Petőfi Sándor életútja minden más magyar íróénál jobban ismerhető, ám számos lírai és

megannyi prózai munkái között általában kevésbé ismert útirajzokat, útleírásokat is írt. Ezekből nem
csak utazási állomásaira vonatkozóan, hanem gondolkodására, egyéb az életére vonatkozó adatokat
nyerhetünk. A lírikus Petőfi gyakran feltűnik a színen, olykor fiktív alakokat, olykor valós személyeket
mutat be vagy szólaltat meg. Ám pont mindezek teszik olvasmányossá, érdekesebbé az útleírásokat.
A dolgozat témája tehát Petőfi prózai munkáinak egy része lesz, az Úti jegyzetek és az Úti levelek.
Martinkó András szerint e két munka szorosan összekapcsolódik. Ugyanis Petőfi útrajz-írói magatartása
szempontjából nagyon fontos korábbi levélírói gyakorlata. Ezen kívül nagyon sok stiláris érintkező pont
van magánlevelei és útirajza között. A kronológiai sorrendet figyelembe véve elsőként az Úti
jegyzetekre, majd az Úti levelekre térek

Az Útijegyzetek

Petőfit 1845 márciusában, 22 évesen már Pesten találjuk a Pesti Divatlap segédszerkesztőjeként
működik. Ez az állapot azonban csupán csak egy - két hónapig tart, ugyanis április elsejei datálással az
Úti jegyzetekben már ezt olvashatjuk:

"Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy segédszerkesztő, ki diszes hivatalába bele unván, utazni ment.
Nem titok, hát kimondom, hogy ez a segédszerkesztő én voltam. Történt az indulás ápr. 1845. A pest -
eperjesi gyorsszekeren. "

Ezek a jegyzetek a költő felvidéki barangolásait mutatják be. Bár útja

minden szakaszáról, eseményéről napok szerint megemlékezik,. ez a munka nem napló, hanem -
élbeszé1ő folyamatossággal írt beszámoló, amely megjelent az Életképek című újságban öt folytatásban,
még 1845. júliusa és augusztusa között. 1
Petőfit elsősorban költészete révén ismertük meg, azonban ez a munkája biztosította számára, hogy a
próza nemében is megkülönböztetett helyet foglaljon el. Már a mű első soraiból kitűnik, hogy egy
életszakasz lezárása után áll Petőfi - vagyis ez esetben a segédszerkesztőségi munka fejeződött be.
Mindez pedig azért

következhetett be, mert egy óvatlan pillanatban Petőfi a Pesti Divatlapot "lapom" -nak nevezte. A lap
tulajdonosa, Vahot Imre persze nagyon érzékenyen kezelte a tulajdonosi viszonyt, ezért a következő

1
MARTINKÓ András, A prózaíró Petőfi, Bp., Akadémiai Kiadó, 1965,82.
lapszámban való helyreigazítás sem segített már a segédszerkesztőn. 2 Így kényszerült arra, hogy
„nyakába vegye a Felvidéket” és az úton szerzett élményeit, tapasztalatait megosztotta a magyar
olvasótáborral. Pontosabban azonban, azt mondhatnánk, hogy legtöbb helyen nem a tájat ismerhettük
meg, hanem magát a költő régmú1tját, tapasztalatait. Az utazás során emberi, reális részleteket, életszerű
apróságokat olvashatunk nagy részben.
Ésszerűségét pedig abban fedezhetjük fel, hogy soha nem akar túlcicomázni, mindent a legegyszerűbben
próbál kifejezni. Sőtér István minderről ezt írta: "A realizmus többnyire a romantikán való túlhaladás
következményeként jelentkezik. Ennek a folyamatnak utolsó állomása az, amikor a realizmus többé már
nem egy folyamat végeredményeként, hanem kezdeteként, kiindulópontként áll előttünk. Ez történik
Petőfivel.”3 Petőfi, annak ellenére, hogy az 1840-es években terjedtek el leginkább az útleírások, tudott
újat nyújtani a nagyközönségnek. S, mindezt talán humorával, mely egyedi volt és tudta ötvözni a
komolysággal, talán népies bölcseleteivel, talán hasonlataival, metaforáival, melyre különös hangsúlyt
fektetett tudta elérni. A magyar példákon túl 4 távolabbra is kell tekintenünk, hiszen minden szakirodalom
említi Heine hatását Petőfire, aki elsősorban példa és minta volt a költő számára. E hatást legjobban
Hatvany Lajos fogalmazta meg, amikor azt monda, hogy: nem a motívumbeli, tárgyi feltételek a
fontosak, hanem a szótárilag ellenőrizhetetlen átérzés.
Elsőként ami feltűnhet az olvasónak, hogy okoskodó, tudálékoskodó önzsánereket ismerhetünk meg,
már az első részben. Olykor az író előtűnik a háttérből, megmutatja magát, fellebbenti a valóságot, de ez
nem sokáig tart, így a valóság és a fikció keveredésére szolgál rá. Ilyen pl. az álom, melyben
megtámadja egy útonálló -aki valójában egy „ifjú lángelme” egyike- a költőt, mivel, nem közölte verseit.
A költő persze naivan alig csörgő erszényét kínálja fel, s még egy rövid önsajnáltató monológot is
habog:

„ ... segédszerkesztő voltam a Pesti Divatlapnál... aztán még eljöttömkor adósságot isfizettem... Tóth
Gáspárnak tartozom egy atilla s nadrág árával... a verse im sem igen kelnek, mind mellet, hogy szörnyen
dicsérik... ”5

2
ILLYÉS Gyula, Petőfi Sándor, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1963, 217.

3
MARGÓCSY István, A romantikus Petőfi = MARGÓCSY István, Petőfi Sándor, Bp., Korona Kiadó, 1999, 141.
4
Az ekkoriban megjelent útleírásokat értem ezen.
5
PETŐFI Sándor, Útirajzok, Bp., Magyar Helikon, 1962,8-9. 5 MARTINKÓ, 1965,266.
Ez persze nem egy jó sztori ismertetéséül szolgált az olvasó felé, hanem természetesen így akarta a költő
tudatni, hogy milyen szegényen is indult neki a felvidéki kirándulásnak. Itt tehát egy olyan dolog
figyelhető meg, ami jellemző lesz az Úti levelekre is. Ez pedig nem más, mint az én-központúság és a
líraiság. Petőfi természetesen ezzel tisztában van, hiszen így nyilatkozott prózában, egy prózai mű
védelmében: „ha már lyircus az ember, hát azért lirycus, hogy magáról beszéljen”6
Tulajdonképpen egy egységes műről van szó, azonban ha jobban megfigyeljük, feltűnik, hogy ide-oda
csapongóak az események. Erre szolgál példaként, amikor a Kárpátoknál jár, majd hirtelen szülőföldjére,
az Alföldre kalandozik, és vissza. Innen is kitűnik, hogy mindent a saját életéhez köt, azonban nem
egyszer tesz arról tanúbizonyságot, hogy nem mindig az olvasó igényeinek megfelelően ír, és ezzel
jómaga is tisztában van. Ilyen eset pl. amikor ezt mondja:

„Nagyon sajnálnám, ha mindez érdektelen volna a nyájas olvasó előtt. Én elbeszéltem, mert előttem igen
fontos esemény.”

Petőfi természetesen a szubjektív élmények mellett itt-ott kitér egy-egy objektív dologra is, de nem
tárgyalja azokat részletesen. A világot a maga képére, hasonlatosságára alakítja, többek között emiatt lép
túl minden kortárs útirajz- és életképírón. 7 Azonban az én-központúság a mű előre haladtával egyre
többször feloldódik és általános érvényű problémákat is tárgyal, mint pl. a költői hivatástudat, esztétikai
elvek, barátság, színészet, a magyar nyelv ügye, a történelmi múlt, vagy akár a társadalmi helyzet. Itt
említhető az a részlet, amikor egy szegény lengyel koldus kéregetésére Petőfi így kiált fel, melyben
rendkívül érezhető a fájdalom:

„Oh, emberiség, sülyedt emberiség, hol van a megváltód?”8

Szintén a társadalmi helyzet latolgatása következik amikor összehasonlítja az alföldi és a Kárpátoknál

élő embereket. Itt azonban úgy érzem, hogy valamiféle személyes szimpátia, honvágy is érezhető az
értékelésben:

" Átaljában mentül inkább közeledtem a Kárpátokhoz, annál nagyobb szolgaságot láttam, s ilyenkor
megeresztém képzetem szárnyait és leröpitém lelkemet szülőföldem rónáira, hol az emberméltóság a

6
MARTINKÓ, 1965,266.
7
Uo., 90.
8
PETŐFI Sándor, Útijegyzetek, Bp., Magyar Helikon, 1962, 17.
legalacsonyabb kunyhóban is magasan tartja büszke fejét. Oh, felföld! Csak azért emelkednek bérceid a
felhőkig, hogy annál inkább szembe tűnjék lakóid görnyedezése?” 9

Mint már említettem rendkívül nagy szerephez jutnak a hasonlatok és a megszemélyesítések e

munkában. A hasonló és a hasonlított viszonyáról Martinkó András ezt írja: A hasonlított kimondásakor
olyan tartalmak, hangulatok bukkannak fel, melyek már nem rá, hanem a hasonlóra jellemzőek, azaz
Petőfi már a hasonlóról beszél, mielőtt a "mint" szót kimondaná, a líraiság pedig teljesen itt, a második
lépésben bontakozik ki.10 Lássunk egy - két ilyen szép és humoros hasonlatot:

„Itt ismerkedtem meg H Jancsival, akire az ég úgy árrassza mindennemű áldását, mit ő árasztja magába
a bort.” 11

„Utazásom harmadik napján estefelé végre megláttam a kassai gót templomot,

mely a város közepén úgy áll, mint valami óriás barát sötét csuklyában.”12

Az események sodrában Petőfi többször "beszélteti" azokat a szereplőket, akikkel összeveti a sors.
Például, amikor Berzéte mellett elhaladva megpillant egy várromot és a kocsistól tudakolja, hogy "mi
volt ama rom"?' Majd ezt a választ kapja:

„Hejh, furcsa egy hely ám az. A jószág világért sem legel azon a tájon éjfél idején. Kincs van ott elásva,
minden esztendőben bizonyos nap kiterítik a fal körül ponyvára, csakhogy bele nem markolhatni, mert
egy kakas őrzi. Isten ments, hogy valaki oda közeledjék... a kakas kiásná a szemeit.”13

Itt érezhető, högy a költő szinte megmosolyogva hallgatja a falu hiedelmét, mindezt pedig tetézi egy kis
népies nyelvjárással is.

9
Uo., 17.
10
MARTINKO, i. ffi., 92.

11
PETŐFI, Úti jegyzetek, 1962, 28.

12
Uo., 11.
13
Uo., 24.
Előfordul azonban, hogy talán saját szórakoztatására megvillantatja saját képzelőerejét és saját maga
feltett kérdésekre talál ki válaszokat, amelyek nem feltétlenül helyénvalóak. Ilyen, amikor az aggteleki
barlang eredetmondáját találja ki, mely így hangzik:

„Mikor a mennyországból kiebrudalták a pártos angyalokat, itt kezdték jövendőbeli lakásukat, a

poklot ásni: azonban itt nem boldogulván, másfelé fordultak. Képzelheti, mint fáradtak a szegény
ördögök e sikertelen munkában, izzadságuk még most is csepeg e félig kész pokol oldalairól és
tetejéről.”14

Martinkó András munkájában említi az ún. „geniális szökdelést”, amit Gyulai Pál nevezett el így. E
fogalom alatt azt kell érteni, hogy a szerző - mint már említettem - többször ugrál térben és időben,
álomban és ébrenlétben, s ezáltal állandó mozgás van a stílusban is. Ezen kívül megkülönböztet még
szemlélet- és nyelv stílust, stilisztikai alakzatokat ill. komoly és humoros nem közötti szökkeléseket,
melyről már tettem említést. Petőfi kedvelt eljárása a nyakatekertség is, mely általában a tárgyhoz nem
illően alkalmazott.15

" ...a kutya meg se mozdult, mert hiányában vala a mozdulás egy mellőzhetetlen kellékének, az
életnek.”16
A mű folyamán előfordul több olyan esemény, amely szinte kísértetiesen tér vissza szinte oldalanként,
mint a szép lányok imádatának kifejezése, aztán hogy komolyabb vizekre evezzünk - a mindenkori
várak, várromok megtekintése és megcsodálása, - a már említett - hasonlatok előfordulási aránya, illetve
ezzel párhuzamosan rengeteg megszemélyesítésseI is találkozunk, de nem hanyagolhatók el az
összeköttetésü1 és színezésü1 szolgáló bölcseletek sem. Rögtön a mű elején találunk ilyen bölcseletet:

"Kora hajnal volt, hogy másnap az eperjesi gyorsszekérre ültem. Egymagam utaztam, mi már régi
óhajtásom volt. De nekem a sors mindig akkor ad kanalat, ha levesem nincs, és viszont. Kényelmemet
nem használhattam, mert a hideg miatt a szekér egyik zugába zsugorodtam”17.

14
Uo., 25.
15
MARTINKÓ, 1965, 104.

16
PETOFI Sándor, Utirajzok, 1962, 34.

17
Uo., 12
Máskor viszont megszemélyesítés gyanánt azt mondja Eperjesről, hogy

"csinos, vidám, szép. zajos, barátságos tekintetű. Olyan mint egy életteljes fiatal menyecske. "

Máskor szintén egy tájleírás alkalmával azt mondja a fenyőkről, amikor a szél lengeti sötét melankolikus
lombjaikat, olyanok, mint valami szomorú barna leányka, kit vigasztalnak, s aki fejrázva válaszol
bágyadt mosollyal amely szerint nincs vigasztalás. Vagy lássunk egy példát metaforára is:

" E völgy egy roppant nemzeti zászló is egyszersmind: vörös föld, fehérkősziklák, zord erdő.”18

Petőfi humora sokszor -általa természetesnek vélt - iróniáknak is köszönhető, mely által még jobban
tudja szórakoztatni az olvasót, anélkül, hogy kizökkentetné.

" ... Vácon kellet az éjt töltenem. És ez kínos éj volt. Valami kísértet bolygatott... nagyszerű, méltóságos
alak, de minden tagja összezúzva. Másnap reggel tudtam meg: ki volt? Azon fogadóban, melyben
háltam, van a színpad, ... az előttem megjelent éji kísértet kétségkívül az itt agyonvert színművészet
szelleme vala”19

Az utazás június 24-ig tartott. Örömmel sietett vissza a fővárosba, annak ellenére, hogy különböző
akadályok próbálták meggátolni ebben (lekéste a gőzöst). A fővárosba már nem segédszerkesztőként tér
vissza, hiszen állását elveszítette, majd ezt követően is szinte csak kudarcok érték.

Az Úti levelek

1847. május 9-én újra útnak indul. Ennek a kirándulásnak köszönhetjük Úti leveleit, melyet Kerényi
Frigyeshez címzett. Petőfi valószínűleg az 1845. évi felvidéki utazásnak köszönhetően küldte ide a
levelet, hiszen ő volt az egyik vendéglátója. Martinkó András szerint több köze nem igen lehetett
Petőfinek Kerényihez. Mint a levelek során kiderül a vendéglátó csupán ürügy lehetett, a szerző

18
Uo., 24
19
Uo., 36.
számára, hiszen mint ahogyan el is árulja, nem privát leveleknek szánja ezeket, hanem a nagyközönség
számára. Ennek legnagyobb bizonyítéka az, amikor ezt írja a XVI. levélben:

„Most veszem észre, hogy ez az egész levél becses magamról szóll ... de vajon mit szól hozzá a
közönség?”20

Ezek a levelek a későbbiekben a győri Hazánk című lapban jelentek meg, melyről a kortársak úgy
vélekedtek, hogy nagyon pongyola és magamutogató Petőfi, tele önbizalommal. Erre példát a XIV.
levélben is találunk, ahol ezt írja:

„Egy pár gyönyörű verset írtam... Tréfának ne vedd, ha azt mondom, hogy gyönyörű versek, komolyan
merem állítani, hogy ezek a magyar költészet legszebb gyöngyei közé sorozhatók...”21

Ö azonban ezt a "szerénységet" vele született tulajdonságnak véli:

„Születésemkor a sors az őszinteséget bölcsőmbe tette pólyának s én elviszem magammal a koporsómba

szemfedőnek.”22

Az Úti levelek címe is az - Úti jegyzetekhez - hasonlóan nem hű a tartalomhoz, hiszen nem arról van szó,
hogy a keltezés időpontjában Petőfi szorgalmasan írta a leveleket. Utólagosan, művészi igénnyel,
gonddal írt, a nyilvánosságnak szóló szépirodalmi alkotásról van szó. Így tehát ezt a 18 levelet (melyet
eredetileg 20-nak tervezett), misszilis Petőfi-leveleknek is tekinthetjük.

Itt is mint az. Úti jegyzetekben megfigyelhető Heine hatása, azonban itt sokkal erősebben. Fontos
különbség kettejük között, hogy Heine soha nem írt úti leveleket, csak útirajzokat és úti képeket.
Pulszky Ferenc helyesen veszi észre az elszaporodó útirajzokban a megelégületlenség lelkiségét és az
élményhiányt. Heine számára ugyan az útleírás a válság megoldásának, a harmónia megtalálásának
lehetőségét ígéri. Ha az úti levelekben van Heine-utánzás, akkor ez e ponton van. 23 Ezt maga Petőfi is
bevallja, amikor így ír Dumasról és munkásságáról:

20
Uo., 86.
21
Uo., 80
22
Uo., 80.
23
MARTINKÓ, Petőfi Sándor, 263.
„Valaha roppant ember- és világgyűlölő voltam, annyira, hogy aföld egy óriási szemétdomb nak tetszett
előttem "') hogy e nyavalyából kigyógyultam, nem egészen, de nagy részben Dumasnak köszönhetem.” 24

Itt is - hasonlóan az Úti jegyzetkehez - megfigyelhető az idő és a tér váltakozása. Ez annak eredménye
lehet, hogy egy városba érve Petőfi felidézi múltját.
A levelek típusát tekintve két nagy egységet különíthetünk el, az ún. "utazós" levelet, valamint a
szerelméhez fűződő áradozásokat. Ezeken keresztül talán még több iróniát, hasonlatot és
megszemélyesítést olvashatunk, mint az Úti jegyzetekben.
Iróniával találkozhatunk a III. levél elején is, ahol ezt válaszolja feltett kérdésére (Voltál-e már
Debrecenben, barátom?):

„ha porba vagy sárba akarsz fúladni, csak ide jőj, itt legkönnyebben célt érhetsz, de az orrodat jól
befogd, mert különben, mielőtt megfúladnál, a guta üt meg a szalonnaszagnak miatta.” 25

Feltűnően mívesen bánik a szavakkal, hiszen mindent olyan egyszerűen mond, hogy rögtön megérti az
olvasó, azonban az egyszerűség mindig párosul valami különlegességgel. Ez figyelhető meg akkor is,
amikor a Tisza áradásáról ír:

„Napkeltekor már Poroszlón voltunk, melyet a Tisza különösen kedvel, mert gyakran kilátogat hozzá,
nem restelli a nagy utat. Most is ott tiszteletkedik.”26

Hasonlatai különösen akkor szépek, amikor az Alföldről ír. Szavain átérezhető, hogy mennyire közel áll
hozzá ez a vidék, ami másnak csak nyűg lehet. Így ír róla:

„Amott ... a hortobágyi csárda ... az égen ...oda emelte fel a délibáb. A csárda mellett a ménes, szinte a
levegőben, mintha egy elfáradt darucsoport szállana. Kedves délibáb! Úgy tartja ölében a tárgyakat,
mint gyermekeit az anya.”27

24
PETŐFI, Útirajzok, 87.
25
Uo., 43.
26
Uo., 44.

27
Uo., 46.
Vannak azonban elsietett, erőltetett levelek is, amikor már saját maga is megvallja, hogy célján alul
teljesített. Ez figyelhető meg Miskolcon, pontosabban Diósgyőrben írott levelében is:

„Akár hiszed barátom, akár nem, de engem jobban megvisel a lelki élvezet, mint a testi fáradozás. Talán
ezért is írtam le íly bágyadtan e szép napomat.” 28

Szintén fontos szerepet kap a levelekben a hírnév és annak megőrzése. Már a jegyzetekben is többször
kitért rá, hogy az ország mely pontján ismerik, és melyik az a város, ahol semmit sem mond neve.
Megjegyzendő, hogy ilyen, amikor ellátogatnak egy helyi barlangba és az a szokás, hogy az ott járók
nevüket belevésik a falba. Petőfi is megtette ezt, - ráadásul nagy betűkkel - de nem botránkozott meg
senki, hiszen nem ismerték a nevét. Az Úti levelekben is többször előforduló kérdés ez számára. Egyszer
szatmári levelében, Gvadányit említve ezt mondja:

„Meg vagyok elégedve, ha az én munkáim olyan sok jó órát szereznek másoknak, mint nekem szerzett
már Gvadányi.”29

Máskor pedig így vélekedik a hírnévről teljes pesszimizmussal:

„Ilyen a hír, jön és megy. Ilyen a világ, csak azért emeli az ember hírre, hogy legyen kit elfelednie. S a
magyar különösen szeret felejtetni.” 30

Mint ahogyan az már a Gvadányira való emlékezésből kitűnik, Petőfi sokszor tud kritikus is lenni, s ez
nem mindig mutat pozitív irányba. Ilyen Kisfaludy Károly bírálata is:

„Rá sem sok anyai szeretetet pazarolt a múzsa, szegényre. ... Ő másodrendű tehetség volt, ki nem adott
irányt az irodalom egyik ágában sem. Drámája szenvedhetetlen nyavalygás német érzelgés, lirája
érzelem és gondolat nélküli üres dagály... Nagyon szomorú dolog, ha azok, kiknek a közönséget Útba
kellene igazítaiok, ezt még inkább eltévelyítik...” 31

28
Uo., 69.
29
Uo., 69.
30
Uo., 44.
31
Uo., 60
Petőfi, levelei során rengeteget említi imádott szerelmét, majd később feleségét, Juliskát. Sokszor már rá
is játszik szerelmére. Erre példát a XIII. levél elején olvashatunk, melyet - a félreértések elkerülése
végett jelzem - szintén Kerényi Frigyeshez írt. Így kezdi levelét:

„Édes kedves Juliskám, imádott szép... "(és itt már észhez térve folytatja) "No látod, barátom Frigyes,
neked akarok írni és őt szólítom meg.” 32

A levelek során többször elkalandozik kedvese felé, néha figyelmezteti saját magát, majd újra áttér az úti
élmények leírására, azonban sokszor enged a csábításnak, és ilyenkor teljes szerelmi áradatot
olvashatunk.
Házassága után azonban, - hiába még mindig szerelmes feleségébe, hiszen le is írja, hogy náluk a népi
hiedelem nem vált be, nem múlt el a szerelem a házasság után - egyre többször foglalkozik a jövővel és
ezzel párhuzamosan az elmúlás gondolatával. Szinte minden szerelmes szavában ott lappang a félelem a
haláltól, s ez még akkor is érezhető benne, amikor a látszólag a legnagyobb derű hangulatával ír. Ilyen
megjegyzések születnek mint:

„Szentül hiszem, hogy az én mézesheteim a sírig tartanak.”

„Ah, az idő halad, oly vén házas vagyok már! (öt hetes)" - amely szándékos irónia. "maholnap talán már
bölcső jön a házba s utána nemsokára koporsó.”
A XVIII. level végére aztán a „vándormadárból házimadár” lett, tehát ismét hazatért Petőfi, immáron
házasemberként.
Összegzésül elmondható, hogy ezen a két munkán keresztül olyan Petőfit ismerhetünk meg, aki
teljesen kitárulkozik, de mégis tudatos szerkesztésen alapul műve. Bebizonyította, hogy nemcsak
költőként, hanem prózaíróként is megállja a helyét. Véleményem szerint nincs olyan olvasó, akit ne
nyűgöznének le gyönyörű hasonlatai, megszemélyesítései, metaforái és ne nevettetnének meg különösen
gúnyos iróniái. Ezen keresztül bebizonyította, hogy tud kritizálni, nem csak öt érhetik a kritikusok nyilai.
Ezzel azonban lehetségessé tette azt, hogy valaki a „tormamártásnál” is jobban utálja, mint kritikust.

32
Uo., 75.
 Petőfi és az útleírás

KÉSZÍTETTE:
Kocsis Zsolt
Bt-2m

Felhasznált irodalom:
1. Petőfi Sándor: Útirajzok, Bp., Magyar Helikon, 1962.
2. A magyar irodalom történtete, Főszerk. Sőtér István, Bp., Akadémiai Kiadó, 1965.
3. Illyés Gyula: Petőfi Sándor, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1963. 4. Margócsy Isvtán: Petőfi Sándor,
Bp., Korona Kiadó, 1999.
5. Petőfi Sándor összes költeményei
6. Martinkó András: A prózaíró Petőfi és a magyar prózastílus fejlődése, Bp., Akadémiai Kiadó, 1965.
7. Hatvany Lajos: Így élt Petőfi, Bp., Akadémiai Kiadó, 1955-1957.