A Mantra

Miután megírtam ezt a cikket és átolvastam, rájöttem, hogy sokan nem is tudják miről is beszélek itten,
mivelhogy nem volt még semmilyen kapcsolatuk az újságban forgó zenekarral. No, akkor jöjjenek a száraz
tények unalomívólag. A Mantra 1999 nyarán alakult, tagjai olyan Krisnások, akik mielőtt azok lettek volna
zenészek voltak ám, és most is, csak egy kicsit másképpen. Köszönöm a figyelmet, mostmár lehet fejestugrani az
irományba.

Azt mondják, írjak már arról a zenekarról, amiben játszom meg éneklek. Hát milyen objektivitást vár itten
tőlem a Kedves Betűkből Élményt Kereső? Javaslom, semmilyet se!
Igazából a nyugalmas életet élni akaró jó ember nem jár koncertre (meg meccsre se, de az egy másik
történet). Mer mi van ott? Akkora hangzavar, hogy sok nap, mire kiheveri a fül, olyan füst, hogy Moldova-
regények mozdonyai nem képesek olyant csinálni. És mégis van benne valami nagyon vonzó. (Néha komolyan
számon kérem magamtól, hogy mi az, például tegnap este is, amikor kétezer embernek játszottunk a Petőfi
Csarnokban. Mára meg ki van törve a nyakam, a lábamat húzom, és ha hozzám szólnak, az öreg nyugdíjas
gondnok bá leggyakrabban használt szavával – „he?” – kérdezek vissza.)
Sokan meg is ütköznek azon, hogy ezt a fajta zenét (egyesek itt a csörömpölés szót használják) krisnások
játsszák. Általában ez a kedvenc kérdés is hozzám: „hogy lehet az, hogy te krisnás vagy, aztán meg ilyen zenét
játszol? Én meg a kedvenc kérdésemmel válaszolok vissza: „mi a látszólagos ellentmondás?” Néma csend, némi
izével fűszerezve, aztán beindulhat egy nagyon jó beszélgetés arról, hogy én, mielőtt megismertem volna a
KĄ˘Ła-tudatot, zenész voltam, most is az vagyok, csak elhagytam a rakkkendról életformát belőle, és lettem
inkább egy bhakta, aki néha furcsa helyszíneken markolászik egy fadarabot (nevezzük gitárnak), hogy hangokat
csaljon elő belőle. Néha azt is gondolhatnók erről az egészről, hogy ez itten egy egyház által megcsinált zenekar
kérem szépen, hogy azon keresztül osszák az igét a népnek. Húúúúúú, láttam már ilyent, és nagyon csúf véget
értek az efféle történetek.
Emlékszem, sok kikerekedett szemet láttam, mikor vittük az első lemezünket nagy mosollyal, hogy itt van, és
megszületett, és milyen édes, és… Sokan néztek ránk akkor furcsán. Én meg mostanában nézek ugyanúgy,
amikor odajön egy srác, és azt mondja, hogy sokat segítettem neki, amikor abba akarta hagyni a drogokat, meg
olyan jó ez a Bhagavad-g¦t§, amit az utcán kapott egy krisnástól. Igaz, nem sokat ért még belőle, de próbálkozik,
meg azt hallotta, hogy egy csomó zenész ezt olvassa Magyarországon, és ez mennyire jó. Ekkor általában azt
válaszolom, hogy én se olyan sokat, de nem baj, próbálkozzunk együtt!
Rendszerint ilyenkor nagyon bután tudok nézni. Mert nyilván nem írok arról dalokat, amivel nem értek egyet,
és nem is érdekel (önpusztító életforma, meg ilyen kedves témák), de mindig meglep, amikor valaki idézi azokat
a szövegeimet, amik az én elmémből pattantak ki (vagy a többiekéből, mert nekik is jön ám bőven!), dúdolják
azokat a dalokat, amik először az én fejemben lévő CD-lejátszóban forogtak. Komolyan jó érzés úgy eldőlni
este, hogy hátha csináltam valami olyat ma, ami építőleg hat erre a világra.
Kutakodok itt az elmémben élmények után, hátha van itt valami egetrengető, és találtam is egyet. Inkább
tapasztalat, mint közvetlen élmény: amikor megalakult ez a zenekar, meg sem fordult a fejemben, hogy ez a
projekt pár koncertnél többet fog megérni (most azért beszélek egyes szám egyben, mert Vij§ya az elejétől fogva
az ellenkezőjét gondolta). Aztán, amikor megért, elmentünk turnézni országunk legnépszerűbb rockzenekarával
(Tankcsapda), megjelent két lemezünk, és az összes nagy nyári fesztiválon játszunk évek óta. Emberek ezrei
éneklik a Hare KĄ˘Łát, Gour§Żgáznak olyan természetességgel, mintha csak Krisna-völgyben lennének, és
látom rajtuk, hogy élvezik.
Na, ez az a tűz, amit mindig kerestem!

Jaya Hari d§sa (jayahari@mantra.hu)

www.mantra.hu