© Leiner Laura, 2008

Leiner Laura
Nyomból is megárt a sok

Családomnak, nővéremnek, barátaimnak, mindenkinek, de

főleg neked…
 I. A Janice Hobster rejtély
1.
Ray Gibbson és Franklyn Colt nyomozók szótlanul
autóztak az éjszakában egy gyilkosság helyszínére igyekezve.
Gibbson megigazította a nyakkendőjét, a volánnál ülő társára
nézett, majd leemelte a műszerfalról a borítékot, melyen
kettejük neve szerepelt. Kinyitotta és hangosan felolvasta az
egy szót tartalmazó üzenetet:
– KEZDŐDIK.
Colt bólintott egyet, és a társa felé fordult.
– Mit tudunk az áldozatról? – kérdezte.
– Még semmit. Éppen oda tartunk – válaszolta Gibbson.
– Értem – töprengett Colt, és az első beszélgetés
nehézségeit legyűrve fürkészte új társát, akit csupán tíz
másodperce ismert. Azóta, hogy maga mellett találta az
autójában. – Ez az első ügye a városban? – érdeklődött.
– Igen.
– Nekem is – bólogatott Colt.
Gibbson felhúzta a szemöldökét, és megcsóválta a fejét.
– Az nem lehet.
– Miért nem?
– Mert a történet szerint én egy fiatal, tapasztalatlan
nyomozót alakítok, aki elég vakmerő és hirtelen természetű. A
hirtelenségem és vakmerőségem a vesztemet jelentené, ezért
van mellettem a rutinos, idős társam, aki kordában tartja az
indulataim – magyarázta.
Colt átgondolta a hallottakat, majd előkapta a zsebéből a
jegyzetfüzetét, fellapozta az első oldalát és olvasni kezdte: – A
nevem Franklyn Colt. Ötvenkét éves, megfáradt nyomozó
vagyok. Van egy feleségem, Hilda, akivel tizenkét éve
elhidegültünk egymástól. Két gyerekem már felnőtt, fiam
jelenleg autókereskedőként dolgozik, lányom az egyetemen
tanít biológiát. Minden boldogságomat a munkámban lelem,
egy ideje a nyugdíjazást fontolgatom. Az utolsó ügyem egy
rejtélyes gyilkosság, aminek megoldásához fiatal és
tapasztalatlan társat kapok. Nem kedvelem az új társam, mert
mindig is magányosan dolgoztam, ezért idegesít ennek a fiatal
és tapasztalatlan nyomozónak a jelenléte, de ez a történet
alakulása közben változni fog, és meg fogom kedvelni. –
olvasta fel Colt.
– Ez igazán érdekes – töprengett Gibbson.
– Micsoda?
– Hogy ez az utolsó ügye. Ez azt jelenti, hogy ebben a
részben én kitanulom magától amit lehet, aztán tovább
nyomozok egyedül.
– Tovább nyomoz egyedül?
– Igen. Én az első nyolc részre szerződtem az írónál. Ha
magának ez az egyetlen része, akkor csupán a betanításom, és
az én bonyolult karakterem bevezetése a szerepe.
– Nem létezik! Nyolc rész? És én ennek a végén nyugdíjba
megyek? Nem, ez így nincs rendjén. Beszélnem kell az íróval
– csattant fel Colt.
– Az íróval nem lehet kapcsolatot létesíteni. Tilos. Ez a
szabály.
– Nem érdekelnek a szabályok! Hahó! – dőlt előre Colt a
kormányhoz, és a szélvédőn át az ég felé nézett. – Író! Ez így
nem lehet! Gibbson túl fiatal és tapasztalatlan nyolc részhez.
Szüksége van a rutinomra. Egyedül nem fog neki menni,
szüksége van társra, hogy valakivel meg tudja beszélni a
gondolatait, máskülönben töprengő és unalmas karakter lesz,
ráadásul a nyomozás folyamata is a fejében fog játszódni.
Élvezhetetlenné teszi egyedül az egészet! – kiabálta az ég felé.
Gibbson csendben figyelte és várta, hogy mi fog történni.
Az autó műszerfalán újabb boríték jelent meg, rajta Colt
nevével. Colt fél kézzel a kormányt fogta, másik kezével
leemelte a borítékot, felnyitotta és elolvasta a rövid üzenetét.
– Jó hír? – kérdezte Gibbson.
 – Igen. Az áll benne, hogy bizonytalan ideig elhalasztották
a nyugdíjazásomat, így állandó társakká váltunk, és én ennek
továbbra sem örülök. Valamint az áll még benne, hogy ne
próbáljam befolyásolni az írót a továbbiakban, mert kiírja a
karakteremet – mondta.
– Tehát társak lettünk. Ennek én sem örülök – csóválta a
fejét Gibbson.
– Miért nem? Maga fiatal, szüksége van a tapasztalt társra.
– Igen, bizonyára. Az elmém mélyén ezt tudom, de… –
kezdte, és előkapta a saját jegyzetfüzetét. Kinyitotta az első
oldalon, és folytatta: – de alapjaiban véve egy oktondi, lázadó
nyomozó vagyok, tele fiatalos lendülettel és kapkodási
kényszerrel. Mélyen vannak érzéseim, de ezeket teljesen
elnyomom – fejezte be az olvasást.
– Tehát így állunk. Ketten egy ügyön, a fiatal, kapkodó és
az öreg, rutinos. Belekényszerültünk abba a szituációba, hogy
megtanuljunk együtt dolgozni.
– Elég elcsépelt sztorinak tűnik. Mindig így kezdődik –
vonta meg a vállát Gibbson.
Colt hirtelen félrerántotta a kormányt, és csak hajszál híján
kerülte el, hogy a kamion (ami hirtelen, minden ok nélkül
áttért a szembe jövő sávba) beléjük hajtson.
– Látta ezt? A semmiből jött! – kiabálta reszketve
Gibbson.
– Ne becsmérelje az írót, mert kiír mindkettőnket a
történetből – válaszolta Colt egyszerűen.

2.
Egy sötét sikátorban parkolták le az autót. A környék
kihalt volt, sötét és komor. A csatornákból felszálló gőz
nyomasztóbbá tette a helyszínt.
Odasétáltak a járdán ácsorgó egyenruhás felé. A rendőr
mellett egy hulla feküdt, élettelenül.
– Hulla feküdt élettelenül? Hát hogy máshogy feküdhetne?
– kérdezte Colt.
 Colt hirtelen megtántorodott és megszédült. Gibbson
elkapta a kezét és megvárták, hogy elmúljon a hirtelen
rosszullét.
– Maga mondta, hogy ne piszkáljuk az írót – szólt rá
Gibbson.
Colt legyintett, és továbbindultak a tetthelyhez.
Odasétáltak a járdán ácsorgó egyenruháshoz. A rendőr mellett
egy hulla feküdt, holtan.
– Így már jobb – biccentett Colt, és a rendőrhöz fordult. –
Mit kaptunk ma, Chaplin? – érdeklődött a hullát méregetve.
– Új egyenruhákat. A rendőrkapitány évek óta
indítványozta, hogy megkapjuk az új ruhákat, amik
dizájnosabbak, és sokkal jobban bírják a hideget. Ma
szállították ki őket – magyarázta. Colt összeráncolta a
szemöldökét.
– Értem. És mi a helyzet az áldozattal? – tette fel a kérdést
máshogy.
– Nem tudom, egyszer csak itt teremtem, és a hulla már itt
volt, így. A szerepem szerint névtelen bejelentést kaptunk, és
engem küldtek a helyszínre – válaszolta Chaplin.
– Mióta halott? – méregette Colt az áldozatot.
– A testmerevség alapján nem tudom megállapítani – vonta
meg a vállát Chaplin.
– Miért nem? – kérdezte Colt.
– Mert én rendőr vagyok és nem orvosszakértő. A
karakterem túlontúl egyszerű, a történet folyamán csak ritkán
bukkanok fel, általában azért, hogy legyen valaki a helyszínen,
mire maguk ideérnek.
– Értem, Chaplin.
– Azonban amíg várakoztam, megfigyeltem a hullát és
láttam, hogy az órája megállt este nyolc óra tizennégy perckor
– mutatott Chaplin a halott nő karjára.
– Ezek szerint a halál beállta akkor történt – folyt bele a
beszélgetésbe Gibbson.
 – Nem. Ez csak annyit jelent, hogy akkor merült le az óra
eleme – csóválta a fejét Colt.
Gibbson megrántotta a vállát, és Chaplinhez fordult.
– Ez valóban kiváló minőségű egyenruha.
– Gibbson, lenne szíves a munkára összpontosítani? Jöjjön
ide és segítsen – szólt rá Colt.
– Igenis, uram – bólintott, és az áldozat mellé lépett.
Chaplin tétlenül várakozott, aztán mélyen belenézett a
sötét éjszakába és megszólalt.
– Tudom, hogy többre is képes lennék. Rengeteg
meghallgatáson jártam már, volt, ahol azt mondták, csak egy
kicsit kell érnem, és kaphatok saját történetet is. Egy
főszerepet. Igen. Egy igazi főszerepet, önálló dialógokkal,
alám rendelt karakterekkel, teljes, egyoldalas
háttértörténettel…
– Chaplin, mi a fenét csinál? – zökkentette ki Colt az
elmerülésből.
– Én csak, gondoltam… – hebegte.
– Ne próbálja meg befolyásolni az írót! Inkább tegye a
dolgát, és küldje el a bámészkodókat! – utasította. Chaplin
körbenézett. A sikátor üres volt, csupán egy kalapos, rejtélyes
alak sétált el az utca legvégén. Arcát és kilétét homály fedte.
– Nincs itt senki, aki bámészkodna – mondta.
– Hogyhogy nincs itt senki? Minden tetthelyen, ahol hullát
találnak, vannak bámészkodók – értetlenkedett Gibbson.
Abban a pillanatban egy csapat japán turista termett
mellettük. Tizenöten lehettek, fényképezőgéppel és
videokamerákkal a kezükben. Először értetlenül néztek
egymásra, és a különös környékre, aztán feleszméltek, a
rendőrök számára érthetetlen nyelven beszélni kezdtek, és
megfogták a gépeket. A vakuk villanása és a hirtelen támadt
zsivaj élettel töltötte meg a kihalt sikátort.
– Chaplin, küldje el a bámészkodókat! – ismételte meg
Colt.
 – Kérem, menjenek tovább, ez egy tetthely! – próbálta a
kezeivel hátrébb terelni a japánokat, de azok nem hátráltak.
– Nem értik amit mondok – fordult vissza Colték felé
Chaplin tanácstalanul.
– Író! Chaplin nem beszél japánul, nem tudja elzavarni
őket – nézett az ég felé Colt. Pár pillanatig várták, hogy
Chaplin átváltson japán nyelvre, és elzavarja a
bámészkodókat, de ez nem történt meg.
– Talán a hitelesség szempontjából nem lehet, hogy
Chaplin japánul magyarázzon. Elvégre csak egy helyi zsaru.
Ha beszélne japánul, kéne hozzá egy háttértörténet, és az ő
karakterének nincs akkora jelentősége, hogy háttértörténetet
kapjon – elmélkedett Colt.
– Igen, ez igaz. Chaplin, oldja meg valahogy! – szólt rá
Gibbson, és a hullához fordult.
– Na szóval, mit tudunk az áldozatról?
– Úgy gondolom, hogy táncosnő lehetett.
– Miből gondolja?
– A két és fél méteres rúd, amit a kezében szorít. Nézze
csak meg! – mutatott a nő kezére, ami rákulcsolódott egy
ezüstrúdra. – Ez színpadi kellék, a táncosnők produkciójához
tartozik.
– Ezek szerint a gyilkossági helyszín egy lokál, vagy bár.
Azt mondom, induljunk el ezen a nyomon – tanácsolta
Gibbson.
– Lassan a testtel nyomozó! Ez lehet megtévesztés is. A
rudat a kezébe adhatták utólag is. Pont azért, hogy rossz
nyomon induljunk el. Gibbson, maga túl hirtelen és jóképű
ember. Sokat kell még tanulnia.
– Miért mondja, hogy jóképű vagyok?
– Mert ez eddig nem derült ki. Valahogy be kell vezetnem
a külső vonásait is a történetbe. Már csak a szimpátia miatt is.
Az én karakterem eleve szeretetreméltó, hiszen bölcs és idős.
Maga viszont csak a külsőségeiből szerezhet szimpatizánsokat
– magyarázta.
 Gibbson végignézett magán, beletúrt dús, hullámos hajába,
ami a vállaira omlott, és elismerően bólintott egyet.
– Azt mondtam jóképű, nem azt, hogy gigoló! – förmedt rá
Colt. Gibbson lebiggyesztette az ajkait, majd beletúrt rövidre
nyírt, átlagos hajába.
– Gibbson, vegye elő a noteszét, és olvassa ki, mit tudunk
az áldozatról! – utasította Colt.
– Honnan veszi, hogy a noteszomban van az információ?
– Itt vesztegelünk már több oldal óta. Ez az idő elég ahhoz,
hogy az áldozatnak története legyen, és ez az információ a
noteszébe kerüljön.
Gibbson fellapozta a noteszét, és döbbenten vette észre,
hogy az áldozat adatai tényleg benne vannak. Felismerte saját,
jellegzetes kézírását, apró, gyors, türelmetlen betűit, mintha
csak sietve jegyzetelte volna le.
– Az áldozat neve Janice Hobster. Huszonöt éves, helyi
lakos, a Vadgalamb nevezetű lokál állandó táncosnője. Szeret
síelni, van egy macskája, aminek Kitty a neve. Szülei előtt
szégyelli szakmáját, ők a mai napig úgy tudják, hogy
egyetemre jár. Gyerekként megnyerte a tízéves korosztály
állami szépségversenyét, tizenegy évesen az országos
versmondó versenyt. Tizenkét évesen biciklizés közben letört a
foga. Tizenhat évesen Miss Bikininek választották. Kedvenc
étele a mexikói taco. Élettársa Robin G. Két éve élnek együtt.
Első csókja tizenkét éves korában, egy parkban csattant el, a
fiú, Peter Hallter nem sokkal utána szakított vele. Első… –
olvasta Gibbson a noteszéből.
– Köszönöm Gibbson, ennyi elég lesz. Nem adhatunk ki
túl sok személyes információt az áldozatról, mert ő a
történetben csupán a keretet adja. Rólunk szól, nem róla –
mondta.
– Értem uram. Tehát nincs szemtanú. Mi a helyzet a
nyomokkal?
– Esett éjjel, minden nyomot elmosott az eső.
– Akkor reménytelen megtalálnunk a gyilkost. Azonnal
menjünk el a Vadgalamb lokálba, és kérdezzünk ki mindenkit.
Aki gyanús, lecsukatjuk.
– Lassan a testtel Gibbson! Maga túlságosan kapkod.
Annyira tapasztalatlan, és mindig olyan jólöltözött – csóválta a
fejét Colt.
– Jólöltözött? Köszönöm uram – simított végig hosszú,
fekete bőrkabátján.
– Gibbson, maga nyomozó, nem a Batman! Tüntesse el azt
a kabátot! Ezek az információk fontosak, ha nem mondom,
akkor nem fogják tudni. De ne vigye túlzásba!
Gibbson nagyot sóhajtott, végigsimított makulátlan
öltönyén, és megigazította a nyakkendőjét. Nem tetszett neki
annyira, mint a bőrkabát, de nyomozó volt, úgy is kellett
kinéznie.
– Milyen nyomon fogunk elindulni? – érdeklődött
Gibbson.
– Nyomozó, úgy gondolja, nincs szemtanúnk?
Gibbson végignézett a sikátoron. A japánok eltűntek,
csupán Chaplin ácsorgott a közelükben. A hely kihalt volt,
sötét és nyomasztó. Érezni lehetett a levegőben a nemrégiben
elkövetett erőszak szagát. Az utca végén ismét elsétált a
különös, arctalan ember kalapban.
– Ezt a fazont már láttam ma – mutatott felé Gibbson.
– Csak egy statiszta – legyintett Colt.
– Statiszta?
– Igen Gibbson, statiszta. Annyi a dolga, hogy a háttérben
sétáljon és jelenlétével izgalmasabbá, rejtélyesebbé tegye a
helyszínt. Szokjon hozzá, sokszor fog még vele találkozni.
– Kérdezzük ki! Hátha látott valamit.
– Nem lehet. A statiszta soha nem lát semmit, akkor
érkezik, amikor mi. A mi hátterünkben van, nem lehet vele
kommunikálni, meg sem lehet közelíteni, mindig tart egy
bizonyos távolságot. Ha közelebb megy hozzá, a statiszta is
távolodik. Ő a mi hátterünk.
– Akkor valóban nincs nyom, amin elindulhatunk.
 – Mindig van nyom. Látja ott azt a sánta kutyát? – mutatott
Colt az út túloldalára, ahol egy kóbor, fekete kutya vonszolta a
hátsó lábát.
– Igen uram – nézte Gibbson a szerencsétlen ebet.
– Lehet, hogy szemtanú. Lehet, hogy nem véletlenül húzza
a lábát. Lehet, hogy nem véletlenül van itt – töprengett Colt,
aztán Chaplinhez szólt. – Chaplin! Jöjjön ide! – Mikor a
rendőr mellette termett, folytatta. – Vitesse a sánta kutyát a
laborba, vizsgálják ki! Hátha tud valamit.
– Igenis uram – bólintott Chaplin, aztán befogta az állatot,
és eltűnt vele.
– Akkor most várjuk az eredményeket?
– Nem tudom. Nem tudom. Az idő, és ha ezalatt csak itt
állunk, unalmassá válik a történet. Valószínűleg végül majd a
sánta kutyában rejlik a bűntény megoldása, de addig, hogy ne
legyünk hasztalanok, más, hamis nyomon kell elindulnunk.
Ártatlanokat kell megvádolnunk, hogy a végén csattanjon a
történet.
– Semmilyen nyomon nem tudunk elindulni – csóválta a
fejét Colt.
– Nézzünk körül.
Körbesétáltak az áldozat és a feltételezett tetthely
környékén, nyomokat keresve. Pár pillanat múlva Colt
felemelt egy borítékot a földről.
– Gibbson, jöjjön ide! Találtam egy nyomot, amin
elindulhatunk.
Gibbson odasétált, és átvette a borítékot, amin az állt:
NYOM. Kibontotta, majd hangosan és jól érthetően felolvasta
a tartalmát.
– Az élettárs, Robin G.
– Tehát Robin G.-nél kezdjük. Őt kell először
meggyanúsítanunk. Gibbson, vegye elő a noteszét, és mondja
meg Robin G. adatait!
 Gibbson előszedte noteszét, fellapozta, és megtalálta benne
a saját kézírásával teleírt lapot.
– Robin g. száznyolcvanöt centi magas, nyolcvankét kiló.
Jelenleg kidobó ember a Vadgalamb szórakozóhelyen. Két éve
él együtt Janice Hobster táncosnővel, már nem szereti. Helyi
szkander bajnok, kedvenc itala a barna sör. Rendszeresen csalt
a vizsgáin, és amikor a tanár észrevette, megfenyegette.
Lakcíme: Conrad sétány 25. – olvasta fel.
– Conrad sétány? Ismerem azt a helyet, a tengerparton van.
Ott kezdjük. – indult el Colt a kocsi felé.
– Uram, és a hulla? – torpant meg Gibbson.
– Elszállították.
– Mikor?
– Ne kérdezzen Gibbson, jöjjön!
Gibbson hátrafordult, és látta, hogy a hulla eltűnt, csupán a
sárga szalaggal elkerített kétszer két méteres kocka
emlékeztetett arra, hogy a sikátor egy bűntény helyszíne

3.
A Conrad sétány 25 a tengerparton volt. A hófehér ház
pilléreken állt.
– Miért áll pilléreken? – gondolkozott Gibbson, lábait
nehezen emelte a süppedős homokban. Makulátlan cipője
teleszóródott homokkal.
– A dagály miatt – magyarázta Colt.
– Értem. Gyönyörű környék, ez a város legszebb része.
Olyan festői. Szívesen jövök ide munka után, csak leülök a
homokba, és nézem a tengert – nézett szét Gibbson a csodás
tengerparti sétányon.
– Azt hittem most érkezett a városba, Gibbson! – ráncolta a
szemöldökét Colt.
Gibbson fellapozta a jegyzetfüzetét.
– Valóban. De a karakterem magányos típus. Gondoltam
ez szimpatikusabbá tesz. Tudja uram, tengerpart, homok, egy
magányos férfi… – magyarázta.
Colt megcsóválta a fejét.
– Ne legyen érzelgős! Kemény, makacs zsaru a szerepe.
Megérkeztünk a hátsó bejárathoz – rázta meg a lábát Colt,
miközben a tengerpart felől közelítették meg a házat.
– Miért nem mehettünk az első bejáratnál, az aszfalton?
– Mert az író úgy gondolta, nem hagyhatja ki, hogy a
tenger felől közelítünk egy házhoz, öltönyben, nehezen járva –
felelte Colt.
Becsöngettek, és pár pillanat múlva egy nagydarab, izmos
férfi nyitott ajtót rövidnadrágban, atlétában. Hunyorogva
nézett a két rendőrre, kezét napellenzőként tette a homlokára.
– Éjszaka van – fordult Colt az ég felé.
– Éjszaka ez az ember dolgozik. Hiszen kidobó a
Vadgalambban. Nem lehet éjszaka – rázta a fejét Gibbson.
Mindketten csendben várták, hogy mi történik. Szemüket az
ég felé meresztették.
Becsöngettek, és pár pillanat múlva egy nagydarab, izmos
férfi nyitott ajtót rövidnadrágban, atlétában. Álmosnak tűnt.
– Remélem jó okuk van hajnalban zavarni, amikor csupán
fél órája értem haza a munkából! – förmedt rájuk.
– Ezek szerint a hulla mellett sok időt töltöttünk, és mire
autóval ideértünk, hajnalodni kezdett – súgta Colt Gibbson
fülébe az elméletét.
– Igen, bölcs megoldás. Így az emberünk hazaért a
munkából – biccentett elismerően a fiatal nyomozó. (Gibbson
még nem tudta, de hamarosan fizetésemelés elé nézett.)
Colt az álmos férfi felé fordult.
– Ismeri ön ezt a személyt? – adott át egy fényképet.
Robin G. sokáig nézte a fényképet, aztán megrázta a fejét.
– Nem, sohasem láttam.
– Rendben van – akarta visszatenni a képet a zsebébe, de
Gibbson kivette a kezéből.
 A fényképen egy idős, ősz férfi volt látható,
napszemüvegben. Egy asztalnál ült több gyanús alak
társaságában, egy kis olasz kávézó teraszán.
– Ki ez? – kérdezte Gibbson.
– Huszonöt éve körözzük. Sikkasztott, és hidegvérrel
megölte a könyvelőjét.
– És miért kérdezte, hogy ez az ember ismeri-e?
– Sose lehet tudni. – vonta meg a vállát Colt, majd újra az
ajtóban ácsorgó Robin G. felé fordult.
– Uram, meg tudná mondani, hogy hol tartózkodott múlt
éjszaka?
– Dolgoztam a Vadgalambban.
– Meg tudja ezt erősíteni valaki?
– Igen. Úgy négyszáz vendég fordult meg az éjszaka
folyamán, valamennyit én engedtem be.
– Értem – bólintott Colt, majd Gibbsonra nézett. – Magára
szükségem van, együtt kell nyomoznunk. Viszont kéne valaki,
aki… – töprengett, majd észrevette, hogy Chaplin a
tengerparton sétál. – Á, meg is van. Chaplin! – üvöltött, mire a
rendőr feléjük sietett.
– Igen uram?
– Jó hogy itt van. Ellenőrizze ennek az embernek az
állítását, hallgassa ki a négyszáz szemtanút – utasította, mire a
rendőr elment.
– És miután végzett a munkával, mit csinált? – faggatta
tovább Gibbson.
– Hazajöttem, és aludtam. Ennek már vagy negyven perce
– válaszolta Robin G.
– Meg tudja erősíteni ezt valaki?
– Nem, egyedül voltam.
– Ez igazán érdekes. – ráncolta a szemöldökét Gibbson.
– Gibbson, a nőt valamikor tegnap délután ölték meg –
súgta felé Colt.
 – Tudom. De ez az ember hazudik! Maga egy hidegvérű
gyilkos! Vallja be! Vallja már be! – ragadta meg Gibbson
Robin G. vállát, és rángatni kezdte.
– Engedje el Gibbson! – szólt rá Colt. – Maga nagyon
forrófejű ember, még akkor is, ha végtelenül jó humora van.
– Köszönöm uram – mosolyodott el Gibbson.
– Nézze Robin G. Attól tartok rossz hírt kell közölnünk
magával. A barátnőjét a tegnapi nap folyamán megölték.
Robin G. arca elfehéredett, végtagjai elernyedtek. Az
ajtófélfába kapaszkodott és hitetlenül nézett a nyomozókra.
– Istenem, Clara! – suttogta fátyolos tekintettel.
– Álljon meg a menet. Milyen Clara? – állította le Colt
egyetlen kézmozdulatával a szimfonikus zenekart, ami Robin
G. fájdalma alá játszotta a zenét.
– A barátnőm, Clara – szipogta.
– Uram, Janice Hobster, akiről beszélünk. A meggyilkolt
nő. Tudomásunk van róla, hogy az ön élettársa.
– Nem, Janice-szel szakítottunk két napja.
– Mi volt az oka?
– Clara.
– Értem. Tehát Janice Hobstert a tegnapi nap folyamán
meggyilkolták – ismételte Gibbson.
– Ó Istenem. Janice! Ez szörnyű! – csóválta a fejét
szomorúan Robin G., és a szimfonikus zene hallatán újra
eleredtek a könnyei, feltörtek az emlékek, a közös pillanatok,
Janice mosolya. Gibbson és Colt összeszorult szívvel néztek a
tenger felé, amerre Robin G. emlékei kivetítődtek.
– Álljunk meg egy percre! Azt a láncot magától kapta? –
kérdezte Colt a megállított emlékképet nézve.
– Igen, tőlem – hunyorított Robin G. is, hogy jól láthassa
az apró láncot a távolba vetülő képen. – Sosem vált volna meg
tőle, mindig a nyakában volt.
 – Az áldozaton nem volt ilyen nyaklánc! – jelentette ki
magabiztosan Colt, és engedte, hogy az emlékképek tovább
pörögjenek.
– Ezek szerint a gyilkos ellopta tőle – következtetett
Gibbson.
– Ne legyen hirtelen, Gibbson! Az is lehet, hogy az áldozat
elveszítette azt a nyakláncot.
– Ha elhagyta, sose bocsátom meg neki! – szólt bele Robin
G.
Mindketten kérdőn néztek a férfira.
– Maga gyászoljon Robin G. És csendben, ha kérhetem! –
utasította Colt.
– Hogyan tovább? – kérdezte Gibbson.
– Először is megkeressük Clarát.
– Az új barátnőt?
– Igen, Gibbson. A szerelem sok mindenre képes. Ha
Janice féltékenységében Clarára támadt, könnyen
előfordulhatott, hogy megütötte Clarát – mondta.
– Igen, ez lehetséges. És utána mi történhetett?
– Ezt kell kiderítenünk, Gibbson. Valószínűleg az
történhetett, hogy Robin G. miatt összeszólalkozott a két nő,
lehet, hogy tettlegességig is fajult. Talán az áldozat megütötte
Clarát. Aztán szétváltak, és valaki megölte Janice-t. Nekünk
azt kell kiderítenünk, ki tette – magyarázta. Gibbson
végiggondolva a hallottakat.
Chaplin sétált feléjük.
– Mit derített ki, Chaplin?
– Háromszázkilencvenhét ember vallotta, hogy Robin G.
tegnap este hét órától ma hajnali fél ötig a Vadgalamb
nevezetű lokálban tartózkodott, és dolgozott. Két ember
semmire sem emlékszik az elmúlt éjszakából, egy ember pedig
azontúl, hogy alátámasztotta az alibijét, fel is jelentette
erőszakos bántalmazásért – számolt be nekik.
 Robin G. elfehéredett.
– Verekedés történt, én csak visszaütöttem – védte magát.
– Rendben van Robin. Azonban a két ember, akik nem
emlékeznek a jelenlétére, megerősítik azt a gyanúnkat, hogy
hazudott nekünk, így most őrizetbe vesszük.
– Várjanak! Az a két ember nemcsak rám nem emlékszik.
Semmire sem emlékeznek, részegek voltak! – hadakozott.
– Sajnálom – csóválta a fejét Colt. – Chaplin, vegye
őrizetbe ezt az embert! – utasította.
A rendőr megbilincselte és elvezette. Robin G. szomorúan
hagyta. Mikor elhaladtak Colték mellett, felemelte a fejét, és
rájuk nézett.
– Hogyan ölték meg Janice-t? – kérdezte.
– Meggyilkolták – válaszolta Gibbson.
Robin G. fájdalmasan lesütötte a szemét, és az emlékképek
újra kivetültek a tenger fölé, az égboltra. Mindannyian nézték
pár pillanatig, aztán Chaplin elvezette a gyanúsítottat.
– Gibbson, a jegyzetfüzetét – sóhajtott Colt.
– Igenis, uram. Tényleg azt hiszi, hogy ő tette? – kérdezte
Gibbson, szánalommal nézve a gyanúsított után.
– Nem, biztosan nem ő tette.
– Akkor miért kellett lecsukni?
– Egyrészt, mert nem volt százszázalékos alibije. Másrészt
pedig, az ő karaktere lesz a történet végén, akitől bocsánatot
kell kérnünk. És ahhoz előtte le kell csukni. Na olvasson
Gibbson!
Gibbson fellapozta a jegyzetfüzetét.
– Clara Walhalterbanerst. Huszonöt éves, egyedülálló nő.
Két napja a Vadgalamb nevezetű lokálban szórakozott, amikor
megismerkedett Robin G.-vel. Egy szakítás okozója, kedvenc
színe a lila, kozmetikusként dolgozik a Natural Born Ugly
nevezetű szépségszalonban. Két éve, február másodikán,
kedden, megválasztották a nap dolgozójának. Fiatalabb
korában kosárlabdázott, ettől erősek a vállai – olvasta fel.
– Annyira erősek a vállai, hogy gyilkoljon? – tette fel a
kérdést összehúzott szemekkel Colt.
– Nem tudom uram. Ez válltól függ? – kérdezett vissza
Gibbson.
– Ez sok mindentől függ, Gibbson. Maga nagyon
tapasztalatlan még, pedig remek spagettit tud főzni.
– Köszönöm, uram.

4.
A Natural Born Ugly szépségszalon csupán félórányira
volt Robin G. tengerparti házától. Az üzletet neonnal
világították ki, kirakatába természetellenesen csúnya nők képét
ragasztották.
Gibbson fintorogva nézte a szakállas nők képeit, majd
bement Colt után. A helyiség tele volt nőkkel, így mikor
Gibbson belépett, több tucat fürkésző női szempár meredt rá.
Elmosolyodott, elővette a jelvényét, és rutinosan körbemutatta.
Büszkén figyelte, ahogyan a nők ámulva méregetik, és
vágyakozó tekintettel merednek rá.
– Vágyakozva? Nem túlzás ez? – lépett mellé Colt.
– Ne már! Annyira élvezem – mondta Gibbson.
– Nem baj! Mi itt nyomozunk! – csóválta a fejét Colt.
Gibbson fintorogva nézte a szakállas nők képeit, majd
bement Colt után. A helység tele volt nőkkel, így mikor
Gibbson belépett, több tucat fürkésző női szempár meredt rá.
Elmosolyodott, elővette a jelvényét, és rutinosan
körbemutatta. A jelenettől kitört a pánik, a nők sikoltozva
pattantak fel, felkapták a táskájukat, és hanyatt-homlok
menekültek a kijárat felé. Többen nekiütköztek Gibbsonnak,
ügyet sem vetettek rá, egy teltkarcsú asszony még fel is lökte.
Hét másodperc alatt kiürült az egész üzlet, csak az
alkalmazottak maradtak. Colt kezet nyújtott a földön ülő
Gibbsonnak, aki értetlenül nézett körbe. Miután felállt,
mindketten a pulthoz igyekeztek.
– Clara Walhalterbanerst keressük – szólt Colt a pultban
álló lányhoz, aki rendíthetetlenül rágott egy hatalmas
rágógumit.
– Hátul, a kozmetikai részlegnél – mutatott unottan maga
mögé, majd felvonta az egyik szemöldökét, és Gibbsonhoz
fordult. – És magának miben segíthetek?
Gibbson elmosolyodott, és szintén felvonta az egyik
szemöldökét.
– Gibbson, jöjjön, különben feldühíti az írót! – szakította
félbe Colt az idilli jelenetet.
– Rám férne egy kis kikapcsolódás. Már több oldal óta
dolgozok. Fiatal vagyok, és lázadó. Az áll a
jegyzetfüzetemben, hogy alkoholproblémákkal is küszködtem
– feleselt.
– Ha konok, akkor magára vessen. Én megkeresem Miss
Walhalterbanerst – legyintett lemondóan, és az üzlethelység
hátuljába igyekezett. Gibbson visszafordult a pultban álló
szőkeséghez, aki intett neki, és egy függönnyel leválasztott
részhez vezette.
Colt a kozmetikai részleghez érve azonnal megtalálta
Clarát, aki arcmasszást adott az egyik kliensének.
– Miss Walhalterbanerst, beszélhetnénk négyszemközt? –
kérdezte Colt.
– Kérem, szólítson Clarának – mosolygott.
– Hálásan köszönöm – bólintott Colt.
– Igazán nincs mit – szerénykedett a lány.
– De, igazán lekötelez. Ilyen nevet! – sóhajtott Colt, majd
a bájos lányhoz fordult. – Szóval beszélhetnénk
négyszemközt?
– Elnézést, de most dolgozom. Nem küldhetem el a
kliensem, nagyon kell a pénz. Mondja nyugodtan, hogy miben
segíthetek – válaszolt kedvesen Clara, és újra bedörzsölte az
asztalon fekvő nő arcát egy krémmel.
– Rendben van. Alapos gyanúnk van feltételezni, hogy
köze van ahhoz a gyilkossághoz, amit tegnap délután hat és
este kilenc óra között követtek el brutális kegyetlenséggel a
Still sikátorban – mondta.
A pulton fekvő nő felkapta a fejét, és dermedten nézett
Clarára, aztán szó nélkül felállt, és kiviharzott a helységből.
Mindketten a pánikba esett nő után néztek. Clara lemosta a
krémet a kezéről és összevont szemöldökkel nézett a
nyomozóra.
– Ki az áldozat?
– Janice Hobster.
– Nem ismertem – csóválta a fejét Clara.
– Mi történt az arcával? A jobb oldalon, a szeme alatti
zúzódásra gondolok – érdeklődött Colt.
– Egy nő felpofozott.
– Értem. Ez volt az a nő? – ásott elő a zsebéből egy
fényképet az áldozatról és megmutatta neki.
– Igen, ő volt az! Csak akkor máshogy nézett ki! –
háborodott fel Clara.
– Hogy érti, hogy máshogy nézett ki?
– Hát nem feküdt az úton egy rúddal a kezében. De
felismerem, ő ütött meg – meredt a képre.
– Hölgyem. Ez a nő Janice Hobster. Meggyilkolták. Ez a
kép pedig a halála után készült.
– Sajnálom. Hogyan gyilkolták meg?
– Hidegvérrel – mondta ki Colt borzalommal a szemében.
– Úgy érti szilárd állapotúval? Szörnyű! – sütötte le a
szemét Clara.
Colt értetlenül nézett rá, majd megrázta magát.
– Hol tartózkodott tegnap délután óta?
 – Dolgoztam, aztán szokásosan elmentem futni. Később
kínai étteremben vacsoráztam, onnan elmentem moziba, aztán
hazasétáltam, megnéztem a szomszéd Mrs. Gothert, mert
újabban betegeskedik, aztán a lakásomban voltam és aludtam
– gondolkodott Clara.
– Alá tudja ezt valaki támasztani?
– Igen, azt hiszem sokan láttak – bólogatott Clara.
Colt körbenézett, majd elüvöltötte magát.
– Chaplin!
Kinyitódott a kozmetikát leválasztó részleg tolóajtaja, és
Chaplin dugta be rajta a fejét.
– Jó, hogy itt van Chaplin.
– Örülök, hogy segíthetek uram. Tudja, ennyi szerep…
már nincs messze az önálló történet, érzem – magyarázta.
– Lassan a testtel, Chaplin! Ne próbálja befolyásolni az
írót!
– Igenis, uram.
– Chaplin, kérem, nézzen utána Clara alibijének. Kérdezze
meg a munkatársait mikor végzett, aztán keresse fel azokat,
akik a parkban láthatták futni. Menjen el a kínai étterembe,
kérdezze ki a személyzetet, hogy emlékeznek-e rá, és a többi
vendéget, akik akkor ott vacsoráztak. Utána a mozi
személyzetét is faggassa ki, és a filmen bent ülő nézőket is
keresse fel, kérdezze ki őket, hogy emlékeznek-e Clarára, és
hogy milyen volt a film. Utána menjen el a lakásához, menjen
be a szomszédjához, Mrs. Gotherthez, tudja meg, Clara
tényleg meglátogatta-e az elmúlt este folyamán, és hogy mi
Mrs. Gothert betegsége. Ha ezt megtudta, keresse fel Mrs.
Gothert orvosát, és bizonyosodjon meg róla, hogy valóban
beteg-e – utasította.
Chaplin mindent lejegyzetelt, aztán eltűnt.
– Tudnia kell, Clara, hogy az áldozat, Janice Hobster, az ön
barátjának, Robin G.-nek volt az élettársa két évig. Maga miatt
szakítottak.
 – Igazán sajnálom. De szeretem Robin G.-t. Szerelem volt
első látásra. Nem akartam tönkretenni a kapcsolatát, sem
annak a lánynak az életét. Csak tudja, megláttam, és… – Clara
a kozmetika falára meredt, amire emlékképek vetítődtek.
Colt végignézte, ahogyan Clara és Robin G.
megismerkedtek.
– Érti már? – fordult vissza Clara a nyomozóhoz.
– Igen, azt hiszem – törölgette Colt a szemét. – Csak a
légkondicionáló teszi – mentegetőzött, és gyorsan eltette a
zsebkendőjét.
Chaplin visszatért, behúzta maga mögött a tolóajtót,
elővette a noteszét és olvasni kezdett.
– Uram, kikérdeztem mindenkit, akit mondott. A hölgy
alibije sziklaszilárd, mindenki alátámasztotta – mondta.
– Köszönöm, Chaplin, gyors és szép munka volt.
Hölgyem, elnézést a kellemetlenségekért. További szép napot
– köszönt el Colt, majd Chaplinre nézett. – Van még valami,
Chaplin?
– Igen uram. Felkerestem ennek a bizonyos Mrs.
Gothertnek az orvosát, aki azt állítja, nincs tudomása az idős
asszony betegségéről. Sőt, felettébb érdekes, mert az orvos
szerint Mrs. Gothert kiváló egészségnek örvend – közölte
Chaplin.
Colt eltűnődött.
– Kérem, Chaplin, tartóztassa le Mrs. Gothertet! Vigye
Robin G. után – mondta eltökélten. – Viszontlátásra! –
mosolygott vissza Clarára Colt. A nő döbbenten állt még
akkor is, amikor Chaplin visszatolta az ajtót, aztán eltűnt.
Colt kifelé sétált, amikor eszébe jutott, hogy a társa valahol
a közelben lehet. Fejét csóválva a keresésére indult. Elhúzta a
függönyt, és megtalálta Gibbsont a pultos lánnyal.
– Gibbson! Vegye ki a fejét a fejmosóból és jöjjön! – szólt
rá.
– De uram, ez a hölgy egész napos bérlettel ajándékozott
meg. Még csak a hajmosásnál tartok – válaszolta.
 – Gibbson, azonnal jöjjön velem, egy gyilkossági ügyben
nyomozunk!
Gibbson kivette a fejét a tálból, és sietve megtörölte a
haját. Szeretett volna elbúcsúzni a pultostól, de Colt nem
hagyott neki időt, így az ajándék bérletét sem tudta átíratni egy
aktuálisabb napra.
Kiléptek a szépségszalonból.
– Van két gyanúsítottunk, ez jó. De valamilyen nyomon
tovább kell haladnunk – tűnődött Colt.
– Robin G. És ki a másik gyanúsított? Clara? – érdeklődött
Gibbson.
– Nem. Clara tiszta. Egy hazug öreg viszont rendesen
belekeveredett – bólogatott elismerően Colt.
– Szóval kéne egy másik nyom. Nézzünk körül – kezdett el
lassan sétálni Gibbson a járdán, szemével folyamatosan az
aszfaltot pásztázta. Hamarosan rábukkant a másik nyomra,
amit keresett.
– Uram, azt hiszem megtaláltam – mondta.
Colt odasietett hozzá, és szemügyre vette a földön heverő
borítékot. Elolvasta a feliratot: MÁSIK NYOM. Felemelték,
Colt kibontotta és érthetően, jól hallhatóan felolvasta a benne
található egyszavas üzenetet:
– Vadgalamb.
– Tehát irány a lokál – értett egyet Gibbson.
– De hát még kora délután van. Ilyenkor nincs nyitva –
csóválta a fejét Colt.
Gibbson elővette a jegyzetfüzetét, fellapozta, és olvasni
kezdte:
– A Vadgalamb nevezetű lokál éjjel nappal nyitva van.
Tulajdonosa Ken Wayard, többször került már összetűzésbe a
hatósággal. Legutóbb két hónapja, amikor nem fizette be a
parkoló bírságát.
– Így mindjárt más. Nézzünk szét Gibbson, hátha találunk
valamit!
 5.
A Vadgalamb nevezetű non-stop lokál a város szélén állt.
A nappal is nagy zsúfoltsággal működő hely híres volt a
szórakozni vágyók körében. Már délután nehéz volt
parkolóhelyet kapni a környéken, Colt is tett egy kört az
autóval, mire felszabadult egy hely és meg tudott állni.
– Miért kellett körbemennünk, miért nem volt azonnal
szabad hely? – kérdezte Gibbson.
– A hitelesség szempontjából fontosak ezek a részletek –
magyarázta Colt, miközben bezárták az autót, és a bejárat felé
igyekeztek.
A portán álló nappali biztonsági őr mielőtt kérdezhetett
volna valamit, Gibbson előkapta a jelvényét és felmutatta.
Miután minden gond nélkül túljutottak a portán, a
biztonsági őr telefonon mindenkinek leadta a drótot, hogy
megérkezett a rendőrség, így mire beértek, egy üres termet
láttak pár táncosnővel, és a nyelvet nem jól beszélő turistákkal,
akik nem tudtak kimenekülni a hátsó kijáraton.
– Azt hiszem, számítottak ránk, Gibbson! – tűnődött el a
helyet fürkészve Colt. Még a DJ sem volt a helyén, az italpult
is üresen állt.
– Talán már értesültek Robin G. esetéről – felelte Gibbson.
– Gibbson, nézze csak! Nem lát valami furcsát? – mutatott
Colt a kisméretű, félkör alakú színpadokra, amik az asztalok
között helyezkedtek el. Tíz ilyen kis színpad volt kialakítva,
közepükön egy ezüst csővel. A kilencedik közepén azonban
nem volt semmi.
– Az lehetett Janice Hobster színpada – mutatott Colt a cső
nélküli színpad felé.
– Honnan jött rá uram?
– Nézze csak meg jobban – mosolyodott el. – Ha jobban
szemügyre veszi, akkor a színpad fölött lógó reklám
neonlámpát a Jagermeister felirat díszíti – mondta.
– És? – értetlenkedett Gibbson.
 – Jagermeister. Kezdőbetűje a J. Az áldozatunk
monogramja szintén J, mint Janice. Tehát ez az ő színpada
volt. Gibbson, magának még rengeteget kell tanulnia.
Használja az eszét! Nem elég, ha valaki zeneileg művelt, mint
maga – mondta.
– Köszönöm, uram.
– Kérdezzük ki a személyzetet! Vagy akit itt találunk.
– Rendben uram.
Elindultak az asztalok között, amikor egy ember eléjük
vágott.
– Segíthetek valamiben nyomozó urak? – kérdezte az
idegen. Jól szituált, negyven éves férfi volt.
– Igen, megmondhatná, hogy ki maga! – szólt Gibbson.
– Ken Wayard. A tulajdonos – mutatkozott be a férfi. –
Munka, vagy szórakozás céljából látogattak el a
Vadgalambba?
– Természetesen ezt az információt nem oszthatjuk meg
önnel. Egy gyilkossági ügyben nyomozunk – válaszolta Colt.
– Értem.
– Mr. Wayard, hol tartózkodott ön tegnap délután öt óra és
éjfél között? – szegezte neki a kérdést Gibbson.
– Miért ez idő alatt? – súgta a fülébe Colt.
– Nem kérdezhetjük mindenkitől ugyanazt – vonta meg a
vállát és a tulajra nézett.
– Természetesen itt voltam, úgy tíz óráig. Utána pedig
tekézni mentem a barátaimmal. Éjjel egy óra körül értem haza,
egyedül, de ez már nem tartozik magukra. Éjfélig kérdezték,
addig pedig a barátaimmal tekéztem.
– Alá tudja ezt valaki támasztani? – kérdezte Colt.
– Igen. A tekeklubban mindenki – vágta rá a tulaj.
Colt körbenézett és meglátta a bárpultnál ülő Chaplint,
amint magányosan iszogat.
– Chaplin! – szólt rá.
 – Igen uram?
– A legjobbkor. Kérem, nézzen utána, hogy Mr. Wayard
járt-e a tekeklubban tegnap. Kérdezzen ki mindenkit!
– Igen, uram – bólintott Chaplin és eltűnt.
– Bizonyára értesült arról, hogy Janice Hobstert tegnap
meggyilkolták… – kezdte Gibbson, de a tulaj közbevágott.
– Micsoda? Janice meghalt? Te jó ég! – kapott a
homlokához.
– Őszinte részvétem – veregette meg a vállát Colt.
– Janice volt a legjobb alkalmazottam. Mindenki szerette,
egyszerűen vonzotta a tömeget. Emlékszem, amikor
megláttam, egy szál farmerben és pólóban állt a klub előtt, és
én tudtam, hogy sokra viszi még. Én… – elcsuklott a hangja és
a mennyezetre emelte a tekintetét, ahol megelevenedtek
Wayard emlékei Janice-ről. Colt és Gibbson tűnődve nézte az
emlékeket.
– Tényleg tehetséges volt – bólintott Gibbson, majd tovább
nézte a plafont.
– Álljunk le! Az ott kicsoda? – kérdezte Colt, mire a kép
megállt.
– Ki? – szipogta a tulaj.
– Ott, a háttérben, Janice mögött, aki olyan féltékenyen és
dühösen néz rá!
Wayard megtörölte a szemét és hunyorogva a plafonra
nézett, hogy beazonosítsa a Janice mögött álló apró embert a
háttérben.
– Nem tudom, olyan rossz az emlék minősége. Nagy volt a
füst akkor éjjel, meg már ittam is, kicsit homályos, de ha jól
látom barna hajú – húzta össze résnyire a szemét.
– Igen, sötét hajú, ez biztos – bólogatott Colt.
– Csak két nem szőke táncosnő dolgozik nálunk, Shally és
Marge. Nem látom tisztán, hogy melyikük az – mondta a tulaj.
A képek eltűntek a plafonról.
 – Ha jól sejtem, az volt Janice színpada – mutatott Colt a
Jagermeister neontábla alatti félkör színpadra.
– Igen, amelyikről érdekes módon eltűnt a cső – vonta meg
a vállát Wayard.
– Az áldozat kezében egy ilyen csövet találtunk. Úgy
sejtjük köze van a gyilkossághoz, a laborosok vizsgálják –
magyarázta Colt.
– Mondja, Mr. Wayard. A két barna hajú táncosnő közül
valamelyik itt tartózkodik jelenleg? – érdeklődött Gibbson.
– Igen, Shally az öltözőjében van, Marge éjjel dolgozott, ő
majd csak este érkezik.
– Beszélhetnénk Shallyvel? – kérdezte Colt.
– Természetesen. Odakísérem önöket. Jöjjenek! – indult el
Wayard az asztalok között.
A nyomozók követték. Az öltöző zsúfolt volt, egymás
mellett álltak a tükrös szépítkező asztalok. A tükrök nagy
részére fényképek voltak ragasztgatva, az asztalokat
beborította a sok sminkeszköz és különböző ruhakiegészítő.
Shally az asztalánál ülve, kétségbeesve hallgatta a
nyomozókat, akik közölték vele a szörnyű hírt.
– Nem tudom elhinni, hogy meghalt! – zokogott Shally.
– Hölgyem, tudnunk kell, hogy hol tartózkodott tegnap
délutántól ma reggelig? – kérdezte Gibbson fáradtan.
– Én szabadságon voltam, két hete nem dolgozom. Apám
nagyszüleinél voltam látogatóban, Tokióban – mondta.
– Meg tudja ezt erősíteni valaki?
– Igen, rengetegen. A repülőn az utasok, alkalmazottak, a
reptéren a vámosok, emberek, a taxis, a rokonok… – hadarta.
– Értem. Chaplin visszaért már? – fordult körbe Colt.
– Igen, uram, itt vagyok – zihált Chaplin és elővette a
jegyzetfüzetét. – Mr. Wayard alibijét biztosították a teke
klubban, azonban eltűnt egy tekebábú azok közül, amikkel ő
és a barátai játszottak.
 – Rendben van. Chaplin, kérem, tartóztassa le Mr.
Wayardot, majd menjen Tokióba és kérdezze ki az érintetteket
Shally alibijével kapcsolatban! – utasította Colt.
Chaplin bólintott, vett egy nagy lélegzetet és eltűnt.
– Egyre több a gyanúsított, és nincs megoldása az ügynek
– sóhajtott Gibbson.
– Gibbson, maga túl nagyravágyó. Nyugalom, az ügy meg
lesz oldva.
Colt körülnézett az öltözőben és megakadt a szeme az
egyik tükörre akasztott láncon.
– Gibbson, nézze csak meg ezt a láncot! – mondta.
Gibbson közelebbről szemügyre vette az ékszert, és mint
aki mindent tud, bólogatni kezdett.
– Shally, mondja csak, kié ez az asztal?
– Marge-é.
– Sejtettem – mosolyodott el Colt és megnézte a tükörre
ragasztott fényképeket. Sok csoportkép volt rajta a
táncosnőkről. Minden képről ki volt vágva egy fej.
– Shally, mondja csak, kié ez a test, akinek kivágták az
arcát a képekről? – érdeklődött Colt.
– Janice Hobsteré – nézte meg jól a képet.
– Hol találjuk meg Marge-ot?
– Honnan tudjam? Nekem ennyi a szerepem – vonta meg a
vállát Shally és visszaült az asztalához, ahol sminkelni kezdett.
Kisétáltak az öltözőből a lánccal, amit nylon tasakba
tettek.
– Vegye elő a noteszt Gibbson.
– Igenis, uram.
Előkapta a noteszét, fellapozta és olvasni kezdett belőle:
– Marge Lones. Huszonhét éves, a Vadgalamb nevezetű
szórakozóhely táncosnője öt éve. Szereti a romantikus filmeket,
hét évesen ült először hullámvasúton. Hobbija a tánc és az
olvasás, kedvenc regénye a Gyilkos hajlamok. Jelenleg
egyedül él a Haroldes lakóparkban. Gyerekkori vetélytársa
Janice Hobster.
– Azt hiszem, nyomon vagyunk, Gibbson. Induljunk!
– Uram, telefonja van! – szólt rá.
Colt előkereste a mobiltelefonját, aminek létezéséről nem
is tudott, és felvette.
– Colt.
– Uram, itt Chaplin.
– Rosszul hallom Chaplin, beszéljen hangosabban!
– Most jobb, uram?
– Igen, Chaplin, mondja.
– Távol keleti vackok ezek a mobilok – dünnyögött
Chaplin, majd újra beleszólt. – Uram, Shally alibijét mindenki
alátámasztotta, kivéve az egyik légiutaskísérőt, Mio Wangot,
aki határozottan azt vallotta, hogy nem látta őt. Azonban a
repülőjegy és a személyzet összes többi tagja a rokonokkal
együtt bizonyítják Shally igazát – magyarázta Chaplin.
Colt összeráncolta a szemöldökét.
– Rendben, Chaplin, tartóztassa le Mio Wangot, és jöjjön
vissza! – utasította.
– Igen uram.

6.
A Haroldes lakópark egyik új épületében találták meg
Marge Lones lakását. Hosszas dörömbölés után Marge
személyesen nyitott ajtót.
– Miss. Lones, hol tartózkodott a tegnapi nap folyamán? –
szegezte neki a kérdést Gibbson, már az ajtóban.
– Egész nap itthon voltam egyedül, aztán tizenegykor
munkába indultam – felelte Marge idegesen.
– Miss. Lones, alapos gyanúnk van feltételezni, hogy
megölte Janice Hobstert – mondta Colt.
 – Miért tettem volna?
– Nézzük csak! – vette elő Gibbson a noteszét, fellapozta,
és olvasni kezdte: – Mert féltékeny volt rá.
– Nem igaz! – tagadott rögtön Marge.
– De igen! Mindig jobb volt magánál. Először tízévesen
alázta meg, amikor a gyerekszépségversenyt ő nyerte, maga be
sem jutott a döntőbe. Aztán a versmondó versenyt, ahol maga
kihagyott egy egész sort, és nem ért el helyezést. Aztán a Miss
Bikini választás, ahol maga nem indulhatott, mert a plasztikai
műtét hegei frissek voltak. Ezeket mind Janice Hobster nyerte,
maga labdába sem rúgott – olvasta fel Gibbson, miközben az
ajtóra vetültek Marge emlékei.
Colt nézte a képeket, amin Janice Hobster ragyogott.
Gibbson folytatta a felolvasást: – Aztán ugyanott lett táncosnő,
ahol maga, és a vendégek őt jobban szerették. Még az egykori
vőlegénye, Robin G. is elhagyta magát érte.
Marge összeroskadt a padlón és sírni kezdett. Colt elővette
a jegyzetfüzetét.
– Megvan a laboreredmény, Gibbson. Nézze csak! –
mutatta meg a tömböt. Gibbson beleolvasott és felhúzta az
egyik szemöldökét.
– Nem öltem meg! – fakadt ki Marge.
– Miss Lones, kérem húzza fel a nadrágja szárát! –
utasította Colt. Marge Lones felhúzta a bal szárán a nadrágot,
vádliján lila véraláfutásban húzódott egy harapásnyom.
– Mondja el hogyan történt! – szólt Colt.
– Nem akartam megölni. Csak dühös lettem. Tegnap
délután bementem a Vadgalambba és láttam, hogy táncol. A
vendégek fele csak miatta jött. A száma végén a cső, amin
forgott kiszakadt a helyéről, ezért az öltözőbe hozta. Úgy
éreztem, hogy ketten nem férünk meg egy helyen, kértem,
hogy hagyja ott a lokált. Hallani sem akart róla. Elragadott az
indulat, megfogtam a csövet és megütöttem. Rögtön
összeesett, én pedig kétségbeestem. Nem akartam megölni,
csak úgy találtam el, olyan rossz szögben, hogy azonnal
meghalt. A cső véres lett, el akartam tüntetni, hogy ne jöjjenek
rá a többiek. Kivonszoltam Janice-t a hátsó ajtón a csővel
együtt, és egy sikátorhoz hajtottam. Elvettem a láncát, mert
Robin G. egyszer azt már nekem adta, de amikor elhagyott
visszakérte, aztán Janice-nek adta. A sikátorba érve
elhelyeztem Janice-t a földön, a csövet a kezébe raktam és…
– És akkor jött a kutya, ami megharapta magát. Maga
pedig belerúgott – folytatta Gibbson.
– Miss Lones, a kutya fogain emberi bőrdarabokat találtak
a laborosok, a maga vádlijából származnak – csukta be a
füzetét Colt.
Marge Lones összeroskadva ült a padlón, Gibbson és Colt
a falon nézték a nő emlékképeit, ahogyan az áldozatot
elhelyezi a sikátorban, majd megrugdossa a kutyát, amelyik
megharapta.
Amikor végignézték a képeket, Colt biccentett, mire
Gibbson megbilincselte a nőt, és elvezették.
Ahogy beértek a kapitányságra, két ember átvette tőlük
Marge-ot, és egy cellába vitték.
– Szép munka volt Gibbson. Hirtelen ember maga, de
kezelhető. Sokat kell még tanulnia, akkor is, ha elragadó a
mosolya.
– Köszönöm uram.
– Ilyenkor jön az, hogy boldogan kisétálunk a
kapitányságról. Induljunk! – veregette hátba Colt Gibbsont, és
elindultak a kijárat felé. Csak a hátuk látszódott, ahogyan
távolodnak a folyosón. Elindult a szimfonikus zenekar boldog
harsonája. Már majdnem kiértek, amikor Chaplin utánuk
szaladt.
– Chaplin. Jól utazott? – érdeklődött Colt.
– Remekül uram.
– Mi a helyzet a többi letartóztatottal? – kérdezte Gibbson.
Chaplin elővette a noteszét és olvasni kezdte:
– Végül tisztázták magukat. A két vendégnek végül eszébe
jutott az éjszaka, és emlékeztek már Robin G.-re is. Ken
Wayard lakásában végül megtaláltuk az ellopott tekebábot,
beismerte a bűnösségét, pénzbírsággal elengedtük, nem
emeltünk vádat. Mio Wang beismerte, azért nem emlékezett
Shallyre a repülőn, mert aznap nem dolgozott, de ezt nem
tudták a főnökei, így azért a napért is fizetést kapott volna –
tette el jegyzetét Chaplin.
– Tehát mindenki szabad. Ez nagyszerű – bólintott Colt.
– Nem egészen – mondta Chaplin.
– Hogy érti ezt Chaplin?
– Clara Walhalterbanerst szomszédja, Mrs. Gothert
továbbra is őrizetben van. Az orvosa továbbra sem tudja
biztosítani az állítását, fenntartja, hogy Mrs. Gothert kiváló
egészségnek örvend – vonta meg a vállát Chaplin.
– Tudtam, hogy az öreg sáros. Nem tetszett ez a mese
nekem – rázta meg a fejét Colt, és mindhárman kisétáltak az
ajtón.
Lementek a rendőrség előtti lépcsőn és tovább
beszélgettek.
– Hát ez volt az első részünk – töprengett Colt hangosan.
– Igen. És Chaplin milyen sok szerepet kapott. Majdnem
többet, mint én – állt meg Gibbson.
– Lehet, hogy közelebb van az a saját történet, mint
gondolnám – nézett fel az égre Chaplin.
– Chaplin, ne akarja befolyásolni az írót! – szólt rá Colt
ingerülten.
– Rendben, uram – mondta, és a lépcsőn leérve eltűnt.
– Hogy érezte magát Gibbson? – érdeklődött Colt.
– Jól uram, de ezt nem vallhatom be. Tudja, továbbra sem
kedvelem magát, a bonyolult karakterem majd csak a negyedik
rész környékén kezdi el tisztelni magát. Addig magányos
vagyok. Úgyhogy most megyek és leiszom magam egy
lepukkadt bárban – vonta meg a vállát, és rágyújtott egy
cigarettára.
 – Vigyázzon Gibbson, magának a back storyja szerint
alkoholproblémái voltak. És muszáj dohányoznia?
– Látott már tökös, lázadó karaktert borosta és cigi nélkül?
– kérdezett vissza.
– Gibbson, maga végtelenül tapasztalatlan és önfejű
nyomozó, még akkor is, ha a zord, erős külső, egy érzékeny,
művelt embert takar.
– Köszönöm, uram.
Megálltak a lépcső előtt, és tovább folytatták a beszélgetést
az első részről, miközben a háttérben boldog emberek léptek
ki a rendőrségről. Csupa hálás, megkönnyebbült arc, akiket ők
csukattak le nap közben.
 II. Pauly Sherman, a törpe
1.
Franklyn Colt nyomozó elfordította a slusszkulcsot, mire
az autó motorja felzúgott. Ray Gibbson az anyósülésen ült,
unottan nézte az ablakot, amin egymást követték a lefelé
gördülő kövér esőcseppek.
– A fenébe, megint esik – dünnyögte. Colt felé fordult.
– Gibbson, a borítékot! – mutatott a műszerfalra, amin
megjelent a fehér boríték, rajta kettőjük nevével. Gibbson
előrehajolt a borítékért, majd felbontotta, és hangosan, jól
érthetően felolvasta a tartalmát: – MÁSODIK RÉSZ!
– Akkor induljunk! – bólintott Colt.
– Hova, uram?
– Gibbson! Maga még borzasztóan rutintalan. Vegye elő a
jegyzetfüzetét, és olvassa ki a címet!
Gibbson előhalászta a füzetét a belső zsebéből, majd
fellapozta, és elolvasta annak az oldalnak a rövid tartalmát,
amire a második rész volt firkantva.
– Azonosítatlan tetem a város határában, a hatvankettes út
mellett találtak rá – olvasta fel.
– Értem. Akkor indulhatunk.
Kifordultak a főútra, és araszolva haladtak a forgalommal,
miközben az ablaktörlő monoton hangon kattogott,
félresöpörve az esőcseppeket az ablakról.
– Uram, nem ártana sietnünk. Ilyen időben hamar
elmoshatja az eső a bizonyítékot – töprengett Gibbson
– Való igaz, Gibbson. De úgy emlékszem, az előző részben
is ez történt – gondolkozott Colt, majd előrehajolt a
kormányhoz, kezével megtörölgette a bepárásodott szélvédőt,
és az ég felé nézett: – író! Jobb időt kérnénk, mert az előző
részben is elmosta az eső a bizonyítékokat!
– Úgy tudtam tilos befolyásolni az írót – szólt rá Gibbson.
 – Csak jeleztem az észrevételemet – vonta meg a vállát
Colt.
Kifordultak a főútra, és araszolva haladtak a forgalommal,
miközben mindketten lehajtották a napellenzőt, és hunyorogva
felvették a napszemüvegüket.
– Gibbson, tekerje le azt az ablakot, meglehet idebent főni
– szólt rá Colt.
– Uram, használhatnánk a megkülönböztető jelzést. Ilyen
tömegben sosem érünk oda – adta a kezébe Gibbson a
rendőrségi villogót. Colt helyeslően elvette, majd fél kézzel
kinyúlt a lehúzott ablakon, és a tetőre tette a villogót.
A szirénaszóra automatikusan félrehúzódtak előlük az
autók, így pillanatok alatt kiértek a belvárosból, és rátérhettek
a hatvankettes útra.
A hatvankettes úton haladtak, már öt kilométerrel maguk
mögött hagyták a várost, a környék kihalt volt, száraz,
sivatagos.
– Sivatagos? – döbbent meg Colt, és körbenézett. –
Gibbson, jöjjön be az ablakból! – húzta meg társa zakóját, aki
egész felsőtestével kihajolt az ablakon, és igaz szabadságról
ordítozott.
– Elnézést uram – ült vissza Gibbson a helyére.
– Hogy lehet sivatag a város körül? – kérdezte.
Gibbson előkapta a jegyzetfüzetét.
– Itt az áll, hogy a város roppant gazdag természeti
adottságokkal rendelkezik. Északról hegyek takarják, délről
sivatag borítja. Keletről tenger, nyugatról egy hatalmas fal –
vonta meg a vállát, és visszatette a füzetét a zsebébe.
– Fal? Valami ókori dolog? – csodálkozott Colt.
– Nem uram, a falat keleti vendégmunkások építették öt
évvel ezelőtt, amikor nálunk forgatták a Kínai nagyfal
legendája című filmet, aztán itt hagyták a díszletet –
magyarázta.
 – Ilyen helyszín nem is létezik, sivatag, hegy, tenger,
nagyfal, és mind egy várost határolnak – förmedt rá Colt.
– Nekem tetszik. A hegyekből bauxitot és kőolajat
termelünk, a tengeri halászat fenntartja a gazdaságunkat, a
sivatag kiváló éghajlatot biztosít. A fal pedig ellátja a turisták
mérhetetlen tudásszomját és látványéhségét.
Colt értetlenül nézett a társára, majd újra a szélvédő felé
hajolt. – író! Hiteltelen a helyszín! És Gibbson karaktere túl
értelmes! Csak egy oktondi, hirtelen természetű nyomozó,
nem rendelkezhet ilyen válogatott szókinccsel… – csóválta a
fejét Colt.
Egy boríték jelent meg a műszerfalon, kettőjük nevével.
Gibbson előrehajolt, és kinyitotta. Hangosan, jól érthetően
felolvasta a tartalmát: – VISSZA! – összeráncolt szemöldökkel
meredt a társára. – Mit jelent az, hogy vissza? Most vissza kell
mennünk, és újra elindulnunk ugyanonnan, hogy más
helyszínre érkezzünk? – kérdezte. Colt megfordult a kihalt,
poros úton, és elindult vissza, a város irányába.
– Nem. Ez azt jelenti, hogy túlmentünk a tetthelyen –
fürkészte az út szélét Colt.
Pár perc múlva Colt félreállt, és mindketten kiszálltak.
Elindultak a homokos talajon, és meglátták az úttól két
méterre fekvő áldozatot. Chaplin állt mellette, és rájuk várt.
– Chaplin! – biccentett Colt, mikor odaértek.
– Uram – köszönt vissza Chaplin, majd Gibbsonra nézett,
és hirtelen elkapta a tekintetét. Gibbson ugyanígy tett. Colt
nyomozó ide-oda kapkodta a fejét köztük.
– Valami problémájuk van egymással, Gibbson? –
kérdezte. Gibbson nem nézett rá, szemét a cipője orrára
meresztette. – Chaplin? – fordult Colt a rendőr felé, aki szintén
nem szólalt meg. – Na jó! Van back storyja annak, hogy nem
kedvelik egymást? – kérdezte dühösen Colt.
– Nincs. – vonta meg a vállát Gibbson.
– Akkor fejezzék be! Ne tereljék el a történetet, éppen
gyilkossági ügyben nyomozunk. Ha nincs háttértörténete
annak, hogy nem beszélnek egymással, akkor béküljenek ki!
Ne kreáljanak konfliktust, mert az író kiírja mindkettőjüket! –
szidta le őket Colt.
Gibbson és Chaplin nagy nehezen egymásra néztek.
– Gyerünk, béküljenek ki! – utasította mindkettőt Colt.
Chaplin kezet nyújtott, Gibbson pedig némi tanakodás után
elfogadta, és megrázta. – Sajnálom uram! – kért bocsánatot
Chaplin.
– Nem, az én hibám volt Chaplin. Néha csak úgy elborul
az agyam, és azon töltöm ki a dühöm, aki épp a közelben van
– vallotta be Gibbson.
Colt közbeszólt.
– Elég legyen! Idegesítő, hogy a semmiről beszélnek.
Chaplin, mit tudunk az áldozatról? – kérdezte.
Chaplin otthagyta Gibbsont, a földön heverő áldozat mellé
lépett, és lehajolt hozzá.
– Egy csoport kisiskolás talált rá, alig húsz perce.
– Mit kerestek itt a gyerekek nap közben? Miért nem
voltak iskolában? – ráncolta a szemöldökét Colt.
– A földrajztanárnőjük hozta ide őket, hogy sivatagi rózsát
mutasson nekik – olvasta Chaplin a jegyzetfüzetéből.
– Nézzen majd ennek utána Chaplin! Nekem gyanús… –
csóválta a fejét Colt – Mi van még? – érdeklődött.
– Egy-két skorpió, meg ezek az átkozott keselyűk.
Egyébként a környéken kevés életet lehet felfedezni –
válaszolt Chaplin szétnézve a kihalt környéken.
Colt értetlenül nézett a rendőrre, majd megvonta a vállát,
és máshogy tette fel a kérdést.
– Mit tudunk még az áldozatról?
– Én semmit. Csak hirtelen itt teremtem, és láttam, hogy
maguk továbbmennek az úton. Nem voltam biztos benne,
hogy továbbhajtottak, azt gondoltam, egy másik áldozathoz
igyekeznek – mondta.
– Hogy érti ezt Chaplin?
 – Tudja, mivel mellékszereplő vagyok, egyszerre több
történetet is el szoktam vállalni. Kisebb szerepeket adnak
nekem, általában szemtanú vagyok, vagy helyszínen várakozó
rendőr, de van, hogy csak egy statiszta. Nem tudtam, hogy
magukat várom, nekem csak az a dolgom, hogy az áldozat
mellett legyek, amikor megérkeznek a nyomozók – sóhajtotta
csalódottan.
– Értem, Chaplin. És mondja csak, sokan vannak, akik
szimpla mellékszereplők? – érdeklődött Colt.
– Igen, a piac hatalmas, kevés embert választanak ki
főszerepre. Volt, hogy majdnem megcsíptem egy ökölvívóról
szóló történet főszerepét, de végül csak az egyik ellenfelét
alakíthattam, akit kiütött a második menetben. Mindezek
ellenére fontos volt a szerep, biztosítanom kellett a sikerét.
Nézzen csak oda, uram! – mutatott Chaplin az út másik
oldalára. Egy férfi ácsorgott, egyenruhában. – Ő is egy
helyszínt biztosító statiszta, várja, hogy megérkezzenek a
nyomozók, és átvegyék az ügyet – mondta.
– Azt akarja mondani, hogy az út túloldalán is van egy
áldozat?
– Igen uram, minden bizonnyal. Csak az egy másik
történet, más stábbal – magyarázta Chaplin.
– Érdekes… – tűnődött Colt, majd lenézett az apró termetű
áldozatra. – Ez egy gyerek lenne? Gibbson! – szólt a társának,
aki a környéken mászkált.
Gibbson odasétált.
– Gibbson, mégis hol kószált?
– Csak merengtem, uram. Tudja, a karakterem még mindig
nem kedveli magát, Chaplin iránt pedig egyenesen
ellenszenvet érez.
– Miért? – kérdezte Colt.
– Mert magamnak való vagyok a szerepem szerint –
elővette a jegyzetfüzetét, fellapozta, és olvasni kezdte. – Azóta
vagyok bizalmatlan az emberekkel, amióta elhagyott a
menyasszonyom – olvasta fel szomorúan.
 – Sajnálom, Gibbson. De az elmúlt részben nem volt
bizalmatlan, és menyasszonyról sem tett említést.
– Csak most láttam a füzetemben ezt a bejegyzést, uram.
Talán az elmúlt rész óta hagyott el… Mindenesetre most
hiányzik, ezért a távolba meredve nézek, és rá gondolok –
bólintott Gibbson.
– Értem én Gibbson, hogy a karaktere fejlődéséhez
elengedhetetlenek ezek az úgynevezett érzelmi
háttértörténetek, de mi elsősorban azért vagyunk itt, hogy
kiderítsük az áldozat halálának okát, és több oldal óta semmire
sem jutottunk. Olvassa fel az áldozat adatait! – mondta.
Gibbson lapozott egyet a füzetében.
– Az áldozat neve Pauly Sherman, negyvenkét éves férfi.
Szülővárosa a skóciai Littleville. Százhúsz centiméter magas,
gyerekkorában rendszerint csúfolták. Tizenkét éves korában
Littleville-be érkezett a Magic World nevezetű vándorcirkusz,
ahol állást biztosítottak neki, ő lett az állandó törpe. Így a
cirkusszal együtt elhagyta szülőhelyét. Egy nyilatkozatában azt
mondta, nem bánta meg döntését, bár sokszor hiányzott neki
Skócia. Kedvenc musicalje a Macskák, legjobb barátja Misery,
a cirkusz egyik artistája – csapta össze a jegyzetfüzetét.
– Értem – bólintott Colt.
– Uram, szerintem azonnal menjünk a cirkuszhoz! –
ajánlotta Gibbson.
– Még nem tudjuk a cirkusz tartózkodási helyét, csak
sejthetjük, hogy valahol a város közelében van. Más nyomon
kell elindulnunk.
– Milyen más nyomon, uram?
– Gibbson, maga nagyon kapkod, még akkor is, ha
remekül kisportolt felsőteste van.
– Köszönöm uram.
Gibbson végignézett magán. Szürke ujjatlan pólója a
felsőtestére feszült, V alakú nyakkivágása körül sötét
izzadságfolt húzódott. A napfény megcsillant Gibbson
szabadon hagyott, meztelen bicepszein…
 – Gibbson, azt mondtam: kidolgozott felsőtestű, nem azt,
hogy úszómester. Tüntesse el ezt az atlétát, és viselkedjen úgy,
mint egy nyomozó!
Gibbson végignézett magán. Fehér hosszú ujjú inge
foltokban tapadt a testére, a nagy melegben korábban
megszabadult zakójától, amit a kezében fogott. Meglazította a
nyakkendőjét, és verejtékező homlokát a tűző nap felé emelte.
– Még így is túlzás, de már elfogadhatóbb – dünnyögte
Colt. – Gibbson, keressünk nyomokat.
Körbesétálták a törpe áldozatot, és szemükkel a sivatagi
homokot gusztálták, nyomokat keresve.
– Uram, itt van valami! – szólt Gibbson, és felemelt a
földről egy piros, gömb alakú tárgyat, aminek a közepén egy
lyuk volt. – Mi lehet ez? – forgatta az ujjai között.
– Nem tudom, elküldjük a laborba elemzésre – felelte Colt,
majd beletette a piros gömböt egy átlátszó nylon zacskóba.
Tovább sétálgattak az áldozat körül, más nyomokat keresve.
– Uram, azt hiszem megtaláltam – kiáltotta Gibbson.
Colt odasietett mellé, és felemelte a földről a borítékot,
amin hatalmas betűkkel állt: NYOM. Jól érthetően, hangosan
felolvasta a tartalmát.
– Greenbay úti könyvkereskedés – biccentett, és
Gibbsonhoz fordult. – Tehát ott kell kezdenünk a nyomozást.
Hol van Chaplin? – kérdezte.
– Itt vagyok uram. Utánanéztem a földrajztanárnőnek, aki
a diákjaival megtalálta a holttestet.
– És mit derített ki?
– Igazat mondott, tényleg földrajzóra alatt hozta ide a
diákokat, ám az igazgatótól nem kért engedélyt – mondta.
– Rendben Chaplin, tartóztassa le a tanárnőt! – utasította.
– Igen uram – bólintott Chaplin.
– És vigye ezt a piros gömb tárgyat a laborba, vizsgálják
meg mi ez, vegyenek róla ujjlenyomatot és DNS mintát. – adta
át a nylon zacskót.
 Chaplin eltette a bizonyítékot. Mindhárman elindultak az
autó felé, majd megtorpantak és az út túloldalára meredtek,
ahol egy csoport öltönyös ember állt körbe valamit. Az
öltönyösök egyszerre lehajoltak, majd felemeltek egy három
méter hosszú, síkos felületű tetemet, aminek oldalából karok
és csápok lógtak élettelenül.
– Mi ez? – döbbent le Colt.
– Úgy gondolom, hogy ott egy sci-fi játszódhat – felelte
Chaplin.
– Értem. Menjünk tovább, ne zavarjunk más történetet. –
indult tovább az autó felé Colt, és intett Gibbsonnak, hogy
kövesse. Chaplin gyalog indult el, tett három lépést, aztán
eltűnt.
Mielőtt beszálltak volna az autóba, Gibbson visszanézett
az áldozatra. A törpe holtteste azonban már nem volt ott.
– Uram, eltűnt az áldozat.
– Elszállították a boncterembe – felelte Colt.
– Mikor? – döbbent meg Gibbson.
– Ne kérdezzen annyit Gibbson. A mi dolgunk csupán az
áldozat körül fontoskodni, a többit az író rendezi – mondta a
fejét csóválva, és beszállt az autóba.

2.
A Greenbay úti könyvkereskedés előtt nem találtak szabad
parkolóhelyet, így két utcával arrébb rakták le az autót, és
gyalog sétáltak a kereskedés felé.
– Miért nem lehet szabad parkolóhelyet kapni?
Főszereplők vagyunk – tűnődött Gibbson.
– Ez egyfajta háttér információ a városról. Ha rögtön
leparkolunk, akkor az írónak nincs lehetősége bemutatni ezt a
forgalmas utcát, a hömpölygő tömeget, a fölénk tornyosuló
épületeket – válaszolta Colt.
– Értem uram – bólintott Gibbson, és továbbmentek.
 A hömpölygő tömeget kerülgetve igyekeztek a Greenbay
útra, ami a következő kereszteződésnél, jobbra volt található.
A két nyomozó az embereket kerülgetve sétált, és nézte a fejük
felé tornyosuló épületrengeteget. Olyan érzésük volt, mintha
egy betondzsungelben lennének. A magas, üveg építmények
körbefogták az embert, amitől aprónak érezhette magát a
járókelő a gigantikus épülettömegek között.
– Valóban elég nagyok ezek az épületek. – emelte fel a
fejét Gibbson, és körbenézett.
– Igen, ez a város üzleti negyede, felhőkarcolókkal és
bankokkal. De akkor miért van itt egy könyvkereskedés? –
kérdezte Colt. Gibbson elővette a jegyzetfüzetét, és kiolvasta
belőle a magyarázatot: – a greenway úti könyvkereskedés a
város szívében áll, már harminc éve. Országosan terjesztik
innen a könyveket, napi kilenc kamion szállít mindenhova árut.
Igazi ritkaságokat is beszereznek, amit személyesen kell
megrendelni, majd kiszállítják – fejezte be az olvasást.
– Értem. Tehát ez egy könyvhálózat. Vajon mi köze van a
törpének ehhez?
– Talán csak egy ritkaságot vásárolt – vonta meg a vállát
Gibbson, és megállt a járda szélén álló hot dogos kocsi előtt. –
Jó napot, egyet kérnék! – mondta.
A hot dog árus megcsóválta a fejét.
– Sajnálom uram, nincs hot dogunk.
– Hogyhogy nincs? – értetlenkedett Gibbson.
– Ez csak díszlet. Azért küldtek ide, hogy a hátteret
biztosítsam, amíg maguk beszélgetve elmennek előttem.
Aztán, amikor maguk elhaladnak előttem, eltolom a kocsit a
következő sarokig, ahol egy csapat kommandósnak leszek a
háttere. Nézze csak meg! – vette le a fémtetőt az edényről.
Gibbson belenézett, és szomorúan sóhajtott egyet.
– Valóban üres – állapította meg.
– Gibbson jöjjön már, és hagyja dolgozni a hot dog árust! –
szólt hátra Colt, és bevárta a társát.
– Igazán ettem volna egy remek hot dogot.
 – Gibbson, maga tapasztalatlanabb, mint gondoltam volna!
Igaz, hogy remek ízlése van, de soká lesz még magából jó
nyomozó – csóválta a fejét Colt.
– Köszönöm uram.
Bementek a könyvkereskedésbe, és a pulthoz léptek.
Szemüveges, kosztümös nő fogadta őket.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte segítőkészen.
– Igen. Felismeri? – nyomott Gibbson az orra alá egy
képet. A nő hunyorogva nézte a képet.
– Persze. William Shakespeare – bólintott a nő.
– Mit tud róla?
– Angol drámaíró, költő, 1564-től 1616-ig élt, a
világirodalom egyik legnagyobb klasszikusa. Művei a mai
napig… – mondta a nő, mire Colt közbeszólt.
– Mire jó ez Gibbson?
– Alátámasztja azt a feltételezésem, miszerint a
könyvkereskedésben dolgozó emberek műveltek – magyarázta
Gibbson.
– Értem.
– Köszönöm asszonyom, elég lesz – szólt Gibbson a
nőnek, aki még mindig az életrajzot mesélte. – És ezt
felismeri? – nyomott egy másik képet a nő elé.
– Nem – csóválta meg a fejét.
Colt odahajolt, és megnézte a képet. Egy fekete
kosárlabdázó volt rajta, lila mezben, éppen zsákolás közben
készült a felvétel. Mielőtt Colt kérdezhetett volna bármit,
Gibbson megmagyarázta.
– Ez alátámasztja azt a feltételezésemet, miszerint a
könyvkereskedésben dolgozó emberek a sportvilágban
járatlanok.
– Gibbson, ez nem kapcsolódik szervesen a
nyomozásunkhoz. Legyen szíves Pauly Sherman, a törpe
kapcsán kérdezni, és félretenni a személyes érdeklődést –
förmedt rá Colt.
– Én csak gondoltam, ezek érdekes információk
lehetnek…
– Ne gondoljon semmit Gibbson! Az író azt a feladatot
adta nekünk, hogy megtaláljuk a törpe gyilkosát. Ne terelje a
történetet! Hacsak nem… – nézett rá Colt gyanúsan.
– Mi az, uram?
– Hacsak nem gondolja úgy, hogy az ilyen ártatlan
magánakcióival befolyásolhatja az írót annak reményében,
hogy saját, egy főszereplős történetet csíphet meg!
– Nem, uram, ez eszembe sem jutott – rázta vadul a fejét
Gibbson.
– Remélem is! Folytassa a munkát!
Gibbson elővett egy fényképet, és a nő elé tette.
– Felismeri ezt a törpét? – kérdezte.
A nő összeráncolt szemöldökkel nézte, majd bólintott.
– Igen. Úgy két napja járt nálunk, egy könyvritkaság után
érdeklődött.
– És?
– Megrendeltük neki a könyvet, a futár tegnap délután
szállította ki – mondta.
– Értem. Ezt az embert a mai nap folyamán,
feltételezhetően… – vette elő Gibbson a jegyzetfüzetét,
fellapozta – feltételezhetően ma reggel hat óra harminc és
harminckét perc között meggyilkolták – mondta.
– Ez borzasztó! Két perc alatt végeztek vele? – kapta a
szája elé a kezét a nő elborzadva.
– Nem, de valamikor ezalatt a két perc alatt történhetett a
bűntény. Tehát feleljen, hol volt ma reggel 6:30-tól 6:32-ig?
– Ha jól emlékszem, ez idő alatt pont reggeliztem.
– Hol?
 – A Caffe and Cheese étteremben, a Nelson téren.
– Mit reggelizett?
– Zabpelyhet és kávét fogyasztottam.
– Alá tudja támasztani valaki, hogy ma reggel ön ott járt?
– Igen. A többi vendég, a pincérnő, a szakács.
– Rendben – bólintott Colt, és körbenézett. Az egyik
sarokban Chaplin lapozgatott egy könyvet. – Chaplin! – szólt
rá, mire a rendőr odajött.
– Igen uram?
– Kérem, menjen, és nézzen utána a hölgy alibijének –
utasította.
– Igenis – mondta Chaplin, és eltűnt.
– Tehát ön azt állítja, hogy Pauly Sherman itt járt két
nappal ezelőtt, és rendelt egy könyvet.
– Igen – bólintott a nő.
– És a futár a tegnapi nap folyamán kiszállította ezt a
könyvet – folytatta, a nő pedig bólintott. – Tehát a futár
érintkezett az áldozattal. Máris van egy gyanúsítottunk. Kérem
a futár nevét és elérhetőségét – szólt Colt.
– Én nem tudom megmondani – nézett rá a nő értetlenül.
– Tudom, nem terjed ki rá a szerepe. Nem is magától
kérdeztem. Hanem a társamtól. Gibbson! – fordult körbe.
Gibbson az egyik polcnál állt, és a kezében tartott könyvből
olvasott. Colt hívására visszatette a könyvet, és odasietett. –
Gibbson, maga ebben a részben szörnyen hasznavehetetlen és
lázadó! Olvassa fel nekem a futár adatait!
Gibbson elővette a jegyzetfüzetét, és olvasni kezdett: –
HERBERT Knox, huszonnyolc éves. Jelenleg futárként
dolgozik a greenbay úti könyvkereskedésben. Egyedül, Bill
nevű kutyájával él a Longland út 204. szám alatti lakásban.
Hatévesen elkövetett egy bolti lopást, két tábla mogyorós
csokoládét emelt el, tettét azóta is titokban tartja. Szereti a
latin zenét, hét évig zongorázott, minden álma eljutni
Hawaiira. – zárta be a noteszt.
 – Egy szarka! Igazán jó nyomon vagyunk Gibbson.
Induljunk!

3.
Gibbson és Colt nyomozók a Longland út 204. alatti lakás
ajtaján kopogtattak. Egy álmos férfi nyitott ajtót.
– Miért álmos? Mindjárt dél! – szólt rá Colt.
– Nem tudom. A szerepem szerint álmomból keltenek. –
vonta meg a vállát a férfi.
– Értem. Maga Herbert Knox? – kérdezte Colt gyanúsan.
– Igen.
– És az ott a kutyája, Bill?
– Igen – nézett maga mögé Herbert Knox.
– Igen, akkor valóban maga az – bólintott Colt.
– Nem lehetünk benne száz százalékig biztosak – kutatott a
zsebében Gibbson, majd elővett egy fényképet. – Felismeri? –
kérdezte.
Knox megfogta a képet, majd értetlenül nézett a
nyomozókra.
– Igen, ő az anyám! – mondta.
– Na, most már biztos, hogy magát kerestük. Ez ugyanis
Mrs. Knox képe – mosolygott önelégülten Gibbson Colt felé.
– Szép munka Gibbson! – biccentett Colt, majd újra Knox
felé fordult. – Hol tartózkodott ma reggel 6:30-tól 6:32-ig?
– Dolgoztam. Akkor vittem el az utolsó könyvszállítást
egy bizonyos Mr. Fordnak.
– Mr. Ford. Értem. Akkor majd meglátjuk, hogy Mr. Ford
biztosítja-e az alibijét. Chaplin! – kiáltott Colt.
Chaplin felszaladt a lépcsőn.
– Igen uram?
– Mit derített ki?
 – A Greenbay úti könyvkereskedés pultosa valóban a Caffe
and Cheese-ben reggelizett ma a bűntény ideje alatt. Ahogy
mondta, kávét és zabpelyhet.
– Rendben.
– Azonban… – folytatta Chaplin. – Azonban a szakács
állítása szerint az utolsó adag zabpelyhet szolgálták fel neki, és
azóta sem töltötték fel a készletet.
– Értem. Kérem Chaplin tartóztassa le a szakácsot, aztán
menjen el Mr. Fordhoz, és kérdezze ki, Knox valóban
szállított-e neki ma reggel könyvet – utasította.
Chaplin felírta a füzetébe a teendőit, majd eltűnt.
– Mr. Knox. Maga szállított ennek az embernek tegnap
könyvet? – dugta az orra elé Gibbson a törpe képét.
– Igen – ismerte be.
– Milyen könyvet?
– Egy ritkaságot, H. Wardtól a Kincses sziget kulcsa című
művet – felelte.
– Miért ritkaság ez a könyv?
– Mert ez egy dedikált példány volt.
– Honnan szerezték?
– Egy antikváriumból, a Nille parkkal szemben – mondta
Knox.
– Köszönjük, uram. Gibbson, új nyomot találtunk. Irány a
Nille park.
A Nille parkkal szemben lévő antikváriumba belépve Colt
és Gibbson orrát megcsapta az áporodott, dohos papírszag. Az
üzletben faltól falig könyvespolcok álltak, roskadásig
megpakolva régiségekkel.
– Elnézést uram, de hogy fogunk a vándorcirkuszhoz érni
ezen a nyomon? Ez még mindig ugyanaz a történet? –
kérdezte Gibbson összeráncolt szemöldökkel.
– Türelem, Gibbson, maga nagyon kapkod. Biztosan
megtaláljuk a megoldást. Máskülönben az író kitesz
mindkettőnket – felelte.
Az egyik polc elé egy tizenöt fokú létrát támasztottak,
felső fokán egy fiatal nő állt, és könyveket pakolt.
– Elnézést hölgyem! – szólt fel Gibbson.
– Pillanat – kiáltotta a nő, és óvatosan lemászott a
magasból.
Gibbson ránézett a nőre, és elmosolyodott.
– Gibbson! Maga szomorú a menyasszonya miatt,
viselkedjen is úgy! – zavarta meg Colt az idilli jelenetet.
– Á, azt hiszem teljesen rendbejöttem – győzködte
Gibbson, majd újra a csinos eladó felé nézett. Colt legyintett
egyet, és az eladólányra meredt.
– Hölgyem, eladott a tegnapi nap folyamán egy dedikált H.
Ward könyvet?
A nő töprengett pár pillanatig, majd eszébe jutott.
– Igen, már emlékszem. A Kincses sziget kulcsa volt az,
ritkaság.
– Miért ritkaság?
– Mert az író összesen öt darabot dedikált.
Colt irkált valamit a füzetébe, majd körbenézett. A másik
pultnál Chaplin épp egy könyvet fizetett ki.
– Chaplin! Jó, hogy itt van.
– Uram, utánajártam Mr. Knox alibijének. Valóban
szállított Mr. Fordnak ma reggel könyvet, azonban Mr. Ford
azt állítja, nem azt a könyvet rendelte meg.
– Értem. Tartóztassa le Knoxot. Majd menjen el kérem H.
Ward íróhoz, és győződjön meg arról, hogy ez a nő igazat
beszél – utasította.
– Uram, nézze! – mutatott Gibbson egy borítékra a földön.
Colt elemelte, kibontotta, és hangosan, jól érthetően felolvasta
a tartalmát. – ZSEBEK.
– Zsebek? – csodálkozott Gibbson.
 – Igen. Hölgyem, kérem pakolja ki a zsebeit.
Az antikváriumi eladó egyesével elkezdte kipakolni a
zsebei tartalmát. Gibbson minden egyes darabot jól szemügyre
vett.
– Aha! – emelt fel egy papír fecnit, és Colt felé mutatta. –
Ez egy jegy a Magic World vándorcirkusz tegnap esti
előadására. Ön ott járt tegnap este?
– Igen – ismerte be a nő.
– Honnan szedte a jegyet?
– Mivel minden jegy előre elkelt, egy Walter nevezetű
jegyüzértől szereztem.
– Walter. Rendben – bólintott Colt.
Kiléptek az antikváriumból, és a járdán állva
gondolkodtak.
– Nehéz lesz megtalálni egy jegyüzért a városban –
töprengett Gibbson.
– Igen, Gibbson, tudom.
Hirtelen kiabálásra lettek figyelmesek. Egy férfi tőlük két
lépésre állt, és a járókelőknek ordítozott. – Jegyek a ma esti
Magic World előadására. Korlátozott számú jegyek kaphatók
ma estére!
Gibbson és Colt összenéztek, egymásra bólintottak, és
odaléptek az árushoz.
– Kettőt kérek – mondta Colt, és kifizette a két jegyet.
– Van négy jegyem a focimeccsre is. A páholyba. Nem
érdekli magukat?
– Csak ketten vagyunk – mondta Gibbson, majd megrázta
magát.
– Nem, nem kérünk. Inkább feleljen a kérdésemre: Mit tud
a gyilkosságról?
– Szörnyű bűntett, huszonöt évtől életfogytiglani börtönnel
büntetik – felelte a jegyüzér.
Gibbson értetlenül nézett.
 – Nem, a mai gyilkosságról mit tud? Pauly Sherman az
áldozat. Tudja, hogy ki tette?
– Nem. De ne kérdezősködjenek itt, az emberek nem
tudhatják, hogy meghalt a törpe. Én jegyeket próbálok eladni a
mai előadására – szólt rájuk az üzér.
– Elnézést – kért bocsánatot Colt, és tovább mentek.
– Megvan a jegyünk. Gibbson, olvassa ki a cirkusz címét a
noteszéből.
Gibbson kinyitotta a füzetet, és olvasni kezdte: – Magic
World vándorcirkusz. Jelenleg a déli, hatvanegyes úton
tartózkodik, négy kilométerre a várostól. A műsor hét órakor
kezdődik, kilencig tart. A cirkusz tulajdonosa Conrad Lant.
– Akkor induljunk a cirkuszba! – mondta Colt.

4.
A Magic World nevezetű vándorcirkusz fényei messziről
látszódtak az alkonyatban.
– Alkonyat? Máris? – nézett az égre Gibbson.
– Igen Gibbson. Az előadás előtt kell úgy fél órával
odaérnünk, hogy kérdezősködhessünk. Nem állhatunk egész
délután az előadásra várva. Az író ilyenkor kihagyja a köztes
időt. Tudja, csak a lényeg látszódhat. Nem tengődhetünk
órákat – magyarázta Colt.
– Értem uram. Nézze, egy zuhanó, lángoló repülő! –
mutatott a szélvédőre.
Colt odakapta a tekintetét, majd megcsóválta a fejét. –
Mennyi katasztrófatörténet.
A sivatag csendes, kopár képéhez nem passzolt a földből
hirtelen kiemelkedő hatalmas sátor, és lakókocsi karaván
nyüzsgő, fényes látványa.
Colt leparkolt a cirkusz ideiglenesen kialakított
parkolójába. Nem az előadásnak otthont adó sátorhoz indultak
először, hanem hátra, a lakókocsikhoz, hogy megkeressék a
tulajdonost. Szerencséjük volt, az első kocsi ajtaján
megtalálták a táblát, amin arany betűkkel volt írva: Conrad
Lant.
Bekopogtattak, és kisvártatva egy alacsony, kövér ember
nyitott ajtót.
– Conrad Lant? – kérdezte Gibbson.
– Attól függ, ki kérdezi – felelte az ember.
– Én – mondta Gibbson.
– Óh! Igen, ez esetben én vagyok. Miben segíthetek?
– Felelnie kell néhány kérdésünkre – mutatta fel Gibbson a
jelvényét.
– Jöjjenek beljebb – invitálta be őket.
Beléptek a lakókocsiba, és körbenéztek.
– Nincs mit néznünk, ez csak egy lakókocsi – mondta Colt.
Beléptek a lakókocsiba, és leültek.
– Nos, nyomozó urak, kérdezzenek csak – szólt Conrad
Lant.
– Először is, hogyan tudják megtanítani korcsolyázni a
jegesmedvét? – kérdezte Gibbson.
– Gibbson, ne terelje a történetet! – szólt rá Colt.
– Elnézést uram – bólintott, majd visszafordult az
igazgatóhoz. – De jobb ha tudja, kapcsolatban állok az
állatvédőkkel. – bökdösött az ujjával fenyegetően Conrad Lant
felé. Az igazgató értetlenül nézte Gibbson kitörését, majd
kérdőn Coltra nézett.
– A társam karaktere lázadó, és hirtelen. – vonta meg a
vállát Colt.
– Értem – bólintott Conrad.
– Nos uram, ma reggel holtan találtuk Pauly Shermant, a
törpét – mondta Colt.
Az igazgató lesütötte a szemét, és megmarkolta a fotel
karfáját.
– Az nem lehet! Nem igaz! – fakadt ki.
 – Őszinte részvétem – csóválta a fejét Colt, majd
Gibbsonra nézett, hogy mondjon ő is valamit. De Gibbson
nem szólt, csak összeráncolt szemöldökkel nézett egy képet a
falon, amin egy lángoló kutya volt.
– Mondja, ez a kutya túlélte az égést?
– Igen, tíz másodpercig ég csak a színpadon, aztán lemegy
a függöny. Az idomárok addigra már oltják a poroltóval –
szipogta Conrad Lant. Gibbson értetlenül nézett vissza a
képre.
– Mr. Lant, tudnunk kell, hogy van-e valaki a társulatban,
aki nem kedvelte Pauly Shermant – szólt Colt.
– Nem. A törpét mindenki kedvelte. Ő mindig olyan… –
nézett a lakókocsi falára, ahol megelevenedtek az emlékek.
Gibbson és Colt érdeklődve nézte az emlékképeket, amik a
cirkusz sok éves örömeit, és sikereit mutatták be. Látszólag
tényleg mindenki szerette Pauly Shermant, boldog ember volt,
gyakran szerepelt a középpontban, és a közönség is imádta.
Mikor véget értek az emlékképek, az igazgató feléjük fordult.
– Szörnyű veszteség. Szörnyű. Ki fogja elmondani
Miserynek?
– Misery? Az áldozat legjobb barátja? – olvasta ki Gibbson
a füzetéből. Az igazgató bólintott, mire Gibbson Coltra nézett.
– Személyesen beszélünk vele.
Misery lakókocsija a második volt a karavánban, rögtön az
igazgató mellett helyezkedett el.
Az artista zokogva fogadta a szörnyű hírt.
– Hölgyem, meg kell kérdeznünk, hogy hol járt ma reggel
6:30 és 6:32 perc között? – szólt rá Gibbson.
– A tigriseket etettem – válaszolta szipogva.
– Alá tudja ezt támasztani valaki?
– Igen. Artúr, a fürdető.
– Fürdető?
– Ő fürdeti az állatokat.
 – Chaplin! – kiáltott Colt.
Abban a pillanatban kopogtak a lakókocsi ajtaján.
– Igen uram? – nyitott be Chaplin.
– Kérem keresse meg Artúrt, az állatfürdetőt, és győződjön
meg arról, hogy Miss Misery igazat állít – utasította.
– Igenis uram – bólintott Chaplin.
– Chaplin, mit sikerült kideríteni H. Ward íróval
kapcsolatban?
– 1810-ben meghalt Ugandában, és valóban öt darabot
dedikált a Kincses sziget kulcsa című regényéből.
– Rendben Chaplin – mondta Colt, és megvárta, amíg
Chaplin eltűnik, majd Misery felé fordult.
– Hölgyem. Ismer olyan embert, aki Pauly Sherman, a
törpe halálát okozhatta?
– Pet Wanggal mindig is utálták egymást – felelte Misery.
– Pet Wang?
– Igen, ő a szabaduló művészünk. A gumiember.
– Értem. De vajon Conrad Lant miért állította, hogy a
törpét mindenki szerette? Ez felettébb gyanús. Chaplin! –
kiáltotta.
Chaplin zihálva visszajött az ajtón.
– Uram?
– Tartóztassa le Conrad Lantot. És mi a helyzet Artúrral, a
fürdetővel?
– Artúr megerősítette a hölgy állítását, ma reggel
mindketten a tigrisekkel voltak.
– Rendben Chaplin. Köszönjük hölgyem. Gibbson, jöjjön,
megkeressük a legújabb gyanúsítottat, Pet Wangot, a
gumiembert.
Colt kiment az ajtón, és várta, hogy a társa kövesse. Pár
pillanatig egyedül vesztegelt, majd visszament a lakókocsiba.
Gibbson és Misery még mindig nyugodtan ültek, és
beszélgettek.
– Gibbson. Jöjjön, mi itt most nyomozunk – szólt rá.
Gibbson kelletlenül odafordult, és legyintett egyet. – Magára
vessen Gibbson, ha ezután a rész után kiírják a karakterét.
Egyszerűen kezelhetetlen! – csóválta a fejét Colt, és elindult a
következő lakókocsi felé. Gibbson és Misery kiléptek a
lakókocsiból, és egy kisebb sátor felé igyekeztek.

5.
Colt nyomozó kérdőn nézett az előtte gyakorló Pet
Wangra. A gumitestű férfi teljesen kicsavarodott pózban állt.
– Nem zavarja, ha közben nyújtok? – kérdezte Pet Wang.
– Csak nyugodtan – sétálta körbe Colt, és a mozdulatait
fürkészte.
– Valóban nem kedveltem Pauly Shermant, a törpét, de
soha nem öltem volna meg – jelentette ki a gumitestű.
– Miért nem kedvelte őt?
– Mert ez a karakterem háttértörténete. Szívesebben
szerepelek távol-keleti akció történetekben. Mindegy,
megcsíptem ezt a szerepet, mert a nyakamba tudom rakni gond
nélkül a lábam. Ezenkívül csak annyit tudok, hogy nem
kedveltem az áldozatot, és nem öltem meg, bár sokáig leszek
gyanúsított – magyarázta. Colt felirkálta a füzetébe a
hallottakat, majd tovább csodálta a gumiember hajlékonyságát.
– Mondja csak, hol volt ma reggel 6:30 és 6:32 perc
között?
– Aludtam.
– Meg tudja ezt erősíteni valaki?
– Nem, teljesen egyedül voltam. Pontosan ezért leszek
sokáig az első számú gyanúsított. Nem is kedveltem az
áldozatot, alibim sincs, tehát most le vagyok tartóztatva – állt
fel.
– Ezt én mondom! Nem maga. Chaplin! – szólt hátra a
válla felett Colt.
 – Igen uram?
– Tartóztassa le ezt az embert! – utasította.
Pet Wang előrenyújtotta a kezeit, hogy megbilincseljék.
– Igazából mindegy, egy pillanat alatt ki tudok szabadulni
a bilincsből, de fontos a formalitás. – vonta meg a vállát, és
hagyta, hogy Chaplin megbilincselje.
– Mondja csak, szerepe szerint megszökik? – érdeklődött
Colt.
– Nem, rájönnek, hogy nem én tettem – vágta rá Wang.
– Rendben. Chaplin, vigye a szemem elől ezt a gyilkost!
– Nem vagyok gyilkos! – háborodott fel Wang.
– Én ezt még nem tudom – magyarázta Colt, és
végignézte, ahogy bilincsbe verve elvezetik a gyanúsítottat.
Colt visszasétált a lakókocsik között, majd megállt egy
kisebb sátor előtt. Félrehúzta a függönyt, és benézett.
– Gibbson, azonnal szálljon le onnan! – förmedt a
nyomozóra, aki Misery társaságában egyensúlyozott egy
kötélen. – Gibbson! – kiáltott újra, mire a nyomozó elvesztette
az egyensúlyát, és lezuhant. Fájdalmasan felüvöltött, és a
begipszelt karjára meredt.
– Megérdemelte a kéztörést, Gibbson! Maga nyomozó, és
azért van itt, hogy megoldja a bűnügyet. Az író jól tette, hogy
eltörte a karát. Jöjjön! – szólt, majd kiment a sátorból. Gibbson
csalódottan követe, és érdeklődve fürkészte a friss gipszét.
– Vajon mikor gyógyul meg a kezem? – kérdezte, majd
felkötötte a gipszelt karját a nyakába.
– Úgy gondolom, hogy ebben a részben már nem! Maga
nagyon tudatlan nyomozó még, akkor is, ha egyre nagyobb a
háttértörténete és karakterjelleme – nézett rá csalódottan Colt.
– Köszönöm uram.
– Letartóztattam Pet Wangot – mondta Colt.
– Úgy gondolja ő a tettes?
 – Nem tudom még. Nagyon úgy fest, de még nem vagyok
teljesen biztos benne. Nézzük meg az előadást.
– Hátha közben észreveszünk valami furcsát? –
érdeklődött Gibbson.
– Nem. Megvettük a jegyet. – vonta meg a vállát Colt, és
elindult a hatalmas sátor bejárata felé.
A jegyellenőr megnézte a jegyüket, majd beléptek, és
megkeresték a helyüket. A sátor pillanatok alatt megtelt
unatkozó gyerekekkel és izgatott felnőttekkel. Gibbson
türelmetlenül várta az előadás kezdetét, miközben a cirkuszi
programot böngészte.
– Uram, beszélő fókák is lesznek a műsorban – fordult
örömmel Colt felé.
Colt csak bólintott, és tekintete a sátor plafonjára meredt.
Elgondolkodott, érezte, hogy valami nem stimmel. Gibbson is
felemelte a fejét, és a sátor ponyvájára vetülő emlékképeket
nézte. Colt emlékei voltak a nyomozás folyamatáról.
– Uram, úgy gondolja, rossz nyomon járunk? – kérdezte
Gibbson.
– Nem, Gibbson, jó nyomon vagyunk, csak nem érzem
úgy, hogy lezártuk az ügyet. Valami még hiányzik –
elmélkedett.
– Vajon mi hiányozhat még?
– A tettes – bólintott Colt, és a színpad felé fordult, ahol
kezdetét vette a műsor.
Egy pattogatott kukorica árus lépett melléjük. Nyakában
lógó tálcáját unottan forgatta körbe az emberek között.
– Kérnék egy csomaggal – intett neki Gibbson.
– Sajnálom, nincsen – fordult felé az árus.
– Hogyhogy nincsen? Elfogyott?
– Soha nem is volt. Csak azért hordom körbe az üres tálcát,
hogy megteremtsem a cirkuszi hangulatot.
 – De hát láttam, hogy a feljebb ülő sorokban vettek
magától.
– Azok csak statiszták. Szemfényvesztés volt, úgy tettek,
mintha fizetnének, én pedig úgy, mintha adnék nekik valamit.
Elnézést. – sétált tovább lefele a lépcsőfokokon az árus.
Gibbson összehúzta a szemét és figyelte, hogy a lenti sorokban
valóban szemfényvesztés történik-e. Neki határozottan úgy
tűnt, hogy az árus ad egy csomag kukoricát egy kisgyereknek.
Értetlenül hátradőlt.
– Gibbson, maga nagyon tapasztalatlan még – szólt rá
Colt.
Az előadás elkezdődött, két bohóc lépett a színpadra.
Mindketten esetlenül bukdácsoltak a hatalmas cipőkben. Colt
gyanúsan nézte őket, majd Gibbsonhoz fordult, aki nagyokat
nevetett.
– Gibbson! Nem vesz észre valami furcsát? – kérdezte.
– Ezek a bohócok részegek – állapította meg Gibbson.
– Nem, nem azt. Nézze csak meg jobban! – mutatott a
színpadra Colt.
Gibbson kotorászott a széke alatt, majd elővette a kis
távcsövet, és a szeméhez emelte.
– Mit művel Gibbson, ez nem színház! Tüntesse el azt a
kémlelőt – szólt rá Colt.
Gibbson hunyorogva nézett a színpadra, és próbálta
észrevenni a bohócokon a furcsaságot.
– Az egyik bohócnak hiányzik a mű orra – jelentette ki.
Colt bólintott.
– Vegye elő a jegyzetfüzetét, és olvassa ki a
laboreredményt – utasította.
A nyomozó fél kézzel benyúlt a zakója belső zsebébe,
majd kivette a jegyzetfüzetét, és fellapozta. – a piros gömb
alakú tárgy, amit az áldozat mellett találtunk, egy cirkuszi
kellék, pontosabban pedig egy bohóc orr – csapta be a füzetet.
– Jöjjön Gibbson, kérdezzük ki – állt fel Colt.
 – Most? De hát tart az előadás.
– A drámai hatás így sokkal élvezhetőbb lesz – felelte Colt,
és lesietett a lépcsőn, egyenesen a színpad aljához. Felpattant a
színpadra. A két bohóc megakadt az előadásban, és
mesterségesen festett mosolyukkal figyelték a két nyomozót.
Gibbson előkapta a jelvényét, jól láthatóan körbemutatta, majd
megköszörülte a torkát, és körbeszólt.
– Hölgyeim és Uraim, a nevem Gibbson nyomozó, ő pedig
a társam, Colt nyomozó. Kérem, maradjanak nyugton, egy
gyilkossági ügyben nyomozunk. Ez a bohóc feltehetőleg
hidegvérrel meggyilkolta egy munkatársát, közveszélyes és
kiszámíthatatlan. Kérem, ne ijedjenek meg, urai vagyunk a
helyzetnek. A gyilkos bohóc meglakol a tettéért, nincs miért
aggódniuk – kiáltotta.
Két pillanat hatásszünet volt, majd a nézők őrült pánikban
törtek ki, és a kijárat felé özönlöttek, egymást taposva. Csak
azok a turisták maradtak ülve, akik nem értették a szavait. A
többi néző azonban esztelenül menekült a sátor kijárata felé.
Gibbson a sátor egy nyitott résén át látta, amint az emberek
kirontanak a sátorból, és menekülnek. A háttérben egy zsiráf is
elügetett, a gondozója ijedten rohant utána.
A két bohóc kedves, barátságosan kifestett arccal nézett
rájuk.
– Maga, akinek orra van, elmehet! – szólt Colt.
A bohóc futni kezdett a kijárat felé, nagy cipője
akadályozta a menekülésben, háromszor hasra esett. A húsz,
helyén ülő turista nagyokat kacagott a jeleneten.
– Bohóc! Hol veszítette el az orrát? – szegezte a bohócnak
a kérdést Gibbson.
– Ellopták tőlem – vágta rá.
– Ugyan, ennél jobbat is kitalálhatott volna. Mégis kinek
kéne egy bohócorr? – kérdezte Colt. – Hol volt ma reggel 6:30
és 6:32 között?
– Sétáltam.
– Meg tudja ezt erősíteni valaki?
 – Nem.
– Rendben. Bohóc, magát most letartóztatjuk Pauly
Sherman, a törpe meggyilkolása miatt. Tagadja a tettét? –
faggatta Colt.
A bohóc nem válaszolt.
– Tehát beismeri. Elmondja hogyan történt?
A bohóc még mindig nem válaszolt. Gibbson kinyitotta a
füzetét, fellapozta, és olvasni kezdett: – úgy gondoljuk, hogy
maga őrülten féltékeny volt Pauly Sherman, a törpe sikereire.
Gondoljon csak bele, egy törpe, aki megnevetteti a nézőket.
Aki saját műsorszámot kap. Akit szeretnek az emberek. És mi
lesz a bohóccal? A bohóccal, aki nem is léphet a többi bohóc
nélkül színpadra. Megirigyelte a törpe sikerét, elvette magától
a közönséget. És maga meggyilkolta. A maga műorrán talált
nyál DNS-e megegyezik az áldozat, Pauly Sherman, a törpe
DNS-ével. Ez azt jelenti, hogy maga rafináltan rávette, hogy
vegye a szájába. Úgy gondoljuk, fogadást kötöttek, hogy a
törpe nem tudja lenyelni az orrot. Megpróbálta, a szájába
vette, de megakadt a torkán. Maga pedig végignézte, ahogyan
megfullad. Mikor szerencsétlen törpe kilehelte a páráját, maga
elvonszolta. A cirkusz a hatvanegyes úton áll, maga elindult a
tetemmel, átvágott a sivatagon, és megérkezett a hatvankettes
út mellé, ahol lerakta az áldozatot. Úgy gondoljuk, hogy mikor
ledobta a törpe holttestét, az hasra eshetett, az ütés
következtében pedig a torkán ragadt orr kigurult a szájából.
Nem volt elég alapos bohóc, a kapkodásban otthagyta a
bizonyítékot! – zárta be a füzetét Gibbson, és a falra nézett,
ahol a Bohóc emlékei megelevenedtek a gyilkosságról. A
Bohóc, Colt, Gibbson és az ottmaradt nézők is csendben
figyelték ezeket az emlékképeket. Látták, ahogy ledobja a
törpét, és otthagyja a sivatagban, majd a bohóc belenézett
zsebtükrébe, és elmosolyodott. Amikor az emlékképek
abbamaradtak, Colt a fejét csóválva fordult a nézőtérre.
Chaplin a negyedik sorban ült, és kukoricát evett.
– Chaplin! Jó, hogy itt van. Kérem, tartóztassa le a gyilkos
bohócot!
– Igenis uram.
 – Honnan szedte a kukoricát? – fordult hozzá Gibbson.
– Kint van egy igazi büfé, árulnak kukoricát, és hot dogot
is – felelte, majd elvezette a gyilkost.
Colt és Gibbson kifelé mentek, majd megálltak a büfénél,
és vettek maguknak egy-egy csomag kukoricát.

6.
Miután a rendőrkapitányságon végeztek a papírmunkával,
Colt és Gibbson a kijárat felé igyekeztek.
– Hogy érzi magát Gibbson, a második rész után? –
érdeklődött Colt.
– Jól, uram. Vagyis elégedetlen és ideges vagyok – felelte.
– Miért?
– Mert ilyen a karakterem. Azt hiszem, most megyek és
beülök egy kocsmába, ahol hajnalig inni fogok. Tudja, sok régi
fájdalmam van. Tele van a back storym rémes gyerekkorral,
hűtlen nőkkel, csalódással és szenvedéssel – magyarázta.
– Azt hiszem Gibbson, magával tartok. Így a második rész
után közelebbi kapcsolatot kéne kialakítanunk – bólogatott
Colt.
– Uram! – kiáltott utánuk Chaplin.
Mindketten megfordultak, és bevárták a rendőrt.
– Igen Chaplin?
– A gyilkos bohócot elítélték, most tárgyalták az ügyet.
– Nagyszerű Chaplin. Mi van a többi gyanúsítottal?
– Tisztázták magukat. A Caffe and Cheese szakácsa
beismerte, hogy nem rendelt több zabpelyhet, óvadék
ellenében elengedték. Mr. Knox valóban rossz könyvet
szállított ki Mr. Fordnak, de a tévedést a Greenbay-i
könyvkereskedés korrigálta. Conrad Lant cirkuszigazgató
valóban nem tudta, hogy a törpét valaki nem kedveli, őt
feltételesen szabadlábra helyezték. Pet Wang gumiembernek
azért nem volt alibije, mert ő alakította az ideiglenes
főgyanúsítottat, ezért ő is szabadon távozhat – olvasta fel
Chaplin.
– Rendben Chaplin, köszönöm.
– Azonban – folytatta – a földrajztanárnő, aki az áldozat
holttestét találta a gyerekekkel a sivatagban…
– Mi van vele?
– Az igazgató továbbra is állítja, hogy nem adott engedélyt
arra, hogy tanítási idő alatt a tanárnő elvigye a gyerekeket
sivatagi rózsát keresni. Ezért őt továbbra is bent tartjuk –
mondta.
– Köszönöm Chaplin – bólintott Colt.
– Nézze, uram – emelt fel Gibbson egy borítékot a földről.
– Mi az, Gibbson?
– Chaplinnek szól! – adta át a borítékot Chaplinnek.
Chaplin csodálkozva nézte a nevével ellátott üzenetet.
Kinyitotta, és elolvasta a tartalmát.
– Jó hír, Chaplin? – érdeklődött Colt.
– Az áll benne, hogy a következő rész elejétől kezdve, hat
részre megkaptam a sorozat állandó mellékszerepét – nézett
rájuk könnyes szemekkel.
– Na látja Chaplin, egyszer még összejön az a főszerep is!
– veregette vállba Colt.
– Velünk tart, Chaplin? Elmegyünk inni, mélyítjük a
karakterünket, és építjük a kapcsolatunkat, mert még mindig
nem kedveljük egymást Colt nyomozóval – mondta Gibbson.
– Szívesen mennék, de második áldozatot alakítok egy
krimiben. Mennem kell – felelte.
– Rendben Chaplin.
Lesétáltak a rendőrség előtti lépcsőn, majd Chaplin eltűnt,
Gibbson és Colt pedig megálltak beszélgetni.
– Úgy tudtam, nem kedveli Chaplint – nézett Colt
Gibbsonra.
 – Nem is kedvelem.
– Akkor miért hívta el mégis?
– Mert borzasztóan összetett, kiszámíthatatlan és
szélsőséges a karakterem. Állítólag a sorozat alatt megérik
majd, de fejlesztenem és építenem kell, mert még túlontúl
lázadó – magyarázta.
– Értem Gibbson. Fejlessze csak. Maga nagyon
tapasztalatlan még, akkor is, ha remek cipőket hord.
– Köszönöm uram.
Gibbson lenézett a lábára, és boldogan fürkészte
elhasználódott, kopott western csizmáját, amit még Texasban
vett magának, az első rodeó versenyen elért helyezésének
díjából.
– Micsoda? Texas? Rodeó? Gibbson, tüntesse el magáról
azt az átkozott csizmát! Maga nyomozó, nem cowboy! –
förmedt rá Colt.
Gibbson lenézett a lábára, és kedvtelenül fürkészte
vadonatúj, puha antilopbőr cipőjét, amit nagy gonddal tisztított
ki minden reggel.
– Így már sokkal jobb – bólintott Colt.
Tovább beszélgettek a rendőrkapitányság előtti lépcsőn,
miközben a háttérben boldog emberek szabadultak ki a kapun.
Azok, akiket ők csukattak le.
 III. A turistaösvény
1.
Ray Gibbson és Franklyn Colt nyomozók a Bloomer
hegység lábánál álltak.
– Uram, miért nem az autóban vagyunk? – kérdezte
Gibbson, miközben felnézett a föléjük tornyosuló hegységre.
– Nem kezdődhet minden rész úgy. Gibbson, maga
szörnyen tapasztalatlan még – legyintett Colt, és körbenézett.
Két méterre tőlük, a fűben megjelent egy fehér boríték, rajta
kettejük nevével.
Gibbson lehajolt a borítékért, kibontotta, és jól érthetően,
hangosan felolvasta a tartalmát: – HARMADIK RÉSZ.
– Értem – bólintott Colt. Gibbson fütyörészve nézelődött.
Colt sóhajtva hozzáfordult.
– Gibbson! Olvassa ki a jegyzetfüzetéből, hogy hol az
áldozat.
– Ja, persze! Elnézést uram – rázta meg magát Gibbson,
majd elővette zakója belső zsebéből a noteszét, fellapozta azt
az oldalt, aminek a tetejére a harmadik rész volt firkantva, és
olvasni kezdte: – Bloomer hegység, turistaösvény, tengerszint
feletti negyvenkét méteres magasság.
– Rendben Gibbson, akkor induljunk – nézett Colt az
előttük elterülő ösvényre, ami kanyarogva vezetett fel a fák
között a hegyre.
– Gyalog, uram? – riadt meg Gibbson.
– Gibbson, szedje össze magát! Minden valószínűség
szerint azért kell gyalog mennünk, hogy közben nyomokat
keressünk, vagy azért, hogy közben beszélgessünk a maga
elesett, szánalmas karakteréről – magyarázta Colt.
– Mindig az én szerepemről beszélünk. És nyomokat majd
csak az áldozat megtalálása után kell keresnünk. És utálok
gyalogolni! Főleg hegynek felfelé! – vitatkozott Gibbson,
majd körbenézett és felcsillant a szeme. – Nézze uram, egy
tandem bicikli! – mutatott a hegyoldalnak támasztott kétüléses
kerékpárra, majd odasietett, és felült rá.
– Gibbson, maga szörnyen lusta! – csóválta a fejét Colt,
miközben felült a társa mögé.
Tekerve elindultak a kitaposott, két méter széles úton,
majd rátértek a kanyargós ösvényre, ami a fák között vezetett
meredeken felfelé.
A tengerszint feletti negyvenkét méteres magasságban
Gibbson lelassult, majd teljesen megállt a biciklivel. Colt
lepattant a hátsó ülésről, és a közelben várakozó Chaplin felé
indult. Gibbson megtörölte a verejtékező homlokát, és zihálva
sietett a társa után.
– Chaplin! – biccentett Colt, és szemügyre vette a rendőr
mellett fekvő holttestet.
– Uram! – köszönt vissza Chaplin.
– Ki talált rá az áldozatra? – kérdezte Colt.
– Én – vonta meg a vállát Chaplin.
– Hogy érti ezt?
– Egyszer csak itt teremtem, és láttam, hogy itt fekszik a
holttest.
– Értem Chaplin. Gibbson, maga mit gondol? – fordult
Colt a társához.
– Hogy az erdők kiirtásával az emberiség a saját végzetét
gyorsítja fel – mondta a fejét csóválva.
Colt összeráncolta a szemöldökét.
– Nem, Gibbson! Az áldozatról mit gondol…
Gibbson fürkészve nézte a női holttestet, aki a hátán
feküdt, és kezét még mindig védekezően maga előtt tartotta,
így égnek meredt tenyérrel, riadt arccal feküdt az avarban.
– Minden bizonnyal szörnyethalt – vonta le a
következtetést.
– Ezt majd a boncnoknak kell megállapítania Gibbson.
Maga a szerepe szerint csupán egy oktondi, türelmetlen és
tapasztalatlan nyomozó, nincs meg a képesítése arra, hogy
megállapítsa a halál okát – szólt rá Gibbson.
– Értem uram.
– Mit tudunk az áldozatról? – kérdezte Colt.
Gibbson előkapta a füzetét, fellapozta, majd
megköszörülte a torkát.
– Az áldozat neve Vivian Green. Negyvenhét éves, elvált
nő. Férjével, Richard Hawarddal öt évvel ezelőtt adták be a
válókeresetet, az indok szerint elhidegültek egymástól. Vivian
Green turistavezetőként dolgozik a HEGYEK ÉS VÖLGYEK
utazási irodánál, munkaköre tartalmazza a négynapos
kirándulást a Bloomer hegységbe. Kedvenc filmje a Két nap a
völgyben, szereti a fűszeres ételeket, civilként minden évben
részt vesz az erdők megmentéséért békés tüntetésben.
Ellenségei a vadászok, és az illegális szemétlerakót üzemeltető
cégek. Két éve titkos viszonya van Benedict Willow-val, az
erdésszel – csukta be a füzetét Gibbson.
– Köszönöm Gibbson. Tehát máris megvannak a
gyanúsítottaink. Keressünk nyomokat – utasította Colt.
Körbesétálták az áldozatot, és a levelekkel borított földet
fürkészték. Gibbson az áldozat fölé hajolt, ránézett a fehér
pulóverére, majd összeráncolt szemöldökkel Colthoz fordult.
– Uram, találtam valamit – mondta.
Colt odasietett mellé.
– Mi az, Gibbson?
– Nézze uram. Az áldozat fehér pulóverén két sáros
tenyérnyom van – mutatta.
Colt töprengve nézte a fehér pamutot, aminek mellkasi
részén két tökéletesen felismerhető, szabályos tenyérnyom volt
látható.
– Valóban Gibbson, ez minden bizonnyal összefügg a
bűnténnyel. Chaplin! Vigye ezt a pulóvert a laborba, és
derítsenek ki róla mindent – utasította Colt.
 Chaplin felvette a gumikesztyűit, majd óvatosan levette az
áldozat felsőjét, és eltűnt.
– Keressünk tovább, Gibbson!
A két nyomozó tovább fürkészte az áldozat körüli
helyszínt. Legalább tíz percig vesztegeltek, körbejárták a hulla
öt méteres körzetét, de nem találták meg a keresett nyomot.
– Uram, itt nincs több nyom – tette szét a karját Gibbson.
– Gibbson, maga még szörnyen rutintalan. Nyom nélkül
nem tudunk továbblépni, biztosan van itt valami.
– Uram, az az érzésem, hogy ez itt nem a tetthely –
következtetett Gibbson.
– Igen, Gibbson, ez nekem is megfordult a fejemben. A
nyom mindenképpen a tetthelyen van, és ha mi nem találjuk a
nyomot, akkor ez nem a tetthely. Van valami ötlete, hogy
merre induljunk megkeresni a tetthelyet?
Gibbson összeráncolta a szemöldökét, majd leguggolt az
áldozat mellé, és jobban szemügyre vette. Egy csipeszt vett elő
a zsebéből, és óvatosan kiemelt egy piros bogyót az áldozat
hajtincsei közül.
– Uram. Azt hiszem, tudom – mondta. Colt mellé lépett és
hunyorogva méregette az apró bogyót.
– Mi ez, Gibbson?
– Nos uram, ez itt termés. A rozsbokor termése. A
rozsbokor a tölgyek mellett élő, árnyékot kedvelő
bokorfajtákhoz tartozik. Köztudott, hogy a rozsbokor a
tengerszint feletti ötven méteres magasságon terem csak meg –
magyarázta.
– És mi negyvenkét méter magasságban vagyunk. Tehát
felfelé kell mennünk. Értem. Szép volt, Gibbson – veregette
meg a vállát Colt, mire Gibbson csipesze közül kigurult a
bogyó.
– Köszönöm, uram.
– Mondja, honnan tud ennyi mindent a növényekről? –
érdeklődött Colt, miközben felült a tandem bicikli hátsó
ülésére. Gibbson kivette a jegyzetfüzetét, és belenézett.
– Apám kertész, uram – olvasta összeráncolt
szemöldökkel.
– Az más, Gibbson. Így nem hiteltelen az, hogy ennyi
mindent tud a témával kapcsolatban. Maga nagyon
tapasztalatlan nyomozó, de jól vág az esze.
– Köszönöm uram.
Gibbson a bók hallatán elmosolyodott, és a háza
alagsorában kialakított laboratóriumra gondolt, ahol
szabadidejében kísérletezgetett. A helyiség falait különböző
kitüntetések és díjak borították, mind között a legszebb és
legjelentősebb a fal közepén, egy üvegkeret mögött volt
található. Ezt az elismerést Gibbson az atomkutatásáért kapta.
– Atomkutatás? Laboratórium? Nem túlzás ez? Azt
mondtam, jól vág az esze. Saját magához képest, a mai napon!
– nézett az ég felé Colt.
Gibbson a bók hallatán elmosolyodott, és a háza alagsorára
gondolt, aminek a falán egy régi, iskolai kitüntetés díszelgett.
Tizennégy évesen kapta, az igazgató személyesen adta át neki,
amikor megnyerte a palántaültető versenyt.
– Igen, ez így már elfogadhatóbb – biccentett Colt, és
tovább tekertek az ösvényen, a hegynek felfelé.
A tengerszint feletti ötven méteres magasságban a két
nyomozó izzadtan és fáradtan tekert a biciklin.
– Nézze uram, ott egy rozsbokor! – mutatott Gibbson
előre.
Colt megtörölte a homlokát, és szemügyre vette a bokrot.
Egy tölgyfa árnyékában állt. A bokrot beborította a kis piros
termés, pompázatos színe volt, szinte nem lehetett
észrevétlenül elhaladni mellette, olyan feltűnő volt az erdő
zöld és barna növényei között.
– Ezek szerint valahol itt a tetthely – szállt le Colt a
bicikliről.
A két nyomozó elindult a kitaposott ösvény két oldalán,
nyom után kutatva. Colt a fákkal szegélyezett baloldalon
sétált, tekintetével a lehullott falevelekkel teli földet gusztálta,
Gibbson az út jobb oldalán lépkedett, a szakadéktól pár
méterre.
– Uram, azt hiszem megtaláltam a tetthelyet! – kiáltotta.
Colt odament, és megállt az ösvény szélén. Az út mellett
egy két méterszer két méteres terület húzódott, három oldalról
sárga rendőrségi szalag vette körbe. A negyedik oldalán, ahol
nem volt szalag, a szakadék tátongott.
– Igen Gibbson, kétségtelenül ez lehet a tetthely. Nézzük
meg közelebbről – bújt át a szalag alatt, és belépett a lezárt
területre.
Colt kiállt a szakadék szélére, és óvatosan lenézett.
Megpillantotta a mélyben az ösvényt az áldozattal.
– Gibbson, az áldozatot innen dobták le! – állapította meg
Colt.
– Uram, találtam egy nyomot – mondta Gibbson, majd
felemelte a földről a borítékot, amin az állt: NYOM.
Kibontotta, és jól érthetően, hangosan felolvasta: – HEGYEK
ÉS VÖLGYEK UTAZÁSI IRODA, TOUR STREET 1.
– Akkor induljunk! – bólintott Colt, és visszaszálltak a
biciklire.

2.
A Tour Street 1 szám alatti Hegyek és völgyek utazási
iroda kirakatába rengeteg programkínálatot akasztottak.
Gibbson töprengve olvasta a lehetőségeket: kilenc napos
mélytengeri búvártúra, egyhetes sivatagi látogatás, délutáni
uzsonna a Nagyfal éttermében, négynapos kirándulás a
Bloomer hegységbe.
– Gibbson, jöjjön! – szólt rá Colt, majd beléptek az utazási
irodába.
Az iroda minden falát fényképek és képeslapok díszítették.
A nyomozók a pulthoz léptek, ahol egy fiatal lány várta
kedvesen az érdeklődőket.
– Jó napot – mosolygott rájuk.
 – Jó napot! – vette elő Gibbson a jelvényét, és felmutatta. –
Szeretnék feltenni néhány kérdést.
– Parancsoljon – mondta a lány riadt tekintettel.
– Először is, a sivatagi túrájuk napi hány étkezést foglal
magába?
– Természetesen hármat, uram. Reggeli, ebéd, vacsora –
felelte.
– És van valami kedvezmény a hatóságoknak egy ilyen
egyhetes túrára? – vonta fel a szemöldökét Gibbson.
– Tessék, ezen a nyomtatványon rajta van, hogy kinek jár
kedvezmény, és kinek ráfizetés. Nyomozóknak, orvosoknak,
filmeseknek és újságíróknak tíz százalék kedvezményt
biztosítunk, adóellenőröknek, a nyelvünket egyáltalán nem
beszélő turistáknak és búvóhelyet kereső bűnözőknek húsz
százalékkal többe kerül – mutatott a lány a nyomtatvány
soraira.
– Értem, még meggondolom – tette el Gibbson a papírt, és
újra a lány felé fordult. – Felismeri? – vett elő egy képet és
letette a pultra.
A lány hunyorogva meredt rá.
– Nem – csóválta a fejét.
– És így? – fordította a képet maga felől a lány felé. A lány
a szájához kapott.
– Te jó ég! Vivian Green meghalt? – döbbent le teljesen.
– Honnan tudja, hogy halott? – húzta össze résnyire a
szemét Gibbson.
– Ide van írva a kép szélére, hogy áldozat – mutatott a lány
a fotó oldalára.
Gibbson ránézett, majd bólintott.
– Mikor látta utoljára Vivian Greent?
– Három nappal ezelőtt, amikor a csoportot elvitte a
négynapos Sloomer túrára.
– Értem – firkantott Gibbson a füzetébe.
 Colt lépett mellé, és belemerült a saját jegyzetfüzetébe.
Felnézett a lányra.
– Hölgyem, hol tartózkodott tegnapelőtt délelőtt tizenegy
és délután kettő óra között?
– Megvan a halál időpontja? – súgta Gibbson Colt fülébe.
– Igen, ebben a pillanatban jelent meg a jegyzetfüzetemben
– bólintott Colt, majd mindketten a lányra néztek.
– Tegnapelőtt halt meg? Az azt jelenti, hogy a csoportja
két napja kóborol a hegyen vezető nélkül? – kérdezte a lány
rémülten.
– Feleljen a kérdésre! – förmedt rá Colt.
– Tegnapelőtt délelőtt tizenegy és délután kettő között?
Igen. Itt voltam fél tizenkettőig, aztán elmentem ebédelni a
Gianni pizzériába. Utána vettem egy újságot, leültem a Larson
parkban egy padra, és elolvastam. Közben odajött egy
hajléktalan és aprót kért tőlem. Adtam neki. Mikor végeztem
az olvasással, kidobtam az újságot, és visszasétáltam ide.
Háromnegyed kettőkor már visszaértem, mert várt egy
csoport, akik a mélytengeri túrára fizettek be – mesélte.
– Értem. Meg tudják erősíteni az állítását?
– Igen, persze. A pizzériában a vendégek, a pincér, a
szakács, az újságos, a parkban sétálók, a hajléktalan, aki aprót
kért tőlem, aztán a csoport tagjai és az idegenvezető, aki a
mélytengeri búvár túrát vezeti – sorolta.
– Chaplin! – kiáltott Colt, és körbenézett.
Chaplin egy székben ült, egy katalógust lapozgatott, majd
felpattant, és a pulthoz lépett.
– Uram?
– Chaplin, kérem nézzen utána a hölgy alibijének! Menjen
el a Gianni pizzériába, keresse meg a tegnapelőtt abban az
időpontban ott tartózkodó vendégeket, majd menjen el az
újságoshoz, aztán a Larson parkba, kutassa fel a hajléktalant,
és kérdezze ki. Majd menjen el a szemetesekhez, és győződjön
meg róla, hogy a hölgy valóban kidobta-e az újságot. Végül
Chaplin, kérem, menjen a mélytengeri búvárcsoport után, és
tudja meg, hogy valóban úgy történt-e minden, ahogy a hölgy
állítja – utasította Colt.
Chaplin felirkálta a füzetébe a teendőit, aztán eltűnt.
– Rendben hölgyem, köszönjük – fordult Colt a lány felé.
– Uram, és most? – kérdezte Gibbson, miközben kisétáltak
az utazási irodából.
Colt szétnézett a járdán, majd felemelt egy fehér borítékot,
ami a lába mellett hevert. Felemelte, és Gibbson felé fordult.
– Kérem, olvassa fel! – nyújtotta át.
Gibbson átvette a borítékot, de mikor kinyitotta volna,
baloldalról éles fájdalmat érzett, ahol a biciklis fékezés nélkül
nekihajtott.
Gibbson elterült a földön, a vétkes rázuhant, a biciklije
pedig felborult, kerekei tovább pörögtek. Colt felsegítette a
vétkes biciklist, de amikor az feltápászkodott, kiszakadt
oldaltáskájából több száz boríték zúdult a tehetetlenül fekvő
Gibbsonra. Colt riadtan nézett.
– Ki maga? – kérdezte dühösen.
– A postás, uram. Elnézést, de hirtelen irányíthatatlanná
vált a kerékpárom. Nem sérült meg? – hajolt le a postás
Gibbsonhoz.
– Nem, jól vagyok! – ült fel Gibbson, és széttárta az üres
kezeit.
– Gibbson, hol a boríték?
– Valahol itt, uram! – nézett szét maga körül.
Colt letérdelt a földre, és felmarkolt egy halom levelet,
majd egyesével ránézett a címzettre, és a háta mögé dobálta. A
postás bosszúsan förmedt rá.
– Mégis mit művel?
– Segítsen keresni! – térdelt fel Gibbson felmutatva a
jelvényét, és ő is belemarkolt a levél halomba.
– Rendben. Mit keressek? – tette fel a kezeit a postás, és
lehajolt a szétszórt borítékokhoz.
 – Nyomot – dobálta szét Gibbson a számára értéktelen
leveleket. Perceken át kutatták a borítékok között azt, amelyik
nekik szólt.
Amikor már csak pár tucat hevert a járdán, egy hirtelen
támadt szél felkapta a leveleket, és továbbfújta őket. Gibbson
utánuk kapott, de a szél erősebbnek és gyorsabbnak bizonyult,
a maradék leveleket először egy pocsolyába, onnan pedig a
csatornanyílásba fújta be.
– Uram. Elvesztettük a nyomot! – sütötte le a szemét
Gibbson.
Colt megdörzsölte a halántékát, és gondolkozni kezdett.
– Gibbson, maga szörnyen tapasztalatlan még! Ez nem
véletlen. Az író nem véletlenül alakította így. Magunknak kell
rájönnünk, hogy merre induljunk.
– És ha kudarcot vallunk? – ráncolta a szemöldökét
Gibbson.
– Gibbson, maga nagyon pesszimista. Olvassa fel még
egyszer az áldozatról szóló információinkat – utasította. Colt
csendben hallgatta meg újra, majd mikor Gibbson befejezte az
olvasást, bólintott egyet.
– Úgy gondolom, hogy Vivian Green volt férjénél, Richard
Hawardnál kell folytatnunk a nyomozást.
– Uram, a városban több tucat Richard Haward is lehet.
Hogyan fogjuk megtalálni? – kérdezte Gibbson.
– Nyugalom, biztos vagyok benne, hogy erős és kitartó
munka árán, de Richard Haward nyomára fogunk bukkanni –
bíztatta Colt.
– Richard Haward? – szólt bele a postás a beszélgetésükbe.
– Igen – fordult felé Colt.
A postás turkált pár pillanatig a visszarakott levelek között
a táskájába, majd kiemelt egyet.
– Ezt ma fogom kikézbesíteni – nyújtotta Coltnak a
borítékot.
 Colt a kezébe vette, és elolvasta a címzettet. – Richard
Haward, Fallow lakópark, 14.
– Uram, honnan tudjuk, hogy ez a Richard Haward az, akit
keresünk? – kérdezte Gibbson.
– Onnan – emelte Gibbson szeme elé a borítékot Colt –,
hogy Vivian Green a feladó – mosolyodott el büszkén.
– És mit ír benne? – érdeklődött Gibbson, mire Colt
kezéből kikapta a levelet a postás.
– Nem bonthatják ki, ez személyes levél, csak Mr. Haward
nézhet bele. Segítenék maguknak, de köt a titoktartás –
csóválta a fejét a postás, majd eltette a levelet.
– Titoktartás? Úgy tudtam, az csak orvosokra vonatkozik –
töprengett Colt.
– Jogi végzettségem van – magyarázkodott a postás.
– Akkor miért postásként dolgozik? – faggatta tovább
Gibbson.
A postás sóhajtott egyet.
– Ez most kihallgatás? Mert ismerem a jogaim, nem
vagyok köteles válaszolni ügyvéd jelenléte nélkül – szólt
flegmán a postás.
– Valóban konyít a joghoz – állapította meg Gibbson.
– Rendben uram, most elmehet – legyintett Colt.
A postás felállította az eldőlt biciklijét, majd egy
nyolcassal a hátsó kerekében eltekert.
– Gibbson, akkor irány a Fallow lakópark 14. – mondta
Colt, és indultak.

3.
– Mr. Haward? – kérdezte Gibbson az ajtót nyitó embertől,
felmutatva a jelvényét.
– Kérem, szólítson Richardnak – mosolyodott el zavartan a
férfi.
 – Rendben van. Richard? – ismételte meg a kérdést
Gibbson.
– Igen, én vagyok – bólintott Richard Haward.
– Hol volt tegnapelőtt délelőtt tizenegy és délután kettő óra
között? – nézett rá gyanúsan Gibbson.
– Tegnapelőtt. Dél körül… Igen, megvan. A crowlandi
horgászversenyen tartózkodtam egész nap.
– Crownlandi horgászverseny?
– Igen. A várostól tizenöt kilométerre található Crownland
városka tartja itt évente a horgászversenyt, a mesterségesen
kialakított tavukon – magyarázta.
– Alá tudja ezt támasztani valaki?
– Igen, a többi versenyző, valamint a horgásztársam, Philip
Marshall – mondta a férfi.
– Értem. És milyen eredményt értek el? – faggatta
Gibbson.
– Másodikak lettünk, uram. Sokáig úgy tűnt, hogy
megnyerjük a versenyt, ám az utolsó órában a Scott – Brintgon
páros megelőzött minket, bár hozzáteszem, szerintem csaltak –
mesélte szomorúan Richard Haward, miközben a folyosó falán
megelevenedtek a horgászverseny emlékképei. Colt és
Gibbson fürkészve nézték a képeket, a verseny utolsó óráját
bemutató pillanatképeket mindketten izgatottan,
lélegzetvisszafojtva figyelték, majd mikor kihirdették a másik
párost nyertesnek, a két nyomozó csalódottan csettintett.
– Igazán sajnálom, hogy elvesztették a versenyt – veregette
vállon Gibbson. Richárd Haward hálásan elmosolyodott. – És
azt is sajnálom, hogy a volt feleségét meggyilkolták – tette
hozzá Gibbson, mire Richard Haward kiguvadt szemekkel
meredt a két nyomozóra.
– Hogyan? – hebegte.
– Sajnáljuk, a volt feleségét tegnapelőtt meggyilkolták.
Chaplin! – kiáltott Colt, miközben Gibbson lelket öntött a
könnyező Mr. Hawardba.
 Chaplin odalépett hozzá.
– Uram?
– Kérem, nézzen utána Richard Haward alibijének, menjen
el Crownlandbe, és kérdezze ki a tegnapelőtti horgászverseny
résztvevőit, hogy alátámasztják-e Mr. Haward állítását. És
Chaplin, kérem, győződjön meg a versenyt megnyerő, Scott-
Brington páros győzelmének tisztaságáról – utasította. Chaplin
jegyzetelt a füzetébe, majd visszalapozott egy oldalt.
– Uram, utánajártam a hegyek és völgyek utazási iroda
pultosa alibijének. A Gianni pizzériában mindenki
megerősítette, hogy ott volt, az újságos is emlékezett rá. A
parkban többen is látták, amint újságot olvas, a szemetesek
alátámasztották, hogy valóban kidobta az elolvasott újságot. A
mélytengeri búvárcsoportot is sikerült utolérnem a nyílt
tengeren, ők is, és a vezetőjük is állította, hogy a hölgynél
fizették be a túrát, tegnapelőtt – olvasta ki Chaplin az
információkat.
– Köszönöm, Chaplin.
– Azonban – tette hozzá Chaplin – a hölgy azt állította,
hogy a parkban egy hajléktalan aprót kért tőle, és ő adott neki.
Nos uram, megtaláltam a hajléktalant, aki állította, hogy a
hölgy nemhogy nem adott neki aprót, de dühösen kiabált is
vele, és elhajtotta. Ezt több szemtanú is alátámasztja.
– Értem. Chaplin, kérem tartóztassa le a Hegyek és
völgyek utazási iroda pultosát! – utasította Colt.
Miután Chaplin eltűnt, Colt visszafordult a megtört volt
férjhez.
– Uram, tud esetleg valakit, aki ártani akart a volt
feleségének? – kérdezte Gibbson.
– Nem, évekkel ezelőtt elváltunk – rázta a fejét Richard
Haward.
– Értem. És uram, esetleg tud valakit, akinek tudomása
lehetett arról, hogy valaki ártani akar a volt feleségének? –
csavarta meg Gibbson a kérdést. A két nyomozó és Richard
Haward pár pillanatig végiggondolta a kérdést, majd Mr.
Haward bólintott.
 – Igen, Benedict Willow, az erdész. Régóta tudom, hogy
titkos viszonyt folytatnak egymással – mondta szomorúan.
– Köszönjük.
Gibbson és Colt kiléptek a lakásból, és egy pillanatra
megálltak a Fallow lakópark dombján.
– Gibbson, a jegyzetét! – utasította Colt, miközben
körbenézett. Gibbson elővette a noteszét, fellapozta, és olvasni
kezdett: – BENEDICT WILLOW, ERDÉSZ, BLOOMER
HEGYSÉG, ERDÉSZHÁZ.
– Nagyszerű. Ezek szerint újra nyomon vagyunk –
vigyorgott Colt.
– Igen uram. Vissza a hegyre – sóhajtott Gibbson, és
remélte, az erdészház nincs olyan magasan, mint a tetthely
volt.
A nyomozók kifulladva és kipirosodva álltak az erdészház
előtt, és kopogtattak. Gibbson a ház oldalának támasztotta a
tandem biciklit, és meglazította a nyakkendőjét.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte egy hang a hátuk
mögül. Mindketten megfordultak a tengelyük körül, és a
puskát tartó férfira meredtek.
– Azonnal dobja el a puskát, hasaljon a földre, kezeit tegye
tarkóra, és ne mozduljon! – kapta elő a fegyverét Gibbson, és a
döbbent férfira szegezte.
– Nyugalom Gibbson. Az erdészek hordanak maguknál
puskát – fogta le nyugodtan Colt a társa kezét.
Gibbson gyanúsan méregette az erdészt, miközben lassan
leemelte a fegyverét, de nem rakta el.
– Gibbson, maga nagyon türelmetlen és tapasztalatlan,
még akkor is, ha remekül bánik a pisztolyával – csóválta a
fejét Colt.
– Köszönöm, uram.
Gibbsonnak eszébe jutottak a régi idők, amikor hajnalig ült
a kocsmában, várva a reggel hat órát, amikor is a
pisztolypárbaj kezdődött. A kihívója semmirekellő bandita
hírében állt, koszos volt és ápolatlan, pár napja tartózkodott
még csak a városban. Postakocsi rabló volt, Gibbson egy
pillanatig sem bánta, hogy amikor a poros téren álló óra
elütötte a hat órát, villámgyorsan lelőtte.
– Pisztolypárbaj? Gibbson, azt mondtam remekül bánik a
fegyverrel, nem azt, hogy vadnyugati sztár! – förmedt rá Colt.
Gibbsonnak eszébe jutottak a régi idők, amikor is a
lőgyakorlaton hibátlanul teljesített, és megszerezte a
fegyverviselési engedélyét.
– Igen, ez így már jobb – állapította meg Colt, majd az
erdészhez fordult. – Uram, hol tartózkodott ön tegnapelőtt
délelőtt? – kérdezte.
– Az erdőt jártam, és illegális vadászok után kutattam.
– Alá tudja ezt valaki támasztani?
– Igen, délelőtt tíz órakor találtam három orvvadászt,
elfogtam őket, és bevittem a rendőrségre.
– Rendben, uram. Chaplin! – szólt Colt.
Chaplin a kezét maga előtt tartva söpörte félre a bokrok
ágait, és kilépett az erdőből.
– Uram?
– Kérem, nézzen utána Mr. Willow alibijének! – utasította.
– Igen, uram.
– Chaplin, mi a helyzet Richard Haward ügyével? – vonta
fel a szemöldökét Colt.
– Uram, Mr. Richard Haward valóban a crownlandi
horgászversenyen volt aznap, ezt mindenki megerősítette.
Utánanéztem a nyertes, Scott-Brington párosnak, és tényleg
csaltak a versenyen. Megvizsgáltam a felszerelésüket, különös
odafigyeléssel a csalikra, és felfedeztem, hogy a legyezőiken
olyan kémiai anyag található, ami odavonzza a halakat, amit
pedig szigorúan tilt a versenyszabályzat – magyarázta Chaplin.
– Értem Chaplin. Kérem, tartóztassa le a Scott-Brington
párost! – jelentette ki Colt, és megvárta, amíg Chaplin eltűnik.
 – Mr. Willow, mikor látta utoljára Vivian Greent? –
kérdezte Gibbson.
– Három nappal ezelőtt, amikor elhaladtak itt a csoporttal.
– Uram, Vivian Greent tegnapelőtt meggyilkolták.
Benedict Willow megtántorodott, majd összeesett az
avarban, és zokogni kezdett.
– Tudtam! Tudtam, hogy az illegális szemétlerakók
egyszer megölik! – zokogta.
Colt és Gibbson összenézett.
– Hogy érti ezt, uram?
– Többször is megfenyegették már, amiért
megakadályozta, hogy a hegy túlsó oldalán letegyék a
szemetet.
– Nincs tudomásunk arról, hogy Vivian Green feljelentést
tett volna életveszélyes fenyegetés miatt – lapozgatott Gibbson
a noteszében.
– Mert úgy gondolta, a rendőrség csak időszakos
megoldást tudna biztosítani, és hamarosan újra előjönnének
ezek a problémák – magyarázta.
– Tehát úgy gondolja, hogy a szemétlerakók ölték meg
Vivian Greent?
– Biztos vagyok benne! – szorította ökölbe a kezét
Benedict Willow, s könnyes szemekkel meredt az égre, ahol
megelevenedtek az emlékképei.
Gibbson és Colt merengve nézték a képeket, ahogyan
Benedict Willow és Vivian Green az erdőt járják, a hegyen
feljebb helyezkedő Plant forrásnál piknikeznek, aztán előjöttek
az emlékek a kilátástalan harcokról, amikor is a
szemétlerakókkal vitatkoznak.
– Álljunk meg! Ki ez az ember? – mutatott az égre Colt.
– A két szemétlerakó ember. Ők végzik a piszkos munkát –
törölgette a szemét Mr. Willow.
 Colt összeráncolt szemöldökkel nézte a megállított
emlékképet. A két overallos, koszos ember éppen Vivan
Greennel vitázott, mellettük nagy halomban állt a
szemétkupac. Mögöttük egy napszemüveges, öltönyös férfi
állt.
– Ez az ember! Kicsoda ő? – ismételte meg a kérdést Colt.
– Ő építteti a hegy melletti lakóparkot, tőlük származik a
hulladék.
– Köszönjük uram.
Gibbson és Colt elindultak visszafele az ösvényen.
– És most uram? – érdeklődött Gibbson.
Colt kinyitotta a jegyzetfüzetét, és felolvasta a firkantott
sorokat: – FLORIAN PEARS, ÉPÜLŐ GARDEN
LAKÓPARK.
– Gondolja, hogy az építtető üzletember követte el a
gyilkosságot? – kérdezte Gibbson.
– Nem tudom Gibbson, de kiderítjük – bólintott saját maga
igazolására Colt.
A két nyomozó az eset megoldásának lehetőségeit
latolgatta, miközben mögöttük egy tizenhárom fős koszos,
fáradt csoport tért át az ösvényen, és kétségbeesetten vetették
bele magukat az út másik oldalán húzódó farengetegbe.

4.
Az épülő Garden lakópark egy hatalmas üres területen
feküdt, a Bloomer hegység keleti oldalán. A parkon építkezés
folyt, néhány sorház betonalapja már állt, de a terület nagy
része még üres, és érintetlen volt.
Közelebb sétáltak, és azonnal észrevették az öltönyös
üzletembert.
– Florian Pears? – lépett hozzá Colt.
Az üzletember feléjük fordult, majd amikor Gibbson
felmutatta a jelvényét, Florian Pears megemelte a
napszemüvegét, és a nyomozókra nézett.
 – Igen?
– Feltennénk néhány kérdést.
– Nyugodtan.
– Mennyibe fog kerülni itt egy lakás? – érdeklődött
Gibbson.
– Gibbson, ne terelje a témát! Gyilkossági ügyben
nyomozunk, a bűnténnyel kapcsolatban kérdezzen! – förmedt
rá Colt.
– Igen uram. Nos Mr. Pears, felismeri? – lobogtatott meg
előtte egy képet.
Pears összehúzott szemekkel nézte a képet az áldozatról.
– Nem – csóválta a fejét.
– Ez érdekes uram. Pedig emlékeznie kéne rá, hiszen
megölte – szólt Gibbson.
– Gibbson, még nem tudjuk, hogy megölte. Csak
feltételezzük – intett Colt.
– Értem – bólintott Gibbson, majd visszafordult a
gyanúsítotthoz. – Pedig emlékeznie kéne rá, hiszen
feltételezhetően megölte! – javította ki magát.
– Én nem öltem meg senkit – rázta a fejét Florian Pears.
– Hol volt tegnapelőtt délelőtt? – szegezte neki a kérdést
Gibbson.
– Sajnálom nyomozó urak, de csalódást kell okoznom.
Sziklaszilárd alibim van. Üzleti úton voltam, egész délelőtt
lakáseladásokról tárgyaltam – mosolygott szélesen.
– Meg tudja ezt erősíteni valaki?
– Igen, rengetegen. Mind a tizenkét ember, akik velem
voltak.
– Hol?
– Barcelonában, a Trojero toronyban. Az iroda a
tizenkettedik emeleten van, a liftből kiszállva balra, egyenesen
a folyosón – magyarázta tettetett segítőkészséggel.
 – Értem. És hol volt a két szemétlerakó embere? – kérdezte
Colt.
– Tőlük kérdezze – tette fel a kezét Pears.
– Megtesszük – bólintott Colt. – Chaplin! – nézett körbe.
Chaplin felállt az ebédelő munkások közül, és feléjük sietett.
– Uram?
– Kérem nézzen utána Florian Pears alibijének
Barcelonában, a Trojero toronyban. És kérdezze ki mind a
tizenkét embert, akikkel abban az időben tárgyalt! – utasította.
– Igen, uram – írta fel Chaplin a jegyzetfüzetébe az
információkat, majd eltűnt.
– Uram, hol találjuk a szemétlerakó embereket? – fordult
Colt Pears felé.
– Gondolom a szemétlerakó környékén – vonta meg a
vállát.
– Uram, tisztában van azzal, hogy tilos építkezési
törmeléket és hulladékot lerakni a Bloomer hegy környékén
azóta, amióta védett területnek nyilvánították? – vonta fel a
szemöldökét Colt.
– Nézzék, üzletember vagyok, nekem nincs időm
ilyenekre. Ha akarnak valamit, mondják, egyébként nem érek
rá – nézte meg az óráját.
– Rendben, most elmehet, de remélem tudja, hogy
valamiért lecsukjuk! – förmedt rá Gibbson.
– Gibbson, ne fenyegetőzzön – szólt rá Colt.
Florian Pears otthagyta őket. A nyomozók nézték a
távolodó alakot.
– Gyűlölöm a tehetetlenséget – csóválta a fejét idegesen
Gibbson, és arrébb rúgott egy követ.
– Gibbson, maga nagyon hirtelen ember. Mindent a maga
idejében. Most menjünk az illegális szemétlerakóhoz, és
kérdezzük meg a szemétlerakókat – nyugtatta a társát Colt,
majd elindultak.
 – Egyszerűen zavar, hogy nem csukhattuk le ezt az embert.
Pökhendi és nagyzoló. Ő is elkövethette a gyilkosságot,
ráadásul illegális szemétlerakót üzemeltet egy
környezetvédelmi területen. Milyen indok kell még? –
idegeskedett Gibbson.
– Gibbson, maga szörnyen kapkod – csóválta a fejét Colt,
majd elővette a mobiltelefonját. – Chaplin? – szólt bele.
– Uram? – kiabált vissza a rendőr.
– Mit derített ki?
– Uram, a Trojero toronyban mindenki egyértelműen
biztosítja Florian Pears alibijét – mondta.
– Értem, Chaplin. Akkor jöjjön vissza, és tartóztassa le Mr.
Pearst illegális szemétlerakó üzemeltetése miatt. – vonta meg a
vállát.
– Igen uram.
– Jó utat, Chaplin.
– Köszönöm, uram.
Colt zsebre tette a telefonját és Gibbsonra nézett.
– Most jobb?
– Igen, uram. A lázadó és görcsösen igazságot kereső
karakterem nem bírja az igazságtalanságot. Nekem semmim
nem maradt, csak az önérzetem – magyarázta.
– Ez szép volt, Gibbson. Honnan szedte?
– Benne van a noteszemben. A szüleim elváltak, és
kiraktak itthonról, a menyasszonyom elhagyott, a végrehajtók
lefoglalták a bútoraimat, a vihar megrongálta a biztosítatlan
tetőszerkezetem, már csak az önérzetem maradt a
karakterjellemzésemben – magyarázta.
– Sajnálom, Gibbson.
– Nem kell, uram, a karakterem még mindig nem kedveli
magát, a sajnálata feldühít – vonta meg a vállát.
– Lázadó ember maga, Gibbson, de egyszer biztosan jó
nyomozó lesz.
 – Köszönöm, uram.
Gibbson elővette a jegyzetfüzetét és fellapozta: – Illegális
szemétlerakó, Bloomer hegység, Charles Flown és Nathan
Pollock illegális szemétlerakók – olvasta fel.
– Akkor irány a szemétlerakó – állapította meg Colt.
A „szemetet lerakni tilos” tábla mellett nagy halom
építkezési törmelék gyülemlett fel a Bloomer hegység keleti
oldalán, a turistaösvény melletti tisztáson.
Két szakadt férfi állt egy teherautó csomagterében, és egy
WC-t dobott le a romok közé.
– Elnézést uraim! – köhintett Colt.
A két férfi unottan felé fordult.
Gibbson elővette a jelvényét, és felmutatta. A két férfi
leugrott a teherautóról, és az erdő felé kezdett rohanni. A fák
közül előléptek a rohamosztagosok, és fegyverrel a kezükben
elzárták a menekülési utat. A két rakodó ember megtorpant, és
körbenézett.
– Mi ez, uram? – csodálkozott Gibbson, amikor jobban
szemügyre vette a sapkás, adóvevős csoportot, akik
körbevették a tisztást.
– Ők a rohamosztagosok – magyarázta Colt.
– Látom uram, de hogy kerültek ide?
– Az író írta ide őket, hogy ne tudjanak elfutni a
gyanúsítottak.
Colt és Gibbson átvágott a tisztáson, és a két munkás felé
mentek.
– Charles Flown és Nathan Pollock. Lenne néhány
kérdésem magukhoz – nézett rájuk Gibbson. A két tag
összenézett, majd ijedten meredtek a nyomozóra. – Először is,
felismerik ezt a képet? – tartott eléjük egy képeslapot Gibbson.
Mindkét munkás megrázta a fejét. Colt mellé lépett, és
ránézett a képre.
– Mona Lisa? Mégis hogy jön ez ide, Gibbson? –
csodálkozott Colt.
 – Uram, ez alátámasztja azt a gyanúmat, hogy ez a két
ember primitív! – állapította meg Gibbson.
– Gibbson, tartsa meg a személyes véleményét, és a
nyomozással kapcsolatban kérdezzen – sóhajtott Colt.
– Uraim, hol tartózkodtak tegnapelőtt délelőtt tizenegy és
délután két óra között? – kérdezte Gibbson.
– Az ebédidő volt, ugye? – fordult az egyik munkás a
másikhoz, aki bólintott. – Ebédidőben mindig a Rogers ivóban
vagyunk.
– Alá tudja ezt valaki támasztani?
– Egy csomó ember. Vak Bob, Willy, Kathleen, a török
Ron, a szokásos banda.
– Chaplin! – fordult körbe Colt.
Chaplin kilépett a rohamosztagosok közül, levette a
sisakját, és a nyomozókhoz lépett.
– Uram?
– Jó hogy itt van. Kérem nézzen utána Charles Flown és
Nathan Pollock alibijének a Rogers ivóban. Keresse fel Vak
Bobot, Willyt, Kathleent és a török Ront! – utasította Colt.
– Igen, uram.
– És Chaplin, elmehetnek a rohamosztagosok – biccentett
Colt. Chaplin és a rohamosztagosok eltűntek, a nyomozók
pedig tovább faggatták a két gyanúsítottat, miközben a
háttérben elhaladt egy turistacsoport, akik kétségbeesve nézték
a fákon található jelzéseket.

5.
A két nyomozó beült az autóba. Colt elfordította a kulcsot,
mire a motor felzúgott.
– Uram, most mi következik?
– Most várunk Gibbson, és beszélgetünk a maga hányatott
sorsú karakteréről – sóhajtott Colt.
– Értem uram. Úgy tizenkettő lehettem, amikor kizártak az
iskolai foci csapatból. Egyszerűen minden ok nélkül. Az edző
arra hivatkozott, hogy nem futok elég gyorsan, de ez csak
kifogás volt. Érdekes módon a helyemre Johnny Glump került,
akinek az apja sportszergyártó céget üzemeltetett. Sose
hevertem ki ezt a traumát. Akkoriban kezdődtek az
alkoholproblémáim – mesélte arcát a tenyerébe temetve
Gibbson.
– Sajnálom – ráncolta a szemöldökét Colt, és vállon
veregette a fiatal társát.
Chaplin állt meg az autó mellett. Colt letekerte az ablakot.
– Mit tudott meg Chaplin?
– Uram, a két illegális szemétlerakó alibijét, miszerint
tegnapelőtt, a gyilkosság ideje alatt a Rogers ivóban voltak,
alátámasztotta egy Willy nevezetű gyanús alak, ezen kívül
Kathleen és a török Ron is, akik szintén törzsvendégek az
ivóban.
– Köszönöm Chaplin.
– Azonban… – folytatta Chaplin a noteszébe meredve. –
Kihallgattam Vak Bobot, aki azt mondta nem látott senkit,
tehát ő nem tudta megerősíteni az alibijüket – csukta be a
füzetét Chaplin.
– Tehát Vak Bob hazugsággal próbálja gátolni a rendőrség
munkáját. Chaplin, kérem, tartóztassa le Vak Bobot! –
utasította Colt.
– Igen uram.
Chaplin eltűnt az autó mellől, a két nyomozó pedig
elindult.
– Gibbson, mit gondol? – érdeklődött Colt.
– Valószínű, hogy esni fog – hajolt ki a letekert ablakon
Gibbson, és a szürke eget pásztázta a tekintetével.
– Úgy értem, az esettel kapcsolatban mit gondol?
– Ja! Hát uram, úgy gondolom, hogy jó munkát végeztünk.
– Úgy gondolja, hogy lezártuk a nyomozást? –
Természetesen uram.
 – Gibbson, maga nagyon tapasztalatlan nyomozó. Ha
megtaláltuk volna az igazi gyilkost, most a rendőrségről
sétálnánk kifelé, miközben bölcsességeket és tanulságokat
vonunk le az esetből – ) magyarázta Colt.
A fiatal nyomozó értetlenül nézett.
– Uram, minden gyanúsítottat letartóztattunk. Nincs több
név – mutatta a jegyzetfüzetét Gibbson.
– Gibbson, én úgy gondolom, a tettes még mindig
szabadon van, és szerintem ennek a történetnek a végén
magunk is meglepődünk majd azon, ki a gyilkos valójában.
– Értem uram. Tehát ez egy csavaros rész.
– Igen Gibbson, úgy gondolom.
– Ha viszont nem sejtjük ki a valódi gyilkos, nem is
érdemes újabb nyomokon elindulni.
– Igen Gibbson, ez így igaz.
– Akkor most mit tegyünk uram?
– Gibbson, ez már a harmadik rész, és maga még mindig
tapasztalatlan. Nyissa ki a füzetét újra, és olvassa ki belőle,
hogy most mi következik.
Gibbson felütötte a jegyzetfüzetét, és legnagyobb
meglepetésére az előbb megnézett üres oldalon a saját
kapkodó kézírását fedezte fel.
– Bűnügyi Labor, Lincoln Bird – olvasta fel jól érthetően.
– Nocsak – csodálkozott Colt.
– Uram, letartóztatunk egy bűnügyist? – döbbent le
Gibbson.
– Ugyan Gibbson, hova gondol! Ez azt jelenti, hogy újabb
szereplővel bővül a történet, méghozzá egy bűnügyi laborossal
– mosolyodott el Colt.
A két nyomozó belépett a bűnügyi laborba.
– Lincoln Bird? – szólította meg Colt a háttal álló, fehér
köpenyes alakot.
 A férfi megfordult, és vastag szemüvegén keresztül nézte a
két nyomozót.
– Kérem, csak Lincoln – tette fel a kezét a laboros. – Már
vártam önöket, nyomozó urak.
– Honnan tudta, hogy jövünk? – fürkészte gyanúsan
Gibbson az alacsony, fehér hajú férfit, akinek fél arcát
eltakarta a fekete szarukeretes, vastag üvegű szemüveg.
Lincoln kivett a zsebéből egy borítékot, amin a neve volt,
majd átnyújtotta Gibbsonnak. A fiatal nyomozó kibontotta, és
elolvasta a tartalmát.
– Mi áll benne? – érdeklődött Colt.
– hogy Lincoln Bird bűnügyi szakértő a harmadik rész
végén beszáll a történetbe, és a mi munkánkat segíti a sorozat
többi részében is. Végig – dünnyögte Gibbson.
– Nocsak, ez egy fontos szerep akkor. Gratulálok! – fogott
kezet Colt Lincolnnal.
– Köszönöm, uram – mosolyodott el Lincoln szélesen.
Gibbson hátrahőkölt, amikor meglátta a laboros fém
fogszabályzóját.
– Nos Lincoln? – tért a lényegre Colt.
– Igen. Kövessenek, kérem! – sietett előre Lincoln, és
megállt egy hosszú asztalnál, amin különböző műanyag
tasakok és fényképek voltak. – Ezek a boncoláskor készült
felvételek – tolta eléjük az asztalon a képeket. Gibbson,
befogta a száját, és könnyes szemel elfordult.
– Gibbson, kérem, maga nyomozó, számtalan hullát látott
már! Ráadásul miért könnyezik, ezek csak papírok, nincs
szaguk! – förmedt rá Colt.
Gibbson visszafordult a fényképekhez.
– Elnézést uram, igaza van. Csak úgy megkívánta a
pillanat, hogy így viselkedjek – vonta meg a vállát.
– Gibbson. Maga szörnyen rutintalan még! – csóválta a
fejét Colt, majd Lincolnhoz fordult. – Mit derített ki a
kórboncnok?
 – Több dolgot is – mutatott a képre Lincoln. – Az áldozat
nő.
– Ez minden? Ezt én is megállapítom – nézett az égre
Gibbson.
– Ez nem minden – tette hozzá gyorsan Lincoln. – A vegyi
elemzés kimutatta, hogy festette a haját.
– Lenyűgöző! – dünnyögte Gibbson.
– Gibbson, kérem! – szólt rá Colt.
– Minden valószínűség szerint nagy ütés érte a
gerincoszlopot, több zúzódást és sérülést is találtak a testén, a
halálát viszont nem ez okozta, hanem a nyaktörés. A csontjai
egyszerre törtek el, valószínűleg egy esés következtében –
magyarázta.
– Igen, lelökték. Ezt tudjuk – siettette Gibbson.
– Hát, a boncnok ezt állapította meg – vonta meg a vállát
Lincoln.
– És mi a helyzet a többi nyommal? – érdeklődött Colt.
Lincoln maga elé húzta az asztalra kipakolt műanyag
tasakokat, majd felemelte az elsőt.
– A pénztárcája – mutatta. – Nem derül ki sok minden
belőle. Bőrből készült, Kínában gyártják, a sorszám alapján
megnéztem a számítógépben, két évvel ezelőtt került ki a
gyárból, akkor importálták. Az órája – emelt fel egy másik
zacskót – márkás, új óra, víz alatt is működik. A hátlapjában a
gravírozás szerint az édesapjától kapta. Nehéz volt kideríteni,
hogy mikor, de sikerült. Minden gravírozócégnek van
védjegye, amit feltüntetnek a munkájuk mellett. Ez a
konkurencia miatt fontos nekik. Mikroszkopikus vizsgálat
során megállapítottam, hogy a „Lányomnak, Viviannek”
felirat mellett valóban ott a monogram, de rejtve. Az ilyen
rejtett monogramot azonban csak úgy lehet látni, ha savval
lemaratjuk az óra hátlapját, majd UV fény alá tesszük. Amikor
ezt megtettem, megjelent a VK monogram, ami a Valter and
Konrad gravírozócéget jelenti. Bementem az adatbázisukba, és
kiderült, hogy három hónapja gravírozták náluk az órát –
magyarázta Lincoln.
 – És a pulóverén talált tenyérlenyomat? – vágott közbe
Gibbson.
– Igen, a pulóver itt van – emelte fel a becsomagolt
pulóvert.
– Mit derített ki, kié a lenyomat?
– Még nem volt rá időm, hogy megvizsgáljam.
– Micsoda? Mégis mit csinál azóta, hogy részese a
történetnek? – háborodott fel Gibbson.
– Uram, komoly erőfeszítésembe tellett kideríteni az
áldozat pénztárcája, és órája származását. Nem tudtam mikor
érkeznek, éppen most készültem megvizsgálni a pulóveren
talált lenyomatot.
– Akkor talán… – próbálta inspirálni Gibbson.
Lincoln kivette a hermetikusan lezárt csomagolásból a
pulóvert, majd szemügyre vette a sáros tenyérlenyomatot.
– Tökéletes ujjlenyomat található rajta – bólintott. Elővett
egy átlátszó celofán jellegű lapot, majd rányomta a pulóverre.
Mikor levette róla, a nyomozók látták, hogy Lincoln sikeresen
levette a tenyérlenyomatot a pulóverről.
– És most? – kérdezte Gibbson, miközben szórakozottan
felemelt egy kémcsövet.
– Most beviszem a gépbe a lenyomatot, és elindítom a
keresést – felelte, majd Gibbsonra nézett. – Én a maga
helyében nem játszanék azzal. Még mindig savas kicsapódást
produkál – mondta.
Gibbson, aki épp a kémcső fölé hajolt, azonnal visszatette
a helyére, és megtörölte a homlokát.
Lincoln bevitte a lenyomatot a gépbe, majd megnyitotta az
országos adatbázist, és elindította a keresést. A megosztott
képernyő egyik felén az általuk talált lenyomat volt, a másik
oldalon a pillanatonként változó adatbázis lenyomatai
ugráltak. Lincoln hátradőlt a székén.
– Ez eltart egy kis ideig – mondta.
 – Mégis meddig? Úgy tudtam, legalábbis eddigi
tapasztalataim szerint szinte percek alatt megtalálja az
egyezést a számítógép – töprengett Gibbson.
– Uram, a valóságban ez sokkal tovább tart. Többszázezer
ujjlenyomat van az adatbázisban – mondta Lincoln.
– Biztosan mindjárt végzünk – legyintett Colt, és a gép elé
húzott egy széket, majd ráült.
Négy nap múlva a monitoron megjelent az egyezés felirat.
– Na végre! – pattant fel Colt. – Talált egyezést – bólintott
Lincoln.
– Ki az? – érdeklődött Colt, majd Gibbsonhoz fordult, aki
összekuporodva feküdt egy asztalon. – Gibbson, ébredjen!
Megvan az emberünk! – kiáltott rá. Gibbson, hunyorogva
felült, megvakarta borostás állát, és a monitorhoz lépett.
Lincoln megnyitotta a lenyomathoz tartozó személy
adatait. Colt és Gibbson értetlenül összenéztek.
– Chaplin! – kiáltotta Colt.
Chaplin letette a kémcsövet a kezéből, és a nyomozókhoz
sétált.
– Chaplin, mi a helyzet Benedict Willow alibijével? –
kérdezte Colt érdeklődve.
A rendőr fellapozta a jegyzetfüzetét, és belenézett.
– Mr. Willow ugye azt állította, hogy a gyilkosság ideje
alatt három orvvadászt vitt a rendőrségre – olvasta ki Chaplin.
– Igen – bólintott Gibbson.
– Nos, egy rendőrőrsön sem találtam meg a keresett
vadászokat, azonban találtam a megyei kórházban három
medvetámadás áldozatául esett férfit – mondta Chaplin.
– Tehát Mr. Willow hazudott – töprengett Colt.
– Uram, miért akarta volna megölni Benedict Willow
Vivian Greent?
– Azt hiszem sejtem, Gibbson.
 Gibbson elővette a jegyzetfüzetét, fellapozta, és hangosan
felolvasta a tartalmát.
– Benedict Willow, Bloomer hegység, erdészház.
– Akkor induljunk! Lincoln, köszönjük, szép munka volt –
köszönt el a laborostól Colt.

6.
A két nyomozó bekopogtatott az erdészház ajtaján. Pár
pillanat múlva Benedict Willow álmosan állt előttük.
– Nyomozó urak!
– Mr. Willow! – biccentett Colt.
– Miben segíthetek?
– Letartóztatjuk Vivian Green meggyilkolása miatt.
Benedict Willow megcsóválta a fejét.
– Én nem öltem meg senkit. A szemétlerakók voltak.
– Maga volt! Megtaláltuk a tenyérlenyomatát Vivian Green
pulóverén. Emlékszik? Akkor került oda, amikor lelökte –
magyarázta Gibbson, és felmutatta a tenyérlenyomatról készült
fotókat.
– Miért öltem volna meg? – rázta a fejét Benedict Willow.
– Valószínűleg nem jöttem volna rá, ha maga nem hazudja
azt alibinek, hogy vadászokat keresett az erdőben. Ugyanis
rájöttem, hogy maga illegálisan, kihasználva azt, hogy erdész,
vadászik az erdő védett állataira, majd kipreparálja őket, és
eladja. Vivian is rájöhetett erre. Összeszólalkoztak, majd,
mivel maga nem tudta meggyőzni, megölte – olvasta fel Colt a
noteszéből.
A faház oldalán megjelentek Benedict Willow emlékképei,
amint egyedül, a sötétben vadászik, majd mikor Vivian Green
rájön erre. Gyors emléksorok következtek, aztán elérkezett az
utolsó veszekedés, a szakadéknál. Dulakodás, majd a
nyomozók már csak azt látták, ahogyan két kéz – Benedict
Willow kezei – meglökik Vivian Green mellkasát, és az háttal
lezuhan. A kép még lenézett a nő után, majd futó képsorok
következtek.
– Azt hiszem mindent láttunk. Chaplin! – kiáltotta Colt.
Chaplin kilépett a fák közül.
– Uram?
– Kérem, tartóztassa le Mr. Benedict Willowt!
– Igen uram – bólintott Chaplin, majd megbilincselte a
tettest, és elvezette.
A két nyomozó egy darabig még állt az erdészház előtt,
aztán elindultak a turistaösvényen lefelé.
Mikor leértek, a hegy lábánál egy tizenhárom fős, koszos,
és fáradt csoportot láttak, amint fáradtan de örömmel
tekintenek a belvárosba vezető út felé. Többen az égre emelték
a kezüket, mások a földet tapogatták hálásan. A két nyomozó
elsétált mellettük, és a kocsi felé igyekeztek.
– Kemény lehet egy ilyen hegyi túra, ha ennyire örülnek a
végén – ráncolta a szemöldökét Gibbson.
A két nyomozó kifelé sétált a rendőrkapitányságról,
miközben az esetet vitatták meg.
– Uram, egy valami nem hagy nyugodni – vakargatta a
halántékát Gibbson.
– És pedig?
– Honnan tudta, hogy Benedict Willow vadássza az
állatokat, és kipreparálva eladja?
– Gibbson, maga nagyon tapasztalatlan még. Az én
karakterem viszont öreg, rutinos, és tapasztalt nyomozó. Sok
mindent tudok. – vonta meg a vállát.
Gibbson kinyitotta a száját, majd becsukta. Nem kérdezett
többet, bár Colt válasza nem elégítette ki, úgy döntött, nem
faggatózik. A kijárat felé lépkedtek, amikor Chaplin beérte
őket.
– Uram! – szólt a rendőr.
Mindketten megfordultak.
 – Nos Chaplin? – kérdezte Colt.
– Benedict Willowt elítélték, holnap szállítják át a megyei
fegyházba.
– Nagyszerű. Még valami?
– A többi letartóztatottak tisztázták magukat. A HEGYEK
ÉS VÖLGYEK utazási iroda pultosa beismerte, hogy nem
adott pénzt a hajléktalannak, de arra hivatkozott, hogy nem
volt aprója. A Scott-Brington horgászpáros beismerte, hogy
csaltak a versenyen, visszaadták a díjat, így Richard Hawardot
illeti a díj. Florian Pearst illegális szemétlerakó üzemeltetése
miatt három hónap közmunkára ítélték – olvasta fel Chaplin a
füzetéből.
– Köszönöm Chaplin – bólintott Colt.
– Azonban – folytatta Chaplin. – Vak Bob, továbbra is azt
állítja, hogy nem látott senkit a Rogers ivóban a gyilkosság
ideje alatt. Őt továbbra is őrizetben tartjuk, jelenleg orvos
szakértők vizsgálják az ügyet – csukta be Chaplin a noteszét.
– Rendben Chaplin.
Mindhárman kiléptek az ajtón, és lesétáltak a rendőrség
előtti lépcsőn. Még váltottak pár szót egymással, miközben a
háttérben boldog emberek szabadultak ki az épületből. Azok,
akiket ők tartóztattak le.
 IV. St. Conrad stadion
1.
Franklyn Colt nyomozó felkapaszkodott a tűzlétrán, és
egyesével szedve a fokokat, a tető felé igyekezett. A hajnali
pára lecsapódása miatt minden egyes létrafok csúszós és síkos
volt, Colt megfontoltan ragadta meg őket, és óvatosan
felmászott a tetőre. Hűvös hajnali szél vágott az arcába, amint
fellépett. Megpillantotta társát, aki kelet felé nézve, lábát
lelógatva ült a tetőszerkezet szélén.
– Gibbson! – szólította meg.
A fiatal nyomozó megfordult, és kérdőn nézett Coltra.
– Uram?
– Gibbson, mi ez a nevetséges helyszín, hajnalban,
napkelte előtt? – sétált felé Colt.
Gibbson elpöckölte a cigarettáját, majd kivette a zsebéből
a noteszét, fellapozta és beleolvasott.
– Uram, a karakterem szörnyen magányos típus.
Éjszakánként ritkán alszom a szorongásaim és folytonos
megfelelni akarás miatt. Jóval napkelte előtt felülök ide a
tetőre, és nézem a várost – olvasta fel.
– Értem, Gibbson. És mondja, mi ez a melankolikus zene?
– ráncolta a szemöldökét Colt. Gibbson a társa mögé mutatott.
Colt megfordult, és észrevette, hogy a tető másik végében egy
alak hegedül. – Ez ki? – csodálkozott Colt.
– Csak egy statiszta. A zenéjével biztosítja a drámai hatást
a jeleneteim alá. Nézze uram, kel a nap! – fordult vissza
Gibbson kelet felé, ahol a nap első sugarai megvilágították az
alvó várost.
– Gibbson, erre most nincs időnk – szólt Colt.
– Uram, egy pillanat az egész. Tudja, nekem nagyon
fontosak ezek a pillanatok.
– Gibbson, maga nagyon hirtelen ember, de mély érzelmei
vannak.
 – Köszönöm, uram.
Gibbson szeme elfátyolosodott, és eszébe jutottak a régi
idők, amikor még volt menyasszonya, akivel szerették
egymást, és együtt tervezték a jövőjüket. Gibbson
visszaemlékezett, hogy milyen boldog pillanatot okozott
menyasszonyának, amikor rózsaszirmokkal teleszórta a
lakásukat, gyertyát gyújtott, ötfogásos vacsorát készített, majd
a tengerparton, a telihold fényében megkérte a kezét, és együtt
zokogtak meghatódottságukban.
– Gibbson! – szólt rá Colt.
Gibbson megrázta a fejét, és társára figyelt.
– Uram?
– Azt mondtam mély érzései vannak, nem azt, hogy egy
nevetséges pojáca! – förmedt rá Colt.
– Értem uram.
Gibbson szeme elfátyolosodott, és eszébe jutottak a régi
idők, amikor még volt menyasszonya, akivel szerették
egymást, és együtt tervezték a jövőjüket. Aztán egy nap
Gibbson arra ébredt, hogy a menyasszonya elhagyta.
Colt szánalommal nézett a társára.
– Csak úgy eltűnt reggelre, se szó, se beszéd? –
érdeklődött.
– Csupán egy cetlit hagyott – sóhajtotta Gibbson.
– És mit írt benne?
– Hogy az étel a mikroban van, két percre állítsam be –
mondta. – Soha többet nem hallottam róla.
– Sajnálom, Gibbson – veregette hátba, mire Gibbson
elhúzódott. Colt csodálkozva nézett rá.
– Sajnálom uram, de a karakterem még mindig nem
kedveli magát.
– Értem, Gibbson. Ez a negyedik rész, lassan tisztázódnak
majd az érzései. De most lássunk munkához! – bólintott Colt,
és körbenézett. A két nyomozótól pár lépésre megjelent egy
boríték kettejük nevével.
Gibbson lehajolt érte, majd felbontotta, és jól érthetően,
hangosan olvasni kezdte.
– NEGYEDIK RÉSZ.
– Nagyszerű. Lássuk, mi a tetthely.
Gibbson előhúzta a zsebéből a jegyzetfüzetét, odalapozott,
ahol a negyedik részre vonatkozó adatok voltak feltüntetve és
ezt is felolvasta.
– ST. CONRAD STADION.
– Akkor induljunk!
– Rendben uram – felelte Gibbson, majd még egy
pillanatra kelet felé nézett, ahol a nap már szinte teljesen
feljött. Odaállt mellé a hegedűs statiszta, és bús, szomorú
dallamot játszott, olyat, amilyen illett Gibbson lelkivilágához.
A két nyomozó sietősen lement a tetőről, majd beszálltak a
kocsiba. Colt éppen indította a járművet, amikor kinyílt a hátsó
ajtó, és a hegedűs statiszta beült mögéjük. A két nyomozó
érdeklődve nézte.
– Mit csinál? – kérdezte Gibbson a férfitől.
– Gibbson, a statiszták nem beszélnek – szólt rá Colt, majd
eltöprengett. – Valószínű, hogy kísér minket a zenével.
– Miért uram?
– Talán azért, mert ez egy drámai rész. Nem tudom
Gibbson, az író úgy döntött, hogy velünk tart.
– Furcsa ötlet – jegyezte meg Gibbson.
– Ne minősítse az írót, Gibbson!
– Igen uram.
A St. Conrad stadion előtt hatalmas embertömeg ácsorgott,
újságírók, tévéstábok és rajongók toborzódtak össze. A
tragédia híre hamar elterjedt, a világ minden tájáról rajongók
zarándokoltak a stadion környékére, sokan gyertyát gyújtottak,
a többség azonban csendben várakozott.
 Colt és Gibbson kiszálltak az autóból, és jelvényüket
felmutatva verekedték át magukat a tömegen, nyomukban a
hegedűssel, aki szomorú dallamokat játszott.
– Colt nyomozó! – fordult feléjük egy riporternő.
– Sajnálom, nem nyilatkozhatok – tolta el az arca elől a
mikrofont.
A riporternő nem adta fel, Gibbsonhoz fordult.
– Uram! Egy pillanatra.
Gibbson megállt, mire a nyomában loholó hegedűs
nekiment a hátának, amitől lecsúszott a vonó.
– Sajnálom, nem nyilatkozhatok – mosolygott bele
Gibbson sármosan a kamerába. Colt visszasietett a fotósoknak
és kameráknak pózoló Gibbsonhoz, és elrángatta a stadion
bejárata felé.
– Gibbson, koncentráljon az ügyre!
– Igen, uram.
A stadion bejáratát két statiszta rendőr őrizte, két statiszta
rendőrkutyával, és amikor meglátták a közeledő nyomozókat,
szó nélkül beengedték őket. A hegedűst azonban kizárták, aki
egyre hangosabban és gyorsabban játszott, mire Colt
hátrafordult.
– Engedjék, velünk van – mondta.
Elhaladtak a büfésor mellett, és az egyik kapun bejutottak
a pályára.
A kosárlabda pálya közepén egy holttest feküdt, Chaplin
álldogált mellette.
– Chaplin! – biccentett Colt, miközben megközelítette az
áldozatot.
– Uram! – köszönt vissza Chaplin.
– Gibbson! Jöjjön ide! – kiáltotta Colt.
Gibbson, aki a lelátó alján ülő pomponos lányokkal
folytatott eszmecserét, felkapta a fejét, és a társához rohant.
– Uram?
 – Mit tudunk az áldozatról, Gibbson?
Gibbson előkapta a noteszét.
– Máris. Megvan: az áldozat neve Leroy Joshua Davis jr, a
St. Conrad kosárlabdacsapat sztárjátékosa. Színes bőrű,
tizennégy tetoválás található rajta, kétszáznégy centiméter
magas, ötvenhetes lába van – olvasta Gibbson, majd
abbahagyta egy pillanatra, és mindnyájan az áldozat lábára
néztek.
– Húú! – mondta csodálkozva a hatalmas edzőcipőt nézve,
majd visszameredt a noteszébe. – Leroy Joshua Davis jr
kedvenc színe az ibolyakék, szabadidejében szeret
számítógépes játékokkal játszani. Huszonegy évesen nősült
először, Tracy Rhymes-sal két évig tartott a kapcsolata, Davis
hűtlensége miatt elváltak, abból a házasságból született egy
gyermeke, Bobby Davis, aki ma három éves. Leroy Davis
jelenlegi barátnője a mindössze huszonegy esztendős Angelica
Clark, a pompon csapat kapitánya. Leroy Davis huszonnégy
éves volt – csukta be a jegyzetfüzetét Gibbson, miközben a
hegedűs az áldozat mellett állva játszott egy gyászos dallamot.
– Értem – vakargatta az állát Colt, és lenézett az áldozatra.
– Uram, kihallgatnám a pomponos lányokat – szólt
Gibbson, és elsietett, mielőtt még társa reagálhatott volna.
– Chaplin.
– Uram?
– Ki talált rá az áldozatra?
– Én, uram.
– Vannak szemtanúk?
– Igen. A St. Conrad csapat a reggeli edzését tartotta
éppen, a pomponos lányok is próbáltak, amikor az áldozat
összeesett és meghalt. Azonnal itt voltam, és biztosítottam a
helyszínt.
– Köszönöm Chaplin.
Colt körbenézett, majd megpillantotta Gibbsont, amint a
táncoló lányok között tanulja a lépéseket, két, piros-fehér
pomponnal a kezén.
– Gibbson! – kiáltotta. Gibbsont éppen a levegőbe emelte a
csapat.
– Uram? – sietett vissza a tetthelyre. Útközben ledobta a
kezéről a pomponokat.
– Keressünk nyomokat!
A két nyomozó körbesétálta az áldozatot, majd Gibbson
megpillantotta az áldozat bal keze mellett fekvő borítékot.
– Uram, azt hiszem megtaláltam.
Colt odalépett mellé, megvárta, amíg Gibbson felbontja a
borítékot, amin nyomtatott betűkkel az állt: NYOM.
– Anjelica Clark, pompon csapatkapitány, két méterre,
jobbra.
Mindketten jobbra néztek, és meglátták a hosszú, szőke
hajú lányt, amint a lelátó alján magányosan ül és sírdogál.
Odaléptek hozzá.
– Anjelica Clark? – kérdezte Colt.
– Igen – bólintott a lány.
– Feltennénk önnek néhány kérdést – vette át a szót
Gibbson. A lány szomorúan sóhajtott egyet. – Először is,
hogyan tartja ilyen jó kondiban magát? Egy ideje próbálok
leadni három kilót, de nem sikerül – mondta Gibbson.
– Rengeteget mozgok, és sok fehérjét eszem – válaszolta a
lány.
– Értem. Köszönöm – írta fel a füzetébe Gibbson.
– És nagyon fontos a rengeteg folyadék. Napi két, két és
fél liter ásványvíz – tette hozzá a lány.
– Nagyon köszönöm – mosolygott Gibbson.
– Gibbson, az üggyel kapcsolatban kérdezzen! – förmedt
rá Colt.
– Igen uram – bólintott, majd újra a lány felé fordult. –
Köszönöm, egyelőre nincs több kérdésünk, de kérem, ne
hagyja el a stadiont, míg folyik a nyomozás – búcsúzott el
Gibbson, és visszamentek az áldozat mellé.
– Chaplin! – szólt Colt.
– Uram?
– Kérem, vitesse el a holttestet!
– Igen, uram.
– És Chaplin! Kérem, vigye be az egész
kosárlabdacsapatot kihallgatásra, vegyenek tőlük vér és DNS
mintát, csináljanak dopping tesztet, mérjék meg a
vérnyomásukat, valamint csináljanak terheléses vizsgálatot! –
utasította Colt.
– Igen, uram – mondta Chaplin, majd eltűnt a holttesttel, és
a lelátón várakozó kosárlabdacsapattal együtt.

2.
Colt és Gibbson egymás ellen játszottak egy
kosárlabdameccset a két fejezet között. Gibbson nyert. Mikor
észrevették, hogy a történet folytatódik, abbahagyták a játékot,
és zihálva álltak a tetthelyen.
Colt telefonja megcsörrent, mire azonnal felkapta.
– Igen? Igen! Igen… Persze. Azonnal indulunk – tette le a
telefont.
– Ki volt az? – érdeklődött Gibbson.
– Senki, de itt az áll, hogy, Lincoln hívott, hogy menjünk a
bűnügyi laborba – olvasta Colt a jegyzetfüzetéből.
A nyomozók megérkeztek a bűnügyi laborba, ahol Lincoln
már várt rájuk.
– Uraim! – köszöntötte őket a vastag szemüvege mögül.
Colt és Gibbson biccentett, majd megálltak a hosszú
asztalnál, amin rengeteg fotó hevert az áldozatról. A fotók
mellett műanyag, hermetikusan lezárt tasakokban az áldozat
ruhái voltak bepakolva, és felcetlizve.
– Van valami eredmény, Lincoln? – érdeklődött Colt.
 – Igen, a boncnok megállapította, hogy az áldozatot
megmérgezték. Még várom a toxikológiai jelentést.
– Értem. És mi a helyzet az áldozat ruháival? – kérdezte
Colt a hosszú asztalt nézve.
– Megvizsgáltam őket. Jöjjenek! – lépett közelebb az
asztalhoz Lincoln. A két nyomozó és a hegedűs követték. – Az
áldozat edzőruhája – mutatta fel az ujjatlan pólót és
rövidnadrágot tartalmazó tasakot. – Rengeteg DNS-t találtam
rajta, mind az áldozaté – magyarázta, majd felemelt mellőle
egy apró tasakot, amiben egy szál cérna volt.
– Ez mi? – hunyorított Gibbson.
– Ezt a cérnát az áldozat hajában találtam. Rézszínű cérna,
a mikroszkopikus vizsgálat kimutatta, hogy csavart bordázatú,
durva anyagból készült. Olyan, mint amilyet autókárpithoz
szoktak használni. Végigfuttattam a komputeren a kárpit
fajtákat… – magyarázta, de Gibbson közbeszólt.
– Ez csak egy cérna!
– Uram, kérem! Szakember vagyok. Minden cérna
másmilyen, nincs két cég, amelyik ugyanolyan cérnát
gyártana. Miután átfuttattam a kárpitadatbázison, kijött az
eredmény, miszerint ez egy EK 1756 típusú cérna, amit a
Kayland Street alatti gyárban készítenek. Ők felvilágosítottak,
hogy szerződésben vannak a Bryon Mustang kereskedéssel.
Sok energiámba tellett, mire kiderült, hogy ebben a
kereskedésben vette az áldozat, Leroy Davis a Mustang típusú
autóját, amiben ilyen cérnából szőtt kárpit található. Tehát a
cérna az áldozat autójából van. Ami akkor kerülhetett oda,
amikor beszállt – fejezte be Lincoln.
– Köszönjük, Lincoln – ráncolta a szemöldökét Colt.
A nyomtató elindult, és pár másodperc múlva Lincoln a
kezében tartotta a kiadott lapot.
– Megjött a toxikológiai eredmény – mondta szinte
suttogva.
A két nyomozó feszülten figyelte, a hegedűs statiszta
rákezdett egy türelmetlen, sürgető dallamra.
 Lincoln vastag üvegű szemüvegén keresztül ránézett a
lapra, és bólintott egyet.
– Az áldozatot megmérgezték – mondta. A hegedű
elhallgatott, a két nyomozó csalódottan kifújta az eddig bent
tartott lélegzetét.
– Ezt eddig is tudtuk! – szólt rá dühösen Gibbson.
– Mivel mérgezték meg? – kérdezte Colt.
Lincoln újra belenézett a papírba.
– A toxikológia eredmény szerint Barkraklan végzett vele
– mondta.
– Mi az a Barkraklan? – szólt egyszerre a két nyomozó.
Lincoln összehúzta a szemét, a hegedűs újra rákezdett egy
sokat sejtető, feszült dallamra. Lincoln leült a gépe elé, a két
nyomozó mögé állt. A monitoron megjelent egy zöld növény.
– A Barkraklan egy, a közel-keleten honos bokor, aminek a
zöld része kis mennyiségben, megfőzve gyógyító hatású,
azonban a kérge nagy mennyiségben, ételbe keverve halálos is
lehet. Az elkészítése könnyű, a lehántott kérget ki kell
szárítani, majd össze kell törni, addig, amíg por nem lesz
belőle. Ételbe keverve íztelen és szagtalan, szinte lehetetlen
felismerni. Tíz, tizenkét óra alatt hat, akkor viszont minden
tünet nélkül eszméletvesztést, légút elzáródást, és, mint
esetünkben is, azonnali fulladást okoz – mesélte Lincoln.
– Ki juthatott hozzá ilyen növényhez?
– Hazánkban nem honos bokorfajtáról van szó. Olyan
embert keressenek, aki jártas a közel-keleti, főképp a libanoni
kultúrában.
– Köszönjük, Lincoln – bólintott Colt.
Gibbson felemelt egy üveget az egyik kisasztalról és
közelebbről megnézte.
– Mondja, Lincoln, ez milyen leves? – rázta meg a
sötétszínű löttyöt.
– Az az áldozat gyomortartalma – vágta rá Lincoln.
 Gibbson undorodva visszadobta az üveget az asztalra, és
az ajtó felé indult.
A nyomozók a hegedűs statisztával együtt elhagyták a
bűnügyi labort, és beszálltak az autóba.
– Tehát, tudjuk, hogy az áldozat reggel fél hatkor halt meg.
Lincoln szerint a méreg tíz, tizenkét óra alatt hat. Akkor a
bűntény tegnap este fél hat és fél nyolc között történt.
Gibbson, nyissa ki a füzetét! – utasította Colt.
– Uram, itt az áll, hogy: Anjelica Clark, St. Conrad
stadion, lelátó.
– Akkor megvan az első gyanúsítottunk – bólintott Colt,
mire a hegedűszóló felerősödött. – Nem játszana valami
vidámabbat? Végre nyomon vagyunk! – szólt hátra Gibbson a
hátsó ülésen játszó hegedűsnek, aki minden reakció nélkül
átváltott egy gyors, pörgős számra. A két nyomozó
visszaindult a stadionba.
– Már éppen ideje volt. Ma még senkit nem tartóztattunk
le. Kezdtem úgy érezni, hogy elvesztettük a nyomot – dőlt
hátra Gibbson.

3.
Colt és Gibbson, nyomukban a hegedűssel, visszatértek a
St. Konrad stadionhoz. Újra átverekedték magukat az
embertömegen, az volt az érzésük, hogy távozásuk óta
megduplázódott a létszám. A sajtó emberei rögtön lerohanták
őket, ezúttal azonban nem bírtak velük.
– Chaplin! – kiáltott Colt.
Chaplin, aki gyertyával a kezében egy csoporttal állt, és
gyászolta a kosárlabdázó Leroy Davist, azonnal a segítségükre
sietett.
– Uram?
– Jó, hogy pont itt volt Chaplin. Kérem, tegye szabaddá a
bejárathoz vezető utat – mondta Colt, miközben igyekezett a
hátával megtartani a neki rontó újságíróhadat.
 Chaplin szabaddá tett egy sávot a bejáratig, aminek két
oldalára rendőrségi szalagot húzott, majd a biztonság kedvéért
statisztákat állított a szalagokhoz.
A két nyomozó és zenei kíséretük gond nélkül bejutott a
stadionba.
A lelátón Anjelica Clark ugyanúgy ült, mint amikor
elmentek. Látszólag megnyugodott, és érdeklődve várta a felé
siető nyomozókat.
– Ismét feltennénk néhány kérdést – köszöntötte Gibbson.
– Rendben – bólintott a lány.
– Mondja, hol volt tegnap este fél hat és fél nyolc között?
– Leroy-jal vacsoráztam – felelte.
A két nyomozó titokzatosan összenézett, a hegedűs
statiszta rázendített egy rejtélyes dallamra.
– Értem. Na és Miss Clark, tudja ön, hogy mi az a
Barkraklan? – húzta össze a szemeit Gibbson.
A lány ostobán nézett rájuk.
– Nem – csóválta a fejét.
– Na persze! Minket nem hat meg a boci szemeivel!
Gyilkos! – förmedt rá Gibbson, mire Colt azonnal rászólt.
– Gibbson, uralkodjon az indulatain! Elnézést Miss Clark.
A lány pityeregni kezdett. A nyomozók egymásra néztek.
– Miss Clark. Kérem… Nyugodjon meg! – vigasztalta
Colt.
– De olyan jó ember volt… – nézett fel a lelátóra Anjelica
Clark, ahol a székeken hatalmas emlékképek jelentek meg.
Legtöbbjük edzés közben mutatta be Leroy Davist, de volt pár
romantikus pillanat, amikor Leroy és Anjelica a tengerparton
sétált, vagy medencés partit tartottak, esetleg moziban voltak.
– Állj! – állította meg az emlékképeket Gibbson, amikor az
egy mozielőadást mutatott be, amin Anjelica és Leroy
nézőként vettek részt. – Mi ez a film? Mintha már láttam
volna… – töprengett Gibbson.
 – Gibbson, kérem, csak akkor állítsa meg, ha gyanúsat lát.
Tovább! – legyintett Colt, mire az emlékek tovább pörögtek.
Leroy most a kisfiával játszott a házukban, majd kivitte a
gyereket az ajtón, ahol egy nő várt rá.
– Állj! – állította meg ezúttal Colt az emlékképeket. – Ki
ez a nő?
– Leroy volt felesége, Tracy Rhymes – felelte Anjelica.
– Mondja csak, tudhatta valaki előre, hogy hol
vacsoráznak majd Leroy Davis-szel tegnap este? – töprengett
Colt.
– Igen, Tracy például tudta. Tegnap délután nálunk volt
Leroy fia, Bobby, Tracy eljött érte, és váltottak pár szót Leroy-
jal. Én nem hallottam, de tudom, hogy szó volt köztük arról,
hogy vacsorázni megyünk – vágta rá.
– Köszönöm Miss Clark. Sokat segített – köszönte meg
Colt, majd visszafordult. – Miss Clark, meg tudná mondani,
hogy hol vacsoráztak tegnap este?
Anjelica sokat gondolkozott, majd megrázta a fejét.
– Nem tudom. Először voltam ott életemben, és út közben
nem figyeltem, mert a cd lejátszóval foglalkoztam.
– Pedig fontos lenne tudnunk. Az étteremre, vagy inkább a
helyszínre emlékszik? – faggatta Colt.
– Igen, arra már emlékszem, de sem a címet, sem pedig az
útvonalat nem tudom. Egy tó mellett volt, ebben biztos
vagyok, mert a teraszon ültünk.
– Le tudná festeni nagyjából, hogy hogyan nézett ki a
helyszín? – kérdezte Gibbson.
– Azt hiszem.
– Chaplin! – kiáltott Colt.
Chaplin már jött is az egyik kapun, kezében egy állványt
tartva. Lerakta Anjelica elé, majd a kezébe adott egy ecsetet,
és egy tíz színből álló festékkészletet.
– Nem tudom, hogy menni fog-e – görcsölt Anjelica.
 – Nyugalom, van ideje. Gondolja át jól, emlékezzen! Mi
most meglátogatjuk Tracy Rhymes-t, aztán visszajövünk. Jó
munkát – mosolygott kedvesen Colt, és elindultak kifelé.
Anjelica Clark pedig elkezdett festeni.
– Chaplin, mi a helyzet a kosárlabdacsapat eredményével?
– érdeklődött Gibbson, mikor kiértek a stadionból.
– A St. Conrad kosárlabdacsapat tagjai vallomást tettek,
mind ugyanazt mondták, hogy nem láttak mást, csak hogy
Leroy Davis összeesik, majd hogy én ott állok a holttest
mellett, és körberajzolom.
– Értem. És a többi eredmény?
– A sportorvos megvizsgálta a St. Conrad
kosárlabdacsapatot. Mindenkinek negatív lett a dopping
tesztje, a terheléses vizsgálat is sikeres volt, a vérnyomások is
rendben vannak. Az egész csapat makkegészséges – olvasta fel
Chaplin.
– Nagyszerű.
– Azonban – folytatta a jegyzetfüzetét nézegetve – a
sportorvost is kihallgattuk, majd orvos szakértőink elvégezték
rajta is a vizsgálatokat. A dopping tesztje negatív lett, viszont
a vérnyomása rettenetesen magas, a terheléses vizsgálaton
pedig csúnyán leszerepelt – magyarázta.
– Értem, Chaplin. Kérem, tartóztassa le a sportorvost! –
utasította Colt.
– Igen, uram – biccentett Chaplin, majd eltűnt.
– Gibbson, mi a cím?
Gibbson előkapta a jegyzetfüzetét, és felolvasta: – Tracy
Rhymes, Leroy Davis volt felesége, Santiago sugárút 54.
A Santiago sugárút 54 szám alatti lakás ajtaján három,
erőteljes kopogás hangzott el. Tracy Rhymes pillanatokon
belül ajtót nyitott.
– Tracy Rhymes? – mutatta fel a jelvényét Gibbson.
– Igen – bólintott a nő.
 – Bizonyítsa be! – utasította Gibbson. A nő belenyúlt a
zsebébe, majd előhúzta az igazolványát és felmutatta
Gibbsonnak. Mikor mindketten tünetesen megvizsgálták a
másik fényképét, elrakták az igazolványokat.
– Hölgyem, feltennénk önnek néhány kérdést – mondta
Colt.
– Jöjjenek be!
Tracy bevezette őket a lakásba. A nappali szőnyegén egy
hároméves kisgyerek játszott. Gibbson lehajolt hozzá, és
levette a márkás napszemüvegét.
– Szevasz! – mosolygott a gyerekre, aki nagyokat pislogva
nézett rá. – Mit játszol? – érdeklődött Gibbson, és leült a kisfiú
mellé. – Építőkocka? Én is nagyon szerettem – vigyorgott
barátságosan. A gyerek továbbra is értetlenül nézte. – Te vagy
Bobby, ugye? – faggatta Gibbson. A kisfiú bólintott. – Nos
Bobby – vette elő Gibbson a jegyzetfüzetét. – Hol voltál
tegnap este fél hat, és fél nyolc között? – kérdezte.
Bobby Davis nagyokat pislogva meredt a nyomozóra.
– Bobby, válaszolj! Hol voltál tegnap este fél hat és fél
nyolc között? – ismételte Gibbson. A gyerek továbbra sem
válaszolt. Colt lépett melléjük, mire Gibbson felállt.
– Hogy megy? – suttogta Colt.
– Nem beszél – mondta Gibbson.
– És maga szerint tud valamit?
– Biztos vagyok benne, uram.
– Értem – fürkészte a kisfiút Colt, majd körbenézett. –
Chaplin! Chaplin egy kávéscsészével a kezében kijött a
konyhából és a nyomozókra nézett.
– Uram?
– Chaplin, kérem, vigye be Bobby Davist kihallgatásra –
mondta.
Tracy Rhymes riadtan lépett közbe.
– Hova viszik Bobbyt?
 – Nyugodjon meg asszonyom. Ez csupán formaság.
Megpróbáljuk kihallgatni a fiát.
– De hát csak három éves! – visította a nő kétségbeesetten.
– Jogunkban áll feltételezni, hogy a fia tud valamit az apja
halálával kapcsolatban, és mivel nem válaszol a kérdéseinkre,
jogunkban áll feltételezni, hogy szándékosan akadályozza a
nyomozást – magyarázta Colt, miközben két gyermekvédelmi
szakember belépett az ajtón, és kis műanyag bilincset tett
Bobby Davis kezére.
– Megtiltom, hogy megbilincseljék a fiamat! – fakadt ki a
nő.
– Ez gyerekbilincs – legyintett Colt, és megpróbálta
megnyugtatni a dühöngő nőt, miközben Gibbson odalépett
Bobbyhoz, akit éppen karba vett az egyik szakember.
– Ne aggódj, ha ártatlan vagy, estére itthon vagy –
simogatta meg a fejét. – Ha pedig nem, akkor
nagykorúságodra vagy itthon – tette hozzá kedvesen, majd
kinyitotta az ajtót a gyereket cipelő nőnek, akit kollégája és
Chaplin kísért.
– Nos, feltennénk néhány kérdést.
A nyomozók és Tracy Rhymes leültek.
– Hol volt ön tegnap este fél hat és fél nyolc között?
– Fodrásznál.
– Egyedül?
– Igen, rendszerint egyedül járok fodrászhoz.
– Alá tudja valaki támasztani, hogy ott volt?
– Persze, a fodrászom.
– Kérnénk az elérhetőségeit.
– Ahmat Atallah, Ezeregy éjszaka fodrászat.
– Köszönjük. Chaplin! – kiáltott Colt.
Chaplin belépett az ajtón.
– Kérem, nézzen utána Tracy Rhymes alibijének.
 – Igen, uram – bólintott Chaplin, majd eltűnt.
– Mondja, tudja ön, hogy mi az a Barkraklan? – lapozgatta
a jegyzetfüzetét Gibbson.
A nő megrázta a fejét.
– Na persze. Mindjárt sejtettem. Hölgyem, tudja ön, hogy a
volt férje, Leroy Davis és jelenlegi barátnője hol vacsoráztak
tegnap este?
– Nem.
– Érdekes. Pedig úgy tudjuk, hogy ön úgy tudta –
méregette gyanúsan Gibbson a nőt.
– Pedig nem.
– Pedig de!
– Pedig nem!
– Abbahagynák? – szólt rájuk Colt.
Gibbson és Tracy Rhymes sértődötten megvonták a
vállukat.
– Nézzék. Tegnap elmentem Leroyhoz, hogy elhozzam
Bobbyt. Pár szót váltottunk csupán, mondta, hogy egy keleti
étterembe mennek vacsorázni. Aztán eljöttünk.
– Nem említette Leroy Davis, hogy pontosan melyik keleti
étterembe?
– Nem.
– Egyelőre köszönjük – állt fel Colt.
– Kérem, ne hagyja el a nappalit addig, amíg a nyomozás
folyik – tette hozzá Gibbson.
Kiléptek a lakásból, az ajtó előtt megtalálták a kint maradt
hegedűst, aki addig, amíg ők bent tartózkodtak, az utcán
játszott tovább. Mikor észrevette a két nyomozót, abbahagyta
az addig játszott vidám dalt, és rákezdett egy rejtélyes,
nyomozós dallamra.
– Uram, és most? – kérdezte Gibbson, majd egy boríték
elszállt a szeme előtt, és továbbfújta a szél. Gibbson azonnal
utána rohant, észre sem vette, hogy egy kisfiú is a boríték után
siet. A nyomozó gyorsabb volt, megragadta a levegőben a
borítékot, feltépte, és kivette belőle a lapot. A kisgyerek
megszeppenve figyelte. Gibbson odavitte Colthoz, majd
hangosan, jól érthetően felolvasta.
„Drága nagymama. Mielőbb gyógyulj meg. Charlie és
Wally.”
Gibbson értetlenül meredt a kezében tartott papírra.
– Gibbson! Ez nem a miénk! – vette el tőle Colt, és
odaadta a ledöbbent gyereknek, aki miután megkapta, gyorsan
elszaladt.
Colt, Gibbson és a hegedűs visszaült az autóba.
– Gibbson. A noteszét.
A fiatal nyomozó elővette a zsebéből, fellapozta, majd
sóhajtva felolvasta.
– Anjelica Clark, St. Conrad stadion.
– Akkor induljunk!
– Uram, a nyom harmadszorra vezet el minket Miss.
Clarkhoz. Szerintem tartóztassuk le – tűnődött Gibbson.
– Gibbson, maga szörnyen tapasztalatlan, még akkor is, ha
remek közelharcban.
– Köszönöm uram – mosolyodott el, és merengve kinézett
az ablakon, miközben a hegedűs távoli, nosztalgikus
dallamokat játszott.
Gibbsonnak eszébe jutott az illegális utcai harc verseny,
ahol bár félholtra verték, győzedelmeskedett félszemű, mongol
ellenfele felett. A vér ízét érezte a szájában, verejtéke a földre
hullott, bordái eltörtek, de sikerült kivédenie a gyilkos erejű
ütést, így a mongol elvesztette egyensúlyát, Gibbson pedig
kihasználta a helyzetet, és egy tarkóra irányított, bénító hatású
ütéssel ártalmatlanná tette a mongolt. Így szerezte meg
magának az utcai harcos címet, és vívta ki az utcai patkányok
és csőcselék tiszteletét.
– Félszemű mongol, utcai harc, bénító ütések? Nem túlzás
ez? Azt mondtam remek közelharcban, nem azt, hogy gettóból
kitörő harcos – csóválta a fejét Colt.
Gibsonnak eszébe jutott, amikor hosszú, és keserves évek
múltán, rengeteg edzés és kudarc árán végül megszerezte a
sárga övét karatéból, ami a második fokozat.
– Igen, így már hihetőbb – dünnyögte Colt.

4.
A St. Conrad stadion körül összegyűlt rajongók és
tudósítók hatalmas tömeget alkottak. A nyomozók és a
hegedűs, a Chaplin által felállított rendőrségi kordon között
egyszerűen eljutott a bejáratig.
A kosárlabdapályán Anjelica Clark állt, nyakig festékesen.
A két nyomozó besétált a pályára, és tűnődve nézte a
festményt. Anjelica amint észrevette őket, magyarázni kezdett.
– Eszembe jutott több dolog is, ezért úgy gondoltam, hogy
több szögből is lefestem az éttermet – mondta, és a lelátó első
soraira mutatott. A székeknek hat olajfestmény volt támasztva,
bekeretezve, aláírva.
– Nagyszerű – bólintott Colt, és a képekhez sétáltak.
– Az első kép, az éttermem teraszáról, a tó látványa –
mutatta a nő.
– Gyönyörűen használta a színeket. És ahogyan a nap
csillog vízen… Mestermű! – biccentett elismerően Gibbson.
– Köszönöm. Igyekeztem minden apró részletet felidézni.
A második, a tó felől, az étterem hátulja. A harmadik, és
negyedik Leroy, ahogyan vacsorázik – mutatta sorban a
képeket Anjelica. A két nyomozó ránézett a festményekre,
amin a fekete kosárlabdázó étkezik, feje fölött pedig születése,
és halála éve volt feltüntetve.
– Ha belegondolok, hogy ezek az utolsó képek róla… –
csuklott el Anjelica hangja.
A két nyomozó vigasztalni próbálta az egyre jobban
zokogó lányt, aki végül megnyugodott, és rámutatott az ötödik
képre.
 – Ez a parkoló felöli kép az étteremről.
Gibbson nézte a kis tóparti éttermet, amely hangulatosan
és szerényen állt valahol. De nem tudta hol. Hunyorítva nézte
az étterem előtti táblát, amin nem látszódtak a betűk, mert a
lenyugvó nap megvilágította.
– Mondja, nem tudta úgy festeni, hogy látszódjon a neve?
– kérdezte.
– Nem, nem emlékszem rá sajnos – csóválta a fejét a lány.
A hatodik kép a parkolót ábrázolta. A festményen több
autó is állt, de tisztán, rendszámmal és márkával együtt csak
az első kettő látszott.
– Ha jól látom, ez egy Mustang, az pedig egy Ford. – nézte
Gibbson.
– Valóban. Hölgyem, tud valamit erről a két autóról?
– A Mustang Leroyé. A másik nem ismerős.
– Köszönjük. Rengeteget segített. Chaplin! – kiáltotta Colt.
– Uram? – lépett hozzájuk Chaplin, kezében egy
szendviccsel, amit a büfében vett.
– Chaplin, kérem, nézzen utána ennek a rendszámnak –
mutatott a festményen lévő Ford rendszámára.
– Igen, uram.
– És Chaplin. Kérem, szerződtesse le Miss Clarkot egy
galériával, ahol kiállítják a képeit! – utasította Colt.
– Igen uram.
– Chaplin. Mi a helyzet Tracy Rhymes alibijével?
– A fodrásza, Ahmat Atallah megerősítette.
– Köszönöm, Chaplin – bólintott Colt.
Chaplin eltűnt, majd pár perc múlva megcsörrent Colt
telefonja.
– Uram! – szólt bele Chaplin.
– Megtudott valamit, Chaplin?
 – Igen. A festményen ábrázolt Ford rendszámát lefuttattam
a nyilvántartásban.
– És kié az autó?
– Ahmat Atallah nevén szerepel, uram.
– A fodrász? – döbbent le Colt, miközben Gibbson
kinyitotta a füzetét, fellapozta, és érdeklődve vette észre, hogy
a noteszében a következő szerepel: Ahmat Atallah, Ezeregy
éjszaka fodrászat.
– Ez igazán érdekes – nézett Colt Gibbsonra, miközben a
hegedűszóló felerősödött.
Az Ezeregy éjszaka fodrászat a St. Conrad stadiontól
mindössze tízpercnyi autóútra volt. A két nyomozó és zenei
kíséretük kiszállt, majd belépett az üzlethelységbe. Fülüket
azonnal megütötte a keleti zene hangzása, a hegedűs erőlködve
próbálta túljátszani a lármát, végül feladta, és ideiglenesen
abbahagyta a zenélést.
A pultban egy sötét hajú nő fordult kedvesen a
nyomozókhoz.
– Ahmat Atallaht keressük – mutatta fel a jelvényét
Gibbson.
A nő hátrakiáltott, mire Ahmat előjött. Készségesen
hátrainvitálta a nyomozókat, majd mikor mindannyian leültek,
Gibbson megszólalt.
– Uram, megmondaná, hogy hogyan került az autója
tegnap este egy tóparti étterem elé?
– A bátyám kölcsönkérte.
– A bátyja?
– Igen.
– Értem. Ennek utánanézünk. Mr. Atallah, kérem,
válaszoljon. Tudja ön, hogy mi az a Barkraklan?
– Igen, egy növény.
A két nyomozó gyanúsan összenézett.
– De mifelénk az nem terem – legyintett a férfi.
 – Hogy érti, hogy önök felé?
– Egyiptomban. Az ott nem terem – legyintett újra.
– Értem. Köszönjük, Mr. Atallah.
Colt és Gibbson felálltak, majd elhagyták az Ezeregy
éjszaka fodrászatot.
– Ahmat Atallah nem lehetett a tettes. Egymás alibijét
igazolják Tracy Rhymes-szal. Tehát keressük meg Ahmat
Atallah testvérét.
Gibbson kinyitotta a füzetét, és felolvasta: – Ahmat Atallah
testvére, Mehmet Atallah, Kingston Street 15.
A Kingston Street 15. az Ezeregy éjszaka fodrászattól két
saroknyira volt, így a nyomozók, és hegedűs kíséretük gyalog
tették meg az utat. Bekopogtak a megadott címen, mire egy,
Ahmat Atallah-hoz kísértetiesen hasonló férfi nyitott ajtót.
– Jó napot! – mutatta fel Gibbson a jelvényét. – Feltennénk
néhány kérdést – folytatta.
– Mondja uram, a tegnapi nap folyamán elvitte testvére,
Ahmat Atallah autóját, és egy tóparti étteremhez hajtott vele?
– kérdezte Colt.
A férfi összeráncolta a szemöldökét.
– Nem – mondta.
– Kérem, ne hazudjon! Most jöttünk a testvérétől, aki
ideküldött minket – magyarázta Gibbson.
Mehmet Atallah elővette a mobiltelefonját, majd arabul
üvöltözni kezdett. Tíz másodperc múlva letette, és mosolyogva
a nyomozókhoz fordult.
– Az nem én voltam. Másik testvér – legyintett nevetve,
majd becsukta az ajtót.
A két nyomozó furcsán összenézett, majd Gibbson
elővette, és fellapozta a jegyzetfüzetét. Hangosan, jól
érthetően olvasni kezdte.
– Ahmat Atallah másik testvére, Ehab Atallah. Kis Kairó
étterem, Norson tópart.
 – Akkor induljunk! – bólintott Colt.
A Norson tóhoz érve, ami csupán tíz mérföldre volt a
várostól, a nyomozók azonnal felismerték azt a helyszínt, amit
Anjelica Clark lefestett a képein. A Kis Kairó étterem a tó
partján, terasza pedig a tó fölé építve, magányosan állt a
tóparton. A nyomozók kiszálltak az autóból, a hegedűs pedig
misztikus, horrorfilmekhez illő zenét játszva követte őket.
Amint beléptek az étterembe, újra elnyomta a hegedű
baljós dallamait a vidám keleti zene. Egy pincér lépett oda
hozzájuk.
– Ketten óhajtanak ebédelni? – kérdezte.
– Hárman vagyunk – felelte Gibbson.
A pincér mögéjük nézett.
– A statiszták sosem esznek – magyarázta. – És itt
egyébként is az áll, hogy két nyomozó érkezik, akiket
útbaigazítok – vett ki a zsebéből egy borítékot.
– Köszönjük, de nem enni jöttünk. Ehab Atallaht keressük
– mondta Colt.
– Ott, hátul, a konyhába – mutatott a pincér maga mögé.
– Köszönjük.
– Szívesen – bólintott a pincér, majd ledobta maga mellé a
kötényét, és a kijárat felé sietett.
– Most hová megy? – kiáltott utána Gibbson.
– Sietek, egy másik történetben egy eltévedt buszt kell
kisegítenem – felelte, majd eltűnt.
A nyomozók hátramentek a konyhába, ahol azonnal
megpillantották Ehab Atallaht. Ugyanúgy nézett ki, mint a
másik két testvére.
– Ehab Atallah? – szólt rá Gibbson.
– Igen – mosolygott az arab.
– Feltennénk néhány kérdést. Kérem tegye le a kést! –
utasította Gibbson, mire az arab letette a konyhakést, amivel
éppen zöldséget aprított.
 – Mondja csak – lépett hozzá Gibbson –, a kebabhoz
milyen köretet ajánl?
A szakács elgondolkozott.
– Rizst vagy szőlőlevelet – mondta végül.
– Akkor kérnék egy adagot – szólt Gibbson némi
gondolkodás után. Colt mellé lépett, és mielőtt a szakács
hozzálátott volna, megszólalt.
– Gibbson, kérem csak az üggyel kapcsolatban kérdezzen,
és enni ráér később is.
– Igen uram – szomorodott el Gibbson.
– Mr. Atallah, mondja, maga volt a szakács tegnap este fél
hat és fél nyolc között? – kérdezte Colt.
– Igen – bólintott Ehab.
– Uram, ön főzött Leroy Davis kosárlabdázónak, és
barátnőjének, Anjelica Clarknak vacsorát tegnap?
– Mindent én főztem egyedül.
– Értem. És uram, meg tudná mondani, hogy hogyan került
Mr. Davis ételébe halálos adag Barkraklan?
Ehab Atallah elsápadt, és riadtan nézett a nyomozókra.
– Nem tudom. Én főztem egyedül, lehetetlen! – mondta
elcsukló lángon.
– Sajnálom uram, le kell tartóztatnunk. Chaplin! – kiáltott
Colt.
Chaplin belépett a konyhába, kezében két leszedett
tányérral, amit berakott a mosogatóba, majd levette a
köpenyét, és a nyomozókra nézett.
– Uram?
– Kérem, tartóztassa le Mr. Atallaht.
– Igen, uram.
– Várjon! – szólt Atallah. – Én nem mérgeztem meg
senkit. Nálunk nem honos növény. Nálunk nincs. Őrizetlenül
volt az étel többször is. Bárki beletehette – hadarta, kezeivel
hadonászva.
– Hogy érti ezt?
– Mentem kicsit kamrába, fűszerért. Mentem kamrába
sóért. Mentem kamrába húsért. Addig itt volt az étel – mutatott
az asztalra.
– Értjük, Mr. Atallah. Garantálom, ha bebizonyosodik az
ártatlansága, még ma kiszabadul. Ha nem, akkor a
nyugdíjazásomra biztosan – veregette vállba kedvesen
Gibbson.
Chaplin elvezette Ehab Atallaht. A két nyomozó töprengve
állt a konyhában, amikor bejött egy pincér, és letette a koszos
edényeket.
– Uram, egy pillanatra! – szólt rá Colt.
A pincér kérdőn nézett rá.
– Ön dolgozott tegnap este?
– Igen.
– És látott valami furcsát?
– Nem igazán.
– Akkor gondolkodjon! – parancsolt rá Colt.
– Most, hogy mondja… – tette fel a mutatóujját a pincér. –
Amikor jöttem be a hetes asztal ételéért, láttam, hogy előttem
lépett ki egy ember a konyhából. Furcsa is volt, hogy mit
keresett a konyhában, bementem, látom, Ehab sehol, a
kamraajtó meg nyitva. Ráhagytam – magyarázta.
– Ki volt a hetes asztal vendége?
– A kosaras Leroy Davis személyesen!
– Mondja, le tudja rajzolni nagyjából az embert, aki kijött
a konyhából?
– Megpróbálhatom – mondta a pincér.
Chaplin belépett a konyhába, egyik kezében egy
rajzlappal, másik kezében pedig színes zsírkrétákkal, és lerakta
a konyhapultra a pincér elé. Az gondolkozott pár pillanatig,
majd rajzolni kezdett. A nyomozók figyelték amint alkot, a
hegedűs siettető dallamokat játszott.
Mikor a pincér kész lett, a bal alsó sarokba odakanyarította
az aláírását, és átadta a lapot a nyomozóknak. Egy kapucnis
férfi volt lerajzolva, napszemüvegben.
– Hát, ebből nem sok látszik. De remek rajz – dicsérte meg
Gibbson.
– Köszönöm – mosolygott a pincér.
– Az egyetlen támpontunk, ez a hatalmas barna anyajegy a
gyanúsított bal arcán – nézte Colt a képet.
– Nem, az csak egy zsírkréta darab – hajolt a pincér a lap
fölé, és lesöpörte róla.
– Hát akkor annyi sem. Mindenesetre köszönjük a
segítségét, Mr..? – nyújtott kezet Gibbson.
– Mr. Atallah – mutatkozott be a pincér.
– Maga is?
– Igen. Amir Atallah – bólogatott mosolyogva a pincér.
– Hányan testvérek?
– Nyolcan – felelte.
– Köszönjük Mr. Atallah.
A nyomozók, Chaplin és a hegedűkíséret kilépett az
étteremből, és gondolkodva az autó felé indultak.
– Chaplin, kérem, futtassa le ezt a képet az adatbázisban –
adta át Colt a rajzolt képet.
– Igen uram – mondta Chaplin, és eltűnt.
– Gibbson, a noteszét!
Gibbson fellapozta a noteszt, és dühösen felolvasta: –
Anjelica Clark, St. Conrad stadion, lelátó.

5.
A St. Conrad stadion előtti tömeg egyre csak nőtt. A
nyomozók és a hegedűs sietősen belépett a stadionba. Anjelica
Clark a kosárlabdapályán álldogált.
– Miss Clark. Most már kénytelenek vagyunk letartóztatni
magát – szólt Gibbson.
– Miért? – döbbent meg a lány.
– Mert negyedszerre lyukadunk ki magánál az üggyel
kapcsolatban. Mi a bizonyíték arra, hogy nem maga tett
Barkraklant Leroy Davis vacsorájába?
– Az, hogy én nem tudom micsoda az!
– Ezt mi nem hisszük el! Tegnap valaki megmérgezte a
barátját. Csak maga látta, hogy mi történt! Nekünk gyilkost
kell produkálnunk, mert közeledik a történet vége, alig van
letartóztatottunk, nincs szemtanúnk, a tömeg pedig egyre csak
gyűlik kint, és egy kérdésre sem tudunk válaszolni, pedig arra
várnak! – hadarta Gibbson.
– Nem arra várnak! – vágta rá Anjelica.
– Hogy érti ezt?
– A gyászolók már elmentek. Este hét órakor kezdődik a
meccs.
– Milyen meccs?
– St. Conrad-Werting Boots. Az év utolsó meccse, a döntő
– magyarázta.
– Kosárlabdadöntő előtt megmérgezik az egyik
legeredményesebb játékost! Ezt eddig miért nem mondta?
– Mert nem kérdezték.
– Na, most már ezért is letartóztatjuk! Chaplin! – szólt
Colt.
Chaplin belépett a pályára.
– Uram?
– Kérem, tartóztassa le Miss Clarkot.
– Igen, uram – bólintott Chaplin, majd megbilincselte a
lányt. Hirtelen felnézett – Miért?
– Csak! – vágta rá Colt.
 – Értem, uram.
Chaplin eltűnt a megbilincselt Anjelica Clarkkal.
– Tehát Leroy Davis halálával igencsak megnőtt az esélye
a Werting Boots csapatának a nyerésre – állapította meg
Gibbson.
– Akkor most meglátogatjuk őket – jegyezte meg Colt.
A hegedűs nyomra bukkanó zenét játszott.
A Werting Boots kosárlabdacsapat éppen a mérkőzés előtti
utolsó edzését tartotta. A két nyomozó láttán a játék
abbamaradt, a kosárlabda gazdátlanul pattogott el a pálya
széléig.
– Uraim! – mutatta fel a jelvényét Gibbson. – Feltennénk
néhány kérdést. Kérem, egyesével fáradjanak ide hozzánk.
Mondjuk, kezdjük magával! – mutatott rá Gibbson egy
játékosra.
Amikor odaért hozzájuk, Gibbson kinyitotta a füzetét.
– Daniel Casey?
– Igen.
– Hol volt tegnap este fél hat és fél nyolc között?
– Kutyát sétáltattam a tengerparton.
– Rendben. Következő – intett Gibbson, mire egy másik
játékos lépett hozzá. Mind az öt játékost megkérdezte, majd az
edzőt is. Mindenki mással foglalkozott a megkérdezett
időpontban, volt, aki aerobic edzésre vitte a kislányát, volt, aki
egyedül sörözött a várostól harminc mérföldre, és olyan is
akadt, aki az állatkertben volt. Minden gyanúsított legalább öt
személyt sorolt fel, aki igazolni tudja az alibijét.
– Chaplin! – kiáltott Colt.
Chaplin unottan odasétált.
– Uram?
– Kérem, ellenőrizze a Werting Boots kosárlabdacsapat, és
az edzőjük alibijeit.
 – Igen, uram – hajtogatott ki Chaplin a noteszéből egy
hosszú papírlapot, és belenézett a teendőibe, aztán eltűnt.
A nyomozók összenéztek, majd Gibbson kinyitotta a
jegyzetfüzetét. Fejét csóválva csukta be újra, mikor elolvasta.
– Kitalálom. St. Conrad stadion – mosolyodott el Colt.

6.
A St. Conrad stadion előtt a tömeg arra várt, hogy
bemehessen, miközben a pályán a csapat edzett.
Colt és Gibbson besétált az edzésre, leült a lelátóra, és
töprengve nézte a kosárlabdázó játékosokat. Nem sokkal
később Chaplin csatlakozott egy hot doggal a kezében, és leült
melléjük. A nyomozók megfáradva néztek maguk elé, már a
hegedűs sem játszott, nem érezte többé drámainak a helyzetet.
– Megtudott valamit, Chaplin? – nézett rá Colt.
– Minden alibit alátámasztottak a Werting Boots csapat
játékosainak – mondta.
– Uram, nem lehet, hogy ennek a résznek nincs
megoldása? – kérdezte Gibbson.
– Gibbson, maga nagyon türelmetlen ember.
Gondolkozzon! Kinek vált hasznára Leroy Davis halála, ha
nem az ellenfélnek?
Gibbson elgondolkozott, majd a lába alá nézett, mert
érezte, hogy tapos valamit. Felemelte az összegyűrődött
újságot, és mielőtt eldobta volna, rápillantott a címlapra.
– Uram! Nézze csak! – mutatta.
Colt, Gibbson és Chaplin belemerült az újságba, miközben
a hegedűs újra érezte, hogy itt az ideje játszani.
Gibbson kinyitotta a jegyzetfüzetét, fellapozta, és
jókedvűen olvasta fel a tartalmát: – Rasid Hassan, libanoni
kosárlabdázó. Két hónapja igazolt le a St. Conrad
kosárlabdacsapathoz, azóta nem játszhatott mérkőzéseken.
Libanoni családja nagy birtok tulajdonosa, fivére, Mustafa
Hassan gyógynövényboltot üzemeltet. Rasid Hassan kedvenc
étele a baklava, minden vágya az volt, hogy a St. Conrad
kosárlabdacsapat centerjátékosa lehessen – csukta be a füzetét
Gibbson, miközben a hegedűs olyan gyorsan játszott, hogy
úgy tűnt, meggyullad a vonója.
A két nyomozó felállt, és a pályán lévő játékosokhoz
lépett.
– Rasid Hassan?
– Igen? – fordult feléjük a százkilencvennyolc centiméter
magas játékos.
– Letartóztatom Leroy Davis meggyilkolása miatt! –
mondta Colt, majd körbenézett, de mielőtt kiálthatott volna,
Chaplin már ott állt mellette bilinccsel a kezében.
Rasid Hassan nem tagadta tettét, lehajtott fejjel tűrte, hogy
Gibbson felolvassa tettét.
– Mindig is szeretett volna sportsztár lenni. Két hónappal
ezelőtt ez az álma szinte teljesült, amikor a St. Conrad csapata
leigazolta. De nem hagyták játszani. Maga pedig irigykedve
nézte Leroy Davis sikereit. Mindent előre kitalált. Fivére
küldött magának Libanonból Barkraklan kérget, amit maga
összepréselt, és porrá zúzott, majd várta a megfelelő pillanatot.
Tudta, ha Leroy Davis a meccs napján hal meg, magát állítják
be. Ezért tegnap este elment a Kis Kairó étterembe, kicselezte
a szakácsot, megvárta, amíg az a kamrába megy, maga pedig
beosont a konyhába, és beleszórta Leroy Davis ételébe a
mérget. Azt hitte senki nem veszi észre, de a pincér emlékezett
magára. Igaz, a nyilvántartásban nem szerepelt, de
tagadhatatlan, hogy ez maga! – mutatta fel Gibbson a képet,
amit a pincér rajzolt. A hegedűs befejezte a dalt, és a pályára
néma csend borult. Chaplin elvezette Rasid Hassant.
A két nyomozó és a hegedűs a rendőrkapitányság
folyosóján sétált kifelé, amikor Chaplin beérte őket.
– Uram, Rasid Hassant gyilkosságért és illegális mérgek
keverésért elítélték – mondta.
– Köszönöm Chaplin.
– Továbbá tisztázódott az ügyük a letartóztatott
személyeknek.
 Bobby Davist kiengedték, bebizonyosodott, hogy semmi
köze nem volt az apja halálához, viszont az is kiderült, hogy
diszlexiás, mivel három évesen még nem beszél, így időben
kiderült a betegsége. Ehab Atallah a bűncselekmény ideje alatt
a kamrában tartózkodott, egy osztag megvizsgálta a kamrát, és
számtalan bizonyítékot találtak, így kiengedték. Anjelica Clark
még mindig tisztázatlan okok miatt lett letartóztatva, így ő
automatikusan szabadon távozhat – olvasta fel Chaplin.
– Köszönöm Chaplin.
– Azonban… – tette hozzá a rendőr. – A sportorvos
továbbra sem tud választ adni rá, hogy a vérnyomása miért
magas, és miért nem tudta teljesíteni a terheléses vizsgálatot,
ezért őt továbbra is bent tartjuk – fejezte be Chaplin.
– Értem, Chaplin. Köszönöm.
Kiléptek a rendőrségről, és lesétáltak a lépcsőn, ahol
Chaplin elment jobbra, a hegedűs pedig, mivel véget ért a rész,
balra. A két nyomozó beszélgetett még egy darabig, miközben
a hátuk mögött nyílt az ajtó. Egy nő hozta ki Bobby Davist,
akit édesanyja, Tracy Rhymes várt aggódva. Nem sokkal
később Anjelica Clark szabadult ki, akit az egész pompon
csapat üdvrivalgással fogadott, és azonnal elsiettek, hogy a
meccs kezdetére odaérjenek. Végül Ehab Atallah lépett ki a
zord épületből, akit mind a hét testvére örömmel várt. Ahmat,
Amir, Mehmet, Samir, Romses, Sahar és Farid.
Miközben Colt és Gibbson az ügyüket tárgyalták meg a
lépcső alján, kisebb népünnepély keletkezett körülöttük. Azok
ünnepeltek, akiket ők tartóztattak le.
 V. A sorozatgyilkos – Első rész
– Gibbson, mire vár még? Lője le! – suttogta Colt
visszafojtott lélegzettel.
– Nem megy uram! Nem fogom eltalálni! – markolta meg
két kézzel Gibbson a fegyverét, miközben verejtékcseppek
patakzottak a homlokán.
– Bízzon magában Gibbson! Menni fog! – bíztatta Colt.
Gibbson hunyorítva újra célzott, majd kétszer elsütötte a
fegyverét.

1.
Öt órával korábban.
Ray Gibbson és Franklyn Colt nyomozók csendben, és
feszülten várakoztak az autóban. Egy pillanatra sem vették le a
szemüket a megfigyelt épületről. A környék csendes volt és
kihalt, a levegő nyomasztóan nehezedett a mellkasukra, érezni
lehetett, hogy valami készül, az egész utca izzott a
felgyülemlett feszültségtől. A két nyomozó
lélegzetvisszafojtva figyelte a ház ajtaját, minden pillanatban
számíthattak rá, hogy kilép a célszemély.
– Uram, van még egy – dörzsölte a tenyerét Gibbson.
– Kíméljen meg Gibbson! – ásított Colt.
– Uram, ez az utolsó.
– Rendben.
– Mi az, feldobják lapos, leesik nyávog? – kérdezte
Gibbson.
Colt nyújtózott egyet majd megrázta a fejét.
– Nem tudom, mi az? – bámult rá a fiatal társára, aki már
nyitotta a száját, hogy elmondja a megoldást, de abban a
pillanatban megjelent a műszerfalon a fehér boríték, kettejük
nevével.
Gibbson a kezébe vette, felbontotta, és hangosan, jól
érthetően felolvasta a tartalmát: – ÖTÖDIK RÉSZ. AZ ÜGY
ELSŐ FELE – mondta, majd kérdőn a társára nézett.
 – Mi?
– Ez érdekes. Gibbson, szerepel még valami a levélben? –
érdeklődött Colt.
– Igen, van a mondat mögött egy apró csillag – gusztálta
Gibbson a lapot.
– Akkor nézze meg a lap alját, lennie kell ott egy másik
csillagnak is, magyarázattal – utasította Colt. Gibbson teljesen
kihajtotta a levelet, majd a papír alján észrevette, amit keresett.
– Megvan uram. Itt a másik csillag. Utána azt írja,
részletek a kesztyűtartóban.
– Akkor nézzen utána!
Gibbson kinyitotta a kesztyűtartót, amiben egy nagy alakú
boríték volt elhelyezve, rajta a következő felirattal:
INSTRUKCIÓ AZ ÜGY ELSŐ FELÉHEZ.
Colt kivette Gibbson kezéből, majd felbontotta, és
elolvasta. Mikor végzett, a társához fordult.
– Igen, sejtettem, hogy ez lesz.
– Mi, uram?
– Gibbson, ebben a részben nem fogjuk elkapni a tettest.
– Miért nem, uram?
– Mert ez dupla rész.
– Mi az a dupla rész?
– Gibbson, maga szörnyen tapasztalatlan még! A dupla
rész azt jelenti, hogy egy tettest fogunk keresni két részen át.
Vagyis olyan ravasz és agyafúrt gyilkossal lesz dolgunk, akit
képtelenek leszünk elkapni ebben a részben. Volt már
szerencsém dupla részben szerepelni, és meg kell hagyni, nem
könnyű. Több áldozat, több gyanúsított, több drámai
hangvétel. Gibbson, kösse fel a gatyáját, mert ez komoly
ügynek ígérkezik.
– Igyekszem, uram – bólintott Gibbson, majd
összeráncolta a szemöldökét. – Uram, mi szerepelt még az
instrukcióban?
 – Ne foglalkozzon vele Gibbson, ezek csak a formaságok.
Dupla rész, tehát kétszer hat fejezet, és efféle segítség, hogy
tudjuk tartani a tempót.
– Értem uram.
Gibbson kivette a zakója zsebéből a noteszét, és fellapozta
az ötödik rész első felének, első helyszínének az első adatait.
Colt előrehajolt, és felnézett az égre.
– Ez kicsit komplikált mondat.
Gibbson kivette zakója zsebéből a noteszét, és fellapozta.
– Igen, így valóban jobb – bólintott Colt. – Nos, Gibbson?
– Shoting Road, parkolóház, negyedik szint.
– Akkor induljunk.
– Uram, és a megfigyelés? – nézett át a szélvédőn
Gibbson.
– Gibbson, maga szörnyen rutintalan. A megfigyelésnek
vége, új ügyünk van.
– De hát a gyanúsított a házban van.
– Gibbson, ne ellenkezzen! A történet más irányba halad.
Nekünk a Shoting Roadon van dolgunk – magyarázta Colt,
miközben beindította az autót, és elhajtottak a helyszínről.
A nyomozók kikanyarodtak az utcából, és eltűntek.
Az eddig megfigyelt ház ajtaja hirtelen kicsapódott, egy
mikrobusz a bejárathoz tolatott, majd négy símaszkos ember
kitolta a nukleáris atombombát, és óvatosan begurították a
mikrobusz rakterébe.
A Shoting Roadon lévő parkolóház a Shoting Road-i
bankfiókhoz tartozott. A belváros ezen részén az épületek,
miután minden létező négyzetmétert beépítettek, fölfelé
kezdtek terjeszkedni. Eleinte még az épületek előtt vagy az
épületekkel szemben kialakított parkolókban lehetett megállni,
később ezeket is beépítették, így parkolóházakat építettek.
Gibbson és Colt, miután felhajtottak a negyedik emeletre,
kiszálltak az autóból, és elindultak a tetthely felé.
 Chaplin egy rendőrségi szalaggal elkerített rész előtt állt,
és várta őket.
– Chaplin! – biccentett Colt.
– Uram! – köszönt Chaplin.
Colt összeráncolt szemöldökkel nézett a kordonon belüli
részre. Öt áldozatot számolt, egymás mellett feküdtek,
látszólag valamennyivel lövés végzett.
– Chaplin, ki talált rá az áldozatokra?
– Én, uram.
– Persze. És vannak szemtanúk?
– Igen uram. A parkoló őr a fülkéjében volt, amikor
lövéseket hallott.
– És mit tett?
– Elmondása szerint azonnal befogta a fülét. Tudja uram,
szörnyű a visszhang ezekben a betontömbökben.
– Való igaz Chaplin. Az áldozatok így feküdtek, szorosan
egymás mellett?
– Igen uram, így találtam rájuk.
– Köszönöm, Chaplin. – Colt tett két lépést, majd
összehúzott szemekkel megszólalt. – Ettől tartottam.
– Mitől, uram? – lépett mögé Gibbson.
– Egy sorozatgyilkossal van dolgunk! – mondta ki Colt.
Ta-damm
– Egy sorozatgyilkos?
– Igen, Gibbson. Valaki játszik velünk! Ta-damm
– Honnan tudja uram, hogy sorozatgyilkossal van
dolgunk?
– Öt áldozat! Sorban, egymás mellett. Sorozatban lőtték le
őket! Kétségtelen, hogy egy eszelős sorozatgyilkossal állunk
szemben. Ta-damm
Colt megrázta a fejét, és Chaplinhez fordult.
 – Chaplin, abbahagyná a dobolást? – szólt rá.
– Elnézést uram – mondta Chaplin, akinek egy dob lógott a
nyakában.
A két nyomozó lehajolva bújt át a rendőrségi szalagon, és
szemügyre vették az áldozatokat.
– Öt áldozat. Három férfi, két nő – irkált a noteszébe
Gibbson.
– Mindet lelőtték, ha jól látom, valamennyien egy, jól
irányzott lövésbe haltak bele – nézte Colt az áldozatokat. –
Keressünk nyomot.
Gibbson alig tett két lépést a legszélső áldozattól, amikor
megtalálta. Lehajolt érte, majd elképedt. – Uram, azt hiszem
megvan. De mi a…? – Gibbson felállt, és döbbenten fordult a
társa felé, két borítékkal a kezében. Az egyiken Gibbson neve
szerepelt, a másikon Colté. A nyomozók egyszerre nyitották ki
a sajátjukat.
– LINCOLN – olvasta fel Colt.
– PHILIP ZAKARIÁS, PARKOLÓ ŐR – olvasta Gibbson.
– Nos Gibbson, azt hiszem most különválnak útjaink. A
nyomozás jobban halad, ha több nyomon indulunk el.
– Úgy tűnik.
– Vigyázzon magára Gibbson. Feltehetőleg ebben a
részben még találkozunk. És ne feledje, maga még szörnyen
tapasztalatlan, akkor is, ha most egyedül fog nyomozni.
– Köszönöm, uram.
Gibbson megpróbálta leplezni örömét, és elképzelte,
ahogyan beront a dohos raktárépületbe, egy fejkendővel a
fején, fegyver nélkül, és a puszta öklével ront az illegális
bokszmeccseket szervező korrupt ás aljas alvilági tagokra,
majd sebesülten, de büszkén, a nap első sugarainak fényében,
véresen és mocskosan kilép az épületből, háta mögött hagyva
a kétszáz megvert és megsebesített bűnözőt. Kiérve rágyújt
egy cigarettára, és lazán odaszól az éppen akkor érkező
erősítésnek, hogy nyugodtan menjenek be, és csak kaparják
össze, majd tartóztassák le a bűnözőket.
 – Gibbson, nem túlzás ez? Illegális boksz? Kétszáz
megvert bűnöző? És vegye már le azt a fejkendőt, maga
nyomozó, nem pedig Rambo! – förmedt rá Colt.
Gibbson megpróbálta leplezni örömét, és elképzelte,
ahogyan besétál a rendőrségre, maga előtt lökdösve a
veszedelmes, de megbilincselve már ártalmatlan
sorozatgyilkost.
– Igen, így már elfogadhatóbb – bólintott Colt.
– Mondanám, hogy maga is vigyázzon magára, uram, de
igazából a karakterem még mindig nem kedveli, és most, hogy
önállóan nyomozhatok, még inkább úgy érzem, hogy nekem
sokkal jobb lenne ön nélkül. Lázadó, és hálátlan karakterem a
külön nyomozást inkább versenynek fogja fel – mondta
Gibbson.
– Értem Gibbson. Nos, én megyek Lincolnhoz, hátha
megtudott már valamit a töltényekről.
– Uram, még az áldozatokban vannak.
– Gibbson, maga szörnyen rutintalan! Már vagy tíz perce
elvitték a hullákat, és az összeszedett töltényhüvelyeket a
helyszínről – mutatott körbe Colt. Az áldozatok valóban nem
voltak már ott, helyettük kis műanyag számlapok hevertek,
amit a helyszínelők tettek oda.
– Én egy helyszínelőt sem láttam – csodálkozott Gibbson.
– Gibbson, ne kötekedjen! A helyszínelés, a hullák
elszállítása, és a tetthelyen talált tárgyi bizonyítékok nem
tartoznak szervesen a történethez. A sorozat a mi munkánkról
szól, mindenki más csak statisztál ahhoz, hogy eredményesen
dolgozzunk. Az író megemlíti őket, de nem kell velük
foglalkozni.
– Értem uram. Nos, akkor én pedig megyek Philip
Zakariáshoz, hogy kihallgassam.
A nyomozók elrakták a borítékukat, majd indultak volna,
amikor észrevették, hogy Chaplin is egy borítékot tart a
kezében.
– Maga mit kapott Chaplin?
 – Levelet – mutatta fel Chaplin.
– Na ne mondja. És mi áll benne? – kíváncsiskodott Colt.
– Maggie nénikém kórházba került – mondta Chaplin.
Colt összeráncolt szemöldökkel nézett a rendőrre.
– Sajnálom – mondta.
Mindnyájan otthagyták a tetthelyet, és elindultak a
nyomon.

2.
Négy órával korábban
Gibbson a parkoló őr kabinja felé lépkedett.
– Chaplin, maga mit csinál? – fordult meg hirtelen, és
szembe találta magát a rendőrrel, aki szorosan a nyomában
lépkedett.
– Itt az áll, hogy ebben a részben én segítem magát a
nyomozásban – mutatott fel egy papírt. Gibbson kitépte a
kezéből, és beleolvasott. Mikor ellenőrizte, hogy valódi-e,
sóhajtva visszaadta. – Azt hittem egyedül nyomozok.
– Sajnálom uram. De igazából örülök is neki, mert úgy
tűnik, ebben a részben több szerepet kapok. Tudja, én is
szeretnék egyszer főszereplő lenni – magyarázta Chaplin.
Gibbson unottan az ég felé bámult, majd tovább lépkedett
a parkoló őr kabinja felé, nyomában a rendőrrel. Bekopogott
az ajtón, mire egy kövér, ősz hajú férfi kinyitotta.
– Philip Zakariás? – kérdezte Gibbson.
– Igen. Segíthetek valamiben?
– Feltennék néhány kérdést – mutatta fel a jelvényét
Gibbson.
– Rendben.
– Nos, mondja Mr. Zakariás, van valami módja annak,
hogy valaki kicselezze a fizető automatát?
– Előfordult már, hogy valaki megpróbált fizetés nélkül
távozni, de a sorompó csak azokat engedi át, akik érvényes,
kifizetett parkoló kártyát dugnak az automatába. Egyébként a
sorompó nem nyílik fel – magyarázta a férfi, miközben a
sorompó felé mutogatott.
– Értem – jegyzetelt Gibbson a noteszébe.
– Mr. Zakariás. Elmondaná, hogy pontosan mit látott, és
hallott a bűntény ideje alatt?
– Itt voltam a kabinomban, és néztem a televíziót.
Gibbson belesett a fülkébe, ahol egy kistévé szólt recsegve
– Aztán lövéseket hallottam – folytatta az őr.
– És mit tett?
– Befogtam a fülem, és lebuktam a pult alá.
– Látott valakit távozni a lövöldözés után?
– Nem uram. De hallottam, hogy idekanyarodik egy autó,
utána fékcsikorgást hallottam, aztán már csak a távolodó
zajokra lettem figyelmes. Csak azután álltam fel a pult alól.
Gyorsan felsiettem, hogy megnézzem mi történt, de addigra a
rendőr úr már ott állt a rendőrségi szalaggal lezárt területen –
mutatott Chaplinre.
– Értem. A sorompó érintetlen. Tehát a tettes fizetett, és
csak azután távozott – húzta össze résnyire a szemét Gibbson.
Némi töprengés után újra megszólalt. – Uram, lefoglalnám a
fizető automatát.
– Csak tessék. – vonta meg a vállát csodálkozva az őr.
Gibbson és Chaplin a kijárat felé cipelték a súlyos
szerkezetet. Lassan haladva, görnyedten sétáltak lefelé a
parkolóházból.
– Chaplin, azt hiszem jó nyomon vagyok – szólt zihálva
Gibbson. – Ha a tettes fizetett a parkolójegyért, akkor ebbe az
automatába dobta be a pénzt. Nincs más hátra, minthogy
kiszedjük belőle az összes érmét, ujjlenyomatot vegyünk
róluk, és már meg is van a sorozatgyilkosunk – magyarázta
tovább az elméletét.
A parkolóból leérve betették az automatát a kocsi hátsó
ülésére, majd beszálltak, és elindultak.
 Colt belépett a bűnügyi laborba. Azonnal megpillantotta a
neki háttal álló, fehérhajú, köpenyes Lincolnt.
– Jó napot Lincoln.
– Uram! – fordult meg a laboros, és vastag szemüvegén
keresztül a nyomozóra nézett.
– Sikerült kiderítenie valamit?
– Több dolgot is, uram. Jöjjön! – intett, mire Colt odasétált
mellé. Lincoln leült a számítógépe elé, majd magyarázni
kezdte a látottakat. – Amit most lát, az a parkolóház tervrajza,
egy kicsit felturbózva.
– Felturbózva?
– Igen, megcsináltam három dimenzióba, hang effekteket
adtam hozzá, valamint animációs figurákkal behelyettesítettem
az elkövetőt és az áldozatokat. Az egész akciót
megszerkesztettem, lézerrel bemértem a golyók irányát, így
sikerült kiderítenem, hogy hol állt a támadó, amikor elsült a
fegyver. A piros vonalak a lövés irányait jelzik – mutogatta.
– Nagyszerű, Lincoln.
– Ez még nem minden, uram. Ez csak a kép része, de
mindezt digitálisan megszerkesztettem, és csináltam belőle
egy rövid animációs filmet, afféle illusztrációt. Számításaim
szerint, a parkoló őr elmondása, a lövedék sebessége, valamint
a tettes elhajtásának sebessége alapján kiszámítottam, hogy az
egész három perc negyvenhét másodpercig tartott, onnantól
kezdve, hogy a tettes kifizette a parkolójegyét, addig, hogy
kihajtott a sorompón.
Lincoln elindította a kisfilmet, amin animációs alakok
jelentek meg. Az öt áldozat egymás mellett állt, amikor egy
alak megállt velük szemben, és öt lövést adott le, majd beszállt
az autójába, és elhajtott. Colt végignézte a kisfilmet, majd
megvakarta az állát.
– Honnan tudjuk, hogy hol állt a tettes autója? –
érdeklődött.
– A helyszínen talált féknyomok alapján – vágta rá
Lincoln, majd felállt, és odasétált az asztalhoz. Colt követte. –
Ezek a féknyomokról készült képek – adott át Coltnak pár
fotót. – A tettes pontos nyomokat hagyott maga után. A
féknyomok tisztán látszódnak, és a gyors távozás miatt az autó
kerekéről sár csapódott le. A sármintán elvégzett
mikroszkopikus vizsgálatok pedig azt mutatják, hogy az autó
az elmúlt öt – tíz órában járt sáros helyen – fejezte be végül.
– Értem. És tudunk valamit erről a sárról? Honnan
származik?
– Uram, a történet vázlatában az áll, hogy ezen a nyomon
Gibbson nyomozó fog elindulni, aki maga után öt perccel
érkezik hozzám – mutatott egy spirállal összefűzött
vázlatkönyvet Lincoln.
– Értem. És ezek az eredmények mik? – emelt fel egy aktát
Colt az asztalról.
– Uram, az nem a maguk történetéhez tartozik. Gibbson
nyomozó után érkezik hozzám Barkley ezredes, az akta az
övé. Politikai történet, egy szenátort gyilkoltak meg – nézte
Lincoln a falon lógó határidőnaplóját. Colt sóhajtva felnézett a
plafonra.
– És mi van a lövedékekkel?
– A lövedékekhez tartozó összes töltényhüvelyt
megtalálták. A töltények mind egy fegyverből vannak. Egy
38-as kaliberű, lefűrészelt csövű Berettából. A
fegyvernyilvántartásban megtaláltam a tulajdonosát is.
Harison Partiglan.
– Köszönöm Lincoln.
Colt kilépett a bűnügyi laborból, és elővette a noteszét,
amiben már ott voltak az adatok: HARISON PARTIGLAN,
RAINBOW HILL 76.

3.
Három órával korábban.
Gibbson és Chaplin, Colt távozása után öt perccel értek a
bűnügyi laborba. Becipelték az automatát, és letették a hosszú
asztalra, Lincoln elé.
 – Mondja Lincoln, mennyi ideig tart levenni, és
azonosítani az ujjlenyomatokat az érmékről? – érdeklődött
Gibbson.
– Ebben a részben már biztosan nem tudok rá sort keríteni.
Rengeteg munkám van. Mivel ez dupla rész, csak a következő
epizód elején számíthat eredményre, akkor jöjjön vissza –
magyarázta Lincoln.
– Hát ez nem jó hír. Valamilyen nyomon muszáj
elindulnom – gondolkozott Gibbson.
– Lenne itt valami, ami talán segíthet – nyúlt az asztalon
heverő dokumentumok közé Lincoln. – A tettes autójának
féknyomai – tolt a nyomozó elé pár fényképet. – Miután a
képeket végigfuttattam a keréknyom adatbázisban, sikerült
kiderítenem, hogy egy piros színű Toyota dzsipet keresünk.
– Honnan jött rá, hogy piros?
– Pofon egyszerű volt. A keréknyom adatbázis kiadta,
hogy a keresett gumit külön fejlesztették ki, és összesen
kétezer darabot gyártottak belőle, egy bizonyos típusú Toyota
dzsiphez, ami limitált széria volt, kizárólag gyűjtők számára
készült, és csakis piros színben.
– Értem. Tehát keresünk egy dzsipet, amiből kétezer darab
van szanaszét a világban – irkált a noteszébe Gibbson.
– Sikerült leszűkítenem a kört, a városi nyilvántartásban
összesen hatvanegy ilyen autó szerepel – mondta tovább
Lincoln, és mielőtt Gibbson reagálhatott volna, már folytatta
is. – Próbáltam tovább szűkíteni a kört, így kielemeztem az
autó kerekéről lehullott sármintát. Az eredményt látva
megállapítottam, hogy nedves, termékeny talajú földön járt a
gépkocsi, a sárban nagy mennyiségű állati trágyát fedeztem
fel. A trágyát megvizsgálva pedig kiderült, hogy lovaktól
származik. Lovakat csak a város északkeleti térségében
tartanak. A város virtuális térképét lebontottam állattartás
szerint, majd mindezt összevetettem az autó-nyilvántartással,
és a számítógép megtalálta azt az egy személyt, akinek van
piros színű limitált szériájú Toyota dzsipje, és lovardája is –
hadarta el Lincoln.
 Gibbson és Chaplin zavartan összenéztek.
– Köszönjük Lincoln – veregette vállon Gibbson a
laborost, majd Chaplinnel kisétáltak a bűnügyi laborból.
Pár perccel utánuk megérkezett Lincoln laborjába Barkley
ezredes, aki a szenátor gyilkosával kapcsolatos bizonyítékokat
vizsgáltatta. Mivel ez politikai nyomozás, a legszigorúbb
hírzárlatot rendelték el az üggyel kapcsolatban, ezért sem az
esetről, sem pedig a nyomozás folyamatáról semmiféle
információt nem adhatunk ki. – a szerk.)
Mire kiértek a laborból, Gibbson noteszében már ott volt a
gyanúsított neve és adatai.
– Harold Turner, Északi út, Turner farm – olvasta fel
Gibbson. Chaplin hümmögve sétált tovább.
– Mit gondol Chaplin? – kérdezte Gibbson, maximálisan
kiélvezve a helyzetet, miszerint most ő a rutinosabb rendőr,
Chaplin pedig a segédje.
– Az északi út remek lehetőség a menekülésre. Ha egy
irányból közelítünk, a tettes mérföldekről észrevehet minket,
és elmenekülhet.
– Való igaz, Chaplin. Akkor azt hiszem, csak egy mód van
rá, hogy meglepjük.
Gibbson feltette a fejére az adóvevőt, megkapaszkodott,
majd figyelte, ahogyan a helikopter elrugaszkodik a földtől, és
felszáll.
Chaplin, aki a helikoptert vezette, éppen rádión
kommunikált a központtal.
Colt leparkolta az autóját a Rainbow Hill 76. szám előtt. A
környék csendes és nyugodt volt, a házak előtt gyerek
statiszták bicikliztek. Az egyikük elesett.
A nyomozó fellépett a ház előtti három lépcsőfokon, majd
bekopogott. Kisvártatva egy középkorú férfi nyitott ajtót.
– Feltennék néhány kérdést, uram – mutatta fel a jelvényét
Colt.
A férfi megkönnyebbülten sóhajtott.
 – Annyira örülök. Ma is kaptam egyet – vett elő a zsebéből
idegesen egy diktafont, majd megnyomta a lejátszás gombot.
A készülék recsegve elindította a szalagot, amin egy eltorzított
hang a következőket mondta.
„Huszonnégy órája van, hogy elhozza a pénzt a Keaton
parkba, különben megöljük. Ha szól a rendőrségnek,
megöljük. Ha késik, megöljük. Ha előbb jön, megöljük. Ha
nem jön, megöljük. Ha hezitál, hogy eljöjjön-e, megöljük. Ha
már elindult, de meggondolja magát, megöljük. Ha útközben
defektet kap, megöljük. Mindenképp megöljük. Egy nap
múlva várjuk”.
Colt összeráncolt szemöldökkel hallgatta végig az
üzenetet.
– Sajnálom, Mr. Partiglan, de most a fegyverével
kapcsolatban tennék fel néhány kérdést.
– Én Mr. Farrow vagyok – rémült meg a férfi.
– Ön nem, Mr. Harison Partiglan?
– Nem uram.
– De hát ez a Rainbow Hill 76. szám. Itt kéne lennie Mr.
Partiglannek – lapozgatta a noteszét Colt.
– Ez a Rainbow Hill 79. – vágta rá Mr. Farrow, majd az
ajtajára nézett, amin megpillantotta, hogy a kilences lefordult,
így hatosnak olvasható. Megigazította a számot, majd a
nyomozóra nézett.
– Elnézést uram! – bólintott Colt, és lesétált a lépcsőn.
– De nyomozó úr, és a fenyegetés?
Colt hátrafordult, és belenézett a rémült férfi arcába.
– Biztosan minden rendben lesz, uram – mosolygott rá
kedvesen, majd tovább sétált a 76. számhoz.
A valódi Rainbow Hill 76. szám alatt Colt megtalálta a
valódi Mr. Partiglant, aki szintén örömmel vette a nyomozó
látogatását.
– Igen, igen. A fegyveremet két nappal ezelőtt ellopták.
Bejelentettem, de azóta semmi nem történt – invitálta be a
házba Harison Partiglan a nyomozót.
– Honnan tűnt el a fegyvere?
– Innen, a vitrinből. Tudja, szeretem a fegyvereket. Van is
egy kisebb gyűjteményem. Két nappal ezelőtt észrevettem,
hogy hiányzik az egyik. A Beretta. Azonnal bejelentettem –
magyarázta.
Colt megvizsgálta a vitrint, ami látszólag érintetlen volt.
– Talált illetéktelen behatolásra utaló nyomot?
– Nem, az ablakok, és az ajtók is rendben voltak. Nem
tudom, a tolvaj hogyan jutott be. – vonta meg a vállát Harrison
Partiglan.
– Nem jutott be sehogyan. Valaki olyan lopta el, aki
hozzáférhetett, minden gond nélkül.
– Úgy érti a családomból valaki?
– Igen. Kérem, hívja ide az összes családtagját! – utasította
Colt. A férfi döbbenten ment fel az emeletre, majd pár perc
múlva a feleségével és két kamasz fiával együtt megállt a
nyomozó előtt.
– Rövid leszek, mert szorít az idő. Harison Partiglan
fegyverével ma reggel kilenc óra öt perckor öt halálos
kimenetelű lövést adtak le. Öt ártatlan statiszta halt meg.
Kérem, sorban mondják meg, hogy hol tartózkodtak a
gyilkosság ideje alatt. Kezdje ön, Mrs. Partiglan – nézett az
asszonyra szigorúan Colt.
– Kilenc óra öt perckor postán voltam.
– Alá tudja ezt támasztani valaki?
– Igen, a mögöttem sorban állók és a rablók, akik pont
akkor rabolták ki a postafiókot.
– Köszönöm. Mr. Partiglan? – fordult Colt a férfihoz.
– Kertészkedtem a kertben.
– Meg tudja erősíteni valaki?
– Egyedül voltam, uram.
– És ti, srácok? – nézett a két kamaszra a nyomozó.
 – Én iskolában voltam – szólt az egyikük, Robbie.
– Ellenőrizzük. És te? – nézett a kisebb testvérre.
– Én beteg vagyok. Itthon voltam, és filmet néztem. –
vonta meg a vállát a gyerek.
– Köszönöm. Chaplin! – kiáltotta Colt. Pár pillanatig
semmi nem történt. Colt megköszörülte a torkát, majd újra,
ezúttal hangosabban szólt: – Chaplin!
– Uram? – kérdezte a konyhából kilépő rendőr.
Colt csodálkozva meredt rá.
– Ki a fene maga? És hol van Chaplin? – kérdezte az
alacsony, vörös hajú rendőrtől.
– Larry vagyok, uram, az epizódszereplő. Ebben a részben
én helyettesítem Chaplint, amíg ő Gibbson nyomozóval
dolgozik.
– Gibbson nyomozóval? Még ilyet! – csóválta a fejét. –
Rendben, Larry. Kérem ellenőrizze a Partiglan család alibijét.
Keresse fel a postán sorban állókat, valamint a postát kiraboló
társaságot, és tudja meg, hogy Mrs. Partiglan valóban ott járt-
e. Aztán menjen el az iskolába, és ellenőrizze, hogy Robbie
Partiglan volt-e ma iskolában. Menjen el kérem a Partiglan
család orvosához, és tudja meg, hogy a másik Partiglan gyerek
tényleg beteg-e, és ha igen mi baja, valamint azt, hogy erre
milyen orvosságot írtak fel. És kérem Larry, tartóztassa le Mr.
Harison Partiglant, mivel állítása szerint a kertészkedését senki
nem tudja megerősíteni – mondta Colt.
Larry szaporán jegyzetelt, majd megbilincselte a családfőt,
és eltűnt.
Colt otthagyta a rémült családot, és kilépett a házból.
Elővette a jegyzetfüzetét, és lapozgatni kezdte, miközben a
háta mögött újra nyílt az ajtó, és Robbie Partiglan sietett a
nyomozó után vörös arccal.
– Uram! – szólt a gyerek.
A nyomozó megfordult.
– Igen?
 – Azt hiszem, tudom, ki vihette el a fegyvert – mondta
lesütött szemekkel.
– Ki?
– Én voltam – vallotta be.
– Tehát beismered, hogy ma reggel megöltél öt ártatlan
statisztát? – döbbent meg Colt.
– Nem! Dehogy uram! – vágta rá azonnal, majd folytatta –
Két nappal ezelőtt reggel elvittem apám pisztolyát. Magammal
vittem az iskolába, hogy megmutassam az egyik
osztálytársamnak, Simon Grubbsnak. Csak megmutattam neki,
úgy gondoltam ebből nem lehet baj. Csakhogy a délutáni
edzés előtt betettem a szekrényembe, és az edzés végén már
nem volt ott. Valaki ellopta. Nem mertem elmondani apámnak,
hogy mi történt – magyarázta.
– Értem, Robbie. Nos, köszönöm, hogy mindezt elmondtad
nekem.
Colt otthagyta a gyereket, és fellapozta a noteszét. A
következő gyanúsított neve már ott szerepelt: Simon Grubbs,
Roosevelt gimnázium, baseball edzés.

4.
Két órával korábban
– Nézze uram, ott a lovarda mellett van elegendő hely
ahhoz, hogy lerakjam a helikoptert! – mutatott le Chaplin.
– Rendben Chaplin, akkor ereszkedjünk le – bólintott
Gibbson, miközben fél kezével kapaszkodott, és lepillantott az
alattuk elterülő farmra. Egy kis, saját kézzel épített házat
fedezett fel, előtte a poros, kijárt úton parkolt a piros limitált
szériájú Toyota dzsip.
Chaplin letette a helikoptert, de a kiszemelt hely túl
szűkösnek bizonyult, így a helikopter propellerje elkapta az
istálló tetejét, ami mint egy kártyavár, úgy dőlt össze. Néhány
rémült ló megvadulva kiverekedte magát a deszkák közül, és
sebesen elvágtáztak. Gibbson és Chaplin magabiztosan kiszállt
a helikopterből, miközben egy dühös ember futott feléjük.
 – Maguk megőrültek? Összedőlt az istállóm! Ezért
megfizetnek! – ordította vörös fejjel Harold Turner.
Gibbson a propellerek lassulása mellett, rutinosan elővette
a jelvényét, és felmutatta.
– Mr. Harold Turner. Feltennénk önnek néhány kérdést –
mondta.
A farmert nem hatotta meg az öltönyös nyomozó és a
mellette álló rendőr látványa, továbbra is a lovai és istállója
miatt hőbörgött.
– Majd válaszolok, ha megkerültek a lovaim! Tudja
mennyit érnek ezek az állatok? Isten tudja merre lehetnek már!
– nézett körbe dühösen. A lovaknak valóban nyoma sem volt.
– Mr. Turner, amennyiben nem válaszol, indítványozom
előzetes letartóztatását – fenyegette Gibbson.
– Rendben, mit akarnak tudni? Öt kancám veszett el! –
csóválta a fejét a farmer.
– Mr. Turner, öné a ház előtt parkoló limitált szériájú piros
színű Toyota dzsip?
– Igen.
– És ezzel a dzsippel maga ma reggel kilenc óra körül a
Shoting roadi bankfiók parkolóházában parkolt?
– Igen.
– Akkor letartóztatom. Chaplin, kérem bilincselje meg! –
utasította Gibbson.
– Várjanak! Vádalkut kötök! – vágta rá azonnal Harold
Turner.
– Mire köt vádalkut? – vonta fel a szemöldökét Gibbson.
– Miért tartóztatnak le? – vonta fel a szemöldökét Mr.
Turner.
– És én mit csináljak? – vonta fel a szemöldökét Chaplin,
aki készült megbilincselni a gyanúsítottat.
– Mr. Turner, magát sorozatgyilkosság vádjával állítjuk
elő, nincs lehetősége vádalkut kötni. Chaplin, tartóztassa le! –
mondta végül Gibbson.
– Kérem, én nem öltem meg senkit! Ott tartózkodtam, de
nem öltem meg senkit. Még fegyverem sincs! – hadarta Mr.
Turner.
Gibbson odafordult a megbilincselt férfihez.
– Mr. Turner, ha igazat mond, akkor hamarosan szabadon
engedjük – nyugtatta meg a nyomozó.
– Kérem, keressék meg a lovaimat! – könyörgött Mr.
Turner.
– Megkeressük őket, Mr. Turner. Ígérem. Amennyiben
maga a tettes, életfogytiglan tartó börtönbüntetésre számíthat,
így a lovai az állam tulajdonát képezik majd. Ígérem, figyelek
majd, hogy jó, és rendes húsfeldolgozó üzembe kerüljenek.
Olyanba, ahol humánusan végeznek velük – veregette meg a
farmer vállát Gibbson.
A nyomozó végignézte, amint Chaplin elvezeti a
gyanúsítottat, majd körülnézett a farmon. Közelebb lépett a
piros limitált szériájú Toyotához, és tüzetesebben szemügyre
vette. Kinyitotta az ajtót, és beszállt.
– Chaplin! – szólt, mire a rendőr mellé lépett, és behajolt
az autó ablakán.
– Uram?
– Úgy érzem, hogy ezzel az ügynek még nincs vége.
– Miből gondolja, uram?
– Ez egy dupla rész – közölte a logikus választ.
– Értem, uram.
– További nyomokat kell keresnünk – forgolódott az
autóban Gibbson, majd elővette a kis elemlámpáját, és
rávilágított az anyósülésre.
– Uram, miért kell az elemlámpa, hétágra süt a nap –
hunyorított Chaplin.
– Az elemlámpa a nyomozóknak legalább olyan fontos,
mint a fegyverük. Hasznunkra nem válik, de a Lighton cég
szponzorálja a sorozatot, akik ezeket a kis elemlámpákat
gyártják, ezért időközönként elő kell vennünk, és úgy kell
tennünk, mintha ezzel a munkánk könnyebb és eredményesebb
lenne – magyarázta.
– Erről még sosem hallottam – csodálkozott Chaplin.
– Csak a nyomozókat érinti – tette hozzá Gibbson.
Chaplin arcán halvány szomorúság jelent meg, és
vágyakozva nézett a kis elemlámpára, amivel Gibbson az
anyósülést világította meg.
– Nézze csak Chaplin! – vett elő Gibbson egy csipeszt a
zsebéből, és felemelt vele az ülésről egy szöszt. Közel tette az
arcához, majd a rendőr szeme elé mutatta – Mit gondol erről
Chaplin?
– Szösz – vágta rá a rendőr.
– Valóban – fújta le a csipeszről Gibbson, és tovább
vizsgálta az autó kárpitját.
Két óra múlva, amikor az összes szöszt leszedték az
ülésről, a nyomozó és a rendőr úgy döntöttek, hogy más
nyomon indulnak el. Gibbson kivette a zsebéből a noteszét,
fellapozta, majd hangosan, jól érthetően felolvasta:
– Sean Road, gyorsétterem.
– Gondolja uram, hogy ott találunk további nyomokat? –
érdeklődött Chaplin.
– Nem, ott fogunk ebédelni – vágta rá Gibbson.
A nyomozó és a rendőr elindultak vissza a városba, a Sean
Roadi gyorsétterem felé.
Colt nyomozó megérkezett a Roosevelt gimnáziumba, ahol
éppen baseball edzést tartottak.
Colt megállt a pálya szélén, és megvárta, amíg a diákok
levonulnak, és elindulnak az öltöző felé. Kivett a zsebéből egy
fényképet, amin Simon Grubbs állt baseball felszerelésben, így
könnyen megismerte a feléjük lépkedő gyereket. Colt
megállította a fiút.
– Simon Grubbs? – kérdezte.
 – Igen.
– Feltennék neked néhány kérdést, fiam – mutatta fel a
jelvényét. A gyerek rémülten meredt a nyomozóra. – Fiam,
tudomásom van róla, hogy neked tudomásod volt róla, hogy
Robbie Partiglan az apja tudomása nélkül elvette a fegyverét,
és elrejtette az iskolai szekrényébe – közölte Colt. A
mondatával kellőképpen összezavarta a gyereket, aki hirtelen
köpni nyelni sem tudott.
– Tudtam a fegyverről – mondta végül.
– Tehát elismered, hogy elloptad.
– Nem loptam el! Gondoltam rá, hogy ellopom, de amikor
kinyitottam a szekrényt, a fegyver már nem volt benne.
– Értem, tehát bűntényre készültél, de valaki megelőzött –
vakargatta az állát Colt.
– Igen – sütötte le a szemét a fiú.
– Nos fiam, a bűncselekményt a törvény bünteti, akkor is,
ha csak tervezted. Larry! – kiállotta Colt, mire a vörös hajú
rendőr futólépésben közeledett a pályáról.
– Uram?
– Larry, kérem tartóztassa le Simon Grubbst.
– Igen, uram.
– És Larry, mi hír a Partiglan családról?
Larry elővette a jegyzetfüzetét, fellapozta, és olvasni
kezdte a hosszú, tekervényes sorokat.
– Mrs. Partiglan azt állította, a bűntény elkövetésekor a
postán tartózkodott. Ezt megerősítette a sorban mögötte álló öt
fő, illetve az a rablóbanda, akik éppen akkor rabolták ki az
épületet. Őket a határon értem utol, de mind a hét rabló tisztán
emlékezett az asszonyra. Mrs. Partiglan kisebbik fia otthon
volt a bűntett idejében, betegségre hivatkozva. Felkerestem az
orvost, aki mandulagyulladás miatt írta ki a fiút az iskolából,
gyulladáscsökkentőt és fájdalomcsillapítót adott rá. Mrs.
Partiglan idősebb fia, Robbie Partiglan az iskolában
tartózkodott a gyilkosság ideje alatt, ezt megerősítette az egész
osztálya, valamint a helyettesítő tanár, aki az órát tartotta –
fejezte be az olvasást Larry.
– Köszönöm Larry – biccentett Colt.
– Azonban van itt még valami, uram – lapozott egyet a
füzetben Larry. – Robbie Partiglan helyettesítő tanára azt
állította, azért helyettesít, mert az eredeti tanár, Rufus Kean
lebetegedett, és a héten már nem is várható az iskolában.
Utánajártam, és kiderült, hogy Rufus Kean fizetett szabadságot
vett ki, azonban nem beteg, hanem vakációzni ment Hawaiira.
– Szép munka Larry, kérem, tartóztassa le Rufus Keant! –
utasította Colt.
Larry elvezette a kamasz Simon Grubbst, aztán sietett a
reptérre, hogy elérje a következő gépet, ami Hawaiira megy.
Colt besétált az iskolai öltözőbe, megkereste Robbie
Partiglan szekrényét, majd a gondnokkal kinyittatta.
Elővette Lighton márkájú kis elemlámpáját, majd
bevilágított a szekrénybe. Semmi mást nem talált, csak a
szokásos sportfelszerelést, és a kamasz fiúk szekrényéből
elengedhetetlen lim-lomokat, így visszacsukatta az ajtót a
gondnokkal. Colt fürkészve nézte, amint az idős, ősz hajú
ember hatalmas kulcscsomóján a megfelelőt keresi.
– Mondja csak Mr… – fordult felé Colt.
– Bob. Bob, a gondnok – vigyorgott rá a bácsi.
– Értem – biccentett Colt. – Mondja, Bob, van még valaki
magán kívül, akinek van olyan kulcsa, ami az összes szekrényt
nyitja?
Bob, a gondnok eltöprengett a kérdésen, majd felcsillant a
szeme, amikor eszébe jutott.
– Igen. Az edzőnek tavaly óta van ilyen kulcsa. Tudja,
akkor lopás történt, és amikor felelősségre akarta vonni a
srácokat, páran, személyiségi jogukra hivatkozva nem
nyitották ki a szekrényüket. Az eset óta az edzőnek is van
ilyen kulcsa – magyarázta Bob.
– Megmondaná, hogy hol találom az edzőt?
 – Kint, a pályán, a következő csapatot készíti fel. Tudja,
pénzhiány miatt ez az egy edzőnk van, ő az edzője minden
korosztálynak az iskolában.
– Miért mondja ezt most nekem?
– Mert úgy érzem, kell, hogy legyen társadalmi
mondanivalója is ezeknek a részeknek. Nem mindig csak a
gyilkosság – csóválta a fejét Bob.
– Értem. Köszönöm a segítségét.
Colt a baseball pálya felé igyekezett, miközben kinyitotta a
jegyzetfüzetét. Már ott volt a következő gyanúsított neve:
Thomas Andrew, Roosevelt gimnázium, baseball edző,
baseball pálya.

5.
Egy órával korábban
Gibbson és Chaplin a Sean Road-i gyorsétterem felé
igyekeztek, hogy elköltsék késői ebédjüket. Gondtalanul
haladtak abban a hiszemben, hogy a sorozatgyilkos, Harold
Turner már rácsok mögött van.
Gibbson felnézett az ég felé.
– Tudjuk, hogy Harold Turner nem a gyilkos. Ez egy dupla
rész, csak a következő rész végén kaphatjuk el az eredeti
gyilkost – magyarázta.
Gibbson és Chaplin gondterhelten haladtak, hiszen tudták,
hogy az igazi gyilkos még szabadon kószál a városban. Éppen
ezért eszükbe sem jutott bemenni a Sean Road-i
gyorsétterembe, mert úgy érezték, egy falat sem menne le a
torkukon.
– Éhes vagyok! – tiltakozott Gibbson.
A nyomozó nem volt éhes.
– De igen! – vágta rá Gibbson.
Gibbson váratlan, azonban indokolt felfüggesztése teret
adott Chaplinnek, hogy végre igazi nyomozóvá válhasson.
 – Nem, nem. Kibírom, nem eszek. Igazából nem is voltam
éhes. Nyomokat keresek, Chaplin pedig a segítségemre lesz –
visszakozott Gibbson.
Gibbson nyomozó minden erejével az ügy megoldásán
dolgozott.
Chaplin csalódott arccal követte a nyomozót, aki elkerülve
a Sean Road-i gyorséttermet, a járdán ballagva elővette a
jegyzetfüzetét, és fellapozta. Semmit nem talált benne.
– Chaplin! Lincoln előre megmondta, hogy a következő
rész elejére tudja megvizsgálni a fizetőautomata érméin talált
ujjlenyomatokat. Az bizonyára egy fontos nyom lesz, de addig
is találnunk kell valamit. De mit tehetnénk? – gondolkozott
Gibbson, és Chaplin is maga elé meredt, hátha eszébe jut
valami.
Eközben mögöttük öt megvadult ló vágtatott el az úton, az
autók fékcsikorgatva álltak meg, vagy húzódtak félre, több
koccanás is történt, amikor a kiszámíthatatlan állatok irányt
váltottak.
Az út másik oldalán, az Országos Víruskutató Labor
épülete előtt hirtelen megállt egy mikrobusz, amiből négy
símaszkos férfi ugrott ki. Kivágták a busz hátsó ajtaját, majd
óvatosan kigurították belőle a nukleáris atombombát, és
betolták az épületbe.
Fölöttük, az épület tetején egy idegösszeroppanást kapott
öngyilkos jelölt éppen kiugrani készült, fél kézzel
kapaszkodott csupán az ablakpárkányba, kollegái
kétségbeesetten kiáltottak segítségért.
Az út végén egy öreg nénikét rabolt ki, majd csépelt meg
három gördeszkás suhanc.
Gibbson Chaplinre nézett, majd megvakarta az állát.
– Fogalmam sincs, hogy mit tegyünk addig, amíg újabb
nyomra nem bukkanunk. Talán mégis be kéne kapni valamit.
Chaplin bólintott, így újra elindultak ebédelni.
*
 Colt a Roosevelt gimnázium baseball pályája szélén állt, és
várta, hogy az edző, Thomas Andrew odasétáljon hozzá.
– Segíthetek? – kérdezte a borostás tanár.
– Thomas Andrew?
– Igen.
– Colt nyomozó vagyok – mutatkozott be az idős
nyomozó, majd felemelte a jelvényét.
– Miben segíthetek?
– Uram, a maga egyik diákja fegyvert hozott az iskolába.
Úgy gondolom, önnek tudomására jutott a dolog, és az edzés
alatt bement, majd a szekrényeket nyitó kulcsával kinyitotta
Robbie Partiglan szekrényét, és elvette a fegyvert.
A tanár látszólag zavarba jött, megvakarta a szemét, és
elgondolkozott.
– Edzés előtt bementem az öltözőbe, és láttam, amikor
Robbie megmutatja Simonnak a pisztolyt.
– Miért nem szólt rájuk?
– Megőrült? Fegyver volt náluk. Tudja hányszor büntettem
meg őket lustaságért? Ha rájuk szólok, talán le is lő
valamelyikük.
– Ezért inkább elemelte a fegyvert addig, amíg a srácok a
pályán voltak.
– Igen.
– Nos uram, ezzel az a probléma, hogy a pisztollyal ma
reggel kilenc óra után öt perccel lelőttek öt statisztát. Alapos
gyanúm van feltételezni, hogy maga tette.
– Nem! – tiltakozott azonnal Thomas Andrew, az edző.
– Hol tartózkodott a gyilkosság idejében?
– Itt voltam, edzést tartottam. Tudja, az összes diáknak én
tartom az edzést, amiért az iskolának nincs pénze több edzőre.
Ezúton szeretném üzenni a kormánynak, hogy ilyen helyzetek
uralkodnak, nincs elég tanár, a vakolat omlik…
 – Kérem uram, ne üzengessen senkinek, ez egy bűnügyi
sorozat – intette le Colt. – Larry!
Larry kijött az épületből, Hawaii inge és napbarnított arca
feltűnő volt a borongós időben.
– Uram?
– Kérem, nézzen utána Mr. Andrew alibijének.
– Igen uram.
– Nézze! – szólt közbe az edző. – Elvettem a fegyvert, de
nem használtam. Úgy történt, hogy… – kezdte, miközben a
pálya fölött megjelentek az edző emlékképei.
A képek magukért beszéltek, Colt csendben nézte. Thomas
Andrew igazat mondott. Az edzés közben titokban bement az
öltözőbe, és elvette Robbie Partiglan szekrényéből a fegyvert.
Sietős képek következtek, amint az edző titokban beteszi a
pisztolyt a kocsija kesztyűtartójába. A következő emlékkép az
volt, amikor az edző másnap, késő délután egy
bevásárlóközpontban időzött, és mire kijött, az autóját nem
találta a helyén.
– Tehát ellopták a kocsiját, benne a fegyverrel – nézett rá
Colt, amikor a képek eltűntek a pálya fölül.
– Igen.
– És miért nem jelentette be?
– Mert nem fizettem be a biztosítást.
– Tehát maga biztosítatlan autóval járt. Tudja, hogy a
törvény ezt bünteti?
– Igen – sütötte le a szemét az edző.
– Larry, kérem, tartóztassa le Mr. Andrewt, a kötelező
biztosítás befizetésének elmulasztása miatt.
– Igen, uram.
A nyomozó végignézte, amint Larry elvezeti az edzőt,
majd maga is otthagyta az iskolát.
Az autója felé sétált, miközben fellapozta a jegyzetfüzetét,
amiben a következő állt: Ronnie szendvicsbár, Radio Square
17.
Colt gyanakodva lépett be a Radio Square-en található
szendvicsbárba, de minden gyanúja eloszlott, amikor az utolsó
asztalnál meglátta Gibbson nyomozót és Chaplint, akik éppen
befejezték az étkezést. Colt komótosan odasétált hozzájuk.
– Uram! – köszöntek egyszerre neki.
– Gibbson, Chaplin! – húzott ki egy széket Colt, és leült. –
Nos Gibbson, mire jutottak?
– A bűntény ideje alatt egy limitált szériájú piros Toyota
dzsip a helyszínen parkolt, és a lövöldözés ideje után
távozhatott. Pontosabb adatokat a következő részben fogunk
kapni, Lincoln addigra ígérte az automatából kiszedett
érméken talált ujjlenyomatok eredményét is. A Toyota
tulajdonosát letartóztattam.
Colt sóhajtva megcsóválta a fejét.
– Gibbson, maga még szörnyen rutintalan, sejtettem, hogy
nélkülem nem sokra megy. Rengeteget kell még tanulnia,
akkor is, ha ez a magányos zsaru szerep kifejezetten jól áll
magának.
– Köszönöm uram.
Gibbson elképzelte, amint borostásan, könyökig felgyűrt
fehér ingben, látszólag unottan, de igazából hihetetlen
leleményességgel nyomoz egyedül a városban, minden
éjszaka. A bűnözők rémálma, a bántalmazottak reménysége,
az éjszakai zsaru, aki ha kell, beépül bárhova, és bármikor az
ügy érdekében…
– Nem túlzás ez? Azt mondtam jól áll magának a
magányos zsaru szerep, de ezt csak képletesen értettem, hiszen
nem is volt magányos, Chaplinnel volt.
Gibbson elképzelte, amint Colt nyugdíjazása után ő lesz a
rutinos nyomozó, aki bár magányosan szeretne dolgozni, ez
nem valósulhat meg, mert vele lesz Chaplin, akinek a
kitaníttatása rá vár majd.
– Így már elfogadhatóbb – zsörtölődött Colt, majd hirtelen
felállt. – Hát, azt hiszem véget ért az első rész, most pihenjünk
meg, és készüljünk a folytatásra.
Chaplin és Gibbson követte a példáját, mindketten
felálltak, majd hárman kisétáltak a szendvicsbárból. Az
étterem előtt megálltak.
– Azt hiszem nem egyenesen hazamegyek, képtelen lennék
pihenni, miközben egy veszedelmes gyilkos rohangál
szabadon a városban – gondolkozott Colt.
– Igaza van, uram, magam is így gondolom. Chaplin,
velünk tart? – fordult a rendőrhöz Gibbson.
– Szívesen mennék, de meghallgatásra megyek, nem
késhetek el – magyarázta a rendőr.
– Nocsak, valami komoly? – érdeklődött Colt.
– Főszereplőt keresnek egy most induló gasztronómiai
sorozathoz.
– Nem is tudtam, hogy ért a konyhaművészethez, Chaplin.
Sok sikert kívánok! – veregette vállba Colt.
Chaplin elment a sarokig, majd eltűnt a szemük elől.
– Gasztronómiai sorozat. Miket találnak ki! – csodálkozott
Gibbson.
– Nos Gibbson, mit csinál most?
– Azt hiszem az önző és hirtelen karakterem megkívánja,
hogy most valahol magányosan, a lemenő nap sugarainak
fényében legyőzzem gátlásaimat, és kiadjam dühömet a
sikertelen nyomozás miatt. Ilyenkor mindig ezt teszem.
– Azt hiszem, Gibbson, magával tartok.

6.
Ezekben a pillanatokban
– Gibbson, mire vár még? Lője le! – suttogta Colt
visszafojtott lélegzettel.
– Nem megy uram! Nem fogom eltalálni! – markolta meg
két kézzel Gibbson a fegyverét, miközben verejtékcseppek
patakzottak a homokén.
 – Bízzon magában Gibbson! Menni fog! – bíztatta Colt.
Gibbson hunyorítva újra célzott, majd kétszer elsütötte a
fegyverét. Colt felegyenesedett, majd szeme elé tartva a kezét
a távolba nézett.
– Nem is rossz Gibbson, egy dobozt eltalált – dicsérte meg
Colt.
– Általában mindet lelövöm. Nem ilyen távolágból, de
sikerülni szokott. Gyakran kijövök ide, a sivatag szélére, és
gyakorlok munka után. Konzerveket, üvegeket helyezek el, és
próbálom legyőzni magam – mesélte Gibbson.
– Ugyan Gibbson, maga remek lövő, ebből a távolságból a
mesterlövészek is elvétik. Igazán jó érzéke van a lövészethez,
csak bíznia kell magában.
– Köszönöm, uram.
Gibbson elképzelte, amint a tetőn hasal, maga előtt a
távcsöves puska helyezkedik, amivel beméri a támadót, aki
nem másra készül, mint hogy megölje az elnököt! Egy egész
osztag vár Gibbson jelzésére, aki nem türelmetlenkedik,
kivárja azt a pillanatot, amikor egy civil sincs veszélyeztetve.
– Gibbson! Maga sosem lesz a mesterlövészek főnöke –
térítette észhez Colt.
Gibbson elképzelte, amint egy jól irányzott lövéssel
ártalmatlanná teszi a gyanúsítottat, aki természetesen túléli a
lövést, így börtönbe kerül.
– Igen, így már elfogadhatóbb – bólintott Colt, majd
felnézett az égre. – Sötétedik, ideje indulnom. Maga nem
megy haza? – nézett a társára kérdőn.
– Uram, nekem nincs miért mennem. Maga hazamegy,
ahol a felesége várja meleg vacsorával, a kellemes házukban a
kellemes színű tapétával, ahol a mára már felnőtt gyerekei régi
fényképei sorakoznak a polcokon. Egy boldog ház, boldog
lakókkal. Én ha hazamegyek, egy hideg albérletbe megyek,
ahol minden ragad a kosztól, kifogyott üvegek, és felborult
hamutartók lepik el az apró nappalim, több hetes újságok több
hetes lejárt étel társaságában hevernek szanaszét. Otthon?
Otthonnak lehet nevezni azt, ahol az üres falakon kívül nincs
más társaság, ahova csak aludni vagy berúgni járok? Ahol a
magamfajta magányos zsaru nem veszi le a pisztolyát, és nem
helyezi magát kényelembe, mert nincs miért? Ahol a
csótányoknak jobb kedvük van, mint nekem? – kérdezte
Gibbson egy magányos és végtelenül szomorú férfi ábráját
keltve.
Colt megvakarta az állát, és a társára nézett.
– Gibbson, én a magányt meg tudom érteni. Na de hogy
miért él úgy, mint egy állat, és miért rohad az otthona, ezt nem
tudom.
Gibbson összeráncolta a szemöldökét.
– A magányos és öntörvényű karakteremhez hozzátartozik
ez az életmód – felelte.
– Akkor meg ne panaszkodjon. Ha viszont zavarja, hívjon
egy takarítót.
– Köszönöm a tanácsot uram. – bólintott Gibbson, és
figyelte, amint a társa elindul az autó felé.
Colt visszanézett, és hirtelen ötlettől vezérelve megszólalt.
– Gibbson, jöjjön el hozzánk vacsorára! Igazán itt az ideje,
hogy bemutassam a feleségemnek, Hildának.
Gibbson sokáig gondolkozott.
– Nem tudom uram, a karakterem még mindig nem szereti
magát, talán várnunk kéne addig, amíg a bizalmamba fogadom
valamennyire.
– Ahogy gondolja Gibbson, de túl vagyunk a közös
munkánk felén, három rész múlva elválnak útjaink. Én
valószínűleg nyugdíjazva leszek, maga pedig remélhetőleg
megtanulja kontrollálni a helyzeteket, és megérik a feladatra,
hogy igazi nyomozóvá váljon. Mellesleg a dupla rész első
felének a végén járunk, egy lezáratlan ügy van előttünk,
ilyenkor úgy szokás, hogy késő éjszakáig, néha pedig egészen
hajnalig roskadozunk a konyhaasztalnál, és az ügy megoldásán
dolgozunk, természetesen eredménytelenül – magyarázta Colt.
– Rendben uram, maguknál vacsorázom ma – gondolta
végig a dolgokat Gibbson.
 – Ez a beszéd! Győzze le a gátlásait, és higgyen a
szeretetben, Gibbson, mert magára is vár valahol –
mosolyodott el Colt.
Gibbson szorongva, mégis keménynek álcázva magát,
beült az autóba, és pillanatokon belül úton volt Colt békés és
boldog háza felé.
Folytatása következik.
A következő részből:
– Maga, Chaplin?
– Ez az erős napsütés.
– Jó napot!
– Uram, kövesse a távolsági buszt!
– Furcsa.
– Igen, bízom benne.
 VI. A sorozatgyilkos – Második rész
Az előző rész tartalmából:
Gibbson a kezébe vette a borítékot, felbontotta, és
hangosan, jól érthetően felolvasta a tartalmát: – ÖTÖDIK
RÉSZ, ELSŐ FELE – mondta, majd kérdőn a társára nézett.
– Gibbson, ebben a részben nem fogjuk elkapni a tettest.
– Miért nem, uram?
– Mert ez dupla rész.
– Ettől tartottam.
– Mitől, uram? – lépett mögé Gibbson.
– Egy sorozatgyilkossal van dolgunk! – mondta ki Colt.
Gibbson felállt, és döbbenten fordult a társa felé, két
borítékkal a kezében. Az egyiken Gibbson neve szerepelt, a
másikon Colté.
– Nos Gibbson, azt hiszem most különválnak útjaink. A
nyomozás jobban halad, ha több nyomon indulunk el…
Az előző részből:
– És mi van a lövedékekkel?
– Úgy érti a családomból valaki?
– Kérem, keressék meg a lovaimat!
– Bob. Bob, a gondnok.
A képek magukért beszéltek, Colt csendben nézte.
– Nem is rossz Gibbson, egy dobozt eltalált.
– Akkor meg ne panaszkodjon.

1.
Raymond Gibbson és Franklyn Colt nyomozók a kerek
tölgyfa étkezőasztalnál ültek, és belemerültek az asztalon
elterülő papírmunkába.
– Uram, tulajdonképpen mik ezek a papírok? – nézett fel
Gibbson ásítva.
 – Gibbson, maga szörnyen tapasztalatlan még! Ezek a
papírok dokumentumok, a sorozatgyilkos ügyével
kapcsolatosak – felelte Colt türelmesen.
– És miért nézzük őket?
– Hogy úgy tűnjön, mintha folyamatosan az ügy járna a
fejünkben.
– Értem, uram.
– Gibbson, magának rengeteget kell még tanulnia –
legyintett Colt, és tovább nézte a lapokat.
Gibbson körülnézett. Colt háza békét és szeretetet
árasztott, a tapéták meleg színűek voltak, a tölgyfa bútorok
pedig otthonossá varázsolták a légkört. Gibbson idegenkedve
figyelte a békés életet, magába szívta a csendet, és bár lázadó
természete ellenkezett, mélyen magában úgy gondolta, ő is
hasonló körülmények között szeretné megkezdeni a nyugdíjas
éveit.
– Gibbson, koncentráljon a nyomozásra – szólt rá Colt.
– Elnézést uram, csak úgy gondoltam, hogy jót tenne a
karakterének, ha bemutatnám az otthonát – felelte.
– Értem Gibbson.
A nyomozók egész éjszaka Colt házában tartózkodtak, és a
sorozatgyilkos ügyén dolgoztak rendületlenül.
Gibbson kérdőn felnézett, Colt azonban ráförmedt, így a
nyomozók újra beletemetkeztek az ügy jegyzeteibe.
Az asztal közepén hirtelen megjelent egy boríték. Gibbson
felbontotta, majd jól érthetően felolvasta a tartalmát: –
HATODIK RÉSZ. AZ ÜGY MÁSODIK FELE.
– Nos, akkor folytassuk a munkát! – nyújtózkodott Colt.
– És merre induljunk? – kérdezte Gibbson, mire az
asztalon újabb három boríték jelent meg. A nyomozók
összenéztek, majd a borítékok fölé hajolva elolvasták a
címzetteket. COLT. GIBBSON. CHAPLIN.
– Chaplin! – kiáltotta Colt.
 Chaplin álmosan kinyitotta a vendégszoba ajtaját, és ásítva
a nyomozókhoz lépett.
– Uram?
– Chaplin, jó, hogy itt van. Ez az öné – nyújtotta át a
borítékot Colt. A rendőr szeméből azonnal kiment minden
álmosság, és izgatottan bontotta fel a levelét. A nyomozók is
felbontották a sajátjukat.
– Sejtettem – hümmögött Colt, és fellapozta a
jegyzetfüzetét, majd olvasni kezdte a hatodik részre vonatkozó
adatokat: – Tovább keresem a gyilkos fegyvert, a lefűrészelt
csövű Berettát. Az utolsó információm róla, hogy ellopták a
baseball edző kocsiját, aminek a kesztyűtartójában volt. Itt az
áll, a lopott kocsit, egy ‘93-as évjáratú Fordot megtalálták a
Diego folyó partján.
Gibbson biccentett, majd szintén fellapozta a
jegyzetfüzetét: – Én Lincolnhoz megyek, aki mostanra
megvizsgálta a helyszínen talált parkoló automata pénzérméit.
Chaplin összehajtotta a borítékát, majd eltette a belső
zsebébe. A nyomozók összenéztek.
– Maga, Chaplin? – érdeklődött Colt.
– Maggie nénikém állapota rosszabbodott – mondta
szomorúan a rendőr.
– Sajnálom, Chaplin – veregette vállba Colt.
– Chaplin, az üggyel kapcsolatban valami? – terelte a szót
Gibbson.
A rendőr kivette a zsebéből a noteszét, és fellapozta.
– Ebben a részben továbbra is Gibbson nyomozóval tartok
– csukta le a jegyzetfüzetet.
Gibbson látványos grimaszt vágott.
– Akkor induljunk – indult el Colt az ajtó felé.
– A felesége, uram? – kérdezte Gibbson.
– Bizonyára alszik, Gibbson, miért?
– Csak nem volt alkalmam megköszönni a vacsorát.
 – Majd átadom neki. Nem főszereplője a történtetnek, az
író valószínűleg úgy döntött, megemlíti néha, hogy erősítse a
karakterem, de nem fogja behozni a sorozatba – magyarázta
Colt.
– Értem, uram. A tévét kikapcsoljam? – fordult vissza az
ajtóból Gibbson.
– Majd Hilda kikapcsolja. Látja, most is megemlítettük, de
több szerepe nem lesz – csukta be az ajtót maguk mögött Colt,
és az autóig magyarázta a felesége szerepét a sorozatban.
A tévéből halkan sercegett a reggel hét órás híradó, amit
egy statiszta olvasott fel.
„ Főbb híreink még egyszer: – A rendőrség továbbra is
nagy erőkkel keresi a sorozatgyilkost, aki tegnap reggel kilenc
órakor a Shoting Road-i bankfiók parkolójában lelőtt öt
statisztát… A tegnapi nap folyamán elszabadult öt ló – az
egész várost felforgatta, több autót megrongáltak a megvadult
állatok, három embert pedig súlyosan megtapostak, akik a
buszmegállóban várakoztak. A hajnali órákban sikerült
befogni az állatokat, az elfogás légi felvételeit hamarosan
bemutatjuk… Ma reggel holtan találtak egy férfit a Keaton
parkban. Nick Farrow holttestét a parkban kocogók fedezték
fel. A rendőrség megerősítette azt az információt, hogy Farrow
házában több fenyegető üzenetet találtak… Továbbra sem
tudni, hogy kik, és milyen indíttatásból foglalták el tegnap
délután az országos virológiai intézetet. Annyit tudni, hogy a
símaszkos társaság egy nukleáris atomtöltettel behatolt az
intézménybe, és robbantással fenyegetőznek. Helyszíni
tudósításunk következik…”

2.
Gibbson és Chaplin egyenesen a bűnügyi laborhoz
hajtottak. Lincoln a mikroszkópja előtt várta őket, és szinte
azonnal ismertette velük az eredményeket.
– Nos, nyomozó, az érmékről levettem az ujjlenyomatokat
– mutatott a hosszú asztalra, amelyen lezárt műanyagtasakok
hevertek, bennük az érmékkel.
– Nagyszerű Lincoln – bólintott Gibbson.
 – Nem volt könnyű munka, a pénzérméken rengeteg
ujjlenyomatot találtam. Miután bescanneltem az érméket, a
speciális lenyomatkereső programommal szétválasztottam a
pénzen talált ujjlenyomatokat, ezután egy másik speciális
programmal elválasztottam egymástól a lenyomatokat, így
kaptam meg a legfelső lenyomatot, ami idő szerint legutoljára
került az adott érmére. Ezt a folyamatot minden pénzérmével
megcsináltam, összesen hetvennégy darab volt, tehát
hetvennégy ujjlenyomatot sikerült levennem. Ezt soknak
találtam, így a speciális hő érzékelő műszeremmel
megvizsgáltam őket, hogy leszűkítsem a kört. A gép
negyvenkét érménél olyan hőmérsékletet jelzett, ami arra utalt,
hogy már a gépben voltak az éjszaka folyamán. Mivel a
gyilkos reggel kilenc óra környékén dobta be a pénzt, ez a
negyvenkét darab, ami már az éjszaka előtt a gépbe került,
kiesik a körből. – magyarázta Lincoln a műanyag tasakokra, és
a hatalmas gépekre mutogatva.
– Értem. Tehát harminckét ujjlenyomatunk van. Tudnánk
tovább szűkíteni a kört? – kérdezte Gibbson.
– A harminckettőből tizenhét szerepelt a rendőrségi
nyilvántartásban, úgy gondolom rájuk kell több figyelmet
szentelni.
– Tizenhét. Még így is sok. Esetleg tudunk még
szelektálni? – kérdezte Gibbson reménykedve.
– Megpróbálhatjuk – bólintott Lincoln, majd ráült gurulós
székére, és a számítógép elé lökte magát. Rutinosan
nyomkodta a billentyűzetet, pár pillanat múlva megjelent a
város virtuális térképe, három dimenzióban. – Na most, itt
vagyunk mi – mutatott a piros villogó pontra Lincoln. A
nyomozó és a rendőr tágra nyílt szemmel figyelte a monitort. –
A kék pont jelzi a parkolóházat, ahol a gyilkosság történt.
– Mik a sárga pontok? – szólt közbe Gibbson, mikor
észrevette, hogy a virtuális térképen rengeteg sárga pont
látható, és ezek a pontok mozognak.
– A sárga pontok a tizenhét ujjlenyomat gazdáját jelzik,
közöttük lehet az az egy, aki elkövette a gyilkosságot –
magyarázta, majd a rendőrök értetlen arcát látva folytatta: – A
mai technika lehetővé teszi, hogy a rendőrségi
nyilvántartásban szereplő alanyok tartózkodási helyét
hőkövető kamerákkal tartsuk megfigyelés alatt.
– Bámulatos – ámult Gibbson.
– Ki a lila pont? – mutatott a monitorra Chaplin.
– A feleségem – vágta rá Lincoln. – Egy ideje úgy
gondolom, van okom arra, hogy szemmel tartsam.
– És hogyan tudjuk a tizenhét gyanúsítottból kiszűrni,
hogy ki a mi emberünk?
– Lássuk csak – Lincoln rágörnyedt a billentyűzetre, és
gépelni kezdett. Pár perc múlva felült, és a nyomozóra nézett –
Fogalmam sincs.
Gibbson sóhajtva megcsóválta a fejét.
– Úgy látszik más nyomon kell elindulnunk. Lincoln,
elkérhetném a tizenhét ujjlenyomat gazdájának az adatait,
valamint azt, hogy miért kerültek összetűzésbe a hatósággal?
– Hogyne! – Lincoln átgurult a nyomtatóhoz, majd kivette
belőle a dokumentumot, és átadta a nyomozónak.
– Köszönjük Lincoln.
Gibbson és Chaplin kiléptek a bűnügyi laborból.
– És most uram, mihez kezdjünk? – kérdezte Chaplin.
– Most átnézem a dokumentumot, hátha találok benne
valami érdekeset – lapozgatta Gibbson a gyanúsítottak listáját,
majd a rendőrre nézett, aki hunyorított. – Mi a gond, Chaplin?
– Ez az erős napsütés. Valahogy irritálja a szemem a
hirtelen fény.
– Vegye fel ezt! – nyújtott Gibbson a rendőr felé egy
napszemüveget.
– Gondolja, hogy ez segít? – ráncolta a szemöldökét
Chaplin.
– Ez Sunset napszemüveg, a legújabb modell, kifejezetten
retinabarát – magyarázta Gibbson, miközben maga elé tartotta
a szemüveget, széles mosolyra húzta a száját, és megvárta,
hogy a fotós lefényképezze. Chaplin kérdőn meredt rá.
– Sunset. A legnagyobb szponzorunk – nyújtotta oda a
szemüveget, majd ismét belemerült a dokumentumokba.
A papírok minden oldalán egy rendőrségi fénykép
szerepelt a gyanúsítottakról, a képek mellett az adataik voltak
feltüntetve, alattuk pedig dőlt betűkkel az elkövetett tett.
Gibbson lapozgatta az oldalakat, majd megakadt a szeme a
kilencedik lapon, ami kék öntapadós matricával volt bejelölve.
– Uram? – vonta össze a szemöldökét Chaplin.
– Ő lesz a mi emberünk – ütött rá egyet diadalmasan a
papírra Gibbson.
– Honnan tudja, uram?
– Mert be volt jelölve – vágta rá a nyomozó, majd ránézett
a nyomtatott, fekete fehér fényképre, amin gonosz tekintetű,
veszedelmes ember nézett bele a kamerába.
Gibbson elővette a noteszét, és fellapozta. A
jegyzetfüzetben egy az egyben szerepelt a Lincolntól kapott
gyanúsított adatlapja, fényképpel együtt. – Quentin Seed,
Justin Street 174. – olvasta fel.
A Diego folyó a város nyugati részét szelte át. Colt
leparkolt a kiépített folyóparton, és automatikusan a sárga
kordonnal elkerített szakaszhoz igyekezett. A rendőrségi
szalag mellett egy egyenruhás rendőr állt, és várt.
– Jó napot! – köszönt Colt, és átbújt a szalag alatt.
– Uram! – biccentett a rendőr. – Az áldozatot az előbb
mosta ki a víz – mutatott a folyópartra, ahol egy vízi hulla
feküdt. Colt összeráncolta a szemöldökét.
– Hogyan? Nem, én a ‘93-as évjáratú Ford miatt jöttem –
mondta zavartan.
– Á! Elnézést uram, a következő kordon lesz az – nézett
úgy ötven méteres távolságba a rendőr.
Colt odafordult, és meglátta az elkerített autót és Larryt,
aki vadul integetett neki. Colt elnézést kért a rendőrtől, aki
tovább biztosította a helyszínt, és elindult Larry felé.
Időközben volt alkalma megfigyelni, hogy végig, amíg a szem
ellát, az egész folyóparton különböző távolságokra, sárga
rendőrségi szalaggal lezárt területek húzódnak, és minden
helyszínt egy rendőr biztosít. Larry felemelte a szalagot, így
Colt könnyedén átbújt alatta.
– Larry!
– Uram!
– Mondja Larry, mi ez a sok bűnügyi helyszín? –
csodálkozott Colt a látottakon.
– Tudja uram, a folyópart nagyon közkedvelt helyszín,
rengeteg bűntettet írnak folyópartra. Tudja, sejtelmes környék,
mindig ideális a gyilkosságra, ráadásul a vízi hullák esetében a
víz rengeteg bizonyítékot elmos, így nehezebb a nyomozás.
– Értem, Larry – tűnődött el Colt, majd az autóra nézett,
ami még mindig füstölgött. – Az autót felgyújtották, teljesen
kiégett. Ki talált rá?
– Én, uram. Egyszer csak megérkeztem, és láttam, amint
az autó füstöl. Azonnal lezártam a területet.
– Látott valakit a környéken?
– Igen, több rendőr is velem egy időben érkezett, sok
gyilkosságot és bűncselekményt írtak éjjelre.
Colt óvatosan behajolt a kitörött ablakú autón, és egy
gumikesztyűvel rácsapott a leégett kesztyűtartóra, ami
betegen, félig lenyitódott, de a megolvadt része
használhatatlanná vált. Colt a kis Lighton elemlámpájával
bevilágított a résbe, és megpillantotta a csillogó
fegyvermarkolatot.
– Larry! Kérem, vegye ki a fegyvert a kesztyűtartóból!
A rendőr behajolt a még füstölgő autóba, és megpróbálta
kivenni. Colt elővette a mobilját, és tárcsázta a számot.
– Gibbson! Itt Colt. Megvan a gyilkos fegyver! – mondta.
– Igen. Értem. Azonnal megyek – tette le a telefont, majd
visszafordult a rendőrhöz, aki egyik kezéből a másikba dobálta
a tűzforró fegyvert. – Larry, kérem, vigye a gyilkos fegyvert
Lincolnhoz, és elemeztesse ki! – utasította, majd kinyitotta a
noteszét, amiben már ott szerepelt a gyanúsított neve: Quentin
Seed, Justin Street 174.
Colt feltette a Sunset napszemüvegét, majd elindult az
autója felé. A háttérben Larry végre betette a bizonyítékul
szolgáló fegyvert egy hőálló tasakba, majd könnyek között
tűrte, hogy a kiérkező mentők bepólyálják a megégett kezeit.

3.
Gibbson és Chaplin a Justin Street 174. előtt várta, hogy
Colt csatlakozzon hozzájuk. Az idős nyomozó percek múlva
megérkezett.
– Gibbson!
– Uram! – biccentett Gibbson
– Chaplin! – fordult Colt Chaplin felé.
– Uram! – köszönt a rendőr.
– Colt nyomozó! – nyújtott kezet Gibbson.
– Chaplin! – mutatkozott be a rendőr.
– Gibbson! – fogadta a kézfogást a nyomozó.
– Uram! – köszöntötte Chaplin Coltot.
– Kisfiam! – szólt Mrs. Gibbson a hátuk mögül.
– Anya! – ölelte át Gibbson.
Mikor mindenki köszöntött mindenkit, a nyomozók és
Chaplin úgy döntöttek, hogy bemennek és letartóztatják a
gyanúsítottat. A hallban megálltak, és körülnéztek. Szemben a
lift, balra a lépcső volt látható.
– Itt kettéválunk. Nem hagyhatunk utat a szökéshez. Én
lifttel megyek. Chaplin, mivel maga ebben a részben továbbra
is Gibbson nyomozót segíti, maga a nyomozóval tart a
lépcsőn! – adta ki a parancsot Colt. – Találkozunk a
harminckettediken. – szállt be az öreg nyomozó a liftbe.
Gibbson és Chaplin összenéztek.
 Negyvenkét perc múlva a nyomozó és a mögötte loholó
Chaplin felértek a harminckettedik emeletre. Colt a korlátnál
várta őket.
– Mi tartott ennyi ideig? – förmedt rájuk, majd csendre
intett, és óvatosan elővette a fegyverét. Gibbson követte a
példáját, így a két nyomozó halkan elindult az ajtó felé,
aminek arany bilétáján a következő név fénylett: Quentin
Seed.
Colt az ajtó jobb oldalán helyezkedett el, Gibbson a bal
oldalon, Chaplin az ajtóval szemben állt meg, unottan a
korlátnak támaszkodott, és várta, hogy mi fog történni.
Gibbson letörölte a homlokát, szorosan markolta a
fegyverét, és minden neszre idegesen kapkodta a tekintetét.
– A következőt fogjuk csinálni. Bekopogunk, majd
megvárjuk, hogy a gyanúsított ajtót nyisson. Mikor kinyitja,
letartóztatjuk.
– Rendben – bólintott Gibbson. Colt felemelte ökölbe
szorított kezét, és már készült, hogy behajlított középső ujjával
megkopogtassa az ajtót, amikor bentről éles csapódást
hallottak. Gibbson felpattant, felemelte a lábát, és berúgta az
ajtót.
– Állj meg rohadt állat! – ordította, és két kézzel markolva
a fegyverét, körülnézett a helységbe.
– Gibbson, mi a fenét csinál? – lépett be mögé Colt.
Egy nappaliban voltak, az ablak tárva nyitva állt. Gibbson
az ablakhoz rohant, és lenézett.
– Elmenekül, a tűzlétrán! – kiáltotta. Colt és Chaplin
odarohantak az ablakhoz, kinéztek. Azonnal észrevették, hogy
a tűzlétrán sietve menekül egy fekete köpenyes alak, arcába
húzott csuklyával.
– Megszökik! – rúgott fel idegesen Gibbson egy puffot a
szobában.
– Utána! – üvöltötte Colt.
– Lehetetlen, sokkal gyorsabb, mindjárt leér… – fújtatott
Gibbson. A két nyomozó és Chaplin újra kinéztek az ablakon,
és látták, amint a lefelé menekülő alak félrelép a létra egyik
fokán, és elvágódik a tartóállványon, úgy tíz emelet
magasságban. A gyanúsított elterülve feküdt, majd felhúzta a
térdét, látszólag fájt neki.
– Gyerünk, időt nyertünk! – kiáltotta Colt. – Chaplin maga
a tűzlétrán megy le, tartsa szemmel a gyilkost! Gibbson, maga
a lépcsőn, én lifttel! – hadarta Colt, és kirohant a lakásból.
Megállt a liftnél, és megnyomta a hívó gombot. A
szerkezet az ötödik emeleten állt legalább fél percig, majd a
kijelzőn megjelent, hogy csigalassúsággal elindult felfelé.
Hat… Hét… Nyolc…
Colt türelmetlenül figyelte, hogy mikor ér fel a
harminckettedikre.
Gibbson kirontott a lakásból és a lépcső felé szaladt.
Esztelenül rohant lefelé, minden emelet utolsó három
lépcsőfokát ugorva tette meg, és rohant tovább. A
tizennyolcadik és tizenhetedik emelet fordulójában durván
beleszállt egy felfelé ballagó nénibe. Az ütközéstől a néni
kezéből kirepült a szatyor, és szanaszét gurultak az almái.
– Elnézést! – állt fel Gibbson, és felsegítette az apró
öregasszonyt, aki szintén felborult.
– Fiatalember, segítsen összeszedni! – kérlelte a néni.
Gibbson tanácstalanul nézett körbe, majd kapkodva
felszedte a földről az almákat.
– Köszönöm – nyögdécselte a néni a hátát masszírozva,
amit megüthetett az esésben. Gibbson szánalmasan nézte az
apró asszonyt, aki majd megszakadt a szatyor súlya alatt. –
Fiatalember, segítene esetleg felvinni? – kérdezte a néni.
A nyomozó tehetetlenül átvette a néni csomagját, majd
engedte, hogy az belekaroljon, és együtt indultak felfelé.
– Maga igazán jólelkű. Ilyen idős lehet az unokám, Ritchie
is, pont mint maga! – matatott a néni a zsebében, majd elővette
a pénztárcáját, és megmutatta az unokáját. Gibbson tettetett
türelmességgel hallgatta az idős nőt, miközben lassan ballagott
felfele a lépcsőn.
 Chaplin kimászott az ablakon. Megállt a tartószerkezeten,
majd tériszonnyal küszködve, remegő térdekkel megfogta a
tűzlétra fokát, és lassan, bizonytalanul mászni kezdett lefelé.
A gyanúsított tíz perccel az esése után felállt, és bicegve
tovább mászott lefelé. Mikor leért, elindult a forgalmas utcán,
elvegyült a tömegben, majd eltűnt.
Gibbson és Colt szinte egyszerre értek ki az épületből. Colt
Gibbsonra nézett. A nyomozó egy tálcát tartott a kezében.
– Ez meg mi, Gibbson?
– Pite. A házban lakó Mrs. Taylortól kaptam. Nemrég
sütötte – mutatta meg.
– Gibbson, maga szörnyen tapasztalatlan! Egy gyilkost
üldözünk, magának pedig van ideje pitét elfogadni! Tíz perc
alatt nem sikerült leérnünk, a gyilkos egérutat nyert! Hol van
Chaplin? – dühöngött Colt.
Felnéztek a tűzlétrára, Chaplin körülbelül a hetedik emelet
magasságában állt, és görcsösen kapaszkodott.
– Chaplin! – kiáltott fel Colt.
– Uram? – pillantott le falfehéren a rendőr.
– Hol a gyanúsított?
– Elmenekült, úgy három perce ért le.
– Merre ment?
– Nem láttam, uram!
– Jöjjön le, Chaplin!
– Nem megy.
– Chaplin, azonnal jöjjön le! – ordította Gibbson.
– Nem tudok. Nem megy tovább. Irtózom a magasságtól.
– Chaplin! – csóválta a fejét bosszúsan Colt, majd elővette
a telefonját. – Tűzoltóság? Itt Franklyn Colt nyomozó beszél.
Kérem, küldjenek egy osztagot a Justin Street 174-hez.
– Uram, és most? – forgolódott Gibbson.
 – A gyilkos a környéken van. Nem menekülhet messzire.
Szétválunk.
– Értem, uram – bólintott Gibbson.
– Ne felejtse, a gyanúsított veszélyes, mindenkit
tartóztasson le, aki gyanús! A gyilkos fekete köpenyt visel.
Tessék, itt egy kép a köpenyről – adott át egy divatkatalógust
Colt Gibbsonnak.
Colt kocogva elindult az úton, miközben elővette a
fegyverét. Gibbson a másik irányba indult, befordult a sarkon,
és futni kezdett. Chaplin megvárta a kiérkező tűzoltókat, akik
a daruval leemelték a tűzlétráról, majd elindult ő is a gyilkos
után.

4.
Gibbson három sarkot futott esztelenül, tekintetével
folyton fekete köpenyes alakokat keresett. Befordult a
negyedik sarkon, és tovább rohant. Egy biciklis ért mellé, és
egy kulacsot nyújtott felé. A nyomozó bólintva elvette, majd
futva ivott a kulacsból és az út szélére dobta az üres palackot.
Tovább rohant, mikor a következő kereszteződésnél bevágott
elé egy autó. A sofőrt nem látta tisztán, mert azonnal tovább
hajtott. Fekete köpenyt viselt.
Gibbson azonnal kapcsolt, elővette fegyverét és jelvényét,
kirohant az útra, és megállította az első autót, aki arra jött.
A statiszta, aki a volánnál ült, automatikusan kipattant, és
átadta a járművet a nyomozónak. Gibbson beszállt, és
rátaposott a gázra. (Itt körülbelül negyvenpercnyi autós
üldözés következik, az üldözött, nyomában Gibbson
nyomozóval vadul kacsázik a forgalomban szabályosan
közlekedő autók között. Mikor átérnek egy kereszteződés
piros lámpáján, a többi autó nagyot fékezve áll meg, több
értelmetlen baleset történik, sok autó szalad egymásba, egy
üzemanyagot szállító kamion pedig felrobban. Ezek az epizód
leglátványosabb részei.)
A belvárosból kiérve Gibbson megkockáztatta, hogy
megpróbálja feltartóztatni az üldözöttet. Egy lakott területen
kívüli szakaszon a nyomozó a kocsija elejével meglökte az
üldözött autójának bal oldalát, így az pörögve letért az útról,
végül megállt. Gibbson kipattant az autóból, és fegyverrel a
kezében, óvatosan megközelítette a gyanúsított járművét.
Mikor a vezető ajtajához ért, elordította magát.
– Feltartott kézzel szálljon ki!
Az arcát csuklyával fedő sofőr óvatosan kiszállt, majd
felemelte a karjait, és Gibsonnak háttal, a kocsira dőlve
megadta magát.
A nyomozó közelebb lépett hozzá, és szétrúgta a lábait. A
fegyverét szorosan a köpenyes alaknak szegezve, fél kézzel
megmotozta. A lábához érve Gibbson összeráncolta a
szemöldökét, és gyanúsan nézte a köpeny alól kilátszó cipőt,
amit a gyanúsított viselt. Tűsarkú csizma volt. A nyomozó
hitetlen arccal felegyenesedett, és lerántotta a csuklyát a
gyanúsított fejéről. Abban a pillanatban hosszú, szőke
hajzuhatag omlott a nő vállára.
– Ki maga? – kérdezte csalódottan Gibbson.
– Elizabeth Coke.
– És mondja, Ms. Coke, miért menekült el a rendőrség
elől?
– Nem tudtam, hogy maga rendőr. – vonta meg a vállát a
nő.
– És miért visel hosszú köpenyt?
– Jelmezversenyre megyek – felelte a nő riadt arccal.
– Nos hölgyem, sajnos nem ér oda a versenyre, mert
letartóztatom gyorshajtásért – sóhajtotta a nyomozó, majd
elkiáltotta magát. – Chaplin!
Pár pillanatig nem történt semmi. – Chaplin! – ismételte,
mire megjelent egy vörös hajú, vézna rendőr.
– Uram?
– Ki maga? – döbbent meg Gibbson.
– Larry vagyok, az epizódszereplő. Chaplinnek ebben a
részben nagyobb szerepe van, ezalatt én végzem a
letartóztatásokat.
 – Értem. Larry, kérem, tartóztassa le Ms. Coke-ot
gyorshajtásért!
Gibbson végignézte, ahogyan a rendőr elvezeti a nőt, majd
bosszúsan visszaindult a városba.
Colt kocogva fürkészte az utcán végigvonuló tömeget. Az
eső csöpögni kezdett, így valamennyi járókelő felvette a
kapucniját. A nyomozó megdörzsölte a szemét, és igyekezett
kiszűrni azt a fazonú csuklyás köpenyt, amit a magazinban
látott. A gyilkos lakásától úgy harminc utcányira járhatott, egy
gyalogosátkelőnél várakozott, és közben kifújta magát.
Miközben a zöld jelzést várta, az elé kikanyarodó távolsági
busz egyik utasára lett figyelmes. Azonnal előkapta a zakója
zsebébe gyűrt magazint és szeme elé tartva összehasonlította a
buszon utazó alak köpenyével. Kétségkívül ugyanaz a
ruhadarab volt. Fekete velúr köpeny, derékban kissé beszabott,
hátul combközépig felvágott. Colt remek szabói
tapasztalatokkal rendelkezett, mert ifjú rendőrtanonc korában
másfél évet dolgozott a rendőrség ruhaelosztó részlegén, így
rögtön felismerte, hogy a buszon álló alak ugyanazt a köpenyt
viseli, amit a gyilkos viselt percekkel azelőtt. A busz
továbbindult, Colt pedig, rutinos nyomozóként azonnal ura
volt a helyzetnek. Elővette a jelvényét, kilépett az úttestre, és
feltartóztatta az első járművet, ami közeledett. Egy belvárosi
menetrendszerinti autóbusz volt az, tele utasokkal. A busz
megállt, majd kinyitotta az első ajtaját.
A nyomozó felpattant rá.
– Franklyn Colt nyomozó vagyok. Meg kell állítanom azt a
távolsági buszt, taposson bele! – mutatta fel Colt a jelvényét,
és megkapaszkodott a buszsofőr melletti korlátba.
A színes bőrű buszsofőr unottan visszazárta az ajtót, majd
nyelvével megigazította a szájában heverő fogvájót, és
megcsóválta a fejét.
– Ezzel a busszal nem fogja beérni azt a buszt – mondta,
miközben komótosan elindult.
– Miért nem? – döbbent meg Colt.
 – Mert az egy távolsági járat. Nem áll meg sehol, csak a
következő városban. Ennek az útnak a végén lekanyarodik az
autópálya felé, és megy Isten hírével. Ellenben ez a busz a
147-es menetrendszerinti járat. Itt mi is egyenesen megyünk,
de az út végén nem az autópálya felé kanyarodunk, hanem az
Opera felé, vissza a belvárosba, szóval csak addig tudom
elvinni magát. Az út végéig még négy megálló van, nálam tud
jegyet venni – magyarázta a sofőr, miközben a busz döcögve
haladt, sűrű fekete füstöt okádva a kipufogójából.
Colt hitetlenkedve nézte a sofőrt.
– Uram, már elnézést, de utasítom, hogy kövesse azt a
távolsági buszt! Egy veszedelmes bűnöző van rajta, nem
hagyhatjuk meglépni.
– Lehet, de nekem pedig utasaim vannak, akik arra
akarnak menni, amerre ez a busz menetrend szerint megy –
vágta rá a sofőr, és lelassult a busz. Megállt a megállónál,
kinyitotta az ajtókat, és megvárta, amíg páran le, illetve
felszállnak.
Colt végképp kezdte elveszíteni a türelmét.
– Azonnal kövesse a távolsági buszt. Ez parancs!
– Nekem csak a főnököm parancsolhat – makacsolta meg
magát a sofőr. Előrehajolt, és unottan beleszólt a mikrofonba:
– Ragent Hall következik.
Az utasok, akik néma csendben figyelték az eseményeket,
egészen onnantól, hogy Colt felszállt a járműre, lázadozni
kezdtek.
– Hallgasson a nyomozóra, és menjen a távolsági busz
után! – kiabálta előre egy harminc év körüli aktatáskás
üzletember.
– Ne tegye! Menjen menetrend szerint, a rendőrség pedig
intézze el a saját járművével a baját! – kontrázott azonnal egy
köpcös, idős férfi.
– Szerintem segítenie kéne a nyomozást. Én azt mondom
menjen, csak engem előtte rakjon ki az Operánál, délben fel
kell vennem a gyereket – szólt bele egy kismama.
 – Én azt mondom…
Ebben a pillanatban a buszon utazó összes utas veszekedni
kezdett. Colt és a buszvezető – aki időközben megállt majd
megfordult, hogy nézze a balhét –, értetlenül figyelték az
utasok vitáját, és próbálták megállapítani, melyik táborban
vannak többen. A nyomozó végül megelégelte, és elővette a
fegyverét. Abban a pillanatban csönd lett.
– Na jó, emberek. Tegye fel a kezét az, aki arra szavaz,
hogy a buszvezető kövesse az utasításaimat.
Az utasok több mint fele feltette a kezét. Colt elismerően a
sofőrre nézett.
– Uram, kövesse a távolsági buszt!
– Azt hiszem nyomozó, ez úgy fair, ha az én táboromat is
megszámoljuk – vágta rá a vezető.
– Látványos többséggel nyertem – szállt vitába Colt.
– Akkor is ezek a fair play szabályai – sértődött meg a
vezető.
– Rendben, tegye fel a kezét, aki azt mondja, a busz
haladjon tovább az eredeti útvonalán.
Az utasok kevesebb, mint fele feltette a kezét. A nyomozó
bólintott egyet, majd visszafordult a sofőrhöz. Megrázta a
fejét, és újra az utasok felé nézett.
– Hé, maguk ott! – mutatott a busz leghátsó ülésén ülő
fiatal párhoz. – Maguk egyszer sem tették fel a kezüket!
A fiatal pár ijedten összenézett, majd megrázták a fejüket.
Az első ülésen ülő srác unottan hátrafordult, majd visszanézett
a nyomozóra.
– Svéd turistáknak nézem őket, egy szót sem értenek. –
vonta meg a vállát.
– Akkor mindegy – legyintett Colt.
– Nem mindegy – szólt bele a sofőr. – Ha ők ketten maga
ellen szavaznak, akkor eggyel több azoknak a tábora, akik a
menetrend szerint döntenek – számolgatott a sofőr.
 Colt idegesen sóhajtott egyet, majd az ég felé nézett.
– Kérek egy svéd tolmácsot.
A busz első ajtaján kopogtak. A vezető kinyitotta az ajtót,
és felengedte a szőke tolmácsnőt, aki azonnal a busz hátuljába
sietett, és fordítani kezdett a turistáknak. Azok, miután
meghallgatták, rövid tanácskozás mellett egyöntetűen a
nyomozás mellett szavaztak. Colt elégedetten biccentett, és
ránézett az órájára. – Húsz perc mínuszban vagyunk. Taposson
bele! – utasította a sofőrt.
– Nem teszem kockára sem a saját, sem pedig az utasaim
életét. Tessék, a magáé a busz, kérem, jelentse a főnökömnek!
– állt fel a vezető az ülésről, és kinyitotta az ajtót.
– Mit csinál? Maga a sofőr!
– De nem ilyen körülmények között.
– Rendben van. Chaplin! – ordította Colt. Semmi nem
történt. – Chaplin! – kiabálta.
A busz hátuljából előrenyomult egy vörös hajú, esetlen
rendőr.
– Uram?
– Á, Larry. Mindig kimegy a fejemből, hogy ebben a
részben maga helyettesíti Chaplint. Larry, kérem, tartóztassa le
a buszsofőrt, és az utasok közül azokat, akik nem a nyomozás
mellett szavaztak. A vád a nyomozás feltartása, és a rendőrség
félrevezetésének terve. Szó szerint.
A rendőr elvezette a buszsofőrt, és azt a tizenhét utast, aki
nem segítette Colt nyomozását.
A nyomozó átült a sofőr helyére, és tudatlanul nézegette a
vezetőfülkét. Közben eszébe jutott, hogy a vele szimpatizáló
utasok még mindig a buszon ülnek. Hátrafordult.
– Kérem szálljanak le, innentől veszélyessé válik a
nyomozás.
Az utasok zavartan összenéztek, majd felháborodásukat
fejezték ki.
 – Tudja, hogy kell egy ilyen buszt vezetni? – kérdezte az
elöl ülő srác.
– Nem.
– Akkor engedjen! – tolta félre a fiú a nyomozót, majd
becsukta az ajtót, és rálépett a gázra.
– Tessék, itt a mobilom, hívjon erősítést – tartott elé egy
készüléket egy fiatal nő.
– Uram, itt egy kávé! – bíztatta kedvesen egy idős asszony
a nyomozót, aki meghatódott az emberek segítőkészségén.
– Nyomozó, egyetemi professzor vagyok, kiszámoltam a
két busz sebességét, és összevetettem: ha maximális
sebességgel megyünk, tudva, hogy a távolsági busz mennyivel
megy, harminc perc múlva beérjük – nézett fel egy kockás
füzetből egy szemüveges, ősz férfi.
– Nyomozó úr, thai masszőr vagyok, a hátsó ülésen
megmasszírozom, hogy ne legyen olyan feszült, és hogy
jobban tudjon koncentrálni – ajánlotta fel egy keleti nő, aki a
második sorban ült.
– Maguk remek emberek! – küszködött a könnyeivel Colt,
majd rácsapott az ideiglenes sofőr vállára. – Taposs bele, fiam!
A busz sebesen száguldott, harminc perc múlva, ahogyan
azt a professzor kiszámolta, beérték a távolsági buszt. (A
harminc perc alatt, amíg száguldottak, az utasok között
kialakultak a krízishelyzetekben elengedhetetlen örök
barátságok, mint kiderült, többeknek vannak közös ismerőseik,
amit eddig nem is tudtak, sokan egy helyre jártak iskolába,
többüknek van kutyája. A nyomozó és a csapattá vált
segítőtábora beszélgetéssel és tábori dalok éneklésével ütötte
el az autósüldözés feszült pillanatait.)
A távolsági buszt sikeresen leszorították az útról. A
nyomozó sietve leszállt, mögötte a busznyi utas követte.
– Colt óvatosan megközelítette az ajtót, egyik kezében a
fegyverét markolta, azt a busz felé irányította, másik kezét,
amiben egy hangszóró volt, felemelte, és belekiáltott a
hangszóróba: – Franklyn Colt nyomozó vagyok. Mindenki
tegye tarkóra a kezét, és szálljon le a buszról!
 Az ajtó kinyílt, az utasok pedig libasorban, az utasítás
szerint leszálltak. Colt kiragadta a sorból a csuklyás alakot, és
a földre kényszerítette.
– Quentin Seed, letartóztatom sorozatgyilkosság vádjával.
– Mi? – emelte fel a csuklyás fejét a gyanúsított.
– Hogyhogy mi? – ráncolta össze a szemöldökét Colt.
– Én nem Quentin Seed vagyok – szabadította ki magát a
szorításból az ember, felállt, leporolta a köpenyét, és
hátravetette a csuklyáját.
– Maga valóban nem Quentin Seed. De ismerem
valahonnan.
– A nevem John Gail. Fotómodell vagyok.
– És milyen termékeket reklámozik?
– A Sunset napszemüvegnek évek óta én vagyok az arca,
de szerepeltem már a…
– Tényleg. A Sunset napszemüveg. A legnagyobb
szponzorunk! – csettintett az ujjával Colt. A nyomozó és a
modell felvették a saját, Sunset márkájú napszemüvegüket,
megvárták, amíg a fotós készít róluk egy közös képet, majd
Colt visszatért az eredeti témához.
– Mr. Gail. Miért menekül a rendőrség elől?
– Nem menekültem, csak felszálltam a buszra. A
következő városba tartok, lesz ott egy munkám.
– És miért visel köpenyt?
– Mert sörreklámot fotózunk, szerzetes jelmezben.
Colt sóhajtva tudomásul vette, hogy nyomot tévesztett.
Visszaindult a városba, otthagyta a buszokat, és az összes
csalódott utast.
*
Chaplin, miután a tűzoltók leszedték a tűzlétráról,
megrázta magát, és elindult. Úgy érezte, ebben a részben nagy
lehetőségek rejlenek. Azt gondolta, mivel hagyják őt is az
ügyön dolgozni, lehetősége van megtalálni a gyilkost.
 Tudta, tűt keres a szénakazalban, de úgy döntött,
megpróbálja. A szemerkélő eső megnehezítette a dolgát,
minden ember feltette a kapucniját. Pár sarkot gyalogolt
csupán, amikor észrevette, hogy egy fekete köpenyes alak
bekanyarodik egy sikátorba. Chaplin futólépésben
megközelítette a sikátort. Amikor beért, senkit nem látott.
Körbenézett. Csak egy felé mehetett a gyanúsított, végig a
sikátoron! A rendőr elindult a sikátor másik vége felé, majd
hirtelen megállt. Egy ajtót látott maga mellett. Egy gigantikus
méretű épület tornyosult fölötte, ahhoz tartozott az ajtó,
minden jel szerint egy hátsó kijárat. A gyanúsított talán oda
ment be, hogy megbújjon addig, amíg tiszta nem lesz a levegő.
Igen, Chaplin úgy érezte ez történhetett. Lenyomta a kilincset,
belökte az ajtót, és félve bement az épületbe.
Chaplin nem sejtette, hogy az épület másik oldalán egy
egész hadseregnyi kollegája áll, és várja, hogy mi fog történni.
Belépett a virológiai intézet hátsó ajtaján, és négy perc
múlva túszul esett.
A csuklyás alak akit követett, nem tért be az ajtón, hanem
továbbment a sikátoron, szemében gyilkos dühvel, azzal az
alattomos és aljas céllal, hogy újabb ártatlan statisztákat öljön
meg.

5.
Miután mindkét nyomozó sikertelen, ám látványos
üldözésben vett részt, visszatért a gyilkos lakására nyomokat
keresni. A Justin Street 174. szám előtt találkoztak, és együtt
mentek fel a harminckettedik emeletre, Quentin Seed
lakásához. A helyszínt egy vörös, esetlen rendőr biztosította.
– Larry! – üdvözölték mindketten a fiatal rendőrt, aki
beengedte őket a lakásba.
– Nyomozók!
Colt és Gibbson beléptek a lakásba, hogy több dolgot
kiderítsenek a gyilkosról.
A lakás tiszta volt, túl tiszta. Minden jel arra utalt, hogy a
gyilkos precízen eltakarítja maga után a nyomokat. Az ágy be
volt vetve, az edények el voltak mosva, a ruhák
összehajtogatva hevertek a szekrényben.
Colt összeráncolta a szemöldökét, és a plafonra nézett.
– A lakás nem úgy fest, mint egy kegyetlen gyilkos
otthona.
A lakás koszos volt, ápolatlan. Minden jel arra utalt, hogy
egy igénytelen, semmivel nem törődő ember lakik benne, akit
csupán a brutalitás és a kegyetlenség vonz, emberi énjét már
rég elfeledve csak fanatikus és morbid elméjét akarja
kielégíteni a gyilkolással.
Colt még mindig a plafont nézve megcsóválta a fejét.
– Nem, így sem túl sorozatgyilkosos. Inkább a kettő
keveréke.
A lakás olyan volt, amilyen egy sorozatgyilkos otthona
szokott lenni. Kicsit ilyen, kicsit olyan. Colt bólintott egyet.
– Igen, így egész jó.
Gibbson körülnézett a helységben. Kinyitotta a fiókokat,
de nem talált semmi érdekeset. Feltárta a ruhásszekrényeket is,
azok is átlagosnak tűntek, ám, a legutolsón megakadt a
tekintete. Látványosan közelebb volt a szekrény hátulja, mint a
többinek. Gibbson behajolt, és megkopogtatta a fát.
– Uram, találtam valamit – mondta.
Colt odalépett mellé, és szintén megkopogtatta, majd egy
mozdulattal kivette a szekrény álbelsejét. A beépített fatámla
mögött ott volt a szekrény eredeti hátulja, amire rengeteg
fényképet ragasztottak.
A nyomozók egymásra néztek, majd vissza a fényképekre.
Legalább harminc, negyven kép volt, összesen hat emberről.
– Ez az öt ember az öt megölt statiszta. Nézze uram, ezek a
képek például a szerepválogatáson készültek – mutatott
Gibbson a fotókra.
– Látom Gibbson. Sajnos az öt statisztán már nem
segíthetünk. De a hatodik. Azt hiszem a hatodik lesz a
következő áldozat! – mondta ki Colt, és levette a fényképet a
szekrény belsejéből. A képen egy fiatal, fekete hajú nő
mosolygott.
– Ki lehet ő? – meredt Gibbson elgondolkodva az arcra.
– Nem tudom Gibbson, de veszélyben az élete.
– Mit tehetünk most, uram?
– Nos Gibbson, maga még szörnyen tapasztalatlan.
Természetesen tovább kutatunk nyomok után, addig is
megpróbáljuk biztonságba helyezni a leendő áldozatot.
– Hogyan uram? Csak annyit tudunk róla, hogy huszonöt
és harmincöt közötti, fekete hajú nő. Mégsem küldhetünk
minden nőre egy rendőrt, akire illik a személyleírás.
– Gibbson, maga borzasztóan rutintalan! Persze, hogy
nem. Fordítsa meg, és megvan a megoldás – nyúlt Colt a
telefonjáért.
– Küldjünk minden fekete hajú nőt egy rendőrre? – nézett
furcsán a társára Gibbson.
Colt sóhajtva felnézett, majd beleszólt a telefonba.
– Igen, itt Franklyn Colt nyomozó beszél. Kérem,
értesítsen minden egységet és minden sajtóosztályt, hogy a
rendőrség felhívására minden huszonöt, és harmincöt év
közötti fekete hajú nő menjen a hozzá legközelebb eső
sportcsarnokba. A sportcsarnokokhoz rendeljenek ki fokozott
védelmet! Igen. Köszönöm. – tette le a telefont az idős
nyomozó. – Látja Gibbson, így kell ezt csinálni. Maximum
száz, százhúsz emberünket kell kiküldeni.
Mikor Colt elfordult, Gibbson grimaszolt egyet, és
folytatták a nyomozást a lakásban. Átvizsgálták az egészet, de
semmilyen nyomot nem találtak a fekete hajú nőről.
Gibbson a telefon melletti asztalt hagyta utoljára, leült a
mellette lévő székre, és szemügyre vette az asztalkát. Pár tollat
látott, egy faxos telefont és egy jegyzettömböt. A nyomozó a
jegyzettömbre tette az ujját, és végighúzta. Megállapította,
hogy a legfelső lapot sietve tépték le, mert nem az egész papír
hiányzott, hanem egy jókora darab cafat maradt a tömb
összeragasztása mentén.
 – Uram, azt hiszem találtam valamit – vakargatta az állát
Gibbson. Colt odalépett hozzá, és szemügyre vette a négyzet
alakú jegyzettömböt.
– Gyorsan tépték le a lapot, valószínűleg mi zavartuk meg
a gyilkost. Azelőtt használhatta, hogy mi megjelentünk, ő
pedig kimászott az ablakon.
– Igen, lehet – bólintott Colt.
– Vajon mi lehetett a papíron, amit magával vitt?
– Csak olyan információ Gibbson, amiről a gyilkos nem
akarta, hogy mi megtudjuk.
– Akkor használhatatlan a nyom?
– Azt nem mondanám – töprengett Colt, majd levette a
ceruzát a füle mögül.
– Mire gondol, uram?
– Tudja Gibbson – kezdte Colt, miközben óvatosan
satírozni kezdte az üres lapot –, maga még szörnyen
tapasztalatlan. A jegyzettömbökre írt dolgok akkor is
fennmaradnak a rendőrség számára, ha az eredeti lapot kitépik.
Mivel ezek a papírok szorosan egymásra lapulva helyezkednek
el, és a tollak vége igen hegyes, a tollnyomás sokszor hat, hét
papírral alatta is meglátszik. Ha egy grafitceruzával
lesatírozzuk, a lap beszürkül, kivéve azokat a részeket, ahol a
toll barázdákat nyomott a lapra. Ezek a részek fehérek
maradnak, vagyis megkapjuk a gyilkos legutolsó üzenetét,
amit lejegyzetelt ide – fejezte be Colt a tudományos
ismertetőjét, és diadalmasan felmutatta a satírozott lapot, ami
tisztán látszott a gyilkos tollvonásának iránya. Csakhogy nem
írás volt, hanem egy rajz.
A két nyomozó a papír fölé hajolt, és megnézte a rajzot. A
lap tetején három kis virág volt látható, afféle telefonálás
közben lerajzolt firka, lejjebb pedig egy kisház kerítéssel és
egy lombos fával. A fa fölött egy kerek forma volt, amiből
vonalak álltak ki. A Napot ábrázolta, mellé fodros kis felhők
voltak rajzolva.
– Mit gondol, Gibbson? – fordult hozzá Colt.
 – Nem is tudom. Gyerekrajznak tűnik. – vonta meg a vállát
a nyomozó.
– Gibbson, maga rutintalanabb, mint gondoltam. Lehet,
hogy a rajz nem profi, de véleményem szerint ez a rajz az
áldozat házát ábrázolja – jelentette ki Colt.
– Uram, gondolja, hogy ennek a rajznak az alapján
megtaláljuk a házat?
– Mi nem – tette zsebre a rajzot Colt, és az ajtó felé indult.
– Szimpla gyerekrajznak tűnik, ám természetesen semmi
nem az, aminek látszik – tolta fel az orrán vastag szemüvegét
Lincoln. A két nyomozó érdeklődve nézte a fehér hajú
laborost, aki mikroszkóp alá tette a rajzot, úgy vizsgálgatta.
– Ki tudunk deríteni ebből valamit? – kérdezte Gibbson.
– Egy ilyen rajzból? Bármit. Máris beviszem a
számítógépbe – bólintott, majd gurulós székén össze-vissza
lökdöste magát, közben mindenféle, a nyomozók számára
ismeretlen gombokat nyomkodott. Pár pillanat múlva az egyik
monitoron megjelent a satírozott rajz – Na most… Fogom a
rajzot, és szétszedem. Külön veszem a kéményt, külön a
kerítést, külön ezeket a kis rajzolt ablakokat és külön a ház
mellett rajzolt fát. Ezeket a külön vett képdarabokat külön
átfuttatom a kéménykereső, kerítésazonosító, ablakkeret-
azonosító és fafajták adatbázison. Ezeken a programokon
beállítottam, hogy rajzolt mintával rendelkezem, tehát a rajzolt
minta alapján a program kiadja, a nyolcvan százalékban, vagy
magasabb arányban hasonlító találatokat. Amíg ez a keresés
fut, – az beletelik egy-két percbe –, addig elmondom, hogy
megvan az eredmény, amit a kigyulladt Ford autóban találtak.
A fegyver markolatán rengeteg DNS volt, mind Quentin
Seedtől származik, az áldozatokban megtalált golyók pedig
ebből a lefűrészelt csövű Berettából származnak.
– Köszönjük Lincoln. Tehát százszázalékos bizonyítékunk
van – bólintott Colt.
A nyomtató beindult, pár másodperc múlva a fehér hajú
laboros a kezében tartotta az eredményt.
 – A programok azonosították a rajzokat. A kéményt, a
kerítést, az ablakokat és a fákat. Rajz nincs többé, helyette van
a ház, ahogy körülbelül kinézhet – adta át a ház fénykép
minőségű képét Lincoln a nyomozóknak.
– Bámulatos – ámuldozott Colt.
– Tudjuk, hogy merre lehet ez a ház? – érdeklődött
Gibbson.
– Természetesen ezt a képet most végigfuttatom a
háznyilvántartáson – a laboros lenyomott egy gombot, majd
két másodperc múlva kijött a találat. – Itt is van. A ház a
Carolyn Street 794. szám alatt található, a tulajdonosa Chintia
Graten.
– Köszönjük Lincoln – állt fel a két nyomozó, és az ajtó
felé indult. A laboros követte őket.
– Esetleg velünk tart? – csodálkozott Colt.
– Nem, szívesen mennék, de a virológiai intézethez hívtak,
két napja áll a cirkusz, nukleáris atommal behatoltak
ismeretlenek, és robbantással fenyegetőznek.
– Ez borzasztó. És lehet tudni miért?
– Egyelőre nem.
– És magának mi a dolga ott?
– Kiselőadást tartok az atomtöltet felrobbanásának
következményeiről.
– Sok szerencsét Lincoln!
– Maguknak is, nyomozók.
Colt és Gibbson fellapozták a jegyzetfüzetüket, amiben
már ott állt a név és cím: Chintia Graten, főállású statiszta és
epizódszereplő, Carolyn Street 794.

6.
A Carolyn Street csendes volt. A nyomozók leparkoltak a
794. szám alatt, és bekopogtak. Legnagyobb
megkönnyebbülésükre Chintia Graten nyitott ajtót.
 – Hála Istennek, hogy van? – ölelte meg szorosan Gibbson
a nőt, miután ajtót nyitott.
– Köszönöm, jól. Miért?
– Mert egy fanatikus gyilkos éppen ide tart, hogy megölje
magát. De nyugodjon meg, urai vagyunk a helyzetnek – vágta
rá Gibbson.
A nő pár pillanatig nagyokat pislogott, majd sikítva
becsapta az ajtót a nyomozók orra előtt.
– Inkább én – szólt Colt, és újra bekopogott. Chintia
Graten zokogva nyitott ajtót. – Nyugodjon meg hölgyem, azért
jöttünk, hogy megvédjük. De mondja csak, nem hallotta a
felhívást, miszerint minden huszonöt és harmincöt év közötti
fekete hajú nő menjen a legközelebbi sportcsarnokba?
– De igen. Csak én huszonnégy éves vagyok.
– Erre nem gondoltunk – fordult Colt Gibbsonhoz.
A nyomozók bementek a nő házába, és előkészítették a
tervet.
– Tehát a terv a következő: Quentin Seed gyanútlanul
bekopog. Ms. Graten ajtót nyit. A gyilkos rátámad. Gibbson,
maga azonnal lefegyverzi és a földre kényszeríti, én addig
folyamatosan rászegezem a pisztolyom a gyilkosra.
Mindenkinek világos a szerepe? – nézett körbe.
A nő és Gibbson bólogattak.
Tíz perccel később Quentin Seed gyanútlanul bekopogott.
Ms. Graten ajtót nyitott. A gyilkos rátámadt. Gibbson azonnal
lefegyverezte és a földre kényszerítette, Colt nyomozó addig
folyamatosan rászegezte a pisztolyát a gyilkosra. Tökéletes
terv volt.
– Chaplin! – kiáltotta Colt, miközben Gibbson a földön
tartotta az izgő-mozgó gyilkost. – Chaplin! – ismételte.
Az emeletről dübörögve lefutott a rendőr.
– Chaplin, jó hogy itt van. Kérem tartóztassa le Quentin
Seedet sorozatgyilkosság és gyilkossági kísérlet vádjával! –
utasította Colt.
 – Igen uram.
Chaplin elvezette a gyilkost, a két nyomozó pedig sokáig
nézett utánuk.
*
Gibbson és Colt a rendőrkapitányság folyosóján sétáltak,
és az ügyet elemezték.
– Furcsa – jegyezte meg Gibbson. – A gyilkos indítékai
ismeretlenek.
– Gibbson, maga szörnyen tapasztalatlan még. Quentin
Seed statisztagyilkos volt. Nyilván szeretett volna statiszta
lenni. Nem lehetett. Bosszút állt.
– Értem uram – bólintott Gibbson.
– Nos Gibbson, mi a véleménye a dupla rész után?
– Úgy gondolom, hálátlan és öntörvényű karakterem
szeretne minél előbb egyedül dolgozni. Jó volt ön nélkül uram.
– Gibbson, maga semmit sem javul. A karakterének
fejlődnie kéne, azonban ennek semmi jelét nem látom. Félek,
ha eddig nem mutatkozott, ezután sem fog változni, akkor
viszont nem fog tudni egyedül dolgozni. Rengeteget kell még
tapasztalnia Gibbson!
– Köszönöm, uram.
A folyosó ajtaja kinyílt, és Lincoln csatlakozott hozzájuk.
– Lincoln, hogy ment az előadás?
– Köszönöm jól. Az előadás sikeres volt, a virológiai
intézetet elfoglaló társaság megadta magát, az atomtöltet pedig
biztonságos helyre került. Én kísérletezem vele, a laborban –
csillogott boldogan a laboros szeme a vastag lencsék mögött.
A két nyomozó riadtan összenézett.
– És lehet tudni, miért foglalták el az épületet?
– Igen, de a történet zavaros. A maszkos társaság állítja,
szerepük szerint le kellett volna őket tartóztatni két napja, de
az akciót végző nyomozók valamiért nem léptek közbe, a
történet nem szakadt meg, így ők úgy döntöttek, valahova
bevetik magukat, amíg a felelős nyomozók el nem kapják
őket.
– Érdekes. Na és kik voltak azok, akik elfelejtettek
közbelépni? – kérdezte Gibbson.
– Még vizsgálják az ügyet – magyarázta Lincoln.
A háromfős társasághoz csatlakozott Chaplin, így már
négyen sétáltak a kijárat felé.
– Hogy van Chaplin? – érdeklődött Colt.
– Köszönöm uram – bólintott a rendőr.
– Chaplin, hogy sikerült a múltkori gasztronómiai
sorozattal kapcsolatos meghallgatás? – kérdezte Colt.
– Nem sikerült, más kapta a szerepet – sóhajtotta a rendőr.
– Ne csüggedjen Chaplin. Igazán szépen dolgozott
Gibbson nyomozóval. Egyszer magának is jut egy főszerep,
biztos vagyok benne – vigasztalta Colt.
– Igen, bízom benne. És az önéletrajzom is bővült, most,
hogy már beleírhatom, hogy túsz is voltam, szerintem sokkal
nagyobb az esélyem…
A két nyomozó kérdőn egymásra nézett, majd úgy
döntöttek, nem feszegetik Chaplin túsz történetét, bizonyára
régen volt.
A négyfős társaság egymás mellett sétált a
rendőrkapitányság folyosóján, amikor csatlakozott hozzájuk
Larry.
– Uram! – szólt a rendőr, aki melléjük lépett, és velük
együtt sétált kifelé.
– Larry? – fordult hozzá Colt.
– Jelentem Quentin Seed tárgyalása az előbb véget ért,
életfogytiglan tartó börtönbüntetést kapott.
– Köszönöm Larry.
– Ami a letartóztatottakat illeti… – vette elő a zsebéből a
noteszét, amiből kihajtotta a listát. Majdnem leért a földre.
 – Larry, el ne sorolja! A lényeget mondja! – legyintett
Colt.
– Igen, uram. Nos a lényeg, a letartóztatottak közül sok
embert szabadon engedtek, párat viszont nem. Őket bíróság
elé állítják.
– Köszönöm Larry.
Az ötfős társaság egymás mellett sétált a
rendőrkapitányság folyosóján kifelé, miközben beszélgettek.
– Mi az Gibbson? – kérdezte Colt a társát, aki összeráncolt
szemöldökkel gondolkozott.
– Semmi uram, csak az jutott eszembe, hogy minden
bizonnyal ez a világ legszélesebb és leghosszabb rendőrségi
folyosója.
 VII. A holland negyed
1.
Raymond Gibbson és Franklyn Colt nyomozók az autóban
ülve várták a következő részt, miközben reggeli kávéjukat
iszogatva az élet nagy dolgairól tanakodtak.
– Uram, a piros drazsés köztudottan egészségtelenebb,
mint a zöld – jelentette ki Gibbson, miközben a kezében lévő
drazsés csokoládé csomagját fürkészte.
– Ugyan Gibbson, maga szörnyen tapasztalatlan.
Tudhatná, hogy a piros és a zöld ugyanannyi mesterséges
színezéket tartalmaz!
– Nem uram, mert a pirosban több a mesterséges ízfokozó!
A műszerfalon hirtelen megjelent egy boríték.
– Nézze Gibbson, a csomagoláson nincs feltüntetve, hogy
melyikben van több színezék. Itt az áll, hogy a csomag ennyi
tartósítószert tartalmaz. Ez az arány eloszlik – mutatta Colt a
csomagolás hátulját.
– Lehet, hogy nincs feltüntetve, de én láttam egy műsort,
amiben…
– Gibbson, maga szörnyen csökönyös, egyszerűen nem
fejlődik a karaktere! Nem hallgat a társára, folyton ellentmond
nekem, és nem ismeri el mások véleményét.
– Uram, én csak azt mondom, hogy a zöld drazsés…
A műszerfalon lévő boríték arra várt, hogy a két nyomozó
felbontsa!
Colt hirtelen előrehajolt, majd a szélvédőn keresztül
hunyorogva felnézett.
– Gyorsan Gibbson, vegye el a borítékot. Mielőtt az író
ideges lesz – törölgette meg a homlokát Colt.
A fiatal nyomozó eltette a drazsét, majd levette a borítékot
a műszerfalról. Felbontotta, és a levél tartalmát jól érthetően,
hangosan felolvasta:
– NYOLCADIK RÉSZ.
 A két nyomozó összeráncolt szemöldökkel összenézett.
Gibbson az ujján számolgatott, miközben az idős nyomozó
előrehajolt, és az ég felé nézett.
– Ez még csak a hetedik rész!
– Uram, tilos befolyásolni az írót! – szólt rá Gibbson.
– Gibbson, maga még szörnyen tapasztalatlan. Nem
befolyásolom az írót, csupán észrevételeztem, hogy valamiféle
tévedés folytán átugorhattunk egy fejezetet – magyarázta Colt.
A műszerfalon újabb boríték jelent meg, amiben Gibbson
megtalálta a helyes fejezetszámot, valamint Colt számára egy
utazást Tahitire, ahova a sorozat végeztével, feleségével együtt
elutazhat.
Gibbson duzzogva nézett idős kollegájára, aki Tahiti
katalógusát lapozgatta a kormány mögött.
Colt felnézett a prospektusból, majd Gibbsonhoz fordult.
– Mire vár Gibbson?
– Egy hasonló utazásra – vágta rá.
Colt sóhajtva megcsóválta a fejét.
– Gibbson, maga még szörnyen tapasztalatlan! Akkor is,
ha remekül áll az új frizurája.
– Köszönöm, uram.
Gibbson hirtelen jobbra fordult, vállig érő, hullámos
hajkoronája követte feje irányát, míg végül erős, egészséges,
napfény által aranyra varázsolt és beragyogott hajzuhataga a
vállán megpihent.
Colt undorral nézett társára.
– Gibbson, azt mondtam, új frizurája van, ami annyit tesz,
hogy kinézete kevésbé igénytelen, nem azt, hogy maga
Achilles. Tüntesse el ezt a hajkölteményt!
Gibbson beletúrt frissen nyírt rövid hajába. A változás nem
volt szemmel látható, csupán két centit vágtak a végéből, így a
nyomozó haja nem volt töredezett.
 – Igen, így már jobb – bólintott Colt, majd fiatal társa felé
fordult –
Gibbson, kérem, olvassa fel a noteszéből a címet.
Gibbson kivette zakója belső zsebéből a noteszét, és
hangosan, jól érthetően felolvasta a tartalmát: – Little Arnhem,
Aalsmeer Street.
– Tehát irány a holland negyed! – bólintott Colt.
– Uram, ezt honnan tudja?
– Little Arnhemnek nevezik a holland negyedet. Gibbson,
ne mondja, hogy sose hallott róla! – döbbent meg Colt.
– Soha, uram.
– Akkor nézze meg a jegyzetfüzetében!
Gibbson fellapozta a noteszt, majd boldogan vette észre az
oldalt, ahol a fejezetre vonatkozó tudnivalók szerepeltek.
– Meg is van, uram! – szólt örömmel, majd olvasni kezdte.
– Városunkat 1756-ban alapították a folyón átkelő angolok és
hollandok. Később csatlakoztak hozzájuk a kínaiak, akik a
másik folyón átkelvén érkeztek városunkba. A hír hallatán,
miszerint az angolok, a hollandok és a kínaiak új várost
építenek, pár ausztrál is útnak indult, ők a hegyen átkelvén
jutottak el hozzánk. Így lett a város első polgármestere dél-
afrikai. Pár évvel később, 1996-ban, az angolok összefogtak a
kínaiakkal, elűzték az akkor már igen koros, és sokat
betegeskedő dél-afrikai polgármestert, új polgármestert
választottak, a hollandokat pedig kiszorították, és egyetlen
kerületet hagytak nekik. A hollandok nem akartak háborút,
ezért megelégedtek a kerülettel, amit ma már szinte csak
hollandok laknak, és amit a holland főváros tiszteletére,
szintén Arnhemnek neveztek. Így jött létre Little Arnhem, a
holland negyed – fejezte be az olvasást Gibbson.
Colt töprengve meredt maga elé.
– Nem is tudtam, hogy városunk ilyen mély, és gyönyörű
történelemmel rendelkezik.
– Nos uram, engem is meghatott – törölgette a szemét
Gibbson.
 – Akkor irány a holland negyed! – indította be az autót
Colt, és a két nyomozó elindult a tetthely felé.

2.
Az Aalsmeer Street a holland negyed szívében,
közvetlenül az Amstelveen és az Amstelhof Street között volt.
A két nyomozó az utóbbin, az Amstelhof Streeten parkolt le,
majd gyalog tették meg az utat. Az Aalsmeer Street zsúfolt
volt, azonban az út jobb oldalán sárga rendőrségi kordonnal
lezárt területet vettek észre. Azonnal felismerték a kordon
mellett várakozó, szótárat lapozgató járőrt.
– Chaplin! – biccentett Colt, majd átbújt a szalag alatt.
– Uram! – üdvözölte a rendőr.
Colt és Gibbson megálltak a ponyvával letakart holttest
mellett.
– Ki talált rá az áldozatra? – fordult Gibbson Chaplin felé.
– Én, uram. Egyszer csak itt teremtem, és hallottam, ahogy
a járókelők számomra idegen nyelven visítoznak, és a letakart
hullára mutogatnak – válaszolta a rendőr.
– És mit tett?
– Azonnal biztosítottam a helyszínt, és beszereztem egy
holland szótárat – felelte.
– Értem, Chaplin.
A két nyomozó a letakart ponyvát nézte, miközben a
rendőrségi kordonhoz lépett két hölgy. Chaplin kérdőn nézett
rájuk.
– Kan ik helpen?(Segíthetek?) – kérdezte Chaplin.
– Ja, Kunt u mij vertellen? (Igen, meg tudja nekem
mondani, hogy hol a követség?) – érdeklődött az egyik holland
nő. Chaplin megvakargatta az állát, majd magabiztosan
válaszolt. – Aan het einde van de straa. (Az utca végén)
A két nő mosolyogva nézett a rendőrre:
– Hartelijk bedankt! (Nagyon köszönöm)
 – Met plezier! Tot ziens! (Szívesen! Viszlát!) – integetett
utánuk Chaplin.
A két nyomozó csodálkozva meredt a rendőrre, majd Colt
nemtetszését fejezte ki.
– Író! Nem lehet, hogy Chaplin ennyire jól beszél
hollandul, akkor sem, ha van szótára. Ez ront a mi
karakterünkön!
Chaplinről hirtelen kiderült, hogy nagyanyja holland
származású.
– Igen, így már jobb – bólintott Colt, majd ismét a letakart
hullához fordult. – Gibbson, mit tudunk az áldozatról?
– Hogy egy ponyvával van letakarva – vágta rá.
Colt a fejét csóválva nézett az ég felé.
– Gibbson, maga szörnyen tapasztalatlan még! Olvassa ki
az áldozat adatait a noteszéből! Peregnek az oldalak, és azon
kívül, hogy Chaplin karaktere egyre erősödik, semmire nem
jutottunk!
Gibbson előhalászta a noteszét, majd fellapozta a hetedik
részre vonatkozó oldalon, és olvasni kezdte. – Az áldozat neve
Walter Van Der Gestorben. Harminckilenc éves férfi, a holland
negyedben született, az Amstelveenseweg Street 134 szám
alatti lakásban él feleségével, Doortje-vel, és kisfiúkkal,
Javjannal. Szabadidejében gyakran jár kártyázni kollégáival,
Henk Van Erppel és Arján Van Der Schans-szal. Szereti a
sportot, kedvenc focicsapata az Ado Den Haag. Walter Van
Der Gestorben hűtlen volt feleségéhez, több mint hét hónapja
volt titkos viszonya fia tanárnőjével, Jolanda Van Hattennel. –
tette el a noteszét Gibbson.
Colt megdörzsölte a halántékát.
– Mit gondol, Gibbson?
– Ezek a nevek még gondot is okozhatnak, uram –
bólintott Gibbson.
– Gibbson, maga szörnyen rutintalan! Mit gondol arról,
hogy mennyi gyanúsítottunk van! Ez igen kacifántos ügynek
ígérkezik. Afféle rejtély a holland negyedben… – húzta össze
résnyire a szemét Colt.
– Lehet, uram. De most melyik van dernél kezdünk? –
rontotta el Gibbson Colt igazi nyomozós pillanatát.
Az idős nyomozó legyintett egyet. – Keressünk nyomot!
A ponyvával letakart áldozat, (feltehetőleg a feje mellett)
Gibbson azonnal megtalálta a keresett nyomot. Felemelte a
borítékot, majd felbontotta, és hangosan, jól érthetően
felolvasta a címet: – Doortje Van Der Gestorben,
Amstelveenseweg Street 134.
– Mindjárt gondoltam. A feleséggel kezdünk – bólintott
Colt.
A nyomozók visszasétáltak az Amstelhof Streetre, ahol
parkoltak. Csodálkozva vették észre, hogy az autójuk helyén
két kerékpár van a falnak támasztva.
– Ez meg mi? – csodálkozott Gibbson.
– Gibbson, maga borzalmasan tapasztalatlan még.
Tudhatná, hogy ha ez a rész a holland negyedben játszódik,
akkor valamennyire be kell mutatnunk a negyed hangulatát. És
itt, Little Arnhemben, csakúgy, mint Hollandiában, az emberek
többsége biciklivel közlekedik. Szálljon fel!
A nyomozók felpattantak a biciklijükre, és elindultak az
első gyanúsított címe felé, az Amstelveenseweg Streetre.
Útközben átkeltek egy parkon, ahol Colt és Gibbson
megcsodálhatta a hatalmas tulipánültetvényeket.
Gibbson és Colt az Amstelveenseweg Street 134. szám
alatti lakás előtt várakozott. Hosszas kopogtatás után végre
kinyílt a bejárati ajtó. Egy riadt nő nézett a nyomozókra.
– Megtalálták? Megtalálták a férjem? – kérdezte
könnyekkel küszködve.
– Az attól függ – töprengett Gibbson. – Ez a maga férje? –
dugott a nő orra elé egy fényképet.
– Igen, de valami nem stimmel vele. Olyan sápadtnak
tűnik ezen a fotón. És a szeme is le van csukva. Nem rémlik,
hogy készült volna ilyen kép róla. És ez a sorszám sem
ismerős, ami a hullaházi nyilvántartási számot jelöli –
gondolkodott.
Gibbson és Colt összenéztek.
– Sajnos, Mrs. Van der Gestorben a férjét ma holtan
találtuk – közölte Colt a rosszhírt.
Doortje van der Gestorben kétségbeesetten bámult a
nyomozókra, majd sírva fakadt. Gibbson háromszor hátba
verte a nőt.
– Gibbson! Kicsit tapintatosabban az áldozat
hozzátartozójával! – csóválta a fejét Colt.
– Igenis, uram – biccentett Gibbson, majd magához
rántotta az asszonyt, és szorosan megölelte.
– Gibbson, vissza az érzelmekkel! Muszáj egyfajta
egészséges távolságot tartanunk a gyanúsítottakkal – förmedt
rá Colt, mire Doortje van der Gestorben abbahagyta a
zokogást, és a nyomozókra meredt – Micsoda? Gyanúsított
vagyok?
– Nos, Mrs. van der Gestorben…
– Kérem, szólítson Doortje-nek.
– Köszönöm. Nos, Doortje, jelen pillanatban ön az
elsőszámú gyanúsítottunk. Tisztázhatja magát, ha megmondja,
hol járt… – Colt elővette a noteszét, és kiolvasta a bűntény
feltételezhető időpontját. – Ha megmondja, hogy hol járt
reggel nyolc és kilenc között.
– Tehát ez a bűntény ideje – jegyzetelt Gibbson.
– Ma reggel nyolc és kilenc között? Hát először is elvittem
Javjant az iskolába. Utána beszaladtam a pékségbe, majd
hazajöttem, és elvittem sétálni a kutyánkat, Nielst a parkba.
Azután hazajöttem, leraktam a kutyát, és siettem a
jógaedzésemre – mondta Doortje.
– Értem. Meg tudja ezt erősíteni valaki? – kérdezte
Gibbson.
– Igen, természetesen. A kisfiam Javjan, az iskolában az
osztálytársai, valamint a tanárnője, Jolanda van Hatten. A
pékségben is sokan voltak, biztosan emlékeznek rám, és a
parkban kutyasétáltatás közben összefutottam a Van der Wal
házaspárral. És a jógaedzésen is biztosan mindenki emlékszik
rám – gondolkodott Doortje.
– Köszönöm – bólintott Colt, majd körbenézett. – Chaplin!
A rendőr biciklizve befordult a sarkon, majd megállt a ház
előtt.
– Uram?
– Jó, hogy itt van, Chaplin. Kérem, nézzen utána Dortje
van der Gestorben alibijének.
– Igen, uram – vette elő saját noteszét Chaplin, majd
továbbhaladt a biciklijével.
Colt és Gibbson töprengve sétáltak, miközben az ügyről
tanácskoztak.
– Tehát, ha Doortje van der Gestorben alibijét alátámasztja
Jolanda van Hatten is, akkor mindkét nő lekerül a
gyanúsítottaink listájából – elmélkedett Colt.
– Jolanda van Hatten még nem gyanúsított, uram.
– Gibbson, maga szörnyen tapasztalatlan! Miss Hatten lett
volna a következő gyanúsított, mivel az áldozattal folytatott
titkos viszonyt.
– Értem, uram. Tehát a két nő akár még fedezheti is
egymást.
– Igen, Gibbson, pontosan. De ha az áldozatot nem a
felesége, és nem a titkos barátnője gyilkolta meg puszta
féltékenységből, akkor ki lehetett, és miért? – nézett az égre
Colt.
– Nem tudom, uram – biztosította Gibbson.
A két nyomozó tovább álldogált az utcán, miközben a szél
eléjük fújt egy borítékot. Gibbson azonnal rálépett, majd
felemelte.
– Mi áll benne, Gibbson?
 A fiatal nyomozó Colt felé fordította a lapot, amin csupán
egy név szerepelt: LINCOLN.
– Irány a bűnügyi labor, hátha Lincoln jutott valamire.
A két nyomozó a falnak támasztotta a biciklit, majd
belépett a bűnügyi laborba. Az albínó laboros már várt rájuk.
– Lincoln! – köszöntötték egyszerre.
– Nyomozó urak! – biccentett feléjük Lincoln, aki egy
hosszú asztal előtt vizsgálódott. A laboros egy kézmozdulattal
intett a nyomozóknak, akik mellé léptek.
– Mit tudunk az áldozatról? – érdeklődött Colt.
– Ha jól tudom, a noteszükben vannak az adatok – nézett
fel Lincoln a mikroszkópból.
Colt megcsóválta a fejét.
– Igen, valóban. Na de mit sikerült kideríteni a
gyilkosságról? – tette fel máshogy a kérdést.
– Nos, uram. Azt kell, hogy mondjam, a gyilkos profi
munkát végzett.
– Ezt miből gondolja? – kérdezte Gibbson.
– Ez a munkám. Legtöbbször ilyeneket kell mondanom.
Nézze, ez a szerepem – nyújtott át egy kapcsos füzetet
Gibbsonnak. – Tele van olyan kifejezésekkel, mint „profi
munkát végzett”, vagy hogy „a molekuláris sejtelváltozást a
dehidratáció okozhatta”. – vonta meg a vállát Lincoln.
Gibbson értetlenül lapozott bele a laboros
szövegkönyvébe.
– Lincoln, mit tudunk a gyilkosról? – szólt bele Colt,
remélve, hogy ezzel a történet ismét arról fog szólni, amiről
kellene.
– Nos, sok mindent kiderítettem, de a legfontosabb ott van
a mikroszkóp alatt. Nézzen csak bele!
Colt belelesett a mikroszkópba. Egy nagy barna valamit
látott.
– Maga is látja, ugye? – érdeklődött Lincoln.
 – Igen, hogyne – nézett fel Colt.
– Ez egyáltalán nem hétköznapi. Ritkán találkozom
ilyennel. Hasonlítsa össze a másik mikroszkóp alá helyezettel.
Colt odahajolt a másik mikroszkóphoz, és belenézett.
Ismét egy nagy barna valamit látott.
– Látja a különbséget, nyomozó úr? – kérdezte a laboros
izgatottan.
– Hogyne. Szerintem ez elképesztő! – bólintott Colt,
leplezve azt, hogy egyáltalán nem tudja, miről van szó, vagy
hogy mit kellene látnia.
– Még szeretném vizsgálni egy darabig, szóval ezen a
nyomon nem tudnak elindulni, azonban van itt még valami –
fordult Lincoln a hosszú asztalhoz. – Az áldozat komoly
sérüléseket szerzett, több helyen alakult ki belső vérzés, ebbe
halt bele. Azonban a fején talált ütésnyomok arról árulkodnak,
hogy halála előtt verekedésbe keveredett – magyarázta,
miközben fényképeket mutatott az áldozat arcán húzódó
foltokról.
– Tehát keresünk valakit, akivel az áldozat verekedhetett –
bólintott Colt.
– Igen. Minden bizonnyal a tettes is visel hasonló
monoklit, mivel az áldozat ökle sebes volt, ami minden
valószínűség szerint ütéstől ered – magyarázta a laboros.
– Nehéz lesz keresnünk egy monoklis embert. A holland
negyed híres a mulatóiról és bohém életéről, errefelé
mindennaposak a kisebb verekedések – gondolkodott Colt,
miközben mögötte Gibbson értetlenül nézett egyik
mikroszkópból a másikba. – Uram, pontosan mit kéne látnom?
– Gibbson, maga szörnyen tapasztalatlan! Jöjjön ide! –
förmedt rá Colt.
Lincoln a nyomozókhoz fordult.
– Nos, tudom, hogy nehéz egy monoklis embert megtalálni
a holland negyedben, ezért igyekeztem kicsit jobban
szemügyre venni az áldozat öklét – szólt közbe a laboros, majd
gurulós székével a számítógép elé lökte magát. – Tehát az
áldozat sérülései főleg az arca bal oldalán vannak. Ebből
egyértelműen következik az, hogy a tettes bal kezes volt –
magyarázta.
Colt és Gibbson összenéztek.
– Persze. Egyértelmű – biztosította Colt.
– Na szóval – fordult a monitor felé Lincoln. – Az áldozat
arcán több ütésnyom is található. A sötét, véraláfutásos
helyeken ököllel érhette támadás, azonban nem kerülte el a
figyelmem ez a piros folt. Ez egyértelműen tenyér által
okozott pofon nyoma. Szerencsére a sérülés friss volt, így
sikerült levennem a tenyérnyomot az áldozat arcáról.
Ujjlenyomatokat ugyan találtam, de a rendszerünkben nem
szerepelt, ezért kénytelen voltam mással próbálkozni. A
tenyérnyom, mivel tökéletesen le tudtam venni, sok mindent
elmond a tettesről. Bevittem a számítógépbe, átszíneztem,
hogy jobban látható legyen, így nézzék csak meg – dőlt hátra
Lincoln. A két nyomozó ránézett a monitorra, amin egy szürke
tenyérnyom volt látható.
– Mit gondolnak? – fordult feléjük Lincoln.
– Hogy a tettesnek rövid az életvonala? – érdeklődött
Gibbson, miközben a tenyérnyomot szemlélte.
– Gibbson, maga szörnyen tapasztalatlan! A tettes gyűrűt
viselt – bólintott Colt.
– Pontosan! – pattant fel Lincoln. – Amikor ezt
észrevettem, az áldozat arcát azonnal mikroszkopikus
vizsgálat alá vetettem, mivel az ütésnyom keletkeztekor a
bőrbe kerülhetett a gyűrű mintázata. Próbálkozásom sikerrel
járt, olyannyira, hogy az áldozat bőrébe szemmel
észrevehetetlen, ám mikroszkópos vizsgálat útján azonnal
fellelhető, beleütődött a tettes gyűrűjének nem csupán
mintázata, de a sorszáma is. Hát nem fantasztikus? – fordult
feléjük Lincoln.
A nyomozók zavartan néztek.
– De, ez csodás – bólogatott Colt.
– Innentől kezdve pofonegyszerű volt. Felmentem az
országos gyűrűadatbázisba, megkerestem azt a típust, aminek
a mintáját megtaláltam az áldozat arcán, majd a sorszám
alapján kikerestem a gyűrűnyilvántartásból a vevőt, aki
Annemieke van den Akker – fejezte be a laboros.
– Nos Lincoln, igazán köszönjük – fejezte ki őszinte
háláját és csodálatát Colt, majd elindult a kijárat felé. Gibbson
az asztalnál álldogált, és egy üvegcsét nézegetett.
– Mondja Lincoln, ez miféle szósz?
– Az az áldozat vesefolyadéka – vágta rá Lincoln.
Gibbson undorodva eldobta az üveget, majd Colt után
sietett.
A bűnügyi labor előtt megállva Gibbson elővette a
noteszét, majd jól érthetően, hangosan olvasni kezdett: –
Annemieke Van Den Akker, Van Den Broek szemüvegbolt,
Amsteldijk Street 24.
Gibbson és Colt felpattantak a falnak támasztott
biciklijükre, és elindultak az Amsteldijk Street fele. Útközben
megálltak és megnézték Hieronimus van Aken leghíresebb
képeit egy kiállítás keretében.

3.
Az Amsteldijk Street 24. szám alatti Van den Broek
szemüvegbolt cégére már az utca elejéről feltűnt a
nyomozóknak. A szemüveg alakú hirdetőtáblát a szél ide-oda
himbálta a járókelők felett. Colt és Gibbson belépett az
üzletbe. A recepción egy vastag szemüvegű férfi fogadta őket.
– Segíthetek? – érdeklődött.
– Igen. Mondja, van a hatóságnak kedvezménye a lézeres
szemvizsgálatra? – mutatta fel a jelvényét Gibbson.
A recepciós elgondolkodott.
– Öt százalék kedvezmény, amennyiben visz a rendőrségre
a szórólapunkból – válaszolta.
– Rendben – bólintott Gibbson, majd a recepciós után
sietett, aki a vizsgálóba kísérte. Colt a fejét csóválva sétált
tovább, tekintetével az eladókat fürkészte.
 – Uram, segíthetek valamiben? – fordult hozzá egy
alkalmazott.
– Igen, Annemieke van den Akkent keresem – vette elő
Colt a jelvényét, mire a nő rémülten nézett rá.
– Én vagyok.
– Nagyszerű. Mondja, Miss Akken, feltehetnék önnek
néhány kérdést? – nyúlt Colt a belső zsebébe, és elővett pár
képet. – Nos, Miss Akken, ez az ön tenyérlenyomata? –
mutatta fel a tenyérképet. Annemieke van den Akken
hunyorítva nézte a képet, majd megrázta a fejét – Nem tudom.
– Megtenné, hogy ráhelyezi a lapra?
Colt letette a pultra a képet, Annemieke van den Akken
pedig rátenyerelt. A keze pontosan ráillett az ábrán látható
tenyérnyomra. Colt figyelmét nem kerülte el a nő gyűrűje.
Bizonyossá vált, hogy jó nyomon jár.
– Nos, Miss Akken, felismeri a képen látható férfit? – tett a
nő elé egy újabb fényképet Walter van der Gestorbenről.
– Nem, nem ismerem – csóválta a fejét.
Colt megvakarta az állát.
– Ez érdekes hölgyem, mivel az áldozaton megtaláltuk az
ön tenyérnyomát, ami arra utal, hogy ön felpofozta a képen
látható férfit – magyarázta Colt. A nő elgondolkodott.
– Igen, felpofoztam egy férfit. De az nem így nézett ki.
Nem volt ennyire sápadt, és a szeme nyitva volt. Akit én
felpofoztam, az sokkal élettel telibbnek tűnt – töprengett a nő.
Colt bólintott, majd kivett a zsebéből egy másik fényképet,
amin az élő Walter van der Gestorben volt látható, amint a
szemüvegboltban Annemieke van den Akken épp pofont
készül adni neki. A nő ránézett a képre, és azonnal bólintott.
– Igen, így már felismerem. Ő volt az, akit felpofoztam –
vágta rá.
– Megtudhatnám, miért pofozta fel? – jegyzetelt Colt a
füzetébe.
 – Mert nem volt hajlandó kifizetni a szemüvege javítását.
Pedig teljesen összetörten hozta be, a garancia pedig már nem
volt érvényes. Mr. Gestorben azonban úgy döntött, nem fizeti
ki, és fizetés nélkül kívánt távozni, ráadásul obszcén jelzőkkel
illette a személyzetet. Ekkor felpofoztam – mesélte a nő,
miközben a szemüvegekkel megrakott polcok fölött
megelevenedtek az emlékképei. Colt töprengve nézte végig a
képeket, onnantól kezdve, hogy Walter van der Gestorben
belép az üzletbe, egészen addig, amíg felpofozva, ám ingyenes
szemüvegjavítással, feldúlva elhagyja a Van der Broek
szemüvegüzletet.
– Értem – fordult a nő felé Colt, amikor eltűntek az
emlékképek. – Tehát maga felpofozta ugyan Mr. Gestorbent,
de még élve távozott az üzletből.
– Igen.
– Azonban nem árt tudnia hölgyem, hogy a vásárlóval
szembeni erőszakot a törvény bünteti. Chaplin! – kiáltott Colt.
A rendőr letette a szemüveget, amit éppen próbált, és a
nyomozóhoz lépett.
– Kérem, tartóztassa le Annemieke van den Akkent! –
utasította Colt.
– Igen, uram – bilincselte meg Chaplin a nőt.
– És Chaplin, mi a helyzet Mrs. Gestorben alibijével?
Chaplin előszedte a noteszét, majd kiolvasta a tartalmát.
– Nos, uram, Mrs. Gestorben kisfia, Javjan, valamint az
osztálytársai megerősítették, hogy Mrs. Gestorben reggel
elvitte Javjant az iskolába. A tanárnő, Jolanda van Hatten
szintén biztosította az alibit, csakúgy, mint a pékségben
dolgozók, ahova azután ment, hogy kirakta a fiát. A
jógaedzésen is mindenki megerősítette, hogy Mrs. Gestorben
ott járt a bűntény ideje alatt – olvasta fel.
– Köszönöm, Chaplin.
– Azonban – tette hozzá a rendőr – Mrs. Gestorben azt
állította, hogy a parkban, miközben Niels nevű kutyáját
sétáltatta, találkozott a Van der Wal házaspárral.
 – És? – vonta fel a szemöldökét Colt.
– A házaspár megerősítette, hogy találkoztak aznap reggel
Mrs. Gestorbennel, azonban jelezték felém, hogy tudomásuk
szerint Mrs. Gestorben kutyáját nem Niels-nek hívják.
Utánajártam, és valóban. A kutya neve Berg – fejezte be a
rendőr.
Colt bólintott.
– Tudtam, hogy az a nő titkol valamit. Chaplin, kérem,
tartóztassa le Mrs. Gestorbent!
– Igen, uram.
Chaplin kivezette a bilincsbe vert Annemieke van den
Akkent az üzletből, majd eltűnt. Colt körbenézett, majd
elkiáltotta magát:
– Gibbson!
A fiatal nyomozó egy szemüveggel lépett ki a
szemvizsgálóból, aminek a fele le volt ragasztva. Colt kérdőn
nézett rá.
– Gibbson, ez meg mi?
– Uram, a doktor úr azt javasolta, hogy egy ideig hordjam
ezt a szemüveget, aminek a jobb lencséje le van ragasztva,
hogy a bal szemem erősödjön – magyarázta Gibbson. Colt a
fejét csóválva kikapta Gibbson kezéből a szemüveget, majd
elhajította.
– Gibbson, próbáljon meg úgy viselkedni, mint egy
komoly nyomozó! Tudja, hogy a Sunset cég szponzorál
minket, tilos más szemüveget viselnünk – magyarázta,
miközben kiléptek a Van den Broek szemüvegboltból.
A nyomozók megálltak az út szélén, miközben Gibbson
elővette a jegyzetfüzetét, majd a tartalmát hangosan, jól
érthetően felolvasta:
– Jolanda van Hatten, Thijs van Leeuwen Iskola, Amstel
Veen Worden Street 765.
– Tehát meglátogatjuk Mr. Gestorben titkos barátnőjét.
Gondoltam – mondta Colt, majd a két nyomozó felpattant a
biciklire, és elindult.

4.
Colt és Gibbson a tanítás végére ért a Thijs van Leeuwen
iskolához. Leszálltak a bicikliről, és megpróbáltak bejutni az
épületbe, ami nagyon nehezen ment, mivel az iskolából
özönlöttek ki a tanítás végének örvendező holland
kisgyerekek. Az egyikük nekiment Gibbsonnak, majd felnézett
rá, és idegesen rászólt:
– Oom, de weg staan! (Bácsi, útban van!)
Gibbson dühösen ráförmedt a gyerekre.
– Mi van? Beszélj értelmesen, fiam!
A fiatal nyomozó és a holland kisdiák lökdösődni kezdtek,
azonban mielőtt ténylegesen összeverekedtek volna, Colt
berángatta a bejáraton Gibbsont, és a fejét csóválva indult a
tanári felé.
– Gibbson, maga szörnyen hirtelen természetű!
– De uram, ő kezdte! – védte meg magát.
Colt lemondóan fordult a társához.
– Gibbson, magának szörnyen sokat kell még tanulnia
ahhoz, hogy jó nyomozó lehessen. Az idegei nem képesek
uralni a helyzeteket. Maga nagyon rutintalan nyomozó még,
akkor is, ha gyorsan fut.
– Köszönöm, uram – bólintott Gibbson, majd eszébe jutott,
amikor gyermekkorában csak puskalábúnak hívták a társai.
Gibbson egész fiatalon bekerült a váltófutó csapatba, majd
gimnazista korában országos bajnok lett. Tizenhét évesen,
amikor az olimpián indult, úgy tűnt, nincs esélyük, mivel
társai jócskán elmaradtak, és az ellenfél már örülhetett.
Azonban senki nem számolt puskalábú Gibbsonnal, aki
negyedik váltóként behozta a kenyait, aki vezetett, majd mikor
lefutotta őt, és megnyerte a versenyt, Gibbson nemcsak
olimpiát nyert, de neve bekerült a csúcsok könyvébe is…
Colt összeráncolt szemöldökkel nézett a társára.
 – Olimpia? Csúcsok? Puskalábú? Nem túlzás ez? Gibbson,
azt mondtam gyorsan fut, amit arra értettem, hogy amennyit
dohányzik, ahhoz képest elég jól bírja. Nem pedig, hogy maga
egy olimpikon! És vegye már le magáról ezt a 203-as
rajtszámú mezt! – torkollta le Colt.
Gibbsonnak eszébe jutott, hogy bár gyerekként
tehetségesnek tartották, és az elfogult edzője még sportkarriert
is jósolt neki, ő mégis a rendőri pályát választotta. Majd
miután menyasszonya elhagyta, és élete tragikus fordulatot
vett, teljesen felhagyott a sporttal. Azonban ha alkalomadtán
rákényszerült, hogy valaki után futásnak eredjen, Gibbson
tehetsége megmutatkozott.
– Igen, így már elfogadhatóbb – bólintott Colt, majd
megálltak a tanári szoba előtt.
Bekopogtak, mire egy fiatal, csinos, szemüveges tanárnő
nyitott ajtót.
– Segíthetek?
– Igen, nos maga szerint mivel magyarázható a
gyermekkori agresszivitás, valamint felelősségre vonhatóak-e
a pedagógusok? – kérdezte Gibbson.
Mielőtt a tanárnő bármit válaszolhatott volna, Colt
közbeszólt.
– Meg tudná mondani, hol találjuk Jolanda van Hattent?
– Én vagyok – felelte a tanárnő.
– Igazolná magát, kérem? – kérte Gibbson, miközben
elővette a jelvényét.
– Persze – felelte a tanárnő, majd elővette a zsebéből az
összetekert pergament, amin a van Hatten családfa volt
található. Colt és Gibbson gondosan átnézték a megsárgult
papírlapot, majd a hosszú tekercs legalján felfedezték Jolanda
van Hatten nevét.
– Köszönjük – bólintott Colt, mire a tanárnő visszatekerte
a pergament, és kérdőn nézett a nyomozókra.
– Nos, Miss Hatten, feltennénk néhány kérdést – mondta
Colt.
 – Szívesen segítek, ha tudok, higgyék el, nekem éppoly
fontos, hogy kiderüljön, mi történt Walterrel, mint önöknek.
De kérem, menjünk be egy terembe, ott kényelmesebb, mint itt
a folyosón állni – szólt Jolanda van Hatten majd átment a
folyosó túloldalára, kulccsal kinyitott egy termet, és bement. A
nyomozók követték.
Colt és Gibbson bepréselték magukat egy-egy kicsi padba,
Jolanda van Hatten pedig a tanári asztalnál foglalt helyet.
– Kérdezzenek nyugodtan! – nézett le rájuk a tanárnő.
Elsőként Gibbson tette fel a kezét.
– Igen, Raymond? – szólította fel a tanárnő.
– Miss Hatten, tudomásunk van róla, hogy meghitt
kapcsolatban állt az áldozattal, Walter van der Gestorbennel.
Önnek tudomása van róla, hogy Mr. Gestorben meghalt.
Honnan tudja? – kérdezte Colt.
– A fia tanárnője vagyok. Engem értesítettek a nap
folyamán, hogy értesítsem Javjant, mi történt az édesapjával –
felelte.
Colt feltette a kezét. A tanárnő mosolyogva felé fordult.
– Igen, Franklyn?
– Nos, Miss Hatten, megmondaná hol tartózkodott ma
reggel nyolc, és kilenc óra között? – vette elő a noteszét Colt.
– Igen. Ma reggel nyolc óra előtt indultam el dolgozni,
metróval jöttem, majd megálltam, és megvettem a reggelim az
iskola melletti kávézóban. Aztán a tanári szobában voltam,
ahol a kollegáimmal beszélgettem. Majd bementem a
gyerekeknek órát tartani, ők mind meg tudják erősíteni, kivéve
két diákot, Johan van der Traat és Mika van der Stelt, ők
három napja betegek, nem voltak iskolában – fejezte be.
– Meg tudja ezt erősíteni valaki? – jegyzetelt Colt.
– Igen. A metrón utazók, a kávézóban az eladók, valamint
a mögöttem sorban állók, a kollegáim és a gyerekek.
– Köszönöm – biccentett Colt, majd elkiáltotta magát. –
Chaplin!
 Halk kopogás hallatszott. A tanárnő az ajtó felé fordult,
majd megszólalt: – Szabad!
Chaplin dugta be a fejét.
– Chaplin, jó hogy itt van. Kérem, nézzen utána Jolanda
van Hatten alibijének! Kérem, keresse meg a metrón utazókat,
majd menjen el a kávéházba, ahol Miss Hatten reggelizett,
kérdezze meg a mögötte sorban állókat, majd keresse meg a
kollegáit és a diákokat. Valamint Chaplin, kérem, nézzen utána
két diák, Johan van der Traat és Mika van der Stelt egészségi
állapotának, és kérje ki az orvosaik véleményét! – utasította
Colt.
– Igen, uram – írt le mindent Chaplin, majd kisétált a
teremből.
Gibbson újra jelentkezett, mire a tanárnő felszólította.
– Igen, Raymond?
– Miss Hatten, van önnek tudomása arról, hogy Mr.
Gestorben verekedésbe keveredett?
– Igen – felelte a tanárnő.
– És tudja, hogy ki tette? – türelmetlenkedett Gibbson.
A tanárnő szigorúan megcsóválta a fejét.
– Raymond, ha kérdésed van, jelentkezz!
Gibbson az orra alatt dörmögött, és a padot szuggerálta a
tekintetével.
– Nem hallom! – szólt rá Jolanda van Hatten.
– Elnézést tanárnő! – motyogta Gibbson, majd feltette a
kezét.
– Igen, Raymond?
– Tudja, hogy kivel verekedett össze Mr. Gestorben?
– Sejtem. Azt tudom, hogy tegnap este szóváltásba
keveredett a két legjobb barátjával, és ma reggel találkozott
velük háromnegyed nyolckor, hogy megbeszéljék a problémát
– felelte Jolanda van Hatten.
 – Köszönjük, nincs több kérdésünk – állt fel nagy nehezen
a kis padból Colt. Gibbson követte. Már az ajtónál álltak,
amikor Jolanda van Hatten utánuk szólt.
– Tudják, köztem és Walter között különleges kapcsolat
volt. Sosem szerette igazán a feleségét, rengeteget
veszekedtek, ha pedig nem veszekedtek, akkor unalmas és
monoton kapcsolat jellemezte az életüket. Nálam kereste, és
meg is találta a boldogságot – mondta, miközben a tanterem
falain, közvetlenül a holland igeragozás táblázata fölött
megjelentek az emlékképek, melyek Walter van der Gestorben
és Jolanda van Hatten titkos, ám annál boldogabb viszonyát
elevenítette meg. A két nyomozó csendben nézegette ezeket a
képsorokat, majd mikor megszakadtak az emlékképek, Colt a
tanárnőhöz fordult.
– Miért mutatta ezt meg nekünk?
– Mert a karakterem szerint én vagyok az a nő, akivel
Walter csalta a feleségét, és úgy éreztem, jogos, ha
megmutatom, ez nem is annyira elítélendő, ha egyszer
boldogok voltunk – mesélte Jolanda van Hatten, miközben
szemeiben összegyűltek a könnyek.
– Értem. De Miss Hatten, ez egy bűnügyi sorozat. Kevés
teret hagyunk az érzelmeknek, ráadásul a maga szerepe nem
túl jelentős – vágta rá Gibbson. A tanárnő keserves
zokogásban tört ki, miközben a nyomozók kimentek a
teremből.
– Gibbson, maga szörnyen érzéketlen. Nem is tudom, van-
e magában egy szikra érzelem – sóhajtott Colt.
– Uram, a karakterem szörnyen makacs. A noteszemben az
áll, hogy annyi csalódás és keserűség ért, annyi bántalom és
tüske hasította fel a szívemet, hogy képtelen vagyok tolerálni
és elfogadni, de leginkább együtt érezni mások érzelmeivel.
Gyerekoromtól mostanáig csak csalódás ért, és az egyetlen
ember, akiben megbíztam, akit önzetlenül, feltétel nélkül
szerettem, a menyasszonyom, se szó, se beszéd, elhagyott.
Önző és elkeseredett karakterem ezek után nem ismer el
érzelmeket, többek között ez az oka annak, hogy
magányomban az alkoholhoz nyúltam, és mostanáig sem
tudtam teljesen felhagyni e szenvedéllyel – olvasta fel Gibson
a karakterjellemzését.
– Gibbson, maga szörnyen makacs. A karaktere nem
változik, pedig már a hetedik rész vége felé közeledünk. Félek,
ez a nyolc rész nem elég ahhoz, hogy érett és felelősségteljes
nyomozóvá váljon. Szörnyen tapasztalatlan még.
– Köszönöm, uram.
Colt és Gibbson kisétáltak az iskolából, majd megálltak az
épület előtt. Gibbson elővette a noteszét, fellapozta, és
hangosan, jól érthetően felolvasta a tartalmát: – Első legjobb
barát, Henk van Erp Amstelzijde Street 89.

5.
Henk van Erp az Amstelzijde Street 89. számú lakás előtt,
éppen az autójába szállt be, amikor a nyomozók megérkeztek.
Gibbson, amint meglátta, azonnal elővette a fegyverét,
rászegezte, majd elordította magát: – Van Erp, álljon meg,
rendőrség!
Henk van Erp beszállás közben megmerevedett, és
mozdulatlan maradt. Colt ért először oda.
– Kérem, szálljon ki a járműből! – mondta.
– Nem szálltam még be – felelte a ledermedt gyanúsított.
– Akkor kérem, vegye ki a jobb lábát a járműből!
Henk van Erp kivette a jobb lábát az autóból, majd megállt
a nyomozókkal szemben.
– Mr. Erp, feltennénk néhány kérdést – mutatta fel a
jelvényét Colt. – Először is, miért akart elmenekülni?
– Nem menekültem, csak indultam.
– Na ne röhögtessen! – röhögött a képébe Gibbson.
Colt összeráncolt szemöldökkel fordult a társához.
– Gibbson, ne játssza túl a szerepét.
– Igen, uram – bólintott Gibbson, majd továbbra is
gyanúsan méregette Henk van Erp-öt.
 – Kérem, nyomozó urak. Nem beszélhetnénk máshol? Ha
a szomszédok meglátják, hogy kihallgat a rendőrség, szörnyen
kellemetlen helyzetbe kerülök.
– Rendben, Mr. Erp, menjünk nyugodtabb helyre –
mutatott segítőkészséget Colt.
Little Arnhem leghíresebb múzeuma, az Amstel múzeum,
két utcányira volt Henk van Erp lakásától. A múzeum
tökéletes helyszínnek bizonyult a nyugodt kihallgatáshoz,
ráadásul miközben a nyomozók feltették kérdéseiket,
körbejárták az egész épületet, betekintést nyerve ezzel Little
Arhem történelmébe. Az első holland lakosoktól napjainkig
számos dokumentumot, festményt, illetve szobrot őrzött meg a
múzeum, köztük is a leghíresebb és talán a leglátogatottabb
szobrot, melyre méltán büszke egész Little Arnhem, az
ismeretlen holland szobrász által készített felbecsülhetetlen
értékű Dávid szobor. A szobor olyan nagy sikert arat a mai
napig, hogy ritkán van Arnhemben, ugyanis az olaszok
sokszor kérik kölcsön, hogy kiállíthassák saját múzeumaikban.
Colt kérdőn nézett a múzeum plafonja felé, de mielőtt
megkérdőjelezhette volna eme kijelentések valódiságát,
hirtelen komoly köhögőrohamot kapott. Gibbson, sokáig
veregette hátba, a gyanúsított pedig hozott neki egy pohár
vizet, míg Colt jobban nem lett.
Colt az áldozathoz fordult.
– Szóval Mr. Erp, maga azt állítja, hogy Walter van der
Gestorbennel a tegnapi nap folyamán valóban összevesztek, az
ön állítása szerint jelentéktelen dolgon, de ma reggel
háromnegyed nyolckor kibékültek.
– Igen – bólintott Henk van Erp.
– Mégis min vesztek össze? – tudakolta Colt.
– Kártyáztunk este. Én kiszálltam az elején, de Walter és
Arjan tovább játszottak. Walter elveszítette a játszmát, de nem
akart fizetni Arjannak. Heves szóváltás zajlott le köztük, végül
engem kértek meg, hogy bíráskodjak. Én, a fair play szabályok
miatt természetesen Arjannak adtam igazat, mire Walter
teljesen feldühödött. Arjan olyasmiket vágott a fejéhez, hogy
nem elég, hogy Walter alattomos módon elvette tőle a
szerelmét, a pénzéből is ilyen aljas módszerekkel próbálja
kiforgatni. Én nem tudom miről beszéltek, de azt tudom, hogy
miután ezek a mondatok elhangzottak Arjan szájából,
egymásnak estek. Csúnyán összeverték egymást, majd Walter
elrohant. Én, mivel nem értettem az egészet, kezdeményeztem,
hogy reggel, miután kialudtuk magunkat, és tiszta fejjel
tudunk gondolkodni, találkozzunk. Háromnegyed nyolcat
beszéltünk meg, Arjan és Walter is eljött az Aalsmeer Streetre,
ott körülbelül három mondatban beláttuk, hogy hülyeség volt
összeveszni, kezet fogtunk, és én el is jöttem – mesélte Henk
van Erp.
Gibbson és Colt a múzeum falán nyomon követték a
gyanúsított vallomását. Igazat beszélt. Legalábbis addig a
pontig, amíg kezet nem fogtak, és Henk el nem jött. Ott
megszakadtak az emlékképek.
– Utána mit tett?
– Dolgozni mentem.
– Tehát azt állítja, hogy maga otthagyta Walter van der
Gestorbent és Arjan van der Schanst az Aalsmeer Streeten.
– Igen.
– Tudja ezt igazolni valaki?
– Igen, Arjan, aki tudja, hogy én jöttem el legelőbb.
– Rendben. Nos, Mr. Erp, személyesen fogjuk
megkérdezni Arjan van der Schans-ot, hogy alátámasztja-e a
maga vallomását, azonban addig, amíg ezt nem tettük meg,
kénytelenek vagyunk őrizetbe vetetni – mondta Colt, majd
körbenézett. – Chaplin!
A rendőr a legközelebbi szobor előtt állt, és azt nézegette,
majd mikor meghallotta, hogy hívják, azonnal a nyomozókhoz
lépett.
– Uram?
– Kérem, vegye őrizetbe Henk van Erp-öt.
– Igen, uram.
 – És Chaplin, mit derített ki Jolanda van Hatten alibijéről?
– Igen, uram. Nos, Jolanda van Hatten alibijét
megerősítette az összes utas, aki vele együtt utazott a metrón,
a kávéházi eladó, és az abban az időben ott tartózkodók is
emlékeztek rá, minden kollegája és diákja szintén azt vallotta,
hogy Jolanda van Hatten igazat mondott.
– Rendben Chaplin, köszönöm.
– Azonban uram, utánanéztem a két diák, Johan van der
Traat és Mika van der Stelt betegségének, és kiderült, hogy
napok óta lógnak az iskolából, pedig semmi bajuk sincsen,
mindkét gyereket megvizsgáltattam az orvossal, aki állította,
hogy egészségesek.
– Köszönöm, Chaplin. Kérem, tartóztassa le Johan der
Traatot és Mika van der Steltet.
– Igen, uram!
Chaplin elvezette Henk van Erp-öt, Colt és Gibbson pedig
elindultak a múzeum kijárata felé. Gibbson elővette a noteszét,
és felolvasta a fejezetre vonatkozó utolsó gyanúsított adatait:
Arjan van der Schans, Eijngaarden Kertészet Tulpenboom
Street 1.
A Tulpenboom Street 1. szám alatt lévő hatalmas kertészet,
Little Arnhem egyik nevezetességének számított. A tízezer
négyzetméteren lévő üzlet fele fedett és párásított területen
volt, másik fele azonban a szabad ég alatt helyezkedett el. A
kertészet különlegességének számított a kétezer
négyzetméteren fekvő tulipánkert. A nyomozók átsétáltak a
kertészeten, és a tulipánkert gondozója, Arjan van der Schans
felé igyekeztek. Colt érdeklődve fordult társához, miközben
Gibbson lépteit hangos koppanások követték.
– Gibbson, mi ez a lábán? – nézett rá furcsán Colt.
– Fapapucs, uram – nézett le Gibbson is a holland
fapapucsára.
– Látom, Gibbson. De mégis miért?
– Úgy gondoltam, uram, hogy mivel ez a rész a holland
negyedben játszódik, megmutatok valamit a holland kultúrából
– magyarázta Gibbson.
– Gibbson, maga szörnyen tapasztalatlan még! Ne ilyen
idétlen módon akarja bemutatni Little Arnhem kultúráját.
Maga nyomozó, nem pedig bohóc! Tüntesse el azt a facipőt!
– Igen, uram – bólintott Gibbson, majd beleivott a kezében
tartott kisüveges holland sörbe. Colt elkerekedett szemekkel
nézett társára.
– Na de Gibbson, szolgálatban van!
Gibbson eltette az alkoholt, és tovább sétáltak a tulipánkert
felé.
Arjan van der Schans egy metszőollóval a kezében állt, és
a virágágyások között tevékenykedett, amikor a két nyomozó
rátalált. Gibbson, ahogy meglátta a férfi kezében lévő éles
tárgyat, azonnal előkapta a fegyverét, hasra vetette magát, és
rákiáltott.
– Rendőrség! Azonnal dobja el a kezében lévő tárgyat, és
ne mozduljon! – ordította.
Mivel Gibbson hasra vetetten ordított, nem lehetett
pontosan tudni, hogy szavait kihez intézi, így a tulipánkertben
sétáló és nézelődő, mintegy háromszáz ember hirtelen megállt,
majd azonnal eldobta, ami a kezében volt. Egy férfi elhajította
a kezében tartott cserepes virágot, ami csörömpölve a földre
hullott, törött darabjai millió részre szóródtak szét. Egy nő
ijedtében eldobta a kezében tartott kislányát, aki miután halk
puffanással a földre zuhant, még eldobta a kezében tartott
játékbabát, mielőtt zokogni kezdett. Egy idős ember eldobta
mankóját, majd összeesett, és a földről figyelte tovább az
eseményeket.
Gibbson körbenézett, és miután látta, hogy az összes
ember eldobta a kezében lévő tárgyat, és a további utasításokra
várnak, Gibbson kijavította magát. – Elnézést. Arjan van der
Schans! Azonnal dobja el a kezében lévő tárgyat és ne
mozduljon! A többiek folytathatják a dolgukat – módosította
Gibbson a parancsot.
Arjan van der Schans eldobta a kezében tartott
metszőollót, és mozdulatlanul várta, amíg Gibbson
felkászálódik a földről, és a nyomozók odalépnek hozzá. A
többi ember megkönnyebbülten folytatta eddigi
tevékenységeit, a férfi megpróbálta összeragasztani az eltört
cserepet, a nő felemelte síró gyermekét, az idős férfit pedig pár
segítőkész ember megpróbálta felállítani.
Colt és Gibbson utasítására Arjan van der Schans, akinek
monokli húzódott a szeme alatt, kilépett a tulipánültetvényből,
és a nyomozók elé állt.
– Mr. Schans, feltennénk önnek néhány kérdést – mondta
Colt. Néhány bámészkodó statiszta érdeklődve figyelte a
szituációt.
Gibbson feléjük fordult, majd legyintett feléjük a kezével.
– Kérem, haladjanak tovább! Semmi okuk az
aggodalomra. Arjan van der Schans tudomásunk szerint egy
kegyetlen gyilkos, aki agyonverte a legjobb barátját. De ne
essenek kétségbe, azért vagyunk itt, hogy ezt bebizonyítsuk! –
szónokolta Gibbson.
A tulipánkertben lévő mintegy háromszáz ember pár
pillanatig értetlenül pislogott, majd mikor felfogták a
hallottakat, sikongatva és egymást taposva a kijárat felé
menekültek. A mankós öregembert többen is ellökték, aki
legutolsóként, mankóit feje fölé emelve rohant ki a
tulipánkertből. Gibbson megcsóválta a fejét, majd a
gyanúsítotthoz fordult.
– Mr. Schans, tudomásunk van róla, hogy a tegnapi este
folyamán ön és Walter van der Gestorben összeverekedtek,
majd ma reggel békülést színlelve találkoztak egymással –
olvasta fel Gibbson a füzetéből.
– Igen, tegnap összevesztünk, de ma reggel kibékültünk –
vonta meg a vállát a gyanúsított.
– Tehát azt állítja, hogy ön ma reggel háromnegyed
nyolckor kibékült az áldozattal, majd amikor ön távozott a
helyszínről, az áldozat még élt – gondolkodott Colt.
– Igen, pontosan. Tegnap este összevesztünk, mert
nyertem, és Walter nem volt hajlandó fizetni. Kicsit elfajultak
a dolgok, veszekedtünk, néhány ütés is történt, majd Walter
elrohant. Henk összehozott egy találkozót ma reggelre, amire
el is mentem, hogy megbeszéljük a problémát Walterrel –
mesélte, miközben a tulipánok fölött megjelentek Arjan van
der Schans emlékképei.
– Mi történt eztán?
– Henk elment, mi pedig maradtunk még pár percig
Walterrel. Ő kifizette nekem a tartozást, majd megöleltük
egymást, ahogy az jóbarátokhoz illik, aztán elmentem –
mesélte, miközben Colt és Gibbson összeráncolt szemekkel
nézték az ültetvényt. Az emlékképek szerint Walter van der
Gestorben egyáltalán nem akart fizetni, sőt, újabb heves vita
alakult ki közöttük, majd némi lökdösődés után Arjan van der
Schans felemelt egy nagy alakú követ a földről, és az áldozat
halántékára sújtott vele.
Colt kérdőn nézett a gyanúsítottra.
– Tehát azt állítja, hogy ön és Mr. Gestorben a legnagyobb
békében váltak el egymástól? – kérdezte Colt.
– Igen, pontosan. Mindent megbeszéltünk, majd békében
elváltunk – bólintott a gyanúsított, miközben a
tulipánültetvény fölötti emlékképek megmutatták, amint a
kővel való leütés következtében Walter van der Gestorben
összeesik, Arjan van der Schans pedig az összerogyott,
eszméletlen férfit addig rugdalta, amíg bele nem halt a belső
vérzésekbe.
– Maga hazug gyilkos! – förmedt rá Gibbson.
– Én nem hazudok! – kérte ki magának a gyanúsított.
– Nos, uram. Az emlékképei mást mondanak – mutatott a
tulipánok fölé Colt. A gyanúsított oda fordult, majd meglátta
saját emlékképeit a gyilkosságról.
– A francba! Erről megfeledkeztem… – sütötte le a
szemeit Arjan van der Schans.
– Tudja, Mr. Schans, az emlékképek sosem hazudnak.
Akár az ujjlenyomat. Nincs két egyforma, és száz százalékos
pontossággal működik – mondta Colt, majd körbenézett –
Chaplin!
 A rendőr kilépett a virágágyásból, és kertésznadrágban,
gumicsizmában valamint sáros kesztyűben lépett a nyomozók
elé.
– Chaplin, jó, hogy itt van. Kérem, tartóztassa le Arjan van
der Schans-ot, Walter van der Gestorben meggyilkolásáért! –
utasította Colt.
– Igen, uram. – Chaplin hátrafogta a gyanúsított kezét,
majd megbilincselte. Mielőtt elvezette volna, Gibbson
megállította.
– Egy valami nem tiszta, Mr. Schans – vakarta meg a vállát
Gibbson, majd folytatta: – Nem hiszem, hogy csak azért ölte
meg Walter van der Gestorbent, mert nem fizette ki magának a
nyereményét. Hiszen, maga volt az áldozat egyik legjobb
barátja, tudnia kellett, hogy olyan természetű ember, aki nem
szívesen fizet, és emiatt gyakran összetűzésbe keveredik, mint
például a szemüvegboltban. Nem csak ez volt az ok, ugye? –
faggatta Gibbson.
Arjan van der Schans elgondolkodott, majd a nyomozóhoz
fordulva, megtörten válaszolt.
– Walternek szörnyű természete volt, mindig, mindent meg
akart kapni, bármilyen módon. Ez nem zavart, egészen addig,
amíg rá nem jöttem, hogy a volt feleségemmel folytat titkos
viszonyt. Ezt abszolút túlzásnak tartottam, mivel Walternek
családja, és látszólag boldog élete volt, ő mégsem érte be
ennyivel, neki kellett más is. És kiválasztotta azt a nőt, aki
nekem valaha nagyon fontos volt, és talán még most is az –
sütötte le a szemét.
– Álljunk meg egy pillanatra! A maga volt felesége
Jolanda van Hatten, a tanárnő? – döbbent meg Colt.
– Igen. Két éve még Jolanda van der Schans volt, csak a
válásunk után visszavette a saját nevét.
– Micsoda csavar! – csettintett Gibbson.
– Nem akartam megölni Waltert. Csak meg akartam
leckéztetni. Hogy megtanulja, ha elveszi a másét, vagy ha
veszít és nem törleszt, azt nem mindig fogja megúszni! –
magyarázta.
 – Nem is úszta meg. Chaplin, kérem, vezesse el Arjan van
der Schanst.
A rendőr elvezette a bilincsbe vert gyilkost, a nyomozók
pedig elindultak a kijárat felé.
Colt és Gibbson az Amsterdam Streeten sétáltak vissza az
autójukhoz, majd mikor beszálltak, elindultak a kapitányságra,
maguk mögött hagyva a holland negyed lármás utcáit.

6.
A rendőrkapitányság folyosóján sétálva Colt és Gibbson az
esetről beszélgettek.
– Mit gondol Gibbson a Little Arnhemről?
– Eléggé zűrös helynek tűnik.
– Igen, valóban az. Azonban sikerült megoldanunk egy
elég kacifántos ügyet.
– Igen, uram. De öntörvényű karakteremet ez nem elégíti
ki teljesen. Nagyobb és bonyolultabb ügyekre vágyom,
egyedül. – vonta meg a vállát Gibbson.
– Gibbson, maga szörnyen tapasztalatlan még! Egyszerűen
nem akar fejlődni a karaktere – csóválta a fejét Colt.
Kifelé sétáltak, miközben Chaplin beérte őket.
– Uram!
– Chaplin? – fordult felé Colt.
– Uram, Arjan van der Schans ügyét a bíróság most
tárgyalja, minden bizonnyal elítélik gyilkosság vádjával.
– Nagyszerű, Chaplin. Van még valami?
– Igen. – vette elő a noteszét a rendőr, majd fellapozta, és
olvasni kezdte: A többi gyanúsított tisztázta magát, Doortje
van der Gestorben beismerte, hogy a kutyáját nem Nielsnek,
hanem Bergnek hívják, és csak azért tévesztette el, mert
nemrég hunyt el Niels nevű kutyájuk, és azt a nevet szokta
meg. Annemieke van den Akken beismerte, hogy felpofozott
egy vásárlót, őt feltételesen szabadlábra helyeztük, és két hét
közmunkára ítéltük. Henk van Erpről kiderült, hogy nem ő ölte
meg Walter van der Gestorbent, ezért őt is szabadon engedtük
– fejezte be Chaplin az olvasást.
– Köszönöm, Chaplin.
– Azonban uram – lapozott egyet a rendőr a noteszében. –
Jolanda van Hatten két diákja, Johan der Traat és Mika van
der Stelt továbbra sem tudja mivel magyarázni, hogy lógtak az
iskolából, pedig még Lincoln is megvizsgálta a két gyereket, és
betegségnek nyomát sem találta. Őket továbbra is őrizetben
tartjuk – fejezte be Chaplin.
– Értem, Chaplin, köszönöm.
A nyomozók és a rendőr végigsétáltak a rendőrség
folyosóján, majd kiléptek, és az épület előtt megállva
beszélgettek tovább.
– Nos, Gibbson, ezzel véget ért a hetedik fejezet. Mihez
kezd most?
– Nos uram, magányos és hálátlan karakterem
megköveteli, hogy most, sötétedéskor visszatérjek Little
Arnhembe, és egy kis holland kocsmában iszogatva, bánatosan
üldögélve töprengjek az életem értelmén, majd miután
berúgtam, feledve minden nyomorúságom, a többi vendéggel
együtt holland dalokat énekeljek az asztal tetején – magyarázta
a fiatal nyomozó.
– Gibbson, én tudtam, hogy magának tetszeni fog a
holland negyed bohém világa. Csak vigyázzon, a jóból is
megárt a sok. Ahogyan a holland főváros, úgy kisebb
változata, Little Arnhem is vonzza magához az embert, de
mértékkel duhajkodjon Gibbson, és ne feledje, maga egy
nyomozó!
– Köszönöm, uram, de úgysem fogadom meg a tanácsát,
mivel karakterem még mindig nem engedi magát a bizalmába.
– Gibbson, magának még rengeteget kell tanulnia ahhoz,
hogy jó nyomozó legyen.
– Köszönöm, uram.
A két nyomozó és Chaplin a rendőrség épülete előtt
beszélgetett, miközben hátuk mögött kinyílt az épület ajtaja, és
pár boldog, felszabadult ember rohant ki rajta. Azok, akiket ők
tartóztattak le.
 8. A túszejtés – befejező rész
1.
Raymond Gibbson és Franklyn Colt nyomozók a városi
levéltár épülete előtt várakoztak.
– Nos, Gibbson, úgy hiszem elérkeztünk az utolsó részhez
– tűnődött Colt.
Gibbson nemtörődöm módon megvonta a vállát. Colt a
fejét csóválva nézte lázadó társát.
– Gibbson, maga szörnyen tapasztalatlan nyomozó még.
Biztos vagyok benne, hogy a sorozat végeztével nem kap
önálló történetet. A nyugdíjazásom után valószínűleg új társat
kap, aki hozzám hasonlóan tapasztaltabb és megfontoltabb
lesz magánál, és aki tovább egyengeti a maga hálátlan és
lázadó karakterét – fejtette ki a véleményét Colt. Gibbson
rosszallóan meredt az idős nyomozóra. – Tudja Gibbson, a
sorozat elején meg voltam róla győződve, hogy karaktere
nagymértékű változáson fog átesni, a történet végére
megszabadul tapasztalatlan és bohém életmódjától, és komoly,
felelősségteljes nyomozóvá válik – folytatta Colt.
Gibbson dühösen hallgatta, majd előkapta a fegyverét, és
hirtelen felindulásból leadott az ég felé egy figyelmeztető
lövést. Pár méterrel arrébb leesett egy léghajó. Colt
csalódottan ingatta a fejét.
– Pontosan erről beszélek, Gibbson. A maga karaktere
módfelett idegbeteg!
A két nyomozó abbahagyta a társalgást, mert észrevették,
hogy közvetlenül a lábuk előtt megjelent egy boríték, kettejük
nevével. Gibbson lehajolt érte, felbontotta, és tartalmát
hangosan, jól érthetően felolvasta: – NYOLCADIK,
BEFEJEZŐ RÉSZ – mondta, majd dühösen összegyűrte a
levelet. Colt érdeklődve nézte.
– Gibbson, úgy veszem észre, hogy zárkózott és
keménynek tűnő karaktere ellenére, a szíve mélyén magát
igenis szörnyen bántja, hogy véget ér a közös munkánk –
állapította meg Colt.
 – Uram, valószínűleg igaza van, de ezt nem ismerhetem
be, mert karakterem szerint én továbbra sem tekintem önt
társamnak, valamint a tisztelet legkisebb jelét sem mutatom ön
felé. Ráadásul a sorozat végét nem egy lezárt, és szép
időszaknak tekintem, hanem csupán annak tudom be, hogy
elvesztettem az állásom, és amíg nem kapok új szerepet,
valószínűleg ócska, füstös lebujokban fogom eltölteni az időm
nagy részét, részegen, kétes alakok társaságában.
– Ejnye Gibbson, nem hagyhatja el magát ennyire.
Szívesen venném, ha a történet végeztével velem és
feleségemmel tartana a hétvégi házunkba. Biztosan jól
mulatnánk, vadászhatnánk a közeli erdőben, horgászhatnánk a
közeli tóban, hegyet mászhatnánk a közeli hegyen,
merülhetnénk a közeli öbölben… – ajánlotta fel Colt.
– Köszönöm uram, de a meghívást nem fogadhatom el.
Túlontúl családcentrikus képet mutatna rólam, ami ellentmond
a család és közösség kerülő karakteremnek.
Colt és Gibbson abbahagyta a beszélgetést, mert
észrevették, hogy a földön újabb boríték jelent meg. Gibbson
felemelte és felolvasta: Elkezdődött a nyolcadik rész!
– Értettük. – nézett az ég felé Colt, majd Gibbsonhoz
fordult. – Nos Gibbson, akkor kezdjük el utolsó közös ügyünk
megoldását.
– Rendben, uram. Azonban itt állunk a városi levéltár előtt,
és sehol nem látok áldozatot, vagy bármi gyanúsat – jegyezte
meg Gibbson.
Abban a pillanatban tizenkét rendőrautó érkezett melléjük
nagy sebességről fékezve, rohamosztagos rendőrök ugrottak ki
a bokrok mögül, mesterlövészek ereszkedtek le a fákról, és
távcsöves puskájukat a levéltár épületére szegezték. Két
híradós furgon gördült be a parkolóba, amiből rögtön
kirontottak a riporterek és operatőrök. Egy helikopter
alacsonyan körözött a nyomozók felett, felkavarva ezzel a
járdára lehullott faleveleket. Gibbson és Colt csodálkozva
figyelte az eseményeket, egy pillanat alatt több százan
sürögtek körülöttük. Colt körbenézett, majd észrevette
Chaplint, aki éppen sárga rendőrségi szalagot húzott a levéltár
épülete köré.
– Chaplin! – kiáltotta el magát Colt.
A rendőr körbenézett, majd mikor észrevette a
nyomozókat, azonnal odasietett.
– Uram?
– Chaplin, mondja, mi folyik itt? – érdeklődött Colt.
– Nem tudom, uram. Szerepem szerint egy túszejtés
helyszínére érkeztem, és az a feladatom, hogy lezárjam az
épület környékét – válaszolta a rendőr.
– Köszönöm, Chaplin – bólintott Colt, majd Gibbson felé
nézett. – Túszejtés. Mit gondol, Gibbson?
– Azonnal bemegyek, és kiszabadítom őket! – vágta rá
Gibbson, majd magabiztosan az épület felé indult, Colt
azonban karjánál fogva visszarántotta.
– Gibbson, maga szörnyen tapasztalatlan, még akkor is, ha
remek tárgyalási képességekkel rendelkezik.
– Köszönöm, uram.
Gibbson elképzelte, ahogyan a Yokotoni cég
igazgatójaként átlát a tárgyalásra érkezett japán ügyfelek
szándékán, és hosszas, háromórás tárgyalás után végül eléri,
hogy a japánok eladják ötven százalékos részesedésüket a
cégből, három teniszütőért cserébe.
Colt értetlenül nézett a társásra.
– Mi? Nem túlzás ez? Yokotoni cég, ötven százalékos
részesedés eladása teniszütőkért? Gibbson, én azt mondtam,
remek tárgyalási képességekkel rendelkezik, ami azt jelenti,
hogy le tudja alkudni a hot dog árát, nem pedig azt, hogy
teniszütőügynök – torkollta le Colt.
Gibbson elképzelte, ahogyan a hot dog árus teljes áron
szeretné eladni neki a terméket, ő azonban hatósági
igazolványát felmutatva, és a hagymáról lemondva, megkapja
két százalékkal olcsóbban.
– Igen, így már jobb – bólintott Colt.
 A két nyomozó észrevette, amint két, öltönyös,
napszemüveges ember sétál feléjük.
– Jajj, csak ez hiányzott – nézett az ég felé Colt.
– A fenébe! – csettintett bosszúsan Gibbson.
– Mi az? Mi történt? – kérdezte értetlenül Chaplin.
– Megérkeztek a szövetségiek – válaszolta Colt.
– És az miért baj? – csodálkozott Chaplin.
– Valójában nincs rá válasz, de köztudott, hogy a
szövetségieket sehol nem látják szívesen – válaszolta Colt.
A két öltönyös férfi megállt Colték előtt.
– Nyomozó urak – köszöntötte őket az egyikük, aki
felettébb antipatikus volt.
– Ügynök urak – biccentett Colt.
Gibbson rosszallóan méregette a fiatalabb ügynököt, aki
szintén rosszallóan nézett vissza.
– Valami problémája van, nyomozó úr? – kérdezte a
látszólag tapasztalatlanabb és hirtelenebb természetű ügynök.
– Az attól függ. Magának van valami problémája, ügynök
úr? – kérdezett vissza a tapasztalatlan és hirtelen Gibbson.
A fiatal nyomozó és a fiatal ügynök farkasszemet néztek
egymással.
– Megbeszélhetjük egy kicsit arrébb – ajánlotta fel
férfiasan Gibbson.
Az ügynök bólintott.
Gibbson és a fiatal ügynök két méterrel arrébb sétált, majd
megállt.
– Valami problémája van, nyomozó úr? – tette fel újra a
kérdést az ügynök.
– Az attól függ, magának van valami problémája? –
kérdezett vissza Gibbson.
– Megbeszélhetjük egy kicsit arrébb – utalt a nézeteltérés
férfias lerendezésére az ügynök.
 Colt és az idősebb ügynök rosszallóan összenéztek,
– Látom, a maga ifjú társa legalább annyira hirtelen és
önfejű, mint az enyém – mondta Colt.
– Igen, folyton ez van – ingatta a fejét az ügynök.
– Ez így nem mehet tovább. Gibbson! – csóválta a fejét
Colt, majd az idősebb ügynökkel együtt társaikért indultak,
akik szakaszosan távolodtak tőlük. Colt a sarok előtt érte be
Gibbsont. – Gibbson, mégis mit művel? Javában benne
vagyunk az utolsó részben! – szidta meg Colt. Gibbson
lehajtott fejjel hallgatta társát, miközben cipője orrával egy
kavicsot rugdosott. Mellettük az idősebb ügynök hasonlóképp
utasította rendre fiatal társát. – Tehát Gibbson, kérem,
próbáljon meg úgy viselkedni, mint egy nyomozó! – fejezte be
Colt.
– Igen, uram.
Colt és az idősebb ügynök visszaindult a helyszínre.
– Még nem fejeztük be! – szólt oda Gibbsonnak az előtte
elhaladó fiatal ügynök.
– Ha valami problémája van, később megbeszélhetjük, egy
kicsit arrébb! – tűrte fel az ingujját Gibbson.
– Gyerünk Gibbson, igyekezzen! – kiáltott hátra Colt.
Pár pillanattal később a két nyomozó és két ügynök a
lezárt levéltár előtt várakoztak.
– Gibbson, mit tudunk a túszejtőről? – kérdezte Colt,
miközben tekintetét végigvezette a levéltár épületén.
Gibbson elővette a noteszát, fellapozta, majd elkezdte
felolvasni az utolsó részre vonatkozó első adatot: – A túszejtő
neve Mark Throw, harminckét éves férfi. Mark Throw a
Waithrow Street 642. szám alatti társasházban lakik, a hatodik
emelet 276. szám alatti lakásban. Mr. Throw jelenleg a Pets
nevű állatkereskedésben dolgozik, munkatársai és barátai
szerint nyugodt, higgadt természetű ember, aki nagyon odaadó
és remek barát. Kedvenc időtöltése a kutyasétáltatás, kedvenc
filmje a Túszharc és a Két túsz között. Három éve él együtt
barátnőjével, a szintén nagy állatbarát hírében álló Vanessa
Grey-jel. Mark Throw törvénytisztelő ember, eddig egyetlen
alkalommal sem került szembe a hatóságokkal, azonban ma
reggel eddig ismeretlen okok miatt túszul ejtette a városi
levéltárban lévő statisztákat – fejezte be az olvasást Gibbson.
– Értem. Chaplin! – nézett körbe Colt.
A rendőr a túszejtés idejére felállított ideiglenes
büfékocsinál állt sorban.
– Uram? – sétált a nyomozókhoz.
– Mondja Chaplin, valaki kapcsolatba lépett már a
túszejtővel?
– Nem, uram, eddig még senki.
– Akkor, kérem, adjon egy hangszórót!
Chaplin Colt felé nyújtotta a hangszórót, de mielőtt Colt
átvehette volna, egy idegen kéz közéjük nyúlt, és elvette a
szerkezetet. Colt és Chaplin kérdőn néztek hátra. Egy
ismeretlen férfi fogta a hangszórót.
– Ezt bízzák a szakemberre – közölte.
– Mégis ki maga? – kérdezte Colt.
– A nevem Daniel Count. Hivatásos túsztárgyaló –
mutatott fel egy igazolványt.
Colt és Gibbson szemügyre vette az igazolványt. Mikor
meggyőződtek annak hitelességéről, visszaadták.
– Rendben, tehát maga túsztárgyaló – mondta Colt.
– Igen, több mint százhuszonöt történetben szerepeltem
mint túsztárgyaló, és eddig három túszt hoztam ki élve. A
szakmában a legjobbnak számítok.
– Uram, mindig elismerés számomra, ha a legjobbal
dolgozhatok – nyújtotta a kezét Colt. Gibbson is odabiccentett
egyet, elismerése jeléül.
– Uraim, akkor, ha megengedik, el is kezdenék dolgozni –
szólt Daniel Count.
A túsztárgyaló felemelte a hangszórót, majd beleszólt. Pár
pillanatig várt, majd megcsóválta a fejét. – Nem jó jel. A
túszejtő nem válaszol, ezek szerint nem akar tárgyalni –
magyarázta.
– Uram, talán kapcsolja be a hangszórót – töprengett Colt.
A túszejtő dühösen Coltra förmedt.
– Nyomozó úr, azt hiszem jobban ismerem a munkám,
mint maga – szólt sértődötten, majd elfordult, és bekapcsolta a
hangszórót.
Némi recsegés hallatszott, majd a túsztárgyaló beleszólt a
hangszóróba. Ezúttal hallhatóvá vált a hangja.
– Itt Daniel Count beszél! Túszejtő, azonnal adja meg
magát!
Minden tekintet a levéltár épületére szegeződött. Néhány
pillanat múlva a negyedik emeleti ablakban elhúzták a
függönyt, és egy riadt tekintetű férfi jelent meg. Kinyitotta az
ablakot, és a saját hangszóróján keresztül válaszolt.
– Nem!
– Ne aggódjanak, mindig ez van. Ura vagyok a helyzetnek
– súgta a nyomozók felé a túsztárgyaló, majd újra beleszólt a
hangszóróba. – De igen!
– Nem!
Ez a párbeszéd még tíz percig tartott. Végül Gibbson
kikapta a hangszórót Daniel Count kezéből.
– Maga aljas gazember! Mondja meg mit akar! – üvöltötte
a levéltár épülete felé.
A túszejtő elgondolkodott, majd válaszolt.
– Nézzék, én nem akarok bántani senkit. Csupán azt
szeretném, ha megtalálnák a barátnőmet. Egy hete nem jött
haza, azóta nem is láttam. Bejelentettem a rendőrségen az
eltűnését, de senki nem foglalkozott az üggyel. Szörnyen
félek, hogy valami baja esett.
Colt és Gibbson összenéztek. Ezúttal Colt ragadta
magához a hangszórót.
 – Uram, biztosíthatom, hogy megtaláljuk a barátnőjét.
Kiemelten fogunk foglalkozni az üggyel, de kérem, engedje el
a túszokat, és adja meg magát. Ne csináljon ostobaságot!
– Azt már nem! Egy hete eltűnt, azóta senki nem tett
semmit. Most itt én diktálom a szabályokat! Egy órát kapnak
arra, hogy megtalálják és idehozzák, különben tízpercenként
megölök egy túszt! – kiabálta a túszejtő.
– Húha! – gondolkozott Gibbson.
– Mégis mit képzelnek? Elrontják a munkámat. Máris
biztosították a túszejtőnek, hogy feltételeket adhasson!
Elrontották az egészet. Most jó nagy bajban vannak, egy
órájuk van. Ha megbocsátanak, most megpróbálom rendbe
hozni, amit maguk elrontottak – vette vissza magához a
hangszórót a túsztárgyaló. – Itt újra Daniel Count beszél.
Azonnal adja meg magát!
– Nem! – jött a válasz.
– De igen!
Colt és Gibbson nem hallgatta tovább a vitát, azonnal
cselekedniük kellett. Chaplinnel együtt félreálltak, átölelték
egymás vállát, kissé lehajoltak és egy kis kört alkotva
tanácskozni kezdtek.
– Rendben, az idő sürget minket. Gibbson, mit tudunk a
túszokról? – nézett Colt a társára.
– Akaratuk ellenére fogva tartott emberek – olvasta fel
Gibbson a túsz szó definícióját.
– Gibbson, mit tudunk a levéltárban túszul ejtettekről? –
tette fel a kérdést máshogy.
– Uram, a levéltár épületében tizenhat statiszta ragadt, és
esett túszul. Öt férfi, hat nő, egy gyerek, és egy kutya.
– Értem. Ha mégis kicsúszunk az időből, és szerencsénk
van, az egyik férfivel kezdi a túszok kivégzését – gondolkozott
Colt.
– Miért pont egy férfival? – érdeklődött Gibbson.
 – A nők és a gyerekek kivégzés szempontjából minden
történetben tabunak számítanak, a kutya pedig okos, és
hasznos állat, sokan zokon veszik, ha bántalmaznak egy állatot
– magyarázta Colt.
– Értem, uram. – vonta meg a vállát Gibbson.
– De amíg mi nyomozunk, valakinek meg kell próbálnia
kiszabadítani a túszokat. Nyilván ez nem fog sikerülni, de azt
a látszatot kell kelteni, mintha megpróbálnánk – töprengett
Colt.
– Szerintem is. De ki próbálja meg? – kérdezte Gibbson.
Colt körbenézett. Chaplin a fejét rázta.
– Uram, szerepem szerint a záró epizódban én végig
önöket segítem.
Colt továbbnézett. A két ügynök, akik időközben
beszálltak a kis kupaktanácsba, nemet intettek.
– Nyomozó úr, szerepünk szerint mi az egész epizód alatt a
helyszínen sétálgatunk, és hatalmunknál fogva
megkérdőjelezzük a rendőrök munkáját, valamint
jelenlétünkkel sürgetőbbé és nyugtalanabbá tesszük a légkört –
magyarázkodott az idősebb ügynök.
Colt továbbnézett. Hirtelen Lincolnt pillantotta meg a
körön belül, aki azonnal magyarázkodni kezdett.
– Sajnálom uram, szerepem szerint ebben a részben
otthagytam a laboratóriumot, és egy ideiglenesen átalakított
kisbuszba vonulva vizsgálom a nyomokat.
Colt tovább fordult. Lincoln mellett Larryt vette észre.
(Larry szerepelt két korábbi epizódban. Colt nyomozó
munkáját segítette a Sorozatgyilkos 1-2.-ben – a szerk.)
– Larry?
– Uram, szerepem szerint az utolsó epizódban kiveszem a
részem. Azt azonban nem tudom, hogyan, az epizódban úgy
vagyok feltüntetve, hogy: a csali. Nem tudom, ez mit jelenthet
– magyarázta a fiatal rendőr.
 – Larry, örülök, hogy ismételten együtt dolgozhatunk.
Sajnos én sem tudom, hogy ez mit jelenthet, de ezzel ráérünk
később foglalkozni. Most azonban maga lesz a csali, maga
próbál meg behatolni az épületbe! – utasította Colt.
– Értem, uram – bólintott a rendőr.
– Akkor tehát megvan a terv! – nézett körbe az arcokon
Colt a kis körön belül. A két ügynök vállat vonva bólintott,
Lincoln vastag szemüvegén keresztül meredt a nyomozóra,
Chaplin kissé dühösen nézett a mellette álló Larryre, aki
izgatottnak tűnt. Larry mellett egy sisakos ember biccentett
Coltnak. A nyomozó felvonta a szemöldökét.
– Maga kicsoda?
– Louis Farlow, focista – mutatkozott be.
– És mit keres itt?
– Uram, én vagyok a csapatkapitány. Minden ilyen
zártkörű kis csoportosulásban részt veszek – magyarázta Louis
Farlow.
– Az lehet, de maximum a pályán. Ez itt rendőrségi ügy!
Kifelé a körből! – utasította Colt.
A focista szomorúan levette a kezét Larry és Gibbson
válláról, majd elment.
– Gibbson, kérem, vegye elő a városi levéltárhoz tartozó
összes dokumentumot – szólt Colt.
Gibbson elővette a noteszét, és kivette belőle a levéltár
alaprajzait. Leterítették a földre, körbeállták, és hosszas
latolgatás után döntöttek.
– Rendben, Larry! Jól figyeljen! Ez a szellőzőrendszer
tervrajza. Itt, az épület oldalában felkapaszkodik rá, és a szűk
kis folyosókban mászva, követi a feje fölött húzódó csöveket.
A szellőzőrendszerben huszonöt méterenként meg van jelölve,
hogy éppen hol halad. Ha a negyedik emeletre ért, ott kis tábla
fogja jelezni, hogy a túszejtő közelében van. Sok sikert, Larry!
– veregette hátba Colt, majd körbenézett. – Mindenki tudja a
dolgát?
 – Uram, én visszavonulok a kisbuszba, és megzavarom az
épület rádiójeleit – mondta Lincoln.
– Mi pedig itt sétálgatunk, és ügynökökhöz méltó módon
fontoskodunk és utasítgatunk tovább – bólintottak az
ügynökök.
– Én pedig visszamegyek a büféhez, mert az előbb
kiálltam a sorból – felelte Chaplin.
Mindenki visszatért a munkájához. Colt és Gibbson
összenéztek.
– Nagy feladat előtt állunk Gibbson. Meg kell találnunk a
túszejtő barátnőjét, Vanessa Greyt. Kérem, nézze meg a
noteszét!
Gibbson elővette a jegyzetfüzetét, és jól érthetően,
hangosan felolvasta a tartalmát: – Waithrow Street 642,
hatodik emelet 276.
– Nos, Gibbson, irány a túszejtő lakása!

2.
Mark Throw és Vanessa Grey lakása zárva volt. Colt
elővette a telefonját, hogy segítséget kérjen, de Gibbson
képtelen volt várni, egy jól irányzott mozdulattal berúgta az
ajtót. Colt letette a telefont, és döbbenten nézett a társára.
– Gibbson, maga szörnyen hirtelen természetű! Tudhatja,
hogy tilos parancs nélkül behatolni magántulajdonban lévő
épületbe – csóválta a fejét.
– Uram. Van házkutatási parancsom – turkált a zakója
belső zsebében Gibbson.
– Mégis mikor szerzett erre a címre parancsot?
– Nem erre a címre, uram. Az előző rész óta elvégeztem a
„házkutatási parancsért” tanfolyamot, és letettem a vizsgát, így
megkaptam a házkutatási parancsot minden épületre. Itt a
bizonyítvány – mutatta fel Gibbson.
Colt alaposan szemügyre vette, majd elismerően bólintott.
 – Nos, Gibbson, ez igazán szép teljesítmény. A maga
karaktere túlontúl tapasztalatlan és hirtelen, de ezzel a
vizsgával bebizonyította, hogy nem reménytelen eset, és néha
törődik mással is, nem csak a nyomorúságos
háttértörténetével.
– Köszönöm, uram.
Gibbson belépett a berúgott ajtón, de azonnal visszahőkölt,
amikor megpillantott egy hatalmas, vicsorgó kutyát.
– Mi a gond, Gibbson? – kérdezte a háta mögül Colt.
– Nem tudok bemenni uram, egy hatalmas, vicsorgó kutya
az utam állja.
– Menjen nyugodtan Gibbson, a kutya is csak statiszta,
nem árthat magának.
– Biztos benne, uram?
– Természetesen. Menjen csak Gibbson.
A fiatal nyomozó belépett a lakásba, a hatalmas
kutyastatiszta pedig azonnal rávetette magát. Amíg Gibbson a
nagytestű kutyával birkózott a szőnyegen, Colt körbenézett a
lakásban. Semmi gyanúsat nem látott, így már azt hitte, rossz
nyomon járnak, amikor az utolsó fiók, amit ellenőrizni akart,
nem nyílt ki. Előhúzta belső zsebéből a feszítővasat, és
felfeszítette vele a fiókot.
Colt a mennyezetre pillantott.
– Nyomozó vagyok! Miért van nálam feszítővas?
Amíg Gibbson a nagytestű kutyával birkózott a szőnyegen,
Colt körbenézett a lakásban. Semmi gyanúsat nem látott, így
már azt hitte, rossz nyomon járnak, amikor az utolsó fiók, amit
ellenőrizni akart, nem nyílt ki. Colt hiába próbálkozott, sehogy
sem tudta kinyitni a fiókot. Hátra nézett, de Gibbsonra nem
számíthatott, mert a társát éppen leterítette a kutya. Kénytelen
volt más segítséget kérni. Bosszankodva felállt, majd átment a
hálószobába, ahol az ágy fölötti beépített széfet éppen egy
betörő próbálta feltörni. Colt köhintett egyet, mire a betörő
hátrafordult.
– Elnézést uram, volna szíves kölcsönadni a feszítővasát?
 – Hogyne – nyújtotta felé a szerszámot.
– Lekötelez. Ígérem, visszahozom.
Colt egy pillanat alatt felfeszítette a fiókot, majd
visszavitte a hálószobában várakozó betörőnek.
– Köszönöm.
– Nagyon szívesen. Maguk is az ablakon jöttek be? –
érdeklődött a betörő?
– Nem, mi nyomozást folytatunk, az ajtón át érkeztünk –
válaszolta Colt.
– Értem. További jó munkát – mosolygott kedvesen a
betörő.
– Magának is! – intett Colt.
A kinyitott fiókban csupán egy leragasztott cipős doboz
volt, rajta egy boríték, amin nyomtatott, nagy betűkkel az állt:
NYOM. Colt a hóna alá csapta a dobozt, és elindult az ajtó
felé.
– Gibbson, hagyja abba a játékot, és jöjjön! Azt hiszem
találtam valamit – sétált el Gibbson mellett, akinek pont
sikerült elhajítania a nagytestű kutyát. Gibbson elgyötörten
felállt, lerázta magáról a kutyaszőrt, és társa után sietett.
– Mi az, uram?
– Még nem tudom, de valószínűleg köze van Vanessa
Greyhez.
– Honnan veszi, uram?
– A dobozt egy lezárt fiókban találtam. És rá van írva,
hogy Vanessa Grey személyes dolgai – felelte Colt, majd
körbenézett. – Chaplin!
A rendőr kilépett a hálószobából, letette a páncélszekrény
ajtaját, és a nyomozókhoz lépett.
– Látja, Gibbson. Mindig van rossz nyom. Nézze csak meg
a noteszét! – szólt Colt.
Gibbson elővette a jegyzetfüzetét, majd felolvasta a
tartalmát:
 – Randy Harris, tengerpart, kutyasétáltatás.
A tengerparti szakaszon rengeteg statiszta tartózkodott.
Voltak, akik kutyájukat sétáltatták, fiatal szerelmespárok
statisztáltak romantikus történetekhez, egy életmentő a víz felé
futott, miközben egy ijedt kisgyerekstatiszta integetett neki a
tengerből. A levegőben sirályok köröztek.
– Gibbson, ebben a tömegben rengeteg időt veszíthetünk,
ha elkezdjük keresni a gyanúsítottat. Van valami ötlete? –
nézett fiatal társára Colt. Gibbson töprengett pár pillanatig,
majd elővette pisztolyát, és elordította magát.
– Állj, senki ne mozduljon, rendőrség!
A parton egy pillanat alatt megállt az élet. A
kutyasétáltatók megdermedtek, a kutyák a botjuk után ugorva
álltak meg, a szerelmes statiszták mozdulatlanná váltak, az
életmentő futás közben megállt, a fuldokló kisgyerek
abbahagyta a kapálózást, majd rövidesen elmerült. A part
fölött köröző sirályok abbahagyták szárnyuk csapkodását, és
lezuhantak.
Colt és Gibbson sietve elindultak a mozdulatlan emberek
mellett, és fénykép segítségével próbálták azonosítani a
gyanúsítottat. Randy Harris mellé érve Colt elkiáltotta magát.
– Gibbson!
Gibbson otthagyta a csinos életmentőnőt, aki mellett
megállt, és Colthoz sietett. Összehasonlította a fényképet, és a
mozdulatlan férfit, majd biccentett.
– Igen, ez Randy Harris – állapította meg, majd
körbenézett. – Köszönöm, most már rendben lesz.
Folytathatják a dolgukat! – utasította Gibbson a parton
tartózkodókat.
A tengerparton mindenki visszatért az eredeti
foglalatosságához, a kutyák elkapták a botjukat, és tovább
futkároztak, az életmentő berohant a vízbe, hogy megkeresse
az eltűnt gyereket, a sirályok újra felszálltak, és a part fölött
repkedtek.
– Randy Harris! Feltennénk néhány kérdést – szólt
Gibbson.
 – Rendben. De csak ügyvéd jelenlétében vagyok hajlandó
beszélni – felelte a gyanúsított.
– Nincs időnk bevinni kihallgatásra, emberéletekkel
játszik, ha most azonnal nem válaszol! – ragadta meg a pólója
nyakát Gibbson.
Colt rosszallóan nézte.
– Gibbson, maga túlontúl indulatos. A gyanúsítottnak
jogában áll ügyvédet kérni – mondta Colt.
Gibbson remegve elengedte Randy Harrist, és bosszúsan
körbenézett.
– Író, azonnal szükségünk lenne egy ügyvédre! – nézett az
ég felé.
– Gibbson, ne befolyásolja az írót!
– Uram, a nyomozás érdekében… – kezdte magyarázni,
miközben melléjük lépett egy taláros férfi.
– A nevem Zakary Saymon, válóperes ügyvéd –
mutatkozott be.
– Kérem, én nem kértem válóperes ügyvédet. Én rendes
jogi képviselőt szeretnék – magyarázta a gyanúsított.
– Na idefigyeljen, maga gyilkos! Ne válogasson, azt
mondta, ügyvédet kér, hát kapott egyet! Most pedig azonnal
válaszoljon a kérdéseinkre! – ragadta meg újra a gyanúsított
pólóját Gibbson.
Colt nyugtatni próbálta.
– Gibbson, próbáljon meg uralkodni az indulatain!
– Igen, uram.
– És mi az, hogy gyilkos? – csodálkozott Zakary Saymon.
– Tényleg Gibbson, ezt hogy érti? Ebben az epizódban
senki nem veszítette életét – érdeklődött Colt.
Gibbson elgondolkozott.
– Most ez nem lényeg! Azonnal válaszolnia kell néhány
kérdésünkre – terelte a szót Gibbson.
 – Nos rendben, válaszolok az ügyvéd úr jelenlétében, hogy
segítsem a nyomozást – adta meg magát Randy Harris.
– Mr. Harris, kérem, mondja meg, hogy mikor látta
utoljára Vanessa Greyt?
– Utoljára nyolc nappal ezelőtt láttam, amikor bejött az
állatkereskedésbe.
– Mit akart?
– Rafaellel beszélni, de mivel Rafael nem volt bent, így
Vanessa is azonnal távozott.
– Ki az a Rafael?
– Az állatkereskedés tulajdonosa.
– Nos, Mr. Harris, meg tudja erősíteni valaki, hogy ön
akkor beszélt utoljára Ms. Greyjel?
– Nem, egyedül dolgoztam aznap.
– Értem – bólintott Colt, majd elkiáltotta magát. – Chaplin!
A rendőr felállt az egyik napernyő alól, és a nyomozókhoz
sietett.
– Uram?
– Chaplin, jó, hogy itt van. Kérem, tartóztassa le Mr.
Harrist, mivel nincs tanúja, aki igazolná az állítását! –
utasította Colt.
– Igen, uram.
A rendőr megbilincselte Randy Harrist, majd elvezette.
Colt utánuk nézett, miközben Gibbson elővette a noteszét, és
felolvasta az egyszavas tartalmát: LINCOLN.

3.
Az ideiglenesen felállított bűnügyi laborban a két nyomozó
kérdőn nézett az albínó laborosra.
– Uraim, sajnos még nem derítettem ki mindent a
dobozról, ugyanis nagyon rövid idő alatt kell sok mindent
tennem – magyarázta Lincoln, miközben gurulós székével ide-
oda lökte magát a számítógép és a nyomokkal teli asztal
között.
– Tudjuk Lincoln, de az idő szorít minket. Negyvenöt perc
múlva a túszejtő elkezdi kivégezni a túszokat – sürgette Colt.
Lincoln feltolta a vastagüvegű szemüvegét az orrán.
– Viszont sikerült megzavarnom az épület rádiójeleit.
– És ez miért jó? – kérdezte Colt.
– Nem tudom – vonta meg a vállát Lincoln. – De bevett
szokás, hogy az elfoglalt épületek környékén álló kisbuszban
dolgozó laborosnak ez a feladata.
– Értem. És Lincoln, mit derített ki az eltűnt személy
dobozáról? – érdeklődött Colt.
– A dobozt nagyjából megvizsgáltam. Egy 38-as méretű
túrabakancs doboza. A gyártási szám alapján sikerült
kiderítenem, hogy már nem árusítják. Kiderítettem, hogy pár
hónapja fogyott el az összes, és csupán két helyen lehetett
kapni. A Shoeworld és a Mountainpack cipőüzletekben.
Átfuttattam a vonalkódot a rendszeren, és a Mountainpack
áruházat dobta ki találatnak. Az üzlet vásárlói
nyilvántartásából pedig kiderült, hogy ezt a bakancsot, aminek
a doboza itt van előttünk, fél évvel ezelőtt vásárolták – fejezte
be Lincoln.
A két nyomozó értetlenül nézett.
– És Lincoln, mi a helyzet a doboz tartalmával? – kérdezte
Colt.
– Hogy mivel?
– A doboz tartalma. Mi van a dobozban? –
türelmetlenkedett Gibbson.
– Nem tudom.
– Miért nem tudja? – üvöltött rá Gibbson.
– Mert önök beküldték nekem ezt a dobozt, azzal az
utasítással, hogy derítsek ki róla mindent. – vonta meg a vállát
értetlenül. – Én megtettem, amit tudtam.
 – Lincoln, a dobozban lévő dolgokat kell vizsgálnia, nem a
dobozt! – fogta a fejét Colt.
– Ezt nem mondták.
– Most mondjuk! – kiabálta Gibbson.
– Rendben, akkor elkezdem vizsgálni. Azonban nyomozó
urak, volna itt valami, amin talán elindulhatnak – vett ki a
faxgép aljából egy lapot Lincoln.
– Mi lenne az?
– A bakancsot nem Vanessa Grey fizette, nem is a túszejtő,
hanem a bankszámlaszám alapján kiderítettem, hogy a vevő
egy bizonyos Stephen Lane.
– Köszönjük, Lincoln!
A két nyomozó kilépett az ideiglenes bűnügyi kocsiból, és
elsétáltak a statiszták mellett. A levéltár épülete körül hatalmas
tömeg volt, a rendőrök, mentők és tűzoltók mellett feltűntek a
különböző emberjogi szervezetek, közülük azok, akik a túszok
életéért tüntettek, és azok is, akik a túszejtő életét akarták
megmenteni. Állatvédők is demonstráltak a tömegben, a túszul
ejtett kutya ügyében.
Colt elővette a zsebéből az adóvevőjét, és beleszólt.
– Larry! Larry! Vétel.
Pár pillanat múlva a rendőr suttogva válaszolt.
– Uram?
– Larry, hogy áll? Merre van?
– A második emelet környékén mászok, uram.
– Rendben Larry, igyekezzen, és vigyázzon magára. Colt
eltette az adóvevőt, majd Gibssonhoz fordult.
– Azt hiszem Gibbson, ideje meglátogatnunk a
bakancsvásárlót. Mondja a címet!
Gibbson előkapta a noteszét. – Stephen Lane, Royale Street
821, Monatery bankfiók.
A két nyomozó visszaindult az autóhoz, miközben
elhaladtak Daniel Count mellett, aki továbbra is a túszejtővel
egyezkedett.
– Azonnal adja meg magát! – mondta a túsztárgyaló.
– Nem! – kiáltotta a túszejtő.
– De igen!
Colt és Gibbson a Monatery bankfiók pultjánál álltak.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte tőlük a recepciós.
– Nos, igen. Mondja, mi a feltétele az autóvásárlási
hitelnek? – érdeklődött Gibbson.
– Tessék uram, ebben a prospektusban mindent megtalál a
szerződés feltételeiről – nyújtott Gibbsonnak egy kétezer
oldalas füzetet.
– Köszönöm – emelte meg Gibbson.
Colt rosszallóan nézett rá.
– Gibbson, az üggyel kapcsolatban kérdezzen!
– Igen, uram – bólintott, majd a recepcióshoz fordult. –
Mondja, hol találjuk Stephen Lane-t?
– Hátul, az utolsó ablaknál – mutatta.
A nyomozók a bankfiók utolsó ablakához léptek.
– Stephen Lane?
– Miben segíthetek?
– Feltennénk néhány kérdést – mutatta fel a jelvényét
Gibbson.
– Rendben. Közben, kérem, töltsék ki ezeket az űrlapokat
– adott át a nyomozóknak egy rakás papírt.
Gibbson azonnal elkezdte kitölteni, miközben Colt a
gyanúsítotthoz fordult. – Uram, kérem, mondja meg, hogy
milyen kapcsolatban áll Vanessa Greyjel?
– Semmilyen kapcsolatban nem állok vele – vágta rá
Stephen Lane.
– Ez érdekes. Ugyanis a maga bankkártyájával fizették ki
Miss Grey bakancsát.
 – Nem tudok róla. – vonta meg a vállát.
– Értem – töprengett Colt, majd körbenézett. – Chaplin!
A rendőr felállt a lakáshitel ügyintéző ablakától, és a
nyomozókhoz lépett.
– Uram?
– Chaplin, kérem, nézzen utána, hogy Stephen Lane
valóban nem tudott-e arról, hogy a bankkártyájával fizették ki
Miss Grey bakancsát.
– Igen, uram.
Gibbson feltűrte az ingujját, és megnézte az óráját.
– Uram, harminc percünk van, és a túszejtő kivégzi az első
túszt.
– Gibbson, maga szörnyen tapasztalatlan még. Most jön
az, hogy kitalálunk egy B tervet.
– B tervet?
– Igen, Gibbson. Gondolkozzon! Amíg nem kerítjük elő
Vanessa Greyt, valahogyan fel kell tartóztatnunk a túszejtőt.
Gibbson elképzelte, ahogy kipöcköli a füstbomba szelepét,
behajítja az ajtón, majd vár tíz másodpercet, és nagy levegőt
véve beugrik a helyiségbe. Könnyes szemmel, egy
géppuskával felszerelkezve szedi össze a túszokat, és a nyitott
ajtóhoz löki őket, ahonnan már maguktól is kitalálnak.
Gibbson azonban nem tart velük, a sűrű füstben megkeresi a
túszejtőt, és a fair play szabályok szerint, fegyverét eldobva,
ökölharccal mérkőzik meg vele.
Colt összeráncolt szemöldökkel nézett a társára.
– Gibbson, nem túlzás ez? Én egészen másfajta B tervre
gondoltam.
Gibbson elővette a jegyzetfüzetét, és kiolvasta belőle
Vanessa Lane adatait.
– Vanessa Lane. Százhetvenegy centiméter magas, 64 kg,
38-as lábú nő. Barna szemű, festett szőke hajú. Kedvenc
ruhaviselete a piros koktélruha – fejezte be az olvasást. Colt
megdörzsölte a halántékát.
– Gibbson, egyre gondolunk? – nézett ravaszul a társára
Colt. Gibson értetlenül nézett vissza rá.
– Egy mi? – kérdezte.
Colt sóhajtva megcsóválta a fejét.
– Gibbson, maga szörnyen tapasztalatlan még, akkor is, ha
időnként voltak jó gondolatai.
– Köszönöm, uram.

4.
(B terv)
A két nyomozó a városi levéltár felé igyekezett. Az épület
előtt egyre nagyobb tömeg gyűlt össze, többen különböző
vetélkedőket játszottak. Colt és Gibbson Daniel Count mellé
lépett.
– Mr. Count, kérem, mondja meg a túszejtőnek, hogy
meghoztuk a barátnőjét – szólt Colt.
– Túszejtő! A nyomozók meghozták a barátnőjét! – szólt
bele a hangszóróba.
Gibbson és Colt a mögöttük álló statisztához fordult –
Rendben, ne felejtse, hogy nem szólalhat meg. Az a célunk,
hogy elhiggye, hogy maga Vanessa Lane, és kijöjjön onnan. A
többit már mi elintézzük. Csak integessen a negyedik emelet
magasságába – utasította Colt a statisztát, aki paramétereiben
megegyezett az eltűnt Vanessa Greyjel.
– Vanessa! – kiáltotta a túszejtő az ablakból.
A statisztanő felemelte a kezét, és felintegetett.
– A barátnője azt kéri, hogy jöjjön ki! – szólt a
hangszóróba a túsztárgyaló.
Pár pillanat csend következett, majd a túszejtő idegesen
belekiáltott a saját hangszórójába.
– Ez nem Vanessa!
 Colt és Gibbson riadtan összenéztek.
– De igen! – vágta rá a túsztárgyaló.
– De nem! Vanessa teljesen máshogy néz ki. Ez nem ő! –
visította hisztérikusan a túszejtő.
– De igen! Ez a barátnője – bizonygatta Daniel Count.
– Huszonhat percük van, hogy idehozzák az igazi
Vanessát, különben megölök egy túszt! – üvöltötte a túszejtő.
– Azonnal adja meg magát! – tért vissza a tárgyra Daniel
Count.
– Nem!
– De igen.
Colt és Gibbson sietve Lincoln ideiglenes bűnügyi
kocsijához indultak, amikor a két ügynök eléjük állt.
– Mit művelnek nyomozók? – kérdezte a fiatalabb.
– Engedjenek, kifutunk az időből! – lökte félre őket Colt,
majd Gibsonnal a nyomában belépett a laborba. A két ügynök
tovább állt, és a mentősöket vonták kérdőre.
Colt homlokát törölgetve meredt a laborosra.
– Lincoln, mit tudott meg?
– Nos, nyomozó urak, a leragasztott dobozban sok mindent
találtam. Leveleket, amit az eltűnt személy egy bizonyos
Rafael Filippinek írt, egy naplót, amelyet az eltűnt személy
három éve vezet napi rendszerességgel, és amelyben leírja,
hogy szándékában áll elhagyni a túszejtőt, fényképeket,
amelyeken az eltűnt Miss Grey együtt látható Rafael
Filippivel, valamint egy fénymásolatot két repülőjegyről, ami
egy héttel ezelőttre szólt, Honoluluba. Sajnos még nem volt
időm rendesen átnézni ezeket a nyomokat, csak ujjlenyomatot
vettem. Minden nyomon kétfajta ujjlenyomatot találtam, az
egyik az eltűnt személyé, a másik pedig Rafael Filippié –
fejezte be Lincoln.
– Köszönjük Lincoln, ez sajnos nem túl sok. Nem talált
esetleg még valamit? – kérdezte Colt.
 – Sajnálom uram, ilyen szűkös időn belül lehetetlenség
rendesen megvizsgálni a bizonyítékokat.
– Értem – bólintott Colt.
Gibbson az ideiglenes labor asztalánál állt, és egy
kémcsövet nézegetett.
– Mondja Lincoln, ez mi? – nézett bele közelről a csőbe.
– Sav.
– Sósav?
– Gyomorsav – válaszolta a laboros.
Gibbson undorodva eldobta a csövet, majd Colthoz fordult.
– Uram, mi a következő lépés?
– Az idő nagyon kevés, Gibbson. Cselekednünk kell.
Chaplin! – kiáltotta el magát.
A rendőr felállt a labor számítógépe elől, és a
nyomozókhoz lépett.
– Uram?
– Chaplin, mit derített ki Stephen Lane bankkártyájáról?
– Uram, Stephen Lane bankkártyáját ellopták, és
tudomásunk szerint azóta egy bizonyos Rafael Filippi
használja, így Mr. Lane valóban nem tudott arról, hogy
bakancsot vásároltak vele – felelte Chaplin.
– Köszönöm, Chaplin.
– Azonban uram, Mr. Lane nem jelentette, hogy ellopták a
bankkártyáját – tette hozzá a rendőr.
– Sejtettem, hogy ez a Lane sáros – szólt bele Gibbson.
– Chaplin, kérem, tartóztassa le Stephen Lane-t! –
utasította Colt.
– Igen, uram.
A nyomozók kiléptek az ideiglenes bűnügyi laborból. Colt
elővette az adóvevőjét. – Larry. Larry. Vétel.
– Uram? – suttogta a rendőr.
 – Hogy áll a túszok kiszabadítása, Larry?
– Uram, itt vagyok a szellőzőrendszerben.
– Mégis merre, Larry? Kevés időnk van.
– Uram, a harmadik emeleten beszorultam!
– Larry, próbáljon meg tovább mászni. Maga a csali, meg
kell próbálnia kiszabadítania a túszokat! – magyarázta Colt
türelmesen.
– Próbálom, uram, de a szellőzőrendszer szűkülni kezdett,
és én beszorultam – ismételte a rendőr.
– Folytassa Larry, másszon tovább! Ez parancs!
Colt dühösen eltette az adóvevőt, és Gibbsonhoz fordult.
– Kell, hogy legyen megoldása az ügynek! A túszejtő
mindjárt öldökölni kezd! Valami elkerülte a figyelmünket! De
mi? – gondolkozott Colt.
– Talán az eltűnt személy nem is tűnt el – vetette fel
Gibbson.
– Hogy érti ezt?
– Talán csak elutazott. Talán el akarta hagyni a túszejtőt,
de nem volt bátorsága elmondani, ezért elszökött a
szeretőjével, Rafael Filippivel, aki nemcsak a szeretője, hanem
a túszejtő főnöke is egyben. Ezt nem tudták volna hogy
közölni a túszejtővel, ezért inkább Vanessa Grey mindent leírt
a naplójába, majd elzárta, hogy csak azután találjuk meg,
miután már messze jár. Ezután Rafael Filippi lopott
bankkártyával megvette a repülőjegyeket, és most Hawaiion
bujkálnak – tűnődött Gibbson.
Colt megcsóválta a fejét.
– Gibbson, maga szörnyen tapasztalatlan, és nagyon élénk
a fantáziája. De lássa be, ez a mese képtelenség – legyintett
Colt. A két ügynök újra elsétált előttük, és méregetve nézték a
nyomozókat.
– Negyed óránk van, Gibbson – sóhajtotta Colt.
 Abban a pillanatban kivágódott az ideiglenes bűnügyi
labor ajtaja, és Lincoln rontott ki rajta csapzottan.
– Megvan! – kiáltott rá a nyomozókra.
– Mi az, Lincoln?
– Megvan a kapocs! Most kaptam meg a vizsgálat
eredményét. A lopott bankkártyával buktak le. Ugyanis öt
perccel ezelőtt használták utoljára, Honolulu repterén. A
reptértől azonnal lekértem a reptéri biztonsági kamera
felvételeit, és nézzék! – adott át a nyomozóknak egy
nyomtatott fényképet, amin az eltűnt Vanessa Grey és egy
ismeretlen férfi volt látható, a reptéri étterem egyik asztalánál.
– Ha jól sejtem, a férfi Rafael Filippi – bólintott Gibbson.
– Szép munka volt Lincoln – dicsérte meg Colt a laborost,
majd Gibbsonhoz fordult. – Gibbson! Hozzuk ide Vanessa
Greyt.

5.
Honolulu repterén rengeteg nyaraló statiszta lézengett,
legtöbbjük színes ingben parádézott, és élvezte szabadsága
utolsó pillanatait. Az étteremben ülő Vanessa Greynek és
Rafael Filippinek azonnal feltűnt a két öltönyös férfi, akik
feléjük igyekeztek.
– Rafael Filippi! – lépett melléjük Colt, miközben Gibbson
felmutatva a jelvényét.
– Nyomozó urak! – állt fel Mr. Filippi.
– Bizonyítékunk van rá, hogy lopott bankkártyával fizet,
amit nagy valószínűséggel maga lopott el.
Rafael Filippi az étterem falára nézett, ahol
megelevenedtek a bűntett emlékképei. A nyomozók
végignézték, ahogyan Mr. Filippi ellopja Stephen Lane
kártyáját, majd azzal fizeti ki a bakancsot, később pedig az
utazást. Colt türelmetlenül nézte a képeket, majd elkiáltotta
magát – Chaplin!
A rendőr felállt a mellettük lévő asztaltól.
– Uram?
 – Chaplin, kérem, tartóztassa le Rafael Filippit!
– Igen, uram. Aloha!
– Aloha! – köszönt vissza Colt, majd miután a rendőr
elvezette a gyanúsítottat, a nyomozók Vanessa Greyhez
fordultak.
– Miss Lane, van fogalma róla, hogy mit tett?
– Elutaztam? – pislogott nagyokat a nő.
– A maga barátja, vagy volt barátja tizenhat túszt ejtett a
városi levéltárban, és ha tíz percen belül nem visszük elé,
elkezdi kivégezni a fogva tartott statisztákat.
– Ó Istenem, Mark! – szörnyedt el Vanessa Grey.
– Azonnal cselekednünk kell! Összesen tíz perc áll
rendelkezésünkre. Indulás.
A két nyomozó és Vanessa Grey sietve visszatért a
városba.
A levéltár előtti tömeg jó hangulatban, énekléssel és
játékkal töltötte az időt. A túsztárgyaló még mindig a
túszejtővel vitatkozott, az ügynökök mellette álltak, és a
munkáját kritizálták. A nyomozók és Miss Grey érkezésére
mindenki elcsendesedett, két tűzoltó kikászálódott az ugráló
várból, és feszülten figyelték az eseményeket. A
rohamosztagos statiszták bevetésre készen várakoztak, a
mesterlövészek elfoglalták helyeiket. Csend telepedett a
környékre. Lincoln kilépett az ideiglenes laboratóriumból és a
levéltár elé sétált. Chaplin leszállt a reptéri buszról, majd
csatlakozott a nyomozókhoz. Colt és Gibbson megálltak
Daniel Count mellett, és a negyedik emeleti ablakra meredtek.
Végül Colt elkérte a hangszórót.
– Itt Franklyn Colt nyomozó beszél! Mr. Throw, amint
látja, mi teljesítettük a feltételeket. A társam mellett áll
Vanessa Grey. Most maga jön. Engedje el a túszokat, és adja
meg magát.
A túszejtő szavait nyomasztó csend előzte meg. Csupán a
két ügynök rágógumizását lehetett hallani.
Colt az ég felé nézett.
 – Muszáj, hogy az ügynökök ennyire tapintatlanok
legyenek? – kérdezte.
– Engem is szörnyen dühítenek! – vágta rá Gibbson.
A fiatal ügynök ránézett.
– Valami problémája van, nyomozó úr? – kérdezte.
– Magának van problémája, ügynök úr? – kérdezett vissza
Gibbson.
– Megbeszélhetjük egy kicsit arrébb – célozgatott a fiatal
ügynök.
– Ne most! – szólt rájuk egyszerre Colt és az idősebb
ügynök. Gibbson és a fiatal ügynök egymást méregetve fordult
vissza a levéltár épülete felé. A túszejtő az ablakban állt, és
zavartnak tűnt.
– Vanessa! Hol voltál az elmúlt egy hétben? – kérdezte
szomorúan.
– Kérem, előbb engedje el a túszokat, később lesz módjuk
rá, hogy megbeszéljék! – szólt bele Colt a hangszóróba.
– Nem! – vágta rá a túszejtő.
– De igen! – szólt bele Daniel Count, a túsztárgyaló.
– Nem, én most akarom tudni! – vitatkozott Mark Throw,
és még mielőtt bárki szólhatott volna, az égbolt alján
megelevenedtek Vanessa Grey emlékképei.
Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte a képeket, amik
elárulták Vanessa Grey és a túszejtő főnöke, Rafael Filippi
titkolt kapcsolatát. Többen elsírták magukat a képek láttán,
mások megjegyzéseket tettek a románcra. Mark Throw, a
túszejtő könnyes szemmekkel meredt az égboltra. Az
emlékképek azzal szakadtak meg, hogy a két nyomozó
megjelent Honolulu repterén. A tömegre dermedt csend borult.
Pár perc hatásszünet után a túszejtő a szájához emelte a
hangszóróját.
– Hát így állunk!
– Mark, én nem… – kezdett magyarázkodni Vanessa Grey,
de a túszejtő belefojtotta a szót.
 – Nekem már úgyis mindegy! Most megölöm a túszokat! –
fenyegetőzött, mire az épület előtt álló tömeg felhördült.
– Talán a kutyával kezdem! – folytatta.
– Ne, ne a kutyával! – üvöltötték az állatvédők. – Inkább a
gyerekkel! – skandálták.
– Mi? Maguk megőrültek? Inkább a kutyát! – ordították a
gyermekvédelmisek.
– Egy nővel kezdje! – kiáltotta valaki a tömegből, akire
azonnal ráugrott az egyenjogúságért küzdő nőszervezet
tizenkét tagja.
Pillanatokon belül összeverekedett a levéltár előtt álló
hatalmas tömeg. A túszejtő bement az ablakból.
Colt Gibbsonhoz fordult.
– A túszok már egy teljes órája foglyok. Ha nem
szabadítják ki őket rövid időn belül, beláthatatlan
következményei lehetnek. Mit tegyünk?
Az akciócsoport főnöke a nyomozókhoz lépett.
– Uram, a csapat készen áll. Várunk a parancsra – közölte.
Colt megvakarta az állát, és a társához fordult.
– Semmi szükség az akciócsoportra. Magam intézem el –
mondta Gibbson, majd felállt, elővette zsebéből a fejkendőjét,
és szorosan a homlokára kötötte. Egy mozdulattal letépte
zakója ujjait, és dagadó izmait kivillantva, felvette a lábának
támasztott automata gépfegyvert, és a vállára terített
golyószóróval elindult a levéltár bejárata felé.
– Gibbson, mit művel? – kiáltott utána Colt, de fiatal társa
rendíthetetlen volt.
Az épület előtti tömeg lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi
fog történni. Gibbson a bejárathoz ért, fél karral rántott egyet a
puskán, így biztosította ki, majd bement.
Két perc telt el. Feszült csend. A bejáratot fürkésző
tekintetek. Dulakodás hangjai bentről. Majd Gibbson kirohant
az épületből.
 – Megtámadtak! Megtámadtak a túszok! Rohamosztag,
menjenek, és lőjenek szét mindent! – üvöltötte.
A rohamosztag csak erre a jelre várt, lerohanták az
épületet. Gibbson visszatért Colthoz, leroskadt egy székre,
aminek támláján az ő neve állt és csodálkozva nézett körbe.
– Gibbson, mégis mit képzelt? Mondtam magának, hogy
ne hősködjön!
– De a túszok támadtak meg, amikor meg akartam
közelíteni a túszejtőt! – panaszkodott.
– Gibbson, maga szörnyen tapasztalatlan még! Tudhatná,
hogy ilyen esetekben a Stockholm szindróma veszélye fennáll.
A túszok és a túszejtő között szoros kapcsolat alakulhat ki,
ilyenkor pszichológusra kell bízni a dolgot. Ezek a túszok túl
sokáig voltak foglyok, ez az idő elég volt ahhoz, hogy mély
érzelmi kötelék alakuljon ki közöttük. Természetes, hogy
ennyi idő eltelte után védelmezik a fogvatartót. Hiszen egy
órát voltak vele összezárva! Gondoljon csak bele, Gibbson!
Egy teljes órát. Érthető a kötődés. A pszichológusok több évig
fogják kezelni ezeket a túszokat – magyarázta Colt, miközben
Gibbson, Chaplin, Lincoln és a két ügynök körbeülték.
A levéltár épületében több lövés is eldördült, majd a
rohamosztag parancsnoka kivezette a túszejtőt, utána pedig
sorban kiszabadultak a túszok. Többen közülük a túszejtővel
akartak menni a rendőrségre, majd mikor ezt nem
engedélyezték, heves zokogásban törtek ki. Miután a túszejtőt
elvezették, a parancsnok tartott egy rövid sajtótájékoztatót,
miszerint az akció sikeres volt, csupán a kutya pusztult el,
mert egy kósza golyó eltalálta a nagy lövöldözésben. Ezután
az állatvédők összeverekedtek a rohamosztagosokkal. A
nyomozók felálltak, hogy visszatérjenek a kapitányságra.
Mielőtt azonban elindultak volna, a két ügynök útjukat állta.
– Nyomozó úr! Viszontlátásra! – nyújtott kezet az idősebb
ügynök Coltnak.
– Viszontlátásra! – fogadta el a kézfogást Colt.
– Valami problémája van? – kérdezte Gibbson az előtte
álló fiatal ügynököt.
 – Beszéljük meg egy kicsit arrébb – ajánlotta fel az
ügynök.
– Gibbson, jöjjön, le kell zárnunk a sorozatot – szólt rá
Colt.
– Nekünk pedig mennünk kell egy újabb helyszínre,
zavarni az ott dolgozókat! – szólt az idősebb ügynök is közbe.
– Rendben, akkor legközelebb megbeszéljük – fenyegette
Gibbson.
– Rendben! – bólintott az ügynök.
A nyomozók az autóhoz sétáltak. Mielőtt beszálltak volna,
Colt odaszólt az egyik tűzoltónak.
– Elnézést!
– Igen, Uram?
– A harmadik emeleti szellőzőrendszerbe beszorult egy
fiatal rendőr. Kérem, szedjék ki onnan – utasította.
– Azonnal!
Colt nézte, ahogy a tűzoltó értesíti a társait, majd az épület
felé igyekeznek, ezután beszállt az autóba. Mikor elindultak,
látták, hogy négy katasztrófaelhárító autó érkezik a helyszínre,
köztük bombaszakértőkkel.
– Mi történt? – nézett arra Gibbson.
– A levéltár közkedvelt helyszín, valószínűleg bomba van
az épületben – válaszolta Chaplin, aki Lincolnnal együtt a
hátsó ülésen ült.
A nyomozók csodálkozva néztek hátra.
– Chaplin, jó, hogy itt van! – üdvözölte Colt, majd az
albínó laboroshoz fordult. – Lincoln!
– Uram! – köszöntek vissza.
Colt elindította az autót, és elhajtottak a városi levéltár
elől.
– Ha bomba van az épületben, nem lenne ott a helyünk? –
kérdezte Gibbson.
 – Gibbson, maga szörnyen tapasztalatlan még! Az már ott
egy másik történet, más szereplőkkel – felelte Colt.

6.
A két nyomozó a rendőrkapitányság folyosóján sétált,
miközben az utolsó részt elemezték. Chaplin csatlakozott
hozzájuk.
– Uram! Mark Throw ügye most kerül bíróságra,
valószínűleg elítélik túszejtés vádjával – olvasta fel a rendőr.
– Nagyszerű, Chaplin.
– Randy Harris alibi nélkül is ártatlannak bizonyult, így őt
elengedtük. Rafael Filippi bevallotta, hogy ellopta, majd
használta Stephen Lane bankkártyáját. Őt óvadék ellenében
szabadlábra helyeztük.
– Értem.
– Azonban, mivel Stephen Lane továbbra is tagadja, hogy
tudomása lett volna arról, hogy mire használták az ellopott
kártyáját, valamint eddig ismeretlen okokból nem jelentette be,
őt továbbra is előzetes letartóztatásban tartjuk – fejezte be a
rendőr.
– Köszönöm, Chaplin – bólintott Colt.
A két nyomozó és Chaplin a folyosón sétált, miközben
csatlakozott hozzájuk Lincoln, majd Larry.
– Larry, sikerült kiszabadulnia a szellőzőből? – érdeklődött
Colt.
– Igen, uram. A tűzoltók kivágtak a nyílásból – mesélte
lelkesen Larry.
A rendőrkapitányság előtt egy kis csoportot alkotva
megálltak, és tovább beszélgettek, miközben a háttérben
kivágódott a kapitányság ajtaja, és boldog, szabad emberek
távoztak rajta. Azok, akiket ők tartóztattak le.
– Nos, a sorozatnak vége. Hogyan tovább? – nézett körbe
Colt.
 – Én mindjárt statisztálok egy másik történetben. Két
holttestet találok meg, és biztosítom a helyszínt – mondta
Larry.
– Akkor további eredményes munkát, Larry! – köszönt el
Colt.
– Köszönöm, uram.
– Én biokémikust alakítok egy mérgekről szóló hatrészes
történetben – felelte Lincoln.
– Izgalmasan hangzik. – veregette vállon az idős nyomozó.
– Köszönöm, uram. – mosolyodott el a laboros.
– Na és maga, Chaplin? Megvan a főszerep? – érdeklődött.
– Nem uram, továbbra is rendőrként statisztálok, de nem
adom fel, járok a válogatásokra, és az, hogy ilyen mértékű
szerepem volt ebben a sorozatban, nagyban megnöveli annak a
lehetőségét, hogy komolyabb szerephez jutok. Addig azonban
statisztálok – felelte kissé csalódottan Chaplin.
– Sok sikert, Chaplin! – nyújtotta a kezét Colt.
– Köszönöm, uram.
Gibbson szó nélkül fogott kezet mindannyiukkal, majd
mikor elmentek, sokáig meredt utánuk.
– Na és maga, Gibbson? Hirtelen és tapasztalatlan
karaktere mit tesz ezek után? – törte meg a csendet Colt.
– Nem is tudom. Hálátlan és öntörvényű karakterem
megköveteli, hogy magamba zuhanva várjam az újabb
munkát, miközben bűnös és egészségtelen életmódommal
agysejtjeimet pusztítom, és szinte belepusztulok az
önsanyargatásba – felelte.
– Gibbson, a maga karaktere egyszerűen nem akar
fejlődni! – csóválta meg a fejét Colt.
– És ön, uram? Mihez kezd most? – kérdezte Gibbson.
Colt töprengett pár pillanatig.
– Nem is tudom. Megpróbálom élvezni a nyugdíjazásom,
és az ezzel járó tehermentes életet. – vonta meg a vállát.
 Gibbson vágott egy grimaszt.
Hirtelen megjelent egy boríték a járdán, rajta nyomtatott,
nagy betűkkel a nevük szerepelt. Gibbson lehajolt érte,
felbontotta, majd jól érthetően, hangosan felolvasta a
tartalmát: – VÉGE.
Colt sóhajtott egyet, majd Gibbsonra nézett.
– Vigyázzon magára Gibbson, maga szörnyen
tapasztalatlan nyomozó, akkor is, ha minden látszat ellenére
remek társam volt az elmúlt nyolc részben – nyújtotta a kezét.
Gibbson pár pillanatig hezitált azon, hogy elfogadja-e,
majd arcán átsuhant egy árnyék, ami talán a karakterfejlődés
egy halvány jele volt, és megrázta a társa kezét.
– Köszönöm, uram.

A kiadásért felel: Universal Hungary Média Holding Kft.

Főszerkesztő: Kristóf Maximillian
Készült: Universal Hungary Stúdió
Művészeti igazgató: Stróbl Bernadette
Forma és design: Discovery Hungary
Kiadja: Universal Hungary
ISBN: 978 963 9665 18 7
 Table of Contents
I. A Janice Hobster rejtély
1.
2.
3.
4.
5.
6.
II. Pauly Sherman, a törpe
1.
2.
3.
4.
5.
6.
III. A turistaösvény
1.
2.
3.
4.
5.
6.
IV. St. Conrad stadion
1.
2.
3.
4.
5.
6.
V. A sorozatgyilkos - Első rész
1.
2.
3.
4.
5.
 6.
VI. A sorozatgyilkos - Második rész
1.
2.
3.
4.
5.
6.
VII. A holland negyed
1.
2.
3.
4.
5.
6.
8. A túszejtés - befejező rész
1.
2.
3.
4.
5.
6.