Transznacionális kulturális

emlékezet kortárs női szerzők

regényeiben
HERTA MÜLLER, DUBRAVKA UGREŠIĆI,
ÁGOTA KRISTÓF, TERÉZIA MÓRA, SOFI
OKSANEN, OLGA TOKARCZUK,
SZVETLANA ALEKSZIJEVICS
Transznacionális elmélet
A nemzetállamok által dominált világszerkezetben a
transznacionális szemlélet úgy jelzi e geopolitikai határok
porózusságát, hogy a globalizmus jelenségével és
terminológiájának általánosságával ellentétben a nemzeti
fogalom- és keretrendszert is megtartja. Megtartva a többszörös
reflexiók által fel- és megnyitott színtérré változtatja.
A transznacionális perspektíva a nemzeti és globális pólusok
között felnyitja a téralapú nemzetállami konténer-gondolkodást,
átszeli a nemzeti határokat, és a többirányú kapcsolódásokra,
többszörös kereszteződésekre, rétegződésekre, dinamikus
különbségeikre helyezi a fókuszt
Módosító fogalom
a melléknév terminus is a nacionálist túllépve, azt kiterjesztve őrzi meg,
ugyanakkor melléknév jellegéből adódóan módosító fogalomként az
átalakulás, átminősülés mobilis dinamikusságát jelöli.
„[A] transznacionális perspektívák gyakran transzgresszívek abban az
értelemben, hogy vagy kihívásokkal illetik vagy kontesztálják a tisztaság
és a kizárólagosság fogalmait, amelyek gyakran a nacionalizmushoz
társulnak. A transznacionális perspektíva áthelyezi az elsődleges
figyelmet az egyetemesről a sajátosra. A marginálisnak gondolt vagy így
kezelt kerül a fókuszába a központban lévő helyett. Abban érdekelt, ami
az embereket megkülönbözteti, mintsem abban, amiben látszólag
azonosak.” (Paul Jay: Transnational Literature: The Basics. Routledge, 2021, 9.)
Nemzetállamokon alapuló nemzeti
kánonstruktúrák dinamizálása
A transznacionális mint a késő huszadik század meghatározó szemlélete a felgyorsult globális
mobilitások következményének is tekinthető, amelyet maga a transz előtag is szintetizál.
(Jelentése: át, túl, áthaladó stb.)
A transznacionális irodalom az államhatárokon alapuló centralizált nemzeti irodalmak
intézményes struktúráit, irodalomtörténeti- és kánonstratégiáit problematizálja. Itt fontos
előzménynek számítanak a posztkoloniális kutatások, amelyek egyrészt reflektálták és
kimozdították az irodalom eurocentrikusságát, ugyanakkor a hibriditás hangsúlyozásával és a nem-
nyugati fókusz révén egyfajta metodológia keretrendszert is nyújtottak a transznacionális
szemlélet számára. A karibi irodalom vagy a latin amerikai irodalom tehát nem illeszthető be a
nemzetállamokon alapuló nemzeti kánonstruktúrákba.
Vö. „Transnational gets its main meaning from the prefix “trans,” which means “across, through, over, to or on the
other side of, beyond, outside of, from one place, person, thing, or state to another.” The prefix trans also implies the
action of being “beyond, surpassing,” and “transcending.” Uo.
A kultúra és identitás dinamikus mintázatait
teremti
A transznacionális irodalom mind létrehozói (pl. emigráns szerzők), mind a recepció
és cirkuláció révén a nemzeti (állam)határokon lép túl, azokat teszi átjárhatóvá.
Ebben a perspektívában az irodalom a különbség és a másság megértésére irányítja
a figyelmet, továbbá a kultúra és identitás olyan dinamikus mintázatait teremti, ahol
a többes kötődés, a nem-kizárólagosság, a keveredés számít alapnak.
E transznacionális tapasztalatok legtöbb esetben a helyváltoztatással, az
elmozdulással, mobilitással függnek össze, ugyanakkor adott régió interkulturális
együttese, együttélése is átitatottá teszi a nemzeti monolitikus kereteket
Összehasonlító irodalomtudomány
Világirodalom/World Literature
A transznacionális egyidejű multiplicitása különbözteti meg e perspektívát az összehasonlító
irodalomtudománytól mint a modernitás meghatározó módszerétől.
Ez utóbbi multinacionális keretben hasonlítja össze az elkülöníthető nemzeti irodalmakat, de nem
problematizálja a nemzeti kereteket.
A goethei alapok* értelmében a mai kortárs világirodalom koncepcióban is a nemzetiről ugyancsak
áthelyeződik a hangsúly az irodalom globális körforgására, annak módozataira és hálózataira. Így a mai
használatban nem egy bizonyos irodalmat jelöl, hanem főként olvasási és cirkulációs módokat.
Ugyanakkor a világirodalom mint történeti kategória megőrzi a klasszikus és remekművek felettes
és átfogó hagyományát, míg a transznacionális fordulat éppen a partikuláris történeti egyediségére
irányítja a figyelmet, és ezzel problematizálja az egyetemesség mint felettes érték hatókörét.
*Vö. „A nemzeti irodalom manapság nem sokat számít, a világirodalom van most soron, és mindenkire az a feladat
vár, hogy siettesse ezt a korszakot.” Johann Peter Eckermann: Beszélgetések Goethével. Ford. Györffy Miklós.
Budapest, Európa Könyvkiadó, [1835] 1989, 259.
 Transznacionális és transzkulturális

Bár a transznacionális és transzkulturális sok esetben szinonimaként szerepel, a terminológiai

biztonság miatt érdemes a különbséget kihangsúlyozni. Főként a nemzeti (állam)határokat átszelő
emlékezetkutatásban reflektáltak a transzkulturális és a transznacionális emlékezet módozatainak
árnyalatira.
A transzkulturálist több kultúrára jellemzője (olyan transzkulturális emlékezeti formák, mint
például a háborús erőszak narratívája), míg a transznacionális emlékezet a kulturális praxisok
konkrét társadalmi formációkkal és intézményekkel való kapcsolódást hangsúlyozza, ugyanakkor
a nemzeti mint „súrlódási” felület szolgál a nyilvános emlékezés, helyi, nemzeti vagy globális skálái
között.
Vö. „While ‘transcultural’ sets the perspective for the travel and flows of memory, ‘transnational’ firstly stresses the
entanglement of cultural practices with social formations and institutions, and secondly makes a case for the continuing
importance of national borders in the movement of memory and ‘frictions’ between different scales of public remembering,
whether local, national or global.” Chiara De Cesari és Ann Rigney alapján Eneken Laanes: Born translated memories:
Transcultural memorial forms, domestication and foreignization. Memory Studies 2021, Vol. 14(1), 52.
Transznacionális emlékezet
- több nyelv, kultúra, történelem összekapcsolódása
Az elkülönülő, szétválasztott nemzeti emlékezetkutatások
metodológiai nacionalizmusának (de Cesari) árnyalását és
kimozdítását a Holokauszt-kutatás tette beláthatóvá, hiszen a
világháború nemzeteken és országokon átívelő jellegéből
adódóan evidenssé tette, hogy a Holokauszt emlékezete nem
választható szét nemzeti emlékezetekre.
Aleida Assmann dialogikus emlékezet fogalma
a nemzeti emlékezetek elkülönítő rendszerének kimozdítására vezetett be
A nemzeti emlékezet „rendszerint monologikusan szerveződik; a tizenkilencedik században jött létre a nemzeti identitás
megerősítésére és megjelenítésére. A nemzeti emlékezet prizmája hajlamos arra, hogy a történelmet egy dicsőségteljes,
tiszteletre méltó vagy legalábbis elfogadható képkivágatra redukálja. A traumatikus múlttal szemben csak három elismert
szerepet fogad el a nemzeti emlékezet: a győztesét, aki legyűrte a gonoszt, az ellenállóét és a mártírét, aki a gonosz ellen
szállt harcba, és a passzív áldozatét, aki elszenvedte a gonoszságot. Ami ezeken a helyzeteken és perspektívákon kívül esik, az
nem, vagy csak nagyon nehézkesen válhat egy elfogadott narratíva tárgyává, és ezért sorsa a hivatalos szinten a »feledés«.”
A dialogikus emlékezés túllép a nemzeti kereteken: „Két vagy több állam olyan állam közötti emlékezetpolitikáról van szó,
amelyeket közös erőszakos történelem köt össze. Ha a két állam egyoldalúan vagy kölcsönösen elismeri saját hozzájárulását a
másik ország történelméhez, kifejlesztenek egy dialogikus emlékezetmodellt, és a másik nemzetnek a saját maguk által
okozott, saját felelősségük körébe tartozó szenvedését saját emlékezetükhöz kapcsolják.”
A dialogikus emlékezet átívelő transznacionális elgondolásában tehát a nemzeti emlékezetek érintkezésén van a hangsúly, ami
nem a különbségek feladását jelenti, hanem a másik nemzet nézőpontjának az integrálását a saját nemzeti emlékezetbe.
Aleida Assmann: Rossz közérzet az emlékezetkultúrában. Ford. Huszár Ágnes, Múlt és Jövő Kiadó, 2016, 254.
Transznacionális szerzők

- ország- és nyelvváltó szerzők

- nemzeti irodalomtörténeti rendszerekbe, kánonokba nem illenek bele
- új, „többes kötődésű” (Thomka Beáta), többnyelvű rendszerek teremtése
Nyugat-centrikusság árnyalása
A történelmi és kulturális emlékezet női perspektívái, női perspektívából
Herta Müller (Nobel-díj, 2009), Dubravka Ugrešići, Ágota Kristóf, Terézia
Móra, Sofi Oksanen, Szvetlana Alekszijevics (Nobel-díj, 2015), Olga
Tokarczuk (Nobel-díj, 2018)
Női transzgenerációs trauma-elbeszélés
Finn-észt szerző, észt történelmi múlt finn nyelven (2008)
Három női generáció (három idősík), Szovjet megszállás alatti női traumák
„Amikor megérkeztek a táborokból kiszabadultak, és megkezdték új életüket, felismerte őket
a többi ember között. Felismerte őket elhomályosult tekintetükről, amely mindegyiknél
egyforma volt, fiatalnál, idősnél egyaránt. Elkerülte őket az utcán, messziről kikerülte őket, s
már jóval előbb megriadt, mielőtt kitért volna előlük. Megriadt, mielőtt elfordította a fejét.
Megriadt, mielőtt felismerte volna a tábor szagát és a szemükben tükröződő borzalmat. Ez
mindig ott látszott a szemükben.” (Sofi Oksanen: Tisztogatás)
„A szexuális erőszakhoz kapcsolódó érzések közül a legerősebb a szégyen, ezért a
Tisztogatás először színdarab formájában fogalmazódott meg. Amikor elkezdtem
dolgozni az anyagon, elsősorban a szégyenen és a tekinteteken keresztül közelítettem
hozzá, és határozottan úgy éreztem, a dráma az egyetlen megfelelő műfaj, mert a
színház mindig kollektív tapasztalás és a kollektív tekintethez kötődik. A szégyen gyakran
a tekinteten keresztül jelenítődik meg, miként általában az ember létezése is. Úgy
éreztem tehát, hogy ez egy olyan történet, amit látni kell, nem csak olvasni, hogy együtt
kell megtapasztalni és látni, nem egyénenként.” (Sofi Oksanen: A szégyen történetéből
új szintekre)
„Felismerte az utcán azokat a nőket, akikről érezni lehetett, hogy valami hasonló történt velük. Minden
egyes reszkető kézről tudta, hogy ő is. Valahányszor egy orosz katona ordibálására összerezzent valaki,
valahányszor csizmák dübögésére összerándult valaki, tudta. Hát ő is? Mindenki, aki kényszerűen átment
az út másik oldalára, ha milicisták vagy katonák jöttek szembe vele. Mindenki, akinek a ruhája derekán
látszott, hogy több alsóneműt visel. Mindenki, aki képtelen volt mások szemébe nézni. Vajon neki is azt
mondták? Neki is azt mondták, hogy valahányszor ágyba bújsz a férjeddel, emlékezni fogsz rám? Ha ilyen
nővel került egy társaságba, igyekezett minél távolabb húzódni tőle, hogy viselkedésük hasonlósága ne
tűnjön fel. Hogy ne ismételjék egymás mozdulatait, és ne fokozzák az idegességet. A falu közös
ünnepségein Aliide kerülte őket, mert bármelyik pillanatban felbukkanhatott valamelyik azok közül a
férfiak közül, akiket soha nem fog elfelejteni. És talán valamelyik közülük ugyanaz, mint aki azzal a nővel
tette. És egyikőjük sem bírná megállni, hogy arrafelé nézzen, amerről az a férfi közeledik. És mindketten
összerándulnának, ha meghallanák az ismerős hangot. Nem bírnák úgy felemelni a poharukat, hogy ki ne
löttyenjen az ital. Elárulnák magukat. Valaki feleszmélne. Valaki a férfiak közül rájönne, hogy Aliide egyike
volt azoknak a nőknek, akik a községháza pincéjében voltak. Hogy Aliide azok közül való. És akkor hiába
ment férjhez Martin Truuhoz, hiába próbálta ezzel elhomályosítani az emlékeket. És talán azt gondolnák,
hogy Martin nem tud róla, és elmondanák neki. Martin természetesen rágalmazásnak tartaná, és
bedühödne. És aztán mi következne? Nem, ez nem történhet meg. Soha senki nem tudhatja meg. Minden
alkalmat megragadott, hogy rosszat mondjon azokról a nőkről, ócsárolta és rágalmazta őket, hogy még
nyilvánvalóbbá tegye: nem tartozik közéjük.” (Sofi Oksanen: Tisztogatás)
Történelmi emlékezet gyerek nézőpontból
Agota Kristof: A nagy füzet, 1986
Határmenti kisváros, vidék, nem pontosított
Második világháború és szovjet megszállás
A narráció nyelv francia, a megjelenített világ
magyar, bár nincs megnevezve
Mi elbeszélés, ikrek nézőpontjából
Pusztulóban lévő nyelven szólalnak meg
Nevelés, társadalmi kontextus, kegyetlenség
Diktatúra női nézőpontból

Herta Müller: Fácán az ember semmi több, 1986

Rövid, képszerű történetek, képkockák
fragmentumai
Várakozás : kivándorláshoz szükséges engedély
megszerzése (Romániából Németországba)
A női test mint alku tárgya
Privát és közös(ségi) szétválaszthatatlansága
 A privát család, ház képzete a „nevelésben” a
haza mint nagy család képzetében oldódik fel
Gyerekkondicionálás, az óvodás képzetvilág szintjén történő hatékony ideológiai kondicionálás
A térképet vizuális eszközként használó magyarázó folyamatban, az óvónő először a ház, a lakás fogalmára alapoz,
majd az ország térképét és képzetét a sok ház nagy hazájának a képzetévé változtatja. A városok mint szobák a nagy
közös házban képpel szilárdítja meg a szülőföld mint ház egységét, amelyben így elmosódnak a határok a magánvilág
és a hazaképzet között. A privát család képzete ahhoz szükséges, hogy a nagy család képzetében feloldódjon: „a
házunkban él az édesapánk és édesanyánk. Ők a szüleink. Minden gyereknek vannak szülei.
Ugyanúgy, ahogy a házunkban lakik édesapánk, a nagy házunkban lakik Nicolae Ceauşescu elvtárs,
a haza édesapja. És Elena Ceauşescu elv társnő, a haza édesanyja. Nicolae Ceauşescu elvtárs
minden gyermek édesapja. És Elena Ceauşescu elvtársnő minden gyermek édesanyja. Minden
gyermek szereti az elvtársat és az elvtársnőt, mert ők minden gyermeknek a szülei.” (Herta Müller: A
nagy ház. = Uő: Fácán az ember semmi több. Bp. 2012. 74. Ford. Karácsonyi Noémi. )
Herta Müller az ideológiai nevelésről saját óvónői tapasztalat alapján így ír: „Objektíven tilos volt a legkisebbeknek, a
hároméveseknek valami személyeset átadni, de szubjektíven még sikerülhetett volna velük. Az ötéveseknél már szubjektíven is
lehetetlen volt, egyszerűen túl késő volt hozzá. […] Az emberi szubsztanciával való visszaélés belsővé vált, azonosultak vele, és így
gondoskodott a saját folytatásáról, ami szenvedélyes függőséget okozott. A pusztítás már az ötéveseknél lezárt folyamat volt.”
(Herta Müller: A piros virág és a bot. = Uő: A király meghajol és gyilkol. Bp. 2018. 141–148. Ford. András Orsolya.)