Wilbur Smith

Aranybánya
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Wilbur Smith: Gold Mine
Doubleday & Company, Inc., New York, 1970
Copyright © 1970 by Wilbur A. Smith
Fordította: Vas Júlia Borító: Császma József
Hungarian edition by © Delej Kft. in association with
Maecenas International Kft. 1994 Hungarian translation © Vas Júlia, 1994

A történet akkor kezdődött, amikor a világ még fiatal volt: ember sem élt abban az időben,
mikor az élet kialakult ezen az égitesten.
A földkéreg vékony volt és képlékeny, a belülről ható iszonyatos erők görbítették, itt-ott
szétrepesztették. Ami most az afrikai kontinens sima, összefüggő, szilárd és változatlan
felszínét alkotja, az valaha hegyláncok vonulata volt. Hegy kúszott hegy tetejére: a mélyben
működő magma magasba hajigálta, majd a mélybe ejtette a hegyláncokat. Olyan hegyek
voltak, miket ember sosem látott, olyan hatalmasak, hogy a Himalája eltörpülne mellettük;
gőzölgő sziklák vonulatai, melyeknek repedéseiből és tátongó sebeiből a megolvadt magma
bugyogott elő.
A hasadékok és a földkéreg gyönge pontjai mentén tört fel ez a forró anyag a bolygó
közepéből, a felszínhez közeledve egyre inkább lehűlt; ez okozta, hogy a legillékonyabb
ásványok a mélyebb rétegekben halmozódtak fel, s az alacsonyabb olvadáspontúak a felszínre
kerültek.
A végtelenül hömpölygő időben egyszer csak új repedések keletkeztek a névtelen
hegyláncokon; ezekből olvadt arany buggyant ki. Az időjárás természetadta kilengései és
bizonyos kémiai változások hatására az arany valami durva finomítási eljáráson is átment, mi-
közben a föld felszínéhez érkezett; a meddőkőzetben nagy mennyiségben fordult elő, s a
felszínen lehűlt, aztán megszilárdult.
Ha azt mondtuk, emberi elme nehezen tudja elképzelni annak az időnek a hegyóriásait, akkor
ugyanez igaz a szélviharokra és záporesőkre, melyek e vonulatok között csapkodtak.
Pokoli tájkép volt az, melyben az arany fogant: a hegyek élesen, meredeken magasodtak a
felhőkig. A föld kénes gázokat böffentett magából, a felhők magukba szívták e gázokat, s
ettől olyan vastagok lettek, hogy a nap sosem tudott keresztülhatolni rajtuk.
A légkör a kialakuló tengerek páráitól volt terhes; olyan nehézzé vált a párásságtól, hogy
egyetlen véget nem érő zivatarnak tetszett, mely szelektől űzve végigcsapkodta a kihűlő föld
forró szikláit; aztán a pára ismét felemelkedett, gőzzé vált, és megint lecsapódott.
Miközben évmilliók teltek így el, a szél és az eső lekoptatta az aranyban gazdag réteggel
borított névtelen hegyvonulatokat, szétporlasztotta a fedőréteget, aztán csermely, folyó vagy
sziklával kevert sárözön alakjában lesodorta a hegyláncok közti völgyekbe.
Amikor az anyakőzet hűlni kezdett, a vizek is tovább megmaradtak a felszínén, csak később
párologtak el; lenn a völgyben olyan nagy mennyiség gyűlt össze a vízből, hogy beltengernyi
méretű tavat alkotott.
Ebbe a tóba ömlött bele az esővíz az aranyat rejtő hegyekről, lefelé rohanva kimosta az apró
sárga részecskéket, amik az egyéb kvarc- és törmelékdarabokkal együtt beágyazódtak a
tófenékbe és ott összefüggő takarót alkottak.
Azután – ez minden tízmilliomodik évben így törté-
nik – a Föld újabb szeizmikus korszakához érkezett. Rengett és reszketett minden, egyik
mamutméretű földrengés következett a másik után.
Egy félelmetes kitörés egyik végétől a másikig megrepesztette a tavat: a víz lecsapolódott, az
üledékes kőzet a tó alján szétrepedezett, darabjai szétszóródtak, hatalmas kőtömbök billentek
oldalra sok mérföld hosszúságban, aztán másutt összetömörültek.
És a földrengések újra és újra marokra fogták, rázták a Földet. A hegyek meginogtak,
összeomlottak, feltöltötték a völgyet, ahol valaha a tó csillogott, az aranyban gazdag kőzetet
maguk alá temették, egy részét porrá őrölték.
Végül elmúlt a heves földmozgások kora; az idő megint a maga fenségességében hömpölygött
tovább. Jöttek a nagy árvizek s a hatalmas szárazságok, majd elenyésztek. Az élet diadalmas
szikrája felragyogott és lángra lobbant: a hüllőmonstrumok korszaka után, az evolúció
számtalan kitérője és oldalhajtása végén, a pleisztocén korszak közepe táján, egyszer csak
feltűnt egy majomformájú lény – az australopithecus –, és holmi kiálló szikla mögül felemelte
egy elhullt bölény combcsontját, hogy fegyverként, szerszámként használhassa.
Az australopithecus hatalmas, napégette síkság közepén állt, mely ötszáz mérföldnyire terült
szét minden irányban a tenger felé, mivel a hegyek már réges-régen lekoptak, a tavak pedig
feltöltődtek.
Nyolcszázezer évvel később az australopithecus egyik távoli, de egyenes ági leszármazottja
ugyanezen a helyen állt meg, kezében valami szerszámfélével. Az embert Harrisonnak hívták;
a szerszám jóval bonyolultabb volt, mint az ősé: fából és fémből készült aranykereső vessző
volt az.
Harrison megállt, lepattintott egy darabot a kiálló
sziklából, mely a barna, száraz afrikai földből meredezett elő. Kis darabot különválasztott a
kőből, majd kezében a mintával felegyenesedett.
Odatartotta a nap felé, és morgott egyet nemtetszése jeléül. A lehető legérdektelenebb kőzet
volt ez, valami törmelékféle, feketévé és szürkévé márványozódva. Csüggedten a szájához
emelte és megnyalta: megnedvesítette a felszínét, mielőtt megint a nap felé fordította volna –
régi bevált fogása volt ez az aranyásóknak, így csillantották ki a fémet az ércből.
Harrison szeme összeszűkült a meglepetéstől: a kőzetből apró, arányló pettyek csillogtak felé.
A történelem csak a nevét jegyezte fel, de mást nem tud sem életkoráról, sem utódairól, sem
szemének színéről, sem arról, hogyan halt meg, mivel egy hónap múlva eladta a bányára szóló
igényét tíz fontért, majd eltűnt – valószínűleg tovább kutatott valami igazán gazdag leletre
várva.
Pedig jobban tette volna, ha megtartja a jogcímét ezekre a lelőhelyekre.
Az azóta eltelt nyolcvan évben mintegy ötszáz millió uncia finom aranyércet bányásztak ki
Transvaal és Orange szabadállam aranymezőiből. És ez mindössze töredéke csak annak, ami
még a föld alatt maradt, s amit majd idővel kibányásznak onnét. Mert azok az emberek, akik a
dél-afrikai mezőkön kutatnak az arany után, a legállhatatosabbak, legtalálékonyabbak és
legcsökönyösebbek Vulcanus istenség minden leszármazottja közül.
Ezen a tömérdek értékes fémen nyugszik ennek az életerős, fiatal, tizennyolc milliós népnek a
boldogulása.
De azért a Föld nem adja könnyen a kincseit – .az embereknek ki kell csikarni, ki kell küzdeni
azt tőle.
A ventilátor ugyan orkánszerű szelet fújt a sarokból, Rod Ironsides irodájában mégis tikkasztó
volt a hőség. Rod már éppen nyúlt a jeges vizet tároló ezüstös termosz után, mely az íróasztal
sarkán állt, de hirtelen félbehagyta a mozdulatot: a termosz táncolni kezdett, mielőtt ujja
hegyével megérintette volna. A fémtartály végigcikázott az asztal fényezett falapján; maga az
asztal is megremegett, az iratok összekeveredtek rajta. A falak rázkódtak, az ablakok
csörömpöltek keretükben. A remegés négy másodpercig tartott, aztán újra csönd lett.
– Jézusom! – kiáltotta Rod, s három telefonja közül felkapta az egyiket.
– Itt a bányavezető. Kapcsolja a sziklaszerkezeti labort édesem, de siessen, nagyon kérem.
Idegesen dobolt az asztal lapján, míg a kapcsolásra várt. Az irodához vezető ajtó most kinyílt,
Dimitri dugta be a fejét a nyílásba.
– Érezted, Rod? Szörnyű volt.
– Éreztem. – Ekkor megszólalt valaki a vonalban.
– Itt dr. Wessels.
– Péter, itt Rod beszél. Leolvastad már?
– Még nincsen készen az értékelés – tudod tartani a vonalat egy percig?
– Várok. – Rod próbált uralkodni a türelmetlenségén.
Tudta, Peter Wessels az egyetlen ember, aki értékelni képes azt a rengeteg bonyolult
elektronikus berendezést, amivel teli volt a sziklaszerkezeti labor műszerszobája. Maga a
labor közös befektetése volt a négy legnagyobb bányatársaságnak: ők osztották meg maguk
között a mintegy negyedmillió rand költséget, melylyel működtetni tudtak egy megbízható
laboratóriumot a kőzet- és szeizmikus mozgások mérésére. A megfigyelőállomást a Sonder
Ditch Aranybánya-társaság bérleti telepére helyezték. Péter Wessels mikrofonjai ezer láb
mélységbe voltak leeresztve, együtt a magnetofonokkal és rezgésmérőkkel, melyek azonnal
feljegyeztek minden föld alatti mozgást.
Elmúlt egy újabb perc, Rod fordított egyet a székén, kibámult az ablakon, nézte az egyes
számú akna hatalmas tornyát, mely olyan magas volt, mint egy tízemeletes ház.
– Mi lesz már, Péter, mi lesz, öregem – motyogta magában. – Tizenkétezer emberem van
lenn.
Miközben még mindig a füléhez tartotta a kagylót, rápillantott az órájára.
– Fél három – dünnyögte. – A lehető legrosszabb időpont. Még lenn vannak a fejtésben.
Hallotta, hogy a vonal túlsó végén felveszik a kagylót, Péter Wessels hangja majdnem hogy
bocsánatkérően csengett.
-Rod?
– Igen.
– Igazán sajnálom, Rod, 9500 láb mélységben hetes erősségű légrobbanás történt, helye
Cukor hetes, Charlie kettes mező.
– Jézusom! – kiáltott fel Rod, s lecsapta a kagylót. Egyetlen mozdulattal talpra ugrott, arca
eltökélt és haragos volt.
– Dimitri! – ordított a helyettesére, aki még mindig az ajtóban állt. – Nem várjuk meg, hogy
ők telefonáljanak ide, ez most nem tűr halasztást, olyan fontos. Hetes erősségű robbanás
történt, közepe a keleti hosszú vájatfalra merőlegesen van, a 95-ös szinten.
– Szentséges Szűzanyám – mondta Dimitri, s már indult is a saját szobájába. Fényes, fekete
fürtös feje a telefonra hajolt, s Rod hallotta, hogy megkezdte a riadólánchívásokat.
– Bányakórház... bányamentők... légaknaparancsnok... bányaigazgatói hivatal.
Rod elfordult, amikor kinyílt az iroda másik ajtaja, Jimmy Paterson, a bánya villamosmérnöke
jött be.
– Éreztem, Rod. Milyen a helyzet?
– Pocsék – válaszolta Rod; közben a többi fejtésirányító is beözönlött az irodába; halkan
beszélgettek, cigarettára gyújtottak, köhögtek, váltogatták a lábukat, közben egyre a fehér
telefont lesték Rod íróasztalán. A percek lábatlan bogarak módján nagyon lassan
vánszorogtak.
– Dimitri! – kiabált ki Rod, hogy megtörje a feszült csöndet. – Van készenlétben kas a
tárnabejáratnál?
– A Mary Ann bányaliftet nekünk tartják fenn.
– Öt emberem ellenőrizte a magasfeszültségű vezetéket a 95-ös szinten – szólalt meg Jimmy
Paterson, de oda sem figyeltek rá. Mindannyian a fehér telefont lesték.
– Megtaláltad már a főnököt, Dimitri? – kérdezte Rod ismét; az íróasztala előtt járkált föl és
alá. Csak akkor tűnt szembe igazán, mennyire magas, amikor mások mellett állt.
– Lenn van a bányában, Rod. Tizenkettő harminckor ment le.
– Adj le kereső jelzést minden állomásnak: azonnal hívjon fel itt!
– Már megtettem. Megcsörrent a fehér telefon.
Csak egyetlen csöngés: ez az egyetlen éles hang végigcikázott Rod idegein. Füléhez szorította
a kagylót.
– Itt a bányavezető – szólt bele. Csönd következett, Rod hallotta a vonal másik végén, hogy
valaki lélegzik.
– Beszéljen, ember, mi van?
– Az egész rohadt fal ránk szakadt – válaszolta a hang. Rekedtes volt, a félelem meg a por
eldurvította.
– Honnan beszél? – kérdezte Rod.
– Emberek maradtak benn – folytatta a hang. Üvöltenek. A törmelék alól. Üvöltenek.
– Melyik rakodóhelyen van? – Rod igyekezett hideg, kemény hangon beszélni, megpróbálta
felrázni ezt az embert a sokkjából.
– Az egész fejtés leszakadt rájuk. Az egész nyavalyás vágat.
– A fene vigye magát! Hülye állat! – Rod belebődült a telefonba. – Adja meg az állomását!
Egy pillanatig döbbent csönd volt a válasz. Aztán ismét felhangzott a férfi hangja, a sértés
miatt érzett dühtől valamivel biztosabban szólt.
– A 95-ös szint központi átrakója. 43-as részleg. Keleti vájatfal.
– Jövünk. – Rod letette a kagylót, felkapta sárga műanyagból készült kemény sisakját és a
lámpáját az asztalról.
– 43-as részleg. A vajat feletti függőfal szakadt le mondta Dimitrinek.
– Áldozatok? – kérdezte a kis görög.
– Vannak bizonyosan. Sikoltások hallatszanak a kövek alól.
Rod a fejébe csapta a védősisakot.
– Vedd át a felszíni parancsnokságot, Dimitri!
Rod még mindig a fehér overall elejét gombolgatta, amikor a tárna bejáratához ért. Gépiesen
elolvasta a bejárat feletti táblát:
MARADJ ÉBER! MARADJ ÉLETBEN!
EGYÜTTMŰKÖDÉSÜNK EREDMÉNYEKÉNT
EZ A BÁNYA 16 NAPJA BALESET
NÉLKÜL ÜZEMEL
– Nos, megint ki kell javítanunk a számot – gondolta Rod szomorú humorral.
A Mary Anne már várt rájuk. Sűrű dróttal határolt kalitkájába zsúfolták az elsősegély-csapatot
és a bányamentőket. A Mary Anne kisméretű kas volt, ezen szállították a bányába le és fel a
személyzetet; ezen kívül volt még két nagyobb bányalift, melyek egyszerre százhúsz munkást
szállítottak, a Mary Anne csak negyven főt tudott levinni. De ez most teljesen elég volt.
– Induljunk – szólt Rod, amikor belépett a kasba, s az indító ember bezárta mögötte a gördülő
vasajtót. Megszólalt a csengő, egyszer, kétszer, és a föld hirtelen kiszaladt alóluk: a Mary
Anne megindult. Rod úgy érezte, a gyomra a bordái közé szorult. Egyetlen, hosszú
száguldással haladtak lefelé a sötétben. A kas nyikorgott, csikorgóit, a levegő illata, íze is
változott köröttük, vegyi anyagoktól lett terhes, és a hőség is gyorsan nőtt.
Rod meggörnyesztett háttal állt, nekidőlt a kas hálós falának. A kas magassága hat láb három
hüvelyk: sisakkal a fején Rod ennél magasabb termetű volt. Ma tehát újabb veszteséglistát
könyvelhetünk el, gondolta magában mérgesen.
Minden alkalommal dühöt érzett, amikor a föld szétmarcangolt hús és repedő csont
formájában vette el járandóságát. Az ember minden ügyességét és hatvan év során nyert
tapasztalatát próbálták felhasználni Witwatersrand mélységes bányáiban dolgozva, hogy ezt a
járandóságot annyira csökkentsék, amennyire lehetséges. De amikor az ember a nyolcezer
lábnyi mélységben levő szintre ereszkedik le, s ebből a mélységből minden hónapban
negyedmillió tonna követ mozdít ki, akkor ennek meg kell fizetni az árát: amikor a terhelés
fókuszpontja változik lenn, akkor feszültség halmozódik fel, s ez a feszültség egyszer eléri a
robbanási pontot, akkor bekövetkezik a bányaomlás. Ilyenkor sok ember meghal.
Rod térde meghajlott, amikor a kas fékezett, majd rugózva megállt a 66-ik szint kivilágított
átrakodójában.
Itt át kellett szállniuk a főtárna alatti tárnába. Az ajtó zörögve felnyílt, Rod kiszállt a liftből,
indult a fő szállítóvonal irányába, mely akkora volt, mint egy vasúti alagút, fala betonból,
fehérre meszelve, és az egészet fényesen megvilágították felülről a sorban elhelyezett
villanyégők; az alagút gyönge ívben elfordult.
A bányamentő alakulat Rod nyomában haladt. Nem futottak, de azért a veszélybe induló
ember rejtett izgalma érződött a járásukon. Rod a főtárna alatti tárnabejárathoz lépett.
Bizonyos határig lehet csak a mélybe vágatot fúrni, aztán fémkötélen felfüggesztett embereket
küldeni oda apró, dróthálós kasokban. Ez a határ körülbelül hétezer lábnyi mélyen van.
Ezen a mélységi vonalon elölről kell kezdeni mindent: új aknaüreget kell kirobbantani a tiszta
kőből, s oda kell alámeríteni az új vágatot, a főtárna alattit.
A főtárna alatti Mary Anne már várta őket, Rod máris bevitte a kasba az embereket. Szprosan
álltak, vállat a vállhoz vetve, a lift ajtaja csörögve bezárult, s megint következett a
gyomorforgató száguldás lefelé a sötétségbe.
Le, le, le.
Rod felkattintotta a sisaklámpát. A levegőben finom porszemek látszottak – pedig ez a levegő
nemrégen még sterilen tiszta volt.
Por! A bányászok egyik halálos ellensége. A robbanás pora. A ventilációs készülékek nem
tudták megtisztítani a levegőt.
Vég nélkül zuhantak a sötétségbe, most már nagyon meleg volt körülöttük, s a páratartalom is
emelkedett, Rod mellett az arcok – a fehérek és a feketék egyaránt – fénylettek az izzadságtól
a sisaklámpa fényében.
A por egyre sűrűbbé vált, valaki köhögött. Fényesen kivilágított állomások suhantak el
mellettük: 76, 77, 78 – és csak suhantak egyre lejjebb, lejjebb, lejjebb. A por most már finom
függönnyé állt össze. 85, 86, 87. Senki nem szólt egy szót sem, mióta beléptek a bányaliftbe.
93, 94, 95. A kas lassult, majd megállt.
Az ajtó csörögve kinyílt. 9500 lábnyi mélyen voltak a földfelszín alatt.
– Rajta! – mondta Rod.
A 95-ös szintállomáson emberek zsúfolódtak egymáshoz az előtérben: lehettek vagy
százötvenen, talán kétszázan is. Még rajtuk volt a fejtési munka izzadt bűze, ruhájuk
átnedvesedett, de nevetgéltek és fecserésztek nekivadultan, mint az olyan emberek, akik
éppen most szabadultak ki a halálos veszedelemből.
Az előtér közepén, egy üres részen öt hordágy látszott; kettő végig letakarva élénkvörös
pokróccal, hogy eltakarják az alattuk fekvők arcát. A másik három férfi arca olyan volt,
mintha liszttel szórták volna be.
– Kettő – nyögte Rod –, eddig.
Az állomás a teljes zűrzavar képét mutatta, az emberek céltalanul ődöngtek, minden percben
újabb és újabb bányászok érkeztek vissza a szállítóvonalakon, miután kihozták őket a
sértetlen fejtésekből, melyek ugyancsak robbanásgyanússá váltak most.
Rod gyorsan körbepillantott, megismerte az egyik fejtésvezetőt.
– Mcgee! – kiáltotta. – Vegye át a parancsnokságot. Ültesse le az embereket sorban, hogy
készek legyenek az elszállításra. Azonnal megkezdjük a bányászok felküldését. Teremtsen
kapcsolatot a felvonóteremmel, mondja meg, először a hordagyakat akarom, hogy felhúzzák.
Várt egy darabig, hogy lássa, Mcgee valóban átveszi az irányítást. Az órájára pillantott. Két
óra 56 perc. Meglepődve döbbent rá, hogy mindössze huszonhat perc telt el, amióta a
robbanást meghallotta az irodában.
Mcgee nagyjából rendet teremtett az állomáson. Beleordított a felvonóterem telefonjába, s
Rod felhatalmázasának megfelelően követelte, hogy először a 95-ös szintet ürítsék ki.
– Rendben – mondta Rod. – Induljunk! – Ezzel megindult a szállító vonalon. Itt a por már
vastag volt. Köhögött. Ezen a részen a függőfal alacsonyabban állt. Miközben a fal mentén
vonszolta magát, Rod elgondolkozott ezen a szerencsétlen bányászati elnevezésen, mely a
vágat tetejét „függőfalnak" mondta. Ettől az ember akasztófára asszociált, de a legjobb
esetben is megerősítve érezte a tényt, hogy millió tonnányi sziklakő függ a feje felett.
A szállítójárat kétfelé ágazott, Rod habozás nélkül jobbra tartott. Be volt vésve az agyába az
egész bánya pontos, háromdimenziós térképe, a 176 mérföldnyi alagútrendszer, mely a
Sender Ditch munkaterületét jelentette. A szállítóvonal egy T-alakú szakaszhoz érkezett, a két
kinyúló rész mélyebbnek és szűkebbnek tűnt. Jobbra a 42-es, balra a 43-as szekció található.
A por most már annyira megsűrűsödött, hogy a látási távolság tíz lábnyira csökkent. A por ott
remegett a levegőben, s szinte észrevehetetlenül szállt lefelé.
– A szellőzés itt kiment – kiáltotta hátra a válla fölött. – Van den Bergh!
– Igen, uram! – A bányamentőcsapat vezetője mellé ért.
– Levegőt akarok ezen a folyosón! Lásson hozzá! Ha kell, használjanak vászontömlőket.
– Rendben.
– Utána víznyomást kérek a csövekbe, hogy leülepítse ezt a port.
Rod bekanyarodott a vágatfolyosóra. A lába alatti fal – vagyis a padló – durva volt, csak
lassabban haladhattak. Itt fémből készült csillék sorakoztak, az aranyérccel teli csilléket
otthagyták a folyosó közepén.
– Vigyék ezeket innen a fenébe! – parancsolta Rod, s folytatta az útját.
Ötven lépés után hirtelen megtorpant. Érezte, hogy a karján égnek áll a szőr. Ezt a hangot
sosem tudta megszokni, akármilyen sokszor hallotta is már.
A bányászok tudatosan kemény zsargonjában ezt „visításnak" nevezték. Egy felnőtt férfi
hangját hallotta, kinek lábát több száz tonnányi szikla roncsolta szét, talán a gerince is eltört, a
füst fojtogatja, közben az elméje megháborodott helyzetének halálos borzalmától, melyből
szabadulni nem képes; ilyenkor segítségért kiált, az istenéhez fohászkodik, hívja a feleségét, a
gyerekeit vagy az anyját.
Rod ismét elindult; a hang egyre erősödött, borzasztó volt, alig emberi már, ahogy hörögve,
motyogva elcsöndesült, majd egy vérfagyasztó sikollyal felhangzott újra.
Hirtelen emberek tűntek fel Rod előtt az alagútban; sötét árnyak remegtek a por ködében,
sisaklámpásuk sárga fénypászmája groteszk és torz volt.
– Ki van ott? – kiáltott Rod; az emberek megismerték a hangját.
– Hál' Isten! Hál' Isten, hogy ideért, Mr. Ironsides.
– Ki maga?
– Barnard. – Ő volt a 43-as munkacsapat vezetője.
– Milyen a kár?
– A vágat függőfala teljes hosszában leszakadt.
– Hányan voltak a vágatban?
– Negyvenketten.
– Hány ember van még most is benn?
– Eddig tizenhat bányászt hoztunk ki sértetlenül, tizenkét könnyebb sérültünk van, három
súlyos eset s két halott.
A visítás újra hallatszott, de a hang már gyöngült.
– És ő? – kérdezte Rod.
– Tizenkét tonna kő zuhant a lágyékára. Már adtam neki két morfininjekciót, de nem hagyja
abba.
– Be lehet jutni a vágatba?
– Igen, van egy szűk nyílás. – Barnard odavilágított lámpájával az összetöredezett
kvarcithalmckra, melyek eltorlaszolták a folyosót, mint valami bedőlt kerítés. Ezen látszott
egy kis nyílás, nagyjából egy foxterriernek elegendő, hogy bebújjék rajta. A lyukból fények
verődtek vissza, s gyöngén valami mozgás zaja is átszűrődött, emberek mozogtak a szétszórt
köveken, kihangzott elfojtott beszédük.
– Hány embere dolgozik ott benn, Barnard?
– Hát – töprengett Barnard –, azt hiszem, tíz vagy tizenkettő.
Rod megmarkolta a mellén a férfi overallját, s akkorát rántott rajta, hogy a másik majdnem
egyensúlyát veszítette.
– Azt hiszi! – A sisaklámpa világánál Rod area elfehérülni látszott a méregtől.
– Tizenkét emberemet küldi, hogy próbálkozzanak kilencet megmenteni? – Rod egy rántással
felkapta a műszakvezetőt, és a folyosó falához kente, szinte odacövekelte.
– Maga szemét! Hiszen tudja, hogy azt a kilencet már lekaszálták. Nagyon jól tudja, hogy ez a
fejtés iszonyúan véres hely, és maga beküld oda még tizenkét embert, hogy azokat is levágják,
és még fel sem jegyzi a számukat. Honnan a fenéből tudjuk majd, kit keressünk, ha a függőfal
megint rájuk szakad? – Elengedte a munkavezetőt, hátralépett. – Hozza őket ki onnan, ürítsék
ki a vágatot!
– De, Mr. Ironsides, benn van a bányaigazgató is, Mr. Lemmer és ottragadt. Éppen ellenőrizte
a fejtést.
Egy pillanatra Rod visszahőkölt, aztán mordult egyet mérgében. – Ha maga az államelnök van
itt, arra is fütyülök: tisztítsák meg a vágatot! Újra kezdjük a mentést, de ezúttal megfelelően
csináljuk.
Perceken belül visszarendelték a mentésre indult bányászokat, azok nagy nehezen átvergődtek
a nyíláson, fehér por lepte valamennyit, olyanok voltak, mint a rothadó sajtból előmászó
kukacok.
– Helyes – szólt Rod. – Egyszerre csak négy embert kockáztatunk.
Gyorsan kiválasztott négyet a lisztes alakok közül, egyikük – egy hatalmas férfi – jobb vállán
rézjelvény mutatta, hogy ő a fővájár.
– Big King... te itt? – Rod fanikaló nyelven kérdezte, ez volt a bányászok „világnyelve", ez
tette lehetővé, hogy a tucatnyi különböző etnikai csoportból való bányász szót értsen
egymással.
– Itt vagyok – felelte Big King.
– Megint kitüntetést szeretnél? – Egy hónappal ezelőtt Big Kinget kötélen eresztették le egy
száz láb mély, függőleges érctelérszorosba, hogy kihozzon onnan egy fehér bányászt. A
bányatársaság 100 randdal jutalmazta bátorságáért.
– Ki beszél jutalomról, amikor a bánya emberek húsát zabálja? – Big King enyhén megfeddte
Rodot. – A mai feladat igazán gyerekjáték. Az uraság is jön velünk a fejtésbe?
Rodnak nem a fejtésen volt a helye. Neki szervezni kellett, összehangolni a munkát. De a
kihívást mégsem hagyhatta figyelmen kívül; ne higgye azt egyetlen bantu bányász se róla,
hogy félelmében hátramarad, és másokat küld meghalni.
– Igen – válaszolta Rod. – Jövök veled a vágatba. És már vezette is őket. A nyílás éppen csak
arra volt
elég, hogy Rod teste átférjen rajta. Üreg tárult elé, közepes nagyságú szobára emlékeztette,
csakhogy a teteje mindössze három és fél láb magasan volt. Lámpája fényét gyorsan
megfuttatta a függőfalon: az bizony veszedelmesen nézett ki. „Mint egy szőlőfürt" – ez a
hasonlat volt szokásban: a szikla összemorzsolódott, igazán ronda látványt nyújtott.
– Ez aztán csinos – szólalt meg Rod, s elkapta a lámpa fényét a sziklafalról.
A sikoltozó ember alig karnyújtásnyira feküdt Rodtól. Felsőteste egy akkora kőtömb alól
nyúlt előre, mint egy Cadillac. Valaki vörös pokróccal körbebugyolálta a felsőtestét.
Csöndben volt, mozdulatlanul feküdt. Amikor a fény rávetődött, felemelte a fejét. Szemében
őrület csillogott, de nem látott; arcán a rémület és a háborodottság verejtéke fénylett. Ajkai
szétnyíltak, szélesnek, rózsaszínnek látszottak arca ragyogó feketesége ellenében. A férfi
sikoltozni kezdett, de hirtelen elcsuklott a hangja, amikor egy hatalmas vörös-fekete vérrög
ömlött ki a torkából, majd spriccelt kifelé a száján.
Rod rémülten figyelte, közben a bantu férfi feje hátrabicsaklott, szájából bugyogott valami,
mint a vízköpő sárkányéból: az életet jelentő vér folyt el a testéből. Aztán lassan előredőlt a
feje, arca a földre zuhant. Rod odamászott hozzá, felemelte a férfi fejét, a vörös pokrócot
párnaként alátámasztotta.
A keze véres lett, beletörölte overallja elejébe.
– Három – szólt –, eddig. – S a haldoklót otthagyva, a sziklafal megrepedt oldala felé kúszott.
Mögötte Big King jött araszolva, kezében két feszítőrúd. Egyiket odanyújtotta Rodnak.
Egy óra sem telt belé, a két férfi versengeni kezdett egymással, erőpróba alakult ki köztük.
Mögöttük a másik három bányász sorakozott fel, s hátraadogatták a köveket, amiket Rod és
Big King feszítettek le a járat oldalából. Rod érezte, gyerekesen viselkedik, vissza kellene
térnie a szállítóvonalba, nemcsak azért, hogy a mentést irányítsa, hanem hogy minden
szükséges kérdésben döntsön, és intézkedjék a vagylagos ügyekben is. A bányatársaság az
eszéért és a tapasztalatáért fizeti, nem az izomerejéért.
– A francba vele! – gondolta. – Akkor is itt maradok, ha ma nem robbantunk. – Odapillantott
Big Kingre, majd előrenyúlt, hogy a nyílásból kiragadjon egy nagyobb sziklatömböt.
Nekifeszült, először csak a kezét használta, aztán beleadta minden erejét, de a szikla nem
mozdult. Erre Big King tette rá nagy, fekete kezét a sziklatömbre, most együtt húzták. Végre
mozdult, mellette apróbb kövek görögtek le; kettejük között hátrajuttatták a tömböt, s
egymásra nevettek.
Hét órakor Rod és Big King visszajöttek a fejtésből, hogy pihenjenek, közben szendvicset
ettek, a termoszból kávét ittak; a munkaterületen levő tábori telefonon Rod Dimitrivel is
beszélt.
– Mindkét tárnából felhoztuk az embereket, Rod, a munkahelyek készen állnak a robbantásra.
A te csapatodat nem számítva negyvennyolc fő tartózkodik a 43-as szakaszon. – Dimitri
hangja recsegve jött át a tábori telefonvonalon.
– Várj egy kicsit. – Rod végiggondolta magában a helyzetet. Valahogyan lassabban forgott az
agya, mint máskor; testileg-lelkileg egyaránt fáradt, kimerült volt.
Ha leállítja mindkét tárnában a robbantást, nehogy még több szikla omoljon le a 43-as
szakaszon, az a bányatársaságnak egynapi kitermelésébe kerül: vagyis tízezer tonna
aranyércbe, tonnája tizenhat randot ér, az előre látható veszteség 160 ezer rand vagy
nyolcvanezer angol font vagy kétszázezer USA dollár, attól függően, mely pénznemben
számolja az ember.
Nagyon is valószínűnek tűnt, hogy a fejtésben már minden bentrekedt ember halott, továbbá,
hogy a légrobbanás feszültségmentesítette a 95-ös szint körötti és feletti sziklaréteget, tehát
további omlásoktól nem kell tartani.
És mégis, lehet, hogy valaki életben van még ott, valaki még beszorult a fejtés anyaöl-meleg
sötétségébe, akinek most védtelen teste fölött ott lóg egy laza „szőlőfürt". Amikor a Sonder
Ditch bányákban megnyomják az összes robbantást indító gombot, akkor tizennyolc tonna
Dynagel nevű robbanóanyagot használnak el. Tekintélyes erő: majdnem biztos, hogy
leszakadnak tőle azok a „szőlőfürtök".
– Dimitri – Rod eldöntötte a dolgot –, pontosan hét óra harminc perckor robbantsatok végig
minden hosszvájatfalat a kettes számú aknában! – A kettes akna három mérfölddel odébb
feküdt tőlük. Ezzel a bányatársaság megtakarít nyolcvanezer randot. – Utána, pontosan
ötperces szünetekkel robbantsatok itt, az egyes aknában, az északi, déli és nyugati
hosszvájatfalakon. – így, hogy a robbantások helyét kissé széthúzzák, csökkenteni lehet a
zűrzavart, és ez újabb hatvanezer randot juttat vissza a részvényesek zsebébe. Az egész
tragédia vesztesége pénzben kifejezve mindössze húszezer rand. Igazán nem vészes, gondolta
Rod keserű gúnnyal, a vérnek olcsó az ára. A Központi Vértranszfúziós Állomáson majdnem
fél litert adnak három randért.
– Rendben vagyunk – állt fel, s hátrafeszítette fájó vállát. – Mindenki menjen fedezékbe az
aknapillér mögé, amíg robbantunk!
Az egymást követő robbanások földrengései után Rod visszavezette az embereket a fejtésbe;
kilenc órakor megtalálták két fúrógépkezelő fiú holttestét, akiket a robbanás saját
sziklafúrójukon lapított szét. Tíz lábnyira onnan egy fehér bányász holttestére bukkantak, a
testén nem volt külsérelmi nyom, de a feje egészen szétlapult.
Tizenegykor még két gépészfiút találtak. Rod a szállítóvonalon tartózkodott, amikor a szűk
nyíláson át kihúzták őket. Egyikükön sem látszott, hogy valaha emberek lettek volna, sokkal
inkább tűntek úgy, mint egy adag nyers hús, melyet koszban hentergettek.
Valamivel éjfél után Rod és Big King ismét beléptek a fejtésbe, átvették a munkahelyen
lévőktől a kutatást, és húsz perc múlva átfúrtak a megrepedezett sziklafalon; egy üreghez
értek, mely csodálatosképpen nem omlott be.
Itt a levegő szinte gőzölgött a forróságtól. Rod ösztönösen hátrahőkölt, amikor a bűzös
nedvesség az arcába csapott. Kényszerítette magát, hogy továbbkússzon, s bekémleljen a
nyílásba.
Tíz lábnyira ott találta Frank Lemmert, a Sonder Ditch bányák igazgatóját. A hátán feküdt.
Fejéről lerepült a sisak, szeme fölött mély seb szakította fel a bőrt. A sebből vércsík folyt
ezüstszínű hajába, s feketére tapasztotta össze. Most kinyitotta a szemét, bagolyszerűen
meredt Rod lámpásának fényébe. Rod gyorsan elfordította róla a fénynyalábot.
– Mr. Lemmer – szólította.
– Mi a rossz nyavalyát művel a mentőalakulatnál? mordult fel Frank Lemmer. – Ez nem a
maga dolga. Még ennyit sem tanult meg húsz év bányaszolgálat után?
– Jól van, uram?
– Szerezzen orvost! – vágott vissza Frank Lemmer. Le kell hogy vágjanak erről a helyről.
Rod odakúszott hozzá, s meglátta, mire céloz Lemmer. Könyöktől a karja egy egybefüggő
sziklatömb alá volt beszorulva. Rod végigtapogatta a tömböt, hogy érezze, mekkora. Ezt a
sziklát csak robbantószerrel lehetne szétszakítani. Mint mindig, Frank Lemmernek most is
igaza volt.
Rod kimászott a nyíláson, s a válla fölött kiáltotta:
– Hozzák ide a telefont!
Néhány percnyi várakozás után kezében volt a telefonkagyló, s már beszélt is a 95-ös szinttel,
mely most előretolt mentőállomásként, a mentőalakulat pihenőhelyeként szolgált.
– Itt Ironsides, adja doktor Standért!
– Várjon.
Néhány perccel később: – Halló, Rod, itt Dán.
– Dán, végre megtaláltuk az öreget.
– Hogy néz ki, tudatán van?
– Igen, de beszorult... amputálni kell.
– Ez biztos? – kérdezte Dán Stander.
– Persze, halál biztos – vágott vissza Rod.
– Ne olyan hevesen, öreg! – figyelmeztette Dán.
– Elnézést.
– Semmi baj, nos, mije van beszorulva?
– A karja. Könyék fölött le kell vágnod.
– Kellemes feladat! – kiáltott Dán.
– Itt várlak.
– Rendben. Öt perc múlva ott leszek.
– Hát nem vicces, az ember látja, hogy hullanak a bányászok újra és újra, de mégis azt hiszi,
vele ez sosem történik meg. – Frank Lemmer hangja egyenletesen és határozottan csengett:
bizonyára teljesen érzéketlen a karja, gondolta Rod, mialatt ott feküdt mellette a fejtésben.
Frank Lemmer most Rod felé fordította a fejét. Miért nem gazdálkodik inkább, fiam?
– Tudja, miért – válaszolta Rod.
– Igen. – Lemmer elmosolyodott halványan, éppen csak elhúzta az ajkát. Szabad kezével
megtörölte a száját. – Tudja, pontosan három hónapom van még hátra a nyugdíjig. Majdnem
kibírtam. Maga is így végzi, fiam, lenn a föld alatt, összetört csontokkal.
– Ez még nem a vég – mondta Rod.
– Nem-e? – kérdezte Frank Lemmer, s ezúttal picit nevetett is hozzá. – Nem-e?
– Mi olyan vicces? – kérdezte Dán Stander, aki most dugta be a fejét a kis üregbe.
– Jézusom, jó sok időbe telt, míg ideért – morgott Frank Lemmer.
– Segíts, Rod! – Dan keresztülnyomta orvosi táskáját a lyukon, s miközben maga is
átvergődött a nyíláson, Frank Lemmerhez fordult.
– A Union Steel 98 centtel zárt ma este a tőzsdén. Mondtam magának, hogy vegyen.
– Túlértékelt, túlfizetett – horkantott Frank Lemmer. Dán az oldalán feküdt a földön,
kikészítette a műszereit, s közben a részvényekről beszélgettek. Amikor az orvos felszívta a
fecskendőbe a pentatholt, és vattával letörölte Frank Lemmer inas, öreg karját, a
bányaigazgató Rod felé fordította ismét a fejét.
– Jó kis bányát csináltunk itt, Rodney, maga meg én. Kívánnám, tegyék meg magát főnöknek,
de nem fogják. Még túlságosan fiatal. De akárkit is tesznek majd a helyemre, tartsa jól
szemmel, maga ismeri a terepet... ne hagyja, hogy valaki, tönkretegye.
A tű befúródott a karjába.
Dán négy és fél perc alatt amputálta a kart, s huszonhét perccel később, útban a felszínre a
Mary Anne nevű bányaliften, Frank Lemmer belehalt a műtét következtében fellépő sokkba
és kínszenvedésbe.
Miután kifizette Pattinak a tartásdíjat, Rod fizetéséből nem túl sok maradt földi hívságokra; az
egyik luxus, amit megengedett magának, ez a krémszínű, nagy Maserati volt. Noha az autót
1967-ben gyártották, és már volt is benne harmincezer mérföld, amikor megvette, a
részletfizetések mégis szép kis darabot haraptak ki a fizetéséből minden hónapban.
De az olyan reggeleken, mint ez a mai is, jutott Rod eszébe, mindez megéri az árát. Éppen
lefelé száguldott kanyarogva a Kraalkop gerincéről, és amikor az országos főút simává,
egyenessé szelídült alatta a Johannesburgba bevezető végső útszakaszon, akkor igazán
nekieresztette a Maseratit. A kocsi mintha ráfeküdt volna az útra, olyan volt, mint valami
száguldó oroszlán; a kipufogó hangja enyhén megváltozott, mélyebb és sürgetőbb lett.
Normális körülmények között egy órába telt, míg valaki elautózott a Sender Ditch bányáktól
Johannesburgig, de ő húsz percet lefaragott ebből az időből.
Szombat reggel Rod teli volt izgatott várakozással.
A válása óta afféle dr. Jekyll és Mr. Hyde életet folytatott. A hét öt napján a cég megbízható,
vezető embereként viselkedett, de a hét két utolsó napján a Maserati csomagtartójában a
golfütőkkel, zsebében hillbrow-i luxuslakásának kulcsával, s ajkán megelégedett mosollyal
vágott neki Johannesburgnak.
Ma különösen nagy várakozással tekintett a hétvége elé, mert azon a huszonkét éves, szőke
fotómodellen kívül, aki az egész estéjét Rodney Ironsides szórakoztatásának kívánta
szentelni, kapott még egy titokzatos meghívást dr. Manfred Steynertől is.
A becitálást egy magát meg nem nevező hölgy adta át telefonon, közölve, hogy ő dr. Steyner
titkárnője. A meghívás pontosan a Frank Lemmer temetése utáni napon érkezett, és
szombaton délelőtt tizenegy órára szólt.
Rod még sosem találkozott Manfréd Steynerrel, de – természetesen – hallott róla eleget.
Bárki, aki a Central Rand Egyesített Bányatársaságnál dolgozott, hallott Manfréd Steynerről;
a Sonder Ditch Aranybánya-társaság egyik tagvállalata volt az egyesített bányáknak.
Manfréd Steyner közgazdaságtanból szerezte meg diplomáját a berlini egyetemen, majd
doktori fokozatot nyert a Cornell Egyetemtől, vállalatirányításból. Harmincéves korában,
tizenkét évvel ezelőtt lépett be az Egyesített Bányatársasághoz, és most már a szamár-
létra legmagasabb fokán állt. A „Sietős" Hirschfeld nem él örökké, bár néha úgy tesz, mint aki
komolyan erre készül; miközben Hadésszel próbált megalkudni a túlsó partra szállítás
ügyében, az a hír járta a bányában, hogy Manfréd Steyner követi majd az Egyesített
Bányatársaság elnöki székében.
Ez az elnöki beosztás irigylésre méltó egy pozíció volt: az e tisztet betöltő ember
automatikusan Afrika öt legbefolyásosabb emberének egyikévé vált, államfőket is beleértve.
Sok érv szólt amellett, miért tartják legtöbben dr. Steynert biztos befutónak. Olyan okos volt,
hogy kiérdemelte a „Számítógép" gúnynevet; még senkinek sem sikerült rajtakapnia a
legcsekélyebb emberi gyengeségen sem, s ami még ennél is több, tíz évvel ezelőtt vette a
fáradságot, hogy kifogja magának a „Sietős" Hirschfeld egyetlen lányunokáját, amikor a
hölgy kikerült a Cape Town-i egyetemről, s feleségül vette.
Dr. Steyner igazán erős pozíciót vívott ki, Rodot izgatta a lehetőség, hogy találkozhat vele.
A Maserati 125 mérfölddel rohant most már óránként, miközben maga mögött hagyta a Kloof
Aranybánya-társaság területén átívelő felüljárót.
– Johannesburg, hozzád jövök! – kacagott fel Rod hangosan.
Tíz perccel tizenegy óra előtt Rod Johannesburg egyik félreeső utcájában találta magát, a
Sandown nevű, nedvdúsan zöldellő városrészben; dr. M. K. Steyner, olvasta le itt egy
vörösréz tábláról.
A házat az útról nem is lehetett látni, Rod engedte a Maseratit, hadd guruljon be csöndesen a
magas fehér kapun, mely a Cape Dutch stílust próbálta utánozni.
A kapuoszlopok, úgy találta, valami szörnyűséges ízlés megnyilvánulási formái voltak, de a
kert a kapu mögött olyan, mint maga a Paradicsom. Rod szakértője volt a kőzetfajtáknak, a
virágok ismerete nem számított erősségei közé. Megismerte a kannavirág vörös és sárga
rengetegét a zöld füvön, de ezen túl nem tudott megnevezni egyebet a körülötte elterülő
szépségből.
– Hűha! – mormolta elragadtatva. – Itt valaki nagyon sokat töri magát a virágok miatt.
A ház egy makadám kocsiút mellett feküdt. Az épület ugyancsak Cape Dutch stílusban épült,
de ezúttal Rod megbocsátott dr. Steynernek a kapubejáróért.
– Hűha! – kiáltott fel ismét, s önkéntelenül is lefékezte a Maseratiját.
A Cape Dutch stílus egyike a legnehezebben utánozhatóknak: ha száz közül csak egyetlen
vonal nem odaülő, az tönkre tudja tenni az egész összhatást; ez a ház mint a Cape Dutch
építészet egyik példánya, igazán tökéletes volt. Az örökkévalóság és az összetartás érzete
sugárzott belőle, finoman keveredve a vonalak művészi bájával és kecsességével. Rod úgy
látta, a spaletták és a gerendázat valódi sárga fából készültek, az üvegek pedig kézzel öntött
kristályból.
Bámulta a házat, s érezte, legbelül irigység piszkálja, mardosva égeti. Kedvelte a szép
tárgyakat – az olyanokat, mint például a Maserati, de ez valami másféle birtoklási élményt
jelentett. A férfira volt féltékeny, aki a házat birtokolta, mert tudta, hogy egész évi jövedelme
nem lenne elég arra sem, hogy a telekre lefizesse az első részletet.
– Na, de nekem van egy kéglim – vigyorodott el bánatosan, s lefelé vette az irányt, hogy
leparkoljon a garázssor előtt.
Nem volt egészen egyértelmű, melyik bejáratot kell használnia, ezért találomra kiválasztott
egyet a házhoz vezető, kövezett ösvények közül.
Az ösvényen elkanyarodott, és itt újabb csodálnivalóra bukkant. Bár kisebb volt, mint a ház,
de jóval mélyebb hatást tett a férfira. Az a bizonyos dolog egy női fenék volt – vonalainak
kecsességét és báját tekintve ugyanolyan elragadó, mint az épület –, e fenék feszülő Helanka
nadrágba bújtatva türemkedett elő egy nagy, egzotikus bokorból.
Rod el volt ragadtatva. Csak állt ott, s nézte, amint a bokor rázkódott és zizegett, a fenék meg
előtte kígyózott és dagadozott.
Hirtelen női hangon a legkevésbé sem nőhöz illő káromkodás hangzott ki a bokorból; a fenék
visszahúzódott, tulajdonosa kiegyenesedett, s mutatóujját a szájába kapva hangosan
szopogatta azt.
– Megcsípett! – morogta az ujjával a szájában. – Ez a rohadt büdösbogár megcsípett!
– Hát, nem kellene bosszantania őket – szólalt meg Rod.
A nő megpördült, hogy szembeforduljon vele. Rod először a nő szemét látta meg: hatalmas
szeme volt, aránytalanul nagy az arcához képest.
– Én nem... – kezdte a nő, aztán tüstént abbahagyta. Kivette az ujját a szájából. Ösztönösen
végigfuttatta a kezét a haján, a másikkal pedig a blúzát kezdte egyenesre húzogatni, lesöpörni
magáról a növénydarabkákat, melyek még most is ráragadtak itt-ott.
– Ki maga? – kérdezte, és hatalmas szeme kutatón végigpásztázta Rodot. A nők – tizenhat és
hatvan év között – többnyire pontosan ugyanígy tettek, amikor először találkoztak Rodney
Ironsideszal, s Rod mindezt meglehetős könnyedén tűrte.
– Rodney Ironsides vagyok. Dr. Steyner megbeszélésre hívatott.
– Óh! – Az asszony sietős mozdulatokkal gyűrte be az inge alját a nadrágjába. – A férjem
bizonyára a dolgozószobában tartózkodik.
Persze tudhatta volna, ki ez a nő. Vagy ötvenszer látta a fényképét a bányatársaság
újságjában, de ott általában földet söprő estélyi ruhát viselt meg gyémántokat, nem pedig
blúzban volt lelógó varkocsokkal. A fényképeken az arckikészítése makulátlan volt, most
viszont semmi festéket nem viselt: az egész arca izzadt volt és kipirult.
– Szörnyen nézhetek ki. Éppen a kertben dolgoztam – magyarázta Theresa Steyner teljesen
feleslegesen.
– Egyedül dolgozik a kertben?
– A piszkos munkából csak keveset végzek magam, de én terveztem a kertet – válaszolt az
asszony. Úgy gondolta, hogy a férfi nagydarab és ronda... nem, nem is ronda, de mindenesetre
elnyűttnek látszik.
– Gyönyörű – mondta a férfi.
– Köszönöm. – Nem, nem is elnyűtt, változtatott a véleményén Theresa, inkább
keménykötésű, mellkasán a szőr kigöndörödik a nyitott ingnyakból.
– Ezek a csodafenyők próteák, ugye? – A férfi a bokorra mutatott, amiből az előbb a nő
előbukkant. Csak úgy találomra mondta.
– Nutánsok – felelt az asszony; a férfi olyan negyvenes lehet, a halántéka körül már őszült
kicsit.
– Óh, azt hittem, próteák. – Jól hitte. Nutáns a hivatalos nevük. Több mint kétszáz próteafajta
ismert mondta komolyan. A férfi hangja nem illik a megjelenéséhez, gondolta. Úgy fest, mint
egy hivatásos ökölvívó, de úgy beszél, mint valami ügyvéd. Nyilván az is. Általában
ügyvédek vagy üzleti tanácsadók keresték Manfrédét.
– Igazán? Nagyon szépek. – Rod megérintette az egyik virágot.
– Ugye, azok? Több mint ötven fajtát nevelek belőlük a kertben.
Váratlanul egymásra mosolyogtak.
– Felvezetem a házba – szólt Theresa Steyner.
– Manfred, Mr. Ironsides van itt.
– Köszönöm. – Steyner ostorfából készült íróasztala mögött ült, szobája illatozott a
padlófényesítőtől. Nem is próbált felállni a székből.
– Hozzak egy csésze kávét? – kérdezte Theresa az ajtóból. – Vagy teát esetleg?
– Nem, köszönöm – válaszolt Manfréd Steyner, anélkül, hogy megkérdezte volna az asszony
mellett álló Rod véleményét.
– Akkor magatokra hagylak.
– Köszönöm, Theresa. – Az asszony már indult kifelé. Rod még most is ugyanott állt,
figyelmesen nézegette a férfit, akiről már oly sokat hallott.
Manfréd Steyner fiatalabbnak tűnt a koránál: negyvenkét éves volt. Világosbarna haját –
majdnem szőkének látszott – egyenesen hátrafésülve viselte. Nehéz, fekete keretes
szemüveget hordott, arcbőre sima és selymes, mint valami leányé, az állán sem látszott a
szakáll sötétje. A fényezett asztallapon pihenő keze teljesen szőrtelennek és simának tűnt,
Rod kíváncsi volt, vajon használ-e a kezére valami szőrtelenítőt.
– Jöjjön közelebb! – szólalt meg, s Rod az asztalhoz lépett. Steyner fehér selyeminget viselt,
még látszottak rajta a hajtogatás nyomai; az anyaga hófehér volt, ónix kézelőgombok
tartoztak hozzá, az ingre a johannesburgi Royal Golf Club nyakkendője simult. Rod
észrevette, az ing is és a nyakkendő is érintetlenül új, még sosem hordták azelőtt; ennyi
mindenestre igaz volt abból, amit az emberek beszéltek. Steyner tucatjával rendelte kézzel
varratott ingeit, s minden darabot csak egyetlenegyszer vett fel.
– Üljön le, Ironsides. – Steyner kicsit elmosódottan ejtette a magánhangzókat, enyhe jeleként
németes kiejtésének.
– Dr. Steyner – mondta Rod halkan –, választhat. Hívhat Rodneynak vagy Mr. Ironsidesnak.
Steyner hangján vagy arckifejezésén nyoma sem volt változásnak.
– Szeretném áttekinteni a múltját, Mr. Ironsides, minthogy ez az alapfeltétele elkövetkező
megbeszélésünknek. Van valami kifogása ellene?
– Nincs, dr. Steyner.
– Ön 1931. október 16-án született Butterworthben, Transkeiben. Apja helyi kereskedő volt,
édesanyja 1939 januárjában elhunyt. Apját kapitánynak nevezték ki a durbani
könnyűgyalogsághoz; 1944 telén Olaszországban, a Pó folyó mellett halt bele sérüléseibe.
Magát anyai nagybátyja nevelte fel London keleti részén. 1947-ben érettségizett a
grahamstowni Queen's Collegeban; sikertelenül pályázta meg a Bányászati Kamara
ösztöndíját a Witwatersrand Egyetemre, hogy ott bányaüzemmérnöki oklevelet szerezzen.
Ezek után beiratkozott az Állami Bányászati Iskolába, s 1949-re megkapta robbantásmesteri
igazolványát. Ekkor belépett a Blyvooruitzicht Aranybánya-társasághoz mint segédbányász.
Dr. Steyner felállt az íróasztal mögül, a párnázott falhoz ment, megnyomott egy rejtett
kapcsolót, mire a párnázat egy része hátrahúzódott, s egy mosdókagyló tűnt elő,
törülközőtartóval együtt. Miközben tovább beszélt, aprólékos gonddal szappanozni kezdte a
kezét, majd alaposan megmosta.
– Még ebben az évben bányásszá léptették elő, 1952ben munkavezetőnek nevezték ki, 1954-
ben fejtésparancsnoknak. 1959-ben sikeresen megszerezte a részlegvezetői képesítést; 1962-
ben csatlakozott cégünkhöz mint bányarészlegvezető-helyettes. 1963-ban már bányarészleg-
vezető, 1965-ben bányavezető-helyettes, s végül 1968-ban megkapta jelenlegi beosztását mint
bányavezető.
Dr. Steyner szárítgatni kezdte a kezét egy hófehér törülközőben.
– Ön aztán alaposan kitanulmányozta a munkahelyi előmenetelemet – ismerte el Rod.
Dr. Steyner összegyűrte a törülközőt, s a mosdókagyló alatti tartályba dobta. Megnyomta a
gombot, a párnázott falrész bezárult; Steyner a fényes padlón kimérten araszolva ment vissza
az íróasztalhoz; Rod csak most vette észre, milyen alacsony, nincs több öt és fél lábnál,
körülbelül akkora, mint a felesége.
– Ez aztán karrier! – folytatta Steyner. – A bányaszövetségnél a maga után következő
legfiatalabb bányavezető negyvenhat éves, míg ön még harminckilenc sincsen.
Rod, egyetértése jeléül, bólintott.
– Tehát – mondta dr. Steyner, miközben visszaült a székbe, s frissen mosott kezét az íróasztal
lapjára helyezte. – Most röviden a magánéletére is kitérnék... van kifogása? Rod bólintott csak
beleegyezése jeléül.
– A Bányászati Kamara azért utasította el az ösztöndíjkérelmét – tiszta jeles bizonyítványa
ellenére –, mert az iskolaigazgatója azt jelezte a bírálóbizottságnak, hogy maga
megbízhatatlan és erőszakos jellem.
– Honnan az ördögből tudta meg? – tört ki Kodból.
– Hozzájutottam a bírálóbizottság aktáihoz. Az iratokból kitűnik, ahogy leérettségizett, abban
a minutumban megtámadta régi iskolaigazgatóját.
– Jól eltángáltam azt a szemetet – hagyta rá Rod boldogan.
– Költséges bosszúvágy, Mr. Ironsides. Magának ez az egyetemi diplomájába került.
Rod nem szólt.
– Hogy folytassam: 1959-ben feleségül vette Patrícia Anne Harveyt. A házasságból egy
leánygyermek született még ebben az évben, vagy, hogy pontosabbak legyünk, hét és fél
hónappal az esküvő után.
Rod fészkelődni kezdett a székben, dr. Steyner halk hangon folytatta.
– A házasság 1964-ben válással végződött. A felesége indította meg a válópert hűtlenségre
hivatkozva; nála helyezték el a gyermeket, ugyanakkor gyermektartást is megítéltek neki havi
450 rand értékben.
– Miről van szó tulajdonképpen? – kérdezte Rod.
– Pontosan igyekszem felvázolni jelenlegi körülményeit. Biztosíthatom, mindez nem
szükségtelen. Dr. Steyner levette a szemüvegét, törölgetni kezdte a lencséket egy tiszta fehér
zsebkendővel. Orrnyergén meglátszott a szemüvegkeret nyoma.
– Hát akkor folytassa! – Szokásával ellentétben, Rodot bámulatba ejtette, mennyi mindent tud
róla dr. Steyner.
– 1968-ban apasági pert indítottak maga ellen; a felperes, Miss Diane Johnson az ítélet alapján
havi 150 randot kap öntől.
Rod pislantott egyet, s nem szólt semmit.
– Megemlítenék még két további ügyet, mindkettőt testi sértés címén indították maga ellen, de
mindkét vád alól tisztázta magát, jogos önvédelemre hivatkozva.
– Ez minden? – kérdezte Rod gunyorosan.
– Majdnem – hagyta rá dr. Steyner. – Meg kell még említenünk a jelenlegi kiadásait: 150 rand
havonta egy európai típusú sportkocsira, további 100 rand bérleti díj az Alpine Heights
Corner 596. alatti lakásért Hillbrowban.
Rod most már dühbe gurult; azt hitte, senki sem tud a bányatársaságnál a kégliről.
– A fene essen magába! Szimatolt utánam!
– Igen – hagyta rá dr. Steyner elsimítólag. – Bűnös vagyok, de jó ügy érdekében. Ha figyel,
mindjárt megtudja, miért.
Dr. Steyner hirtelen felpattant az íróasztaltól, átment a szobán és a rejtett mosdókagylóhoz
lépett; ismét kezet mosott. Miközben szárítgatta a kezét, megszólalt megint.
– Havi fizetési kötelezettsége tehát 850 randra rúg. Jövedelme – az adólevonás után –
kevesebb, mint ezer rand. Nincs bányamérnöki végzettsége, az esély, hogy egyetemi diploma
nélkül előléptetik a bánya általános igazgatójává, bizony csekély. Lehetőségei csúcsára jutott,
Mr. Ironsides. Saját erejéből nem juthat tovább. És harminc év múlva nem maga lesz a
legfiatalabb bányavezető a társaság bányáinál, hanem a legidősebb.
– Dr. Steyner szünetet tartott. – Akkor persze, ha meglehetősen kifinomult ízlése nem juttatja
addigra az adósok börtönébe, s ha sem gyorsan felforró vére, ismert temperamentuma és
ugyancsak gyorsan lángra kapó nemi szerve miatt nem keveredik valamilyen egészen komoly
bajba.
Steyner a tárolóba dobta a törülközőt, s visszament a székéhez. Némán ültek, egy teljes percig
szó nélkül bámulva egymásra.
– Azért hívott ide, hogy mindezt elmondja? – kérdezte Rod; egész teste megfeszült, hangja
rekedtté vált, csak egy mákszemnyivel több provokáció hiányzott ahhoz, hogy az asztalon
keresztülugorva Steyner torkának essék.
– Nem – rázta a fejét Steyner. – Azért hívtam ide, hogy megmondjam, minden befolyásomat
fel fogom használni – s ez, szeretném hinni, igazán figyelemre méltó mennyiség –, hogy
biztosítsam a kinevezését, úgy értem, azonnali kinevezését a Sender Ditch Aranybánya-
társaság általános igazgatói posztjára.
Rod úgy hőkölt hátra a székében, mintha Steyner arcul köpte volna. Döbbenten nézett a
másikra.
– De miért? – kérdezte végül. – Mit kér tőlem cserébe?
– Sem a barátságát, sem a háláját – felelte Steyner. Cserébe feltétel nélküli engedelmességgel
kell követnie az utasításaimat. Maga az én emberem lesz – szőröstülbőröstül.
Rod még mindig csak bámult, miközben fejében egymást kergették a gondolatok. Steyner
beavatkozása nélkül legalább tíz évet kellene az előléptetésre várnia, ha egyáltalán
előléptetnék valaha is. Pedig vágyott rá, istenem, de még mennyire! Vágyott a teljesítményre,
a beosztással járó hatalomra, a magasabb jövedelemre.
A saját bányája! Saját bányája lenne harmincnyolc éves korában – és évi tízezer randdal több
bevétele.
Azért nem volt annyira naiv, hogy ne sejtse, Manfréd Steyner ára, amit mindezért kiszab, nem
lesz alacsony. S amikor megkapja azt a bizonyos utasítást, melyet kérdés nélkül kell
végrehajtania, az bizony büdös lesz, mint egy tíznapos hulla. De ha egyszer már övé az állás,
akkor könnyedén szabotálhatja az utasításokat. Szerezd meg először az állást, aztán döntsd el,
végrehajtod-e az utasításokat vagy sem, mondta magának.
– Elfogadom az ajánlatot. Manfréd Steyner felállt az asztaltól.
– Hamarosan hall felőlem – szólalt meg. – Most elmehet.
Rod se nem látott, se nem hallott, úgy sietett végig a széles, kikövezett verandán, aztán
tétován bolyongott a pázsiton át az autója felé. Fel volt zaklatva az iménti beszélgetéstől,
próbálta darabokra szedni a hallottakat, mint egy falka vadkutya szokta tenni az elhullott
állattal. Közben majdnem belebotlott Theresa Steynerbe, erre tüstént megfeledkezett az
igazgatói ranggal kapcsolatos gondolatairól.
Theresa átöltözött, kifestette az arcát és a szemét, varkocsait fehér színű selyemsál takarta,
mindezt az alatt a fél óra alatt művelte, ami előző találkozásuk óta eltelt. Karján kosárral egy
virágágyás fölé hajolt – olyan színes és kedves látványt nyújtott, mint egy kolibri.
Kodnak tetszett is, hízelgett is a dolog; elég hiú volt, hogy észrevegye, a változás neki szól, s
eléggé műértő, hogy értékelje is.
– Hello. – Az asszony felpillantott, ügyesen, keresetlenül tettette, mennyire meglepődött. A
szeme tényleg hatalmas volt, a szemfesték még jobban kihangsúlyozta.
– Micsoda kis dolgos méhecske! – Rod végigfuttatta elismerő pillantását a virágos
nadrágkosztümön; pillantásától az asszony elpirult.
– Jól sikerült a megbeszélés?
– Nagyon.
– Maga ügyvéd?
– Nem. A nagyapjának dolgozom.
– Mit csinál?
– Bányászom az aranyát.
– Melyik bányában?
– A Sender Ditchben.
– Milyen beosztásban?
– Nos, ha a férje betartja a szavát, akkor én lennék az új bányaigazgató.
– Maga túl fiatal – mondta az asszony.
– Én is azt hittem.
– Papinak is lesz hozzáfűznivalója ehhez.
– Papinak?
– A nagyapámnak. – Kodból kitört a nevetés.
– Mi olyan mulatságos?
– Az Egyesült Bányatársaság elnökét papinak nevezni!
– Én hívom egyedül így.
– Abban biztos voltam. – Rod ismét felnevetett. Még abban is biztos vagyok, hogy maga sok
mindent megengedhet magának, amit senki más nem merne.
A megjegyzés mélyén meghúzódó szexuális utalás egyszerre mindkettejüknek feltűnt;
elhallgattak. Theresa lenézett, nagy ügybuzgalommal egy virág fejét tépkedte.
– Igazán nem úgy értettem – szabadkozott Rod.
– Hanem hogyan, Mr. Ironsides? – Az asszony felpillantott, s olyan pajkos ártatlansággal
kérdezte ezt, hogy mindketten elnevették magukat, zavaruk egy csapásra elszállt.
Az asszony mellette lépkedett, kikísérte a kocsihoz, mintha ez teljesen természetes dolog
lenne, s miközben Rod beült a volán mellé, megjegyezte:
– Jövő héten Manfréddal kimegyünk a Sonder Ditchhez. Manfréd néhány embert tüntet ki a
szolgálati és bátorsági éremmel. – Igaz, mán visszautasította egyszer, hogy elkísérje
Manfrédét, most úgy kell a dolgot intéznie, mintha ismét meg lenne híva. – Ott valószínűleg
találkozunk.
– Nagyon várom – válaszolta Rod, és kieresztette a kuplungot.
Belenézett a visszapillantó tükörbe. Figyelemreméltóan kihívó, de ugyanakkor vonzó
teremtés. Ha az ember nem elég óvatos, még belefulladhat abba a mély szemébe.
– Dr. Steynernek szép kis problémája akadt itt – döntötte el végül. – A mi jó Manfrédunkat
túlságosan is leköti, hogy szappanozgassa és fényesítgesse a micsodáját; sosem jut ideje rá,
hogy használja is.
A csiszolt ablaküvegen át dr. Steyner egy pillanatra látta még a Maseratit, miközben az autó
eltűnt a feljáró járdaszegélye mellett; hallotta, amint a motor hangja kisvártatva teljesen
elenyészett.
Felemelte a telefonkagylót, de mielőtt a füléhez illesztette volna, még letörölte egy fehér
zsebkendővel.
Tárcsázott, és mialatt a telefon kicsengett, szabad kezén a körmöket tanulmányozta
aprólékosan.
– Steyner – szólt a kagylóba. – Igen... igen. – Figyelt.
– Igen... Éppen most ment el... Igen, minden rendben lesz. Nem, semmilyen nehézséget nem
fog okozni, biztos vagyok benne. – Miközben beszélt, a tenyerét nézegette, apró
izzadságcsöppek jelentkeztek a bőrén, az undortól összehúzódott a szája.
– Tökéletesen tisztában vagyok a következményekkel. Ismétlem, értem. – Lehunyta a szemét,
moccanás nélkül hallgatta egy percen át, hogy a kagyló recseg, zörög, végül kinyitotta a
szemét.
– Minden meglesz a megfelelő időben, biztosíthatom. Viszontlátásra.
Letette a kagylót, indult kezet mosni. Tehát, gondolta, miközben a szappant habosította,
következik a vénember.
Tényleg vén volt, hetvennyolc kemény év öregítette. Haja, szemöldöke hófehér. A bőre nyűtt,
ráncos, májfoltos és szeplős; az álla és a szeme alatt megpetyhüdt a bőr.
A húsa is kiszáradt már, termete hórihorgas volt és hajlott, mint valami magas fa, melyet
örökké csavargatnak az uralkodó szelek; mindezek ellenére, volt valami határozottan sürgető
a fellépésében, emiatt ragadt rá a Hurry, „Sietős" Hirschfeld gúnynév, amikor – vagy hatvan
évvel ezelőtt – először rohamozta meg az aranymezőket.
Ezen a hétfő reggelen a felhőkarcoló tetején levő irodájának üvegfala előtt állt, onnan nézte
Johannesburgot.
A Reef House közvetlenül a Schlesinger Building mellett volt, a Braamfontein hegygerincen,
a szűkebben vett belváros felett. Ilyen magasságból nézve úgy tűnt, a város Hurry Hirschfeld
lába alatt hever, amint az jogos is lenne.
Jó régen, még a gazdasági depressziót megelőző időkben szerzett vagyont. Azon nyomban
tulajdonosa lett a kibocsátott kötvények több mint negyedének a Central Rand Egyesített
Bányatársaságnál. Jelenleg a részvények értéke 120 randon állt, ez magában is hatalmas
összeg. Ezen kívül, bonyolult pénzügyi manővereken keresztül, meghatalmazói jogok és
összefonódó igazgatósági tagságok segítségével, Hirschfeld tartotta kézben a bányatársaság
szavazati jogának másik húsz százalékát is.
A házi hangosbeszélő halkan megszólalt a feje fölött a lágy anyagokkal, tompa színekkel
dekorált irodában; „Sietős" kicsit összerezzent.
– Tessék – mondta az öreg, de nem fordult el az ablaktól.
– Dr. Steyner van itt, Mr. Hirschfeld – hangzott a titkárnője hangja; a női suttogás
szellemhangon, testetlenül szállt át a túldíszített szobán.
– Küldje be! – förmedt rá Hurry. Az a rohadt hangosbeszélő, mindig a frászt hozza rá. Az
egész átkozott szoba a frászt hozza rá. Olyan volt – ahogy Hurry gyakran mondta is –, mint
egy mesebeli kupleráj.
Negyvenöt éven át dolgozott egy komor, szőnyegtelen irodában, melynek falát mindössze
néhány sárguló fénykép díszítette, emberek és bányagépek fotói. És aztán ideköltöztették –
utálkozva nézett körbe, öt év sem csökkentette nemtetszését a hely iránt. Mit képzelnek, mi ő
– valami nyavalyás hölgyfodrász talán?
A párnázott ajtó hangtalanul félrehúzódott; Manfréd Steyner lépett elegánsan felöltözve az
irodába.
– Jó reggelt, Nagyapa – szólt. – Tíz év óta, mióta tyúkeszű módon Terry hozzáment, Manfréd
Steyner így szólította Hurry Hirschfeldet, aki ezt meglehetősen utálta. Most hirtelen eszébe
jutott, hogy Manfréd Steyner felelős az iroda belső színeiért és díszítéséért, ennek
következtében jelenlegi kellemetlen érzéseinek okozója.
– Akármit is akarsz, a válaszom: nem! – mondta, s a légkondicionáló szabályozója felé indult.
A termosztát már most is magas hőfokra volt állítva, de ő a legmagasabb fokozatra kapcsolta.
Perceken belül a szoba hőmérséklete orchideák termesztésére is alkalmassá vált.
– Hogy érzi magát ma reggel, Nagyapa? – Úgy tűnt, Manfréd meg sem hallotta, amit mondott,
arckifejezése derűsen közönyös maradt, miközben az íróasztalhoz ment, s kiteregette az
iratait.
– Pocsékul vagyok – válaszolta az öreg. Lehetetlen zavarba hozni ezt az öntelt alakot,
gondolta, akárha súlyos becsületsértéseket kiabálna az ember egy olajozottan működő gépnek.
– Sajnálattal hallom. – Manfréd elővette a zsebkendőjét, állat és homlokát törölgette. – Itt van
nálam a heti jelentés.
Hurry megadta magát; az íróasztalhoz ment. Az üzlet az üzlet. Leült, tempósan olvasni
kezdett. Gyors, éles kérdések következtek, azonnali válaszokkal; Manfréd zsebkendője
sebesen mozgott, itatott, törölt. Kétszer a szemüvegét is levette, a lencsékről letisztogatta a
párát.
– Alacsonyabbra állíthatom a fűtést, Nagyapa?
– Ha hozzányúlsz, valagba rúglak – válaszolta az öreg, fel sem pillantva.
Eltelt újabb öt perc, Manfréd Steyner hirtelen felpattant.
– Elnézést, Nagyapa. – Végigsietett az irodán, s eltűnt a fürdőszobában. Az öreg a nyakát
nyújtogatva hallgatózott; mikor meghallotta a vízcsobogást, boldogan elvigyorodott. Az
egyetlen módszer, amit kitalált, hogy Manfréd Steynert kizökkentse nyugalmából, az a
fűtéssel való manipulálás volt, pedig tíz éve kísérletezett különféle módszerekkel.
– Ne használd el az egész szappant! – kiabálta vígan. – Mindig te papolsz az irodai
Költségekről.
Az öreg – aki Afrika egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb embere volt – semmi
kivetnivalót nem talált abban, hogy ugrassa a helyettesét.
Tizenegykor Manfréd Steyner összeszedte az iratokat, s gondosan visszahelyezte őket
monogramos, disznóbőr irattáskájába.
– Ami az új bányaigazgató kinevezését illeti, aki a Sonder Ditchen lépne Mr. Lemmer
helyébe, bizonyára emlékszik a feljegyzésemre: viszonylag fiatal embereket kell helyeznünk
kulcsfontosságú pozíciókba...
– Sosem olvastam ezt a baromságot – füllentette az öreg. Mindketten tudták, mindent
elolvasott, mindenre emlékezett.
– Nos... – Manfréd röviden kifejtette erről vallott nézeteit, majd azzal zárta, hogy: – Ennek
tükrében az osztály, s személy szerint magam ezzel teljes egyetértésben, támogatjuk erre a
posztra Rodney Barry Ironsides kinevezését, aki jelenleg a föld alatti bányavezető. Remélem
ellátja kézjegyével az ajánlást, s akkor pénteken már a tanácsülés elé vihetjük.
Manfréd ügyes mozdulattal az öreg elé tolta a sárga ügyiratot, és a kupakot lecsavarva
odakínálta a töltőtollal.
Hurry két ujja közé csippentette a feljegyzést, olyan mozdulattal, mintha koszos zsebkendő
volna, majd belepottyantottá a papírkosárba.
– Kívánod, hogy részletezzem, mit csinálhattok te meg a tervezési osztályod? – kérdezte.
– Nagyapa – korholta meg szelíden Manfréd –, nem vezetheti úgy a vállalatot, mint valami
rablólovag. Nem veheti semmibe egy csapat jól képzett ember véleményét, akik egyben a
tanácsadói.
– Pedig ötven éve vezetem így. Mutasd meg azt a valakit, aki ettől eltérít engem. – Az öreg
igen elégedetten dőlt hátra a székében, tekintélyes méretű szivart halászott elő a belső
zsebéből.
– Nagyapa! No de szivar! Az orvos azt mondta...
– Én meg azt mondom, Fred Plummer kapja meg a bányaigazgatói állást a Sonder Ditchen.
– Hiszen jövő évben nyugdíjba megy – tiltakozott Manfréd Steyner.
– Igaz – bólintott az öreg. – De mennyiben változtat ez az álláson?
– Az egy vén szenilis – próbálkozott a másik újra; hangjában kétségbeesés-féle bujkált. Arra
nem számított, hogy az öreg hóbortossága keresztülhúzza a terveit.
– Tizenkét évvel fiatalabb nálam! – horkant föl Hurry mérgesen. – Hogyan lenne vén szenilis?
Most, hogy a hétvége befejeződött, Rod kellemetlennek találta a kéglit: kifelé vágyott innen.
Meztelenül állva megborotválkozott a tükör előtt; az orrát megcsapta a nappaliból áradó bűz:
teli hamutartok, félig üres üvegek szaga. A takarítónőt a szokásos hétfő reggeli tájkép fogadja
majd, amikor belép a lakásba. A Louis Botha Avenue-n erősödni kezdett a forgalom, Rod az
órájára pillantott – reggel hat óra. Megfelelő időpont lelkigyakorlatot tartani, határozta el, s
közelebb hajolt a tükörhöz, hogy alaposabban megnézze a szemét.
– Öreg vagy már az ilyen életmódhoz – mondta magának szigorúan. – Négy éve élek így,
négy év telt el a válás óta, és kezd ebből elegem lenni. Jó volna két egymás után következő
estén ugyanazzal a nővel lefeküdni.
Kiöblögette a borotvát, s kinyitotta a csapot a zuhanyfülkében.
– Ha Manfréd haverom rendelkezésemre bocsátja a dohányt, még képes is leszek rá.
Rod nem engedte meg magának, hogy teljesen megbízzon Manfréd Steyner ígéretében, de
azért az elmúlt két nap során, cinikus megjegyzései ellenére, egyre izgatottabbá vált.
Belépett a zuhanyfülkébe, teljes erőre állította a hideg vizes csapot. Lihegve kapcsolta ki, s a
törülközőért nyúlt. Miközben szárítgatta magát, kiment, megállt az ágy lábánál. Míg
törülközött, a lányt nézegette, aki a gyűrött lepedők között feküdt.
Csokibarna színű volt a lány, úgy tűnt, mint aki átlátszó fehér melltartót és bugyit vett fel,
mert ahol nem érte a nap, a bőre fehér maradt. Haja arányló tömege az arcába és a párnára
hullott, ez éles ellentétben állt nemi szerzetének hollófekete háromszögével. Lágy, rózsaszín
ajkát álmában is biggyesztette, s nyugtalanítóan fiatalnak látszott. Rodnak erőltetnie kellett
magát, hogy eszébe jusson a lány neve: ez ugyanis nem az a hölgy volt, akivel a hétvégét
elkezdte.
– Lucille – mondta a lány mellé ülve. – Ébredj fel! Ideje indulni.
A lány kinyitotta a szemét.
– Jó reggelt – mondta a férfi, s gyöngéden megcsókolta.
– Mmmm... – A lány pislantott egyet. – Hány óra? Nem akarom, hogy kirúgjanak.
– Hat óra – válaszolt Rod.
– Akkor jó. Rengeteg idő van még. – Átfordult a másik oldalára, s magához ölelte a takarót.
– Egy frászt. – Finoman rápaskolt a lány fenekére.
– Mozdulj, kislány, tudsz főzni?
– Nem... – emelte fel a fejét a lány. – Hogy is hívnak?
– kérdezte a férfitől.
– Rod – válaszolta neki.
– Az már igaz... Piston Rod (Dugattyúrúd) – vihogta a lány. – így aztán kellemes lehet
meghalni! Biztos, hogy a dugattyúd nem gőzhengeres?
– Mennyi idős vagy? – kérdezte a férfi.
– Tizenkilenc éves. És te?
– Harmincnyolc.
– Apóka, te aztán jó öreg vagy! – kiáltotta a lány felszabadultan.
– Igen, néha magam is úgy érzem. – Rod felállt. Induljunk!
– Indulj te! Majd bezárom az ajtót, amikor elmegyek.
– Azt már nem – felelte a férfi; mikor utoljára itt hagyott egy nőt a lakásban, az „kitakarította"
az egész kéglit: mindent elvitt, az ennivalót, az innivalót, a poharakat, törülközőket, még a
hamutartókat is. – Öt perced van, hogy felöltözz!
Szerencsére, a nő arra lakott, amerre éppen dolga volt. Egy lerobbant háztömb felé vitette
magát Booysensben, a bánya meddőhányói alá.
– Három vak kishúgomat kell iskolába járatnom. Akarsz rajtuk segíteni? – kérdezte a lány,
amikor leparkoltak a Maseratival.
– Hát persze. – Elővett egy ötrandos bankjegyet a pénztárcájából, s odanyújtotta a lánynak.
– Koszi. – A lány máris kipattant a piros bőrülésből, becsapta az ajtót maga után, s indult.
Vissza sem nézett, csak eltűnt a házban; Rodra valami megmagyarázhatatlan módon rátört a
magányosság. Olyan heves volt az érzés, hogy egy teljes percig mozdulatlanul ült, mire végre
le tudta rázni magáról; akkor aztán beletaposott a gázba, s eltűzött a járdaszegélytől.
– Az én kis ötrandos barátnőm – mondta. – Mily nagyon érdeklem őt!
Gyorsan hajtott, és amikor elérte a Kraalkop hegyhátát, az árnyak még mindig hosszúkásak
voltak, a földön ezüstös harmat csillogott. Egy pihenőhelynél megállította a Maseratit és
kiszállt. A kocsi vázára dőlve rágyújtott egy cigarettára, fintorgott kicsit a füsttől, aztán
lepillantott a völgyre.
A felszín semmit sem árult el abból, micsoda mérhetetlen kincs lapult a völgyben lenn. Az
egész pontosan olyan volt, mint bármelyik másik füves térség Transvaalban. Középütt
Kitchenerville városa terült el, mely már fél évszázada örvendezett annak a ténynek, hogy
Lord Kitchener egyszer itt táborozott csapatával egy éjszakán át, amikor a ravasz búrokat
üldözte; az akkor alig három tucatnyi házból álló városka mára háromezer házat számláló
településsé nőtte ki magát, gyönyörű városházával és bevásárlóközponttal. Parkok,
virágoskertek, széles utcák, új házak jellemezték a várost; s mindezt a gazdagságot a
bányászházak biztosították; a bányák feltárási joga egészen a városig terjedt.
Kinn, a kopár pusztaságban, mely a várost körülvette, láthatóak voltak a hatalmas
aknatornyok, az ember aranyéhségének eme kolosszális emlékművei. Az aknatornyok körül
terültek el a finomítórészlegek és műhelyek. A völgyben tizennégy akna működött. Az
aranymezőt öt kitermelési körzetre osztották fel, ezek az eredeti mezőgazdasági felosztást
követték, és területükön öt bányatársaság termelte ki az aranyat. Ezek a következők voltak:
Thornfontein, Blaauberg, West Tweefontein, Deep Gold Levels és a Sonder Ditch
Aranybánya-Társaság.
Rod természetesen ez utóbbira nézett figyelmesebben.
– Te gyönyörű – suttogta; az ő szemében a tárnák mögötti hatalmas, kékes kövekből
összetornyozott meddők igazán gyönyörűnek tűntek. A bányaépületek komplex, de
ugyanakkor gondosan kiagyalt hálózatának, még a kénsárga fémiszaphegyek sorának is
megvolt a maga funkcionális szépsége.
– Szerezd meg nekem, Manfréd – szólalt meg fennhangon Rod. – Akarom. Baromian akarom.
A Sonder Ditch bánya huszonnyolc négyzetmérföldnyi területén tizennégyezer ember élt,
ebből tizenkétezer bantu néger, akiket Dél-Afrika különböző részeiből verbuváltak a
bányához. A bantu munkások emeletes szállókon laktak az aknalejáratok közelében; minden
nap két, kis méretű lyukon keresztül indultak lefelé, a Föld alig hihető mélységű mélyébe, s
aztán ugyancsak azon a két nyíláson keresztül jöttek fel onnan. Tizenkétezer jön fel,
tizenkétezer megy le. És ez még nem minden: ezen a két lyukon át hoztak a felszínre naponta
tízezer tonna kőzetet; ugyanezeken a nyílásokon keresztül jutott le a bányába a fa, a
szerszámok, a csövek, a robbantóanyagok, tonnaszámra az anyag, a felszerelés vagy a
munkagép. Ez olyan vállalkozás volt, mely csak büszkeséget ébreszthetett azokban, akik
végrehajtották mindezt.
Rod az órájára pillantott: fél nyolc múlt öt perccel. A bányászok már lenn vannak a mélyben,
mind a tizenkétezren. Hajnalban, fél négykor megkezdik a leszállást a bányába, mostanra már
be is fejezték. A reggeli műszak munkába állt. A Sender Ditch bányászai már törték a
köveket, s küldték a felszínre.
Rod boldogan elmosolyodott. A magányosság és csüggedés, amit egy órával ezelptt érzett,
nyomtalanul elmúlt, elnyelte a rá váró feladat nagysága. Bámulta a hatalmas aknatornyok
kerekét, azok tekertek, megálltak, majd ismét tekerni kezdtek.
Ezek a tárnák darabonként ötven millióba kerültek, a felszíni bányatelep a felszereléssel
együtt másik ötven millióba. A Sonder Ditch egymaga százötven millió randos befektetést
jelentett, mely kétszázhúsz millió dollárt ért. Ez bizony valami nagyon nagy – és most az övé
lesz.
Elpöccintette a cigarettacsutkáját. Lefelé haladt a hegyháton, a szeme kelet felé kutatott a
völgyben. Egy képzeletbeli, észak-déli vonal mentén mintha minden bányatevékenység
megszakadt volna, mintha önkényesen vonalat húztak volna végig a nyílt, füves térségen. A
felszínen semmi nem mutatta ennek az okát, de az ok azért ott volt lenn a mélyben.
Azon a vonalon egy geológiai furcsaság húzódott végig, egy kőzetbe behatoló eruptív tömb,
kanyargó sziklafal, melyet „Big Dippernek" neveztek el. Úgy hasította keresztbe az egész
mezőt, mint valami baltacsapás, mögötte veszélyes földdarab következett. A veszélyes föld
aranyércet rejtett, ezt jól tudták, de az öt bányatársaság közül egy sem próbálta kibányászni.
Puhatolódzásképp végeztek ugyan kutatásokat, de aztán mindig elriadtak e területtől, mert a
fúrólyukak olyan ijesztően megbízhatatlannak bizonyultak.
A Sonder Ditch feltárási területének jó része a Dipper túlsó végén terült el; most is egy
fúrócsapat dolgozott ott. Már öt fúrást elvégeztek.
Rod egészen pontosan emlékezett a fúrások eredményére.
Sonder Ditch, No. 1. fúrólyuk: 4000 láb mélységben víz, kiürítve.
Sonder D. No. 2.: 5250 láb mélységben száraz lyuk, kiürítve.
Sonder D. No. 3.: 6600 láb mélységben szénréteg-telér kereszteződés.
Ércelemző teknő: 27,323 inch 1,5 grammonként.
Első kitérő: 6,212 inch 1,5 grammonként.
Második kitérő: 2,114 inch 1,5 grammonként. Sonder D. No. 4.: 3500 láb mélységben artézi
vízben kiürítve.
Sonder D. No. 5.: 8116 láb mélységben szénréteg-telér kereszteződés.
Ércelemző teknő: 562 inch 1,5 grammonként.
És most a kitérőkben kezdték meg a fúrásokat.
Elég nehéz volt pontos képet alkotni ilyen eredmények alapján. A vizsgálat valami vetődéses,
elmocsarasodott talajt mutatott, melyben az aranytelérek töredezettek és kiszámíthatatlanok
voltak, egyik részen hihetetlenül gazdag fémtartalmat jeleztek, aztán ötven láb fúrás után
majdnem mindig eltűntek.
Lehet, hogy egy szép napon ezt a részt is kitermelik majd, gondolta Rod, de baromian
remélem, akkor én már nyugdíjban leszek.
A meddők mögött, a távolban fúrószerkezetek pókszerű háromszöge látszott a füves földeken.
– Rajta, fiúk! – suttogta Rod. – Akármit is találtok ott, az én dolgomon az sokat nem változtat.
Behajtott a tiszteletet parancsoló kapun át a bánya területére, a stop-táblánál gondosan
megállt, vasútvonal keresztezte az utat; két ujjal szalutált a kapu mögül kileső közlekedési
rendőrnek. A rendőr mosolyogva felé intett: előző héten elkapta'Rodot, úgyhogy most
fölényben volt vele szemben.
Rod az irodájához vezette a kocsit.
Azon a hétfő reggelen Allen „Popeye” Worth arra készült, hogy a Sender Ditch bányában az
ötös számú fúrólyukon át megcsinálja az első hajlított kőzetmintafúrást. Allén texasi volt –
nem igazán tipikus texasi. Csak öt láb négy hüvelyknyire magasodott a föld fölé, de olyan
kemény legény volt, mint maga az acélfúró, amivel dolgozott. Harminc évvel ezelőtt kezdte a
szakmát tanulni Odessa olajmezőin, és jól kitanulta a mesterséget.
Képes volt a felszínen megkezdeni a fúrást, s folytatni akár tizenháromezer lábnyi mélységig
a négy hüvelyknyi lyukat; a fúró áthatolt a föld kérgén, ő közben egész úton egyenesen
tartotta, ami majdnem lehetetlen feladat, ha figyelembe vesszük egy ilyen hosszúságú, több
darabból összeállított fúróvessző forgatónyomatékának kilengéseit.
Időnként megtörtént, hogy a fúróvessző megakadt, s ezer lábnyi mélységben eltört. Allen a
fúrószerkezet végére kampót illesztett, türelmesen keresgélte a csonkot, egyedül ő volt képes
megtalálni, megragadni s végül kirántani a fúrólyukból. Amikor elérte a mélyben az érctelért,
akkor szándékosan letért a vonalról, s többször is átfúrta, hogy mintát vegyen belőle, és ezt a
műveletet folytatta több száz lábnyi területen. Ezt nevezték hajlított mintafúrásnak.
Ebben Allén egyike volt a legjobbaknak. Annyi fizetést kapott, amennyit kikövetelt magának,
és úgy viselkedett, mint valami primadonna, de a főnökei még így is igyekeztek a kedvére
tenni, mert majdnem mágikus ügyességgel bánt ezzel a bizonyos gyémántfejű fúróval.
Most éppen felmérni készült az első elemző fúrás szögét. Előző nap leeresztett a fúrólyuk
végéig egy rézből készült palackot, és egész éjjel otthagyta. Az üveg félig volt töltve tömény
kénsavval, mely marta a rezet a palack oldalán. A marás szögéből meg tudta állapítani,
mennyire térjen el a fúró iránya az eredeti lyuktól.
A fúróberendezések melletti apró helyiségben, melyet fából és vasból eszkábáltak össze,
Allén bevégezte a méréseket, s elégedetten nyögve hátralépett munkaasztalától.
Farzsebéből kukoricacsutka-pipát és dohányzacskót halászott elő. Amikor megtömte a pipát s
meggyújtotta, mindjárt látható lett, miért volt „Popeye" a csúfneve. Szakasztott mása volt a
rajzfilmfigurának: kiugró áll, gombszemek, viharvert tengerészsapka.
Elégedetten pöfékelt, közben kibámult a kalyiba szimpla ablakán, nézte az embereit, akik
éppen nekikészültek, hogy fáradságos munkával leeresszék a fúrófejet a mélybe. Komótosan
kivette a szájából a pipát, kisercintett az ablakon, visszatette a pipát, és lehajolt, hogy
ellenőrizze a méréseit.
Az ajtóban álló fúrógépvezető megzavarta a munkában.
– Leértünk fenékig, lehet fordulni, főnök.
– Huh! – pillantott az órájára Popeye. – Két óra negyven percig tartott, míg leértetek, nem
szakadtatok bele a munkába.
– Azért ez nem rossz eredmény – tiltakozott a másik.
– De nem is jó, az egyszer biztos! No, elég legyen a fecsegésből, lássunk hozzá, hogy
megfordítsuk a gépet! – Ezzel kiviharzott a házikóból, s indult a fúrószerkezet felé; mélyen
ülő, apró szemével gyors pillantásokat vetett maga köré. A fúró maga ötven láb magas,
toronyszerű szerkezet volt, fémből készült tartókkal; belül függött maga a fúróvessző, míg el
nem tűnt az aknatorokban. A dupla, kétszáz lóerős dízelmotorok várakozással telve
dübörögtek, készen arra, hogy energiával lássák el a fúrófejet; a kora reggeli napsütésben
kipufogógázaik kékesen gomolyogtak. A fúrószerkezet mellett hatalmas halomban álltak a
fúróvesszők; mögöttük egy tízezer gallonos, felkavart vizű tározó látta el vízzel a fúrást. A
furatba állandóan vizet kellet pumpálni, ez hűtötte a fúrófejet, és közben csúszósabbá is tette a
menetet, amíg az a kőzeten hatolt keresztül.
– Menjetek a helyetekre, hogy forgathassuk! – kiáltotta Popeye az embereinek, s azok
mindannyian elfoglalták a kijelölt posztokat. A fúrócsapat tagjai kék overallt viseltek, színes
műanyag védősisakot, bőrkesztyűt; feszülten és felkészülten vártak sorukra. Ez a pillanat az
egész munkacsapat számára izgalmas volt: a villamos energiát nagyon finoman, mint valami
gyöngéd érintést ereszthették csak rá a másfél mérföld hosszúságú fúróvesszőre, máskülönben
az rögtön elgörbül és széttörik. Popeye ügyesen felmászott az aknatorokhoz, majd
körbepillantott, hogy minden készen áll-e. A fúrásvezető már az irányítópultnál állt, teljes
figyelme Popeye-re szegeződött, keze a fogantyúkon.
– Motor indul! – ordított Popeye, és jobb kezével körkörös mozdulatot tett. A dízelmotorok
hatalmasan elbődültek, és Popeye bal kezét a fúróvesszőre fektette. Mindig így csinálta:
puszta kézzel akarta érezni a fúrót, amikor ráeresztették a villamos áramot; így tudta
megfelelően értékelni a mennyiséget: füllel, szemmel és érintéssel.
Intett a jobb kezével, erre az előfúrómunkás lenyomta a kart, a fúróvas finoman mozdult
Popeye keze alatt, aztán újra intett az emberének, mire óvatosan visszafelé forgatták a
vasrudat. Érezte, közel van már a törésponthoz, ezért azonnal lejjebb vette az energiát, majd
megint erősebben adagolta. Kézmozdulatai szinte önmagukért beszéltek, kifejezőek voltak,
mint valami karmesteré, az előmunkás követte őket, ő számított e magasan képzett társaság
alfőnökének.
Lassan alábbhagyott a csoport idegessége: a fúrófej tengely körüli mozgása fokozatosan
növekedett; Popeye végül ökölbe zárt kézzel intett feléjük, minden rendben, jelentette a
mozdulat, s leugrott az aknatorokról. A többiek is szétszéledtek, ki-ki ment a dolga után, a
munkavezető és Popeye visszatértek a házikóhoz, otthagyták a fúrógépet, amely most
percenként négyszáz fordulatos állandó sebességgel működött.
– Hoztam magának valamit – mondta a munkavezető, amikor beléptek a házba.
– Mit? – kérdezte Popeye.
– A legfrissebb Playboyt.
– Maga viccel! – gyanúsítgatta Popeye megvidámodva; a másik egy összesodort képes
újságot halászott elő az ebéddobozából.
– Hűha! – Popeye elkapta tőle, s azon nyomban a középső, dupla oldalas, kihajtható
fényképhez lapozott.
– Ez már döfi! – A férfi füttyén tett. – Ezt a spinét akár egy vágóhídon is alkalmazhatnák, a
csöcsével le tudna tagiózni egy marhát.
A másik is csatlakozott a képen látható hölgy anatómiájának megtárgyalásához, így egyikük
sem vette észre, hogy a fúrógépezet hangja vagy két perce megváltozott. De Popeye
egyszerre, még a nemi izgalom ködén át is meghallotta. Elhajította a magazint, fehér arccal
sietett ki a kalyibából.
Az épülettől ötven yardnyira állt a fúrószerkezet. Popeye ilyen távolságból is látta, hogy a
fúróvessző milyen erősen vibrál. Hallotta a dízelmotorok elnehezült hangját, amivel
megnagyobbodott terhelésüket vitték; rohant, mint egy foxterrier, hogy elérje a vezérlőasztalt,
s lezárja a kapcsolókat, mielőtt az a valami bekövetkezik.
Tudta, mi történt. A fúrófej behatolt a sok repedés közül az egyikbe, ezekkel telis-tele volt ez
a nagyon is gyűrődéses talaj. A zavaros víz megszökött a fúrólyukból, és a fúrófej hűtővíz
nélkül dolgozott a száraz sziklatalaj ellenében. A súrlódási hő egyre nagyobb lett, a port a
fúrás helyéről nem mosta szét a víz – mindennek eredményeképpen a fúróvessző beszorult.
Egyik végén szorosan beékelődve állt, míg a másik végén a két erős dízelmotor csavarta,
hogy forogni tudjon. Az egész szerkezet pillanatokon belül kirántódik a helyéből.
Kellene valahol egy gépésznek lennie a vezérlőasztalnál, hogy ilyen esetben azonnal
intézkedjék, de a gépész száz yarddal odébb volt, most mászott ki a víztározó mögötti
falatrinából. Kétségbeesetten próbálta felhúzni a nadrágját, bekapcsolni az övét, s közben még
rohanni is.
– Te kurvapecér! – üvöltött Popeye rohanás közben. – Hol a fenében járkálsz...
De ajkára fagyott a szó, mert amikor odaért a gépszobához, mintha ágyú dörrent volna, a
széttört fúróvessző olyan hangot hallatott, s utána tüstént felvisítottak a motorok, amint
kiszabadultak a nagy terhelés alól. Egy pillanatnyit megkésve, Popeye lenyomta a földelést a
gyújtómágneseken, s a gépek azonnal elhallgattak.
A hirtelen csöndben Popeye lihegése hallatszott: zihált dühében és tehetetlen mérgében.
– Kicsavarta! – nyögött fel. – Mélyen. Jaj, csak ezt ne! Istenem, csak ezt ne! – Beletelhet két
hét is, mire ki tudják halászni a törött fúrót, a repedésbe cementet pumpálnak, hogy elzárják,
és aztán kezdhetik az egészet elölről.
Levette fejéről a sapkát, és tiszta erőből földhöz vágta. Aztán mindkét lábbal ráugrott. Mindig
ugyanígy tett ilyenkor. Popeye legalább egyszer egy héten rátaposott a sapkájára, a
csapatvezető is tudta, amikor ezzel végzett, bárkibe beleköt, akit a közelében talál.
A csapatvezető csöndesen beült a Ford teherautó kormánya mögé, a többi munkás sietve
felszállt a platóra. A teherautó elviharzott a hepehupás úton. A főút mentén állt egy csehó,
ilyenkor oda tértek be egy kávéra. Amikor a düh köde kellőképpen feltisztult Popeye agyáról,
rögtön körbekémlelt valami áldozat után kutatva, de a fúrási terület szokatlanul csöndesnek és
kihaltnak tűnt.
– Ostoba, sárga hasú majmok! – ordította a távozó teherautó után, tehetetlen haragjában. Nem
maradt más hátra, bement a kalyibába, hogy felhívja az igazgatót.
Az igazgató, aki a Hart Mélyfúró Vállalat légkondicionált szobájában üldögélt
Johannesburgban, magasan, valahol a Rissik Street környékén, kicsit meglepődött, amikor
arról értesült Popeye Worthtől, hogy személyesen ő felelős egy drága fúrószerkezet
tönkremenéséért a Sonder Ditch bánya ötös számú fúrólyukánál.
– Ha használná valamire azt a fűrészport, ami az agya helyét kitölti, akkor nem eresztene le
fúrókat abba az összeragadt földbe! – üvöltötte a kagylóba Popeye. – Inkább ereszteném le az
öregemet egy húsdarálón, mintsem hogy oda lefúrjak. Ott valami bűzlik, én mondom
magának! Nagyon pocsék az a talaj. Az Isten legyen irgalmas ahhoz a szerencsétlen
marhához, aki ott bányászni akar!
Lecsapta a kagylót, remegő ujjakkal megtömte a pipáját. Tíz perc múlva légzése megint
normális lett, a keze sem remegett már. Felkapta a telefont, az út menti csehót tárcsázta. A
tulajdonos vette fel a kagylót.
– Jósé, mondja meg a fiúknak, visszajöhetnek – kiabálta Popeye.
Rod Ironsides számára ma valahogy a szokásosnál is izgalmasabbnak ígérkezett az asztalán
tornyosuló iratok feldolgozása, a problémák megoldása. Mialatt dolgozott, állandóan az járt a
fejében, hogy Manfréd Steyner talán el tudja intézni, valószínűleg képes lesz rá.
Lehet, hogy hamarosan ő irányítja az egész Sonder Ditch bányát. Elintézte az utolsó
megoldásra váró ügyet is, és hátradőlt a forgószékben. A feje már teljesen kitisztult a tegnapi
kicsapongás pókhálós ködétől, és ő – mint mindig – tisztának, sőt felfrissültnek érezte magát.
Ha megkapom ezt a bányát, a legjobban termelő egységgé teszem az egész bányamezőben –
gondolta nagy mohón –, híre megy a Sonder Ditchnek a Wall Streettől Bourse-ig, no meg
annak az embernek is, aki irányítja. És már azt is tudom, hogyan csinálom majd. Egészen
lefaragom a kiadásokat, s biztossá teszem a hozamot. Frank Lemmer rendes fiú volt,
kicsikarta a földből, amit kellett, de hagyta a költségeket növekedni. Nála majdnem kilenc
randba került egy tonna kibányászása.
Nos, én is olyan jól dolgozom majd, mint ő, viszont olcsóbban termelem ki ugyanazt. A
munka mindig attól az embertől függ, aki irányítja. Frank Lemmer időnként szóba hozta a
költségeket, de igazán nem törődött velük, és ezt mi is tudtuk. Ezért váltunk pazarlókká,
hiszen a bánya gazdag ércteléren van, ezért költöttünk egyre több pénzt. Nos, én tényleg
beszélni fogok a kiadásokról, és meghámozom annak a seggét, aki azt képzeli, viccelek.
Múlt évben Hamilton a Western Holdingstól majdnem hat randig vitte le a kitermelési
költséget tonnánként. Én is meg tudom ezt csinálni itt! Egy év alatt tizenkét millió randdal
növelem így a vállalat hasznát; ha megkapom a kinevezést, a Sonder Ditch nevét fogom
végigkiáltani a világ pénzpiacán.
A probléma, amin Rod gyötrődött, magának az aranybányászati iparnak volt a fő gondja. Az
1930-as évek óta az arany ára dúsított unciánként 35 dollárban állapodott meg. De azóta a
kitermelés költsége évről évre feljebb kúszott. Azokban az években úgy számították, hogy a
tonnánként négy penny-súly mennyiségű arany megfelelő. Most viszont már nyolc penny-súly
számított a küszöbértéknek.
Átmenetileg tehát az a sok millió tonna aranyérc, melynek az értéke nyolc és négy penny-súly
közé esett, nem került kibányászásra; ez arra várt, hogy az arany ára emelkedjék.
Sok bánya volt még igen gazdag aranyérctelérekben, milliós számú aranyrudakban, melyek
értéke a bűvös nyolcas érték alatt maradt. Az ilyen bányák elhagyatottan pusztultak, az
aknatornyokat belepte a vöröslő rozsda, a bányaépületek hajlított fémtetője nehézkesen
behorpadt. A növekvő kitermelési költségek elvették a kedvet a bányászástól ezeken a
helyeken, az ilyen bányák elátkozottak lettek egyetlen fogalom miatt: „NEM KIFIZETŐDŐ".
A Sonder Ditch bánya tonnánként húsz-huszonöt penny-súly értékkel üzemelt. Jó kis bánya,
de lehetne még jobb, vélte Rod.
Kopogtak az ajtón.
– Szabad! – kiáltott ki Rod, közben megnézte az óráját. Már kilencre járt. Ilyenkor tartotta
hétfői értekezletét a bányacsapat-vezetőkkel.
A csapatvezetők egyesével vagy párokban érkeztek, tizenketten jöttek. Ezek számítottak Rod
frontembereinek, a csata irányítóinak. Ezek az emberek naponta leszálltak a bányába, a csata
színhelyére, s ott saját posztjukon vezették nap mint nap a támadást a kőzetfalak ellen.
Mialatt ráérősen beszélgettek, és várták, hogy elkezdődjék a megbeszélés, Rod alaposan
szemügyre vette őket; eszébe jutottak Herman Koch szavai az AngloAmerican
Bányatársaságtól, aki egyszer azt mondta neki: „A bányászat kemény meló, ide keménykötésű
emberek jönnek.”
Ezek tényleg keménykötésű emberek voltak, testileglelkileg erősek, Rod megborzongott a
tudattól, hogy ő is egy a kemény kötésű férfiak közül. Nem több, csak egy közülük. Ő a
vezére ezeknek a kemény fiúknak; hirtelen a szeretet és büszkeség hulláma öntötte el, azzal
megnyitotta a megbeszélést.
– Nos, akkor hadd halljam a szokásos sirámaikat! Ki akarja elsőnek, hogy megszakadjon a
szívem?
Vannak olyan emberek, akiknek tehetségük abban rejlik, hogy képesek irányítani másokat, s
ezáltal kihozzák a legjobb teljesítményt belőlük. Rod ilyen ember volt. Nemcsak a méretei
miatt, nemcsak ellenállhatatlan hanghordozása és szívből jövő mosolya miatt. Volt a lényében
valami megmagyarázhatatlan mágnesesség, bizonyos személyes bűbáj és csalhatatlan
képesség a jó időzítésre. Mialatt Rod elnökölt, az értekezlet hangulata gyakran a forráspontig
hevült, hangok csaptak össze, megtörtek, majd végül nevetésben halkultak el, és az emberek
egyetértőén bólogattak, mialatt ő beszélt.
A bányászok tudták, Rod éppolyan kemény fiú, mint ők, s ezt tisztelték benne. Érezték,
amikor Rod mond valamit, az értelmes dolog, tehát figyeltek rá. Tudták, ha ígért valamit, azt
betartotta, ettől aztán lecsillapodtak. És azt is tudták, ha Rod eldönt valamit, akkor ahhoz
tartja magát, tehát mindenki pontosan kiszámíthatja, melyik oldalon áll.
Ha megkérdezték volna, bármelyik csapatvezető elismeri morogva, hogy ez az Ironsides
rendes fickó. Ez pedig felért a legmagasabb kitüntetéssel is.
– Hát akkor, rendben vagyunk – zárta le Rod az értekezletet. – Jó két órát töltöttek azzal a
bányatársaság idejéből, hogy a feneküket meresztették. Most emeljék fel szépen, vonuljanak
le a bányába, és kezdjék felküldeni az ércet.
A föld alatti termelést a heti munkamenet szerint kezdték a bányászok.
A 87-es szinten Kowalski, mint valami hatalmas mackó csoszogott lefelé az alig kivilágított
tárószakaszban. Lekapcsolta a sisaklámpását; némán és hatalmas méretű testéhez képest
könnyedén osont előre. A homályosan megvilágított folyosón, valahol elöl, hallotta az
emberei hangját; megállt, fülelt. Nem hallotta, hogy a lapátok recsegtek volna, amint
belevágnak a laza kőzetbe; ettől Kowalski neander-völgyi ősembert idéző vonásai félelmetes
grimaszba húzódtak.
– Rohadékok! – súgta halkan. – Azt hiszitek, a fejtésben vagyok, he? Azt képzelitek, rendjén
való, hogy ültök a nagy fekete seggeteken, és meg nem emeltek egyetlen rohadt követ sem,
he?
Megindult ismét, mintha egy rnedve lopakodna macskatalpakon.
– Mindjárt meglátjátok, mennyire nem így van! – fenyegetődzött.
Kilépett a folyosó fordulójából, s felvillantotta a lámpáját. Három férfi tartózkodott ott,
Kowalski azzal bízta meg őket, hogy kifejtsék és összeszedjék a mozgatható sziklákat a
vájárpadkából, s felrakják a várakozó csillékre. Ketten a csillének dőlve üldögéltek, elégedett
arccal cigarettáztak, miközben a harmadik egy sörözésről szóló mesével traktálta őket, mely
tavaly karácsonykor esett meg vele. A lapátok és a kőtörő kalapácsok a vágat falához
támasztva hevertek dologtalanul.
Mindhárman mozdulatlanná dermedtek, amikor Kowalski lámpájának fénye rájuk világított.
– Hát így! – Kowalskiból szinte kirobbant a düh, egyik kemény kezével felkapott egy
tizennégy fontos kalapácsot, megfordította a nyél végét az alj kövekhez vágta. A kalapács
fémfeje lepattant, Kowalski kezében ott maradt a négy láb hosszú hikorifa rúd.
– Te, te csapatvezető! – üvöltötte, és szabad kezével máris torkon ragadta a legközelebb álló
bantu férfit. Egyetlen rántással felkapta, térdre lökte, és máris rángatta magával befelé a
folyosón. 'Eszelős dühében is biztosítani akarta, hogy tanúk ne legyenek a közelben. A másik
két ember ott maradt ülve, túlságosan is rémültek voltak, semhogy megmozduljanak,
miközben társuk kiáltozása és jajveszékelése beleveszett a sötétségbe.
Az első csapás hangja visszaverődött a szűk folyosón, nyomában rögtön fájdalmas sikoly
hallatszott.
Aztán újabb csapás, újabb sikoly.
Az ütlegelés zaja ütemesen folytatódott, de az azt kísérő sikoltások lassan nyögéssé halkultak,
majd nyöszörgéssé szelídültek, aztán teljes lett a csönd.
Kowalski egyedül jött vissza a folyosón, a lámpafénynél látszott, milyen erősen megizzadt;
kezében a kalapács nyele feketén fénylett a vértől.
Ledobta a másik kettő elé.
– Munkára! – üvöltötte, és már ment is, mint valami nagy medve, eltűnt a sötétségben.
A százas szinten Joseph M'Kati locsolt, majd összesöpörte, ami kicsordult a hatalmas
futószalag alól. Joseph öt éve dolgozott itt, elégedett és boldog ember volt.
A hatvan felé közeledő, sangaani törzsbeli Joseph hajában most jelentek meg az első őszes
szálak. Szeme körül és a szájánál nevetőráncokat mélyített ki az idő. Sisakját hátratolva
viselte, overallját kézzel hímezték, kék és vörös foltok díszítették, vidáman himbálódzva,
peckesen lépdelt.
A szállítószalag több száz yardnyi hosszú volt. Az összes felette levő szintről az összetört
aranytartalmú kőzetet összekaparták a vágatokból, s a szállítóutakon a csillékbe halmozva
lejuttatták. A csillékből beöntötték az ércgyűjtőbe. Ezek tulajdonképpen függőleges aknák
voltak, melyek több száz lábnyi mélységbe dobálták le az összegyűjtött anyagot, hogy kiadja
magából az ércet, amikor eljut a szállítószalaghoz. Vasajtók rendszere szabályozta a kövek
esését a szállítószalaghoz, a mozgó szalag vitte tovább lefelé a vágatban, majd hatalmas
gyűjtőedényekbe dobta be.
Innen kezdve a szállítórendszer automatikusan töltötte meg az érccel teli kasokat, tizenöt
tonna volt egy menet, s ezeket négyperces időközökkel juttatták a felszínre.
Joseph nagy boldogan dolgozott a nyöszörgő szállítószalag mellett. A kicsöppenő rész nem
volt nagy, de igen fontos. Az arany furcsa tulajdonsággal rendelkezik: lefelé mozog. Magas
gravitációs foka miatt szép lassan ledolgozza magát majdnem minden más anyag aljára. A
földön is megtalál minden repedést vagy szabálytalanságot, s odavándorol. Belefúródik a
szilárd talajba is, és eltűnik a felszínről, ha elég soká békében hagyják.
Az aranynak pontosan e tulajdonságából adódott Joseph M'Kati elégedettsége. A
szállítószalag végéhez ment, közben adagolta a vizet és söprögetett, de aztán kiegyenesedett,
félretette a háncsból készült seprűt, mindkét kezével megdörzsölte a veséjét, és gyorsan
körbepillantott, megbizonyosodva felőle, hogy nincsen senki más a szállítószalag közelében.
Mellette állt a hatalmas ércgyűjtőedény, ide ürítette a szalag a terhét. Ebben az edényben több
ezer tonna kőzet elfért.
Joseph, megnyugodva, hogy egyedül van, letérdelt, majd bemászott a gyűjtőedény alá;
tudomást sem vett az állandó morajról, melyet a lehulló kőzet okozott fölötte, és a lyukakhoz
nyomakodott.
Sok hónapig tartó munkával lereszelte négy szegecs fejét, melyek a gyűjtőedény aljának
öntvényvarratait tartották; mikor végre elkészült, akkor odaügyeskedett egy egyszerű, de igen
hatékony, nehéz középső elválasztóréteget.
A szabadon jelen levő arany, melyet a tárolóba dobtak, gyorsan megtalálta az útját lefelé az
összevissza heverő kőzet között, sőt ezt a folyamatot csak gyorsabbá tette a szállítószalag és
az edény rázkódása, mikor újabb és újabb adag kőzetet dobtak rá. Amikor az arany leért az
edény fenekére, akkor másik útvonalat keresett magának, ahol folytathatná ezt a lefelé tartó
vándorlást: és meg is találta Joseph négy szegecslyukában, mely alá egy műanyag lap volt
kiterítve.
A finom arany négy kis kúp alakú halmot alakított ki a műanyaglapon, teljesen olyan volt,
mint a porrá őrölt fekete pernye.
A tároló alatt görnyedve Joseph gondosan átrakodta a fekete port a dohányzacskójába,
átcserélte a műanyaglapot, hogy készen álljon a következő szűrésre, belegyömöszölte a
dohánytartót a zsebébe, s kimászott a tároló alól. Egy törzsi aratódalt fütyörészve felkapta a
söprűjét, s hozzálátott a locsolás és söprés soha véget nem érő munkájához.
Johnny Delange a robbantó lyukat jelölte be. A 27-es részleg alacsony fejtésében feküdt,
oldalára fordulva, s szemével méricskélte, milyen szögben és mélységben történjen a
robbantás, hogy a hosszirányú fejtésvonalon kiegyenesítsen egy kidudorodó részt.
A Sender Ditch bányában egyetlen robbantással dolgoztak. Napi egy, központilag adagolt
robbantás volt az adag. Johnnyt négyzetül alapján fizették, vagyis hogy mennyi széttört
kőzetet termelt ki és hozott a felszínre a fejtésből, négyzetölben mérve. Ezért úgy kellett
elhelyeznie a robbantólyukakat, hogy a maximális mennyiséget szakítsák ki a bányafalból.
– így – nyögte, és pirossal bejelölte a lyuk helyét. Aztán ide. – Egyetlen merész
ecsetmozdulattal kijelölte a szöget, melybe a gépkezelő belefúrhat.
– Shaya, madoda! – veregette meg Johnny a mellette álló fekete vállát. – Rajta öregem!
A fúrógépkezelőket fizikai adottságaik és állóképességük alapján választották ki, ez a fiú
olyan volt, mint valami fényes ébenfából formált görög szobor.
– Nkosi! – A fúrógépkezelő elmosolyodott, jelezvén, hogy ért mindent, és a segédjével a
helyére taszigálta a kőtörő fúrógépet. A fúró leginkább gargantuai méretű gépágyúra
emlékeztetett.
A nagy testű bantu fiú beindította a fúrót, az alacsony, szűk boltozatú járatban a dübörgés
fülrepesztő volt. A fúróban ordított az összepréselt levegő, szinte csapást mért a dobhártyákra.
Johnny felemelte összeszorított öklét elismerése jeléül; egy pillanatra egymásra mosolyogtak
a közösen végzett munka bajtársiasságával. Aztán Johnny máris kúszott tovább a fejtésben,
hogy bejelölje a következő fúrás helyét.
Johnny Delange huszonhét éves fiatalember volt, a Sender Ditch bánya elsőrangúnak tartott
aknásza. Negyvennyolc fős munkacsapata jól összeszokott szakmunkásokból állt. Az emberek
megküzdöttek azért, hogy a 27-es részlegben dolgozhassanak – itt termett ugyanis a nagy
dohány. Johnnynak módja volt megválogatni az embereit, így aztán minden hónapban, amikor
a felmérők megérkeztek és értékelték a kitermelést, Johnny Delange mindig fejhosszal
vezetett a többiek előtt a négyzetölben mért sziklamennyiséggel.
Itt adódott az a csodálatos helyzet, hogy a legkisebb beosztású ember is többet keresett, mint a
Sonder Ditch bányaigazgatója. Múlt évben Johnny már szuperadót is fizetett huszonkétezer
randra felfutó jövedelme miatt. Még az olyan bányász is, mint Kowalski, aki bántalmazta és
állandóan heccelte az embereit – így csak a legszemetebbje maradt meg mellette –, még ő is
csak évi nyolc-kilencezer randot keresett, s ugyanennyit keresett egy bányatisztviselő Rod
Ironsides beosztásában.
Johnny elérte a vájatfal tetejét, odafestette az utolsó fúrólyuk helyét. A hajlott vájatfal mentén
minden fúrógép már dübörögve dolgozott, a gépkezelők mögöttük feküdtek, vagy kétrét
görnyedtek a földön. Johnny a könyökére támaszkodva nyugodott, levette a sisakját, letörölte
az arcát, megpihent egy percet.
Johnny külseje nem volt hézköznapinak mondható. Holló fekete, hosszú haját hátrafésülve
hordta, bőrszíjjal összefogva egy varkocsban. Termetre olyan volt, mint az amerikai indiánok:
nyurga és csontos. Overalljának ujjait levágta, hogy mindenki láthassa a karját – ezek a karok
olyan izmosak és inasak voltak, mint valami óriáskígyó, könyök alatt még tetoválások is
díszítették: borzasztóan erős, ugyanakkor hajlékony végtagjai voltak. A teste is erős, hosszú
és izmos volt.
Jobb kezén nyolc gyűrűt viselt; kettőt mindegyik ujján, s a gyűrűk alakjából világosan
következett, hogy nem mindegyik szolgált gazdája ékítésére csupán. Ezek nehéz aranygyűrűk
voltak, halálfejjel és lábszárcsontokkal vagy farkasfejek és egyéb furcsa formák voltak a
gyűrűkbe vésve, e nagy darab fémek bokszernek is beillettek. Az egyik koponya szemüregét
nézve Rod Ironsides egyszer megkérdezte: – Igazi rubint ez a szeme helyén, Johnny? – És
Johnny nagy komolyan azt felelte: – Ha nem azok, akkor piszkosul becsaptak három rand
ötvennel, Mr. Ironsides.
Johnny Delange nagyon vad volt suhanc korában, és ez nem változott egészen nyolc hónappal
ezelőttig. Akkor történt, hogy megismerkedett Hettie-vel, és feleségül vette. Az udvarlás és a
lánykérés mindössze egy hetet vett igénybe. Most végre igazán lehiggadt. Már tíz napja nem
bunyózott senkivel.
A vágatban fekve öt percet engedélyezett magának, ezalatt Hettie-ről ábrándozott. Hettie
majdnem olyan magas termetű volt, mint ő, csodásán telt alakkal, vörösesbarna hajzuhataggal.
Johnny egyszerűen imádta. S mivel nem számított a legékesszólóbb fiúnak Kitchenervüle
környékén, amikor udvarlásra került a sor, ezért inkább ajándékokat vásárolt.
Hettie kapott ruhákat és ékszereket, mélyhűtőládát és egy tizenöt négyzetköbméteres
Frigidaire hűtőgépet; Johnny vett neki egy Chrysler Monacót leopárdszőrmés ülésekkel és egy
Kenwood háztartási robotgépet. Tulajdonképpen nehéz volt úgy belépni a Delange házaspár
otthonába, hogy az ember ne botoljék bele legalább egy ajándékba, amit Johnny éppen frissen
vásárolt Hettie-nek. S hogy a zsúfoltság még nagyobb legyen, Johnny bátyja, Davy is együtt
lakott velük.
– A fenébe, öregem! – Johnny boldogan rázta meg a fejét. – Ez a nő csuda remek!
A múlt szombaton feltűnt neki egy szemmagasságban elhelyezkedő konyhai sütő az egyik
bútorüzletben.
– Imádná azt a sütőt, öregem – súgta magának –, és csak négyszáz rand az ára. Fizetéskor
megveszem.
Ezt eldöntötte; fejébe vágta a sisakját, s kezdett kifelé araszolgatni a vágatból. Ideje volt
felmenni az állomásra, s összeszedni a robbanóanyagot a napi robbantáshoz. Az előaknász
már bizonyára várja a folyosón; Johnny dühösen vette észre, hogy a vájárnak és a kis néger
kölyöknek, aki a segédje volt, híre-nyoma sincsen.
– Rohadék – morgott Johnny és a lámpa fényét felfuttatta a falyosón. – Haszontalankodik a
nyavalyás!
Az előaknász egy ragyás arcú szvázi néger volt, nem magas, de erős és nagyon intelligens
férfi. Viszont meglehetősen rossz természetűnek ismerték, Johnny sosem látta mosolyogni:
egy olyan nyílt lelkű embert, mint Johnny Delange volt, idegesített, hogy egy ilyen epés és
szófukar alakkal kell együtt lennie. Elviselte a szvázit, mert jól és megbízhatóan dolgozott, de
azért egyedül őt nem kedvelte az egész munkacsapatból.
– Rohadék! – A folyosó üresen meredt rá, a sziklafúrók némán álltak.
– Hol a pokolban lehet? – ráncolta türelmetlenül a homlokát.
Aztán eszébe ötlött a latrina.
– Hát persze, ott van! – Johnny máris nekiiramodott a folyosón. A latrina tulajdonképpen
kivájt kamrácska volt a folyosó falában, ponyvadarab szolgált ajtóul, az ,,ajtó" mögött
szabályos, négylyukú vécépadkát tettek az emésztővödrök fölé.
Johnny félrerántotta a ponyvát, és belépett a kis helyiségbe. Az előaknász és segédje ott
tartózkodtak. Johnny megdöbbenten bámult, hirtelen nem értette, mit művelnek. A két ember
meg annyira belemerült abba, amit csinált, hogy észre sem vették Johnnyt.
De hirtelen rájött, és az arca megkeményedett az undortól.
– Te mocskos...! – kiáltott fel Johnny, s vállánál ragadta meg az előaknászt, hátrarántotta és a
falhoz teremtette. Felemelte gyűrűktől nehéz öklét, s karját hátrahúzva készen állt, hogy
lesújtson a másik arcába.
– Üssön meg, majd meglátja, mi lesz! – szólalt meg halkan a másik; arckifejezése közönyös
volt, szinte változatlan, rebbenés nélkül állta Johnny pillantását. Johnny habozni kezdett.
Ismerte a bányatársaság szabályait, tudta, hogyan viszonyulnak az ilyesmihez a kormány
munkaügyi tisztségviselői, el tudta képzelni, mit tenne a rendőrség. Ha megüti, keresztre
feszítik érte.
– Te disznó! – sziszegte.
– Magának felesége van – válaszolta a másik. – Az enyém Szváziföldön maradt. Két éve nem
is láttam.
Johnny leeresztette ökölbe zárt kezét. Tizenkétezer férfi asszony nélkül. Ez egyszer tény. A
ténytől felkavarodott a gyomra, de megértette, miért történt, ami történt.
– Öltözz fel! – Hátralépett, elengedte a férfit. – Mindketten öltözzetek fel! Gyertek az
állomásra. Ott várlak titeket.
Már egy hete, amióta a függőfal leszakadt a 43-as részlegnél, Big King nem járt lenn a
fejtésben.
Ezt Rod parancsolta így. Azt találta ki ürügynek, hogy a fehér bányász, aki mellett Big King
dolgozott, meghalt, tehát várni kell, míg másik helyre osztják be. Valójában Rod kicsit
pihentetni akarta. Látta, Big King fizikailag és lelkileg is kimerült mentés közben. Amikor
együttes erővel a felszínre hozták a bányász holttestét, aki mellett Big King sokáig dolgozott,
akkor Rod észrevette – miközben a bantu férfi könnyedén felemelte a testet és a melléhez
szorította –, hogy szégyenkezés nélkül peregtek le a könnyek az arcán.
– Hámba gahle, madoda – mormolta Big King akkor. – Menj békével, ember.
Big King maga legendává vált a Sonder Ditchen. Hencegtek vele: mennyi bantu sört képes
meginni együltében, mennyi követ tud puszta kézzel kitörni egyetlen műszak alatt, hogyan
táncol mindenkinél jobban. Bátorságáért már vagy ezer randdal jutalmazták. Big King
határozta meg az iramot, a többiek legfeljebb igyekeztek lépést tartani vele.
Rod most a bányászok elhelyezését osztotta rá. Az első napokban Big King még élvezte is,
hogy fitogtathatja az erejét és ismerkedhet mindenkivel, ez a munkacsapat ugyanis vándorolt
a fejtések között, így alkalma nyílt számtalan barátjával is szót váltam munka közben. De
végül elunta. Vissza akart menni a fejtésbe.
– Ez a munka – magyarázta lekicsinylőén az embereinek – öreg embereknek vagy nőknek
való. – Ezzel egy rántással felkapott egy negyvennégy gallonos dizelineshordót, s minden
segítség nélkül a mozdony platformjára helyezte.
Egy negyvennégy gallonos hordó dizelin valamivel nagyobb súlyú, mint nyolcszáz angol
kereskedelmi font.
Hát azért ez a nagy izgalom, állt meg Davy Delange kicsit munka közben; éppen a dynagel
nevű robbantószert adagolta a lyukakba. Előrehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse az
aranytartalmú télért. A fejtés falán csak egy fekete vonal látszott, az rajzolódott ki a kékes
kvarc kőzeten.
A karbonádó, így nevezték. Mindössze egy vékony rétegnyi szén, sosem vastagabb néhány
hüvelyknél, leggyakrabban csak fél hüvelyknyi. Fekete korom, nem egyéb. Davy
elgondolkodva rázta meg a fejét. Az ember nem is látja benne az aranyat.
Davy két évvel volt idősebb öccsénél, Johnnynál, a két fiú teljesen különbözött egymástól
külső és belső tulajdonságaikra nézve egyaránt. Davy szökés haját konvencionális módon
rövidre vágva, oldalra fésülve viselte. Ékszereket nem hordott, csöndes modorú, visszafogott
embernek ismerték.
Johnny magas volt és vékony, Davy izmos és tömzsi alkatú. Johnny szerette a feltűnősködést,
Davy a hülyeségig óvatos volt. Az egyetlen közös vonás bennük abban a tényben rejlett, hogy
mindketten elsőrangú bányásznak számítottak. Hogy Johnny több követ fejtett ki, mint Davy,
annak csak az volt az oka, hogy Davy sokkal óvatosabb volt, mint a testvére; ő nem
kockáztatott meg olyasmiket, mint Johnny, betartotta a biztonsági előírásokat maradék nélkül,
ezeket a másik gyakran figyelmen kívül hagyta.
Davy kevesebbet keresett, mint a testvére, viszont minden fillért félretett. Birtokot akart
vásárolni. Eddig már sikerült összegyűjtenie negyvenkilencezer randot erre a célra. Még öt év,
és együtt lesz a pénz. Akkor végre megveheti a farmot, s megnősülhet, hogy legyen valaki,
aki segít majd a gazdálkodásban. Johnny pont az ellenkezőjét művelte: minden fillért, amit
megkeresett, el is költött. A hónap végén rendszerint már tartozott Davynek.
– Adj kölcsön egy százast a fizetésnapig, Davy! – És a testvére – berzenkedve bár
-kölcsönözte a pénzt. Davy sok mindent helytelenített az öccsében: a külsejét, az ékszereit, a
modorát.
Most abbahagyta a karbonádó telér aprólékos vizsgálatát, és folytatta a munkát a
robbantáshoz használt fojtóanyagok elhelyezésével; pontosan és igen óvatosan végezte ezt a
nagyon is veszélyes műveletet. A fojtórudak robbanóanyaggal voltak megtöltve, készen arra,
hogy lángra kapjanak. Az előírások szerint senki más nem végezhette ezt a munkát, csak az
éppen ügyeletes robbantómester; Davy gépiesen dolgozott tovább, fejében Johnny újabb rossz
cselekedete járt. Öccse ugyanis felemelte Davy lakbérét.
– Száz rand egy hónapra! – tiltakozott Davy lármásán. – Nagyon is megfontolandó, ne
költözzek-e ki, ne keressek-e magamnak saját vackot!
De legbelül sejtette, nem fogja megtenni. Hettie túlságosan is jól főzött, és jelenléte
túlságosan is nőies és izgató volt. Davy továbbra is velük maradt.
– Rod! – Dan Stander hangja halk volt, de komor. Pocsék ügyem van a számodra.
– Nagyon köszönöm, inkább ne! – Rod hangja fáradtnak, rezignáltnak tetszett, amikor
megszólalt. Éppen indulok a bányába. Nem várhat a dolog?
– Nem – erősködött Dán. – Különben is, éppen útba esik. Az elsősegélyhelyről hívtalak, a
bányalejárat mellől. Gyere át!
– Mi történt?
– Súlyos testi sértés. Fehér bántalmazott egy bantut.
– Jézusom! – Rod felpattant a székből. – Súlyos?
– Eléggé. Egy tizennégy fontos kalapács nyelével verte agyba-főbe. Negyvenhét öltéssel
kapcsoltam össze, de aggaszt továbbra is a koponyatörése.
– Ki csinálta ezt?
– Egy bányász, valami Kowalski nevű.
– Ő!? – Rod csak nehezen kapott levegőt. – Rendben, Dán. Képes vallomást tenni a fekete?
– Nem. Egy-két napig semmiképpen.
Rod letette a kagylót, átment a másik irodába.
– Dimitri.
– Igen, főnök!
– Kerítsd elő Kowalskit a fejtésből! A legrövidebb időn belül jelentkezzen az irodámban!
Küldj le valakit, aki befejezi helyette a műszakot.
– Rendben, Rod. Mi történt?
– Agyonverte az egyik munkását. Dimitri halkan füttyentett, Rod folytatta.
– Hívd a személyzeti osztályt, értesítsék a rendőrséget!
– Oké, Rod.
– Mire visszaérek a bányából, itt legyen ez a Kowalski, de tüstént!
Dán már várt rá az elsősegély-állomáson.
– Tessék, nézd meg! – A hordágyon fekvő alakra bökött. Rod mellé térdepelt, ajkát keskeny,
halvány vonallá szorította össze.
A bélhúrból készült varrások szabályosan elrendezve mélyedtek bele a férfi dagadt sebeibe.
Az egyik fülét is letépték; Dán visszavarrta. Nagy, sötét nyílás feketéilett a duzzadt, lila ajkak
között, ahol valaha fogak voltak.
– Rendbe fogsz jönni. – Rod gyöngéden súgta a bantunak, a férfi felé bandzsított a szemével.
– Megbűnhődik majd, aki ezt tette veled.
Rod felállt. – Szeretnék írásos jelentést kapni a sérülésekről, Dán.
– Mindjárt elkészítem. Bejössz a klubba egy italra munka után?
– Persze – válaszolta a másik, de belül még mindig forrt benne a méreg, s ez az érzés vele
maradt végig, míg lenn a bányát ellenőrizte.
Rod egyenesen a 100-as szintig szállt le a mélybe. Először a kiszállást kellett ellenőrizni,
aztán szemügyre akarta venni az ércgyűjtőkben található maradékot. Belépett a hosszú és
fényesen kivilágított folyosóra, mely az ércátvezetők alatt húzódott, s megállt. A megrakott
szállítószalag egyhangúan nyikorgott, vitte az összetört ércet a gyűjtőedények felé.
A folyosó kihaltnak tűnt, csak egyetlen magányos alak söprögetett a távolban. Egy jól
működő aranybányának persze jellemzője, hogy mialatt az ember végigjárja a lenti
munkahelyeket, igen kevés emberrel találkozik. Mérföldeket tehet meg valaki a
szállítóvonalakon vagy a folyosókon haladva, s minden csöndesnek, elhagyatottnak tűnik;
ennek ellenére tizenkétezer ember munkálkodott a föld méhében.
Rod a tárnavégi folyosóhoz igyekezett, ott álltak a gyűjtőedények.
– Joseph! – üdvözölte az öreg munkást mosolyogva.
– Nkosi. – Joseph félrekapta a fejét és félénken biccentett.
– Minden rendben? – kérdezte Rod. Joseph a kedvencei közé tartozott, mindig olyan vidám
volt, nem panaszkodott, megbízhatóan őszinte volt, minden ravaszkodás távol állt tőle. Rod
mindig talált valami ürügyet, hogy megálljon beszélgetni.
– Nálam minden rendben van, Nkosi. Hát az úrnál? Rodnak azonban ajkára fagyott a mosoly,
amikor
észrevette a finom, fehér port, mely Joseph felső ajkára rakódott.
– Te vén zsivány! – szidta az öreget. – Hát még hányszór kell elmondanom, hogy locsolj,
mielőtt söpörsz? Víz! Vizet kell használni!
A locsolással a bányászok szünet nélkül próbáltak küzdeni a szállongó por ellen.
– A por megzabálja a tüdődet!
Antrakózis – az a szörnyű és gyógyíthatatlan foglalkozási ártalom, melytől oly sok bányász
szenved: a szilícium-dioxid részecskéi bekerülnek a tüdejükbe és ott megkötnek.
Joseph szégyenkező arccal mosolygott, egyik lábáról a másikra toporgott. Mindig
értetlenkedett ilyenkor: Rod gyermekes mániája a porral kapcsolatban zavarba hozta. Joseph
szerint ez volt a kevés szeplők egyike Rod Ironsides jellemén. Ettől az igazán különös ötlettől
eltekintve, hogy a por ártani tud egy embernek, igazán rendes főnöknek tartotta.
– Sokkal nehezebb a nedves szemetet elsöpörni, mint a szárazát – magyarázta Joseph
türelmesen. Rod viszont láthatóan sosem volt képes megérteni ezt a nyilvánvaló tényt;
Josephnek minden alkalommal, amikor csak szóba került a téma köztük, ezt újra és új^a
magyaráznia kellett.
– Hallgass rám, öregem, víz nélkül a por beszívódik a szervezetedbe. – Rod most már dühös
volt: – Ez a porszennyezés megöl!
Joseph megint bólogatott, s nyugtatóan Rodra mosolygott.
– Rendben van, sok vizet használok majd. Hogy ezt bizonyítsa, felkapta a locsolócsövet, s
nagy
lelkesen spriccelte a vizet a földre.
– így már jó! – bátorítgatta Rod. – Csak használj jó sok vizet! – Ezzel továbbment a
tárolóedények felé.
Amikor Rod kikerült a látómezőből, Joseph rögtön lekapcsolta a locsolócsövet, s
rátámaszkodott a seprűre.
-Ez a por megöl téged! – utánozta Rodot, s vidáman nevetgélt, fejét rázva ilyen gyermekség
hallatán.
– A por megöl téged! – ismételgette, és a combját csapkodva mulatott.
Még néhány csosszantó tánclépést is tett, olyan vicces volt az egész.
A tánclépések elég sutára sikerültek, mert a nadrágszára alatt, vádlijaihoz erősítve két nehéz
polietilén zsákot cipelt aranyporral telve: az aranyport a gyűjtők alól kaparta össze.
Rod a 85-ös szinten szállt ki a Mary Anne nevű kasból, s megállt egy pillanatra: nézte, amint
Big King egy hatalmas öl bányafát tesz a szállítószerelvényre; a csapata ezalatt
tiszteletteljesen hátralépett és figyelt. Amikor elfordult a munkájától, Big King meglátta
Rodot, éppen kiszállt az állomáson és felé tartott.
– Látlak – üdvözölte a főnököt. Big King nem az a fajta volt, aki elsietve mondott volna
ítéletet; csak az után a bizonyos mentési akció után ott a 43-as részlegnél döntötte el, hogy
Rod ember a talpán, így tehát készen állt, hogy magával egyenrangúként fogadja.
– Én is látlak, King Nkulu – viszonozta Rod az üdvözlést.
– Keress nekem valami férfinak való munkát! Ettől már beteg vagyok.
– Még a hét vége előtt visszamész a fejtésre dolgozni – ígérte a másik.
– Apám vagy te énnekem – köszönte meg Big King, s ment vissza az embereihez.
Johnny Delange látta, hogy maga a bányaigazgató jött le hozzá a szállítóvonalon. Ezt a
magas, széles vállú alakot nem lehetett senkivel sem összetéveszteni, szabadon himbálódzó
járása is csak rá volt jellemző.
– Phű! – füttyentett Johnny nagy megkönnyebbüléssel; hálásan gondolt megérzésére, mely
figyelmeztette idejében, hogy az ötven font súlyú kartondobozokat – melyek a robbanószert
tartalmazták – a szerelvény robbantószeres kocsijába tegye, és ne – mint szokása volt – a
platóra halmozza fel összevissza, fittyet hányva a biztonsági előírásoknak.
– Állj! – parancsolta Johnny az aknásznak és segédjének, akik a csillét tolták előre; a
szerelvény döcögve megállt Rod mellett.
– 'reggelt, Johnny!
– Üdv, Mr. Ironsides.
– Hogy megy a munka?
A másik kicsit habozott, mielőtt válaszolt volna; Rod tüstént megérezte a három ember közti
feszültséget. A két szvázira pillantott, azok mogorván, ellenségesen álltak.
– Valami baj van itt – gondolta. – Ez nem jellemző Johnnyra, ő nem hagyja, hogy holmi
viszály miatt kevesebb legyen a teljesítménye, okosabb annál.
– Hát... – Johnny ismét megakadt. – Nézze, Mr. Ironsides, szabadítson meg ettől a
nyavalyástól. – Hüvelykujjával az aknász felé bökött. – Adjon helyette valaki mást nekem.
– Mi a baj?
– Nincs semmi baj, egyszerűen nem tudok vele dolgozni.
Rod hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét, de azért odafordult a bányászhoz.
– Jól érzed itt magad, vagy szeretnél máshová kerülni?
– Máshová akarok kerülni! – mordult fel az aknász.
– Rendben. – Rod megkönnyebbült: ilyen esetben előfordult, hogy valaki tiltakozott az
áthelyezés ellen. Holnap megmondják az új helyedet.
– Nkosi! – A szvázi oldalvást a segédjére pislantott. – A barátom szeretne velem jönni.
Hát erről van szó, villant át Rod agyán, erről az örökké felbukkanó jelenségről, ami fölött
kénytelenek vagyunk szemet hunyni, mert megoldani nem tudjuk. Johnny nyilván rajtakapta
őket.
– A barátod is veled megy – bólintott, s azt magyarázta magának, ez nem a bűn megbocsátása,
csupán gyakorlati politika. Ha szétválasztja őket, ez az ember majd valaki mással kezdi, aki
esetleg nem lesz erre fogékony. És akkor ebből csak még több baj származik újabb késelések,
széthúzások.
– Szerzek magának másik munkást – mondta Johnnynak, aztán hirtelen valami eszébe ötlött.
Istenemre, ez az! Micsoda csapat lenne belőlük!
– Johnny, mit szólna Big Kinghez?
– Big King! – A csontos, komor arc széles mosolyra húzódott. – Ez a beszéd, főnök!
Háromkor Rod végzett a föld alatti ellenőrzéssel, s indult a bányaliftben felfelé. A bányalift
zsúfolt volt, vállt vállnak vetve szorultak benne egymáshoz az emberek, mindent átjárt az erős
izzadság bűze. Most szállították a felszínre a műszakot, a napi munka véget ért, a fejtéseket
megtisztították, lelocsolták, a robbantólyukak befúrva, betöltve vártak, a vezetékeket
hozzákapcsolták az elektromos áramkörhöz.
Az emberek kint voltak már a vágatokból, rendezett csoportokban, egységekben maradtak
hátra, végig a szállítófolyosók mentén. Türelmesen vártak sorukra, hogy beléphessenek a
kasba, s az a felszínre szállítsa őket.
Rod azon a milliónyi problémán töprengett, mellyel a nap folyamán találkozott, befelé
rágódott a kigondolt megoldásokon. Jegyzetfüzetének utolsó lapjain új fejezetet kezdett;
címként egyszerűen csak annyit írt ide: KÖLTSÉGEK.
Máris két tétel szerepelt ezen az oldalon. Csak adják nekem ezt az állást, gondolta
nekihevülten, csak adjanak egy hónapot, s kifordítom helyéből a világot.
– Mr. Ironsides! – szólította meg a mellette álló férfi. Rod lepillantott rá, megismerte.
– Üdvözlöm, Davy. – Mennyire nem hasonlít ez a két testvér egymáshoz!
– Mr. Ironsides, az aknászfiúm kidolgozta az idejét. A hónap végén hazamegy. Utánanézne,
hogy valami jó helyettest kapjak?
– Az öccsénél az aknász az áthelyezését kérte. Elfogadná maga mellé?
– Aha! – bólintott Davy Delange. – Ismerem, rendes gyerek.
Ezzel újabb problémát sikerült megoldani, gondolta Rod, miközben kilépett a kasból, s
örömmel szívta be a friss, illatos levegőt. Most már csak az utolsó részletek maradtak hátra, s
véget ér a napi munka. Végre tényleg mehetek, s megihatom az italt, amit Dán ígért.
Dimitri a hivatali szoba előterében várt rá.
– Kowalski itt van az irodámban.
– Rendben – mondta Rod sötéten. Bement a saját szobájába, leült az íróasztal szélére.
– Küldd be! – kiáltott ki a folyosóra Dimitrinek. Kowalski bejött, majd megállt. Csöndesen
állt, hosz-
szú karja lazán lógott az oldala mellett, hasa kitüremlett az öve fölé.
– Berendelt – morogta nehezen érthetően, alig lehetett kivenni, hogy angolul beszél.
Parasztarca volt, primitív vonású, kifejezéstelen tekintetű. Nem borotválkozott, a fejtésben
ráragadt mocsok hozzátapadt fekete, sűrű szakállsörtéihez.
– Megvert ma egy embert? – kérdezte Rod halkan.
– Nem melózott – bólintott Kowalski. – Elintéztem. Legközelebb majd dolgoznak a haverjai
rendesen. Ilyen baromság!
– Ki van rúgva – mondta Rod. – Vegye fel a fizetését, és takarodjon a bánya területéről.
– Kirúg? – Kowalski csak pislogott meglepetésében.
– A bányatársaság büntetőeljárást kér maga ellen folytatta a másik. – De addig is, azt akarom,
hogy hagyja el a bánya területét.
– Rendőrség? – nyögött Kowalski. Most már eltűnt a közöny az arcáról.
– Igen – válaszolt Rod –, rendőrség.
Kowalski lapát nagyságú keze lassan ökölbe szorult.
– Kihívja a rendőröket?! – Egy lépést tett az íróasztal felé, nagy volt és fenyegető.
– Dimitri – kiáltott ki Rod éles hangon –, zárd be az ajtót!
Dimitri, aki eddig is feszülten figyelt, most felugrott az asztalától, s bezárta a két iroda közti
ajtót. Aztán ott maradt, fülét a párnázott ajtóra szorítva. Harminc másodpercig csak ordítást,
elfojtott hangokat lehetett hallani, aztán egy csattanás, egy üvöltés, megint csattanás, megint
üvöltés következett, majd egy hatalmas puffanás.
Dimitri színpadiasán megrázkódott.
– Dimitri! – kiáltott Rod hangja, és Dimitri felrántotta az ajtót.
Rod az íróasztal szélén ült, közönyösen lógázta a lábát, közben jobb öklét szívogatta.
– Dimitri, mondd meg a személyzetnek, ne pásztázzák ilyen erősen a padlót! A barátunk
megcsúszott, és beverte az állat az íróasztalba.
Dimitri egyetértőén motyogott, miközben a lengyel bányász hatalmas, hátradőlt teste fölé
hajolt. Kowalski hörögve, hangosan lihegett.
– Milyen csúnyán beütötte magát – mondta Dimitri. Bizony, ez nagy kár!
A hétfő délelőtt hátralévő részében dr. Steyner csöndesen dolgozott tovább. Általában
magnetofont használt, ezt jobban szerette, mert így kiküszöbölhette az emberekkel való
kapcsolatot; az ilyesmit enyhén visszataszítónak tartotta. Nem volt ínyére, hogy gondolatait
egy nőnek adja elő, akinek – miközben szemben ül vele a szoknyája a combjára feszül,
fészkelődik a fenekén, s minduntalan a haját igazgatja. De a szagokat még kevésbé tudta
elviselni. Manfréd nagyon érzékeny volt az illatokra, saját testének izzadsága is undorította.
Az asszonyoknak – úgy találta – különösen émelyítő az illatuk, amit megérzett
szépítőszereiken vagy parfümjükön keresztül is. Ezért ragaszkodott mindig a külön
hálószobához Theresával. Természetesen nem mondta meg az igazi okot, helyette azt állította,
olyan rossz alvó amúgy is, képtelen lenne egy másik személyivel megosztani a hálószobáját, i
Az irodája fehér és jeges-kék színekben pompázott, a levegő tiszta volt, s a légkondicionálótól
kellemesen hűvös; Manfréd hangja személytelenül és metszőén szállt, a magnetofon halkan
surrogott; elméjének tudatos felével boldogan belemerült számokkal és pénzzel kapcsolatos
bűvészmutatványaiba: tavalyi teljesítések, jövőre vonatkozó becslések, a változók és esélyek
háromdimenziós képe, melyet csak az átlagon felüli elme képes megjeleníteni. Mégis, valahol
belül nyugtalanság fészkelt, Manfréd várt valamire, csak töltötte az idejét; izgalma mindössze
abban a külső jelben nyilvánult meg, ahogy jobb keze fel-alá siklott a combján, mialatt
dolgozott – a mozdulat simogató, nárcisztikus volt.
Pár perccel dél előtt a titkos, közvetlen vonal berregett az asztalán; keze rögtön
megmerevedett. Csak egyvalaki érhette itt el telefonon, csak egyvalakinek volt birtokában ez
a telefonszám. Néhány másodpercig mozdulatlanul ült, mint aki el akarja odázni a pillanatot,
aztán határozottan kikapcsolta a magnetofont, s felvette a kagylót.
– Dr. Manfred Steyner – nevezte meg magát.
– Bejuttatta az emberünket? – kérdezte a hang.
– Még nem, Andrew.
A vonal másik végén csönd támadt, veszélyes, kattogó hallgatás.
– De nincs semmi ok az aggodalomra. Semmiség az egész. Mindössze csak késleltetés, nem
visszalépés.
– Milyen hosszú?
– Két nap... legkésőbb, a hétvégére sikerül.
– Párizsban lesz jövő héten?
– Igen. – Manfred a kormány egyik tanácsadója volt, bizottságuk a franciákkal az arany áráról
tanácskozik majd Párizsban.
– Megbízóm ott találkozni fog magával. De az lenne a legjobb, ha akkorra már a maga része a
megállapodásból teljesülne. Érti?
– Értem, Andrew.
A beszélgetés véget ért, de Manfréd még közbeszólt, meg akarta akadályozni a másikat, hogy
máris letegye a kagylót.
– Andrew!
– Igen?
– Megkérdezné, hogy... – Manfréd hangja szinte észrevétlenül megváltozott, nagyon is
alázatossá vált. Kérdezze meg, játszhatnék-e ma este, nagyon kérem, Andrew!
– Várjon!
Percek múltak el, végül a hang újra felcsendült a telefonban.
– Igen, játszhat. Simon majd ismerteti, hogy milyen megkötésekkel.
– Köszönöm. Mondja meg neki, nagyon köszönöm.
Manfréd meg sem kísérelte leplezni megkönnyebbülését, mialatt a kagylót markolászta. Ülve
maradt, s egyre a jeges-kék tapétát bámulta a szemközti falon, még a szemüveglencséi is
mintha csillogtak volna.
Öt férfi tartózkodott az elegánsan berendezett szobában. Az egyik alárendeltje volt a
többieknek, fiatalabbnak tűnt náluk, s nagy figyelemmel követte hangulatváltozásaikat vagy
kívánságaikat. Nyilvánvalóan csak alkalmazott volt itt. A maradék négy férfi közül az egyik
felől nem maradhatott kétség: ő a házigazda. Ő ült a figyelem középpontjában. Kövér ember
volt, nem borzasztóan kövér, a jóléttől hízott el, nem a zabálástól. Éppen beszélt, szavait a
három vendéghez intézte.
– Önök kétségeiknek adtak hangot, vajon eléggé megbízható-e az eszköz, melyet a ránk váró
vállalkozáshoz kívánok felhasználni. Ezért bizonyos fajta bemutatót szerveztem, mely
remélem, meggyőzi önöket, hogy aggodalmaik alaptalanok. Ez az oka a meghívásnak, melyet
Andrew eszközölt ma délután.
A házigazda a fiatalemberhez fordult. – Andrew, megtenné, hogy kimegy, s megvárja dr.
Steyner érkezését; amikor ez megtörténik, kérem, ültesse le Simonnal, maga pedig jöjjön
vissza, s tudassa velünk. – A házigazda méltóságteljesen és udvariasan adta ki a parancsot,
mint az olyan emberek általában, akik parancsoláshoz szoktak.
– Nos, uraim, míg várakozunk, megkínálhatom önöket egy itallal?
Mialatt az italukat szopogatták, a beszélgetés felélénkült; igazán nagy tudású és kivételesen
jól informált férfiak voltak ezek négyen. Minden téma mélyében egyetlen igazi kérdés
húzódott meg: a gazdagság, legyen az gyógyvízben vagy az iparban bárhol – a föld és a vizek
termésének learatása. Olaj, acél, szén, hal, búza és... arany.
E négy ember pozíciójára világosan utalt ruhájuk minősége, egy drágakő az ujjúkon, hangjuk
ellentmondást nem tűrő csengése, no meg ahogyan hétköznapi módon emlegettek magas
rangú neveket a társalgás során.
– Megérkezett, sir – szakította félbe őket Andrew az ajtóból.
– Óh! Köszönöm, fiam. – A házigazda felállt. – Megkérhetem önöket, kövessenek, uraim?
Átment a szobán, s félrehúzta az egyik arany és bordó színű függönyszárnyat. Mögötte ablak
látszott.
A négy ember odanyomakodott az ablakhoz és bekémlelt a mögötte levő szobába. Ez
tulajdonképpen játékterem volt egy nagyon elegáns kaszinóban. Férfiak és nők ülték körül a
bakkara-asztalt, de egyik sem nézett a feléjük irányított ablakszem irányába.
– Ez az ablak csak egyik irányban átlátszó, uraim – magyarázta vendéglátójuk. – Nem kell
tehát attól tartaniuk, hogy valaki meglátja önöket a romlottságnak eme fészkében.
A többiek udvariasan kacagtak.
– Milyen hasznot hoz magának ez a hely? – kérdezte egyikük.
– De drága jó Róbert! – A házigazda mimelte, hogy egészen megrendült. – Nem hiheti egy
pillanatig sem, hogy bármilyen közöm van holmi törvénytelen vállalkozáshoz.
Ezúttal őszinte vidámsággal kacagtak.
– Ha! – kiáltott fel a kövér. – Itt az emberünk. Szemben velük, a játékteremben dr. Manfred
Steynert egy magas, pergamenszínű fiatalember leültette az asztalhoz; a fiatalember estélyi
öltönyében leginkább egy gyászhuszárra emlékeztetett.
– Megkértem Simont, úgy ültesse le, hogy jól lássák az arcát, miközben játszik.
Mindenkin feszült figyelem lett úrrá, kicsit előrehajolva vizsgálgatták a férfit, aki a zsetonokat
rendezgette, amiket Simon tornyozott fel a könyöke mellett.
Dr. Manfred Steyner játszani kezdett. Arca tökéletesen kifejezéstelen maradt, de sápadtsága
feltűnő volt. Időnként rózsaszín nyelve hegyét kidugta az ajkai között, majd a nyelve ismét
eltűnt. A partik közti szünetben egy hüllő mozdulatlanságával ült, olyan mereven, mint valami
gyík vagy iguána. Csak a torkán vert egy ér, és a szemüvege csillant, mint valami kígyó
szeme.
– Szabadna felhívnom figyelmüket a jobb kézre, mialatt ezt a partit lejátsszák – mormolta a
házigazda, és minden szem tüstént lefelé szegeződött.
Manfréd jobb keze az oszlopba tornyozott zsetonok mellett pihent nyitva, ám amikor a lapját
elé tették, ujjai összezárultak.
– Carte. – Szinte hang nélkül ejtette ki a szót; a keze most ökölbe szorult, ujjízületei
elfehéredtek, olyan feszültség vett erőt rajta, hogy az ökle belereszketett. Ezzel együtt, az arca
közönyös maradt.
A bank felfordította saját lapját.
– Sept! – formálta a krupié szája a számot. Szemügyre vette Manfréd lapját, majd besöpörte a
zsetonjait. Manfréd keze szétnyílt, most lágyan, szertelenül omlott el, mint valami döglött hal
a zöld posztón.
– Hagyjuk hát magára barátunkat az örömeivel – javasolta a házigazda, s behúzta a függönyt
az ablakon. A vendégek visszaültek a székükbe, mindannyian kicsit lehangolódtak.
– Jézusom – suttogta az egyik vendég –, azért ez így pocsék dolog. Úgy éreztem magam,
mintha leskelődnék, mintha meglesnék valakit, aki, hiszen értik, épp a farkát huzigálja.
A házigazda gyors pillantást vetett a beszélőre, meglepte ez az észrevétel.
– Tulajdonképpen pontosan ennek voltak tanúi fordult a vendég felé. – Bocsássák meg, ha
egy időre a tanár szerepét veszem át, de tudok néhány dolgot erről az emberről. Négyszáz
randba került, hogy az egyik vezető pszichiátertől karakterelemzést kapjak róla.
A házigazda elhallgatott, biztos akart lenni abban, hogy minden figyelem rá összpontosul.
– Az okok tulajdonképpen homályosak, távoli eseményhez vagy talán egész
eseménysorozathoz kapcsolódnak, még abból a korszakból, amikor dr. Steyner árva
gyerekként barangolt végig a háborútól agyongyötört Európa romos, füstölgő városain. – A
vendéglátó köhögött, maga is kissé elítélően megmosolyogta saját szónokias stílusát. – De
akárhogyan is volt. Az eredmény itt van, úgy, ahogyan önök látták. Dr. Manfred Kürt Steyner
intelligencia-kvóciense egy zseninek felel meg: 158-as. Nem iszik, nem dohányzik.
Nincsenek hobbijai, nem sportol, még csak félreérthető megjegyzéssel sem illetett nőt soha a
feleségén kívül, s még afelől is kételyek támadtak, vajon a felesége milyen gyakran és milyen
mélységig vonja magára a figyelmét. A házigazda most kortyolt az italából, közben jól
érzékelte, mennyire figyelnek rá a többiek.
– Technikai értelemben, amennyiben ez a megfelelő kifejezés, dr. Steyner nem impotens,
férfiasságának nincsen semmilyen konkrét baja. Mégis mindenféle testi kapcsolatot, s
különösen az illatokat, melyek a testi érintkezés során keletkeznek, iszonyatosan
kellemetlennek talál. Nemi izgalomért főként a bakkarajátékhoz fordul, kielégülésért –
egészen rövid időre – talán a másík nemhez is, de nagyon valószínű, hogy inkább... mi is volt
az a kifejezés, amit használt, Róbert? Mindannyian csöndben maradtak.
– A barátunk, hogy pontosak legyünk, kényszeres játékos. Ugyanakkor kényszeres vesztő is.
Mindannyian hitetlenkedve felhorkanták.
– Úgy érti, hogy megpróbál veszíteni? – kérdezte Róbert csodálkozva.
– Nem – rázta a fejét a házigazda. – Semmiképpen sem tudatosan. Azt hiszi, győzni akar, de
mégis lehetetlen fogadásokat köt, olyanokat,'amikről az ő csodás eszével tudnia kell, hogy
öngyilkosság belemenni. Ez valami mélyben gyökerező, tudatalatti szükséglet a vesztésre, a
megaláztatásra. A mazochizmus egyik formája.
A házigazda most kinyitott egy fekete, bőrkötéses jegyzetfüzetet, ellenőrizte a tartalmát.
– 1958 és 1963 között dr. Steyner 227 000 rand összegű veszteséget mondhatott magáénak
ennél az asztalná\. 1964-ben megegyezett a hitelezőjével, hogy tehermentesítik az összegtől,
méghozzá kamataival együtt.
Érdemes volt figyelni, miképp változott a vendégek arckifejezése: villámgyorsan az
emlékeikben kutattak valami után, mely megfelel ezeknek a körülményeknek, dátumoknak,
összegeknek. Róbert találta meg először a helyes végkövetkeztetést. 1964-ben házigazdájuk
eladta részvényeinek java részét a Egyesített Bányatársaságnak, melyet a North Maun Copper
társaságnál birtokolt, méghozzá olyan árért, amit csakis nagyon előnyösnek lehetett nevezni.
Ezt megelőzően nevezték ki dr. Steynert a Egyesített Bányatársaság gazdasági osztályának
élére.
– North Maun Copper! – mondta Robert elismeréssel a hangjában. Hát így csinálta ez a ravasz
vén róka!
Kényszerítette Steynert, hogy jóval a valódi piaci érték felett vásárolja meg tőle.
A házigazda csak tiszteletteljesen mosolygott, nem erősítette meg a hallottakat, nem is cáfolta.
– 1964-től egészen a mai napig, dr. Steyner továbbra is látogatja ezt az intézményt. A
kártyaasztalnál szerzett veszteségei az utóbbi időszakban – megint belepillantott a
jegyzetfüzetébe, és úgy tett, mint aki meglepődik az összegen – meghaladják a 300 000
randot.
A többiek felsóhajtottak, izegtek-mozogtak nyugtalanul. Még nekik is nagynak tűnt ez az
összeg.
– Úgy vélem, megbízhatunk benne. – A házigazda egy mozdulattal becsapta a jegyzetfüzetét,
s rájuk mosolygott.
Theresa a sötétben virrasztott. Az éjszaka meleg volt, a csöndet csak egy béka kuruttyolása
zavarta meg, mely a halastóról szűrődött el idáig. A holdfény keresztülhatolt az ablakon, a
Pride of India fa ágai árnyképet vetettek a falra.
Az asszony elhajította a testét fedő egyetlen takarót, lábát letette az ágyról. Nem tudott
elaludni: túlságosan meleg az éjszaka, a hálóing folyton dörzsölte a hónalját. Felkelt, valami
hirtelen nyugtalanság vett erőt rajta; fején keresztül lehúzta a hálóinget, az öltözőszoba ajtaja
nyitva volt, egyszerűen behajította oda és meztelenül sétált ki a széles verandára. Lépdelt a
holdfényben, lába alatt a hűs kockakövek, a meleg éjszakai szellők tündérkezekként
simogatták a bőrét.
Egyszerre pajkosnak, merésznek érezte magát: szeretett volna kiszaladni a pázsitra, szerette
volna, ha valaki rajtakapja a csínytevésen. Kacarászott, nem is tudta hirtelen, mit érez. Ez az
egész olyan távol volt attól, amit Manfréd illendő, németes Hausfrau viselkedésnek tekintene.
– Mérges lesz – suttogta magában valami haszontalankodó örömmel, de hirtelen motorzúgást
hallott.
Rémülten torpant meg; a kocsi reflektorai megvillantak a fák között, ahogyan bekanyarodott a
feljáróhoz. Theresa rohant vissza szobájába; pánikba esve, térden csúszva keresgélte a
hálóingét, végre megtalálta, rohant az ágyhoz, közben a fején keresztül magára ráncigálta.
Most ott feküdt a sötétben, figyelte, amint a kocsiajtó becsapódik. Aztán csönd következett;
az asszony hallotta a férfit elhaladni az ajtaja előtt. Cipősarkak nyikorogtak, majdnem
futottak. Theresa ismerte ezeket a jeleket: hazaérést késő éjszaka, a leplezett sietséget –
mozdulatlanul feküdt az ágyban, várt.
Lassan múltak egymás után a percek, aztán Manfréd szobájának ajtaja halkan kinyílt.
– Manfréd, te vagy az? – Az asszony felült, az éjjeliszekrényen levő lámpa kapcsolóját
kereste.
– Ne gyújts villanyt! – A férfi hangja elhaló volt, nem ejtette tisztán a szavakat, mint aki
részeg, pedig nyoma sem volt alkoholnak a leheletén, miközben föléhajolt, s megcsókolta a
feleségét. Az ajka száraznak tűnt, szorosan összezártnak. Kibújt a köntöséből.
Két és fél perccel később felkelt az ágyból; hátat fordítva Theresának belebújt selyem
köntösébe,
– Elnézésedet kérem egy pillanatra, Theresa. – A hangja már nem tűnt elcsuklónak. Átment a
saját lakosztályába; néhány pillanat múlva az asszony hallotta a zuhanyt felsisteregni,
csobogott a víz.
Theresa a hátán feküdt, körmei belemélyedtek a tenyerébe. Teste remegett, undort és vágyat
érzett egyszerre, olyan rövid volt az egész szeretkezés, csak arra elég, hogy felajzódjék, de
máris véget ért, s ő egyedül maradt azzal a rossz érzéssel, hogy csak használták és
meggyalázták. Theresa tudta, az éjszaka hátralévő része végtelen lassúsággal vánszorog majd
tova, belül égeti a nyugtalan feszültség, a bánat és az önsajnálat, melyet időnként felajzottság
vált fel és őrjítő szexuális képzelgések.
– Rohadjon meg! – sikoltotta magában némán. Rohadjon meg! Rohadjon meg!
Hallotta, hogy a tusolót lekapcsolták; Manfréd visszajött hozzá. Kölnivíz illata áradt belőle,
4711-es Eau de Cologne; a férfi óvatosan leereszkedett az ágy szélére.
– Felkapcsolhatod a lámpát, Theresa.
Komoly erőfeszítésébe került, hogy kilazítsa összeszorított öklét, s a kapcsolóhoz nyúljon.
Manfréd pislogott a szemüveglencse mögött a hirtelen világosságtól. Haja nedves volt, frissen
fésülve, orcái fényesek, mint az érett alma.
– Remélem, kellemesen töltötted a napot? – kérdezte a férfi, és figyelmesen hallgatta, mit
válaszol az asszony. Theresa megint érezte, hogy a másik hipnotikus hatása alá került.
Manfréd beszéde pontos, hangja monoton. Egyet-egyet csillan csak a szemüvege, különösen
arcán és testén a hüllők mozdulatlansága.
És megint, mint már oly sokszor eddig is, Theresa úgy látja magát, mint egy kis ijedt, pelyhes
szőrű nyuszit, aki megbűvölve ül a kobra előtt.
– Későre jár – szólalt meg végül Manfréd és felállt. Szemét végigjáratta a fehér selyembe
burkolt alakon,
s olyan kevés izgalommal a hangjában, mintha csak arra kérné, adja oda a cukortartót, azt
kérdezte: – Theresa, tudnál nekem szerezni háromszázezer randot, anélkül, hogy a nagyapád
tudomást szerezne róla?
– Háromszázezret? – Az asszony meglepődve ült fel.
– Igen. Tudnál?
– Jóisten, Manfréd, ez egész kis vagyon! – Igazán nem talált semmi furcsát a „kis" jelzőben. –
Tudod, minden pénzem kötvényekben van, legalábbis majdnem minden pénzem. Van még a
birtok, a... nem, képtelenség, hogy a felénél többet össze tudjak szedni anélkül, hogy nagypapi
tudomást ne szerezne róla.
– Kár – dünnyögte Manfréd.
– Manfréd... nehézségeid vannak?
– Nincsenek. Nem, istenemre, nem. Csak eszembe jutott. Felejtsd el, hogy kérdeztem. Jó
éjszakát, Theresa, remélem, nyugodt lesz az álmod.
Az asszony önkéntelenül felemelte a kezét, mintha magához hívná a férjét.
– Jó éjt, Manfréd.
A férfi megfordult, kisietett, Theresa keze lehanyatlott. És megkezdődött számára a hosszú,
nagyon hosszú éjszaka.
– Hölgyeim és uraim, általában a bányaigazgató kötelessége, hogy bemutassa a díszvendéget,
aki a kiváló szolgálatért járó jutalmat átnyújtja. Múlt héten Mr. Frank Lemmer, bányánk
vezetője, munkavégzés közben, tragikus körülmények között elhunyt; távozása
mindannyiunknak nagy fájdalmára van, s bizonyos vagyok benne, mindannyian csatlakoznak
hozzám, amikor őszinte együttérzésemet fejezem ki Mrs. Eileen Lemmernek. – Rod egy kis
szünetet tartott, a közönség egyetértő mormolására várva. Kétszázan gyűltek össze ez
alkalomból a bányászklub fogadótermében. – Rám hárult tehát, mint a bánya ügyvezető
igazgatójára, hogy bemutassam önöknek dr. Manfred Steynert, a Central Rand Egyesített
Bányatársaság – anyavállalatunk – főigazgatóját. Mr. Steyner egyben a pénzügyi és tervezési
osztály vezetője is.
A férje mellett ülve, Theresa Steyner észrevette, Manfrédét bosszantja, hogy Rod Frank
Lemmer nevét említette. A bányatársaság szabályai szerint nem volt szabad a közvélemény
figyelmét felhívni olyan halálos balesetekre vagy sérülésekre, melyeket valamelyik
alkalmazott a bánya területén szenvedett el.
Theresa napszemüveget viselt, mert dagadt és vörös volt a szeme. Hajnalban, az után az
álmatlan éjszaka után hirtelen fájdalmas sírógörcs vett erőt rajta. Ömlöttek a könnyei, pedig
nem volt az egésznek sem oka, sem célja, de utána valahogy furcsán kitisztult a feje, egészen
megkönnyebbült. De nagy szemei pocsékul néztek ki – még órákkal későbben is – az ilyen
sírás után.
Illedelmesen összezárt lábbal ült, krémszínű santungkosztümje makulátlan, haját fekete
selyemsál fogta össze, mely alól a fényes, barna tincsek szabadon omoltak az asszony vállára.
Előrehajolt, udvariasan figyelt a szónokra, könyöke a térdén nyugodott, álla a tenyerében,
egyik hosszú, elvékonyodó ujja az arcának feszült.
Leszámítva az oda nem illő napszemüveget, tökéletes példányát mutatta a fiatal, férjezett
asszonynak. Választékos, kiegyensúlyozott, elkényeztetett, aki biztos a maga sebezhetetlen
erényében és kötelességtudásában.
Ennek ellenére, ha az agyán átfutó gondolatok kitudódtak volna, vagy azokról a zsibongó és
csiklandó érzésekről, melyek legbelül szaladgálva felbolygatták, valaki tudomást szerzett
volna, akkor rögtön felborul a gyűlés rendje. Az előző éjszaka alaktalan fantáziaképei, érzelmi
zűrzavara most egyetlen célra irányult: Rodney Ironsidesra. Egészen megdöbbent, mert
legnagyobb meghökkenésére valami olyat tapasztalt, amit utoljára csak sok évvel ezelőtt.
Fészkelődött, ide-oda tette magát ültében: a krémszínű santungon olyan könnyen nyomot
hagy az izzadság.
– De Terry Steyner! – mondta magának, kicsit megbotránkozva, aztán megkönnyebbüléssel
vette tudomásul, hogy Rod abbahagyta a beszédet, és Manfréd állt fel, hogy válaszoljon.
Terry lelkesen csatlakozott a tapshoz, hogy szabaduljon végre csapongó fantáziálásától.
Manfréd röviden kitért a hat első sorban ülő emberre, kiknek bátorságát ünnepelendő gyűlt
ma össze mindenki, de utána rögtön tovább folytatta, s máris az arany árának növekedését
kezdte taglalni. Kimért, jól megválogatott kifejezésekkel ecsetelte azokat a hasznokat és
várható előnyöket, melyek e tényből hárulnak majd az iparágra, a nemzetre és általában az
egész világra. Művelt, meggyőző erejű dolgozat volt ez, szép számmal nyüzsögtek körülötte
újságírók, hogy megörökítsék. A sajtót a bányavállalat public relations részlege értesítette és
látta el dr. Steyner beszédének szövegével; minden vezető napilap, hetilap, pénzügyi szaklap
és havilap képviseltette magát.
Időnként egy-egy fotós is az emelvény alá kucorodott, s felvillantotta vakuját dr. Steyner re. A
franciákkal való aranyártárgyalások előestéjén jól jön majd ez a cikk, hiszen Steyner számított
a dél-afrikai tárgyalócsoport csodagyerekének.
A hat kitüntetett hős kényelmetlenül feszengett, szánalmasan festettek a legjobb öltönyükben,
kisuvickolva, mint az iskolás gyerekek a tanévzáró ünnepségen; bámultak felfelé a szónokra,
és egy kukkot sem értettek az idegen nyelvből, ennek ellenére igyekeztek komoly méltósággal
figyelni.
Rod elkapta Big King pillantását, s rákacsintott. Big King szeme erre méltóságteljesen
lecsukódott, majd felemelkedett válaszként, mire Rod gyorsan elkapta róla a tekintetét,
nehogy hangosan felröhögjön.
Egyenesen Theresa Steyner arcába bámult, aki teljesen elővigyázatlanul viselkedett. Még a
fekete szemüveg sem tudta leplezni gondolatait, mintha hangosan kimondta volna őket, úgy rá
volt írva, mi jár a fejében. Mielőtt még az asszony lepillantott volna, hogy elrendezze a
szoknyája szegélyét, Rod már érezte, izgatottan rándul össze a gyomra, amikor arra gondol,
mit felelne a nőnek, ha rajta állna a döntés.
Újsütetű érdeklődéssel vizsgálgatta Theresát a szeme sarkából: most először tekintett rá mint
elérhető nőre – nagyon kívánatos nő, de mégiscsak Hurry Hirschfeld unokája és Manfréd
Steyner felesége. Ettől a nő olyan veszélyesnek számított, mint egy tízes erősségű robbantás,
tudta jól, de nehéz lett volna letagadnia, vágyik rá, kísértésbe esett, s ezt az érzést csak fűtötte
inkább, semmint csökkentette a veszély.
Látta, hogy az asszony elpirult, ujjai idegesen markolászták a szoknyája szélét. Izgatott lett,
mint valami iskolás lány, mert Rod bámulta. És maga Rod Ironsides, akinek még öt perccel
ezelőtt más sem járt a fejében, mint a saját beszéde, hirtelen teljesen más, izgalmas helyzetben
találta magát.
Miután átadták a kitüntetéseket, teát szolgáltak fel, a vendégek süteményt fogyasztottak, majd
a tömeg szétszéledt, Rod elkísérte Steyneréket a Kikuyu zöld pázsitján át arra a helyre, ahol a
sofőr állt készenlétben a Daimlerrel.
– Micsoda pompás felépítésű az a sangaani férfi, mi is a neve... King? – Terry a két férfi
között lépkedett.
– King Nkulu. Big King, ahogyan mi nevezzük. Rod úgy találta, a hangja bizonytalanul
cseng, még
dadogott is kicsit. A kettejük között feszülő valami elhatalmasodott rajtuk, dübörgött, mint
egy turbina, a levegő majd szikrát vetett az elektromosságtól. Hacsak nem süket, Manfréd
Steyner bizonyára észrevett ebből valamit.
– Nagyon különös ember. Nincs olyan, amire képes ne lenne, s amit csinál, azt százszor
jobban csinálja, mint bárki, aki a nyomába jöhetne. Istenem, látnia kellene, hogyan táncol.
– Táncol? – kérdezte Terry kíváncsian.
– A törzsi táncokra gondolok, hiszen tudja.
– Persze. – Csak remélte, hogy megkönnyebbülése nem volt feltűnő, közben vadul kutatta
elködösült agyát valami ürügyért, hogy ismét meglátogathassa a Sonder Ditch bányát, vagy
Rod Ironsidest csalogassa be Johannesburgba. – Egyik barátnőm majd megbolondul az ilyen
táncokért. Minden alkalommal, ha találkozunk, ezzel piszkál.
Sebtiben kiválasztott egy nevet a barátnők közül, kell hogy legyen egy név készenlétben, ha
Manfréd esetleg megkérdezné.
– Minden szombat délután közös táncot rendeznek, hozza el a barátnőjét bármikor. – Rod
ügyesen passzolta le a labdát.
– Mit szólna a következő szombathoz? – Terry a férjéhez fordult: – Részedről rendben,
Manfréd?
– Miről van szó? – Manfred tűnődve pillantott az asszonyra, nem követte figyelemmel a
beszélgetést. Manfréd Steyner aggodalmaskodó ember volt, most azon a kötelezettségén
tűnődött, hogy két napon belül meg kell szereznie a Sonder Ditch vezetésének
kulcspozícióját.
– Kijöhetünk ide szombat délután, hogy megnézzük a törzsi táncokat? – ismételte meg Terry a
kérdést.
– Elfelejtetted, hogy szombat reggel Párizsba utazom, Theresa?
– Óh, istenem. – Terry elgondolkozva az ajkába harapott. – Kiment a fejemből. Milyen kár,
igazán élveztem volna.
Manfréd kicsit ingerülten ráncolta a homlokát.
– De drága Theresám, semmi ok nem kényszerít, hogy ne jöjj ki a Sonder Ditchre nélkülem.
Bizonyos vagyok benne, jó kezekben leszel Mr. Ironsidesnál.
Szavai vörösre festették Terry orcáit.
Az ünnepség után Big King első útja a toborzóirodához vezetett, az egyes számú akna
bányászainak munkásszállójához. A pult körül emberek csoportosultak, de Big King jöttére
mindenki félreállt, ő pedig a többieket válogatás nélkül hátba veregetve fogadta el ezt a
tiszteletadást, miközben üdvözölt mindenkit:
– Kujane, madoda. Hogy vagy, barátom?
A pult mögött a tisztviselő iparkodott kiszolgálni Big Kinget. A bányatársaság klubjában
lehet, hogy Big King nem volt elég méltóságteljes jelenség, de itt úgy kezelték, mint egy
uralkodót.
Big King a pulton két oszlopban takarosán feltornyozta a jutalomként kapott pénzt.
– Huszonöt randot küldj haza a legidősebb feleségemnek – utasította az irodistát. – És
huszonöt randot tegyél be a takarékkönyvembe.
Big King igazán tisztességesen járt el. Keresete felét mindig hazaküldte négy felesége közül a
legidősebbnek, a másik felét pedig hozzátette ahhoz a csinos összeghez, amit a
takarékkönyvében gyűjtött.
A toborzóiroda foglalkozott a munkaerő rekrutálásával a mindig emberre éhes Witwatersrand
és Orange szabad állam aranybányáiban.
Az iroda alkalmazottait mindenütt meg lehetett találni az afrikai kontinens déli részén. Hozták
is az embereket mindenhonnan: a hatalmas Zambezi mentén fekvő mocsaraktól, a
maláriazónáktól, az Indiai-óceán partja mellől, ahol a pálmafák magasodnak; a zümmögő
pusztaságokról, amiket a busman törzsbeliek a „nagy szárazföldnek" neveznek; Basutóföld
hegyei közül, Szváziföld és Zuluföld hatalmas füves térségeiről; mindenünnen hozták a
bantukat, akik az út első ötvenhatvan mérföldjét gyalog tették meg. Az egyedül útra kelők
párra akadtak, aztán így folytatták a vándorlást, majd elérték az apró kis vegyesboltot a kihalt
bozótos pusztában, ott összetalálkoztak három-négy másikkal, akik már várták, hogy
megérkezzenek, aztán együtt lesték a toborzóiroda teherautóját, hogy megkezdje velük a
hosszú, döcögős utazást a bozótos pusztaságon keresztül. A megállóknál egyre több és több
ember kapaszkodott fel a teherautóra, amíg egy teli rakomány ember – ötven-hatvan fő –
szállt le a platóról a vasút melletti vadonban.
Itt ez a kis „emberpatak" becsatlakozott a nagy folyamba: az első nagyobb állomásnál vonatra
tették őket, így váltak ők is részévé annak a nagy áramlatnak, mely az arany felé hömpölygött.
Amikor az emberek Johannesburgba érkeztek, s elhelyezték őket a hatvan nagy aranybánya
egyikében, a toborzóiroda kötelezettségei még nem fejeződtek be az ideszállított munkaerővel
kapcsolatban. Az ügynökség feladata volt munkaalkalmat biztosítani, gondoskodni a
munkaerő kiképzéséről, tanáccsal és segítséggel látni el az embereket, gondoskodni a
távolban élő munkás és a család közti kapcsolattartásról, hiszen nagyon kevesen tudtak csak
írni-olvasni közülük. Meg kellett nyugtatniuk az emberüket, amikor a kecskéi miatt aggódott,
mert az állatok megbetegedtek, vagy ha a felesége hűtlenségéről hallott. Aztán segíteni kellett
őket a pénzügyek intézésében is, olyan takarékszámlákat nyitottak számukra, melyek
személyes jellegét egyetlen más bank sem vállalta volna. Magyarán: biztosítaniuk kellett,
hogy az az ember, akit egyszer csak kiragadtak a több ezer éve változatlan környezetből, s
belecsöppent egy technológiailag kifinomult társadalom kellős közepébe, az egészséges,
boldog és épelméjű maradjon, legalább annyira, hogy amikor a munkaszerződése lejár, s
visszatér arra a helyre, ahonnan elindult, azt mesélje a többieknek, milyen remek volt minden
az „Aranyvárosban". Ilyenkor megmutatja a többieknek a védősisakját, az új bőröndjét, mely
teli van ruhákkal, tranzisztoros rádióját, meg a kis kék könyvét a nyomtatott számokkal; és
ezzel a többiekben is felkelti a vágyat, hogy elinduljanak ezen a zarándokúton, s ne szakadjon
vége az arany felé tartó ember folyamnak.
Big King befejezte üzleti ügyeinek intézését, s bement a munkásszálló kapuján; szerette volna
kihasználni, hogy aznap nem dolgozott a műszakban, ezért az elsők között lesz a mosdóban és
az étkezdében is.
Elindult a fű vön át a saját háztömbjéhez. Ezek a szállók hatezer embernek adtak otthont; e
hatalmas lélekszám ellenére a bányatársaság igyekezett a szállókat annyira kellemessé
varázsolni, amennyire ez egyáltalán lehetséges volt. Az eredmény eléggé szokatlan formájú
épületek sora lett: átmenet egy motel és egy jobb büntetés-végrehajtási intézmény között.
Mint csoportvezető-elővájárnak, Big Kingnek külön szoba járt. Az átlagos bányászok
Qtödmagukkal háltak egy szobában.
Big King gondosan leporolgatta az öltönyét, felakasztotta a beépített szekrénybe, letörölgette
fényes cipőjét, elhelyezte a tartórekeszben, aztán egy törölközőt csavarva a csípőjére, indult a
fürdőblokk felé, rosszkedvűen vette tudomásul, hogy a beszoktató központból már
megelőzték az újoncok.
Big King megértő pillantással vette szemügyre a meztelen testeket, a látvány alapján úgy
vélte, hogy ez a társaság hamarosan befejezi a nyolcnapos beszoktató kiképzést. Vékony volt
a testük és csillogó a bőrük, izomkötegeik kidudorodtak.
Ezeket az embereket nem lehetett a falujukból – ahol valószínűleg alultápláltságban
szenvedtek – egyenesen leküldeni az aranybányába, hogy ott csákányozzanak vagy a
fúrógéppel dolgozzanak a 91 Fahrenheit fokos, 84 százalék relatív páratartalmú forróságban;
ha ezt tennék, komolyan fennállna a veszély, hogy belehalnak a kimerültségbe vagy
szívroham végez velük.
Minden újoncot, akit az orvos alkalmasnak minősített e munkára, akklimatizálódásnak
vetettek alá. Nyolc napon keresztül, napi nyolc órán át századmagukkal álltak egy szál
ágyékkötőben egy hatalmas istállószerű épületben: itt fel-le léptették őket egy emelvényről.
Az emelvény magasságát a leendő bányász magasságához és testsúlyához mérten választották
ki; a mozdulatok ütemét felvillanó lámpák szabták meg; a terem hőmérsékletét és
páratartalmát ugyancsak ellenőrizték, állandóan 91 Fahrenheit fokon és 84 százalékon tartva;
minden tíz percben vizet adtak az újoncoknak, és testhőmérsékletüket fél tucat szakképzett
ápoló ellenőrizte. A nyolcadik nap végére, egy-egy új bányász olyan erős volt, mint valami
olimpiai tornász; készen állt, hogy nehéz fizikai munkát végezzen minden különösebb
megbetegedés vagy veszélyeztetettség nélkül, magas hőmérsékleten és magas páratartalmú
helyen.
– Gwedeni! – ordított egyet Big King, mire a legközelebb álló újonc, még amúgy
szappanosán – egy tiszteletteljes „Keshle!" kiáltással, mely Big King rangjának és
beosztásának szólt – gyorsan kilépett a zuhanyzó fülkéből. Big King levette magáról a
törülközőt, belépett a tusolóba, szokása szerint megeresztette a forró vizet és megfeszítette
hatalmas izmait karján és mellén.
A hírnök itt talált rá.
– King Nkulu, beszédem van veled. – A hírnök a sangaani nyelvet használta, nem azt az alpári
fanikálót.
– Szólj! – mondta Big King, miközben hasát és farát szappanozta.
– Az Induna esedezik, menj el hozzá, miután az estebéddel végeztél.
– Mondd neki, kívánságát teljesítem – felelte a másik, s odatartotta az arcát is a gőzölgő
vízsugárnak.
Fehér, kihajtott gallérú ingben, kék nadrágban, Big King a konyha felé indult. Az újoncok
már megint megelőzték, ott álltak szépen sorban a tálalóknál, kezükben a csajkával. Big King
elhaladt mellettük, s bement a „Személyzeti bejárat" feliratú ajtón.
A konyhák hatalmas helyiségek voltak, faluk csillogó, fehér porceláncsempével borítva, a
főzőedények – tizennyolcezer adag meleg étel készült bennük naponta – rozsdamentes acélból
készültek.
Ha Big King belépett valahová, még ha ilyen nagy terembe is, mint ez a konyha, mindenki
azonnal tudomásul vette a jelenlétét. Az egyik segédszakács felkapott egy edényt, alig kisebb
méretűt egy gyermekfürdőkádnál, s máris az egyik acélüsthöz sietett vele. Kinyitotta az üst
tetejét, s várakozóan Big Kingre nézett. A férfi bólintott, mire a szakács két liter gőzölgő
babot kanalazott bele az edénybe; mielőtt a következő üsthöz lépett volna, ismét megvárta Big
King helyeslő pillantását. Most ugyanennyi vegyes zöldséget mert ki a csajkába, s máris ment
a következő edényhez, ahol egy másik szakács várakozott lapáttal a kezében.
A lapát ugyanolyan volt, amilyennel az aranyércet fejtették a föld alatt, csakhogy ez csillogó
tisztán fénylett. A második szakács belemerte a lapátot az üstbe, hatalmas adag fehér
kukoricakását halászott ki belőle, olyan sűrűre főzték, mintha tészta volna, s olyan
ínycsiklandó volt az illata, mint a frissen sült kenyérnek. A kukoricakása volt a bantu
táplálkozás alapja. Jókora adagot tett a csajkába ebből is.
– Éhes vagyok. – Big King most szólalt meg először, a szakács tüstént kimert még egy
lapáttal. Közeledtek a konyha végéhez, itt egy másik szakács felemelte a mosógép nagyságú
kuktaedény tetejét. Az edényből illatosán szállt föl a gőz.
A szakács bocsánatkérően kinyújtotta a kezét, és Big King odaadta neki a húsjegyét. A hús
volt az egyetlen élelmiszer, melyet jegyre adagoltak. Minden munkás naponta egy font húst
kapott; a bányatársaság már régen ráébredt – némi megdöbbenés és költség árán –, hogy a
bantuk, ha nem korlátozzák őket, friss húsból képesek havonta annyit enni, amennyi a saját
testsúlyuk.
Miután a szakács meggyőződött arról, hogy Big King jogosult a napi egy poundnyi fejadagra,
legalább öt pound húst mert a csajkájába.
– Testvérem vagy – köszönte meg Big King, s a kis csapat továbbment; egy másik szakács
egy fél gallonos kancsót töltött tele vastag, zabkásaszerű, gyönge alkoholtartalmú bantu sörrel
az ezer gallonos tartály alatti hordócsapból.
A csajkát és a kancsót tiszteletteljesen átnyújtották Big Kingnek, ő pedig kiment a fedett
verandára, ahol padokat és asztalokat állítottak fel: itt vacsoráztak a bányászok, amikor enyhe
volt az idő.
Mialatt evett, a veranda egyre inkább benépesült; a műszak véget ért lenn a bányában is. Az
asztal mellett elhaladva mindenki üdvözölte Big Kinget, de csak néhány kivételezett vette
magának a bátorságot, hogy vele egy asztalnál foglaljon helyet. Egyikük Joseph M'Kati volt, a
kis öreg söprögető a százas szintről.
– Jó hetünk volt, King Nkulu.
– Ahogy mondod – válaszolt a másik semlegesen. Megyek, találkozóm van az Öreggel. Aztán
majd meglátjuk.
Az Öreg, a sanganik Indunája a bányatársaság egyik házában lakott. Összkomfortos ház volt
ez, előtérrel, ebédlővel, konyhával, fürdőszobával felszerelve. A bányatársaság szépen
megfizette az Indunát, szolgákat adott mellé, ellátta élelemmel, bútorral, s minden mással, ami
rangjának kijárt.
Az Induna a sangaani közösség első embere volt a Sonder Ditchen. A törzs főnöke, tapasztalt
öregember, tagja a törzsi tanácsnak. Hasonló házban, hasonló előjogokat élvezve, hasonló
módban élt a többi törzs Indunája is; ezek a törzsek adták a munkaerő javát a bányákban.
Tulajdonképpen atyai tanácsadóknak számítottak, amolyan törzsi bíráknak, akik a törzsi
törvény és szokás szellemében ítélkeztek és irányítottak. A bányatársaságnak reménye sem
lehetett volna arra, hogy békét és rendet tartson az emberek között az Indunák közreműködése
nélkül.
– Baba! – üdvözölte Big King a maga Indunáját házának küszöbéről, s megérintette a
homlokát tisztelete jeléül, amit nemcsak az ember, hanem az általa képviselt hivatal iránt is
érzett.
– Fiam. – Az Induna mosolyogva fogadta az üdvözlést. – Jöjj, ülj mellém. – Intett a
szolgáknak, hogy hagyják őket magukra; Big King lekuporodott az öreg lába mellé. – Igaz,
hogy mostantól az Őrült mellett dolgozol? – Az „Őrült" Johnny Delange gúnyneve volt.
Egyre beszélgettek; az Induna kikérdezte vagy ötven egyéb dologról, mely népe életére
befolyással bírhatott. Big King számára az ilyen beszélgetés kellemes, érzelmes élményt
jelentett, az Induna olyan volt, mintha az apja lett volna.
Végül, miután kíváncsiságát kielégítette, az Induna más témára kanyarodott.
– Egy csomag elkészül ma este. A Sánta vár téged.
– Elmegyek érte.
– Indulj békében, fiam.
A munkásszálló kapujában Big King megállt egy kis beszélgetésre az őrökkel. Az őrségnek
jogában állt átkutatni bárkit, aki belépett a szállóra, vagy kiment onnan. Különösképpen
szerették volna megakadályozni, hogy álruhában asszonyok menjenek be az épületbe, vagy
alkoholt csempésszenek be; mindkét eset igen kártékonyán hatott volna a rendre. Az őröknek
azt is figyelni kellett, nem kerül-e ki vagy be lopott holmi a szálló területére. Big King biztos
akart lenni abban, hogy egyetlen őrnek sem fordul meg soha a fejében – történjék bármi –,
hogy átkutassa őt.
Mialatt a kapuban ácsorgott, a Nap utolsó sugarai is elhalványultak, a völgyben kigyúlt a
villanyfény. Az aknabejáratok tetején vörös, figyelmeztető fénynyalábok villogtak,
idelátszottak a szállók hatalmas sárga tömbjei, az utcai lámpák fénysora és egy-egy ház
kibukkanó világossága az emelkedőn.
Amikor egészen besötétedett, Big King otthagyta az őröket, s nekiindult a hegyoldalnak.
Könnyedén mozgott, mint valami éjszakai vad, biztosan követve az út kanyarulatait.
Elhaladt a széles, osztott szintes házak mellett, ahol a bánya műszakvezetői laktak; minden
házhoz szép füves kert tartozott úszómedencével. Csak egyszer állt meg, amikor egy kutya
ugatott a közelben, aztán nekivágott megint, míg csak el nem érte a domboldal túlsó peremét,
ahol buján növő fű és töredezett kövek borították a talajt; a gerincen átkelve lefelé indult a
másik oldalon, amíg a holdvilágnál rá nem akadt egy fűvel borított terméskőfalra. Most már
lassabban haladt, óvatosan lépett, végül megtalálta a bejárathoz vezető rozsdás szögesdrótot.
Könnyed mozdulattal oldal vast beugrott, s máris haladt tovább az itt húzódó alagút fekete
torka felé.
Ötven évvel ezelőtt egy bányatársaság, mely már rég megszűnt üzemelni, aranyérc létezését
gyanította ezen a vidéken, ezért telepített bányafeltárási berendezéseket a domb oldalába.
Közben pénzforrásaik kimerültek, s végül kétségbeesésükben otthagyták az egész föld alatti
folyosórendszert.
Big King egy darabig állt, közben zseblámpát vett elő a zsebéből, meggyújtotta, aztán belépett
az alagútba, menet közben maga elé villantotta a fénynyalábot. A levegő hamarosan megtelt a
denevérek surrogásával, szárnyuk a férfi feje körül csapdosott. Big Kinget ez egyáltalán nem
zavarta, ment nyugodtan tovább, egyre beljebb hatolt a hegyoldalba, valahol elkanyarodott,
majd tétovázás nélkül elfordult egy folyosón. Itt elöl már derengett valami halvány, sárgás
fény, ezért lekattintotta a zseblámpát.
– Sánta! – kiáltotta, a hangja visszhangzóit a folyosón. De választ nem kapott.
– Én vagyok, Big King! – kiáltott megint; most egy árnyék vált el a faltól, az árnyék felé
bicegett, közben egy ijesztő külsejű kést dugott vissza a tokjába.
– Minden készen van – üdvözölte a sánta férfi. – Gyere, itt van nálam.
A Sánta testi hibáját és gúnynevét egy sok évvel ezelőtt történt kőomlásnak köszönhette. Most
kis fényképészműhelyt tartott fenn a bánya területén, ami remek üzletnek bizonyult, mert a
bantu férfiak imádták önmagukat fényképen megörökítve látni. Persze még a fényképészet
sem számított annyira jövedelmezőnek, mint ez a titokban űzött tevékenység itt, a
pusztulófélben levő bányában, a hegy háta mögött.
A Sánta egy kicsiny sziklaüreghez vezette Big Kinget, ahol egyetlen viharlámpa volt a falra
erősítve. A denevérek bűze a nagy koncentrátumú kénsav maró illatával keveredett.
Egy ikszlábú faasztalon, mely majdnem kitöltötte az egész helyiséget, agyagedényeket
tároltak, nehéz üvegtálakat, műanyag zacskókat, s mindenféle gyenge minőségű s láthatóan
kéz alatt vett laboratóriumi felszerelést. A sok holmi közötti üres helyen egy csavaros dugójú
üveg állt. Az üveg piszkossárga színű porral volt megtöltve.
– Ha! – kiáltott fel Big King örömmel. – Ez aztán nem kevés!
– Igen. Jó hetünk volt – hagyta rá a Sánta.
Big King felkapta az üveget, megint megcsodálta, nehéz volt elhinni, mennyire nehéz. Ez
persze nem volt még tiszta arany – a Sánta kénsavas fémtisztítási módszerei elég primitívek
voltak –, de azért legalább tizenhat karát finomságú aranypor volt az üvegben.
Ez az üvegnyi aranypor jelképezte egy hét hozadékát a finomítóból és dúsítóból, ezt a
mennyiséget a kitermelőrendszer gyönge pontjairól olyan emberek gyűjtötték be, mint Joseph
M'Kati; előfordult, hogy az aranyat egyenesen a bányatársaság fémdúsítójából lopták, és a jól
felfegyverzett őrség szeme láttára hozták ki.
Mindenki, akit beavattak az aranylopási akcióba, mellyel kissé megcsapolták a bányatársaság
aranyát, sangaani törzsbéli volt. Egyetlen férfi akadt, aki elég tekintéllyel rendelkezett ahhoz,
hogy megakadályozza az irigység és mohóság elharapódzását a beavatottak körében, amivel
az egész akciósort veszélybe sodorhatták volna. Ez az egy férfi a sangaanik Indunája volt. És
csak egyetlen másik ember akadt, megfelelő testi felépítésű és kellően jártas a portugál
nyelvben, hogy az arany értékesítéséről tárgyalni tudjon. Ez az ember Big King volt.
Betette az üveget a zsebébe. A súly egészen lehúzta a ruháját.
– Fuss, mint a gazella, Sánta. – Ezzel már indult is vissza a sötét alagúthoz.
– Ejtsd el a vadat, mint a leopard, King Nkulu – nevetett a kis nyomorék, mialatt eltűnt a
mozgó árnyékok között.
– Egy csomag Boxer dohányt kérek – mondta Big King. Jósé Almeida szeme – ő volt a bánya
területén működő vegyesbolt és csapszék portugál tulajdonosa – hajszálnyit összeszűkült.
Levette a sárga színű négy unciás csomagot a polcról, átnyújtotta a pult felett, elfogadta az
érte járó pénzt, s a visszajárót beleszámolta Big King tenyerébe.
Figyelte, ahogy a hatalmas termetű bantu elsétál az áruval megrakott polcok között, majd
eltűnik az első ajtón át az éjszakába.
– Vedd át! – morogta portugálul kis töltött galamb feleségének, kinek selymes bajuszka
feketéllett az ajka felett; az asszony megértőén bólintott, s máris átvette Jósé helyét a
pénztárgépnél. Jósé bement a raktárba, onnan az üzlet mögötti lakórészbe.
Big King a sötétben várt rá. Amikor a hátsó ajtó kinyílt, gyorsan beosont, Jósé bezárt mögötte.
Egy egészen apró irodahelyiségbe vezette a látogatót, itt a szekrényből ékszerészmérleget vett
elő. Big King figyelmes pillantásától kísérve megmérte az aranyat.
Jósé Almeida a kitchenerville-i aranymezők öt nagyobb bányájából vásárolt aranyat nem
hivatalos források útján, unciánként öt randot adott a nemesfémért, majd ő maga tizenhatért
adta tovább. Ezt az igen magas haszonkulcsot azzal magyarázta, hogy Dél-Afrikában a
gyanús eredetű arany puszta birtoklása is bűntettnek számított, melyért öt évig terjedhető
börtön járt.
Almeida harmincas éveinek közepén járt, sima, fekete haját állandóan hátrafelé fésülgette a
homlokából, szeme ragyogó barnán és kutatóan tekintett a világba; körmei alatt piszok
húzódott. Szutykos, viseltes ruházata, fésületlen haja ellenére jómódú embernek számított.
Készpénzben fizette ki a negyvenezer randot, melyet a bányatársaság követelt azért, hogy
boltot nyithasson a területén. Ennélfogva kizárólagosan az ő vásárlója lett tizenkétezer jól
fizetett bantu bányász; már az első évben megkereste azt a bizonyos negyvenezer randot.
Tulajdonképpen nem volt rászorulva, hogy megkockáztassa az illegális arany vásárlást, de az
arany nagyon különös valami. A legtöbb embert, aki csak megérinti, határtalan mohósággal
tölti el.
– Kétszáz és hatvan uncia – mondta Jósé. A mérlege húsz százaléknyi hibával volt beállítva –
Jósé javára.
– Ezerháromszáz rand – hagyta jóvá Big King portugálul; Jósé a sarokban álló nagy, zöld
széfhez lépett.
Terry Steyner pontosan egy óra után tizennégy perccel lépett be a President Hotel Grape and
Gable nevű bárjába; mikor Hurry Hirschfeld felkelt, hogy üdvözölje, úgy vélte, tizennégy
perc késés igazán nem sok egy ilyen gyönyörű asszony részéről. Terry nagyanyja úgy érezte
volna, korán érkezett, ha csak ennyit késik.
– Nem vagy pontos – morgott Hurry. Azért nem kell dorgálás nélkül hagynia a késést.
– Te viszont egy hatalmas, ennivalóan zsémbes, aranyos, öreg medve vagy – mondta Terry, s
puszit nyomott az öreg orrhegyére, mielőtt az elhúzhatta volna előle. Hurry úgy döntött, nem
izgatja, hogy Marais és Hardy – akik kicsit odébb füleltek, s próbálták megfejteni mosolyaik
jelentését – majd elmeséli az esetet a Rand Club egész úri közönségének.
– Üdvözlöm, Mrs. Steyner. – A vörös kabátos mixer mosolyogva köszöntötte. – Keverhetek
önnek egy Manhattant?
– Ne kísértsen, Thomas. Fogyókúrázom. Csak egy pohár szódavizet kérek.
– Fogyókúra! – horkant fel Hurry. – Már így is elég vékonyka vagy. Adjon neki egy
Manhattant, Thomas, s tegyen bele egy cseresznyét is. Soha egyetlen Hirschfeld lány nem
nézett ki úgy, mint valami fiú, s te sem fogod ezt elkezdeni! – Majd, mintha most jutna csak
eszébe hozzátette: – Már az ebédet is megrendeltem, a társaságomban nem fogsz éhezni.
– Rettenetes vagy, Papi! – mondta Terry szeretettel.
– Nos, kedves fiatalasszony, mesélje el, mit csinált, amióta nem láttam.
Barátként kezdtek beszélgetni, közeli, bizalmas barátok módjára. Egymás iránti érzelmeik
mélyebbek voltak a puszta rokoni köteléknél. Nemcsak a vérük volt rokon, a lelkűk is.
Egészen közel ültek egymáshoz, a fejük összeért, beszéd közben figyelték a másik arcát,
teljesen belevesztek az örömbe, amit egymás társasága jelentett; suttogásukat időnként egy-
egy csilingelő kacagás vagy mély férfias nevetés szakította félbe.
Akkor is így ültek, egymásba merülve, amikor Péter, a főpincér átjött a Transvaal teremből,
hogy megkeresse őket.
– Mr. Hirschfeld, a főszakács már zokog.
– Jó ég! – Hurry a bárpult fölötti antik órára pillantott. – Mindjárt két óra. Miért nem szólt
valaki?
Az osztrigákat a Mossel-öbölből fogták ki aznap reggel; Terry minden egyes osztriga után
felnyögött a gyönyörtől.
– Manfréddal kint jártam szerdán a Sonder Ditchen.
– Igen, láttam az újságban a fotót. – Hurry bekebelezte tizenkettedik, egyben utolsó
osztrigáját.
– Meg kell mondjam, tetszik nekem az új bányaigazgatód.
Hurry letette a villát, a méreg kissé pirosra festette ráncos, öreg arcát.
– Fred Plummerre célzói?
– Ne hülyéskedj, Papi, Rodney Ironsidesra gondoltam.
– Mi történt, az a száraz kóró férjed kiokosított? kérdezte.
– Manfréd? – Igazán meglepte a kérdés, ezt Hurry is észrevette. – Mi köze van neki ehhez?
– Rendben, hagyjuk. – Hurry egy kézlegyintéssel elintézte Manfrédét. – Mi tetszik neked
Ironsidesban?
– Hallottad beszélni?
– Nem.
– Remek szónok. Biztos vagyok benne, elsőrangú szakember is.
– Tényleg az. – Hurry figyelmesen, de közömbösen nézett rá.
Peter elvitte Terry tányérját, ezzel időt adott az asszonynak, hogy kicsit összeszedje magát.
Az elmúlt néhány másodpercben rájött, hogy Rodney Ironsides számára az állás – ellentétben
azzal, ahogy hitte – még egyáltalán nem biztos. Tulajdonképpen Papi azt a puffadt arcú
Plummert szemelte ki erre a posztra. Még egy pillanatba telt, míg rászánta magát, ha kell, a
legmocskosabb, övön aluli módszert választja harcmodorul, hogy megtudja, teljesen
reménytelen-e Ironsides ügye.
Péter folyami rákot szolgált fiel, amikor távozott az asztaltól, Terry a nagyapjára pillantott.
Mesterien tudta hatalmas szemét még nagyobbra kerekíteni, így, nagyra tágítva, könnyen
tudott könnyeket csalni beléjük. A hatás pusztító erejű volt.
– Tudod, Papi, annyira hasonlít Apához azon a fényképen.
Bemard Hirschfeld ezredes, Terry apja megégett egy tankban Sidi Rezeghnél. Az asszony
látta, Hurry Hirschfeld vonásain fájdalom cikázik végig; ettől valami enyhe bűntudatféle
szaladt át rajta. Igazán szükséges volt ezt a gonosz fegyvert bevetnie, hogy elérje, amit akar?
Az öreg odébb tolta villájával tálján a folyami rákot, fejét annyira lecsüggesztette, hogy nem
lehetett látni az arcát. Terry az öreg keze után nyúlt.
– Papi... – suttogta; az öreg felpillantott. Izgatott lett.
– Tudod mit, nagyon is igazad van! Kicsit tényleg hasonlít Bernie-re. Azt már meséltem
neked, amikor apád és én...
Terry majd beleszédült a megkönnyebbült boldogságba. Nem csinálok ezzel semmi rosszat,
hiszen tetszik már neki is az ötlet, igazán. Női ösztönével a meggyőzésnek azt az egyetlen
módját választotta, mellyel képes volt rábírni az öreget, hogy eltérjen eredeti elhatározásától.
Manfréd Steyner bekapcsolta a biztonsági övet a Boeing 707-esen, kicsit hányingere volt, de
egyben megkönnyebbülést is érzett.
Ironsides megkapta az állást, ő tehát biztonságban érezheti magát. Két órával ezelőtt Hurry
Hirschfeld hívatta, hogy jó utat kívánjon, és sok szerencsét a tárgyalásokhoz. Manfréd ott
feszengett előtte, kétségbeesve próbált valami természetesnek ható módot találni, hogy szóba
hozhassa – mintegy közömbösen – a témát. De az öreg megkímélte ettől.
– Apropó, a Sonder Ditch bányát Ironsides kapja meg. Úgy vélem, itt az ideje, hogy egy kis
fiatal vér is kerüljön a legfelsőbb vezetésbe.
Ilyen egyszerű volt az egész. Manfréd még most is nehezen tudta meggyőzni magát, hogy
azok a fenyegetések, melyek miatt négy éjszakát töltött álmatlanul, többé nem léteznek.
Ironsides megkapta az állást. Mehet Párizsba, jelentheti. Ironsides megkapta az állást.
Minden kész az indulásra.
A motorok hangja megváltozott, a Boeing gurulni kezdett. Manfréd megtámasztotta a nyakát
a fejtámlán, s kibámult a domború repülőgépablakon. A tömegben nem tudta kivenni Terry
alakját a Jan Smuts repülőtér váróteraszán. Elgurultak a Pan Am egy Boeingje mellett, ez
eltakarta a további kilátást Manfréd elől, most már csak egyenesen előrenézett. Hirtelen
valami szag ütötte meg az orrát, villámgyorsan körbetekintett.
A mellette ülő utas felgyűrte az ingujját. Nagydarab, húsos alak volt, és egészen
nyilvánvalóan nem használt semmiféle izzadsággátlót. Manfréd közel járt a kétségbeeséshez.
A repülőgép zsúfolva volt, nem sok esély látszott a helycserére; mellette a dagadt útitárs egy
csomag cigarettát vett elő.
– Nem szabad rágyújtani! – kiáltotta Manfréd. – Érvényben van a tiltó jelzés. – Testszag
dohányfüsttel keveredve – elviselhetetlen gondolat.
– Nem gyújtottam rá – válaszolta az útitárs – egyelőre. – Cigarettát dugott a szájába,
öngyújtóját pedig készenlétben tartotta a másik kezében.
Még majdnem kétezer mérföld Nairobiig, gondolta Manfréd, s a gyomra máris kezdett
fölfordulni.
– Terry, édesem, mi a nyavalyának menjek én Kitchenerville-be, hogy ott megnézhessek egy
csomó vadembert, amint ugrabugrál?
– Nekem teszel vele szívességet, Joy – könyörgött Terry a telefonba.
– Ezzel az egész hétvégém el lesz rontva. A gyerekeket elküldtem a nagyanyjukhoz,
kölcsönkaptam a Kisváros Németországban című regényt, remekül szórakoztam volna, és...
– Joy, kérlek, te vagy az utolsó reményem!
– Mikor érünk haza? – Joy kezdett megtörni. Terry megérezte, hogy előnyhöz jutott,
könyörtelenül ki is akarta használni.
– Találkozhatsz valami kellemes pasassal a bányánál, aki levesz a lábadról...
– Nem, kösz. – Joy alig egy éve vált el; vannak emberek, akiknek sokáig tart, míg egészen
túlteszik magukat valamin. – Kellemes pasasokból túlságosan is sok jutott nekem.
– Jaj, Joy, nem ülhetsz otthon örökké búslakodva! Gyere, félórán belül ott vagyok érted.
Joy beleegyezése jeléül felsóhajtott. – Ördög vigyen, Terry Steyner!
– Félóra múlva – mondta Terry, s letette a kagylót, még mielőtt a barátnője meggondolná
magát.
– Golfozni megyek. Szombat van, ilyenkor golfozni megyek – hajtogatta dr. Dániel Stander
csökönyösen.
– Ugye emlékszel, hogy én egészen Bloemfonteinig autóztam, hogy... – kezdte Rod, de Dán
gyorsan a szavába vágott.
– Jól van, jól van, emlékszem. Nem kell megint felemlegetned.
– Sokkal vagy adósom, Stander – emlékeztette Rod.
– És mindössze egy vacak kis szombat délutánt kérek tőled. Ez olyan nagy dolog?
– Nem okozhatok csalódást a fiúknak. Hosszú idő óta mindig ilyenkor játszunk – próbálkozott
Dán még most is a meneküléssel.
– Már telefonáltam Bennek. Örömmel veszi át a helyedet.
Hosszú, bánatos csönd következett, aztán Dán megkérdezte: Hogy néz ki a nő?
– Gyönyörű, gazdag, nimfomániás, és egy egész sörfőzde tulajdonosa.
– Aha!... aha! – Dán hangja gúnyosan csengett. Na, jó. Megteszem. De ezennel kijelentem,
ettől fogva mindenféle kötelezettségem és tartozásom veled kapcsolatban érvénytelen.
– írásos elismervényt állítok ki róla – hagyta rá Rod. Dan még akkor is morgolódott, amikor a
Daimler
megjelent a feljáróban, s megállt a bányatársaság klubja előtt. A két férfi a hölgyek által is
látogatott bár előtt várta a vendégeket. Dán éppen most rendelte meg a harmadik sörét.
– Itt vannak – szólalt meg Rod.
– Ők azok? – Dán rosszkedve varázslatosán eltűnt, amikor bekukucskált a színezett ablakon.
A sofőr kisegítette a két hölgyet a Daimlerből. Mindketten virágos nadrágkosztümöt viseltek
és napszemüveget.
– Ők bizony.
– Jézus! – sóhajtott Dán ezúttal elismerően. – Melyik az enyém?
– A szőke.
– Ha! – Dán most végre elmosolyodott. – Mi a csudáért álldogálunk itt?
– Tényleg, miért? – kérdezte Rod; a gyomra máris összerándult, s a belül érzett gombóc csak
nagyobb lett, ahogy indult le a lépcsőn Terry felé.
– Mrs. Steyner! Boldog vagyok, hogy eljött. – Vadul rátörő lelkesedéssel vette észre, hogy az
a bizonyos valami még most is ott bujkál az asszony pillantásában, mosolyában, nemcsak
képzelte.
– Köszönöm, Mr. Ironsides. – Terry olyannak tűnt, mint valami iskolás lány, nem volt biztos
saját magában, folyton izgatott lett.
– Szeretném, ha megismerkedne Mrs. Albrighttal. Joy, az úr Rodney Ironsides.
– Hello. – A férfi rámosolygott, miközben két kezébe fogta az asszony kezét. – Itt az ideje,
hogy igyunk egy gint.
Dan a bárnál várt rájuk, Rod segítségével megtörtént itt is a bemutatkozás.
– Joy nagyon izgatott, hogy ma láthatja a táncot – kezdte Terry, miközben letelepedtek a
bárszékekre. Napok óta csak erre vár. – Joy egy pillanatig döbbenten hallgatott.
– Nagyon fogja élvezni – helyeselt Dán, s máris közelebb húzódott, hogy megfelelő pozíciót
foglaljon el Joy könyökénél. – Én nem mulasztanám el a világ minden kincséért sem.
Joy magas, vékony nő volt, hosszú, egyenes szőke haja a vállára omlott, a szeme hidegzölden
világított, de a szája, amikor mosolygott, puhának és melegnek tűnt. Mélyen Dán szemébe
nézve, mosolyogva mondta:
– Én sem.
Rod egészen megkönnyebbült, tudta, mostantól egész figyelmét Terry Steynernek szentelheti.
Joy Albright jó kezekben van. Italt rendelt, s mind a négyen tüstént megfeledkeztek arról,
mennyire érdekli őket a törzsi táncművészet.
Rod egy idő után így szólt Terryhez: – Ma este felmegyek Johannesburgba. Nincs értelme azt
a szerencsétlen sofőrt várakoztatni egész délután. Engedje el, én majd hazaviszem magát.
– Rendben – egyezett bele az asszony tüstént. – Szólna neki, ha kérem?
Amikor legközelebb Rod az órájára nézett, fél négyre járt az idő.
– Jó ég! – kiáltott fel. – Ha nem igyekszünk, az egész véget ér. – Joy és Dán – akik szorosan
egymás mellett ültek – kelletlenül széthúzódtak.
Az amfiteátrumból áradó tömeg majd összenyomta őket, vidáman lökdösődő emberhad
hullámzott mindenfelé; a gátlások régen feloldódtak a tánc okozta izgalomban, ahogyan a
bikaviadalokon is történni szokott.
Rod és Dán igyekeztek utat nyitni a hölgyeknek, egész kis ösvényt vágtak a főkapun befelé
haladva, míg elérték a számukra fenntartott helyet az első sorban. Végre leültek, és mind a
négyen izgatottan nevetgéltek; a körülöttük hömpölygő, felajzott hangulat ragályosnak
bizonyult, s az elfogyasztott alkohol csak fogékonyabbá tette őket minderre.
Most várakozó kiáltások hangzottak.
– A sangaanik! – A közönség a bejárat felé fordult, ahonnan tizenkét dobos ugrott ki, hosszú,
fából készült dobjuk nyersbőr szíjon lógott a nyakukban; elhelyezkedtek a kör alakú,
agyagpadlózatú színpadon.
– Bumm, bumm. Bumm... bumm – megszólalt az egyik dob: az amfiteátrum elnémult. A
dobosok meztelenül – mindössze kis ágyékkötőt viselve – szorították a dobot a térdük közé, s
verni kezdték a tánc ritmusát. Zavarba ejtő, megtört ritmusok szálltak, kavargott, csavarodott
az ütemes zaj, mint a túlfeszített ideg. Sürgető, kényszerítő erejű volt a dobok zaja, egy
földrész, egy nép érverése áradt belőle.
Már jöttek is a táncosok: sor sort követett egymás után, fejdíszük alámerült, susogott,
állatbőrfarok szoknyájuk pörgött, a bokájukhoz és csuklójukhoz erősített harci kereplőjük
zajongott; a fekete izomkötegek olajosán fénylettek máris az izgalom hevétől, és jöttek, egyre
jöttek, sor sor után masírozott ünnepélyesen, mintha maguk a dobok pumpáltak volna életet
beléjük. Az antilop-kürtből kiszakadt egy rikoltás, a sorok felbomlottak, kavarogtak, mint
falevél az őszi szélben, majd új alakzatba tömörültek, aztán szétváltak, és középen egy
hatalmas férfi jelent meg.
– Big King! – Mintha sóhajtás futott volna végig a közönségen, úgy hangzott fel a neve, s a
dobok azonnal másik ritmust vertek. Még gyorsabb, még sürgetőbb ütem hallatszott, a
táncosok hangját valami szisszenő hang hagyta el, mint amikor a tenger viharos taréja
hozzácsapódik a sziklás parthoz.
Big King szélesre tárta a karját, lábai, mint a fekete márványoszlopok, fejét hátradöntötte.
Egyetlen parancsszófélét énekelt fülsiketítő hangon; válaszként minden táncos jobb térde
egészen a mellkasáig emelkedett. Fél másodperc szünet következett, majd kétszáz kérges,
csupasz láb csapódott le egyszerre, olyan robajjal, hogy alapjaiban rázta meg az
amfiteátrumot. A sangaanik táncolni kezdtek, s minden, ami eddig valóságos volt, most
eltűnni látszott állandóan mozgásban lévő, nekilóduló, forgó és visszahúzódó soraikban.
Rod szeme elkalandozott a látványtól. Terry Steyner előrehajolva ült a padon, a szeme
csillogott, ajka kinyílt, egész lénye tökéletesen beleveszett az erotikus kavargás barbár
szépségébe.
Joy és Dán el nem engedték volna egymás kezét, válluk és combjuk szorosan tapadt
egymáshoz; Rodba fájdalmasan belemart az irigység.
Később, mikor visszamentek a hölgyek által is látogatható bárba, mindenki nagyon
visszafogottan viselkedett, noha mindannyiukon valami feszültség lett úrrá, egyre
felajzottabbak voltak az ősi vágyak és társadalmi korlátozások hálójában vergődve.
– Nos – szólalt meg végül Rod –, ha a hölgyeket viszonylag elfogadható időben kell
visszavinnem Johannesburgba, akkor...
Dán és Joy szinte egyszerre mondták:
– Ne aggódj, Rod, én...
– Dan azt mondta, hogy ő... – Hirtelen mindketten elhallgattak, és szégyenlősen egymásra
mosolyogtak.
– Lefogadom, Dánnak hirtelen eszébe jutott, ma este neki is Johannesburgba kell mennie, s
felajánlotta, hogy elviszi magát – mondta Rod színtelen hangon, mire a másik kettő
megerősítésül felnevetett.
– Úgy tűnik, magunkra lettünk hagyva, Mrs. Steyner – fordult Rod az asszonyhoz.
– Megbízom magában – válaszolta Terry.
– Ha ezt teszi, bizonyára nem ,normális – mondta Dán.
Kinn, a Maserati körül már majdnem teljesen besötétedett. A látóhatár szinte beleveszett a
fekete égboltba, egy-egy fénypont villogott csak feléjük a füves pusztaságból.
Rod bekapcsolta a fényszórókat, a műszerfal halványan derengett, ettől a kocsi belseje zárt,
meleg barlangnak tűnt, mely teljesen kizárta a külvilágot. Susogott a szél, a gumik és a motor
lágy, meghitt dallamra zümmögtek.
Terry Steyner összegömbölyödve ült, egészen belesimult a fotelszerű ülés puha, vöröses színű
bőrhuzatába. Előremeredt a fényszórók kévéjébe, távolian zárkózottnak látszott, mégis olyan
közelinek. Rod percenként elkapta a pillantását az útról, s gyorsan megnézte a nő profilját.
Most megint Terryre bámult, de ezúttal az asszony nyíltan viszonozta a nézését.
– Tudja, mi folyik itt? – kérdezte.
– Igen – felelte a férfi őszintén.
– Tudja, milyen veszélyes lehet ez magára nézve?
– És magára.
– Nem, rám biztos nem. Én sebezhetetlen vagyok. Hirschfeldnek születtem – de maga...
magát ez tönkreteheti.
Rod vállat vont.
– Ha minden cselekedetünk következményét is azonnal számba vennénk, akkor senki nem
csinálna semmit.
– Gondolt-e arra, hogy csak egy elkényeztetett hölgyike vagyok, aki mindössze kicsit
szórakozni akar? Lehet, hogy mást sem csinálok.
– Lehet – hagyta rá Rod. Sokáig hallgattak, aztán Terry szólalt meg először.
– Rod? – Most szólította első ízben a keresztnevén.
– Igen?
– De ez nem igaz, ugye tudja? Tényleg nem.
– Gondoltam.
– Köszönöm. – Az asszony kinyitotta a retiküljét. Rá kell gyújtanom. Úgy érzem magam,
mintha egy szikla peremén egyensúlyoznék, s valami arra kényszerítene, hogy a mélybe
vessem magam.
– Nekem is gyújtson meg egy cigarettát, Terry.
– Magának is szüksége van rá?
– De mennyire.
Némán cigarettázva, egyenesen előrenézve ültek, aztán az asszony letekerte az ablakot,
kipöccintette a csikket.
– Megkapta a kinevezést, ugye tudja? – Egész nap szerette volna elárulni, csak úgy forrt
benne a titok. Figyelte a másik arcát: a férfi ajka megkeményedett, szeme résnyire szűkült.
– Hallotta, mit mondtam? – kérdezte végül, mire a férfi lefékezte a Maseratit, s az útpadkához
kormányozta. Behúzta a kéziféket, és szembenézett Terryvel.
– Terry, mit mondott az előbb?
– Azt mondtam, magáé az állás.
– Miféle állás?
– Papi aláírta ma reggel a kinevezést. Hétfőn kézhez kapja. Maga a Sender Ditch fejtésterület
új bányaigazgatója.
Szerette volna még azt is hozzátenni: „És ezt nekem köszönheted. Én vettem rá Papit, hogy
kinevezzen."
Sosem mondom meg neki, fogadta meg magában, sosem rontom el az örömét. Higgye csak,
tiszta eszközökkel nyerte el, és nem ajándékba kapta tőlem a diadalt.
Szombat este volt. Meddőváros nagy estéje.
A Blaauberg bánya az első fejtési terület volt Kitchenerville aranymezőin. A bánya
területének egy részét már teljesen kimerítették a feltárás során, régi meddőhányói most
elhagyottan, gazzal benőve árválkodtak. A bozóttal és az embermagasságú gyommal felvert
területen, az ember, alkotta törmelékhegyek völgyeiben valami viskóvárosféle alakult ki.
Meddőváros, ahogyan a lakói nevezték. Kalyibáit kiselejtezett fémlapokból és kiegyenesített
olajoshordókból hordták össze; egészségügyi csatornarendszer vagy folyóvíz nem létezett
errefelé.
Távol a főútvonaltól, jó messzire a szomszédos bányák lakókörzeteitől és Kitchenerville
városától, elrejtve a meddőhányók közé, csak a gyalogosan közlekedők számára elérhető
helyen, nem háborgatva a dél-afrikai rendőrségtől, tehát ideális környezetben alakult ki ez a
település, arra a célra, amire háromszáz állandó lakója szánta.
Minden kocsmában zugkocsma működött, a vizezett italt jó magas áron mérték, daggát
(marihuánát) lehetett vásárolni szabadon, s a környező bányákból a férfiak ide jártak
tivornyázni.
De nem is annyira az ital miatt jöttek. Mindegyik munkásszálóban bár is működött, ahol
normális áron mindenféle italt árultak. És csak néhányan jöttek a kábítószer miatt. Ezek közül
a jól táplált, keményen dolgozó, elégedett férfiak közül kevesen váltak a kábítószer rabjává.
Leginkább a nők miatt jöttek.
Öt bánya üzemelt a vidéken, mindegyik tíz-tizenkétezer bányászt alkalmazott. Itt,
Meddővárosban kétszáz nő élt, s húsz mérföldes körzetben csak ők képviselték a gyengébb
nemet. Meddőváros ifjú hölgyeinek nem kellett kuncsaft után járniuk: még a kövérek, a
ráncosak, a fogatlanok is királynőnek érezhették magukat.
Big King a meddőhányót körülölelő ösvényen érkezett. Két tucat törzsbéli fiatal volt vele,
hatalmas sangaani férfiak harci díszben, botokkal felfegyverkezve, s még most is felajzva az
előbbi tánctól. Futólépésben jöttek, Big King vezette őket. Mindannyian énekeltek, de nem
halk dalokat, melyek a vetést vagy az udvarlást kísérik, nem munkadalokat, nem is a vendéget
üdvözlő éneket.
Harci dalokat fújtak, azokat a ritmusokat, amiket őseik is énekeltek, amikor a lándzsával
vadat és rabszolgát akartak ejteni. A követelő, lázba hozó ritmus és a bőszen hazafias versek
olyan ajzóan hatottak a sangaani bányászok lelkére, hogy a bányatársaság szükségesnek
tartotta betiltani a dalok éneklését.
Big King egy közeli zugkocsmához vezette az embereit, éppen befejezték az éneket; Big King
félrerántotta a zsákvásznat, mely ajtóul szolgált. Meggörnyedve lépett be a nyíláson át, társai
követték.
Elektromosságtól vibráló csönd ülte meg a nagy termet hirtelen. A levegő cigarettafüstös, a
lelógó viharlámpa fénye olyan gyatra, nem lehet látni a terem másik oldalát. A helyiség teli
emberekkel, lehetnek vagy negyvenen-ötvenen, emberszag és olcsó pia szaga mindenütt. A
férfiak tömegében itt-ott élénk színű foltok: a hölgyek ruhája villan. Az ének a többi nő
kíváncsiságát is felkeltette, egyre többen merészkedtek be hátulról is a kocsmába nyíló ajtón;
néhány nő férfival van, éppen most bújtak be a ruhájukba. Amikor meglátták Big Kinget és
embereit teljes harci cjíszbe öltözve, elhallgattak és figyelni kezdtek.
Big King válla mellett az egyik sangaani azt suttogta: – Basutók! Itt mindenki basutó! – Igaza
volt, Big King is észrevette, ezek valamennyien egy törzsből valók voltak, a hegyek között
élő, független kis állam fiai.
Big King megindult előre, csak annyira mozdult, hogy állatfarkakból készített szoknyája
pördült és susogott egyet, fejdíszén a madártollak megzizzentek. Odament a durván ácsolt
bárpulthoz.
– Repülő Madarat! – mondta a banyának, akié a zugkocsma volt, mire a vénasszony egy üveg
Eagle Brandyt tett ki a pultra.
Big King félig megtöltött egy poharat, tudta, minden szem őt nézi, és felhörpintette. Aztán
lassan megfordult, szemügyre vette a helyiséget.
– Mi az vajon – kérdezte olyan erős hangon, hogy a helyiség legtávolabbi zugában is hallani
lehetett –, ami a hegytetőn ül és a bolháit vakargatja? Majom vagy egy basutó?
A sangaanik oldaláról örömkiáltás hangzott fel.
– Az egy basutó! – kiáltoztak, s indultak a bárpult felé, közben kiáltozás és morgás töltötte be
a helyiséget.
– Mi az vajon – ordította egy basutó felugorva –, aminek toll van a fején, és trágyadombon
kukorékol? Kakas vagy egy sangaani?
Anélkül, hogy mozdulni látszott volna, Big King felkapta az üveg brandyt és hozzávágta a
beszélőhöz. Egyetlen csattanással tört szét az üveg a basutó homlokán, a fiú két másikat is
magával rántva hátrahanyatlott.
Az öregasszony gyorsan felnyalábolta a pénztárgépet, s rohant kifelé; háta mögött a
helyiségben elszabadult a pokol.
Nem volt elég tér arra, hogy harci dárdáikat használatba vegyék, ezt Big King hamarosan
észrevette, ezért gyorsan felkapta a bárpult egyik darabját, s maga előtt tartva, mintha
buldózerlapát volna, belevágott a szoba sűrűjébe, letaposva mindent és mindenkit, aki csak az
útjába került. A darabokra törő bútorzat zaja, a kiáltások, az elhulló emberek látványa
gerjesztően hatott rá, majd eszét vette a támadó harcos vöröslő, atavisztikus dühe.
A basutó a N'guni népcsoport egyik igen harcias törzse volt. Ezek a szikár hegyi lakók
ugyanolyan örömmel vetették bele magukat a harcba, mint a sangaanik; a verekedés már
túlnőtt az egyetlen kis helyiségen, magával ragadta Meddőváros minden lakóját.
Az egyik lány – a hátánál széthasították a ruháját, úgyhogy csak valami foszlányokra tépett
bugyi maradt rajta – felmászott a bárpult maradékára. Nagy, görögdinnye-szerű mellei
himbálództak a lámpafényben, s azt a különleges bantu ululálást, üvöltést sikoltozta, mellyel a
bantu asszonyok biztatják a férfiakat a harcra. Egy tucat másik lány is csatlakozott
jujongatáshoz, visongva magasba csapott a hangjuk: ez már túl sok volt Big Kingnek.
A maga előtt tartott bárpulttal kitört, rohant egyenesen a viskó koszos falának, úgy
kettéhasította, mintha papírból lett volna, még a tető is rájuk szakadt. Big King ellenállás
nélkül rohant végig a szűk sikátoron, aki az útjába került, a/t leütötte; szétriasztotta a
csirkéket, kutyák ugattak rá, ő pedig dühöngött, mint valami megvadult gorilla.
Az emelkedő végén megfordult, visszafelé indult; amikor észrevette, hogy az utca kihalt,
mindössze néhány földön kúszó alakot látott, akkor a felszakított résen keresztül visszament a
viskóba. De a verekedés már ott is elcsitult. Néhány résztvevő a földön mászott, vagy nyögve
feküdt az üvegcserepeken.
Big King körbepillantott, próbált újabb célpontot találni harci kedvének.
– King Nkulu! – A lány még mindig az asztalon állt, szeme csillogott izgalmában, a lába
remegett a felindultságtól.
Big King újabb üvöltést hallatott, s elhajította magától a bárpult darabját. Az hozzácsapódott a
falhoz, a férfi pedig megindult a lány felé.
– Te oroszlán! – sikoltotta a lány bátorításként; bársonyosan fekete melleit a markába fogta,
bimbói a férfira mutattak, aztán összenyomta a kebleit, s remegett a felhevültségtől.
– Nyelj le! – sóhajtotta, miközben Big King lekapta az asztalról, s magasba emelve kirohant
vele az éjszakába. A meddőhányók alatti bozótosba cipelte, egy karral is könnyedén tartotta.
Miközben rohant, már tépte le magáról a leopárdbőrből készült harci díszt.
Párizsban is szombat este volt, de akadtak férfiak, akik még mindig dolgoztak; a Rue Royale
egyik követségének emeleti irodáiban égtek a lámpák.
Az a kövér férfi, aki a johannesburgi kaszinóban a házigazda szerepét játszotta, most maga
volt a vendég. Kényelmesen elhelyezkedett egy bőr karosszékben, testessége, acélszürke
halántéka méltóságteljes megjelenést kölcsönzött számára. Intelligens arcán a vonások
súlyosak voltak, bőre barnára sült. Szeme csillogott, nézése legalább olyan keménynek
látszott, mint az ujján csillogó gyémánt.
Figyelmesen hallgatta a másik férfi beszédét, ki körülbelül vele egykorú lehetett; a férfi egy
képernyőre vetített tervrajz előtt állt, mely a szoba egyik falát teljesen befedte. Viselkedése,
modora tudósra vallott, most is előadást tartott, szavait közvetlenül a karosszékben ülő
férfihoz címezve, egy bottal időnként a mellette levő képernyőre mutatott.
– Itt láthatja a Kitchenerville-ben működő öt szénbánya alaprajzát, feltüntetve egymáshoz
való kapcsolódásukat is. – Mutatóbotjával megérintette a képernyőt. Thornfontein, Blaauberg,
Tweefontein, Deep Gold Levels és Sender Ditch.
A karosszékben ülő bólintott. – Már láttam, sőt előzőleg tanulmányoztam is ezeket az ábrákat.
– Nos, akkor azt is tudja, hogy a Sonder Ditch bánya az egész terület közepén fekszik.
Határos a másik négy bányával is, és itt... – ismét rábökött a képernyőre –, itt kanyarogva
végigszeli egy tömör, a kőzetbe hatoló, eruptív tömb, amit Big Dippernek neveznek.
A kövér vendég ismét bólintott.
– Ezen okok miatt választottuk ki a Sonder Ditchet kezdőpontnak. – A beszélő megnyomott
egy gombot, az ernyőn megváltozott a kép.
– Most viszont valami olyan következik, amit még nem látott.
A karosszékben ülő előredőlt a székben.
– Mi az?
– Egy geológiai térkép, melyet az öt bánya próbafúrásainak eredményei alapján készítettünk a
Big Dippertől keletre eső feltárásokról. Az eredményeket összesítettük, a geológia és
hidrofizika legjobb tudósai értékelték őket. Amit most lát, az a legpontosabb felmérése annak,
ami a Big Dipper nevű vetődés távolabbi .oldalán található.
A nagy testű vendég kényelmetlenül mocorgott a székben.
– De hisz ez egy szörnyeteg!
– Tényleg az, szörnyeteg! A vetődés alatt egy tó terül el, nem, ez nem is megfelelő szó erre.
Nevezzük inkább föld alatti tengernek, mely méretét tekintve akkora, mint mondjuk a Lake
Eyrie. Vizét egy hatalmas szivacsra emlékeztető, lyukacsos dolomitréteg tartja meg.
– Te jó Isten! – A kövér most először vesztette el a hidegvérét. – Ha mindez igaz, akkor miért
nem dönt úgy mind az öt bányatársaság, hogy legjobb, ha távol tartják magukat ettől a
helytől?
– Azért nem – válaszolta a másik, miközben kikapcsolta a vetítőt, amitől a lámpák ismét
felgyúltak a teremben –, mert a nagy versengésben egyik sem képes megszerezni a másik
négy eredményeit. Csak akkor derül ki mindez, amikor az összes részeredményt összegzik, és
akkor a kép összeáll.
– És hogyan jutott az ön kormánya az összes eredmény birtokába? – kérdezte a kövér férfi.
– Ez igazán nem lényeges. – A beszélő durván, türelmetlenül reagált a félbeszakításra. –
Ugyancsak birtokunkban vannak egy bizonyos Péter Wessels feltárási eredményei – ő
jelenleg a kőzetszerkezeti laboratórium kutatócsoportjának vezetője a Sender Ditch területén.
Ez a dokumentum a bányatársaság titkos jelentései közé tartozik, és többek között tartalmazza
azt az elemzést, mely leírja a törésvonalak szerkezetét és a kőzetben felhalmozódó feszültség
jellemzőit. Dr. Wessels kutatásai közvetlenül a Ventersdrop-kvarcitokhoz kapcsolódnak,
melyek magukba foglalják a Sonder Ditch-i feltárások kőzeteit is.
A beszélő egy nyomtatott lapot vett fel az asztalról.
– Nem fárasztóm önt azzal, hogy megkérjem, rágja át magát ezen a nagyon is technikai
jellegű szövegen. Ehelyett tömörítve elmondom a következtetéseket. Dr. Wessels arra az
eredményre jutott, hogy ez a fajta kvarcit kőzet, ha adott helyen 120 lábnyi vastagságú és
4000 font nyomás nehezedik négyzethüvelykjére, akkor szétreped.
A beszélő az asztalra hajította a nyomtatott lapot.
– Ön is tudja, hogy a törvényes előírások értelmében a bányatársaságoknak 120 láb
vastagságú határkőzetet kell hagyniuk a feltárások végénél. Ez választja el az egyik bánya
feltárási területét a másiktól, mindössze, ez a sziklafal. Eddig érti?
– Persze. Nagyon egyszerű.
– Egyszerű! Igaz, egyszerű! Ez a bizonyos dr. Steyner, akivel ön rendelkezik, majd utasítja a
Sonder Ditch bánya új főnökét, hogy nyittasson egy alagutat a Big Dipper vetődésen
keresztül. A fúrási munkálat során lyukat vágnak a hatalmas, föld alatti víztározóba, a víz
visszafelé kezd áramlani, s elönti az egész Sonder Ditch munkaterületét. Ha ez a rész egyszer
víz alá került, akkor a nyomás, melyet a 6000 lábnyi vízoszlop gyakorol az alsóbb szintekre,
megnövekszik, felmegy egészen 4000 fontig. Ez éppen elég ahhoz, hogy a sziklafalak
szétrobbanjanak, s a Thornfontein, a Blaauberg, a Deep Gold Levels és a Tweefontein
bányákat is elöntse a víz. A kitchnerville-i aranymező összes bányája gyorsan és hosszú időre
működésképtelenné válik. A Délafrikai Köztársaság gazdaságára nézve a következménye
mindennek katasztrofális lesz. A testes férfi szemmel láthatóan megdöbbent.
– És miért szándékozik ezt tenni? – kérdezte, miközben kissé elrettenve ingatta a fejét.
– Jelenlévő munkatársaim – s a beszélő egy másik férfira mutatott, aki eddig némán üldögélt
az egyik sarokban – majd részletesen elmagyarázza önnek.
– De hát... az emberek! – tört ki tiltakozva a kövér.
– Emberek is lesznek lenn a fejtésekben, amikor a víz betör, talán több ezren is.
A beszélő felhúzta egyik szemöldökét és mosolygott.
– S ha azt mondanám magának, hatezer ember fog belefulladni a vízbe, akkor inkább
félreállna, és visszautasítaná azt az egymillió dollárt, amit kormányom ajánl fel önnek?
A kövér ember zavarában lesütötte a szemét, majd alig kivehetően suttogta: – Nem.
A beszélő felkacagott. – Jól van! Jól! Nos, csitíthatja háborgó lelkét azzal, hogy a bányavíztől
nem várunk több halálos áldozatot, legfeljebb negyvenet vagy ötvenet. Persze, azoknak, akik
éppen a fejtési területen dolgoznak, bizony meg kell halniuk. De az a rengeteg víz ilyen
hatalmas nyomás alatt kegyeletessé teszi számukra a halált. Aztán gyorsan ki kell majd üríteni
a bányát, ez a gyors akció elegendő lehetőséget nyújt a többi bányász kimentésére. A
környező bányáknak pedig napok állnak majd rendelkezésére, hogy kiürítsék a
munkaterületeket, mielőtt a víznyomás olyan nagy lesz, hogy szétrobbantja az elválasztó falat
két bánya között. Majdnem egy percig némaság borult a szobára.
– Van kérdése?
A kövér ember csak a fejét rázta.
– Rendben van, akkor tehát munkatársamra hagyom, hogy befejezze az eligazítást. Meg fogja
magyarázni, miért van szükség erre az akcióra, megbeszéli önnel a fizetési határidőt, s a
feltételeket, melyek teljesülése esetén megkapja a pénzét. – A beszélő most összeszedte az
előbbi nyomtatványt, s a többi iratot az asztalról. – Számomra csak annyi maradt hátra, hogy
jó szerencsét kívánjak. – Megint nevetett egy jót, s kisietett a szobából.
Az az alacsony ember, aki eddig némán ült, most felpattant a székéből, s fel-alá kezdett
járkálni a faltól falig érő szőnyegen. Gyorsan pergette a szavakat, időnként vizslató pillantást
lövellt az őt hallgató másik férfira, kopasz feje fénylett a fluoreszkáló lámpa fényében,
bajusza ugrált, mint valami nyuszié, s idegesen pöfékelte a cigarettáját.
– Először talán az okokat. Rövid leszek, de velős, rendben? A dél-afrikaiak és a franciák
szépen összefogtak. Most itt Párizsban főzik ki együtt a csínytevéseiket. Tudjuk, mire megy
ki a játék, széles körű támadást akarnak indítani kormányom devizája ellen. Aranyárnövelés,
hiszen ismeri. Nagyon bonyolult, s egyben undorító is számunkra, nem igaz? És képesek is
lesznek megtenni, hiszen Dél-Afrika a legnagyobb aranytermelő a világon. A franciák
segítségével bizonyára ki tudják erőszakolni az aranyár emelését.
Éppen szemben a kövérrel megállt, egyik új javai rámutatott, mintha, őt okolná mindezért.
– No, és mi csak karba tett kézzel ülünk, és hagyjuk, csináljanak, amit akarnak? Nem, uram!
Azért mi is beküldjük a magunk csavart labdáját. Három hónapon belül a szindikátus készen
áll a támadásra. És abban a pillanatban, amikor ezt megtennék, kirúgjuk a dél-afrikaiak alól a
széket azzal, hogy felére szállítjuk le az aranytermelésüket. Elárasztjuk a kitchenerville-i
aranybányákat, s a támadásuk úgy csődöt mond, ahogyan egy nedves petárda szokott,
világos?
– Csak így, ilyen egyszerűen? – kérdezte a kövér.
– Csak így, ilyen egyszerűen. – A kopasz fej élénken bólogatott. – Nos, a következő
feladatom az, hogy világossá tegyem ön előtt, a megbeszélt egymillió dollár az összes
jutalom, amire számíthat. Sem ön, sem ügynökei nem kezdhetnek semmiféle pénzügyi
műveletbe, mely – utólag – leleplezné, hogy kitervelt akcióról volt szó, rendben?
– Rendben – bólintott a kövér.
– Biztosít minket arról, hogy egyik bányatársaság részvényeivel sem kezd semmiféle
ügyeskedésbe?
– Becsületszavamat adom rá – szólt a kövér megfontoltan, s nem először életében azon
tűnődött, milyen könnyedén, milyen fájdalommentesen ígér meg az ember valamit.
Annak a három másik férfinak a közreműködésével, akik Manfréd Steynert figyelték azon a
bizonyos estén, a johannesburgi játékteremben, egy árfolyamcsökkentésre spekuláló akciót
terveztek indítani a világ tőzsdéin. Azon a napon, amikor belefúrják az elsőt a Big Dipper
érctelérjébe, ő és partnerei milliószámra adják el az öt bánya részvényeit; ez lesz az egyik
legnagyobb csapás a pénzvilág történetében.
– Hát, akkor megegyeztünk. – A kopasz felkapta a fejét. – Ami Mr. Steynert illeti,
átvizsgáltuk az illetőt és személyiségelemzést is készítettünk róla; úgy véljük, annak ellenére,
hogy ön szilárdan őrködik az illető hűségén, esetleg ellenszegülne parancsot adni a Big
Dipper megfúrására, ha tisztában lenne a következményekkel. Ezért egy másik geológiai
elemzést is csináltattunk – ezzel irattáskájából vastag, narancssárga borítékot szedett elő –,
mely magában foglalja azokat az adatokat, melyeket felismerhet. Másképpen szólva, ez
tartalmazza az öt bányatársaság próbafúrási értékeit, de a többi adat már kitalált. Ez a jelentés
hivatott bizonyítani, hogy a vetődés mögött mesésen gazdag aranyérclelőhely létezik. –
Odalépett a kövérhez, átnyújtotta a borítékot. – Vegye magához. Segítségére lesz Mr. Steyner
meggyőzésében, s viszonzásképpen ő is meggyőzi majd a Sonder Ditch új igazgatóját.
– Maguk aztán alapos munkát végeztek – állapította meg a másik.
– Igyekszünk minden szempontból kielégíteni ügyfeleinket – válaszolta a kopasz.
35
Ötlapos pókért játszottak, az asztalnál egyelőre ketten álltak komolyan nyerésre, Manfréd
Steyner és az algériai.
Manfred úgy időzítette párizsi útját, hogy egy zavartalan hétvégét is biztosítson magának,
mielőtt a többi küldött megérkezik a hétfő reggeli járattal.
Szombat délután megszállt a George Cinq Hotelben, megfürdött, pihent három órát este
nyolcig, aztán taxiba ült, és a Chat Noir Klubba vitette magát.
Már öt teljes órája játszott, állandóan jó lapjai voltak, ettől a nyereménye biztosan kúszott
felfelé, egészen nagy összegnél tartott. A pénz előtte feküdt felhalmozva: a francia
bankjegyek rikító színű salátát alkottak. Az asztal túlsó felén ült az algériai, vékony, sötét
bőrű arab férfi volt, karamellaszínű szemmel, selymes fekete bajusszal. Foga kifehérlett sima,
barna arcából. Magas nyakú, rózsaszín selyeminget viselt, hozzá csecsemőkék vászonzakót.
Hosszú, barna ujjaival kisimította, elegyengette saját bankjegyhalmát.
Egy fiatal lány ült az algériai székkarfáján, arab lány volt, egészen testre simuló, arányló
nadrágkosztümben. Fényes, fekete haja a vállára omlott, szeme minden zavar nélkül
keresztezte Manfréd pillantását.
– Tízezer. – Manfrédból szinte kirobbant a szó, mint valami német őrmesterből. A negyedik
lapjára fogadott, melyet most osztottak. A játékban már csak ők maradtak, Manfréd és az
algériai. A többiek összekulcsolt kézzel, hátradőlve figyelték a játékot, az olyan ember
közömbös érdeklődésével, akinek többé nincs hozzá köze.
Az algériai szeme kissé összeszűkült, a lány lehajolt hozzá, halkan súgott valamit a fülébe. A
férfi a fejét rázta idegesen, mélyet szippantott a cigarettájából. Két dámája volt és egy hatos is
látszott, amikor előrehajolt, hogy szemügyre vegye Manfréd lapjait.
Felcsattant az osztó hangja. – A tét tízezer frank a treff négyesre, ötösre és hetesre. Sorozat
lehetséges.
– Tegyen, vagy szálljon ki – szólalt meg az egyik szemlélődő. – Csak az időt pazarolja.
Az algériai gyilkos pillantást lövellt rá.
– Tartom – mondta, s tízezer frankot számlált le az asztalra.
– Lapot! – Az osztó mindkettejük elé egy lapot csúsztatott, lefelé fordítva. Az algériai
hüvelykjével gyorsan felemelte a lap szélét, megnézte, majd ismét leborította.
Manfréd mozdulatlanul ült, a kártya néhány hüvelyknyire feküdt jobb kezétől az asztalon.
Arca sápadt és nyugodt volt, de belül forrongott. Manfrédnál volt a négyes, az ötös és a hetes
treff meg a kör nyolcas – ez messze volt a sorozattól. A hatos lenne az egyetlen választás,
melytől erősebbé válna a lapja, s egy hatos már az algériainál volt. Esélye a nyerésre
gyöngének látszott.
Hasa, ágyéka megfeszült, az izgalomtól átforrósodott, melle összeszűkült. Nyújtotta, amíg
csak lehetett ezt az érzést, azt akarta, örökké tartson.
– Két dáma még mindig a tét – mormolta az osztó.
– Tízezer. – Az algériai odasöpörte a bankjegyeket.
– Húzott még egy dámát – gondolta Manfréd –, de nem biztos benne, színflössöm van-e vagy
csak sor.
Manfréd sima, fehér kezét az ötödik lapra helyezte, szinte befedte. Aztán felemelte.
– Asztal – szólalt meg Manfréd higgadtan; a nézőkből azonban sóhaj tört fel, mozgolódás
támadt. A lány keze megmerevedett az algériai kabátujján, gyűlölködve nézett Manfrédra.
– Az úr az asztalra emeli a tétet – jelentette be a krupié. – A házszabályok szerint bármelyik
játékos felemelheti a tétet az egész összeg erejéig, melyet az asztalra tett. – Keresztülnyúlt az
asztalon, s összeszámlálta a Manfréd előtt föltornyozott pénzt.
Néhány perc múlva bejelentette a végösszeget. – Kétszáztizenkétezer frank. – Az algériaira
pillantott. – Önön múlik, kíván-e tenni a lehetséges sorozat ellenében.
A lány izgatottan susogott megint a fülébe, de az arab egyetlen kurta szóval leintette, mire a
lány elhallgatott. Társa körbenézett a szobában, mint aki iránymutatást remél, aztán felemelte,
s újra szemügyre vette a kártyákat.
– Mutassa meg a lapját! – tört ki belőle, mire Manfréd összeszorított jobb ökle kinyílt és az
asztalra bukott.
Az arab is felfedte a kezében Tevő kártyákat. Három dáma. Az egész terem várakozástelien
bámult Manfredre.
Felfordította az utolsó lapját. Karó kettes. A kezében levő lap nem volt elég erős.
Az algériai madárvijjogás-szerű hangot hallatott, s a székből felugorva, két kézzel söpörte
magához Manfréd eddigi nyereményeit.
Manfréd felállt az asztaltól, a lány rosszindulatúan rávigyorgott, arabul gúnyolódott. A férfi
gyorsan elfordult tőle, majdnem rohanva ment le a lépcsőkön a ruhatárhoz. Húsz perccel
később már egy Citroen taxiban ült hátul; gyöngének érezte magát, enyhén szédült.
– George Cinq – mondta a sofőrnek. Amikor végre belépett a hotel előcsarnokába, egy magas
férfi emelkedett fel az egyik bőrfotelből, s követte Manfrédét a lifthez. Szorosan egymás
mellett haladva szálltak be a felvonóba, és amikor az ajtó becsukódott, a magas férfi
megszólalt.
– Isten hozta Párizsban, dr. Steyner.
– Köszönöm, Andrew. Gondolom, azért jött, hogy ismertesse a feladatomat.
– így van. Megbízóm tíz órakor látni kívánja. Küldeni fogok magáért.
Szombat este köszöntött Kitchenerville-re, és a Lord Kitchener Hotel ivójában – amit csak
férfiak látogathattak – öt aranybánya napibéres munkásai tolongtak a bárpultnál.
Három órája kezdődött a táncmulatság. A verandán elhelyezett asztaloknál az asszonyok
kortyolgatták szemérmesen a vörösbort és a limonádét. Úgy tettek, mintha tudomást sem
vennének a férfiak távollétéről, de azért állandó és könyörtelen figyelőszolgálatot tartottak a
bár ajtaja előtt. A legtöbb feleség már biztonságba helyezte a kocsikulcsot is a kézitáskájában.
Az ebédlőből kivitték a bútorokat, bőségesen felszórták zsírkővel; a helyi négytagú zenekar,
mely a kissé furcsának hangzó „Szélkutyák" nevet viselte, minden bevezetés nélkül
belekezdett a „Die Ou Kraal Liedjie" című szám életteli előadásába, mire az ivóból
előkerültek a részegség különböző fázisában lévő férfiak, mint akik meghallották a csatába
hívó kürtszót.
A legtöbben már levették a zakójukat, megoldották nyakkendőjüket; hangjuk messze zengett,
lábuk viszont kissé bizonytalanul állt, miközben a táncparketthez vezették hölgyeiket. Ott
aztán tüstént kiderült, melyik tánciskolába jártak.
Itt volt mindjárt a huszár típusa, aki hóna alá szorította a partnerét – egészen úgy, mintha
táncolna, és rohamra indult a táncparketten. Ennek a fajtának ellentéte az a táncos volt, aki a
kör szélén téblábolt, nem nézett se jobbra, se balra, nem beszélt senkivel, még a partneréhez
sem szólt egy szót sem. Aztán látni lehetett társasági lelkeket, akik ropták a táncot mindenfelé
a parketten, arcuk kivörösödött, mozdulataiknak már semmi köze nem volt a zenéhez, oda-
odakiabáltak a haverjaiknak, s megpróbáltak belecsípni minden kezük ügyébe akadó női
ülepbe. Kiszámíthatatlan mozgásuk viszont akadályozta az igazi táncosok egyre növekvő
csapatát.
Az igazi táncosok a parkett közepét foglalták el és tviszteltek. A tviszt öt-hat évvel ezelőtt,
mint valami ázsiai influenzajárvány, végigsöpört az egész világon, aztán kimúlt csöndesen..
Lejárt, mindenki elfelejtette, kivéve az ilyen helyeket, mint Kitchnerville. Itt még most is a
társasági kultúra részét képezte, még most is elfogadták.
A tviszt e fellegvárában csak egy embert tartottak a tánc igazi mesterének. – Johnny
Delange?! Jó ég, öregem, ő aztán tud tvisztelni! – mondták lelkesülten.
Mint egy emelkedő kobra, hajlékonyán és erotikusán kígyózva Johnny most Hettie-vel
tvisztelt. Fénylő műszálas öltönyén megtört a fény, ingének fodrai felcsapódtak a torkához.
Vad öröm terült szét sólyomszerű vonásain, hegyes orrú, olasz cipőjén csillogtak a díszes
csatok.
Amilyen erős termetű volt a vörös hajú, tejes bőrű Hettie, olyan könnyedén tudott táncolni. A
dereka karcsú volt, de a türkizkék színű szoknya alatt királynőién nagy fenék ringott. Tánc
közben felnevetett, erőteljes, egészséges kacagása jól illett hozzá.
Ők ketten olyan összeszokottan mozogtak, mint azok a párok, kik gyakran táncolnak együtt.
Hettie előre sejtette Johnny minden mozdulatát, a férfi minduntalan rámosolygott elismerése
jeléül.
A verandáról Davy Delange figyelte a párt. Behúzódott az árnyékba – zömök, magányos alak
–, és egy kupa sört markolt egyik kezében. Amikor egy táncoló pár elvette
tőle a kilátást Hettie buján himbálódzó fenekéről, mérgesen rájuk kiabált, és nyugtalanul
fészkelődni kezdett. A zene elhallgatott, a táncolok kiszállingóztak a verandára, nevetgéltek,
levegő után kapkodtak, izzadt arcukat törölgették; a lányok vihorásztak, miközben partnerük
visszavezette őket a helyükhöz, aztán a férfiak rögtön indultak az ivó felé.
– Viszlát – búcsúzott Johnny Hettie-től kissé kelletlenül, inkább az asszonnyal maradt volna,
de azért arra is tekintettel volt, mit szólnak a fiúk, ha az egész estét a feleségével tölti.
Bevetette magát a férfitársaság közepébe, bekapcsolódott hangos beszélgetésükbe,
röhögésükbe. Éppen belemerült az új Ford Mustang erényeinek taglalásába, azt latolgatta,
megvegye-e, amikor Davy oldalba lökte.
– Constantine van itt! – súgta, mire Johnny gyorsan felnézett. Constantine görög bevándorló
volt, a fejtésben dolgozott a Blaauberg bányában. Nagy testű, erős, fekete fürtös férfi volt,
törött orral. Ezelőtt tíz hónappal Johnny törte be az orrát. Még nőtlen korában Johnny
átlagosan havonta egyszer verekedett a göröggel, semmi komoly, csak amolyan félig baráti
kakasviadal volt ez közöttük.
A görög fiú képtelen volt megérteni, hogy mostanában Johnnynak tilos volt a szokásos
kellemes bunyóba keveredni, fiatal felesége megtiltotta, így arra a téves végkövetkeztetésre
jutott, hogy Johnny Delange fél tőle.
Most éppen lefelé jött a lépcsőn az ivóba, szőrös, erős jobbjában a poharát fogta, kisujját
előkelőén kimeresztette. Másik keze a csípőjén nyugodott, kékes állú, gránitvonású arcán
mesterkélt mosoly játszott. Megállt a tükör előtt, hogy a haját rendbe tegye, aztán a haverokra
kacsintott, s indult lefelé, ahol Johnny tartózkodott. Megállt, szemezgetni kezdett Johnnyval, a
szemöldökét húzogatta, riszálta a csípőjét. Blaauberg bányabeli társai dőltek a röhögéstől,
gurgulázott a kacajuk, egymás vallanak dőlve hahotáztak.
Még egyet botladozott, mely újabb nevetésorkánt váltott ki a többiekből, majd bement a
vécébe; néhány perc múlva ismét felbukkant, s társaihoz csatlakozva csókot dobott Johnny
felé. Azok szorgalmasan emelgették poharukat a görögre elismerésük jeléül. Johnny mosolya
kissé kényszeredetté vált, amikor visszatért a Mustang előnyeinek taglalásához.
Húsz perccel később – közbén fél tucat brandyt eresztett le – Constantine, útban az
árnyékszék felé, megismételte előbbi produkcióját. Ötletei végesek voltak.
– Maradj nyugton, Johnny – súgta Davy. – Menjünk ki a verandára!
– Bunyózni akar. Én mondom, bunyózni akar. – A férfi arcáról eltűnt a mosoly.
– Ugyan, Johnny, hagyd már, öregem!
– Nem, az ördögbe is! Még a/t gondolják, elfutok előle. Most nem mehetek ki.
– Tudod, mit szól majd Hettie – figyelmeztette a testvére. A másik egy másodperccel
hosszabban töprengett.
– A francba azzal, mit mond Hettie! – Johnny összeszorította az öklét, melyen sorban
látszottak az aranygyűrűk, miközben felé indult, s az ivóban rádőlt a pultra.
– Herby! – kiáltott a mixernek, és amikor az ránézett, Johnny a görög felé bökött. – Légy
szíves, hozz a hölgynek bort és limonádét.
A bámészkodók azonnal fedezéket kerestek. Davy kirohant a verandára, hogy jelentse az
esetet Hettie-nek.
– Johnny! – lihegte. – Megint verekszik.
– Csak nem?! – Hettie talpra ugrott, mint valami vörös hajú valkür. De nem tudott könnyen
bejutni az ivóba, mert a bámészkodók elálltak az ajtót, az ablakok is teli lettek velük.
Mindenki lábujjhegyen állt, felmásztak a székekre, az asztalokra, hogy jobban lássanak;
minden ökölcsapást vagy bútorreccsenést hangos tetszésnyilvánítás kísért.
Hettie marokra fogta jobb kezében a retikült, s mint ahogy a dzsungelkutató a késsel vág
rendet az aljnövényzetben, úgy vágott magának utat a retiküllel az ivó ajtajához.
Az ajtóban megállt. A verekedés kritikus ponthoz érkezett. A törött üvegszilánk, szétrepedt
bútorok fölött Johnny és a görög köröztek óvatosan, időnként hadonásztak, majd visszahúzták
a kezüket, teljes figyelmüket egymásra összpontosítva. Mindkettejükön sebhelyek látszottak.
A görögnek a szája vérzett, vékony sugárban folyt le a vér az állán, és lecsöpögött az ingére.
Johnnynak az egyik szemén fénylett vöröses dagadás. A tömeg némán várakozott.
– Johnny Delange! – Hettie hangja olyat szólt, mint egy rejtekhelyről kilőtt ágyú. Johnny
bűnbánóan nézett, kezét leeresztette, félfordulatot tett az asszony felé; ekkor a görög ökle
halántékon találta. Johnny megperdült az ütéstől, a falhoz vágódott, majd némán lecsúszott a
fal mentén.
Constaritine diadalüvöltéssel rohant hozzá, hogy csizmájával rúgjon bele kidőlt ellenfelébe,
de hirtelen előrehanyatlott, és eszméletét veszítve terült el a másik mellett. Hettie vágta fejbe
egy vizesüveggel, melyet a bárpultról kapott fel.
– Kérem, segítsenek kivinni a férjemet az autóhoz – kérlelte a körülötte lévő férfiakat, mint
egy védtelen kislány.
Beült Davy mellé a Monaco első ülésére, és füstölgött a méregtől.
Johnny elterült a hátsó ülésen. Halkan horkolt.
– Ne légy dühös, Hettie – szólalt meg Davy, miközben szép nyugodtan vezetett.
– Megmondtam neki, nem egyszer, de százszor! – Az asszony hangja égzengésként dörrent. –
Megmondtam, nem vagyok hajlandó ezt eltűrni!
– Nem tehet róla. A görög kezdte – magyarázta Davy csöndesen; kezét az asszony lábára
tette.
– Kiállsz érte, mert a testvéred.
– Nem igaz – csitítgatta Davy, az asszony lábát nyomogatva. – Tudod, mit érzek irántad,
Hettie.
– Nem hiszek neked. – A férfi keze egyre feljebb vándorolt. – Ti férfiak mind egyformák
vagytok. Összetartotok.
Dühe hamarosan égő megbántottsággá alakult át, kiszámítottan bosszút akart állni Johnny
Delange-on. Észrevette, Davy keze már nem vigasztalásképpen nyugszik a lábán, hogy az
asszony dühét csillapítsa. Mielőtt feleségül ment Johnnyhoz, Hettie-nek számos alkalma
adódott kiismerni a férfiakat, s ő lelkes, fogékony tanulónak bizonyult ezen a téren. Szerelmi
ügyeknek nem tulajdonított nagy jelentőséget, kegyeit olyan könnyedén osztogatta, mintha
csak egy doboz cigarettát kínálna körbe.
– Miért ne? – gondolta. – Ez majd rendbe teszi Johnny Delange-t! Nem teljesen, de azért épp
elég lesz, hogy visszaadja neki a kölcsönt.
– De nem, Hettie. Igazán... komolyan mondom. Davy hangja elfulladt, mikor megérezte, hogy
az asszony szétnyitja a térdét a keze alatt. Megérintette a selymes bőrt ott, ahol a harisnya
végződik.
A Monaco már csak lépésben haladt, és tíz perccel tovább tartott az út, míg megérkeztek a
bányatársaság által bérelt házba, Kitchenerville külterületén.
Johnny felnyögött a hátsó ülésen. Davy keze rögtön visszatért a kormánykerékhez, Hettie
kiegyenesedett ültében, és lehúzta a szoknyáját.
– Segíts becipelni – mondta, hangja remegett, arca kivörösödött. De már nem volt dühös.
Mindketten kapatosak lettek egy kicsit. A Sunnyside Hotelbe mentek, hogy megünnepeljék
Rod előléptetését. Most az egyik bokszban ültek egymás mellett, egészen szorosan, de nem
értek egymáshoz; sokat ittak, izgatottan, hangosan nevettek.
Terry Steyner nem is tudta emlékezetébe idézni, mikor viselkedett így utoljára. Legalább tíz
évvel ezelőtt lehetett, utolsó szezonjában a Cape Town-i egyetem válogatottjával, amikor
csapolt sört szürcsöltek a Pig and Whistle nevű csehóban, s a leglehetetlenebb hülyeségekről
beszélgettek. Mindaz az úrinőhöz méltó előkelőség, melyhez Manfréd ragaszkodott, egy
csapásra a semmibe foszlott; úgy érezte magát, mint valami elsőéves egyetemista az első
randevúján a rögbicsapat kapitányával.
– Menjünk – mondta Rod hirtelen, és Terry kérdezősködés nélkül felállt. A lépcsőn lefelé Rod
belékarolt, a férfi ujjainak könnyed érintése a bőrét csiklandozta.
A Maseratiban ülve Terry megint úgy érezte, a külvilág nagyon messze van tőlük.
– Milyen gyakran találkozik a lányával, Rod? – kérdezte, amikor a férfi beült mellé; Rod
meglepődve pillantott rá.
– Minden vasárnap.
– Holnap is?
– Igen.
– Mennyi idős a kislány?
– Most lesz kilenc.
– Mit csinálnak, mikor együtt vannak? Rod beindította a kocsit.
– Hogy érti?
– Hová viszi, milyen programjaik vannak?
– Evezünk például az állatkerti tavon, vagy fagylaltozunk. Ha hideg van vagy esik az'eső,
akkor a lakásomon maradunk és társasjátékot játszunk. – A férfi felengedte a kuplungot, s
mialatt az autó megindult, hozzátette: – A lányom ilyenkor csal.
– A lakásán?
– Fenntartok egy kis búvóhelyet magamnak a városban.
– Hol?
– Megmutatom – felelte Rod.
Most ott ült a rekamién, és kíváncsian nézegetett körbe. Nem várt ilyen feltűnő gonddal
berendezett lakást. A színek a búzatábla aranyától a csokoládébarnán át a rézvörösig terjedtek.
A falon csodás őszi tájkép látszott, az asszony felismerte Dino Paravano munkáját. Kicsit
szomorúan vette tudomásul, milyen gondosan rendezte el Rod még a lámpákat is, hogy
tökéletes legyen a romantikus összhatás, aztán gépiesen a bárszekrényhez lépett.
– Hol a fürdőszoba? – kérdezte Terry.
– A folyosón balról a második ajtó. Bóklászott kicsit a fürdőszobában; mint valami tolvaj,
még a pipereszekrényt is kinyitotta. A fogkefetartóból három kefe függött alá, alattuk egy
Bidex nevű aerosol sprayt látott. Gyorsan becsukta a pipereszekrény ajtaját. Zavarba jött, nem
is tudta, féltékenységet vagy bűntudatot érez-e, amiért kutatott.
A hálószoba ajtaját nyitva felejtették, miközben visszament a nappaliba, látnia kellett a dupla
ágyat a hálóban. Megállt a festmény előtt.
– Szeretem a műveit – mondta.
– Nem túlságosan fényképszerű a maga ízlésének?
– Nem, tényleg tetszik.
A férfi odanyújtotta Terrynek az italt, megállt mellette és ő is a képet nézte. Az asszony a
jégkockákat csilingeltette a poharában; Rod egészen felé fordult. Amikor Rod kivette a
poharat a kezéből, Terry úgy érezte, ez az egész csak álom.
Érezte magán a férfi kezét, ezt az erős és nagyon tapasztalt kezet. Megérintette Terry vállát,
majd nyugodtan siklott lefelé a hátán. Egész teste kéjesen megrázkódott, aztán a férfi száját
érezte a magáén, és ettől az egész már tényleg álomszerűvé változott. Minden meleg lett,
ködös, hagyta, csináljon vele Rod, amit akar.
Sosem fogja megtudni, mennyi idő múlva tért magához, ébredt a hűvös valóságra. A
rekamién feküdtek; Terry Rod karja között. Nadrágkosztümjének eleje derékig kigombolva,
melltartója ugyancsak. Rod feje hajlik fölé, ő pedig simogatja a férfi vastag, erős szálú haját,
engedi hogy ajkával felfedezze a testét. Rod szája meleg szívókorongként tapadt a mellére.
– Én megbolondultam! – bukott ki Terryből, s kitépte magát a férfi karjából. Reszketett,
rémült volt, megijedt önmagától. Még sohasem történt vele ilyesmi.
– Tiszta őrület! – Szeme hatalmas, sötét tóként csillogott arcának fehérjében, remegő ujjakkal
gombolta be a blúzát. Amikor az utolsó gombbal is végzett, rémület helyett hirtelen dühöt
érzett.
– Hány nőt csábított már el azon az ágyon, Rodney Ironsides?
Rod felállt, kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa az asszonyt.
– Ne merjen hozzám érni! – Terry hátralépett. – Haza akarok menni!
– Hazaviszem, Terry. Kérem, nyugodjék meg. Nem történt semmi.
– De nem a maga hibájából! – vágta oda az asszony.
– Nem, tényleg nem – hagyta rá a másik.
– Ha módja lett volna, akkor maga... – elharapta a többit.
– Igen, akkor megtettem volna. – Rod bólintott. De csak ha maga is ugyanazt akarta volna.
Az asszony rábámult; kezdett magához térni, lassan visszanyerte a hidegvérét.
– Nem kellett volna feljönnöm magához, jól tudom. Kihívtam a sorsot magam ellen, de
kérem, most azonnal vigyen haza.
38
Rod a telefon csörgésére ébredt. Megnézte az óráját, miközben meztelenül és félálomban
botorkált a nappaliban. Nyolc óra volt.
– Itt Ironsides! – ásította bele a kagylóba, de aztán egyszerre magához tért, amint felismerte az
asszony hangját.
– Jó reggelt, Rodney. Nagyon másnaposnak érzi magát?
Nem is remélte, hogy még egyszer hall felőle.
– Elviselhető.
– Csak azért hívom, hogy köszönetet mondjak a kellemes és... tanulságos estéért.
– Nocsak, miket mond, kislány! – Elmosolyodott, megvakarta a mellkasát. – Változik folyton,
mint a szél. Tegnap este azt hittem, golyót röpít a fejembe.
– Tegnap este nagyon beijedtem – ismerte el az asszony. – Megdöbbentő élmény rájönni,
hogy az ember egész könnyedén képes megjátszani a kikapós asszonyt. Nem gondoltam
mindent komolyan, amit tegnap mondtam.
– Igazán sajnálom, hogy hozzájárultam ehhez a kellemetlen érzéshez – mondta Rod.
– Ne sajnálja, nagyon hasznos volt. – Hirtelen témát váltott. – Ma is együtt lesz a lányával?
– Igen.
– Szeretném megismerni.
– Erről lehet szó. – Rod azért óvatos maradt.
– Szereti a kislány a lovakat?
– Bolondul értük.
– Lenne kedve kivinni a lányát és engem a lovardámba, a Vaal folyó mellé?
Rod habozott. – Helyes dolog ez? Úgy értem, hogy együtt lássanak minket.
– Az én jó hírem forog kockán. Tudok rá vigyázni.
– Rendben! – egyezett bele Rod. – Szívesen meglátogatjuk a lovait.
– Odamegyek a lakásához. Hány órára?
– Fél tízre!
Patti még hálóköntösben fogadta, közönyösen nyújtotta csókra az arcát. Haja csavarókra
tekerve, és Rod azt is látt a szemén, tegnap későn került ágyba.
– Hello! Egyre soványabb leszel. Melly már öltözködik. Kérsz kávét? A gyermektartás
megint késve érkezett ebben a hónapban. – Rápaskolt a spániel kölyökre, mert odavizelt a
szőnyegre. – Minden tele van ezzel a nyavalyás kutyapisivel! Melanie! – Felemelte a hangját.
– Siess már! Itt van az apád.
– Szervusz, Apu! – Melanie örömmel telve sikkantott fel valahol a lakás belsejében.
– Hello, édesem!
– Nem szabad bejönnöd, papa, nincsen rajtam ruha.
– Akkor siess! Egymillió mérföldet tettem meg, hogy láthassalak.
– Egymilliót azért nem! Melanie Ironsides-t nem lehet átverni.
– Azt mondtad, kérsz kávét? Semmiből sem áll, hiszen már amúgy is lefőztem. – Patti
bevezette Rodot a nappaliba.
– Kösz.
– Mi van veled? – kérdezte az asszony, miközben megtöltötte a kávéscsészét és odanyújtotta.
– Kineveztek a Sonder Ditch bánya általános igazgatójának. – Nem bírta visszatartani magát,
hogy el ne mondja, ez túlságosan is jó hír volt. Ki kellett kiáltania.
Patti tűnődve nézte.
– Ugratsz – gyanúsítgatta; Rod tudta, a nő agya, mint valami pénztárgép dolgozni kezdett.
Majdnem hangosan felröhögött. – Nem én. Igaz.
– Istenem! – Az asszony bénultan leült. – Majdnem megduplázódik a jövedelmed.
Érzelem nélkül nézte a másikat, s újra végtelen megkönnyebbülést érzett, hogy már nincs
hozzákötve.
– Ilyenkor gratulálni szoktak – korholta.
– Nem érdemled. – Az asszony most már dühös volt. – Önző, csélcsap disznó vagy, Rodney
Ironsides, nem érdemled meg azt a sok jót, ami kijut neked. Rod becsapta őt. Most a
bányaigazgató neje lehetne, az aranymezők első asszonya. Ehelyett egyedül él, elvált asszony,
nyavalyás négyszázötven randdal havonta. Azelőtt ez kedvezőnek tűnt, de többé nem az.
– Remélem, lesz benned elég jóérzés, hogy megfelelően kiegészítsd ezentúl a Melanie-nak és
nekem járó összeget. Jogunk van a részünkhöz.
Kipattant az ajtó, Melanie Ironsides érkezett meg futva, hogy Rod nyakába vesse magát.
– Tíz szóból kilencet helyesen írtam a tollbamondásnál!
– Zseni vagy, nem pusztán csak okos. És persze gyönyörű.
– Lecipelsz az autóhoz, Apuci?
– Miért, beteg vagy? Leragadt a lábad?
– Kérlek, könyörgök, nagyon-nagyon szépen kérlek háromszor is!
Patti félbeszakította a szerelmi jelenetet.
– Nálad van a kabátod, kisasszony? – Erre Melanie kirohant.
– Hét óra előtt visszahozom – mondta Rod.
– Nem válaszoltál a kérdésemre. – Patti most már goromba volt. – Kapunk ebből mi is
valamit?
– Naná! Ugyanazt a jó kis négyszázötven randot, amit eddig.
Tíz perce lehettek Rod lakásán, amikor a csengő Terry érkezését jelezte. Farmernadrágot
viselt, kockás inget, a haját befonta; zavartan üdvözölte Rodot. A férfi bemutatta a lányát,
Terry alig látszott idősebbnek Melanie-nál.
A két nő alaposan szemügyre vette egymást. Melanie egyszeriben nagyon tartózkodó és légies
lett, Rod megkönnyebbülten vette észre, Terry jó érzékkel nem hízeleg a kislánynak.
Körülbelül félúton járhattak a Vaal folyó menti Parys falu irányában, mikorra Melanie végzett
Terry alapos szemrevételezésével.
– Előrejöhetek és az öledbe ülhetek? – kérdezte végül.
'
– Hát persze. – Terrynek nehezére esett megkönnyebbülését és örömét palástolnia. A kislány
átmászott hozzá az ülésre, s elhelyezkedett az ölében.
– Nagyon csinos vagy – közölte végül a véleményét.
– Köszönöm. Te is.
– Apukám barátnője vagy? – kérdezte Melanie. Terry Rodra pislantott, aztán elnevette magát.
– Majdnem – kacagta, mire a többiek is nevetni kezdtek.
Egész nap sokat nevettek. Minden csupa napfény volt és kacagás.
Terry és Rod együtt sétáltak a füves lókarámok mellett, kezük majdnem összeért, úgy
ballagtak a folyó fűzfákkal szegélyezett partján. Melanie előttük rohangált, sikkantgatott
örömében, mialatt a csikók bolondozását nézte.
Felmentek az istállókhoz is; Melanie kockacukorral etette Cape város hendikep-győztes lovát,
megpuszilta bársonyos orrát.
A pazar, fehér falú udvarház mögötti medencében úsztak is; a fröcskölés nevetéssel
elegyedett; amikor este visszaautóztak Johannesburgba, Melanie elpilledt,
öszszegömbölyödve szundikált Terry ölében, fejét az asszony mellén nyugtatva.
Terry a Maseratiban várt, míg Rod felcipelte az alvó gyermeket az anyjához; amikor a férfi
visszatért, s beült a kormányhoz, azt mormolta: – A lakása előtt hagytam a kocsimat. Magával
kell hogy vigyen.
Egyikük sem szólt egy szót sem, míg megint ott nem voltak Rod nappalijában. Akkor a férfi
azt mondta: – Köszönöm ezt a csodálatos napot. – Ezzel az magához szorította és
megcsókolta.
Terry csak feküdt a sötétben, egészen odasimult az alvó férfi testéhez, mintha attól félne,
elveszik tőle. Még sosem élt át ilyen viharos érzelmeket: döbbent csodálkozás és hála
keveréke volt, amit érzett. Valami egészen új emberi élmény részesévé vált, melyet azelőtt
sosem tapasztalt, melyről azt sem tudta, hogy létezik.
A takarók még most is izzadtak voltak. Úgy érezte, megsebezték belül, a fájdalom lassú, kéjes
lüktetését boldogan vette tudomásul.
Könnyedén megérintette Rod testét, nem akarta felébreszteni; ujjait végigfuttatta a férfi
mellkasán göndörödő szőrszálakon, s még mindig azon a végtelen különbségen töprengett,
mely a most tapasztalt érzéseket elválasztotta minden előzőleg átélttől.
Megrázkódott a szinte elviselhetetlen gyönyörtől, amikor eszébe idézte a férfi suttogását,
ahogyan a testét becézgette a szavaival, ettől először életében igazán büszke lett saját magára.
Újra hallotta Rod hangját, hiszen mondta is közben, mit csinálnak éppen ketten; emlékezett
keze érintésére: olyan gyöngéd, mégis határozott, olyan szerelmesen birtokba vevő.
És Rod annyira nem mutatott semmiféle szégyenkezést, olyan magától értetődő volt a
gyönyöre, ahogyan Terryt élvezte, hogy mindazokat a fenntartásokat, melyek házassága
terméketlen évei során lerakódtak az asszonyban, egy pillanat alatt eloszlatta; Rodney
Ironsidesszal eljutott a hatalmas vihar utáni teljes nyugalomhoz, test és lélek tökéletes
békéjéhez.
Látta, a férfi ébredezik mellette, ujjai hegyével megérintette az arcát, az ajkát, a szemét.
– Köszönöm – suttogta; s úgy tűnt, Rod megértette, amit mondott, mert gyöngéden megfogta
Terry fejét, és a válla mélyedésébe nyomta.
– Aludj most – szólalt meg halkan; az asszony becsukta a szemét, s teljesen mozdulatlanul,
némán feküdt mellette, de nem aludt. El nem mulasztott volna egyetlen pillanatot sem ebből
az élményből.
39
Amikor Rod belépett az irodába hétfő reggel fél nyolckor, a kinevezését tartalmazó levél már
az asztalán feküdt.
Leült, cigarettára gyújtott. Lassan kezdte csak olvasni, ízlelgette minden egyes szavát. ,,Az
igazgatótanács döntésének értelmében" kezdődött a levél, majd azzal végződött, hogy „nem
maradt más hátra, mint hogy tolmácsoljam a tanács jó kívánságait, s kifejezzem képességeibe
vetett bizalmát."
Dimitri jött az irodájából zaklatottan.
– Hé, Rod! Istenem, hogy így kezdődjék a hét! Meghibásodott a magasfeszültségű vezeték a
90-es szinten, és...
– Ne ordibálj itt nekem! – vágta el Rod a szóáradatot. Nem én vagyok a bányavezető.
Dimitri elképedve bámult rá, igen-igen meglepődött.
– Mi a fene, kirúgtak?
– Majdnem ilyen jó – mondta Rod, s az asztalon keresztül odahajította elé a levelet. – Nézd,
mit csináltak velem ezek a szemetek!
Dimitri végigfutotta, aztán ujjongani kezdett:
– Úristen, Rod! Úristen! – Rohant ki a folyosóra, hogy meg vigye a hírt a többi
részlegvezetőnek. Már ott is voltak valamennyien Rod szobájában, rázták a kezét
valamennyien. Legtöbbjük reagálását kedvezőnek találta maga is, de azért néha fülébe
csendült valami hamis dallam. Egy kis irigység itt, onnan is megszólalt valaki, aki nemrég
megütötte a bokáját miatta, amott egy másik, aki nem volt megfelelő a posztján, s most
veszélybe került az állása. Berregett a telefon. Rod felvette, hirtelen megváltozott az
arckifejezése, határozott mozdulattal intett a munkatársainak, hagyják el a szobát.
– Itt Hirschfeld.
– Jó reggelt, Mr. Hirschfeld.
– Nos, megkapta a lehetőséget, Ironsides.
– Igazán hálás vagyok érte.
– Látni akarom. Ma még hagyom, hogy kicsit magához térjen. Holnap reggel, kilenckor az
irodámban, Reef Buildings.
– Ott leszek. -Jó.
Rod letette a kagylót; a nap ettől kezdve a mindenféle tennivalók és átszerveznivalók
kavalkádja lett, melyet állandóan megszakított a rengeteg gratuláció. Rodnak most intéznie
kellett még a bányavezető dolgát, ehhez jött az általános igazgató feladatköre is. Eltart egy
ideig, amíg az új bányavezetőt kinevezik valamelyik társbányából. Rod éppen szervezni
kezdte az átköltözést az igazgatói irodába, mely az igazgatási épülettömbben kapott helyet a
hegyháton, amikor újabb látogatója érkezett. Frank Lemmer titkárnője, Miss Lily Jordan volt
az, komoly szövetkosztümjében úgy festett, mint egy ravensbrucki börtönőr.
– Mr. Ironsides, a múltban gyakran nem egyezett kettőnk véleménye. – Ez igazán enyhe
kifejezés volt. – Nem tartom valószínűnek, hogy a jövőben ez változzék. Ennélfogva, azért
jöttem, hogy benyújtsam a lemondásomat. Már megtettem a szükséges intézkedéseket.
Megszólalt a telefon. Dán Stander hangja vidáman, gondtalanul csengett.
– Rod, szerelmes vagyok!
– Óh, istenem! Csak ezt ne! Ma reggel ne, kérlek!
– Köszönetet kell mondanom, amiért bemutattad nekem. Ez a lány a legcsodálatosabb, a lég...
– Igen, igen! – Rod a szavába vágott. – Figyelj, Dán, most sok a dolgom. Majd valamikor
máskor, rendben?
– Ja igaz, el is felejtettem. Te vagy az új általános bányaigazgató, mondták. Gratulálok.
Meghívhatsz egy italra a klubba hatkor.
– Rendben. Addigra már biztosan szükségem is lesz rá. – Rod letette a kagylót, s
szembenézett az előtte ülő Miss Lily Jordan vérbíró tekintetével.
– Miss Jordan, a múltban előfordult, hogy ütköztek az érdekeink. A jövőben ez nem fordul
elő. Ön a legkiválóbb titkárnő legalább száz mérföldes körzetben a Sonder Ditch bánya
környékén. Szükségem van önre, s a társaságnak is szüksége van önre.
Ez varázsszó volt. Miss Jordan huszonöt éve szolgálta a bányatársaságot. Láthatóan
ingadozott.
– Könyörgök, Miss Jordan, tegyen próbára! – Rod szégyentelenül megvillantotta
legellenállhatatlanabb
mosolyát. Miss Jordan női mivolta még nem csökevényesedett el teljesen, egy ilyen
mosolynak ő sem tudott ellenállni.
– Legyen hát úgy, Mr. Ironsides. A hónap végéig maradok – próbaképpen. Aztán majd
meglátjuk. – Felállt.
– Gondoskodni fogok arról, hogy a holmijait átszállítsák az új irodába.
– Köszönöm, Miss Jordan. – Rod megkönnyebbülten engedte, hadd intézkedjék, és ő maga
nekilátott az asztalán tornyosuló problémák megoldásának. Egy
ember – két munkakör. Most már éppúgy felelős a felszíni munkálatokért, mint a föld alatt
folyókért. A telefon állandóan szólt, emberek álltak sorban kinn a folyosón, szünet nélkül
áramlottak a feljegyzések Dimitri szobájából. Ebédelésre nem maradt idő, s mikor Terry
telefonált, már tényleg kimerültnek érezte magát.
– Hello – szólt az asszony. – Látlak ma este? – Olyan frissítőén hatott rá a hangja, mint egy
nedves törülköző a profi bokszoló homlokán, két menet között.
– Terry. – Csak a nevét mondta válaszul.
– Igen vagy nem? Ha nem, akkor lehet, hogy leugrom a Reef Building tetejéről.
– Igen – válaszolta Rod. – Nagypapi holnap kilencre magához rendelt, úgyhogy éjszakára a
lakásomban maradok. Amikor hazaértem, felhívlak.
– Remek! Remek! – mondta az asszony.
Fél hatkor Dimitri dugta be a fejét az ablakon.
– Indulok az egyes aknához, hogy ellenőrizzem a robbantást.
– Jóisten, mennyi az idő? – Rod az órájára pillantott. – Már ilyen későre jár!
– Itt aztán rohan az idő – hagyta rá Dimitri. – Elmentem.
– Várj! – állította meg Rod. – Majd én megcsinálom a robbantást.
– Csak ne legyen semmi baj – aggodalmaskodott Dimitri. A bányatársaság előírása
értelmében a napi robbantást a bányavezetőnek vagy helyettesének kellett felügyelni.
– Majd én megcsinálom – ismételte Rod. Dimitri már nyitotta a száját, hogy folytassa az
ellenvetéseket, de aztán látta, milyen képet vág Rod, és sürgősen felhagyott vele.
– Akkor minden rendben. Viszlát, holnap. – Ezzel elment.
Rod csak mosolygott saját érzelmességén. Most már övé a Sender Ditch, és isten bizony, ő
akarja az első robbantást végezni rajta.
A robbantószoba acél ajtajánál, az aknabejáró mellett már vártak rá. Ez a beton
vezérlőhelyiség olyan volt, mint valami katonai bunker; csak két kulcsot tartottak hozzá. Az
egyiket Dimitri használta, a másikat Rod.
Az ügyeletes robbantómester és a főtechnikus ugyancsak hozzáadták a maguk jókívánságát
ahhoz a több százhoz, amit Rod a nap folyamán kapott. Kinyitotta az ajtót, beléptek az apró
helyiségbe.
– Végezze el az ellenőrzést – utasította Rod a robbantómestert; az hívta az egyes és kettes
akna felügyelőit, hogy ők is megerősítsék, minden munkahely üres már a Sender Ditch
bányában; minden ember, aki ezen a reggelen leszállt a mélybe, ki is jött onnét.
Közben az elektromossági főtechnikus a vezérlőasztalnál foglalatoskodott. Rodra pillantott.
– Készen vagyunk, zárhatjuk az áramköröket, Mr. Ironsides.
– Akkor, rajta – bólintott Rod; a férfi egy kapcsolóhoz nyúlt. A vezérlőpulton zöld fény gyúlt
ki.
– Északi vájatfal, zárva – zöldet jelez.
– Kapcsolja be – utasította Rod, mire a főtechnikus egy másik kapcsolóhoz nyúlt.
– Keleti egyes vájatfal zárva, jelzés zöld.
– Kapcsolja be.
A zöld fény azt jelezte, hogy a robbantás elektromos áramköre érintetlen.
A vörös fény hibára utalt volna, és hibás áramkört nem kapcsolnak be a robbantási körbe.
Egymás után ellenőrizték az áramköröket, végül a főtechnikus hátralépett a vezérlőpulttól.
– Mindegyik zöld, mindegyik bekapcsolva. Rod a robbantómesterre pillantott.
– Minden szint kiürítve, Mr. Ironsides. A bánya készen áll.
– Cheesa! – kiáltotta Rod, ez volt a hagyományos jeladás még abból az időből, amikor
mindegyik gyújtózsinórt egyenként gyújtották meg, kézben tartott gyutaccsal.
„Cheesa" bantu nyelven azt jelentette: tűz!
A robbantómester a vezérlőpulthoz lépett, kinyitott egy kis dobozt, mely egy nagy piros
gombot rejtett magában.
– Cheesa! – visszhangozta most ő is, és tenyere sarkával lenyomta a piros gombot.
A zöld fények sora abban a pillanatban kialudt, helyükön most piros fények gyulladtak ki.
Minden áramkört megszakított a robbanás.
Lábuk alatt remegni kezdett a föld. A bánya munkaterületein egymás után kaptak lángra a
robbanótöltetek. A fejtésekben a felső töltetek fogtak tüzet először a lejtaknákban, mögöttük
újabb és újabb töltetek robbantak. Minden robbanás egy tíz tonnás darabot harapott ki a
sziklafal felszínéből.
A hasznosított vágatok végén bonyolultabb formában történt a robbantás. Először egy sor
vágó megy végig az ovális felszín közepén, aztán a fenti sarkokban robbannak az úgynevezett
váll-lövedékek, ezeket a térdlövedékek követik a lenti sarkokból. Egy pillanatnyi szünet áll be,
amikor a porral kevert nitrátos lőpor visszaáramlik a vágatban,. Aztán nagy dörrenéssel az
üregtágító robbantások megadják a lyuk végső alakját. Újabb kis nyugalom következik, majd
az emelök az aljzat mentén feldobják a törött kőhalmokat, s hátrahajítják a munkaszakaszról.
Rod tökéletesen el tudta képzelni az egészet. Emberi szem még sosem látott közvetlenül
bányarobbantást, de azért ő pontosan tudta, mi történik lenn a mélyben.
Az utolsó remegés is elcsitult.
– Megvagyunk. Teljes robbantás volt – szólalt meg a robbantómester.
– Köszönöm. – Rod hirtelen fáradtnak érezte magát. Nagyon vágyott arra a bizonyos italra,
noha a reggeli rövid telefonbeszélgetés már elárulta, Dán valószínűleg elviselhetetlen lesz.
Előre sejti, másról sem esik szó, mint Dán újra megtalált szerelméről.
Aztán eszébe jutott, hogy mi vár rá később ma este Johannesburgban, és elmosolyodott; már
egyáltalán nem volt fáradt.
Egymással szemben ültek.
– Mindössze három dologtól félek – mondta Terry Rodnak.
– És mik azok? – Rod beszappanozta a mosdókesztyűt.
– Először is, a lábad túl hosszúra méretezett ehhez a kádhoz.
A férfi átrendezte végtagjait, Terry visongva kilocsolta a víz felét.
– Rodney Ironsides, lennél szíves odafigyelni, hová teszed a lábujjaidat?!
– Bocsánatot kérek. – A férfi előredőlt, megcsókolta.
– Mondd, mi aggaszt még?
– Hát, a második dolog az, hogy aggasztóan nem aggódom.
– Írország melyik részéről származol, mit is mondttál? – kérdezte Rod. – Cork megyéből?
– Azt akarom ezzel mondani, hogy talán borzasztó, de én egy csepp lelkifurdalást sem érzek.
Valaha azt hittem, ha ilyesmi egyszer megtörténne velem, soha többé nem lennék képes egy
másik ember szemébe nézni, annyira szégyellném magam. – Elvette a mosdókesz-
tyűt, szappanozni kezdte a férfi mellkasát és vállát.
– De egyáltalán nem szégyenkezem. Legszívesebben kiállnék az Eloff utcára a legnagyobb
csúcsforgalom idején, és szétkiabálnám: „Rodney Ironsides a szeretőm!"
– Igyunk erre. – A férfi lemosta a szappant a kezéről, kinyúlt a fürdőkád mellé, s a földről
felvett két borospoharat. Az egyiket Terrynek nyújtotta, koccintottak, a gyöngyöző Cape
Burgundy rubinvörösen ragyogott.
– Rodney Ironsides a szeretőm! – köszöntötte a férfira.
– Rodney Ironsides a szeretőd! – erősítette meg Rod, és mindketten ittak.
– Most én köszöntöm rád a poharat – szólt a férfi.
– És mi lesz az? – Az asszony készenlétbe helyezte a borát, de Rod előrehajolt, s a
kristálypohár tartalmát a keblei közé öntötte. Mintha piros vér lenne, úgy csordult végig a
fehér bőrén az ital, közben pedig ünnepélyesen rázendített: „Áldd meg e hajót, s kik benne
hajóznak!"
Terry boldogan turbékolt.
– A hajóskapitányra! Fogja erős kézzel a kormányt!
– Sose fusson zátonyra!
– De azért torpedózzák meg rendszeresen!
– Terry Steyner, borzasztó nőszemély vagy!
– Hát igen. – Ezzel kiürítették a poharukat.
– És most – kérdezte Rod –, mi a harmadik dolog, ami bánt?
– Manfréd szombaton itthon lesz.
Már nem nevettek. Rod lenyúlt a burgundisüvegért, töltött.
– Még van öt napunk – mondta.
A hét folyamán Manfréd Steyner újabb és újabb győzelmeket aratott. Megnyitóbeszéde
minden tárgyalás alapjául szolgált, minden beszélgetés körötte forgott. Felkérték, mondjon
záróbeszédet a búcsúbanketten, ahol De Gaulle tábornok személyesen vett részt; később a
tábornok meghívta Manfrédét, fogyassza el a kávéját
és konyakját az egyik különszobában. A tábornok igazán figyelmes volt, kérdéseket tett fel, és
feszült figyelemmel adózott a válaszoknak. Kétszer is felhívta pénzügyminisztere figyelmét
Manfréd válaszaira.
A búcsú szívélyes volt, Manfrednek még állami elismerésre is célozgattak valamilyen
kitüntetés formájában. Mint a legtöbb német, Manfréd is gyöngéd érzelmeket táplált az
egyenruhák és kitüntetések iránt. Elképzelte, milyen jól mutatna egy szalagon lógó csillag
ejtélyi ingének hófehér elején.
Csodás sajtót kaptak Franciaországban is, otthon is. Kivéve egy rosszindulatú negyed hasábot
a Time Magazine-ban; a képen De Gaulle magasodik az aprócska Manfréd fölé
aggodalmasan, egyik keze Manfréd vállán. A képaláírás: A vadász és a héja. Dollárt akar
lőni?
Manfréd most már a Dél-Afrikai Légitársaság Boeingjének apró toalettfülkéjében állt, halkan
fütyörészve lehúzta az ingét és atlétatrikóját, gombóccá gyűrte, és a szemétkosárba hajította.
Derékig meztelenül nedves ruhával letörölte magát, aztán 4711-es kölnivizet dörzsölt a
bőrébe. Táskájából elektromos borotválkozókészüléket vett elő. Elfintorította az arcát a
borotválkozáshoz, s abbahagyta a fütyörészést.
Fejében közben lapról lapra haladva átpörgette a jelentést, melyet Andrew hozott a
szállodaszobába reggel. Manfréd tökéletes emlékezőtehetséggel rendelkezett, ha írásos
dokumentumokról volt szó. A jelentés ugyan ott lapult mellette az aktatáskában, de lelki
szemei előtt minden szó, minden adat, szám megjelent.
A jelentés nagyszerű munka volt. Hogyan jutottak hozzá készítői az öt kitchenerville-i
bányatársaság fúrási és feltárási adataihoz, ezt elképzelni sem tudta, mivel az aranybánya-
társaságok titoktartási rendszere éppolyan szoros volt, mint egy kémszervezeté. Ám az adatok
valódiak voltak. Gondosan átvizsgálta azokat, melyek a közös bányavállalatokra vonatkoztak.
Azokban nem talált hibát. Ennélfogva a másik négy bánya adatai is nyilván helyesek.
A jelentés készítői maguk élő legendának számítottak e területen. A szakma legjobbjai.
Véleményüket a legmagasabbra értékelték a Harley Streeten. És végkövetkeztetésük egészen
meggyőzőnek tűnt. Valójában ezt tartalmazta:
Ha folyosót nyitnának a Sonder Ditch 66-os szintjén, az egyes számú tárnában a Big Dipper
telér irányába, akkor ez a vágat elhaladna a vizet tartalmazó mészkőformáció alatt, és a
vetődés mögött közvetlenül keresztezne egy hihetetlen gazdagságú aranyereiéiért.
Ehhez már nem is volt szükség arra a magyarázatra, amit Manfréd testes hitelezője adott,
hogy bemutassa az összes lehetőséget. Aki megparancsolja, hogy vágjanak keresztül a Big
Dipperen, annak hisznek. Valószínűleg a pénzügyek elnöki széke is rá vár, amikor a poszt
egyszer megüresedik.
De más lehetőséggel is számot kell vetni. Aki most részesedést vásárol a Sonder Ditch
bányáknál, mielőtt még az érdélért feltárnák, az igen meggazdagszik majd, amikor később
eladja azokat a részjegyeket. Mondjuk annyira meggazdagodhat, hogy többé nem függ a
feleségétől, akinek segítsége nélkül nem lenne képes olyan életnívót tartani, amilyet szeret. És
akkor saját ízlése szerint élhetne.
Manfréd kifújta a szőrszálakat a borotvából, visszatette a táskájába. Tiszta inget és atlétatrikót
vett elő, aztán dudorászni kezdte:
Heute ist dér schönste Tag ín rneinem Lében.
A Jan Smuts repülőtérről, amint a formaságokkal végzett, azonnal telefonált Ironsidesnak.
Ironsides majd vasárnap reggel eljön hozzá a házába, s akkor közli vele a rendelkezéseit.
Mialatt a nyakkendője selymét kötötte, Manfréd úgy erezete, új élet küszöbén áll, az
elkövetkező hónapok eseményei jóval az átlagember fölébe emelik majd. Ez volt az a
lehetőség, amire várt, amiért dolgozott.
A dolgok jócskán megváltoztak az óta a bizonyos látogatás óta, gondolta Rod, mialatt
Maseratijával a holland stílusú bejárat felé hajtott.
Leparkolt, kivette a kulcsot a gyújtásból, de még üldögélt egy darabig; nem volt sietős
találkozni azzal az emberrel, aki elősegítette a karrierjét, s akit ő viszonzásképp egy pár szép,
nagy szarvval ajándékozott meg.
– Bátorság, Ironsides! – dünnyögte, kiszállt a Maseratiból, és felballagott a gyepen át vezető
ösvényre.
Terry vidám mintás ruhában a verandán ült, egy kerti székben, haja leeresztve; körötte a
vasárnapi újság lapjai szanaszét hevertek.
– Jó reggelt, Mr. Ironsides – üdvözölte a lépcsőn felé közelítő férfit. – A férjem a
dolgozószobában van. Ismeri a járást, ugye?
– Köszönöm, Mrs. Steyner – Rod igyekezett barátságos, ám közönyös hangon szólni, aztán,
amikor elhaladt az asszony széke mellett, odabúgta: – Megzabálnálak, akár só nélkül is.
– Ne tétovázz, te rettentő fenevad – mormolta Terry, és megnyalta nyelve hegyével az ajkát.
Tizenöt perc múlva Rod a kőnél is merevebb arccal, de belül vacogva foglalt helyet Manfréd
Steyner íróasztala előtt. Mikor végre rábírta magát, hogy megszólaljon, úgy érezte, szétreped
a bőr az ajkán az erőlködéstől.
– Azt akarja, hogy keresztül fúrjak a Big Dipperen mondta vészjósló hangon.
– Ennél többet kívánok, Mr. Ironsides. Azt akarom, hogy három hónap alatt végezzen a
fúrással s a teljes biztonsági munkával az egész kitermelésen – folytatta Manfréd kimért
modorban. Bár vasárnap volt, ő most is hivatalosan nézett ki, fehér ingben, sötét öltönyben.
– Az egyes akna 66-os szintjéről indítja majd a folyosót, 6600 láb mélységben találkozik a
Sonder Ditch 3-as számú mintafúrásával, 250 lábnyira a Big Dipper előre kiszámított
búvóvonala mögött.
– Nem – rázta a fejét Rod. – Nem lehet azon keresztülhatolni. Senki sem vállalhat ilyen
kockázatot. Csak a Jóisten tudja, mi van ott a másik oldalon, mi csak annyit tudunk
bizonyosan, hogy nagyon veszélyes a talaj. Szörnyű módon veszélyes.
– Honnan tudja? – kérdezte Manfréd csöndesen.
– Ez mindenki előtt ismert, aki a kitchenerville-i aranymezőn dolgozik.
– De honnan veszik az ismereteiket?
– Apró dolgokból. – Rod hirtelen nem is tudta szavakba foglalni. – Az ember valahogy
megérzi, különféle jelek is utalnak rá, s ha valaki elég régóta dolgozik ezen a területen, akkor
a hatodik érzéke figyelmezteti, hogy...
– Marhaság – szakította félbe Manfréd durván. Nem élünk a boszorkányok korában.
– Nem boszorkányság, tapasztalat – vágott vissza Rod mérgesen. – Látta a fúrási
eredményeket a vetődés másik oldaláról?
– Természetesen – bólintott Manfréd. – A Sonder Ditch 3-as aknája több ezer penny-súly
értéket jelzett.
– A többi próbafúrás meg nem hozott semmit, vagy beletört a fúró, vagy víz tört fel onnan,
mint valami hugyozó lóból.
Manfréd elvörösödött. – Legyen szíves, ne használjon kocsmai kifejezéseket ebben a házban!
Rod kibillent a nyugalmából, s mielőtt válaszolhatott volna, Manfréd folytatta.
– Elébe helyezné homályos megérzéseit a következő szakértők véleményének? – és itt
Manfréd három nevet említett.
– Ezek az emberek a szakma legjobbjai – engedett Rod óvatosan.
– Olvassa! – kiabált Manfréd. Egy narancssárga irattartót hajított az asztalra, aztán felpattant,
ment kezet mosni a rejtett mosdókagylóhoz.
Rod felemelte az irattartót, kinyitotta és azonnal belemélyedt az olvasásba. Tíz perc múlva –
még egyszer sem pillantott fel a jelentésből – egy csomag cigarettát halászott elő a zsebéből.
– Kérem, ne gyújtson rá! – állította le Manfréd éles hangon.
Háromnegyed óra múlva Rod becsukta a dossziét. Ez alatt az idő alatt Manfréd Steyner
mindvégig hüllőszerű mozdulatlanságba meredt az asztala mögött, csak szemüveglencséinek
villogása jelezte, hogy él.
– Hogy a fenébe tett szert ezekre az adatokra és jelentésekre? – kérdezte Rod némiképp
csodálkozva.
– Ne izgassa magát ezen. – Manfréd visszavette a dossziét, ez volt az első mozdulata az
elmúlt negyvenöt percben.
– Hát erről van szó! – dünnyögte Rod. – A vizet a mészkő tartalmazza, egészen a felszín
közelében. És mi alatta hatolunk be! – Hirtelen fölugrott a székből, felalá kezdett járkálni
Manfréd íróasztala előtt.
– Nos, most már meg van győzve? – kérdezte a másik; Rod nem felelt.
– Nézze, én magát neveztem ki idősebb és tapasztaltabb emberek fölé – szólalt meg Manfréd
halkan. – Ha visszavágom a régi posztjára, s azt mesélem mindenkinek, hogy nem volt
megfelelő a feladatra, akkor, Rodney Ironsides, magának befellegzett. Többé senki nem
próbálkozik magával!
Ez bizony igaz volt. Rod tisztán látta.
– Ellenben, ha követi az utasításaimat, s átfúrják ezt a nagyon gazdag érctelért, akkor a
dicsőség egy része a maga nevéhez fűződik.
Ez bizony megint igaz volt. Rod abbahagyta a fel-alá járkálást, meggörnyedt háttal állt,
kínlódott, nem tudott dönteni. Hihet-e inkább a jelentésnek, mint tulajdon megérzéseinek? Ha
csak a vetődés mögötti talajra gondol, libabőrös lesz. Szinte érzi az orrában a szagát. De
mégis, hátha téved... az ellentétes oldal érvei súlyosak voltak: a jelentés készítőinek patinás
neve, no meg a fenyegetés, melyet – nem kételkedett – Manfred be is váltana.
– írásban kapok utasítást? – kérdezte Rod erős hangon.
– Az meg mit változtatna a dolgon? – kérdezte Manfréd. – Maga a bányaigazgató, tehát
jogában áll eldönteni, hogy bizonyos területek feltárás alá kerülnek-e vagy sem. Abban a
nagyon valószínűtlen esetben, ha valami probléma adódna a vetődés miatt, az sem jelentene
védelmet, ha tőlem származó írásos utasítást mutatna be. Ha megölné a feleségemet, nem
védekezhetne azzal, hogy én hatalmaztam fel erre írásban.
Hát ez megint igaz volt. Rod érezte, körbe van kerítve. Vagy visszautasítja, de akkor kerékbe
töri a karrierjét, vagy engedelmeskedik, és megteszi, amit kérnek, bármi legyen a
következménye.
– Nem – szólalt meg Manfréd –, nem fogom írásban utasítani.
– Gazember – mondta Rod halkan.
Manfréd ugyanolyan csöndesen válaszolta: – Figyelmeztetem jó előre, nem teheti meg, hogy
ne engedelmeskedjék nekem.
Rodban a bűntudat utolsó szikrája, amit Terry Steynerrel való kapcsolata miatt érzett, ebben a
pillanatban elenyészett, semmivé foszlott.
– Ön három hónapot adott, hogy áthatoljunk a Big Dipperen. Rendben van, Steyner! Meglesz!
Rod sarkon fordult, és kisietett a szobából.
Terry a próteák között várt rá, a pázsit végében. Meglátva a férfi arcát, minden színleléssel
felhagyott. Odament hozzá.
– Rod, mi történt? – keze a karján nyugodott, mélyen a szemébe nézett.
– Légy óvatos! – figyelmeztette a másik, mire az asszony tüstént levette róla a kezét, s hátrább
lépett.
– Az a rohadt, szemét gestapós! – kiáltotta Rod, de aztán rögtön hozzátette: – Elnézést, Terry,
végül is a férjed.
– Mit csinált?
– Nem tudom itt elmondani. Mikor találkozhatunk?
– Majd kitalálok valami ürügyet, hogy elmehessek itthonról. Várj meg a lakásodon!
Most ott ült a Paravano-festmény alatt a díványon, s figyelmesen hallgatta, míg Rod mindent
elmondott. De tényleg mindent: a tanulmányt, a fenyegetéseket, a Big Dipper átfúrására
kapott parancsot.
Az asszony figyelt, de sem nem helyeselte, sem nem helytelenítette a férfi döntését.
Manfréd visszafordult az ablaktól, az íróasztalhoz indult. Még ilyen távolságból sem
maradhatott benne kétely felesége gesztusát illetően. Kezét a másik felé nyújtotta, arcával felé
fordult, ajkai szétnyíltak, ahogy izgatottan kérdezgetett, bűntudatosan megindult, majd
megtorpant.
Leült az íróasztalához, mindkét kezét precízen kitette maga elé az asztal lapjára. Most első
ízben gondolt Rodney Ironsidesra mint emberre, nern mint puszta eszközre.
Eszébe jutott, milyen magas és milyen széles vállú, mint valami akasztófa. Bármiféle bosszút
tervei ellene, az nem lehet fizikai és nem lehet azonnali. Majd aztán, ha eljutott a Big
Dipperig.
Én várhatok, gondolta hidegen, jut idő mindenre az életben.
Johnny és Davy Delange Rod íróasztala előtt foglaltak helyet. Mindketten furcsán feszengtek,
kényelmetlenül érezték magukat ebben a nagy irodában, melynek hatalmas ablakaiból eléjük
tárult az egész Kitchenerville-völgy.
Nem vehetem rossz néven tőlük, gondolta Rod, még én sem szoktam meg egészen. Faltól
falig érő szőnyeg, légkondicionálás, a faburkolatú falakon eredeti festmények.
– Azért küldtem magukért, mert maguk ketten a legjobb aknászok a Sonder Ditchen – kezdte.
Ez akar valamit, gondolta Davy, a szakszervezeti ember minden bizalmatlanságával a vezetők
ellen.
És most néhány gondolat következik műsorunk szponzoraitól, vigyorgott magában Johnny,
mielőtt a mulatság elkezdődne.
Rod rájuk nézett, s pontosan tudta, mi jár a fejükben. Valaha ő is dolgozott napi bérezésért.
Hagyd a fenébe a hízelgést, Ironsides – mondta magának –, ez a kettő itt kemény legény, nem
hatod meg őket ilyesmivel.
– Kiemelem magukat a fejtésből, és egy speciális feltárási munkára vezénylem át. Felváltva
végzik majd, nappali és éjszakai műszakban. Közvetlenül hozzám lesznek beosztva, a
feladatuk titkos.
Rezzenéstelen arccal néztek rá, fegyelmezték a vonásaikat. Végül Johnny törte meg a rövid
csöndet.
– Egy munkásra egy robbantás jut naponta? – A fizetésre gondolt. Ha a robbantott szikla
mennyiségét veszi alapul, akkor alig keres többet, mint az alapjövedelme, amit ugyancsak egy
robbantással kis területen megkeresett.
– Nem – rázta a fejét Rod. – Ez gyorsított eljárás, több robbantásos, aknafúrói fizetéssel.
Erre mindkét Delange fivér előredőlt a székében.
– Több robbantásos? – kérdezte Davy. Ez azt jelentette, ahogy kész vannak, már haladhatnak
is tovább. Egy jó csapat egy műszak során három – talán négy robbantást is megcsinálhat.
– Gyorsított? – kérdezte Johnny. Ezt a szót könnyen felfogta. Csak akkor használták ezt az
eljárást, amikor veszélyhelyzet adódott, például amikor bányaomlás után emberek után
kutattak. A vezetőség hallgatólagos beleegyezésével, a gyorsaság érdekében ilyenkor
felhagytak a szokásos biztonsági előírások betartásával. Istenem, örvendezett Johnny,
négyszer... lehet, hogy ötször is tudok robbantani egy műszak alatt.
– Aknafúrói fizetéssel? – kérdezték egyszerre. Ez húsz százalékkal többet jelentett az aknász
besorolásánál. Egész kis vagyont ajánlottak most fel nekik.
Rod igenlően bólintott a kérdésekre; várta az ellenhatást, mely tudta, hamarosan jelentkezik.
Jött is nemsokára.
A Delange fivérek most a csapdát kezdték kutatni a dologban. Mereven ültek, meghányták-
vetették magukban az ajánlatot, mint az óvatos háziasszony, aki keresi, hol a hiba a
paradicsomban, mert az ára túlságosan olcsónak tűnik.
– Milyen hosszú a járat? – kérdezte Johnny. Ha a járat rövid, csak néhány száz lábnyi, akkor
az egész nem ér semmit. Akkor az egésznek vége, mielőtt a komoly dohányt megkapnák.
– Hatezer lábnál van a vége – nyugtatta meg Rod. Ettől megkönnyebbültek.
– Hová irányul? – Davy ráhibázott a bökkenőre.
– A Big Dipperen fúrunk át, hogy hatezer lábnál elérjük az érctelért.
– Jézus! – kiáltott fel Johnny. – A Big Dipper! – Lenyűgözve ejtette ki a nevet, de azért nem
ijedt meg. Izgatta a feladat, a veszély, a kihívás. Ha előbb születik, remek pilóta vált volna
belőle valamilyen harci gépen.
A Big Dipper – dünnyögte maga elé Davy; fejében egymást kergették a gondolatok. Nem
akadt e világban vagy e világon kívül olyan hatalom, mely rábírta volna, hogy
keresztülhatoljon a Big Dipperen. Babonás félelmet érzett a hely iránt. A puszta név
fenyegetettséget jelentett, mindenféle megnevezhetetlen rémséget. Vízbetörés. Gázok.
Beomló talaj, gyűrődések. Iszapbetörés. A bányász örökös rémálma mindegyik.
Biztosan tudta, ő ezt nem vállalja, de a pénz túlságosan is nagy összegű volt, hogysem
könnyedén eldobja. Ilyen megállapodás alapján tisztán megkereshet tíz vagy tizenegyezer
randot.
– Nos, rendben van, Mr. Ironsides – mondta. – Megcsinálom az első éjszakai műszakot.
Johnny vállalja a nappalit.
Davy Delange eldöntötte a dolgot. Addig dolgozik csak, míg fúrója eléri a feketészölden
kanyargó kőzetárkot. Akkor aztán szépen kisétál a vágatból és otthagyja az egészet. A Big
Dipperig átfúr, de tovább nem.
Bármelyik más bánya szívesen alkalmazná, kifogástalan a munkahelyi önéletrajza, még
Johnnyt is ráveszi, hogy jöjjön utána.
– Hű, Davy! – Johnny igazán megörült, azt várta, hogy a testvére kereken elutasítja az
ajánlatot.
Most már bizonyos, hogy megveheti a Mustangot és talán egy kis sportautót is Hettie-nek;
elviheti Durbanbe karácsonyi vakációra és...
Rod is csodálkozott, Davy milyen könnyen ráállt az alkura. Egy percig figyelmesen
tanulmányozta a másikat, nézte szúrós pillantása szemét. Alamuszi kis nyavalyás, gondolta
Rod, nem árt szemmel tartani.
Egy műszak alatt megtették a szükséges előkészületeket. Rod kiválasztotta a kezdőpontot. A
főfolyosó a 66-os szintnél elkanyarodott a tárnától. Itt háromszáz lábnyi hosszúságban üreg
húzódott, melyet kiöblösítettek, hogy a csillésmozdonyok javítóállomása legyen, de most már
senki sem használta. Két hatalmas csapóajtót szereltek az üreg bejáratához, hogy elkülönítsék,
az ajtó mögött a bányafelmérő felállította műszereit, kijelölte a folyosó kezdési pontjait,
ahonnan nyílegyenesen halad majd tovább a vágat egy mérföldet vagy még annál is többet az
arany kőzeten keresztül, a Big Dipperen át az ismeretlenbe.
Az főüreg területét elkerítették, figyelmeztető tábla jelezte:
VESZÉLYZÓNA! ROBBANTÁS!
A munkavezetők utasítást kaptak, tartsák az embereiket jó távol ettől a helytől; minden
csillejáratot más irányba tereltek innen, egy másodlagos vágányon keresztül.
Az üreg ajtajára még egy feliratot akasztottak ki.
BÁNYALÉGROBBANÁSI ELŐÍRÁSOK
BETARTÁSA KÖTELEZŐ!
E PONTTÓL KEZDVE NYÍLT LÁNG
HASZNÁLATA TILOS!
A talaj felső rétegeiben kis mennyiségben előforduló szén és egyéb ércek miatt a Sonder
Ditchet sújtólégrobbanásos bányának sorolták be, s az erre vonatkozó állami rendelkezéseket
be kellett tartaniuk. Gyufa, gyújtó vagy bármilyen egyéb szikrázó tűzcsiholó szerszám
használata tilos volt az új fejtésekben, mivel örökké metángáz jelenlététől kellett tartani.
A metán színtelen, szagtalan, íztelen, csak a speciális biztonsági lámpa jelzi, hogy egyáltalán
jelen van: igazi, borzasztó veszély ez a bányában. Kilencszázalékos sűrűség esetén a levegő
már robbanásveszélyessé válik. Szigorú rendszabályokat léptettek életbe, hogy
megakadályozzák a metánrobbanást, mert e gyilkos gáz bárhonnan kiszivároghatott, akár egy
repedésből vagy a sziklafal egyik üregéből. Az akna végében futottak le a sűrített levegővel
működő szellőzőcsövek, innen külön ágakban juttatták el a csöveket a főfolyosón levő
légtartályokba, ez biztosította, hogy a fúrógépek hatvan font nyomóerőt juttassanak minden
négyzethüvely knyi területre. A 66-os szintről fúrógépeket, emelőket, kalapácsokat, lapátokat
és mindenféle egyéb műszereket hordtak ide, és mindezeket a tárna bejáratánál halmozták fel.
Végül a robbantáshoz szükséges anyagokat helyezték el zárható szekrényekben a fejtés elején,
és 1968. október 23-án este, harminc perccel a robbantás után, Davy Delange és társai
kiszálltak a bányaliftből, s indultak a használaton kívüli mozdonyjavító felé.
Davy és a mogorva szvázi segédaknász a sziklafal előtt álltak; a falra a szakértő felrajzolta a
kivájandó folyosó körvonalait. Davy mögött a legényei felszólítás nélkül munkához láttak,
mindenki pontosan tudta, mit kell tennie.
A gépkezelők és segédeik nehézkesen tolták előrefelé a nagy gépeket.
– Te! Meg te! És te! Te! – mutatta meg Davy mindenkinek külön-külön a lyukat, melyet
munkába kellett vennie, aztán hátralépett.
– Shaya! – adta ki az utasítást. – Rajta! – És hatalmasan dörgő, dobhártyarepesztő zajjal
megkezdődött a járat kifúrása.
Mikor a gépek elhallgattak, Davy robbanótöltetet helyezett a kifúrt lyukakba. A
gyújtózsinórok úgy lógtak onnan lefelé, mintha egérfarkinűák lettek volna. Minden
gyújtózsinór hosszát gondosan odafigyelve választották ki, hogy a megfelelő robbanási
sorrend biztosítva legyen.
– Ürítsétek ki a folyosót! – A segédaknász füttye belehasított a levegőbe, a nehéz csizmák
hangja egyre halkult, míg végül a vegyileg tisztán tartott levegőben teljes lett a csönd.
– Cheesa! – Davy és a segédaknász maradtak csak ott, a gyutacsok úgy égtek a jobb
kezükben, mint gyermekekében a petárdák, majd ezeket a kilógó gyújtózsinórhoz érintették;
ettől az üreg éles kék fényben ragyogott fel: lángra kaptak a gyújtózsinórok. Kettejük
árnyképe torz, felnagyított formában táncolt a falon.
– Mindegyik meggyulladt. Mehetünk! – Gyorsan csatlakoztak a többiekhez, akik a szállító
folyosón vártak rájuk.
A detonáció majd szétvetette a dobhártyájukat, a tüdejüket; a robbanás utáni csönd meglepte
őket.
Davy az órájára pillantott. A bányára vonatkozó rendeletek értelmében fél óra kötelező
várakozás következett, mielőtt bárki is visszatérhetett volna a fejtéshez. Maradhattak a
robbantás helyén még pislákoló tüzek,
esetleg megvakíthatnak valakit. De ha ez nem is történik meg, még akkor is ott lebeg a
nitrózus gázok mérgező felhője, mely pusztítja az orr szőrtüszőit, amitől aztán a robbantásból
származó por még könnyebben jut be az ember tüdejébe.
Davy kivárta a harminc percet; ez alatt az idő alatt a ventilációs rendszer már kiszippantotta a
robbantás körzetéből a mérgező gázokat és a port.
Aztán egyedül felment a folyosóra. Vitte magával a biztonsági lámpát, a kis kék láng ott
lobogott a sűrű sárgarézből készült dróthálós ablak mögött. A háló hőálló volt, elzárta a lángot
minden körötte lebegő metángáztól.
A durva, kör alakú kivájás előtt állva, Davy a sziklafalból szivárgó gázt ellenőrizte, figyelte a
kis kék lángot, elárul-e valami nyugtalanítót. De semmi jele a bajnak, elégedetten kioltotta
tehát a lángot.
– Segédaknász! – kiáltott, mire maga mögött locsolócsövet húzva, megjelent a szvázi fiú.
– Vizet rá!
Csak amikor a felszín meg a kilazult kövek mind csöpögtek, fénylettek a víztől, Davy csak
akkor találta úgy, hogy a por már kellőképpen elült, s idehozhatja az embereit. Már jöttek is,
cipelték a tizenkét láb hosszú feszítőrudat, olyan volt, mint valami hatalmas bontáshoz
használt oszlop.
– Feszítsétek le! Tegyétek biztonságossá a területet! – A feszítőrúddal dolgozó fiúk nekiestek
a laza sziklatömböknek, melyek a függőfalról csüngtek alá. Két munkás közéjük támasztott
egy rudat, a rúd acélhegye nyomán szikrák pattantak ki a sziklából. Az elmozdított törmelék
lezuhant, először nagy mennyiség jött, aztán egyre kevesebb, végül a fejük felett egészen
szilárd és sima lett a kőzet.
Davy csak ekkor lépett keresztül a zúzalékhalmokon, hogy bejelölje a felszíni fúrás helyeit.
Mögötte az emberek a várakozó csillékbe lapátolták a törmeléket, közben a gépkezelők
felvonszolták a fúrókat a helyükre.
Davy csapata három robbantást csinált az első éjszakán. Mikor felfelé vitte a bányalift, fel a
rózsaszín, édes illatokkal terhes hajnalba, Davy elégedettnek érezte magát.
Talán ma este négy robbantással is végzünk, gondolta.
A bányatársaság öltözőjében lezuhanyozott, olyan forrón engedte magára a vizet, hogy a bőre
egészen sötétvörösre vált, vastag fehér szappanhabbal mosta a haját, a hónalját, az ágyékát.
Durva, vastag törülközővel szárazra dörzsölte a testét, aztán gyorsan felöltözött. Mikor a
parkolóban ütött-kopott, vén Ford Angliájához ment, jóleső fáradtság vett erőt rajta, s igen
jókedvűnek érezte magát: éhes volt, és alig várta, hogy lepihenjen.
Negyven mérföldes óránkénti sebességgel hajtott Kitchenerville-be; most már a nap is
felbukkant a Kraalkop vonulata felett. Ködös rózsaszínben állt a hajnal, hosszú, nyújtott
árnyakat vetett a földre; Davy arra gondolt, hogy majd így lesz minden reggel a saját birtokán.
A város külterületén Johnny Monacója rohant el mellette az ellenkező irányba. Johnny
integetett, dudált, még kiáltott is valamit, de hangja elveszett a motorzúgásban és a szélben.
– Egyszer elkapják – rázta a fejét Davy rosszallóan. Itt végig negyvenöt mérföld a
megengedett sebesség.
Letette a kocsit a garázsban és a konyhaajtón át ment be a házba. A bantu házvezetőnő a
tűzhelynél szorgoskodott.
– Három tojást – mondta a nőnek, és már ment is a hálószobájába. Letépte magáról a kabátot,
az ágyra dobta. Aztán az ajtóhoz lépett, gyorsan végigpillantott a folyosón. Senki nem járt
arra, a házvezetőnő motozásán kívül egyéb hang nem hallatszott.
Davy kióvakodott a folyosóra. Johnny hálószobájának ajtaja félig nyitva volt, Davy halkan
odaosont. Szíve a torkában dobogott, a bűntudattól és az izgalomtól nehéz lett a lélegzete.
Az ajtóból hangosan lihegve belesett a szobába. Ez a reggel kedvezőbb volt a többinél. Hettie
nagyon jó alvó volt, egy adag dynagelt kellett volna felrobbantani, hogy felébresszék. Hálóing
nélkül aludt mindig, és sosem kelt fel fél tizenegy előtt az ágyból. Most a hasán feküdt, egy
párnát szorítva a kebléhez, haja vidáman vöröslött a zöld huzaton. Meleg volt a reggel, Hettie
félrelökte a takarót.
Davy a folyosón álldogált, szemhéja rángatózni kezdett, inge alatt, a hónaljnál egy
izzadságcsepp gurult le, végigszánkázott az oldalán.
Hettie valamit motyogott álmában, nem lehetett érteni, mit, aztán felhúzta a térdét, és lassan a
hátára fordult. Egyik kezét lazán leejtette az arcára, szemét eltakarta a könyökhajlatával.
Mélyet sóhajtott. Keblének dupla halma kimagasodott, alakot változtatott a saját súlyától,
karjának szögétől. Hónaljában és nemi szervén a szőr csillogó aranyba játszóan vöröslött. Ő
maga hosszú volt, sima, selymesen fehér bőrű; fején vöröslőn megkoronázva, testén csak
megérintve a lánggal.
Lankadtan mozdult, kéjesen nyújtózott, aztán megint elszenderedett.
– Kész a reggeli, uram – kiáltott a házvezetőnő a konyhából.
Davy bűntudatosan bámult maga elé, aztán elindult a folyosón.
Meglepődve észlelte, hogy liheg, mintha nagy távolságot futott volna.
Johnny Delange a szállító folyosó falának dőlt; kemény védősisakját hetykén a fejébe csapta,
ajka közül cigaretta fityegett alá.
Lenn a fejtésben a robbanó töltetek lángra kaptak. Johnny meg tudott különböztetni minden
egyes robbanást, s mikor az utolsó remegés is elhalt a levegőben, vállával lendületet vett, és
elrugaszkodott a faltól.
– Ezek voltak az „emelők" – közölte a többiekkel. Rajta, Big King!
Johnny Delange nem az az ember volt, aki kivárta volna az előírt harmincöt percet, az tisztára
időpocsékolásnak számított nála.
Big Kinggel nekivágtak a folyosónak, szájukat és orrukat kendővel fedték be. Előttük
kékesfehér köd és lőporfüst kavargóit a járatban; Big King egy tömlőből locsolt finom
permettel próbálta felfogni a levegőben található gázokat és szállongó részecskéket.
A fejtési területnél jártak már, Johnny a biztonsági lámpa fölé hajolt. A metángázt még ő is
tiszteletben tartotta.
– Rudazók! – ordította, meg sem várva, hogy Big King befejezze a locsolást. A feszítőrúd
cipelői mintha szellemek volnának, úgy tűntek elő a ködből. Közvetlenül mögöttük a
fúrógépkezelők cipekedtek a hatalmas instrumentumokkal.
Johnny előre beleszámította a kockázatot is a munkába: így negyvenöt perccel hamarább
látott a robbantáshoz, mint ahogyan Davy Delange tette volna hasonló körülmények között.
Amikor levágta a zsinórokat és elhelyezte a gyutacsokat, visszatért a fejtéshez; az emberei
éppen egy hatalmas sziklatömbbel küszködtek, mely egy darabban szakadt ki a felszínből.
Öten csépelték tizennégy fontos kalapácsukkal, megpróbálták széttörni kisebb, könnyebben
kezelhető darabokra. Mikor Johnny a közelükbe ért, Big King könyörtelenül szidta őket:
– Olyanok vagytok, mint egy csapat szűzlány, mikor éppen kölest őröl.
A kalapácsok csattogtak, nyomukban szikra pattant a kőtömbből. A bányászok csak dolgoztak
tovább a kalapáccsal; bőrüknek minden egyes pórusából szakadt az izzadság, testük fénylett,
minden lecsapáskor csillogó izzadságcsöppek repültek a homlokukról szerteszét.
– Shaya! – serkentette őket Big King. – Egy tojáshéjat nem tudnátok széttörni így. Üssétek,
emberek! Vágjátok!
Az emberek azonban – egyik a másik után – kezdtek kidőlni; zihált a mellkasuk, lihegve
kapkodtak levegő után, a szemükbe csöpögő izzadság elvakította őket.
– Na, elég – avatkozott közbe Johnny. Emiatt áll az egész robbantás. Drasztikus eszközökkel
lehet csak ezt a sziklát szétrobbantani.
– Majd én szétdurrantom – mondta, s szavára bármelyik biztonsági ember vagy
bányafelügyelő sürgősen elsápadt volna.
– Álljatok távolabb, és fordítsátok el az arcotokat! – adta ki az utasítást Big King az
embereinek. Egyik bányász homlokáról leakasztotta a fémhálós védőszemüveget, melyet azért
hordtak, hogy a szemüket óvják a lepattanó szilánkoktól, sziklatörmeléktől. Johnnynak
nyújtotta, aki feltette a fejére.
A vászontáskából, melyben a robbantószert tartották, egy rúd dynagelt vett elő. Úgy nézett ki,
mint valami gyertya, amit sárga zsírpapírba göngyöltek.
– Add a késedet! – Big King kipattintotta nagy, összecsukható kését, és Johnnynak nyújtotta.
Johnny óvatosan kivágott egy érem alakú darabot a robbantórudacska egyik végéből, ez a
darab kétszer vastagabb lehetett mint egy pennys pénzdarab. A robbanóanyag maradékát
visszacsúsztatta a zacskóba, és odaadta a másiknak.
– Menj hátrább! – mondta, miié Big King is eltávolodott.
Johnny alaposan szemügyre vette a kőkockát, aztán a dynagelt pontosan a közepére helyezte.
Szemére igazgatta a szemüvegét, és felkapta az egyik tizennégy fontos kalapácsot.
– Fordítsd el a szemed! – figyelmeztette Big Kinget, és pontosan célzott, majd feje fölé
tartotta két kézzel a kalapácsot, aztán hirtelen mozdulattal lecsapott a dynagelre.
A szűk helyiségben a robbanás hangja olyan erővel szólt, hogy szinte fájt, Johnny füle még
utána is csengett. Egy kipattant szilánk felsértette az arcán a bőrt, apró vércsöpp buggyant ki
belőle. A csuklója fájt a kalapács lökésétől.
– Gwenyama! – mordult fel Big King csodálattal.
A robbanás három, éles peremű darabba törte a kősziklát. Johnny feltolta a szemüveget a
homlokára, kezefejével letörölte arcáról a vért.
– Gyere! – intett a fejével a alagút vége irányába. Segíts a robbantásoknál.
Gyorsan dolgoztak, bedugták a dynagelrudakat az előre elkészített lyukakba, és a
gyújtórudakkal bedöngölték a helyükre.
Akinek nem volt robbantómesteri végzettsége, azt az ilyesmiért száz rand bírságra vagy két
hónapi börtönre ítélték, esetleg mindkettőre. Big Kingnek nem volt robbantási engedélye, de
segítségével tizenöt percet lehetett megtakarítani ezen a munkafázison.
Johnny és csapata ötször robbantott azon a napon; amikor felfelé vitte a bányalift, Johnny
mégsem volt megelégedve.
– Holnap hatszor robbantunk – mondta Big Kingnek.
– Lehet, hogy hétszer – válaszolt Big King,
Hettie már a nappaliban várta. Odaszaladt hozzá, átkarolta a nyakát.
– Hoztál valami ajándékot? – kérdezte a fülébe súgva, mire Johnny sokat ígérőén felnevetett.
Ritkán fordult elő, hogy ajándék nélkül tért volna haza.
– Szóval hoztál! – kiáltotta az asszony, és keze máris a férfi zsebeit kutatta.
– Itt van! – Mélyen belemászott a férfi zakójának belső zsebébe, s kihúzott onnan egy kis
ékszeresdobozt.
– Óh! – Kinyitotta, de az arckifejezése kissé megváltozott.
– Nem tetszik? – kérdezte Johnny aggódva.
– Mennyibe került? – kérdezte az asszony, miközben a porcelán fülönfüggőket
tanulmányozta, melyek élénkszínű papagájt mintáztak.
– Hát – Johnny szégyenkezve pillantott rá –, tudod, Hettie, hó vége van, kicsit le vagyok égve,
érted, ezért aztán nem tudtam...
– Mennyibe került?
– Hát, szóval – a férfi mélyet lélegzett –, két rand ötvenbe.
– Óh – mondta Hettie –, igazán csinos. – Már egyáltalán nem érdekelte az ajándék. Oda sem
figyelve, a telerakott kandallópárkányra hajította, s indult a konyhába.
– Hé, Hettie! – kiabált utána a férfi! – Mit szólnál hozzá, ha átmennénk Fochville-be? Tánc
lesz ma este. Tvisztelünk egyet, na?
Hettie visszafordult, arca megint teli volt élettel.
– Juj, ez már igen, öregem! – lelkesedett. – Menjünk! Átöltözöm mindjárt. – Ezzel már
szaladt is végig a folyosón.
Davy is előkerült a saját szobájából, indult a műszakba.
– Hé, Davy! – Johnny megállította. – Van egy kis pénzed?
– Megint le vagy égve?
– Csak fizetésig.
– De öregem, hiszen ezeregyszáz randos csekket kaptál a hónap elején. Már elköltötted az
egészet?
– A következő hónapban – Johnny rákacsintott két vagy háromezer randos csekket kapok
majd. Akkor less rám! Na gyerünk, Davy, adj kölcsön egy ötvenest. Elviszem Hettie-t
táncolni.
Rod úgy vélte, úgy rohannak a napok, mint a távíróoszlopok, amiket egy száguldó autóból néz
az ember. Minden nappal jobban bízott saját képességeiben. Sosem kételkedett abban, hogy a
föld alatti munkákat jól irányítja, most viszont úgy találta, hogy a felszíni tevékenységet is
szilárdan kézben tartja. Tudta, erőfeszítésének hatása, mellyel a termelési költségeket akarja
csökkenteni, hamarosan mutatkozni kezd, de a dicsőséget csak akkor aratja le majd igazán,
amikor a negyedévi értékeléseket is összesítik.
Mégis, álmatlanul és gondoktól gyötörtén feküdt az ágyban a hatalmas méretű igazgatói
lakásban; néhány saját bútordarabja szinte elveszett itt, ő pedig igen magányosnak tűnt. Millió
és egy apró dolog idegesítette naponta, de akadt néhány komolyabb természetű probléma is.
Ma reggel Lily Jordan jött be hozzá az irodába.
– Mr. Innes kilenckor itt lesz.
– Mi járatban van? – Herbert Innes irányította a Sonder Ditch bányában a szinítési munkákat.
– Nem közölte velem – válaszolt Lily. A hónap közben letelt, de Lily még mindig Rod
szolgálatában maradt. A férfi úgy gondolta, végül is elfogadták.
A testes, vörös arcú Herby Innes helyet foglalt, elfogyasztotta a csésze teát, amivel Lily
megkínálta, közben részletesen beszámolt Rodnak a vasárnap délutáni golfjátszmáról.
– Oké, Herby. Mi baj van?
– Valahol szivárgunk, Rod.
– Nagyon?
– Eléggé – morogta Herby. Persze neki a finomításnál egy-két uncia arany elvesztése is már
tragédiának számított.
– Mire gondolsz?
– A mosás és a szinítés között minden héten elvesztünk néhány száz uncia aranyat.
– Igaz – hagyta rá Rod –, ez tényleg elég sok.
Havi húszezer rand veszteség, vagyis évente százhúszezer rand.
– Tudsz valamit az okáról?
– Ez már így van egy ideje, még Frank Lemmernél kezdődött. Mindent megpróbáltunk.
Rod ismeretei kissé felületesek voltak a szinítési munkákat illetően – nem mintha elismerte
volna, de azért ez volt az igazság. Azt tudta, hogy az ércet lemérik és mintát vesznek belőle,
amikor a felszínre hozzák; ebből meglehetősen pontos becsléssel megállapítják az
aranytartalmát, és összehasonlítják a tényleges érckinyerési százalékkal. Ha az adatok között
eltérés mutatkozik, azt ki kell vizsgálni, nyomon követni.
– Milyen érckinyerési százalékotok volt az utolsó negyedben?
– Kilencvenhat egész hetvenhárom százalék.
– Igazán jó – ismerte el Rod. A felszínre hozott ércből nem lehetett minden aranyat kinyerni,
de Herby majdnem az egészet kihozta belőle. Illetve, hogy pontosak legyünk, kilencvenhat
egész és hetvenhárom százalékot. Ez azt jelentette, hogy a hiányzó kétszáz uncia valahol
elvész a meddőkőzetben és az iszapgátnál.
– Mondok én valamit, Herby – szánta rá magát Rod. – Ma délután lejövök a finomítóüzembe.
Együtt végignézzük a folyamatokat, talán a friss szem hamarabb észreveszi, hol a hiba.
– Megtehetjük. – Herby szkeptikus maradt. – Már minden egyebet kipróbáltam. Ma délután
lesz a porrá őrlés. Mikorra várhatlak?
– Két órára.
Mindketten az aknatorony felé pillantottak: oda érkezett meg minden negyedik percben az
ércet szállító lift a mélyből felhozott kőzettel, amit aztán egy beton csúsztatópályára dobott le.
Minden egyes szállítmány külön meg volt jelölve: „érc" vagy „meddő" névvel.
Az ércet hatalmas tárolóedényekben gyűjtötték össze, a meddőt pedig szállítószalag vitte az
ércmosóhoz, ahol bő vízzel leöblítették, aztán a gyűjtőhelyen puffanva ledobták. A
meddőkőzethez tapadó pirinyó aranyszemcséket ilyen módon gyűjtötték össze.
Herby egészen közel hajolt Rod füléhez, hogy a csúsztatókról leeső kőzet dübörgése ellenére
is hallja a másik a szavát: – Ez a rész aggaszt legkevésbé. Itt majdnem minden csak meddő,
nagyon kevés a sárga. – Herby a szinítési munka zsargonját használta az arany neve helyett. –
Minél közelebb érünk a folyamat végéhez, annál gyanúsabb a helyzet.
Rod bólintott, követte Herbyt lefelé a vaslétrán; a tárolóedények alatti ajtóhoz értek. Hosszú,
föld alatti alagút következett, nagyon hasonló az ércszállító alagúthoz a századik szintnél.
Ismét erős szállítószalagot láttak végigfutni az alagút oldalán: a tárolóedényekből, felülről
állandóan potyogott a szalagra az érc.
Rod és Herby végigmentek a szállítószalag mellett, mely végül egy jókora elektromágnesben
végződött. Itt megálltak. Ez a mágnes különválasztotta az ércből az ércfinomító járatokon
ideérkező fémeket.
– Mennyit termeltek ki ebből? – kérdezte Rod.
– A múlt héten tizennégy tonnát szedtünk össze felelte Herby, majd a karjánál fogva, a
mellettük feltáruló ajtóhoz vezette Rodot. Most egy nyitott udvarféléhez jutottak ki, mely úgy
festett, mint valami ócskavaskereskedés udvara. Egész dombok magasodtak feszítőrudakból,
indítómotorrészekből, fémsodratú kötelekből, hornyolt csigasorokból, láncokból,
franciakulcsokból, tizennégy fontos kalapácsokból és összetekeredett, felismerhetetlen
fémdarabokból, szinte megtöltötték az egész udvart. Rozsdás volt itt minden, s többnyire
használhatatlan. A mágnes ezeket különítette el az érctől. Rod összeszorította a száját. Hát, ez
meggyőző bizonyíték. Ez a halom ócskavas évente több százezer randra rúgó pazarlást jelent.
– No, majd én teszek róla! – dünnyögte.
– Ha egy ilyen kalapács véletlenül a döntőgaratba kerül, az egészt darabokra veti széjjel –
mondta Herby panaszkodva, s visszavezette a szállítóalagúthoz.
A szállítószalag éles szögben fölfelé ívelt, ők a mellette futó pallón haladtak. Öt percig
folyamatosan mentek felfelé, Herby már lihegett, mint egy gőzgép. A lyukacsos fémpallón
keresztülnézve Rod látta, hogy néhány száz lábnyi magasságban járnak már a földtől.
A szállítószalag végre elérte a magas torony tetejét, és terhét lezuttyantotta az
osztályozóberendezés tátongó, hatalmas szájába. Amikor a toronyból a kőzettömbök ismét
lezuhantak a talaj szintjére, akkor méret szerint szétválogatták őket; a nagyobbakat a
kőtörőkhöz szállították, ahol ököl nagyságú darabokra verték szét.
– Látsz valamit? – kérdezte Herby, alig titkolva gúnyos lenézését.
Rod rámosolygott.
Megint a végtelennek tűnő fémlétrán másztak lefelé. Az osztályozok dübörögtek, az aprítok
kalapácsoltak, Rod dobhártyája már nagyon vágyott egy kis csöndre.
Végül leérkeztek a földszintre, s átmentek az ércelőkészítőbe. Ez olyan volt, mint egy
hatalmas repülőgéphangár, mint egy fémbevonatú raktár. Legalább száz yard hosszú, ötven
láb magas, teli dúsítóhengerekkel, melyek hosszú sorokban következtek egymás után.
Összesen negyven ilyen dúsító hengersor volt itt, vaskosak, mint a gőzmozdony kazánja, és
legalább kétszer olyan hosszúak. Egyik végükön jön be az érc, amit a zúzógépek már
megfelelő méretűre alakítottak. A henger alakú ércelőkészítő forog, és a szabadon mozgó
fémgömbök belül porrá törik a kőzetet.
Ha a zajt eddig nagynak mondtuk, akkor az most szörnyűnek volt mondható a porítóban. Rod
és Herby meg sem kísérelték, hogy szót váltsanak, míg csak ki nem jutottak egy viszonylag
csöndesebb helyre, a nehézfém-kiválasztó szobába.
– Nomármost – magyarázta Herby –, ettől a ponttól kezdve kezdhetünk gyanakodni. – A
halványkék, hat hüvelykes csövekre bökött, melyek a zúzómű falából ágaztak ki. – Ezekben a
csövekben porrá zúzott kőzet található, vízzel vegyítve, ezek együtt sima, folyékony masszát
alkotnak. Itt az aranynak mintegy negyven százaléka jelentkezik szabadon.
– Senki sem tud benyúlni azokba a csövekbe, ellenőriztél minden lehetséges helyet, ahol
valami rés lenne? – kérdezte Rod. Herby bólintott.
– No azért – mondta –, nézz csak ide!
A szemben lévő fal mentén egy csomó kas állt. Nehéz fémhálóból készültek, nyílásaikon egy
ember kisujja sem fért volna keresztül. A nehéz fémből készült ajtókat elreteszelték,
lelakatolták. Minden ilyen tartálysor mellett egy-egy bantu felügyelő állt fehér overallban.
Mindannyian a vízcsapnál dolgozó ember munkálkodását követték figyelemmel:
nyilvánvalóan ez szabályozta a porrá őrölt kőzet áthaladási sebességét.
Herby megtorpant az egyik kasnál.
– Arany! – mutatott oda. A szorosan őrzött osztályozómű mögött a porrá zúzott kőzet szürkés
folyama ömlött több kifolyóból egyszerre egy hajlított, fekete gumilapra. A lap felszíne
mélyen bordázott volt, s a szabadon megtalálható arany összegyűlt a barázdákban, lehúzta a
saját súlya. Az arany olyan vastagon állt itt, mint a vaj egy Dagwood szendvicsben, zsírosán
sárgállott a gumi gyűrődéseiben.
Rod megállíttatta a fémhálót és megrázta.
– Nem – nevetett Herby –, ezen az úton senki nem juthat be.
– Hogyan tisztítjátok le az aranyat a lapról? Be tud jutni valaki az ülepítőhöz? – kérdezte Rod.
– Az ülepítő automatikusan tisztítja saját magát mondta Herby. – Nézd csak!
Rod most vette észre, hogy a gumifelület nagyon lassan, de mozog; ez is egy végtelenített
szalag volt, mely két görgőn haladt. Amikor a szalag megfordult, akkor finom kis lyukakból
vizet lövelltek rá, és a víz a mélyedésekből egy gyűjtőkádba mosta be az aranyat.
– Csak én jutok oda a gyűjtőhöz. És naponta cseréljük ezeket a kádakat.
Hát, ez bizony bombabiztosnak látszott, Rodnak be kellett látnia.
Megfordult, szemügyre vette a négy bantu felügyelőt. Mindegyik belemerült szolgálata
teljesítésébe, és Rod azzal is tisztában volt, hogy a bányatársaság alaposan ellenőrizte őket,
tökéletesen megbízhatók. Gondosan választották ki ide az embereket, és alaposan
átvilágították a múltjukat, mielőtt munkát adtak volna nekik a szinítésnél.
– Meg vagy elégedve? – kérdezte Herby.
– Rendben van – bólintott Rod, s mindketten távoztak az átellenben lévő ajtón át. Még be is
zárták maguk mögött.
Ahogy kitették a lábukat a helyiségből, a négy bantu felügyelő megmozdult. Kiegyenesedtek,
a nagy koncentrálástól támadt ráncaik kisimultak az arcukon, helyettük megkönnyebbült
vigyorgás látszott. Az egyik valami megjegyzést tett, erre mindannyian felröhögtek, és
kinyitották tunikájuk derékkötőjét. Nadrágszárukból egy negyed hüvelyk vastagságú rézdrótot
húztak elő, és szépen beledugták a drótokat a háló lyukaiba.
A Sántának, a helyi fotósnak majdnem egy évébe telt, míg kiagyalta, hogyan lehet kissé
megcsapolni az aranyat a szigorúan őrzött és ellenőrzött ülepítőkből. A módszer végül, mint
minden használható módszer, igazán egyszerű volt.
A higany úgy szívja magához az aranyat, mint az itatóspapír a nedvességet. Minden
mákszemnyi kis aranyport felszippant, ami csak érintkezésbe kerül vele. A higany további
tulajdonságai közé tartozik, hogy szétteríthető a rézen, mint vaj a kenyéren. És a vörösrézre
felkent higanyréteg ugyancsak megőrzi mágneses képességét az arannyal kapcsolatban.
A Sánta ügyesen kiagyalta, hogyan lehet a vörösrézhuzalt higannyal bevonni. Ezt a huzalt
aztán szépen be lehet dugni a fémrács nyílásain keresztül, és ráfektetni a barázdált
gumilemezre; ahová helyezik, onnan minden fölötte áthaladó milligramm aranyat magához
szippant. A huzalokat gyorsan bedugják a nadrágszárba, ha valami főnök közeleg, így tudják
kicsempészni vagy becsempészni ezeket a huzalokat az ülepítő területére.
A Sánta minden este begyűjtötte az aranytól megvastagodott huzalokat, és négy
segítőtársának kiosztotta a higannyal bevont újakat. Az elhagyott bánya területén, a hegyhát
mögött a Sánta minden este higanyt forralt, hogy kiolvassza belőle az aranyat.
– Tehát – Herby a hengermű áldott csöndjében végre normális hangerővel tudott beszélni –,
így választjuk ki a szabad aranyat – ami maradt az a szulfátos aranyérc. – Cigarettával kínálta
Rodot, miközben elsétáltak a hatalmas fémkádak mellett, melyek több holdnyi területen
voltak elhelyezve. – Ezekbe a kádakba ciánt pumpálunk. A cián feloldja az aranyat és oldatot
képez vele. Aztán vége a cianidálásnak, és a következő lépésben cinkporon futtatjuk végig az
ötvözetet. Az arany lerakódik a cinkre, égetéssel megszabadulunk a cinktől, és most már csak
az arany marad vissza.
Rod rágyújtott egy cigarettára. Mindezt persze ő is tudta, Herby előadása a fontos embereknek
szóló gyárlátogatásra emlékeztette. Öngyújtóját megpöccintette, Herby felé tartotta a lángot. –
Amikor oldat formájában van, akkor már senki sem tudja kiszippantani belőle az aranyat.
Herby csak a fejét rázta, mélyen leszíva a füstöt. Ha minden egyebet kihagyunk a számításból,
a cián akkor is halálos méreg. Az órájára pillantott. – Három óra húsz, most kezdődik a
porlasztás. Átmenjünk az olvasztóműbe?
Az olvasztóműhely volt az egyetlen téglaépület a fémmel bevont házak között. Kicsit
távolabb állt a többitől. Ablakai magasan voltak, sűrűn berácsozva.
A fémből készült ajtónál Herby csöngetett, az ajtón félrehúzták a kémlelőnyílást. Rögtön
megismerték mindkettejüket, az ajtó azonnal szélesre tárult. Egy ketrecfélébe léptek be,
melyet csak akkor lehetett kinyitni, mikor mögöttük bezárult a kinti ajtó.
– Tiszteletem, Mr. Ironsides, Mr. Innes. – Az őr bocsánatkérően nézett rájuk. – Legyenek
szívesek beírni a nevüket. – Az őr egy nyugdíjas, pocakos rendőr volt, a derekán revolver
lógott.
Beírták a nevüket, az őr pedig jelzett a másik bizton: sági embernek, aki fenn az olvasztóban
sétálgatott a keskeny fémpallón. Az őr a hóna alá kapta dugattyús puskáját, s elfordított egy
kapcsolót maga mellett.
A rácsos ketrec ajtaja kinyílt, bementek.
A szemben lévő falon elektromos kemencék voltak beépítve a téglafalba. Emlékeztettek a
pékségek kemencéire, ahol kenyér sül a sütőben.
A helyiség betonpadlója majdnem üres volt, mindössze a rakodóberendezés látszott ott; ez
vitte fémkarjain az olvasztótégelyeket és az öntőmintákat. Az olvasztóműhely fél tucatnyi
dolgozója fel sem pillantott Herby és Rod jöttére.
A művelet előrehaladott állapotban volt már, a szállítógép karja megbillent, vékony sugárban
olvasztott arany buggyant ki az olvasztótégely kiöntőjéből, belefolyt az öntőmintába. Az
arany sistergett, füstölt, szikrázott, apró vörös és kék csillagok villantak a felületén, miközben
hűlni kezdett.
Az öntőforma mellett már vagy negyven-ötven rúd feküdt egy gumikerekű talicskán. A rudak
valamivel kisebbek voltak egy gyufásdoboznál. Még kicsit göröngyösnek látszottak, mint a
frissen öntött aranynál ez megesik.
Rod megállt, megérintette az egyik arányúidat. Még most is forró volt, és kicsit zsíros
tapintású, ez is a frissen öntött arany jellemzője.
– Mennyit ér ez? – kérdezte Herbyt, aki megvonta a vállát.
– Körülbelül egymillió randot, lehet, hogy egy kicsit többet.
Hát, így néz ki egymillió rand, mosolygott Rod, nem valami döbbenetes hatású látvány.
– És mi a következő lépés? – kérdezte.
– Most lemérik az aranyrudat, aztán mindegyik rúdba belepecsételik a súlyát és a sorszámát. –
Egy jókora, kör alakú széfajtóra mutatott a mellette levő falon. Ma éjszaka itt tárolják a
rudakat, holnap pedig fegyveres páncélautó jön érte Johannesburgból. – Herby kifelé indult az
olvasztóból. – No, de nem ez a gond. Valahol előbb tűnik el az arany, még mielőtt elérné az
olvasztóműhelyt.
– Hadd gondolkozzam ezen pár napig – mondta Rod. – Aztán jöjjünk össze megint,
próbáljunk valami megoldást találni.
Most is ezen törte a fejét. Feküdt a sötétben, egyik cigarettát a másik után szívta.
Csak egy megoldás kínálkozott. Bantu rendőröket kell beállítani a szinítési munkákhoz.
Soha véget nem érő játszma volt ez a bányatársaságok és a porítórészleg munkásai között. És
egy-egy találékony elme mindig kitalált valami új módot, amivel lopni lehetett az aranyat. A
bányatársaság persze idővel rájött a lopásra, hiszen összehasonlították a várt eredményeket a
valóságos kitermelési adatokkal, aztán nekiláttak, hogy megtalálják a rést, amin keresztül az
aranyat kiszipkázzák; dolgoztak rajta sokszor egy hétig, egy hónapig, néha egy évig is. Aztán
megtalálták. Jöttek a vizsgálatok, szigorú ítéletek, melyről a bányatársaság körlevélben
értesítette a többieket; mindenki intézkedett, és várta a következő tolvajlást.
Az aranynak több figyelemreméltó tulajdonsága van: a súlya, nem rozsdásodó természete, s
nem utolsósorban az a képessége, amivel mohóságot és vágyat képes támasztani az emberek
lelkében.
Rod elnyomta a cigarettáját, az oldalára fordult, felhúzta a takarót a válláig. Mielőtt elaludt,
utolsó gondolata most is az volt, mely ezekben a napokban sosem hagyta nyugodni igazán.
A Delange fivérek majdnem ezerötszáz lábra fúrtak két hét alatt. Ha így haladnak tovább, hét
héten belül elérik a Big Dippert; akkor ez az egész aranylopási ügy teljesen érdektelenné
válik.
Pontosan abban az időben, amikor Rod Ironsides aludni készült, Big King üzlettársával és
törzsbéli rokonával, Philemon N'gabaival, más néven Sántával borozgatott.
Egymással szemben foglaltak helyet egy-egy agyonnyomorgatott nádszéken, maguk közé
csak egy lámpást és egy gallonos üveg Jeripigo bort helyeztek.
Az elhagyatott bánya denevérszaga igazán nem emelte a bor élvezhetőségét, de ez nem
érdekelte a két férfit: ők nem az ízéért itták a bort, hanem a hatásáért.
A Sánta ismét telitöltötte az olcsó poharat, amit Big King elé tartott, s mialatt a bor az
üvegpohárba bugyogott, egyre csak folytatta támadását Jósé Almeida, más néven a Portugál
jelleme és erkölcsi felépítése ellen.
– Sok-sok ideje hordozom már a szívemben ezeket a dolgokat, hogy beszélhessek veled róluk
– mondta
Big Kingnek –, de vártam addig, míg csapdát nem tudtam állítani neki. Olyan ő, mint az
oroszlán, mely a mi nyájunkból ragadja ki áldozatait; halljuk üvöltését az éjszakában,
hajnaltájt látjuk a nyomait a földön, állataink csontvázánál, s mégsem találkozunk vele
szemtől szemben.
Big King élvezettel hallgatta a Sánta zengzetes beszédét, s mialatt hallgatta, úgy nyelte a
Jeripigót, mintha csak víz lenne. A Sánta újra és újra telitöltötte a poharát.
– Megvitattam magammal a kérdést, s így szóltam: „Philemon N'gabai, az nem elég, ha te
csak gyanúsítod ezt a fehér embert. Arra is szükség van, hogy a saját szemeddel lássad, lopja
a vagyonodat."
– De hát hogyan, Sánta? – Big King hangja öblösebbé vált; a boroskancsóban folyamatosan
süllyedt a bor szintje, most már csak félig volt. – Mondd meg, hogyan kaphatjuk el ezt az
embert!?! – Big King felemelte az öklét, akkora volt az, mint egy fürtnyi banán. – Én...
– Nem, Big King! – A Sánta megborzadt. – Nem szabad bántanod! Hogyan tudjuk aztán
eladni az aranyunkat? Be kell bizonyítanunk, hogy csal, és tudomására hozni, hogy mi tudjuk
ezt. Akkor aztán minden mehet tovább a maga útján, csakhogy ezentúl a teljes mennyiségért
fog fizetni nekünk.
Big King elgondolkozott, végül bánatosan felsóhajtott.
– Igazad van, Sánta. Mégis, azért szerettem volna... Megint felemelte az öklét, mire a Sánta
gyorsan folytatta.
– Éppen ezért, elküldtem a bátyámért, aki a johannesburgi mérleggyár teherautósofőrje, ő
pedig hozott egy finom súlyt a gyárból, pontosan nyolcunciás súlyt.
– Ezzel a Sánta előszedett egy henger alakú kis súlyt a zsebéből, odaadta Big Kingnek, aki
érdeklődéssel kezdte tanulmányozni.
– Ma este, ha a portugál lemérte az aranyat, azt mondod: „Most pedig barátom, mérd le
nekem ezt is", és figyelsz, hogy helyesen mér-e. És ezentúl, ezen fogja lemérni az aranyat,
mielőtt eladnánk.
– Hú! – kacagott Big King. – Te aztán ügyes fickó vagy, Sánta!
Big King szeme véreres volt, pillantása ködös. A Jeripigó, rossz minőségű, magas
szesztartalmú bor volt, és ő majdnem egy gallonnal leeresztett a torkán belőle. Most szemben
ült a portugál boltossal a vegyeskereskedés hátsó helyiségében; nézte, ahogyan a portugál az
aranyport átöntötte az ékszermérleg tálkájába. A por piramis alakban ömlött szét, s tompán
csillogott a fejük felett lógó egyetlen égő gyér fényében.
– Százhuszonhárom uncia. – Almeida Big Kingre pillantott, mintegy elfogadást várva; zsíros,
fekete hajtincse a homlokába hullott. Az arca sápadt volt – keveset tartózkodott a levegőn –,
szakállának kékes sertéi éles ellentétben álltak sápadt bőrének színével.
– így igaz – bólintott Big King. Garatjában hátul érezte a szesz ízét, olyan erős volt az, mint
utálata a vele szemben helyet foglaló ember iránt. Böffentett.
Almeida levette a tálkát a mérlegről, s óvatosan visszatöltötte az aranyport a csavaros tetejű
üvegbe.
– Hozom a pénzt. – Félig már felemelkedett a székből.
– Várjon! – szólalt meg a másik; a portugál némi csodálkozással pillantott rá.
Big King elővette kabátzsebéből a súlyt. Kitette az asztalra.
– Mérje le ezt a saját mérlegén – mondta a portugálnak.
Almeida szeme a súlyra villant, aztán onnan vissza Big King arcára. Visszasüllyedt a székébe,
a homlokába hulló hajtincset hátrasöpörte. Megszólalt, de a hangja elcsuklott, gyorsan
megköszörülte a torkát.
– Miért? Valami baj van? – Hirtelen feltűnt, milyen hatalmas a vele szemben ülő férfi. És
érezte, hogy borszagú a lehelete.
– Mérje meg! – Big King nyugodtan mondta, minden harag nélkül. Kifejezéstelen arccal
nézett, de ködös, vöröses fényű pillantásában gyilkos szándék villant.
Almeida félni kezdett, halálos, jeges félelem lett úrrá rajta. El tudta képzelni, mi történik, ha
egyszer kiderül, hogyan téved az elszámolásnál.
– Rendben van – mondta, hangja kényszeredetten, idegenül hangzott. A pisztoly ott lapult a
fiókban, a jobb térde mellett. Meg volt töltve, egész sorozat töltény lapult a kakas alatt. A
biztonsági zár rajta volt ugyan, de ez csak egy másodperc késedelmet okozhat. Tudta, nem is
kell lőnie – ha egyszer a kezében a fegyver, akkor megint ő irányítja az eseményeket.
Ha mégis használnia kell a fegyvert, akkor ez a 45-ös kaliberű pisztoly még egy olyan óriást
is képes megállítani, mint ez a hatalmas bantu. Önvédelem – gondolta ki nagy sietve. Betörő
járt itt, megleptem munka közben, mire ő rám támadt. Ez jó lesz. Ezt beveszik.
De hogyan kapja elő a pisztolyt? Lassan próbálja kilopni a fiókból, vagy merészen csapjon le
rá?
Közöttük ott volt az asztal, beletelik néhány másodperc, míg a bantu felfogja, mi történik, és
megint pár másodperc, míg az asztalt megkerüli. Rengeteg ideje van tehát.
Megragadta a fiók húzóját, a fiók felpattant. Körmeivel a fiók fáján kaparászott, mialatt nagy,
fekete amerikai haditengerészeti pisztolya után kutatott, aztán diadalérzettel telve, keze a
pisztolyagy köré kulcsolódott.
Big King úgy ugrott fel az asztal tetejére, mint valami sötét förgeteg. A mérleget és az
aranyporos üveget félresodorta, azok csörögve lerepültek a padlóra.
Még mindig a székben ülve, kezében a pisztollyal és Big Kinggel a nyakában, Almeida
hátrazuhant. Sok évvel ezelőtt Big King egy szafariállomáson dolgozott Portugál Kelet-
Afrikában, jól ismerte a lőfegyverek ejtette sebeket az elhullott állatokon. Abban a
pillanatban, amikor meglátta Almeida kezében a pisztolyt, ugyanolyan rettegés lett úrrá rajta,
mint a portugálon. A félelemtől csak még gyorsabb lett, és félelmében támadt olyan vadul a
másikra, miközben az szabadulni próbált alóla.
A csuklójánál ragadta meg Almeida pisztolyt szorongató kezét, megrázta, hogy a fegyver
kiessen belőle. Jobb kezével torkon ragadta a portugált, s mindkét markával, karjának teljes
erejével, ösztönösen szorítani kezdte. Érezte, valami roppant a jobbjában, szétrepedt, mint egy
dióhéj, ujjai egyre mélyebben vájtak bele a reszkető húsba^ A portugál ujjai egyszerre
elernyedtek, a pisztoly kiesett közülük, és elgurult, egészen a szemben lévő falig, ott egy
tompa puffanással megállt.
Big King csak ekkor tért magához, józan eszét eddig elvette a félelem. Most egyszerre
észrevette, hogy a portugál moccanás nélkül fekszik alatta. A nyaka lehetetlenül furcsa
szögben csavarodott elő a válla mellől. Lazított a szorításán, s feltérdelt. A portugál már nem
élt. Szeme kitágult, pillantása csodálkozó volt, egyik orrlyukából vér szivárgott a felső ajkára.
Big King az ajtó felé hátrált, pillantása rémülten tapadt a kiterült holttestre. Amikor odaért az
ajtóhoz, megtorpant, habozott, végül leküzdötte a késztetést, hogy elrohanjon. Uralkodni
tudott menekülési vágyán, s visszatérdelt az asztal mellé. Először is a henger alakú súlyt kapta
fel, ez volt minden baj okozója, gyorsan zsebre vágta, aztán kezdte összesöpörni a
szétszóródott aranyport és a csavaros tetejű üveg maradványait. Az íróasztalon borítékokat
talált az iratok között; az aranyport és az üvegszilánkokat borítékokba töltötte. Tíz perc múlva
a hátsó ajtón át kisurrant az éjszakába.
48
Mialatt Big King sietett vissza a bányászok szállására, Rod Ironsides nyugtalanul
hánykolódott az ágyban; a lepedők, takarók már átnedvesedtek az izzadságtól, összegyűrődtek
a mocorgástól. Saját fantáziájának foglyaként vergődött, rémlátomás gyötörte, melytől nem
tudott szabadulni. A rémlátomás hatalmas volt, szinte végtelen és zöldes színű, remegően
áttetsző, furcsán földöntúli. Tudta, az egészet csak egy üvegfal választja el tőle. Ott lapult
előtte, érezte jeges hidegségét, látta a fényt, mely átragyogott rajta, és félt, halálosan rettegett.
Hirtelen megrepedt az üvegfal, csak egy hajszálnyira, és keresztülszivárgott rajta egy csepp.
Egyetlen, körte alakú csepp, olyan tökéletes formájú, mintha Tretchikoff festette volna.
Csillogott, mint valami drágakő.
A legborzasztóbb dolog volt, amit valaha is látott életében. Álmában kiáltani próbált, próbálta
figyelmeztetni a többieket, de a repedés egyre nagyobb lett, a csepp lecsúszott az üvegen, és
újabb csepp követte, majd még egy csepp következett. Váratlanul, a repedt üvegdarab szinte
kirobbant a falból, Rod sikoltott, mert a víz habzó áradat formájában lövellt ki.
Borzasztó dörrenéssel az egész üvegfal összetört, hegymagasságnyi zöld víztömeg szakadt le
rá, fehér hab rohant a tetején tajtékozva.
Félig ülve felébredt az ágyában, szája a rémület sikolyát formálta, teste úszott az izzadságban.
Percekbe telt, míg vad szívdobogása csillapodott kissé. Kiment a fürdőszobába. Egy pohárba
vizet töltött, a fény felé tartotta.
– Víz. Ott van. – Motyogta. – Tudom, hogy ott van! Kiitta a vizet a pohárból.
Meztelenül állt, az izzadság lassan ráfagyott a testére, közben kortyolta a vizet, és valami
eszébe jutott. Még nem hallotta, hogy előtte bárki más megpróbálta volna, de még eddig senki
sem volt olyan őrült, hogy a Big Dipper halálcsapdájába próbáljon vágatot fúrni.
– Megfúratom a függőfalat és betöltetem egy robbanóhálóval a folyosót. Máris odarendelem a
Delange fivéreket, így bármikor, amikor csak akarom, berobbanthatom az egész átkozott tetőt,
s ezzel elzárhatom az alagutat.
Rodot egészen meglepte, mennyire megkönnyebbült az ötlettől. Csak most értette meg,
milyen mélyen aggasztotta ez a gondolat mostanáig. Visszament a hálóba, kiegyenesítette az
ágyneműt. Valahogy mégsem akart jönni az álom. Tele volt a feje mindenfélével, ötletek,
elgondolások kavarogtak benne, aztán hirtelen Terry Steyner képe jelent meg képzeletében.
Nem látta már két hete, nem látta, amióta Manfréd Steyner visszatért Európából. Kétszer
beszéltek telefonon kapkodósan, zavarosan, utánuk igazán nem érezte magát elégedettnek.
Egyre inkább rájött, hogy hiányzik neki az asszony. Egyetlenegyszer próbált vigaszt keresni
másutt, de próbálkozása hervasztó kudarcnak bizonyult. Már a kezdeti manővereknél beleunt
az egészbe, s visszaszállította a fiatal hölgyet családja kebelébe tizenegykor, ami hallatlanul
korai időpont egy szombat estén.
Csak az új munkakörrel járó, véget nem érő feladatok tartották vissza attól, hogy átszökjön
Johannesburgba.
– Tudod, Ironsides, jobb lesz, ha összeszeded magad egy kicsit, s nem veszíted el a fejedet
ezzel a nővel kapcsolatban. Jusson eszedbe, mit fogadtál: soha többé!
Felverte a párnáját, s végre lenyugodott.
Terry némán feküdt, vart. Hajnali négy óra volt. Ez az az éjszaka lesz. Mindjárt jön. Olyan
rémület fogta el, amilyet soha ezelőtt nem ismert. Hideget, nyálkás hűvösséget érzett a
gyomrában. Eddig szerencsés volt. Mióta Manfréd hazaérkezett Párizsból, még nem
közeledett hozzá. Ennek már két hete; nem tarthat örökké. Ma éjjel.
Hallotta a motor zaját, mialatt az autó a bejáróhoz hajtott, és most már igazán betegnek érezte
magát. Nem bírom, döntötte el, többé nem bírom megtenni, soha. És ennek nem is ilyennek
kell lennie, most már tudom. Ez nem mocskos, nem alattomos, nem pocsék, hanem olyan...
olyan... amilyen Roddal volt, olyan.
Meghallotta, hogy Manfred a hálószobájában járkál, hirtelen felült az ágyban.
Kétségbeesettnek érezte magát, mint akit üldöznek.
A férfi halkan benyitott hozzá.
– Manfréd? – kérdezte határozott hangon.
– Én vagyok. Nincs semmi baj. – Már jött is az ágy felé, csak sötét, személytelen árnya
látszott; szétnyitotta a hálóköntöse övét.
– Manfréd – motyogta Terry –, ebben a hónapban előbb jött meg a bajom. Elnézést.
A férfi megállt. Terry látta, keze lehanyatlott, teljes mozdulatlanságba merevedett.
– Óh! – szólalt meg végül; az asszony hallotta, hogy a lábát a vastag szőnyegbe törli. – Csak
azért jöttem, hogy megmondjam – egy kicsit töprengett magyarázatot keresve a látogatásra –,
hogy... hogy öt napra elutazom. Pénteken indulok. Durbanben és Cape Townban lesz dolgom.
– Majd becsomagolom a holmidat.
– Mi? Ja, persze... köszönöm. – Ismét a szőnyeghez dörgölte a lábát. – Hát akkor... – Várt egy
pillanatig, majd megállt, ajkát sietősen az asszony arcához érintette. – Jó éjt, Theresa.
– Jó éjt, Manfréd.
Öt nap, az asszony csak feküdt a sötétben, és ujjongott a boldogságtól. Öt teljes nap, együtt
Roddal.
Hans Grobbelaar felügyelő, a dél-afrikai bűnüldözési osztály detektívje kalapját a tarkójára
tolva ült a szék szélén; éppen telefonon beszélt, a kagylót egyik, zsebkendővel letakart
kezében tartotta. A felügyelő magas férfi volt, hosszú, szomorkás arccal, bánatosan konyuló,
őszes bajusszal.
– Aranyfelvásárlás – mondta a kagylóba, nyilvánvalóan egy kérdésre válaszolva. – Aranyport
találtunk mindenütt a helyszínen, meg egy ékszerészet! mérleget, aztán egy 45-ös automata
pisztolyt, a biztonsági zár rajta, az ujjlenyomatok a halottól származnak. – Most figyelt. – Ja.
Ja. Rendben van, ja. Kitekerték a nyakát, úgy tűnik. – Megforgatta a széket és lenézett a
holttestre, mely mellette feküdt a földön. – Kis vér látszik a száján, de semmi több.
Az egyik nyomszakértő lépett az íróasztalhoz, Grobbelaar felállt, hogy a másik munkához
láthasson, de a hallgatót még mindig a füléhez szorította.
– Ujjlenyomatok? – kérdezte undorodva. – Minden teli van velük, eddig vagy negyvenet
sikerült biztosítanunk. – Pár pillanatig megint fülelt. – Nem, elkapjuk, az egyszer biztos.
Valószínűleg valamelyik bantu bányász lehetett, mindegyiknek megvan az ujjlenyomata.
Csak ellenőrizni kell az ujjlenyomatokat, és kikérdezni az embereket. Ja, megtaláljuk egy
hónapon belül, az nem is kétséges! Ötre visszamegyek a John Voster térre, amint itt
végeztünk. – Letette a kagylót, aztán állt és a meggyilkolt embert nézte.
– Rohadt nyavalyás – szólalt meg mellette Hugó őrmester. – Kihívta maga ellen a sorsot:
aranyat vesz! Az arany pont olyan borzasztó, mint a gyémánt. – A kezében levő, nagy alakú
borítékra mutatott. – Összeszedtünk egy csomó üvegszilánkot. Azt hiszem, annak az üvegnek
a darabjai, melyben az aranyat tárolta. A gyilkos megpróbálta eltüntetni a nyomokat, de nem
nagyon sikerült. Ezeket az asztal mellett találtuk.
– Ujjlenyomatok?
– Csak egyetlen üvegszilánk elég nagy hozzá. Azon van egy elmosódott ujjnyom, talán
használni tudjuk.
– Rendben – bólintott Grobbelaar. – Akkor hát, rajta! Női sírás hangzott valahonnan a ház
belsejéből,
Hugó elfintorítóttá az arcát.
– Már megint kezdi. A fenébe, azt hittem, végre belefáradt. Ezek a nyavalyás portugál nők a
legrosszabbak.
– Hallaná, amikor gyereket szülnek – morgott Grobbelaar.
– Hol hallotta őket?
– Egy portugál nő éppen a feleségem melletti szobában volt a szülészeten. Úgy ordított, a
plafon majdnem beszakadt.
Grobbelaar bajusza még szomorkásabban csüngött most, amikor arra gondolt, milyen munka
vár rá. Órák, napok, hetek telnek el kikérdezéssel és ellenőrzéssel, majd ismételt ellenőrzéssel,
s mindezt egy csomó mogorva és ellenséges gyanúsítottal csinálhatja végig.
Felsóhajtott, hüvelykjével a holttestre bökött. No, vele egyelőre végeztünk. Szóljon a
trancsírozóknak, jöhetnek érte, vihetik.
Kodnak majdnem két napjába telt, míg kiagyalta a robbanó védőháló tervét. Gondosan
kimérte a furatok szögét és mélységét, ezzel az volt a célja, hogy a függőfalban a legnagyobb
pusztítást lehessen szükség esetén véghezvinni. A terv szerint Rod a járat oldalfalait is
megfúratta, és oda is robbanószert töltöttek, melynek aztán kellett felrobbannia, hogy a
függőfal már beomlott. Ez majd besodorja a kőtörmeléket az alagútba, és ott az egész
összetömörül.
Rod tökéletesen tisztában volt azzal, hogy milyen hatalmas ereje van annak a vízoszlopnak,
mely egy négyzethüvely knyi területre kétezer fonttal nehezedik, vagy talán még többel, ezért
határozta el, az alagútból legalább háromszáz lábnyit gáttal kell ellátni. S ezt a gátat éppen ez
a robbanóvédelem volt hivatva kialakítani, noha – ezt is tudta – még ez sem lesz képes
tökéletesen elzárni a vizet. Arra azonban alkalmas lesz, hogy csökkentse a víz áradási
sebességét, és módot adjon a cementelőcsapatnak, hogy odaérjen és elszigetelje a járatot.
A Delange fivérek azonban nem osztoztak Rod lelkesedésében a tervet illetően.
– Na, de uram, legalább három-négy napba beletelik, hogy megfúrjuk ott is a falát és
telirakjuk robbanószerrel – tiltakozott Johnny, amikor Rod megmutatta gondosan elkészített
tervrajzát.
– De még mennyire! – dörrent rá Rod. – Azt akarom, hogy rendesen csinálják meg! Legalább
egy hétig tart majd ez a munka.
– Azt mondta először, nagyon gyorsan kell haladnunk. Arról egy büdös szót sem szólt akkor,
hogy úgy kell megfúrni a függőfalat, hogy lyukasabb legyen, mint a sajt.
– Akkor most mondom! – felelte Rod kíméletlen hangon. – Sőt még azt is most mondom,
hogy megcsinálják a fúrást, de addig nem teszik a helyére a robbantószert, amíg le nem
jöttem, és meg nem bizonyosodtam felőle, hogy olyan mélyre hatoltak, ahogyan azt kértem.
Nem bízott sem Johnnyban, sem Davyben, hogy tényleg befúrnak húsz láb mélyre, amikor el
lehet azt intézni hat láb mély furattal is, aztán betöltik a robbanószert, és senki meg nem
mondja, mi a különbség. Addig semmi esetre sem, amíg túl késő nem lesz.
Davy Delange most szólalt meg először.
– Hajlandó nekünk többlet-négyzetölben kifizetni az időt, amit ezzel elvacakolunk? –
kérdezte.
– Egy műszak négy négyzetölnek számít. – Rod belement, hogy úgy kárpótolja őket, mintha
nagyobb mennyiségű kőzetet bányásznának ki.
– Nyolc! – vágta rá Davy.
– A fenét! – kiáltott Rod. Ez már igazán rablás lett volna.
– Hát nem is tudom – morogta Davy, és összehúzott, ravaszkás pillantással méregette Rodot.
– Esetleg beszélek Duivenhage testvérrel, érti, tanácsot kérek tőle.
Duivenhage az egyes akna szakszervezeti megbízottja volt. Már Frank Lemmert is majdnem
az ideg-összeroppanás szélére kergette, most pedig Rodney Ironsideszal próbálkozott. Rod
nemrég előállt az ötletével a főnökségnél: adjanak ennek az embernek valami jó, zsíros állást
az ügyintézésben, és akkor majd nem alkalmatlankodik örökké. Mert arra igazán nem vágyott,
hogy Duivenhage testvér körbeszimatoljon a Big Dipper felé vájt fejtésben.
– Hatot megadok – mondta végül.
– Hát... – Davy elgondolkozott.
– Hat már jó ár, Davy – vágott közbe Johnny, mire Davy ránézett. Johnny a kezéből verte ki a
biztosnak látszó győzelmet.
– Jó, akkor megegyeztünk. – Rod gyorsan berekesztette a tárgyalást. – Azonnal kezdjék meg a
háló fúrását!
Rod elképzelése szerint ezerkétszáz robbantólyukat kellett kifúrni, és ebbe kellett két és fél
tonna robbanószert elhelyezni. A háló a 66-os szint főfolyosójáról indult, és ezer lábnyi
mélységbe vezetett lefelé.
A vágat most már széles, jól megvilágított, gondosan ventilált levegőjű alagút volt, minden a
helyén: a légtisztító csövek, a sűrített levegővel működő gépek; az elektromos vezetéket
felszerelték a függőfalra, a földre acél sínpár volt lefektetve.
A fejtésen minden munka szünetelt, mialatt a Delange fivérek a háló elkészítésén dolgoztak.
Könnyű munka volt, nem követelt különösebb erőfeszítést. Minden robbantólyukat kifúrtak
már, Davy beledugta a lyukakba a pálcát, hogy megmérje a lyuk hosszát, aztán egy kis
papírral eltömte. Maradt idő a kávézgatásra, a tervezgetésre.
Davyt három gondolat foglalkoztatta szüntelenül, miközben leült megpihenni, várva, hogy a
következő robbantó lyuk elkészüljön. Néha félórán keresztül is képes volt kizárólag az
ötvenezer randjára gondolni. Mind az övé volt, nettó összegben ötvenezer, melyet kínos
gonddal gyűjtött össze az évek során, s nagy szeretettel helyezett letétbe a Johannesburgi
Tervezési Társulásnál. Elképzelte a bankjegyeket szépen kötegekbe rakva, aztán zöld
dombokká felhalmozva, amint a társaság széfjében gyarapodtak. Mindegyik kötegen az ő
neve állt: Davy Delange.
Ezután gondolatai gépiesen a vásárlandó birtokra vándoroltak. Elképzelte, milyen lesz,
amikor esténként kiül széles verandájára, a nap lebukó sugarai megvilágítják a Swart Berg
csúcsait a völggyel szemközt, s a nyája az udvarház felé ballag haza a legelőről.
Álmaiban egy asszony is üldögélt mellette a verandán. Az asszonynak vörös haja volt.
Az ötödik nap hajnalán, amikor Davy hazafelé tartott a munkából, csöppet sem érezte magát
fáradtnak. Az éjszakai műszak könnyű volt és eseménytelen.
Johnnyék hálójának ajtaja zárva volt. Davy az újságot böngészte, mialatt reggelizett, a
Modesty Blaise-ről és Willie Garvinról szóló képregénysort, kalandjaik mint mindig –
teljesen lekötötték. A mai újságban Modesty bikinit viselt; Davy tanulmányozgatta a rajzot,
majd összehasonlította az alakot testvére feleségének hatalmas, egészséges testével. Az
asszony képe nem tágított mellőle akkor sem, amikor ágyba bújt; álomtalanul heverészett,
képzeletében Modestyből Hettie lett és Willie Garvinból Davy.
Elmúlt egy óra, ő még mindig nem aludt el. Felült, a törölközőért nyúlt, melyet az ágy
lábához tett. Körbetekerte a derekán, s kilépett a folyosóra, indult a fürdőszoba felé.
Lenyomta a kilincset, az engedett a keze alatt: szemtől szembe találta magát Hettie
Delangezsal.
Az asszony fehér csipkéből készült köntöst viselt, a lábán strucctollas papucsot. Az arca
festetlen volt, haját kefélte, s egy szalaggal összefogta.
– Óh! – lihegte meglepetten. – Megijesztettél, öregem.
– Igazán sajnálom. – Davy az asszonyra mosolygott, egyik kezével a törölközőt tartva. Hettie
szeme villámgyorsan végigmérte a férfi meztelen felsőtestét.
Davy olyan izmos volt, mint egy profi ökölvívó. Mellkasán a szőrzet erősen göndörödött.
Mindkét karját tetoválás díszítette, ez még jobban kiemelte izmainak nagyságát és
keménységét.
– Hűűű, te aztán erős vagy – dünnyögte Hettie elismerő hangon, mire Davy ösztönösen
behúzta a hasát.
– Úgy véled? – A mosolya önelégültté vált.
– Igen. – Hettie előrehajolt, megérintette a férfi karját. – És kemény is!
Ettől a mozdulattól a hálóköntös kissé szétnyílt. Davy elvörösödve bámulta a dekoltázst.
Mondani akart valamit, de nem jött ki hang a száján. Hettie ujjai a karján babráltak, közben
egyre a férfi pillantásának irányát fürkészte. Lassan közelebb lépett hozzá.
– Tetszem neked, Davy? – kérdezte mély torokhangon; a férfi valami állatias üvöltéssel
nekiesett.
Kezével tépte-marcangolta a köntös kivágását, testével a falhoz nyomta az asszonyt,
miközben szája vadul kereste az övét. Keményen nekifeszült teste követelő volt, nézése
őrjöngő, lélegzete akadozó.
Hettie csak nevetett hangtalanul, lihegve.
Ezt aztán imádta. Imádta, amikor a férfiak elvesztik az eszüket, mikor majd megbolondulnak
érte.
– Davy – mondta, és leoldotta róla a törölközőt. Davy!
Egyre csak elhúzódott a férfi előrefeszülő ágyékától, tudta, ezzel csak még inkább feltüzeli.
Davy keze a testét markolászta, szeme egészen zavaros lett.
– Igen! – suttogta a másik szájába. Davy lekapta a lábáról, Hettie lecsúszott a fal mentén a
padlóra.
– Várj! – lihegte. – Ne itt... a hálószoba... De már késő volt.
Davy az egész délutánt a szobájába zárkózva töltötte; feküdt az ágyán, egész lényét betöltötte
a fekete bánat és bűntudat.
– Az öcsém – mondogatta szüntelen. – Johnny a testvérem.
Egyszer csak kitört belőle a sírás, minden zihálásra mintha valami megpattant volna a
mellében. Égő szemhéja alól könnyek szivárogtak, utána kimerültnek és gyöngének érezte
magát.
A tulajdon öcsém, rázta a fejét szörnyülködő hinni nem akarással. Nem maradhatok nála
tovább, határozta el szenvedve. El kell mennem innen.
Odalépett a mosdótálhoz, megmosta a szemét. A tál fölé hajolva, miközben a víz még
csöpögött az arcáról, hirtelen elhatározta magát.
– Meg kell mondanom neki. – A bűn terhe túlságosan nehéz volt. – írok Johnnynak. Megírok
mindent, aztán eltűnök.
Vadul papír és toll után kutatott, mintha azzal, hogy leírja, már semmissé is tehetné a bűnét.
Leült az ablaknál álló asztalhoz, lassan, fáradságosán írni kezdett. Három óra volt, amikor
elkészült. Kicsit könnyebben érezte magát.
Borítékba tette a négy sűrűn teleírt oldalt, leragasztotta, majd a belső kabátzsebébe tette.
Gyorsan felöltözött, kiosont a házból; félt Hettie-vel találkozni, de az asszony nem volt sehol
a közelben. Nagy, fehér Monaco kocsiját sem látta a garázsban, kissé megkönnyebbülten
kifordult a kocsifeljáróról, és megindult a Sonder Ditch felé. Oda akart érni a bányához,
mielőtt Johny befejezi a műszakot.
Hallotta az öccse hangját: Johnny a többi bányásszal viccelődött és nevetgélt az öltözőben.
Gyorsan bezárkózott az egyik vécéfülkébe, hogy ne találkozzék vele; magába roskadva
üldögélt az egyik vécén. Öccse hangjától megint teljes erővel feltámadt korábbi bűntudata. A
vallomást tartalmazó levelet az előbb overalljának felső zsebébe tette, be is gombolta; most
kivette, feltépte a borítékot, elolvasta újra.
– Akkor hát, viszontlátásra! – Johnny hangja vidáman szólt ki az öltözőből. – Viszlát,
nyavalyások, holnap!
A többi bányász kórusban köszönt neki, aztán az ajtó becsapódott.
Davy még húsz percig üldögélt a pállott testek, koszos zoknik bűzében, csípős vizeletszagban
s a lábfürdőtől szépen tenyésző fertőzések áporodott levegőjében. Végül bedugta a levelet a
zsebébe, s kinyitotta a fülke ajtaját.
Davy munkacsapata már a gyülekezőhelyen várt, a folyosó elején. Nevetgélve, beszélgetve
ültek egy padon. Ünnepi hangulatban voltak mindannyian, mert tudták, ma is könnyű műszak
vár rájuk. Vidáman üdvözölték a szállítófolyosón feléjük tartó Davyt. Mindkét Delange
testvért szerették a beosztottjai; egészen furcsa volt tehát, hogy Davy nem válaszolt a
kórusban felhangzó üdvözlésre, még csak nem is mosolygott.
A szvázi csapatfelügyelő odaadta a biztonsági lámpát, Davy morgott valamit helyeslésképpen.
Indult máris lefelé az alagútban, csetlett-botlott, nem is tudta egészen pontosan, hol jár, feje
tele volt a bűntudat és az önsajnálat gyötrő gondolataival.
Megérkezett a munkaterülethez. Johnny emberei a helyükön hagyták a fúrógépeket, még csak
le sem kapcsolták őket a sűrített levegőt fújó csövekről, minden készen állt a munka
folytatására. Davy megállt középen, agya fel sem fogta, mit csinál, de keze mégis gépiesen
kezdte ütögetni a lámpabelet a biztonsági égőben.
A kis kékes láng életre kapott a fém védőháló mögött; Davy szemmagasságba emelte a
lámpást, s maga előtt tartva haladt tovább a vágatban. Szeme a lángot nézte, de nem látta.
Az alagútban hűvösen tiszta volt a levegő, hűtött, és alaposan megszűrt, szagát vagy ízét nem
lehetett érezni. Davy alvajáró módjára ment tovább. Elmerült önmaga sajnálatában. Valami
félig-meddig hősies szerepben tetszelgett magának, mintha valamelyik híres, szerelmes hőse
lenne a történelemnek, akinek a sors szeszélyei miatt szerencsétlenül alakult az élete. Teljesen
lefoglalta az erről szóló képzelgés. Szeme csak nézett, nem látott most sem. Vakon végezte
ugyanazokat a mozdulatokat, melyekkel már sok ezerszer kezdte meg napi munkáját.
A fémháló védelme mögött a biztonsági lámpás kékes lángnyelve alakot váltott. A csúcsa
kiegyenesedett, fölötte áttetsző, halvány vonal jelent meg. Davy a szemével látta a változást,
de agya nem vette az üzenet jelentését. Csak ment tovább a bűntudattal vegyes önsajnálat
bódulatában.
Azt a bizonyos vonalat „sapkának" becézték, és azt jelölte, hogy a levegőben legalább öt
százalékos sűrűségben fordul elő metán. Johnny csapata, mielőtt végzett a műszakkal, az
utolsó robbantólyuknál egy metángázzal töltött repedésbe hatolt be. Már három órája
szivárgott a gáz a repedésből. A ventilációs berendezés nem bírta elég gyorsan megtisztítani a
levegőt, s ezért a gáz behúzódott a folyosóba is. A levegő Davy körül teli volt metánnal, és ő
mélyen leszívta a tüdejébe. Csak egy szikra kellett, s lángra lobban.
Davy elérkezett a folyosó végére, a fojtót rácsapta a lámpabélre, ettől a kis láng kilobbant.
– Minden rendben – dünnyögte, észre sem vette, hogy egyáltalán mondott valamit.
Visszament az embereihez.
– Minden rendben – mondta ismét, és a szvázi vezetővel együtt elindította a csapatot; Davy
Delange negyven embere vidáman lépdelt a folyosó szája felé.
Davy rosszkedvűen követte őket. Menet közben benyúlt a zsebébe, egy csomag filteres
Lexingtont vett elő. A cigarettát az ajkai közé dugta, aztán ismét zsebre vágta a csomagot, és a
zsebeit kezdte tapogatni, öngyújtó után kutatva.
Davy sorba járta a fúrógépkezelő csapatokat, eligazította őket, milyen vonalba, milyen helyre
fúrjanak. Amikor beszélt, a cigaretta ott csüngött az ajkai között. Miközben mutogatott, egyik
kezében az öngyújtóját tartotta.
Húsz percbe is beletelt, míg az összes fúrógép nekiláthatott a munkának. Végre megállt,
végigjártatta szemét az alagúton. Mindegyik fúrógépkezelő és segédje egy-egy
szoborcsoportot alkotott. Legtöbbjük derékig meztelen volt. Mintha olajozott ébenfából
faragták volna a testüket; mindannyian nekifeszültek a hatalmas kőzetfúróknak.
Davy felemelte öngyújtót tartó kezét, s megpöccintette a kis fogaskereket.
A levegő lángot vetett az alagútban. A felvillanó robbanásban a láng hőmérséklete olyan
magas hőfokú lett, mint egy hegesztőpisztolyé. Lemarta a bőrt az arcokról, a fúrógépnél levők
meztelen felsőtestéről, leégette a hajat a koponyájukról. A fülük üszkös csonkká zsugorodott a
hőtől. Szemgolyóik belesüllyedtek a szemgödrükbe. A láng belekapott a ruhájukba, amikor
lezuhantak, beleégett a húsukba.
Abban a pillanatban, amikor a bőr lesült az arcáról és kezéről, Davy Delange szája utolsó,
borzalmas kiáltásra nyílt. A láng belekapott a torkába, le egészen metángázzal átitatott
tüdejéig. A gáz ott robbant szét, a teste által szorosra zárt helyen; mellkasa – mint valami
papírzacskó – szétpukkant, bordái, mint egy napraforgóvirág szirmai, kifelé meredeztek.
Negyvenegy ember lelte halálát abban a pillanatban. A süvítő, mindent beszippantó robbanás
után a testek úgy hevertek a folyosóban, mint a megperzselődött bogarak. Egy-kettő még
mozgott közülük, egy összegörnyedt gerinc elpihent, egy láb nyújtózott ki, elszenesedett ujjak
lazultak el, de aztán egy percen belül minden végleg elcsöndesedett.
Félóra múlva doktor Dán Stander és Rodney Ironsides érkezett elsőnek a bányába. Az égett
hús szaga mindent áthatott. Mialatt befelé haladtak, mindketten próbálták leküzdeni a rájuk
törő hányingert.
Dán Stander az íróasztalánál ült, és a bányakórház előtti autóparkolót nézte. Mintha tíz évet
öregedett volna az előző este óta. Dán mindig irigyelte azokat a kollégákat, akik közönyösen
tudták végezni a munkájukat. Ő sosem tanulta meg ennek a trükkjét. Éppen most fejezte be a
negyvenegy orvosi vizsgálatot, hogy kiállíthassa a halotti bizonyítványokat.
Tizenöt éve volt bányaorvos, megszokta már, hogy borzasztó halálnemeket lásson. De ez
mégis a legszörnyűbb volt emlékei között. Negyvenegy ember súlyosan megégve, borzalmas
traumával a robbanástól.
Üresnek érezte magát, kimerítette a sok szörnyűség. A halántékát masszírozva vizsgálgatta az
előtte levő tálcára fektetett szomorú, személyes ingóságokat. Ez itt annak a Delange nevűnek
a tulajdona. Szétválasztani a holmikat a megperzselődött ruháktól, az is piszkos munka volt.
A ruhája beleégett a húsába, mert olcsó nejlon alsóneműt viselt az overallja alatt. A nejlon
megolvadt a hőtől, szinte eggyé vált az égett bőrrel.
Egy rézkarikán kulcscsomó, csontnyelű bicska, Ronson öngyújtó – ezt szorongatta
összeaszott, szétégett jobb kezében –, egy őzbőr tárca, s külön egy boríték, melynek egyik
sarka megpörkölődött.
A bantu bányászok ingóságait már eljuttatta a munkaerőt toborzó ügynökséghez; az
ügynökség majd továbbítja a tárgyakat az elhunytak családtagjaihoz. Undorodva felsóhajtott,
és az irattárca után nyúlt. Kinyitotta.
Az egyik oldalrekeszben néhány bélyeget talált és öt randot bankjegyekben. A másik rekesz
duzzadt az iratoktól. Dán végiglapozta a különböző kereskedők üzleti kártyáit,
tisztítócédulákat, újságkivágásokat, melyek földet ajánlottak megvásárlásra; aztán egy
összehajtogatott oldal következett a Farmers' Weeklyből, mely tehéncsordák szakszerű
kialakításáról szólt, végül egy takarékkönyv következett.
Dán fellapozta a takarékkönyvet, a végösszeget megpillantva füttyentett egyet. A többi oldalt
gyorsan átpörgette.
A takarékkönyv kemény fedele mögé dugva, egy agyonfogdosott, leragasztatlan boríték került
elő. Dán kinyitotta, aztán elfintorította az arcát. Teli volt olyan fényképekkel, amilyeneket
Lourenco Marques kikötőjében, Mozambique-ben ajánlgatnak eladásra. Dán pontosan ilyesmi
után kutatott.
A férfi ingóságait visszajuttatják a gyászoló rokonsághoz: Dán meg akarta kímélni őket az
emberi gyarlóságnak eme jeleitől. A hamutartóban elégette a fényképeket és a borítékot, az
elfeketült papírokat összemorzsolta, csak azután szórta a szemétládába.
Az ablakhoz lépett, hagyta, hogy a füst szaga kiáramoljon a szobából. Állt az ablaknál,
pillantása a parkolóban Joy Alfa Rómeóját kereste. Még nem érkezett meg; Dán visszaült az
íróasztalhoz.
Most a másik boríték tűnt a szemébe, felvette. Elkenődött vér száradt rajta, a széle elégett.
Dán kivette a négy papírlapot, és szétterítette az asztalon.
„Drága Johnny,
amikor Apa meghalt, te még kicsi voltál – én úgy tekintettelek, mintha a fiam volnál inkább,
semmint az öcsém. Hát, Johnny, azt hiszem, el kell most mondanom valamit..."
Dán lassan olvasta a levelet, nem is hallotta Joyt a szobába belépni. Az asszony megállt az
ajtóban, nézte őt. Szeretettel nézte, ajkán mosoly játszott, egyenes, szőke haja a vállára
omlott. Halkan a férfi széke mögé osont, megcsókolta a fülét. Dán összerezzent és
szembefordult vele.
– Drágám – szólalt meg Joy, és megcsókolta a száját. – Mi olyan izgalmas, hogy észre sem
veszed a jöttömet?
Dán habozott egy percig, mielőtt megmondta.
– Az egyik bányász tegnap meghalt egy borzalmas balesetben. Ez volt a zsebében.
Odaadta a levelet, az asszony figyelmesen olvasta.
– El akarta küldeni az öccsének? – kérdezte, mire Dán bólintott.
– A rohadék – suttogta Joy; Dan meghökkenve nézett rá.
-Ki?
– A nő... hiszen a nő tehet róla, persze, hogy ő. – Kinyitotta a táskáját, zsebkendőt vett elő,
megtörölte a szemét. – A fene egye meg, szétkenem a szemfestékemet. – Szipogott, aztán
folytatta. – Hasznára válna, ha ezt a levelet odaadnád a férjének.
– Vagyis úgy véled, hogy ne adjam oda? Nincsen jogunk a Jóisten szerepét játszani.
– Nincsen? – kérdezte Joy; Dan némán figyelte, amint apró darabokra tépte a levelet, s
bedobta a papírkosárba.
– Csodálatos vagy – mondta. – Hozzám jössz feleségül?
– Erre a kérdésre már válaszoltam, dr. Stander. – S megcsókolta újra.
Hettie Deiange nyugtalankodott.
A telefonhívással kezdődött, mely Johnnyt kiugrasztotta az ágyból. Valamit motyogott, hogy
baj történt a bányában, s már hányta is magára a ruháit, de Hettie csak félig tért magához, és
elszenderedett rögtön, amint Johnny kirohant az éjszakába.
Csak órák múlva jött vissza; leült az ágy szélére, kezeit összekulcsolta két térde között, fejét
lehajtotta.
– Mi baj, öreg!? – szólt rá az asszony. – Bújj az ágyba. Ne ülj már ott!
– Davy meghalt. – A férfi hangja élettelenül szólt. Hettie egy pillanatra mintha sokkot kapott
volna:
gyomorizmai görcsbe rándultak, és ettől teljesen felébredt. Aztán nyomban valami nagy-nagy,
megtisztító könnyebbség lett úrrá rajta.
Tehát halott. Ilyen egyszerű az egész! Ő meg egész nap idegeskedett. Elég hülye volt, hogy
hagyta megtörténni azf a dolgot. Elég egyetlen pillanatnyi gyöngeség, kis elnézés önmaga
iránt, és aztán egész nap félheti a következményeket. Már látta Davyt lelki szemeivel, amint
hűséges kutyatekintettel koslat utána, próbál hozzáérni, ettől az egész helyzet olyan
egyértelmű lesz, hogy még Johnny is észreveszi. Igazán kellemes volt, de egyszer elég ebből.
Nem kívánta az előadás ismétlését, és legfőképpen nem az ebből származó komplikációkat.
Nos, erre nincs többé gondja. Davy meghalt.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte izgatottan, amit Johnny az aggódás hangjának vélt.
– Láttam! – Johnny összerázkódott, kezefejével megtörölte a száját.
– Juj, hát ez szörnyű! – Hettie nem feledkezett meg azért a szerepéről: felült, karjával átölelte
Johnnyt. Igazán szörnyű lehet most neked.
Nem tudott újra elaludni. Valahogyan izgatta a tudat, hogy Davy a karjai közül egyenesen
ebbe a borzalmas halálba ment. Mint a filmekben, vagy a regényekben, vagy ilyesmi. Mintha
Davy pilóta volna, és a gépét lelőtték, és ő a felesége. Talán éppen állapotos, teljesen egyedül
a nagyvilágban, és aztán neki kell felmenni a Buckingham Palace-ba, hogy a férje helyett
átvegye a kitüntetést, és akkor a királynő azt mondja...
Hajnalig is elszórakoztatta magát a fantáziaképeivel, Johnny mellette fekve forgolódott,
dünnyögött.
Amikor megvirradt, f elköltötte a férjét.
– Hogy nézett ki? – kérdezte halkan. – Milyen volt szegény? – Johnny megint összerázkódott,
aztán beszélni kezdett. Szaggatottan beszélt, összefüggéstelen mondatokban, rekedtes hangon.
Amikor elhallgatott, Hettie remegett az izgalomtól.
– Milyen szörnyűség – mondogatta. – Jaj, micsoda borzalom! – A férfihez dörgölődzött. Kis
idő múltán Johnny a magáévá tette, Hettie úgy érezte, még soha életében nem élvezett
ennyire.
Egész délelőtt csörgött a telefon; négy barátnője is átjött, hogy együtt kávézzanak. Aztán
jelentkezett egy újságíró és egy fotós is a Johannesburg Startol, mindenféle kérdéseket tettek
fel. Hettie került az érdeklődés középpontjába; újra és újra előadta a baleset minden
szörnyűséges részletét.
Ebéd után Johnny egy alacsony, feketés hajú férfit hozott haza magával; a férfi szénfekete
öltönyt, fekete olasz cipőt és mindehhez jól passzoló fekete aktatáskát cipelt.
– Hettie, ez itt Mr. Boart. Davy ügyvédje volt. Valamit közölni akar veled.
– Mrs. Delange, hadd fejezzem ki önnek legmélyebb együttérzésemet a tragikus eset kapcsán,
mely önt és a férjét sújtotta.
– Hát igen, szörnyű, nem igaz? – Hettie nyugtalankodott. Vajon beszélt Davy valamit az
ügyvédjének a kettejük dolgáról? Lehet, hogy bajt kavarni jött ez az ember?
– A sógora készített egy végrendeletet, melynek én vagyok a gondnoka. A sógora tehetős
emberként halt meg. Amit birtokolt, az ötvenezer randot tett ki. Boart ünnepélyesen
elhallgatott. – Ön és a férje a kizárólagos kedvezményezettjei ennek az örökségnek.
Hettie hitetlenkedve nézett Boartról a férjére.
– Nem értem... mit jelent ez? Mi az, hogy kedvezményezett?
– Azt jelenti, hogy maga és a férje osztozkodnak ezen az összegen.
– Én kapom meg az ötvenezer rand felét? – kérdezte Hettie örömteli hitetlenkedéssel.
– Pontosan erről van szó.
– Juj! – tört ki Hettie-ből. – Hisz ez mesés! – Alig tudta kivárni, amíg Johnny meg az ügyvéd
elmentek, máris újra felhívta a barátnőit. Mind a négyen visszasiettek hozzá, még több kávét
ittak, újra megtárgyalták az eseményeket, s irigyelték Hettie-t mindezért az izgalomért és
ragyogásért.
– Huszonötezer rand – mondogatták élvezettel.
– Hé, öreglány, ez a pasi nagyon szerethetett téged! tette hozzá az egyik barátnő sokat sejtető
hangsúllyal, Hettie pedig lesütötte a szemét, és igyekezett gyászosnak, de egyben
titokzatosnak is látszani.
Johnny hat után keveredett haza, bizonytalanul állt a lábán, bűzlött az alkoholtól. Hettie
barátnői lassanként hazaszivárogtak szerető családjukhoz, s ezt követően mindjárt egy nagy
fehér sportautó gördült a házuk elé; Hettie diadalának most már nem volt semmi híja. Egyik
barátnőjével sem fordult még elő, hogy a Sonder Ditch bányatársaság igazgatója felkereste
volna az otthonában.
Abban a pillanatban, amikor a csengő megszólalt, már nyitotta is az ajtót. Szégyentelenül
utánozta azt az üdvözlési módot, amit egy kosztümös filmben látott nemrégen a helyi
moziban.
– Mr. Ironsides, mily szép öntől, hogy eljött! Bevezette Rodot a bútorokkal zsúfolt
fogadószobába, Johnny felpillantott, de nem állt fel.
– Üdvözlöm, Johnny – mondta Rod. – Azért jöttem, hogy elmondjam, mennyire sajnálom
Davyt, és hogy...
– Hagyja ezt a baromságot! – válaszolt Johnny Delange.
– Johnny – suttogta Hettie –, nem beszélhetsz így Mr. Ironsideszal. – Rodhoz fordult, kezét a
férfi karján nyugtatva. – Nem gondolja komolyan, Mr. Ironsides. Sokat ivott.
– Takarodj innen! – mordult rá Johnny. – Takarodj ki a konyhába, ott a helyed!
– Johnny!
– Kifelé! – üvöltött a férfi a székből felállva, mire Hettie kiszaladt a szobából.
Johnny átkutatta a sarokban álló krómból és üvegből készült bárszekrényt. Két pohárba
whiskyt löttyentett, az egyik poharat odanyújtotta Rodnak.
– Isten áldja meg a bátyámat! – mondta.
– Davy Delange-ra, az egyik legjobb aknászra a kitchenerville-i aranymezőn! – szólt Rod, s
egy hajtásra felhörpintette az italt.
– A legjobbra! – javította ki Johnny, és felhajtotta a magáét.
A whisky erejétől fújt egyet, aztán előrehajolt, s egyenesen Rod arcába beszélt.
– Csak azért jött, hogy megtudja, befejezem-e azt a rohadt vágatot, vagy hagyom a francba az
egészet? Davy semmit sem jelentett magának, és én sem. Csak egy dolog izgatja... tudni
akarja, mi lesz a nyavalyás vágatával. – Johnny megint telitöltötte a poharát. Hát, hallgasson
ide, barátom, és figyeljen jól. Johnny Delange nem száll ki a buliból. Az a vágat felzabálta a
bátyámat, de én visszavágok a rohadéknak, úgyhogy nincs miért aggódnia. Menjen haza,
aludjon szép nyugodtan, mert Johnny Delange holnap reggel ott lesz a műszakban, és töri a
követ, ez lesz az első dolga.
A ködös reggelben egy Silver Cloud fajtájú Rolls Royce parkolt a fák között. Előtte látszottak
a fehér sorompókkal határolt gyakorlópályák; a pályák enyhe kanyarral vezettek a fűzfákkal
szegélyezett folyópart felé. A ködpára a folyó mentén sűrűbb volt, a fű viszont igen zöld.
Az egyenruhás sofőr ellépett a Rollstól, magára hagyta a két utast. Azok a hátsó ülésen
foglaltak helyet, térdüket angóra útitakaró fedte. Előttük egy összecsukható asztalkán ezüstös
termoszban kávé állt, tojáshéj vékonyságú csészékkel, meg egy tányér, tele sonkás
szendvicsekkel.
A kövér utas egyfolytában evett, és minden falatot leöblített a kávéval. Az alacsony, kopasz
férfi nem evett semmit, helyette gyorsan és idegesen pöfékelt a cigarettáján, miközben a kocsi
ablakán át a lovakat bámulta. A lovászok körbesétáltatták az állatokat, orrlikuk párás felleget
fújt a reggel hűvösébe, takaróik ütemesen lebegtek. A zsokék az edzőre figyeltek.
Mindannyian kemény sapkát és pólónyakú trikót viseltek, minden zsokénál lovaglóostor is
volt. Az edző meggyőző hangon beszélt, kezét mélyen bedugta kabátzsebébe.
– Nagyon kellemes küldetés – mondta az alacsonyabb férfi. – Kifejezetten élveztem, hogy
Rióban megálltunk. Először jártam ott.
A kövér felmordult. Ideges volt. Nem kellett volna ezt az ügynököt ráereszteniük. Ez már a
gyanú jele, a bizalmatlanságé, és ez igen-igen akadályozza majd üzleti tevékenységét.
Az edző befejezte a zsokéknak szánt eligazítást. Az apró lovasok szétszéledtek, a lovukhoz
mentek; az edző a Rollshoz lépett.
– Jó reggelt, uram. – A leeresztett ablakon át szólt be az autóba, a kövér erre megint morgott
valamit.
– Teljes pályán futtatom majd – kezdte az edző. Emerald Isle helyet csinált neki az ötöshöz,
Páter Noster veszi át ezután, és húzza magával a mérföldig, Tiger Shark kergeti a befutónál.
– Rendben van.
– Talán mérni akarja az időt, uram – ezzel az edző felkínálta a kövérnek a stopperóráját. A
kövér látszólag kezdte visszanyerni jó modorát és kedvességét.
– Köszönöm, Henry. – Rámosolygott. – Jó formában van, őszintén mondom!
Az edző megörült a váll veregető szívélyességnek.
– Óh! Tüzes, mint a villám. Szombatra olyan lesz, mint a beretva! – Hátralépett az ablaktól. –
Akkor indítom őket. – Ezzel elment.
– Van valami üzenet a számomra? – kérdezte a kövér.
– Természetesen. – A másik bajusza úgy mozgott, mint a nyúl pofaszakálla. Micsoda
idegesítő szokás. Nem azért röpültem ide olyan messziről, hogy egy pár gebét bámuljak a
pályán totyogni körbe-körbe.
– Lenne olyan kedves közölni velem, mi az üzenet? A kövér próbálta leplezni erősödő
ellenszenvét. Amit ez az ember pár gebének nevezett, az Afrika egyik legjobb ménese volt.
– Erről a gázrobbanásról akarnak hallani.
– Semmiség. – A kövér egy kézlegyintéssel intézte el a dolgot. – Szikrarobbanás. Pár embert
megölt. A bánya nem károsodott. A műszakvezető bányász hibájából történt.
– Befolyással lehet a terveinkre?
– Egy jottányit sem.
Két ló ugrott ki a startvonalról, fej fej mellett haladtak, pára örvénylett köröttük, ahogy
közeledtek. A fényes pej könnyű vágtával szinte úszott a pályán, míg a szürke ló bukdácsolt
mellette.
– A feletteseim nagyon aggódnak.
– Nos, nem kell aggódniuk – vágott vissza a kövér. Mondom, semmi nem változott.
– A balesetet talán annak a bizonyos Ironsidesnak a hibás utasítása okozta?
– Nem. – A kövér tagadóan a fejét rázta. – A műszakvezető hibájából történt. Észre kelleti
volna vennie a metángázt.
– Kár. – A kopasz szomorkásán rázta a fejét. – Azt reméltük, hogy végre találunk valami
foltot Ironsides jellemén.
A szürke ló fáradni kezdett, a pej viszont sima vágtatással haladt, s egyre inkább lehagyta a
másikat. Az oldalkorlát mellől egy harmadik lovat vezettek be, hogy a szürkét felváltsák;
most ez is fej fej mellett száguldott a pejlóval.
– Miért izgatja önöket Ironsides jelleme?
– Hallottunk néhány zavaró dolgot róla. Nem afféle játékszer, akivel azt csinálunk, amit
akarunk. A bányaigazgatói beosztást is komolyan veszi. Hírforrásaink jelentése szerint már
csökkentette a Sonder Ditch üzemeltetési költségeit két százalékkal, ami egészen hihetetlen!
Úgy tűnik, fáradhatatlan, ötletes, olyan ember – hogy rövid legyek –, akivel számolnunk kell.
– Hát, akkor legyen úgy – adta be a derekát a kövér.
– Még akkor sem értem, mi okuk van a maga – ah, feletteseinek – az ijedtségre. Talán azt
várják, hogy ez az ember személyiségének puszta erejével képes lesz feltartóztatni a
vízáradatot?
A második ló, mely az iramot diktálta, ugyancsak botladozni kezdett, de a nagy testű pej
szépen haladt elöl. Egészen beleveszett a messzi ködbe, amikor elhagyta a mérföldet jelző
póznát, ahol a harmadik ló csatlakozott száguldásához.
– Én egyáltalán nem értek a lovakhoz – szólalt meg a kopasz a két, szinte szállni látszó állat
után bámulva.
– De azért ezt jól megnéztem magamnak – és cigarettájával a távolban látszó pejre mutatott. –
Láttam, hogy a másik kettővel majd kileheltette a lelkét. Egyik a másik után dőlt ki mellőle,
szinte vánszorogtak. Azt mondanánk az ilyen lóra, kiszámíthatatlan, nem lehet a másokra
szabott normákkal mérni. – Szívott egyet a cigarettájából, csak aztán folytatta. – Vannak
imponderábilis emberek is. Kiszámíthatatlanok. Az az érzésünk, Ironsides is közülük való, s
ez nincsen ínyünkre. Nem jó, ha az ilyen ember ellenféllé válik. Nagyon is valószínű, hogy
megzavarná az egész hadműveletet, persze nem úgy, ahogyan maga mondta, személyiségének
puszta varázsával, hanem azzal inkább, hogy valami váratlant művel, valami olyasmit csinál,
amit nem engedtünk meg neki.
Mindkét férfi elhallgatott, nézték a nyargaló lovakat, azok az utolsó kanyarhoz értek,
következett az egyenes szakasz.
– Nézze csak – mondta a kövér halkan, s mintha szavaira felelne, a nagy testű pejló egyre
hosszabb léptekkel vágtázott, még jobban előredőlt, határozottan elhúzott a másik ló mellett.
Feje úgy mozgott, mint valami kalapács, szélesre tárult orrlikából két sugárban fújtatott, patái
nyomán fű és föld csapódott fel a levegőbe. Öt hosszal tisztán megelőzte a másik lovat a
célnál; a kövér hirtelen megállította a stoppert.
Izgatottan nézegette a mutatók állását, aztán egészséges csecsemő módjára elkaccantotta
magát.
– És még csak nem is adta bele minden erejét! Megkocogtatta a kocsi ablakát; az egyenruhás
sofőr
azonnal kinyitotta az ajtót, s beszállt a volán mögé.
– Az irodámba – adta ki az utasítást a kövér –, és eressze le az elválasztót!
Amikor a tökéletes hangszigetelésű üveglap leereszkedett a sofőr és az utasok közé, a kövér a
vendéghez fordult.
– Ezek szerint, barátom, maga Ironsidest kiszámíthatatlannak tartja. Mit kíván, mit tegyek
ebben az ügyben?
– Szabaduljon meg tőle.
– Úgy érti, ahogyan én gondolom, hogy gondolja? A kövér felvonta a fél szemöldökét.
– Nem. Csak semmi drasztikus megoldás. – A kopasz idegesen bólogatott. – Túl sok James
Bondot olvasott. Egyszerűen csak intézze úgy, hogy Ironsides jó messze legyen, és
mindenféle munkával elfoglalva, amikor keresztülfúrják a Big Dippert, mert különben elég
nagy a valószínűsége, hogy ez az ember csinál valamit, amivel megzavarja jó szándékú
terveinket.
– Gondolom, erre találunk módot – válaszolt a kövér, és beleharapott egy újabb sonkás
szendvicsbe.
Ahogyan ígérte, Manfred a pénteki géppel elutazott Cape Townba. Szombat este Rod és Terry
megkockáztatták, hogy esetleg felismerik őket, és elmentek a Kyalami Ranch Hotelbe. Az
Afrika teremben vacsoráztak és táncoltak, de már éjfél előtt visszaindultak Rod lakásához.
Hajnalban Rod kicsit ráhúzott Terry meztelen fenekére az összegöngyölt vasárnapi újsággal; e
cselekedete nyomán heves dulakodás kezdődött, minek következtében egy kép leesett a falról,
amikor egy arra repülő párna eltalálta, a kávézóasztal felborult, és a visítozás meg nevetgélés
olyan magasságokig emelkedett, hogy a felettük levő lakásból dühös kopogással feleltek
minderre.
Terry kihívó mozdulatot tett a plafon felé, de aztán mindketten a kacagástól fulladozva dőltek
vissza az ágyra, s belemerültek valami hasonlóan erőteljes, de távolról sem olyan zajos
tevékenységbe.
Később, jóval később elmentek Melanie-ért, s megint kinn töltötték a vasárnapot a ménesnél,
a Vaal folyó mellett. Melanie igazából lovagolt, ez a döbbenetes élmény boldogsággal töltötte
el egész kis lényét. Ebéd után a folyóparti csónakházból kihozták a motorcsónakot és
vízisíeltek, leszáguldoztak egészen a duzzasztógátig; Terry és Rod felváltva vezették a
csónakot és siklottak a folyón. Rodnak feltűnt, hogy Terry Steyner nagyon jól mutat fehér
bikiniben. Már besötétedett, amikor Rod visszavitte az alvó kislányt az anyjának.
– Ki ez a Terry, akiről Melanie annyit beszél? – érdeklődött Patti, még mindig a férfi
előléptetése miatt mérgelődve. Patti emlékezete olyan volt, mint valami adóhivatalnoké.
– Terry? – Rod tette, hogy meglepődött. – Azt hittem, ismered. – Ezzel otthagyta Pattit, aki
csak bámult utána, míg leszaladt a lépcsőn.
Terry összehúzódva ült a Maserati bőrülésén, csak az orra hegye látszott ki elegáns
szőrmebundájából.
– Tetszik nekem a lánya, Mr. Ironsides – dünnyögte.
– Úgy látom, ez az érzés kölcsönös.
Rod lassan vezetett a hegygerinc felé, Terry keze kinyúlt a bunda alól, s már ott nyugodott a
férfi térdén.
– Nem volna gyönyörű, ha egyszer nekünk is lenne egy kislányunk?
– De, az volna – hagyta rá Rod kötelességszerűen, aztán legnagyobb csodálkozására
észrevette, hogy tényleg így gondolja.
Még akkor is ezen a furcsaságon tűnődött, amikor megállította a Maseratit az alagsori
garázsban a házánál, s körbement, hogy kinyissa az ajtót Terrynek.
Manfréd Steyner látta, hogy Terry kiszáll az autóból, majd az arcát Rodney Ironsides felé
emeli. Ironsides fölé hajolt, megcsókolta, aztán becsapta a kocsi ajtaját és kulcsra zárta; a
párocska kart karba öltve indult a lifthez.
– A Peterson nyomozóiroda mindig szállítja az árut
– szólalt meg a fekete Ford volánjánál ülő ember; a Ford ott parkolt a garázs egyik sötétebb
részén. – Most adunk nekik egy félórát, addig szépen elhelyezkednek, akkor felmegyünk, és
bekopogtatunk az úrhoz.
Manfréd Steyner némán ült a magánnyomozó mellett, szempillája sem rebbent. Három órával
ezelőtt érkezett vissza Johannesburgba a magánnyomozó-iroda hívására.
– Hagyjon itt engem. Vigye ki a Fordot és parkoljon vele a Clarendon Circle-nél. Ott várjon
rám! – mondta Manfréd.
– Hogyan? Hát nem akarja, hogy...? – A detektív egészen megütközött.
– Tegyen úgy, ahogy mondtam! – Manfréd hangja vitriolosan csípett, de a detektív nem adta
fel.
– Szüksége lesz a bizonyítékra a bíróságon, meg rám is, mint tanúra.
– Menjen! – kiáltott rá Manfréd; kinyitotta a Focd ajtaját és kiszállt, az ajtót becsukta. A
detektív még tétovázott egy percig, aztán beindította a motort, kihajtott a garázsból, egyedül
hagyva Manfrédét.
Manfred a nagy, fényes sportkocsi felé indult. Zsebéből aranyberakásos bicskát vett elő, a
nagyobbik késpengét csattintotta ki rajta.
Észrevette, hogy Ironsidesnak különösen fontos ez az autó. Ebben a pillanatban csak ezzel tud
visszavágni. Amíg Rodney Ironsides nem érte el a Big Dippert, addig nem szállhat vele
szembe, és Theresa Steynerrel sem. Még azt sem sejthetik, hogy gyanút fogott.
Manfréd Steynert nem nagyon háborgatták olyan emberi érzések, mint szeretet, gyűlölet vagy
féltékenység, ha érzett ilyesmit valaha is, csak a legenyhébb formában történhetett.
Sosem volt szerelmes például Theresa Hirschfeldbe, sosem volt szerelmes senkibe. A
pénzéért és társadalmi helyzetéért vette feleségül. Ami most rátört, az nem gyűlölet volt, nem
is féltékenység. Meg volt sértve. Sértőnek érezte, hogy ez a két jelentéktelen figura összeállt a
háta mögött, hogy kijátssza őt.
De most igazán nem bonyolódhat bele holmi testi erőszakba vagy válásba. Nem, most csak
névtelenül próbálja megbüntetni ezt az embert, s ez igazán fájdalmas lesz. Valamit törleszt
ezzel is. Később, amikor bevégezte, amire kiszemelték, később, olyan könyörtelenül tapossa
el, mintha egy hangyára lépne rá.
Ami a nőt illeti, ott máris enyhe megkönnyebbülést érzett. Felelőtlen viselkedése miatt
hivatalosan és erkölcsileg is teljesen ki van szolgáltatva. Amint a Big Dipper mögötti
aranytelér anyagilag biztos és független helyzetbe hozza, azonnal kihajíthatja az asszonyt.
Csodálatosan teljesítette a neki szánt feladatot.
Utazása – melyet nagy sietve megszakított, hogy visszatérjen Johannesburgba – egyébként a
Sonder Ditch részvényeivel volt kapcsolatos. Végigutazta a jelentősebb pénzközpontokat, s
különböző cégek brókereivel megbeszélte, hogy bizonyos napon minden fellelhető Sonder
Ditch-részvényt vásároljanak fel a számára.
Amint bevégezte a dolgát, azonnal szól a magánnyomozónak, vigye ki a Jan Smuts
repülőtérre; foglalt helye van a Durbanbe induló gépre, ott folytatja majd az előkészületeket.
Minden remekül megy, gondolta, miközben a kést a gumitömítésen keresztül becsúsztatta a
Maserati háromszögletű elefántfülénél. Egyetlen gyors csavarással megemelte a zár
biztosítóját és kinyitotta az ablakot.
Benyúlt, elforgatta az ajtó kilincsét. Az ajtó kinyílt, Manfréd beült a vezetőülésre.
A zsebkés pengéje borotvaéles volt. Az utasüléssel kezdte, aztán jött a vezetőé, csíkokra
szabdalta a bőr huzatot, majd a hátsó üléseknél folytatta e műveletet. Kihúzta a
szerszámosfiókot, minden szerszám gumírozott rekeszben feküdt, és kiválasztotta a
kerékemelőt. Az emelővel minden mutatót szétvert a műszerfalon; csörrentek a törött üvegek,
lehullottak az autó szőnyegezett padlójára. Az emelő hegyét belevájta a rózsafából készült
borításba, egy részét kitépte, a fabevonat szilánkokra hasadt, végül kettétört.
Most kiszállt a Maseratiból, és az emelőrúddal rácsapott a szélvédőre. Az üveg csillag alakban
megrepedt. Újabb és újabb ütéseket mért rá, bezúzni nem tudta, de a szélvédő már csak
áttetsző, opálos lapra emlékeztetett.
Ekkor elhajította az emelőrudat, keresgélte a zsebkését. Térdelve belevágott az első kerékbe,
de a gumi keményebb volt, mint gondolta. Mérgesen megint belevágta a pengét. Az apró kés
kifordult a kezéből, az éle most befelé nézett. Megvágta vele a hüvelykje közepét, a vágás
nagy volt, fájt is. Manfréd egy kiáltással talpon termett, szorította sérült nagyujját. A sebből
folyt a vér.
– Mein Gott! Mein Gott! – lihegte, egészen megrémülve saját vérének látványától.
Tántorogva ment ki az alagsori garázsból, egy zsebkendőt kötött a hüvelykujja köré.
Odaért a Fordhoz, felrántotta az ajtót, s szinte bezuhant a nyomozó melletti ülésre.
– Orvost! Az isten szerelmére, vigyen orvoshoz! Súlyosan megsérültem! Gyorsan! Hajtson
gyorsan!
Terry férje ma érkezik haza, mondta magában Rod, amikor leült az íróasztalhoz. Ez a
gondolat igazán nem segít majd jobban elviselni az egész napi munkát, mely – jól tudta –
amúgy is lázas tevékenységet követelt tőle.
A negyedévi jelentést holnap reggel várják a főigazgatóságon. Ennek következtében minden
irodista a szokásos, végső pánikban kapkodott. Rod irodája előtt máris csoportosulás támadt,
Lily Jordánnak hamarosan lovaglóostorra lesz szüksége, hogy a rendet fenntartsa. Három
órára a tanácsadói testület gyűlésére kellett mennie a főigazgatóság épületébe, de még előtte
le akart szállni a bányába, ellenőrizni a robbanó védőhálót, amit Johnny Delange most fejezett
be, sőt, már robbanószerrel is betöltött.
Amikor Lily bevezette az első látogatót – magas, vékony, bánatos nézésű embert, lekonyuló
bajusszal –, megszólalt a telefon.
– Igen.
– A Porters Motorstól beszélek. Elkészültünk a Maserati javításának árajánlatával.
– Mennyi? – Rod szerencsét kívánva magának összekulcsolta két ujját.
– Ezerkétszáz rand.
– Hűha! – bukott ki a férfiből.
– Kívánja, hogy hozzákezdjünk?
– Nem, először beszélnem kell a biztosítómmal. Majd jelentkezem. – Letette a kagylót. Ez az
érthetetlen, vandál cselekedet még most sem hagyta nyugodni. Meghatározatlan ideig
kénytelen lesz beérni a bányatársaság Volkswagenjével.
A látogató felé fordult.
– Grobbelaar detektívfelügyelő – mutatkozott be a magas férfi. – Jósé Almeida meggyilkolása
ügyében nyomozok, ő volt a vegyesbolt tulajdonosa a bányatársaság területén.
Kezet ráztak.
– Van már valami ötletük, ki tehette? – kérdezte Rod.
– Ötletünk az mindig van – válaszolt a felügyelő olyan bánatosan, hogy egy pillanatig Rod azt
gondolta, az ő neve is szerepel a gyanúsítottak listáján. – Úgy hisszük, az elkövető valamelyik
bánya alkalmazásában áll, valószínűleg a Sonder Ditch bányáéban. Kérem, legyen
segítségemre a vizsgálat folyamán.
– Ez magától értetődik.
– Ki kell hallgatnom a bantu alkalmazottakat. Remélem, tud egy szobát rendelkezésemre
bocsátani erre a célra.
Rod már nyúlt is a telefonért, s miközben tárcsázott, azt mondta: – Hívom az üzemvezetőt. –
Aztán máris a telefonra figyelt. – Itt Ironsides. Leküldöm magához Grobbelaar felügyelőt.
Kérem, nézzen utána, hogy egy irodahelyiséget kapjon, és mindenben álljon rendelkezésére.
Grobbelaar felkelt, kezet nyújtott. ^
– Nem rablom el több idejét. Köszönöm, Mr. Ironsides.
A következő látogatója Van dér Bergh volt, a személyzeti ügyekért felelős osztályvezető; úgy
lobogtatta a jelentését, mintha nyerő lottószelvény volna.
– Mindennel elkészültünk! – közölte diadalmasan. Csak az aláírására várunk!
Mialatt Rod levette a töltőtoll kupakját, a telefon ismét megcsörrent.
– Istenem – dünnyögte, egyik kezében a tollat, másikban a telefont tartva –, hát érdemes?
Már jóval egy óra után járt az idő, amikor Rod végre kimenekült az irodából; Lily Jordánt
magára hagyta, azzal, hogy tartsa vissza az emberáradatot. Rögtön az egyes aknához sietett;
ott aztán Dimitri és a többi főnök úgy fogadták, mint a tékozló fiút. Mindenki izgatottan
tudakolta, ki lesz az új bányafelügyelő. Rod megígérte, megtudja ma délután, amikor ott jár a
főigazgatóságon. Közben átöltözött: overallt és kemény védősisakot vett.
Azon a helyen, ahol Davy Delange meghalt, Rod egy csapat embert talált, akik éppen a
fémvázat erősítették a függőfalra, hogy megóvják a robbanó védőháló vezetékeit. Az
elektromos vezeték, amelyik a robbanó áramkörbe vitte az elektromosságot, jól látható, zöld
műanyaggal volt borítva, és alaposan felszögelték a járat plafonjára.
A beton robbantószobában, az aknabejáró mellett a technikus már külön vezérlést is létesített
ennek az áramkörnek. Ez minden percben készenléti állapotban volt. Perceken belül
megtörténhet a robbanás. Rod úgy érezte, nagy kő esett le a szívéről, mialatt elhaladt a
légtisztító rendszer lengőajtói mellett, és ment tovább a folyosón, hogy beszélhessen Johnny
Delange-zsal.
Félúton a vágathoz Big King hatalmas alakját látta közeledni, mellette egy csapat csillés fiú, ő
volt a főnökük. Rod üdvözölte, Big King erre megállt, hallótávolságon kívülre küldte az
embereit, csak aztán szólalt meg.
– Beszélni kívánok.
– Beszélj hát. – Rod csak most vette észre, hogy Big King arca lesoványodott, a szeme
egészen besüppedt, bőre szürkés árnyalatú lett, mint a betegeskedő bantuké.
– Szeretnék visszatérni a feleségeimhez Portugál Mozambique-ba.
– Miért? – Rod sajnálta, hogy egy ilyen remek elővájárt kell elveszítenie.
– Gyönge a vérem. – A válasz igencsak semmitmondó volt. Tulajdonképpen azt jelentette,
hogy „megvannak az okaim, de nem óhajtom felfedni őket".
– Amikor újra jó lesz a véred, szándékozol-e visszatérni a bányába? – kérdezte Rod.
– Azt csak az istenek tudják biztosan. – Ezzel sem mondott többet, mint az előző
kijelentésével.
– Nem tarthatlak vissza, ha menni kívánsz, Big King, te is tudod. Jelentsd be az
üzemvezetőnek, ő majd aláírja a papírodat.
– Már beszéltem az üzemvezetővel. Azt akarja, dolgozzam le az időmet, még harminchárom
napot.
– Persze – bólintott Rod. – Tudod, szerződést kötöttél. Az idődet ki leli töltened.
– Most rögtön szeretnék elmenni – felelte Big King makacsul.
– Ez esetben meg kell mondanod az okát. Nem engedhetem, hogy szerződést szegj, hacsak
nincs valami különös oka. – Rod is tudta, nem szabad ilyesmit megengedni, veszedelmes
példát teremthet.
– Nincsen különös okom. – Big King beismerte, veszített. – Ledolgozom az időmet.
Otthagyta Rodot, indult az emberei után. Azóta, hogy a portugált megölte, Big King keveset
aludt és még kevesebbet evett. A félelemtől hasmenése támadt, nem táncolt többé, nem is
énekelt. Hiába mondott bármit a Sánta vagy a sangaani Induna, nem nyugtatta meg semmi
sem. Várta, hogy érte jöjjön a rendőrség. Ahogy teltek a napok, úgy olvadt le a testéről a hús;
tudta, eljönnek majd érte, még mielőtt a szerződésben szereplő harminc nap letelne.
Az, hogy Rodot próbálta megkörnyékezni, utolsó, kétségbeesett próbálkozása volt. Feladta.
Tudta, a rendőrség kérlelhetetlen. Egy napon eljönnek érte. Rácsatolják az ezüstláncot a
csuklójára, és odavezetik a zárt autóhoz. Sok férfit látott, akiket így vittek el, hallotta, mi
történt velük aztán. A fehér ember törvénye ugyanaz volt, mint a sangaaniké. A kioltott életért
élettel kell fizetni.
Kötéllel törik majd szét a nyakcsigolyáját. Ősei ezért szétverték volna a koponyáját a harci
buzogánnyal; a végeredmény itt is ugyanaz.
Rod rátalált Johnny Delange-ra; éppen hideg teát ivott a kulacsából, miközben az emberei a
fejtést biztosították.
– Hogy haladnak? – kérdezte Rod.
– Most, hogy abbahagytuk a vacakolást, megint elég gyorsan. – Johnny megtörölte a száját,
bedugaszolta a kulacsot. – Mióta Davy meghalt, ezerötszáz lábnyit haladtunk előre.
– Ez szép eredmény. – Rod nem vett tudomást Johnny utalásáról a robbanásra és a
védőhálóra.
– Szebb lenne, ha Davy még most is élne. – Johnny nem szívlelte Campbellt, azt a bányászt,
aki Davy éjszakai munkáját vette át. – Az éjszakai műszak nem igyekszik igazán.
– Majd én megsürgetem őket – ígérte Rod.
– Tegye azt. – Johnny elfordult, valami utasítást kiáltott az embereinek.
Rod csak állt, a folyosó végét bámulta. Alig ezer lábnyira tőlük ott lapul a Big Dipper sötét,
kemény kőzete, s mögötte...? A bőre összerándult, mert eszébe jutott a rémálom. Az a zöldes,
áttetsző valami, ami az árok mögött vár rájuk.
– Rendben van, Johnny, egyre közelebb érünk a célhoz. – Rod erővel elhessentette magától a
zöld borzalom vízióját. – Amikor elérik a szerpentinkőzetet, azonnal hagyják abba a munkát,
és jelentsék nekem. Megértette?
– Jobb lesz, ha ezt Campbellnek is elmondja – morgott Johnny. – Esetleg az éjszakai műszak
éri el a Big Dippert.
– Közlöm vele – hagyta rá Rod. – De maga se feledje semmiképpen. Itt akarok lenni, amikor
keresztülfúrnak az árkon.
Rod az órájára pillantott. Kettő felé járt az idő. Egy óra múlva a tanácsadói testület ülésén kell
lennie a főigazgatóság épületében.
– Elkésett, Mr. Ironsides. – Dr. Steyner ránézett a hatalmas tanácstermi asztal végéből.
– Elnézésüket kérem, uraim. – Rod elfoglalta a helyét a hosszú tölgyfa asztal mellett. – Ez egy
ilyen nap.
Az asztal körül ülők együttérzően mormoltak valamit: dr. Steyner – mielőtt megszólalt volna
– egy pillanatig kifejezéstelen arccal nézett Rodra.
– Ha az értekezletet befejeztük, néhány percig még igénybe kell vennem önt, Mr. Ironsides.
– Természetesen, dr. Steyner.
– Rendben. – Manfréd bólintott. – Nos, most hogy Mr. Ironsides megtisztelte jelenlétével
összejövetelünket, ismét visszatérhetünk a napirendhez. – Ez volt a legharsányabb tréfa, amit
valaha is hallottak dr. Steynertől. Kinn már besötétedett, amikor az értekezlet véget ért. A
résztvevők belebújtak a kabátjukba, elköszöntek, otthagyták Manfrédét és Rodot, akik az
asztalnál ültek továbbra is; a hosszú asztal teli volt szétszórt ceruzákkal, szétdobált
jegyzetfüzetekkel és csikkektől túlcsorduló hamutartókkal.
Manfréd Steyner teljes három percig várt még, miután az ajtó az utolsó távozó vendég után
becsukódott. Rod már megszokta ezeket a hosszú, néma csöndeket, de azért kényelmetlenül
érezte magát. Valami újfajta ellenséges vonást fedezett föl a másik viselkedésében. Hogy
félszegségét leplezze, újabb cigarettára gyújtott, egymás után fújta a füstkarikákat, a
bányatársaság első elnöke, Norman Hradsky arcképe felé. Hradsky portréja mellett két másik
festmény függött. Az egyik vékony, szőke férfit ábrázolt, igen jóképű, nevetős kék szemű
embert. Az aláírás: Dufford Charleywood; az Egyesített Bányatársaság igazgatója (1867-
1872). A másik nagy, aranyozott keretű portré egy erőteljes testalkatú férfit ábrázolt,
pofaszakállal és sötét ír vonásokkal. Sean Courtney, mondta a képaláírás, a dátum azonos volt
Charleywoodéval.
Ezek hárman alapították a bányatársaságot, valamennyire Rod is ismerte az élettörténetüket.
Nem sokban különböztek a fegyenctelepek lakóitól. Hradsky tönkretette a másik kettőt egy
tőzsdei spekuláció során, gyakorlatilag ellopta tőlük a bányánál birtokolt részvényeiket.
Azóta kifinomultabbak lettünk, vélte Rod. Ösztönösen dr. Steynerre nézett, aki a hosszú asztal
végéről méregette őt rezzenéstelen pillantással. Egészen biztos ez? – tűnődött azután. Ugyan
miféle gonoszságot forgat a fejében például a barátunk?
Manfréd Steyner közönyös érdeklődéssel vizsgálgatta Rodot. Az érzelmeken alapuló bosszú
oly távol áll tőle; most éppen a felesége és Rod között kialakult viszonyt akarta felhasználni,
hogy végrehajthassa a reggel kapott utasítást.
– Milyen messze van pillanatnyilag a folyosó vége az ároktól? – kérdezte váratlanul.
– Alig ezer lábnyira.
– Mennyi idő múlva érik el?
– Tíz nap. Semmiképp sem több, talán kevesebb.
– Amint elérik az árkot, a vágatban minden munkát azonnal le kell állítani. Nagyon fontos,
hogy betartsák ezt az időzítést, ugye érti?
– Már utasítást adtam a bányászoknak, ne fúrjanak át rajta az én speciális parancsom nélkül.
– Remek. – Manfréd megint némaságba burkolódzott egy teljes percig. Reggel Andrew hívta
telefonon, utasításokat adott. Ironsidesnak jó távol kell lennie a bányától, amikor áthatolnak a
föld alatti árkon. Manfredre bízták, hogyan intézi el.
– Közölnöm kell önnel, Mr. Ironsides, hogy legalább három hétig nem adok parancsot az árok
átszakítására. Amikor elérik az árkot, akkor Európába kell utaznom tüstént, hogy néhány
dolgot elintézzek. Legalább tíz napig leszek távol, ezen idő alatt semmiféle munkálat nem
folyhat a Big Dipperhez vezető folyosón.
– Karácsonykor távol lesz? – kérdezte Rod csodálkozva.
– Igen – bólintott Manfréd, szinte kiolvasva, mi játszódik le a másik gondolataiban.
Terry egyedül lesz, jutott Rodnak rögtön eszébe, egyedül lesz az ünnepek alatt. A Sender
Ditch bánya teljes hét napon keresztül csak az alapszolgáltatásokat végzi, mindössze pár
ember marad benn a munkát irányítani. Egy hét szabadságra mehetek, egy egész hétre
elutazhatunk együtt.
Manfred hallgatott, míg egészen bizonyos nem volt afelől, Rod arra az elhatározásra jutott,
amit várt tőle, aztán megkérdezte: – Érti ugye? Meg kell várnia, míg parancsot nem adok az
átfúrásra. Január közepénél előbb ezt nem szükséges várnia.
– Világos.
– Távozhat. – Manfréd elbocsátotta.
– Köszönöm – vette tudomásul Rod szárazon.
December 16-án, délelőtt tizenegy óra huszonhat perckor Johnny Delange robbantott egyet a
fejtésen, s a lőpor és füst ellenére, már ment is tovább.
Lámpájának fényénél megvillant a frissen lerobbantott kőzet. Egészen más volt, mint a kékes
Ventersdrop-kvarcit, amellyel eddig találkozott. Ez a kőzet üvegesnek tetszett, feketészöld
színét apró, fehér vonalak hálózták be, inkább márványra emlékeztetett, mint anyakőzetre.
– Elértünk az árokhoz – szólt Big Kinghez, s előrehajolt, hogy egy darabot a kezébe vegyen a
szerpentinkőzetből. Méregette a markában.
– Hát megcsináltuk, legyőztük ezt a nyavalyást! Big King szótlanul állt mellette. Nem
osztozott Johnny
lelkesedésében.
– Jól van! – Johnny hátrahajította a kőzetdarabot a többihez. – Torlaszold el, tedd meg a
biztonsági intézkedéseket! Aztán hozd ki az embereket a fejtésből! További utasításig itt
nincsen több dolgunk.
– Szép munka volt, Johnny – tapsolt Rod. – Csináljanak lenn rendet, és hagyják el a járatot!
Nem tudom, mennyi időbe telik, míg megkapjuk a parancsot az árok keresztülfúrásra. Addig
is vegyen ki szabadságot. A várakozási időre pluszkeresetet biztosítok. – Ujjával
megszakította a telefonvonalat, a kagylót továbbra is a füléhez szorította. Tárcsázott, és a
főigazgatóság telefonközpontosának azt mondta: – Kapcsolja dr. Steynert, kérem. Rodney
Ironsides keresi. – Pár másodpercnyi várakozás után Manfréd szólalt meg a vonal másik
végén.
– Elértük a Big Dippert – közölte Rod.
– A holnap reggeli Boeinggel Európába utazom – válaszolt Manfréd. – Visszatérésemig ne
csináljon semmit sem! – Manfréd megmarkolta a kagylót, s lenyomott egy gombot a
házitelefonján.
– Minden megbeszélésemet kérem elhalasztani mondta a titkárnőjének. – Senkinek sem
vagyok itt.
– Igenis, dr. Steyner.
Manfréd felkapta a kagylót a közvetlen vonalú, titkos telefonszámú készüléken. Tárcsázott.
– Üdvözlöm, Andrew. Legyen szíves közölni az illetővel, készen állok, hogy eleget tegyek a
kötelezettségeimnek. Elértük a Big Dippert. – Pár másodpercig figyelt, aztán ismét
megszólalt. – Rendben van, várom a válaszát.
Andrew letette a kagylót, s a félretolható üvegajtón keresztül kilépett a teraszra. Tétlenségre
serkentő nyári nap volt, tombolt a hőség, a nap csillogott a medence kristálytiszta vizén.
Bogarak döngicséltek a teraszt szegélyező dús virágágyak között.
A kövér férfi egy festőállvány előtt állt. Kék barettsapkát és fehér festőköntöst viselt,
kidudorodó hasáról ez utóbbi úgy csüngött le, mint valami kismamaruha.
A modellje gumimatracon hasalt a medence szélénél.
Karcsú, sötét hajú lány volt a modell, tündérre emlékeztető arccal, babaszerű testtel. Bikinijét
nedves kis kupacban a terasz kerítésére akasztotta. Vízcseppek csillogtak sima popsiján, ettől
a lány egyszerre tűnt ártatlannak s ugyanakkor keletiesen erotikusnak.
– Steyner telefonált – mondta Andrew. – Közölte, hogy elérték a Big Dippert.
A kövér még csak fel sem pillantott. Teljes figyelmét összpontosítva, újabb színeket kevert fel
a vászonra.
– Emelje fel a jobb vállát, drágaságom, így eltakarja azt a csodálatosan szép mellecskéjét –
mondta a lánynak, aki azonnal engedelmeskedett.
Végül hátralépett, s kritikus szemmel nézegette a művét.
– Pihenhet egy kicsit. – Megtörölte az ecseteket, közben a meztelen lány felállt, kinyújtózott,
mint egy macska, s beugrott a medencébe. Amikor felbukkant, a víz hátrasimította rövid, sötét
haját, olyan lett, mint a vidra szőre; lassú tempókkal úszott a medence túlsó végéhez.
– Sürgönyözze meg New Yorkba, Párizsba, Londonba, Tokióba és Berlinbe a jeligét:
„Gothic"! – utasította a kövér férfi Andrew-t. Erre a jeligére hatalmas besszoffenzíva indul el
a világ pénzpiacán. Amikor ez a szó megérkezik a távírók vonalán, a nagyvárosokban dolgozó
ügynökök megkezdik – milliószámra – a kitchenerville-i aranymezők bányarészvényeinek
eladását.
– Aztán utasítsa Steynert, távolítsa el Ironsidest, és fúrjanak át az árkon.
Manfred a titkos vonalán várta Andrew válaszhívását. Nagyon figyelt, tudomásul vette a
kapott utasításokat. Aztán mozdulatlanul ült tovább, mint valami hüllő, fejében újra lepergette
saját előkészületeit. Alaposan átvizsgált mindent, kereste a hibát bennük. De semmit sem
talált.
Itt az idő: megkezdheti a Sonder Ditch bánya részvényeinek felvásárlását. Házitelefonján a
titkárnőjét hívta, utasította, hogy tárcsázza neki Cape Townt, Durbant és Johannesburgot. Azt
akarta, hogy a vásárlásokat különböző brókerek eszközöljék, ne derüljön ki, hogy ugyanaz a
vásárló áll a tranzakciók mögött. Aztán a fizetési eszközök is kérdésesek voltak: nem
fedezhette az értékpapír-vásárlásokat bankgaranciákkal. A brókerek pusztán a neve alapján, a
jóhíre és az Egyesített Bányatársaságnál betöltött pozíciója miatt hajtják végre az akciót.
Manfréd Steyner nem tudott volna egyetlen brókerházzal sem nagyobb üzletet kötni, ha kezest
kértek volna. Manfrednek nem volt kezese.
Ehelyett szerényebb részvényvásárlásokat kért a sok különböző brókercégtől. Délután három
órára háromnegyed millió rand értékben eszközölt részvényvásárlásokat. Nem volt pénze,
hogy kifizesse a részvények árát, de tudta, erre nem is szólítják fel. Amikor néhány héten
belül eladja az értékpapírokat, azok már a dupláját érik.
Néhány perccel később, hogy befejezte utolsó megbeszélését a Cape Town-i Swerling and
Wright céggel, a titkárnője jelentkezett a házi vonalon.
– A South African Airlines visszajelezte a jegyét a salisburyi járatra. Holnap reggel kilenckor
a 126-os járattal indul. Visszafelé a Rhodesián Airways Viking gépével érkezik
Johannesburgba, holnap este hatkor.
– Köszönöm. – Manfrédét bosszantotta az eltékozolt nap, de fontos volt, hogy Theresa
biztosan higgye, elutazott Európába. Látnia kell, amint felszáll a salisburyi járatra. – Kérem,
kapcsolja a feleségemet.
– Theresa – kezdte –, valami halaszthatatlan dolog jött közbe. Holnap reggel Londonba kell
repülnöm. Attól tartok, ott kell töltenem a karácsonyt.
Az asszony meglepődése és sajnálkozása nem volt igazán meggyőző. Theresa és Ironsides
már megcsinálták a maguk tervét arra az időre, míg ő távol lesz, Manfréd ebben biztos volt.
Minden remekül megy, gondolta, a kagylóval a kezében. Igazán pompásan.
A Daimler fékezett a Jan Smuts repülőtér oszlopos bejáratánál, a sofőr először Theresának
nyitott ajtót, aztán Manfrednek.
Miközben a hordár kivette a bőröndöt a kocsi csomagtartójából, Manfréd gyors pillantással
átvizsgálta a parkolót. Ilyen korán reggel alig a felében álltak autók. A távolabbi végen egy
krémszínű Volkswagen várakozott kitchenerville-i rendszámmal. Az aknafelügyelőknek és az
aligazgatóknak a Sonder Ditch bánya krémszínű Volkswagent biztosított hivatali autóként.
A méhecske ideszállt a mézesbödönhöz, gondolta Manfréd, és komoran elmosolyodott.
Megfogta Terry könyökét, úgy követték a hordárt, aki a krokodilbőr táskát vitte a repülőtér
központi csarnokán át.
Terry megvárta, míg Manfréd végzett a jegy kezeléssel és a vízum formaságaival. Kifelé
eljátszotta a komoly, kötelességtudó feleséget, de ő is észrevette a Volskwagent, és belül
pezsgett benne a csiklandós izgalom. Napszemüvege mögül rejtett pillantásokat vetett
mindenfelé, kereste azt a magas, széles vállú alakot az emberek között.
Örökkévalóságnak tűnt, mire végre magára maradt a kilátóerkélyen; a szél csapdosta fekete-
fehér foltos, borjúbőr kabátszárnyát, belekapott a hajába, lengtek, táncoltak összegabalyodott
fürtjei. A kifutópálya végénél a Boeing cápaszerű teste előredőlt, s amint megindult, Terry
tüstént otthagyta az erkély korlátját, máris rohant vissza a főépületbe.
Rod az ajtó előtt várta, és felkapta a levegőbe.
– Megvagy!
Lábai még a levegőben kalimpáltak, Terry átölelte a férfi nyakát és megcsókolta.
A bámészkodók megálltak, elmosolyodtak, a lépcső tetején egész kis forgalmi dugó támadt.
– Gyerünk – esedezett az asszony –, ne vesztegessünk egyetlen percet sem!
Rod letette a földre, kéz a kézben szaladtak a lépcsőn. Terry megállt, hogy a sofőrjét elküldje,
aztán már rohantak is át a parkolón, mint két iskolából szökött gyerek; gyorsan beültek a
Volkswagenbe. A csomagjuk a hátsó ülésen várta őket.
– Hajts! – mondta az asszony. – Hajts, amilyen gyorsan csak tudsz!
Húsz perccel később, nagy keréknyikorgások közepette Rod megállította a Volkswagent egy
magánrepülőtér hangárja előtt.
A kétmotoros Cessna már a felszállópályán várta őket. Mindkét motor felpörgetve,
készenlétben; a gépész éppen akkor mászott le a vezetőfülkéből, rögtön észrevette Terryt.
– Üdvözlöm, Terry, éppen jókor érkezett – köszöntötte az asszonyt.
– Hello, Hank. Látom, már bemelegítette a motort. Kedves magától.
– Sőt, a repülési tervet is iktattam. Mindent a legkedvesebb kuncsaftomnak! – A gépész –
alacsony, őszes ember – kíváncsian mustrálgatta Rodot.
– Segítek felvinni a csomagokat – mondta végül. Mikor feltették a csomagokat a helyükre,
Terry már
az irányítótoronnyal beszélt a pilótafülkéből.
Rod odamászott mellé az ülésre.
Az asszony kikapcsolta a rádióját, s áthajolt Rodon, hogy Hanknek még mondjon valamit.
– Köszönöm, Hank. – Kicsit elhallgatott, aztán sietve folytatta: – Hank, ha valaki kérdezné,
egyedül repültem ma, rendben?
– Oké. – Hank rámosolygott. – Szerencsés landolást! – Ezzel bezárta a pilótafülke ajtaját;
Terry megindult a géppel a kifutópályán.
– A tiéd? – kérdezte a férfi. Ez a repülőgép megért vagy százezer randot.
– Papitól kaptam a születésnapomra – válaszolta Terry. – Tetszik?
– Megjárja – ismerte el a másik.
Terry szélirányba fordult, lefékezte a kerekeket, amíg felpörgette a motorokat, ellenőrizte a
műszereket.
Rod most eszmélt rá, hogy egy női pilóta gondjaira van bízva. Mély hallgatásba merült, az
idegei viszont annál inkább megfeszültek.
– No induljunk! – mondta Terry, és kiengedte a fékeket. A Cessna előrelendült, Rod
belekapaszkodott a kartámlába, kővé meredten ült, pillantását szigorúan előreszegezve.
– Nyugi, Ironsides – csitította az asszony, anélkül, hogy szemét levette volna a kifutóról. –
Tizenhat éves korom óta repülök.
Háromezer lábnyi magasságban kiegyenesítette a gépet és lassan keletnek fordultak.
– No, ugye nem is fájt nagyon? – mosolygott a férfira oldalvást.
– Te aztán nem akármilyen lány vagy! – mondta Rod. Micsoda bűvészmutatványokat tudsz!
– Várj csak – figyelmeztette Terry –, még nem láttál mindent!
Némán repültek egy darabig; a magasföld elmaradt mögöttük, már látszott az erdősáv sötét
sűrűsége.
– Elválok tőle. – Az asszony törte meg a csöndet, és Rodot nem is lepte meg gondolataiknak
ez a telepatikus találkozása. Ő is Terry férjére gondolt éppen.
– Jó – mondta.
– Gondolod, van nálad esélyem, ha megteszem?
– Ha jól kevered a kártyáidat, talán leszel olyan szerencsés.
– Beképzelt disznó! Nem is tudom, miért szeretlek.
– Szeretsz? – kérdezte a férfi.
– Igen.
– Én is téged.
Megint elhallgattak; Terry lassan lejjebb vette a Cessna repülési magasságát.
– Mi baj van? – kérdezte Rod felriadva.
– Mélyebben repülünk, hogy vadakat is lássunk. Most a tömött olívazöld cserjések fölött
repültek,
olyan alacsonyan, hogy itt-ott aranyosbarnán kilátszott a fű.
– Arra! – mutatott Rod előre. Mindha kövér, fekete bogarak mozognának a nyílt tisztáson. –
Bölény!
– És arra is! – Terry balra mutatott.
– Az ott zebra és gnú – ismerte fel őket Rod. – Az meg ott zsiráf. – A zsiráf hosszú nyaka
mint valami periszkóp meredezett felfelé. Amikor feje felett berregett a repülőgép, furcsa,
merev lábú futással gyorsan eliramodott.
– Megérkeztünk. – Az asszony a látóhatáron látszó két kőhalomra mutatott. Mint egy fiatal
lány keblei, olyan szimmetrikusak voltak; ahogy közelebb értek, Rod már egy nagy épület
szalmával fedett tetejét is meglátta a kőhalmok között. Mögöttük hosszú leszállópálya
szalagja húzódott a fák közé ivágva, kövér, fehér kolbászra emlékeztető szélzsák lengedezett
az egyik póznán.
Terry visszavette a motort, s nem messze az udvarháztól köröket írt le a levegőben. Látták,
hogy a pázsiton egyszerre vagy fél tucat apró alak ül be egy játékautó nagyságú Landroverbe,
s indul a kifutó felé. A Landlover fehér füstcsíkot eregetett maga mögött.
– Ez Hans volt – magyarázta Terry. – Megkezdhetjük a leszállást.
E művelethez felemelte a Cessnát, aztán a halkan búgó motorok hangja mellett hagyta lefelé
süllyedni. A föld egyre közelebb jött, aztán összeütközött a gép futóművével, s már a földön
rohantak, hogy elérjék a száguldó Landrovert.
Barnára sült bőrű, régi pergamenre emlékeztető arcú, fehér hajú férfi szállt ki a Landroverből.
– Mrs. Steyner! – Az öreg nem is titkolta örömét. Milyen régóta nem járt itt. Hol volt?
– Sok dolgom akadt, Hans.
– New Yorkban? Ugyan mi az ördögnek?
– Ez Mr. Ironsides, Hans. – Az asszony bemutatta őket egymásnak. – Rod, ez Hans Kruger.
– Van Bredához van szerencsém? – kérdezte Hans, miközben kezet ráztak. – Maga a
kaledóniai van Bredák rokona talán?
– Nem hinném – motyogta Rod halkan, és Terryre sandított kérdőleg.
– Az öreg süket, mint az ágyú – magyarázta meg a dolgot az asszony. – Még valamikor a
harmincas években mindkét dobhártyája szétrepedt, amikor valami gyúlékony anyag
felrobbant a közelében. De el nem ismerné, a világért sem, hogy süket.
– Örülök, hogy ezt mondja – bólogatott Hans boldogan. – Igaz, maga mindig egészséges
gyerek volt. Emlékszem még, mikor ekkora pöttöm kislányként futkosott, ni!
– Nagyon aranyos ember, és a felesége is az. Ők vigyáznak Papi vadászházára – mondta Terry
Rodnak.
– Milyen jó ötlet! – helyeselt tiszta szívvel az öreg. Tegyük be a csomagjaikat a Landroverbe,
s menjünk be a házba. Lefogadom, Mr. van Bredának is jólesne egy ital. – És Rodra
kacsintott.
A vadászház teteje zsúpból és durván aprított fából készült, padlóját kőkocka borította,
állatbőrök és Kelim-szőnyegek díszítették. A hatalmas kandalló két oldalán fegyvertartók
sorakoztak, a fegyverkovácsság művészetének ötven gyönyörű darabját bemutatva. A bútorzat
férfiasán masszív volt, bőrrel bevont alacsony székek, a falakon trófeák, agancsos állatfejek,
törzsi fegyverek.
Erős falépcső vezetett fel a fogadószoba feletti, emeleti hálószobákhoz. A hálószobákban
légkondicionálás működött; miután megszabadultak Hanstól és testes feleségétől, Terry és
Rod megvizsgálták az ágyat, megfelelő-e.
Másfél óra múlva úgy találták, az ágy tökéletesen alkalmas, ezért lementek a fogadóba, hogy
további ítéletekét is alkothassanak, jelesül a gargantuai méretű ebédről, melyet a kövérkés
Mrs. Hans tálalt eléjük. Terry megjegyezte: – Eszébe jutott már, Mr. Ironsides, hogy a
lágyékán kívül – mely igazán kemény, mint a vas – egyéb testrészei is léteznek? – Kuncogott
egy kicsit, majd halkan hozzátette: – Istennek legyen hála ezért, persze.
Az ebéd igazán kimerítő volt; Terry úgy vélte, nincs értelme négy óra előtt vadászatra indulni,
az állatok a hőség elől ilyenkor behúzódnak a búvóhelyükre; így aztán megint felmentek a
hálóba1.
Négy óra után Rod kiválasztott magának egy 3.75-ős Magnum puskát, Holland and Holland
gyártmányút, a fiókból lőszert vett elő és megtöltötte a fegyvert, aztán kimentek az autóhoz.
– Milyen nagy a birtok? – kérdezte Rod, miközben a Landroverrel elkanyarodott a
virágoskerttől, s nekivágott a vad bozótosnak.
– Minden irányban mehetsz vagy húsz mérföldet, az egész a miénk. Arrafelé a terület a
Kruger Nemzeti Parkkal határos.
Végighajtott a folyó partján, ahol dúsfejű nádasok mellett haladtak el. A víz sebesen folyt
tova a fénylő, fekete sziklák között, másutt nyugodt tócsává szélesedett.
Sokféle nagyvadat láttak, gyakran megálltak, hogy gyönyörködjenek egy-egy szép állatban.
– Papi nyilván nem engedélyezi itt a vadászatot – jegyezte meg Rod, amikor egy csavart
szarvú, trombita fülű kudu bikát látott – az állat harminc lépés távolságból nedves szemekkel
bámult rájuk. – A vadak itt olyan kezesek, mint a háziállatok.
– Csak családtagok vadászhatnak – ismerte el Terry. Te is annak számítasz.
Rod csak a fejét rázta. – Gyilkosság volna, nem vadászat – bökött a kudu felé. – Ez az öreg
haver akár enne is a kezedből.
– Örülök, hogy így gondolod – szólt Terry, és lassan továbbhajtottak.
Este ugyan nem volt nagyon hideg, semmiképp sem olyan, hogy be kellett volna a kandallóba
gyújtani. Azért mégis tüzet rakattak, mert Rod úgy vélte, nagyon kellemes dolog a pislogó tűz
előtt ülni, whiskyt inni és átölelni a nőt, akit szeretünk.
Amikor Grobbelaar felügyelő letette a teáscsészét, bajusza végén egy kis hab fehérlett.
Gondosan lenyalogatta, majd Hugó őrmesterre pillantott.
– Ki a következő? – kérdezte. Hugo a jegyzetfüzetében keresgélt.
– Philemon N'gabai – olvasta hangosan, mire Grobbelaar sóhajtott egyet.
– Negyvennyolcas sorszámú, tehát még tizenhat van hátra. – Az ujjlenyomat-szakértők
megvizsgálták az egyetlen elmosódott bűnjelet, melyet az aranyat tároló üvegen találtak.
Ennek alapján összeállítottak egy hatvannégy nevet tartalmazó listát, ezek közül bárkié
lehetett az ujjlenyomat. Mindegyik embert ki kellett kérdezni; hosszú, fáradságos és nem
valami gyümölcsöző munka.
– Mit tudunk Philemon barátunkról? – kérdezte a felügyelő.
– Körülbelül negyvenéves. Mozambique-ból jött, a sangaani törzsből származik. Magassága
öt láb hét hüvelyk, súlya 126 font. Jobb lábára sánta. Kétszer volt elítélve. Egyszer 1956-ban
hatvannapi elzárás biciklilopásért, és 1962-ben fényképezőgépet lopott egy parkoló autóból –
olvasta az őrmester a dossziéból.
– Nem hiszem, hogy 126 fontos testsúllyal valaki képes volna nyakakat kitörni. Azért csak
küldje be, beszélgessünk el vele – javasolta Grobbelaar, és ismét belebújt a teáscsészébe.
Hugó intett a fekete őrmesternek, az kinyitotta az ajtót és beengedte a Sántát, akit egy fekete
rendőr kísért.
Az asztalhoz léptek, melynél a két nyomozó ült ingujjra vetkezetten. Senki sem szólt egy szót
sem. A nyomozók szándékosan hosszan, némán vizsgálgatták a gyanúsítottat, hogy olyan
kellemetlenül érezze magát, amennyire csak lehetséges.
Grobbelaar büszke volt rá, hogy ötven lépésről kiszagolja, bűnös-e valaki; Philemon
N'gabaiból áradt a rossz lelkiismeret illata. Nem volt képes nyugton állni, erősen izzadt,
szemét hol a padlóra sütötte, hol a plafonra emelte. Bűnös volt, az hétszentség, de nem
feltétlenül a gyilosságban. A felügyelő igazán nem tudta, mit higgyen, ezért bánatosan ingatta
a fejét, úgy kérdezte: – Miért tetted ezt, Philemon? Az üvegen megtaláltuk az
ujjlenyomataidat.
Szavai azonnali és drámai hatást tettek a Sántára. Ajka szétnyílt, remegni kezdett minden
ízében, nyála lefolyt az arcán. Végül Grobbelaar felügyelőre emelte a rémült, kitágult szemű
pillantását.
Nana! – mondta magában a felügyelő, s igencsak megélénkülve kiegyenesedett a székben.
Érezte, mellette Hugo is figyelni kezd.
– Tudod, mi történik azokkal, akik embert öltek, Philemon? Elviszik őket és... – A felügyelő
nem tudta befejezni a mondatot.
A Sánta egy üvöltéssel az ajtóhoz ugrott. Sántasága csak csalás volt, olyan gyorsan mozgott,
mint valami menyét. Már feltépte az ajtót, amikor a bantu őrmester nyakon csípte, s némi
dulakodás után visszaráncigálta a szobába.
– Az arany, az igaz, de nem az ember! Nem én öltem meg a portugált! – bukott ki belőle; a
felügyelő és Hugó jelentőségteljesen egymásra néztek.
– Nyertem! – kiáltott fel Hugó mély megelégedéssel.
– Telitalálat! – hagyta rá Grobbelaar és elmosolyodott, ami nála igazán ritkán fordult elő.
– Látja, kérem, itt van egy kis lámpa, amely mutatja, hova tegye a slusszkulcsot – magyarázta
a kereskedő, az indítókapcsolóra mutatva a műszerfalon.
– Hűűű! Johnny, nézd! – Hettie nagyon belelkesedett; Johnny Delange a hatalmas és fényes
Ford Mustang motorházteteje alatt vizsgálódott.
– Miért nem ül bele? – ajánlgatta a kereskedő. Igazán aranyos fiú, gondolta Hettie, olyan
álmodozó a pillantása, és a barkója egyenesen csodás!
– Óóó! Igen, szeretnék. – Fenekét beigazította a sportkocsi bőrrel bevont ülésére. A szoknyája
közben felhúzódott, a kereskedő álmodozó pillantású szeme szépen követte a ruhaszegély
útját.
– Be tudja állítani az ülést? – kérdezte Hettie, és ártatlanul nézett fel a férfira.
– Persze, mindjárt megmutatom, hogyan. – A férfi behajolt a kocsi belsejébe, s keresztülnyúlt
Hettie-n. A keze végigsimította Hettie combját, de az asszony úgy tett, mint aki nem vett
észre semmit. A férfinak Old Spice-illata volt a borotválkozás utáni arcszesztől.
– így már jobb! – lehelte Hettie, s kényelmesen elhelyezkedett, fészkelődése szándékosan
kihívó és magamutogató volt.
A kereskedő tehát fel lett bátorítva, a keze még mindig ott motozott a sima comb körül.
– Mennyi a sűrítési aránya ennek a típusnak? – kérdezte Johnny, felemelkedve a motorháztető
alól; a kereskedő gyorsan kihúzta magát, s már sietett is hozzá.
Egy órával később Johnny aláírta a vételi szerződést, aztán mindketten kezet ráztak a
kereskedővel.
– Engedje meg, hogy átnyújtsam a kártyámat – erősködött a férfi, de Johnnyt már teljesen
lekötötte új játékszere, így Hettie vette át a keménypapírból készült névjegyet.
– Hívjon fel, ha valamire szüksége van, ha bármire szüksége van – mondta jelentőségtelejsen
a kereskedő.
– Dennis Langley, kereskedelmi igazgató – olvasta a kártyáról hangosan az asszony. –
Istenkém! Maga nagyon fiatal igazgatónak!
– Nem, egyáltalán nem vagyok már olyan fiatal!
– Lefogadom – dünnyögte Hettie, pillantása hirtelen merésszé vált. Rózsaszín nyelvének
hegyével körbenyalta a száját. – Nem fogom elveszíteni – ígérte, és betette a kártyát a
táskájába, indult a Mustanghoz, a férfit magára hagyta az égetően izgató ígérettel s ringó
csípőjének, kopogó cipősarkának látványával.
Az új Mustanggal elhajtottak egészen Potcheftroomig. Hettie biztatta Johnnyt, előzze meg a
lassabb járműveket az úton; sokszor csak hajszálnyira kerülték el az összeütközést a
szembejövő forgalommal. Johnny nagy dudálás közepette még emelkedők előtt is előzésbe
fogott; amikor viszont mások rádudáltak felháborodva, gyűrűvel dekorált ujját mutogatta
nekik. Visszafelé 120 mérföldes óránkénti száguldást jelzett a sebességmérőjük; már egészen
besötétedett, amikor lefékeztek a ház előtt, Johnnynak erősen kellett fékeznie, nehogy
belerohanjon egy nagy fekete Daimlerbe, mely előttük parkolt a bejáratnál.
– Jézusom! – kiáltotta Johnny. – Ez dr. Steyner járgánya!
– Ki az a dr. Steyner? – kérdezte Hettie.
– Az egyik nagyfejű a főigazgatóságról.
– Hülyéskedsz velem! – hitetlenkedett Hettie.
– így igaz! – erősködött Johnny. – Ez tényleg nagymenő!
– Nagyobb, mint Mr. Ironsides? – A Sonder Ditch bánya igazgatói posztja volt a legmagasabb
lépcsőfok a szamárlétrán, ahova Hettie a szemét emelte.
– Ironsides naposcsibe ehhez a dzsókerhez képest. Nézd meg a járgányát, ötször jobb, mint
Ironsides kikalapált, öreg Maseratija.
– Hűűű! – Ezt az okoskodást Hettie is könnyedén követte.
– Mit akar ez tőlünk?
– Fogalmam sincs – ismete el Johnny kicsit idegesen. – Menjünk be, majd kiderül.
Delange-ék fogadója nem az a környezet volt, melyben dr. Steyner igazán jól mutatott volna.
Egy vörös és arany műanyaggal leterített fotel szélén ült mereven és sután, hasonlóan azokhoz
a porcelánkutyuskákhoz, melyek asztalokat ékesítettek és a vitrin polcait díszítették, továbbá a
porcelán vadkacsákhoz, melyek a halványrózsaszín fal mentén repdestek a távolság kicsinyítő
perspektíváját követve. Manfréd fekete kalapja, asztrakángalléros felöltője nagyon is
komolynak hatott a plafont díszítő aranyozott, karácsonyi dekoráció és a zöld szalagokkal
felaggatott, vidám ünnepi üdvözletek mellett.
– Elnézésüket kérem a merészségért – üdvözölte Delange-ékat felállás nélkül. – Nem
tartózkodtak itthon, de a házvezetőnő beengedett.
– Kérem, szívesen látjuk, ebben biztos lehet – negédeskedett Hettie.
– Persze, hogy szívesen látjuk, dr. Steyner – csatlakozott hozzá gyorsan a férje.
– Úgy! Tehát tudják, ki vagyok? – kérdezte Manfréd némi gőggel. így még egyszerűbb a
dolga.
– Persze, hogy tudjuk. – Hettie odalépett hozzá, és kezet nyújtott. – Hettie Delange vagyok,
üdvözlöm.
Manfréd borzadva látta meg, hogy a nő hónalja nincsen kiborotválva, izzadt, vöröses
szőrszálak kunkorodtak elő a karja alól. És Hettie tegnap este óta nem fürdött. Manfréd
orrcimpái megfeszültek, csak nehezen tudta leküzdeni a rátörő hányingert.
– Delange, négyszemközt akarok beszélni magával. Igyekezett minél távolabb kerülni Hettie
túláradó fizikai jelenlététől.
– Természetesen. – Johnny igyekezett a kedvére tenni. – Csinálnál nekünk egy kis kávét,
édesem? – szólt az asszonynak.
Tíz perccel később Manfréd megkönnyebbülten süllyedt bele a Daimler dús huzatú hátsó
ülésébe. Tudomást sem vett többé a búcsúzóul integető Delange-ékról, lehunyta a szemét. Hát
megtörtént.
Holnap reggel Johnny Delange munkába áll, s belefúr a Big Dipper üveges, zöld kőzetébe.
Délre negyedmillió részvényt mondhat magáénak a Sonder Ditchből.
Egy héten belül gazdag ember lesz.
Egy hónapon belül elválik Theresától. Minden lehetséges módon pert indít ellene a házastársi
hűtlenség alapján. Nincs már szüksége az asszonyra.
A sofőr visszaszállította Manfrédét Johannesburgba.
A Johannesburgi Értéktőzsdén kezdődött minden.
Hónapokon át az egész forgalom az ipari részvények ablakainál zajlott, az érdeklődés
középpontjában az Alex Sagov társaság fúziós tárgyalásai álltak.
A bányászati és vele kapcsolatos pénzügyi tranzakciókban az egyetlen kis életszikrát az
Anglo-American Corporation és a De Beers felfüggesztése jelentette, de mostanra ez is
megkopott hírré vált, az értékpapírárak beálltak új szintjükre. Senki sem számított tehát
nagyobb eseményre, amikor az első jelentkezés az aranybánya felől megérkezett. A brókerek
alkalmazottjai csöndesen, jómodorúan beszélgettek a földszintre húzódva, amikor az első kis
puskalövés eldördült.
– Sonder Ditcht veszek! – hallatszott a terem végéből.
– Sonder Ditcht veszek! – hangzott egy másik kiáltás.
– Veszek! – Az embercsoport megélénkült, fejek forogtak mindenfelé.
– Veszek! – A brókerek egyszerre izgatottan gyűltek kisebb csoportokba, aztán kiváltak
onnan, majd újabb csoportot alkottak, amikor a vásárlást lebonyolították. A részvényár ötven
centet ugrott; egy bróker rohant megbeszélni az eseményt a megbízóival.
Az egyik tőzsdeügynök hátba vágta a másikat, mert az nem figyelt rá – hevessége ragályossá
vált.
– Veszek! Veszek!
– Mi a fene történik itt?
– Ki van a vásárlások mögött!
– Helyi vevő!
Az ár már tíz randnál járt részvényenként, és most tört ki csak igazából a pánik. ,
– Ez tengerentúli vásárló!
– Tizenegy randot adok érte!
Az ügynökök a telefonhoz rohantak, értesíteni legfontosabb ügyfeleiket, hogy hossz van
kialakulóban a tőzsdén.
– Tizenkettő ötven. Helyi vásárlás.
– Vegyen a legmagasabb áron. Ötezer részvényt! Az ügynökök visszasiettek a földszintre a
sebtiben
megkapott utasításokkal, s belevetették magukat a hisztériaszerű vásárlásba.
– Jézusom! Tizenhárom randnál áll a részvény, adja most el! Zsebelje be a hasznot!
Magasabbra nem kúszhat az ár.
– Tizenhárom hetvenöt, tengerentúli vásárlás. A legmagasabb árat adom érte.
Az ország ötven brókercégénél a tőzsdések, akik egész életüket a tőzsdei árjegyzőkészülék
előtt töltötték, most észbe kaptak, s noha átkozták magukat, amiért készületlenül érte őket az
esemény, tüstént csatlakoztak a hosszt jelző akcióhoz. Mások, a legóvatosabbak, észrevették,
hogy milyen furcsa ez az egész, bedobták tehát tőkerészesedésüket, és ipari részvényeket is ad
tak el, nemcsak bányarészvényeket. Az árak teljesen elszabadultak.
Negyed tizenegykor Pretoriából, a Pénzügyminisztériumból sürgős hívás futott be a
Johannesburgi Értéktőzsde elnökéhez.
– Mit szándékozik tenni?
– Még nem született döntés. Nem zárjuk be a tőzsdét, ha egy mód van rá.
– Ne hagyja nagyon elszaladni a dolgokat. Folyamatos tájékoztatást kérek.
A részvények ára már tizenhat randnál járt, s még most is kúszott felfelé, amikor dél-afrikai
idő szerint tizenegy órakor a Londoni Értéktőzsde is bekapcsolódott a tranzakcióba. Az első
tébolyodott negyedórában a Sonder Ditch-részvények ára együtt ívelt felfelé a johannesburgi
pénzpiacéval.
Ekkor váratlanul a Sonder Ditch-részvények hatalmas eladási akcióba ütköztek. És nemcsak a
Sonder Ditch-részvények, minden kitchenerville-i aranybánya részvényei megtorpantak
hirtelen ettől a nagy eladási láztól. Az árak ingadoztak, pár shillinget feljebb kúsztak, aztán
visszazuhantak, megint egy helyben ingadoztak, aztán hatalmas zuhanás következett be, a
részvényárak a tőzsuenyitási érték alá estek vissza.
– Adok! – volt most a kiáltás. – Legjobb áron adok! Perceken belül frissen szerzett, papíron
létező vagyonok váltak semmivé.
Amikor a Sonder Ditch-részvények öt rand 75 cent alá zuhantak, a Johannesburgi Értéktőzsde
nemzetgazdasági érdekekre hivatkozva bezárt, hogy a további üzletkötéseket
megakadályozza.
De New Yorkban, Párizsban és Londonban a befektetők folytatták Dél-Afrika
aranybányarészvényeinek legyilkolását.
Egy felhőkarcoló légkondicionált irodahelyiségében az alacsony, kopasz férfi öklével verte
főnöke íróasztalát.
– Megmondtam magának, ne bízzon benne! – kiabálta, majdnem sírva dühösen. – Az a
rohadt, kövér, kapzsi diszó! Egymillió dollár nem volt elég neki! Nem, inkább tönkretette az
egész üzletet!
– Kérem, ezredes – avatkozott kpzbe a felettese. – Fékezze magát. Értékeljük ki ezt a
pénzügyi manővert tisztességesen és főleg tárgyilagosan!
A kopasz visszasüppedt a székbe, cigarettára próbált gyújtani, de a keze annyira remegett,
hogy az öngyújtó lángja kialudt.
– Teljesen egyértelmű az egész. – Megint próbálkozott az öngyújtóval, gyorsan kifújta a
füstöt. – Az első akció a Johannesburgi Értéktőzsdén dr. Steyner ügyes húzása volt. Kezdte
felvásárolni a részvényeket a mi hamis jelentésünkre hagyatkozva. No, ez egészen
természetes, erre számítottunk, hogy pontosak legyünk, azt akartuk, hogy így történjen. Ezzel
elterelte rólunk a gyanút. – Kialkudt a cigarettája, a füstszűrő már egészen átnedvesedett a
nyáltól. Elhajította, rágyújtott a másikra.
– Jó! Eddig minden rendben ment. Dr. Steyner pénzügyi öngyilkosságot követett el, de mi
szemmel tartottuk a disznót. – Mélyet szippantott a cigarettából. – No, és ekkor! Ekkor kövér
barátunk bedobja a nagy cselt, és kezdi eladni a kitchenerville-i bányarészvényeket besszre.
Milliókkal lehet érdekelve az üzletben.
– Kiszállhatunk az akcióból ezek után? – töprengett a felettese.
– Semmi esélyünk rá. – A kopasz hevesen rázta a fejét. – Táviratoztam kövér barátunknak, és
utasítottam, hogy azonnal hagyják abba a bánya átfúrását, de el tudja képzelni, hogy
engedelmeskedik egy ilyen parancsnak? Dollármilliókkal kötelezte el magát, most már védeni
fogja az érdekeit minden lehetséges eszközzel.
– Nem figyelmeztethetnénk a Sonder Ditch társaság igazgatóit?
– Ezzel aztán igazán magunkra terelnénk a gyanút.
– Hmmm! – bólogatott a másik. – Névtelen figyelmeztetést még így is küldhetnénk.
– Ugyan ki adna ilyesminek hitelt?
– Igaza van – sóhajtott fel a főnök. – Nincs más hátra, deszkázzuk be a fedélzeti nyílást, aztán
hajózzunk ki a viharba! Húzza ki magát, és tagadjon le mindent.
– Ez a legtöbb, amit tehetünk. – A cigarettája kialudt megint, bajuszára nedves dohányszálak
tapadtak. Felkattintottá az öngyújtóját.
– Az a szemét, az a kövér, mohó szemét! – dünnyögte.
Johnny és Big King szorosan egymás mellett álltak a bányaliftben. Jó kis műszak volt. Öt
robbantással végeztek, noha a szerpentinkőzet keménysége miatt a fúrási teljesítmény majd a
felére esett vissza. Johnny úgy vélte, meg is van már a Big Dipperhez szükséges fúrások fele.
Utánuk nem jött le senki. Campbell a fejtésen dolgozott, tehát a folyosó átszakítása teljes
egészében Johnny érdeme lesz. Ez a lehetőség izgalommal töltötte el: holnapra átérnek az
ismeretlenbe.
– Viszlát, Big King – szólt a társának, amikor a bányalift a felszínre ért, és kiléptek a kasból.
Elváltak; Big King a bantuk szállása felé ment, Johnny meg a csillogóan új Mustangjához a
kocsiparkolóban.
Big King nem is váltott ruhát, azonnal a sangaani Induna házához igyekezett. Megállt az
ajtóban, jöttére az Induna felpillantott a levélből, amit írt éppen.
– Mi híred van, apácskám? – kérdezte Big King.
– A legrosszabb hír – válaszolj az Induna halkan. A rendőrség elvitte a Sántát.
– A Sánta nem árul be engem – jelentette ki Big King nem túl nagy meggyőződéssel.
– Elvárnád tőle, hogy helyetted haljon meg? – kérdezte az Induna. – Valahogyan meg kell
védenie magát.
– Nem akartam megölni azt az embert – magyarázkodott Big King nyomorultul. – Nem
akartam megölni a portugált, a pisztoly volt az oka.
– Tudom, fiam. – Az Induna hangja elrekedt a segíteni nem tudó szánalomtól.
Big King kilépett az ajtón, a pázsiton keresztül indult a fürdők irányába. Járásából már
kiveszett a lendület és a ruganyosság. Mereven, élettelenül lépkedett, csak vonszolta egyik
lábát a másik után.
Manfréd Steyner az íróasztalánál ült. Kezét egy itatóstömbön nyugtatta maga előtt; egyik
hüvelykujján friss kötés fehérlett. Csak a torkán látszott, hogy él, amint vert egy ér, s egy
izom rángatózott idegesen az egyik
szemhéján. Halálosan sápadt volt, vonásaira vékony rétegben kiült az izzadság, ettől az arca
olyannak tűnt, mintha vizes márványból faragták volna.
A rádió magas hangerőre állítva szólt, a bemondó hangját visszaverték a párnázott falak.
„A pénzügyi dráma dél-afrikai idő szerint tizenegy óra negyvenöt perckor érte el csúcspontját,
amikor a Johannesburgi Értéktőzsde elnöke elrendelte a tőzsde bezárását s a további adásvétel
felfüggesztését. Utolsó jelentéseink szerint a Tokiói Értéktőzsdén a Sonder Ditch aranybánya
részvényeit négy rand negyven cent értékben jegyezték. Ez összevethető a johannesburgi
tőzsde reggeli nyitóárával, mely ugyanezért a részvényért kilenc rand negyvenöt centet
fizetett.
A dél-afrikai kormány szóvivője kijelentette, noha semmiféle nyilvánvaló oka nincs e túl
élénk ármozgásnak, a bányaügyi miniszter, dr. Carel de Wet teljes joggal felruházott
vizsgálóbizottságot nevezett ki az ügy kivizsgálására."
Manfréd Steyner felkelt az íróasztal mellől, átment a fürdőszobába. Az ő
számlálótehetségével nem volt szüksége papírra és tollra, hogy kiszámítsa, azok a részvények,
melyeket reggel vásárolt, körülbelül egymillió randot veszítettek az értékükből a tőzsde
zárásáig tegnap este.
Térdelt a csempés fürdőszobapadlón a vécékagyló előtt s belehányt.
Az ég egyre gyorsabban elsötétült, a nap már jó ideje lebukott a ragyogó látóhatár mögött.
Rod szárnysuhogást hallott, mereszteni kezdte szemét a sötétben. A madarak V alakban
repültek fölötte, a folyó felé tartottak. Felállt a rejtekből, célzott, és jó magasan a vadkacsák
vonala fölé lőtt. Mindkét csőből tüzelt: bumm! bumm! – mire a vadkacsák V alakzata
megtört, feljebb emelkedtek, szárnysuhogásuk is távolabbról hangzott.
– A fenébe! – dühöngött Rod.
– Mi a baj, Félszemű Joe, elhibáztad?
– Túl sötét van!
– Ez csak kifogás. – Terry felállt, s a férfi játékosan arcon nyomta az öklével.
– Elég volt már, asszony. Menjünk haza. Lassan ballagtak az autóhoz a folyópartra leszálló
estében, cipelték magukkal a puskákat meg az elejtett vadkacsákat.
Mire a vadászházhoz értek, már egészen besötétedett.
– Milyen gyönyörű nap volt ez! – suttogta Terry álmodozva. – Ha másért nem, azért biztos
mindig hálás leszek, hogy megtanítottál élvezni az életet.
Megfürödtek, tiszta ruhába bújtak. Vacsorára vadkacsát ettek ananásszal és salátával, ez
utóbbi Hans feleségének konyhakertjéből került az asztalukra. Mindezek után elnyúltak a
kandalló előtti leopárdbőrön; némán bámulták a tüzet, kimerültek voltak és boldogok.
– Istenem, mindjárt kilenc! – Terry a karórájára pillantott. – A magam részéről már el tudnék
képzelni egy kis alvást, maga mit gondol, Mr. Ironsides?
– Hallgassuk meg előbb a kilencórás híreket.
– Jaj, Rod! Itt senki nem hallgatja a híreket. Ez itt meseország!
Rod bekapcsolta a rádiót, az első szótól: Sonder Ditch, mindketten megdermedtek.
Rémült csöndben hallgatták végig a teljes híradást. Rod arca mint a szikla, olyan kemény lett,
száját vékony vonallá préselte össze. Amikor a hírek befejeződtek, kikapcsolta a rádiót és
rágyújtott.
– Valami baj van a bányában – szólalt meg. – Méghozzá nagy baj. Sajnálom, Terry, de vissza
kell mennünk. Amilyen gyorsan csak lehet. Ellenőriznem kell a bányát.
– Értem – egyezett bele Terry rögtön. – De sötétben nem tudok felszállni erről a
kifutópályáról. Nincsen kivilágítva.
– Akkor holnap, ahogy megvirrad, indulunk. Rod alig aludt valamit az éjszaka. Bármikor
felriadt,
Terry érezte, hogy a másik álmatlanul, gondokba merülve fekszik mellette. Kétszer is hallotta,
hogy felkelt, s kiment a fürdőszobába.
Hajnalban, nagyon-nagyon korán az asszony is felébredt zaklatott álmából; Rod körvonalait
látta, amint a csillagos égboltra néző ablak előtt állt. Cigarettázott, közben kibámult a sötétbe.
Most fordult elő első ízben, hogy nem szeretkeztek éjszaka. Reggel Rod nyúzott volt, a szeme
is táskás.
Nyolckor beszálltak a gépbe, s valamivel tíz óra után landoltak Johannesburgban.
Rod egyenesen a telefonhoz sietett Hank irodájában, titkárnője, Lily Jordan vette fel a
kagylót.
– Miss Jordan, mi a fene történt? Rendben van minden?
– Maga az, Mr. Ironsides? Óh! Hála Istennek, hogy visszajött, valami borzasztó dolog történt!
Johnny Delange kétszer is robbantott a fejtési területen kilenc óra előtt, és újabb harminc
lábbal haladt előre a fényes, zöldes színű vetődésben.
Kitapasztalta, hogy ha három lábbal mélyebbre fúrja a robbantólyukat, akkor a robbantás
összetördeli a szerpentinkőzetet is, és ez kárpótolja a fúrólyuk elkészítésére pazarolt többlet
időért. A következő robbantásnál nem akarta figyelembe venni a balesetvédelmi szabályokat:
kétszeres mennyiséggel tömte teli a robbantólyukakat. Ehhez viszont több robbanószerre volt
szüksége.
– Big King! – üvöltötte, hogy sikerüljön túlkiabálni a fúrógépek lármáját. – Vigyél magaddal
pár embert, és menjetek vissza a tárnaállomáshoz. Hozz hat csomag dynagelt!
Nézte, amint Big King és emberei visszaindultak a folyosón, aztán cigarettára gyújtott, majd a
gépkezelőkhöz fordult. Azok arccal a kőzetfainak fordulva várakoztak, csurgott róluk az
izzadság. A feléjük magasodó szikla hatalmas tömege szinte egészen elnyelte a villanyégők
fényét. A folyosó vége sötétségbe merült, és mintha valami baljós előérzet lebegett volna
arrafelé.
Johnny most Davyre gondolt. Egyszerre nyugtalanság tört rá, idegesen kezdett mozgolódni.
Karján lassan felállt a szőr, libabőrös lett. Davy itt van. Most már egészen bizonyosan tudta.
Bőre összerándult, egészen kihűlt a rémülettől. Gyorsan megfordult, hátranézett. Az alagút
üres volt mögötte; Johnny area beteges vigyorba rándult.
– Shaya, madoda! – kiáltotta oda hangosan, de hiábavalóan az embereinek. A kotorok
dübörgésén át úgysem hallották a szavát. Őt viszont saját hangja kicsit megnyugtatta.
Azért ez a furcsa, félelmetes érzés nem tágított mellőle. Úgy érezte, Davy most is ott van
valahol, és valamit mondani szeretne.
Johnny nem akart figyelni erre az érzésre. Előresietett, megállt a gépkezelők mellett, mint aki
védelmet keres a többiek testi közelségében. De ez sem segített. Idegei megfeszültek, egész
teste merő víz lett.
Az egyik fúrógépkezelő, aki a fejtésfelszín közepén dolgozott éppen, egyszer csak
hátratántorodott.
– Hé! – kiáltott rá Johnny, de tüstént észrevette, hogy víz ömlik vékony, tűszerű sugarakban a
fúrófej környékén. Valami úgy nyomta kifelé a fúrógépet a kivájt lyukból, ahogy a fogpasztát
nyomják ki a tubusból. Az a valami hátralökte a gépészfiút.
– Hé! – Johnny már indult előre, de ebben a minutumban, mintha ágyúgolyót lőttek volna ki,
olyan erővel röpült el a nehéz fúrószerkezet a sziklába vájt lyukból. Azonnal lefejezte a
gépészfiút, méghozzá olyan lendülettel, hogy fej nélküli törzse egészen a folyosó végéig
repült, vére szétfröccsent a vajat falán.
A fúrógép nyomán keletkezett lyukból most már állandó sugárban ömlött a víz. És olyan
erővel támadott, hogy amikor a gépész segédjét mellkason találta, egészen összelapította a
bordáit, mintha egy száguldó autó ütötte volna el.
– Kifelé! – üvöltött Johnny. – Kifelé mindenki! – Ebben a pillanatban berobbant a fejtés.
Nagyobb erővel robbant föl, mintha dynagellel dolgoztak volna rajta. Johnny Delange azonnal
meghalt. A robbanó kőzet egy pillanat alatt véres hústömeggé roncsolta. Mindenki meghalt,
aki lenn tartózkodott a vágatban; a hatalmas erejű víz elöntötte a folyosót, és ami a
holttestükből egyáltalán megmaradt, azt vitte magával lefelé.
Big King a tárnaállomáson volt, amikor meghallotta a víz robaját. Olyan volt ez a hang, mint
amikor expresszvonat rohan át az alagúton, felhallatszott az ellenállhatatlan erő szörnyű
ordítása. A víz tolta maga előtt a folyosóra beszorult légoszlopot, így először valami
hurrikánszerű szélroham keletkezett, port fújva maga előtt, elszabadult köveket hajszolva. >
Big King emberei csak álltak, értetlen rémülettel figyeltek, míg a vízoszlop tajtékozva ki nem
csapott a folyosóról, mindenféle hulladékot és emberi maradványokat hozva magával.
A 66-os szint szállító folyosójának elágazásához érkezve kicsit csökkent a víz ereje, de azért
még most is derékmagasságú, tömör falként zubogott az állomás felé.
– Erre! – Big King nyerte vissza elsőnek a lélekjelenlétét, rögtön megmozdult. Már ugrott is a
vészkijárati létrához, mely kivezetett a felettük lévő szintre. A csapat többi tagja nem volt elég
gyors: a víz elkapta őket, s a vágat falát fémráccsal erősítő korláthoz csapta. Az áradat taréja
Big King lábáig csapott fel, de ő kitépte magát a víz örvényéből, s kimászott a biztonságot
jelentő felső szintre.
Mögötte az áradat úgy szivattyúzódott be a tárnaállomásra, mint ahogy a kifolyóból folyik ki
a víz a fürdőkádban, ha a dugót kirántják: kavargó örvényléssel száguldott lefelé, hogy
elárassza a munkaterületeket a 66-os szint alatt is.
Terryt a repülőtéren hagyta, megkérte Hanket, a gépészt, vigye majd haza; Rod egyenesen a
Sender Ditch bánya egyes aknájához hajtott. Az aknatoroknál egész kis tömeg gyűlt már
össze, Rod, amint kiugrott a Volkswagenből, közéjük vetette magát.
Dimitri szeme tág volt a rémülettől, mellette Big King magasodott, mint valami fekete
kőoszlop.
– Mi történt? – kérdezte Rod.
– Mondd el – utasította Dimitri a hatalmas bantut.
– A vágatban voltam a csapatommal. A folyosó torkából víz áradt felénk, hatalmas folyam,
gyorsabb volt, mint a Zambezi áradáskor; a víz úgy üvöltött, mint az oroszlán, és minden
embert megölt körülöttem. Csak én tudtam kimászni onnan.
– Nagy baj van, Rod – szakította félbe Dimitri. A víz gyorsan elönti a bányát. Úgy számítjuk,
hogy négy órán belül minden munkaterület víz alá kerül, egészen a 66-os szintig.
– Kiürítették a fejtéseket? – kérdezte Rod.
– Minden ember feljött, kivéve Delange-t és a csapatát. Azokat levágta, attól tartok.
– Figyelmeztetted a többi bányát, hogy esetleg hozzájuk is elér a víz?
– Igen, minden műszakkal befejeztetik a munkát.
Rod a robbantásfelügyelő szobához indult, Dimitri szaporázta a lépteit, hogy utolérje. – Add
ide a kulcsodat, és keresd meg a vezetőtechnikust.
Pár percen belül mindhárman ott görnyedtek az apró ellenőrző helyiségben.
– Ellenőrizze a speciális hálózatot! – utasította Rod.
– Be akarom robbantani a védőhálót, hogy elzárhassam a folyosót.
A főtechnikus gyorsan dolgozott az irányító műszerfalnál.
Felpillantott Rodra.
– Készen vagyok! – szólt.
– Kapcsolja be! – bólintott felé Rod.
A technikus elfordította a kapcsolót. Mindhárman visszatartották a lélegzetüket. Aztán
hirtelen Dimitri mondta ki a többiek helyett: Vörös!
A speciális áramkör ellenőrző1 műszerfalán a vörös égő gyászosan meredt rájuk, mint valami
kétségbeesett istenség egyetlen szeme.
– Jézusom! – átkozódott a technikus. – Az áramkör zárlatos. A víz nyilván kiszaggatta a
vezetékeket.
– Talán csak a műszerek hibásodtak meg.
– Nem lehet – rázta a fejét tagadóan a technikus.
– Akkor vége mindennek – suttogta Dimitri. – Viszlát, Sonder Ditch!
Rod kirontott a várakozók közé.
– Johnson! – választott ki egy tárnamestert. – Induljon a Yacht Clubba a duzzasztóműhöz, s
szerezzen tőlük egy gumi mentőcsónakot. De amilyen gyorsan csak lehet!
Johnson elrohant, Rod az elektrotechnikushoz fordult, aki most lépett ki a műszerszobából.
– Hozzon nekem egy elemről működtethető, kézi vezérlésű robbantó f ej ét, vezetéket,
laposfogót, kesztyűt és két gombolyag nejlonkötelet. Siessen!
A technikus nekilódult.
– Rod! – Dimitri kapta el a karját. – Mit akarsz tenni?
– Lemegyek oda. Megpróbálom megtalálni a szakadást az áramkörben, s kézzel elvégzem a
robbantást.
– Jézusom! – nyögött fel Dimitri. – Megőrültél, Rod. Odaveszel, az egyszer biztos!
Rod nem vett tudomást ezekről a sirámokról.
– Szükségem lesz egy emberre. Egy erősre. A legerősebbre, mert a víz ellenében kell
megtartanunk a gumicsónakot. – Rod körbepillantott. Big King a bányamester irodájánál
álldogált. Ők ketten, kimagasodva a többiek közül, egymásra néztek.
– Velem jössz, Big King? – kérdezte Rod.
– Igen – felelte a másik.
Húsz perc sem telt belé, elkészültek. Mindketten trikóra-gatyára vetkezve álltak. A lábukat
vászon teniszcipő védte, az egész megjelenésüktől élesen elütött a kemény védősisak a
fejükön.
A gumi mentőcsónak jobb napjaiban a tengerészetnél szolgált. Kilenc láb hosszú, levegővel
töltött matrac volt ez a csónak, olyan könnyű, hogy egy kézzel is fel lehetett emelni. Ide
rakták be a feladathoz szükséges felszerelést. Egy vízhatlan zsák őrizte az elemes
robbantófejet, a hőszigetelt dróttekercset, a fogókat, a kesztyűt és a tartalék lámpást. A
gumicsónak oldalán, a fűzőlyukhoz erősítve vitték a két tekercs nejlonkötelet, egy
feszítőrudat, egy fejszét, s egy borotvaéles kést bőrtokban. A hajó orrához erősítették a
vontatókötelet.
– Mire van még szükséged, Rod? – kérdezte Dimitri. Rod elgondolkodva rázta a fejét. – Ez az
egész,
Dimitri. Elég lesz ennyi.
– Rajta! – vezényelt Dimitri, mire négy ember lépett elő, akik elcipelték a csónakot a
várakozó bányalifthez.
– Menjünk! – határozta el magát Dimitri és követte a csónakot a kasba. Utána Big King
következett, Rod még megállt egy pillanatra, hogy egy pillantást vessen az égboltra. Kék volt
az ég és ragyogó.
Mielőtt az automata indító rácsapta volna a bányaliftre az ajtót, egy Rolls-Royce gördült
csillogva-vülogva feléjük. A hátsó ajtó kinyílt, először Hurry Hirschfeld szállt ki belőle, aztán
Terry Steyner.
– Ironsides! – üvöltötte Hurry. – Mi az isten folyik itt?
– Víz tört be a bányába – válaszolt Rod a liftből.
– Víz? Honnan került ide víz?i
– A Big Dipper mögül.
– Maga átfúrt a Big Dipperhez?
– Igen.
– Disznó, maga vízbe ölte az egész Sonder Ditchet! ordított Hurry a lifthez közeledve.
– Nem, még nem teljesen – vágott vissza Rod.
– Rod! – Terry falfehéren állt a nagyapja mellett. Nem szállhatsz le a bányába! – Indult a férfi
felé.
Rod félrehúzta az ajtóbiztosítót, s lenyomta a kas védőrácsos tábláját. Terry a rácshoz tapadt,
de a bányalift már megindult lefelé.
– Rod! – suttogta. Hurry Hirschfeld átölelte a vállát, úgy támogatta a Rolls-Royce-hoz.
A Rolls hátsó ülésén Hurry Hirschfeld rendkívüli bírósági tárgyalást rögtönzött. Egymás után
rendelte magához a Sonder Ditch bánya felelős vezetőit, s kikérdezte valamennyit. Még azok
sem tudtak sokat felhozni a védelmére, akik hűségesek maradtak Rodhoz, és voltak, akik most
akarták kiegyenlíteni a számlájukat Rodney Ironsideszal szemben, a múltban elszenvedett
sérelmeik miatt.
Nagyapja mellett ülve az autóban, Terry annyi átkozódást hallott szerelméről, hogy egészen
megfagyott benne a lélek. Afelől nem maradt kétség, hogy Rodney Ironsides a főigazgatóság
beleegyezése nélkül új vágatot kezdett, mely olyan kétséges volt eredményét tekintve, s
annyira ellentétes a bányatársaság terveivel, hogy mindenképpen bűnügyi jellegűnek kellett
tekinteni az akcióját.
– De miért csinálta? – mormolta maga elé Hurry Hirschfeld. Nem értette a dolgot. – Ugyan mi
az ördögöt érhetett volna el azzal, hogy átfúr a Big Dipperen? Úgy tűnik az egész, mintha
szándékosan akarta volna tönkretenni a Sender Ditcht. – Hurry dühe egyre forrt belül. – A
rohadék! Elárasztotta vízzel a bányát, és megölt több tucat embert! – Ökölbe szorított kezével
vágott a tenyerébe. – Megfizet érte! Agyontaposom, úgy segítsen a Jóisten! Eltiprom!
Bűnvádi eljárást indíttatok ellene. Szándékos károkozás. Emberölés. Szándékos
veszélyeztetésből fakadó halálokozás. Istenem, ezért vérét veszem a fickónak!
Terry csak hallgatta Hurry szitkozódását és fenyegetőzését, de végül nem bírt tovább némán
tűrni.
– Hiszen nem ő tehet róla, Papi! Tényleg nem. Kényszeri tették.
– Ha! – horkant fel Hurry. – Figyeltelek a liftnél pár perccel ezelőtt. Kicsodád neked ez a
férfi, mondjad csak, kisasszony, hogy ilyen nemesen sietsz a védelmére?
– Papi, higgy nekem, kérlek! – Most hatalmasnak látszott a szeme halvány arcában.
– Ugyan miért hinnék? Ti ketten elég nyilvánvalóan valami rosszban sántikáltok. Persze,
védeni próbálod.
– Legalább hallgass meg! – könyörgött az asszony; Hurry kicsit fegyelmezte magát, s nehezen
zihálva felé fordult.
– De aztán meggyőzőek legyenek az érveid, kisasszony! – figyelmeztette.
Izgalmában mégiscsak igen rosszul adta elő a mondandóját, már közben észrevette, hogy
ezzel még saját magát sem tudná meggyőzni. Hurry arckifejezése egyre zordonabb lett, végül
türelmetlenül a szavába vágott.
– Jó ég, Theresa, ez nem jellemző rád! Hogy megpróbálod rákenni a felelősséget a saját
férjedre! Ez hitványság! Hogy őt hibáztatod emiatt a...
– Ez az igazság! Isten a tanúm! – Terry már majdnem sírt, idegességében Hurry kabátujj át
rángatta. – Rodot kényszerítették erre. Nem tehetett mást.
– És van erre bizonyítékod? – kérdezte szárazon az öreg, mire Terry elhallgatott, és némán
meredt maga elé. Ugyan miféle bizonyítéka lehetne?
A bányalift lassított, közeledtek a 65-ös szinthez. A lámpák még most is égtek, de a
bányászok munkaterülete üres volt. Az állomáson kirakták a holmikat a mentőcsónakból.
Hallották, hogy alattuk morajlik a vízár. Ez a hatalmas, áramló víztömeg úgy megkavarta a
levegőt, hogy egész hideghullám csapott fel az aknába.
– Big King és én lemászunk a vészkijáró létrán. Utána eresszétek le a gumicsónakot! –
utasította Rod Dimitrit. – Győződj meg róla, hogy minden felszerelés hozzá van-e erősítve.
– Rendben – bólintott a másik.
Minden készen állt. Azok, akik együtt jöttek le velük a kasban, most várakozóan nézték őket.
Nem volt értelme a további halogatásnak. Rod érezte, belül hideg markolja össze a gyomrát.
– Gyerünk, Big King! – A fémhágcsóhoz lépett.
– Jó szerencsét, Rod! – Dimitri hangja még elért hozzá, de Rod nem válaszolt, tartogatta az
erejét, hogy lemászhasson abba a hideg sötétségbe.
A 66-os szinten már semmi nem világított; elemlámpájának fényében a víz feketének és
nyugtalannak tetszett. Az áradat az aknaszáj felé folyt, befelé gyűrve a dróthálós védőfalakat.
A háló most valami gigantikus szitaként dolgozott, megszűrte az áradattal együtt hullámzó
törmeléket. A fa támasztórudak és falmerevítők között átázott, felismerhetetlen rendeltetésű
darabok úsztak, Rod látta a víztől felpuffadt holttesteket, amint a víz a hálóhoz nyomta őket.
Egyre lejjebb mászott, óvatosan beleereszkedett a sötétbe. Az áradat ereje, mely egészen
elragadta az altestét, megdöbbentette. Itt derékig ért a víz, ha a fémhez erősítette magát, akkor
képes volt valahogyan megvetni a lábát.
Big King mászott lefelé mellette, Rodnak kiabálni kellett, hogy a folyam zubogásába bele ne
vesszen a hangja.
– Rendben vagy?
– Igen. Küldhetik le a csónakot.
Rod felvillantotta a lámpáját az aknába, néhány perc múlva lassan himbálódzva a gumicsónak
is megérkezett. Felnyúltak érte, oldalvást a vízre fektették, aztán kikötötték a tartózsinórt.
A csónak biztosan lapult a fémhálóhoz, Rod ellenőrizte, megvan-e minden, ami szükséges.
Mindent benne talált, biztonságosan rögzítve.
– Rendben. – Dereka köré csomózta a nejlonkötelet, s felmászott a védőhálón, míg el nem
érte az alagút tetejét. Mögötte Big King eresztette ki a kötelet.
Rod nyújtózkodott, végül kezével megragadta a légfúvó csövet, mely az alagút tetejének
oldalán futott. A csövek csuklóvastagságúak voltak, biztonságosan erősítve a folyosó
függőfalához, tehát könnyedén elbírták egy ember súlyát. Rod szilárdan tartotta a kezével a
csövet, és elrúgta magát a védőhálótól. Most ott lógott, függeszkedve az örvénylő víz fölött,
lába az áradat felszínét súrolta. Egyik kezét téve a másik után, míg lábával a levegőben
kalimpált, megindult felfelé az alagútban. A biztosítókötél hosszú farokként csüngött utána.
Háromszáz lábnyira ömlött be a víz a folyosóból a szállítóvonalba; Rod vállizmai fájdalmasan
tiltakoztak a megerőltetés ellen. Úgy érezte, karjai kiszakadnak a helyükből, a vízben húzott
nejlonkötélzet súlya kezdett elviselhetetlenné válni.
A folyosó és a szállítóvonal találkozásánál örvény alakult ki. A víz befelé csavarodva pörgött,
Rod nagyon lassan ereszkedett le ide. Az örvény majdnem fellökte, de azért újra
megemberelte magát, s odakúszott a szállító falához, ahol megvetette a lábát. Gyorsan
kikötötte a kötelet a bányafákhoz, melyek valaha a kőzetet támasztották ki. Percek alatt
biztonságos bázist alakított ki, ahonnan megkezdhette az akciót; lámpájával odavilágított a
szállítóvonalra, látta, Big King követi a légfúvó csöveken függeszkedve.
Big King mellette ugrott le a derékig érő vízbe, mindketten megragadták a tartóköteleket, s
pihentették sajgó izmaikat.
– Kész vagy? – kérdezte végül Rod, a másik csak bólintott feleletképpen.
Megfogták a kötelet, aminek másik végén a mentőcsónak himbálódzott, és húzni kezdték. Egy
percig nem mozdult semmi, mintha a másik oldalon a csónak egy hegyhez lett volna kikötve.
– Együtt! – nyögte Rod, és ettől a csónak egy lábnyival közelebb jött.
– Újra! – És húzták a csónakot magukhoz, centiméterenként araszolva a vízáradat ellenében.
Már vérzett a kezük, mire végre a gumicsónak odaért hozzájuk, s kiköthették egy mellettük
álló bányafához. A csónak rengett, ugrált, ahogy az áradat az aljának csapódott.
Egyikük sem tudott beszélni. Kimerültén kapaszkodtak a tartókötélbe és levegő után
kapkodtak.
Rod Big Kingre nézett, a lámpa fényénél saját kételyeit látta megcsillanni a másik szemében.
A robbanó védőháló legalább ezer lábnyira kezdődött innen. Ott pedig a víz sodróereje a
duplájára növekszik a szállítóvonalban tapasztalt sebességhez képest. Hogyan lesznek
képesek valaha átverekedni magukat ilyen elementáris erővel szemben?
– Most én következem – szólalt meg a bantu, és Rod engedte menni. A hatalmas fekete
felhúzta magát a kötélen, míg el nem érte a sűrített levegőjű szellőzőcsöveket. A bőre a
lámpafényben úgy csillogott, mint a barna delfiné. Kezével tartva magát mászott a csövön és
eltűnt a bányafolyosó mindent elnyelő feketeségében. A lámpája árnyakat vetett a
tárnafalakra: hatalmas, szaggatott, deformált árnyakat.
Amikor Big King jelt adott a lámpájával, Rod is felmászott a csövekig, s ment utána a
bányafolyosóra. Háromszáz lábnyival lejjebb a fekete újabb bázist csinált, de itt teljesen
szabadon érte őket az áramló víz ereje, s a testüket tartó kötelek bemélyedtek a húsukba, az
éles nejlon teljesen lemarta róluk a bőrt. Mindketten a csónak után nyúltak, s behúzták
magukhoz.
Rod, magához szorítva meggyötört kezeit, halkan lihegett, közben arra gondolt, még egyszer
talán nem is tudná ezt végigcsinálni.
– Kész van? – kérdezte Big King. Rod felnyújtózkodott, véresre mart tenyerét a fémcsőre
helyezve, észrevette, hogy a fájdalomtól könnyes a szeme. Visszapislogta a könnyeket, és
továbbvonszolta magát.
Halványan derengett benne, hogy mindjárt lezuhan, és akkor mindennek vége. Az áramlat
azonnal elsodorná, odacsapná a kiálló kőzetdarabokhoz, végighurcolná a folyosón, a
csontjáról lehúzná a húst, s végül a tárnát körbevevő fémhálóhoz préselné, amire végképp
kiszállna belőle az élet.
Addig erőltette magát a csövön függeszkedve, míg érezte, nincs tovább. Ekkor kiválasztott
egy bányafaltámasztó oszlopot, és áthurkolta a kötelét. Később újrakezdték az egész
borzalmat. Kétszer is úgy érezte, míg nekifeszült a csónak húzó kötelének, hogy az
erőlködéstől szétrobban a szeme. Csak az akaratereje tartotta életben, a tudatvesztés határán
volt.
Big King példája erőt öntött belé, ez tartotta Rodban a lelket, hogy le ne essék. Big King arca
nem változott, de a szeme vérben forgott már a kimerültségtől. Csak egyszer bődült fel, mint
egy oroszlán, akit találat ért, s a kötél véres volt, amikor Rod utána nyúlt.
De tudta, addig nem adja föl, míg Big King kitart.
A való világ feloldódott az üvölteni akaró fájdalomban, az izmok és csontok olyan
megpróbáltatásnak voltak kitéve, melyet elviselni tovább nem lehetett, s mégis, ennek
ellenére végezték dolgukat. Rodnak úgy tűnt, karjai ólomból vannak, a fáradtság lelassította
minden mozdulatát. De valahogyan, araszolgatva, egyre haladt előre a csövön függeszkedve a
bányafolyosó felé. A szemébe csepegő izzadság elhomályosította a látását, először ezért nem
is akarta hinni, amit meglátott a sötétben maga előtt.
Megrázta a fejét, hogy tisztábban láthasson, s lámpája fényénél körbepillantott. Részeg
dülöngéléssel egy nehéz faszerkezet lógott alá a folyosó plafonjáról. A tartószegek ellenálltak
a vízsodrás erejének, az áradat nem tudta teljesen kitépni a fát a sarkából.
Rod tudta, ez a faszereivénydarab a szellőzőrendszer ajtajának egyik része. Az ajtók már
sehol sem látszottak, régen kiszakította őket a víz, de a keret még mindig a helyén volt.
Emlékezett rá, pontosan a szellőzőrendszer ajtaja alatt kezdődött a biztonsági robbantórács.
Tehát elérték végre!
Új erő áramlott a testébe, megint haladt egy arasznyit előre a szellőzőcső mentén. Ez a fakeret
nagyon jó kiindulópontul szolgált, Rod hozzáerősítette a kötelét, s visszavillogott a lámpával
Big Kinghez. Kicsit csüngve maradt a kötélhurokban, megpihent rövid ideig, aztán szemügyre
vette a környezetét. Körbejáratta a lámpát a széttöredezett fakareten, s rögtön tudta, miért
szakadt meg a speciális robbantóáramkör.
A lámpa fénynyalábjánál jól látszott, hogy a megkülönböztető, zöld plasztikkal bevont
robbantóvezetékek füzér alakban lógtak le a plafonról, nyilvánvalóan beakadtak a
szellőzőrendszer ajtajába, s amikor azt a víz elsodorta, akkor ezeket is kitépte helyükről. A
vezeték szabad vége rálógott a sebesen rohanó folyamra. Rod vezetékekre vetett egy
pillantást, s azzal nyugtatta magát, hogy nem kell már tovább függeszkedniük ezen a
borzalmas erőfeszítést kívánó úton.
Amikor Big King előkerült a félhomályból, Rod fejével a lecsüngő vezetékre bökött.
– Arra! – suttogta; Big King szeme összehúzódásával jelezte: érti, mire gondol, de
megszólalni ő sem bírt.
Beletelt vagy öt perc, mire összeszedték magukat annyira, hogy a mentőcsónakot fáradságos
munkával magukhoz húzzák megint, majd kikössék a megmaradt kerethez.
Most pihentek egy kicsit. Egyre lassabban mozogtak. Egyiküknek sem maradt már elég ereje
a folytatáshoz.
– Tartsd meg a vezeték végét! – kiáltotta Big Kingnek Rod, ő pedig a csónak oldalához
vonszolta magát, majd teljes hosszában elterült a fenéken.
Testének súlyától a csónak kissé mélyebbre süllyedt, ettől valamivel jobban ellen tudott állni
a sodrásnak, a keretre erősített tartókötél megfeszült. Rod kusza mozdulatokkal kezdte
kirámolni az elemes kézirobbantót a csónakból. Big King most derékig vízben állott, egyik
kezével megkapaszkodott a fakeretben, másik kezével pedig próbálta elérni a zöld
műanyaggal borított speciális huzalokat. A huzalvégek ott mozogtak az ujja végénél, s ő
kinyúlt, szemben az áramlattal, odacövekelve magát a faoszlophoz, amitől még inkább
megfeszültek a keret tartószegecsei.
Végre elkapta a huzalt, s diadalmas morgással odanyújtotta Rodnak.
Aprólékos gonddal és mindenre elszántan, Rod egy krokodilcsipesszel összekapcsolta a huzal
szabad végét meg az általa hozott vezetéket. Úgy gondolta, hogy ő meg Big King
felkapaszkodnak a csónakra, kiengedik a nejlonkötelet, s hagyják hogy az áramlat sodorja
őket. Ugyanekkor engedik a drótot is lefutni a kerekéről. Mikor biztonságos messzeségbe
jutottak, felrobbantják a védőhálót.
Rod ujjai megdagadtak és egészen zsibbadtak voltak. Múltak a percek, míg befejezte az
előkészületeket, a keretre jutó húzóerő nagy volt és állandó maradt.
Rod felpillantott a munkából, s térdre kuporodott.
– Készen vagyunk, Big King – nyögte a csónak hátuljában térdepelve, miközben elkapta a
fakeretet, hogy megállítsa a csónakot.
– Gyere be! Indulunk!
Big King előrelépett, de ebbe a pillanatban a fakeretet tartó csavarok hirtelen elengedtek az
egyik oldalon. Csikorgó nyikorgó hangot hallatva a nehéz fakeret végigdőlt az alagúton. A
hasábfák egymásnak estek, mintha egy nagy olló két szárát alkotnák. Rodnak mindkét karját
közrefogta ez az „ollószár". Felkarjának csontjai recsegve törtek szét. Fájdalomüvöltéssel
bukott a csónak fenekére, karjai lehetetlen szögben kitárva hevertek mellette, használni
végképp nem tudta őket. Három lábnyira tőle Big King még most is a vízben állt. Szája
szélesre nyílt, de hang nem jött ki a torkán. Úgy állt, mint egy fekete szobor, szemei
kimeredtek a gödrükből. Rod – bár maga is iszonyúan kínlódott – megdöbbent Big King
fájdalomtól eltorzult arckifejezésétől.
A víz alatt ugyanis, az aljzati fagerendák ugyanezt az ollószerű mozdulatot csinálták:
közrekapták Big King altestét. Az ágyékánál csapódtak össze, és szétroncsolták. Olyan erővel
szorították, melyből nem volt szabadulás.
A fehér arc alig pár lépésre volt a feketétől. A borzalmaktól űzött két bajtárs egymásra nézett,
s tudták mindketten, számukra nincs menekvés. Halálra vannak ítélve.
– A karom – suttogta Rod –, nem bírom mozgatni. Big King kimeredő szeme Rodéba
mélyedt.
– Elérsz a robbantófejig? – kérdezte Rod rábeszélő suttogással. – Vedd át, és forgasd el a kart
rajta! Gyújtsd meg, Big King, gyújtsd meg!
Mintha a másik lassan felfogta volna a szavak értelmét, ez látszott a fájdalomtól megtört
pillantásából.
– Nekünk végünk, Big King. Legalább haljunk meg úgy, ahogy férfihoz illik! Gyújtsd meg,
szakadjon ránk a szikla!
A szikla fölött minden szépen ki volt bélelve robbanóanyaggal. A robbantófej is be volt már
kötve az áramkörbe. Izgalmában Rod megpróbálta megfogni a robbantófejet, de a karja
tehetetlenül lógott, ujjai fáradt virágszirmok gyanánt nyíltak szét, a fájdalomtól mozdulni sem
bírt.
– Menj, Big King – sürgette, ekkor a fekete felkapta a robbantófejet, és egyik karjával
magához szorította.
– A kar! – üvöltötte Rod. – Forgasd el a kart rajta! Ám ehelyett Big King a csónak után nyúlt,
és előkapta a nagy kést a tokjából.
– Mit csinálsz? – Rod elképedt. Válaszként Big King hátralendítette a karját, majd lecsapott
vele, s egy csillogó félkört írva le, átvágta a csónakot a kerethez erősítő nejlonkötelet.
A pengecsapástól a csónak kiszabadult, rögtön magával ragadta az áradat. Rod a vészesen
táncoló gumicsónak fenekén feküdt, amikor egy hatalmas kiáltás üvöltötte túl a víz moraj
lását.
– Menj békével, barátom!
És Rod már kavargóit is vissza a bányafolyosón, indult a pokoli utazásra, a gumicsónak
forgott vele, mint valami pörgettyű, lámpájának fényénél a bánya fala rohanó, elmosódott
foltnak látszott Rod szemében, aki bénán hevert a csónak fenekén.
Egy pillanat: dobhártyáját majd szétrepeszti valami, lefelé rohanó robbanás hangzik fel a
bánya szűk folyosóján, és Rod tudja, Big King berobbantotta a védőhálót. Rodney Ironsides
most már öntudata legvégére érkezett, úgy érzi, innen szépen csöndesen átcsúszik majd egy
lágy, meleg és puha létbe, ahonnan, reméli, nincs visszatérés.
Dimitri a 65-ös szint aknabejárója felett guggolt. A tizedik cigarettáját szívta. A többiek is
éppolyan idegesen vártak, mint ő; Dimitri minden második percben odament az aknához,
lefelé világított a lámpával a 66-os szint százlábnyi mélységű lyukába.
– Mennyi ideje indultak el? – kérdezte, mire mindenki az órájára nézett.
– Egy óra tíz perce.
– Nem, egy óra és tizennégy perce.
– Jóisten, most mondd, hogy hazudok vacak négy perc miatt!
És megint elhallgattak. Hirtelen megcsörrent az állomás telefonja, Dimitri már ugrott is
felvenni a kagylót.
– Nem, Mr. Hirschfeld, még mindig semmi. Figyelt egy pillanatig.
– Kérem, küldje le őket!
Letette a kagylót, miközben az emberek kíváncsi pillantást vetettek rá.
– Egy rendőrt küldenek le hozzánk – magyarázta.
– Mi a nyavalyának?
– Big Kingért jött.
– De miért?
– Letartóztatási parancsot hozott emberölésért.
– Emberölés?
– Ja, azt hiszik, hogy ő ölte meg a portugál boltost.
– Jesszus!
– Big King, szóval ő! – Megörültek, hogy akadt valami téma, mellyel az időt agyonüthették,
rögvest élénk beszélgetésbe kezdtek.
A rendőrfelügyelő, aki a 65-ös szintre érkezett, csalódást keltett bennük. Olyan volt, mint
valami kopottas temetkezési vállalkozó, mohón kíváncsi kérdéseikre bánatos arccal
felelgetett, ettől aztán bennük rekedt a szó.
Dimitri most már vagy tizenötödször ment az aknalejárathoz, s lefelé bámult. A robbanás
megrázta köröttük a talajt, másodpercekig tartottak az utórezgések.
– Hát megcsinálták! – ordított Dimitri, és felugrott örömében. Az emberek talpra ugrottak,
hátba veregették egymást, mindenki kacagott, kiabált. Csak a rendőrfelügyelő nem vett részt
az általános vigaszságban.
– Várjatok! – kiáltott fel Dimitri hirtelen. – Fogja be mindenki a száját! Csönd legyen! A
fene...! Figyeljetek!
Elhallgattak.
– Mi ez? – kérdezte valaki. – Nem hallok semmit sem.
– Hát éppen ez az! – tört ki Dimitriből. – A víz! Megállt!
Csak most döbbentek rá, hogy a víz morajlását, melyhez a fülük már hozzászokott, nem
hallják többé. Csönd volt, tökéletes templomi csönd lebegett a bánya felett. Éljenezni kezdtek,
hangjuk élesen szárnyalt a csöndben; Dimitri máris rohant a létrához, úgy mászott le rajta,
mint valami kis majom.
Vagy harminc lábnyira megpillantotta a törmelék és mocsok között hányódó mentőcsónakot
az akna közelében. És felismerte a csónak fenekén heverő, összetört alakot is.
– Rod! – kiáltotta, mielőtt a 66-os szintre ért volna. Rod, élsz még?
A szállítófolyosó alja itt is nedves volt, innen-onnan vízcsíkok kígyóztak az aknakijáróhoz.
Dimitri a megfeneklett gumicsónakhoz rohant, s Rodot a hátára fordította. Ekkor látta meg,
mi történt a karjával.
– Óh, Istenem! – nyögte elrémülve, aztán odakiáltott a létra végén állóknak: – Szerezzetek
egy hordagyat!
Mire Rod magához tért, takarókkal bugyolálták be, és jó biztonságosan oda is kötözték a
bányamentő hordágyhoz. Karjait rögzítették és bekötözték: az ismerős zörgésből-csörgésből
arra következtetett, hogy a bányaliftben van, útban a felszínre.
Dimitri hangját is megismerte, vitatkozott valakivel.
– A fene egye meg! Ez az ember nincs magánál és a sérülése súlyos, nem hagyhatná békén?
– Teljesítenem kell a kötelességemet – mondta erre egy idegen hang.
– Mit akar tőlem, Dimitri? – nyögte Rod.
– Rod, hogy vagy?! – Főnöke hangját hallva, Dimitri máris ott térdelt izgatottan a hordágy
mellett.
– Eléggé pocsékul – suttogta Rod. – Mit akar ez a pofa?
– Rendőrtiszt. Big Kinget akarja letartóztatni gyilkosságért – magyarázta Dimitri.
– Hát, akkor bizony elkésett – nyöszörögte Rod, de még a fájdalom közepette is nagyon
mulatságosnak tűnt előtte az egész. Nevetni kezdett. Rázkódott a kacagástól, s mindegyik
kacagásroham újabb fájdalomhullámot indított el a karjaiban. Sokkos állapotba került,
megállíthatatlanul reszketett, izzadság csörgött az arcán, és csak nevetett, egyre csak nevetett.
– Kicsit elkésett – mondta megint, és hisztérikus lett a kacagása, miközben dr. Dan Stander
szépen beleszúrta a morfinnal teli injekcióstűt.
Hurry Hirschfeld a 66-os szint szállítóvonalán várakozott. Nagy volt a nyüzsgés körülötte. A
betonozóvállalat emberei már beállították a gépeket a lezárt folyosón.
Az itt dolgozók egy másik cég alkalmazásában álltak, az volt a feladatuk, hogy több ezer
tonnányi folyékony cementet pumpáljanak a kőzetgátba, mely pillanatnyilag elzárta a
folyosót. A cementet egy négyzethüvelyknyi területre 3000 font nyomással pumpálják be;
amikor ez megköt, akkor mint valami dugó, hatásosan és örökre elzárja ezt a folyosórészt. Itt
lesz ugyanakkor Big King sír kamrája is, gondolta Hurry, igazán illik ez az emlékmű a
férfihez, aki megmentette a Sonder Ditch bányát.
Majd gondoskodik róla, hogy a betonból készülő zárófalon egy plakett örökítse meg, méltó
bevéséssel ennek az embernek a nevét és hőstettét.
A bányász rokonairól megfelelően szeretne gondoskodni, esetleg ideröpülhetnének a plakett
felavatására. No, ezt rábízza a személyzeti osztályra, intézkedjenek.
A szállító folyosó bűzlött a sártól, a nedvességtől. Minden nyirkos volt és kellemetlenül
hideg, ez bizony nem tesz jót a lumbágónak. Hurry úgy döntött, eleget látott, és elindult az
akna felé. Futólag hallotta a hatalmas szivattyúk hangját, melyek néhány napon belül
megszabadítják a Sender Ditch bányát a víztől, mely elöntötte az alsóbb szinteket.
A hordagyakat – szörnyűséges terhüket takaró fedte egy sorban helyezték el a sebtében
felaggatott lámpafüzér alatt az alagút oldalában. Hurry vonásai megkeményedtek, amint
elhaladt mellettük.
– Kitaposom a belét annak, aki tehet erről – esküdött magában némán, a bányaliftre várva.
Terry Steyner a mentőkocsiban ült Roddal. A sarat törölgette le a férfi arcáról.
– Milyen súlyos az állapota,. Dán? – kérdezte.
– Hát, Terry, pár napon belül talpra áll. A karsérülése persze nem valami csinos látvány, ezért
viszem azonnal Johannesburgba. Azt akarom, hogy ortopédspecialista operálja. Ezenkívül
sokkos állapotban van, s a kezei is sérültek. De meggyógyul.
Dán figyelmesen nézte, ahogy Terry ügyetlenül fésülgetni próbálta a benyugtatózott férfi
nedves haját.
– Kér egy cigarettát? – kérdezte.
– Igen, gyújtson egyet meg, Dán. A férfi odaadta a cigarettát.
– Nem tudtam róla, hogy Rod meg maga ilyen jóban vannak – jegyezte meg.
Terry gyors pillantást vetett rá.
– Milyen finoman fogalmaz, dr. Stander – ugratta.
– Persze, semmi közöm hozzá. – Dán sietve visszakozott.
– Ne hülyéskedjen, Dán. Maga Rod jó barátja, Joy meg az én barátnőm. Ha valaki, akkor
maguk igazán tudhatnak róla. Borzalmasan, betegesen szerelmes vagyok ebbe a nagydarab
mackóba. El akarok válni Manfrédtól, amilyen gyorsan csak lehet.
– És Rod feleségül akarja venni magát?
– Házasságról még nem szólt, de én megpróbálom rávenni, afelől biztos lehet – mosolygott
Terry, és az orvos is elnevette magát.
– Akkor hát, sok szerencsét kívánok mindkettőjüknek. Biztos vagyok benne, hogy Rod talál
majd másik állást.
– Mit akar ezzel mondani?
– Úgy hírlik, a nagyapja azzal fenyegetőzik, olyan ívben rúgja ki, hogy ő lesz az első ember a
Holdon.
Terry elhallgatott. Papi bizonyítékot akart tőle, de milyen bizonyítékot?
– A röntgenfelvétel eredményére várnak – vélekedett Joy Allbright. Mióta Dán
menyasszonya, valóságos orvosszakértő lett belőle. Dán sürgető telefonhívására szinte
száguldott a Johannesburgi Központi Kórházig. Dán kérte meg, hogy maradjon Terry mellett,
míg Rodot ki nem hozzák az intenzív osztályról. Most egymás mellett ültek a váróban.
– Igen, azt hiszem – hagyta rá Terry. Joy mondott valamit, ami azóta sem hagyja nyugodni,
valamit, amire emlékeznie kellene.
– Húsz percbe is beletelik, míg előhívják a felvételeket. Akkor a radiológus megvizsgálja
őket, és megírja a jelentést a sebésznek.
Na, most megint kimondta. Terry kihúzta magát, nagyon igyekezett felidézni, mit mondott
Joy. Melyik szó zavarja?
Hirtelen rájött.
– A jelentés! – kiáltott föl. – Ez az! A jelentés, ez lesz a bizonyíték!
Felugrott a székről.
– Joy! Add ide a kocsikulcsodat! – követelte határozottan.
– Mi a csudának? – bámult a másik elképedve.
– Most nem tudom megmagyarázni. Azonnal vissza kell mennem Sandownba, add ide a
kulcsodat! Majd később mindent elmondok.
Joy a táskájában kutatott, végül átnyújtotta a bőrből készült kulcstartót. Terry kikapta a
kezéből.
– Hol hagytad a kocsit? – kérdezte.
– A parkolóban, közel a főbejárathoz.
– Kösz, Joy. – Terry kisietett a váróból, magas sarkú cipői koppantak a folyosón.
– Bolondos teremtés. – Joy csodálkozva nézett utána. Tíz perc múlva Dán bekukkantott a
váróba.
– Rod jobban van. Hová lett Terry?
– Egészen megbolondult... – És Joy gyorsan elmesélte az asszony váratlan távozását. Dán
gondterheltnek látszott.
– Úgy vélem, jobb lesz, ha utánamegyünk, Joy.
– Azt hiszem, igazad van, drágám.
– Felkapom a kabátomat.
Manfréd csak egyetlen helyen tarthatta a Big Dipper földtani elemző jelentését, amiről Rod
egyszer beszélt neki. Mégpedig a dolgozószobai széfben, a faburkolat mögött. Terry is ebben
a széfben őrizte az ékszereit, ezért neki is volt kulcsa hozzá, s ismerte a zár kombinációját.
Még Joy Alfa Rómeójával is – pedig meglehetősen szabadon vette a közlekedésrendészeti
korlátozásokat harmincöt percig tartott az út Sandownba. Már öt óra volt délután, amikor
Terry végigrohant a kocsiúton, és megállt a garázsok előtt.
A hatalmas kert elhagyatott volt, a kertészek ötkor fejezték be a napi munkát, ezért a házban
nyoma sem látszott semmi mozgásnak. Ennek így is kellett lennie, Manfréd még mindig
Európában volt. Legalább négy napig nem várják haza.
Terry az autóban hagyta a slusszkulcsot, és szaladt fel a kerti úton a verandára. Először a
táskájában kotorászott, végre meglelte a külső ajtó kulcsát. Bement és egyenesen Manfréd
dolgozószobájához sietett. Félretolta a széfet rejtő faborítást, és nekilátott kinyitni a
páncélszekrényt, ami eléggé hosszadalmas műveletnek ígérkezett. Kulcs és számkombináció
egyformán szükséges volt hozzá, hogy elfordítsa a zárat; Terry nem sokat gyakorolta életében
a kombinációval való zsonglőrködést.
Végül a széf ajtaja mégis kinyílt, feltárta teli belsejét. Kezdte kirámolni az iratokat, a
dossziékat megvizsgálta mindegyiket, aztán szépen sorjában maga mellé helyezte a padlóra.
Fogalma sem volt a keresett irat alakjáról, méretéről vagy a borító színéről, de tíz perc múlva
mégis ráakadt egy cím nélküli dossziéra, melyet gyorsan kinyitott. „Bizalmas jelentés a
kitchenerville-i aranybányák geológiai formációiról, különös tekintettel a Big Dippertől
keletre eső területekre."
Terry abban a percben megkönnyebbült, amikor elolvasta a címét, már kezdte kétségbevonni,
ott van-e egyáltalán a jelentés a széfben. Gyorsan átlapozta, itt-ott beleolvasott. Kétségtelenül
ez volt az.
– Megvan! – kiáltott fel hangosan az asszony.
– Majd én magamhoz veszem, ne fáradj! – Egy félelmetesen ismerős hang szakította félbe
Terry buzgólkodását; az asszony villámgyorsan megfordult, s ugyanazzal a mozdulattal fel is
egyenesedett, védekezőén maga elé tartva a dossziét. Hátrálni kezdett az ajtóban álló alak
elől.
Alig ismerte fel benne a saját férjét. Még sohasem látta ilyennek. Manfréd nem viselt zakót,
inggallérja begombolatlan, kézelőgomb sehol. Úgy tűnt, a pantallójában aludt, a nadrág
gyűrött volt és slampos. Fehér ingmellén sárga folt éktelenkedett.
Vékony, barnás haja kócos volt, fésületlenül lógott a homlokára. Aznap még nem
borotválkozott, és a szeme körüli bőr is színtelennek, duzzadtnak tetszett.
– Add ide! – Kinyújtott kézzel közeledett az asszonyhoz.
– Manfred! – Terry megpróbált minél messzebb hátrálni. – Mit csinálsz te itt? Mikor érkeztél
vissza?
– Add azt ide, te ribanc!
– Miért mondod ezt? – Terry próbált némi időt nyerni.
– Ribanc! – ismételte a férfi, és rávetette magát. Terry éppen hogy el tudott ugrani előle.
A dolgozószoba ajtaja felé rohant, Manfréd szorosan a nyomában. A folyosón Terry egy kis
előnyhöz jutott, rohant tovább a bejárati ajtó felé. Cipősarka beakadt egy perzsaszőnyegbe a
folyosón, megbotlott és nekiszédült a falnak.
– Kurva! – Manfréd rögtön ott termett, megpróbálta kicsavarni a jelentést a kezéből, de az
asszony minden erejét beleadva markolta. Szemben álltak egymással: majdnem egyforma
magasak voltak, és Terry látta, hogy őrült fények villódznak Manfréd szemében.
A férfi hirtelen elengedte. Hátralépett, és ökölbe szorított kezével behúzott egyet Terrynek.
Az asszony feje hátrabicsaklott, beverte a falba. A férfi visszarántotta az öklét, majd újra
lesújtott. Terry érezte, hogy vér buggyán ki melegen az orrából, valahogyan beszédelgett a
mögötte levő ebédlőbe. Az ütésektől egészen elkábult, nekitántorodott a nehéz ostor fából
készült ebédlőasztalnak.
Manfred már megint ott volt a nyomában. Ismét ütött és az asszony elterült az ebédlőasztalon.
Manfréd fölémagasodva, két kezel a torkát kezdte szorongatni.
– Megöllek, te kurva! – sziszegte. Begörbített hüvelykjei mélyen benyomódtak Terry
nyakába. A kétségbeesés erejével Terry belemarkolt Manfréd szemébe. Körmei tépték az
arcát, hosszú, vöröslő csíkokat vájtak a húsába. Manfréd egy ordítással eleresztette, s mindkét
kezét vérző arcára szorítva hátralépett; Terry az asztalon kiterülve lihegett.
A férfi egy pillanatra megállt, aztán levette az arcáról a kezét, s a vért nézegette.
– Ezért megöllek!
Miközben az asszony felé rohant, Terry felugrott az asztalra.
– Kurva! Ribanc! Dög! – visítozta Manfréd, és futott, hogy utolérje. De Terrynek még mindig
maradt egy hajszálnyi előnye.
A tálalóasztalon állt egy pár Stuart kristály, egyikben portóit, másikban sherryt tartottak.
Terry felkapta az egyiket, és szembefordult Manfréddal: minden maradék erejét beleadva a
fejéhez vágta a csiszolt üveget.
Manfréd nem tudott félrehajolni az ütés elől. Az üveg a homlokán tört szét, elkábulva
hanyatlott hátra. Terry felkapta a jelentést és kimenekült az ebédlőből a folyosóra, onnan
pedig a főbejáraton át a kertbe. Vaktában menekült, követte a kocsiutat a főút irányába.
Hirtelen motorzúgás ütötte meg a fülét hátulról. Nehezen kapkodott levegő után, de még
mindig szorította a dossziét; most megállt és hátranézett. Manfréd kirohant utána a házból, és
beült Joy Alfa Rómeójának kormánya mögé. Terry látta, a férfi sebességbe kapcsolja a kocsit,
és az nekilódul; a hátsó kerekek alól kékes füst szállt fel a hirtelen gyorsítástól. Manfred area
a szélvédő mögött sápadtnak látszott, mindenütt viselte Terry körmeinek nyomát,
pillantásából őrület áradt, és Terry tudta, el akarja gázolni őt.
Lerúgta a cipőjét, futtában letért a kocsiútról, berohant a kertbe.
Az Alfa Romeo kormányára dőlve Manfréd az előle menekülő alakot figyelte.
Terry a jó erőben lévő, érett nők nagy lépteivel szaladt, hosszú lábszára barna volt, haja
szabadon repdesett.
Manfrédét tulajdonképpen nem izgatta a geológiai jelentés visszaszerzése – hogy egyáltalán
létezik ilyen dokumentum, annak számára nem volt jelentősége. Ő el akarta pusztítani ezt az
asszonyt. Félőrült állapotában Terry lett minden bajának a szimbóluma, a megtestesítője.
Megszégyenülése, összeomlása vele volt kapcsolatos, bosszút csak úgy állhat, ha elpusztítja,
ha széttépi ezt az izgalmasan meleg, hajlékony testet, megsebzi, szétmarcangolja az Alfa
Romeo vázával.
Kettes fokozatba kapcsolt, és eltekerte a kormányt. Az autó letért a kocsiútról, a hátsó kerekek
legördültek a makadámról, és rácsusszantak a fűre. Gyakorlott mozdulattal megfékezte a
csúszást, s máris Terry hátában volt.
Az asszony már az alsó terasz próteabokrai között menekült. Az autó átugrott a lejtőn,
majdnem szabadon repült a levegőben, mielőtt nehéz teste földre ért volna. A kerekek
felpörögtek, majd újra megzabolázódtak, és a fényes jármű ismét nekiiramodott.
Terry hátrapillantott, az arca sápadt volt, hatalmas szemei félelmet tükröztek. Manfréd
kuncogott. Tudataban volt, milyen hatalma van: képes életről vagy halálról dönteni. Csak
ment egyre az asszony után, nem törődve a következményekkel, el akarta pusztítani.
Egy hat láb magas próteabokor akadt az útjába, Manfréd keresztülgázolt rajta, széttaposta az
egész bokrot. Recsegő ágak, hulló levelek között meglátta az asszonyt, éppen maga előtt, erre
megint kuncogott. Terry ismét hátranézett, és ebben a pillanatban megbotlott, térdre zuhant.
Teljesen magatehetetlen volt. Arcát vér és könnyek maszatolták, a haja ziláltán hullott az
arcába, úgy térdelt, mint aki a hóhér bárdjára vár. Manfréd csalódást érzett. Nem kívánta,
hogy ilyen gyorsan legyen vége, ki akarta élvezni szadista boldogságát, a hatalom mámorát.
A végső pillanatban elrántotta a kormányt, az autó élesen elkanyarodott. Alig hat hüvelyknyi
távolságban viharzott el Terry mellett, hátsó kerekei teliszórták fűvel kevert mocsokkal.
Vad tekintettel, hangosan kacagva, Manfréd keményen markolta a kormányt, s egyre
szorosabb köröket írt le, miközben oldalt ismét tönkretiport egy próteabokrot.
De Terry még egyszer talpra ugrott és rohant. Manfréd rögtön kitalálta, hogy az úszómedence
melletti öltözők felé menekül, a fák között, le az alsó teraszhoz; elég messze volt már tőle,
talán még egérutat is nyerhet.
– Dög! – sziszegte, és csikorogva a harmadik fokozatba kapcsolt, felpörgetve a motort,
ahogyan csak tudta. A kocsi felbődülve nekiiramodott, űzte a menekülőt.
Ha Terry eldobta volna a jókora dossziét, még a száguldó autó előtt eléri az öltöző kőépületét,
de a papír visszatartotta. Még mindig vagy húsz yardnyi távolságot kellett megtennie, rohant
az úszómedence kikövezett szélénél, s érezte, az autó egészen a nyomában jár.
Terry félreugrott, bele a vízbe, és az Alfa Romeo elszáguldott mellette. Manfréd beletaposott
a fékbe, a Michelin típusú kerekek sivalkodva súrolták a köveket, és Manfréd máris kiugrott
az autóból, abban a minutumban, ahogy a kocsi megállt.
Visszarohant a medencéhez. Terry a medence másik oldalán felszerelt lépcsőkön mászott
kifelé. Szinte magán kívül volt a fáradtságtól és az ijedtségtől. Haja vizesen lógott az arcába,
nyitott szájjal kapkodott levegő után.
Manfréd megint felkacagott, magas hangon, majdnem nőiesen nevetett, és utánaugrott a vízbe
– teljes súlyával esett pontosan Terry hátára. Az asszony nyomban a felszín alá merült, víz
került amúgy is fájó tüdejébe, és amikor megint felbukott a habokból, fulladozva köhögött – a
víz és a saját haja egészen megvakították.
Abban a pillanatban érezte, hátulról megragadja valaki, és arccal a vízbe nyomja. Fél percig
még vadul küzdött, aztán mozdulatai egyre gyöngébbek és lassúbbak lettek.
Manfréd fölé hajolva állt meg a mellkasig érő tiszta vízben, egyik kezével az asszony derekát
tartva, másikkal vizes hajánál fogva nyomta le az arcát mélyen a felszín alá. A szemüvegét
elvesztette valahol, most bagolyszerűen pislogott. Nedves selyeminge a mellére tapadt, a
nedvességtől a haja lelapult.
Amikor érezte, hogy az asszony mozdulatai lassulnak, erőtlenednek, megint kacagni kezdett.
Egy őrült nevetése volt ez, szakadozott és összefüggéstelen.
– Dan! – Joy a fák közé mutatott. – Az ott az én kocsim a medence mellett!
– Mi a fenét keres ott?
– Valami baj van, Terry biztosan nem gázolt volna keresztül szeretett virágoskertjén, ha nem
lett volna muszáj!
Dán éleset fékezett, leállította Jaguárját a kocsiút mellett.
– Megyek, megnézem. – Kiszállt az autóból, indult keresztül a pázsiton. Joy is kinyitotta az
ajtaját, szaladt utána.
Dán egy férfit látott a vízben, íeljesen felöltözve, aki nagyon elmélyülten valami furcsát
művelt. Felismerte Manfréd Steynert.
– Miben sántikál ez? – Dán rohanni kezdett. Odaért a medencéhez, és tüstént felfogta, mi
történt.
– Úristen! Bele akarja fojtani a vízbe! – kiáltott fel hangosan, s máris belevetette magát a
medencébe.
Nem vesztegetett időt rá, hogy Manfreddel megverekedjék. Gyors, erőteljes ökölcsapással
halántékon vágta, a másikat úgy érte az ütés, mint valami pisztolylövés, oldalra tántorodott
tőle, s rögtön engedett a szorításból.
Dán kihalászta Terryt a vízből – olyan volt mint egy ázott macskakölyök –, Manfrédra közben
ügyet sem vetett, és a lépcsőhöz vonszolta. Kivette a medencéből, hasra fektette a szélénél.
Fölé térdelt, mesterséges lélegeztetésbe kezdett. Érezte, Terry megmoccan a keze alatt, aztán
köhögni kezdett és gyöngén öklendezett.
Joy szaladt feléjük, letérdelt a férfi mellé.
– Istenem, mi történt, Dán?
– Ez a nyomorult bele akarta fojtani a medencébe. Dán felpillantott a lélegeztetésből, de egy
pillanatra
sem változtatott mozdulatainak ritmusán. Terry vizet köpött, majd ismét öklendezni kezdett.
A medence másik végén Manfred Steyner kimászott a vízből. Most a szélén ült, lábát még
mindig a vízbe lógatva, fejét lehorgasztotta, s arcán Dán ütésének nyomát tapogatta. Az
ölében valami nedves, lottyadt rakás látszott: a geológiai elemzés.
– Joy, átvennéd tőlem? Hamarosan jobban lesz, én viszont el akarom csípni ezt a vadembert.
Joy vette át Dán helyét Terry mellett, Dán felállt.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Joy.
– Miszlikbe aprítom!
– Az jó lesz! – biztatta az asszony. – Egyet a nevemben is húzz be neki.
Manfréd meghallotta a beszédet, s miközben Dán futásnak eredt a medence partján, ő is talpra
ugrott, és bemászott az Alfa Rómeóba. Becsapta a kocsi ajtaját, beindította a motort, Dán egy
pillanattal megkésett, már nem tudta megállítani. Az Alfa Romeo meglódult a pázsiton át,
Dán teljesen értelmetlenül még néhány lépést szaladt utána.
– Vigyázz Terryre, Joy! – kiabálta.
Közben maga is odarohant a teraszhoz, ahol a Jaguárját hagyta, éppen az ellenkező irányban
állva; az Alfa Romeo közben fáradt motorhangokat hallatva eltűnt a fehér kapu mögött.
– Rajta, kicsikém! – biztatta Dan a Jaguárját. – Rajta, kapd el!
A hátsó kerekek felpörögtek, amikor elszáguldott.
A szemüveg nélkül Manfréd Steyner elmosódottan látott, mintegy fehéres ködön át. A tárgyak
elvesztették határozott körvonalukat, szinte meglágyultak, bizonytalan foltokká lettek.
Ösztönösen megállította az autót a stoptáblánál az utca végén. Nem tudta, mit tegyen, ült csak
egy helyben, a víz még most is csöpögött a ruhájáról, tocsogott a cipőjében. Mellette, a másik
ülésen hevert az átkozott dosszié, a nedvességtől a lapok már kezdtek szétmállani, no meg a
durva bánásmód sem tett jót az iratcsomónak.
Meg kell tőle szabadulnia. Az iratcsomó része volt az őt vádoló bizonyítékoknak. Ez volt az
egyetlen világos gondolat Manfréd fejében. Első ízben fordult elő, hogy kristálytiszta
gondolkodása felmondta a szolgálatot. Egészen megzavarodott, gondolatai egyik tárgyról a
másikra ugráltak, és a Terry bántalmazása miatt érzett öröm összekeveredett benne saját
sebesülésének éles, szúró fájdalmával. Egyik érzéssel sem törődhetett túl sokat, mert a félelem
és a bizonytalanság mindkettőt elnyomta. Könnyen sebezhetőnek érezte magát, űzöttnek,
sebesültnek és felkavarodottnak. Agyában állandóan szikrák pattantak, hullámoztak a
gondolatok, mint amikor a számítógépben elektromos zárlat keletkezik. A válaszoknak pedig
nem volt semmi értelmük.
Belenézett a visszapillantó tükörbe, látta, hogy a Jaguár is kikanyarodott a fehér kapun és
megindult felé.
– Krisztusom! – Nagyon megrémült. Lábával ránehezedett a gázpedálra, felengedte a
kuplungot. Az Alfa Romeo máris kilőtt a gyorsforgalmi útra, odacsúszott egy nehéz teherautó
elé, átvágott egy távolabbi kanyart és visszatért az útra.
Dán nézte, amint az Alfa Romeo Kyalami felé elszáguldott.
Hagyta elmenni a teherautót, és mögötte csatlakozott be a forgalomba. Várnia kellett, míg az
út üres lett előtte, csak aztán tudta megelőzni a teherkocsit, de akkor már az Alfa Romeo csak
aprócska, krémszínű foltnak látszott valahol a távolban.
Dán hátradőlt a bőrrel bevont ülésen, és nekieresztette a Jaguárt. Borzasztó dühöt, mély
felháborodást érzett a látottak miatt, amit Manfréd művelt Theresával. Az asszony dagadt,
összevert arca megdöbbentette; lába szilárdan nyomta a gázpedált, útban volt a másik felé a
bosszú.
Keze a kormánykerékre tapadt, vad szitkokat kiabált, miközben a sebességmérő túlhaladt a
százmér földes jelzésen, s az autó könyörtelenül kezdte utolérni a krémszínű sportkocsit.
Biztosan közelített az Alfa Rómeóhoz, végül majdnem beleütközött a másik autó
sárhányójába. Az Alfa Rómeót egy zöld színű iskolabusz éppen feltartóztatta, Dán mégsem
tudta megelőzni, mert a szemből jövő forgalom is erős volt.
Még mindig reszketve a dühtől, Manfréd tarkójára szögezte pillantását.
Most visszakapcsolt egy sebességfokozatot, hogy amint lehet, kilője magát, és megelőzze a
másikat. Ebben a pillanatban Manfréd belenézett a visszapillantó tükrébe. Dán látta sápadt
arcát, kuszán homlokába csüngő, nedves haját, látta, hogyan változik meg azonnal az
arckifejezése, amint felismerte Dánt – az Alfa Romeo megugrott, szembeiramodott a másik
sávban jövő járművekkel.
Ordítozás, dudálás kezdődött tüstént, az autók megpróbáltak kitérni, hogy utat csináljanak
Manfréd őrült vágtájának. Dán rémült arcokat látott elsuhanni maga mellett, az Alfa Romeo
kipréselte valahogy magát az zöld busz oldalában, s máris rohant tovább.
Dán hátradőlt, aztán mint valami elhajított dárda, nekilódult a Jaguárral – keresztülgázolt a
busz és a járdaszegély között, előzött jobb oldalról, s ügyet sem vetett a buszvezető tiltakozó
ordibálására.
A Jaguár végsebessége nagyobb volt az Alfa Rómeóénál: a hosszú, egyenes pretoriai úton
Dán megint kezdte behozni a másik autót.
Látta, hogy Manfréd állandóan a tükrébe pillant, és zordan mosolyogni kezdett.
Előttük az út emelkedett, majd egy kör alakú kitérőnél süllyedni kezdett. Az út mindkét
oldalát duplasorosan gumifák szegélyezték. A két villámgyors sportkocsival egy irányba
hajtott éppen egy kis méretű, a harmincas évekből származó teherautó. Idős vezetője
diadalmasan ült a volánnál, mert éppen megelőzni készült egy zöldséggel megrakott
teherkocsit. Fej fej mellett haladva gurultak a be nem látható emelkedő felé, huszonöt
mérföldes óránkénti sebességgel, s ketten gyakorlatilag elzárták az út felét.
Az Alfa Romeo magas hangon dudált rájuk, Manfréd előzésbe fogott, mindkét teherautót
maga mögé akarta kényszeríteni. Éppen egy vonalba került velük, és jócskán benn járt az
elválasztóvonalon túl, amikor egy cementszállító tűnt fel hirtelen az emelkedőn.
Dán jobb lábának teljes erejével rátaposott a fékre jöjjön, aminek jönnie kell!
A cementszállító és az Alfa Romeo száz mérföldnél nagyobb összsebességgel rohant
egymásnak. A végső pillanatban a sportkocsi megpróbált félrehúzódni, de már elkésett jó
néhány másodperccel.
Az Alfa Romeo oldalba kapta a cementszállítót, és megpördülve kicsapódott a két lassabb
jármű elé, de csodálatosképpen egyiket sem érte el; csúszni kezdett oldalirányba, fényes,
fekete féknyomokat hagyva a makadámon, és átpördült a másik oldalra. Teljes sebességgel
rohant bele az egyik gumifába, olyan erővel, hogy a hatalmas fatörzs beleremegett, és
valóságos levéleső permetezett a koronájáról.
Dán az út szélére kormányozta a Jaguárt, megállította, majd odament a baleset színhelyére.
Sietségre semmi ok, tudta jól. A kis teherautó és a zöldségszállító vezetője már odaértek.
Próbálták túlkiabálni egymást, mindketten izgatottak, ugyanakkor megkönnyebbültek voltak,
mert ők maguk megmenekültek.
– Orvos vagyok – mondta Dán, s a másik kettő tisztelettudóan hátrább lépett.
– Nem kell ennek orvos – szólalt meg egyikük. – Legfeljebb csak temetkezési vállalkozóra
van már szüksége.
Egy pillantás is elég volt: dr. Manfred Steyner meghalt, pontosan annyira nem élt már, mint
az a sok másik halott, akikkel Dan a pályája során találkozott. Feje agyonzúzódott a
szélvédőn, onnan lógott kifelé. Dán felmarkolt egy iratcsomót az összegörnyedt test mellől.
Érezte, ennek valamiféle jelentősége volt az események alakulásában.
Dán haragja már teljesen elpárolgott, inkább sajnálatfélét érzett, amikor az összetört holttestre
pillantott. Olyan kicsinek tűnt, olyan törékenynek – olyan jelentéktelennek.
A napfény csodásán ragyogott, és miriádnyi apró, szemet szúró darabkára tört szét az öböl
ringó vizén. A szellő elég erősen fújt, az Arrow-jachtok felhúzták hosszú háromszög
vitorlájukat, ahogy kihajóztak a szél ellenében. A vitorlák kék, sárga és vakító skarlátszínű
foltjai ott dagadoztak a durbani öböl mélyzöld vizén, a meredek, bálnahátra emlékeztető parti
szirtek előtt.
Jóllehet a motoros jacht sátorponyvája alatt, a hátsó fedélzeten hűvös volt, a kövér férfi mégis
csak fehér vászonnadrágot viselt, lábát kék vászoncipőbe bújtatta.
A fedélzeten elterült egy pihenőszékben, sima hasa lefittyedt a nadrágdereka alá; a színe
mahagónibarna volt, testén a szőr göndörös, erős szálú, a mellétől egészen a köldökéig.
– Köszönöm, Andrew. – Felényújtotta üres poharát, és a fiatalember a szabadtéri
bárszekrényhez lépett. A kövér figyelte, hogyan tölt neki egy új pohár Pimms No l.-t.
Egy fehér egyenruhás tiszt lemászott a hídról, és a kabinjáraton át feléjük tartott. A kövér előtt
tisztelettudóan emelte kezét a sapkájához.
– A kapitány üdvözletét küldi, s azt üzeni, készen állunk a kihajózásra, csak az ön utasítására
várunk.
– Köszönöm. Kérem, mondja meg a kapitánynak, azonnal indulunk, amint Miss du Maine
megérkezik. A tiszt visszasietett a hajóhídra.
– Óh! – sóhajtott a kövér boldogan, amikor Andrew a kezébe adta a pohár italt. – Igazán
megszolgáltam ezt a kis pihenést. Az utóbbi néhány hét idegölő volt, hogy a legenyhébben
fejezzem ki magam.
– Igen, uram – sietett megerősíteni Andrew kötelességtudóan. – De most is, mint mindig, a
halál torkából ragadta ki a győzelmet.
– Hát, majdnem rosszul sült el – bólintott a kövér. – A fiatal Ironsides jó kis kavarodást
csinált azzal a nyavalyás robbantóhálóval. Éppen hogy eleget tudtam tenni személyes
kötelezettségeimnek, mielőtt a részvényárak megint megugrottak. A profit nem lett olyan
magas, mint hittem, de ajándék lónak nem nézi az ember a fogát.
– Sajnálatos mégis, hogy partnereink olyan sok pénzt vesztettek – próbálkozott a
megjegyzéssel Andrew.
– Igaz, igaz. Sokat vesztettek. De inkább ők, mint mi, Andrew.
– Valóban sir.
– Bizonyos szempontból még örülök is annak, hogy így történt. A szívem mélyén hazafi
vagyok. Megkönnyebbülést jelent számomra, hogy nem kellett tönkretenni az ország
gazdaságát azért, hogy megszerezzük saját kis hasznunkat.
Hirtelen felállt, egészen megkönnyebbült, mert egy taxi érkezett a Yacht Club mólójára. A
sofőr kinyitotta a kocsi ajtaját, gyönyörű, fiatal hölgy szállt ki a hátsó ülésről.
– Andrew! A vendégünk megérkezett. Szóljon a kapitánynak, hogy perceken belül
indulhatunk, aztán küldjön valakit a hölgy csomagjaiért.
A kövér a feljáróhoz ment, hogy a hölgyet üdvözölje.
A nyár közepén a Zambezi völgyében a meleg szinte lüktető, fehér fátyollá tapad össze.
Délben minden mozdulatlanná mered a könyörtelen napsütésben.
A bennszülött falu közepén egy majomkenyérfa nőtt. Törzse hatalmasra duzzadt, ágai
deformáltak voltak, mint a gyermekbénulásos emberek végtagjai. Varjú fészkelt rajta, olyan
fekete és fényes, mint egy svábbogár. Fűkunyhók szegélyezték a fát, mögöttük a megművelt
földek következtek. A köles már magasan, zölden ágaskodott a nap felé.
A faluba vezető egyetlen úton egy Landrover közeledett. Lassan haladt, dülöngélt, zötyögött a
hepehupás úton, motorja alacsony sebességfokozatra kapcsolva köhögött. Oldalára fekete
betűkkel az Afrikai Toborzó Iroda kezdőbetűi voltak felmázolva.
A gyerekek figyeltek fel először a motorzúgásra; kimerészkedtek a fűkunyhókból. Meztelen
testük fekete, hangjuk izgatottan visongó az erős napfényben. Szaladtak a Landrover
fogadására, körbetáncolták, visongtak és kacagtak. A kocsi megállt a majomkenyér fa sovány
árnyékában. Az ülésről idősebb fehér ember kászálódott elő. Khakiszínű szafariöltözéket
viselt, széles karimájú kalappal. Néma csönd lett; az egyik nagyobbacska gyerek kézzel
faragott sámlifélét hozott, s odahelyezte az árnyékba.
A fehér ember helyet foglalt. Most egy kislány lépett elő, letérdelt az öreg elé, és lopótökben
kölesből készült sört hozott, azzal kínálta a vendéget. A fehér ember ivott a lopótökből. Senki
sem szólt egy szót sem, senki sem zavarta volna a tiszteletreméltó vendéget, amíg meg nem
itta az üdítőitalát; de közben a kunyhókból egyre-másra szállingóztak az emberek.
Hunyorogtak a napsütésben, és ágyékkötőjüket szorosabbra fogták a derekukon. Félkörben a
földre kuporodtak a széken ülő fehér ember előtt.
A vendég elvette szájától a lopótököt, s maga mellé helyezte. Lassan rájuk emelte a tekintetét.
– Látlak benneteket, barátaim – üdvözölte őket, és a feketék barátságosan fogadták az
üdvözletét.
– Látunk téged, öreg – mondták kórusban, de a látogató arca továbbra is komoly maradt.
– Lépjen elő King Nkulu minden felesége – szólt. Hozza magával mindegyik elsőszülött fiát!
Négy asszony és négy kamasz fiú vált ki a sokaságból félénken. Egy pillanatig a fehér ember
együttérzően vizsgálgatta őket, aztán felállt, s egy lépést tett előre. Két kezét a két legidősebb
fiú vállára helyezte.
– Apátok megtért őseihez – mondta nekik. Mozgolódás támadt, mindenki visszafojtotta a
lélegzetét, valaki sírni kezdett, s aztán, ahogyan illendő volt, a legidősebb feleség kezdett rá a
gyász első jajveszékelésére.
Egyik a másik után, mind a négy feleség lerogyott a száraz, porladó földre, sáljukkal takarva
be a fejüket.
– Meghalt – ismételte el a fehér ember az önmarcangoló lamentálás közepette. – De olyan
tisztelettel övezve halt meg, hogy neve örökké élni fog. Olyan nagyot tett halálával, hogy
feleségei, míg élnek, havonta fizetést kapnak, fiainak pedig már biztosítva van a hely az
egyetemen, hogy mindannyian olyan nagyra nőjenek szellemükben, miként apjuk nőtt
testében. Big Kingről képet csinálnak majd kőből. Feleségei és fiai repülő masinán utaznak
„Aranyvárosba", és ott saját szemükkel láthatják a képét annak, ki egykoron apjuk és férjük
volt. – A fehér ember megállt egy mély lélegzetet venni – hosszú beszéd volt ez a völgy déli
forróságában. Letörölte az arcát, zsebkendőjét a zsebébe dugta.
– Oroszlán volt ő!
– Ngwenyama! – suttogta a mokány, tizenkétéves forma gyerek, aki a fehér ember mellett állt.
Könnyek peregtek a szeméből, végigfolytak az arcán. Elfordult, s szaladni kezdett a
kölestáblák felé.
Dennis Langley, aki a Ford autógyár helyi képviseletének, a Kitchenerville Motorsnak volt a
kereskedelmi igazgatója, kényelmesen nyújtóztatta ki karját a feje fölött. Elégedetten
felsóhajtott. Milyen csodás így tölteni egy munkanap reggelét!
– Boldog? – kérdezte Hettie Delange, mellette heverészve a franciaágyban. Válaszként
Dennis elmosolyodott, s megint sóhajtott.
Hettie felült, hagyta, hogy a takaró lecsússzon a derekáig. Nagy, fehér mellei most nyirkosak
voltak az izzadságtól. Elismerően méregette a férfi meztelen mellkasát és karizmait.
– Jééé, maga igazán jó alakú!
– Maga is – mosolygott rá a másik.
– És nem olyan, mint a többi pasas, akikkel jártam magyarázta Hettie. – Szépen tud beszélni...
mint egy igazi úriember, hiszen érti.
Mielőtt Dennis Langley kigondolta volna, erre mi legyen a megfelelő válasz, a bejárati ajtónál
felvisított a csengő, hangja végigvisszhangzott a házon. Dennis azonnal felült, arcán félelem
látszott.
– Ki lehet ez? – kérdezte.
– Biztos a hentes hozta a húst.
– Lehet, hogy a feleségem! – figyelmeztette Dennis. Ne nyissa ki!
– Már hogyne nyitnám ki, maga kis bolond! – Hettie ledobta a takarót, teljes fehér és arányló
fényében ment megkeresni a köntösét. Az asszony látványa pillanatnyilag megnyugtatta
Dennis Langley háborgó lelkét, de amikor Hettie megkötötte a köntös övét, s betakarta a
testét, a férfi megint győzködni kezdte.
– Vigyázzon! Nézze meg, biztosan nem a feleségem-e, mielőtt ajtót nyit.
Hettie kinyitotta a bejárati ajtót, s tüstént szorosabbra fogta magán egyik kezével a köntöst,
míg a másikkal a haját próbálta kicsit összegereblyézni.
– Hello! – lehelte.
Mintha valóra vált álom lenne, olyannak tűnt az ajtóban álló magas fiatalember. Sötét öltönyt
viselt, és egy drága bőrből készült irattáska volt nála.
– Mrs. Delange-hoz van szerencsém? – kérdezte. A hangja is álomszerűén finom volt.
– Igen, és vagyok Mrs. Delange – hunyorgott Hettie a szempilláin át. – Kerüljön beljebb.
Bevezette a fiatalembert a nappaliba, közben kellemesen érintette, hogy a másik szeme a
köntös kivágására tapadt.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte pajzánul mosolyogva.
– A Sanlam Biztosítótársaság helyi képviselője vagyok, Mrs. Delange. Azért jöttem, hogy a
biztosító mély együttérzését tolmácsoljam az önt ért súlyos csapással kapcsolatban. Hamarabb
is jelentkezhettem volna, de nem akartam gyászában megzavarni.
– Óh! – Hettie lesütötte a szemét, rögtön felvette a gyászoló özvegy pózát.
– Ennek ellenére, biztosítótársaságom azt reméli, némi fényt hozhat az életébe, mellyel
eloszlathatja az önt körülvevő sötétséget. Talán tudja, hogy férje biztosítottja volt
társaságunknak?
Hettie a fejét rázta, és élénk érdeklődéssel figyelte, amint a látogató kinyitotta az aktatáskáját.
– Igen, az volt. Két hónappal ezelőtt kötött dupla összegű életbiztosítást. A kedvezményezett
ön volt. – A biztosítós fiatalember egy halom iratot szedett elő a táskajából. – Nálam van a
biztosítótársaság teljes összegű kifizetésről szóló csekkje. Legyen olyan kedves, írja alá,
kérem.
– Mennyi? – Hettie hirtelen felhagyott a bánatos özvegy szereppel.
– A dupla összegű kártérítést figyelembe véve a csekk negyvennyolcezer rand összegű.
Hettie szeme elkerekedett az örömtől.
– Jééé! – lihegett. – Hát ez aztán mesés!
Hurry eredeti terve a megvalósítás során egyre nagyszabásúbb lett. A 66-os szint
cementelzárójába tervezett emléktábla helyett életnagyságú bronzszobrot állítottak Big King
emlékére. A szobor a Sonder Ditch bánya igazgatósági épülete előtti pázsiton állott, fekete
márvány talapzatán.
Igazán hatásos alkotás volt. A művésznek sikerült megragadni egy biznyos fajta feszültséget
és vibráló erőt a figurában. Az aláírás egyszerű volt, csak a férfi neve – King Nkulu – és
halálának dátuma.
Hurry személyesen jelent meg a szoboravatási ünnepségen, pedig utált minden ceremóniát, és
ha csak tehette, elkerülte azokat. Szemben vele, az első sorban a vendégek között ült az
unokája dr. Stander és újdonsült szőke felesége társaságában. Az unoka rákacsintott, ő meg
szeretetteljes grimasszal válaszolt.
A Hurry melletti székről most a fiatal Ironsides emelkedett fel, hogy bemutassa a
közönségnek a bánya elnökét. Hurry unokája arcát leste: a lány minden figyelmével ezen a
magas fiatalemberen csüggött, kinek mindkét karja begipszelve és feltámasztva nyugodott.
– Talán mégis ki kellett volna rúgnom – gondolta Huny. – Hiszen el akar valakit vinni a
nyájamból.
Hurry oldalvást a bányaigazgatóra pillantott, aztán beletörődve mondta: – Késő. – És azzal
próbálta vigasztalni magát: – Végül is jóféle tenyészállatnak tűnik.
Megint elkanyarodtak a gondolatai. – Jobb lesz, ha máris intézni kezdem, hogy átkerüljön a
főigazgatóságra. Ráfér még egy kis nevelés és csiszolgatás.
Tekintélyes méretű szivart halászott elő a mellényzsebéből. Már félig a szájához emelte,
amikor elkapta Terry megbotránkozó pillantását. A lány szája némán e szavakat formálta:
„Gondolj az orvosodra!"

Hurry Hirschfeld bűntudatosan dugta vissza a szivart a zsebébe.

ISBN 963 7696 41 5
Kiadja a Delej Kft.
Felelős kiadó a Delej Kft. ügyvezető igazgatója
A kötet kiadásában részt vett: Maecenas International Kft.
Felelős szerkesztő: Székely Julianna
Műszaki vezető: Szakálos Mihály
Készítette: a Reálszisztéma Dobosi Nyomda Rt.
Felelős vezető: Dr. Hall Géza vezérigazgató
Munkaszám: 98-0257 Megjelent: 17,7 (A/5) ív terjedelemben

Semmi sincs tán olyan vonzó és veszélyes az embet számár, mint az arany. Akit megérint, az
a rabjáváválik, legyen bár gazdag, fehér úr, vágy fekete bantu bányász, aki élete
kockáztatásával hozza föl naponta a föld mélyéből a varázslatos fémet.
Rod a dél-afrikai aranybányákban nevelődött vakmerő és tekintélyt parancsoló vezetővé.
Amikor váratlanul megkapja a Soader Ditch Aranybánya Társaság igazgatói állását is, s mellé
egy gyönyörű asszony szerelmét, úgy hiszi, élete csúcsára jutott. Pedig csak a csapat zárult be
mögötte. Olyan, amilyet nem előszóm és nem utoljára állítanak egymásnak a világ pénzéhes
politikusai és tőzsdespekulánsai. A nagy játszma nemcsak Rod és szerelme életét fenyegeti,
de velük együtt bányászok százaiét.
Pénz és halál.
Emberfölötti szenvedélyek és veszélyek. Elsősorban ezekről szól Wilbur Smith regénye,
amely ismét sosem látott helyekre, sosem ismert kön rülmények és jellemek közé viszi el
olvasóit.