III. (Esz-dúr, “Eroica”) szimfónia, op.

55

I. Allegro con brio II. Marcia funebre – Adagio assai III. Scherzo. Allegro vivace IV. Finale.
Allegro molto

“Túl sok benne a rikító és bizarr vonás” – írta 1805-ben az egyik kritikus Beethoven III.
szimfóniájáról. Nem csoda, hogy nem sokat tudott az újdonsággal kezdeni. Zavarba ejthették
már a méretek is: ha a kottában előírt (manapság nem mindig figyelembe vett) ismétlést is
számítjuk, az első tétel 846 ütemből áll – bőven akad Haydn- vagy Mozart-szimfónia,
amelynek összes tétele is kevesebb ennél. A belső arányok is merőben szokatlannak
tűnhettek a korabeli muzsikusoknak. A szonátaforma ún. expozíció részének méreteihez
képest hatalmas a “kidolgozási” szakasz, s a repríz után a szokásos pár ütemnyi coda helyett
ismét kidolgozásnyi méretű formarész következik. Mindeközben rengeteg téma, motívum,
ötlet hangzik fel – a hallgató alapvető benyomása mégis az, hogy egyetlen hangulat,
alapeszme uralkodik a tételen: a hősies pátoszt csak a mű közepén váltja fel rövid időre egy
dallamosabb, szelídebb zenei gondolat, az Esz-dúr alaphangnemhez képest meglepően távoli
e-moll hangnemben. Közben olyan harmóniák is megszólalnak, amelyeket a 19. század elején
mindenki elképesztően disszonánsnak, feszültnek hallhatott. A kidolgozás utáni visszatérés
pedig alighanem páratlan a zeneirodalomban. A zenekar izgatott vonósaihoz képest (amelyek
az alaphangnemet előkészítő akkordnál tartanak) a kürt mintha túl hamar lépne be a
főtémával: egy pillanatra éles disszonancia keletkezik. A c-moll lassútétel igazi gyászinduló –
ez sem volt megszokott a 18-19. század fordulóján. Ezután döbbenetes ellentét következik: a
gyász hangulatát száguldó scherzo váltja fel, amely csak a középrészében válik valamelyest
nyugodtabbá. A finale pedig ismét hatalmas méretű tétel. Különös a kezdete. Bevezető futam
után előbb csak egy basszustémát hallunk. Ehhez csatlakoznak különféle szólamok, majd
végre megszületik a basszushoz tartozó téma-dallam. A basszustémát és a melódiát
Beethoven nem először használta fel: egy korai kontratáncban is felfedezhetjük, majd a
Prométheusz-balett zárótételében, illetve az op. 35-ös jelzéssel kiadott zongora-variációkban.
A tétel szerkezete többé-kevésbé variációs jellegű: hol a basszus, hol a téma-dallam a
variációk főszereplője. Az egyik – g-moll hangnemű – variáció ezek közül határozottan
magyaros jellegű. Beethoven 1800-tól volt rendszeresen a Brunszvik család vendége
Martonvásáron, bőven nyílt alkalma tehát megismerni a korban divatos verbunkos jellegű
muzsikát.

A szimfóniát Beethoven pártfogójának, Lobkowitz hercegnek ajánlotta. Eredetileg nem ez

volt a szándéka. Bonaparte-szimfóniát tervezett (egy megrendelés alapján). Az anekdota
közismert, s sok Beethovennel kapcsolatos színes történettel ellentétben valószínűleg igaz:
amikor a komponista hírét vette, hogy Napóleon császárrá koronáztatta magát, letépte a már
kész mű címlapját. A partitúra később “Eroica”, azaz “hősi” szimfóniaként jelent meg
nyomtatásban. A Napóleonnal kapcsolatos történet, s a “hősi” melléknév természetesen
számtalan értelmezésnek adott tápot. Akadt, aki a Prométheusz-monda elemeit is belehallotta
a kompozícióba. Arnold Schering német kutató szerint pedig az Iliász egyes fejezeteiből állna
össze a mű rejtett programja. A gyászinduló ebben az összefüggésben Hektort siratja, a
rákövetkező scherzo az elesett Patroklosz tiszteletére rendezett zenei játékot elevenítené
meg… A zenetudósoknak olykor a zeneszerzőkénél is élénkebb a fantáziájuk.