CSEPELYI ADRIENN: HOGY VAGY?

MINDENHOGY
2022. AUGUSZTUS 7. | CSA | OLVASÁSI IDŐ KB. 3 PERC

Történet egy polc alá esett krumpliról, a stopperóráról, és a körvonalainkról, amiket néha nem is
olyan könnyű felismerni. Arról nem is beszélve, ami a felszín alatt zajlik, és nem látható
semmilyen fénytörésben. Csepelyi Adrienn WMN-naplója.

Marháskodásnak indult, de sorozat lett belőle. Két éve figyelem, hogy az egyik,
Keletinél lévő szupermarket kirakatába mindenféle tárgyak esnek be, egy ideje
pedig Insta-storyban dokumentálom, mikor épp mi.
Tényleg nem volt több ebben, mint a nevetés a jelenségen, hogy a rosszul tervezett
polcrendszer miatt állandóan van valami nem oda illő a dizájnos vitrinben. Mára
odáig fajult a dolog, hogy rendszeresen kapok fotókat más városokból, ahol a
bolthálózat más üzleteinek kirakatában ugyanúgy ott vannak a beesett dolgok.
Mind többen látják meg azt, ami eddig is ott volt.

Hogy miért ezzel kezdem?

Mert a fotózás mozzanata a fontos. Ugyanis ahogy ott

állok az üveg előtt, és keresem a megfelelő szöget,
amelyben jól látszik az aktuális tárgy, kívülről úgy
tetszhet, egy végtelenül hiú ember pózol a tükröződő
felület előtt.
Persze, én is látszom általában, ám a fókusz a tárgyon és annak történetén van: a
fonnyadt krumplin, amit észre se vesznek a polc alatt, a szomorú citromlén, a
százas papír zsebkendőn, ami lemondóan vár a sorsára. 

Igen: olyannyira nem én vagyok a fókuszban, hogy lelket képzelek egy üdítőnek,
kívülről mégis olybá tűnik, magamban gyönyörködöm.

Pár napja DAC-meccsen voltam, ahol végre találkozhattam kedves barátnőmmel,

Titanillával. Az új stadion szurkolói boltjának kirakata előtt beszélgettünk a
naplementében, én meg kitaláltam, hogy örökítsük meg a pillanatot. Titanilla pedig
azonnal vette a lapot: mi lettünk a dolgok, amik beestek a DAC Stadion kirakatába.

HIRDETÉS

Nagyon kacagtunk, miközben egyébként kemény és fontos dolgokról diskuráltunk

abban a pár percben, amennyink volt. Újrakezdésről, mentális egészségről,
sportról.

Arról, hogy milyen úgy élni, hogy ami éltet, az fel is

zabál. És hogy milyen, amikor kívülről csak az előbbi
látszik. A sziluett a kirakatban. Közben pedig te a polc
alatt kuporogsz.
Mindkettőnkben sokáig dolgozott még ez a kép, a körvonalaink, a határaink, az,
hogy meddig terjedünk és hol lép be a képbe a külvilág. Titanilla is kiírta magából
(szakmai ártalom), én is azt teszem.

Hogy ha most megkérdeznék, hogy vagyok, azt mondanám: mindenhogy.

Boldog-szomorú dal vagyok, egyik pillanatban fülig

mosoly, a másikban bénító szorongási roham. Este
eksztatikus koncert, reggel pánik. Vicces üzenet és
zuhany alatt pityergés. Indokolatlannak tűnő düh és
gyengéd szeretet akkor, amikor más csak sarkon
fordulna. Alig alvás után reggeli edzés, felhívás
keringőre és félénk, zárkózott várakozás.
Ez mind, egyszerre, egymás után, átfedésben. És néha nem látom, hol kezdődik az
egyik, vagy véget ért-e már a másik. Egyszerre vagyok a csinos sziluettem a
kirakatban és a polc alá beesett fonnyadt krumpli.

És mindez rendben van. Normális. Érthető – ha érteni akarod. Hogy boldogság fog
el néha attól a szimpla ténytől, hogy bírsz lélegezni egy olyan helyzetben,
amilyenben néhány hónapja még összeroppantál volna. Máskor meg kimond valaki
egy szót, és remegni kezdesz, mert ott még nem hegedtél be. 

Nem vagy bolond. 

Nem vagy kattant.

Nem vagy problémás.

Nincs veled semmi baj.

Gyógyulsz. 

Egy trauma vagy a depresszió utáni gyógyulás nem egyenes vonalú, egyenletes

mozgás. Akkor sem, ha neked kényelmesebb elkönyvelned, hogy „de már túl van
rajta”. Vagy ami még rosszabb: „már épp ideje lenne”.

Igen, nagyjából lehet, hogy túl van a nehezén – aztán

meg jön valami, és visszalöki. Bejelentenek egy
elcseszett törvényt, csalódik valakiben, elront valami
fontosat, mit nagyon jól akart csinálni. Akármi lehet.
És ha már (még) minden tagja sajog, akkor nehezebb
feltápászkodni. Hiába állsz ott a stopperrel mellette.
Titanilla azt írta: a kép és egy többórás, éjszakai telefonbeszélgetés hatására
elgondolkodott, mennyire csak a sziluettjét látjuk a másiknak. Azt, hogy „de te már
jól vagy”. Sőt: nem is lehetsz rosszul, azt csinálod, amit szeretsz, sikeres vagy, mi
bajod lehet.

Közben pedig pár őszinte kérdésre vagyunk csak attól, hogy meglássuk a polc alá
esett fonnyadt krumplit. A felszínes hogyvagyok és miújságok közt egy „mit érzel
valójában?”-ra. 

Vagy egypercnyi valódi figyelemre, amíg észrevesszük: az, aki úgy tűnik, hogy az
outfitjét fotózza a kirakat előtt, valójában mindjárt elbőgi magát, mert a nyomorult
krumplira fókuszál. 

Hajolj néha közelebb az üveghez, és nézd meg, mennyi minden van oda
bepotyogva.