Gyereknevelés dán módra

Jessica Joelle Alexander & Iben Dissing Sandahl

HVG (2017)

Címke: Gyermeknevelés, Pszichológia

Gyermeknevelésttt Pszichológiattt
Dánia évtizedek óta a legboldogabb ország a Földön – de vajon
minek köszönhető ez? E könyv szerzői – egy amerikai anya, aki dán
férfihez ment feleségül, és egy dán anya, aki gyakorló
pszichoterapeuta – szerint a válasz abban rejlik, ahogyan a
gyerekeiket nevelik: hiszen boldog gyerekekből boldog, életrevaló
felnőttek lesznek.
A gyerekek alapvető jóságába vetett hit, az őszinte és hiteles szülői
hozzáállás, az elfogadás és az ítélkezésmentesség olyan nevelési
alapelvek, amelyeknek eredményeként a gyerekek
kiegyensúlyozottak, érzelmileg rugalmasak, empatikusak és
együttműködők lesznek – és ezek mind olyan tulajdonságok,
amelyek nem csak a gyerek-, hanem a felnőttkori boldogsághoz is
szükségesek.
Dr. Vekerdy Tamás a könyvhöz írt utószavában bemutatja, hogy a
hazai nevelési elvek inkább a könyvben részletezett
teljesítményorientált amerikai gyakorlathoz állnak közel, ezért mi is
sokat tanulhatunk a világ legboldogabb embereitől a gyereknevelés
területén.
“A könyv kitűnő! Tartsd be minden szavát, és boldog gyereked
lesz!”
Dr. Vekerdy Tamás
 Jessica Joelle Alexander
Iben Dissing Sandahl
GYEREKNEVELÉS DÁN MÓDRA
Hogyan neveljünk életrevaló és magabiztos gyereket?
 TARTALOM
A dán módszer alappillérei
Előszó az új angol kiadáshoz
Bevezetés
1. fejezet: Berögződéseink felismerése
2. fejezet: Játék
3. fejezet: Hitelesség
4. fejezet: Átkeretezés
5. fejezet: Empátia
6. fejezet: Ultimátumok nélkül
7. fejezet: Együttlét és hygge?
A hyggeeskü
Hogyan tovább?
Utószó a magyar kiadáshoz
Vekerdy Tamás: És mi van velünk?
Köszönetnyilvánítás
Jegyzetek
A DÁN MÓDSZER ALAPPILLÉREI
Játék: Hogyan segít a szabad játék boldog, magabiztos és
érzelmileg rugalmas felnőttekké válni?
Hitelesség: Hogyan teremt az őszinteség erősebb éntudatot?
Hogyan dicsérjünk úgy, hogy a saját képességeikről való rögzült
szemlélet helyett az érzelmi rugalmasságot és rezilienciát erősítsük
a gyerekekben?
Átkeretezés: Hogyan teheti jobbá az átkeretezés használata az
egész család életét?
Empátia: Miért fontos az empátia megértése, elsajátítása és
tanítása ahhoz, hogy boldogabbak legyünk?
Ultimátumok nélkül: Hogyan növeli a bizalmat, a rugalmasságot
és a gyerekek boldogságát, ha elkerüljük a hatalmi harcokat, és
demokratikusabb nevelési módszereket alkalmazunk?
Együttlét és hygge (meghittség): Miért fontos boldogságunkhoz
és általános jóllétünkhöz az erős szociális háttér? Hogyan segít a
meghittség megteremtése abban, hogy ezt a hatalmas ajándékot a
gyerekeinknek is átadhassuk?
ELŐSZÓ AZ ÚJ ANGOL KIADÁSHOZ
Ez a könyv igazi szerelemgyerek, a létrejöttéhez szükséges
kutatómunka és az írás folyamata egyaránt valódi szívügyünk volt.
Az egész egy kérdéssel kezdődött: Miért a dán gyerekek – és
felnőttek – a legboldogabbak a világon?
Egyrészt személyesen is érintettek voltunk a kérdésben, másrészt
azonban szellemi kihívást is jelentett mindkettőnk – egy dán
családba házasodott amerikai nő és egy dán pszichoterapeuta,
egyaránt gyakorló családanyák – számára. A válaszok keresése
során kutatási eredményeket tekintettünk át, tényeket gyűjtöttünk
Dániáról, és számos terület szakértőivel beszélgettünk. Az első
vázlatot szétküldtük egy nem hivatalos fókuszcsoportnak,
amelynek tagjai Európában és az Egyesült Államokban élő szülők és
különböző szakértők voltak. Voltak köztük republikánusok és
demokraták, egészségtudatos anyukák és katona apukák,
szoptatás-, illetve elfenekeléspártiak, kötődően nevelők és
maximalista tigris anyák Kaliforniától a keleti partig, és még azon is
túl – a legkülönfélébb szülői hozzáállással és háttérrel rendelkező
olvasókat próbáltuk bevonni.
Értékes visszajelzéseiket figyelembe véve először
magánkiadásban jelentettük meg könyvünket. Biztosak voltunk
benne, hogy valami különleges dolgot hoztunk létre, de még így sem
voltunk felkészülve arra a rendkívüli útra, amelyet munkánk azóta
bejárt. A csírából egy folyamatosan növekvő, globális kert lett, amely
napról napra újabb, örömmel fogadott érdeklődőket vonz.
Miután a könyv piacra került, és lassan megérkeztek az első
megrendelések, megdöbbentő volt látni, hogy a világ minden tájáról
érdeklődtek iránta: Új-Zéland, Dél-Afrika, Európa különböző
országai, Vietnam, Indonézia, Ausztrália és az Egyesült Államok –
hogy csak néhányat említsünk. Hollywoodi rendezők, dán
nagykövetek és egyetemi tanárok is voltak a vásárlók között. Ezt
azért tudjuk, mert mi magunk csomagoltuk, címeztük meg és
postáztuk a példányokat. Mindez biztatónak látszott ugyan, de a
munka lassú és nehézkes volt, a siker pedig nem tűnt túl
valószínűnek.
 Lassan azonban érkezni kezdtek az olvasók visszajelzései is –
olyan szülőktől, akik elsajátították és a családjukban alkalmazták is
az ötleteinket. Nem pusztán pozitív visszajelzések voltak: telve
voltak hálával, sőt megkönnyebbüléssel, hogy létezik egy olyan
nevelési gyakorlat, amely megerősíti ösztönös megérzéseiket. Az
érzéseik ugyanis azt súgták nekik, hogy lehet másképp is nevelni a
gyerekeinket, de ezt a gondolatot mégis elfojtották magukban a miatt
a társadalmi elvárás miatt, hogy szülőként mindent „helyesen”
csináljanak.
Megírták, hogy mennyire tetszett nekik az, hogy nem elsősorban
a tanulást, hanem a játékot, az empátiát és a szociális készségeket,
tettük meg a gyereknevelés alapelemeinek. Az a tény, hogy ezeket
az elveket egy virágzó, boldog társadalomban a gyakorlatban is
alkalmazzák, elgondolkodtató volt sokuk számára, akik korábban
keveset tudtak Dániáról.
Megtudtuk, hogy könyvünket oktatási intézményekben is
használják. Egy egyetemi tanár mesélt nekünk arról a kurzusról,
amelyet a könyv alapján tartott, és a diákjai lelkes visszajelzéseiről,
akik nyitottak voltak a gyereknevelés új módszerére.
Mi eközben továbbra is terjesztettük a dán módszer által
közvetített értékeket: cikkeket írtunk, interjúkat adtunk, és
mindennek lassan meglett az eredménye.
Egy Dániába látogató indiai üzletember hazafelé tartva megvette
a könyvet. Írt nekünk, hogy terjeszteni akarja a dán módszert egész
Indiában: szeretné iskolákban, gyerekorvosok irodáiban elérhetővé
tenni, beépíteni a tanárképző programokba és a nagyközönséghez
is eljuttatni. „Ez nem csupán egy könyv – írta –, hanem egy
mozgalom. Olyan mozgalom, amely meglátásom szerint képes
megváltoztatni egy országot.” Ez minden várakozásunkat felülmúlta.
Könyvünk átdolgozott változata most egy nagy kiadónál jelent
meg, ez egy újabb fontos lépés a kötet útja során.
A gyerekneveléshez hasonlóan ez a könyv is nehéz, fáradságos,
vidám és örömteli élményekkel gazdagított minket. Számunkra a
legnagyobb jutalom mégiscsak az olvasók hihetetlen reakciói voltak:
a szülők, nagyszülők, tanárok és nevelők, gyerektelenek és
pszichológusok, könyvklubok visszajelzései, a munkánk általános
fogadtatása. Akár egyetértettek a dán módszer minden
aspektusával, akár nem, megközelítésünk mindenképpen
gondolatébresztőnek bizonyult, A módszer alapelvei egy
önszerveződő mozgalom magvaivá váltak, amely azóta is növekszik.
Reméljük, hogy ezek az alapelvek továbbterjednek, akár a magvak a
szélben, és hozzájárulnak a jóság, az empátia és a boldogság
elterjedéséhez szerte a világon. És ugyanígy reméljük azt is, hogy
minden olvasónknak sok boldogságot hoznak.
Jessica Joelle Alexander
Iben Dissing Sandahl
Koppenhága 2016 februárja
BEVEZETÉS
Mi a dán boldogság titka?
Dániát, ezt a kis észak-európai országot, amely Hans Christian
Andersen „A kis hableány” című meséjéről híres, 1973 óta szinte
minden évben a világ legboldogabb országának választották az
OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet)
felméréseiben.1 1973 óta, vagyis több mint negyven éve a dánok a
legelégedettebb emberek a világon! Ha jobban belegondolunk, ez
elképesztő eredmény. Az ENSZ által nemrégiben útjára indított
World Happiness Report, amely a világ országait rangsorolja
boldogság szerint, szintén minden évben Dániát tette meg elsőnek.2
Mi a titka ennek a folyamatos sikernek?
Rengeteg cikk és tanulmány próbálta már megfejteni ezt a
rejtélyt. Dánia? Miért éppen Dánia? A 60 minutes (60 perc) című
amerikai televíziós műsor is foglalkozott a kérdéssel „A boldogság
keresése” címmel3, Oprah Winfrey „Miért olyan boldogok a dánok?”
címmel készített műsort4, ám a következtetések valahogy sosem
egyértelműek. Vajon a szociális ellátórendszerük, a házaik vagy
a közigazgatásuk miatt? Biztosan nem a magas adók vagy a hideg,
sötét telek miatt – de akkor mégis miért?
Ugyanakkor az Egyesült Államok, amelynek Függetlenségi
nyilatkozatában kimondottan szerepel a „boldogságra való törekvés”
joga5, még az első tízben sincs a boldog országok rangsorában.
Épphogy bekerül az első húszba, a tizenhetedik hely környékén,
Mexikó után. Annak ellenére, hogy a boldogsággal egy egész
pszichológiai ágazat foglalkozik, és önsegítő könyvek végtelen sora
oktat minket arra, hogyan érjük el ezt a megfoghatatlan
állapotot, mégsem vagyunk annyira boldogok. Miért? De főleg:
miért olyan elégedettek a dánok?
Hosszú évek kutatásai után, úgy véljük, rájöttünk a dánok
boldogságának titkára. A válasz egészen egyszerű: a neveltetésük.
A gyerekek nevelése mögött húzódó dán filozófia hathatós
eredményeket mutat: érzelmileg rugalmas, kiegyensúlyozott, boldog
gyerekeket, akik érzelmileg rugalmas, kiegyensúlyozott, boldog
felnőttekké válnak, és akik aztán saját gyerekeiket is ebben a
stílusban nevelik fel. Ez a hagyomány továbbörökítődik,
eredményeképpen pedig olyan társadalom alakul ki, amely már több
mint negyven éve folyamatosan vezeti a boldogságlistákat.
Az ezzel kapcsolatos kutatásaink során úgy döntöttünk, hogy
másokkal is megosztjuk a gyereknevelés dán módszeréről szerzett
ismereteinket. Lépésről lépésre haladó útmutatónkkal az volt a
célunk, hogy segítsük azokat az anyákat és apákat, akik épp most
készülnek a világ legnehezebb és legrendkívülibb munkájára, vagy
már bele is vágtak. A módszer elsajátításához türelemre,
gyakorlásra, elszántságra és tudatosságra van szükség, de az
eredmény megéri a fáradságot. Ne feledjük, hogy ezt az örökséget
hagyjuk majd gyerekeinkre. Ha az a célunk, hogy a
világ legboldogabb embereit neveljük fel, akkor érdemes folytatni az
olvasást! Könyvünkben feltárjuk a dánok sikerének titkát.
Jessica története
Amikor a barátaim meghallották, hogy egy gyereknevelési könyv
társszerzője vagyok, nagyot nevettek. „Te vagy a legkevesebb anyai
ösztönnel megáldott nő, akit ismerünk - pont te írsz könyvet a
gyereknevelésről?!” Fonák módon éppen a természetes anyai
ösztön hiánya miatt érdekelt annyira a dán módszer. Olyan
alapvetően változtatta meg az életemet, hogy rögtön tudtam: ha még
rajtam is tudott segíteni, akkor másokon is fog.
Belőlem hiányoztak azok a velünk született gondoskodóösztönök,
amelyekkel állítólag minden nő rendelkezik. Nem esik nehezemre
bevallani. Soha nem voltam különösebben gyerekbarát — ha
nagyon őszinte akarok lenni, nem is kedveltem a gyerekeket. Azért
lettem anya, mert ez a szokás. El lehet hát képzelni, micsoda
mélyen gyökerező félelem lett úrrá rajtam, amikor terhes lettem:
„Hogyan fogom én ezt végigcsinálni? Biztosan rettenetes anya lesz
belőlem.” Így hát nekiláttam, és elolvastam az összes nevelési
tanácsadó könyvet, amit csak be tudtam szerezni. Rengeteget
olvastam. Rengeteget tanultam. De a félelmem ugyanúgy
megmaradt.
Nagy szerencsémre egy dán férfihoz mentem feleségül. Több
mint nyolc évig ismerkedtem a dán kultúrával, és megfigyeltem, hogy
ha gyerekekről van szó, valamit nagyon jól csinálnak. Mindenfelé
jellemzően boldog, nyugodt és fegyelmezett gyerekeket latiam, és
kíváncsi lettem, hogy mi a titka ennek. Nem találtam azonban olyan
gyereknevelési könyvet, amely erről a témáról szólt volna.
Amikor végül anya lettem, természetesnek tűnt számomra, hogy
minden egyes kérdésemmel dán családomhoz és barátaimhoz
forduljak. A szoptatástól a fegyelmezésen át az oktatásig inkább az
ő spontán válaszaikra hallgattam, mint a könyvespolcomon sorakozó
könyvekre. Eközben olyan gyereknevelési filozófiával ismerkedtem
meg, amely felnyitotta a szememet, és teljesen megváltoztatta az
életemet.
Egy kedves barátommal, Ibennel beszélgettem a dologról. Iben
dán pszichoterapeuta, aki hosszú évek óta dolgozik családokkal és
gyerekekkel, ezért rengeteg idevágó tapasztalata van. Együtt tettük
fel a kérdést: „Létezik-e dán módszer a gyereknevelésben?” Az ő
tudomása szerint nem létezett. Mindenütt kutattunk a témában, de
semmit sem találtunk. A dán iskolarendszerben és
családterapeutaként eltöltött hosszú évek alatt Iben sosem hallott
még „dán módszerről”. Ismerte a gyereknevelésről írt
összes tudományos elméletet és kutatást, ezekből sokat alkalmazott
is a családjában, a mindennapi életben, de nem tudott arról, hogy
létezik-e a saját kultúrájában gyökerező jellegzetes nevelési stílus.
A háttérben megbúvó minta
Minél többet beszéltünk róla, annál világosabbá vált számunkra,
hogy valóban létezik dán gyereknevelési filozófia. De annyira
beleszövődött a mindennapokba és a dán kultúrába, hogy első
pillantásra fel sem tűnik nekünk, akik ebben a közegben élünk. Minél
alaposabban szemügyre vettük, annál inkább kirajzolódott előttünk a
mindennapok szövetében megbúvó mintázat. Végül összeállt a kép,
és ott volt előttünk a gyereknevelés dán módszere.
 Elméletünk, a dán módszer, több mint tizenhárom év
tapasztalatán, kutatásain és az azokat alátámasztó tanulmányokon,
valamint a dán kultúra és a dán mindennapok lényein alapul. Iben
szakértőként szakmai tudással, kutatási eredményekkel és kulturális
példákkal járult hozzá a munkához, és személyes tapasztalatait is
megosztotta. A könyv írása során rengeteget tanultunk a dán
iskolarendszerrel kapcsolatos kutatásokból és a
szülőkkel, pszichológusokkal és tanárokkal folytatott széles körű
interjúkból. Mindketten ugyanannyit tettünk hozzá ehhez a könyvhöz:
a felhasznált kutatási eredmények és tanulmányok adatai
megtalálhatók a könyv végén.
Szeretnénk tisztázni, hogy könyvünk nem politikai állásfoglalás,
és nem a dán életmódról szól. Gyereknevelési elmélet, amelyről úgy
véljük, fontos szerepet játszik abban, hogy a dánok folyamatosan a
boldogságról szóló felmérések élén szerepelnek. Boldog
gyerekekből boldog felnőttek lesznek, akik szintén boldog
gyerekeket nevelnek, és így tovább.
Azzal is tisztában vagyunk, hogy a dánok nem csupán e nevelési
stílus miatt boldogok. Tudjuk, hogy sok más tényező is hozzájárul a
boldogsághoz, és természetesen sok boldogtalan ember is él
Dániában. Dánia nem utópia, és mint minden országban, ott is
megvannak azok a belső gondok, amelyekkel foglalkozni kell.
Könyvünknek az sem célja, hogy negatív színben tüntesse fel az
Egyesült Államokat. Az USA hatalmas ország, az itt közölt tények és
megállapítások pedig általánosítások. Jessica személy szerint
büszke arra, hogy amerikai, és nagyon szereti a hazáját.
Egyszerűen csak kapott egy lehetőséget, hogy más szemmel
lássa a világot – ha úgy tetszik, dán szemüvegen keresztül és ez
megváltoztatta az egész életszemléletét.
Most mindenkinek lehetővé tesszük, hogy felvegye ezt a
szemüveget, és megítélje, hogy mit lát rajta keresztül. Számunkra
már az is sikernek számít, ha e könyv segítségével valaki másképp
látja a világot. Talán nem lesz minden „csekély anyai ösztönnel
megáldott” emberből boldogabb szülő és jobb ember, mint
Jessicából, de reméljük, mindenki pozitív változásokat tapasztal
majd, és reményeink szerint az azokhoz vezető utat is élvezni fogja.
1. fejezet
 BERÖGZŐDÉSEINK FELISMERÉSE
Időről időre mindannyian belegondolunk, mit is jelent szülőnek
lenni. Lehet, hogy már az első gyerek megszületése előtt, lehet,
hogy egy nagyobb hiszti során, vagy éppen a vacsoraasztalnál a
spenótevésről folytatott veszekedés közben, de mindannyiunkban
felvetődött már a kérdés: „Vajon jól csinálom?” Sokan az interneten
vagy könyvekben keressük a választ, esetleg a barátainktól,
családtagoktól kérünk tanácsot és támogatást. A legtöbbünknek
csak egy kis megerősítésre van szüksége, hogy valóban helyesen
cselekszünk.
De belegondoltunk már valaha abba, hogy mi is a helyes?
Honnan származnak a helyes nevelési módszerről alkotott
elképzeléseink? Olaszországban a gyerekek sokszor este kilenckor
vacsoráznak, és akár éjfélig is elszaladgálnak az étteremben,
Norvégiában akár mínusz húsz fokban is kint altatják a kisbabákat,
Belgiumban pedig a gyerekek is ihatnak sört. Számunkra talán
furcsának tűnik, de azoknak a szülőknek ez a „helyes”.
Ezt a hallgatólagos, természetesnek vett elképzelésünket arról,
hogy hogyan is neveljük gyerekeinket, Sara Harkness, a Connecticut
Egyetem fejlődéslélektani tanszékének professzora szülői
1
etnoteóriának nevezi. Évtizedeken át, több különböző kultúrában
tanulmányozta ezt a jelenséget, és arra az eredményre jutott, hogy a
„helyes” szülői módszerekről kialakult belső meggyőződések
olyan mélyen beleivódtak az egyes társadalmakba, hogy a benne
élők számára szinte lehetetlen objektíven megvizsgálni őket –
egyszerűen csak így vannak.
A legtöbben tehát már belegondoltunk abba, hogy mit jelent
szülőnek lenni, de vajon arra is gondoltunk már, hogy mit is jelent
például amerikai szülőnek lenni? És hogy a saját kultúránk
szemüvegén keresztül nem láthatjuk pontosan, mi is a „helyes
módszer”?
Mi lenne, ha egy pillanatra levennénk ezt a szemüveget – vajon
mit látnánk? Mi lenne a benyomásunk, ha új perspektívából,
alaposabban szemügyre vennénk az Egyesült Államokat?
Stresszjárvány
Az Egyesült Államokban évek óta egyre csökken az emberek
boldogságérzete. A Nemzeti Egészségügyi Statisztikai Hivatal
szerint 2005 és 2008 között az antidepresszánsok használata 400%-
kal emelkedett.2 A gyerekeknél is egyre több pszichés zavart
diagnosztizálnak és gyógykezelnek, néha nem is egyértelmű
diagnosztikus módszereket alkalmazva.3 2010-ben már legalább 5,2
millió 3 és 17 év közötti gyerek szedett Ritalint a figyelemhiányos
hiperaktivitás zavar kezelésére.4
Küzdünk az elhízással és a „korai pubertással”, azaz a serdülőkor
idő előtti kezdetével. Akár már hét-nyolc éves fiúk és lányok is
kaphatnak hormoninjekciót a túl korai nemi érés megállítására. A
legtöbben ezt már nem is tartjuk furcsának – egyszerűen elfogadjuk,
hogy így van. „Beadatom a lányomnak az injekciót” – említette egy
anya nemrég szinte közömbösen, mivel úgy gondolta, hogy
a nyolcéves lánya túl hamar serdül.
Sok szülő észre sem veszi, hogy túlteng benne a versenyszellem
saját magával, gyerekeivel és a többi szülővel szemben. Persze nem
mindenki ilyen, vagy szeretne ilyen lenni, de mindenki érzi magán
versengő társadalmunk nyomását. Az a nyelvezet, amely körülvesz
minket, gyakran olyan átható és provokatív, hogy védekezésre
kényszeríti az embert: „Kim remekül focizik. Az edző szerint ő a
csapat egyik legjobb játékosa. És még így is, az úszás, a foci és a
karate mellett is kiváló tanuló. Nem is tudom, hogy csinálja! Na, és
mi van Olíviával? Ő hogy boldogul?” Érezzük a
teljesítménykényszert – a gyerekeink tanuljanak jól az iskolában,
feleljenek meg a sikeres gyerekről alkotott elképzeléseinknek, és
közben mi is érjünk fel a sikeres szülőről alkotott elvárásainkhoz. Ez
komoly stresszel jár, és gyakran érezzük úgy, hogy ítélkeznek
felettünk - akár mi magunk, akár mások. Ennek egy része az emberi
természetből, másik része pedig amerikai mivoltunkból fakad. Vajon
mi kényszeríti társadalmunkat arra, hogy jól teljesítsen, versengjen
és sikeres legyen – egy olyan kritériumrendszer alapján, amely végül
mégsem teszi boldoggá? Mi van akkor, ha egyes válaszaink arra,
hogy hogyan is neveljük gyerekeinket – azaz a szülői normáink –
hibásak?
Mit tennénk, ha rájönnénk, hogy a szemüvegünk nem a megfelelő
erősségű, és nem is látjuk olyan tisztán a dolgokat? Valószínűleg
kicserélnénk a lencséket, jobban látnánk, és így újra szemügyre
vennénk a körülöttünk lévő világot. És lám, észrevennénk, hogy
minden másnak látszik. Ha a dolgokat új perspektívából vizsgáljuk
meg, új szemüveggel, természetesen adódik a kérdés: Nincs ennél
jobb módszer?
Berögződéseink felülvizsgálata
Egy nap Jessica a városban sétált majdnem hároméves fiával. A
kicsi elkezdte az úttest felé lökni magát a pedál nélküli futóbiciklin,
bár az anyja többször is rákiáltott, hogy álljon meg. Jessica
kétségbeesetten szaladt utána, erősen megragadta a karjánál fogva,
és jól megrázta. Rémült és dühös volt, és éppen rá akart kiabálni a
fiára: „Megállsz, ha azt mondom, hogy meg kell állni!”, de látta rajta,
hogy mindjárt elsírja magát ijedtében, és Jessica abban a
pillanatban összeszedte minden lelkierejét, hogy kilépjen
a helyzetből, és megfigyelje, mit is csinál. Nem így akart reagálni.
Gondolkodott, vajon van-e valami más, megfelelőbb reakció az adott
helyzetben, és csodálatos módon megtalálta a megoldást. Megállt,
vett egy mély lélegzetet, és leguggolt a fiához. Megfogta a kezét, és
kérdően a szemébe nézett. Nyugodt, de aggodalmas hangon
megkérdezte:
– Azt akarod, hogy bibid legyen? Anya nem akarja, hogy bibid
legyen. Látod azokat az autókat? – Rámutatott az autókra, és a
kisfiú bólintott. – Az autók bibit csinálhatnak Sebastiannak.
A kisfiú anyját figyelve bólintott.
– Autók. Bibi – ismételte.
– Szóval ha anya azt mondja, hogy meg kell állni, akkor állj
meg, oké? Hogy ne legyen bibid az autóktól.
A kisfiú bólintott. Végül nem is sírt. Megölelték egymást, és
Jessica érezte, ahogy a fia tovább bólogat a vállán:
– Autók. Bibi.
Öt perccel később egy másik zebrához érkeztek. Jessica szólt a
fiának, hogy álljon meg, és ő megállt, az úttestre mutatott, és
megrázta a fejét: – Autók. Bibi. – Hogy megmutassa, mennyire örül,
Jessica ugrálni és tapsolni kezdett. De nemcsak azért örült, mert a
fia megállt, hanem saját magával is elégedett volt, hogy képes volt
leállítani és megváltoztatni megszokott, berögződött
viselkedését ebben a nehéz pillanatban. Nem volt könnyű, de
ezzel sikerült a stresszes és robbanásra kész szituációt örömteli és
biztonságos helyzetté változtatnia, és ettől mindketten boldogabbnak
érezték magukat.
Néha elfeledkezünk arról, hogy a gyereknevelés, akárcsak a
szeretet, tetteken alapul. Erőfeszítést és munkát igényel, hogy
pozitív eredményeket hozzon. Ahhoz, hogy jó szülők lehessünk,
hihetetlen mennyiségű önismeretre van szükségünk. Fel kell
ismernünk, hogyan reagálunk, amikor fáradtak és zaklatottak
vagyunk, vagy amikor elértük tűrőképességünk határát. Az ilyen
automatikus reakciókat berögződésnek nevezzük, ezek azok a
cselekedeteink és reakcióink, amelyekre akkor hagyatkozunk,
amikor túl fáradtak vagyunk, hogy a helyesebb módszert válasszuk.
A legtöbb berögződésünket a szüleinktől örököljük.
Ezek annyira belénk ivódtak, annyira elválaszthatatlan részei
személyiségünknek, mint a számítógépnek az alaplap.
Ezek a gyári beállításaink, amelyekhez akkor térünk vissza,
amikor már kifogytunk az ötletekből, és nem gondolkodunk. Az ilyen
viselkedésformák a nevelésünk során programozódtak belénk.
Ilyenkor mondunk olyanokat, amiket nem is akarunk. Ilyenkor
teszünk olyat, vagy reagálunk úgy, amit és ahogy valószínűleg nem
is szeretnénk. Ettől rosszul érezzük magunkat, mert a lelkünk
mélyén tudjuk, hogy van jobb módja is annak, hogy eredményeket
érjünk el a gyerekeinkkel, de nem vagyunk biztosak abban, hogy mi
lehet az. Akinek van gyereke, ismeri ezt az érzést.
Ezért olyan fontos, hogy felismerjük, tanulmányozzuk és
megértsük a berögződéseinket. Mi tetszik abban, ahogy a
gyerekeinkkel viselkedünk? Mi nem tetszik? Mi az, amit csak a saját
neveltetésünk alapján ismételgetünk? Min szeretnénk változtatni?
Csak akkor tudunk változtatni berögződéseinken, ha előbb
felismerjük, hogy szülőként mik az automatikus reakcióink.
A következő fejezetekben bemutatjuk, milyen pozitív változásokat
érhetünk el, A könyv elején pontokba szedtük az alapokat — játék,
hitelesség, átkeretezés, empátia, ultimátumok nélküli nevelés és
együttlét és ezek segítségével megvizsgálunk néhány jól bevált
módszert, amelyeket a dán szülők már több mint negyven éve
alkalmaznak sikeresen.
Életünk hathatós megváltoztatásához először is erősíteni kell az
önismeretünket, és tudatosan kell megválasztani cselekedeteinket
és reakcióinkat.5 Így válhatunk jobb szülőkké és jobb emberekké, és
így teremtjük meg a jóllét hagyományát, amelyet átadunk majd a
következő generációnak. Adhatunk-e nagyobb ajándékot
gyerekeinknek és az ő gyerekeiknek, mint azt a képességet, hogy
hogyan váljanak boldogabb, kiegyensúlyozottabb és
érzelmileg rugalmasabb felnőttekké? Szerintünk nem. Reméljük,
ezzel minden olvasónk is egyetért.
2. fejezet
JÁTÉK
A játékról sokszor úgy beszélnek, mintha az a komoly tanulás
utáni kikapcsolódás volna. Pedig a gyerekek számára a játék maga
a komoly tanulás.
FRED ROGERS
Sokunkban működik egy kimondatlan – vagy akár ki is mondott –
kényszer, hogy elfoglaltságokat biztosítsunk gyerekeinknek. Lehet
az úszás, balett, baseball vagy foci, de ahhoz, hogy úgy érezzük, jó
szülők vagyunk, legalább heti három-négy foglalkozásra be kell
íratnunk őket. Hányszor hallani, ahogy a szülők azt mesélik, hogy az
egész szombatjuk arra megy el, hogy a gyerekeiket különböző
sportklubokba és szakkörökre hurcolják?
Ezzel szemben hányszor hallunk valakit arról beszélni, hogy
szombaton a lánya játszani fog?
És a játék alatt most nem hegedűjátékot vagy egy sportot értünk,
és nem is olyan találkozókat, ahol a szülők szervezik meg, hogy mit
csináljanak a gyerekek. Játék alatt azt értjük, amikor a gyerekek
magukra maradnak, akár egyedül, akár egy baráttal, és úgy
játszanak, ahogy akarnak, és amennyi ideig akarnak. Még ha a
szülők néha meg is engedik ezt a szabad játékot, gyötrő bűntudatot
éreznek, ha szóba kerül. Mert végül is attól érezzük magunkat
jobb szülőnek, ha tanítunk nekik valamit, sportra járatjuk őket, vagy
lefoglaljuk az agyukat valamivel. A játékra gyakran úgy gondolunk,
mintha az csak az értékes, tanulásra fordítható idő pazarlása lenne.
De valóban így van ez?
Az Egyesült Államokban az elmúlt ötven évben drámai módon
csökkent a gyerekek játékra fordított ideje.1 A tévé és egyéb
technológiák hatásán túl a szülők egyrészt féltik a gyerekeiket,
nehogy megsérüljenek, másrészt pedig fejleszteni szeretnék őket –
ez pedig együttesen rengeteg időt vesz el a játéktól.
Szülőként gyerekünk fejlődésének látható jelei nyugtatnak meg
bennünket. Szeretjük nézni, ahogy fociznak, míg mások szurkolnak
nekik, és szívesen megyünk a balett- vagy zongora-előadásukra.
Büszkén meséljük, ha Billy érmet vagy kupát szerzett, ha új dalt
tanult, vagy ha el tudja mondani a spanyol ábécét. Ettől jó szülőnek
érezzük magunkat. A legjobb szándékkal tesszük mindezt, mert azt
hisszük, hogy azzal tanítjuk meg nekik, hogyan legyenek sikeres és
boldog felnőttek, ha minél több előírást és szervezett elfoglaltságot
biztosítunk a számukra. De biztosan így van ez?
Nem titok, hogy a szorongásos zavarok, a depresszió, a
figyelemhiányos zavarok diagnózisainak száma az egekbe szökött
az Egyesült Államokban. Lehetséges, hogy bár nem vagyunk
tudatában, mégis mi tesszük szorongóvá a gyerekeinket azáltal,
hogy nem engedjük őket eleget játszani?
Túlszervezett gyerekek
Sok szülő törekszik arra, hogy gyereke minél előbb elkezdje az
iskolát, vagy átugorjon egy osztályt. A gyerekek egyre korábban
tanulnak meg olvasni és számolni, és mi büszkék vagyunk arra,
hogy milyen „okosak” – okosnak vagy sportosnak lenni pedig nagyon
értékes tulajdonság az amerikai kultúrában. Akár még nagy
erőfeszítéseket is teszünk magántanárokkal, oktató játékokkal és
programokkal, hogy elérjük ezt a célt. A siker az siker, a jelei pedig
láthatók, mérhetők és kézzelfoghatók. A szabad játék persze jó
szórakozásnak tűnik – de mit tanul belőle a gyerek?
És ha azt mondanánk, hogy a szabad játék arra tanítja a
gyerekeket, hogy kevésbé szorongjanak? Rezidenciára,
azaz rugalmas alkalmazkodóképességre tanít, ami pedig
bizonyítottan az egyik legfontosabb tényező a sikeres felnőtt
élethez.2 Egy egészségesen működő felnőtt alapvető jellemvonásai
közé tartozik ugyanis az a képesség, hogy „össze tudja szedni
magát”, vagyis szabályozni tudja az érzelmeit, és megbirkózik a
stresszel. Ma már tudjuk, hogy a rezidencia hatékonyan megelőzi a
szorongást és a depressziót, a dánok pedig már hosszú évek óta
beleplántálják ezt a gyerekeikbe. És az egyik módszer, amit
alkalmaznak, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a játékra.
 Dániában 1871-ben egy házaspár, Niels és Erna Juel-Hansen
dolgozta ki az első olyan pedagógiát, amely a játékot is magában
foglaló oktatáselméletre épült.3 Rájöttek arra, hogy a szabad játék
kulcsfontosságú a gyerekek fejlődése szempontjából. A dán
gyerekek hosszú ideig nem kezdhettek iskolába járni hétéves koruk
előtt. A tanítók és a tantervek kidolgozói nem akarták, hogy a tanulás
kösse le őket, amikor még inkább gyereknek kellene maradniuk, és
játszaniuk kellene. A tízévesnél fiatalabb gyerekek általában még
most is kettőkor végeznek az iskolában, és lehetőségük van arra,
hogy a nap hátralevő részét ún. szabadidős iskolákban
(skolefritidsordning) töltsék, ahol leginkább játékra biztatják őket.
Meglepő, de így igaz!
Dániában a hangsúly nem önmagában az oktatáson vagy a
sporton van, a gyerek lényének egészét veszik figyelembe. A szülők
és a tanárok olyan dolgokra összpontosítanak, mint például a
szocializáció, az autonómia, az összetartás, a demokrácia és az
önbecsülés. Azt szeretnék, hogy gyerekük rezilienciát tanuljon, és
olyan belső iránytűt fejlesszen ki, amely egész életében elkalauzolja.
Tudják, hogy gyerekeik jól képzettek lesznek, és számos készséget
elsajátítanak, de az igazi boldogságot nem pusztán a jó oktatás
biztosítja. Annak a gyereknek, aki megtanulja kezelni a
stresszhelyzeteket, barátokat szerez, és gyakorlatias képet kap a
világról, teljesen más készségei és képességei lesznek, mint például
egy matekzseninek. És a készségek közül a dánok nem csupán a
karrierhez szükséges dolgokat veszik számításba, hanem az élet
összes aspektusát. Mert mi lesz egy matekzsenivel, ha nem
képes megküzdeni az élet nehézségeivel?
Az összes általunk megkérdezett dán szülő furcsának tartotta a
kisgyerekekre háruló elvárások eltúlzott jelentőségét. Szerintük ha
egy gyereknek folyamatosan teljesítenie kell, hogy elérjen valamit –
jó osztályzatot, díjakat, a szülők vagy a tanár dicséretét akkor nem
alakul ki benne saját belső ösztönzése. Úgy gondolják, hogy a
gyerekeknek alapvetően térre és bizalomra van szükségük, hogy
maguktól megtanuljanak dolgokat, hogy létrehozzák és megoldják
saját problémáikat. Ebből származik a valódi önbecsülés és az
önállóság, mert ez belülről fakad, és nem valaki mástól jön.
Belső vagy külső kontroll
 A pszichológiában ezt a belső motivációt vagy ösztönzést
kontrollhelynek (locus of control) nevezik.4 A latin locus szó magyarul
helyet, helyszínt jelent, a kontroll helye azt jelzi, hogy egy személy
milyennek érzi a saját hatását az életére és az őt érintő
eseményekre. A belső kontrollos emberek úgy gondolják, hogy saját
maguk befolyásolják az életüket és a velük történő eseményeket.
Indíttatásuk belső és személyes, a kontrollhely bennük található.
Azok az emberek viszont, akik külső kontrollhellyel rendelkeznek,
úgy hiszik, hogy rajtuk kívül álló tényezők, például a környezet vagy
a végzet irányítják életüket, és nekik csak csekély hatásuk van rá.
Az őket mozgató erő kívülről érkezik, ezért nem tudnak változtatni
azon, ami velük történik. A környezetünk, a kultúránk, a társadalmi
helyzetünk mindnyájunkat befolyásol; a külső és belső kontrollhely
között azonban az a különbség, hogy e tényezők ellenére menynyire
tudjuk azt érezni, hogy mi irányítjuk az életünket.
Tanulmányok sokasága bizonyítja, hogy azok a gyerekek,
kamaszok és felnőttek, akik erősen külső kontrollosak,
hajlamosabbak a szorongásra és a depresszióra: szoronganak, mert
úgy gondolják, hogy semmilyen vagy nagyon kicsi befolyásuk van a
sorsukra, és amikor ez a tehetetlenségérzet túlságosan
elhatalmasodik rajtuk, depresszióssá válnak.5
A kutatások azt is bebizonyították, hogy az elmúlt ötven évben a
fiatalok körében jelentősen megnőtt a külső kontrollhellyel
rendelkezők száma. Jean M. Twenge pszichológus és kollégái
áttekintették, hogy milyen eredményeket mértek az elmúlt ötven
évben a Nowicki-Strickland külsőbelső kontrollskála gyerekek
számára készült változatával.6
Ez a teszt azt tárja fel, hogy egy személy külső vagy belső
kontrollhellyel rendelkezik-e. A kutatók megállapították, hogy minden
életkor esetében – az általános iskolától az egyetemig – erőteljes
elmozdulás figyelhető meg a belső kontrollhelytől a külső felé.
Hatásosan érzékelteti ennek a változásnak a mértékét, hogy 1960-
ban a fiatalok 80%-kal nagyobb valószínűséggel nyilatkoztak úgy,
hogy saját maguk befolyásolják az életüket, mint 2002-ben, amikor
a gyerekek inkább arra hajlottak, hogy nincs személyes
beleszólásuk a sorsukba,
 A legszembeötlőbb az volt, hogy ez a trend sokkal erőteljesebb
volt az általános iskolás korosztályban, mint a középiskolában vagy
az egyetemen. Tehát egyre fiatalabb és fiatalabb gyerekek érzik úgy,
hogy nincs befolyásuk a saját életükre. Egyre korábban és korábban
tapasztalják meg ezt a tehetetlenségérzést. Az évek során
megerősödött külső kontroliosság egyenes összefüggésbe
hozható a társadalmunkban egyre gyakoribb szorongással és
depresszióval. De vajon mi okozhatja ezt a változást?
A tanuláshoz és fejlődéshez szükséges tér
A dán neveléspszichológia középpontjában a „legközelebbi
fejlődési zóna” elmélete áll, amelyet Lev Vigotszkij orosz
fejlődéspszichológus dolgozott ki.7 Az elmélet kiindulópontja, hogy a
gyereknek megfelelő mennyiségű térre van szüksége, hogy a
megfelelő mennyiségű segítséggel tanulni és fejlődni tudjon a
számára megfelelő területen. Képzeljük el, hogy segítünk egy
gyereknek az erdőben átmászni egy kidőlt fa törzsén. Ha szüksége
van rá, először a kezünket nyújtjuk neki, majd talán csak az ujjunkat,
és ha eljön az ideje, elengedjük a kezét. De nem cipeljük, vagy nem
toljuk át a fatörzsön. Dániában a szülök igyekeznek nem közbelépni,
csak ha feltétlenül szükséges. Bíznak abban, hogy gyerekeik
képesek új dolgokat kipróbálni, és teret adnak a számukra, hogy
kiépíthessék magukban az önbizalmat. A szülők a gyerek
fejlődéséhez szükséges állványzatot biztosítják, és az önbecsülésük
kialakulásában segítenek, ami nagyon fontos az
„egészség” szempontjából. Ha egy gyereken túl nagy a nyomás,
akkor már nem tudja élvezni, amit csinál, ez pedig félelemhez
és szorongáshoz vezethet. A dán szülők csak akkor lépnek be a
képbe, amikor a gyerekük eléggé biztonságban érzi magát ahhoz,
hogy megpróbálkozzon egy új készség elsajátításával. Ilyenkor arra
ösztönzik őket, hogy lépjenek még tovább, vagy próbáljanak ki
valami újat, amíg megvan az újdonság izgalma.
A fejlődési tér biztosítása és a legközelebbi fejlődési zóna
tiszteletben tartása lehetőséget nyújt arra, hogy ne csak a gyerek
készségei, hanem a belső kotrolljába vetett bizalma is fejlődjön, mert
úgy érezheti, hogy neki is hatása van a feladataira és a fejlődésére.
A túl sokat támogatott gyerekek esetében nagyobb a veszélye a
külső kontroli-hely kialakulásának, mert nem saját maguk, hanem
külső tényezők irányítják a fejlődésüket, és ez megingatja
önbizalmuk alapjait.
Néha úgy gondoljuk, hogy egy kis nyomás segíti a gyerekeket,
hogy jobban teljesítsenek vagy gyorsabban tanuljanak, ám sokkal
jobb eredményeket lehet elérni azzal, ha fejlődésük megfelelő
pillanatában utat mutatunk nekik.
Nem csupán maga a tanulás miatt – amely így jóval
élvezetesebbé válik –, hanem mert biztosabbak lesznek az
elsajátított készségeikben, hiszen több szerepük van abban is,
ahogyan megszerzik őket.
David Elkind amerikai pszichológus hasonló következtetésekre
jutott.8 Azok a gyerekek például, akiket korán megtanítottak olvasni,
valószínűleg eleinte jobban olvasnak a társaiknál, de a különbség
pár éven belül kiegyenlítődik – és vajon megéri? Hosszú távon a
nyomás alatt élő gyerekek többet szoronganak, és alacsonyabb az
önbecsülésük.
Az Egyesült Államokban rengeteg könyvet adnak ki arról, hogy
hogyan csökkenthető a szorongás és a stressz. Mindenáron ki
szeretnénk iktatni a stresszt, főleg a gyerekeink életéből. Sok szülő
helikopter módjára lebeg a gyerekei felett, hogy azonnal
közbeléphessen, ha valami történik. A legtöbben eltorlaszoljuk a
lépcsőket, és elzárunk minden olyan dolgot, ami akár egy kicsit is
veszélyes lehet. Ha nem így teszünk, akkor rossz szülőnek
gondoljuk magunkat, és valóban az alapján ítélkezünk és ítéltetünk
is meg, hogy eleget teszünk-e gyerekeink biztonságáért. Manapság
annyiféle biztonsági szerkezet és kütyü kapható, hogy csak
csodálkozni lehet, hogy húsz évvel ezelőtt hogyan maradtak életben
a gyerekek ezek nélkül is.
Nemcsak a stressztől akarjuk megvédeni a gyerekeinket, hanem
szeretnénk, hogy magabiztosak legyenek, és különlegesnek érezzék
magukat. Ennek a leggyakoribb módja a dicséret, amelyet néha
mértéktelenül és jelentéktelen eredmények esetén is alkalmazunk.
És bár az a célunk, hogy növeljük a magabiztosságukat, és
csökkentsük a stresszt, hosszú távon ezzel akár még több stresszt is
okozhatunk. Ha csak a magabiztosságot erősítjük az önbecsülés
helyett, az olyan, mintha alapok nélkül építenénk házat, ahogy a
kismalacok a mesében. Azt pedig mindannyian tudjuk, mi történt,
amikor jött a gonosz farkas.
De hogyan segít a játék?
A játék szerepe és evolúciós funkciója az állatok életében hosszú
idő óta tudományos kutatások tárgya. A kísérletek egyik eredménye
annak kimutatása volt, hogy a játéknak kulcsszerepe van a stressz
legyőzésének megtanulásában. Patkányokon és rhesusmajmokon
végzett kísérletek során megfigyelték, hogy azok az állatok,
amelyeknek fejlődésük egy kritikus szakaszában nem volt
játszótársuk, stresszes felnőttekké váltak.9 A nehéz helyzeteket
túlreagálták, és a társas szituációkat sem tudták jól kezelni. Túlzott
félelemmel reagáltak, néha remegve bújtak egy sarokba, máskor
túlzott agressziót mutattak, dühödt támadásokat kezdeményezve.
Ezt az állapotot egyértelműen a játék hiánya okozta, ugyanis ha az
állatoknak akár csak naponta egy órára is volt játszótársuk, sokkal
kiegyensúlyozottabban fejlődtek, és felnőttként is jobban
teljesítettek.10
A játék során általában megtapasztalt „üss vagy fuss” viselkedés
ugyanazokat a neurokémiai idegpályákat aktivizálja az agyban, mint
a stressz. Gondoljunk arra, amikor a kutyák egymást kergetve
játszanak. Sok állat játszik hasonlóképpen, játékból a támadó vagy a
megtámadott szerepét véve fel, egyfajta stresszhelyzetet teremtve.
Tudjuk, hogy ha az állatkölykök agyát stressznek tesszük ki,
akkor idővel egyre kevésbé lesznek fogékonyak rá, vagyis
minél többet játszanak, annál ügyesebben szabályozza az agyuk a
stresszt a növekedésük során.11 Ez a képességük a játék révén
folyamatosan fejlődik, és egyre nehezebb helyzetekkel képesek
megbirkózni. A rugalmasság láthatóan nem a stressz elkerülésével
fejleszthető, hanem éppen azáltal, hogy megtanuljuk kezelni és
felülkerekedni rajta.
Vajon nem fosztjuk-e meg a gyerekeinket a stressz
szabályozásának képességétől azzal, hogy nem engedjük Őket
eleget játszani? Látva társadalmunkban a sok szorongásos zavart
és depressziót, felvetődhet a gondolat, hogy valami nincs rendben.
Miután a szorongásos emberek legnagyobb és leggyakoribb félelme,
hogy nem tudnak uralkodni az érzelmeiken12, óhatatlanul is adja
magát a kérdés: ha hátrébb lépnénk, és hagynánk a
gyerekeinket játszani, vajon rugalmasabb és boldogabb felnőtté
válnának? Szerintünk a válasz: igen.
A játék és a megküzdési stratégiák
Egy massachusettsi gyermekfejlesztési központ kísérletet végzett
óvodások körében, amelynek során a kutatók arra voltak kíváncsiak,
hogy van-e pozitív összefüggés az óvodások játékossága és a
megküzdési stratégiáik között. Egy játékossági és egy megküzdési
teszt segítségével felmérték a gyerekek játékossági szintjét és
megküzdési technikáik minőségét. Arra az eredményre jutottak,
hogy a gyerekek játékossága és megküzdési képessége között
közvetlen összefüggés található. Minél többet játszottak – azaz
minél jobban fejlődtek a szociális készségeik, és vettek részt társas
és játékhelyzetekben –, annál jobb lett a megküzdési technikájuk. A
kutatók szerint ez arra vezethető vissza, hogy a játéknak közvetlen
hatása van az élethez szükséges alkalmazkodási képességre.13
Egy másik kísérlet, amelyet Louise Hess foglalkozásterapeuta és
kollégái végeztek a kaliforniai Palo Alto egyik egészségügyi
intézetében, serdülőkorú fiúk esetében vizsgálta az összefüggést a
játékosság és a megküzdési készségek között.14 Átlagosan fejlődő
és érzelmi problémákkal küzdő fiúkat egyaránt tanulmányoztak.
Hasonlóan az óvodások eredményeihez, itt is közvetlen és jelentős
összefüggést találtak a fiúk játékossága és megküzdési
képessége között. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy
a játék alkalmazható a megküzdési technikák javítására,
különösképpen a problémák és célok minél rugalmasabb
elfogadására és megközelítésére.
Ez logikusnak is tűnik. Csak nézzük meg, ahogy a gyerekek a
mászókáról lógnak, fára másznak, vagy leugranak a magasból.
Kipróbálják a veszélyes helyzeteket, és csak saját maguk tudják, hol
vannak a határaik, és hogyan kezeljék a helyzeteket. Fontos, hogy
ők szabják meg azt a stresszmennyiséget, amit még kezelni tudnak,
mert már önmagában ez is lehetővé teszi, hogy úgy érezzék, maguk
irányítják az életüket. A fiatal állatok és főemlősök ugyanezt
csinálják.15 Szándékosan teremtenek veszélyes helyzeteket; fákon
hintáznak és leugranak, miközben tekeregnek és forognak, ami
megnehezíti a földet érést. Megismerik a félelmet – és a
leküzdésének lehetőségeit is. Ugyanez a helyzet a már korábban
említett játékos verekedéssel is. Az állatok belehelyezkednek mind a
támadó, mind a megtámadott helyzetébe, hogy megértsék mindkét
oldal érzelmi kihívásait.
A gyerekek számára a társas helyzetek is stressztjelentenek. A
társakkal való játék ugyanis eredményezhet együttműködést, de
konfliktust is. A félelem és a düh csak kettő azok közül az érzelmek
közül, amelyekkel egy gyereknek meg kell tanulnia bánni ahhoz,
hogy tovább játszhasson. A játékban nem lehet túlzott dicséretet
kapni. A szabályokat újra és újra egyeztetni kell, és a játékosoknak a
többiek érzelmi állapotával is tisztában kell lenniük ahhoz, nehogy
valakit megbántsanak, és az kilépjen, mert ha túl sok játékos száll ki,
akkor magának a játéknak is vége.16 Mivel a gyerekek alapvetően
szeretnek egymással játszani, ezek a helyzetek megkövetelik tőlük,
hogy gyakorolják, hogyan kell egyenlő félként bánni a másikkal – ez
pedig kulcsfontosságú készség a későbbi boldogság eléréséhez, A
játék annyira központi eleme a dán gyerekszemléletnek, hogy sok
dán iskolában programokat dolgoztak ki, amelyek a sport, a játék és
a testmozgás segítségével segítik elő a tanulást minden diák
számára. A “játékjárőrözés” például a legfiatalabb általános iskolás
gyerekekre összpontosít, és az idősebb gyerekek szervezik
meg.17 Ezek a diákok által vezetett programok a fiatalabbakat és az
idősebbeket is különböző játékokra ösztönzik –
például bújócskázásra, tűzoltós vagy háziállatos szerepjátékra és a
félénk, magányos gyerekeket is arra késztetik, hogy betársuljanak.
Ez a típusú szórakoztató és ötletgazdag játék a különböző
korcsoportokat vegyítve arra sarkallja a gyerekeket, hogy oly módon
próbálják ki magukat, ahogy a szülőkkel és tanárokkal nem lehet. Ez
nagymértékben csökkenti az iskolai megfélemlítés, a bullying
előfordulását, és elősegíti a társas készségek és az önkontroll
fejlődését.18
Az igazság a legóról és a játszóterekről
Szinte mindenki ismeri a legót, és már játszott is a híres színes
kis építőelemekkel az élete folyamán. A történelem egyik
legnépszerűbbnek tűnő játékát a Forbes magazin az „évszázad
játékának” nevezte az évezred kezdetén.19 Az eredetileg fából
készült legó az idők folyamán megmaradt alapvetően építőjátéknak.
És ahogyan a legközelebbi fejlődési zónák, a legó is minden
korosztályban használható.20 Amikor egy gyerek készen áll arra,
hogy megtegye a lépést egy komolyabb szerkezet építése felé, várja
őt a következő legókészlet Ez remek lehetőség arra, hogy együtt
játszhassunk a gyerekünkkel, és finoman a következő
szintre segítsük. Szerte a világon rengeteg időt töltenek a gyerekek
legózással, akár egyedül, akár a barátaikkal.
A legtöbb ember nem tudja a legóról azt az érdekes tényt, hogy
Dániából származik. Az elsőt egy dán asztalos készítette a
műhelyében 1932-ben, és két szó, a leg godt (jól játszani)
összevonásából nevezte el legónak. A képzelőerő használata a
szabad játékban már akkor is nagyon népszerű elgondolásnak
számított.
A világ legnagyobb játékszer-szolgáltatói közül egy másik, a
Kompan, szintén dán cég.21 Olyan kültéri játszótereket épít, amelyek
számos tervezői díjat nyertek egyszerűségüknek, minőségüknek és
a gyerekek játékát elősegítő funkcionalitásuknak köszönhetően. A
cég célja, hogy a gyerekek tanulásához fontos egészséges játékot
népszerűsítse. Az első ilyen játszóteret több mint negyven évvel
ezelőtt véletlenül hozták létre, amikor egy fiatal dán
művész észrevette, hogy színes installációját, amelyet egy
szürke épület felvidítására tervezett, inkább a gyerekek használták,
minthogy a felnőttek csodálták volna.
A Kompan napjainkban a világ legnagyobb játszótérgyártó cége.
Figyelemre méltó és sokatmondó tény, hogy egy mindössze ötmilliós
ország világelső mind a kültéri, mind a beltéri játékok gyártásában.
És legközelebb, ha a gyerekek faágakról lógnak, sziklákról
ugrálnak vagy verekedőset játszanak a barátaikkal, mielőtt
beavatkoznánk, hogy megmentsük őket, jusson eszünkbe, hogy
ezáltal tanulják meg, mennyi stresszt tudnak elviselni. Ha egy
csapatban játszanak néhány nehezen kezelhető gyerekkel, és meg
akarnánk védeni őket, gondoljunk arra, hogy éppen az önkontrollt és
a különböző személyiségekkel való egyezkedés képességét
sajátítják el. Ebben a folyamatban próbára teszik a képességeiket,
és fejlődnek az alkalmazkodási készségeik is. Érthető módon,
minél többet játszanak a gyerekek, annál reziliensebbek és
alkalmazkodóképesebbek lesznek. A leg godt, azaz a “jól játszani”
képessége későbbi boldogságuk birodalmának építőkockája lesz.
Á Á É
 TANÁCSOK A JÁTÉKHOZ
1. Kapcsoljuk ki!
Kapcsoljuk ki a tévét és a többi készüléket! A képzelet
létfontosságú ahhoz, hogy a játék pozitív hatást fejtsen ki.
2. Hozzunk létre ingergazdag környezetet!
A kutatások szerint az érzékszervi ingerekben gazdag környezet
és a játék együttesen elősegíti az agykéreg fejlődését. A különböző
anyagok használata, amelyek az összes érzékszervünkre hatnak –
különösen a látásra, hallásra, tapintásra –, fokozza az agy fejlődését
a játék során.22
3. Művészkedjünk!
A gyerekek agya fejlődik a műalkotások készítése során. Tehát
ne mutassuk meg nekik, hogyan csinálják – csak vegyük elő a
felszereléseket, és hadd alkossanak spontán módon!
4. Fedezzék fel szabadon a külvilágot!
Hadd játsszanak minél többet kint, a természetben -az erdőben, a
parkban, a parton, akárhol! Keressünk biztonságos tereket, ahol
nyugodtan szabadon engedhetjük őket, hogy felfedezzék
környezetüket! Itt aztán valóban szabadon szárnyalhat a képzeletük,
és jól szórakozhatnak.
5. Vegyítsük a korcsoportokat!
Próbáljunk meg különböző korú gyerekeket vegyíteni! Ez növeli a
legközelebbi fejlődési zónát, az egyik gyerek segíti a másik
tanulását, így egymást támogatva, természetes úton jutnak a
következő szintre. Azt is megtanulják, hogyan legyenek a játék
főszereplői, de azt is, hogyan működjenek együtt az idősebb
gyerekekkel. Megtanulják, hogyan vegyenek részt a játékban, és azt
is, hogy hogyan kísérletezzenek annak határaival. Ez tanítja meg
nekik az élethez szükséges önkontrollt és egyezkedési készségeket.
6. Hagyjuk őket békén minden bűntudat nélkül!
A gyerekeknek nincs szükségük felnőtt által irányított
foglalkozásra vagy bizonyos játékokra. Minél inkább irányíthatják a
saját játékukat, amelyet maguk találnak ki a képzeletük segítségével,
annál jobban fogják csinálni. Az így megszerzett készségek
felbecsülhetetlenek. Annyit aggodalmaskodunk a sok szervezett
foglalkozás miatt, amelyeken a gyerekeink részt vesznek, és amiatt,
hogy mennyit tanulnak, hogy megfeledkezünk a szabad játék
fontosságáról. Ne érezzünk bűntudatot, hogy nem nevelünk, ha
játszani engedjük őket! Szükségük van a szabad játékra!
7. Csináljuk igazából!
Amikor a gyerekekkel játszunk, százszázalékosan vegyünk részt
benne! Ne féljünk attól, hogy idétlenül nézünk ki! Hadd irányítsanak
ők! Ne aggódjunk amiatt, vajon mit gondolnak rólunk mások, vagy
akár mi magunk! Helyezkedjünk az ő szintjükre, és engedjük
el magunkat, akár csak húsz percre is naponta, még akkor is, ha
nehéznek érezzük! Még az a kis játékidő is többet jelent számukra,
mint bármely, boltban megvehető játék.
8. Hagyjuk őket egyedül is játszani!
Egyedül játszani szintén nagyon fontos a gyerekek számára.
Gyakran játék közben dolgozzák fel az új élményeket, konfliktusokat
és életük mindennapos eseményeit. Fantáziajátékokat kitalálva és
különböző hangokat használva újraélhetik azt, ami a
világukban történik, ez pedig rendkívüli terápiás hatású, ugyanakkor
a fantáziájukat és a képzelőerejüket is fejleszti.
9. Készítsünk akadálypályát!
Építsünk akadálypályát sámlik és matracok segítségével, vagy
akár más módon hozzunk létre olyan teret otthon, ahol a gyerekek
kimozoghatják magukat, és használhatják a fantáziájukat! Hagyjuk
őket szabadon játszani, mászni, felfedezni és alkotni – és ne
stresszel-jünk miatta!
10. Vonjuk be a többi szülőt is!
A többi szülő is vegyen részt a játékmozgalomban! Minél több
szülő alkalmazza, annál több gyerek játszhat együtt szabadon
felnőttmentes játékokat. Az amerikai gyerekorvosok irányelveket
adtak ki, hogy meggyőzzék a szülőket arról, hogy a játék
egészséges.23 A szabad játék nagyon fontos a gyerekek számára,
ezért ösztönözni kell, és más szülőkkel is beszélni kell róla.
11. Kerüljük a túl gyors beavatkozást!
Próbáljuk meg elkerülni, hogy túlságosan keményen ítélkezzünk
a többi gyerek felett, és túl hamar avatkozzunk be azért, hogy a saját
gyerekünket megvédjük. Néha éppen az a legfontosabb lecke az
önkontroll és a reziliencia tekintetében, hogy tudni kell kezelni
a nehezebb természetű gyerekeket is.
12. Engedjük el!
Hagyjuk, hogy a gyerekeink maguk csinálják a dolgaikat! Amikor
úgy érezzük, hogy meg kell mentenünk őket, álljunk meg, és
vegyünk egy nagy levegőt! Jusson eszünkbe az, hogy most
sajátítják el azokat a készségeket, amelyeket egész életük során
hasznosíthatnak majd!
3. fejezet
 HITELESSÉG
Nincs hozomány értékesebb, mint a becsületesség.
WILLIAM SHAKESPEARE
Valószínűleg mindannyian jártunk már úgy, hogy néztünk egy
boldogan végződő filmet, és valahogy mégsem éreztük jól
magunkat. Azon kaptuk magunkat, hogy a boldog befejezés ellenére
valahol legbelül az az érzés motoszkál, hogy az életünk nem is olyan
tökéletes. Hogy a munkánk nem is annyira tökéletes. Hogy a pár-
kapcsolatunk, a házunk, az autónk vagy a ruháink nem annyira jók,
mint a filmben. Hogy az egész film nem is tűnt annyira
valóságosnak. Ám mindezt elnyomtuk magunkban azzal, hogy nem
kell vele foglalkozni, hiszen a filmnézés célja úgyis az volt, hogy jól
szórakozzunk. A legtöbb hollywoodi film célja pusztán annyi, hogy jól
érezzük magunkat. Ha azonban a művészet célja az élet
utánzása, elgondolkodtató, hogy ezek a csöpögős-szirupos
filmek mennyiben valósághűek.
A dán filmek befejezése ezzel szemben gyakran lehangoló,
szomorú vagy tragikus. Sokkal ritkábban adják meg nekünk a
megszokott boldog lezárást. Amikor Jessica dán filmeket nézett,
sokszor megtörtént, hogy hiába várta a megnyugtató zenét, amely
azt jelezte volna, hogy vége a szenvedésnek, és végül minden jóra
fordul. A fiú és a lány összejönnek, a hős megmenti a világot, és
helyreáll a rend. Amerikaiként szinte úgy érezte, jogában áll boldog
befejezést látni a filmekben. De a dán filmek szépítés nélkül
dolgoznak fel érzékeny, valós és fájdalmas problémákat. Jessicából
és a többi nézőből nyers érzelmeket váltanak ki, amelyek
megoldatlanul maradnak. Hogyan lehetnek a dánok olyan boldogok,
ha ilyen filmeket néznek?
A kommunikációval foglalkozó Silvia Knobloch-Westerwick és
kollégái által az Ohiói Állami Egyetemen végzett kutatások azt
bizonyították, hogy a népszerű hiedelemmel ellentétben a tragikus,
szomorú filmek nézése valójában boldogabbá teszi az embereket,
mert a saját életük pozitívabb pontjaira irányítja a figyelmüket.1
Ennek hatására nagyobb rálátással és hálával gondolunk saját
kapcsolatainkra, szerencsésebbnek érezzük magunkat, és
mélyebb kapcsolatba kerülünk saját emberi mivoltunkkal.2
Nem minden tündérmese végződik boldogan
 A történelem egyik leghíresebb dán írója valószínűleg Hans
Christian Andersen. Rengeteg mese szerzője; az ő nevéhez fűződik
,A kis hableány”, A rút kiskacsa” és “A császár új ruhája”, hogy csak
néhányat említsünk. Ezek a mesék bejárták a világot. A legtöbben
azonban nem is tudják, hogy Andersen eredeti meséinek nagy része
nem úgy végződik, mint az általunk ismert tündérmesék. Valójában
tragédiák.
A kis hableány például nem lesz a herceg felesége, hanem
tengerhabbá változik szomorúságában. Andersen sok meséjét
átalakították, hogy jobban illeszkedjenek a dolgok rendjéről alkotott
kulturális elképzeléseinkhez.3
Andersen meséinek angolra fordítása során a felnőttek gondosan
odafigyeltek azokra a mozzanatokra, amelyekről úgy gondolták,
hogy meg kell kímélni tőlük a gyerekeket. Dániában és a régi
változatokban jobban az olvasóra bízzák, hogy levonja saját
következtetéseit, és meghozza
értékítéletét. A dánok úgy gondolják, hogy a tragédiákról és a
felkavaró eseményekről is beszélni kell. A szenvedésen keresztül
többet tanulunk a személyiségről, mint a sikereink nyomán, ezért az
élet minden területét fontos figyelembe venni. Ez sokkal hitelesebb,
így empátiát teremt, és mélyíti az emberi mivoltunk iránti
megbecsülést. Segít abban is, hogy azokért az egyszerű dolgokért is
hálát érezzünk, amelyeket – a tündérmesékre
kihegyezett figyelmünk miatt – maguktól értetődőnek tekintünk
az életünkben.
A dánoknál a hitelesség a saját érzelmeik megértésével kezdődik.
Ha megtanítjuk a gyerekeinket arra, hogy felismerjék és elfogadják a
valós érzelmeiket, legyenek azok jók vagy rosszak, és az
értékrendjükkel összhangban viselkedjenek, akkor az élet kihívásai
és nehézségei nem döntik Őket le a lábukról.4 Tudni fogják, hogy
úgy cselekedtek, ahogyan azt helyesnek vélték. Megtanulják
felismerni és tiszteletben tartani a saját határaikat. Ez a belső
iránytű, azaz az értékeken alapuló hiteles önbecsülés válik a
legerősebb irányító erővé az életükben, amely nagyrészt a külső
nyomásnak is ellenáll.
A hiteles szülő
 A hiteles szülői magatartás az első lépése annak, ahogy irányt
mutathatunk gyerekeinknek, hogy legyenek bátran őszinték saját
magukkal és másokkal szemben egyaránt. Nagyon hathatós
nevelési módszer, ha mi magunk nyújtunk mintát az érzelmi
egészségre. Valójában a gyerekeknek a szüleiktől nem
tökéletességre, hanem érzelmi őszinteségre van szükségük. A
gyerekek folyamatosan megfigyelik, hogyan éljük meg haragunkat,
örömünket, csalódottságunkat, elégedettségünket és sikerünket, és
hogy ezeket az érzelmeket hogyan fejezzük ki a világ felé. Példát
kell mutatnunk őszinteségből a gyerekeinknek, és tudtukra kell
adnunk, hogy teljesen helyénvaló dolog az érzelmek teljes
skálájának megélése. Sok szülőnek könnyebb a gyerekeik
boldogságával foglalkozni, és megterhelőnek találják a
kellemetlenebb érzések, mint például a düh, az agresszió és a
szorongás kezelését. Ezért a gyerekek kevesebbet tanulnak
ezekről az érzelmekről, ez pedig később befolyásolhat a az
ilyen érzelmek szabályozását érintő képességüket. Megkönnyíti a
világban való elboldogulást, ha korán elfogadunk és elismerünk
minden érzelmet, még a nehezeket is.
Amikor például egy nehéz időszakon megyünk keresztül, nem
mindig az a legjobb megoldás, hogy mosolygunk, és azt
mondogatjuk, hogy minden rendben van. Az önbecsapás a
megtévesztés legrosszabb fajtája, és veszélyes üzenetet ad át a
gyerekeknek is. Ők is megtanulják, hogy ugyanezt tegyék. Az
önbecsapás zavart okoz, mert figyelmen kívül hagyjuk a valódi
érzéseinket, és ennek következtében saját valódi vágyaink helyett
külső hatások alapján hozunk döntéseket. Így olyan helyzetekben
kötünk ki életünk során, ahol valójában nem is akartunk – és
így válunk boldogtalanná. Ez az a pillanat, amikor sokan
végiggondolják az életüket, és azt mondják, „Várjunk csak, tényleg
ezt akartam? Vagy csak azt gondoltam, hogy ezt kell elérnem?”
Ezzel szemben a hitelesség a szívünkből és az ösztöneinkből
fakad, azt választjuk, ami nekünk és a családunknak megfelelő, és
nem félünk végigvinni sem. Ehhez tisztában kell lennünk saját
érzelmeinkkel, és azok alapján kell cselekednünk ahelyett, hogy
eltemetnénk vagy elnyomnánk őket. Mindehhez bátorságra és
erőre van szükség, de a jutalom hatalmas. Az igazi jóllétet
bizonyítottan az teremti meg, ha megtanuljuk, hogy az olyan belső
célokra összpontosítsunk, mint például a kapcsolataink javítása vagy
az általunk kedvelt hobbi, nem pedig olyan külső célok
beteljesítésére, mint például egy új autó megvásárlása.
Így a nagyobb ház, még több tárgy birtoklása vagy a gyerekeink
beíratása a lehető legtöbb különórára önmagunk megtévesztésének
csapdájába csalhat. Ha a saját és mások álmait erőltetjük a
gyerekeinkre ahelyett, hogy figyelmesen meghallgatnánk az ő
vágyaikat, és tiszteletben tartanánk fejlődésük és növekedésük
iramát, az szintén csapdahelyzetet teremt. Túl nagy elvárások vagy
túl sok dicséret hatására a gyerekek azt tanulhatják meg, hogy
a külső elismerésért teljesítsenek a belső elégedettség helyett, és ez
az alapbeállítódás határozza meg az életüket. Ez a folyamat a külső
célokat erősíti: önmagukon kívül másra is szükségük lesz ahhoz,
hogy boldogok legyenek. Egyesek ezt sikerként értelmezhetik, ám
nem feltétlenül hozza magával azt a belső boldogságot és jóllétet,
amelyre mindannyian törekszünk. Amint már korábban is
láttuk, inkább szorongást és depressziót okoz.
Hitelesen dicsérni – dán módra
A szerénység nagyon fontos érték Dániában. Tisztelete a távoli
múltba nyúlik vissza, és része a dánok kulturális örökségének. A
szerénység értéke az, hogy tudjuk, kik vagyunk, ezért nincs
szükségünk mások elismerésére ahhoz, hogy fontosnak érezzük
magunkat.5 Ez az oka annak, hogy a dánok nem terhelik túl
dicséretekkel a gyerekeket.
Iben gyakran mondja a lányainak, hogy kemény munkával bármit
elérhetnek. Tudják, hogy nőniük és fejlődniük kell, és anyjuk is erre
biztatja őket. De igyekszik nem túldicsérni őket, mert úgy gondolja,
nem tudnak mit kezdeni az egy idő után üresen hangzó
dicséretekkel.
Például ha egy dán gyerek gyorsan rajzol valamit, és odaadja a
szülőjének, az valószínűleg nem fogja azt mondani, hogy: „Hű!
Nagyon szép kép! Igazi művész vagy!” Sokkal valószínűbb, hogy
kérdezgetni kezdi a képről: „Ez mit ábrázol? Mire gondoltál, amikor
ezt rajzoltad? Miért ezeket a színeket választottad?”, vagy csak
egyszerűen megköszöni az ajándékot.
 A dán megközelítés a feladatra koncentrál ahelyett, hogy
túldicsérné a gyereket. Ez segít, hogy a feladat végrehajtásához
szükséges munkára összpontosítsunk, és egyben alázatot is tanít.
Sokkal szilárdabb alapot biztosít a további fejlődéshez, ha a
gyerekek megértik, hogy képesek elsajátítani egy készséget, mint ha
azt gondolnák, hogy már mesterei annak. Ez fejleszti a belső erőt és
a rezilienciát, azaz a rugalmas alkalmazkodó készséget. És
valóban, új és nagyon érdekes kutatások támasztják alá azt az
elképzelést, amely szerint nagy hatással van a rezilienciára az,
ahogyan dicsérjük a gyerekeinket.
Rögzült kontra rugalmas szemlélet
Az Egyesült Államokban nagyon sok szülő gondolja úgy, hogy ha
a gyerekeket dicsérgetik, hogy milyen okosak, az önbizalmat és
motivációt ad nekik a további tanuláshoz. Az amerikai szülők
agyondicsérik saját gyerekeiket, sőt másokét is, úgy gondolván, ez
segíti az önbizalmukat és fejlődésüket. Carol S. Dwecknek, a
Stanford pszichológusának három évtizedes kutatásai azonban
éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítják.
A dicséret szorosan összefügg azzal, ahogy a gyerekek az
intelligenciájukról gondolkodnak. Ha folyamatosan dicsérik őket,
hogy alapvetően milyen okosak és tehetségesek (ugye milyen
ismerősen hangzik?), akkor kialakul bennük az ún. rögzült
gondolkodásmód, azaz azt fogják gondolni, hogy az intelligenciájuk
állandó, és ez így is marad.6
Ezzel szemben azok a gyerekek, akiknek azt mondják, hogy
munkával és tanulással az intelligenciájuk fejleszthető, ún. rugalmas
gondolkodásmódot alakítanak ki, azaz az válik a meggyőződésükké,
hogy fejleszthetik készségeiket, ha megdolgoznak érte.
Dweck eredményei azt mutatják, hogy a rögzült szemlélettel
rendelkező gyerekek, akiket folyamatosan okosságuk miatt
dicsérnek, hajlamosak elsősorban arra figyelni, hogy hogyan ítélik
meg őket: okosnak vagy nem okosnak. Félnek túl sok munkát
befektetni, mert az erőfeszítéstől butának érzik magukat. Úgy hiszik,
hogy ha megvan valamihez a képességük, akkor nem kell
erőfeszítést tenniük.
És miután mindig azt mondták nekik, hogy jó képességűek, ezért
félnek attól, hogy ha erőfeszítést kell tenniük ahhoz, hogy
megcsináljanak valamit, akkor elveszítik „okos” mivoltukat.7
A rugalmas gondolkodásmódú gyerekeket ezzel szemben érdekli
a tanulás. Azok, akiket arra ösztönöztek, hogy az erőfeszítéseikre
összpontosítsanak az intelligenciájuk helyett, az erőfeszítést pozitív
dolognak tekintik. Ez megmozgatja és fejleszti az intelligenciájukat.
Az ilyen diákok kudarc esetén fokozzák az erőfeszítéseiket, és
ahelyett, hogy feladnák, inkább új tanulási stratégiákat keresnek. Ez
a reziliencia iskolapéldája.
Az élethosszig tartó tanulás és siker titka
Egyre több, a pszichológia és az idegtudományok területén
végzett kutatás erősíti meg azt az elképzelést, hogy a rugalmas
fejlődési szemlélet a kiemelkedő teljesítmény igazi katalizátora. Az
agykutatások azt mutatják, hogy az elménk az idő előrehaladtával
jóval nagyobb mértékű képlékenységet mutat, mint amiről valaha is
álmodtunk. Intelligenciánk alapvető aspektusai tanulással még
időskorban is javíthatók. A siker kulcsa számos területen a felmerülő
nehézségek kezelése során tanúsított kitartás és elkötelezettség.8
Ez igazán elgondolkodtató. Hány okos és tehetséges embert
ismerünk, aki sohasem élt a lehetőségeivel, mert rögzült
szemléletmódja volt arról, hogy ő természetesen okos – és feladta a
próbálkozásokat, amikor a siker nem jött könnyedén?
Dweck és kollégái érdekes kísérleteket folytattak ötödikesekkel,
amelyekben azt vizsgálták, hogy milyen hatással van a dicséret a
diákok teljesítményére.9 A diákok csoportokra osztva kaptak
feladatokat, majd munkájukat eltérő módon dicsérték meg. Az egyik
csoportnak azt mondták: „Nagyon okos lehetsz, hogy megoldottad
ezeket a feladatokat”, azaz a rögzült szemléletet erősítették. A
másik csoportnak pedig azt mondták: „Biztos keményen
megdolgoztál azért, hogy megoldd a feladatokat”, vagyis a rugalmas
fejlődési szemléletet ösztönözték. Ezután a diákokat megkérték,
hogy jelezzék, egyetértenek-e bizonyos kijelentésekkel, mint például:
„Az intelligencia alapvető sajátosságunk, amin nem nagyon tudunk
változtatni.” Az okosságuk miatt dicsért diákok közül sokkal többen
értettek egyet ezekkel a kijelentésekkel, mint azok, akiknek
az erőfeszítését díjazták. A következő kísérletben arra kérték a
diákokat, hogy határozzák meg, mi az intelligencia. Az okosságukért
dicsért gyerekek úgy gondolták, az intelligencia velük született,
statikus tulajdonság, míg azok, akiknek az erőfeszítését dicsérték,
úgy írták le, mint ami munkával fejleszthető.
A diákok ezután eldönthették, hogy egy egyszerű vagy egy nehéz
feladaton dolgozzanak. Az intelligenciájukért dicsért diákok inkább a
könnyű feladatot választották a nehéz helyett, feltehetően azért,
hogy tökéletes eredményt érhessenek el. Az erőfeszítésükért dicsért
gyerekek viszont a tanulásra lehetőséget adó, nagyobb kihívást
jelentő feladatot választották. Végül a diákoknak egy bonyolult
feladatot kellett megoldaniuk. A rögzült szemléletű gyerekek abban a
pillanatban elvesztették az önbizalmukat és elégedettségüket, amint
nehézségekbe ütköztek a probléma megoldása során. Számukra a
siker azt jelentette, hogy eredendően okosak, az erőfeszítés pedig
azt, hogy nem azok. Ezzel szemben a rugalmas fejlődési szemléletű
gyerekek nem veszítették el az önbizalmukat, és lelkesen próbálták
megoldani a feladatot.
Ezután a diákoknak ismét egy könnyebb feladatot kellett
megoldaniuk. Az intelligenciájukért dicsért diákok már a nehezebb
feladatnál elvesztették önbizalmukat és motivációjukat, így gyengén
teljesítettek. E diákok csoport a rosszabbul oldotta meg az
ugyanolyan típusú feladatot, mint amilyet a kísérlet kezdetén kapott,
míg az erőfeszítéseiért dicsért csoport folyamatosan fejlődött,
és összességében kiválóan teljesített.
A legérdekesebbnek talán az bizonyult, hogy amikor felkérték
őket, hogy névtelenül jelentsék be eredményeiket, a rögzült
szemléletű gyerekek több mint 40%-ban a valós eredménynél jobbat
jelentettek be. Az énképük annyira az eredményeiktől függött, hogy
nem szívesen vallották be a hibáikat, míg a fejlődési szemlélettel
rendelkező gyerekek csak 10%-ban növelték meg a
pontszámaikat. Az iskolai csalásokról készült felmérések azt jelzik,
hogy a diákok ma sokkal nagyobb valószínűséggel csalnak a
jobb eredmények elérése érdekében, mint a korábbi generációk.10
Ez pedig tükrözi azt, a teljesítményre irányuló egyre nagyobb
nyomást, amely igen gyakran rögzült szemlélettel is párosul.
Azt hisszük, hogy növeljük a gyerekek önbizalmát azzal, ha
dicsérjük őket az okosságukért, pedig valójában azt érjük el, hogy
elveszítik önbizalmukat, ha nehézségekkel szembesülnek. A diákok
intelligenciájának dicsérete nem adja meg a sikerhez
kulcsfontosságú motivációt és rezilienciát, hanem éppen rögzült
szemléletmódot eredményez, amelynek sajátja a sérülékenység.
Ezzel szemben az erőfeszítés vagy a tevékenység folyamatának –
azaz az aktív szerepvállalás, a kitartás, a stratégiák, a fejlődés –
dicsérete erősíti a motivációt és a rugalmasságot.11 Megmutatja a
gyerekeknek, hogy mit tettek a siker érdekében, és mit kell tenniük,
hogy a jövőben is sikeresek legyenek.
A The New York Times nemrégiben megjelent cikke érdekes
módon arról számol be, hogy napjainkban a vállalkozások inkább a
rugalmas fejlődési szemléletű embereket keresik a rögzült
szemléletűekkel szemben.12 Miután a fejlődési szemléletű emberek
jobbak a csapatmunkában és a kihívások stressz nélkül való
megoldásában, alkalmazásuk a legtöbb cég számára sokkal
előnyösebb. Az eredendően tehetséges, de rögzült szemléletű
emberek sokkal önzőbbek, és jobban érdekli őket, hogy a cég
legnagyobb sztárjai legyenek. Az fogja megkapni a kívánatos
állásokat - így a felső vezetői pozíciókat is aki kitartása és
érzelmi rezilienciája segítségével meg tudja oldani a feladatot,
a megoldásba pedig bevonja a kollégáit is, és hálás az általuk
nyújtott segítségért.
NÉHÁNY PÉLDA A FOLYAMAT DICSÉRETÉRE
„Tetszik, hogy újra és újra megpróbáltad összerakni a kirakó
darabjait. Nem adtad fel, és végül sikerült kirakni az egészet! ”
„Olyan sokat gyakoroltad azt a táncot, és meg is látszik az
eredménye! Nagyon szépen táncoltál!”
„Nagyon büszke vagyok rád, hogy megosztottad az uzsonnádat a
bátyáddal. Boldog vagyok, hogy meg tudod osztani a dolgaidat. ”
„Ez egy hosszú és nehéz feladat volt, de te végigcsináltad, és
befejezted. Olyan büszke vagyok rád, hogy folyamatosan
odafigyeltél, és végig dolgoztál. Szép munka volt!”
TANÁCSOK A HITELESSÉGHEZ
1. Irtsuk ki az önbecsapást!
Legelőször is önmagunkkal szemben legyünk őszinték! Tanuljuk
meg hitelesen szemlélni a saját életünket! Hatalmas előrelépést
jelent, ha már képesek vagyunk felismerni és meghatározni valós
érzelmeinket. Nagyszerű ajándék, ha megtaníthatjuk a gyerekeinket
az érzelmi őszinteségre, és megelőzhetjük, hogy becsapják saját
magukat a későbbiek során. Ha odafigyelünk valódi gondolatainkra
és érzéseinkre, és kimondjuk őket, akkor megtaláljuk az utat
azokhoz a dolgokhoz, amelyek boldoggá tesznek az életben. Akkor
tudjuk helyes irányba állítani a belső iránytűnket, ha saját
magunkkal szemben őszinték vagyunk.
2. Válaszoljunk őszintén!
Válaszoljunk őszintén a gyerekeink kérdéseire, persze figyelembe
véve az életkorukat, és azt, hogy mennyit érthetnek meg a
válaszból! Válaszaink őszintesége az élet minden területén nagyon
fontos, még a nehéz helyzetekben is. A hitelesség hiánya aláássa a
gyereknek azt a képességét, hogy megkülönböztesse az igazat a
hamistól. A gyerekeknek hihetetlenül kifinomult az érzékelésük a
hazugságok iránt, és bizonytalanná válnak, ha nem vagyunk
őszinték hozzájuk.
3. Hozzunk példákat a saját gyerekkorunkból!
A gyerekek az orvosnál, egy nehéz helyzetben, de akár
szórakozás közben is szeretnek hallani gyerekkorunk élményeiről és
érzéseiről, különösen, ha az élmény igaz és őszinte. Ez segít nekik
abban, hogy jobban megismerjék a személyiségünket, és a tudtukra
adja, hogy az ő helyzetük is rendben van, akár félelmet, akár
boldogságot vagy szomorúságot éreznek.
4. Tanítsunk őszinteséget!
Beszéljük meg a gyerekeinkkel, hogy mennyire fontos az
őszinteség a családunkban! Az őszinteség legyen érték! Legyenek
tisztában vele, hogy nagyobb hangsúlyt fektetünk az őszinteségre,
mint a rossz viselkedésért járó büntetésre! Ha mérgesen vagy
fenyegetéssel vádaskodunk a gyerekeinkkel, és a rossz viselkedést
büntetjük, akkor lehet, hogy félni fognak elmondani az igazat. Ha
biztonságosnak találják, el fogják mondani.
Ne feledjük, hogy minden életkorban nagy erőfeszítés bevallani
az igazat! Nem mindig jön magától. Rajtunk múlik, hogy megtanítsuk
őket, hogyan legyenek elég bátrak ahhoz, hogy őszintén és a
sebezhetőséget vállalva bevallják az igazságot, amikor kell. Ne
ítélkezzünk! Ha jól műveljük ezt a fajta őszinte kapcsolatot, az a
kamaszkorban kiemelten fontossá válik.
5. Olvassunk olyan meséket, amelyek minden érzelmet bemutatnak!
Sokféle mesét olvassunk a gyerekeinknek! Ne féljünk attól, ha
egy történet nem jól végződik! Válasszunk szándékosan nehéz
témájú történeteket, és olyanokat is, amelyek nem meseszerűen
végződnek. A gyerekek sokat tanulnak az életkoruknak megfelelő
szomorúságból és tragédiából, és így őszinte kommunikációt
kezdeményezhetnek velünk az élet különböző dolgairól, amelyek
éppolyan fontosak, mint a herceg és a hercegnő találkozása. Az élet
hullámvölgyeinek megismerése ösztönzi az empátia és a reziliencia
kialakulását, és hozzájárul ahhoz is, hogy életünket
jelentőségteljesnek tekintsük, és hálásak tudjunk lenni érte.
6. Dicsérjük a folyamatot!
Vegyük figyelembe, hogy a legjelentőségteljesebb és
leghasznosabb dicséretek a minőségen, és nem a mennyiségen
alapulnak! Irányítsuk a dicséretet a folyamatra és a gyerekek által
befektetett erőfeszítésre a velük született képességeik helyett:
„Keményen tanultál a vizsgádra, és ez látszik is a fejlődéseden.
Többször is átismételted az anyagot, kicéduláztad, és átvetted a
kérdéseket. Ez tényleg bevált! ”
Próbáljunk meg még több példát kitalálni a folyamat dicséretére!
A gyakorlat teszi a mestert – minél többet alkalmazzuk, annál jobban
csináljuk. Kísérletezzünk, hogy ki tudjuk-e hagyni azt, hogy „olyan
okos vagy”! A befektetett erőfeszítésre koncentrálva megadjuk
a gyerekeinknek a lehetőséget, hogy megértsék, hogy nem a velük
született képességeik, hanem a kitartásuk számít a leginkább.
Ennek köszönhetően hosszú távon az önbecsülésük is megerősödik.
7. Ne dicsérjünk megszokásból!
Ne dicsérjük túl a könnyű dolgokat! Ezzel csak azt tanulja meg a
gyerek, hogy akkor érdemel dicséretet, ha gyorsan, könnyedén és
tökéletesen csinálja meg a feladatot, és így nem fogadja pozitívan a
kihívásokat. Ha például egy gyerek könnyedén kap jó jegyet,
mondjuk inkább azt, hogy „Hát ez túl könnyű volt neked! Miért nem
próbálunk meg valami nehezebbet, amiből tanulhatsz is?” Célunk,
hogy a csodálatunk ne könnyen kivitelezhető feladatokon alapuljon.
8. Az erőfeszítésre koncentráljunk – és maradjunk hitelesek!
Hibák vagy tévedések dicsérete során legyünk óvatosak! Az
olyan kijelentések, mint Jól van!”, „Megtetted, amit tehettél!”,
„Legközelebb több szerencséd lesz!”, szánalomként is
értelmezhetők. Arra koncentráljunk, amit elértek, és hogy min lehet
még javítani, erősíteni: „Tudom, hogy nem rúgtad be a gólt, de
majdnem sikerült! Menjünk gyakorolni a jövő héten, és
legközelebb sikerülni fog! Ne feledd, hogy a gyakorlás a
legfontosabb!” A tanuláshoz szükséges erőfeszítést kiemelve a
fejlődési szemléletet erősítjük. Ez a szemlélet a munkától a
kapcsolatainkig az élet minden területén nagyon hasznos.
9. Tanítsuk meg gyerekeinknek, hogy ne hasonlítsák magukat másokhoz!
Arra van szükségük, hogy maguktól is rájöjjenek, vajon a
legtöbbet hozták-e ki magukból, vagy úgy érzik, többre is képesek.
Nem lehetünk a legjobbak mindenben, de magunkhoz képest
lehetünk a legjobbak. Ha erre figyelünk ahelyett, hogy másokkal
versenyeznénk, az segít abban, hogy jól érezzük magunkat.
10. A „szerintem/nekem” kifejezések használatával emeljük ki saját és
gyerekünk egyedi és hiteles szempontjait!
Használjuk állításainkban a „szerintem” vagy a „nekem” szót,
ezzel is hangsúlyozva, hogy értjük azt, hogy egy adott helyzetben a
saját tapasztalatunk nem feltétlenül egyezik meg a gyerekünkével.
Ha például egy forró étel miatt veszekszünk vele, fontos, hogy
tudjuk, neki akkor is túl forró lehet, ha nekünk nem az. Ha úgy
mondjuk, hogy „Nekem nem túl meleg az étel”, azzal a tudtára adjuk,
hogy megértjük őt. Vagy ahelyett, hogy azt mondanánk, „Nincs is
hideg”, mondjuk úgy: „Szerintem nincsen hideg”. Az egyéni
tapasztalat tiszteletben tartása bizalmat és tiszteletet ébreszt,
és segít a gyerekeknek felismerni és tiszteletben tartani saját
tapasztalataikat.
4. fejezet
 ÁTKERETEZÉS
– Havazik- mondta Füles borongós hangulatban.
– Látom.
– És a fagy is beállott.
– Igazán?
– Igen – mondta Füles. – Mindazonáltal
– tette hozzá kicsit élénkebben – földrengés nem volt az utóbbi
időben.
A. A. MILNE: MICIMACKÓ
Jessica, aki amerikaiként egy dánhoz ment feleségül, jól
emlékszik, mikor ébredt rá először, hogy a férje tőle eltérő módon
neveli a gyerekeket. Akárhányszor valamilyen negatív helyzet állt
elő, ő mindig egy kicsit túl gyorsan reagált. Ingerülten az ég felé
emelte a kezét: „Úgysem csinálja meg! Soha nem figyel!” A férje
ezzel szemben mindig türelmesebb, nyugodtabb volt, és minden
helyzetben volt egy varázsmondata, amely még Jessicát is
meglepte. Olyan volt, mint amikor kinyitják az ablakot egy elsötétített
szobában: új megvilágításba került a párbeszéd, amelyben ő
semmiféle lehetőséget nem látott. Félje képes volt a kellemetlen
dolgokat is pozitív megvilágításba helyezni. A fekete-fehér
szituációkat ki tudta egészíteni a szürke árnyalataival. Alábbhagyott
a fájdalom, és enyhült a harag. Jessica megfigyelte, hogy a férje
családja és barátai hasonlóan viselkednek a saját gyerekeikkel.
Vajon hol lehet az a varázskönyv, amit a dánok használnak?
Egy reggel, miközben a férjét hallgatta, amint az finoman
átalakította azt, ahogy a lányuk a félelmetes pókokról beszélt,
Jessica ráébredt, hogy milyen erős hatással lesz ez a lányuk
jövőjére. Elnézte a lányát, ahogy apjával együtt alaposan
megszemléli a pókot, és csodálja ahelyett, hogy félve sikoltozna és
pfujolna, és megértette, hogy a megfelelő nyelvezet használata
rendkívül fontos. Nem magáról a nyelvről volt szó, hanem a
használatáról, amely megváltoztathatja azt is, ahogyan a dolgokat
észleljük.
Vegyük le (újra) a régi szemüvegünket!
A közérzetünket nagymértékben befolyásolja, ahogy az életünket
szemléljük, és ahogy a mindennapi tapasztalatokat megszűrjük.
Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy látásmódunk öntudatlan
választás eredménye. Úgy érezzük, hogy az életről alkotott
felfogásunk egyenlő az igazsággal, de ez inkább a mi igazságunk.
Nem gondolunk bele, hogy a látásmódunk (gyakran a szüleinktől és
kultúránktól) tanult szemlélet. Számunkra úgy tűnik, hogy „ilyen az
élet”. A dolgoknak ezt a meghatározott rendjét „keretnek” nevezzük,
az pedig, ahogy ezen a kereten keresztül a világot látjuk, az
általános felfogásunk. És amit igazként érzékelünk, azt igaznak is
fogjuk gondolni. Vajon mi lenne, ha új módon láthatnánk az
igazságot? Mi lenne, ha az általunk ismert igazságot új mentális
keretbe helyezhetnénk – egy nagyobb, nyitottabb keretbe majd
visszaraknánk a falra? Ha most néznénk meg az általunk
„igazságnak” nevezett képet, vajon milyennek látnánk?
Képzeljük magunkat egy kiállítóterembe! A kép előttünk lóg a
falon, és az idegenvezető az apró részleteket ecseteli nekünk.
Észreveszünk olyan dolgokat, amelyeket előtte nem is láttunk.
Tisztán látjuk az új részleteket is, amelyek már ezelőtt is ott voltak,
csak nem vettük észre őket, mert a számunkra egyértelműnek tűnő
témára koncentráltunk. Korábban negatív képnek gondoltuk: a férfi
gonosz, a nő tehetetlen, a hangulat komor volt. Már majdnem
továbblépünk, amikor az idegenvezető segítségével meglátunk a
képben egy teljesen másik történetet. Most vesszük észre, hogy a
pár mögött az ablakban ajándékokkal megpakolt, vidám emberek
közelednek. A férfit megharapta egy kutya, ezért néz mérgesen, a
nő pedig segítőkész, nem tehetetlen. Eddig nem is láttuk, hogy
egy gyerek kacag a háttérben, és az ablakon keresztül beszűrődő
fény is rendkívüli. Ugyanazon a képen rengeteg más dolgot is
megfigyelhetünk, amit eddig nem láttunk. Üdítő érzés
megtapasztalni ezt a mentális váltást, és felfedezni mindezt. Erre a
képre teljesen másképp fogunk ezentúl emlékezni, és az is teljesen
más lesz, ahogy másokkal megosztjuk az észrevételeinket. Ezeknek
az alternatív történeteknek a megtalálása egy kis gyakorlással
készséggé válik, és nem okoz majd nehézséget. Mi magunk válunk
azzá az idegenvezetővé, aki megmutatja ezeket a történéseket.
Realista optimizmus
Ha a képhez hasonlóan új keretet tudunk adni egy stresszel teli
helyzetnek is – legyen az családi nehézség, problémás munkatárs
vagy engedetlen gyerek –, az ténylegesen hozzájárul jóllétünkhöz. A
dánok pedig már évszázadok óta alkalmazzák ezt a gyakorlatot. A
gyerekeiknek is tanítják ezt a felbecsülhetetlen készséget, és az
átkeretezés korai elsajátítása segít nekik abban, hogy
felnőttkorukra értelemszerűen még jobbak legyenek benne. A
átkeretezés magas szintre való fejlesztése pedig az érzelmi
reziliencia alapja.1
Kérdezzünk meg egy dánt, mit gondol az időjárásról egy fagyos,
szürke, esős napon, és akaratlanul is valami hasonlót fog mondani:
„Nos, még jó, hogy a munkahelyemen vagyok!”
„Milyen szerencse, hogy nem vettem ki szabit!”
„Alig várom már, hogy a meleg, családi otthonban lehessek! ”
„Nincs rossz idő, csak helytelen öltözködés!”
Próbáljunk meg egy dánt rávenni, hogy bármilyen témában
valami nagyon rosszra összpontosítson, és meg fogunk lepődni
azon, hogyan találja meg a beszélgetés pozitív kilátásait is.
„Kár, hogy ez a nyaralás utolsó hétvégéje!” – mondanánk.
„Igen, de ez a hátralévő életünk első hétvégéje” – válaszolná.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy a dánok túlzó módon pozitívak,
és az átkeretezéssel édesítik meg az életüket. Nem lebegnek a föld
felett rózsaszín felhőben, ahogy a szuperboldog emberekről
képzeljük. Nem „ez a világ a létező világok legjobbika” típusú
emberek, mint azok, akiknek az arcukra van ragasztva a mosoly, és
folyamatosan el vannak varázsolva. Nem, a dánok nem tesznek úgy,
mintha nem léteznének kellemetlen dolgok. Inkább csak
meglehetősen tényszerű módon rámutatnak arra, hogy létezik az
éremnek egy másik oldala is, amire talán nem is gondoltunk. Úgy
döntöttek, hogy az emberekben a jóra összpontosítanak, nem a
rosszra. Megváltoztatják az elvárásaikat, hogy a nagyobb képre
figyelhessenek, és ne ragadjanak le a veszekedés egy
szempontjánál, és általában igyekeznek az elvárásaikat is kordában
tartani. A dánok megtestesítik azt, amit a pszichológusok „realista
optimizmusnak” neveznek.
A realistán optimista emberek különböznek a folyamatosan
mosolygó túlzott optimistáktól – ez utóbbiak gyakran nem is tűnnek
hitelesnek, mert az életük túlságosan is tökéletes. A túlságosan
optimista emberekkel ugyanaz a gond, mint a másik véglettel, a
túlzottan pesszimistákkal. A nagyon negatív emberek hajlamosak
figyelmen kívül hagyni a pozitív információt, és ez elkeserítheti őket,
megakadályozva, hogy a valóság pozitív vonatkozásait meglássák.
Másrészről a túlzottan pozitív emberek inkább a negatív információt
hagyják figyelmen kívül, és emiatt hajlamosak elhanyagolni a
valóság fontos, de negatív aspektusait. Elég kockázatos arra
kényszeríteni magunkat, hogy elhiggyük, minden rendben van, és
azt mondogatni, hogy nincs is semmi baj, miközben gondjaink
vannak. A negatív helyzetek alábecsülése magában rejti egy sokkal
nagyobb csapás lehetőségét. Ez kapcsolódik az önbecsapáshoz is,
amiről már beszéltünk a 3. fejezetben. A realistán optimista ember a
valósággal kapcsolatban maradva törekszik a pozitív hozzáállásra.
A realista optimisták csupán a felesleges negatív információt
szűrik ki. Megtanulják, hogyan engedjék el a negatív szavakat és
eseményeket, és felveszik azt a szokást, hogy a nem egyértelmű
helyzeteket pozitív módon értelmezzék. Nem egyszerűen feketének
vagy fehérnek, jónak vagy rossznak látják a dolgokat, hanem
észreveszik a kettő közti számtalan árnyalatot is. Ha egy helyzet
kevésbé negatív vonatkozásaira összpontosítunk, és megtaláljuk a
középutat, az csökkenti a szorongásunkat, és segíti a jóllétünket.
Az átkeretezés készsége
Az Egyesült Államokban számos cég tanítja munkavállalóinak az
információk újraértelmezésének készségét, mert rájöttek, hogy az
átkeretezés a reziliencia egyik legfőbb jellemzője. A Harvard
Business Review egy cikkében Dean M. Becker, az Adaptive
Learning Systems (Adaptív Tanulási Rendszerek) alapítója ezt
állapítja meg: „Az oktatáson, a tapasztalaton és a képzésen túl az
ember rezilienciája határozza meg, hogy sikeres lesz-e, vagy sem.
Ez igaz a rákos betegekre, igaz az olimpián, és igaz a
tanácsteremben is.”2 A reziliencia kulcseleme az a képességünk,
hogy új keretbe tudunk helyezni egy negatív helyzetet.
Számos tanulmány bizonyítja, hogy amikor közérzetünk
érdekében szándékosan átkeretezünk egy eseményt, akkor
agyunknak azokon a területein, amelyek a negatív érzelmek
feldolgozásáért felelősek, csökken az aktivitás, a kognitív kontroll és
adaptív integráció területein pedig megnő.3 Egy átkeretezést
tanulmányozó kísérlet során a résztvevők két csoportjának dühös
arcképeket mutattak.4 Az első csoportnak azt kellett gondolnia, hogy
a képen látható embereknek éppen rossz napjuk volt, és az
arckifejezésük nem nekik szól. A másik csoport feladata az volt,
hogy érezze a képek által kiváltott érzelmeket. A kutatók arra az
eredményre jutottak, hogy azt a csoportot, amelyben a résztvevők
módosítottak a szemléletükön, egyáltalán nem zavarták a dühös
arcok – sőt az agyi elektromos aktivitás azt mutatta, Azt érezzük,
amit hogy az átkeretezés hatására megszűntek a negatív jelek az
agyukban –, míg a másik csoport, amely bármit érezhetett,
nyugtalanítónak találta az arckifejezéseket. Azt érezzük, amit
gondolunk.
A Stanford Egyetem kutatói által végzett kísérletben fóbiától
szenvedőknek mutattak kígyókat és pókokat.5 Az egyik csoportot
megtanították arra, hogy átkeretezzék a tapasztalataikat, a másik
csoportot nem. Az átkeretező csoport a kontrollcsoportnál jelentősen
kevesebb félelmet és pánikot mutatott, és érzelmi reakcióik hosszú
távon is változást mutattak, amikor később ismét kígyókat
és pókokat mutattak nekik. Ez is a kognitív átkeretezés
tartós hatását bizonyítja.
Az átkeretezés tehát nemcsak agyunk kémiáját változtatja meg,
hanem segít abban is, hogy hogyan értelmezzük a fájdalmat, a
félelmet, a szorongást és a hasonló érzelmeket. Az átkeretezés
pedig közvetlen kapcsolatban áll a nyelvhasználatunkkal – akár
hangosan, akár önmagunkban fogalmazunk.
Hogyan korlátoz a korlátozó nyelvhasználat?
A korlátozó nyelvhasználat azonban éppen ellenkező hatást fejt
ki. Amikor olyanokat mondunk, hogy „Utálok repülni”, „Nagyon
rosszul főzök” vagy “Azért híztam el, mert nincs akaraterőm”,
korlátozóvá válik a nyelvhasználatunk. Ugyanezeket a dolgokat
teljesen más megvilágításba helyezik a következő mondatok:
„Miután leszálltam a repülőről, már nagyon élvezem az utazást”,
„Én inkább recept alapján főzök” és „Próbálok
egészségesen étkezni, és többet sétálni”. Így kevésbé fekete-fehér,
kevésbé korlátozó hatású, és egészen más érzéseket is kelt egy-egy
állítás.6 Amint látjuk, a nyelvhasználat választás kérdése, és azért
kulcsfontosságú, mert ez hozza létre a keretet, amin keresztül a
világot szemléljük. Ha a mondanivalónkat olyasvalamivé
fogalmazzuk át, ami jobban segít, és kevésbé határol be, az
megváltoztatja azt is, ahogyan érzünk.
Az még nem világos, hogy honnan származik a dánok átkeretező
hajlama. Úgy tűnik, hogy a realista optimizmus Dániában
alapvetőnek számít, és az átkeretezéshez kapcsolódó
nyelvhasználat generációról generációra száll. Annyira beleivódott
az életmódjukba, hogy a legtöbb dán nincs is tisztában azzal,
mekkora ajándékot birtokol. Meg vagyunk győződve arról, hogy ez
az egyik oka annak, hogy folyamatosan a dánok vezetik a
boldogsági ranglistákat.
Átkeretezés gyerekekkel
A gyerekekkel végzett átkeretezés esetében a felnőtt segít nekik,
hogy arra összpontosítsanak, amit meg tudnak csinálni, ahelyett,
amire nem képesek. A felnőtt segítségével a gyerek új szemszögből
tud megvizsgálni egy helyzetet, és a kevésbé negatív eredményekre
és következtetésekre figyel. Gyakorlással ez berögződéssé is válhat
– mind a gyerek, mind a szülő esetében.7
Amikor mi vagy a gyerekeink korlátozó nyelvet használunk –
például „Ezt utálom”, „Nem tudom megcsinálni”, „Nem vagyok
ügyes” akkor negatív történeteket hozunk létre. Ezeknek a
cselekménye elhiteti velünk, hogy semmiben sem vagyunk ügyesek,
és semmit sem csinálunk jól. Ha egy gyerek folyamatosan
behatároló történeteket hall arról, hogy ő milyen, és a különböző
helyzetekben hogyan kellene viselkednie vagy éreznie, akkor olyan
megküzdési stratégiákat kezd kiépíteni, amelyek azon alapulnak,
hogy nem bízik meg a saját képességeiben az új
kihívásokkal szemben. „Nem nagyon sportos alkat.” „Annyira
rendetlen!” „Túl érzékeny.” Ezek véglegesnek tűnő állítások. Minél
több ilyen jellemzést hallanak a gyerekek, annál negatívabb
következtetéseket vonnak le saját magukról.
Segít a probléma csökkentésében, ha sikerül másik narratívat
találnunk és létrehoznunk a gyerekeink számára. Segíteni fog nekik
az átkeretezésben, ha rávezetjük őket arra, hogy új, nagyobb és
többértelmű képet alkossanak magukról és a világról.8 És ez a
készség alakul át azzá, ahogyan megtanulják az életet és másokat
is értelmezni.9
 Iben narratív pszichoterapeutai praxisában sokszor koncentrál az
átkeretezésre, és még mélyebbre nyúlva az újraelbeszélésre is.10
Segít az embereknek felülvizsgálni, hogy milyen hiedelmeik vannak
magukról, és mit adnak tovább a gyerekeiknek anélkül, hogy
észrevennék. Az olyan állítások, mint „antiszociális”, „nem szeret
tanulni”, „nagyon rossz matekból” és „annyira önző”, mind
viselkedési formává válnak, amelyeket a gyerekek megpróbálnak
értelmezni, és amelyekkel megpróbálnak azonosulni. A gyerekek
sokkal gyakrabban hallják a szüleiket így beszélni, mintsem
gondolnánk. Hamarosan úgy is fogják hinni, hogy ők tényleg ilyenek.
Amikor egy új viselkedésre nem illik ez a kategória, akkor nem is
próbálják megérteni, mert már rendetlennek, félénknek vagy éppen
rossz matekosnak látják magukat
Az általunk használt nyelv rendkívül hatékony. Ez az a keret,
amelyen keresztül érzékeljük és jellemezzük magunkat és az
általunk megismert világot. Allan Holmgren közismert dán
pszichológus úgy véli, hogy valóságunk a nyelvhasználatunkban
képződik meg.11 Minden változás együtt jár a nyelvhasználat
megváltozásával.12 Egy probléma csak akkor probléma, ha
problémaként beszélünk róla.
A címkézés ereje
Sok-sok ilyen fent említett címke és történet kísér el minket a
felnőttkorunkba. Az, hogy felnőttként mit gondolunk magunkról,
nagyban függ attól, hogy milyen kategóriákba soroltak minket
gyerekkorunkban – lusta, érzékeny, önző, buta, okos. Gondoljunk
bele: miket gondolunk magunkról, és ezek közül mennyi ered abból,
amiket gyerekkorunkban hallottunk magunkról? Sokan közülünk
egész életükben öntudatlanul ezekhez a címkékhez
viszonyítják önmagukat, pedig ha leválasztjuk ezeket a címkéket
önmagunkról, új lehetőséget biztosítunk a változásra magunk és
gyerekeink számára is.13
Gondoljunk csak bele, milyen gyakran halljuk, ahogy a szülők a
gyerekeik viselkedészavaráról beszélnek, pedig még nem is jártak
pszichológusnál. Úgy látszik, teljesen elfogadottá vált, hogy úgy
emlegetjük a gyerekeket, mint akik pszichológiai problémákkal
küzdenek. A félénkséget Aspergernek, a túl sok energiával
rendelkező gyereket figyelemhiányos hiperaktivitás zavarosnak
címkézzük, azokat a gyerekeket, akik nem mosolyognak
eleget, depressziósnak mondjuk, és legutóbb már olyat is hallottunk,
hogy egy csöndes gyerekről azt gondolták, hogy szenzoros
feldolgozási zavarban szenved. Aggódtak a szülők, aggódott a
lányuk, és aggasztó volt arra gondolni, hogy ez a címke, amelyet
diagnózis, sőt egyetlen orvosi vizsgálat nélkül ráragasztottak, akár
egész életén keresztül kísérheti.
Nagyon súlyos dolog ilyen hányaveti módon – mintha csak arról
beszélnénk, hogy fázik vagy éhes – azt állítani egy gyerekről, hogy
valamilyen pszichológiai vagy neurológiai rendellenessége van. Ez
egyrészt kisebbíti azok helyzetének súlyosságát és komolyságát,
akik valóban ilyen betegségekben szenvednek, másrészt
méltánytalanul megbélyegzi a gyereket. Ha a gyerekek újra és
újra ugyanazokat a történeteket hallják az életükről,
kötődni kezdenek ezekhez a címkékhez, és levonják a
következtetéseket saját személyiségükre vonatkozóan. Ezek válnak
az élettörténetükké, amelytől már nagyon nehéz lesz elszakadniuk.
Tehát a folyamatos ismételgetéssel éppen azokat a dolgokat
erősítjük, amiket nem szeretünk sem magunkban, sem
gyerekeinkben. Átkeretezéssel vagy újraelbeszéléssel azonban
átírhatjuk saját és a gyerekeink jövőjét.
Újraelbeszélés
Iben elmesélt egy példát a praxisából arra, hogyan segíti az
újraelbeszélés a felnőtteket és a gyerekeket Ha valaki azért keresi
fel, mert elégedetlen az életével, akkor igyekszik úgy irányítani a
beszélgetést, hogy meséljen magáról az illető. Beszélget vele a
személyével kapcsolatos negatív következtetésekről, és
megpróbálja a személyét elválasztani ezektől a kategóriáktól.
Például az egyik páciense azt mondta, hogy lusta és szétszórt, és ez
tönkreteszi az életét. Így Iben rákérdezett arra, hogy milyen érzést
váltanak ki belőle ezek a címkék. A nő elmesélte, hogy szörnyen
érzi magát miattuk, főleg, amikor elfelejt valamit, eltéved
vagy elalszik. Ezek a viselkedések csak tovább erősítették a
kellemetlen érzéseit. A lustaság miatt teljes csődnek érezte magát,
és nem volt semmi akaratereje. Így valahányszor azt állította, hogy
lusta és szétszórt, öntudatlanul is a fejében meglévő elképzelést
ismételte el másoknak, ezzel pedig meg is erősítette annak szerepét
az életében.
Iben ezért externalizációs nyelvet használt, azaz olyan
nyelvhasználatra törekedett, amely elválasztja a személyt a
problémától.14 A lustaság nem genetikusan öröklődik, sokkal inkább
olyan tényező, amely bizonyos időszakokban hatással lehet az
emberre. A személy és a probléma szétválasztása lehetővé teszi
számunkra, hogy életünk aktív résztvevőjének érezzük magunkat, és
leküzdjük a problémát.15
Iben segített a páciensnek, hogy elképzelje és jellemezze a
lustaságot. Olyan, mint egy sötét felhő? Fojtogat? Milyen érzés,
amikor felbukkan? A nő szerint olyan, mintha valaki lefogná. A
levegő nehéz, teljesen megbénítja, és nem tudja lekapcsolni az
ébresztőórát. Elhomályosul a térkép, amikor meg akarja nézni.
Valami visszatartja, amikor tornázni akar. Megbízhatatlannak,
tehetetlennek és szánalmasnak érzi magát tőle.
Utána a lustasággal ellentétes érzésekről beszéltek. Azokról a
dolgokról, amiket a páciens becsül saját magában. Beszéltek arról,
hogy milyennek képzeli el az életét, ha sikerül lerázni azt a nehéz
levegőt, ami rátelepedett.
Majd múltbeli élményeket hívtak elő, hogy egy másfajta történetet
állítsanak össze a páciens életéről. Kiderült, hogy nagyszerű
kommunikációs és kreatív készségekkel rendelkezik. Hogy jó a
humora, és hűséges barát. Jól ért a főzéshez és a zenéhez, és
rengeteg olyan élménye van, amelyben nem a lustaság dominál.
Ibennel hosszasan beszélgettek ezekről az élményekről. Tehát
ahelyett, hogy a személyére vonatkozó negatív következtetésekre, a
lustaságra és a szétszórtságra összpontosítottak volna, inkább az
értékeket és a készségeket igyekeztek erősíteni az elbeszélésben.
Minél többet beszéltek azokról az értékekről és készségekről,
amelyeket a páciens kedvelt magában, annál pozitívabbá és
szeretetteljesebbé vált az a történet, amelyet az életéről mesélt.
Lassan új módon kezdte meghatározni önmagát.
Most már kreatív, erős és megbízható volt, és úgy érezte, hogy
megvannak az eszközei ahhoz, hogy még inkább átformálhassa a
nézőpontját az életével és az önmagáról levont következtetésekkel
kapcsolatban. Gyakorlással ez a külső hang belsővé lényegült. A
probléma most már csak egy egyszerű probléma lett, nem pedig a
saját személyiségének része – és nem valószínű, hogy valaha
megint lustának vagy szétszórtnak nevezné magát. A
nyelvhasználat meghatározó ereje sokkal nagyobb volt, mint azt a
páciens valaha is gondolta volna.
Az átkeretezés és az újraelbeszélés tehát nem életünk negatív
eseményeinek kiiktatása, hanem inkább a fontosságuk csökkentése,
és azoknak a szempontoknak az erősítése, amelyeket szeretünk.
Akárcsak a fejezet elején szereplő kép esetében: ha nyitottak
vagyunk a keret kicserélésére, akkor megláthatunk egy nagyobb
képet, és észrevehetjük azokat a részleteket, amelyek egy másfajta
történetet mesélnek el. Ilyen módon a teljes élettapasztalatunkat
pozitívabbá formálhatjuk. És ugyanez érvényes a gyerekekre is. Mi,
felnőttek mintát nyújthatunk nekik egy pozitívabb és
szeretetteljesebb élettörténethez.
Hogyan korlátozzuk a korlátozó nyelvhasználatot?
Ha olyasmiket mondunk, hogy „válogatós”, „utál olvasni”, „sosem
figyel oda”, akkor az említett viselkedés be is határolja a gyerek
személyiségét. A valóságban azonban minden viselkedés mögött
egy érzés vagy egy hangulat áll. Sosem állandó. Lehet, hogy a
gyerek fáradt, éhes vagy ideges valami miatt. Minél inkább
elválasztjuk őt magát a viselkedésétől, annál inkább megváltozik a
róla alkotott képünk, és az is, ahogy ő látja saját magát. Tisztában
lesz azzal, hogy ő rendben van, és nem ez a viselkedés határozza
meg őt. Amint azt már láthattuk, a címkék akár önbeteljesítő
jóslatokká is válhatnak.16
Időnként nagyon nehéz bánni egy makacs gyerekkel, de
próbáljuk meg a nagyobb képet látni: azt, hogy mi vezetett ehhez a
viselkedéshez. Ahelyett, hogy kimondanánk, hogy mennyire
lehetetlen egy gyerek, és ezzel problémát okoznánk neki, inkább
nézzük meg az érem másik oldalát is. Lehet, hogy az a gyerek, aki
nem halandó enni, nemrég uzsonnázott, és még nem éhes. Lehet,
hogy az a gyerek, aki nem akar felöltözni, éppen a határait
próbálgatja, és nem érti, miért olyan fontos a zokni. Sőt,
továbbmenve, mi más lehet még a makacs viselkedés másik oldala?
Lehet, hogy nagyon kitartó és határozott gyerek, és komoly vezetői
képességekkel rendelkezik. A kitartás nagyon erős jellemvonás,
amellyel messzire jutunk az életben. Lehet, hogy a szórakozott
gyerek nagyon kreatív, és szereti a művészetet.
Ha beszélünk egy kellemetlen viselkedés pozitív aspektusairól is,
és azokat erősítjük, a gyereknek is segítünk egy jobb élettörténetre
összpontosítani. Ezzel sok hatalmi harcot is elkerülünk, ami a
szülőket és a gyerekeket is boldogabbá teszi.
Átkeretezés dán módra
Összességében tehát a dánok nyelvhasználata kevésbé
korlátozó, nem mondják a gyerekeknek, hogy milyenek, vagy hogy
hogyan kellene viselkedniük vagy érezniük a különböző
helyzetekben. Nem sokszor hallani olyat, hogy a felnőttek
véleményezik a gyerekeket: „Nem így kéne viselkedned!”, „Ne sírj!”,
„Örülnöd kellene!”, „Ez nagyon undok volt. Nem szabad így
viselkedni!”, „Mondd meg neki legközelebb!”
Inkább olyan támogató nyelvet használnak, amely segít a
gyerekeknek megérteni a cselekedeteik és érzéseik mögött álló
okokat. Ha például egy gyerek zaklatott vagy mérges, megpróbálják
rávezetni arra, vajon miért érez így, ahelyett, hogy megmondanák
neki, hogyan kellene éreznie.
– Mi a baj?
– Semmi,
– Úgy látom, valami nem stimmel. Jól gondolom?
– Aha.
– Mi a baj?
– Nem tudom.
– Szomorú vagy? Vagy mérges? Boldog?
– Szomorú vagyok.
– Miért vagy szomorú?
– Szomorú vagyok, mert Gary elvette a babámat.
– Elvette a babádat. Mit gondolsz, miért vette el a babádat?
– Mert undok.
– Undok, tényleg? Mindig undokul viselkedik?
– Igen.
– De a múlt héten azt mondtad, hogy sokat játszottál vele, igaz?
– Igen.
– Akkor is undok volt?
– Nem.
 – Aha, szóval Gary néha kedves is?
– Igen. Néha kedves.
A dán szülők ügyesen segítik a gyerekeiket abban, hogy
megfogalmazzák az érzéseiket, majd a kedvezőtlen vagy korlátozott
értelmezés helyett találjanak valami építőbb jellegűt. Ez pedig az
átkeretezés lényege.
– Szóval, mi történt, amikor elvette a babádat?
– Sírtam.
– Tehát szomorú voltál, mert elvette a babát. Megértem.
Szerinted mit tehetnél legközelebb, ha Gary megint elveszi a
babádat, hogy ne legyél szomorú?
– Megmondhatnám neki, hogy adja vissza. Vagy szólhatok az
óvó néninek.
– Szerintem az, ha megkéred, hogy adja vissza, jó
megoldásnak tűnik. Gary is szeret babázni?
– Néha.
– Mi mást csinálhatnál még ahelyett, hogy visszakéred?
– Talán babázhatnánk együtt.
– Ez remek ötlet! Tudjuk, hogy Gary valójában aranyos fiú,
szóval legközelebb kérdezd meg tőle, hogy szeretne-e babázni!
– Rendben.
Nemcsak emberekkel kapcsolatban, hanem bármilyen helyzetben
meg lehet találni a napos oldalt. Kis gyakorlással egyre
könnyedebben vizsgáljuk meg a helyzeteket, és fedezzük fel azokat
a rejtett részleteket, amelyek segítségével hatékonyabban lehet
újrakeretezni a szituációt. Akár még jó szórakozássá is válhat.
Amint a gyerek talál egy történetet, próbáljuk megismételni, hogy
jobban megmaradjon. De a megoldást végül neki kell megtalálnia.
Ez segíti az önbecsülését, mert ő uralja saját érzelmi reakcióit, nem
mások mondják meg neki, hogyan érezzen vagy viselkedjen.
Ha az emberekben a jót becsüljük meg, és elválasztjuk a
személyeket a tetteiktől, akkor azt tanítjuk meg a gyerekeknek, hogy
akkor is megbocsátunk nekik, ha rosszul viselkednek. Képzeljük el,
ha azt mondtuk volna, hogy amit Gary csinált, nevetséges és undok
volt. A gyerekek megjegyzik, és amikor ők maguk csinálnak valami
hasonlót, úgy fogják érezni, hogy elítéljük őket. Azzal, hogy
megbízunk másokban, és meg tudunk bocsátani, azt tanítjuk a
gyerekeinknek, hogy nekik is megbocsátunk, ha rosszul viselkednek.
Ha fenntartjuk azt, hogy hibázni emberi dolog, és ennek ellenére
meglátjuk a dolgok pozitív oldalát, akkor a gyerekeink is elnézőbbek
lesznek önmagukkal szemben, ha hibáznak.
Az átkeretezés másik módja a humor használata. Például ha a
focipálya szélén állunk, és a gyerekünk rosszul játszott, és meg is
mondja nekünk: – Rettenesen játszottam! akkor valószínűleg
ilyeneket válaszolunk: -Á, egyáltalán nem! Remekül játszottál.
Csúszós volt a pálya. Legközelebb ti győztök! Néha veszíteni is kell!
Az átkeretezés humoros dán módja inkább valami ilyesmi lenne:
– Rettenetesen játszottam.
– Eltörted a lábad?
– Nem, de nagyon rosszul focizom.
– De a lábadat mégsem törted el, nem igaz? Biztos
vagy benne? – Leguggolva nézzük meg a lábát: – Hát, legalább a
lábad nem tört el!
– Ha-ha. Nem megy a foci, abba kellene hagynom. Utálom.
– Utálod? Valóban, ma elég rosszul játszottál, de emlékszel,
hogy a múlt héten két gólt is rúgtál?
– Igen, de…
– És emlékszel, hogy érezted magad, amikor berúgtad a
gólokat?
– Nagyon jó volt.
– Nekem úgy rémlik, hogy táncoltál és énekeltél a pályán. Akkor
is utáltad a focit?
– Nem.
– Pontosan! Szóval ne felejtsük el, hogyan éreztél a múlt héten,
és találjuk ki, mit csináljunk, hogy legközelebb jobban menjen a foci!
– Gondolom, többet kellene gyakorolnom.
– Igen. És most együnk egy pizzát, és ünnepeljük meg, hogy
nem törted el a lábad!
– Van, amikor jobban megy a foci, van, amikor nem annyira.
Figyeljük meg, hogy ebben a példában a szülő nem hagyja
figyelmen kívűl azt, hogy a gyerek rosszul játszott.
Inkább elismeri, de a humort használva megmutatja, hogy
mennyivel rosszabb is lehetett volna, és megerősíti a gyerekben a
múlt heti pozitív érzést a focival kapcsolatban. Ez a realista
optimizmus. Elismerjük a valóságot, de ki tudjuk zárni a felesleges
negatív szavakat, és a humor segítségével inkább a jó érzésre
összpontosítunk, vagy arra az alkalomra, amikor jól éreztük
magunkat.
Azzal, hogy inkább a gyerek viselkedésének pozitív oldalát
nézzük, eszközt adunk a kezébe ahhoz, hogy dűlőre jusson a saját
egyediségével. Minden azon múlik, hogyan keretezzük. És a
gyakorlat teszi a mestert.
TANÁCSOK AZ ÁTKERETEZÉSHEZ
1. Figyeljünk oda saját negativitásunkra!
Próbáljuk észrevenni, hogy mikor gondolkodunk negatívan!
Igyekezzünk felismerni és megfigyelni, milyen gyakran látunk egy-
egy helyzetet negatívan! Gyakorlásképpen találjunk ki másfajta
nézőpontokat, ahonnan a minket zavaró dolgokat szemlélhetjük,
legyen az akár félelem, akár aggodalom. Próbáljunk átlépni egy
másik perspektívába, vagy egy másik szemléletmódot találni, hogy
pozitívabb színben lássuk a helyzetet.
2. Gyakoroljuk az átkeretezést!
Gondoljuk végig, mennyire realisták a gondolataink, és próbáljunk
változtatni a megfogalmazáson. Vegyük például a következő
mondatokat: „Sosincs időm tornázni. Annyira kövér vagyok”;
„Szörnyű író vagyok”; „Az anyósom olyan idegesítő”. Most alakítsuk
át a mondatokat: „legalább hetente egyszer tudok tornázni, és
igyekszem salátát ebédelni. Jobban érzem magam”, „Elég jó író
vagyok, amikor elkap az ihlet”, „Az eltéréseink ellenére szeretem az
anyósomat. Nagyon jó nagymamája a gyerekeknek”. Ugyan nagy
feladatot jelenthet, hogy megtegyük, de tudjuk már, milyen kémiai
változásokat idéz elő az agyunkban, és hogyan befolyásolja
jóllétünket. Eleinte talán butaságnak is tűnik ezt csinálni, de minél
ügyesebben csináljuk, annál jobban fogjuk érezni magunkat.
Mindent, amit negatívan mondunk vagy látunk magunkról vagy a
családunkról, a szorongásainkat és félelmeinket, megöröklik a
gyerekeink. Ezért ajándékozzuk meg magunkat és őket is az
átkeretezéssel, hogy könnyebben viseljék az élet hullámhegyeit
és hullámvölgyeit.
3. Használjunk kevésbé korlátozó nyelvet!
 Iktassuk ki a fekete-fehér, korlátozó nyelvezetet! Ezt utálom, ezt
szeretem, én mindig, én soha, így kellene, nem így kellene, ilyen
vagyok, ő olyan, és így tovább. Ez a nyelvezet kevés helyet ad a
változásnak, és csak egy szempontból mutatja meg a dolgokat.
Próbáljunk meg kevésbé szigorú, mérsékeltebb nyelvezetet
használni. Ne ítélkezzünk, legyünk elfogadóbbak, és sokkal
kevesebb hatalmi harcot kell majd vívnunk a gyerekeinkkel és
élettársunkkal is.
4. Válasszuk el a cselekvést a személytől – használjuk az externalizációs
nyelvet!
Ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy lusta vagy agresszív,
próbáljuk meg ezeket a problémákat kívülre helyezni, ne velünk
születettnek gondolni. Az, hogy valakit megbénított a lustaság, vagy
éppen elöntötte a düh, teljesen másképp hangzik, mint ha azt
minősítenénk, hogy milyen is ő.
5. Írjuk sokkal szeretetteljesebbé a gyerekünkről szóló narratívát!
Készítsünk egy listát gyerekünk negatív tulajdonságairól és
viselkedéséről, és foglaljuk mondatba azokat! Például: nem túl okos;
szerintem figyelemhiányos hiperaktivitás zavara van; annyira
makacs. Ezután próbáljuk átírni a mondatokat úgy, hogy azonosítjuk
az egyes viselkedések okait. Például az, aki nem túl okos, még
lehet, hogy szeret olvasni, és sok barátja van. A hiperaktív lehet
energiától duzzadó, és fantasztikusan dobolhat. Lehet, hogy a
makacs igazából türelmes és szorgalmas, aki nem adja fel.
Összpontosítsunk gyerekeink viselkedésének pozitív oldalára, hogy
azt érezzék, értékeljük a különlegességüket, nem pedig elítéljük őket
miatta. Írjuk át magunk és gyerekeink számára a személyiségükre
vonatkozó negatív következtetéseket, és válasszuk el a viselkedést
a gyerektől. Ez a szülőknek és a gyerekeknek is megadja a
lehetőséget, hogy fejlődjenek, és még több szeretetteljes történetet
írjanak magukról.
6. Használjunk támogató nyelvezetet!
Segítsünk gyerekeinknek azzal, hogy korlátozó helyett támogató
nyelvezetet használunk! Kérdésekkel segítsünk nekik azonosítani a
cselekedeteik mögött meghúzódó érzéseiket! Segítsünk nekik
felismerni saját és mások szándékait, hogy megtanulják, hogyan
navigáljanak nehéz helyzetekben!
7. Vicceljünk!
 Lépjünk érzelmi kapcsolatba gyerekünkkel, és oldjuk humorral a
helyzeteket, ezáltal új perspektívába helyezve a dolgokat.
Ugyanakkor legyünk óvatosak, hogy ne tagadjuk vagy tegyük
nevetségessé a gyerek érzéseit vagy tapasztalatait!
5. fejezet
EMPÁTIA
A világ legjobb és legcsodálatosabb dolgai rejtve vannak
szemünk és fülünk elől. A szívünkkel kell érezni őket.
HELEN KELLER
Jessica és a húga között sok éven át nagyon feszült volt a
viszony. Együttlétük általában rengeteg szemforgatással és
bosszúsággal járt. Őszintén szólva nem igazán kedvelték egymást.
Jessica úgy gondolta, hogy a húga eltúlozza a gyerekként szüleivel
kapcsolatosan megélt tapasztalatait, húga szerint pedig Jessica
elkényeztetett és érzéketlen volt. Viselkedésük védekezést és
bizalmatlanságot váltott ki a másikból, ami végül feszültséghez,
veszekedésekhez és eltávolodáshoz vezetett, és egyre kevesebb
remény látszott kapcsolatuk helyreállítására.
Egészen addig, míg Jessica meg nem figyelte férje kapcsolatát a
bátyjával, és eltűnődött, hogy vajon lehet-e ezt jobban csinálni. A
dán fivérek között is volt annyi különbség és probléma, mint az
amerikai nővérek között, de Jessica férje mindig megértéssel és
megbocsátással kezelte ezeket szemforgatás és elkeseredés
helyett, és a különbözőségük ellenére nagyon jó volt a kapcsolatuk.
Így egy nap Jessica úgy döntött, hogy megpróbál előítéletek nélkül,
igazán odafigyelni a testvérére: igyekezett ténylegesen megérteni,
hogyan érzett, és mi okozta a dühét. Ekkor kezdte úgy érezni, hogy
nem a megszokott szerepe, a megkeseredett rivális szemszögéből,
hanem barátként hallgatja húgát. Ezzel mélyreható változás vette
kezdetét.
Hirtelen Jessica valóban megértette a húga álláspontját. Őszinte
együttérzéssel volt iránta – ez pedig viszonzásra talált. Életükben
először úgy beszéltek egymással, mint két törődő jó barát. Egy év
alatt kapcsolatuk hatalmasat fejlődött, és most már hihetetlenül közel
állnak egymáshoz. Jessica régen úgy gondolta, hogy arra vannak
kárhoztatva, hogy végleg elidegenedjenek egymástól, most azonban
számíthat a testvérére, és hálás azért, hogy jelen van az életében.
Ezt a pozitív változást a közösen gyakorolt empátia idézte elő.
Megdöbbentően sok ember nem ismeri az empátia szó pontos
jelentését: „Olyan, mint a szimpátia? Vagy az apátia? Homeopátia?
Mi is pontosan az empátia?” Igazán elgondolkodtató ebben a
zűrzavarban, hogy ha ilyen kevesen ismerik az empátia szó
jelentését, akkor vajon hányan alkalmazzák a mindennapi
életükben? Az empátia az a képesség, hogy felismerjük és
megértjük mások érzéseit. Az a képesség, hogy ugyanúgy érzünk,
ahogy a másik ember - nem a valakivel való együttérzés, hanem a
másik helyzetébe való beleérzés képessége. Egyszerűen
fogalmazva: belebújni valaki más bőrébe. Ezt azonban sokkal
könnyebb mondani, mint megcsinálni. Miért olyan nehéz? Van ennek
valami köze a kultúránkhoz?
Egy nemrég készült tanulmány kimutatta, hogy az 1980-90-es
évek óta az Egyesült Államokban 50%-kal kevesebb empátiát
tapasztalnak a fiatalok körében; ez pedig meglehetősen aggasztó.1
Emellett kétszeresére nőtt a narcizmus szintje.2 A narcizmus a saját
személyünk aránytalanul felnagyítottként való szemlélete, amely
során az én hajlamos különválasztani magát másoktól, ezzel
megakadályozva a mély emberi kapcsolatok kialakulását. A
nárcisztikus személyek jellemzője, hogy annyira saját
magukra összpontosítanak, hogy nem törődnek mások
igényeivel. Több elmélet is született arról, hogy ez miért történik
így, de egyik sem tudja kimerítően megadni a jelenség pontos okát.
A narcizmus mérésére az 1970-es években kifejlesztett
személyiségteszt (NPI) működőképességét számos
kísérlet bizonyította. Jean Twenge kollégáival 1982 és 2007
közti egyetemi hallgatók NPI-eredményeit elemezte, és kimutatta,
hogy negyed évszázad alatt jelentősen és folyamatosan nőtt a
narcizmus szintje. 2007-re olyan drámai szintre emelkedett, hogy a
hallgatók majdnem 70%-a magasabb pontszámot ért el, mint 1982-
ben egy átlagos hallgató.3 Mi lehet ennek az oka?
Amerika szíve: az erősebb boldogul
Az Egyesült Államokban hosszú időn keresztül úgy gondolták,
hogy az ember, akár a természet, alapvetően önző, agresszív és
versengő.4 Ez az elmélet az ipari forradalom idején született meg. A
piacgazdaság szerkezete, valamint a pénzügyi, jogi és politikai
rendszerek legalább részben ezen az eszmén alapulnak, amely
lényegében egymás ellen uszítja az embereket. A Wall Street-i
„kapzsiság evangéliuma” kitűnő példa az empátia hiányára. Az
evolúciós elméletek, a politikusok és a közvélemény hosszú
ideig csak a versenyre és a természetes kiválasztódás
kegyetlenségére figyeltek, ezeket tartva emberi természetünk fő
vonásainak, így lényegében ezek alapozták meg az amerikaiságot
meghatározó individualizmust. A híres író, Ayn Rand, akinek
munkáját számos politikus nagyra becsülte, azt a felfogást
hangoztatta, hogy az emberi természet alapvetően önző, és
mindenki csak a saját érdekeit védi. Attól függetlenül, hogy a
felszínen osztjuk-e ezt az eszmét, vagy sem, maga a hiedelem olyan
mélyen beleivódott az amerikai kultúrába, hogy a legtöbbünknek fel
sem tűnik, mennyire áthatja mindennapi életünket. A versenyszellem
és a győzelemre törés az amerikai identitás része.
Gondolkodjunk el egy pillanatra azokról az anyákról, akiket
ismerünk! Hányan nyílnak meg őszintén, hogy elmondják, mi történik
a gyerekükkel? Hányan elég bátrak ahhoz, hogy sebezhetőnek
mutatkozzanak, és beismerjék, hogy nem biztosak abban, vajon jól
végzik-e a dolgukat? Úgy tűnik, manapság egyre kevesebb anya
meri vállalni a gyengeségeit, és egyre több elvárás adódik ahhoz a
listához, amely meghatározza, ki a jó anya – olyan normák ezek,
amelyeknek meg kell felelni, sőt őszintén szólva versenyezni kell a
teljesítésükben a többiekkel. Akár arról van szó, hogy mit adunk enni
a gyereknek (anyatej, biozöldségek és -gyümölcsök, fenntartható
gazdaságból származó ételek, és így tovább), akár arról, hogy mik
az iskolán kívüli elfoglaltságai (hány szakkörre jár, és ott milyen
ügyes), akár arról, hogy megy neki a tanulás, még az egyszerű,
hétköznapi beszélgetésekben is tetten érhető a fölényeskedő
kivagyiság. Természetesen az egyre növekvő versenyszellem nem
korlátozódik a gyereknevelésre. Az összes beszélgetésünket áthatja.
Lehet nagyon kifinomult is, de ha odafigyelünk, meglepődünk, hogy
a felszín alatt milyen gyakran tapasztaljuk. Sokan félnek
igazán megnyílni és sebezhetőnek mutatkozni, mert szeretnék
elkerülni, hogy mások megítéljék vagy elutasítsák őket. És e miatt a
félelem miatt sok kapcsolat megreked a külsőségeknél.
 Félelem a sebezhetőségtől, és a közösségi agy felfedezése
A sebezhetőség híres kutatója, Brené Brown szerint az emberek
valójában azért félnek sebezhetőnek mutatkozni, mert félnek a
kapcsolataik megszűnésétől.5 Annyira vágyunk a társas
kapcsolatokra, hogy félni kezdünk, nehogy olyasmit mondjunk, ami
miatt a másik elutasít minket. Pedig éppen a sebezhetőség és az
empátia tud közelebb hozni minket egymáshoz. Így viszont a
sebezhetőségtől a spektrum ellentétes oldala, a szégyen felé
mozdulunk el. Ahelyett, hogy megpróbálnánk empátiával
megérteni mások döntéseit (szoptat-e vagy sem, dolgozik-e vagy
sem - hogy csak néhányat említsünk a
legproblematikusabb kérdések közül), inkább megszégyenítjük.
„Hogyan tud visszamenni dolgozni, és idegenekre bízni a gyerekét?
Én sosem tennék ilyet!”, „Miért szoptat olyan sokáig? Ez
gusztustalan!”, „Miért nem szoptat? Ez annyira önző!” És így tovább.
Az ítélkezés vastag ecsetjével megjelölünk valaki mást, és így saját
választásaink egy csapásra kiválóbbá válnak, nyilvánvalóan jobb
szülők vagyunk, és ettől mindjárt jobban is érezzük magunkat. Azért,
mert a legjobbnak lenni kincset ér. A helyzet kegyetlen iróniája, hogy
sokkal jobban éreznénk magunkat egy olyan szociális háló
részeként, amely támogatna minket ahelyett, hogy megítél.
Azért visszás ez a helyzet, mert ha folyamatosan arra törekszünk,
hogy megszégyenítsünk másokat, és jobbak legyünk náluk, akkor
nagyon kényelmetlenül érezzük magunkat, és szorongani kezdünk,
amikor a saját sebezhetőségünkkel kapcsolatos érzelmek kerülnek
elő. És vajon mit csinálunk, ha bármilyen kényelmetlenséget
vagy szorongást tapasztalunk? A leggyakoribb reakció az,
hogy elzsibbasztjuk magunkat. Az evés, a tévézés, a vásárlás, a
gyógyszerek, a kábítószerek és az alkohol mind kiváló
zsibbasztószerek, és hatásukra legalább egy ideig úgy érezzük,
mintha minden rendben lenne. Ám ezek csak elfedik a sebet Mégis
úgy tűnik, mindenkinek van a keze ügyében egy csomag ilyen
sebtapasz. A sebezhetőségről tartott TED-előadása során az
amerikaiakról szólva Brown kijelentette; „Mi vagyunk a leginkább
eladósodott, a legelhízottabb, a legtöbb függőségben szenvedő és a
leginkább begyógyszerezett társadalom a világon.”6 Fel kell
tennünk a kérdést: Mi lenne, ha megpróbálnánk egy kicsit
több sebezhetőséget és empátiát mutatni ahelyett, hogy
megszégyenítenénk másokat? Mi lenne, ha nem a nem
létező tökéletességre törekednénk? Mi lenne, ha megpróbálnánk
közelebbi kapcsolatot létesíteni egymással?
Az idegtudományok egy úttörő kutatása során fedezték fel az ún.
közösségi agyat. Ez az agyterület aktivizálódik, amikor társas
interakciókban veszünk részt. Matthew Lieberman szociális kognitív
neurológus ezt írja; „Ez a hálózat reflexszerűen kapcsolódik be, és
gondolatainkat a másik fél gondolatai, érzései és céljai felé irányítja.
Erősíti a megértést, az empátiát, az együttműködést és a figyelmet.”7
Lieberman úgy véli, hogy nemcsak a saját érdekünkkel, hanem a
mások jóllétével való törődés is alapbeállításunk részét képezi.8
Meglepetés a fogolydilemmában
Lieberman egy mágneses képalkotási kísérlettel tesztelte
elméletét, miszerint önérdekünk és a másokkal való törődés
egyaránt hozzátartozik az ember alaptermészetéhez. A kísérlet
során az alanyok az ún. „fogolydilemmán” gondolkodtak, miközben
Lieberman funkcionális mágneses-rezonancia-képalkotó (fMRI)
eljárással, azaz az agy különböző részeinek véráramlását érzékelő
eszközzel végzett méréseket.
A fogolydilemma tesztjében két ember szerepel, akiknek egy
tízdolláros jutalmat kell szétosztani. Hogy ki menynyit kap, az attól
függ, hogy a másik mennyire egyenlően osztja el a pénzt. Ha
mindkét alany együttműködik, akkor mindketten öt dollárt kapnak. Ha
az egyik együttműködik, de a másik úgy dönt, hogy „defektál”, vagyis
nem egyenlően osztja el a pénzt, akkor az együttműködő játékos
nem kap semmit, és a defektáló, vagyis nem együttműködő játékosé
lesz mind a tíz dollár. Ha mindketten defektálnak, mindegyikük egy-
egy dollárt kap. A feladat nehézsége abban áll, hogy a
résztvevőknek anélkül kell eldönteniük, mit tegyenek, hogy ismernék
a másik döntését. Biztonságosabb defektálni: legalább egy dollárt
biztos lehet vele nyerni, de akár tízet is. Az
együttműködéssel viszont kockáztatjuk, hogy nem nyerünk semmit,
ha a másik defektál.
Az eredmények azt mutatták, hogy a kutatók elvárásaival
ellentétben a játékosok gyakrabban választották az együttműködést,
mint az önző defektálást. Sőt az fMRI-eredmények azt jelezték, hogy
a ventrális striatumban, azaz az agy elsődleges jutalmazási
központjában megnövekedett az aktivitás, ha mindkét fél
együttműködött. És ez a jutalmazási központ érzékenyebben reagált
a mindkét játékos által együttesen nyert összegre, mint az egyes
ember személyes eredményére. Ez pedig azt jelenti, hogy az
embereknek több örömöt szerzett mások boldogsága, mint a saját
maguké. Mivel lehet ezt megmagyarázni? A dánoknak mindig az volt
az alapvető meggyőződésük, hogy saját boldogságukhoz
elengedhetetlen az, hogy mások boldogságával is foglalkozzanak.
Ezek a tudományos eredmények pedig őket látszanak igazolni.
Az empátia szerepe
Az empátiát sokáig olyasvalaminek tekintették, ami
megkülönbözteti az embert az állatoktól. A legtöbben úgy vélték,
hogy az állatok és a főemlősök nem mutatnak empátiát. Frans de
Waal, a híres primatológus azonban a The Age of Empathy (Az
empátia kora) című könyvében rámutat, hogy az empátia számos
állat viselkedésében is tetten érhető.9 Kutatási eredmények igazolják
az empátia meglétét az egerek, majmok, delfinek, elefántok és
egyéb állatok esetében is, csak a közvélemény keveset tud
erről.10 Ez azért van, mert meghatározó elveink nagy része arra
a hiedelemre épül, hogy a természet küzdelem az életért, és ezért
társadalmunknak is a versenyszellemen és az önzőségen kell
alapulnia emberi mivoltunk teljes spektruma helyett.
Evolúciós szempontból az empátia értékes ösztönző erő, amely
segített az emberiség csoportjainak a túlélésben. Az emberi faj nem
maradhatott volna fenn empátia és szolidaritás nélkül. A
legtöbbünket a közhiedelemmel ellentétben igenis foglalkoztat
mások jólléte, csak még nem figyeltünk fel erre a szunnyadó
impulzusra. Sokáig úgy gondolták, hogy a csecsemők empátia nélkül
születnek, pedig ez így egyszerűen nem igaz.11 Mindenkiben benne
rejlik az empátia, csak meg kell tanulnunk, hogyan hozzuk
működésbe.
Az empátia az agy limbikus, azaz határkérgi rendszerében
található. Agyunknak ez a része irányítja a memóriát, az érzelmeket
és az ösztönöket. Összetett neurológiai rendszert alkot a
tükörneuronokkal és az agykéreg insulának nevezett részével.
Sokan észre sem vesszük, hogy biológiailag fogékonyak vagyunk
egymás iránt. Ezt a jobb féltekébe ágyazódott számos neuronális
hálózat teszi lehetővé, amelyeknek többek között fontos elemei a
tükörneuronok is.12 A szelf nem egyedi entitás, hanem az emberi
kapcsolatokból létrejövő konstrukció.
Daniel Siegel, az UCLA klinikaipszichológia-professzora azt
mondja: „Az empátia az emberek számára nem luxus, hanem
szükségszerűség. Nem a nagy agyarak és karmok biztosítják a
túlélésünket, hanem az a tény, hogy tudunk kommunikálni és
együttműködni.”13
Az empátia megkönnyíti a kapcsolatunkat másokkal.
Csecsemőkorban az elsődleges gondozókkal való kapcsolat révén
fejlődik: a gyerek először anyja érzelmeire és hangulataira tanul meg
ráhangolódni, majd másokéira is. Átéli és tükrözi anyja érzéseit.
Ezért is annyira fontos a korai időszakban a szemkontaktus, az
arckifejezések és a hang tónusa. Ez az első lehetőség arra, hogy
bizalmat és kötődést érezzünk, és tanuljuk az empátiát.14
Sőt olyan is előfordul, hogy amikor a csecsemők egy másik síró
kisbabát hallanak, megnyugtatják cumival vagy plüssállattal.
Szorongani kezdenek, vagy megijednek mások sírásától, némelyek
pedig maguk is sírni kezdenek. Lehet, hogy még nem értik a sírás
okát, vagy a mögötte meghúzódó érzelmeket, de idővel a
tapasztalataikból azt is megtanulják.15
Kísérletek bizonyítják, hogy a tizennyolc hónapos gyerekek szinte
mindig megpróbálnak segíteni, ha egy felnőtt szemmel láthatólag
küzd egy feladattal.16 Ha például a felnőtt nyúl valamiért, a kisgyerek
megpróbálja odaadni neki, ha pedig azt látja, hogy véletlenül leejt
valamit, felveszi. Másrészt viszont, ha ugyanaz a felnőtt
erőteljesen a földhöz vág valamit, akkor a gyerek nem fogja felvenni.
Megérti a mozdulat tudatosságát, és hogy a felnőttnek nincsen rá
szüksége.17 Már azelőtt, hogy a kisgyerekeket tanítanák arra, hogy
segítsenek, és figyelmesek legyenek - talán mielőtt megértenék,
hogy ez kötelezettség sokkal kevésbé önzők, mint ahogy
feltételeznénk.
A szülők felelőssége
A szülőknek nagy a felelősségük, mert az empátia elsődleges
mintáiként maguknak is empatikusnak kell lenniük.18 Ezt
nyelvhasználatukkal és viselkedésükkel érhetik el. A gyerekek
folyamatosan figyelik és másolják szüleiket. Az otthon szerzett
tapasztalatok ezért döntő fontosságúak lesznek empátiájuk fejlődése
során.19
Azokban a családokban sérül a gyerekek empatikus képessége,
ahol testi, lelki vagy szexuális bántalmazásnak vannak kitéve.
Amikor az egészséges határokat figyelmen kívül hagyják, sérül az
együttérzés képessége is. A kötődés tekintetében traumát
elszenvedő gyerekeknek károsodik az empátiára való képességük
is.20
A túlzottan óvó család szintén hatással van az empátia
fejlődésére.21 A túlvédő szülők féltik a gyereküket a
hibák elkövetésétől és az erős érzelmektől, mindent megtesznek,
hogy elkerüljék a konfliktusokat, és teljesítik a gyerek minden
kívánságát. Ezek a szülők néha elrejtik a logikus, irracionális és
érzelmi reakcióikat, hogy „megvédjék” gyerekeiket. Mivel a szüleik
nem erősítik meg azt, amit a gyerekek maguktól látnak és éreznek,
nehezebbé válik számukra mások érzelmeinek értelmezése,
csökkentve ezzel az empátiára való készségüket. A túlzottan óvott
gyerekek felnőttkorban gyakran mutatnak narcizmusra, szorongásra
és depresszióra való hajlamot. Az érzelmek és a tettek között
tapasztalt eltérések miatt nem tudják magukat érzelmileg
szabályozni. Azok a gyerekek, akiknek mindig megmondják, hogyan
érezzenek és viselkedjenek, másképp fejlődnek, mint azok, akik az
érzelmek széles skáláját tapasztalhatták meg. Elveszíthetik
kapcsolatukat a valós érzéseikkel, ez pedig megnehezíti, hogy az
élet döntéshelyzeteiben egészséges módon tájékozódjanak.
Lappangó ürességet és elégedetlenséget érezhetnek. Honnan is
tudhatnánk, mit akarunk, ha nem vagyunk tisztában a saját
érzéseinkkel?
Az empátia korai fejlesztése elősegíti, hogy a gyerekek a jövőben
a másikkal jobban törődő kapcsolatokat alakíthassanak ki. És mint
tudjuk, ezek a figyelemmel teli kapcsolatok képezik igazi
boldogságunk és jóllétünk alapját.22
Mitől ilyen empatikusok a dánok?
A dán oktatási rendszerben már óvodáskortól elkezdenek egy
Lépésről lépésre elnevezésű kötelező nemzeti programot.23 A
gyerekek különböző érzelmeket ábrázoló képeket nézegetnek más
gyerekekről: szomorúság, félelem, harag, frusztráció, boldogság és
így tovább. Beszélnek ezekről a kártyákról, és megpróbálják
szavakba önteni az érzéseket, ezáltal megtanulva, hogyan
fogalmazzák meg saját és mások érzelmeit. Empátiát,
problémamegoldást és önkontrollt tanulnak, és azt, hogy hogyan
értelmezzenek egyes arckifejezéseket. A program fontos eleme,
hogy a segítők és a gyerekek nem ítélik el a megfigyelt érzéseket,
egyszerűen csak felismerik, és tiszteletben tartják.
Egy másik, egyre népszerűbb program az ún. CAT-készletre
épül.24 Ez az eszköz, amelyet az érzelmi tudatosság és az empátia
fejlesztésére használnak, arra összpontosít, hogy miképp
fogalmazzuk meg tapasztalatainkat, gondolatainkat, érzelmeinket és
benyomásainkat. A CAT-készletben találunk arcokat ábrázoló
kártyákat, mérőpálcát az érzelmek intenzitásának megmérésére, a
testről készült képeket, amelyekre a résztvevőit rárajzolhatják
érzéseik helyét és fizikai tüneteit. Van benne egy olyan eszköz
is, amelyet „az én körömnek” neveznek, és amelynek egyes részeire
rajzolják fel a gyerekek a barátaikat, a családtagjaikat, a
szakembereket és az idegeneket, hogy könnyebb legyen nekik
mások megértése.
A Mary Alapítvány szintén jelentős hatást gyakorol az empátia
iskolában történő fejlesztésére.25 Mária dán királyi hercegnő, a
trónörökös felesége kidolgozott egy bullying, vagyis a folytonos
megfélemlítés, szekálás elleni programot, amelyet az egész
országban bevezettek. A Meg félemlítés nélkül (Free of bullying)
elnevezésű programban részt vevő három-nyolc éves gyerekek
beszélnek a megfélemlítésről és csúfolódásról, és megtanulnak
figyelmesek lenni egymással. A program pozitív
eredményeket mutatott, és az alkalmazó tanárok több mint 98%-a
ajánlaná más intézmények számára is.
Egy másik, az empátia erősítésének kevésbé nyilvánvaló példája
a dán iskolákban az, ahogyan a különböző képességű gyerekeket
vegyítik. A jobban tanuló gyerekeket együtt tanítják a kevésbé jól
tanulókkal, a félénkeket a bátrabban barátkozó gyerekekkel, és így
tovább. Mindezt azonban nagyon finoman teszik. A tanár idővel
megismeri a gyerekeket, és eszerint ülteti őket. A cél, hogy a
gyerekek mindenkiben meglássák a pozitív tulajdonságokat, és
segítsék egymást a következő szint elérésében. Lehet, hogy a
matekzseni rettenetesen focizik, a focista pedig nem konyít a
számokhoz. Ez a rendszer ösztönzi az együttműködést, a
csapatmunkát és a tiszteletet.26
A kutatási eredmények azt bizonyítják, hogy másokat tanítani
önmagában is komoly tanulási folyamat. Azok a diákok, akik
másokat is tanítanak, keményebben dolgoznak, hogy megértsék az
anyagot, pontosabban emlékeznek rá, és hatékonyabban
hasznosítják. Sőt meg kell próbálniuk megérteni a többi diák
szempontját is ahhoz, hogy segíteni tudjanak nekik, ha elakadnak.
Nem könnyű feladat egy bonyolult témát elmagyarázni egy
másik diáknak, azonban olyan készségeket fejleszt, amelyek
az életben felbecsülhetetlenek. Iben tanárként eltöltött évei alatt
maga is megtapasztalta, hogy ez a fajta együttműködés és empátia
mélyebb szintű elégedettséget és boldogságot okoz a gyerekeknek.
Ez a tapasztalat pedig visszavezet a közösségi agy fogalmához és a
fogolydilemma során látott fMRI-eredményekhez. Bár nem így
gondolnánk, az emberi agy valóban több elégedettséget mutat
együttműködés során, mint egyedül elért győzelem esetén.
Így talán nem is annyira meglepő, hogy az empátia az egyik
legfontosabb tényező abban, hogy valakiből sikeres vezető,
vállalkozó vagy menedzser váljon, és akár abban is, hogy egy
vállalkozás sikeres legyen.27 Csökkenti a megfélemlítő viselkedést,
növeli megbocsátásra való képességünket, jelentősen javít
kapcsolatainkon és szociális kötődéseinken. Az empátia emeli
tartalmas kapcsolataink minőségét, amiről pedig tudjuk, hogy
jóllétünk egyik legfontosabb eleme. Kimutatták, hogy az empatikus
tinédzserek jóval sikeresebbek lesznek a későbbiekben, mert sokkal
célorientáltabbak, mint nárcisztikus kortársaik.28 Ha belegondolunk,
mindez érthető is: a sikeres emberek nem egyedül dolgoznak,
mindannyiunknak szüksége van mások segítségére annak
érdekében, hogy pozitív eredményeket érjünk el az életünkben.
Talán ha – a dánokhoz hasonlóan – arra összpontosítanánk, hogy
aktívan empátiát tanítsunk a gyerekeinknek, boldogabb felnőttek
válnának belőlük.
A szavak ereje
 Knud Ejler Logstrup híres dán filozófus és teológus, aki nagy
hatással volt a dán szellemiségre, úgy vélte, hogy a szülők felelősek
azért, hogy gyerekeik értelmét ne csupán szórakozással és a tudás
átadásával gyarapítsák. Táplálniuk kell emellett az együttérzés
képességét is. Azt állította, hogy az általunk használt szavak vagy a
másokról alkotott történeteink nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a
gyerekeink képesek legyenek másnak a helyzetébe képzelni
magukat.29 Egészen érdekes például az, hogy milyen szavakat
használnak a dánok, amikor a saját gyerekük előtt más gyerekekről
beszélnek. Nem is kell gondolkodniuk rajta – egyszerűen
sablonmondatok, amelyeket a beszélgetés szüneteinek kitöltésére
használnak. Nagyon erős tendencia, hogy rámutatnak más gyerekek
jó tulajdonságaira. Gyakorta hallani ilyen megjegyzéseket:
“Annyira kedves fiú, nem igaz?”, „Nagyon aranyos, nem
gondolod?”, „Nagyon segítőkész volt, te is úgy találtad?”,
“Aranyos. Szerinted is?”
Érdemes belegondolni abba, ahogyan ez a szóhasználat
megalapozza azt a berögződést, hogy a jót lássuk meg másokban.
Rámutatva mások jóságára természetessé válik, hogy meglássuk
másokban a jót. A bizalom is természetessé válik. Nagyon ritkán
lehet egy dántól olyat hallani, hogy a saját gyerekei előtt negatívan
beszélne más gyerekekről. Ehelyett inkább megpróbálják
megmagyarázni mások viselkedését, és azt, hogy miért
kellemetlenkedtek. „Biztos nagyon fáradt volt már, és nem aludt
délután.”, „Szerinted éhes volt? Tudod, milyen morcosak
tudunk lenni, amikor éhesek vagyunk.” Arra próbálják rávezetni a
gyerekeiket, hogy a másik gyerek a körülmények hatására viselkedik
úgy, nem pedig azért, mert alapvetően undok, önző vagy idegesítő.
Ez az a támogató nyelv, amelyről a 4. fejezetben már szó volt.
Az átkeretezés képessége pedig éppen ezzel kezdődik. Azáltal,
hogy képesek vagyunk könnyedén elképzelni, hogy valaki nehéz
időszakon megy keresztül, sokkal könnyebben megértjük a
viselkedését. Ahelyett, hogy általában mindent negatív színben
látnánk, az empátia segítségével derűsebbé tehetjük a
szemléletmódunkat. Ettől mi is jobban érezzük magunkat, mert
rengeteg időt megspórolunk, amit egyébként negatív energiákra
pazaroltunk volna.
 Logstrup nem volt annyira naiv, hogy azt gondolja, hogy ha
mások felé bizalommal közeledünk, az mindig jutalommal jár.
Csupán úgy gondolta, hogy a bizalom, mint az „élet többi szuverén
kifejezése”, például a nyílt beszéd, a szeretet, az együttérzés,
emberi mivoltunk alapvető részét képezi. „Ha hiszünk és megbízunk
másokban, magunkat váltjuk meg.” Ez így igaz: a bizalom nagyon
felszabadító.
Empátiatanítás dán módra
Az empátia tanítása szempontjából nagyon fontos, hogy az
empátiára való készséget elkülönítsük annak következményétől –
azaz attól, hogy hogyan is használjuk az empátiát másokkal
kapcsolatban. Ezt meg kell tanulni, ami sok időt és sok jó példát
igényel a szülőktől és azoktól, akik napi szinten foglalkoznak
gyerekekkel.
Nézzünk meg egy példát! Lisa a tengerparton játszik egy lapáttal,
Mark pedig, aki fiatalabb nála, szintén szeretne azzal játszani. Lisa
azonban nem adja oda, és Mark sírni kezd. Mit kellene Lisának
csinálnia? A legtöbb szülő odaadná a lapátot Marknak, mert sír. De
mit tanítunk ezzel? Igaz az, hogy mindig oda kell adnunk
valakinek, amit akar, csak azért, mert azt akarja? Ez megint csak
arra tanít minket, hogy külső következmények miatt kell csinálnunk
valamit, nem belső indíttatásból. Lisa játszik a lapáttal, és érzi, hogy
Mark egyre feldúltabb. Egy felnőtt segítségére van szüksége ahhoz,
hogy egyensúlyban tudja tartani a saját igényeit és korlátait, és olyan
döntést tudjon hozni, amit felelősséggel tud vállalni. Az ilyen
helyzetekben gyakran az történik, hogy a felnőttek
megsajnálják Markot, és Lisának be kell teljesíteni a felnőttek
sajnálatát, azaz át kell adnia a lapátot. Ez nem igazságos, és nem is
empatikus. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy Lisának nem kell
megtanulnia, hogy vegye figyelembe mások érzéseit, de az is fontos,
hogy megtanítsuk a gyerekeknek, hogy a felnőttek empatikusak,
együttéreznek velük, megértik az érzéseiket és igényeiket, mert ez
adja meg számukra azokat az eszközöket, amiket valóban használni
is tudnak. Markot is megtanítja arra, hogy sírással nem érhet el
bármit.
Szóval, mit tegyenek Lisa szülei? Miután hagyják egy ideig a
gyerekeket, hogy maguk találjanak megoldást, a szülők
értelmezhetik a testbeszédet, és megkérdezhetik Lisát, hogy
kölcsönadja-e a játékot. A szülők javasolhatnak alkut is – Lisa még
öt percig játszik a lapáttal, majd kölcsönadja Marknak, és új játékba
kezd. A közös játék és a megosztás jó szórakozás is lehet – ha van
hozzá kedvünk. Nem bay, ha néha nemet is mondunk,
ugyanakkor az is fontos, hogy megtanuljuk megosztani a dolgokat,
és örömet is tudjunk lelni a megosztásban.30
Hosszú távon az ilyen empátialeckék óriási hatást fejtenek ki. A
jövő szempontjából fontos tanulság, ha megtanítjuk a gyereket, hogy
nem kell megtennie valamit csak azért, hogy megnyugtassa a
másikat, vagy hogy könnyítsen a helyzeten. A kamaszok a
kortárscsoport negatív nyomásának kitéve könnyebben vállalják fel
azt, amit helyesnek éreznek, ha már kiskoruktól kezdve
megtapasztalták, hogy az érzéseik érvényesek. Ha empátiával
neveljük gyerekeinket, saját maguk is sokkal könnyebben fogják
megérteni és gyakorolni. Ez az erős belső iránytű a helyes irányba
vezérli majd őket.
Annak, ahogy a dán szülők empátiára nevelnek, egy másik módja
az, hogy rámutatnak mások érzéseire. Nem ritka ilyeneket hallani:
„Ó, látod, hogy Viktor sír? Mit gondolsz, miért sír?”
„Mérgesnek tűnik. Szerinted miért mérges?”
„Látom, hogy nagyon feldúlt vagy. Meg tudod mondani, miért?”
Nagyon ritka az olyan eset, amikor ilyen válaszokat hallunk:
„Ne viselkedj így! Nincs okod mérgesnek lenni.”
„Miért vagy mérges? Ez nevetséges!”
„Nincs okod sírni. Hagyd abba!”
„Miért vagy ennyire feldúlt?”
„Örülnöd kellene!”
A dán szülők először is elismerik az érzéseket, mielőtt
megbeszélik a gyerekkel:
– Ó! Miért sírsz? – és lehajolnak hozzájuk, hogy mutassák,
tényleg figyelnek. – Látom, hogy feldúlt vagy. Mi zaklatott fel? […]
Mert elvette a játékodat? De ő még csak kisbaba. Szerintem nem
direkt csinálta. Mit gondolsz?
A gyerekek érzései mögött nincs mindig jó indok, és nem mindig
lehet jó megoldást találni, de ha legalább elismerjük az érzéseiket,
nem pedig elítéljük őket, azzal tiszteletet tanítunk. Képzeljük el,
milyen lenne, ha folyamatosan nevetségesként, feleslegesként vagy
rosszként utasítanánk el a felnőttek érzelmi állapotát, és
megmondanánk nekik, hogyan kellene érezniük!
Az empátiatanítás dán módszerének egyik pillére az
ítélkezésmentesség. A dánok igyekeznek nem túl szigorúan
megítélni gyerekeiket, barátaikat, a gyerekeik barátait és azok
családját. A család minden tagját meg kell hallgatni, és komolyan
kell venni, nem csak azt, aki a leghangosabb. Nagyon fontos, hogy
saját magunkkal és másokkal szemben is toleránsak legyünk.
Ne feledjük, ha otthon empatikusabb, kevésbé megszégyenítő,
sebezhetőbb és hitelesebb stílust alkalmazunk, az segíteni fog a
gyerekeknek, hogy ők is kevésbé legyenek ítélkezők a jövőben
másokkal – és velünk – szemben.
TANÁCSOK AZ EMPÁTIÁHOZ
1. Ismerjük meg saját empátiastílusunkat!
Néhány meggondolandó kérdés:
• Mit jelent számomra az empátia?
• Mit jelent az empátia a társam számára?
• Miben értünk egyet, és miben különbözik a véleményünk?
• Mik az alapvető értékeink?
• Mennyire ítélkezem magam és mások felett? Menynyire
ítélkezik a társam mások felett?
• Hogyan mutatkozik ez meg a nyelvhasználatunkban?
• Hogyan változtathatom meg a nyelvhasználatomat, hogy több
empátiát és kevesebb ítélkezést mutasson? Ne feledjük, hogy ez
nem könnyű, de gyakorlással egyre jobbak lehetünk benne.
Próbáljuk megfigyelni, hogy milyen sokat beszélünk másokról, és
gondolkodjunk el azon, hogy hogyan tudnánk másképp,
empatikusabban kifejezni magunkat! Ne feledjük, hogy a gyerekeink
minket utánoznak! Segítsünk partnerünknek is végiggondolni ezeket
a kérdéseket!
2. Mutassunk megértést mások iránt!
Alkalmazzuk a megértést a megszégyenítés helyett! Meg fogunk
lepődni, milyen gyakran ítélünk el másokat, és hogy mennyit számít
az, ha a helyükbe képzeljük magunkat, és megvédjük az
álláspontjukat. Ez az alkalmazott empátia.
3. Vegyük észre, és azonosítsuk az érzelmeket! Segítsünk a
gyerekünknek, hogy sajátja mellett észrevegye mások érzelmeit is,
anélkül, hogy megítélnénk azokat. „Sally mérges volt? Miért volt
mérges? Mi történt? Te mit gondolsz arról, ami történt?”,
ahelyett, hogy „Nem kellett volna mérgelődnie, és úgy viselkednie!”
4. Olvassunk, olvassunk, olvassunk!
Kutatások bizonyítják, hogy ha olvasunk a gyerekeinknek, az
jelentősen növeli az empátiájuk szintjét,31 És nemcsak a kellemes
könyvek, hanem azok is, amelyek minden érzelmet – a negatívat és
a kellemetlent is – bemutatnak. A valóság megélése – még a
gyerekek szintjén is – őszinte és hiteles, és bizonyítottan növeli az
empátiát.
5. Javítsunk a tartalmas kapcsolatainkon!
Az empátia segítségével javítsunk saját meglévő kapcsolatainkon
is! Bebizonyosodott, hogy a széttöredezett kapcsolatok fizikai és lelki
károkat is okozhatnak.32 Az empátia és a megbocsátás az agy
ugyanazon részét aktiválja, vagyis minél jobban elsajátítjuk az
empátia készségét, annál könnyebben tudunk megbocsátani
és bocsánatot kérni.33 Az igaz baráti és családi kapcsolatok a
legfontosabb tényezők, amelyek meghatározzák valódi
34
boldogságunkat, vagyoni helyzetünktől függetlenül.
6. Mutassuk meg sebezhetőségünket!
Próbáljunk meg meghallgatni másokat, és ne féljünk saját
sebezhetőségünktől! Ez képes a leginkább összekötni másokkal.
Figyeljünk oda, legyünk kíváncsiak és példamutatók, és használjunk
metaforákat segítőkész válaszainkban.
7. Lássuk meg másokban is az empátiát!
Olyan barátokkal és családtagokkal vegyük körül magunkat, akik
szintén gyakorolni akarják az empátiát. A kezdő anyukák és szülők
találják a leghasznosabbnak ezt a fajta támogatást.
6, fejezet
 ULTIMÁTUMOK NÉLKÜL
Jobb, ha legyőzöd magad, mint ha megnyersz ezer csatát,
BUDDHA
Mindannyiunkkal előfordult már: fáradtak vagyunk, a gyerekeink
nem fogadnak szót, vagy nem figyelnek ránk, minden erőfeszítésünk
ellenére továbbra is rosszalkodnak, idegesítenek, és akkor elszakad
a cérna. Egyes szülők kiabálnak és üvöltöznek, mások büntetéssel
vagy valaminek az elvételével fenyegetőznek, és vannak, akik testi
fenyítést alkalmaznak.
Rengeteg barátunkat és szülőtársunkat láttuk már, amint
kiabálnak, vagy elfenekelik a gyerekeiket. Ez gyakran abból fakad,
hogy a gyerek nem figyel az ultimátumaikra. A jelenet általában így
alakul: Jobban teszed, ha most megcsinálod, különben baj lesz!”
vagy „Ha nem hagyod azonnal abba, ki fogsz kapni… Komolyan
mondom!”, „Ha még egyszer kérnem kell, akkor jaj neked!” És amint
az ultimátum elhangzott, és minden lehetőséget kimerítettek, a
szülők úgy érzik, hogy ahhoz, hogy visszanyerjék a helyzet feletti
uralmukat, következetesnek kell maradniuk, és ennek eredménye a
verés, a kiabálás vagy valamilyen fizikai fenyítés.
Egyes tanulmányok szerint az amerikaiaknak akár a 90%-a is
elfenekeli a gyerekét fegyelmezésként.1 Jessicát is, és a húgát is
elfenekelték kiskorukban. A szülők, akik megütik gyereküket,
általában csak saját neveltetésükből származó berögződéseiket
használják, ez pedig legtöbbször a fizikai fenyítés.
Jessica sokáig nem kérdőjelezte meg a verést mint a
fegyelmezés eszközét. Csak kevéssel azelőtt szüntették meg az
iskolákban a testi fenyítést, hogy Jessica elkezdte az általános
iskolát. Teljesen normálisnak érezte, és soha nem volt gondja az
elfogadásával – egészen addig, amíg első gyerekét nem várta.
Ekkor ébredt rá, hogy mennyire eltérő a félje felfogása a
fegyelmezésről. Az erről folytatott beszélgetéseik, illetve férje
neveltetésének megértése nyomán jutott el odáig, hogy más
módszert is fontolóra vegyen. Ez a felfedezés, mint a dán módszer
sok egyéb aspektusa is, elgondolkodtató volt.
A könyvhöz folytatott kutatásaink során megtudtuk, hogy az
Egyesült Államok 19 államában még mindig engedélyezik a testi
fenyítést az iskolákban, azaz bottal vagy pálcával meg lehet ütni a
rosszalkodó gyerekeket. És habár 31 államban már betiltották, a
magániskolákban továbbra is lehetőség van rá mind az 50
államban.2 Van, akinek ez meglepő, de van, akinek nem. A lényeg: a
verés még mindig gyakori.
A Járványkezelési és Megelőzési Központ (Centers for Disease
Control and Prevention, CDC) által folytatott nagyszabású kutatás,
amely az egyesült államokbeli szülői gyakorlatokat vizsgálta,
megerősíti, hogy több testi fenyítést alkalmazunk, mint gondolnánk.
A felmérés, amely során öt különböző kulturális hátterű csoportot
vizsgáltak (ázsiai, spanyol, afroamerikai, nem spanyol ajkú fehér és
amerikai indián), és 240 fókuszcsoportot teszteltek hat különböző
városban, azt mutatta ki, hogy néhány esetben mindegyik csoport
használt fizikai büntetést.3
Feltűnő volt az egyes kultúrák közti különbség abban a
tekintetben, hogy mikor és hol fenyítettek. Az afroamerikai anyák
például azonnal alkalmazták az elfenekelést. A fehér és az amerikai
indián szülők azonban nem fenekelték el gyerekeiket mindenki
szeme láttára. Étteremben (ez a problémás helyzet sokszor
felmerült) a fehér szülők gyakran elvitték a mosdóba a gyereket
megfegyelmezni, míg az amerikai indián szülők megvárták, míg
hazaértek. Ez is azt mutatja, hogy a zárt ajtók mögött
valószínűleg sokkal több verés történik.
Négy nevelési stílus
A testi fenyítés alkalmazásától függetlenül a fejlődéslélektan négy
jól elkülöníthető típusba sorolja a nevelési stílusokat.4
Tekintélyelvű (autoriter): A szülők követelnek, és nem odafigyelők.
Engedelmességet várnak el, és elvárásaik igen magasak – ilyen
például a klasszikus maximalista tigris anya. Az autoriter szülők
gyerekei általában jól teljesítenek az iskolában, de előfordul, hogy
alacsony önbecsülés, depresszió vagy rossz szociális készségek
miatt szenvednek.
Mérvadó (autoritativ): Ezek a szülők is követelnek, de figyelnek a
gyerekre. Magasak az elvárásaik, de a fegyelmezésükben is
támogatók. A mérvadó szülők gyerekei a többi gyerekkel szemben
szociálisan és intellektuálisan is jobban teljesítenek.
Engedékeny: Ezek a szülők igen figyelmesek, de ritkán
követelnek érett magatartást a gyereküktől. Ehelyett inkább a gyerek
önszabályozására számítanak. Az engedékeny szülők gyerekei az
iskolában és általában véve is gyakran válnak problémás
viselkedésűvé.
Érdektelen: Ezek a szülők nem követelnek, és nem figyelnek a
gyerekre, bár nem hanyagolják el. Az érdektelen szülők gyerekei
teljesítenek a legrosszabbul minden területen.
A tekintélyelvű szülők kevésbé figyelnek a gyerekre, és uralják a
helyzeteket. A gyerek kérdésére az autoriter szülői válasz így
hangzik: „Azért, mert azt mondtam”. A gyereket nem arra bátorítja,
hogy további kérdéseket tegyen fel, hanem arra, hogy tegye, amit
mondtak neki.5
A tekintélyelvű szülői magatartás magában rejt néhány csapdát.6
Először is, a nagy elnyomás lázadóvá teheti a gyereket.
Másodsorban pedig, mivel az olyan mondatokon kívül, hogy „Mert
azt mondtam”, „Húzd fel a zoknidat!”, „Húzd ki magad!”, „Megszoksz,
vagy megszöksz!”, nem nyújt támogatást, a gyerekek magukra
maradnak az érzelmeik szabályozásával, ami félelemmel és
szégyennel párosulva összezavarhatja és felkavarhatja őket.
Az autoriter szülők általában azért ilyenek, mert őket is így
nevelték, és úgy érzik, belőlük is ember lett. És lehet, hogy így is
van. De ha valaki azt mondja, hogy egész életében dohányzott, és
nem lett baja tőle, az azt jelenti, hogy a dohányzás nem káros az
egészségre?
Az igazság az elfenekelésről
Egy elemzés során, amelyben a testi fenyítésnek a gyerekekre
gyakorolt hosszú távú hatásaival kapcsolatos, két évtizednyi kutatás
eredményeit dolgozták fel, arra a következtetésre jutottak, hogy a
verés nemcsak nem segít, hanem romboló hatással lehet a gyerekek
hosszú távú fejlődésére.7
A tanulmány megállapította, hogy a több mint nyolcvan kutatás
közül – függetlenül a vizsgált gyerekek számától vagy életkorától –
egy sem talált pozitív összefüggést a testi fenyítéssel kapcsolatban.
Egy sem. Ehelyett a következőket állapították meg: a megvert
gyerekek depressziósnak és értéktelennek érezhetik magukat.
Lehet, hogy önbecsülésük is megsínyli a verést. A kemény
büntetés visszafelé is elsülhet, mert hazugságra készteti a verést
kétségbeesetten elkerülni próbáló gyerekeket. A testi
fenyítés összefüggésbe hozható a később kialakuló mentális
problémákkal, így a depresszióval, a szorongással, a kábítószer- és
alkoholfogyasztással. Az agyi képalkotó technikák azt bizonyítják,
hogy a fizikai fenyítés megváltoztathatja az agynak azokat a részeit,
amelyeket IQ-tesztek megoldása során használunk8, és megnöveli a
tudatmódosító szerek használatának valószínűségét,9
A szülők azért ütik meg a gyereküket, mert úgy gondolják, hogy a
verés hatékony. És rövid távon akár még az is lehet. Utána azonban
hatástalanná válik. A gyerekek így azért tanulnak meg figyelni, mert
félnek. A hatalmi harcok távolságtartást és ellenséges érzelmeket
szülnek közelség és bizalom helyett. A távolság és az ellenséges
érzelmek miatt harag, ellenállás és lázadás, esetleg csökkent
önbecsüléssel párosuló megfelelési kényszer alakul ki. És mit
csináljunk, ha már megütöttük őket, és még mindig rosszul
viselkednek? Üssünk erősebben? Kiabáljunk hangosabban? Verjük
őket tovább? Nem csoda, hogy hosszú távon a testi fenyítés egyik
leggyakoribb következménye a komoly agresszió,
A George Holden által vezetett, fizikai fenyítéssel kapcsolatos
kísérlet során például az egyik anya megütötte a kisgyerekét, miután
a gyerek megütötte vagy megrúgta őt, és azt mondta:
– Így majd nem felejted el, hogy nem szabad anyát megütni.
„Elképesztően fonák ez a helyzet” – mondja Holden.10 Arról nem
is beszélve, hogy szülőként mennyien teszik meg akaratlanul is
ugyanezt. De feltesszük valaha is azt a kérdést, hogy tényleg
szükséges-e a szüntelen kiabálás vagy verés? Az igazság az, hogy
sokan közülünk el sem jutnak eddig a kérdésig, mielőtt túl késő
lenne.
Vajon a világ legboldogabb emberei mit gondolnak a verésről, a
kiabálásról és a hatalmi harcokról?
Dániában a gyerekek testi fenyítése 1997-ben vált
törvényellenessé.11 A legtöbb dán meglehetősen furcsának, szinte
elképzelhetetlennek tartja, hogy verést alkalmazzon
fegyelmezésként. Svédországban még korábban, már 1979-ben
betiltották a testi fenyítést. Mára több mint harminckét ország, így
Európa nagy része, Costa Rica, Izrael, Tunézia és Kenya is hasonló
törvényt hozott.12
 A Dániában használt nevelési stílus nagyon demokratikus, a
mérvadó szülői stílushoz áll a legközelebb. Elvárják ugyanis, hogy a
gyerekek kövessék a szülők által megadott szabályokat és elveket,
ugyanakkor nagyon készségesen felelnek a gyerekek kérdéseire a
szabályokkal kapcsolatban. A dánok szerint a gyerekek eredendően
jók, és ennek értelmében viszonyulnak hozzájuk. Érdekes különbség
az angol és a dán nyelv között például, hogy hogyan nevezik
a csecsemőkor utáni időszakot. Angolul ezt „szörnyű kétéves
korszaknak” nevezik (terrible twos), míg dánul „határkor” (trodsalder)
a neve: normális és elfogadott, hogy a gyerekek próbálgatják a
határaikat, nem pedig idegesítő és szörnyű. Ha így közelítjük
meg, akkor könnyebben elfogadjuk a neveletlenséget, ahelyett, hogy
rossznak vagy büntetést érdemlőnek találnánk.
Egyébként is ritkán látni Dániában, hogy valaki kiabál vagy
üvöltözik a gyerekével. A kiabálástól hangos ház valóban rendkívül
ritka jelenség. Hogyan csinálják? Az egyik általunk megkérdezett
szülő nagyon jól összefoglalta: „Szerintem az első és legfontosabb
az, hogy a szülők nyugodtak maradjanak, és ne veszítsék el az
önuralmukat. Mert hogyan is várhatnánk el a gyerekektől, hogy
uralkodjanak magukon, ha mi sem tudjuk ezt megtenni? Az nem
lenne túl igazságos.”
Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a dánok puhányok vagy
gyengék, de a türelmük elvesztése, hatalmi harcok és ultimátumok
helyett a határozottságot és a kedvességet használják
fegyelmezésre, ami jóval békésebb és nagyobb biztonságérzetet
nyújtó hangulatot teremt.
Tisztelettel nevelés
A dánok is szeretik, ha a gyerekeik tisztelettudóak, de ez a
tisztelet kölcsönös. Ahhoz, hogy megkapjuk a tiszteletet, meg is kell
adnunk. Ha félelemmel irányítunk, az a tisztelet helyett a félelmet
táplálja. A határozottság és a félelem között nagy a különbség. A
félelem esetében a gyerek nem mindig tudja a valódi okát annak,
hogy miért nem csinálhat valamit, csak el akarja kerülni, hogy
bántsák, vagy kiabáljanak vele. Ez nem segíti az erős
öntudat kialakulását. Az erős öntudat a kérdésekből, a szabályok és
az okaik megértéséből, ezek elfogadásából és megbecsüléséből
származik. Teljesen más dolog egy szabálynak nevezett valamitől
félni. Az sem segít, ha üvöltözős, ellenséges környezetben kell élni.
És hasonlóképpen, mi sem fogjuk megtudni, hogy a gyerekünk
őszinte-e velünk, ha fél tőlünk. Lehet, hogy félelemből csak azt
mondja, amiről úgy gondolja, hogy hallani szeretnénk. A félelem
hathatós, de nem vezet a közelség és bizalom légkörének
kialakulásához. A tisztelet és nyugalom légkörében
sokkal pozitívabb befolyással lehetünk gyerekünkre, és
őszinte, szorosabb kapcsolat épülhet ki, ha nem kell félni a
hibázástól, a megszégyenítéstől és a fájdalomtól.
Sőt a kutatási eredmények szerint a mérvadó szülők gyerekei
nagyobb valószínűséggel válnak önállóvá, jobban beilleszkednek a
társadalomba, és jobban viselkednek. Kevésbé valószínű, hogy
depressziós vagy szorongásos tüneteket mutatnak, és kevésbé
gyakori az antiszociális viselkedés is, csakúgy, mint a bűnözés vagy
a kábítószerhasználat.13 A kutatások azt mutatják, hogy még akkor
is jelentős az eredmény, ha csak az egyik szülő nevelési stílusa
mérvadó.14 Az így nevelt gyerekek jobban hallgatnak a szüleikre, és
kevésbé befolyásolják őket kortársaik.15 Egy amerikai diákokkal
folytatott kísérlet során az egyetemistáknak egy sor erkölcsi
problémát kellett megoldaniuk. A határozott családi háttérrel
rendelkező diákok inkább a szüleikre, nem pedig a kortársaik
véleményére hallgattak döntéshozatal során.
Hogyan működik ultimátumok nélkül a dán iskola?
A dán iskolákban a demokrácia elősegítésének egyik módja,
hogy a tanárok minden évben a diákokkal együtt hozzák létre a
szabályokat. Az év elején hosszasan elbeszélgetnek a diákokkal
arról, hogy milyen egy jó osztály, milyen értékek és viselkedés
segíthet a kialakításában. A szabályok szólhatnak bármiről, például
hogy időben beérjenek, ne szakítsák félbe a másikat, vagy hogy
megadják másoknak a tiszteletet. A lényeg, hogy közösen döntenek
erről a magatartási kódexről. A szabályok minden osztályban
eltérnek. És minden év elején újraalkotják őket, mert ahogy a diákok
idősebbek és érettebbek lesznek, úgy változik a felelősségérzetük is
az előző évekhez képest.16
Az eredmény lenyűgöző. Iben például emlékszik arra, amikor az
egyik évben a lánya, Julie osztályában, ha valaki túl hangos volt,
vagy zavarta a tanítást, az egész osztálynak fel kellett állnia,
körbesétálnia a teremben, és tízet tapsolnia. Még az év elején együtt
határoztak így. A hangoskodó gyerekek ezáltal nemcsak a tanár,
hanem a társaik felé is közvetlen hatást és felelősséget éreztek. Ez
pedig meglepően erős motiváló erőnek bizonyult ahhoz, hogy ne
hangoskodjanak.
Dániában sokkal több időt és energiát fordítanak arra, hogy
hogyan előzzék meg a problémákat ahelyett, hogy hogyan
büntessenek miattuk, A legtöbb dán iskola jól felszerelt, hogy
megfelelően kezelni tudja a diákok különböző problémáit. Például a
figyelemhiányos hiperaktivitás zavarban szenvedő gyerekek
ülhetnek felfújható ülőpárnákon, ami segíti, hogy odafigyeljenek az
órán.17 A párna egyik oldalán masszírozó gumitüskék vannak,
amelyek serkentik a testtartó izmokat, így a diák egyenesebben ül és
egyensúlyoz, ami észrevétlenül is növeli a figyelmét.
Az iskolákat ellátják „izgő-mozgó készlettel” és „szeretgetős
dolgokkal”, amiket azok a gyerekek használhatnak, akik nehezen
ülnek meg egy helyben, és így zavarhatnák a többieket.18 Ezekben a
csomagokban stresszlabdák, spagettimadzagok és hasonló dolgok
vannak, amelyek lefoglalják a kezüket, segítenek nekik odafigyelni
és koncentrálni. Azokat a gyerekeket pedig, akikben valóban
túlteng az energia, vagy agresszívek, meg szokták kérni, hogy
fussanak pár kört magukban, hogy levezessék a
19
felesleges energiát,
A dán tanárokat arra is felkészítik, hogy kövessék a differenciálás
vezérelvét.20 Ez lényegében azt jelenti, hogy a tanárok megtanulják,
hogy minden egyes diákot saját igényekkel rendelkező egyénként
lássanak. Közösen tűznek ki célokat minden egyes diákkal, és
évente kétszer áttekintik a fejlődésüket. A kitűzött célok lehetnek
tanulmányi, személyes vagy társas jellegűek is. Ebben a
módszerben az az elgondolás érvényesül, hogy a diákok
differenciálása révén a tanár jobban megérti az egyéni
szükségleteiket, és jobban tud reagálni rájuk.21
Ez azért fontos, mert ahogy már az előző fejezetekben is
láthattuk, az a döntésünk, hogy hogyan látjuk a gyerekeket, hatással
van arra, hogy hogyan viselkedünk velük. Ha szemtelennek és
manipulatívnak találjuk őket, akkor annak megfelelően reagálunk. Ha
ártatlannak látjuk őket, akik azt csinálják, ami életkoruknak
megfelelő, akkor sokkal valószínűbb, hogy gondoskodó és
megbocsátó módon viszonyulunk hozzájuk, és inkább segítjük, mint
büntetjük őket. Sokkal könnyebb türelmet gyakorolnunk, ha ártatlan
szándékot és jóságot látunk az amúgy idegesítő gyerekben. A ciklus
magát erősíti: a jóság jóságot szül, a nyugalom nyugalmat. Ne
felejtsük el, hogy nem a gyerek rossz, csak az, amit csinál. Nagyon
fontos, hogy ezt a kettőt mindig szétválasszuk.
Kerüljük a hatalmi harcokat!
Iben felidézett egy példát arra, hogy még tanárként hogyan
kerülte el a hatalmi harcokat az egyik diákjával. Volt az osztályában
egy nagyon provokatív és lázadó fiú. Már meg is kapta a „rendbontó”
címkéjét. A diákok közül sokan úgy gondolták, hogy Iben túl
engedékeny vele, ő azonban nagyon fontosnak tartotta, hogy ne
kezelje a fiút rossz gyerekként, és ne bonyolódjon vele
konfliktusokba. Tudta, hogy nehéz körülmények között él, és mindig
kedves, szeretetre méltó fiúnak tartotta. Vicces és okos volt, így ő
inkább az erősségeire koncentrált, a többit pedig nem vette
figyelembe, hogy a fiú ne a negatív történetet erősítse önmagáról.
Megadta neki a tiszteletet, és bízott abban a képességében, hogy jó
ember válik belőle.
Sok évvel később a diák eljött egy osztálytalálkozóra annak
ellenére, hogy rossz emlékei voltak az iskoláról. Jobbra fordult az
élete, és eljött köszönetet mondani. Emlékezett arra, hogy Iben azt
mondta neki, hogy ő nem aggódik miatta, és tudja, hogy jól fog
menni a sora. Az egykori diák elmesélte, hogy ez a belé vetett hit
adta az erőt, hogy ő is higgyen magában, és jobb emberré váljon.
Ibent ez mélyen meghatotta. Ekkor jött rá, hogy valóban mennyire
fontos elválasztani egymástól a személyt és a viselkedését. Azzal
segíthetünk valakinek szeretetteljesebb történetet építeni önmagáról,
ha megbízunk benne, és segítünk neki átkeretezni önmagát, a
viselkedését viselkedésként kezeljük, nem a személyével tesszük
egyenlővé.
Láthatjuk tehát, hogy miért hasznos a demokratikus megközelítés
a gyerekeink jólléte, boldogsága és rezidenciája szempontjából. De
hogyan is használjuk az ultimátumok nélküli dán módszert a
gyakorlatban?
Tartsunk tükröt önmagunk elé!
 Gondoljunk azokra a dolgokra, amelyeket a legkevésbé szeretünk
hallani magunkról, majd nézzünk magunkba! Ezt kapjuk vissza a
gyerekünktől. Ha nem szeretjük a kiabálást és az ingerült ökölrázást,
ne tegyük! Ha nem szeretjük a testi fenyítést, akkor ne használjuk!
Ne aggódjunk amiatt, hogy mások mit gondolnak!
Ne aggódjunk amiatt, mit gondolnak mások rólunk vagy a
gyerekünk viselkedéséről! A kiabálás és a testi fenyítés negatív
hatása sokszor felerősödik attól a hozzáadott stressztől, hogy mások
is nézik. Függetlenül attól, hogy egy barátunk otthonában, egy
családi összejövetelen, esetleg egy étteremben vagy üzletben
vagyunk, az értékeinknek megfelelően viselkedjünk! Egyszerűen
maradjunk hitelesek, és cselekedjünk hitünk szerint! Ne
foglalkozzunk azzal, hogy mások hogyan nevelik a gyerekeiket, és
hogy a családunk szerint nekünk hogyan kellene csinálnunk. Arra
összpontosítsunk, hogy mi a jó a gyereknek, és higgyünk a dolog
sikerében! A legtöbb szülő csak ismételgeti a saját sémáit. Mi a
változtatással ennél sokkal nagyobb és nehezebb dolgot próbálunk
elérni. Próbáljunk csoportot létrehozni azokkal a szülőkkel, akik
ugyanezeket a nézeteket vallják, és támogassuk egymást! Higgyünk
az értékeinkben, és álljunk ki amellett, amiért küzdünk! Ez
a biztosítéka annak, hogy a gyerekekből boldogabb, rugalmasabban
alkalmazkodó és kiegyensúlyozottabb felnőtteket neveljünk.
A dán módszer működik. Ha az evés, udvarias viselkedés, a
család vagy barátok előtti veszekedés miatti hatalmi harc feldúl
minket, ne menjünk bele! Lélegezzünk mélyet, maradjuk nyugodtak,
és gondolkodjunk! Vicceljük el! Kínáljunk kiutat belőle! Ne aggódjunk
amiatt, hogy egy barátunk hogyan ítél meg minket vagy a
gyerekeinket! Hosszú távon a gyerekeink egészségesebbek és
boldogabbak lesznek, és ez az, ami számít.
Őrizzük meg a nyugalmunkat és húzzuk meg a határainkat!
Felesleges dolog minden apró csatározásba belebonyolódni.
Valóban annyira fontos, hogy a gyerekek ruhája és haja minden
alkalommal tökéletes legyen? Tényleg olyan lényeges, hogy ne
hordják még egy napig azt a Batman-pólót? Valóban olyan fontos,
hogy az utolsó falatot is legyűrjék a tányérjukról, mert mi azt
mondtuk? Hogy megegyék a spenótot, mert muszáj? Vajon tényleg
megéri? Ezt nekünk magunknak kell meghatároznunk, és
társunkkal együtt dönteni arról, hogy hol jelöljük ki az alapvető
határokat. Erre persze nem egy vendégségben vagy egy étteremben
jön el a megfelelő pillanat. Hol húzódnak a határvonalaink, és mikor
akarjuk azokat megtanítani és betartatni? Kérdezzük meg
magunktól, hogy vajon a mindenki szeme láttára rendezett kiabálós
jelenettel tiszteletben tartjuk-e saját magunkat és a gyerekeinket!
Következetesnek kell lennünk, de nem kell katonákat nevelnünk! Ne
feledjük, hogy a gyerekek különböző időszakokon mennek keresztül,
amikor nem akarnak megcsinálni/ enni/viselni/mondani bizonyos
dolgokat! Ki fogják nőni. Ha a határvonalainkat következetesen
megtartjuk, akkor meg fogják érteni. A legfontosabb, hogy legyen
elég türelmünk és eszközünk, hogy átvészeljük ezeket az
időszakokat anélkül, hogy elveszítenénk a nyugalmunkat, és
szem elől tévesztenénk a lényeget.
Jessica lánya egy időben nem volt halandó kabátot vagy zoknit
felvenni. Nagyon idegesítő volt, de semmi más nem győzte meg,
csak ha kivitték kabát és zokni nélkül, amikor is rájött, hogy „Hé,
fázom, fel kellene öltöznöm!” Eltartott egy ideig, de kinőtt belőle. Egy
ideig köszönni sem köszönt senkinek. Amikor az emberek megálltak,
és köszöntek neki, csak félrenézett. Jessica mindig emlékeztette
rá, hogy köszönni kell, de sosem erőltette. Hat hónappal később
egyszer csak elkezdett felszólítás nélkül köszönni az embereknek,
és azóta is köszön mindenkinek. A gyerekek szeretik maguk
tesztelni a dolgokat. Ha ez túlzottan hatalmi játékká fajul, akkor azon
mindenki csak veszít, és az életünk kellemetlenebbé válik a
kelleténél. Ha nyugodtak maradunk, a gyerekek is azok lesznek.
Ultimátum helyett kínáljunk kiutat!
A gyerek eldob valamit, de mi ezt nem akarjuk. Erre a válaszunk
általában: „Ne dobd el! Ha még egyszer eldobod, akkor baj lesz!”
Vegyük el! Vonjuk el a figyelmét! Távolítsuk el a gyereket! Vicceljünk!
Amikor nemet mondunk, maradjunk nyugodtak! Mutassuk meg a
gyereknek, hogy mi lehet a dobálás eredménye! Csináljunk úgy,
mintha megütött volna minket az a tárgy, mondjuk, hogy au-au, és
adjuk vissza neki! Ha még egyszer eldobja, mutassuk meg megint,
és szomorúan rázzuk meg a fejünket: Au-au! Lehet, hogy elsőre
nem sikerül, de idővel egyre több mindent meg fog érteni.
 Nem elfogadható megütni vagy megharapni másokat, ilyen
esetben határozottan meg kell fogni a gyereket, és erőteljesen
megtiltani neki a dolgot. A gyerek nézzen ránk, kérjen bocsánatot és
simogasson meg, hogy megértse, mit jelent a bocsánatkérés és a
fizikai atrocitás tiltása már kora gyerekkorban. Ne feledjük, hogy
gyorsan kell reagálnunk, mert a gyerekek egy szempillantás
alatt elfelejtik, mit is tettek. Rögtön az adott pillanatban kell
a viselkedésükkel foglalkozni. Lehet, hogy először nem is értik a
bocsánat jelentését, de idővel és az empátia segítségével
megtanulják.
Hatalmi harcok a vacsoraasztalnál
Egy gyerek ételre adott reakciója gyakran attól függ, menynyire
éhes. Ha például többet evett délután, akkor nem lesz nagyon az.
De lehet olyan éhes is, hogy szabályoznia kell a vércukrát, hogy
jobban érezze magát. A vércukor szabályozását szolgáló evés
biztosan befolyásolja a gyerek viselkedését is. Az empátia segít,
hogy megértsük viselkedésének okait, és ennek megfelelően tudunk
reagálni, Jó kiindulópontul szolgál, ha megértőek vagyunk, és nem
mérgesek. Próbáljuk magunkat elképzelni ezekben a helyzetekben –
túl éhesen vagy jóllakottan és induljunk ki ebből.
Soha ne feledjük, hogy nagy ajándék, ha megtanítjuk a gyereket
az étel élvezetére és tiszteletére. Az étel tart minket életben, és az
evéssel való egészséges és örömteli kapcsolat egy egész életen át
boldogságot hozhat. Győződjünk meg róla, hogy egészséges a mi
ételhez való viszonyunk is. Az étkezéseknek végül is a családdal
együtt kellemesen eltöltött időnek kellene lennie.
Tegyünk mindenből egy kicsit a gyerekek tányérjára, és hagyjuk,
hadd egyenek saját belátásuk szerint. Az étkezések légköre inkább
legyen barátságos és hangulatos, semmint feszültséggel teli, és ne
arra összpontosítsunk, hogy a gyerekeknek enni kell! A legtöbb
embernek ilyen körülmények között elmenne az étvágya!
Ha nagy dolgot kerekítünk belőle, akkor azzá is válik. Az étel ott
van. Ha akarják, később is megehetik. Mi sem mindig szereljük az
elénk tálalt ételt, vagy esszük meg az utolsó falatot is a tányérunkról,
vagy kényszerítjük magunkat, hogy kipróbáljunk olyan ételeket,
amiket nem szeretünk. Néha megtesszük, de nem mindig. Ha
lehet, adjunk kiutat a gyerekeknek. Sokkal nagyobb lesz a tiszteletük
velünk szemben, ha ők maguk jönnek rá a szabályra. Mindig tartsuk
szem előtt, hogy mi magunk vagyunk a példák. Kevesebb
erőlködéssel könnyedebbé válnak a dolgok, főleg étkezésnél. Ne
feledjük, hogy a gyerekek különböző időszakokon mennek át az
étkezéssel kapcsolatban is. Egészséges választási lehetőségeket
kínáljunk, és csökkentsük az egészségtelen ételek mennyiségét.
Az étkezések legyenek élvezetesek, ne olyanok, mint egy
fogolytáborban. Mindez megtanítja a gyerekeket arra, hogy az
étkezés élvezetes dolog.
Hogy a gyerekeket evésre biztassák, a dán szülők gyakran azt
mondják:
– Ha ezt megeszed, nagy és erős leszel. Szeretnél nagy és erős
lenni? – majd megkérik a gyerekeket, hogy feszítsék meg az
izmaikat, hogy lássák, milyen erősek, és biztosítják őket, hogy
erejüket a zöldségekből és az egészséges ételekből nyerik. Ez
sokkal gyakrabban beválik, mint gondolnánk.
Magyarázzuk el a szabályokat és kérjük a megértés
visszaigazolását!
– Kösd be a biztonsági övet!
– Nem. Nem akarom.
– Emlékszel, mit mondtam, miért kell bekötni magunkat?
– Nem.
– Mert ha baleset történik, könnyen megsérülhetünk, és kórházba
kell mennünk. Szeretnél kórházba kerülni?
– Nem.
Majd határozottan kössük be a biztonsági övét!
Minél érthetőbb módon sikerül a dolgokat elmagyarázni a
gyerekek számára, annál jobb. Ez a megközelítés tiszteletet
közvetít, és segít, hogy a gyerekeinkkel azonos álláspontot
képviseljünk a közös cél (jelen esetben az autózás) tekintetében.
Lássunk hozzá!
1. Készítsünk tervet!
Milyen értékeket képviselünk a gyerekeinkkel kapcsolatban?
Vegyük számba saját és társunk értékeit is.
2. Megütjük vagy elfenekeljük a gyerekünket? Fogadjuk meg,
hogy többet nem csináljuk! Nem szükséges, és nem erősíti a
bizalmat és a tiszteletet.
3. Túl sokat kiabálunk?
 Fogadjuk meg, hogy többet nem csináljuk! Csak akkor kiabáljunk,
amikor szükség van rá! Senki sem szereti a kiabálást. A gyerekek
utánozni fognak minket, mi vagyunk a példaképük. Ha azt
szeretnénk, hogy önuralmat gyakoroljanak, és jól viselkedjenek,
akkor nekünk kell megmutatnunk, hogyan uralkodunk magunkon.
Hogyan tudjuk elkerülni a verést és a kiabálást? Találjuk meg a
módját, hogy saját stressz-szintünket csökkentsük! Aludjunk többet!
Lélegezzünk mélyeket! Mozogjunk többet! Töltsünk egy kis időt távol
a családtól! A kiabálás és a verés gyakran a saját magunkra fordított
idő hiányából fakad, mert nincs időnk feldolgozni a reakcióinkat, és
elgondolkodni a jobb megoldáson.
Ha úgy érezzük, hogy fel fogunk robbanni, vagy mindjárt kiabálni
kezdünk, vegyünk egy mély lélegzetet! Menjünk át egy másik
helyiségbe, és adjunk magunknak egy kis időt! Ha van rá
lehetőségünk, adjuk át a stafétabotot a társunknak! Próbáljuk
betartani, hogy nem ütünk, és nem kiabálunk, és közösen
határozottan álljunk ki amellett, amit el szeretnénk érni a
gyerekeinknél! Ez a szövetség kulcsfontosságú! Ez azért is segít,
mert könnyebben kordában tartja mindkét szülő kitöréseit. Így, ha az
egyik már a tűréshatáron jár, akkor nyugodtan megkérheti a társát,
hogy vegye át a stafétabotot. Rövid időn belül látható az eredmény,
hogy a gyerekek nyugodtabban viselkednek.
TANÁCSOK AZ ULTIMÁTUMOK ELKERÜLÉSÉHEZ
1. Ne feledjük elválasztani a viselkedést a gyerektől! Nincsen
rossz gyerek, csak rossz magatartás. És rossz gyereknevelés.
2. Hatalmi harcok
Ha nem keressük a hatalmi harcokat, akkor nem is találunk rá
lehetőséget. Mindig a közös győzelemre összpontosítsunk, ne arra,
hogy saját magunk hogyan győzhetnénk.
3. Ne hibáztassuk a gyereket!
Vállaljunk felelősséget a saját szerepünkért, és próbáljuk meg
jobban csinálni legközelebb!
4. Próbáljuk meg belátni, hogy a gyerekek alapvetően jók!
A gyerekek feladata, hogy megtapasztalják a határaikat, és
teszteljék a szabályokat. Nem rosszak vagy manipulatívak, csak így
fejlődnek.
5. Tanítsuk gyerekeinket!
 Irányítsuk, gondozzuk és oktassuk őket! Ne csak azt lássuk, hogy
még több büntetésre és fegyelmezésre van szükségük! Találjuk meg
a módját a nehezebb esetek kezelésének! Ne címkézzük őket, hogy
„cseles”, „manipulativ” vagy „rettenetes”. A szavaknak súlyuk van, A
viselkedés az csak viselkedés, nem maga a gyerek.
6. Keretezzük át!
Találjunk jobb történeteket a gyerekekről és másokról! Ha
megtanuljuk az átkeretezést, és gyerekeinket is megtanítjuk rá,
akkor mindenki gondoskodóbb és boldogabb lesz.
7. Ne feledjük: minden visszahat ránk!
A jó jóságot hoz magával. A rossz rosszat szül. Az önuralom
hiányából is csak ugyanaz lesz, míg a nyugalom nyugalmat
eredményez.
8. Vonjuk be a társunkat!
A kutatások azt bizonyítják, hogy már az is nagy eredményhez
vezet, ha csak az egyik szülő követi a mérvadó nevelési stílust, és
nyugodt tud maradni. De az még jobb, ha mindketten ezt tudják
tenni!
9. Figyeljük meg az ultimátumainkat!
Írjuk össze az általunk rendszeresen használt ultimátumokat!
Mennyiben térnek el azoktól, mint amit a szüleink mondtak? Hogyan
tudnánk valami pozitívat kihozni belőlük?
10. Ne feledjük gyerekünk életkorát!
A korához képest mit várhatunk el egy gyerektől (a legközelebbi
fejlődési zóna alapján)? Minden kornak megvan a maga „témája”,
amire abban az időszakban számítani lehet. A gyerekek nem kis
felnőttek.
11. Minden érzéssel szemben legyünk elfogadók! Fogadjuk el a
gyerekünk érzéseit akkor is, ha éppen nem a kedvünkre való a
hangulata. Nem számít, mások mit gondolnak a gyerekünk
lelkiállapotáról. Mindenkinek van rossz napja néha, még a
gyerekeknek is. Ha azonban nem stresszelünk rajta, akkor
kevésbé hívjuk fel rá a figyelmet, és tiszteletben tartjuk a gyerek
önszabályozásra való képességét.
12. A tiltakozás válasz valamire
Ne feledjük, hogy a tiltakozás a kommunikáció egy formája. A
növekvő függetlenség jele is lehet. Értékeljük akként, ami valójában,
ahelyett, hogy csak egy szörnyen bosszantó dolognak tartanánk.
13. Szemléljük összefüggéseiben a helytelen viselkedést!
 Változott-e valami a gyerek életében, ami a magatartásbeli
változást okozhatta?
14. Tudjuk, hogy mire ugrunk!
Fontos felismerni a gyenge pontjainkat. Hol érvéget a türelmünk,
és mit tehetünk, mielőtt eljutnánk odáig? Esetleg több alvásra,
kikapcsolódásra vagy mozgásra van szükségünk? Figyeljünk oda
igényeinkre, és kérjünk segítséget!
15. Mutassuk ki, hogy figyelünk!
Mutassuk ki a gyereknek, hogy figyelünk rá! Ha például kér
valamit tőlünk, fontos kimutatni, hogy hallottuk és megértettük – még
ha nem is teljesíthető a kérése. Ismételjük meg, hogy tudja, hogy
hallottuk. „Hallom, hogy szeretnél egy nyalókát, de…” Magyarázzuk
el a gyereknek, hogy miért nem lehet! Mutassunk tiszteletet,
tanítsunk tiszteletet, és ő is tisztelni fog minket.
7. fejezet
EGYÜTTLÉT ÉS HYGGE
A jó csapatok akkor válnak kiválóvá, amikor a csapattagok eléggé
bíznak egymásban ahhoz, hogy az „én”-t feladják a „mi” érdekében.
PHIL JACKSON
Amikor Jessica tizenhárom évvel ezelőtt először találkozott a férje
családjával, és együtt töltött velük egy kis időt Dániában, enyhén
szólva is furcsa élményként élte meg. A hygge sig vagy hygge (ejtsd
hüge) szellemében éltek, ami szó szerint „meghitt együttlétet” jelent.
Ebbe beletartozott a gyertyagyújtás, társasjátékok, kellemes
étkezések, teázások és sütizések, vagy egyszerűen a meghitt
légkörben együtt töltött idő. Ez a népes család néha hosszú napokra
is összegyűlt, hogy szünet nélkül csak egymás társaságában töltsék
az időt. Jessica eleinte furcsállotta ezeket a csoportos
összejöveteleket, de a jelenség tizenhárom éves megfigyelése után
végre rájöttünk a titok nyitjára.
Jessica amerikai családja nagyon más volt. Általában csupán
korlátozott mennyiségű időt voltak képesek egymással tölteni, ami
után némi szünetre volt szükségük. Ezt tisztelettudóan tették,
tudván, hogy a szünetek és a saját dolgaik intézése része az
életmódjuknak. Amerikaiként a megszakítás nélkül, folyamatosan
egymás meghitt társaságában töltött idő majdnem olyan lett volna,
mintha a személyiségi jogaikat sértették volna meg. Úgy tűnt, hogy
az ilyen együttlét a katasztrófák és veszekedések melegágya. Tény,
hogy Jessica sohasem értette, hogyan tudnak a dán családok olyan
sok meghitt időt együtt tölteni mindenféle dráma nélkül. Ennyi rokon
és hozzátartozó között biztos akad valaki, akinek van valamilyen
problémája, vagy legalább valamilyen neurotikus hajlama, amiről
pletykálni lehet. A népes rokonság ellenére mégis nagyon kevés
negatív dolgot és panaszt lehetett hallani, és olajozott gépezetként
működtek együtt. Hát mi a csoda történik itt?
Lehet, hogy ez a meghitt együtlét az egyik oka annak, hogy a
dánok folyamatosan a boldogsági ranglétrák élén állnak? A válasz
egyértelműen igen.
A kutatások kimutatták, hogy a jóllét és boldogság egyik
legpontosabb előrejelzője az a minőségi idő, amit a családunkkal és
barátainkkal töltünk.1 Bár modern világunk nem mindig kedvez neki,
de a dán módszer garantálja, hogy a hygge a mindennapi életünk
részévé váljon.
A hygge mint életmód
Maga a hygge szó a 19. században keletkezett, a germán hyggja
szóból származik, amelynek jelentése az, hogy valaki „elégedettnek
gondolja vagy érzi magát”. Egyszerre erény, ok a büszkeségre,
hangulat és lelkiállapot. A hygge olyasvalami, amivel a dánok mind
tettben, mind gondolatban egyaránt azonosulnak – azt is
mondhatjuk, hogy kultúrájuk alapját képezi.2
Mivel a dánok számára a hygge életforma, megpróbálnak minél
több időt meghitten együtt tölteni családjukkal és barátaikkal.
Karácsonykor például mind összefognak, hogy a maximális
kényelmet biztosítsák. Csapatmunka folyik. Ez magában foglalja azt,
hogy nemcsak gyertyákkal és finom ételekkel biztosítsunk kellemes
légkört, de viselkedésünkkel is. Mindenki segíteni próbál, hogy
senki ne érezze úgy, hogy egyedül dolgozott. Az idősebb gyerekeket
arra ösztönzik, hogy foglalkozzanak a kisebbekkel, és segítsék őket.
Igyekeznek olyan játékokat találni, amikben mindenki részt vehet, és
mindenki próbál is játszani - még akkor is, ha épp nincs sok kedve
hozzá. Ha valaki nem vesz részt a játékban, az nem túl hyggeligt,
azaz „nem túl meghitt”. Ilyenkor megpróbálják a magánéleti
problémáikat hátrahagyni, pozitívnak maradni és nem veszekedni,
mert nagyra értékelik ezt az együtt töltött meghitt időt, és ilyenkor
nem akarnak mással foglalkozni.
Rengeteg más alkalmunk van arra az életben, hogy
nyugtalankodjunk és stresszeljünk, a boldogság pedig abból
származik, amikor időnként ezt félre tudjuk tenni, és élvezni tudjuk a
szeretteinkkel töltött pillanatokat. A dánok számára az együtt töltött
meghitt, szép élmény a végső cél, és remek példa, amelyet
továbbadhatunk a gyerekeinknek.
A többiekhez való viszonyunk ad értelmet és célt az életünknek,
ezért értékelik a dánok olyan nagyra a hyggét. Az egyes embert is
nagyra becsülik, de a másokhoz fűződő kapcsolat és egymás
támogatása nélkül senki sem lehet igazán és teljes emberként
boldog.
Az amerikai háttér
Ha belegondolunk, az együttlét fogalma teljesen eltér attól az
individualista szemlélettől, amely az amerikai identitás nagy részét
meghatározza. Az Egyesült Államok az önállóság filozófiájára épült.
Ha elég erősek vagyunk, akkor nincs nagyon szükségünk másokra,
hogy elérjük céljainkat. Miért kellene másoktól függenünk, ha
egyedül is képesek vagyunk boldogulni? Amerika az egyéni
teljesítményt és az önmegvalósítást dicsőíti, olyan kifejezésekkel is,
mint a self-made man, vagyis a maga erejéből sikeressé lett ember,
és az egyéni hősöket bálványozza az élet minden területén, legyen
az politika, társadalmi élet vagy sport. A sportközvetítések nagyon
ritkán szólnak a csapatmunkáról, inkább a kiemelkedő egyéni
teljesítményeket hangsúlyozzák: a hátvédét vagy a dobójátékosét.
Arról a csillagról szólnak, amely fényesebb a többinél. Azok, akik a
sztárt segítik, gyakran beleolvadnak a háttérbe. A kemény munkát
és a legerősebb győzelmét csodálják a leginkább. Úgy nevelik a
gyerekeket, hogy igyekezzenek ők is sztárrá és győztessé válni.
Geert Hofstede, a világszerte elismert kulturális pszichológus a
kulturális különbségekről készített híres tanulmányában arra a
következtetésre jutott, hogy az Egyesült Államokban a legmagasabb
szintű az individualizmus a világon,3 Szinte hihetetlen.
Amerika annyira az „énre” van beprogramozva, hogy talán már észre
sem vesszük.
 Ezzel semmiképpen sem szeretnénk azt mondani, hogy az
Egyesült Államokban nincsen hihetetlenül erős közösségi szellem.
Csupán arra szeretnénk rámutatni, hogy kulturális szempontból
nagyon individualisztikus az amerikai gondolkodás. Például egy
családi összejövetelen sokkal egyszerűbb arra gondolni, hogy én
hogy érzem magam, mint hogy hogyan érezzük magunkat közösen.
Állandóan az „énidőről” beszélünk, arról, hogy nekem mire van
szükségem, hogy én hogyan érzem magam, ahelyett, hogy hogyan
érezzük magunkat mi, együtt.
Sőt igazság szerint a legtöbbünk szeretne győztes lenni.
Szeretnénk, ha a gyerekeink is győztesek lennének, vagy legalább a
legjobbak valamiben, hogy kitűnjenek. Ez teljesen helyénvaló. Ki ne
akarná ezt? Csak számoljuk össze azt a rengeteg díjat, amit az
iskolák manapság különféle kreatív indokokkal kiosztanak. Legyen
az akár a legbutább vicc, a legédesebb mosoly vagy az osztály
ugrókötél-bajnokának díja, mind arra törekszünk, hogy elismerjenek
valamiért. Ez mélyen beleivódott az amerikai kultúrába,
Ezzel szemben vajon hányan vennénk fontolóra, hogy díjat
adjunk a csoport harmóniájáért? Hányan értékeljük a gyerekünk
sikerét inkább az alapján, hogy miként segített a többieknek játszani,
és hogy milyen szépen játszottak együtt, ahelyett, hogy ő maga
mennyire játszott jól?
Amikor az „én” helyébe a „mi” kerül
Az összetartozás és a hygge fogalmának sok hozadéka van, de
alapvetően az a lényege, hogy az egész érdekében félretesszük a
saját érdekeinket. A küszöbön hagyjuk a drámát, az egyéni
igényeket és vágyakat, hogy az összejövetel kellemesebb legyen.
Így a gyerekeinknek sokkal szebb élményben lesz részük. Ők nem
élvezik a felnőttek drámáit, negativitását és széthúzását. A
gyerekeknek elég a boldogsághoz a meghitten együtt töltött idő. És
ha elsajátítják a hyggét, egy nap majd a saját gyerekeiknek
is továbbadják.
Van egy híres mese a mennyről és a pokolról, amely szerintünk
jól ábrázolja ezt az elgondolást.4 Lent a pokolban egy hosszú asztal
áll, bőséges lakomával, borral és gyertyákkal megterítve, de a légkör
hideg. Az asztal körül ülő emberek sápadtak és soványak, sírás és
jajveszékelés zaja tölti be a termet. Karjaik helyén hosszú botok
lógnak, és ez megakadályozza, hogy az ételt a szájukhoz
emeljék. Hiába próbálkoznak, teljesen reménytelen. Az előttük lévő
bőséges lakoma ellenére is éheznek.
A mennyben ugyanez a jelenet látható. Ugyanúgy egy hosszú
asztal áll középen a lakomával és a gyertyákkal, de az asztal körül
vidám, nevető emberek ülnek. Énekelnek és esznek. Meleg és
vidám a hangulat, és mindenki élvezi az ételt, italt és a társaságot.
Az a dologban a visszás, hogy karok helyett nekik is csak hosszú
botjaik vannak. Ahelyett azonban, hogy maguk próbálnának enni,
inkább etetik egymást. Ebben az egyszerű tanmesében a
nézőpont elmozdul az „én” felől a „mi” irányába, és így lesz a
pokolból mennyország.
Csapatmunka Dániában
Dániában a gyerekek már nagyon fiatalon csoportos projekteken
dolgoznak, hogy megtanítsák őket, hogyan segíthetnek másoknak,
és vehetnek részt csapatmunkában és csapatépítésben. Megtanítják
nekik, hogyan ismerjék meg a másik erősségeit és gyengeségeit, és
hogyan segíthetnek másokon nemcsak felületes dolgokban,
hanem mélyebb értelemben is. A dánok szerénységre biztatják a
sztárdiákjaikat, hogy empatikusak legyenek, és törődjenek
másokkal. Ha csak saját magunkkal foglalkozunk, az nem hyggeligt.
Tény, hogy a dánok világszerte ismertek arról, hogy könnyű velük
együttműködni, és szerethetőek. Ez azért van, mert kiváló
csapatjátékosok. Segítenek másoknak, hogy magukon segítsenek,
és még sztárként is szerények. És ki ne értékelne egy szerény
sztárt?
A civil közösségek is a dán élet szerves részei. Az ún.
foreningsliv, azaz egyesületi élet csoportjai a közös hobbi vagy
érdeklődés alapján szerveződnek. A tevékenység célja lehet
gazdasági, politikai, tudományos vagy kulturális. Rendeltetésük
lehet, hogy változást hozzanak a társadalomban – például egy
politikai társulás keretein belül vagy oly módon fejezzék ki magukat,
ami megfelel a tagok társadalmi igényének – ilyen például egy
kórus vagy bridzsklub. A statisztikák azt mutatják, hogy a dán üzleti
vezetők 79% a már 30 éves kora előtt aktív tagja volt valamilyen
szervezetnek. Ennek függvényében a hasonló tapasztalatokkal
rendelkező menedzserek 94, 92 és 88%-a úgy véli, hogy az aktív
részvétellel töltött évek fejlesztették a szociális és interperszonális
készségeiket, és erős kapcsolatrendszert építettek ki. Dánia
vezetőinek 99%-a úgy gondolja, hogy az ezekben az önkéntes
egyesületekben való részvétel előmozdítja a fiatalok
5
szakmai készségeit.
Az együttműködés és a csapatmunka szelleme a dán élet minden
területén megtapasztalható – az osztályteremtől a munkahelyen át a
családi életig. Ha a családra mint csapatra gondolunk, az elősegíti
az összetartozás érzését. Közös főzés, közös takarítás, egymás
társaságában töltött idő – a dán családok ezekkel a mindennapi
tevékenységekkel dolgoznak a jóllétük fenntartásán.
Az éneklés és a hygge
A dánok a hygge megteremtésének egy másik érdekes módját is
alkalmazzák, mégpedig azt, hogy imádnak énekelni. A karácsonyi
vacsorától a születésnapokon át a keresztelőkig és esküvőkig – ha
az adott esemény megér egy dalt, akkor a dánok valószínűleg
énekelni fognak.
A dalokat gyakran ezekre az alkalmakra írják, és kiosztják a
dalszöveget, hogy egy népszerű dallamra együtt énekeljék. Ezek a
házi szövegek gyakran vidámak és viccesek, és ahogy együtt
énekelnek, mindenki részt vesz a szöveg felfedezésében. Más
esetekben az általuk énekelt dalok a nemzeti daloskönyvből, az ún.
Hojskolesangbogenből származnak. A dán éneklési hagyomány a
késő középkori nemesi és arisztokrata lakomákra nyúlik vissza, de
az idők során olyan sokat művelték, hogy manapság sokkal
gyakoribb, mint valaha.
Nick Stewart, az Oxford Brookes Egyetem professzora
kórustagokon végzett kutatásokat, és úgy találta, hogy az énekléstől
nemcsak boldogabbnak érzik magukat az emberek, hanem egy
értelmes tevékenységet folytató csoport tagjának is.6 Az éneklés
során a mozdulatok és a légzés szinkronizálása az összetartozás
erős érzetét hozza létre. Sőt kísérletek igazolják, hogy a kórustagok
képesek a szívverésüket is szinkronizálni éneklés közben. Az
együtt éneklés során boldogsághormon, oxitocin keletkezik, amely
csökkenti a stresszt, és növeli a bizalmat és a kötődést. Elég csak
kipróbálni a közös éneklést, hogy (miután már nem érezzük idétlenül
magunkat) megtapasztaljuk ezeket a nagyon erős hatásokat.
 A társas kapcsolatok hatása a stressz szintjére
A hyggelige, meghitt kapcsolatok és az összetartozás
hatékonyságára nem a dánok boldogságszintje az egyetlen
bizonyíték, hanem számos kutatás is alátámasztja. A Brigham Young
Egyetem és a Chapel Hill-beli North Carolina Egyetem kutatásában
148 olyan tanulmány adatait összesítették, amelyek az
egészségügyi állapotnak a társas kapcsolatokkal való összefüggését
vizsgálták.7 A tanulmányok összesen több mint 300 ezer férfit és nőt
vizsgáltak a fejlett társadalmakban, és kimutatták, hogy a rossz
szociális kapcsolatokkal rendelkező embereknek átlagosan 50%-kal
nagyobb az esélyük a korai halálra (átlagosan 7,5 évvel) , mint az
erős kapcsolatokkal rendelkezőknek. A várható élettartam közötti
különbség körülbelül akkora, mint a dohányzók és nem dohányzók
közötti halálozási különbség, és nagyobb, mint bármely
egészségügyi kockázat, amely olyan jól ismert életmódbeli
tényezőkkel hozható összefüggésbe, mint a mozgás hiánya vagy az
elhízás.
Egy másik, szintén az egészség és a szociális kapcsolatok
összefüggésével foglalkozó nagyon híres kísérletben Sheldon
Cohen a Carnegie Mellon Egyetemen több száz egészséges
önkéntessel töltetett ki részletes kérdőívet a társasági életükről, majd
kitette őket egy influenzavírusnak, és néhány napra karanténba
zárta őket.8 Az eredmények alapján a több társas kapcsolattal
rendelkező résztvevők megbetegedésének alacsonyabb volt a
valószínűsége, mint zárkózottabb társaikénak.
Azoknak az embereknek, akiknek sok barátja volt, az
immunrendszere egyszerűen jobban működött: fel tudták venni a
harcot a vírussal, és gyakran tünetmentesek maradtak. Mivel úgy
tűnik, a stresszhormon hatással van az immunválaszra, így
érthetővé válik, hogy az aktív közösségi élet segít abban, hogy az
immunrendszer erős maradjon, ugyanis kordában tartja a fiziológiai
stresszt.
Egy chicagói kutatócsoport szintén tanulmányozta ezt a hatást,
és megerősítette az eredményeket: a szociális támogatás valóban
segít a stressz kezelésében.9 Ha tudjuk, hogy van kivel beszélnünk,
vagy van kihez segítségért fordulnunk a nehéz időszakokban, akkor
készen állunk szembenézni az élet kihívásaival anélkül, hogy
összeomlanánk. Rugalmasabbak, reziliensebbek vagyunk. Ha
megnyílunk mások felé, az könnyít a stressz terhén, amit cipelünk.
Sokan törekszenek arra, hogy sztoikusak maradjanak, és
ne mutassanak meg sokat magukból, de a kutatások szerint azok,
akik erősek próbálnak maradni egy tragédia során, sokkal tovább
szenvednek, mint azok, akik megosztják az érzelmeiket, és
megnyílnak mások felé.10
A kismamák: támogatás dán módra
Az együttlét megnyugtató hatása különösen jól megfigyelhető az
új anyukák esetében, akiken nagyon nagy a nyomás, hogy
beleszokjanak új szerepükbe. Az alváshiány és az új szülők sok-sok
feladata nagyon nyomasztó tud lenni. Ugyanakkor a kutatások azt
mutatják, hogy az új anyukák reakciója ebben a nehéz időszakban
inkább az, hogy csökkentik a társas érintkezést, ahelyett, hogy
növelnék azt.11 Ez paradox, mert gyakorlatilag csak ront a helyzeten.
Egyértelműen bebizonyosodott, hogy a barátok, családtagok és
szülői csoportok támogatása segít az új anyáknak
a stresszhelyzetek kezelésében, és így támogatja Őket abban is,
hogy pozitívabb megvilágításban láthassák a saját gyereküket.12 Ez
mindenki életminőségén javít, de leginkább a növekvő gyerekén.
Minél nagyobb közösségi támogatást élveznek a szülők, annál
egészségesebb és boldogabb lesz a baba.
Dániában a szülést követő héten a helyi védőnő felkeresi az új
anyukát az otthonában, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e
vele és a babával. Ami még ennél is fontosabb, megadja neki a
környéken élő többi nő elérhetőségét, akiknek nemrég született
kisbabájuk, sőt arról is tájékoztatja, hogy első, második vagy
harmadik gyerekük született, így az anyukákat össze lehet
párosítani. Ezek a nők csoportokat hoznak létre, hetente egyszer
találkoznak, megosztják egymással a tapasztalataikat, és támogatják
egymást. Az anyák egymás segítőiként is működnek, és
odafigyelnek arra, aki nem ment el a találkozóra. Felhívják vagy
meglátogatják, hogy megnézzék, minden rendben van-e vele, van-e
kapcsolata más szülőkkel, akikkel megoszthatja gondjait. Ezek a
csoportok alapvető támogatást jelentenek egy nehézségekkel teli
időszakban, és Dániában szerves részeit képezik az új anyák
életének, biztonságot és boldogságot kínálva az anyáknak és a
babáknak egyaránt.
A valódi hygge
Már sokat beszéltünk a szociális támogatásról, az együttlétről és
a hygge fontosságáról. Jessica számára azonban egy személyes
tapasztalat hozta el azt a pillanatot, amikor megértette, mi is ez
valójában.
Napos, friss idő volt Jessica a függőágyban feküdt a sógornője
kertjében egy nagy szilvafa alatt, mellette a férje, kettejük között
bevackolva a kisfiúk és a lányuk. Lengő szendvicsként összebújtak a
hintaágyban, volt, akinek még nyitva volt a szeme, volt, aki már
elaludt. Jessica egyik lába kilógott, és lágyan hintáztatta a
függőágyat. A fák hangosan susogtak a szélben, a levelek között
átragyogó napsugarak kaleidoszkópmintákat rajzoltak az arcukra. Az
érzékek kombinációja volt ez, a tapintás, a természet meleg hangjai
és kisfia pihés hajának az illata együttesen. Erezte fia szívverését,
és lába mellett a férje lábának melegét. Kezében tartotta a lánya
lábát, aki az apjához bújt. Együtt voltak.
– Látom, élvezitek ezt a kis családi hyggét – mondta a sógornője,
amikor kijött, hogy ebédelni hívja őket. És akkor, tizenhárom évnyi
házasság után Jessica megértette, hogy dióhéjban ez a hygge.
Érzés is, és életmód is egyben. A más dolgokból származó
zűrzavar és hisztéria kizárása. Az életünk legfontosabb és
legjelentőségteljesebb pillanatainak – a gyerekeinkkel, családunkkal
és barátainkkal töltött időnek – az élvezete és tiszteletben tartása.
Ne bonyolítsuk túl a dolgokat, teremtsünk pozitív hangulatot, és
hagyjuk magunk mögött a gondokat! Akarjunk jelen lenni ezekben a
pillanatokban, döntsünk úgy, hogy ott leszünk, és járuljunk hozzá a
meghitt időhöz. Egy nagy családon belül ez erőfeszítést igényel,
mert mint minden csapatmunkában, itt is együtt kell dolgozni egy
közös cél érdekében. Ez pedig pont az ellenkezője az egyéniség
parancsának, annak, hogy kitűnjünk a tömegből. Mindenkinek
akarnia kell, és tiszteletben kell tartania. Mindenki részt vesz benne.
Ha hajlandóak vagyunk hozzájárulni az együtt töltött meghitt időhöz,
az jelentősen javítani fog a családi együttléteken, ez pedig jótékony
hatással lesz jóllétünkre és boldogságunkra.
TANÁCSOK AZ EGYÜTTLÉTHEZ ÉS A HYGGÉHEZ
1. Tegyünk hyggeesküt!
 Egyezzünk meg az egész családdal, hogy a következő
összejövetelen nem magunkra gondolunk, hanem hogy jelen
legyünk, és segítsük, hogy viták és konfliktusok nélkül működjön
minden. A hyggeeskü megtalálható a fejezet végén, vagy letölthető a
thedanishway. com weboldalról.
2. Élvezzük együtt a pillanatot!
Állapodjunk meg abban, hogy mindenki az ajtón kívül hagyja a
napi stresszt! Ne a saját vagy mások életében zajló rossz dolgokra
összpontosítsunk! Ne töltsünk sok időt negatív témákkal, és ne
beszéljünk túl sokat másokról negatívan! Mindenkinek erőfeszítést
kell tennie annak érdekében, hogy együtt élvezzük a
pillanatot. Élénkek és vidámak legyünk, ne pedig vádaskodók! A
gyerekek utánozni fogják ezt a viselkedést – úgy érzik majd, hogy
fontosak, és biztonságban vannak.
3. Gyakoroljuk az előkeretezést!
Készítsük fel magunkat és a családunkat az összejövetelre, hogy
minél többet hozzunk ki belőle anélkül, hogy a szokásos
szemüvegen át néznénk a családra vagy a világra! Próbáljuk meg
elképzelni, hogy milyen lesz az élmény, és gondolkodjunk vagy
beszéljünk arról, hogy milyen stratégiák segíthetnek nekünk
nyugodtnak maradni. Ne feledjük, hogy a stresszmentes
családi összejövetelek nagyban növelik a jóllétünket.
Gyakran berögzött módon viszonyulunk a
családtagjainkhoz. Változtassunk ezen! Hívjuk segítségül az
empátiát, az átkeretezést és az előkeretezést!
4. Szórakozzunk együtt!
Akár a szabadban, akár bent, játsszunk olyan játékokat,
amelyekben az egész család együtt lehet, és mindenki részt tud
bennük venni! Tegyük félre a személyes óhajainkat, egyszerűen
csak érezzük jól magunkat!
5. Tegyük meghitté!
Meleg fényekkel, házi barkácsötletekkel és dekorációval, közösen
elkészített ételekkel, italokkal varázsoljuk meghitté a hangulatot!
6. Szüneteltessük a panaszkodást!
Amikor késztetést érzünk a panaszkodásra, inkább azt keressük,
hogy hol tudunk segíteni! Ha ebben mindenki egyetért, akkor ez már
önmagában is hatalmas változást hoz a családon belül érzett és
megosztott boldogság mértékében.
7. Gyakoroljuk az átkeretezést, ha stresszesek vagyunk!
 Az átkeretezés igazán erős eszköz. Mindent lehet más
szemszögből nézni. Nagyon puha lett az almás pite? Ragadjon
mindenki kanalat! Eső miatt törölték a focit? Itt az ideje egy családi
Monopoly-versenynek! Ne feledjük, hogy ezt a hozzáállást
továbbadjuk a gyerekeinknek is, akik így majd jobban tudnak bánni a
saját stresszes reakcióikkal!
8. Ne bonyolítsuk túl!
Sokszor túl sok játékszer vesz körül minket (felnőtteket és
gyerekeket egyaránt), amik kiszorítják az egyszerű dolgokat, mint a
szél susogása a fák között, vagy azok a kis vicces, édes dolgok,
amelyeket a gyerekeink nap mint nap csinálnak. Ez pedig elvonja a
figyelmünket a hyggéről, ami a legalapvetőbb és valóságos dolgok
értékeléséről szól. Ne bonyolítsuk túl!
9. Legyünk ott a jelenben – mi is és a gyerekeink
is! Használjunk kevesebb játékot, tévét, mobiltelefont és iPadet! Ne
vegyük elő ezeket az összejöveteleken, így a gyerekek is jobban
jelen tudnak lenni! Játsszunk ehelyett például társasjátékokat!
10. Kötődjünk!
Próbáljuk meg megtanulni és gyakorolni, hogy milyen egy kis
meghitt időt együtt tölteni! Ha együtt tanuljuk meg, és majd a
gyerekeink is továbbadják, akkor összességében jobb lesz a családi
kötődés.
11. Bíztassunk játékra!
Kérjük meg az idősebb gyerekeket, hogy játsszanak a
fiatalabbakkal a való életben is, ne csak valamelyik készüléken!
Adjunk nekik festéket, vagy csak engedjük ki őket játszani – csak
győződjünk meg róla, hogy a családi játékidő, legalábbis az idő nagy
részében, technológiamentes!
12. Bátorítsuk a csapatépítést!
Szervezzünk csapatépítő foglalkozásokat a gyerekeknek, hogy
közös munkára ösztönözzük őket! Rendezzünk kincsvadászatot,
építsünk erődöt vagy szervezzünk versenyt! Legyünk kreatívak!
13. Bízzunk meg egymásban, és osszuk meg a gondjainkat!
Osszuk meg a nehéz pillanatokat jó barátainkkal és
szeretteinkkel, akikben a leginkább megbízunk! Ne feledjük, hogy ez
csökkenti a stresszt, és segít hamarabb túljutni rajta! Amikor a
nehezén már túl vagyunk, egyszerű mondatokkal meséljük el a
gyerekeinknek is, hogy mások hogyan segítettek rajtunk!
14. Hozzunk létre szülői csoportot!
 Keressük meg a környéken a többi anyukát, és építsünk ki
támogató kapcsolatrendszert! Ez a fajta támogatás rendkívül
hasznos, és segít az anyáknak megbirkózni a mindennapi
kihívásokkal, sőt segítségével jobb megvilágításban látják saját
gyerekeiket is.
15. Tanítsuk meg a gyerekeinknek, hogy a család egy csapat!
A „minden ember önmagáért” elve helyett biztassunk mindenkit
arra, hogy a családi csapatnak szurkoljon, és mutassuk meg a
gyerekeinknek, hogy dk milyen szerepet játszanak ebben – hogyan
tudnak segíteni és hozzájárulni a különböző tevékenységekhez és
projektekhez! Az együttműködés és összetartozás szellemében
mindenki boldogabb, és nagyobb biztonságban érzi magát.
16. Mindennap ünnepeljük az összetartozást!
Ne feledjük, hogy a hygge nem csak a nagy családi
összejövetelekre korlátozódik! Ez egy vagy két emberrel is elérhető.
Például a hét bizonyos estéit hyggeestéknek nyilváníthatjuk, és
alkalmazhatjuk az ebben a fejezetben tárgyalt ötleteket!
17. Énekeljünk!
Idétlenül hangzik? De működik! Jó szórakozás, és nagyon is
hyggeligt. Miért csak ünnepnapokon énekelhetnénk? A gyerekek és
a felnőttek egyaránt imádják.
 A HYGGEESKÜ
A hygge egyedülálló dán szó, amely különleges együttlétre utal.
Képzeljük el, hogy a hygge egy olyan tér, ahova a családunk
beléphet. Ez a különleges tér meghittebb, ha mindenki elfogadja és
megpróbálja betartani a hygge szabályait Gondoljuk át a
hyggeesküt, és beszéljünk róla előzetesen, hogy minden résztvevő
megértse az „alapszabályokat”, aki belép a hygge terébe egy családi
vacsorára, egy hétvégi grillezésre vagy egy egyszerű,
hétköznapi családi összejövetelre. Ha mindenki tisztában van
vele, hogy ez a hygge ideje, akkor mindenki törekedhet az
egész család érdekében arra, hogy előidézze ezt a közelséget. A
következőkben példákat találhatunk a családi hygge-esküre.
Alakítsuk át a saját háztartásunknak megfelelően - és indulhat is az
együttlét!
Megegyezünk abban, hogy a vasárnapi vacsora hygge.
Megígérjük, hogy egy csapatként segítjük egymást a meghitt
hangulat létrehozásában, ahol mindenki biztonságban érzi magát, és
senkinek sem kell… Egyetértünk abban, hogy megpróbáljuk
betartani a következőket:
• Kikapcsoljuk a mobiltelefonokat és az iPadeket.
• A drámát az ajtón kívül hagyjuk. Máskor foglalkozunk a
problémáinkkal! A hygge egy biztonságos tér létrehozása, ahol
másokkal ellazulhatunk, és a mindennapi stresszt magunk mögött
hagyhatjuk.
• Nem panaszkodunk feleslegesen.
• Megkeressük a módját annak, hogyan segíthetünk, hogy ne
egyvalaki végezze az összes munkát.
• Ha bent vagyunk a házban, gyertyát gyújtunk.
• Odafigyelünk, hogy élvezzük az ételt és italt!
• Nem kezdünk el ellentmondásos témákról beszélgetni, mint
például a politika. Minden, ami vitatkozást vagy veszekedést idézhet
elő, az nem hyggeligt. Majd máskor megbeszélhetjük azokat is!
• Vicces, kedves és felemelő múltbeli történeteket mesélünk
egymásról – akár többször is!
• Nem kérkedünk. A kérkedés alattomban megoszthatja az
embereket!
 • Nem versengünk. Az „én” helyett a „mire” koncentrálunk.
• Nem beszélünk csúnyán másokról, és nem a negatívumokra
összpontosítunk.
• Olyan játékokat játszunk, amelyekben az egész csoport részt
tud venni.
• Próbálunk tudatosan hálát érezni a minket körülvevő és
minket szerető emberek iránt.
HOGYAN TOVÁBB?
És újra felmerül a kérdés: negyven éve a dánok a világ
legboldogabb emberei – mi tartja őket ilyen sokáig a boldogság
toplistájának élén? Ahogy már láthattuk ebben a könyvben, egészen
egyszerűen az, ahogyan a gyerekeket nevelik. Ez a hagyomány
öröklődik, ismétlődik generációról generációra, ők pedig magabiztos,
öntudatos, kiegyensúlyozott, életrevaló felnőtteket nevelnek – és
ezt bárki megvalósíthatja.
Nagyon fontos, hogy szülőként először is vizsgáljuk meg a
berögződéseinket, természetes szülői hajlamainkat, mert így jobban
beláthatjuk, hol kell változtatnunk. Az első lépés e felé a nagy váltás
és hatékony nevelési mód felé, hogy egy kis időt saját magunk
szemügyre vételével töltünk, hogy meglátjuk, miket ismétlünk meg a
saját családi körünkben tanultakból.
Mihelyt azonosítottuk a berögződéseinket, a könyvben bemutatott
alapelvek egyszerű, de hatékony eszközöket biztosítanak a
számunkra, hogy saját magunk és gyerekeink boldogságán
dolgozzunk.
A játék sok alapvető, az élethez szükséges készség
fejlesztésében segíti a gyerekeket. Reziliencia, megküzdőképesség,
tárgyalókészség, önkontroll, hogy csak néhányat említsünk a szabad
játék értékes hozadékaiból – valamint a stresszkezelés, amely
csökkenti az esélyét, hogy a gyerekek felnőttkorukban szorongással
küzdjenek. A játék segít a belső kontroll kialakításában, így a
gyerekek megbíznak saját képességeikben, ami megalapozza
boldogságukat.
A hitelesség hozzájárul ahhoz, hogy erős belső iránytű alakuljon
ki a gyerekekben, mert így megtanulnak bízni az érzéseikben. Erős
egyéniségek alakulnak ki, ha magunkat és gyerekeinket is
őszinteségre neveljük. Ne feledjük, hogy minden érzelmet
elfogadunk! A különböző dicséretek eltérő módon befolyásolják a
gyerekeket abban, hogy hogyan látják maguk körül a világot. Ha
üres dicséretekkel halmozzuk el a gyerekünket, és túlzottan arra
összpontosítunk, hogy milyen okos, az oda vezethet, hogy
bizonytalanná és kockázatkerülővé válik. Azáltal, hogy a folyamatot
dicsérjük, a rögzült gondolkodásmód helyett a fejlődési szemléletet
támogatjuk, ami kitartóbb, magabiztosabb és
rugalmasabb személyiség kialakulásához vezet.
Az átkeretezés hatékony módja annak, hogy megváltoztassuk a
gyerekeink élethez való hozzáállását – és a magunkét is. Az a
döntésünk, hogy hogyan látunk dolgokat, befolyásolja azt, hogy
hogyan érzünk. A realista optimisták nem hagyják figyelmen kívül a
negatív információkat, csak egyszerűen a többire összpontosítanak,
hogy egy gazdagabb, szerethetőbb történetet írjanak magukról,
gyerekeikről, és az életről úgy általában. Az átkeretezés
megváltoztathatja a világról szerzett tapasztalatainkat, és ennek
köszönhetően boldogabbá teszi az életünket – és a gyerekeink
életét. Az átkeretezés készségének átadása talán az egyik
legnagyobb ajándék, amit adhatunk gyerekeinknek, hozzájárulva az
ő és a következő generációk boldogságához.
Az empátia alapvető – és alapvetően emberi – hajlam. S bár
társadalmunkban csökkent az empátia szintje, a narcizmusé pedig
fokozódott, a kutatások azt mutatják, hogy sokkal inkább hajlamosak
vagyunk az empátiára, mint az önzésre. Ha nem ítélünk el és nem
szégyenítünk meg másokat, akkor közelebb kerülünk a bennünk és
másokban rejlő sebezhetőséghez is; ennek hatására pedig közelebb
kerülünk egymáshoz, és mélyebb, megbocsátóbb kapcsolatokat
alakítunk ki, összességében pedig boldogabbakká válunk. Az
empátia gyakorlása megtanítja a gyerekeket arra, hogy
tiszteljék önmagukat és másokat egyaránt, ez pedig a jóllét mélyebb
érzését teremi meg.
Ultimátumok alkalmazása helyett tartsuk szem előtt, hogy a
hatalmi harcok csak dühkitörésekhez vezethetnek. Sok szülő
fegyelmezésként kiabál vagy testi fenyítést alkalmaz. Elveszítjük az
irányítást, és gyerekeinktől mégis az ellenkezőjét várjuk el. Egy ilyen
tekintélyelvű nevelési stílusban a bizalom és a gyerekekkel
való közelség helyét a félelem veszi át Ez rövid távon működhet
ugyan, de hosszú távon negatív következményekkel jár. A
diplomatikusabb dán nevelési módszer a bizalmat és a
rugalmasságot fejleszti a gyerekekben. Azoknak a gyerekeknek, akik
úgy érzik, hogy megértik és megbecsülik őket, és ezért megértik és
elfogadják a szabályokat, sokkal erősebb önkontrolljuk alakul ki, és
végül boldogabb és érzelmileg kiegyensúlyozottabb felnőttekké
válnak.
Az együttlét és a hygge segítségével a legszorosabb
kapcsolatainkat ápolhatjuk, amelyek egy személy boldogságához
alapvető módon járulnak hozzá. A hygge, a meghittség
elsajátításával javíthatunk a családi összejövetelek hangulatán, hogy
élvezetesebb és emlékezetesebb élményeket adhassunk a
gyerekeinknek. Az „én” kint hagyásával és a „mi” kiemelésével
megszüntethetjük a sok fölösleges drámát és negativitást, amelyek
sokszor a családi összejövetelek velejárói. Boldog családi háttérrel
és erős szociális támogatással a gyerekek is boldogabbak lesznek.
Ahogy már említettük, a könyvben tárgyalt elképzelések egy
része egyeseknek már ismerősnek tűnhet, míg akadnak, akik még
nem is hallottak róluk. Lehet, hogy sokan már alkalmaznak is
néhányat a dán módszerek közül, és vannak, akik még soha nem
csináltak ehhez hasonlót. Meg vagyunk győződve arról, hogy ha
csak pár dolgot veszünk át ebből a könyvből, és építünk be
életünkbe, már akkor is boldogabb gyerekeket fogunk nevelni. A dán
módszerről további információk találhatóak a
thedanishway.com honlapon: tanácsok, ajánlott olvasmányok és
további ismertetések az alapelvekről.
Hiszünk abban, hogy a szülők és tanárok kölcsönösen
támogathatják egymást a dán módszer népszerűsítésében, hogy
boldogabb és érzelmileg rugalmasabb gyerekeket neveljünk.
Mindenkinek szüksége van támogatásra. Ha létrehozunk egy
közösséget a fenti alapelvek gyakorlására, akkor közvetlen
környezetünkben nőhetnek fel a világ legboldogabb emberei.
Reméljük, mindenki csatlakozik hozzánk, és segít ennek
kivitelezésében!
Utószó a magyar kiadáshoz
ÉS Ml VAN VELÜNK?
Vekerdy Tamás
 Mint könyvünkben is olvashattuk, a több mint 40 éve –
pontosabban most már 46 éve – folyó „boldogság-kutatásokban”
mindig a dánok állnak az első helyen. Ők a legboldogabbak. És a
gyerekeik. Persze, mert a „boldog” – szívesebben mondanám:
örömteli – gyerekkor „boldog”, örömteli felnőttkort prognosztizál,
jósol, vetít előre.
De mi az, hogy boldog?
Már ajánlottam az „örömtelit”, de most még hozzáteszem: jól érzi
magát a bőrében.
Miért?
Min múlik ez?
Egy amerikai anya, aki dán férfihoz ment feleségül, és egy dán
anya, aki pszicho terapeuta is, a józan ész és az alapos kutatások
segítségével is megpróbálnak rájönni ebben a könyvben arra, miért
van ez így. Miért a dánok a legboldogabb emberek?
Dániát és a dán nevelési szokásokat tapasztalataik alapján az
amerikaiakkal vetik össze, és néhány dolog azonnal szembeötlik, és
sajnos ez a néhány dolog semmiben sem különbözik a magyar és a
dán gyakorlat különbségétől.
Mi az amerikai utat követjük…
Verseny, versengés, az én gyerekem, a mi gyerekünk jó, a
legjobb – tanulmányban, sportban, viselkedésben stb. -, és nem jut
eszünkbe, hogy ez talán összefügg azzal, hogy a gyerek annyit
szorong, hogy olyan „figyelemzavaros”, olyan depressziós, olyan
agresszív…
Nem, nem jut eszünkbe, hogy szokásainkon, elvárásunkon
változtassunk, inkább kezeltetjük a gyereket, inkább gyógyszereljük.
Mondogatjuk, hogy milyen fontos dolog a játék, a szabadjáték, és
még bele is írjuk az óvodai nevelés országos alapprogramjába (de
persze csak oda, az iskolai tantervekből már hiányzik), holott a dán
tapasztalat szerint az örömteli, a magabiztos és rugalmas (a
stresszeket jól tűrő és a kibillenés után mindig eredeti önmagához
könnyen visszatérő) felnőttkor nem érhető el sok szabad játék
nélkül.
Az ember akkor igazán ember, amikor játszik – mondta már
Schiller is, európai himnuszunk, az Örömóda nagy költője, az
esztétikai nevelésről írott leveleiben. Kitűnő pécsi agykutatónk,
Grastyán Endre kedvenc idézete volt ez, és ő mindig hozzátette –
macskákkal végzett kísérletei alapján: de a játék szabadsághoz
kötött funkció. A művészetben és a tudományban aztán olyan
dolgokkal játszunk – és ha nem játszunk velük, nem is leszünk
igazán eredményesek! -, amiket nem tudunk megoldani, és olyan
dolgokra bukkanunk, amilyenekre nem is gondoltunk volna.
És vajon hitelesek vagyunk-e? Vagyis őszinték vagyunk-e
önmagunkkal és gyerekeinkkel? Vagy hagyjuk, hogy a környezetből
érkező nyomás – média, rokonok, külvilág – akaratunk ellenére is
tereljen, szorítson abba az irányba, amerre ő akar? Esetleg
megkövetelünk a gyerekünktől olyan dolgokat iskolai eredményben,
sportban, magaviseletben – Köszönj szépen a néninek! – vagy bármi
másban, amikkel igazából mi sem értünk egyet, de hát ezt így
kell csinálni?
Vagy meg tudunk-e maradni hitelesnek, önmagunkkal azonosnak
az őszinteség erejével?
Mert csak akkor tudjuk megérteni igazán a másikat, ha magunkat
mindig megújuló erőfeszítésben újra és újra megpróbáltuk megérteni
és kifejezni.
És ez a magatartás ad – adna – biztonságot a gyerekeinknek is!
Lehet, hogy mi is bizalom és rugalmasság helyett inkább hatalmi
harcokat folytatunk? A családban is ugyanúgy, mint az iskolában?
Hatalmi harcokat, melyek könyvünk szerint felszámolják a bizalmat,
az őszinteséget, a hitelességet – és ezzel az örömteli, „boldog”
életet!
Tudjuk-e igazán értékelni a haszontalannak tűnő dolgokat, a
hangulatot, a kedélyt – a lassan sötétedő délutánokat, amikor a
gyerekekkel fölösleges dolgokról, mondjuk, a mi nagymamánk fekete
vizslájáról beszélgetünk? Az ilyen nem nevelő, nem okító
beszélgetések orientálják a gyereket térben és időben, és az érzelmi
biztonság,; az összetartozás élményét adják…
De mi sajnos nem hiszünk ezekben a „haszontalan” dolgokban.
Számunkra a legfontosabb az előrejutás, a tanulás, a „siker”, amiről
sokszor nem is tutijuk, hogy mi, vagy teljesen félrevezetnek benne
minket. Könyvünk szerzői szomorúan állapítják meg, hogy az
Egyesült Államok, melynek Függetlenségi nyilatkozatában szerepel
a boldogságra való törekvés joga, még az első tízben sincs a boldog
országok rangsorában. „Épphogy bekerül az első húszba, a
tizenhetedik hely környékén, Mexikó után. Annak ellenére, hogy a
boldogsággal egy egész pszichológiai ágazat foglalkozik,”
És mi?
Hát valahol a 104. helyen kullogunk (2015-ben). Bizonyára nálunk
is ki lehetne mutatni, hogy hány fiatal szed antidepresszánsokat, és
hogy ez hogy emelkedett az elmúlt egy-két évtizedben, ahogyan
szerzőink följegyzik, hogy az Egyesült Államokban 2005 és 2008
között 400%-kal emelkedett ez a fogyasztás.
Hányszor olvasom a szülői panaszokat levelekben, hogy
„elhatároztam, hogy én soha nem fogok úgy üvöltözni a
gyerekemmel, ahogy az anyám üvöltött velem, és egyszer csak
elszakad a cérna, és csak hallgatom magamat kívülről, hogy
ugyanúgy üvöltök, mint annak idején az anyám”.
A dánok nem üvöltenek a gyerekkel. Akkor se, ha éppen ki akar
rohanni az úttestre. Holott már ötször hallotta, hogy ezt nem lehet,
nem szabad. A dán anya megáll, mélyet lélegzik, és leguggol a
fiához, ahogy könyvünkben olvashatjuk, és így beszél vele.
Sikerrel.
Mert a mély kapcsolatban ott él a „haszontalan” dolgokban,
játékban, hangulatokban kikovácsolt összetartozás…
Igen, mi magyarok ugyanúgy bűntudatot érzünk, mint az amerikai
szülők, amikor szabadon játszunk – „értelmetlenül” – a gyerekkel,
ahelyett, hogy „tanítanánk”, „nevelnénk”, „fejlesztenénk”…
Kétségbeejtő, hogy nálunk úgy kerülnek óvodába manapság,
nagy számban a gyerekek, hogy nem tudnak játszani és mesét
hallgatni!
Holott a játékban és a mese hallgatása közben dolgozza fel a
gyerek mindennapi élményeit, és ha ez nem történik meg, duzzad
benne a feszültség, és agresszív indulatokban robban, majd később
lehúzza őt a depresszióba.
Igen, az Egyesült Államokban is drámai módon csökkent az
elmúlt 50 évben a gyerekek játékra fordított ideje. Egyrészt a tévé és
más képernyős technológiák hatására, másrészt a szülők eszelős
módon félteni kezdték a gyerekeiket a sérülésektől, a drága időt
pedig inkább fejlesztésre akarták fordítani.
 Pedig gondoljuk meg: amikor képernyő elé ültetem a gyereket,
ezt az örökmozgót, gúzsba kötöm aktivitását, nem beszélve arról,
hogy a látott mese leállítja fantáziájának működését… (A hallott
mese pedig belső képeket hív elő, ami a feldolgozás legfontosabb
módja.)
Igen, Dánia a játék és a mese – mesélés, történetmondás –
országa.
Játék! Gondoljunk csak a legóra, nem véletlenül árad ki az egész
világra éppen Dániából. (Leg godt = jól játszani!)
Kutatásokból tudjuk, hogy ha a gyerek eleget játszik szabadon,
sokkal kevesebbet szorong.
Dániában a tanítók és a tantervek kidolgozói az elmúlt
évszázadokban nem akarták, hogy a tanulás kösse le a gyerekeket.
Azt akarták, hogy maradjon idejük játszani. A játékban kialakul a
belső ösztönzés, míg a teljesítmény-kényszerben éppen ez apad el.
És igen, akik a külső elvárásoknak akarnak megfelelni – mert ennek
kell megfelelniük –, azok szoronganak és a depresszió felé
tartanak, míg a belső vezérlés jó érzéssel tölt el.
Magyarországon az utóbbi időben leszoktunk arról, hogy hagyjuk,
hogy a gyerek maga próbálkozzon, és ehelyett, mint az amerikaiak,
ott körözünk fölöttük (helikopterszülők) , és „óvjuk”, „segítjük” őket –
vagy, és ez a másik véglet, nem is törődünk velük.
Engedjük szabadon gyerekeinket, tanácsolja a dán praxis, és
kerüljük el a túl gyors beavatkozást. Így fejlődik igazán az önkontroll
és a rugalmas válaszadás képessége. És így kerülünk egyre
mélyebb kapcsolatba saját magunkkal, ami nagy biztonságot ad.
És: mindenről beszélni kell, a tragikus és felkavaró eseményekről
is, a gyerekekkel. A dánoknak soha nem jutott eszükbe, hogy a
tragikus befejezést egy-egy mesében átírják, hogy megkíméljék a
gyereket.
A hallgatóra bízzák a következtetések levonását.
Magyarországon nem győzi hangoztatni az ember, hogy ne akarj
tökéletes szülő, tökéletes anya vagy apa lenni. A dánok ki is
mondják, a gyerekeknek a szüleiktől nem tökéletességre, hanem
érzelmi Őszinteségre van szükségük. A nagyapa halálától az
esetleges válásig mindent meg lehet beszélni a gyerekekkel, csak
ezt mi nem hisszük el.
 Inkább hazudozunk a gyerekeknek. “Apának sok dolga van
mostanában, azért lakik máshol.” Vagy éppenséggel a válófélben
levő apa azt javasolja, hogy majd este mindig ő fekteti a gyereket, és
reggel ő viszi óvodába, és egy szót se kell szólni arról, hogy már
nem alszik éjjel itthon.
Mintha a gyerek nem tudná.
Tudomásul kellene vennünk, hogy láthatatlan csápjaik belénk
lógnak, letapintják képzetáramlásainkat, sőt tudattalan tartalmainkat
is.
De mivel nem mondtuk ki soha, hogy miről van szó, nem tudják,
hogy mit tudnak, csak érzik, és ez nagyon nagy feszültséget teremt.
Azonnal meg kellene mondani, apa elköltözött, és ez nagyon
rossz, és sajnáljuk, szerettük volna, ha nem így történik, és akár
nyugodtan elsírhatjuk magunkat. És ha a gyerek velünk sír, az a
lehető legjobb. Akkor az van, ami van. Hitelesek vagyunk, őszinték,
és a gyerek csak annyira fog szorongani, amennyire a valós
élethelyzet ezt megkívánja. Nem pedig sokkal jobban. Persze ehhez
még hozzátehetjük, menjünk el minél előbb megnézni, hogy
apa most hol lakik, mert minden, ami konkrétum, csökkenti a
fantázia terheit és ezzel a szorongást. És még akár az is kiderülhet,
hogy apa most kivel lakik ott…
Ez az őszinteség vezet a realista, vagyis valósághű
optimizmushoz – a dánok kifejezése és csakis ez lehet sikeres, nem
a valóság átmázolása, elhazudása.
Magyarországon például György Júliától – Az antiszociális
személyiség és A „nehezen nevelhető gyermek” egykori Kossuth-
díjas szerzőjétől – már réges-régen megtanulhattuk volna, hogy ne
azonosítsd a gyereket a cselekedetével” Akármit csinált, neki azt
kell, azt kellene éreznie, hogy te mellette állsz, az ő igazi
személyiségét támogatod, miközben az éppen megvalósult „rosszat”
– rossz viselkedést, rossz tettet – te is elítéled. De te tudod, hogy ez
az ő viselkedése, egy pillanatnyi botlása, és nem azonos
személyisége legmélyebb magjával.
De nem tanultuk meg.
„Így belőled, fiam, semmi se lesz!” – „Az ilyen embert senki se
szereti!” – „Hát olvasni, azt aztán nem tudsz!” - „Nem csoda, hogy
nem tudsz semmit, mert sosem figyelsz!” – „Rossz gyerek vagy!”
 A pszichológus gyakran találkozik olyan gyerekekkel, akik, ha
megkérdezi, miért is vannak itt, diadalmasan vagy bánatosan azt
vágják oda, hogy „Mert rossz vagyok!”
Ha az ember netalán megkérdezi, hogy „Tényleg rossz vagy?”,
akkor esetleg egy szemvillanás kíséretében ez a dacos válasz:
„Igen, én rossz vagyok! ”
Így állítunk elő reménytelen helyzeteket.
„Makacs vagy! ” – És nem jut eszünkbe – ahogy a dánoknak –,
hogy a makacsság a kitartás jele lehet.
Ahogy az sem – hallgassuk könyvünk szavait hogy a szórakozott
gyerek lehet nagyon kreatív, aki szereti és nagy tehetséggel műveli a
művészeteket…
Nagyon meg kellene tanulnunk a dánoktól, hogy válasszuk el a
viselkedést a gyerektől, és „írjuk át”, „keretezzük át” magunk és
gyerekeink számára a személyiségükre vonatkozó negatív
következtetéseket.
Rémülten olvashatjuk könyvünkben, hogy az elmúlt évtizedekben,
20-30 év óta mintegy 50%-kal kevesebb megértést, empátiát
tapasztalnak a fiatalok körében az Egyesült Államokban a kutatók,
miközben kétszeresére nőtt az önzés-önszerelem, a narcizmus
szintje. Ebben az én különválasztja magát másoktól, és ez
megakadályozza az igazán mély emberi kapcsolatok kialakulását
És nálunk?
Meg tudjuk-e tenni, hogy feladjuk önmagunkat, és „belebújunk a
másik bőrébe”, hogy a világot úgy lássuk és érezzük át, ahogyan ő
látja és átérzi? Mert ez volna az empátia. Nem pedig az, hogy
egyszerűen csak megértjük az érzéseit…
Nem, ezt nem tesszük meg.
Ennek az ellenkezőjében élünk.
Körömszakadtáig ragaszkodunk a magunk „ egyetlen
igazságához ”, és ha egy mód van rá, földbe tapossuk a másikat.
Holott: egyetlen igazság nincs! És aki azt mondja, hogy van, és ő
ismeri, arról biztosan tudhatjuk, hogy: hazudik!
Az amerikaiak úgy gondolják, hogy az ember alapvetően önző,
agresszív és versengő.
De a dánok nem így gondolják.
 Úgy gondolják, hogy nem lehet kedélyesen élni és jól érezni
magunkat a bőrünkben, ha így tekintünk önmagunkra és másokra.
Milyen nehéz az anyák helyzete! Mert az anyák is versengenek,
már a játszótéri beszélgetésekben is. Ki a jó anya, ki a jobb anya, ki
a tökéletes anya?
Holott a „boldog” anya éppenséggel a „tökéletlen”, a csak „ elég jó
” anya, aki meri vállalni tökéletlenségét, gyengeségeit. Aki mer
megnyílni és sebezhetőnek mutatkozni, nem fél attól, hogy mások
megítélik és elutasítják őt. Persze ehhez megfelelő környezet is kell.
Ha félünk, akkor kapcsolataink megrekednek a külsőségeknél.
A sebezhetőség felvállalása és az empátia – kíváncsian a másik
bőrébe bújás – közelebb tud hozni minket egymáshoz.
Az agykutatók már felfedezték az ún. közösségi agyat. Ez az
agyterület aktivizálódik, amikor sikeres társas interakciókban
veszünk részt, amikor gondolatainkat és megértésünket a másik fél
gondolatai, érzései és céljai felé irányítjuk, és ennek a működése
hozzájárul saját személyiségünk fejlődéséhez. És jó érzéseket kelt
ennek az aktivitása, sőt odáig is elsodor, hogy több örömöt szerez a
másik elégedettsége bizonyos helyzetekben, mint a saját magunké.
Igen, az derült még ki az agyfiziológiai vizsgálatokból is, hogy saját
boldogságunkhoz elengedhetetlen az, hogy mások boldogságával is
foglalkozzunk.
Mondhatnám: saját boldogságunkhoz a másik ember
boldogságán át vezet az igazi, a tartós, a királyi út.
Talán ezért vagyunk ennyire boldogtalanok mi, magyarok…
Persze ennek az állapotnak a kibontakoztatásában ott vannak az
elmúlt évszázadok.
És Dániában viszont ezekben az évszázadokban már a tudatos
átformálása az iskolázásnak is.
Ma Dániában már az óvodások különböző érzelmeket ábrázoló
képeket nézegetnek más gyerekekről, és megpróbálják szavakba
önteni az érzéseiket egy-egy szomorú, haragos, örömteli vagy
rettegő kép láttán. Megtanulják megfogalmazni a saját és a mások
érzelmeit. Igen, óvodáskortól empátiát, problémamegoldást és
önkontrollt tanulnak. Nagyon fontos a programban, mint
könyvünkben olvashatjuk, hogy a gyerekek és segítőik nem ítélik
el a megfigyelt érzéseket. Egyszerűen csak felismerik és tiszteletben
tartják. Mária dán királyi hercegnő alapítványáról is olvashatunk,
amelyik az iskolai bullying, a folytonos megfélemlítés, csúfolás,
szekálás elleni programot dolgozott ki, amelyet az egész országban
bevezettek. Háromtól nyolcéves korig vesznek részt ebben a
gyerekek, és beszélnek a megfélemlítésről, a csúfolódásról, hogy
ebben ki mit érez, és megtanulnak figyelni egymásra. Az
alkalmazó tanárok több mint 98%-a ezt minden intézmény
számára ajánlja. És ami még nagyon fontos ezekben az
iskolákban, hogy a különböző képességű gyerekeket tudatosan
vegyítik. Nagyon finoman és nagy szakértelemmel.
Rendkívül fontos, hogy a tanár a gyerekeket megismerje, és eszerint
ültesse őket, hogy segíteni tudják egymást. Ösztönzik az
együttműködést, a csapatmunka és a kölcsönös tisztelet minden
formáját. Magyarországon is tapasztalhattuk, hogy a tanyasi
iskolások – nyolc osztály ült egy teremben együtt! – jobban
megtanultak írni, olvasni az 1970-es években lefolytatott vizsgálat
éveiben, mint a modern módon osztott csoportban – kor szerint
elkülönített osztályokban – tanuló gyerekek.
Docendo discimus!
Tanítva tanulunk!
A nagyok tanították és segítették a kicsiket. A kutatók nem
akartak hinni maguknak, de akárhányszor ismételték a vizsgálatot,
mindig ezt az eredményt tapasztalták.
Az, hogy a gyerekek jobban megismerik egymást, és közel
kerülnek egymáshoz, ez a kooperatív tanulásban nálunk is nap mint
nap tapasztalható, mégsem teljed eléggé ez a módszer.
A kutatások kimutatták, hogy az oldott, empatikus gyerekek
sikeresebbek lesznek a későbbiekben, és sokkal jobban tudják, hogy
mit akarnak, mint „teljesítményre” szorított, nárcisztikus kortársaik.
Rendkívül fontos, hogy a dán iskolában a hivatalok bíznak a
tanárokban, és a tanárok bíznak a gyerekekben. Bizalom nélkül
semmilyen valódi eredmény nincs. Ami Magyarországon, mintegy
legveszedelmesebb kórokozó, csontig rágja a társadalmat, az éppen
a bizalom hiánya.
Azt mondják, hogy amikor még Arany János életében a Toldit
kötelező olvasmánnyá tették, Arany János kétségbeesve felkiáltott:
,,Magyar ember nem fogja többé élvezettel olvasni!”
 És tényleg. Nap mint nap tapasztaljuk, hogy nagyszerű műveket
utálkozva, undorral vesznek kézbe a gyerekek. Elolvassák a
zanzásított tartalmi kivonatot, legjobb esetben megnézik a filmet, és
nem is tudják, hogy mitől fosztják meg magukat (és a jövendő
társadalmát).
Régóta tudjuk, hogy Dániában ilyen értelemben nincs kötelező
olvasmány. „Egy modern dán regény.” – „Egy klasszikus dán
regény.” – „Egy modern regény a világirodalomból.” – „Egy
klasszikus regény a világirodalomból.” - Körülbelül így van
meghatározva a kötelező olvasmány. Hogy a gyerek már olvasta?
Nem baj. Sőt! Jó, hogy most újra föleleveníti. Hogy esetleg a tanár
nem olvasta? Nem baj, majd a gyerek mesél róla…
Amiben mi egyáltalán nem bízunk, és amiben a dánok nagyon
bíznak, az az erős belső iránytű, amely a helyes irányba vezérli majd
a gyerekeket, ha megtanulják, hogy érzéseik érvényesek és
elfogadhatóak. Ehhez persze ítélkezésmentesség kell, a család és
az osztály minden tagját meg kell hallgatni és komolyan kell venni.
Nem csak azt, aki a leghangosabb. És saját magunkkal és másokkal
szemben is: türelmesnek, toleránsnak kell lennünk.
Megint valami, ami Magyarországon olyannyira hiányzik.
Könyvünk arra próbál rábeszélni minket, szülőket és tanárokat,
hogy legyünk empatikusak, soha ne legyünk megszégyenítők,
mutatkozzunk magunk is sebezhetőnek, hogy hitelesek
maradhassunk, és így segíteni fogunk a gyerekeinknek, hogy Ők is
kevésbé legyenek ítélkezők másokkal – és velünk! – szemben.
A mi Magyarországunk a gyors – elhamarkodott pattogó (és
hamis) ítélkezések, ítéletek világa…
Magyarországon ma a fiatalok alig-alig olvasnak.
A dánok háromszorosan hangsúlyozzák: olvassunk, olvassunk,
olvassunk/ Hivatkoznak a kutatásokra, hogy milyen nagy mértékben
növeli a gyerekek empátiáját, másokkal való azonosulásra szolgáló
képességét, ha olvasunk nekik. És nemcsak a kellemes könyvek
jöhetnek szóba, hanem minden könyv, ami érzelmet – akár negatív
vagy kellemetlen érzelmet is – kelt. A valóság megélése őszintén
és hitelesen, itt is ez a fontos.
És tegyük ehhez hozzá: az empátia és a megbocsátás, mint a
kutatások mutatják, az agy ugyanazon részét aktiválja. És az igazi
baráti és családi kapcsolatok is ide kötődnek, amelyek
meghatározzák biztonságunkat és jóérzésünket – ha tetszik,
„boldogságunkat”.
És még egy fájdalmas téma.
Kezdő pszichológus koromban megkérdeztem a szülőket, úgy,
ahogy akkoriban tanultam, hogy ha kell, mivel büntetnek?
Meghallgattam, hogy savanyúcukor-megvonássál, nem nézheti a
tévét stb. Kicsit feltűnő volt, hogy ha a gyerek véletlenül lelökött egy
könyvet az asztalról beszélgetés közben, és én a könyv után
kaptam, a gyerek két karját feje fölé emelte rémülten, védekezően.
Úgyhogy új kérdezési stílust vezettem be. „Ha meg kell verni a
gyereket, ki veri meg inkább? Maga vagy a férje?” Az anya boldogan
mosolygott. Végre nem egy hülyével ül szemben. „Én verem –
mondta lelkesülten a férjemnek olyan nagy a tenyere, hogy ő
egyszer ütött rá, és akkor is eltört a farkcsigolyája.” „És maga kézzel
veri, vagy esetleg fakanállal?” „Ó, a fakanál már régen csak a
kalaptartón van az előszobában. Elég, ha odamutatok, és a gyerek
máris összekapja magát.”
Sok ilyen beszélgetést folytattam, és tapasztalnom kellett mind a
két nagy budapesti kerületben, ahol dolgoztam, hogy bizony nagyon
komolyan verik a gyerekeket, a legkülönbözőbb eszközökkel –
kutyakorbáccsal is! és van, amikor a tanító nénire hivatkoznak, aki a
vasalózsinórt javasolta, mondván, hogy ő is azzal verte a
gyerekét, és lám, főkönyvelő lett belőle.
Hogy a brutalitás mennyire él a magyar családokban mindmáig,
azt az évente agyonvert nők – anyák! – száma bizonyítja.
A gyerekekről még nem készült ilyen statisztika.
Ma már a kutatásokból egyértelműen tudjuk, hogy a verés
romboló hatású a gyerek hosszú távú fejlődésére. A gyereket a
depresszió és az agresszió felé sodorja, hazugságra, sőt folyamatos
hazudozásra készteti, szoros összefüggés van a később kialakuló
torzult személyiség, mentális problémák – szorongás, kábítószer- és
alkoholfogyasztás, agresszió, depresszió – és a testi fenyítés között
A testi fenyítés rövid távon mintha hatásos lenne, de hosszú
távon hatástalanná válik, és roncsolja a személyiséget.
Hatalmi harcokat és ellenséges érzelmeket alakít ki, haragot,
ellenállást és lázadást.
 Magyarországon az az alapgondolat, hogy a gyerekek rosszak,
meg kell őket törni. Dániában az alapgondolat szerint a gyerekek
eredendően jók. Átesnek olyan korszakokon – a különböző
dackorszakokon amik a fejlődés határait jelzik, ezt tudomásul kell
venni, ez normális és elfogadott. Legalábbis a dánok szerint; és így
már nem is olyan idegesítő, nem szörnyű.
Tisztelet?
Ahhoz, hogy megkapjuk a tiszteletet, meg is kell adnunk.
Igen, a dánok ott kezdik, hogy megadják a gyerekeknek a
tiszteletet, és úgy tapasztalják, hogy az így nevelt gyerekek jobban
hallgatnak a későbbiekben is a szüleikre, és kevésbé befolyásolják
őket kortársaik, önállóbbá válnak döntéseikben.
A dán iskolában, mint könyvünkben olvassuk, a tanárok minden
évben a diákokkal együtt hozzák létre a szabályokat. Közösen
döntenek. Minden osztályban más szabályok érvényesek, és minden
év elején újraalkotják őket. Az eredmény lenyűgöző. Olvashatjuk, ha
valaki túl hangos, vagy zavarja a tanítást, esetleg az egész osztály
föláll, körbesétál a teremben, és tízet tapsol. Még az év
elején határoztak így. Általában minden kérdésben sokkal több időt
és energiát fordítanak arra, hogy hogyan előzzék meg a
problémákat, mint hogy hogyan büntessék miattuk a gyerekeket.
Gondolnak a figyelemhiányos hiperaktivitás zavarra, amit a
felfújható, egyik felükön „tüskés” ülőpárnáktól kezdve az ún. „izgő-
mozgó készleten” át sokféle eszközzel próbálnak kezelni az
iskolában. És újra és újra visszatérő alapelv, soha nem a gyerek
rossz, csak az, amit csinál Minden gyerekkel – mert minden gyereket
egyénnek tekintenek – közösen tűznek ki célokat, és évente
kétszer áttekintik az egyéni fejlődést.
Kedves anyák! Kedves apák! Kedves tanárok! De jó volna, ha
nem aggódnátok amiatt, hogy mások mit gondolnak rólatok,
gyereketekről és osztályotokról, hanem sokkal bensőségesebben
foglalkoznátok velük! És aztán néhány fontos szabály: Aludjunk
többet! Mozogjunk többet! Fordítsunk több időt magunkra! Annak,
hogy magunkat jól érezzük a bőrünkben, az egyik legfontosabb
összetevője a minőségi idő, amit együtt tudunk tölteni szeretteinkkel.
Rettenetes átélni, hogy Magyarországon az anyák ugyan átélik,
hogy milyen nehéz egy-két-három gyerekkel egész nap egyedül – de
nem tudnak róla, hogy ilyen a civilizációk történetében soha nem
volt, mert vagy nagycsaládban éltek az anyák, vagy nagy cselédség
volt és azt hiszik, hogy ők rossz anyák, mert úgy érzik, hogy
megőrülnek a gyerektől egy idő után, hogy a szeretett gyerek
idegesítő és kibírhatatlan. És nem tudják megszervezni, hogy
szomszédokkal, játszótéri barátokkal kicseréljék egymás között a
gyerekeiket, hogy néha megszabaduljanak tőlük. A gyerekek elemi
érdeke volna, hogy néha megszabaduljunk tőlük! Hogy aztán újra
egy pihent anyát kapjanak vissza. Igen, a gyerekek lerágják a
húsunkat, kiszívják a vérünket, ezért kell időről időre
megszabadulnunk és feltöltődnünk, és aztán majd ők egy újra jól
szívható és rágható anyát kapnak vissza.
Kétségbeesve tapasztalja az ember Magyarországon, hogy ha
volna pénz, akkor se fogadnak segítőt, ha mondjuk nem sikerült
szomszédnőt, játszótéri ismerőst beszervezni, a nagyszülők távol
vannak, vagy még dolgoznak, más rokon sem ér rá, mert „ha más
kibírja, én is kibírom”. Aztán csodálkozunk, amikor két-három év után
az apa egyszer csak eltűnik a láthatárról… Szóval,
próbáljunk együttműködni, és lássuk be, hogy mit bírunk és mit nem.
Summázva: a könyv kitűnői Tartsd be minden szavát, és boldog
gyereked lesz!
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Szeretném megköszönni a szüleimnek feltétel nélküli
szeretetüket, és azt, hogy mindig is hittek bennem. A testvéremnek
köszönöm felbecsülhetetlen szeretetét és barátságát. Köszönöm a
férjemnek és családjának az inspirációt a könyv megírásához –
ahogy két csodálatos gyerekünknek, életünk vezércsillagainak is.
Hálás vagyok Ibennek, akinek a hozzájárulása és szakértelme
nélkül ez a könyv nem születhetett volna meg.
Jessica Alexander
Először is szeretném megköszönni férjem lankadatlan szeretetét
és támogatását. Külön köszönöm két gyönyörű lányomnak is, hiszen
nélkülük nem válhattam volna azzá, aki vagyok. Szeretnék
köszönetet mondani a szüleimnek, akik életet adtak nekem, és
mindig támogattak.
Szerencsésnek érzem magam, hogy intelligens, érdekes barátok
és kollégák vesznek körül, akik meghallgatnak, jó kérdéseket
tesznek fel, és inspirálnak. Külön köszönet jár Jessicának, aki volt
olyan bátor, hogy vállalkozott ennek a könyvnek a megírására.
Iben Dissing Sandahl
JEGYZETEK
A témában elmélyedni kívánók számára pontosan megadtuk az
ismertetett kutatások, felhasznált tanulmányok forrását, illetve
további a kérdéskörben eligazító szakirodalmat is.
Bevezetés
1
Az OECD (Organisation for Economic Co-operation and
Development, magyarul Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési
Szervezet) tanulmánya. Az OECD Better Life Index elnevezésű
mutatója méri az egyes országok jóllétét, www.oecd.org a Az első
World Happiness Report elkészítésére az ENSZ 2012 áprilisában
tartott Boldogság Konferenciája (Conference on Happiness) adott
megbízást (www.earth.columbia.edu/articles/view/2960). A
boldogság állapotának első világszintű felmérése nagy nemzetközi
figyelmet kapott. A 2013-as World Happiness Report szerint
Dániában élnek a legboldogabb emberek
(unsdsn.org/resources/ publications/world-happiness-report-2013/).
A dánok nem az első alkalommal végeztek ilyen előkelő helyen. Az
Európai Bizottság még 1973-ban létrehozott egy „Eurobarométert”,
hogy ismereteket szerezzen az Európai Unió polgárairól. Azóta a
tagállamok-ban rendszeres felméréseket végeznek a jóllétről és
boldogságról. A rangsor élén 1973 óta minden évben Dánia áll.
3
„És a legboldogabb hely a Földön…”, 2008. február 14.,
www. cbsnews.com/news/ and-the-hap p ies t-p lace-o n-e ar tb-i s
4
„Nők a világban”, 2009. október 21.,
www.oprah.com/world/Inside-the-Lives-of-Women-Around-the-World
5
Az Amerikai Egyesült Államok népének függetlenségi
nyilatkozata. Ford.: VecseklŐy József. Budapest, Rózsavölgyi és
Társa, mek.oszk.hu/ 02200/02256/02256.htm
1. fejezet: Berögződéseink felismerése
1
Harkness, Sara – Super, Charles M.: „Themes and Variations:
Parental Ethnotheories in Western Cultures”. In K. Rubin ~ O.
B. Chung (szerk.): Parental Beliefs, Parenting and Child
Development in Cross-cultural Perspective. London, Psychology
Press, 2013.
 2
www,cdc.gov/nchs/clata/databriefs/db76.htm
3
A figyelemhiányos hiperaktivítás zavar lett az elsődleges
diagnózis, előfordulása 2003 és 2007 között átlagosan 5,5%-kal
emelkedett évente, www.cdc.gov/ncbddd/adhd/data.html
4
www.cdc.gov/nchs/fastats/adhd.htm
s
Szülőként az első lépés a tartalmas életmódváltáshoz, hogy
tisztában legyünk önmagunkkal, és tudatosan válasszuk meg a
viselkedésünket. www.boernogunge.dk/in tér ne
t/boernogunge.nsf/O/ 7F933F515B65A7B3C1256C64002D2029?
opendocument
2. fejezet: Játék
1
„Figyelemre méltó, hogy az Egyesült Államokban és a fejlett
országokban az elmúlt 50 évben folyamatosan és jelentős
mértékben csökkent a gyerekek lehetősége a szabad játékra. Ez a
csökkenés napjainkban is folytatódik, és súlyos károkat okoz a
gyerekek fizikai, mentális és társadalmi fejlődésére nézve” – mondja
Peter Gray, a Boston College pszichológiai kutatóprofesszora,
www.bc.edu/
of ti c e s / p ubaf/ news/201 l_jun-aug/pete r gr ay_fr e
eplay08252011. html
A rezidenciáról és a sikerről: Stix, Gary: „The Neuroscience of
True Grit”, Scientific American Mind, 2011. március 1.
A házaspárt Friedrich Fröbel (1782-1852), az első Fröbel-óvoda
alapítója inspirálta. Ez volt az első alkalom, amikor a játék
középpontba került Dániában. Fröbel megértette, hogy a gyerekek
játéka belülről fakad, igényeik természetes kifejeződése, ezért a
játék mint pedagógiai módszer nagyon fontos a fejlődésükben.
Azóta a szabad játék alkalmazása nagyon elterjedt Dániában,
www.bupl. dk/iwíile/BALG-
8RQDV8/$file/EnPaedagogiskHistorie.pdf Bővebben a belső és
külső kontrollhelyről: www.felismeres.hu/ felismerés.php?
nt=24&ni=97
A gyerekek kontrollhelye és a szorongásuk közötti kapcsolatról:
Li, Ho Cheung William – Chung, Oi Kwan Joyce: „The
Relationship Between Children’s Locus of Control and Their
Anticipatory Anxiety”, Public Health Nursing, 26. évfolyam, 2. szám,
2009, 153-60. A kontrollhely növekvő külsővé válásáról: Twenge
jean M. – Zhang, Liqing – Im, Charles: „It’s Beyond My Control: A
Cross-Temporal Meta-analysis of Increasing Externality in Locus of
Control, 1960-2002”, Personality and Social Psychology Review, 8.
évfolyam, 3. szám, 2004, 308-19.
Lev Vigotszkij (1896-1934) orosz pszichológus elsősorban a korai
gyerekkori fejlődéssel foglalkozott, és azzal, hogy a már megszerzett
tudást hogyan bővítjük a későbbiekben. Rövid élete során sajátos,
látnoki elméletet alkotott a tanulásról. Elképzelései a mai napig nagy
hatást gyakorolnak arra, ahogyan a dán iskolákban tanítanak. Ezért
nagyon fontos, hogy megismerkedjünk gondolkodásmódjával és
azzal, hogy a dán viszonyok között hogyan alkalmazták. Leginkább
a legközelebbi fejlődési zónáról, illetve a potenciális fejlődési térről
szóló elmélete vált ismertté. Vigotszkij szerint különbség van
aközött, amit egy gyerek önállóan véghez tud vinni, és aközött,
amire egy hozzáértőbb (például egy felnőtt) segítségével képes
lehet. Ez az a „potenciális fejlődési tér”, amelyben az egyéni
képességeknél nagyobb teljesítmény érhető el, ha bizonyos
feltételek biztosítottak. (Strandberg, Leif: Vygotskij i praksis.
Copenhagen, Akademisk Forlag, 2009.) Michael White
(1948-2008), a narratív terápia megalapítója is inspirálónak találta
Vigotszkij elméletét, ezért olyan útmutatókat dolgozott ki a segítő
beszélgetésekhez, amelyek öt kérdés vagy vizsgálati kategória köré
szerveződtek, és amelyek a legközelebbi fejlődési zónán keresztül
történő fokozatos előrehaladást voltak hivatottak elősegíteni. White
így ír Vigotszkijról: „A szociális együttműködést tanulmányozva
megfigyelte, hogy a felnőtt gondviselők oly módon építik fel a
gyerekek tanulását, amely lehetővé teszi a számukra, hogy az
ismerős, rutinszerű feladatokból induljanak ki, amelyeket már
ismernek és el tudnak végezni. Ezt a jelenséget egy tanulási zónán
— a legközelebbi fejlődési zónán – való áthaladásként írta le. Ez a
zóna az, amelyen belül a gyerekek képesek fejlődni és önálló
teljesítményt nyújtani, és másokkal együttműködve tudnak tanulni és
sikereket elérni.” Forrás: White, Michael: Kort over narrative
landskaber. Copenhagen, Hans Reitzels Forlag, 2008. (Eredeti
kiadás: Maps of Narrative Practice. New York, Norton, 2007)
8
A gyerekeknek nem lesz jobb attól, ha korábban olvasnak.
David Elkind fejlődéspszichológus, a The Hurried Child (A siettetett
gyermek) című bestseller írója figyelmeztet arra, hogy „nincs
összefüggés a gyerekek korai olvasásfejlesztése és a későbbi
tanulmányi sikerük között”. Sőt inkább nyugtalanító, hogy azok a
gyerekek, akik nem fejlesztő, hanem tanuláscentrikus óvodába
jártak, sokkal több szorongással és önbecsülési problémával
küzdenek, olvasási eredményeik pedig hosszú távon nem jobbak a
többiekénél. A kényszer és a szorongás nem szükségesek a szilárd
neveléshez, sőt hosszú távon negatív hatásuk van.
www.heyquitpushing.com/ why-sooner-inst-better.html; Elkind,
David: The Hurried Child. Growing Up Too Fast Too Soon. Reading,
Addison Wesley, 1981.
9
A játékmegvonási kutatások áttekintéséhez: LaFreniere,
Peter: „Evolutionary Functions of Social Play: Life Histories, Sex
Differences, and Emotion Regulation”, American Journal of Play,
3. évfolyam, 4. szám, 2011, 464—88; Pellis, Sergio M. – Pellis,
Vivien C. – Bell, Heather C.: „The Function of Play in the
Development of the Social Brain”, American Journal of Play, 2.
évfolyam, 3. szám, 2010, 278-96.
10
A verekedés játék mint gyakorlási lehetőség a társas
készségek elsajátításához: Pellis, Sergio M. – Pellis, Vivien C.:
„Rough-and-
Tumble Play: Training and Using the Social Brain”. In: Nathan,
Peter – Pellegrini, Anthony D. (szerk.): The Oxford Handbook of the
Development of Play. Oxford, Oxford University Press, 2011, 245-59;
fiatalkori játékélmények fejlesztő hatása: Broccard-Bell, Heather C. –
Pellis, Sergio M. – Kolb, Bryan: »Juvenile Peer Play Experience and
the Development of the Orbitofrontal and Medial Prefrontal Cortex”,
Behavioural Brain Research, 207/1. szám, 2010, 7-13.
Azok ajátékok, amelyek az „üss vagy fuss” ösztönöket
mozgósítják, segítik a gyerekeket a stressz kezelésének
elsEyátífásában: Pellis, Sergio M. – Pellis, Vivien C.: „Rough-and-
Tumble Play: Training and Using the Social Brain”; Pellis, Sergio M.
– Pellis, Vivien C. - Bell, Heather C.: „The Function of Play in the
Development of the Social Brain”.
A szorongásos zavarokkal küzdő személyek az egyik legnagyobb
félelmükként az érzelmi kontroll elvesztését jelölik meg.
Barlow, David H.: Anxiety and Its Disorders: The Nature and
Treatment of Anxiety and Panic. 2. kiadás. New York, Guilford Press,
2002.
Az óvodás gyerekek játékossága és megküzdési készségei
közötti viszonyról: Saunders, Irene – Sayer, Mary – Goodale, Anne:
„The Relationship Between Playfulness and Coping Skills in
Preschool Children: A Pilot Study”, American fournal of Occupational
Therapy, 53. évfolyam, 2. szám, 1999, 221-26.
A serdülök játékossága és megküzdési készségei közötti
kapcsolatról: Hess, Louise M. ~ Bundy, Anita G.: „The Association
Between Playfulness and Coping in Adolescents”, Physical and
Occupational Therapy in Pediatrics, 23. évfolyam, 2. szám, 2003, 5-
17.
A kutatások szerint a fiatal állatok azért játszanak, hogy a
váratlan eseményekkel is meg tudjanak birkózni: Spinka, Marek –
Newberry, Ruth C. – Bekoff, Marc: „Mammalian Play. Training for the
Unexpected”, Quarterly Review of Biology, 76. évfolyam, 2.
szám, 2001,141-68.
A gyerekek a játék folytatása érdekében megtanulják kezelni a
konfliktusokat, a kontrollhelyzeteket, és megtanulnak együttműködni
is: LaFreniere, Peter: „Evolutionary Functions of Social Play: Life
Histories, Sex Differences, and Emotion Regulation”; a gyerekek
játék közben egyeztetik a szabályokat és a szerepeket:
Broström, Stig: „Bprns Laererige Leg”, Psyke & Logos, 23.
évfolyam, 2002, 451-69. Stig Broström kora gyerekkori nevelésből
doktorált, a Dán Oktatásügyi Intézet docense az Aarhusi
Egyetemen.
17
A .játékjárőrözés” a dán iskolák és a Dán Diáksport (Dansk
Sko-leidrset) együttműködésével jött létre. A Dán Diáksport nemzeti
sportszervezet, amelynek fő célja a tanulás, az egészség és a
jóllét támogatása az összes diák számára. ,Azáltal, hogy az iskolai
élet különböző területein biztosítunk tevékenységeket –
közvetlenül iskola előtt vagy után, a tantermekben és a szünetekben
az iskolákkal együttműködve lehetőséget adunk a diákok számára,
hogy élvezetet találjanak a sportolásban és a fizikai
tevékenységekben. Tesszük ezt abból a meggyőződésből, hogy a
fizikai tevékenységekhez társuló pozitív tapasztalatok a kialakuló jó
szokások alapjaivá válnak. Ezáltal a diákok képesek lesznek arra,
hogy egészséges döntéseket hozzanak a jelenlegi és a jövőbeli
életükben.” www.legepatruljen.dk
13
A játék szerepéről a fejlődésben: Vygotsky, Lev: „The Role of
Play in Development”. In: Cole, Michael et al. (szerk.): Mind in
Society: The Development of Higher Psychological Processes.
Cambridge, Harvard University Press, 1978, 92-104,
19
www.visitdenmark.dk/da/danmark/design/lego-et-dansk-
verdensbrand
20
Pernille Liviid dán pszichológus és Bo Stjerne Thomsen, az
építészet és a médiatechnológia doktora, valamint a Lego
Alapítvány kutatási és tanulási igazgatója a tudományos
eredmények alapján úgy látják, hogy a gyerekek a játék során
tanulnak a legtöbbet: Abildlund, Andreas: „Children Can Play Their
Way to More Learning in School”, ScienceNordic, 2014, június 23.,
sciencenordic. com/children-can-play-their-way-more-learning-
school
21
www.kompan.dk
22
Az érzékszervi ingerekben gazdag környezet és a játék
együttesen elősegítik az agykérgi növekedést: Cardoso, Silvia
Helena - Sabbatini, Renato M. E. „Learning and Changes in the
Brain”, Brain and Mind, 1997.
lecerveau.mcgill.ca/flash/capsules/artic-les_pdf/changes_brain.pdf
23
„A fejlődő agy számára a nem strukturált játékidő
értékesebb, mint az elektronikus média. A gyerekek a
strukturálatlan, szabad játék során már korán megtanulnak kreatívan
gondolkodni, problémákat megoldani, valamint érvelési technikáikat
és motorikus készségeiket is fejlesztik. A szabad játék arra is
megtanítja őket, hogyan szórakoztassák magukat.” www.aap.org/en-
us/about-the-aap / aap-pi ess-i oom/Pages/ Babies-and-To ddlers-
Should-Le ar n-from-Play-Not-Screens.aspx
További források és gondolatébresztő olvasnivalók
A pszichológia és az agykutatás eredményei sokat elárulnak
arról, hogy az oktatás hogyan lehet izgalmas, szakmailag hatékony
és kreatív élmény. Knoop leírja, hogyan lehet összeegyeztetni a
jóllét, a tanulás, a vágyait és a követelmények iránti tiszteletet a
kreativitással és a tanulással. Knoop, Hans Henrik: Play, Learning,
and Creativity: Why Happy Children Are Better Learners.
Copenhagen, Aschehoug, 2002. Hans Henrik Knoop a Dán
Oktatásügyi Intézet docense az Aarhusi Egyetemen és a pozitív
pszichológia vezető kutatója.
A pedagógusok összekapcsolhatják ajátékot és a tanulást-így
válhat a játék oktató jellegűvé, a játék természetébe pedig
beleférnek a célzott tanulási tevékenységek is: Johansson, Eva –
Samuelsson, Ingrid: Loereng leg – b0ms leering gennem samspü.
Frederikshavn, Da-folo, 2011.
Skandináv tanulmányok összesítése a játék és tanulás szerepéről
a 0-6 éves korosztályban: Larsen, Michael Spgaard et al.:
Forsknings-kortleegning ogforskenmrdering afskandinavi.sk
forskning i árét 2009 i Institutionen far de 0-6 árige (ßrskolen).
Copenhagen, Clearinghouse for Uddannelsesforskning, 2011,
www.eva.dk/dagtilbud/bakspej-let/forskningskortlaegning-2009
Dán kutatók az európai tudományos nyílt fórumon (ESOF)
amellett érveltek, hogy a játékos tanulás a legjobb módja annak,
hogy tudást töltsünk a kicsik fejébe az iskolában. Bo Stjerne
Thomsen, a Lego Alapítvány kutatási és oktatási igazgatója
kifejtette, hogy az iskoláknak több játékot kellene használniuk az
oktatásban: „A gyerekek tanulnak a játékból, mert kíváncsiak, és
szeretnek felfedezni. Létrehoznak dolgokat, és megosztják
egymással. A tudomány
egyértelműen bizonyította, hogy a gyerekek a játék során
tanulnak a legtöbbet.” Pernille Hviid, a pszichológia docense pedig
azt hangsúlyozta, hogy „az alapvető készségek mellett, amelyeket
a nyelv, az irodalom és a matematika tanárai tanítanak,
elsőbbséget élvez a játékos tanulás. Ez azonban nem a
hagyományos bölcsesség elutasítása, hanem esély arra, hogy az
kölcsönhatásba léphessen a képzelettel. Ha ez megvalósul, akkor a
következő generáció nemcsak átveszi a társadalom irányítását,
hanem felkészült lesz arra is, hogy a jövőben tovább is
fejleszthesse.” videnskab.dk/ miljo-naturvidenskab/born-skal-lege-
sig-klogere-i-skolen Komoly problémák játékos megközelítéséről:
Freeman, Jennifer -Epston, David – Lobovits, Dean: Playful
Approaches to Serious Problems. New York, Norton & Company,
1997.
3. fejezet: Hitelesség
 1
A tragikus történetek nézői megbecsülik magukat, avagy a
nyomasztó fikció valós örömérzéshez vezet: Knobloch-Westerwick,
Silvia et al.: „Tragedy Viewers Count Their Blessings: Feeling Low
on Fiction Leads to Feeling High on Life”, Communication
Research> 40. évfolyam, 6. szám, 2013, 747-66.
2
A szórakoztatás fogyasztásában érvényesülő különböző
motivációkról: Oliver, Mary Beth – Raney, Arthur: „Entertainment
as Pleasurable and Meaningful: Differentiating Hedonic and Eudai-
monic Motivations for Entertainment Consumption”, Journal
of Communication, 61. évfolyam, 5. szám, 2011, 984^1004; a
tragikus történetek élvezetéről a Breaking Bad című sorozat nézői
pszichológiáján keresztül: Cohen, Elizabeth L.: „TV So Good It
Hurts: The Psychology of Watching Breaking Bad”, Scientific
American, 2013, szeptember 29.,
blogs.scientificamerican.com/guest-blog/tv-so-good-it-hurts-the-
psychology-of-watching-breaking-bad
3
„A kis hableány” meséjének befejezéséről egyes tudósok úgy
vélik, hogy a boldog lezárás természetellenes hozzátoldás:
en.wikipedia. org/wiki/The_Litde_Mermaid
4
A gyerekek cselekedetei mögött meghúzódó érzelmek,
gondolatok és szándékok megértéséhez: 0stergaard Hagelquist,
Janne
– K0hler Skov, Marianne: Mentalisering %pcedagogik ogterapi.
Latvia, Hans Reitzels Forlag, 2014.
Az alázatosság, szerénység nem az arról való tudás hiánya, hogy
kik vagy mik vagyunk, hanem inkább annak az elfogadása és
felismerése, hogy ez nem a másiktól függ. Jacob Birkler cikke az
alázat és az etika szerepéről Dániában: „Ydmyghed er en sand
dyd”, www. e tik. dk/klummen-e tisk-se t/ydmyghe d-er-en-sand-
dyd Dweck, Carol S.: Szemléletváltás – A siket’ új pszichológiája
(Mindset: The New Psychology of Success). Ford.: Császár László.
Budapest, HVG Könyvek, 2015,
Az önmagunkról alkotott kép szerepe a motiváció, a személyiség
és a fejlődés területén: Dweck, Carol S.: Self-Theories: ThárRole
in Motivation, Personality, and Development Philadelphia, Taylor
and Francis – Psychology Press, 1999.
 Elméletek az intelligencia alapján várható sikerről a serdülőkori
változások során: Rlaclcwell, Lisa S. – Trzesniewski, Kali H.
– Dweck, Carol S.: „Implicit Theories of Intelligence
Predict Achievement Across an Adolescent Transition: A
Longitudinal Study and an Intervention”, Child Development, 78.
évfolyam, 1. szám, 2007, 246-63.
Az ötödik osztályosokkal végzett kísérlet során azt vizsgálták,
hogy az intelligencia dicsérete miképp hoz létre rögzült szemléletet a
motiváció és a teljesítmény rovására. Mueller, Claudia M.
– Dweck, Carol S.: „Intelligence Praise Can Undermine
Motivation and Performance”, fournal of Personality and Social
Psychology, 75. évfolyam, 1. szám,1998, 33-52.
Az agy formálhatóságáról: Doidge, Norman: A változó agy –
Elképesztő történetek az agykutatás élvonalából (The Brain That
Changes Itself: Stones of Personal Triumph from the Frontiers of
Brain Science). Ford.: Sóskuthy György. Budapest, Park, 2015.
A nehézségek leküzdésekor a kitartás és odaadás számít:
Ericsson, Andres K. et al, (szerit.): The Cambridge Handbook of
Expertise and Expert Performance. New York, Cambridge University
Press, 2006. Ha nyitottak vagyunk a fejlődésre, akkor fejlődni is
fogunk: Rae-Dupree, Janet: „If You’re Open to Growth, You Tend to
Grow”, The New York Times, 2008. július 6.,
www.nytimes.com/2008/07/ 06/business/ Oöunbox. h tml?_r=0
További források és gondolatébresztő olvasnivalók
Az embereket szeressük, ne az örömet: Brooks, Arthur C.: „Lőve
People, Not Pleasure”, The New York Times, 2014. július 18.,
www. nytimes.com/2014/07/20/opinion/sunday/arthur-c-brooks-love-
p e ople-not-ple asure, h tml?_r= 1
4. fejezet: Áfkeretezés
1
A reziliencia növelésének módjairól: Southwick, Stephen M. -
Charney, Dennis S,: „Enhance Your Resilience”, Scientific
American Mind, 2013. július.
2
Goutu, Diane: „How Resilience Works”, Harvard Business
Review, 2002. május.
3
Beck, Aaron T. – Emery, Gary: A szorongásos zavarok és
fóbiák kognitív szemlélete (Anxiety Disorders and Phobias: A
Cognitive Perspective). Ford.: Figusch Zoltán – Adorján Zsolt.
Animula, 1999; Borkovec, Thomas D. – Whisman, Mark A.:
„Psychosocial Treatment for Generalized Anxiety Disorder”. In:
Mavissakalian, Matig – Prien, Robert (szerk.): Anxiety Disorders:
Psychological and Pharmacological Treatments. Washington DC,
American Psychiatric Press, é. n.
4
A mérges arcokkal kapcsolatos kísérlet: Sheppes, Gal et ah:
„Emotion Regulation Choice: A Conceptual Framework and
Supporting Evidence”, Journal of Experimental Psychology, 143.
évfolyam, 1. szám, 2014, 163-81.
5
Az átkeretezés hatása fóbiában szenvedő emberekre: Shurick,
Ashley A. et ah: „Durable Effects of Cognitive Restructuring on
Conditioned Fear”, Emotion, 12. évfolyam, 6. szám, 2012, 1393-97.
e
A magunkkal, családunkkal és kollégáinkkal folytatott
beszélgetések során gyakran negatívan fejezzük ki magunkat:
„Depressziós vagyok”, „Lehetetlen egy alak!”, „Sosem figyel rám”.
Rasmussen, Svend Aage: Detfjendtlige sprog – Refleksioner over
udviklinger i psykiat-rien. Copenhagen, Universitetsforlaget, Fokus,
2003, 229-45.
7
Az átkeretezést a levegővel együtt kellene magunkba szívni.
Prehn, Anette: „The Neuroscience of Reframing & How to Do
It”. Udemy-videó (10:48), www.udemy.com/the-neurosdence-of-
reframing-an d-how-to-do-i t
„Az életünk eseményeiből levont tanulságoknak a személyes nar-
ratíván keresztül adunk jelentést. Ezen a személyes narratíván
keresztül fűzzük fel életünk eseményeit olyan láncolatokká, amelyek
az idő folyamán bizonyos témák mentén bontakoznak ki.”
White, Michael: Narrativ teori. Copenhagen, Hans Reitzels Forlag,
2006, 143. (Eredeti kiadás: „The Narrative Perspective in Therapy”.
In: Re-Authoring Lives: Interviews and Essays. Adelaide, Dulwich
Centre Publications, 1995, 11-40.)
Az ember természetéből kifolyólag mindent értelmez, és ezért
igyekszik az eseményeket megmagyarázni. A narratíva úgy
szövi egybe fonálként az eseményeket, hogy egy történetet
képeznek. Ezek a történetek nagymértékben formálják az életünket.
Azáltal, hogy az eseményeket egy alternatív történetbe helyezzük,
másképpen láthatjuk magunkat és a világot is. Morgan, Alice:
Narrative samtalen Copenhagen, Hans Reitzels Forlag, 2005.
(Eredeti kiadás: Wkai is Narrative Therapy ? Adelaide, Dulwich
Centre Publications, 2000.)
A White által re-authoringnak, azaz újraelbeszélésnek nevezett
folyamat során az átfogalmazás előmozdítása érdekében a felnőtt
érdekes kérdéseket tehet fel a gyereknek magukról a történésekről
és az azokhoz fűződő tudatosságról. A terápiás beszélgetések során
ezek a fogalmak lehetővé teszik a terapeuta számára, hogy olyan
kontextust hozzon létre, amelyben a páciensek képesek értelmet
adni az életük számos, eddig figyelmen kívül hagyott eseményének.
White: Kort over narrative landskaber.
Allan Holmgren személyes beszélgetése a szerzővel, 2014;
Holmgren, Annette (szerk.): Fra tempi til peedagogik: En brugsbog i
narrativ praksis. Copenhagen, Hans Reitzels Forlag, 2010.
Bruner, Jerome: Mening i handling. Arhus, Forlaget Klim, 1999.
Egy egyedülálló eredmény, amit eddig kivételnek is neveztünk az
életünkben, valami kezdetének is minősíthető. Az
egyedülálló eredmények mindig is jelen vannak az életünkben, csak
gyakran észre sem vesszük őket, és elvesznek. White: Kort over
narrative landskaber.
14
Externalizációnak nevezzük, amikor szétválasztjuk a
személyt és a problémát. Az externalizáció segít feloldani és
darabokra szedni a problémát, majd találékonyan új történetet hoz
létre körülötte. White: Narrativ teori.
15
Ha a személyről leválasztva beszélünk a problémákról, az
olyan alternatív leírásoknak ad teret, amelyben a gyerekek
kifejezhetik magukat, és kedvenc történeteik elérhetővé válnak
számukra. „Kiemeltem és ábrázoltam az externalizációs
beszélgetések lehetőségeit arra, hogy a) segítsenek megválni a
negatív identitástudattól, és b) előkészítsék egy más típusú
beszélgetés bevezetését, amely pozitívabb identitástudat
feltárásához és generálásához vezet. Ezek a pozitív identitástudatok
nem a semmiből jönnek létre. Összefüggenek mindazzal, amit az
életről tudunk, és amit az életben gyakorlunk.” White, Michael –
Morgan, Alice: Narratív terapi med bfirn og deres familier.
Copenhagen, Akademisk Forlag, 2007. (Eredeti kiadás: Narrative
Therapy with Children and their Families. Adelaide, Dulwich Centre
Publications, 2006.)
 16
„Mindig lehet és kell is a domináns történettől eltérőt
létrehozni. Egyetlen történet nem ad kellő mélységet és perspektívát
sem elmesélve, sem leírva. Sokkal lényegesebbnek találjuk, hogy
gazdagítsuk ezeket a meséket, semmint hogy csak dicséretekkel
árasz-szuk el gyerekeinket.” White: Narratív teori.
5. fejezet: Empátia
1
Az empátai szintjének csökkenéséről: Kon rath, Sara- O’Brien,
Edward – Hsing, Courtney: „Changes in Dispositional Empathy
in American College Students over Time: A Meta-analysis”,
Personality and Sodal Psychology Review, 15. évfolyam, 2- szám,
2011, 180-98.
2
A nárcisztikus jellemvonások erősödéséről: Twenge, Jean M.
– Foster, Joshua D.: „Birth Cohort Increases in Narcissistic
Personality Traits Among American College Students, 1982-2009”,
Sodal Psychological and Personality Science, 1. évfolyam, 1. szám,
2010, 99-106; Twenge, Jean M. et al.: „Egos Inflating over Time: A
Cross-Temporal Meta-analysis of the Narcissistic Personality
Inventory”, Journal of Personality, 76. évfolyam, 4. szám, 2008, 875-
902; Gray, Peter:
„Why Is Narcissism Increasing Among Young Americans?”,
Psychology Today, 2014. január 16.,
www.psychologytoday.com/blog/ freedom-learn/201401/why-is-
nardssism-increasing-among-young-americans
Twenge, Jean M. ~ Campbell, W. Keith: The Narcissism
Epidemic: Living in the Age of Entitlement. New York, Free Press,
2009.
Az Egyesült Államokban hosszú éveken át úgy vélték, hogy az
emberek a természethez hasonlóan alapvetően önzők, agresszívek
és versengők: Szalavitz, Maia: „Is Human Nature Fundamentally
Selfish or Altruistic?”, Time, 2012. október,
healthland.time. com/2012/10/08/is-human-nature-fundamentally-
selfish-or-al truistic
Brown, Brené: „The Power of Vulnerability” (A sebezhetőség
hatalma). TED-videó (20:19), 2010. június, www.ted.com/talks/
brene_brown_on_vulnerabiIity Brown, Brené: uo.
Agyunk társas jellegéről: Lieberman, Matthew D.: Social: Why
Our Brains Are Wired to Connect. New York, Crown, 2013.
 Lieberman a közösségi agy sajátosságairól: „The Social Brain
and Its Superpowers: Matthew Lieberman, Ph.D. at
TEDxStLouis”, YouTube-videó (17:58), 2013. október 7.,
www.youtube.com/ wate h ? v=N N h k3 o wF7RQ&feature=kp
Evolúciós szempontból az empátia nagyon értékes impulzus,
amely segített a csoport túlélésében: de Waal, Frans: The Age
of Empathy: Nature’s Lessons for a Kinder Society. New York,
Harmony Books, 2009.
Interjú Frans de Waallal: Ross, Greg: „An Interview with Frans de
Waal”, American Scientist,
www.americanscientist.org/bookshelf/ pub/an-interview-with-frans-
de-waal; Frans de Waal TED-előadá-sa az állatok morális
viselkedéséről: de Waal, Frans: „Moral Behavior in Animals”, TED-
videó (16:52), 2011. november, www.ted. com/talks/frans_de_waal_
do_animals_have_morals Csak akkor változott érdemben a helyzet,
amikor a kutatók elkezdték tanulmányozni a csecsemők és az anyjuk
közti kapcsolatot. A bizonyítékok azt mutatják, hogy a gyerekeknek
velük született képességük az, amit Dániel N. Stern professzor
fading-nek nevez – vagyis az, hogy az anyjuk érzelmeire és
hangulataira
ráhangolódjanak, ahogy ezt később másokkal is teszik. Ez
visszavezet minket az ember empátiára való nyitottságának
alapjaihoz – ahhoz a képességünkhöz, hogy mások érzéseit át
tudjuk érezni, és meg tudjuk érteni.
12
A középagyban, más néven a mesencephalonban található a
lim-bikus rendszer egy része, amit akár az agy vegyi üzemének is
nevezhetünk. A limbikus rendszer nagyon fontos a szociális
viselkedés és az érzelmek szempontjából, A „köztiagy” a
talamuszból, a hipotalamuszból és az agyalapi mirigyből áll.
13
Dániel Siegel empátiával kapcsolatos munkássága: Siegel,
Dániel: Center for Building a Culture of Empathy,
cultureofempadiy.com/ References/Experts/Daniel-Siegel.htm;
párbeszéd arról, hogyan építsük ki az empátia kultúráját: Siegel,
Daniel – Rutsch, Edwin: „Dialogs on How to Build a Culture of
Empathy”, YouTube-video (58:22), 2012. október 29.,
www.youtube.com/watch?v=XIzTdX dhUOw
 14
Az empátia legelső megtapasztalása az, amikor a szülők
reagálnak a gyerek különböző jelzéseire, tudatják vele, hogy jelen
vannak, és segíteni szeretnének.
15
A gyerek az első életévében szorgalmasan próbálja
figyelembe venni és megérteni a körülötte lévő embereket. Az, hogy
a babájának cumit ad, a kisöccsét a térdére ülteti és papás-mamást
játszik, mind fontos lépés az empátia fejlesztéséhez. Charlotte
Clemen-sen, a Danmarks Paedagogiske Universitetskole (Dán
Pedagógiai Intézet) pszichológusa szerint: ,A nagyon fiatal
csecsemők is reagálnak mások érzéseire. A tanulmányok azt
mutatják, hogy a csecsemők mások sírására félelemmel,
nyugtalansággal vagy akár sírással reagálnak.”
www.voresborn.dk/barn3-8/psykologi-ogud-vikling/42541aer-
ditbarnatvaere-godmod-andre
16
www.eva.mpg.de/psycho/publications-and-videos/study-
videos. html
17
Önzetlen segítségnyújtás csecsemőknél és fiatal
csimpánzoknál: Warneken, Felix ~ Tomasello, Michaelle: Altruistic
Helping in Human Infants and Young Chimpanzees”, Science, 311,
5765. szám, 2006, 1301-03; a csecsemők morális élete: Gjersoe,
Natha-lia: „The Moral Life of Babies”, Guardian, 2013. október 12.,
www. theguardian.com/ science/2013/oct/12/babies-moral-Iife
A gyerekek legelőször és elsősorban a szüleiktől tamilnak,
empátia és együttérzés segítségével, ezeket a képességeket szülők
adják tovább gyerekeiknek: www.family-lab.com/about/jesper-juul-
articles/item/empati-3
A kisgyerek utánzás révén ismeri meg, hogy mi történik a
környezetében, valamint a párbeszéd során, amely összeköti a
szavakat a tárgyakkal és fogalmakkal. A többi gyerek társaságában
sajátítják el az olvasás és a kommunikáció készségét. Ez pedig
gyakran utánzás, testbeszéd, arckifejezések és humoros esetek
révén történik: dcum. dk/artikler-og-debat/boerns-sproglige-
udvikling Jesper Juul nemzetközileg elismert dán szerző,
családterapeuta és oktató, aki több mint tizenöt országban
tevékenykedik. Szerinte a különböző típusú családok
befolyásolhatják a gyerek empátiára való fogékonyságát.
Megállapításait a neurológia és a relációs pszichológia egyaránt
megerősítette, elgondolása megteremtette egy új paradigma és
megközelítés alapjait a családok, illetve a gyerekek, fiatalok és
felnőttek közötti interakció kutatásában. Juul, Jesper: A működő
család (Din kompetente familie). Ford.: Fenyves Katalin. Budapest,
Park, 2016.
A neuropszichológiai és fejlődéspszichológiai tényezők közötti
dinamikus kölcsönhatás megvilágítja a gyerekkori
rendellenességeket. Hart, Susan — M0ller, Tda:
„Udviklingsforstyrrelser hős B0rn Belyst Udfra det Dynamiske
Samspil Mellem Neuropsykologiske og Udviklingspsykologiske
Faktoré r”, 2001, www.neuroaffect.dk/ Artikler_pdf/kas2.pdf; a
helikopterszülők miatt szorongóvá válnak a gyerekek: Sullivan,
Rachel: „Helicopter Parenting Causes Anxious Kids”, ABC Science,
2012. augusztus 20.,
www.abc.net.au/ science/articles/2012/08/20/35‘70084.htm A kortizol
hatással van a gyerekek agyára. Gerhardt, Sue: Why Love Matters:
How Affection Shapes a Baby’s Brain. New York, Routledge, 2004,
264.
A szociális és érzelmi készségek a többi készséghez hasonlóan
elsajátíthatók. Fejlesztésükhöz a készségeket szavakban és
tettekben is meg kell mutatni, támogatni és elismerni. Az egyik
legfontosabb gyerekkorban elsajátított készségünk, hogy hogyan
viszonyulunk másokhoz. A Lépésről lépésre (Trin for trin) egy
komplett program, amelynek célja, hogy megelőzze az iskolai
bullyingot, megfélemlítést és erőszakot, támogassa az empátiát, és
fejlessze a gyerek szociális készségeit. A jó szociális készségekkel
rendelkező gyerek sok más készséget is elsajátíthat. A Lépésről
lépésre oktató jellegű, szisztematikus, logikusan strukturált és a
gyakorlatban alkalmazható program, amely fejleszti az empátiát, az
impulzus-kontrolit és a problémamegoldást. A programot a CESEL
(Center for Social og Emotionei Laering, Szociális és Érzelmi
Tanulási Központ) dolgozta ki. www.spf-
nyheder.dk/download/om_cesel. pdf
24
www.cat-kit.com/en-gb
25
www.maryfonden.dk/en
20
A pártfogás hatásáról: Murphy Paul, Annie: „The Protégé
Effect”, Time, 2011. november 30., ideas.time.com/2011/ll/30/the-
protege-effect
27
Tudjuk, hogy az empátia az egyik legfontosabb tényező a
sikeres vezetők, vállalkozók, menedzserek és vállalkozások
tevékenységében. Ashoka: „Why Empathy Is the Force That Moves
Business Forward”, Forbes, 2013. május 30.,
www.forbes.com/sites/ashoka/ 2013/05/30 /why-e mpathy-is-th e-for
ce-that-moves-busin ess-forward/#66b0d8ae8fh8
28
Az empatikus tinédzserek sokkal sikeresebbek lesznek a
későbbiekben, mert jóval célorientáltabbak, mint nárcisztikus
kortársaik: Uche, Ugo: „Are Empathetic Teenagers More Likely to
Be Intentionally Successful?”, Psychology Today, 2010. május 3.,
www. psychologytoday.com/blog/promoting-empathy-your-
teen/ 201005/are-empathetic-teenagers-more-likely-be-intentionally
29
Knud Ejler Lpgstrup: www.kristeligt-
dagblad.dk/debat/fasthold-den-etiske-fodring-fortaellinger-udvikler-
bprns-empati; www.kris-teligt-dagblad.dk/liv-sjael/i-begyndelsen-er-
tilliden
30
Az empátiát, a határainkat és a lehetséges megoldásokat
bemutató jelenethez, amelyben Lisa a tengerparton játszik, Jesper
Juul dán családterapeuta szolgáltatta az inspirációt:
wwwjesperjuul.com
31
Mar, Raymond – Tackett, Jennifer – Moore, Chris: „Exposure
to Media and Theory-of-Mind Development in Preschoolers”,
Cognitive Development, 25. évfolyam, 1. szám, 2010, 69-78.
32
Mikor és miért bocsátunk meg? O’Connor, Lynn E.:
„Forgiveness: When and Why Do We Forgive”, Psychology Today
Our Empathie
Nature (blog), 2012. május 21.} www.psychologytoday.com/blog/
our-empathic-nature/201205/forgive ness-whe n-and-why-do-we-
forgive
33
Az empátia és a megbocsátás vizsgálata: Zheng, Ying et al.:
„Investigating the Functional Anatomy of Empathy and
Forgiveness”, Neuroreport, 12. évfolyam, 11. szám, 2001, 2433-38.
34
Öt lépés ahhoz, hogy ma boldogabbak legyünk: Ben-Shahar,
Tál: „Five Steps for Being Happier Today”, Big Think-videó
(1:46), 2011, bigthink.com/users/talbenshahar
6. fejezet: Ultimátumok nélkül
 1
Verjék-e a szülők a gyerekeiket? Schrock, Karen: „Should
Parents Spank Their Kids?”, Scientific American, 2010. január 1.,
www.scien-tificamerican.com/ardcle/to-spank-or-not-to-spank
2
en.wikipedia.org/wiki/School_corporal„punishment
3
Szülői gyakorlatok különböző kulturális csoportokban:
Lubell, Kéri M. – Lofton, Teresa G. – Singer, Helen Harbor:
Promoting Healthy Parenting Practices Across Cultural Groups: A
GDG Research Brief, Atlanta, Centers for Disease Control and
Prevention, National Center for Injury Prevention and Control, 2008.
4
A szakirodalom rendszerint négy nevelési stílust különböztet
meg: www.education.com/reference/article/parenting-styles-2
5
A szülői tekintélyről: Baumrind, Diane: „Current Patterns of
Parental Authority”, Developmental Psychology Monographs, 4.
évfolyam, 1. szám, 1971,1-103.
e
Mi a gond a szigorú neveléssel? „What’s Wrong with Strict
Parenting? ”, www.ahaparenting.com/parenting-tools/positive-
discipline/ strict-parenting
7
A gyerekkori verés és az élethosszig tartó pszichiátriai
rendellenességek kapcsolata: MacMillan, Harriet L. etal.; „Slapping
and Spanking in Childhood and Its Association with Lifetime
Prevalence of Psychiatric Disorders in a General Population
Sample”, Canadian Medical Association Journal, 161. évfolyam, 7.
szám, 1999,
8
A prefrontális agykérgi szürkeállomány csökkenése a súlyos
testi fenyítésnek kitett fiatalok esetében: Tomoda, Akemi et al.
„Reduced Prefrontal Cortical Gray Matter Volume in Young Adults
Exposed to Harsh Corporal Punishment”, Neuroimage, 47/2. szám,
2009, T66-T71.
9
A testi fenyítés és a szerhasználat összefüggésének
tekintetében az adatok azt mutatják, hogy a verés hatással lehet az
agynak azokra a területeire, amelyeknek szerepük van az érzelmek
és a stressz szabályozásában: Afifi, Trade O. et ah: „Physical
Punishment and Mental Disorders: Results from a Nationally
Representative US Sample”, Pediatrics, 130. évfolyam, 2. szám,
2012, 184—92.
J0
Tanulmány arról, hogy a szülök hogyan fegyelmezik a
gyerekeiket: Rochman, Bonnie: „The First Real-Time Study of
Parents Spanking Their Kids”, Time, 2011. június 28.,
healthland.time. com/2011/06/28/would-you-record-yourself-
spanking-your-ldds; „The First Real Time Study of Parents Spanking
Their Kids”. YouTube-videó (23:05), 2014. április 22.,
www.youtube.com/ watch ?v=N3iw0py_PL8
11
A 20. század folyamán a törvény fokozatosan tiltotta be a testi
fenyítést Dániában. A szolgák büntetését 1921-ben, az iskolai tesr ti
fenyítést pedig 1951-ben szüntették be Koppenhágában. Az 1967-es
„Cane Circular” (Nádpálca Körlevél) végre betiltotta a fizikai büntetés
bármilyen formáját a dán iskolákban, a szülők jogát a gyerekeik
büntetésére azonban nem vitatták. A testi fenyítés eltörlése után a
gyerekek ellen elkövetett erőszak a másokkal szemben elkövetett
testi erőszakhoz hasonlóan a büntető törvénykönyv szerint
büntethetővé vált. A testi fenyítés eltörlésének mozzanatai közül az
1997-es módosítás volt az utolsó, amely egyértelműen megtiltotta a
gyerekek verését, da.wikipedia.org/wiki/ Revselsesret
12
en,wikipedia.org/wiki/Corporal_punishment_in_the_home
13
A serdülők jólléte a szülők között észlelt következetesség
függvényében: Fletcher, Anne – Steinberg, Laurence – Sellers,
Elizabeth:
,Adolescents’ Well-Being as a Function of Perceived Interparen-
tal Consistency”, Journal of Marriage and the Family, 61. évfolyam,
3. szám, 1999, 599-610; longitudinális tanulmány a reziliens
gyerekekről és fiatalokról: Werner, Emy E. – Smith, Ruth S.:
Vulnerable but Invincible: A Longitudinal Study of Resilient Children
and Youth. New York, McGraw-Hill, 1982.
Fletcher, Anne – Steinberg, Laurence – Sellers, Elizabeth:
.Adolescents’ Well-Being as a Function of Perceived Interparental
Consistency”.
Bednar, Dell Elaine – Fisher, Terri D.: „Peer Referencing in
Adolescent Decision Making as a Function of Perceived Parenting
Style”, Adolescence, 38. évfolyam, 152. szám, 2003, 607-21.
A gyerekek közreműködnek abban, hogy az osztály szociálisan
felelős közösségként működjön, és ez már az óvodában elkezdődik,
és azután is tart, hogy a tanulók elhagyják az iskolát. Ez hozzájárul a
rendbontás megelőzéséhez, és fontos szerepet tölt be az iskolai
bullying, azaz megfélemlítés megszüntetésében is. Az iskolának el
kell ismernie, hogy a szünet az az időszak, amikor a gyerekek
nemcsak tanulnak a játék során, hanem megtanulnak játszani is – és
ekkor kell megtanulniuk a fair play fontosságát.” Idézet az iskolai
tanítási problémákkal kapcsolatos szakpolitikai lehetőségekről szóló
tanulmányból: Danmarks Laererforening, 2009, július,
www.dlf.org/media/97473/uroiskolen2.pdf www.protac.dk/dk-
produkter/groundme/700-7l0-10-10 „Izgő-mozgó készlet” és
„szeretgetős dolgok”: www.familierum.dk/ forside/category/dimse
Ma már tudjuk, hogy a gyerek egészségéhez, a szociális
készségekhez, az egyedi identitáshoz, a motorikus és kognitív
fejlődéshez elengedhetetlen a fizikai aktivitás. A tanárok általános
tapasztalata szerint a mozgás tanulásra serkenti a gyerekeket,
emiatt fontos, hogy a mozgás a mindennapi oktatás részévé váljon.
Ezért az Egészségügyi Minisztérium, a Koppenhágai
Közegészségügyi, a Gyermek- és Ifjúsági Hivatal és a Gyermek- és
Ifjúságügyi Központ együttműködést kezdeményezett annak
érdekében, hogy konkrét javaslatokat dolgozzanak ki, és inspirációt
nyújtsanak a tanároknak, hogy az olyan tantárgyak, mint a nyelv és
irodalom, matematika, angol, német és történelem tanításakor a
mozgás és a fizikai aktivitás hogyan válhat az oktatás részévé. Ez az
anyag az űn. „Exercise in Class: A Project of Learning for All”
(Testmozgás az osztályban: Tanulási projekt mindenki számára).
A tanárok egyik kulcsfontosságú feladata, hogy olyan
programokat szervezzenek, amelyek nyelvi kihívásokat jelentenek
az egyes résztvevők számára, ezért minden utasításnak az adott
nyelvi és tudásbeli követelményeknek kell megfelelnie.
uvm.dk/Uddan-nelser/Erhvervsuddannelser/Undervisning-og-
laeringsmiljoe/ Differen tie ring
ai
Sok tanár érzi úgy, hogy komoly feladat úgy megszervezni az
oktatást, hogy minden diák számára kihívást és motivációt
biztosítson. Jól tanítani azonban bármilyen összetételű
diákcsoportban lehetséges. uvm.dk/Laeringskonsulenterne/Det-
vejleder-vi-om/ Inklusion
További források és gondolatébresztő olvasnivalók
A gyerek fejlődési szakaszairól:
Jean Piaget (1896-1980) svájci pszichológus a gyerekek
gondolkodásfejlődésével kapcsolatos tanulmányairól vált híressé.
Megállapításai jelentős hatást gyakoroltak a kortárs oktatási
módszerekre. Piaget szerint a gyerek érzékelése bizonytalan,
eltorzult és illúziókkal teli, míg a tanulási folyamatok, vagyis a
növekedés nem más, mint egy rendezettebb és szisztematikusabb
tapasztalati világ fokozatos megközelítése, amely segít a gyereknek
a környezetéhez alkalmazkodni. Elmélete szerint a kognitív fejlődés
a következő szakaszokra osztható: szenzomotoros szakasz (0-2.
év), műveletek előtti szakasz (2-6. év), konkrét műveleti szakasz (6-
12. év), formális műveleti szakasz (12. évtől). Piaget, Jean:
Gyermeklélektan (LaPsychologie de Venfant), Ford.: Benda Kálmán.
Budapest, Osiris, 2004.
Erik Erikson (1902-1994) Németországban született amerikai
pszichoanalitikus és fejlődéspszichológus. Elgondolása szerint a
személyiséget az ösztönöknél vagy a szexualitásnál is erősebben
határozza meg a gyerek viszonya a szüleivel, és a fejlődés egy sor
pszichoszociális szakaszon át alakul a kisgyerekkortól egészen
az időskorig. Erikson, Erik: Gyermekkor és társadalom (Childhood
and Sodety). Ford.: Helmich Katalin. Budapest, Osiris, 2002; Ewen,
Robert B,: An Introduction to Theories of Personality. 6. kiadás,
Mahwah, Lawrence Erlbaum Associates, 2003.
Olsen, Thorkild: Agency: A Thoughtful Perspective on the
Clarification of Life. Villa venire A/S, August 2009, villavenire.dk/wp-
content/ uploads/2014/09/narrativ-metode-af-thorkild-olsenl.pdf
7. fejezet; Együttlét és hygge
1
Barker, Eric: „6 Secrets You Gan Learn from the Happiest
People on Earth”, Time, 2014. március 7., time.com/14296/6-
secrets-you-can-learn-from-thehappiest-people-on-earth; Ben-
Shahar: „Five Steps for Being Happier Today”.
2
Jeppe Trolle Linnet, a Dél-Dániai Egyetem Marketing és
Menedzsment Tanszékéről a hygge kutatására szakosodott. ,A
hygge nem csak szórakozás. A hygge olyasvalami, amivel
azonosulunk. A hygge az, amire a karácsony előtti várakozás épül.
Ahhoz, hogy másokkal együtt elérjük a hyggét, zárjuk ki azokat a
dolgokat, amelyek elvonják a pillanattól a figyelmünket.”
www.rustonline.dk/2013/12/12/ hvgge-i-e t-ser i o s t-lys
8
Az értékek, viselkedések, intézmények és szervezetek
nemzetek közötti összehasonlítása: Hofstede, Geert: Culture’s
Consequences: Comparing Values, Behaviors, Institutions, and
Organizations Across Nation. 2. kiadás, Thousand Oaks, Sage
Publications, 2001; Hofstede, Geert: Kultúrák és szervezetek – az
elme szoftvere (Cultures and Organizations: Software of the Mind).
Ford.: Oláhné Szentessy Éva. Budapest, VHE Kft., 2008.
4
en.wikipedia.org/wiki/Allegory_of_the_long_spoons
s
Az egyesületi élet (foreningsliv) és az együttműködés már
gyerekkortól fontos, ezeket az értékeket a Dán Ifjúsági Tanács
(Dansk Ungdoms Faellesraad) is támogatja: www.duf.dk
6
A kórusban való éneklés növeli a mentális egészséget: Dixon,
Hay-ley: „Choir Singing Boosts Your Mental Health”, Telegraph,
2013. december 4.,
www.telegraph.co.uk/health/healthnews/10496056/ Choir-singing-
boosts-your-mental-health.html
7
A társadalmi kapcsolatok és a halálozási kockázat
összefüggéséről: Holt-Lunstad, Julianne ~ Smith, Timothy, B. –
Layton, J. Bradley: „Social Relationships and Mortality Risk: A Meta-
analytic Review”, PLoSMediane, 7. évfolyam, 7. szám, 2010,
el000316.
8
A szociabilitás és a megfázásra való hajlam: Cohen, Sheldon
et ah: „Sociability and Susceptibility to the Common Cold”,
Psychological Sdence, 14. évfolyam, 5. szám, 2003, 389-95.
0
A magány, a szociális kapcsolatok mennyisége és az
influenzaoltás elleni immunreakció vizsgálata elsőéves főiskolások
között: Press-man, Sarah D. et al.: „Loneliness, Social Network Size,
and Immune Response to Influenza Vaccination in College
Freshmen”, Health Psychology, 24. évfolyam, 3. szám, 2005, 297-
306.
10
Ben-Shahar: „Five Steps for Being Happier Today”.
11
Támogatás és érzelmi reakciók traumát követően: Joseph, S.,
et al.: „Crisis Support and Emotional Reactions Following
Trauma”, Crisis Intervention & Time-Limited, Treatment, 1. évfolyam,
3. szám, 1995, 203-08.
12
A szociális támogatottság és az anyai viselkedés közötti
viszony vizsgálata: Andersen, Pamela A. -Telleen, Sharon L.: „The
Relationship Between Social Support and Maternal Behaviors
and Attitudes: A Metaanalytic Review”, American Journal of
Community Psychology, 20. évfolyam, 6. szám, 1992, 753-74.
További források és gondolatébresztő olvasnivalók
A Number Our Days (Számoljuk napjainkat) című rövidfilm a
minket körülvevő barátok és szeretteink fontosságáról szól:
www.youtube. com/watch?v=3aZYlIZc2MU. A film készítőjéről,
Barbara Myer-hoffról: www.indiana.edu/~wan thro/
theory_pages/Myerhoff. htm A dánok szeretnek segíteni. A Charities
Aid Foundation (Jótékonysági Segély Alapítvány) által megállapított
World Giving Index (Adakozási Világindex) szerint Dánia 2012-ben a
hetedik helyen szerepelt a jótékony célokra adományozó lakosság
aránya tekintetében. A dánok csaknem 70%-a támogat jótékonysági
célokat minden évben: www.information.dk/455623
Utószó
1
György Júlia: Az antiszociális személyiség. Budapest, Medicina,
1967; A „nehezen nevelhető” gyermek. Budapest, Medicina, 1978.