„ANNYIRA NEM VOLTAK VÉSZESEK A

KAPCSOLATAIM, MINT AHOGY A

SZÖVEGEINKBŐL TŰNHET”
VÉGH JANKÁVAL, A PANDÓRA PROJEKT DALSZERZŐJÉVEL
BESZÉLGETTÜNK

2023. MÁRCIUS 19. | PZS | OLVASÁSI IDŐ KB. 6 PERC

Arról, akinek már huszonegy évesen tizenöt év zenei tapasztalat van a háta mögött, és egy
folyamatosan felfelé törekvő zenekar élén áll, azt gondolnánk, képes elhinni magáról, hogy elég
jó abban, amit csinál. Végh Jankából viszont árad a szerénység, a szakmai alázat, a folyamatos
fejlődni akarás, és a kollégái iránt érzett rajongás. Pichler Zsófi a Pandóra Projekt 
dalszerzőjével és egyik énekesével, Végh Jankával beszélgetett.
 –

A Pandóra Projektről Deli Csenge ÍRT már korábban, de akinek esetleg nem cseng

ismerősen a zenekar neve, rögtön érdemes pótolni a hiányosságot. A 2021-es riport
óta rengeteg minden történt a zenekarral: Major Dóra, azaz Dorci és Végh Janka
első, Instagram Live-on adott karanténkoncertje után, a lányok számos hazai
színpadon megfordultak már, bejártak több fesztivált, idén januárban megjelent az
első albumuk, nemrég pedig a Margaret Islanddel országos turnéra indultak. Az
energikus duó dalszerzőjével beszélgetve csak kapkodom a fejem, mennyi lendület
van bennük együtt, és külön-külön is.

Zene a kezdetektől

Jankának kicsi korától kezdve jelen van a zene az életében, ének-zenei általános
iskolába járt, mellette hegedülni, majd énekelni tanult.

„21 éves vagyok, ebből 15 éve aktívan járok zeneiskolába, ami elég durván hangzik” –
mondja. „Multifunkciós” gyerekként több mindenben is kipróbálta magát, de mint
mondja, a zene maradt meg az életében a legtartósabban.

„Egy kreatív gyerekből bármi lehet. A legmeghatározóbb szerintem az, hogy mire
fókuszál a szülő, milyen irányba tereli a gyerekét. Nálunk ez a zene lett.” 

Bár Janka azt is hozzáteszi, hogy mindez nem ment zökkenőmentesen. 

„A zeneiskolában több rossz élményem is volt. Egy hétévesnek azt mondani, hogy
tehetségtelen, miközben épp csak nemrég tanulta meg, hogy fogja kézbe a hegedűt,
szerintem felelőtlenség.
Évekig szorongtam, hogy nem vagyok elég jó.
Megmaradt bennem az érzés, hogy biztosan
tehetségtelen vagyok.”
A cikk a hirdetés után folytatódik!

Tehetségtelenségről azonban szó sincs, hiszen Janka tavaly felvételt nyert a Bartók
Konzervatóriumba, népi ének szakra, hegedű másodszakra.

„Egy hihetetlenül kedves embert kaptam hegedűtanárnak, de annyi elfojtott feszültség

volt már bennem, ami a hangszerhez kötődött, hogy állandóan bőgtem az órákon, ha
arra kért, hogy hegedüljek” – meséli Janka, akinek sokat kellett dolgoznia régi
sérelmein. A fiatal lánynak korábban az énektanulással is voltak rossz élményei, de
édesanyja szerencsére időben felismerte, hogy egy másik helyen kellene folytatni a
tanulmányait. 

„Ezután visszatért a zenélés öröme, teljes felszabadulásként éltem meg” – emlékszik

vissza Janka. Az érettségi utáni útkeresés során, egy zenei menedzsmentképzésen
találkozott Dorcival, akivel hamar megtalálták a közös hangot, és beindították a
Pandóra Projektet.
A népzene mindig ott lesz

A közben elkezdett konzervatóriumi tanulmányokra Jankának nem maradt kellő

energiája, de a népzenére a mai napig biztos pontként tekint: „A magyar népzenéhez
mindig vissza tudok nyúlni, zenei adattárakban böngészek, ahol a gyűjtésekben
tematika alapján is tudok keresni, akár meghallgatni a huszadik század közepéről
származó felvételeket, ahogy a kis falvakban feléneklik a dalokat az asszonyok.”

A számtalan téma közül akarva-akaratlanul a megbántott szerelmes szövegek

találják meg a leggyakrabban.

„Annyira nem voltak vészesek a kapcsolataim, mint

ahogy a szövegeinkből tűnhet”
– nevet Janka. „Inkább arról van szó, hogy a szövegek révén dolgoztam fel az
élményeimet, bizonyos dolgokat felnagyítottam, egyes karaktereket összemostam.”
Egyre több helyről érkezik pozitív visszajelzés

A szövegei úgy tűnik, megértő fülekre találnak, hiszen míg az első koncertjeiken a
közönség soraiban inkább csak ismerős arcok, családi és egyetemi barátok tűntek
fel, mára egyre nagyobb számú fiatal rajongó várja őket a koncertjeik után, hogy
aláírást kérjenek.

A sok pozitív visszacsatolás, a közönség szeretete és a versenyek, pályázatok,

amiket eddig nyertek, megerősíti a lányokat abban, hogy valamit jól csinálnak, és
érdemes ezen az úton haladni tovább. 

„Nyilván örülnék, ha az én dalszövegeimet elemeznék

száz év múlva az érettségin, de szeretnék már most is,
a jelenben valami olyat csinálni, ami megfogja az
embereket, ami segít nekik befelé fordulni,
elgondolkozni vagy éppen megélni a saját
érzelmeiket.”
Szerencsés találkozások

Az alkotáshoz leginkább impulzusokra van szükség, nem is kevésre.

„Nagyon intenzív két évünk volt a Pandórával, kicsit azt éreztem, hogy futószalagon
gyártom a dalainkat, és mindegyik ugyanolyan, nem voltam elégedett magammal,
annak ellenére, hogy Dorcitól és másoktól is jó visszajelzéseket kaptam. Ha tehetném,
legszívesebben életem végéig különböző előadóktól tanulnám el a technikáikat, hogy
folyamatosan fejlődni tudjak” – teszi hozzá Janka.

A másokkal való együttműködésre nem is kellett sokat várni, a lányok és a Margaret

Island útjai keresztezték egymást: „Először a tagokat kedveltem meg, aztán a
zenéjüket. Kezdő zenészként a Margareteseknél jobb tanárt, mentort se zenekarilag, se
emberileg nem lehetne kívánni.”
A zenekarok közötti jó kapcsolaton túl, Janka szoros barátságot ápol a Margaret
Island basszusgitárosával, Törőcsik Kristóffal is. „Nagyon szerettük volna, ha azok az
energiák, amelyek egy-egy beszélgetés alkalmával felszabadulnak köztünk, össze tudnak
állni egy dallá. Augusztusban írtunk Kristóffal egy számot, ami annyira jól sikerült, hogy
hirtelen nem is tudtuk, mit csináljunk vele” – mondja Janka.

Szerencsére mindkettejük mögött erős hátországként álltak a zenekarok, így nem

volt féltékenykedés, amikor saját, független dalként adták be a szerzeményt A
Dal című műsor pályázatára. Janka szerint mindkettejük számára az eredeti
zenekaruk szerepel a prioritási lista első helyén, a külön út azonban jó hatással van
a kreativitásukra.

„Dorci számára is az a lényeg, hogy képes legyek alkotni, hogy továbbra is sorra tudjam
kiírni magamból a dalokat, és hogyha ehhez az kell, hogy néha a saját utamat járjam,
akkor ő teljes mellszélességgel mellettem áll és támogat.

Ha azt mondaná, hogy csak a Pandórára

korlátozódjak, és minden dal, amit írok, az a zenekaré
legyen, akkor valószínűleg nem tudnánk tovább együtt
dolgozni, mert egyszerűen vannak olyan dalok, amiket
nem ebben a pandórás mesevilágban szeretnék
kiadni, megalkotni.”
Janka és Kristóf hamarosan élő műsorban adhatják elő a szerzeményüket, a
műsorra való felkészülés pedig tovább mélyítette a barátságukat.

„Mostanában sokat vagyunk a stúdióban, így olyan dolgokról is van alkalmunk dumálni,
amiket amúgy nem tudnánk megbeszélni, mert elrohanunk folyamatosan egymás
mellett. Most nem kell semmit magyarázni vagy túlbeszélni, nem kell kést a nyakunkhoz
szorítva kierőszakolni magunkból a dalszerzést, egyszerűen csak gurulnak ki szépen az
érzelmek.”
Valamit el kell engedni

Persze közben nem állt meg az élet a Pandórával sem, a januári lemezbemutató
koncert egyben egy korszak lezárása is volt, a csapat ugyanis elköszönt a
dobosuktól, a basszusgitárosuktól és a szólógitárosuktól is. Az együtt töltött két
intenzív nyár összekovácsolta őket, mégis úgy érezték, ideje külön utakon
folytatniuk a zenélést.

„Nagyon jó barátok lettünk, néha túlságosan is összezártunk, így a zenekar többi része
úgy érezhette, hogy ők kimaradnak valamiből. A srácoknak szakmailag fontos
felkéréseik jöttek, így nem tehettük meg, hogy választás elé állítjuk őket: velünk jönnek
turnézni, mert jó barátok vagyunk, vagy továbblépnek a karrierjükben.” 

 
Támogatás nélkül nem megy

Jankát nem csak zenésztársai támogatják, családja is ott van mögötte védőhálóként.
Azt mondta, édesanyja a legnagyobb támogatója, a legtöbb fellépésén igyekszik ott
lenni, még akkor is, ha utána hajnalban kell hazavonatoznia Budapestről. 

„Nagyon sok szinten úgy alakítja az életét, hogy nekem jó legyen, hogy igazán ki tudjak
teljesedni, hogy boldog lehessek abban, amit csinálok.” 

Jankát rengeteg erős női karakter veszi körül az életében, a munkában és a

magánéletben egyaránt. Apai nagymamája telefonon igyekszik rá vigyázni a
távolból, anyai nagymamája pedig teljesen új arcát mutatja, mióta beindult unokája
zenészkarrierje.

„Ő mindig egy konszolidált nagymama volt. Viszont mióta elkezdtem komolyabban

zenélni, ő a legnagyobb bulikirálynő, ott ropják anyámmal a koncertjeinken” – meséli
Janka nevetve.
A tanítás és az alkotás a jövő részét képezik

„Nem szeretnék életem végéig énekes maradni. Ötven

év múlva már nem szeretnék a színpadon állni, sokkal
inkább megbújnék a háttérben, és átadnám a terepet
a fiataloknak, támogatnám őket a
tapasztalataimmal”
– mondja Janka, de azért a következő tíz–tizenöt évben még kihasználná a színpadi
lehetőségeket.

A lányok megállíthatatlanul haladnak előre, és bár időnként beüt a krach és

egyszerre történik minden, mindig összezárnak és megoldják.

„Rég éreztem ekkora stabilitást. Azt gondolom, hogyha most lezuhan egy tégla, nekem
akkor is van egy zenekarom, van egy projektem, van egy anyukám, egyetemre járok, van
egy Dorcim, van egy munkahelyem. Gyorsan le is kopogom, mielőtt rácáfol az élet!”
Képek: Chripkó Lili/WMN