„APUKÁM NADRÁGSZÍJJAL ÜLT ELŐTTEM,

HOGY AZZAL KAPOK, HA NEM HAGYOM

LEVÁGNI A HA JAM” – RÁNK KÉNYSZERÍTETT
FRIZURÁINK
2024. JANUÁR 21. | CSA | OLVASÁSI IDŐ KB. 7 PERC

Már nem is emlékszem, hogyan bukkantam egy olyan kommentfolyamra

valamelyik közösségimédia-platformon, amely viccesen indult ugyan, de
nagyon hamar inkább szomorúra és itt-ott rémisztőre váltott. A téma az
volt, kire milyen frizurát erőltettek már életében. Néhány elrontott,
ízléstelen haj után azonban rövid úton belül kiderült, hogy a hajviselet
kontrollálása nagyon gyakran valamilyen elnyomó, sőt olykor bántalmazó
viszony tanújele. Megkérdeztem az olvasóimat, nekik vannak-e ilyen
emlékeik, ők pedig megejtő őszinteséggel meséltek el egy sor olyan esetet,
amire felnőttként is nehéz szívvel gondolnak vissza. Bili- és gombafrizurák,
tetű miatt és hazugság árán lenyírt hajak, szülői szigor és az első randin
kontrollálni igyekvő pasi… Mondanám, hogy a többségük vicces, de
valójában úgy érzem, egyik sem az. És remélem, hogy ezt végre minden
szülő, illetve a gyerekek hajviseletébe beleokoskodó felnőtt
belátja. Csepelyi Adrienn gyűjtése.

Amikor átvernek

„Amikor hétéves voltam, elkezdtem műkorcsolyázni, és szinte minden

lánynak hosszú haja volt. Nekem félhosszú, de elkezdtem növeszteni.
Aztán pár hónap múlva anyu elvitt a fodrászhoz, akihez apukám is járt, így
én is ismertem jól. Azt mondták, csak picit vágnak a hajam aljából. Én meg
csak néztem csodálkozva, hogy ahogy telnek a percek, egyre több haj
hullik a földre, és egyre rövidebb a hajam. Amikor újra és újra
rákérdeztem, anyu és a fodrász is nyugtattak, hogy csak soknak látszik, és
ha megszárad, pont jó lesz. Hát nem lett jó, rendesen olyan frizurám lett,
mint a majdnem 50 éves apukámnak.

Persze rendeztem egy nagyobb jelenetet, és

kérdeztem, hogy miért nem mondták meg, hogy
levágják a hajam. Anyu bevallotta, hogy az ő kérése
volt, mert semmi kedve a sok torna-,balett-,
koriedzéshez fonogatni a hajam, így egyszerűbb. És
hogy félt, ha előre szól, nem hagyom.
Kb. két napig szomorkodtam, de aztán megszoktam. De valószínűleg
nyomot hagyott, mert máig emlékszem rá. És szerintem a szüleimnek is
emlékezetes volt, mert soha többet nem szóltak bele, hogy milyen frizurát
hordok vagy mit viselek.” (Tímea)

„Mai napig erős, sűrű hajam van, mondják, szép. Gyerekként copfot,
lófarkat hordtam. Hetedikben anyám elküldött, vágassam le. Eszembe
sem jutott ellenkezni – ez már sokat elárul róla. Aztán a fodrásznál: »Anyu
azt mondta, vágassam le«. A fodrász nem lacafacázott, tök rövid,
fiúfrizurám lett. Hetedikben. Szörnyen néztem ki. Anyám, mikor
hazaértem: »De hát miért vágattad le?« Szerintetek?” (Anikó)

Tetszik, nem tetszik, ez lesz...

„Tízéves koromig minden nyári szünet úgy kezdődött, hogy a nagynéném

hülyegyerekesre nyírta a hajunkat. A fülünknél jól kiterített résszel. Az
öcsémnek nem okozott akkora traumát, de én utáltam. Mint azokat a
praktikus ruhákat is, amiket úgy vettek, hogy ha én kinövöm, az öcsém
tudja hordani. Hiába szerettem volna copfokat, pörgős szoknyát,
lakkcipőt… Megfogadtam, ha lányom lesz, lehet hosszú haja és
királylányos cuccai. Fiam lett. Gyönyörű szőke hajjal és kék szemmel. A
sors iróniája, hogy a tüsire nyírt, géppel letolt, menő frizura nem áll jól
neki. Ha kicsit hosszabb a haja, akkor viszont gyönyörű.” (Beáta)

„Engem valahol az első osztály környékén leültettek az

asztalhoz, apukám nadrágszíjjal ült előttem, hogy
azzal kapok, ha nem hagyom, anyukám meg lenyírta
a hosszú hajam kb. 2 centisre, hátul egy farkincát
hagyva. Nyeltem a könnyeim. Gyűlöltem a frizurát.
Állítólag sok volt a hiszti fésülésnél, így oldották meg,
hogy kevesebb legyen.” (Andrea)
„Édesanyám eléggé kontrolláló személyiség, és ugyan mostanra már sokat
javult a helyzet, de tizenéves koromban nagyon erősen beleszólt a
kinézetembe. Kezdődött azzal, hogy csak akkor engedett el egy külföldi
nyelvsulis útra, ha levágatom a hajam (13 éves voltam). Ekkor kezdődött a
nyakközépig érő hajas korszakom, ami miatt a gimiben rögtön elneveztek
nagymamának.” (Zsófi)

„Gyerekkoromban nem volt ilyen, inkább felnőttkorban találkoztam ilyen

egzecíroztatással. Anyám eléggé irigy, mert ő miattunk levágatta a saját
hosszú haját. Szóval

irigy, és próbál presszionálni, hogy kössem össze a

hajam, vagy fogjam hátra, még az is sérti, hogy
gyakrabban mosom. Volt, hogy kigúnyolt, amiért
annyit foglalkozom vele. Úgy viselkedik, mint egy
gyerek, és megsértődik, mintha az ő haja lenne az én
fejemen.” (Nini)
„Mindig is hosszú hajam volt, de anyu ragaszkodott hozzá, hogy befonva
vagy lófarokba kötve hordjam, mert kiengedve milyen rendetlen, és
belelóg a szemembe, amitől el fog romlani a látásom – amúgy is elromlott,
de nem a hajam miatt. Az is kőbe vésett szabály volt nálunk, hogy hetente
csak egyszer szabad hajat mosni, szigorúan vasárnap este, mert a sok
mosástól kihullik a haj. Összekötve nekem nagyon rosszul áll, így amint
gimnazista lettem, elkezdtem kibontva hordani. Anyu ebbe már nem
tudott beleszólni, bár megpróbálta, de reggel olyan korán kellett
elindulnom iskolába, hogy úgysem látta.

A hajmosással több volt a probléma, seborrheás lett a

fejbőröm, a viszketés miatt többször kellett volna
mosni. Anyu ezt nem engedte, sokat balhézott miatta.
Szerencsére korán fekvő és jó alvó, így szerdán késő
este mindig kilopództam gyorsan hajat mosni a
mosogatóban, mert onnan kevésbé hallatszott ki.
Azóta se kötöm össze soha a hajam, csak házimunkához és edzéshez, és
ragaszkodom a heti két mosáshoz.” (Arita)

Pistikék és öcsikék

„Ovis voltam, és levágtam a frufrum. A szüleim elmondása szerint tövig.

Emlékszem rá, ahogy állok a tükör előtt, és szólok, hogy hosszú és zavar,
gondolom, semmi sem történt, hát levágtam… Erre apukám elvitt egy régi
vágású férfi fodrászhoz, aki olyan rövidre vágta a hosszú hajamat, hogy
nem ismertek meg az oviban.
Ezután szerintem hét évig nem növeszthettem vissza a
hajam, és mindenki öcsinek hívott. Én meg kiabáltam,
hogy »Lány vagyok!«. Rossz érzés volt. Emlékszem az
ollóra a kezemben, a fodrász fehér köpenyére, az
SZTK-keretes szemüvegére, és a gyerekek
meglepődésére, több mint 30 év távlatából.
A lányom ugyanannyi idős volt, mint én akkor, és ugyanígy levágta a haját.
És képzeljétek, rövidre nyírás nélkül is gyorsan visszanőtt neki.” (Nóra)

„Nagyon dús hajam van, forgókkal. Nagyjából ötödikes koromig tüsire

vágott rövid hajam volt, ami mindenhol IS kiállt a forgók miatt, mert a
fodrász meggyőzte anyukámat, hogy ha hosszabb lenne, akkor nem
tudnák kezelni. Szerintem csak a fodrász nem tudott más frizurát
elkészíteni. Nagyon sokszor néztek/csúfoltak fiúnak, vagy hívtak
Pistikének. Aztán megnövesztettem, és láss csodát, azóta is tudom
kezelni.” (Viola)

„Sok fekete hajam volt mindig, de rövid, fiús hajat

vágtak nekem (nyolcvanas évek, Románia). A tanító
néni mindig engem hívott ki az osztály elé, hogy
szemléltesse, milyen rövidnek kellene lennie a fiúk
hajának: »Na ilyen, mint Aliznak.«” (Aliz)
„Bakker, hát azt hitték, bevesz a Beatles?!”

„Tankönyvbe illő gombafej voltam a felső évfolyamig, mert a nehezen

kezelhető, száraz hajam és a reggeli időhiány nem kedvezett a lányos
frizurának. Különben is, »akinek ilyen szép arca van, annak mindegy a
hajhossz«, »minek növesszük, ha úgyis csak összefogva lehetne«. A
csúcsok csúcsa az volt, amikor alkalomadtán hajsütővassal ünnepivé lett
varázsolva a gomba: kétcentisre zsugorodott csigák a fejem tetején
aranyspray-vel lefújva… Rengeteg cukkolást kaptam miatta, hogy nem
vagyok igazi lány, később viszont több extrém hajmerénylettel
egyenlítettem, mondván, ha a gyerekkori viselet belefért, akkor ez is.”
(Izabella)

„Nekem mindig rövidre (gombafrizurára) vágatták a hajam

gyerekkoromban, pedig én mondtam, hogy utálom. Sok fodrászidőpontra
emlékszem, amikor sírtam, hogy nem szeretnék rövid hajat. A mai napig
nem értem, miért erőltették, mert az »így lesz majd erős« egy marha nagy
baromság.

Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor újra sírtam a

fodrásznál, és ez a fodrász végre azt mondta, hogy ha
a gyerek nem akarja, nem fogja levágni. Azóta
csinálok azt a hajammal, amit akarok, de még mindig
emlékszem, hogy óvodás és kisiskolás koromban
milyen szomorú voltam azért, hogy rövid hajat
erőltettek rám akaratom ellenére.
Én a gyerekeimre semmilyen frizurát nem erőltetek.” (Réka)

„Engem bizonyos dolgokban presszionáltak, másban meglepően lazák

voltak, és később voltak jól működő kompromisszumok is. Viszont mély
nyomot hagyott bennem egy eset, amikor alsós voltam, és tetűjárvány volt
a faluban. Fenékig érő hajam volt, és kétszer elkaptam, így nagy macera
volt azzal a büdös vacakkal átmosni a hajam. A második után rábeszéltek,
hogy vágjuk le a hajam, mert ha megint elkapom, megint szenvedhetünk
vele. Kb. kétcentis lett a frizurám, amit gyűlöltem. Szarul állt, és foglalkozni
sem tudtam még vele tudatosan, hogy hogyan kezeljem. Azóta sem lettem
újra tetves, szóval utólag tudom, hogy felesleges volt… De ami még
rosszabb volt, amikor újra növeszteni kezdtem, anyám rendszeresen
frufrut vágott, amit még jobban utáltam, ráadásul valahogy mindig egyre
nagyobb részéből a hajamnak… Tizenévesen, amikor már nemet
mondhattam a frufrura, évekig tartott normálisan hozzánöveszteni a
hajamhoz.” (Júlia)

„Volt egy fodrász rokon a faluban, akinek komoly befolyása volt apámékra.
Valamikor ötéves korom környékén rövidre vágta az addig hosszú hajam,
amit imádtam. Aztán, ahogy nőtt végre kicsit, akkor újra. Évekig
könyörögtem neki is, apámnak is, hogy ne, de hasztalan.

Kb. ötödikes lehettem, amikor kitéptem a fejem a

kezéből, és vizes hajjal hazáig rohantam, miután egy
hosszabb tincset fogott meg, hogy levágja, holott
megígérte, hogy csak frufrut igazít.
Utána évekig nem érte olló a hajam, és azóta se volt vállig érőnél
rövidebb.” (Irén)

Amikor a pasid rendszabályoz

Végezetül két történet férfi-nő viszonylatban: az egyik egy kapcsolat

kezdete lehetett volna – a másik meg a vége lett.

„Párkeresés, két fotóm volt kint. Az egyik kb. tíz centivel hosszabb haj, a
másik kb. vállig érő, mint a profilképemen. Volt egy pasi, akivel elég sokat
leveleztünk, kb. három-négy hétig. Mielőtt találkoztunk volna, azt írta,
hogy azért ugye a hosszabb hajam van most, mert bármennyire is jó fej
vagyok, ő mégiscsak a hosszabb hajú nőket kedveli. Itt egy doktori
diplomával rendelkező 50+-os, elvált férfiról beszélünk. Elküldtem a
fenébe, mondtam, hogy nehogy már tíz centi haj döntsön…” (Patrícia)

„Nekem a volt vőlegényem nem engedte, hogy kopasz legyek, szóval

kopasz lettem…” (Eszter)

És nektek vannak ilyen traumatikus frizuraemlékeitek?