Caleb Carr

A sötétség angyala
 1. FEJEZET

1919. június 19.

Minden bizonnyal jobban is el lehet kezdeni egy elbeszélést annál, mint

ahogy én teszem, csak egy kicsit kellene játszani a szavakkal, és az olvasót
máris úgy rántaná magával a történet, akár a szenvedélyes szerencsejátékost
a baccara. Nekem azonban sem a nyelvem, sem az agyam nem jár ahhoz
elég gyorsan, hogy ilyen játékba belekezdjek, s bár az évek folyamán sok
emberrel találkoztam, akiket korunk nagy gondolkodójának vagy szónoká-
nak tartottak, az én életemben a szavak sosem bírtak túl nagy jelentőséggel,
megmaradtam egyszerű gondolkodású embernek. Ezért ezt a történetet is
egyszerűen fogom kezdeni.
Ennek az egyszerűségnek engedve először is azt kell elmondanom, miért
zártam be a boltot, és jöttem hátra az irodába ezen az estén, amikor még
bőven lett volna munkám. Gyönyörű este volt, olyan, amilyet mindig is sze-
rettem: amikor az ember egy szál ingujjban tekinthet végig a sugárúton, finom
cigaretták füstjét fújhatja az ég felé, és ebben a ritka, egyensúlyi pillanatban
képes elhinni, hogy mégis van valami értelme az élet nevű bolondokházának.
A forgalom – amely manapság főként gázolaj meghajtású automobilokat és
teherjárműveket jelent, nem a régi, csattogó, gebe vontatta szekereket és hin-
tókat – kissé lelassult, így, éjfél elmúltával, hogy hamarosan érkezzenek azok a
férfiak és nők, akik az Albemarle Hotelban vagy a Hoffman House-ban elköl-
tött vacsorájuk után egy kellemes cigarettára vágytak. Bizonyára csodálkozni
fognak, hogy ilyen korán bezártam, de nem sokáig, hamar odébbállnak, hogy
másik boltot keressenek maguknak. Ahogy elmennek, csend borul a Vasalóház
pompás épületére, amely továbbra is a Madison tér uralkodó látványossága.
Magányos sziluettje és cicomás kőhomlokzata annak idején sok építészt és
kritikust egymásnak ugrasztott. A park túloldalán álló Metropolitan Life
Tower lehet csak nála magasabb, de sem stílusában, sem megjelenésében nem

7
hasonlítható hozzá; a mellette álló épületek pedig, mint például a Madison
Square Garden, tetején a pucér Diana-szoborral, legfeljebb egy borgőzös
éjszakát követő macskajajos nap emlékét képesek felidézni az emberben.
Derűs éjszaka volt, sokan legalábbis így mondanák, számunkra mégiscsak az
éj igen furcsa és veszélyes szakaszát jelenti. Az emberi viselkedés olyan kirívó
példáival találkozhatni ilyentájt, amelyekre az érzékenyebb lelkűek még csak
nem is kíváncsiak, a kíváncsibb természetűeket viszont éppen eléggé lekötik a
világháború szörnyűségei. Az emberek többnyire mindent azonnal, várakozás
nélkül akarnak – ahogy azok is, akik nemsokára elindulnak a boltom felé, hogy
dohányt vegyenek maguknak, hiszen szükségük lesz majd rá a hosszú éjszaka
során, amelyet játékasztalok mellett vagy báltermekben töltenek. Egyéb, söté-
tebb szándékot feltételezni róluk ilyen szép estén lehetetlen. Az éjszakai levegő
puhán, könnyedén öleli körül ezeket a reménykedő lelkeket, akik úgy vetik
bele magukat a város éjszakai életébe, mint kivert kutya a szemétkupacba, ha
csontot szimatol. Tevékenységük jó része tökéletesen értelmetlen, ami persze
nem állít meg senkit. Ennek a furcsa, tömeges önámításnak a legfontosabb
eleme éppen az, hogy elhitesd magaddal: New York elszegényedett, koszos
utcáin minden megtörténhet, és ha nem találod meg ma, amit kerestél, holnap
még nagyobb erővel vetheted bele magad a kutatásba.
Ismerem ezt az érzést, hiszen én is számtalanszor átéltem már, mielőtt ebbe
a siralmas állapotba jutottam volna, ám mostanában túl sokat elvesz a létezés
öröméből a bizonytalanság, hogy sosem tudom, mikor köpöm ki a tüdőm
maradékát. Nehéz belefeledkezni a szórakozásba úgy, hogy mindenfelé vér- és
gennycsíkokat húzok magam után, mint egy beteg, sérült állat. Mivel azonban
emlékezetem még a régi, könnyen fel tudom idézni a régi éjszakák önfeledt
örömét, amikor a világ kitárult, és csak rám várt, hogy meghódítsam. Ó igen,
még ha a köpetem véres is, tudom jól, hogy senki nem tér be ide, hacsak nincsen
rá nyomós indoka. Ahogy Mr. John Schuyler Moore-nak is volt, aki jó egy
órával ezelőtt állított be hozzám részegen (amin senki sem lepődhet meg, aki
csak egy kicsit is ismeri), és szórta dühödten szitokszavait a gyáva szerkesztőkre,
kiadókra és általában az amerikai népre. Beszéde (azaz nem is annyira az ő
beszéde, mint inkább a boré meg a whiskyé) elgondolkodtatott: kész csoda,
hogy a társadalom ennyi titkos bűne, tragédiája és zűrzavara ellenére idáig
jutott ez az ország. Ez nem jelenti azt, hogy kétségbe vontam volna Mr. Moore
igazát, túl sok évet töltöttem közös barátunk, Laszlo Kreizler, kiváló elmeorvos

8
házában és szolgálatában ahhoz, hogy egyszerű részeg dühöngésnek tartsam
baljós jövendöléseit. Ahogy az a részegeknél gyakran megesik, a mérgezett
szavak ezúttal is célt tévesztettek. Mr. Moore egy bizonyos illetőt keresett,
ám amíg ez az illető nem került elő, én is megfeleltem neki.
Panaszának fő tárgya ugyanis egy könyv volt, amelyet az utóbbi néhány
hónapban írt, Roosevelt elnök halála után. Én is olvastam a könyvet, ahogy
mindannyian olvastuk, és el is mondtuk róla véleményünket Mr. Moore-nak,
majd jókívánságainkat kifejezve visszaadtuk neki, és egyikünk sem gondolta
volna, még maga a doktor sem, hogy Mr. Moore komolyan ki akarja adatni.
A kézirat a Beecham-gyilkosságok felderítésének történetét mesélte el, az első
olyan ügyet, amelyben a doktor, Mr. Moore, Miss Sara Howard, az Isaacson
testvérek és jómagam együtt nyomoztunk. Ez azonban nem az a fajta kézirat,
amelyikért verekednének a kiadók. Hiába szereti a nagyközönség az ijesztő
történeteket, az ijedelemnek is megvan a maga határa, és ez a Beecham-ügy,
amelyről nyilván hallottak is annak idején, jócskán túlmegy a határon. Talán
igaza van Mr. Moore-nak abban, hogy az esetet nyilvánosságra kell hozni, de
hát annyi ehhez hasonló történet van, amelyet mégsem mond el senki, mert
egész egyszerűen nincsen rá hallgatóság.
Az este első tévedése az volt, hogy fenti véleményemet Mr. Moore-ral is
megosztottam. Reakciója megdöbbentett, ritkán láttam őt ennyire dühösnek,
pedig tizenegy éves korom óta, azaz nagyjából huszonnégy éve ismerem, és
nem tudom, ismerek-e még egy ilyen becsületes, tisztességes és igazán jólelkű
embert. Pedig Mr. Moore nem mondható egyszerű léleknek, a hozzá hasonló
emberekben gyakran annyi fájdalom és keserűség gyűlik össze, hogy annak
időnként ki is kell törnie. Néhány ilyen alkalomnak szemtanúja is voltam,
de egyik sem volt ennyire erőteljes, mint a ma esti. Annyira erős benne az
elhatározás, hogy elmondja a Beecham-esetet, hogy mindenkire haragszik,
aki megpróbálja megakadályozni benne, sőt, még azokra is, akik a kiadói
tartózkodást pusztán megértéssel fogadják. Mint például én.
Mr. Moore túl van már a fiatal évein, életmódjáról a kikeményített ingnyak
fölé gyűrődő, vörös ráncok is árulkodnak, tekintete azonban ugyanúgy lángol,
mint régen, és mint mindig, ha igazságtalansággal vagy ostobasággal szembesül.
Nem is szólva a makacsságáról, hiszen még hatvan-egynéhány éves kora ellenére
is ugyanolyan kitartó, mint amilyen fiatalon volt. Mindezek tudatában, úgy
láttam, hosszadalmas beszélgetésnek nézünk elébe. Fogtam hát a falétrát, és az

9
egyik felső polcról lehalásztam egy korsót, amelyben a különösen drága török és
georgiai dohányleveleimet tárolom. Aztán kerítettem egy másik fonott fotelt a
kirakatot árnyékoló, csíkos napellenző alól – S. TAGGERT DOHÁNYÁRU-
DA, A LEGJOBB KÜLFÖLDI ÉS HAZAI DOHÁNYLEVELEKBŐL,
hirdette rajta a felirat –, s elkezdtem a keveréket a legfinomabb angol dohány-
papírba töltögetni. Miközben csendben ültünk és dohányoztunk, a júniusi szellő
felénk hozta a város keleti részének kellemetlen szagát.
– Ha jól értem, Stevie – kezdi a híres újságíró, akinek a keleti parton min-
den valamire való laptulajdonos legalább egyszer már felmondott –, te is azon
összeesküvők pártján állsz, akik igyekeznek elhallgatni az amerikai társadalom
hétköznapi szörnyűségeit.
– Vegyen még egy cigarettát, Mr. Moore – feleli szívélyesen az összeeskü-
vővé avanzsált dohányárus –, és gondolja végig, mit is állít. Ha még emlékszik
rám, én vagyok az a Stevie, aki gyerekkora óta magával együtt vett részt a
Beechaméhez hasonló borzalmak felderítésében.
– Igen, először én is azt gondoltam, hogy vele beszélek – feleli ingerült
kézlegyintéssel beszélgetőtársam. – Hangsúlya azonban elbizonytalanított.
Bizonyára tévedek.
– Tüzet? – kérdezem, majd a nadrágomon végighúzva meggyújtok egy
szál gyufát, miközben Mr. Moore a zsebébe túr. – Nem arról van szó, hogy
téved – folytatom –, hanem arról, hogy nem tudja, miként kell az embereket
megszólítani.
– Aha! – kiált fel. – Tehát én, aki valaha az ország legkitűnőbb napilapjai-
nak írtam, és aki mostanság a New York Times hasábjain a világ legfontosabb
ügyeiről értekezem, nem tudom, hogyan kell a nyilvánosságot megszólítani!
– Ne túlozzon – felelem. – Tudomásom szerint a Times már kétszer is
kirúgta azért, mert nem tudja, hogyan kell a nyilvánosságot megszólítani.
Egyébként meg a Beecham-ügy túlságosan is sokkoló. Valami könnyebbel
kellett volna kezdeni, olyan történettel, amelyben nincsenek lemészárolt fiú-
prostituáltak, kannibalizmus és szemgolyókkal teli korsók.
A Nagy Tollnok kifújja a füstöt, majd fejének apró biccentésével jelzi,
igazam lehet. Talán valóban nem olyan eseten keresztül kell az embereket
Kreizler doktor pszichológiai teóriáival és az amerikai társadalom titkos
bűneivel megismertetni, amelyben a gyilkos maga is egy megnyomorított
ember, aki saját nyomorúságát bosszulta meg a város szerencsétlen sorsú

10
fiatalemberein. Ám ahogy Mr. Moore rájön erre (mármint arra, hogy nekem
van igazam, nem neki), nem lesz sokkal vidámabb. Erre utal az a nyiváko-
ló nyögés is, amelyet hallat, mintha csak azt mondaná: „Művelt újságíró
létem­re egy bűnözőből lett dohányárus tanácsát hallgatom!” Nevetnem kell,
Mr. Moore olyan, mint egy sértődött kisgyerek, ami még mindig jobb, mint
az előbbi dühös öregember.
– Emlékezzünk csak vissza egy kicsit – javaslom. Máris sokkal jobban
érzem magam most, hogy dühét lassan felváltja a beletörődés. – Gondoljuk
csak végig a régi ügyeket. Hátha találunk köztük olyat, amelyik kevésbé ijesztő,
ám a célnak mégis megfelel.
– Olyat nem fogsz találni, Stevie – morogja leverten Mr. Moore. – Ugyan-
olyan jól tudod, mint én, a Beecham-ügy a legjobb példája annak, amiről
Kreizler évek óta beszél.
– Lehet – felelem. – De talán van másik is, amelyik ugyanolyan jól használ-
ható. Maga mondta mindig, hogy mindannyiunk közül nekem van a legjobb
memóriám, adjon egy kis időt, hátha találok valamit. – Itt most nem mondok
teljesen igazat, mivel már tudom, melyik ügy az, amelyet összes ügyünk közül a
legproblémásabbként és legizgalmasabbként szeretnék tálalni, de ha túl hamar­
állok elő vele, és túl nagy vehemenciával védelmezem az ötletet, csak még job-
ban felbőszítem, ami nem lenne szerencsés, különösen ebben az állapotában.
Most éppen egy üveget vesz elő, és kis híján belekortyol, amikor egy nyitott
platós Ford teherautó kipufogója akkorát durran odakint, a sugárúton, mint
egy ágyú, s Mr. Moore majd’ fél métert ugrik ijedtében. Az öregek mindig
így reagálnak ezekre a hangokra, mivel sosem fognak hozzászokni teljesen a
modern időkhöz. Miután nagyot nyögve visszaül a székébe, egy hosszú percig
elmereng az ötletemen. Fejének lassú ingása azonban mutatja, hogy a végére
ért, s következtetése változatlan: összes közös ügyünk közül egy sincs olyan
jó, olyan világos, mint a Beecham-ügy. Mély levegőt veszek, nagyot szívok a
cigarettámba, majd halkan megkérdezem:
– És a Libby Hatch-féle?
Barátom elsápad, és olyan pillantást vet felém, mintha az öreglány bármelyik
pillanatban előléphetne a boltból. Ez a név mindenkire ilyen hatással van, aki
valaha ismerte tulajdonosát.
– Libby Hatch? – kérdez vissza halkan Mr. Moore. – Nem. Azt nem tehe­
ted. Nézd, ez nem… ez… szóval nem lehet… – Addig mormog, amíg végül

11
közbevágok, és megkérdezem, miért ne lehetne. – Nos, azért – kezdi a választ,
akár egy rémült kölyök –, mivel hogyan is lennél képes rá… vagy bárki más… –
Ám ebben a pillanatban agyának az a része, amelyet még nem tompított el
teljesen az ital, emlékezteti, hogy a nő már több mint húsz éve halott. Erre
kidülleszti a mellét, és bátrabban folytatja. – Először is – mondja, és felemeli
az ujját, hogy jelezze, jó néhány fontos pont következik majd – azt mondtad,
olyan történet kell, amelyik nem annyira véres, mint a Beecham-féle. A Hatch-
ügyben viszont nemcsak gyerekrablás van, hanem gyermekgyilkosság, sőt,
sírgyalázás is, amit ráadásul mi követtünk el, az Isten szerelmére…
– Ez igaz – feleltem. – De…
Ellenvetésnek azonban nincs helye, mivel Mr. Moore nem ad teret sem-
milyen közbeszólásnak. Felemeli a következő ujját, és vehemensen folytatja.
– Másodszor ott vannak az adott ügy etikai implikációi is. – Ezt a kifejezést
nagyon szereti használni. – A Hatch-ügynél ezek még zavarosabbak, mint a
Beecham-félénél.
– Ez igaz – szúrom közbe –, éppen ezért…
– És végül – emeli meg a hangját –, még ha a történet maga nem is len-
ne annyira szörnyű és zavaros, akkor sem éppen Stevie Taggertnek kellene
elmondania.
Döbbenten nézek rá. Meg sem fordult a fejemben, hogy én meséljem el, mi
történt, mégsem örülök annak, ahogy ezt csak így kijelenti. Mintha célozni
szeretne valamire. Remélem, nem értettem félre semmit, így egyenesen neki-
szegezem a kérdést: vajon miért ne lehetnék én az, aki Libby Hatch szörnyű
történetét elmeséli, már persze ha úgy esne kedvem? Csalódásomra azonban
Mr. Moore hiányos neveltetésemmel és műveltségemmel áll elő.
– Hogyan is gondolhatod? – kérdezi, és hangsúlyából érezhető, hogy sér-
tett büszkeségének előző forrása még mindig nem apadt ki. – Azt hiszed,
a könyvírás olyan, mint egy megrendelőlap kitöltése? Hogy nem kell több
tehetség hozzá, mint a dohánykereskedéshez?
Ezen a ponton már nem találom annyira szórakoztatónak pityókás barátom
társaságát, de adok neki még egy lehetőséget.
– Talán elfelejti – kérdezem halkan –, hogy Kreizler doktor maga tanított
engem, amikor vele éltem.
– Ugyan már – legyint a Címoldalak Mestere. – Pár év személyes okítás
össze sem vethető egy harvardi végzettséggel.

12
 – Nos, akkor javítson ki, ahol tévednék – fortyanok fel –, de úgy látom, a
maga kézirata sem jutott messze azzal a harvardi végzettséggel.
Szeme dühösen szűkül össze.
– Persze, meglehet – folytatom, még erősebben dörzsölve a sót a seb-
be –, hogy nem iszom annyit, amennyit a magafajta íróemberek, ezen kívül
azonban nem látom, mi olyan nagy különbség lenne köztem és maguk,
firkászok között.
A „firkász” szót kissé megnyomom, mivel tudom, hogy erre a sértésre beszél­
getőtársam különösen érzékeny. De nem játszom túl, nem döfni akarok vele,
éppen csak fájdalmat okozni. Ami sikerül is. Mr. Moore néhány másodper-
cig néma csendben ül, de amint szóra nyitja száját, tudom, hogy legalább
egyenértékű vagy még erőteljesebb visszavágás várható. Mint két harci kutya
a küzdőtéren, eleget ugattunk és acsarogtunk egymásra, most viszont, hogy
felmértük a másik erejét, ideje támadni.
– A New York-i kiadók, valamint az amerikai olvasóközönség gyávaságának
és ostobaságának semmi köze sincs az én történetmondói képességeimhez –
sziszegi Mr. Moore magabiztosan. – Ám ha mégis eljönne az az idő, hogy én
tanulnék tőled akár az írásról, akár Kreizlerről, sőt, a dohányon kívül bármiről
is, Taggert, komolyan mondom, felvenném a kötényt, és vállalnám, hogy egy
teljes hétig beállok a pultod mögé kiszolgálónak.
Ezen a ponton azonban meg kell állni, mert van valami, amit tudniuk kell
Mr. Moore-ról és rólam: mindketten szenvedélyesen szeretünk fogadni. Ma-
gam nyolcéves voltam, amikor először kötöttem fogadást kártyára a többi kör-
nyékbeli gyerekkel, és Mr. Moore-t is mindig érdekelték a szerencsejátékok.
Sőt, éppen ez, a hazárdjáték volt az, amely kettőnk barátságát megalapozta.
Mindent, amit a lovakról tudok, tőle tudom, ezt akkor is el kell ismernem,
ha éppen lekezelően bánik velem. Ezért amint kiejti az utolsó szót a száján,
nem nevetem el magam, nem is legyintek, hanem egyenesen a szemébe nézek.
– Akkor ebben megegyeztünk.
Aztán kiköpünk a fogadás megerősítésére (ezt én tanítottam neki), majd
kezet rázunk (ezt pedig ő tanította nekem), s mindketten tudjuk, hogy a fogadás
áll. Feltápászkodik, beleszív még egyet a csikkjébe, majd elköszön.
– Jó éjszakát, Stevie – mondja csaknem olyan barátságosan, mintha az előző
szóváltás meg sem történt volna. Az egész ügy ugyanis eggyel magasabb szintre
került, már nem csupán verbális asszó, hanem fogadás, így minden további

13
szócséplés csak megszentségtelenítené. Minden, ami ezután következik, a játék
része lesz egészen a célegyenesig, amelynek a végén az egyikünk győzni fog, a
másik pedig veszíteni. Valószínűleg nem is látom többet addig, amíg világos
nem lesz, melyikünk az egyik, és melyikünk a másik.
Így hát magamra maradtam ma este (és gyanítom, sok ilyen este követi még
majd ezt a mait), van időm a Hatch-ügyről elmélkedni. Emberekről, akikkel
összeakadtunk az ügy folyamán, s akik időnként segítettek is; barátokról (vagy
még náluk is fontosabb személyekről), akiket a nyomozás során elveszítet-
tünk; különös helyekről, ahová eljutottunk – és persze elsősorban magáról
Libby Hatchről. Most, hogy Mr. Moore távozott, és van időm átgondolni
az ügyet, be kell vallanom, sok dologban igaza van. Libby Hatch története
több elrettentő és felkavaró elemet tartalmaz, mint annak a hentesnek, John
Beechamnak az esete. A lelkem mélyéig elborzadok, és lúdbőrözik a karom,
ahogy az emlékek sora felbukkan – átlagos körülmények között ennyi elég is
lenne ahhoz, hogy lemondjam a fogadást.
Ekkor azonban elkap egy köhögőroham, hirtelen jön, ahogy mindig, csak
úgy rázkódom bele, vér és egyéb testnedvek fröccsennek az előttem fekvő
papírra. Talán furcsa ezt mondani, de pontosan tudom, hogy a köhögés az,
amely eldöntötte, megírom a történetet, bármilyen borzasztó is legyen. Kreizler
doktor ugyanis elmondta, hová vezet ez a köhögés, és ki tudja, hány évem
vagy éppen hónapom maradt még hátra ebből a földi életből. Engedem tehát,
hogy Libby Hatch utolérjen, és elmesélje nekem a történetét; engedem, hogy
szánalomra méltó szelleme sanyargasson, amiért beszélni merek róla. Minden
valószínűséggel meglesz a hatása, s a köhögéssel együtt végül az emlékek is
elfogynak majd…
De nem hiszem, hogy akár a Sors, akár Libby ennyire kegyes lenne hozzám.
Emléke csupán egyetlen helyen kísérthet: az előttem lévő lapokon. S nem
azért, hogy egy könyvkiadó üzleti érdekeit szolgálja, hanem hogy egy fogadás
feltételeit beteljesítse. Utána azokra hagyom, akik rátalálnak, és érdekli őket
a történet annyira, hogy beletekintsenek. Nem lehetetlen, Kedves Olvasóim,
hogy e história elborzasztja majd önöket, és annyira embertelennek találják,
hogy el sem hiszik: valóban megtörtént. S éppen ez az „embertelen” szó az,
amely a nyomozás folyamán számtalanszor felmerült bennünk is. Lehet ugyan,
hogy testi egészségem megromlott, emlékezetem azonban teljesen ép, így
elhihetik, ha Libby Hatch történetének van mondanivalója, akkor az az, hogy

14
rengeteg dolog van a Természetben, amelyet a társadalom természetellenesnek
és embertelennek tart, vagy ahogy Kreizler doktor szokta mondani: nincsenek
sem természetes, sem természetellenes dolgok a nap alatt.

15
 2. FEJEZET

Az egész egy csikorgó hanggal kezdődött, ahogy egy cipőtalp megcsúszott

Kreizler doktor házának homlokzati téglafalán, a keleti Tizenhetedik utca
283. szám alatt. A hang, amelyet bármelyik fiú felismert volna, akinek az
enyémhez hasonló gyerekkora volt, az ablak felől érkezett. Késő éjszaka volt,
1897. június 20-a, szombat, csaknem napra pontosan huszonkét évvel ezelőtt.
Én az ágyamban fekve éppen tanulni próbáltam, nem sok sikerrel. Az az este
is a tavasz illatos fuvallatait hozta magával, a holdfény mágikus hatásáról nem
is szólva, így komoly tanulásról – vagy éppen alvásról – nemigen lehetett szó.
Ráadásul, ahogy ez New Yorkban gyakran megtörténik, a kora nyár esős volt
és hűvös, így csupán néhány kellemes hetünk maradt a hőség megérkezése
előtt. Azon a szombaton is esett az eső, de ahogy lassan kiderült az éjszaka,
az magában hordozta már a következő, balzsamos napok ígéretét. Nyugodtan
mondhatják, csak azért hallottam meg az ablak felől érkező zajt, mert ellen-
állhatatlan kísértést éreztem a szabadban való csatangolásra. Nem tagadom,
hogy így volt, de azért nem csupán erről volt szó. Amióta az eszemet tudom,
bárhol is legyek, mindenhol éberen figyelem az éjszakai zajokat.
Szobám a doktor házának legfelső, negyedik emeletén helyezkedett el.
Két emelet és egy világ választotta el a második emeleti, fényűző társalgó-
tól és ebédlőtől, másik bő három méter a doktor pompás, ám teljességgel
feleslegesen berendezett hálószobájától, valamint zsúfolt, harmadik emeleti
dolgozószobájától. Itt fent, a manzárdszint egyszerű világában (köznyelven
szólva a „cselédszobákban”) a hátsó, legnagyobb szoba Cyrus Montrose-é volt,
közösen láttuk el a ház körüli teendőket és felváltva vezettük a konflist. Volt
még mellette egy kisebb, raktárként használt helyiség is, majd az én szobám
következett a ház frontján. Közel sem volt akkora, mint a hátsó, de hát én is
sokkal kisebb voltam, mint a jó két méter magas Cyrus. Ám még ez a szoba
is jócskán meghaladta egy tizenhárom éves fiú igényeit, amilyen én voltam
akkoriban. Születésem után anyámmal és annak éppen soros szeretőjével egy

16
Five Points-i bérlakás hátsó szobájában laktam, később pedig, miután leléptem
otthonról (először háromévesen, aztán nyolcévesen végleg elegem lett anyám-
ból és a különbnél különbféle élettársakból), bármilyen nyugalmas utcai beugró
vagy átjáró megfelelt, hogy végül a Randalls-szigeti „Fiúk menedéke” nevet
viselő intézet egyik barakknak csúfolt cellájában harcoljam ki saját helyemet.
S ha már úgyis ennél a nyomorúságos intézetnél tartunk, pár dolgot azonnal
le is szögezhetünk, legalább a későbbiekben nem kell annyit magyarázkodnom.
Néhány olvasóm bizonyára emlékszik még az újságokból, hogy az intézetben
töltött éveim alatt kis híján megöltem egy őrt, aki megpróbált megerőszakolni.
Ha most azt mondom, bizonyos szempontból sajnálom, hogy nem sikerült
megölnöm, bizonyára kegyetlennek fognak tartani. Pedig a férfi előttem már
sok fiúval megtette azt, amit velem is akart, s biztos vagyok benne, hogy miután
elsimították az ügyét, majd visszahelyezték állásába, ugyanott folytatta, ahol
abbahagyta. Bizonyára keserűen hangzik az én számból ez a megállapítás,
bár nem tartom magam megkeseredett embernek, vannak azonban dolgok,
amelyek már fiatal fiúként feldühítettek, s még évekkel később is ugyanúgy
megráznak, mint akkor. Ha tehát a következő oldalakon úgy tűnik majd,
mintha az eltelt idő nem tompított volna az eseményeken, annak kizárólag
az lehet az oka, hogy az élet és a róla szóló emlékek egész más időben helyez-
kednek el, mint például a dohány.
Volt még egy szoba Kreizler doktor házának legfelső emeletén, bár ez a
helyiség gyakorlatilag mintha nem is létezett volna. Egy kis folyosó választotta
el a szobáinktól, s régebben egy cseléd lakott benne. Ám több mint egy éve
élő ember be nem tette oda a lábát. Szándékosan használtam az „élő ember”
kifejezést, mivel Mary Palmer tulajdonai és szomorú emléke még mindig ott
kísértett. Mary Palmer a Beecham-nyomozás alatt halt meg, s halála rettene-
tesen megtörte a doktort. Azóta több tucat szakács és cseléd szolgált már a
házban, talpraesettek és kétbalkezesek egyaránt, de sem Cyrus, sem én nem
panaszkodtunk soha a jövés-menés miatt. Nekünk legalább annyira nem állt
érdekünkben állandó alkalmazott felfogadása, akárcsak a doktornak. Az igazság
az, hogy mi is szerettük Maryt, bár nyilvánvalóan másképpen, mint a doktor.
Azon a június 20-i estén tehát este tizenegy körül éppen a szobámban
voltam, s a Kreizler doktor által kiadott heti tanulnivalókat próbáltam olvas-
ni – számtani, olvasási és történelmi feladatokból álltak –, amikor hallottam,
hogy odalent csukódik a bejárati ajtó. Testem megfeszült, mint előtte és azóta

17
is mindig, ha éjszaka ajtócsukódást hallok, s hallgatózni kezdtem. Hamar
felismertem a perzsaszőnyegen visszhangzó, tompa lépéseket, s megnyu-
godtam. Cyrus járása ugyanolyan jellegzetes volt, mint nehéz szuszogása és
halk dudorászása. Visszadőltem az ágyra, a fejem fölé emeltem a könyvet, és
vártam, hogy benyisson. Biztos voltam benne ugyanis, hogy barátom bedugja
hozzám busa fejét az ajtón, s megnézi, mit csinálok.
– Minden rendben, Stevie? – kérdezte. Hangja egyszerre volt határozott
és kedves.
Bólintottam, majd ránéztem.
– Gondolom, a doktor bent marad az intézetben.
Cyrus is bólintott.
– Egy darabig ez lesz az utolsó éjszaka odabent. Ki akarja használni ezt
a kis időt… – Rövid, aggodalmas csönd után Cyrus nagyot ásított. – De ne
maradj fent túl sokáig. Azt szeretné, ha reggel te mennél be érte. A hintót
visszahoztam, de jó lenne, ha reggel a konflisba fognál be, hogy legalább az
egyik ló kipihenhesse magát.
– Rendben.
Aztán hallottam, ahogy nehéz lépései eltávolodnak, majd becsukódik szobá-
ja ajtaja. Hasamra eresztettem a könyvemet, és magam elé bámultam. Először
a kék-fehér csíkos tapétát fixíroztam, majd tekintetem az ágyam lábánál lévő
tetőablakra vándorolt, amelyen át jól látszottak a szemközti Stuyvesant Park
fáinak meg-megrezzenő levelei.
Akkor sem értettem, és most sem értem, miért van az, hogy a Sors azokat
az embereket bünteti, akik nem érdemlik, míg a legelvetemültebb bűnözők
hosszú és háborítatlan életet élnek. Abban a pillanatban olyan tisztán láttam
magam előtt a doktort, mintha ott állnék mellette az intézetben (hivatalos
nevén Kreizler Nevelőintézet az East Broadwayen). Mostanra már bizonyosan
gondoskodott róla, hogy minden gyerek ágyba kerüljön, munkatársait is ellátta
megfelelő instrukciókkal az újonnan érkezettekről és a problémás esetekről,
s irodájában ülve éppen egy nagy papírhalmon rágja keresztül magát, hogy
gondolatait elterelje a tényről: egy időre ez az utolsó ilyen éjszakája. Ahogy
bajszát-szakállát simogatva asztalánál ül, Tiffany lámpájának aranyban ját-
szó zöldes fénye arcára vetül. Néha megmasszírozza beteg bal karját, amely
éjszakánként mintha jobban fájna, de még jó pár órának kell eltelnie ahhoz,
hogy sötét szemének éles pillantását elhomályosítsa a fáradtság, s ha képes

18
lesz is elaludni, asztalára dőlve fog szundítani, miközben hosszú, sötét haja
szétterül a körülötte heverő papírlapokon.
Az elmúlt év sok tragédiát és megpróbáltatást hozott a doktor számára.
Azzal kezdődött – mint már említettem –, hogy elveszítette az egyetlen nőt,
akit valaha szeretett. Aztán jött az intézet egyik fiatal növendékének meg-
magyarázhatatlan öngyilkossága, amelyet természetesen bírósági tárgyalás
követett. Ezen alaposan kitárgyalták az intézet működését, végül azt a döntést
hozták, hogy a következő hatvan napban, míg a rendőrség alaposabban ki
nem vizsgálja az ügyet, a doktor az intézet közelébe sem mehet. Ez a hatvan
nap kezdődött másnap reggel, de erről később részletesebben beszélek majd.
Szóval éppen a doktor gondjain rágódtam, amikor az ablak felől váratlanul
meghallottam azt a bizonyos kaparászást. Rögtön rájöttem, mi lehet, hiszen
magam is sokszor keltettem hasonló zajt. A szívem azonnal a torkomba ugrott,
de csak kis részben az idegességtől, sokkal inkább az izgatottságtól. Az is csak
egy pillanatra fordult meg a fejemben, hogy Cyrusnak szóljak, mert amikor
meghallottam, hogy az illető lába többször is ügyetlenül megcsúszik a falon,
azonnal tudtam, senki olyan nem várható, akivel ne tudnék egymagam elbánni.
Így inkább letettem a könyvemet, az ablakhoz lopództam, és kilestem.
Amikor visszagondolok a régi időkre, nem tudom mosolygás nélkül fel-
idézni, hány, de hány alkalommal kötöttünk ki háztetőkön, másztunk ki-
be vadidegenek ablakán, miközben a város alattunk az igazak álmát aludta.
Számomra ez már akkor sem volt újdonság. Még járni is alig tudtam, amikor
anyám megtanított arra, hogyan törjek be lakásokba és emeljek el mindent,
amit csak mozdítani tudok. De amikor a doktor barátaira gondolok, ezekre
a tiszteletreméltó fiatalemberekre, ahogy ablakokat feszítenek fel, majd egy
besurranó tolvaj gyakorlottságával passzírozzák át magukat rajtuk – nos, ez a
gondolat még ma is elszórakoztat. De a legszélesebben mégis akkor mosoly-
gok, amikor erre a bizonyos éjszakára gondolok, a házfalon ugyanis nem más,
mint Miss Sara Howard mászott éppen felfelé. Mászás közben a betörők
kézikönyvének – már ha létezik ilyen – összes pontját megszegte, közben
pedig úgy káromkodott, mint egy vérbeli tengerész. Bár szokásos öltözékét
hordta, egy egyszerű, sötét színű, mindenféle zavaró kiegészítőktől mentes
ruhát, mégsem volt könnyű dolga, ahogy az ereszbe kapaszkodva a kiálló téglák
szélein egyensúlyozott. Nem sok választotta el attól, hogy egyensúlyát vesztve a
doktor előkertjébe zuhanjon, és ripityára törje magát. A haján látszott, hogy pár

19
órája még szoros kontyba fogva viselte, de ruhájához hasonlóan ez is jócskán
veszített már eredeti rendezettségéből, arcán pedig ingerültség tükröződött.
– Szerencséje van, Miss Howard, hogy én vettem észre, és nem a rend-
őrök – mondtam, miközben kimásztam az ablakpárkányra. Fejét felkapta, zöld
szeme csak úgy szikrázott. – Különben a reggelit már az Octagon Towerben
fogyaszthatná.
Az Octagon Tower az East River Blackwells-szigetén található csúf, kupolás
építmény, amelynek kétszárnyú tömbjében kapott helyet a város női börtöne
és elmegyógyintézete.
Miss Howard elhúzta a száját, és a lába felé biccentett.
– Ez a vacak cipő az oka – mondta. Követtem a pillantását, és rögtön meg-
értettem, mi a baja. Könnyű, vékonytalpú cipő helyett, amelyben lábujjaival is
kapaszkodni tudott volna, szöges hegymászó bakancsot viselt, ahhoz hasonlót,
amilyet a sorozatgyilkos, John Beecham is hordott. Nyilvánvaló volt, hogy
tőle vette az ötletet.
– Az olyanhoz kötél és felszerelés is kell – mondtam, miközben jobb kezem-
mel erősen megmarkoltam az ablak keretét, a balt pedig feléje nyújtottam. – Ha
még emlékszik, Beecham sima felületű téglafalakon mászott fel ilyen cipőben.
Ráadásul – tettem hozzá vigyorogva, miközben felhúztam magam mellé az
ablakpárkányra – ő tudta is, mit csinál.
Miss Howard megvárta, míg visszanyeri lélegzetét, majd a szeme sarkából
éles pillantást vetett felém.
– Ne szemtelenkedj, Stevie – szólt rám, de szokás szerint hamar eltűnt ar-
cáról az ingerültség, s helyét egy széles mosolynak adta át. – Nincs véletlenül
egy cigarettád?
– Ennek semmi köze a véletlenhez – válaszoltam. Visszamásztam a szobába,
elővettem egy dobozzal, megkínáltam, majd vettem egy szálat magamnak
is. Meggyújtottam egy gyufát az ablakpárkányon, s mindketten rágyújtot-
tunk. – Unalmas lehet az élet odaát, a Broadwayen.
– Éppen ellenkezőleg – tiltakozott, miközben a nyakában lógó táskából
előhalászott egy pár kényelmesnek látszó női cipőt. – Úgy néz ki, találtam egy
rendes ügyet, és nem kell végre hűtlen férjek meg gazdag családok elzüllött
csemetéi után nyomoznom.
Azt hiszem, itt röviden pár magyarázó szót kell ejtenem. A Beecham-
ügy lezárása után kis nyomozócsapatunk minden tagja visszatért hétköznapi

20
tevékenységéhez,­kivéve Miss Howardot. Mr. Moore visszakapta állását a
Times-nál, és újra bűnügyi riporterként dolgozik, bár ugyanolyan gyakran rúgja
össze a port szerkesztőivel, mint azelőtt. Lucius és Marcus Isaacsont Roosevelt
rendőrfőnök úr előléptette, majd visszavette a rendőrkapitányságra, ám miután
Mr. Rooseveltet kinevezték tengerészeti miniszterhelyettessé, és Washingtonba
távozott, a rendőrkapitányság is visszazökkent régi kerékvágásába, s azonnal
visszafokozták őket detektívőrmesterré. Kreizler doktor szintén visszatért inté­
zeti munkájához, illetve megtartotta szakértői állását a bíróságnál, ami pedig
Cyrust és engem illet, mi ismét a doktor háztartását vezettük. Miss Howard
azonban nem akart tovább titkárnő maradni, még a rendőrkapitányságon sem,
így kibérelte régi főhadiszállásunkat, a Broadway 808-at, s magánnyomozói
irodát nyitott. Kuncsaftjai kizárólag nők voltak, mivel a nőknek akkoriban nem
volt könnyű (ahogy manapság sem az) ilyesfajta szolgálatokra embert találniuk,
Miss Howardot viszont csak a gazdag, felsőbb osztálybeli perszónák tudták
megfizetni, akik olyasmikre voltak kíváncsiak, minthogy megcsalja-e őket a
férjük (a válasz általában igen volt), vagy hogy mihez kezd a család önfejű
örököse vagyonával és szabadidejével. Miután Miss Howard egy év eltelte után
sem találkozott gyilkossággal, de még egy apró, rosszindulatú zsarolással sem,
azt hiszem, kissé beleunt a detektívszerepbe. Aznap viszont, arckifejezéséből
és megjegyzéséből ítélve, valami igazán ízletes falatra bukkanhatott.
– Ugyanakkor – jegyeztem meg –, ha valóban ennyire fontos ügyről van
szó, akár a bejárati ajtót is használhatta volna. Nemcsak időt spórolt volna
meg vele, de a halálos zuhanás kockázatát is.
Biztos vagyok benne, hogyha más csipkelődik vele így, Miss Howard előrántja
kis pisztolyát, amelyet mindig magánál hord, és az illető orrához nyomja, velem
azonban mindig egyenesen beszélt – talán mert annyival fiatalabb vagyok nála.
– Tudom – felelte, és még el is nevette magát, miközben a szöges bakancsot
rángatta le a lábáról. Ezt aztán a táskába süllyesztette, és felvette a jóval barát-
ságosabb kinézetű cipőket. – De úgy gondoltam, nem árt egy kis gyakorlás.
Rájöttem ugyanis, hogy csak úgy lehet elkapni a bűnözőket, ha egy kicsit
magunk is azzá válunk.
– Hacsak úgy nem…
Miss Howard időközben megkötötte cipőfűzőjét, és elnyomta a cigarettát,
a dohányt a szélbe morzsolta, a maradék papírt pedig kis gombóccá gyűrve
kipöckölte az ablakon.

21
 – No, munkára. Ugye, Kreizler doktor nincsen itthon?
– Nincs – feleltem. – Bent van az intézetben. Legkorábban holnap reggel
jön csak haza.
– Igen, tudom, mi történt. – Miss Howard együttérzése és sajnálkozása
jeléül lehajtotta a fejét. – Nagyon megviselhette az ügy – tette hozzá csöndesen.
– Még annál is jobban. Majdnem annyira, mint… tudja, kire gondolok.
– Igen. – Zöld szeme egy pillanatra a park irányába révedt, de hamar ös-
szeszedte magát. – No, ha a doktor úgysincs itthon, Cyrusszal segíthetnétek
nekem egy kicsit. Persze, csak ha akartok.
– Hová megyünk?
– Mr. Moore lakásához – felelte, miközben haját a szokásos kontyba fogta
össze. – Ha csengetek, nem nyit ajtót, a telefont pedig nem veszi fel.
– Akkor bizonyára nincs otthon. Tudja, milyen Mr. Moore. Ha meg akarja
találni, akkor a vigalmi negyed kaszinóiban kell próbálkoznia. A nagyanyja alig
hat hónapja halt meg, ennyi idő alatt még nem játszhatta el a teljes örökségét.
Miss Howard megrázta a fejét.
– A házmestere azt mondta, hogy John egy órával ezelőtt érkezett haza,
mégpedig egy fiatal hölgy társaságában. Azóta pedig nem hagyták el a lakást.
– Pajkos mosoly tűnt fel az arcán. – Szóval biztos, hogy otthon van, csak nem
szeretné, ha bárki is zavarná. Te viszont be tudsz juttatni minket hozzá.
Egy röpke pillanatra bevillant a doktor arca, aki éppen az ilyen portyázá-
sokról igyekezett lenevelni, amilyet Miss Howard ajánlott, de hamar elhes-
segettem magamtól a gondolatot.
– Cyrus nemrég érkezett haza – vigyorogtam rá. – Szerintem ő is benne
lesz. Mostanában úgyis olyan ez a ház, akár egy ravatalozó. Jól fog jönni egy
kis kikapcsolódás.
Miss Howard mosolya kiszélesedett.
– Kitűnő! Tudtam, hogy rád mindig számíthatok, Stevie.
– Naná – bólintottam, majd visszamásztam a szobába. – Csak éppen rossz
cipőt választott a kalandhoz.
Miss Howard újra elnevette magát, és meglegyintett, miközben Cyrus
ébresztésére indultunk.
Jól sejtettem, hogy az elmúlt év szerencsétlen esetei után Cyrus is kapni
fog a lehetőségen. Pár másodperc alatt felrántotta magára keményített ingét,
nyakkendőjét és könnyű tweed öltönyét, s ahogy a bejárat felé tartottunk, még

22
kedvenc keménykalapját is a fejébe nyomta. Figyelmesen végighallgattuk Miss
Howard magyarázatát, mely szerint Mr. Moore-ral együtt sürgősen vissza kell
térnünk a Broadway 808-ba, ahol egy zaklatott hölgy várakozik. Az ügynek,
ahogy Miss Howard megfogalmazta, valószínűleg „nemcsak bűnügyi, de
nemzetközi vonatkozásai is vannak”. Ennél többet egyelőre nem árult el, de
sem nekem, sem Cyrusnak nem is volt rá szükségünk. Mindketten vágytunk
már a kikapcsolódásra, és vezetőnket ismerve biztosak lehettünk abban, hogy
ezt meg is kapjuk. A hosszas magyarázatok várhatnak. Hamar átvágtunk az
előcsarnokon, s kiléptünk a kovácsoltvas kerítéssel körülvett előkertbe. Mie-
lőtt azonban továbbindultunk volna a kertkapuhoz, az örökké óvatos Cyrus
megállt, s gondosan bezárta a házat. A kertkapun át a Tizenhetedik utcán
nyugat felé indultunk, majd a Harmadik sugárúton északnak fordultunk.
Felesleges lett volna azzal vesztegetni az időt, hogy a szomszédos istállóban
a lovakat újra befogjuk a hintóba, vagy konflist szerezzünk. A Gramercy Park
34. ugyanis, ahol Mr. Moore az év eleje, azaz nagyanyja halála óta lakott,
csupán négy és fél háztömbnyire volt tőlünk. Miss Howard balról Cyrusba
karolt, jobbról pedig belém, így haladtunk a Harmadik sugárút utcalámpái
alatt, egyik fénykörből ki, a másikba be, a sormintán csupán a fel-felbukka-
nó zöldséges standok ponyvájának árnyéka jelentett némi változatosságot.
Mögöttünk három- és négyemeletes házak maradtak el. Mozgást nemigen
láttunk, de Miss Howard azt a keveset is élénken kommentálta, nyilvánvalóan
azért, hogy izgatottságát palástolja. Cyrus és én egy-két szóval válaszolgat-
tunk ugyan, de akkor már be is fordultunk a Huszadik utcába, és elértük a
Gramercy Park 34. barna kőépületét. Némelyik lakás ablakából még ilyen
későn is fény szűrődött ki. Az épület a város egyik legrégibb bérházainak
egyike volt, úgynevezett „társasház”, ami annyit jelentett, hogy bérlői egy-
úttal tulajdonosai is. Nagyanyja váratlan halála után Mr. Moore egy darabig
eljátszott a gondolattal, hogy a belvárosban vesz magának divatos lakást, a
Dakotában, vagy más hasonló helyen, de végül, azt hiszem, képtelen volt ilyen
távolra szakadni fiatalkorának helyszíneitől. Miután második és egyben utolsó
olyan családtagját is elveszítette, aki közel állt hozzá (az első az öccse volt, aki
évekkel ezelőtt fordult bele csónakjával a vízbe, mivel szervezete nem tudott
megbirkózni több morfiummal és alkohollal), Mr. Moore meg akarta tartani
nagyanyja Washington téri házát. Nagyanyja végakarata azonban kimondta,
hogy a házat el kell adni, és a bevételt szét kell osztani a civakodó, kékvérű

23
örökösök között. Mr. Moore számára már az is hatalmas megrázkódtatás volt,
hogy ilyen hirtelen magára maradt, emellé egy környezetváltozás egyszerűen
túl sok lett volna. Így hát visszaköltözött a Gramercy Parkba, ahol felnőtt,
ahol az első pofonokat kapta az élettől, s ahonnan kamaszként gyakran tett
látogatásokat a kelet felé elterülő Gáztelep nyomornegyedeibe.
Miközben a lépcsőn felfelé, a színes üveggel berakott bejárati ajtót őrző,
barna márványoszlopok felé tartottunk, felmértem a két háztömb hosszú, egy
háztömb széles Gramercy Park fáinak, bokrainak és gyalogútjainak homályba
vesző körvonalait. Bár a park körül sorakozó épületeket jó kétméteres ková-
csoltvas kerítés védte, ez nem jelenthetett akadályt egy sokat próbált gáztelepi
csibész szemében. A kerítés megmászása csupán egyetlen pillanat műve, a
parkban pedig kitűnően el lehet rejtőzni, ha gyanútlan járókelőkre vadászik
az ember. Csak akkor fordultam vissza Cyrus és Miss Howard felé, amikor
megláttam a sötét parkban járőröző rendőrt.
A ház kapuja a késői órán természetesen már zárva volt, de a kovácsoltvas
keretre egy kis kapcsolót erősítettek. Miss Howard habozás nélkül megnyom-
ta, mire a házban megszólalt a csengő. Nem sokkal később a színes üvegen
keresztül láttam, hogy egy alak ballag a kapu felé, és pár másodperc múlva
egy csíkos trikót és fekete gatyát viselő öregember nyitott ajtót. Úgy nézett ki,
mint egy jó évtizedes múmia. Ahogy meglátott minket, megcsóválta a fejét.
– De hát mondtam már magának, Miss Howard, hogy ez nem illő – mo-
tyogta reszketeg hangján. – Egyáltalán nem illő. Ha Mr. Moore nem nyit
ajtót, annak nyilván jó oka van…
– Köszönöm, Stevenson – vágott közbe hűvös hangon Miss Howard. –
Felhívtam Mr. Moore-t, és ő mondta, hogy menjünk fel hozzá a barátaimmal.
Úgy tűnik, valami baj van a csengővel. Azt is elmondta, hová tette a tartalék
kulcsát, ha az eset megismétlődne.
A vén múmia vizslató pillantást vetett felém és Cyrus felé.
– Valóban? – motyogta bizonytalanul. – Hát, mindegy, akárhogy is legyen,
én mosom kezeimet. Egyáltalán nem illő… – A felvonó felé mutatott. – Akkor
hát jöjjenek be.
Követtük az öreget, aki először szélesre tárta a felvonó külső, fa ajtaját, majd
elhúzta a belső rácsot is. Odabent kényelmesen helyet foglaltam az egyik
bársonyhuzatú ülésen, csak hogy az öreget bosszantsam (ami sikerült is),
majd a fényezett mahagóni és réz borítású falakat kezdtem el tanulmányozni,

24
azon tűnődve, vajon ki lehet az a szerencsétlen, aki fél életét ezek tisztoga-
tásával kénytelen tölteni. Ha az öreg az, akkor bizony minden oka megvan
arra, hogy ilyen házsártos legyen. Miután az öreg becsukta a külső ajtót, és
elhúzta a rostélyt, egy pár viseltes bőrkesztyűt húzott kezeire, és erőteljesen
megrántotta az olajos drótkötelet, amely a felvonó padlójából bukkant elő, és
a tetején tűnt el az egyik sarokban. A szerkezet azonnal működésbe lendült.
Lassan emelkedtünk az ötödik emelet felé, amelynek parkra néző, északi
oldalán helyezkedett el Mr. Moore apartmanja.
Amikor a rács és az ajtó végre újra kinyílt, Cyrusszal együtt követtük Miss
Howardot a vajszínű lépcsőházon keresztül, el számtalan ugyancsak fényesre
polírozott faajtó előtt, míg csak Moore lakásához nem értünk. Itt Miss Howard
kopogott, majd úgy tett, mintha arra várna, hogy Mr. Moore ajtót nyisson.
Aztán visszafordult a még mindig utánunk bámuló öreghez.
– Késő van már, Stevenson. Nem akarjuk feltartani.
Az öreg vonakodva bólintott, aztán becsukta a felvonó ajtaját, és elindult
lefelé a földszintre. Amint eltűnt a szemünk elől, Miss Howard az ajtóra
tapasztotta a fülét, majd zöld szemével összeesküvő pillantást vetett felém.
– Minden rendben, Stevie – suttogta. – Te jössz.
Bár az utóbbi két évben, amióta Kreizler doktornál éltem, jó útra tértem,
mégis volt nálam néhány szerszám a régi időkből, csupa olyasmi, ami bármikor
jól jöhet. Akadt közöttük egy kisebb tolvajkulcs-készlet is, amely segítségével
néhány pillanat alatt kinyitottam Mr. Moore ajtajának egyszerű zárjait. Az ajtó
halk kattanással kinyílt, és Miss Howard szélesen elmosolyodott.
– Majd nekem is meg kell tanítanod ezt a trükköt – suttogta, miközben
hátba veregetett és szélesebbre tárta az ajtót. – No, most ugrik a majom a vízbe.
Mr. Moore lakásában azok a bútorok álltak, amelyekre családja egyéb tagjai
nem tartottak igényt, valamint néhány olyan angol műbútor, amelyet Kreizler
doktor segített kiválasztani. Ettől az egész lakás egy meghasonlott ember
benyomását keltette, helyenként úgy nézett ki, mintha egy öregasszony lakná,
máshol pedig egy agglegény. A lakásban összesen hét egymásba nyíló helyiség
volt, amely bárhol másutt gondot okozott volna. Libasorban átlopakodtunk a
sötét előszobán, ügyelve arra, hogy végig a futószőnyegen lépkedjünk. Közben
óvatosan kerülgettük a szétszórt női és férfi ruhadarabokat. Amikor Miss
Howard­meglátta őket, elhúzta az orrát. Fintora tovább mélyült, ahogy a háló-
hoz közeledtünk, s az ajtón keresztül kuncogás és nevetés zaja hallatszott. Pár

25
lépésnyire az ajtótól Miss Howard már tettre készen behajlította a mutatóujját,
hogy kopogjon, ám ekkor az váratlanul kinyílt, és egy nő jelent meg benne.
Mégpedig nem is akármilyen nő, ezt most még nagyobb meggyőződéssel
állítom. Szőke haja a derekáig ért, s mindössze egy könnyű plédet viselt maga
köré csavarva, melyet az oldalán fél kézzel fogott össze. Minden ízében nyú-
lánk, magas nő volt, vékony bokája kivillant a pléd alól. Vidáman kacarászott,
ahogy ajtót nyitott, s közben hallottuk, hogy Mr. Moore a hálóból kérleli,
térjen vissza hozzá.
– Mindjárt, John, mindjárt – trillázta, a szavak zenei futamokként hang-
zottak fel élénkvörös ajkáról. – Csak egy pillanat. – Becsukta maga mögött az
ajtót, s már indult volna a fürdőszoba felé, amikor meglátott minket.
Nem szólt, csak kissé elcsodálkozva ránk mosolygott. Miss Howard vis-
szamosolygott rá, bár láttam rajta, hogy ez nem kis erőfeszítésébe kerül, aztán
mutatóujját a szájához emelve intett a nőnek, hogy maradjon csendben. A nő
szintén a szája elé kapta a kezét, s halkan kuncogott – láthatóan spicces volt már
–, aztán anélkül, hogy bármilyen magyarázatot követelt volna, továbbindult
a fürdőszoba irányába. Erre Miss Howard elégedetten – bár kissé gúnyosan
– elmosolyodott, s benyitott a hálószobába.
Az előszobából beszűrődő halvány fényben nem igazán lehetett kivenni
a kontúrokat, csupán egy hatalmas ágyat és a gyűrött ágyneműt, amelynek
domborulatán látszott, hogy valaki megbújik alatta. Mi Cyrusszal az ajtóban
maradtunk, de Miss Howard egészen az ágy mellé sétált, és úgy állt meg előtte,
mint aki vár valamire. A halom kis idő múlva megmozdult, majd Mr. Moore
meztelen felsőteste bukkant elő alóla. Rövid haja kócosan meredezett, arca
sugárzott a boldogságtól. Csukott szemmel, mint egy kisgyerek, kinyújtotta
a kezét, és átkarolta Miss Howard derekát. Miss Howardon látszott, hogy
nem örül a fordulatnak, de nem szólt semmit, Mr. Moore viszont, ahogy ujjai
ruhát értek, nyafogni kezdett:
– Jaj, ne, Lily, ne öltözzön még, nem mehet még el, ez az éjszaka nem érhet
véget…
Na, erre már előkerült a derringer. A mai napig nem tudom, Miss Howard
hol tartotta, mert egyáltalán nem látszott, de valahogy mégis kézre eshetett,
mivel egy pillanat múlva már Mr. Moore mosolygós ábrázatára szegeződött.
Amint Miss Howard felhúzta a kakast, Mr. Moore arcáról eltűnt a mosoly,
s kinyitotta a szemét.

26
 – Azt hiszem, John – kezdte Miss Howard kimérten –, amennyiben nem
enged el, egyetlen lövéssel megszabadítom mindkét heréjétől.
Mr. Moore ordítva vetődött hátra, majd az álláig húzta a takarót, mint egy
önkielégítésen kapott gyerek.
– Sara! – kiáltotta egyszerre ijedt és dühös hangon. – Mi a jó fenét csinál?
És hogy a csudába jutott be?
– A bejárati ajtón keresztül – felelte egyszerűen Miss Howard, majd eltün­
tette a pisztolyt a ruhájában.
– A bejárati ajtón keresztül? – kiabálta Mr. Moore. – De hát az zárva van,
biztos vagyok benne, hiszen magam… – Ekkor azonban megpillantott minket
az ajtóban, s félbeszakította magát. – Ahá! Szóval Stevie! – Ujjaival idegesen
végigszántott a haján, közben megpróbálta összeszedni magát, végül lassan
felállt, és amennyire csak tudta, kihúzta magát. – Azt hittem, Taggert, hogy ha
más nem is, legalább a férfiúi szolidaritás visszatart az ilyesfajta cselszövéstől.
Apropó, mit csináltak Lilyvel?
– Semmit. A fürdőben van – felelte Miss Howard. – Nem tűnt túl csaló-
dottnak, ahogy meglátott minket. Kopik a vonzereje, John.
Mr. Moore összevonta a szemöldökét, és ismét ránk pillantott.
– Akkor magához fordulok, Cyrus, mivel tudom, hogy maga egy megbíz-
ható ember. Remélem, igazán jó okuk van arra, hogy idejöttek.
Cyrus bólintott.
– Miss Howard szerint van – mondta enyhén leereszkedő mosollyal Mr.
Moore-nak. – Ennyi számomra elég. A többiről őt kell kérdeznie.
– És ha nem óhajtok beszélni vele? – morogta Mr. Moore.
– Ha így is lenne, én akkor sem tudnék magyarázattal szolgálni…
Mivel más lehetőséget nem látott maga előtt, Mr. Moore rövid hallgatás
után vállat vont, s visszadőlt az ágyra.
– Rendben van, Sara. Mesélje el, mi olyan rettentően fontos, hogy be kellett
törnie hozzám miatta. Te pedig, Stevie, adj egy cigarettát!
Miközben meggyújtottam egy szálat és átadtam Mr. Moore-nak, Miss
Howard lassú léptekkel átsétált az ágy elé.
– Kaptam egy ügyet, John.
Mr. Moore nagyot sóhajtott, s ezzel együtt kisebb füstfelhő távozott orrából.
– Kitűnő. A címoldalra akar kerülni, vagy egy jelentéktelenebb kolumna
is megfelel?

27
 – Nem erről van szó, John – felelte Miss Howard komolyan. – Azt hiszem,
ez alkalommal valami igazán nagy ügybe botlottam bele.
Hangszíne jócskán csökkentette Mr. Moore gúnyolódó kedvét.
– Na, és mi lenne az?
– Ma este egy asszony látogatott meg a 808-ban, Señora Isabella Linares.
Rémlik valami?
Mr. Moore megmasszírozta a homlokát.
– Nem, semmi. De kérem, Sara, ne játsszon tovább. Kiről van szó?
– A férjéről – felelte Miss Howard. – Señor Narciso Linaresről. Ez már
ismerősen hangzik, ugye?
Mr. Moore lassan felemelte a fejét, és látszott rajta, hogy kezdi érdekelni
a dolog. Miss Howard ennek láthatóan örült.
– Ha nem tévedek… a spanyol konzulátus munkatársa, ugye?
– Igen, egészen pontosan a spanyol konzul magántitkára.
– Értem. És mit keresett a felesége a 808-ban?
Miss Howard járkálni kezdett a szobában.
– Van egy tizennégy hónapos lányuk. Azaz csak volt. Három nappal ezelőtt
elrabolták.
Mr. Moore arca kételkedő kifejezést öltött.
– Sara. Maga a Spanyol Birodalom New York-i konzuljának magántitkárá-
ról beszél. Annak a Spanyol Birodalomnak, amelyet többek között Mr. William
Randolph Hearst, régi barátunk a tengerészeti minisztériumnál (ezalatt Mr.
Rooseveltet értette), főnökeim és több gazdasági vezető, valamint az ország
nagyobb része folyamatosan és nyilvánosan kritizál, és megpróbál háborúba
kényszeríteni. Gondolja, ha egy spanyol gyereket valóban elraboltak volna itt,
New Yorkban, nem használta volna ki a Spanyol Birodalom a lehetőséget arra,
hogy rámutasson amerikai kritikusainak barbárságára, és gyalázzon minket?
Ennél kevesebbért is törtek már ki háborúk, maga is tudja.
– Éppen erről van szó, John. – Miközben Miss Howard folytatta, Cyrus-
szal közelebb húzódtunk, hogy egyetlen szót se veszítsünk el az érdekesnek
ígérkező történetből. – Szóval úgy gondolja, hogy a spanyol hivatalnokok
így reagálnának, ugye? Pedig nem ez történt. Señora Linares azt állítja, hogy
a gyereket akkor rabolták el, amikor egyik este a Central Parkban sétált
vele. A rablót nem látta, mivel hátulról ütötték le, de amikor hazament, és
elmondta a férjének, mi történt, a férje megdöbbentően viselkedett. Szinte

28
semmiféle együttérzést nem mutatott felesége iránt, lányuk felé úgyszintén.
Csak annyit mondott, hogy senkinek nem szabad elmondania, mi történt.
Szépen megvárják, mennyit kérnek a gyerekrablók, ha meg ilyen követelés
nem érkezik, akkor nyilvánvaló, hogy egy ámokfutó rabolta el a gyereket,
és már bizonyára meg is ölte.
Mr. Moore vállat vont.
– Megesik az ilyen, Sara.
– De hát meg sem próbált a rendőrséghez fordulni! Egy egész nap telt el
anélkül, hogy váltságdíj-követelés érkezett volna, végül Señora Linares kije-
lentette, ha a férje nem fordul a hatóságokhoz, akkor majd ő megteszi. – Miss
Howard megállt, és megropogtatta az ujjait. – Erre a férje megverte. Mégpedig
rendkívül brutálisan. Látnia kellene, azaz nemsokára látni is fogja, mennyire.
Szegény nem tudja, mit tegyen. A férje közölte vele, hogy még ennél rosszabb
is történhet, ha a rendőrséghez fordul. Ekkor egyik barátnőjét kereste fel.
Ő a francia konzulátuson dolgozik, és én néhány hónapja segítettem neki
egy kisebbfajta családi probléma kapcsán. Ez a francia nő beszélt neki rólam.
A señora most ránk vár. El kell jönnie, és beszélnie kell vele…
– Várjon, álljunk csak meg egy pillanatra – emelte fel Mr. Moore a cigarettáját,
hogy egy utolsó kísérletet tegyen az éjszaka megmentésére. – Néhány dolgot
kihagyott a számításból. Először is azt, hogy ezek az emberek diplomaták. Más
törvények vonatkoznak rájuk. Nem tudom pontosan, milyenek, különösen nem
ilyen helyzetben, de bizonyára mások. Ha pedig ez a Linares nevű illető nem
akarja kideríteni, hogy mi történt, mégis honnan vesszük a bátorságot, hogy…
Ebben a pillanatban azonban megjelent mögöttünk a hölgy, aki koráb-
ban Mr. Moore ágypartnere volt, és ez félbeszakította a megkezdett litániát.
A hölgy nyilván összeszedte ruháit az előszobából: teljesen fel volt öltözve,
készen állt a távozásra.
– Ne haragudjon, John – szólt közbe halkan. – Bár nem egészen értem, mit
akarnak ezek az emberek, de nagyon fontosnak hangzik. Szerintem mennie
kell. Velem ne törődjön, kitalálok magam is. – Megfordult, hogy távozzon, mire
Mr. Moore olyan arcot vágott, mint aki néhány percet a villamosszékben töltött.
– Ne! – kiáltott fel kétségbeesetten, sebesen magára csavart egy lepedőt,
s a nő után vetette magát. – Ne, Lily, várjon!
– Hívjon fel holnap, a színházban – felelte a hölgy már a bejárati ajtóból. –
Aztán majd legközelebb innen folytatjuk! – Azzal távozott.

29
 Mr. Moore erre Miss Howard felé lépett, és kifejezetten gyilkos pillantással
mérte végig.
– Sara Howard, maga ezennel tönkretette azt az éjszakát, amelyik életem
három legjobbja közé tartozhatott volna!
Miss Howard halványan elmosolyodott.
– Nem kérdezem meg, melyik volt a másik kettő. Tényleg nagyon sajnálom,
John. De el kell jönnie.
– Ehhez igazán nyomós érvre lesz szüksége.
– Van, ne aggódjon. Hiszen a legizgalmasabb részét még nem is hallotta.
– Valóban?
– Señora Linares a legnagyobb titokban, jóval a fogadási idő után keresett
fel. Mivel biztos akart lenni abban, hogy senki sem követi a konzulátusról, a
Harmadik sugárúttól induló szerelvényre szállt, és a Kilencedik utcáig ment
vele. Miután leszállt, és végigsétált a peronon az utcára vezető lépcsőhöz,
bepillantott a szerelvény utolsó kocsijába.
Miss Howard megállt. Mr. Moore erre kissé ingerült lett.
– Sara, megkímélhetne az ilyesfajta színpadias fordulatoktól. Nem lesz
tőlük jobb kedvem. Mit látott?
– A gyermekét, John.
Mr. Moore elfintorodott.
– Úgy érti, úgy gondolta, hogy a gyermekét látta, mivel nagyon látni szerette
volna.
– Nem, John, valóban látta, mégpedig egy nő kezében. – Miss Howard ismét
rövid mosolyszünetet tartott. – Egy fehér, amerikai nő kezében.
Ez utóbbi részletet hallva Mr. Moore tekintete végre felcsillant, az újságíró
lassan felülkerekedett a csalódott szeretőn. Hozzám fordult, s bár nem volt
boldog, de látszott rajta, hogy már megadta magát a sorsnak.
– Stevie, jóváteheted a betörést, ha segítesz összeszedni a ruháimat. Aztán
elmegyünk a 808-ba, és ha Isten is úgy akarja, megtudjuk, miről is van szó.
De Isten látja lelkem, Sara, ha ez az egész csak egy átverés, nem érdekel, hogy
pisztoly van magánál, megbánja, hogy valaha is találkozott velem!
– Ó, azt már régen megbántam – nevetett fel Miss Howard, mire Cyrusszal
vettük a lapot, és mozgásba lendültünk. – Hát akkor hajrá, Stevie, segítsünk
zaklatott barátunknak rendbe szednie magát. Nincs vesztegetni való időnk.

30