Krisna meg zene meg srácok meg én

A zene, az zene, kérem szépen. Az egyik ember lehet fehér, a másik meg fekete, lehet magas vagy nem, egy
azonban biztos: mindketten hallgatnak zenét. S hogy miért olyan fontos ez? Sok mindenre jó. Például mint téma,
lehet boncolgatni. Itt alább, tessenek velem jönni!

A zene olyan közvetítõ közeg, ami idõtlen idõk óta az egyik legmeghatározóbb a világban.
Megszámlálhatatlanul sokféle stílusú zene létezik. Ez azért van így, mert mi emberek is megszámlálhatatlanul
sokfélék vagyunk. És ebben a sokszínûségben mindenki megtalálja a számára vonzó hangokat. Emlékszem,
amikor a nagymamámnak mutattam az elsõ szerzeményeimet. Nagyon látszott az arcán, hogy most csak azért
hallgatja, mert próbálja elégedetté tenni a kisunokáját. Amikor viszont megszólalt a Kossuth, és bemondták,
hogy Jóebédhezszólanóta, akkor meg én rohantam, és õ ült teljesen elégedett arccal a mosókonyhában.
Különbözõek vagyunk, viszont ebben a különbözõségben keressük a magunkhoz hasonlatos hangulatot. Ami
az egyik embernek zaj, a másiknak angyali ének. És fordítva.
Abban a zenekarban, amiben játszom, a zenénk közvetlen rokonságot mutat a láncfûrésszel és az ipari
krumplihámozó géppel. (Ami annak idején nagyon megkönnyítette a létemet katonaság alatt, mert nem kellett
kézzel megpucolni a több tonnányi krumplit. Igaz, amikor kivettem három óra múlva a gépbõl õket, kb. akkora
volt egy szem, mint a körmöm, de ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, úgyhogy ugorjunk).
Hasonló hangulatban vannak, vagy akarnak lenni, mint a hangokat kibocsátó személy. Ez a közös atmoszféra
jelenti a kapcsolatot elõadó és hallgató között. Biztos volt már olyan helyzetben a Kedves Olvasó, hogy hallott
egy zenei darabot. Nyelvtanilag nem értette, hogy mirõl szól, mert tegyük fel, nem értett az elõadó nyelvén, de
értette, hogy mirõl szól maga a dal… Ilyenkor hasonló hangulatban volt, mint az elõadó. Krisnásul ezt úgy
mondják, hogy ugyanaz volt a kötõerõ. Ezeket az erõket egy hálóhoz lehetne hasonlítani, ami mindent beborít
ebben a világban. Három kötõerõ létezik: jóság, szenvedély és tudatlanság. Úgy lehetne õket nagyon egyszerûen
jellemezni, mint a három alapszínt a világban: sárga, kék és piros. Ebbõl a három színbõl nagyon sok további
színt lehet aztán kikeverni. Ebben a világban mindenhez tartozik egy ilyen szín: tárgyhoz, hanghoz, sõt még
gondolathoz is. Amikor valaki hasonló „színben” van, mint például egy zenei szám, akkor ezt gondolja: „Oh, de
csodálatos ez a dallam”. A másik, mellette álló ember pedig nem érti, hogy mit lehet abban szeretni, amikor
valami úgy hangzik, mintha egy lakatosmûhelyben kerítésrácsot hegesztenének. Mert nem egyeznek a színek…
Ezért a zene hatalom is. Tömegeket lehet vele mozgatni, általában a rossz irányba. Mert rossz a cél. Az elõzõ
számban, a Szigetes cikkben azt fejtegettem, hogy amikor a Krisna-sátorban megszólalt a zene, más volt az
alapja. Mindenki körülöttünk arról énekelt, hogy én-én, mi viszont arról próbáltunk énekelni, hogy Õ-Õ. (ez a
két szimpatikus betû Krisnára, az Istenség Legfelsõbb Személyiségére utal…)
Alapvetõen az a probléma azzal, ha valaki anyagi dolgokról énekel, hogy elsõ hallásra talán egyszerûsíti az
életet, és ad egyfajta menedéket, viszont igazából sokkal bonyolultabbá teszi azt: még több hálót rak az élõlényre
azáltal, hogy vágyat ébreszt benne a világ élvezete iránt.
Igazából nem azért vagyunk itt ezen a Föld nevû bolygón, hogy hajszoljuk az élvezeteket. Ha el akarjuk
oltani a tüzet, nem önthetünk rá olajat, mert attól nemhogy nem fog elaludni, hanem még nagyobb lángra kap.
Ahogy olvasom az eddigi cikket, felmerül bennem a gondolat, amit magamnak tennék fel, ha a Kedves
Olvasó helyében lennék: Mit beszélek itt ilyen dolgokról? Ez álszentség!!! Hiszen az elõbb említette(m), hogy
én is zenélek, és akkor meg, hogy van az, hogy ilyen dolgokról beszélek? Na, nehogy már ne élvezzem a
zenélést? És akkor meg milyen alapon írok én ilyet?
Hát igen, be kell vallanom, hogy én is élvezem… Tényleg. Ha nem élvez valamit az ember, azt rendszerint
nagy undorral tudja csak végrehajtani. S ha az undor nagy (ami nem éppen pozitív reakció), hogyan is
gondolhatnám azt, hogy az a sok nép hallgassa azt a zenét, amit úgy csinálok, hogy magam is undorodom tõle?
Sehogy.
Viszont meg lehet (kell) próbálni a Legfelsõbb Úr öröméért zenélni. Külsõre semmi különbség nincs a két
dolog között.
A Legfelsõbb Személyt a Szentírások a tûzhöz hasonlítják, míg az egyéni élõlényt a parányi szikrához. A
szikra nem képes a tûz nélkül létezni. Így mûködnek a vágyak is: próbálkozunk a Legfelsõbb Személy nélkül
élvezni bármit, amit lehet – többek között a zenét is –, de ez valójában nem lehetséges. Ha viszont a Legfelsõbb
öröméért cselekszünk, akkor mi is maradéktalanul elégedetté válunk. S hogy mit jelent elégedetté tenni a
Legfelsõbb Urat? Hogyan vagyunk biztosak abban, hogy helyesen tesszük, amit cselekszünk? Nos, az egy másik
történet.
Igazából én csak ilyen „szeretek írni srác vagyok”, meg „egy pár embernek örömet szerzek az írásaimmal,
akkor meg miért ne”, de egy kicsit félek attól, hogy valaki ezt a cikket elolvasván felteszi a kérdést: Oké,
eljutottunk idáig, de tényleg hogy van ez? Honnan tudom, és miért kellene így tennem? Fejtsd ki! (Azért félek
csak egy kicsit, mert igazából szeretek beszélni.)
Mindenkinek jó hétvégét, meg hétköznapot! Most mennem kell.
Zenélni…
Jaya Hari d§sa