Pico Iyer

A NYUGALOM
MŰVÉSZETE
 Pico Iyer

A NYUGALOM
MŰVÉSZETE

Kalandozások egy helyben

hvg~könyvek
A fordítás alapja:
Pico Iyer: 1he Art of Stillness: Adventures in Going Nowhere.
Simon & Schuster, Inc., New York. Ali rights reserved.
Sonny Methának,
Copyright© Pico Iyer, 2014 aki megtanította nekem és még
sok mindenkinek, hogy mi a művészet,
TED, the TED logo and TED Books are trademarks
mi a nyugalom, és e kettő hogyan
of TED Conferences, LLC.
függ össze egymással.
Fordította© Garamvölgyi Andrea, 2014

Szerkesztette: Orosz Ildikó

Borítóterv: Juhász Gábor Tamás

Borítófotó: Derek Shapton

HVG Könyvek
Kiadóvezető: Budaházy Árpád
Felelős szerkesztő: Tanács Eszter

ISBN 978-963-304-210-6

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos

reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy
eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon -
a kiadó engedélye nélkül közölni.

Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2014

Felelős kiadó: Szauer Péter

www.hvgkonyvek.hu

Nyomdai előkészítés: typoslave [Pais Andrea]

Nyomás: mondAt Kft.

Felelős vezető: Nagy László
TARTALOM

Bevezetés: Nem menni sehová 11

1. út az egy helyben maradáshoz 17

2. A nyugalom felfedezése 24
3. Egyedül a sötétben 30
4. Nyugalom a legnagyobb szükségben 37
5. Világi szombat 46
6. Hazatérés 51

Köszönetnyilvánítás 57
Jegyzetek 59
Név- és tárgymutató 63
A szerzőről 67
 „Ha valaha elindulok még egyszer
a boldogságomat keresni, nem megyek
tovább a farmunk kerítésénél, mert ha ott
nem találom, akkor biztos, hogy
igazából el se veszítettem."

- Dorothy, Óz, a csodák csodája 1

(levezetés: Nem menni sehová

A Nap gyémántport szórt szét az óceán hullámain, miköz-

ben a sivatagos kelet felé tartottam. Ahogy behajtottam
a Los Angeles központját behálózó gyorsforgalmi utak la-
birintusába, Leonard Cohen, akit gyerekkorom óta bálvá-
nyoztam, a CD-n épp búcsúzkodni kezdett Marianne-tól.
Több mint egy órán át szürke fal takarta el az éles, téli
napfényt, aztán megint kitisztult előttem a tér.
Lehajtottam az autópályáról, és a mellékutcák útvesz-
tőjében egy alsóbbrendű útra fordultam: csaknem üres
aszfaltcsík kúszott fel a San Gabriel-hegység sötét vonu-
latáig. Hamarosan elült minden zaj, és Los Angeles távoli
csúcsok sziluettjévé vált.
Odafenn, ahol az út mentén már megjelennek a hógo-
lyózást tiltó táblák, a hegyoldalban elszórt, puritán fahá-
zaknál leállítottam a kocsit. Alacsony, görnyedt hátú, bo-
rotvált fejű, hatvanas férfi várt a kihalt parkolóban. Amint
kiszálltam, szertartásos meghajlással üdvözölt - pedig
azelőtt nem találkoztunk -, és ragaszkodott hozzá, hogy
ő vigye be a holmimat a házikóba, ahol a következő na-
pokat terveztem eltölteni. Sötét színű, viseltes szerzetesi
csuhája lobogott a szélben.
Bent, a szoba menedékében, néhány szelet frissen sült
kenyeret tett elém, hogy kárpótoljon a „hosszú útért", és
11
teavizet forralt. Azt mondta, ha kérem, asszonyt is küld.
(Nem kértem; már megvolt útközben.)
Azért jöttem fel a hegyekbe, hogy vendéglátóm szinte
teljes némaságba és névtelenségbe burkolózó életéről ír-
jak, de egy pillanatra azt sem tudtam, hol vagyok. Nem
akartam elhinni, hogy ez a rabbinikus külsejű úriember
a drótkeretes szemüvegével meg a gyapjúsapkával valóban
az a világhírű énekes és költő, akit 30 éven át folyamatosan
úton lévő, Armani öltönyös szívtipróként ismertek
a rajongók.
Leonard Cohen azzal a szándékkal érkezett erre a távol
eső helyre, hogy életformává - művészetté - emelje a csen -
dességet. Mindeközben épp oly szenvedéllyel dolgozott
önmaga lecsupaszításán, mint annak a dalnak a szövegén,
amelyet több mint tíz évig csiszolgatott. Látogatásom he-
tében lényegében hét nap, hét éjszakán át mozdulatlanul
ült egy kopár meditációs szobában. A kolostorban Dzsi-
kan néven ismerték - a kifejezés a két gondolat közötti
csendre utal. Amikor éppen nem meditált, a ház körüli
teendőkkel foglalatoskodott, vagy a konyhában mosoga -
tott, de mindenekelőtt a Baldy-hegyi Zen Központ japán
rendfőnökének, az akkor 88 éves Joshu Sasakinak segéd-
kezett. Idős barátjával több mint 40 éven át rendszeresen
üldögéltek csendben egymás mellett.
Egyik éjjel, egy december végi hajnalon Cohen félbe-
hagyta meditációját, és felkeresett a házikómban, hogy
elmagyarázza, mit is keres itt.
Meglepő szenvedéllyel ecsetelte, hogy csendben ülni
„a legjobb kikapcsolódás" mind közül, amiben 61 év alatt
12
része volt. ,,Igazán mély, érzéki és élvezetes szórakozás.
Minden tevékenység közül a legnagyobb gyönyörűség:'
Vajon viccelt? Közismert, hogy Cohentől nem áll távol
a tréfa, az irónia.
A folytatásból kiderült, hogy komolyan gondolta. ,,Mi
mást csinálhatnék? - kérdezte. - Vegyek el egy fiatal nőt,
és alapítsak ismét családot? Próbáljak ki új drogokat? Igyak
még drágább borokat? Nem tudom. Nekem úgy tűnik, ez
a legfényűzőbb, legpazarabb válasz létem ürességére:'
A rá jellemző fennkölt és könyörtelen őszinteség. Jó,
hogy a nagy csendességben nem fogytak ki belőle az
aranyigazságok. Ám ezeknek a szavaknak különös súlyuk
van, ha olyasvalakitől halljuk, aki szemlátomást belekós-
tolt már az élet minden örömébe.
A csendes elvonulás nem az ájtatosságról vagy a meg-
tisztulásról szól, efelől biztosított. Egyszerűen ezt találta
a legcélszerűbb megoldásnak, hogy eloszlassa a lelkébe
költöző zavart és rettegést. Csendben együtt ülni öreg, ja-
pán barátjával, Courvoisier konyakot kortyolgatni, és késő
éjjelig hallgatni a tücsökciripelést - Cohen így tudott kö-
zelebb kerülni a valódi, tartós boldogsághoz, amely akkor
sem változik, ha az élet újabb nehézségeket gördít elénk.
,,Nincs ehhez fogható" - mondta a csendes üldögélésről,
miközben a napfény besütött a kunyhóba. Majd hirtelen,
mintha észbe kapott volna, rám villantotta féloldalas mo-
solyát: ,,Kivéve az udvarlást - tette hozzá. - A hormonok
ifjúkori tombolásának is megvan a maga bája:'
Az igazi nagy kaland nem menni sehová, mondta
Cohen, mert ez ad értelmet minden más helynek.
13
Az egy helyben ülés mint módszer arra, hogy szerelembe
essünk a világgal, és benne minden létezővel - erre ed-
dig még nem gondoltam. Nem menni sehová, így hatolni
át a világ zaján, időt és friss energiákat találni magunk-
ban, amelyeket megoszthatunk másokkal - ez nekem is
megfordult már a fejemben. De még soha nem éreztem át
annyira intenzíven, mint ennek az embernek a példáján
keresztül, akinek mindene megvolt, mégis azáltal találta
meg a boldogságot és a szabadságot, hogy mindenről le-
mondott.
Egyik éjjel, amikor szívélyes házigazdám a helyes
lótuszülés szabályait magyarázta (egyszerre szigorú, mégis
laza), jobbnak láttam elhallgatni, hogy engem igazából
sosem vonzott a meditálás. Én, aki kilencéves korom óta
egyedül járom a világot, mindig is a mozgásban találtam
meg a boldogságot. Útikönyvíró is azért lettem, hogy
összeköthessem a kellemest a hasznossal.
Mégis, Cohent hallgatva, amint a csendes üldögélés
művészetét dicsőíti (amikor megtisztul az elme, és elcsi-
tulnak az érzelmek), és látva, micsoda figyelem, kedvesség,
sőt derű származik ebből a sehová sem igyekvésből, kezd-
tem azt gondolni, hogy bármelyikünk számára felszabadí-
tó lehet legalább kipróbálni ezt az életformát. Kezdetnek
elég, ha mindennap üldögélünk pár percet úgy, hogy sem-
mit sem csinálunk, csak hagyjuk felszínre törni mindazt,
ami foglalkoztat. Minden évszakban kivehetnénk pár nap
szabadságot, hogy elvonuljunk valami csendes helyre, na-
gyokat sétáljunk a természetben, és felidézzük mindazt,
ami a pillanat és lényünk felszíne alatt, a mélyben húzó-
dik. De Cohen példáját követve akár egy olyan életet is
14
kialakíthatnánk, amelyből eltűnik minden díszlet és szín-
játék, és a puszta szavak szintjénél mélyebben tudatosul,
hogy az „élet" és a „megélhetés" jelzőtábla néha ellentétes
irányba mutat.
Ez a gondolat, persze, egyidős az emberiséggel; a Ke-
let költői, az ókori görög és római filozófusok rendre
a nyugalmat, a csendet helyezték életük középpontjába.
De volt-e valaha olyan égető szükség az egy helyben ma-
radásra, mint ma? Egy kutatásban két szociológus 30 éven
át követte és elemezte a vizsgálatban részt vevők határidő­
naplóit, és megállapította, hogy noha az amerikaiak való-
jában kevesebb időt töltenek munkával, mint az 1960-as
években, mégis úgy érzik, hogy többet dolgoznak. Túl-
ságosan is gyakran tapasztaljuk, hogy bár lélekszakadva
rohanunk, sohasem érjük utol önmagukat.
A mind nagyobb sebességre képes gépek egyre nagyobb
hatással vannak idegrendszerünkre, miközben kikopnak
az életünkből a vasárnapok, a hétvégék, a szabad esték,
vagy ahogy sokan nevezik, a szent napok; főnökeink, szü-
leink és a reklámlevelek a nap bármely szakában, bárhol
utolérnek. Egyre többünknek olyan az élete, akár egy sür-
gősségi orvosi ügyelet - folyton készenlétben kell állnunk,
hogy meggyógyítsuk önmagunkat, de nem találjuk a meg-
oldást, amellyel eltüntethetnénk a káoszt.
A hegyről lefelé menet az jutott eszembe, hogy nem is
olyan régen az információhoz való hozzáférés és az utazás
számított a legnagyobb luxusnak; ma pedig gyakran azt
érezzük a legfőbb jutalomnak, ha kizárhatunk minden in -
formációt, és csendben ülhetünk egy kicsit. Ez nem csupán
15
élvezet, mely a tehetősek kiváltsága, hanem létszükséglet
valamennyiünknek, akik szeretnénk többet felhalmozni
a nem kézzelfogható javakból. Cohen megmutatta, hogy
ha sehová sem megyünk, annak lényege nem annyira az
önmegtartóztatás, mint inkább az önmegismerés.
Én semelyik egyház vagy felekezet tagja sem vagyok,
soha nem jártam sem meditálni, sem jógára (igazából
semmilyen csoportba). Ez a könyv egyszerűen arról szól,
hogyan próbál meg az ember gondoskodni a szeretteiről,
elvégezni a munkáját, és közben nem irányt téveszteni
ebben az egyre őrültebb tempót diktáló világban. A könyv
szándékosan ilyen rövid, hogy egy ültő helyben el lehessen
olvasni, aztán mindenki mehessen a dolgára (amiből talán
túl sok is van). Nem állítom, hogy válaszokat adok. Csak
kérdéseket teszek fel, amelyeket bárki tovább feszegethet.
Megtanultam, ott fenn, a hegyen, hogy aki a csendről és
a nyugalomról beszél, az valójában a tisztaságról, a józan-
ságról és a tartós boldogságról beszél. Vegyük úgy, hogy ez
a könyv szokatlan örömök tárháza, és olyan kalandozásra
hív, amelyhez nem kell elmenni sehová.
16
1 Út az egy helyben maradáshoz
Huszonkilenc évesen olyan életet éltem, amilyenről gye-
rekként álmodtam: iroda a 25. emeleten, Manhattan bel-
városában, négyutcányira a Times Square- től; lakás a Park
Avenue és a 12. utca sarkán; baráti viszony a kollégákkal,
akiknél kívánni sem lehetne jobbat és érdekesebbet; és
egy megunhatatlanul izgalmas munka: helyszíni tudósítás
a Time magazinnak a világban zajló eseményekről, többek
között a dél-afrikai apartheid végéről, a Fülöp-szigeteki
népfelkelésről, az Indira Gandhi elleni merénylet körüli
zűrzavarról. Se család, se egyéb kötelezettségek, így meg-
tehettem - és meg is tettem -, hogy hosszú nyaralásokon
bejárjam a Föld minden zugát, Balitól El Salvadorig.
Ám hiába jutott izgalom minden napra, mélyen,
legbelül valami azt súgta, hogy ebben a nagy rohanásban
esélyem sincs meglátni, merre tartok, vagy elgondolkodni
azon, hogy tényleg boldog vagyok-e. Valójában ez a meg-
elégedettség utáni hajsza garantálta, hogy soha ne legyek
elégedett. Egyre gyakrabban éreztem magam úgy, mint aki
erőszakosan és viszályt keltve hirdeti a világbékét.
Ezért elhatároztam, hogy magam mögött hagyom ezt
a megvalósult álmot, és egy évre beköltözök egy egy-
szobás kis lakásba az egykori japán főváros, Kiotó egyik
17
mellékutcájában. Nem tudtam volna elmagyarázni, hogy
pontosan miért döntöttem így, csak annyit tudtam,
hogy élveztem a nyüzsgő, pörgős New York-i életet, de
ideje volt megtapasztalni valami egyszerűbbet; felfedezni,
hogy nem csak tiszavirág-életű, kívülről jövő élvezetek
léteznek.
Amint otthagytam a biztonságot jelentő állásomat, és
fejest ugrottam az ismeretlenbe, apám - nem meglepő
módon - azonmód fölhívott, hogy leteremtsen, amiért
kvázi nyugdíjaztam magam. Érthető volt a haragja, hiszen
ő taníttatott, s az egyetemen - nem kevés tandíj fejében -
azt sulykolták belém, hogy az élet értelme az, hogy min-
dig egyről a kettőre jussunk, és ne egy helyben toporog-
junk. Pedig ennek az engem érdeklő „egy helynek'' több
zegzuga és dimenziója volt, mint amennyit képes lettem
volna feltárni előtte (vagy magam előtt), és valahogy na-
gyobbnak és kifürkészhetetlenebbnek tűnt, mint az addig
megismert, folyton változó élet. A kilátás, ami onnan nyílt,
határtalanabb volt, mint a Marokkóban, Indonéziában és
Brazíliában megismert tájak együttvéve.
Eszembe jutott a nap, amikor egy kiállításon Mark
Rothko festményeit nézegetve azt éreztem, ezek a képek
a nyüzsgő felszínről lehúznak a feneketlen, színpompás
nyugalomba. Az is felötlött bennem, amikor egy barátom
elmesélte, hogy John Cage nagyzenekarra írt csendszimfó-
niáit zsúfolásig telt koncerttermekben hallgatják. Az pedig
még nagyobb hatással volt rám, amikor megtudtam, hogy
Thomas Merton, az örök utazó, nagy ivó és összetört
szívű szerető beállt trappista szerzetesnek egy kentuckyi
18
kolostorba, és Louis atyaként láthatatlanabb dimenziók
felé terelte örök nyughatatlanságát.
Egy helyben maradni - ahogy azt Leonard Cohen ké-
sőbb többször is elmondta nekem - nem azt jelenti, hogy
az ember hátat fordít a világnak. Inkább csak hátrál né-
hány lépést, hogy tisztábban lássa, és jobban szeresse.
Az egy helyben maradás - a befelé fordulásra alkalmas,
hosszas üldögélés - mögött meghúzódó ideológia lénye-
gében nagyon egyszerű. Ha összetörjük a kocsinkat, nem -
csak a karosszéria újrafestésére keresünk megoldásokat.
A legtöbb probléma - így a legtöbb megoldás, és a lelki
békénk is - belülről fakad. Ha összevissza rohangálunk
a világban, mert magunkon kívül próbáljuk megtalálni a
boldogságot, akkor épp olyan balgák vagyunk, mint an-
nak az iszlám példázatnak a hőse, aki elvesztette a kulcsát
a nappaliban, és kiment az utcára megkeresni, mert ott
több a fény. Epiktétosz és Marcus Aurelius már több mint
kétezer évvel ezelőtt figyelmeztetett, hogy nem az élmé-
nyeink formálnak minket, hanem az, ahogyan reagálunk
rájuk. Amikor hurrikán söpör végig a városon, és a földdel
teszi egyenlővé, az az egyik ember számára maga a felsza-
badulás, lehetőség az újrakezdésre, míg a másiknak - talán
épp a fivérének - olyan trauma, amelyet soha nem hever
ki. ,,Mert nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi
azzá'' 2 - írta Shakespeare a Hamletben.
Életünk nagy része a fejünkben zajlik - emlékek, fan-
táziák, feltételezések és értelmezések formájában -, ezért
néha úgy érzem, a legjobb módja annak, hogy változtassak
19
az életemen, ha változtatok a szemléletmódomon. Ahogy
arra Amerika legbölcsebb pszichológusa, William James
is felhívta a figyelmünket: ,,A legjobb fegyver a stressz
ellen az, hogy képesek vagyunk megválasztani a gondo-
latainkat:' Végső soron a választott szemlélet - és nem
a végigjárt helyek - mondják meg, hol is állunk. Minden
utazásom csak akkor nyer valódi értelmet, az élmény csak
akkor hagy igazán mély nyomot bennem, miután haza-
érkeztem, csendben ültem egy darabig, és a látottak mara-
dandó gondolatokká alakultak.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy utazni hasztalan.
Engem a legtermékenyebb csend sokszor épp Etiópia
vagy Havanna valamelyik napsütötte szegletében ért utol.
Csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy nem any-
nyira a fizikai helyváltoztatás hat ránk, mint inkább az,
hogy szívvel-lélekkel megéljük-e az utazást. Ahogy Hen-
ry David Thoreau, korának egyik legnagyobb felfedezője
is emlékeztette magát naplójában: ,,Nem az számít, hogy
hova, milyen messzire utazik az ember - általában minél
messzebbre, annál rosszabb -, hanem az, hogy közben
mennyire él:' 3
A Japánban töltött egy esztendő után két évvel újabb
kísérletet tettem az egy helyben maradásra. Kiotóban
belekóstoltam a nyugalomba, de aztán az anyagi megél-
hetésemért ismét utaznom kellett. Bejártam Argentínát, le
egészen Tűzföldig, majd jött Kína, Tibet és Észak-Korea.
Kétszer is ellátogattam Londonba és Párizsba, közben rend-
szeresen visszatértem anyámhoz Kaliforniába. Várt még
rám néhány hosszú és izgalmas út Vietnamban és Izlandon,
20
és úgy éreztem, igazán elkényeztet a sors. Néhány hetente
a világ újabb részét ismerhettem meg. De eljön az a pilla-
nat, amikor a térben megtett, horizontális utazás már nem
tudja ellensúlyozni a vágyat, hogy az ember elmerüljön va-
lami kihívást jelentő, váratlan dologban. A mozgás élménye
a nyugalom keretein belül a leggazdagabb.
Kocsiba ültem hát, és elindultam anyám házától észak-
ra, a kaliforniai partok mentén, ahonnan egy keske-
nyebb út vitt fel a bencések menedékházához, amelyről
egyszer egy barátom mesélt. Az ütött-kopott, porlepte,
fehér Plymouth Horizonból kiszállva azonnal megérkez-
tem a lágyan lüktető kristálycsendbe. Ahogy beléptem az
aprócska szobába, ahol három éjszakát terveztem eltölteni,
elfelejtettem minden kifogást, amellyel a kocsiban győz­
ködtem magam; és egyszeriben törlődtek a fejemből az
induláskor még fontosnak és a sürgősnek ítélt telefon-
hívások is. A világból csak az a kis szoba maradt a hosszú,
tengerre néző ablakaival.
Róka közeledett odakint a lyukas kerítésnél, és én meg-
babonázva bámultam. Szarvas legelészett az ablakom alatt,
ezt kisebbfajta csodának éreztem. A távoli harangzúgás
pedig olyan volt, mint az angyalok kórusa.
Régen, de talán még előző nap is, csak nevettem vol-
na az efféle érzelgősségen. De ahogy virrasztásra mentem
a kápolnába, megtört a varázs. A csend sokkal kifejezőbb
volt, mint bármilyen szó. Szinte azonnal felismertem, hogy
amint zavartalanul egy helyben maradtam, a világ felra-
gyogott, én pedig boldog és önfeledt lehettem. A menny-
ország az a hely, ahol nem gondolsz más helyekre.
21
 Ahhoz hasonlíthatnám, mint ha visszahívtak volna egy
olyan helyre, amit jól ismerek, bár még sohasem láttam.
Ha megkérdezem, valószínűleg a szerzetesek is elmondták
volna, hogy amikor rátalálunk a valódinak hitt életünkre
- egyfajta állandó és megkérdőjelezhetetlen minőségre,
cikázó gondolataink mögött -, az sohasem valami új fel-
fedezése, hanem valami régi felidézése.
Az élmény annyira meghatott, hogy már a hazautazá-
som előtt lefoglaltam a következő pár napot, aztán pedig
két teljes hetet. Hamarosan ez a rendszeres elcsendesü-
lés lett a legnagyobb és legfontosabb luxus az életemben.
Képtelen lettem volna végleg beköltözni a remetelakba
- a letelepedés sosem ment nekem, és nem vagyok tag-
ja semmilyen egyháznak -, de úgy éreztem, néhány nap
néma csend új értékekkel és izgalmakkal ruházza fel hét-
köznapi életem minden egyéb összetevőjét. Itt talán lassan
magam mögött hagyom az életem, és feljutok egy hegy-
csúcsra, ahonnan messzebbre látok.
Színtiszta élvezet volt ez az elvonulás - részben azért,
mert teljesen megtöltöttem lényemmel azt a kis szobát, és
úgy olvastam minden könyvet, mintha én magam írtam
volna. Az emberek, akikkel a menedékházban találkoztam
- bankárok, tanárok, ingatlanértékesítők -, mind nagyjá-
ból ugyanazért voltak ott, így bennük sokkal inkább talál-
tam rokon lelkekre, mint útitársaimban a világ többi pont-
ján. A hétköznapokba visszatérve mindig az a felszabadító
érzés töltött el, hogy nem is kell a gondolataimat, az ambí-
cióimat - sőt önmagamat sem - olyan komolyan vennem.
Ez a szusszanásnyi csend olyan gyökeres változást hozott,
annyira más volt, mint amit korábban tapasztaltam, hogy
22
úgy döntöttem, még egy kicsit változtatok az életemen.
A csendes üldögélés jellemformáló hatásának felfedezé-
sét követő évben végleg Japánba költöztem - egy babaház
méretű lakásba, ahol ketten élünk a feleségemmel. Nincs
autónk, se biciklink, se hálószobánk, se olyan tévécsator-
nánk, amit értenénk. Továbbra is fenn kell tartanom a
családomat, és - mint útikönyvszerzőnek és újságírónak
- lépést kell tartanom a világgal. De így, hogy megsza-
badultam a zavaró körülményektől és bonyodalmaktól,
minden napom úgy terül el előttem, mint a hegyek lábáig
nyújtózó, tiszta mező.
Nem mindenkinek ez jelenti a boldogságot. Van, akinek
több mindenbe bele kell kóstolnia ahhoz, hogy megértse
a csendesség lényegét. De ha a barátaim tippeket kérnek,
hogy hova menjenek nyaralni, néha azt javaslom, próbál-
ják ki az egy helyben maradást - főleg akkor, ha nem fűlik
a foguk a vízumügyintézéshez, a védőoltásokhoz és a rep-
téri sorban álláshoz. Az egy helyben maradásnak éppen az
az egyik szépsége, hogy sosem tudni, hol fogunk kikötni.
És, bár a horizont végtelen, az embernek halvány fogalma
sincs, mi mindent lát majd útközben. De ami még ennél
is nagyobb áldás - miként azt Leonard Cohen üldögélés
közben oly megindítóan bizonyította -, hogy olyan éber,
felajzott és izgatott állapotba tud kerülni tőle az ember,
mint amikor szerelmes.
23

2 A nyugalom felfedezése
Mi írók, persze, hivatásunknál fogva kénytelenek va-
gyunk időnk nagy részét egy helyben tölteni. A műveink
nem akkor születnek, amikor járunk-kelünk a világban,
és élményanyagot gyűjtünk, hanem amikor a gép előtt
ülve mondatokká formáljuk őket. Joggal mondhatná
bárki, hogy az író munkája éppen az, hogy egy mozgal-
mas életet, csendes magányban, művészetté alakítson.
Az egy helyben ülés a munkahelyünk, és olykor a csata-
mezőnk.
Japánban a világos színű gyerekíróasztalnál, ahol írok,
egyetlen állandó társam van: ő pedig imádja a csillogó
partikat, háborúkat, elbűvölő szépségeket és nagyvilági
dámákat felvonultató regényeket. De Marcel Proust úgy
ismertetett meg ezzel a zsúfolt világgal, hogy ő maga
hosszú évekig ült szinte teljesen egyedül, parafa borítással
hangszigetelt szobájában, azt kutatva, hogy a saját fejünk-
ben milyen módokon teremtjük újra a világot - immár
egy véglegesebb formában.
Tulajdonképpen erre az alapötletre épült Proust leg-
ismertebb regénye is, Az eltűnt idő nyomában (A la
recherche du temps perdu). 4 Megpillantunk egy idegent
az utcán. Az egész alig egy pillanatig tart. Majd hazame-
24
gyünk, és eszünkbe jut, elgondolkodunk rajta, próbáljuk
megérteni, mit jelenthetett az a pillantás, megvizsgáljuk az
egyik, majd a másik szemszögéből, képzeletben történetet
szövünk a találkozás köré. A pillanatnyi élmény egész élet-
történetté lesz bennünk - életünk történetévé.
A másik hűséges társam Japánban az, aki kamaszkorom
óta kísér, velem volt már első utamon is, amikor Dharam-
szalából mentem Bogotába, majd Barbadosra. Nem más ő,
mint a kóbor trubadúr, akinek bemutatkozó lemezén négy
dal címében is szerepel az „utazás" szó. Az első dal, amely-
lyel Leonard Cohen kiállt a nagyközönség elé, egy férfiról
szól, aki elővesz egy régi vasúti menetrendet, meg az útról,
amely „úgy kanyarog, mint füst a válla felett". 5 Annak az
első albumnak az egyik legszívhezszólóbb dalában Cohen
azért búcsúzik a nőtől, mert mennie kell, mint mondja,
„barangolni az időmben': 6
Leonard Cohen lett az úton levők, a letelepedéstől
ódzkodók koszorús költője; a „vándorcigány", aki soha
nem felelt meg a vele szemben támasztott elvárásoknak.
De úgy tűnt, ő is tudja, amit sok más utazó: a lélek mély-
ségei csak akkor tárulnak fel, ha a testünk végre megpihen.
(,,Most már tudom, az a sok férfi miért sírt és állt meg J
félúton elhagyott s vágyott szerelmek között, / tépelődve,
hogy az út vajon hova vezef' 7 )
Cohen, ha szívére tette a kezét, mindig elismerte, éle-
te legnagyobb utazásai a belső utazások voltak. ,,Nagyon
kellett, hogy csak a semmi vegyen körül - vallotta meg
az egyik jellegzetesen sztoikus dalában, amely arról szól,
hogy elmegy a zen központba. - Erre mindig is mohón
vágytam:'s
25
Alig egy évtizeddel azután, hogy először kerestem fel Le-
onard Cohen puritán búvóhelyét a hegytetőn, a sors ösz-
szehozott egy másik nagy kalandorral - ezúttal Zürich-
ben. A 13 ezer fő befogadására alkalmas Hallenstadionban
ültem, ahol nemrég Britney Spears adott koncertet, és
ahol épp aktuális könyvem főhőse, a 14. dalai láma tartott
bonyolult előadást a bódhiszattva létről, amelyben azt pró-
bálta elmagyarázni, miért döntenek úgy egyesek, akik el-
érték a nirvánát (a szanszkrit szó jelentése: elfújt, kialudt),
hogy visszajönnek a Földre segíteni nekünk.
A hallgatóság angol anyanyelvű tagjai, akik velem el-
lentétben főként buddhisták voltak, igyekeztek kihámozni
a franciául elhangzó filozófiai tanítások lényegét - mert a
dalai láma szavait egy kiváló francia tolmács közvetítette.
A tolmács bizonyos Matthieu Ricard volt, aki a Pasteur
Intézetben, a Nobel-díjas Frarn;:ois Jacob tanítványaként
szerzett doktori fokozatot molekuláris biológiából. Matt -
hieu apja, Jean -Frarn;:ois Revel Franciaország ünnepelt
értelmiségije, hosszú időn át a L'Express című hetilap
főszerkesztője volt. Matthieu anyja, Yahne le Toumelin
absztrakt művészként szerzett hírnevet. Matthieu
gyerekként olyan hírességekkel találkozott otthon, mint
Bufiuel, Sztravinszkij és Cartier-Bresson.
Ám 21 éves korában Nepálba utazott, és az az öröm és
tisztánlátás, amit a tibeti lámák között és által megtapasz-
talt, olyan mély benyomást tett rá, hogy öt évre félretette
ígéretesen induló tudományos karrierjét, és letelepedett
a Himalája hegyeinek árnyékában. Megtanult tibetiül,
szerzetesi csuhát öltött, és több mint 12 éven át volt
a tibeti Dilgó Khjence Rinpocse kísérője és tanítványa.
26
Valamikor az 1990-es évek közepén aztán Matthieu apja
Líz napra Nepálba repült, hogy elbeszélgessen tudós fiával
arról, miért ír ő olyanokat (Leonard Cohent idézve), hogy:
„A leghálásabb feladat, amit valaha végeztem, életem
leegyszerűsítése, hogy leszűrjem a lényegét:' 9
Kettejük beszélgetéseiből született meg a The Monk and
the Philosopher (A szerzetes és a filozófus) című könyv,
amely csak Franciaországban közel félmillió példányban
kelt el. A siker egyik titka, hogy Ricard olyan tiszta, des-
cartes-i logikával és retorikával tudott az általa követett
buddhista „vallástudomány" mellett érvelni, amelyet min-
den bizonnyal édesapjától örökölt és tanult. Nem isme-
rek senkit, aki jobban el tudná magyarázni, hogy például
elmerülni a világban, és ott keresni a boldogságot, pont
annyira logikus, mint tűzbe tenni a kezünket, és remélni,
hogy nem égünk meg.
Találkozásunk előtt nem sokkal Ricard elsőként vett
részt a Wisconsini Egyetem kutatásában, melynek során
az önkéntesek koponyájához 256 elektródát csatlakoztat-
tak, majd három és fél órás, funkcionális MRI-vizsgálat-
nak vetették alá őket. Megfigyelték a pozitív érzelmeket
(majd a későbbiekben az együttérzést, az érzelmi reak-
ciók kontrollálásának képességét és az információfel-
dolgozási kapacitást). A vizsgált alanyok minden szem-
pontból hasonlóak voltak - egy dolgot kivéve: néhányan
rendszeresen átadták magukat a csendes meditálásnak,
míg a többiek nem. Ricard esetében a pozitív érzelmekre
kapott pontszám olyannyira meghaladta a szerzetesi gya -
korlatot nem követő alanyok átlagos pontértékét, hogy
a kutatók - miután újabb, rendszeresen (évente legalább
27
tízezer órát) meditáló, illetve egyáltalán nem meditáló ala-
nyokat is megvizsgáltak - kénytelenek voltak megállapí-
tani, hogy akik évek óta gyakorolják a csendes üldögélést,
a boldogságnak olyan szintjére jutottak, amely grafikonok
segítségével már nem ábrázolható, és amilyenre a neuro-
lógiai szakirodalomban még nem volt példa.
Mire sor került zürichi találkozásunkra, az 59 éves fran-
cia férfi már bevonult a köztudatba, mint „a világ legbol-
dogabb embere". Ráadásul rengeteg megkeresést kapott:
a davosi Világgazdasági Fórum mellett számos indiai tu -
dományos és spirituális konferencián elmondta, hogy
a boldogságra való képesség ugyanúgy fejleszthető, mint
az izomzat, továbbá tolmácsolt már a dalai lámának a világ
minden pontján, és csendes magányában kialakított érték-
rendjét átadta klinikák, iskolák és hidak építőinek szerte
Tibetben. Megismerkedésünk után nem sokkal feltettem
neki az utazók örök kérdését: a repülés során hogyan tud
megbirkózni a jetlaggel? Ricard csodálkozva nézett rám.
,,Nekem a repülés olyan, mint egy rövid elvonulás oda-
fenn, az égben - felelte, mint akit meglep, hogy ezt nem
mindenki így gondolja. - Nincs semmi tennivalóm, ezért
igen felszabadító élmény. És mivel nincs hova mennem,
csak ülök, és nézem a felhőket meg a kék eget. Minden
nyugodt és mégis mozog. Gyönyörű!" A felhők meg a kék
ég - kézenfekvő buddhista magyarázat arra, hogyan műkö­
dik az elménk: attól, hogy néha felhők takarják, az ég még
ugyanolyan kéken ragyog. Csak türelmesnek kell lenni,
kivárni, amíg elvonulnak a fellegek, és újra kiderül az ég.
Néhány évvel később ez a magyarázat másfajta értel-
met nyert, amikor megjelent Ricard fotóalbuma, amely
28
számomra maga volt a tökéletes útikönyv. Ricard az év
nagy részét a nepáli hegyek között töltötte csendes remete-
ségben, és hetente egyszer-kétszer kilépett a kis faházból,
hogy lefotózza az elé táruló látványt. A fotók nagyjából
ugyanazt ábrázolták, de hol felhős, hol esős időben, hol
télen, hol tavasszal - és ahogy változott a táj, úgy változott
a fotós hangulata is.
Amikor átlapoztam a könyvet, világossá vált, hogy
Ricard egyaránt örökölte anyja művészi érzékét és apja
elemző elméjét. Képei, ezek az egy helyben készült fotók,
varázslatos erejűek. Láttam bennük Indonéziát és Perut,
napsütötte völgyet és vihartól fekete eget; az volt az ér-
zésem, mintha az egész világ házhoz jött volna. A könyv,
amely a Motionless Journey (Mozdulatlan utazás) címet
kapta, olyan, mint egy nyomozás, amely bebizonyítja,
hogy minden változik, és közben nem változik semmi
- hogy ugyanaz a hely időről időre más képet mutat, még
akkor is, ha ki sem tesszük onnan a lábunkat.
Amitől ez a kötet igazán nagy hatású, az az, hogy való-
jában egy belső látképet tár elénk. Íme, így néz ki az el-
ménk- az életünk-, amikor egy helyben maradunk: min-
dig színpompás, látnivalókban gazdag, tele van szépséggel,
és közben, többé-kevésbé, mindig ugyanolyan.
29

3 Egyedül a sötétben
Természetesen senki nem akar olyan helyen maradni,
amelyet nem maga választott erre a célra - gondolok itt,
például, a rabokra vagy a fekvő betegekre. Valahányszor
Észak-Koreában vagy Jemenben -vagy a világ egyéb zárt,
elszegényedett részein - járok, azt látom, hogy akik ott
születtek, szinte mind valahova máshová vágynak, és sze-
retnének olyan szabadon járni-kelni a világban, ahogy az
nekünk, szerencséseknek megadatott. A San Quentin ál-
lami börtöntől Újdelhiig a rabokat mindenütt megtanít-
ják meditálni, de csak azért, hogy lássák, a cellájuk falain
belül is van olyan hely, ahol szabadnak érezhetik magu -
kat. Különben a magány olyan rémképekkel és termé-
szetfölötti látomásokkal bombázná elméjüket, amilyenek
Emily Dickinsont gyötörték az „alvó-vulkán - életben'' 10 •
Egyszer Alberta erdeibe vonultam vissza, és egy kuny-
hóban üldögélve, napokon át az otthonülőként ismert köl-
tőnő leveleit olvasgattam. Dickinson szenvedélye annyira
megrendített, hogy egy időre le kellett tennem a leveleket:
vad érzések tomboltak benne, hét lakat alatt. Szavai éksze-
res dobozba rejtett bombákként robbantak. Elképzeltem,
hogy ott állok a fehér ruhás nő mellett, szobája ablaká-
ban, és együtt nézzük a házat, amely alig százméternyire,
30
a kert túlsó végében állt, és ahol bátyja megkezdte közös
életét ifjú feleségével, Susannel - akihez Dickinson a leg-
szenvedélyesebb leveleit intézte. (,,Ó, én kedvesem!': ,,Ve-
led van tele a szívem, rajtad kívül nincs senki a gondola -
taimban:' 11 ) Éreztem, ahogy átoson a szalonon, miközben
bátyja házasságtörő viszonyt folytat a szomszéd szobában,
elárulva Sue-t, akit mindketten imádtak. Láttam, ahogy
tombolva papírra veti „Mesterének" címzett, lángoló sora-
it, miközben izzik körülötte a levegő csendes magányában;
vagy, ahogy azt írja, ,,Jobban látlak - a Sötétben'' 12 •
Azt írta, ágyában fekve érezte a Halál hívását, ahogy a
csendben az árnyakat kémlelte. Újra és újra elképzelte ön-
magát a halála után, lelki szemeivel látta, ahogy „lépked,
lépked" 13 a gyászmenet. Tudta, hogy nem kell ahhoz a te-
metőben sétálni, ,,hogy szellem kisértsen'' 14, hiszen olykor
,,magunk mögé rejtett magunk ijeszt agyon'' 15 •
Nyugtalanító szavai eszembe juttatták szegény Herman
Melville-t, aki éppen ez idő tájt idézte meg a maga moz-
dulatlan szellemét, Bartlebyt, a nyájas modorú hullát, aki
megszállja a Wall Streetet, beveszi magát egy manhattani
ügyvédi irodába, és úgy dönt, ,,nem óhajt" elmenni sehova.
Az „egy hely" ijesztő tud lenni, még akkor is, ha ma-
gunk választottuk úti célul, mert ott nincs hová bújni. Ha
bezárkózunk önmagunkba, abba bele lehet őrülni. Meg-
szólalhat a kisördög, amely azt duruzsolja, hogy marad-
junk otthon, és ha túl sokáig hallgatunk rá, gondolataink
rabjává válhatunk, és végül már ki sem tudunk lépni a
házból, vagy fel sem merül bennünk.
A csendes, nyugalmas élet gyümölcse néha nem a mű­
vészet, hanem a kétely vagy a hanyagság. Aki fényre vágyik,
31
arra hosszú, magányos, sötét éjszakák várnak. A kolostor-
ban tett látogatásom során rájöttem, hogy kiváló rejtek-
hely lehet ez annak is, aki menekül valami elől, vagy akit
hamar múló szerelmi bánat gyötör. A csendes elvonulás is
olyan, mint bármely szerelmi viszony - az első napokban
még semmi nem utal a későbbiekben ránk váró, kemény
munkára.
Néha, amikor tél derekán tértem vissza a kolostorba,
az időjárás rosszra fordult. Az eső egész éjszaka szünet
nélkül kopogott a kocsim tetején. A panorámaablakon át
nem látszott más, csak köd. Napokig nem hallottam, nem
láttam egyetlen teremtett lelket sem; úgy éreztem magam,
mint egy elítélt, akinek a magány börtönébe zárva kell
vezekelnie. A véget nem érő felhőszakadás négy fal közé
kényszerített, ültem hát a ködben, bezárva és boldogtala-
nul, ami eszembe juttatta, milyen könnyen válhat a külső
környezet a belső tükörképévé - vagy néha katalizátorává.
„A szemlélődés útja az esetek döntő többségében még
csak nem is út - ahogy az ékesszóló szerzetes, Thomas
Merton fogalmazott-, és ha valaki rálép, nem talál sem-
mit:'16 A csendes üldögélés egyik törvénye, hogy „aki azzal
az eltökélt szándékkal vág neki, hogy szemlélődést vagy
- ami rosszabb - boldogságot akar találni, az egyikre sem
fog rábukkanni. Egyik sem található meg ugyanis, amíg
bizonyos értelemben le nem mondunk róluk:' 17 Ez az
egész kicsit önellentmondásnak tűnik, és épp olyan nehe-
zen megfejthető, mint egy zen koan, de a lényegét meg-
értettem: aki meditál, az egyedül van, sokszor mindannak
az emlékével, amije nincs. Amije van, az meg semminek
tűnhet.
32
Egy nyár eleji reggelen, amikor a Kentucky állambeli
Louisville-ben vendégeskedtem, egy újonnan szerzett ba-
rátom felajánlotta, hogy elvisz ahhoz a kolostorhoz, ahol
Thomas Merton több mint negyedszázadot töltött. Ha-
mar magunk mögött hagytuk a várost, és máris végtelen,
zöld mezők és elszórt, kereszttel (vagy bibliai idézettel)
díszített házak között vezetett az utunk. Elértük a helyet,
amely Merton miatt vált híressé: a komor, fenyegető épü-
let leginkább egy sötét, viktoriánus elmegyógyintézetre
emlékeztetett. Egy magas, jámbor szerzetes, aki még sze-
mélyesen ismerte Mertont, felajánlotta, hogy körbevezet
a remetelakban, ahol Louis atya (ahogy itt emlegetik) élete
utolsó két évének nagy részét töltötte - miután a kolostort
is túl zajosnak és nyüzsgőnek találta.
Sírok mellett haladtunk el, majd átvágtunk egy réten.
,,Az elmúlt három évben - szólalt meg a szerzetes, aki fris-
sen, fiatalosan lépdelt, noha túl volt a hetvenen - szerel-
mes voltam:' Hatásszünet. ,,Egy Emily Dickinson nevű
nőbe:'
Erre nem szóltunk semmit, némán követtük a csuhás
férfit a rozoga kunyhóig, amely ott állt „egy nagy cédrus-
kereszt árnyékában': 18 ahogy Merton írta, mellette egy pajta,
meg egy apró tornác, előtte egyetlen szék.
Vezetőnk bent, a szerényen bútorozott, szerzetesi mér-
cével meglehetősen tágas lakban leült, és Rainer Maria
Rilkét kezdte idézni: ,,Folyton csak világ, és soha sorstalan
Sehol: J a tiszta önfeledtség, mit belégzünk J s vágy nélkül
tudunk mindig:' 19
Aztán jött Dickinson:
33
 Az agyunk tágabb mint az ég,
Helyezz csak térbe tért,
Ez elnyeli a másikat,
S még te is beleférsz. 20
Majd felpattant, és találomra leemelt egy könyvet a polc-
ról. ,,Szeretek beleolvasni Louis atya naplóiba, amikor
látogatókat hozok ide - mondta a szerzetes. - Hogy ezzel
is megidézzem a szellemét. Hogy érezzük a jelenlétét:'
Felcsapta a könyvet, és olvasni kezdett.
Heringet és sonkát ettünk (nem sokat!), ittuk a bo-
runkat, verseket olvastunk, meséltünk magunkról,
és persze szeretkeztünk, szeretkeztünk, öt hosszú
órán át szeretkeztünk. Bár újra és újra megfogadtuk,
és megegyeztünk, hogy a szerelmünknek mindig
tisztának kell maradnia, mert szükség van erre az
áldozatra, végül mégis elragadtak minket az érzéki
örömök. De ahelyett, hogy ezt helytelennek éreztük
volna, nagyon is helyesnek tűnt. Most már egész tes-
tünkkel szeretjük egymást, és egész lényét (kivéve
a nemiségét) teljesen a sajátomnak érzem. 21
Talán az egyik legmeglepőbb rész ez Merton nyomtatás-
ban megjelent naplóinak ötödik kötetében. Az elvonult
szerzetes néhol kifejezetten haragosan ír. Ötvenegy éves
volt, amikor befeküdt a louisville-i St. Joseph kórházba,
egy gerincműtétre, de már előre megvetéssel beszélt az út-
ról - ,,nem sok segítséget remélek az orvosoktól meg az
átkozott piruláiktól" 22 -, majd a kórházba indulás reggelén
34
ezt írta, mintegy önmaga megnyugtatására: ,,Most kezdek
csak igazán belemélyedni a magányba': 23 Csak azt sajnálta,
hogy, ha meghal, ,,elvesznek az évek, amelyeket még csen-
des magányomban tölthettem volna'' 24. Ám kórházi tar-
tózkodása alatt - dacára annak, hogy közel 25 évet töltött
elzárva a világtól - gyors és viharos szerelembe esett azzal
a „nagyon barátságos és odaadó" 25 , huszonéves nővérrel,
aki az ápolásában segédkezett.
Megrázó olvasmány az a több száz oldalnyi napló-
bejegyzés, amelyben a fiatal nő iránti érzéseit taglalja.
Olyan, mintha ez a bölcs férfiú, aki olyan sokat tudott
a nyugalomról és az igazságról, újra kamasz fiúvá válto-
zott volna; álmatlanul forgolódott az ágyában, és próbál-
ta feldolgozni azt a fajta szerelmet, amelyet a szüzességi
fogadalom óta nem ismert. Levelekkel és leplezetlen kö-
nyörgéssel bombázta a nővért, titokban, a cellárius irodá-
jából hívogatta telefonon, miközben fivérei vacsoráztak.
Amikor egyik társa fültanúja lett egy ilyen beszélgetésnek,
Merton meggyónt elnéző rendfőnökének (,,de csak a te-
lefonhívásokról!"26), ám továbbra is azt hajtogatta, hogy
megtagadja hivatását, elszökik „M" -mel, és egy szigeten
fognak élni.
„Békesség árasztott el (bár múlt vasárnap még pánik
és kín öntött el a gondolattól is, hogy ez megtörténhet) 27
- írta Merton. - Megint megadtam magam annak az ártal-
mas női fi.fikának, amely M-ben is megvan, és amely ösz-
tönösen kitapintja azt a sebemet, amelynek a legnagyobb
szüksége van a kedvességére, és ott önti belém szerelmét
egészen. Mégsem azt érzem, hogy tisztátalan lennék, ha -
nem azt, hogy megtisztultam (és magam is épp ezt írtam
35
a minap Ned O'Gormannek a »Hét szó«-ban). úgy érzem,
mintha - hosszú évek vad elfojtása után (bár azt hittem,
csak kordában tartom, de ez tévhit volt) - megint megta-
láltam volna az egészséges szexualitásom:' 28
Kísérőnk, dicséretére legyen mondva, végigolvasta
a választott szakaszt, és egy pillanatig sem habozott, vagy
gondolta úgy, hogy egy másik rész előnyösebb volna. Alig
egy évvel azelőtt, hogy találkozott M-mel, Merton az új
remetelakban, mámorító örömében azt írta: ,,Elhatároz-
tam, hogy nőül veszem az erdő csendjét. Az egész világ
édes, sötét melege a feleségem kell hogy legyen:' 29 Aztán ez
is megváltozott, mint Matthieu Ricard fotóin az ég. A ben-
nünk élő árnyak nem tűnnek el attól, hogy elmenekülünk
előlük.
4 Nyugalom a legnagyobb szükségben
Az egy helyben maradás gondolata, mint már említettem,
éppen olyan egyetemes, mint a tömegvonzás törvénye;
ezért emelnek szót érte valamennyi hagyomány bölcsei.
,,Minden bajuknak egy a forrása - állította a 17. század-
ban élt francia matematikus és filozófus, Blaise Pascal az
emberekről-: nem tudnak nyugton megülni a szobájuk-
ban."30
Miután Richard E. Byrd admirális közel öt hónapot töl-
tött egyedül az Antarktiszon, egy viskóban, ahol a hőmér­
séklet nemritkán mínusz 20 °C alá süllyedt, azzal a szent
meggyőződéssel tért haza, hogy „feleennyi baj se lenne
a világban, ha tudnánk, milyen kevés kell az élethez" 31 •
Vagy, ahogy Kiotóban mondani szokás: ,,Ne csak csinálj
valamit! Ülj le!"
Pedig mai mércével mérve Pascal, de még Byrd admi-
rális kora is határozottan nyugalmas időszak volt. Mire az
olvasó ennek a könyvnek a végére ér, addigra az emberiség
ötször akkora adatmennyiséget halmoz fel, mint ameny-
nyi a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban jelenleg fel-
lelhető. És bármelyik olvasóm több információval talál-
kozik egyetlen nap alatt, mint amennyivel Shakespeare
egész élete során. A zavaró körülmények vizsgálatával
37
foglalkozó új tudományterület kutatói szerint átlagosan
25 perc kell, hogy egy telefonhívás után az ember vissza
tudjon rázódni a megszakított tevékenységbe. Ám átlago-
san 11 percenként akasztanak meg minket ilyen és ehhez
hasonló, zavaró események - vagyis soha nem tudjuk utol-
érni magunkat.
Minél több információ zúdul ránk, annál kevesebb
időnk van feldolgozni bármelyiket is. Az egyetlen, amit
a modern technológia nem tud megadni, az arányérzék,
amely megsúgja, hogyan lehet a modern technológiá-
kat a legjobban kihasználni. Más szóval, az eddig kulcs-
fontosságú információszerzés ma már sokkal kisebb jelen-
tőségű, mint az információszűrés képessége.
Az embert könnyen hatalmába kerítheti az érzés, hogy
csupán centikre áll egy hatalmas vászontól, amely rikító,
zsúfolt, és tizedmásodpercenként változik rajta a kép. Csak
akkor látjuk át és értjük meg, mi van a vásznon (vagyis az
életünkben), ha teszünk néhány lépést hátra, és megállunk
egy kicsit.
Világjáró utazásaim egyik meglepő felismerése, hogy
sokszor épp azok az emberek vannak leginkább tisztában
azzal, hogy az új technológiák térhódításának határokat
kell szabni, akik segítettek e technológiák kifejlesztésében,
vagyis a régen felállított határok lerombolásában. Egy szó-
val azok, akik munkájukkal felpörgették a világot, ma az
egyik legnagyobb erénynek a lelassulást tartják.
Egyszer előadást tartottam a Google központjában
a dalai lámáról szóló könyvemről, és mint a legtöbb láto-
38
gatót, engem is lenyűgöztek a trambulinok, a beltéri fa-
kuckók, és az, hogy az alkalmazottak akkor már az ötö-
dik munkaórájukat töltötték lazulással, hagyva, hogy
a gondolataik elkalandozzanak oda, ahol talán az ihlet
rejtőzik.
Még inkább lenyűgözött az a két fiatalember, akik üd-
vözöltek, míg a digitális azonosító kártyámra vártam.
Egyikük, aki - névjegye szerint - a Google+ evangelistá-
ja, egy csillogó szemű, csupa lendület ifjú lélek. Indiából
érkezett, és épp a „Yogler" névre keresztelt program meg-
szervezésén dolgozott, melynek keretében a rendszeresen
jógázó Google-alkalmazottak jógaoktatónak tanulhatnak.
A másik fiatalember harcedzett szoftvermérnök volt, aki
egy ünnepelt és igen népszerű, héthetes programot veze-
tett, ,,Search Inside Yourself" (Magadban keress!) címmel.
A program már több mint ezer Google-dolgozót ismer-
tetett meg azokkal a számszerűsíthető, tudományos bizo-
nyítékokkal, amelyek igazolják, hogy a meditálástól javul
az egészségi állapotunk, emellett segít tisztábban gondol-
kodni, és az érzelmi intelligenciát is fejleszti.
Hogy önként jelentkeztek kísérőmül, az kétségtelen;
ilyen srácok akartak hallani a dalai lámáról. Minden válla -
latnak megvannak a maga evangelistái, akik alig várják,
hogy másokkal is megoszthassák megvilágosodásuk titkát.
De az egészen megdöbbentett, milyen gyakran emlegette
Gopi, a Yogler program atyja, hogy mi sem egyszerűbb,
mint magunkra zárni az egyik tárgyaló ajtaját, és legyen
nappal vagy éjjel, behunyni a szemünket pár percre. Szavai
ismét Dickinsont juttatták eszembe:
39
 A Külső - a Belsőből
nyeri Fenségét -
S lesz Herceg vagy Gnóm, aszerint
Milyen a Hangulata. 32
A Szilícium-völgy számos vállalatánál ismerik a heti
„internetsabbát" intézményét, ami annyit tesz, hogy
- mondjuk péntek estétől hétfő reggelig - kikapcsolják
az elektronikus eszközök többségét, hogy helyreálljon az
arány- és irányérzékük, amire nagy szükség lesz, amikor
visszacsatlakoznak a hálózatra. Engem erre Kevin Kelly,
az új technológiák egyik leglelkesebb szószólója (a Wired
magazin alapító főszerkesztője) emlékeztetett, aki legutóbb
arról írt könyvet, hogyan képes a technológia „bővíteni
egyéni képességeink számát': Mindezt úgy, hogy nincs ott-
hon se okostelefonja, se laptopja, se tévéje. Emellett Kevin
hónapokat szokott eltölteni isten háta mögötti, ázsiai fal-
vakban számítógép nélkül - nehogy elszakadjon a való-
ságtól. ,,Én továbbra is tartom a három lépés távolságot
a modern technológia bőségszarujától - írja -, mert így
könnyebb nem elfelejteni, ki is vagyok valójában:' 33
Ma már az élelmiszergyártó General Mills minneapolisi
központjának minden épületében van egy meditációs
szoba, és a kongresszusi képviselő, Tim Ryan rendszere-
sen tart vezetett meditációkat képviselőházi kollégáinak,
emlékeztetve őket arra, hogy a meditálás, ha másra nem
is jó, de bizonyítottan csökkenti a vérnyomást, erősíti az
immunrendszert, sőt képes átalakítani az agyunk szerke-
zetét. Ennek éppúgy semmi köze vallásokhoz és dogmák-
hoz, mint ha (mentális) edzőterembe járnánk.
40
Ami azt illeti, ma már az amerikai vállalatok egyharma-
dának van „stresszcsökkentő programja'', és ez az arány
napról napra nő - részben azért, mert a dolgozók élvezik
az agyi artériák megtisztításának frissítő hatását. Az Aet-
na egészségbiztosító saját, céges programjában részt vevők
több mint 30%-a tapasztalta, hogy heti egy jógaóra hatására
harmadával csökkent a stressz-szintjük. A számítógépes
chipeket gyártó Intel kísérleti jelleggel bevezette a kedden-
kénti, 4 órán át tartó „csendes pihenőt" (Quiet Period),
amikor mind a háromszáz mérnököt és menedzsert meg-
kérik, hogy kapcsolják ki a levelezésüket és a telefonjukat,
tegyék ki az irodájuk ajtajára a „Ne zavarj!" táblát, és így
adjanak teret a nyugodt gondolkodásnak. A dolgozók olyan
lelkesen fogadták a kezdeményezést, hogy a vállalat elin-
dított egy nyolchetes programot a nyugodtabb gondolko-
dás elősegítésére. A General Millsnél egy hasonló, héthetes
program után a vezetők 80%-a számolt be arról, hogy javult
a döntéshozó képessége, és 89%-a mondta azt, hogy jobb
hallgatóság lett. Az efféle személyes fejlődések éves szinten
mintegy 300 milliárd dollárt takarítanak meg az amerikai
vállalatoknak. Ennél is fontosabb, hogy ezek a programok
egyfajta megelőző gyógymódnak tekinthetők, ami kivált-
képp lényeges, ha figyelembe vesszük a WHO sokat idézett
állítását: ,,A stressz lesz a 21. század pestise:'
Meglepő lehet, hogy az elmetréning - vagyis lényegé-
ben az egy helyben ülés - szerves részévé válik egy eny-
nyire úttörő szférának. Azok a vállalkozások, amelyek
a csendes elvonulásban látják a fejlődés legjobb módját,
ugyanezzel a cseppet sem magasztos céllal alkalmaznak
új és ötletes eszközöket. Számomra a meditálás lényege,
41
hogy segít átlátni ezen a nyomuláson; valójában kivetkőztet
önmagunkból, megfoszt a külső páncélunktól, és eljuttat
addig a pontig, hogy úgy érezzük, valami nálunk is
hatalmasabb erő határoz meg bennünket. Ha ennek van
haszna, az egy olyan láthatatlan számlán pihen, amelyre
magas kamatot fizetnek, de nagyon hosszú a lejárati ide-
je - hogy csak akkor nyúljunk hozzá, ha eljön az az el-
kerülhetetlen pillanat, amikor az orvos fejcsóválva lép a
kórtermünkbe, vagy bevág elénk egy autó, és nincs más
tartalékunk, csak amit az elmélyülés pillanataiban gyűjtöt­
tünk. Nem kérdés, hogy tiszta fejre és összpontosításra van
szükségünk, kiváltképp akkor, amikor a legnagyobb a tét.
Egy tavaszi reggelen a kolostorban, amely időközben
titkos második otthonommá vált, és amely alig pár órányi
autóútra van a Szilícium-völgytől, egyszer csak kopog-
tattak az ajtómon, és ott állt előttem két fiatal barátom,
akikkel ugyan még sosem találkoztam, de levelezés út-
ján egy kicsit már ismertük egymást. Emma a Stanford
Egyetem egyik kutatóközpontjának társigazgatója, vőle­
génye (azóta férje), Andrew pedig a haditengerészet tiszt-
je volt. Lesétáltunk egy kis padhoz, ahonnan elénk tárult
a Csendes-óceán színtiszta kékje - nem törte meg se szi-
get, se olajfúró torony, se bálna -, és Emma elmesélte,
hogy a doktori fokozat megszerzése utáni évben sikerült
összekalapoznia a pénzt egy saját kutatásra, amelynek cél-
ja kideríteni, lehet-e meditációs képzéssel segíteni azokon
a veteránokon, akiket a poszttraumás stressz szindróma
veszélye fenyeget.
A vizsgálatban részt vevő személyek Emma elmondása
szerint épp olyanok voltak, ahogy képzeltem: nagy piás,
42
tetovált motorosok, vidéki fickók, akiket cseppet sem
érdekelt ez a „hippi hókuszpókusz': ahogy ők nevezték.
úgy tűnt, mindez leginkább Emmát teszi próbára. Tíz-
en mégis végigcsinálták vele az egyhetes jógalégzés-tan-
folyamot. Amikor a 25 órás meditációs program végére
értek, a veteránok arról számoltak be, hogy érezhetően
enyhültek a stressz tünetei, oldódott bennük a szoron-
gás, és a légzésszámuk is normalizálódott. A másik tíz
alanynál, akik nem vettek részt a programban, semmi
nem változott.
Emma kutatóként csak azoknak az eredményeknek
hisz, amelyeket tapasztalati úton is alá lehet támasztani,
ezért ellenőrizte a veteránok megriadási reflexét - amely
a hiperéber katonáknál rendszerint igen erőteljes, és ál-
talában ez az oka az álmatlanságnak és a túlzott félelem-
reakcióknak -, és felfedezte, hogy a számok tökéletes össz-
hangban vannak a veteránok szubjektív beszámolóival.
Nem egy vizsgálati alany megdöbbentette Emmát azzal,
hogy azt mondta, visszahozta őt a halálból. Egy héttel
az első program után - majd egy évvel később megint -
Emma újra megvizsgálta a mintacsoportot, és a javulá-
sok tartósnak bizonyultak. Az eredeti tanulmány anyaga
a szakmai lektorálás után a Journal of Traumatic Stress
című szaklapban is megjelent.
Ezután Andrew következett. Mereven, feszült figye-
lemben állt a pad mellett, amelyen Emmával ültünk.
Udvarias mosoly kíséretében megjegyezte, hogy sosem
lesz könnyű dolga annak, aki meditálásra akarja rávenni
a haditengerészet „alfahím típusú szupermacsóit". Azt is
bevallotta, hogy amikor nekikezdett a szigorú, 40 napos
43
meditációs programnak, azon volt, hogy megcáfolja az korok - évszázadok, sőt évezredek óta időtálló - gondo-
eredményességét, vagy legalábbis fegyelmezett haditen- latai győztek meg inkább. Ám az Egyesült Államokban
gerészként véghezvigye a küldetést. Legnagyobb meglepe- naponta 22 veterán katona vet véget az életének - átlag-
tésére azonban hamarosan észrevette, hogy a koncentrált életkoruk 25 év. Talán nem akkora őrültség azt gondolni,
figyelemmel töltött órák szokatlan boldogsággal töltik el hogy egy kis mentális tréninggel éppúgy életeket lehetne
- olyannyira, hogy egy idő után már azon aggódott, talán menteni, mint testedzéssel.
kezd elpuhulni.
Az orvos biztosította afelől, hogy nem lett kevésbé éber,
csak jobban szelektálja „a potenciális veszélyforrásokat és
célpontokat, így már sikerült - folytatta Andrew - figyel-
men kívül hagynom egy csomó olyan dolgot, amire régen
ugrottam volna, és egyszerűen csak élvezni a hétköznapi
életet". Andrew-t, aki a haditengerészet egyik különle-
ges alakulatában edződött, meglepte, hogy „egy ennyire
egyszerű dolog is lehet ennyire hatásos, és egy ilyen lágy
dologtól még keményebb haditengerész lehetek".
Egyszer Afganisztánban, mesélte, az egyik haverja volt
a konvojt záró terepjáró parancsnoka. Ráhajtottak egy ak-
nára, és a robbanás mindkét lábszárát azonnal szétzúzta.
De a légzéstechnikai gyakorlatoknak köszönhetően volt
annyi lélekjelenléte, hogy megnézze, hogy vannak a többi-
ek, megkérje a sofőrt, adja le a segélykérő jelet, és ami még
elképesztőbb, hogy elszorítsa, ami a lábából megmaradt,
nehogy elvérezzen, mire odaér a segítség. Azzal, hogy
szabályozta a légzését és megőrizte a nyugalmát - vagyis
alkalmazta az aktív katonai szolgálatot teljesítők számára
készült könyvben olvasottakat-, megmentette a saját és
a társai életét.
Senki sem állítja, hogy ez egy csodaszer, és én sosem
voltam híve a modern spirituális tanoknak. Engem a régi

44

5 Világi szombat
Kell az üres tér, kell a szünet - mindannyian éreztük már
ezt a zsigeri vágyat. Ezért vannak a zenében szünetjelek:
ezek adnak a műnek zengést és formát. Ezért dugják össze
a fejüket az amerikai futballban a játékosok, mielőtt neki-
rohannak az ellenfélnek. Ezért hagynak olyan nagy tér-
közöket egyes írók a könyveikben - hogy legyen a mon -
datoknak (és az olvasóknak) elég terük. Ezért van az, hogy
a Tízparancsolatban egyetlen szó mellé társul a „szent"
melléknév, és ez a szombat, a sabbát.
Mózes negyedik könyvében az Úr egyenesen halálra
ítéli az embert, akit szombaton fagyűjtésen kapnak.
A Tórában a sabbátról szóló könyv a leghosszabb, derül ki
Judith Shulevitz kiváló munkájából, a The Sabbath World
(A sabbát világa) című könyvből. Egy másik rész, amely
a sabbát szabályait ismerteti, mintegy 105 oldalt tesz ki.
A sabbát betartása - vagyis az, hogy egy ideig ne csi-
náljunk semmit - számomra az egyik legnehezebb feladat
az életben. Könnyebben mondanék le a húsról, a borról
vagy a szexről, mint arról, hogy akkor nézhessek rá a leve-
lezésemre, és akkor folytathassam a munkámat, amikor
akarom. Ha ma nem válaszolok az emailekre, magya-
rázom magamnak, akkor holnap még többre kell majd
46
válaszolnom (bár igazság szerint, ha egy ideig tartózko-
dom a levélírástól, az valószínűleg csökkenti a beérkező
levelek számát). Ha kiveszek pár szabadnapot, akkor azt
gondolom, hogy utána majd gyorsabban kell dolgoznom.
Ha végre mégis ráveszem magam, hogy egy napra fel-
álljak az íróasztaltól, természetesen ennek ellenkezőjét ta-
pasztalom: minél több időt töltök pihenéssel, annál jobban
megy utána a munka, legalábbis az esetek többségében.
Mahátma Gandhiról mesélik, hogy egy nap, amikor
felkelt, közölte a körülötte lévőkkel: ,,Ma nagyon zsúfolt
napom lesz; nem tudok majd egy órát meditálni:' Barátait
meglepte, hogy Gandhi felrúgná a szigorú rendet. ,,Két
órát kell meditálnom" - adta meg a magyarázatot.
Egyszer elmeséltem ezt az anekdotát egy rádióműsor­
ban, mire betelefonált egy nő, aki érthető módon inge-
rülten reagált: ,,Az mind szép és jó, hogy egy útikönyv-
író pasas, aki Santa Barbarában él, arról beszél, hogy kell
a pihenés - hadarta. - Na, de én ezt hogy oldjam meg?
Anyuka vagyok, és épp próbálok beindítani egy kisvállal-
kozást. Én nem tehetem meg, hogy napi két órát meditál-
jak:' Pedig pontosan azoknak van a legnagyobb szükségük
a pihenésre, akartam mondani neki, akik a legelfoglaltab-
bak. Tanulmányok bizonyítják, hogy a stressz ragályos. Ha
a szegény, túlterhelt anyuka megkérhetné a férjét - vagy
az anyját, vagy egy barátját -, hogy vigyázzon naponta fél
órát a gyerekekre, biztos, hogy utána sokkal frissebbnek
érezné magát, jobban tudna osztozni az örömükben, és
sokkal több energiája lenne a vállalkozására is.
Egyesek - ha megengedhetik maguknak - szívesen
vásárolnak vidéki birtokot, vagy egy második otthont.
47
Én mindig azt gondoltam, könnyebb nem a térből, ha-
nem az időből kiszakítani magunknak egy kis darabot,
főleg annak, akinek nincs pénze drága ingatlanra. Manap-
ság, az állandó mozgás és kapcsolattartás korában, a teret
- ahogy azt Marx is kifejtette, bár más kontextusban -
összezsugorította az idő. Azt tapasztaljuk, hogy a világ
minden pontja bármely pillanatban elérhető. De amilyen
gyorsan legyűrjük a földrajzi akadályokat, olyan gyorsan
nő az óra rémuralma. Gyakran úgy érzem, minél köny-
nyebb kapcsolatba lépnünk másokkal, annál inkább el-
veszítjük a kapcsolatot önmagunkkal. Amikor New York
sugárútjait Japán sikátoraira cseréltem, rájöttem, hogy
szegényebb lettem, ami a pénzt, a szórakozást, a társasági
életet és az anyagi javakat illeti. Ugyanakkor sokkal több
maradt számomra abból, ami a legértékesebb: órákból és
napokból.
Ez az, amit a szombat törvénye kincsként őriz. Ab-
raham Joshua Heschel, a múlt század legnagyobb zsidó
teológusa szerint a sabbát nem más, mint „egy katedrális,
amely nem a térben épült, hanem az időben': 34 A heti egy
nap pihenő hatalmas, üres teret nyit előttünk, ahol ked-
vünkre barangolhatunk, céltalanul, mintha a Notre Dame
fényben úszó folyosóin sétálnánk. Persze a vallásos ember
számára ez a nap éppúgy szól a közösségről, a szokásokról,
az Istenhez fűződő kapcsolat megújításáról és az elmúlt
korokról. A nem vallásos embereknek pedig olyan, mint
egy menedékház, ahonnan biztosan hazaviszünk valami
szépet és tartalmasat a többi hat napra.
A szombat arra emlékeztet, hogy végül minden útnak
haza kell vezetnie, és nem kell ahhoz messzire menni,
48
hogy elszökhessünk kevésbé hálás szokásaink elől. A he-
lyek, amelyek a legmélyebben hatnak ránk - ahogy arra
a kolostorban én is rájöttem - gyakran épp azok, amelyek-
re úgy ismerünk rá, mint régen látott barátokra; ezekre
a helyekre az ismerősség átható érzésével érkezünk; olyan,
mintha visszatérnénk egy jól ismert forráshoz. ,,Ki temp-
lomban szentel szombatot - írta Emily Dickinson. - Én
otthon maradón:' 35
Úgy egy évvel azután, hogy találkoztam Matthieu Ricard-
dal, és megtudtam tőle, hogy egy transzatlanti repülőút
akár egy „rövid elvonulás" is lehet, hasonló járaton talál-
tam magam: Frankfurtból repültem Los Angelesbe. Úti-
társnak egy fiatal, vonzó és, mint megtudtam, német höl-
gyet kaptam magam mellé. Kényelmesen elhelyezkedett,
váltottunk pár kedves szót, majd attól fogva 12 órán ke-
resztül néma csendben ült, és nem csinált semmit.
Én közben aludtam, átlapoztam egy regényt, átpré-
seltem magam közte és az ülés között, hogy kimenjek
a mosdóba, végigfutottam az előttem található monitor
kínálta lehetőségeket, ő viszont csak ült, abszolút békésen,
és egy pillanatra sem bóbiskolt el. Miután megkezdtük
a leszállást, összeszedtem a bátorságomat, és megkér-
deztem, Los Angelesben él-e.
Nem, felelte, Berlinben él, szociális munkásként dolgo-
zik, és Hawaiira utazik öthetes vakációra, kipihenni ennek
a rendkívül kimerítő munkának a fáradalmait. De szereti
már a repülőúton elkezdeni kiűzni a stresszt a szerveze-
téből, hogy megtisztulva érkezzen a szigetekre, és már az
első perctől élvezni tudja a nyaralást.
49
 Elképedtem. Nekem a nyaralás sokszor másról sem
szól, mint arról, hogy azt az időt és energiát, amit addig
a munkába fektettem, útitervek készítésére meg vonat-
jegyek foglalására fordítom, és a minőségi időtöltés átcsap
mennyiségibe. Nekem a repülőút mindig jó alkalom volt
arra, hogy elolvassam a szakmai cikkeket, amelyekkel el-
maradtam, megnézzem végre azokat a filmeket, melyek-
re véletlenül se váltanék otthon mozijegyet, és hogy épp
olyan mániákusan szervezzem meg az életemet, mint az
íróasztal mellett. Amikor Matthieu Ricard megosztotta
velem az égi minisabbát gondolatát, azt gondoltam, ez
csak olyasvalakinek adatik meg, mint egy szerzetes, aki
három évtizeden át meditált a Himalájában, de nekünk,
többieknek nem.
Ám amikor legközelebb repültem haza, New Yorkból Ka-
liforniába, igyekeztem kipipálni néhány tételt egykori útitár-
sam meglehetősen rövid tennivalóinak listáján. Nem kap-
csoltam be a monitort. Nem vettem kézbe egyetlen regényt
sem. De nem is próbáltam tudatosan semmit se csinálni:
amikor eszembe jutott egy ötlet vagy egy otthoni feladat,
elővettem a jegyzettömböm, és felírtam. Egyébként pedig
hagytam, hogy csapongjanak a gondolataim - vagy meg-
pihenjenek-, mint kutya az elhagyatott, kihalt tengerparton.
Az órám sem állítottam át, így hajnali hármat mutatott,
amikor hazaértem, de épp olyan frissnek és kipihentnek
éreztem magam, mint amikor lefekvés előtt úgy döntöt-
tem, nem futom át a YouTube-ot, nem olvasok, egysze-
rűen csak lekapcsolok minden lámpát, és hagyom, hogy
átmosson a zene. Másnap reggel úgy éreztem, nemcsak új
napra ébredtem, de én is új ember lettem.
50
6 Hazatérés
Valahányszor visszatérünk arra az „egy helyre", mindig
többet tudunk meg róla, mindig egy kicsit tisztábban látjuk
a benne rejlő lehetőségeket. Észrevesszük, hogy az éghajlat
és az élővilág épp olyan gazdag, mint Ausztrália pulzáló,
vörös homokkal borított, isten háta mögötti területein,
a táj pedig olyan változatos, mint James Turrell fényművész
Skyspace sorozatán a felhőzet. A munkám miatt gyakran
megesik, hogy heteken át csak ülök egy helyben. Ilyenkor
elkészítem a születendő írás lineáris, A, B, C ... pontokból
álló vázlatát. Ám minél tovább ülök, annál valószínűbb,
hogy ez a logikus sorrend egyszer csak felborul, valami ná-
lam sokkal nagyobb erő kiránt a nyugalomból, és váratla-
nul felállít egy másik - Q, C, A ... - sorrendet. Eszembe jut
az az eset, amikor a Csendes-óceánon ringatóztam egy ha-
jón, és biológus társam bekapcsolt egy szerkezetet, amely-
lyel meghallgathattuk, mi zajlik a mélyben. Kiderült, hogy
a nyugodt felszín alatt akkora a hangzavar, mint a Grand
Central állomáson csúcsidőben. A nyugalom nem azonos
a változatlansággal vagy a pangással.
„A szemlélődő élet egyik különös törvénye - hívta
fel a figyelmet egyik leghívebb művelője, Thomas Mer-
ton -, hogy szemlélődve nem egyszerűen csak leülünk és
51
megoldjuk a gondokat, hanem elviseljük őket, amíg vala-
hogy meg nem oldódnak maguktól. Vagy amíg az élet
meg nem oldja őket:' 36 Vagy, ahogy a Tinker Creek Nem-
zeti Parkban (és másutt) hosszan elidőző Annie Dillard
vallja: ,,én nem is annyira írom a könyveket, inkább csak
virrasztok mellettük, mint haldokló barát mellett".
37
El kell szabadulnom a rendetlenségtől és a zavaró kö-
rülményektől, hogy elkezdjek meghallani valamit a hal-
lótávolságon túlról, és újra tudatosuljon bennem, hogy
hallgatni sokkal üdítőbb, mint hangot adni mindazoknak
a gondolatoknak és előítéleteknek, amelyek egyébként a
nap 24 órájában velem vannak. És csak egy helyben ülve,
vagy amikor hagyom elkalandozni a gondolataimat, jövök
rá, hogy a spontán ötleteim sokkal frissebbek és fantázia-
dúsabbak, mint azok, amelyeket tudatosan kiagyalok. Elég
csak beállítani az automatikus válaszküldést, kikapcsolni
a tévét, míg a futógépen edzek, keresni egy csendes helyet
egy zsúfolt napon (vagy egy zsúfolt városban) - és máris
rátalálok egy addig ismeretlen térre.
Persze, bátorság kell ahhoz, hogy kiszálljunk a mókus-
kerékből, és ahhoz is, hogy megtegyük, amit kell - on-
nantól kezdve, hogy odafordulunk szerettünkhöz a halá-
los ágyán, odáig, hogy otthagyjuk a polcon a cukormázas
fánkot. A világ tele van szükséget szenvedő emberekkel,
és annyi a tennivalónk, hogy talán önző dolognak tűnik
szünetet tartani vagy elvonulni egy csendes helyre. De
amint elmerültünk a nyugalomban, érezni fogjuk, hogy
ez valójában közelebb hoz másokhoz; több lesz bennünk
a megértés és az együttérzés. A meditatív videókat készítő
52
művész, Bill Viola szavaival élve, a világtól eltávolodó em -
ber ingujját áztatják a világért hullajtott könnyek.
Mindenesetre keveseknek adatik meg, hogy rendsze-
resen, hosszabb időre kilépjenek hétköznapi életükből;
ezért azt az „egy helyet", ahonnan nem megyünk sehová,
saját életünk valamelyik szegletében kell megteremte-
nünk. Például azzal, hogy naponta elmegyünk futni, hor-
gászunk, vagy minden reggel 30 percet (az ébren töltött
órák mindössze 3%-át) csendes üldögéléssel töltünk. Nem
az a lényeg, hogy a nyugalom perceit egy szentélyben vagy
a hegytetőn töltsük, hanem hogy belevigyük a csendessé-
get a világ mozgalmasságába, nyugtalanságába.
Persze a csendes elvonulás is válhat rutinná, megszo-
kássá, nyűggé, ha nem az élet egyik állomásaként tekin-
tünk rá. Néha megesett, hogy a zen központban töltött
napok során Leonard Cohen egyszer csak bepattant a ko-
csijába, legurult a hegyekből, és betért az első McDonald's-
ba egy halburgerre. Majd, amikor úgy érezte, erőre kapott,
hazaautózott Los Angeles-i házába, elnyúlt a tévé előtt, és
megnézte a „Jerry Springer Show" -t.
Egy-két nap után, amikor már nem volt nyugtalan - és
talán az is eszébe jutott, hogy eredetileg miért akart el-
vonulni a hegyekbe -, visszament a központba, de soha
nem azzal a szándékkal, hogy örökre ott marad. Cohen,
bár mindig hű maradt japán barátjához, Sasakihoz, aki
107 évig élt, egy idő után elkezdett Mumbaiba utazgatni,
hogy meghallgassa a nyugdíjas bankigazgató előadását
a helyről, amely ott van önellentmondó gondolataink mö-
gött, ahol a „te" meg az „én" fogalma összemosódik; aztán
újra forgalmi dugókról meg Babilonról kezdett írni, és hogy
53
a spiritualitásnak meg a szenteskedésnek még a látszatát
is elkerülje, végleg visszaköltözött lányával közös, szerény
hajlékába, és talált magának egy gyönyörű, fiatal társat.
Aztán 73 éves korában koncertturnéra indult, amely
hat éven át tartott, és bejárta vele a világot, Ausztráliától
Ljubljanáig, Saskatoontól Isztambulig. Ez idő alatt össze-
sen több mint 300 koncertet adott, és ezek szinte mind-
egyike több mint háromórás volt.
Én is ott voltam a turné első állomásán, és úgy érez-
tem, végre az egész, megbabonázott tömeg láthatja azt,
amit Cohen a kolostorból hozott: a művészetet, amelyet
elmélyít a csend. Cohen többnyire mozdulatlanul,
kalapját félrecsapva állt a színpad hátsó részében, szinte
láthatatlanul, mintha lélekben visszatért volna a meditációs
szobába. Máskor meg szinte önkívületben, térdre borulva
énekelte vallomásait és imáit. Elképesztő volt látni, hogy
ebben a hetvenes éveiben járó férfiban mekkora nyugalom
és micsoda tomboló energia lakozik, milyen fegyelmezetten
és nyíltan képes vallani vágyairól, félelmeiről.
2012-ben még valami ennél is különösebb történt: Co-
hen új lemezt adott ki azzal a szándékoltan nem túl vonzó
címmel, hogy Old Ideas (Régi gondolatok). Az album szin-
te valamennyi dala lassú, már-már monoton, a téma pe-
dig a sötétség, a szenvedés vagy az ólomszívű férfi, akinek
,,már egyáltalán semmi sem ízlik':38 Ahogy a legutóbbi al-
bumai, ez is a halálról szól, ez is egy búcsú, nemcsak a fiatal
nőtől, hanem mindentől, amit szeretett, nem utolsósorban
az élettől.
Egy reggel, amikor Los Angeles új, csilli-villi szórakoz-
tatókomplexuma, a szinglibárokkal, óriáskivetítőkkel, égbe
54
szökő tornyokkal és koncertteremmel hívogató L. A. Live
egyik szállodájában ébredtem, lementem az étterembe,
hogy elfogyasszam a reggeli teámat. Ekkor meghallot-
tam, hogy a kávéházban egy 77 éves zen szerzetes - mint
kiderült, egész héten - arról mormog, hogy végre „hazatér",
vagyis meghalni készül.
Az Old Ideas, legnagyobb meglepetésemre, 17 országban
máris listavezetővé vált, másik kilencben pedig benne volt
az első ötben. Cohen érces, megtört „Hallelujah" -ja a brit
40-es slágerlista élére került, és az európai zenetörténelem
leggyorsabban fogyó letöltése lett. Leonard Cohen messze
túl a nyugdíjkorhatáron hirtelen megint a legújabb szenzá-
ció, megint a divat hercege lett.
Mi indíthatta arra a világ közönségét, hogy megvegyék
ezt az ósdi című, gyászos albumot? Nem értettem. Lehet,
hogy ennek a meditáló, a világ és önmaga igazságaival
szembenéző énekesnek a dalszövegeiben megtalálták azt
a letisztultságot és bölcsességet, amit más előadóművé­
szeknél nem? úgy tűnt, Cohen egy olyan világ híreit köz-
vetíti felénk, amely mélyebbről táplálkozik, mint a CNN
szerkesztősége, és úgy szól hozzánk, ahogy csak a legjobb
barátunk tud - nyersen, egyenesen és őszintén. És vajon
miért rohantak a tömegek egy hetvenes szerzetes koncert-
jeire? Talán visszavágytak oda, ahol bizalom van, arra az
,,egy helyre': ahol a mélyebb énjük szólhat és hallgathat,
ahol tapintható az intimitás.
Kezdem azt gondolni, hogy a sebesség korában nincs
üdítőbb, mint a lassúság.
A zavaró körülmények korában nincs nagyobb luxus,
mint a koncentrált figyelem.
55
 Az állandó mozgás korában nincs fontosabb, mint
a csendes üldögélés.
Elmehetnénk nyaralni három hónapra Párizsba,
Hawaiira vagy New Orleansba, és biztosan irtó jól érez- Köszönetnyilvánítás
nénk magunkat, de ha hazatérve azt szeretnénk érezni,
hogy újjászülettünk - hogy élünk, tele vagyunk új re-
ménnyel és imádjuk az egész világot -, akkor szerintem ,,,1
1

legjobb, ha megkeressük azt a nyugodt és csendes helyet, Őszinte boldogság és megtiszteltetés, hogy én lehetek 'I
Ili,
ahonnan nem megyünk sehová. a TED Könyvek egyik első szerzője. Idestova egy éve szip-
pantott magába a TED-univerzum. Azonnal éreztem,
t
111

hogy ragyogó elmék, szellemes és mélyen elkötelezett ro- i:j

I'
kon lelkek közé kerültem, akik számtalan eredeti, ötletes I,
111
megoldással igyekeznek új életet lehelni a világba. Hálás 1,11

'1íi1
köszönettel tartozom Chris Andersonnak és Bruna Gius- 1:1

lill
saninak, amiért „ bevettek a csapatba: és mindazoknak, 1:i

akik keményen dolgoztak, hogy létrejöjjön egy közösség, '11

li 1

valóra váljon egy álom, egy remek buli, és megoszthas- li!

suk egymással gondolatainkat, amire egyéként talán nem

volna lehetőségünk.
A könyvet tekintve külön köszönet illeti June Cohent,
a TED egyik első ihletadóját, és a szerkesztőmet, Michelle
Quintet, hogy határtalan lelkesedéssel és szakértelemmel
tett a megfelelő helyre minden szót és írásjelet. Szeret- l,i
nék még köszönetet mondani Susan Lehmannek, akitől
e könyv ötlete származik (ő egyébként is mindig tudja,
miről kéne írnom, még ha nekem ötletem sincs), és Ben-
jamin Holmesnak, alapos és értő segédszerkesztői munká-
11,

'i
jáért. Nagy élmény volt együtt dolgozni régi barátommal 11,

és kollégámmal, Chip Kidd-del, aki különleges látás- '!'

11

módját és tehetségét a borító elkészítésében kamatoztatta. II!

,1,
''I
57 1

11111

1,1,

'I,
Hálával tartozom rendíthetetlen, nagyszerű barátomnak
és ügynökömnek, Lynn Nesbitnek, és a Janklow & Nesbit
ügynökség másik munkatársának, Michael Stegernek, aki
emberi, belátó és kedves volt velem, és mindannyiunkkal.
Külön kiemelném, milyen sokkal tartozom barátaimnak
és példaképeimnek - beleértve azokat, akiket nem isme-
rek személyesen ( ők Proust, Thoreau, Thomas Merton
és Emily Dickinson), és azokat, akikkel összefutottam
már itt-ott (ők Leonard Cohen, Annie Dillard, Matthieu
Ricard és a 14. dalai láma).
Végül, de nem utolsósorban köszönet a szerzetesek-
nek, a kolostor lakóinak és az új kamalduli remetelakban
megforduló vándortársaknak, amiért olyan nyitottak és
türelmesek velem, pedig vajmi kevés hasznomat veszik.
Jegyzetek
1
Óz, a csodák csodája (The Wizard of Oz). 1939. Magyar
szöveg: Schéry András.
2
William Shakespeare: Hamlet. Ford.: Arany János. Buda-
pest, Európa, 2012.
3
Henry David Thoreau: Journal (Napló, 8. kötet). Prince-
ton, Princeton University Press, 1981.
4
Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában (A la recherche
du temps perdu). Ford.: Gyergyai Albert. Budapest, Grill,
1937.
5
Leonard Cohen: ,,The Stranger Song" (Dal az idegen-
ről). ln: Songs of Leonard Cohen (Leonard Cohen dalai).
1967.
6
Leonard Cohen: ,,Hey, That's No Way to Say Goodbye"
(Hé, így nem lehet elbúcsúzni). ln: Songs of Leonard
Cohen (Leonard Cohen dalai). 1967.
7
Leonard Cohen: ,,Travel" (Utazás). ln: The Spice-Box of
Barth (A Föld fűszeresdoboza). 1961.
8
Leonard Cohen: ,,The Night Comes On" (Jön az éj).
ln: Various Positions (Különböző pozíciók). 1984.
9
Matthieu Ricard: Happiness (Boldogság). New York,
Little, Brown and Company, 2003.
 24 Uo.
10 Emily Dickinson: 601. vers. Ford.: Ferencz Győző. ln: Fe-
25 Uo.
rencz Győző (szerk.): Emily Dickinson versei. Budapest,
26 Uo.
Európa, 1989.
11 Thomas Johnson - Theodora Ward (szerk.): The Letters
21 Uo.
2s Uo.
of Emily Dickinson (Emily Dickinson levelei). Cambridge,
29
Harvard University Press, 1914. Thomas Merton: Day of a Stranger (Egy idegen napja).
12 Emily Dickinson: 611. vers (I see thee better - in the East Layton, Gibbs M. Smith, 1981.
30
Blaise Pascal: Gondolatok (Pensées). Ford.: Pődör László.
Dark)
13 Emily Dickinson: 280. vers. ln: Emily Dickinson váloga- Budapest, Gondolat, 1978.
31
tott írásai. Ford.: Károlyi Amy. Budapest, Magvető, 1981. Richard E. Byrd: Egyedül (Alone). Ford.: Kürthy Sándor.
14 Emily Dickinson: 670. vers. ln: Emily Dickinson váloga- Budapest, Móra, 1968.
32
tott írásai. Ford.: Károlyi Amy. Budapest, Magvető, 1981. Emily Dickinson: 451. vers (The Outer - from the lnner).
33
15 Uo.
Kevin Kelly: What Technology Wants (Amit a technoló-
16 Thomas Merton: A belső tapasztalat: jegyzetek a szemlé- gia akar). New York, Penguin Books, 2010.
34
lődésről (The Inner Experience: Notes on Contemplation). Wendy Mogel: The Blessing of a Skinned Knee (Egy nyú-
Ford.: Görföl Tibor. Budapest, Ursus Libris, 2011. zott térd áldása). New York, Simon & Schuster, 2001.
35
11 Uo. Emily Dickinson válogatott írásai. Ford.: Károlyi Amy.
18 Thomas Merton: A Vow of Conversation, Journals, 1964- Budapest, Magvető, 1981.
36
1965 (Egy beszélgetés ünnepélyes ígérete, Naplók, 1964- Thomas Merton: i. m., 2011.
37
1965). New York, Farrar, Straus and Giroux, 1999. Annie Dillard: The Writing Life (Az író élete). New York,
19 Rainer Maria Rilke: ,,Nyolcadik elégia'' (Die achte Elegie). Harper Collins, 2009.
38
ln: A párduc, válogatott versek. Ford.: Keresztury Dezső. Leonard Cohen: ,,The Darkness" (A sötétség). ln: Old
Szentendre, lnterpopulart, 1995. Ideas (Régi gondolatok). 2012.
20 Emily Dickinson: 632. vers. ln: Emily Dickinson váloga-
tott írásai. Ford.: Károlyi Amy. Budapest, Magvető, 1981.
21 Thomas Merton: Learning to Love: Exploring Solitude

and Freedom (Szeretni tanulni: a magány és a szabadság

felfedezése). San Francisco, Harper, 1997.
22 Uo.
23
Uo.

60
Név- és tárgymutató

14. dalai láma 26 ,,csendes pihenő"

(Quiet Period) 41
Afganisztán 44 csendesség 12-13, 23, 53
Antarktisz 37
Aurelius, Marcus 19 Dharamszala 25
Az eltűnt idő nyomában Dickinson, Emily 30-31, 33,
24 39,49
Dillard, Annie 52
Baldy-hegyi Zen Központ 12
Barbados 25 egy helyben maradás 7, 17,
Bartleby 31 19-21,23,29,37
Bogotá 25 elvonulás 13, 22, 28, 32, 41,
Brazília 18 49,52-53
Byrd, Richard E. 37 Emma és Andrew 42-43
Epiktétosz 19
Cage, John 18 Észak-Korea 20, 30
CNN55
Cohen, Leonard (Dzsikan) Frankfurt 49
11-14, 16, 19,23,25-27,
53-55 Gandhi, Indira 17
Gandhi, Mahátma 47
csendes elvonulás 13, 32, 41, General Mills 40-41
53 Google 38-39

63
Gopi 39 'EExpress 26 Párizs 20, 56 The Monk and the Philosopher
Grand Central 51 London 20 Park Avenue 17 (A szerzetes és a filozófus)
Los Angeles 11, 49, 53-54 Pascal, Blaise 37 27
Hamlet 19 lótuszülés 14 Pasteur Intézet 26 The Sabbath World
Hawaii 49, 56 Louisville 33-34 poszttraumás stressz (A sabbát világa) 46
Heschel, Abraham Joshua szindróma 42 Thoreau, Henry David 20
48 Manhattan 17, 31 Proust, Marcel 24 Tibet 20, 26, 28
Himalája 26, 50 Marokkó 18 tibeti lámák 26
McDonald's 53 Ricard, Matthieu 26-29, Time 17
immunrendszer 40 meditációs szoba 12, 40, 54 36, 49-50 Time Square 17
Indonézia 18, 29 meditálás 12, 14, 16, 27-28, Rilke, Rainer Maria 33 Tóra 46
információ 30,32,39-44,47,50,55 Rinpocse, Dilgó Khjence 26 Turrell, James 51
-szerzés 38 megriadási reflex 43 Rothko, Mark 18 Tűzföld 20

-szűrés 38 Melville, Herman 31 Ryan, Tim40

Intel 41
Izland 20
James, William 20
Japán 12-13, 17, 20, 23-25,
48,53
Jemen 30
„Jerry Springer Show" 53
jóga 16, 39, 41, 43
Journal of Traumatic Stress
43
Kelly, Kevin 40
Kína 20
Kiotó 17, 20, 37
Kongresszusi Könyvtár 37
64
Merton, Thomas (Louis atya) Újdelhi 30
18-19, 32-36, 51 San Gabriel-hegység 11
Motionless Journey Sasaki, Joshu 12, 53 vallás 27, 40, 48
(Mozdulatlan utazás) sehová sem igyekvés 14 Vietnam 20
29 sabbát 40, 46-48 Viola, Bill 53
MRI27 Shakespeare, William 19,
Mumbai 53 37 Wall Street 31
Shulevitz, Judith 46 WH041
Nepál 26-27, 29 Skyspace 51 Wired 40
New Orleans 56 Spears, Britney 26 Wisconsini Egyetem 27
New York 18, 48, 50 Stanford Egyetem 42
nirvána 26 stressz 20, 41-43, 47, 49 Yogler 39
Notre Dame 48 YouTube 50
szemlélődés 32, 51
Old Ideas (Régi gondolatok) Szilícium-völgy 40, 42 Zürich 26, 28
54-55
65
A szerzőről

Pico Iyer több mint 40 éve járja a világot, megfordult

a Húsvét-szigetektől Butánon át Etiópiáig mindenfelé -
leggyakrabban a Los Angeles-i reptéren. útleírásai több
könyvet megtöltenek - Video Night ín Kathmandu (Videó-
zás Katmanduban), The Lady and the Monk (A hölgy és
a szerzetes), The Global Soul (A globális lélek), The Open
Road (Szabad út) -, de írt regényeket is a kubai forrada-
lomról és az iszlámról. Húsz éve jelennek meg cikkei a The
New York Times, a The New York Review of Books, a Har-
per's, a Time és még számos lap és magazin hasábjain.
Jelenleg a Chapman Egyetem tiszteletbeli elnökségi tagja.

67
Pico Iyer 14 perces TED-előadása elérhető
a TED.com-on.
www.ted.com!speakers!pico_iyer
l-~
Q
e§
Q
~ Carl Honore: ln praise of slowness (A lassúság dicsérete)
2
-ö
& Az újságíró Carl Honore szerint a nyugati világ sebes-
Kapcsolódó előadások a TED.com-on:
Pico Iyer: Where is home? (Hol az otthon?)
www.ted.com!talks!pico_iyer_ where_is_home
Világszerte egyre többen vannak, akik nem a szülőföld­
jükön élnek. Pico Iyer, aki maga is három vagy négy
országot mondhat a hazájának, az utazás öröméről és
az otthon jelentéséről elmélkedik.
68
Matthieu Ricard: The habits of happiness (A boldogság
szokásai)
www.ted.com/talks!matthieu_ricard_on_the_habits_of_
happiness
Mi a boldogság, és hogyan érhetjük el? A biokémikus-
ból lett buddhista szerzetes, Matthieu Ricard szerint az
agy kondicionálható a jóllétre, ami által megtapasztal-
hatjuk a valódi derűt és elégedettséget.
www.ted.com!talks!carl_honore_praises_slowness
ségmániája káros az egészségünkre, a teljesítményünkre
és az életminőségünkre. De már elindult az ellentétes
folyamat: egyre több ember lép a fékre, hogy lelassítsa
a felgyorsult, modern életet.
Louie Schwartzberg: Nature. Beauty. Gratitude. (Termé-
szet. Szépség. Hála.)
www.ted.com/talks!louie_schwartzberg_nature_beau-
ty_grati tude
Louie Schwartzberg lenyűgöző fotósorozata, és a ben-
cés szerzetes, David Steindl-Rast atya hatásos kommen -
tárjai együtt felérnek egy hálaimával.
69
TEDKönyvek

Kis könyvek, nagy gondolatok. A TED Könyveket egy ültő

helyünkben elolvashatjuk, ahhoz viszont elég hosszúak,
hogy elmélyedjünk egy-egy témakörben. Ez a sorozat
számtalan különféle területet felölel, az építészettől az üz-
leti életen át az űrutazásig és a szerelemig. Mindenki, akit
hajt a kíváncsiság, és szeret folyamatosan tanulni, meg-
találhatja az őt érdeklő témát.

Minden TED Könyvnek megvan a párja a TED-előadások

között, amelyek ingyenesen elérhetők a TED.com web-
oldalon. A könyv általában ott folytatódik, ahol az elő­
adás véget ér. Egy 18 perces előadás elültetheti bennünk
az érdeklődés magját, beindíthatja a fantáziánkat; sokszor
azonban a folytatásra is kíváncsiak lennénk, szeretnénk
többet megtudni. Ezért születtek a TED Könyvek.

71
A sorozat következő kötete
Marc Kushner: A jövő építészete - 100 különleges épület
Az építészet új korszakba lépett: egy olyan korba, amikor
az ember nem elégszik meg azzal, ha egy épület pusztán
fedél a feje fölött. Ez a könyv - pompás képeivel és szelle-
mes meglátásaival - elkalauzol a körülöttünk épülő jövő­
be. Abba a jövőbe, amely egyre többünknek lesz egyre
fontosabb.
72
TED
A TED nonprofit szervezet, amelynek küldetése, hogy te-
ret adjon a gondolatoknak - jellemzően rövid (legfeljebb
18 perces), hatásos előadások, továbbá könyvek, animá-
ciók, rádióműsorok és rendezvények formájában. A TED
a technológia, a szórakoztatás és a dizájn témaköreivel
foglalkozó konferenciaként indult 1984-ben, ma azonban
már szinte nincs is olyan téma, amelyről ne tartanának
előadást a TED színpadán. Inspiráló gondolatok hang-
zanak el a tudomány és az üzlet világából, és a legkülön -
bözőbb globális problémákról is - ma már több mint 100
nyelven.
A TED nemzetközi közösségének tagjai tárt karokkal
fogadják valamennyi tudományterület és kultúra képvi-
selőit, akik szeretnék jobban megérteni a világot. Szen-
vedélyesen hisznek a gondolatok erejében, amelyek képe-
sek megváltoztatni az emberek hozzáállását, életét, sőt az
emberiség jövőjét. A TED.com weboldalon olyan, ingye-
nesen elérhető tudásbázist építenek, ahol a világ legna-
gyobb gondolkodói osztják meg gondolataikat a világgal;
és egy olyan közösséget, ahol a kíváncsi emberek megis-
merkedhetnek egymás gondolataival. A szervezet zászlós-
hajója, az évente megrendezett-konferencia összehozza
73
a különböző területek vezető gondolkodóit egy kis esz-
mecserére. A TEDx-program lehetőséget teremt a helyi
közösségeknek arra, hogy a világ bármely pontján, az
év bármely napján megtarthassák a maguk önálló TED
jellegű rendezvényét. Az Open Translation Project nevű
fordítói program pedig biztosítja, hogy az eseményeken
elhangzó gondolatok minél több emberhez eljuthassanak.

Tulajdonképpen a TED Radio Hourtől kezdve a TED

Prize hatására indított projekteken és a TEDx-rendezvé-
nyeken át egészen a TED-Ed oktatósorozatig, munkájuk
összes eleme egyetlen célt szolgál: azt, hogy a lehetőleg­
hatékonyabb formában juttassák el az emberekhez a ter-
jesztésre érdemes gondolatokat.

A TED egy nonprofit, pártokon kívüli alapítvány tulajdo-

nában áll.

74