Professional Documents
Culture Documents
Tudtam, soha senki nem fog annyira örülni, nem számít a sikeres
versmondóverseny, egy szép rajz vagy a kitűnő bizonyítvány, a ledobott
kilók száma úgyis mindent felülír.
Mégsem sikerül. Az évek csak telnek, diétáról diétára váltunk, tornázunk
és orvoshoz járunk. Minden évben új orvos, műanyagszagú várótermek, a
székek vágják a combomat. Szótagolva próbálom kiolvasni, hogy
„endokrinológia”. Az orvosok mind elmondják, „nem láttak még ekkora
gyereket”, és hogy „anyukának nem szabad ennyit etetnie”.
„A fiúk nem szeretik a kövér lányokat. Nem lesz majd családom, nem
lehetek így anyuka egyszer. Ugye, én sem szeretnék egész életemre
egyedül maradni?”
„Tudod, mennyi cukor van abban?” – nem mondom, hogy nem számítottam
erre a kérdésre. A számok tudattalanul is beúsznak a gondolataimba,
látom a táblázat sorait, glikémiás index 52, 14 gramm cukor, 105 kalória,
gyümölcstáblázat, jobb oszlop, hatodik sor. Mosolygok azon, hogy ez még
mindig megy.
Arról, hogy ők „ezt már nem bírják nézni”, és mennyire sajnálnak, hogy
nem tudnának nyugodtan aludni, ha ezt most nem ajánlják fel. Nem
nézhetik tétlenül, ahogy egyre csak hízom. Nemrég hallottak egy műtétről,
amivel az ember gyomrára ráhúznak egy gyűrűt, ami nem hagyja, hogy a
gyomor túl sokat befogadjon. Azt mondják, egy ismerősük negyven kilót
fogyott vele fél év alatt, és ők nagyon szívesen összedobják az összeget.
Biztosak benne, hogy ez segítene nekem, hiszen fizikailag képtelen lennék
sokat enni, mert állítólag nagyon fájdalmas, ha valaki túleszi magát egy
ilyen gyűrűvel a gyomrában. A hangjuk messziről hallatszik, a vízbe
bámulok, a sárgászöld hullámok ütemesen csapkodják a vízibicikli oldalát.
A nyaraló fürdőszobájában meztelenül állok a tükör előtt, nézem a testem,
a hurkákat a hasamon és a karomon, eljátszom a gondolattal, hogy ollóval
is levágnám őket, ha tehetném. Pár hónappal később teli tüdőből ordítom
az anyám arcába, hogy elég volt, nem csinálom tovább.
A testem és a kövérségem az enyém, én vagyok.
Polner Laura