Amikor a nő eldöntötte, hogy elköltözik, már régóta élt boldogtalanul, valaki másnak

az életében. Díszletként.
Teljesen elveszítette önmagát – akkor, amikor hagyta, hogy azt a csepp kis életet, ami
a szíve alatt harmadjára megfogant egy anyagias, kihaénnem nőgyógyász kiszippantsa és a
kórházi szemét közé tegye. 2013 volt akkor. Épp 10 évvel ezelőtt. Gergő majdnem négy éves
volt, Levi 2 – két imádott, gyönyörű, életvidám kisfiúcska. A nő életét és szívét teljesen
kitöltötte akkor a két kisfiú. És amikor a tesztet elvégezte, és az pozitív lett, megint öröm és
boldogság volt a szívében, hiszen imádta a gyerekeit. Abban is reménykedett, hogy akkor
talán igazi család lesznek végre. Ők, öten, mindenki más nélkül.
Aztán az apa meg sem fordult, amikor elmondta neki, hogy kisbabát vár – háttal állt
neki és közölte, ő ugyan nem akar harmadik gyereket, minek az, itt ez a kettő.
És a nőből jókislány lett, elment, kiszedette magából a gyereket, minek az, aztán
másnap – ez épp halottak napjára esett – kapott egy autót.
Évekig nem beszéltek róla. Nap napot követett és a nő, a jó kislány önmaga silány,
üres és élettelen árnyékává vált. Elhitte, hogy minden úgy van jól, ahogy az apa és az anyósa
véli, gondolja, elvárja – már nem rendelkezett önmaga felett, átadta az irányítást nekik és
teljesen elszakadt a normalitástól – egy borzasztóan beteg és abnormális életre mondott igent
és napról napra ment tönkre benne.
Sok-sok év csúnya, beteg, fekete, nehéz betonkockáját pakolta még magára. De végül
győzött az élet. A nő keserves felismerésekkel tarkított úton a saját hajánál fogva kihúzta
magát abból a mocsárból, amiben előtte évekig önszántából dagonyázott és fúrta magát egyre
mélyebbre. Nehéz út volt, legtöbben 10 körömmel húzták vissza a mocsárba, elvétve akadt
csak olyan ember, aki valóban és szívből segítette és támogatta őt.
Éppen ma egy évvel ezelőtt költözött ki abból a házból. Ezalatt az egy év alatt a
korábbiakhoz képest fénysebességgel haladt önmaga felé. Jópár hónapnak kellett eltelnie
ahhoz, hogy megjöjjenek az első, legváratlanabb pillanatokban feltörő emlékképek. Hazafelé
sétáltak a kislányával a játszótérről és együtt énekelték az egyik kedvenc dalukat. És az anyós
akkor a múltból utánuk nyúlt – mintha horgot vetett volna a fejében a hangja, ahogy azt
mondja gúnyosan: ’Már megint mitől van ilyen jó kedved? Nézzétek, anya már megint
hangosan énekel. – és ezt mindig egy sértődött attitűd követte vagy egy-két napnyi csenddel
verés. Akkor a jó kislány teljesen leszokott az éneklésről. Évekre. De mióta ez a felismerés
elérkezett a nőhöz, hogy újra énekel, minden nap – boldog volt, öröm volt a szívében már,
hogy nincs többé a hangján, és kiváltképp a lelkén a gúny fekete árnyéka, ami korábban
gúzsba kötötte.
 Ezen a az első évfordulós napján a költözésnek, talán ez volt a legmeghatározóbb
érzése – az öröm, hogy a hangja, a lelke nincs már többé leláncolva a fekete betonkockákhoz.