„AZ ANYUKÁM KI AKART NYÍRNI, AMIKOR

MEGFOGANTAM. ÍGY MESÉLTE” – KATI

TÖRTÉNETE
2023. DECEMBER 11. | FB | OLVASÁSI IDŐ KB. 10 PERC

Kati egy éve él újra albérletben, miután két évet egy hajléktalanszállón
töltött. Amikor jobb híján oda kellett költöznie, olyan dühös és
elkeseredett volt, hogy saját bevallása szerint hetekig csak sírt és üvöltött.
Nem csoda, fiatal asszonyként húsz-harminc fős családi ünnepeket tartott
a házuk kertjében, a férjével pedig Görögországba jártak nyaralni. „Nem
tudom, mit rontottam el, de valahol kisiklott a dolog” – mondja visszatekintve
az elmúlt 55 évére. Fiala Borcsa írása.

Kati egy Sátoraljaújhely melletti településen, Ricsén született, amelyet

mostanság nagyjából kétezren laknak. Itt élt majdnem 16 éves koráig,
amikor a lehetetlen körülmények miatt elszökött otthonról. Hét
lánytestvére van, ő az utolsó előtti a sorban. „Én egy nemkívánatos gyerek
vagyok, az anyukám ki akart nyírni már amikor megfogantam – ezt ő mondta
így. Ha tetszik, ha nem, úgy voltam a családban, mintha mostohagyerek
lennék. Soha senkivel nem volt normális kapcsolatom.”

Apja kőműves volt, az anyja otthon volt a gyerekekkel, illetve a téeszben

(termelőszövetkezet) dolgozott. A testvéreivel most sincsen jóban, de azt
meséli, nem is voltak soha. „Nálunk nincs szoros testvéri kapcsolat. Nem erre
neveltek. Így alakult.” Barátai sem voltak, ezért kiskorában, ha szomorú
volt, vagy gondjai adódtak, senki sem hallgatta meg. „Nálunk ez így volt. Az
én anyukám olyan elszigetelten élt, hogy hozzánk sem jöhettek barátok vagy
osztálytársak, és mi sem mehettünk senkihez. Édesanyám nagyon magának
való. Nem is tudom, hogy lehetett így élni.”

Kati nem szerette az otthoni hangulatot, és a szüleihez sem tudott igazán

kötődni. „Apu sokat ivott, kártyázott, nőzött, csavargott. Keveset volt otthon.
Időnként meg elköltözött otthonról egy másik nőhöz, aztán visszajött, mert az
anyu mindig visszafogadta.” A házuk gyakran volt hangos a szülők
veszekedésétől, verekedésétől, amit Kati egyre nehezebben viselt.

„Nem szerettem az anyuékat. De egy gyerek mit tehet?

Tűr, amíg muszáj. Aztán, ha nem muszáj, menekül.”
Ami azt illeti, a gyerekkorából semmi szépet nem tud felidézni, amikor
erről kérdezem. Nem tartották a születésnapokat, a nyolc gyerek
ajándékot sem kapott soha. De nem ünnepelték a karácsonyt sem igazán,
állítottak ugyan egy nagy fát, de ebben ki is merült a dolog. Enniük
azonban mindig volt mit, a szülei ugyanis állatokat tartottak: marhát,
nyulat, galambot, kecskét, és bárányt is. Persze, ez azt is jelentette, hogy a
szülők mellett a gyerekeknek is ki kellett venniük a részüket a gazdasággal
járó munkákból, és a csarnokba is jártak tejet eladni. Zsebpénzt nem
kaptak a munkájukért sem.

A kérdésemre, hogy az édesanyját hogyan írná le, elgondolkodik. „Benne a

butaság és a rosszindulat keveredett elég rendesen. Nem tudok szebbet
mondani rá, ilyen volt.” Apukájára viszont úgy emlékszik, mint
egy „agresszív állatra”.
Kati az otthoni feladatok mellett viszonylag korán elkezdett dolgozni egy
villanykapcsoló üzemben. „Aztán apu megint megbolondult, volt egy nagy
kirohanása, hogy neki más asszony kell. Akadt is.” Újabb családi dráma
következett, ami után Kati fogta magát, és a munkahelyéről elgyalogolt a
40 kilométerrel arrébb lévő Sátoraljaújhelyre, majd feljött Budapestre.
Addigra már a nővérei is a fővárosban éltek albérletben, illetve saját
lakásban. Ők segítettek neki elhelyezkedni az óbudai Goldberger
textilgyárban, lakhatást pedig egy munkásszálláson kapott. Ezzel pedig
végleg elúszott a lehetősége annak, hogy továbbtanuljon – ahogy
eredetileg szeretett volna. Pedig az általános iskola elvégzése után
felvették egy sátoraljaújhelyi szakközépbe, annak a kollégiumába is
bejutott. „Apu beteg lett – mindig sokat betegeskedett –, ott voltak az állatok,
róluk gondoskodni kellett, úgyhogy végül anyu nem engedett el. Rettenetesen
haragudtam rá.”

A textilüzemben nagyon sokat kellett dolgozni, de azért jól érezte ott

magát. Sok hasonló korú, vidéki lánnyal dolgozott együtt, úgyhogy
igencsak játékos volt a hangulat. Fiatal volt, pénzügyi oktatásban nemigen
részesült soha, úgyhogy arra ebben az időben nem is gondolt, hogy a
fizetéséből félre is tegyen. „Öltözködtünk, aztán meg éheztünk, mert nem
volt pénzünk kajára. Nem volt mögöttünk senki, aki odacsapjon, hogy nem
szabad az összes pénzt elkölteni.”

Hogy ne kopjon fel az álla, elment másodállásba is

dolgozni: egy étteremben mosogatott. „Mindig sokat
dolgoztam. Szeretek dolgozni.”
Húszéves volt, amikor megismerkedett későbbi férjével, egy évvel később
kerültek szorosabb kapcsolatba. „Jártunk együtt szórakozni. Én jól éreztem
vele magamat, de nem voltam belé szerelmes, meg tervezni sem terveztem
vele semmit. Aztán nem tudom, mi történt, belém csapott a villám vagy mi…
de 14 év lett végül belőle.”

A házasságukat jónak értékeli, csak a vége lett „csúnya”. Szép lassan

felépítették a közös életüket, vettek egy újpesti kertes házat, utaztak itthon
és külföldön is, többek között jártak Görögországban.

Édesanyád hogy jött ki a férjeddel? – kérdezem. „Eleinte nem szerette” –

mondja. Valószínűleg a nagy korkülönbség miatt, a férfi ugyanis 25 évvel
idősebb volt. „De aztán ő lett a kedvenc veje. Mert a férjem azért egy áldott
jószívű ember volt, nem mondhatok rá rosszat.”

A gondok ott kezdődtek, hogy Kati szeretett volna gyereket, a férfi

azonban nem akarta már magát még egyszer egy gyerekkel lekötni – az
előző házasságából volt két nagy lánya, akik ráadásul nem tudták
elfogadni az új feleséget. „Meg volt benne egy nagy adag önzőség is. Attól
félt, hogy ha gyerekünk lesz, akkor nem fogom már őt ugyanúgy szeretni.”

Végül Katinál betelt a pohár, és közölte a férjével, válni akar. „Az álla a
padlón koppant. Erre nem számított.”

A kertes házat eladták, a pénzt elfelezték, és ahogy

Kati fogalmaz, itt kezdődött az ő kálváriája.
„Vettem egy másfél szobás lakást Újpesten, csakhogy én azt nem szerettem.
Arra gondoltam, hogy annyit dolgozom, miért is ne vehetnék fel kölcsönt, és
vásárolhatnék abból egy szép nagy lakást.” Így is lett. Eladta a lakását, felvett
még nyolcmillió forint kölcsönt, és megvette álmai otthonát, amit aztán fel
is újíttatott, a saját ízlésére formálva.
Eleinte minden rendben is ment, Kati a keresetéből az első részleteket
gond nélkül tudta törleszteni. „Csakhogy azt nem mondták, hogy ötször
annyit kell majd fizetni egy év múlva. Hogy nem kapok annyi fizetést, mint
amennyi a törlesztőrészlet. Annyira felemelték a fizetnivalót, hogy
belefulladtam.”

A gyárban, ahol dolgozott, hetvenezer forintot keresett egy hónapban. A

törlesztőrészlet, ami eredetileg harminc sem volt, hamarosan száztíz lett.
Arra jött még a rezsi, meg a többi költség… lehetetlen volt ezt hosszú
távon fenntartani. Kati három évig küszködött, aztán feladta. (Mint tudjuk,
nem ő az egyetlen kárvallottja a svájcifrank-alapú hitelnek. A devizahitel
miatt 1,2 millió magyar ember került adósságcsapdába, akiknek vállát
összességében 5 ezer milliárd forint devizaalapú hitelállomány terhe
nyomta, ami hosszú évtizedekre meghatározta a jövőjüket.) „Hálát adok a
jóistennek, hogy én legalább egyedül voltam. Akinek ott volt két-három-négy
gyerek, azok is repültek, nem volt kegyelem.”

Nehéz helyzetében pedig senki nem volt, akihez segítségért fordulhatott

volna. Eladta a szép lakását, az árából kifizette a hitelét, és albérletbe
költözött. A gyárat otthagyta, hogy több pénzt keressen, elment egy
varrodába, mindig is nagyon ügyesen bánt a tűvel. „Csakhogy azt nem
mondták, hogy itt mindössze három hónapig van munka, aztán mindenkit
szélnek eresztenek.” Máshová nem tudott elmenni, a kínai áruk
térnyerésével szépen lassan megszűntek a hazai varrodák, ahol
elhelyezkedhetett volna.

Ekkor nagyon maga alá került. „Voltak elég kilátástalan hetek az életemben.
Nem láttam a kiutat, hogy mihez kezdjek, kihez forduljak. Teltek a napok, és én
csak ültem, teljes letargiában. De aztán mindig fel kellett állni, hiszen
önsajnálatból nem élünk meg.”

Ekkor jutott eszébe, hogy elmegy a vendéglátásba dolgozni. Először egy

körúti gyorsétteremben kapott állást. „Kegyetlen volt. Annyit kell ott
dolgozni, hogy az ember megdöglik abban a 12 órában. Felkeltem reggel, a
kezem görcsben volt, kinyújtani sem tudtam az ujjaimat.” Így is hat napot
dolgozott, napi 12 órában, hogy ki tudja fizetni az albérletét, de arra is
odafigyelt, hogy tudjon félretenni is. „Nem így terveztem az életemet,
valamiért így kellett lennie.”

Később egy másik étterembe ment át dolgozni a jobb pénz reményében.

Ezen a helyen az okozta a nehézséget, hogy míg korábban megszokta a
csapatmunkát, itt mindent egyedül kellett csinálnia. Végül mégis azért állt
fel három év után, mert nem bírta az intrikus munkahelyi légkört. „Nem
értem ezt a kétszínűséget… Ide nyalok, azt eltaposom, kirúgatom. Az a
furkálódás, ami ment! Én nem értem az embereket” – mondja.

Hogy kerültél végül a hajléktalanszállóra? – kérdezem.

„Csináltam egy jó nagy faszságot… Jó szándékból

ugyan, de akkor is
– kezdi. – Akkor még élt az anyukám. Jött a Covid, én albérletben éltem egy
nagyon rendes házinéninél, aki megengedte, hogy a járvány alatt ingyen lakjak
nála.” Kati abban az időben is a vendéglátásban dolgozott, az étterem
azonban bezárt, ő pedig ott állt ismét munka nélkül. Egy ismerősén
keresztül azonban sikerült elhelyezkednie a László-kórházban
takarítónak. „Délután háromtól ott voltunk este nyolcig. Harminc kórtermet
takarítottunk, meg a rendelőket. Csakhogy közben ott volt nekem a 83 éves
édesanyám, egyedül, ágyban fekvő betegen. Nem ment ki hozzá orvos,
gondozó, nem ment ki hozzá senki. Naponta ötször felhívott, megette az
életemet. Én meg azért csak anyás voltam, úgyhogy addig-addig rágta a
fülemet, hogy mondtam neki: jól van, anyu, pakolok, megyek.”

Otthagyta a munkahelyét, felmondta az albérletét (ahová maga helyett

keresett egy fizetőképes lakót), és hazaköltözött az édesanyját
ápolni. „Vesztemre.”

Egy hét után az édesanyja ráparancsolt, pakoljon azonnal össze, és

takarodjon el a házából. „Az én anyukám már elég öreg volt, az agya sem volt
a régi. Amellett régóta betegeskedett. És ha valaki hosszú távon beteg, az
gyakran gonosz lesz. Ő már vagy 12-13 éve a házból nem ment ki. Neki azzal is
baja volt, ha felálltam, vagy ha járkáltam a lakásban. Vagy ha
megmozdultam. Veszekedett, átkozódott. Ott lakott abban a 120
négyzetméteres házban, egyedül, ágyhoz kötve… most gondold el, milyen
mocsok volt ott. Borzasztó.” Kati mindent szépen kitakarított, rendbe tette
az anyukáját. „És ezért haragudott rám, de rettenetesen. Fú, de utált.”

A testvéreire azonban ebben a helyzetben sem számíthatott. „Mi ilyen

családcentrikusak vagyunk” – nevet. Pedig az elbeszéléséből kiderül, annak
idején, amikor még férjnél volt, a családi ünnepeket ő rendezte, nála
tartották az összejöveteleket a kertes házban úgy, hogy az alkalmankénti
húsz-harminc főre ő vásárolt be, ő főzött. Az édesanyjának is ő vette meg,
amire szüksége volt. „Azért, hogy vécé legyen a lakásban, közelharcot kellett
vívnom vele. Nem akarta, de utólag belátta, milyen jó, hogy nem kell hidegben,
sötétben elbotorkálnia a kert végébe.” A telefont is ő köttette be az
anyukájának, és a számlát is ő fizette, ami igen magas volt, az édesanyja
ugyanis úgy gondolta, mindennap minden gyerekének fel kellene őt
hívnia, és ha ez nem történt meg, ő telefonált rájuk. „Tizenötezres
telefonszámlákat csinált! Fizettem egy darabig, amíg meg nem untam.”
Miután az édesanyja kidobta, Kati ismét összecihelődött, és visszaköltözött
Budapestre „a nagy semmire”, ahogy ő fogalmaz. Először egy
munkásszállón talált helyet magának, egy apró, ablaktalan szobát, és újra
elkezdett a vendéglátásban dolgozni – egészen a második
járványhullámig. Akkor bezárt a munkahelye, és a munkásszálló is.

Akkor került a hajléktalanszállóra, egy barátnője révén.

„Hát az valami katasztrófa, az épelméjű embernek

nem való. Amikor megláttam, micsoda lyukban kell
laknom, sírtam, toporzékoltam, ordítottam,
veszekedtem… mindent csináltam az első hetekben.
Düh, harag, csalódottság volt bennem. A szobában pedig poloska, csótány…
én életemben nem láttam előtte ilyen bogarakat.”

Amellett a szálló közönségével sem találta meg egy idő után a hangot, azt
állítja, a végén meggyűlölték a többiek. „Ugye, étteremben dolgoztam,
ahonnan lehetett maradékot hazavinni, úgyhogy literszámra hordtam az ételt,
etettem az embereket. De adtam a magaméból is, ha kellett, cigit, miegyebet.
Mert ott aztán megy a koldulás reggeltől estig, és akit ki lehet használni, azt ki
is használják a végtelenségig. »Majd megadom, majd megadom«, mondják, de
persze az ember keresztet vethet rá.” Aztán egyik nap Kati az ingadozó
vérnyomása miatt elájult, elrepedt a bordája, amivel aztán két hetet kellett
feküdnie. „Senki nem kopogtatott be hozzám, hogy mi van velem. Aztán
amikor jobban lettem, és elmentem bevásárolni, ahogy jövök fel, vagy tízen
rám reppentek.” Akkor mindenkit elzavart. „Én eddig adtam. Ti hol voltatok?
Úgyhogy itt el is vágtam magamtól mindenkit.”

Két évet élt itt, ennyi a maximum, amit a szállón lehet tölteni. Hamarabb
eljött volna, de a kórházban, ahol munkát kapott, olyan keveset keresett
(napi 4700 forintot kapott nyolc órára), hogy abból képtelenség lett volna
albérletet fizetni.

Változást az hozott az életébe, hogy a járvány lecsengésével újra ki tudtak

nyitni az éttermek. Kati azonnal munkába állt, két helyen is, és elkezdett
félretenni saját bérleményre. „Körülbelül félmillió kell ahhoz, hogy az ember
el tudjon menni albérletbe a kaucióval, meg mindennel. De így is egy tortúra,
becsapnak, átvágnak, ami árat a telefonban mondanak, az nem igaz, amikor
odaérsz, kiderül, hogy már jóval több.” Végül a BMSZKI (Budapesti
Módszertani Szociális Központ és Intézményei) albérletprogramjának
segítségével és a munkatársak támogatásával, nagy nehezen megtalálta a
jelenlegi otthonát, az utolsó pillanatban: két nappal azelőtt, hogy a
szállóról el kellett költöznie. „Végre csöndben tudtam aludni, nem üvöltözött
a folyosón senki!”

Van valamilyen álmod a jövődet illetően? – kérdezem. „Milliomos szeretnék

most már lenni. Ennyi. Megvenni egy nagy házat, ott élni szép csendben,
nyugalomban. Rózsákat fogok nevelni. Könyörgök, szenvedtem eleget, most
már valami jó is történhetne velem.

Nem tudom, mit rontottam el, de valahol kisiklott a

dolog. Mindent megtettem azért, hogy szépen éljek,
csak aztán a körülmények így alakultak.”