Susanne Abel: El A Kezekkel Gretától Beleolvasó

EGY
2015. július
– Két perc múlva élőben jelentkezünk! – hallatszik a felvételvezető

kiáltása a híradó stúdiójában.
Az operatőrök felteszik a fülhallgatójukat.
– Hol van Tom kólája? És Sabine, a nyakkendővel?
A műsorvezető, Tom Monderath elfoglalja helyét a pult mögött.
– A belügyminiszterrel még egyeztetünk – talán össze tudunk
hozni egy élő kapcsolást, amit spontán kell levezetned. Majd fi-
gyeld a fülest! – szól a rendező hangja a stúdió hangszórójából.
Tom bólint, nagyot húz a szívószállal, a jéghideg kólát szürcsöli,
és szövegét mormolja magában:
„Országszerte megdőltek a hőmérsékleti rekordok. Viharok bé-
nították meg ma Németország nagy részét. A hőség különösen az
idősek és a betegek számára jelent veszélyt…”
– Az egyest egy kicsit közelebb, a kettest a szokásos körre – szól
oda a rendező az operatőröknek, majd ismét a stúdió hangszóróin
át: – Még egy kis sminket kérek.
– Még egy perc!
„…miután tegnap az év legmagasabb hőmérsékletét mérték, ma
számos kórházban…”
Sabine, Tom asszisztense aznap szokatlanul nyugtalanul igaz-
gatja a nyakkendő csomóját az inge fölött.
Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 9 2024. 02. 09. 11:18

– Mi a baj? – kérdezi halkan a férfi, kezével letakarva a mikrofont.
– Én… az apám… meghalt az apám, és… – Sabine azonban kép-
telen folytatni a mondatot, elfordul. A kólás pohár felborul. Barna
foltok tarkítják Tom fehér ingét.
– A francba!
Asszisztense kisegíti a zakóból. A felvételvezető tör utat hozzá
az operatőrök közt a tartalék inggel.
– Még harminc!
– Bocsánat – dadogja Sabine.
– Emiatt ne aggódj! Tehetek érted bármit? – kérdezi Tom, majd
belebújik a friss ingbe, és a nadrágjába tűri.
– Még tizenöt, mindenki ki a képből!
A zenei visszaszámláló elindul.
Sabine a fejét rázza, és megigazítja Tom nyakkendőjét.
– Utolsó bejátszás… figyelem, tíz másodperc…
– Köszönöm – mondja Tom a lány vállát simogatva, és helyet
foglal.
Sabine oldalra ugrik.
– És öt, négy, három, kettő…
– Jó estét, kedves nézőink! 2015. július 5-e legfontosabb hírei
következnek.
– Jó estét, kis drágám – feleli a nyolcvannégy éves Greta, kilenc

kilométerrel feljebb a Rajna mentén, a tévéfoteljéből, miközben
koccintó mozdulatot tesz egy csésze borsmentateával. – Nem rossz,
a nyakkendő ma kifejezetten jó. De nem tudom, minek kell ilyen
rövidre nyírni a hajad. Komolyan azt hiszed, hogy ez jól áll ne-
ked? – Majd elveszi a szendvicses tányért a tálalóról, mely éppoly
vén, mint ez az egész lakás, és beleharap a májkrémes kenyerébe.
„NATO-hadgyakorlatok Ukrajnában. A Nyugat számára elfogad-
hatatlan az ukrajnai háború és a putyini erőfitogtatás folytatása…”
10

– Putyin, az a szoknyapecér – mondja egy darab uborkát pisz-
kálva a fogai közül, miközben Hillary Clinton, amerikai elnökjelölt
figyelmeztetését hallgatja a kínaiak növekvő katonai erejét illetően.
Hogy Cíprasz görög miniszterelnök az őket ért károkról tárgyalá-
sokat tervez, már egy cseppet sem érdekli, hisz mint minden este,
ő csak egy dologra vár: arra a különös mondásra, amivel az esti
híradó vezetője szokott búcsúzni.
„Csak aki ismeri a múltat, az értheti meg a jelent és alakíthatja a
jövőt – hangzott el állítólag August Bebel szájából. Nyugodalmas
jó éjszakát kívánok önöknek.”
– Neked is, drágám. – Azzal Greta kikapcsolja a tévét, és a ko-
szos edényeket a kocsival a konyha felé tolja. A hatvanas évek ele-
jén költözött ebbe a hatlakásos bérházba, melyet férje, Konrad
épített Köln-Porzban, közvetlenül a Rajna partjára. Itt nőtt fel a
fia, Thomas, és itt él most a férje csaknem tizennyolc évvel ezelőtti
hirtelen halála óta, egyes-egyedül százhatvan négyzetméteren.
Greta beteszi az edényeket a mosogatógépbe, és Tomra gondol,
ahogy a fiát nevezi mindenki. Nem emlékszik, mikor látta utol-
jára személyesen. Pedig csak néhány kilométerre lakik tőle, Köln
belvárosában. Jó, hát igencsak elfoglalt, rengeteget dolgozik, de ez
még nem ok arra, hogy ne hívja fel hébe-hóba.
– Anya vagyok – mondja Greta Monderath, vidámságot eről-
tetve magára, a zöld telefonkagylóba. – Hát te még élsz? Csak gon-
doltam, odaszólok, ha már te nem vagy képes felhívni, te megbíz-
hatatlan gyerek, te. Halló? – Aztán elmeséli neki a napját, hogy
a hőség miatt ki sem tette a lábát otthonról. A mondat közepén
azonban egy női hang szakítja félbe:
– Köszönöm, hogy hívott.
A nappali ablakán kinézve látja, hogy a Rajna felett sötét felhők
gyülekeznek. Dörög és villámlik.
– Ez nem vall rá. Hetek óta semmi hír felőle.
11

A Rajna túlsó partján található kemping felett villámok cikáz-
nak. Greta fejéből egyszeriben előbukkan egy emlékkép a kis Tom-
ról, ahogy az ágy alá bújik a félelmetes vihar elől.
Mennydörgés hallatszik. Greta a rózsaszín otthonkájában
és papucsban kibotorkál a lakásból, beül a mélygarázsban álló
1996-os 3-as BMW-jébe, hátramenetbe kapcsol, megfordul, és
gázt ad, amint az útra ér. Fekete esőfelhők sötétítik el a nyári eget.
Rákanyarodik a Kölner Strasséra, és gyorsít. Ezerszer is megtette
már ezt az utat, tudja, hogy húsz perc múlva a belvárosban lesz. De
nem jut el odáig, mert másfél kilométer után, az autópálya felül
járója előtt teljes útlezárás fogadja.
Két mentőautó száguld el mellette. Nyomukban egy tűzoltó-
autó. Kék fények villódznak a sötétben. Özönvízszerű eső zúdul
le az égből, záporozik a tetőre, és kopog a szélvédőn.
– Hát most meg mit csináljak? Itt nem tudok megfordulni.
Az ablaktörlő küzd a hatalmas víztömeggel. A többi sofőr las-
san megelőzi a szemközti sávban, és balra kanyarodnak. A villódzó
fény stroboszkópikus hatása az őrületbe kergeti. Csak egy dolog
érdekli: el innen.
Greta elindul, lekanyarodik, és a többi autót követi. Az előtte
haladó jármű hátsó lámpái alapján tájékozódik, balra kanyarodik,
ahogy az is, majd jobbra, és végül az autópályán köt ki.
– Mit csináljak? Mit csináljak? – Két kézzel szorítja a kormányt,
és az autópálya-csomópont útjelző tábláját bámulja.
– Gremberg, Gremberg.
Tudja, hogy egy kijáratot kéne keresnie, hogy visszajusson
Kölnbe. Egy terepjáró közeledik mögötte, rávillog, és dudál. Bekap-
csolja a távolsági fényszórót, tövig nyomja a gázpedált, a kormányt
azonban nem meri elengedni, hogy sebességet váltson, és elsza-
lasztja a grembergi elágazást. Hatvannal megy, kettes fokozatban.
A jármű fényszórója ekkor egy kék feliratú útjelző táblára esik:
Kijárat Heumar 1000 m.
12

– Heumar. Itt kell lemenni! Igen!
Egy holland virágszállító teherautó hajt mellé balra, nem előzi
meg, párhuzamosan halad mellette, miközben folyamatosan du-
dál. Greta tágra nyílt szemmel mered előre. Csak nehogy elhagyja
a sávot és összeütközzön a teherautóval, gondolja, és elszalasztja a
Kölnbe visszavezető kijáratot is.
A sávokat elválasztó fehér csík egyre csak száguld felé, és a többi
jármű dudálása elhalkul. Az ablaktörlő száraz nyikorgását a szélvé-
dőn meg sem hallja, lekanyarodik az A3-asra, és egyenletes h atvan
km/órás sebességgel halad az éjszakában délkelet felé. Hogy vissza
akart fordulni, már rég kiment a fejéből.
Négy órával később, Aschaffenburg és Würzburg között az autója

zöttyen egyet, és üres benzintartállyal megáll az emelkedőn. Greta
hallgatja, ahogy az eső a szélvédőt veri.
Amibe egy idő után hangos rendőrségi sziréna hangja vegyül.
Kék fények villódznak a visszapillantó tükörben. A sofőroldali ajtó
kinyílik.
– Mi történt? – Egy fiatal autópálya-rendőr világít zseblámpá-
val az arcába.
Meredten bámul rá, és megremeg. A rendőr a feje fölött meg-
fogja a kormányt, a kollégáját hívja, majd a segítségével a leálló-
sávba tolja az öreg BMW-t.
– Vigyen haza, kérem!
– Na és hol van az a haza?
Greta gondolkodik.
– Preußisch Eylauban.
– Az meg hol van?
– Kelet-Poroszországban.
A fiatal rendőr hívja, hogy üljön át a rendőrautó hátsó ülésére,
és az iratait kéri. Nincs nála semmi.
– Hogy hívják?
13

– Schönaich. Greta Schönaich. Született 1931. március 7-én.
– Van valaki a családjában, akit elérhetnénk?
– A nagyszüleim várnak rám!
A két autópálya-rendőr egymásra pillant.
– Van még valaki? Talán a lánya vagy a fia?
– Igen, van egy lányom.
– És hol lakik?
Greta átnéz rajta.
– A fiam a tévében.
– Jól van – mondja a rendőr, majd a kollégájával egyenesen az
Aschaffenburgi Kórházba szállítják őt az éjszaka közepén.
– Demencia alapos gyanúja merült fel. Ki kéne vizsgáltatnia az

édesanyját – közli dr. Wirth, a kórház főorvosa Tom Monderath-
tal, akit a rendőrség értesített kora reggel, hogy Gretát Kölntől két-
százötven kilométerre találták teljesen összezavarodva.
– Az nem lehet – dörzsöli meg Tom fáradt szemeit. Minden
porcikája tiltakozik, hogy az imént hallottakat értelmezni tudja.
– Egy hete még együtt ebédeltünk. Teljesen normális volt, mint
mindig. Csak feltűnt volna.
– Természetesen más okok is lehetnek a háttérben – folytatja
dr. Wirth, ismertetve a depresszió, az agy-gerincvelő folyadék
terén fellépő zavarok, a pajzsmirigy-alulműködés vagy gyógysze-
rek mellékhatásai okozta állapotokat, melyek hasonló tünetekkel
járhatnak. – És persze a hőséget sem zárhatjuk ki a lehetséges ös�-
szefüggések köréből. Nagyon sok idős embert kikészít. De erről
mindenképp beszélnie kell az édesanyja háziorvosával.
A felső emeleten fertőtlenítőszer- és vizeletszag terjeng. Greta hir-

telen kinyitja a szemét, és lopva körülnéz. Mellette egy ágy, melyen
egy idős hölgy fekszik.
14

– Elnézést, meg tudná mondani, hol vagyok? – kérdezi.
A vézna öregasszony érthetetlenül motyog valamit, és a sem-
mibe bámul. Greta pillantása ekkor az ágytálra esik, valamint az
ágya fölötti kapaszkodóra, a túlságosan rövid ujjú hálóingére, és
ebből kikövetkezteti, hogy biztosan kórházban van. Megpróbál
felkelni az ágyból, de jobbra és balra is rácsokat szereltek, melyek
megakadályozzák ebben.
– Helló! – kiáltja. Amikor senki sem válaszol, átmászik az aka-
dályon, összefogja hátul a hálóingjét, és elindul a kórház hosszú
folyosóján. A nővérpultnál az öklével ütögeti az ablaküveget.
– Mi folyik itt? Miért vagyok én itt? És hol vannak a ruháim?
– Menjen vissza a szobába! – kiáltja egy fiatal nővér frank dia
lektusban, odasiet Gretához a folyosóra, és karon ragadja.
– Dehogy megyek! – feleli. Nem bírja elviselni, ha ráncigálják.
– Ragaszkodom hozzá, hogy adják vissza a holmimat, és azonnal
hívjanak egy taxit!
Egy másik nővér, a névtáblája szerint az osztályos nővér, mellé
lép, és belekarol Gretába, hogy visszakísérje a szobájába.
Greta lehet, hogy öreg, de fizikailag fitt, és foggal-körömmel
tiltakozik.
– Ez a személyes szabadság megsértése! Ennek következmé-
nyei lesznek.
– Na persze – feleli rutinosan az osztályos nővér, majd Greta
feneke alá csúsztat egy tolószéket, egy ügyes mozdulattal mindkét
oldalról körbefogják, és a fiatal ápolónővel együtt beleültetik
valahogy az idős hölgyet.
– Várjanak csak, míg a fiam ideér! A tévénél dolgozik!
– Na persze. Az én apám meg a Vatikán feje.
Ebben a pillanatban az orvos mellett az ő langaléta, két méter
magas fia, a mindenki által ismert tévés műsorvezető Tom Mon-
derath lép be a kórterembe. Amint a nővérek meglátják, máris el-
engedik Gretát.
15

– Tom! – kiáltja izgatottan, felpattan a tolószékből, hálóingben
rohan f elé, és a karjaiba veti magát. – Hála istennek, hogy végre
itt vagy!
A nővérek egy izgatott pillantást vetnek egymásra, a jelek sze-
rint felismerik a híradóst.
– Anya, te meg mit művelsz? Mi van veled? – suttogja Tom, mi-
közben összefogja az asszony hálóingét. – Van esetleg egy fürdő-
köpenyük, dr. Wirth?
– Hogyne – válaszolja az orvos, majd egy pillantással az osz-
tályos nővér felé továbbítja a kérést, azután rövid bemutatkozást
követően anyát és fiát az orvosi szobába kíséri. – Na és hogy érzi
magát ma reggel?
– Mégis hogy érezném magam, fiatalember? – kérdi tőle Greta
csípősen.
– Tudja, hogy került ide?
– Ön tudja?
– Meg tudja mondani, milyen nap van ma?
– Miért, maga ezt se tudja? – ellenkezik.
Hihetetlen, gondolja Tom, ahogy az idős anyját hallgatja, hogy ug-

ratja ezt a rangidős orvost. Méghogy ő demens? Á, kizárt!
Az okostelefonja megrezeg. A kölni tévécsatornától hívják.
– Hol tudnék itt gyorsan és nyugodtan telefonálni?
– Jöjjön! – mondja az osztályos nővér, és kivezeti az erkélyre.
Tom tekintete a teli hamutartóra téved. – Itt dohányozni is tud.
Igazából nem szabad, de hát, láthatja.
Kicsit habozik.
– Köszönöm, de leszoktam.
Amikor már egyedül van, Tom letelepszik egy kiszuperált kem-
pingszékre, és az asszisztense számát tárcsázza.
– Sabine, nem érek oda a szerkesztőire.
16

– Jenny vagyok – szól bele helyette egy füstös hang. – Már akar-
tam…
– Add Sabinét!
– Sabine nincs itt. Én helyettesítem, amíg szabadságon lesz.
Tom lerakja, és a szerkesztőség vezetőjét tárcsázza.
– Sabine szabadságon van, Clemens? – kérdezi, miközben ta-
nulmányozza, nincs-e véletlenül a hamutartóban egy olyan csikk,
amire még rágyújthatna.
– Hirtelen el kellett mennie, haláleset történt a családjában.
Tudom, hogy Jennyvel nem tudsz együtt dolgozni, de ő is jó, és az
egyetlen, aki ilyen hamarjában be tudott ugrani – feleli Clemens.
– Bassza meg! – Tom letörli az izzadságot a homlokáról. – Nem
érek oda a megbeszélésre – mondja az órájára pillantva. Tizenkettő
múlt. Ha most azonnal elindul, és ha nincs dugó az autópályán, ak-
kor talán ötre ott lesz. Még marad ideje felkészülni az esti műsorra.
– Történt valami? – kérdi a szerkesztőség vezetője.
– Nem. Csak el kell intéznem valamit.
A hír, hogy a televízióból és a pletykalapokból is jól ismert hír-
adós van itt, úgy tűnik, futótűzként terjed a klinikán. A folyosón
most feltűnően sok nővér tüsténkedik, hogy csak egy pillantást
vethessen rá. Tom elmosolyodik, fekete baseballsapkáját mélyen
az arcába húzza, és elindul, hogy megkeresse az orvosi szobát.
Greta a kezelőasztalon ül, a kelleténél három számmal nagyobb
melegítőben.
– Azt hiszik, bolond vagyok.
– Hol van az orvos? – kérdezi Tom.
– Jaj, már amúgy is lyukat beszéltek a hasamba. Ezt meg mégis
honnan az ördögből kéne tudnom?
– A francba! Vissza kell mennem Kölnbe.
– Leülnél végre? Megőrjítesz. És vedd már le azt a sapkát, olyan
szép szőke hajad van.
17

Tom felrántja az ajtót, hogy dr. Wirth vagy egy másik orvos
után nézzen, és majdnem feldönt egy fehér köpenyes, magas szőke
nőt, aki épp a másik oldalról fogja a kilincset.
– Bocsánat – mondja Tom.
A segédorvos bemutatkozik, és leül az íróasztal mögé.
– Figyeljen, doktornő, nincs időm.
– Mielőtt elbocsátanánk az édesanyját, még fel kell vennünk
a személyes adatait. Melyik egészségbiztosítónál van?
Tom kérdőn néz Gretára.
– A Technikernél. Mondjam a tajszámot is?
– Te tudod?
– Persze! – Greta eldarálja a tizenhét számjegyből álló azono-
sítót.
A doktornő Tomra vigyorog.
Gyönyörű szempár, gondolja, majd tekintete a hosszú nyakra
és a névtáblán lévő dr. Nadine Ney feliratra vándorol. Egy pilla-
natra megfeledkezik az időhiányról és ittléte kellemetlen körülmé
nyeiről.
– Szükségem lenne még a kezelőorvosa nevére és címére – szól
Greta feje fölött.
Tomnak feltűnik, hogy a nő kecses ujjain nincs jegygyűrű.
– Ezt ő úgyse tudja! Írja: dr. Heinrich Fischer, Hauptstrasse 397,
51143 Köln-Porz. A telefonszáma is kell?
– Nem, köszönöm – somolyog az orvos.
– Az én telefonszámomra nincs szüksége, Nadine? – kérdezi
Tom dr. Ney barna szemébe nézve. – Úgy értem, a biztonság ked-
véért.
– Ó, igen, az nem ártana. – A doktornő a füle mögé fésül egy
rakoncátlan tincset, a névjegykártyáját pedig elrejti a sztetoszkópja
mellé a köpenye zsebébe.
18

A schaffenburgi autópálya-bejáratnál Tom beletapos a gázba, fel-
hajt az autópályára, és kétszázhússzal száguld Köln felé.
– Miért hajtasz folyton a belső sávban? – kérdezi az anyja az
anyósülésen, jobb kezével görcsösen az utasajtó feletti fogódz
kodóba kapaszkodva, melyet nem véletlenül neveztek el pánikfo
gantyúnak. Baljával a ruháit tartalmazó műanyag zacskót mar
kolássza, melyet egy nővér adott oda nekik sietős távozásuk előtt.
Greta minden alkalommal automatikusan a fékre lép, pedig a lába
alatt nincs is semmi, csak a fekete gumiszőnyeg.
– Mert jó volna még ma odaérni. Történetesen van egy kis dol-
gom – feleli Tom megkövült arccal, és felhangosítja a rádiót.
– Frankföldön tegnap olyan meleg volt, 40,3 fok, mint Rióban.
Ezzel megdőlt a német melegrekord. Ha hinni lehet a régi pa-
rasztreguláknak, az időjárásban mostanában nem várható változás.
Az aszfalt felülete meg-megcsillan.
A hangszórókból Namika Hallo Lieblingsmensch című dala hal-
latszik, ezen a nyáron kábé ezredszer.
– Te jóságos ég! – szitkozódik Tom tarka kölni dialektusban, és
kikapcsolja a rádiót. Ki nem állhatja ezt a nyávogást, de még job-
ban utálja, hogy nem tudja kézben tartani a dolgokat. D EMENCIA.
Nem engedheti, hogy ez a szó befészkelje magát az agyába. A lég-
zésre koncentrál, próbál megnyugodni, és egy bizonytalan pillan-
tást vet az anyjára.
– Anya, most mondj el mindent, hogy én is értsem!
Greta ránéz.
– Hogy?
– Mi történt, hogy az éjszaka közepén áthajtottál fél Német
országon?
– Jaj, ne csinálj te is ekkora felhajtást belőle! Régebben én is
mindenhonnan kihoztalak. És kérdeztem én valaha is bármit?
Most mérges vagy, vagy mi?
19

– Nem. Nem vagyok mérges. – Tom tisztában van vele, hogy
hazudik. Hisz teljesen ki van borulva. Majd szétveti a méreg.
– Te jóságos ég, gyerek, lehet, hogy egyszerűen csak nem kéne
annyit dolgoznod. Ennyi stressz nem tesz jót senkinek.
Tom nem tudja, hogy most nevessen vagy sírjon. Alig három
órát aludt, a rendőrség ébresztette fel, az éjszaka közepén Aschaf
fenburgba rohant, ahol szembesítették a demencia gyanújával,
most meg itt ül az anyja, és mintha mi sem történt volna, a stressz
ről papol neki.
– A saját kocsimmal is visszamehettem volna – mondja Greta.
– Amúgy hol van?
– Az ADAC majd visszaviszi. De nem gondolod, hogy jobb
lenne, ha ezentúl egyáltalán nem vezetnél?
– Lárifári!
– Anya, nemsokára nyolcvanöt leszel.
– Hol van az még!
– Nem tudsz eligazodni az autópályán.
– Mi van, most már semmire se vagyok jó, csak mert egyszer
hibáztam? Akkor mondd, ha annyi idős leszel, mint én!
DEMENCIA. Ez a rettenetes szó még mindig ott motoszkál a fe-
jében. Muszáj megszabadulni tőle, a szótól, de főleg a gondolattól,
hogy az anyja bármilyen módon kapcsolatba hozható vele. Ilyen
nincs. Az nem lehet. A főorvos a depressziót is kérdezte, de Tom
nem válaszolt, mert ez a kifejezés tabu. Az egész gyerekkora és fia
talkora azzal telt, hogy az anyja napokra bezárkózott az elsötétí-
tett hálószobába, és rendszeresen befeküdt valami szanatóriumba.
Ilyesmiről azonban sosem lehetett beszélni vele.
– Szeded még egyáltalán a gyógyszert? – próbál érdeklődni csak
úgy mellékesen.
– Azokra a nyasgem tablettákra gondolsz?
Vigyorog.
– Igen, azokra.
20

– Már régóta nem. Miért, csak nem kéne neked is?
– Ha így folytatod, de! – mondja, lopva rápillant, és megkön�-
nyebbül, amikor megcsörren a telefonja.
– Igen?
– Elküldjem a témákat? – kérdezi Jenny a kihangosítón át.
– Kocsiban ülök, mondd csak!
– A lista élén a hőség áll. Ezt követi Görögország és a gazda-
sági válság.
– Mint tegnap – jegyzi meg Tom.
– Igen, de Varufákisz lemondott a pénzügyminiszteri posztjáról.
A terv szerint Schäuble fog vele interjúzni. Nincs túl sok ideje, mi…
– Varufákisz lemondott? Miért nem ezzel kezdted?
– Honnan tudhattam volna, hogy te még nem hallottad. Már
több mint egy órája fent van mindenhol. Nincs interneted?
– Nem, Jenny! Vezetek. Nincs internetem!
Mégis mi a fenének van akkor asszisztense? Ez Sabinével soha
nem fordulhatott volna elő. Évek óta együtt dolgoznak, ő ponto-
san tudja, mire van szüksége.
– Schäuble irodája azt kérte, hogy még hét óra előtt vegyük fel,
mert dolga van este.
– Az túl szűk, a francba! Hívjam fel őket én egy későbbi időpont
miatt? Clemensnek mondtam, hogy…
– Oké! Majd én elintézem. – S leteszi.
– Jenny? – Tom nem bírja elviselni, ha félbeszakítják. Azt meg
pláne nem, ha csak úgy lerakják.
– O-ó! – mondja Greta, aki egy ideje a fiát lesi.
– Mi van?
– De azért megborotválkozol, mielőtt a tévébe mész, ugye?
– Ha ez téged ennyire aggaszt.
– Nem.
– Akkor mi?
– Jenny. Ő a barátnőd?
21

– Anyaaaaa!
– Én csak azt hittem…
Ehhez a beszélgetéshez Tomnak aztán végképp semmi kedve.
Az anyját évek óta csak egy dolog foglalkoztatja, hogy miért nem
házasodik még meg. Évek óta az a mániája, hogy minden nő a kö-
zelében potenciális meny lehetne, és azt szajkózza, hogy mennyire
szeretne nagymama lenni.
Sabinét hívja a mobilján.
– Őszinte részvétem – mondja. – Sok erőt és kitartást m
indenhez,
ami ezzel együtt jár – teszi hozzá, de valójában csak azt szeretné
tudni, mikor jön vissza.
– Köszönöm – zokogja a kihangosítóba.
– Apád váratlanul halt meg? Vagy tudtad, és még el tudtál…
– Ő… ő… – dadogja az asszisztense. – Öngyilkos lett, Tom.
– Mi? – Hirtelen úgy érzi, mintha gyomorszájon vágták volna.
Észre sem veszi, hogy mögötte egy ideje egy Porsche villogtat,
hogy térjen már le a külső sávba. – És tudod… hogy miért?
– Egy öregek otthonába kellett volna mennie, Parkinson-kóros
volt. És mióta anyám meghalt… – Sabine hangja elakad.
– Sabine, jaj, én annyira sajnálom – mondja Tom, bár gyanítja,
hogy ezt a lány valószínű nem hallotta, mert épp nem volt térerő.
Sávot vált, szó nélkül, lassabban hajt tovább. A feje kiürül.
A Montabaur felé tartó kijáratnál összerezzen, nem emlékszik, mi-
kor hajtott el az Elzer Berg mellett. Tom arra sem emlékszik, mikor
szólalt meg utoljára a mellette ülő anyja. Most lopva oldalra pillant.
Greta elveszettnek tűnik. Olyan kicsi és sebezhető abban az
ízléstelen, három számmal nagyobb Aschaffenburg-melegítőben.
– Minden rendben, anya?
– Fázom.
– Bocsánat. A légkondi. Sajnálom. Kikapcsolom, és mindjárt
nem fogsz fázni.
Csörög a telefon.
22

– Áttettük Schäublét fél hétre. Rendben van így?
– Igen – feleli Tom, és az A4-esről letérve Köln-Polz felé veszi
az irányt.
– A stúdióba kell rohannom, anya. Nem tudok felmenni veled.

Jó így? – Tom a ház előtt parkol, és idegesen néz rá.
– Hogyne. Nélküled is megoldom – feleli Greta, minden erejét
latba vetve, hogy a régi játékot játszva véletlenül se látszódjon rajta,
mennyire rossz állapotban van. Tudja, hogy most nem hibázhat.
– Hol van a kulcscsomóm? – kérdi.
– Odaadom az enyémet. De ígérd meg, hogy elmész a házi
orvoshoz!
– Igen, igen! – integet utána, és azt mormolja: – Csalánba nem
üt a ménkű.
Greta besurran a házba, azzal a megkönnyebbüléssel, hogy
egyetlen bérlő sem keresztezi az útját, és bezárja maga mögött föld-
szinti lakásának ajtaját. Az eddigi feszültségtől hirtelen megszaba-
dulva lerogy, és végre elengedi a ruháit tartalmazó kórházi szatyrot.
Tudja, hogy valami nincs rendben vele, s ez félelemmel tölti el.
– Ne hagyd el magad! – adja ki az utasítást, majd megrázza ma-
gát, és anélkül, hogy a tükörbe pillantana, határozottan a fürdő-
szoba felé veszi az irányt. Rendbe kell szednie a gondolatait, külön
ben még a végén eltűnnek.
AUTÓ, írja tollal, csupa nagybetűkkel az ablakpárkányon he-
verő post-itre, majd a kis cetlit a színes jegyzetekkel teli csempé-
zett falra ragasztja.
MEMÓRIAGYAKORLATOKRÓL SZÓLÓ KÖNYVET EL

OLVASNI!
ALMÁT ENNI! MINDENNAP EGYET!!!!!
EGY SZEM AZ AGYI VÉRKERINGÉST SERKENTŐ TABLET
TÁBÓL!
23

– Tényleg, a dilibogyó – mondja magában, kivesz egy szemet
a dobozból, és víz nélkül lenyeli. Aztán az egész levelet kihúzza,
kinyom még öt szemet, és nagy nehezen legyűri azokat is.
Ahogy Tom a televízió-adó mélygarázsába hajt, már sikerült is el-

nyomnia magában azt a bizonyos szörnyű szót. Gondolatait most
a görögök eurózónából való kilépésének latolgatása köti le, vala
mint az, hogy vajon mekkora katasztrófa lenne ez Európa számára.
Hogy minél gyorsabban a stúdióba érjen, a liftet megkerülve a
lépcsőt választja.
Minden a helyén. Reflektorok világítják meg a bemondópul-
tot. A monitoron már látja, ahogy a türelmetlen pénzügyminiszter
Berlinben várakozik. Tom a sarokba dobja izzadt pólóját, Clemens
átnyújt neki egy dossziét és egy listát a kérdésekkel, Jenny segít
neki fehér ingbe és zakóba bújni, a sminkes az arcát borotválja.
– Tartsd még két percig Schäublét, Clem! – mondja Tom a szer-
kesztőség vezetőjének, és átfutja a kérdéseket.
– Melyik nyakkendő? – kérdezi Jenny Walter, három nyakkendőt
tartva a kezében, hogy választhasson.
– A piros pöttyöset – kéri Tom anélkül, hogy egy pillantásra
méltatná a negyvenes éveit taposó helyettes asszisztenst.
Amikor Jenny szkeptikusan megkérdi: „Ezt?”, felnéz, és látja,
hogy a mindig feketét viselő kölni nő homlokráncolva szemléli a
narancsszínű pöttyös nyakkendőt.
Tom nem válaszol, jegyzeteket ír a műsorvezetői kártyákra.
Nem sokkal később a szeme sarkából észreveszi, hogy Lars, a fel-
vételvezető egy ülőkét tesz elé.
– Kösz, Jens – mondja Jenny, aki százhatvan centijével fel sem
éri Tomot.
– Lars – javítja ki a kolléga.
Jenny mit sem törődve vele, felmászik a zsámolyra, és már húzza
is Tom fejére a készre kötött nyakkendőt, és elrendezi a gallérját.
24

– Kész – közli. – És a szemüveg?
– Miért, mi van a szemüveggel?
– Hát, sose szoktál…
– Otthon felejtettem a kontaktlencsémet – szakítja félbe éle-
sen, majd profi mosolyát magára öltve a bemondópulthoz megy.
– Üdvözlöm, Herr Schäuble.
Tom a tőle megszokott nyugodt hangvételben az interjúban
először is arra kíváncsi, hogy a görög kormánnyal folytatott tár-
gyalások ezzel egyszerűbbé válnak-e, vagy a miniszternek esetleg
fenntartásai vannak Görögország eurózónából való kilépését il-
letően.
Schäuble diplomatikusan kitér a válaszadás elől.
– Én ezt nem tekinteném katasztrófának Európa szempont
jából.
A beszélgetést követően Tom az esti műsor előkészületeire kon-
centrál.
– Kérsz valamit inni vagy enni? – kérdezi tőle a helyettesítő as�-
szisztens.
– Igen – válaszolja anélkül, hogy felnézne.
– És mit?
– Még egy kérdés, és felrobbanok!
Rendkívül hálás, amikor a felvételvezető mindenfajta kérés nél-
kül egy üveg vizet tesz az asztalára.
– Még öt perc.
Az operatőrök elfoglalják a helyüket. A sminkes finoman le-
törli Tom felső ajkát, és gyorsan a kamerák mellé lép. Megszólal
a híradó szignálja.
– Egész Németország trópusi hőségtől szenved – konferálja fel
Tom a 2015. július 6-i híradó első mondatát.
– Mit nem mondasz? – morogja Greta porzi nappalijában, miköz-

ben egy szelet szalámit dug a szájába egy kis remoulade-dal.
25

– Te meg mióta hordasz szemüveget? – kérdezi a felső ajkát nya-
logatva. – Te se leszel fiatalabb, drágám.
„Az elmúlt napok hősége sokak számára szinte elviselhetet-
len volt. A forró napok csaknem kétszer annyi idős ember halálát
okozták, mint általában”, szól a tévéből. „Ennek oka: a túlságosan
felhevült szervezet általában nem vagy csak túl későn jelez, hogy
baj van.”
Greta egy fél főtt tojást töm a szájába.
– Azért még mindig jól nézel ki, nem olyan snasszul, mint az a
másik a kettes csatornán.
– Kérsz egy Kölscht? – kérdezi Jenny a műsor után, miközben a

stúdióból kifelé menet megpróbál lépést tartani Tommal.
– Naná, hogy kérek egy Kölscht! Mindig kérek Kölscht! Min-
den adás után!
Az sem érdekli, hogy Jenny a fejét csóválva hátramarad. Fel-
megy a lifttel. Tágas, Rajnára néző irodájában Tomot további jelen-
tések árasztják el aznapról. Dreieichben megsérült tizenhat ember,
amikor egy autós rossz irányba hajtott be egy körforgalomba, és
egy busszal ütközött. A sofőr egy nyolcvanhat éves férfi. És már
megint ott az a szörnyű szó: DEMENCIA.
Nyílik az ajtó, s Jenny szótlanul odacsapja az asztalra a Kölscht.
– Szükséged van még valamire?
– Nem! – A monitor fényében Tom arca keménynek tűnik. Elfojt
magában egy megjegyzést, hogy legközelebb jó lenne, ha kopogna.
– Szabadna valamit megjegyeznem?
Törli a keresésből: demencia, jelei.
– Mit?
– Ez a gondolatolvasás dolog nálam nem fog működni. Mondd
meg világosan, ha szükséged van valamire!
Tom rá se néz, átfutja a New York Times címlapját, és igencsak
türtőztetnie kell magát, hogy ne nyisson vitát az asszisztensi fel-
26

adatkörről. De csak mert biztosra veszi, hogy Sabine néhány na-
pon belül visszatér. A szeme sarkából látja, hogy Jenny nem moz-
dul. Lassan felemeli a fejét, és ránéz.
– Még valami?
– Igen – feleli nyomatékosan. – Szarul néz ki a nyakkendőd! –
Azzal sarkon fordul, és hagyja, hogy becsapódjon mögötte az ajtó.
– Bassza meg! – rángatja le a nyakkendőjét, a papírkosárba
hajítja, majd ellöki magát az asztaltól, és megfordul a székkel, hogy
kinézhessen az ablakon. De nem látja sem a katedrálist a Rajna
túlpartján, sem a lemenő nap fényét a horizonton, fogja az üveg
Kölscht, és egy húzásra felhajtja.
– Micsoda szar nap!
Fél órával később Tom összeszedi a holmiját, és a Gerling negyed-

ben lévő tetőtéri lakásához hajt. Holtfáradt, és örül, hogy végre
egyedül lehet. Tom imádja lakása puritán voltát, ahova csak alig
két hete költözött. Lerúgja a cipőjét a lábáról. Számítógépén A vicii
lejátszási listájára klikkel, teljes hangerőre állítja a szerkezetet,
és lehunyja a szemét. Hangok dübörögnek a fülében. Végigtán-
col a nappaliján, letépi magáról a ruháit, és a forró zuhany alá áll.
EMENCIA. Bassza meg! Ez a szó, már megint.
D
Csak úgy meztelenül fogja a palackot, kihúzza a dugót, és re-
méli, hogy a Chianti majd kimossa a fejéből. Felhajt egy p ohárral.
A második után a basszus már vibrál benne. A teraszon látja a ka-
tedrális mögött felkelő, vörösen izzó holdat. Befekszik a függő-
ágyba a borosüveggel, és lehunyja a szemét.
Két zeneszám között az egyik szomszédja odakiabál:
– Csend legyen!
Tom beállítja a hangerőt, és álomba ringatja magát.
Egy rikácsoló hang riasztja fel.
– Mi ez, bolondokháza? Először a zene, most meg ez a baszás.
Csukd már be az ablakot!
27

S valóban. Egy nő nyög. Mély, elnyújtott „áááá”-i egyre hango-
sabbak lesznek. Félálomban Tom még elképzeli, ahogy az aschaf
fenburgi doktornő – hogy is hívták? – köpenyét gombolja. Az „á”
erre ritmikus „igen, igen, igen!”-re változik. Aztán Tom arra gon-
dol, ahogy a belsőépítésszel, Melanie-val múlt héten felavatták a
zuhanyzót. Oldalra fordul, kigurul a függőágyból, megkeresi az
okostelefonját a lakásban, és bepötyög Melanie-nak egy Whats
App-üzenetet:
Volna még egy kis időd számomra?
Sajnálom, holnap 5-kor kelek, Berlinbe kell mennem. Már
alszom.
Tom azon töri a fejét, hogyan vehetné rá Melanie-t, hogy te-
lefonszexeljen vele, hisz alig ismeri. Ekkor a telefonja megrezeg.
Ismeretlen hívás. Talán a nőnek is ugyanaz jár a fejében, gondolja.
– Igeeen?
– Jenny vagyok.
Tom erekciójának annyi.
– Alszom – mondja, és a sarokba hajítja a mobilját.
Másnap hajnalban a Kaiser-Wilhelm-Ringen kocog a Stadtgarten

irányába. A percenkénti száznegyven szívdobogás adja meg a futás
ritmusát. A Mediapark mesterséges tavának vizén a felkelő nap su-
garai tükröződnek. Avicii Levels című száma felpörgeti.
Tom a magasba emeli a karját. Ez az ő napja! A Kölner Express
és a Bild piros újságosstandjai mellett sprintel, gyorsít, hogy még
átérjen a zöldön az Innere Kanalstrassén. Ám hirtelen megáll.
Megfordul, lassan visszasétál az újságoshoz, ahol a Bild címlapján
a saját képmása néz szembe vele. Fölötte:
A HÍRADÓS SZTÁR ANYJA

ELTÉVEDVE AZ AUTÓPÁLYÁN
28

Egy kutyasétáltató dob némi aprót a dobozba, kinyitja a fedelet, ki-
vesz egy újságot, és Tomra sandít. Aki baseballsapkáját mélyen az
arcába húzza, gyorsan elindul a belváros felé, és hirtelen az az ér-
zése, hogy nincs olyan autós, aki ne ismerné fel. Döbbenete foko-
zatosan haragba csap át. Ki lehetett az, aki kiszivárogtatta a sajtó
nak? A rendőrség? A kórház?
Tom a híváslistáján szereplő legfelső számot tárcsázza.
– Walter – veszi fel Jenny az első csörgés után.
– Hogy a fenébe történhetett, hogy senki sem szólt róla nekem
előre?
– Hogy történhetett? Bocsánat, de amikor este megpróbáltam
elmondani, simán leráztál.
– Meg kell…
De Jenny félbeszakítja.
– Már beszéltem Blücherrel, a médiajogásszal. Kézbe veszi az
ügyet.
– Oké – mondja Tom, és befejezi a beszélgetést, mert egy másik
hívás várja. Az anyja az.
– Anya, most nem alkalmas.
Gretát azonban nem lehet lerázni.
– Kéne az autóm! Be kéne vásárolnom.
Uram, adj erőt! – gondolja, és átvág a piroson.
– Tom?
– Jó, elintézem. Maradj otthon, majd később benézek.
A sok totál egyforma nadrággal, öltönnyel, inggel és pólóval teli

gardróbszoba a lakás leginkább hangszigetelt helyisége. Itt biztos
lehet benne, hogy egyetlen szomszéd sem hallja meg, amint azt
kiabálja:
– Bassza meg a kurva életbe!
Újra Jenny számát tárcsázza, és megkéri, hogy hívja fel az aschaf
fenburgi műhelyt, hogy az anyja autóját nyugodtan eladhatják.
29

– Meglesz – mondja –, de szerintem ma elsősorban arra figyelj,
hogy az édesanyád tényleg otthon maradjon, nehogy megint le-
kapja egy fotós. Láttam, a telefonkönyvben is benne van, még-
hozzá a címével együtt.
– Bassza meg!
Öt perccel később Tom már autóban ül, és a Rajna fölött szá-
guld át a Deutz hídon.
– Csak véletlenül jártál erre, vagy minek köszönhetem a megtisztel

tetést? – fogadja gyanakodva az anyja, miután végre kinyitja neki
az ajtót.
– Arra gondoltam, együtt reggelizhetnénk. – Majd Tom elé tesz
négy dugig pakolt bevásárlószatyrot és egy karton vizet. Tudja,
hogy nyugalmat kell sugároznia.
– Bevásároltam, hogy ne kelljen kimenned ebbe a rekkenő hő-
ségbe.
Greta a szatyrokban turkál.
– Rejtvény is van benne – mondja a férfi, miközben az előszo-
bába oson, hogy kihúzza a telefont. – Sőt, egy új telefont is hoztam
neked, anya. Egy mobiltelefont.
Greta keresztbe teszi a karját, és megrázza a fejét.
– Azt nyugodtan elviheted. Ilyesmire nekem nincs szüksé-
gem.
– De igen, anya. Porzban az összes telefonvonal leállt, és amíg
helyre nem állítják, addig ezen keresztül érhetsz el.
Elmagyarázza, hogy a készüléket milyen pofonegyszerű ke-
zelni a hatalmas gombjaival, és hogyan tudja tárcsázni az ő s zámát.
Greta a ráncos ujjaival próbálkozik, és teljesen ámulatba ejti, hogy
minden egyes alkalommal kicsöng Tomnál.
– És amikor én hívlak, csak annyit kell tenned, hogy megnyo-
mod a zöld gombot, anya.
30

– Ezt muszáj felírnom – veti közbe, és a fürdőszobába megy.
Tom a távollétét kihasználva gyorsan eltünteti a vezetékes tele-
font az egykori gyerekszoba fenti polcáról.
– Gyere csak! – szól Greta. – Nem tudom, hogy írják.
Halkan becsukja a szoba ajtaját, és odamegy az anyjához, aki
egy színes cetlikkel teli fal előtt áll.
20 ÓRA TOM A TÉVÉBEN.
2015!
ALMÁT ENNI! MINDENNAP EGY!!!!!
MINDENT FELÍRNI!!!
Elakad a lélegzete.
– Most meg mit bámulsz? – kérdezi, a post-it-tömböt a kezébe
nyomva. – A memória, ahogy öregszik az ember, egyre csak rom-
lik. Ezért mindent felírok.
Tom képtelen bármit is kinyögni. Nyugalom, gondolja, felírja a
billentyűkombinációt, és visszaadja a cetliket az anyjának.
Greta a MOBIL. LEGALSÓ GOMB KÉTSZER = TOM feliratú cet-
lit egy üres csempére ragasztja.
– Éhes vagyok – mondja, és eltűnik a konyha irányába.
Tom engedi, hadd menjen, és letépi az AUTÓ feliratú cetlit,
összegyűri, és a nadrágzsebébe süllyeszti. Nem sokkal később le
veszi a lakáskulcsot a falitartóról, és valami ürüggyel a legköze-
lebbi lakatoshoz hajt, hogy egy másolatot csináltasson belőle. Mert
az mégsem állapot, hogy ebben az új helyzetben ne tudjon bejutni
a lakásba.
A következő napokban Tom mindennap beugrik az anyjához, és

ellátja mindennel, amire szüksége van, hogy eszébe ne jusson ki-
menni a lakásból.
Képtelen elfogadni a gondolatot, hogy valami nem stimmel
vele. S mégis szinte éjjel-nappal kísérti. Soha nem hagy ki e gyetlen
31

alkalmat sem, hogy látszólag csak úgy mellékesen beszélgetésbe
elegyedjen Gretával. De bármit kérdez, az anyja sosem tűnik ta
nácstalannak, és mindenre van kész válasza, mint egész é letében.
A legnehezebb keresztrejtvényeket is megfejti, ellátja magát és
a háztartást, és minden gond nélkül kezeli az új mobiltelefont.
DEMENCIA, szinte kizárt dolog.
Szerencsére egy sajtóközlemény megteszi a hatását, ezután a
dolgok hamar elcsendesednek körülötte, így a hét vége felé köze-
ledve Tom úgy gondolja, lazíthat egy kicsit. Előbb azonban még
rendeznie kell az autó ügyét. Csaknem a teljes szombat délutánt
azzal tölti, hogy azon morfondírozik, mi a csudát kezdhetne vele.
Mielőtt indulna, még hozzáteszi:
– Anya, ez itt a központi taxiállomás telefonszáma, ez pedig itt
a legközelebbi megálló. – Majd átnyújt neki egy névjegykártyát.
– De ha gondolod, fel is írhatjuk a számot.
Greta maga mögé hajítja a kártyát.
– Erre semmi szükség. A kocsimat akarom! – válaszolja, látha-
tóan dühösen.
– Nem gondolod, hogy neked már nem kellene autót vezetned?
– Na az lenne csak szép! Hogy menjek akkor bevásárolni, meg
ilyenek?
– Hát, taxival.
– És ki fizeti ki mindezt? Talán te?
– Szívesen.
– Ez baromság, Tom! Minek úgy szórni a pénzt? Az én életem,
azt csinálok, amit akarok – vágja rá, miközben a konyhaasztalon
lévő újsághalomban turkál, és heves mozdulatokkal a Gyógyszer
tári Szemlét lapozgatja.
Szedd össze magad! – gondolja, és megtölti a vízforralót. Ér-
vekkel itt semmire sem mész. Kell egy kis idő, amíg megszokja.
– Menj taxival, legalább addig, amíg a kocsidat megjavítják, jó?
Greta a tollat szorongatja, és nem válaszol.
32

Na persze, csak azért se, gondolja, és csak egyet akar, elmenni.
Utálja ezt az egészet. De még mennyire utálja! Teát főz, és a nap-
fényben észreveszi a mindent beborító port.
– Mondd csak, milyen gyakran jár Helga takarítani?
Gyógykezelés, olvassa Greta, és beírja a kért négybetűs szót.

– Az a kúra lesz. – S közben kerüli Tom tekintetét.
Elé teszi a mentateás csészét.
– Voltál orvosnál, anya?
– Persze – válaszolja, egyik betűt a másik után kanyarítva az
apró négyzetekbe. Reméli, hogy a fia végre abbahagyja a kérdezős
ködést, és elmegy. De nem teszi.
– És? Mit mondott? – kérdezi.
Greta tekintete a rejtvény feletti írás címére téved: Az elégtelen
folyadékbevitel komoly egészségi kockázattal járhat.
– Hogy többet kéne innom, azt mondja. Egyébként minden
rendben.
– Akkor jó – feleli Tom, és végre elköszön. Ahogy csukódik az
ajtó, Greta eldobja a magazint, feláll, az ablakhoz megy, onnan
nézi, ahogy a fia beszáll, és elhajt.
– Nem te fogod megmondani, hogy mit tegyek, és mit nem –
kiáltja utána sírva.
A Rajna két partján közel egymillió ember várja az év csúcspont-

jának számító Kölni Fényeket. Európa legnagyobb, zenei aláfes-
téssel megrendezett tűzijátékának napján kerül sor az FFD tévé
adó éves nyári fesztiváljára is. Ennél jobb hátteret álmodni sem
lehet.
A közvetlenül a Rajnára néző stúdióépület tetején emberek gril
leznek, iszogatnak, cseverésznek, kiabálnak, és várják a fényjáté
kot. Tom csak akkor bukkan fel, amikor a nap már rég lenyugo-
dott. Legszívesebben ott se lenne, inkább otthon feküdne az ágyán,
33

és negyvennyolc órát aludna egyfolytában. De kénytelen rászánni
magát, elvégre ő a tévé egyik reklámarca.
Tom a rendezőtől a világosítóig bárkivel szívesen cseveg. Azt is
tudja, hogyan kell szemérmetlenül flörtölni bármilyen körülmé-
nyek között, a sminkessel vagy a főnök feleségével, egyre megy. Az
Egyesült Államokban töltött hosszú évek a legjobb iskolája e nnek
a pályának.
– És? Minden rendben veled? – kérdi a főszerkesztő a vállát
veregetve.
Tom kitölti az első Kölschét, a nézettségi adatokról kezd be-
szélni. Ám a főnökét ez egyszer egész más érdekli.
– Az a dolog az anyáddal. Ah, ezek az öregek! Minő boldogság,
hogy én ezt már magam mögött tudhatom.
Örülök neked, gondolja Tom, az arcába vigyorog, és úgy vála
szolja:
– Nem olyan vészes! – Második Kölsch.
Gisbert Wehrle igazgató, a főszerkesztő haverja is csatlakozik
hozzájuk a feleségével, és perceken belül egymást túlszárnyalva
csak úgy röpködnek az öregeikről szóló vicces történetek. Tom ed
dig nemigen gondolta volna, hogy ebben a témában is lehet még
magasabb-nagyobb-jobb. Harmadik Kölsch. Az igazgató felesége
például arról mesél, hogyan vitte őket rá a kényszer, hogy kitagad-
ják az örökségből, miután egy ápolónő elcsavarta a fejét, és a férfi
az egész vagyonát rá akarta íratni.
– Amikor a nemi szerv az agy korpusza – teszi hozzá a férje,
s a többiek töprengését látva jót nevet Schopenhauer mondásán.
Tom már a negyedik Kölschnél tart, és azon gondolkodik,
vajon miképp tudna elegánsan távozni.
Majd a főszerkesztő így folytatja:
– Apámnak ugyanaz a célja, mint egykor Billy Wildernek: száz-
négy évesen, makkegészségesen agyonlövi egy férj, aki rajtakapja
őt fiatal feleségével.
34

– Hát akkor, igyunk az apjára! – koccint Tom mindenkivel,
s közben lopva mérlegeli a szituációt. Mindenütt kisebb csopor-
tok, az emberek megpróbálják egymást túlharsogni. A technikai
csapat kellős közepén Lars áll, a felvételvezető – mint mindig, most
is túl hangos, túl harsány, túl hatásvadász –, és épp szemkontaktust
keres Tommal. Egy pillanatra udvariasan elvigyorodik, és tovább
nézelődik. Jenny egy kicsit távolabb ül. Egyedül. Lábát a korlátra
támasztva az éjszakai égboltot nézi. Ahogy meglátja a legközelebbi
pincért elhaladni, Tom gyorsan lekap a tálcáról két pohár Kölscht,
és kimenti magát a főnökénél.
– Pont úgy nézel ki, mint ahogy én érzem magam – mondja
Jennynek, átnyújtja neki a sört, és koccint vele.
– Oh! – teszi le a lány a poharat a mellette lévő asztalra.
Tom máris bánja, hogy egyáltalán szóba állt vele, és azon gon-
dolkodik, lehet, hogy még mindig zabos rá.
– Ez egy jó hét volt, szóval, úgy értem, a munkád teljesen oké
volt.
Jenny hallgat, és továbbra is a sötét éjszakába bámul.
– Nem? – kérdi Tom.
– Nem? Mi nem? – förmed rá a nő. – Miért nem hagyod, hogy
csak itt üljek? Láthatod, hogy nincs kedvem beszélgetni.
– Csináltam valamit, Jenny?
– Tom, csak egyszerűen vedd észre, hogy ez most kivételesen
nem rólad szól, oké?
Egy ágyúdörgés jelzi, hogy elkezdődött a tűzijáték, és hirtelen
minden beszélgetés abbamarad.
Micsoda hisztérika… Tom örül, hogy már nem sokáig kell vele
dolgoznia, és hogy az estének mindjárt vége.
Az első rakéta már az égen, vörös szikrazápor varázsolja el a
katedrális feletti éjszakai égboltot.
– Bocsánat – mondja a nő –, hülye voltam az előbb. De ennek
tényleg semmi köze hozzád.
35

– Semmi baj.
– Hogy van az édesanyád?
– Jól – feleli Tom, a levegőbe lőtt rakétákat nézi, és arra gondol:
fogalmam sincs.
Köln-Porzban egy ágyúlövés riasztja fel álmából Gretát. A szíve a

torkában dobog. Lélegzet-visszafojtva hallgatja. És máris durrog,
szikrázik. A nyolcvannégy éves asszony kiugrik az ágyból, az ab-
lakhoz siet, és a redőny lécein keresztül nézi a fények villódzását.
Az egész teste megremeg.
– Háború van!

Susanne Abel: El A Kezekkel Gretától Beleolvasó

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Susanne Abel: El A Kezekkel Gretától Beleolvasó

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

EGY

– Két perc múlva élőben jelentkezünk! – hallatszik a felvételvezető

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 9 2024. 02. 09. 11:18

– Jó estét, kis drágám – feleli a nyolcvannégy éves Greta, kilenc

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 10 2024. 02. 09. 11:18

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 11 2024. 02. 09. 11:18

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 12 2024. 02. 09. 11:18

Négy órával később, Aschaffenburg és Würzburg között az autója

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 13 2024. 02. 09. 11:18

– Demencia alapos gyanúja merült fel. Ki kéne vizsgáltatnia az

A felső emeleten fertőtlenítőszer- és vizeletszag terjeng. Greta hir-

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 14 2024. 02. 09. 11:18

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 15 2024. 02. 09. 11:18

Hihetetlen, gondolja Tom, ahogy az idős anyját hallgatja, hogy ug-

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 16 2024. 02. 09. 11:18

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 17 2024. 02. 09. 11:18

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 18 2024. 02. 09. 11:18

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 19 2024. 02. 09. 11:18

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 20 2024. 02. 09. 11:18

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 21 2024. 02. 09. 11:18

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 22 2024. 02. 09. 11:18

– A stúdióba kell rohannom, anya. Nem tudok felmenni veled.

MEMÓRIAGYAKORLATOKRÓL SZÓLÓ KÖNYVET EL­

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 23 2024. 02. 09. 11:18

Ahogy Tom a televízió-adó mélygarázsába hajt, már sikerült is el-

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 24 2024. 02. 09. 11:18

– Mit nem mondasz? – morogja Greta porzi nappalijában, miköz-

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 25 2024. 02. 09. 11:18

– Kérsz egy Kölscht? – kérdezi Jenny a műsor után, miközben a

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 26 2024. 02. 09. 11:18

Fél órával később Tom összeszedi a holmiját, és a Gerling negyed-

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 27 2024. 02. 09. 11:18

Másnap hajnalban a Kaiser-Wilhelm-Ringen kocog a Stadtgarten

A HÍRADÓS SZTÁR ANYJA

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 28 2024. 02. 09. 11:18

A sok totál egyforma nadrággal, öltönnyel, inggel és pólóval teli

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 29 2024. 02. 09. 11:18

– Csak véletlenül jártál erre, vagy minek köszönhetem a megtisztel­

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 30 2024. 02. 09. 11:18

A következő napokban Tom mindennap beugrik az anyjához, és

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 31 2024. 02. 09. 11:18

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 32 2024. 02. 09. 11:18

Gyógykezelés, olvassa Greta, és beírja a kért négybetűs szót.

A Rajna két partján közel egymillió ember várja az év csúcspont-

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 33 2024. 02. 09. 11:18

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 34 2024. 02. 09. 11:18

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 35 2024. 02. 09. 11:18

Köln-Porzban egy ágyúlövés riasztja fel álmából Gretát. A szíve a

Susanne_Abel_El_a_kezekkel_Gretatol_belivek_PRESS.indd 36 2024. 02. 09. 11:18

You might also like

MEMÓRIAGYAKORLATOKRÓL SZÓLÓ KÖNYVET EL

– Csak véletlenül jártál erre, vagy minek köszönhetem a megtisztel