Dokumen - Tips - Schiller Levelek Az Ember Esztetikai Neveleserol

8/22/2019 Schiller: Levelek az ember esztétikai neveléséről
LEVELEK AZ EMBER ESZTÉTIKAI NEVELÉSÉRŐLX1
Si c’est la raison, qui fait l’homme,

C’est le sentiment, qui le conduit.
Rousseau
Első levél
Élek hát kegyes engedelmével, hogy levélsorozatban tárjam Ön elé a szépre és a

művészetre vonatkozó vizsgálódásaim eredményeit. Élénken érzem e vállalkozás súlyát, de
varázsát és méltóságát is egyben. A tárgy, amelyr ől beszélni fogok, közvetlenül összefügg
boldogságunk legjobb részével, és elég szorosan kapcsolódik az emberi természet morális
nemességéhez. A szív pedig, amely előtt a szépség ügyét képviselni fogom, érzi és gyakorolja
annak egész hatalmát, s magára vállalja majd feladatom legnehezebb részét egy olyan
vizsgálódásban, amelyben érzésekre éppoly gyakran leszünk kénytelenek hivatkozni, mint
alapelvekre.
Amit kegyképpen akartam kérni Öntől, azt Ön nagylelkűen kötelességemmé teszi, s
meghagyja nekem az érdem látszatát ott, ahol csak hajlamomnak engedek. A gondolatmenet
Ön által előírt szabadsága számomra nem kényszer, hanem szükséglet. Kevés gyakorlatom
lévén az iskolás formák használatában, aligha fenyeget a veszély, hogy visszaélve velük,
vétek a jó ízlés ellen. Eszméim, melyek inkább az önmagammal folytatott monoton
társalgásból, mintsem gazdag világtapasztalatból vagy olvasmányokból származnak, nem
fogják megtagadni eredetüket: minden mással inkább lesznek vádolhatók, mint a szektásság
hibájával, s inkább elbuknak saját gyengeségükből, semhogy tekintély és idegen erő által
tartsák fenn magukat.
Nem akarom ugyan eltitkolni Ön előtt, hogy az alább következő állítások
legnagyobbrészt kanti alapelveken nyugszanak; de ha a vizsgálódások során bármi valamelyik
különös filozófiai iskolára emlékeztetné, azt az én képességeim fogyatékosságának tudja be,
ne amaz alapelveknek. Nem, az Ön szellemének szabadsága sérthetetlen számomra. Az Ön
saját érzése szolgáltatja majd nekem a tényeket, amelyekre építek, s az Ön saját szabad
gondolkodóereje diktálja majd a törvényeket, amelyek szerint el kell járnom.
A kanti rendszer gyakorlati részét uraló eszmék tekintetében csak a filozófusok
véleménye oszlik meg, az embereké azonban – merem állítani – öröktől fogva egyező.
ő
Szabadítsuk meg
régi ítéletei és mintket technikai
annak formájuktól,
az erkölcsi s úgya fognak
ösztönnek tényei, megjelenni, minttermészet
amelyet a bölcs a közönséges ész
gyámul
adott az embernek, amíg nagykorúvá nem teszi őt a világos belátás. De éppen ez a technikai
forma, miközben az értelem számára láthatóvá teszi, az érzés elől elrejti az igazságot. Mert az
értelemnek sajnos el kell pusztítania előbb a belső érzék tárgyát, hogy birtokba vehesse.
Miként a vegyész, a filozófus is csak felbontás útján ismeri meg a kapcsolatot, és csak a
műviség tortúrájával a spontán természet alkotását. Hogy megragadja a t űnő jelenséget,
kénytelen a szabály bilincsébe verni, szép testét fogalmakra szétboncolni, eleven szellemét
silány szóvázban megőrizni. Csoda-e, ha a természetes érzés nem ismer magára ilyen
képmásban, s ha az igazság paradoxonnak tetszik az elemző előadásában?
Legyen ezért irántam is némi elnézéssel, ha a következ ő vizsgálódások, igyekezvén
közelebb vinni igaz,
tapasztalatokra tárgyukat
annakazmég
értelemhez, az érzékek
inkább igaznak elől esetleg
kell lennie elvonják.
a szépség Ami Aa szépség
jelenségére. morális
1
http://slidepdf.com/reader/full/schiller-levelek-az-ember-esztetikai-neveleserol 1/56
egész mágiája a titkán nyugszik, s amint megsz űnik elemeinek szükségszerű összetartozása,
megszűnik lényege is.
Második levél
De nem élhetnék-e jobban is az Ön által engedélyezett szabadsággal, mint úgy, hogy

figyelmét a szép művészet színterén foglalkoztatom? Nem időszerűtlen-e legalábbis az
esztétikai világ számára keresni törvénykönyvet akkor, amikor a morális világ ügyeiben
sokkal közelebbről vagyunk érdekelve, s a kor körülményei nyomatékosan arra szólítják fel a
filozófiai vizsgálódás szellemét, hogy minden műalkotások legtökéletesebbikével, az igazi
politikai szabadság építményével foglalkozzék?
Nem szeretnék más században élni, nem szeretném, ha más századért dolgoztam volna.
Éppúgy vagyunk polgárai egy kornak, mint egy államnak, s ha helytelen, sőt tilos kivonnunk
magunkat azon kör erkölcsei és szokásai alól, amelyben élünk, miért volna kevésbé
kötelességünk, hogy tevékenységünk megválasztásában a század szükségletét és ízlését
juttassuk szóhoz?
E szó azonban, úgy tűnik, egyáltalán nem a művészet javára hangzik el, legalábbis nem
azon művészet javára, amelyre vizsgálódásaim kizárólagosan irányulnak majd. Az események
folyása a kor géniuszát olyan irányba terelte, amely azzal fenyeget, hogy egyre inkább
eltávolítja őt az eszmény művészetét ől. Ennek el kell hagynia a valóságot, s jókora
merészséggel fölébe kell emelkednie a szükségletnek; mert a m űvészet a szabadság
gyermeke, s szabályát a szellemek szükségszerűségétől, nem pedig az anyagi szükségtől
akarja kapni. Most azonban a szükséglet uralkodik, és zsarnoki igájába hajtja a lesüllyedt
emberiséget. A haszon a kor nagy bálványa, őt kell szolgálnia minden erőnek, s előtte kell
hódolnia minden tehetségnek. E durva mérlegen a m űvészet szellemi érdeme mit sem nyom a
latban, s minden bátorítás híján a művészet eltűnik a század zajos piacáról. Még a filozófiai
vizsgálódás szelleme is egymás után ragad el tartományokat a képzelőerőtől, és a művészet
határai úgy szűkülnek, ahogyan a tudomány egyre inkább kitágítja a maga korlátait.
Várakozástelin szegeződik mind a filozófus, mind a világfi szeme a politikai színtérre,
ahol most, mint hiszik, az emberiség nagy sorskérdését tárgyalják. Nem vall-e megrovást
érdemlő közömbösségre a társadalom java iránt, ha valaki nem vesz részt ebben az általános
megbeszélésben? Amilyen közelről érint tartalma és következményei miatt e nagy per
mindenkit, aki embernek nevezi magát, éppen annyira kell érdekelnie tárgyalásának módja
miatt mindenkit, aki önállóan gondolkodik. Egy kérdés, amelyre egyébként csak az erősebbek
vak joga adta meg a választ, most, úgy látszik, a tiszta ész ítél őszéke elé utaltatott, s mindenki,
aki csak képes az egész centrumába helyezkedni és egyéniségét nembeliséggé fokozni, amaz
észtörvényszék
egyben peres félszavazóbírájának
is, és közelebbrőtekintheti magát, mint
l vagy távolabbról ahogy emberként
érdekeltnek és avilágpolgárként
tudja magát kimenetelben.
Nemcsak arról van szó tehát, hogy saját ügye dől el e nagy perben – a döntésnek
egyszersmind olyan törvények alapján kell megszületnie, amelyeket eszes szellemként maga
képes és jogosult diktálni.
Mily vonzó is lenne számomra olyan valakivel együtt vizsgálni e tárgyat, aki egyszerre
szellemes gondolkodó és liberális világpolgár, s olyan szívre bízni a döntést, amely szép
lelkesedéssel az emberiség javának szenteli magát! Mily kellemes meglepetés is lenne, ha a
helynek mégoly nagy különbözősége és a valóságos világ viszonyai által megszabott hatalmas
távolság ellenére is találkozhatnék az Ön el őítéletektől mentes szellemével úgy, hogy az
Önével azonos eredményre jutok az eszmék terén. Hogy ellenállok e csábító kísértésnek, és a
szépséget a szabadság
mentegethetem, elé helyezem,
de alapelvekkel azt, úgy
is igazolhatom. hiszem,
Remélem, megnem
fogomcsupán
győzni hajlamommal
Önt, hogy ez
2
az anyag a kor szükségletétől sokkal kevésbé idegen, mint ízlésétől, sőt, hogy ama politikai
probléma tapasztalati megoldása céljából az esztétikai problémán keresztül kell vennünk
utunkat, mert a szabadsághoz a szépségen keresztül jutunk el. Ám ezt csak úgy bizonyíthatom
be, ha felidézem Önnek azokat az alapelveket, amelyeket az ész a politikai törvényhozásban
általában véve követ.
Harmadik levél
A természet nem kezdi különbül az emberrel, mint többi m űvével: cselekszik helyette,
ahol ő még nem tud szabad intelligenciaként 1: spontaneitásként maga cselekedni. De az
embert éppen az teszi emberré, hogy nem reked meg annál, amit a puszta természet csinált
belőle, hanem megvan a képessége, hogy a lépéseket, melyeket még a természett ől vezetve
végigjárt, az ész által újra megtegye visszafelé, a szükség m űvét szabad választásának
művévé alakítsa át, és a fizikai szükségszerűséget morális szükségszerűséggé emelje.
Magához tér érzéki szendergéséből, felismeri magát mint embert, körülnéz – és az
államban találja magát. A szükségletek kényszere vetette őt ide, mielőtt szabadságában maga
választhatta volna e helyet; a szükség rendezte be az államot puszta természettörvények
szerint, mielőtt ő maga tehette volna meg ezt észtörvények szerint. De ezzel a
szükségállammal, mely csak az ő természeti meghatározásából jött létre, és tervezve is csak
arra volt, morális személyként nem lehetett és nem is lehet megelégedve – s szomorú is volna
rá nézve, ha beérhetné vele! Ugyanazzal a joggal tehát, amellyel ember, elhagyja a vak
szükségszer űség uralmát, ahogyan szabadsága révén annyi más tekintetben is elválik t őle,
ahogyan – hogy csak egyetlen példát mondjak – azt a közönséges jelleget, amelyet a
szükséglet nyomott a nemi szerelemre, az erkölcsiség által eltörli, és a szépség által
megnemesíti. Így pótolja ki művi módon nagykorúságában gyermekkorát: megalkot magának
egy eszmebeli természetes állapotot, amely semmilyen tapasztalatban nincs ugyan adva, de
amelyet szükségszerűen tételez észmeghatározása, ebben az ideális állapotban kitűz magának
egy végcélt, melyet valóságos természetes állapotában nem ismert, végrehajt egy választást,
melyre akkor nem volt képes, és immár úgy jár el, mintha elölr ől kezdené, s a függetlenség
állapotát tiszta belátásból és szabad elhatározásból a szerződések állapotával cserélné föl.
Bármily mesterien és szilárdan alapozta is meg m űvét a vak önkény, bármiféle pretenciókkal
igyekszik is védelmezni, s a tiszteletreméltóság bármekkora látszatával veszi is körül – az
iménti művelet során az ember teljesen semmisnek tekintheti azt, mert a vak erők művének
nincs olyan tekintélye, amely előtt a szabadságnak meg kellene hajolnia, s minden alá kell
hogy rendelődjék a legfőbb végcélnak, melyet az ész az ember személyiségében felállít.
Ekképpen veszi kezdetét és igazolódik egy nagykorúvá lett nép arra irányuló kísérlete, hogy
természetes
Ez a államát erkölcsi
természetes állammá
állam alakítsa
mármost (ígyát.nevezhet ő minden politikai test, amelynek
berendezkedése eredetileg erőktől, nem pedig törvényektől származik) ellentmond ugyan a
morális embernek, akinek a puszta törvényszer űség kell hogy törvényül szolgáljon, pontosan
elégséges viszont a fizikai ember számára, aki csak azért ad magának törvényeket, hogy
elboldoguljon az erőkkel. Ám míg a fizikai ember valóságos, addig az erkölcsi ember csupán
problematikus. Ha tehát az ész megszünteti a természetes államot – márpedig szükségképpen
így kell tennie, hogy a maga államával válthassa föl –, akkor a fizikai és valóságos embert
kockára teszi a problematikus erkölcsi emberért, a társadalom tényleges létezését a társadalom
pusztán lehetséges – noha morálisan szükségszerű – eszményéért. Elvesz az embertől valamit,
ami valóságosan az övé, s amin kívül semmije sincs, és cserébe kijelöl neki birtokául valamit,
ami
egy az övé emberség
olyan lehetne ésérdekében,
kellene hogy legyen; ám
amelynek ha eközben
ő még túlzott
híján van, várakozást táplálkára
s egzisztenciájának iránta, úgy
nélkül
3
híján is lehet, megfosztaná még az állatiság eszközeitől is, holott az feltétele emberségének.
Még mielőtt ideje volna a maga akaratával a törvénybe kapaszkodni, az ész kihúzná a lába
alól a természet létráját.
A nagy probléma tehát az, hogy a fizikai társadalomnak egy pillanatra sem szabad
megszűnnie az időben, amíg a morális társadalom az eszmében alakul, hogy az ember
egzisztenciáját
javítanivalója vannem
egy szabad veszélyeztetni
órán, hagyja méltósága
lejárni a kerekeket; kedvéért.
az állam Amikor
élő óram a m űvesnek
űvét azonban járása
közben kell megjavítani, vagyis itt a forgásban lév ő fogaskerék kicserélése a feladat. A
társadalom fennmaradása végett keresni kell tehát egy támaszt, amely függetlenné teszi a
megszüntetendő természetes államtól.
E támasz nem található meg az ember természetes karakterében, hiszen ez önz ő és
erőszakos, s így inkább a társadalom elpusztítására, mintsem fenntartására törekszik. Éppily
kevéssé található meg erkölcsi karakterében, amelyet az előfeltevés szerint még ki kell
alakítani, s amelyre, minthogy szabad, és minthogy sohasem jelenik meg, a törvényhozó
sohasem gyakorolhatna hatást, és sohasem számíthatna bizonyossággal. Az volna tehát a cél,
hogy a fizikai karaktertől elválasszuk az önkényt, a morális karaktert ől pedig a szabadságot –
az volna a cél, hogy az előbbit a törvényeknek megfelelővé, az utóbbit a benyomásoktól
függővé tegyük – az volna a cél, hogy amazt kissé eltávolítsuk az anyagtól, emezt kissé
közelebb vigyük hozzá – hogy létrehozzunk egy harmadik karaktert, amely, rokon lévén
mindkettővel, átmenetet teremtene a puszta erők uralmától a törvények uralmához, s anélkül
hogy a morális karaktert akadályozná fejlődésében, inkább a láthatatlan erkölcsiség zálogául
szolgálna.
Negyedik levél
Annyi bizonyos, hogy csak egy ilyen karakternek a népen belüli túlsúlya esetén lehet
károkozás nélkül véghezvinni az állam morális elvek szerint való átalakítását, s az eredmény
tartósságát is csak e karakter szavatolhatja. A morális állam létrehozásakor az erkölcsi
törvénnyel mint hatóerővel számolunk, s a szabad akaratot bevonjuk az okok birodalmába,
ahol minden szigorú szükségszerűséggel és állandósággal kapcsolódik egymáshoz. Tudjuk
azonban, hogy az emberi akarat meghatározásai mindig esetlegesek, s hogy a fizikai
szükségszer űség csak az abszolút lényben esik egybe a morálissal. Ha tehát úgy kívánunk
számolni az ember erkölcsi magatartásával, mint természetes eredménnyel, akkor annak
természetnek kell lennie, és az embert már ösztöneinek kell olyan cselekvésmódra
késztetniük, amilyen az erkölcsi karakterből egyáltalán következhet. Ám az ember akarata
teljesen szabadon áll kötelesség és hajlam között, s személyének eme felségjogába semmilyen
fizikai kényszerítésnek
e képességét, ugyanakkorsemmegbízható
lehet és szabad
tagja belenyúlnia.
legyen az erőAz tehát, hogy
k oksági megtartsa nem
kapcsolatának, a választás
érhető
el másként, csak ha ama két mozgatórugó hatásai a jelenségek birodalmában tökéletesen
azonosak lesznek, s az ember akarásának anyaga a forma minden különbözősége mellett
ugyanaz marad; azaz ha ösztönei eléggé összhangba kerülnek eszével ahhoz, hogy egyetemes
törvényadásra alkalmasak legyenek.
Azt lehet mondani, hogy diszpozíciója és meghatározása szerint minden ember mint
egyén magában hord egy tiszta ideális embert, létezésének nagy feladata pedig az, hogy
minden változása közepette össszhangban legyen annak változhatatlan egységével.1 Ezt a
tiszta embert, aki többé vagy kevésbé világosan minden szubjektumban felismerhető, az állam
reprezentálja: az az objektív és mintegy kanonikus forma, amelyben a szubjektumok
sokfélesége
ahogyan az egyezésre törekszik.
időbeli ember az Két különbözemberrel
eszmebeli ő módja találkozhat,
gondolható elugyanannyi
mármost annak,
tehát,
4
ahányféleképpen az állam az egyénekben érvényesülhet: vagy úgy történik ez, hogy a tiszta
ember elnyomja az empirikus embert, hogy az állam megszünteti az egyéneket, vagy pedig
úgy, hogy az egyén állammá válik, hogy az időbeli ember eszmebeli emberré nemesedik.
Az egyoldalú morális értékelésben e különbség elesik ugyan – mert az észt már pusztán
az kielégíti, ha törvénye feltétel nélkül érvényes –, annál inkább tekintetbe jön viszont a teljes
antropológiai
szava van. Azértékelésben,
ész egységetahol a formával
követel, együttellenben
a természet a tartalom is számít, ssazazeleven
sokféleséget, érzésnek
emberre is
mindkét
törvényadás igényt formál. Az ész törvényét megingathatatlan tudat, a természet törvényét
kiirthatatlan érzés vési beléje. Ezért mindenkor még fogyatékos m űveltségről tanúskodik az,
ha az erkölcsi karakter csak a természetesnek a feláldozásával tud érvényesülni; és nagyon
tökéletlen lesz még az az államalkotmány, amely csak a sokféleség megszüntetésével képes
egységet létrehozni. Az államnak nem pusztán az objektív és nembeli, hanem a szubjektív és
specifikus karaktert is tisztelnie kell az egyénekben, s mid őn kiterjeszti az erkölcsök
láthatatlan birodalmát, nem szabad elnéptelenítenie a jelenségekét.
Amikor a mechanikai művész kezelésbe veszi az alaktalan tömeget, hogy céljai szerint
adjon neki formát, habozás nélkül erőszakot tesz rajta; mert a természet, melyet megmunkál,
önmagában nem érdemel tiszteletet, s számára nem az a fontos, hogy az egész legyen a részek
kedvéért, hanem hogy a részek legyenek az egész kedvéért. Amikor a szépség m űvésze veszi
kezelésbe ugyanazt a tömeget, éppily kevéssé habozik erőszakot tenni rajta, csupán óvakodik
láttatni azt. A megmunkált anyagot semmivel sem tiszteli jobban, mint a mechanikai művész,
az anyag szabadságát oltalmazó szemet viszont igyekszik megtéveszteni az anyag iránti
látszólagos engedékenységgel. Egészen más a helyzet a pedagógiai és politikai művész
esetében, aki az embert egyszerre teszi anyagává és feladatává. Itt a cél visszatér az anyagba,
s a részek csak azért illeszkedhetnek bele az egészbe, mert az egész a részeket szolgálja. Az
államművésznek teljesen másfajta tisztelettel kell közelednie a maga anyagához, mint amilyet
a szépművész színlel a sajátja iránt, s nem pusztán szubjektíve és a megtéveszt ő érzéki
hatásért, hanem objektíve és a bels ő lényegért kell kímélnie annak sajátlagosságát és
személyiségét.
De éppen mert az államnak önmaga által és önmagáért alakuló szerveződésnek kell
lennie, valóságossá is csak annyiban válhat, amennyiben a részek felhangolódtak az egésznek
az eszméjéhez. Minthogy a polgárai szívében hordozott tiszta és objektív emberség
reprezentánsaként szolgál, az állam szükségképpen ugyanúgy fog viszonyulni polgáraihoz,
ahogyan azok önmagukhoz viszonyulnak, s szubjektív emberségüket csak abban a mértékben
tisztelheti, amennyire az képes volt objektív emberséggé nemesedni. Ha a bels ő ember
összhangban van magával, akkor magatartásának legteljesebb egyetemesítése mellett is
megmenti sajátlagosságát, s az állam csak szép ösztönének kifejez ődése, belső
törvényadásának világosabb megfogalmazódása lesz. Ha viszont egy nép karakterében a
ő
szubjektív
elnyomása ember méggyoly
juttathatja ellentmondóan
őzelemre áll akkor
az utóbbit, szemben az objektívvel,
az állam hogy
is a törvény csak azszigorát
határozott el bbi
fogja alkalmazni a polgárral szemben, s kénytelen lesz minden tisztelet nélkül eltaposni egy
ilyen ellenséges egyéniséget, nehogy áldozatává váljék.
Az ember pedig kétféleképpen kerülhet ellentétbe magával: vagy mint vadember, ha
érzései uralkodnak alapelvein, vagy mint barbár, ha alapelvei elpusztítják érzéseit. A
vadember megveti a műviséget, és a természetet ismeri el korlátlan parancsolójaként; a barbár
kigúnyolja és meggyalázza a természetet, de a vadembernél megvetend őbb módon elég
gyakran továbbra is rabszolgája rabszolgájának. A művelt ember barátjává teszi a természetet,
s tiszteli szabadságát, amennyiben csak önkényét fékezi.
Amikor tehát az ész a fizikai társadalomba beleviszi a maga morális egységét, nem
szabad sértenie
igyekszik a természet
érvényesíteni változatosságát.
a társadalom morálisAmikor pedig a természet
építményében, nem szabada maga változatosságát
csorbulnia a morális
5
egységnek. Az egyformaságtól és a zavarosságtól egyenl ő távolságban nyugszik a

győzedelmes forma. Ahhoz tehát, hogy egy nép képes és méltó legyen a szükség államát a
szabadság államára felcserélni, a karakter totalitásának kell meglennie benne.
Ötödik levél
Ezt a karaktert mutatja-e a mostani kor, ez látszik-e a jelen eseményekből? Figyelmemet
rögtön a legszembeötlőbb tárgyra irányítom e terjedelmes festményen.
Igaz, a bitorlás tekintélye hanyatlott, az önkény lelepleződött, s noha övé még a hatalom
fegyvere, méltósága nincs többé. Az ember felébredt hosszú tunyaságából és önámításából, s
erős szavazattöbbséggel követeli elveszíthetetlen jogainak helyreállítását. De nemcsak
követeli. Innen és túl felkel, hogy er őszakkal vegye el, amiről úgy véli, jogtalanul tagadják
meg tőle. Inog a természetes állam épülete, korhadt alapjai engednek, s úgy tűnik, van fizikai
lehetőség arra, hogy a törvényt ültessék a trónra, hogy az embert végre mint öncélt tiszteljék,
és az igazi szabadságot tegyék a politikai kötelék alapjává. Hiú remény! Hiányzik a morális
lehetőség, s a bőkezű pillanat olyan nemzedéket talál, amelyben nincs meg a fogékonyság
adományára.
Tetteiben nyilatkozik meg az ember, s min ő alak az, amely a mostani kor drámájában
kirajzolódik! Itt elvadulás, ott elernyedés: az emberi hanyatlás két véglete, s a kett ő most egy
időben találkozik!
Az alsóbb és népesebb osztályokban nyers, törvényt nem ismer ő ösztönöket látunk,
melyek a polgári rend kötelékének felbomlása után béklyóikat vesztik, s irányíthatatlanul
tombolva törnek állati kielégülésükre. Meglehet tehát, hogy az objektív emberségnek volt oka
panaszkodni az állam miatt – a szubjektív emberségnek azonban tisztelnie kell intézményeit.
Szabad-e bírálni az államot, amiért nem volt tekintettel az emberi természet méltóságára,
ameddig még annak egzisztenciája szorult védelemre, s amiért igyekezett a nehézkedési
erővel szétválasztani és az összetartó erővel egybekötni ott, ahol az alakító-kim űvelő erő még
nem jöhetett számításba? Felbomlásában igazolására lel. Az elszabadult társadalom, ahelyett
hogy felfelé törekednék a szerves életbe, visszahull az elemek birodalmába.
A másik oldalon a civilizált osztályok az ernyedtségnek és a jellem züllöttségének még
riasztóbb látványát nyújtják, s ez annál inkább felháborít, mivel maga a kultúra a forrása. Nem
emlékszem már, melyik régi vagy új filozófus jegyezte meg, hogy minél nemesebb valami,
pusztulása annál visszataszítóbb, de ezt morális tekintetben is igaznak találjuk. A természet
fiából, ha kicsapong, őrjöngő lesz; a műviség neveltjéből olyasvalaki, aki semmire sem méltó.
Az értelem felvilágosodása, mellyel a kifinomult rendek nem minden alap nélkül
dicsekszenek, az egészt tekintve nemhogy nem nemesíti meg az érzületet, de egyenesen
megszilárdítja a romlottságot
hogy megtapasztaljuk maximák
zsarnokságát révén.
morális téren,Megtagadjuk a természetet jogos
s miközben ellenszegülünk területén,
benyomásainak,
tőle vesszük alapelveinket. Erkölcseink szenvelgett illedelmessége megvonja a természettől a
megbocsátható első szót, hogy aztán materialista erkölcstanunkban neki engedjük a döntő
utolsót. A legrafináltabb társiasság ölén az egoizmus alapította meg rendszerét, s anélkül
tapasztaljuk meg a társadalom minden fertőjét és sanyarúságát, hogy szívünkben a társiasság
vágya élne. Szabad ítéletünket alávetjük zsarnoki véleményének, érzésünket bizarr
szokásainak, akaratunkat csábításainak; egyedül önkényünket szegezzük szembe szent
jogaival. Büszke önelégültség húzza össze a világfi szívét, mely a természet nyers emberében
gyakran még együttérzőn dobog, s mint égő városból, mindenki csak saját nyomorúságos
tulajdonát igyekszik kimenteni a pusztulásból. Azt hiszik, teljesen meg kell tagadniuk az
érzelmességet, hogy bünteti,
sokszor jótékonyan védve legyenek eltévelyedéseivel
ugyanolyan kíméletlenül szemben,
káromoljaésa alegnemesebb
gúny, mely aérzést.
rajongót
A
6
kultúra korántsem tesz szabaddá minket, ellenkezőleg, minden egyes erővel, amelyet kialakít
bennünk, csak új szükségletet teremt; a fizikai kötelékek egyre aggasztóbban szorítanak,
úgyhogy a veszteségtől való félelem még a javítás tüzes ösztönét is elfojtja, és a passzív
engedelmesség számít az élet legfőbb bölcsességének. Ekként látjuk ingadozni a kor
szellemét fonákság és nyerseség, természetietlenség és puszta természet, babona és morális
hitetlenség között, s csak a rossznak az egyensúlya az, ami olykor még határokat szab neki.
Hatodik levél
Túloztam volna talán a kor e jellemzésével? Nem várom ezt az ellenvetést, inkább várok
egy másikat: hogy túl sokat bizonyítottam vele. Ez a kép, fogja Ön mondani, illik ugyan a
jelen emberiségre, de illik általában minden, a kultúra útját járó népre, mivel különbség nélkül
valamennyinek el kell szakadnia a természett ől az éretlen ész által, mielőtt az érett ész által
visszatérhetne hozzá.
De ha kissé figyelmesebben vesszük szemügyre a kor jellegét, csodálkozva kell látnunk,
mennyire ellentétes az emberség mai formája a hajdanival, különösen a göröggel. A
műveltség és a kifinomulttá válás dicsősége, melyre joggal hivatkozunk minden más puszta
természettel szemben, a görög természettel szemben nem írható a javunkra, mert az frigyre
lépett a művészet minden bájával és a bölcsesség minden méltóságával, ám – ellentétben a mi
természetünkkel – anélkül, hogy áldozatukká vált volna. A görögök nemcsak a mi korunktól
idegen egyszerűségükkel szégyenítenek meg bennünket; egyszersmind vetélytársaink, s őt
gyakran mintáink ugyanazon előnyökben, amelyekkel erkölcseink természetellenességéért
szoktuk vigasztalni magunkat. Egyszerre gazdagok formában és tartalomban, egyszerre
filozofálók és alkotók, egyszerre gyengédek és energikusak, s így azt látjuk náluk, hogy a
fantázia ifjúságát az ész férfiasságával egyesítik nagyszerű emberségben.
Akkoriban, a szellemi erők ama szép ébredésekor az érzékeknek és a szellemnek még
nem volt szigorúan különválasztott tulajdonuk; mert semmilyen meghasonlás nem késztette
még őket arra, hogy ellenségesen osztozkodjanak egymással, és meghatározzák
mezsgyéjüket. A poézis még nem bujálkodott az elmésséggel, a spekuláció még nem gyalázta
meg magát szőrszálhasogatással. Szükség esetén kicserélhették eredményeiket, mivel egyik
is, másik is tisztelte az igazságot, csak épp a maga módján. Bármily magasra emelkedett is az
ész, azért mindig szeretettel maga után vonta az anyagot, s bármily finomak és élesek voltak
is szétválasztásai, mégsem csonkított soha. Széttagolta ugyan az emberi természetet és
felnagyítva szétosztotta istenei nagyszerű körében, de nem úgy, hogy darabokra tépte, hanem
úgy, hogy más-más módon vegyítette; hiszen minden egyes istenben benne volt az egész
emberség. Mennyire más a helyzet minálunk, újabbaknál! A nem képe nálunk is felnagyítva
ő
szétoszlik az egyénekben
egyénről egyénre haladva–kell
de töredékek formájában,
keresgélnünk, nem különböz
hogy összeszedjük vegyítésekben,
a nem úgyhogy
totalitását. Már-már
megkockáztatnánk azt az állítást, hogy nálunk az elme er ői a tapasztalatban is éppoly
elkülönülten nyilvánulnak meg, ahogyan a pszichológus szétválasztja őket a megjelenítésben,
s nemcsak egyes szubjektumoknál, de emberek egész osztályainál is azt látjuk, hogy csupán
egy részét bontakoztatják ki diszpozícióiknak, míg a többit legfeljebb halvány nyomok jelzik,
akár az elsatnyult növényeknél.
Tisztában vagyok azokkal az előnyökkel, amelyeket a jelen nemzedék, egységként
tekintve és az értelem mérlegén mérve, magáénak tudhat az ókori világ legjobb nemzedékével
szemben; de ehhez az kell, hogy zárt sorokban vívjon meg vele, hogy az egész mérk őzzék az
egésszel. Melyik újabbkori egyén tudna azonban kiállni, hogy mint férfi a férfival küzdjön
meg egy athénival az emberség díjáért?
7
Mi lehet az oka annak, hogy a nem minden előnye dacára az egyének viszonylatában ilyen
hátrány mutatkozik? Miért minősülhetett az egyes görög kora képviselőjének, s miért nem
merheti ugyanezt az újabb kor egyes embere? Azért, mert amaz a mindent egyesítő
természettől, emez a mindent szétválasztó értelemtől kapta formáit.
Maga a kultúra ütötte e sebet az újabb emberiségen. Ahogyan az egyik oldalon a kibővült
tapasztalat
az államok és a meghatározottabb
bonyolultabb óraműve gondolkodás
a rendek és aafoglalkozások
tudományok élesebb szétválását,
szigorúbb a másikon
elkülönülését tette
szükségessé, szétszakadt az emberi természet belső köteléke is, és harmonikus erői pusztító
harcban fordultak szembe egymással. Az intuitív és a spekulatív értelem immár ellenséges
érzülettel különült el a maga területén, kezdte bizalmatlanul és féltékenyen őrizni annak
határait, az ember pedig azzal a szférával, amelyre működését korlátozta, saját magán belül is
olyan urat adott magának, amely nem ritkán a többi diszpozíció elnyomásával végzi. Emitt a
burjánzó képzelőerő teszi tönkre az értelem fáradságosan létrehozott ültetvényeit, amott az
absztrakció szelleme oltja ki a tüzet, melynél a szívnek melegednie, a fantáziának fellángolnia
kellett volna.
Ezt a bomlást, melyet a műviség és a tudományosság idézett elő a belső emberben, a
kormányzás új szelleme tette teljessé és általánossá. Nem lehetett persze azt várni, hogy az
első köztársaságok egyszerű szervezete túlélje a kezdeti erkölcsök és viszonyok
egyszerűségét; ám ahelyett, hogy magasabb animális élethez emelkedett volna, közönséges és
durva mechanikává süllyedt. A görög államoknak az a poliptermészete, hogy minden egyén
független életet élvezett, és ha a szükség úgy kívánta, maga válhatott az egésszé, most míves
óraszerkezetnek adta át a helyét, melyben végtelenül sok, de csupa élettelen rész
összetoldásából mechanikus élet alakul ki az egészben. Szakadás állt be állam és egyház,
törvények és erkölcsök között, az élvezet elvált a munkától, az eszköz a céltól, az erőfeszítés a
jutalomtól. Örökre hozzáláncolva az egésznek egyetlen kis töredékéhez, az ember maga is
csak mint töredék műveli ki magát; örökké csak az általa hajtott kerék monoton zaját hallva,
sohasem fejleszti ki lényének harmóniáját, s ahelyett hogy az emberiséget juttatná kifejezésre
természetében, pusztán foglalkozásának, tudományának lenyomatává lesz. De még az egyes
tagokat az egészhez kötő csekélyke, töredékes részesedés sem olyan formáktól függ,
amelyeket öntevékenyen adnak maguknak (mert hogyan is lehetne szabadságukra bízni egy
ilyen művi és kényes konstrukciót?), hanem aggályos szigorral megfogalmazott, szabad
belátásukat megkötő előírások rögzítik azt számukra. A holt betű helyettesíti az eleven
értelmet, s a gyakorlott emlékezet biztosabban vezérel, mint a zseni és az érzés.
Ha a köz a hivatalt teszi a férfi mértékévé, ha egyik polgárában csak a memóriát, a
másikban a táblázatos értelmet, a harmadikban csak a mechanikus készséget tiszteli, ha itt, a
jellem iránt közömbösen, csak ismereteket szorgalmaz, ott ellenben a rend szelleme és a
törvényes magatartás érdekében az értelem legnagyobb elsötétülését pártolja, s ha egyúttal azt
akarja, hogy ezek
szubjektumnak az egyes készségek
extenzitásban elenged – éppen annyit nyerjenek
csodálkozhatunk-e akkorintenzitásban,
azon, hogy azamennyit
embereka
elhanyagolják az elme többi diszpozícióját, s arra az egyetlenegyre fordítanak minden gondot,
amely megbecsülést és jutalmat hoz? Az erőteljes zseni tudvalevőleg nem teszi
foglalkozásának határait egyben tevékenységének határaivá, ám a középszerű tehetség a maga
erőinek egész szűkös összegét fölemészti az osztályrészéül jutott foglalkozásban, s már több
kell hogy legyen közönséges koponyánál az, akinek úgy marad ideje kedvtelésekre, hogy
foglalkozása nem látja kárát ennek. Ráadásul ritkán jó ajánlás az államnál, ha az er ők
meghaladják a feladatokat, vagy ha a zseniális férfi magasabb szellemi szükséglete
konkurenciát támaszt hivatalának. Az állam oly féltékenyen akar egyedüli birtokosa lenni
szolgálóinak, hogy könnyebben szánja el magát arra (s ki mondhatná, hogy nincs igaza?),
hogy
meg őegy
t. Venus Cythereával osztozzék emberén, mint arra, hogy egy Venus Uraniával ossza
8
Így vész hát el fokozatosan az egyes konkrét élet, hogy az egésznek az absztraktuma
tengesse szegényes életét, s az állam örökre idegen marad polgárainak, mert az érzés nem
találja meg sehol. A kormányzó rész arra kényszerül, hogy polgárainak sokféleségét
osztályozással tegye könnyebben kezelhetővé a maga számára, s az emberséget mindig csak
képviselet útján, másodkézből fogadja, amiért is végül teljesen szem el ől veszíti azt,
összekeverve egy puszta melyek
fogadhatja a törvényeket, értelmi oly
csinálmánnyal; a kormányzott
kevéssé vannak rész pedig
rá magára szabva. csak
Végül közönnyel
megelégelve,
hogy fenntartson egy köteléket, melyet az állam egyáltalán nem könnyít meg számára, a
pozitív társadalom széthullik egy morális természetes állapotra (az európai államok
többségének már régen ez lett a sorsa), ahol a közhatalom csak egy párttal több, melyet gyűlöl
és kijátszik az, akinek szüksége van rá, s csak az tisztel, aki nélkülözni tudja.
Vajon e kettős hatalom mellett, amely belülről és kívülről szorította, vehetett-e az
emberiség más irányt, mint amilyet ténylegesen vett? A spekulatív szellemnek, végérvényes
birtokokra törekedvén az eszmék birodalmában, idegenné kellett válnia az érzéki világban, s a
forma miatt el kellett veszítenie a matériát. A foglalkozáshoz kötött szellemnek, a tárgyak
egyforma körébe bezártan s azon belül még tovább korlátozva formulák által, szem el ől
kellett veszítenie a szabad egészt, és szférájával együtt el kellett szegényednie. Ahogyan az
előbbi kísértésbe jön, hogy a valóságost az elgondolható szerint alakítsa, s
megjelenítőerejének szubjektív feltételeit a dolgok létezésére vonatkozó konstitutív
törvényekké tegye, úgy az utóbbi abba az ellenkez ő végletbe esik, hogy egyáltalán minden
tapasztalatot a tapasztalat egy különös töredéke szerint ítél meg, s a maga tevékenységének
szabályait akarja különbség nélkül minden tevékenységre alkalmazni. Az egyiknek
szükségképpen az üres szubtilitás, a másiknak a pedáns korlátozottság áldozatává kellett
válnia, mert amaz túl magasan állt az egyeshez, emez túl alacsonyan az egészhez képest. De a
szellem ilyen iránya nem csupán a tudás és a létrehozás terén járt hátránnyal, hanem az
érzésre és a cselekvésre nézve is. Tudjuk, hogy az elme érzékenysége foka szerint a
képzelőerő élénkségét ől, terjedelme szerint a képzelőerő gazdagságától függ. Az elemző
képesség túlsúlya azonban szükségképpen megfosztja a fantáziát erejétől és tüzétől, a tárgyak
korlátozottabb szférája pedig csökkenti gazdagságát. Az elvont gondolkodónak ezért gyakran
hideg a szíve, mivel ő széttagolja a benyomásokat, amelyek pedig csak egészként érintik meg
a lelket; a foglalkozáshoz kötött ember gyakran képtelen kitárni a szívét, mivel hivatásának
egyforma körébe záródott képzelőereje nem tud más megjelenítésmódra kiterjedni.
Eddig a korjelleg hátrányos irányát és ennek forrásait tártam föl, de nem mutattam meg
előnyeit, melyekkel a természet kárpótol amazokért. Készséggel elismerem Önnek, hogy
bármily kevéssé válhat is javára az egyéneknek lényük e szétdarabolódása, a nem semmilyen
más módon nem haladhatott volna előre. A görög emberség jelensége vitathatatlanul
maximum volt, mely sem meg nem maradhatott azon a szinten, sem magasabbra nem
emelkedhetett annál. Nem maradhatott
készletek elkerülhetetlenül meg, mert az
arra kényszerítették, értelmet
hogy az általaazmárérzést
különváljék fölhalmozott
ől és a
szemlélettől, s a megismerés distinktségére törekedjék; és nem emelkedhetett magasabbra,
mert a világosságnak csak egy meghatározott foka állhat fenn együtt egy meghatározott
bőséggel és melegséggel. A görögök elérték ezt a fokot, s amikor magasabb m űveltséghez
akartak továbblépni, fel kellett adniuk, akárcsak nekünk, lényük teljességét, s az igazságot
külön-külön pályákon kellett tovább keresniük.
Az ember különféle képességeinek fejlesztésére nem volt más mód, mint
szembehelyezni őket egymással. Az erőknek ez az antagonizmusa a kultúra nagy eszköze, de
csakis eszköze; mert amíg tart az antagonizmus, addig még csupán úton vagyunk a kultúra
felé. El kell szigetelődniük egyes erőknek az emberben, és kizárólagos törvényadásra kell
igényt tartaniuk,
kényszerítik rá azmert egyedültunya
egyébként így kerülnek összeütközésbe
elégültséggel a dolgok tapadó
a külső jelenséghez igazságával, s így
közönséges
9
értelmet arra, hogy a tárgyak mélyére hatoljon. Azzal, hogy a tiszta értelem autoritást bitorol
az érzéki világban, az empirikus értelem pedig a tapasztalat feltételeinek igyekszik alávetni őt,
mindkét képesség a lehető legnagyobb érettségre tesz szert, és kimeríti szférája egész
terjedelmét. A képzelőerő, midőn itt felbontani merészeli a világrendet a maga önkényével,
ott arra kényszeríti az észt, hogy a megismerés legmagasabb forrásaihoz emelkedjék, és a
szükségszer
Az erőűkség törvényét hívjamegnyilvánuló
alkalmazásában segítségül ezenegyoldalúság
önkény ellen.az egyént óhatatlanul tévedéshez
vezeti ugyan, a nemet azonban az igazsághoz. Csak ha egy pontba fókuszáljuk szellemünk
minden energiáját, s egyetlen erőbe sűrítjük bele egész lényünket, csak úgy tudunk mintegy
szárnyakat adni ennek az egyes erőnek, hogy mesterséges módon messze túlrepítsük őt
azokon a korlátokon, amelyeket a természet megszabni látszott neki. Amilyen bizonyos, hogy
az összes emberi egyén természett ől kapott látóereje együttesen sem lett volna soha elegend ő
kikémlelni a Jupiter holdját, melyet a teleszkóp láthatóvá tesz a csillagász számára, éppoly
nyilvánvaló, hogy az emberi gondolkodóerő sohasem jutott volna el a végtelen analíziséhez
vagy a tiszta ész kritikájához, ha egyes arra hivatott szubjektumokban az ész nem szigetelődik
el, nem vet le úgyszólván minden anyagot magáról, s nem fegyverzi fel a legmegfeszítettebb
absztrakcióval a feltétlenre irányuló tekintetüket. De vajon egy ilyen, mintegy tiszta
értelemmé és tiszta szemléletté föloldódott szellem képes lesz-e még arra, hogy a logika
szigorú béklyóit felcserélje a költői erő szabad röptével, s hogy hű és szűzi érzékkel ragadja
meg a dolgok individualitását? A természet itt az univerzális zseninek is áthághatatlan határt
szab, s az igazság mártírokat fog követelni mindaddig, amíg a filozófiának még kényszer űen
az a legfőbb teendője, hogy fellépjen a tévedés ellen.
Bármekkora nyereséget hozott is tehát a világ egészének az emberi erők ilyen elkülönült
kiművelése, tagadhatatlan, hogy az általa érintett egyének szenvednek e világcél átkától.
Gimnasztikai gyakorlatokkal atléta testeket lehet ugyan kialakítani, szépség azonban csak a
tagok szabad és egyenletes játékával jön létre. Éppígy az egyes szellemi er ők megfeszítése
eredményezhet ugyan rendkívüli embereket, boldog és teljes embereket azonban csak az erők
egyenletessége szül. S miféle viszonyban állnánk így az elmúlt és az eljövendő korszakkal, ha
az emberi természet kiművelése ilyen áldozatot tenne szükségessé? Az emberiség cselédjei
lettünk volna, akik rabszolgamunkát végeztek érte évezredeken át, s megcsonkított
természetükbe belevésték e szolgaság megszégyenítő nyomait – hogy aztán a későbbi
nemzedék boldog henyélésben ápolhassa morális egészségét, és bontakoztathassa ki
emberségének szabad növekedését?!
De lehet-e az ember arra meghatározva, hogy valamilyen cél miatt elmulassza önmagát?
Megfoszthat-e bennünket céljai által a természet attól a tökéletességtől, amelyet az ész a maga
céljaival előír nekünk? Nem lehet tehát igaz, hogy az egyes erők kiművelése szükségessé teszi
totalitásuk feláldozását; vagy ha a természet törvénye mégannyira erre irányulna is, úgy
ű
természetünk
helyreállítanunke egy
totalitását,
magasabb melyet
műviség aáltal.
m viség tönkretett, nekünk magunknak kell
Hetedik levél
Lehet-e az államtól várni ezt a hatást? Nem, ez nem lehetséges, hiszen a bajt éppen az
állam okozta mostani mivoltában; az az állam pedig, amelyet az ész feladatul t űz ki magának
az eszmében, nem alapozhatja meg e jobb emberséget, mivelhogy neki magának kell rá
alapozódnia. Így az eddigi vizsgálódások visszavezettek engem arra a pontra, amelyt ől egy
időre eltávolítottak. A mostani kor olyannyira nem azt a formát tárja elénk, amelyet az állam
morális
ellenkezmegjavításának szükségszer
őjét mutatja annak. feltételeként
Ha tehátű helyesek ismertünk
az általam meg, hogy
felállított sokkal sinkább
alapelvek, épp az
a tapasztalat
10
igazolja a képet, melyet a jelenről festettem, úgy az ilyen államátalakításra irányuló

kísérleteket mindaddig kivétel nélkül időszerűtlennek, a rájuk alapozott reményeket pedig
mindaddig illuzorikusnak kell nyilvánítani, amíg az ember belső meghasonlottsága ismét meg
nem szűnik, és természete elég teljessé nem fejlődik ahhoz, hogy maga legyen a művész, s
maga szavatolja az ész politikai teremtésének realitását.
Fizikai
járnunkteremtésében a természet
kell: csak azután előarajzolja
fog hozzá fizikai számunkra az alakításához,
ember nemes utat, amelyet hogy
a morális teremtésben
az alacsonyabb
szervezetekben elcsitult az elemi erők harca. Ugyanígy az etikai ember is csak azután merhet
kedvezni a sokféleségnek, hogy már lecsillapodott benne az elemek küzdelme, a vak ösztönök
konfliktusa, s megszűnt a durva ellentétesség. A másik oldalon a benne lévő sokféleséget
mindaddig nem szabad alávetni az eszmény egységének, amíg nincs biztosítva karakterének
önállósága, s az idegen zsarnoki formáknak való behódolás nem adott helyt kellő
szabadságnak. Amikor a természetes ember még oly törvényt nem ismerő módon visszaél
önkényével, aligha célszerű megmutatni neki szabadságát; amikor a művi ember még oly
kevéssé él szabadságával, nem célszerű megfosztani őt önkényétől. A liberális alapelvek
ajándéka árulássá lesz az egésszel szemben, ha még forrongó erőhöz társul, és az amúgy is
fölényben lévő természetnek további erősítést ad; az összhang törvénye zsarnoksággá lesz az
egyénnel szemben, ha már uralkodó gyengeséghez és fizikai korlátozottsághoz kapcsolódik
hozzá, s így kioltja az öntevékenység és sajátlagosság utolsó pislákoló szikráját.
Arra van tehát legelőbb szükség, hogy a kor karaktere fölemelkedjék mélységes
lealacsonyodottságából, ott kivonja magát a temészet vak hatalma alól, itt visszatérjen az
egyszerűséghez, igazsághoz, bőséghez – több évszázadra való feladat. Időközben, készséggel
elismerem, sikerülhet néhány kísérlet egyes esetekben, ám az egészen ez mit sem javít, és a
viselkedés ellentmondásos volta állandó bizonyíték lesz a maximák egysége ellen. Más
világrészeken tisztelni fogják az emberséget a négerben, míg Európában meggyalázzák a
gondolkodóban. A régi alapelvek megmaradnak, de a század ruháját fogják ölteni, s az
elnyomáshoz, melyet addig az egyház hagyott jóvá, a filozófia adja majd a nevét. Amott,
megijedve a szabadságtól, mely első próbálkozásaiban mindig ellenségként jelentkezik, az
emberek a kényelmes szolgaság karjaiba vetik magukat, emitt, kétségbeesésbe kergetve a
kicsinyesen szigorú felügyelettől, a természetes állapot vad féktelenségébe menekülnek. A
bitorlás az emberi természet gyengeségére, a felkelés annak méltóságára fog hivatkozni,
mígnem közbelép végül minden emberi dolgok nagy uralkodója, a vak erő, s az állítólagosan
elvek közt zajló viadalt közönséges ökölharcban dönti majd el.
Nyolcadik levél
ő ő
formákA uralma
filozófiaminden
tehát csüggedten és remény
más irányban egyre nélkül
b ővül, húzódjék
a javak evissza err l a területr
legfontosabbika l? Míg a
az alaktalan
véletlennek legyen kiszolgáltatva? Örökké tartson a vak er ők konfliktusa a politikai világban,
s a társias törvény végleg alulmaradjon az ellenséges önzéssel szemben?
Egyáltalán nem! Maga az ész ugyan sohasem bocsátkozik közvetlenül harcba e zord
hatalommal, mely ellenáll fegyvereinek, s ugyanúgy nem ereszkedik le magacselekv őn a
komor színtérre, ahogyan Saturnus fia sem az Íliászban. De a harcosok köréből kiválasztja
magának a legméltóbbat, ellátja őt, mint Zeusz az unokáját, isteni fegyverekkel, s az ő
győzedelmes ereje által viszi véghez a nagy döntést.
Az ész teljesítette, amit teljesíthet, ha megtalálja és felállítja a törvényt; ennek
végrehajtása már a bátor akarata és az eleven érzésre tartozik. Hogy az igazság gy őzhessen az
erőkkel vívott
ösztönt, hogy harcban,
az vigye ahhoz
sikerreelőügyét
bb magának is erővé
a jelenségek kell válnia, s mert
birodalmában; meg kell teremtenie
az érzés egy
világában
11
egyedül az ösztönök hatnak mozgató erőkként. Ha az igazság mindeddig oly kevéssé

bizonyította győzedelmes erejét, úgy az nem az értelmen múlott, amely nem tudta őt
nyilvánvalóvá tenni, hanem a szíven, amely elzárkózott el őle, és az ösztönön, amely nem
cselekedett érte.
Mert mi okozza vajon az el őítéleteknek ezt a még mindig oly általános uralmát és a
fejeknek ezt a sötétségét
kor felvilágosult, azaz mindama fényésellenére,
megtalálták melyet
közzétették a filozófia
azon és a tapasztalat
ismereteket, amelyek gyújtott?
elegendőAk
volnának legalább gyakorlati alapelveink korrigálásához. A szabad vizsgálódás szelleme
szertefoszlatta a téveszméket, melyek sokáig elzárták az igazsághoz vezet ő utat, s aláásta az
alapot, melyre a fanatizmus és a csalás trónja épült. Az ész megtisztította magát az érzékek
csalatkozásaitól és a szemfényvesztő szofisztikától, maga a filozófia pedig, mely el őször tett
minket hűtlenné a természethez, most hangosan és sürget őn hív vissza annak ölébe – miért,
hogy még mindig barbárok vagyunk?
Mivel nem a dolgokban rejlik, az emberek elméjében kell tehát lennie valaminek, ami
megakadályozza, hogy befogadják az igazságot, bármily világosan fénylik is, és nem engedi,
hogy elfogadják, bármily elevenen meggyőz is. Egy régi bölcs megérezte, miről van szó, s ezt
tartalmazza a sokatmondó kifejezés: sapere aude.
Merj bölcs lenni! A bátorság energiája szükséges azon akadályok leküzdéséhez,
amelyeket akár a természet renyhesége, akár a szív gyávasága gördít a tanítás útjába. Mély
jelentése van annak, hogy a régi mítosz szerint a bölcsesség istennője teljes fegyverzetben
pattant ki Jupiter fejéből; mert rögtön harccal kell kezdenie a dolgát. Már születésekor
kemény küzdelmet kell vívnia az érzékekkel, melyek nem akarják, hogy kiszakítsák őket édes
nyugalmukból. Az emberek számosabbik részét túlságosan is elfárasztja és kimeríti a harc a
szükséggel, semhogy új és keményebb harcra szánnák el magukat a tévedéssel. Elégedettek
lévén, ha maguk elkerülik a gondolkodás keserves fáradalmát, szívesen tűrik mások
gyámkodását fogalmaik felett, s ha netán magasabb szükségletek mozdulnak meg bennük,
epekedő hittel ragadják meg azokat a formulákat, amelyeket az állam és a papság tart
készenlétben erre az esetre. Az ilyen szerencsétlen emberek részvétet érdemelnek, jogos
megvetésünk sújtja viszont azokat, akik jobb sorsuknak köszönhet ően szabadok lehetnének a
szükségletek igájától, de saját választásukból mégis magukra veszik azt. Ezek többre tartják a
zavaros fogalmak félhomályát, ahol élénkebben lehet érezni, s a fantázia tetszőlegesen hoz
létre kényelmes alakokat, mint az igazság sugarait, melyek elűzik álmaik kellemes káprázatát.
Boldogságuk egész építményét éppen ezekre az illúziókra alapozták, melyeknek a
megismerés ellenséges fényében szerte kell foszlaniuk, s ők vásároljanak meg akkor oly
drágán egy igazságot, mely azzal kezdődik, hogy elvesz tőlük mindent, ami értékes
számukra? Már bölcsnek kellene lenniük, hogy szeressék a bölcsességet: ezt az igazságot már
az érezte, aki nevet adott a filozófiának.
Nem amennyiben
tiszteletet, elég tehát, visszahat
hogy az aértelem
jellemre;minden
bizonyosfelvilágosodása
mértékben eredcsak
is a annyiban
jellemb ől, érdemel
mert az
útnak a fejhez a szíven keresztül kell megnyílnia. Az érz őképesség kiművelése ennélfogva a
kor legsürgetőbb szükséglete, nemcsak azért, mert e kiművelés eszköze lesz annak, hogy a
helyesbített belátás hatékonnyá váljék az élet vonatkozásában, hanem éppenséggel azért is,
mert általa támad késztetés a belátás helyesbítésére.
Kilencedik levél
De nincs-e itt talán körforgással dolgunk? Miképpen várhatjuk el egyrészt azt, hogy az
elméleti kultúra vonja
az elméletinek maga után
a feltétele? a gyakorlatit,
A jellem másrészt
nemesbedéséb ől azt,
kellhogy a gyakorlati
kiindulnia mindenkultúra legyen
javításnak
12
politikai téren – de hogyan nemesedhet a jellem egy barbár alkotmány befolyásai alatt? E
célból tehát olyan eszközt kellene keresni, amelyet nem az állam szolgáltat, s olyan forrásokat
megnyitni, amelyek minden politikai romlás közepette tiszták maradnak.
Most érkeztem el ahhoz a ponthoz, amely felé összes eddigi fejtegetéseim törekedtek. A
szép művészet ez az eszköz, s az ő halhatatlan mintáiban nyílnak meg ezek a források.
emberiAkonvenció
művészet,vezetett
akárcsak
be,aéstudomány,
mindkettő fel van mentve
abszolút minden
védettséget élvezalól, ami pozitív,
az emberek s amit
önkényével
szemben. A politikai törvényhozó elzárhatja területüket, de uralkodni nem uralkodhat ott.
Száműzheti az igazság barátját, de az igazság fennmarad; megalázhatja művészt, de a
művészetet nem hamisíthatja meg. Mi sem gyakoribb persze, mint hogy a tudomány és a
művészet egyaránt behódol a kor szellemének, s az alkotó ízlés a megítél ő ízléstől kapja a
törvényt. Ahol a jellem merev lesz és megkeményedik, ott azt látjuk, hogy a tudomány
szigorúan őrzi határait, a művészet pedig a szabály súlyos béklyóiban jár; ahol a jellem
elernyed és felbomlik, ott a tudomány tetszeni, a m űvészet szórakoztatni igyekszik.
Filozófusok és művészek évszázadokon át azon munkálkodnak, hogy az igazságot és a
szépséget alámerítsék a közönséges emberiség mélységeibe; amazok végzetesen elmerülnek
benne, emezek viszont saját elpusztíthatatlan életerejükkel győzedelmesen felküzdik magukat.
A művész korának gyermeke ugyan, de szánhatjuk őt, ha egyszersmind neveltje, vagy
netán még kegyeltje is. Egy jótékony istenség idejekorán szakítsa el a csecsem őt anyja
keblétől, táplálja egy jobb kor tejével, s intézze úgy, hogy a távoli görög ég alatt érjék
nagykorúvá. Aztán ha férfivá lett, térjen vissza századába idegen alakként, de nem azért, hogy
megjelenésével megörvendeztesse, hanem félelmetesen, mint Agamemnón fia, hogy
megtisztítsa. Az anyagot a jelenből fogja ugyan venni, a formát azonban egy nemesebb
időben találja meg, s őt minden időn túl, lényének abszolút, változhatatlan egységében. Innen,
daimóni természetének tiszta éteréből folyik alá a szépség forrása, meg nem mételyezve azon
nemzedékek és korok romlottságától, amelyek mélyen alatta zavaros örvényekben
hánykolódnak. Anyagát a szeszély becsessé teheti, de ugyanúgy meg is becstelenítheti; a
szűzi forma azonban nincs kitéve váltakozásának. Az els ő század római embere már rég térdet
hajtott császárai előtt, amikor a szobrok még rendületlenül álltak, a templomok szentek
maradtak a szemnek, amikor az istenek már rég nevetség tárgyai voltak, s amit egy Nero és
Commodus művelt, azt gyalázatossá tette annak az épületnek a nemes stílusa, amelynek falai
között gazságaikat elkövették. Az emberiség elvesztette méltóságát, de a művészet
megmentette és megőrizte azt jelentékeny kövekben; az igazság az ámításban él tovább, s a
másolatból fog helyreállni az őskép. Ahogyan a nemes művészet túlélte a nemes természetet,
úgy előtte is jár a lelkesültségben, művelőn és ébresztőn. Mielőtt az igazság diadalmas fénye
elhatol a szívek mélyéig, a költői erő már felfogja sugarait, s az emberség csúcsain ragyogó
világosság lesz, amikor a völgyekben még nyirkos éj honol.
ű
De hogyan
körülveszi őt? Úgy,védekezhet a ma vész
hogy megveti korának
kor ítéletét. romlottsága
Tekintsen fölfeléellen, mely minden
méltóságára oldalról
és a törvényre,
ne lefelé a boldogságra és a szükségletre. Egyként mentesen a hiú buzgóságtól, mely a múló
pillanaton szeretné rajta hagyni nyomát, és a rajongás türelmetlen szellemétől, mely az idő
szegényes szüleményére a feltétlennek a mércéjét alkalmazza, hagyja a valóságosnak a
szféráját az értelemre, mely abban otthonos, maga pedig törekedjék arra, hogy a lehetségest a
szükségszer űvel egyesítve létrehozza az eszményt. Ezt fejezze ki ámításban és igazságban,
fejezze ki képzelőerejének játékában és tetteinek komolyságában, fejezze ki minden érzéki és
szellemi formában, s vesse hallgatagon a végtelen időbe.
Nem mindenkinek adatott meg azonban a teremtő nyugalom és a nagy, türelmes érzék
ahhoz, hogy a lelkében izzó eszményt néma kőbe vésse vagy józan szóba öntse, és az id ő hű
kezére
át vennébízza.
útját,Az isteni közvetlenül
gyakran alakítóösztön, sokkal és
a jelenre féktelenebb
a cselekvőlévén,
életresemhogy e nyugodt
veti magát, közegen
s a morális világ
13
formátlan anyagának átalakítására vállalkozik. Sürget őn szól az érző emberhez nemének

boldogtalansága, még sürgetőbben megalázottsága, lángra lobban a lelkesedés, és az izzó
vágy erőteljes lelkekben türelmetlenül tettekre tör. De akit ilyen vágy hajt, megkérdezte-e
magától azt is, hogy a morális világ e rendetlenségei eszét sértik-e, s nem önszeretetét
bántják-e inkább? Ha még nem tudja, rá fog jönni abból az igyekezetből, amellyel határozott
és gyorsshatásokat
létezik, követel.
a jövő neki már A tisztajelenné
azáltal morálislesz,
ösztön a feltétlenre
hogy irányul,
szükségszer számára
űen kell az idő nema
kibontakoznia
jelenből. A korlátoktól mentes ész számára az irány egyszersmind a bevégzettség, és az út
már azáltal meg van téve, hogy kezdetét vette.
Add meg tehát – fogom felelni az igazság és szépség ifjú barátjának, aki azt akarja tudni
tőlem, miként elégítse ki szívének nemes ösztönét a század minden ellenállása közepette –,
add meg a világnak, amelyre hatsz, az irányt a jó felé, s az idő nyugodt ritmusa meghozza
majd a fejlődést. Ezt az irányt pedig azzal adod meg neki, ha tanítón felemeled gondolatait a
szükségszer űhöz és örökkévalóhoz, ha cselekvőn vagy művelőn ösztönének tárgyává teszed a
szükségszer űt és örökkévalót. Le fog omlani a tévhit és az önkényesség épülete, le kell
omlania, már le is omlott, mihelyt bizonyos vagy abban, hogy inog; de a bels ő, nem csupán a
külső emberben kell inognia. Elméd szemérmes csendjében neveld a győzedelmes igazságot,
s állítsd elő magadból szépségként, hogy ne csak a gondolat hódoljon előtte, hanem az érzék
is szeretettel ragadja meg jelenségét. S elkerülend ő, hogy a valóságból vedd a mintát, melyet
épp neki kell adnod, csak akkor merészkedj kétes társaságba, ha szívedben már biztosan érzed
az eszményi kísérő jelenlétét. Élj századoddal, de ne légy teremtménye; adj kortársaidnak,
tégy értük, de azt nyújtsd nekik, aminek híján vannak, ne azt, amit dicsérnek. Anélkül hogy
osztoztál volna bűneikben, osztozz nemes belenyugvással büntetéseikben, s vedd magadra
szabadon az igát, melynek hiányát és súlyát ők egyformán rosszul tűrik. Az állhatatos
bátorsággal, amellyel megveted boldogságukat, bizonyítani fogod nekik, hogy szenvedéseiket
nem gyávaságból vállalod. Ha hatni akarsz rájuk, olyannak gondold el őket, amilyeneknek
lenniük kell, ám ha cselekedni akarsz értük, olyannak gondold el őket, amilyenek. Tetszésüket
méltóságukon át keresd, de értéktelenségükre számítsd ki boldogságukat, s akkor amott saját
nemességed felébreszti az övékét, emitt méltatlanságuk nem semmisíti meg célodat.
Alapelveid komolysága vissza fogja riasztani őket tőled, a játékban viszont még elviselik
azokat; ízlésük makulátlanabb, mint szívük, s annál fogva kell elkapnod a félénk szökevényt.
Maximáikat hiába ostromlod, tetteiket hiába kárhoztatod, tétlenségükön azonban
kipróbálhatod alakító kezedet. Űzd ki szórakozásaikból az önkényt, a frivolitást, a
nyerseséget, s akkor észrevétlenül eltünteted mindezt cselekedeteikből, végül érzületükből is.
Teremts körülöttük, ahol találod őket, nemes, nagy, szellemdús formákat, vedd körbe őket a
kiválónak a szimbólumaival, amíg a látszat le nem gy őzi a valóságot, a művészet a
természetet.
Tizedik levél
Ön tehát egyetért velem abban, s előző leveleim tartalma meggyőzte arról, hogy az
ember két ellentétes úton távolodhat el meghatározásától, s hogy korunk valóban e két tévúton
jár, itt nyerseségnek, ott elernyedésnek és fonákságnak válva prédájává. E kettős
eltévelyedésből a szép kultúrának kell a kort visszavezetnie. De hogyan szállhat szembe a
szép kultúra egyszerre mind a két ellentétes bajjal, hogyan egyesíthet magában két
ellentmondó tulajdonságot? Képes-e arra, hogy a vademberben bilincsbe verje, a barbárban
felszabadítsa a természetet? Tud-e egyszerre megfeszíteni és elernyeszteni – ha pedig nem
teljesíti valóban
tőle, amilyen mindkettőkim
az emberség t, hogyan
űvelése?lehet akkor ésszer ű módon oly nagy eredményt várni
14
Egyrészt persze untig hallhattuk már az állítást, hogy a fejlett szépérzék finomabbá teszi
az erkölcsöket, úgyhogy ez látszólag nem is szorul újabb bizonyításra. Igazolásául azt a
mindennapos tapasztalatot szokták fölemlegetni, amely szerint a kiművelt ízléssel szinte
általánosan együtt jár az értelem világossága, az érzés elevensége, a viselkedés liberalitása,
sőt méltósága, míg a műveletlen ízléshez többnyire mindennek az ellenkez ője társul.
Hivatkoznak,
egyszersmind aelég bizakodóan,
szépérzék az ókor legkiválóbb
is a legmagasabb fejlettségeterkölcs nemzetének
érte el,ű illetve példájára,
az ellentétes ahol
példákra,
azokra a részint vad, részint barbár népekre, amelyek a szép iránti érzéketlenségükért nyers,
vagy mindenesetre komor karakterrel fizetnek. Másrészt gondolkodó főkben néha azért
felötlik, hogy vagy a tény hamis, vagy legalábbis a belőle levont következtetések jogosultsága
kétséges. Nincs olyan nagyon rossz véleményük arról a vadságról, amelyet a m űveletlen
népeknek szokás felróni, s nem tartják olyan nagyon előnyösnek azt a kifinomultságot,
amelyet a művelt népek esetében általában dicsérnek. Már az ókorban is voltak férfiak, akik a
szép kultúrát korántsem tekintették jótéteménynek, s ezért nagyon is hajlottak arra, hogy a
képzelőerő művészeteit kitiltsák államukból.
Nem azokról beszélek, akik pusztán azért becsmérlik a gráciákat, mert sohasem
tapasztalták kegyüket. Az ilyenek nem ismernek más értékmér őt a szerzés fáradságán és a
kézzelfogható hasznon kívül – hogyan is tudnák hát méltányolni az ízlés csöndes munkáját a
külső és belső emberen, s a szép kultúra esetleges hátrányai láttán hogyan is ne tévesztenék
szem elől lényegi előnyeit? A forma nélküli ember számára az el őadás minden kelleme csak
megtévesztés, az érintkezés minden csiszoltsága csak színlelés, a viselkedés minden
finomsága és nagysága csak szenvelgés és túlzás. Lenézi mindezt, s nem tudja megbocsátani a
gráciák kegyeltjének, hogy társasági emberként felvidít minden kört, üzletemberként a maga
szándékai szerint irányít mindenkit, íróként talán egész századára rányomja szellemének
bélyegét – miközben ő, a szorgalom áldozata, összes tudásával sem képes figyelmet kelteni,
nem képes egyetlen követ sem kimozdítani helyéb ől. Mivel sohasem tudja ellesni amattól a
zseniális titkot, hogy miképpen legyen kellemes ember, nem marad számára egyéb, csak a
siránkozás az emberi természet azon visszásságán, hogy inkább hódol a látszatnak, mint a
lényegnek.
Vannak azonban tiszteletre méltó hangok is, melyek a szépség hatásai ellen szólnak,
mégpedig roppant erős, a tapasztalatból merített érveket el ővezetve. „A szép bájai – mondják
– jó kezekben tagadhatatlanul szolgálhatnak dicséretes célokat, de nem mond ellent
lényegüknek az, hogy rossz kezekben épp az ellenkez ő módon hassanak, s a tévedés és az
igaztalanság oldalán fejtsék ki lelket lebilincselő erejüket. Az ízlés csak a formára, soha nem a
tartalomra figyel, s épp ezáltal végül abba a veszedelmes irányba tereli az elmét, hogy
egyáltalán minden realitást elhanyagoljon, és a bájos külsőért feláldozza az igazságot és az
erkölcsiséget. A dolgok minden tárgyi különbsége elvész, s értéküket egyedül az határozza
ő
meg,
elvon ahogyan megjelennek.
tehetséges embereket aHányszor
komoly éselerfordul – folytatják
őfeszítést –, hogy a szép
igénylő tevékenységtől, csábító hatalma
vagy legalábbis
ráviszi őket arra, hogy csak felületesen foglalkozzanak vele? Hány gyenge értelem kerül
meghasonlásba a polgári berendezkedéssel pusztán azért, mert a költőnek olyan világot
támadt kedve létrehozni fantáziájával, ahol minden egészen másképp történik, ahol a
véleményeket nem köti semmilyen szokás, a természetet nem nyomja el semmilyen műviség.
Mily veszedelmes dialektikát sajátítottak el a szenvedélyek, amióta a költ ők leírásaiban a
legragyogóbb színekben pompáznak, s rendszerint győztesen kerülnek ki a törvényekkel és a
kötelességekkel vívott harcból? Ugyan mit nyert a társadalom azzal, hogy most a szépség ad
törvényt az érintkezésnek, melyet korábban az igazság irányított, s hogy a tisztelet a küls ő
benyomás függvénye, holott csakis az érdemet kellene megilletnie? Igaz, mostanában
virágozni látjuk mindazon
bizonyos értéket erényeket,
kölcsönöznek amelyek
az embernek tetszetős hatást
a társaságban, keltenek
de ezzel a megjelenésben,
egyidejűleg eluralkodtaks
15
mindazok a kicsapongások, és elterjedtek mindazok a bűnök is, amelyek megférnek a szép

külcsínnel.” Csakugyan gondolkodóba kell hogy ejtsen, hogy a történelem szinte minden
olyan korszakában, amikor a művészetek virágoznak, és az ízlés regnál, az emberséget a
lesüllyedés állapotában találjuk, s egyetlen példát sem tudunk felhozni arra, hogy valamely
népnél az esztétikai kultúra magas foka és nagy általánossága politikai szabadsággal és
polgári erénnyel,
erkölcsökhöz a viselkedés
jó erkölcsök csiszoltsága
társultak volna. annak igazságával járt volna karöltve, s a szép
Amíg Athén és Spárta megőrizte függetlenségét, s alkotmányuk a törvények tiszteletén
alapult, az ízlés még éretlen volt, a művészet gyermekkorát élte, és sok hiányzott még ahhoz,
hogy a szépség uralkodjék az elméken. Igaz, a költészet egyszer már fennen szárnyalt, de csak
a zseni röpítette oly magasra, róla pedig tudjuk, hogy a legközelebb áll a vadsághoz, s olyan
fény, amely többnyire a sötétségből ragyog ki; ezért inkább korának ízlése ellen tanúskodik,
mintsem mellette. Amikor viszont Periklész és Nagy Sándor alatt beköszöntött a m űvészetek
aranykora, s az ízlés uralma általánosabban elterjedt, már nem látjuk Görögország erejét és
szabadságát; az ékesszólás meghamisította az igazságot, a bölcsesség sértőn hatott egy
Szókratész szájából, az erény bántón egy Phokión életvitelében. A rómaiaknak, mint tudjuk,
ki kellett meríteniük erejüket a polgárháborúkban, és a keleti bujaság által elférfiatlanodva
egy szerencsés uralkodó igájába kellett hajtaniuk fejüket, mielőtt a görög művészet
diadalmaskodni tudott jellemük merevségén. Az araboknál szintén akkor virradt föl a kultúra
hajnala, amikor harcias szellemük energiája már ellankadt az abbaszidák jogara alatt. Az
újabb Itáliában csak azután jelent meg a szép m űvészet, hogy felbomlott a lombardok
nagyszerű szövetsége, Firenze alávetette magát a Medicieknek, és a függetlenség szellemének
az összes bátor városban dicstelen megadás lépett a helyébe. Szinte felesleges még azoknak
az újabb nemzeteknek a példájára is emlékeztetni, amelyeknél a kifinomultság az önállóság
gyengülésével arányosan növekedett. Bárhová nézünk is a múlt világában, mindenhol azt
találjuk, hogy ízlés és szabadság kerüli egymást, s hogy a szépség csak a hősi erények
letűntére alapozza uralmát.
S mégis, épp a jellemnek ez az energiája, mellyel rendszerint fizetni kell az esztétikai
kultúráért, ez a leghatásosabb rugója mindannak, ami nagy és kiváló az emberben, s hiányát
nem pótolhatja semmilyen más, mégoly nagy jelesség sem. Ha tehát egyedül ahhoz tartjuk
magunkat, amit az eddigi tapasztalatok tanítanak a szépség befolyásáról, mindez valóban
nemigen serkenthet bennünket az ember igazi kultúrája szempontjából oly veszélyesnek
mutatkozó érzések kiművelésére; s inkább fogjuk nélkülözni a szépség ellágyító erejét,
vállalva a nyerseség és keménység kockázatát, mintsem hogy a kifinomultság minden el őnye
mellett kiszolgáltatva tudjuk magunkat elernyesztő hatásainak. De talán nem a tapasztalat az
az ítélőszék, amelyre egy ilyen kérdés eldöntése tartozik, s miel őtt tanúsága latba eshetnék,
kétségtelenné kellene tenni, hogy az a szépség, amelyr ől mi beszélünk, azonos azzal, amely
ő
ellen ama példák
amelynek tanúskodnak.
más forrása van, mintEza azonban a szépség
tapasztalat, mert e olyan fogalmát
fogalom alapjánlátszik el feltételezni,
lesz megismerhet ő,
hogy amit a tapasztalatban szépnek mondanak, az joggal viseli-e ezt a nevet.
A szépségnek ez a tiszta észfogalma tehát – mint ami nem meríthet ő a valóságos
esetekből, hanem éppenséggel maga irányítja és helyesbíti ítéletünket minden valóságos
esetre vonatkozóan – csakis úgy állhat el ő, ha az absztrakció útján keressük, s ha képesek
vagyunk már az érzéki-eszes természet lehetőségéből következtetni rá; egyszóval, ha a
szépséget az emberség szükségszerű feltételeként sikerül felmutatnunk. Az emberség tiszta
fogalmához kell tehát most fölemelkednünk, s mivel a tapasztalat csak egyes emberek egyes
állapotait mutatja, magát az emberséget sohasem, ezért az a teendőnk, hogy megpróbáljuk
ezekből az ő individuális és változékony megjelenésmódjaikból feltárni az abszolútat és
maradandót,
feltételeit. Ez as transzcendentális
minden esetleges korlát
út egy időreelvetésével megkapni
eltávolít bennünket létezésükmeghitt
a jelenségek szükségszer
körétőűl
16
és dolgok eleven jelenvalóságától, s elvont fogalmak kopár mezején át vezet; de nem is lehet
másképp, hiszen mi a megismerés szilárd alapjára törekszünk, melyet nem rendít meg többé
semmi, s aki nem merészkedik túl a valóságon, sohasem fogja meghódítani az igazságot.
Tizenegyedik levél
Ha az absztrakció a lehető legmagasabbra hág, két végső fogalomhoz ér, melyeknél
kénytelen megállni, és elismerni határait. Megkülönböztet az emberben valamit, ami
megmarad, és valamit, ami szüntelenül változik. A megmaradót az ember személyének, a
változót állapotának nevezi.
A személy és az állapot – az Én maga és meghatározásai –, melyeket a szükségszer ű
lényben egynek és azonosnak gondolunk el, a véges lényben örök kettősséget alkotnak. A
személy minden megmaradása mellett változik az állapot, az állapot minden változása mellett
megmarad a személy. A nyugalmat tevékenység, az indulatot közömbösség, az összhangot
ellentmondás követi bennünk, de mégis mindig mi vagyunk, s ami közvetlenül belőlünk
következik, az megmarad. Egyedül az abszolút szubjektumban marad meg a személyiséggel
együtt annak összes meghatározása is, mivel valamennyi a személyiségből származik. Az
istenség azért mindaz, ami, mert van; következésképp örökre mindaz, lévén örökkévaló.
Minthogy az emberben mint véges lényben különbözik személy és állapot, ezért sem az
állapot nem alapulhat a személyen, sem a személy az állapoton. Az utóbbi esetben ugyanis
változnia kellene a személynek, az el őbbiben meg kellene maradnia az állapotnak, tehát vagy
a személyiség, vagy a végesség szűnnék meg. Nem azért vagyunk, mert gondolkodunk,
akarunk, érzünk, s nem azért gondolkodunk, akarunk, érzünk, mert vagyunk. Azért vagyunk,
mert vagyunk; azért érzünk, gondolkodunk és akarunk, mert rajtunk kívül van még valami
más is.
A személynek tehát önmagán kell alapulnia, mivel a megmaradó nem származhat a
változásból; s így elsőként megkapjuk az abszolút, önmagában meghatározott lét eszméjét,
azaz a szabadságot. Az állapotnak kell hogy legyen alapja; minthogy nem a személy által van,
tehát nem abszolút, ezért be kell következnie; s így másodikként megkapjuk minden függő lét
avagy minden keletkezés feltételét, az időt. Hogy az idő minden keletkezés feltétele, ez
azonossági tétel, hiszen nem mond mást, mint hogy az egymásutániság, a következés a
feltétele annak, hogy valami bekövetkezzék.
A személy, aki az örökké megmaradó Énben és csak benne nyilatkozik meg, nem
keletkezhet, nem kezdődhet az időben; azért nem, mert épp fordítva, az időnek kell benne
kezdődnie, mert a változásnak valami megmaradó kell hogy alapjául szolgáljon. Valaminek
kell változnia, hogy lehessen változás; ez a valami tehát nem lehet már maga változás.
Amikor azt mondjuk,
megmaradónak hogy
ebben az egy virág kinyílik,
átalakulásban, s mintegymajd elhervad,
személyt akkor a neki,
kölcsönzünk virágot
akinvesszük
ama kéta
állapot megnyilatkozik. Hogy az ember elsőbben keletkezik, az nem hozható föl ellenvetésül,
mert az ember nem pusztán személy általában véve, hanem olyan személy, aki meghatározott
állapotban van. Minthogy pedig minden állapot, minden meghatározott létezés az id őben jön
létre, ezért az embernek mint fenoménnak kezdete kell hogy legyen, noha a tiszta intelligencia
benne örökkévaló. Az ember csakis az időben, azaz a keletkezéssel válhat meghatározott
lénnyé; máskülönben személyisége léteznék ugyan a diszpozíció szerint, ténylegesen azonban
nem. A megmaradó Én csak megjelenítéseinek egymásra-következése révén lesz jelenséggé a
maga számára.
A tevékenység anyagát tehát, avagy a realitást, melyet a legfőbb intelligencia
önmagából
olyasvalamit,merít,
ami az embernek
rajta kívül van be kellésfogadnia,
előabbtérben, mégpedig ami
mint olyasvalamit, az észlelés útján, mint
benne változik az
17
időben. Ezt a benne változó anyagot sohasem változó Énje kíséri – eszes természete pedig azt
az előírást szabja neki, hogy minden változásban állandóan ő maga maradjon, hogy minden
észleletet tapasztalattá, vagyis az ismeret egységévé alakítson, s minden időbeli
megjelenésmódját törvénnyé tegye minden időkre vonatkozóan. Csak annyiban egzisztál,
amennyiben változik; csak annyiban egzisztál ő, amennyiben változatlan marad. Eszerint az
ember, kiteljesedésében
áradatában örökre ugyanazelgondolva,
marad. az a maradandó egység volna, amely a változás
Mármost noha végtelen lény, istenség nem keletkezhet, mégis isteninek kell nevezni azt
a tendenciát, amelynek végtelen feladata az istenség legsajátabb jegye: a képesség abszolút
megnyilvánítása (minden lehetségesnek a valósága) és a megjelenés abszolút egysége
(minden valóságosnak a szükségszerűsége). Az istenségre való diszpozíciót az ember
vitathatatlanul magában hordozza személyiségében; az istenséghez vivő út – ha útnak lehet
nevezni azt, ami sohasem ér el a célhoz – az érzékekben van nyitva számára.
Személyisége, önmagában és minden érzéki anyagtól függetlenül tekintve, pusztán a
diszpozíció egy lehetséges végtelen megnyilatkozásra; s amíg nem szemlél és nem érzékel, az
ember még semmi egyéb, mint forma és üres képesség. Érzékisége, önmagában és a szellem
minden öntevékenységétől elkülönítetten tekintve, csak arra képes, hogy őt, aki nélküle puszta
forma, anyaggá tegye, arra semmiképpen sem, hogy az anyagot egyesítse vele. Amíg pusztán
érzékel, pusztán vágyakozik és puszta vágyból cselekszik, az ember még semmi egyéb, mint
világ, ha e szón egyszerűen az idő formátlan tartalmát értjük. Igaz, képességét egyedül
érzékisége teszi ható-működő erővé; de csak személyisége teszi működését az ő működésévé.
Ahhoz tehát, hogy ne pusztán világ legyen, formát kell adnia az anyagnak; ahhoz, hogy ne
pusztán forma legyen, a működéssel valóságot kell adnia a magában hordozott
diszpozíciónak. A formát úgy teszi valóságossá, ha megteremti az időt, és a megmaradóval
szembeállítja a változást, Énje örök egységével a világ sokféleségét; az anyagot úgy formálja
meg, ha az időt újra megszünteti, maradandóságot érvényesít a változásban, s a világ
sokféleségét aláveti Énje egységének.
Innen mármost két ellentétes követelmény származik az emberre vonatkozóan, az
érzéki-eszes természet két alaptörvénye. Az első abszolút realitásra irányul: az ember tegyen
világgá mindent, ami puszta forma, s hozza megjelenésre minden diszpozícióját. A második
abszolút formalitásra irányul: az ember szüntessen meg magában mindent, ami pusztán világ,
s vigyen összhangot minden változásába. Másszóval, tegyen minden belsőt külsővé, s adjon
formát minden külsőnek. A két feladat, maximális teljesülésében elgondolva, visszavezet az
istenség fogalmához, amelyből kiindultam.
Tizenkettedik levél
E kettős feladat teljesítésére – hogy ti. a bennünk lévő szükségszer űt valóságossá

tegyük, és a rajtunk kívül lévő valóságost alávessük a szükségszerűség törvényének – két
ellentétes erő hajt bennünket, melyeket, minthogy objektumuk megvalósítására ösztönzik az
embert, egészen találóan ösztönöknek mondhatunk.X2 Az első közülük, melyet érzéki
ösztönnek nevezek, az ember fizikai létezéséból avagy érzéki természetéből ered, s arra
törekszik, hogy őt az idő korlátai közé szorítsa és anyaggá tegye; nem arra, hogy anyagot
adjon neki, mert ehhez már a személy szabad tevékenysége szükséges, aki befogadja az
anyagot és megkülönbözteti azt magától, a maradandótól. Anyagon pedig nem más értend ő
itt, mint az időt kitöltő változás vagy realitás; ennélfogva az érzéki ösztön azt követeli, hogy
legyen változás, hogy az időnek legyen tartalma. A pusztán kitöltött időnek ezt az állapotát
érzetnek hívjuk, és egyedül ezen állapot révén nyilatkozik meg a fizikai létezés.
18
Mivel mindaz, ami időben van, egymás után van, ezért az, hogy valami van, kizár
minden mást. Amikor egy hangszeren lefogunk egy hangot, akkor valamennyi hang közül,
amely a lehetőség szerint megszólalhat rajta, csak ez az egyetlenegy valóságos; amikor az
ember az éppen jelenvalót érzékeli, akkor meghatározásainak egész végtelen lehet ősége a
létezésnek erre az egyetlen módjára korlátozódik. Az érzéki ösztön kizárólagos működése
esetén teháttöbb
ember nem szükségképpen a legnagyobb
mennyiségi egységnél, az idfokú
ő egyhatárolás történik; ebben
kitöltött pillanatánál az helyesebb
– vagy állapotbanúgy
az
mondani, hogy ő maga nincs is, mert személyisége mindaddig meg van szüntetve, amíg az
érzet uralja, és az idő magával ragadja őt.2
Ezen ösztön tartománya addig terjed, ameddig az ember véges létezése; s mivel minden
forma csak anyagon, minden abszolút csak a korlátok közege által jelenik meg, ezért
természetszerűleg az érzéki ösztön az, amihez végső soron az emberség egész jelensége
rögzítve van. De ha egyrészről csak az érzéki ösztön ébreszti föl és bontakoztatja ki az
emberség diszpozícióit, másrészről szintén egyedül ez az ösztön teszi lehetetlenné azok
kiteljesedését. Elszakíthatatlan kötelékekkel az érzéki világhoz béklyózza a magasabbra törő
szellemet, s az absztrakciót a végtelenbe tartó legszabadabb vándorlásából visszarendeli a
jelen határai közé. A gondolat pillanatokra elmenekülhet ugyan előle, s egy szilárd akarat
győzedelmesen ellenszegülhet követeléseinek; ám az elnyomott természet csakhamar ismét
jogaiba lép, igyekezvén kikényszeríteni, hogy a létezésnek realitása, ismereteinknek tartalma,
cselekvésünknek célja legyen.
A második amaz ösztönök közül, melyet formaösztönnek nevezhetünk, az ember
abszolút létezéséből avagy eszes természetéből ered, s arra törekszik, hogy szabaddá tegye őt,
harmóniát vigyen megjelenésének különbözőségébe, s állapotának minden változása
közepette érvényre juttassa személyét. Mivel mámost a személy mint abszolút és oszthatatlan
egység sohasem lehet ellentmondásban önmagával, mivel mi örökké mi vagyunk, ezért a
személyiség érvényesítését célzó ösztön sohasem követelhet mást, mint amit örökké
követelnie kell; mindenkorra dönt tehát azzal, ahogyan most dönt, s azt parancsolja most, amit
mindenkor parancsol. Átfogja ekképp az idő egész egymásutánját, ami annyit jelent, hogy
megszünteti az időt, megszünteti a változást, s azt akarja, hogy a valóságos szükségszer ű és
örökkévaló, hogy az örökkévaló és a szükségszerű valóságos legyen; másszóval, igazságot és
jogot követel.
Míg az érzéki ösztön csak eseteket teremt, addig a formaösztön törvényeket ad:
törvényeket minden ítélet számára, ha ismeretekről, törvényeket minden akarat számára, ha
tettekről van szó. Akár az történik mármost, hogy megismerünk egy tárgyat, hogy
szubjektumunk valamely állapotának objektív érvényességet tulajdonítunk, akár az, hogy
ismeretek alapján cselekszünk, hogy az objektívet tesszük állapotunk meghatározó alapjává:
mindkét esetben kiragadjuk ezt az állapotot az idő fennhatósága alól, s minden emberre és
ő ű
minden
Az érzésidcsak
re érvényes realitással,
azt mondhatja: azazezen
ez igaz általánossággal és szükségszer
szubjektum számára séggel
és ebben ruházzuk föl.
a pillanatban; de
jöhet egy másik pillanat, egy másik szubjektum, és semmissé teheti a jelenlegi érzet állítását.
Ha azonban a gondolat egyszer kijelenti: ez van, azzal mindörökre dönt, és kijelentésének
érvényességéért maga a személyiség kezeskedik, mely dacol minden változással. A hajlam
csak azt mondhatja: ez jó neked mint egyénnek és mostani szükségletednek; de egyéni valódat
és mostani szükségletedet magával fogja sodorni a változás, s amit most hevesen kívánsz, azt
egyszer majd utálatod tárgyává teszi. Ha azonban a morális érzés azt mondja: ez legyen, azzal
mindörökre dönt – ha az igazság kedvéért mondasz igazat, ha az igazságosság kedvéért
cselekszel igazságosan, azzal egyetlen esetet törvénnyé tettél minden esetre vonatkozóan,
életed egyetlen pillanatát örökkévalóságként kezelted.
Ahol tehát
végbemegy a formaösztön
a lét legf uralkodik,
őbb kitágulása, és tiszta
ott eltűnik mindenobjektum cselekszik
korlát, ott az emberbennünk, ott
mennyiségi
19
egységből, melyre a szegényes érzék korlátozta őt, eszmei egységgé emelkedett, mely maga
alá foglalja a jelenségek egész birodalmát. E műveletnél már nem mi vagyunk az id őben,
hanem az idő van mibennünk egész, soha véget nem érő sorával. Már nem egyének vagyunk,
hanem az emberi nem; saját ítéletünk minden szellem ítéletét mondja ki, saját tettünk minden
szív választását képviseli.
Tizenharmadik levél
Első pillantásra a két ösztön tendenciái a lehető legellentétesebbnek látszanak,

amennyiben az egyik változásra, a másik változhatatlanságra törekszik. S mégis e két ösztön
az, ami kimeríti az emberség fogalmát, és egy harmadik alapösztön, amely közvetíthetné a
kettőt, teljességgel elgondolhatatlan fogalom. Hogyan fogjuk hát helyreállítani az emberi
természet egységét, amelyet ez az eredendő és gyökeres ellentétesség teljesen megszüntetni
látszik?
Igaz, a két ösztön tendenciái ellentmondanak egymásnak, ám jól jegyezzük meg, hogy
nem ugyanazokban az objektumokban, márpedig ami nem találkozik egymással, az nem is
ütközhet. Az érzéki ösztön változást követel ugyan, de nem követeli azt, hogy a változás
kiterjedjen a személyre és annak tartományára is: hogy az alapelvek változzanak. A
formaösztön egységre és állandóságra törekszik, de nem akarja, hogy a személlyel együtt az
állapot is rögzüljön: hogy az érzet azonos maradjon. Természettől fogva tehát nem
ellentétesek egymással, s ha mégis ekként jelennek meg, akkor a természet szabad
áthágásával lettek ilyenek, félreértve magukat és összezavarva szféráikat. 3 Őrködni e szférák
fölött, s mindkét ösztönnek biztosítani a határait: ez a kultúra feladata. Így a kultúra egyforma
igazságossággal tartozik mindkettőnek, s nem pusztán az észösztönt 1: a formaösztönt kell
érvényre juttatnia az érzékivel szemben, hanem emezt is amazzal szemben. Kett ős feladata
van tehát. Először: óvni az érzékiséget a szabadság beavatkozásai ellen, másodszor:
biztosítani a személyiséget az érzetek hatalma ellen. Az előbbit az érzőképesség
kiművelésével, az utóbbit az észképesség kiművelésével éri el.
Lévén a világ valami időben kiterjedt, változás, ezért annak a képességnek a
tökéletessége, amellyel az ember a világhoz kapcsolódik, szükségképpen a lehető legnagyobb
változékonyság és extenzitás. Lévén a személy az állandó a változásban, ezért annak a
képességnek a tökéletessége, amelynek szembe kell helyezkednie a változással,
szükségképpen a lehető legnagyobb önállóság és intenzitás. Minél sokoldalúbbá válik a
kiművelés révén a fogékonyság, minél érzékenyebb lesz, és minél nagyobb felületet kínál a
jelenségeknek, az ember annál többet fog át a világból, annál több diszpozíciót bontakoztat ki
magában; minél több erőt és mélységet nyer a személyiség, minél több szabadságot az ész, az
ember annál többet
tehát abban fog felhogy
kell állnia, a világból, annál
először: több formát teremt önmagán
a befogadóképességnek kívül.
biztosítsa a Kultúrájának
legsokrétűbb
érintkezést a világgal, s az érzés oldalán fokozza a legmagasabbra a passzivitást; másodszor: a
meghatározóképességnek szerezze meg a legnagyobb függetlenséget a befogadóképességtől, s
az ész oldalán fokozza a legmagasabbra az aktivitást. Ahol e két tulajdonság egyesül, ott az
ember a létezés legnagyobb gazdagságával összekapcsolja a legnagyobb öntevékenységet és
szabadságot, s ahelyett hogy elveszne a világban, sokkal inkább magába vonja azt
jelenségeinek egész végtelenségével, és aláveti esze egységének.
Ezt a viszonyt mármost visszájára fordíthatja az ember, s ezáltal kétféleképpen
tévesztheti el meghatározását. Azt az intenzitást, amelyet a tevékeny erő kíván, az
elszenvedőbe helyezheti, az anyagösztönnel elébe vághat a formaösztönnek, s a
befogadóképességet
illeti meg, a cselekvőteheti a meghatározóvá.
nek juttathatja, Azt az extenzitást,
a formaösztönnel amely
elébe vághat az elszenvedő ers őat
az anyagösztönnek,
20
befogadóképesség helyett a meghatározót működtetheti. Az első esetben sohasem lesz ő

maga, a másodikban sohasem lesz valami más, tehát éppen ezért egyik esetben sem lesz
semelyik a kettő közül, következésképp – nulla lesz.4
Ha ugyanis az érzéki ösztön válik meghatározóvá, ha az érzék játssza a törvényadó
szerepét, s a világ elnyomja a személyt, akkor a világ abban az arányban sz űnik meg
objektum lenni, amelyben nem
nincsen, következésképp hatalommá válik. Amikor
bír tartalommal sem.az Személyiségével
ember csak az időegyütt
tartalma, ő maga
állapota is
felszámolódik, mert a kettő kölcsönfogalom – mert a változás valami megmaradót, a határolt
realitás pedig végtelen realitást követel meg. Ha a formaösztön válik befogadóvá, azaz ha a
gondolkodóerő megelőzi az érzetet, és a személy kiszorítja a világot, akkor a személy abban
az arányban szűnik meg önálló erő és szubjektum lenni, amelyben az objektum helyébe
tolakszik, mert a megmaradó változást követel meg, az abszolút realitás pedig korlátokat
ahhoz, hogy megnyilatkozhassék. Amikor az ember csak formaként van, nem bír formával, s
ekként tehát az állapottal együtt a személy is felszámolódik. Egyszóval: csak amennyiben
önálló, annyiban van realitás rajta kívül, annyiban képes befogadni; csak amennyiben képes
befogadni, annyiban van realitás benne, annyiban gondolkodó erő.
Az érzéki ösztönnek és a formaösztönnek tehát egyaránt korlátozásra és – ha
energiákként gondoljuk el őket – ellazulásra van szüksége; az előbbinek azért, hogy ne
nyomuljon be a törvényadás tartományába, az utóbbinak azért, hogy ne nyomuljon be az
érzékelés tartományába. Az érzéki ösztön ellazulásának azonban semmiképp sem szabad
fizikai képtelenségből és az érzetek iránti tompaságból fakadnia, mert az ilyesmi mindig csak
megvetést érdemel; ellenkezőleg, a szabadság cselekedete, a személy tevékenysége kell hogy
legyen, oly módon, hogy a személy a maga morális intenzitásával mérsékli az érzéki
intenzitást, és a benyomások uralása révén csökkenti mélységüket, viszont nagyobb felületen
engedi hatni őket. A jellemnek kell megszabnia a temperamentum határait, mert az érzéknek
csak a szellemmel szemben szabad veszítenie. A formaösztön ellazulásának éppily kevéssé
szabad szellemi képtelenségből és a gondolkodó- vagy akarater ő renyheségéb ől fakadnia,
mert ez lealacsonyítaná az emberséget. Az érzetek gazdagságának kell méltó forrásául
szolgálnia, magának az érzékiségnek kell győzedelmes erővel megvédenie tartományát és
ellenszegülnie annak az erőszaknak, amelyet a szellem szeretne elkövetni vele szemben elébe
vágó tevékenységével. Egyszóval: az anyagösztönt a személyiségnek, a formaösztönt a
fogékonyságnak vagy a természetnek kell megfelelő korlátai között tartania.
Tizennegyedik levél
Ezzel elérkeztünk a két ösztön olyan kölcsönhatásának fogalmához, ahol az egyiknek a

ű ő
m ködése
éppen egyszerre
azáltal alapozza megmegnyilatkozni,
tud a legteljesebben és határolja behogy
a másikét,
a másikstevékeny.
önmagában véve mindkett
A két ösztön e kölcsönviszonya kétségkívül pusztán észfeladat, olyasvalami, amit az
ember csak létezésének kiteljesedésében képes egészen megoldani. Nem más ez, mint
emberségének eszméje a szó legsajátabb értelmében, valami végtelen tehát, amit az idő
folyamán egyre jobban megközelíthet, de soha el nem érhet. „Ne törekedjék formára
realitásának rovására, s ne törekedjék realitásra a forma rovására; keresse ehelyett az abszolút
létet egy meghatározott lét által, s a meghatározott létet egy végtelen lét által. Azért állítson
szembe magával egy világot, mert személy, s azért legyen személy, mert szemben áll vele egy
világ. Azért érzékeljen, mert tudatában van magának, s azért legyen tudatában magának, mert
érzékel.” – Hogy csakugyan megfelel ennek az eszmének, tehát hogy a szó teljes jelentésében
ember, azt sohasem
valamelyikét, vagy csaktapasztalhatja mindaddig,
az egyiket a másik amíg
után elégíti kizárólagosan
ki; mert amíg csak csak a titok
érzékel, két ösztön
marad
21
számára személye vagy abszolút egzisztenciája, s amíg csak gondolkodik, titok marad
számára időbeli egzisztenciája vagy állapota. De ha volnának esetek, amelyekben egyszerre
tenne szert e kettős tapasztalatra, egyszerre tudatosítaná szabadságát és érzékelné létezését,
egyszerre érezné magát mint anyagot és ismerné meg magát mint szellemet, akkor ezekben az
esetekben – és szigorúan csakis ezekben – teljes szemlélete volna emberségéről, a tárgy pedig,
amely ezt a következésképp
szimbólumául, szemléletet lehet ővé e tenné
– lévén csakmegvalósult
számára,
meghatározás meghatározásának
az id ő totalitásában elérhető – a
végtelen ábrázolásául szolgálna neki.
Az ilyenfajta esetek, feltéve, hogy előfordulhatnak a tapasztalatban, egy új ösztönt
ébresztenének föl az emberben, mely éppen azért, mert a másik két ösztön együttesen
működik benne, külön-külön mindkettővel ellentétes volna, s így valóban joggal számítana új
ösztönnek. Az érzéki ösztön azt akarja, hogy legyen változás, hogy az időnek legyen tartalma;
a formaösztön azt, hogy az id ő megszűnjék, hogy ne legyen változás. Az az ösztön tehát,
amelyben a kettő összekapcsoltan működik – legyen szabad játékösztönnek neveznem addig
is, amíg nem igazolom ezt az elnevezést –, tehát a játékösztön arra irányulna, hogy az id őt az
időben szüntesse meg, hogy a keletkezést az abszolút léttel, a változást az azonossággal
egyesítse.
Az érzéki ösztön azt akarja, hogy meghatároztassék, be akarja fogadni objektumát; a
formaösztön maga akar meghatározni, létre akarja hozni objektumát. Így hát a játékösztön
arra fog törekedni, hogy úgy fogadjon be, ahogyan maga létrehozott volna, s úgy hozzon létre,
ahogyan az érzék befogadni igyekszik. A dologösztön, mondhatjuk, arra irányul, hogy az
egységet az időben megsokszorozza, lévén az érzet realitások szukcessziója; a formaösztön
arra irányul, hogy a sokaságot az eszmében egyesítse, lévén a gondolat a különböz őnek az
egyezése. Így hát a játékösztön célja az lesz, hogy az eszme egységét megsokszorozza az
időben, a törvényt érzéssé tegye, vagy ami ugyanaz: hogy az időbeli sokaságot egyesítse az
eszmében, az érzést törvénnyé tegye.
Az érzéki ösztön kizár szubjektumából minden öntevékenységet és szabadságot, a
formaösztön kizár szubjektumából minden függőséget, minden elszenvedést. A szabadság
kizárása azonban fizikai szükségszerűség, az elszenvedés kizárása morális szükségszerűség.
Mindkét ösztön kényszert gyakorol ily módon az elmére, amaz természettörvények által,
emez az ész törvényei által. A játékösztön tehát, mint amiben a kett ő összekapcsoltan
működik, egyszerre fogja morálisan és fizikailag kényszeríteni az elmét; ám mivel
megszünteti az esetlegességet, megszüntet ennélfogva minden kényszerítést is, és az embert
mind fizikailag, mind morálisan szabaddá teszi. Amikor szenvedéllyel ölelünk át valakit, aki
megvetésünkre méltó, kínosan érezzük a természet kényszerét. Amikor ellenséges érzülettel
vagyunk egy másik ember iránt, akit nem tudunk nem tisztelni, kínosan érezzük az ész
kényszerét. De ha valaki egyszerre vonzza hajlamunkat és bírja tiszteletünket, akkor elt űnik
ő ő
mind azűleg
egyidej érzet kényszerít
hozzuk játékbaereje, mind azésészé
hajlamunkat 1: a lelkiismereté, s kezdjük szeretni t, azaz
tiszteletünket.
Minthogy továbbá az érzéki ösztön fizikailag, a formaösztön pedig morálisan kényszerít
bennünket, ezért amaz esetlegesen hagyja formai, emez materiális mivoltunkat; vagyis
esetleges, hogy összhangban van-e boldogságunk tökéletességünkkel, illetve tökéletességünk
boldogságunkkal. A játékösztön tehát, melyben a kettő egyesülten működik, egyszerre fogja
esetlegessé tenni formai és materiális mivoltunkat, egyszerre tökéletességünket és
boldogságunkat; ennélfogva éppen mert mind a kettőt esetlegessé teszi, s mert a
szükségszer űséggel az esetlegesség is eltűnik, mindkettőben újra megszünteti az
esetlegességet, vagyis az anyagba formát, a formába anyagot visz. Ugyanabban a mértékben,
amennyire megfosztja az érzeteket és az indulatokat dinamikai hatásuktól, összhangba hozza
ő ket az
morális ész eszméivel,
kényszerít s ugyanabban
ő erejüktől, kibékítia őmértékben, amennyire
ket az érzékek megfosztja
érdekével. Uralmaazalatt
észatörvényeit
kellemes
22
objektummá, a jó hatalommá válik. Objektumában az anyagot felváltja a formával, a formát

az anyaggal, szubjektumában a szükségszerűséget szabadsággá, a szabadságot
szükségszer űséggé változtatja, s ily módon az emberben lév ő két természetet a legbensőbb
közösségbe hozza.
Tizenötödik levél
Egyre jobban közeledem a célhoz, amely felé e kevéssé biztató ösvényen vezetem Önt.
Ha vállalja, hogy tesz még velem néhány lépést, annál szabadabb horizont nyílik majd meg, s
derűs kilátás fogja talán jutalmazni az út fáradalmát.
Az érzéki ösztön tárgyát, általános fogalomban kifejezve, életnek nevezzük a legtágabb
értelemben; vonatkozik e fogalom minden anyagi létre és minden közvetlen érzéki
jelenvalóságra. A formaösztön tárgyát, általános fogalomban kifejezve, alaknak nevezzük
mind átvitt, mind tulajdonképpeni értelemben; tartalmazza e fogalom a dolgok minden formai
minőségét és minden vonatkozásukat a gondolkodóerőre. Így hát a játékösztön tárgyát,
általános sémában megjelenítve, élő alaknak nevezhetjük; jelöli e fogalom a jelenségek
minden esztétikai minőségét, egyszóval mindazt, amit a legtágabb értelemben szépségnek
mondunk.
Ez a meghatározás, már ha az, a szépséget sem nem terjeszti ki az él őnek az egész
területére, sem nem korlátozza pusztán arra. Egy márványtömböt, noha élettelen és az is
marad, az építész és a szobrász mégis élő alakká tehet; egy ember, noha él és alakja van, ett ől
még korántsem élő alak. Ehhez az szükséges, hogy alakja élet, élete alak legyen. Alakja, amíg
csupán gondolkodunk róla, élettelen valami, puszta absztrakció; élete, amíg csupán érezzük,
alaktalan, puszta impresszió. Csak azáltal él ő alak, hogy formája érzetünkben él, élete pedig
értelmünkben formát nyer; s ez történik mindig, amikor egy embert szépnek ítélünk.
Azzal azonban, hogy meg tudjuk adni az alkotórészeket, amelyek egyesüléséből a
szépség létrejön, még a legkevésbé sem magyaráztuk meg a szépség genezisét; ehhez ugyanis
fel kellene fognunk magát az egyesülést, amely viszont, mint egyáltalán minden kölcsönhatás
a véges és a végtelen között, kifürkészhetetlen marad számunkra. Az ész transzcendentális
alapokból felállítja a követelményt: legyen közösség a formaösztön és az anyagösztön között,
azaz legyen játékösztön, mert az emberség fogalmát csak a realitásnak a formával, az
esetlegességnek a szükségszerűséggel, az elszenvedésnek a szabadsággal való egysége teszi
teljessé. Fel kell állítania e követelményt, mert ész – mert lényege szerint teljességre és
minden korlát eltüntetésére törekszik, márpedig akár az érzéki ösztön, akár a formaösztön
kizárólagos tevékenysége lehetetlenné teszi az emberi természet kiteljesedését, és korlátokat
alapoz meg benne. Mihelyt tehát az ész kimondja: létezzék emberség, ezzel azonmód
felállította
szépség, s amitörvényt: legyenezt,
tudni fogjuk szépség.
amintAfelvilágosított
tapasztalat választ
arról, adhat
hogy arra emberség.hogy
a kérdésre,
van-e De van-e
hogy
hogyan lehetséges szépség, és hogyan lehetséges emberség, arról sem az ész, sem a
tapasztalat nem világosíthat föl minket.
Az ember – tudjuk – nem kizárólagosan anyag és nem is kizárólagosan szellem. A
szépség tehát, mint emberségének betetőződése, nem lehet sem kizárólag a dologösztön
tárgya, puszta élet, ahogyan éles elméjű megfigyelők állították, akik túl szorosan a tapasztalat
tanúságához tartották magukat, sem kizárólag a formaösztön tárgya, puszta alak, ahogyan
részint spekulatív világbölcsek ítéltek róla, akik túl messze eltávolodtak a tapasztalattól,
részint filozofáló művészek, akik magyarázatában túlságosan a művészet szükségletétől
vezettették magukat.5 Nem, a szépség közös tárgya a két ösztönnek, vagyis a játékösztön
tárgya.
mindent,Ezt
amiazsem
elnevezést tökéletesen
szubjektíve, igazoljanem
sem objektíve a nyelvhasználat, mely anem
esetleges, ugyanakkor játékis szóval jelölő
kényszerít
23
sem külsőleg, sem belsőleg. A szép szemlélésekor az elme szerencsés középhelyzetben van
törvény és szükséglet között, s így épp azáltal, hogy megosztja magát közöttük, ki van vonva
mind az egyik, mind a másik kényszere alól. Az anyagösztönnek és a formaösztönnek
egyaránt komolyak a követelményei, mert a megismerésnél amaz a dolgok valóságára, emez a
dolgok szükségszerűségére, a cselekvésnél pedig amaz az élet fenntartására, emez a méltóság
meg őrzésére irányul,
közömbösebb tehátbeavatkozik
lesz, amint mindkettő az igazságots és
a méltóság, a tökéletességet
a kötelesség már nemcélozza. Ám az
kényszerít, élet
amint
vonz a hajlam; ugyanígy az elme szabadabban és nyugodtabban fogadja be a dolgok
valóságát, a materiális igazságot, ha az találkozik a formai igazsággal, a szükségszer űség
törvényével, s nem érzi többé megfeszültnek magát az absztrakció által, ha ahhoz közvetlen
szemlélet társulhat. Egyszóval: eszmékkel közösségbe kerülvén minden valóságos elveszti
komolyságát, mert kicsivé válik, és az érzettel találkozván a szükségszerű leveti komolyságát,
mert könnyűvé válik.
De vajon – szeretné Ön bizonyára már rég nekem szegezni az ellenvetést – nem
lealacsonyító-e a szépre nézve, ha puszta játékká tesszük, s nem állítjuk-e ezáltal egy sorba
azokkal a frivol, értéktelen tárgyakkal, amelyek régóta e nevet viselik? A szépség a kultúra
eszközéül szolgál – nem mond-e ellent így észfogalmának és méltóságának az, ha puszta
játékra korlátozzuk? A játék minden ízlés kizárásával is lehetséges – nem mond-e ellent így
tapasztalati fogalmának az, ha pusztán a szépségre korlátozzuk?
De hát mit is jelent a puszta játék, ha immár tudjuk, hogy az ember valamennyi állapota
közül épp a játék és csak a játék az, ami teljessé teszi őt, s egyszerre bontakoztatja ki kettős
természetét? Amit Ön a dologról való saját elgondolása szerint korlátozásnak nevez, azt én a
magamé szerint, amelyet bizonyítékokkal igazoltam, kibővítésnek nevezem. Éppenséggel
fordítva mondanám tehát: a kellemest, a jót, a tökéletest az ember csak komolyan veszi, a
szépséggel azonban játszik.X3 Itt persze nem szabad azokra a játékokra gondolnunk, amelyek
a valóságos életben divatosak, s rendszerint nagyon is anyagi tárgyakra irányulnak; de a
valóságos életben azt a szépséget is hiába keresnénk, amelyr ől itt szó van. A valóságosan
létező szépség nem ér és nem is érdemel többet a valóságosan létez ő játékösztönnél. Ám a
szépségnek az ész felállította eszményével feladatul van szabva egyszersmind a játékösztön
eszménye is, melyet az embernek minden játékában szem el őtt kell tartania. Aszerint, hogy a
játékösztön a dologösztönhöz vagy a formaösztönhöz közelít, a szép is elmozdul a puszta élet,
illetve a puszta alak felé, és Sohasem fogunk tévedni, ha egy ember szépségeszményét
keresvén abból indulunk ki, ahogyan játékösztönét kielégíti. Elég csak arra gondolnunk, hogy
míg a görög nemzetségek az olümpiai játékokon az er ő, a gyorsaság, az ügyesség vérontástól
mentes versenyeiben és a tehetségek nemesebb küzdelmében gyönyörködnek, addig a római
nép a vérben fürdő gladiátornak vagy líbiai ellenfelének haláltusáját élvezi: már ebb ől az
egyetlen különbségből megértjük, hogy egy Venus, egy Juno, egy Apollón eszményi alakjait
6
miért nem és
formalitás Rómában, hanem
az abszolút Görögországban
realitás kell keresnünk.
törvényét diktálván Az észaztmármost,
az embernek, mondja:aza abszolút
szép ne
puszta élet és ne puszta alak legyen, hanem élő alak, azaz szépség. Ennélfogva kijelenti azt is:
a játékösztön ne puszta dologösztön és ne puszta formaösztön legyen, hanem a kett ő együtt,
azaz játékösztön. Más szavakkal: az ember csak játsszék a szépséggel, és csak a szépséggel
játsszék.
Mert, hogy egyszerre kimondjam végre, az ember csak akkor játszik, amikor a szó teljes
jelentésében ember, és csak akkor egészen ember, amikor játszik . E pillanatnyilag talán
paradoxnak tűnő tétel nagy és mély jelentést kap majd, amikor oda jutunk, hogy a kötelesség
és a sors kettős komolyságára alkalmazzuk; rajta fog alapulni, ígérem Önnek, az esztétikai
művészet és a még nehezebb életm űvészet egész épülete. De ez a tétel csak a tudományban
váratlan; a műmár
élt és hatott vészetben
régen,éscsak
a műővészet
k az legkiválóbb
Olümposzramestereinek, a görögöknek
helyezték azt, az érzésében
amit a földön kellene
24
megvalósítani. Igazságától vezetve eltüntették a boldog istenek homlokáról mind a

komolyságot és a munkát, melyek a halandók arcát barázdálják, mind a hitvány gyönyört,
mely az üres ábrázatot kisimítja, megszabadították az örökké elégedetteket minden cél,
minden kötelesség, minden gond béklyóitól, s a tétlenséget és közömbösséget tették irigyelt
sorsává az istenek rendjének: emberibb név ez csupán a legszabadabb és legfenségesebb létre.
A természettörvények
elveszett a szükségszeranyagi
űségrőkényszere
l alkotottésmagasabb
az erkölcsifogalmukban,
törvények szellemi
mely kényszere
egyszerre egyaránt
mindkét
világot átfogta, s csak ama kétféle szükségszerűség egységéből fakadt számukra az igazi
szabadság. E szellemtől áthatottan eszményük arcvonásaiból a hajlammal együtt kitörölték az
akarat minden nyomát is, vagy helyesebben, mindkettőt felismerhetetlenné tették azáltal,
hogy a legbensőbben össze tudták olvasztani őket. Ami egy Juno Ludovisi gyönyörű arcáról
szól hozzánk, az nem kellem és nem is méltóság; egyik sem a kett ő közül, mert mind a kettő
egyszerre. Ha a női isten imádatunkat követeli, úgy az isteni nő szeretetünket lobbantja föl; de
míg felolvadva átadjuk magunkat a mennyei bájosságnak, a mennyei önelégségesség
visszariaszt bennünket. Önmagában nyugszik és lakozik az egész alak, teljesen zárt teremtés,
és akárha túl volna a téren, engedékenység és ellenállás nélkül való; itt nincs er ő, amely
erőkkel harcolna, nincs gyengeség, ahol betörhetne az időbeliség. Előbbi minőségével
ellenállhatatlanul megragad és vonz bennünket, utóbbival távol tart magától, miáltal egyszerre
vagyunk a legnagyobb nyugalom és a legnagyobb mozgás állapotában, s létrejön az a
csodálatos érzelem, amelyre az értelemnek nincs fogalma, a nyelvnek nincs szava.
Tizenhatodik levél
Mint láttuk, két ellentétes ösztön kölcsönhatásából és két ellentétes elv

összekapcsolódásából keletkezik a szép, melynek eszményét ezért a realitás és a forma lehető
legtökéletesebb összetartozásában és egyensúlyában kell majd keresni. Ez az egyensúly
azonban mindig csak eszme marad, melyet a valóság sohasem érhet el egészen. A valóságban
mindig megmarad az egyik elem túlsúlya a másik felett, s a maximum, amellyel a tapasztalat
szolgálhat, az ingadozás a két elv között, ahol is egyszer a realitás, másszor a forma kerül
fölénybe. Az eszmebeli szépség tehát mindörökre egy és oszthatatlan, mert csak egyetlen
egyensúly lehetséges; a tapasztalati szépség ellenben mindig kettős lesz, mert ingadozás
esetén az egyensúly kétféleképpen borulhat föl: vagy az egyik, vagy a másik oldal felé.
Egyik előző levelemben már megjegyeztem, de az eddigiek összefüggéséb ől is szigorú
szükségszer űséggel kikövetkeztethető, hogy a szépségtől részint feloldó, részint feszítő hatás
várható: feloldó azért, hogy mind az érzéki ösztön, mind a formaösztön a maga határai között
tartassék, és feszítő azért, hogy mindkettő megmaradjon erejében. A szépség e két
hatásmódjának
hogy egyformánazonban az eszme
megfeszíti a két szerint okvetlenül
természetet, egynek kell
és feszítsen meg lennie.
azáltal,Oldjon
hogy föl azáltal,
egyformán
feloldja a kettőt. A dologösztönnel együtt a formaösztönt is működésbe hozván, mindkettőnek
határt szab; egyiket a másik által korlátok közt tartván, mindkettőnek megadja a kellő
szabadságot. Következik ez már a kölcsönhatás fogalmából, amely szerint a két rész
szükségképpen egyszerre feltételezi egymást, és feltételezett egymás által. E kölcsönhatásnak
pedig a szépség a legtisztább produktuma. Ám a tapasztalat nem kínál példát az ilyen
tökéletes kölcsönhatásra, hanem itt mindenkor az lesz a helyzet, hogy kisebb vagy nagyobb
túlsúllyal hiány, kisebb vagy nagyobb hiánnyal túlsúly jár együtt. Amit tehát az eszményi
szépen belül csak a megjelenítés különböztet meg, az a tapasztalati szépben egzisztenciája
szerint különbözik. Az eszményi szép, jóllehet oszthatatlan és egyszerű, eltérő
vonatkozásokban ellágyító
létezik mind ellágyító, mind és energikus
energikus tulajdonságot
szépség. Így van ésisígy
mutat; a tapasztalatban
lesz ez viszont
minden olyan esetben,
25
ahol az abszolút az idő korlátai közé helyeződik, s az ész eszméinek az emberségben kell
megvalósulniuk. A reflektáló ember a szépséget, az igazságot, a boldogságot gondolja el, a
cselekvő ember azonban csak erényeket gyakorol, csak igazságokat fog föl, csak boldog
napokat élvez. Visszavezetni az utóbbiakat az el őbbiekre, az erkölcsök helyébe az
erkölcsiséget, az ismeretek helyébe a megismerést, a boldogulás helyébe a boldogságot
állítani: ez a fizikai és a morális művelés feladata – a szépségekből szépséget csinálni: ez az
esztétikaié.
Az energikus szépség éppoly kevéssé óvhatja meg az embert a vadság és a keménység
bizonyos maradványától, ahogyan az ellágyító szépség nem védi meg őt bizonyos fokú
elpuhultságtól és enerváltságtól. Amaz ugyanis, hatását tekintve, mind fizikailag, mind
morálisan megfeszíti az elmét és fokozza rugalmasságát, amiért is igen könnyen megesik,
hogy a temperamentum és a jellem ellenállása csökkenti a benyomások iránti fogékonyságot,
hogy a finomabb humanitást is sújtja az az elnyomás, amelyet csak a nyers természetnek
kellene elszenvednie, s hogy e nyers természet is részesül abból az erőnyereségb ől, amelynek
csak a szabad személyt kellene megilletnie; ezért tapasztaljuk az erő és a bőség korszakaiban
azt, hogy a megjelenítésbeli valódi nagysághoz a gigantikusság és kalandosság, az érzület
fenséges voltához pedig a szenvedély legborzalmasabb kitörései társulnak; s ezért látjuk a
szabály és a forma korszakaiban azt, hogy a természetet nemcsak uralják, de éppoly gyakran
el is nyomják, nemcsak felülmúlják, de éppoly gyakran meg is sértik. Az ellágyító szépség
pedig, hatását tekintve, mind morálisan, mind fizikailag feloldja az elmét, amiért is szintén
könnyen előfordul, hogy a vágyak hatalmával együtt az érzések energiáját is elfojtják, s hogy
a jellem is osztozik abban az er őveszteségben, amelynek csak a szenvedélyt kellene érnie;
ezért látjuk az úgynevezett kifinomult korszakokban azt, hogy a lágyság nem ritkán
elpuhultsággá, a csiszoltság lapossággá, a korrektség ürességgé, a liberalitás önkényességgé, a
könnyedség frivolitássá, a nyugalom apátiává fajul, s hogy a legmegvetend őbb karikatúra a
legnagyszerűbb emberséggel határos. Az akár az anyag, akár a formák kényszere alatt álló
embernek tehát az ellágyító szépségre van szüksége, mert a nagyság és az er ő már rég hat rá,
mielőtt fogékonnyá kezdene válni a harmónia és a báj iránt. Az ízlés élvezetébe belemerült
embernek pedig az energikus szépségre van szüksége, mert a kifinomultság állapotában
túlontúl szívesen eljátssza azt az erőt, amelyet a vadság állapotából hozott magával.
Mindezek után, úgy hiszem, immár érthet ő és megoldható az az ellentmondás, amellyel
az embereknek a szépség befolyásáról alkotott ítéleteiben és az esztétikai kultúra méltatásában
szoktunk találkozni. Érthető az ellentmondás, mihelyt meggondoljuk, hogy a tapasztalatban
kétféle szépség létezik, s hogy mindkét oldal az egész nemr ől állítja azt, amit pedig csak a
szépség egyik különös fajtájáról képes bizonyítani. S feloldódik az ellentmondás, mihelyt
megkülönböztetjük az emberség kettős szükségletét, melynek ama kettős szépség felel meg.
Így hát valószínűleg egyik oldalnak sem kell lemondania igazáról, ha el őbb kölcsönösen
tisztázzák
gondolnak. egymással, hogy a szépségnek mely fajtájára és az emberség mely formájára
Vizsgálódásaim folytatásában ezért magam is azt az utat fogom követni, amelyet a
természet jár be az emberrel esztétikai tekintetben, és a szépség fajtáitól annak
nemfogalmához emelkedem. Szemügyre veszem, hogyan hat az ellágyító szépség a feszült
emberre, s hogyan az energikus szépség a leeresztettre, hogy végül a szépség két ellentétes
fajtáját föloldjam az eszményi szép egységében, mint ahogy az emberség két ellentétes
formája is egybeolvad az eszményi ember egységében.
Tizenhetedik levél
26
Amíg csak arról volt szó, hogy a szépség általános eszméjét az általában vett emberi
természet fogalmából vezessük le, addig az utóbbinak kizárólag azon korlátait volt szabad
figyelembe vennünk, amelyek közvetlenül lényegében vannak megalapozva, s
elválaszthatatlanok a végesség fogalmától. Nem tör ődve az esetleges korlátozásokkal,
melyeket az emberi természet a valóságos jelenségben elszenvedhet, fogalmát közvetlenül az
észb l mint minden
volt őegyúttal szükségszer
a szépség eszményeűség
is. forrásából merítettük, és az emberség eszményével adva
Most azonban az eszmék régiójából leereszkedünk a valóság színterére, hogy az embert
meghatározott állapotban találjuk, olyan korlátozások között tehát, amelyek eredendően nem
puszta fogalmából, hanem külső körülményekből és szabadságának esetleges használatából
származnak. De bármily sokféleképpen korlátozódjék is benne az emberség eszméje, az már
ezen eszme puszta tartalmából tudható, hogy mindösszesen két ellentétes módon lehet eltérni
tőle. Ha ugyanis az ember tökéletessége érzéki és szellemi energiáinak összhangjában áll,
akkor e tökéletességét csak kétféleképpen vétheti el: vagy az összhang hiánya, vagy az
energia hiánya folytán. Tehát még mielőtt meghallgatnánk a tapasztalat tanúságát erről, a
puszta ész által már előre bizonyosak vagyunk abban, hogy a valóságos, következésképp
korlátozott embert vagy a feszültség, vagy a leeresztettség állapotában fogjuk találni, aszerint,
hogy lényének harmóniáját megzavarja egyes erők egyoldalú tevékenysége, illetve hogy
természetének egysége csupán érzéki és szellemi erőinek egyforma ernyedtségén alapul.
Amint azt rögtön bebizonyítjuk, a szépség képes megszüntetni mindkét ellentétes korlátot: a
megfeszült emberben helyreállítja a harmóniát, a leeresztettben pedig az energiát, s ily
módon, természetének megfelelően, a korlátozott állapotot visszavezeti egy abszolút
állapotba, és az embert önmagában kiteljesedett egésszé teszi.X4
A szépség tehát a valóságban semmiképpen sem cáfol rá arra a fogalomra, amelyet a
spekulációban alkottunk róla, csak épp itt, mármint a valóságban, messze nincs annyira
szabad keze, mint ott, ahol az emberség tiszta fogalmára vonatkoztathattuk. A tapasztalatban
megjelenő emberben már megromlott és ellenszegülő anyagot talál, s ez a tapasztalati ember
éppen annyit vesz el a szépség eszményi tökéletességéből, amennyit a maga egyéni alkatából
hozzákever. Így a szépség a valóságban mindig csak különös és korlátozott fajként, sohasem
tiszta nemként fog mutatkozni; megfeszült elmékben veszít szabadságából és sokféleségéb ől,
leeresztett elmékben megelevenítő erejéből. Bennünket azonban, akik immár jobban
megismertük igazi jellegét, nem téveszt meg ez az ellentmondásos jelenség. Míg a megítélők
legtöbbje az egyedi tapasztalatokból határozza meg a szépség fogalmát, és őt teszi felelőssé a
fogyatékosságokért, melyeket befolyása alatt az ember mutat, addig mi már tudjuk, hogy az
ember az, aki átviszi a szépségre egyéniségének tökéletlenségeit, aki állandóan akadályozza
annak kiteljesedését a maga szubjektív határoltságával, s abszolút eszményét a megjelenés két
korlátozott formájára szállítja le.
Az ellágyító
leeresztett elmének. szépség, mondottuk,
Megfeszültnek nevezem megfeszült
az embertelmének
akkor is, való,
amikorazazenergikus szépség
érzetek kényszere
(a dologösztön egyoldalú hatalma) alatt áll, és akkor is, amikor a fogalmak kényszere (a
formaösztön kizárólagos hatalma) alatt. Két alapösztöne bármelyikének kizárólagos uralma az
ember számára a kényszer és erőszak állapotát jelenti, szabadsága viszont csak két
természetének együttes működésében áll, a két szükségszerűség összhangjában. Az
egyoldalúan érzések által uralt, vagyis érzékileg megfeszült embert tehát a forma oldja és
szabadítja föl; az egyoldalúan törvények által uralt, vagyis szellemileg megfeszült embert az
anyag oldja és szabadítja föl. Így hát az ellágyító szépség, hogy eleget tegyen e kett ős
feladatnak, két különböző alakban fog mutatkozni. Először mint nyugodt forma csillapítja a
vad életet, s az érzetektől átmenetet nyit a gondolatokhoz; másodszor mint eleven kép érzéki
er vel ruházza
azőérzéshez. Azföl
elsaz elvont formát,
ő szolgálatot a fogalmatembernek
a természetes visszavezeti
teszi,a szemlélethez,
a másodikat a amtörvényt pedig
űvi embernek.
27
De minthogy a két eset egyikében sem rendelkezik egészen szabadon anyagával, hanem attól
az anyagtól függ, amelyet a formátlan természet, illetve a természetellenes műviség nyújt
neki, ezért mindkét esetben viselni fogja még eredetének nyomait, s amott jobban belevész az
anyagi életbe, emitt a puszta elvont 1: tiszta formába.
Hogy fogalmat alkothassunk magunknak arról, miképpen lehet a szépség ama kettős
feszültség megszüntetésének
emberi elmében. Szíveskedjékeszköze, megmég
hát időzni kellegy
próbálnunk
keveset afelkutatni
spekulációe feszültség eredetét
területén, hogy az
aztán
végleg elhagyja, s annál biztosabb léptekkel haladjon előre a tapasztalat mezején.
Tizennyolcadik levél
Az ellágyító szépség az érzéki embert elvezeti a formához és a gondolkodáshoz; az
ellágyító szépség a szellemi embert visszatereli az anyaghoz, s újra átadja őt az érzéki
világnak.
Ebből látszólag az következik, hogy anyag és forma között, elszenvedés és tevékenység
között kell lennie egy közbülső állapotnak, s hogy a szépség e közbüls ő állapotba helyez
bennünket. Az emberek legnagyobb része csakugyan ilyen fogalmat alkot magának a
szépségről, mihelyt reflektálni kezd hatásairól, s e fogalomra utal minden tapasztalat is.
Másfelől nincs képtelenebb és ellentmondásosabb egy ilyen fogalomnál, lévén a távolság
anyag és forma, elszenvedés és tevékenység, érzékelés és gondolkodás között végtelen és
egyáltalán semmivel sem közvetíthető. Hogyan szüntessük hát meg ezt az ellentmondást? A
szépség összekapcsolja az érzékelés és a gondolkodás két ellentétes állapotát, ugyanakkor a
kettő között egyáltalán nincs semmi közbülső. Amaz a tapasztalat által bizonyos, emez
közvetlenül az ész által.
Ez az a tulajdonképpeni pont, amelyre végeredményben a szépséget illető egész kérdés
kifut, s ha sikerül e problémát kielégítően megoldanunk, akkor a kezünkben lesz
egyszersmind a fonal is, amely átvezet bennünket az esztétika egész labirintusán.
Itt azonban két nagyon különböz ő műveletről van szó, melyeknek e vizsgálódásban
szükségszer űen támogatniuk kell egymást. Azt mondjuk, a szépség összeköt két állapotot,
amelyek ellentétesek egymással és sohasem lehetnek eggyé. Ez az ellentétesség az, amiből ki
kell indulnunk, s amit teljes tisztaságában és szigorúságában kell felfognunk és elismernünk,
hogy a két állapot a leghatározottabban elváljék egymástól; különben nem egyesítünk, hanem
összekeverünk. Másodszor azt mondjuk: ama két ellentétes állapotot a szépség
összekapcsolja, tehát megszünteti az ellentétet. Mivel azonban a két állapot örökké ellentétes
marad, ezért csak úgy kapcsolhatók össze, ha megsz űnnek. Második teendőnk ennélfogva
nem egyéb, mint ezt az összekapcsolást tökéletessé tenni, olyan tisztán és teljesen
végrehajtani, hogy a két állapot egészen elt űnjék egy harmadikban, s a megosztásnak semmi
nyoma se maradjon az egészben; különben nem egyesítünk, hanem elszigetelünk. Mindazok a
viták, amelyek a filozófiai világban valaha is folytak, s részben még manapság is folynak a
ő
szépség fogalmáról, egyedül
megkülönböztetéssel kezdték,onnan
vagyerednek, hogy avégig
nem vitték vizsgálódást vagytiszta
a teljesen nem kell en szigorú
egyesítésig. A
filozófusok közül azok, akik e tárgyról elmélkedvén vakon érzésük vezetésére bízzák
magukat, nem juthatnak fogalomhoz a szépségről, mert az érzéki benyomás egészén belül
nem különböztetnek meg semmilyen részletet. Azok pedig, akik egyedül az értelmet teszik
meg vezetővé, sohasem juthatnak el a szépségnek a fogalmához, mert annak egészén belül
mindig csak a részeket látják, s szellem és anyag még legtökéletesebb egységükben is örökre
elválasztottak maradnak számukra. Az előbbiek attól félnek, hogy dinamikailag, azaz
hatóerőként megszüntetik a szépséget, ha szétválasztják azt, ami pedig az érzésben össze van
kapcsolva; az utóbbiak attól, hogy logikailag, azaz fogalomként megszüntetik a szépséget, ha
egybefoglalják azt, ami pedig az értelemben szét van választva. Amazok elgondolni is
ugyanúgy akarjákelgondolják.
hasson, ahogyan a szépséget,Egyaránt
ahogyanelhat,
kellemezek azt akarják,
tehát véteniük hogy a szépség
az igazságot, ugyanúgy
amazoknak azért,
28
mert korlátozott gondolkodóképességükkel utánozni akarják a végtelen természetet,

emezeknek azért, mert gondolkodástörvényeik szerint akarják korlátozni a végtelen
természetet. Az előbbiek attól tartanak, hogy túl szigorú széttagolással megfosztják a
szépséget szabadságától; az utóbbiak attól, hogy túl merész egyesítéssel tönkreteszik
fogalmuk meghatározottságát. Csakhogy amazok nem gondolják meg, hogy a szabadság,
amelyben
harmóniája,teljes
nemjoggal tételezik ahanem
önkényesség, szépséglegmagasabb
lényegét, nem törvénynélküliség,
rend hanem
ű belső szükségszer törvények
űség; emezek
nem gondolják meg, hogy a meghatározottság, amelyet ugyanolyan jogosan követelnek a
szépségtől, nem kizár bizonyos realitásokat, hanem abszolút módon magában foglal minden
realitást, tehát nem határolás, hanem végtelenség. Mi magunk úgy fogjuk elkerülni a
zátonyokat, melyeken a két próbálkozás hajótörést szenvedett, hogy azzal a két elemmel
kezdjük, amelyre a szépség az értelem számára oszlik, de azután fölemelkedünk a tiszta
esztétikai egységhez, amellyel az érzékelésre hat, s amelyben ama két állapot egészen
eltűnik.7
Tizenkilencedik levél
Az emberben általában véve megkülönböztethetjük a passzív és az aktív
meghatározhatóság két eltérő állapotát, s ugyanígy a passzív és az aktív meghatározás két
állapotát is. E tétel magyarázata vezet el a leggyorsabban célunkhoz.
Az emberi szellem állapota minden meghatározás előtt, melyet az érzékek benyomásai
adnak neki: határtalan meghatározhatóság. A tér és az idő végtelenje képzelőerejének szabad
rendelkezésére áll, s minthogy – az el őfeltevés szerint – a lehetségesnek e tágas birodalmában
semmi sincs tételezve, következésképp kizárva sincs még semmi, ezért a
meghatározásnélküliség ezen állapotát üres végtelenségnek nevezhetjük, melyet semmiképp
sem szabad összetéveszteni a végtelen ürességgel.
Most tegyük föl, hogy valamilyen hatás éri érzékét, s a lehetséges meghatározások
végtelen tömegéből egyetlenegy valóságossá válik. Egy megjelenítés keletkezik benne. Ami a
puszta meghatározhatóság előző állapotában nem volt egyéb üres képességnél, az most
hatóerővé válik, tartalomra tesz szert; egyúttal azonban mint hatóerő határt kap, holott puszta
képességként határtalan volt. Realitás tehát van, a végtelenség azonban elveszett. Hogy
leírjunk egy alakot a térben, muszáj határolnunk a végtelen teret; hogy megjelenítsünk
valamilyen változást az időben, muszáj megosztanunk az idő egészét. Csak korlátok által
jutunk tehát a realitáshoz, csak negáció vagy kizárás által a pozícióhoz avagy valóságos
tételezéshez, csak szabad meghatározhatóságunk megszüntetése által a meghatározáshoz.
Puszta kizárásból azonban sohasem lenne realitás, puszta érzéki érzetből sohasem lenne
megjelenítés, ha nem
nem vonatkoztatná a negációt valamiami
volna valami, által a kizárás
pozitívra, történik, haőal nem
s a nem-tételezésb szellem abszolút
lenne tevénye
ellentételezés,
oppozíció; az elme ezen művelete az ítélés vagy gondolás, eredménye pedig a gondolat.
Mielőtt meghatározunk egy helyet a térben, egyáltalán nincs számunkra tér; de az
abszolút tér nélkül sohasem határoznánk meg egy helyet. Ugyanígy van ez az idővel. Mielőtt
megjelenítünk egy pillanatot, egyáltalán nincs számunkra id ő; de az örök idő nélkül sohasem
jelenítenénk meg egy pillanatot. Kétségkívül csak a rész által jutunk el tehát az egészhez, csak
a határ által a határtalanhoz, csak elszenvedés által a tevékenységhez; de nemkülönben csak
az egész által jutunk el a részhez, csak a határtalan által a határhoz, csak a tevékenység által
az elszenvedéshez.
Ha tehát azt állítjuk a szépről, hogy átmenetet nyit az ember számára az érzékelést ől a
gondolkodáshoz,
gondolkodástól, azezelszenvedést
semmiképpa sem úgy értend
tevékenységt ő, mintha szakadékot;
ől elválasztó ki tudná tölteni az érzékelést
e szakadék végtelen,a
29
s egy új és önálló képesség közbejövetele nélkül sohasem volna lehetséges, hogy az egyediből
általános, az esetlegesből szükségszerű, a pillanatnyiból állandó legyen. A gondolat a
közvetlen aktusa ennek az abszolút képességnek, mely szükségképpen az érzékek késztetésére
nyilvánul ugyan meg, ám magában e megnyilvánulásában oly kevéssé függ az érzékiségt ől,
hogy éppenséggel csak a vele való oppozíció által lép működésbe. Az önállóság, amellyel
cselekszik, kizár minden
ember az anyagtól idegen behatást,
a formához, s így
az érzetekt ől aaszépség, ha eszközéül
törvényekhez, szolgál annak,
a korlátozott létezésthogy az
ől egy
abszolút létezéshez vezettessék, nem annyiban jelent ilyen eszközt, amennyiben segít a
gondolkodásnál – ez szembeszökő ellentmondás volna –, hanem pusztán amennyiben
hozzájuttatja a gondolkodóerőket ahhoz a szabadsághoz, hogy saját törvényeik szerint
nyilvánuljanak meg.
Ez azonban előfeltételezi, hogy a gondolkodóerők szabadsága gátba ütközhet, ami
viszont ellenkezni látszik az önálló képesség fogalmával. Egy olyan képesség ugyanis, amely
működésének csupán anyagát kapja kívülről, csak az anyag megvonásával, azaz csak negatív
módon akadályozható működésében, s a szellem természetének félreismerését jelenti, ha
annak, amit érzékileg elszenvendünk, olyan hatalmat tulajdonítunk, hogy pozitív módon el
tudja nyomni az elme szabadságát. Igaz, a tapasztalat tömegével mutat példákat arra, hogy
minél hevesebben hatnak az érzéki er ők, az ész erői annál inkább elnyomottként jelennek
meg. Ám ahelyett, hogy ezt a szellemi gyengeséget az indulat erejéb ől vezetnénk le, épp
ellenkezőleg, az indulat túlnyomó erejét kell a szellem gyengeségével magyaráznunk; mert az
érzékek csakis úgy képviselhetnek hatalmat az emberrel szemben, ha a szellem szabadon
letett arról, hogy önmagát hatalomként érvényesítse.
De amikor e magyarázattal válaszolni igyekszem egy ellenvetésre, úgy tűnik,
belefutottam egy másikba, s az elme önállóságát csak egységének rovására mentettem meg.
Mert hogyan veheti az elme önmagából mind a tétlenség, mind a tevékenység alapjait, ha
maga nincs megosztva, ha nincs oppozícióban önmagával?
Emlékeznünk kell mármost arra, hogy a véges szellem áll előttünk, nem a végtelen. A
véges szellem az, amely csak elszenvedés által tevékeny, csak korlátok által jut el az
abszolúthoz, csak anyagot befogadva cselekszik és alakít. Egy ilyen szellem tehát a formára
vagy az abszolútra irányuló ösztönnel összekapcsol egy másik ösztönt, mely az anyagra vagy
korlátokra irányul, mint azon feltételekre, amelyek nélkül az els ő ösztönnel sem nem
rendelkezhetnék, sem ki nem elégíthetné azt. Hogy egyazon lényben mennyiben állhat fönn
együttesen két ilyen ellentétes tendencia, e probléma a metafizikust zavarba hozhatja ugyan, a
transzcendentálfilozófust azonban nem. Utóbbi ugyanis a legkevésbé sem törekszik a dolgok
lehetőségének magyarázatára, hanem beéri azon ismeretek megállapításával, amelyekb ől a
tapasztalat lehetősége érthetővé válik. S minthogy a tapasztalat éppoly kevéssé volna
lehetséges az elmében meglévő amaz oppozíció nélkül, mint az elme abszolút egysége nélkül,
ezért a transzcendentálfilozófus
egyaránt szükségszerű feltételeit, teljes joggal
anélkül hogyállítja föl mindkét
ezen túlmen fogalmatőségükkel
ően egyesíthet mint a tapasztalat
törődnék.
Egyébiránt pedig az, hogy két alapösztön lakozik a szellemben, semmiképp sem mond ellent
abszolút egységének, feltéve, hogy őt magát megkülönböztetjük a két ösztöntől. Mindkét
ösztön benne létezik és működik ugyan, ő maga azonban sem nem anyag, sem nem forma,
sem nem érzékiség, sem nem ész; ezt, úgy látszik, nem mindig gondolták meg azok, akik
szerint az emberi szellem csak akkor cselekszik maga, ha eljárása összhangban van az ésszel,
ha viszont ellentmond az észnek, akkor pusztán passzívnak tekintendő.
A két alapösztön, amint kifejlődött, a maga természete szerint és szükségszerű módon
egyaránt kielégülésre törekszik; de éppen mert mindkettő szükségszer űen arra törekszik,
ugyanakkor ellentétes objektumokra irányul, épp ezért a kétféle kényszerítés kölcsönösen
megszünteti egymást,
az, ami mindkét s az akaratnak
ösztönhöz tökéletes (valóságot
hatalomként szabadsága megalapozóként)
van a kettő között.viszonyul,
Az akarat tehát
míg
30
önmagában véve a két ösztön egyike sem viszonyulhat a másikhoz hatalomként. Hiába van
meg az erőszakos emberben a legpozitívabb hajlandóság az igazságosságra, ez nem fogja
visszatartani őt a jogtalanságtól, mint ahogy másfelől az erős lelkű, szilárd embert az élvezet
legelevenebb kísértése sem bírhatja rá alapelveinek megszegésére. Az akarat az egyetlen
hatalom az emberben, s csak ami az embert megszünteti, csak a halál és a tudatvesztés
szüntetheti meg a bels
Az akaraton ő szabadságot.
múlik tehát, hogy a dologösztön vagy a formaösztön elégíttessék-e ki. De –
és ezt jól jegyezzük meg – nem az függ az akarattól, hogy érzékeljünk, hanem az, hogy az
érzet váljék-e meghatározóvá; nem az, hogy öntudatra jussunk, hanem az, hogy a tiszta
öntudat váljék-e meghatározóvá. Az akarat csak azután nyilvánulhat meg, hogy az ösztönök
már működnek, az utóbbiak pedig csak akkor ébrednek föl, ha adva van objektumuk, az érzet,
illetve az öntudat. Ezeknek tehát szükségképpen létezniük kell már, mielőtt az akarat
megnyilvánul, következésképp nem létezhetnek az akarat által.
Állapotunkat, időbeli létezésünket egy rajtunk kívül lévő szükségszer űség határozza
meg az érzéki érzet által, amely teljesen önkéntelen, s amelyet el kell szenvednünk úgy,
ahogyan hat ránk. Másfelől ezen érzéki érzet késztetésére és a vele való oppozíció révén egy
bennünk lévő szükségszerűség megnyitja személyiségünket; mert az öntudat nem függhet az
akarattól, lévén olyasvalami, amit az akarat már előfeltételez. A személyiség ezen eredeti
megnyilatkozása nem a mi érdemünk, hiánya nem a mi hibánk. Csak aki tudatában van
önmagának, csak attól követelünk észt, azaz abszolút tudati következetességet és
egyetemességet; ezt megelőzően nem ember, és az emberség semmilyen aktusa nem várható
el tőle. Amilyen kevéssé tudja mármost a metafizikus megmagyarázni magának a korlátokat,
melyeket a szabad és öntevékeny szellem az érzet által elszenved, éppoly kevéssé képes a
fizikus felfogni a végtelenséget, mely e korlátok hatására a személyiségben megnyílik. Sem az
absztrakció, sem a tapasztalat nem vezet vissza bennünket a forrásig, ahonnan az
általánosságról és szükségszerűségről való fogalmaink származnak; időben korai
megjelenésük elvonja őket a megfigyelő elől, érzékin-túli eredetük a metafizikai kutató el ől.
De elég annyi, hogy az öntudat létezik, s hogy változhatatlan egységével felállíttatott
egyszersmind az egység törvénye mindarra vonatkozóan, ami az ember számára van, s
aminek az ember által lennie kell: megismerésére és cselekvésére vonatkozóan. El nem
háríthatóan, meg nem hamisíthatóan, fel nem foghatóan jelennek meg – teofánia ez, ha volt
ilyen valaha is – az igazság és a jog fogalmai már az érzékiség korában, s anélkül hogy meg
tudnánk mondani, honnan jött és hogyan keletkezett, észrevesszük az örökkévalót az időben
és a szükségszerűt az esetlegeshez társulva. Így jön létre az érzet és az öntudat teljesen a
szubjektum közreműködése nélkül, s eredetük éppúgy túl van akaratunkon, mint
megismerésünk körén.
De ha mindkettő valóságos, és az ember az érzet révén szert tett a meghatározott
egzisztencia tapasztalatára,
tárgyaikkal együtt mozgásba az öntudat
jönnek révén pedig abszolút
alapösztönei is. Az létezésének tapasztalatára,
érzéki ösztön 1: ÍGY azakkor
élet
tapasztalatával (az egyén kezdetével) ébred föl, az észösztön a törvény tapasztalatával (a
személyiség kezdetével), és csak most épült fel embersége, miután mindkett ő létezéshez
jutott. Amíg ez meg nem történt, minden a szükségszerűség törvénye szerint megy végbe
benne; most azonban elengedi őt a természet keze, s az ő dolga érvényre juttatni az
emberséget, melyet a természet helyezett belé és nyitott meg benne. Mihelyt ugyanis két
ellentétes alapösztön működik benne, mindkettő elveszíti kényszerítő erejét, és a két
szükségszer űség oppozíciója a szabadság eredete.8
Huszadik levél
31
Hogy a szabadságra nem lehet hatni, az már puszta fogalmából adódik; de hogy maga a
szabadság a természet hatása (a természet szót legtágabb értelmében véve), nem pedig az
ember műve, s hogy ekként természetes eszközök által előmozdítható és akadályozható is,
nos, az ugyancsak szükségszerűen következik az előzőekből. A szabadság csak akkortól van,
amikor az ember teljes, és mindkét alapösztöne kialakult már; mindaddig hiányoznia kell
tehát, amígmindannak
kell lennie az ember nem teljes,
révén, amiésvisszaadja
a két ösztön valamelyike
az embernek ki van zárva, s helyreállíthatónak
teljességét.
Csakugyan föl lehet mutatni mármost mind az egész nemben, mind az egyes emberben
egy pillanatot, amikor az ember még nem teljes, és két alapösztöne közül kizárólagos módon
az egyik tevékeny benne. Tudjuk, az ember a puszta élettel kezdi, hogy a formával végezze;
előbb egyén, mint személy, s a korlátoktól indulva halad a végtelenség felé. Így hát az érzéki
ösztön 1: ÍGY korábban kezd hatni az észösztönnél, mert az érzet megel őzi a tudatot, s az
érzéki ösztön ezen elsőbbségében találjuk meg az emberi szabadság egész történetének
nyitját.
Van tehát egy pillanat, amikor az életösztön, minthogy a formaösztön nem hat még
ellene, természetként és szükségszerűségként cselekszik; amikor az érzékiség hatalom, mivel
az ember még nem kezdett lenni; hiszen magában az emberben nem lehet más hatalom, mint
az akarat. A gondolkodás állapotában azonban, amelybe most át kell mennie az embernek,
épp fordítva, az észnek kell hatalomnak lennie, s logikai vagy morális szükségszer űségnek
kell ama fizikai szükségszerűség helyébe lépnie. Következésképp az érzet hatalmának muszáj
megsemmisülnie, mielőtt a törvény emelkedhetnék hatalommá. Nem egyszerűen arról van szó
tehát, hogy elkezdődjék valami, ami még nem volt; előbb meg kell szűnnie valaminek, ami
volt. Az ember nem mehet át közvetlenül az érzékelést ől a gondolkodáshoz; kell tennie egy
lépést visszafelé, mert csak a már meglévő determináció megszűntével léphet föl a vele
ellentétes. Ahhoz tehát, hogy az ember az elszenvedést öntevékenységgel, a passzív
meghatározást aktívval váltsa fel, az szükséges, hogy egy pillanatra szabad legyen minden
meghatározástól, és a puszta meghatározhatóság állapotán menjen keresztül, mert a mínusztól
a pluszhoz csak a nullán át lehet eljutni. Bizonyos módon vissza kell térnie ezért a puszta
meghatározásnélküliség azon negatív állapotához, amelyben akkor leledzett, amikor még
semmilyen benyomás nem érte érzékét. Ám az az állapot tartalmilag teljes üres volt, s most
azon múlik minden, hogy egy ugyanolyan meghatározásnélküliség és egy ugyanúgy
határtalan meghatározhatóság a lehető legnagyobb tartalommal egyesüljön, mert közvetlenül
ebből az állapotból valami pozitívnak kell következnie. Arra van tehát szükség, hogy az
érzékelés által kapott meghatározás maradjon meg, mert az embernek nem szabad elvesztenie
a realitást, ugyanakkor szűnjék is meg, mert határtalan meghatározhatóságnak kell el őállnia.
A feladat tehát: egyszerre megsemmisíteni és megtartani az állapot determinációját, ami
egyedül oly módon lehetséges, hogy másik determinációt helyezünk szembe vele. A mérleg
ő ő
serpeny i egyformán állnak, ha üresek; de egyformán állnak akkor is, ha egyenl súlyok
vannak bennük.
Az elme tehát egy olyan köztes hangoltságon keresztül megy át az érzett ől a
gondolathoz, amelyben érzékiség és ész egyszerre tevékenyek, ám épp ezért kölcsönösen
megszüntetik egymás meghatározó erejét, s oppozíció által negációt idéznek el ő. Ez a köztes
hangoltság, melyben az elme sem fizikailag, sem morálisan nincs kényszerítve, s mégis
mindkét módon tevékeny, mindennél inkább rászolgál arra, hogy szabad hangoltságnak
nevezzük, s ha az érzéki meghatározás állapotát fizikai, az ész általi meghatározásét pedig
logikai és morális állapotnak mondjuk, akkor a reális és aktív meghatározhatóság szóban
forgó állapotát esztétikai állapotnak kell nevezni.9
Huszonegyedik levél
32
Mint az előző levél elején megjegyeztem, kettős állapota van a meghatározhatóságnak, s

ugyancsak kettős állapota a meghatározásnak. Most itt az alkalom, hogy világossá tegyem e
tételt.
Az elme meghatározható, pusztán amennyiben egyáltalán nem meghatározott; de
úgyszintén
meghatározásameghatározható, amennyiben
mellett nem korlátozott. Az nem
előbbikizárólagos módon meghatározott,
puszta meghatározásnélküliség azaz
(korlátok
nélkül való, mert realitás nélkül való), az utóbbi az esztétikai meghatározhatóság (nincs
korlátja, mert egyesít minden realitást).
Az elme meghatározott, amennyiben egyáltalán csak korlátozott; de úgyszintén
meghatározott, amennyiben önmagát korlátozza saját abszolút képességéből. Az első eset
akkor áll fenn, amikor érzékel, a második akkor, amikor gondolkodik. Ami tehát a
gondolkodás a meghatározás tekintetében, az az esztétikai alkat a meghatározhatóság
tekintetében; amaz belső végtelen erőből történő korlátozás, emez belső végtelen
gazdagságból történő negáció. Ahogyan érzékelés és gondolkodás abban az egyetlen pontban
érintkeznek, hogy az elme mind a két állapotban determinált, hogy az ember kizárólagosan
valami – vagy egyén, vagy személy –, egyébként viszont a végtelenségig távolodnak
egymástól, ugyanúgy az esztétikai meghatározhatóság abban az egyetlen pontban egyezik a
puszta meghatározásnélküliséggel, hogy mindkettő kizár minden meghatározott létezést, míg
minden egyéb pontban úgy különböznek egymástól, mint a minden és a semmi, vagyis
végtelenül. Ha tehát az utóbbit, a hiányból adódó meghatározásnélküliséget üres
végtelenségként jelenítettük meg, akkor az esztétikai meghatározásnélküliséget, mely annak
reális ellenpárja, kitöltött végtelenségnek kell tekintenünk; e megjelenítés a legpontosabban
egybevág azzal, amit az előző vizsgálódások tanítanak.X5
Az esztétikai állapotban tehát az ember nulla, amennyiben konkrét eredményt keresünk,
nem pedig az egész képességet nézzük, s azt tartjuk szem előtt, hogy hiányzik belőle minden
különös determináció. Tökéletesen igazat kell adnunk ezért azoknak, akik a szépet és az elme
általa előálló hangoltságát a megismerés és az érzület vonatkozásában teljességgel
közömbösnek és terméketlennek minősítik. Tökéletesen igazuk van, mert a szépség egyáltalán
semmilyen konkrét eredményt nem ad sem az értelem, sem az akarat számára, nem valósít
meg semmilyen konkrét célt, sem intellektuálisat, sem morálisat, nem tár föl semmilyen
konkrét igazságot, nem segít semmilyen konkrét kötelességünk teljesítésében, röviden,
egyaránt alkalmatlan a jellem megalapozására és a fej felvilágosítására. A szépség: természet,
márpedig az ember mind fogalmait, mind elhatározásait egyedül magának köszönheti. Az
esztétikai kultúra által tehát még teljességgel meghatározatlan marad egy ember személyes
értéke vagy méltósága, amennyiben ez csak tőle magától függhet; pusztán annyit ért el, semmi
többet, hogy immáron természettől fogva van lehetősége azt csinálni magából, amit akar –
hogy teljes mértékben
Ám éppen ezzelvisszaadatott neki aért
valami végtelent szabadság,
el. Mert hogy az legyen,hogy
ha felidézzük, aminek lennie kell. az
a természetnek
érzékelésben gyakorolt egyoldalú kényszere és az észnek a gondolkodásban érvényesül ő
kizárólagos törvényadása pontosan ettől a szabadságtól fosztotta meg őt, akkor az esztétikai
hangoltságban visszakapott képességet minden adományok legnagyobbikának, az emberség
adományának kell tekintenünk. Persze ez az emberség a diszpozíció szerint megvan már
benne minden meghatározott állapot előtt, amelybe juthat; de valóság szerint elveszíti azt
minden meghatározott állapottal, amelybe jut, s hogy képes legyen átmenni egy ellentétes
állapotba, ahhoz az esztétikai élet által kell minden alkalommal újra visszakapnia.10
Így hát nemcsak költőileg megengedett, hanem filozófiailag is helyes, ha a szépséget
második teremtőnknek nevezzük. Mert igaz ugyan, hogy pusztán lehetségessé teszi
számunkra az ám
megvalósítani, emberséget, s egyébként
ez éppenséggel szabaderedeti
közös benne akaratunkra hagyja,a természettel,
teremtőnkkel, mennyire akarjuk
mely
33
szintén csak az emberségre való képességet adta meg nekünk, és saját

akaratmeghatározásunkra bízza, hogyan élünk vele.
Huszonkettedik levél
Ha tehát az elme esztétikai hangoltsága egy szempontból, ti. amennyiben konkrét és

meghatározott hatásokat keresünk, nullának tekintendő, úgy más szempontból a legfőbb
realitás állapotának tartandó, amennyiben azt tartjuk szem előtt, hogy benne semmilyen korlát
nincs jelen, s az összes erő közösen tevékeny. Ezért aztán nem vitathatjuk azok igazát sem,
akik az esztétikai állapotot a megismerés és a moralitás vonatkozásában a
legtermékenyebbnek minősítik. Tökéletesen igazuk van, mert az elme olyan hangoltságának,
amely magában foglalja az emberség egészét, szükségképpen tartalmaznia kell, a képesség
szerint, annak minden egyes megnyilatkozását is; mert az elme olyan hangoltságának, amely
az emberi természet egészét minden korláttól mentessé teszi, szükségképpen mentessé kell
tennie a korlátoktól annak minden egyes megnyilatkozását is. Minthogy az emberség egyetlen
funkcióját sem veszi kizárólagosan védelmébe, épp ezért az esztétikai hangoltság különbség
nélkül mindegyikre nézve kedvező, s már csak azért sem kedvez egyiknek sem
különösképpen, mert valamennyinek ő alapozza meg a lehetőségét. Bármilyen egyéb
tevékenység, melyet az elme folytat, bizonyos jártasságot alakít ki benne, de ennek
megfelelően bizonyos határt is szab neki; egyedül az esztétikai tevékenység vezet el a
határtalanhoz. Bármely egyéb állapot, amelybe juthatunk, visszautal bennünket egy
megelőzőhöz, és egy következőt igényel, hogy elmúlhassék; az esztétikai állapot az egyetlen,
ami önmagában egész, mivel egyesíti magában eredetének és fennmaradásának valamennyi
feltételét. Egyedül itt érezzük magunkat mintegy kiragadva az időből, s emberségünk olyan
tisztaságban és integritásban nyilvánul meg, mintha még nem tett volna kárt benne a küls ő
erők behatása.
Ami érzékeinknek a közvetlen érzetben hízeleg, az megnyitja lágy és könnyen
megindítható elménket minden benyomásnak, de ugyanilyen mértékben csökkenti is
erőfeszítésre való képességünket. Ami gondolkodóerőinket megfeszíti és elvont fogalmakhoz
emeli, attól szellemünk megedződik mindenfajta ellenállásra, de ugyanilyen arányban
keményebbé is válik, s amennyit nyerünk általa öntevékenységben, éppen annyit veszítünk
fogékonyságban. Így végül szükségképpen kimerüléshez vezet egyik is, másik is, mert sem az
anyag nem nélkülözheti sokáig a formáló erőt, sem pedig az erő a formálható anyagot.
Amikor viszont az igazi szépség élvezetének adjuk át magunkat, az ilyen pillanatokban
azonos mértékben uraljuk elszenvedő és tevékeny erőinket, s egyforma könnyedséggel
fordulunk komolyság és játék, nyugalom és mozgás, engedékenység és ellenállás, absztrakt
gondolkodás és szemlélet
A szellem felé. ű szenvtelensége és szabadsága, melyhez ugyanakkor erő és
e magasrend
energikusság társul: ez az a hangoltság, amellyel egy valódi m űalkotásnak el kell bocsátania
bennünket, s nincs ennél biztosabb próbaköve annak, hogy a mű esztétikailag igazán jó. Ha
effajta élvezet után azt vesszük észre magunkban, hogy kifejezetten valamely különös érzés-
vagy cselekvésmódhoz van kedvünk, egy másikra viszont nem vagyunk képesek és kaphatók,
akkor ez csalhatatlan bizonyítéka annak, hogy nem tisztán esztétikai hatást tapasztaltunk, akár
a tárgyon múlt a dolog, akár a mi érzésmódunkon, akár – mint a legtöbb esetben – a kett őn
együtt.
Minthogy a valóságban tisztán esztétikai hatással nem találkozhatunk (mert az ember
sohasem léphet ki az erőktől való függőségből), ezért egy műalkotás kiválósága pusztán
abban állhat,is hogy
fokozódjék jobban mindig
szabadsága, megközelíti az esztétikai
valamilyen különöstisztaság amaz eszményét;
hangoltsággal de bármeddig
és sajátos irányultsággal
34
fogunk távozni tőle. Minél általánosabb mármost a hangoltság, és minél kevésbé korlátozott
az irány, amelyet egy bizonyos művészeti ág és annak egy bizonyos alkotása ad elménknek,
annál nemesebb ez a művészeti ág, s annál kiválóbb az alkotás. Ellenőrizhetjük ezt különböző
művészetek alkotásain és egyazon művészet különböző alkotásain is. Egy szép zenemű élénk
érzéseket kelt bennünk, egy szép költemény megeleveníti képzel őerőnket, egy szép szobor és
épület felserkenti
gondolkodásra értelmünket;
akarna de aki közvetlenül
rávenni minket, a magas
aki közvetlenül zeneikölt
a magas élvezet után után
ői élvezet elvonta
közönséges élet valamely behatárolt feladatát kívánná ránk bízni, aki azon volna, hogy
közvetlenül a szép festmények és szobrok szemlélése után felszítsa képzelőerőnket és
felkavarja érzésünket, az bizony nem jól választaná meg idejét. Hogy mi ennek az oka? A
legszellemibb zenére is az jellemző, hogy matériája révén még mindig nagyobb affinitásban
áll az érzékekkel, mint amekkorát az igazi esztétikai szabadság elt űr; a legszerencsésebb
költeménnyel is az a helyzet, hogy a képzeletnek mint médiumának önkényes és esetleges
játékából még mindig több van benne, mint amennyit az igazán szép belső szükségszerűsége
megenged; a legkitűnőbb szoborra is igaz – s talán arra a leginkább –, hogy fogalmának
meghatározottsága miatt a komoly tudománnyal határos. Ezek a különös affinitások azonban
gyengülnek, minél magasabb fokot ér el egy alkotás e három m űvészeti ág valamelyikéből, s
a különböző művészetek kiteljesedésének szükségszerű és természetes következménye, hogy
miközben objektív határaik megmaradnak, az elmére gyakorolt hatásukban egyre hasonlóbbá
válnak egymáshoz. Szükségszerű, hogy legfőbb megnemesedésében a zene alakká váljék, és
az ókor nyugodt hatalmával hasson ránk; hogy legfőbb kiteljesedésében a képzőművészet
zenévé váljék, és a közvetlen érzéki jelenvalósággal érintsen meg bennünket; hogy
legtökéletesebb kialakulásában a költészet erőteljesen megragadjon, mint a zene, de egyúttal
nyugodt világossággal vegyen körül, mint a szobrászat. Bármelyik művészetről legyen is szó,
a tökéletes stílus éppen abban mutatkozik meg, hogy képes eltávolítani az adott művészet
specifikus korlátait, ugyanakkor megőrzi specifikus előnyeit, és sajátszerűségének bölcs
kihasználásával általánosabb jelleget ad neki.
S nemcsak azokat a korlátokat kell a művésznek eljárásával leküzdenie, amelyek
művészeti ágának specifikus jellegéből következnek, hanem azokat is, amelyek az általa
feldolgozott anyaghoz tartoznak. Egy igazán szép műalkotásban a tartalmon nem múlhat
semmi, hanem mindennek a formán kell múlnia; mert egyedül a forma hat az ember egészére,
a tartalom viszont csak egyes erőkre. Legyen tehát bármily fenséges és átfogó is, a tartalom
mindig korlátozóan hat a szellemre, és csakis a formától várható igazi esztétikai szabadság. A
mester tulajdonképpeni művészi titka ennélfogva abban rejlik, hogy legyőzi az anyagot a
forma által; s minél impozánsabb, merészebb, csábítóbb az anyag önmagában, minél
erőszakosabban tolakszik saját hatásával, vagy minél hajlamosabb a szemlélő közvetlenül az
anyaggal eltelni, annál diadalmasabb az a művészet, amely az anyagot visszaszorítja, a
ő ő
szemlél t pedig
sértetlennek uralma alátisztán
kell maradnia, vonja.ésAtökéletesen
néz és akell
hallgató elméjének
kikerülnie teljesen
a m űvész szabadnak
varázsköréb és
ől, akár
a teremtő kezéből. A legfrivolabb tárgy úgy kezelendő, hogy egyáltalán ne essék nehezünkre
tőle közvetlenül áttérni a legszigorúbb komolyságra. A legkomolyabb anyag úgy kezelend ő,
hogy képesek maradjunk közvetlenül felcserélni a legkönnyedebb játékkal. Itt nem hozhatók
föl ellenvetésül az indulat művészetei, amilyen például a tragédia, mert először is ezek nem
egészen szabad művészetek, hiszen egy különös célnak (a patetikusnak) a szolgálatában
állnak, másodszor pedig bizonyára egyetlen igazi műértő sem fogja tagadni, hogy a
műalkotások, ideértve az ebből az osztályból valókat is, annál tökéletesebbek, minél jobban
kímélik az elme szabadságát az indulat legnagyobb viharában is. Van szép művészete a
szenvedélynek, ám a szép szenvedélyes művészet ellentmondás, mert a szépnek
szükségképpen
ellentmondásos úgy kell tanító
a szép hatnia,(didaktikus)
hogy szabadok
vagy maradjunk a szenvedélyt
javító (morális) ől. fogalma,
m űvészet Nem kevésbé
mert
35
semmi sem ellentétesebb a szépség fogalmával, mint az, hogy meghatározott tendenciát adjon
az elmének.
Ezzel együtt nem mindig a mű formátlanságának bizonyítéka, ha csupán tartalmával
kelt hatást; az ilyesmi ugyanis éppoly gyakran tanúskodhat arról, hogy maga a megítélő van
híján a formának. Ha akár túl megfeszült, akár túl elernyedt, ha megszokta, hogy vagy
pusztán
is csak aértelmével, vagy
részekhez és pusztánformánál
a legszebb érzékeivel fogadjon
is csak be, akkorfogja
a matériához a legszerencsésebb egésznéla
tartani magát. Egyedül
nyers elem iránt lévén fogékony, a mű élvezetéhez előbb tönkre kell tennie annak esztétikai
organizációját, s gondosan elő kell ásnia az egyedit, amit a mester végtelen művészettel
eltüntetett az egész harmóniájában. Az érdek, amellyel a műhöz viszonyul, teljességgel vagy
morális, vagy fizikai, csak pont nem olyan, amilyennek lennie kellene: esztétikai. Az ilyen
olvasók egy komoly és patetikus költeményt úgy élveznek, mint egy prédikációt, egy naiv
vagy tréfás verset pedig úgy, mint valami mámorító italt; s ha elég ízléstelenek ahhoz, hogy
egy tragédiától vagy epopeiától, legyen az akár egy messiáda, épülést kívánjanak, akkor egy
anakreóni vagy catullusi dal bizonyosan megbotránkoztatja őket.
Huszonharmadik levél
Újra felveszem vizsgálódásom fonalát, melyet csak azért szakítottam meg, hogy a
felállított tételeket a valóságos művészetre és alkotásainak megítélésére alkalmazzam.
Tehát: az érzékelés passzív állapotából a gondolkodás és az akarás aktív állapotába csak
az esztétikai szabadság közbülső állapotán keresztül lehet átmenni, s noha ez az állapot
önmagában sem belátásaink, sem érzületeink vonatkozásában nem dönt el semmit, ennélfogva
intellektuális és morális értékünket meghagyja teljesen problematikusnak, mégis azt a
szükségszer ű feltételt jelenti, amely mellett egyedül juthatunk valamely belátáshoz vagy
valamilyen érzülethez. Egyszóval, az érzéki embert semmilyen más módon nem lehet eszessé
tenni, csak úgy, ha előbb esztétikaivá tesszük őt.
De, vethetné ellen Ön, teljességgel nélkülözhetetlen-e ez a közvetítés? Az igazság és a
kötelesség vajon nem verhetne-e gyökeret már önmagában és önmaga által az érzéki
emberben? Erre csak azt felelhetem: nem csupán lehetséges, de feltétlenül szükségszerű is,
hogy mindkettőnek pusztán magából származzék meghatározó ereje, s eddigi állításaimnak
semmi nem mondana inkább ellent, mint ha azt a látszatot keltenék, hogy az ellenkez ő
véleményt veszik védelmükbe. Kifejezetten bizonyítást nyert, hogy a szépség semmilyen
eredménnyel nem szolgál sem az értelem, sem az akarat számára, nem avatkozik be sem a
gondolkodás, sem az elhatározás dolgába, pusztán a képességet adja mindkettőhöz, de
egyáltalán semmit nem határoz meg e képesség valóságos használatát illetően. E használatnál
elesik minden
fogalomnak, az idegen segítség,
akarathoz s az aértelemhez
közvetlenül közvetlenül
tiszta morális formának, aa tiszta logikai
törvénynek kellformának,
szólnia. a
Azt azonban, hogy ez egyáltalán megtörténhessék, hogy egyáltalán létezzék tiszta forma
az érzéki ember számára, azt, állítom, az elme esztétikai hangoltságának kell el őbb lehetővé
tennie. Az igazságot nem lehet kívülről befogadni, mint a valóságot vagy a dolgok érzéki
létezését; a gondolkodóerő hozza létre öntevékenyen és a maga szabadságában, s éppen ez az
öntevékenység, ez a szabadság az, ami az érzéki emberből hiányzik. Az érzéki ember már
meg van határozva (fizikailag), következésképp nincs többé szabad meghatározhatósága.
Hogy az elszenvedő meghatározást tevékennyel válthassa fel, ahhoz előbb szükségképpen
vissza kell nyernie az elvesztett meghatározhatóságot. Csak úgy nyerheti azonban vissza,
hogy vagy elveszíti már meglévő passzív meghatározását, vagy már tartalmazza magában az
aktívat, amelyhez átazkell
együtt elveszítené mennie.
aktívnak Ha pusztán
a lehetőségét elveszítené a passzív meghatározást,
is, mert a gondolatnak akkor azzal
testre van szüksége, sa
36
forma csak anyagon realizálódhat. Szükségszerű ezért, hogy az érzéki ember már tartalmazza
magában a formát, hogy egyszerre legyen elszenvedőleg és tevékenyen meghatározva,
egyszóval, hogy esztétikaivá váljék.
Az elme esztétikai hangoltságával tehát már az érzékiség területén kezdetét veszi az ész
öntevékenysége, az érzékelés hatalma már saját határain belül megtörik, s a fizikai ember
annyira
szabadságmegnemesedik, hogy Így
törvényei szerint. a szellemi embernek
az esztétikai immára csak
állapottól ki kell
logikai bontakoznia
és morális belőle(aa
állapothoz
szépségtől az igazsághoz és kötelességhez) vezet ő második lépés végtelenül könnyebb annál
az elsőnél, amely a fizikai állapottól az esztétikaihoz (a puszta, vak élettől a formához)
vezetett. Ama második lépést az ember puszta szabadsága által megteheti, mert csak el kell
szánnia magát, nem adományban részesülnie, csak valami konkrétra kell összpontosítania
természetét, nem kitágítania; az esztétikailag hangolt ember általánosérvényűen fog ítélni és
általánosérvényűen fog cselekedni, amint csak akar. A nyers matériától a szépséghez vezet ő
lépést, amelynek eredményeként egészen új tevékenységnek kell kezd ődnie benne, csak a
természettől támogatva képes megtenni, s akaratának semmi beleszólása sincs abba a
hangoltságba, amely éppenséggel létrehozója magának az akaratnak. Hogy az esztétikai
ember belátáshoz és nagy érzületekhez vezettessék, nincs szükség másra, csak késztetést adó
jelentős alkalmakra; hogy az érzéki emberrel megtörténhessék ugyanez, előbb meg kell
változtatni természetét. Amannál gyakran elég csupán egy fenséges helyzetből fakadó
felszólítás (mely az akarat képességére hat a legközvetlenebbül), hogy h ős és bölcs váljék
belőle; emezt előbb más égbolt alá kell helyezni.
A kultúra legfontosabb feladatai közé tartozik tehát, hogy az embert már puszta fizikai
életében alávesse a formának, s ameddig csak a szépség birodalma terjedhet, esztétikaivá
tegye őt, mert csak az esztétikai, nem pedig a fizikai állapotból fejlődhet ki a morális állapot.
Ha megköveteljük az embertől azon képességet, hogy a maga ítéletét és akaratát minden
egyes esetben az egész nem ítéletévé tegye, ha azt akarjuk, hogy minden korlátozott létezéstől
átjárást találjon a végtelen létezéshez, minden függő állapotból fel tudjon lendülni az
öntevékenységhez és a szabadsághoz, akkor gondoskodni kell arról, hogy egyetlen pillanatban
se legyen pusztán egyén, és sohase pusztán a természettörvénynek engedelmeskedjék. Hogy
képes és kész legyen a természeti célok szűk köréből felemelkedni az észcélokhoz, ahhoz
előzőleg már az előbbin belül gyakorolnia kell magát az utóbbiak követésére, s már fizikai
céljait a szellemek bizonyos szabadságával, azaz a szépség törvényei szerint kell
végrehajtania.
Ezt pedig meg is teheti anélkül, hogy a legcsekélyebb ellentmondásba kerülne fizikai
céljával. A természet neki szóló követelményei pusztán arra vonatkoznak, amit tesz, vagyis
cselekvésének tartalmára, ám a természeti célok semmit sem határoznak meg annak a
módnak a tekintetében, ahogyan cselekszik, vagyis cselekvésének formáját illet ően. Az ész
követelményei ellenben
szükségszer ű tehát szigorúan tevékenységének
morális meghatározása szempontjából, formájára
hogy tisztánirányulnak. Amilyen
morális legyen, hogy
abszolút öntevékenységről tegyen tanúbizonyságot, olyan közömbös fizikai meghatározására
nézve, hogy tisztán fizikai-e, hogy abszolúte elszenvedően viselkedik-e. Teljes egészében
akaratán múlik tehát, miképpen kívánja megvalósítani fizikai meghatározását: pusztán érzéki
lényként és természeti erőként (azaz olyan erőként, amely csak aszerint hat, amit és ahogyan
elszenved), vagy egyszersmind abszolút erőként, eszes lényként – s aligha lehet kérdés, hogy
a kettő közül melyik felel meg jobban méltóságának. S őt amennyire lealacsonyító és
gyalázatos rá nézve, ha érzéki ösztönzésre tesz olyasmit, amire a kötelesség tiszta indítékaiból
kellett volna meghatároznia magát, annyira tiszteletre méltóvá és nemessé válik azzal, ha ott
is törvényszerűségre, harmóniára, korlátlanságra törekszik, ahol a közönséges ember csak
11
megengedett
igazság és a vágyakozását csillapítja. Egyszóval,
moralitás tartományában, nem szabadahol a formaösztönnek
többé kell uralkodnia,
léteznie matériának, semmit semaz
37
szabad az érzetnek meghatároznia; de ahol a dologösztön uralkodik, a boldogság területén,

szabad formának léteznie, és szabad, hogy a játékösztön parancsoljon.
Tehát már itt, a fizikai élet közömbös terepén el kell kezdenie az embernek a maga
morális életét; még az elszenvedőlegességben kell átállnia az öntevékenységre, még érzéki
korlátai között az észszabadságra. Már hajlamai vonatkozásában érvényesítenie kell akarata
törvényeit;
között kell amegvívnia
matéria ellen – ha megengedi,
a háborút, mert ily hogy így mentesül
módon fejezzem ki magam
attól, hogy– aannak saját határai
szabadság szent
földjén harcoljon e félelmetes ellenséggel; meg kell tanulnia nemesebben vágyakozni, hogy
ne legyen kénytelen fenségesen akarni. Ezt teljesíti az esztétikai kultúra, mely a szépség
törvényeinek veti alá mindazt, aminek tekintetében sem az ész, sem a természet törvényei
nem kötik az emberi akaratot, és a formával, amelyet a küls ő életnek ad, már a belső életet
nyitja meg.
Huszonnegyedik levél
A fejlődés három különböző mozzanatát vagy fokozatát lehet tehát megkülönböztetni,

melyen szükségszerűen és meghatározott rendben át kell mennie mind az egyes embernek,
mind az egész nemnek, hogy meghatározásuk egész körét betölthessék. Adódhatnak ugyan
esetleges, akár a külső dolgok befolyásában, akár az ember szabad akaratában rejlő okok,
melyek az egyes peridódusokat hol lerövidítik, hol meghosszabbítják, de egészen átugrani
egyiket sem lehet, s egymásra következésük sorrendje is változhatatlan, nem fordítható meg
sem a természet, sem az akarat által. Az ember a maga fizikai állapotában pusztán elszenvedi
a természet hatalmát, az esztétikai állapotban megszabadul e hatalomtól, a morális állapotban
pedig uralkodik rajta.
Mi az ember azelőtt, hogy a szépség előcsalja belőle a szabad örömöt, s a nyugodt
forma lecsendesíti a vad életet? Örökké egyforma céljaiban, örökké változó ítéleteiben, önz ő
anélkül, hogy önmaga lenne, szabados anélkül, hogy szabad lenne, rabszolga anélkül, hogy
szabálynak szolgálna. E korszakban a világ pusztán sors az embernek, még nem tárgy, amit
szembeállítana magával, s mindennek csak annyiban van számára egzisztenciája, amennyiben
közvetlen hatással van az ő egzisztenciájára; ami sem nem ad neki, sem el nem vesz t őle, az
egyáltalán nem létezik számára. Egyediként és elszigetelten áll előtte minden jelenség, mint
ahogy ő is csak így áll a lények sorában. Minden, ami van, a pillanat hatalmi szava által van
számára, minden változás teljesen új teremtés, mert ahogyan őbenne nincsen semmi
szükségszer ű, ugyanúgy hiányzik a rajta kívüli szükségszer űség is, mely a változó alakokat
világmindenséggé kapcsolja egybe, s amely a színen tartja a törvényt, midőn az egyén eltűnik
onnan. Hiába vonultatja el érzékei előtt gazdag sokféleségét a természet, nagyszerű bőségében
ő ő
csak zsákmányt,
tárgyakra, s magához hatalmában és nagyságában
akarja ragadni csak ellenséget
azokat vágyában, lát. Vagy
vagy a tárgyak törnek ráveti rá magáts őa
pusztítóan,
eltaszítja azokat magától irtózattal. Viszonya az érzéki világhoz mindkét esetben közvetlen
érintkezés, és szüntelenül szorongva annak tolongásától, s állandóan szenvedve a parancsoló
szükséglet kínjától, nyugalmat csak a fásultságban talál, határokat pedig csak a kimerült
vágyban.
Titánok izmos melle és hatalmas
veleje szállt . . . . .
biztos örökségébe; de az isten
vas átkot vert halántéka köré.
Észt és mértéket, tervet és türelmet
elrejtett vad és vak szemét ől; izzó
őrületté nőtt benne minden óhaj
38
és parttalan áradt az őrület.

Iphigénia Taurisban
Nem ismervén a maga emberi méltóságát, képtelen tisztelni másokét, s tudatában lévén
saját vad vágyának, fél a hozzá hasonló teremtményekét ől. Sohasem vesz észre másokat
magában,
nemmé, csak csakegyre
magátszorosabban
látja másokban,
bezárjaés egyéni
a társadalom, ahelyett
mivoltába. hogy kiterjesztené
E nyomott őt a
korlátozottságban
bolyong a sötét életen át, mígnem egy jótékony természet leveszi az anyag terhét tompa
érzékeiről, a reflexió elválasztja őt magát a dolgoktól, és a tudat visszfényében
megmutatkoznak végre a tárgyak.
A nyers természet ezen állapota persze egyetlen meghatározott népnél és korban sem
mutatható ki úgy, ahogyan itt leírtam; puszta eszme, de olyan eszme, amellyel a tapasztalat
egyes vonásokban a legpontosabban egyezik. Azt mondhatjuk, hogy az ember sohasem volt
egészen ebben az állati állapotban, de soha nem is került ki bel őle egészen. A legnyersebb
egyénekben is megtaláljuk az észszabadság félreismerhetetlen nyomait, mint ahogy a
legműveltebbekből sem hiányoznak olyan mozzanatok, amelyek a fenti komor természeti
állapotra emlékeztetnek. Az ember már csak olyan, hogy a legmagasabbat és a
legalantasabbat egyesíti természetében, s ha méltósága a kettő szigorú elkülönítésén alapul,
úgy e különbség ügyes megszüntetése az, amin boldogsága nyugszik. A kultúrának tehát,
melynek az ember méltóságát összhangba kell hoznia boldogságával, az a feladata, hogy a két
elv legbensőbb vegyítésében egyszersmind megőrizze legnagyobb fokú tisztaságukat.
Az ész első megjelenése az emberben még nem jelenti egyúttal emberségének kezdetét
is. Embersége majd csak szabadságával d ől el, ám az ész azzal kezdi, hogy határtalanná teszi
érzéki függőségét; e jelenséget, úgy látom, még nem fejtették ki eléggé ahhoz képest, hogy
mennyire fontos és általános. Az emberben az ész, mint tudjuk, az abszolútra (az önmagán
alapulóra és szükségszerűre) irányuló követelés által ismerszik meg, amely – mivel a fizikai
élet egyetlen konkrét állapotában sem lehet neki eleget tenni – arra kényszeríti őt, hogy
teljesen elhagyja a fizikai világot, s egy korlátozott valóságból eszmékhez emelkedjék föl. De
noha e követelés, igazi értelme szerint, azt célozza, hogy kiragadja az embert az id ő korlátai
közül, s az érzéki világból egy magasabb eszmei világba juttassa, egy téves értelmezés folytán
(mely az uralkodó érzékiség ezen korszakában alig kerülhet ő el) a fizikai életre irányulhat, s
ahelyett hogy függetlenné tenné őt, a legszörnyűbb szolgaságba döntheti.
S valóban így is áll a dolog. A képzelőerő szárnyain az ember elhagyja a jelen sz űk
korlátait, melyek közé a puszta állatiság be van zárva, hogy egy korlátlan jöv őbe törekedjék
előre; ám midőn szédülő képzelete előtt feltűnik a végtelen, szíve még nem szűnt meg az
egyediségben élni és a pillanatnak szolgálni. Állatiságában lepi meg őt az abszolút felé hajtó
ösztön – s mivel e nyomott állapotban minden törekvése pusztán a materiálist és az id őbelit
ő
veszi
hogy célba,
egyénis valóját,
pusztán ahelyett
rá mint egyénre korlátozódik, ezért
hogy elvonatkoztatna tőle,ama követelés csakkiterjessze,
a végtelenségig arra készteti
hogyt,
forma helyett kifogyhatatlan anyagra, a változhatatlan helyett örökké tartó változásra és
időbeli létezésének abszolút biztosítására törekedjék. Ugyanaz az ösztön, amelynek
gondolkodására és cselekvésére hatva igazsághoz és moralitáshoz kellene vezetnie őt, most,
elszenvedésére és érzékelésére vonatkozva, csak határtalan vágyakozást, abszolút szükségletet
hoz létre. Az első gyümölcsök tehát, melyeket a szellem birodalmában learat, a gond és a
félelem; az ész hatása mindkettő, nem az érzékiségé, de egy olyan észé, amely eltéveszti
tárgyát, s imperatívuszát közvetlenül az anyagra alkalmazza. E fa gyümölcsei mind feltétlen
boldogságrendszerek, legyen tárgyuk akár csak a mai nap, akár az egész élet, akár – amitől
semmivel sem lesznek tiszteletre méltóbbak – a teljes örökkévalóság. A létezés és a jóllét
határtalan tartama egyedül
olyan követelmény, a létezés
amelyet csak azésabszolútra
a jóllét kedvéért:
törekvőpusztán
állatisága vágy
vetheteszménye ez, vagyis
fel. Anélkül tehát,
39
hogy az ész ilyenfajta megnyilvánulásával bármit is nyerne embersége számára, az ember

csak elveszíti általa az állat boldog korlátozottságát, s most csupán az a legkevésbé sem
irigylésre méltó előnye van az állattal szemben, hogy a távolba törekedvén a jelent nem
birtokolja többé, miközben az egész határtalan messzeségben sem keres mást, csak a jelent.
De ha az ész nem véti is el tárgyát, és nem téved is a kérdésfeltevésben, az érzékiség
még sokáig
körülötte lévmeghamisítja majd
ő jelenségeket a választ.
okok és célokAmint az ember
szerint elkezdte értelmét
összekapcsolni, az ész –használni,
fogalmánaksa
megfelelően – abszolút összekapcsolást és feltétlen alapot kíván. Hogy egy ilyen
követelményt egyáltalán felvethessen, ahhoz az embernek már túl kellett lépnie az
érzékiségen, ám az érzékiség éppen ezt a követelményt használja föl arra, hogy visszahozza a
szökevényt. Itt volna ugyanis az a pont, ahol az embernek teljesen el kellene hagynia az érzéki
világot, felemelkedve az eszmék tiszta birodalmába; mert az értelem örökké megáll a
feltételesen belül, s örökké továbbkérdez, anélkül hogy valaha is eljutna valami végsőhöz.
Mivel azonban a szóban forgó ember még nem képes ilyen elvonatkoztatásra, ezért amit nem
talál meg érzéki megismerése körében, s még nem keres azon túl, a tiszta észben, azt az érzéki
megismerés alatt, érzései körében fogja keresni és látszólag megtalálni. Az érzékiség ugyan
semmi olyasmit nem mutat neki, ami önmaga alapja volna, és maga adná magának a törvényt,
de mutat neki valamit, ami semmilyen alapot nem ismer, és semmilyen törvényt nem tisztel.
Nem tudván tehát megnyugtatni a kérdező értelmet valamely végső és belső alappal, legalább
elhallgattatja az alapnélkülinek a fogalmával, s megáll a matéria vak kényszerén belül, mivel
az ész fenséges szükségszerűségét még képtelen megragadni. Minthogy az érzékiség számára
nem létezik más cél, csak a maga előnye, s nem hajtja őt más ok, csak a vak véletlen, így az
ember a maga előnyét teszi cselekedeteinek meghatározójává és a vak véletlent a világ
kormányzójává.
Még ami szent az emberben, még a morális törvény sem kerülheti el ezt a
meghamisítást, amikor először jelenik meg az érzékiségben. Mivel csak tiltón és az ember
érzéki önszeretetének érdeke ellen szól, mindaddig valami küls őnek kell tűnnie, amíg az
ember el nem ér arra a pontra, hogy az önszeretetet tekintse külsőnek, és az ész hangjában
hallja meg igazi énjét. Így most még csupán a béklyókat érzékeli, melyeket az ész rárak, nem
a végtelen megszabadulást, amelyhez juttatja. Sejtelme sem lévén még önnön törvényadói
méltóságáról, pusztán kényszert és tehetetlen alattvalói ellenszegülést érez. Mivel
tapasztalatában az érzéki ösztön 1: ÍGY megelőzi a morálisat, ezért a szükségszerűség
törvényének időbeli kezdetet, pozitív eredetet tulajdonít, s az elképzelhető
legszerencsétlenebb tévedésbe esve a mulandónak az akcidensévé teszi azt, ami változhatatlan
és örök benne magában. Elhiteti magával, hogy a jog és jogtalanság fogalmai olyan
rendelkezéseknek tekintendők, amelyeket egy akarat vezetett be, nem pedig olyanoknak,
amelyek önmagukban és örökre érvényesek. Ahogyan egyes természeti jelenségek
ő
magyarázatában túlmegy
törvényszerűségében a természeten,
található s rajta az
meg, ugyanúgy kívül keresi azt,a ami
erkölcsinek pedig csak annak
magyarázatában belsaz
túlmegy
észen, s ily módon keresve istenséget, eljátssza emberségét. Nem csoda, ha egy vallás,
melynek az emberség elvetése volt az ára, méltónak is mutatkozik ilyen származásához: ha az
ember olyan törvényeket, amelyek nem voltak öröktől fogva kötelezők, nem tart feltétlenül és
örökre kötelezőnek sem. Isten iránti tiszteletének tehát a félelem a szelleme, a félelem, amely
lealacsonyítja őt, nem pedig a hódolat, amely felemeli önbecsülésében.
Noha ezek a különböző eshetőségek, ahogyan az ember eltérhet meghatározásának
eszményétől, nem fordulhatnak elő mind egyazon korszakban, hiszen a gondolatnélküliségtől
a tévedésig, az akaratnélküliségtől az akarat megromlásáig több fokozaton kell átmennie,
mindazonáltal a fizikai állapot velejárója mindegyik, mert közös bennük, hogy az élet ösztöne
dominál a formaösztön
meg az emberben, fölött.
s csak Akár úgy
a fizikai elemálluralkodik
a dolog, rajta
hogyvak
az ész még egyáltalán
szükségszerűséggel,nem
akárszólalt
úgy,
40
hogy az ész még nem tisztult meg eléggé az érzékektől, s a morális elem még a fizikait
szolgálja: mindkét esetben egy materiális elvnek van egyedül hatalma az emberben, aki ily
módon, legalábbis végső tendenciája szerint, érzéki lény; a különbség mindössze annyi, hogy
az első esetben ésszel nem bíró, a másodikban eszes állat. De ne legyen se egyik, se másik –
legyen ember; ne álljon kizárólagosan a természet uralma alatt, s az ész ne feltételesen
uralkodjék
egyezésben.rajta. A két törvényadás legyen tökéletesen független egymástól, s mégis tökéletes
Huszonötödik levél
Ameddig első, fizikai állapotában az ember pusztán érzékeli, pusztán elszenvedőleg

magába fogadja az érzéki világot, addig még teljesen egy is vele, s éppen mert ő maga is
pusztán világ, még nincsen számára világ. Csak amikor esztétikai állapotában önmagán
kívülre helyezi a világot, avagy a szemlélés módján viszonyul hozzá, csak akkor különül el
személyisége a világtól, s jelenik meg neki a világ, mint amivel immár megsz űnt egyet
alkotni.12
A szemlélés (reflexió) az ember első felszabadult viszonya az őt körülvevő
világmindenséghez. Míg a vágy közvetlenül megragadja tárgyát, addig a szemlélés távolságot
tart a magáétól, s éppen azzal teszi azt igazi és elveszíthetetlen tulajdonává, hogy megmenti a
szenvedélytől. A természet szükségszerűsége, mely a puszta érzékelés állapotában
teljhatalommal uralkodott az emberen, a reflexióban elereszti őt; pillanatnyi béke keletkezik
az érzékekben, megáll maga az idő, az örökké változó, midőn a tudat szétszórt sugarai
összegyűlnek, s a mulandó alapon visszatükröződik a végtelen utóképe, a forma. Amint
világosság támad az emberben, körülötte sincs többé éjszaka; amint nyugalom kél benne, a
világmindenségben is elül a vihar, s a természet viaskodó er ői lecsillapszanak,
visszahúzódván maradandó határok közé. Nem csoda ezért, hogy az ősi költemények úgy
szólnak erről az ember bensőjében lejátszódó nagy eseményről, mint a külvilágban
bekövetkező revolúcióról, és a Saturnus birodalmának véget vető Zeusz képében érzékítik
meg az idő törvényein győzedelmeskedő gondolatot.
Az emberből, aki a természet rabszolgája volt, amíg pusztán érzékelte azt, törvényadója
lesz, mihelyt elgondolja. Eddig a természet hatalomként uralkodott rajta, most azonban
objektumként áll ítélkező tekintete előtt. Ami pedig objektum számára, az nem gyűrheti le őt
hatalmasságként; hiszen ahhoz, hogy objektum lehessen, meg kell tapasztalnia az ember
hatalmasságát. Amennyiben és ameddig formát ad a matériának, sérthetetlen hatásaival
szemben; mert a szellem csak attól sérülhet, ami megfosztja szabadságától, márpedig a
formátlannak az alakításával éppenséggel szabadságát bizonyítja. Félelem csak ott lakozik,
ahol a tömeg
zavaros uralkodikdesúlyosan
körvonalak; és alaktalanul,
az ember s bizonytalan
felülemelkedik határok
a természet között imbolyognak
borzalmain, amint képesa
formába foglalni és objektumaivá változtatni azokat. Ahogyan kezdi érvényesíteni önállóságát
a természettel mint jelenséggel szemben, úgy egyszersmind méltóságát is érvényesíti a
természettel mint hatalommal szemben, s nemes szabadsággal fölegyenesedik isteneihez.
Ezek pedig levetik kísértetálarcukat, amellyel gyermekkorában rémítették, s váratlanul az ő
saját képében mutatkoznak neki azáltal, hogy megjelenítésévé válnak. A keleti ember szörny-
istene, aki a ragadozó állat vak erejével irányítja a világot, a görög fantáziában az emberség
barátságos alakjává szelídül, összeomlik a titánok birodalma, s a végtelen erőt megfékezi a
végtelen forma.
Ám miközben csak kijáratot kerestem a materiális világból és átmenetet a szellemi
világba, képzelőerőmár
amelyet keresünk, m szabad szárnyalása
mögöttünk egyenest az
van: átugrottunk utóbbi
rajta, mid őközepébe
n a pusztaröpített. A szépség,
élettől közvetlenül
41
átmentünk a tiszta alakhoz és a tiszta objektumhoz. Ilyen ugrás azonban nincs az emberi
természetben, úgyhogy ha ennek útját akarjuk követni, vissza kell térnünk az érzéki világhoz.
A szépség kétségkívül a szabad szemlélés műve, s vele belépünk az eszmék világába –
ám anélkül, és ez jól megjegyzendő, hogy emiatt elhagynánk az érzéki világot, ahogyan az
igazság megismerésénél történik. Az igazság olyan elkülönítés tiszta produktuma, amelyben
absztrahálunk mindentől,nem
semmilyen korlátjának ami materiális és esetleges; tiszta
szabad visszamaradnia, tisztaobjektum, melybenmelyhez
öntevékenység, a szubjektum
nem
keveredik semmiféle passzivitás. Persze a legnagyobb fokú absztrakciótól is van visszaút az
érzékiséghez, hiszen a gondolat hatást gyakorol a bels ő érzékelésre, s a logikai és a morális
egység megjelenítése átmegy az érzéki összhang érzésébe. De amikor ismeretekben
gyönyörködünk, nagyon pontosan megkülönböztetjük megjelenítésünket érzetünktől, s az
utóbbit valami esetlegesnek tekintjük, ami akár el is maradhatna, anélkül hogy emiatt az
ismeret megszűnnék, és az igazság ne volna továbbra is igazság. Az igazság mindig az marad,
ami, az maradna akkor is, ha az érzékek nem szenvednék el semmilyen hatását, sőt ha
egyáltalán nem is lennének érzékek; és az istenség fogalmában csakugyan megőrizzük az
igazságot, miközben megszüntetünk minden érzékiséget. Teljesen hiábavaló vállalkozás volna
azonban, ha a szépség megjelenítésétől akarnánk elválasztani ezt az érzőképességre való
vonatkozást; így hát nem érhetjük be azzal, hogy az egyiket a másik okozataként fogjuk föl,
hanem úgy kell tekintenünk a kettőt, hogy egyidejűleg és kölcsönösen okozatai és okai
egymásnak. Az ismeretek kiváltotta gyönyörnél gond nélkül meg tudjuk különböztetni az
aktivitástól az elszenvedéshez való átmenet két oldalát, s világosan észrevesszük, hogy az első
már elmúlt, amikor a második fellép. A szépségben lelt tetszésnél viszont nem lehetséges
ilyen módon, az egymásutániság szerint különbséget tenni aktivitás és elszenvedés között, s a
reflexió itt oly tökéletesen egybefolyik az érzéssel, hogy közvetlenül a formát véljük
érzékelni. Így a szépség tárgy ugyan számunkra, mert a reflexió a feltétele annak, hogy
érzetünk legyen róla; de egyben szubjektumunk állapota is, mert az érzés a feltétele annak,
hogy megjelenítésünk legyen róla. Tehát forma ugyan, mert szemléljük, de egyben élet is,
mert érezzük. Egyszóval: állapotunk és tettünk egyszerre.
S éppen mert egyszerre mindkettő, diadalmas bizonyítékául szolgál számunkra annak,
hogy a tevékenység semmiképp sem zárja ki az elszenvedést, a matéria a formát, a
korlátozottság a végtelenséget – hogy tehát az ember szükségszerű fizikai függősége
semmiképp sem szünteti meg morális szabadságát. Ezt bizonyítja a szépség, s hozzá kell
tennem, egyedül a szépség bizonyíthatja ezt. Mivel ugyanis az igazság avagy a logikai egység
élvezetekor az érzet nem szükségképpen egy a gondolattal, hanem esetlegesen követi azt,
ezért az igazság csak azt bizonyíthatja, hogy az eszes természetre következhet érzéki
természet, és fordítva, azt azonban nem, hogy a kett ő egyszerre áll fenn, hogy kölcsönösen
hatnak egymásra, s hogy abszolút és szükségszerű módon egyesülniük kell. Épp ellenkezőleg,
abból, hogya amíg
van zárva gondolkodunk,
gondolat, addig kiösszeegyeztethetetlenségére
a két természet van zárva az érzés, amíg pedig érzékelünk,
kellene addig kis
következtetni;
csakugyan, arra, hogy az emberségben megvalósulhat a tiszta ész, az elemz ők nem is tudnak
jobb bizonyítékot felhozni, mint hogy ez meg van parancsolva. Mivel azonban a szépség
avagy az esztétikai egység élvezetekor valóságosan végbemegy a matériának a formával és az
elszenvedésnek a tevékenységgel való egyesülése és felcserélődése, így éppen ezáltal
bebizonyosodik, hogy a két természet összeegyeztethető, hogy a végtelen megvalósulhat a
végességben, s hogy ekként lehetséges a legfenségesebb emberség.
Nem kell tehát többé zavarban lennünk azt illetően, hogy található-e átmenet az érzéki
függőségtől a morális szabadsághoz, mert a szépséggel immár adva van az az eset, ahol az
utóbbi tökéletesen megfér az előbbivel, s ahol az embernek nem kell menekülnie az anyagtól,
hogy
amintszellemnek bizonyuljon.
azt a szépség Deahaszabadság
ténye tanítja, az emberpedig
már az érzékiséggel
valami abszolútvaló közösségbenamint
és érzékin-túli, szabad,
azt
42
fogalma szükségképpen tartalmazza, akkor immár nem az a kérdés, hogy képes-e és hogyan
képes az ember a korlátoktól felemelkedni az abszolúthoz, gondolkodásában és akarásában
szembehelyezkedni az érzékiséggel, hiszen a szépségben mindez már megtörtént. Vagyis a
kérdés immár nem az, hogy miképpen mehet át a szépségtől az igazsághoz, amely a lehetőség
szerint már benne rejlik amabban, hanem az, hogy milyen úton jut el a közönséges valóságtól
az esztétikai valósághoz, a puszta életérzésektől a szépség érzéseihez.
Huszonhatodik levél
Mint az előző levelekben kifejtettem, a szabadság csak az elme esztétikai

hangoltságának műve, e hangoltság előtt nem létezik. Könnyen belátható ezért, hogy maga az
esztétikai hangoltság nem származhat a szabadságból, következésképp nem lehet morális
eredete. A természet adományának kell lennie; egyedül a véletlenek kegye oldhatja meg a
fizikai állapot béklyóit, s vezetheti a vadembert a szépséghez.
A szépség csírája egyaránt kifejletlen marad ott, ahol egy fukar természet megfosztja az
embert minden felüdüléstől, és ott, ahol egy b őkezű természet mentesíti őt minden saját
erőfeszítéstől – egyaránt ott, ahol a tompa érzékiség nem érez szükségletet, és ott, ahol a
heves vágy nem talál kielégülést. Gyönyörű bimbója nem nyílik ki sem ott, ahol az ember
trogloditaként barlangokban rejtőzik, örökké egyedül van, s az emberséget sohasem találja
meg önmagán kívül, sem pedig ott, ahol nomádként nagy tömegekben vonul, örökké csak egy
a sok közül, s az emberséget sohasem találja meg önmagában – hanem csakis ott, ahol saját
kunyhója csendjében önmagával, onnan kilépve pedig az egész nemzetséggel beszélget. Ahol
a könnyű éter minden finom érintésre nyitottá teszi az érzékeket, s energikus melegség
lelkesíti át a buja anyagot – ahol a vak tömeg birodalma már az élettelen teremtésben
megdőlt, s a győzedelmes forma megnemesíti a legalacsonyabb természeteket is: itt, a derűs
viszonyok közepette és az áldott égövön, ahol csak a tevékenység vezet élvezethez, s csak az
élvezet tevékenységhez, ahol magából az életb ől fakad a szent rend, s csak a rend törvényéből
fejlődik ki élet – ahol a képzel őerő örökké elszökik a valóságtól, de a természet
egyszerűségétől mégsem tévelyedik el soha: egyedül itt lehetséges, hogy érzékek és szellem,
befogadó és alakító erő abban a szerencsés egyenletességben bontakozzanak ki, amely a
szépség lelke és az emberség feltétele.X6
S hogy mely jelenség árulja el, hogy a vadember belépett az emberségbe? Bárhová
tekint is a kérdez ő szem a történelemben, ugyanaz jelzi ezt minden néptörzsnél, amely
kiszabadult az állati állapot rabszolgaságából: a látszatban lelt öröm, a díszre és a játékra való
hajlam.
A legnagyobb ostobaságot és a legnagyobb értelmet bizonyos affinitás f űzi össze
annyiban, hogyAzegyaránt
látszat iránt. előbbitcsak a reálist
semmi más keresik, s egyformán
nem ragadja teljességgel érzéketlenek
ki nyugalmából, csak valamelya puszta
tárgy
közvetlen jelenvalósága az érzékekben, az utóbbit semmi más nem nyugtatja meg, csak
fogalmainak visszavezetése tapasztalati tényekre. Másszóval, az ostobaság nem képes fölébe
emelkedni a valóságnak, az értelem pedig nem képes megállni az igazság alatt. Amit ott a
képzelőerő hiánya okoz, azt itt annak abszolút uralása okozza. Ha tehát a realitás szükséglete
és a valóságoshoz való ragaszkodás pusztán hiány következménye, úgy a realitás iránti
közömbösség és a látszat iránti érdeklődés az emberség igazi kibővülésének és a kultúra felé
tett döntő lépésnek tekintendő. Először is külső szabadságról tanúskodik, mert amíg a szükség
parancsol, és a szükséglet kényszerít, addig a képzelőerő erős béklyókkal a valóságoshoz van
kötve, s csak akkor bontakoztatja ki kötetlen képességét, ha a szükséglet már csillapult. De
éppígy
anyagtólbels ő szabadságról
függetlenül is tanúskodik,
önmagát mert megpillantanunk
hozza mozgásba, enged
s amelynek elég egy erővan
energiája t, amely
ahhoz,a küls
hogyő
43
távol tartsa magától a tolakvó matériát. A dolgok realitása a dolgok műve, a dolgok látszata
viszont az emberé, s a látszatban gyönyörködő elme már nem azt élvezi, amit befogad, hanem
azt, amit tesz.
Magától értetődik, hogy itt csak az esztétikai látszatról van szó, amelyet
megkülönböztetünk a valóságtól és az igazságtól, nem pedig a logikai látszatról, amelyet
összetévesztünk
azért, mert valamivelük – arról
jobbnak tehát,
tartjuk. amelyet
Csak tehátlátszat
az előbbi azért játék,
szeretünk,
míg azmert látszat,
utóbbi pusztanem pedig
csalódás.
Ha az első fajta látszatot valaminek fogadjuk el, az sohasem lehet kárára az igazságnak, mert
nem áll fönn a veszély, hogy látszatot csempészünk az igazság helyébe, márpedig ez az
egyetlen, ami az utóbbinak árthat. E látszatot megvetni annyit tesz, mint megvetni egyáltalán
minden szép művészetet, amelynek ugyanis a látszat a lényege. Mindazonáltal az értelemmel
megesik néha, hogy a realitás iránti buzgalmát ilyen intoleranciáig fokozza, s elvetend őnek
ítéli a szép látszat egész művészetét azért, mert az puszta látszat; de ez csak olyankor esik
meg vele, amikor elkezd munkálni benne az imént említett affinitás. A szép látszat
szükségszer ű korlátairól lesz még alkalmam külön szólni egyszer.
Maga a természet emeli föl az embert a realitástól a látszathoz azáltal, hogy két olyan
érzéket adott neki, amelyek csak a látszaton keresztül vezetnek el a valóságosnak a
megismeréséhez. A látásnál és a hallásnál a felénk nyomuló matéria már odébbtolódott az
érzékektől, s az objektum, amellyel az állati érzékek közvetlenül érintkeznek, eltávolodik
tőlünk. Amit szemünkkel látunk, az más, mint amit direkte érzékelünk; mert a fényen át
kiszökik a tárgyakhoz az értelem. A tapintás tárgya: erő, melyet elszenvedünk; a látás és a
hallás tárgya: forma, melyet mi hozunk létre. A vadság állapotában az ember még csak
azokkal az érzékeivel élvez, amelyekkel érzi is egyben a dolgokat, s amelyeknek e
periódusban a látszat érzékei pusztán szolgálói. Vagy egyáltalán nem emelkedik még fel a
látáshoz, vagy ha igen, nem talál benne kielégülést. Mihelyt elkezd szemével élvezni, s
mihelyt a látásnak önálló értéke lesz számára, esztétikailag máris szabad, és a játékösztön
kibontakozott.
Amint megmozdul a játékösztön, mely tetszést lel a látszatban, rögtön követi az utánzó
alakítóösztön, mely a látszatot mint valami önállót kezeli. Ha az ember egyszer eljutott odáig,
hogy különbséget tegyen valóság és látszat, test és forma között, el is tudja választani őket
egymástól; hiszen már megkülönböztetésükkel megtette ezt. Az utánzó művészethez való
képesség tehát adva van általában a formához való képességgel; a késztetés, hogy valaki
utánzó művészetet folytasson, egy másik diszpozíción alapul, mellyel itt nem szükséges
foglalkoznom. Hogy milyen korán vagy későn fejlődik ki az esztétikai művészeti ösztön, az
pusztán attól függ, hogy mekkora szeretettel képes az ember a puszta látszatnál elidőzni.
Mivel minden valóságos létezés a természettől mint idegen hatalomtól származik, a
látszat ellenben mindig eredendően az embertől mint megjelenítő szubjektumtól, ezért az
ő
ember csupán abszolút
saját törvényei szerint tulajdonjogával él akkor,
bánik vele. Kötetlen amikor a látszatot
szabadsággal visszaveszi
megteheti, a létezést l,azt,
hogy összeilleszti és
amit a természet szétválasztott, ha valamiképpen egybe tudja gondolni, s hogy szétválasztja,
amit a természet összekapcsolt, ha értelmében képes elkülöníteni. Saját törvénye az egyetlen,
aminek itt szentnek kell lennie számára, feltéve, hogy ügyel a mezsgyére, amely az ő
tartománya és a dolgok létezése avagy a természet tartománya között húzódik.
Ezt az emberi uralkodói jogot a látszat művészetében gyakorolja, s minél szigorúbban
elkülöníti itt az enyémet és a tiédet, minél gondosabban elválasztja az alakot a létezést ől, és
minél nagyobb önállóságot tud adni az alaknak, annál többet tesz nemcsak a szépség
birodalmának kitágításáért, hanem egyben az igazság határainak megőrzéséért is; mert nem
tisztíthatja meg a látszatot a valóságtól anélkül, hogy ne szabadítaná meg egyúttal a valóságot
a látszattól.
44
Ám e szuverén joga kizárólag a látszat világában, a képzelőerőnek a létezéstől

elkülönülő birodalmában érvényes, és csakis addig, amíg elméleti tekintetben lelkiismeretesen
tartózkodik egzisztenciának nyilvánítani a látszatot, gyakorlati tekintetben pedig nem kíván
egzisztenciát adni általa. Mint Ön is látja ebből, a költő egyaránt kilép határai közül, ha
eszményének egzisztenciát tulajdonít, és ha meghatározott egzisztenciát céloz vele. Mert
mindkett
tapasztalatőt területére,
csak úgy sérheti el, hogy
a puszta lehet ővagy áthágja
ség által költőivalóságos
merészel jogát, az létezést
eszménnyel átnyúl a
meghatározni,
vagy feladja költői jogát, engedi átnyúlni a tapasztalatot az eszmény területére, s a lehetőséget
a valóság feltételeire korlátozza.
A látszat csak annyiban esztétikai, amennyiben őszinte, azaz kifejezetten lemond a
realitásra való minden igényről, s amennyiben önálló, azaz semmilyen segítségre nincs
szüksége a realitás részéről. Ha hamis, és realitást színlel, vagy ha tisztátalan, és hatásához a
realitásra szorul, akkor nem több materiális célokat szolgáló alantas eszköznél, s mit sem
bizonyíthat a szellem szabadságát illetően. Egyébiránt egyáltalán nem is szükséges, hogy a
tárgy, amelyen a szép látszatot megtaláljuk, realitás nélkül való legyen, feltéve, hogy róla
alkotott ítéletünkben figyelmen kívül hagyjuk realitását; mert amennyiben tekintettel vagyunk
rá, annyiban ítéletünk nem esztétikai. Az élő női szépség persze ugyanannyira tetszik nekünk,
sőt valamivel még jobban is, mint az éppoly szép, pusztán festett szépség; ám ha jobban
tetszik az utóbbinál (a művészetnek nem szabok itt határokat), már nem mint önálló látszat
tetszik, már nem a tiszta esztétikai érzésnek tetszik. Ennek az élő is csak mint jelenség, a
valóságos is csak mint eszme tetszhet; de a szép kultúrának természetesen
összehasonlíthatatlanul magasabb foka szükséges ahhoz, hogy magában az él őben csak a
tiszta látszatot érzékeljük, mint ahhoz, hogy a látszatban nélkülözni tudjuk az életet.
Ha egy egyes embernél vagy egész népnél megtaláljuk az őszinte és önálló látszatot, ott
bizton következtethetünk a szellem és az ízlés, valamint minden velük rokon kiválóság
meglétére is. Ott azt fogjuk látni, hogy az eszmény kormányozza a valóságos életet, a becsület
diadalmaskodik a birtoklás felett, a gondolat az élvezet felett, a halhatatlanság álma az
egzisztencia felett. Ott egyedül a köz hangját félik, és a babérkoszorút többre becsülik a
bíboröltözetnél. A hamis és önmagának nem elégséges látszatnál csak a tehetetlenség és
fonákság keres menedéket, s azon egyének vagy egész népek is, akik akár a realitást
támogatják a látszattal, akár a látszatot (az esztétikait) a realitással – a kett ő gyakran
összekapcsolódik –, egyszerre bizonyítják morális értéktelenségüket és esztétikai képességük
hiányát.
Arra a kérdésre tehát, hogy mennyiben szabad léteznie a látszatnak a morális világban,
röviden és velősen így felelhetünk: amennyiben esztétikai látszat, azaz olyan, hogy sem nem
kíván realitást képviselni, sem a realitásnak nem kell képviselnie őt. Az esztétikai látszat
sohasem válhat veszélyessé az erkölcsök igazságára, s ahol másképp találjuk, ott könnyen
kimutatható,
járatlan ember hogy a látszat
veszi nem esztétikai
az udvariasság volt. Példának
mint általános formaokáért, csakaaszemélyes
szólamait szép érintkezésben
jóindulat
jeleinek, s panaszkodik képmutatásról, ha csalódik. De ugyanígy csak a szép érintkezésben
kontár ember folyamodik hamissághoz, hogy udvarias legyen, és hízelgéshez, hogy tetszést
keltsen. Az előbbiből még hiányzik az érzék az önálló látszat iránt, ezért csak az igazság által
tud jelentést adni neki; az utóbbiból hiányzik a realitás, ezért a látszattal szeretné pótolni.
Korunk egyes közönséges kritikusaitól lépten-nyomon hallani a sirámot, hogy elt űnt a
világból minden valódiság, s a lényeget elhanyagolják a látszat miatt. Bár egyáltalán nem
érzem feladatomnak igazolni a kort e panasszal szemben, mindazonáltal ha megnézzük,
milyen széles kört vesznek célba vádjukkal ezek a szigorú erkölcsbíró urak, már abból b őven
kitűnik, hogy nem csupán a hamis, de az őszinte látszatot is rossz néven veszik a kortól; s ha
olykor azért
elégséges, tesznekaz isönálló
mintsem kivételeket
látszatraavonatkoznak.
szépség javára, azok ainkább
Nemcsak az önmagának
csaló arcfesték nem
ellen kelnek
45
ki, mely elrejti az igazságot, s úgy tesz, mintha a valóságot képviselné; felbőszülnek a
jótékony látszaton is, mely kitölti az ürességet, és elfedi a szegényességet, valamint az
eszményi látszaton is, mely megnemesíti a közönséges valóságot. Az erkölcsök hamissága
joggal sérti szigorú igazságérzéküket; a baj csak az, hogy már az udvariasságot is ehhez a
hamissághoz számítják. Nem tetszik nekik, hogy a külső csillogás oly gyakran elhomályosítja
az igazi érdemet,
a látszatot, ám ugyanígy
és a bels bosszantja
ő tartalomnak őket, hogy
sem engedik el aaztetszet
emberek az érdemt
ős formát. ől is megkövetelik
Hiányolják az előző
korok szívélyességét, magvasságát, alaposságát, de szeretnék azt is látni, hogy újra
megjelenjék a kezdeti erkölcsök szögletessége és otrombasága, a régi formák nehézkessége és
az egykori gótikus túláradás. Effajta ítéleteikkel olyan tiszteletet tanúsítanak az önmagában
vett anyag iránt, amely nem méltó az emberséghez; mert ennek csak annyiban szabad
becsülnie minden materiálist, amennyiben az képes alakot fölvenni és az eszmék birodalmát
bővíteni. Az ilyen hangokra tehát nem nagyon kell hallgatnia a század ízlésének, feltéve, hogy
egy különb ítélőszék előtt egyébként megállja a helyét. Amit a szépség rigorózus bírája
szemünkre vethet, az éppenséggel nem az, hogy értékesnek tartjuk az esztétikai látszatot –
egyelőre messze nem tartjuk eléggé annak –, hanem hogy még nem jutottunk el a tiszta
látszatig, a létezést még nem választottuk el kellőképpen a jelenségtől, s nem biztosítottuk
ezáltal örökre a kettő határait. E szemrehányásra rá fogunk szolgálni mindaddig, amíg az
eleven természet alkotta szépséget nem tudjuk megkívánás nélkül élvezni, az utánzó művészet
alkotta szépet pedig nem tudjuk céljának firtatása nélkül csodálni – amíg el nem ismerjük a
képzelőerő saját abszolút törvényadását, s meg nem adjuk neki saját méltóságát azzal, hogy
tiszteletet tanúsítunk művei iránt.
Huszonhetedik levél
Ne féltse Ön a realitást és az igazságot, hogy mi lesz velük, ha egyszer általánossá válik

az esztétikai látszatról az előző levélben felállított magas fogalom. Nem fog általánossá válni,
amíg az ember még elég műveletlen ahhoz, hogy visszaélhessen vele; általánossá válását
pedig csak olyan kultúra idézhetné elő, amely egyszersmind lehetetlenné tenne minden
visszaélést. Az önálló látszatra való törekvés nagyobb absztrakciós képességet, a szív
nagyobb szabadságát, az akarat nagyobb energiáját igényli, mint amekkorára az embernek
ahhoz van szüksége, hogy a realitásra szorítkozzék, s már maga mögött kell hagynia a
realitást, ha el akar jutni ama látszathoz. Milyen rosszul is próbálna hát segíteni magán, ha
azért kívánna rátérni az eszményhez vezető útra, hogy megspórolja az utat a valósághoz és az
igazsághoz! Amiatt tehát nem kell különösebben aggódnunk, hogy a látszat, ahogyan itt
értjük, fenyegetné a valóságot; annál inkább félthetjük viszont a látszatot a valóságtól. A
materiálishoz bilincselt
mielőtt az eszmény műember sokáigelismerné
vészetében csak a maga
annakcéljainak szolgálatába állítja
saját személyiségét. Hogya ezlátszatot,
utóbbi
megtörténhessék, ahhoz egész érzékelésmódjának totális forradalma szükséges, amely nélkül
még csak úton sem lehet az eszmény felé. Ahol tehát annak nyomait fedezzük föl, hogy az
ember szabadon és érdekmentesen becsüli a tiszta látszatot, ott arra következtethetünk, hogy
természete ilyen átalakuláson ment keresztül, és tulajdonképpeni módon kezdetét vette benne
az emberség. Effajta nyomok pedig csakugyan fellelhetők már azokban az első nyers
próbálkozásokban, amelyeket létezésének megszépítésére tesz az ember, vállalva azt a
veszélyt is, hogy ily módon érzéki tartalma szerint esetleg rosszabbá teszi létezését. Mihelyt
egyáltalán kezdi csupán többre tartani az alakot az anyagnál, és a valóságot kockára tenni a
látszatért (melyet ehhez mint ilyet kell elismernie), már kitört állati köréb ől, s olyan pályára
került, amelynek nincs vége.
46
Nem érvén be pusztán azzal, ami a természetet kielégíti, s amit a szükséglet követel, az
ember fölösleget kíván; kezdetben ugyan csak az anyagnak a fölöslegét, hogy a vágy el ől
elrejtse korlátait, hogy az élvezetet a jelen szükségleten túl is biztosítsa, ám csakhamar olyan
fölösleget, amely az anyagon mutatkozik, esztétikai ráadást, hogy a formaösztönnek is eleget
tegyen, hogy az élvezetet kiterjessze minden szükségleten túlra. Azzal, hogy pusztán jövőbeli
felhasználásra gyűjt készleteket,
mostani pillanaton, ám anélkül,s hogy
képzeletben márazelid
túllépne őre
őnélvezi azokat,
általában; azzal élvez,
többet túllép ugyan
de nema
másképpen élvez. Azzal viszont, hogy élvezetébe bevonja egyúttal az alakot, és a vágyait
kielégítő tárgyaknak a formájára is figyel, azzal kilépett magából az id őből, s élvezetét nem
csupán extenzitásában és intenzitásában növelte, hanem jellegében is megnemesítette.
A természet persze a szükségleten fölül adott már az ésszel nem bíró lényeknek is, a
sötét állati életben is felvillantva a szabadság szikráját. Amikor az oroszlánt nem gyötri éhség,
s más ragadozó nem hívja harcra, tétlen ereje maga teremt magának tárgyat: bátor üvöltését ől
hangos a sivatag, a bőséges energia anélkül élvezi magát, hogy bármilyen célja volna. Az
életnek örvendve rajzanak a rovarok a napsütésben, s bizonyosan nem a vágy kiáltása szól az
énekesmadarak dallamos trillájában sem. Tagadhatatlanul van szabadság ezekben a
mozgásokban, de ez nem általában a szükséglettől, hanem csak egy meghatározott, küls ő
szükséglettől való szabadság. Az állat akkor dolgozik, amikor tevékenységének valamilyen
hiány a mozgatórugója, és akkor játszik, amikor az erő gazdagsága a mozgatórugó, amikor a
fölös élet önmagát ösztökéli tevékenységre. Még a lélektelen természetben is találkozunk az
erők effajta fényűzésével és a meghatározásnak olyan lazaságával, amelyet e materiális
értelemben alkalmasint játéknak nevezhetünk. A fa számtalan magot hullat, amelyek nem
kelnek ki, és sokkal több gyökeret, ágat és levelet nyújt ki táplálék után, mint amennyi
magának mint egyednek és nemének a fenntartásához szükséges. Amit pazar b őségéből
felhasználatlanul és élvezetlenül visszaad az elemek birodalmának, azt az eleven lény vidám
mozgásban tékozolhatja el. Így a természet már materiális birodalmában előjátékát adja a
határtalannak, s részben már itt megszünteti azokat a bilincseket, amelyektől a forma
birodalmában teljesen megszabadul. A szükséglet kényszerétől avagy a fizikai komolyságtól a
fölösleg kényszerén avagy fizikai játékon keresztül átmegy az esztétikai játékhoz, s miel őtt a
szépség magasrendű szabadságában fölébe emelkednék minden cél béklyójának, legalább
távolról közeledik e függetlenséghez már abban a szabad mozgásban, amely egyszerre célja
és eszköze önmagának.
Miként az ember testrészei, úgy képzelőereje is képes szabadon mozogni és olyan
materiális játékot űzni, amelyben anélkül, hogy bármiféle alakra vonatkoznék, csupán
önhatalmának és béklyótlanságának örül. Ilyen fantáziajátékokra egyedül az ember képes
ugyan, de amennyiben a formából még semmi sem vegyül hozzájuk, és a képek kötetlen sora
teszi minden varázsukat, úgy pusztán animális életéhez tartoznak, s csak minden külső érzéki
ő
kényszert
hogy megvanl valóbenne
megszabadulását bizonyítják,
az önálló alakító er ő.13arra
Az azonban
ötletszernem engednek
ű eszmék következtetni,
szabad egymásra
következésének ettől a még egészen materiális jellegű és puszta természettörvényekből
magyarázható játékától a képzelőerő végül a valamilyen szabad forma létrehozására irányuló
próbálkozással ugrik át az esztétikai játékhoz. Ugrásnak kell ezt nevezni, mert egészen új erő
aktiválódik itt; mert először itt történik meg az, hogy a törvényadó szellem beavatkozik a vak
ösztön működésébe, a képzelőerő önkényes eljárását aláveti a maga változhatatlan örök
egységének, a változóba beleviszi önállóságát, az érzékibe végtelenségét. De amíg túl nagy
hatalma van még a nyers természetnek, mely nem ismer más törvényt, mint a szüntelen
továbblépést változásról változásra, addig állhatatlan önkényével ellene fog szegülni ama
szükségszer űségnek, nyugtalanságával amaz állandóságnak, önelégtelen voltával amaz
önállóságnak, telhetetlenségével
tehát első próbálkozásaiban még ama
alig fenséges egyszerűmivel
lehet felismerni, ségnek.
az Az esztétikai
érzéki játékösztönt
játékösztön folyton
47
közbeavatkozik zabolátlan szeszélyével és vad vágyakozásával, az eszmény magas

szükségszer űségét összekeveri az egyén szükségletével, s az örök akaratnak a szép formában
való ábrázolását beszennyezi a múló kívánás tisztátalan nyomaival. Ezért látjuk azt, hogy a
nyers ízlés először az újat és meglepőt, a tarkát, kalandost és bizarrt, a hevest és vadat ragadja
meg, és semmit sem kerül annyira, mint az egyszer űséget és a nyugalmat. Groteszk alakokat
alkot, szereti
fényeket, a gyors éneket.
a patetikus és hirtelen átmeneteket,
E korszakban a buja
csakis az formákat, az éles
szép az ember kontrasztokat,
számára, a rikító
ami stimulálja,
ami anyagot ad neki – de öntevékeny ellenállásra stimulálja, és lehetséges alakításhoz ad
anyagot, mivel máskülönben ő sem tartaná már szépnek. Figyelemre méltó változás ment
tehát végbe ítéleteinek formájában: nem azért keresi ezeket a tárgyakat, mert valami
elszenvedni valót, hanem mert valami cselekedni valót adnak neki; nem azért tetszenek neki,
mert valamely szükségletét elégítik ki, hanem mert a bensejében megszólaló, bár még csak
halkan szóló törvénynek tesznek eleget.
Csakhamar nem éri már be annyival, hogy a dolgok tetszenek neki: maga akar tetszeni,
igaz, eleinte csak azzal, ami az övé, ám végül azzal, ami ő. Amit birtokol, amit létrehoz, az
nem viselheti többé pusztán a szolgálat nyomait, céljának aggályos formáját; noha azért
létezik, hogy szolgáljon valamire, egyszersmind tükröznie kell a szellemteli értelmet, amely
elgondolta, a szerető kezet, amely elkészítette, a derűs és szabad szellemet, amely választotta
és helyére állította. A régi germán pompásabb állatbőröket, nagyszerűbb agancsokat,
szemrevalóbb ivószarukat keres most magának, a kaledóniai pedig a legmutatósabb kagylókat
választja ünnepeihez. Még a fegyverek sem lehetnek többé pusztán félelmetes tárgyak, hanem
tetszeniük is kell, s a míves kardszíj ugyanúgy figyelmet akar kelteni, mint a penge gyilkos
éle. Nem elégedvén meg azzal, hogy esztétikai fölösleget vigyen a szükségszer űbe, a
szabadabb játékösztön végül teljesen kitépi magát a szükség béklyóiból, s a szép önmagáért
véve lesz törekvésének tárgya. Díszíti magát az ember. Felveszi szükségletei sorába a szabad
gyönyört, s csakhamar az lesz örömének legjava, ami szükségtelen.
A forma, mely ily módon lassanként közeledik feléje kívülről – lakában, házi
eszközeiben, ruházatában –, végül kezdi birtokba venni őt magát is és megváltoztatni előbb
csak a külső, ám utóbb a belső embert is. Az öröm törvény nélküli ugrándozása tánccá lesz, a
formátlan hadonászás taglejtések kellemmel teli, harmonikus nyelvévé; az érzet zavaros
hangjai kibontakoznak, kezdenek ütemhez igazodni és énekké rendez ődni. Míg a trójai sereg
vonuló darvakhoz hasonlóan velőtrázó rikoltással ront a harcmez őre, a görög had csendben és
nemes lépésben közelít felé. Ott csak a vak erők féktelenségét látjuk, itt a forma győzelmét és
a törvény egyszerű fenségét.
Szebb szükségszerűség láncolja most össze a nemeket, s a szívek részvétele segít
megőrizni a frigyet, melyet addig csak szeszélyesen és id őlegesen kötött a vágy.
Megszabadulván ennek sötét bilincseitől, a nyugodtabb szem az alakot ragadja meg, a lélek a
ő ő
lélekbe néz, slesz.
kölcsönössége az Aönz
vágy gyönyörkeresésb
szerelemmé tágullésazemelkedik,
egymás ahogyan
iránt érzett vonzalom
az emberség odaadó
feloldódik
tárgyában, s immár megvetésre méltó, ha valaki alantas módon csak az érzéket nyeri meg
magának, mert az akarat fölött kell nemesebb gy őzelmet aratni. A hatalmast, aki tetszeni
kíván, e szükséglete aláveti az ízlés finomabb instanciájának; gyönyört rabolhat magának, a
szerelem azonban csak adomány lehet. E magasabb jutalmat csakis formával vívhatja ki,
matériával semmiképp. Fel kell hagynia azzal, hogy er őként közeledjen az érzéshez, s
jelenségként kell az értelem előtt állnia; szabadságot kell engednie, mert a szabadságnak akar
tetszeni. Ahogyan a szépség megszünteti a természetek viszályát ennek legegyszerűbb és
legtisztább példájában, a nemek örök ellentétében, ugyanúgy megszünteti a társadalom
bonyolult egészében is, vagy legalábbis azt célozza, hogy megszüntesse, s hogy ama szabad
kötelék
minden mintájára,
szelídségetmellyel egymáshoz
és hevességet fűzi a férfiúi
a morális erőtSzent
világban. és a nlesz
ői lágyságot, összebékítsen
most a gyengeség, és
48
becstelen a meg nem fékezett erő; a természet jogtalanságát korrigálja a lovagi erkölcsök
nagylelkűsége. Akit nem rettenthet meg semmiféle hatalmasság, azt lefegyverzi a szemérem
bájos pírja, s könnyek fojtják el a bosszúszomjat, melyet vér nem olthatott. Még a gyűlölet is
hallgat a becsület gyengéd hangjára, a győző kardja kíméli a fegyverét vesztett ellenséget, s az
idegent vendégbarátként hívják a tűzhelyhez a rettegett tengerparton, ahol egykor halál várt
volna Az
rá. erők félelmetes birodalma és a törvények szent birodalma között az esztétikai
alakítóösztön észrevétlenül épít egy harmadikat: a játék és a látszat vidám birodalmát, ahol
leveszi az emberről minden viszony bilincsét, és fizikailag is, morálisan is eloldja őt
mindattól, aminek kényszer a neve.
Ha a jogok dinamikai államában az ember mint erő kerül szembe az emberrel, s ekként
korlátozza cselekvését – ha a kötelességek etikai államában a törvény fenségével helyezkedik
szembe vele, s megköti akarását: úgy a szép érintkezés körében, az esztétikai államban, csak
alakként jelenhet meg neki, csak a szabad játék objektumaként állhat szemben vele.
Szabadságot adni szabadság által: ez ennek a birodalomnak az alaptörvénye. Itt sem az egyes
nem kerülhet viszályba az egésszel, sem az egész az egyessel. Nem szabad, hogy az egyik
azért legyen hatalmas, mert a másik enged; itt csak gy őztesnek szabad lennie, legyőzöttnek
nem.
A dinamikai állam csupán lehetővé teheti a társadalmat, oly módon, hogy a természetet
természet által zabolázza; az etikai állam pusztán (morálisan) szükségszer űvé teheti, oly
módon, hogy az egyéni akaratot aláveti az általános akaratnak; valóságossá egyedül az
esztétikai állam teheti, mivel az egésznek az akaratát az egyén természete által viszi véghez.
Az embert már szükséglete a társadalomba kényszeríti, az ész pedig társias alapelveket plántál
belé – de csakis a szépség adhat neki társias karaktert. Egyedül az ízlés visz harmóniát a
társadalomba, mert harmóniát teremt az egyénben. A megjelenítés minden más formája
megosztja az embert, mert lényének kizárólagosan vagy érzéki, vagy szellemi részén alapul;
csak a szép megjelenítés teszi őt egésszé, mert olyasvalami, amihez két természetének
összhangban kell lennie. A közlés minden más formája megosztja a társadalmat, mert egyes
tagjainak kizárólagosan vagy privát fogékonyságára, vagy privát készségére vonatkozik,
vagyis arra, ami különbséget tesz ember és ember között; csak a szép közlés egyesíti a
társadalmat, mert a mindenkiben közösre vonatkozik. Az érzékek örömeit pusztán mint
egyének élvezzük, anélkül hogy ebben a bennünk lakozó nem is részt venne; érzéki
örömeinket tehát nem bővíthetjük általánosakká, mert egyéni valónkat nem tudjuk általánossá
tenni. A megismerés örömeit pusztán mint nem élvezzük, s csak úgy, hogy ítéletünkből
gondosan kitöröljük az egyén minden nyomát; észörömeinket tehát nem tehetjük általánossá,
mert mások ítéletét nem tudjuk ugyanúgy mentessé tenni az egyén nyomaitól, mint a
magunkét. Csakis a szépet élvezzük egyszerre mint egyén és mint nem, azaz mint a nem
reprezentánsai.
márpedig azzal Az érzéki
mindig jó csak
kizárás egy embert
jár együtt; tehetazboldoggá,
s ennek mert megszerzésen
egy embernek a boldogsága isalapul,
csak
egyoldalú, mert a személyiség nem vesz részt benne. Az abszolúte jó csak olyan feltételek
mellett tehet boldoggá, amelyeket nem lehet általánosan előfeltételezni; mert az igazság csak
a megtagadás jutalma, s a tiszta akaratban csak a tiszta szív hisz. Egyedül a szépség tesz
mindenkit boldoggá, s minden lény megfeledkezik korlátairól, amíg varázsa alatt áll.
Semmilyen kiváltságot, semmilyen zsarnokságot nem tűrnek el ott, ahol az ízlés
uralkodik, s ameddig a szép látszat birodalma terjed. Felfelé odáig tart e birodalom, ahol az
ész feltétlen szükségszerűsége parancsol, s minden matéria megsz űnik; lefelé odáig, ahol a
természeti ösztön vak kényszere irányít, s a forma még nem létezik. S őt ha e legszélső
határokon az ízlés már nem rendelkezik is törvényadó hatalommal, azért a végrehajtó
hatalmat
önzéséről,még itt sem engedi
a kellemesnek pedig,elragadni magától.csak
mely egyébként A az
társiatlan vágynak
érzékeket csábítja,lea kell mondania
szellemekre is
49
ki kell vetnie a kellem hálóját. A szükségszer űség szigorú hangjának, a kötelességnek meg
kell változtatnia feddő-elmarasztaló formuláját, mely csak ellenállás esetén indokolt, s
nemesebb bizalommal kell megtisztelnie az engedelmes természetet. Az ízlés kivezeti a
megismerést a tudomány misztériumaiból a közös érzék nyílt ege alá, s az iskolák tulajdonát
az egész emberi társadalom közös javává változtatja. Tartományában a leghatalmasabb
géniusznak
érzékhez. Azis er
leőkell
nek mondania fennshogy
engednie kell, őbbségér ől, sistenn
a báj alá kell szállnia meghitten
ői megkössék, s a dacos a gyermeki
oroszlán
kénytelen engedelmeskedni Ámor pórázának. A fizikai szükségletre, mely meztelen alakjában
sérti a szabad szellemek méltóságát, az ízlés ráteríti jótékony fátyolát, s az anyaggal való
megalázó rokonságot a szabadság kedves káprázatába rejti előlünk. Hatására a talpnyaló
bérművészet is felemelkedik a porból, pálcájának érintésére lehullanak a jobbágyság bilincsei
az élőről és az élettelenről egyaránt. Az esztétikai államban minden, még a szolgáló szerszám
is szabad polgár, akinek egyenlő jogai vannak a legnemesebbel, s az értelemnek, mely
erőszakosan céljai alá hajlítja a tűrő tömeget, itt ki kell kérnie beleegyezését. Itt, az esztétikai
látszat birodalmában teljesül tehát az egyenlőség eszménye, melyet a rajongó olyannyira
szeretne a létezés szerint is megvalósulva látni; s ha igaz, hogy a szép tónus a trón közelében
érik a legkorábban és a legtökéletesebben, akkor itt is fel kellene ismerni a jótékony sorsot,
mely gyakran csak azért látszik korlátozni az embert a valóságban, hogy egy eszményi
világba hajtsa.
De létezik-e is a szép látszatnak ilyen állama, és vajon hol található? A szükséglet
szerint létezik minden finoman hangolt lélekben, ám ténylegesen, éppúgy, mint a tiszta
egyházat és a tiszta köztársaságot, csak néhány válogatott körben találhatjuk meg alkalmasint,
ahol nem idegen erkölcsök szellemtelen utánzása, hanem a saját szép természet irányítja a
viselkedést, ahol az ember merész egyszerűséggel és nyugodt ártatlansággal jár a
legbonyolultabb viszonyok között, s nem kell sem idegen szabadságot sértenie, hogy a magáét
érvényesítse, sem méltóságát elvetnie, hogy kellemet mutasson. – Mivel a jó állam nem lehet
meg alkotmány nélkül, megkövetelhető, hogy az esztétikai államnak is legyen alkotmánya.
Magam még nem ismerek ilyet, s szeretném ezért remélni, hogy kifejtésének első kísérletét,
melyet a jelen folyóiratban közreadtam, elnézéssel fogják megítélni.
50
JEGYZETEK
X1. Ezek a levelek valóban megíródtak; hogy kihez, az itt egyáltalán nem számít, s a
maga idején
mindent, az olvasó
aminek talán
lokális értesülni fog
vonatkozása róla.
volt, ámMivel szükségesnek
azt nem lett volna találtatott
helyénvalóelhagyni
valami bel őlük
mással
pótolni, így a levélformából szinte csak a külső tagolás maradt meg; ez az ügyetlen megoldás
könnyen elkerülhető lett volna, ha kevésbé fontos, hogy a levelek valódiságát szigorúan
lehessen venni.
1. Hivatkozom itt Fichte barátom nemrég megjelent, Előadások a tudás emberének
rendeltetéséről című írására, amelyben e tételnek nagyon világos és ezen az úton még soha
meg nem kísérelt levezetése található.
X2. Nem tartom aggályosnak e közös kifejezéssel jelölni azt is, amelyik egy törvény
követésére, és azt is, amelyik egy szükséglet kielégítésére törekszik, jóllehet amúgy ennek az
elnevezésnek a használatát rendszerint csak az előbbire korlátozzák. Mert ahogyan az
észeszmék imperatívuszokká vagy köteleségekké válnak, amint egyáltalán az idő korlátai
közé helyeződnek, ugyanígy e kötelességekből ösztönök lesznek, amint valami
meghatározottra és valóságosra vonatkoztatnak. Az igazságosság például, mint valami
abszolút és szükségszerű, amit az ész minden intelligenciának előír, a legfőbb lényben azért
valóságos, mert lehetséges; ez ugyanis következik egy szükségszer ű lény fogalmából.
Ugyanez az eszme az emberség korlátai közé helyeződve továbbra is szükségszerű bár, de
csak morálisan, s előbb valóságossá kell hogy tétessék, mivel egy esetleges lénynél egyedül a
lehetőséggel még nincs tételezve a valóság. Mármost amikor a tapasztalatban olyan eset
fordul elő, amelyre az igazságosság imperatívuszát vonatkoztatni lehet, akkor felébred egy
ösztön, jelesül egy törekvés arra, hogy az ember a gyakorlatban érvényesítse ama törvényt, s
megteremtse, amit az ész előír, az önmagával való összhangot. Ez az ösztön szükségszerűen
keletkezik, s nem hiányzik azoknál sem, akik éppenséggel ellenében cselekszenek. Nélküle
nem léteznék morálisan rossz akarat, következésképp morálisan jó sem.
2. Erre az állapotra, amelyben az ember az érzet által uraltan nem önmaga, a nyelvnek
van egy nagyon találó kifejezése: magán kívül lenni, vagyis énjén kívül lenni. Bár e fordulat
csak olyankor használatos, amikor az érzet indulattá válik, s az állapot, hosszabb tartama
miatt, szembeötlőbb lesz, mégis mindenki magán kívül van, amíg csak érzékel. Az ebből az
állapotból a józanságba való visszatérést szintén helyesen úgy szokás nevezni, hogy az ember
magába száll, azaz visszatér énjébe, helyreállítja személyét. Aki ájultan hever, arra nem azt
mondjuk, hogy magán kívül van, hanem hogy nincs magánál, vagyis meg van fosztva énjétől,
mivel csak az előbbi eset az, amikor valaki nincs benne énjében. Ezért aki felocsúdik
ájulásából, a két magánál
3. Hacsupán van, ami
ösztön eredend ő egyáltalán
és ekként nem zárja ki,ű hogy
szükségszer magán kívülállítják,
antagonizmusát legyen. akkor
persze nincs más mód az emberen belüli egység megteremtésére, mint az érzéki ösztön
feltétel nélküli alárendelése az észösztönnek. Csakhogy ebből pusztán egyformaság
származhat, nem pedig harmónia, s az ember így örökre megosztott marad. Alárendelésnek
kétségkívül lennie kell, de kölcsönös módon: mert noha a korlátok sohasem alapozhatják meg
az abszolútat, tehát a szabadság sohasem függhet az id őtől, éppily bizonyos az is, hogy az
abszolút sohasem alapozhatja meg önmagából a korlátokat, hogy az id őbeli állapot nem
függhet a szabadságtól. A két elv tehát egyszerre van alárendelve és mellérendelve
egymásnak, vagyis kölcsönhatásban áll; forma nélkül nincs anyag, anyag nélkül nincs forma.
(A kölcsönhatás e fogalmát és a fogalom egész fontosságát kit űnően elemzi Fichte A teljes
tudománytan
birodalmában,alapjá-ban, Lipcse,
azt persze nem 1794.)
tudjuk, Hogytudjuk
biztosan hogyan áll a dolog
viszont, hogy aza id
személlyel az eszmék
ő birodalmában nem
51
nyilatkozhat meg anyag befogadása nélkül; e birodalomban tehát az anyagnak nem csupán a
forma alatt, hanem a forma mellett és a formától függetlenül is lesz valami meghatározni
valója. Amilyen szükségszerű tehát, hogy az érzés semmit se döntsön el az ész
tartományában, éppoly szükségszerű az is, hogy az ész semmit se akarjon jogtalanul
meghatározni az érzés tartományában. Mid őn elismerjük, hogy az észnek és az érzésnek is
megvan a saját
amelyet csak birodalma,
mindkett már ezzel kizárjuk onnan a másikat, s olyan határt szabunk nekik,
ő kárára lehet áthágni.
A transzcendentálfilozófiában, ahol minden azon múlik, hogy a formát megszabadítsuk
a tartalomtól, és a szükségszerűt tisztán tartsuk minden esetlegestől, nagyon könnyen
hozzászokunk, hogy az anyagit pusztán akadálynak gondoljuk, s az érzékiséget, mert éppen
ennél a feladatnál útban van, úgy jelenítsük meg, mint ami szükségképpen ellentmondásban
áll az ésszel. Az ilyen megjelenítésmód semmiképp felel meg ugyan a kanti rendszer
szellemének, de nagyon is megfelelhetne betűjének.
4. Az a káros befolyás, amelyet a túlsúlyban lévő szenzualitás gyakorol a gondolkodásra
és a cselekvésre, könnyen szemébe ötlik mindenkinek; nem ily könnyen viszont az, ami pedig
ugyanilyen gyakran előfordul, s ugyanilyen fontos, nevezetesen hogy a túlsúlyban lévő
racionalitás hátrányosan befolyásolja megismerésünket és magatartásunkat. Az ide tartozó
esetek nagy tömegéből legyen szabad most csak kettőre emlékeztetnem, melyekből világossá
válhat, milyen kárt okoz, ha a gondolkodó- és az akaróerő elébe vág a szemléletnek és az
érzékelésnek.
Az egyik legfőbb ok, amiért természettudományaink oly lassan haladnak, nyilvánvalóan
az általános és alig fékezhető hajlam a teleológiai ítéletekre, melyek konstitutív alkalmazása
esetén a meghatározóképesség a befogadóképesség helyébe tolakszik. Bármily er őteljesen és
bármily változatosan hat is szerveinkre a természet – minden különfélesége elvész számunkra,
mert csak azt keressük benne, amit mi helyeztünk beléje, mert nem engedjük, hogy ő
mozogjon felénk befelé, hanem sokkal inkább mi törekszünk feléje kifelé türelmetlenül
prejudikáló eszünkkel. Ha azután száz évente egyszer akad valaki, aki nyugodt, szűzi és
nyitott érzékkel közelít hozzá, s ennek köszönhet ően tömegével bukkan olyan jelenségekre,
amelyeket mi épp előre-látásunk miatt nem láttunk meg, akkor szerfölött csodálkozunk,
miképpen volt lehetséges, hogy oly sok szem oly fényes napvilágnál semmit sem vett észre.
Ez az elhamarkodott törekvés, mely előbb akar harmóniát, mint hogy együtt volnának az
egyes hangok, amelyekből az összeáll, a gondolkodóerőnek ez az erőszakos bitorlása egy
olyan tartományban, ahol nem parancsolhat feltétlenül 1: ahol egyáltalán semmi szava nincs:
ez az oka annak, hogy oly sok gondolkodó f őben nem terem semmi a tudomány javára, s
nehéz megmondani, hogy ismereteink bővülésének a semmilyen formát el nem fogadó
érzékiség vagy a tartalmat ki nem váró ész ártott-e többet.
Alkalmasint éppily nehéz megállapítani, hogy vágyaink hevessége vagy alapelveink
ű
merevsége, érzékeink egoizmusaAhhoz,
gyakorlati emberszeretetünket. vagy eszünk
hogy egoizmusa
részvevő, zavarja-e
segítőkész,meg és h ti-eemberekké
tevékeny le jobban
legyünk, egyesülnie kell az érzésnek és a jellemnek, miként ahhoz, hogy tapasztalatra tegyünk
szert, össze kell találkoznia az érzék nyitottságának és az értelem energiájának. Hiába vannak
mégoly dicséretre méltó maximáink is, hogyan lehetünk méltányosak, jóságosak,
emberségesek másokkal, ha hiányzik belőlünk a képesség, hogy híven és igazan befogadjunk
valamely idegen természetet, beleéljük magunkat idegen helyzetekbe, a sajátunkká tegyünk
idegen érzéseket? De a nevelés, amelyet kapunk, és az is, amelyet magunknak adunk,
elnyomja ezt a képességet abban a mértékben, amennyire a vágyak hatalmát megtörni és a
jellemet alapelvek által megszilárdítani törekszik. Mivel az embernek nehézséget okoz, hogy
az érzés minden elevensége mellett hű maradjon alapelveihez, ezért inkább azt a
kényelmesebb eszköztpersze
végtelenül könnyebb választja, hogylenni
nyugton az érzések eltompításával
egy lefegyverzett biztosítsa
ellenfélt a jellemet;
ől, mint uralkodnimert
egy
52
bátor és erőteljes ellenségen. E művelet alkotja aztán legnagyobbrészt azt is, amit az ember
formálásának neveznek, mégpedig a kifejezés legjobb értelmében, amelyben a bels ő, nem
pusztán a külső ember megmunkálását jelenti. Az így formált ember persze biztosítva lesz az
ellen, hogy nyers természet legyen, s ilyenként jelenjék meg; de alapelvei által egyúttal fel
lesz vértezve minden természetes érzés ellen is, és a külső emberség éppoly kevéssé férhet
majd hozzá,
Nagyonmint a belsvisszaélést
káros
ő.
követnek el a tökéletesség eszményével, ha teljes
szigorúságában veszik alapul akár más emberek megítélésénél, akár olyan alkalmakkor,
amikor cselekedni kell másokért. Az előbbi esetben rajongás lesz a következmény, az
utóbbiban keménység és ridegség. Rendkívül megkönnyítjük persze magunknak társadalmi
kötelességeinket, ha a valóságos embert, aki segítségünket igényli, gondolatban az eszményi
emberrel helyettesítjük, aki valószínűleg tudna segíteni magán. Igazán kiváló jelleme annak
van, aki úgy szigorú önmaga iránt, hogy egyben elnéz ő másokkal. Többnyire azonban a
másokkal szemben elnéző ember magával szemben is az, és a maga iránt szigorú ember
mások iránt is az; a legmegvetendőbb jellem azé, aki elnéző magával szemben, és szigorú
mások iránt.
5. Puszta életté Burke teszi a szépséget Filozófiai vizsgálódások a szépről és a
fenségesről alkotott fogalmaink eredetéről című művében; puszta alakká, amennyire tudom, a
dogmatikus rendszer minden híve, aki e tárgyban valaha is megnyilatkozott: a művészek
közül Raphael Mengs a Gondolatok a festészetbeli ízlésről lapjain, hogy másokat ne is
említsek. Mint mindenben, itt is a kritikai filozófia nyitotta meg az utat ahhoz, hogy az
empíriát visszavezessük elvekre, a spekulációt pedig a tapasztalathoz.
X3. Van kártyajáték, és van szomorújáték; de a kártyajáték nyilvánvalóan túl komoly
ehhez a névhez.
6. Ha összevetjük (hogy az újkori világnál maradjunk) a londoni lóversenyeket, a
madridi bikaviadalokat, az egykori Párizs látványosságait, a velencei gondolaversenyeket, a
bécsi hajtóvadászatokat és a római korzó vidám, szép életét, nem lehet nehéz árnyalni e
különböző népek ízlését egymással szemben. Mindazonáltal e különböz ő országok népi
játékai között sokkal kevesebb a hasonlóság, mint a finomabb világ játékai között ugyanezen
országokban, amire könnyű magyarázatot találni.
X4. Az esztétika alapelvei… című írás (Erfurt 1791) kiváló szerz ője a szépségen belül
két alapvető elvet különböztet meg, nevezetesen a kellemet és az erőt, s a szépséget a kettő
legtökéletesebb egyesülésében tételezi, ami a legpontosabban egybevág az itt adott
magyarázattal. Már az ő definíciójában is benne rejlik tehát annak alapja, hogy a szépséget
felosszuk ellágyítóra, melyben a kellem, és energikusra, melyben az er ő dominál.
7. Az iménti összehasonlítást követve a figyelmes olvasó bizonyára észrevette, hogy a
szenzualista esztétikusok, akik az érzékelés tanúságát többre tartják az okoskodásnál,
ténylegesen
szerint nem sokkal kevésbé távolodnak
vetélkedhetnek velük; s ezela azviszony
igazságtól, mint ellenfeleik,
mindenütt habár
megtalálható a belátás
természet és
tudomány között. A természet (az érzék) mindenhol egyesít, az értelem mindenhol
szétválaszt, az ész viszont újra egyesít; ezért az ember, mielőtt filozofálni kezd, közelebb van
az igazsághoz, mint az a filozófus, aki vizsgálódását még nem vitte végig az összes kategória
alapján, és nem fejezte be. Egy filozoféma ennélfogva minden további ellenőrzés nélkül
tévesnek nyilvánítható, ha eredménye szerint ellenkezik a közönséges érzékeléssel; de
ugyanilyen joggal tartható gyanúsnak akkor is, ha a forma és a módszer szerint a maga
oldalán tudja a közönséges érzékelést. Ez utóbbi ténnyel vigasztalódhat minden író, aki egy
filozófiai dedukciót nem tud úgy előadni, ahogyan azt némely olvasó elvárni látszik t őle:
mintha a kandalló mellett csevegne. Az előbbivel el lehet hallgattatni mindenkit, aki az
emberi értelem kárára akar új rendszereket alapítani.
53
8. Hogy elejét vegyem minden félreértelmezésnek, megjegyzem, hogy valahányszor

csak szóba kerül itt a szabadság, soha nem arra a szabadságra kell gondolni, amely az embert
mint intelligenciát szükségszerűen megilleti, és sem nem adható neki, sem el nem vehető tőle,
hanem arra, amely vegyes természetén alapul. Azzal, hogy egyáltalán csak ésszer űen
cselekszik, az ember az els ő fajta szabadságot, míg azzal, hogy az anyag korlátai között
ésszer űen ésAzaz utóbbit
bizonyítja. ész törvényei
lehetnealatt materiálisan
egyszer űen az cselekszik,
előbbinek aa második fajtalehet
természetes szabadságot
őségével
magyarázni.
9. Azon olvasók számára, akik ennek a tudatlanság által oly fonákul használt szónak a
tiszta jelentését nem ismerik egészen, szolgáljanak magyarázatul az alábbiak. Minden dolog,
amely a jelenségben csak előfordulhat, négy különböző vonatkozásban gondolható el.
Valamely dolog vonatkozhat közvetlenül érzéki állapotunkra (létezésünkre és jóllétünkre); ez
fizikai minősége. Vonatkozhat azután értelmünkre, miáltal ismeretet alkotunk róla; ez logikai
minősége. Vonatkozhat harmadszor akaratunkra, s tekinthető úgy, mint ami választás tárgya
az eszes lény számára; ez morális minősége. Végül vonatkozhat különböző erőink egészére
anélkül, hogy bármely egyes erő meghatározott objektumát képezné; ez esztétikai minősége.
Egy ember kellemes lehet nekünk szolgálatkészségével; gondolkodásra késztethet azzal, amit
egy beszélgetésben mond; tiszteletet ébreszthet bennünk jellemével; végül mindettől
függetlenül és anélkül hogy megítélésekor tekintettel volnánk akár valamilyen törvényre, akár
valamilyen célra, tetszhet is a puszta szemlélésben és puszta megjelenésmódja miatt. Ez
utóbbi minőségben esztétikailag ítéljük meg őt. Van egészségre nevelés, belátásra nevelés,
erkölcsiségre nevelés, valamint ízlésre és szépségre nevelés. Utóbbi célja nem más, mint a
lehető legnagyobb harmóniában kiművelni érzéki és szellemi erőink egészét. Mivel azonban a
hamis ízléstől félrevezetve és a hamis okoskodás által e tévedésben csak még jobban
megerősítve, az esztétikainak a fogalmába sokan szívesen beleveszik az önkényesnek a
fogalmát is, ezért ráadásként megjegyzem még itt (habár ezek az esztétikai nevelésr ől szóló
levelek szinte semmi mással nem foglalkoznak, mint ama tévedés eloszlatásával), hogy az
esztétikai állapotban az elme szabadon és minden kényszertől a legteljesebb mértékben
mentesen cselekszik ugyan, de semmiképp sem törvényektől mentesen, s hogy ez az esztétikai
szabadság csak abban különbözik a gondolkodásban meglévő logikai szükségszerűségtől és
az akarásban meglévő morális szükségszerűségtől, hogy nincsenek megjelenítve a törvények,
amelyek szerint az elme eljár, s mivel nem ütköznek ellenállásba, nem mutatkoznak
kényszerítő jellegűnek.
X5. Lásd a tizennegyedik és a tizenötödik levelet a Hórák második számában.
10. Igaz, bizonyos jellemek olyan gyorsan térnek át az érzetektől a gondolatokhoz és
elhatározásokhoz, hogy emiatt alig vagy egyáltalán nem veszik észre az esztétikai
hangoltságot, amelyen eközben szükségszerűen keresztül kell menniük. Az ilyen elmék nem
tudják sokáig amelyet
eredményre, elviselni az
a meghatározásnélküliség
esztétikai határtalanságállapotát, és türelmetlenül
állapotában nem találnaktörekszenek olyan
meg. Másoknál
viszont, akik inkább az egész képességnek, semmint a képesség valamely egyes cselekvésének
érzésében lelik élvezetüket, az esztétikai állapot sokkal szélesebbre terjed ki. Amennyire
félnek az előbbiek az ürességtől, annyira nem képesek az utóbbiak korlátozást elviselni.
Aligha kell hozzátennem, hogy az el őbbiek a részletekre és alárendelt feladatokra születtek,
az utóbbiak – feltéve, hogy e képességgel egyszersmind realitást egyesítenek – az egészre és
nagy szerepekre.
11. Bárhol találkozzunk is azzal, hogy valaki ilyen szellemi módon és esztétikailag
szabadon kezeli a közönséges valóságot, ez mindig a nemes lélek ismertetőjegye. Nemesnek
nevezzük általában véve az olyan elmét, amelynek megadatott a képesség úgy kezelni a
legkorlátozottabb ügyet és amondunk
változzék ezáltal. Nemesnek legjelentéktelenebb tárgyat
minden formát, is, hogy
amely az valami
arra, ami végtelenné
természete szerint
54
pusztán szolgál (puszta eszköz), az önállóság bélyegét nyomja rá. A nemes szellem nem
elégszik meg azzal, hogy ő maga szabad legyen: szabaddá kell tennie mindent maga körül, az
élettelent is. A szabadságnak viszont a szépség az egyetlen lehetséges kifejeződése a
jelenségben. Ezért ha egy arcon, műalkotásban stb. az értelem kifejeződése dominál, az
sohasem lesz nemes, mint ahogy szép sem, mert kiemeli a függést (mely a célszerűségtől nem
választható el), ahelyettazt
A morálfilozófus hogy elrejtené.
tanítja ugyan, hogy az ember sohasem tehet többet kötelességénél,
s tökéletesen igaza is van akkor, ha pusztán a cselekedeteknek a morális törvényre való
vonatkozására gondol. De aki bármely olyan cselekedetnél, amely pusztán egy célra
vonatkozik, túlmegy e célon az érzékin-túliba (ami itt nem jelenthet mást, mint hogy a fizikait
esztétikai módon viszi véghez), az egyben túlmegy a kötelességen is, mert a kötelesség csak
azt írhatja elő, hogy az akarat szent legyen, azt azonban nem, hogy már a természet is
megszentelődjék. Morálisan tehát nem lehet meghaladni a kötelességet, esztétikailag viszont
igen, és az ilyen viselkedést nevezzük nemesnek. Mivel azonban a nemesnél mindig
észrevenni valami fölösleget, mert itt szabad formai értéke is van annak, aminek elég volna
pusztán materiális értékkel bírnia, vagy mert a belső értékhez, amelynek meg kell lennie,
hozzájön még egy külső is, amely hiányozhatnék, épp ezért némelyek az esztétikai fölösleget
összetévesztették a morálissal, s a nemesnek a jelenségétől félrevezetvén, olyasmit műveltek a
moralitással, ami teljes megszüntetésével egyenlő: önkényt és esetlegességet vittek bele.
A nemes viselkedéstől meg kell különböztetni a fenségeset. Az előbbi túlmegy az
erkölcsi kötelezettségen, az utóbbi viszont nem; de ha emezt összehasonlíthatatlanul jobban
tiszteljük is amannál, nem azért tiszteljük így, mert meghaladja objektuma (a morális törvény)
észfogalmát, hanem mert szubjektumának tapasztalati fogalmát haladja meg (ismereteinket az
emberi akarat jóságáról és erejéről). S megfordítva, a nemes viselkedést nem azért becsüljük,
mert túllép szubjektumának természetén – hiszen éppenséggel ebb ől kell fakadnia minden
kényszer nélkül –, hanem mert objektumának (a fizikai célnak) a természetén lép túl: a
szellembirodalomba. Amott, így mondhatnánk, elámulunk a győzelmen, melyet a tárgy arat az
ember fölött; emitt csodáljuk lendületet, melyet az ember a tárgynak ad.
12. Még egyszer felhívom a figyelmet arra, hogy e két periódus, jóllehet az eszmében
szükségszer űen külön kell választani őket, a tapasztalatban többé vagy kevésbé egymásba
csúszik. Nem is szabad úgy elgondolni a dolgot, mintha lett volna olyan idő, amikor az ember
csak a fizikai állapotban leledzett, és olyan id ő, amikor teljesen kiszabadult belőle. Amint az
ember tárgyat lát, már nem pusztán fizikai állapotban van, s ameddig még lát tárgyat, nem
kerül ki a fizikai állapotból, hiszen csak úgy láthat, hogy érzékel. A huszonnegyedik levél
elején megnevezett három mozzanat, egészben tekintve, a teljes emberiség fejl ődésének és az
egyes ember teljes fejlődésének alkotja ugyan három különböző korszakát, de mindig
megkülönböztethetők akkor is, amikor valamely objektumot észlelünk, s ekként szükségszerű
feltételei
X6.minden
Olvasdolyan ismeretnek,
e tárgyban, amelyreazazEszmék
amit Herder érzékek
azáltal teszünktörténetének
emberiség szert. filozófiájához
hatodik könyvében ír a görög szellem kialakulásának okairól.
13. A közönséges életben divatos játékok többsége vagy teljes egészében az ötletszer ű
eszmék szabad egymásutánjának ezen az érzésén alapul, vagy mindenesetre döntően ebből az
érzésből nyeri varázsát. De bármily kevéssé tanúskodik is az ilyen érzés önmagában véve egy
magasabb természetről, s bármennyire igaz is, hogy épp a legernyedtebb lelkek szeretik átadni
magukat a képek e szabad áradásának, mindazonáltal a fantáziának ez a külső benyomásoktól
való függetlensége legalább negatív feltétele teremtő képességének. Az alakító erő csak
azáltal emelkedik föl az eszményhez, hogy elszakad a valóságtól, s a képzeletnek már
reproduktív eljárásában meg kellett szabadulnia az idegen törvényekt ől, mielőtt produktív
min őségében
nagyon saját törvények
nagy lépés eljutni az szerint működhetnék.
önálló bels Perszesaittpuszta
ő törvényadásig, törvénynélküliségt
egy teljesen ől még
itt egy teljesen új
55
erőnek, az eszmék képességének kell bekapcsolódnia a játékba – de ez az erő immár nagyobb

könnyedséggel bontakozhat ki, mivel az érzékek nem hatnak ellene, s a meghatározatlan
legalább negatíve határos a végtelennel.

Dokumen - Tips - Schiller Levelek Az Ember Esztetikai Neveleserol

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Dokumen - Tips - Schiller Levelek Az Ember Esztetikai Neveleserol

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

8/22/2019 Schiller: Levelek az ember esztétikai neveléséről

LEVELEK AZ EMBER ESZTÉTIKAI NEVELÉSÉRŐLX1

Si c’est la raison, qui fait l’homme,

Élek hát kegyes engedelmével, hogy levélsorozatban tárjam Ön elé a szépre és a

De nem élhetnék-e jobban is az Ön által engedélyezett szabadsággal, mint úgy, hogy

egységnek. Az egyformaságtól és a zavarosságtól egyenl ő távolságban nyugszik a

igazolja a képet, melyet a jelenről festettem, úgy az ilyen államátalakításra irányuló

egyedül az ösztönök hatnak mozgató erőkként. Ha az igazság mindeddig oly kevéssé

formátlan anyagának átalakítására vállalkozik. Sürget őn szól az érző emberhez nemének

mindazok a kicsapongások, és elterjedtek mindazok a bűnök is, amelyek megférnek a szép

E kettős feladat teljesítésére – hogy ti. a bennünk lévő szükségszer űt valóságossá

Első pillantásra a két ösztön tendenciái a lehető legellentétesebbnek látszanak,

befogadóképesség helyett a meghatározót működtetheti. Az első esetben sohasem lesz ő

Ezzel elérkeztünk a két ösztön olyan kölcsönhatásának fogalmához, ahol az egyiknek a

objektummá, a jó hatalommá válik. Objektumában az anyagot felváltja a formával, a formát

megvalósítani. Igazságától vezetve eltüntették a boldog istenek homlokáról mind a

Mint láttuk, két ellentétes ösztön kölcsönhatásából és két ellentétes elv

mert korlátozott gondolkodóképességükkel utánozni akarják a végtelen természetet,

Mint az előző levél elején megjegyeztem, kettős állapota van a meghatározhatóságnak, s

szintén csak az emberségre való képességet adta meg nekünk, és saját

Ha tehát az elme esztétikai hangoltsága egy szempontból, ti. amennyiben konkrét és

szabad az érzetnek meghatároznia; de ahol a dologösztön uralkodik, a boldogság területén,

A fejlődés három különböző mozzanatát vagy fokozatát lehet tehát megkülönböztetni,

és parttalan áradt az őrület.

hogy az ész ilyenfajta megnyilvánulásával bármit is nyerne embersége számára, az ember

Ameddig első, fizikai állapotában az ember pusztán érzékeli, pusztán elszenvedőleg

Mint az előző levelekben kifejtettem, a szabadság csak az elme esztétikai

Ám e szuverén joga kizárólag a látszat világában, a képzelőerőnek a létezéstől

Ne féltse Ön a realitást és az igazságot, hogy mi lesz velük, ha egyszer általánossá válik

közbeavatkozik zabolátlan szeszélyével és vad vágyakozásával, az eszmény magas

8. Hogy elejét vegyem minden félreértelmezésnek, megjegyzem, hogy valahányszor

erőnek, az eszmék képességének kell bekapcsolódnia a játékba – de ez az erő immár nagyobb

You might also like