Susanne Abel első regénye évek óta állandó szereplője a német sikerlistáknak, méltán. Szívszorító, generációkon átívelő története azonban több mint letehetetlen romantikus bestseller: látlelet a háború sújtotta Németország elfeledett bűnéről, egy nemzet eltitkolt szégyenét feltáró korrajz, a szembenézés regénye.
Susanne Abel első regénye évek óta állandó szereplője a német sikerlistáknak, méltán. Szívszorító, generációkon átívelő története azonban több mint letehetetlen romantikus bestseller: látlelet a háború sújtotta Németország elfeledett bűnéről, egy nemzet eltitkolt szégyenét feltáró korrajz, a szembenézés regénye.
Susanne Abel első regénye évek óta állandó szereplője a német sikerlistáknak, méltán. Szívszorító, generációkon átívelő története azonban több mint letehetetlen romantikus bestseller: látlelet a háború sújtotta Németország elfeledett bűnéről, egy nemzet eltitkolt szégyenét feltáró korrajz, a szembenézés regénye.
– Két perc múlva élőben jelentkezünk! – hallatszik a felvételvezető
kiáltása a híradó stúdiójában. Az operatőrök felteszik a fülhallgatójukat. – Hol van Tom kólája? És Sabine, a nyakkendővel? A műsorvezető, Tom Monderath elfoglalja helyét a pult mögött. – A belügyminiszterrel még egyeztetünk – talán össze tudunk hozni egy élő kapcsolást, amit spontán kell levezetned. Majd fi- gyeld a fülest! – szól a rendező hangja a stúdió hangszórójából. Tom bólint, nagyot húz a szívószállal, a jéghideg kólát szürcsöli, és szövegét mormolja magában: „Országszerte megdőltek a hőmérsékleti rekordok. Viharok bé- nították meg ma Németország nagy részét. A hőség különösen az idősek és a betegek számára jelent veszélyt…” – Az egyest egy kicsit közelebb, a kettest a szokásos körre – szól oda a rendező az operatőröknek, majd ismét a stúdió hangszóróin át: – Még egy kis sminket kérek. – Még egy perc! „…miután tegnap az év legmagasabb hőmérsékletét mérték, ma számos kórházban…” Sabine, Tom asszisztense aznap szokatlanul nyugtalanul igaz- gatja a nyakkendő csomóját az inge fölött.
– Mi a baj? – kérdezi halkan a férfi, kezével letakarva a mikrofont. – Én… az apám… meghalt az apám, és… – Sabine azonban kép- telen folytatni a mondatot, elfordul. A kólás pohár felborul. Barna foltok tarkítják Tom fehér ingét. – A francba! Asszisztense kisegíti a zakóból. A felvételvezető tör utat hozzá az operatőrök közt a tartalék inggel. – Még harminc! – Bocsánat – dadogja Sabine. – Emiatt ne aggódj! Tehetek érted bármit? – kérdezi Tom, majd belebújik a friss ingbe, és a nadrágjába tűri. – Még tizenöt, mindenki ki a képből! A zenei visszaszámláló elindul. Sabine a fejét rázza, és megigazítja Tom nyakkendőjét. – Utolsó bejátszás… figyelem, tíz másodperc… – Köszönöm – mondja Tom a lány vállát simogatva, és helyet foglal. Sabine oldalra ugrik. – És öt, négy, három, kettő… – Jó estét, kedves nézőink! 2015. július 5-e legfontosabb hírei következnek.
– Jó estét, kis drágám – feleli a nyolcvannégy éves Greta, kilenc
kilométerrel feljebb a Rajna mentén, a tévéfoteljéből, miközben koccintó mozdulatot tesz egy csésze borsmentateával. – Nem rossz, a nyakkendő ma kifejezetten jó. De nem tudom, minek kell ilyen rövidre nyírni a hajad. Komolyan azt hiszed, hogy ez jól áll ne- ked? – Majd elveszi a szendvicses tányért a tálalóról, mely éppoly vén, mint ez az egész lakás, és beleharap a májkrémes kenyerébe. „NATO-hadgyakorlatok Ukrajnában. A Nyugat számára elfogad- hatatlan az ukrajnai háború és a putyini erőfitogtatás folytatása…”
– Putyin, az a szoknyapecér – mondja egy darab uborkát pisz- kálva a fogai közül, miközben Hillary Clinton, amerikai elnökjelölt figyelmeztetését hallgatja a kínaiak növekvő katonai erejét illetően. Hogy Cíprasz görög miniszterelnök az őket ért károkról tárgyalá- sokat tervez, már egy cseppet sem érdekli, hisz mint minden este, ő csak egy dologra vár: arra a különös mondásra, amivel az esti híradó vezetője szokott búcsúzni. „Csak aki ismeri a múltat, az értheti meg a jelent és alakíthatja a jövőt – hangzott el állítólag August Bebel szájából. Nyugodalmas jó éjszakát kívánok önöknek.” – Neked is, drágám. – Azzal Greta kikapcsolja a tévét, és a ko- szos edényeket a kocsival a konyha felé tolja. A hatvanas évek ele- jén költözött ebbe a hatlakásos bérházba, melyet férje, Konrad épített Köln-Porzban, közvetlenül a Rajna partjára. Itt nőtt fel a fia, Thomas, és itt él most a férje csaknem tizennyolc évvel ezelőtti hirtelen halála óta, egyes-egyedül százhatvan négyzetméteren. Greta beteszi az edényeket a mosogatógépbe, és Tomra gondol, ahogy a fiát nevezi mindenki. Nem emlékszik, mikor látta utol- jára személyesen. Pedig csak néhány kilométerre lakik tőle, Köln belvárosában. Jó, hát igencsak elfoglalt, rengeteget dolgozik, de ez még nem ok arra, hogy ne hívja fel hébe-hóba. – Anya vagyok – mondja Greta Monderath, vidámságot eről- tetve magára, a zöld telefonkagylóba. – Hát te még élsz? Csak gon- doltam, odaszólok, ha már te nem vagy képes felhívni, te megbíz- hatatlan gyerek, te. Halló? – Aztán elmeséli neki a napját, hogy a hőség miatt ki sem tette a lábát otthonról. A mondat közepén azonban egy női hang szakítja félbe: – Köszönöm, hogy hívott. A nappali ablakán kinézve látja, hogy a Rajna felett sötét felhők gyülekeznek. Dörög és villámlik. – Ez nem vall rá. Hetek óta semmi hír felőle.
A Rajna túlsó partján található kemping felett villámok cikáz- nak. Greta fejéből egyszeriben előbukkan egy emlékkép a kis Tom- ról, ahogy az ágy alá bújik a félelmetes vihar elől. Mennydörgés hallatszik. Greta a rózsaszín otthonkájában és papucsban kibotorkál a lakásból, beül a mélygarázsban álló 1996-os 3-as BMW-jébe, hátramenetbe kapcsol, megfordul, és gázt ad, amint az útra ér. Fekete esőfelhők sötétítik el a nyári eget. Rákanyarodik a Kölner Strasséra, és gyorsít. Ezerszer is megtette már ezt az utat, tudja, hogy húsz perc múlva a belvárosban lesz. De nem jut el odáig, mert másfél kilométer után, az autópálya felül járója előtt teljes útlezárás fogadja. Két mentőautó száguld el mellette. Nyomukban egy tűzoltó- autó. Kék fények villódznak a sötétben. Özönvízszerű eső zúdul le az égből, záporozik a tetőre, és kopog a szélvédőn. – Hát most meg mit csináljak? Itt nem tudok megfordulni. Az ablaktörlő küzd a hatalmas víztömeggel. A többi sofőr las- san megelőzi a szemközti sávban, és balra kanyarodnak. A villódzó fény stroboszkópikus hatása az őrületbe kergeti. Csak egy dolog érdekli: el innen. Greta elindul, lekanyarodik, és a többi autót követi. Az előtte haladó jármű hátsó lámpái alapján tájékozódik, balra kanyarodik, ahogy az is, majd jobbra, és végül az autópályán köt ki. – Mit csináljak? Mit csináljak? – Két kézzel szorítja a kormányt, és az autópálya-csomópont útjelző tábláját bámulja. – Gremberg, Gremberg. Tudja, hogy egy kijáratot kéne keresnie, hogy visszajusson Kölnbe. Egy terepjáró közeledik mögötte, rávillog, és dudál. Bekap- csolja a távolsági fényszórót, tövig nyomja a gázpedált, a kormányt azonban nem meri elengedni, hogy sebességet váltson, és elsza- lasztja a grembergi elágazást. Hatvannal megy, kettes fokozatban. A jármű fényszórója ekkor egy kék feliratú útjelző táblára esik: Kijárat Heumar 1000 m.
– Heumar. Itt kell lemenni! Igen! Egy holland virágszállító teherautó hajt mellé balra, nem előzi meg, párhuzamosan halad mellette, miközben folyamatosan du- dál. Greta tágra nyílt szemmel mered előre. Csak nehogy elhagyja a sávot és összeütközzön a teherautóval, gondolja, és elszalasztja a Kölnbe visszavezető kijáratot is. A sávokat elválasztó fehér csík egyre csak száguld felé, és a többi jármű dudálása elhalkul. Az ablaktörlő száraz nyikorgását a szélvé- dőn meg sem hallja, lekanyarodik az A3-asra, és egyenletes h atvan km/órás sebességgel halad az éjszakában délkelet felé. Hogy vissza akart fordulni, már rég kiment a fejéből.
Négy órával később, Aschaffenburg és Würzburg között az autója
zöttyen egyet, és üres benzintartállyal megáll az emelkedőn. Greta hallgatja, ahogy az eső a szélvédőt veri. Amibe egy idő után hangos rendőrségi sziréna hangja vegyül. Kék fények villódznak a visszapillantó tükörben. A sofőroldali ajtó kinyílik. – Mi történt? – Egy fiatal autópálya-rendőr világít zseblámpá- val az arcába. Meredten bámul rá, és megremeg. A rendőr a feje fölött meg- fogja a kormányt, a kollégáját hívja, majd a segítségével a leálló- sávba tolja az öreg BMW-t. – Vigyen haza, kérem! – Na és hol van az a haza? Greta gondolkodik. – Preußisch Eylauban. – Az meg hol van? – Kelet-Poroszországban. A fiatal rendőr hívja, hogy üljön át a rendőrautó hátsó ülésére, és az iratait kéri. Nincs nála semmi. – Hogy hívják?
– Schönaich. Greta Schönaich. Született 1931. március 7-én. – Van valaki a családjában, akit elérhetnénk? – A nagyszüleim várnak rám! A két autópálya-rendőr egymásra pillant. – Van még valaki? Talán a lánya vagy a fia? – Igen, van egy lányom. – És hol lakik? Greta átnéz rajta. – A fiam a tévében. – Jól van – mondja a rendőr, majd a kollégájával egyenesen az Aschaffenburgi Kórházba szállítják őt az éjszaka közepén.
– Demencia alapos gyanúja merült fel. Ki kéne vizsgáltatnia az
édesanyját – közli dr. Wirth, a kórház főorvosa Tom Monderath- tal, akit a rendőrség értesített kora reggel, hogy Gretát Kölntől két- százötven kilométerre találták teljesen összezavarodva. – Az nem lehet – dörzsöli meg Tom fáradt szemeit. Minden porcikája tiltakozik, hogy az imént hallottakat értelmezni tudja. – Egy hete még együtt ebédeltünk. Teljesen normális volt, mint mindig. Csak feltűnt volna. – Természetesen más okok is lehetnek a háttérben – folytatja dr. Wirth, ismertetve a depresszió, az agy-gerincvelő folyadék terén fellépő zavarok, a pajzsmirigy-alulműködés vagy gyógysze- rek mellékhatásai okozta állapotokat, melyek hasonló tünetekkel járhatnak. – És persze a hőséget sem zárhatjuk ki a lehetséges ös�- szefüggések köréből. Nagyon sok idős embert kikészít. De erről mindenképp beszélnie kell az édesanyja háziorvosával.
A felső emeleten fertőtlenítőszer- és vizeletszag terjeng. Greta hir-
telen kinyitja a szemét, és lopva körülnéz. Mellette egy ágy, melyen egy idős hölgy fekszik.
– Elnézést, meg tudná mondani, hol vagyok? – kérdezi. A vézna öregasszony érthetetlenül motyog valamit, és a sem- mibe bámul. Greta pillantása ekkor az ágytálra esik, valamint az ágya fölötti kapaszkodóra, a túlságosan rövid ujjú hálóingére, és ebből kikövetkezteti, hogy biztosan kórházban van. Megpróbál felkelni az ágyból, de jobbra és balra is rácsokat szereltek, melyek megakadályozzák ebben. – Helló! – kiáltja. Amikor senki sem válaszol, átmászik az aka- dályon, összefogja hátul a hálóingjét, és elindul a kórház hosszú folyosóján. A nővérpultnál az öklével ütögeti az ablaküveget. – Mi folyik itt? Miért vagyok én itt? És hol vannak a ruháim? – Menjen vissza a szobába! – kiáltja egy fiatal nővér frank dia lektusban, odasiet Gretához a folyosóra, és karon ragadja. – Dehogy megyek! – feleli. Nem bírja elviselni, ha ráncigálják. – Ragaszkodom hozzá, hogy adják vissza a holmimat, és azonnal hívjanak egy taxit! Egy másik nővér, a névtáblája szerint az osztályos nővér, mellé lép, és belekarol Gretába, hogy visszakísérje a szobájába. Greta lehet, hogy öreg, de fizikailag fitt, és foggal-körömmel tiltakozik. – Ez a személyes szabadság megsértése! Ennek következmé- nyei lesznek. – Na persze – feleli rutinosan az osztályos nővér, majd Greta feneke alá csúsztat egy tolószéket, egy ügyes mozdulattal mindkét oldalról körbefogják, és a fiatal ápolónővel együtt beleültetik valahogy az idős hölgyet. – Várjanak csak, míg a fiam ideér! A tévénél dolgozik! – Na persze. Az én apám meg a Vatikán feje. Ebben a pillanatban az orvos mellett az ő langaléta, két méter magas fia, a mindenki által ismert tévés műsorvezető Tom Mon- derath lép be a kórterembe. Amint a nővérek meglátják, máris el- engedik Gretát.
– Tom! – kiáltja izgatottan, felpattan a tolószékből, hálóingben rohan f elé, és a karjaiba veti magát. – Hála istennek, hogy végre itt vagy! A nővérek egy izgatott pillantást vetnek egymásra, a jelek sze- rint felismerik a híradóst. – Anya, te meg mit művelsz? Mi van veled? – suttogja Tom, mi- közben összefogja az asszony hálóingét. – Van esetleg egy fürdő- köpenyük, dr. Wirth? – Hogyne – válaszolja az orvos, majd egy pillantással az osz- tályos nővér felé továbbítja a kérést, azután rövid bemutatkozást követően anyát és fiát az orvosi szobába kíséri. – Na és hogy érzi magát ma reggel? – Mégis hogy érezném magam, fiatalember? – kérdi tőle Greta csípősen. – Tudja, hogy került ide? – Ön tudja? – Meg tudja mondani, milyen nap van ma? – Miért, maga ezt se tudja? – ellenkezik.
Hihetetlen, gondolja Tom, ahogy az idős anyját hallgatja, hogy ug-
ratja ezt a rangidős orvost. Méghogy ő demens? Á, kizárt! Az okostelefonja megrezeg. A kölni tévécsatornától hívják. – Hol tudnék itt gyorsan és nyugodtan telefonálni? – Jöjjön! – mondja az osztályos nővér, és kivezeti az erkélyre. Tom tekintete a teli hamutartóra téved. – Itt dohányozni is tud. Igazából nem szabad, de hát, láthatja. Kicsit habozik. – Köszönöm, de leszoktam. Amikor már egyedül van, Tom letelepszik egy kiszuperált kem- pingszékre, és az asszisztense számát tárcsázza. – Sabine, nem érek oda a szerkesztőire.
– Jenny vagyok – szól bele helyette egy füstös hang. – Már akar- tam… – Add Sabinét! – Sabine nincs itt. Én helyettesítem, amíg szabadságon lesz. Tom lerakja, és a szerkesztőség vezetőjét tárcsázza. – Sabine szabadságon van, Clemens? – kérdezi, miközben ta- nulmányozza, nincs-e véletlenül a hamutartóban egy olyan csikk, amire még rágyújthatna. – Hirtelen el kellett mennie, haláleset történt a családjában. Tudom, hogy Jennyvel nem tudsz együtt dolgozni, de ő is jó, és az egyetlen, aki ilyen hamarjában be tudott ugrani – feleli Clemens. – Bassza meg! – Tom letörli az izzadságot a homlokáról. – Nem érek oda a megbeszélésre – mondja az órájára pillantva. Tizenkettő múlt. Ha most azonnal elindul, és ha nincs dugó az autópályán, ak- kor talán ötre ott lesz. Még marad ideje felkészülni az esti műsorra. – Történt valami? – kérdi a szerkesztőség vezetője. – Nem. Csak el kell intéznem valamit. A hír, hogy a televízióból és a pletykalapokból is jól ismert hír- adós van itt, úgy tűnik, futótűzként terjed a klinikán. A folyosón most feltűnően sok nővér tüsténkedik, hogy csak egy pillantást vethessen rá. Tom elmosolyodik, fekete baseballsapkáját mélyen az arcába húzza, és elindul, hogy megkeresse az orvosi szobát. Greta a kezelőasztalon ül, a kelleténél három számmal nagyobb melegítőben. – Azt hiszik, bolond vagyok. – Hol van az orvos? – kérdezi Tom. – Jaj, már amúgy is lyukat beszéltek a hasamba. Ezt meg mégis honnan az ördögből kéne tudnom? – A francba! Vissza kell mennem Kölnbe. – Leülnél végre? Megőrjítesz. És vedd már le azt a sapkát, olyan szép szőke hajad van.
Tom felrántja az ajtót, hogy dr. Wirth vagy egy másik orvos után nézzen, és majdnem feldönt egy fehér köpenyes, magas szőke nőt, aki épp a másik oldalról fogja a kilincset. – Bocsánat – mondja Tom. A segédorvos bemutatkozik, és leül az íróasztal mögé. – Figyeljen, doktornő, nincs időm. – Mielőtt elbocsátanánk az édesanyját, még fel kell vennünk a személyes adatait. Melyik egészségbiztosítónál van? Tom kérdőn néz Gretára. – A Technikernél. Mondjam a tajszámot is? – Te tudod? – Persze! – Greta eldarálja a tizenhét számjegyből álló azono- sítót. A doktornő Tomra vigyorog. Gyönyörű szempár, gondolja, majd tekintete a hosszú nyakra és a névtáblán lévő dr. Nadine Ney feliratra vándorol. Egy pilla- natra megfeledkezik az időhiányról és ittléte kellemetlen körülmé nyeiről. – Szükségem lenne még a kezelőorvosa nevére és címére – szól Greta feje fölött. Tomnak feltűnik, hogy a nő kecses ujjain nincs jegygyűrű. – Ezt ő úgyse tudja! Írja: dr. Heinrich Fischer, Hauptstrasse 397, 51143 Köln-Porz. A telefonszáma is kell? – Nem, köszönöm – somolyog az orvos. – Az én telefonszámomra nincs szüksége, Nadine? – kérdezi Tom dr. Ney barna szemébe nézve. – Úgy értem, a biztonság ked- véért. – Ó, igen, az nem ártana. – A doktornő a füle mögé fésül egy rakoncátlan tincset, a névjegykártyáját pedig elrejti a sztetoszkópja mellé a köpenye zsebébe.
A schaffenburgi autópálya-bejáratnál Tom beletapos a gázba, fel- hajt az autópályára, és kétszázhússzal száguld Köln felé. – Miért hajtasz folyton a belső sávban? – kérdezi az anyja az anyósülésen, jobb kezével görcsösen az utasajtó feletti fogódz kodóba kapaszkodva, melyet nem véletlenül neveztek el pánikfo gantyúnak. Baljával a ruháit tartalmazó műanyag zacskót mar kolássza, melyet egy nővér adott oda nekik sietős távozásuk előtt. Greta minden alkalommal automatikusan a fékre lép, pedig a lába alatt nincs is semmi, csak a fekete gumiszőnyeg. – Mert jó volna még ma odaérni. Történetesen van egy kis dol- gom – feleli Tom megkövült arccal, és felhangosítja a rádiót. – Frankföldön tegnap olyan meleg volt, 40,3 fok, mint Rióban. Ezzel megdőlt a német melegrekord. Ha hinni lehet a régi pa- rasztreguláknak, az időjárásban mostanában nem várható változás. Az aszfalt felülete meg-megcsillan. A hangszórókból Namika Hallo Lieblingsmensch című dala hal- latszik, ezen a nyáron kábé ezredszer. – Te jóságos ég! – szitkozódik Tom tarka kölni dialektusban, és kikapcsolja a rádiót. Ki nem állhatja ezt a nyávogást, de még job- ban utálja, hogy nem tudja kézben tartani a dolgokat. D EMENCIA. Nem engedheti, hogy ez a szó befészkelje magát az agyába. A lég- zésre koncentrál, próbál megnyugodni, és egy bizonytalan pillan- tást vet az anyjára. – Anya, most mondj el mindent, hogy én is értsem! Greta ránéz. – Hogy? – Mi történt, hogy az éjszaka közepén áthajtottál fél Német országon? – Jaj, ne csinálj te is ekkora felhajtást belőle! Régebben én is mindenhonnan kihoztalak. És kérdeztem én valaha is bármit? Most mérges vagy, vagy mi?
– Nem. Nem vagyok mérges. – Tom tisztában van vele, hogy hazudik. Hisz teljesen ki van borulva. Majd szétveti a méreg. – Te jóságos ég, gyerek, lehet, hogy egyszerűen csak nem kéne annyit dolgoznod. Ennyi stressz nem tesz jót senkinek. Tom nem tudja, hogy most nevessen vagy sírjon. Alig három órát aludt, a rendőrség ébresztette fel, az éjszaka közepén Aschaf fenburgba rohant, ahol szembesítették a demencia gyanújával, most meg itt ül az anyja, és mintha mi sem történt volna, a stressz ről papol neki. – A saját kocsimmal is visszamehettem volna – mondja Greta. – Amúgy hol van? – Az ADAC majd visszaviszi. De nem gondolod, hogy jobb lenne, ha ezentúl egyáltalán nem vezetnél? – Lárifári! – Anya, nemsokára nyolcvanöt leszel. – Hol van az még! – Nem tudsz eligazodni az autópályán. – Mi van, most már semmire se vagyok jó, csak mert egyszer hibáztam? Akkor mondd, ha annyi idős leszel, mint én! DEMENCIA. Ez a rettenetes szó még mindig ott motoszkál a fe- jében. Muszáj megszabadulni tőle, a szótól, de főleg a gondolattól, hogy az anyja bármilyen módon kapcsolatba hozható vele. Ilyen nincs. Az nem lehet. A főorvos a depressziót is kérdezte, de Tom nem válaszolt, mert ez a kifejezés tabu. Az egész gyerekkora és fia talkora azzal telt, hogy az anyja napokra bezárkózott az elsötétí- tett hálószobába, és rendszeresen befeküdt valami szanatóriumba. Ilyesmiről azonban sosem lehetett beszélni vele. – Szeded még egyáltalán a gyógyszert? – próbál érdeklődni csak úgy mellékesen. – Azokra a nyasgem tablettákra gondolsz? Vigyorog. – Igen, azokra.
– Már régóta nem. Miért, csak nem kéne neked is? – Ha így folytatod, de! – mondja, lopva rápillant, és megkön�- nyebbül, amikor megcsörren a telefonja. – Igen? – Elküldjem a témákat? – kérdezi Jenny a kihangosítón át. – Kocsiban ülök, mondd csak! – A lista élén a hőség áll. Ezt követi Görögország és a gazda- sági válság. – Mint tegnap – jegyzi meg Tom. – Igen, de Varufákisz lemondott a pénzügyminiszteri posztjáról. A terv szerint Schäuble fog vele interjúzni. Nincs túl sok ideje, mi… – Varufákisz lemondott? Miért nem ezzel kezdted? – Honnan tudhattam volna, hogy te még nem hallottad. Már több mint egy órája fent van mindenhol. Nincs interneted? – Nem, Jenny! Vezetek. Nincs internetem! Mégis mi a fenének van akkor asszisztense? Ez Sabinével soha nem fordulhatott volna elő. Évek óta együtt dolgoznak, ő ponto- san tudja, mire van szüksége. – Schäuble irodája azt kérte, hogy még hét óra előtt vegyük fel, mert dolga van este. – Az túl szűk, a francba! Hívjam fel őket én egy későbbi időpont miatt? Clemensnek mondtam, hogy… – Oké! Majd én elintézem. – S leteszi. – Jenny? – Tom nem bírja elviselni, ha félbeszakítják. Azt meg pláne nem, ha csak úgy lerakják. – O-ó! – mondja Greta, aki egy ideje a fiát lesi. – Mi van? – De azért megborotválkozol, mielőtt a tévébe mész, ugye? – Ha ez téged ennyire aggaszt. – Nem. – Akkor mi? – Jenny. Ő a barátnőd?
– Anyaaaaa! – Én csak azt hittem… Ehhez a beszélgetéshez Tomnak aztán végképp semmi kedve. Az anyját évek óta csak egy dolog foglalkoztatja, hogy miért nem házasodik még meg. Évek óta az a mániája, hogy minden nő a kö- zelében potenciális meny lehetne, és azt szajkózza, hogy mennyire szeretne nagymama lenni. Sabinét hívja a mobilján. – Őszinte részvétem – mondja. – Sok erőt és kitartást m indenhez, ami ezzel együtt jár – teszi hozzá, de valójában csak azt szeretné tudni, mikor jön vissza. – Köszönöm – zokogja a kihangosítóba. – Apád váratlanul halt meg? Vagy tudtad, és még el tudtál… – Ő… ő… – dadogja az asszisztense. – Öngyilkos lett, Tom. – Mi? – Hirtelen úgy érzi, mintha gyomorszájon vágták volna. Észre sem veszi, hogy mögötte egy ideje egy Porsche villogtat, hogy térjen már le a külső sávba. – És tudod… hogy miért? – Egy öregek otthonába kellett volna mennie, Parkinson-kóros volt. És mióta anyám meghalt… – Sabine hangja elakad. – Sabine, jaj, én annyira sajnálom – mondja Tom, bár gyanítja, hogy ezt a lány valószínű nem hallotta, mert épp nem volt térerő. Sávot vált, szó nélkül, lassabban hajt tovább. A feje kiürül. A Montabaur felé tartó kijáratnál összerezzen, nem emlékszik, mi- kor hajtott el az Elzer Berg mellett. Tom arra sem emlékszik, mikor szólalt meg utoljára a mellette ülő anyja. Most lopva oldalra pillant. Greta elveszettnek tűnik. Olyan kicsi és sebezhető abban az ízléstelen, három számmal nagyobb Aschaffenburg-melegítőben. – Minden rendben, anya? – Fázom. – Bocsánat. A légkondi. Sajnálom. Kikapcsolom, és mindjárt nem fogsz fázni. Csörög a telefon.
– Áttettük Schäublét fél hétre. Rendben van így? – Igen – feleli Tom, és az A4-esről letérve Köln-Polz felé veszi az irányt.
– A stúdióba kell rohannom, anya. Nem tudok felmenni veled.
Jó így? – Tom a ház előtt parkol, és idegesen néz rá. – Hogyne. Nélküled is megoldom – feleli Greta, minden erejét latba vetve, hogy a régi játékot játszva véletlenül se látszódjon rajta, mennyire rossz állapotban van. Tudja, hogy most nem hibázhat. – Hol van a kulcscsomóm? – kérdi. – Odaadom az enyémet. De ígérd meg, hogy elmész a házi orvoshoz! – Igen, igen! – integet utána, és azt mormolja: – Csalánba nem üt a ménkű. Greta besurran a házba, azzal a megkönnyebbüléssel, hogy egyetlen bérlő sem keresztezi az útját, és bezárja maga mögött föld- szinti lakásának ajtaját. Az eddigi feszültségtől hirtelen megszaba- dulva lerogy, és végre elengedi a ruháit tartalmazó kórházi szatyrot. Tudja, hogy valami nincs rendben vele, s ez félelemmel tölti el. – Ne hagyd el magad! – adja ki az utasítást, majd megrázza ma- gát, és anélkül, hogy a tükörbe pillantana, határozottan a fürdő- szoba felé veszi az irányt. Rendbe kell szednie a gondolatait, külön ben még a végén eltűnnek. AUTÓ, írja tollal, csupa nagybetűkkel az ablakpárkányon he- verő post-itre, majd a kis cetlit a színes jegyzetekkel teli csempé- zett falra ragasztja.
MEMÓRIAGYAKORLATOKRÓL SZÓLÓ KÖNYVET EL
OLVASNI! ALMÁT ENNI! MINDENNAP EGYET!!!!! EGY SZEM AZ AGYI VÉRKERINGÉST SERKENTŐ TABLET TÁBÓL!
– Tényleg, a dilibogyó – mondja magában, kivesz egy szemet a dobozból, és víz nélkül lenyeli. Aztán az egész levelet kihúzza, kinyom még öt szemet, és nagy nehezen legyűri azokat is.
Ahogy Tom a televízió-adó mélygarázsába hajt, már sikerült is el-
nyomnia magában azt a bizonyos szörnyű szót. Gondolatait most a görögök eurózónából való kilépésének latolgatása köti le, vala mint az, hogy vajon mekkora katasztrófa lenne ez Európa számára. Hogy minél gyorsabban a stúdióba érjen, a liftet megkerülve a lépcsőt választja. Minden a helyén. Reflektorok világítják meg a bemondópul- tot. A monitoron már látja, ahogy a türelmetlen pénzügyminiszter Berlinben várakozik. Tom a sarokba dobja izzadt pólóját, Clemens átnyújt neki egy dossziét és egy listát a kérdésekkel, Jenny segít neki fehér ingbe és zakóba bújni, a sminkes az arcát borotválja. – Tartsd még két percig Schäublét, Clem! – mondja Tom a szer- kesztőség vezetőjének, és átfutja a kérdéseket. – Melyik nyakkendő? – kérdezi Jenny Walter, három nyakkendőt tartva a kezében, hogy választhasson. – A piros pöttyöset – kéri Tom anélkül, hogy egy pillantásra méltatná a negyvenes éveit taposó helyettes asszisztenst. Amikor Jenny szkeptikusan megkérdi: „Ezt?”, felnéz, és látja, hogy a mindig feketét viselő kölni nő homlokráncolva szemléli a narancsszínű pöttyös nyakkendőt. Tom nem válaszol, jegyzeteket ír a műsorvezetői kártyákra. Nem sokkal később a szeme sarkából észreveszi, hogy Lars, a fel- vételvezető egy ülőkét tesz elé. – Kösz, Jens – mondja Jenny, aki százhatvan centijével fel sem éri Tomot. – Lars – javítja ki a kolléga. Jenny mit sem törődve vele, felmászik a zsámolyra, és már húzza is Tom fejére a készre kötött nyakkendőt, és elrendezi a gallérját.
– Kész – közli. – És a szemüveg? – Miért, mi van a szemüveggel? – Hát, sose szoktál… – Otthon felejtettem a kontaktlencsémet – szakítja félbe éle- sen, majd profi mosolyát magára öltve a bemondópulthoz megy. – Üdvözlöm, Herr Schäuble. Tom a tőle megszokott nyugodt hangvételben az interjúban először is arra kíváncsi, hogy a görög kormánnyal folytatott tár- gyalások ezzel egyszerűbbé válnak-e, vagy a miniszternek esetleg fenntartásai vannak Görögország eurózónából való kilépését il- letően. Schäuble diplomatikusan kitér a válaszadás elől. – Én ezt nem tekinteném katasztrófának Európa szempont jából. A beszélgetést követően Tom az esti műsor előkészületeire kon- centrál. – Kérsz valamit inni vagy enni? – kérdezi tőle a helyettesítő as�- szisztens. – Igen – válaszolja anélkül, hogy felnézne. – És mit? – Még egy kérdés, és felrobbanok! Rendkívül hálás, amikor a felvételvezető mindenfajta kérés nél- kül egy üveg vizet tesz az asztalára. – Még öt perc. Az operatőrök elfoglalják a helyüket. A sminkes finoman le- törli Tom felső ajkát, és gyorsan a kamerák mellé lép. Megszólal a híradó szignálja. – Egész Németország trópusi hőségtől szenved – konferálja fel Tom a 2015. július 6-i híradó első mondatát.
– Mit nem mondasz? – morogja Greta porzi nappalijában, miköz-
ben egy szelet szalámit dug a szájába egy kis remoulade-dal.
– Te meg mióta hordasz szemüveget? – kérdezi a felső ajkát nya- logatva. – Te se leszel fiatalabb, drágám. „Az elmúlt napok hősége sokak számára szinte elviselhetet- len volt. A forró napok csaknem kétszer annyi idős ember halálát okozták, mint általában”, szól a tévéből. „Ennek oka: a túlságosan felhevült szervezet általában nem vagy csak túl későn jelez, hogy baj van.” Greta egy fél főtt tojást töm a szájába. – Azért még mindig jól nézel ki, nem olyan snasszul, mint az a másik a kettes csatornán.
– Kérsz egy Kölscht? – kérdezi Jenny a műsor után, miközben a
stúdióból kifelé menet megpróbál lépést tartani Tommal. – Naná, hogy kérek egy Kölscht! Mindig kérek Kölscht! Min- den adás után! Az sem érdekli, hogy Jenny a fejét csóválva hátramarad. Fel- megy a lifttel. Tágas, Rajnára néző irodájában Tomot további jelen- tések árasztják el aznapról. Dreieichben megsérült tizenhat ember, amikor egy autós rossz irányba hajtott be egy körforgalomba, és egy busszal ütközött. A sofőr egy nyolcvanhat éves férfi. És már megint ott az a szörnyű szó: DEMENCIA. Nyílik az ajtó, s Jenny szótlanul odacsapja az asztalra a Kölscht. – Szükséged van még valamire? – Nem! – A monitor fényében Tom arca keménynek tűnik. Elfojt magában egy megjegyzést, hogy legközelebb jó lenne, ha kopogna. – Szabadna valamit megjegyeznem? Törli a keresésből: demencia, jelei. – Mit? – Ez a gondolatolvasás dolog nálam nem fog működni. Mondd meg világosan, ha szükséged van valamire! Tom rá se néz, átfutja a New York Times címlapját, és igencsak türtőztetnie kell magát, hogy ne nyisson vitát az asszisztensi fel-
adatkörről. De csak mert biztosra veszi, hogy Sabine néhány na- pon belül visszatér. A szeme sarkából látja, hogy Jenny nem moz- dul. Lassan felemeli a fejét, és ránéz. – Még valami? – Igen – feleli nyomatékosan. – Szarul néz ki a nyakkendőd! – Azzal sarkon fordul, és hagyja, hogy becsapódjon mögötte az ajtó. – Bassza meg! – rángatja le a nyakkendőjét, a papírkosárba hajítja, majd ellöki magát az asztaltól, és megfordul a székkel, hogy kinézhessen az ablakon. De nem látja sem a katedrálist a Rajna túlpartján, sem a lemenő nap fényét a horizonton, fogja az üveg Kölscht, és egy húzásra felhajtja. – Micsoda szar nap!
Fél órával később Tom összeszedi a holmiját, és a Gerling negyed-
ben lévő tetőtéri lakásához hajt. Holtfáradt, és örül, hogy végre egyedül lehet. Tom imádja lakása puritán voltát, ahova csak alig két hete költözött. Lerúgja a cipőjét a lábáról. Számítógépén A vicii lejátszási listájára klikkel, teljes hangerőre állítja a szerkezetet, és lehunyja a szemét. Hangok dübörögnek a fülében. Végigtán- col a nappaliján, letépi magáról a ruháit, és a forró zuhany alá áll. EMENCIA. Bassza meg! Ez a szó, már megint. D Csak úgy meztelenül fogja a palackot, kihúzza a dugót, és re- méli, hogy a Chianti majd kimossa a fejéből. Felhajt egy p ohárral. A második után a basszus már vibrál benne. A teraszon látja a ka- tedrális mögött felkelő, vörösen izzó holdat. Befekszik a függő- ágyba a borosüveggel, és lehunyja a szemét. Két zeneszám között az egyik szomszédja odakiabál: – Csend legyen! Tom beállítja a hangerőt, és álomba ringatja magát. Egy rikácsoló hang riasztja fel. – Mi ez, bolondokháza? Először a zene, most meg ez a baszás. Csukd már be az ablakot!
S valóban. Egy nő nyög. Mély, elnyújtott „áááá”-i egyre hango- sabbak lesznek. Félálomban Tom még elképzeli, ahogy az aschaf fenburgi doktornő – hogy is hívták? – köpenyét gombolja. Az „á” erre ritmikus „igen, igen, igen!”-re változik. Aztán Tom arra gon- dol, ahogy a belsőépítésszel, Melanie-val múlt héten felavatták a zuhanyzót. Oldalra fordul, kigurul a függőágyból, megkeresi az okostelefonját a lakásban, és bepötyög Melanie-nak egy Whats App-üzenetet: Volna még egy kis időd számomra? Sajnálom, holnap 5-kor kelek, Berlinbe kell mennem. Már alszom. Tom azon töri a fejét, hogyan vehetné rá Melanie-t, hogy te- lefonszexeljen vele, hisz alig ismeri. Ekkor a telefonja megrezeg. Ismeretlen hívás. Talán a nőnek is ugyanaz jár a fejében, gondolja. – Igeeen? – Jenny vagyok. Tom erekciójának annyi. – Alszom – mondja, és a sarokba hajítja a mobilját.
Másnap hajnalban a Kaiser-Wilhelm-Ringen kocog a Stadtgarten
irányába. A percenkénti száznegyven szívdobogás adja meg a futás ritmusát. A Mediapark mesterséges tavának vizén a felkelő nap su- garai tükröződnek. Avicii Levels című száma felpörgeti. Tom a magasba emeli a karját. Ez az ő napja! A Kölner Express és a Bild piros újságosstandjai mellett sprintel, gyorsít, hogy még átérjen a zöldön az Innere Kanalstrassén. Ám hirtelen megáll. Megfordul, lassan visszasétál az újságoshoz, ahol a Bild címlapján a saját képmása néz szembe vele. Fölötte:
Egy kutyasétáltató dob némi aprót a dobozba, kinyitja a fedelet, ki- vesz egy újságot, és Tomra sandít. Aki baseballsapkáját mélyen az arcába húzza, gyorsan elindul a belváros felé, és hirtelen az az ér- zése, hogy nincs olyan autós, aki ne ismerné fel. Döbbenete foko- zatosan haragba csap át. Ki lehetett az, aki kiszivárogtatta a sajtó nak? A rendőrség? A kórház? Tom a híváslistáján szereplő legfelső számot tárcsázza. – Walter – veszi fel Jenny az első csörgés után. – Hogy a fenébe történhetett, hogy senki sem szólt róla nekem előre? – Hogy történhetett? Bocsánat, de amikor este megpróbáltam elmondani, simán leráztál. – Meg kell… De Jenny félbeszakítja. – Már beszéltem Blücherrel, a médiajogásszal. Kézbe veszi az ügyet. – Oké – mondja Tom, és befejezi a beszélgetést, mert egy másik hívás várja. Az anyja az. – Anya, most nem alkalmas. Gretát azonban nem lehet lerázni. – Kéne az autóm! Be kéne vásárolnom. Uram, adj erőt! – gondolja, és átvág a piroson. – Tom? – Jó, elintézem. Maradj otthon, majd később benézek.
A sok totál egyforma nadrággal, öltönnyel, inggel és pólóval teli
gardróbszoba a lakás leginkább hangszigetelt helyisége. Itt biztos lehet benne, hogy egyetlen szomszéd sem hallja meg, amint azt kiabálja: – Bassza meg a kurva életbe! Újra Jenny számát tárcsázza, és megkéri, hogy hívja fel az aschaf fenburgi műhelyt, hogy az anyja autóját nyugodtan eladhatják.
– Meglesz – mondja –, de szerintem ma elsősorban arra figyelj, hogy az édesanyád tényleg otthon maradjon, nehogy megint le- kapja egy fotós. Láttam, a telefonkönyvben is benne van, még- hozzá a címével együtt. – Bassza meg! Öt perccel később Tom már autóban ül, és a Rajna fölött szá- guld át a Deutz hídon.
– Csak véletlenül jártál erre, vagy minek köszönhetem a megtisztel
tetést? – fogadja gyanakodva az anyja, miután végre kinyitja neki az ajtót. – Arra gondoltam, együtt reggelizhetnénk. – Majd Tom elé tesz négy dugig pakolt bevásárlószatyrot és egy karton vizet. Tudja, hogy nyugalmat kell sugároznia. – Bevásároltam, hogy ne kelljen kimenned ebbe a rekkenő hő- ségbe. Greta a szatyrokban turkál. – Rejtvény is van benne – mondja a férfi, miközben az előszo- bába oson, hogy kihúzza a telefont. – Sőt, egy új telefont is hoztam neked, anya. Egy mobiltelefont. Greta keresztbe teszi a karját, és megrázza a fejét. – Azt nyugodtan elviheted. Ilyesmire nekem nincs szüksé- gem. – De igen, anya. Porzban az összes telefonvonal leállt, és amíg helyre nem állítják, addig ezen keresztül érhetsz el. Elmagyarázza, hogy a készüléket milyen pofonegyszerű ke- zelni a hatalmas gombjaival, és hogyan tudja tárcsázni az ő s zámát. Greta a ráncos ujjaival próbálkozik, és teljesen ámulatba ejti, hogy minden egyes alkalommal kicsöng Tomnál. – És amikor én hívlak, csak annyit kell tenned, hogy megnyo- mod a zöld gombot, anya.
– Ezt muszáj felírnom – veti közbe, és a fürdőszobába megy. Tom a távollétét kihasználva gyorsan eltünteti a vezetékes tele- font az egykori gyerekszoba fenti polcáról. – Gyere csak! – szól Greta. – Nem tudom, hogy írják. Halkan becsukja a szoba ajtaját, és odamegy az anyjához, aki egy színes cetlikkel teli fal előtt áll. 20 ÓRA TOM A TÉVÉBEN. 2015! ALMÁT ENNI! MINDENNAP EGY!!!!! MINDENT FELÍRNI!!! Elakad a lélegzete. – Most meg mit bámulsz? – kérdezi, a post-it-tömböt a kezébe nyomva. – A memória, ahogy öregszik az ember, egyre csak rom- lik. Ezért mindent felírok. Tom képtelen bármit is kinyögni. Nyugalom, gondolja, felírja a billentyűkombinációt, és visszaadja a cetliket az anyjának. Greta a MOBIL. LEGALSÓ GOMB KÉTSZER = TOM feliratú cet- lit egy üres csempére ragasztja. – Éhes vagyok – mondja, és eltűnik a konyha irányába. Tom engedi, hadd menjen, és letépi az AUTÓ feliratú cetlit, összegyűri, és a nadrágzsebébe süllyeszti. Nem sokkal később le veszi a lakáskulcsot a falitartóról, és valami ürüggyel a legköze- lebbi lakatoshoz hajt, hogy egy másolatot csináltasson belőle. Mert az mégsem állapot, hogy ebben az új helyzetben ne tudjon bejutni a lakásba.
A következő napokban Tom mindennap beugrik az anyjához, és
ellátja mindennel, amire szüksége van, hogy eszébe ne jusson ki- menni a lakásból. Képtelen elfogadni a gondolatot, hogy valami nem stimmel vele. S mégis szinte éjjel-nappal kísérti. Soha nem hagy ki e gyetlen
alkalmat sem, hogy látszólag csak úgy mellékesen beszélgetésbe elegyedjen Gretával. De bármit kérdez, az anyja sosem tűnik ta nácstalannak, és mindenre van kész válasza, mint egész é letében. A legnehezebb keresztrejtvényeket is megfejti, ellátja magát és a háztartást, és minden gond nélkül kezeli az új mobiltelefont. DEMENCIA, szinte kizárt dolog. Szerencsére egy sajtóközlemény megteszi a hatását, ezután a dolgok hamar elcsendesednek körülötte, így a hét vége felé köze- ledve Tom úgy gondolja, lazíthat egy kicsit. Előbb azonban még rendeznie kell az autó ügyét. Csaknem a teljes szombat délutánt azzal tölti, hogy azon morfondírozik, mi a csudát kezdhetne vele. Mielőtt indulna, még hozzáteszi: – Anya, ez itt a központi taxiállomás telefonszáma, ez pedig itt a legközelebbi megálló. – Majd átnyújt neki egy névjegykártyát. – De ha gondolod, fel is írhatjuk a számot. Greta maga mögé hajítja a kártyát. – Erre semmi szükség. A kocsimat akarom! – válaszolja, látha- tóan dühösen. – Nem gondolod, hogy neked már nem kellene autót vezetned? – Na az lenne csak szép! Hogy menjek akkor bevásárolni, meg ilyenek? – Hát, taxival. – És ki fizeti ki mindezt? Talán te? – Szívesen. – Ez baromság, Tom! Minek úgy szórni a pénzt? Az én életem, azt csinálok, amit akarok – vágja rá, miközben a konyhaasztalon lévő újsághalomban turkál, és heves mozdulatokkal a Gyógyszer tári Szemlét lapozgatja. Szedd össze magad! – gondolja, és megtölti a vízforralót. Ér- vekkel itt semmire sem mész. Kell egy kis idő, amíg megszokja. – Menj taxival, legalább addig, amíg a kocsidat megjavítják, jó? Greta a tollat szorongatja, és nem válaszol.
Na persze, csak azért se, gondolja, és csak egyet akar, elmenni. Utálja ezt az egészet. De még mennyire utálja! Teát főz, és a nap- fényben észreveszi a mindent beborító port. – Mondd csak, milyen gyakran jár Helga takarítani?
Gyógykezelés, olvassa Greta, és beírja a kért négybetűs szót.
– Az a kúra lesz. – S közben kerüli Tom tekintetét. Elé teszi a mentateás csészét. – Voltál orvosnál, anya? – Persze – válaszolja, egyik betűt a másik után kanyarítva az apró négyzetekbe. Reméli, hogy a fia végre abbahagyja a kérdezős ködést, és elmegy. De nem teszi. – És? Mit mondott? – kérdezi. Greta tekintete a rejtvény feletti írás címére téved: Az elégtelen folyadékbevitel komoly egészségi kockázattal járhat. – Hogy többet kéne innom, azt mondja. Egyébként minden rendben. – Akkor jó – feleli Tom, és végre elköszön. Ahogy csukódik az ajtó, Greta eldobja a magazint, feláll, az ablakhoz megy, onnan nézi, ahogy a fia beszáll, és elhajt. – Nem te fogod megmondani, hogy mit tegyek, és mit nem – kiáltja utána sírva.
A Rajna két partján közel egymillió ember várja az év csúcspont-
jának számító Kölni Fényeket. Európa legnagyobb, zenei aláfes- téssel megrendezett tűzijátékának napján kerül sor az FFD tévé adó éves nyári fesztiváljára is. Ennél jobb hátteret álmodni sem lehet. A közvetlenül a Rajnára néző stúdióépület tetején emberek gril leznek, iszogatnak, cseverésznek, kiabálnak, és várják a fényjáté kot. Tom csak akkor bukkan fel, amikor a nap már rég lenyugo- dott. Legszívesebben ott se lenne, inkább otthon feküdne az ágyán,
és negyvennyolc órát aludna egyfolytában. De kénytelen rászánni magát, elvégre ő a tévé egyik reklámarca. Tom a rendezőtől a világosítóig bárkivel szívesen cseveg. Azt is tudja, hogyan kell szemérmetlenül flörtölni bármilyen körülmé- nyek között, a sminkessel vagy a főnök feleségével, egyre megy. Az Egyesült Államokban töltött hosszú évek a legjobb iskolája e nnek a pályának. – És? Minden rendben veled? – kérdi a főszerkesztő a vállát veregetve. Tom kitölti az első Kölschét, a nézettségi adatokról kezd be- szélni. Ám a főnökét ez egyszer egész más érdekli. – Az a dolog az anyáddal. Ah, ezek az öregek! Minő boldogság, hogy én ezt már magam mögött tudhatom. Örülök neked, gondolja Tom, az arcába vigyorog, és úgy vála szolja: – Nem olyan vészes! – Második Kölsch. Gisbert Wehrle igazgató, a főszerkesztő haverja is csatlakozik hozzájuk a feleségével, és perceken belül egymást túlszárnyalva csak úgy röpködnek az öregeikről szóló vicces történetek. Tom ed dig nemigen gondolta volna, hogy ebben a témában is lehet még magasabb-nagyobb-jobb. Harmadik Kölsch. Az igazgató felesége például arról mesél, hogyan vitte őket rá a kényszer, hogy kitagad- ják az örökségből, miután egy ápolónő elcsavarta a fejét, és a férfi az egész vagyonát rá akarta íratni. – Amikor a nemi szerv az agy korpusza – teszi hozzá a férje, s a többiek töprengését látva jót nevet Schopenhauer mondásán. Tom már a negyedik Kölschnél tart, és azon gondolkodik, vajon miképp tudna elegánsan távozni. Majd a főszerkesztő így folytatja: – Apámnak ugyanaz a célja, mint egykor Billy Wildernek: száz- négy évesen, makkegészségesen agyonlövi egy férj, aki rajtakapja őt fiatal feleségével.
– Hát akkor, igyunk az apjára! – koccint Tom mindenkivel, s közben lopva mérlegeli a szituációt. Mindenütt kisebb csopor- tok, az emberek megpróbálják egymást túlharsogni. A technikai csapat kellős közepén Lars áll, a felvételvezető – mint mindig, most is túl hangos, túl harsány, túl hatásvadász –, és épp szemkontaktust keres Tommal. Egy pillanatra udvariasan elvigyorodik, és tovább nézelődik. Jenny egy kicsit távolabb ül. Egyedül. Lábát a korlátra támasztva az éjszakai égboltot nézi. Ahogy meglátja a legközelebbi pincért elhaladni, Tom gyorsan lekap a tálcáról két pohár Kölscht, és kimenti magát a főnökénél. – Pont úgy nézel ki, mint ahogy én érzem magam – mondja Jennynek, átnyújtja neki a sört, és koccint vele. – Oh! – teszi le a lány a poharat a mellette lévő asztalra. Tom máris bánja, hogy egyáltalán szóba állt vele, és azon gon- dolkodik, lehet, hogy még mindig zabos rá. – Ez egy jó hét volt, szóval, úgy értem, a munkád teljesen oké volt. Jenny hallgat, és továbbra is a sötét éjszakába bámul. – Nem? – kérdi Tom. – Nem? Mi nem? – förmed rá a nő. – Miért nem hagyod, hogy csak itt üljek? Láthatod, hogy nincs kedvem beszélgetni. – Csináltam valamit, Jenny? – Tom, csak egyszerűen vedd észre, hogy ez most kivételesen nem rólad szól, oké? Egy ágyúdörgés jelzi, hogy elkezdődött a tűzijáték, és hirtelen minden beszélgetés abbamarad. Micsoda hisztérika… Tom örül, hogy már nem sokáig kell vele dolgoznia, és hogy az estének mindjárt vége. Az első rakéta már az égen, vörös szikrazápor varázsolja el a katedrális feletti éjszakai égboltot. – Bocsánat – mondja a nő –, hülye voltam az előbb. De ennek tényleg semmi köze hozzád.
– Semmi baj. – Hogy van az édesanyád? – Jól – feleli Tom, a levegőbe lőtt rakétákat nézi, és arra gondol: fogalmam sincs.
Köln-Porzban egy ágyúlövés riasztja fel álmából Gretát. A szíve a
torkában dobog. Lélegzet-visszafojtva hallgatja. És máris durrog, szikrázik. A nyolcvannégy éves asszony kiugrik az ágyból, az ab- lakhoz siet, és a redőny lécein keresztül nézi a fények villódzását. Az egész teste megremeg. – Háború van!