Gender, Embodiment, And The History

Of The Scholarly Persona: Incarnations

And Contestations 1st Edition Edition
Kirsti Niskanen
Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/gender-embodiment-and-the-history-of-the-scholarly-
persona-incarnations-and-contestations-1st-edition-edition-kirsti-niskanen/
Gender, Embodiment,
and the History of
the Scholarly Persona
Incarnations and Contestations

Edited by
Kirsti Niskanen · Michael J. Barany
 Gender, Embodiment, and the History
of the Scholarly Persona

“Being a scholar or scientist has always been a way of being in the world, never
just a job. This highly readable collection of essays explores how (and how not)
to become the very model of a mathematician or a historian or a naturalist.
Forget white lab coats and horn-rimmed glasses: as this book shows in vivid
detail, assuming a learned persona can shape bodies as well as minds, characters
as well as costumes.”
—Lorraine Daston, Max Planck Institute for the History of Science, Germany

“This is a book we have been waiting for, especially scholars who are concerned
with the historical field of scholarly and scientific persona studies. The spec-
trum of case studies excavate how scholarly personae are embodied in gendered
behaviours and performances on individual and institutional levels, in scholarly
practices, academic cultures, self-representations, and in habits of living. With its
conceptual coherence, thematic variation, and focus on gender and masculinities,
this is a book that we have missed in the international research literature, and it
will undoubtedly be a standard reference in the field.”
—Mineke Bosch, University of Groningen, The Netherlands

“Through its authors’ and editors’ rich, varied and intersecting research, this is
a remarkable historical inquiry into scholarly persona. The various case studies in
each chapter reveal the often nationalized and gendered embodiment of scholarly
and scientific identity and its formation of public display in the nineteenth and
twentieth century. It is a valuable contribution to persona studies more widely
and scientific persona directly.”
—David Marshall, Deakin University, Australia
 Kirsti Niskanen · Michael J. Barany
Editors

Gender, Embodiment,
and the History
of the Scholarly
Persona
Incarnations and Contestations
Editors
Kirsti Niskanen Michael J. Barany
Department of History Science, Technology
Stockholm University and Innovation Studies
Stockholm, Sweden University of Edinburgh
Edinburgh, UK

ISBN 978-3-030-49605-0 ISBN 978-3-030-49606-7 (eBook)

https://doi.org/10.1007/978-3-030-49606-7

© The Editor(s) (if applicable) and The Author(s), under exclusive license to Springer
Nature Switzerland AG 2021
This work is subject to copyright. All rights are solely and exclusively licensed by the
Publisher, whether the whole or part of the material is concerned, specifically the rights
of translation, reprinting, reuse of illustrations, recitation, broadcasting, reproduction on
microfilms or in any other physical way, and transmission or information storage and
retrieval, electronic adaptation, computer software, or by similar or dissimilar methodology
now known or hereafter developed.
The use of general descriptive names, registered names, trademarks, service marks, etc.
in this publication does not imply, even in the absence of a specific statement, that such
names are exempt from the relevant protective laws and regulations and therefore free for
general use.
The publisher, the authors and the editors are safe to assume that the advice and informa-
tion in this book are believed to be true and accurate at the date of publication. Neither
the publisher nor the authors or the editors give a warranty, expressed or implied, with
respect to the material contained herein or for any errors or omissions that may have been
made. The publisher remains neutral with regard to jurisdictional claims in published maps
and institutional affiliations.

Cover image: courtesy of Helsinki University Museum

This Palgrave Macmillan imprint is published by the registered company Springer Nature
Switzerland AG
The registered company address is: Gewerbestrasse 11, 6330 Cham, Switzerland
 Foreword: Persona’s Potential

A book by scholars about scholarly identities, past and present, is most

welcome. Such a rich project prompts many responses, some autobio-
graphical, others historiographical, but all reflective, and productively so.
As the essays in this volume indicate, there are myriad possibilities for
deepening our research into knowledge production so as to take account
of the complex psychological and cultural factors at play. We have the
chance to generate more sophisticated understanding of what it means
to produce knowledge, both for those who are makers and all the other
groups that have an investment in the process. The potential sources
are close to infinite, and, in addition to those contained in libraries and
archives, they include portraits, films, medals, clothing and accessories,
hairstyles, indeed any phenomenon that is eloquent about the forms
of decorum that scholarly environments promote, take for granted and
police. Historians will also want to reflect upon the ways in which poetry,
plays, and novels express common understandings of scholarly life while
actively contributing to such views. All aspects of professional settings are
of potential relevance. Just over my own career I have witnessed marked
changes in the dress deemed appropriate for academic women from a
setting in the early 1980s where I was advised to wear a skirt or dress,
especially for meetings, through power dressing to what I take to have
been a more laissez-faire mood in the 2010s where jeans are common
attire. These are far from trivial matters. As the contributors suggest there

v
vi FOREWORD: PERSONA’S POTENTIAL

is much ‘work’ that is being done by modes of self-presentation, forms of

sociability, and the defining features of working relationships.
But it may be wise to put the brakes on for a moment and consider
the many resonances of ‘scholar’ and its cognates. The term can suggest
someone who is academic, that is, interested in and committed to the
production of reliable knowledge. Scholars, typically, are studious beings,
dedicated to learning, often in a bookish sort of way. The very word
‘bookish’ alerts us to the potential for ‘scholar’ to be used in a pejora-
tive way, just as much as it can be a term of description or approbation.
As a result of its bookish connotations, ‘scholar’ is often associated with
the humanities, more than other domains, and can hint at dryness, seclu-
sion, the worlds of libraries and archives, rather than laboratories, clinics,
or the outdoors. These are mobile, historically wrought associations. Isaac
Newton was certainly a scholar, those undertaking experimental work in
the twenty-first century less obviously so. In practice, knowledge-making
takes many forms that defy stereotypes. Charles Lyell, the influential geol-
ogist, had worked as a lawyer and undertook extensive fieldwork; he
came from a wealthy family, studied classics at Oxford, was well-read
and capable of writing eloquently. The notion of fieldwork is important
here since it suggests forms of dynamism, adventurousness, and energy
that can easily be construed as in tension with scholarly ideals and with
gender norms. Some of those who undertook extensive work in the field
did not have Lyell’s advantages; they might earn a living from practical
activities such as surveying. Hence to probe scholarly identities is to raise
questions about changing conceptions and experiences of both class and
gender. In a number of settings (public lectures, for instance) such people
—privileged men and women, those of both sexes from more humble
backgrounds—interacted with one another. As a result, identities were
shaped in a dynamic fashion. There is much evidence, especially for the
nineteenth century onwards, about the ways in which people managed
themselves and others’ perceptions of them. ‘Persona’ is one of the
concepts that helps us to think about such matters. As these essays show,
there are instances where individuals and groups are fully aware of what
they are doing—the fabrication of the mathematician Nicolas Bourbaki is
an obvious example (Chapter 2).
Choosing a pseudonym or anonymity necessarily demands imaginative
effort in creating or effacing an identity. The analogy with playwrights is
inescapable since they conjure up dramatis personae, and if using a chorus,
they deliberately suppress individuality in favour of a collective voice.
 FOREWORD: PERSONA’S POTENTIAL vii

Everyone is to some extent such a playwright in their own lives, as well as

being choreographer, director, stage manager, costume designer, and so
on. Internal voices, much like a dramatic chorus, comment and criticize,
praise and denigrate as biographies unfold. These phenomena are general,
perhaps universal. The questions posed in this volume are directed at
professional or occupational identities, and at knowledge-making workers
more particularly. At a time when expertise is widely mocked, with serious
consequences, careful reflection upon the ways in which scholars handle
themselves and are represented by others is timely. The essays in this
volume show it to be an important and valuable undertaking, requiring, it
must be stressed, meticulous scholarly skills. We do well to remember how
intricate and at times how fragile the sense of self is. These are thoroughly
historical issues; by teasing out the contexts in which personae are formed
and challenged we can appreciate better broad shifts over the nineteenth
and twentieth centuries, as well as the complexities faced by individuals.
Case studies are a powerful way of demonstrating the analytical capacity
of the concept ‘persona’, while providing rich historical texture.
As many of the chapters reveal, institutions played a key role in the
construction of identities and of knowledge. These range from laborato-
ries and funding organizations to academies, medical schools, publishers,
and universities. Learned societies, especially those that, through journals,
are guardians and censors of knowledge, also collect evidence of achieve-
ment and bestow honours and prizes. Institutions, in other words, operate
at a number of levels, including at a psychological one. Their Janus-like
qualities, facing both outwards towards political, economic, and social
stakeholders, and inwards towards members and their conduct, has meant
that they play a notably complex role in nurturing scholars and also in
disciplining them. ‘Persona’ can thus be used to shed light on organiza-
tions, as well as individuals, and vice versa. The current prominence of
the term ‘persona’ may be linked with a number of trends. Once seen as
vulnerable to hagiographic distortion, biography is coming back into its
own as a subtle, demanding historiographical mode. Lives of knowledge-
makers have to engage with their manner of working and their modes of
self-presentation in historically specific terms. The prominence of psycho-
analysis is surely relevant here, regardless of its therapeutic efficacy, since
it has offered languages, theories, and cases for interpreting human beings
that have been widely disseminated. By virtue of being based on an under-
standing of human experience and behaviour as dynamically, interactively
formed, psychoanalysis is arguably akin to persona studies, as well as one
viii FOREWORD: PERSONA’S POTENTIAL

of the intellectual frameworks that underlies this relatively new field. It

is no coincidence that Sigmund Freud himself offers such meaty mate-
rials for historians interested in the ways in which knowledge is gener-
ated, in the self-understanding of those who may be termed scholars, and
in the ways they negotiate their place in the world. At a time when the
media and their audiences are caught up with celebrities and the very
phenomenon of celebrity, ‘persona’ resonates strongly with our curiosity
about prominent thinkers and their lives. While we recognize that such
lives follow no set pattern, certain models of scholarly existence persist
and new ones emerge. In Britain, for example, Professor Brian Cox is,
quite literally, a rock star scientist, who cultivates a persona that permits
him to be humorous and didactic at the same time. Such phenomena
encourage us to consider performance styles and to treat them histori-
cally. While ‘style’ may seem a long way from ‘persona’, the two concepts
can perhaps illuminate each other through detailed case studies. Using
the term ‘style’ reminds us how seemingly personal choices—hair, clothes,
accessories, and so on—are eloquent not just at an individual level, but at
the level of occupations, gender, age, social recognition, and race. As the
essays in this volume demonstrate so effectively, ‘persona’ too works on a
number of analytical levels, becoming a key element within the historian’s
toolkit.
Knowledge has always been a tricky phenomenon—dangerous and
indispensable, difficult, elusive, and contested—hence those who create,
deploy, and disseminate it often tread on shaky ground. ‘Persona’ helps
us to comprehend how they navigated such terrain, with what degrees of
success, and at what costs to themselves and those around them.

Ludmilla Jordanova
Durham University
Durham, UK
 Acknowledgements

We owe thanks to many people and institutions for their encourage-

ment and support during the researching and editing of this volume. The
collection is the result of a collaborative international research project,
Scientific Personae in Cultural Encounters (SPICE), funded during 2014–
2018 by the Marcus and Amalia Wallenberg Foundation (Sweden) and
the co-operating universities, Stockholm University, the University of
Groningen, and KU Leuven. The articles derive from a conference
supported by the Swedish Research Council and the Wallenberg Foun-
dation in Stockholm in November 2018. They summarize and further
develop research from the project and bring the project into conversa-
tion with the larger field of historical persona studies in an international
context. The authors developed their contributions further in workshops
and seminars with colleagues and students, including an August 2019
chapter workshop at Stockholm University, supported by the Swedish
Science Council.
In the time spent editing this book we as editors have been lucky
enough to work in encouraging environments, the Department of History
at Stockholm University and the Science Technology and Innovation
Studies Subject Group, University of Edinburgh, respectively, where
colleagues gave valuable support at different stages of the project. Kirsti
Niskanen would also like to thank Stellenbosch Institute for Advanced
Study, Stellenbosch University, South Africa, for allowing her time and

ix
x ACKNOWLEDGEMENTS

space to undertake the final editorial stages for this book. The corre-
sponding phases of Michael Barany’s editing included time at the Franke
Institute for the Humanities, University of Chicago.
Special thanks are due to Rebecca Ahlfeldt and Sophie Buijsen for their
attentive and perceptive work on the index and chapter editing.
 Contents

1 Introduction: The Scholar Incarnate 1

Kirsti Niskanen and Michael J. Barany

Part I Personae on the Move

2 “A Young Man’s Game”: Youth, Gender, Play,

and Power in the Personae of Mid-Twentieth-Century
Global Mathematics 21
Michael J. Barany

3 Fashioning a Scientific Persona in a Colonial

Borderland: The Many Identities of William Smith
Clark in 1870s Colonial Hokkaido 55
John L. Hennessey

4 Scholarly Persona Formation and Cultural

Ambassadorship: Female Graduate Students
Travelling Between Belgium and the United States 83
Kaat Wils and Pieter Huistra

xi
xii CONTENTS

5 A Woman in a “Man Made World”: Erzsébet Kol

(1897–1980) 113
Anna Cabanel

Part II Bodies on Display

6 Cut Out for Medicine: Anatomical Studies

and Medical Personae in Fin-de-Siècle Finland 149
Heini Hakosalo

7 Gifts of Nature? Inborn Personal Qualities and Their

Relation to Personae 181
Julia Dahlberg

8 Scientific Persona Performance Through Online

Biographies and Their Relationship to Historical
Models 215
Kim Barbour, Rachel A. Ankeny, Carolin Plewa,
and Jodie Conduit

Part III Multiple Masculinities

9 Immortal Beloved: Virtue, Death, and the Making

of the Swedish Nineteenth-Century Pedagogical
Scholar 237
Isak Hammar

10 The Whole Man: A Masculine Persona in German

Historical Studies 261
Herman Paul

11 Wilhelm Wundt’s Critical Loyalty: Balancing

Gendered Virtues Among Early Experimental
Psychologists 287
Christiaan Engberts
 CONTENTS xiii

12 The Scholarly Persona Embodied: Seclusion, Love,

Academic Battles, and International Exchanges
in the Shaping of a Philosophy Career 315
Kirsti Niskanen

Index 349
 Notes on Contributors

Rachel A. Ankeny, Ph.D. is Professor of History and Philosophy, and

Deputy Dean Research in the Faculty of Arts at the University of Adelaide.
Her research interests include history and philosophy of biological and
biomedical sciences, and public engagement in science.
Michael J. Barany, Ph.D. is Lecturer in the History of Science in the
Science Technology and Innovation Studies Subject Group, University
of Edinburgh, UK. He studies the history, sociology, and culture of
modern mathematical, theoretical, and natural sciences, working primarily
on mathematics and globalization.
Kim Barbour, Ph.D. is a Senior Lecturer in the Department of Media at
the University of Adelaide, Australia. She is the co-founding editor of the
Persona Studies journal. Her work focuses on digital and online media,
storytelling, online persona, the strategic production of identity through
digital media, and the use of social media.
Anna Cabanel, Ph.D. is a postdoctoral researcher at the University of
Amsterdam as a member of the project ‘Spa as a Transnational Public
Space and Social Metaphor’. Her dissertation thesis (2019) investigated
the role of the International Federation of University Women (IFUW) in
the construction and promotion of a scientific persona for women in the
course of the twentieth century.

xv
xvi NOTES ON CONTRIBUTORS

Jodie Conduit, Ph.D. is a Professor of Marketing in the Business School

at the University of Adelaide, Australia. Her research interests lie in under-
standing how to engage individuals to achieve meaningful and relevant
outcomes, particularly in research areas of customer engagement, value
co-creation, and more broadly in service research.
Julia Dahlberg, Ph.D. Department of History, University of Oulu,
Finland, is a postdoctoral fellow of the Society of Swedish Literature in
Finland. Her dissertation thesis (2018) deals with artistic and intellec-
tual personae. Her latest project focuses on the concept of evolution in
scientific and popular discourses in a Nordic context.
Christiaan Engberts, Ph.D. is Lecturer in Cultural History at Utrecht
University, the Netherlands. His thesis (2019) deals with the culture of
evaluation amongst German scholars in the late nineteenth and early
twentieth centuries.
Heini Hakosalo, Ph.D. is a historian of sciences and ideas, Adjunct
Professor and Senior Research Fellow at the Department of History,
University of Oulu, Finland. Her expertise is history of medicine and
health and history of science.
Isak Hammar, Ph.D. is a postdoctoral researcher at the Department of
History, Stockholm University. His research interests are the history of
the humanities and classical reception studies. In his current project, he
analyses the relationship between the humanities and the natural sciences
during the first half of the nineteenth century in Scandinavia.
John L. Hennessey, Ph.D. is a postdoctoral fellow at the Hugo Valentin
Centre, Uppsala University, Sweden. His research interests include
modern colonial history, transnational/trans-imperial history, Japanese
history, nationalism, and propaganda.
Pieter Huistra, Ph.D. is Assistant Professor of Theory of History at the
Department of History and Art History of Utrecht University, Nether-
lands. His research covers the history of science in its broadest meaning,
ranging from the humanities to the biomedical and natural sciences.
Kirsti Niskanen, Ph.D. is Professor Emeritus of History at Stockholm
University, Sweden, with focus on gender history. Her current research
interests fall in the broad area of history of science and university history,
in a feminist perspective.
 NOTES ON CONTRIBUTORS xvii

Herman Paul, Ph.D. is Professor of the History of the Humanities

at Leiden University and director of the NWO-funded (Vici) project
“Scholarly Vices: A Longue Durée History”.
Carolin Plewa, Ph.D. is Deputy Dean (Research) of the Faculty of the
Professions and Professor of Marketing and Stakeholder Engagement
at the University of Adelaide. Her research examines interaction and
value co-creation across organizations and individuals, with a particular
emphasis on university-business collaboration, service, and social contexts.
Kaat Wils, Ph.D. is Professor and leader of the Research Group Cultural
History since 1750 at KU Leuven, Belgium. Her research deals with the
modern history of the humanities and the biomedical sciences, gender
history, the history of education, and the teaching and learning of history.
 List of Figures

Fig. 3.1 William Smith Clark (Photo courtesy of Special

Collections and University Archives, W.E.B. Du Bois
Library, University of Massachusetts, Amherst) 58
Fig. 3.2 The Clark Family, c. 1875 (Courtesy of Department
of Special Collections and University Archives, W.E.B.
Du Bois Library, University of Massachusetts, Amherst) 63
Fig. 3.3 “Dr. Clark and Karahuto Ainu Women.” Artist in Japan,
photograph 1875–1877, 4 × 6 ¼ inches (10.16 ×
15.875 cm). Gift of Mrs. Russell Robb, 1918. TR
2017.2 (Courtesy of Peabody Essex Museum, Salem,
Massachusetts) 69
Fig. 5.1 Erzsébet Kol’s route throughout Alaska, 1936 (AAUW,
“Kol”) 120
Fig. 5.2 Portrait of Erzsébet Kol on the Mount Rainier, 1936
(Kol, Tiszaparttól, 273) 125
Fig. 5.3 Erzsébet Kol in her biological laboratory, university
of Szeged, Hungary, circa 1937 (AAUW, “Kol.”) 126
Fig. 5.4 Erzsébet Kol during fieldwork (AAUW, AAUW Fellows,
41.) 136
Fig. 6.1 Three dimensions of historical persona studies 152
Fig. 6.2 Dissecting room group portrait, Helsinki 1914 (Helsinki
University Museum) 159
Fig. 6.3 An album snapshot of a medical student with a severed
head (Helsinki University Museum) 162

xix
xx LIST OF FIGURES

Fig. 6.4 Kaarina Kari (1888–1982), a medical student,

photographed in the late 1910s or early 1920s
(Photograph Finnish Sports Museum, Helsinki) 167
Fig. 6.5 A group of female medical and dental students, Helsinki,
c. 1902 (Photographer unknown. Kuvassa—valokuvia
suomalaisista ry.) 168
Fig. 12.1 Einar Tegen in his study, Lund 1931. University Library,
Lund 327
Fig. 12.2 The Tegen family in their living room in their new
apartment in Lund, 1931. University Library, Lund 329
 CHAPTER 1

Introduction: The Scholar Incarnate

Kirsti Niskanen and Michael J. Barany

Incarnating Scholarship
That scholars are people and ‘scholar’ is an identity rank among the most
simultaneously banal and profound observations one can make about
modern scholarship. Large, resource-intensive, multi-layered systems of
national and international education and accreditation have combined
across modern history to fashion particular kinds of people for scholar-
ship’s particular activities and roles. Making a scholar is both an individual
project, entailing training and discipline, and a cultural and institutional
project shaping a field of behaviours and socialities that define the condi-
tions of knowledge production and the reach, credibility, and meaning of
the knowledge so produced. The personal and sociocultural embedding of
scholarship become, in this view, elements of a theory of knowledge and

K. Niskanen (B)
Department of History, Stockholm University, Stockholm, Sweden
e-mail: kirsti.niskanen@historia.su.se
M. J. Barany
Science, Technology & Innovation Studies, University of Edinburgh,
Edinburgh, UK
e-mail: michael@mbarany.com

© The Author(s) 2021 1

K. Niskanen and M. J. Barany (eds.), Gender, Embodiment,
and the History of the Scholarly Persona,
https://doi.org/10.1007/978-3-030-49606-7_1
2 K. NISKANEN AND M. J. BARANY

society, connecting who one is to what and how one knows in intricate
and far-reaching configurations.
Several decades into the so-called cultural turn, attention to the
imbrication of social and scientific contexts and associated questions
about identity formation, scholarly communities, public engagements,
and research practices continue to repay the attention of historians of
science and knowledge. Gender, race, class, and other signifiers of iden-
tity and social order have been shown indispensable to accounts of the
production, acceptance, and mobilization of knowledge claims in and
beyond traditional settings of scholarship.1 Historians have both partic-
ularized the operation of identity and culture in scholarship through
concrete studies of specific contexts and traced such operations across
contexts to understand broader patterns and structures in the social
production of knowledge.
Such research operates in the maw of an apparent paradox, that
scholarship and knowledge production are precisely processes of system-
atic disembodiment, depersonification, and universalization of locally and
personally produced articulations. Scholars work deliberately and persis-
tently to develop understandings that add to an edifice of knowledge that
in principle stands on its own. Reading personae back into knowledge
would seem, therefore, to deny the very essence of what scholarship is,
even to deny the possibility of scholarly (as opposed to situated, personal)
knowledge. This volume takes that challenge to heart, finding in the
embodied and gendered cultural matrix of scholarship not its immanent
undoing but its very conditions of possibility, in all their paradoxical rich-
ness. Here, we join a rich tradition of feminist scholarship that locates
critical potential in the situated identities of knowledge producers.2
We take special heed of the multifarious mediation of personae between
individual lives and scholarly and scientific institutions. Personae are
performed, lived, felt, and validated in such interstices, expressed in iden-
tities like ‘scientist’, ‘historian’, ‘mathematician’, ‘doctor’, ‘mentor’, or
‘student’. This bond between personae and identification underwrites
Lorraine Daston and Otto Sibum’s 2003 definition of a scientific (or
scholarly) persona as “a cultural identity that simultaneously shapes the
individual in body and mind and creates a collective with a shared and
recognizable physiognomy”.3 Daston and Sibum resisted a comprehen-
sive conceptualization of the term but emphasized that a persona—even
when it is studied on an individual level—is something distinct from
an individual biography, occupying social scales and connecting people
 1 INTRODUCTION: THE SCHOLAR INCARNATE 3

far beyond the individual under inquiry. They compared the study of
the personal element in science with the work of botanists, as “piecing
together a type specimen that represents a class rather than any particular
individual”.4 Such typification and its recognition, crucially, happens both
in contexts of personification themselves and in analytic settings such as
Daston’s, Sibum’s, and ours where they are studied. Persona studies, like
persona constructions, are acts of situated (critical) reproduction.
To produce scholarship is necessarily to be, in some fashion, a scholar.
Conversely, scholarly productions hinge on the production of scholarly
selves. Building on Steven Shapin’s discussions linking researchers’ iden-
tity and the social credit accorded to their scientific claims, Mineke Bosch
has defined the scholarly persona as the creation of a credible and reli-
able scholarly identity based on existing repertoires and discourses of
knowledge production.5 In A Social History of Truth, Shapin analysed
conditions that lead a society to accept statements as truths and showed
how constructions of scientific truths irreducibly depend on systems of
trust embedded in prevailing social structures and the individual identities
they make possible and meaningful. For Shapin, the identity of ‘gentle-
man’ crucially underwrote the truth claims of early members of the Royal
Society of London, positioning them as neutral and objective arbiters of
universal facts from within the tightly controlled, exclusive, and socially
regimented sphere of upper-class English sociability.6
Based on Shapin’s analysis of Robert Boyle’s biography and literary
scholar Elisabeth Wesseling´s discussion of the American psychologist
Judith Rich Harris’s scientific persona, Bosch asked: What is the rela-
tionship between the creation of scientific knowledge and the bearer of
knowledge, and how is recognition as a legitimate and credible scholar
embedded in social categories such as gender, class, ethnicity, and reli-
gious affiliation?7 Since knowledge is borne by people of flesh and blood,
the credibility of scientific statements depends on the credibility that the
individual manages to incorporate into his or her person, situated in time
and space. To acquire and inhabit a persona is a performative act, Bosch
notes, invoking the microsociological framings of Erving Goffman and
critical gender studies of Judith Butler.8 Bodies are necessary to such
performance, both constraining and opening possibilities, but they do
not determine the performance in themselves. In order to gain and retain
recognition, the individual scholar must repeatedly present him- or herself
as a credible and reliable member of the scholarly community.9 It is
not enough to be a knowing body, one must make oneself legible as
4 K. NISKANEN AND M. J. BARANY

such, often changing in the process the terms of one’s own embodiment
and corporeal experience. This view of persona and performance can be
turned back outward to the stage of institutions, with collective cultural
images and situated personal legibilities granting analytic purchase on the
co-construction of institutions and personae.10
If one instead emphasizes identity in the contexts of disciplinarity
and historical epistemology, a related but distinct orientation to schol-
arly personae connects practices of disciplined scholarly selves to scholarly
validation and contestation. Herman Paul has, thus, asked “what does
it take to be scholar”—in his case a historian—and developed a more
specific understanding of the concept ‘scholarly persona’ or ‘scholarly self’
as a set of discipline-specific virtues and skills that disciplinary formations
enact as necessary for one to work and to be recognized as an academic
historian.11 In a recent publication, Paul conceptualizes the persona on
three levels: at an individual level (as a performance), a collective level
(as shared templates), and an intermediate level linking the two.12 This
“middle-range position between the biographical and the social” permits
Paul to treat the persona as a hermeneutic concept to ask what a scholar
should be, in specific disciplinary contexts, to produce reliable knowl-
edge.13 Besides epistemic virtues and skills, the persona in this light
includes the scholar’s behaviour, habits, talents, and character. Different
persona models have been created in varying scholarly and disciplinary
contexts, and these models have been challenged, modified, and adopted,
with different ideological and sociocultural factors influencing the shaping
of scholarly personae.
Within a wide field of research on historical identities and the history
of knowledge and practice, in conversation with contemporary cultural
studies of science, we see the history of scholarly personae as occupying a
vital space in cultural theories of science and scholarship. To understand
scholarship as a distinctive human product achieved through distinctive
social forms, we find it necessary and instructive to trace the embedded
and embodied identities that make scholarship possible and powerful as
such. Scientific and scholarly personae demand our attention as regula-
tory ideals, models, performances, and regimes of action by mediating
practices of knowledge that suppress or deny their intrinsic dependence
on both personal selves and collective organizations. These characteristic
specimens of modernity show us what it means to be and to know.
 1 INTRODUCTION: THE SCHOLAR INCARNATE 5

Placing Gender and Bodies

This volume examines persona formation and its effects by interrogating
contexts and conditions that call gender and embodiment into view and
even into question. Contributors thereby demonstrate how personae as
frames and foci can illuminate vital features of scholarly self-conceptions,
professional identities, and the labour and institutions in which these
are embedded. Deriving from original historical research and drawing
on multiple current research programmes related to our core inquiry,
these chapters offer models, principles, and foundations for persona-
centred studies of scholarship. Developing these chapters collaboratively
through workshops and exchanges, we have aimed collectively to exem-
plify the fruitful interplay and unifying principles and concerns of this
historiographical nexus.
Contributors interrogate how scientific personae are embodied in
gendered behaviours and performances on individual and institutional
levels, in scholarly practice and academic cultures, in self representations,
in habits of living, in appearance and clothing, among other markers.
They excavate corporeal and incorporeal (perhaps even anticorporeal)
practices and identities, detailing how bodies matter and are incorpo-
rated—literally and figuratively—into scholarly institutions and ideals.
They examine what kinds of academic femininities and masculinities are
associated with the creation of scholarly and scientific personae in specific
academic settings, how those personae move and transform between
settings, and what kinds of disciplinary specificities and changes over time
can be discerned in these processes.
The book’s three parts concentrate on three kinds of contextual condi-
tions for the historical production and historiographical elucidation of
scholarly personae. Respectively, these are conditions of travel, conditions
that conspicuously produce or hide bodies, and conditions of mascu-
line homosociality. Each part highlights a different source of tension
or destabilization in scholarly performance, using different approaches
to unpack those tensions and explore their implications. Situating the
work of gendering and embodying in and across scholarly contexts in
their respective ways, they define an approach to historicizing scholarly
personae with much to offer those concerned with people, knowledge,
and their situated co-construction.
6 K. NISKANEN AND M. J. BARANY

Part I: Personae on the Move

Part I examines how personal travel and collective transfers of knowl-
edge and methods across countries and continents contribute to the
creation and reshaping of scholarly identities. These chapters interrogate
the role of gender in historical sites and frameworks for constructing
ideals and norms for scholarly recognition and legitimation. Funding
bodies, transnational mobilizations, and institutional conditions under-
write distinctive internationalizations, disciplinary formations, and the
creation of collective and individual personae, both successful and
less successful. They show how long-distance transit, circulation, and
exchange reshape personae and present altered opportunities for persona
construction.
In Chapter 2, Michael J. Barany shows how philanthropic, military,
and civilian funding in the mid-twentieth century contributed to the
globalization of mathematics and to the gendering of the discipline as
an area for a particular kind of young man. The collective pseudonym
Nicolas Bourbaki was a mythological persona shared by a group of math-
ematicians who, in contrast to the projected persona of Bourbaki himself,
emphatically embraced youth and jocular play. Barany stresses the forma-
tive function of patronage, especially the early support given individually
and collectively to Bourbaki conspirators by the Rockefeller Foundation.
Through publications, mathematical programmes, and social activities,
the group contributed to the reformation of mathematics research and
curricula and to the institutionalization of personal norms that favoured
mobile, internationalist, charismatic, young men. The Bourbaki collabo-
ration succeeded in a situation where professional mathematics was being
reshaped in a globalizing context.
In Chapter 3, John L. Hennessey follows American botanist William
Smith Clark from the Northeastern United States to a Japanese colonial
borderland and back again to the United States. Across these transitions
and reconfigurations, Hennessey traces how Clark’s authoritative scientific
persona and academic masculinity both enabled and obstructed aspects
of his work and career in these respective contexts. Clark’s attempts to
build an agricultural college in 1870s Hokkaido required transplantation,
adaptation, and accommodation at both personal and institutional scales.
These won him fame as a charismatic American in Japan but did not
translate easily or effectively back home.
 1 INTRODUCTION: THE SCHOLAR INCARNATE 7

In Chapter 4, Kaat Wils and Pieter Huistra consider how taking on

an institutional perspective brings in new dimensions to scholarship on
personae. Their study on the Belgian-American Commission for Relief in
Belgium Educational Foundation’s exchange programme for young scien-
tists shows how the emergence of new academic funding agencies and
the expansion of travel grants in the early twentieth century installed a
new regime of accountability on young scholars: handing in grant appli-
cations, being judged by selection committees, and reporting results on
stays abroad. These regimes of evaluation, constructing and enforcing
norms of what constituted a ‘good fellow,’ marginalized women and natu-
ralized the implicit masculinity of the funding body’s constituents and
beneficiaries.
In Chapter 5, by combining a biographical and institutional perspective
on persona formation, Anna Cabanel shows how studying the trajectory
of an individual scientist—the Hungarian botanist Erzsébet Kol—exposes
the interactive and gendered dynamics of research funding, travel, and
international exchanges. For Kol’s successful career, these dynamics inter-
mingled to shape a distinctive persona opened up by the patronage of a
funding organization controlled by women, the International Federation
of University Women, during the interwar period when only few women
held permanent positions in academic environments and the large philan-
thropic organizations mainly supported male researchers. Here, both the
individual scientist and the confederated body collaborated—not always
straightforwardly—to articulate and justify the inchoate persona of ‘uni-
versity woman’ as an intervention in scholarship and scholarly institutions.
In Cabanel’s account, both construction and legitimation required exten-
sive negotiation and accommodation within contexts designed around
other personal norms, brought into question through acts of travel and
self-representation.

Part II: Bodies on Display

Chapters in Part II examine the corporeal and incorporeal elements
of personae on display, following how bodies and their counterpart
disembodied features are called into being through different kinds of
performance and unpacking what ideas of personal and scholarly selfhood
are wrapped up in such embodiment-stretching enactments.
This part begins with Chapter 6, in which Heini Hakosalo puts corpses
at the centre of an analysis of corporeality in the personae of medical
8 K. NISKANEN AND M. J. BARANY

training and practice. Through anatomical study and dissection, medical

students in the late nineteenth century enacted their own embodied
personae in interaction with the body of the dissected cadaver, with the
latter representing social, physiological, and always-embodied norms and
expectations for medical personae. These anatomy studies can be charac-
terized as ‘persona work’ where prospective physicians not only studied
the body but also performed physically and emotionally demanding work
on themselves in order to reshape their minds and bodies to be perceived
as ‘scientific’ and as suitable practitioners on both dead and living bodies.
The anatomy room was a male coded world with exclusionary gendered
social practices, such as drinking and pranks that responded to the
genuine ardours of anatomical education. Medical studies were therefore
a special challenge for women, including Rosina Heikel, the first woman
in Finland to obtain a medical degree.
Chapter 7 focuses on persona performance and how historical models
of scientific personae resonate in today’s online representations. Kim
Barbour, Rachel Ankeny, Carolin Plewa, and Jodie Conduit investigate
a cohort of Australian scientists who are public figures and active science
communicators. They show that credibility and expertise are at the core
of public self-presentations and trace a continuity in how scientists histor-
ically and today use techniques such as professional voice, attribution to
‘objectivity’, and epistemic virtues to establish an image of themselves
as credible and accountable scientists worthy of public trust. Method-
ologically, their focus on contemporary online presentations productively
contrasts with the kinds of embodiment and disembodiment manifested
in historical archives. Identifying continuities between historical and
contemporary practice, they offer new ways of conceptualizing scientists’
public self-presentation in multiple settings.
In Chapter 8, Julia Dahlberg brings to the fore and elaborates the
conceptualization of personae as constellations of virtues and skills. She
uses the autobiographies of two siblings, sociologist Edward Wester-
marck and author Helena Westermarck, to show how nineteenth-century
intellectuals embraced contemporary ideas of inborn qualities (such as
geniality and creativity) and a ‘natural self’ to mark themselves as partic-
ularly suited to becoming scholars, writers, and public intellectuals. This
kind of inward-looking embodiment challenges what it means for aspects
of persona construction and performance to be corporealized, embedding
that corporeality in shifting social and psychological science and comple-
mentary attitudes towards nature and cognition. Access to virtues and
 1 INTRODUCTION: THE SCHOLAR INCARNATE 9

skills to create a persona was, however, not open to all: it was built on
inclusions and exclusions of individuals and groups, based on categories
such as gender and race.

Part III: Multiple Masculinities

The third and final part trains more precisely on the gendered aspects of
nineteenth- and twentieth-century scholarly personae in terms of scholarly
masculinities. The chapters examine masculinities in disciplinary contexts,
discussing how notions of masculinity and frameworks delimit acceptable
personae and mark out paths of scholarly formation and practice, and how
ideals and practices of scholarship define masculine virtues and spaces.
In Chapter 9, Isak Hammar analyses the prerequisites of the collective
persona of pedagogues in nineteenth-century Sweden by demonstrating
how intersecting elements—the premature death of the pedagogue
Carl Ulric Broocman in 1812, his travels and his publications, and
his worshipful following—shaped the template for pedagogical scholars
throughout the century. Broocman assembled models for a pedagogue’s
persona in Central Europe from religious and academic contexts gleaned
in his own early formation. His death at age 29 created an aura around his
persona, linked to Christian conceptions of masculinity and martyrdom.
In Chapter 10, Herman Paul interrogates two competing templates
of scholarly personae, their combinations of virtues and skills, and their
gender connotations in nineteenth- and early twentieth-century German
historiography. The template of a ‘whole man’ combining reason and
emotion was set against a ‘guild scholar’ ideal that advocated increased
specialization within the discipline of history. The competing models
of personae represented different types of masculinities, embedded in
political and religious contexts. Here, institutional contestation mani-
fested conflicting ideals of masculinity associated with different models
of scholarship and of scholarly persona.
In Chapter 11, Christiaan Engberts explores constructions of scholarly
personae in experimental psychology in late nineteenth-century Germany
in terms of two virtues, loyalty and independence. Analysing the personal
relationships between psychologist Wilhelm Wundt and his collaborators,
he outlines the contours of a moral economy of scholarship with a delicate
balance between conflicting virtues, contributing an explicit focus on the
gendering of scholarly virtues to the literature on such moral economies.
Both loyalty and independence were male-connoted virtues, balanced in
10 K. NISKANEN AND M. J. BARANY

a delicate tension expressed in a bourgeois masculinity and the gendered

discourses of the German academy.
In the concluding chapter, Kirsti Niskanen analyses the trajectory,
persona constructions, and academic masculinity of the Swedish philoso-
pher Einar Tegen between the 1920s and the 1940s. Niskanen uses the
career of an individual scholar as a platform to investigate the complex
relationship between knowledge and the persona of the knower, the
gendered prerequisites for constructing scholarly personae, and the impli-
cations of the category of persona for the history of disciplines and
scientific institutions. This chapter thus assembles, through a specific
historical persona, a synthesis of both the question of masculinities in
Part III and the broader methodological themes of gender, embodiment,
institutions, travel, and scholarly personae across the volume as a whole.

Incarnations and Contestations

This volume’s scholarship is rooted primarily in the historical field of
scholarly and scientific persona studies that has flourished since Daston
and Sibum’s formative 2003 collection. It reflects as well the fruitful inter-
actions historians in this mould have enjoyed with many adjacent areas of
scholarship concerned with identity and knowledge. Of special note in this
regard is work on personae from the perspective of contemporary cultural
and media studies, exemplified by the journal Persona Studies edited by P.
David Marshall and colleagues, represented here by the collaboration of
Barbour, Ankeny, Plewa, and Conduit.14 The theoretical grounds of the
persona concept in cultural history and contemporary media studies are
overlapping, with some important differences.
Historical approaches tend, implicitly or explicitly, to follow Daston
and Sibum’s framing based on Marcel Maus’s anthropological theory of
personae as intermediates between the individual and the collective, trans-
ferred to the world of scholarship. Emphasizing the distinct private and
public lives of figures such as celebrities or public intellectuals, contempo-
rary cultural studies have tended to seize on Hannah Arendt’s conceptu-
alization of persona through the contrast between selves constructed and
experienced as individuals and among collectives and masses. In common
is the notion that persona is a category that relates individuals and collec-
tives or institutions. Also shared is a conception of the performative
and hybrid character of personae, where repertoires and templates from
the past contribute through imitation and adaptation to the creation of
 1 INTRODUCTION: THE SCHOLAR INCARNATE 11

behavioural patterns and self-presentations in the present.15 Scholars in

both traditions have examined, with their respective emphases, the role
of institutions and collective representations in persona construction.
The most important difference between historical and contemporary
media theories of personae is how they frame the object of study. The
historiographical concept of persona has been used to investigate ques-
tions about the relationship between the personal and the social in the
operation of science and scholarship, between the scholar or scientist as
a person and the content of knowledge. Cultural and media theories of
personae, by contrast, stress instead public and shared dimensions, and
how performative presentations of personae constitute distinct sociocul-
tural realities. That is, where historians have tended to emphasize the
reflexive co-creation of personal and social realities, cultural and media
theorists have tended to focus on their performative disarticulation. This
contrast animates some of the most striking products of these approaches’
interactions in studies in the present volume and elsewhere, built around
the simultaneously centripetal and centrifugal operation of persona work
in our contexts of interest.
To close this introduction, we would like to suggest how these inter-
acting incarnations of the persona concept can newly illuminate the
processes and contexts of knowledge creation and discipline formation.
Exemplified across this volume, these approaches illustrate some exciting
directions in current scholarship on scholarly personae.
One outgrowth of the different emphases of the respective concep-
tions of personae just noted is a recognition that personae can themselves
be contested and consequential objects of circulation. Here, transna-
tional exchanges, institutions, and funding bodies work not only to move
people, knowledge, and methods but also to circulate gendered scholarly
personae. The ‘go-betweens’ of post-postcolonial global history discussed
by, among others, Kapil Raj and Lissa Roberts, can be understood in this
way to be carrying and reconstituting both personal and collective identi-
ties in their travels.16 Through the many mediations of activities between
individuals and organizations, actors such as Nicolas Bourbaki, William
Smith Clark, young Belgian exchange fellows, the International Feder-
ation of University Women and Erzsébet Kol as well as the Rockefeller
Foundation and Einar Tegen, contributed to create research agendas,
policies, mechanisms, knowledge circulations, and personae that helped
transform education and research through complex co-constructions
and negotiations of knowledge, practices and national and transnational
Another random document with
no related content on Scribd:
The Project Gutenberg eBook of A kontárság

kultusza
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United
States and most other parts of the world at no cost and with
almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away
or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License
included with this ebook or online at www.gutenberg.org. If you
are not located in the United States, you will have to check the
laws of the country where you are located before using this
eBook.

Title: A kontárság kultusza

Author: Émile Faguet

Translator: Gyula Szánthó

Release date: December 15, 2023 [eBook #72419]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Franklin-Társulat, 1919

Credits: Albert László from page images generously made

available by the Library of the Hungarian Academy of
Sciences

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A

KONTÁRSÁG KULTUSZA ***
KULTURA és TUDOMÁNY

A KONTÁRSÁG KULTUSZA

ÍRTA FAGUET EMIL

FORDÍTOTTA Dr SZÁNTHÓ GYULA

BUDAPEST, 1919

FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

A KONTÁRSÁG KULTUSZA

ÍRTA

FAGUET EMIL

Í É É
FORDÍTOTTA ÉS JEGYZETEKKEL KISÉRTE
Dr SZÁNTHÓ GYULA

BUDAPEST, 1919

FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
 A FORDÍTÓ ELŐSZAVA.

A «Les études contemporaines» sorozatában Párisban megjelent

s a jelen korra vonatkozó kritikai és oknyomozó művek közt, úgy
tárgyánál, valamint irányánál fogva egyik legbecsesebb kiadvány, a
nagyhírű irodalomtörténész, æsthetikus, moralista és szociológus
Faguet Emil «Le culte de l’incompétence» cím alatt közzétett kritikai,
szociálpolitikai és erkölcs-bölcsészeti könyve, melyet «A kontárság
kultusza» cím alatt a tisztelt olvasóközönség számára az 1912.
évben megjelent 17-ik kiadás után magyarra fordítottam és
magyarázó jegyzetekkel elláttam.
Faguet becses művének lefordítása és közzététele által kettős
cél lebegett szemem előtt; először az, hogy megismertessem a
tisztelt olvasóközönséggel azon uralkodó eszméket, amelyek mai
napság a nagy francia köztársaság politikai, társadalmi és tudós
köreit mozgatják, áthatják és foglalkoztatják, másodszor, hogy a
becses könyvben foglalt fejtegetések, következtetések és leszűrt
igazságok ne csak Franciaország, de hazánk számára is –
egyrészről követendő például, másrészről pedig elrettentő tanulságul
szolgáljanak. A tudós szerző a modern demokrácia túlkapásait,
gyöngéit és fogyatkozásait és a demagogia veszélyeit és
államromboló ténykedéseit ostorozza, azzal az itt-ott maró, de
mindig finom gúnnyal, tanulságos példákkal és meggyőző
okoskodással, mely az ő külön sajátsága s amelynek megkapó voltát
még inkább fokozza a szerző hamisítatlan francia szellemtől és
szellemességtől duzzadó, ragyogó stilusa, pompás előadása.
Midőn az antique-világ klasszikus írói tanításai- és előadásaival
párhuzamba helyezi a modern politikai társadalombölcsészeti és
egyéb jeles írók munkáiból vett találó idézeteit, mintegy szemünk elé
tárja s majdnem kétségbevonhatatlanul bizonyítja be a modern
demokrácia túlkapásai által okozott rombolásokat, az «értelmi és
erkölcsi hivatottság» kiküszöbölése és a «kontárság kultuszának»
minden téren való elterjedése és alkalmazása folytán.
Kétségtelen, hogy szerző itt-ott nagyon élénk színekkel fest és
néha fokozott mértékben suhogtatja meg a humor és gúny ostorát,
ámde mindezt egyedül azért alkalmazza és használja, hogy annál
inkább szembeszökővé tegye állításainak, fejtegetéseinek és
elveinek igazságát és annál inkább kimutassa úgy nemzete,
valamint mindnyájunk előtt a helytelenül alkalmazott demokrácia
túlzásait és a demagógia veszélyeit és káros következményeit.
Faguet tehát nem a demokráciának, de a demokrácia túlkapásainak
és a demagógiának ellensége. Ezen állításunk megerősítésére
szolgáljon szerzőnek műve XI. fejezetében foglalt azon kijelentése,
mely szerint a demokratikus népelem «különös szükségét»
hangsúlyozva, annak úgy a társadalmi, valamint az állami életben
mindenirányú érvényesülését követeli.
Akadnak néhányan, – de csak a felületesen ítélkezők között –
akik Faguet irányát és javaslatait a reakció vádjával illetik s
megtagadva művétől minden belső értéket, annak egyedüli értékét
külső megjelenésében, fényes stílusában és a mindvégig
lebilincselő, megkapó előadás varázsában találják. Nagy tévedés! A
mű beltartalmát képező összes tételek és az általa felölelt és
fejtegetett mindazon kérdések, melyek a kormányformák alapelveire,
a hivatásos törvényhozókra, a demokrácia törvényeire, a
kormányzat, bíráskodás körében és egyebütt fennforgó kontárságra,
a közerkölcsökre, a hivatásszerű szokásokra s a bajok ellen
megkísérelt orvosszerekre vonatkoznak, úgy az állami, valamint a
társadalmi élet körében oly nagy jelentőségűek és oly nagy értékkel
bírók, hogy azoknak kritikai méltatása, bölcsészeti és politikai
szempontból való beható megvizsgálása s az ezekből eredő
tanulságok megállapítása és levonása nemcsak mellőzhetetlenül
szükséges, de amellett hasznos és háládatos feladatot képez s
mindez a tudós szerzőnek – szerény ítéletem szerint – valóban
elismerésre méltó módon sikerült.
A mű fordításánál arra törekedtem, hogy egyrészről lehetőleg
megőrizzem és megközelítsem a szerző jellegzetes stílusát s
amennyire lehet visszaadjam és megérthetővé tegyem szellemes
szójátékait, megjegyzéseit, hasonlatait és mondásait, másrészről
pedig, hogy érthető magyar nyelven tüntessem fel és jelezzem a mű
szellemét és irányát s hűségesen tolmácsoljam a szerző gondolatait
és fejtegetéseit. Mennyiben sikerült ez, annak megítélését a tisztelt
olvasóközönség ítéletére bízom.
Budapest, 1913 október hó.
Dr. Szánthó Gyula.
 I.

A KORMÁNYFORMÁK ALAPELVEI.

Állandóan fennforgott az a kérdés, hogy mi a különböző

kormányformák azon alapelve, amellyel mindeniknek bírnia kell,
vagyis az a kérdés, hogy mi az általános érvényű, lelketadó
alapgondolata minden politikai kormányformának?

Montesquieu1 például bebizonyítja, hogy a monarchia alapelve a

becsület, az önkényuralomé az elrettentés, a köztársaságé pedig az
erény, vagyis a hazafiság és hozzáteszi még nagyigazán, hogy a
különböző kormányzatok alapelvük érvényesítésének túlhajtása,
vagy annak elejtése által hanyatlanak le, illetőleg enyésznek el.
S ez valóban így van, noha az állítás paradox. Első tekintetre
ugyanis nem látjuk be, miért kell elenyészni az önkényuralomnak az
elrettentés alkalmazása, tehát épen azáltal, ami fennállását
leginkább biztosítja; továbbá a mérsékelt monarchiának a nagyon
kifejlesztett becsvágy által és a köztársaságnak azért, mert nagyon
sok erény felett rendelkezik. S ez mégis így van.
Az elrettentéssel való visszaélés ugyanis elernyedést szül és
méltán idézhetjük itt Quinet Edgarnak2 következő kiváló mondását:
«Midőn elrettentést alkalmazunk, biztosaknak kell lennünk abban,
képesek vagyunk-e azt állandóan is alkalmazni.» A monarchia pedig
nem rendelkezik elég sok kitüntetéssel, mert ha mindent csak a
becsvágy kielégítésére alapít, akkor sokszorosítania kellene a
méltóságokat, a külső kitüntetéseket, a katonai tollforgókat,
vállrojtokat és a hivatalokat, minthogy pedig mindezeket nem
sokszorosíthatja a végtelenségig, ellene lesznek úgy azok, akik
ilyenek nélkül vannak, mint azok, akiknek van azokból részük, de
nem elég.
És végül kétségtelen az, hogy az ember sohasem bírhat
elegendő erénnyel s kiváltképen elegendő hazafisággal s ekkor
történik az, hogy a kormányzatok inkább elenyésznek azáltal, ha
cserbenhagyják alapelvüket, mintha visszaélnek avval. Egyébként
nem igaz-e, hogy az országtól túl sok áldozatkészséget követelve,
kimerítjük a polgárok erőit és elernyesztjük az önmaguk által pazarul
felajánlott erényeket?
Ez esett meg Napoleonnal is, aki talán nem szándékosan,
túlságos sokat követelt Franciaországtól «a nagyobb Franciaország»
felépítéséhez.
Ámde ez nem volt köztársaság! Az áldozatokat tekintve,
amelyeket a polgároktól hazájukért követeltek, a római
köztársasághoz és az 1792. évi francia köztársasághoz volt hasonló.
Mindent a haza dicsőségéért és «még több hősiességet, mindig
hősiességet». Ebből állott. A polgárok erényétől túlsokat követelve,
kimerült az.
Nagyon igaz tehát, hogy a kormányzatok alapelvük túlzása által
nemkevésbé teszik magukat tönkre, mint annak elhagyásával.
Montesquieu ezt az általános érvényű gondolatot Aristotelesből3
merítette, aki nem minden humor nélkül mondja a következőket:
«Azok, akik azt képzelik magukról, hogy megtalálták valamely
kormányformának alapelvét, ennek következményeit szélsőségekbe
hajtják: nem veszik figyelembe, hogy ha az emberi orr eltér az
egyenes, tehát a legszebb vonaltól és sasorrá vagy piszeorrá alakul
át, szépségének egyrészét még megtartja ugyan, ámde hogy ha ez
az eltérés túlságba menne, akkor ennek a testrésznek éppen azon
helyes mérete veszne el, amivel bírnia kell, nem is szólva arról, hogy
beállhatna bizonyos esetben az az eredmény is, hogy orra
egyáltalában nem is volna az embernek.» Ez a hasonlat minden
kormányformára egyaránt alkalmazható.
 Ezen alapgondolatból kiindulva gyakran felvetettem azt a
kérdést: hogy mi a demokraták elve kormányzatuk lényegét illetőleg
és nem került nagy erőfeszítésembe annak megállapítása, hogy ez
az elv a kontárság kultusza.
Tekintsünk meg egy jól berendezett és virágzó kereskedőházat
vagy ipartelepet; mindenki azt a munkát végzi itt, amit elvégezni
megtanult és amit jól elvégezni leginkább képes. Itt működik a
munkás, a számvevő amott, a kezelő távolabb, a külső ügyek főnöke
a maga helyén. Senkinek sem jutna eszébe, hogy a számvevőt az
utazó ügynök útjára küldje el és hogy őt ezalatt akár magával az
utazó ügynökkel, akár az üzletvezetővel, akár a gépésszel
helyettesítse.
Figyeljük meg az állatvilágot; minél magasabb fokon állanak az
egyes állatok a szerves lények közt, annál nagyobb lesz az élettani
működés megoszlása és annál határozottabb lesz az egyes szervek
külön kialakulása. Egyik szerv gondolkozik, a másik cselekszik, ez a
szerv az emésztést, amaz a lélekzést végzi stb. Vannak-e oly
állatok, melyeknek csak egy szervök van, vagy jobban mondva
amelyek csak egy szervből állanak, amely lélekzik, érez, emészt és
mindent egyszerre végez el? Bizonyára vannak. Mint ilyet az
amoebát4 említik. Csakhogy az amoebat az állatvilág legalsóbb
fokán van s még a növénynél is sokkal alsóbbrendű.
Éppen így kétségtelen, hogy az a jól szervezett emberi
társadalom, amelyben minden szervnek megvan a maga
határozottan kijelölt tevékenységi köre, vagyis amelyben azok
igazgatnak, akik megtanulták az igazgatást, azok hoznak
törvényeket vagy kijavítják a már meglevőket, akik törvényhozást
tanultak; azok ítélkeznek, akik jogtudományt tanultak és a falusi
levélhordó munkáját nem bízzák béna emberre. A társadalomnak a
természettől kell eljárásában mintát venni. Már pedig a természet a
jól megalkotott lényeknél akként jár el, hogy elkülöníti egymástól a
szerveket; «a természet semmit sem alkot silányul – mondja
Aristoteles – mint a delfoszi késműves, akinek kései többféle célra
szolgálnak; a természet minden egyes darabot külön alkot meg és
eszközei közül nem az a legtökéletesebb, amely többféle – de amely
csupán egy munkára alkalmas.» «Karthagóban – mondja továbbá –
nagy megtiszteltetés többféle hivatalnak egy kézben való
összehalmozása; már pedig egyszerre az ember jól csak egyetlen
dolgot végezhet el, a törvényhozónak tehát meg kell előznie ezt a
helytelenséget és nem szabad megengednie ugyanannak az
egyénnek, hogy cipőt is készítsen és hogy flótán is játszék.» Jól
szervezett társadalom továbbá az, ahol nem bíznak mindenkire
mindenféle tevékenységet, ahol nem mondják magának a tömegnek
vagy az egész társadalmi testnek: «te kormányozz, te igazgass, te
hozz törvényeket». Az a társadalom, melyben a dolgok így
állanának, amoeba-társadalom lenne.
Valamely társadalom annál előrehaladottabb az emberi
társadalmak sorában, minél jobban fel van osztva benne a
társadalmi munka, minél határozottabban vannak benne elkülönítve
a szervek s minél pontosabban vannak a munkakörök a
rátermettség szerint elosztva.
Ámde a demokráciáknak legalább is erős hajlandóságuk van
arra, hogy ne legyenek ezen a nézeten, hanem éppen annak az
ellenkezőjén. Volt Athénben egy főtörvényszék, amely a törvény
ismeretére tanított bírákból állott, akik tehát törvénytudók voltak és a
törvényeket pontosan alkalmazták. A nép azonban nem szívlelhette
ezen bíróságot és minden erejével azon volt, hogy önmagával a
néppel helyettesítse. A nép okoskodása a következő volt: «jól tudom
alkalmazni a törvényeket, mert én hozom azokat». A következtetés
(conclusio) helyes volt, amit meg lehet támadni, az a syllogismus
altétele (propositio minor). A nép okoskodására ezt lehetne felelni:
«kétségtelenül alkalmazhatod a törvényeket, mert te hoztad azokat,
de talán nincs igazság abban, hogy te hozod azokat.» Annyi
bizonyos, hogy a nép belefogott a törvények alkalmazásába, sőt mi
több, meg is fizettette magát érte s ennek az lett az eredménye,
hogy éppen a legszegényebb polgárok ítélkeztek napközben, miután
a többiek nem akarták elvesztegetni egész napjukat hat drachmáért.
Ez a plebejus-törvényszék igen sokáig ítélkezett. Leghíresebb ítélete
Socrates halálos ítélete volt.5 Lehet, hogy megbánták ezt az ítéletet,
de hát meg volt mentve az elv: sértetlen a kontárság souverainitása.
 Úgy látszik, a modern demokráciák is ugyanezen elvet vallják.
Lényegükben amoebaszerűek. Egy hírneves demokráciának a
fejlődése következő volt:
Ezzel az eszmével kezdte meg működését: legyen egy király és
a nép, legyen demokratikus királyság és királyi demokrácia. A nép
hozza a törvényt, a király végrehajtja és pedig bizonyos befolyással
a törvény felett, amennyiben felfüggesztheti oly új törvény
végrehajtását, mely ítélete szerint akadályozhatná a
kormányzásban. Itt még mindig fennmaradt tehát a hatáskörök
elkülönítésének bizonyos foka. Nem azon egy személyiség – akár
egyén, akár kollektiv személy – hozta a törvényeket és végezte a
kormányzást is.
Ez nem tartott sokáig. A királyságot megszüntették. Megmaradt a
demokrácia. Fennmaradt mégis a hivatottságnak bizonyos fokú
megbecsülése. A nép, a tömeg, a közönség nem tulajdonította
magának azt a jogot, hogy közvetlenül maga kormányozzon, sem
azt, hogy közvetlenül hozzon törvényt.
Sőt nem tulajdonította magának azt a jogot sem, hogy
közvetlenül választhassa meg a törvényhozókat. A törvényhozókat
két fokú választás mellett rendelte ki: kiszemelte a választókat, akik
megválasztották a törvényhozókat, vagyis ily módon maga fölébe
kétféle arisztokráciát helyezett, t. i. a választók – és ezeken felül a
választókon kívül – a választottak arisztokráciáját. Ugyancsak
messze állott tehát az atheni demokráciától, amely pontosan
mindent önmaga végzett el a Pnyxen.6
De azért még sem mondhatni, hogy a rátermettséggel túlságosan
törődött volna. Mert a kiszemelt választókat semmiféle különös
hivatottság nem képesítette arra, hogy törvényhozókat
választhassanak, viszont a választók által kirendelt választottak sem
bírtak semmiféle hivatottsággal arra, hogy törvényhozók lehessenek.
Mindazonáltal mégis volt ez esetben két pseudo-hivatottság,
legalább vélelmezett hivatottság. A tömeg, vagyis inkább az
alkotmány azt vélelmezi, hogy a kirendeltjei által megválasztott
törvényhozók sokkal hivatottabbak a törvények hozatalára, mint
maga a tömeg.
Ezt a kissé bizarr hivatottságot nevezem én átruházás útján való
hivatottságnak. Semmi sem jelzi, hogy ennek – vagy annak a
polgárnak a legkisebb törvényhozói, azaz jogi hivatottsága is lenne,
ámde megadom neki ezt a hivatottságot a benne helyezett
bizalomból kifolyólag, aminek létezését bizonyítom be akkor, amidőn
őt megválasztom, vagy pedig rábízom a választást azokra, akiket
avégből rendelek ki, hogy törvényhozókat válasszanak s akik a
választás megejtése által megadják a hivatottságot nekik.
Az átruházott hivatottság bizonyára nem felel meg a közönséges
józan ész követelményeinek, de annak bizonyos látszata mégis
mellette szól, sőt valamivel több is a látszatnál.
Nincs meg ugyan a közönséges értelme, minthogy a semmiből
(ex nihilo) való teremtés, minthogy nem a hivatott kreálja a
hivatottakat s a zérus eredményez egyet. Az átruházás eléggé
jogosult, ha illetékes testülettől származik; ámbár alkalmazását sehol
sem szeretem. A baccalaureatussal7 nem bíró tudóst valamely
egyetem a baccalaureatus, licentiatus8 vagy tudorság9 fokozatával
ruház fel, hogy kebelébe felvegye; az egyetem ezt teheti, mert képes
megítélni, vajjon egyedül a körülmények okozták-e, hogy a tudós
nem szerzett magának semmiféle hivatalos tudós-címet. De ha
olyanok ruháznának fel valakit, tegyük fel a mathematikai
tudományok tudorságával – akik baccalaureatussal nem birnak, ez
már paradoxnak, de ezen kívül nagyon komikusnak is látszhatik. Az
illetéktelenek által adott illetékesség semmiesetre sem egyezik a
közönséges józan ésszel.
Ámde bizonyos látszat mégis mellette szól, sőt valami kevéssel
több is a látszatnál. Vegyük csak figyelembe, hogy a szépirodalmi és
drámaírói tudori fokozatot az illetéktelenek – azaz a közönség –
szokta konferálni és megadni.
A közönségnek ugyan mondhatjuk: «hiszen te nem értesz az
irodalmi dolgokhoz, sem a drámaíráshoz»; mire a közönség ezt
feleli: «egyáltalában nem értek ezekhez, de meg vagyok hatva s aki
engem meghat, annak megadom a tudori fokozatot». A népnek
ebben teljesen igaza van, sőt a nép a politikai tudori fokozatot
megadja azoknak, akik megindítják s kellő kifejezést adnak
szenvedélyeinek. A nép által kreált doktorok szenvedélyes képviselői
a nép szenvedélyeinek, azaz a legrosszabb törvényhozók, –
körülbelül, csakugyan, de nem teljesen. Nagyon helyén van, ha a
szociális élet csúcsán, vagyis jobban mondva a szociális élet csúcsai
körül helyet foglalnak a népies szenvedélyek képviselői, hogy
megtudhassuk egyik vagy másik irányban veszély nélkül meddig
mehetünk el, hogy továbbá megtudhassuk, nem amit a néptömeg
gondol – hiszen a tömeg nem gondolkodik – hanem hogy mit érez,
nehogy túlságosan ellene szegüljünk – s még inkább nehogy
túlságosan engedelmeskedjünk neki, egyszóval, hogy
megtudhassuk, mire – és mivel kell hatnunk. A mérnökember azt
mondaná: «ez az anyagok ellenállásának a tudománya».
Egy medium biztosít, hogy beszélgetett XIV. Lajossal, aki a
következőket mondta neki: «Az általános szavazati jog kitünő dolog
a monarchiában; felvilágosít és tájékoztat. Jelzi azzal, amit rendel,
mit nem szabad cselekednünk. Ha rendelkezésemre állott volna és
ha tanácsot kérhettem volna tőle a nantesi edictum10
visszavonására nézve, bizonyára hatalmas többséggel tanácsolta
volna nekem az edictum visszavonását és én tájékozva lettem volna,
hogy mit kell cselekednem: nem vontam volna vissza az edictumot.
Hogy elrendeltem az edictum visszavonását, azért történt, mert
egynehány miniszterem, akiket politikai képességgel bíróknak
ítéltem, így tanácsolta. Sőt ezenfelül megismerve ilymódon
Franciaország közvéleményét, megtudtam volna, hogy emiatt már
elég háborúja, elég hadihajófelszerelése s elég kiadása volt az
országnak. Ez már nem is szenvedély, hanem szenvedés. Ami a
szenvedélyeket illeti, egyenesen szembe kell szállni a nép
közvéleményével, erre nézve az általános szavazati jog ujjmutatásul
és nagyon is helyénvaló ujjmutatásul szolgál; ami pedig a
fájdalomkitörést illeti, itt is számot kell vetni és pedig alaposan
számot kell vetni az általános szavazati joggal; mert a
fájdalomkitöréseket elnyomni nem szabad. A monarchiának az
általános szavazati jogra a tájékozódás címén van szüksége.»
Amint nekem mondják, ekként gondolkozik mostanában XIV.
Lajos.
Az átszármaztatott hivatottság tehát a törvényhozás terén: teljes
képtelenség; álhivatottság lesz, ha a nép fiziológiai állapotáról
akarunk értesülni; amiből következnék, hogy éppen oly rossz a
köztársaságban, mint amilyen üdvös volna a monarchiában. Végre is
tehát egészen rossznak nem mondható.
A szóban forgó demokrácia, miután tíz évig kormányozták
delegáltjainak delegáltjai: tizenöt éven át egyetlen delegáltnak veti
magát alá s végeredményben nem igen lelte benne örömét.
Tehát harminc éven át hivatásszerű eljáráshoz folyamodott. Úgy
gondolta, hogy azokat a választókat – akik a törvényhozók
választásával vannak megbizva, ne neki magának kelljen
kirendelnie, hanem társadalmi állásuk, azaz vagyonuk jelölje ki
azokat. Azok lennének tehát a választók, akik bizonyos összeg
drachmával11 bírnak.
Miféle hivatottság ez? Ez is hivatottság ugyan, de nagyon
szükkörű. Ez is egyike a hivatottságnak, mert egyrészről annak,
akinek vagyona van, inkább érdekében fekszik, mint másoknak,
hogy a közügyek helyesen végeztessenek, – az érdek pedig felnyitja
az ember szemét és felvilágosít, másrészről, mert akinek némi
vagyona van és azt el nem veszti, sohasem lehet egészen
ügyefogyott.
Csakhogy ez a hivatottság nagyon szükkörű, mert egyedül azon
körülmény, hogy valakinek bizonyos mennyiségű drachmája van,
még nem elegendő ok arra, hogy a tudományok legnehezebbikét, a
törvényhozást és a politikát ismerje, amely rendszer azon nagyon
vitás axiomához vezetne, hogy «minden gazdag ember
szociologus». Ez tehát a hivatottságnak ugyan egyik fajtája volt,
azonban nagyon rosszul alkalmazott hivatottság és felette szükkörű.
 Ezen uralom letünt és az a demokrácia, amelyről szó van – rövid
interregnum után – tizennyolc éven át kormányoztatta magát, miként
már egy izben megtette – egyetlen delegált által s végeredményben
ebben sem volt szerencsés. Ekkor elfogadta és gyakorlatilag
alkalmazta, a majdnem tisztán demokratikus kormányzatot. Azért
nevezem ezt majdnem tisztán demokratikus kormányzatnak, mert a
tisztán demokratikus kormányzat abban áll, hogy a nemzet
delegáltak nélkül, folytonos plebiscitum által közvetlenül
kormányozza önmagát. A franciaországi demokrácia ezelőtt is
alkalmazta és még mindig alkalmazza a majdnem tisztán
demokratikus kormányzatot, jobban mondva a nemzetnek
közvetlenül általa kirendelt delegáltjai, még pedig szorosan és
kizárólag ezen delegáltjai által ellátott uralmat, ami ez esetben a
kontárságnak majdnem teljes uralomra jutását jelenti.
Ezen hivatottságot tetszés szerint átszármaztatott hivatottságnak
lehet nevezni. Így tett az egyszeri püspök is, aki az őzpecsenyét
megkóstolván, ezt mondá: «Én téged pontynak keresztellek.» A nép
pedig ezt mondja választottainak: «Én téged jogtudósnak, – téged
államférfinak, – téged szociológusnak keresztellek». Lentebb látni
fogjuk, hogy a keresztelés még messzebbre is terjed, ha a nép
képes lenne megítélni azoknak jogi vagy lélektani tudományát, akik
szavazatát kérik, ez esetben az átszármaztatás nem lenne
hivatásellenes és elég jó eredményt szülne; ámde a nép először is
nem képes erre, azután pedig, ha képes volna is, mitsem nyernénk
vele.
Mitsem nyernénk vele, mert a nép úgy sem helyezkedik erre az
álláspontra. A nép soha sem teszi ezt. Előtte nem a tudományos
érték irányadó, hanem az erkölcsi érték. Mindenesetre ez is ér
valamit, s a hivatottságnak egy neme ez is. Igaz ugyan, hogy a
törvényhozók nem lesznek képesítve arra, hogy törvényeket
hozzanak, ámde legalább becsületes emberek lesznek. Ez az
erkölcsi hivatottság nekem eléggé tetszik.
Legyünk óvatosak! Először is nem a legbecsületesebb embernek
kell adnunk a vasúti állomásfőnökséget, de olyan becsületes
embernek, aki ezenfelül igen jól ismeri a vasutak ügykezelését; és