fahéjas csokoládéillatot.
Észrevettem, hogy Cristóbal a lányra sandít. Először láttam, hogy megnéz
egy nőt, és örültem az érdeklődésének, ami a merészség anyja. Figyeltem,
hogyan bámul az elsiető Colette után. Ám amikor az visszatekintett ránk,
Cristóbal válla megroskadt, és a tányérjára szögezte a szemét.
Megütögettem a mellét, hogy üljön egyenesen, ahogy egy tisztességes
kocsishoz, sőt egy igazi caballeróhoz illik. Hogy akar ez nőt hódítani, ha
ilyen megverten görnyedezik, és a földet bámulja, nem mutatva meg a
mellében dobogó szívet, vagy a szemén kitekintő lelket? Próbáltam oktatni,
hogy legyen önérzetes, de a szívet sokkal nehezebb tanítani, mint az eszet.
Egy ezüstöt hagytam az asztalon. Cristóbal meglepődött és elszörnyedt a
pazarlásom láttán.
– Tetszik? – kérdeztem, míg a hintómhoz mentünk. Egykedvűen vállat vont,
de láttam az arcán, hogy hazudik. – Tetszik Colette, ugye?
– Ő az egyetlen Sevillában, akit még nem tett tönkre, hogy ne szerethessen
más férfit… – mondta vakmerően Cristóbal, majd mikor észbekapott,
hozzátette: – …uram.
Nevettem.
– Szóval szerelem?
Nem volt alkalma tagadni, mert Colette utánunk szaladt a hintóhoz.
– Uram, ott felejtett reálját! – nyújtotta az ezüstöt.
– Az a magáé, Colette.
Hozzám vágta a pénzt, ami visszapattant bőrujjasomról, és a földre esett.
– Én nem vagyok kéjhölgy, aki megvehető! – Annak a nőnek a
méltatlankodásával húzta fel sűrű szemöldökét, aki tudja, hogy
megsértették.
– Ki beszélt itt kéjhölgyekről, és mióta fizetik őket előre? – kérdeztem.
– Ez sokkal több, mint evése ára.
– A kocsisom, Cristóbal ragaszkodott hozzá, hogy ennyit fizessünk, hogy
ön gyógyszert vásárolhasson az apjának.
Cristóbal megbotránkozott az ártatlan hazugságtól. Lehajolt, talán, hogy ne
lehessen látni az arcát, felszedte a pénzt, és lassan Colette felé nyújtotta. A
lány is kinyújtotta a kezét, mire a félszegen mosolygó Cristóbal a tenyerébe
pottyantotta a pénzt. Colette félénk hálával mosolygott, talán zavarban is
volt, amiért elfogta a pulykaméreg. Cristóbal elkapta a szemét, de azért
láttam, hogy megbámulja a távozó Colette lobogó zöld szoknyáját, és a
fehér inget, amely a lány bőréhez tapad a délutáni hőségtől. Colette az
ajtónál megfordult, visszanézett, és Cristóbalnak ezúttal nem maradt ideje,
hogy lesüsse a szemét, mielőtt találkozik a pillantásuk.
A fejemet csóváltam, míg beszálltam a hintóba. Nem értettem ezt a
riadozást a nőktől. Cristóbal világosbarna hajával, halványkék szemével
egész mutatós. Jól áll neki még a kis forradás is az egyik szeme alatt:
érdekessé, izgalmassá teszi. Megmondtam neki, hogy a sebhelyek növelik a
test érdekességét. Azt sugallják, hogy a tulajdonosuk viharvert, tapasztalt
ember. Ám Cristóbal továbbra is takargatja az arcát. Mint mesélte, az anyja
verte el, mert nem védte meg a részeg apjától. Talán az apja miatt nem
hajlandó inni, ami szerintem csodálatra méltó tulajdonság egy szolgában,
főleg egy kocsisban.
– Vigyél az Alameda de Hercules korzóra – mondtam – a Calle Susonán! –
Meg akartam figyelni Doña Ana házának ablakait, hogy kitervelhessem
éjszakai visszatérésemet… Ahogy lassan elgördültünk a ház előtt, láttam,
hogy sehol a hintó, és minden ablakon összehúzták a függönyt.
A San Francisco téren kibámultam a hintóm ablakán, hátha elterelhetem
valamivel a gondolataimat Doña Anáról. Néztem a sorban álló hivatásos
koldusokat, hadirokkantakat, diákokat, özvegyeket, munka nélküli férfiakat,
akik mind a kolostori ingyen levesre vártak. Már éppen vissza akartam
engedni a bőrfüggönyt, amikor meglepetten láttam, hogy Doña Ana vörös
hintója áll a Szent Ferenc-kolostor temploma előtt.
– Állj! – mondtam, majd kiugrottam, meg sem várva, hogy Cristóbal nyissa
az ajtót. – Térj vissza a fogadóba, és vidd el a hintóval Colette-et a
kórházba! Meg fogja nyerni a szívét, hogy ennyire aggódsz az apjáért. – Az
volt a legfőbb gondom, hogy meg ne lássák a hintómat, de miért ne
segíthetnénk két nőn egyszerre?
– De én… de én… – hebegte Cristóbal.
– A félelem tolvaj, Cristóbal. Ne engedd, hogy ellopja az életedet.
– De uram…
– Elmondom még egyszer, olyan egyszerűen, ahogy tudom. Ha te nem éled
az életedet, ki fogja? Megértetted?
– Igen, uram.
Elindult vissza Colette-hez, én pedig átnyomakodtam a tömegen,
igyekezve, hogy minél kisebb feltűnést keltsek. Örömmel állapítottam meg,
hogy ez ugyanaz a vörös hintó, amelyben elrejtőztem az első találkozáson,
és amelybe a komtur és Doña Ana beült a rabszolgapiacon. Körülnéztem,
hogy nem figyelnek-e, aztán beléptem a templomba.
Megmártottam ujjaimat a rózsaszín márvány szenteltvíztartóban, és
ösztönösen keresztet vetettem. Évek óta nem jártam templomban.
Vigyáztam, hogy zajtalanul lépjek, és mindig takarjanak a vastag oszlopok.
Már észre is vettem Doña Anát és a komturt a kápolnában, amely
valószínűleg a családjuké lehetett. A falba a CAPILLA DE SANTA
MARÍA MAGDALÉNA szavakat vésték. Közelebb húzódtam, és láttam,
hogy Doña Ana sír.
– Miért, apám? Miért adta a kezemet a márkinak? Hát nem szeret, nem
akarja, hogy boldog legyek?
A komturt nyilvánvalóan megindította a lánya bánata, mégis ridegen felelte:
– Nem volt választásom, el kellett fogadnom az ajánlatát.
– Miért? Kell lenniük más gazdag nemeseknek is, akikhez feleségül adhat!
– Nem a márki gazdagsága miatt egyeztem bele a házasságba, bár igaz,
aranya lehetővé teszi, hogy fenntartsuk ezt a kápolnát, ahol anyád nyugszik,
és ahol majd én is követem. – Gyöngéden nézett a fehér szoborra. A
márványba faragott nő térden állva olvasta a Bibliát. – Ő lesz az én őrizőm,
amikor belépek az örök életre.
– Kérem, apám, ne emlegesse, hogy meghal! Nem bírnám elviselni, ha önt
is el kellene veszítenem!
– A katona élet és halál között egyensúlyoz, ezért a koporsója legyen
mindig készen. – A komtur a saját síremlékéhez fordult. A szarkofág
tetejére férfialakot faragtak márványból. Don Gonzalo megérintette a
kőarcot. – Egész élethű, nem gondolod?
– Nem tudom, hogy képes a sírjára költeni a márki aranyát, miközben a
lányát eladja, mint egy szajhát!
A komtur megpördült a sarkán, és azzal a kezével, amely a saját márvány
ábrázatán nyugodott, arcul csapta a lányát. Úgy kellett visszafognom
magamat, mert semmi jó nem származott volna abból, ha most sietek Doña
Ana segítségére. Egyébként a komtur is azonnal belátta a hibáját. Amióta
ismertem, először hallottam szeretetet a hangjában.
– Sose lett volna szabad ilyen bátornak nevelnem téged – mondta a
lányának, aki az arcát fogta. – Csak még jobban fogsz szenvedni tőle a
házasságban.
– Akkor miért egyezett bele, ha nem az aranyáért?
– A márki tud… olyan dolgokat tud, amelyek tönkretehetnek minket.
– Mit tud?
– Nem az a lényeg, hogy mit, hanem az, hogy tudja – felelte az apa olyan
megfellebbezhetetlenül, hogy még Doña Ana se mert tovább kérdezgetni. A
komtur letérdelt a felesége sírja elé. – Anyád gyertyája leégett. Új gyertyát
kell vennem a kegyszerárustól.
– Nem küldhetjük Mariát?
– Az én kötelességem és előjogom, hogy szentelt gyertyát vásároljak
anyádnak. Ma már oly kevés módon adhatom meg neki a tiszteletet… Hol a
dueñád? Itt kellene lennie, hogy őrködjön feletted!
– Egy másik kápolnában imádkozik.
– Miért nincs itt veled?
– Sose jön be anyám kápolnájába.
– Maria! – ordította a komtur. Hangja ide-oda pattogott a nagy
templomhajóban és az apró kápolnákban.
Előrohant a dueña. Fehér ruhája úgy duzzadozott a mell alatt megkötött
fekete övtől, mintha várandós lenne. Nem viselte a fátyolát, és most tisztán
látszott, hogy csakugyan az Indiákról való. Korosodó bronzszínű arca
gyönyörű volt a szürke hajfonatok keretében, de a szemébe kiült a félelem
és a nyugtalanság. Talán Doña Anát féltette, talán önmagát itt, a hódítók
földjén.
– Vigyázz rá, ez a kötelességed! – parancsolta a komtur, és kiment. Az
oszlop mögé bújtam, nehogy észrevegyen.
Ahogy az apja eltűnt, így szólt Doña Ana: – Tudom, arra utasított, hogy
légy itt, de én szeretnék kettesben maradni anyámmal.
A dueña olyan arcot vágott, mint aki citromba harap.
– Várok hintóban. Majd te mondod komturnak, miért.
Elment. Tudtam, hogy ez a pillanat, de nem tudtam, meddig fog tartani.
Lassan elindultam Doña Ana felé, aki arcát a tenyerébe hajtva zokogott.
– Doña Ana, beszélnem kell önnel! – Riadtan nézett rám, és megpróbálta
felszárítani a könnyeit. – Nem szükséges titkolni a felindulását. Most talán
viszonozhatom a kedvességét, amelyet ön tanúsított irántam a márkinál.
– El kell mennie, mielőtt visszajön az apám!
– Figyelmeztetnem kell önt, mielőtt megyek. Boldogsága, sőt talán az élete
is veszélyben lesz, ha nem viszonozza a márki szerelmét.
– Én nem tudok hazudni a szerelemben.
– Házassága össze fog törni sok sevillai férfiszívet, de nem találhatna a
márkinál különb védelmezőre és jótevőre.
– Kiknek a szívét töri össze?
– Oly sokakét, hogy felsorolni sem érdemes, de a szerelemben, akárcsak az
életben egyesek győznek, míg mások veszítenek.
– Nem vagyok hajlandó beismerni a vereséget!
– Nem találhatna hatalmasabb férjre, kivéve a király tulajdon fiát!
– Nekem semmit sem jelent a cím és a rang.
– A márki el fogja halmozni önt minden kényelemmel.
– Nem érdekel a kényelem! – mondta megvetően.
– A kora taszítja?
– Szívének üressége. Láthatta, mennyire nem sajnálja a barátját. –
Elhallgatott, körülnézett, majd tovább suttogott: – Az ön barátját, aki
meghalt a bikaviadalban.
Ezekből a szavakból értettem meg először, hogy Doña Ana érez irántam
valamit. Repesett a szívem. – Valaki mást szeret? – kérdeztem vakmerőn.
– Sose találkoztam férfival, aki ne hazudott volna a szerelemről – mondta,
és keményen a szemembe nézett.
Most nekem kellett elfordítanom a tekintetemet.
– Ha nem viszonozza a márki érzelmeit, el kell menekülnie a haragja elől
Sevillából.
– Nincs hova mennem.
– Itt nem lesz biztonságban.
– Önnel ellentétben egy nő nem élhet házasság nélkül, hacsak nem apáca
vagy prostituált, én pedig egyik sem vagyok.
– Akkor esdekelve kérem, viszonozza a márki szerelmét! Őszinte szívből
jön.
– Az enyém viszont sose fog szívből jönni, és egyesekkel ellentétben nem
tudok érzelmeket színlelni.
Tehát nem adja meg a márkinak, amit az vár tőle. Már láttam is, hogyan
száll alá bugyraiban a pokolnak, amelyet a férje teremt. Meg akartam
mondani, hogy az én érzéseim sem színleltek, ám ekkor meghallottam az
apja lépteit, és kénytelen voltam a komtur sírja mögé bújni.
– Hol van Maria?
– Egyedül akartam lenni anyámmal. Kiküldtem a hintóhoz.
– Sohasem szabad kísérő nélkül maradnod! Azonnal menj a hintóhoz! –
Doña Ana szófogadóan kiment, ám előbb egy lopott pillantást küldött
felém.
A komtur kicserélte a gyertyát, és letérdelt imádkozni, de nem az Istenhez
szólt, hanem a feleségéhez. – Catalina, lelkem, hallasz? Mit tettem? Csak az
irántad való szerelmem… Hiányzol minden egyes napon! Inkább sose
ismerje a lányunk a szerelmet, minthogy meg kelljen szenvednie az
elvesztését! – Elhalt a hangja. Megrendített, hogy ennyire szereti a feleségét
és a lányát. Micsoda kegyetlenség, hogy oly kevesen találják meg a
szerelmet, és akik mégis, azoktól is oly gyakran megtagadja a halál! Milyen
különös a szerelem – miért áldás az egyiknek, miért átok másoknak? –
Megbocsát nekem valaha? – folytatta a komtur. – Úgy féltem! Kérve kérlek,
vigyázz rá! Könyörögve kérlek, szerelmem!
Hallottam, ahogy távozóban elhúzza az ajtó reteszét. Most kezdtem félni,
hogy itt rekedhetek. Majd megkönnyebbülésemre a papnak kiáltott: –
Padre! Be fogja zárni a kápolnát?
– Nagyon szívesen, Don Gonzalo, már megyek is. Tetszik a sírja?
– Csodálatos munkát végzett az olasz szobrász. Jól tette, hogy őt ajánlotta…
Míg ők beszélgettek, elhagytam rejtekhelyemet, de előbb még gyorsan
megnéztem a komtur sírszobrát. Jóval fiatalabb, szemrevaló, bajuszos férfit
ábrázolt, aki párnára hajtja hosszú hajú fejét. Még nyakfodrának hullámait
is aprólékosan kifaragták a márványból, akárcsak a páncélt és a kardot,
amelyet a melléhez szorított.
Vetettem egy pillantást feleségének hasonlóan élethű szobrára is. Az arc
gömbölyű simasága Doña Anára emlékeztetett, bár ezt halálosan sápadttá
tette a fehér márvány. Nem sokkal látszott idősebbnek a lányánál. Elhúztam
a reteszt, és hangtalanul kiosontam. Mikor behátráltam az oszlop mögé,
ahonnan még egyszer visszanéztem a szobor szelíd arcára, fiúkorom óta
először nyílt imádságos szavakra a szám: Kérlek, védd meg őt a márkitól! –
Meghökkentem ettől az istenes cselekedettől, hiszen rég elveszítettem a
hitemet.
Hallottam a pap és a komtur lépéseit, mire az oszlop mögé bújtam.
– Gondolom, nem fog még egyszer előfordulni, hogy a feleségem gyertyája
kialszik.
– Bocsásson meg, Don Gonzalo. Személyesen gondoskodom róla.
Kiléptem a templomból, amely elől akkor hajtott el Doña Ana piros hintója.
Hazaballagtam, és elégedetten láttam, hogy megelőztem Cristóbalt.
Elővettem naplómat a meglazult csempe alól, hogy feljegyezzem ezeket az
eseményeket, és mikor leültem íróasztalomhoz, felfedeztem, hogy fiókom
zárját feltörték. Valaki nagyon szeremé elolvasni ezt a naplót, és ha nem
veheti meg, ellopni is hajlandó. Szerencsémre kémei nem találták meg az
igazi rejtekhelyet.
Pedig a márkinak nincsen oka az aggodalomra. Hűségemhez nem fér
kétség. Őt kárhozatra juttathatja a szívtelensége, de engem megmentett a
szívessége. Nélküle még mindig közönséges betörő lennék. Tőle kaptam
mindent: a tehetségemet, a nemességemet, a céljaimat. Jóindulatát illik
hasonlóképpen viszonoznom. Azt is tudom, hogy nem adhatok
figyelmeztetésnél többet Doña Anának. Sose ajánlhatom fel neki a
szenvedélyes, igaz szerelmet, amelyre vágyik.
Bár itt be kell vallanom, hogy nagyobb eltökéltséggel írok, mint amennyit
érzek. Sok év óta ez az első alkalom, amikor érzelmeim az eszem fölé
kerekednek. Doña Ana azt mondja, nem hajlandó beismerni a vereséget.
Hát én? Szerencsére holnap megjön Carmonából Alma. Az ő ügyes keze
majd kideríti az igazságot, mert nála jobban senki sem tudja próbára tenni a
szerelem káprázatát a kéj valóságával.
1593. július 7., este

ALMA VISSZATÉRÉSE

LEMENTEM a Calle de las Sierpesen. A San Pablo-kolostorral szemben

állt a sarokház, amelynek emeletén Alma lakott és dolgozott. Ő itt segítette
meg ínségükben az ő hívőit. Az erkélyre nyíló ablakokat szélesre tárták, a
fehér függönyök úgy lobogtak a szélben az utca fölött, mint mikor egy
asszony felkapja a szoknyáját. Várakozón mosolyogtam. A két év, amely
Alma tanonckodása óta eltelt, még fényesebbre csiszolhatta amúgy is
kivételes tehetségét.
– Don Juan! – köszöntött Lenora, a dueñája, aki ajtót nyitott. Mint a drága
kurtizánok többsége, Alma is tartott egy műdueñát, hogy hitelesebben
játszhassa az úri dáma szerepét.
– Doña Alma… szabad? – kérdeztem. Mert az is előfordulhat, hogy
művészetének egyik pártfogóját szórakoztatja. Sevillai tartózkodásának
néhány éve alatt rohammal vette a szakma ormait. Teljes joggal tartották a
város első kurtizánjának, és a tarifája arányban volt a hírnevével. Amint
elkezdett számlázni a gyengédségeiért, én, elveimhez híven, többé nem
voltam hajlandó vele hálni. De ma hajlandó voltam kivételt tenni, mert ha
van valaki, aki elűzheti a fülemből Doña Ana nevetését, és kiolthatja a
szememből a képét, akkor az Alma.
– Most jött meg Carmonából.
– Akkor jól időzítettem!
– …és fürdik! – mutatta Lenora a barna tengeri szivacsot, amellyel Almát
szokta szappanozni.
– Tudatná vele, hogy itt vagyok, és megkérdezné, hogy elmenjek-e vagy
maradjak?
– Igen, uram. – Eltűnt Alma szobájában. Szemlét tartottam a könyvespolc
felett, amelyen számos orvosi szakkönyvet találtam. Végighúztam az
ujjamat az egyiknek a gerincén, amely a csonkolásokkal foglalkozott, és
elmosolyodtam.
– Asszonyom szeretné, ha csatlakozna hozzá… a fürdőben. – Noha Lenora
igazi munkája nem abban állt, hogy Alma erkölcseit védje, hanem hogy
segítsen árusítani őket, mégis belepirult úrnője gátlástalanságába. Én
viszont nem hüledeztem, csak örvendeztem, hogy a meghívás még
érvényes. Nyújtottam a kezemet, és Lenora cinkosan mosolyogva
belenyomta a szivacsot.
Alma tökéletesen arányos arca ugyanolyan fiatal volt, mint régen, bár a
tekintete idősebb és talán bölcsebb lett. Égszínkék írisze közepén a sötét
szembogár úgy izzott, mintha gyertya égne mögötte. Ebben a szemben egy
tudásra és tapasztalatokra szomjas elme örök nyughatatlansága tükröződött.
Gyűrűkben leomló, hosszú fekete haja beleért a fürdővízbe, eltakarta
duzzadt mellét. Bőre csillámlott a szappanos víz alatt, és testem máris
válaszolt a szépségére.
– Kíváncsi is voltam, meddig tart még, hogy megtalálja a visszautat a
hálószobámba! – jegyezte meg, míg letelepedtem mögé a zsámolyra, ahol a
dueñája szokott ülni. – Csatlakozik hozzám egy fürdésre, és elmeséli,
milyen kalandjai voltak a távollétem alatt?
Mosni kezdtem a bőrét, húzogattam az érdes szivacsot a karján és a nyakán,
de nem szóltam.
A nők többsége egyáltalán nem akar tudni a többiről, holott a pletykák
felszítják kíváncsiságukat, s úgy vonzzák őket, mint lepkét a láng. Ám az
áldozatbemutatás pillanatában minden nő jobb szereti azt hinni, ha csak egy
pillanatra is, hogy ő az egyetlen, vagy ő lesz az utolsó. Hányan jönnek
hozzám missziós hévvel, hátha megtéríthetik a csökönyös bűnözőt, és
elengedik a fülük mellett, amit egyértelműen közlök, hogy ezután is imádni
fogom az összes istennőt, mint a régiek, akik még tudták, hogy az isteni
hang mindenütt jelen van.
Ám Alma nem hasonlít egyetlen nőismerősömre sem. Ő ugyanolyan
megszállottan törekszik az érzéki tudásra, mint én. A tanítójának nevez,
ahogy én is a tanítómnak neveztem a márkit, és a szenvedély művészetének
tudósa lévén, ismerni akarja a hús minden lehetőségét. Ez a tudásvágy bírta
rá, hogy elhagyja Carmonát, hogy szigorú intésem és figyelmeztetésem
ellenére Sevillába jöjjön. De ha bárki hibáztatható az elzülléséért, akkor én
vagyok az.
Carmonában tartózkodtam, közel neveltetésem helyéhez, mert egy
hódításomat kurtán-furcsán félbeszakította a féltékeny férj idő előtti
hazatérése. Kardot rántott, én meg nem tudtam kirántani a magamét, mert a
szoba túlsó végében volt a nadrágommal. Ő vágta meg elsőnek az
alkaromat, de amint én is kardhoz jutottam, hitvány vívónak és gyáva
cenknek bizonyult.
Mivel ömlött a karomból a vér, elmentem régi barátomhoz, Pablo
doktorhoz. Padre Miguel mellett ő volt az egyetlen férfi, akit beengedtek a
zárdába. Akkor jött, ha betegek voltak az apácák, de harangozott is az
ünnepeken. Converso családból származott. A kisváros előítélete a
tisztátalan vérrel szemben kirekesztette Don Pablót és a fajtáját, holott
egyike volt a legjámborabb embereknek, akiket ismertem. Priora Franciscát
nem érdekelte a vérvonala, csak az, hogy ő a legkülönb orvos Carmonában.
Ám a doktor még a gyógyításnál is jobban szerette szolgálni az Urat a zárda
harangjainak zengésével, bár egyesek talán túlbuzgónak mondták volna a
technikáját.
Felhúzódzkodott a kötélen, hogy megvethesse talpát a szilajon zengő-bongó
harang szélén. Ez nagyon veszedelmes; nem egy harangozó zúzta már
magát halálra, ha a harang átfordult. Ám Pablo doktor szerette ezt, és
boldogan kacagva lóbálódzott a veszélyes hintán. Gyakran mondogatta,
hogy szeretni kell az életet, és jobban dicsérjük Isten alkotását a
nevetésünkkel, mint a könnyeinkkel.
– Juan! – kiáltotta, mikor felismert. – Odanézzenek! – nyugtázta hahotázva
előkelő ruhámat, majd a karomat látva aggodalmasan hozzátette: – De
igazán, nézze meg az ember!
Magam is tudtam, hogy rég jártam a derék doktornál, és a gyomrom
összeszorult a bűntudattól, hogy nem viziteltem hamarabb nála. Vér ide
vagy oda, szeretettel megölelgetett, majd az asztalához vezetett.
Mentegetőztem, amiért így megkéstem a látogatással, de ő csak legyintett.
Gyönyörű unokahúga felnézett kéken izzó szemével a könyvből. A derék
doktor bevezette az orvosi szakkönyvek olvasásának mesterségébe; épp egy
ilyen volt nyitva a lány térdén. Amióta láttam harangozni a zárdában,
tudtam, hogy Pablo doktor némileg rendhagyó egyéniség.
– Pont most tanultam meg a nagybátyámtól, hogyan kell csonkolni a
végtagokat – közölte Alma hajadoni pironkodás nélkül.
– Remélem, az én esetemben nem lesz rá szükség.
– Későre jár, Alma! – figyelmeztette Pablo doktor a lányt, aki ugyancsak
odaállt segíteni a sebem összevarrásában. – Végül is holnap lesz az
esküvőd! – nógatta szeretettel.
– Hiszen akkor gratulálnom illik! – mondtam és meghajoltam. – Bizonyára
nagyon izgatott, sőt talán egy kicsit ideges! – Ám a lány arcán nem láttam
örömet vagy ijedtséget, csak beletörődést. Udvariasan bólintott, majd
kiment, ám mielőtt behúzta az ajtót, egy lopott pillantást vetett rám.
– Ha őt hallja, azt hinné, temetés lesz! A legtöbb lányt semmi sem érdekli
az esküvője előestéjén a ruhán vagy a frizurán kívül, őt meg most is csak az
foglalkoztatja, hogyan kell sebet varrni. Talán rosszul tettem, hogy
megtanítottam a test misztériumaira.
– Árulja már el, jó doktorom, hogy egy ember, aki csak a gyógyítással volt
hajlandó összeházasodni, aki azért él, hogy harangozhasson a Madre
Sagrada-zárdában, miként nevelhetett föl egy ilyen bűbájos hajadont?
– Hát ez bizony szomorú és szégyenletes história – mondta, miközben
szorgosan öltögetett tovább –, de önt beavatom, mert olyan nekem, mintha a
családomhoz tartozna.
– Maga is tudja, hogy az életem titok, ennélfogva bizonyosan megőrzöm az
ön titkait.
– Fivéremet és a feleségét feljelentette egy szomszéd az inkvizíciónál, mert
kileste, hogy a sógorasszonyom olyan gyertyákat gyújt, amelyeket
egyébként a pohárszékben rejteget. Letartóztatták és bevitték őket az
inkvizíció börtönébe, ahonnan soha… – Nagyot nyelt, nem bírta befejezni,
de anélkül is tudtam, hogy rokonai valamilyen zsidó vallási rítust
gyakorolhattak. Végre sikerült folytatnia: – Ekkor került hozzám az
unokahúgom. Csonka családban kellett felnőnie, anya nélkül. Férjet találni
sem volt könnyű így, hogy szegény gyermeknek örökösen a fejéhez vágták
a szülei bűnét.
– Valami visszataszító fráter a vőlegény?
– Szó sincs róla! Jómódú bútorkereskedő fia, és imádja Almát.
Gyerekkoruk óta ismerik egymást, unokahúgom az első és egyetlen
szerelme. Azt hiszem, az apja végső soron ezért egyezett bele a házasságba.
– De hiszen az unokahúga elragadó!
– Hála legyen érte Istennek, különben talán sose adhatnám férjhez. –
Kuncogott, mert Pablo doktor mindig és mindenben képes volt meglátni a
humort. – Nem is a családi szégyenfolt volt a legnagyobb akadály, hanem
ennek a lánynak az istenáldotta nyakassága. Teljes évembe került
rábeszélni, hogy menjen férjhez!
– Mi a kifogása?
– A vőlegény legnagyobb hibája Alma szerint, hogy „túlságosan ismerős"!
Azt mondja, neki kaland kell és – Uram, irgalmazz! – szenvedély! Túl sok
regényt olvasott össze. Azt hiszem, én követtem el a hibát azzal, hogy
egyáltalán megtanítottam olvasni, de azt reméltem, hogy apáca lesz a
Madre Sagrada zárdában.
Fújtam egyet és felvontam a szemöldökömet.
– Több szenvedély van a zárdafalak mögött, mint az ember gondolná!
– Kétségtelenül igaza van. Jobb Almának, ha feleség lesz és anya. Hála
Istennek, végre beleegyezett! Holnaptól az akaratossága a férje gondja, nem
az enyém.
Felemeltem a karomat és megcsodáltam a doktor munkáját.
– Kár, hogy az unokahúga nem lehet orvos. Errefelé a maguk családjából
kerülnek ki a legkülönbek. Micsoda öltések, mintha egy varrónő remekelte
volna!
– Sokszor elgondolom, hogy nem is igen vagyok több egy jól fizetett –
vagy talán nem is olyan jól fizetett – varrónőnél! – mondta, és megint
nevetett. Bebugyolálta a sebemet pamuttal, és a lelkemre kötötte, hogy
tartsam tisztán. Adtam néhány aranyescudót a fáradságáért, ő pedig hálásan
fogadta a gavalléros fizetséget. Nem tudhatta, mennyit adott nekem
gyerekkoromban; ezer arany sem fejezhette volna ki a hálámat. A zárda
komoly világában ő tanított meg arra, hogy nevetve nézzek szembe az
élettel.
Csak legyintett, mikor megköszöntem a segítségét.
– A következő látogatását ne halogassa ilyen sokáig! És ne sebesülten
jöjjön!
– Megígérem.
Amikor elfordult, hogy eltegye a pénzt és a tűjét, neszt hallottam a
folyosóról. Óvatosan megnyitottam az ajtót, mire a hallgatózó Alma
valósággal bepottyant a szobába. Láttam, hogy a derék doktor nem vette
észre; ujjamat az ajkamra illesztve mutattam, hogy nem fogom elárulni.
– Kikísérjem? – szólt hátra a doktor.
– Nem szükséges – mondtam. – Megtalálom az utat. Karon fogtam Almát, s
végigvezettem a folyosón. – Valóban meg akarja ismerni a szenvedélyt? –
kérdeztem. Szeme felragyogott az érdeklődéstől, de aztán megnyúlt az arca,
és lesütötte pilláit. Sötét gondterheltség oltotta ki örvendező izgalmát. A
házasság Damoklész-kardjára gondolhatott, amely a feje fölött függ.
– Ne aggódjon! – mondtam. – Az én oktatásom csak egy éjszaka idejéig
tart, és a legteljesebb titokban marad.
Az egyik legmélyrehatóbb lecke volt, amit adtam, és Alma nemhogy
tehetséges növendék volt, de egyenesen fenomenális. Ő ugyan nem félt és
tűrt, mint a legtöbb szűz lány, de olyan alaposan megfigyelt minden
mozdulatot, minden érintést, mintha boncolást nézne, amelynek egyszerre
alanya és ujjongó életre kelt élvezője. Végigsimogattam minden porcikáját,
feltártam előtte, mire képes a test a kéjben, ő pedig úgy vonaglott és
vergődött a gyönyörűségtől, mintha láz perzselné.
Hajnal előtt keltem, hogy távozzak, de ő már ébren volt, és könyörgött,
hogy vigyem magammal Sevillába.
– Nem vihetem magammal, mert nem veszem feleségül se önt, se más nőt.
– Nem kell feleségül vennie, csak tanítania! Mutassa meg nekem a világot,
amelyet ismer! Azt az életet akarom élni, amelyet ön.
Botrányosnak, ugyanakkor hízelgőnek találtam, hogy ennyire érdekli züllött
életstílusom, de mindenképpen lehetetlen volt, amit kért. – Asszony nem
ismerheti azt az életet, amelyet én élek, hacsak nem szajha…
– Vagy kurtizán – vágott a szavamba. Meghökkentem.
– Mit tud maga a kurtizánokról?
– Olvastam róluk. Könyörögve kérem! Vigyen el innen, és csináljon
belőlem kurtizánt!
– Fogalma sincs róla, mit kér, vagy miről mond le.
– A tisztes feleség talán nem olyan kurtizán, akinek csak egy ügyfele van,
de azt nem ő választja, és nem mutathat ajtót neki?
Elképesztett a szókimondása – és az esze.
– Ne haragudjon, de tényleg nem tudja, milyen az az élet, amelyet kiszemelt
magának!
Alma nem lógott a nyakamon, nem is kérlelt tovább, de olyan eltökélt volt
az arca, ami nyugtalanított. Látszott, hogy ő már döntött, és én ugyanúgy
aggódtam, mint minden tanár, amikor az általa közvetített tudásnak előre
nem látott következményei lesznek. Sietve és halkan távoztam, elosonva
Alma nagybátyja mellett, aki az íróasztalánál aludt.
Visszatértem a fogadóba, ahol Cristóbal és én az éjszakát töltöttük. Már
csaknem reggel volt. Bekaptunk egy tálka ízletes gachát lisztből, tejfelből,
kenyérmorzsából kevert kását – hogy legyen valami meleg a gyomrunkban
–, és napkeltekor elindultunk. Mikor bedöcögtünk a városkapun,
megborzongtam a téli hidegtől. Fölvettem a padlóról a pokrócot, és
felfedeztem egy potyautast, aki a térdét átkulcsolva kuporgott a hintóban.
– Állj meg! – kiáltottam Cristóbalnak. A hintó zökkenve megállt.
Alma kék szemében nem volt se ijedség, se alázat, csak ugyanaz az
elszántság, amelyet a szobában láttam.
– Menj tovább! – kiáltotta. Cristóbalt kétségtelenül meglepte, hogy női
hangot hall a hintóból, illetve talán nem is lepte meg. Mindenesetre szót
fogadott, és a hintó meglódult.
– Nem vihetem magammal.
– Nem hagyhat itt.
– Múló örömökért dobja el a házasságot és a gyermekáldást. Egy nő nem
olyan, mint egy férfi! – gondoltam akkor én.
– Már döntöttem – felelte Alma.
– Én is. A válaszom nem.
– Ha nem visz magával, azt fogom mondani, hogy megerőszakolt az
éjszaka!
– De hát még csak bele se hatoltam magába!
Konok arcából láttam, hogy képes valóra váltani a fenyegetését. Miért akar
szökni ilyen kétségbeesetten? Az inkvizíció szégyenbélyegétől menekül?
Megtagadhatom-e tőle a menedéket? Arra gondoltam, hogyan tanított
engem a márki, hogyan adott új életet. Nem volt időm tovább érvelni és
vitatkozni magammal, mert Alma szája a szájamra, a keze a gatyapőcömre
tapadt. Ragyogó kurtizán lenne belőle!
– Nem akar csatlakozni hozzám a fürdőben? – kérdezte ismét. Kizökkentem
a merengésből. – A dueñám is megszappanozhat.
Nem feleltem, csak dörgöltem tovább a nyakát meg a karját az érdes
szivaccsal, és közben átnéztem a hálószobájába. A nyoszolyája méltó volt
egy királylányhoz: magas dobogón állt, akár egy oltár, és a legfinomabb
selyemmel vetették meg. Alma vörös ágyneműt választott, mert tudta, hogy
a férfiak nem nagyon különböznek a bikáktól. Visszatérő zarándokok
hódoltak áhítattal remekléseinek, amelyeket a nyelvével, az ujjai hegyével,
a kertecskéje falaival művelt. Ám Alma ismerte a férfiak szívét, hiúságát,
félelmeit, mérhetetlen gyarlóságát is, tudta, mennyire kell nekik a hatalom,
és valójában ezzel a tudással kényszerítette térdre őket olyan fölényesen,
mint egy szakavatott torreádor.
– Nevek nem kellenek, csak egyértelmű részleteket mondjon – próbálkozott
még egyszer.
Utoljára a jobb melle alatt húztam végig a szivacsot, és azt mondtam: – Az
én kalandjaim csekély érdekkel bírhatnak most, hogy maga is ilyen sokat
könyvelhet el.
– Don Juan, én mindig boldogan tanulok öntől. Ma éjszaka mire tanít?
– Ön volt a legjobb növendékem.
Másik kezem ujjai végigsimogatták az arca oldalát. Beletámasztotta az
orcáját a tenyerembe. Felálltam a zsámolyról, s áhítatosan mögéje
térdeltem. Kezem lesiklott a nyakán, ráborult a mellére. Alma sóhajtott.
Lassan összeszorítottam a mellbimbóját a mutató- és a középső ujjammal,
mire felhördült a gyönyörűségtől. Aztán a melléhez szorította a kezemet, és
megkérdezte:
– No és az elvei?
– Úgy döntöttem, hogy egy éjszakára felfüggesztem őket.
– Biztos benne, hogy ez bölcs dolog?
– Tétovázni látszik. Félreértettem a meghívását? – Nem, nem! – igyekezett
megnyugtatni talán nemcsak engem, de saját magát is.
– Ellenszolgáltatásról volna szó?
– Nincs fizetség, ami felérne a magától kapott tudás értékével. Csak sose
képzeltem…
Nyelt egyet, mert megsimogattam a meleg víz alatt a combját.
Odatérdepeltem a kád mellé, ujjaim játszadoztak Alma kagylójának puha
redőivel, fényesre csiszolták az igazgyöngyét. Elakadt a lélegzete.
Hátrahajtotta a fejét, összeszorította a fogát, és hasztalanul próbálta
visszafojtani a nyögését.
Aztán kiemelkedett a fürdőjéből, mint Aphrodité a tenger tajtékjából.
Csillámló hajlataitól borzongás futkosott rajtam. Kilépett a fürdőkádból, és
belebújt egy bíborszín köntösbe, amely nedves idomaihoz tapadt.
– Találkoztam vele Carmonában – mondta.
– Csakugyan? – kérdeztem kíváncsian. Most már értettem a habozását.
Elfordult, és kefélni kezdte hosszú haját öltözőasztalának tükre előtt.
– Két és fél év után Tomás még mindig feleségül akar venni. Máig a
mátkájának nevez. – Halkan, hitetlenkedve fölnevetett.
– Tud az ön… sevillai életéről?
– Elmeséltem neki mindent, gondoltam, ez majd elriasztja, erre azt mondja,
nem érdekli, hány emberem volt, az a lényeg, hogy ő legyen az utolsó.
– Ez az igazi szerelem.
– Mit tud Don Juan a szerelemről?
– Semmit – mondtam. Elmém visszatért az okhoz, amely Alma
hálószobájába hozott.
– Nem hagyhatom itt Sevillát és az itteni izgalmas életemet, hogy vidéki
kereskedőné legyek Carmonában! – vitatkozott magával.
Társalgásunkat félbeszakította egy sötét menet: az inkvizíció hű harcosai
masíroztak a nyitott ablakok alatt. Az inkvizítor felszólította az embereket,
hogy jelentsék fel a rokont és a barátot, ha eretnek, ha még mindig
ragaszkodik Mózes törvényeihez, Mohamed vagy Luther szektájához,
illetve alumbrado, boszorkány, káromkodik, valamint tiltott könyveket
olvas. Alma becsukta az erkélyre nyíló ajtókat, összehúzta a fehér
függönyöket. Tudtam, hogy az emlékeit próbálja kizárni, de a hangok így is
beszivárogtak a vastag ajtók résein. Állt és markolta a függönyöket.
Hallottam, amint az inkvizítor felolvas egy újabb kiáltványt, amely szerint
nőtlen férfiak és nők paráználkodása halálos bűn. Ennek az eretnekségnek a
büntetése, mondta, száz ostorcsapás, ezer maravedi pénzbírság, száműzetés,
vagy még rosszabb. Mindenki tudta, mit értsen a rosszabb alatt. Azt is
biztosra vettem, hogy nem véletlenül olvassa fel a kiáltványát egy híres
kurtizán ablaka alatt. Azt viszont nem tudhatta, hogy a kedvenc paráznája is
itt tartózkodik.
Miután a menet robaja elhalt a távolban, Alma mögé álltam, és a vállára
tettem a kezemet. Rám nézett, és láttam, hogy könnyek folynak az arcán.
– Ó, Don Juan! – Most már felém is fordult és úgy csókolt, mint azon az
első napon a hintóban. – Csináljunk egy lelket azok helyett, akiket elűztek a
gonoszok!
Mindentudóan rámosolyogtam, és megemeltem az állát az ujjammal. Az
első reggel óta, amikor egyértelműen közöltem vele, hogy csak a tanára
vagyok, sose kívánt ennél többet. – Legédesebb Almám – mondtam –,
ismeri szigorú elvemet: nem hagyok nyomot a kellemes emlékeken kívül.
Tudtam, mi szólal meg ebben a kívánságban: az élet és a halál örök tánca. A
szenvedély tüzét gyakran szítja magasabbra a lélekharang. Az élet mindig
pótolni akarja a veszteséget. Ő kiált most hozzám Alma szájából. Az
életadás vágya előbb-utóbb leteper minden asszonyt, még egy olyan
elkötelezett libertinust is, mint Alma.
– Ma éjszaka talán ezt az elvét is mellőzhetné.
– Attól félek, nem tehetem – mondtam, miközben az ágyra zuhantunk.
Alma a lepedőhöz szögezett.
– Mindig tudni akartam, hogy csinálja.
– Mit hogy csinálok?
– Hogyan parancsol a magjának.
– Ah, azt?
– Gyakran éreztem hímtagjának reszketését vagy rándulásait, mégsem
csordult ki gyönyörének leve, és nem is ernyedt el soha. – Megmarkolta a
gatyapőcömet, amely máris majd kicsattant az élettől. – Hogy élheti át a
gyönyörök gyönyörét, ha nem lövelli ki a magját?
Mosolyogtam. Eláruljam neki a titkot, amelyet sose tártam fel senkinek,
még a márkinak sem? Kurtizánként elég tapasztalatot szerzett a férfiak
terén, tudja, hogy ez a készség nem ismeretes széles körben, már ha
ismeretes egyáltalán. De ha méltó valaki erre a tudásra, akkor az Alma.
– A férfi gyönyöre a szakadék szélén táncol – kezdtem. – Ahogy a
mélységgel kacérkodva közeledik a peremhez, elnyújthatja lélegzetvételét
és megfeszítheti ágyékának izmait, hogy ne zuhanjon, de maga röppenjen
alá Daidalosz szárnyain, átélve a gyönyörök gyönyörét, a kielégülés
borzongását és remegését, de magömlés vagy elernyedés nélkül. Ez a
fortélyok fortélya, a titok, amely megtanítja repülni az embert.
Ahogy ezt mondtam, elröppenő madár jelent meg a szemem előtt, és Doña
Ana sólymára gondoltam, ahogy felszáll az éjszakai égbe. Kivertem a
fejemből az emléket, és visszatértem a szőnyegre került témához. Ez a
titkos készség tette lehetővé, hogy kielégíthessek minden asszonyt – én
legalábbis így gondoltam.
Almának most már nemcsak a szeme lángolt. Be akart kebelezni, én pedig
készséggel engedtem. Ledobta selyem köntösét, aztán úgy szaggatta le a
ruhámat, mintha ujjai karmokká változtak volna. Szeretkezésünk olyan volt,
akár a birkózás: fűtöttük és hűtöttük egymás érzékeny bőrét, markolásztunk,
hemperegtünk, versenyeztünk, ki tud több gyönyörűséget kisajtolni a
másikból. Alma olyan éhes volt, hogy azt hittem, ízekre fog szedni. Én a
körmeimet húzogattam a karján meg a combján, aztán megfordítottam és a
tarkóját harapdáltam, amitől a nők úgy homorítanak, mint a macskák.
A karjaiba vetettem magamat. Feltámadt bennem a régi öröm: nem az
álomkép, hanem az érzéki tudás nyers, égető, isteni valósága.
Kétségbeesetten bizonyítani akartam magamnak, hogy az infánsnő nem
tévedett a címben, amellyel kitüntetett. Be fogom bizonyítani – csak
magamnak –, hogy továbbra is én vagyok Spanyolország összes
királyságának és a Spanyol Birodalom összes tartományának legnagyobb
szeretője!
Alma is használt engem: gyakorlottan gyűrűző izmokkal próbálta
kicsalogatni a magomat, vagy azért, mert tévesen azt hitte, hogy még nem
teljes az örömem, vagy pedig nem bírt ellenállni saját életadó vágyának.
Amikor a kéj túlságosan felforrósodott, visszahúzódtam, neki engedve át
ezt a menetet. Alma volt a legbujább szerető, aki valaha megfordult a
kezem között. Ahogy én megelőztem a márkit, ő ugyanúgy előzött meg
most engem. A régi görögök szerint az asszony kilencszer többet élvez a
férfinál, ám nekem a fortéllyal sikerült egyenlítenem, úgyhogy újra és újra
átélhettem a gyönyörök gyönyörét. Ameddig a nő vágya kitart, az enyém is
kitarthat. Egyelőre nem voltam hajlandó elismerni a vereségemet.
Egész más dolog örömet szerezni olyan nőnek, aki ismeri a vágy összes
húrját, mint szeretkezni egy szűzzel vagy akár egy érett asszonnyal, aki
előtt titok maradt a szenvedély. Összefogtam Alma két kezét a feje fölött,
odaláncoltam a kéj börtöncellájába, és addig borzongattam a nyelvem
hegyével az arcát, a száját, a nyakát, a mellét, amíg nem vonaglott alattam.
A szenvedélyben nem kerülhető meg a parancsolás, és mi mérhetetlen
örömünket leltük a fölénynek és a behódolásnak a váltogatásából. Szívtam a
mellét, de nem úgy, mint egy embergyerek, hanem mint egy farkas, és végül
már könyörgött, hogy faljam fel. Az igazi caballerónak soha sincsen
szüksége nagyobb ügyességre, mint amikor az asszonyi kéj oltáránál térdel.
Nyelvem és ujjaim az önkívületbe sodorták Almát, miközben a fejem
tökéletesen tiszta maradt.
Csupán ekkor mertem belehatolni ismét. Belehullottam mohó ölelésének
örömébe, és nem fékeztem magamat, ahogyan egy olyannal tettem volna,
aki szelíd biztatást igényel. Együtt sodródtunk a vágy tengerén, amíg a
hánykolódó Alma hanyatt nem lökött és fel nem kapaszkodott rám. Míg ő a
gyönyör hullámain lovagolt, odacsalogattam ujjait saját partjaihoz. A nők
vonakodnak kézbe venni a gerjedelmüket, de ha egyszer megteszik, soha
többé nem lesznek kiszolgáltatva semmiféle férfinak. Amikor megérintette
magát, én a mellét markoltam meg. Alma gerince íjjá görbült, csípőjének
pompás izmai ütemesen megfeszültek, majd ellazultak, mintha a Pegazus
repülne az Égei-tenger fölött. Végül rám rogyott, én pedig azt hittem, hogy
végzett velem. Ehelyett ragaszkodott hozzá, hogy kedvemre tegyen, én
pedig készségesen engedtem nyelvének és kezének. Az igazi caballerónak
nemcsak adnia, de elfogadna is tudni kell, mert az elfogadás is fortély. Ha
nem tudja, miként vitesse magát a gyönyörrel, nem lesz egyéb közömbösen
vizsgálódó orvosnál.
Ám ezúttal, míg felkínáltam szófogadó testemet ügyes kurtizánkezének,
elmém nem akart megmaradni a mennyei pillanatban, hanem előre-hátra
futkosott, és Doña Anára gondolt. Hamarosan kialudt a vágyam, és olyan
puha lettem, mint a sár.
Ez volt a libertinus harmadik és utolsó árulása. Szívem versenyt nyargalt a
gondolataimmal. Feltápászkodtam, hogy töltsek magamnak egy pohárral a
borból, amely az ágy melletti asztalon állt. Láttam Almán, hogyan pörögnek
az agyában a kerekek, kutatva szokatlan lanyhaságom magyarázatát.
– Kimerítette magát, amíg távol voltam – vélte.
Nevettem.
– Csak annyira, mint rendesen.
– Akkor minek tulajdonítsam a vágyak e váratlan kihamvadását?
– A férfi gerjedelme ugyanúgy változik a holddal, mint az asszonyé –
bújtam el az oktatói szerepbe.
– Azt még sohase láttam, hogy Don Juan kihűljön. Én se.
– Don Juan is csak férfi, mint a többiek – próbáltam hidegvért tettetni,
holott a koponyámban kétely és önvád vijjogott. Életemben először
lankadtam le, és ezt egy másik nő emléke okozta, egy olyan nőé, akit még
csak meg sem csókoltam. Valami új és félelmetes történt. Elmém hű lehetett
a márkihoz, de a testem csak Doña Anához volt hűséges.
– Talán kezd kopni a tehetségem – mondta riadtan Alma.
– Aligha – mondtam. – A maga tehetsége még annál is pazarabb, mint
ahogy emlékeztem.
– Már nem talál szépnek? – kérdezte még riadtabban. Ez az a félelem,
amellyel minden nőnek meg kell harcolnia.
– A szépsége ugyanolyan lélegzetelállító, mint amikor megismertem.
– Akkor meséljen valamit a malőrjeiről a távollétem alatt. Tanulni akarok
belőlük – szólt a fortélyos Alma. Érdeklődése persze sokkal több volt tudós
kíváncsiságnál.
– Tudja, hogy nem vezetek regisztert az idilljeimről, és nem is dobolom ki
őket – mondtam.
– Ki az?
– Miről beszél?
– Megismert valakit… aki más… ugye? Egy nő eltakarhatja a szívét, de egy
férfi nem. Az a hölgy, aki ott volt a márkinál Űrnapján. Doña… Ana, ugye?
– Kimondottan fenyegető volt a hangja. De ha eltitkolhatom az igazat előle,
talán magam elől is eltitkolhatom.
– Mindegyik nő más, akivel hálok. Nem hasonlítom össze őket.
Alma kezdte érteni.
– Maga szerelmes? – kérdezte halkan. Fölkacagott, mulattatta a lehetőség.
Én is nevettem, aztán elfordultam öltözni, hogy ne olvassa le az arcomról a
szorongásomat.
– Talán igaza van, Doña Alma. Lehet, hogy csak kimerítettem magamat.
Talán nincs is szükségem másra, mint egy kiadós éjszakai alvásra.
Köszönöm az esti szórakozást. Felért egy kinyilatkoztatással.
– Az, ugye? – makacskodott.
– Szerelmes? – Fölkacagtam. – A szerelem az a dolog, amely mindig a
legtávolabb állt az elmémtől.
– Az ember nem az elméjével szeret – mondta.
– A jó tanár mindig tanul a növendékeitől. Ám Alma nem hagyta lerázni
magát.
– Más volt olyasvalakivel hálni, akit szeret?
– Még csak meg se csókoltam!
Ettől meglepődött, már-már megkönnyebbült.
– Hát akkor talán nem is több belebolondulásnál, amely szertefoszlik,
mihelyt először megcsókolja.
– Attól félek, ezt nem lesz alkalmam kideríteni – mondtam.
Kezet csókoltam neki, és eljöttem. Ahogy kiléptem az éjszakába,
megrohant az a fáradtság, amelyről Alma beszélt. Egész testem zsibbadt
volt, ám az elmém továbbra is nyargalt. Akár igaz szerelem, akár
belebolondulás az, amit érzek, az én pályafutásomnak mint sevillai
szédelgőnek, örökre vége.
Már tudom, hogy menekülnöm kell Doña Anától, amilyen messzire csak
tudok. Az Újvilág az egyetlen reményem, hogy elfuthatok előle és
libertinus életem romjaitól. Ugyancsak ez az egyetlen reményem, hogy hű
maradhatok az emberhez, akitől mindent kaptam, és aki, ha úgy tartja
kedve, vissza is vehet mindent. Most elmegyek, és megszervezem az
utazásomat Új-Hispániába. Elsőnek azt a hajót keresem fel, amelyiknek ma
is résztulajdonosa vagyok, és a kapitánya még mindig tartozik az
aranyammal.
1593. július 8., este

EGY ÚJ VILÁG
A Fiú MÉG AKKOR is lelkiismeretesen őrizte a San Miguelt, amikor
megérkeztem.
– Hamarosan elmennek, uram! Már a készleteket rakodják be.
– Helyes, én is megyek.
A tengerész, akit annyira érdekeltek a románcaim, majd a saját lábában
esett hasra, úgy sietett jelenteni visszatérésemet a kapitánynak. Míg
benyitottam a szűk kabinba, megfordult a fejemben, hogy nem fogok-e
pisztolycsőbe nézni. Meglepetésemre Fadrique kapitány nyájas mosollyal
fogadott.
– Don Juan, végre kiegyenlíthetjük a számlákat! Attól tartok, alábecsültem
önt. Itt az aranya – mutatott két zacskóra az asztalán. Kibontottam őket,
turkáltam a pénzek között, hogy csakugyan arany-e mind, és nem
csalódtam. Aztán megtudtam, mivel magyarázzam Fadrique érzelmeinek
pálfordulását. – Arra kell kérnem önt, mint üzlettársamat és a San Miguel
résztulajdonosát, hogy vállaljon egy újabb befektetést.
– Mikor fut ki a hajója? – kérdeztem rövid habozás után.
– Nyolc nap múlva indulunk Sanlúcar de Barramedából, és ismételten
szavatolhatom a tízszeres nyereséget.
– Mennyire van szüksége? – kérdeztem jobb belátásom ellenére.
– Hatezer escudóra – válaszolta.
– Teljesítem, egy feltétellel.
– Mondja.
– Hogy én is elkísérem Új-Hispániába önt és a befektetésemet.
Meglepetten félrehajtotta a fejét, de gyorsan magához tért.
– Rendben van. Két nap múlva indulunk, hat nappal később érkezünk
Sanlúcar de Barramedába. Aztán vitorlát bontunk a Kanári-szigetek felé, és
ott várjuk be a többi hajót, hogy együtt keljünk át Veracruzba.
– Mindig szerettem volna látni az arany földjét.
– Arany is az, ha hozza magával az aranyat.
– Akkor viszontlátásra vasárnap.
Már indultam volna, amikor utánam kiáltott: – Don Juan! Aztán nehogy
feltartóztassa valamelyik… cselszövénye!
– Számomra nincsen több cselszövény Sevillában.
– Nem hiszek én el mindent, amit hallok – mondta mosolyogva, az én
korábbi szavaimat visszhangozva.
Hazalovagoltam. Nem tudtam másra gondolni, csak Doña Anára. Mi lesz
akkor, ha elmegyek a világ másik végére, és ott azt kell látnom, hogy velem
utazott az árnyéka? Lehagyhatja a vitorla a férfi szívét és lelkét? Hogy
visszahozhassam az értelmet az életembe, ki kell derítenem, mit érzek
iránta, és ő mit érez irántam. Tudom, hogy Almának igaza van, nem több ez
belebolondulásnál, és a képzelgésem semmivé lesz az első csóktól. Ha csak
egy csók törheti meg ezt az igézetet, akkor meg kell kapnom a csókot. Az
egész élet, amelyet magamnak teremtettem, még a márki iránti hűségem is
azon múlik, hogy megszabadulok-e ettől a kíntól. Egyetlen szűzies csók
lesz, azzal nem árulom el a márkit. Adok egy búcsúcsókot az arának, aztán
mehet az oltár elé.
Úgy vonzott Doña Ana, mintha lepke volnék, és eszeveszetten verdesném
szárnyaimmal az ablaküveget, amely mögött nyugodt fénnyel izzik a láng.
Hamarosan, nagyon hamarosan elindulok én is az éjszakában. Ha
kimódolhatom, hogy elosonhassak hálószobája ablakának őrei mellett, már
holnap este megyek, ám a holnapi napra még szükségem lesz a tervezéshez.
Ma éjszaka pedig aludnom kell.
1593. július 8., éjszaka

A LEPKE ÉS A LÁNG

REGGEL ÚGY ÉBREDTEM, mintha felzörgettek volna. Rögtön felültem,

és pontosan tudtam, mit kell tennem. Ismét betörő voltam, de a kincs, amit
kiszemeltem, nem volt több egy búcsúcsóknál.
Felderítettem Doña Ana lakásának környékét. Mint sejtettem, a márki egy
kémet állított a tetőre, ahonnan az beláthatta a terecskét és az egyetlen,
toronymagas pálmafát, közben szemmel tarthatta az erkélyt meg az ajtót is.
Szerencsére Carlos régi ismerősöm volt abból az időből, amikor a márki
magánpostájánál szolgáltam. Tíz esztendővel idősebb lévén nálam,
mostanra nagy potrohot és borvirágos orrot növesztett, ami még öregebbnek
mutatta. Mint kém, kimondottan túl volt a virágkorán.
Eljátszottam, hogy engem küldtek jelentést kérni.
– Kérdezi a márki, hogy mi újság?
– Csend és nyugalom – felelte Carlos. – Nem tudom, mit izgul a márki. Egy
hete nem látok semmit. Jobban szeretem a nyüzsgős munkát.
– Mindenki azt szereti – mondtam mosolyogva.
– Csakhogy a komtur nincs itthon – bazsalygott Carlos –, a márki pedig
nem akarná, hogy a leendő felesége huncutkodjon, ugye, érti.
Fölnevettem.
– A nő szüzességét a legnehezebb megőrizni.
– Maga csak tudja – kacsintott. – Hiányoljuk ám, Don Juan, meg a
muskotályt is, amit maga szokott lopkodni. Azt is hiányolom. – Vérbeli
kocsmatöltelék volt, aki nagy szerencsémre nem tudott ellenállni az italnak.
Alkonyatkor visszatértem egy borostömlővel, amelybe a patikusnál
vásárolt, hatásos, de ártalmatlan álomitalt kevertem. Úgy mértem ki, hogy
nyolc zavartalan órám legyen.
– A régi szép idők emlékére! – nyújtottam a fekete tömlőt. – De csak
szolgálat után! A márki nem szeremé, ha innál, amikor őrködnöd kell.
– Köszönöm, Don Juan! Köszönöm! – hálálkodott. Kidugaszolta a tömlőt,
és beszívta az édes illatot.
– Ne feledd, őrség utánra hoztam!
– Persze, persze! Számíthatnak rám a márkival! – Még mindig úgy
hajbókolt előttem, mint akkor, amikor a márki megtett a kémei főnökévé.
Ráadásul azóta nemes lett belőlem, ami tovább növelte Carlos
szolgálatkészségét.
– Láttál valakit jönni-menni?
– Csak egy utcai csokoládéárust. A dueña vett is egy csuporral. Az való az
asszonynépnek, a bor meg a férfiembernek. Be se bírt menni a házba, míg
fel nem hajtotta.
– Magányos asszonyok sose tudnak ellenállni a csokoládé kísértésének –
mondtam, majd elbúcsúztam. Korábban én küldtem ide Cristóbalt, hogy
arcát beárnyékoló, széles karimájú kalapban kínáljon a dueñának
csokoládés italt, amelybe kellő mennyiségű altatót kevertem.
Miután otthagytam, gyorsan elrejtőztem az utca másik oldalán, és kivártam,
hogy Carlos az égnek emelje és megnyomja a borostömlőt. A sugárban
ömlő bűvital aranyosan izzott a szürkületben. Hazamentem, otthon vártam
ki azt a néhány órát, ami hátravolt éjfélig.
Amikor az ösztöneim jelezték, hogy itt az idő, álarcot tettem, magamhoz
vettem Doña Ana ajándékát, és lóra ültem. Nem akartam, hogy felismerjék
a hintómat, inkább Bonitán tettem meg a rövid távolságot Doña Ana házáig.
A lovat kicsaptam a terecskére legelni, amíg megmásztam a pálmafát. A
tetőn láttam, hogy Carlos az üres borostömlő mellett hasal. Belestem a
dueña szobájába: ő is mélyen aludt a székében. Fejét a falnak támasztotta,
ölében még ott volt a varrás. A tetőről leereszkedtem az erkélyre, ahogy
számtalanszor tettem betörő koromban. A függönyök résén láttam, hogy
Doña Ana az íróasztalánál ül. Gyönyörű fekete haját kontyba tűzte,
rózsaszín ruhája szabadon hagyta a nyakát és a vállát – gondolom, ilyet is
akkor viselhetett csupán, ha a komtur messze járt. A sárga-kék csíkos lepel,
amit a ruha fölött hordhatott, a padlón hevert. Szoknyája alól kivette az
abroncsokat, a kelme lazán omlott a lábszárára. Mikor megkopogtattam az
ablakot, összerezzent és felém fordult. Ahogy közeledett, láttam az arcán a
riadalmat, mire lekaptam a maszkomat. Tudtam, hogy nem az a fajta nő, aki
elszalad a veszedelemben. Tétovázás nélkül kinyitotta az erkélyre vezető
ajtót.
– Maga meg mit keres itt?
– Én… én… – Olyan nehezen jöttek a szavak, mintha először akarnék nőt
csábítani. – Azért jöttem, hogy önt lássam.
– Azonnal távoznia kell… mielőtt a dueñám… Felbátorodtam attól, hogy
így piheg.
– Maria alszik.
– Mit csinált vele?
– Semmi ártó dolgot. Csak egy kis altató, hogy legyen…
– Ha arra akar rábeszélni, hogy adjam a szívemet a márkinak, akkor
fölöslegesen jött.
– Nem a márki nevében jöttem, hanem a magaméban.
Lesütötte a szemét.
– Miért háborgat ebben az órában, Don Juan?
– Próbáltam – a márki iránti hűségből – kerülni önt, és letagadni az
érzéseimet, de nem bírom. Hoztam önnek egy ajándékot. – Gombolni
kezdtem a zekémet.
Megbotránkozva eltakarta a száját, és félrefordult. Mosolyogva kiemeltem
az ujjasom alól egy kicsi, fehér galambot.
– Ó! – mondta. Elutasító arcán felragyogott a gyengéd mosoly. – De bájos!
– Nem olyan, mint a többi galambom. Ez különleges. Jobbra-balra nézett,
majd így szólt: – Jöjjön be gyorsan, mielőtt meglátják! – Az utolsó szavakat
olyan hangosan mondta az utcának, hogy megfordult a fejemben, csak nincs
ott valaki, akit figyelmeztetni akar rám? Gyorsan meg kell csókolnom, ha
szabad emberként akarok távozni. Nem tudom, Doña Ana akarta-e, hogy
megszabadítsák, mindenesetre nem viselkedett úgy, mint egy ostromlott.
Szobájába vezetett, ahol vörös és sárga bársonypárnákkal teleszórt,
alacsony kerevet állt, mögötte tükör farámában, és egy nagy selyem
faliszőnyeg. Mahagóni ajtó vezetett a hálószobába.
Azt hittem, megkaphatom a csókot, miután elhelyezte a galambot egy apró
kalitkában, de ő egy nagyobb ketrechez irányított, amelyre az Indiákról
származó, szépséges takarót borítottak. A sárga, zöld és piros
gyapotszálakból szőtt, varázslatos mintában egymást átfedő rombuszok
alkottak végtelen láncot. Doña Ana büszkén leemelte a szőnyeget. A
ketrecben a sapkás sólyom állt némán, és a fejét forgatva hallgatózott.
– Fenix akkor viseli csak el a rabságot, ha el van takarva a szeme, és nem
lát – magyarázta Doña Ana.
– Senkinek sem kell rabnak maradnia – mondtam.
– Nem fogok szerelem nélküli házasság ketrecében élni, erről
biztosíthatom.
Hozzá hajoltam, hogy megcsókoljam az ajkát, amely úgy vonzott, akár a
tengert a hold. Kemény pofonja észre térített. Csakugyan értett hozzá,
hogyan védje meg magát.
– Valamint hazugságban sem fogok élni, házasságban az egyik férfival,
házasságtörésben a másikkal. Engem egyetlen férfi csókolhat meg: az, akit
férjemül választok. – Felhúzta solymászkesztyűjét, és kivette Fenixet a
ketrecből. Követtem őket az ajtóhoz.
Elhaladtunk az asztal mellett: nyitott könyv hevert rajta, amelybe Doña Ana
írt. – Ez a naplója? Szabad kezével becsukta a könyvet.
– Csak egy szomorú történetet írtam.
– Boldog vége lesz?
– Nem tudom – mondta, és a szemembe nézett. Kinyitotta az erkélyajtót, s
kiléptünk az éjszakába.
– Velem jön egy égi utazásra a Giralda tetején?
– Nem tehetem – sóhajtotta vágyakozva.
– Fél inni a holdsugárból? Ránéztem, majd pedig a telő holdra.
– Nem engedhetem meg magamnak a félelem fényűzését. Már csak a
kétségbeesésem maradt.
– Akkor jöjjön ki velem a kalitkájából egy szabad éjszakára!
– Megláthatnak! – Hátranézett a házba, mélyet lélegzett, aztán levette a
sólyom sapkáját. – Igen!
Fenix csapott egyet a szárnyával, és elszállt az éjszakában. Feltettem az
álarcomat, leereszkedtem, és Bonita nyergére álltam, hogy segítsek Doña
Anának. Ő az erkély csempés padlójára ejtette a solymászkesztyűt, és
követett. Ügyesen mászott, jól megtanulta gyerekkorában vidéken, bár
énrám még mélyebb hatást tett, hogy nem oldalvást ült a lovon, hanem úgy,
mint egy férfi. Két lábával szorította Bonita oldalát, hosszú ruhája
megfeszült a nyergen. Éreztem magam előtt a testét, és elakadt a
lélegzetem. A keze mellett fogtam meg a szárat, amely könnyebbnek és
puhábbnak tűnt, mint valaha.
Biztató szavamra, csizmám sarkának szelíd nyomására Bonita elindult.
Ügetni kezdett, aztán átcsapott rövid vágtába. A sebesség biztonságosabb
lett volna, meg is nehezítette volna, hogy felismerjenek, de a galopp azt a
gyanút keltette volna, hogy szökünk. Doña Ana hajának jázminillata volt a
virágoktól, amelyeket szeretett belefonni. Elszabadult fürtjei az arcomat
csiklandozták. Meleg háta, ruganyos fara egy ütemre mozgott Bonitával, és
attól, ahogy végigsúrolt, a lábam megmerevedett a kengyelben. Lassítottam,
amikor a Giralda üres teréhez közeledtünk. Csend volt a komor, fekete
székesegyházban. Későre járt, a plaza kihalt.
Bőregérként cikázó sarlósfecskék köröztek a katedrális felett. Éles, átható
kiáltásukban a régi müezzinek hangja kísértett, akik imára szólították a
muzulmánokat. A galambokat, amelyek a templomi kapuboltozatot
koszorúzó szentek fején ültek, felriasztotta a jövetelünk. Egy
megzavarodott madár egyenesen felénk repült, aztán csapkodva
visszafordult.
Leszálltam a nyeregből, előhúztam csizmám szárából a bicskámat,
amelynek pengéjével könnyen kinyitottam az ócska zárat. Lesegítettem
Doña Anát a lóról, majd visszaültettem, miután Bonitával együtt bebújtunk
az alacsony ajtón, és én is felültem mögé. A márki egyik könyvében
olvastam, hogy a Giraldának harmincnégy rámpája van: ezeken kocogott fel
a szamaras müezzin, hogy naponta ötször kikiáltsa a világnak Mohamed
dicséretét. A mi keresztény ha-rangozónk is felszamaragol a harangokhoz,
pedig jobban járna egy táncos léptű lóval, mert minden egyes órában
kongatnia kell. Bonita egy gyengéd bökésre elindult a rámpán a halvány
mécslángok között. Miután megtettünk egy darab utat, megszorítottam a
combommal az oldalát, és a kanca galoppozni kezdett. Vágtában tettük meg
a hátralevő rámpákat a szédítő, lélegzetelállító lapos tetőre. Azt a látványt
sose fogom elfelejteni.

UTAZÁS AZ ÉGBE

ELREJTETTÜK a lovat a négyszögletű kőfal mögött, amely a torony

tetején tartja a legmagasabb erkélyt. Nem volt időm visszacsúsztatni a
késemet a csizmám szárába, még mindig a fogaim közé haraptam, akár egy
kalóz. Doña Ana megfogta a kés nyelét, és kivette a számból.
– Fuss, Bonita! – évődtem a lóval. – Kés van nála!
Kancámra nem hatott a fenyegetés, de én futva megkerültem a kőfalat, és
felrohantam az utolsó lépcsőn a csúcsra, ahol a legmagasabb harang függött
némán. Doña Ana kergetni kezdett, majdnem utol is ért. Megadást jelezve
fölemeltem a kezemet, amitől mindketten kacagtunk.
Aztán meglátta a panorámát, és tökéletesen elfelejtette a kezében levő kést.
Úgy sétált körbe-körbe ezen az égboltra függesztett erkélyen, mintha
magába a Mennyei Királyságba nyert volna bebocsátást, és itt, ahol a
mélyben maradt a város, valóban úgy tűnt, hogy közelebb vagyunk az
Istenhez, mint az emberhez. Mélyen beszívtam a levegőt, kitekintettem a
szépségre, amely körülvett, és csendesíteni próbáltam szívemnek
dobogását.
Ennek a legmagasabb fülkének márványkorlátja volt; mögüle néztünk le a
székesegyház hegyes tornyaira, az Alcázar palotájára és falaira, a Tőrre del
Oróra és a folyóra, amely ezüstösen csillámlott a holdfényben. Aztán
elfordultunk, és megláttuk a városházát meg a Salvador templomot. Láttuk,
amint az utcaseprők eloltják az olajlámpákat a Genova, az Alemanes és a
Francos utcákon, ahol az egész Európából érkezett kézművesek laknak.
Utoljára Carmona felé mutattam, ahol Doña Anáék tanyája áll. Arcáról
eltűnt az ámulat, és nagyon elkomolyodott. A kezében levő késre tekintett,
kipróbálta hüvelykujjával az élét, aztán emlékezőn megérintette a nyakát.
– Nagyon bátor volt – mondtam.
– Miért jött a tanyámra akkor este?
– Hogy elcsábítsam magát – és megköszönjem, hogy megmentette az
életemet.
– Nos, akkor semmivel sem tartozunk egymásnak. – Tudni akartam, miféle
nő az, aki nem ijed meg a hintójába pottyant álarcos férfitól.
– És most mit akar?
– Nem tudom – válaszoltam. Felemeltem a kezemet, hogy megérintsem az
arcát, aztán megtorpantam. Szinte éreztem bársonyos bőrét az éteren át,
amely elválasztott. – Igaza van, ha megkérdezi, mert még előttem sem
tiszták az indítékaim.
– Nem megyek feleségül olyan férfihoz, aki nem szeret, a márki fekete
szíve pedig senkit sem képes szeretni.
– Pedig önt szereti! Azért próbáltam figyelmeztetni a kápolnában, mert
láttam, mire képes, hogy elnyerje az ön szívét. Ő küldte a zsiványokat a
birtokukra, mert annyira meg akarta ijeszteni, hogy kilépjen az apai zárt
világból, és talán ugyanezzel akarta kierőszakolni a házasságot.
Doña Ana szeme kigyúlt a megdöbbenéstől és a megértéstől.
– Feketébb a szíve, mint képzeltem! Én csak vagyontárgy vagyok neki,
mint a földünk, amit apámnak azért kellett eladnia, mert ő kényszerítette.
– Még az életemnél is több az, amivel a márkinak tartozom. – Ismét
közelebb hajoltam. Hogy szerettem volna megcsókolni a száját, csak
egyetlenegyszer!
A torkomra nyomta a kést. – Én nem vagyok olyan, mint a többi úrinő,
akikkel cicázik. Ha összetöri a szívemet, bosszút fogok állni magamért és a
családomért.
– Éppolyan érzékeny a becsületre, mint az apja – mondtam, és megfogtam a
pengét, újra előrehajoltam, hogy megcsókoljam. Visszahőkölt. A következő
pillanatban éles fájdalom hasított a tenyerembe, és elöntötte a kezemet a
vér.
– Ó, Madre Santa! – riadozott, mikor meglátta a vágásokat. – El kell
állítanunk a vérzést! – mondta aggodalmasan. Felemelte az alsószoknyája
szélét, lehasított belőle egy csíkot. – Ne haragudjon!
– Semmiség! – mondtam. Bepólyálta a kezemet a pamuttal. – Én vagyok a
hibás. Figyelmeztetett, de nem hallgattam önre.
– Véletlen volt! – bizonygatta. – Nem akartam…
– Ne aggódjék. Kaptam már sokkal súlyosabb sebeket, sokkal kevésbé szép
ellenfelektől. – Nyújtottam a másik kezemet a késért, ő pedig a tenyerembe
helyezte. A lábszáramnak támasztva összecsuktam, és visszacsúsztattam a
csizmámba.
– Hogyan tudta kinyitni a zárat? – kérdezte. – Talán betörő? Mert úgy fest.
– Mosolyogva megemelte az álarcomat. El is felejtettem, hogy még mindig
rajtam van.
Elfordítottam a tekintetemet, nem tudtam, meggyónjak-e neki. Átmentem
az erkély túloldalára, letekintettem a folyóra és az Arénáira, ahova a
monostorból menekültem.
– Bocsásson meg – mondta Doña Ana, és utánam jött.
– Még soha, egyetlen nőnek se árultam el az igazságot.
– Nem csak ő nem hajlandó hazugságban élni. Én sem.
– Betörő voltam.
– Egy hidalgó, aki betörésre kényszerül? – hitetlenkedett.
– Akkor nem voltam nemes. Rangomat, mint oly sok minden mást, a
márkinak köszönhetem.
– Nem voltak nemesemberek a szülei?
A fejbőröm bizsergett, a tenyerem izzadni kezdett.
– Szívesebben hinne az ábrándnak, mint a többi asszony?
– Az igazság mindig érdekesebb az ábrándnál. Kérem! Az igazat szeretném
tudni! Esküszöm, hogy magammal viszem a sírba.
– Az egész botrányos igazságot? – Igyekeztem tréfára venni ezt és a
bizonytalanságomat.
– Minden botrányos részletét.
Akkor elfogott a vágy, hogy bevallják mindent.
– Hát akkor elmesélem, amit még senkinek se mondtam el. Még a márkinak
sem. Amit még önmagam előtt is titkolok.
Nevetett. A csillagok az égen megborzongtak, és fényesebben ragyogtak a
nevetésétől.
Így hát elmeséltem a zárdát, és Hermana Teresát, és a monostort, és a
tolvajok testvériségét. Szeme égett a kíváncsiságtól, ajka résnyire nyílt,
valósággal itta szavaimat, és a végén azt kérdezte: – Megtudta valaha, kik
voltak a szülei? – mert nem kerülte el a figyelmét, hogy ezt a fontos
részletet kihagytam. Mindenre figyelt, és én beavattam abba, amit egyetlen
lélekkel se osztottam még meg.
– Még egyszer elmentem gyónni Padre Miguelhez. Megmondtam neki,
hogy elhagyom a monostort, talán soha többé nem látjuk egymást. Ekkor,
noha vívódva, megtörte a gyónás pecsétjét, és elárulta, kik a szüleim.
Némán térdeltem a bőrpárnán, míg ő a rács mögött elmondta, amit oly
régen titkolt. Tizenöt éve egy nő térdelt ugyanezen a párnán. Sírva gyónta
meg, hogy törvénytelen gyereket szült, de nem tarthatja meg, ezért egy
zárda istállójában hagyta, hogy az apácák vigyázzanak rá, mert ő nem
teheti. A zárdát a várost oltalmazó Szűzanyának szentelték, és ő már csak
abban reménykedik, hogy az ő újszülöttjét is megvédi a Szent Szűz.
Kérdeztem Padre Migueltől, felismerte-e az anyámat, mire azt felelte, hogy
igen.
– Ki volt? – kérdezte Doña Ana.
– Egy Serena nevű prostituált.
– Él még? – firtatta ugyanazzal a türelmetlenséggel, amit én éreztem annak
idején.
– Az atya nem tudta; azt mondta, annyit hallott, hogy Serena elment
Sevillába. Azt is kérdeztem, meggyónta-e anyám az apám nevét. Hát meg.
A Padre az egyik Nagyhéten Mária Magdolnáról prédikált, s a hallottak
után Serena elhatározta, hogy felhagy a foglalkozásával. Megcsókolta a
keresztet, amelyet Miguel atya eléje tartott, és még azt is fontolgatta, hogy
elvonul a bukott nők zárdájába. Ám elszántságát megingatta egy
nemesember udvarlása, akit úgy hívtak, hogy Don Diego Tenorio.
– Tenorio? – kérdezte Doña Ana, akinek ismerős volt az arisztokrata név.
– Igen. Eljött Serenához egy este, és felajánlotta, hogy a hivatalos
kedvesévé teszi. Természetesen esze ágában sem volt állni a szavát, és
otthagyta a várandós lányt.
– Maga elment hozzá?
– Látni sem akart. Miután napokig vártam rá, odaálltam ezüstös hintója elé,
mikor kigördült a palotája kapuján. A kocsisnak akkorát kellett rántania a
gyeplőn, hogy a lovak hátrálni kezdtek a hintóval. Az egyik fegyveres
kísérő előhúzta a muskétáját, de én moccanni se voltam hajlandó, míg nem
beszélek vele. „Mondják meg neki, hogy a fia vagyok, akit Serena szült, a
carmonai prostituált!” – ordítottam. Még csak el sem méltóztatott húzni a
függönyt, hogy hozzám beszéljen. „Közöljétek ezzel az akárkicsodával,
hogy egy prostituált fiának sok apja van!” Kényszeredetten kuncogott, a
kocsis és a kísérői követték példáját. Leforrázottan félreálltam, a hintó
elrobogott, kerekei felcsapták a sarat csupasz lábamra, barna nadrágomra.
Az ő házát raboltam ki elsőnek, amikor betörő lettem.
Doña Ana nevetett.
– Az anyját megtalálta?
– Igen, de nála nem siettem feltárni, ki vagyok, mert tudom, hogy a múlt
nem mindig szívesen látott vendég. Keresni kezdtem egy Serena nevű
örömlányt, ami szerencsére ritka név, és meg is találtam. Feleségül ment
egy arenali kocsmároshoz, aki igazából egy tolvajbandát vezetett.
– Serena már nem a prostitúcióból élt?
– Nem, már nem volt elég fiatal, hogy árulhassa magát. Ehelyett ő szerzett
lányokat a fogadóba, amely egyben bordélyház volt.
– Mit mondott neki?
– Megkérdeztem, honnan való, ő pedig nem titkolta, hogy carmonai. Sose
árultam el, se neki, se a férjének, Manuelnek, hogy a fia vagyok, de egyszer
megkérdeztem, hogy sose voltak-e gyerekei. Keserű arca szavak nélkül is
alátámasztotta Miguel atya igazságát, ám aztán mosolyt parancsolt a
szájára, amire a „bukott nők” oly gyakran kényszerülnek, és azt mondta:
„Kedves fiam, az én mesterségemben kolonc a gyermek.” – Doña Anának
elakadt a lélegzete, és megfogta a karomat. – A férjétől tanultam meg a
betörés fogásait, és Serenától kaptam ezt a maszkot.
– Bár én beszélhetnék így az anyámmal, még akkor is, ha nem tudja, ki
vagyok! – szólt Doña Ana. – Belehalt, mikor megszülettem. De nekem
legalább van apám, míg magának se apja, se anyja.
– A márki olyan volt hozzám, mint egy apa. Ő tanított meg az úri
viselkedésre, és kiváltságlevelet szerzett számomra a királytól – bár ennek a
hitelességére, ismerve a márkit, nem esküdhetek. Most tehát tudja az
igazságot Don Jüanról, aki nem don, és egyáltalán nem úr. Azt is tudja,
miért nem árultam el senkinek szégyenletes történetemet.
Elfordítottam a fejemet. Bizonyosra vettem, hogy mint minden más nemes,
ő is megvetéssel tekint egy közrendű árvára, aki fattyú, és egy prostituált
fia.
Megérintette arcomat, és ujjai hegyével visszafordított magához.,
– Az igazság – mondta – izgalmasabb volt minden ábrándképnél.
Nyújtotta piros ajkát, ám ezúttal engedélyt kértem: – Szabad?
Bólintott, megnyalta a száját, amely izzott a csillagok fényében. Gyöngéden
megcsókoltam, de mikor engedékenyen simult hozzám, szorosabban
öleltem. Szájunk összeforrt, lélegzetünk eggyé vált. Ezer galamb repítette a
szívemet. Legalább egy óráig csókolóztunk, de az is lehet, hogy nem tartott
egy percnél tovább. Amikor a szájunk szétvált, ránéztem. Még mindig be
volt hunyva a szeme.
A varázs nem tört meg.
Szívem templomi harang volt, amit egy bolond barát rángatott. Már nem
tagadhattam: ez nem puszta igézet volt, vagy belebolondulás. Először
lettem szerelmes, amióta Teresa meghalt, és ez a tudat jégárként vágtatott
ereimben. Egyszerre szoríthattam magamhoz Doña Ana testét és lelkét.
Felnéztem a csillagokra, amelyek fényesebbnek tűntek, mint máskor, és
eddig nem érzett, félős ámulattal ébredtem rá, hogy nem lehetek egyszerre
hű a maridhoz és Doña Anához.
Ebben a pillanatban kongani kezdett alattunk az egyik harang.
Összerezzentünk. Már nem voltunk egyedül. Bonita, akit megijesztett a
zengés, hangosan nyerített.
– Mi a csuda…? – hallottuk a harangozót, és láttuk, ahogy körbe- körbejár,
keresgél.
– Fusson le a lépcsőn, és várjon meg egy szinttel lejjebb! – sürgettem Doña
Anát. Nem mondatta magának kétszer.
Az erkélyről leugrottam a lóhoz, a kezemmel fogva földet, hogy védjem a
térdemet, és más érzékeny részeimet. Abban a pillanatban a harangozó
befordult a sarkon, amely mögött Bonitát elrejtettük. A kanca annyira
megriadt, mikor a hátára pattantam, hogy felágaskodott. Oldalába nyomtam
a sarkamat, Bonita előreszökkent. Sarkunkban az alguacilókért, a
törvényszolgákért ordító harangozóval, vágtában megkerültük a teraszt a
hatalmas harangok alatt. A túloldali lépcsőnél a kezemet nyújtottam Doña
Anának, aki megragadta, és felszökkent a lóra. A sarkon befordult a
harangozó, aki alig néhány méterre volt tőlünk, és ránk vetette magát. El is
kapta Doña Ana lábát, de ő jól ráhúzott a kezére, és a harangozó meghátrált.
Ismét oldalba rúgtam Bonitát, aki elvágtatott a toronyőr keze ügyéből, és
leszáguldott a rámpán.
Azt hittem, most már biztonságban vagyunk, ám a toronyőr egyfolytában
húzta a harangot, és az alguacilókért bömbölt. Jól behúztuk a nyakunkat, és
az olajlámpákkal kivilágított sarkokat kerülgetve, szélsebesen nyargaltunk
lefelé. Nem a szamaras harangozótól féltem, hanem attól, hogy felveri a
várost. Ahogy az ajtóhoz közeledtünk, figyelmeztettem Doña Anát, hogy
bukjon le, és épp akkor robbantunk ki a térre, amikor megérkezett a
Giraldához fél tucat törvényszolga egy tiszttel.
Keresztülszáguldottunk a csoporton, és belevetettük magunkat a Barrio
Santa Cruz kacskaringós sikátoraiba. Az alguacilók utcáról utcára űztek,
egyre csökkentve a köztünk levő távolságot. Bonita már fáradt volt ehhez a
fogócskához. Már majdnem utolértek. Ha felismerik az arcomat, vagy ne
adj Isten, Doña Anát, végünk. Viszont én jártasabb voltam a városnegyed
útvesztőjében, és addig menekültem sikátorból sikátorba, míg egyszer csak
azt hallottam, hogy mellettünk, a Callejón de Aguán dübörögnek tova a
lovaikon. Bonita is, mi is lihegtünk, és alig kaptunk levegőt.
Doña Ana háza előtt lassítottam, és az erkélyhez álltam a kancával.
Igyekeztem olyan csendben mozogni, ahogy tudtam, mert bár Carlos és a
dueña még az igazak álmát aludta, nem akartam felverni a szomszédokat.
Felsegítettem Doña Anát az erkélyre, majd utána másztam. De ahogy az
erkélyre értem, elállt a szívverésem. A dueña ébren volt, és javában
dühöngött. Vélhetőleg épp csak belenyalt a csokoládéjába. Elbújtam, hogy
kihallgassam az indulatos vitát – és olyat tudtam meg, amitől égnek állt a
hajam szála. Nem én voltam az egyetlen, aki hazugságban élt.

A CSALÁS ÉS A KEGYETLENSÉG GYERMEKE

A KAROD TÖNKRETENNI életed? – A dueña reszketett az indulattól.

– Elmondod apámnak? – Doña Ana hangja olyan sajátosan egykedvű volt,
mintha már-már örülne ennek a lehetőségnek.
– Márki megtudja, nem vesz el!
– Ebben reménykedtem. – Az ablak felé pillantott, de nem láthatott a
sötétségben, mert már lement a hold. – Nincs választásom, nem
tiltakozhatok másképp, csak ha botrányt csinálok!
Nyugtatgattam magamat, hogy az, amit mond, csak félig igaz. Nem
hazudhatta az érzéseit, amikor fent álltunk a mennyek kapujában!
– A márki elpusztít családunk! – vágta rá Maria.
– Ennél többet már nem árthat.
– De igen – mondta baljósan Maria, és elfordította a tekintetét.
– Mit? Mit tehet még?
– Nem mondhatom.
– Meg kell mondanod az igazat! Parancsolom! Mondd el, mit tud a márki!
– Apád megöl.
– Kérlek! Könyörgök neked!
– Nem csinálhatom! – Maria sírva fakadt. – Nem csinálhatom, gyermekem!
– Ha szeretsz, mondd el, miért nem az enyém az életem! Maria lerogyott a
kerevetre. Ökölbe szorította a kezét a melle előtt, és előre-hátra dülöngélt. –
Mert én életem sem enyém.
– Hogy érted ezt?
Maria tovább imbolygott, mint egy gyerek.
– Apám sose fogja megtudni! – mondta Doña Ana.. Becsukta az erkélyajtót,
ám a megvetemedett fa egyáltalán nem zárt tökéletesen. Hegyeztem
kémkedésben edzett fülemet, mikor láttam, hogy leül a dueñája mellé. –
Kérlek! – rimánkodott. Ömlöttek a könnyei, de a háta egyenes volt.
Maria odament Fenix kalitkájához, elvette a takarónak használt, színes
pokrócot. – Első pólyád – mutatta az érdes, kopott szövetet.
– Ugyan már, az én első pólyám selyem! Ma is megvan.
– Doña Catalina sikít – mormolta Maria a semmibe bámulva. – Baba olyan
lassú… két nap… három nap… nincs baba.
– Azt tudom, hogy anyám a szülésbe halt bele – mondta Doña Ana.
– Én babám sír…
– Babád?
Maria úgy folytatta, mintha nem is hallaná úrnőjét.
– Bábaasszony bújik szobába. Fél. Becsuk ajtót, nyomja. Nekem mondja:
„Doña Catalina felmegy égbe, és visz… babát.”
– Lehetetlen! – tiltakozott Doña Ana, de Maria folytatta, lassan, kimérten:
– Apád berúg ajtót. Kezében tőr. Akar ölni bábaasszonyt. Én babám jajgat.
Apád ordít: „Fogd be szája!” Ringatom babát, de ő sír és visít. Apád kitépi
kezemből. Fog rá kést.
Fuldokolt a könnyeitől, ahogy felidézte azt a rettenetes éjszakát.
– Aztán őrülten néz. Eldob tőr, ölel babát. Mondja: „Én gyermekem él! Én
kicsim él!” Visszaad babát, mondja: „Te szoptatós dajka – semmi több!”
A dueña sírva simogatta Doña Ana haját.
– Ringatom babát, próbálom védni, ahogy mindig… Doña Ana eltakarta a
száját, és hangtalanul könnyezett.
– Hogy lehet ez? – kérdezte. – Akkor te…?
Maria lesütötte a szemét.
– Miért nem mondtad meg soha?
– Apád elzavar, ha te megtudod.
– Ezért próbált eladni a rabszolgapiacon, ugye?
– Én csak mondom neki, veled akarok lakni, ha férjhez mensz.
– Attól félt, hogy elárulnád nekem az igazat… – Maria némán bólogatott. –
Hát ki az apám?
Maria ismét lesütötte a szemét.
– Ő az, ugye? Maria nem nézett rá.
– Szeretted? – kérdezte Doña Ana.
Maria alig észrevehetően megrázta a fejét.
– Kényszerített, igaz?
Maria nem tiltakozott.
– Tehát a csalás és a kegyetlenség gyermeke vagyok.
– Nem rossz ember. Akarom gyűlölni, de ad nekem téged.
Doña Ana kételkedve nézte. – De hát megerőszakolt!
– Férfi, az jaguár.
– Ezért mesélted azt a sok mesét az őserdőről?
– Igen.
– Ha a férfi jaguár, akkor a nőnek leopárdnak kell lennie – mondta Doña
Ana.
– Apád ad nekem ezt. – Kék keresztet húzott elő a ruhája alól. Nem
győztem nyújtogatni a nyakamat, hogy lássam. Inkább kockáztattam, hogy
felfedeznek, de nem bírtam elmenni. Hallani akartam mindent, nem úgy,
mint egy spion, hanem mint egy szerelmes, aki tudni akar minden részletet
az imádottról. – Én földemről van. Hordom emlékezetbe, hogy jó ember.
– El akart adni! El akart szakítani a lányodtól!
– Csak engem akar ijeszteni! Sose tesz ilyen! Attól fél, megtudod.
– Hát most már tudom – mondta Doña Ana, és hátat fordított az anyjának.
– Csak márki tud – szólt az asszony, és újból megsimogatta Doña Ana haját
– és ő őriz feleség titka.
Tudtam, hogy ez mennyire igaz. A titok megőrzéséért a márki hajlandó volt
halálra adni azt az embert, aki elárulta neki, hogy két halott volt a
koporsóban: az anya és a gyermek.
– Ha tudja, miért akar továbbra is feleségül venni?
– Mert szeret.
– Azt se tudja, mi a szeretet! A hatalom az egyetlen szerelme.
– Ha férfi akar feleség szerelme, asszonyé a hatalom.
– Nem bírok feleségül menni hozzá!
– Legjobb életed lesz.
– Akkor se.
– Eddig gyűlölöm, hogy nem kiálthatom világba, lányom vagy! De márki
mellett úrnő leszel, nem rabszolga.
– Csakhogy én nem vagyok nemes – mutatott rá Doña Ana.
– Apád nemes, anyád nemes! Én apám kacika. Voltam főnök lánya – király
lánya! – Maria büszkén mutatott az égre.
– És most rabszolga. – Lehorgasztotta a fejét. – De te nem rabszolga! Te
újra nemes! – Az anya szeme ragyogott a diadaltól.
– És te? – kérdezte Doña Ana.
– Márki ígéri, veled megyek.
– Mint anyám vagy mint komornám?
– Te és én szívben tud az igazság – mondta az asszony, és megkopogtatta a
mellét a szíve felett.
– Nem bírom megtenni – mondta Doña Ana, és újra elfordult.
– Kell! Gondolod, Don Juan – ó, igen, anya mindent tud! – ad neked jobb
élet? Elfelejt, mikor lát első szép asszony. Sose veszel, otthagy törött
szívvel. Gondolod, lesz hű az olyan, aki hál más asszonyával?
Meghallottam Fenix kiáltását, és láttam is, ahogy hazafelé repül, de szinte
azonnal elterelte a figyelmemet a madárról a lenti robaj. Pont az volt, amitől
féltem: a vörös hintó. Még idejében észbe kaptam, hogy nincs rajtam a
maszkom, és gyorsan a szememre rántottam, de a kocsis felnézett és
észrevett.
– Komtur, betörő van az erkélyen!
A komtur kidugta a fejét a hintó ablakán. Azon az éjszakán másodszor
vetődtem alá Bonitára, hogy nyaktörő tempóban elszáguldjak.
– Kövesd!
A komtur kétlovas hintója a sarkamban volt, de én gyorsabban tudtam
venni a kanyarokat. Igyekeztem lerázni a Barrio Santa Cruz utcáiban.
Hosszas kitérők után megérkeztem az otthoni kihalt térre, és ott már
lovastul elrejtett a faajtó, amely elzárta a plazától a Santa Cruz fogadót és
emeletén a lakásomat. Felrohantam a lépcsőn, bevettem magamat sötét
szobámba. Láttam, hogyan hajt körbe-körbe a komtur hintója a pislákoló
utcai lámpák alatt. Doña Ana apja úgy tekintett fel a kivilágítatlan
ablakaimra, mintha egyenesen a szemembe nézne, holott bizonyosan nem
láthatott.
– Vigyél haza! – ordította kocsisának alig fékezett dühvel. Abban a
tudatban hajtatott haza, hogy az ablakánál ólálkodó alak veszélyesebb
minden betörőnél, mert a kincs, amelyre áhítozik, értékesebb minden
aranypénznél vagy ezüstkupánál.

A SZERELEM SORSJÁTÉKA

MAGAMMAL VIASKODVA hánykolódtam egész éjszaka. Igaza van

Doña Ana anyjának. Miután ilyen sok nő szerelmét ismertem, nem lehetek
hűséges egyetlenegyhez. És még ha lehetek is, miként árulhatom el a
márkit? És ha kész lennék elárulni, ő addig kergetne körbe a világon, míg
bosszút nem áll rajtunk. Miféle életet adhatnék akkor Doña Anának? Az
anyja tudja az igazságot: a márki szerelme hatalmassá teszi a feleségét.
Nem kérhetem, hogy dobjon el mindent az én szerelmem múló hóbortjáért
– amelyet talán nem is viszonoz! A tulajdon szájából hallottam, hogy azért
jött fel velem a Giraldára, mert vissza akarta rettenteni a vőlegényét az
esküvőtől. Csak a magam szenvedélyét éreztem abban a csókban, a
mennyek tornyának tetején? Doña Ana bizonyosan tudta, hogy egyedül
Isten figyel ránk odafent! De akkor is, az odaadásában több lehetett a
gyűlölet a márki iránt, mint az irántam való szerelem. Megkaptam a csókot,
most már örökre itt kell hagynom az arát.
Mikor feltápászkodtam az ágyból, semmivel se voltam pihentebb, mint az
éjszaka. Felöltöztem, kardot kötöttem. Minél hamarabb el akartam búcsúzni
a márkitól, hogy lemehessek a kikötőbe, ahonnan délután fut ki a San
Miguel.
Ahogy jöttem kifelé, megláttam a szalonomban Cristóbalt. A kártyáimmal
játszott, és annyira belemerült a lapok rakosgatásába, hogy először észre se
vett. Valami maga kitalálta játékot játszott, amelyben színre színt, illetve
számsorokat kellett kirakni. Belenéztem a válla fölött a pirosban, kékben,
sárgában pompázó lapokba, amelyeken Nagy Károly volt a kör király, a
zsidó Dávid a pikk király, Július Caesar a káró király és a szépséges Trójai
Heléna a kőr dáma.
– Mikor fogsz már megtanulni egy olyan játékot, amelyet nem egyedül kell
játszani? – kérdeztem. Cristóbal annyira megijedt, hogy a földre szórta az
egész paklit.
– Uram, én akkor adom egy nőnek a szívemet, amikor ön is megteszi –
felelte szokatlan merészséggel.
– Rám ne várj, mert egyedül halhatsz meg.
– Előállók a fogattal – mondta, miközben a kártyákat szedegette.
– Vidd a ládámat – mondtam.
Már becsomagoltam a nagy faládába a ruháimat, az aranyamat és ezt a
naplót.
– Mit vigyek? – kérdezte riadtan.
– A ládámat! Tedd föl a hintóba.
– Igenis, uram.
Ahogy megérkeztünk a márki palotájához, tüstént bevezettek a
dolgozószobájába.
– Éppen magához akartam indulni! – szólt fenyegetőn. Hatalmas
mellkasával, párnázott ujjasában olyan volt, akár egy dühös medve. – A
komtur tájékoztatott, hogy valaki el akarja csábítani Doña Anát! Éjszaka az
erkélyükről kergetett el egy embert.
Pillantása nyomasztóan fúródott belém. Csakis apai érzelmei
akadályozhatták meg, hogy szemtől-szembe nekem szögezze a vádat.
– Gondolom, a komtur gyanítja, hogy ki lehet a csábító.
– Úgy döntöttem, nem adok hitelt a gyanújának, inkább magát kérdezem:
ismer-e valakit, aki oly kevésre becsüli szeretetemet és az életét, hogy
tudatosan vetemedik ekkora oktalanságra?
– Azt hiszem, sokan vannak, akik utána vetnék magukat egy hasonlóan
szépséges hölgynek, ám nem annyira oktalanok, hogy önnel mérjék össze
kardjukat – feleltem, alaposan megválogatva a szavaimat.
– Igen, de sok férfi nem okos, és nem is elővigyázatos, ha nőkről van szó –
szólt a márki. – Tudassa velem, ha a fülébe jut valami, akármi! Magam is
vigyáztatni fogom Doña Anát és mindenki mást. Mint mondtam, semmitől
nem riadok vissza, hogy megtartsam magamnak, és állom a szavamat.
– Féltékenysége illik egy férjhez, ám megdöbbentő egy libertinus szájából.
Sose hittem, hogy ily megszállottság karmaiban kell látnom. Ha erre
kényszerít a szerelem, megmaradok a bőkezű kéjnél, amely nem igényel
birtoklást, csupán élvezetet.
– Ha szívünk a tét, nem akarhatjuk, hogy egy másik udvarló vasa szúrja
keresztül! – mondta. Kardot rántott, és a mellemnek szögezte. – Ez az élet
legnagyobb hazárdjátéka. Sokkal kétségesebb, mint a leghatalmasabb tétben
kártyázni vagy kockázni, mert boldogságot nyerünk vagy veszítünk rajta.
– Hát nem tudom, mert sosem játszottam ilyesmiben – feleltem, próbálva
megőrizni a hidegvéremet.
– Márpedig legalább fogadnia kell egy hölgyre. Holnap estély lesz a
királynál, aki nem tűri, hogy még egyszer nemet mondjanak neki.
Rapírja hegyével megemelte az én kardom markolatát. El kellett kapnom az
ezüstkosarat, különben a penge a földre hullik, amit egyetlen caballero sem
tűrhet. Válaszul én is felemeltem a kardomat. Elindultunk körbe-körbe a
szalonban.
– Se a királynak, se önnek nem kell aggódnia miattam!
– Mondtam már magának, Don Juan, hogyan öltem meg a bátyámat?
Olyan erővel döfött felém, hogy ha nem ütöm félre a pengéjét, átszúrja a
szívemet.
– Nem, még soha – feleltem.
Kardjaink csattogtak, a jobb tenyerem még mindig sajgott a vágástól,
amelyet az éjszaka kaptam Doña Anától, pedig a jobbom az erősségem a
vívásban.
– Ugyanazt a nőt szerettük. Ő volt az idősebb, ennélfogva neki járt volna
minden, annak a lánynak a szerelme is!
– Mi történt? – kérdeztem, és átdobtam a kardomat a gyengébb kezembe. A
márki egy bólintással nyugtázta a kezemen a kötést, de nem hagyta abba a
támadást.
– Játékból párbajoztunk, ahogy testvéreknél szokás, de az ő vasa nem volt
olyan fürge, mint az enyém.
Észrevehette, hogy ő van előnyben, mert úgy záporoztak az ütései, mint a
jégverés, és iszonyú sebességgel kellett forgatnom a kardomat, hogy
háríthassak. Ingem lucskosan tapadt rám, izzadság pergett a homlokomról.
– Mi történt a nővel, akit szerettek? – lihegtem. Zihált ő is, ennek ellenére
percnyi szünetet sem tartott.
– Mikor megtudta… mit tettem… mi történt… apáca lett… annyira
szégyellte… hogy ő okozta ezt a vérontást. Mielőtt bevonult a zárdába…
megmondta,… hogy csak a bátyámat… szereti,… és sosem tudná…
szeretni a gyilkosát, egy ilyen ördögöt… mint én. És most én lettem… az az
ördög.
– Ha nem nyerhette el… az ő szívét, miből gondolja… hogy elnyerheti
Doña Anáét… most? – kérdeztem.
Karom kezdett gyengülni az asszóitól.
– Nem követem el… ugyanazt a hibát… hogy megmondjam neki… az
igazat.
A márki mestere volt a kardnak, és erősen élt benne az ifjabb fitestvér
hajlama a csalásra. Levert egy vázát, hogy megzavarjon, de abban a
pillanatban félreugrottam, ahogy széttört a márványpadlón.
A márki mosolygott, és megállította a kardját. Az orgyilkost váratlanul
felváltotta a tanár. Mindketten levegőért kapkodtunk a dolgozószoba fülledt
forróságában.
– Nagyon ügyes… mindig maga volt a legjobb tanítványom… szinte túl jó.
– Maga tanított meg… mindenre.
– Nem mindenre. – Olyan erővel vágott felém, hogy be kellett ugranom
előle az ablakmélyedésbe. Az acél a zsalugáter puha fájába hasított.
– Van még… valami?
Újult erővel záporoztak a csapásai, és nekem valamennyit hárítanom kellett.
Végképp kifulladtam, és még mindig nem volt kedvem küzdeni vele.
– Egyszer mondtam magának,… hogy az az ember képes győzni… minden
párbajban… akinek nincs mit veszítenie… még az életét se sajnálja.
Hazudtam… mert van olyan… aki őt is… legyőzheti.
– Az olyan ember – kockáztattam meg, és visszalöktem, miután a mellemig
nyomta a kardom markolatát –, aki szerelmes?
– Gyorsan tanul… de nem minden ember… olyan. Mert lássa… a
szerelem… csinálhat az emberből hőst… vagy gyávát… de ez csak akkor
derül ki… amikor már… késő.
Nem tudtam, belőlem mit csinálhat a szerelem, de nem is akartam kitalálni.
– Úgy vélem… ezt sose fogom megtudni. Búcsúzni jöttem… Don Pedro…
elhagyom Sevillát… örökre.
Erre a hírre leengedte a kardját. Szeme elkeskenyedett.
– Szomorú vagyok – zihálta –, de talán így a legjobb.
– Nincs választásom.
– Átmegy a világ másik felébe?
– Nem vehetek feleségül olyan nőt, akit nem szeretek.
– Okosan teszi, ha addig távozik, amíg teheti.
– Van egy kérésem – mondtam.
– Hallgatom.
– A vezeklőt, akit felvonultattak a szentségtartó előtt, Padre Miguelnek
hívják. A tanítóm volt. Szólna az inkvizítornak, hogy bocsássák szabadon a
San Jorge erődből?
– Hallottam az inkvizítortól, hogy személyesen próbálta kiszabadítani.
– Kudarcot vallottam.
– Csodálatra méltó, bár oktalan szeretet. Padre Miguel megmérgezte magát,
miután ön eltávozott.
– Hogyan? Ő sose tenne ilyet!
– De megtette.
– Honnan vett mérget a börtönben? Maga ugyanolyan jól tudja, mint én, ki
áll emögött!
– Talán éppen az szította fel az inkvizítor gyűlöletét, hogy ön ennyire
szerette a tanítóját. Fray Ignacio semmitől sem riad vissza, hogy elpusztítsa
ellenségeit – és azok barátait.
Vérem forrt a dühtől és a bosszúvágytól.
– Korlátozott befolyásom van az inkvizítorra – folytatta a márki. – Már
ahhoz is össze kellett szednem minden erőmet, hogy megakadályozzam az
ön elhurcolását. Épp ezért akartam meglátogatni, hogy figyelmeztessem,
meneküljön Sevillából, és ugyanezért mondom most, hogy csakugyan az
lesz a legjobb, ha elmegy.
– Mindig nagy hasznát vettem az útmutatásainak.
– Isten vele, Don Juan.
– Isten vele, Don Pedro. – Búcsúzóul még egy pillantást vetettem volna rá,
de addigra elfordult. Kijöttem a szobából, Fernando lekísért a kapuhoz.
Valami baj volt. A főkomornyik szórakozottnak, zaklatottnak tűnt, és
kerülte a tekintetemet.
– Isten áldja, Fernando! – mondtam a vaskapunál. – Elutazom Sevillából,
lehet, hogy nem találkozunk többé.
– Lehet, hogy én is megyek magával – mondta halkan, mosolytalan arccal.
– Tudja, hogy nem hagyhatja itt a márkit.
– De itt kell – mondta sötéten. – Don Juan, itt már nem olyan, mint régen.
A vállára tettem a kezemet. – Valami baj van, Fernando?
Jobbra nézett, balra nézett, majd azt súgta: – A márki… a márki… –
Elakadt a szava.
– Mi az?
– Carlos mutatott egy névsort – suttogta.
– Miféle névsort?
– Amit az inkvizítornak írtak.
Csak bámultam.
– Neki?!
Fernando lassan bólintott.
Iszonyodva meredtünk egymásra. Bambán kihátráltam a kapun, majd
beültem a hintóba. Miként lehetnék méltányos ekkora aljassághoz, hűséges
ilyen gonoszsághoz? Győzködtem Doña Anát, hogy szeresse a márkit, de ő
látta, amit én nem: a márki nem méltó sem a szeretetre, sem a hűségre!
Tudtam, hogy hamarosan erre a listára kerül Doña Ana is. Nem ő lenne az
első feleség, akit a férje ezzel büntet, ha nem keresi eléggé az ura kedvét.
Nem hagyhatom itt, kiszolgáltatva a márkinak! De megmenthetem-e csak
azért, hogy később elhagyjam úgy, ahogy az anyja jósolta? Miként
maradhatok hű hozzá egy életen át? Erre a kérdésre egyetlen ember ismeri a
választ.

A HÁZASSÁG TITKA

NÉGYET HARANGOZTAK a székesegyházban, amikor beállítottam a

Kalózba. A hajó hamarosan vitorlát bont. A fedélzetén kell lennem,
különben azt kockáztatom, hogy elveszítem a márki kegyét, ha ugyan meg
nem történt máris. Az ivó majdnem üres volt, kivéve azt a pár tengerészt,
aki az asztalokra borulva kornyadozott.
– Hát megjött? – üdvözölt Manuel, és megölelgetett. – Nagyon sok dolga
volt?
– Bekebelezett egy nő.
– Csak egy? – Megtöltött egy kupát a házi vinkóval, és az asztalra helyezte.
– Csak egy.
– Hát ez komolyan hangzik.
– Tanácsért jöttem.
– Akkor jó helyre jött. Tudja, hogy mindig hajlandó vagyok véleményt
mondani mindenről mindenkinek, és az árlistánk többi tételéhez hasonlítva
a tanácsom viszonylag olcsó.
– Manuel, tudni akarom a titkot. Tudni akarom, hogy éri be egyetlen
asszonnyal.
– Don Juan beéri egyetlen asszonnyal? – kérdezte Serena, aki most jött le az
emeletről. – Az lehetetlen! Ha maga képes rá, akkor minden férfi képes,
márpedig nem minden férfi képes erre.
– Maga nem tanácsot kér – szögezte le Manuel –, hanem használható
tudást. Az pedig legalább húsz escudójába fog kerülni.
– Nem számolhatsz fel neki húsz escudót! – botránkozott meg Serena.
Odadobtam a kocsmárosnak egy pénzes erszényt. Megvizsgálta,
kielégítőnek találta. Serena kerekre nyitotta a szemét, és rosszallóan
csóválta a fejét.
Manuel restelkedve sandított a feleségére, aztán szokott magabiztosságával
visszafordult hozzám.
– Természetesen megkívánok más asszonyokat – minden férfi így van vele.
– Megmarkolta az ágyékát, jelezve, hogy ő nem eunuch. – De nem kell
lefeküdnöm az emeleti lányokkal, mert mindegyiket megfoghatom a
feleségem képében. És ismerhetem minden bánatukat és örömüket a
feleségem nevetésén és könnyein át.
Doña Ana kacagása dalolt a fülemben, könnyes arca lebegett a szemem
előtt. Kezdtem érteni.
– Tehát annyi a házasság titka, hogy egy asszonyban kell ismerni és szeretni
a többit? – szakadt ki belőlem a felismerés.
– Látja, kitalálta magától! – mondta Manuel büszkén. Igen, minden asszony
benne van minden egyes asszonyban, mint ahogy nem kétséges, hogy
minden férfi is benne van minden egyes férfiban!
– Igaza volt a márkinak, Manuel. Maga költő és filozófus. Borostás képén
felragyogott a mosoly.
– A legtöbb férfi épp csak belekóstol az asszonyba, pedig ha töviről-hegyire
ismeri a testét, a szívét és a lelkét, akkor egy életre megelégszik vele. Hogy
is mondja Dávid király? „Asztalt szerzesz előttem azok ellen, kik nékem
ellenségeim; meghizlalod olajjal az én fejemet, és megtöltőd az én
poharamat bőségesen. Sőt még bizonnyal a te jóvoltod és irgalmasságod
követnek engemet életemnek minden idejében."
– És prédikátor is! – Körülhordoztam tekintetemet a matrózokon, a
szerelem gyáváin, akik a borban keresnek vigaszt, mert félnek
megkockáztatni a szerelmet, amelyről Manuel beszélt.
– Ez az én nyájam, Don Juan – mutatott a részegekre.
– Hadd áruljak el még egy titkot! – mondta Serena. – És az én tanácsom
ingyenes – tette hozzá, rosszalló pillantást vetve a férjére. – A szív örök
hűtelen, a szerelem érzése jön és megy, ám az igaz szerelem nem abban áll,
amit érez, hanem abban, amit tesz.
– És nem tesz! – fűzte hozzá Manuel jóízűen nevetve.
Elnéztem őket ebben a kölcsönös szerelemben, és mosolyra húzódott a
szám. Oly sokáig tűnt eszelősségnek a szerelem, de most már láttam az
okát. Doña Anára gondoltam, és nagyot nyeltem. Kész vagyok-e feltenni az
életemet a szerelemre? Sose lesz más, mint hazárdjáték, semmi sem
szavatolja a boldogságomat, de akkor se vagyok hajlandó beállni a szerelem
gyávái közé, akik körülöttem kornyadoznak. Nem lehet az ember a
birodalom legnagyobb szeretője, ha nem tudja, hogyan kell szeretni igazán.
Különben se vágytam már erre az üres címre. Csak annyit akartam, amit
minden köznapi férj elérhet – hogy a saját feleségemnek legyek a
legnagyobb szeretője. Azt pedig tudtam, kit akarok feleségnek.
Csörrentek előttem az asztalon az ércpénzek. Manuel visszadobta a
bíborszín erszényt.
– Kitalálta magától. Fizetni nem szükséges. Végül is tisztes tulajdonos
lettem – az idő nagyobb részében –, és nem fogadhatok el fizetséget
olyasmiért, amit nem adtam.
– Tekintse hálapénznek – mosolyogtam. – Maga és Serena – meghajoltam a
kocsmárosné felé – olyanok voltak hozzám, mint a szüleim, és egy árvának
ez felbecsülhetetlen. – Előhúztam zsebemből a bőr álarcomat, és
köszönettel visszaadtam Serenának. – Fel kell hagynom a maskarádéval és
az éjszakai kalandozással.
– Meg fogok lepődni, ha egy magafajta ember képes lesz ekkora áldozatra –
mondta Serena.
– Milyen egy magamfajta ember? – tettem föl a szónoki kérdést. – A kocka
még nincs elvetve. Minden ember szabadon választhat.
– Szerintem képes rá! – kelt a védelmemre Manuel. – Ellenállt végül is a
lányaid kiadós bájainak, vagy nem?
Megmosolyogtam jellemerőm e bizonyítékát. Felálltam, távozni készültem.
– Ha létezik a nő, aki elfeledtetheti velem a többit, akkor azt hiszem, most
megtaláltam.
Az ajtónál tartottam, amikor Serena utánam kiáltott: – Don Juan! –
Szembefordultam vele, ő pedig feltette a kérdést, amit sokszor nekem
szögezett az évek során, ám egyszer se kapott kielégítő választ. – Miért nem
kért sose a lányaimból? – Éles volt a hangja, mintha egy anya firtatná, mi a
kivetni való a gyerekeiben.
Mély lélegzetet vettem.
– Doña Serena, az anyám prostituált volt, az iránta való tiszteletből
utasítottam vissza a lányokat. – Már szelídülni kezdett az arca, de én még
ennél is jobban tisztázni akartam az indokaimat. – Anyám arra kényszerült,
hogy egy zárda istállójában hagyjon, mert az ő mesterségében „koloncot”
jelentett a gyermek. Egyetlen nőt se akartam ilyen kétségbeejtő helyzetbe
sodorni. Anyámnak nem volt választása, de nekem igen, és ma este
döntöttem. – Rámosolyogtam, behunytam a szememet, elfordultam és
kimentem.
– Juan! – kiáltotta Serena. Visszafordultam. Úgy éreztem, mintha az utolsó
csepp vér és kiszaladt volna a fejemből és a szívemből. Ránéztem. Ő
Manuelre villantotta a szemét, majd visszanézett rám. Az arca nyugodt volt,
majdhogynem hálás. Szájának sarkai mosolyra görbültek, pillantása megtelt
szeretettel. Keresgélte a szavakat, aztán csak annyit mondott: – A Santísima
Madre oltalmazzon!
– Köszönöm – feleltem széles mosollyal. – Szükségem is lesz az oltalmára!

ÁT AZ ÓCEÁNON

JADRIQUE KAPITÁNY a San Miguel orrában toporogva várta az

érkezésemet. Hajóján ugyanolyan lázas sürgés-forgás uralkodott, mint az
egész kikötőben. Mikor megállt a hintóm, a kapitány elvigyorodott, és
egyetlen szeme úgy ragyogott, akár egy aranypénz.
– Hát csak ideért, Don Juan! Már vártuk!
– Nem tartok magukkal – mondtam. A kapitány arca megnyúlt. – Inkább
Sanlúcarban találkozunk. – Fadrique felvidult, hogy mégse vonom vissza a
befektetésemet. Úgy döntöttem, az lesz a legbiztonságosabb, ha Doña Ana
és én lovon megyünk Sanlúcarba, és az utolsó percben szállunk fedélzetre.
– Evezős csónakkal megyünk ki a hajóhoz, amit a vámosok és az inkvizíció
ellenőrei már átkutattak.
A márki okvetlenül riasztani fogja az összes hatóságot, hogy kapjanak el.
– Jönnek?
– Egy nővel utazom.
– Csak eggyel? – kérdezte hamiskásan.
– Csak eggyel, és a kormányos kabinjában. Előkelő hölgy, senki sem
várhatja el tőle, hogy a fedélzeten aludjon.
– Természetesen! – felelte Fadrique olyan mézesmázosan, amiből
tudhattam, hogy tanácsos lesz a kezem ügyében tartanom a kardomat, amíg
átkelünk az óceánon. – De nem várhatunk tovább, tehát nehogy
feltartóztassa valami más asszony!
– Nem fog! – ígértem. Lóháton előbb lejutunk Sanlúcarba, mint a sok
sekélyest kerülgető San Miguel a folyón. Ha kell, ott leszünk holnap vagy
holnapután, de most nincs veszteni való idő. Elindultam hazafelé, hogy
megszervezzem a szökésünket.
Amint leszáll az éj, módot kell találnom, hogy megvalljam szerelmemet
Doña Anának, és meggyőzzem róla, hogy az anyjának nincs igaza. Nem
fogom elfelejteni, amikor arra jön az első szép hajadon – vagy az utolsó.
Mostanáig csak kóstolgattam a nőket, azért maradt mindig üres a gyomrom.
Most tartósabb lakomára vágyom, olyanra, ahol egy asztalon szolgálják fel
a kéjt és a szerelmet. Szerelem nélkül a kéj, ma már látom, nem jobb, mint
hús nélkül a fűszer: íz, de nem étek. Míg az az élveteg csók, amelyet
Manuel váltott Serenával, amitől még mi, fásult ínyű libertínusok is
elpirultunk, ékesszólóan bizonyította, hogy a szerelem a kéj nélkül olyan,
mint a fűszerezetlen hús: tápláló, de ízetlen. A szenvedélyes igaz szerelem,
amelyről Doña Ana beszélt, az lesz a mi lakománk, a mi örök megújítónk.
De miért szerezne az Úr ilyen asztalt nekem, az én ellenségeim előtt?
Türelmetlenül várom a sötétséget. Minden perc olyan, mint egy
örökkévalóság. Talán csak a félelmem teszi, de úgy rémlik, olyan sötétség
készülődik, amely feketébb az éjszakánál. Vagy talán a szerelem
sorsjátékának bizonytalansága szorítja össze a szívemet? Sem a felületesen
kortyolt kéj, sem a fölényesen végigjátszott titkos románcok nem
készítettek föl erre a védtelen pőreségre.
1593. július 10., este

ALMA KÍSÉRTÉSE

NAPSZÁLLTAKOR, épp amikor végeztem a mai események

följegyzésével, hasztalanul próbálva elterelni a figyelmemet az órák
vánszorgásáról, betoppant hozzám Alma. Egyszerű piros ruhát viselt,
alsószoknya vagy abroncskosár nélkül, mintha nagyon sietett volna.
Hevesen legyezte magát forró lakásomban. – Lenora –, mondta a
dueñájának – kérlek, hagyj magunkra! Menj Cristóbalhoz, kártyázzatok,
vagy játsszatok valami mást! Lenora kuncogott, és levonult a földszintre.
– A márkitól hallom, hogy elmegy, méghozzá egyedül – közölte Alma,
mihelyt kettesben maradtunk.
– Így van. Elmegyek.
– Egyedül? Lemondott Doña Anáról? Megtörte egy csók a varázst, vagy
belátta, hogy az se más, ha olyan nővel hálunk, akit szeretünk?
Egyenes tartása, felvont szemöldöke elárulta, mennyire elégedett a dolgok
állásával. Nem szóltam.
– Nem mondott le róla, ugye?
Még mindig nem szóltam.
– Hát ezt nem hiszem! – Alma az asztalra tette a legyezőjét, és közben úgy
homorított, ami elmondott mindent a legrégibb nyelven. Hogy kizárjon
minden félreértést, felhúzta bal kezével a szoknyáját, megmutatva meztelen
csípőjének fenséges ívét. Gyönyörű látvány volt, meg is lett a kellő hatása
az ágyékomra, de akkor mélyet lélegeztem, és felidéztem Doña Ana arcát.
Az ő bőre és az ő lelke által megérinthetem Alma bőrét és lelkét. Alma
hátrafordította a fejét, résnyire nyitotta a száját, és készségesen nézett.
Életemben először nem hívogatón, hanem elégedetten mosolyogtam rá.
Rálegyintettem csupasz farára.
– Au! – mondta mérgesen.
– Maga egy borzasztó kísértő, de a szívem és az eszem már döntött.
– A férfi szíve és esze azt tesz, amit akar, de a húsa mindig gyönge lesz –
vágta rá diadalmasan és egy kis lenézéssel.
– Az igaz, hogy sokkal gyengébbek vagyunk a nőknél, és se férfi, se
asszony nem tagadhatja a bujaságát. Ám én a szerelmet választottam.
– De miért őt? Miért most? Akkor is beleszeret, ha két és fél éve – vagy öt
éve – találkoznak? Talán csak nyílt egy rés a szívén, és ő befurakodott rajta.
Talán csak öregszik, Don Juan, és már nem gyönyörködtetik a gyönyör
játékai?
Éreztem szavaiban a fullánkot. Nyilvánvaló, hogy el akart bizonytalanítani,
ám tudtam, hogy nemcsak velem, de önmagával is vitatkozik, mert a
döntésem megkérdőjelezett mindent abban az életben, amelyet választott –
és abban az életben, amelyet otthagyott.
Kérdéssel feleltem kérdésére, mint minden tanár, ha nem tudja a választ.
– A szeretett lény ébreszti a szerelmet, vagy a szerető adja? Mindkét állítás
igaz.
– De hát nem akar olyan asszonyt, aki magával egyenlő?
– Már megtaláltam.
– Miként érheti be Don Juan egy zárt ajtók mögött nevelt sevillai
hajadonnal? Don Juan az utca gyermeke, csak olyan nő elégítheti ki, aki
ismeri az élet legérdesebb oldalát! – vitatkozott Alma.
– Figyelmeztettem, hogy én csak a tanítói szerepet vállalom!
– Azt hiszi, féltékenységből vagyok itt? – gúnyolódott. – Csak egyszerűen
nem hiszem, hogy a nagy Don Juan az egész világról lemond egy nőért!
– Rájöttem, hogy a férfi megismerheti az egész női nemet egy komtur
lányában. És úgy képzelem, a nő is megismerhet minden férfit egy
kereskedő fiában.
Ezek a szavak az elevenén találták, de nem rezzentették meg az álarcát,
amelyet minden megvásárolható nőnek viselnie kell. Én legalább képes
voltam szeretkezni anélkül, hogy odaadjam a szívemet.
– Nem szeretkeztem vele! – védekeztem.
Alma nyomban lecsapott a sebezhető pontra: – Ha megteszi, majd meglátja,
hogy ő is csak hús meg csont, semmi több. Akkor megtörik ez az enyhe
igézet, amely most a hatalmában tartja, én pedig várni fogom az ágyamban
összes húsommal és csontommal.
Felkapta a legyezőjét, és magabiztosan legyezni kezdte magát. Az önérzetes
egyiptomi királynő volt megint. Az ajtónál megállt: – Ha még szűz korában
akar vele hálni, jobb lesz igyekeznie! A márki sietteti az esküvőt, nehogy
megszöktessék az arát. Azt tervezi, hogy holnap, az udvari estélyen a
királyt kéri fel, hogy adja össze őket.
– Doña Ana tudja?
– Ez meglepetés lesz a menyasszonynak, bár úgy látom, magát is meglepte.
Nem nézett vissza többször, és úgy libegett végig a folyosón meg le a
lépcsőn, hogy szinte nem is érintette a földet a lába. Szívem úgy dübörgött,
hogy majd szétvetette a mellkasomat. Már csak egy éjszakám és egy napom
van, ha meg akarom győzni Doña Anát, hogy szökjön meg velem, mielőtt
feleségül adják a márkihoz. Már elég sűrű a sötétség, repülhetek ablakához,
mint a sólyma. Kopogtatnak. Ki jöhet még hozzám ma este?
1593. július 10.

A SZENT INKVIZÍCIÓ NEVEBEN

NEHÉZ ELHINNI, mi minden történt, amióta meghallottam azt a

kopogtatást. Úgy fogom leírni, ahogyan átéltem őket, az élet legnagyobb
kínjainak és boldogságainak ölelkezésében.
Épp nyitni akartam az ajtót, amikor valami rosszat éreztem, és az ablakhoz
mentem, hogy kinézzek. Lent az inkvizíció ablaktalan fekete batárja bújt
meg a sikátorban.
A katonák nem várták, hogy ajtót nyissak. Mielőtt felkaphattam volna a
kardomat, már be is törtek hozzám.
– A Szent Inkvizíció nevében! Parancsunk van, hogy letartóztassuk Don
Juan Tenoriót!
– Ki írta alá a parancsot?
A katona elém tartotta a papírt.
– A főinkvizítor személyesen. Ugyancsak fontos lehet.
Láttam a Szent Inkvizíció pecsétje alatt a király aláírását, és ebből
tudhattam, hogy már nem élvezem a védelmét. Holnap este lesz az udvari
estély. A haladék a nősülésre még nem járt le, de valaki nem óhajtja kivárni
az egy hónapot, hogy lássa a választottamat. Ráborítottam az asztalt a
katonákra, és felrohantam a létrán a tetőre. Mikor fellöktem a csapóajtót,
már a sarkamban voltak. Átnyomakodtam a lyukon, éppen fölegyenesedtem
volna, amikor reccsenést hallottam, és belém hasított a fájdalom. Leütöttek
fustéllyal vagy puskatussal.
Ájult álmomban egy fekete lovon vágtattam Doña Anával Sanlúcar de
Barrameda felé. Fekete ruhás jezsuita papnak álcáztam magamat. A
megbeszélt helyre érve lesegítettem a lóról. Éreztem ujjainak puha
szorítását a kezemen. Sűrű köd fedte a partot, mikor elindultunk a
csónakkal a hajóhoz. Kötelet dobtak le nekünk, amelyet elkaptam és a
csuklómra csavartam. Húztam és húztam, de nem jutottunk feljebb a hajóra.
Felnéztem, és az inkvizítor arca tekintett le rám.
Felriadtam, és azt láttam, hogy a nyújtópadon vagyok a San Jorge erőd
kínzókamrájában. Csuklómon és bokámon vastag kötelek feszültek.
Meztelen voltam, csak az ágyékomat takarta egy fehér vászondarab.
Hasztalanul igyekeztem mozdítani a karomat és a lábamat. A kínpad tüskéi
a hátamba vájtak. Riadtan körülnéztem, de nem láttam se orvost, se írnokot,
se a bíróság más tagjait. Csak egy fekete csuklyás, behemót kínvallató volt
velem, meg az inkvizítor. Az apró szemű, fakó arc lassan felém fordult, és
Fray Ignacio fülig érő szájjal elmosolyodott.
– Ah, végre! Kezdődhet a kikérdezés! Kényelmesen fekszik, drága Juanom?
Ezt egyenesen az ön kedvéért csináltattam! – simogatta meg a deszkapadot.
– Azt akartam, hogy magát is úgy szúrják a tövisek, mint engem ezeknek az
éveknek a során! Kezdhetjük?
Éles fájdalom hasított a térdembe, aztán minden tagomba: a vallató
elfordította a kereket. Összeszorítottam a fogamat, behunytam a szememet,
küzdöttem a gúzs ellen, markoltam a durva kötelet, csuklóm és tenyerem
égett, minden pillanat perccé nyúlt, minden percet tízszer annyinak éreztem.
– Így jó – mondta Fray Ignacio. Tompa sajgás váltotta fel a hasogató kínt. –
Most talán elmondja, amit tudni akarok. A neveket – hallani akarom
azoknak az asszonyoknak a nevét, akiket beszennyezett, a házasságtörőkét
és a paráznákét, akik meggyalázták a házasság szentségét!
– Nem árulhatom el… a bizalmukat – feleltem inkább csüggedten, mint
bátran. Az inkvizítor félrehajtotta a fejét, és összeszorította a fogát. Elővett
a ruhája alól egy bicskát. Hallottam, ahogy kinyitja. Láttam, hogy a vallató
csuklyás feje fölemelkedik, vélhetőleg meghökkentette, hogy Fray Ignacio
maga választja ki a büntetés eszközét. Ilyesmire nem volt példa.
– Jogom van tárgyalásra! – hörögtem rémülten.
– Nincs neked jogod semmire! – ordította. – Ha nem lett volna a márki,
régen… – Félbeharapta a mondatot, a pribékre nézett. Most kapott észbe,
hogy mások is hallják, mivé torzítja az igazságszolgáltatást. – Menj ki!
– Menjek? – A vallató nem értette.
– Kifelé!
A kínvallató iszkolt, a nehéz faajtó becsapódott. Az inkvizítor ismét
elvigyorodott, és körüljárta a nyújtópadot.
– De rég, de rég volt, hogy találkoztunk, Juan – Don Juan! Milyen sok éve!
És milyen sok asszonyt fogott meg azóta ezzel a kézzel, milyen sokat
szennyezett be ezzel a bőrrel! – Úgy tartotta a mellem fölé vékony
póklábujjait, mintha rajtam keresztül akarná tapogatni azokat az
asszonyokat. – Mondd csak, milyen érzés volt birtokolni őket, marcangolni
a húsukat? Mit csináltál velük? Habzsoltad őket? – Ökölbe szorította ujjait,
és megnyalta a száját. – Etted a verejtéküket, a vérüket és a könnyeiket?
Beszélj!
– Úgyse mondok neked semmit! – mondtam ostoba fejjel. Szeme kimeredt
a dühtől. Aztán eszébe jutott a kése: úgy emelte föl, akár egy megszentelt
tárgyat, és úgy beszélt hozzá, mintha magához a kereszthez szólna: –
Türelem, türelem! Hagynunk kell, hogy Don Juannak maradjon
veszítenivalója, mert egy galanteadornak élnie sem érdemes a kasztrálás
után! De ne nyugtalankodj, egyenként metszem ki őket, hogy lassú és kínos
legyen a férfiasság elvesztése! – Kizökkent a révületből, és most hozzám
szólt: – Halálod véget vet a bűnöknek Babilonban, a máglya, amelyen
elégsz, örök időkre üdvös félelmet olt a bűnösökbe!
Olyan finomkodva tartotta a kés elefántcsont nyelét, akár egy tollat, és
felcsúsztatta a combomon az ágyékkötőm alá. Halántékomon kiütött a
verejték. Behunytam a szemem.
– Akkor ölj meg! – mondtam. Megütközve meredt rám. – Te magad
mondtad, hogy egy galanteador számára nincs élet a kasztrálás után.
– Mindent a maga idejében! – Kihúzta a kést az ágyékkötő alól,
végigkarmolta hegyével az oldalamat, amelyből kiserkedt a vér. – Előbb
végignézem a szenvedésedet, te elmondod, amit tudni akarok, és csak utána
irtom ki belőled a gyönyörűségnek még a lehetőségét is. – Az ajtóhoz ment,
beszólította a vallatót. – Forgasd el a kereket! – parancsolta.
Miközben ízületeim lassan széthúzódtak, a fülembe súgta: – Hát akkor
kezdjük. – Hivatalos hangnemben folytatta: – Don Juan, önt
paráználkodással vádolják. Továbbá kijelentette, hogy amit cselekszik, nem
bűn, ez pedig eretnekség. Fenntartja, hogy az eljegyzett menyasszony Doña
Anának, Don Gonzalo de Ulloa erényes leányának meggyalázása nem volt
bűn Isten és a király ellen?
Szavai igazolták, hogy a márki beleegyezett a letartóztatásomba, ha ugyan
nem ő maga szervezte meg. Testemből kezdett elszivárogni az erő.
Megértettem, hogy senki sem jön a segítségemre. Nem hagytam el idejében
Sevillát, a márki pedig a bűnhődésemet vagy talán egyenesen a halálomat
kívánja. Továbbá kihasználja az alkalmat, hogy megtudja, érintetlen-e még
a menyasszonya. Ez nem szokványos igazságszolgáltatás, hanem a téboly
keresztes hadjárata a féltékenység szolgálatában. Nem feleltem, mert
tudtam, hogy minden szavammal magamat ítélem el. – Meggyaláztad Doña
Anát?
– Nem! – hörögtem tompán.
– Hazudsz! – üvöltötte.
– Ez az igazság – sikerült kinyögnöm.
Ezúttal a kínvallató nem hagyta abba. A fájdalom egyenletesen erősödött,
akkor volt csak részem pillanatnyi enyhülésekben, ha az arctalan dúvad
jobb fogást keresett a keréken. Miközben elmém menekülni próbált a
testből, hogy megérthesse, mi történik velem, eszembe jutott, hogy
olvastam a márki könyvtárában egy beszámolót a potro által történő
vallatásról. Három szakasza van: az elsőben a vállam ficamodik ki, a
másodikban a térdem és a könyököm, az utolsóban a gerincem összes
csigolyája. Majd húsz centivel lesz hosszabb a testem, örökre
megnyomorodom.
Úgy éreztem, szétszakadok. Kín égette minden ízületemet, de legfőképpen
a gyenge lábamat. Még bírtam a fájdalmat egy darabig; a pribék nyomta,
tekerte a kereket, időnként hátranézett, hogy megadom-e már magam. A
kötelek késként vágták a bokámat és a csuklómat. A tövisek a hátamba
mélyedtek a gerincem mentén. Addig haraptam a nyelvembe, amíg vérezni
kezdett, de nem szereztem meg az inkvizítornak azt a gyönyörűséget, hogy
jajgassak.
Erőm elapadt, a szenvedés a lázas önkívület peremére sodort. Látomásom
támadt, amelyben Doña Ana alászállott, testemet csókolta, tulajdon kezével
állította meg a köteleket. Fülembe súgta, hogy szerelmem sohasem hal meg,
mert a szerelem az egyetlen igazi halhatatlanság. Szavai új erőt adtak,
megfeszülő izmokkal húztam vissza a köteleket, hogy ne forogjon a kerék.
A kínvallató meghökkenve bámult vissza rám, majd kétszeres
eltökéltséggel feszült a keréknek, és ezt már Doña Ana ereje sem
ellensúlyozhatta. Éreztem, hogy vállcsontom kezd kimozdulni a gödréből,
márpedig ha nem használhatom a karomat, semmi esélyem a szökésre.
– Eléééég! – üvöltöttem legyőzötten. – Elmondok mindent, amit tudni
akarsz!
A kötelek elernyedtek, a marcangoló fájdalom elengedett.
– Kész vagy elmondani az igazságot, és meggyónni bűneidet? – kérdezte az
inkvizítor győzedelmes mosollyal.
– Igen, meg fogom gyónni az igazságot!
Hagyta volna ő, hogy itt haljak meg a kínzókamrában, de azt nem engedte a
keresztes hadjárata. Példát akart statuálni velem, és az autodaféhoz az
kellett, hogy a kínpadtól távol vallják. Még valami rettenetesebb
eretnekségre is szüksége lesz, amellyel igazolja a tűzhalálomat, de nem
kétlem, hogy megtalálja azt is. Ezzel együtt a vallomás ugyanúgy vezethet a
szabaduláshoz, mint a halálhoz.
– De nem itt, nem így! Tisztességes tárgyalást akarok. Ott hadd mondjam el
maguknak és a bíráknak az igazságot.
– Nincs idő ügyvédet hívatni.
– Nem kell ügyvéd. Magam védem magamat, ha szükség lesz védelemre.
– Nincs idő! – türelmetlenkedett.
Már csak egy reményem volt. A kevélység, a legsúlyosabb főbűn.
– Netán attól fél a tanár, hogy a növendék olyat mond, amire a tanár nem
válaszolhat? – gúnyolódtam.
Az inkvizítor szeme felvillant.
– Add oda a ruháját, aztán hozd át a tárgyalóterembe! Nem fog sokáig
tartani.
Mikor leoldottak a nyújtópadról, a térdem összecsuklott, és elestem. Az
asztalba kapaszkodtam, hogy nagy keservesen fel tudjak állni. Nehéz volt
öltöznöm, annyira remegett a kezem. Nem bírtam begombolni a ruhámat, a
lapátkezű pribéknek kellett segítenie. Fél tucat katona noszogatott kifelé a
kínzókamrából gyilkos számszeríjakkal.
Reszkető lábbal dülöngéltem az erőd sötét folyosóin. Minden lépés a
kőpadlón összerázta fájó testemet. A nyirkosság belevette magát
szétfeszített ízületeimbe, a borzongás fagyos kígyója tekergőzött a hátamon.
Árnyékok ugráltak a falakon, a fáklyafény gyehenna vörösre festette a
katonák arcát.
Mikor megérkeztünk az inkvizíció titkos tárgyalóterméhez, kulccsal a
kezében előlépett három katona, és kinyitott három zárat. Feltárult egy
fáklyákkal megvilágított, nagy szoba, ahol fekete függönyök takarták a
falakat és az ablakokat. Körülnéztem, és láttam, hogy a boltíves
mennyezetet valaha kifestették, de a freskó kifakult és hámlott a
nedvességtől. Ám még így is látszottak a széleken az ótestamentumi
királyok és szentek képei. A bolthajtás közepén Salamon ítéletét ábrázolta a
freskó, azt, amikor a zsidó király ítél a két anya perében. Egy katona már
emelte a kardot, hogy kettévágja a csecsemőt. Az egyik asszony
közömbösen várta, hogy feláldozzák a gyermeket, a másik térdre borulva
könyörgött, adják a kisdedet a hamis anyának, csak ne bántsák! Salamon
király értelemmel játszotta ki a halált. Nekem is ezt kell tennem.
Ahogy beljebb csoszogtam, megláttam egy hosszú asztalt. Emellett
foglaltak helyet a törvényszék tagjai, akik fehér köntöst és az arcukat
eltakaró fehér csuklyát viseltek. Egy írnok várta, hogy feljegyezhesse
minden bűntudatos szavamat és mozdulatomat a protocollumba.
Velem szemben Fray Ignacio trónolt fából ácsolt, bőrrel kárpitozott,
egyszerű széken. Átöltözött hivatalos inkvizítori feketébe, skarlátvörös
nyakravalót kötött. Fekete fövegéből két skarlátvörös toll meredt az égnek.
Mögöttem hat őr tartotta lövésre készen a számszeríjat arra az esetre, ha
szökéssel próbálkoznék.
– Üljön le! – szólt rám ridegen Fray Ignacio. Leültem az egyetlen
deszkaszékre, amelyet a nagy, kietlen szoba közepére állítottak. – Fogjuk
rövidre, Don Juan, mert az ön tettei magukért beszélnek. Ezek a tettek arcul
köpik Istent és a királyt. Továbbá tagadta, hogy a paráználkodás és a
házasságtörés bűn, sőt, erényként magasztalta őket. E rút eretnekség sérti a
házasság szentségét. Mielőtt kiszabják büntetését, hallanom kell vallomását
és cinkosainak nevét, hogy őket is megbüntethessem.
– Tisztelendő uram – feleltem –, én nem a paráználkodást és a
házasságtörést magasztaltam erénynek. Ezek csak eszközök. Az erény az a
gyönyör meg a kéj, amely van olyan szent, mint a maga önként vállalt
szenvedése és nőtlensége.
– Tehát tagadja, hogy a kéjelgés olyan halálos bűn – főbűn! –, amely ledönti
Isten Királyságát?
– Az a kéj, amelyről én beszélek, nem több a vágynál és az éhségnél, amely
egymás karjaiba hajtja a férfit és a nőt – beleértve a férjet és a feleséget.
Nem Isten teremtette úgy a férfit, hogy kívánja az asszonyt, és
hasonlóképpen az asszony is kívánja a férfit? Nem maga Isten mondta:
„Szaporodjatok és sokasodjatok?” Talán azt várta, abból lesz a sokasodás,
ha bámuljuk egymást? Húsból csinált minket!
– Az ember húsa por és hamu, féreg rágta rothadás, temető és feledés! A
hús gyarló, vétkes, és ha engedünk vágyainak, az örök kárhozatra jutunk,
mint maga!
– Miért hiszi, hogy Istent nem lehet megismerni az örömben, csakis a
kínlódásban? Valóban azt gondolja, hogy jobban tetszik Istennek, ha
korbáccsal veri a húst, mint ha szeretettel simogatná?
– Megváltónk a kereszten szenvedett vétkeinkért! Követnünk kell
áldozatának és gyötrettetésének példáját!
– Magának csak a Golgota létezik! Nekem a feltámadás! A mi hitünk
megmutatja, hogy az öröm és az új élet legyőzi a gyötrelmet és a halált, de
maga csak a szenvedés ösvényét ismeri, ezért korbácsolja magát, és
kínoztat másokat, hogy bevonszolja őket a fajtalan mennyországába!
– A mi hitünk? – Fray Ignacio felugrott a megbotránkozástól. – A maga hite
nem azonos sem az enyémmel, sem az anyaszentegyházéval!
– Mert talán Megváltónk hitével azonos. Ő olyan szelíd volt a kéjnőkhöz, és
olyan kíméletlenül ostorozta a magafajta önelégült szemforgatókat!
– Hogy merészelsz!
Most elkaptam, kezd dühös lenni!
– Maguk eltitkolják az igazságot a hívők elől. Hazudnak, mikor
megtagadják a szenvedélyt és a gyönyört. Akárki elolvashatja Máté
evangéliumában, hogy Mária nem fojtotta el a vágyait, hogy József
„ismerte” őt, és a Mi Urunk Jézus Krisztusnak kereken négy, öccse volt!
Mekkora bűnt követett el maga és az egyháza az asszonyi nagyszerűség e
legfenségesebb megtestesülése ellen, amikor ráfogták az örök szüzességet –
és ezzel vétkesnek bélyegeztek minden asszonyi vágyat!
– Eretnek! Hogy merészeled kétségbe vonni Mária Örök Szüzességét?
Vallásunk alapigazságát tagadod!
– Maga és a dogmája tagadják Mária asszonyiságának igazságát, és
gyalázatnak mocskolják a nők érzékiségét!
– Káromlás!
– Ahol az igazság káromlásnak számít, ott a hazugság lesz a dogma.
– Téged a Sátán démona szállt meg, Asmodeus, a Bujaság Fejedelme!
Tudhattam volna! Már évekkel ezelőtt meg kellett volna látnom a Fortélyos
kezét!
– Ezt gondolja, mi? Hogy minden vágy egy ördög, amelyet ki lehet űzni?
– Szent Mihály, hozzád kiáltok, hogy engedd örökre megszabadítnom
Asmodeustól e bűnöst! Hatalmas kardoddal mentsd meg lelkét az ellenség
hatalmából, mint a nagy csatában, amelyet vívtál vala a sárkány, ama régi
kígyó ellen, aki neveztetik Ördögnek és Sátánnak, az egész földkerekség
elhitetőjének! Vessed ki őt! – Lassan elindult felém, és megszólította a
belém bújt démont azon az egyetlen nyelven, amelyen ért az Ördög: –
Asmodeus! Exorcizamus te, omnis immunde spiritus…
Tudtam, hogy minden szavammal a máglyámat építem, de tanúbizonyságot
kellett tennem a látomásomról, amelyben Isten mutatta meg a női nem és a
gyönyör szentségét: Maga a teremtés nyilvánul meg az asszonyi vágyban!
Asszonyt ismerni annyi, mint magának Istennek az arcát, combját, keblét
ismerhetni…
– Omnis satánica potestas, omnis incursio infernalis adver-sarii…
– Nincs-e megírva, hogy Isten a maga képére alkotott minket? Egyedül a
bolond képzelheti, hogy Istennek csak férfi-arca van…
– Omnis legio, omnis congregatio et secta diabólica…
– Ezt a tudást – hogy minden ember elérheti az istenit – ezt akarja kiirtani
az inkvizíció!
– In nomine Domini nostri Jesu Christi…
– A teljesség pillanatában megszabadulunk az időtől, a magánytól, a
bánattól…
– Eradicare et effugare a Dei Ecclesia ab animabus ad imaginem Dei…
– Az örökkévalóság ütemére ver a szívünk…
– Conditis ac pretioso diviniAgni sanguine redemptis…
– Eggyé leszünk a teremtéssel és a Teremtővel.
E fertelmes eretnekségre az inkvizítor pofon akart csapni, azt remélve, hogy
a démon ettől már csak megsértődik és otthagy. Jobbommal elkaptam a
csuklóját, bal kezemmel előrántottam a csizmám szárába rejtett bicskát.
Megpördítettem Fray Ignaciót, kipattintottam a kés pengéjét, és a torkára
nyomtam. Őt használtam pajzsnak az őrök ellen, akik nem készültek erre a
fejleményre.
– Nem űzhetsz ki egy embert – súgtam a fülébe – önmagából.
Az őrök tehetetlenül toporogtak. Nem támadhattak, mert az inkvizítor
hadonászva jelezte, hogy fékezzék harci hevüket.
– Nyissatok ajtót! – ordítottam.
– Tegyétek meg! – nyomatékosította parancsomat Fray Ignacio, miután
kapott egy kis biztatást a késem élétől.
– Ha követtek, megölöm az inkvizítort! – közöltem, majd becsaptam az
ajtót. Elvonszoltam Fray Ignaciót a folyosón egy ablakig, amelyből egy
udvarra láttam. Az udvaron állt az ablaktalan batár, amely idehozott, és
előtte a lovak.
– Vágja a kése a nyakamat! – lamentált Fray Ignacio.
– Nem szereti a fájdalmat, ha nem maga okozza magának, vagy ha a maga
vére folyik? – kérdeztem, és erősebben megnyomtam a pengét. Minden
idegszálam azt kiáltotta, vágjam el a torkát, bosszuljam meg Padre Miguelt,
de nem akartam lesüllyedni az ő ocsmány szintjére. A földre taszítottam.
Szó nélkül kiugrottam az ablakon az egyik ló hátára, és elnyisszantottam a
szíjakat, amelyek a többi állathoz és a batárhoz kötötték.
– Csukjátok be a kaput! – üvöltötte az inkvizítor, miközben lóhalálában
nyargaltam a kijárat felé. A toronymagas kapuszárnyak csukódni kezdtek.
Az egyik őr célba vett a számszeríjával. Mellbe rúgtam, mikor elsuhantam
mellette. Hanyatt esett, mielőtt lőhetett volna. Hátasom úgy vetődött át a
kapuszárnyak résén, hogy a deszka horzsolta az oldalát. – Lőjétek le! –
ordította mögöttem az inkvizítor. – Használjátok az ágyúkat!
Márpedig azok a kerekes kis ágyúk halálos pontossággal célba vehetnek
engem és a lovat.
Nyilak és muskétagolyók csapkodtak körülöttem, amíg keresztülvágtattam
a pontonhídon. Mikor észak felé nyargaltam a parton, hogy a városfal
mögött keressek menedéket, megszólaltak az ágyúk. Az ég kivilágosodott a
torkolattüzektől, mintha öldöklő tűzijátékot tartanának. A robbanások
megijesztették a lovat. Valahányszor eldördült egy sortűz, megmarkoltam a
szárat, és féloldalt kihajoltam a nyeregből. Az ágyúgolyók ugyan kicsik
voltak, de azért elsüllyeszthettek volna hajókat, vagy megrongálhatták
volna a város falait, amelyet az inkvizítor állítólag a bűntől védett. Végül
kikerültünk a mérsékelt lőtávolságból, és az ágyúk elhallgattak. Tudtam,
hogy az inkvizítor rám küldi Isten katonáit, ezért továbbszáguldottam a
város túloldalára, a carmonai kapu felé.
Megérkeztem a kapuhoz, s végigtekintettem a carmonai úton. Rettentő
kockázatot vállalok, ha visszamegyek a városba, de nem hagyhatom el
Sevillát úgy, hogy meg se próbálom magammal vinni Doña Anát. Nem
tudtam, mennyi ideig feküdtem öntudatlanul a kínzókamrában. Mennyi időt
veszítettem? Van még lehetőségem az esküvő előtt, amely vasárnap estére
van kitűzve a királyi udvarban?
Megkérdeztem egy embertől, aki éppen jött kifelé a városból:
– Milyen nap van ma?
– Hát Úrnapja! – válaszolta megütközve, hogy ilyen tudatlan vagyok. A
szívem ugrott egyet. Tehát csak egyetlen napot veszítettem az inkvizíció
gyomrában!
– És hány óra? – kérdeztem nyugtalanul.
– Hát úgy tíz lehet.
A királyi estély már elkezdődhetett, de még mindig van esélyem, hogy
Doña Ana még nem férjes asszony. Az volt az egyetlen reményem, hogy
belopózom az Alcázarba, és találkozom vele, mielőtt késő. Annyira-
amennyire megnyugtattam a ziháló állatot, és belovagoltam a kapun, lassan,
hogy ne keltsek gyanút. Az őrök nem feltételezték, hogy valaki
nemesember létére bűnöző lehet, és tovább diskuráltak. A városban már
gyorsan folytattam utamat, hogy fogadjak a legnagyobb tétre a szerelem
sorsjátékában. Még soha, egyetlen kártyázásnál vagy kockázásnál sem
szúrta ennyi tövissel a bőrömet a kétségbeesett várakozás.

GYÓNAS AZ ALCÁZARBAN

VÉGIGVÁGTATTAM a Callejón de Aguán az alcázari XX kertekig. A ló

szökkenései még jobban összerázták fájó ízületeimet. Megálltam ott, ahol a
legkeskenyebb az utca. Miután meggyőződtem róla, hogy egyik irányban
sincsen senki, bizonytalanul dülöngélve felálltam a nyeregre, mint egy
akrobata. Aztán megragadtam egy utcai lámpát, és megpróbáltam
felhúzódzkodni. Görcsös reszketésbe került minden centinyi út, amit
megtettem, de végül sikerült megvetnem a lábamat egy erkélyen, a kert
falával átellenben. Most minden erőmre és elszántságomra szükség volt
ahhoz, amit gyerekjáték lett volna megtennem a nyújtópad előtt. Integetve,
suttogva biztattam a lovat, menjen el, nehogy megtalálják. Először csak
nézett, aztán szerencsére felfogta, mit akarok, és elballagott egy
mellékutcába. Az erkélyről felhúzódzkodtam, ismét csak lassan és kínok
közepette a tetőre. Felnéztem a holdra, amely már csaknem megtelt, és
imádkoztam, hogy Doña Ana ma éjszaka is kisétáljon holdfényt inni a
kertbe.
Ránéztem az utca másik oldalán a magas falra. Mintha egy szakadék
választott volna el a palotakerttől. Ma éjszaka aligha ugrom át ezt a
távolságot, azonkívül véges-végig őrök posztoltak a falnál. A király és az
őrség parancsnoka nem óhajtott újabb betolakodót. Idegesen keresgéltem
valamit, amivel átjuthatnék, és meg is találtam a tetőn: egy fölfelé
keskenyedő, hosszú létrát. Ezt akartam leengedni, mint egy felvonóhidat, de
nehéz volt, görcsösen kellett markolnom a fokait, nehogy belezuhanjon a
mélységbe. Azt se tudtam, áthidalja-e az utcát egyáltalán. Karom úgy
húzódott, akár a vaslánc. Hatalmas megkönnyebbülésemre a létra elérte a
fal tetejét, de épphogy csak. Néhány centi széles felületen támaszkodott a
két vége. Megnyomkodtam a tenyeremmel, hogy mennyire szilárd. Cseppet
sem volt az. De nem volt választásom, rá kellett tennem a lábamat az első
fokra. A kiszáradt, megvetemedett fa nyikorgott. Előrebillentem, de sikerült
fent maradnom a magasban. A létra hosszú, vékony szélein kell majd
egyensúlyoznom. Mivel nagyon bizonytalan lábakon álltam, együtt inogtam
a létrával. Felváltva csúsztattam előre a két talpamat, föl nem emelhettem
őket, mert leborultam volna.
Lassan, nagyon lassan megtettem az út negyedét. Aztán a felét. Lenéztem a
mélybe, az utcára, és rögtön eldöntöttem, hogy nem nézek le még egyszer.
Azt képzeltem, hogy olyan könnyű vagyok, mint madár az ágon. Elég lett
volna néhány centit kilengnem bármelyik irányba, hogy leessek.
Az út háromnegyedénél hintó fordult be az utcába, és felém tartott.
Megdermedtem. A hintó közeledett, a kocsis a lovon ült. Ha felnéz és
meglát, tüstént riasztja a legközelebbi őrt. Visszafojtottam a lélegzetemet.
Felnézett, de vagy félig aludt, vagy alakom beolvadt a csillagképek közé,
mert a kocsis nem vett észre és továbbhajtott.
Méternyire voltam a faltól. Aztán a létra lecsúszott, vagy a fa recsegett. A
fal felé ugrottam, beleakasztottam karjaimat a tömör kövekbe, kézzel is
próbáltam megragadni őket. Hallottam, hogy őrök rohannak az utcán.
Lábam rúgkapálva keresett támasztékot. Ujjaim csúszni kezdtek. Erőm
utolsó kitörésével felhúzódzkodtam a falra. Az őrök kiabálni kezdtek, mikor
meglátták a létrát, az egyik elfutott, hogy értesítse az őrség parancsnokát.
Megbújtam a fal csipkéi között. A kert hamarosan hemzsegni fog az
őröktől, akik mind a betolakodó után kutatnak. És már maszkom sincs, ami
elrejtse az arcomat. Minden perccel fogyott az esélyem, hogy
megtalálhatom Doña Anát, majd élve távozhatok.
Egy percet adtam magamnak, hogy pihenjek és lélegzethez jussak, mert
még hosszú út állt előttem. Kihajoltam az egyetlen elérhető ágért, de késve
jöttem rá, hogy nem elég vastag. Úgy zuhantam egy bokorba, akár a kő.
Gyenge tagjaim most már nemcsak fájtak, de meg is horzsolódtak. Egy
darabig kúsztam, aztán feltápászkodtam. Nagyon kevés időm maradt, ha
ugyan nem késtem el máris.
Osonni kezdtem a kikövezett ösvényeken a palota és a Jardín de las Damas
felé. Többször is meg kellett állnom, amikor nehéz léptű katonák
dübörögtek el a közelemben, engem keresve. Az ösvényeket megvilágító
fáklyák segítettek a tájékozódásban, de miattuk még éberebben kellett
figyelnem, nehogy észrevegyenek.
Ahogy kerestem-kutattam, elhaladtam egy pálmacsoport mellett; olyan
egyenesek voltak, akár a Giralda; az előző alkalommal az egyiket
használtam menekülésre. Sötétet kémlelő szemem mérgező belladonna
lankadtan csüngő, hosszú kelyheit látta és ciprusok lángnyelveit, amelyek
úgy döftek az égbe, mintha dárdákkal őriznék a királyt. De mindez csak
fekete árnyék volt, mert a színeket kioltotta az éjszaka. Nagyokat
lélegeztem a jázminillatú levegőből, hogy megnyugodjak.
Még egy hónapja sincs, hogy kiszöktem ugyanebből a kertből. Hogy
változhatott meg ilyen rövid idő alatt ennyi minden? Az ember ellubickol
két évtizedig a gyönyörben, aztán a szerelem kacagása megváltoztat
mindent. Négy hete nem sejtettem, hogy hiányzik valami az életemből, ám
ma este, miközben kétségbeesetten kerestem Doña Anát, jól tudtam, hogy
ha kicsúszik a kezemből, örökké őt fogom keresni más asszonyok üres
ölelésében.
A Marchena kaput túlságosan erősen őrizték, de a másikon a nyári lak
közelében besurranhattam, amihez a régi trükköt használtam: egy rothadó
narancsot dobtam az egyik bokorba. Ahogy átjutottam a kapun, elállt a
lélegzetem, mert Doña Ana hátának hosszú ívét rajzolta ki a holdfény.
Feketét viselt, mint egy gyászoló, hosszú haját szigorú kontyba tűzte. Egy
pillanatig azt hittem, ez is csak hagymázas látomás, hasonló ahhoz, amely
megmentett a kínzó kamrában, ám ő félrefordította a fejét, és láttam, hogy
könnyek csillognak az arcán. Ebből tudtam, hogy igazi.
– Azért imádkoztam, hogy kijöjjön holdfényt inni – súgtam.
– Don Juan! – Meglepetten, tagadhatatlan izgalommal fordult felém. Karját
a háta mögé rejtette.
– Mi van a kezében? – Szelíden előhúztam a karját, és az iszonyat villáma
sújtott, mert ékköves markolatú tőrt pillantottam meg.
– Apámé – mondta higgadtan, és letekintett a baljósan izzó drágakövekre.
– Képes lett volna…?
– Úgyse lett volna bátorságom.
– Nem a bátorság, hanem a kétségbeesés visz ilyen cselekedetekre.
– Nem élhetem le az életemet szerelem nélkül!
– Én sem – mondtam.
Felnézett rám. Két tenyerem közé fogtam az arcát, és megcsókoltam a
száját, szenvedélyesen és hosszan. Ajka elűzte minden fájdalmamat.
– Szeretem önt, Doña Ana. Feleségül akarom venni, és magammal akarom
vinni, hogy a márkitól minél messzebb kezdhessünk új életet.
Arca megtelt holdfénnyel, és a pillantása úgy hatolt át rajtam, mint azon az
első napon, a hintóban.
Hangokat hallottunk a távolból. Körülnéztünk, hogy nem jön-e valaki.
Doña Ana a ruhája ujjába csúsztatta a tőrt, én pedig bevezettem a nyári
lakba, nehogy ránk találjanak. A sötét helyiségben annyi fény volt,
amennyit a kertben lobogó fáklyák adtak, és egyedül a pavilon közepén
csobogó szökőkút hangját lehetett hallani. Leültünk az egyik márvány
ablakpadra, és gyónni kezdtem neki: – Helyet foglaltam egy hajón, amely
mához öt napra fut ki Sanlúcarból Új-Hispánia felé.
Arcán felragyogott a remény, de rögtön ki is aludt a lángja. Lesütötte a
szemét, és talán az anyja szavaira gondolt.
– Az ön szerelme, Don Juan, ugyanaz a szerelem, amelyet énelőttem
számtalan asszonynak fogadott már esküvel, majd elhagyta őket. Nem
fogok elmenekülni az egyik férfitól csak azért, hogy a másik eldobjon.
– Teresa halála óta eddig a percig egyetlen nőnek se mondtam, hogy
szeretem.
– Miként hihetném el, hogy nem csak játszik a szívemmel, és nem töri
össze, ha a többi részemet már megkapta?
– Esküszöm, még sose hazudtam nőnek azért, hogy megkapjam! Számomra
nem a csalás jelenti a gyönyörűséget, hanem a meztelen igazság. Csak
abban lelem örömömet, ha egy asszony önként tárja ki nekem a karjait. De
amióta találkoztam önnel a hintóban, nem volt igazi örömem, mert minden
női arc átváltozik az ön arcává, és minden szájból az ön kacagását hallom.
– Nem tudom hová tenni a kijelentéseit. Őszintének tűnnek, de hát sok
férfibeszéd tűnik annak. Miként bízhatnék önben?
– A férfinak csak a tetteiben szabad bízni.
– Nincs az az asszony, aki a tettei alapján megbízhatna önben.
– Ne a múltam, hanem a jelenem alapján ítéljen meg! Azért nem jöttem
hamarabb, mert letartóztatott az inkvizíció – a márki beleegyezésével, hogy
ne közelíthessek önhöz. Hajszál híján sikerült megszöknöm, de ahelyett,
hogy menteném az életemet, visszatértem, mert önnel akarok élni.
Esküszöm, megadok önnek minden örömet, és elviselek minden szenvedést,
ha egyesíthetjük húsunkat és lelkünket, testünket és vérünket. Ez nem
puszta gyönyör, hanem szenvedélyes, igaz szerelem, olyan, amilyet még
Teresával sem éltem át.
– Hihetek-e megtérésének őszinteségében?
– Ha a pogány beláthatja, hogy egyetlen Isten létezik, miért ne láthatná be a
libertinus, hogy számára is csak egy asszony létezik?
– Doña Ana? Itt van kint? – mennydörgött a márki. – Jobban kellene
vigyáznia a lányára, komtur!
– Eltűnt, Don Pedro, míg a királlyal beszéltem – felelte Doña Ana apja, akit
érezhetően bőszített a márki hangneme, ugyanakkor aggódott a lányáért.
– A márki arra fogja kérni a királyt, hogy adja össze önöket ma este! –
súgtam Doña Anának.
– Ma este? – Elakadt a lélegzete. – Most mit tegyek? Agyam szélsebesen
járt, keresve valamilyen indokot, ami miatt Don Pedro elhalasztaná a
frigyet.
– Mondja azt a márkinak, hogy igazi rangos esküvőt akar, olyat, ami illik a
szerelméhez, hogy mindenki megbámulja! Pénteken, mielőtt a király
visszatér Madridba. Addigra úton leszünk Sanlúcarba, és onnan Új-
Hispániába.
Doña Ana a bizonytalanságtól, a félelemtől és a reménységtől vad
tekintettel nézett rám.
– Nem fogom elfelejteni önt, amikor szembe jön az első hajadon… vagy az
utolsó – feleltem meg az aggodalmaira.
– Hallotta? Tehát tudja?
– Igen – mondtam. – Mindent.
– És továbbra is feleségül akar venni?
– Nem a családfáját, hanem a testét és a lelkét kívánom társamul.
– Doña Ana! A király várja! – A márki hangja közeledett. Már majdnem a
nyári laknál járt.
Doña Ana felállt, mielőtt rajtakaphattak volna.
– Írjon nekem! – ragadtam meg a kezét. – Használja a gerlét! Postagalamb.
Küldje hozzám, és én kiszabadítom a kalitkájából!

PÁRBAJ SEVILLA HÁZTETŐIN

MIUTÁN MEGGYÓNTAM Doña Anának, megkerestem a fogatokat. Az

őrök álmukban se gondolták, hogy a betolakodó úgy öltözhessen, mint egy
nemesember; szinte rám se néztek. Mikor senki sem figyelt, megbújtam egy
hintó alatt, amelybe épp akkor ült be az érsek. A hintójával kivitettem
magamat a palotából, majd az első lassításnál elillantam. Ilyen kései órán
senki sem járt az utcákon, és áldott szerencsémre mindenkinél előbb
találtam rá lopott lovamra az egyik mellékutcában. Az egyetlen helyre
lovagoltam, ahol hitem szerint biztonságban lehettem: a San José del
Carmen-zárdához. Sevilla e fontos új rendházának élére állították Francisca
priorisszát abban a reményben, hogy jó példával jár elöl, és fegyelemre
szoktatja őket. Nem tudtam, hogy fog köszönteni ennyi év után, és
egyáltalán ad-e majd menedéket, de nem volt más ismerősöm, akihez
fordulhattam volna, és nem ismertem más helyet, ahol ne keresne az
inkvizítor.
Tudtam, hogy a sanlúcari meneküléshez szükségünk lesz a lóra; ez a fekete
csődör sokkal gyorsabb volt az én pej kancámnál. Egyelőre azonban
biztonságosabb volt a háztetőkön közlekedni, és távol maradni az utcáktól.
Azt terveztem, hogy a zárda istállójában hagyom.
A bejárat sokkal nagyobb volt, mint azé a zárdáé, ahol felnőttem, de így
sem szabadulhattam annak az éjszakának az emlékétől, amikor zörgettem,
hogy Priora Francisca engedjen be. Akkor láttam utoljára a zárdafőnöknőt.
Most is zörgettem, majd idegesen vártam. Apró lépések közeledtek, bot
koppant a köveken. Az ajtó kinyílt, és egy sokkal öregebb, sokkal
törékenyebb Francisca priorissza bámult föl rám.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte sokkal puhább hangon annál, amilyenre
emlékeztem. Lehet, hogy csak a holdvilág tette, de mintha fénykör vette
volna körül.
– Priora Francisca! – Megszólításnak szántam, de ő kérdésnek vette.
– Az vagyok.
– Én pedig Juan. – Végigfutott a hátamon a hideg. Még mindig értetlenül
nézett. Előkelő ruháim elrejtették, ki vagyok igazából. – A csecsemő, akit
az istállóban hagytak!
Megdöbbenten felhúzta a szemöldökét. A bal szeme már nem tűnt
nagyobbnak a jobbnál. Mintha mosoly derengett volna fel az arcán.
– Már azt hittem, gyermekem, hogy elveszítettünk! – Visszajöttem, Madre,
legalábbis egy időre, és a segítségéért kell könyörögnöm.
– Gyere be, gyere be! – mondta.
Bevezettem a lovat az udvarba. Priora Francisca becsukta mögöttem a nagy
fakaput.
– Az inkvizíció elől bujkálok – mondtam némi habozás után, mert tudtam,
hogy ez annyit tesz, mintha arra kérném, a legnagyobb kockázatot vállalja a
kedvemért.
Úgy nézett rám, mintha visszatekintene az évtizedeken túlra, de mielőtt
folytathattam volna, rám parancsolt:
– Gyere velem!
Miután bekötöttem a lovat az istállóba, elvezetett az egyszobás, üres
házikóhoz, ahol a kapus lakott valamikor. Szerencsémre a rend olyan
szegény volt, hogy mostanában nem engedhettek meg maguknak kapust.
– Nem sokáig fogom veszélyeztetni magát vagy a zárdát.
– Itt biztonságban leszel.
– Madre, letartóztattak…
– Gyermekem, jobb, ha nem beszélünk olyan dolgokról, amelyek a Szent
Inkvizícióra vonatkoznak. Isten az Igaz Bíró tette hozzá, majd mosolyogva
kiment.
Az ablakhoz léptem. A kapus innen nézte meg, ki áll a kapu előtt. Mivel a
lakás a földszinten volt, az ablakot berácsozták, és több rúd elrozsdásodott.
Miután elhajlítottam az egyiket, képes voltam kiszuszakolni magamat. Így
nem akadályoz többé a rendház bezárt ajtaja; úgy jöhetek-mehetek, ahogy a
szükség parancsolja. Menedékre van szükségem, de még nem foglalhatom
el. Először meg kell tudnom, hozzáadták-e Doña Anát a márkihoz, és
várnom kell a hírnökére.
Mivel kezdtem visszanyerni az erőmet, felpattantam egy hordóról egy bolti
cégérre, majd a hideg vasról felrugaszkodtam egy erkélyre. A zsalugáteres
erkélyről már felkapaszkodhattam a tetőre, és onnan hazaszökdécselhettem
az éghez közel és a törvény veszedelmeitől távol eső úton az otthonomba.
Remény melegítette az ereimet, enyhítette a fájdalmamat. Ahogy a saját
tetőmmel átellenes házhoz értem, szemlét tartottam a környéken, hogy
figyelik-e lakásomat az inkvizíció katonái. Még nem érkeztek meg, talán a
vidéken kutatnak, amely sokkal valószínűbb úti cél egy szökevénynek.
Leereszkedtem a csapóajtón a lakásomba, és megkerestem az övemet,
amelyen ott függött a kardom és a tőröm.
Cristóbal a szobácskájában könnyezett; siratta balsorsomat, és talán
állásának elvesztését.
– Cristóbal! – súgtam.
Úgy meredt rám, mint aki szellemet lát, és leesett az álla.
– Megszöktem! Élek!
– Elakadt a lélegzete a boldog megkönnyebbüléstől, s becsukta a száját.
Tudtam, hogy benne úgy bízhatok, mint a jobb kezemben a párbajozásnál,
és gyorsan elmondtam, mit kell tennie:
– Vidd a hintót a ládámmal és a többi értéktárgyammal együtt a fogadóhoz,
amely szemben van a San José del Carmen-zárdával, és vegyél ki ott egy
szobát! Hozz nekem két nyeregtáskára való aranyat, tiszta ruhát és a
naplómat.
Le akartam írni az átélt förtelmeket és a megtalált szerelmet, arra az esetre,
ha nem sikerülne a szökésünk.
– Igen, uram.
– Még valami. Derítsd lki, feleségül adták-e Doña Anát az este a márkihoz,
vagy elhalasztották az esküvőt. Amint megtudtad, holnap sétálj végig itt az
utcán, dalolgass közben, és amikor kilesek a háztetőről, ahol rejtőzni fogok,
emeld föl egy ujjadat, ha megesküdtek, és kettőt, ha nem.
– Uram…
– Mi az? – türelmetlenkedtem, mert már nagyon szerettem volna, ha
indulna.
– Nem tudok… dalolni – szégyenkezett Cristóbal. Azt hittem, mindjárt
megütöm.
– Fütyülni tudsz?
– Igen – mondta.
– Az is megteszi. Ha ezt megúsztuk, első dolgod lesz, hogy megtanulsz
dalolni. Nem is tudom, hogy lehet meg ember dal nélkül. Most pedig indulj!
– sürgettem.
Cristóbal felszállt a hintóra, én meg elbújtam.
Eltakartam a létrát a faliszőnyeggel, felhúzódzkodtam a csapóajtón, majd
visszaengedtem a lappancsot. Aztán átugrottam az utcán egy másik tetőre.
Ott meglapultam, vártam Cristóbal füttyét, és galambom szárnyának
csapkodását. Tudtam, hogy veszélyes itt maradnom, de már eddig is
kockáztattam mindenemet, és nem volt választásom. Várnom kellett Doña
Ana üzenetét, hogy viszonozza-e szerelmemet, és megszökik-e velem.
Búvóhelyemről figyelhetem az inkvizíció katonáit is.
Szemhunyást sem aludtam se éjszaka, se másnap, csak vártam. A bujaság
mozgalmas, ám a szerelem végtelen türelmet követel. Úgy éreztem
magamat, mint a ketrecbe zárt állat. Végül délután füttyszót hallottam.
Megláttam Cristó-balt. Életem leghosszabb percét kellett végigvárnom,
mire fölemelte két ujját. Szívem dalra fakadt. Tehát még van esély!
Nehéz volt megmaradni lázas izgatottságomban a szűk kis tetőn, ahol Doña
Ana válaszára várakoztam, de nem ment pocsékba az időm, mert
kiterveltem szökésünk minden lépését. Csupán akkor szöktetem meg Doña
Anát, ha mindenben gondoskodni tudok a biztonságáról.
Újra leereszkedett az éjszaka palástja. Eddig mindössze két barackot ettem,
amelyet hazafelé jövet loptam egy utcai árustól. Nem volt nálam pénz, nem
kockáztathattam, hogy meglássanak, ezért ismét ráfanyalodtam a
tolvajlásra. Csak az utolsó pillanatban lovagolok el Sanlúcarba. Már fel
akartam adni a reményt, és ekkor meghallottam a hangot, amelyért
imádkoztam.
Leszálló galamb szárnya csattogott. A madár letelepedett házam tetejének
szélére. Visszaugrottam az utca túloldalára, és felkaptam. Kerestem a lábára
erősített levelet, de nem volt.
– Tudtam, hogy itt fogsz bujkálni, mint patkány a hajófenékben! – mondta
egy hang.
Ereimben megfagyott a vér. A komtur lépett elő kivont karddal az
árnyékból.
– Már a rabszolgapiacon le kellett volna szúrnom téged! Tudtam, mit
akarsz, és most itt van a bizonyíték, a lányom tulajdon kezéből! – Fölemelt
egy darab papírt – a levelet. Viszonozza Doña Ana a szerelmemet?
Megszökik velem? El kell olvasnom azt a levelet!
– Akkor tudja, komtur, hogy szeretem a lányát, és nem kívánok verekedni
az apjával.
– Engem nem érdekelnek a te kívánságaid – szűrte a fogai között, és felém
döfött a karddal. Épphogy félreugorhattam.
– A lánya szerencsétlen lesz a márki mellett. Én jobb életet adhatok neki.
– Jobbat? Te, aki meggyalázol Istent és királyt, férjet és apát a
feslettségeddel? Egy férfi, akinek előbbre való a kéjelgés, mint a kötelesség,
sose adhat a feleségének semmit!
– Hát nem jobb a boldogság reménye, mint a biztos nyomorúság? Meg
fogom mutatni neki is, önnek is, hogy igazat beszélek!
A galamb turbékolt a falon, amely a háztetőm korlátját alkotta.
– Előbb halok meg, minthogy megérjem azt a napot – mondta a komtur
fagyosan, és hanyagul lecsapta a madár fejét. A tollak még le se
ereszkedtek a földre, amikor ismét támadott.
Fal magasodott mögöttem, nem hátrálhattam; nem volt választásom, kardot
kellett rántanom nekem is, különben úgy keresztüldöfött volna, mint bika a
szarvával.
– A márki feljelentett az inkvizíciónál. Ugyanezt meg fogja tenni az ön
lányával is!
– Meg is érdemled, hogy elégessenek!
Kardjaink összecsaptak. Nyugodtan, átgondoltan rohamozott, mindig fejre,
szívre, ágyékra célozva. Alig bírtam hárítani a döféseit, de nem akartam
riposztozni, nehogy megsebezzem az apját annak a nőnek, akit szeretek.
Záporoztak a csapásai. Engem lelassított az álmatlanság, és még mindig
gyenge voltam a nyújtópadtól. Majdnem átszúrta a mellkasomat; kardjaink
kosara egymáson csattant. Akkor jöttem csak rá, mennyire legyengültem,
amikor egy lökéssel a földre döntött. Esés közben sikerült
hátrabukfenceznem, majd azonnal felpattantam a falra. Ólomból volt a
lábam, de minden erőmet összeszedve keresztülszökkentem a sikátoron.
Ám itt nyeregtető volt, amelynek ívelt, korhadozó cserepein elcsúsztam. A
komtur végignézte, ahogy csapkodva küzdök az egyensúlyomért.
– Nem fogom megsebezni az apját annak a nőnek, akit szeretek! –
kiáltottam vissza. – Könyörgök, hagyjuk abba ezt a párbajt, amely csak a
lányának okozhat bánatot!
Arca eltorzult a dühtől, nem is hallgatott engesztelő kérlelésemre.
Nekifutásból átugrotta a sikátor meredek szakadékát, hogy tovább
üldözzön. Az ócska cserép betört a csizmája alatt, és a komtur úgy tűnt el a
tetőről, mintha csapóajtó nyílt volna meg alatta. Fél kézzel a síkos cserépbe
kapaszkodott, lába és kardot tartó keze a semmiben csapkodott.
Előrevetődtem, és akkor kaptam el a karját, amikor csúszni kezdett.
Szorosan tartottam a kezét, a lábammal próbáltam megkapaszkodni
valamiben, de már én is csúsztam. Már arra gondoltam, mindketten
odaveszünk, amikor a tető peremén sikerült beleakasztanom a bal csizmám
parafa sarkát egy alacsony falba. Miután ez megállított a csúszásban, nagy
keservesen felhúztam a tetőre a komturt. Azt reméltem, hogy ennyi
emberségtől lehiggad a dühe, de tévedtem.
Azonnal kihasználta az alkalmat, hogy leengedtem a kardomat, védtelen
vagyok, és megvágott a kardja hegyével. Két kis vágás a kulcscsontom alá,
oda, ahol nyitott nyakú zekém nem takarta a bőrömet.
– Ezzel a kereszttel jelölöm meg az ellenfeleimet, mielőtt megölöm őket –
mondta rosszindulatúan mosolyogva. Rögtön a márki után a komtur
számított a legfélelmetesebb kardforgatónak Sevillában; jó sok embert
fektetett korai sírba. Ismét megdöfött, ezúttal védekeztem. A vágások
csíptek, ingemen átütött a vér. Olyan kimerült voltam, hogy követ éreztem a
kezemben kard helyett. Nyögtem minden egyes hárításnál. Don Gonzalo
fáradhatatlan leleménnyel rohamozott. Az eszem maradt az egyetlen
védelmem, amely még ilyen zsibbadtan is előre kitalálta a komtur
szándékát. Igyekeztem megőrizni a hidegvéremet, bár az ereimben lüktető
félelem és reménytelenség még súlyosabbá tette tagjaimat.
Amikor átlódultam egy keskenyebb nyiladékon egy újabb háztetőre, a
térdem összecsuklott. A komtur most nem maradt le mögöttem. Mikor
felpattantam, épp hogy ki tudtam védeni a torkomra irányuló szúrást.
Legurultam a nyeregtetőn, akár az állat, amely kétségbeesetten próbál
menekülni eszeveszett támadója elől. Leguggoltam, feltápászkodtam,
kiegyenesedtem, és folytattuk a párbajt, már ha ezt párbajnak lehet nevezni.
Mivel nem akartam rohamozni, folyamatosan védekeztem, és mindig csak
egy csapás választott el a haláltól.
Átugrottuk egy másik tetőre. Majd onnan is egy másikra. Közeledtünk a
komtur házához. Talán az a remény hajtott a menekülésben, hogy a lánya
közénk állhat, mint a rabszolgapiacon tette, és meglágyítja Don Gonzalo
kőszívét? Úgy tudott vívni, mint igazi katonaember, akihez hozzánőtt a
kardja, de most az a félelmet nem ismerő gátlástalanság volt a legiszonyúbb
fegyvere, amellyel belevetette magát a küzdelembe. Egyetlen célja volt:
ölni vagy halni. Szinte még félre se ütöttem a szívem ellen irányuló szúrást,
amikor ő már védtelenül maradt gyomromat támadta. Végigpróbált
mindent, hogy gyenge pontot találjon, de már rajta is megmutatkozott a
fáradtság, és még inkább elöntötte az indulat.
Megérkeztünk az utolsó ferde tetőre, átellenben a komtur erkélyével. Most
is csak védekeztem, és ő a gömbölyű cserepek széléig kergetett. Ha innen
lezuhanok, halálomat lelem a terecskén.
Nevetve nyugtázta az előnyét.
– Itt a vég, Don Juan!
Hátranéztem a ház előtti kis térre, és Doña Anához imádkoztam, hogy
segítsen. A komtur szemében ez a pillantás is megerősítette a
bűnösségemet. Akkorát üvöltött, mint egy jaguár, és nekem ugrott.
Nyaktörő mutatvány volt egyensúlyozni a tető szélén. A két kardmarkolat
ismét egymásnak feszült; a komtur hátrálni kényszerített a cseréptetőn,
amelyen túl a halál várakozott.
Szemem sarkából láttam, hogy Doña Anánál ég a világ. Ha alulmaradok
ebben a párbajban, nemcsak hogy nem találkozunk soha többé, de ő is
halálát fogja lelni, vagy a férje vagy önkeze által. Most vitézzé tett a
szerelem. Visszalöktem a komturt, kiszabadítottam a kardomat a kötésből,
és riposztoztam minden támadására. Annyira meg akart ölni, hogy az már
mérgező rögeszmévé fajult. Már nem védte magát tervszerű lépésekkel,
kellő időzítéssel, mértéktartással a kitörésekben. Esztelenül berontott a
körbe, amelynek perimetrumán meg kellett volna maradnia, és annyira
elnyújtotta a lépést, hogy kibillent az egyensúlyából. Ha meg akartam volna
ölni, ez lett volna az alkalom, de más megoldást választottam. Minden
maradék erőmet és ügyességemet összeszedtem Carranza hűséges
kígyójához. Csuklóból megforgattam a kardomat, amivel végre sikerült
kiütnöm a komtur kezéből a fegyvert. Kardja zörögve pattogott a
cserepeken, majd lecsúszott a tetőről. Tudtam, hogy ezt a szégyent nehéz
lesz elviselnie, de megpróbáltam tisztességes békét ajánlani.
– Komtur, senki sem fog tudomást szerezni erről a párbajról, de ha mégis,
azt fogom mondani, hogy irgalmasságában meghagyta az életemet!
Megadóan eldobta a gyűrött papírt. Letérdeltem, hogy fölvegyem. Ekkor
elordította magát:
– Csakhogy nem hagyom meg!
Felnéztem, és azonnal félreugrottam, mert villant a kezében az ékköves
markolatú tőr, és hajszál híján vétette el a mellkasomat. A komturt, aki
minden erejét beleadta a döfésbe, továbbvitte a lendülete. Iszonyodó
szemem láttára lefordult a tetőről, és vérfagyasztó reccsenéssel ért földet.
Élettelenül, tágra nyitott szemmel, tátott szájjal hevert a hátán, és a karjait
szétvetette, mintha némán kérdezné: „Miért? Miért? Miért?” Csak mikor
meghallottam az Alguaciles! Alguaciles! – ordítást, akkor jutott eszembe,
hogy a márki kémje nem lehet messze attól a helytől, ahol párbajoztunk.
Nem Carlos volt. Felmarkoltam a levelet a cseréptetőről. Akkor mertem
csak megállni és elolvasni, amikor sok utca volt már mögöttem. Szívem úgy
verdesett, mint a denevér szárnya.
Szeretett Don Juanom!
Remegve írok önnek, mert sorsom olyan bizonyosnak látszik, mint azé, akit
eladtak rabszolgának. Attól félek, nem menekülhetek a márkival kötendő
házasságtól, amelyet, hála az Égnek, péntekig halasztottak. Ám mégis él
bennem egy kevés remény, hogy ön megszabadíthat rabságomból. Nem
tudom, őszinte-e szerelme, amelyet hangoztat, de azt tudom, hogy amit ön
iránt érzek, a márki mulatsága óta elveszi az álmomat. Megpróbáltam
legyőzni az érzéseimet, akárcsak ön. Ezt követeli az ön hűsége a márki és
az enyém az apám iránt, de nem áltathatom tovább se magamat, se önt.
Szeretem, és imádkozom, hogy legyen még idő szökésünkre. Könyörögtem
a Boldogságos Szűzanyához, hogy ön állja a szavát, és elvihessen innen,
mielőtt a márki tudomást szerez tervünkről.
Hátrahanyatlottam lélekben üvöltve a boldogságtól. Hát szeret! Ám
örömömet azonnal kioltotta az iszonyat. Én okoztam az apja halálát!
Hogyan szöktethetném ki egy olyan ajtón, amelynek a küszöbén az apja
fekszik holtan? Végignéztem a ruháimon, láttam ujjasomon a vérpecséteket
és a szakadást, ahol a komtur kardja megvágott. Kell nyomósabb bizonyíték
a bűnösségemre?
Szívem fájt, agyam eszeveszetten kavargott ezektől a gondolatoktól. Doña
Ana addig nem jöhet el, amíg meg nem adja az apjának a végtisztességet.
Várnom kell, és várni is fogok, ameddig kell. Miközben menekültem a
háztetőkön a San Jósé del Carmen-zárda irányába, már terveztem is, miként
térek vissza hozzá, hogy személyesen válaszoljak a levelére, és
bizonyítsam, mennyire embere vagyok a szavamnak.
Tisztában vagyok vele, hogy fekete holnapja lesz: már megtudta, hogy az
apja meghalt, talán gyanítja is, hogy a szeretett férfi okolható a haláláért.
Egyetlen reményem, hogy megbocsátó szerelme erősebb lesz a
bosszúvágyánál.
1593. július 12., éjszaka

DOÑA ANA HÁLÓSZOBÁJÁBAN

ÓVATOSAN KÖZELÍTETTEM Doña Ana házához, ahol most

nyüzsöghettek a törvényszolgák, papok és katonák. Megbújtam egy fal
mögött, hogy a márki spionja ne vegyen észre. Minél közelebb akartam
férkőzni, mert minden kínálkozó alkalmat meg akartam ragadni, hogy
beszélhessek Doña Anával. A márki hintója nem mozdult az ajtó elől. Don
Pedro kétségtelenül attól félt, hogy a komtur halálát a másik udvarló okozta,
és most csak arra vár, mikor szöktetheti meg a hölgyet. Vélhetőleg
tájékoztatták a szökésemről is, amiből levonta a kézenfekvő következtetést.
Rejtekhelyemről a tetőn beláttam Doña Ana hálószobájába az utca másik
oldalán. A márki fel-alá járkált, Doña Ana görnyedten ült az ágyon,
eltakarta a tenyerével az arcát, és sírt. Sírtam én is, vele és érte. Hogyan
állhatnék eléje? Hogyan mondhatnám el neki az igazságot?
Pedig el kell mondanom. A kéj tenyészhet dúsabban a titkolózástól, de a
szerelemnek őszinteség kell, hogy megmaradjon. Ezzel együtt se tudtam,
miként mondom majd el. A gondolattól, hogy oda kell állnom léleklátó
szeme elé, jobban remegtem, mint az apja kardjától. Meg fogok magyarázni
mindent – hogy az apja erőltette a párbajt, én próbáltam elejét venni,
próbáltam véget vetni neki, ám ő kergetett, tőrrel rontott rám, és a tulajdon
álnoksága taszította a halálba. Egész nap a háztetőn kuporogtam, vártam,
hogy a márki távozzék, és én meggyónhassam az igazságot. Sajgott a seb,
amit az apja ejtett rajtam. Rászorítottam tenyeremet a zekémre, amely alatt
hevenyészett kötés takarta a vágásokat. Doktorhoz kellett volna mennem,
hogy rendesen kitisztítsák, összevarrják, bekötözzék, de nem akartam
kockáztatni, hogy felismerjenek, és attól is féltem, hogy elszalasztanám az
alkalmat, amikor beszélhetünk.
Meglepetésemre a komtur fekete szemfödéllel takart holttestét már délután
elvitte a háztól a halottaskocsi, amelyet a márki, Doña Ana, a katonák és a
papok követtek hintón és fogaton. Ugyancsak gyorsan eltemetik a komturt.
Persze, a márki sietteti a szertartást, hogy minél előbb leteljen a gyász, és
meg lehessen kötni a házasságot.
Napszálltakor tértek vissza. Doña Ana elfátyolozott arca, megroskadt válla
megannyi tőr volt a szívemnek. A márki hintója késő este távozott. Itt volt
az alkalom! Akkor is elosonok a márki szemfüles kémje mellett, ha
sólyommá kell változnom, hogy megtehessem! De hogyan? A kém épp
rálátott Doña Ana erkélyére. Ekkor vettem észre, hogy galamb röppen el
egy ablakpárkányról, egy olyan ablakéról, amely nem a térre néz. Ez Don
Gonzalo szobájának ablaka volt. Arra van az utam! Hátulról megkerültem a
kémet, és az árnyékban átmásztam a tetőre. Leereszkedtem, és a térdemmel
bekopogtattam az ablakon, egyfolytában az utcát kémlelve, hogy nem
figyelnek-e. A karom úgy fájt, mintha visszakerültem volna a nyújtópadra.
Nem tudtam, meddig bírom.
Már csúszni kezdtek az ujjaim, amikor meghallottam a suttogását: – Don
Juan! – Doña Ana kinyitotta az ablakot, beengedett. – El? Azt hittem…
– Bujkálok! A San José del Carmen-zárdában várok önre. Jöttem volna
hamarabb is, de…
Átvezetett az ajtón, amely összekötötte az apja szobáját az övével.
Vigyáztam, hogy addig ne láthassanak meg, amíg össze nem húzta a vastag
vörös bársonyfüggönyöket, és be nem reteszelte az ajtót.
Most már összeölelkezhettünk. Halkan sírt a mellemre borulva, amelyen
még mindig sajgott az apjától kapott seb.
– Annyira sajnálom! – mondtam. – Olyan rettenetesen sajnálom!
– Apám rajtakapott, amikor levelet írtam, és kitépte a kezemből.
Itt volt az alkalom, hogy elmondjam. Szóra nyitottam a számat, de nem
találtam bátorságot hozzá. Bűntudatosan elfordultam. Attól féltem, ha tudná
az igazat, meggyűlölne.
– Mi a baj? – kérdezte. – Megváltoztak irántam az érzései?
– Nem! – Sietve visszafordultam, nem akartam, hogy félreértsen, de még
mindig nem bírtam rávenni magamat a vallomásra. – Nem erről van szó.
– Akkor öleljen át! – Úgy kapaszkodtunk egymásba, mint hajótöröttek a
roncs deszkáiba.
– Az apja halála… – kezdtem mégis.
– Bosszút állok érte.
Elhúzódtam tőle, megfogtam a vállát, s ránéztem. Ugyanolyan volt az arca,
mint azon az éjszakán, amikor a torkomnak szegezte a kést a Giralda
tetején.
– Válasszuk a megbocsátást a bosszú helyett! – mondtam. A tenyerem
megizzadt. Szeme fekete gyásszal és tűzzel meredt rám.
– Ha szeret, segíteni fog!
– Szeretem önt – válaszoltam. Épp ez a szerelem csinált belőlem gyávát.
Nem mondhattam azt, hogy engem kell megölnie, ha bosszút akar állni az
apja haláláért. – Kérem, jöjjön velem Sanlúcarba, mielőtt késő!
– Apám becsülete megköveteli, hogy felkutassam a gyilkosát.
– Időben kell indulnunk, hogy elérjük az új-hispániai hajót! Legkésőbb
holnap este!
– Akkor holnap éjfélkor találkozom önnel. Addig vagy megbosszulom
apám halálát, vagy Istenre bízom, hogy büntesse meg a gyilkost.
El kell halasztanom az igazságot addig, amíg lecsillapodik a haragja, és
menedéket találunk Új-Hispánia földjén.
– Itt nem találkozhatunk – figyelmeztettem. – A kémek miatt.
– Akkor találkozzunk a családi kápolnánkban. Itt van a kulcsa. – Felvette a
kulcsot az íróasztaláról, és a kebléhez szorította. – Megvárhatom odabent,
és búcsút mondhatok apámnak. Ha valaki megállítana, majd azt mondom,
gyászom miatt kell fölkeresnem a sírját.
– Igen! – lelkesedtem. Remek ötlet volt. – Találkozunk a kápolnában!
– És mi lesz Mariával – az anyámmal?
– Hagyjon neki egy levelet, hogy elmenekült a márki elől, de küldet érte,
mihelyt új otthonra talált. Itt egy erszény arany az anyja megélhetésére és
utazására. Azt ne mondja meg neki, hova megyünk, mert elárulhat minket a
márkinak.
– Ó, Don Juan, embere volt a szavának! – Doña Ana átölelt, és megint
elsírta magát. Teste hajlékony viaszként tapadt az enyémre.
– Mennem kell – biztattam magamat.
– A részvét talán mégis maradást parancsol – mondta nagy szemekkel. Ajka
résnyire nyílt. – Nem akarok egyedül maradni ma éjszaka.
Haboztam, de ő a száját nyújtotta, és behunyta a szemét. Nem mondhattam
nemet, mert ez annyi lett volna, mintha ellökném magamtól. Gyöngéden
megcsókoltam a száját, magamba szívtam a leheletét. Olyan volt, mintha a
lelkét innám be. Ujjait a hajamba fúrva magához húzta a fejemet, hogy a
szájunk szorosabban összesimuljon. Aztán kihúzta elefántcsont hajtűit, és
leengedte a haját. Két kezem bolyongani kezdett a selyemerdőben,
levándorolt nyakának puha lejtőjén a vállára, majd a karjára. Ujjaim
összefonódtak az ő ujjaival abban a hasztalan igyekezetben, hátha így
megállíthatom kezemnek reszketését.
Mikor csordultig elteltünk a vággyal, az ágyára húzott. Türelmetlenül
vetkőztetni kezdtük egymást a csonkig égett gyertyák pislákoló fényében.
Árnyékunk összeolvadt a falon. Sorra megoldottam ruhájának zsinórjait,
tudva, hogy még sose burkoltam ki ehhez fogható drága kincset.
Pillantásom, kezem, szájam zsolozsmázva ünnepelte a feltáruló szent test
minden új kinyilatkoztatását. Én magamon tartottam az alsóruhámat, hátha
lelassítja a bennem dübörgő vihart. Csillaggá nyíló karcsú ujjai
megérintették a mellemen a kötést, ami a sebet takarta.
– Hiszen te megsebesültél!
– Csak egy karcolás – feleltem riadtan. Megfogtam és összecsókoltam az
ujjait.
Teste arany volt a gyertyafénynél a fehér lepedőn. Azok az érzések
hullámzottak bennem, amelyeket az első éjszakán éltem át Teresa mellett.
Rettegtem, ujjongtam, lehullott rólam tudás és szabály. Reszkettem
mellette, kérdőn néztem a szemébe, nem tudtam, mivel fejezzem ki a
gyengédséget, amelyet iránta érzek, és amire neki oly nagy szüksége van
ezen a könnyes éjszakán. Szája megremegett, mosolyra húzódott,
ugyanakkor egy könnycsepp hullott ki a szeméből. Ujjai megtanulták az
arcomat, bebarangolva puha bőrt és kemény csontot. Azt hittem, a szívem
megszakad érintésének csodájától. Szemének sötét kútjából sose
szabadulhatott, aki egyszer belehullott. Rátettem a szívére a kezemet; ő
keményen megmarkolta, és magához húzott.
– Ígérd meg, hogy nem hagysz el soha!
– Megígérem! – vágtam rá habozás nélkül. Előbb halok meg, mint hogy
elhagyjam.
Nem az eszem vezette a kezemet vagy a számat: a szívem festette a
gyönyörűség ezer árnyalatát a bőrére. Csak azt láttam, amit az ujjaim és az
ajkam éppen érintett. Úgy hullámzott alattam, akár a víz, és tékozló
jósággal itatta aszályos testemet. Nem bírtam betelni szemével, szagával,
testének zúgóival. Úgy ittam, mint a szomjan haló, aki rátalált az örök élet
forrására, ő pedig, miközben levegőért kapkodott, nem némíthatta el
gyönyörűségének muzsikáját. Hang és látvány, íz és érintés közösen
szerzett asztalt az érzékeknek, amely nélkül nem lehet meg a szenvedélyes
igaz szerelem áldott lakomája.
Lassan, alázatosan hatoltam bele, készen rá, hogy vasbilinccsel fékezzem
magam, ha arca megmerevedne a fájdalomtól, de ő csak azért jajdult fel,
hogy még mélyebbre csaljon magába. Ez volt a bűnbeesés, ez volt a mi
megváltásunk.
Nem akartunk mi birtokolni vagy tudni; még adni vagy kapni sem.
Megosztottuk egymással a testet, amely újraegyesült a szerelemben és a
kéjben – amelyről ma már tudom, hogy nem több és nem kevesebb, mint a
szerelem szent társa. Villámok lobbantak a testünkben, és, már nem tudtam,
melyik az én bőröm, és melyik az övé. Lelkem szárnyait, szélesre tárva
lebegtem fölötte, míg az ő lelke fölemelkedett, hogy eggyé forrjon velem.
Sok nő lelkét éreztem már, de a magamét még soha. Verejtéktől és
könnyektől lucskosan tapadtunk össze; a gyönyörűség olyan hatalmas volt,
hogy égetett minket, a szerelem olyan hatalmas volt, hogy összetört
bennünket. Visszahanyatlott a meleg lepedőre, és én együtt hullottam vele.
Éreztem és hallottam, ahogy szívünk egymáson dobol, testünk
csillapíthatatlanul reszket. Kettéhasadtam a fejbőrömtől az ágyékomig, és
ezúttal nem tartottam vissza a magomat, mert tudtam, hogy amit érzek, az
nem a gyönyörök gyönyörének pillanata, hanem maga az örökkévalóság.
Az arcomba sütő nap ébresztett. Úgy feküdtem ott, mint egy bélyegtől
szabadult Káin. Nő mellett még sose ébredtem világosban. Ránéztem Doña
Anára: még aludt, és nagyon elégedetten mosolygott. Mintha körbehajóztuk
volna az éjjel a világot csak azért, hogy hazaérjünk egymás ölelésébe.
Fektémben az igaztalanságra gondoltam, amely még mindig itt van
közöttünk, és tudtam, nem halogathatom tovább, el kell mondanom, mi volt
a szerepem az apja halálában. Tehet hőssé a szerelem, ha azokat
védelmezzük, akiket szeretünk, de le is gyengíthet, ha nekik kell vallanunk.
Vissza kell nyernem a bátorságomat. Csókolgatni kezdtem, hogy
felébresszem.
Amikor ajkam levált sima arcáról, mosolyra húzódott a szája.
Ekkor kíméletlen kopogtatás zökkentett ki a révületből. Azonnal felültünk
mindketten.
– Doña Ana! – mondta az anyja az ajtó mögött. – A márki jön hozzád!
Kiugrottunk az ágyból, kapkodni kezdtük magunkra a ruhánkat.
– Nem vagyok felöltözve, anya!
– Ő mondja, azonnal beszélni kell veled!
– Kérlek, mondd meg neki, hogy pár perc múlva lent vagyok. – Sietős
öltözködésünk közben észrevette, hogy sebemről leesett a kötés. – Az apám
jegye! – kiáltotta, s a szájához kapta a kezét.
– Igen – vallottam be. – Most akartam megmagyarázni…
– Te?
– Apád nem volt eszén a gyűlölettől. Könyörögtem neki, hogy ne
párbajozzunk.
– Megölted az apámat…
Ő felemelte az öklét, én megragadtam a karját. Újabb türelmetlen
kopogtatás zavart meg, ám ezúttal a márki erőszakos hangja követelt
bebocsátást.
– Doña Ana, nyissa ki az ajtót!
– Menj! – sziszegte.
– Este mindent megmagyarázok!
– Nem lehet. – A fejét rázta és hátrált.
– Tudok magyarázatot erre az egész szerencsétlen…
Ismét félbeszakított az ingerült kopogtatás. Doña Ana az ablakra mutatott.
Alig bírt uralkodni a dühén. Kinyitottam az ablakot, és mielőtt kimásztam,
odasúgtam: – Majd írok neked!
Akkor ugrottam le, amikor egy fogat robogott el az utcán. Emberek néztek
ki az ablakokból, hogy lássák, mi esett le a tetőről. Visszamenekültem a
zárdába, és most fejeztem be a Doña Anának szóló levelet. Imádkozom,
hogy ez értesse meg vele, mi történt azon a tragikus éjszakán.
Megesküdtem neki, hogy szerelmem még mindig igaz, és esengve kértem,
hogy találkozzon velem éjfélkor az apja kápolnájában. Imádkozom, hogy
szavaim a gyász és a harag falán áttörve találjanak utat a szívéhez. Nappal
nem mehetek, mert ezzel elrontanám minden esélyünket a szökésre, de
átadtam a levelet Cristóbalnak, aki álruhában viszi majd el. A lelkére
kötöttem, hogy egyedül Doña Ana kezébe adja. Könyörögtem neki, hogy
ügyes legyen.

BÚCSÚ

ESTE KOPOGTATTAK a zárda ajtaján. Azt reméltem, Doña Ana üzen, de

azért kardot ragadtam, mert ugyanúgy lehettek az inkvizíció katonái vagy
familiárisai. Elbújtam, amíg Priora Francisca ajtót nyitott. Alma volt az.
– Kegyed kicsoda? – kérdezte Priora Francisca gyanakodva. Én az ablaknál
füleltem.
– Valóban akarja tudni? – Alma kétkedve felvonta a szemöldökét, aztán
megmutatta a kivágását.
– Hozzám jött! – szóltam közbe. Priora Francisca keresztet vetett. – Ne
aggódjék, nem marad soká.
– Remélem is! – mondta Priora Francisca, akit azért még nem evett meg
mindenestől a lelkigyakorlatokon szerzett nagy szentsége.
– Búcsúzni jöttem – közölte Alma, mihelyt bevezettem a kapusházba.
– Kitől tudja, hogy itt vagyok?
– Cristóbaltól.
– És őt hogy találta meg?
– Colette – felelte mosolyogva.
– Szerencse, hogy az inkvizíció semmit sem tud a szívről.
– Maga meg hogyhogy épp a karmelitáknál bujkál?
– Közös a múltunk – feleltem. – Akkor most meséljen a jövőjéről. Azt
mondta, búcsúzni jött. El is utazik? Visszamegy Tomáshoz?
– Honnan tudta?
– Néha a férfi is tudja, amit a nő még magának sem akar bevallani –
mosolyogtam rá.
– Eljött Sevillába, és bejelentkezett hozzám, mint ügyfél. Lehetséges, hogy
rosszul ítéltem meg, és tévesen hittem, hogy közös életünk híján lesz a
tűznek. Még az ágyamban megkérte a kezemet, és most a válaszomat várja.
– Carmonában fognak élni?
– Tomás megígérte, hogy Párizsba visz. Valami olyan helyen kell élnünk,
ahol nem ér utol a szégyen.
– Párizsban? – kérdeztem. – Ott vannak csak príma kurtizánok!
– Meglehet – mondta Alma közömbösen. – Nekem azonban mint
feleségnek és anyának ez úgyse számít.
– Hát így ér véget egy rövid, de ragyogó pályafutás? Bár mindig
gyanítottam, hogy nem köti le örökre a kötetlenségek világa.
– Én se hittem soha, hogy boldog lehetek egyetlen férfival, aki ennyire
hétköznapi és szelíd. Úgy akartam ismerni az összes férfit, ahogy maga az
összes nőt, de most már nem kell más, csak egy férfi, és az ő jó szíve.
– Úgy vélem, minden férfit megismerhet egyetlenegyben – mondtam.
– Sose felejtem el magát. – Hosszan nézett a szemembe, olyan pillantással,
amelyben furcsa módon mintha szerelem is vegyült volna a hálával és a
csodálattal. Többször esküdözött, hogy nem akar tőlem mást, csak oktatást
a dekadens művészetekben, de talán az a helyzet, hogy ha a csábítás őszinte
és a tanító becsületes, nincs rá biztosíték, hogy egy napon a kéj át ne
csapjon valamiféle szerelembe.
– Próbáljon meg elfelejteni – mondtam. – Csak az számít, amit megtanult a
testéről és a lelkéről.
– Nagyon sokra megtanított – felelte. Még mindig nem vette le rólam a
szemét.
– Maga tanította magát – mondtam.
Elém állt, rátette a kezét lapos gatyapőcömre.
– Még egy leckét, Don Juan? – kérdezte. – Mielőtt végleg felhagynánk
velük?
Húsom máris válaszolt az érintésére. Karom ölelni akarta, ujjaim éheztek
gyönyörű testére. De megfékeztem magamat, mintha akaratom vaslánc
lenne, amelyet az érzékek hasztalanul tépnek. Húsom sose lesz halott más
asszonyokra, legfeljebb akkor, ha én is meghalok. Nem, mindig használnom
kell majd az akaraterőmet. Majd úgy fogok tekinteni rájuk, mint a festett
képekre, amelyek szépségesek, de érinthetetlenek. Ellágyultan nézem majd
őket, mint a művész, aki értékel minden kecses hajlatot és redőt, nem pedig
olyan ridegen, mint a mészáros, akit csak a falás érdekel.
– Nem lehet.
– Don Juan meghalt! – Alma hitetlenkedve csóválta a fejét. – Don Juan
meghalt! Éljen Don Juan!
– Még egy búcsúcsókot! – mondta, és az ajkát nyújtotta. Visszahúzódtam,
de a csókot nem tagadtam meg tőle. Ha megáld az élet azzal, hogy feleségül
vehetem Doña Anát, úgyse csókolok meg más nőt soha többé. Ez az én
búcsúcsókom minden asszonynak, akit ismertem. Utoljára megcsókoltam
Almát.
Lépések kopogtak az ablak előtt. Kinéztem, de nem láttam senkit. A
kapusház kényelmes, de nem valami diszkrét hely volt.
– Azonnal el kell mennie Sevillából! – mondta Alma a régi barát
aggodalmával. – Minden perccel, amit itt tölt, az életét kockáztatja. Valóban
megér ekkora áldozatot?
– Köszönöm – mosolyogtam, mert hálás voltam, hogy aggódik értem. Doña
Ana pedig valóban megéri, hogy minden elővigyázatot odadobjanak érte.
Aztán Alma elment. Közöttünk nem volt szükség több szóra. Tudtuk, hogy
utoljára láttuk egymást. Megérintettem az ajkamat. Ifjúnak, szűziesnek
éreztem, mint amikor Teresa először csókolt meg, és én ügyetlenül
próbáltam viszonozni a csókját. Olyan volt, mintha a szájam visszaadott
volna Almának minden csókot, és most arra várna, hogy holtig ugyanazt a
nőt csókolhassa. De kellek-e még én annak a nőnek? Imádkozom, hogy
levelem meggyőzhesse az igazságról.
Amint közelít az éjfél, elindulok a családi kápolnájukba, és reménykedem,
hogy ott fogom találni. Megyek, hogy itt hagyhassam az éhséget, amely
arra készti a férfit, hogy körömszakadtáig kapaszkodjon abba, ami már az
övé, és menekülhessek a féltékenységtől, amelynek parancsára olyasmit
hajszolunk, ami sohasem lehet a mienk. Le kell tennem a tollamat, és föl
kell vennem a kardomat. Remélhetőleg tudom majd használni, ha meg kell
védeni Doña Anát és magamat az úton. Bármi legyen is a sorsunk, nem
bánom, hogy elcseréltem a libertinus örökös éhségét a szerető elégedett
pillanataira. Igaza volt Fatimának: egyetlen szerelmes csók nagyobb
gyönyörűség, mint ezer éjszaka egy idegennel. A kéjben megismertem az
élet szeszélyességét, ahogy forgat minket a végtelen, személytelen táncban.
A szenvedélyes igaz szerelemben megtudtam, hogy legyen bár létünk
egyetlen lélegzet az örökkévalóságban, ez a szomorú igazság ad célt és
értelmet az életünknek.
Most kiderül, hogy Doña Ana a szerelmet választotta-e a gyűlölet helyett, a
megbocsátást a bosszúállás helyett. Mindent elveszíthetek, de még többet
nyerhetek. Ha velünk a szerelem, ki állíthat meg minket? Még a márki vagy
az inkvizíció sem!
1593. július 14., éjszaka

AZ UTOLSÓ ÉJSZAKA: UTOLSÓ BEJEGYZÉS

A SZERKESZTŐ JEGYZETE: Don Juan naplója itt véget ér, ám a fordító

szerint a könyvnek még számos lapját töltötték meg jóval nehézkesebb
betűkkel. Egyértelmű, hogy ez Don Juan kocsisának, Cristóbalnak az írása,
amelyet teljes terjedelmében mellékelek.

RESZKETEK ÍRNI ezekre a lapokra, de uram adta át nekem a naplóját az

utolsó éjszakán, hogy senki ne lophassa el. Ötven évig őriztem és
rejtegettem ágyam alatt egy titkos üregben. Most, mielőtt meghalok, meg
kell gyónnom, mi történt urammal azon az utolsó éjszakán. Minden pillanat
bele van vésve az emlékezetembe. Most is úgy látom, mintha ma történt
volna.
Uram megtiltotta, hogy vele menjek. Ám mivel attól féltem, hogy örökre itt
hagy, életemben először megszegtem a parancsát. Vágtató fekete lován
akkor ért a Szent Ferenc-templomhoz, mikor megszólaltak a harangok. Én a
hintóval követtem, de Bonita alig bírt lépést tartani vele. Megálltam a
templom előtt, és félénken beosontam.
Az egyik kápolna vasrácsa is nyitva volt, de nem láttam senkit. Eljöttem
egy gyóntatószék mellett, amelynek össze volt húzva a függönye. Sötét volt
a templomban. Behátráltam egy kőoszlop mögé, de megállított valami.
Szent Mihály fából faragott szobra volt, hatalmas szárnyakkal. Az angyal
szeme üres volt. Hosszú lándzsát fogott a kezében. A vaslándzsa-hegy
ijesztően igazinak látszott, ahogy az égre mutatott. Félve siettem el a
közeléből.
Végre megláttam uramat az oltár előtt. Kard volt a kezében. Aztán
megláttam a csapatot, amellyel szembenéz. Két katona volt ott, gyilkos
számszeríjjal, és hat nemesember, az inkvizíció familiárisai, kivont karddal
és tőrökkel. Mögöttük állt az inkvizítor. A gyertyalángoktól árnyékok
ugráltak gonosz arcán. Ezt mondta. Egy szót se hagyok ki.
– A tanúkat szólították, a tanúskodás megtörtént, az ítélet meghozatott! Don
Juan, az inkvizíció elmarasztalja önt Isten és ember ellen elkövetett
főbűnökben. Most nem szökik meg Isten haragjától!
Gyáván lestem, ahogy a familiárisok és a katonák megtámadják az uramat.
Igaz, nem volt fegyverem, de máig szégyellem, hogy csak álltam ott, és
nem mozdultam.
Uram elsőnek a számszeríjasokra támadt. Az egyik katonát keresztülszúrta,
amikor az a fegyverét emelte, úgyhogy elejtette a számszeríjat, mielőtt
lőhetett volna. Uram visszarántotta a kardját, és a markolatával félrecsapta a
másik katona számszeríját. Épphogy elhibázta a nyíl. Amikor a katona új
nyilat próbált illeszteni a fegyverbe, uram, mint egy sarokba szorított bika,
felágaskodott, és átdöfte. Aztán a familiárisok támadtak.
Uram tudta, hogy még ő se harcolhat egyszerre hat emberrel nyílt terepen.
Felrohant a fedett lépcsőn a karzatra. A familiárisok üldözőbe vették, és
diadalmasan kurjongattak, mert azt hitték, uram félelmében futott meg, és
most csapdába ejthetik. Ám a harc még nem ért véget. Uram megvárta őket
az alagút végénél, ahol egyenként vívhatott meg velük. Épp láthattam a
korlát felett a familiárisok arcát, mikor leesett az első kettő. A harmadik
ügyesebb volt. Elég ideig küzdött urammal, hogy társai kijuthassanak a
lépcsőről. Uram most már négy emberrel harcolt a széles karzaton, de nem
láttam, hogyan. A templom visszhangzott az acélok csattogásától.
Összerázkódtam minden csattanástól.
Az inkvizítor nem messze állt onnan, ahol elbújtam, és morgott, mint egy
vadállat. Arca rángatózott a dühtől, hogy még mindig nem sikerült megölni
uramat. Felkapta az egyik halott katona tőrét, és fellopakodott a túlsó
lépcsőn. Láttam, amint a tőrt a feje fölé emelve hátba támadja uramat. Ám
őt figyelmeztette a familiárisok pillantása, mert megfordult, és elkapta az
inkvizítor kezét, mielőtt az lesújthatott volna a tőrrel. Hátracsavarta az
inkvizítor karját, megpördítette, mintha táncot járnának, úgyhogy az ő
kezébe került a tőr, amit rászorított az inkvizítor torkára.
– Egyszer megkíméltem az életedet, másodszor nem fogom! – mondta. –
Tüstént állítsd meg ezt a vérontást, mielőtt még többen halnak meg –
köztük te is!
– Öljétek meg! – ordította az inkvizítor. Miért nem vágta el uram a torkát?
Ehelyett fél kézzel az inkvizítort fogta, a másikkal a megmaradt
familiárisok ellen harcolt. Olyan sebesen vívtak, hogy csak a kardjaik
hegyét láttam a levegőben.
Az inkvizítor kihasználta uram szorult helyzetét, és megragadta a karját.
Addig dulakodtak, míg az inkvizítornak egyszer csak sikerült a korlátra
taszítania uramat, úgyhogy ő félig lelógott a karzatról. A tőr uram mellének
szögeződött. A katonák nem mertek támadni most, hogy az inkvizítor
eléjük került; úgyhogy ezt a harcot egyedül uram és az inkvizítor folytatta.
Az inkvizítor uram szíve felé nyomta volna a tőrt, míg szabad kezével
megragadta uram torkát, és igyekezett átlökni a korláton. Uram ezt nem
bírhatta sokáig. A háta annyira meggörbült, hogy majdnem eltört. Együtt
fognak aláhullani a biztos halálba! Láttam, hogy uram megcsúszik. Akkor
kétségbeesett üvöltéssel beékelte kardját a mellvéd fából faragott
korlátbábjai közé, és kiegyenesedett. Az inkvizítor átbucskázott uram feje
fölött, egyenesen le a karzatról. Visítva és rúgkapálva zuhant le a
háromembernyi mélységbe, egyenesen rá Szent Mihály lándzsájára, amely
átszúrta a combja belső részét, és az oldalán jött ki. Az inkvizítor arcára
ráfagyott az iszonyat.
A szájamra szorítottam a kezemet, mert attól féltem, hogy hányni fogok. A
harc félbeszakadt egy pillanatra. Minden szem az inkvizítorra tapadt, de
aztán folytatódott a kardok csattogása. És hamarosan újabb sikoly
hallatszott, amikor egy újabb familiáris zuhant ki a karzatról, és pont a
fejére esett. Lopva az inkvizítorra sandítottam. Lába ernyedten lógott a
lándzsáról, szeme kidülledt, és tátott szájjal hörgött kínjában. A másik
ember meg se moccant.
Uram ismét lerohant a lépcsőn, az utolsó három familiáris üldözte.
Hallottam az ordítást és az acélok csattogását a lépcső fedett belsejéből.
Uram levegőért kapkodva bukkant elő, de nem volt ideje kifújni magát. A
három familiáris beszorította a kápolnába a szenteltvíztartó mellett.
Visszafutottam, és elbújtam egy másik oszlop mögé.
A három közül a legöregebb és legügyesebb megtámadta uramat. A másik
kettő hátramaradt, és várt. Uram és a familiáris körözött jobbra és balra,
keresték a kitörés lehetőségét. Egyfolytában változtatták a kardjuk állását.
A familiáris döfött, uram hárította. A pengék hol fent csaptak össze, hol
lent, majd megint fent. Végül uram hátrafelé húzta a könyökét, a másik
ember pedig jött utána, és közben fedezetlenül hagyta a mellkasát. Uram
habozott, mielőtt szúrt volna; úgy rémlett, még csóválja is egy kicsit a fejét
sajnálkozásában. Alulról megkerülte ellenfelének vasát a sajátjával, aztán
keresztülszúrta a familiárist. Az úgy esett össze, mint egy fekete zsák egy
márványszobor mellett, amely térden imádkozó asszonyt ábrázolt.
Uram letekintett rá, aztán felnézett az utolsó kettőre.
– Nem elég még a vérből? Nem volt még elég? Mindenképpen azt
akarjátok, hogy a ti feleségetekből is özvegy, a ti gyerekeitekből is árva
legyen ma éjszaka?
A familiárisok szorongva összenéztek. Leengedték kardjukat, tőrüket, és
kiszaladtak a templomból.
Nem hittem a szememnek! Az én uram győzött! Az én uram élt! De nem
kurjongatott győzelemtől, hanem letérdelt az ellenfele mellé. Levette a saját
köpenyét, és betakarta vele a familiáris arcát. Épp oda akartam menni
hozzá, amikor egy nő lépett be a gyertyafénybe. Uram is meglátta.
– Eljöttél? – kérdezte, és leengedte a kardját.
– El kellett jönnöm – felelte a nő, de nem nézett rá. Doña Ana volt, de
valami baj lehetett vele, mert olyan hideg volt az arca, akár a kőszoboré.
– Megkaptad a levelemet? – kérdezte uram aggodalmasan. Doña Ana
felemelte ökölbe szorított kezével az összegyűrt levelet, és azt kiáltotta: –
Igen, megkaptam a leveledet! Te leköpted apám sírját és engem! – kiáltotta,
majd uram melléhez vágta a papírt. Ő elkapta, és gyorsan széthajtogatta.
– Ez nem az én levelem! Ez hamisítvány!
– Nem akarok több hazug szót hallani tőled! Csupa álnokság és árulás az
életem, de ennek most vége! – mondta Doña Ana immár lecsendesült
hangon. – Nem hittem a levélnek, ezért elmentem a zárdához, hogy
kiderítsem az igazságot. Ott a saját szememmel láthattam, hogy szavaid
hazugok, és az az igaz, amit híresztelnek rólad! Láttam, amint megcsókolod
azt a szajhát!
Ékköves tőrt rántott elő a ruhája ujjából, és a feje fölé emelte. Bele akarta
döfni uram mellébe!
– Ölj meg, ha azt akarod…. – szólt uram, és nem takarta el a szívét. Dona
Ana keze megállt a levegőben. – …ám tudd, hogy azt az embert ölöd meg,
aki téged és csak téged szeretett. Amit láttál, búcsúzás volt. Az utolsó csók,
amit nem veled váltottam.
Doña Ana karja megremegett, aztán lehanyatlott. Könnyek buggyantak ki a
szeméből. Uram karjába vetette magát, a tőr és a kard a márványpadlóra
hullott. Ám ölelésüket hamarosan félbeszakította egy másik hang.
– Sajnálom, hogy csak egyetlen töltény van a pisztolyomban – mondta a
gyóntatószékből előlépő márki. Ott lapulhatott egész idő alatt azt várva,
hogy az inkvizíció megölje uramat. Bement a kápolnába, és volt valami a
kezében, ami olyannak látszott, mint egy tőr, pedig pisztoly volt. – Azt
lőjem le, aki nem hajlandó szeretni, vagy azt, aki elárult?
– Don Pedro… – kezdte az uram. Ő és Doña Ana kibontakoztak egymás
karjából, és szembefordultak a márkival.
– Melyik lövés öli meg mindkettőjüket?
– Kérem, Don Pedro…
– Igen, könyörögjön! – mondta a márki, és rászögezte uramra a fegyvert. –
De nem fog elérni vele semmit! – Csóválni kezdte a fejét, s uram szívéig
emelte a pisztolyt. – Nem akartam megölni magát, Don Juan.
– Tiszta szívemből mondom, Don Pedro, nem akartam szeretni, hiszen ő az
öné volt… de kudarcot vallottam.
– Túl sok csalódást okozott nekem. – A márki felhúzta a pisztoly kakasát. –
Tudom, hogy ott volt Doña Ana hálószobájában ma reggel! Tudom, hogy
meggyaláztál Megerőszakoltad a menyasszonyomat, ugye?
Doña Ana válaszolt neki: – Sose megyek feleségül magához. Akkor se, ha
ezer embert öl meg.
A márki most feléje fordította a pisztolyt. Dona Aña meg se moccant.
– Nincs választása! Az apja nekem adott!
– Az apám meghalt.
– Igen, ez az ember ölte meg!
– Nem akartam harcolni vele! A zuhanás ölte meg. Hinned kell nekem! –
könyörgött uram Doña Anának.
Ő lesütötte a szemét, de nem fordult el tőle.
– Csak nem akarja meghallgatni a hazudozását, a kifogásait, az árulását! –
ordította a márki. A pisztoly csöve ismét uramat vette célba. – Tudtam én,
hogy te vagy, de nem akartam elhinni! Hány éjszakán tervezgettem, míg
álmatlanul forgolódtam, hogyan öllek meg, de nem bírtam megtenni! Ám
ma bosszút állok!
A pisztoly csöve Doña Ana felé lendült egyenesen a szívére célozva.
– Nem ölné meg a nőt, akit szeret – mondta uram. – Én árultam el önt.
Rajtam álljon bosszút.
Doña Ana behunyta a szemét, de nem hajtotta le a fejét, és nem takarta el a
mellét.
A márki arca eltorzult a dühtől. Nem felelt uramnak, továbbra is Doña
Anára szögezte a pisztolyt.
– Ha én nem kaphatlak meg… – remegő ujja húzni kezdte a ravaszt… –
akkor nem leszel senkié!
Uram szélsebesen Doña Ana elé vetette magát. Eldördült a pisztoly, a
lobbanástól kivilágosodott a kápolna. Láttam a füstön át, ahogy együtt
hanyatlanak Doña Ana apjának síremlékére. Csak utána láttam meg uram
hátán a szélesedő véres kört, ahol behatolt a pisztolygolyó. Doña Ana
magához ölelte; uram fölemelte a fejét, s ránézett. Az ő arcát nem láthattam,
de a hölgyét igen.
– Madre Sagrada! – sikította Doña Ana. Uram teste a földre roskadt, ő
melléje borult. Karjaiba ölelte, az arcát simogatta. – Megmentetted… az
életemet – fuldokolta könnyek között.
Alig hallottam uram suttogó válaszát: – Nem… te… mentettél meg…
engem.
– Ne hagyj itt! Ne hagyj el engem! – könyörgött Doña Ana.
– Sose hagylak el. – Ezek voltak uram utolsó szavai, aztán elernyedt.
A márki csak állt, nézte őket, szorongatta a kilőtt tőrpisztolyt. Vajon még
mindig bosszút akar állni Doña Anán? Még megvolt a kardja. Akkor mintha
uram szelleme kiemelkedett volna a testéből, és beleszállt volna az
enyémbe, életemben először megtaláltam a bátorságomat. Körülnéztem, és
észrevettem a katona számszeríját, amelyből nem lőtték ki a nyilat.
Felkaptam. Megparancsoltam a kezemnek, hogy ne reszkessen, és célba
vettem az íjjal a márkit, aki meghökkentem nézett rám.
– Ne kényszerítsem hogy lelőjem – mondtam a márkinak. Tekintete
visszatért uram testéhez a padlón. Megfogtam Doña Ana karját. – Jöjjön! –
könyörögtem.
– Nem bírok!
– De jönnie kell! – mondtam, egyfolytában a márkira célozva az íjjal.
Tagjaimban lüktetett a vér. Felállítottam Doña Anát, aki még akkor is
kapaszkodott volna uram testébe.
A márki arca furcsa volt. Eszelősséget láttam rajta, vagy bánatot? Nem
akartam kockáztatni.
– Le fogom lőni – mondtam. – A tulajdon apámat is megöltem, mikor
bántott. Magát is meg fogom ölni.
Ujjam ráfeszült az elsütő billentyű hideg vasára. Bátrabban beszéltem, mint
amennyi bátorságot éreztem; mindenesetre a márki nem mozdult.
Doña Ana sírt, és folyton visszafelé nézegetett. A karjánál fogva
kivonszoltam a kápolnából. Mikor kívül voltunk a vasrácson, utoljára
visszatekintettem uramra, és azt láttam, hogy a márki letérdel mellé.
Hallottam fojtott zokogását, és láttam, hogy hatalmas mellkasa rázkódik.
Gyorsan kitoltam az ajtón Doña Anát, és beültettem a hintóba.
Mikor a házához értünk, nehézkesen kiszállt. Olyan volt, mint egy kísértet.
Nem nézett se rám, se rémült dueñájára, míg bement az ajtón. A dueña és
én szótlanul meredtünk egymásra. Akkor döbbentem rá, hogy én is vétkes
vagyok uram elárultatásában. Aznap átküldött a házhoz a levelével. Azt
remélte, ebben feltárhatja az igazságot. Azt mondta, adjam át Doña Anának
– de csakis neki! A márki két őrt állított a kapuba. Megvesztegettem őket,
hogy hívják le Doña Anát. Helyette a dueña jött. Feltartottam a magasba a
levelet, és megmondtam, hogy csak Doña Anának adhatom, de ő kitépte a
kezemből. Egész biztos, hogy a dueña adta oda a levelet a márkinak!
Visszahajtottam a hintóval a zárdához. Ott megtaláltam a naplót, amelyet
uram hátrahagyott. Csak két nyeregtáskára való aranyat vitt magával,
vagyonának többi részét otthagyta a ládában nekem. Azt mondta, ez csak
lassítaná őket a szökésben. Levelében leírta, hogy vigyázzak a naplójára, és
hogy miként rendezzem el a dolgait. Még azon az éjszakán az utolsó betűig
elolvastam a naplót. Mivel megpróbáltam napvilágra hozni az igazságot,
másnap átvittem Doña Ana házába, és a tulajdon kezébe tettem. Kísérő
levél nélkül kaptam vissza. Röviddel később hallottam, hogy Doña Ana és a
dueñája bevonult a San José del Carmen-zárdába.
Uram hátrahagyott a naplójában egy másik levelet is. Ezt el kellett vinnem
Doña Elenának, aki viszont átadta a királynak. Ez a levél leleplezte a márki
felségáruló cselekedeteit. Fernando mesélte később, hogy mikor a királyi
őrök döngették az ajtót, és bizonyosra lehetett venni, hogy a márkit
letartóztatják, főbe lőtte magát. Álmodtam is róla, ahogy a fejének szögezi
ugyanazt a tőrpisztolyt, és hallottam egy ugyanolyan dörrenést, mint azon a
rémes éjszakán. De a márki a legszörnyűbb bűnt követte el azzal, hogy
maga dobta el az életét, így nem temethették a családi sírboltba. Nem
voltam ott a temetésen, de úgy hallottam, a Puerto del Osóban földelték el.
Az inkvizítor túlélte a zuhanást, ám a sebből szétterjedt benne az üszök
nevű borzasztó betegség. A pletykasarkokban lelkesen csámcsogták, miként
szenvedett egy hónapig ágyhoz kötve a láztól és a csonkolásoktól. A
doktorok egyenként vágták le a tagjait, ám a kór csak falta tovább, mint a
lepra, és még a szívét is elérte.
Uram emlékére járogatni kezdtem A kalózhoz címzett fogadóba. Ott
találkoztam egy este az inkvizíció egyik őrével. Ő mesélte, hogy mindent
látott. Az utolsó hónapban az inkvizítor már hagymázban volt. Démonokat
látott, amelyek a testét marcangolják. Mikor az utolsó tagját fűrészelték le,
többször is elordította ezeket a furcsa szavakat: „ Távozz tőlem, Asmodeus!
Távozz tőlem, Bujaság Fejedelme!”
Nem én voltam az egyetlen, aki eljárt a Kalózba, hogy uramra emlékezzék.
Manuel idővel átalakította a bordélyt, amely ma casa de conversación. A
szépséges lányok, akik nála dolgoznak, már csak szavaik balzsamát
kínálják. Mivel én sose részeltem belőle, nem tudom, nem tárják-e ki
alkalmanként a karjukat is, hogy enyhítsék némely ügyfelek magányát.
Manuel sűrűn hangoztatta, hogy az övé a legtisztesebb és legbecsületesebb
kocsma az Arénáiban, de legyünk őszinték, ezzel nem mondott sokat.
Uram testét sose találták meg. Az inkvizíció egészen bizonyosan attól félt,
hogy ereklyeként tisztelnék. Nem volt alaptalan a félelme. Ajtónk elé
hetekig hullottak a rózsák az elfátyolozott asszonyok kezéből, akik arra
jártak hintón vagy gyalog. Némelyek szerint még az egyik királyi hintó is
tett felénk egy kitérőt Madridba menet. Senki sem tudja, hogy az egyik
udvarhölgyé vagy magáé az infánsnőé volt-e a kéz, amely a rózsát dobta.
Hónapokig pletykálták, hogy itt és itt életben látták Don Juant. A mi Áldott
Szűzanyánkhoz hasonlóan őt is oly sokan látták oly számos helyén
hatalmas birodalmunknak, hogy nem tévedhetett mindenki. A Kalózban
örökös ünnep volt a tiszteletére – kinek halottvirrasztás, kinek meg
várakozás a feltámadott visszatérésére. Szólt a gitár, a népek daloltak és
énekeltek. Még én is próbáltam énekelgetni. Manuel és Serena új cégtáblát
rendelt, és átkeresztelték a kocsmát uram tiszteletére. Én is ott voltam azon
a napon, amelyen leakasztották a repedezett régi deszkát. Az új
mahagóniból készült, és azt írták rá aranybetűkkel: TABERNA DEL
BÚHO, mert ezt a csúfnevet kapta uram betörő korában, amikor nesztelenül
rárepült a gazdagok házaira az éjszakában. De az én uram sose jött vissza
hozzánk.
A levél, amelyet nekem hagyott, végrendelet is volt. Arra utasított, hogy
aranyának egyharmadát adjam Priora Franciscának kolostori levesre, hogy
legyen élésük az éheseknek. A második harmadból meg kellett vásárolni a
Fatima nevű rabszolganő szabadságát, és ki kellett fizetni hazatérésének
árát a tengeren. Segített megszabadulnom a láncaimtól, kötelességem, hogy
ugyanezt megtegyem érte, írta uram. Kérését Cristina hercegné elé
terjesztettem, aki csodálkozott, de régi barátja kedvéért beleegyezett.
Méltányos árat is kért tőlem annak örömére, hogy férje végleg hazajött
Nápolyból, minden szolgájával és rabszolgájával egyetemben.
Sose fogom elfelejteni Fátima arcát, mikor szóltam neki uram ajándékáról.
Hitetlenül és megdöbbenten meredt rám, néma könnyek peregtek az arcán.
A hintóval vittem ki a hajójához, és kitártam előtte az ajtót. Szabad asszony
volt, büszkén szállt le a hintóból. Utána néztem, amíg felment a hajóra, és
úgy gondoltam, uram álma valóra is válhat. Ha majd véget ér a hosszú út a
tengeren Mozambikba, Fatima talán ismét megfoghatja a férje kezét,
miközben fiaik kacagva körültáncolják őket.
Ez volt az utolsó eset, hogy kocsisként szolgáltam. Az arany utolsó
harmadát uram rám hagyta, hogy kezdjek valamilyen vállalkozásba, és
legyek a magam ura. A pénzből könyvesboltot és könyvkötészetet
nyitottam, és ezt a mesterséget a mai napig szeretem. Sok könyvet olvastam
az évek során, de uram naplója az, amelyhez úgy térek vissza, mint a
Bibliához. Az ő stílusát próbáltam meg utánozni, noha sikertelenül. Mindig
ügyelnem kellett az inkvizíció hivatalnokaira és a tiltott könyvek
jegyzékére, mert mindenféle érdeklődési körnek tartottam könyveket. Az
inkvizítor halála után lanyhulni látszott a Szent Inkvizíció dühe, és Sevilla,
legalábbis egy időre, csoda lett megint.
Most, míg halottas ágyamon végzem gyónásomat, fonnyadó testemre
Colette visel gondot, akinek ráncos arca ma is gyönyörű. Uram naplója adta
a bátorságot, hogy elcsábítsam tiszta szívvel, és szeressem egy életen át.
Nem szívesen csorbítom uram naplóját a magam paraszti életének
tényeivel, de tanúsítani akarom, miként változtatott meg örökre ennek a
naplónak az olvasása. Colette és én együtt ettünk mindezekben az években
az áldott házasság lakomáján, amely oltalmazott minket, és megmentett
attól, hogy gyávaságban vesztegessem el az életemet. Uram szavai nélkül
sose lett volna bátorságom, hogy megmutassam Colette-nek védtelen
szívemet.
Ha majd meghaltam, Colette zárdában akarja leélni utolsó napjait, hogy
szolgálja Urunkat, és betegeket ápoljon. Nem tudtam, kire bízhatnám a
naplót. Aztán az Áldott Szűzanya visszahozta Sevillába Doña Almát, aki
ismét Új-Hispániába készülődik. Aggkorunkra mindnyájan visszatérünk az
ifjúság emlékeihez. Doña Almához kegyesek voltak az évek. Arca, noha
barázdákkal szántotta fel az élet, még mindig gyönyörű, szürke haja hosszú,
és jól áll benne a piros szalag, kék szeme ugyanúgy ragyog, mint azon az
éjszakán, amikor elrejtőzött uram hintajában.
Haboztam, mielőtt szóba hoztam a naplót, hiszen ez megmutatja, milyen
szerepet játszott Doña Alma csókja uram halálában. Ám Doña Alma bölcs,
olvasott dáma, férje pedig gazdag kereskedő, akinek birtokai vannak az
Indiákon. Az ő kezében biztonságban lesz a napló. Amikor feltártam a
napló titkát, Doña Alma felvonta vékonyra tépkedett szemöldökét, és
kerekre nyitotta a szemét. Azt mondtam, ha ma reggel visszatér, átadom
neki a drága kincset. Megkértem, rejtse el addig a napig, amikor Don Juan
szavai már nem számítanak eretnekségnek. Nevetett, és azt felelte, az az idő
sosem jön el, de azért leszármazottai vigyázni fognak a naplóra.
Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki titkot rejtegetett. Alma elárulta,
mit hallott sok évnek előtte nagybátyjától, Pablo doktortól, aki tovább
istápolta a karmelita apácákat. Ő mesélte unokahúgának, hogy Doña Ana
alig három hónap zárdaélet után otthagyta a szent karmelita rendet. Azt
pletykálják, egy pappal – vagy egy papnak öltözött emberrel – szökött meg,
és együtt hajóztak el az Indiákra. Most, mikor utoljára olvasom el ezt a
naplót, úgy vélem, nem lehetett az senki más, mint Don Juan, aki a
gyóntatószékben csábította el a hölgyet. Szinte látom őket, ahogy azon a
fekete lovon megérkeznek Sanlúcar de Barramedába, ahol várja őket egy
hajó. Bár talán csak azért, hogy elzsongítsam lelkifurdalásomat, vagy mert
nem tudom elfogadni uram halálát. Mégis ez az a kép, amely mosolyt csal
ajkamra, míg ülök itt a pirkadati fényben, és várom Doña Alma
visszatérését. Hadd fejezzem be az ő szavaival, amelyek ebben a naplóban
vannak feljegyezve: „Don Juan meghalt! Éljen Don Juan!”

SZÓMAGYARÁZAT ÉS JEGYZETEK

Alcázar: (a palotát vagy erődöt jelentő arab al-kaszr szóból) A sevillai

Alcázar egyike a király palotáinak.
alumbrados: Szó szerint „illuminátusok": így hívták a 16. századi
Spanyolországban azokat a misztikusokat, akik azt hirdették, hogy Isten az
egyház és a szentségek közbeiktatása nélkül is megismerhető. Míg egyes
megvilágosodottak csak elmélkedni akartak Isten szeretetén, mások a testi
szenvedély útján igyekeztek átélni az isteni szeretetet. Állítólag egyes
gyóntatok, akiket „megszállt a test ördöge", a misztikus írások érzéki
nyelvezetét használták a gyóntatottak behálózására. Nem meglepő, hogy
Don Juan rokonszenvezik az álláspontjukkal, ha azt vesszük, mit tartott az
isteni megtestesüléséről.
Arenal: Nyomoráról, prostituáltjairól, bűnözőiről hírhedett sevillai negyed.
Kívül volt a város falain, és a legközelebb esett a kikötőhöz.
becsület: Sustener la honra, azaz „a becsület megőrzése” központi helyet
foglalt el a 16. századi spanyol életében. A márki majdnem ugyanazt
mondja, mint Tirso de Molina, a szerzetes drámaíró, aki világhírességet
csinált Don Jüanból: „Egy spanyol sohasem halasztja el annak az embernek
a halálát, aki megsértette.” A becsület a jellemvonásoktól, főleg a
bátorságtól és a társadalmi tekintélytől függött. A kasztíliai törvénykönyv
így ecseteli a becsület bonyolult fogalmát és mindent elsöprő fontosságát:
„A becsület azt a tekintélyt jelenti, amelyet a rang, a nemes tettek és a
nyilvánvaló érdem által nyerünk el… Két dolog van, amelyre egyenlő:
megölni valakit, és beszennyezni a nevünket, mert ha odavész a jó hír,
történjék bár ez önhibánkon kívül, vele vész minden érdem és becsület; és
jobb az olyan embernek meghalni, mintsem élni.” (Las Siete Partidas, II.
könyv, XIII. rész, IV. cikkely.) Don Juan idejében már számos író bírálta a
rögeszmévé fajult önérzetet, mert ez a becsület végül is abban állt, hogy mi
a véleménye rólunk másoknak.
bikaviadalok: Spanyolország aranykorában gyakran egy, sőt két tucat
bikával rendezték, és a torerók nem képzett profik voltak, hanem csak
nemesemberek, akik a bátorságukat akarták fitogtatni. A bikaviadalok
sokkal veszedelmesebbek voltak a maiaknál. Luis de Cabrera írja a
Naracionesben: „A bikák jól viselkedtek. Öt-hat embert megöltek, és
sokakat megsebesítettek.” Akkoriban a lovak védelmére sem fordítottak
túlzott gondot, úgyhogy sokat felökleltek és megöltek a bikák.
caballero: Lovag vagy nemesember. A fogalom a lovat jelentő caballo
szóból származik, és olyan urat jelent, akinek elég pénze volt, hogy a saját
lován menjen háborúba.
Calle Susona: Nem tudni, igaz vagy mese-e a történet, amelyet Don Juan
feljegyez a zsidó Susonáról, az utca névadójáról. Számos rémhír („vérvád”)
járta zsidó összeesküvesékről és lázadásokról, amelyekkel gyakran
indokolták a zsidók üldözését, majd kiűzését.
Carranza kígyója: Ez a titkos trükk valamilyen csuklókörzés lehetett, amely
alkalmas az ellenfél lefegyverzésére. Don Jerónimo de Carranzát tartják a
spanyol vívóiskola atyjának. El primer inventor de la ciencia de las armas
(A fegyverek tudományának feltalálója), ahogyan tanítványa, Don Luis
Pacheco de Narváez megfogalmazta. A spanyol vívóiskolát, amely a
geometria tudományán alapul, átitatták a kor humanista eszméi és misztikus
tanításai. Carranza írta: „Bár magát a fegyver művészének állítja, az alantas
vívó könnyen megismerszik, amikor a harag és a harc pillanataiban
megfeledkezik fennen hirdetett készségéről, hogy alantas tettekre és
modorra vetemedjék.” Majd ezzel folytatta: „Ha a tehetség talmi, a válságos
pillanatban cserbenhagyja a vívót.”
Casa de conversación: A „társalgó” hasonlított a nyilvánosházra, de az
itteni nők nemcsak a testüket, hanem társaságot és kellemes csevegést is
kínáltak a férfiaknak. Elterjedt intézmény volt a korabeli Spanyolországban,
főleg a gazdagok között, bár persze nem az Arénáiban.
celestina: Azokat az öregasszonyokat hívták így, akik kellő fizetségért
levelek hordásával és egyéb szolgáltatásokkal segítettek a férfiaknak az
udvarlásban.
Cinco Llagas Kórház: A Krisztus Öt Sebe Ispotály a legnagyobb kórház
volt Európában.
corral de mancebías: szó szerint: kuplerájok kerülete.
Doña Isabel Clara Eugénia infánsnő: Nem tudjuk, hogy II. Fülöp miért nem
adta férjhez hamarabb az idősebbik lányát. Don Juan arra céloz, hogy talán
nem jelentkezett politikailag előnyös kérő, de az is lehet, hogy az
özvegységre jutott király nem szívesen vált meg kedvenc lányától. Hat
évvel a Don Juannal töltött éjszaka után Doña Isabelt végre hozzáadták
unokatestvéréhez, Habsburg Albert főherceghez, és II. Fülöp megtette őket
Németalföld (Belgium, Hollandia, Luxemburg) helytartóivá. Doña Isabel
korának második leghatalmasabb asszonya volt, rögtön I. Erzsébet angol
királynő után. Azt mondják, vaskézzel irányította a férjét. A csodálatos
feszület, amelyet Don Juan leír, ma az infánsnő escoriali hálószobájában
látható.
dueña: A nemes hölgy komornája és gardedámja. Isabel Clara Eugenia
infánsnő dueñája, a törpe és vélhetőleg enyhén retardált Magdalena Ruiz
legalább egy uralkodói portrén szerepel. Don Juan mellett mások is
gyengeel-méjűnek mondják.
escudo: 3,4 gr aranyat tartalmazó pénz. A munkások túlnyomó többsége
nem egészen ötven escudót keresett egy év alatt.
exorcizmus: Az inkvizítor a latin Rítus Exorcisandi Obsessos a Daemonio
segítségével akarja kikergetni Don Jüanból az ördögöt. Szövegét nagyjából
így fordíthatnánk: „Kiűzünk téged és minden tisztátalan szellemet, minden
sátáni hatalmat, a pokolbeli ellenség minden hordáit és hadait, minden
ördöngös csoportot és szektát a Mi Urunk Jézus Krisztus nevében és
hatalmával! Parancsoljuk neked, hogy távozzál el, repüljél messzire az Isten
egyházától és az Isten képére teremtett lelkektől, akiket megváltott az Isteni
Bárány drága vére.”
familiárisok: Önkéntes testület, amely a szájhagyomány szerint kíméletlen
erőszakossággal hajtotta végre az inkvizíció parancsait. Sok nemesember
azért csapott fel familiárisnak, mert ez gyakran mentelmi jogot adott neki a
világi bíróságokkal szemben, valamint a tagsággal fitogtatni lehetett
vérvonaluk tisztaságát.
fortélyok fortélya: Noha Don Juan titkos tanítása nem egészen világos, úgy
tűnik, képes volt kielégülni ejakuláció nélkül, ami Keleten jól ismert
gyakorlat. Don Juan vagy azokból a könyvekből tanulta, amelyeket Marco
Polo hozott utazásaiból, vagy csak a saját bőséges tapasztalata vezette rá.
gyönyörök gyönyöre: Ez a kifejezés talán az orgazmusra céloz, de mivel
nem találkozunk vele a kortársak írásaiban, nem lehetünk bizonyosak a
jelentésében.
hidalgó: Szó szerint: „valakinek a fia”. A nemesség legalsó osztálya.
ima a kereszten: Ez a meghökkentő vezeklési forma szokásban lehetett a
korabeli rendházaknál, mert Jerónima de la Fuente anyáról feljegyezte egy
életrajzíró, hogy hasonlóképpen sanyargatta magát.
inkvizítor: A főinkvizítor, más néven a Nagy Inkvizítor a spanyol
birodalom egyik leghatalmasabb embere volt, aki fölött már csak a király
állt. Számos alárendelt inkvizítornak parancsolt. Sevillában láthatólag Fray
Ignacio de Estrada volt a legtekintélyesebb inkvizítor.
kacika: Indián vezérekre használt kifejezés. Amikor a spanyolok
megérkeztek a Karib-térségbe, az első törzsek, amelyekkel találkoztak, így
hívták a főnökeiket. Később a spanyolok egész Latin-Amerikában
ugyanezzel a névvel illették a helyi vezetőket.
a karmelita apáca: Egészen bizonyos, hogy a karmelita apáca Teresa de
Jesús, más néven Teresa de Avila, a későbbi Nagy Szent Teréz, akinek
rendházai ekkoriban kezdtek elszaporodni. A márki az ő kijelentését
mondja el más szavakkal, mikor Sevilláról beszél: „Nem tudom, az időjárás
teszi-e, de azt hallottam, hogy errefelé a démonoknak külön kezük van a
férfiemberek megkísérlésére.”
Luther követői: II. Fülöp király tűzzel-vassal pusztította a birodalom szerte
elterjedt evangélikus vallás híveit, akik közül sokan haltak máglyahalált.
1557-ben Sevillában és Valladolidban irtották ki a lutheránusokat. Don Juan
idejére már javarészt csak idegeneket égethettek meg az ágostai eretnekség
vádjával, gyakran tengerészeket vagy kereskedőket, akik átutaztak
Spanyolországon.
magányos nők: Andrea Navagero, a Velencei Köztársaság követe szerint
Sevillát majdnem kizárólag asszonyok irányították (Andrea Navagero:
Viaje por España, 1524-26 [Madrid, 1983]). A tenger és az újonnan
meghódított tartományok veszedelmein kívül a szegénység és az örökös
európai háborúk is sok asszonyt tettek özveggyé. A század második felére a
sevillai otthonok 30 százalékában asszonyok voltak a családfők. (L. Pablo
Emilio Pérez-Mallaína: Spanyolok a tengeren.)
Máté evangéliuma: Don Juan kétségtelenül az 1:25 versre céloz: „És nem
esméré őtet [József Máriát], míg szüle amaz ő elsőszülött fiát.”
moriscók: Azoknak a móroknak a leszármazottai, akiket nemzedékekkel
Don Juan ideje előtt térítettek meg. Sokan még a megkeresztelésük után
sem voltak hajlandók beolvadni, ami veszélyt jelentett, mert a király azon
aggódott, hogy szövetkezhetnek az észak-afrikai muzulmánokkal. 1608-től
1614-ig több szakaszban kiűzték őket Spanyolországból. A komtur
gúnyneve, a „moriscók öldöklője” nyilvánvaló célzás Szent Jakab
apostolra, a mórok elleni háború jelképes hősére, akit „mórok
öldöklőjének” hívtak.
Perez, Antonio: Don Juan II. Fülöp államtitkáráról beszél, akit
bebörtönöztek, miután az udvari intrika miatt elveszítette a király kegyét. A
börtönből átszökött Aragóniába, majd a Pireneusokon keresztül
Franciaországba. Úgy tűnik, a márki segítette, hogy elszökhessen olyan
helyre, ahol nem érte utol a király keze.
pletykasarkok: Ezek a mentiderók népszerű borozók voltak, ahová azért
jártak az emberek, hogy hallják a legfrissebb híreket a galanteadorok
ügyeiről, továbbá tájékozódjanak „a török szultán szándékairól, a
németalföldi lázadásokról, az itáliai dolgok állásáról, és a legújabb
felfedezésekről az Indiákon”. (Linán y Verdugo: Guíay avi-sos de forasteros
que vienen a la Corte, 1620 körül.)
portugálok: II. Fülöp 1580-ban lett portugál király, jogara alatt egyesítve a
két országot. A portugálok, akiknek sok gyarmatuk volt a tengeren túl, a
legszorgalmasabb rabszolga kereskedők közé tartoztak.
Puerto del Osso: „A csontok kapuja” temető volt a városon kívül a
szegényeknek és az öngyilkosoknak.
reál: Ezüstpénz. Ennyit keresett naponta egy munkás. Egy reálba kerül a 16.
század végén egy csendes mise vagy egy rövid, százoldalas könyv.
Sevilla csoda lett megint: Szólásmondás volt abban az időben: „Aki nem
látta Sevillát, nem látott csodát.”
sopa boba: A kolostori levest az Angelus szavára kezdték el osztani a
sevillai zárdákban és monostorokban. Az Indiákról érkező teméntelen arany
és ezüst olyan inflációt okozott, hogy sokan még a kenyér és a
legalapvetőbb szükségleti cikkek árát sem tudták kifizetni.
Szent Officium: Az inkvizíciót 1478. november elsején hozta létre
Ferdinánd és Izabella, hogy egyesítsék Spanyolországot a katolikus hitben.
Miután a spanyolországi zsidókat és muzulmánokat erőszakkal
megtérítették vagy kiűzték, az inkvizíció azokat a zsidó conversókat és
muzulmán moriscókat üldözte, akik nem vetették el régi hitüket.
Bíróságainak illetékességi körét később kiterjesztették más eretnekekre,
köztük a protestánsokra, s időnként a közerkölcsökre is felügyeltek. A
megkínzottak és meggyilkoltak mellett ne feledkezzünk el az eretnekség
gyanújával tönkretett családokról sem, amelyek hosszú emberöltőkre
beleoltották utódaikba a bűntudatot. Az inkvizíció tevékenysége nem volt
nyilvános; sokszor úgy börtönöztek be, sőt kínoztak meg embereket, hogy
azok nem tudták, mivel vádolják őket, vagy nem szembesülhettek
vádlóikkal. Szomszédokat, sőt rokonokat is arra buzdítottak, a biztatást az
örök kárhozat fenyegetésével nyomatékosítva, hogy súgják be egymást.
Újabban egyes történetírók kétségbe vonják az inkvizíció „fekete
legendájának” egyes részleteit, és összehasonlítják kihallgatási módszereit a
kor világi bíróságain megszokott kínzásokkal. Fray Ignacio mindenesetre
rövidre zárta a bürokratikus aktatologatást, amely egy titkos bíróságon talán
elkerülhetetlen visszaéléseket lett volna hivatva megfékezni. Az is heves
viták tárgya, hogy pontosan hány embert ítélt el és küldött halálba a hivatal
fennállásának három és fél évszázada alatt, de ahhoz nem fér kétség, hogy
sok ezer áldozat szenvedett miatta; az pedig, hogy könyörtelenül
ránehezedett a spanyolok lelkére, mély nyomot hagyott Spanyolország
civilizációján. A Vatikánban ma is létezik a Szent Hivatal Kongregációja,
amely az egyházat védi az eretnekségektől, bár megváltoztatták a nevét Hit-
tani Kongregációra. A Kongregációt 2005. május 7-ig Joseph Ratzinger
bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa irányította.
titkos gyertyák: Kétségtelenül a sábáti gyertyák, amelyeket a zsidók
gyújtanak minden péntek este. A pénteki gyertyagyújtás egyike volt
azoknak a szokásoknak, amelyekhez számos converso asszony ragaszkodott
a nyilvános megtérés után is.
torreádorok: Ezek a bikaviadorok nem azonosak a mai matadorokkal;
nemesemberek voltak, akik lóháton küzdöttek a bikákkal. A feladat az volt,
hogy a bika hátába beledöfjenek egy rejón nevű dárdát. A dárda acélnyele
kb. egy méter hosszú fanyélre volt szerelve, ezért a torreádornak egészen
közel kellett lovagolnia a támadó bikához. Az győzött, aki a legtöbb dárdát
döfte az állatba (és a legtöbb törött nyelet tudta felmutatni). A bika
megölését általában a karámban dolgozó közrendűekre bízták. Ám ha a bika
azzal „sértette meg” a torreádort, hogy kivetette a nyeregből, annak
kötelessége volt megölni az állatot, és ilyenkor a lovagiasság törvényei
értelmében senki sem siethetett a segítségére.
tusona: A kurtizánok legmagasabb osztálya, szó szerint „aranyfürt",
célzással a legelőkelőbb lovagrendre (Toison d'Or, Aranygyapjas Rend),
amelynek II. Fülöp volt a nagymestere.
Új-Hispánia: Ezt az alkirályságot a mai Mexikóvárosból irányították.
Mexikó, Közép-Amerika nagy területei, a mai Kalifornia, Nevada, Utah,
Arizona, Új-Mexikó, Texas, Colorado és Wyoming állam egy része vagy
teljes területe tartozott hozzá, továbbá a Fülöp-szigetek, amelyeket II.
Fülöpről neveztek el. Spanyolország a legtöbb észak-amerikai gyarmatát
elveszítette 1821-ben, amikor elismerte Mexikó függetlenségét.
zarabanda: A mór hastáncból fejlődött ki, kétségtelenül tartalmazta a mai
sevillana és flamenco elemeit. Túlfűtötten érzéki tánc volt, hullámzó, kacér
mozdulatokkal, malac kísérőszöveggel. A meghökkentő tényt, hogy az
apácák zarabandát jártak az oltáriszentség napján, az 1593-as év krónikásai
jegyezték fel (1. Francisco Morales Padrón: Historia de Sevilla: La Ciudad
del Quinientos).

KÖSZÖNET

Emily Bestlerrel, fantasztikus szerkesztőmmel kell kezdenem, akinek

ösztönös megérzései, éleslátása, kedvessége kifogyhatatlan ihletet jelentett
A napló megjelentetésében. Felbecsülhetetlen támogatása legmerészebb írói
álmaimat is felülmúlta. Következőnek Heide Lange-ot, drága barátomat,
bizalmasomat, szenzációs ügynökömet szeretném biztosítani mérhetetlen
hálámról. Bölcsessége, együttérzése, amelyet nem győzök csodálni,
gazdagabbá teszi írói életemet. A bennem való hite adta a bátorságot, hogy
meg merjem kockáztatni a regény alkímiáját.
Miután magam is voltam szerkesztő, tudom, mennyi hősies erőfeszítést és
lankadatlan optimizmust követel egy könyv megjelentetése, és
kimondhatatlanul hálás vagyok érte az Atria/Simon & Schuster kiváló
csapatának. Köszönöm Judith Curr, Gary Urda, Carolyn Reidy, Michael
Selleck, Kathleen Schmidt, Dávid Brown, Christine Duplessis és Jeanne
Lee magabiztos, csodálatra méltó alkotóképességét. Önzetlen segítségükért
szeretnék köszönetet mondani Sarah Branhamnek, Jodi Lippernek, Laura
Sternnek, Alex Cannonnak és Lindsay Northnak.
A történelem újrateremtéséhez rengeteg szakértelemre van szükség.
Nagyszerű barátom, Antonio Doblas utolérhetetlen vezetőnek bizonyult
Sevilla városában. Antonio időutazó, aki három dimenziót adott a
festményeknek, hogy jöhessek-mehessek a nemes urak és a közrendűek
magánéletében, továbbá a titkok őrzője a világ egyik legvarázslatosabb és
leggyönyörűbb városában, amelyben valaha is volt szerencsém
megfordulni. Aki nem látta Sevillát Antonio szemével, az lemaradt egy
csodáról. Ugyancsak adósa vagyok lelkes és tehetséges madridi
kalauzomnak, Hernán Sattnak, akit olyan lázba hozott a regény ötlete, hogy
sorra kibontotta a benne rejlő lehetőségeket, és megszámlálhatatlan
szempontból gazdagabbá tette írásomat. Don Juan utáni felfedezőutam
egyik kedvenc emléke, amikor Hernánnal arcokat lopkodtunk a Pradóból.
Ha már Spanyolországnál tartunk, szeretnék köszönetet mondani
Andalúzia, Sevilla tartomány és Sevilla város utazási irodáinak. Különösen
hálás vagyok Antonio Martín-Machuca, Fernando Hernández, Rocio
Naranjo Molina, Amanda Colbert, Juanjo Dominguez és Beatriz Arilla
ötletes és önzetlen segítségéért. Az Államokban szeretném megköszönni
Michelle DeFields-Gambrel és Jay Dautcher kollegáimnak az alapos
kutatást, a lelkiismeretes utána olvasást és a fáradhatatlan együttműködést.
A spanyol történelem, a katolicizmus, a kardvívás és az inkvizíció számos
tudósa és szakértője ajándékozott meg tanácsaival és tudásával, köztük Sara
Nalle, William Christian, Róbert Orsi, Antone Blair, Paul MacDonald, Drea
Leed és William Monter professzorok. Ami történelmileg pontos ebben a
könyvben, az az ő szakértő érdemük; ha maradtak benne tévedések, azokért
kizárólag engem kárhoztassanak. Főleg Nalle professzor ellenőrizte
aggályos lelkiismeretességgel az adatok pontosságát. Regényem rengeteget
köszönhet az ő nagylelkűségének, műveltségének, rajongásának a spanyol
„anyagi kultúra” iránt; még annak is utánanézett, hogy a sokszínű füge,
amelyet Don Juan eszik, abban a hónapban érik-e be, amikor hősünk a
naplóját írja. Fietta Jarque újságíró és irodalmi szerkesztő az első lépésektől
segített. Bátorításának és útmutatásának köszönhetem, hogy ez a könyv
nem maradt meg vázlatnak.
Továbbá szeretnék köszönetet mondani néhány szellemi útmutatómnak,
Desmond Tutu püspöknek, B. K. S. Ilyengar jógamesternek és Mantak Chia
taoista mesternek, akik felhívták a figyelmemet arra, hogy a szeretet
nyilvánul meg a szenvedélyben és a részvétben is, valamint hogy a vágy és
az érzékiség nem hagyható ki a szellem ösvényéből. Hálás vagyok az
Esalen Intézetnek, Gordon Wheelernek és Nancy Lunney-Wheelernek,
amiért menedéket adtak, hogy befejezhessem A naplót. Kétlem, hogy az ő
nagylelkűségük nélkül lett volna időm és helyem Don Juan megírásához.
Áldás volt a könyvnek, hogy olyan fantasztikus olvasók pazarolták rá
idejüket és tehetségüket, akik cimboráim, munkatársaim és cinkosaim
voltak, többek között Gordon Wheeler, Hassan Carroll, Monique Scheer,
Heather Kuiper, Loren Rauch, Debora Bubb, Rachel Bagby, Jessie Chaffee,
Ana Munsell, Linda Acredelo, Susan Goodwyn, Joshua Leavitt, Marlene
Adelstein, Phyllis Tickle, Mark Nicolson, Karén Abrams és Richard
Abrams. Köszönettel tartozom tehetséges lektoraimnak, a szó mestereinek
az óceánon túl: Ian Patennek, Beth Thomasnak, Marylin Schwartznak és
Sybil Pincusnak. Szeretném megköszönni Megan Beatie-nek, Lynn
Goldbergnek, Marc Nicholson-nak, Rachel Mastersnek és Steve O'Keefe-
nek, hogy segítették eljuttatni Don Jüant az olvasókhoz. Meg akarom
köszönni Rich Greennek a Creative Artistic Agencynél, hogy segített
eljuttatni Don Jüant a leendő recenzensekhez, köszönöm Jim Frey leckéit,
szigorú szeretetét, Robert McKee jártasságát a cselekményszövés
mesterségében, Pilar Alessandra óriási tájékozottságát az elbeszélés
tudományában és a cselekmény parancsaiban, főleg pedig Frank McCourt
rendületlen támogatását és buzdítását.
Ennek a regénynek a megjelentetése igazi nemzetközi együttműködéssel
történt. Köszönetem a fölényesen intelligens és mulatságos Teri Tóbiásnak
a Sanford J. Greenburger Associatesnél, valamint őrangyalaimnak, Lynn
Franklinnek és Todd Siegalnak. A szívemben őrzöm sokszínű, értékes
kapcsolatainkat. Az a megtiszteltetés ért, hogy együtt dolgozhattam a
könyvkiadás legkiválóbb szakembergárdájának számos képviselőjével,
akiket ország szerint állítok ábécésorrendbe: Roberto Feith-tel, Julia
Michaelsszel és Gabriela Javierrel az Objetivánál (Brazília); Jordon
Antorowal, Katerina Antovával és Anelia Andonovával a Bárdnál
(Bulgária); Charlotte Weisszel a Politikens Forlagnál (Dánia); Touko
Siltalával és Kiti Kattelusszal a WSOY-nál (Finnország); Nathalie
Fiszmannal az Editions du RoChernél (Franciaország); Angéla Sotiriou-val
és Athanassios Psichogiosszal a Psichogiosnál (Görögország); Heleen Buth-
tal és Sander Verheijennel az Unieboeknél (Hollandia); Oded Modannal a
Modannál (Izrael); Anik Lapointé-val az RBA Librosnál (Katalónia); Ven
Zsüan Vu-val a Shanghai 99-nél (Kína); Dávid Kimmel a Random House
Koreánál (Korea); Róbert Chojnackival és Katarzyna Wydrával a Znaknál
(Lengyelország); Rózsa-Simon Judittal és Földes Tamással a Gabonái
(Magyarország); Kirsty Dunseath-tel a Weidenfeld és Nicolsonnál (Nagy-
Britannia); Bernhard Matt-tal és Júlia Bauerrel a Heynénél (Németország);
Gerd Moss-szal, Guri Pfeiferrel és Tone Torppal a Dammnál (Norvégia);
Carla Tanzival és Maria Paola Rómeóval a Sperling & Kupfernél
(Olaszország); Nyikolaj F. Naumenkóval az AST-nél (Oroszország);
Manuéla Cardosóval a Presencánál (Portugália); Denisa Comanescuval a
Humanitásnál (Románia); Magnus Nytell-lel a Forumnál (Svédország);
Berta Noyjal a Planétánál (Spanyolország); valamint a szerbiai Lagunával
és a tajvani Crown Publishinggel. Köszönöm mindenkinek, hogy hittek Don
Jüanban, hittek benne, hogy a mai olvasó számára is van mondanivalója.
De mindenekelőtt azt kell elmondanom, milyen mérhetetlenül hálás vagyok
anyámnak, Patrícia Abramsnek, és drága feleségemnek, Rachelnek. Nem
köszönhetem meg eléggé az ő kifinomult emberismeretüket, olvasói
intelligenciájukat és megindító szeretetüket. Áldás nekem, hogy olyan
anyám van, aki apámmal együtt megszerettette velem az olvasást és a
könyvek bölcsességét. Rachel, ezt a könyvet azért írom, hogy beleöntsem
holtig tartó szerelmemet és rajongásomat. Amit tudok és ezeken a lapokon
megörökítek a szenvedélyes igaz szerelemről, azt tőled és veled tanultam.

A SZERZŐ JEGYZETE

DON JUAN ELVESZETT NAPLÓJA a megszámlálhatatlan legendán kívül

egy Louis Viardot nevű, tizenkilencedik századi francia tudósnak az
elméletén alapul, aki azt állította, valóban élt Sevillában egy Don Juan nevű
nemesember, akit a Szent Ferenc-kolostorban öltek meg, hogy véget
vessenek örökös botrányainak (1. Etudes sur Vhistoire des institutions, de la
littérature et des beaux-arts én Espagne, 344). Ebben a könyvben nemcsak a
történelem legnagyobb szeretőjét akartam feltámasztani és indítékait
kifejteni; olyan regényt szerettem volna írni, amely feltárja a szerelem és a
kéj dialektikáját, és választ mer keresni a kérdésre, hogy az ember, legyen
férfi vagy nő, miként érheti be egész életére egyetlen kapcsolattal.
TARTALOMJEGYZÉK
A SZERZŐ JEGYZETE
SZÓBESZÉD ÉS HAZUGSÁGOK
A SZENVEDÉLY SZIKRÁJA
EGY NŐ VÁGYAKOZÁSA
SOHA SENKI MEG NEM TUDJA
NEM MINDENKI BETÖRŐ, AKI ÁLARCOT VISEL
AZ ANGYALOKNAK SZERELME
ISTEN LÁTOMÁSA
EZT NEM TEHETEM MEG SEMMI ÁRON
A FELELEM VÉTESE
A FÉRFI NEM CSAK AZ, AMINEK SZÜLETETT
EGY LIBERTINUS ISKOLÁJA
SEVILLA ARANYVERE
A RABSZOLGAPIAC
FOGADÓ A KALÓZHOZ
A TITKOK SOHASEM MARADNAK MEG A SÍRBAN
EZER ÉJSZAKA EGY IDEGENNEL
CORPUS CHRISTI
A BIKAVIADAL
A HÚS BŰNEI
A LEGNAGYOBB BŰN
ALMA MEGÉRZÉSE
AZ ÁLARCOSBÁL
MEGHÍVÓ CRISTINA HERCEGNÉTŐL
AZ IGAZSÁG
A TUDAS, AMELY TÖNKRETEHET
ALMA VISSZATÉRÉSE
EGY ÚJ VILÁG
A LEPKE ÉS A LÁNG
UTAZÁS AZ ÉGBE
A CSALÁS ÉS A KEGYETLENSÉG GYERMEKE
A SZERELEM SORSJÁTÉKA
A HÁZASSÁG TITKA
ÁT AZ ÓCEÁNON
ALMA KÍSÉRTÉSE
A SZENT INKVIZÍCIÓ NEVEBEN
GYÓNAS AZ ALCÁZARBAN
PÁRBAJ SEVILLA HÁZTETŐIN
DOÑA ANA HÁLÓSZOBÁJÁBAN
BÚCSÚ
AZ UTOLSÓ ÉJSZAKA: UTOLSÓ BEJEGYZÉS
SZÓMAGYARÁZAT ÉS JEGYZETEK
KÖSZÖNET
A SZERZŐ JEGYZETE
TARTALOMJEGYZÉK
Douglas Carlton Abrams évekig dolgozott szerkesztőként a University of
Califor-nia Pressnél, majd a HarperSanFrancis-cónál. Feleségével és három
gyermekével Észak-Kaliforniában él. Ez az első regénye, amelyet
csodálatos olvasóinak, tanítóinak, valamint az igazi Padre Miguel
Antoniónak, Don Hernánnak, Serenának, Cristóbalnak és Doña Aná-nak
ajánl.