NNCL713-3E8v1.

Wilbur Smith

Kiálts rá az ördögre!
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Wilbur Smith: Shout at the devil
Pan Books Ltd London in association with
William Heinemann Ltd (C) Wilbur A. Smith 1968
Fordította: Széky (Székely) János
Borító: Császma József
Hungarian, edition by
(C) Delej Kft. 1997. (C) Széky (Székely) János 1990 t

ISBN 963 7696 84 9

Kiadja a Delej Kft.
Felelős kiadó a Delej Kft. ügyvezető igazgatója
Felelős szerkesztő: Székely Julianna
Műszaki vezető: Szakálos Mihály
Nyomta és kötötte: a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt.
Felelős vezető: Muskát Péter vezérigazgató

1
Flynn Patrick O'Flynn agyartolvaj volt hivatására nézve, s mint szerényen be szokta
vallani, Afrika keleti partján ebben a szakmában ő volt a legjobb.
Rasid El Keb drágaköveket exportált, nőket szállított arábiai háremeknek és
gazdag indiai házaknak, azonkívül törvénytelen eredetű elefántcsonttal
üzletelt. Ezt csak bizalmas ügyfeleinek vallotta be; a többség szemében ugyanis rövidjáratú
tengeri hajók jómódú és tiszteletre méltó tulajdonosa volt.
Az 1912-es monszun egyik délutánján a vastagbőrűek iránti közös
érdeklődésük összeboronálta Flynnt és Rasidot Zanzibar arab negyedében.
Ültek El Keb üzletének hátsó szobájában, és piciny rézgyűszűkből itták a teát.
A forró italtól Flynn O'Flynn a szokottnál is jobban verítékezett. Nyirkos
forróság ülte meg a szobát, még a legyek is bágyadt merevségben tapadtak
az alacsony mennyezethez.
– Ide hallgass, Kebby, csak annyi kell, hogy kölcsönadd az egyik büdös kis ladikodat, én meg
úgy telerakom agyarakkal, hogy kis híján elsüllyed.
 – Áhh – felelte óvatosan El Keb, és tovább suhogtatta arca előtt a pálmalevél
legyezőt. Ábrázata egy gyanakvó papagájéra hasonlított, a loncsos kecskeszakálltól eltekintve.
– Hát cserbenhagytalak én már téged? – szegezte neki Flynn támadólag, és
orra hegyéről egy verítékcsöpp pottyant amúgy is nedves ingére.
– Áhh – mondta ismét El Keb.
– Ez a terv csupa elegancia. Van benne valami nagyszerűség. Ez a terv... –
Flynn elhallgatott, és megfelelő jelzőt keresett – ...napóleoni! Cézári!
– Áhh! – mondta újra El Keb, és újratöltette teás csészéjét. Hüvelyk- és mutatóujjával finoman
fölemelte és belekortyolt, aztán beszélni kezdett. – Csupán arra volna szükség, hogy
megkockáztassam egy hatvan láb hosszú dau pusztulását? A hajó értéke... – bölcsen feltornászta az
összeget – húszezer angol font.
– Húszezer font majdnem biztos bevétel ellenében – vágott közbe gyorsan Flynn, mire El Keb
halványan, szinte álmatagon elmosolyodott.
– Ilyen magasra taksálja a nyereséget? – kérdezte.
– Ez a legszerényebb becslés. Te jó ég, Kebby! A Rufídzsi-medencében húsz éve nem sütöttek el
puskát. Tudod te piszok jól, hogy ez a Kaiser magán-vadászterülete. Úgy hemzsegnek
ott a jumbók, hogy csak fel kell hajtani őket és összeterelni, mint a birkákat. –
Flynn jobb hüvelykujja önkéntelenül behajlott és megrándult, mintha máris a
ravaszra görbülne.
– Őrültség – suttogta El Keb, de ajkának vonalát valami arányló kajánság
lágyította meg. – Fölhajózik a tengerről a Rufídzsi-folyóra, kitűzi az Union
Jacket a delta egyik szigetén, és német elefántcsonttal rakja meg a daut.
Őrültség.
– A németek egyik szigetet sem annektálták hivatalosan. Mire Berlin elküldi Londonnak
az első sürgönyt, már ott se vagyok. Ha tíz fegyveresem vesz részt a
vadászatban, két hét alatt megpakoljuk a daut.
– A németek egy hét alatt odaérnek valami hadihajóval. A Blücher felfűtott kazánnal
várakozik Dar es Salaamban. Nehéz cirkáló, kilenchüvelykes ágyúkkal.
– A brit zászló oltalmában hajózunk. Hozzánk se mernek nyúlni... a nyílt tengeren semmiképp...
amíg a dolgok így állnak Anglia és Németország között.
– Mr. O'Flynn, mindeddig azt hittem, ön az Amerikai Egyesült Államok polgára.
– Hát hogy a fenébe ne volnék az. – Flynn kihúzta magát, egy kicsit büszkébb lett a tartása.
– A daunak pedig angol kapitány kell – mélázott El Keb, és töprengve simogatta a szakállát.
– Jézus Mária, Kebby, csak nem gondoltál olyan hibbantnak, hogy magam akarom
bekormányozni azt a daut a deltába? Majd találok rá valakit. Meg arra is, hogy
kifelé meg elhajózzon a német császári flotta orra előtt. Ami engem illet, én
gyalog megyek oda a portugál-mozambiki támaszpontomról, és gyalog is
megyek vissza.
– Bocsásson meg. – El Keb ismét elmosolyodott. – Alábecsültem önt. –
Gyorsan fölállt. Nagy, drágakövekkel kirakott tőrének ragyogása némileg
elhomályosult bokáig érő köntösének mosatlan fehérje mellett. – Mr. O'Flynn,
azt hiszem, tudok egy embert, aki éppen alkalmas kapitánynak a maga
daujára. Előbb azonban arra van szükség, hogy módosítsuk az illető anyagi
helyzetét a célból, hogy hajlandó legyen elfogadni állásajánlatunkat.
2.
Az arany sovereignnel teli bugyelláris volt a középpont, amely körül megfordult
Sebastian Oldsmith életének szelíd zűrzavara. Atyja ajándékozta neki, miután
Sebastian bejelentette, hogy Ausztráliába szándékozik hajózni, s ott majd
szerencsét próbál a gyapjúszakmában. Ez az erszény vigasztalta a hosszú
hajóúton Liverpooltól a Jóreménység fokáig, ahol is a kapitány minden teketória nélkül partra
tette, mert Sebastian kalamajkába keveredett egy lánnyal, akinek apja a végett utazott Sydneybe,
hogy átvegye tisztét mint Új-Dél Wales kormányzója.
Az aranyérmék – fokozatosan csökkenő mennyiségben – megmaradtak mellette a
Zanzibárig tartó balszerencse-sorozat közepette. Itt aztán egy ütött-kopott
szobában arra ébredt hőségtől bódult álmából, hogy a bugyellárisnak és
tartalmának se híre, se hamva, továbbá nem találja az ajánlóleveleket,
amelyeket apja írt néhány fontosabb sydneyi gyapjútőzsérnek.
Ahogy ott ült az ágy szélén, Sebastianban földerengett, hogy a levelek
úgysem érnének sokat Zanzibarban. Növekvő elképedéssel gondolta végig az
eseményeket, amelyek eredetileg választott útvonalától oly messzire
vetették. Homloka lassan összeráncolódott a gondolkodás erőfeszítésétől.
Magas, értelmes, filozófusi homlok volt, fényes fekete fürtök pompás tömege
koronázta; szeme sötétbarna, orra hosszú, és egyenes, álla határozott, szája
érzékeny. A huszonkét éves Sebastian arca olyan volt, mint egy fiatal oxfordi
professzoré, s ez talán bizonyítja, mennyire félrevezető lehet a küllem. Akik
elég jól ismerték Sebastiant, meglepődtek volna, ha tudják, hogy Ausztráliába
indulva végül is egész közel kötött ki úticéljához.
Mikor felhagyott az elmetornával, amelytől máris enyhén megfájdult a feje,
Sebastian fölállt az ágy széléről és lábikráját verdeső hálóingében harmadszor
is nekilátott a hotelszoba tüzetes átkutatásának. Bár az erszényt a múlt este,
mielőtt lefeküdt, a matrac alá tette, most kiürítette a vizeskancsót, és
reménykedőn belekémlelt. Kicsomagolta útitáskáját, és kirázta az összes
inget. Bemászott az ágy alá, belekotort a rothadó padlódeszkák minden
lyukába, és csak azután hagyta, hogy úrrá legyen rajta a kétségbeesés.
Megborotválkozott, nyállal fölkente magán a poloskacsípéseket. Fölvette háromrészes öltönyét,
amelyen már megmutatkoztak az úti fáradtság jelei, majd kikefélte keménykalapját, jobb kezébe
fogta sétapálcáját, útitáskáját a másikba kapta, és lement a lépcsőn a Hotel Royal
forró, ricsajos halljába.
– Képzelje – üdvözölte a lehető legderűsebb mosollyal a pultnál álló pöttöm
arabot –, képzelje, úgy látszik, elveszett a pénzem.
A helyiségre csend zuhant. A pincérek, akik tálcákkal igyekeztek a szálloda verandája felé, most
lassítottak és megálltak. Minden fej Sebastian felé fordult, éppolyan ellenséges kíváncsisággal,
mintha azt jelentette volna be, hogy enyhe leprás rohama van.
– Merem feltételezni, hogy ellopták – fűzte hozzá vigyorogva Sebastian. – Csúnya
pech, nem mondom.
A csöndnek vége szakadt, fölnyílt az iroda gyöngyfüggönye, és az indiai tulajdonos kirobbant a
hallba. Harsányan ezt kiáltotta: – Mi lesz a számlával, Mr. Oldsmith?
– Ó, a számla. Nos hát, nem kell idegeskedni. Úgy értem, izé, az ilyesmi nem segít, ugye nem?
A tulajdonos viszont nagyon ideges lett. Sértett, fájdalmas jajkiáltásai elérték
a verandát, ahol tucatnyi vendég már megkezdte napi harcát a hőség és a
szomjúság ellen. Betódultak a hallba, és érdeklődéssel figyelték, mi történik.
– Tíz nappal tartozik. Majdnem száz rúpia.
– Igen, tudom, csuda egy balszerencse. – Sebastian kétségbeesetten vigyorgott, amikor is új hang
csatlakozott a morajhoz.
– Egy pillanat. – Sebastian és az indus egyszerre fordult a széles ábrázatú, középkorú férfi felé,
akinek szavaiban kellemesen vegyült az amerikai meg az ír hanglejtés. – Jól hallottam, Mr.
 Oldsmithnek hívják?
– Pontosan hallotta, uram. – Sebastian ösztönösen tudta, hogy szövetségesre akadt.
– Micsoda szokatlan név. Csak nem fűzi rokonság Mr. Francis Oldsmithhez, aki
gyapjúkereskedő az angliai Liverpoolban?
– Uramisten! – kiáltott fel örömében Sebastian. – Ön ismeri az én jó atyámat?
– Hogy ismerem-e Francis Oldsmithet? – Flynn könnyedén elkacagta magát, aztán észbe kapott.
Az ismeretség a levélpapír fejlécére korlátozódott. – Nos, éppenséggel nem mondhatnám, hogy
személyesen ismerem, de annyit, azt hiszem, elmondhatok, hogy ismerem a személyét. Hajdan
magam is a gyapjúszakmában dolgoztam. – Flynn a szállodatulajdonoshoz fordult. Áradt
belőle a gin gőze, valamint a baráti jószándék. – Ugye, százrúpiás összeget
említett?
– Ennyi a summa, Mr. O'Flynn. – A tulajdonost nem volt nehéz megnyugtatni.
– Iszunk egyet a verandán, Mr. Oldsmith meg én. Oda majd kihozhatja a számlát. – Flynn két
sovereignt helyezett a pultra; ezek az érmék nemrégen még Sebastian
matraca alatt nyugodtak. Sebastian föltámasztotta csizmáját a veranda
alacsony mellvédjére, és poharának pereme fölött elnézte a kikötőt. Nem volt
ivós fajta, de tekintettel Flynn O'Flynn gyámkodására, nem utasíthatta vissza
bárdolatlanul a vendégszeretetet. Az öbölben található vízi járművek száma
csodálatos módon megsokszorozódott. Ahol az előbb még csak egyetlen
tömzsi kis dau manőverezett befelé az öböl bejáratán, most három azonos
küllemű hajó úszott szabályos alakzatban. Sebastian behunyta fél szemét, és
miután szívósan igyekezett fókuszálni a másikat, a hármat sikerült egyre
csökkentenie. Megörült a sikernek, s figyelmét új barátjára és üzletfelére
fordította, aki az imént ily hatalmas mennyiségű gint erőltetett belé.
– Mr. O'Flynn – mondta kemény elszánással, bár a szavai kissé kásásak voltak.
– Felejtsd el a mister-t, hívjál Flynn-nek. Egyszerűen csak Flynn-nek. Rímel a
ginre.
– Flynn – mondta Sebastian. – Nincs ebben semmi... na szóval, nincsen ebben semmi furi dolog?
– Hogy érted ezt a furit, fiam?
– Úgy értem... – és Sebastian egy kicsit elpirult. – Nincsen semmi illegális ebben a dologban?
– Bassie. – Flynn bánatosan csóválta a fejét. – Minek nézel engem, Bassie. Azt hiszed, fiam,
hogy csaló vagyok, vagy más efféle fajzat?
– Jaj, nem, hát persze hogy nem, Flynn. – És Sebastian egy árnyalattal még jobban elvörösödött.
Én csak arra gondoltam... szóval ez a rengeteg elefánt, amit lelövünk. Ez biztosan valakinek a
tulajdona. Nem német elefántok ezek?
– Bassie, szeretnék mutatni neked valamit. – Flynn letette poharát, és
kotorászni kezdett hervadt trópusi öltönye zsebében, majd előhúzott egy
borítékot. – Ezt olvasd, fiam!
Az olcsó levélpapír tetején ez a felzet volt olvasható: – "Kaiserhof, Berlin. Kelt 1912. június 10-
én", a levél szövege pedig így szólt:
Kedves Mr. Flynn O'Flynn! Kezdek aggódni, mert az a rengeteg sok elefánt odalent a Rufídzsi-
medencében megeszi az összes füvet és széttapossa a fákat meg mindent, úgyhogy ha van
ideje, legyen szíves odamenni és lőjön le párat, mert megeszik a füvet és
széttapossák a fákat meg mindent.
Maradtam tisztelettel
III. Villmos Kaiser,
Németország császára
Halvány zavar formálódott a Sebastian koponyáját betöltő ginfellegek mögött. –
Miért írt magának?
– Azért, mert tudja, hogy ezen a nyavalyás világon én vagyok a legeslegjobb elefántvadász.
– Az ember, ugye, azt hinné, hogy jobban fogalmaz angolul – dünnyögte Sebastian.
– Mi a baj az angolságával? – tudakolta harciasán Flynn. Beletelt egy kis időbe, míg
megfogalmazta a levelet.
– Szóval, arra gondolok, hogy megeszik az összes füvet... kétszer mondja.
– Hát jusson eszedbe, hogy a Kaiser német. A németek nem írnak túl jól angolul.
– Hát persze! Erre nem is gondoltam. – Amint fölemelte a poharát, Sebastianen látszott a
megkönnyebbülés. – Hát akkor jó vadászatot!
– Erre iszok – és Flynn fölhajtotta, ami a poharában maradt.
3.
Sebastian két kézzel markolta a dau fából ácsolt mellvédjét, és a tucatnyi mérföldre sötétlő
afrikai szárazföldet bámulta. A monszun szél sötét indigószínűre borzolta a
tengert, és hullámtarajpermettel hintette be a fiatalember arcát. Az óceán
tiszta, sós szagánál erősebb volt a mangróvemocsarak gyalázatos bűze –
mintha valami állat kimúlt volna a ketrecében. Sebastian undorodva
szimatolta, miközben egyre fürkészte a part keskeny zöld vonalát, hátha talál
bejáratot a Rufidzsi delta útvesztőjébe.
Fintorogva próbálta rekonstruálni agyában az Admiralitás térképét. A Rufidzsi negyven mérföld
széles, tucatnyi ágra oszló deltában érte el a tengert, és ötven, de lehet, hogy
száz kis szigetet kanyarított ki a szárazföldből.
Dagálykor tizenöt mérföldet hömpölygött visszafelé a víz, el a mangróvefák
mellett, a hatalmas, füves ingoványokig. Itt, a vizenyős réteken találtak
menedéket az elefántcsordák a vadászok puskái meg nyilai elől. Oltalmazta
őket a császári parancs és a borzasztó terep.
A gyilkos küllemű haramia, aki a dau fedélzetén parancsnokolt, dallamos
utasítások sorát eresztette ki a száján. Sebastian megfordult, és figyelte,
hogyan hajtják végre a bonyolult manővert a nehézkes járművel. A
félmeztelen matrózok érett gyümölcsként potyogtak le a kötélzetről, s a
hatvan láb hosszú vitorlarúd körül kezdtek nyüzsögni. Mezítlábas talpak
csattogtak a mocskos deszkákon, hátralódították a vitorlarudat, aztán megint
előre. A dau nyekergett, mint egy köszvényes vénember, fáradtan szélbe
fordult, és orrával a szárazföld felé bökött. A hirtelen irányváltás – a
mocsárszaggal és a felkavarodó fenékvíz bűzével együtt igen mély hatást gyakorolt
Sebastianra. Ökle a mellvédre szorult, homlokán kiütött a verejték, mintha sok pici vízhólyag
pattant volna föl rajta. Sebastian kihajolt, és a legénység harsány buzdítására újból áldozott a
tenger isteneinek. Még akkor is ernyedt hódolattal hasalt a korláton, amikor a dau
meglódult és átsiklott a bejárat örvénylő vizén, majd továbbhaladt, bele a
Rufidzsi delta legdélibb ágának csöndességébe.
Négy nap telt el. Sebastian a fedélzetre kiterített bokharai szőnyegen foglalt
helyet, törökülésben a dau kapitányának oldalán. Jelbeszéddel egymás
tudtára adták, hogy a leghalványabb sejtelmük sincs, hol vannak. A dau egy
szűk vízi ösvényen horgonyzott. A folyóágat torzzá csavarodott
mangróvetörzsekkel szegélyezték. Az elveszettség érzése újdonság volt Sebastian
életében, mégis elfogadta, igaz, lehangoltan. A daukapitány azonban – aki olyan biztonsággal
hajózott Adentól Kalkuttáig, onnan meg vissza Zanzibárig, ahogy más a kerti árnyékszékét keresi
föl – nem volt ennyire sztoikus. A mennyboltra emelte szemét, és azért fohászkodott
Allahhoz, hogy járjon már közbe annál a dzsinnél, aki ezt a bűzös labirintust
őrzi, aki furcsa, természetellenes módon enged folyást a vizeknek, aki
megváltoztatja az összes sziget formáját, és iszapos padokat vet az útjukba.
Úgy megindította saját ékesszólása, hogy a korláthoz ugrott, és dühödt
kihívást intézett a kókadozó mangróvefákhoz, mire íbiszcsapatok szálltak föl
és kezdtek körözni a dau fölött, a forró párában. Aztán visszahanyatlott a
szőnyegre, és komor, rosszindulatú tekintetét Sebastianra szegezte.
– Tudja, ez igazából nem az én hibám – fészkelődött Sebastian a tekintet
tüzében. Aztán még egyszer, újra elővette a haditengerészeti térképet,
kiterítette a fedélzeten, és ujjával arra a szigetre mutatott, amelyet Flynn O'Flynn
jelölt ki találkozóhelynek, és bekarikázott kék ceruzával. – Mert hát inkább maga ért ahhoz, hogy
megtalálja ezt a helyet. Mégiscsak maga a navigátor, ugye?
A kapitány haragosan a fedélzetre köpött, mire Sebastian elpirult.
– Hát az ilyesmivel nem jutunk sokra. Próbáljunk meg úriember módjára viselkedni.
Ekkor a kapitány a torka legmélyéről krákogott fel egy sárga nyálkacsomót,
és odapökte Sebastian térképére, éppen,a kék ceruzakarikára, majd talpra
kászálódott, és odaballagott a pupában gunnyasztó matrózok csoportjához.
Gyorsan sötétedett, és míg Sebastian fejét körbezümmögték a szúnyogok,
mint valami híg köd, a fiatalember az arabok susmutolását hallgatta. Észlelte
a dau túlsó végéből feléje küldött pillantásokat. Úgyhogy amikor az éjszaka
elnyelte a hajót, akár egy fekete gőztorlasz, Sebastian védekező állásba
helyezkedett az előfedélzeten, és várta a támadást. Fegyvere a tömör ébenfa
sétapálca volt. Keresztbe rakta ölében, és ült a mellvédnek dőlve, míg teljesen
be nem sötétedett, aztán nesztelenül arrébb mozdult, és lekuporodott az árboc tövéhez gurított
egyik vizeshordó mellé.
Nem jöttek egyhamar. A fele éjszaka ráment, mire meghallotta a meztelen talpak surranását a
deszkán. Az éjszaka tökéletes feketeségét mocsári hangzavar töltötte meg: békák brekegése és
tülkölése, tompított rovardöngés, olykor egy víziló horkantása, toccsanása. Sebastian nemigen
tudta eldönteni, hányan jönnek ellene. A hordó mellett guggolva hasztalan méregette szemét a
vaksötétbe. Fülét megpróbálta úgy hangolni, hogy kiszűrje a mocsári zörejeket, és
csak azokat a halk neszeket fogadja be, melyek most a fedélzeten közeledtek
felé.
Bár Sebastian sohasem hágott tudományos magaslatokra, annak idején
félnehézsúlyú bokszoló volt a rugbyi csapatban, sőt az előző krikettszezonban
Sussex grófság legjobb ütőjátékosa lett. Bármennyire félt tehát, a testi
ügyességébe vetett bizalma most sem hagyta cserben. Félelme sem az a fajta
volt, amelyik langyos olajként tölti meg az ember gyomrát, és kocsonyát
csinál a jelleméből, hanem éppenséggel fölajzotta, olyannyira, hogy minden izma a robbanás
határán remegett. Guggolt az éjszakában, közben kinyúlt a sétabotjáért, amelyet a fedélzetre
fektetett maga mellé. Keze egy zöld kókuszdióval megtömött jókora zsákba ütközött – ez is a
fedélzeti rakomány része volt. Azért hozták magukkal, hogy a kókusztejjel
kiegészítsék a szűkös édesvízfejadagot. Sebastian gyorsan föltépte a zsák
száját, és tenyerébe fogta az egyik kemény, gömbölyű gyümölcsöt.
– Nem áll úgy kézre, mint egy krikettlabda, de... – mormogta, és talpraugrott. Rövid
nekifutás után éppolyan jól szervált, mint tavaly, amikor tönkretette a
yorkshire-iak első menetét. Ugyanígy jártak az arabok is. A süvítő kókuszdió
nekicsapódott az egyik közeledő orgyilkos koponyájának, erre a többiek
zavarodottan meghátráltak.
– Most a férfiakat küldjétek – bömbölte Sebastian, és egy gyors lövéssel siettette a
visszavonulást.
Kiválasztott egy újabb kókuszt, és már azt is majdnem elröpítette, amikor a tatban valami villant,
csattant, és valami elfütyült Sebastian feje fölött. Sietve lebukott a kókuszos zsák mögé.
– Úristen, ezeknek puskájuk van! – Sebastiannak eszébe jutott a vénséges,
elöltöltős Jezail, amit a kapitány oly szeretőn fényezgetett az első napon,
miután kifutottak Zanzibárból. Érezte, hogy most már csakugyan elönti a méreg.
– Szabályosan verekedj, te mocskos disznó! – üvöltötte.
Némi szünet következett, míg a daukapitány elvégezte a puska
megtöltésének bonyolult műveletét. Aztán mintha ágyú dördült volna, láng
csapott ki a csőből, és újabb golyó süvített el Sebastian feje fölött.
A hajnal előtti sötét órákban vígan röpdöstek a sértések és a szidalmak, a
kókuszok és a töltények. Sebastian nemcsak hogy tartotta hadállását, de négy
fájdalomüvöltést és egy sikolyt is a kalapja mellé tűzhetett, miközben a dau
kapitánya csak annyit ért el, hogy szétlőtte a vitorlakötélzet jó részét. De
ahogy világosodott, úgy csökkent Sebastian helyzeti előnye. Az arab kapitány
célzóképessége annyira megjavult, hogy Sebastian az idő legnagyobb részét
már a kókuszos zsák mögött guggolva töltötte. Majdnem teljesen kiszállt
belőle minden erő. Jobb karja és válla kegyetlenül fájt, és már hallotta, hogyan
hatolnak előre lopva az arabok, hogyan osonnak a fedélzeten búvóhelye felé.
Napvilágnál körül tudják venni, és a számbeli fölényük elég ahhoz, hogy
legyűrjék.
Miközben erőt gyűjtött az utolsó összecsapáshoz, Sebastian kibámult a
reggelbe. A vörös hajnal dühödten, szépségesen tört át a mocsári párázaton, a
víz rózsásan fénylett, a mangróvefák fenyegetően sötétlettek a hajó körül.
Valami megcsobbant, messzebb a deltaágban. Talán egy vízimadár.
Sebastian minden érdeklődés nélkül arra nézett, aztán megint csobbanást
hallott, aztán megint. Megrezzent, egy kicsit kihúzta a derekát. Túl szabályos
volt a hang, nem lehetett se madár, se hal.
Aztán a folyókanyaron túlról, a mangróvefal mögül sietős evezőcsapásokkal
elősiklott egy fatörzsből vájt kenu. Az orrában – hóna alatt kétcsövű
elefántlövő puskával, vöröslő képpel, szájából kimeredő cseréppipával – ott
állt Flynn O'Flynn.
– Mi az ördög folyik itt? – ordította. – A fenébe, csak nem háborúztok itt nekem? Már egy hete
várok rátok.
– Vigyázz, Flynn! – üvöltötte neki Sebastian. – Ennek a disznónak puskája van.
Az arab kapitány közben talpra szökkent, és bizonytalanul körülnézett. Már rég megbánta
ama késztetését, hogy megszabaduljon az angoltól és eliszkoljon ebből a
pokoli mocsárból. Rossz előérzete most mélységesen beigazolódott. Minthogy
már elkötelezte magát, csak egy út maradt a számára. Vállához emelte a
Jezailt, és célba vette a kenuban álló O'Flynnt. Amikor eldördült a fegyver, a
csőből hosszú, szürke lőporfüstcsóva tört elő, s a lövedék nyomában
valóságos szökőkút tört a magasba, valahol a kenu mögött. A lövés
visszhangját elnyomta O'Flynn puskájának horkanása. Az amerikai úgy lőtt,
hogy ki sem vette szájából a pipát. A keskeny kenu vészesen megingott,
mikor visszarúgott a fegyver.
Egy nehéz puskagolyó fölkapta az arab kapitány cingár testét, ruhája úgy
rezgeti, mint egy öreg papírlap, turbánja leröpült a fejéről és még a levegőben
széttekeredett, miközben a kapitány átröpült a mellvéden. Magasra csapódott
körülötte a víz. Arccal lefelé úszott, a megrekedt levegő felfújta köntösét,
aztán lassan elsodorta a lusta vízáram. A legénység döbbenten és szótlanul
állt a mellvédnél. Nézték, hogyan távozik a parancsnokuk.
Aztán mintha megfeledkezett volna a hibátlan kivitelezésről, O'Flynn
ingerülten fölnézett Sebastianra, és azt üvöltötte: – Egy hetet késtél. Egy
nyavalyát se tudtam csinálni, amíg ide nem értél. Most már húzzuk fel a zászlót,
és lássunk munkához!
4.
Flynn O'Flynn szigetének hivatalos bekebelezésére másnap reggel, tűrhetően
hűvös időben került sor. Beletellett néhány óra, míg Flynn meg tudta győzni
Sebastiant arról, hogy a szigetet muszáj elfoglalni a Brit Korona nevében, és
ez is csak így sikerült, hogy Sebastiannak kiosztotta a birodalomalapító
szerepét. Hízelgő összehasonlítást tett az indiai Clive és a liverpooli Sebastian
Oldsmith között.
A következő gond a névválasztás volt. Ez némi angol-amerikai villongáshoz
vezetett, mert Flynn O'Flynn indulatosan kardoskodott a "New Boston" név mellett. Sebastiant ez
iszonyattal töltötte el, és mindinkább felizzott benne a hazafias hév.
– Álljon meg a menet, öregfiú – berzenkedett.
– Miért, mi a baj vele? Tessék, mondd meg, mi a baj vele?
– Hát először is, ez Ő Brit Királyi Felségének egyik külbirtoka lesz.
– New Boston – mondta újfent O'Flynn. – Jól hangzik. Nagyon jól hangzik.
Sebastian beleborzongott a gondolatba. – Azt hiszem, ez... nem egészen illene rá. Úgy értem,
Boston volt az, ahol azt a teacirkuszt csinálták, tudod.
A vita annál dühödtebben tombolt, minél inkább csökkentette Flynn a
ginesüveg folyadékszintjét. Végül Sebastian fölkelt a dau kabinjának
szőnyegéről. Szeméből csak úgy sütött a hazafias felháborodás. – Legyen
szíves, uram, kilépni a kabinból – formálta gondosan a szavakat az idősebb
férfi fölé magasodva –, hogy elintézhessük ezt a kérdést. – A kihívás
méltóságát csak az csorbította, hogy a fülke alacsony mennyezete miatt
Sebastian kénytelen volt meggörnyedni.
– Ember, én csontostul megeszlek.
– Uram, ez az ön véleménye. Figyelmeztetnem kell azonban, hogy nagy tekintélynek örvendek
mint kisnehézsúlyú ökölvívó.
– Affenébe – Flynn fáradtan megcsóválta a fejét és kapitulált. – Mit számít az, hogyan hívjuk ezt
a helyet, az ír anyja keservit. Ülj le, a jó ég áldjon meg. Na! Igyunk a nevére. Mindegy, minek
akarod hívni.
Sebastian leült a szőnyegre, és elfogadta a bögrét, amit Flynn most felé
nyújtott. – Akkor hát elkereszteljük......- drámai hatásszünetet tartott – elnevezzük
New Liverpoolnak –, és megemelte a bögrét.
– Nézd – mondta Flynn –, citromfejű létedre nem is vagy rossz fiú –, az éj
hátralévő részét pedig arra szánták, hogy megünnepeljék az új gyarmat
születését.
Hajnalban a birodalomépítőket partra fuvarozta Flynn két fegyverhordozója.
A kenu New Liverpool keskeny, iszapos parti sávján futott szárazföldre, s a
hirtelen megállás mindkettejüket kizökkentette egyensúlyukból. Gyengéden
egymásra borultak a vízi jármű alján, és az evezősöknek kellett partra segíteni
őket.
Sebastian gálaruhát öltött az alkalomra, de ferdén gombolta be a mellényét, és miközben
 körülnézett, egyre csak azt rángatta.
Ilyenkor, dagály idején New Liverpool körülbelül száz yard hosszú volt, és fele olyan széles.
Legmagasabb pontja alig tíz lábra emelkedett a Rufídzsi folyó szintje fölé. A
torkolattól tizenöt mérföldre a vizet alig-alig fehérítette meg a só, ritkásabban
nőttek a mangrovék, átadták helyüket a magas, zsombékos elefántfűnek és a
karcsú palackpálmáknak.
Flynn fegyvervivői és hordárai megtisztítottak egy kis területet a part fölött, és
az egyik pálmafa körül fölépítettek egy tucat fűkunyhót. Halott pálma volt,
koronalevelei rég elszáradtak. Flynn megpróbált rámutatni imbolygó ujjával.
– Zászlópózna – mondta kásásán, megfogta Sebastian könyökét, és a fa felé terelte a fiút.
Sebastian jobbjával a mellényét ráncigálta, baljával meg a föltekert Union Jacket szorongatta.
Flynn az imént nyomta kezébe a zászlót. Aztán fölnézett a karcsú fatörzsoszlopra, és érezte, hogy
felbuzog benne a honfilelkesedés.
– Hagyjál – motyogta, és lerázta magáról Flynn terelgető kezét. – Ezt
tisztességesen kell végrehajtani. Ünnepélyes alkalom – nagyon ünnepélyes.
– Igyál – kínálta oda Flynn a ginesüveget, de amikor a fiatalember elhárította, mégis inkább a
saját szájához emelte.
– Nem kéne innod a dísszemlén – fintorgott rá Sebastian. – Illetlenség.
Flynnt megköhögtette a szesz gonosz marása. Szabad kezével jó erősen
megöklözte a mellét.
– Négyszögbe kéne állítani az embereket – folytatta Sebastian. – Hogy tiszteleghessenek a
zászlónak.
– Jézusom, gyerünk már, öregem – horkant föl Flynn.
– Rendesen kell csinálni.
– Francba – vonta meg vállát lemondóan Flynn, aztán szuahéliul kiadott egy sorozat utasítást.
Flynn tizenöt kliense meglepetten, ám vidorul állt fel a zászlópózna körül, girbegurba
körben. Furcsa népség volt, vagy fél tucat törzsből jöttek össze, a
legkülönfélébb levetett nyugati ruhákba öltöztek, és minden másodiknál volt
egy-egy ősöreg kétcsövű elefántlövő puska, amelyről Flynn gondosan lereszelte a
sorozatszámot, nehogy esetleg a nyom hozzá vezessen.
– Csupa remek legény – vigyorgott rájuk Sebastian alkoholgőzös jóindulattal,
önkéntelenül is annak a brigádtábornoknak a szavait idézve, aki Rugbyban
szemlézte Sebastianék kadétfelvonulását.
– Kezdjük már a parádét – javasolta Flynn.
– Barátaim – fogott bele Sebastian engedelmesen –, azért gyűltünk ma
össze... – A beszéd kissé elnyúlt, de Flynn-nek sikerült átvészelnie a ginesüveg
csöndes szopogatásával. Aztán Sebastian végre befejezte. Zengett a hangja, s
a forró érzelem könnyei szurkálták a szemhéját: – ...Isten és ember előtt
ezennel kinyilvánítom, hogy e sziget mostantól ama dicsőséges birodalom
része, amelynek feje őfelsége V. György, Anglia királya, India császára, a Hit
Védelmezője... – hangja elbizonytalanodott, ahogy megpróbálta fölidézni a pontos titulust,
aztán a szónoklat vége ellaposodott: – meg egy csomó minden.
Csönd hullott a gyülekezetre, Sebastian pedig zavartan téblábolt. – Most mit
tegyek? – tudakolta Flynn O'Flynntől színpadias suttogással.
– Tűzd ki azt a nyavalyás zászlót.
– Á, a zászló! – kiáltotta megkönnyebbülten Sebastian, aztán tétován: – De hogyan?
Flynn hosszan mérlegelte a kérdést. – Azt hiszem, fel kéne másznod a pálmafára.
A fegyverhordozók éles buzdító rikoltásainak kíséretében, az alant szitkozódó
Flynn segítségével, aki fölfelé lökdöste a talpát, New Liverpool
kormányzójának sikerült tizenöt láb magasra eljutnia. Ott rögzítette a zászlót,
majd leereszkedett a pálmatörzsről, de olyan A gyorsan, hogy mellényéről
leszakadtak a gombok, és kibicsaklott a bokája. Miközben elszállították az
egyik fűkunyhóba, az "Isten, óvd a király"-t énekelte gintől, fájdalomtól és
hazafiságtól el-elcsukló hangon.
Itt-tartózkodásuk hátralévő napjaiban az Union Jack félárbocon lobogott a tábor
fölött.
A sziget bekebelezésének hírét két vakamba halász indította útnak, de tíz
teljes napba tellett, míg elért a Német Birodalom előretolt állásáig, a száz
mérföldre innét fekvő Mahengébe.
5.
Mahenge a parti síkság fölött, bozótos vidéken épült. A helység összevissza négy kereskedelmi
bázisból állt. A tulajdonosok indiaiak voltak –, valamint a német bomából.
A német boma terjedelmes, zsindelyes fedelű kőépület volt, tágas verandák
vették körül, fölöttük buján terjengtek a bíbor bougainvilleák. A ház mögött
állt az afrikai aszkárik laktanyája és itt terült el a gyakorlótér is, az épület előtt
pedig magányos zászlórúdon lengett a császárság fekete fehér-vörös
lobogója. Porszem volt ez a bozótország végtelenségében, de akkora területet
kormányoztak innen, mint Franciaország. A terület délen a Rovuma folyóig és Portugál-
Mozambik határáig nyúlt, keleten az Indiai-óceánig, nyugaton Sao Hilling és a Mbeya-hátságig.
Ebben az erődben uralkodott a Déli Tartomány német főbiztosa. Korlátlan
hatalma fölért egy középkori rablóbáróéval. A császár kinyújtott karjaként –
fogalmazzunk mértéktartóbban kisujjaként – csak a Dar es Salaamban székelő
Schee kormányzónak tartozott felelősséggel. Dar es Salaam azonban
gyötrelmesen hosszú mérföldekre volt innen. Schee kormányzót pedig,
elfoglalt férfiú lévén, nemigen lehetett apró-cseprő ügyekkel zavarni. Ameddig
Herman Fleischer főbiztos úr beszedte az adókat, úgy szedhette, ahogy neki
tetszett; bár a déli tartomány nagyon kevés lakójának tetszettek a módszerei.
Amikor a New Liverpool brit bekebelezéséről hírt hozó futár fölkecmergett az
utolsó dombhátra, és a tövises akácfákon át meglátta Mahenge parányi
épületcsoportját, Herr Fleischer éppen végzett az ebédjével.
Jókora étvággyal megáldott ember volt, így hát ebédje hozzávetőleg két font
Eisbeinből, disznólábból állt, ugyanennyi savanyúkáposztából, egy tucat
burgonyából, és ez mind vastag lében úszott. Miután felajzotta ízlelőbimbóit,
nekilátott a kolbásznak. A kolbászt hetente hozta a gyorsfutár az északon
fekvő Dodomából, s egy zseniális mester készítette, egy vesztfáliai
bevándorló, aki a Fekete-erdő ízeit varázsolta a töltelékbe. A kolbász és a
cserépkorsóban hűlő Hansa sör édes nosztalgiát ébresztett Herr Fleischerben.
Szorgosan evett, bár nem túl csöndesen, és e roppant mennyiségű élelem –
foglyul ejtve a zubbony és a bricsesz alatt – oly nagy nyomást fejtett ki, hogy
a főbiztos arcán és nyakán csak úgy folyt a verejték, ezért kénytelen volt
szabályos időközönként megállni az evésben és felitatni az izzadságot.
Amikor végül fölsóhajtott és hátrahanyatlott székében, halkan fölnyivogtak
alatta a bőrszíjak. A bennrekedt gáz buborékja utat talált a kolbászon át, és
szelíden kitört az ajka közül. Fleischer megízlelte, nagy boldogságában újra
felsóhajtott, és a veranda mély árnyékából kisandított az unalmasán vibráló, vakító
napfénybe.
 És akkor meglátta a közeledő futárt. A férfi elért a veranda lépcsőjéhez, s ott
lekuporodott a napban, ágyékkötőjét illendően felhúzva a lába közé. Teste
feketén csillogott az izzadságtól, lábát azonban finom por lepte térdig,
mellkasa dagadt-apadt, ahogy beitta a híg, forró levegőt. Szemét a földre
sütötte, hiszen nem pillanthatott Bvana Mkubára, amíg az tudomásul nem
vette jelenlétét.
Herman Fleischer borongva nézte a feketét, jókedve elillanóban volt, mert már a
délutáni sziesztán járt az esze, s a futár tönkretette a dolgot. Elnézett a déli
dombok fölött lebegő alacsony felhőre, és kortyolt egyet a sörből. Aztán
kiválasztott egy füstölőt az előtte álló dobozból, és meggyújtotta. A füstölő
lassan, egyenletesen égett, s ez kicsit visszaadta Fleischer jókedvét. Egész
rövidre feketedtt a pálcika, mielőtt Fleischer átpöckölte a csonkját a veranda
mellvédjén.
– Beszélj – mordult föl, mire a futár fölemelte szemét, és rettegő bámulattal
meredt a főbiztos gyönyörűséges és méltóságos személyére. Noha ez
előírásos csodálat volt, azért mindig ébresztett némi halvány örömöt Herr
Fleischerben.
– Látlak, Bvana Mkuba – Nagy Úr –, mire Fleischer kissé oldalvást hajtotta fejét. – Üdvözletet
hozok neked Kalanitól, a Rufidzsi menti batják főnökétől. Apjának tekint téged, s
a hasán csúszik előtted. Elvakítja szépségével hajad sárgasága és tested
roppant kövérsége.
Herr Fleischer bosszúsan megrezzent a karosszékben. A testsúlyára utaló kijelentések, bármilyen
jó szándékúak voltak is, mindig fölidegesítették. – Beszélj – ismételte.
– Ezt mondja Kalani: Tíz napkeltével ezelőtt hajó érkezett a Rufidzsi
deltájában, és megállt Indzsánál, a Kutyák Szigeténél. A hajóval emberek
jöttek, házakat építettek a szigeten, és a házak fölé, egy elszáradt pálmafára
felkötözték az inszingizek lepedőjét, amely kék és fehér és vörös, és
keresztben kereszt látható rajta.
Herr Fleischer nagy nehezen fölegyenesedett a székében, és a futárra meredt. Rózsás arcán
lassanként vörös és bíbor erek hálózata tűnt elő.
– Kalani azt is mondja: Amióta megjöttek, a puskáik szája szüntelenül beszél
a Rufídzsi partján, és nagy pusztulás van az elefántok között, így hát
délidőben az eget elsötétítik a húsra gyülekező madarak.
Herr Fleischer már rázkódott a székében, torkában megakadt a szó, és a feje
akkorára dagadt, hogy félő volt, egyszer csak szétbuggyan, mint valami
túlérett gyümölcs.
– Kalani így folytatja: Két fehér ember van a szigeten. Az egyik férfi nagyon sovány és fiatal,
ezért hát nem fontos. A másik fehér embert Kalani csak messziről látta, de a férfi
arcának pirosságából és testességéből Kalani jól tudja a szívében, hogy ez az
ember: Fim.
A név hallatára Herr Fleischer visszanyerte hangját, bár a kifejezőképességét
nem – akkorát bömbölt, mint egy üzekedő bika. A futár arca megrándult, mert
tudta, hogy ha Bvana Mkuba így ordít, hamarosan csoportos akasztás
következik.
– Őrmester! – A második üvöltésnek már volt értelme. Herr Fleischer talpra
ugrott, s kínlódva próbálta becsatolni a derékszíját.
– Rasch!– hördült föl ismét. O'Flynn megint német felségterületen van;
O'Flynn megint német elefántcsontot rabol – és ezt a sértést megtetézi azzal,
hogy a Kaiser birtokára kitűzi az Union Jacket.
– őrmester, hol az istennyilában van? – Kövér termetéhez képest bámulatos
gyorsasággal rohant végig a hosszú verandán. Amióta csak három éve megérkezett Mahengébe, a
Flynn O'Flynn név elég volt ahhoz, hogy elrontsa étvágyát, és az epilepsziához roppantul hasonló
állapotba kergesse.
A veranda sarkánál megjelent az aszkárik őrmestere, és Herr Fleischer épp időben
fékezett, hogy megelőzze az ütközést.
– Rohamosztagot – ordította a főbiztos, izgatott nyálfelhőt lövellve ki száján.
– Húsz embert. Teljes menetfelszerelés, száz font lőszer. Egy óra múlva
indulunk.
Az őrmester tisztelgett, és futólépésben távozott a dísszemletéren át. Egy
perccel később veszett sietséggel dalra fakadt egy trombita.
A harag fekete páráján át lassan visszatért a józan értelem Herman Fleischer agyába.
Felpúposította hátát, nehezen zihált a száján, és megpróbálta agyában feldolgozni
Kalani üzenetének mélyebb jelentőségét.
Ez bizony nem csupán egy az O'Flynn-féle lidérces iramú portyák közül. A
pimasz most felhajózott a Rufidzsi-deltán, szabályos expedíció élén, és kitűzte
a brit zászlót. Herr Fleischer gyomrát valami émelyítő érzés kezdte feszíteni,
ám ennek semmi köze nem volt a savanyúkáposztás disznólábhoz. Annyit
azért meg tudott állapítani, hogy a szeme láttára bontakozik ki a nemzetközi
konfliktus.
Meglehet, ez a lökés indítja majd el a Hazát igazi sorsának beteljesülése felé.
Fleischer nagyot nyelt izgalmában. Eggyel többször csapták arcul a Kaisert
azzal a gyűlölt zászlóval, mint kellett volna. Ami itt fortyog, az a történelem,
és az események középpontjában Herman Fleischer áll.
Kissé még remegett, amikor beszaladt az irodájába, és nekilátott, hogy
megfogalmazza Schee kormányzóhoz intézendő jelentését, amelynek nyomán
lángtengerbe borul majd a világ. Abból aztán a németség úgy kél ki, mint a
Teremtés ura.
Egy óra múlva kiügetett a bomából egy fehér szamár hátán, széles karimájú
egyenkalapját jól előrebuktatva fején, hogy megóvja szemét a vakító naptól.
Fegyveres aszkárijai masíroztak mögötte a kaptatón. Mintha skatulyából
húzták volna ki mindet, olyan jól festettek a kerek, tarkóvédős képijükben, a
frissen vasalt keki uniformisukban, egyszerre lendülő lábszárvédőjükben.
Nincs parancsnok, aki parádésabb menetet kívánhatott volna magának.
Másfél napos meneteléssel elérnek a Kilombero és a Rufidzsi összefolyásáig, ahol a főbiztos
naszádja várja őket.
Amikor eltűntek mögötte Mahenge épületei, Herr Fleischer végre
megenyhült, és engedte, hogy terjedelmes hátsója hozzáigazodjék a nyereg
formájához.
6.
– Na, világos, mi a dolgod? – kérdezte Flynn bizakodás nélkül. A nyolc nap után, amelyet
vadászással együtt töltöttek, nemigen hitte, hogy van olyan egyszerű
utasítássorozat, amelyet Sebastian meghökkentő egyéni variációk nélkül
tudna végrehajtani. – Lemész a folyón a szigetre, felrakod az agyarakat a
daura. Aztán visszajöttök az összes kenuval, és viszitek a következő
szállítmányt. – Flynn megvárta, míg a Sebastian fejében található szivacsos
állomány lassanként felszívja szavait. – És a jó ég áldjon meg, ne feledd a gint.
 – Meglesz, öreg komám. – A nyolcnapos fekete szakáll meg az orráról hámló bőr révén
Sebastian lassan már igazi agyartolvajnak látszott. A Flynntől kölcsönkapott
széles karimájú posztókalap a füléig csúszott, az elefántfű borotvaéle
megszabdalta nadrágszárát és lecsiszolta csizmájáról a glancot. Csuklóján és
a füle mögött megdagadt a lágy bőr, haragosvörös pöttyök jelezték, hol
szívták magukat tele a szomjas moszkitók. A hőség meg a szüntelen gyaloglás
miatt viszont lefogyott egy kicsit, vékonyabb lett és szívósabb.
Álltak kettesben a Rufidzsi partján a majombabfa alatt, míg a teherhordók berakták az
agyarakat a kenukba. Zöldesbíbor szag terjengett körülöttük a gőzfürdői
hőségben, ám Sebastian szinte már meg sem érezte – mert az utóbbi nyolc
napban kegyetlen pusztítást végeztek az elefántok között, s a zöld
elefántcsont bűze éppolyan ismerőssé vált számára, mint matróznak a sós
tengerillat.
– Mire holnap reggel visszaérsz, a fiúk már az elefántcsont utolját is idehozták. Tele lesz a dau,
indulhatsz vissza Zanzibárba.
– És te? Csak nem maradsz itt?
– Rossebet. Szedem a sátorfámat, megyek a mozambiki támaszpontomra.
– Nem volna egyszerűbb, ha velünk jönnél a daun? Majdnem kétszáz mérföld
a gyalogút. – Sebastian őszintén aggódott; az utóbbi napokban valósággal
föllángolt benne a Flynn iránti csodálat.
– Na, szóval, ez afféle... – Flynn tétovázott. Nem ez volt a legalkalmasabb idő,
hogy megzavarja Sebastian fejét, és szóba hozza a Rufidzsi-torkolatánál
esetleg várakozó német hadihajókat. – Vissza kell mennem a táboromba,
mert... – Hirtelen kipattant agyából a szikra.
– Mert az én szegény kislányom ott maradt egyes-egyedül.
– Neked van lányod? – Sebastianen látszott a meglepetés.
– Hogy a fenébe ne volna. – Flynn érezte, hogy váratlanul elönti az atyai gyengédség és a
kötelességtudat.
– És az én szegény kicsikém ott maradt magára.
– És mikor látjuk viszont egymást? – Sebastian elszomorodott a gondolatra,
hogy el kell válnia Flynntől, és egyedül kell megkísérelnie a célbajutást,
továbbutaznia egészen Ausztráliáig.
– Hát... – Flynn igyekezett tapintatos lenni. – Ezen még nemigen gondolkoztam. – Hazudott.
Flynn fejében folyvást ez járt az utóbbi nyolc nap alatt. Égve várta a percet, amikor mindörökre
búcsút inthet Sebastian Oldsmithnek.
– Nem lehetne... – Sebastian elpirult, amennyire naptól vörös arca engedte. – Nem társulhatnánk
valahogy? Nem dolgozhatnék neked, nem lehetnék a tanoncod, vagy ilyesmi?
Flynnek rnegrándult az arca a gondolatra. Már-már elfogta a pánik, amikor
elképzelte, hogy Sebastian folyton ott lábatlankodik a nyomában, és
rendszertelen időközökben elsüti a puskáját. – Jól van na, Bassie fiam–
csattant vaskos karja Sebastian vállán –, először visszahajózol a dauval
Zanzibárba, és az öreg Kebby El Keb kifizeti neked a részedet. Aztán írsz
nekem, jó? Ehhez mit szólsz? írsz nekem, és majd kifundálunk valamit.
Sebastian boldogan elvigyorodott. – Remek lesz, Flynn. Igazán nagyon remek.
– Akkor jó, most pedig eredj. Ne feledd a gint. Sebastian ott állt a vezérkenu
orrában, kétcsövű puskáját szorongatva, füléig csúszott posztókalapjában. A
jól megrakott vízi járművek flotillája eltávolodott a parttól, és a folyó sodrához
igazodott. A kora esti napfényben alábuktak, meg-megcsillantak az
evezőlapátok. A kenuk nyílként közeledtek az első kanyarhoz. Sebastian még
fölegyenesedve imbolygott a tцrйkeny kenuban, amikor bъcsъzуul
hбtranйzett, йs meglуbбlta puskáját  parton бllу Flynn felй.
– Az ég szerelmére, vigyázz avval a nyavalyás kacattal – üvöltötte Flynn, de
későn. A fegyver elsült, és az ellenlökés feldöntötte Sebastiant, úgy, hogy
elterült a mögötte fölhalmozott elefántcsontrakáson. A kenu vészesen
kilengett, az evezősök nagy üggyel-bajjal óvták csak meg a felborulástól.
Aztán eltűntek a kanyarban.
Tizenkét óra múlva a kenuk újra előbukkantak, ugyanebben a kanyarban, és
a parton sötétlő magányos majombabfa felé közeledtek. Könnyedén siklottak
a vízen, nem volt már bennük agyar. Az evezősök egy régi csónakosdalt
énekeltek.
A frissen borotvált, tiszta ingbe, váltó csizmába bújt Sebastian – a Flynn-nek szánt rekesz gin ott
volt a térde között – türelmetlenül méregette szemét, hátha meglátja a nagydarab amerikait.
A víz fölött feléjük kúszott a tábortűz vékony füstjének kékes indája, de senki
sem üdvözölte őket a parton. Sebastian hirtelen összevonta szemöldökét,
mert rájött, hogy megváltozott a majombabfa sziluettje. Hunyorogva, tanácstalanul
fürkészte a partot.
Háta mögött már felharsant a csónakosok első riadt kiáltása: – Allemand! –,
és Sebastian alatt elfordult a csónak.
Hátrapillantott, és látta, hogy a többi kenu is gyorsan megfordul, vissza a torkolat felé, az
evezősök rémülten kiáltoznak, nekiveselkedve küszködnek az evezőkkel.
A vezérkenu sürgősen a többiek nyomába eredt.
– Hé! – kiáltotta Sebastian az evezősök verejtéktől fényes hátának: – Mi a
csudát csináltok?
Nem feleltek, de a fekete bőrük alatt csomósodóvibráló izmok elárulták, miféle
riadalom hajtja immár egyre gyorsabban a csónakot.
– Azonnal abbahagyni! – förmedt rájuk Sebastian. – Vigyetek vissza, átokfajzatok. Vigyetek a
táborba.
Elkeseredésében fölemelte a puskáját, és megcélozta vele a legközelebbi embert. – Nem
tréfálok – ordította ismét. A bennszülött hátranézett a válla fölött tátongó
kettős feketeségbe, és félelemtől máris torz arcát most a veszett rémület
rándította még jobban görcsbe. Újabban kialakult bennük valamiféle
egészséges tisztelet Sebastian puskája iránt.
A fekete abbahagyta az evezést, a többiek egyenként követték példáját.
Sebastian fegyverének delejes pillantása megbénította őket.
– Vissza! – mondta Sebastian, és ékesszólóan szembe mutatott a folyó sodrával. A legközelebb
gubbasztó férfi vonakodva alámerítette az evezőjét, mire a kenu ismét fordulni
kezdett. – Vissza! – mondta újra Sebastian, és az evező feje megint alámerült.
A kenu óvatosan araszolt, szemben az árral, a majombabfa és az ágairól
csüngő új, groteszk gyümölcs felé.
A csónaktest fölsiklott a tömör iszapra, Sebastian partra lépett.
– Kifelé! – parancsolta az evezősöknek, és megint a puskával jelezte az
irányt. Azt akarta, hogy minél messzebb jussanak a kenutól, hiszen tudta,
hogy máskülönben elég hátat fordítani nekik, és megújult lelkesedéssel
indulnak vissza a-torkolat felé. – Partra! –, és már terelte is őket a meredek
partszakaszon Flynn O'Flynn táborába.
A két teherhordó, akit lövés ért, holtan feküdt a hamvadó tűz mellett. Az a
négy férfi, fönn a majombabfa koronájában, nem volt ennyire szerencsés. A
kötél mélyen belevágott a nyakuk húsába, arcuk megduzzadt, szájuk
tágranyút az utolsó, hasztalan lélegzetvétel gyötrelmétől, lecsüngő nyelvükön
fémes zöld legyek mászkáltak.
– Levágni őket! – Sebastian legyűrte a gyomrából felbuggyanó émelygést. Az
evezősök dermedten álltak, Sebastian pedig érezte, hogy viszolygásába harag
vegyül. Durván a fa felé taszította az egyik férfit. – Levágni! – ismételte, és
vadászkése nyelét a bennszülött kezébe nyomta. Sebastian elfordult, míg a
férfi felhúzódzkodott az ágvilláig, foga között a késsel. Aztán hallotta a nehéz
hús négy puffanását, ahogy a halottak leestek a fáról. Újra érezte, hogy a
gyomra fölfelé törekszik, és inkább a tábor körüli letaposott fűre
összpontosította figyelmét.
– Flynn! – szólongatta halkan. – Flynn. Hallasz, Flynn? Hol vagy? – Szöges csizmák lenyomatát
pillantotta meg a talajon, majd lehajolt, és fölkapott egy üres töltényhüvelyt. A fényes rézhenger
alján ez a körkörös felirat volt öl vasható: Mauser Fabriken. 7 mm.
– Flynn! – mondta valamivel sürgetőbben, hiszen már volt oka az ijedelemre.
– Flynn! –, és meghallotta valahonnan a közelből a fű zizegését. Félig fölemelt
puskával meglódult a nesz irányában.
– Uram! – Sebastian mellkasát elöntötte a csalódás.
– Mohammed. Te vagy az, Mohammed? – Fölismerte az összeaszott kis figura
gyapjas fejét, rajta az elmaradhatatlan fezzel. Flynn első fegyverese volt, az
egyetlen, aki tudott egy kicsit angolul.
– Mohammed – könnyebbült meg, aztán gyorsan:Fini? Hol van Fini?
– Rálőttek, uram! Kora reggel jöttek az aszkárik, mielőtt a nap felkelt. Fini
mosdott. Rálőttek, és a vízbe esett.
– Hol? Mutasd meg, hol.
A tábor alatt, néhány yardra a parton rekedt kenutól, megtalálták Flynn ruháját, hitvány kis
csomóba gabalyítva. Mellette feküdt a félig elhasznált olcsó szappan és az acél kézitükör. Két
csupasz láb mély nyomai sorakoztak az iszapban. Mohammed lehajolt, és a víz szélén letört egy
zöld nádszálat. Szó nélkül odaadta Sebastiannak. A levélre száradt-feketedett vércsöpp rögtön
elporladt, amikor Sebastian megérintette a hüvelykujja körmével.
– Meg kell találnunk. Lehet, hogy még életben van. Szólj a többieknek. Elindulunk a torkolat
felé, végigkutatjuk a partot.
Sebastiannak szívébe markolt a veszteség, mikor fölvette a földről Flynn
bemocskolt ingét, és gombóccá gyűrte a markában.
7.
Flynn lehámozta magáról nadrágját és mocskos vadászingét. Egy pillanatra
megborzongott a hajnali hűvösben, aztán keresztbe fonta karját a mellén,
megmasszírozta karizmait, közben egyre a sekély vizet kémlelte, kereste az
árulkodó tyúkhúr mintázatot, amely azt jelentené, hogy krokodil bújt meg az iszapban.
Teste porcelánfehér volt mindenütt, ahol a ruha megóvta a naptól, de a karja
csokoládébarna, s ugyanilyen árnyalatú ív húzódott le a nyakától a melléig. A viharvert
vörös arc ráncos volt és álomtól püffedt, hosszú, szürke haja borzas
csutakokba tapadt. Flynn akkorát böffent, mint a mennydörgés, elfintorodott a
régi gin és a pipadohány ízétől, aztán elégedetten nyugtázta, hogy semmiféle
hüllő nem vár fedezékben. A folyóba loccsant, és leereszkedett jókora
sonkáira. Ülve is csak derékig ért a víz. Nagyokat horkantva locsolta fejére a
vizet tenyere öbléből, aztán visszakecmergett a partra. Hatvan másodperc
már hosszú idő az olyan folyókban, mint a Rufídzsi. A krokodilok hamar odaérnek a
csobbanások hangjára.
Meztelenül, csöpögve, arcára tapadó hajjal szappanozta magát. Vastag hab
gyűlt össze az ágyékánál, gyengéden masszírozta terjedelmes függelékét,
lemosta magáról az álmos lustaságot. Gyomrában megbizsergett az étvágy.
Felkiabált a táborba. – Mohammed, Allah kegyeltje és prófétájának gyermeke,
rángasd ki azt a fekete seggedet a zsákból és gyújts alá a kávénak. – Aztán,
mint aki alaposabban meggondolja a dolgot, hozzáfűzte: – És löttyints bele
egy kis gint.
Amikor Mohammed leért hozzá a partra, szappanhab töltötte ki Flynn két
hónaljának üregét, fehér latyak vonta be bánatosan lógó pocakját.
Mohammed egyensúlyozva hozta a nagy zománcbögrét, melyből aromás
gőzfoszlányok göndörödtek elő. Flynn rávigyorgott, és szuahéliul ezt mondta: –
Nagylelkű vagy és kegyes; jótetted a neved mellé jegyeztetik föl a Paradicsom
Könyvében.
Nyúlt a bögréért, de mielőtt az ujjával hozzáért volna, sortűz dördült, és egy
golyó eltalálta Flynnt, kicsivel a combtöve alatt. Meg is pördítette a lövés, úgyhogy
elterült, félig az iszapban, félig a vízben.
Feküdt a sokktól dermedten, és hallotta, hogy az aszkárik berontanak a
táborba, hallotta diadalordításaikat, amint puskatussal ütlegelték a sortűz
túlélőit. Flynn ülőhelyzetbe tornázta magát.
Mohammed aggodalmasan közeledett felé.
– Fuss – mordult rá Flynn. – Fuss, a nyavalyás életbe.
– Uram...
– Tűnj el innét – csapott felé vadul Flynn, mire Mohammed visszahőkölt. –
Kötél, te hülye. Kötelet kapsz a nyakadba, disznóbőrbe fognak csomagolni.
Mohammed egy pillanatig még habozott, aztán négykézlábra huppant és eliszkolt a nádasban.
– Keressétek Finit – bömbölte egy bikahang németül. – Keressétek a fehér embert.
Flynn rájött, hogy a golyó véletlenül találta el, talán mert gellert kapott.
Csípőtől lefelé nem érezte a lábát, de sikerült bevonszolódnia a vízbe. Futni nem tudott, úsznia
kellett.
– Hová lett? Megtalálni! – őrjöngött a bikahang, és akkor hirtelen szétnyílt a
magas fű a parton. Flynn fölnézett.
Először néztek szembe egymással. A két ember három hosszú éve játszotta a gyilkos
bújócskát a tízezer négyzetmérföldnyi bozótországban.
– Ja! – harsant Fleischer örvendező üvöltése, mikor előre lódult, és
megcélozta pisztolyával a vízben fekvő férfit. – Most megvagy! – és gondosan
célzott, két kézzel fogva Lugerját.
A pisztolylövés száraz tapsát, a Flynn fejétől arasznyira becsapódó golyó
csattanását Fleischer méltatlankodó hördülése követte.
Flynn teleszívta levegővel a tüdejét, és lebukott a víz alá. Ép féllábával
tempózott, vonta maga után a sebesült lábát, majd árnak fordult és úszott
tovább. Úszott, amíg csak a tüdejébe szorult levegőtől már-már szétrobbant a
mellkasa, és színes fénypontok pislogtak-villództak összeszorított szemhéja
mögött. Akkor a felszínre evickélt. A parton Fleischer várt rá vagy fél tucat
aszkári társaságában. – Ott van! – kiáltotta, mikor harminc yardra tőle Flynn
akkorát fújt, akár egy bálna. Puskaropogás hallatszott, a víz rángott, fölcsapott
és fehéren tajtékzott Flynn feje körül.
 – Emberre lőjetek! – Fleischer elbődült, mint egy éhkoppon maradt oroszlán,
veszettül durrogtatta a Lugerját, de már csak nézhette, ahogy a fej eltűnik, és
a lebukó Flynn kövér tompora egy szemvillanásig még ott fehérlik a víz fölött.
Fleischer sírva fakadt dühében és kimerültségében. A körülötte álló aszkárikon
tombolta ki dühét. – Disznók! Barom fekete disznó kutyák! – És üres pisztolyával nagyot sózott a
legközelebbi fejre, melynek tulajdonosa nyomban térdre zuhant. Minthogy valamennyien a zuhogó
pisztolycsapásokat igyekeztek elkerülni, egyikük sem állt készenlétben, mikor Flynn
másodjára is a felszínre bukott. A tévelygő golyók nyomán Flynn fejétől jó tíz
lábra csaptak föl a kis szökőkutak, s az amerikai megint alámerült.
– Gyerünk! Utána! – Fleischer maga előtt terelte az aszkárijait, és kocogva
követte ellenségét a parton. Húsz yardot könnyen haladtak, aztán
beletoccsantak egy vizenyős vápába, s amikor átgázoltak rajta, útjukat állta
az elefántfű, mint valami tömör fal. Belevetődtek, de nem láttak ki belőle. A
folyó eltűnt a szemük elől.
– Schnell! Schnell! Megszökik! – zihált Fleischer, de a vastag szálak a bokája
köré tekeredtek, és hasravágódott az iszapban. Két aszkári fölsegítette, és
botorkáltak tovább, amíg ki nem jutottak a magas fűből. A folyókanyárban álltak,
ezer yardnyira lehetett ellátni a torkolat felé.
A lövöldözéstől felriadt madarak kusza körökben kavarogtak a nádas fölött.
Vészrikoltásaik fülsértő kórusa fölverte a hajnal tűnődő békességét. Más
élőlény nem mert mutatkozni. A kanyarodó víz síkját a két part között csak az
úszó papirusz szigetecskék törték meg a folyótépte sásból összeakaszkodó, lustán a tenger felé
úszó tutajok.
Herman Fleischer lihegve rázta le magáról a két aszkári segítő kezét, és
kétségbeesve fürkészte a vizet, hátha fölbukkan egy pillanatra Flynn. – Hová
lett? – Remegő kézzel töltötte meg újra a Lugerját. – Hová lett? – kérdezte
megint, ám egyik aszkári sem mert válaszolni, nehogy fölhívja magára a
figyelmet.
– Ezen az oldalon kell lennie! – A Rufídzsi fél mérföld széles volt ezen a szakaszon. Flynn nem
úszhatta át az alatt a néhány perc alatt, mióta utoljára látták. – Kutassátok át a partot! – parancsolta
Fleischer. – Meg kell találni!
Az aszkári káplár megkönnyebbülten fordult az embereihez, gyorsan két
csapatra osztotta őket, hogy folyásirányban fésüljék át a víz szélét.
Fleischer lassan visszasüllyesztette pisztolyát a tokba, megerősítette a
csatot. Aztán elővette zsebkendőjét, és felitatta arcáról és nyakáról a
verítéket.
– Gyerünk! – dörrent a káplárra, és elindult a tábor felé. Mire odaért, emberei már
kikészítették a kecskelábú asztalt meg a széket. Fölélesztették Flynnék
tábortüzét, s az aszkári szakács már sürgölődött is a reggelivel.
Fleischer nyitott zubbonyban ült az asztalnál, kanalazta a zabpelyhet meg a vadmézet.
Rosszkedvére némi gyógyír volt az ennivaló, valamint az alaposság, amellyel a négy foglyot
kivégezték.
Amikor az utolsó is abbahagyta a vonaglást meg a rugdalózást, és némán lógott bajtársai oldalán
a majombabfa ágáról, Herman egy feketekenyér-darabbal kitörülte tányérjából a szalonnazsírt, és
szájába dobta a falatot. A szakács elvette a tányért, s egy gőzölgő bögre kávét
tett a helyébe, pontosan abban a másodpercben, amikor a két kutatóbrigád
vánszorogva megérkezett a tisztásra, és jelentette, hogy Flynn O'Flynn-nek
már nyomát nem találták, csak néhány vércsöppet a víz szélén.
 – Ja – bólintott Herman –, felfalták a krokodilok. – Helybenhagyólag
belekortyolt a kávéjába, mielőtt kiadta újabb parancsát. – Őrmester – mondta
–, vigye ezt a naszádra. – A tisztás szélén magasodó elefántcsontrakásra
mutatott. – Aztán megyünk a Kutyaszigetre, és megkeressük a másik fehérembert, meg az angol
zászlóját.
8.
Bemeneti seb volt csak, sötétvörös lyuk, még lassan szivárgott belőle a
nyirokkal elegyedő vér. Flynn akár a hüvelykujját is bele tudta volna illeszteni,
de inkább óvatosan megtapogatta hátul a combját, és sikerült is megtalálnia a
dudort, ahol az erejét vesztett golyó megült a bőr alatt.
– Az istenit, hogy az Isten rogyassza rá az eget – suttogta fájdalmában és dühében, hiszen szinte
semmi valószínűsége nem volt, hogy a golyó egy gellerrel épp oda pattanjon,
ahol ő állt, épp akkora sebességgel, hogy megakadjon a combjában, de
mégse hagyjon tiszta bemeneti-kimeneti sebet.
Lassan kiegyenesítette lábát, próbálgatta, nem törött-e valahol el a csontja. A mozdulatra
enyhén meghimbálózott alatta a sodródó papirusz szőnyeg.
– Lehet, hogy csontot ért, de azért még egy darabban van – morrant
megkönnyebbülten, és érezte fejében a gyöngeség első szédületét. Fülében
valami messzi vízesés halk robaját hallotta. – Odalett egy kis lé – mire a
sebből előbuggyant egy friss vércsöpp, elkeveredett a vízcsöppekkel és
lekígyózott a lábán, le a száraz, gyékénnyé tapadt papiruszra. – El kell állítani
– suttogta.
Meztelen volt, a testén még nem száradt meg a folyó vize. Se övvel, se ruhával nem tudta
elszorítani a sebet, de a vérzést valahogy el kellett állítania. Ujja már ügyetlen
volt, annyira elgyengült a sebesüléstől, de sikerült letépnie egy
kardpengelevelet a sásról, s kötelet sodort belőlük. A lábára kanyarította,
körben a seb fölött, szorosra húzta és csomóra kötötte. A vér már lassabban
szivárgott, majdnem el is állt, aztán Flynn hanyatt dőlt és behunyta szemét.
Ingott és hullámzott alatta a sziget, a folyó sodrában, az erősödő reggeli
szélben. Megnyugtatta ez a mozgás, mert fáradt volt, iszonyúan, gyötrelmesen fáradt.
Elaludt.
A fájdalom és a mozdulatlanság ébresztette föl. A fájdalom tompán, makacsul lüktetett, érezte a
dobütéseket a lábábam, az ágyékában és az alhasában. Bágyadtán föltámaszkodott a két
könyökére, és végignézett a testén. Lába kékesre duzzadt a sáskötél szorításától. Tompán,
értetlenül meredt a testére, aztán visszatódultak fejébe az emlékek.
– Üszkösödés! – mondta fennhangon, és feltépte a csomót. A kötél lehullott,
és Flynn levegő után kapott kínjában, mert friss vér tolult a lábába. Fogával karmolta
ökölbe szorított kezét. A fájdalom meglassúbbodott, állandó ritmust vett föl, és Flynn újra tudott
lélegezni, bár úgy sípolt, mint egy asztmás beteg.
Aztán tudatának peremén áthatolt a felismerés, hogy valami megváltozott körülötte.
Hunyorogva szétnézett. A folyó visszasodorta a mangróvemocsarakba a
szigetecskék és a deltaágak útvesztőjébe. Apály volt, a papirusztutaj
megrekedt valami iszapos partszakaszon. Az iszap rothadó növényektől és
kéntől bűzlött. Nem messze tőle jókora folyami rákok gyülekezete kattogott és
bugyborgott egy elpusztult hal körül, apró szemkocsányuk fölmeredt, mintha
szüntelen meglepetés volna az életük. Amikor Flynn megmozdult,
visszaoldalaztak a vízhez, közben védekezőn fölemelték ollójukat.
Víz! Flynn hirtelen ráébredt, hogy mézgasűrű nyál ragasztja nyelvét a
szájpadlásához. Bőre már kivörösödött a napsütéstől, fűtötte a kezdődő
sebláz – egész teste forró volt, mint egy kemence. Nedvességre sóvárgott.
Megmoccant, de azonnal felüvöltött fájdalmában. Míg aludt, megmerevedett a lába. Mint valami
súlyos horgony, úgy rögzítette most a papirusztutajhoz. Újra megpróbálkozott, az ülepén és a
kezén húzódzkodott lassan hátrafelé, maga után vonszolva lábát. Száraz torkában hörgésnek érzett
minden lélegzetet, minden mozdulatra fehéren izzó lándzsaként döfött
combjába a fájdalom. De inni kell, inni muszáj. Centinként haladva lekínlódta
magát a tutaj pereméről, lecsusszant az iszapos partra.
Vagy ötven lépésre lehetett a folyó szélétől. Hátúszómozdulatokkal
átküzdötte magát a síkos, förtelmes szagú iszapsávon. Megint vérzett, nem bő
sugárban, de időről időre előbuggyant a sebéből egy-egy világospiros csepp.
Vйgre elйrt a vнzhez, йs az oldalбra hengeredett, hogy a rossz lбba kerьljцn
felьlre, hбtha нgy nem szennyezi be sebйt az iszap. Fйl kцnyцkйre
tбmaszkodva a vнzbe merнtette arcбt, йs mohуn ivott. A vнz langyos volt,
tengersуtуl йs rothadу mangrovétól zavaros, az íze akár az állati vizeleté. Mégis zajosan
nyeldekelte, közben szája, orrlyuka és szeme a felszín alatt maradt. Végül kénytelen
volt lélegzetet venni, fölemelte fejét, levegő után kapott, köhögött, hogy a víz
sugárban lövellt vissza a torkából, ki az orrán, s a szeme is könnybe lábadt.
Fokozatosan megnyugodott a légzése, a látása is kitisztult. Mielőtt újra
lehajtotta fejét, hogy tovább igyék, átnézett a deltaág fölött, és akkor
meglátta.
A felszínen közeledett, még száz yardra volt, de gyorsan úszott, egyenest
Flynn felé hajtotta magát nagy, propellerező farkával. Termetes példány –
legalább tizenöt láb, olyan, mint a fenyőrönkről lehántott durva kéreg.
Szélesen fodrozódott nyomában a víz.
Flynn pedig fölsikoltott, csak egyszer, de élesen, magas hangon, sajgó-tisztán. Rémületében
feledte sebét, megpróbált lábra állni, kezével nyomta magát fölfelé – de a lába visszaszegezte. Újra
felüvöltött páni félelmében.
Kétségbeesett sietséggel, hasmánt kivonaglott a sekély vízből az iszapos
partra, vonszolta magát a csirizesen ragadó szutyokban, kaparászó-csapkodó
kézzel húzódzkodott a papirusztutaj felé, mely a mangrovegyökerekben
fennakadva hevert ötven yarddal odébb. Minden pillanatban várta maga-
mögött a hatalmas hüllő síkos surranását. Megragadta a legközelebbi
mangrovét és oldalára fordult, hátranézett, iszaptól feketén és az iszonyattól
rángó arccal, miközben az ajka közül valami összefüggéstelen dadogás bukott ki.
A krokodil az iszapos part szélén várakozott, még mindig nem mászott ki a
folyóból. Csak a feje látszott ki a vízből. A szarupikkelyes dudorokon ülő
fényes malacszemek pislogás nélkül figyelték a prédát.
Flynn kétségbeesetten körülnézett. Az iszapos part nem volt egyéb, mint egy
parányi sziget, közepében tucatnyi mangrovéval. A mangrovék törzse kétszer
olyan vastag volt, mint egy emberi mellkas, de a legalsó tízlábnyi szakaszon
nem nőttek ágak; a fák kérge sima volt és síkos az iszaptól, és édesvízi kagylótelepek rakódtak
le rá.
Flynn még akkor se tudott volna fölmászni, ha nincs megsebesülve – de a rossz lábával
kétszeresen is elérhetetlenek voltak számára az ágak.
Tébolyodott tekintettel keresett valami fegyvert. Mindegy, mit, akármilyen hitvány szerszámot –,
amivel megvédhetné magát. De nem talált semmit. Sem egy darab uszadékfát, sem egy követ –
csak a síkos, fekete iszapsíkot látta köröskörül.
 Újra a krokodilra nézett. Az nem mozdult. Halvány reménysége, hogy a fenevad nem
jön ki az iszapra, hamar odalett. Ki fog jönni. Gyáva és undorító bestia – de
idővel összeszedi a bátorságát. Megérezte Flynn vérének szagát; tudta, hogy
ez az ember megsérült és védtelen. Ki fog jönni.
Flynn nagy kínok közepette megtámaszkodott a mangrove gyökereiben.
Rettegése kitartó, lüktető félelemmé csitult – ugyanolyan egyhangú volt, mint
lábában a fájdalom. Miközben észvesztve menekült a parton át, a merev iszap
eltömte a golyó ütötte lyukat, és elállította a vérzést. De most már mindegy,
gondolta Flynn, most már minden mindegy. Csak az a bestia számít: vár, amíg
étvágya legyőzi a gyávaságát, és feledteti vele, hogy mennyire nem szívesen
hagyja ott az életelemét. Lehet, hogy öt percig tart, lehet, hogy fél napig – de
nincs mit tenni ellene, ki fog jönni.
A hüllő orra picit megremegett, ez volt az első jele, hogy megindul, aztán a
hosszú, pikkelyes fej apránként közeledni kezdett a víz széléhez. Flynn
megmerevült.
Előbukkant a hüllő háta, szabályos ráspolymintát rajzoltak ki rajta a
pikkelyek, aztán már a farka is látszott, a kettős bolondsipkataréjjal. A kurta,
görbe lábak óvatosan kitotyogtak a vízből. Nedvesen csillogó háta széles volt,
mint egy igáslóé – több mint egy tonna hideg, páncélozott hús emelkedett ki a
folyóból. Csánkig süppedt a lány iszapba, hasa nyomán széles sáv maradt. Veszettül vigyorgott, de
a hegyes, szabálytalan fogak sárgán, hosszan feküdtek rá az ajkára. Apró szeme Flynnt bámulta.
Lassan közeledett, Flynn pedig moccanatlanul feküdt, a fának vetve hátát, mert valósággal
hipnotizálta a megfontoltan felé csúszó krokodil.
Amikor a parti sáv feléig ért, megállt. Vigyorogva lekushadt – és Flynn
megérezte a bűzt. A rothadó hal- és pézsmaszagot a langyosodó levegőben.
– Takarodj! – ordított rá Flynn, de a szörnyeteg mozdulatlanul állt, nem pislogott. – Takarodj! –
Fölmarkolt egy iszapcsomót, és a krokodilhoz vágta. Az még lejjebb kushadt a csökött lábán;
kövér, taréjos farka megmerevült, és kissé felkunkorodott.
Flynn már zokogott, és újabb marék iszapot vágott az állathoz. A hosszú, vigyorgó állkapcsok
ujjnyira szétnyíltak, aztán újra összecsukódtak. Hallotta a fogak koccanását, de a krokodil már
támadott. Hihetetlen gyorsasággal surrant felé az iszapban.
Flynn szájából ekkor már egy riadt őrült nyögött. Tehetetlenül rángott a
mangróvegyökereken.
A puskalövés mély döreje mintha nem is ebből a világból jött volna. A
krokodil fölágaskodott a farkán, a lövés visszhangjait elnyomta a hüllő sistergő
jaj szava, s a következő dörej közben Flynn meghallotta, ahogy a golyó puffanó
hangon beletalál a pikkelyes testbe.
A ragadozó görcsben hentergett, körülötte fröcsögött az iszap, aztán magasra emelkedett a négy
lábán, és otrombán döcögve a víz felé menekült. Újra meg újra eldördült a nehéz fegyver, de a
krokodil nem torpant meg futtában. Amikor a partról a vízbe vetette magát, a
folyó felszíne fölrobbant, mint a feszített üveg, és a hüllő már távolodott is a
kétfelé terjedő hullámfodrok középvonalában.
A kenu orrában pedig ott állt füstölgő puskájával Sebastian Oldsmith, és
miközben az evezősei megfeszített erővel igyekeztek a part felé,
aggodalmasan így kiáltott: – Flynn, Flynn... nem kapott el? Nincs bajod?
Flynn válasza csupa hörgés volt. – Bassie. Jaj, Bassie fiú, először életemben
tényleg örülök, hogy látlak – és félig eszméletlenül visszazuhant a mangróvegyökerek közé.
9.
 A nap tüzesén sütött le a Kutyasziget mellett horgonyzó daura, bár a keskeny folyóág felett, a
mangrovék között makacsul fújt az enyhe szél, és bele-belekapott a félig föltekert orrvitorlába.
Flynnt a hóna alatt átvetett kötélen fölhúzták a kenuból, és miközben a lába tehetetlenül himbált,
átlódították a mellvéden. Sebastian ott állt, hogy elkapja, és gyengéden a fedélzetre bocsássa.
– Húzzátok föl azt a rohadt vitorlát, és menjünk a fészkes fenébe erről a folyóról – zihált
Flynn.
– El kell látnom a lábsérülésedet.
– Az ráér. Ki kell jutnunk a nyílt tengerre. A németeknek gőznaszádjuk van.
Keresni fognak minket. Bármelyik percben ránk akadhatnak.
– Nem nyúlhatnak hozzánk. A zászló védelme alatt állunk – ellenkezett Sebastian.
– Ide hallgass, te nyavalyás hülye citromfejű. – Flynn hangja valósággal
vijjogott a fájdalomtól és a türelmetlenségtől. – Ez a gyilkos germán gazember
kötélen fog táncoltatni minket, akár itt a zászló, akár nincs. Ne vitatkozz, húzd fel
azt a vitorlát.
Lefektették egy takaróra, a magas tat árnyékába. Sebastian előrerohant,
hogy megszabadítsa robotjától a hajófenékben görnyedő arab legénységet.
Amikor feljöttek, izzadságtól fénylett a bőrük és pislogtak a vakító napban.
Körülbelül tizenöt percbe tellett, míg Mohammed elmagyarázta nekik, milyen
sürgető vészhelyzetbe kerültek, ezt aztán néhány másodpercnyi béna rémület
követte, majd mind szétszéledtek a posztjukra. Négyen hasztalanul rángatták
a horgonyt, mert a nagy koralldarab mélyre süllyedt a folyómeder ragacsos
iszapjába. Sebastian türelmetlenül félrelökte őket, és egy késsuhintással
elvágta a kötelet.
A legénység – Flynn teherhordóinak és fegyvereseinek lelkes
közreműködésével – felvonta a megfakult, agyonfoltozött öreg vitorlát. A szél
belekapott, kihasasította. A fedélzet enyhén megdőlt, mire két arab
hátraszaladt a kormányrúdhoz. A hajóorr alól halk, kacagó vízcsobogás
hallatszott, a nyomukban pedig széles, olajos fényű hullám terült szét. Az
arabok és a teherhordók kiáltozva közölték a szükséges irányváltásokat a
hátul tanyázó kormányoslegényekkel, s az ősöreg dau araszolni kezdett a
tenger felé.
Amikor Sebastian visszament Flynnhez, a vén Mohammedet találta mellette. Az aggastyán
guggolva figyelte, hogyan iszik Flynn a szögletes üvegből. A folyadék negyede már
eltűnt.
Flynn leengedte a ginespalackot és mély lélegzetet vett a száján át. – Akár a méz – sípolta.
– Nézzük csak azt a lábat. – Sebastian odahajolt Flynn meztelen, iszaptól mocskos teste fölé. –
Úristen, micsoda rondaság! Mohammed, hozz egy tál vizet és keress valami tiszta rongyot.
10.
Az este közeledtével erőre kapott a szél, és hullámosra gyűrte a deltaág
szélesedő víztükrét. A kis dau egész délután kínlódva nyomakodott szembe az
árral, de már elkezdődött az apály, és ez megkönnyítette útjukat a tenger felé.
– Ha egy kis szerencsénk van, még alkonyat előtt elérjük a torkolatot. –
Sebastian a pupa árnyékában gubbasztott Flynn takaróba csavart alakja
mellett. Flynn egyre csak morgott. Gyenge volt a fájdalomtól és kába a gintől.
– Ha nem sikerül, valahol ki kell kötnünk éjszakára. Éjszaka nem szabad
hősködni a folyón. – Nem kapott választ Flynntől, erre ő is elhallgatott.
Az orrhullám gurgulázásától és a kormányos dallamos gajdolásától eltekintve lusta csönd
telepedett a daura. A legénység és a teherhordók szanaszét aludtak a fedélzeten, csak ketten
szorgoskodtak a nyitott hajókonyhában az estebéd körül.
A mocsár súlyos kipárolgása gyalázatos elegyet alkotott az aljvíz bűzével
meg a hajófenékben őrzött zöld elefántcsontrakomány szagával. Mintha valami kábítószer
lett volna, csak fokozta Sebastian fáradtságát. A fiatalember feje lekókadt a mellére, keze
lecsúszott az ölében tartott puskáról. Elaludt.
A legénység szapora csivitelésére és Mohammed sürgető rázogatására ébredt
föl. Föltápászkodott, álomittasan körülnézett. – Mi történt? Valami baj van, Mohammed?
Mohammed válaszképpen rákiabált a legénységre, hogy maradjanak csöndben, aztán
visszafordult Sebastianhoz. – Hallgasd, uram.
Sebastian megrázta a fejét, hogy elűzze maradék álmosságát, aztán fülelni
próbált. – Nem hallom... – Elakadt a szava, bizonytalan lett az arckifejezése.
Az este csöndjében nagyon halkan ki tudta venni az alig hallható, pöfögő
ritmust. Mintha valami vonat haladt volna el a távolban. – Igen – mondta, még
mindig tétován. – Mi ez?
– A tutú-hajó. Erre jön. Sebastian értetlenül bámult rá.
– Allemand-ok. Németek. – Mohammed keze remegett izgalmában. – Követnek. Üldöznek.
Elfognak. Meg... – Két kézzel torkon ragadta saját magát, és forgatta a szemét. Nyelve lefittyedt a
szája sarkából.
Flynn egész kísérete odacsődült Sebastian köré, s amint Mohammed
eljátszotta érzékletes kis magánszámát, ismét rémült csivogásban törtek ki.
Minden szem Sebastianra tapadt, várták az utasítását, de a fiú csak
zavarodottságot érzett, nem tudta, mitévő legyen. Önkéntelenül Flynnhez
fordult. Flynn hanyattfeküdt, és tátott szájjal horkolt. Sebastian gyorsan mellé
térdepelt. – Flynn! Flynn! – Flynn kinyitotta a szemét, de tekintetének fókusza
valahol Sebastian arca mögött kóválygott. – Jönnek a németek.
– Jönnek a Campbell-legények. Hurrá! Hurrá! – motyogta Flynn, és újra
becsukta szemét. Mindig vörös arca most égőskarlát volt a láztól.
– Mit tegyek? – rimánkodott Sebastian.
– Idd ki! – tanácsolta Flynn. – Ne habozz. Fenékig! – mondta még mindig lehunyt szemmel,
kásás hangon.
– Könyörgök, Flynn. Kérlek, felelj.
– Feleljek? – dünnyögte Flynn önkívületben. – Hogyne! Hallottad a viccet a
tevéről és a misszionáriusról...?
Flynn talpra ugrott és elszántan körülnézett. A nap már alacsonyan járt, talán két óra még, és
beesteledik. Csak addig le tudjuk rázni őket! – Mohammed. Szedd össze a
puskásokat a tatban – csattant az utasítása. Mohammed új keletű
keménységet észlelt Sebastian hangjában. A legénységhez fordult, továbbította
a parancsot.
A tíz harcos szétszéledt, hogy összeszedje a fegyverét, aztán hátul újra
összegyűltek. Sebastian utánuk ment, és szorongva bámult visszafelé a
deltaágba. Kétszáz yardra látott, a kanyarig. A folyó üres volt, de a gőzgép
hangja most erősebben hallatszott.
– Oszoljanak szét a mellvédnél – adta ki az utasítást Mohammednek. Megfeszítetten
gondolkozott; ez mindig nehéz feladat volt a számára. Az esze csökönyös volt, mint egy öszvér;
minél jobban nógatta, annál kevésbé akart mozdulni. Sebastian összeráncolta magas
bölcsészhomlokát, és végre lassan összeállt fejében a gondolat. – Barrikád –
mondta. A mellvéd vékony deszkái nemigen adnak védelmet a nagy tűzerejű
Mauserokkal szemben. – Mohammed, hozass fel a többiekkel mindent, ami a
kezük ügyébe kerül, és rakják itt egy halomba, hogy megvédje a kormányoslegényeket meg a
puskásokat. Hozzatok ide mindent – vizeshordókat, kókuszos zsákokat, régi halászhálókat.
Míg az emberek rohantak, hogy teljesítsék a parancsot, Sebastian összehúzott szemöldökkel
próbált összpontosítani, sürgette a fejében lévő masszát, de az körülbelül
annyira volt hajlandó dolgozni, mint a frissen dagasztott kenyértészta.
Igyekezett felbecsülni a dau meg a modern gőznaszád egymáshoz viszonyított
sebességét. Talán fele olyan gyorsan haladnak, mint az üldözőik. Mintha
kiszaladt volna alóla a lába: rájött, hogy ha nem támad fel a szél, nem is
remélhetik, hogy a vitorla gyorsabb lesz a propellernél.
A propeller szó, valamint az a véletlen, hogy éppen akkor kellett arrébb lépnie, s utat engednie
négy férfinak, akik a rendetlen csomagba gyúrt régi halászhálóval siettek a
tatba – ez a két dolog szabadította gondolkodásának felszínére a következő
ötletet.
Az ötlet olyan pompás volt, hogy elszégyellte magát. Sebastian kétségbeesetten kapaszkodott új
gondolatába, nehogy visszasüllyedjen, és soha többé ne bukkanjon fel. –
Mohammed – mondta izgatottan, akadozó nyelvvel. – Mohammed. A hálókat...
– Újra visszanézett a széles víziútra, de nem látott rajta semmit. Előrenézett,
és látta, hogy közelednek az újabb kanyarhoz; a kormányos már kántálta a
következő manővert előkészítő utasításokat. – A hálókat. Azt akarom, hogy a
folyón keresztbe...
Mohammed tátott szájjal hallgatta, kortól aszott arcán a hitetlenkedés még mélyebbre vájta a
ráncokat.
– Vágjátok le a parafaúszókat. De hagyjátok meg minden negyediket. – Sebastian megragadta az
öreg vállát, és idegesen rázni kezdte. – Nem akarom, hogy feszes legyen a háló. Nem akarom,
hogy túl hamar észrevegyék.
Már majdnem elérték a kanyart. Sebastian előre mutatott.
– Rögtön a kanyar után széthúzzuk.
– Minek, uram? – csengett Mohammed. – Menekülni kell. Már közel vannak.
– A propeller – kiabált az arcába Sebastian. Körkörösen mozgatta a kezét. – Meg akarom
akasztani a propellert.
Mohammed még egy pillanatig bámult; aztán fogatlan ínyét kimutatva elvigyorodott.
Miközben lázas sietséggel dolgoztak, mind kérlelhetetlenebbül hatolt feléjük
a vízen át a gőzgép tompa lüktetése.
A dau makrancosán meg-meglódulva engedelmeskedett a kormányosnak, s haladt a deltaág
székében. Az orrát folyton odébblökdöste a szél, már-már félő volt, hogy a háló
a dau kormánya köré csavarodik majd, de a parafaúszók sora lassan átért a
mangrovéktól a túlsó partig. Sebastian és a Mohammed vezette munkacsapat
a tatban állt, komoran összpontosítva engedte le apránként a hálót. Pár perces
időközökben fölnéztek, kémlelték a már elhagyott kanyart, várták, hogy
feltűnjék a német naszád, ropogni kezdjenek a Mauserok.
Ahogy a vitorlás – nyomában a parafavetéssel – lassacskán megközelítette az északi partot,
Sebastian egyszer csak ráébredt, hogy a háló nem elég hosszú – ötven
yarddal rövidebb a kelleténél. Rés lesz a védelmi vonalukban. Ha a naszád
szépen veszi a kanyart, s a parthoz simul, nekik végük. A gépzaj már olyan
közelről hallatszott, hogy Sebastian a hajtókar fémes nyüszítését is ki tudta venni.
Újabb gond. Hogyan rögzítsék a háló szabad végét? Ha szabadon lebeg, elmossa a folyó sodra, s
a rés még tágabbra nyílik.
– Mohammed! Kapjatok fel egy agyart. A legnagyobbikat. Hamar! Hozzátok már.
 Mohammed elszaladt és nyomban vissza is jött, mögötte két teherhordó görnyedezett egy hosszú,
ívelt elefántcsont tuskó alatt.
Sebastian sietős, ügyetlen kézzel odakötözte a háló kötelét az agyarhoz.
Aztán Mohammeddel együtt, nagyokat nyögve odavonszolta a dau oldalához, s a vízbe
dobta. Mikor az elefántcsont a folyóba csobbant, Sebastian odakiáltott a kormányosnak: –
Gyerünk –, és a torkolat irányába intett. Az arab, hála Istennek, rögtön megrántotta a
kormányaidat. A dau valósággal megpördült, orra ismét a tenger felé mutatott.
Sebastian és a fegyveresek némán, szorongva sorakoztak föl a tatban, és
lesték a kanyart. Rövidcsövű elefántlövő puskát fogtak a kezükben, arcuk
merev volt, feszült. A gőzgép dübörgése mind hangosabb lett. És egyre
hangosabb.
– Ha már látni lehet, rögtön lőjétek – adta ki a parancsot Sebastian. – Amilyen
hamar csak tudtok. Az kell, hogy minket nézzenek, nehogy észrevegyék a
hálót.
A naszád pedig megjelent a kanyarban; egyetlen kéményéből szürke
füstszalag szállt föl, orrán vitézül lobogott a Birodalom vörös-sárga-fekete zászlaja. Takaros
ladik volt, negyven láb hosszú, alacsony a közepe, tatján a kis felépítmény fehéren csillogott a
napban, a hajóorr két oldalán pedig hullámbajusz fodrozódott hátrafelé.
– Tűz! – ordította Sebastian, amint meglátta az élőfedélzeten csoportosuló
aszkárikat. – Tűz! –, és hangja beleveszett a nehéz puskák összehangolt
durranásába. Az egyik aszkári hátraröpült a felépítményig, ott egy pillanatig
széttárt karral, keresztrefeszített pózban függött, aztán lágyan lecsúszott a fedélzetre. A
bajtársai szétszaladtak, fedezéket kerestek az acél mellvéd mögött. Egyvalaki maradt csak állva:
testes figura a német gyarmati hadsereg világosszürke egyenruhájában, széles karimájú kalapban,
arányló váll-lapokkal.
Sebastian befogta a férfi alakját a nézőkébe, mellére igazította a célgomb
hegyét, és meghúzta a ravaszt. A puska vidáman rúgott egyet, és Sebastian
már csak azt látta, hogy a folyó színéről magasba szökik a tajték, jó száz
yarddal a naszád mögött. Újra lőtt, de most behunyta szemét, hogy ne érje
váratlanul a durva lökés. Amikor a szemét kinyitotta, a német tiszt még
mindig talpon állt, sőt éppen visszalőtt Sebastianra a kinyújtott jobbjában
tartott pisztollyal. Ő volt a gyakorlottabb céllövő. Sebastian feje mellett fuvolahangú
zümmel repült el egy golyó. Bele is csapott a dau valamelyik deszkájába.
Sebastian sietve ugrott be a vizeshordó mögé, s övéről lekotort két újabb
töltényt. Az elefántlövő puskák tompa durranásainál magasabb, élesebb
hangon újra ropogni kezdtek a Mauserok. Az aszkárik újra beszálltak az ütközetbe.
Ekkor Sebastian nagy óvatosan kinézett a vizeshordó mögül. A naszád
szépen, szabályosan levágta a kanyart, és a fiatalembert hirtelen csalódottság
töltötte el, mert tudta, hogy a gőzhajó húsz lábbal a háló mellett fog elhúzni. A fedélzetre
dobta puskáját és talpra ugrott. Egy Mauser-golyó olyan közel süvített el a füléhez, hogy majdnem
beszakadt a dobhártyája. Ösztönösen lebukott, aztán észbe kapott és a kormányoshoz rohant. –
Menj onnét – üvöltötte izgatottan és rémülten. Gorombán odébbtaszította az
arabot, megragadta a kormányrudat, és az ellenkező irányba nyomta. A dau
meglódult, keresztben a deltaágon, s oldalirányban kezdett távolodni a
naszádtól. Sebastian hátranézett, és látta, hogy a kövér német tiszt valami
parancsot ordít a kormányosfülke felé. A naszád orra szinte rögtön arrébb
lódult, követte a dau manőverezését, és Sebastian mellében diadalmas érzés
áradt szét. A hálót jelző fekete pöttyök most épp a naszád útjában sorakoztak.
 Mélyet lélegzett. A levegő beszorult a tüdejében. Figyelte, ahogy a naszád
rászalad a hálóra. Egyre erősebben markolta a kormányrudat, öklén a csontok
szinte átütötték a bőrt, aztán boldog és megkönnyebbült kiáltással engedte ki
száján a levegőt.
Mert a parafaúszók sorát valami hirtelen lerántotta a felszín alá. Éppen csak
egy kicsit kavarodott meg a víz. A naszád tíz másodpercig még teljes gőzzel
haladt előre. Aztán hirtelen megváltozott az egyenletes gépzaj, valami
hangosan zörömbölt, a hajóorr hirtelen irányt változtatott, a naszád lelassult.
Már nőtt a kettejük közti távolság. Sebastian látta, hogy a német tiszt
előrángat egy riadt aszkárit a kormányosfülkéből és a pisztolyával
könyörtelenül agyalni kezdi, de a tehetetlen düh rikoltásait máris tompította a
gyorsan növekvő távolság, mígnem teljesen elnyomta Sebastian
legénységének viharos éljenzése. Táncra perdültek a fedélzeten.
Az arab kormányos a vizeshordóra szökkent, fölemelte piszkos szürke dzsellabájának szárnyát,
és meztelen ülepét mutatta a naszádnak. Tudta, hogyan kell gúnyolódni.
11.
Jóval azután, hogy a dau szép nyugodtan kivitorlázott a fegyverek
lőtávolságából, majd eltűnt az aszkárik szeme elől, a csalódott Herman
Fleischeren epileptikus dühroham lett úrrá. Föl-le járkált az apró fedélzeten,
jobbra-balra csapkodott csülökméretű öklével, miközben az aszkárijai
kuglibábuk módjára dőltek fel, hiába próbáltak kartávolságon kívül maradni.
Fleischer újra meg újra visszatért az eszméletlen, formátlanná vert
kormányoshoz, és bele-belerúgott. Aztán végre lelohadt a dühe, annyira, hogy
hátra tudott kacsázni. A mellvéden át lenézett a víztől nehéz hálóra, mely a
propellerre csavarodott.
– Őrmester! – A hangja rekedt volt az idegességtől. – Küldjön le két embert
késsel, hogy vágják szét azt a micsodát!
Csönd ülte meg a fedélzetet. Mindenki igyekezett egészen jelentéktelenné
zsugorodni, nehogy rá essék a választás. Az őrmester kijelölt két önkéntest,
levetette velük az uniformist, aztán hátralökdöste őket a hajó tatjába, hiába
könyörögtek rémületükben.
– Mondja meg, hogy siessenek – röffent Herman, és a kecskelábú székhez lépett. A csicskása
odatette az asztalra a vacsoráját és az esedékes kancsу sцrt, Herman pedig mohуn
nekilбtott az evйs-ivбsnak.
Közben egyszer sikoly és csobbanás hallatszott a tat felől, utána meg egy haragos
puskadurranás. Herman elfintorodott, és fölnézett a tányérjából.
– Az egyiket elkapta egy krokodil – jelentette felindultan az őrmester.
– Akkor küldjön oda egy másikat – mondta Herman, és lankadatlan hévvel folytatta az evést. Az
az utolsó szál kolbász kiváltképp ízletes volt.
A háló olyan szorosan rátekeredett a propeller lapátjaira és tengelyére, hogy csak éjfél után,
lámpafénynél tudták teljesen levagdosni.
A hajtókar kissé megcsavarodott, és az egyik csapágy is odalett, úgyhogy még
negyedsebességnél is félelmes csapkodó-kereplő hangok kísérték a rokkant
naszád útját a tengerig.
A szürke és sápadt-rózsaszín hajnalban elvánszorogtak az utolsó mangróvesziget mellett, és a kis
hajó fölszegett orral nekivágott az Indiai-óceán lusta hullámverésének. Szélcsendes,
bágyasztóan nyugodt volt a reggel, Herman pedig reményvesztetten kémlelte
a félig világos párázatot, melyben az óceán messzi horizontja rejtőzött. Csak
azért jött ki ilyen messzire, mert úgy gondolta, az éjszakai menekülés közben a
dau talán-talán megfeneklett valami iszapos padon.
– Állj! – üvöltötte agyba-főbe vert kormányosának. Azonnal abbamaradt a
propeller gyötrődő zörgése, a naszád idegesítőn imbolygott a hosszú, olajos
hullámokon.
Tehát meglógtak. A sérült naszáddal nem akart már kimerészkedni a nyílt tengerre.
Vissza kell mennie, és hagynia, hogy a dau meg az elefántcsont meg az
összes akasztófavirág zavartalanul továbbhajózzon abba a bűzhödt zsivány-
és kalózbarlangba, Zanzibárba.
Komoran nézett el a tenger fölött, és gyászolta az elefántcsontrakományt. Ami a dau
fedélzetén volt, megérhetett vagy egymillió birodalmi márkát, és abból az ő
markát is szép summa ütötte volna, mint nem hivatalos kezelési költség.
Gyászolta továbbá az angol elillanását. Angolt még soha nem akasztott.
Fölsóhajtott, és azzal a gondolattal próbált vigasztalódni, hogy azt a nyomorult amerikait már
elég alaposan megemésztette valami krokodil, bár igazi elégtételt az szerzett volna neki, ha látja,
hogyan kapálózik és tekereg a kötélen.
Ismét fölsóhajtott. Hát jó! Legalább nem kell már folyvást Flynn O'Flynn
felbukkanásától tartania, és nem kell több abajgatást lenyelnie Scheetől; a
kormányzó nem követeli többet az amerikai fejét.
Reggelizés ideje volt. Már fordult volna el, amikor a világosodó hajnalban megakadt a tekintete
valamin.
Hosszú, alacsony forma. Figyelő szeme előtt mind élesebbé váltak a
körvonalai. Az aszkárik is kiáltozni kezdtek, hiszen ők is meglátták. Hamarosan
óriásira nőtt a hajnalban. Szigorú, szögletes tornyok, karcsú ágyúcsövek, három
magas kémény, a kötélzet szabályos mértani mintái.
– A Blücher! – szakadt ki Herman torkából a vad és boldog üvöltés –, Istenemre, a Blücher! –
Fölismerte a cirkálót, hiszen alig hat hónapja látta, amikor a hajó épp a Dar es
Salaam-i kikötőben horgonyzott. – Őrmester, hozza a jelzőpisztolyt! –
Ugrándozott izgalmában. Herman sebbel-lobbal elküldött üzenetére válaszul
Schee kormányzó nyilván kiadta az utasítást, hogy a Blücher siessen délre, és zárja
le a Rufídzsi torkolatát. – Gépet beindítani. Schnell! A hajóhoz, azonnal – kiáltotta
kormányosának, közben belecsúsztatta a kövér Verey-töltényt a pisztoly ásító torkába, rákattintotta
a zárat, és megcélozta az eget.
A cirkáló magasodó tömege mellett a naszád olyan parányi volt, mint egy úszó falevél.
Fleischer rosszallóan nézte a könnyű kötélhágcsót, amelyen föl kellett
másznia. Aszkárijai segítségével átlendült a két járművet elválasztó keskeny
vízsáv fölött, aztán egy kétségbeesett percig csak lógott a levegőben, míg
meg nem találta lábával a keresztrudat, és egész terebélyes mivoltában mászni nem
kezdett. Folyt róla a verejték, miközben két matróz a fedélzetre segítette, és vagy egy tucatnyi
tengerész tisztelegve fogadta. Fiatal hadnagy állt az élükön, elegáns, jól vasalt trópusi fehér
egyenruhában.
Herman lerázta magáról a segítő kezeket, vigyázzba csapta bokáját. –
Fleischer főbiztos. – A hangja még remegett az iménti erőfeszítéstől.
– Kyller hadnagy. – A tengerésztiszt is összecsattantotta bokáját, és tisztelgett.
– Azonnal találkoznom kell a kapitánnyal. Roppantul sürgős ügyben.
12.
Otto von Kleine gróf Kapitän zur See komoly fejbiccentéssel üdvözölte
Hermant. Magas, sovány férfi volt, elegáns, szőke szakállt viselt, melybe
néhány ősz hajszál vegyült a kellő méltóság kedvéért. – Egy teljes angol
expedíciós hadtest szállt partra a Rufidzsi deltájában, hadihajók támogatásával. Pontosan
mondom? – kérdezte rögtön.
– A jelentés némileg túlzott. – Herman keservesen bánta már a kormányzóhoz küldött levelének
indulatos fogalmazását; akkor éppen a hazafias hevület fűtötte. – Voltaképpen csak...
izé... – tétovázott – egy hajóról van szó.
– Milyen erőt képvisel? Milyen a fegyverzete? – tudakolta von Kleine.
– Nos, fegyvertelen hajó volt.
Von Kleine elkomorult. – Milyen osztályú? Herman elvörösödött kínjában. – Egy arab dau.
Körülbelül huszonkét méteres.
– De hát ez képtelenség. Nevetséges. A Kaiser ultimátumot intézett a berlini brit konzulhoz.
Elrendelte öt hadosztály mozgósítását. – A kapitány sarkon fordult, és róni kezdte a parancsnoki
hidat, aztán összecsapta kezét idegességében. – Mi célja volt ennek a brit inváziónak? Hol van ez
a... ez a dau? Miféle magyarázatot küldjék Berlinnek?
– Időközben megtudtam, hogy az expedíciót egy O'Flynn nevű hírhedt orv
vadász és elefántcsontcsempész vezeti. Amikor megpróbált ellenszegülni a
letartóztatásának, az aszkárijaim lelőtték, de a bűnsegédje, egy ismeretlen
angol férfi, tegnap éjjel megszökött a dauval.
– És merre tartanak? – A kapitány abbahagyta a járkálást, és szúrósan Hermanra meredt.
– Zanzibar felé.
– Ez agyrém, tisztára agyrém. Mindenki rajtunk nevet majd. Egy egész cirkáló
próbál elfogni két közönséges bűnözőt!
– De kapitány, üldözőbe kell vennünk őket!
– Mivégre?
– Ha egérutat nyernek, és elmesélik a történetet, azt a Császár tekintélye Afrika-szerte megsínyli!
Gondolja csak el, mi történik, ha a brit sajtónak fülébe jut az eset! Azonkívül
ezek az emberek veszélyes gonosztevők.
– De én nem léphetek a nyílt tengeren idegen hajó fedélzetére. Főleg akkor
nem, ha angol zászló alatt hajózik. Ez háborús cselekedet volna... kalóztámadás.
– De kapitány, mi lenne, ha az a dau elsüllyedne az összes emberrel együtt, nyomtalanul?
Amire von Kleine kapitány elgondolkozva bólintott. Majd váratlanul csettintett az ujjával, és a
kormányoshoz fordult: – Határozza meg az útvonalat Zanzibar szigetéig.
13.
Vesztegeltek a szélcsendben, ércesen ragyogott fölöttük a kobaltkék égbolt.
A Mozambiki-áramlat a szélcsend minden órájában három mérfölddel sodorta
el a kicsiny daut a Zanzibar felé vezető útvonalról. A hajó orra célt vesztve
kapott föl a hosszú hullámok hátára, aztán erőtlenül hanyatlott le a
hullámvölgybe.
Sebastian hajnal óta már huszadszor mászott föl a hátsó fedélzetre, és fürkészte a végtelen vizet,
kereste a tükörsima felületen a fodrot, mely a szél feltámadását jelezné. De nem látott semmit.
Elnézett nyugat felé, de a part kék vonala már rég a láthatár alá süllyedt.
– Öreg kutya vagyok én, Fisi – üvöltötte Flynn a fedélközből. – Hallgasd, hogy
nevetek – és híven utánozta a hiénák jajongó kacaját. Flynn egész nap
dallamfoszlányokkal és állathang-utánzatokkal mulattatta a társaságot.
Önkívületét meg-megszakították a lucidus időszakok. – Azt hiszem, Bassie,
most az egyszer elkapott az öreg Fleischer. Gennyzacskó nőtt a golyó körül.
Érzem. Kövér, forró ciszta. Azt hiszem, ha nem érünk idejében Zanzibárra, be kell
nyúlni a golyóért. – Aztán az elméje újra átszökött a delirium forró országába.
 – Csinos szalagot hozok neked, kicsi lányom. Na, ne sírj. Csinos lánynak
csinos szalag. – Édelgő hangja hirtelen megkeményedett. – Te pimasz kis dög.
Pont olyan vagy, mint az a nyomorult anyád. Nem is tudom, mért nem kergetlek el – ezt az utolsó
mondatot nyomban egy újabb hiénaimitáció követte.
Sebastian elfordult a hátsó mellvédtől, és lenézett Flynnre. A hűséges
Mohammed kuporgott az amerikai mellett, vászoncsíkokat mártogatott egy
vödör tengervízbe. Kifacsarta őket és Flynn kivörösödött homlokára simította,
de hiába, a láz nem szállt alább.
A fiatalember fölsóhajtott. Nyomasztotta a felelősség. Ráhárult az expedíció
parancsnoksága. És mégis, a gondolatai alján ott fészkelődött valamiféle
örömérzés, büszke voltra, hogy mindeddig jól el tudta látni feladatát. Agyában
újrajátszotta a halászhálós epizódot, eszébe jutott a gyors döntés, amely
megváltoztatta a naszád haladásirányát, és csapdába csalta az ellenséget.
Elmosolyodott, de ez a mosoly nem a szokásos szerénykedő vigyor volt,
hanem valami keményebb. Amikor most elindult a szűk fedélzeten,
ruganyosabb volt a lépte, feszesebb a válla.
Ismét megállt a mellvédnél, elnézett nyugat felé. Felhőt látott a horizonton,
apró, sötét, ujjformájú felhőt. És reménykedve leste, hátha azt jelzi, hogy
feltámad a délutáni szél. De volt benne valami természetellenes. Miközben
figyelte, a felhő odébb mozdult. Meg esküdött volna rá, hogy odébbmozdult.
Már csak ezt figyelte. Lassanként pislákolni kezdett agyában a felismerés, s egyre jobban
világosodott, míg vakító bizonyossággá nem vált.
Hajó. Te jó ég, egy hajó!
Hátrarohant a hágcsóhoz, lesiklott a hajó közepébe, az árbochoz futott.
A matrózok és a teherhordók megélénkülő érdeklődéssel figyelték. Néhányan
föltápászkodtak ültükből.
Sebastian egy további ugrással a hajó orrába jutott, és miután visszanyerte
egyensúlyát, mászni kezdett fölfelé az árbocon. Úgy surrant föl a fővitorla
gyűrűin, mintha létrafokok volnának, elért az árboccsúcsra, ott megkapaszkodott, és
türelmetlenül nyugatra meresztette szemét.
Ott volt – semmi kétség. Látta a három kéményt, a sötét füstfelhőt, és
éljenezni kezdett.
Odalent az összes embere a mellvédhez gyűlt, és ugyanarra bámult.
Sebastian lecsúszott az árbocon, keze égett a súrlódástól, annyira türelmetlen
volt. Lába fedélzetet ért. Flynnhez rohant. – Hajó. Gyorsan közeledik egy nagy
hajó. – Flynn a beszélő felé fordította fejét, és ködös tekintettel ránézett. –
Figyelj rám, Flynn. Biztosan van orvos a fedélzetén. Hipp-hopp a kikötőbe
viszünk.
– Jól van, Bassie. – Flynn agya egyszer csak kitisztult. – Remekül csináltad.
Elképesztő gyorsasággal nőtt a láthatár fölé a hajó, és amikor közelebb érve
irányt változtatott, megváltozott a sziluettje.
Sebastiannak azonban még maradt ideje, hogy észrevegye az ágyútornyokat.
– Hadihajó! – rikkantotta. Számára ez azt bizonyította, hogy a hajó angol
nemzetiségű – végül is csak ez az egy nemzet uralkodik a hullámokon. –
Megláttak! – Magasba emelt kézzel integetett.
A hajó pedig minden másodperccel nagyobb lett, hatalmas volt és szürke, és egyenest a kis dau
felé száguldott.
Az éljenző legénység hangja elbizonytalanodott, és fokozatosan átadta
helyét a kínos csendnek. A rezzenetlen, forró levegőben, mintha felnagyítva,
hatalmasan az óceán bársonyos tükörlapján, gyöngyöző-fehér hullámot túrva
orrával, jött feléjük a hadihajó. Semmi jele nem volt, hogy csökkenti a
sebességét, az árboccsúcson a zászlót hátrafelé fújta a rohanás szele, nem
látták a színeit.
– Mit akarnak ezek? – kérdezte Sebastian fennhangon, és Flynn hangja válaszolt. Sebastian
odanézett. Flynn feléje ugrált, jobb lábán egyensúlyozva; bal karját átvetette Mohammed vállán.
– Majd én megmondom, mit akarnak! Csimm-bumm. seggbe akarnak lökni! – bömbölte Flynn.
-Ez a Blücher! Ez egy német cirkáló!
– Nem tehetik! – tiltakozott Sebastian.
– Mibe fogadunk? Egyenest a Rufídzsi-deltából jönnek... és én arra tippelek,
hogy elcsevegtek Fleischerrel. ő is biztosan a fedélzeten van! – Flynn
nekiszédült Mohammednek, és levegő után kapott, mert belehasított a lábába
a fájdalom, aztán folytatta. – Tönkrezúznak, aztán legéppuskázzák, aki még
fennmarad a vízen.
– Mentőtutajt kell csinálnunk.
– Nincs idő, Bassie. Nézd, hogy jön!
Öt mérföldre se volt már tőlük, és a távolság gyorsan csökkent. A Blücher magas orra
úgy hasította a vizet, mint a kés. Sebastian pánikban nézett szerteszét a zsúfolt fedélzeten.
Megpillantotta a halom parafaúszót, amit még a halászhálókról vágtak le.
Elővette kését, az egyik kókuszos zsákhoz szaladt, és elvágta a zsák nyakát záró
zsineget. Visszacsúsztatta tokjába a kést, lehajolt és megfordította a zsákot, mire a kókuszdiók
szétgörögtek a deszkákon. Aztán a parafahalomhoz futott az üres zsákkal, és letérdelt mellé.
Tébolyult sietséggel söpörte az úszókat a zsákba, s már félig meg is töltötte, mikor újra fölnézett.
A Blücher két mérföldre volt tőlük, úgy nőtt ki a vízből, mint egy gyilkos-szürke
vastorony.
Sebastian egy kötéldarabbal bekötötte a zsák száját, és odarohant Flynnhez, akit most is
Mohammed támogatott.
– Mit művelsz? – kérdezte Flynn.
– Elintézem, hogy megmenekülj! Emeld föl a karodat! – Flynn engedelmeskedett, Sebastian
pedig hónaljmagasságban körbevezette a kötelet a mellén. Aztán megkötötte. Megoldotta és
lerúgta csizmáját, majd újra megszólalt: – Mohammed, te vele maradsz. Kapaszkodj a zsákba, ne
engedd. – Otthagyta a két férfit, és mezítláb odasietett a papának támasztott puskájához.
Fölcsatolta a töltényszíját, visszatért a mellvédhez.
Sebastian Oldsmith arra készült, hogy a kilenccolos ágyúkkal fölszerelt cirkálót
kétcsövű Gibbs. 500-asával tartóztassa föl.
Már közel volt, úgy magasodott föléjük, mint egy acéltorony. Kétszáz yardról még Sebastian
sem tudott elvéteni egy csatahajót. Nehéz golyók csapódtak a páncélozott hajótestnek,
csengésük legyőzte az orrhullám sistergő robaját.
Miközben Sebastian újra töltött, fölnézett a Blücher orrában sokasodó fejekre; vigyorgó pofák a
fehér sapkák alatt, a sapkájuk hátulján fekete, fecskefarkú szalag. – Mocskos disznók – üvöltötte
nekik. Hangja elcsuklott, mert olyan vad gyűlölet rohanta meg, amilyet addig
nem is hitt lehetségesnek. – Mocskos, rohadt disznók. – Fölemelte a fegyvert
és lőtt, de hiába. A Blücher nekiütközött a daunak.
Az ütközést hangos csattanás és a megroppanó fa recsegő jajkiáltása kísérte. A hajó
oldala betört, a cirkáló orra átvágott a pusztuló emberek sikolyán, az acélnak
súrlódó gerendázat nyögésén.
A cirkáló maga alá gyűrte és mélyen a felszín alá kényszerítette a daut.
Sebastiant az első lökés leröpítette a fedélzetről, kezéből kiesett a puska.
Ferdén nekivágódott a páncélzatnak, aztán a tengerbe hullott. Az orrhullám
félretaszította, máskülönben az örvénylő víz beszippantja a hajótest alá, és
testét darabokra szaggatta volna az acél.
Épp időben ért a felszínre, hogy teleszívja levegővel a tüdejét, mielőtt a nagy
hajócsavarok turbulenciája elkapta és újra alávetette, olyan mélyre, hogy
vörösen izzó tűként döfött dobhártyájába a víznyomás. Érezte, hogy újra és
újra átfordul, hogy valami pofozza és rázza, hogy a víz tépi a testét.
Színek villogtak és cikáztak csukott szemhéja mögött. Fojtó fájdalmat érzett
a mellében, tüdeje lüktetett, sürgősen levegőt kellett vennie, mégis szorosan
összezárta száját és csak rugdalt a lábával, kapált a kezével.
A cirkáló háborgó sodorvize végül eleresztette, és Sebastiant olyan erővel lőtte a
felszínre valami, hogy derékig kiemelkedett, csak aztán hullott vissza, s itta be
mohón a levegőt. Lecsatolta nehéz lőszersziját, és hagyta, hogy elsüllyedjen.
Aztán körülnézett.
Roncsok úsztak mindenfelé a tenger színén, itt-ott egy-egy ember feje bukkant
föl, tűnt el. Sebastiantól nem messze, tömérdek alászorult légbuborék
kíséretében, előpattant egy letört pallódarab. A fiú odavetődött és
megkapaszkodott a fában. Lába az áttetsző zöld vízben lebegett.
– Flynn – zihált. – Hol vagy, Flynn?
Negyed mérfölddel odébb lassan és fenyegetőn körözött a Blücher
cápateste. Sebastian félelemmel és gyűlölettel bámult a hajóra.
– Uram! – hangzott mögötte Mohammed kiáltása. Sebastian gyorsan megfordult, és vagy száz
yardra meglátta a fekete meg a vörös arcot az úszó parafazsák mellett. – Flynn!
– Ég veled, Bassie – szólalt meg Flynn. – Ezek a germánok visszajönnek, hogy kinyírjanak.
Odanézz! Géppuskák a parancsnoki hídon. Viszlát, fiú, odaát.
Sebastian hátrakapta a fejét, a cirkálóra nézett, és látta, hogy a hídon fehér egyenruhák
gyülekeznek.
– Ja! Van, aki még él – Fleischer kölcsönkapott látcsövön át az elsüllyedt hajó helyét, a
roncsdarabokat pásztázta. – Gondolom, kapitány úr, használják majd a Maximokat. Gyorsabban
megy, mint kézipuskával kapdosni le őket.
Von Kleine kapitány nem felelt. A magas termetű férfi kissé görnyedt vállai,
háta mögött összekulcsolt kézzel állt a hídon, és elnézte a roncsokat. – Van
valami szomorú a hajók pusztulásában – morogta. – Még egy oly piszkos kis
vitorláséban is, mint ez, – Hirtelen kihúzta magát és Fleischerhez fordult. – A
naszádja önre vár a Rufidzsi torkolata előtt. Visszaviszem, főbiztos úr.
– De előbb intézzük el a túlélőket.
Von Kleine arcvonásai megkeményedtek. – Főbiztos úr, én elsüllyesztettem a
daut, mert meg voltam győződve, hogy ez a kötelességem. De most már nem
vagyok biztos abban, hogy a harag nem zavarta-e meg az ítélőképességemet.
Nem szerzek magamnak további lelkiismeret-furdalást azzal, hogy úszó
civileket géppuskázok le.
– Akkor szedje fel őket. Le kell tartóztatnom mindet, át kell adnom a
bíróságnak.
– Én nem vagyok rendőr. – A kapitány egy pillanatra elhallgatott, s kissé
ellágyultak az arcvonásai. – Az egyikük puskából lőtt ránk. Szerintem biztosan
bátor ember. Lehet, hogy bűnöző, de én még nem fáradtam bele annyira az
evilági dolgokba, hogy ne kedveljem az öncélú bátorságot. Nem venném a
lelkemre, ha csak azért menteném ki ezt az embert, hogy akasztófára
kerüljön. Legyen a tenger a burájuk és az ítélet-végrehajtójuk. – Az
elsőtiszthez fordult. – Kyller, készítse elő az egyik mentőtutajt. – A tiszt
hitetlenkedve bámult a parancsnokára. – Hallotta, amit mondtam?
– Igenis, kapitány úr.
– Akkor csinálják. – Ügyet sem vetve Fleischer hápogó tiltakozására, von Kleine a
kormányoshoz lépett. – Módosítsa az irányt. Ötven méterrel elkerüljük a
túlélőket.
– Amott jön. – Flynn feszesen, keserűen elvigyorodott, és nézte, hogyan
fordul nehézkesen feléjük a cirkáló.
A körülötte úszók segélykiáltásai olyan panaszosak voltak, mintha tengeri madarak jajonganának
– a hangjuk beleveszett az óceán végtelenségébe.
– Flynn. Nézd a hidat! – szállt Sebastian hangja a víz fölött. – Odanézz, ott van. A szürke
egyenruhás.
Flynn szemét elhomályosították a könnyek, mert a tengeri só szünet nélkül marta a sebét, és a láz
is eltorzította a látását, de azért ki tudta venni a szürke foltot a fehér uniformisok között, a cirkáló
parancsnoki hídján.
– Kicsoda?
– Igazad volt. Ez Fleischer – kiáltotta vissza Sebastian, mire Flynn szentségelni kezdett.
– Hé, te mocskos, dagadt mészáros – ordította, miközben megpróbált
felkapaszkodni a parafával teli zsákra. – Te szajhák bilije. – A hangja
túlharsogta a minimális sebességgel dolgozó gépek moraját. – Tessék, gyere,
te vérben fürdő kis disznó.
A cirkáló magasba domborodó teste már közel volt hozzájuk, olyan közel, hogy Flynn jól látta a
terebélyes, szürke figurát, amint a fehér egyenruhás tiszthez fordult, és hevesen gesztikulált –
szemlátomást könyörögve kért valamit.
A tiszt elfordult tőle, és a híd korlátjához lépett. Kihajolt, és intett a
fedélzeten gyülekező matrózcsapatnak.
– Jól van. Mondja meg, hogy lőjenek. Legyünk túl rajta. Mondja meg...
A csapat valami nagy, négyszögletes tárgyat lódított át a mellvéden. Hangos csobbanással ért a
vízre.
Flynn hangja elhalt, s az amerikai elképedve figyelte, hogy a fehérbe öltözött
tiszt fölemeli karját, mintha szalutálna, A cirkáló gőzgépei mind hangosabban
lüktettek, a hajó sebessége nőtt, és a Blücher elszáguldott nyugatnak.
Flynn O'Flynn nevetni kezdett, a megkönnyebbülés meg a delirium akadozó,
hisztérikus kacajával. Lecsúszott a zsákról, feje előrebiccent, úgyhogy
nevetése belefulladt a langyos zöld vízbe. Mohammed belemarkolt a szürke
hajába, és fölemelte az arcát, nehogy a tengerbe fúljon.
14.
Sebastian elérte a tutajt, és megragadta a körbevezetett, lecsüngő kötelet.
Várt, míg újra levegőt nem tudott venni, aztán fölkecmergett a tutajra, és csak
feküdt lihegve. Nedves ruhájából patakokban folyt a tengervíz, melegen, akár
a vér. Nézte, ahogy a cirkáló halványuló formája eltűnik a nyugati láthatáron.
– Uram! Segíts!
A hang kizökkentette zsibbadtságából. Felült. Mohammed küszködve rángatta maga után Flynnt
meg a zsákot a vízben. Az úszó roncsok között még tucatnyi hajós és teherhordó igyekezett lapos
karcsapásokkal a tutaj felé; a rosszabb úszókat már elhagyta az erejük, egyre keservesebben
jajveszékeltek, mind vadabbul kapálóztak.
 A tutaj fedélzetére kötözött evezők közül Sebastian gyorsan kiszabadított
egyet a vadásztőrével, és evezni kezdett Flynnék felé. Lassan haladt, a tutaj ugyanis
akaratos jószág volt, meg-megállt és összevissza kalandozott, akárhogy igyekezett is kordában
tartani.
Egy arab matróz elérte a tutajt és fölkínlódta magát. Aztán még egy, aztán
még egy. Mind kiszabadítottak egy-egy evezőt, és hajtani kezdték a tutajt. Elhaladtak
az egyik teherhordó holtteste mellett, kicsivel a felszín alatt lebegett, térd alatt mindkét Iába
hiányzott, a lábszárcsont kifehérlett a feltépett csonkból. Nem ez volt az egyetlen halott – más
emberuszadék is kavargott a szétsodródó roncsok között, s az áramlattal szétsodródó rózsásbarna
foltok odavonzották a cápákat.
Az elsőt a Sebastian mellett ülő arab vette észre. Nagyot kiáltott, evezőjével
mutogatott a támadóra.
Csapongó uszonnyal manőverezett feléjük, szemben az áramlattal. Érezték
az izgalmát, az Euselachii hideg, gondolatoktól mentes, falánk izgalmát. A
felszín alól torzán sötétlett föl a ragadozó elkeskenyedő teste. Nem volt nagy.
Talán kilenc láb hosszú lehetett, a súlya négyszáz font, bár ahhoz elég nagyra
nőtt, hogy egyetlen harapással letépjen egy emberi lábat. Már nem a sodródó
véríz vezette, az úszó emberek okozta remegést érzékelte inkább;
kiegyenesedett és támadott.
– Cápa! – üvöltötte Sebastian a tízyardnyira bukdácsoló Flynn-nek és Mohammednek. Mind a
kettő pánikba esett; ahelyett, hogy tovább igyekeztek volna a tutaj felé,
megpróbáltak fölmászni a parafazsákra. A rémület nem ismer logikát. Csak
azzal törődtek, hogy himbáló lábukat kiemeljék a vízből, de a zsák túl kicsi
volt, borulékony, és a két férfi riadalma odavonzotta a cápa figyelmét. Irányt
változtatott, feléjük indult, ívelt, háromszögű uszonya teljes magasságában
kiemelkedett a vízből, farokcsapásai összezúzták a tenger felszínét.
– Erre – kiabált Sebastian. – A tutajra. – Vadul csépelte evezőjével a vizet, mellette
pedig ugyanilyen odaadással dolgoztak az arabok. – Erre, Flynn. Az ég áldjon
meg, erre!
A fiú hangja áthatolt Flynnék rémületének burkán. Újra elindultak a tutaj felé. De a cápa gyorsan
csökkentette a távolságot. Hosszú teste foltosnak látszott a felszíni fodrozódáson át.
A zsákot még mindig Flynn törzsére rögzítette a kötél, s a víz ellenállása
lelassította haladásukat. A cápa hirtelen kanyarodott és rohamra indult;
felpúposodott a háta, tágra nyílt a szája. A felső állkapcsa előredudorodott, az
alsó ásítva lecsuklott, egymás mögötti fogsorai fölmeredtek, mint a sündisznó
tüskéi, aztán beleharapott a zsákba. Állkapcsa rázárult a durva jutaszövetre,
makacsul cibálta, háta még púposán kiállt a vízből, otrombán rázta
kalapácsfejét, vízpermetet szórt szerteszéjjel, a cseppek üvegszilánkok módjára röpdöstek a
napban..
– Ezt kapjátok el! – ordított rájuk Sebastian, és kihajolva odanyújtotta az
evezőlapátot a vízben kínlódó két embernek. A félelem adta erővel
belecsimpaszkodtak az evezőbe, Sebastian pedig a tutaj oldalához húzta őket.
A zsák azonban – a cápával együtt – még mindig hozzá volt kötözve
Flynnhez. Félő volt, hogy a csapkodó bestia elszakítja a férfit a tutaj
oldalkötelétől.
Sebastian térdre esett, üggyel-bajjal kihúzta kését, és nyiszálni kezdte a kötelet.
Sikerült. A cápa még mindig a zsákot rángatta, s közben egyre távolodott a
tutajtól. Sebastian segített az araboknak, akik előbb Flynnt, aztán
Mohammedet húzták föl a fedélzetre.
Ám ezzel még nem volt vége. Fél tucat ember vergődött még a vízben. A cápa végre
ráeszmélt tévedésére, és kiengedte fogai közül a zsákot. Az lassan
eltávolodott. A fenevad egy pillanatra csak lebegett, mintha tanácstalan
volna, aztán elkanyarodott a legközelebbi csobbanások felé. Az egyik
fegyveres erejét vesztve, kutyaúszásban küszködött a vízzel. A cápa oldalba
kapta, aztán lehúzta. Néhány pillanat múlva ismét felbukkant a fiú feje, sikoltó
szája olyan volt, akár egy rózsaszínű barlang, körülötte sötét barnásvörös
felhőkben terjedt a vér. Újra alámerült, mert a cápa a lábába mart, s aztán
megint a felszínen úszott. Most azonban már arccal lefelé, erőtlenül rángott, a
cápa meg körözött a teste körül, neki-nekirontott, hogy letépjen egy
harapásnyit, aztán elhúzódott, és lenyelte a húst, mielőtt újra támadott.
Aztán még egy cápa jött, még kettő, még tíz, már olyan sok, hogy Sebastian
nem is számolta őket. Csak köröztek és cikáztak önfeledt mohóságukban, a
tutaj körül pedig remegett és idegesen örvénylett a tenger.
Sebastiannak és az arabjainak sikerült még két embert a tutajra rángatniuk, és a
harmadikat is félig kihúzták, amikor a mélyből előtört egy hat láb hosszú,
fehér orrú szörnyeteg, és olyan erővel kapta el a matróz combját, hogy
majdnem valamennyiüket lerántotta a tutajról. Sikerült azonban
megkapaszkodniuk, és szorosan markolták a férfi karját, szinte megmerevedtek ebben az
iszonyatos kötélhúzásban, a cápa meg egyre csak tépte a férfi lábát, olyan elszántan, mintha kutya
lett volna, Sebastian szinte várta, hogy egyszer csak felmordul.
A kis Mohammed föltápászkodott, megragadott egy evezőt, és minden erejével
lesújtott a ragadozó hegyes orrára. A cápa feje kiemelkedett a vízből, az
evező egyre csak ütlegelte, gumiszerűen puffogott a bőrén, de a dög nem
engedett. Friss, világospiros vér fröcskölt és szivárgottá foga közé szorult lábszárból,
végigcsorgott a cápa csillogó kígyófején, belefolyt a kopoltyúnyílásába.
– Tartsátok – hördült fel Sebastian, és előhúzta kését. Miközben veszettül
rázkódott alatta a tutaj, a férfi megfeszülő teste fölé hajolt, s a késpengét
beledöfte a cápa apró, kifejezéstelen szemébe. Az kipukkadt, áttetsző, tiszta
folyadék buggyant ki belőle, a cápa megmerevedett és végigfutott rajta a
remegés. Sebastian kihúzta a kését, s a másik szemgolyóba döfte. A cápa
görcsöset, nagyot nyelt, tágra nyitotta állkapcsát, és visszasiklott a tengerbe, aztán vakon
kanyarogva elúszott.
A vízben már nem maradt túlélő. A tutajra menekült kis csapat
összekapaszkodva nézte az éhesen nyüzsgő cáparajt. Mintha csak szimatolták
volna a véres vizet, miközben begyűjtötték az utolsó húsfoszlányokat.
Az iménti cápa áldozatának ütőeréből vér lövellt a lécezetre; a férfi meghalt,
mielőtt bármelyikük annyira összeszedte volna magát, hogy elszorítsa a
combtövét.
– Lökjétek a vízbe – mordult föl Flynn.
– Ne – ingatta fejét Sebastian.
– Az ég áldjon meg, így is elég zsúfoltan vagyunk. Dobjátok le a szegény nyomorultat.
– Most ne, majd később. – Sebastian nem bírta volna végignézni, hogyan
viaskodnak a cápák a hulla körül.
– Mohammed, szólj két fiúnak, hogy kapják föl az evezőket. Annyi kókuszt akarok
kihalászni, amennyit csak lehet.
Míg a sötétedés miatt abba nem hagyták a munkát, ötvenkét úszó kókuszdiót sikerült
kimenteniük, s ez hetüknek elég volt egy hétre szomjúság ellen.
Hideg volt az éjszaka. Összebújva próbáltak melegedni, s figyelték a víz alatti
tűzijátékot. A cáparaj méltóságteljes fluoreszkálással körözött a tutaj körül.
15.
– Fel kell vágnod – suttogta Flynn. A perzselő déli napban is rázta a hideg.
– Nem értek hozzá – tiltakozott Sebastian, de látta, hogy Flynn lassan már haldoklik.
– Én se. De az biztos... hogy hamar meg kell csinálni... – Flynn szeme szilvakék üregbe süllyedt,
a leheletének pedig olyan szaga volt, mintha már rég meghalt volna.
Sebastian rámeredt Flynn lábára, és alig tudta leküzdeni hányingerét. Vaskos, bíborvörös
üszköt látott. A golyóütötte lyukat kérges, fekete var fedte, de Sebastian orrát
megütötte a mélyebb rothadás bűze és az émelygés most savasan-édesen
szökött föl a torkába. Visszanyelte.
– Meg kell tenni, Bassie fiú.
Sebastian bólintott, és próbaképpen ráfektette tenyerét Flynn lábára.
Nyomban elrántotta az ujjait, annyira meglepte a bőr forrósága.
– Meg kell tenned – sürgette Flynn. – Tapintsd ki a golyót. Nincs mélyen. Ott
van rögtön a bőr alatt.
Sebastian megtapintotta a csomót. Mozgott az ujja alatt, mintha egy zöld makk
szorult volna a feszes, forró bőr alá.
– Piszkosul fog fájni – mondta rekedten.
Az evezősök pihentek, őszinte kíváncsisággal nézték a két embert, míg a
tutaj himbált és kacsázott a Mozambiki-áramlat hátán. Fölöttük fáradtan repegett a
vitorla, amit Sebastian gányolt össze a vízben úszó deszka- és vászondarabokból. Most árnyékot
vetett Flynn lábára.
– Mohammed, te és még valaki, fogjátok a gazda vállát. Ketten pedig a lábát szorítsátok le.
Flynn belenyugodott sorsába. A négy ember mintha odaszegezte volna a lécekre.
Sebastian odahajolt fölébe, igyekezett összeszedni a bátorságát. Már kifente a kést a tutaj
fémszegélyén, aztán kókuszrostokkal és tengervízzel tisztára súrolta.
Lesikálta Flynn lábát is, és addig mosta a kezét, amíg a bőre bizseregni nem
kezdett. Mellette fél kókuszhéj állt, abban körülbelül egy uncia só, amit a
fedélzetről és a vitorláról kapartak le, hogy beledörzsöljék a nyílt sebbe. – Kész
vagy? – suttogta.
– Kész – mordult föl Flynn. Sebastian kitapintotta a golyót, és bátortalanul elvonta
fölötte a kés élét. Flynn levegő után kapott, de az ember bőre keményebb,
mintsem Sebastian gondolta volna. A duzzanat nem hasadt föl.
– Az anyád istenit! – Flynnről már folyt a veríték. – Ne szórakozz. Vágj már,
vágj!
Sebastian most bátrabban belehasított, s a hús kettévált a penge alatt.
Elejtette a kést, és döbbenten hátrahőkölt, mert a sebszájon kibugyogott a
rothadás. Olyan volt, mint a szilvalével kevert világossárga felvert tojás – a
bűze pedig megtöltötte az orrlyukát, de a torkát is.
– Szedd ki a golyót. Szedd ki az ujjaddal. – Flynn vonaglott a négy férfi szorításában. – Gyorsan.
Gyorsan. Nem bírom sokáig.
Sebastian összeszedte bátorságát, megfeszítette a gégéjét, nehogy kitörjön
belőle az okádék, és belenyúlt kisujjával a vágásba, a golyó után kotort,
megtalálta, kilazította, bár a környező szövet szívósan tapadt hozzá, aztán a
golyó kipattant a sebből, rá a fedélzetre. Nyomában a langyos méreg újabb
lökete tört elő, ráfolyt Sebastian kezére, aki öklendezve és fuldokolva nyomban
elkúszott a tutaj széle felé.
16.
– Bárcsak volna valami vörös rongyunk. – Flynn a rozoga árbocnak döntötte
hátát. Még mindig nagyon gyenge volt, de négy nappal ezelőtt, amikor
eltávozott szervezetéből a méreg, lement a láza. – Mire jó ez neked? – kérdezte
Sebastian,
– Delfint fogni. Öregem, én olyan fene éhes vagyok, hogy akár nyersen is megenném.
A négynapos kókuszhús- és- kókusztej-diéta után már mindannyiuknak morgolódott a gyomra.
– Miért vörös?
– A vörös színre mennek. Csalit csinálunk.
– Nincs se horgunk, se zsinórunk.
– Kösd a zsákmadzag végére, aztán ha kicsaltad őket a felszínre,
megszigonyozod a késeddel. Az evező végére kell kötni.
Sebastian hallgatott, s elgondolkodva nézte a tutaj alatt játszadozó delfinraj arany villanásait. –
Vörös kell hogy legyen, mi? – kérdezte Flynn. Szúrósán ránézett.
– Eegen. Vörös.
– Nos... – Sebastian habozva elhallgatott, aztán elpirult zavarában, Ha ez
még lehetséges volt a trópusi jellegű színéhez képest.
– Mi ütött beléd?
Sebastian még mindig lángvörösen felállt és kicsatolta az övét – aztán félszegen, akár egy
menyasszony a nászéjszakán, letolta a nadrágját.
– Te jó ég – lihegte döbbenten Flynn, és szeméhez kapta a kezét.
– Hau! Hau! – harsant a legénység elismerő kórusa.
– A Harrods-áruházban vettem – mondta Sebastian szemérmesen, ahogy az alkalomhoz-illik.
Vöröset kért Flynn – Sebastian alsónadrágja a létező legtündökletesebb,
leggyönyörűbb vörös volt; el se lehetett képzelni élénkebb naplemente- vagy
rózsavöröst. A térdig érő alsónadrág keleties ragyogással leffegett Sebastian
lábán.
– Tiszta selyem – mondta Sebastian, az alsóneműjét morzsolgatva. – Darabja
tíz shilling.
– Hé, te! Gyere csak, kis halacska. Ide gyere – suttogta Flynn. Hasán feküdt, feje-válla lelógott a
tutaj széléről. A madzag végén, odalent a zöld vízben, vígan táncolt a vörös
selyem. Hosszú, kígyózó arany villanás siklott a gatya felé, de Flynn.az utolsó
pillanatban elrántotta a csalit. A delfin tett egy kanyart, aztán újra nekirontott.
Flynn ismét megrántotta a madzagot. A delfin arányló testén kiütköztek az
izgalom színjátszó foltjai és sávjai. – Ez az, kis halacska. Kergesd csak. – A
többi delfin is bekapcsolódott a vadászatba, villódzó, keringő
bolygórendszerben kavarogtak a vörös lobogás körül. – Légy résen!
– Résen vagyok. – Sebastian fölegyenesedve állt Flynn felett, olyan pózban,
mint egy gerelyvető. Izgalmában elfelejtette fölhúzni a nadrágját, inge a
combját verdeste, s ez éppenséggel nem kölcsönzött neki tekintélyt. A lába
azonban hosszú volt, sportolóhoz illően arányosan izmos. – Vissza! – förmedt a
legénység ama tagjaira, akik köré sereglettek, mert a tutaj veszélyesen
megdőlt. – Vissza! Adjatok helyet – és hátralendítette az evezőt, a végére
kötözött hosszú vadászkéssel.
– Jönnek már. – Flynn hangja izgatottan remegett, miközben fölfelé húzta a vörös rongyot, s
nyomában jöttek a delfinek. – Most! – kiáltotta, mikor az egyik cet a felszínre ért. Négylábnyi
csillogó arany. Sebastian lesújtott. A biztos szem és a biztos kéz, amely egyszer Frank Wooley, a
krikettpályák hősét is legyőzte, most se hibázott. Sebastian egy hüvelykkel
talált a delfin szeme mögé, s a továbbsikló kés felhasította a cet kopoltyúját.
Néhány pillanatra elevenné vált Sebastian kezében az evező. A delfin rángott
és vergődött a pengére nyársalva, de mivel semmiféle fogazás nem tartotta
meg az acélt a húsban, a zsákmány lesiklott a késről.
– Az Isten rogyassza rá az eget! – bömbölte Flynn.
– A rohadt életbe! – szekundált Sebastian.
De hiába jutott le tíz láb mélyre a delfin, a sebe halálos volt; úgy csapongott és vagdalózott, mint
egy arany papírsárkány a szélviharban. A társai mind szétszéledtek.
Sebastian ledobta az evezőt, és már gombolta is ki az ingét.
– Mit művelsz? – kérdezte Flynn.
– Utánamegyek.
– Megőrültél. A cápák!
– Olyan éhes vagyok, hogy a cápát is megeszem – és fejest ugrott a
tengerbe. Harminc másodperc múlva bukkant föl ismét, fújtatott, mint egy
fóka, de az arcán diadalmas vigyor ült. Szeretőn szorította melléhez a delfint.
Kuporogtak a delfin megcsonkított hullája körül, és tengervízből párolt sóval ették a
nyers húsdarabokat.
– Hát, ennél rosszabb ebédért is fizettem már egy fontot – mondta Sebastian, és halkan
böffentett. – Jaj, elnézésedet kérem.
– Elnéztem – mordult vissza tele szájjal Flynn; aztán sokat tapasztalt szemét Sebastian
pucérságára szegezte. – Most már elég a dicsekvésből, húzd fel a nadrágod,
mielőtt hasra esel benne.
És Flynn O'Flynn lassan, nagyon lassan módosítani kezdte Sebastian Oldsmithról alkotott
véleményét.
17.
Ha kezdetben még lelkesedtek is feladatukért az evezősök, már régen beleuntak
a munkába. Csak akkor dolgoztak szaporábban, ha Flynn fizikai erőszakkal
fenyegette meg őket – azonkívül serkentőleg hatott rájuk a fáradhatatlan
Sebastian példája. Sebastian izmairól már rég leégett a vékony zsírréteg, és
naptól perzselt teste olyan volt, akár egy Michelangelo-szobor, amint
előredőlt, és vízbe merítette, meghúzta az evezőt.
Hat napja próbálták átvonszolni a tutajt a dél felé sodró áramlaton. Hat napja tartott a
napperzselte szélcsend, hat napon át lett egyre simább a tenger, mígnem most,
ezen a késő délutánon, már olyannak rémlett, mint valami végtelen zöld
bársonylepedő.
– Nem – mondta Mohammed. – Ez azt jelenti: Két sündisznó szeretkezik a takaró alatt.
– Á – Sebastian elismételte a kifejezést, de közben változatlan ritmusban evezett tovább.
Makacsul tanulta a szuahéli nyelvet. Képességei nem voltak ugyan kiugróan jók, de eltökéltsége
sok mindent pótolt. Mohammed büszke volt tanítványára és ellenszegült a többiek minden
kísérletének, hogy elbitorolják oktatói szerepét.
– Az rendben, hogy sündisznók egymásba gabalyodnak, és nem tudnak mozdulni – mordult föl
Flynn. – De mit jelent az, hogy... – és mondott valamit szuahéliul.
– Ez azt jelenti, hogy vad szelek fújnak majd a tenger fölött – tolmácsolta Sebastian, és
valósággal ragyogott a sikerélménytől.
– Én nem viccelek. – Flynn fölállt, kissé ferde tartásban, hogy kímélje a rossz
lábát, és szemét beárnyékolva kelet felé bámult. – Látod azt a felhőcsíkot?
Sebastian lefektette maga mellé az evezőjét, megtornáztatta hátán és vállán a
sajgó izmokat. A többi evezős azonnal felhagyott minden tevékenységgel.
– Hajtani, virágszálaim – dörrent rájuk Flynn, mire ímmel-ámmal engedelmeskedtek. Flynn
ismét Sebastianhoz fordult. – Látod-e?
– Látom. – Akár a fekete festék egy hindu asszony szemhéján, úgy húzódott végig a horizonton.
– Na, Bassie, itt a szél, amiért nyavalyogtál. Csak hát, barátocskám, egy kicsit többet kapunk a
kelleténél.
A sötétségben már hallották, hogyan közeledik. Tompa sziszegés az éjszakában. Keleten
egyenként kialudtak a kövér csillagok, ahogy a sötét felhő szétterült, és félig
elborította az éjféli eget.
Egy széllökés elérte a tutajt, belekapott a szedett-vedett vitorlába. Akkorát csattant, mint egy
puskalövés. Az alvók felriadtak, felültek.
– Kösd föl azt a csodás gatyádat – dünnyögte Flynn –, mert különben lefújja a
szél a fenekedről.
Még egy széllökés, aztán újra semmi, de a kis hullámok már zajosan csapkodták a tutaj oldalát.
– Nem árt lehúzni a vitorlát.
– De még mennyire hogy nem árt – hagyta jóvá Flynn –, és míg dolgozol, csinálj
nekünk mentőköteleket. – Sürgette őket a mind hangosabban sziszegő szél,
így hát sietősen lekötözték egymást a fedélzet lécezéséhez.
A szél hirtelen nekivadult, megpördítette a tutajt, akár egy búgócsigát, és vízzel
fröcskölte be őket: a permet jéghideg volt a langyos léglökésekhez képest. A
szél már egy pillanatra sem lankadt, s a tutaj nehézkesen ingott – összevissza,
mint a sarkantyúzástól megbokrosodó állat.
– Legalább a szárazföld felé fúj minket – kiabálta Flynn-nek Sebastian.
– Bassie fiam, neked mindig a legfinomabb dolgok járnak az eszedben. – De a
fedélzeten átsöpört az első hullám, elnyelte Flynn hangját, rázúdult a
magatehetetlenül fekvő testekre, aztán lecsappant a lécezett fedélzetről. A
tutaj riadtan himbálózott, aztán összeszedte magát, hogy a tenger következő
támadását fogadja.
A szél lankadatlan dühe gyorsabban fölkorbácsolta a tengert, mintsem Sebastian képzelte volna.
Percek múlva már olyan súllyal zúdultak a tutajra a hullámok, hogy kipréselték az
emberek tüdejéből a levegőt, teljesen alámerültek mind, tutajostul, míg az
alkotmányt ismét felszínre nem dobta a felhajtóerő, de akkor is vészesen
megdőlt, s csak a fojtogató, sűrű perméiben kapkodhattak levegő után.
Két szélroham között Sebastian Flynnhez kúszott. – Hogy bírod? – üvöltötte.
– Remekül, egészen remekül – aztán mindkettejükön átzúdult egy újabb hullám.
– A lábad?
– Az ég áldjon meg, ne jártasd a szád – aztán újra alámerültek.
Teljes volt a sötétség, se csillagok, se holdsarló, de a nekik rontó hullámok taréja
tompán, gonoszul foszforeszkált, figyelmeztetve őket, hogy vegyenek mély
levegőt, és gémberedett ujjúkkal kapaszkodjanak jól a lécbe.
Sebastian mintha már egy örökkévalóság óta a feketeségben élt volna, a szél és a vadul
támadó víz korbácsütései alatt. A testét fagyasztó sajgás már zsibbadtsággá
tompult. Agyából lassan eltűnt minden tudatos gondolat, úgyhogy amikor
végigcsapott rajtuk egy nagyobb hullám, és hallotta a felszakított lécek
reccsenését és az éjszakai tengerbe sodródó arab matróz jajszavát, a hangok nem jelentettek neki
semmit.
Két ízben kiokádta a lenyelt tengervizet, de a szájában nem érzett semmilyen ízt, oda se figyelve
hagyta, hogy lecsurogjon az állán, le a mellére, forrón, hogy azután elmossa a következő
robajló hullám.
Szeme égett a szélsodorta vízpermet durva karmolásától, és vaksin pislogott
minden közeledő hullámra. Idővel úgy találta, mintha tisztábban látna már, s
lassan elfordította fejét. Mellette, a sötétben mintha leprás foltok borították
volna Flynn arcát. Ezt nem értette, gondolkozott rajta, de nem talált
megoldást. Aztán elnézett a következő hullámon túlra, és látta, hogy a
feketén tornyosuló felhőhegyeken sápadtan átdereng az új nap ígérete.
Beszélni próbált, de sótól megdagadt torkából nem jutott ki a hang, nyelve pedig zsibbadtan
bizsergett. Újra megpróbálta. – Hajnalodik – krákogta, de Flynn hullamódra, mereven feküdt
mellette.
Lassan kivilágosodott az ég a tenger őrült szürkesége fölött, de a száguldó
fekete felhőtornyok dühödten harcoltak a fény ellen.
Most még rémületesebb volt a tomboló tenger. A hullámok üvegszürkén
nőttek a tutaj fölé, pár pillanatra megóvták a kegyetlen széltől, taréjuk
lesiklott, mint egy etruszk sisak forgója, aztán mennydörögve leomlott a vízfal.
ők meg rálapultak a tutajra, és állatias megadással várták, hogy újra
fojtogassa őket a fehér özön.
Egyszer, amikor a tutaj magabiztosan, egyenesen feküdt valami ok nélküli, pillanatnyi
viharszünetben, Sebastian körülnézett. Se vitorla, se kötél, se kókuszok, odalett minden
szánalmas kacat, amit összeszedtek. A víz sok lécet letépett a fedélzetről,
úgyhogy kilátszottak a tutaj fémhengerei; a vihar leszaggatta az emberekről a
ruhát, csuromvíz rongycafatok burkolták csak testüket. A tutajnak előző nap
még hét utasa volt, mostanra csak ő és Flynn maradt, meg Mohammed és egy
arab tengerész – a másik három odalett, benyelte őket az éhes tenger. Újra
támadt a vihar, a tutaj megpördült és felágaskodott, éppen csak át nem
fordult.
Sebastian először azt észlelte, hogy másképp viselkednek a hullámok:
meredekebbek, hamarabb követik egymást. Aztán a vihar hangzavarán új
szólam hatolt át: mint egy szabálytalan időközökben, más-más mennyiségű
lőporral elsütögetett ágyú. Egyszerre rájött, hogy már jó ideje hallja ezt a hangot,
de csak most tört át béna kimerültségének burkán.
Fölemelte fejét, de minden idegszála sikítva tiltakozott a mozdulat ellen. Körülnézett, de a tenger
úgy állta útját tekintetének, mintha ötvenyardos körben mindenütt szürke falak emelkednének. A
fülsértő bumm, bumm, bumm azonban egyre hangosabb és kitartóbb lett.
A közbülső, szelídebb hullámzásban egy oldalirányú lökés elkapta a tutajt s
az ég felé taszította – Sebastian oly magasra emelkedett, hogy megpillantotta
a földet; olyan közelről, hogy még a pálmafák is élesen kirajzolódtak, imbolygó törzsük
szürkésfehér volt a vihar szürkületében, és mögöttük, messze-messze mögöttük, vízkéken
derengett a parti hátság.
Mindez azonban nem nagyon vigasztalta, mert meglátta a korallzátonyt. Fekete fél fogsorként
acsargott rájuk, fenyegetően a fehér vízen át, amely ágyúdörejjei zúdult az
akadálynak, mielőtt átzubogott volna a lagúna viszonylagos csöndjébe. A tutaj
egyenesen a zátony felé haladt.
– Flynn – hörögte Sebastian. – Figyelj rám, Flynn! –, de a férfi nem mozdult. Szeme tágra
nyílt, a semmibe meredt, és csak a mellkasa emelkedés-süllyedése jelezte,
hogy még életben van. – Flynn. – Sebastian kiszabadította egyik
meggémberedett kezét a lécezet réséből. – Flynn – szólongatta, majd pofon
vágta társát.
 – Flynn! – a fej Sebastian felé fordult, a szempár pislogott, a száj kinyílt, de nem jött ki hang
rajta.
Újabb hullám söpört át a tutajon. A hideg, gonosz csapásra Sebastian
megrázkódott, enyészőben lévő erejéből most föléledt benne valami. Lerázta
fejéről a vizet. – Föld – súgta. – Föld. – Flynn üres tekintettel bámult rá.
Két hullámtaréjjal odébbról megint feléjük sötétlett a zátony szabálytalan
mintázatú háta. Sebastian egyik kezével a lécekbe kapaszkodott, a másikkal
kiráncigálta kését a hüvelyéből, és üggyel-bajjal nyiszálni kezdte a kötelet,
amely a fedélzethez rögzítette. Sikerült. Átnyúlt és vágni kezdte Flynn kötelét
– vadul fűrészelte a kendert, Amikor végzett, hasmánt elcsúszott
Mohammedhez és őt is kiszabadította. A rnajomképű kis afrikai véraláfutásos
szemmel csodálkozott.
– Ússz – suttogta Sebastian. – Úszni kell. – Visszadugta a kést a hüvelyébe,
megpróbált átmászni Mohammed fölött, hogy elérje az arabot, de a következő
hullám elkapta a tutajt, alányúlt, mintha erezné a szárazföld ellennyomását,
és olyan meredeken megdöntötte, hogy a tutaj valóban átfordult, ők meg
lerepültek róla a zátony körül fortyogó örvénybe.
Sebastian hassal esett a vízre, és alig merült alá, már újra a felszínen volt – mellette,
karnyújtásnyira, Flynn bukkant föl. A férfi halálfélelem szülte erővel kapaszkodott
Sebastianba, két karja abroncsba szorította a fiatalember mellét. Ugyanaz a
hullám, amely felborította a tutajt, már teljesen elfödte a zátonyt, úgyhogy a
korallfogak helyén most csak a zavargó víz tajtékzott. A habok közt hánykolódott
minden, ami a zátonyon szétzúzódott tutajból megmaradt. Az arab megcsonkult holtteste még
mindig oda volt kötözve az egyik roncsdarabhoz. Flynn és Sebastian szorosan átölelték egymást,
mint egy szerelmespár, s az újabb hullám, mely nyomban követte az elsőt, megint
fölemelte őket, és áthajította a vízbe merült zátony pereme fölött.
Mintha hátramaradtak volna a zsigereik, de nem ütköztek a korallnak, amely
cafatokká tépte volna őket, hanem aláhullottak a csöndes lagúnába. Velük
együtt érkezett a kicsi Mohammed és a tutaj néhány roncsdarabja.
A lagúnát vastag, szélverte tajték födte, sűrű volt, akár a jóféle sörön a hab.
így hát amikor a három hajótörött egymás vállát karolva, egymást támogatva
a part felé botorkált a derékig érő vízben, mindannyiukat fehér latyak fedte.
Olyanok voltak, mint az éjszakai kicsapongásból hazatérő három részeg
hóember.
18.
Mohammed egy rakás madafu, vagyis fényes-zöld kókuszdió mellett guggolt. A vihar
leszaggatta a gyümölcsöket a fákról, tele volt velük a fövény. A kis néger lázas
igyekezettel forgatta Sebastian vadászkését, közben magának motyogott
valamit bedagadt, repedezett ajkán át, hámozta a fehér, rostos gyümölcshúst,
amíg él nem jutott a sűrű, fehér madártejféle és üdítő híg levet tartalmazó
üregig. Ekkor Flynn vagy Sebastian rendre kikapta kezéből a madafut.
Mohammed mind bánatosabb lett, ahogy egy-egy másodpercig nézte a két
fehér embert, akik hátravetett fejjel, lüktető nyakkal nyeldekelték a tejet. A
nedű kicsordult a szájuk sarkán, s szorosan lehunyták a szemüket, annyira
átadták magukat az élvezetnek; aztán Mohammed fölvett egy újabb diót, és
azzal kezdett foglalatoskodni. Vagy egy tucatot fölnyitott, mielőtt sikerült
csillapítania két társa szomját, úgyhogy mire végre a saját szájához
emelhetett egy gyümölcsöt, már-már nyüszített mohóságában.
 Aztán elaludtak. Gyomruk tele volt édes, kiadós kókusztejjel, hanyatt
elterültek a fövényen, és átaludtak a nap hátralevő részét, meg az éjszakát.
Mire fölébredtek, alábbhagyott a szél, bár a hullámok még mindig olyan
dörejjel törtek meg a korallzátonyon, mintha nehéztüzérség lőné a szigetet.
– Nahát – mondta Flynn –, a Sátánnak és összes angyalának nevében, hol a pokolban vagyunk? –
Nem felelt sem Sebastian, sem Mohammed. – Hat napig voltunk a tutajon. Több száz mérföldet
is sodródhattunk délnek, mielőtt a vihar oldalba kapott. – Összeráncolta
homlokát, úgy próbált megbirkózni a feladvánnyal
Akár még Portugál-Mozambikba is eljuthattunk. Lehet, hogy egészen lekeveredtünk a Zambézi-
folyóig, Flynn figyelme Mohammedre összpontosult. – Eredj! – mondta. Keress egy folyót vagy egy
hegyet, amit ismersz. De még jobb, ha találsz egy falut, ahol ennivalót tudunk szerezni... és
teherhordókat.
– Vele megyek – ajánlkozott Sebastian.
– Te nem tudnád megkülönböztetni a Zambézit a Mississippitől – mordult rá békétlenül
Flynn. – Eltévednél száz yard után.
Mohammed két és fél napig maradt el, de Sebastian és Flynn a távollétében is jóllaktak.
Pálmalevelekből napernyőt eszkábáltak, s az árnyékában naponta háromszor
belakmároztak rákból, homoki osztrigából és nagy zöld homárból. Sebastian
halászta ki őket a lagúna fenekéről, a héjukban sütötték meg őket a tűzön,
melyet Flynn csiholt két száraz bottal.
Ezen az első éjszakán Flynn szolgáltatta a műsort. Az amerikai már évek óta
átlagosan két üveg gint fogyasztott el naponta. Az ellátmány hirtelen elapadása némi
késéssel ugyan, de szabályszerűen delirium tremensrohamot eredményezett.
Flynn azzal töltötte az éjszakát, hogy föl s alá bicegett a parton, hadonászott
egy darab uszadékfával, és trágárságokat üvöltött az őt zargató fantomoknak.
Egy bíborszínű kobra kiváltképp csökönyösen üldözte, Flynn előbb nagy
lármával agyonverte egy pálmafa mögött, és csak azután hagyta, hogy
Sebastian visszaterelje a pálmalevelek oltalmába,, s leültesse a tűz mellé. Aztán
rájött a remegés. Úgy rázkódott, mint egy légkalapácsos ember. A fogai olyan hevesen kocogtak,
hogy Sebastian már várta, mikor törnek ki. Lassanként azonban lecsillapodott a rohama és másnap
délben meg tudott enni három nagy homárt majd álomba zuhant, akárha meghalt volna.
Késő este ébredt föl, s olyan remek színben volt, mint mindig azelőtt. Épp
időben tért magához, hogy üdvözölje a megtérő Mohammedet és a
kíséretében lévő tucatnyi, angoni törzsbéli feketét. Tisztelettudón viszonozták
Flynn köszöntését. A bennszülött népek Beirától Dar es Salaamig egyöntetű,
mély hódolattal övezték a "Fini" nevet. A legendák természetfölötti
képességekkel ruházták föl a fehér vadászt. Flynn gondosan ápolgatta azt a
hiedelmet, amely hősi tettein, fegyverforgatási képességén és robbanékony
természetén alapult. Úgy látszott, sem a halálnak, sem a bosszúvágynak nincs
hatalma rajta. Az éjszakai tábortüzek mellett, amikor a nők és a gyermekek
már biztosan nem hallhatták, azt suttogták róla, hogy "Fini"-ben igazából a
nagy Monomoíapa testesült meg ismét. Azt is mesélték, hogy a Nagy Király
halála és "Fini" alakjában történt legutóbbi újjászületése között először egy
rettenetes krokodil alakját öltötte föl, aztán ő volt Movana Lisa, a legszörnyűbb
emberevő oroszlán Kelet-Afrika történetében, amely legalább háromszáz
emberéletet oltott ki. A portugál főpostamester huszonöt évvel ezelőtt épp
azon a napon lőtte le Szofala mellett Movana Lisát, amikor Flynn partra lépett
Port Ameliában. Mindenki tudta ezt – és csak egy hibbant merne ujjat húzni "Fini"-
vel –, innen a hódolat, amellyel most üdvözölték.
Flynn fölismerte az egyik férfit – Luti – ordította –, te hiéna farába
kapaszkodó tetű!
Luti szélesen elmosolyodott és boldogan ingatta fejét, amiért Flynn éppen őt
szemelte ki a többiek közül.
– Mohammed – fordult Flynn az emberéhez. – Hol találtál rá? Közel vagyunk a falujához?
– Egynapi járásra.
– Milyen irányban?
– Északra.
– Akkor portugál területen vagyunk! – örvendezett Flynn. – Az áramlat elsodort a Rovuma
torkolata mellett.
A Rovuma folyó képezte a határt Portugál-Mozambik és Német-Kelet-Afrika között.
Valahányszor portugál területre jutott, Flynnt nem érhette utol a németek haragja. Sikertelennek
bizonyult a kiadatására irányuló minden kísérlet, Flynn ugyanis valamiféle
munkamegállapodást kötött a mozambiki főpostamesterrel, s annak révén a
Lourenc, Marques-i kormányzóval. Úgy mondhatnánk, a két főhivatalnok
csendestárs volt Flynn üzletében. Az amerikai köteles volt negyed évenként
üzleti mérleget készíteni, s a két főhivatalnokot megillette a bevétel bizonyos százaléka.
– Lazíthatsz, Bassie fiú. Az öreg Fleischer már nem nyúlhat hozzánk. És bárom-négy napon
belül hazaérünk.
Az út első szakasza Luti falujába vezetett. Járművük a maschille volt,
függőágyszerű, hosszú póznára kötött alkalmatosság, melyet Luti két-két embere vitt
összehangolt kocogótempóban. Imbolyogva, de kényelmesen jutottak el a parti síkságról a
dombok közé, a bozótországba.
– A gyaloghintó-vivők énekelve ügettek terhükkel. Dallamos, mély hangjuk és
a maschille mozgása mélységesen elégedett hangulatba ringatta Sebastiant. Olykor el-
elszundított. Ahol az ösvény elég széles volt, és a két maschille egymás mellett haladt, Sebastian
és Flynn heverészve társalgott, máskor meg a fiatalember a folyton változó tájat s az út mentén
felbukkanó állatokat figyelte. Jobb volt, mint a londoni állatkert.
Ha Sebastian valami újat látott, odakiáltott Flynnnek, hogy nevezze meg a fajtát.
Minden tisztáson és nyiladékban ott legeltek az aranybarna impalanyájak: a kecses kis
antilopfélék tágra nyílt szemmel, kíváncsian lesték az arra haladó utasokat.
A patakok partján, mint valami sötét felhőárnyék, csapatostul kapirgáltak és
káráltak a vad gyöngytyúkok. Lebernyeges nyakú, kurta szarvú elandok
vonultak sárgán, testesen egymás mögött – pompás frízét alkottak a bozót szélén.
Fekete és aranyderes antilopok; bíborbarna víziantilopok, a farukon mértani
tökélyű fehér kör; nagy, csúf, fekete bivalyok; domboldalak alágörgött szikláin
zerge módra fülelő, finom alkatú kis szasszák. Élettől forrt, nyüzsgött, mozgolódott
az egész vidék.
Olyan furcsa formájú, méretű, lombozató fák kerültek a szemük elé, hogy
Sebastian el se hitte, hogy létezhetnek. Kövér törzsű, tizenöt láb kerületű
baobabfák álltak kétoldalt idétlenül-otrombán, akár az ősvilági szörnyek,
majonézzel teli duzzadt termésük szinte le húzta torz ágaikat. Egész
masszaerdőkön keltek át, ennék a fának nem zöldek a levelei, ahogy illik,
hanem rózsaszínűek és csokoládébarnák és vörösek. Hatvan láb magas,
világossárga törzsű eukaliptuszokról vedlett itt is, ott is a kéreg, akár a
kígyóról a törékennyé száradt régi bőr. A mopaniligetekben ragyogó
fémeszölden vibrált a lomb a napban; és a folyópartokon végig úgy
kanyarogtak a magasba a liánok, mintha hosszú, szürke férgek volnának, és
hurkokban, girlandokban csüngtek alá a vadfüge és a bivalybab és a páfrányfa-ágak között.
– Hogyhogy nyomát se látni elefántnak? – kérdezte Sebastian.
– Körülbelül hat hónappal ezelőtt a fiúkkal átfésültem ezt a területet –
magyarázta Flynn. – Azt hiszem, odébbköltöztek egy kicsit – föl, északra, a Rovuma
túlsó partjára.
Késő délután volt már, amikor egy kövecses úton leereszkedtek egy völgybe,
és végre állandó emberi lakóhely tűnt Sebastian szeme elé. A völgy fenekén
szabálytalan formájú utasokon művelték a földet, a zsíros, fekete talajból
haragoszölden sarjadt a köles, a kis patak partján pedig ott állt Luti faluja;
méhkas formájú, borzas fűkunyhók, mindegyik mellett egy-egy kör alakú,
agyaggal tapasztott, cölöpökön álló hombár. A kunyhók girbegurba körben
rendeződtek egy szabad térség körül, amelynek földjei keményre döngölték az
erre közlekedő csupasz lábak.
Flynn üdvözlésére összesereglett a teljes lakosság; háromszáz lélek,
sántikáló, ősz hajú, fogatlanul vigyorgó vénségek éppúgy, mint az anyjuk
meztelen csípőjén lovagló kisbabák, akik nem hagyták abba a szopást, hanem
kövér, fekete tengeri csigák módjára kézzel-szájjal csimpaszkodtak anyjuk
mellébe.
Az ujjongó és tapsoló tömeg között a főnök kunyhójához vitték Flynnt és
Sebastiant s csak ott szálltak ki a maschillékből.
Flynn és az öreg főnök szívélyesen üdvözölték egymást. Flynn a néki tett
múltbéli szívességek miatt, és mert a jövőbben is szüksége lesz hasonló
szívességekre, a főnök pedig azért, mert tisztelte Flynn hírnevét, és mert
Flynn amerre csak járt, legtöbbször nagymennyiségű jóféle, vörös húst
hagyott maga után.
– Azért jössz, hogy elefántra vadássz? – kérdezte a főnök, és reménykedő
pillantást vetett Flynn puskájára.
– Nem. Messze helyre utaztam, onnan jövök vissza.
– Honnan?
Válaszul Flynn jelentőségteljesen fölnézett az égboltra, és megismételte. –
Messzi helyről.
A tömeg megilletődötten morgott, s a főnök is bölcsen biccentett.
Valamennyiük számára világos volt, hogy "Fini" az alteregóját, Monomotapát
látogatta meg, s vele folytatott bensőséges eszmecserét.
– Sokáig maradsz a falunkban? – kérdezte a főnök még mindig reménykedő
hangon.
– Csak ma éjszakára. Hajnalban továbbindulok.
– Ah! – sóhajtott a főnök csalódottan. – Reméltük, hogy táncünnepet
tarthatunk a tiszteletedre. Azóta készülünk rá, amióta meghallottuk a jöveteled hírét.
– Nem – ismételte meg Flynn. Tudta, hogy egy táncünnep három-négy napig is eltarthat.
– Remekül sikerült az utolsó pálmaborfőzés. Csak mostanra lett elég érett,
hogy megihassuk – próbálkozott ismét a főnök. Ez az érve viszont ledöntötte
lábáról Flynnt, akár egy rohamozó rinocérosz. Sok nap telt el, amióta utoljára ivott szeszt.
– Barátom – mondta Flynn, érezve, hogy nyelve alatt türelmetlenül kiserken a nyál –, nem
táncolhatok veletek, de elfogadnék egy kis ivótök pálmabort, hogy megmutassam, mennyire
szeretlek téged és a faludat. – Majd Sebastianhoz fordult, és óva intette. – A helyedben, Bassie,
hozzá nem nyúlnék ahhoz a kotyvalékhoz... igazi méreg.
 – Jól van – egyezett bele Sebastian. – Lemegyek a folyóra mosakodni.
– Menj csak – mondta Flynn, és gyengéden ajkához emelte a pálmaborral teli
ivótököt. Az elsőt.
Sebastian folyóig vezető útja római diadalmenetre hasonlított. Az egész falu
felsorakozott a parton, és mohó érdeklődéssel figyelte a fiatalember
szükségké pen korlátozott tisztálkodását. Tiszteletteljes zúgás támadt, amikor
alsónadrágig levetkőzött.
– Bvana Manali – kántálták kórusban. – A Vörös Ágyékkötő Ura. – És a név
rajta maradt.
Búcsúajándékul a falu feje négy ivótök pálmabort adott Flynn-nek, és azért esdekelt, hogy térjen
vissza mihamarabb – és hozza a puskáját is.
Keményen meneteltek egész nap, és mire éjszakára letáboroztak, Flynn félig magatehetetlen volt
a pálmabortól, Sebastian pedig már reszketett és fékezhetetlenül vacogott a foga.
A Rufidzsi-deltában tett kirándulásból ugyanis magával hozott egy szuvenírt –
élete első igazi maláriás fertőzését.
Másnap elértek Lalapanziba, néhány órával azelőtt, hogy Sebastiant
megtámadta a lázroham. Lalapanzi volt Flynn támaszpontja. A név azt
jelentette: "Feküdj le", vagy helyesebben: "Pihenő".
A telep a nagy Rovuma folyam egyik kis mellékfolyójánál épült, dombok
között, száz mérföldre az Indiai-óceántól, de csak tíz mérföldre a határfolyótól
és a német felségterülettől. Flynn meg volt győződve, hogy lakhelyének közel
kell lennie legjobb vadászterületéhez.
Ha Sebastiant nem hagyják cserben érzékei, és nem kóborol a malária forró árnyékvilágában,
bizonyára meglepi a Lalapanzi-tábor látványa. Aki ismerte Flynn O'Flynnt, egészen másra
számított volna.
A gyepet, a veteményest és a virágoskertet hasított bambusszálakból készült
kerítés óvta a kíváncsi kuduktól, ősz- és bukóantilopoktól, s a tábor úgy
ragyogott ki a dombok komor barnaságából, mint egy zöld ékkő. Sok-sok
kemény munkával lehetett csak gátat vetni a folyócskának, kiásni az
öntözőcsatornákat, hogy a szomjas növényzetnek legyen mit innia. A három
őseredeti fügefa árnyékában valósággal eltörpültek az épületek, a karmazsin
plurnériák tűzijáték módra törtek elő a kikujufa közül, a vízparti teraszok szelíd
rézsűit derűs Barberton-százszorszépek szegélyezték, s a falra futó
bougainvilleák sötétzöld-bíbor burjánzásba borították a főépületet.
A hosszú bungalónak széles, nyitott tornáca volt, mögötte pedig féltucat kerek alaprajzú kunyhó
sorakozott, takaros zsindelytetejük aránylóit a napban, meszelt faluk oly fehéren fénylett, hogy
belefájdult a szem.
Mindenből sugárzott a női rendszeretet és tisztaságvágy. Csak egy nő – de a
makacs fajtából –, az áldozhatott ennyi fáradságot és időt arra, hogy a barna
sziklák közepett a vad, tövisfákkal teli pusztában ilyen szemgyönyörködtető
szigetecskét építsen.
A nő a verandán állt, az árnyékban. Olyan volt, mint egy valkűr – sudár,
naptól barna és haragos. Hosszú, fakókék ruhája frissen volt vasalva, és
hacsak nem nézte az ember egészen közelről, észre se vette volna az
ügyeskezű javításokat. Szoknyája szorosan fogta át a derekát, asszonyos
csípőkre gömbölyödött, és óvatosan elrejtette a hosszú, erős lábakat. A nő
összekulcsolta karját a gyomra fölött, így borostyánszín keretbe foglalta
büszkén domborodó mellét, derékig érő fekete hajfonata pedig úgy
csapkodott, mint egy dühös nőstényoroszlán farka. Túl fiatal volt az arca
ahhoz képest, hogy már belevésődtek a nehéz munka és a magány jelei, s
kifejezése most még inkább megkeményedett az undortól – a közeledő Flynn
és Sebastian láttán.
Himbálózva feküdtek a maschillékben, mocskos rongyok fedték testüket,
hajuk nemezzé tapadt a verítéktől és a portól; Flynnt a pálmabor, Sebastian a
láz verte főbe, igaz, a kétféle rendellenesség tüneteit senki se tudta volna
megkülönböztetni egymástól.
– Szabad megkérdeznem, merre kódorogtál az utóbbi két hónapban, Flynn O'Flynn? – A lány
igyekezett férfiasán beszélni, de a hangja magasabban, dallamosabban csengett, mintsem szerette
volna.
– Nem szabad megkérdezned, lányom – kiabált vissza dacosan Flynn.
– Már megint részeg vagy!
– És akkor mi van? – bömbölte Flynn. – Ugyanolyan komisz vagy, mint az anyád volt
(nyugodjék békében), sosem hagyod abba. Sehol egy jólnevelt köszönés a te öreg édesapádnak,
aki csak azért nem jöhetett haza, mert becsületesen kereste a kenyerét. a lány
szeme a Sebastiant szállító hordágyra ugrott, és összeszűkült
felháborodásában. – Édes, könyörületes Jézusom, hát ez micsoda, mit hoztál
haza magaddal?
Sebastian bárgyún vigyorgott, és lovagiasan megpróbált felülni, miközben Flynn bemutatta. – Ez
Sebastian Oldsmith. Az én kedves jó barátom, Sebastian Oldsmith.
– Ő is be van rúgva!
– Idehallgass, Rosa. Viselkedj rendesen. – Flynn megpróbált kikecmeregni a
maschilléből.
– Be van rúgva – ismételte zordan Rosa. – Részeg, mint egy disznó. A legjobb, ha
egyenesen visszaviszed oda, ahol találtad. Az én házamba be nem teszi a
lábát. – Elfordult tőlük, s csak egy pillanatra állt meg az ajtóban: – Ez rád is
vonatkozik, Flynn O'Flynn. Puskával fogok őrt állni. Ha a verandára mersz
lépni, mielőtt kijózanodsz, golyót kapsz a lábadba.
– Rosa... várj... légy szíves, ez a fiú nem részeg – jajongott Flynn, de a
szúnyoghálós ajtó becsapódott előtte.
Flynn bizonytalan léptekkel a veranda lépcsőjéhez támolygott, s egy
pillanatra úgy látszott, elég vakmerő ahhoz, hogy próbára tegye a lányát, már
ami a fenyegetést illeti. De annyira azért nem volt részeg.
– Nők – mondta gyászosan. – A Jóisten óvjon meg tőlük – és a kis karaván
élén megkerülte a házat, elvezette kíséretét a legtávolabbi kerek kunyhóig. A
szoba gyér bútorzattal várta Flynnt, aki már sokszor kényszerült ide, ha lánya
száműzte a főépületből.
19.
Rosa O'Flynn becsukta maga után az ajtót, és fáradtan nekidőlt a deszkának.
Álla lekókadt a mellére, aztán behunyta szemét, nehogy megszökjenek
szemhéja mögül a viszkető könnycseppek. Az egyik mégis megtalálta a kiutat,
és mint egy kövér, csillogó szőlőszem, úgy remegett a lány szempilláján,
mielőtt lehullott és formátlanná vált a kőpadlón.
– Jaj, papa, papa – suttogta. Valahogy ki kellett adnia magából sajgó egyedüllétét. A hosszú,
lassan vonszolódó napokat, amikor kétségbeesetten keresett valami munkát, amivel lefoglalhatná
kezét és gondolatait. Az éjszakákat, amikor bezárkózva feküdt a szobájában, oldalán a töltött
puskával, és hallgatta az afrikai bozótos neszeit az ablakon túlról, és félt
mindentől és mindenkitől, még a négy áldozatkész afrikai szolgától is, akik
mélyen aludtak családjukkal együtt a bungaló mögötti kis táborban.
Várta, várta, hogy Flynn visszatérjen. Delente fölszegte fejét és fülelt, remélte,
hogy meghallja a völgybe ereszkedő teherhordók énekszavát. És óráról órára
nőtt benne a félelem és a bosszúság. A félelem attól, hogy nem jön, s a
bosszúság, amiért ilyen hosszú időre magára hagyta.
És most megjött. Részegen és mocskosán, valami bárdolatlan haramia társaságában. Rosa
magányossága és félelme egyszerre csak kirobbant abban a hisztérikus dörgedelemben. Most
kihúzta derekát és ellökte magát az ajtótól. Szomorúan ment végig a bungaló félhomályos hűvös
szobáin, a sokféle tarka állatbőr és a bennszülöttek készítette egyszerű
bútorok között, aztán a saját szobájába ért, és lehanyatlott az ágyra.
Boldogtalansága alján valami különös nyugtalanság mocorgott, formátlan, céltalan vágyódás
valamire, amit nem értett. Új érzés volt ez; csak néhány esztendeje tudatosult
benne. Azelőtt büszkeséggel és örömmel töltötte el, hogy apjával lehet együtt,
minthogy sohasem tapasztalta meg, s ezért nem is nélkülözte mások
társaságát. A dolgok természetes rendjének tartotta, hogy az idő legnagyobb
részét teljes egyedüllétben kell töltenie, legföljebb az öreg Mohammed
felesége vigyáz rá, aki az édesanyját helyettesítette – a fiatal portugál lányt,
aki belehalt a szülésbe, mikor életet adott Rosának.
Úgy ismerte a vidéket, ahogy a nyomortanyán felnőtt gyerek a nagyvárost.
Szerette, hiszen az ő földje volt.
Most pedig változóban volt minden, bizonytalannak érezte magát, nem talált
iránytűt az újfajta érzelmek tengerén. Magányos volt, érzékeny – és félt.
Valaki óvatosan kopogtatott a bungaló hátsó ajtaján. Rosa összerezzent, és erőre
kapott benne a remény. Már rég elpárolgott Flynn elleni dühe – most, hogy
apja teszi meg az első lépést, nyugodtan visszaengedheti a bungalóba
anélkül, hogy büszkeségén csorba esnék.
Gyorsan megmosta arcát az ágya melletti porcelán mosdótálban, a tükör előtt
megigazította haját, s csak azután ment ajtót nyitni.
Az öreg Mohammed toporgott, hízelkedő mosollyal az arcán. Majdnem
annyira tartott Rosa dühkitöréseitől, mint amennyire Flynn mérgét tisztelte,
ezért hát megkönnyebbült, amikor látta, hogy a lány elmosolyodik.
– Mohammed, te vén gazember. – A fekete boldogan ingatta fejét.
– Jól vagy, Kicsi Hosszúhajú?
– Jól vagyok, Mohammed, és látom, te is.
– Fim uraság arra kér, hogy küldjél takarókat és kinint.
– Minek? – Rosa hirtelen összeráncolta homlokát. – Belázasodott?
– Nem ő, hanem a barátja, Manali.
– Rosszul van?
– Nagyon rosszul.
A szívből jövő ellenszenv, amit Sebastian megpillantása keltett Rosában,
most egy kicsit megingott. A lány megérezte magában a nőt, akit
ellenállhatatlan erő vonz a megsebzettek és a betegek felé, még ha az illető
olyan faragatlan és mocskos fráter is, mint amilyennek Sebastiant látta.
– Jövök – döntötte el fennhangon, bár magában azt a megkötést fűzte a
fegyverletételhez, hogy a fickót semmi áron nem engedi be a házba. Akár egészséges, akár
beteg, jobb, ha kint marad a kunyhóban.
Egy kancsó forralt ivóvízzel és egy fiola kininlabdaccsal fölfegyverkezve indult a kunyhó felé.
Szorosan a nyomában lépdelt Mohammed, karján néhány olcsó pokróccal. A lány benyitott.
Sajnos, a lehető legalkalmatlanabb pillanatban. Flynn ugyanis azzal töltötte
az utóbbi tíz percet, hogy kihantolta a ginespalackot, amelyet néhány hónapja
oly féltő gonddal temetett a kunyhó földpadlója alá. Előrelátó férfiú lévén
ládaszámra rejtette el az üvegeket a tábor legkülönfélébb pontjain. Most
boldog előérzettel törölgette inge szárnyával az üveg nyakáról a nyirkos
földet. Annyira belemerült e foglalatosságba, hogy észre sem vette Rosa
jelenlétét, amíg a lány meg nem ragadta a palackot, és ki nem hajította a nyitott ablakon. Az
üveg elpattant, szilánkokra törött.
– Hát ezt mért csináltad? – Flynn olyannyira szívére vette a dolgot, mint egy
anya, ha elszakítják tőle a kisbabáját.
– A lelked üdvéért. – Rosa fagyos tekintettel fordult az ágyon heverő
magatehetetlen figura felé, s összeráncolta orrát, amikor megcsapta a
mosdatlanság és a magas láz szaga. – Ezt meg hol találtad? – kérdezte, de
nem várt választ.
20.
A perzselően forró tea öt kininlabdacsot vitt le Sebastian torkán. Melegített köveket
raktak a teste köré, és féltucat pokrócba bugyolálták, hogy végre izzadni kezdjen.
A malária kórokozója harminchat óránként osztódik. Most volt a krízis ideje.
Rosa igyekezett megnövelni a fiú testhőmérsékletét, hogy megzavarja az
osztódási ciklust, és csillapítsa a lázat. Az ágy felől forróság sugárzott, úgy
átfűtötte a kunyhó egyetlen szobáját, mint konyhát a tűzhely. Sebastiannak
csak a feje látszott ki a halom pokróc alól, arca téglavörös volt. Noha bőrének
valamennyi pórusán kiserkent a veríték, és nehéz cseppekben folyt a vizes hajára meg a
párnahuzatra, foga egyre csak vacogott, és úgy rázta a hideg, hogy a tábori ágy is vele remegett.
Rosa az ágy mellett ült és nézte a fiút. Néha előrehajolt, és egy kendővel
letörölte a verítéket a beteg szeméről és felső ajkáról. Arckifejezése
meglágyult, majdhogynem tűnődő lett. Sebastian egyik hajtincse odatapadt a
homlokára. Rosa visszaigazította az ujja hegyével, aztán megismételte a
mozdulatot, aztán megint, ujjaival simogatta Sebastian nyirkos haját, ösztönösen
dédelgetve, nyugtatva a fiút.
Sebastian szeme kinyílt, erre Rosa bűntudatosan elkapta a kezét, az idegen
szeme ködös-szürke volt, pillantása úgy tévelygett, mint egy újszülött
kiskutyáé, s Rosa úgy érezte, valami bizseregni kezd a hasában.
– Kérem, ne hagyja abba. – A fiú hangja kásás volt a láztól, de a színezete, a
lejtése még így is meglepte Rosát. Most először hallotta beszélni. Ez nem
valami bárdolatlan fickó hangja volt. A lány tétovázott egy pillanatig, az ajtó
felé nézett, biztosan egyedül vannak-e, aztán újra előrehajolt, és megérintette
a fiú arcát.
– Maga kedves lány. Kedves és jó.
– Psszt – csitította.
– Köszönöm.
– Psszt. Csukja be a szemét.
A fiú remegősen behunyta a szemét, és felsóhajtott, mélyről, akadozva.
A krízis úgy érkezett, mint a szélvihar. Rázta Sebastiant, mintha az útjába
kerülő fa lenne. A fiú láza az égbe szökött, hánykolódott és vonaglott a tábori
ágyon, megpróbálta ledobni magáról a nehéz pokrócokat, úgyhogy Rosa
kénytelen volt szólni Mohammed feleségének, segítsen már lefogni. A veríték
 teljesen átitatta a vékony matracot, és lecsöpögött, tócsába gyűlt az ágy alatt,
Sebastian pedig üvöltözött lázálmában.
Aztán mintha csoda történt volna, a krízisnek vége lett, a fiú ellazult, mint egy rongy. Némán
és kimerültén feküdt, csak gyors, remegő lélegzetvétele jelezte, hogy van
benne élet. Rosa érezte, ahogy a bőr kihűl a tenyere alatt, és látta a
lázrohamból megmaradt sárgás árnyalatot.
– Az első roham mindig nagyon rossz. – Mohammed felesége elengedte a
pokrócba burkolt lábszárat.
– Nagyon – mondta Rosa. – Most pedig hozd a mosdótálat, Dadus. Le kell mosnunk a beteget, ki
kell cserélnünk a pokrócokat.
Gyakran ápolt már beteg vagy súlyosan sérült férfiakat: szolgákat, teherhordókat,
fegyvereseket, az apját. De most, amikor a Dadus lehámozta Sebastianról a
lepedőket, és Rosa egy nedves ruhával ledörgölte a fiú eszméletlen testét – a
riadalom érzése feszült izgalommal párosult. Érezte, hogy orcája megtelik friss
vérrel, és előrehajolt, nehogy a Dadus lássa az arcát, miközben dolgozik.
A fiú melle és felkarja olyan sima volt, mint a csiszolt alabástrom, és tej fehér
volt a bőre, ahol nem színezte meg a nap. Rosa ujja valami rugalmas
keménységet, gumiszerű, érzéki melegséget érzett, és ez zavarba ejtette.
Amikor hirtelen rájött, hogy már nem is a nedvességet törli a flanelruhával,
hanem a kemény izmot simogatja a sápadt bőr alatt. Észbe kapott, mozdulatai
meggyorsultak, szakszerűbbé váltak.
Megszárogatták a fiú felsőtestét, a Dadus pedig belemarkolt a pokrócokba,
hogy lehajtsa őket Sebastian dereka alá.
– Várj! – Ez a szó úgy szakadt ki Rosából, mint egy kiáltás, és a Dadus keze
mozdulatlan maradt a pokrócon. Az öregasszony félrehajtott fejjel várt, kérdő
tekintettel, mint egy kismadár. Nyűtt kis arca csak még ráncosabb lett, mert magában
mulatott a lányon.
– Várj – mondta ismét Rosa, zavartan. – Előbb segíts ráadni a hálóinget –, és
az ágy melletti székről fölkapta Flynn egyik frissen vasalt, de áttetszővé
kopott régi hálóingét.
– Nem harap az, Kicsi Hosszúhajú – ugratta szelíden az öregasszony. – Nincsen foga.
– Elég legyen ebből a beszédből – csattant föl a kelleténél hevesebben Rosa.
– Segíts felültetni.
Közös igyekezettel fölemelték Sebastiant, és a fején átcsúsztatták a hálóinget. Aztán
visszaengedték a párnára.
– És most? – kérdezte jámborul a Dadus. Rosa válaszképpen kezébe nyomta a flanelrongyot,
elfordult, és meredten kibámult az ablakon. Háta mögül hallotta a pokrócok surrogását, aztán a
Dadus hangját.
– Hau! Hau! – A mélységes csodálat ősrégi kifejezését jókedvű, bár öreges
kacaj követte, s a Dadus látta, hogy Rosa tarkója elvörösödik lányos
zavarában.
A Dadus kicsempészte a bungalóból Flynn életveszélyes borotváját, s most árgus szemmel
figyelte, hogyan vezetgeti finoman a pengét a fiú szappanos arcán. Semmiféle
megalapozott orvosi indoka nincs a maláriás betegek megborotválásának,
közvetlenül a lázroham után, de Rosa azzal a teóriával állt elő, hogy ettől
kényelmesebben érzi magát a páciens, mire a Dadus lelkesen helyeselt.
Mindketten kitűnően érezték magukat, olyasféle józan átéléssel dolgoztak,
mint két kislány, aki a babájával játszik.
 A Dadus többször is figyelmeztetően csettintett, és néha a foga között
szisszentette be a levegőt, de Rosa végül is sikeresen, komolyabb sebek
ejtése nélkül távolította el Sebastian arcáról a fekete szőrzetet, mintha egy
vidráról tüntetné el a bundáját. Maradt egy karcolás az állán, egy meg a bal
orrcimpa alatt, de egyikből sem szivárgott ki több egy-két vércseppnél.
Rosa leöblítette a borotvát, aztán elgondolkodva, összehúzott szemmel megszemlélte a végzett
munkát. A gyomrában újra megbizsergett az a valami. – Azt hiszem – dünnyögte –, át kell
költöztetni a nagy bungalóba. Ott kényelmesebben ellesz.
– Szólok az embereknek, vigyék át – mondta a Dadus.
21.
Flynn O'Flynn szorgos munkával töltötte Sebastian lábadozásának heteit.
Magánserege súlyos veszteséget szenvedett a Herman Fleischerrel történt
összetűzés során, ezért hát kénytelen volt némi erőszakkal besorozni az
összes teherhordót, aki hazafuvarozta őt meg Sebastiant Luti falujából. Az
újoncokat előzetes kiképzésnek vetette alá, és négy nap múltán a legjobb
képességűeket kiválasztotta fegyveresnek. A többieket hazairányította, hiába
tiltakoztak; nagyon is szívesen maradtak volna a dicsőség kedvéért, továbbá a
javadalmazás végett, amelyben szerencsésebb társaiknak minden bizonnyal részük lesz.
Azután a választott kevesek újabb kiképzési szakasz alanyai lettek. Flynn a
bungaló mögötti egyik kunyhóban, biztos lakat alatt őrizte mesterségének
kellékeit.
Több polcra való olcsó Martini Henry. 450-ös flinta, vagy húsz WD Lee-
Metford, amely még az angol-búr háborúból maradt meg, valamivel kevesebb
német Mauser, a Rovumán túlról, az aszkárikkal való találkozásokból, és
nagyon kevés kézzel gyártott, sokat érő, kétcsövű mordály, Gibbs úr és a
Greener testvérek londoni műhelyéből. Egyik puskán sem volt sorozatszám.
Mindeme fegyverek fölött a fapolcokon testes lőszercsomagok sorakoztak,
szép rendben, becsomagolva és ólomfüstlemezbe forrasztva – elegendő
muníció egy kisebbfajta háborús ütközethez.
A szobát a fegyverolaj síkos, ásványi szaga itatta át.
Flynn Mauserekkel látta el az újoncokat, s nekilátott, hogy kitanítsa őket a
célzás művészetére. Újból kigyomlálta azokat, akik alkalmatlannak
bizonyultak, s végül nyolc olyan embere maradt, aki ötven lépésről telibe
tudott találni egy elefántot. Ez a kis csoport nekivághatott a harmadik és
utolsó kiképzési fordulónak.
Sok-sok évvel azelőtt Mohammedet besorozták a német aszkárik közé. Még
érdemérmet is kapott az 1904-es szalitói felkelés során, s előléptették
őrmesternek, továbbá a tisztikonyha felügyelőjének. Amikor egy ellenőr
ellátogatott Mbeyába, ahol Mohammed állomáshelye volt, a készletből
hiányzott a leltárban még feltüntetett kétszáznegyven üveg snapsz, és a
konyhapénzben is találtak némi hézagot, igaz alig többet ezer birodalmi
márkánál. Ezért bizony kötél járt, úgyhogy Mohammed minden formaság
nélkül leszerelt a császári hadseregtől, és többnapos erőltetett menetben
elérte a portugál határt. Portugál területen aztán összeakadt Flynn-nel, akihez
állásért folyamodott, és meg is kapta. Mindmáig ő volt a legjáratosabb a
német hadsereg kiképzési programjában és nem feledte német nyelvtudását.
Flynn most őrá bízta a regrutákat, mert terveiben az is szerepelt, hogy
német aszkáriszakasznak álcázza őket. Ettől fogva napokon át egész
Lalapanzi visszhangzóit Mohammed teuton parancsszavaitól. A kiképző
őrmester ott menetelt a zöld gyepen, majdnem csupasz katonái élén, feze
keményen megült gyapjas szürke koponyáján.
Flynn ezalatt a további előkészületeknek szentelhette idejét. Ült a bungaló
tornácán, és többnapos verejtékes fejtöréssel sikerült megírnia néhány
levelet. Az első így szólt:
Kormányzó Úr őkegyelmességének, Kelet-Afrika, Német Kormányzóság Dar
es Salaam.
Tisztelt uram,
Ezúton mellékelem az engem ért károk tételes felsorolását, úgymint: l dau (piaci áron) á ;1500
10 puska á ; 200
Különféle felszerelések és élelmiszerek és a többi (túl hosszú a lista) á ; 100
Sebesülés, szenvedés, nélkülözés (becsült adat) Összesen á ;2000
Ezen követelésem alapja a fent említett dau elsüllyesztése a Rufidzsi torkolatánál, 1912. július
10-én, mely kalóztámadást az Önök Blücher nevű hadihajója hajtotta végre.
Szívesen fogadnám az aranyban történő rendezést, legkésőbb 1912.
szeptember 25-ig, különben megteszem a szükséges lépéseket fenti összeg
saját kezűleg történő behajtásaira.
Maradtam tisztelettel
Flynn Patrick O'Flynn
(Az Amerikai Egyesült Államok polgára)
Hosszas, kemény vívódás után Flynn úgy döntött, a követelésbe nem foglalja bele az elefántcsont
árát, mert nem volt egészen biztos az igény jogosságában. Jobb nem beszélni róla.
Azt is latolgatta, ne írja-e úgy alá, mint az "Egyesült Államok Afrikai Nagykövete", ám elvetette
az ötletet, minthogy Schee kormányzó pontosan tudta, a fenébe is, hogy szó sincs
ilyesmiről. Az persze nem árt, ha Flynn emlékezteti a nemzeti hovatartozására
– mert akkor talán meggondolja a vén csibész, hogy kapásból felakassza-e, ha
egyszer véletlenül elcsípi a grabancát.
Flynn-nek különben kellő elégtétel volt, hogy levelére válaszképpen Schee
kormányzó vérnyomása jelentősen megnövekszik, így hát nekifogott, hogy
beváltsa fenyegetését, s előkészítse a tartozás saját kezűleg történő
behajtását.
Persze nem kell egészen komolyan venni a kifejezést – Flynn már rég kiszemelte azt, aki
képviseletében beszedi az adókat. Az illetőt Sebastian Oldsmithnek hívták.
Már csak az maradt hátra, hogy az alkalomhoz illően felöltöztesse a
fiatalembert, ezért hát a Rosa varrókosarából kiemelt mérőszalaggal
fölkereste Sebastiant a betegagyánál. Flynn meglátogatása mostanság csak
annyira volt könnyű, mint kihallgatást szerezni a pápától. Sebastian
biztonságára úgy vigyázott Rosa O'Flynn, mint egy féltő anya.
Flynn diszkréten kopogott a vendégszoba ajtaján, majd ötig számolt és benyitott.
– Mit akarsz? – fogadta gyengéd szeretettel Rosa, Ott ült Sebastian ágyának végében.
– Üdv, üdv – mondta Flynn, aztán még egyszer, kissé falsul: – Üdv.
– Gondolom, ivócimborát keresel – mondta vádlón Rosa.
– Isten ments! – Flynn őszintén elborzadt a vád hallatán. Rosa rovancsolásai nyomán
ginkészlete vészesen megcsappant, és nem állt szándékában, hogy ezt a keveset bárkivel is
megossza. – Csak bekukkantottam, hogyan gyógyul a mi betegünk – Flynn figyelme Sebastian
felé fordult. – Hogy érzed magad, Bassie, öregfiú?
– Sokkal jobban, köszönöm. – Ami azt illeti, Sebastian eléggé fickósan nézett
ki. Frissen volt borotválva, Flynn egyik legjobb hálóingét viselte, és úgy hevert
a tiszta lepedők között, mint egy római császár. Az ágy mellett, az alacsony
asztalkán egy vázában plumériabimbók piroslottak, és egyéb virágok is
tarkították a szobát – mindet Rosa O'Flynn szedte, s ő is rendezte el gondosan.
22.
Sebastian szorgosan hízott, amióta Rosa és a Dadus folyton csak tömték, és
egészséges bőrszíne kezdte már elűzni a sárgás maláriafoltokat. Flynnt a lelke
mélyén bizgatta az ingerültség, amiért Sebastiant úgy kényeztetik, mint egy
tenyészcsődört, miközben őt, Flynnt, alig tűrik meg a saját otthonában.
Az önkéntelen hasonlat azonban újabb gondolatsort indított el benne, és még jobban böködte a
méreg. Tenyészcsődör.Flynn fürkésző pillantást vetett Rosára, és észrevette,
hogy azt a fehér, tüllujjas ruhát viseli, amit még szegény anyja hordott – s
amit Rosa általában szekrénybe zárva őrzött; életében kétszer ha fölvette. Sőt
eddig folyton mezítláb járt a házban, most meg tipp-topp bolti lakkcipő van
rajta, és, Uramjézus, a fényes fekete hajába is bougainvillea-virágot tűzött. A
hosszú copfja végére máskor sebtében felkötött reggelente valami bőrzsinórt,
most meg selyemszalag virít a dereka hajlatánál.
Mármost Flynn O'Flynn nem volt érzelmes ember, de hirtelen észrevett a lányán valami furcsa,
újfajta sugárzást, meg valami szemérmességet, amit még soha nem tapasztalt. És magában is
fölfedezett valami szokatlan érzést, amely annyira idegen volt számára, hogy nem
jött rá: ez bizony atyai féltékenység. Arra azonban rájött, hogy minél előbb
útnak indítja Sebastiant, annál kisebb veszély fenyegeti.
– Hát ez remek, Bassie – harsogta igen barátságosan – Ez egészen pompás. Most pedig elküldöm
a teher hordókat Beirába, hozzanak el nekem ezt-azt. És az jutott eszembe, hogy valami ruhát is
szerezhetnénk neked, ha már ott vannak.
– Nagyon szépen köszönöm, Flynn. – Sebastiant meghatotta barátjának kedvessége.
– Akkor viszont csináljuk tisztességesen. – Flynn elegáns mozdulattal
elővarázsolta a mérőszalagot. – Elküldjük a méreteidet az öreg Parbhoo-nak,
és ő rád szabja a ruhát.
– Szavamra, csuda rendes tőled.
És sehogy sem illik Flynnhez, gondolta Rosa, miközben figyelte, hogyan jegyzi föl apja
gondosan Sebastian lépéshosszát, karhosszát, nyak-, mell- és derékbőségét.
– A csizmával meg a kalappal lesz egy kis gond – tűnődött fennhangon Flynn,
amikor végzett a méretvétellel. – De majd csak találok neked valamit.
– Mire gondolsz, Flynn O'Flynn? – kérdezte gyanakvón Rosa.
– Semmire, tulajdonképpen semmire. – Flynn sietve zsebrevágta a papírt
meg a szalagot, és elillant a további kérdezősködés elől.
Némi idő múlva Mohammed és a teherhordók visszatértek beirai
bevásárlókörútjukról. Az öregember és Flynn azonnal bezárkóztak a fegyvertárba, és titkos
megbeszélést folytattak.
– Kaptál? – kérdezte türelmetlenül Flynn.
– Öt karton gint otthagytam a völgy bejáratánál, a vízesés mögötti barlangban. De egy üveget
magammal hoztam. – Mohammed elővonta köntöse alól a palackot. Flynn átvette,
fogával kihúzta a dugót, majd ki löttyintett egy keveset a készenlétben álló
zománcbögrébe.
– És a többi holmi, amit vettetek?
– Nehéz volt... főleg a kalappal.
– De megvan? – nógatta Flynn.
 – Allah személyes közbenjárásával. – Mohammed nem hagyta magát sürgetni. –
Volt egy német hajó a kikötőben. Beirában pihent, úton északra, Dar es
Salaam felé. A hajón volt három német tiszt. Láttam, ahogy járkálnak a
fedélzeten. – Mohammed szünetet tartott és jelentőségteljesen megköszörülte a
torkát. – Azon az éjszakán egy férfi, akit a barátomnak mondhatok, kievezett velem a hajóhoz, és
fölkerestem az egyik katona kabinját.
– Hol van? – Flynn nem tudta türtőztetni magát. Mohammed fölállt, a kunyhó
ajtajához lépett, és odakiáltott az egyik teherhordónak. Visszajött, és valami csomagot rakott
az asztalra. Büszke vigyorral nézte Flynnt, ahogy kibugyolálta.
– Mindenható Atyaúristen – kapott levegő után Flynn.
– Hát nem gyönyörű?
– Hívd ide Manalit. Mondd, hogy jöjjön azonnal.
Tíz perc múlva megjelent Sebastian, akit Rosa kelletlenül bár, de a járóbeteg-
listára helyezett. Flynn kitörő örömmel fogadta. – Ülj csak le, Bassie fiú.
Ajándékom van a számodra.
Sebastian nem nagy kedvvel engedelmeskedett, közben le nem vette szemét az asztalon
fekvő tárgyról. Flynn az asztal fölé hajolt, és lesuhintotta róla a rongyot. Aztán
a koronázást végző Canterbury érsek mozdulatával Sebastian fölébe emelte a
sisakot, és tisztelettudóan a fejére illesztette.
A sisak csúcsán arany sasmadár ajzotta föl a szárnyait, már repülni készült, baljós
vijjogásra tátotta csőrét, a sisakon csillogott-villogott a fekete zománc, az
aranylánc pedig súlyosan csüngött le Sebastian állkapcsa alá.
Csakugyan gyönyörű darab volt. Olyan tekintélyes, hogy Sebastian teljesen
elveszett alatta, hiszen egészen az orrnyergéig ért, csak a szeme pislogott ki a
pöndörülő perem alól.
– Pár számmal nagyobb a kelleténél – ismerte be Flynn. – De beletömhetünk valami rongyot,
hogy megmaradjon a fejeden. – Néhány lépést hátrált, oldalt hajtotta fejét, úgy vizsgálta az
összhatást. – Bassie fiú, te leszel a végzetük.
– Minek ez? – kérdezte rossz előérzettel Sebastian valahonnan az acélsisak
alól.
– Majd meglátod. Várj egy pillanatig. – Flynn odafordult Mohammedhez, aki az ajtóban állt, és
csupa ámulat volt. – A ruhák? – kérdezte, mire Mohammed fennsőbbségesen
csak intett a teherhordóknak, hogy hozzák be a dobozokat, amiket Beirától
idáig szállítottak.
Parbhoo, az indiai szabó minden jel szerint áldozatosan és lelkesen munkálkodott. A Flynn
által elébe állított feladat fölélesztette benne a művészlelket.
Tíz perc sem telt el, és Sebastian már ott állt, eléggé félszegen, a kunyhó közepén, miközben
Flynn és Mohammed lassan körbejárták, és fel-felkiáltottak örömükben és elégedettségükben.
A terjedelmes sisakot most az acél és a koponya közé illesztett rongycsomó
tartotta fönn. Sebastian különben égszínkék zubbonyt és lovaglónadrágot
viselt. A zeke kézelőjén sárga selyemből volt a szegély – ugyanez húzódott
végig lampasz gyanánt a bricseszen. Magas gallérját fémszálas hímzés díszítette. A
magas szárú, fekete sarkantyús csizma olyan fájdalmasan szorongatta a lábujjait, hogy Sebastian
csak bajosan tudott megállni. Arcára kiült az értetlenség pírja. – Ejnye, Flynn mondta könyörögve
–, mi ez az egész?
– Bassie fiú. – Flynn gyengéden megfogta Sebastian vállát. – Odamész, beszeded a házadót, és
hazahozod... – majdnem azt mondta: nekem, de aztán gyorsan erre módosította: – nekünk.
– Mi az a házadó?
 – A házadó évi öt shilling, amit a főnökök fizetnek a német kormányzónak a
falu minden egyes háza után. – Flynn a székhez vezette Sebastiant, és olyan
gyengéden ültette le, mintha terhes volna. Fölemelte kezét, s ezzel elejét
vette Sebastian további kérdezősködésének és tiltakozásának. – Igen, tudom,
hogy nem értesz semmit az egészből. De tüzetesen meg fogom magyarázni.
Tartsd csukva a szád, és figyelj. – Leült Sebastiannal szembe, és
ünnepélyesen előrehajolt. – Nos! A németek tartoznak nekünk a dau árával,
meg mindennel, ahogy megállapodtunk... rendben?
Sebastian bólintott, mire a sisak lecsúszott és eltakarta a szemét. Visszatolta.
– Neked az a dolgod, hogy az aszkáriknak öltözött fegyveresekkel átkelj a
folyón. Elmész minden faluba, még mielőtt az igazi adószedő odaér, és
beszedi a pénzt, amivel minekünk tartoznak. Tudsz követni?
– Te is jössz?
– Ugyan már, hogy jöhetnék? Hiszen még a lábam se gyógyult meg rendesen
– vágta rá türelmetlenül Flynn. – Azonkívül a túlparton minden főnök tudja, ki
vagyok. Veled pedig még egyik se találkozott. Mondj csak anyáját, hogy te vagy
az új tiszt – egyenesen Németországból. Csak ránéznek az egyenruhádra, és fizetnek, mint a köles.
– És mi van, ha már megelőzött az igazi adószedő?
– Nem szokták szeptember előtt elkezdeni... és akkor is északon indulnak,
onnan vonulnak lefelé. Bőven van időd.
Sebastian fintorgott a sisak árnyékában, és megpróbált előhozakodni egy sor
ellenvetéssel – egyre hatástalanabbul. Flynn egyenként porrá zúzta
valamennyi érvét. Végül beállt a hosszú csend. Sebastian eljutott a holtpontra.
– Nos? – kérdezte Flynn. – Megpróbálod?
Mely kérdésre váratlan irányból, nőies, de nem lágy hangon érkezett a
válasz. – Nem, semmiképpen sem próbálja meg!
Flynn és Sebastian bűntudatosan, mintha dohányzáson csípték volna az
iskolai latrinán, az ajtó felé kapta fejét. Az előbb óvatlanságból nyitva hagyták.
Rosa gyanúját a kunyhó körüli titokzatos sürgölődés keltette fel, és amikor
látta, hogy Sebastian is csatlakozik az összeesküvőkhöz, a legcsekélyebb
gátlás nélkül állt oda hallgatózni az ablak mellé. Tevőleges közbelépését
korántsem holmi erkölcsi meggondolás indokolta. Rosa O'Flynn a becsületnek
nagyon is rugalmas felfogását örökölte apjától. Akárcsak a férfi, ő is szentül
hitte, hogy a németek tulajdona bárkit megillet, aki a kezébe tudja
kaparintani. Az a tény, hogy Sebastian részt vállal e kétes erkölcsi alapokon
álló tervben, mit se rontott a róla alkotott véleményén – sőt, valamiféle fonák
módon, még növelte is a fiú becsét a szemében, mint leendő kenyérkeresőét.
Mindeddig ez volt az egyetlen dolog, amelyben fenntartásai voltak Sebastian iránt.
Tapasztalatból tudta azonban, hogy apjának amaz üzleti vállalkozásai, melyekben Flynn nem
óhajt személyesen részt venni, mindig nagy kockázattal járnak. Az a gondolat, hogy Sebastian
Oldsmith égszínkék uniformisban átkel a Rovumán és soha többé nem jön vissza – a
kölykeit féltő anyaoroszlán ösztönét ébresztette föl benne.
– Semmiképpen nem fogja megpróbálni – ismételte, aztán Sebastianhoz fordult: – Hallod, mit
mondok? Megtiltom. Szó se lehet róla.
Ez rossz módszer volt
Sebastian ugyanis jellegzetesen viktoriánus nézeteket örökölt apjától, már ami
a nők jogait és privilégiumait illeti. Idősb Mr. Oldsmith csöndes házi zsarnok
volt, olyan férfi, akinek tévedhetetlenségét sosem vonta kétségbe a felesége.
Olyan férfi, aki undorodott a szexuális perverzektől, a bolsevikoktól, a
szakszervezeti aktivistáktól és a női egyenjogúság harcosaitól (a fenti sorrend
szerint csökkenő mértékben).
Sebastian anyja békés asszonyka volt, akinek arcán mindig az űzött vad
kifejezése ült. Fejében éppúgy nem fordult volna meg a szó se lehet róla kifejezés, mint az
a gondolat, hogy Isten nem létezik. A férfiak isteni jogaiba vetett hite fiaira is kiterjedt. Sebastian
már kora gyermekkorától hozzászokott a rajongó engedelmességhez, nemcsak anyja, de számos
nővére részéről is.
Rosa mostani magatartása és beszédmódja valósággal fejbekólintotta. Beletellett néhány
másodpercbe, amíg felocsúdott, aztán fölállt és megigazította sisakját.
– Bocsánat, nem értettem – mondta fagyosan.
– Hallottad, mit mondtam. Hallani sem akarok róla. – Sebastian
elgondolkodva bólintott, aztán sietős mozdulattal a sisakjához kapott, nehogy
újra a szemére boruljon, s ezzel csorba essék a méltóságán. Ügyet sem vetett
Rosára, hanem Flynnhez fordult. – Indulok, amint lehet. Holnap jó lesz?
– A szervezés eltart még egy-két napig – visszakozott Flynn.
– Nagyon remek. – Sebastian kisétált a szobából. A napfényben vakítóan pompázott az
egyenruhája.
Flynn diadalmasan elröhintette magát, aztán a könyökénél álló zománcbögréhez nyúlt. – Ezt jól
elintézted– ingerkedett Rosaval, aztán mégis elkomorult az arca.
Rosa O'Flynn az ajtóban állt, háta meggörnyedt, szájának dühös vonala már lefelé görbült.
– Ugyan, hagyd már abba – dörrent rá Flynn.
– Nem fog visszajönni. Tudod te, mit csinálsz vele. Azért küldöd oda, hogy meghaljon.
– Ne beszélj butaságokat Nagy fiú, tud gondoskodni magáról.
– Á, gyűlöllek. Mindkettőtöket. Mindkettőtöket gyűlöllek! – és már ott se volt,
szaladt vissza a bungalóba.
A vörös hajnalban Flynn és Sebastian egymás mellett állt a tornácon. Halkan beszélgettek.
– Idefigyelj, Bassie. Szerintem legjobb lesz, ha mihelyt végzel egy faluban,
hazaküldöd, amit összeszedtél. Nincs értelme, hogy magaddal cipeld a pénzt.
– Flynn tapintatosan őrizkedett attól, hogy rámutasson: Sebastiannak azért ajánlatos így
eljárnia, mert ha netán bajba keveredik, az addig befolyt összeg már biztos helyen lapul.
Sebastian igazából nem is hallgatott rá – sokkal inkább foglalkoztatta Rosa O'Flynn holléte.
Alig-alig látta az utóbbi néhány napban.
– És hallgass az öreg Mohammedre. Ismeri, merre vannak a legnagyobb
falvak. Hagyd, hogy ő beszéljen...
ezek a főnökök a legnagyobb lókötők, akikkel életedben találkoztál. Mind
rimánkodnak majd, hogy milyen szegények, mennyire éheznek, úgyhogy
keménynek kell lenned. Hallod, mit mondok? Legyél kemény, Bassie, légy kemény!
– Kemény – hagyta rá szórakozottan Sebastian, közben lopva a bungaló ablakait leste, hátha
megvillan Rosa alakja.
– És még valami – folytatta Flynn. – Ne feledd, hogy gyorsan kell haladnotok.
Sötétedésig meneteltek. Tűzgyújtás, evés, aztán mentek tovább a sötétben
táborverésig. Sohase aludj ott, ahol vacsorázol, azzal csak a bajt hívod ki
magad ellen. Aztán szedjétek a cókmókotokat, még mielőtt világosodik. –
Számos további útmutatást adott még, de Sebastiannak egyik fülén be,
másikon ki. – Ne feledd, a puskalövés mérföldekre elhallatszik. Ne használd a
fegyveredet, csak vészhelyzetben, és ha mégis lősz, ne ragadj meg sokáig
azon a helyen. Ha azon az útvonalon mész, amit elterveztem, sohasem kerülsz
húsz mérföldnél messzebb a Rovumától. Ha valami zűr van a levegőben,
menekülj a folyó felé. Ha valamelyik embered megsebesül, hagyd ott. Ne
játszd a hőst, hagyd ott, és fuss a folyó felé, ahogy bírsz.
– Pompás – dörmögte boldogtalanul Sebastian. Egyre kevésbé vonzotta az a kilátás, hogy el kell
mennie Lalapanziból. Hol az ördögben van Rosa?
– És ne feledd, nem szabad hagynod, hogy a főnökök bármiről lebeszéljenek.
Még arra is sor kerülhet... – itt Flynn megállt, és megkereste a legkevésbé
bántó kifejezést – ...arra is sor kerülhet, hogy egyet-kettőt föl kell akasztanod.
– Jó ég, Flynn. Nem mondod komolyan. – Sebastian figyelme hirtelen ismét
Flynnre terelődött.
– Ha-ha! – nevetett Flynn, mintha elhessegetné az ötletet. – Hogyne, csak tréfáltam. De... –
folytatta elkomolyodva – a németek akasztani szoktak, és tudod, meg is van az eredménye.
– Hát akkor jobb, ha elindulok. – Sebastian feltűnő sietséggel zárta le a
témát, s vette föl sisakját. Miután a fejére illesztette, lement a lépcsőn a füvön
sorakozó, fegyverrel tisztelgő ál-aszkárikhoz. Mindannyian, még Mohammed
is, hiteles egyenruhában feszítettek, lábukon lábszárvédő, fejükön kis kerek
képi. Sebastian bölcsen óvakodott megkérdezni Flynntől, hol tett szert az
uniformisokra. A választ egyértelműen megadták a takarosán körbeöltögetett
foltok a zubbonyokon és körülöttük a halványbarna elszíneződés.
23.
Követték a vakítóan villogó sast Sebastian sisakján, akár egy jelzőtüzet,
elmasíroztak a verandán álló Flynn O'Flynn magányos, testes alakja előtt.
Mohammed megparancsolta, hogy szalutáljanak, amire lelkesen, de
összhangtalanul reagáltak. Sebastian megbotlott a sarkantyújában, de némi
küszködés árán visszanyerte egyensúlyát, és vitézül trappolt tovább.
Flynn beárnyékolta szemét, mert már belesütött a nap, és figyelte a bátor kis
menetoszlopot, amint elkacskaringózott a völgyben a Rovuma felé.
Fennhangon, de kishitűen mondta magának: – Adja Isten, hogy ne kutyulja
össze az egészet. Amikor már nem lehetett látni őket a bungalóból, Sebastian
álljt vezényelt a menetoszlopnak. Letelepdett a csapás mellé, és felszabadult
sóhajjal szabadította meg fejét az acélsisak terhétől. Szalmából font
sombrerót rakott a helyébe, majd lerángatta máris sajgó lábáról a sarkantyús
csizmát és nyersbőr szandált öltött. Levetett uniformisa tartozékait átnyújtotta személyes
teherhordójának, fölállt, és legjobb szuahéli tudása szerint megparancsolta, hogy folytassák a
menetelést.
Három mérföldet haladhattak a völgyben, amikor a csapás elérte a folyócskát. Árnyékos hely
volt egy kis vízesés fölött. A keskeny vízszalag széléről egymás felé nyújtóztak
a fák. Tiszta víz csörgedezett és csobogott a zuzmós kövek között, aztán fehér
csipke módjára zuhant alá az iszamós fekete rézsűn.
Sebastian előreengedte az embereit, és megállt egy kicsit a parton. Nézte,
hogyan szökellnek katonái kőről kőre, hogyan egyensúlyoznak könnyedén
rakományukkal a teherhordók, hogyan kecmeregnek föl a túlsó parton, s
tűnnek el a sűrű vízparti bozótban. Hallgatta a távolodó, halkuló beszédüket,
és egyszerre csak szomorúnak, magányosnak érezte magát.
Önkéntelenül hátrafordult, visszanézett a völgybe, Lalapanzi felé, s érezte,
hogy elvesztett valamit, nem maradt benne más, csak üresség. Olyan erővel
tört rá a hazamehetnék, hogy már tett is egy lépést visszafelé, csak azután kapott
észbe.
 Megállt, tétovázott. Nagyon halkan hallotta már csak az emberei hangját,
alig valami szűrődött át a sűrű növényzeten, hangosabb volt még az álmosító
rovarzümmögés is, a szél suttogása a fák koronájában, a vízesés moraja.
Aztán valami halk neszezés, éppen mellette. Odafordult. Pár lépésre állt a
lány, a lombon átszűrt napfény bearanyozta, valószínűtlenné, mesebelivé
varázsolta.
– Szerettem volna útravalót adni neked, valami búcsúajándékot, emlékbe – mondta halkan. – De
nem jutott eszembe semmi. – A fiúhoz lépett, fölágaskodott, átkarolta a nyakát és megcsókolta.
24.
Amikor Sebastian Oldsmith átkelt a Rovumán, valami elmebeteg jóindulat töltötte el az egész
emberiség iránt.
Mohammed nagyon féltette. Arra gondolt, hogy Sebastian visszaesett a maláriába, leste, nem
mutatkoznak-e rajta újabb tünetek.
Az aszkári-menetoszlop élén már el is érték a rovumai átkelőhelyet, amikor
az őrmester észrevette, hogy Sebastian nincs sehol. Heves aggodalom fogta
el, maga mellé vett két fegyverest, és sietve visszaindult az úton, a tövisbokrok és a
sziklatörmelék között. Félt, hogy bármely pillanatban ráakadhatnak valami oroszláncsordára,
amelyik Sebastian széttépett hullája fölött viaskodik. Majdnem elértek már a vízesésig, amikor
békésen poroszkálva szembejött velük Sebastian. Klasszikus vonásain valami
éteri megelégedettség tündökölt. Pompázatos uniformisa kissé gyűrött volt;
friss fűfoltok zöldelltek a térdén és a könyökén, száraz levelek és fűszálak
tapadtak a drága szövethez. Mindebből Mohammed azt a következtetést vonta
le, hogy Sebastian vagy elesett, vagy pihenőre késztette a betegség.
– Manali – kiáltotta Mohammed aggodalmasan. – Nincs bajod?
– Soha nem voltam jobban... soha az életbennyugtatta meg Sebastian.
– Lefeküdtél – pirított rá Mohammed.
– Tetűfajzat – Sebastian ezt a kifejezést Flynn O'Flynn szótárából kölcsönözte.
– Tetűfajzat, mondd csak még egyszer... és még egyszer! – és merő
jóindulatból akkorát sózott Mohammed lapockája közé, hogy az öreg katona
majdnem hasra esett. Attól fogva Sebastian már nem szólalt meg, de néhány percenként
szélesen elmosolyodott, és ámulva csóválta fejét. Mohammed komolyan aggódott miatta.
Bérbe vettek néhány kenut és átkeltek a Rovumán, aztán éjjelre letáboroztak a túlsó parton.
Éjszaka Mohammed kétszer is felébredt, kicsúszott a pokróc alól, és négykézláb
átmászott Sebastianhoz, hogy ellenőrizze az egészségi állapotát. Sebastian
mindkét alkalommal édesdeden aludt, és az ezüst holdfényben valami nagyon
halvány mosolyféle derengett az ajkán.
Másnap délelőtt, amikor fák sűrű fedezékébe jutottak, Mohammed megállította
a menetet, és hátraballagott Sebastianhoz egy kis megbeszélésre. – Nincs
messze M'topo falva – mutatott előre. – Látni a tüzeik füstjét.
Szürkés pamat úszott a fák fölött, s valahol egy kutya halkan csaholni kezdett.
– Jó. Menjünk – Sebastian fejére rakta sisakját és fölrángatta a csizmát.
– Előreküldöm az aszkárikat, hogy vegyék körül a falut.
– Minek? – pillantott föl meglepetten Sebastian.
– Mert különben senki nem lesz ott, mire megérkezünk. – A Német Birodalmi
Hadseregnél teljesített szolgálata idején Mohammed több adóbegyűjtő
expedícióban is részt vett.
– Hát... ha szerinted muszáj... – egyezett bele kétkedő hangon Sebastian. v
Fél óra múlva Sebastian nagy peckesen bevonult M'topo falvába mint német tiszt. Inkább
valami bohózatba illett volna, a fogadtatástól azonban nagyon elszomorodott.
Kétszáz ember jajongó kórusa üdvözölte. Volt, aki a térdén csúszott, egytől
egyig könyörögve kulcsolták össze a kezüket, döngették a mellüket, és egyéb
jeleit is mutatták a kínszenvedésnek. M'topo, a főnök a falu túlsó végén
várakozott Mohammed és két aszkári felügyelete alatt.
M'topo öreg volt már, fejebúbját hófehér gyapjú bontotta, kiaszott tagjain
pergamenszárazon feszült a bőr. Egyik szemét elhomályosította a trachoma,
de különben roppantul felajzott idegállapotban volt. – Hasmánt csúszok
előtted, Tündöklő és Könyörületes Úr – köszöntötte Sebastiant, és elnyúlt a
porban.
– Nahát, igazán nem muszáj, na szóval – mormolta Sebastian.
– Üdvözöl téged az én nyomorult falum – nyuszitette M'topo. Keservesen szidta
magát, amiért nem készült fel a látogatásra. Azt várta, hogy csak két hónap
múlva ér ide az adószedő-expedíció, és nem tett óvintézkedéseket
vagyonának megfelelő elhelyezésére. Kunyhója földpadlója alatt ezer portugál
ezüst escudo és feleannyi német aranymárka rejtőzött.
A falubeliek a Rovumából kifogott és napon szárított hallal kereskedtek, jól
szervezetten és igen gyümölcsözően.
Most kínnal-keservel föltápászkodott öreg térdére, és intett két feleségének a sok közül,
hogy hozzanak ülőalkalmatosságokat és pálmabort.
– Szörnyű járványok, betegség, ínség pusztítottak az idén – kezdte M'topo
előre megfogalmazott beszédét, miután Sebastian leült és elfogyasztotta a
frissítőt. A beszéd még tizenöt percig tartott és Sebastian már elég jól tudott
szuahéliul ahhoz, hogy kövesse az érvelést. Szívébe markoltak a szavak. A
pálmabor és újkeletű emberbaráti világképe mély együttérzést ébresztett
benne az aggastyán iránt.
M'topo beszéde közben a falubeliek csöndben szétoszlottak, és elbarikádozták magukat a
kunyhóikban. Jobb, ha nem hívják fel magukra a figyelmet, amikor az akasztandók kiválogatására
kerül sor. Gyászos csend ülte meg a falut, csak egy-egy kisbaba nyafogott, és valami lépcafat
tulajdonáért huzakodtak a szőrehullott korcs kutyák.
– Manali – szakította meg türelmetlenül Mohammed a szerencsétlenségek hosszú felsorolását. –
Hadd kutassam át a kunyhót.
– Várj – állította meg Sebastian. Az imént körülnézett, és a falu közepén álló magányos baobabfa
körül megpillantott egy tucatnyi durván összeeszkábált hordagyat. Most felállt, és odament.
Amikor meglátta, kik fekszenek a hordagyakon, torka összeszorult az iszonyattól. Minden
hordozható fekhelyen egy-egy emberi csontváz nyúlt el, bár a csontokat vékonyán beborította
még az eleven hús és bőr. Férfiak és nők, összevissza, de a testük annyira
elsorvadt, hogy szinte képtelenség volt megállapítani a nemüket. Medencéjük
homorú tál, könyökük és térdük megannyi formátlan gomb a pálcikavékony
végtagokon, bordájuk mind élesen kirajzolódik, az arcuk mint a halálfej,
összeszáradt ajkuk alól örökös gúnyos vigyorban sárgállnak ki a fogak. De a
legszörnyűbb látványt a besüppedt szemüregek nyújtották; az állandóan
tágranyílt szemhéjak közül vörös üveggolyók meredtek kifelé. Se pupilla, se
szivárványhártya, csak azok a fényes vérszínű gömbök.
Sebastian sietve elhátrált, gyomra fölemelkedett, már a torkában érezte az
izét. Nem bízott magában annyira, hogy megszólaljon, csak magához intette
M'topót és a hordágyon fekvő testekre mutatott.
M'topo közönyösen nézett rájuk. Oly régen hozzátartoztak már a falu képébe,
hogy tudomást sem vett a létezésükről. A falu a cecelégyzóna peremén
helyezkedett el, és amióta M'topo az eszét tudta, mindig feküd tek
álomkórosok a baobabfa alatt, a halált megelőző mély kómában. Nem értette,
mi bántja Sebastiant.
– Mikor...? – Sebastian hangja megbicsaklott. Nyelt egyet, aztán folytatta. – Mikor ettek utoljára
ezek az emberek? – kérdezte.
– Hát, rég nem – M'topo nem értette a kérdést. Mindenki tudj a, hogy ha élj ön az alvás idej e,
többé már nem esznek.
Sebastian már eddig is hallott róla, hogy emberek olykor éhenhalnak. Megesett olyan távoli
helyeken, mint India, de most kénytelen volt a valóságban is szembesülni a ténnyel. Egész valóját
elöntötte az iszonyat, íme cáfolhatatlan bizonyíték: minden igaz, amit M'topo
elmondott, íme, az éhezés, amiről azt hitte, nem létezhet – és ő még ezektől a
nyomorultaktól akart pénzt kicsikarni!
Sebastian visszavánszorgott székéhez, és rárogyott. Levette súlyos sisakját, ölébe tette, és
letörten bámulta a csizmája orrát. Megbénította a bűntudat és az együttérzés.
Flynn O'Flynn vonakodva bár, de ellátta Sebastiant száz escudo utazási
kerettel, hátha bajba keveredik, mielőtt beszedné az adót az első faluban. El is
költött valamicskét a kenukra, mikor átkeltek a Rovumán, de nyolcvan escudo még megmaradt.
Sebastian elővette oldalzsebéből a dohányzacskót, melyben a pénzt őrizte,
és leszámolt belőle negyven escudót. – M'topo – mondta fojtott hangon –,
vedd el ezt a pénzt. Vegyél nekik ennivalót.
– Manali – tiltakozott Mohammed, szinte vijjogva. – Manali! Ne tedd!
– Elhallgass! – förmedt rá Sebastian, s M'topo felé nyújtotta a maréknyi pénzérmét. – Vedd el!
M'topo úgy meredt Sebastianra, mint aki eleven skorpióval akarja megajándékozni. Olyan
természetellenes volt, mintha odasétálna hozzá egy emberevő oroszlán, és a
lábához dörgölőzne.
– Vedd el – szívóskodott Sebastian, amire a hitetlenkedő M'topo kinyújtotta
mindkét kezét, tenyérrel fölfelé.
– Mohammed – mondta fölálltában Sebastian, és visszatette fejére a sisakját –,
azonnal indulunk a következő faluba.
Jóval azután, hogy Sebastianék osztaga eltűnt a bozótosban, az öreg M'topo
még mindig ott gubbasztott egymagában. A döbbenettől mozdulni sem bírt
Végül mégis fölemelkedett, és odakiáltotta egyik fiát.
- Eredj hamar Száli öcsém falujába. Mondd meg neki, hogy egy őrült fogja
meglátogatni. Egy német úr, aki a házadóért jön, aztán hamarosan
ajándékokat kihal föl. Mondd meg neki... – itt megtört a hangja, mintha maga
sem hinné a dolgot – ...mondd meg neki, hogy ennek az úrnak meg kell
mutatni a mindig alvókat, és akkor beteg lesz az agya, és negyven portugál
escudót ajándékoz a főnöknek. Még az akasztásról is megfeledkezett.
– Az én Száli bácsikám nem fogja elhinni.
– Nem – ismerte be M'topo. – Bizony, nem fogja elhinni. De azért mondd el neki.

25.
Amikor száli megkapta bátyja üzenetét, bénító rémület fogta el. Tudta
M'topóról, hogy gonosz humora van – és még mindig elintézetlen volt köztük a
Gita nevű hölgy ügye. Ez a jó húsú, tizennégy éves teremtés alig két napon át
teljesítette kötelességét mint M'topo legifjabb felesége, s máris megszökött
azzal az indokkal, hogy az öregember impotens, és bűzlik, mint egy hiéna.
Jelenleg Száli háztartásának fényét emelte. Száli szentül hitte, bátyja
üzenetének valódi értelme semmi egyéb, mint hogy az új német adószedő
egy veszett oroszlán, aki nem elégszik meg egy-két vénember
felakasztásával, hanem esetleg magára Szálira is kiterjed a figyelme. De ha
megússza is a kötelet, minden odavész – szorgalmasan gyűjtött ezüstje, hat
szép elefántagyara, kecskenyája, tucat zsák fehér sója, minden kincsétől
elbúcsúzhat! Hősi erőfeszítéssel sikerült csak kiragadnia magát a dermedt
kétségbeesés állapotából. Megpróbált felkészülni a menekülésre, de
hasztalan.
Mohammed aszkárijai akkor kapták el, amikor a bozótos felé ügetett, és amikor visszavezették
Sebastian Oldsmith színe elé, valódi könnyek csorogtak le az arcán, potyogtak a mellére.
Sebastian mindig meghatódott a könnyektói. Hiába tiltakozott Mohammed, Sebastian húsz
ezüst escudót tukmált Száiira. Utóbbinak körülbelül húsz percbe tellett, míg
felépült a megrázkódtatásból, akkor azonban ő rázta meg mélyen Sebastiant
azzal az ajánlatával, hogy ideiglenesen a fiatalember rendelkezésére bocsátja
Gitát, minden korlátozás nélkül. Az ifjú hölgy jelen volt az ajánlattételnél, és fenntartások
nélkül helyeselte az elképzelést.
Sebastian azonban ismét habozás nélkül útra kélt, miközben kísérete súlyos búskomorságba
süppedve poroszkált a nyomában. Mohammed mormogása csak nem akart abbamaradni.
Pattogtak, bongtak a dobok, futárok surrantak a bozótost keresztül-kasul
átszelő csapások hálózatán; dombtetőről dombtetőre szárnyaltak a messze
hallat; szó, éles kiáltások. Terjedt a hír. Egyik falu a másik után bolydult fel, a
nép kitódult házaiból, hogy lássa az őrült német adóbiztost.
Sebastian kedve már nem is lehetett volna pompásabb. Elragadta az
ajándékozás öröme, boldog volt, hogy találkozhat ezekkel az egyszerű,
szeretetre méltó emberekkel, akik őszinte örömmel fogadják és megpróbálják
ráerőszakolni szerény kis ajándékaikat. Hol egy girhes tyúkot, hol egy tucat
félig kikelt tojást, egy tál édesburgonyát, egy ivótök pálmabort.
Ámde a Mikulás puttonya, pontosabban dohányzacskója hamarosan kiürült – és Sebastiannak
már törnie kellett a fejét, hogyan enyhítse a falvak nyomorúságát.
Meggondolta, nem kéne vajon mentesítéseket osztogatnia – nevezett
személyt öt évre felmentem a házadó fizetése alól – de rájött, hogy ez
életveszélyes ajándék. Beleborzongott a gondolatba, mit művelne Herman
Fleischer, ha ilyen okirattal kapna el valakit.
Végül ráakadt a megoldásra. Ezek az emberek éheznek, ö majd enni ad neki.
Húst kapnak tőle.
Szó, ami szó, nem is találhatta volna el jobban, mire van kereslet. Mert hiába
bővelkedett a vidék mindenféle vadban, hiába volt tele síkság és dombvidék csordákkal és
nyájakkal, az itteni emberek fehérjehiányban szenvedtek. Kezdetleges vadászmódszereik annyira
hatástalanok voltak, hogy ritka nagy eseménynek számított, ha – félig-meddig véletlenül – sikerült
elejteniük egy állatot. De amikor a húsát elosztották két vagy háromszáz éhes
száj között, csak egy-két uncia jutott mindenkire. Férfiak és nők képesek
voltak életük kockáztatásával elkergetni az oroszláncsapatokat a préda mellől,
csak hogy néhány falatnyi értékes táplálékhoz jussanak.
Sebastian aszkárijai nagy élvezettel vetették magukat az új mulatságba. Még
a vén Mohammed is felderült egy kissé. Sajnos, egyikük sem volt sokkal jobb
céllövő Sebastiannál. Egy-egy nap ellövöldöztek harmincnegyven Mauser-
töltényt, a zsákmány viszont néha nem volt több egy satnya zebracsikónál.
Voltak azonban jó napjaik is, egyszer például egy bivalycsorda lényegében
öngyilkosságot követett el – nekirontott az aszkárik sorfalának. Ebből akkora
zűrzavar támadt, hogy az egyik fegyverest véletlenül lelőtték a társai, ámde
az áldozatot nyolc jól fejlett bivaly követte a boldog vadászmezőkre. így hát
Sebastian diadalról diadalra hágott adószedő kőrútján. Üres töltényhüvelyek
maradtak a nyomában, napon száradó húsrakások, tele hasak és mosolygó arcok.
26.
Három hónappal azután, hogy átkelt a Rovuma folyón, Sebastian ismét
jóbarátja, M'topo falujában találta magát. Óvatosan elkerülte Száli faluját,
nehogy találkozzék a sértődött Gitával.
Ahogy magányosan üldögélt a kunyhó közepén, melyet M'topo bocsátott a
rendelkezésére, útja során első ízben támadtak balsejtelmei. Másnap reggel
hazaindul Lalapanziba, ahol Flynn O'Flynn vár reá. Sebastian nagyon is
tisztában volt azzal, hogy Flynn szemszögéből ez a kirándulás éppenséggel
nem mondható sikeresnek – és Flynn-nek bőven lesz mondanivalója a témáról.
Sebastian sokadszor is eltűnődött, vajon a sors miféle játékai keresztezték
szándékát. Oly módon formálgatta az eseménysort, hogy a végén már
egyáltalán nem emlékezett a valóságra.
Aztán másféle irányt vettek gondolatai. Hamarosan – ha minden jól megy, már
holnapután – találkozhat Rosával. Egész testén végiglüktetett a heves
sóvárgás, amely állandó útitársa volt e három hónap során. Belebámult a
tűzhely lángjaiba, s a parázs mintha a lány arcát rajzolta volna ki. Emlékezetében újra
felcsendült Rosa hangja:
– Gyere vissza, Sebastian. Gyere vissza hamar.
És fennhagon elsuttogta e szavakat, és a lány arcát látta a tűzben.
Elgyönyörködött minden vonásában. Látta a mosolyát, és az apró ráncokat az
orra körül, és a picit fölfelé ferdülő szeme sarkát.
– Gyere vissza, Sebastian.
Úgy akarta a lányt, hogy szinte fájt, és alig jutott lélegzethez. Képzeletében részletesen lepergette
búcsújukat a vízesésnél. A lány hangjának minden finom árnyalatát és hajlását, a lélegzését, a
könnyeinek keserűsós ízét az ajkán. Újra érezte Rosa kezét, a száját – és a
kunyhót megtöltő fafüstben is kitágult az orrlyuka Rosa testének meleg nő
illatától.
– Jövök, Rosa. Visszajövök – suttogta, és nyugtalanul felállt a tűz mellől. E
pillanatban térítette vissza a jelenbe valami halk kaparászás a kunyhó ajtaján.
– Uram. Uram. – Fölismerte az öreg M'topo rekedtes károgását.
– Mi van?
– A védelmedet kérjük.
– Mi a baj? – Sebastian az ajtóhoz lépett, és fölemelte a keresztrudat. – Mi van?
M'topo csak valami bőrtakarót vetett törékeny vállára, úgy állt ott a
holdsütésben. Mögötte egy tucat falubéli bújt össze reszketve.
– Az elefántok a kertek alatt vannak. Reggelre mindent elpusztítanak. Semmi sem marad, egy
szál köles nem marad lábon. – Hátraugrott, fölszegte a fejét. – Hallgasd, most talán
meghallod őket.
Kísérteties hang volt, éles elefántrikoltás – Sebastian csupa libabőr lett.
– Ketten vannak. – M'topo karcosan suttogott. – Két öreg bika. Ismerjük őket.
Tavaly is eljöttek, és tönkretették a vetést. Megölték az egyik fiamat, amikor
megpróbálta elűzni őket. – Könyörögve megragadta Sebastian karját, és
rángatni kezdte. – Állj bosszút a fiamért, uram. Bosszuld meg a fiam halálát.
Mentsd meg a kölest, hogy ne éhezzenek idén is a gyermekeink.
Sebastian úgy válaszolt a kérésre, mint Szent György tette volna, Anglia
védőszentje.
Sietősen begombolta zubbonyát, ment a puskájáért. Amikor visszaért az
ajtóba, ott találta egész különítményét, állig fölfegyverkezve, felajzva várták a
vadászatot, akár egy kopófalka. Mohammed állt az élükön.
– Készen állunk, Manali Úr.
– Hátrább az agarakkal, öregfiú. – Sebastiannak esze ágában nem volt
osztozni a dicsőségen. – Ez az én üzletem. Túl sok a bába, he?
M'topo türelmetlenül tördelte a kezét. Előbb a földjein lakmározó kártevők
távoli hangját volt kénytelen hallgatni, aztán a méltatlan veszekedést
Sebastian és az aszkárijai között. A végén nem bírta tovább. – Uram, a fele
kölest már megették. Egy óra, és odalesz az egész.
– Igazad van – bólintott Sebastian, és dühösen az embereihez fordult. – Mindenki fogja be a
száját! Csend legyen!
Nem szoktak hozzá ehhez a parancsoló modorhoz, és meglepetésükben csakugyan elhallgattak.
– Csak Mohammed jön velem. A többiek visszamennek a kunyhójukba és ott várnak.
Ideiglenes kompromisszumnak ez is jó volt – Sebastian már szövetségesként
tudhatta maga mellett Mohammedet. Az őrmester leteremtette társait, s
miután azok szétszéledtek, odalépett Sebastianhoz.
– Induljunk.
Rozoga, gólyalábú emelvény állt a vetés szélén. Ebből az őrtoronyból figyelték a
csőszök éjjel-nappal az aratásra érő kölest. Most üres volt az építmény, a két
fiatal őrszem sebesen távozott, mihelyt meglátta a kártevőket. Más a kudu
vagy az őszantilop, és egészen más két rosszkedvű vén elefántbika.
Sebastian és Mohammed megállt az őrtorony tövében. Tisztán hallották a
kitépett és letaposott kölesszárak reccsenő-sisegő hangját.
– Várj meg itt – suttogta Sebastian. Átvetette vállán a fegyverét, és a mellette lógó hágcsón
lassan, csöndben fölmászott az emelvény dobogójára, onnan pedig körülnézett a falu földjén.
A ragyogó holdsütés éles körvonalú árnyékokat vetített a torony alá, a fák tövébe. A lágy
ezüstfényben eltorzultak a távolságok és a méretek, minden szúit átmosott valami hideg, egyforma
szürkeség.
A tisztás túlsó végében fölfelé nyújtóztak az erdő fái, mint megannyi fagyott
füstfelhő, a kölesvetés pedig úgy hullámzott a lanyha éjszakai szélben, akár
egy kis szürke tó.
S ezen a puha növénytavon, mint két nagy sziget, egy púpos, sötétszürke elefántpáros
magasodott a köles fölé. Ráérően legeltek. Bár a közelebbi elefánt is vagy
kétszáz lépésre volt a toronytól, a telehold fényében Sebastian jól látta, ahogy
a behemót előrenyújtja ormányát, összekanyarít egy köleskévét és könnyedén
kitépi. Aztán – lazán himbálva, lustán ingatva súlyos testét – fölemelt mellső
lábához paskolta a kölest, hogy lerázza a gyökerére akaszkodó földet, majd a
szájába tömte. Fülének viharvert lobogója szelíden verdesett. Szájából a két
ívelt csontkaró közül boglyasán, kuszán csüngött le a gabona. Folyvást rágott, s
lakmározva haladtában letaposta, ami a lába elé került, széles, letarolt sávot hagyva maga után.
Fenn, a magaslesen Sebastian érezte, hogy gyomra kicsi, kemény golyóvá rándul, a keze
remegett a puskán; fülében hallotta saját, halkan sípoló lélegzetételkapta az
elefántláz. Ahogy a két hatalmas bestiát nézte, már-már misztikus tisztelet
bénította meg, saját kicsinységének tudata; hogy merészel ő hitvány fa- és
acélfegyverével nekitámadni ennek a két óriásnak? De ódzkodása mélyén már
megfeszültek az idegek – furcsán, bizsergetően keveredett benne a félelem és
a türelmetlenség – a vadászember ősrégi izgalmát érezte. Összerezzent és
lemászott Mohammed mellé.
Óvatosan lépkedtek az embernél magasabb gabona sorai közt, nehogy akár egy levél is
megrezdüljön. Haladtak a.mező közepe felé. Szemét és fülét a végsőkig
felajzva, lélegzet-visszafojtva, vadul doboló szívvel lopakodott Sebastian a
közelebbi elefántot jelző sustorgás és ropogás felé.
Érezte, hogy haját lágyan borzolja a lassú szél, s az elefántszag első lökete úgy érte,
mintha pofon csapták volna. Olyan hirtelen torpant meg, hogy Mohammed
majdnem belebotlott. Meggörnyedve álltak, próbáltak átlesni a mozgó növényi
falon. Sebastian érezte, hogy Mohammed előrehajol mellette, és hallotta a
szélsusogásnál is halkabb hangját: – Már nagyon közel van.
Sebastian bólintott, és görcsöset nyelt. Tisztán hallotta, hogyan súrlódnak a
levelek az öreg bika durva bőrén. Éppen feléjük haladt legelészés közben.
Pontosan ott álltak, amerre ráérős útján majd továbbdöccen. Bármely pillanatban.
Bármely pillanatban.
A fiú védekezőn maga elé tartotta puskáját, homlokán és ajka fölött az
éjszakai hűvösségben is gyöngyözni kezdett a veríték, a szeme pedig
könnyezett, olyan meredten bámult maga elé. Hirtelen eszmélt rá, hogy a
szeme előtt mozog valami súlyos tömeg. Valami tömör forma a táncoló
levelek között. Fölnézett. Feketén tornyosult fölébe, lebernyeges füle eltakarta
az éjszakai égboltot, s olyan közel volt már, hogy Sebastian ott állt az
előreívelő agyarak alatt, és látta, hogy az ormány letekeredik, mint egy kövér, szürke
óriáskígyó, és vakon tapogatózik felé; alatta levelek szemeteltek a félig nyitott száj sarkából.
Fölemelte puskáját, fölfelé tartotta, de nem is célzott, a cső szinte érintette
az elefánt lecsüngő alsó ajkát. Lőtt. Tompa dörrenés hallatszott az éjszakában.
A golyó áthatolt az állat rózsaszín szájpadlásán, föl a szivacsos
koponyacsontig; ott belapult és felrobbant és beszakította az agyvelőt védő
ökölnyi csontkamrát, és szürke kocsonyává zúzta, ami benne volt.
Ha csak öt ujjnyival talál mellé, ha a golyót eltéríti valamelyik nagyobb csont,
Sebastian meghal, mielőtt újra elsütheti a Mauserját, mert pontosan ott állt a
kinyújtott agyarak és az ormány alatt. Az öreg bika azonban hátrabukott a
lövéstől, ormánya petyhüdten hullott szügyére, mellső lába szétterpedt, feje
pedig, amelyet lehúztak a nehéz agyarak, előre nyaklóit, térde hirtelen
berogyott alatta, és olyan súllyal zuhant a földre, hogy még fél mérföldre
innét, a faluban is meghallották.
– Tetűfajzat – zihálta Sebastian, és hitetlenkedve bámult a halott húshegyre.
– Sikerült. A tetűfajzat. Sikerült! – - Valósággal nyakoncsapta az öröm, szédítő
megkönnyebbülést érzett a feszültség és a félelem percei után. Fölemelte
karját, hogy hátbavágja Mohammedet, de mozdulata megfagyott a levegőben.
A másik bika olyan hangon süvöltött fel az éjszakában, ahogy a gőz tör ki a
megrepedt kazánból. És hallották, amint a talpa alatt szaporán ropog a
gabona.
– Erre jön! – Sebastian páni rémületben nézett körül, mert nem tudta, honnan érkezik a hang.
– Nem – harákolt Mohammed. – Szélnek fordul, kiszimatolja, merre vagyunk,
csak aztán jön. – Megragadta Sebastian karját, belecsimpaszkodott, úgy
hallgatták a köröző, szagot kereső elefántot.
– Lehet, hogy elmenekül – suttogta Sebastian.
– Ez ugyan nem. Öreg is, mogorva is. És már ölt embert. Most miránk
vadászik. – Mohammed megrántotta Sebastian karját. – Ki kell jutnunk valami
tisztásra. Ebben a sűrűben semmi esélyünk, a nyakunkon lesz, mielőtt
meglátjuk.
Futásnak eredtek. A félelmet mi sem fűszerezi jobban, mint a láb szapora
mozgása. Még a bátor ember is elgyávul, amint futni kezd. A huszadik lépés
után már inukszakadtából rohantak a falu felé. Nem törődtek már az
óvatossággal, csörtettek a levelek és gabonaszárak kuszaságában, vadul
fújtattak. A saját lármájuktól nem hallották az elefánt zaját, sejtelmük se volt,
merre lehet. Ez csak még jobban sarkallta őket, hisz bármely pillanatban
fölébük nőhetett az a feketeség.
Végre kitántorogtak a tisztásra, lihegve megálltak, folyt róluk a víz, jobbra-balra tekerték a
fejüket, hátha meglátják a másik bikát.
– Ott van – kiáltott föl Mohammed. – Jön – és hallották már az éles
malacvisítást, a feléjük rontó állat döngő lépteit a köles között.
– Fussunk! – üvöltötte Sebastian, fokozódó rémületében. És. futottak.
A falu szélén az imént meggyújtott tűz körül ácsorogtak a magukra hagyott
aszkárik és M'topo száz embere. Szorongva várakoztak, mert hallották a
lövést és az első bika zuhanását – ám azóta a visítás és a kiáltozás és a lárma
valamelyest megzavarta őket. nemigen tudták, mi zajlik a vetésben. ,
Tudatlanságuk azonban hamar eloszlott, amikor az ösvényen felbukkant Mohammed és –
szorosan a nyomában – Sebastian. Élénken emlékeztettek két kutyára, melynek terpentinbe
mártották a farát. Száz yarddal mögöttük hirtelen szétnyílt a köles fala, és
kirontott belőle a második elefánt.
Irdatlan, púpos teste lassúnak tetsző, csoszogó léptekkel közeledett a fehér
holdfényben, hatalmas füle lobogott, dobhártyarepesztően visított haragjában – és
neki a falunak.
– Fussatok! Gyorsan! – Sebastian figyelmeztető kiáltása elég libegősre
sikeredett, de nem is volt rá szükség. A várakozó csődület már semmire nem
várt, úgy szóródtak szét, mint egy szardíniaraj a barrakuda közeledtére.
A férfiak ledobták takarójukat, és meztelenül szaladtak el; hasraestek
egymásban, fejjel nekifutottak a fáknak. Ketten a tábortűz kellős közepén
rohantak át, s amikor a túloldalon előjöttek, szikrafelhő úszott a nyomukban
és eleven parázs tapadt a talpukhoz. A jajongó, kavargó tömeg visszazúdult a
faluba, a kunyhókból pedig nők szaladtak ki, csecsemőkkel a hónuk alatt, a
hátukon, és együtt sodródtak tovább a rémült emberáradattal.
Sebastian és Mohammed jó részidőt futott, el is hagyták a lassúbb
falubélieket, de mögöttük mind közelebb dübörgőit az elefánt.
A meredek lejtőn leguruló szikladarab sebességével és erejével érte el a falu
szélét, és beleszaladt a legszélső kunyhóba. A hitvány kis karó- és fűépítmény
valósággal felrobbant, darabjaira hullott, de nem tartóztatta föl a dühödt
rohamot. A második kunyhó is összedőlt, aztán a harmadik, aztán az elefánt
elkapta a leghátrább maradó embert.
Öreg nő volt, botladozva futott pipaszárlábán, ráncos hasát két lelógó
dohányzacskó verdeste, szájának fogatlan üregéből monoton, rémült jajongás
szakadt ki.
 A bika előrelódította, ormányát magasan a nő felé emelte, és lesújtott a
vállára. Az ütés ereje szinte összemorzsolta az asszonyt, mellkasában
megroppantak a csontok, mintha öreg, kiszáradt gallyak volnának, és már
halott volt, mielőtt elterült a földön.
Aztán egy fiatal lány következett. Meztelen teste ezüstös-simán, kecsesen ragyogott a
holdfényben, amikor álomtól bódultán kilépett a kunyhójából, éppen a vágtató elefánt útjába. A
vastag ormány szinte gyengéden fonta körbe, aztán egy könnyed, megcsukló mozdulattal
felhajította negyven láb magasra.
A lány sikoltott, a sikolya késként döfött Sebastian rettegésébe. Hátranézett a válla fölött, és még
látta, ahogy a lány fölrepül az éjszakai égboltra. Keze-lába széttárult, megpördült a
levegőben, mintha cigánykerekezne, s úgy zuhant vissza a földre – a nehéz
puffanás hirtelen vágta el a sikolyt. Sebastiannak földbe gyökerezett a lába.
Az elefánt megfontolt nyugalommal térdelt a lány erőtlenül vergődő testére,
s agyarával átdöfte a mellét. A lány összezúzva, kornyadtan csüngött le az elefántcsontkaróról,
már nem volt emberi külseje, aztán az elefánt, mintha idegesítené ez a rongydarab, megcsóválta
fejét, és ledobta áldozatát.
Ez az iszonyat kellett hozzá, hogy Sebastianba visszatérjen a semmivé lett
lélekjelenlét... hogy összegyűjtse férfi mivoltának szétszórt maradékát. Még
kezében tartotta a fegyvert, de reszketett félelmében és fáradtságában;
zubbonya csurom verejték volt, göndör haja homlokára tapadt, lélegzete
rekedten ráspolyozott a torkában. Határozatlanul topogott, próbálta leküzdeni azt a valamit, ami
újra futásra ösztökélte volna.
De már jött felé a bika, egyik agyara feketén csillogott a lány vérétől, s
ugyanilyen foltok tarkázták a dülledő homlokát és az ormánya nyergét. Ettől
változott Sebastian félelme előbb undorrá, aztán haraggá.
Fölemelte puskáját, de az bizonytalanul himbált a kezében. Megpróbálta célra irányítani a
fegyvert, s ekkor látása hirtelen kiélesedett, idegei abbahagyták a lármázást. Újra férfi volt.
Hidegvérrel tájolta be a nézőkével a bika fejét, rezzenetlenül tartotta a
célgömböt az ormány tövénél húzódó mély, oldalsó ráncon, és elhúzta a
ravaszt. A fegyver agya nagyot rúgott a vállán, a durranás a dobhártyájába
döfött, de látta, hogy a golyó pontosan célba tatái – az állat fej éré
kérgesedet! sárból kis porfelhő csap ki, megrándul a bőr is körülötte, a szem
egy pillanatra reszketősen lecsukódik, aztán pislogva újra kinyílik.
Sebastian nem engedte le a fegyverét, csak kinyitotta a zárat, az üres töltényhüvely
kipattant és megcsöndülve hullt a porba. Újra töltött, és megcélozta az óriási
fejet. Tüzelt. Az elefánt részegen megingott. Fülét hátrasunyította, most
legyezőszerűen széttárta, s tétován Sebastian felé biccentett.
Sebastian újra tüzelt, s az elefánt pofája görcsbe rándult, amikor a golyó belehatolt a csontjai és
porcai közé, akkor megfordult, és Sebastian felé indult – de a futásában volt valami ernyedtség,
határozatlanság. Sebastian most az elefánt szügyére célzott, hideg elszántsággal tartva maga elé
fegyverét, és lőtt, és újra lőtt, beledőlt a puskaagy ellenlökésébe, minden
lövés előtt gondosan célzott, tudta, hogy mindegyik golyó célt ér, és behatol
az állat bordai mögé, föltépi a tüdejét, a szívét, a máját.
Aztán a bika futása sasszézó, bizonytalan járássá lassult, elvesztette az
irányérzékét, elfordult Sebastiantól, és oldalvást állt neki, a bordái hatalmas
hordója végső agóniában tágult-szűkült.
Sebastian leengedte puskáját, és biztos ujjakkal újabb töltényt nyomott az üres tárba. A bika
halkan nyöszörgőit, s az ormánya végén kilövellt megsebzett tüdejéből a vér.
 Sebastian szánakozás nélkül, hideg dühvel emelte föl puskáját, és a fül
közepében feketéllő üregre célzott. A golyó olyan hanggal csapódott be, mint
a fatörzsön csattanó fejsze, az elefánt megroggyant és előrebukott, mert a
töltény behatolt az agyába. Súlyától a két agyara belefúródott a földbe,
egészen az ajkáig.
27.
Jó vétel volt: négy tonna friss hús, szinte házhoz szállítva. Nem is kellett túl nagy árat fizetni
érte. A három kunyhó két nap alatt újjáépíthető, és alig egy hold köles ment
tönkre. A halott nők közül az egyik nagyon öreg volt, a másik pedig még
tizennyolc éves korára sem esett teherbe. Könnyen meglehet, hogy meddő
volt, vagyis a falut nem is érte olyan nagy veszteség.
M'topo elégedetten fürdőzött a reggeli napsütésben. Ült a faragott székén,
oldalán Sebastiannal, és széles vigyorral figyelte a mulatságot.
Két tucat teljesen ruhátlan embere vállalta a mészárosmunkát. Jókedvű
eszmecserébe merültek a roppant dög körül, kezükben rövid nyelű, hosszú
pengéjű lándzsával, míg Mohammed és négy segédje levágta a két agyart.
Körülöttük a többi falubeli várakozott és énekelgetett. Dobszó adta az
alapritmust, taps és lábdobogás felelt rá. A férfibasszus brummogásából föl-
fölszálltak, alásiklottak az édes, tiszta női szopránhangok.
Mohammed türelmesen kopácsoló baltája előbb a jobb agyart, majd a balt
választotta le a csonttőről, aztán két meg-megroggyanó aszkári odavitte a
súlyos kincset Sebastian elé, és ünnepélyesen a lábához helyezte.
Sebastiannak eszébe ötlött, hogy ha a négy jókora agyart hazaviszi
Lalapanziba, talán meglágyítja Flynn O'Flynn szívét. Legalábbis megtérülnek
az expedíció költségei. A gondolattól jócskán felvidult, és M'topóhoz fordult e
szavakkal: – Öreg főnök, tiéd lehet a hús.
– Uram! – M'topo hálásan összeverte tenyerét a szíve magasságában, aztán a várakozó
mészárosoknak rikoltott valami parancsszót.
Az izgalom és a fehérjehiány moraja tört föl a tömegből, amikor az egyik
fekete fölkapaszkodott az elefánthullára, és dárdájával beledöfött a vastag,
szürke irhába a leghátsó borda mögött. Aztán hátrafelé lépkedve az ágyék
felé húzta a borotvaéles acél lándzsahegyet. Két másik férfi merőleges
irányban vágta föl a bőrt, így aztán szögletes csapóajtó nyílt a hasüregbe,
melyből máris előbuggyantak a rózsaszínű és kék, nyirkos fényű belek. Négy
további ember – egyre komolyabb arckifejezéssel – a négyszögű lyukon át
kirángatta a hasüreg tartalmát. Aztán Sebastian álmélkodva látta, hogy
belebújnak a nyílásba és eltűnnek. Tompítva visszhangzó kiáltásokat hallott a
hulla belsejéből: versenyeztek, ki szerzi meg előbb a májat. Percek múlva
bukkant elő az egyik, síkos, cakkos, bordó májdarabot szorítva a melléhez, és
féregmódra kivonaglott a sebből. Bőrét mindenütt sötétvörös vér borította, az
tapasztotta össze a gyapjas haját is, arcát pedig rémisztő maszkká változtatta,
csak a fogsora meg a szeme fehérje világított ki belőle. Diadalmas kacajjal,
futva vitte a májdarabot Sebastian elé.
Az ajándék zavarba ejtette Sebastiant. Ami nagyobb baj, a nyelőcsöve is összeszorult,
és amikor a véres csomag az ölébe hullott, érezte, hogy felfelé tolul a gyomra.
– Egyél – biztatta M'topo. – Ettől leszel erős. Megélesíti a férfiasságod
lándzsáját. Tíz vagy húsz nő se tud elárasztani.
M'topo ugyanis meg volt győződve, hogy Sebastiannak épp ilyen serkentőszer
kell. Hallotta már Száli testvérétől meg az összes folyó menti főnöktől,
mennyire hiányzik Sebastianból a kezdeményezőkészség.
– Így ni. – M'topo lekanyarított egy cafatot a májból, és a szájába engedte. Lelkesen
rágicsálta, ajka benedvesedett a levétől, közben elismerően vigyorgott. –
Nagyon finom. – Egy májdarabbal Sebastian arca elé bökött. – Egyél.
– Nem. – Sebastian nyelőkéje a garatjához tapadt. Gyorsan fölkelt. M'topo
vállat vont, és maga kapta be a csemegét. Aztán odakiáltott a mészárosnak, hogy folytassák a
munkát.
Bámulatosán rövid idő alatt darabolták föl a tetemet a lándzsahegyekkel és a
bozótvágó késekkel. A munkába bekapcsolódott az egész falu. A férfiak
levágtak egy-egy nagy darab húst, és ledobták az asszonyoknak. Ok kisebb darabokra
szeletelték, és továbbadták a gyerekeknek. Azok meg izgatottan visítozva szaladtak a sebtében
fölállított szárítóállványokhoz, s már jöttek is vissza az újabb adagért.
Sebastian magához tért kezdeti undorából, és nevetve látta, hogy munka közben
minden száj buzgón rág, és mégis sikerül valami elképesztő ricsajt csapniuk.
A sürgő lábak között acsarogtak és vinnyogtak a kutyák, és nyeldekelték a
lehulló maradékot. Meg sem álltak a zabálásban, ahogy ki-kitértek a rúgások
és ütések elől.
Ebbe a családias, békés jelenetbe toppant be tíz fegyveres aszkárijával
Herman Fleischer főbiztos úr.
28.
Herman Fleischer fáradt volt, és a lába is kisebesedett a többnapos erőltetett
menetben, mire elért M'topo falujába.
Egy hónappal korábban indult el mahengei főhadiszállásáról rendes évi
adószedő kőrútjára. Szokása szerint az északi tartományban kezdte, s ez az
idei kirándulás rendkívül sikeresnek ígérkezett. Minden áldott nappal
nehezebb lett a kincsesláda, melynek fedelén a császári sas terjesztette ki
szárnyát. Herman azzal múlatta az időt, hogy fejben számítgatta, hány évet
kell még szolgálnia Afrikában, mielőtt kikérheti az obsitot. Akkor majd
hazatérhet Plavenbe, megvásárolhatja a kiszemelt birtokot, és végre
letelepedhet. Három ilyen eredményes esztendő elég is lesz. Szégyen-
gyalázat, hogy tizenhárom hónappal ezelőtt nem sikerült elcsípnie O'Flynn
dauját – ez pontosan tizenkét hónappal hozta volna előbbre távozását. Ha
csak rágondolt, már felkavarodott benne a régről maradt düh, s csak úgy
tudta csillapítani, ha dupla házadót csikart ki a soron következő faluban. Erre
a főnök olyan hangosan kezdett jajveszékelni, hogy Herman odabiccentett az
aszkári őrmesternek, aki körülményesen nekilátott, hogy a nyeregtáskából
kicsomagolja a kötelet.
– Ö, kövér és szépséges elefántbika – változtatta meg álláspontját sietve a
főnök –, ha vársz egy kicsit, idehozom neked a pénzt. Van egy új kunyhónk,
nincsen benne se tetű, se bolha, megpihenhet benne a te gyönyörűséges
tested, és küldök neked egy fiatal lányt, aki sörrel oltja szomjadat.
– Jól van – egyezett bele Herman. – Amíg pihenek, itt marad veled az
aszkárim. – Intett fejével az őrmesternek, hogy kötözze meg a főnököt, aztán
elkacsázott a kunyhó felé.
A főnök elküldte két fiát az erdőbe, hogy ássanak le az egyik fa alá. Egy óra
múlva gyászos képpel tértek vissza. Nehéz bőrzsákot cipeltek.
A megelégedett Herman Fleischer hivatalos nyugtát állított ki a zsák tartalmának kilencven
százalékáról – tíz százalék kezelési költséget ajánlott föl magának –, s a főnök, aki se
németül nem tudott, sem olvasni, megkönnyebbülten vette át az iratot.
– Ma éjjelre a faludban maradok – közölte Herman. – Küldd el hozzám
ugyanezt a lányt, főzze meg a vacsorámat.
A Rovuma menti eseményekről hírt hozó futár az éjszaka közepén érkezett, s
a lehető legalkalmatlanabb pillanatban zavarta meg Herman Fleischert. A hír
pedig még jobban kizökkentette nyugalmából a főbiztost. A leírásból, melyet a
futár a Hermant helyettesítő új német megbízottról adott, aki mellesleg
telelövöldözi a vidéket, Herman nyomban ráismert az angol fiatalemberre, akit legutóbb a dau
fedélzetén látott, a Rufidzsi deltájában.
Kísérete zömének, köztük a pénzesláda hordozóinak, kiadta az utasítást, hogy jöjjenek utána,
amilyen gyorsan csak tudnak. Még éjfélkor fölnyergelte fehér szamarát, és a tíz aszkáriból álló
rohamcsapattal elszamaragolt délnek.
Az ötödik éjszakán, a hajnalt megelőző sötét órák valamelyikében, a Rovuma
mellékén táborozó Hermant fölébresztette az őrmester.
– Mi van? – A kimerültségtől mogorva Herman felült, és fölemelte a
szúnyogháló oldalát.
– Puskalövést hallottunk. De csak egyet.
– Merről? – Már teljesen ébren volt, kapta a csizmáját.
– Délről, a Rovuma felől, M'topo faluja környékéről.
Herman már állig felöltözve hegyezte a fülét, hallgatta az afrikai éj neszeit. –
Biztos, hogy...? – kérdezte az őrmesterhez fordulva, de nem fejezte be.
Egészen halványan, de összetéveszthetetlenül hatolt át a sötétségen egy
távoli fegyver puk-puk-puk-ja – szünet, aztán még egy lövés.
– Felszedni a tábort – bömbölte Herman. – Rasch! Te fekete pogányfajzat! Rasch!
Már magasan járt a nap, amikor elérték M'topo falvát. Hirtelen támadtak, a közeledésük zaját
felfogó ültetvényen keresztül. Herman Fleischer megállt, és odaszólt aszkárijainak, hogy
szétszóródva közelítsék meg a kunyhókat, de amikor a falu széléhez ért,
megint csak kénytelen volt megállni, olyan elképesztő látvány tárult elé.
A félmeztelen feketék egy csomóban szorgoskodtak az elefánt maradványai körül, s észre sem
vették Herman Fleischert, amíg az tele nem szívta tüdejét levegővel, és akkorát
nem bődült, hogy túlharsogta vele a ne vetést meg a kiáltozást. Abban a
pillanatban néma csend zuhant a gyülekezetre, minden fej Herman felé
fordult, és minden szem rémülten kidülledt.
– Bvana Intambu – törte meg végül a csendet egy bátortalan hang. "A kötél ura." Ismerték jól.
– Micsoda...? – kérdezte Herman, de csak tátogni tudott döbbenetében,
amikor észrevett a csődületben egy ismeretlen feketét, aki hibátlan német
aszkári egyenruhát viselt.
– Te ott! – ordította, s vádló ujjal mutatott a jelenségre, de a férfi sarkon
fordult, és elillant a vértől mocskos fekete testek sorfala mögött. – Elkapni! –
Herman a pisztolytokjához kapott.
Valami mozgást látott a szeme sarkából, odanézett, és látta, hogy a kunyhók között egy
másik álaszkári szedi a lábát. – Ott van még egy! Elkapni! őrmester, őrmester!
Hol vannak az emberei?
Ekkorra azonban elmúlt a feketék kezdeti, bénító ijedelme, a tömeg feloszlott és szétszóródott.
Herman Fleischer ismét levegő után kapott, mert végre megpillantotta azt az
alakot a tér túloldalán, a faragott székben. Valami káprázatos uniformist
viselt, tündökletes, de mocskos kék szövetből, lábán térdcsizma, fején pedig
egy nagy hírű porosz ezred díszsisakja.
– Angol! – Hiába volt az álruha, Herman fölismerte. Végre sikerült kicsatolnia a
tokot, és elővonta Lugerját. – Angol! – ismételte meg a sértést, és fölemelte a
pisztolyt.
A közismerten gyors felfogású Sebastian meghökkenve ült, nem tudott mit szólni az események
váratlan fordulatához, de amikor Herman rászögezte a Luger boldogtalanabbik végét, rájött, hogy
itt a búcsú ideje, és megpróbált fürgén talpra szökkenni. Sarkantyúi azonban megint egyszer
összeakadtak, és hátrabukfencezett, át a szék támláján. A golyó ártalmatlanul szisszent el ott, ahol
különben állt volna.
– Az istenit! – Herman újra lőtt, és a golyó becsapódásakor szilánkok miriádja
szakadt ki a székből, amely mögött Sebastian az imént elterült. A második
kudarc olyan vakító haragra gyújtotta Herman Fleischer, hogy a következő két
lövést is elhibázta, miközben Sebastian négykézláb elmászott a legközelebbi
kunyhó mögé.
Ott aztán talpra ugrott és futásnak eredt. Fő célja az volt, hogy kijusson a
faluból, és belevesse magát a sűrűbe. Fülében Flynn O'Flynn tanácsa
visszhangzóit. "Menj a folyó felé. Egyenesen a folyó felé."
És annyira lefoglalta ez a gondolat, hogy amikor elcsörtetett a következő
kunyhó mellett, már nem tudta megelőzni az összeütközést Herman Fleischer
egyik szemberohanó aszkárijával. Mindketten a földre zuhantak, egymás
tetejére, az acélsisak pedig Sebastian szemére csúszott. Miközben sikerült
ülőhelyzetbe tornáznia magát, levette a sisakot, és az orra előtt meglátta a
néger gyapjas fejét. Tökéletes pozícióban volt – Sebastian fölébe tartotta a
nehéz tökfödőt, és minden erejét beleadva, két kézzel rácsapta az aszkári
fejére. Az acél nagyot kondult a fekete koponyán. Az aszkári fölhördült,
hanyatt terült, és némán feküdt a porban. Sebastian az alvó arcra helyezte
sisakját, fölkapta a férfi mellől a fegyvert, és ismét talpra állt.
Meggörnyedve várakozott a kunyhó fedezékében, és igyekezett eligazodni a
zűrzavarban. A halálra rémült falubeliek a farkasoktól megtámadott birkanyáj
céltudatosságával futkostak összevissza, éktelen sivalkodás kíséretében.
Sebastian hallotta Herman Fleischer harsány kiáltásait, és – feleletként – ? német aszkárik
lövéseit. Puskaropogás, golyósüvítés, újra meg újra felcsapó sikolyok.
Sebastian első késztetése az volt, hogy elrejtőzzék valamelyik kunyhóban.
Belátta azonban, hogy ezzel nem jut semmire. Legföljebb az elfogatását késlelteti.
Nem, ki kell jutnia a faluból. Csakhogy a legkevésbé sem vonzotta a
gondolat, hogy nyílt terepen kell száz yardot megtennie a legközelebbi fákig,
tucatnyi aszkári puskája előtt.
E pillanatban eszmélt rá, hogy a lába körül valami kellemetlen forróság terjeng,
lenézett, és kiderült, hogy valami főzéshez meggyújtott tűz eleven parazsában
áll. A csizmája bőre már kezdett kormosodni, füstölni.
Gyorsan hátrálni kezdett, és az égő bőr szaga jótékonyan hatott agyi szorulására.
A kunyhóról letépett egy maroknyi sást, és a tűzbe tartotta. A száraz levelek
lángra lobbantak, s Sebastian a kunyhó falához nyomta a fáklyát. A hatalmas
láng azonnal az égre lobbant. Sebastian, kezében a fáklyával, a szűk közön át
a szomszéd kunyhóhoz ugrott, s azt is felgyújtotta.
– Tetűláda! – rikkantotta Sebastian, miközben a nagy, olajos füstpászmák
elsötítették a napot, és tízlépésnyire csökkentették a látótávolságot.
Lassan haladt előre a hullámzó füstfelhőben, minden kunyhóra tüzet vetett, és
kéjjel hallgatta a haragos, csalódott germán üvöltéseket. Néha kísértetalakok botorkáltak el
mellette a szemmaró homályban, de ügyet sem vetettek rá. Sebastian mutatóujja mindannyiszor
elengedte a Mauser ravaszát! Aztán továbbment.
Elérte a legszélső kunyhót, ott megállt, hogy összeszedje erejét a végső vágta
előtt, amelynek célja a kölesvetés volt. Az örvénylő füstfelhőből nézve a sűrű,
zöld növényzet, amelyből néhány órája rémülten kimenekült, most olyan
hívogatónak tűnt, mint az anyja kitárt karja.
Valami mozgott mellette a füstben, arra fordította a Mausert; egy képi szögletes sziluettjét,
fémgombok villanását látta, s ujja megfeszült a ravaszon.
– Manali!
– Mohammed! Te jó ég, majdnem lelőttelek. – Sebastian az égnek fordította a
puskacsövet, amint ráismert a feketére.
– Gyorsan! A nyomomban vannak. – Mohammed megragadta Sebastian karját, és maga után
cibálta. A csizma kegyetlenül nyomorgatta a fiú lábujjjait, és úgy dongott a porban, mint egy
vágtázó bivaly patája, de hát futnia kellett. Mögöttük, a kunyhók között türelmetlenül felordított
egy hang, és rögtön utána gonoszul tapsolt egy Mauser, aztán egy gellert kapott golyó éles süvítése
csippent a fülükbe.
Sebastian tíz lépést vert Mohammedre, amikor bevetődött a célba: a
kölesszárak és – levelek sűrűjébe.
29.
– Mitévők legyünk, Manali? – kérdezte Mohammed. A másik két ember
arcára, mintha csak a kérdést ismételnék, kiült a vak bizalom szánandó
kifejezése. Sebastiant a szerencse jó szándékú fordulata egyesítette
különítményének maradékával. Miközben a kölesen át menekültek, s fejük
fölött kósza puskagolyók tarolták a leveleket, Sebastian a szó szoros
értelmében belebotlott a két feketébe. Fő gondjuk éppen az volt, hogy
hasukat és arcukat minél szorosabban a földhöz préseljék. Kellett hozzá egy-két
lendületes csizmarúgás, hogy fölkeljenek és továbbhaladjanak.
Sebastian pedig, megszívlelvén Flynn tanácsát, óvatosan és nagy kitérőkkel
elvezette őket a rovumai átkelőhelyhez. Mire odaértek, Fleischer aszkárijai
már rég ott tanyáztak, hiszen nem kellett se kerülniük, se bujkálniuk. A nád
fedezékéből Sebastian letörten nézte, hogyan lékelik meg fejszéikkel a fehér
fövényre vontatott kenukat.
– Át tudunk úszni? – kérdezte suttogva Mohammedtől, mire a fekete arc
rémülten összeráncolódott. A nádfal résén át mindketten a negyed mérföld széles, mély,
sebes sodrú folyót bámulták, melynek felszínén apró örvények pörögtek.
– Nem – mondta Mohammed, lezárván a témát.
– Túl széles? – kérdezte reményvesztetten Sebastian.
– Túl széles. Túl gyors. Túl mély. Túl sok a krokodilerősítette meg Mohammed, s a
kimondatlan, de közös vágy, hogy minél messzebb kerüljenek a folyótól és az
aszkáriktól, arra indította őket, hogy sürgősen vissza másszanak a sűrűbe.
Késő délután egy bokrokkal benőtt vízmosásban gunnyasztottak, két
mérföldnyire a folyótól és ugyan ennyire M'topo falujától.
– Most mitévők legyünk, Manali? – ismételte meg kérdését Mohammed,
Sebastian pedig megköszörülte torkát, mielőtt válaszolt volna.
– Hát... – mondta, aztán elhallgatott, miközben szé les homlokára mély ráncokat írt a
teremtő gondolkodás gyötrelme. Aztán hajnali fény áradt szét a fejében. – A
legjobb az lesz, ha kitaláljuk, hogyan juthatnánk át másképpen a folyón. –
Látszott rajta, hogy mélységesen elégedett e szellemi fegyverténnyel. – Te mit
mondasz, Mohammed?
Mohammedet kissé meglepte, hogy a labda ilyen tisztán visszapattant az ő
térfelére. Meg se mukkant.
– Tutajjal? – kockáztatta meg Sebastian. Nyilvánvaló volt, hogy se szerszámuk, se anyaguk, se
helyük, se idejük nincs az építésre, Mohammed válaszra se méltatta az ötletet. A fejét csóválta.
– Nem – hagyta rá Sebastian. – Talán igazad van. – Vonásainak klasszikus szépségét ismét
megzavarta a feszült összpontosítás. Végül e kérdést tette föl: – Vannak még falvak a folyó
partján?
– Vannak – rándította meg a vállát Mohammed. – De az aszkárik mindenhová
elmennek, és tönkreteszik a kenukat. Azonkívül elmondják a főnököknek, kik
vagyunk, és kötéllel fenyegetik őket.
– De nem mehetnek végig a folyó mentén. Öt- vagy hatszáz mérföld hosszú a határ. Addig
megyünk, amíg kenut nem találunk. Lehet, hogy sokáig tart, de a végén csak találunk egyet.
– Ha előbb nem kapnak el az aszkárik.
– Arra számítanak, hogy a határ közelében maradunk. Jó nagy kitérőket
teszünk, és öt-hat napig megyünk, mielőtt újra visszajönnénk a folyóhoz. Most
pihenünk, éjjel indulunk.
Ferdén távolodtak a Rovumától, a német terület belseje felé, északnyugatnak haladtak egy jól
kitaposott csapáson, s egész éjjel nem álltak meg. Vonszolódtak az órák, Sebastianék léptei egyre
lassúbbodtak. Sebastian kétszer is észrevette, hogy valamelyik embere letér a
csapásról, aztán megtorpan és meglepetten körülnéz, mielőtt visszaérne a
többiekhez. Nem értette a dolgot, és meg akarta kérdezni, mit művelnek, de
túlságosan kimerült volt, és nemigen akarta fárasztani magát a beszéddel. Egy óra
múlva jött rá különös viselkedésük magyarázatára.
Ahogy ott battyogott az ösvényen, lépései teljesen gépiesekké váltak, és érezte, hogy elönti
valami lágy nyugalom. Megadta magát, és hagyta, hogy agyát betöltse az öntudatlanság langyos,
sötét köde.
Egy tövises ág beleszúrt az arcába, ez rezzentette föl. Meghökkenve nézett
körül. Tőle jobboldalt vagy tíz lépésre haladt a csapáson Mohamed és a két
fegyveres, arcuk mérsékelt érdeklődéssel fordult Sebastian felé a holdfényben.
Beletelt néhány pillanat, míg Sebastian rá nem jött, hogy jártában elaludt. Tökéletesen hülyének
érezte magát, de visszasietett a menet élére.
Miután a kövér ezüst hold lebukott a fák mögé, halvány, szórt fényben mentek tovább, de lassan
az is meggyérült, úgyhogy a végén már nem is látták az ösvényt. Sebastian úgy
döntött, hogy egy óra múlva úgyis hajnalodik, itt az idő, hogy megálljának.
Már szólni készült, amikor Mohammed megragadta a vállát.
– Manali! – Mohammed suttogásában volt valami figyelmeztető hangsúly.
Sebastian érezte, hogy minden idegszála megfeszül.
– Mi az? – lehelte vissza, és leakasztotta válláról a Mausert.
– Nézd. Ott... Előttünk.
Sebastian összehúzott szemmel vizsgálta a sötétséget, s némi idő kellett,
hogy fáradt recehártyája észlelje azt a halványpiros foltot az éjszaka fekete takaróján. –
Látom! – suttogta. – Mi az?
– Tűz – súgta vissza Mohammed. – Valaki tábort vert a csapás mellett.
– Aszkárik?
– Lehet.
Sebastian a hamvadó parázs rubinszínű foltjára meresztette szemét. Érezte,
hogy tarkóján fölmered a haj. Teste megfeszült riadalmában. Kiszállt belőle az
álmosság. – Ki kell kerülni őket.
– Nem. Látni fogják a nyomunkat a porban, és követnek – higgasztotta le nyomban Mohammed.
– Akkor mit tegyünk?
– Először megnézem, hányan vannak. Mohammed nem várta meg Sebastian
engedélyét, hanem elsiklott a fiú mellől, és eltűnt az éjszakában, akár egy
leopárd. Sebastian öt percen át szorongva várta. Egyszer azt gondolta, valami
surrogást hall, de nem volt biztos benne. Aztán ismét felbukkant mellette
Mohammed. – Tízen vannak – jelentette. – Két aszkári és nyolc teherhordó. Az
egyik aszkári őrködött a tűznél. Meglátott, ezért megöltem.
– Úristen! – Sebastian hangja kissé erősebb lett. – Mit csináltál?
– Megöltem. De beszélj halkabban.
– Hogyan?
– A késemmel.
– Miért?
– Nehogy megöljön.
– És a másikat?
– Azt is.
– Mind a kettőt megölted? – borzadt el Sebastian.
– Igen, és elvettem a fegyverüket. Most már nyugodtan továbbmehetünk. De a teherhordóknál
sok-sok láda van. Azt gyanítom, hogy ez a csapat Bvana Intambu, a német főbiztos
kíséretébe tartozik, és ők viszik az összes holmiját.
– De azért nem kellett volna megölni őket – berzenkedett Sebastian. – Meg is
kötözhetted volna, vagy mit tudom én.
– Úgy beszélsz, Manali, mint egy asszony – szisszent föl türelmetlenül Mohammed,
aztán továbbszőtte gondolatmenetét. – A ládák között van egy kisebbfajta is,
én pedig azt gondolom, hogy abban van az adópénz. Az egyik aszkári nekidőlt
álmában, mintha külön vigyázna rá.
– Az adó?
– Igen.
– Na, a tetűládák! – Sebastian minden aggálya szertefoszlott, s arckifejezése olyan lett,
mint egy kisgyereké karácsony reggelén.
Megálltak a teherhordók fölött, egyenként megböködték őket a puskacsővel,
erre felébredtek. Kizavarták őket a takarók alól, mindet összeterelték –
nyomorúságosán dideregtek a hajnali hűvösségben. A teherhordók fát dobtak
a tűzre; rögtön fellángolt, s a fényénél Sebastian megvizsgálta a zsákmányt.
Az egyik aszkári torkából ráfolyt a vér a legkisebb faládára. Mohammed megfogta a sarkánál a
halottat, elhúzta, aztán a takaróval letörölgette a ládikát.
– Manali – mondta ünnepélyesen. – Nézd ezt a nagy lakatot. Nézd a Kaiser madarát a fedelén... –
a ládika fölé hajolt, és megragadta a két fogóját – ...és emeld csak meg, milyen nehéz!
A tűz körül lerakott egyéb felszerelések között Mohammed talált egy vaskos tekercs
egycollos manilakötelet. Nélkülözhetetlen kellék volt ez Herman Fleischer szafárijain. Mohammed
derékmagasságban összekötözte vele a teherhordókat, ahhoz elég lazán, hogy egyszerre tudjanak
haladni, de ahhoz szorosan, hogy egyikük se szökhessen meg.
– Mire jó ez? – kérdezte kíváncsian Sebastian, közben a szája tele volt
kolbásszal és fekete kenyérrel. A többi ládát ugyanis főleg ennivalóval rakták
tele. Sebastian ezúttal bőségesen és jól reggelizett.
– Nehogy meg tudjanak szökni.
 – Csak nem visszük őket is magunkkal?
– Ki más cipelné ezt a rengeteg holmit? – kérdezte a mindig türelmes Mohammed.
Öt nappal később Sebastian egy hosszú kenu orrában ült, megperzselődött
csizmatalpa pedig biztosan nyugodott a ládikán. Kolbászos-hagymás
szendvicset falt nagy élvezettel, tiszta alsóneműt és a kelleténél pár számmal
nagyobb zoknit viselt, baljában pedig frissen nyitott Hansa sört szorongatott –
mindezt Fleischer főbiztos úr jóvoltából.
Az evezősök énekeltek, de nem ám színlelt jókedvvel, hiszen a munkadíj,
amit Sebastian előre kifizetett nekik, mindannyiuknak elég lesz legalább egy
feleségre.
A Rovuma portugál partjához simulva, a szorgos evezők és a folyó gyors
sodra segítségével tizenkét óra alatt tették meg ugyanazt a távolságot, amit
Sebastian és az alaposan megrakott teherhordók öt nap alatt bandukoltak végig.
M'topo falujával szemközt szálltak ki a kenuból, Lalapanzitól mindössze tíz mérföldre. Pihenés
nélkül haladtak végig az utolsó útszakaszon, és sötétedés után érkeztek meg Flynn táborába.
30.
A bungaló ablakai mind feketék voltak, aludt egész Lalapanzi. Sebastian csendet parancsolt,
aztán felsorakoztatta megcsappant létszámú különítményét a bungaló előtti füvön, és
maguk elé, feltűnő helyre állította az adót rejtő ládikát. Büszke volt sikerére,
és megfelelő hangulatot akart teremteni a hazatéréséhez. Miután elrendezte a
színpadképet, fellépdelt a verandára, és lábujjhegyen a bejárat felé osont,
azzal a szándékkal, hogy drámai ajtódöngetéssel ébreszti majd föl a ház népét
Sajnos, a verandán kint maradt egy szék, és Sebastian bele is botlott. Nagyot
puffanva terült el. A szék is feldőlt, Sebastian válláról pedig leesett a puska és
nagyot csörömpölt a veranda kövén.
Mielőtt Sebastian föltápászkodhatott volna, feltárult az ajtó, és megjelent
Flynn O'Flynn hálóingben, kétcsövű puskával fölfegyverkezve. – Megvagy, te
gazember! – üvöltötte, és fölemelte a puskát.
Sebastian hallotta, hogyan kattan a biztonsági zár, és térdre kászálódott. –
Ne lőj, Flynn! Én vagyok az.
A puska valamelyest elbizonytalanodott. – Ki vagy... és mit akarsz?
– Én vagyok az, Sebastian.
– Bassie? – Flynn tétován leengedte a fegyvert. – Az nem lehet. Állj föl, hadd nézzelek meg.
Sebastian örvendezve felállt.
– Te jó ég. – Flynn elkáromkodta magát meglepetésében. – Tényleg te vagy. Jó
ég! Azt hallottuk, hogy Fleischer egy hete elkapott M'topo falujában. Azt
mondták, neked már lőttek. – Előrelépett, és üdvözlésül kinyújtotta jobb kezét.
– Hát megúsztad? Gratulálok, Bassie fiú.
Mielőtt Sebastian elfogadhatta volna Flynn jobbját, Rosa kirontott az ajtón,
elsöpört Flynn mellett, és majdnem újra feldöntötte Sebastiant. Szorosan
átkarolta, arcát a fiú borotválatlan arcára nyomta és egyre csak azt ismételte.
– Megvagy, nincs bajod. Jaj, Sebastian, nincs bajod, megvagy.
Sebastian nyomban észlelte, hogy Rosa semmit sem visel a vékony hálóing alatt, és akármerre
nyúl, mindenütt alig leplezett meleg húshoz ér a keze. Félszegen hátravigyorgott Flynnre.
– Bocsánat – mondta.
Első két csókja célt tévesztett, mert Rosa nagyon fészkelődött. Az egyik a
fülén találta el, a másik a szemöldökén, de a harmadik épp az ajka között.
Amikor végre szét kellett válniuk, nehogy megfulladjanak, Rpsa ezt lihegte: – Azt hittem,
meghaltál
– Elég már, kisasszony – mordult föl Flynn. – Ideje, hogy bemenj és fölvegyél valamit.
A reggeli valóságos ünnep volt. Flynn kihasználta leányának megenyhült
állapotát, és az asztalra tett egy üveg gint. Rosa csak ímmel-ámmal
tiltakozott, s végül saját kezűleg öntött egy kis szeszt Sebastian teájába.
Falatoztak a verandán, a kúszó bougainvilleán átszűrt arányló napfényben.
Csillogó fekete seregélyek ugráltak és csiviteltek a fűben, a vadfügefán
sárgarigó dalolt. Az egész természet azon dolgozott, hogy Sebastian
diadalünnepe jól sikerüljön, Rosa és a Dadus pedig a konyhában tettek ki magukért – Herman
Fleischer készletének hazahozott maradványait használták fel.
Flynn O'Flynn szeme véreres volt, szilvakék táskák lógtak alatta, mert egész
éjjel a német adószedő-ládika tartalmát számolta a viharlámpa fényénél, s a
pénzügyi kimutatását készítette. Mindazonáltal jó kedve volt, és csak még
jobban felvidította a reggelihez elfogyasztott néhány csésze bélelt tea. Meleg
szívvel csatlakozott a Sebastian Oldsmith dicsőségét és szép jövőjét
megéneklő egyszemélyes kórushoz, Rosa O'Flynnhez.
– Ezt még feljegyzik a nagykönyvbe, istenuccse, Bassie – heherészett az étkezés végeztével. –
Szeretném hallani, hogyan magyarázza meg Fleischer ezt a dolgot Schee kormányzónak. Jaj, de
szeretnék ott lenni, amikor a pénzről beszél... a tetűládák, majd hogy bele nem
döglenek.
– Ha már a pénznél tartunk – mosolygott Rosa Flynnre –, kiszámoltad már,
papa, mennyi lesz Sebastian része? – Rosa csak akkor használta Flynn szülői
titulusát, ha kivételesen nagy jóindulatot érzett iránta.
– Hát hogyne – hagyta rá Flynn, de hirtelen félrekapta szemét, s ettől
Rosában felébredt a gyanú. A lány kissé összecsücsörítette ajkát.
– És mennyi lesz? – kérdezte azon a mézédes hangon, amelyről Flynn már
tudta, hogy igazából a megsebzett anyaoroszlán vérszomjas ordításának felel meg.
– Nahát, ugyan már, ki akarna tönkretenni egy ilyen szép napot holmi üzleti fecsegéssel? – Flynn
szorongatott helyzetbe került, s igyekezett eltúlozni joviális ír kiejtését, hátha félrevezeti Rosát.
Hiú remény volt.
– Mennyi? – tudakolta Rosa. Erre kénytelen volt megmondani.
Gyomorszorító csend következett. Sebastian napégette arca elsápadt, már amennyire tudott, szája
tiltakozásra nyílt. Minthogy a fele bevétel neki járt, a múlt éjjel komoly ajánlatot tett Rosa
O'Flynnek, amelyet a lány el is fogadott.
– Bízd rám, Sebastian – suttogta Rosa, és csitítóan a fiú térdére fektette kezét, majd visszafordult
apjához. – Ugye megengeded, hogy belenézzünk az elszámolásba? – Még mindig mézédesen
beszélt.
– Hát hogyne. Minden becsületes, minden tiszta.
Az irat – amelyet Flynn O'Flynn a következő felyezet alatt állított elő: "F.
O'Flynn úr, S. Oldsmith úr és mások Közös Vállalkozása, Német Kelet-Afrika. Id
tartam: 1913. május 15.-1913. augusztus 21." – azt bizonyította, hogy az
elefántvadász új utat nyitott a számvitelben.
A ládika tartalmát átszámította angol font sterlingre az 1893-as Pear-féle
almanachban közölt árfolyamon. Flynn szívesen hivatkozott erre a
ritkaságszámba menő kiadványra.
A 4. 652 font 18 shilling 6 penny bruttó bevételből Flynn levonta a saját
ötvenszázalékos részét, valamint a tíz százalékot, amely a többi partnert – a
portugál főpostamestert és Mozambik kormányzóját illette meg. Majd az
egyenlegből levonta a Rufidzsi-expedíció során felmerült veszteséget (lásd a
német kelet-afrikai kormányzathoz intézett külön számlát). Ezek után
feltüntette az újabb expedíció költségeit, nem feledkezvén meg olyan
tételekről, mint:
L. Parbhoo szabónak 15 10 l db német katonai sisak (mondjuk) 510
5 db egyenruha (aszkári) á 2 10 1210
5 db Mauser puska á 10 – 50 –
625 db 7 mm töltény 22 10 Utazási költségekre előleg: 100 escudo
S. Oldsmith úrnak l 5
Végkimutatásban Sebastian nettó részesedése alig húsz angol fontra rúgott, persze mínuszban.
– Ne aggódj – nyugtatta Flynn nagylelkűen. – Nem kell most kifizetned... majd
levonjuk a következő expedíció nyereségéből.
– De Flynn, azt hittem, azt mondtad... na szóval, azt mondtad, fele az enyém.
– Úgy bizony, a tiéd, Bassie, a tiéd bizony.
– Azt mondtad, fele-fele arányban vagyunk társak.
– Biztosan félreértettél, fiam. Azt mondtam, ötven százalék a részesedésed...
ez azt jelenti, hogy a költségek levonása után. Igazán nagy kár, hogy ilyen
nagy tömegű veszteség gyülemlett fel.
Míg ezen vitatkoztak, Rosa egy tintaceruzacsonkkal szorgosan jegyezgetett Flynn
számlájának hátoldalára. Két perc múlva odalökte az eredményt Flynn
reggelizőtányérja mellé, így szólt: – Én pedig ezt számoltam ki.
Rosa p'Flynn a "fifti-fifti" -iskolához tartozott, s számításai jóval egyszerűbbek
voltak apjáénál.
Flynn O'Flynn fájdalmasan felkiáltott, és nyomban közölte ellenvetését. – Te nem értesz az
üzlethez.
– De arra rá szoktam jönni, ha valaki csal – riposztozott Rosa.
– Képes vagy csalónak nevezni apádat?
– Képes vagyok.
– Kedvem volna elfenekelni téged a kibokóval. Kicsi vagy és pimasz, de azért el tudom húzni a
nótádat.
– Azt próbáld meg! – mondta Rosa, mire Flynn ügyesen visszakozott.
– Különben is, mit tudna csinálni Bassie annyi pénzzel? Nem tesz az jót egy ilyen
fiatalembernek. Csak elrontja ezt a fiút.
– Elvesz engem feleségül, arra kell neki a pénz. Flynn olyan hangot adott ki, mint akinek
halszálka akadt meg a torkán, arcán vörös foltok ütköztek ki heves indulatában, és baljósán
Sebastian felé hajolt. – Vagy úgy! – harákolta. – Tudtam én!
– Lassan a testtel, öregfiú – próbálta Sebastian csitítani.
– Idejössz a házamba, és úgy viselkedsz, mint annak a nyavalyás Angliának a királya. Csalárdul
megpróbálod kicsikarni a pénzemet – de ez még mind nem elég. Á, nem. Hú, de piszokul nem
elég. Ráadásul még elkezded molesztálni a lányomat, hogy kerek legyen a világ.
– Ne gorombáskodj – mondta Rosa.
– Röhej – ne gorombáskodj, asszongya, és ha szabad tudnom, egész pontosan mit
főztetek ki a hátam mögött?
Sebastian méltóságteljesen fölemelkedett a reggelizőasztaltól. – Nem tűröm,
uram, hogy a jelenlétemben ilyen hangon beszéljen egy hölgyről. Kiváltképp
arról a hölgyről, aki megörvendeztetett azzal, hogy hajlandó nekem nyújtani a
kezét. – Már gombolta is ki a zakóját.
– Lenne szíves lefáradni velem a kertbe, és elégtételt adni?
 – Jól van, gyerünk. – Amikor Flynn feltápászkodott a székéből, úgy tett,
mintha el akarna haladni Sebastian mellett, ám e pillanatban Sebastian
mindkét karja a háta mögött volt, belegabalyodva a félig levetett zakójába.
Flynn fürgén oldalt lépett, egy másodpercet kivárt, célzott, és behúzott egy balegyenest
Sebastian gyomrába.
– Uff – mondta Sebastian, és önkéntelenül előregörnyedt, bele Flynn
térdmagasságból érkező jobb öklébe. Sebastian! a szeme között találta az
ütés, ettől hirtelen hátrafelé kezdett szaladni a verandán. Térde fennakadt az alacsony
korlátban, majd lassan hátraesett a veranda alatti virágágyba.
– Megölted – sivította Rosa, és fölkapta a nehéz porcelán teáskannát.
– Remélem – mondta Flynn, és lebukott a feje felé repülő kanna elől, mire az
darabokra pattant a falon, teát és gőzt permetezve.
Vésztjósló-neszek hallatszottak Rosa virágai felől, és nyomban előbukkant
Sebastian feje. Hajában kék hortenziaszirmok ékeskedtek, szeme gyorsan
dagadt, és kaméleonszerűen kezdte fölvenni a virágszirmok árnyalatát. – Na de Flynn.
Ez nem volt fair – jelentette ki.
– Oda se nézett – mondta vádlón Rosa. – Megütötted, mielőtt felkészült
volna.
– Hát most idenéz – ordította Flynn és lezötyögött a veranda lépcsőjén, mint
egy megvadult víziló. Sebastian kiemelkedett a hortenziák közül, és fölvette a
klasszikus ökölvívó-alapállást. – Queensberry márki szabálykönyve szerint? –
próbálta tisztázni a közeledő Flynn-nel.
Flynn azzal jelezte a szabálykönyv iránti megvetését, hogy sípcsonton rúgta Sebastiant.
Sebastian felüvöltött és fél lábon kiszökdécselt a virágágyból, miközben Flynn további lendületes
rúgásokkal üldözte. Csizmája kétszer egymás után eltalálta Sebastian hátsóját, harmadszorra
azonban elvétette a célt, s a rúgás energiája épp elég volt ahhoz, hogy hanyatt vágódjon.
Elterült a füvön, és míg sikerült térdre tápászkodnia, Sebastian elegendő
haladékot kapott, hogy felkészülhessen a következő menetre.
Alig látott ki a két szemén, s az alfele is bizonyos kellemetlenségeket okozott, de azért újra
megvetette a lábát, kinyújtotta bal karját, jobbjával pedig a mellét keresztezte. Pillantása Flynn
mögé esett, s látta, hogy a menyasszonya épp lejön a verandáról. Kezében a kenyérvágó kés.
– Rosa! – kiáltotta Sebastian riadtan. A lány szemlátomást az apagyilkosságtól sem riadt
vissza, hogy megvédje szerelmét. – Rosa! Mit művelsz azzal a késsel?
– Beledöföm!
– Nem tehetsz ilyet – mondta Sebastian, de Flynn nem bízott ennyire lánya
önmérsékletében. Igen sietősen védekező állásba húzódott, Sebastian háta
mögé. Onnan hallgatta figyelmesen Sebastian és Rosa vitáját. Egy percig
tartott, míg Sebastian meggyőzte a lányt, hogy nem feltétlenül szükséges a
közreműködése, s hogy maga is meg tudja oldani a helyzetet. Rosa
vonakodva bár, de visszavonult a verandára.
– Kösz, Bassie – mondta Flynn, és belerúgott a fiatalember amúgy is törődött
hátuljába. Roppant fájdalmasan.
Igen kevesen látták még Sebastian Oldsmitht kijönni a sodrából. Ilyesmire legutóbb nyolc éve
került sor; a két hatodikos, aki a dolgot kiprovokálta oly módon, hogy Sebastian fejét
belenyomta egy illemhely csészéjébe, és lehúzta a tartályt, rövid időre
kórházba kényszerült.
A mostani esetnek már több tanúja volt. A kiáltásokra és a törékeny edények csörömpölésére
Flynn teljes kísérete – többek közt Mohammed és az aszkáricsapat – kitódult
kunyhóiból, és összegyűlt a gyep szélén. Lélegzetvisszafojtva, tágranyílt
szemmel bámulták a történteket.
Rosa szemében most az a különös vadság izzott, amely még a legszelídebb
nőben is feléled, ha az embere őérte verekszik. Állt a verandán, mint valami
tribünön, és még vadabb erőszakra buzdította Sebastiant.
Akár a többi emlékezetes vihar, ez sem tartott sokáig, de amikor véget ért,
dermesztő némaság ülte meg a kertet. Flynn teljes hosszában elnyúlt a füvön.
Szeme csukva, lélegzete halkan karcolta a torkát, orrából vörös buborékok
habzottak elő.
Mohammed öt emberével fölemelte, és a bungaló felé vitte. Súlyosan feküdt a vállukon, pocakja
lágyan emelkedett és süllyedt, véres arcán szokatlan békesség ült.
Sebastian magában állt a gyepszőnyegen, arcát eltorzította a veszett düh, és
egész testében rázkódott, mintha lázrohama volna. Aztán, ahogy elnézte,
miként szállítják el a hatalmas, ernyedt testet, hirtelen megváltozott a
hangulata; arckifejezése előbb aggodalmas lett, aztán szelíden rosszalló. – Nos
hát... – szólalt meg vastag hangon, aztán az áldozatvivők után eredt. – Nem
kellett volna belém rúgnod. – Tanácstalanul széttárta kezét, aztán fölemelte,
szabadkozó gesztussal. – Nem kellett volna.
Rosa lejött a verandáról, és lassan közeledett Sebastian felé. Megállt, fölnézett a
fiúra, félig hódolattal, félig sugárzó-büszkén. – Csodálatos voltál – suttogta. –
Akár egy oroszlán. – Két karjával felnyúlt, átkarolta Sebastian nyakát, és
mielőtt megcsókolta, újra megszólalt:Szeretlek.
Sebastian poggyásza igen szerény volt. Magán hordta minden vagyonát.
Rosa holmijait viszont számos dobozt és ládát megtöltötték, elegendő munkát
adtak a bungaló előtt felsorakozó tucatnyi teherhordónak.
– Nos hát – mormogta Sebastian. – Azt hiszem, ideje, hogy induljunk.
– Ideje – suttogta Rosa, és körülnézett a lalapanzi kertben. Bár ő javasolta,
hogy távozzanak, most, amikor eljött az óra, mégis elbizonytalanodott.
Gyermekkorától fogva ez volt az otthona. Itt fonta azt a gubót, amely óvta és
védelmezte, s most, amikor ki kellett bújnia belőle, megijedt. Belekarolt
Sebastianba, hátha ez erőt ad neki.
– Nem akarsz elbúcsúzni az apádtól? – Sebastian azzal a gyengéd, oltalmazó
érzéssel nézett le rá, amely új és nagyszerű élmény volt számára.
Rosa tétovázott egy pillanatig, aztán rájött, hogy nagyon kevés kellene ahhoz,
hogy megváltoztassa döntését. Flynn iránti kötelességtudó leányi szeretetét e
pillanatban elnyomta a harag és a sértődöttség, de könnyen újra föléledhetett
volna, ha Flynn csak egy kicsit is használja messze földön híres behízelgő
képességét. – Nem – mondta Rosa.
– Szerintem így a jó – helyeselte Sebastian. Bűntudatosan pillantott a
bungaló felé, ahol Flynn alighanem most is mozdulatlanul fekszik – csak a
hűséges Mohammed tart ki mellette. – De biztos vagy benne, hogy meggyógyul? Mert
hát, tudod, elég keményen megvertem.
– Meg fog gyógyulni – mondta Rosa minden meggyőződés nélkül, és
meghúzkodta Sebastian zakóujját, hogy induljanak már. Kettesben a
teherhordók kis menetoszlopának élére álltak.
Flynn a hálószobában, az ablak alatt térdepelt, és egyik megdagadt szemével kileskelt a függöny
hasítékán. – Te jó ég – suttogta aggodalmasan. – A kis hülyék csakugyan elmennek.
Rosa O'Flynn volt az utolsó szál, amely ahhoz a törékeny kis portugál lányhoz fűzte. Az
egyetlen emberhez, akit Flynn igazán szeretett életében. Most őt is el fogja
veszíteni. Flynn egyszeriben tudatára ébredt a lánya iránti érzelmeinek.
Elkeserítette a lehetőség, hogy soha többé nem látja.
Ami viszont Sebastian Oldsmitht illeti, semmiféle mélyebb érzés nem – zavarta meg Flynn
logikáját. Sebastian értékes vagyontárgy. A fiatalembernek hála, Flynn megvalósíthatta számos
tervét, amelyet eddig félrerakott, mert túlzottan nagy volt a személyes kockázat. Az utóbbi néhány
évben Flynn mindinkább ráébredt, hogy az idő és a nagy mennyiségben
fogyasztott tömény szesz mennyire rontja szemének, lábának és idegeinek
állagát. Sebastian Oldsmith szeme olyan volt, mint a halászsasé, lába, mint
egy profi bokszolóé, idegei viszont, legalábbis Flynn tudomása szerint, egyáltalán nem
voltak. Flynn-nek szüksége volt rá.
Most kinyitotta száját és felnyögött. Az öreg bivalybika mélyről jövő
halálhörgése volt ez. Flynn még mindig kifelé kukucskált a függöny résén, és
vigyorogva nyugtázta, hogy az ifjú pár megmerevedik, feszülten és
mozdulatlanul áll a napfényben. Arcuk a bungaló felé fordult, és Flynn
kénytelen volt elismerni, hogy igencsak helyesek így ketten: Sebastian magas,
a teste, akár egy gladiátoré, az arca mint egy költőé; Rosa pedig kicsinek
látszott mellette, de igazi nőre vallottak telt keblei és széles csípője. Hajának
síkos, fekete zuhataga szinte ragyogott, szeme kikerekedett aggodalmában.
Flynn újra felnyögött, de most halkabban. Lélegzete szakadt, száraz hang:
egy haldokló utolsó levegővétele. Rosa és Sebastian nyomban futásnak eredt
a bungaló felé. Rosa szaladt elöl, térde fölé kapott szoknyában, repdeső,
hosszú lábbal, föl a verandára.
Flynn-nek épp elég ideje maradt, hogy visszacsússzék az ágyba, s oly módon rendezze el tagjait
és arcvonásait, mintha máris gyorsan zuhanna a mélység felé.
– Papa! – Rosa fölébe hajolt, mire Flynn reszketegen kinyitotta szemét.
Először mintha meg sem ismerte volna gyermekét, aztán ezt suttogta: – Kicsi
lányom –, de olyan halkan, hogy Rosa alig értette.
– Jaj, papa, mi bajod? – Letérdelt Flynn mellé.
– A szívem. – Flynn keze úgy araszolt fölfelé a hasán, mint egy szőrös pók,
aztán erőtlenül belekapaszkodott a gyapjas mellébe. – Mint egy kés. Egy tüzes
kés.
Rettentő némaság hullott a szobára, aztán Flynn ismét megszólalt: – Áldásomat...
adtam volna... rád... Kívánom, légy boldog... bármerre mész. – Túlságosan kifárasztotta a beszéd,
egy ideig csak feküdt és zihált. – Gondolj néha a te öreg apádra. Mondj érte imát.
Kövér, fényes könnycsepp buggyant ki Rosa szeme sarkából, és legördült az orcáján.
– Bassie fiam. – Flynn szeme lassan kereste a fiatalembert, megtalálta, és
nagy nehezen megállapodott rajta. – Ne okold magadat. Öregember vagyok
úgyis... Leéltem már az életemet. – Levegő után kapott, aztán fájdalmasan
suttogott tovább. – Vigyázz rá. Vigyázz az én kis Rosamra. Most már az én fiam vagy. Nekem
soha nem volt fiam.
– Nem tudtam... fogalmam se volt, hogy a szíved... Flynn, én borzasztóan sajnálom. Bocsáss
meg.
Flynn elmosolyodott: apró, bátor kis mosoly volt ez, alig rezzent meg az ajka. Elhalóan fölemelte
kezét, kinyújtotta Sebastian felé. Miközben Sebastian megfogta, Flynn agyában megfordult, ne
ajánlja-e mégis föl azt a pénzt, amely vitájuk forrása volt – egy haldokló ajándéka gyanánt. Aztán
férfiasán megtartóztatta magát az efféle túlzó gesztustól. Ehelyett azt suttogta: – Szerettem volna
látni az unokámat, de már mindegy. Ég veled, fiam.
 – Látni fogod, Flynn. Megígérem. Itt maradunk, ugye, Rosa? Itt maradunk vele.
– Igen, maradunk – mondta Rosa. – Nem hagyunk el, papa.
– Gyermekeim. – Flynn visszahanyatlott, és behunyta szemét. Hála a jó égnek, nem kínálta föl a
pénzt. A megbékélés szelíd mosolya játszott az ajka körül. – . Nagyon boldoggá tettetek egy
öregembert.
31.
Flynn meglepő gyorsasággal tért vissza a hálál szakadékának széléről, olyan
gyorsan, hogy Rosában meg is rezdült valami gyanú. Mégis annyiban hagyta,
mert örült, hogy nem kell itthagynia Lalapanzit. Azonkívül volt még valami,
ami eléggé lefoglalta a figyelmét.
Miután elbúcsúzott Sebastiantól az adószedő körút kezdetén, azt vette észre, hogy
bizonyos női működések abbamaradnak a szervezetében. Tanácsért fordult a
Dadushoz, aki pedig a helyi nangane tanácsát kérte ki. A varázsló felnyitotta egy csirke
hasát, és egy ideig tanácstalanul meredt a beleire. Majd megbizonyosodott az előjelekről,
a Dadus pedig a forrás megnevezése nélkül közölte az eredményt Rosával,
Kicsi Hosszúhajúból ugyanis szinte felháborítóan hiányzott az okkult
jelenségekbe vetett hit. A boldog Rosa sétálni hívta Sebastiant a völgybe, s
amikor elértek a vízeséshez, ahol az egész kezdődött, alany lábujjhegyre állt,
és néhány szót Sebastian fülébe súgott. Meg kellett ismételnie, mert a
visszafojtott nevetéstől érthetetlen volt a mondandója.
– Te tréfálsz – kapott levegő után Sebastian, aztán rikító piros lett az arca.
– Én ugyan nem.
– Szent ég – mondta Sebastian, aztán valami kifejezőbb formulát keresgélt. –
Ezt a tésztát!
– Hát nem örülsz? – duzzogott játékosan Rosa. – Téged akartalak meglepni.
– De még össze se házasodtunk.
– Azt el lehet intézni.
– De minél hamarabb – egyezett bele Sebastian. Elkapta a lány csuklóját. – Na, gyere!
– De Sebastian, gondolj az állapotomra.
– Szent ég, ezer bocsánat.
Visszaindult a lánnyal Lalapanziba, de olyan vigyázatosan vezetgette a göröngyös úton, mintha
egy láda gyöngyöző nitroglicerin volna.
– Mi ez a nagy sietség? – kérdezte Flynn kedélyesen aznap este, a
vacsoránál. – Előbb volna egy kis munkám Bassie-nek. Azt akarom, hogy
szökjön át a folyón...
– Nem akarsz semmit – mondta Rosa. – El kell mennünk a beirai paphoz.
– Csak két hét. Aztán, ha Bassie visszajön, beszélhetünk a dologról.
– Elmegyünk Beirába... holnap reggel!
– Mi olyan sürgős? – kérdezte megint Flynn.
– Hát, Flynn, öregfiú, az az igazság... – Sebastian izgett-mozgott a székén, s gyorsan színesedett
az arca. Elhallgatott.
– Az az igazság, hogy gyerekem lesz – fejezte be Rosa.
– Mid lesz? – meredt rá elborzadva Flynn.
– Azt mondtad, látni akarod még az unokádat – szögezte le Rosa.
– De az eszembe se jutott, hogy ti rögtön nekiláttok bömbölte Flynn, és Sebastianra támadt.
– Te mocskos szarházi!
– Apa, a szíved! – csillapította Rosa. – Különben is, hagyd békén Sebastiant. Én is benne voltam
a dologban.
 – Te szégyentelen... te züllött kis...
Rosa benyúlt a hátpárna mögé, ahová Flynn előzőleg a ginesüveget dugta. – Igyál egy
kicsit... ettől megnyugszol.
Másnap reggel indultak Beirába. Rosa egy maschillében utazott, Sebastian
pedig féltő tekintettel bandukolt mellette, készen arra, hogy segítsen a
gyaloghintóvivőknek a gázlókon és a göröngyösebb útszakaszokon, és –
természetesen –, hogy szidalmazza őket, ha netán megbotolnának valamiben.
Attól fogva, hogy Lalapanzit elhagyták, Flynn O'Flynn egyfolytában hátráltatta a menetet, feküdt
a maschilléjében egy szögletes ginesüveggel, egyre csak fintorgött és komoran
dünnyögött mindenfélét a "paráznaság" és a "bűn" témakörében.
Rosa és Sebastian azonban rá sem hederítettek, s amikor letáboroztak
éjszakára, és tüzet gyújtottak, a két fiatal a tábortűz túloldalára ült, szemközt
az öreg Flynn-nel, és sugdolóztak és egymás közt viháncoltak, épp csak olyan
ingerlőén alacsony hangerővel, hogy Flynn hiába hegyezte fülét, semmit sem
értett a társalgásukból. Ez annyira feldühítette, hogy végül fennhangon utalt
rá, miszerint "ki kéne verni a szuszt abból a fráterből, aki úgy hálálja meg az
ember vendégszeretetét, hogy megbecsteleníti a lányát".
Rosa közölte, hogy szívesen látná apját, amint újra megpróbálkozik a
dologgal. Véleménye szerint érdekesebb volna, mint egy cirkuszi előadás.
Flynn erre összeszedte méltóságát, fölkapta a ginesüveget, és elporoszkált oda, ahol
Mohammed már megágyazott neki egy tövisbokor alján.
A hajnal előtti sötét órákban meglátogatta őket egy vén oroszlán. Rohanvást
tört ki a tűz fényköre mögül, a sötétségből, dühödt vadkan módjára hörgött, nagy,
fekete, bozontos sörénye égnek állt, és hihetetlen sebességgel siklott a takaróba bugyolált testek
csoportja felé.
Csak Flynn volt ébren. Egész éjjel várt, figyelte Sebastian fekvő alakját; arra
várt, hogy a fiú átsurranjon a tövisbokrok közti zugba, ahol Rosa aludt
egymagában. Flynn mellett feküdt a puskája, mindkét csövében oroszlánlövő
töltény.. A vadásznak meg se fordult a fejében, hogy ne használja.
Amikor az oroszlán berontott a táborba, Flynn gyorsan felült, és közvetlen
közelről, mindkét csőből belelőtt az emberevő vad fejébe és szügyébe. Az
oroszlán azonnal kimúlt. De a rohanás lendületétől még tovább csúszott,
egyenest neki Sebastiannak, és mindketten belegurultak a tábortűzbe.
Sebastian az oroszlán csörtetésére ébredt föl és a kettős lövésre meg arra, hogy egy
hatalmas test nekiütközik, és hogy izzó parázs tapad különféle testtájaihoz.
Vadul felüvöltött, talpra ugrott, és olyan látványos ének- és táncszámba
kezdett – jódlizással, kánkánnal és képzelt támadók püfölésével egybekötve –,
hogy Flynn majd megszakadt, tehetetlen kocsonyává rázódott neveltében.
A nevetőroham, valamint a sok dicséret és köszönet, amit Sebastian, Rosa
meg a teherhordók a nyakába zúdítottak, valamennyire kitisztította az eget
Flynn fölött.
– Megmentetted az életemet – mondta lelkesen Sebastian.
– Jaj, papa, te csodálatos vagy – mondta Rosa. – Köszönöm. Köszönöm – és átölelte Flynnt.
A hős jelmezét mintha csak ráöntötték volna Flynnre. Majdnem emberivé lett
– és a jelleme napról napra fejlődött, ahogy közeledtek Beirához, a kis
portugál kikötővároshoz, Flynn ugyanis roppantul élvezte a civilizációban tett
ritka látogatásait.
Az utolsó éjszakán a város szélétől alig egy mérföldre táboroztak le, s némi
bizalmas tárgyalás után az öreg Mohammed előrement egy kis erszényre való
escudóval, hogy megtegye az előkészületeket Flynn hivatalos fogadtatására.
Flynn már hajnalban fent volt, nagy gonddal meg borotválkozott, tiszta pamutbársony zakót és
nadrágot öltött, miközben egyik teherhordója vízilózsírral kifényesítette csizmáját, másik
kettő pedig fölmászott a tábor közelében magasodó palackfára, és levágott
néhány jókora pálmalevelet.
Amikor mindezzel elkészültek, Flynn felszállt a maschiliébe, és elegánsan
hátradóit a leopárdbőrök között. Kétoldalt egy-egy teherhordó legyezte
pálmalevéllel. Flynnék mögött libasorban állt a többi szolga, elefántagyarakkal
és nyers oroszlánbőrrel megrakodva. Mögöttük pedig – megszívlelvén Flynn
utasításait, hogy maradjanak szerények, ne feltűnősködjenek – Rosa és
Sebastian várakozott a poggyászvivők társaságában.
Olyasféle laza csuklómozdulattal, amilyennel talán Néró adott jelt a cirkuszi játékok
megkezdésére, Flynn engedélyt adott az indulásra.
A sűrű parti bozótosban haladtak, hepehupás úton, de végül megérkeztek
Beirába, és a precesszió elindult a főutcán.
– Atyaisten – tört ki a meglepetés Sebastianból, amikor megpillantotta az
üdvözlő sokaságot –, ezek meg honnan kerültek elő?
Éljenző helybéliek álltak sorfalat az utca két oldalán, főleg bennszülöttek, de
akadt köztük néhány portugál, még egy-két indiai kereskedő is kijött a
boltjából, hogy megnézze, mi ez a nagy hűhó.
– Fini! – kántálta a tömeg, és ütemesen tapsolt. – Bvana Mkuba! Nagyúr! Elefántok veszte!
Oroszlánok elpusztítója!
– Nem is tudtam, hogy Flynn-nek ekkora tekintélye van. – Sebastian csak ámult és bámult.
– A legtöbbjük azt se tudja, kicsoda – ábrándította ki Rosa. – Apám ideküldte
az este Mohammedet, szedjen össze egy százfős klakkot. Mindnek fizet egy
escudót, hogy jöjjenek ki az utcára éljenezni... és akkora lármát csapnak, hogy
az egész lakosság elődugja az orrát, megnézni, mi folyik. Mindig felülnek neki.
– És mi a csudának töri magát ennyire?
– Mert imádja. Nézz csak rá!
Flynn kényelmesen heverészve, elegáns mozdulatokkal fogadta a tapsot. Szemlátomást roppantul
élvezett minden egyes percet.
A menet elérte az egyetlen beirai szállodát, s ott megállt. A hotel
tulajdonosa, Madame da Souza, egy hordótermetű, sűrű bajszú özvegy
leszaladt a lépcsőn, és cuppanós csókkal köszöntötte Flynn, majd
szertartásosan betessékelte az ütött-kopott főbejáraton. Flynn olyasfajta
vendég volt, akiről mindig álmodott.
Amikor Rosa és Sebastian végre átverekedte magát a tömegen, Flynn már a bárpultnál ült, és
félig végzett egy nagy pohár Laurentia sörrel. A szomszédos széken a mozambiki kormányzó
szárnysegédje foglalt helyet, aki azért jött, hogy átadja őkegyelmessége
vacsorameghívását a kormányzói palotába, aznap estére. Itt volt a
mérlegkészítés ideje "Flynn O'Flynn és Társai" számára. Jósé De Cläre Don
Felezardo da Silva Marques őkegyelmessége nemrég izgatott hangú jelentést
kapott Dar es Salaamból, Schee kormányzótól – hivatalos tiltakozás és
kiadatási kérelem formájában – a vállalkozás újabb sikeréről, és most nagy
örömmel nézett Flynn látogatásának elébe.
Annyira örült, hogy tekintélyét felhasználva segített megkerülni a házasságkötést
megelőző törvényes formaságokat. Ezzel megtakarított egy hetet Kosának és
Sebastiannak, akik másnap délután már ott álltak az oltár előtt a stukkódíszes,
zsindelyezett beirai székesegyházban. Sebastian csekély hatásfokkal próbálta
felidézni iskolai latintudását, hogy felfogja, mibe is csöppent.
A menyasszonyi fátyol valaha Rosa édesanyjáé volt, és az évek során megsárgult a trópusi
éghajlaton, de egészen jól távol tartotta a legyeket, amelyek mindig nagyon pimaszak Beirában, a
forró évszakban.
A hosszú ceremónia végére Flynnt annyira legyűrte a hőség, az ebédhez
megivott gin és a szokatlanul gyengéd ír apai érzés, hogy hangosan szipákolni
kezdett. Míg a szemét és az orrát törölgette egy mocskos zsebkendővel, a
kormányzó szárnysegédje csitítóan veregette a vállát, és biztató szavakat mormolt a fülébe.
A pap férjnek-feleségnek nyilvánította őket, s a gyülekezet belevágott a Te
Deum kissé fals előadásába. Flynn szesztől és érzelemtől remegő hangon
egyre csak azt ismételte: "Kicsi lányom, szegény kicsi lányom." Rosa fölemelte fátylát, és
Sebastian felé fordult, aki nyomban feledte a szertartás formájával kapcsolatos fenntartásait, és
lelkesen átölelte kis aráját.
Flynnt, aki egyre csak a "Kicsi lányom"-refrént dünnyögte, a szárnysegéd visszavezette
szálláshelyére, ahol a tulajdonosnő már megtette a lakodalmi vacsora
előkészületeit. Tekintettel Flynn O'Flynn kedélyállapotára, az este búskomor
hangulatban kezdődött, de ahogy a madame saját kezével még az előző nap
palackozott pezsgő lassanként kifejtette hatását, a tempó is felgyorsult. Flynn
egyéb cselekedetei között meg kell említenünk, hogy nászajándékul tíz fontot
nyomott Sebastian kezébe, egy teli pohár sört pedig a szárnysegéd fejére
locsolt.
Amikor az este későbbi szakaszában Rosa és Sebastian felosont a
nászutaslakosztályba, Flynn virgoncul utánuk kiáltotta, hogy "Hű, de csuda jó
fickó", miközben Madame da Souza ott ült az ölében, bár lecsordult róla
minden irányban, és ahányszor Flynn belecsípett a hátsójába, az üzletasszony
vad nevetésrohamban tört ki, s ügy remegett, mint egy partra vetett medúza.
Rosa és Sebastian nászágyi örömeit később megzavarta, hogy a közvetlenül
alattuk lévő bárban Flynn O'Flynn kétcsövű elefántlövő puskából durrogtatott
a polcokon sorakozó üvegekre. Minden egyes telitalálatot mennydörgő taps
fogadott a többi meghívott részéről. Madame da Souza, aki még mindig
rázkódott a kacagástól, a helyiség egyik sarkában ült, és lelkiismeretesen
jegyezgetett a noteszába, ilyesmiket: "Egy üveg Grandio London Dry Gin,
14,50 escudo; egy üveg Grandio francia konyak, ötcsillagos, 14,50 escudo;
egy üveg Grandio skót whisky, 30,00 escudo; egy palack Grandio francia
pezsgő, 75,90 escudo", A Grandio a szálloda saját márkaneve volt, s azt
jelezte, hogy az illető szeszes italt helyben főzték és palackozták, Madame da
Souza személyes felügyelete alatt.
Amint az ifjú pár rájött, hogy a bárból felcsapó hangzavar jótékonyan leplezi a rozoga rézágy
tiltakozó nyögéseit, már nem rótták meg Flynnt ezért a különös időtöltésért.
Az örömteli éjszaka valamennyi résztvevő számára emlékezetes maradt; a
későbbiekben mindig nosztalgikus, szomorkás mosollyal gondoltak vissza rá.
32.
Akármilyen feszített ütemben költekezett is Flynn, a Sebastian-féle adószedő
expedícióból rá jutó jövedelem még két hétig kitartott.
E két hét alatt Rosa és Sebastian azzal töltötték idejük kisebbik részét, hogy kéz a kézben
andalogtak a beirai utcákon és bazárokban, esetleg leültek, még mindig kéz a kézben, a
tengerpartra, és nézték a hullámokat. Boldogságuk olyan sugárzó volt, hogy mindenki
megérezte, aki csak tizenöt lépésnél közelebb került hozzájuk. Ha egy
szorongó idegen sietett feléjük valami szűk kis utcában, idegesen ráncolódó
képpel, még az is bűvös átalakuláson ment át; léptei lelassultak, nem is sietett
már, a ráncok kisimultak arcán, s elégedett mosollyal haladt el Sebastianék
mellett. Többnyire azonban már kora délután bezárkóztak a bár fölötti
lakosztályba, és másnap délig nem is jöttek elő.
Sem Rosa, sem Sebastian nem gondolta volna, hogy létezik ekkora boldogság.
A két hét végeztével Flynn megvárta őket a bár ajtajában, amikor lejöttek
ebédelni. Sietve melléjük lépett, mihelyt átléptek az ajtón. – Hódolatteljes
üdvözletem!
– Átfogta a fiatalok vállát. – Hogy vagytok ezen a szép reggelen? – Oda se figyelt, amikor
Sebastian hosszasan elrészletezte, milyen remekül érzi magát, és milyen jól van Rosa, és milyen
jól aludtak mind a ketten. – Persze, persze! – szakította félbe a csapongó beszámolót Flynn.
– Idehallgass, Bassie fiam, ugye emlékszel még a tíz fontra, amit neked adtam?
– Emlékszem. – Sebastian azonnal gyanút fogott.
– Visszaadnád, kérlek?
– Elköltöttem, Flynn.
– Micsináltál? – bömbölte Flynn.
– Elköltöttem.
– Jóságos atyaúristen! Az egészet? Tíz fontot elpocsékoltál tíz nap alatt? – Flynnt elborzasztotta
vejének meggondolatlansága, Sebastian pedig, aki mindeddig szentül hitte, hogy szabadon
rendelkezhet a pénzzel, buzgón szabadkozott.
Aznap délután hazaindultak Lalapanziba. Madame da Souza elfogadta Flynn kötelezvényét a
kifizetetlen , számlák után.
A menetoszlop élén haladt Flynn, a végsőkig legatyásodva, iszonyú
másnaposságtól gyötörve, gyilkos hangulatban. Mögötte hasonló állapotban
vánszorogtak a teherhordók, loncsosan és ingerlékenyen a kéthetes
bujálkodás után. A bánatos kis karaván utóvédjeként pedig Rosa és Sebastian csiripelt és
turbékolt összebújva – akár a napsütés szigete a bubánál tengerén.
Lalapanziban, az 1913-as monszunévszak alatt gyorsan teltek a hónapok. Minél terjedelmesebb
lett Rosa hasa, annál inkább ez a testrész lett Lalapanzi középpontja. Körülötte forgott
az egész kis közösség. A szolgák lakhelyén is kizárólag e méretnövekedés
előidézőjéről folytak a viták, a szaktekintélynek elfogadott Dadus vezetésével.
Mind azért szurkoltak, hogy fiúgyermek legyen, bár a Dadus titokban, áruló módon
azt remélte, talán mégiscsak egy új Kicsi Hosszúhajú születik.
A kényszerű tétlenség hosszú hónapjaiban, amikor a vad monszunesők
ingovánnyá változtatták a földet és fortyogó barna özönné a folyókat, még
Flynnben is megrezdült a nagyatyai érzés. A Dadussal ellentétben semmiféle
kétsége nem volt a születendő gyermek neme felől, s elhatározta, hogy a
Patrick Flynn O'Flynn Oldsmith névre fogja keresztelni.
Akkor tudatta döntését Sebastiannal, amikor kettesben ebédrevalót vadásztak a tábor körüli
dombok közt.
A szorgos igyekezet és a gyakorlás révén Sebastian célzóképessége akkorát
fejlődött, hogy az mindén józan várakozást felülmúlt. Erről éppen most adott
bizonyságot. Kudukra vadásztak a kopjevidék kanyargós árkai,
sziklagörgetegei között. Az eső szünet nélkül hullott, fellazította a talajt, s így
nesztelenül haladhattak – hátszéllel – az egyik szakadék két peremén. Flynn
jobbkézt caplatott a vizes fűben és aljnövényzetben, ötven yardra
Sebastiantól, súlyos, de gyors léptekkel. Elbújtak egy-egy bokor mögé.
A kuduk sűrű fedezékben lapultak a szakadék széle alatt. Két fiatal bika volt –
aranyos-kék színűek, testük székében keskeny krétafehér vonalak húzódtak,
inga módra himbáló nyaklebernyegüket vastag sárga szőrzet szegélyezte,
dugóhúzószarvuk két és félszer csavarodott. Akkorák voltak, mint egy-egy
pólópóni, viszont testesebbek. Nekiiramodtak a szakadéknak bal felé, ekkor
Flynn kipattant a fedezékből, csakhogy a bokor éppen útban volt, és
megakadályozta a célzásban.
– Tiéd a pálya, Bassie – kiáltotta Flynn, mire Sebastian két fürge lépéssel
megkerülte a bokrot, lerázta szempillájáról az esőcsöppeket és kibiztosította
puskáját. Hallotta, hogy egy hosszú szarv megkoppan valami faágon, s az
egyik bika már vágtatott is ki a szakadékból, épp az orra előtt. Mintha lebegett
volna, olyan valószínűtlennek, megfoghatatlannak rémlett a szürkéskék
monszunpárában. Beleolvadt a sötét, esőáztatta növényzet háttérfalába, akár
egy kísértet, s a közbülső bokrok meg fatörzsek szinte lehetetlenné tették a
célzást. Abban a szemvillanásban, amint a bika feltűnt két bivalytövisbokor
között, Sebastian golyója eltörte a nyakát, tenyérnyire a lapockájától.
A dörrenésre a másik bika eszeveszett gyorsasággal megpördült, szügye alá
kapta mellső lábait, és magas, szép ívben a levegőbe szökkent, az útjába
került tövisbokor fölé. Sebastian lassan fordította rá a puska csövét, el sem
vette a tust a vállától, jobb kezével kinyitotta-bepattintotta a zárat, és e
mozdulat folytatásaként már lőtt is.
A nehéz lövedék a levegőben találta el a kudut, s oldalirányba lökte. A bika
rugdalt és kapálózott, aztán a földre hullott és legurult a lejtőn.
Rézbőrű indiánhoz illő csatakiáltással, kezében hosszú késsel rohant el
Sebastian mellett Mohammed, hogy még időben elérje a második bikát,
mielőtt kiszenved, s elvághassa torkát a Korán előírása szerint.
Flynn odaballagott Sebastianhoz. – Szép lövés volt, Bassie fiú. Besózva,
megszárítva, eltévé bőven elég lesz egy hónapra.
Sebastian pedig szerényen nyugtázta az elismerést. Odasétáltak Mohammedékhez, és nézték,
hogyan belezi ki és darabolja föl a jókora állatot a fekete brigád.
Flynn pedig – mesteri taktikai érzékkel – ezt a pillanatot választotta, hogy közölje Sebastiannal,
milyen nevet szán unokájának. Nem készült föl azonban Sebastian heves ellenállására. A
fiatalember minden jel szerint elvárta, hogy a gyermeket a Francis Sebastian
Oldsmith névre kereszteljék. Flynn derűs kacajra fakadt, és előszedte
meggyőző ír beszélőkéjét, hogy bebizonyítsa Sebastiannak, micsoda
kegyetlenség volna ilyen nevet a gyermek nyakába sózni.
Érvelése lándzsaként döfött az Oldsmith ivadék önérzetébe. Sebastian vadul kikelt a név
védelmében. Mire hazaértek Lalapanziba, csak féltucat indulatos szó hiányzott, hogy a vita
szabályos párviadallá ne alakuljon.
Rosa már hallotta, hogy jönnek. Flynn harsány hangja messzire szállt a fű
fölött: – Nem hagyhatom, hogy az én unokám ilyen nyámnyila, bégető névre
hallgasson!
– A Francis nevet királyok, harcosok, úriemberek viselték! – kiáltotta Sebastian.
– A retkes ülepemet, azt!
Rosa kilépett a tágas verandára, s összefonta karját ama gyönyörű
domborulat fölött, amely a nézeteltérés okát rejtette magában.
 Amint megpillantották, korántsem elegáns versenyfutásba kezdtek a gyepen, hogy ki-ki még
idejében a maga oldalára hangolja Rosát.
A leendő anya lopva elmosolyodott, amíg a kétféle érvelést hallgatta, majd
megfellebbezhetetlenül közölte: – A neve pedig Maria Rosa Oldsmith lesz.
Telt-múlt az idő. Flynn és Sebastian ismét együtt voltak a verandán.
Tíz nappal azelőtt a monszunévszak utolsó esőfrontja nagy dérrel-durral
betört az óceán felől, és nekitámadt a kontinens viharedzett pajzsának.
Mostanra megszáradt a föld; a folyók kigyógyultak bolondériájukból és
megtisztulva visszatértek a medrükbe. A feltámadó napsütés tiszteletére új fű
sarjadt a vörös földből. E rövid néhány hétben élettől nyüzsgött, zöldellt az
egész vidék; még a göcsörtös, mogorva tövisfákat is fiatal levelek zsenge
pihéje borította. A Lalapanzi gyepén kapirgáló, káráló gyöngytyúkpárok
mögött foltos kiscsibék sorai parádéztak. Azon a reggelen a völgy túloldalán, a láthatáron
átvonult egy elandnyáj, és minden tehén mellett egy-egy kisborjú baktatott. Mindenütt megújult az
élet, és minden az új életet várta.
– Ugyan már, ne idegeskedj! – mondta Flynn, aki türelmetlenül rótta a verandát, s most éppen
odaért Sebastian széke mellé.
– Nem idegeskedek – mondta jámborul Sebastian. – Nem lesz semmi baj.
– Honnét tudod? – kapta föl a fejét Flynn.
– Hát...
– Tudod, hogy van gyerek, amelyik halva születik, meg ilyesmik. – Flynn megrázta ujjait
Sebastian area előtt. – Vagy például hat ujja van mind a két kezén... ehhez mit
szólsz? Olyanról is hallottam, aki úgy született, hogy...
Míg Flynn hosszasan sorolta a rémségeket, Sebastian arcáról lassan lehervadt a büszke és feszült
várakozás. Fölkelt a székből, és csatlakozott a föl-alá járkáló Flynnhez. –
Maradt egy kis gined? – kérdezte rekedten, miközben Rosa hálószobájának
elredőnyözött ablaka felé nézett. Flynn előhúzott egy laposüveget a zakója
belső zsebéből.
Egy óra múlva Sebastian meggörnyedve ült a székén, s két kézzel szorongatott egy vizespoharat,
félig tele ginnel. Nyomorúságos képpel nézett a pohárba. – Én nem tudom, mit teszek, ha
megszületik, és nem lesz neki... – Képtelen volt folytatni. Megborzongott, ajkához emelte az
italt. E pillanatban elnyújtott, fülszaggató sírás hallatszott ki a hálószobából.
Sebastian úgy pattant föl, mintha szuronnyal döfték volna hátsón, és az ingére
löttyintette a gint. Következő ugrásának célpontja a hálószoba volt, de Flynn is
ezt az irányt választotta. Nagy erővel ütköztek egymásnak, aztán vágtázni
kezdtek a veranda hosszában. Elérték a bezárt ajtót, és bebocsátásért
dörömböltek. Ám a Dadus, aki a kezdet kezdetén kizárta őket, semmi áron
nem volt hajlandó fölemelni a reteszt, és semmiféle információval nem
szolgált a szülés menetéről. Döntésében Rosa is támogatta.
– Be ne engedd őket, amíg készen nem vagyunksuttogta rekedtesen, majd
legyőzte bénító kimerültségét, és segített a Dadusnak tisztába tenni és
bepólyázni a babát.
Amikor végre mindennel elkészültek, Rosa a párnáknak támasztotta hátát, mellére vette a
gyermekét, és odabiccentett a Dadusnak. – Nyithatod – mondta.
A késlekedés elég volt ahhoz, hogy Flynnben igazolódjanak legrosszabb sejtelmei. Az ajtó
kitárult, Flynn és Sebastian bezuhant a szobába, már-már tébolyultan a szorongástól.
– Jaj, Rosa, hál' istennek, még élsz! – Sebastian térdre hullott az ágy mellett.
– Te ellenőrződ a lábát – utasította Flynn. – Én a kezét és a fejét –, és. mielőtt
Rosa megakadályozhatta volna, már ki is emelte anyja karjából a babát.
– Az ujjaival nincs hiba. Két kar, egy fej – dünnyögte Flynn, hiába tiltakozott Rosa, és sivított
méltatlankodva a gyermek.
– Ez a vége hibátlan. Teljesen hibátlan! – Sebastian mind felszabadultabban és boldogabban
beszélt. – Gyönyörű ez a kisfiú, – Flynn! – Azzal leemelte a baba testét takaró
kendőt. Arca megdermedt, torkán akadt a szó. – Úristen!
– Mi a baj? – reccsent rá Flynn.
– Igazad volt. Torzszülött.
– Mi? Mije nincs?
– Nézd – mutatta Sebastian. – Nincs neki micsodája. – Mindketten rémült tekintettel meredtek az
újszülöttre.
Hosszú másodpercekbe tellett, míg külön-külön, de egyszerre rá nem jöttek, hogy az a kis hasíték
nem születési hiba, hanem nagyon is a természet szándéka szerint való.
– Ez lány – szólt döbbenten Flynn.
– Lány! – visszhangozta Sebastian, és gyorsan lejjebb húzta a kendőt, hogy
gyermeke ne mutatkozzék ilyen szemérmetlenül.
– Kislány – mosolygott sápadtan és boldogan Rosa.
– Kislány – nevetett diadalmasan a Dadus.
Maria Rosa Oldsmith minden cécó nélkül érkezett, és olyan csekély kényelmetlenséget okozott
anyjának, hogy Rosa huszonnégy óra múlva már fenn járt-kelt. Hasonló tapintat és eredményesség
jellemezte a leányzó minden egyéb tevékenységét. Négyóránként egyszer fölsírt: egyetlenegy
dühös kiáltás volt ez, s félbeszakadt abban a pillanatban, amint a csecsbimbó a
szájába ért. Bélműködése éppilyen szabályos volt, a termék mennyiségéhez
és állagához nem férhetett kifogás, a nap és az éj fennmaradó részét pedig
szinte kizárólag az alvásnak szentelte az illemtudó baba.
És gyönyörű volt: nem olyan leforrázott, lila képű, mint a legtöbb újszülött,
vonásai nem emlékeztettek holmi tömpe orrú mopszlira, szeme sem
kóválygott bandzsán.
A göndör, selymes hajú feje búbjától a rózsaszínű lábujja hegyéig maga volt a
tökély.
Flynn-nek napokba tellett, míg ki tudta heverni csalódását, és meg tudta
bocsátani, hogy megfosztották a fiúunokától. Ez idő alatt a fegyverraktárban
búsongott vagy magányosan üldögélt a verandán. A második estén Rosa
fölemelte hangját, épp csak annyira, hogy eljusson a veranda végére:
– Nem gondolod, hogy Mária szakasztott a papa mása – ugyanaz a száj, ugyanaz az orr? ÉS nézd
a szemét.
Sebastian már nyitotta a száját, hogy nyomatékosan cáfolja a hasonlóságot, de becsukta rögtön,
mert Rosa fájdalmasan bokán rúgta.
– Kiköpött nagyapja. Nem is vitás, kinek az unokája.
– Hát, azt hiszem... Ha jobban megnézzük – hagyta rá bánatosan Sebastian.
A veranda végében Flynn fölszegte fejét, mint aki minden szót figyel. Fél óra
múlva a bölcsőhöz oldalgott, és tűnődve vizsgálgatta, amit benne látott.
Másnap estére már a székét is odahúzta, és ő vezette a megbeszélést
olyasféle megjegyzésekkel, mint: "Roppant feltűnő a családi hasonlóság.
Nézzétek a szemét – nem vitás, ki a nagypapája!"
Megállapításait figyelmeztetésekkel és utasításokkal tűzdelte meg: "Ne menj
olyan közel hozzá, Bassie. Telefújod bacilusokkal." "Rosa, pelenkázni kell a
gyereket. Mikor szoptattad utoljára?"
 Nem sokkal később pedig elkezdte gyúrni Sebastian derekát.
– Most már viselned kell a felelősséget. Gondoltál rá?
– Mire gondolsz, Flynn?
– Felelj csak. Mid van neked ezen a világon?
– Rosa és Mária – vágta rá Sebastian.
– Remek. Nahát, ez nagyszerű! És miből fogsz enni adni nekik, és miből
ruházod őket és miből... gondoskodsz róluk?
Sebastian úgy nyilatkozott, hogy nagyon is elégedett a dolgok jelenlegi állásával.
– Meghiszem azt! Hiszen egy fityingedbe sem kerül. De ideje már, szerintem,
hogy felkelj a seggedről, és valami hasznosat csinálj.
– Például mit?
– Például azt, hogy elmész és lősz egy-két agyarat. Három nappal később –
felfegyverkezve és az orvvadász-expedícióhoz szükséges minden
felszereléssel ellátva – Sebastian a Royuma felé menetelt a fegyveresek és a
teherhordók élén.
Tizennégy óra múlva, sötétedéskor, szintén az élükön menetelt, de hazafelé.
– Az istennek és minden szentjeinek szerelmére, mit keresel itt már megint?
– Rossz előérzetem volt. – Sebastian behúzta a nyakát.
– Milyen előérzeted?
– Hogy vissza kell jönnöm – motyogta Sebastian. Két nappal később újra
elindult. Ezúttal átkelt a Rovumán, és csak akkor lett úrrá rajta a szorongás. Ismét hazaindult
Rosához és Mariához.
– No jó – sóhajtott föl lemondóan Flynn. – Azt hiszem, jobb, ha veled megyek, és ügyelek rá,
hogy tedd a dolgod. – Megcsóválta a fejét. – Nagyon csalódtam benned, Bassie. – A
legnagyobb csalódást persze az okozta, hogy a következő hetekben nem
maradhatott egyedül az unokájával.
– Mohammed – üvöltötte. – Csomagolj össze nekem is.
33.
Flynn átküldte felderítőit a túlpartra, s amikor jelentették, hogy nyoma sincs
a német járőrnek, csak akkor kelt át a folyón.
Ez az expedíció gyökeresen különbözött Sebastian barátságos és céltalan kóborlásától. Flynn
profi volt. A folyón éjszaka keltek át, néma csendben. M'topo falujától két mérföldre szálltak
partra. Nem lazsáltak a fövényen, hanem sietősen és komor némaságban
továbbmeneteltek a hajnal előtti óráig; tizenöt mérföldre távolodtak el a
folyótól, s végül egy elefánttövis-ligetbe jutottak. Ezt a helyet Flynn jó előre
gondosan kiválasztotta, mert kopjék és szakadékok vették körül, és többféle menekülési
útvonal is nyílott, valamennyi égtáj felé.
Sebastiannak fölöttébb imponáltak a bonyolult óvintézkedések, amelyek a
táborhely elfoglalását megelőzték; hirtelen levágtak az ösvényről,
ellenirányban meneteltek, nyomukat gondosan felsöpörték száraz
fűkötegekkel, és őrszemeket állítottak a tábor fölött emelkedő dombocskára.
A várakozás tíz napja során egyetlen faág nem törött le, egyetlen fejszecsapás sem hagyott
árulkodó fehér nyomot a fekete bozótban. Az aprócska éjszakai tüzet száraz hulladékkal
és rőzsével táplálták, gondosan eltakarták mindenfelől, és hajnal előtt
homokot szórtak rá, nehogy akárcsak egy füstfoszlány jelezze a napvilágnál,
hogy itt emberek vannak.
Sohasem emelték följebb a hangjukat a normális társalgási szintnél, és Flynn még a
vödörcsörgésre is olyan hamar és olyan gorombán reagált, hogy
valamennyiükön úrrá lett az ideges felajzottság, felhúzott ravasszá vált
testük-lelkűk.
A nyolcadik éjszakán elkezdtek visszaszivárogni a felderítők. Az éjszakai
ragadozók titkos, lopakodó járásával jöttek, s a tűz mellé kuporodva
számoltak be a látottakról.
–...Tegnap éjjel három bika ivott a beteg hiéna vizesüregéből. A foguk ekkora
volt és ekkora és ekkora... – a karjuk fesztávolságával mutatták az
elefántagyarak méreteit – ,...nem messze tőlük tíz tehén hagyta a lábanyomát
a sárban, hat még fiatal, a borjaik is velük voltak. Tegnap, azon a helyen, ahol
Inhoszana dombja véget ér és karjai elfordulnak, egy másik csordát láttam
elvonulni a kelő nap felé; öt fiatal bika, huszonhárom tehén és...
Kuszák voltak ezek a beszámolók, Sebastian egy mukkot sem értett belőlük,
hiszen nem volt a fejében a környék térképe. Flynn azonban össze tudta rakni
a töredékeket, és kialakult benne a pontos kép az elefántok vonulásáról.
Átlátta, hogy a nagy bikák még nem tértek vissza a borjaikat nevelő
csordákhoz – hogy a dombhátakon időztek, miközben a tehenek visszaindultak
a mocsarak felé, ahonnan az áradás elkergette őket – minél gyorsabban,
minél távolabb akartak jutni az erdős szavannától, hiszen a száraz évszakban itt már
számos veszély leselkedik az ivadékaikra.
Fölbecsülte magában az agyarak hosszúságáról és vastagságáról szerzett adatokat. A zsenge
elefántcsontot szinte nem is érdemes hazavinni, arra jó csak, hogy billiárdgolyót és
zongorabillentyűt faragjanak belőle. Dugig volt vele a piac.
Az első osztályú agyar viszont – amely száz fontnál is többet nyom, hét láb
hosszú, és kétszer olyan vastag, mint egy kövér nő combja – ötven shillinget
taksál fontonként.
Az olyan állat, amely ekkora agyart hord a pofája két oldalán, megér vagy négy-ötszáz font
sterlinget, jóféle arany sovereignekben.
Flynn sorra vette a lehetséges vadászterületeket. Az idén nincsenek elefántok a M'bahora-
dombságban. Ennek is megvan az oka: naptól fakult harminc csontrakás hevert a
dombhátakon szerteszét, jelezve, hogy merre jártak Flynnék két évvel ezelőtt.
A lövöldözés emléke még nem halványult el, a csordák elkerülték ezt a
környéket.
Nincsenek elefántok a táborai szakadék táján sem. Valami penész megtámadta a
mapunduligeteket, és a gyümölcs elsorvadt, mielőtt megérett volna. Az
elefántok imádják a mapundubogyót, és most máshol keresik.
Fölmentek a Szania-hátságra, Kilomberába és a szalitói hegyekbe.
Szalitótól egy szűk napi járás a mahengei német boma. Flynn gondolatban ezt is
kihúzta a listáról.
Miután majdnem az összes felderítő végzett a jelentéssel, Flynn föltette azt a
kérdést, amely végül is befolyásolni szokta döntésében!
– Hol van Szántsd-a-földet?
Erre azt mondták: – Nem láttunk semmit. Nem hallottunk semmit.
A legutolsó felderítő két nappal a többiek után jött meg. Behúzta nyakát,
lerítt róla a bűntudat.
– Te hol a pokolban maradtál? – érdeklődött Flynn, de a fegyveresnek már
tarsolyában volt a válasz.
– Tudtam, hogy a nagy Fini Úr biztosan megkérdez majd egy s más dolog felöl. Utam során
letértem hát Jetu bácsikám falvába. Az én bácsikám fundi. Vad jószág nem járhat a földön,
oroszlán nem ölhet, elefánt nem törhet le faágat úgy, hogy az én bácsikám ne tudna róla. Ezért
elmentem hozzá, és kérdezősködtem.
– A te bácsikád híres fundi, azonkívül híres lányszaporító – jegyezte meg szárazon Flynn. – Úgy
nemzi a lányokat, ahogy a hold a csillagokat.
– Bizony, híres ember az én Jetu bácsikám. – A felderítő sietve igyekezett
eltéríteni Flynnt a téma további feszegetésétől. – A bácsikám üdvözletét küldi
Fini Úrnak, és ezt mondatja velem: "Ebben az évszakban sok szép elefánt
látható a Szania-hátságon.- Kettesévelhármasával járnak. Saját szememmel
láttam tizenkettőt, amelynek olyan hosszú agyara volt, mint a hajítódárda nyele, és
ugyanennyinek láttam a nyomait." Azt is mondatja velem az én bácsikám: "Van köztük egy,
amelyet Fini Úr jól ismer, hiszen sokszor kérdezett már róla. Ez a nagy bikák legnagyobbika.
Olyan fenséges látvány, hogy az emberek így nevezik: Szántsd-a-földet.
– Valami mézmadártól hozod ezt a históriát, csak hogy ne legyek rád dühös? – reccsent rá Flynn.
– Álmodban jelent meg Szántsd-a-földet, amikor a te bácsikád sok-sok lányának ágyékát
szántottad? – Mohó izgalmát visszafogta a hitetlenség. Túl sokszor hallott már fantázia
szülte meséket, miközben az óriásbikát üldözte. Előredőlt, hogy a tűz fényénél
jól lássa a fegyveres szemét. Az így felelt: – Ez mind igaz, uram. – Flynn
fürkészőn nézte, de a bűntudat legcsekélyebb jelét sem látta már az arcán.
Felhorkant, visszazöttyent sonkáira, és tekintetét a félős lángokra szegezte.
Afrikában töltött első tíz éve során Flynn-nek fülébe jutott a legenda az
elefántról, amelynek agyarai olyan hosszúak, hogy hegyük a földet éri, és
kettős barázdát húznak, amerre csak jár. Megmosolyogta ezt a mesét,
ugyanúgy, mint a történetet az orrszarvúról, amelyik ötven éve megölt egy
arab rabszolga-kereskedőt, és most vastag, drágakövekkel díszített arany
karperecet visel a szarva körül. Azt mondták, a karperec akkor került rá,
amikor felkoncolta az arabot. Ezrével teremtek Afrikában a vadregényes
történetek; Salamon király kincsétől az elefánttemető mondájáig, de Flynn
egyiket se hitte.
Aztán látta megelevenedni a mítoszt. Egy este amikor a Zambezi mellett, portugál területen
táborozott, fogta a madárlövő puskáját, és elindult a parton, hátha
talpastyúkokkal találkozik. Két mérföldre a tábortól egyszer csak látta, hogy
egy madárraj repül a folyó felé, gyorsan, akár a versenyző postagalambok,
szinte süvítettek a hátraszegett szárnyukon. Flynn lebukott a sűrű nádasba, és
nézte a közeledő madarak röptét.
Amint ott sűrűsödtek, épp a feje fölött, s bukórepülésben megcélozták a
folyó homokos partját, Flynn talpra ugrott, mind a két csőből tüzelt, el is
találta a vezérmadarat és a másodikat, úgyhogy röptükben összerándultak és
lezuhantak; halvány tollvibrálás kísérte őket a levegőben.
Flynn azonban nem tudta meg, hol értek földet. Mert miközben a kettős
durranás visszhangja még ott rezgeti a folyó mentén, lent, a parton
meghullámzott és szétnyílt a nádas, és előtűnt egy elefánt.
Bika volt, a magassága tizennégy láb. Olyan öreg, hogy a füle az eredeti
méret felére zsugorodott. Ráncosán, lebernyegesen csüngött a testét borító
durva bőr, torkán és a térde alatt már egészen kitáskásodott. Farka végéről
rég kihullt a szőre. Poros, sebhelyes pofájára rászáradtak csipás könnyei.
Csoszogva, felpúposított háttal csörtetett ki a nádasból, a fejét pedig valami természetellenes,
idétlen szögben tartotta fölfelé.
Flynn alig hitt a szemének, amikor rájött, miért szegi föl a fejét ilyen furcsán a vén bika.
Pofájának két oldaláról két egyforma elefántcsonthenger ferdült lefelé, teljesen párhuzamosan,
egyenesen, mint két görög oszlop, ujjnyit se keskenyedve az ajkaktól a tompa csúcsig. Dohánylé-
sárgára színeződtek már; kétszer tizennégy láb elefántcsont – a földet érnék,
ha az elefánt nem ügyelne a fejtartására.
Flynn képtelen volt elhinni; csak állt dermedten, míg a bika elhaladt előtte,
alig ötven lépés távolságra, és döcögve eltűnt az erdőben.
Harminc percig tartott, míg Flynn visszaért a táborba, puskáját kétcsövű
Gibbsre cserélte, fölkapott egy vizesüveget, összekiabálta a fegyvereseit, és
visszaindult a folyóhoz.
Mohammedet állította a nyomra. Eleinte csak a kerek talplenyomatok sorakoztak a porban,
akkorák, mint egy szemétláda fedele, és teljesen simák; a vén bika patáiról
rég lekopott minden dudor. Öt mérföld után azonban másféle nyom is feltűnt.
Kétoldalt egy-egy vonal hasított végig az avaron, a füvön, a lágy talajon, ahol
a két agyar leért a földre, és ekkor Flynn megtudta, miért hívják az öreg elefántot így: Szántsd-
a-földet.
Harmadnap vesztették el a nyomot a szakadó esőben, de Flynn azóta
tucatszor is követte azt a kettős barázdát, mindannyiszor el is vesztette a
nyomot; ám egyszer, távcsövön át, újra látta a vén óriást, amint egy három
mérföldre lévő marula-ligetben szendegrett, mesebeli agyaraira támasztva
viharvert fejét. Mire Flynn odaért, már semmit nem talált.
Flynn soha életében nem akart semmit olyan megszállottan, mint ezt a két agyart.
Most némán ült a tábortűznél, megrohanták az emlékek, és élesebben,
követelőbben tört rá a sóvárgás, mint bármikor életében, ha csak nőre
vágyott.
Végül fölnézett a hírhozóra, és rekedt hangon így szólt: – Holnap, amint dereng, elindulunk Jetu
falvába, Szaniába.
Herman Fleischer arcán megtelepedett egy légy, és kéjes örömmel dörzsölte
össze lábait, mert már előre érezte, micsoda jót szürcsölhet a fülcimpa
magasságában ingó, legördülni készülő verejtékcsöppből.
A Herman széke mögött álló aszkári olyan szaktudással lebbentette meg a
zebrafarok-legyezőt, hogy a hosszú fekete szőrszálak egyike sem ért a
főbiztos arcához, a légy pedig sebbel-lobbal fölszállt, s elfoglalta helyét a
Herman feje körüli bolygórendszerben.
Ám Herman alig észlelte a fenti közjátékot. Mélyen belesüppedt a karosszékébe, és
komor dühvel meredt a veranda alatt, a porosodó gyakorlótér szélén
gubbasztó két aggastyánra. A csend, akár egy vastag takaró, valamennyiüket
belepte a bódító hőségben. A két főnök türelmesen várakozott. Már beszéltek, s
most azt várták, hogy a Bvana Mkuba megszólaljon.
– Hányat öltek meg? – kérdezte valahára Herman, s az idősebbik falufőnök
válaszolt.
– Annyit, Uram, ahány ujj van a két kezeden. Ezt biztosan tudjuk. De lehet, hogy még többet.
Herman nem a halottak miatt aggódott, de a számadat megfelelően jelezte,
mennyire súlyos a helyzet. A rituális gyilkosságoktól egyenes út vezet a
lázadásig. Azzal szokott kezdődni, hogy tíz-tizenkét lepoárdbőrös ember
összegyűl a holdfényben, s az arcukra mindenféle ábrákat festenek fehér
agyaggal. A kezükre rögzített durva vaskarmokkal szertartásosan
megcsonkítanak egy fiatal lányt, aztán elfogyasztják bizonyos testrészeit.
Herman szemszögéből ez még ártatlan mulatságnak tűnt, de tudta: ha
gyakrabban fordul elő, akkor az illető körzetben eluralkodik a tehetetlen
rémület. És ebből a légkörből születik a lázadás. Aztán a leopárdpapok az
éjszaka közepén égő fáklyákkal végigvonulnak a falvakon, és az eltorlaszolt
ajtók mögött, a kunyhóikban reszkető emberek végighallgatják a sátáni menet
összes elgajdolt parancsát – és mindig engedelmeskednek.
Tíz éve is ez történt Szalitóban. A papok arra utasították a falusiakat, hogy
álljanak ellent az adószedőknek. Lemészárolták az odalátogató főbiztost húsz
aszkárijával együtt, valósággal felaprították őket, s a holttestek darabjait
díszítésül felaggatták a tövisfákra.
Három hónappal később Dar es Salaamban kihajózott egy német gyalogsági
zászlóalj, és bevonult Szalitóba. Felgyújtották a falvakat, és lelőtték, ami
elébük került – férfiakat, nőket, gyermekeket, csirkéket, kutyákat, kecskéket.
Az áldozatok számát csak felbecsülni lehetett, de a zászlóalj parancsnoka
azzal dicsekedett, hogy kétezer embert pusztítottak el. Alighanem túlzott. Ám
az biztos, hogy a szalitói dombokon mindmáig egyetlen ember sem lakik.
Bosszantó és költséges epizód volt ez – és Herman Fleischer nem akarta, hogy
hivatali ideje alatt megismétlődjék.
Minthogy véleménye szerint a megelőzés többet ért, mint a gyógyítás,
elhatározta, hogy kiszáll a helyszínre, és ő is hoz néhány rituális
emberáldozatot. Előrevetődött székében, és így szólt az aszkárik
őrmesteréhez:
– Húsz embert. Holnap, mielőtt a nap felkel, indulunk Jetu falvába, Szaniába.
Ne feledkezz meg a kötelekről.
A szaniai dombsor lejtőjén, a nap száraz hevében, magányos elefánt hűsölt
egy vadfügefa terebélyes ágai alatt. A bika állva aludt, de a fejét két
megbámult elefántcsontoszlop támasztotta föl. Öregember módjára
szundított, el-elbóbiskolva, sosem süllyedt nagyon mélyen az öntudat küszöbe
alá. Néha-néha meglebbent a rongyos füle, s ilyenkor, mint valami ritkás köd,
legyek sokasága szállt a feje fölé. Ott lebegtek a forró levegőben, aztán
megint leszálltak. Az elefánt fülének széle véresre sebesedett a bőrébe
furakodó legyektől. Legyek zümmögtek mindenütt. A vadfüge alatti nyirkos
zöld árnyék is az ő szárnyaiktól bizzegett.
A dombsor túloldalán, négy mérföldre az öreg bika alvóhelyétől, három férfi
kapaszkodott fölfelé az egyik bozóttal benőtt vízmosásban.
Mohammed vezette őket. Gyorsan haladt, féligmeddig békajárásban vizslatta
a földet, s néha föl-fölnézett, hogy merre fordul a csapa. Egy helyütt megállt:
valami mapunduligetben voltak, s a fák alatt a földet rothadó bogyók bűzös,
kocsonyás szőnyege borította. Mohammed hátranézett a két fehér emberre, s
mutatta a lábnyomokat, meg a világossárga trágyagúlát. – Először itt állt meg
a hőség miatt, de nem nagyon tetszett neki és továbbment.
Flynnről folyt a verejték. Lecsurgott kipirult tokájára, onnét meg lecsöpögött
máris csuromvíz ingére. – Igen – bólintott, mire kisebbfajta verejték-
felhőszakadás fröcskölt szét a fejéről. – Biztosan átment a túloldalra.
– Honnan tudod ilyen biztosan? – Sebastian ugyanolyan síri, suttogó hangon
beszélt, mint a másik kettő.
– A hűvös esti szelek kelet felől fújnak... átmegy a domb túlsó oldalára, ott
várja meg az estét. – Flynn bosszús hangsúllyal válaszolt, és megtörölte arcát
az inge rövid ujjával. – Nézd, Bassie, ne feledd, hogy ez az én elefántom.
Érted, amit mondok? Ha rá merészelsz lőni, én lepuffantalak, Isten engem úgy
segéljen.
Flynn biccentett Mohammednek, és tovább másztak fölfelé a kaptatón, a szürke gránitsziklák és
bokrok közt kanyargó nyomok vonalán.
A domb gerince éppolyan élesen kirajzolódott, mint egy koplaló ököré. Megálltak alatta,
lekuporodtak pihenni a ritkás barna fűbe. Flynn kinyitotta a mellén lógó tokot,
kivette a látcsövet, és egy rongydarabbal tisztogatni kezdte a lencsét.
– Maradjatok itt! – adta ki az utasítást Flynn, aztán hasmánt csúszva elindult a gerinc felé. Egy
fatönk mögé húzódott, óvatosan fölemelte a fejét, és kilesett a fedezékből.
Enyhe, de véget nem érő lejtő tárult a szeme eléezerötszáz láb, tíz mérföld
az alant elterülő síkságig. Töredezett, kőcsipkés terep volt, ezernyi szakadék
és vízmosás szabdalta, nyersbarna bozót fedte mindenütt, és fák koronái
pöttyözték.
Flynn kényelmesen eligazgatta könyökét, és szeméhez emelte a látcsövet. Módszeresen kezdte
fürkészni a facsoportokat.
– Igen! – suttogta hangosan. Fészkelődött egy kicsit a hasán, és egyre csak
nézte azt a kirakós rejtvényt az egyik fa szétterpedő ágai alatt, mérföldre
innét. Az árnyékban mutatkozó formák nem álltak össze értelmes képpé.
Túlságosan bonyolult volt ahhoz, hogy a fa törzse lehessen.
Leengedte a látcsövet, s letörölte a szemöldökén felgyűlt verítéket. Behunyta
szemét, pihentette egy kicsit a vakító fény után, aztán kinyitotta, és újra
belenézett a látcsőbe.
Kétpercnyi meredt figyelés után hirtelen összeállt a kép. A bika félig elfordul, egybeolvad a
fatörzs barnásszürkéjével, a fa alsó ágai takarják a fejét, és félig a testét is – és amit ő egy
fiatal fa törzsének gondolt, az valójában elefántagyar.
Mellkasába markolt az izgalom.
– Igen! – mondta. – Igen!
Flynn gondosan eltervezte, hogyan fogja becserkészni a bikát, megtett
minden elővigyázatossági intézkedést, amelyet húszéves elefántvadász-pályáján
megtanult.
Visszasietett a várakozó Sebastianhoz és Mohammedhez.
– Itt van – mondta.
– Jöhetek veled? – kérlelte Sebastian.
– Majd ha fagy – vágta oda Flynn a szája sarkából, miközben lerángatta
nehéz csizmáját; Mohammed már elővette a csomagból a könnyű szandált,
amit most fölhúzott a lábára. – Itt maradsz, amíg meg nem hallod a lövést. Ha
csak az orrodat kidugod a gerinc mögül... Isten az atyám, én belelövök.
Miközben Mohammed odakuporodott Flynn elé, s fölszíjazta gazdája térdére a bőr
lábszárvédőt, nehogy megsebezze magát, ha a köveken és a tövis között
kúszik, Flynn friss erőt merített a ginesüvegből. Mihelyt visszanyomta a dugót,
újra Sebastianra mordult: – Tartom, amit ígértem!
A gerincre érvén Flynn ismét meglapult, csak a szemét emelte a kövek fölé, majd
gondosan megtervezte útvonalát, sorra emlékezetébe vésve a tájékozódási
pontokat – egy jókora hangyabolyt, a földből kibúvó fehér kvarcsziklát, egy
szövőmadár-fészkekkel teleaggatott fát. Ha valamelyikhez elér, pontosan
tudja, majd, hogyan helyezkedik el az elefánthoz képest. Két könyökhajlatába
fektette a puskát, és hasmánt nekiindult a lejtőnek.
Egy órával később a füvön át megpillantott maga előtt egy gránithasábot.
Mintha sírkő lett volna valami ősi temetőben. Szögletes volt, barnára gyötörte
az idő. Itt végződött a becserkészés útvonala.
Már a lejtő tetejéről kiszemelte magának a követ: innen fog lőni. Ötven
yardra állt a vadfügefától, derékszögű vonal kötötte össze az elefánt oldalával.
Fedezéket nyújt neki, ha térdre emelkedik és céloz.
Mostanra mégis elfogta a szorongás, a katasztrófa előérzete – sejtette, hogy
valami kiüti ajka közül a poharat, kirántja alóla a lányt, egy pillanattal a
beteljesülés előtt. Flynn ismét nekiindult. Míg a gránit sírkő felé csúszott, arca
megkeményedett az ideges feszültségtől. Elérte a szikladarabot.
Vigyázatosan oldalára fordult, és melléhez szorította a nehéz fegyvert. Félrecsúsztatta a zavart és
kinyitotta a puskáját, hogy halkabban kattanjon a szerkezet. A derékszíjába húzott töltények közül
kiválasztott két szép kövéret, és megvizsgálta a rézköpenyüket, nem horpadt vagy oxidálódott-e
valahol; megkönnyebbülten látta, hogy az ujjai már nem remegnek. Belecsúsztatta a töltényeket a
závárzat üres szempárjába; halk, fémes plong-gal értek a helyükre. Lélegzetének ritmusa
minden belégzés végén elbizonytalanodott. Becsukta a fegyvert, és
hüvelykujjával előrecsúsztatta a biztonsági zárat a "tűz" állásba.
Nekivetette vállát a gránittömb naptól forró, durva felületének, combját fölhúzta hasához, és
nesztelenül a térdére gördült. Fejét mélyen lesunyva, ölében a puskával
térdepelt a kő mögött. Aztán egy óra óta először fölemelte fejét – apránként,
fegyelmezetten. Lassanként elhaladt szeme előtt a gránit kristályos felszíne,
és hirtelen – ötvenlábnyi távolságra, nem volt köztük semmi – meglátta az elefántot.
Oldalvást állt, de fejét eltakarták a vadfüge lombos ágai. Innen képtelenség
az agyára célozni. Flynn szeme lesiklott az elefánt lapockájára, látta a csont
körvonalait a vastag barna bőr alatt. Megigazította a fegyvert, aztán pillantása
visszatért az elefánt törzsére. Szinte látta, hogyan ver puhán a szíve a bordák
közt. Rózsaszínű, lágy, életet sugároz, lüktet, mint egy óriási tengeri rózsa.
Fölemelte a puskát, és maga elé fektette a kőre. Elnézett a kettős cső fölött,
s azt látta, hogy egy száraz fűszál rátekeredett acélgömbre, akadályozza a
célzásban.
Lejjebb húzta a fegyvert és a hüvelykujja körmével lepöccintette a fűszálat.
Újra fölemelte a puskát és célzott.
A célgömb fekete pontja szabályosan megült az irányzék széles, mély V-jében. Flynn
lejjebb csúsztatta a puskát, előbb a vén bika lapockája került irányzékba,
aztán megint a szügye. Ott megállt a célgömb, Flynn pedig – amíg a holtjáték
engedte – gyengéden hátravonta mutatóujjával a ravaszt.
Halk volt a kiáltás, beleveszett a forró afrikai délután roppant, álmos
tágasságába. Valahonnan fentről jött, a vadász háta mögül.
– Flynn! – És újra: – Flynn!
Robbanásszerű gyorsasággal fordult el az öreg bika teste a vadfügefa alatt,
irdatlan agyarai fölfelé lendültek, és csoszogva, súlyosan, de hihetetlen iramban kezdett
távolodni. Menekülés közben még takarta is a fügefa vastag törzse.
Néhány döbbent pillanatig Flynn még ott gubbasztott a kő mögött, de a jó
lövés esélye másodpercről másodpercre csökkent. Flynn talpra ugrott, és
odaszaladt a fügefa alá, hogy mégis lőhessen, csak egyet, célzás nélkül, hátha
eltalálja az állat gerincét, ahol a roppant tompor fölött lekanyarodik a bojt
nélküli farok felé.
Valami késéles kín döfött lábába a vékony sarun át. Sikerült belelépnie egy három
hüvelyk hosszú bivalytövisbe. A vörös hegyű, gonoszmód horgas
kínzószerszám tövig belemélyedt a húsába. Térdre zuhant, és üvöltve lázadt a
fájdalom ellen.
Kétszáz yarddal odébb az öreg bika eltűnt az egyik fával benőtt árokban. Már
nyoma sem volt.
– Flynn! Flynn!
A vadász a fűben ült, zokogott fájdalmában és csalódottságában; lábfeje az
ölében hevert, félig kicsavarodva. Várta, hogy Sebastian Oldsmith leérjen
hozzá.
– Egészen közel engedem – mondta magában. Sebastian Oldsmith, hosszú, botladozó
léptekkel szaladt lefelé a lejtőn. Sehol sem volt már a sisakja, hosszú, borzas
fürtjei minden lépésnél táncoltak a fején. Egyfolytában kiabált.
– A hasába kapja – döntötte el Flynn. – Két csőből! – és a mellette fekvő
puskáért nyúlt.
Sebastian meglátta, felé lódult.
Flynn fölemelte a puskát. – Én figyelmeztettem. Megmondtam, hogy lelövöm –, és jobb keze
ráfonódott a tusanyakra, ujja gépiesen kereste a ravaszt.
– Flynn! Németek! Egy egész hadsereg. Jönnek fel a hegyre. Felénk jönnek.
– Úristen! – mondta Flynn, és azonnal felhagyott gyilkossági szándékával.
34.
Herman Fleischer fölemelkedett a kengyelbe, s hátranyúlt hogy
megmasszírozza magát. Gömbölyded mennyiségét és minőségét tekintve
már-már nőies ülepe volt. Szerette volna már egy kicsit pihentetni, hiszen öt
órája volt nyeregben. Épp most szamaragolt át a Szania-dombsor gerincén, itt
pedig, a vadfügefa kiterjesztett ágai alatt, kellemes hűvösség fogadta.
Herman kacérkodott a kísértéssel, aztán úgy döntött, hogy levezeti rosszkedvét;
megfordult, hogy kiadja parancsát a mögötte álló húsztagú aszkáriosztagnak. Mind feszülten
lesték, várták a vezényszót, hogy végre elterülhessenek a földön, és megpihenhessenek.
– Lusta kutyák – gondolta Herman, amint szúrós tekintettel nézegette őket.
Elfordult tőlük, sajgó ülepét óvatosan visszaengedte a nyeregbe, és
felmordult:Akvende! Gyerünk! – Sarka a szamár horpaszának verődött, az
állat kocogva elindult
Tízlábnyira Herman feje fölött Flynn O'Flynn lapult egy ágvillában, és a kettős
puskacsővel követte a német távolodó alakját. Végignézte, hogyan kanyarog
az őrjárat lefelé a lejtőn, s csupán akkor engedte le fegyverét, amikor a
katonák eltűntek egy vízmosásban.
– Hűha! Ez rázós volt – hallatszott Sebastian hangja föntről, a lombozatból.
– Ha csak fél lábát leteszi a földre, szétdurrantom azt a mocskos fejét –
mondta Flynn. Olyan volt a hangja, mintha sajnálná az elszalasztott
lehetőséget. – Jól van, Bassie, segíts lejönni erről a kurva fáról.
Flynn teljesen fel volt öltözve, csak a csizmája hiányzott. A fügefa törzsének vetette hátát, és
odanyújtotta jobb lábát Sebastiannak. – ...Már irányzékban volt...
– Kicsoda? – kérdezte Sebastian.
– Az elefánt, te hülye. Először sikerült becserkésznem. És akkor... Jaaaj! Mi a
jó fenét művelsz?
– Megpróbálom kihúzni a tövist.
– Olyan, mintha kalapáccsal vernéd befelé.
– Nem találok rajta fogást.
– Használd a fogadat. Csak úgy lehet – okította ki Flynn, mire Sebastian kissé elsápadt. Jobban
szemügyre vette Flynn lábát. Szép nagy láb volt; tyúkszemek az ujján, fityegő bőrcafatok és
egyéb, sötétebb anyagok az ujjai között. Egy yard távolságból is érezni
lehetett a szagát. – Nem tudnád a saját fogaddal kihúzni, Flynn? – kerülte meg
a problémát.
– Mi vagyok én, a nyavalyába, gumiember?
– Mohammed? – Sebastian szeme felcsillant megkönnyebbülésében, amikor
pillantása megakadt a kistermetű katonán. Mohammed válaszképpen
halálvigyorra húzta ajkát, és kimutatta sima, rózsás, fogatlan ínyét. – No jó –
egyezett bele Sebastian. – Értem a célzást. – Tekintete visszatért a lábra;
megbűvölten, ámde összeszoruló gyomorral tanulmányozta. Az ádámcsutkája
nagyokat ugrott, ahogy nyelt egyet-egyet.
– Gyerünk már – mondta Flynn. Sebastian lehajolt. Flynn felordított, Sebastian pedig
fölegyenesedett, foga közt a nedves tövissel. Úgy köpte ki, mintha dinamit volna a szájában,
Mohammed pedig odanyújtotta neki a ginesüveget. Sebastian hangosan nyeldekelt, mikor azonban
ismét szájához emelte a palackot, Flynn rosszallóan lefogta a karját. – Azért ne vidd túlzásba,
Bassie fiú – korholta szelíden. Ismét magához vette az üveget, és saját szájához illesztette. Az ital
minden jel szerint feltüzelte haragját, mert amikor abbahagyta az ivást, a hangja szinte izzott. – Az
a nyomorult, sunyi, kolbászfaló meztelen csiga. Tönkretette életem egyetlen esélyét, hogy
elkapjam azt az elefántot. – Elhallgatott, nagyokat zihált. – Valami nagyon ronda dolgot kéne
csinálni vele, mondjuk... mondjuk... – Keresgélte agyában, miféle gyalázatos büntetést mérhetne ki
Herman Fleischerre, és hirtelen eszébe jutott. – Te jó ég! – mondta, és komor
arckifejezését derűs mosoly váltotta fel. – Megvan!
– Mi van meg? – Sebastian megriadt. Bizonyos volt abban, hogy ő lesz Flynn
bosszújának eszköze. – Mi van meg? – kérdezte újra.
– Elmegyünk... – mondta Flynn. – ...Mahengébe!
– Atyaég, de hát az a németek főhadiszállása!
– Úgy van – mondta Flynn. – De nincs ott a főbiztos, és egy árva aszkári sem
őrzi! Most mentek el mellettünk, de épp az ellenkező irányba.
35.
Két órával hajnal előtt értek Mahengébe, ama vaksötét órában, mikor az
emberiség életereje leginkább megcsappan. A káplár és az öt aszkári, akit
Fleischer hátrahagyott a főhadiszállás őrzésére, nem tanúsított hősies
ellenállást. Sőt félig sem ébredtek föl még Flynn csizmájának szívből jövő és
válogatás nélküli rúgásaira, máris biztos lakat alatt találták magukat, a boma tömlöcében.
Csupán egy ember sebesült meg. Ki más, persze, mint Sebastian Oldsmith, aki izgalmában
nekirohant egy félig nyitott ajtónak. Még szerencse – mutatott rá Flynn –, hogy fejjel ment neki,
máskülönben baja esett volna, így azonban napkelte idejére kellőképpen
magához tért, és szemtanúja lehetett a fosztogatás és rombolás amaz
orgiájának, amelybe Flynn és fegyveresei mind belevetették magukat.
A főbiztos irodájában kezdték. Hatalmas páncélszekrény volt beépítve a vastag
vályogfalba.
– Először ezt nyitjuk ki – közölte Flynn, s nem tudta levenni mohó tekintetét a
széfről. – Jó lenne, ha találnál valami szerszámot.
Sebastiannak eszébe jutott a kovácsműhely a gyakorlótér végében. Nehéz
kalapácsokkal és feszítővasakkal megrakodva tért vissza.
Két óra múlva még mindig verejtékeztek és káromkodtak a vakolatporos
levegőben. A falból kitépett széf most a szoba közepén feküdt. Flynn három
fegyverese folytonosan csökkenő lelkesedéssel – egyre csak kalapálta a
páncélzatot, Sebastian pedig a csuklópántok környékén kísérletezett a
feszítővassal. Sikerült is néhány fényes karcolást ejtenie a fémen. Flynn a
főbiztos íróasztala mögött foglalt helyet, és a kudarc miatt egyre inkább
dühbe lovalta magát; a második órában a széf elleni támadáshoz mindössze annyiban
járult hozzá, hogy leengedett a torkán fél üveg snapszot – az íróasztalfiókban találta.
– Nincs értelme, Flynn. – Sebastian göndör fürtjei verejtéktől fénylettek. A
fiatalember megnyalta kezén a vízhólyagokat. – Jobb, ha el is felejtjük.
– Álljatok félre! – bömbölte Flynn. – Szétlövöm ezt a nyavalyás kacatot. –
Vérben forgó szemmel kelt föl az íróasztal mögül, kétcsövű Gibbs puskáját
szorongatva.
– Várj! – kiáltotta Sebastian, ő meg az összes fegyveres szétszóródtak,
fedezéket kerestek.
A nehéz puska durranásai úgy szóltak az iroda zárt terében, mint az
égzengés; lőporfüst elegyedett a vakolatporral, de a golyók lesiklottak a széf
vasajtajáról, bár előbb hosszú ólomcsíkokat hagytak rajta, s csak azután
fúródtak bele a padlóba, a falba és a bútorokba.
Ez az erőszakos aktus mintha lecsillapította volna Flynnt. Már nem is
érdekelte a páncélszekrény. – Menjünk, keressünk valami ennivalót – mondta
békés hangon, s mind átmasíroztak a konyhába.
Amikor Flynn lelőtte a lakatot, elébük tárult Herman Fleischer éléskamrája.
Fölért Aladdin kincsesbarlangjával. A mennyezetről sonkák és szalonnák és
kolbászok lógtak, pácolt hússal voltak tele a hordók, halomban heverték a
kövér, kerek sajtok, ládákban állt a Hansa sör, a francia konyak, itt is, ott is
konzervpiramisok magasodtak: szarvasgomba, spárga, aprórák, pástétom, gomba, olívabogyók
olajban és egyéb ritka csemegék.
Döbbenten bámulták ezt a mesebeli bőséget, aztán együtt indultak rohamra.
Ki mit szeretett, azt rabolt el Herman Fleischer kincstárából. A fegyveresek kigörgettek egy
hordó pácolt disznóhúst, Sebastian nekiesett vadászkésével a konzerveknek. Flynn pedig a
sarokban álló ládának szentelte figyelmét, mely tele volt Steinhäger pálinkásüvegekkel.
Kétórás buzgó evés-ivás kellett hozzá, hogy végre beteljenek.
– Most már ideje szedelődzködni – böffentett halkan Sebastian. Flynn
értelmesen bólintott, s e mozdulattal egyszersmind ki is löttyintett némi
Steinhägert a szafárizakójára. Megtörölte a kezével, aztán megnyalta az ujját.
– Hajaj! Jobb, ha itt se vagyunk, mire Fleischer hazaér. – Flynn Mohammedre nézett. – Minden
teherhordó vigyen egy ládát, tele ennivalóval. Amit nem tudtok elvinni, ki kell önteni a latrinába. –
Óvatosan felállt. – Körülnézek egy kicsit, nem felejtettünk-e ki valami fontosat. – És imbolygó
méltósággal kilépett az ajtón.
Megállt egy percre Fleischer irodájában, és nekikeseredve bámulta a
sebezhetetlen széfet. Semmi kétség, túl nehéz, hogy elvigyék. Sajnálkozva
mondott le elképzeléséről, és keresett valamit, amin levezethetné csalódottságát.
A bejárati ajtó falán a Kaiser portréja lógott, színes olajnyomat, mely díszegyenruhában ábrázolta
az uralkodót egy pompás csatamén nyergében. Flynn elvett az íróasztalról egy tintaceruzát, és
odalépett a képhez. Tucatnyi ceruzavonással drasztikusan megváltoztatta a ló és a
lovas viszonyát. Aztán göcögni kezdett, és a kép alá, a meszelt falra
nagybetűkkel fölírta, hogy "A Kaiser a lovakat szereti".
Úgy megtetszett neki a humor e gyöngyszeme, hogy kénytelen volt behívni Sebastiant, és
megmutatni neki a feliratot. – Ezt nevezik finom csavarnak, Bassie fiú. Minden jó tréfában van
egy finom csavar.
 Sebastiannak úgy rémlett, Flynn falfeliratában éppannyi a finomság, mint egy feldühödött
rinocéroszban, de illedelmesen kacagott. Ezzel humorának további fitogtatására
ösztökélte Flynnt. Két fegyveresével behozatott egy tele vödröt a latrináról, és
eligazította őket, hogyan támasszák föl Herman Fleischer félig nyitott
hálószobaajtajára.
Egy óra múlva, zsákmánnyal jócskán megrakodva elhagyták Mahengét, és erőltetett
menetben nekivágtak a Rovuma folyóhoz vezető út első szakaszának.
36.
A vérkeringésébe zúduló adrenalin jócskán megzavarta Herman Fleischer
agyműködését; a főbiztos szédelegve kóvályogta be a feldúlt bomát. Újabb és
újabb gaztetteknek akadt a nyomára, szeme mindannyiszor résnyire szűkült,
lélegzete akadozni kezdett. Előbb azonban kénytelen volt kívülről megbontani
a börtön falát, hogy kiszabadíthassa fogoly aszkárijait. Amikor előbújtak a
falba ütött lyukon, Herman kurtán utasította őrmesterét, hogy mérjen
mindegyikre húsz kibokoütést, csak ízelítőül, hogy tudják, mi vár rájuk hasonló
ügyefogyottság esetén. Elnézte a korbácsolást, és némi vigaszt merített a
csupasz bőrön csattanó kiboko kemény hangjából, a büntetés alanyainak
üvöltéseiből.
Az ütlegeléssorozat csillapító hatása azonban semmivé lett, amikor Herman
a boma konyhai részlegébe ért, és felfeldezte, hogy a kamrából mindenestől
eltűnt féltő gonddal felhalmozott élelmiszerkészlete. Ekkor majdnem
összeroppant. Tokája remegett az önsajnálattól, nyelve alól fájó-nosztalgikusán szivárgott a
nyál. Egy hónap, míg megszerzi a kolbászutánpótlást, és a jó ég tudja csak, meddig tart a hazulról
ideszállított sajtok pótlása.
A kamrából az irodába döcögött, ott pedig szembesült Flynn kifinomult tréfájával. Nem
volt benne elegendő humorérzék.
– Szemét disznó, nyomorult angol – motyogta erejehagyottan. Akár egy sötét hullám, úgy öntötte
el a kétségbeesés meg a kimerültség, amikor rájött, hogy hiába indulna a portyázók nyomába. Két
nap hátránnyal nem is remélheti, hogy elkapja őket, mielőtt elérik a Rovumát.
Schee kormányzó sohasem fukarkodott a bírálattal – hát most
megengedhetné, hogy egy éjszaka átkeljen a folyón az aszkárijaival, és
rajtaüssön Lalapanzin. Reggelre senki nem maradna, aki panaszt tehetne a portugál
kormánynál a felségjog megsértése miatt.
Herman fölsóhajtott. Fáradt volt, a hangulata pocsék. Le akart feküdni,
pihenni egy kicsit, mielőtt nekilát a főhadiszállás rendbetételének. Kilépett az
irodából, és nehéz léptekkel végigbattyogott a verandán. Mihelyt a magánlakosztályába ért,
belökte a hálószoba ajtaját.
Minthogy Herman hálószobája átmenetileg lakhatatlanná vált, Herman a nyitott verandán tért
nyugovóra. Rosszul aludt azonban, mert azt álmodta, hogy egy végtelen síkságon üldözi
Flynn O'Flynnt, de sehogy se csökken köztük a távolság, közben pedig két
hatalmas madár köröz felettük – az egyik Schee kormányzó szigorú arcát
viseli, a másik a fiatal angol brigantiét – és rendszeres időközönként a fejére
ürítik béltartalmukat Délután szerzett élményei rémületesen valószerűvé
tették az álom részét képező szaghallucinációt.
Egyik házaszolgája ébresztette föl igen tapintatosan. Herman nagy kínnal-keservel felült az
ágyon – szeme sajgóit, és borzalmas volt a szájaíze.
– Mi az – mordult a szolgára,
– Futár jött Dodomából, elhozta a könyvet, amelyen a Bvana Mkuba piros jele díszeleg.
 Herman felhorkant. Ha egy küldeményen Schee kormányzó pecsétje vöröslik, az általában bajt
jelent. Ám az képtelenség, hogy ilyen hamar értesült volna Flynn O'Flynn legújabb
csínytevéséről.
– Hozz kávét!
– Nincs kávé, uram. Mind ellopták. – Erre Herman ismét felhördült.
– Nagyszerű. Hozd ide a futárt. – Most el kell viselnie Schee kormányzó
goromba feddéseit a megpróbáltatást enyhítő csésze kávé nélkül. Feltörte a
pecsétet, és olvasni kezdte:
1914. augusztus 4. Kormányzóság Dar es Salaam
A Déli Tartomány Főbiztosának
Mahenge
Tisztelt uram,
Rám hárult a kötelesség, hogy értesítsem, miszerint a Birodalom hadba lépett Anglia,
Franciaország, Oroszország és Portugália kormányaival.
Ezennel kinevezem Önt Német Kelet-Afrika Déli Tartománya ideiglenes katonai kormányzójává,
s felhatalmazom, hogy tegyen meg minden szükségesnek ítélt lépést határaink védelmére,
valamint az ellenség megzavarására.
Hamarosan katonai erőket dobnak át az Ön területére Dar es Salaamból. Félő
azonban, hogy ezt a csapatmozdulatot csak némi késéssel lehet végrehajtani.
Jelenleg csakis a rendelkezésére álló haderőre hadgyakorlatozhat.
Sok minden volt még a levélben, de Herman Fleischer csak nagy igyekezettel tudta a sorokra
összpontosítani figyelmét. Feledte fejfájását, szájíze se zavarta már, úgy felbuzgott benne a harci
hév.
Pufók arca mosolygós lett, fölnézett a levélből, és fennhangon így szólt: – Ja!
Most megfizetsz a vödrödért, O'Flynn.
Újra az első oldalt olvasta, szája lelkesen formálta a szavakat "... minden
szükségesnek ítélt lépést határaink védelmére, valamint az ellenség
megzavarására".
Végre. Végre kezében a felhatalmazás, amelyért annyit könyörgött. Nagyot
kiáltott az őrmesternek.
37.
– Ma éjjel talán hazaérnek – nézett föl Rosa Oldsmith, miközben a gyerek réklijét hímezgette.
– Ma éjjel, holnap vagy holnapután – válaszolta bölcselkedőn a Dadus. Mi
haszna, hogy azt találgassuk, merre járnak-kelnek a férfiak. Mindegyiknek
kukac bújt a fejébe –, és újra ringatni kezdte a bölcsőt. Úgy guggolt mellette a
leopárdbőr szőnyegen, mint egy élő múmia. A kislány szipákolt álmában.
– Biztosan ma éjjel jönnek. Érzem... valami jó dolog fog történni velünk. – Rosa letette hímzését,
és a verandára nyíló ajtóhoz lépett. E percekben bukott le a nap a fák mögé, s a táj kísértetiesen
csöndessé vált a kurta afrikai szürkületben.
Rosa kiment a verandára, s összefonta karját a mellén, mert már hűvösödni
kezdett. Szétnézett a sötétülő völgyben. Nyugtalanság töltötte el, ahogy ott
állt a gyorsan tűnő nappali világosságban, és várakozó hangulata lassanként
valami alaktalan sejtelemmé sötétült.
Halkan, de egy picit éles hangon visszaszólt a szobába. – Dadus, légy szíves, gyújtsd meg a
lámpákat.
Hallotta háta mögött a fémen csusszanó üveg hangját, aztán a kénes gyufa sustorgását.
Halványsárga fényhasáb vetült a lába elé a verandára.
Karján érezte az éjszakai szél első, hideg fuvallatát. Libabőrös lett, váratlanul
megborzongott.
Mégis kint maradt. Próbálta szoktatni szemét a sötétséghez, míg végképp nem látta már a fügefák
formáját a kert végében. Akkor megfordult, és visszament a bungalóba. Becsukta az ajtót, ráhúzta
a reteszt.
Később fölébredt. Kint nem világított a hold, sötétség ülte meg a szobát.
Ágya mellől hallotta a kicsi Mária halk malackahangjait. A gyerek aludt.
Rosát ismét elfogta az a kora esti nyugtalan érzés, mozdulatlanul feküdt az ágyán, s olyan súllyal
nehezült rá a sötétség, hogy úgy érezte, összezsugorodik, eltávolodik a valóságtól – magányos kis
pont lett az éjszakában.
Ijedten emelte föl a moszkitóhálót, tapogató keze megkereste a bölcsőben
alvó kislányt, fölemelte, és magához vette az ágyba. A gyerek nyöszörgött, de
Rosa karjában elcsendesült, és hamarosan már az anyja mellén aludt. A kicsi
test melegsége Rosát is megnyugtatta.
A kiáltozásra ébredt föl. Abban a pillanatban, amikor kinyitotta szemét, elragadta az öröm, mert
a kiáltások Sebastian teherhordóitól is származhattak. Még föl sem ébredt egészen, már ledobta a
takarót, kiügyeskedte magát a szúnyogháló alól, s föláll az ágy mellett,
hálóingben, mellére szorítva csecsemőjét.
Akkor eszmélt rá, hogy a szoba már nem sötét. A kertre nyíló ablakon valami
erősödő-halványuló aranyvörös fény villogott be a szobába.
Agya teljesen kitisztult, s már tudta, hogy a behallatszó kiáltások nem üdvözölnek senkit, s
valami sustorgás, zsörtölés, pattogás is van a háttérben, de ezt a zörejt nem tudta azonosítani.
Az ablakhoz ment, lassú léptekkel, rettegve attól, amit majd látni fog, de
mielőtt odaért volna, megdermesztette egy sikoly. A konyhakert felől jött,
még sokáig rezgeti a levegőben azután is, hogy elhallgatott – a rémület és a
fájdalom sikolya volt.
– Irgalmas Isten! – suttogta Rosa, és kényszerítette magát, hogy kinézzen az ablakon.
A szolgák kunyhói s a melléképületek mind lángban álltak; vonagló sárga
lángoszlopok emelkedtek föl minden egyes zsindelytetőről, s bevilágították az
éjszakát.
– Átjöttek a folyón... Nem, jaj Istenem, könyörgök, ne! –, és Rosa magához szorította a babát,
úgy guggolt le az ablak alá.
Ismét megszólalt az a sikoly, most már gyengébben. Rosa látta, hogy négy
aszkári áll valami vergődő forma körül az udvar porában. Hallotta kacajukat,
olyan emberek izgatott kacaját, akik mulatságból ölnek. Szuronnyal döfködték
azt a vonagló valamit.
E pillanatban újabb szolga rontott ki az egyik égő melléképületből, és futott a
sötétség felé, ki a lángok fényköréből. Az aszkárik újra ordítozni kezdtek, ott
hagyták a haldoklót, és üldözni kezdték a másikat. Úgy vették körül, ahogy egy
idomított agárfalka keríti be a gazellát, nevettek és szitkozódtak izgalmukban, és visszahajtották a
feketét a lángok közé, a nappali világosságba.
A bekerített szolga megtorpant, rémülten körülnézett, arca görcsbe rándult.
Aztán mindenfelől rárontottak az aszkárik, ütlegelni és döfködni kezdték a fegyvereikkel.
– Nem, Úristen, nem! – Rosa suttogása zokogva akadt meg a torkában, de nem tudott másfelé
nézni.
A hangzavar közepén hirtelen új hangot hallott meg – parancsoló bikabömbölést. Nem értette a
szavakat, németül szóltak, de a bungaló sarka mögül előlépett egy fehér
ember, egy testes férfi a Német Gyarmati Szolgálat kék kordbársony
egyenruhájában, széles karimájú posztókalapban, kezében pisztollyal. Rosa
még emlékezett Sebastian leírására, s tudta, hogy ez a német főbiztos.
– Állítsd meg őket! – Rosa száján nem jött ki hang, magában esdekelt. –
Könyörgök, állítsd meg őket, hogy ne égessenek és ne pusztítsanak!
A fehér ember az aszkárijaival üvöltözött, közben arrafelé nézett, ahol Rosa guggolt, s olyan
kereknek és rózsásnak látszott az arca, mint valami óriáscsecsemőé. Finom
verejtékréteg csillogott rajta a tűz fényében.
– Állítsd meg. Kérlek, állítsd meg – könyörgött némán Rosa, de a főbiztos
utasítására három aszkári visszarohant a helyre, ahol a hajtóvadászat
izgalmában az imént eldobálták száraz fűkötegeiket. Miközben meggyújtották
őket az egyik égő melléképület lángján, a többi aszkári otthagyta a két szolga
holttestét, és körbezárta a bungalót. Arcuk a ház felé fordult, fegyverüket
előreszegezték. A legtöbb szurony feketéllett a vértől.
– Nekem Fini kell és az angol – nem a teherhordók és a puskások... én a
fehér embereket akarom. Kifüstölni őket! – ordított Fleischer, de Rosa csak az
apja nevét tudta kivenni. Kiabálni akart, hogy Flynn nincs itt, csak ő van itt,
meg a gyerek.
A három aszkári már futott is a bungaló felé, szikrák és lángnyelvek csaptak
hátra a fáklyáikról. Mindhárom férfi lassított, hátralendítette karját, mint a
gerelyvetők, magas, füstös ívben a bungaló felé hajította a csóvát. Rosa
hallotta a három puffanást a zsindelytetőről.
– Ki kell jutnom a gyerekkel, mielőtt kigyullad – és kisietett a szobából a
folyosóra. Sötét volt. A fal mellett tapogatózva jutott el a nagyszobáig. A ház
bejáratáról vaktában matatott,a retesszel, aztán résnyire kinyitotta az ajtót.
Kilesett a tűztől megvilágított gyepre, de a verandán túl is várakozó aszkárik
sötét formáját látta, úgyhogy visszahúzódott.
– A konyhaablak – mondta magában. – Az van a legközelebb a bozóthoz. Arra lehet csak
menekülni – és visszabotorkált a folyosóra.
Feje felől tengeri szélvihar moraját hallotta, valami robajló hangot, ami az
égő zsindelyek pattogásával keveredett, s orrát most először csapta meg a
füstszag.
– Csak el tudnék jutni a bokrokig – suttogta kétségbeesetten. Karjában sírni kezdett a gyermek.
– Csitt, kicsikém, hallgass – de a hangja reszelős volt a félelemtől. Mária
mintha megérezte volna. Eddig csak nyűgösködött, most teli torokból, magas
orrhangon kezdett üvölteni, s vergődött Rosa karjában.
A konyha oldalsó ablakain át Rosa megint a várakozó aszkárik ismerős figuráit
látta a tűz fényének peremén. Érezte, hogy belemarkol a kétségbeesés hideg
keze, kifacsarja belőle minden akaratát. Hirtelen elgyengült a lába, és egész
testében remegni kezdett.
Valahonnan a bungalóból, a háta mögül mennydörgő robaj hallatszott: egy
darabon beszakadt az égő tető. Perzselő huzat söpört végig a konyhán, s a
lezuhant zsindelyek és gerendák helyén feltört szikra- és lángoszlop még
élesebb fénnyel világította be a ház környékét. Még egy figurát világított meg az
aszkárisorfal mögött: dobáló tagokkal futott, mint egy kicsi fekete majom, és Rosa már hallotta is
a hangját:
– Kicsi Hosszúhajú! Kicsi Hosszúhajú! – ősvilági, panaszos jajkiáltás.
A Dadusnak még a támadás első perceiben sikerült kiszöknie a bozótba. Ott
lapult és figyelt, amíg a bungaló teteje be nem omlott – s akkor már nem
tudta fegyelmezni magát. Mit sem törődött a saját életét fenyegető veszéllyel,
nem érdekelte más, csak a gondjára bízott két drága élet – és visszaindult.
Az aszkárik is észrevették. A mozdulatlan, szabályos kordonalakzat felbomlott,
amikor mind odafutottak, hogy elállják az útját. Hirtelen szabaddá vált a Rosa
és a bozótos széle közti rész. Itt a lehetőség – elenyészően csekély lehetőség,
hogy kimentse a gyereket. Kilökte az ablak szárnyát, és leugrott a földre.
Egy pillanatig habozva nézte a jobbkézt futkosó férfiak látszólagos
zűrzavarát. S ebben a másodpercben vette észre, hogy az egyik aszkári utoléri
az öregasszonyt, és előrevetődik a szuronyával. A Dadus megpördült a hátát
érő ütés erejétől. Karja reflexszerűen széttárult, és egy töredékmásodpercig
Rosa még látta, ahogy az asszonyt fölnyársaló szurony hegye hihetetlen
gyorsasággal megjelenik a mellkasa közepén.
Aztán Rosa már futott a bozótos fala felé, ötven yardot kellett megtennie, Maria a karjában
visított. A hangra az aszkárik is felfigyeltek. Egyikük felkiáltott, mire az egész csapat Rosa után
eredt, mint egy csaholó kutyafalka.
Rosa idegei a végsőkig ajzódtak rémületében, úgy kiélesedtek érzékei,
mintha lassítva történne körülötte minden. Lehúzta a gyermek súlya, minden
lépés a végtelenségig tartott, mintha derékig érő vízben gázolna. Akadályozta
a lába köré gabalyodó hosszú hálóing, durva kövek és tövisek döftek a lábába.
Úgy látszott, szemernyit sem közeledik a bozótos sötét fala, s miközben futott,
jeges kézzel markolta mellkasát a félelem, alig tudott levegőt venni.
Akkor oldalról belépett látómezejébe egy férfi, egy nagy darab aszkári.
Hosszú, előrevetődő léptekkel vágtatott felé, mint egy kanmajom, s elvágta a
menekülés útját; fényes, fekete arcában olyan volt a kilátott szája, mint egy
obszcén, rózsaszínű üreg.
Rosa fölsikoltott, és egy ugrással balra fordult. Most párhuzamosan futott a bozót peremével,
hallotta maga mögött a talpak csattanását a földön, egyre közelebbről, és hallotta az
üldözőjét biztató kórus vartyogását.
Egy kéz vállon ragadta. Megpróbált kivergődni a szorításból, érezte, hogy a
hálóing elszakad a markoló ujjak alatt.
Iszonyattól vakon támolygott néhány lépésnyit az égő lakóház felé. Érezte
arcán és a vékony vászon alatt a szörnyű hőhullámokat – aztán egy puskatus
a dereka hajlatára sújtott, s a gyötrő kín éles lobbanása megbénította Rosa
lábát. Térdre zuhant, magához szorítva a gyermeket.
Körülvették – sötét testek, diadalittas, vértől megrészegült arcok eleven kerítése.
A magas aszkári, aki leterítette a puskatussal, most fölébe hajolt, és mielőtt
Rosa észrevette volna, mit akar, kitépte karjából a gyereket, majd hátralépett
vele.
Nevetett, bokájánál fogta a kislányt, Mária fejjel lefelé himbált, a vér pici arcába tódult,
skarlátvörös volt a lángok fényében.
– Könyörgök, ne! – Rosa a férfi felé csúszott a porban, minden mozdulata
merő gyötrelem volt. – Add vissza. A gyerekem. Kérlek, add vissza. – És
fölemelte karját.
Az aszkári meglóbálta előtte a gyereket, de úgy, hogy az anya ne érje el, és
lassan hátrált a térdén csúszó Rosa elől. A többiek nevettek, rekedt, érzéki
nevetéssel. Rosa köré gyűltek, arcuk eltorzult élvezetükben, lakkozott
ébenfekete volt a verítéktől. Lökdösődtek, hogy jobban lássák a mókát.
Aztán, hangos ordítással, az aszkári a magasba lódította a gyereket, kétszer
megforgatta a feje fölött, ő maga a bungaló félé fordult – és elhajította Máriát
az égő tető felé.
A kicsi test olyan ernyedten repült, mint egy rongybaba, hálóinge libegett, ahogy
lefelé hullott és nekicsapódott a tetőnek, legurult a ferde síkon, ott az inge
azonnal lángra lobbant, aztán eljutott egy pontra, ahol az égő zsindely
meggyengült és engedett. A lyuk beszippantotta, mint egy tüzes száj, és szikrát
okádott, amikor benyelte. Rosa ebben a pillanatban hallotta utoljára a gyermeke hangját. Ezt a
hangot soha többé nem felejtette el.
A Rosa körül álló férfiak egy pillanatra elcsendesültek, aztán, mintha a szél zúgna a fák között,
olyan hangot adtak ki, mely félig sóhaj volt, félig nyöszörgés.
Rosa most is csak térdepelt, szemben az épülettel, mely immár halotti
máglya volt. Előrebukott, kezét arcához vitte, mintha imádkozna.
Az aszkári, aki a tetőre hajította a gyereket, fölkapta puskáját a földről, és
megállt Rosa fölött. Magasra emelte a fegyvert, mintha szigony volna, és
megcélozta vele Rosa nyakszirtjét, ahol a haja kettévált, s kifehérlett a sápadt
bőre.
A célzás pillanatában Herman Fleischer tarkón lőtte az aszkárit a Lugerjával.
– Veszett kutya! – üvöltötte a főbiztos az aszkári hullájának. – Megmondtam,
hogy élve fogjatok el őket.
Azután – asztmás módjára lihegve, mert olyan lélekszakadva futott, hogy még idejében
beavatkozhasson odafordult Rosához.
– Elnézést, Fräulein – emelte meg kalapját otromba udvariassággal. Németül beszélt,
Rosa egy szavát sem értette. – Mi nem nők és kisgyermekek ellen
háborúzunk.
Rosa nem nézett föl. Csak csendben sírt, s eltakarta arcát.
38.
– Nincs még itt a bozóttűz ideje – dörmögte Flynn. Két tenyerébe fogta a
zománcbögrét és lefújta a gőzt a forró kávéról. Takarója lecsúszott a derekáig.
Sebastian egy takarókupacon ült a tábortűz túloldalán, és pirkadat előtti
kávéját fújdogálta. Flynn szavaira fölnézett e foglalatosságából, majd a sötét
égbolt déli pereme felé fordult.
Halmis hajnaltól derengett az ég, éppen csak annyira, hogy kirajzolódjanak rajta a dombok
hullámai. Mintha sokkal közelebb lettek volna, mint a valóságban. Arrafelé volt Lalapanzi – és
Rosa és Mária.
Sebastian félig-meddig közönyösen nézte azt a világos foltot az egyik domb gerince
fölött; legyezőén szétterülő rózsás fénypötty volt, nem nagyobb a hüvelykujja
körménél.
– Nem lehet nagy tűz – mondta.
– Nem – hagyta rá Flynn. – Remélem, nem terjed tovább – és hangosan nyelt egyet a kávéjából.
Sebastian mélázva nézte a fényfoltot, mely lassan elhalványult, parányira zsugorodott a nap
keltével. Fölötte már kialudtak a csillagok is.
– Indulni kéne. Jó egynapi üt van még hátra, és már épp elég időt
elpocsékoltunk mostanáig.
– Te is ám szép kis dúvad leszel, ha hiányzik az otthoni nyugalmad. – Flynn csak színlelte a
közömbösséget, igazából nagyon is vonzotta a gondolat, hogy hazamehet az unokájához. Gyorsan
kiitta a kávéját, meg is égette egy kicsit a nyelvét.
Sebastiannak igaza volt. Elég sok időt elpocsékoltak a mahengei portyából hazafelé
jövet.
Először ki kellett kerülniük egy német aszkáriosztagot. Az egyik bennszülött
főnök figyelmeztette Flynnéket, hogy a katonák megszállták M'topo faluját.
Három napig meneteltek a Rovuma partján, folyással szemben, míg
biztonságos átkelőhelyet nem találtak, meg egy falut, ahol hajlandók voltak
kölcsönadni a kenuikat.
Aztán jött az a karambol a vízilóval. Majdnem egy hetükbe került. A négy bérelt kenu, mint
rendesen, most is kis híján elsüllyedt, úgy meg volt rakva, bennük kapott helyet Flynn,
Sebastian, a kíséretük, meg a zsákmány. Miután sietősen áteveztek a folyón,
a portugál part mentén siklottak tovább, folyásirányban, a M'topo falvával
szemközti kikötőhely felé. Ekkor tévedtek a víziló magánterületére.
Öreg tehén volt, alignéhány órája ellette meg a borját egy parányi nádas
szigeten, amelyet húszlábnyi, tavirózsákkal benőtt vízsáv választott el a déli
parttól. Amikor a négy kenu vidám dalolás kíséretében behatolt e csatornába,
a víziló úgy fogta föl a dolgot, hogy gyermekét közvetlen veszély fenyegeti, és
ettől dühbe gurult.
Egy feldühödött, kéttonnás víziló pusztító ereje fölér egy koncentrált hurrikánéval. Vad
lendülettel bukott föl a vezérkenu alól, s tíz láb magasra röpítette Sebastiant, két fegyveresét, négy
evezősét meg az összes holmijukat. A kenu, amit már rég szétrágtak a
rovarok, kettéroppant és nyomban elsüllyedt.
A vízilómama ugyanilyen tapintatosan bánt el a másik három kenuval, és néhány perc leforgása
alatt a csatorna színét ellepték az úszó roncsok és a kapálózó, halálra rémült emberek.
Szerencsére alig tíz lábra voltak a parttól. Sebastian éviekéit ki elsőnek. Ám a
többiek se nagyon maradtak le, és azonnal megindult a terepfutóverseny a
szavannán, a víziló ugyanis kimászott a folyóból, és jelezte, hogy nem elég neki a
flottilla elsüllyesztése, hanem ráadásul szeretné kettéharapni néhányukat a guillotine-állkapcsával.
Száz yard után abbahagyta az üldözést, és visszacaplatott a vízhez, kicsi fülét csóválva,
diadalmasan horkantgatva. A hajótörés túlélői fél mérfölddel odébb álltak csak meg.
Itt le is táboroztak éjjelre, de sem élelmük, se takarójuk nem volt. Másnap
reggel viharos haditanácsot tartottak, majd kijelölték Sebastiant, hogy menjen
vissza a folyóhoz, és tisztázza, még mindig ott őrködik-e a víziló. Igen sietősen
tért vissza, és közölte, hogy nincs változás.
Három napig várták, hogy a víziló meg a borja odébbálljon. Ez idő alatt
megszenvedték az éjszakai hideget és a nappali éhséget, de a legszörnyűbb
nyomorúság Flynn Ó'Flynn-nek jutott ki, mert a magával hozott láda gin most
nyolc láb víz alatt nyugodott – és félő volt, hogy a harmadik reggelre ismét
elkapja a delirium tremens. Épp mielőtt Sebastian elindult volna reggeli felderítő
útjára, Flynn feldúltan közölte, hogy a fején három kék skorpió tanyázik. Némi
kezdeti riadalom után Sebastian eljátszotta, hogy leszedi a képzelt skorpiókat
és agyontapossa őket. Flynn ettől megnyugodott.
Sebastian azzal a hírrel tért meg a folyóról, hogy a víziló meg a borja elhagyta a szigetecskét,
úgyhogy végre elkezdhetik a vagyonmentő munkálatokat.
A krokodilok miatt nemigen volt ínyére a dolog, de végül is levetkőzött és
belecsússzam a vízbe. Első merülése alkalmával sikerült is megmentenie a
ginnel telerakott értékes ládát.
– Áldom a lelked, fiam – dünnyögte mohón Flynn, s már lazította is a dugót.
Másnap reggelre Sebastian majdnem az összes felszerelést és zsákmányt felhozta, s a krokodilok
sem falták föl. Gyalog indultak Lalapanzi felé.
Ez a mostani volt az utolsó táborhelyük, és Sebastian érezte, miként nő benne
a türelmetlenség. Haza akart menni Kosához és a kisbabához. Estére otthon kell lennie.
 – Gyerünk, Flynn. Induljunk már. – Kilöttyintette bögréjéből a kávézaccot,
ledobta a takaróját, és odakiáltott a másik tűz körül kuporgó Mohammednek
meg a fegyvereseinek.
– Szafári! Csapat, indulj!
Kilenc órával később, az enyésző nappali fényben, felkapaszkodott az utolsó
dombhátra, és megállt a tetején.
Aznap egyre hosszabbakat lépdelt, annyira vágyódott haza. Messze elhagyta Flynnt és a
roskadásig megrakott teherhordókat.
Most egyedül állt, és értetlenül nézte Lalapanzi helyén a megfeketült
romhalmazt, melyből egy-két vékony füstcsík kúszott még az ég felé.
– Rosa! – Úgy tört ki belőle a lány neve, mint egy rettegő hördülés. Vadul
vágtázni kezdett.
– Rosa! – kiáltotta, mikor átrohant a fölperzselt, letaposott füvön.
– Rosa! Rosa! Rosa! – kiabált a visszhang a tanya fölötti dombocskáról.
– Rosa! – Megpillantott valamit a gyep szélén, a bokrok között, és odarohant. Az öreg Dadus
volt, holtan feküdt, fekete vérfolt száradt virágos hálóingén.
– Rosa! – Megfordult, a bungaló felé futott. Langyos hamuködöt vert fel lába a verandán.
– Rosa! – Hangja tompán kongott a tető nélküli házban, míg a nagyszobában
botladozott a lezuhant gerendák között. Fullasztó volt az égett ruha és haj és
fa bűze, és amikor újra felkiáltott, már reszelős volt a hangja.
– Rosa!
A kiégett konyhában találta meg feleségét. Halottnak hitte. Mintha odadobták volna a repedezett,
megfeketült fal mellé. A hálóinge rongyos volt, több helyen megégett, és az arcán indázó, kusza
hajcsombókokat fahamu pora fehérítette.
– Édesem. Jaj, édesem. – Sebastian letérdelt mellé, és félősen megérintette a
vállát. Meleg, élő testet tapintott, s érezte, hogy feltör benne a
megkönnyebbülés. Úgy összeszorult a torka, hogy beszélni se tudott. Inkább
félresimította a kusza hajtincseket, és belenézett a lány arcába.
A koromfoltok alatt olyan sápadt volt Rosa bőre, mint a szürke márvány.
Szorosan lehunyt szeme alatt kék karikák sötétlettek, csak a szempillájánál
rikított egy égővörös csík.
Sebastian megérintette felesége ajkát az ujja hegyével. Rosa ekkor kinyitotta szemét, de valahová
a messzeségbe nézett; üres, halott volt a tekintete. Sebastian megrémült. Nem akart Rosa szemébe
pillantani. Vállához vonta a fejét.
Rosa hagyta. Csöndben feküdt Sebastianra borulva. Sebastian a lány hajába préselte az arcát.
Füstszaga volt.
– Megsebesültél? – kérdezte suttogva, de nem akarta hallani a választ. Rosa nem felelt, csak
ernyedten feküdt a karjában.
– Beszélj, Rosa. Mondd: hol van Mária? Amikor kimondta a gyermek nevét, Rosa
először rezdült meg. Remegni-kezdett.
– Hol van? – kérdezte már követelőbben a férfi. Rosa elfordította fejét
Sebastian vállgödrében, és elnézett valahová. Sebastian követte a tekintetét.
A túlsó falnál egy darabon tiszta volt a padló, nem bontotta se törmelék, se hamu. Rosa söpörte
le csupasz kézzel, amikor a hamu még forró volt. Az ujjai felhólyagosodtak, néhol a nyers húsig
megégtek, karja könyökig fekete lett. A megtisztított folt közepén kicsi, kormos valami feküdt.
– Mária? – suttogta Sebastian. Rosa csak vacogott.
– Úristen – mondta a férfi, és fölemelte Rosát. Vitte a karjában, botladozva a
bungaló romjai közt, ki az édes, hűvös esti levegőre, de orrlyukában
megtelepedett a füst és az égett hús szaga. Menekülni akart tőle. Vakon futott
végig az ösvényen. Rosa tehetetlenül hevert a karjában.
39.
Másnap Flynn eltemette halottaikat a Lalapanzi fölötti kopjén. Vastag
gránithasábot ásott a földbe egy kicsi sír fejénél, kissé távolabb a többitől.
Amikor végzett, elküldött egy teherhordót a táborba Rosáért és Sebastianért.
Mire megjöttek, Flynn már egyedül állt Mária sírjánál a marulafák alatt. Arca püffedt volt,
bíborvörös. Ritkásszürke haja lecsüngött a rule mellett, le a homlokába, mint egy öreg kakas
nedves tolla. Mintha olvadozott volna a teste. Megroggyant a válla, lógott a hasa. Ruhája csurom
verejték volt a vállán, a hóna alatt, az ágyékánál. Beteg volt az italtól és a bánattól.
Sebastian megállt Rosa mellett, és így, hármasban néma búcsút vettek a gyermektől.
– Mást úgysem tehetünk – mondta Sebastian rekedtesen.
– De – mondta Flynn. Lassan elhajolt, és fölmarkolt egy csomó friss földet a sírhantról. –
Egyvalamit még tehetünk. – Morzsolgatni kezdte a földet az ujjai között. – Meg kell találni az
embert, aki ezt művelte – és meg kell ölni.
Ekkor Rosa kiegyenesedett. Sebastianra nézett, fölszegte fejét, és először
szólalt meg, amióta a férje hazajött
– Meg kell ölni – visszhangozta halkan.

MÁSODIK RÉSZ
40.
Sir Percy Howe ellentengernagy összekulcsolta háta mögött a kezét, magabiztosan
előreszegte az állat, aztán beszívta az alsó ajkát, és elgondolkozva harapdálta.
– Mikor jegyeztük fel az utolsó megerősített észlelést a Blücher helyzetéről? –
kérdezte végül.
– Egy hónapja, uram. Két nappal a háború kitörése előtt. A Tygerberg gőzös észlelte.
Északi szélesség 0° 27'. Keleti hosszúság 52° 16'. Irány: délkelet; becsült sebesség: tizennyolc
csomó.
– Az bizonyfene jól jönne nekünk- szakította félbe a vezérhajó parancsnokát Sir Percy.
Morózusan meredt az Indiai-óceán hatalmas térképére. – Mostanra akár be is futhatott
Bremerhavenbe.
– Könnyen lehet, uram – bólintott a kapitány. Ekkor Sir Percy rápillantott, és engedélyezett
magának egy jéghideg mosolyt.
– De nem hiszi komolyan, ugye nem, Henry?
– Nem uram, nem hiszem. Az utóbbi harminc nap során nyolc kereskedelmi hajó
tűnt el Aden és Laprenco Marques között. Csaknem negyedmillió hajózási
tonna. Ez a Blücher műve.
– Úgy bizony, ez a Blücher- bólintott az admirális, és a térkép fölé hajolva ujja közé fogott egy
Blücher feliratú fekete hajósziluettet, mely most valahol az Indiaióceán tágas zöld ürességén
feküdt.
Tisztelettudó hallgatásba merült a térképszoba egész személyzete. Várták, hogy a nagy ember
döntésre jusson. A döntés sokáig váratott magára. Az admirális jobb tenyerében forgatta a
"Blücher"-t, ősz szemöldökének szálai úgy meredeztek, mint sündisznó hátán
a tüskék, homloka összpontosítástól ráncolódott. Egy percig kellett várniuk.
– Frissítsék fel az emlékezetemet: milyen osztályú hajó, milyen a fegyverzete? – Mint a legtöbb
sikeres ember, Sir Percy sem siette el a döntést, ha volt ideje gondolkodni. Az ügyeletes tiszt,
aki előre sejtette a kérést, közelebb lépett, kezében a Német Császári
Haditengerészet megfelelő oldalon kinyitott lajstromával.
– Blücher. Hadi szolgálatba állítva 1905. augusztus 16-án. Osztály: nehéz
cirkáló. Főfegyverzet: nyolc darab kilenchüvelykes ágyú. Másodfegyverzet: hat
darab hathüvelykes ágyú.
A tiszt abbahagyta az olvasást, és csöndben várt.
– Ki a kapitánya? – kérdezte Sir Percy, a tiszt pedig fellapozta a függeléket.
– Otto von Kleine (gróf). Előzőleg a Sturm Vogel könnyű cirkáló parancsnoka.
– Ügy – mondta Sir Percy. – Hallottam már róla. – Visszahelyezte a térképre a
papírhajót, de nem vette le róla a kezét. – Veszélyes ember, főleg itt, Szueztől
délre... – és fölfelé csúsztatta a hajót a Vörös-tengerig, majd a csatorna
bejaratáig, ahol vastag érben egyesültek a hajszálnyi piros hajózóútvonalak...
– vagy itt – és a Jóreménység foka felé tolta a kartondarabot, oda, ahol
bekanyarodtak a Londont Indiával és Ausztráliával összekötő piros szálak. Sir
Percy fölemelte kezét, de a sziluett ott maradt, fenyegetőn sötétlett,
keresztben a hajózó útvonalakon.
– Milyen erőket vonultattunk föl eddig ellene? – Válaszképpen a
zászlóskapitány fölkapott egy fa mutatópálcát, azzal bökött az óceánon
szerteszét heverő vörös sziluettekre.
– A Pegasus és a Renounce északon, az Eagle és a Plunger délen keresi uram.
– Milyen további erőket tudunk még átirányítani, Henry?
– Nos, uram, az Orion és a Bloodhound most Simonstownban van. – Pálcájával a kontinens déli
csücskére mutatott.
– Az Orion... az ugye Mandersoné?
– Igen, uram.
– És ki a Bloodhound kapitánya?
– Igen, uram.
– Akkor jó – biccentett elégedetten Sir Percy. – A Blücherrel papírforma szerint jól el tud bánni
egy hathüvelykes cirkáló meg egy romboló. – Újra elmosolyodott. – Kivált, ha a Bloodhoundon
olyan ravasz csibész dirigál, mint Charles Little. Tavaly nyáron együtt golfoztunk... kis híja, hogy
nem jutott el a tizenhatodik lyukig St. Andrewsban!
A parancsnok az admirálisra pillantott, és tekintettel a rombolókapitány
hírnevére, nem fojtotta magába a következő csacskaságot: – A fokvárosi
hölgyek gyászolni fogják a távozását, uram.
– Reméljük, Kapitän zur See Otto von Kleine az érkezését fogják gyászolni – göcögött Sir Percy.
– Nagyon tetszel a papának.
– Édesapád roppant kifinomult ízlésű ember – ismerte el elegánsan Charles
Little parancsnok úr, s fejét az ifjú hölgy felé fordította, aki mellette feküdt egy
szőnyegen, a fenyőfák foltos árnyékában.
– Te soha nem tudsz komolyan beszélni?
– Helen, édesem, én időnként halálosan komoly vagyok.
– Jaj, te! – És a parancsnok kis barátnője kedvesen elpirult, mert eszébe
jutott Charles egyik-másik közelmúltbeli cselekedete, amelynek láttán apja
sürgősen megváltoztatta volna véleményét.
– Nagyon örülök, hogy apád ilyen kedvező ítéletet alkotott rólam, de sokkal
fontosabbnak tartom, hogy te is csatlakozol hozzá.
A lány lassan felült, egyre csak a fiatalembert nézte, de mindkét keze el volt foglalva, kifésülte a
fenyőtűket gyönyörű, bár kócos hajkoronájából, bekapcsolta blúzát,
lesimította lovaglóruháját, hogy elfödje szép vonalú lábait, nemkülönben
magasszárú, fekete, kifényezett bőrcsizmáját.
Le nem vette szemét Charles Little-ről, és valósággal fájt, annyira
megkívánta. Nem is érzéki vágy volt ez, hanem valamiféle megszállott akarat,
hogy megszerezze magának ezt a férfit. Hogy birtokolja, ahogy már birtokolta
a gyémántjait, a prémjeit, a selymeit, a lovait, a páváit és még sok gyönyörű
holmiját.
A férfi egy pihenő leopárd öntudatlan gráciájával nyúlt el a szőnyegen. Titkos
mosoly bujkált a szája sarkában, szemhéja félig lecsukódott, elrejtve
tekintetének ragyogását. Homlokába hulló haja még nyirkos volt az iménti
erőkifejtéstől.
Volt benne valami sátáni, valami gonoszkodó, Helen úgy találta, a ferde
szemöldöke miatt érzi így, meg a koponyájához simuló füle miatt, amely
hegyes, mint egy szatfré, mégis olyan rózsás és sima, mint egy csecsemőé.
– Szerintem neked ördögfüled van – mondta, aztán megint elpirult, és fölállt ültéből, kerülve
Charles érte nyúló karját. – Hagyd már abba! – kuncogott, és odafutott telivér
vadászlovához, melyet az erdő egyik közeli fájához kötött ki. – Gyere –
kiáltotta Charlesnak, amikor fölszállt a nyeregbe.
A férfi lustán föltápászkodott, kinyújtózott. Begyűrte ingét a bricseszébe,
összehajtotta a szőnyeget, amelyen feküdtek, és odalépett a lovához.
A fenyőerdő szélén megálltak, s a lovak hátáról lenéztek a Constantia-
völgybe.
– Hát nem gyönyörűszép? – mondta a lány.
– De bizony az – vágta rá Charles.
– A kilátásra mondtam.
– Én is. – A hat nap alatt, mióta ismerték egymást, kétszer vezette föl a lány a hegyre a tisztet,
kétszer próbálta megkísérteni. Hatezer acre terültei alattuk: Afrika legtermékenyebb földje.
– Amikor Hubert bátyám elesett a háborúban, senki sem maradt, hogy vezesse a gazdaságot.
Csak a húgom meg én – de mi lányok vagyunk. Szegény Papa is betegeskedik... fárasztja már a
munka.
Charles ráérősen végigjártatta szemét a zömök, erődítményszerű Tábla-
hegytől a dús szőlőskerteken át a hegyek közé ékelődő, tündöklőén kék Falsé-
öbölig.
– Nem szép innen a házunk? – Helen a jókora, holland stílusú, tornyos lakóépületre terelte
Charles figyelmét. Az udvarház mögött szolgamódra sorakoztak a kis melléképületek.
– Igazán elbűvöl ez a csodás fedezési díj – mormolta Charles, de szántszándékkal kásásán
ejtette ki az utolsó két szót. A lány meglepetten pillantott rá, kissé felhúzta az orrát.
– Bocsánat, nem értettem.
– Igazán csodálatos ez a táj – igazította ki magát a férfi. Kezdett beleunni a behálózását
célzó makacs erőfeszítésekbe. Ügyesebb vadászlányokkal is kikezdett már, ott
is hagyta őket.
– Charles – suttogta Helen. – Szívesen élnél itt? Úgy értem, örökre?
Charles megdöbbent. Ez a falusi kislány az égvilágon semmit sem ért a flörtölés
játékszabályaiból. A férfi annyira megrökönyödött, hogy hátravetette fejét, és elnevette magát.
Amikor Charles nevetett, százyardos körzetben kéjes borzongás futott végig
minden női háton. A vidámság hangja volt ez, de csupa érzékiség. Fogai
fehéren ragyogtak ki matrózbarna arcából, mell- és karizmai kemény
domborművé feszültek a selyeminge alatt.
E sajátos produkciónak most Helen volt az egyetlen tanúja, s olyan
tehetetlenné vált, mint kis veréb a viharban. Mohón oldalt hajolt a nyeregből
és megérintette Charles karját. – Szeretnél itt élni, Charles? Ugye, szeretnél?
Nem sejtette, hogy Charles Little magánjövedelme évi húszezer font, hogy
apja halálával ő fogja örökölni Sutherton viscountjának címét, és a vele járó
birtokokat. Nem tudta, hogy egyetlen ilyen birtok háromszor lenyelné az ő
gazdaságukat; azt se tudta, hogy Charles lerázott már tettre kész hölgyeket,
akik kétszer olyan szépek, tízszer olyan gazdagok és százszor olyan előkelőek
voltak, mint ő.
– Akarod, Charles. Tudom, hogy akarod!
Olyan fiatal volt, olyan esendő, hogy a férfiban megakadt a nyegle válasz,
mielőtt eljutott volna a szájáig.
– Helen – fogta kézen a lányt. – Az én hazám a tenger. A mi utunk a szelek meg a hullámok útja.
– És ajkához emelte a lány kezét.
A lány csak ült, érezte bőrén az ajkak langyos nyomását, szemében az égető
könnyeket. Aztán elrántotta kezét, és megfordult a lovával. Fölemelte bőr
lovaglóostorát, és odacsördített a fényes, fekete lapockára. A mén riadtan
kezdett vágtázni a Constantia-völgy felé.
Charles megcsóválta fejét, és sajnálkozó fintort vágott. Nem akarta megbántani a lányt.
Kikapcsolódás volt ez neki, valamivel el kellett töltenie a veszteglés napjait, míg a Bloodhound-on
elvégezték az utolsó javításokat. De megtanulta már, hogyan vészelje át rezzenetlen arccal a
kalandjai végét – a könnyeket és a tragédiákat.
– Szégyelld magad, te szívtelen fajankó – mondta fennhangon, és a vágtázó mén után eredt.
Az istállóudvaron érte utol. Egy lovászfiú sétáltatta éppen; a szőre néhol
sötétebb volt a verejtéktől, a horpasza még emelkedett-süllyedt a megerőltető
futástól.
Helen nem volt sehol, csak az apja állt az istállókapuban – nagydarab férfi, a
fekete körszakállába ősz szálak vegyültek.
– Jólesett a lovaglás?
– Igen, köszönöm, Mr. Uys. – Charles közönyösen viselkedett, az idősebb férfi azonban
sokatmondó pillantást vetett a meghajszolt ménre, csak azután folytatta.
– Már egy órája várja az egyik tengerésze.
– Hol van? – Charles hangja hirtelen megváltozott: mint aki nyomban munkához akar látni.
– Itt vagyok, uram. – Az istálló félhomályából fiatal tengerész lépett ki a Vakító napfénybe.
– Mi van, fiam? – Charles türelmetlenül viszonozta a tisztelgést.
– Manderson kapitány üdvözli, uram. Mielőbb jelentkeznie kell az Orion
fedélzetén. Automobil viszi a kikötőbe, uram.
– Nem várt hívás, parancsnok úr – vélekedett Uys a faragott kapufélfának
dőlve. – Félek, hogy sokáig nem látjuk viszont.
Charles azonban nem is figyelt rá. Teste mintha beleremegett volna a visszafojtott izgalomba,
ahogy a jó vadászkutya reszket, ha megérzi a madár szagát. – Indulási parancs – suttogta. – Végre.
Végre!
Vihar utáni tengerár ostromolta délnyugat felől Cape Pointot, és vízpermet
burkolta be a sziklán magasodó világítótorony fénypászmáját. Tengeri
madarak raja szárnyalt a szárazföld felé, de olyan magasan, hogy még elérték
őket a nap utolsó sugarai, rózsásan fénylettek a sötét víz fölött.
A Bloodhound megkerülte a Hangklip-fokot, ekkor telibe kapta a Dél-Atlanti
áramlat, a fehéren habzó víz fölcsapott, derékig ért, ahogy átsöpört az
előfedélzeti ágyútornyok között. Mintha bosszút akarna állni a hajó, úgy
rontott neki a következő hullámfrontnak. A parancsnoki hídon Charles Little
ujjongva nézte az eleven lényként hánykolódó fedélzetet.
– Irány: nulla-öt-nulla.
– Értettem: nulla-öt-nulla – ismételte meg a navigációs tiszt.
– Gépháznak: tizenhét csomó.
A gépek szinte rögtön új ritmusban kezdtek lüktetni, s a hajó már könnyedebben haladt a vízen.
Charles a törékeny kis híd sarkához lépett, és visszanézett a Falsé-öböl hegyek szegélyezte, sötét
torkába. Két mérfölddel mögöttük az Orion alakja olvadt bele az alkonyati fénybe.
– Gyerünk már, öreglány. Érj utol, ha tudsz – dünnyögte Charles Little azzal a
fölénnyel, amit egy rombolókapitány érezhet minden olyan vízi jármű iránt,
amely nem képes húsz csomóval haladni. Aztán elnézett az Orionon is túlra, a
szárazföld felé. A Tábla-hegy ősi masszívuma alatt, a Constantia-völgy
bejáratánál tűszúrásnyi fénypont világított.
– Ködös lesz az éj szaka, uram – mondta a kormányos Charles oldalán. A parancsnok minden
sajnálkozás nélkül megfordult, s az árbocokon túl sűrűsödő sötétséget
kémlelte szemével.
– Az ám. Kalózoknak való éjszaka.
41.
Köd csapódott le a híd szürke vasán, síkossá vált a járólemez. Köd ivódott a
korlátnak dőlő férfiak köpenyébe. Apró harmatcseppek ültek ki a kapitány,
Otto von Kleine szemöldökére és szakállára is. Vakmerő férfiúnak látszott
most, amolyan tudós kalóznak, aki nem törődik a tettei következményével.
Négy-öt másodpercenként Kyller hadnagy aggodalmasan fölnézett kapitányára, várta, mikor
hangzik el a visszafordulást elrendelő parancs. Gyűlölte ezt a kínkeserves
partmenti nyűglődést a ködben, miközben az ellenséges ár mindegyre a
sziklák felé taszítja hajójukat.
– Minden gépnek: állj – mondta von Kleine, és Kyller megkönnyebbült sietséggel továbbította a
parancsot a kormányosnak. Lábuk alatt elhalt a tompa dübörgés, a ködpuha éjszakára síri csend
borult.
– Kérdezze meg az őrséget, mit lát a partból. – Von Kleine úgy beszélt, hogy
meg se fordította fejét. Némi szünet után Kyller ismét jelentett.
– Az őrség ködben van. Látótávolság minimális. – Várt egy pillanatig. –
Előfedélzet jelenti: vízmélység ötven öl, gyorsan csökken.
Von Kleine bólintott. A jelentés megerősítette becslését, mely szerint alig öt
mérföldre vannak a durbani kikötő hullámtörőjétől. Remélte, hogy amikor a
reggeli szél elfújja a ködöt, meglátja Natal tartomány alacsony parti dombjait,
valahol előttük – de főként azt remélte, hogy legalább hat brit kereskedelmi
hajó kerül a szeme elé, amint lehorgonyozva várják, hogy bejussanak a
túlzsúfolt kikötőbe; testük álmosan domborodik a parti üteg oltalmában bízva;
s nem is sejtik, milyen hitvány védelmet ad fél tucat elavult tízfontos ágyú,
kivált ha a polgárőrség elaggott vagy kamaszkorú tagjai kezelik.
A német haditengerészeti hírszerzés nagyon részletes jelentést nyújtott be a
durbani kikötőőrség védelmi felszereltségéről és harci erejéről. Miután
alaposan meghánytorgatta magában az adatokat, von Kleine úgy döntött,
hogy nekivág: majdnem bizonyosan elárulja pontos helyzetét az angoloknak,
cserébe a vonzó trófeáért. Igazából nagyon csekély volt a kockázat. Nagy
sebességgel elhalad a kikötő bejáratánál, minden kereskedelmi hajóra lead
egy-egy oldalsortüzet, és mire a parti tüzérek megtöltik az ágyúikat, már túl is
van a láthatáron.
Az persze kockázatot jelent, hogy a Blücher megmutatkozik Durban város
teljes lakosságának szeme láttára, s így a hadüzenet óta először hagyja, hogy
a Királyi Haditengerészet pontosan megállapítsa helyzetét. Percek se telnek el
az első sortűz után, s a brit hajórajok, amelyek eddig utána szaglásztak,
minden irányból felé száguldanak majd, hogy elvágják a menekülés útját.
Remélte, hogy ki tudja cselezni őket, ha váratlanul délre kanyarodik, le a
szeles, jeges vízsivatagba, a 40. szélességi kör alá, hogy ott majd találkozzék
ellátóhajójával, az Esthenel. Onnan pedig alkalomadtán továbbszelel Ausztráliába vagy Dél-
Amerikába.
Megfordult, rápillantott a hajókompasz fölötti kronométerre. Három perc múlva napkelte, aztán
már feltámad a reggeli szél.
– Az őrség jelenti, hogy oszlik a köd, uram.
Von Kleine összerezzent, belenézett a ködfelhőbe, mely már megmozdult,
hiszen melegíteni kezdte a nap, ideges örvényléssel gabalyodott önmagába.
– Minden gépnek: lassan előre – mondta.
– őrség – zümmögte az egyik hangvezeték a Kyller előtti műszertáblán. –
Föld. Tájolat: zöld négy-nulla. Távolság: tízezer méter. Nagy kiterjedésű
magaslat.
Ez alighanem a Durban fölé magasodó sziklafal lesz, a kikötőt óvó bálnahátú
hegy. Ám a ködben von Kleine rosszul ítélte meg a helyzetüket: kétszer olyan
messze volt a parttól, mintsem szerette volna.
– Minden gépnek: teljes gőzzel előre. Új irány. Nulla-nulla-hat. – Megvárta,
míg a parancsot továbbították a kormányosnak, és csak aztán lépett a
hangvezetékekhez. – Ágyúk. Kapitány.
– Ágyúk – jelzett vissza messziről egy hang.
– Nagyerejű robbanótöltettel tüzet nyit körülbelül tíz perc múlva. A cél: a
kereskedelmi hajók csoportja.
Irány: körülbelül háromszáz fok. Távolság: ötezer méter. Lőhetnek, amint
felvették az irányt.
– Értettem, uram. Irány: háromszáz fok. Távolság: ötezer méter – ismételte a
hang a csőben, von Kleine pedig visszakattintotta a védősipkát. Visszalépdelt
előbbi helyére, megállt, előre nézett, kezét összekulcsolta háta mögött.
Alatta nehézkes nyekergéssel fordultak el az ágyútornyok. A hosszú ágyúcsövek kissé
megemelkedtek. Közönyösen, de fenyegetőn meredtek a ködbe.
Vakító napfényrobbanás érte el a hidat, olyan hirtelen, vad erővel, hogy
Kyller eltakarta a szemét, de nyomban vége lett, amint a Blücher behatolt az újabb
ködfelhőbe. Aztán mintha valami függönyön át kilépnének a ragyogóan
megvilágított színpadra, átsiklottak a vidám nyári reggelbe.
Mögöttük nedves szürke falként távolodott a láthatártól láthatárig érő
ködfelhő. Előttük Afrika zöld lombjai emelkedtek. A dombok lábánál fehér
fövény, tengerhab, lejtőiken sok ezer fehér csillám: Durban házai. A daruk
váza: mint megannyi ottfelejtett akasztófa.
Köztük és a part között négy otromba forma púposodott a sima zöld
víztükrön, akár egy sütkérező vízilócsapat. Az angol kereskedőhajók.
– Csak négy – mormogta von Kleine bosszúsan. – Többre számítottam.
A kilenchüvelykes ágyúk tizennégy láb hosszú csövei szüntelenül mozogtak, mintha préda után
szimatolnának, a Blücher pedig csak száguldott tovább, orra sziszegő, fehér habot
túrt, teste vibrált és rengett, ahogy a gépek teljes sebességre kapcsoltak.
– Őrség – süvített egy nyugtalan hang Kyller mellett a csőből.
– Híd – mondta Kyller, de a válasz beleveszett az első sortűz fülsiketítő
detonációjába, a nehéz ágyútűz hosszú, mennydörgő robajába. A hadnagy
önkéntelenül hátrahőkölt, váratlanul érte az égzengés, aztán gyorsan
szeméhez emelte a mellén lógó távcsövet, hogy megkeresse a lencsében a
brit hajókat.
A fedélzeten minden szem előreszegeződött, minden figyelem a lövedékek
becsapódására, a célba vett hajók végzetére összpontosult.
A sortűz dörejét követő viszonylagos csöndbe sikolyként hasított az őrség
kiáltása a hangvezetékből:
– Hadihajók! Egyenesen mögöttünk!
– Jobbra tízzel – mondta a szokottnál kissé hangosabban von Kleine, mire a teljes gőzzel
száguldó Blücher elkanyarodott a parttól, nyomdokvize strucctollformán
meggörbült, a cirkáló megcélozta a menedéket adó ködfelhőt, és sértetlenül
hagyta a megsemmisítésre kiszemelt teherhajókat. A hídon von Kleine és a
tisztjei mind hátrafelé kémleltek, feledték már a kereskedelmi hajókat, most az új veszély
felbukkanását lesték.
– Két hadihajó – mondta immár pontosabban az őrszem. – Egy romboló és
egy cirkáló. Tájolat: kilencven fok. Távolság: öt-nulla-hét-nulla. Elöl a romboló.
Von Kleine látcsövének kör alakú mezején a romboló felépítményének szabályos háromszöge
most bökött a láthatár fölé, de a cirkáló még láthatatlan maradt.
– Ha egy órával később jönnek – lamentált Kyller –, már elintézhettük volna a
dolgot, és...
– Őrség, mit tud megállapítani a cirkálóról? – vágott a szavába türelmetlenül
von Kleine. Nem volt ideje, hogy elszalasztott szerencséjét sirassa –
egyvalamivel törődött csak: hogy fölbecsülje üldözőinek erejét, aztán döntsön,
hogy elmeneküljön-e vagy megforduljon, és azonnal fölvegye velük a harcot.
– A cirkáló közepes méretű, hat- vagy kilenchüvelykes. Osztálya: "O" vagy
"R". Négy mérfölddel követi a társhajót. Mindkét hajó lőtávolon kívül van.
A romboló nem számít, ha odahúznak mellé, szétlőhetik, lángba boríthatják,
mielőtt a hitvány kis 4,7 hüvelykes ágyúval egy árva lövedéket is elpottyanthatna a Blücher
mérföldes körzetében. A cirkáló viszont egészen más lapra tartozik. Ha a Blücher megtámadja,
egyenrangú erővel kell szembeszállnia: a győzelmet csak sérülések árán lehet
kivívni, ők pedig hatezer mérföldre vannak a legközelebbi baráti kikötőtől,
ahol elvégezhetnék a nagyjavítást.
Még valamit számba kellett vennie. Ez a két angol hajó egy egész raj előőrse
lehet. Ha most megfordul, megkockáztatja a támadást, és párviadalra készteti
a cirkálót, könnyen lehet, hogy egyszer csak roppant túlerővel találja magát
szemben. Korántsem lehetetlen, hogy a déli láthatár mögött még egy cirkáló
rejlik, esetleg kettő vagy három – vagy akár egy nehéz csatahajó.
Kötelességérzete és kapott parancsa azt diktálta, hogy habozás nélkül meneküljön, kerülje el az
összecsapást, mert a Blüchennek minél tovább harcképesnek kell maradnia.
– Az ellenség felvonta a zászlókat, uram – jelentette Kyller.
Von Kleine ismét szeméhez emelte látcsövét. A romboló árboccsúcsán parányi fehér és
vörös folt lebegett. Ezúttal nem szabad felelnie a kihívásra. Nem lesz ütközet.
– Húzzák csak – mondta, és hátat fordított az üldözőknek, odalépett a híd
sarkában álló karosszékéhez, görnyedten leült, és gondolkodni kezdett. Sok
érdekes problémán törhette most a fejét, nem utolsósorban azon, hogy
meddig hajózhat még teljes gőzzel északnak, miközben a kazánok mohó
étvággyal falják a szenet, a Blücher és az Esther között pedig egyre nő a távolság.
Megpördült a forgószékében, és ismét hátranézett, el a tat fölött. A rombolót már
szabad szemmel is látni lehetett. Von Kleine összeráncolta homlokát
mérgében. Úgy csahol majd a sarkában, mint egy foxi, nem marad el tőle és
telekiabálja az étert az ő irányával meg sebességével, hadd tudják meg a
vérszomjas angol hajórajok, amelyek bizonyára e pillanatban is minden irányból a Blücher felé
közelednek. Napokig el kell tűrnie, hogy ott lihegjen a nyomában.
42.
– Gyerünk! Gyerünk! – Charles Little a párnázott karfát csapkodta türelmetlenségében, még az
Orion haladását figyelte.
197 Egy éjszakán s egy napon át leste, közeledik-e már a cirkáló a Blücherhez, de olyan
kínos lassúsággal csökkent a távolság, hogy félóránként távolságmérővel
kellett megbizonyosodnia róla.
Az Orion orra képtelenül magasan állt, a hullámok pedig, amelyek a hajótest két
oldalán söpörtek kétfelé, olyanok voltak, mint egy sirály fehér szárnyai a
trópusi napfényben. Manderson, a cirkáló kapitánya ugyanis minden vizet
kiszivattyúzott az édesvíztartályokból, ellőtte az előfedélzeti tárakban őrzött
fele lövedékét és robbanóanyagát. Akinek a jelenlétére nem volt szükség a
hajó elülső felében, azt mind hátraparancsolta, hogy eleven ballaszt gyanánt
ácsorogjanak a tatfedélzeten mindezt azért, hogy nagynehezen megemelje az
Orion orrát és kicsikarjon a cirkálóból még egy parányi gyorsulást.
A hajó most nézett élete legkockázatosabb órájának elébe, mert már-már elérte a Blücher
rettentő, kilenchüvelykes ágyúinak lőtávolát, viszont a mostani
sebességkülönbséggel számolva még egy óra, míg a saját hathüvelykeseivel
célozni tud. Ez idő alatt tűz alá vehetik a Blücher hátsó tornyaiból, s ő nem tud
válaszolni a lövésekre.
Charles fájó szívvel nézte az üldözést, mert a Bloodhound nak egy pillanatra sem kellett
megerőltetnie magát. Sebességtartaléka lehetővé tette volna, hogy ötven
perc alatt beérje a Blüchert, feltéve persze, hogy a német hajó nem zúzza
lángoló ronccsá már jóval előbb. így siklott az egyre hátráló északi horizont
felé a három hajó. A két cirkáló hosszú teste nyílegyenesen száguldott, három-
három kéményük messze bűzlő, sűrű füstöt okádott, amely két fekete
felhőben terült szét a vígan tündöklő tenger színén, s csak lassan oszlatta el a
lusta keleti szellő; közben az apró Bloodhound csikó módjára szaladt körívben a Blücher
mellé, hogy idővel majd pontosabban tudja megállapítani, hová hullanak az
Orion lövedékei, s jelezhesse a szükséges korrekciókat. De azért vigyázott, s kívül maradt a
Blücher hatótávolságát jelző tizenöt mérföld sugarú körön.
– A Blücher bármely pillanatban tüzet nyithat, uram – summázta a helyzetet a navigációs tiszt,
amikor fölnézett a szextánsából, amellyel a két cirkáló által lezárt ív szögét bemérte.
Charles jóváhagyólag bólintott. – Igen. Von Kleine biztosan megpróbálkozik
egy-két lövéssel, még ebből a távolságból is, hátha talál.
– Nem lesz épületes látvány.
– Nem tehetünk mást, mint hogy ülünk a fenekünkön, imára kulcsoljuk a kezünket, és
reménykedünk, hogy a jó öreg Orion mégis... – Torkán akadt a szó, fölugrott a
székből. – Halló! A Blücher valamire készül!
A német cirkáló sziluettje néhány másodperc alatt teljesen megváltozott.
Kéményei közt megnőtt a hézag, és már Charles is ki tudta venni az elülső
tornyok fenyegető kúpját.
– Te jó ég, irányt váltott! A rohadt gazember minden toronyból lőni akar!
Kyller hadnagy a parancsnoka arcát fürkészte, így, álmában, valahogy
derűsnek rémlett. Kyllernek az a kép jutott eszébe róla, melyet a nürnbergi
székesegyházban látott: Holbein Szent Lukács-portréja. Ugyanaz a finom
csontozat, ugyanolyan aranyszőke szakáll és bajusz keretezi a mozgékony, érzékeny
szájat. Elhessentette a gondolatot. Gyengéden megérintette von Kleine vállát.
– Kapitány. Kapitány úr. – Von Kleine kinyitotta a szemét. Az írisze füstöskék volt az
álmosságtól, de a szavai tisztán pattogtak.
– Mi történt, Kyller?
– A tüzértiszt jelentette, hogy az ellenség tizenöt perc múlva lőtávolon
belülre ér.
Von Kleine megpördült a széken, és gyorsan körülnézett a hajón. Feje fölött
minden kéményből füst özönlött, a kürtők akár a vulkán, úgy ontották szünet
nélkül a szikrát és a vibráló forróságot. A kémények lemezéről leégett,
lepattogzott a festék, vörösen izzott a fém, még most, a napsütésben sem
halványodott el. A Blücher jóval túlteljesítette, amire építői szánták.
Tudja Isten, miféle károkat okoz benne a teljes gőzzel haladás. Von Kleine arca
összerándult, amikor megérezte a hajó ingerült remegését.
A tat felé fordult. Az angol cirkáló már teljes magasságában kibukkant a
horizont mögül. A sebességkülönbség talán csak egy csomó töredéke, áni
tűzerő tekintetében roppant fölény szól a Blücher javára.
Egy másodpercre megengedte magának, hogy eltűnődjék annak a
nemzetnek a pimaszságán, amely folyvást, mintha már-már szántszándékkal
tenné, reménytelen túlerő ellen támad hajóival és embereivel. Örökösen
foxikat küldenek a farkaskutyák nyakára. Aztán elmosolyodott: vagy angolnak, vagy
bolondnak kell lenni ahhoz, hogy megértsük az angolokat.
Jobb felé nézett. A brit romboló egy vonalban haladt velük, de nemigen
árthatott nekik ebből a távolságból.
– Pompás, Kyller... – Két szó között fölállt.
– Híd... gépterem – sípolt a csőből a hang.
– Gépterem... híd – fordult oda Kyller.
– A jobb oldali főcsapágy vörösen izzik. Le kell állítanom a jobb gépet.
Von Klemét úgy érték e szavak, mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna a hátára. A
hangvezetékhez ugrott.
– Itt a kapitány. Még egy óráig teljes gőzzel kell haladnunk!
– Lehetetlen, uram. Még tizenöt perc, és besül a főhajtókar. A jó ég tudja,
micsoda rombolás lesz belőle.
Von Kleine öt másodpercig némán hajolt a hangcsőre. Ha csak az egyik gép
működik, a Blücher sebessége tíz csomóval csökken. Az ellenség tetszése
szerint tud manőverezni... lehet, hogy estig távol marad, aztán... Most
mindjárt támadni kell; oldalt fordulni és teljes fegyverzettel tűz alá venni őket.
– Adjon rá teljes gőzt, amíg tud – cserdült a parancsa. Majd a tüzérparancsnok
hangvezetékéhez fordult. – Itt a kapitány. Négy ponttal jobbra fordulok. A
következő tizenöt percben az ellenség jobboldalt lesz, hosszirányra
merőlegesen. Azután kénytelen leszek csökkenteni a sebességet. Ha céloztak,
azonnal nyisson tüzet. – Von Kleine visszakattintotta a hangcső fedelét, és a
zászlókezelő őrmesterhez fordult. – Húzza fel a harci jelzést! Halkan beszélt,
de szemében olyan fények villantak, mint a kék zafírban.
43.
– Kezdi már! – suttogta Charles Little, s egy pillanatra sem vette el szemétől a
látcsövet. A Blücher fekete tornyain hangtalanul villant, szikrázott a torkolattűz.
Charles gyorsan odébb fordította fejét, míg a látcsővel meg nem találta az
Oriont. A cirkáló dühödten túrta a vizet, gyorsan csökkent a távolság közte és a Blücher között.
Még hét perc, és viszonozni tudja a németek sortüzét.
Negyed mérfölddel az Orion előtt hirtelen magas oszlopsor nőtt ki a
tengerből, méltóságteljesen, karcsún és szépségesen, mint egy görög templom
oszlopai – úgy fénylettek a napban, akár a fehér márvány. Aztán lassan visszahullottak.
– Rövid – mordult fel a navigációs tiszt.
– Még nem melegedtek be az ágyúi – magyarázta Charles. – Adja Isten, hogy az öreg Orion a
közelükbe jusson.
A Blücher lövedékei megint a cél előtt hullottak a tengerbe, aztán megint, de
minden lövéssel egyre közelebb az Orion alacsony tömbjéhez, a következő
sortűz pedig már körülötte csapódott a vízbe, félig-meddig el is takarta a
hajót. a permetfüggöny, s az Orion cikcakkban kezdett haladni.
– Még három perc – mondta a navigációs tiszt rekedten az izgalomtól.
Tizenöt másodpercenként zúdult a németek tüze az Orion köré – egyszer alig ötven lábra
talált az orrától, úgyhogy a hajó beleszaladt a szökőkútba, az a fedélzetre omlott, és
elkeveredett a kémények füstjével.
– Gyerünk, öreglány! Menj neki, kapd el! Tovább, tovább! – Charles megmarkolta a korlátot, és
úgy szurkolt, mint egy eszement kamasz, rangjának és harmincöt évének méltósága semmivé lett
az ütközet izgalmában. Ugyanez az izgalom szállt meg mindenkit a romboló hídján, együtt
toporogtak és kiabáltak a kapitánnyal.
– Durrants oda neki! – ordította a navigációs tiszt.
– Tüzet nyitott!
– Adj neki, Orion, adj neki!
Az Orion elülső tornyain felszikrázott az ágyútűz, aztán megint, aztán megint.
A sortüzek döreje kisvártatva eljutott hozzájuk is, szemben a lanyha széllel.
– Rövid – nyögött fel Charles. – Még lőtávolon kívül vannak.
– Ez is rövid?
– Még mindig rövid.
A lövések eredményét mindannyiszor jelezte az Aldis-lámpát kezelő altiszt. A
villanásokra kurta válasz érkezett az Orion hídjáról.
– Úristen – nyögött fel Charles.
– Találatot kapott! – mondta nyomban az elsőtiszt. Az Orion tatfedélzetébe
becsapott valami vakító sárga lobbanás, akár a felhőprizmán megtört villám
egy nyári viharban, s a hajót azonnal beburkolta a sárgásszürke füst. Charles
a füstfelhőn át is ki tudta venni a részegen megroggyant, természetellenes
szögben hátranyeklő hátsó kéményt.
– Még bírja!
Az Orion elősiklott a gomolyból, úgy húzta maga után a füstöt, mint valami
halotti leplet, de a sebessége szemlátomást nem csökkent, az elülső
tornyokon időről időre megvillantak a sietős torkolattüzek.
– Most ő talált – ujjongott az elsőtiszt, Charles pedig gyorsan megfordult,
hogy lássa, hogyan csapódnak be a lövedékek a Blücher testébe. Arcára széles vigyor ült ki.
 – Öld meg! Öld meg! – üvöltötte, hiszen tudta, hogy hiába jobb a Blücher fegyverzete,
ugyanolyan sebezhető, mint az Orion. A páncélzata vékony, akár a tojáshéj, s a becsapódó
hathüvelykes lövedékek rettentő pusztítást végezhetnek rajta.
A két cirkáló már közelről ágyúzta egymást. Gyorsan csökkent a távolságuk,
hamarosan már minden sortűz talál. És ezt az összecsapást csak egy hajó
élheti túl, vagy egyik se.
Charles megpróbálta felmérni, mekkora károsodás érte a Blücheri az utóbbi néhány
percben. Az eleje mindenestül lángban állt. Kénsárga tűznyelvek csaptak föl
belőle, a felépítmény mintha a Pusztulás groteszk szobrává hasadozott volna,
füstfelhő takarta be az egész hajót, körvonalai, belemosódtak a szürkeségbe, de a
tornyokon tizenöt másodpercenként meg-megvillantak azok a gyilkos kis fények.
Charles ismét megfordult, hogy fölbecsülje az Orion sérülésének mértékét. Megtalálta a hajót,
megigazította szemén a látcsövet – és abban a pillanatban az Orion megszűnt létezni.
A kazánját eltalálta egy nagy hatóerejű gránát, s a detonáció kettészakította
a hajót. Ötszáz láb magas gőzfelhő szökött az égre, teljesen eltakarva, ami az
Orionból megmaradt. A gőz harminc másodpercig még ott fehérlett a
levegőben, aztán fáradtan oszladozni kezdett, elsodródott. Az Orion eltűnt.
Hatalmas olajfolt és úszó roncsok jelezték, hol a hullámsírja.
A Bloodhound hídján halálos csöndbe fulladt az ujjongás. A némaságot nem enyhítette, csak
elmélyítette a széltől fútt kötelek zúgása és a gépek tompa lüktetése.
44.
Nyolc órán át küszködött haragjával és gyűlöletével Charles Little. Minden
önuralmát igyekezett összeszedni, hogy az őrület határán innen maradjon,
legyőzze az emésztő, öngyilkos vágyat, hogy nekirontson hajójával a német
cirkálónak, és. elpusztuljon, ahogy az Orion is elpusztult.
Mihelyt elsüllyesztette az Oriont, a Blücher hirtelen csökkentette sebességét, és
egyenest délnek fordult. Még tomboltak rajta a tüzek, úgy imbolygott, mint
egy lövéstől sebesült oroszlán. Az árboccsúcson lobogó harci zászlókat megszaggatta a srapnel
és megfeketítette a füst.
Amint a Blücher eltűnt a helyszínről, a Bloodhound irányt váltott, és lassan
áthaladt az olajtól szivárványos, roncsdaraboktól szürkéllő tengeri körzeten. Az
Orionnak nem voltak túlélői: mind együtt pusztultak a hajóval.
A Bloodhound megfordult, a megnyomorított német cirkáló nyomába eredt, s
úgy sugárzott belőle a gyűlölet, hogy már-már fizikai erővé vált, és a tenger
fölött átnyúlva elpusztíthatta volna a Blücheri.
De a híd korlátjánál álló Charles Little azt látta, hogy a Blücher fedélzetén percről percre
alábbhagy a tűz, oszlik a füst, a romboláselhárító brigádok eredményes
munkát végeznek. Aztán az utolsó füstfoszlány is elenyészett.
– Tűz megszűnt – mondta a kormányos. Charles nem felelt. Azt remélte, hogy az elharapózó
lángok elérik a Blücher egyik lőszertárát, és ugyanúgy megsemmisítik a hajót,
ahogy ő semmisítette meg az Oriont.
– De nem mehet gyorsabban hat csomónál. Az Orion biztosan eltalálta a gépházat. – A
navigációs tiszt reménykedő hangon folytatta. – Lefogadom, hogy komolyan
megsérült az alsó szinteken. Ha ilyen sebességgel megy tovább, holnap délre
beérhet minket a Pegasus és a Renounce. Akkor pedig a Blüchernek semmi esélye!
– Semmi – hagyta rá halkan Charles.
– A Bloodhound izgatott rádióadásaira már elindult a Pegasus és a Renounce, az északi hajóraj
két nehéz cirkálója. Sebesen száguldottak a kelet-afrikai partok mentén, ötszáz mérföldnyi vízen
át.
45.
– Kyller. Kérdezze meg a gépházat, hogyan boldogulnak. – Von Kleine nyugodt
vonásai mind nehezebben leplezték idegességét. Közeledett az éjszaka,
márpedig a sötétségben még az a törékeny kis angol romboló is életveszélyes
lehet. Veszély leskel mindenütt. Minden percben csapás érheti őket egyik vagy
másik égtáj felől. A bal oldali gépre még az éjszaka beállta előtt rá kell adni a
gőzt; ezen múlik a megmaradásuk; fel kell gyorsulniuk, különben nem
nyerhetnek egérutat déli irányban, nyomukban a brit üldöző falkával. Nem
juthatnak le délre, ahol az Esther várja őket, hogy pótolják az ellövöldözött
gránátokat, teletöltsék a vészesen kiürült szénkamrákat. Akkor megint nem
lehet ujjat húzni a Blüchenrel. De ahhoz sebesség kell.
– Kapitány. – Kyller ismét ott állt mellette. – Lochtkamper parancsnok jelenti, hogy
sikerült megtisztítaniuk a főcsapágy olajvezetékét. Megtisztították a
csapágyat is, a tengelyt nem érte sérülés. Már jól előrehaladtak a munkával.
Von Kleine lelki szemei előtt félmeztelen, könyökig olajos-fekete férfiak
jelentek meg, amint a főtengely alagútjában rekedt hőségtől verejtékeznek. –
Meddig tart még? – kérdezte.
– A parancsnok azt ígérte, hogy elkészülnek két órán belül.
Von Kleine megkönnyebbülten sóhajtott. Hátranézett a hajóját árnyékként
követő angol rombolóra. Elmosolyodott.
– Remélem, barátom, bátor ember vagy. Remélem, hogy ha látod, hogyan gyorsulok föl, nem
bírsz a csalódott hiúságoddal. Remélem, hogy ma éjjel megpróbálsz megtorpedózni, hogy
szétzúzhassalak, mert a tekinteted veszélyt jelent és felbosszant. – Olyan halkan beszélt, hogy alig
mozdult az ajka, majd visszafordult Kylierhez. – Minden harci fényjelzést tartsanak szemmel és
jelentsenek.
– Igenis, uram.
Von Kleine a hangcsövekhez lépett. – Tüzérparancsnok – mondta. – Az "X" toronylövegeket
töltsék be világítólövedékkel és állítsák a legnagyobb irányzékszögbe... –
Hosszasan sorolta az éjszakai műveletek előkészületeit, majd így fejezte be:
– ...váltsa le a lövegkezelő személyzetet. Vacsorázzanak, pihenjenek. Esti
parancskihirdetéstől legyenek elsőfokú készültségben.
– Parancsnok úr!
Charles Little összerezzent az izgatott hangra, és kilöttyintette a kakaóját. A
nap folyamán most először engedélyezett magának némi pihenést, de tíz
percen belül máris megzavarták. – Mi történt? – Kilökte a térképszoba ajtaját,
futva lépett a hídra.
– A Blücher sebessége gyorsan növekszik.
– Nem! – Kegyetlen mélyütés volt. Felháborodott jajkiáltás szakadt ki Charlesból. A
hangvezetékhez ugrott.
– Tüzérparancsnok. Jelentse a céltárgyat. Pillanatnyi szünet, aztán a válasz. – Tájolat: zöld nulla-
nulla. Távolság: egy-öt-nulla-öt-nulla. Sebesség: tizenhét csomó.
Igaz volt a hír. A Blücher ismét teljes gőzzel hajózott, és működőképes volt
minden ágyúja. Az Orion hiába pusztult el.
Charles megtörölte száját a tenyerével, s érezte a reszelős borostáját.
Arcának barnasága alig tudta rejteni a beteges, kimerült sápadtságot.
Sötétkék f oltok voltak a szeme alatt, sárga váladék gyűlt össze a szeme
zugában. Kötőhártyája véreres volt, a sapkája alól kiszabadult hajfürtöt sós
permet tapasztotta a homlokához. Kémlelte a sűrűsödő sötétséget.
A harci őrület, amelyet egész nap sikerült legyűrnie, most lassan felfelé
hatolt a gyomrából, az ágyékából. Már nem volt képes visszafojtani.
– Kormányos: két fokkal jobbra. Minden gépnek: teljes gőzzel előre. –
Megcsörrent a gépházi távíróvonal, és a Bloodhound félrekapott, mint egy póni a
pólólabda előtt. Harminc percbe telik, míg eléri a teljes sebességét, s addigra
már besötétedik.
– Parancskihirdetés. – Charles a holdkelte előtti sötét órában akart támadni.
A hajón mindenütt megszólaltak a riasztócsengők. Charles nem vette le
szemét a sötétülő láthatáron lebegő fekete foltról, úgy hallgatta a hídra befutó
jelentéseket, amíg meg nem hallotta azt, amire várt:
– Torpedóosztag készenlétben, uram!
Ekkor Charles megfordult és a hangcsőhöz lépett.
Torpedósok – mondta. – Módot kapnak, hogy a bal és a jobb oldali csövekből
is támadják a Blüchent. Olyan közel viszem hozzá a hajót, amennyire csak lehet.
A Charles körül csoportosuló emberek tudtak, hogy a szavak: "olyan közel, amennyire csak
lehet" – a halálos ítéletüket jelentik.
Henry Sargent navigációs tisztet elfogta a félelem. Lopva megtapogatta
zsebében a kis ezüst feszületet, amit Lynette-től kapott. Langyos volt a teste
melegétől. Rázárult a marka.
Eszébe jutott, ahogy ez a kereszt a felesége melle között függött az
ezüstláncon. Lynette a tarkójához emelte két kezét, hogy kikapcsolja. A lánc
megakadt a fényes hajzuhatagban. Lynette az ágyon térdepelt, szemben vele.
ő előrehajolt, hogy segítsen neki, s akkor a nő hozzásimult, testéhez szorította
meleg, sima, viselős hasát.
– Óvjon az Isten, drága férjemuram – suttogta. – Vezessen haza épségben mihozzánk.
Most a feleségét féltette és a lányukat, akit sohasem látott.
– Az anyád, tartsd az irányt! – förmedt rá Herbert Cryer kormányosra.
– Igenis, uram. – Herbert Cryer hangjába épp Csak egy szemernyi sértett ártatlanság vegyült.
Senki se tudta volna menetben tartani a Bloodhoundot, amikor ilyen magafeledt dühvel
vetődött hullámhátról hullámhátra, rollázott, s töredéknyit fölemelkedett az
orra, mielőtt a kormányos vissza tudta rántani. Igaztalan volt a feddés,
félelem és izgalom mondatta Sargenttal. – Csitulj egy percre, komám – vágott
vissza hangtalanul Herbert. – Nemcsak te kapod meg a magadét. Húzd össze a
segged lyukát, ha már olyan fenejó tiszt vagy.
Ezekben a néma szópárbajokban Herbert Cryer sosem maradt alul az
elöljáróival szemben. Remekül le tudta vezetni bosszúságát és felgyülemlett
dühét, de most ő is félt, ezért költőivé vált a stílusa.
– A mi fedélzeti Rómeónk retúrjegy nélkül utazik a dicsőségbe. – Nőcsábász
hírnevével érdemelte ki Little parancsnok a legénység körében a tiszteletlen,
bár elismerő gúnynevet. – Gyerünk együtt. Mi az ördögöt riogatjuk, amíg
Charlie a lányát csókolgatja.
Herbert oldalvást pillantott a parancsnokára és elvigyorodott. Farkasvigyor volt
ez, a félelem torzította el, de Charles Little meglátta és félreértelmezte. Azt
hitte, hogy az őt magát elragadó öngyilkos düh jele. A két férfi egy pillanatig
tökéletes meg-nem-értésben vigyorgott egymásra, aztán Herbert figyelme újra a
Bloodhound vad rollázására összpontosult.
Charles is félt. Félt attól, hogy gyengeségen kapja magát – de ez a félelem mindig ott lépdelt a
jobbján, egész életében, szorosan mellette, és azt suttogta:Ne engedj, légy keményebb.
Jobban, gyorsabban kell csinálnod, mint ők, nagyobbnak kell lenned náluk,
különben kinevetnek. Nem szabad hibáznod – semmiben, soha, egy pillanatra
sem szabad hibáznod! – Ez a félelem volt örökös társa minden
vállalkozásában.
Ez a félelem állt a kacsára vadászó tizenhárom éves Charles mellett a
bozótban, miközben kilőtte a tizenkét töltényt, és kövér, lomha könnycseppek
gördültek ki a szeméből kínjában, valahányszor a fegyver visszarúgott
meggyötört bicepszébe és vállába.
Ez hajolt fölé, amikor a sárban feküdt törött kulccsontjának fájdalmát kuporgatva. – Kelj föl –
sziszegett rá. – Kelj föl! – Ez kényszerítette, hogy felálljon, ez vezette vissza a betöretlen
csikóhoz, ez vette rá, hogy újra meg újra meg újra a hátára kapaszkodjék.
Hozzászokott már, hogy engedelmeskedjék e hangnak, így hát amikor
félelme most ott gubbasztott mellette, torzán és meggémberedve a híd vasán,
és azt krákogta, csakis az ő fülének, hogy "Bizonyíts! Bizonyíts!", akkor
Charles Little számára nem maradt más: ahogy a csavargó lehajol az aranypénzért,
olyan természetesen vezette neki hajóját a Blüchernek.
46.
– Csak megtévesztésből fordult jobbra – mondta magabiztosan Otto von
Kleine, s arrafelé méregette szemét, ahol az angol romboló kecses sziluettje
beleolvadt a szürkületbe. – Most is épp megfordul. Balról fog támadni.
– Lehet, hogy ez is félrevezetés – kételkedett Kyller.
– Nem – rázta még arany szőke szakállát Von Kleine.
– Kénytelen oldalba támadni minket, mielőtt még lemegy a nap.- Kelet felől
várhatjuk a támadást. – Még egy pillanatra összeráncolódott a homloka, megpróbálta kitalálni
ellenfele lépéseit az óceán sakktábláján. – Kyller, határozza meg az útvonalukat, feltéve, hogy
huszonöt csomó a sebességük, három perccel az utolsó észlelés után, négy fokkal balra fordulnak,
tizenöt mérföldet menetben haladnak keresztirányban, aztán négy fokkal visszafordulnak jobbra.
Ha tartjuk a jelenlegi irányt és sebességet, milyen lesz a hozzánk viszonyított helyzetük kilencven
perc múlva?
Kyller sebes agymunkával megoldotta a feladványt. Von Kleine fejben ellenőrizte a
számítás minden lépését. – Úgy van – hagyta jóvá Kyller megoldását, s már
fogalmazta is parancsát: váltsanak irányt és sebességet. Meg kell lepni a
Bloodhoundot.
47.
Tíz láb magas orrhullámot vetett a teljes gőzzel hajózó Bloodhound, nyomában
negyed mérföld hosszan szinte forrt a tenger, a hab sápadtan foszforeszkált a sötétben.
A Blücher fedélzetén száz szempár meredt az éjszakába. A derengő foltot
lesték. A jelzőlámpák alatt vártak a tengerészek, a gyéren megvilágított tornyokban
vártak a tüzérek, a nyitott hídon, az árboccsúcson, mélyen a hajó gyomrában várt a Blücher
legénysége.
Von Kleine már csökkentette a sebességüket, hogy a saját farhullámuk kisebb legyen. Negyvenöt
fokos szögben elfordultak a szárazföldtől. A Blücher jobb oldalának közepébe akarta kapni az
angolok támadását, nehogy eltalálhassák a torpedóikkal.
A kapitány a sötét óceánt kémlelte, füléig felhajtva prémgallérját. Hűvös volt
az éjszaka. Egyetlen roppant feketeség volt a tenger, éppolyan hatalmas, mint
a csillagképek izzó, elefántcsontszínű mintáival csipkézett égbolt.
Tucatnyi ember pillantotta meg ugyanabban a pillanatban a sápadt, éteri foltot. Mintha villódzó
ködfoszlányként lebegne a sötét tengeren – az angol hajó nyomdokvize volt.
– Világítólövedéket! – szólt a furcsa parancs a várakozó ágyúknak. Von Kleinét megriasztotta,
hogy az angol romboló ilyen közel jutott hozzájuk. Azt remélte, messzebb bukkan majd föl.
Kékesfehéren lobbantak a világítólövedékek, magasan az óceán fölött, oly kegyetlen
fénnyel, hogy megperzselték a vigyázatlanul fölfelé néző szem retináját.
Alattuk csiszolt elefántcsont volt a tenger színe, homorú és domború
hullámfaragványok díszítették, A két hajóra éles, nyers fény vetült, ahogy
egymás felé száguldottak, máris olyan közel értek, hogy harci fényszóróik mérföldes tömör
fénycsóvái összevillantak, úgy keresték egymást, mint a habozó szerelmesek kezei.
A következő szemvillanásban mindkét hajó tüzet nyitott, de a Bloodhound 4,7
hüvelykes kis ágyúinak dörrenése beleveszett a cirkáló mennydörgő sortüzébe.
A Blücher hosszú ágyúcsövei párhuzamosak voltak a tenger felszínével. Az
első sortűz mégis elsodort a Bloodhound hídja fölött
A gránátok szele, a dühödt, szaggatott léglöketek nekitaszítottak Charles Little-t a kompasz
állványának. Érezte, hogy hóna alatt megrepednek a bordái.
A fájdalomtól rekedten kiáltotta parancsát a kormányosnak.
– Négy fokkal balra! Tarts az ellenségre! –, és a Bloodhound megpördült, mint egy balerina, s
egyenest nekirontott a Blüchernek.
A cirkáló második sortüze is magasra sikerült, de most már a
másodfegyverzet is csatlakozott a támadáshoz, s az egyik gyorstüzelő
gépágyúból egy négyfontos lövedék eltalálta a Bloodhound hídja fölött
magasodó irányítótornyot. Sistergő srapnelzápor zúdult a torony környékére.
A navigációs tiszt azonnal meghalt, úgy szelte le koponyatetejét egy repesz, mintha lágytojás
héja volna. Összerogyott, agya szertefröccsent a vaslemezen.
Egy körömnyi vörösen izzó repeszdarab behatolt Herbert Cryer jobb könyökébe, és szilánkokra
zúzta a csontot. A kormányos felhördült a sokktól, a kormánykerékre zuhant.
– Tartsd! Tartsd egyenesen! – Little parancsnok beszéde kásás volt, mint egy paralitikus betegé.
Herbert Cryer támolyogva fölegyenesedett, bal kezével forgatni kezdte a kereket, hogy –
ellensúlyozza a Bloodhound dühödt vetődéseit, de csak üggyel-bajjal, kínlódva
tudott kormányozni, jobb keze bénán csüngött.
– Egyenesen, ember! Tartsd menetben! – Megint az a kásás torokhang, és Cryer csak érezte,
hogy Charles Little keze ott van az övé mellett a kormányon, úgy segít kordában
tartani az őrjöngő Bloodhoundot.
– Igenis. – Cryer a parancsnokára nézett, és újra felhördült. Most az iszonyattól. A borotvaéles
acél lemetélte Charles Little fülét, belehasított az arcába, hogy kibukkant az állkapcsa s a
rajta ülő fehér fogak sora. Tépett bőrlebeny csüngött le a férfi mellére, és
tucatnyi felszakadt eréből csöpögött, lövellt, szivárgott a vér.
A két sebesült a kormányra görnyedt, lábuknál ott feküdt a halott tiszt. Nekivezették a
Bloodhoundot a német cirkáló alacsony, sötét tömegének.
Most, a világítólövedékek nappali fényében elevenné korbácsolta a tengert a Blücher ágyúinak
fülrepesztő döreje. Magas, fenséges habtornyok emelkedtek a magasba
körülöttük, aztán hamar visszahullottak a zavaros, fortyogó tengerbe.
A Bloodhound pedig száguldott tovább, amíg egyszer csak úgy nem érezték,
valami gránitsziklába ütköztek. Lábuk alatt meghőkölt, szinte fölugrott a hajó.
Egy kilenchüvelykes gránát eltalálta az orrát.
– Kormányt ütközésig balra. – Charles Little szavai lucskosak voltak a száját elöntő
vértől. Együttes erővel balra tekerték a kereket, ameddig bírták.
De a Bloodhound már elveszett. A gránát hatalmas nyílást ütött az orrába, feltépte a páncélzatát,
a vastag lemezek úgy nyíltak szét, mint egy halált hozó orchidea szirmai. Bezúdult a
nyíláson a fekete éjszakai tenger. A hajó orra már süllyedőben volt, fáradtan
előrebukott, a tat kiemelkedett a vízből, a kormány nem sokat ért már. De a
hajó még pusztulásában is elszántan próbált engedelmeskedni. Lassan elfordult.
Gyötrelmesen, araszolva, de elfordult.
Charles Little eltántorgott a kormánykeréktől a jobb oldali korláthoz. Lába
zsibbadtan vonszolódott, fülében a vérveszteség kalapált. Elérte a korlátot,
belekapaszkodott, lenézett a fedélzeten álló torpedócsövekre.
Mint négy hosszú, kövér szivar. Charlesban valami bágyadt. örömérzés ébredt, mert látta, hogy
van, aki még teljesíti a parancsot, férfiak térdepeltek a páncéllemez-pajzs mögött, és várták, hogy a
Bloodhound megforduljon, s jobb oldalába kapja a Blüchert.
– Gyerünk, öreglány! Fordulj! Ez az! Fordulj! – harákolta vérrel teli szájjal Charles.
Újabb gránát csapódott a Bloodhoundba. A hajó megrándult, halálát érezte. Talán ez a mozdulat
és a hullám véletlen lökése volt az, ami az utolsó néhány fokkal is odébbfordította.
És alig ezer yardra tőlük, a torpedócsövek meghosszabbításában, saját
rakétáitól és ágyútüzeitől megvilágítva, ott úszott a fekete vízen a Blücher.
Charles hallotta, hogy megszólalnak a kilövőcsövek: huss, huss, huss. Látta,
hogyan repülnek le a fedélzetről a hosszú, cápatestű torpedók, hogyan
fúródnak a vízbe, látta a szabályos alakzatban surranó négy fehér
hullámnyilat, és háta mögül hallotta a torpedóstiszt diadalordítását, torzán a
hangvezetékből.
– Mind a négy kilőve, célra tart!
Charles már nem látta, becsapódnak-e a torpedói, mert a Blücher egyik kilenchüvelykes gránátja
egy yarddal a talpa alatt eltalálta a hidat. Egyetlen rövid, könyörtelen pillanatig Charles Little a
napkitörés középpontjában állt.
48.
Otto von Kleine végignézte az angol romboló pusztulását. Narancsszínű lángok
lövelltek a magasba, tömör, fekete füstgolyó kóválygott és bomlott szét a
fekete óceán színén, akár egy pokolbéli virág. A tenger síkjába gödröket
mélyesztettek az aláhulló roncsdarabok és a cirkáló lövedékei – mert még most is
dühöngve tüzelt a Blücher összes ágyúja.
– Tüzet szüntess – mondta a kapitány, de nem vette le szemét a pusztulás e
színjátékáról, amelyet ő rendezett.
Odafönt újabb világítólövedékek durrantak, von Kleine pedig szeméhez emelte kezét, s
hüvelyk- és mutatóujjával szorította le csukott szemhéját, úgy próbálta védeni
a vakító fény tőrdöfései ellen. Vége. Fáradt volt.
Fáradt volt, minden szellemi és testi energiája elfogyott, két nap és két éjszaka szüntelen
feszültsége után elsodorta a kimerültség hulláma. És szomorú volt, mert bátor embereket ölt meg,
és iszonyú pusztulást szabadított a tengerre.
Befogta szemét, s már nyitotta volna a száját, hogy kiadja a parancsot:
forduljanak ismét délnek, de mielőtt a szavak elértek ajkáig, rémült kiáltás
harsant az orr-őrség felől.
– Torpedók! Egyenesen balról!
Von Kleine hosszú másodpercekig tétovázott. Az imént hagyta, hogy agya
pihenjen, hagyta, hogy elöntse a kábulat. Az ütközet véget ért, s ő
lehanyatlott az éberség tűhegyes csúcsáról, amelyen lankadatlanul
egyensúlyozott ezekben az utolsó, kétségbeesett órákban. Tudatos fizikai
erőfeszítéssel kellett mozgósítania
 végső tartalékait, s a torpedók, amelyeket a Bloodhound halálvergődésében
lőtt ki, most, ezekben a másodpercekben is felé siklottak, hogy megbosszulják a hajó
vesztét.
Von Kleine végre letépte elméjéről a tehetetlenség köteleit. Odaugrott a híd
jobb korlátjához, és a fehér fényben meglátta a négy torpedó sápadt,
foszforeszkáló nyomvonalát. Mint hullócsillagok farka az éjszakai égbolton.
– Kormány ütközésig balra. Minden gép teljes gőzzel hátra! – kiáltotta, a
rettenettől kiélesedő hangon.
Érezte, ahogy meglódul alatta a hajó, vadul hátrahőköl, s a hatalmas
csavarok a vizet kotorva próbálják visszatartani, nehogy keresztezze a torpedók
útját.
Von Kleine reményét vesztve szidta magát. Tudhattam volna előre. Tudhattam volna,
hogy kilövi a torpedóit.
Nem volt mit tennie, csak állt, és nézte, hogyan közeledik feléje a négy fehér vonal.
Az utolsó pillanatban egyszer csak úgy érezte, van remény. Három angol torpedó biztosan nem
talál. Átszelik az oldalazó Blücher orrhullámait. És nagyon könnyen lehet, hogy a negyedik
torpedó sem ér célba.
Egyre szorosabban markolta a korlátot, mintha ujjait bele akarná préselni a vasba. A lélegzet
megakadt torkában, tüdeje levegő nélkül rángott.
A Blücher roppant teste lassan félrefordult. Ha öt másodperccel korábban adja ki a parancsát...
A torpedó öt lábbal a felszín alatt csapódott a Blücher hajógerincének ívelt élébe.
A robbanás nyomán százötven láb magas vízhegy szökött a magasba. A Blücher
hátrazökkent a tatjára, de olyan erővel, hogy Otto von Kleine és tisztjei mind a
híd vasára zuhantak.
Von Kleine a térdére tápászkodott, és a hajó orra felé nézett. A Blücher fölött párafátyol lebegett
a jelzőrakéták fényében, tündöklőén, akár a gyöngypor. Aztán lassan
leülepedett.
Egész éjjel harcoltak, hogy a Blücher el ne süllyedjen.
A hajó orrában öt coll vastag acélajtókkal zárták le a vízhatlan kamrákat, s az ajtók mögött
harminc német tengerész maradt, akik az ütközet alatt az orrban teljesítettek
szolgálatot. A lázas munka szüneteiben von Kleine szeme előtt megjelent az
elárasztott kamrákban fejjel lefelé lebegő férfiak képe.
Miközben hájószerte lármáztak a szivattyúk, hogy megszabadítsák a Blüchert a gyomrába
zúduló sok száz tonna víztől, von Kleine elhagyta a hidat, és műszaki
parancsnokának, valamint hibaelhárítási tisztjének kíséretében fölmérte a
Blücher sérüléseit.
Hajnalban komor arccal tanácskoztak a híd mögötti térképszobában, s megpróbáltak számot vetni
helyzetükkel.
– Mennyi gőzt tud adni, Lochtkamper? – kérdezte a mérnöktiszttől von Kleine.
– Amennyit akar. – Élénkvörös sebhely rútította el a mérnök arcát, mert a
torpedó becsapódásakor nekizuhant egy gőzelzáró szelepnek. – De öt csomón
túl már előrehúznak a vízhatlan kamrák. Telibe kapják a víz ellennyomását.
Von Kleine megpördült forgószékén, s a hibaelhárítók tisztjére nézett. – Milyen javításokat tud a
nyílt tengeren végrehajtani?
– Semmit, uram. Megerősítettük és kidúcoltuk a kamrákat. Befoltoztuk és
lehegesztettük a lyukakat, amiket az angol cirkáló ágyúi ütöttek. De a víz alatti sérüléshez csak
szárazdokkban lehet hozzáférni – vagy valami nyugodt vízen, ahol le tudom küldeni a búvárokat.
Ki kell kötnünk valahol.
 Von Kleine hátradőlt a széken, és behunyta szemét. Gondolkozott.
Hatezer mérföldes körzetben az egyetlen baráti kikötő Dar es Salaam, Német
Kelet-Afrika fővárosa. Azt azonban blokád alatt tartják az angolok. Kihúzta a
lehetséges pihenőhelyek listájáról.
Valami sziget? Zanzibar? A Seychelle-szigetek? Mauritius? Mind ellenséges terület, sehol se
vethet horgonyt úgy, hogy valami brit hajóraj ne bombázná.
Folyótorkolat? A Zambezi? Nem, az portugál területen van, és csak az első
néhány mérföldön hajózható.
Hirtelen kinyílt a szeme. Mégis van egy eszményi kikötőhely német területen. A
folyó még egy Blücher méretű cirkáló számára is hajózható húsz mérföldes
szakaszon. A szárazföld felől már-már megközelíthetetlen a szörnyű terep
miatt, viszont ami az élelmet, a munkaerőt és a katonai védelmet illeti,
számíthat a német főbiztos segítségére.
– Kyller – mondta. – Jelölje ki az útvonalat a Rufidzsi-delta kikunyai torkolatához.
Öt nap múlva pedig, gyötrelmes lassúsággal, akár egy megnyomorított százlábú, a Blücher
bearaszolt a Rufidzsi-delta legészakibb ágába. Feketéllett az ágyúk füstjétől,
megtépázva csüngött a kötélzete, felépítményét ezernyi repeszdarab
szaggatta ragyásra. Orra, mint egy emberi orr, feldagadt és formátlanná vált,
a víz beomlott az orrkamráiba, aztán pezsegve zúdult ki a páncélzat ordas
hasadékain.
Amikor beúszott a deltaágat szegélyező mangroveerdők közé, mint üdvözlő
karok hajladoztak felé a fák.
A hajó oldalán leengedtek két őrcsónakot, s ezek buzgó csíborok módjára
száguldottak el a vízen, biztos horgonyzóhelyet keresve. A Blücher egyre
beljebb vonaglott, vergődött a vadonközi folyóágyban. Egy helyütt az árapály
mély öblöt vájt ki két sziget között, kétoldalt pedig természetes rakpartot
képezett. Itt pihent meg a Blücher.
49.
Herman Fleischer egy kéztörlővel megtörölte arcát és nyakát, aztán ránézett
a lucskos vászonra. Úristen, mennyire gyűlöli ezt a Rufídzsi-medencét. Amint
megcsapja ez a fülledt, bűzlő forróság, ezer pici csap nyílik meg a bőre alatt,
és csak úgy ömlik rajta a teste minden nedve. Itt-tartózkodásának várható
meghosszabbodása rossz kedvre hangolta az egész világ iránt, de főleg ezt a
sznob fiatalurat utálta, aki most mellette állt a gőznaszád előfedélzetén.
Herman sanda oldalpillantást vetett rá. Elegáns figura, mintha éppen az Unter
den Lindenen spacírozna egy júniusi napon. Trópusi egyenruhája villódzó fehér
volt, sehol egy ránc, és tökéletesen száraz, nem úgy, mint a vastag
kordbársony, mely nedvesen tapadt Herman hónaljához és ágyékához. Az
anyja istenit, már megint jönnek a kiütések; érezte a kezdődő viszketést, és
morcosán megvakarta, aztán megtorpant a, keze, mert észrevette, hogy a tiszt elmosolyodik.
– Milyen messze vagyunk a Blüchertől? –, aztán, mintha csak most jutna eszébe, rendfokozat
nélkül használta a tiszt családnevét: – Milyen messzire vagyunk a hajótól, Kyller? – Nem
árt, ha emlékezteti, hogy az ő tisztsége ezredesi rangnak felel meg, úgyhogy
jócskán a fiatalember fölött áll a ranglétrán.
– A kanyaron túl horgonyoz, főbiztos úr – felelte Kyller, azon a lustán
elnyújtott hangon, amely pezsgősüvegeket és operaházakat idézett föl Fleischerben,
sítúrákat és vadkanvadászatokat.
– A hajót nem fenyegeti veszély. – Most az egyszer volt valami törékeny
papírzörgés Kyller hangjában és Fleischer azonnal lecsapott rá. Megérezte,
hogy ő van jobb helyzetben. Két napja, amióta csak találkoztak a Ruhaha és a Rufidzsi
összefolyásánál, Herman folyvást szondázta Kyllert, hátha megtalálja a gyenge pontját.
– Mondja, Kyller – váltott bizalmas, intim hangerőre –, ez természetesen
szigorúan köztünk marad, de egészen biztos abban, hogy von Kleine kapitány
képes megbirkózni a helyzettel? Egyszóval nem gondolja, hogy valaki más
talán jobb eredményt tudott volna elérni? – Á! Ez az! Sikerült! Lám, hogy pirul,
hogy pirosítja már a düh azt a hűvös, barna ábrázatát! Herman Fleischernek
most először sikerült fölébe kerekednie.
– Fleischer főbiztos úr. – Kyller halkan beszélt, de Fleischert mintha hájjal
kenegették volna minden szavára. – Kyller kapitány a legfelkészültebb,
legeredményesebb, legbátrabb tiszt, aki alatt valaha is alkalmam volt szolgálni. És
hozzá kell tennem, hogy igazi úriember.
– Ügy – mordult föl Herman. – Akkor ez a csodalény miért lapul a Rufídzsi-
medencében, miért félti úgy azt a szétlőtt seggét?
– Más időben és másféle körülmények között felszólítanám önt uram, hogy
vonja vissza a szavait. – Kyller elfordult a főbiztostól, és az elülső mellvédhez
lépett. A naszád pöfögve fordult be az újabb kanyaron, s az utazót ugyanaz a
sivár kép fogadta: sötét víz, mangróvefák. Kyller nem fordította el a fejét, úgy
szólt Fleischerhez. – Ott a Blücher.
Nem lehetett látni mást, csak a víz síkját és a mangrovék összeérő borzas
koronáját valami parti földfal tövében. Herman nevető, kerek arca
elkomolyodott, ahogy a folyót fürkészte. Aztán rosszalló kifejezés ült ki az
arcára, mert rájött, hogy a tengerésztiszt ugratja. A vízen semmiféle cirkáló
nem horgonyzott. – Hadnagy – kezdte dühösen, aztán becsukta a száját. – A
magas partot keskeny csatorna választotta ketté, nem szélesebb kilencven
méternél, kétoldalt mangróveerdő szegélyezte, de a csatornát kémlelő szem
elakadt valami formátlan, rút növényzettömegben. Fleischer értetlenül
bámulta, mígnem a mangróveágakkal teleaggatott indaháló alatt nagy
nehezen kivette egy hajó felépítményének és ágyútornyainak körvonalát.
Az álcázás bámulatos találékonyságra vallott. Háromszáz yard távolságból senki sem láthatta
meg a Blüchert.
50.
Lassan bugyborékolt föl a levegő a sötét vízből, mintha langyos mézben
horgonyozna a hajó. Aztán a buborékok egyszerre a felszínre pattantak, nagy,
fortyogó fehér foltban.
Von Kleine kapitány kihajolt a főszerelő fedélzeti mellvédjén, és nézte alant a
kavargást. Olyan komoran összpontosított, mintha a jövőjét akarná kiolvasni a
Rufidzsi vizének homályos tükréből. Már csaknem két órája várt így, szünet
nélkül szívta kicsi fekete szivarjait, s csak néha vett föl kényelmesebb testhelyzetet.
Bár a teste most pihent, agya lázasan dolgozott, újra meg újra felülvizsgálta
óvintézkedéseit és terveit. Minden előkészületet megtett már; gondolatban
végigvette a listát, és hiánytalannak találta.
Hat tengerészt elküldött egy őrcsónakban a torkolat felé. Tábort vertek egy
magasabb kiszögellésen, onnan figyelték a tengert, nem közeledik-e a
blokádot fenntartó brit hajóraj.
Amikor a Blücher bevergődött a deltaágba, maga mögé hullatta sokszarvú,
gömbölyű folyami aknáit. Angol hajó nem jöhetett a nyomába.
 A szárazföldi támadás esélye igen csekély volt, von Kleine mégis kiépítette
védővonalát a Blücher körül. A matrózok fele most a parton őrködött,
egyenletesen eloszolva, hogy bármerről érkezik is a támadás, azonnal
észrevegyék. Sávokban kiirtották a mangrovét, hogy a Maximok előtt szabad
terep nyíljon. Kezdetleges őrtornyokat építettek farönkökből és földből,
kijelölték az őrszemélyzetet, kiépítették a híradóvonalakat. Minden készen állt.
A hajóorvossal folytatott hosszas tárgyalás után von Kleine kiadott egy sor
egészségvédő utasítást. A vizet meg kellett tisztítani, a szeméttől és az
emberi hulladéktól meg kellett szabadulni, naponta öt szem kinint kellett
kiosztani mindenkinek – és még vagy ötven intézkedést tett a legénység testi
erőnlétének és harci szellemének védelmében.
Leltároztatta az élelem- és anyagkészleteket, s elégedetten nyugtázta, hogy okos beosztással akár
négy hónapig is kitarthatnak. Aztán kénytelenek lesznek halászni, vadászni és fosztogatni.
Elküldte Kyllert, hogy vegye föl a kapcsolatot a német főbiztossal, és kérje
mindenben az együttműködését.
Négy napba tellett a Blücher álcázása és a javítóműhely felállítása az előfedélzeten,
hogy a műszakiak naptól védve, viszonylagos kényelemben dolgozhassanak.
És most végre elkezdhették fölmérni a Blücher víz alatti sérüléseit.
A kapitány hallotta háta mögött az altiszt parancsát: – Húzzátok föl, de lassan.
A csörlőszerkezet zörömbölt, nyekergett, élesen meg-megcsikordult. Von
Kleine a mellvédnek dőlt, és lenézett a vízre.
Könnyedén tekeredett föl a sodrony és a légvezeték, aztán hirtelen feldomborult a felszín, és már
himbált is a sodronyon a búvár teste. Feketén fénylett a gumiruhája, sisakjából három rézkarikás
kiklopsz szem meredt ki, mintha valami groteszk tengeri szörny feje volna. Átemelték a
mellvéden, leeresztették a fedélzetre.
Két matróz odasietett, meglazította a csavarokat a búváröltözék nyakán,
leemelte a nehéz sisakot, s előbukkant a műszaki parancsnok, Lochtkamper
feje. A mély ráncokkal tagolt, lapos szelindekarc most még keményebbnek
látszott a rajta ülő gondterhelt kifejezéstől. Ránézett a kapitányra, és apró
fejmozdulattal nemet intett. – Ha elkészült, jöjjön a kabinomba, parancsnok –
mondta von Kleine, és otthagyta a csoportosulást.
– Egy pohárka konyakot? – javasolta von Kleine.
– Elfogadom, uram. – Lochtkamper parancsnok külleme kirítt a kabin eleganciájából.
Lapáttenyérrel nyúlt a pohárért. Öklén a bütykök kisebesedtek és megnagyobbodtak a fémmel
való folytonos ütközéstől, bőrébe sötét vonalakat rajzolt az olaj és a gép
szutyka. Amikor a kapitány tessékelésére leült a karosszékbe, mintha csupa
térd lett volna.
– Nos? – kérdezte von Kleine, mire Lochtkamper belefogott a jelentésbe. Tíz percen át
beszélt, von Kleine pedig lassan követte a szakmai részletek kacskaringós
ösvényén, melynek szélén vígan tenyésztek a különös és témába nem vágó
trágárságok. Ha úgy belemerült mondandójába, mint most, Lochtkamper
nyelvére feltolult szülővárosának, Hamburgnak alvilági zsargonja, von Kleine
pedig képtelen volt elfojtani mosolyát, amikor azt hallotta, hogy a közösülő
torpedó fajtalankodott a hajógerinccel, és léket robbantott a határozottan
kétes erkölcsű páncélzatba. Úgy hangzott, mintha a cirkáló valami nyilvánosházban
szerezte volna sérülését egy szombat esti verekedés alkalmával.
– Ki tudja javítani? – kérdezte végül von Kleine.
– Az kell hozzá, hogy kivágjuk a trágárul tönkrement páncélrészt, fölemeljük a fedélzetre,
átszabjuk, összehegesszük és kikalapáljuk. De akkor is legalább nyolcvan trágár négyzetméterrel
kevesebb lesz a kelleténél, uram.
– Az efféle árut nem könnyű beszerezni a Rufidzsifolyó deltájában – tűnődött
von Kleine.
– Nem, uram.
– Mennyi idő alatt tudja elvégezni... ha megszedem magának a lemezt?
– Két hónap, mondjuk.
– Mikor tud hozzálátni?
– Most, uram.
– Akkor lásson hozzá – mondta von Kleine, mire Lochtkamper fölhajtotta, ami a poharában
maradi, cuppantott és fölállt. – Nagyon jó a konyakja, urammondta udvariasan a kapitányának, és
kiporoszkált a kabinból.
51.
Herman Fleischer a mit sem értő szárazföldi patkányok kíváncsiságával
meredt fel a roppant hadihajó testére. Látta a tátongó fekélyeket, ahol az
Orion lövedékei találtak, látta a fekete üszökfoltokat, ahol nemrég a hajótűz tombolt, látta a
srapneltól megszaggatott és repeszhimlőtől elcsúfított felépítményt, aztán
tekintete letévedt a hajó orrára. Néhány méterrel a víz fölött lengőállványokon
dolgoztak a tengerészek, alakjukat körbevilágította a hegesztőpisztolyok
vakító, kékes fénye.
– Atyaég, hogy helybenhagyták! – mondta Fleischer a szadista ember elismerésével.
Kyller ügyet sem vetett a kommentárra. Egy intéssel a Blücher oldalán leengedett hágcsóhoz
küldte a naszád bennszülött kormányosát. Még ez az izzadó paraszt, ez a Fleischer se tudta
elrontani a hazatérés örömét. Ernst Kyller számára a Blücher jelentette az otthont, a szó
legmélyebb értelmében; benne talált meg mindent, amit becsesnek tartott az
életben, például azt az embert, akihez feltétlenebb odaadás fűzte, mintha
csupán az apja volna. Előre érezte az örömöt, amely eltölti majd, ha meglátja
a kapitány mosolyát, s ha meghallja a jól végzett munkáért járó dicséretet.
– Á, Kyller! – Von Kleine fölállt, és megkerülte íróasztalát, hogy üdvözölje a tisztet.
– Hamar visszajött. Megtalálta Fleischert?
– Odakint vár, uram.
– Nagyszerű. Hívja be.
Herman Fleischer megállt az ajtónyílásban, és hunyorgó pillantását
gyanakodva körbejártatta a helyiségen. Gondolatban gépiesen átszámította a
berendezést birodalmi márkára; a szőnyegek kék-arany-vörös selyemperzsák
voltak, a székeken sötét bőrkárpit díszlett, a nehéz bútorzat és a falburkolat
mahagóniból készült. A lámpák testét rézből öntötték, a bárszekrényben, a
hátsó polcon gyémánt módjára villogtak a kristálypoharak, kétoldalt pedig
Champagne, Elzász és a Rajnavidék legjobb pincéinek egyenruhájában
sorakozott az üvegek zászlóalja. Az íróasztallal szemben két gyönyörű,
aranyhajú nő arcképe függött, nyilván anya és lánya. A kabinablakokat
aranyhímzéses és – rojtos, lombzöld bársonyfüggöny födte.
Herman arra a megállapításra jutott, hogy a gróf gazdag ember. Mindig is
megadta az illő tiszteletet mások vagyonának, s ez megmutatkozott abban,
ahogy most előlépett, kihúzta magát, összecsattantotta bokáját, aztán mélyen
meghajolt, hogy dülledő pocakján összeráncolódott az egyenruhája.
– Kapitány úr. Indultam, amint megkaptam az üzenetét.
– Köszönetem, főbiztos űr. – Von Kleine viszonozta a tisztelgést. –
Megkínálhatom valami frissítővel?
– Egy pohár sörrel és... – Herman habozott, mert sejtette, hogy valahol a Blücher fedélzetén ritka
csemegék kincsestára rejlik. – ...és valami kis harapni valót. Dél óta nem ettem.
Kora délután volt, von Kleine semmi szokatlant nem talált abban, ha valaki két egész órán át
böjtöl, de kiadta az utasítást a legényének, közben pedig kinyitotta a vendégnek szánt sört.
– Hadd gratuláljak, kapitány, a két angol hadihajó fölött aratott győzelméhez.
Csodálatos, igazán csodálatos!
A bőrfotelben hátrahanyatló Fleischer buzgón törölgette arcáról és nyakáról a
verejtéket. Kyller cinikusan vigyorgott az újféle nóta hallatán.
– Súlyos árat kellett fizetnünk a győzelemén – mormolta von Kleine. – Most
pedig a segítségére volna szükségem.
– Hát hogyne! Kérjen bármit.
Von Kleine az íróasztalához lépett, leült, és maga elé húzott egy köteg feljegyzést.
Elővette aranykeretes szemüvegét a zergebőr tokból, és az orrára
csippentette.
– Főbiztos úr... – kezdte, ám ebben a pillanatban Fleischer figyelme elfordult
tőle. A kapitány legénye ugyanis diszkréten kopogott, majd belépett egy
jókora, bőségesen megrakott fatányérral. Letette az asztalra Fleischer elé.
– Jóságos Isten – suttogta Herman, szeme fölragyogott, és ajka fölött friss verejtékcsöppek
jelentek meg izgalmában.
– Füstölt lazac!
Sem von Kleine, sem Kyller nem részesültek még abban a szerencsében, hogy
enni lássák Hermant. Most csak némán ámuldoztak. Itt egy profi dolgozott –
szakértelemmel és hivatástudattal. Némi idő elteltével von Kleine
köhécseléssel és papírzörgetéssel igyekezett fölhívni magára Herman
figyelmét, de a főbiztos szuszogása és boldog, érzéki nyögdécselése csak nem
maradt abba. Von Kleine az elsőtisztjére pillantott, és fölvonta egyik arányló
szemöldökét. Kyller bátortalanul mosolyogni próbált zavarában. Olyan élmény
volt, mintha a nemi élvezet csúcspontján látnák ezt a férfit, annyira intim látvány, hogy von
Kleine kénytelen volt szivarra gyújtani és feleségének, valamint lányának arcképét tanulmányozni
a szemközti falon.
Mélyről jövő sóhaj adott hűt arról, hogy Herman elérte gyönyöre teljét, s
ekkor mert von Kleine ismét ránézni. A főbiztos hátrazöttyent a fotelban.
Halvány, álmatag mosoly játszott arcának pirosló domborulatain. A fatányér
üres volt. Az elveszett szerelmét idéző férfi édes fájdalmával csippentette föl
Herman az utolsó rózsaszínű foszlányt, hogy a szájához emelje.
– Életemben nem ettem még ilyen jó lazacot.
– Örülök, hogy így találja. – Von Kleine hangja alig észrevehetően
megcsuklott. Az előbbi produkció kissé felkavarta a gyomrát.
– Rossz néven venné, kapitány, ha még egy pohár sört kérnék öntől?
Von Kleine odabiccentett Kylleraek, az elsőtiszt pedig újból teletöltötte
Fleischer poharát.
– Főbiztos úr. Nekem legalább nyolcvan négyzetméter másfél colos
páncéllemezre van szükségem, helybe szállítva. Hat héten belül – mondta von
Kleine, mire Fleischer elnevette magát. Úgy kacagott, ahogy a felnőtt
kikacagja a gyermek tündéres-boszorkányos meséjét, aztán észrevette von
Kleine pillantását... és torkán akadt a nevetés.
– Az angol blokád miatt a Dar es Salaam-i kikötőben vesztegel a Rheinlander
nevű gőzös. – Von Kleine halkan és tisztán ejtette a szavakat. – Igyekezzék
minél hamarabb odajutni. Elküldöm magával az egyik mérnökömet, ő majd
megszervezi, hogy a Rheinlandert partra vontassák, és lebontsák a hajótestet. Ön pedig
elintézi, hogy a páncéllemezt ideszállítsák nekem.
– Dar es Salaam száz kilométerre van innét – kapott levegő után Herman.
– A flotta térképe szerint hetvenöt kilométer.
– Az a lemez sok-sok tonna! – kiáltotta Herman.
– Német Kelet-Afrikában sok százezer bennszülött él. Nem kétséges számomra, hogy
ön rá tudja venni őket a teherhordó munkára.
– Képtelenül nehéz a terep... ráadásul a tőlünk északra fekvő területeken
ellenséges gerillacsapat működik. A gerillákat ugyanazok a bűnözők vezetik,
akiket ön szökni hagyott a dau pusztulása után, ennek a folyónak a
torkolatánál. – Fleischer annyira izgalomba jött, hogy felpattant a
karosszékből, és kövér mutatóujját vádlón von Kleinere szegezte. – Hagyta,
hogy megszökjenek. Most feldúlják az egész tartományt. Ha én egy nehéz
teherrel megrakott, lassú karavánt vezetek Dar es Salaamból délnek, öt
kilométert se mentem, a hír már a fülükbe jut. őrültség. Nem megyek!
– Akkor bizony választania kell. – Von Kleine rámosolygott Fleischerre, de csak a szájával. –
Vagy az angol banditák, vagy a kivégzőosztag a hajóm tatjában.
– Ezt hogy képzeli? – bömbölte Fleischer.
– Úgy képzelem, hogy a kérésem többé nem kérés. Mostantól parancs. Ha megtagadja, azonnal
hadbíróság elé állíttatom.
Von Kleine elővette aranyóráját, ellenőrizte a pontos időt.
– Különben eltekinthetünk a formaságoktól, és lelőhetjük magát, mielőtt beáll
a sötétség. Mit szól hozzá, Kyller?
– Igyekezni kell. De megoldható.
52.
Amikor Mozambik kormányzója századosi rangot ajánlott fel Flynn-nek a portugál hadseregben,
csúnya szóváltás következett. Flynn mélyen meg volt győződve, hogy legalább
az ezredesi cím kijár neki. Fölvetette, hogy netán meg is szakíthatják üzleti
kapcsolatukat. A kormányzó válaszul fölajánlotta az őrnagyi titulustés lopva
intett szárnysegédjének, hogy töltse meg újra Flynn poharát. Flynn mindkét ajánlatot
elfogadta, bár az egyik ellen még némileg berzenkedett. Hét hónapja történt mindez, alig néhány
héttel a lalapanzi mészárlás után.
Azóta pedig Flynn ármádiája – vagy száz szedett-vedett bennszülött katonaféle Flynn, Sebastian
és Rosa parancsnoksága alatt – folyamatos tevékenységet fejtett ki a német területen.
Egy ízben megtámadták a songai vasúti szárnyvonalat, itt Flynn elégetett ötszáz tonna cukrot és
majdnem ezer tonna kölest, amely eddig a raktárban várta, hogy Dar es Salaamba
szállítsák. Erre az utánpótlásra égetően szüksége lett volna Schee kormányzó
úrnak és Lettow von Vorbeck ezredesnek, akik a partvidéken toborozták
hadseregüket.
A másik parádés sikerük az volt, hogy lesből megtámadtak és
megsemmisítettek egy harmincfős aszkáriosztagot egy folyami révnél. Flynn
szabadon engedte az aszkáriktól kísért háromszáz bennszülött regrutát, és azt
tanácsolta nekik, hogy sürgősen iszkoljanak haza a falujukba, és felejtsék el,
hogy valaha is katonai dicsőségre vágytak – a parton szanaszét heverő
aszkárihullák kézzelfogható érv gyanánt támogatták mondandóját.
Eltekintve az összes elérhető távíródrót elvágásától és a vasútvonalak
felrobbantásától, a másik három portya korántsem járt teljes sikerrel. Kétszer
is megtámadták a gyülekező német haderőnek élelmet szállító teherhordó-
karavánokat. Mindkétszer menekülniük kellett, amint megérkezett a német
erősítés. Harmadik próbálkozásuk megalázó kudarccal végződött, s a pofont
annál is inkább megérezték, mert majdnem sikerült elkapniuk Fleischer
főbiztos irháját.
A Flynn kémszolgálatába tartozó gyorslábú futárok hozták a hírt, hogy
Herman Fleischer egy aszkáriosztag kíséretében elhagyta a mahengei bomát,
majd a Ruhaha és a Rufídzsi összefolyásánál őrnaszádra szállt, és eltűnt a
világ szeme elől a Rufídzsi deltájában. Célja ismeretlen.
– Egyszer fenn, egyszer lenn – tudatta Sebastiannal a nagy igazságot Flynn. – És ami lefelé megy
a Rufidzsin, annak egyszer felfelé kell jönnie. Elmegyünk a Ruhahához, megvárjuk Herr
Fleischert.
Most az egyszer sem Sebastian, sem Rosa nem tiltakozott. Hármuk között
nem volt vita, tudták úgyis, hogy Flynn hadseregének célja főként a
megtorlás. Fogadalmat tettek a gyermek sírjánál, és most sem annyira a
kötelességérzet vagy a hazafiság vezette őket harcba: inkább az égő
bosszúvágy. Herman Fleischer életét akarták cserébe Mária Oldsmith éleiéért.
Elindultak a Ruhaha folyó felé. Mint mostanáig elég gyakran, Rose vezette a
menetosztagot. Csak a hosszú, sötét hajfonata mutatta, hogy nő, mert
bozótjáró zubbonyt viselt és keki pamut hosszúnadrágot, amely elrejtette
nőies, telt csípőjét. Nyújtott léptekkel haladt, csőre töltött Mauser lógott a
vállszíján, verdeste az oldalát minden lépésnél.
Olyan döbbenetes volt Rosa átalakulása, hogy Sebastian máig sem tudta fölfogni. Szája
vonala megkeményedett, szemében sötét megszállottság izzott, a hangból
eltűnt a nevetős hullámzás. Rosa ritkán szólalt meg, de akkor Flynn is,
Sebastian is kénytelen volt tisztelettudóan figyelni. Sebastiannak olykor
megborsódzott a háta, ha ezt a színtelen jéghideg hangot hallotta.
Elértek az átkelőhelyhez, megálltak a Ruhaha kikötőhídjánál, és várták, hogy
visszatérjen a gőznaszád. Három nap múlva jött meg, halk pöfögés jelezte
közeledtét. Aztán előbukkant a kanyar mögül, és fürgén nyomakodott a folyó
sodrával szemben a kikötőhíd felé. Sebastianék lesben várakoztak.
– Ott van! – Sebastian hangja megvastagodott indulatában, amikor fölismerte a naszád orrában
álló szürkeruhás, kövér férfit.
– A disznó, a rohadt disznó! –, és kinyitotta puskája závárját, majd visszacsattintotta.
– Várj! – Rosa keze megszorította a csuklóját, mielőtt vállához emelhette
volna a fegyvert.
– Innen lekaphatnám! – suttogta dühösen Sebastian.
– Ne, azt akarom, hogy lásson minket. Előbb meg akarom mondani neki. Azt
akarom, hogy tudja, miért kell meghalnia.
A naszád oldalvást fordult az árnak, és gyámolatlanul közeledett a
kikötőhídhoz, míg lágyan neki nem koccant. Két aszkári kiugrott, és
nekiveselkedett a köteleknek, hogy a főbiztos partra szállhasson.
Fleischer egy percre magállt a kikötőhídon, és visszanézett a torkolat felé.
Flynnt ez óvatosságra inthette volna, de nem értette, mit csinál a német.
Aztán a főbiztos megrándította a vállát, és döcögve elindult a parti faházhoz.
– Szóljon az embereinek, hogy dobják a folyóba a fegyverüket – mondta Flynn
legjobb német tudásával, miután fölegyenesedett egy nádzsombék mögül, a
kikötőhíd tövében.
Herman Fleischer lépés közben megdermedt, a hasa remegni kezdett, feje pedig lassan Flynn felé
fordult. Kék szeme akkorára tágult, hogy már úgy látszott, betölti az arcát. Torkából kattogó hang
hallatszott.
– Szóljon hamar, különben a gyomrába lövökmondta Flynn, mire Fleischer megtalálta hangját.
Továbbította Flynn parancsát az aszkáriknak, s egy sorozat csobbanás jelezte, hogy az utasítást
teljesítették.
Szeme sarkából Fleischer valami mozgást látott, arra fordította fejét, és akkor megpillantotta
Rosa Oldsmitht. Mögöttük félkörben állt föl Sebastian meg egy tucat fegyveres afrikai, de
Fleischer ösztönösen érezte, hogy a nő jelenti a veszélyt. Volt benne valami
könyörtelenség, valami megfoghatatlan, de életveszélyes céltudatosság.
Hozzá intézte most kérdését.
– Mit akar tőlem? – Nagyon rosszat sejtett; rekedtté vált a hangja.
– Mit mondott? – kérdezte Rosa az apját.
– Azt szeretné tudni, mit akarsz tőle.
– Kérdezd meg, hogy emlékszik-e rám? Mihelyt meghallotta a kérdést,
Fleischer agyában megvillant a tűz fényében térdeplő hálóinges nő képe, és
az emlékkel együtt rátört az igazi félelem.
– Tévedés volt – suttogta. – A gyerek! Nem én parancsoltam.
– Mondd meg neki... – szólt Rosa –, mondd meg neki, hogy meg fogom ölni. – És keze
eltökélten megindult a Mauseron, kibiztosította a fegyvert, közben le nem vette szemét a német
arcáról.
– Tévedés volt – mondta ismét Herman, hátralépett, és fölemelte kezét, hogy
elhárítsa a golyót, amelyről tudta, hogy úgyis el fogja találni.
Ebben a pillanatban Sebastian elkiáltotta magát Rosa mögött. Egyetlen szót szólt.
– Nézd!
A Ruhaha folyó kanyarja mögül újabb naszád surrant elő, tőlük alig kétszáz
yardra. Gyorsan és hangtalanul jött, csökött árbocának csúcsán a Német Haditengerészet zászlaja
lengett. Vasalt fehér egyenruhás férfiak csoportosultak az orrában felállított Maxim géppuska
körül.
Flynnék csapata nem akart hinni a szemének. A naszád felbukkanása éppolyan
hihetetlen volt, mintha a lochnessi szörny jelenne meg a Temzén, vagy egy
emberevő oroszlán a Szent Pál székesegyházban. Hosszú másodpercekig
bénultan álltak, s közben a naszád egyre közelebb ért a kikötőhídhoz
Herman Fleischer törte meg a bűvöletet. Kinyitotta a száját, és
hordómellkasából akkorát ordított, hogy lehallatszott a túlsó partig.
– Kyller! Ezek angolok!
Aztán bámulatosán fürge és könnyed három tánclépéssel eloldalazott Rosa
puskája elől, és a kikötőhídról belevetette magát a deszkák alatt kavargó sötétzöld vízbe.
A csobbanást nyomban követte a géppuska ratatájaés a levegőt száz ostor
suhogása-pattogása töltötte meg. Egyenest feléjük tartott a naszád, orrában
őrjöngött a Maxim. Flynn, Rosa és Sebastian körül száraz szökőkutak sorozata
robbant ki sebesen a porból, egy gellert kapott golyó esetlenül vijjogott, az
egyik fegyveres megpördült sarka körül, mint egy dervis, aztán elnyúlt a
fövényen, fegyvere nekizördült a kikötőhíd faácsolatának. A megdermedt
csapaton egyszerre viharos mozgásvágy lett úrrá. Flynn és fekete katonái
békaügetésben iszkoltak el a víz szélétől, Rosa azonban előrerohant. Elérte a
kikötőhíd szélét – hajszála sem görbült a Maxim golyózáporában –, aztán
kibiztosította Mauserját és célba vette a sekély vízben terpeszkedő Herman
Fleischert.
– Megölted a gyerekemet! – sikoltotta Rosa. Fleischer fölnézett rá, és tudta,
hogy meg fog halni. Egy géppuska golyó eltalálta a fegyver csövét, kiütötte
Rosa kezéből, kibillentette egyensúlyából a lányt, s az hadaró karokkal tántorgott
a híd peremén.
Amikor éppen leesett volna, Sebastian elkapta. Vállára vette felesége testét, és keresztülvágtatott
vele a parti sávon. Megsokszorozta erejét a rémület.
Tíz fegyveres kíséretében Sebastian adta a hátvédet; még másnap is apró összetűzések
közepette fedezték a visszavonulás útját, rövid időre meg-megállva a
természet adta védekezőállásokban, míg a németek közelebb nem hozták a
Maximjukat. Akkor továbbindultak, és így hátráltak lassacskán, miközben
Flynn és Rosa fejvesztetten menekült Lalapanzi felé. Sebastian a második
estén szakadt el üldözőitől, és egyenest északnak tartott, megbeszélt
találkozóhelyükre, a folyócska partjára, Lalapanzi romjainak közelébe.
Negyvennyolc óra múlva ért célhoz. Betámolygott a táborba a holdfénynél, Rosa erre
ledobta takaróját, és már futott is a férje elé. Mély hangon kiáltott föl
Sebastian jöttének örömére. Letérdelt, kifűzte és óvatosan lehúzta a férfi
csizmáját. Miközben Sebastian lassan kortyolta Flynn főzetét – kávét forró
ginnel –, Rosa megmosta a lábát és bekenegette fölhólyagosodott sarkát. Aztán megtörölte
kezét, fölállt, lehajolt a takarójáért.
– Gyere – mondta, és kettesben lementek a folyócska partjára. A lecsüngő
kúszóindák függönye mögött, a száraz fűből és takarókból vetett ágyon, az
ékszerként ragyogó csillagok alatt megvigasztalták egymást testükkel,
gyermekük halála óta először. Azután összefonódva elaludtak, míg a kelő nap
föl nem ébresztette őket. Fölkeltek, és meztelenül belesétáltak a vízbe. Hideg
volt a víz, Rosa lefröcskölte Sebastian! és vihogott, mint egy kislány, és
futásnak eredt a homokpadon, lába körül szikrázó vízpermet csapott föl, a
csöppek úgy csillogtak bőrén, mint a flitter, dereka vékony volt, mint egy
velencei váza nyaka, s alatta hirtelen domborodott a telt csípő.
Sebastian utánafutott és elkapta, és mindketten elestek, és szemben
térdeltek egymással, és Rosa melle ugrált és ficánkolt, ahogy újra meg újra
kitört belőle a kacagás. Sebastian előrehajolt, nevetése megszáradt a
torkában, és a tenyerébe fogta Rosa mellét.
Rosa ekkor maga is abbahagyta a nevetést, egy pillanatra férje szemébe nézett, arca hirtelen
megkeményedett, és lesöpörte Sebastian kezét.
– Ne! – szisszent rá, talpra ugrott és kigázolt a parton hagyott ruhájához.
Gyorsan elfödte nőiességét, s mire fölcsatolta magára a nehéz lőszertartót,
arcáról az utolsó puha vonás is eltűnt, mintha nem emlékezne arra, hogy
szerették egymást.
53.
Attól a koszos Rufidzsi-viztől van, döntötte el Herman Fleischer, és
fájdalmasan összerándult a maschillében, amikor újból rátört a görcs.
A dizentéria forró keze a hasába markolt, s csak még keservesebbé tette amúgy is zord kedvét.
Pillanatnyi kiríj ai közvetlen kapcsolatban voltak a Blücher érkezésével, a kapitánytól elszenvedett
megaláztatással, az életveszéllyel, amely megkörnyékezte, mikor útjának kezdetén az
angol banditákkal találkozott, az azóta is tartó szakadatlan, nyűgös robottal,
az örökös félelemmel, hogy újabb támadás érheti, a piszkálódó mérnökkel,
akit von Kleine a nyakára ültetett – mindent gyűlölt, aminek bármi köze volt
ahhoz az átkozott hadihajóhoz, gyűlölte a Blücher minden tisztjét és tengerészét.
A maschillevivők kocogó ritmusa fölkavarta zsigereinek tartalmát, a hasa
nyöszörgött és gurgulázott. Újra meg kell majd állnia. Körülnézett, hol talál
valami alkalmas helyet, ahol magára maradhat.
Előtte bennszülöttek karavánja kínlódott a völgy lapos teknőjében, a fákkal
gyéren benőtt palás-köves lejtők között.
A menet fél mérföld hosszan kacskaringózott, hiszen kis híján ezer emberből
állt.
Az előőrs – vagy száz fekete – ágyékkötőben, verejtéktől iszamósan
hasogatta hosszú pangóval a bozótot. A pengék villogva emelkedtek, zuhantak,
a csapások zaja tompán lüktetett a hőségben. Munkájukra Günther Rauve, a
Blücher fiatal műszaki tisztje felügyelt. A nyomukban gördülő roppant
alkotmányok előtt széles ösvény nyílt.
Lassan gördült a munkáscsapatok fölébe magasodó négy pár kerék,
rázkódott és imbolygó a göröngyös talajon. Időről időre elakadt valami
fatönkben vagy szikladarabban, s ekkor csak kétszáz fekete férfi állatias
erőfeszítésével lehetett újra mozgásra bírni.
Három héttel ezelőtt vonták partra a Rheinländer teherhajót Dar es Salaam
kikötőjében, és nyolc négyszöget vágtak ki a páncélzatából. Aztán a hajótest
acélbordáiból Raube nyolc irdatlan, négy méter átmérőjű keréktalpat formált, és
mindegyikbe belehegesztett egy-egy másfél colos, tíz négyzetméteres páncéllemez-darabot. A
teherhajó korlátját használta föl tengelynek: páronként összekötötte a nyolc korongot. Ügy
festettek, mint megannyi félbemaradt, hatalmas római harckocsi.
Herman Fleischer sietős toborzókörtítra indult. Sikerült is kilencszáz jó kötésű
önkéntest összeszednie Dar es Salaam városából és a környékbeli falvakból.
Ez a kilencszáz ember vonszolta most a négy gördülő monstrumot délnek, a
Rufidzsi deltája felé. Miközben ők dolgoztak, Herman aszkárijai csőre töltött
Mauserral ügyeltek rá, nehogy valamelyik önkéntest ledöntse lábáról az akut
honvágy: ez a betegség hamar járványos méreteket öltött, és minden esetben
súlyosbította az érdes, forró fémnek súrlódó vállak kisebesedése, a durva
kenderkötelektől lenyúzott tenyerek kínja. Két hete küszködtek a kerekekkel,
de még ötven gyötrelmes kilométerre voltak a folyótól.
Herman Fleischer beleit újra megfacsarta az amőbás dizentéria.
Megvonaglott a maschillében.
– A mocskos anyádat! – nyögött fel, aztán ráüvöltött a teherhordókra: – Gyorsan vigyetek oda, a
fák közé. – Vad ébenfák csoportjára mutatott, amelyek egy vízmosást zártak le a hegyoldalban.
A maschillevivők habozás nélkül letértek az ösvényről, és fölfelé kocogtak a
vízmosásban. Az ébenfák takarásában megálltak, a főbiztos pedig kiszállt a
függőágyból, és futólépésben indult a bozót mélye felé, hogy végre egyedül
lehessen. A teherhordók kórusban felsóhajtottak, elterültek, és speciális afrikai
levezető gyakorlatba kezdtek.
Amikor a főbiztos előjött búvóhelyéről, rájött, hogy éhes. Megállt a facsoport
hűvös árnyékában, és úgy találta, ezen a helyen eszményi kényelemben
láthat neki előuzsonnájának. Hadd küszködjön egyedül Raube egy órácskát.
Herman odabiccentett személyi inasának, hogy állítsa föl a tábori asztalt, és nyissa ki az
elemózsiás dobozt. Már tele volt kolbásszal a szája, mikor a száraz, poros levegőben
tompán csattant az első lövés tapsa.
 54.
– Hol van? Itt kell lennie. A felderítők azt mondták, itt van. Nem látod
valahol? – Rosa Oldsmith ajka kicserepesedett a naptól és a széltől, vörösre
égett orráról, a bőr fehér pelyhekben hámlott, szeme véreres volt a portól és a
megerőltetéstől.
Hason feküdt egy lapos palahasáb fedezékében, a száraz fű között.
Mauserját a kőlap szélére fektette.
– Nem látod? – kérdezte ismét, s türelmetlenül apjára nézett.
Flynn felmordult, de nem mondott sem igent, sem nemet. Nem vette le
szeméről a látcsövét, végigpásztázta a völgyben vonuló karavánt, aztán
megint a menet élét fürkészte.
– Van ott egy fehér ember – mondta..
– Biztosan Fleischer. Nem ő az?
– Nem – válaszolta tétován Flynn. – Nem hiszem, hogy 6 az.
– Keresd csak. Ott kell lennie valahol.
– Jó volna tudni, mire valók azok a micsodák! Flynn figyelme most a négy irdatlan, kerek
tárgyra összpontosult. A messzelátó lencséje fölnagyította a hő okozta
vibrálást, másodpercről másodpercre változott a kerekek formája és mérete,
hol aprócskának látszottak, hol iszonyúan nagynak.
– Fleischert keresd. Mit érdekelnek azok a vackok? Keresd meg Fleischert – förmedt rá Rosa.
– Nincs velük.
– Velük kell hogy legyen. Ott kell lennie. – Rosa az oldalára fordult, és kikapta
Flynn kezéből a messzelátót. Idegesen jártatta végig tekintetét a lassan
feléjük kanyarodó, hosszú menetoszlopon.
– Itt kell hogy legyen. Istenem, add, hogy itt legyenrepedezett, száraz ajkai
közül az eleven gyűlölet suttogott.
– Nemsokára támadnunk kell. Már majdnem lőtávolban vannak.
– Meg kell találnunk Fleischert. – Rosa kétségbeesetten kutatta ellenségét, naptól barna ujjai
kifehéredtek, úgy szorította a látcsövet.
– Már nem húzhatjuk. Sebastian már lőhetne, csak a jeladásra vár.
– Ne még! Várj!
– Nem. Nem szabad közelebb jönniük. – Flynn félig fölemelkedett, és halkan
odaszólt a fegyveresek vezetőjének.
– Mohammed! Felkészültetek?
– Felkészültünk. A válasz valamivel lejjebbről érkezett, a fegyveresek mind
fegyelmezetten hasaltak alattuk a lejtőn.
– Ne feledd szavamat, ó, Allah kiválasztottja. Lőjétek le az aszkárikat, a többi
magától szétszalad.
– Tiszta és szépséges szavaid úgy csilingelnek fülemben, mint az arany
csengettyűk – felelte Mohammed.
– A tiédbe! – mondta Flynn, és kigombolta zubbonyzsebét. Előhalászott egy
kézitükröt, és ferdén a nap felé tartotta. Vakító fényszilánk vetült a völgy túlsó
lejtőjére. A kövek és bokrok rengetegéből rögtön felelt a másik villanás:
Sebastian vette a jelzést.
– Hah! – sóhajtott színpadias megkönnyebbüléssel Flynn. – Féltem, hogy a mi
Bassienk képes elaludni. – És fölvette Mauserját a kőről.
– Várj – könyörgött Rosa. – Kérlek, várj.
– Nem lehet. Tudod, hogy nem lehet. Ha Fleischer is odalent van, el fogjuk csípni. Ha nincs,
akkor semmit nem érünk azzal, hogy tovább varunk.
– Téged már nem is érdekel – mondta vádlón Rosa. – Már el is felejtetted Mariát.
– Nem – mondta Flynn. – Nem, nem felejtettem elés válla fészkébe vette a
Mausert. Már egy ideje figyelte az egyik aszkárit. Nagy darab férfi volt, a
menet előtt lépdelt. Flynn még ebből a távolságból is megérezte, hogy ez az
ember veszélyes. Lazán, de éberen mozgott, mint egy leopárd. Fejét fürkészőn
fölszegte.
Flynn befogta az aszkárit az irányzékba, és a hasa felé csúsztatta a
célgömböt, mélyre célzott, mert lejtőn lefelé kellett lőnie. Visszahúzta a
ravaszt, ameddig a holtjáték engedte – aztán lágyan húzta tovább. A Mauser
kegyetlenül nagyot dördült, visszarúgott a vállába.
Flynn nem hitt a szemének, amikor a golyó kisebb porfelhőt vert föl a lejtőn –
az aszkári mögött. Négyszáz yardról, gondos célzás után tisztán elvétette – jó
ég, hogy öregszik!
Veszett sietséggel matatott a zavarral, de az aszkári már fedezékbe vetődött,
lekapta válláról a puskáját, s eltűnt a szürke tövisbozótban. Flynn következő
lövése reményvesztetten csapódott a kusza, száraz növényzetbe.
– Az ördögbe! – üvöltötte Flynn, de hangja beleveszett a lövések viharába. Fegyveresei
mindkét lejtőről sortűz alá vették a völgy fenekét betöltő sokaságot.
Néhány döbbent másodpercig a bennszülöttek tömege dermedten állt a Mauserok kereszttüzében,
mindenki abban a pózban maradt, amelyben a támadás érte; volt, aki az irdatlan keréknek
veselkedett, mások a kötelet húzták meggörnyedve, fölemelték a bozótvágó
pangájukat, vagy csak álltak, és nézték, hogyan dolgoznak a többiek. Minden
fej fölnézett, a lejtők felé fordult, ahonnan Flynnék rejtőzködő fegyverei az
életükre törtek, aztán, mintha szélvihar kelne, egy hang szakadt ki az összes
torokból, rémültjajkiáltássá erősödött, aztán nyomban beleveszett az ezer száj
szapora hangzavarába.
A lövészek már rég feledték Flynn parancsát, hogy csak a fegyveres aszkárikra célozzanak.
Vakon lövöldöztek a kerekek körül kavargó tömegbe, és a golyók püfögve
csapódtak a húsba, vagy fütyülve pattantak le a kövekről, hogy még
iszonyúbb sebeket üssenek.
A munkások ekkor végleg elvesztették a fejüket. Visszafelé zúdultak a völgybe, akár valami
fekete árvíz, és magukkal sodorták, mint az uszadékfát, a keki egyenruhás aszkárikat.
Rosa is lőtt rájuk. Oda nem illőn nőiesnek látszott a keze a puskán, hosszú,
érzékeny ujjakkal kezelte a zavart, mintha vetélő volna, s ő a halált szőné
vele, szeme résnyire szűkült az irányzék mögött, ajka szinte meg se mozdult,
amikor kiformálta azt a nevet, amely csatakiáltásává lett.
– Maria! Maria! – minden lövésnél ezt mondta halkan.
Flynn, miközben új tölténytárat babrált le a szíjról, a szeme sarkából Rosára nézett. Még
ebben a forró, ideges pillanatban is belehasított az aggodalom, amint
meglátta lánya arcát. Téboly izzott Rosa szemében, a túl sokáig őrizgetett
bánat, a túlzott odaadással táplált gyűlölet tébolya.
Miután töltött, Flynn ismét a völgy felé fordította tekintetét. Megváltozott a színtér. A
félelemtől eszüket vesztett feketék némelyikét megállította és védekezésre
kényszerítette valaki: a német, akit Flynn az imént látott a távcsövén. A
nagydarab aszkári segített neki, akit Flynn-nek nem sikerült eltalálnia.
Feltartóztatták a rémült áradattal sodródó őröket, visszafordították, a négy
hatalmas kerék felé taszigálták, fedezékbe lökdösték őket. És már viszonozták
is Flynnék tüzet.
– Mohammed! Lődd le! A fehér embert! Lődd le! – ordította Flynn, és kétszer
is tüzelt, de egyszer sem talált. Golyói azonban olyan közel süvítettek el hozzá, hogy a német
beugrott a legközelebbi kerék mögé.
– Elszúrtuk – kesergett Flynn, mert a gyors győzelemhez fűzött reményei
semmivé lettek. – Befészkelik magukat. Ki kell verni őket a fedezékből.
Az ötlet nem kecsegtetett sok eredménnyel. Flynn tapasztalatból tudta, hogy
tarka seregletének valamennyi tagja igazi hős, ha lesből kell lőnie, vagy
rugalmasan visszavonulnia, gyenge oldaluk viszont a frontális támadás, vagy
bármi egyéb harcászati műveiéi, amelynek során szembesülniük kell az
ellenséggel. Száz alattosa közül jó, ha egy tucat engedelmeskednék a
támadásparancsnak. Flynn érthető módon óvakodott attól, hogy efféle
parancsot adjon ki, mert kevés megalázóbb helyzet van, mint ha az ember elüvölti
magát, hogy "Rohamra!", aztán mindenki csak néz rá, hogy: "Éppen én?! Te hülyéskedsz!"
Most azonban megacélozta szívét, hiszen tisztában volt azzal, hogy a harci
őrület másodpercről másodpercre alábbhagy az embereiben, és átadja a helyét
a józan észnek meg az óvatosságnak. Teleszívta a tüdejét, és kinyitotta a száját, de Rosa
megmentette a helyzetet.
Maga alá húzta térdét és talpra szökkent, egyetlen folyamatos mozdulattal, amely
párducugrásban folytatódott a palahasáb fölött. Fiús, de széles csípőjű, mégis kecses
figura – már lőtt is. Hosszú haja lobogott, hosszú lába röpült, le a völgybe.
– Rosa! – hördült fel döbbenten Flynn, és a nyomába eredt, olyan otromba, imbolygó futással,
mintegy öreg bivalybika.
– Fini! – kiáltotta Mohammed, és a gazdája után szökdécselt.
– Te jó ég! – kapott levegő után Sebastian a túlnani lejtőn. – Ez Rosa –, és
csak a reflexei tudták, miképpen, de már talpon is volt, és szökellt lefelé a
sziklás domboldalon.
– Akvende! – rikkantotta a mellette lapuló férfi, és elragadta a harci izgalom, és
mielőtt észbe kaphattak volna, már ötvenen loholtak Sebastian nyomában. Az
első öt-hat lépés után már nem volt visszaút, mert ha egyszer futásnak
eredtek a meredek lejtőn, nem állhatták meg, azonnal elvágódtak volna a
köveken. Nem maradt már lehetőség: egyre gyorsabban kellett futniuk.
És zúdultak lefelé mindkét lejtőről, botladozva, el-elcsúszva a görgő köveken,
őrült rendetlenségben, át a tövisbokrokon, rikoltozva és kiabálva, neki a
kerekeknek és az aszkárik csapatának.
Elsőnek Rosa, a másik oldalon pedig Sebastian érte el a német állást.
Lendületük sértetlenül átsodorta őket a külső védelmi vonalon. Aztán, üres
puskával kezében, Rosa homlokegyenest nekiütközött a nagydarab
aszkárinak, aki egy szikladarab mögül lépett elő. Fölsikított, amikor a katona elkapta,
s e hangra Sebastian agyában vörösen fellobbant a düh.
Rosa alig húsz yardra viaskodott a férfival, de olyan tehetetlenül vergődött
az aszkári karjában, mint egy kisgyerek. A néger fölkapta, fogást váltott, feje
fölé emelte, és keményen megvetette lábát, hogy oda tudja vágni a nőt a
csúcsos szikladarabhoz, amely mögött idáig rejtőzött. Olyan baromi erő volt
csomós karizmaiban, vastag, verejtéktől síkos nyakában, szétvetett, izmos
lábaiban, hogy Sebastian tudta: ha sikerül a kőhöz vágnia Rosát, megöli. Eltöri
a gerincét, a bordáit; összezúzódnak, szétpattannak a lágy, létfontosságú
szervei.
 Sebastian hátulról nekitámadt az aszkárinak. Félrelökött két kisebb termetű
fegyverest, marokra fogta Mauserját, nem mert lőni, hiszen féltette Rosát, aztán
visszatartotta lélegzetét, hangtalanul összeszedte minden erejét, megtette az utolsó egy-két lépést,
és akkor ért célhoz, amikor az aszkári karja éppen lefelé indult.
– Ááá! – Sebastian torkából vadállati ordítást tépett ki az erő, amivel hátralódította a
puskát. Úgy sújtott le vele, mint egy fejszével. Egész testsúlyát beleadta. A
puskatus éle a derekán találta el az aszkárit. A fekete bőr alatt úgy pukkantak
szét a veséi, mint a túlérett szacumaszilva. Miközben hátrahanyatlott, már el
is szállt belőle a lélek. A földre zuhant, Rosa meg rá, a holttest tompította az
ütődést.
Sebastian ledobta a puskáját, és lehajolt, hogy karjába vegye Rosát.
Védelmezőn kuporodott fölébe.
Körülöttük Flynn után vágtattak a fegyveresek, rárontottak az aszkárikra, kiütötték
kezükből a puskát, fölrángatták őket a földről, nevettek, ámultak a saját
bátorságukon, megkönnyebbülten és izgatottan fecserésztek.
Sebastian már majdnem fölegyenesedett, karjában Rosával, amikor gyorsan körülnézett, hogy
biztosan elmúlt-e már minden veszély – és akkor megakadt benne a lélegzet.
Tíz lépésre tőle, az egyik hatalmas acélkerék árnyékában ott térdepelt a
német tiszt. Fiatalember volt, a bőre szokatlanul kreol, de a szeme
halványzöld. Fehér trópusi egyenruháját nyirkos verejtékfoltok csúfították, por
mocskolta; hátratolt sisakjának rózsáján meglepő vidámsággal tündökölt az
aranykoszorú. Alatta az arc haragos volt és feszes, kemény szája mögött
összeszorult az állkapcsa.
Jobbjában Luger pisztolyt fogott. Fölemelte, célzott.
– Ne! – ordított rá Sebastian, és ügyetlenül próbálta saját testével védeni
Rosát, de tudta, hogy úgyis lőni fog a német.
– Mädchen! – kiáltotta Sebastian, összeszedve iskolai német tudását. – Nein Schützen, mert ez
ein Mädchen! –, és látta, hogy a fiatal tiszt arckifejezése megváltozik, szemében megszelídül az a
halványzöld villogás, önkéntelenül is feléled benne a lovagiasság. A Luger azonban nem rezdült.
Sebastian farkasszemet nézett a tiszttel. Mindez másodpercek alatt játszódott le, de ennyi is elég
volt. A tiszt még habozott, de már nem maradt ideje, hogy döntsön, mert Flynn megállt fölötte, és
puskája csövét a tarkójára szorította.
– Dobd el, szépségem – mondta Flynn –, mert különben a mandulád simán kirepül az
ádámcsutkádon.
55.
A völgy fenekén szanaszét hevert sok holmi, amit a bennszülött munkások
dobáltak el, amikor sietősen elindultak messzi vidékekre, jobb éghajlatra. Sok
zsák kinyílt, mindet megtaposták a menekülők, és szétdobált ruhadarabok
fityegtek a tövisfák alsó ágain.
Flynn emberei guberáltak; figyelemre méltó tehetséggel és szorgalommal űzték
ezt a sportot. Ügy sürgölődtek, mint a sakálok az oroszlán prédájának
maradéka körül. Böngészték a zsákmányt, összevesztek a jobb koncokon.
A német tiszt csöndben ült, hátát az acélkeréknek vetette. Rosa állt előtte, kezében a
Luger pisztollyal. Szemük se rezzent, kifejezéstelen arccal meredtek
egymásra. Flynn kicsit odébb guggolt, és gondosan átvizsgálta mindazt, amit
a német zsebeiben talált. Sebastian segítőkészen állt mellette.
– Tengerésztiszt – mondta Sebastian, és kíváncsi tekintettel méregette a foglyot. – Horgony van a
sisakrózsáján.
 – Megtennél nekem egy szívességet, Bassie? – könyörgött Flynn.
– Hogyne – válaszolta a mindig készséges Sebastian.
– Fogd be a szád! – mondta Flynn, föl se nézve a tiszt tárcájának földre szórt
tartalmából. Flynnhez fűződő kapcsolata során Sebastian érzékeny lelkén
vastag hegszövet nőtt. Úgy beszélt tovább, hogy sem a hangja, sem az
arckifejezése nem változott.
– Kíváncsi volnék, mi a fenét keres egy tengerésztiszt a bozót kellős közepén, és
minek taszigálj a ezeket a fura miskulanciákat. – Sebastian érdeklődéssel
tanulmányozta a keretet, majd a némethez fordult: – Bitte, was ist das? – A
kerékre bökött. A német meg se rezdült. Hipnotizált tekintettel bámult Kosára.
Sebastian megismételte kérdését, s amikor újra megállapította, hogy a
német nem vesz róla tudomást, megrándította a vállát, és lehajolt, hogy
fölvegyen egy papírlapot a Flynn előtti kis halomból.
– Ne nyúlt hozzá! – hessintette el a kezét Flynn. – Most olvasom.
– Akkor nem nézhetném meg inkább ezt? – Megérintett valami fényképet.
– Nehogy elveszítsd – figyelmeztette Flynn. Sebastian az ölébe tette, úgy vizsgálta. Három
fiatalembert ábrázolt a kép, kezeslábas volt rajtuk és csúcsos tengerészsapka. Széles mosollyal,
kart karba öltve néztek a lencsébe. A háttérben egy hadihajó felépítménye
magasodott, kivehetők voltak az ágyútornyai. Az egyik fiatalember az ő
mostani foglyuk volt.
Sebastian megfordította a vastag kartonlapot, és elolvasta a feliratát.
– Bremenhaven, 1911. augusztus 6.
Míg Flynn és Sebastian elmerült a vizsgálódásban, Rosa egyedül maradt a
némettel. Tökéletesen egyedül: mindenki mástól elszigetelte őket valamiféle
bizalmas kapcsolat.
Günther Raubet megbabonázta a lány. Miközben belebámult az arcába, olyan érzés
ébredt benne, amilyet eddig soha nem tapasztalt: félig iszonyat, félig
mámoros öröm. Bár a lánynak arcizma sem rebbent, kifejezése közönyös
maradt, a tiszt megérezte benne a mohóságot és az ígéretet. Tudta, hogy
összeköti őket valami, amit nem ért, hogy hamarosan valami nagyon fontos
dolog történik köztük. Felajzotta ez az érzés, mint valami eleven lény, úgy
mocorgóit az ágyékában, végigsurrant a gerincén. Görcsösen, erőlködve
szívta a levegőt. És mégis, félelmet érzett. S ez a félelem úgy émelyítette, mintha
langyos olívaolaj volna a gyomrában.
– Mi ez? – suttogta érzékien, mint egy szerető. – Nem értem. Mondd meg.
Érezte, hogy a lány nem érti szavait, de a hangsúlyra valami megrezdül a
szemében, elsötétül az írisze, mint felhőárnyékban a zöld tenger, s akkor
ráébredt, hogy a lány gyönyörű. Belenyilallt, hogy majdnem elsütötte azt a
Lúgért, amit most a lány tart a kezében.
Képes lettem volna megölni. Ki akarta nyújtani a kezét, megérinteni a lányt. Lassan
előrehajolt. Rosa azonnal mellbelőtte. A találat ereje hanyattlökte, nekidőlt az
acélkeréknek. Feküdt és nézte a lányt.
Rosa megfontoltan, szabályos egymásutánban kilőtte az összes töltényt a
tárból. A Luger megrándult, megnyugodott, ismét megrándult a kezében.
Iszonyú hangerővel dördült minden lövés, a sebeket mintha valami bűvész
varázsolta volna sorra a fehér ingre, csak akkor kezdtek vérezni, amikor a férfi
oldalt bukott. Ott feküdt, még mindig a lány arcára függesztette szemét, és
meghalt.
 A pisztoly üresen kattant, aztán kihullott Rosa kezéből.
56.
Sir Percy kinyújtott karral tartotta el magától a négyszögletes kartonlapot, hogy elolvassa a
hátára írt szöveget.
– Bremerhaven, 1911. augusztus 6." – mondta. Zászlóskapitánya az íróasztal túloldalán, egy
kényelmetlen kincstári szék szélén feszengett. Jobb keze a zsebe felé nyúlt, aztán
megtorpant, és bűntudattal húzódott vissza.";,
– Az ég szerelmére, Henry, gyújtsa már meg azt a vacakot, ha nem bírja ki! – mordult rá Sir
Percy.
– Köszönöm, uram. – Henry Green kapitány megkönnyebbülten nyúlt a zsebébe, elővette
göcsörtös gyökérpipáját, és nekilátott, hogy megtömje.
Sir Percy letette a fényképet, s egy szamárfüles papírlapot kezdett
tanulmányozni. Az idomtalan karikákhoz nyilak kapcsolták a magyarázatokat.
A primitív művészet e remekét Flynn Patrick O'Flynn alkotta nagy gonddal, hivatalos
jelentése mellékletéül.
– Szóval azt mondja, ez a holmi a diplomáciai postával érkezett a Lourenc.o
Marques-i követségről?
– így van, uram.
– Ki ez a fickó? – kérdezte Sir Percy, s újra megnézte a nevet. – Flynn Patrick O'Flynn?
– Azt hiszem, a portugál hadsereg őrnagya, uram.
– Ezzel a névvel?
– Az ember mindenütt belebotlik ezekbe az írekbe, uram – mosolygott a
kapitány. – Valami felderítő egység parancsnoka, német területen szoktak
portyázni. Vakmerő emberek hírében állnak.
Sir Percy újra felmordult, ledobta a papírt, összefonta kezét a tarkóján, és Lord Nelson képét
bámulta a szemközti falon.
– Renden, Henry. Lássuk, mit süt ki ebből az egészből.
A kapitány odatartotta pipájához a sárga gyufalángot, majd jó hangosan szörcsögött.
Széles mozdulatokkal eloltotta az égő gyufát, és megszólalt a gomolygó füst
mögül:
– Először is, lássuk a fényképet. Három német műszaki tisztet ábrázol egy
cirkáló előfedélzetén. A középen álló. embert ölték meg a felderítők. – Pöffentett
egyet a pipájából. – A hírszerzés azt mondja, hogy a cirkáló "B" osztályú. Kilenchüvelykes ágyúk,
forgó tornyokkal.
– "B" osztályú? – kérdezte Sir Percy. – Ebből az osztályból csak két hajót
bocsátottak vízre.
– – A Battenburgot és a Blüchert, uram.
– A Blüchert – mondta halkan Sir Percy.
– A Blüchert – bólintott Henry Green. – Amit feltehetőleg megsemmisített
Őfelsége Bloodhound és Orion nevű hajója Afrika keleti partjainál, szeptember 16.
és 20. között.
– Folytassa.
– Nos, ez a tiszt könnyen lehet a Blücher egyik túlélője is, akinek sikerült partra
vetődnie Német Kelet-Afrikában... és most von Vorbeck hadseregében szolgál.
– És tengerész-egyenruhában furcsa, kerek tárgyakat görget végig a
kontinensen – mondta kétkedőn Sir Percy.
– Kétségtelenül szokatlan megbízatás, uram.
– Mégis, mit süt ki ebből? – Sir Percy ujjával a Flynn-féle ábrára bökött.
 – Kerekek – mondta Green.
– Minek?
– Szállítani. – Mit?
– Acéllemezeket.
– És kinek kell acéllemez Afrika keleti partján? – tűnődött Sir Percy.
– Talán egy sérült cirkáló kapitányának.
– Menjünk le a térképszobába. – Sir Percy testes alakja fölemelkedett a
székből, az ajtó felé indult.
Howe admirális felhúzott vállal, széles állat előreszegve töprengett az Indiai-
óceán térképe fölött.
– Hol is állították meg azt a konvojt?
– Itt, uram. – Green megérintette mutatópálcájával a hatalmas térképet. –
Körülbelül tizenöt mérföldre Kibititől, délkeleti irányban. Délnek tartottak... –
Nem fejezte be mondatát, de a pálca lecsúszott a feketén kígyózó Rufídzsi
torkolatánál zöldellő szigetmozaikra.
– Kelet-Afrika tengerészeti atlaszát kérem! – Sir Percy a térképésztiszt felé fordult, mire az
leemelte a szemközti polcon sorakozó kék borítójú könyvek közül a "II. kötet"-et.
– Mik a Rufidzsi-torkolat hajózási adatai? – kérdezte az admirális, mire a hadnagy olvasni
kezdte:
– "Rasz Pombvétól a Kikunya-torkolatig, beleértve a Mto Rufídzsit és a Rufidzsi-deltát, déli
szélesség 8° 17', keleti hosszúság 39° 20'. Ötven mérföld hosszan a part mocsaras,
mangróvefával benőtt kis szigetek labirintusa, köztük keskeny folyamágak
alkotják a Mto Rufídzsi deltáját. Esős évszakban az egész terület
. gyakran víz alá kerül."
– "A partot tíz nagy torkolat szakítja meg, ezekből nyolc van állandó
összeköttetésben a Mto Rufidzsival."
Sir Percy ingerülten vágott közbe:
– Mi ez a Mto, amit folyton mondogat?
– A folyó arabul, uram.
– Akkor miért nem úgy hívják? Na, folytassa!
– "A Szimba Uranga-torkolat és a Kikunya-torkolat kivételével az összes
bejárat erősen zátonyos, és legföljebb egyméteres merülésű hajókkal
hajózható."
– Nézzük meg jobban ezt a kettőt – dörmögte Sir Percy, mire a hadnagy
lapozott egyet a könyvben.
– "Szimba Uranga-torkolat. Nyersfát szállító parti hajók használják. Homokpad nincs jelölve,
legnagyobb mélysége 191 l-ben, a Német Haditengerészet mérései szerint tíz öl.
A deltaágat a Rufídzsi-javake nevű ék alakú sziget vágja ketté, és mindkét ág
biztonságos kikötő helyet kínál nagy terhelésű hajóknak. A meder azonban
nem alkalmas horgonyzásra, biztonságosabb a parti fákhoz való kikötés. Úszó
növényi szigetek gyakran megjelennek."
– Elég! – szakította félbe Sir Percy a felolvasást. Várakozó pillantások
szegeződtek rá. Meredten nézte a térképet, fújtatva szedte a levegőt. – Hol
van a Blücher korongja? – kérdezte hirtelen.
A hadnagy kivette a szekrényből a fekete fakorongot, amit két hónapja vett föl
a térképről. Sir Percy átvette, és morzsolgatni kezdte két ujja között. Néma
csönd ülte meg a szobát.
Aztán lassan a térkép fölébe hajolt, és rácsattantotta a korongot az üveglapra. Meredten bámultak
rá, mint valami baljós jelre. Rákos, fekete daganat a zöld szárazföld és a kék óceán találkozásánál.
– Híradós! – mondta Sir Percy, és a távirász altiszt máris ott állt, kezében a jegyzetfüzetével.
– Üzenet az Indiai-óceáni flotta parancsnokának. Joyce kapitány, Renounce. Dupla sürgős.
Az üzenet szövege: Hírszerzési jelentések szerint a Rufídzsi-delta térségében
nagy valószínűséggel...
57.
– Tudja, mit mondok, Joyce kapitány? Piszkosul jó ez a gin! – Flynn O'Flynn a plafon felé
fordította pohara fenekét, és abbéli igyekezetében, hogy az italt mielőbb
lenyelje, torkába döntötte a citromkarikát is. Akkorát gurgulázott, mint egy
szorulásos gejzír, arca mélybíbor szint öltött. Aztán kiröpült szájából a citrom,
vele együtt pedig a gin és tonik finom permete.
– Nem esett baja? – Joyce kapitány odaugrott a kabin túlsó feléből, és
döngetni kezdte a hátát. Az a rémlátomása támadt, hogy elkövetkezendő
akciójának kulcsfigurája fulladásos halál áldozata lesz – még mielőtt
nekiláthatnának a munkának.
– A magok! – csukladozott Flynn. – A nyomorult magok!
– Vizet! – kiáltott hátra legényének Joyce kapitány, de nem hagyta abba
Flynn hátán a dobszólót. – Hozzon az őrnagynak egy pohár vizet! Gyorsan!
– Vizet?! – hördült fel Flynn rémülten, s ez a sokk máris csillapította rohamát.
A legény, aki tapasztalatból ismerte a nagyivókat, hivatása magaslatán állt.
Átsietett a helyiségen, kezében a pohárral. A korty tiszaszesz már-már
csodaszernek bizonyult. Flynn hátradőlt a széken, s noha arca még mindig
rikító vörös volt, megnyugodott a légzése. Joyce megkönnyebbülten vonult
vissza a kabin túlsó végébe, hogy nagyokat szippantson a nyirkos, meleg
trópusi levegőből. Ha az ember közelről érzékelte Flynn testszagát, az afrikai
párát is olyan illatosnak találta, mint egy tulipáncsokrot.
Flynn hat hete járta a terepet, és ez idő alatt nem gondolt arra, hogy ruhát is
cserélhetne. Büdös volt, akár a rokfort.
Miután ki-ki lélegzethez jutott, Joyce ott folytatta, ahol abbahagyta.
– Épp azt mondtam, őrnagy, mennyire örülök, hogy ilyen gyorsan visszatért erre a
találkozóra.
– Jöttem, mihelyt megkaptam az üzenetet. A futár M'topo falujában várt ránk.
Egységemet otthagytam a Rovumától délre felvert táborban, és már
vágtattam is ide, erőltetett menetben. Százötven mérföld három nap alatt! Nem
rossz tempó, mi?
– Fenemód kitett magáért! – hagyta rá Joyce, és a kabinban tartózkodó két
társára nézett, hátha megerősítést kap tőlük. De sem a portugál kormányzó
szárnysegédje, sem a fiatal hadnagy nem tudott egy szót sem angolul. A
szárnysegéd arcán udvarias, kifejezéstelen mosoly ült, a hadnagy pedig
kigombolta zubbonyának felső gombját, és szájában egy kis fekete
cigarettával elnyúlt a kabin díványán. Igyekezett olyan elegáns pimaszsággal
visekedni, mint egy matador.
– Az angol kapitány azt kéri, terjesszenek föl engem a kormányzónál a Szent Péter-csillagra –
tolmácsolta Joyce kapitány szavait a szárnysegédnek Flynn. Kitüntetésre fájt a foga.. Az utóbbi hat
hónapban sokat nyaggatta ezért a kormányzót.
– Tudassa, kérem, az angol kapitánnyal, hogy boldogan kézbesíteném írásos ajánlatát a
kormányzónak. – A szárnysegéd szívélyesen mosolygott. Üzlettársi kapcsolatuk során már jobban
kiismerte Flynnt, semhogy fordítását szó szerintinek vélje. Flynn haragosan nézett rá, és Joyce
megérezte a feszültséget a kabinban. Gyorsan folytatta mondókáját.
– Nagyon fontos ügyben kérettem ide önöket. – Kurta szünetet tartott. – Két
hónapja az önök felderítői Kibiti falu közelében megtámadtak egy német
ellátási konvojt.
– így igaz. – Flynn kihúzta magát a karosszékben. – Micsoda harc volt! Veszettül küzdöttünk.
Ember ember ellen.
– Semmi kétség – bólintott sietve Joyce. – Valóban így történt. Volt a menetben egy német
tengerésztiszt...
– Nem én tettem – szólt közbe Flynn riadtan. – Nem az én hibám! Szökni próbált. Ezt nem
varrhatja a nyakamba.
Joyce-on látszott a meghökkenés.
– Bocsásson meg, nem értem.
– Szökés közben kapta a golyót. És ön itt most valami mást próbál bizonyítani! – támadt rá
hevesen Flynn.
– Igen, tudom. Olvastam a jelentését. Milyen kár. Nagy kár. Mennyire szerettük volna kihallgatni
azt az embert.
– Azt mondja, hazudok?
– Úristen, Flynn őrnagy! Mi sem áll távolabb tőlem. – Joyce úgy találta, hogy
Flynn O'Flynn-nel tárgyalni éppolyan kellemetlen, mint bekötött szemmel
átvágni egy galagonyabokron. – Látom, üres a pohara. Megkínálhatom még egy itallal?
Flynn szája már nyílt volna, hogy tovább tagadja szenvedélyesen az igaztalan vádat, de a
barátságos ajánlat leszerelte, és inkább visszakozott.
– Köszönöm. Fene jó gin ez, nem is kóstoltam ehhez hasonlót az idén. Gondolom, esetleg tudna
nélkülözni egy-két ládával.
Joyce ismét megrökönyödve nézett rá.
– Biztos vagyok benne, hogy a raktáros tehet önért valamit.
– Piszok jó eresztés – mondta Flynn, és újra belekortyolt a poharába. Joyce most más taktikát
választott.
– Flynn őrnagy, hallott már a Blücher nevű német cirkálóról?
– Hogy a fenébe ne! – bömbölte Flynn olyan indulattal, hogy Joyce biztosan tudta: megint
érzékeny pontra hibázott. – Elsüllyesztett az a szemét!
E szavakra Joyce kapitány agyában rövid életű, de morbid látomás ködlött fel: Flynn
hanyatt lebeg a vízen, és egy cirkáló tüzel rá kilenchüvelykes ágyúkból.
– Elsüllyesztette magát? – kérdezte Joyce.
– Belémrohant! Vitorlázok ezzel a dauval, békésen, mint egy galamb, erre odajön, és – bumm,
bele a seggembe.
– El tudom képzelni – mormogta Joyce. – Szántszándékkal tette?
– Arra mérget vehet, a nyavalyába.
– De miért?
– Hát... – kezdett bele Flynn, aztán meggondolta magát. – Hosszú volna, ha elmesélném.
– Hol történt?
– Körülbelül ötven mérföldre a Rufídzsi deltájától.
– Rufídzsi? – Joyce felélénkült, előrehajolt. – Ismeri a környéket? Ismeri a
Rufidzsi-deltát?
– Hogy ismerem-e? – göcögött Flynn. – Jobban, mint ahogy maga tudja a
járást a budijára. A háború előtt elég sokat űztem arrafelé az ipart.
– Nagyszerű! Pompás! – Joyce képtelen volt türtőztetni magát, és
összecsücsörített ajakkal elfütyülte a "Tipperary" első két taktusát. Részéről
ez viharos örömkifejezés volt.
– Mi lelte? Mi olyan pompás ebben? – kezdett rögtön gyanakodni Flynn.
– Ő'Flynn őrnagy. Az ön jelentését véve alapul, a Haditengerészeti hírszerzés
nagyon valószínűnek tartja, hogy a Blücher valahol a Rufídzsi deltájában horgonyoz.
– Ne tréfáljon itten velem. A Blücher hónapokkal ezelőtt elsüllyedt. Mindenki tudja.
– Állítólag elsüllyedt. A Blücher meg az őt üldöző két angol hajó eltűnt a föld,
akarom mondani, az óceán szíhéről. Később úszó roncsdarabokat találtak, és
az arra utalt, hogy a három hajó összecsapott. Feltételezték, hogy mindhárom
elsüllyedt. – Joyce megállt, lesimította a felkunkorodó ősz fürtöket a
halántékán. Most azonban szinte bizonyosra vesszük, hogy a Blücher súlyosan
megsérült ugyan, de valahol a deltában rejtőzik.
– A kerekek! Páncéllemez a javításhoz!
– Hajszálpontosan, őrnagy. De... – Joyce rámosolygott Flynnre – ...hála önnek,
nem jutott el hozzájuk a szállítmány.
– De eljutott – mordult föl Flynn.
– Eljutott? – kérdezett rá Joyce.
– El. Otthagytuk a kerekeket a bozótban. A kémeim elmondták, hogy miután leléptünk, a
németek odaküldtek egy újabb szállítócsapatot, és elvitték azokat a gurigákat.
– Miért nem akadályozta meg?
– Mi a fenének? Nem érnek azok semmit – vágott vissza Flynn.
– Abból, ahogy az ellenség ragaszkodott hozzájuk, rájöhetett volna, milyen sokat érnek.
– Na igen. Az ellenség annyira ragaszkodott hozzá, hogy két Maxim-géppuskát küldött
el a másik csapattal. Én csak azt tudom, hogy minél több Maximmal őriznek
valamit, nekem annál kevesebbet ér.
– Akkor pedig miért nem semmisítette meg, amíg volt rá módja?
– Idehallgasson, barátom, maga szerint hogyan tudnék megsemmisíteni húsz tonna acélt – talán
lenyeljem?
– Nem képes felfogni, micsoda veszélyt jelent ez a hajó, ha újra tengerre szállt? – Joyce
habozott, folytassa-e. – Elárulhatom magának, de szigorúan bizalmasan, hogy nagyon rövid időn
belül partraszállunk Német Kelet-Afrikában. Képzelje csak el, mekkora lesz a
haddelhadd, ha a Blücher megszökik a deltából, és szétüt a csapatszállító hajók között.
– Na igen. Mindenkinek megvan a maga baja.
– őrnagy. – A kapitány hangja már rekedtes volt, olyan erőfeszítéssel
igyekezett fékentartani dühét. – őrnagy. Azt akarom, hogy derítse föl nekünk a
Blücher helyzetét.
– Csakugyan? – reccsent rá Flynn. – Azt akarja, hogy körbeügessek a deltán, amikor Maximok
lesnek rám minden mangróvefa mögül? Egy évbe is beletelik, míg átkutatom a deltát. Magának
fogalma sincs, milyen világ van ott.
– Erre nincs szükség. – Joyce megfordult a forgószékén, és a portugál hadnagy felé biccentett. –
Tiszttársunk aviátor.
– Az mit jelent?
– Azt, hogy hol felszáll, hol meg leszáll.
– Igen? Az akkora nagy szám? Összeszűrtem én a levet ezzel-azzal, amikor
fiatal voltam. Néha még most is összejön.
Joyce köhintett.
– A gépen száll föl. Repülőgépen.
– Vagy úgy! – mondta Flynn. Imponált neki a dolog. – Jó ég, szóval erről van
szó? – Tiszteletteljes pillantást vetett a portugál hadnagyra.
 – A portugál hadsereg közreműködésével légi felderítést szeretnénk végezni
a Rufidzsi-delta fölött.
– Azt mondta, hogy repülőgéppel fog röpdösni felette?
– Pontosan.
– Hát ez piszok jó ötlet! – lelkesedett Flynn.
– Mikorra tud elkészülni?
– Már mire?
– A felderítésre.
– Na, álljunk csak meg egy szóra, barátom! – kiáltott fel Flynn, mint aki rémet
látott. – Engem ugyan nem fog belegyömöszölni abba a repülő micsodába.
Két órával később még mindig ott vitatkoztak a Renounce parancsnoki hídján,
miközben a hajó visszafordult a part felé, hogy Joyce kitehesse Flynnt és a két
portugált ugyanott, ahol reggel fölvette őket a motorcsónak. A brit cirkáló
egyenletesen szelte az olajosán sima, kékeslila vizet. A part szabálytalan vonalként
sötétlett a horizonton.
– Elengedhetetlen, hogy a pilótát elkísérje valaki, aki ismeri a deltát. Most
érkezett Portugáliából, azonkívül a pilótáskodásra kell koncentrálnia. Szükség
van mellé egy megfigyelőre – próbálkozott lankadatlanul Joyce.
Flynn szemlátomást beleunt a vitába. Sokkal súlyosabb dolgok jártak az eszében.
– Kapitány – kezdte. Joyce észrevett valami új árnyalatot a hangjában, és
reménykedőn fordult felé.
– Kapitány, az a másik üzletünk. Azzal mi van?
– Elnézést, nem tudom követni.
– A gin, amit ígért. Azzal mi van?
Arthur Joyce, a királyi tengerészet kapitánya finom megjelenésű úriember
volt. Az arca sima és barázdálatlan, a szája telt és komoly, szeme intelligens.
Ezüstös halántéka is tekintélyt kölcsönzött neki. Talán csak egyvalami utalt
valódi vérmérsékletére: szemöldöke egyetlen folytonos vonalban nőtt össze,
és orrnyergénél éppen olyan sűrű és vastag volt, mint a szeme fölött. A
látszattal ellentétben komor és erőszakos természete volt. A parancsnoki
hídon töltött tíz év, a kapitányi ranggal járó korlátlan hatalom ugyan nem
szelídítette meg, mégis megtanulta, hogyan zabolázza meg dührohamait. Kora
reggeltől, amióta csak megrázta Flynn O'Flynn szőrös mancsát, minden
önfegyelmére szüksége volt, de most a végére ért erejének.
Flynn egyszer csak azt vette észre, hogy némán áll Joyce kapitány
haragjának össztüzében. Szaggatott, mély hangon fejtette ki Joyce kapitány,
hogyan vélekedik Flynn személyes bátorságáról, jelleméről,
megbízhatóságáról, italozási szokásairól és a tisztaság iránti érzékéről. Flynn
megdöbbent, és vérig sértődött.
– Idefigyeljen – mondta.
– Maga figyeljen ide! – mondta Joyce. – Semminek nem örülnék jobban, mint ha látnám, hogy
végre eltakarodik a hajómról! És amikor elkotródik innét, biztos lehet abban, hogy
viselkedéséről részletes jelentést teszek a feletteseimnek, és egy-egy
másolatot eljuttatok a mozambiki kormányzónak meg a portugál
hadügyminisztériumnak.
– Álljon meg a menet! – kiáltott Flynn. Nemcsak hogy gin nélkül kell elhagynia a hajót, hanem
az is könnyen meglehet, hogy sosem kapj a meg a kitüntetést.
– Van valaki. Csak egy valaki van, aki jobban ismeri nálam a deltát. Fiatal, jó adag kurázsi van
benne, és olyan a szeme, mint a sasnak.
Joyce gyilkos tekintettel meredt rá, szinte fuldokolt visszafojtott dühében.
– Ki az? – kérdezte.
– A fiam – vágta ki Flynn. Jobban hangzott, mint az, hogy "a vejem".
– És megcsinálja?
– Meg bizony. Majd gondoskodok róla – garantálta Flynn.
58.
– Olyan biztonságos, mint egy lovaskocsi – jelentette ki Flynn. Tetszett neki a hasonlat, s ezért
rögtön megismételte.
– Milyen biztonságos egy lovaskocsi, ha fent repül a felhők között? – kérdezte
Sebastian, s egyre az égboltot bámulta.
– Csalódtam benned, Bassie. A legtöbb fiatalember azonnal kapna az alkalmon. – Flynn
szavaiból nem hiányzott a spiritusz. Joyce mégiscsak megajándékozta három
láda legjobb fajta Beefeater ginnel. Flynn egy benzineshordón ült a parti
pálmafák árnyékában. Körötte heverészett húsz felderítője, különféle ernyedt
pózokban. Álmos, meleg, szélcsendes reggel volt. A Nap tüzesen sütött a
tiszta égről, a fehér homok szinte vakított a tenger sötétzöldje mellett.
Alacsony hullámtaraj terült el sóhajtva a parton, s fél mérfölddel odébb egy
csapat halászmadár körözött lustán a levegődben. Időnként lecsaptak, a
vízben nyüzsgő halrajra. Hangjuk beleveszett a tenger morajába.
Bár a Rovuma-torkolattól száz mérföldre északra voltak, mélyen bent a
német területen, mintha csak nyaraltak volna. A repülőgép várható érkezése
mindannyiukat felvillanyozta és jókedvvel töltötte el. Kivéve Sebastian! és Rosát. Egymás
kezét fogták és nézték az ég déli peremét. "
– Meg kell találnod. Nekünk. – Rosa hangja mély volt, de nem rejtette felindultságát. Tíz napja,
mióta Flynn visszatért a Renounce-ról, Rosa másról se beszélt, mint a Blüchenől. Ez is csak
egy edény volt, amely felfogta túláradó gyűlöletét.
– Megpróbálom – mondta Sebastian.
– Meg kell találnod – mondta Rosa. – Akarom.
– Biztos jó a kilátás odaföntről. Mintha egy hegyen állna az ember – csak épp
nincs alatta hegy. – Sebastian beleborzongott a gondolatba.
– Figyelj – mondta Rosa.
– Mi van?
– Cs-sss!
Már ő is hallotta. Erősödő, halkuló, újra erősödő rovarzümmögés. A fák alatt
hűsölő emberek is meghallották. Néhányan kijöttek az árnyékból, fürkészték az
eget.
Aztán megcsillant valami a távolban – talán üvegről vagy fémről verődött
vissza a napsugár – s a nézelődők kórusban felkiáltottak.
Alacsonyan szállt feléjük a gép, imbolygó szárnyakon, a motorzaj egyre
erősödött, a kitárt karú árnyék előreszáguldott a parti homokon. A bennszülött
felderítők csoportja pánikszerűen menekült, Sebastian is lehasalt a homokba,
egyedül Rosa állt mozdulatlanul, pedig a gép alig néhány lábbal a feje fölött
zúgott el, mielőtt ismét fölemelkedett, s a tenger fölé kanyarodott. Sebastian
felállt, és bambán porolni kezdte a zubbonyát. A repülő megfordult, és lassan
leereszkedett a tömör vízparti homokra. A motor zakatolása akadozó zörgéssé
szelídült, a gép lassan feléjük kacsázott, s a propeller szele poros ködcsóvát
lövellt hátrafelé. A szárnyak mintha épp most készültek volna leválni.
 – Ide azokkal a hordókkal! – kiáltotta Flynn a pálmafák árnyékában maradt embereknek.
A pilóta leállította a motort. Bénító volt a csönd. A férfi kikászálódott a
pilótaülésből, és lelépett az alsó szárnyra. Vastag bőrzekéjében, sapkájában,
szemüvegében tömzsinek és ügyetlennek látszott. Leugrott a homokra, kibújt
a zubbonyból, levette sisakját, s így karcsú, elegáns portugál tisztté alakult.
– Da Silva – mondta, s kezét nyújtotta az üdvözlésére siető Sebastiannak. – Hernandez
da Silva.
Míg Flynn és Sebastian az üzemanyagtartály feltöltésére ügyelt, Rosa leült a pilótával a pálmafák
alá. Da Silva megreggelizett a magával hozott elemózsiából. Egy üveg fehér bor, fokhagymás
kolbász – az ég vakító eleganciájú lovagjához illő egzotikus eledel.
S bár szája el volt foglalva, szeme szabadon kószált és meg is állapodott
Rosán. Sebastian még ötven yard távolságból is növekvő nyugtalansággal
figyelte, hogy Rosa hirtelen újra nővé válik. Tekintete mostanáig férfiasán
szúrós volt, most lesütötte szemét, de azért csak meg-megvillant a pillantása,
lopva elmosolyodott, napbarnította arcán és nyakán halvány rózsaszín pír tűnt
fel, és halványult el újra. A haját babrálta, visszasimított egy tincset a füle
mögé. Zubbonyának elejét húzkodta, aztán kissé oldalt dőlt ültében, és
fölhúzta maga mellé keki nadrágba bújtatott hosszú lábát. A pilóta szeme
követte a mozdulatot. Megtörölte inge ujjával az üveg száját, és gálánsán
odakínálta Rosának.
Rosa motyogott valami köszönetfélét, elfogadta az üveget, és aprót kortyolt belőle.
Az állán levő szeplőkkel és hámló orrával olyan friss és ártatlan, mint egy
kislány – gondolta Sebastian.
A portugál hadnagy viszont nem látszott sem frissnek, sem ártatlannak.
Jóképű volt, már ha valaki szereti ezt a nyálas kontinentális fajtát. Akár egy
mérsékelten elcsigázott kandúr. Sebastian úgy találta, van valami trágár
abban a vékony fekete bajuszkában, amelytől csak még pirosabbnak látszik a
duzzadt, cseresznyeszínnű szája.
Miközben elnézte, hogyan veszi át Kosától az üveget, és hogyan emeli meg ivás
előtt egy kissé, üdvözlésképpen, Sebastianban kétféle heves vágy is felébredt.
Az egyik az, hogy megfogja az üveget, és beleüsse a hadnagy torkába, a
másik pedig az, hogy betuszkolja a repülőgépébe, hogy tűnjön el Rosa
közeléből, amilyen gyorsan csak lehetséges.
– Mozgás, mozgás – förmedt Mohammed az embereire, akik a benzint
zúdították a felső szárnyon nyíló tölcsérbe. – Gyerünk már, élénkebben!
– Inkább pakold be a holmidat ebbe a micsodába, és hagyd abba a parancsolgatást – mondta
Flynn. – Csak összezavarsz mindenkit.
– Nem tudom, hová tegyem. Inkább mondd meg annak a gúnárnak, hogy jöjjön ide, és mutassa
meg. Én nem tudok vele beszélni.
– Tedd oda az első ülésre. Az az utas ülése.
– Szólj annak a nyavalyás portugálnak, hogy jöjjön már – kötötte az ebet a karóhoz Sebastian. –
Mondd meg neki, hogy hagyja békén Rosát, és jöjjön ide!
Rosa követte a pilótát a géphez, és csodálattal nézte, hogyan osztogatja
portugál nyelvű parancsait. Ez még inkább felingerelte Sebastiant. Az indítás
szertartása végre befejeződött, a repülő ott állt, zörögve, rázkódva várt a
parton, a pilóta pedig fensőbbséges mozdulattal intett Sebastiannak, hogy
beszállhat. ő azonban Rosához lépett, és tüntetőén átölelte.
– Szeretsz? – kérdezte.
 – Mi van? – kiabálta túl Rosa a motor zaját.
– Szeretsz? – ordította Sebastian.
– Persze, hogy szeretlek, te bolond! – kiáltotta Rosa, és rámosolygott, aztán
lábújjhegyre állt, és megcsókolta. A propeller keltette légáram majdnem
elfújta őket. Rosa ölelése soha ilyen szenvedélyes nem volt az utóbbi
hónapokban, és Sebastian gyomra összeszorult, amikor azt kérdezte
magában, mennyiben tekinthető ez a változás külső behatás eredményének.
– Ráértek majd, ha visszajöttél. – Flynn kiragadta Sebastiant Rosa szorításából, és
föltessékelte az ülésbe. A gép meglódult, és Sebastian kétségbeesetten
kapaszkodott, hogy megtartsa egyensúlyát, aztán visszapillantott. Rosa
mosolygott és integetett, és ő nem volt benne biztos, hogy a mosoly neki szól-
e, vagy a sisakos fejnek a háta mögött. De féltékenységét máris elnyomta a
túlélés ősi ösztöne.
Két kézzel szorította az ülés mellvédjét, még a lábujjai is meggörbültek a
csizmája orrában, hátha így belekapaszkodhat a padlóba. Sebastian előre
nézett.
A part, akár egy folytonos fehér sáv, eltűnt a gép törzse alatt. Az egyik oladalon
a pálmafák húztak el, a másikon a tenger. Szél vágott az arcába, s könnyeit a
halántéka felé terelte. A repülő bukdácsolt, ugrált és rázkódott, hirtelen
fölszökkent, majd visszahuppant, megint fölszökkent, és akkor már a
levegőben voltak. A föld elmaradt alattuk, egyre magasabbra szálltak, és
Sebastian lelke is a géppel szárnyalt. Rosszkedve elillant.
Végre eszébe jutott, hogy szemére húzza a pilótaszemüveget a goromba szél ellen, s úgy tekintett
szét a pici és nyugodt világon, akár egy isten.
Hátranézett a pilótára s minthogy az imént mindketten átélték a halhatatlanságot, túl a kicsinyes
emberi szenvedélyeken – most egymásra mosolyogtak.
A pilóta a jobb szárnyvég felé mutatott, és Sebastian is arra nézett.
Messze, messze a tenger csipkés takaróján, egy vattaszerű viharfelhő alatt
meglátta a Renouncebnt cirkáló szürke formáját, s mögötte a sápadt fehér
legyezőként szétterülő nyomdokvizet.
Bólintott, és a társára mosolygott. A pilóta újra mutatott valamit, ezúttal menetirányban.
A távolság kék ködében, összevissza, mint egy kirakósjáték asztalra borított darabjai, a Rufidzsi-
delta szigetei pöttyözték be a földabroszt a kontinens és az óceán között.
59.
Szörnyű meleg volt. Nedves, viszkető forróság. Még az álcázás árnyékában is
valósággal hömpölygőit a Blücher fedélzetén a ragacsos mocsári levegő. Az
előfedélzeten robotoló félmeztelen emberek csillogó testén szivárgó, patakzó
verejték nem szerzett megkönnyebbülést, mert a fülledt levegőben nem volt
hová elpárolognia. Alvajárókként, lassú, gépies eltökéltséggel dolgoztak, s a
daru karjai alatt kézi erővel illesztették helyükre a vastag acéllapokat.
Még a bőven zúduló káromkodás is elapadt Lochtkamper műszaki
parancsnok ajkán, ahogy aszályos évszakban kiszárad a forrás. Embereivel
együtt dolgozott derékig nekivetkőzve, mellén és felső karján hullámzottak és
kidagadtak a tetoválások.
– Pihenő – mordult föl. Az emberek fölegyenesedtek, s tátott szájjal nyelték
az áporodott levegőt. Fájó hátukat masszírozták, és vad gyűlölettel bámulták
a páncéllemezeket.
– Kapitány! – Lochtkamper most figyelt csak föl von Kleinere. Az elülső
ágyútoronynál állt, talpig hófehérben. Szőke szakálla félig eltakarta a
nyakában lógó zománcdíszes ezüstkeresztet. Lochtkamper odaballagott hozzá.
– Jól halad? – kérdezte, s a mérnök nemet intett,
– Nem olyan jól, mint reméltem. – Lapátkezével megtörölte a homlokát. Olajos, rozsdás folt
maradt utána. – Lassan megy – mondta. – Túl lassan.
– Újabb nehézségek?
– Mindenütt – mondta recsegősen a mérnök. Végigjártatta szemét a forró
páragomolyokon, a mangrovefákon, a lusta fekete vízen és az iszapos parton. – Itt
semmi sem működik. Sem a hegesztőapparátok, sem a csörlő motorja, sem
az emberek. Minden tönkremegy ebben a trágár hőségben.
– Meddig tart még?
– Nem tudom, kapitány. Tényleg nem tudom.
Von Kleine nem akarta sürgetni. Tudta: ha van ember, aki vízre tudja tenni
ezt a hajót, akkor az Lochtkamper. Ha aludt egyáltalán, akkor is itt, az
előfedélzeten, a padozatra dobott matracon gömbölyödött össze, kutyamódra.
Kimerültén pihent egy-két órát a csörlők nyüszítése, a szegecselek
dobhártyarepesztő kalapálása közepeit, a hegesztőkészülékek kék, sziszegő
fény ében. Aztán ismét talpon volt, és újra nekilátott a gorombáskodásnak, a
vezénylésnek, a rábeszélésnek, a fenyegetésnek.
– Még három hét – számítgatta kedvetlenül Lochtkamper. Egy hónap legfeljebb. Ha minden úgy
megy, mint most.
A két ember csendben állt egy darabig. Két férfi, két különböző világból,
akiket a közös cél és a kölcsönös tisztelet fűz egymáshoz.
Valami mozgott egy mérfölddel feljebb a deltaágban. Az egyik motoros bárka tér vissza a
cirkálóhoz, bár most a terjedelmes rakomány alatt inkább úgy festett, mint egy szénakazal. Lassan
közeledett a fekete sodrás ellenében, s annyira mélyen merült a vízbe, hogy csak pár hüvelyknyi
perem látszott ki az oldalából. Púpozott, kusza rakománya tetején egy tucat fekete ember ült.
– Még mindig nem tudom, hogy mi legyen azzal a trágár fával, kapitány. – Lochtkamper
megrázta nagy, bozontos fejét. – Túl puha, túl sok a hamuja, el is tömheti a kazánt.
– Nincs más – emlékeztette von Kleine. Amikor a Blücher elérte a Rufidzsit,
széntartalékai már majdnem kimerültek. Talán ha négyezer mérföldre
elegendő szenük lehetett. Ez aligha lett volna elég, hogy egyenes vonalban
lehajózzanak a negyvenötödik szélességi fokig, ahol ellátóhajójuk, az Esther várja őket
lőszerrel és tüzelővel.
A legcsekélyebb reményük sem volt rá, hogy szénhez jussanak. Ezért von
Kleine megbízta Fleischer főbiztost és ezer bennszülött munkását, hogy a
delta csúcsánál lévő erdőben vágjanak fát. Olyan feladat volt ez, hogy
Fleischer minden lehetséges ellenérvvel és kifogással igyekezett kibújni alóla.
Ügy érezte, letudta a Blücher iránti kötelezettségét azzal, hogy biztonságban ideszállította
von Kleine kapitánynak az acéllemezeket Dar es Salaamból. De ékesszólása
mit sem segített rajta. Lochtkamper az acéllemezekből kiszabatott kétszáz
kezdetleges fejszét, és von Kleine megbízta Kyller hadnagyot, hogy menjen el
Fleischerrel, és vigyázzon, nehogy lelohadjon a főbiztosban a favágás iránti
lelkesedés.
Három hete már, hogy a Blücher bárkái rendszeresen közlekedtek oda-vissza. Ez
idáig mintegy ötszáz tonna faanyagot szállítottak a hajóhoz. A következő
feladat az volt, hogy megfelelő tárolóhelyet találjanak, ha a széntartályok már
megteltek.
 – Hamarosan a fedélzetre kell rakodnunk a rönköket – mormogta von Kleine, és Lochtkamper
már válaszra nyitotta a száját, mikor a vészharangok riadót jeleztek, és recsegve megszólalt a
hangszóró.
– Kapitány a hídra! Kapitány a hídra! Von Kleine sarkon fordult és rohant.
A lépcsőn összeütközött egyik tisztjével. Elkapták egymást, nehogy
leguruljanak, s a hadnagy beleüvöltötte von Kleine arcába:
– Kapitány úr! Repülőgép! Alacsonyan száll. Erre tart. Portugál felségjelű.
– A pokolba! – Von Kleine elnyomakodott a tiszt mellett, futva kaptatott fel a
lépcsőn. Zihálva ért a hídra.
– Hol van?
Az őrségben lévő tiszt leeresztette távcsövét, és megkönnyebbülten fordult
von Kleinéhez.
– Ott, uram! – Az álcázás egyik hézagán át – mintha lugas oldala volna – fölmutatott egy darab
égre.
Von Kleine kikapta kezéből a távcsövet, s miközben a távolságot állította,
hogy élesebben lássa a mangróvefák fölötti ködben imbolygó távoli szárnyas
alakot, már osztotta is a parancsokat.
– Figyelmeztessék az embereket a parton! Mindenki fedezékbe! – cserdült a
szava. – Minden ágyút a legnagyobb irányzékba! A gyorstüzelőket srapnelra
töltsék. Géppuskások készenlétben! De senki ne tüzeljen, amíg nem adok
parancsot!
Nem engedte ki a repülőgépet távcsövének kerek látómezejéből.
– Portugál, jól van – mormogta magában. A zöld-piros felségjel tisztán
kivehető volt a gép barna testén.
– Átkutatja a terepet... – A gép oda-vissza repült, éles fordulattal kanyarodott
vissza a soron következő kutatási sáv fölé – ahogy a paraszt szántja a földet. Von Kleine
ki tudta venni a gép tömzsi orrában kuporgó ember fejének, vallanak sziluettjét. – Na, most
meglátjuk, hogy milyen hatékony az álcázás...
Szóval mégiscsak rájöttek. Jelentést kaphattak az acéllemezeket szállító konvojról. Vagy
talán a fakivágásra figyeltek föl – gondolta, miközben az égen feléjük kúszó
gépet nézte. Azt nem reméltem, hogy örökre észrevétlenek maradunk, de
nem gondoltam, hogy repülőgéppel keresnek.
Aztán hirtelen belényilallt valami, de úgy megrémült, hogy elakadt a lélegzete.
Sarkonfordult, és a híd elülső korlátjához rohant. Az álcázóháló résén át
mereven bámult kifelé. Fél mérföld távolban, a deltaág közepén, V alakú
hullámfodrot húzva maga után, rakományával elnehezülve, mint egy terhes
víziló, egyenest feléjük úszott a bárka. Úgy meglátni a levegőből, mint egy
kövér kullancsot a fehér zsebkendőn.
– A bárka!... – kiáltott von Kleine. – Állítsátok meg! Forduljon a part felé...
De tudta, hogy hasztalan. Mire hallótávolságba érnek, már késő. Felvillant benne, hogy
rálőhetne az ágyúkkal és elsüllyeszthetné, de azonnal elhessegette az ötletet:
a becsapódások azon nyomban magára vonnák az ellenség figyelmét.
Így hát csak állt a hídon, és türelmetlenül szorongatta a korlátot, és dühödt, kétségbeesett
szitkokat küldött a közeledő bárka felé.
60.
Sebastian kihajolt a gépből. Zekéjét vadul lobogtatta a szél, majdnem lefújta
róla, haját pedig fekete boglyává borzolta. Szokott ügyességével sikerült
kiejtenie távcsövét a gépből. A távcső Flynn Patrick tulajdona volt, és
Sebastian tudta, hogy meg kell fizetnie az árát. Ez elrontotta kissé a repülés
örömét, hiszen máris több mint háromszáz fonttal tartozott neki. Rosának is
lesz egy-két szava, persze. Ám ebben a pillanatban a távcső elvesztése már
nem jelentett hátrányt, mert a gép olyan alacsonyan szállt, és annyira imbolygott, hogy szabad
szemmel sokkal többet lehetett látni, mint segédeszközzel.
Ötszáz láb magasról a mangróveerdő úgy festett, mint egy bolyhos,
túltömött, beteges-zöld matrac, deltaágak és kisebb vízi utak puskacsőszínű
erezetével borítva – a víz úgy verte vissza a nap fényét, mint a fénytávíró. A
kócsagok, amint fölriadtak a repülő közeledtére, úgy repdestek a levegőben,
mint huzatban a fehér papírfoszlányok. Halászsas repült előttük rezzenetlenül,
mintha az égre függesztették volna. Kitárt szárnyai tompán kiszélesedtek a
végükön, akár az emberi ujjak. Aztán kitért a gép elől, de olyan közel húzott el
a szárny végéhez, hogy Sebastian látta a fehér csuklyás fejéből kivillanó vad,
sárga szemét.
Sebastian boldogan felnevetett, aztán elkapta a nyitott fülke oldalát, mert a gép veszettül kezdett
rázkódni alatta. A pilóta ezzel a módszerrel akarta fölhívni magára Sebastian figyelmét, aki jobban
szerette volna, ha Da Silvának e célra valami más ötlete támad.
Mérgesen nézett vissza, s a szél és a motor zúgásában azt üvöltötte:
– Vigyázz már, te hülye digó!
Da Silva szélesen gesztikulált, fekete bajsza alatt szavakat formált a cseresznyepiros ajkával,
szeme villogott a szemüveg mögött, s kezével türelmetlenül bökdösött a jobb szárnyon túlra.
Sebastian rögtön meglátta a bárkát a széles vízen. Szinte kiszúrta a szemét,
csodálkozott is, miért nem vette észre előbb. Aztán rájött, hogy eddig a
közvetlenül alattuk fekvő területet figyelte, és megbocsátott magának.
Mégsem értette, miért ilyen izgatott da Silva. Hisz ez nem cirkáló, hanem csak egy kis bárka.
Talán ha huszonöt láb hosszú. Tekintete végigszaladt a deltaágon, a kék ködön át egészen a
tengerig. Sehol semmi.
Visszanézett a pilótára, és megcsóválta fejét. Da Silva izgalma azonban csak nőtt.
Kétségbeesetten próbált mondani valamit, de Sebastian nem értette. Hogy
megtakarítsa a vitát, beleegyezően bólintott, mire a gép szinte kiesett alóla –
csak a gyomra maradt odafenn. Rémülten ragadta meg az ülés két oldalát.
Da Silva alávetődött egy lapos kanyarral, majd újra egyenesbe billent, de
ekkor már a kerekek szinte súrolták a fák koronáját. A deltaág felé zúgtak, s
amint az utolsó mangrovék is eltűntek alóluk, da Silva még alacsonyabbra
bukott, hogy végül alig pár lábbal repültek a víz színe fölött. E műrepülési
mutatvány a legkevésbé sem tetszett Sebastiannak. Azt hitte, menten kiugrik
a szeme, és csöndesen átkozta da Silvát.
Egy mérföldre előttük, a nyílt vízen bukdácsolt a túlterhelt bárka. Csak
néhány lábbal volt alattuk, s ők teljes iramban száguldottak felé, s propeller
orkánja tajtékot vert mögöttük a vízen.
– Úristen! – tört ki a szorongatott Sebastianból. – Ez egyenesen belerepül!
Nézetét szemlátomást osztotta a bárka legénysége is, mert ahogy a gép feléjük zúgott, sorra
elmenekültek a hajóról. Sebastian látta, hogy két ember leugrik a rakomány
tetejéről, és kis, fehér fröccsenéssel csapódik a vízbe.
Az utolsó pillanatban da Silva megemelte a gépet, és valósággal átszökkentek a bárka fölött. Egy
kurta pillanatra Sebastian tizenöt láb távolságból belenézett egy német tengerésztiszt szemébe. A
férfi a bárka farában, a kormányrúd mellett kuporgott. Elhúztak a bárka fölött, aztán meredeken
emelkedni kezdtek, majd újra befordultak.
 A bárka oldalt fordult, s legénysége megpróbált fölkapaszkodni rá, vagy ha még nem sikerült,
buzgón pacskolt az oldalánál. A gép ismét ereszkedni kezdett a víz felé, de a motor csak a fele
fordulatszámmal döbörgött. Da Silva ötven lábbal a víz fölött szintbe hozta a gépet, s nyugodt
tempóban távolodott a bárkától, a deltaág északi partja felé.
– Mit művelsz? – tátogott Sebastian a pilótára. Az válaszképpen egy széles
karmozdulattal a parti mangróvefák felé intett.
Sebastian értetlenül kémlelte a mangrovékat. Mit csinál ez az őrült? Csak nem
hiszi, hogy...?
Volt valami dombféle a parton. Talán ha százötven lábbal magasodott a víz fölé. Arra tartottak.
Mint a vadász, ha megsebzett bivalynak ered a nyomába, és fürgén lopakodik a ritkás, satnya
bokrok közt, amelyek úgysem adhatnak menedéket ekkora állatnak, aztán hirtelen
szembetalálkozik vele – oly közelről, hogy pontosan lát minden apró redőt a
szarván, látja a nyirkos, fekete orrlyukából csöpögő vért, és látja a kis
disznószemek bárgyú, kemenceforró pillantását – így találta meg Sebastian a
Blüchert.
Olyan közel volt, hogy Sebastian ki tudta venni a szegecselés mintázatát, az
előfedélzet padozatában a csapolásokat, a kusza, növényi baldachin minden
egyes indáját. Látta a hídon az embereket, a gyorstüzelő ágyúk jelező
személyzetét, és a felépítmény kiszögellésein a Maxim géppuskákat. A zömök tornyokból
éhesen meredeztek ki a csövek, s fordultak immár a gép felé.
Mint egy hatalmas, szürke, gonosz tengeri szörny, úgy lapult a mangrovék között, a búvóhelyén.
Sebastian nagyot kiáltott meglepetésében és rémületében, s abban a pillanatban a gép motorja is
felüvöltött, mert da Silva a legnagyobb sebességre kapcsolt, és ágyékáig húzta a botkormányt.
Amint a gép az ég felé nyilazott, a Blücher fedélzete mennydörgő vulkánná vált. A
kilenchüvelykes ágyúk torkából tűzkúpok törtek elő. Haragosan fröcskölt a
láng a gyorstüzelő ágyúkból, a felépítményen álló géppuskákból.
Forrt és sziszegett a kis repülő körül a levegő, lövedékek szaggatták meg,
csépelték kavargó szélviharrá.
Valami eltalálta a gépet, mire az úgy bucskázott felfelé, mint az égő falevél a
tábortűz fölött. Pörgött a törzse körül, motorja kínlódva erőlködött, merevítése
recsegett, nyikorgóit.
Sebastian orra nyerge nekicsapódott a mellvédnek, orrlyukaiból azonnal kilövellt két piros sugár,
zekéje csurom vér lett.
A gép egy pillanatra függőlegesen megállt a farkán, a túlpörgetett propeller
éles visítással kaparta a levegőt. Aztán lebillent az egyik szárnyavégére, hogy
Sebastian gyomra a torkába ugrott.
Da Silva megküzdött a géppel. Érezte, hogy lassan újra irányíthatóvá válik a masina,
visszanyeri utazósebességét. A mangróvefák vattaszerű tömege feléjük
ugrott, és a pilóta elkeseredetten próbálkozott, hogy újra kiegyensúlyozza a
gépet. Lassan fogni kezdett a kormány, a szárny vászna összeráncolódott a
rettenetes csavaróerőtől. Sebastian újra érezte a rázkódást, amikor a gép
súrolta a fák koronáját, és a motor bömbölésén át is hallotta a gép hasának
verődő ágak pattogását. Aztán hirtelen, csodálatos módon mégis
fölemelkedett a gép. Biztosan, imbolygás nélkül szálltak fölfelé, egyre messzebb az éhes
mocsártól.
A repülő lomha volt és nehézkes, és valami meglazult az alján. Csattogott és
durrogott és puffogott a menetszélben, s a gép egész törzse vele remegett.
Da Silva egyelőre nem mert irányt változtatni. Kissé fölfelé döntötte a gép orrát, nem
változtatott az irányon, hiszen ajándék volt minden láb, amit emelkedni tudtak.
Ezer láb magasan széles kanyarral délnek fordult, és csattogva, puffogva, sérült fél szárnnyal,
részegen tántorogva igyekezett vissza Flynn O'Flynn táborhelye felé.
61.
Flynn lassan, méltóságteljesen állt föl egy pálmafa tövéből.
– Hová mész? – Rosa kinyitotta a szemét, és rápillantott.
– Olyasmit csinálok, amit te nem tudsz helyettem.
– Egy órán belül harmadszor! – Rosában fölébredt a gyanú.
– Ezért hívják kelet-afrikai pattogósnak – mondta Flynn, és döngő léptekkel
vonult el a bozótba. A lantanabokornál megállt, és óvatosan körülnézett.
Sosem lehetett tudni, nem jön-e a nyomában Rosa. Amikor látta, hogy nem,
térdre zökkent, és beletúrt a laza homokba.
Olyan ábrázattal, ahogy a hajdani kalózok ásták ki a láda aranyat, ő is
kiemelte a homoksírból az üveget, majd kihúzta a dugót.
Az üveg nyaka már a szájában volt, amikor meghallotta a visszatérő gép
gyenge zúgását. Flynn nyeldeklő ádámcsutkája föl-le mozgott, de szeme az ég
felé fordult, és hunyorogva koncentrált.
Flynn mélyet sóhajtott elégedettségében, visszadugaszolta az üveget, újra eltemette, majd
homokot rugdalt rá, és a part felé vette útját.
– Látod őket? – kiáltotta Rosának, aki a pálmafák között lépdelt a lejtőn.
Kilépett a fövényre. Fölszegte a fejét, hosszú hajfonata a derekát verdeste.
Nem válaszolt Flynn kérdésére, arcán feszültség és félelem tükröződött. A
körülötte álló emberek ugyancsak csendben maradtak – megnémította őket
valami rettegő előérzet.
Flynn fölnézett, és meglátta, hogyan közeledik sebzett madárként a gép. A
motor akadozott, ki-kihagyott, hosszú, kék, olajos füstcsóvát hagyott maga
után, szárnyai veszettül rázkódtak, és ahol ellőtték az egyik kerekét, lecsüngtek
és himbáltak a sárkány alkatrészei.
Fáradt lassúsággal ereszkedett a part felé. A motor szaggatott hangja elhalkult, így azt is hallották
már, hogyan zúg a szél a merevítésben.
Fél kerékkel elérte a kemény homokot, s mintegy ötven yardon egyenesen futott tovább, majd
egy hirtelen mozdulattal oldalra bukott. A bal szárny a homokba fúródott, a gép a tenger felé
lendült. A farokrész megemelkedett, majd átbillent. Valami megroppant, reccsent, elszakadt, a gép
a porvihar közepén cigánykereket vetett. A légcsavar beletépett a homokba, s azonnal
szilánkzáporrá töredezett, az elülső ülésből kiröpült egy emberi test, és úgy
forgott a levegőben, mintha szétvetődő végtagjai kerékküllők volnának.
Belecsobbant a parti sekély vízbe, miközben a gép tovább bukfencezett és
darabjaira szakadt. Letört az egyik alsó szárnyaamikor a merevítőkötelek
elpattantak, mintha tüzérségi sortűz dördült volna. A sárkány lefékeződött,
amikor a vízbe ért, csúszott egy darabig a hátán, aztán megállt. Fel-felcsaptak
körülötte a hullámok. Da Silva fejjel lefelé csüngött a biztonsági szíjakon, mozdulatlanul, csak
a karja himbált.
Iszonyatos volt a csönd.
Rosa törte meg, néhány másodperc múlva. – Segítsetek a pilótának! Én bemegyek Sebastianért. –
Mohammed és két aszkári odarohant vele a vízben magatehetetlenül heverő
Sebastianhoz.
– Gyerünk már! – kiáltotta Flynn a köré sereglő embereknek, s a puha
homokon át a gép roncsa felé imbolygott. Nem érték el.
 Hátralökte őket valami – a levegő vadul a dobhártyájukba szúrt, amikor
felrobbant a benzin. A gép és körülötte a tenger dühöngő, robaj ló
tűzrengeteggé vált.
Elhátráltak a forróságtól. A sötétvörös lángokat pokolfekete füst erezte; a
repülőgép vitorlavászon bőre hamar a tűz martaléka lett, előbukkant alóla a
faváz.
A lángok közepén még mindig ott csüngött da Silva, mint egy fekete, majomszerű
figura, égő ruhában. Aztán a tűz átégette a szíjait, és belezuhant a sekély
vízbe, sisteregve és sziszegve, míg el nem aludtak a lángok. Még fel-
felparázslott a tűz, amikor Sebastian visszanyerte eszméletét, és sikerült
félkönyökre emelkednie. Kába fejjel nézett a fövényen át a füstölgő roncs felé.
A pálmafák árnyéka tigriscsíkokkal borította a lebukó naptól fakó aranyra
színezett homokot.
– Da Silva? – kérdezte kásás és vastag hangon Sebastian. Az orra eltörött, belapult. Bár Rosa
letörölte az arcáról a vért, orrlyukában és szája sarkában még alvadt morzsák feketéllettek. Kék
szeme olyan volt a szilvakék, felhorzsolt duzzanatokon, mint egy-egy késsel vágott hasíték.
– Nem! – csóválta fejét Flynn. – Nem úszta meg.
– Halott? – suttogta Sebastian.
– Eltemettük a bozótban.
– Mi történt? – kérdezte Rosa. – Mi a jó ég történt veletek? – Ott ült Sebastian mellett, fölé
hajolt, ahogy az anya óvja a gyermekét. Sebastian lassan feléfordította fejét, s belenézett a
szemébe.
– Megtaláltuk a Blüchert – mondta.
62.
Arthur Joyce, a Királyi Haditengerészet kapitánya boldog ember volt. Ráhajolt íróasztalára, két
tenyérrel szorította le a nyitott tengeratlaszt. Olyan mélységes elégtétellel bámulta a vastag kék
ceruzával rajzolt karikát, mintha a Bank of England elnökének aláírása volna egy millió
fontsterlinges csekken.
– Remek! – mondta. – Ah, nagyszerű! –, és összecsücsörítette ajkát, mintha el
akarná fütyülni a "Tipperary"-t. Ehelyett cuppantott egyet, és rámosolygott
Sebastianra. Lapos orra és kék-zöld szeme nem gátolta meg Sebastiant abban, hogy
visszamosolyogjon.
– Pompás teljesítmény, Oldsmith! – Joyce arckifejezése megváltozott, a szemében megvillanó
fények jelezték, hogy ráeszmélt valami fontosra. – Oldsmith? ismételte meg. – Csak nem
maga volt a sussexiek első adogatója az 191 l-es krikettbajnokságban?
– De én voltam, uram.
– Atyaisten! – derült föl Joyce arca. – Sosem fogom elfelejteni, hogyan
adogatott a yorkshire-ieknek azon az első meccsen. Két menetre kivágta
Grahamet és Penridge-et – kettő-kettő, mi?
– Kettő-kettő, szó se róla. – Sebastiannak megtetszett ez az ember.
– Parádés alakítás! És aztán ötvenöt menete volt?
– Hatvanöt – igazította helyre Sebastian. – Rekordot állítottam fel Clifford Dumonttal a kapu
előtt... elmentünk száznyolcvanhatig!
– Ez az! Jól emlékszem rá. Parádés szóló! Piszkos peche volt, hogy nem került be a válogatottba.
– Hát, nem is tudom... – szerénykedett Sebastian.
– De bizony. – Joyce újra csücsörített. – Piszkos pech.
Flynn O'Flynn mindebből egy árva szót sem értett. Úgy vergődött a székében,
mint egy csapdába esett öreg bivaly. Halálra untatta ez a párbeszéd. Rosa
Oldsmith sem értett többet belőle, de őt elbűvölte, amit hallott. Kiderült
számára, hogy Joyce kapitány tud Sebastian valami ritka nagy bravúrjáról – és
ha olyasvalaki is tud róla, mint Joyce, akkor Sebastian híres ember. Érezte,
hogy eltölti a büszkeség, és ő is rámosolygott Sebastianra.
– Nem is tudtam, Sebastian. Miért nem beszéltél róla? – és rajongó, lágy tekintettel nézte férjét.
– Erre még ráérünk – vágott közbe nyomban Joyce. – Most más dolgunk is akad. – Tekintete
visszatért a térképre.
– Most azt szeretném, ha visszaképzelné magát arra a helyre. Csukja be a szemét, próbálja meg
fölidézni. Lényeges lehet minden részlet, minden apróság. Látta valamilyen sérülés jelét?
Sebastian szófogadóan behunyta szemét, és meglepetten tapasztalta, milyen pontos képet mart
memórialemezére a félelem sava.
– Igen – mondta. – Voltak rajta lyukak. Százszámra.
Kicsi, fekete lyukak. És az elején... az orrán... olyan trapézfélék lógtak le kötélen,
majdnem a vízig. Tudja, ilyenekről szokták festeni a magas házakat...
Joyce intett fejével a titkárának, jegyezze föl Sebastian minden egyes szavát.
63.
A tiszti étkező asztala fölött halkan zümmögött a ventilátor. Kavarta
lapátjaival a levegőt, amely forró volt és nyirkos, mint a maláriás beteg
ágyneműje.
Kanalak csörrentek halkan a porcelánon. Máskülönben csak azt lehetett
hallani, hogy Fleischer főbiztos úr eszi a levest. A sűrű zöldborsóleves tűzforró
volt, úgyhogy mindannyiszor meg kellett fújnia kanalát, mielőtt a szájába
vette. Hangerejében ugyan nem, de színezetében e zörej határozottan
emlékeztetett a lehúzott vécé zubogására. A csöndszünetben – míg
beletördelt levesébe egy szelet fekete kenyeret – Fleischer az asztal túloldalán
ülő Kyller hadnagyra emelte tekintetét.
– Szóval nem találták meg az ellenséges repülőgépet?
– Nem. – Kyller a borospohara szárával matatott, nem nézett föl.
Negyvennyolc órája már, hogy ő meg az alárendelt osztagok folyvást kutatják
a mocsarat, a deltaágakat és mangróveerdőket, hátha megtalálják a
repülőgép roncsait. Holtfáradt volt, rovarcsípések viszkettek mindenütt a
testén.
– Ja – bólintott komoran Fleischer. – Csak egy darabon zuhant lefelé, nem esett a fák közé.
Megmondtam volna. A talpastyúk is így csinál néha, mikor az ember rálő.
Bumm! így bukfenceznek lefelé... – rezgette a kezét, majdnem beletoccsant a
levesbe – ,...aztán egyszercsak huss! – A keze fölrepült Lochtkamper
(műszaki) parancsnok neandervölgyi ábrázatába. Mind őt néztek.
– Hazaszáll a kismadár. Kár, hogy elpaccolták ilyen közekői – mondta
Fleischer, és a szemléltető oktatás befejeztével fölkapta leveseskanalát. Az
étkezőt ismét megülte a nyirkos, forró csend.
Lochtkamper parancsnok úgy tömte a száját, mintha valamelyik kazánja volna. Két
kezén a bütykök kisebesedtek az acéllemezzel és – sodronnyal való
érintkezéstől. Még az sem terelte másfelé gondolatait, hogy Fleischer az imént
majdnem pofonvágta. Gondolatait lefoglalták az acéltárgyak és a gépelemek, a
súlyok és a forgópontok. Azt akarta elérni, hogy a Blücher húsz fokkal jobbra dőljön, mert
akkor a fenék jó része hozzáférhetővé válik a hegesztők számára. Ez pedig
nem jelentett kevesebbet, mint ezer tonna holtsúly áthelyezését. Képtelenség
– hacsak el nem árasztják a bal oldali lőszertárakat, és az ágyúkat ki nem
szerelik a tornyokból, és odébb nem rakják. Akkor aztán pontonokkal meg
lehet emelni...
– Nem lőttünk rosszul – mondta a tüzértiszt. – Túl közel repült, nem lehetett
bemérni... – félbehagyta a mondatot, végigsimított hosszú orra oldalán a
mutatóujjával, és letörten nézte a rajta fénylő verejtéket. Ez a dagadt paraszt
úgysem értené. Minek pazarolja szakszerű magyarázatra az idejét?
Megelégedett annyival, hogy megismételte: – Nem lőttünk rosszul.
– Azt hiszem, bele kell nyugodnunk, hogy az ellenséges repülőgép
biztonságban visszatért a bázisára mondta Kyller hadnagy. – Éppen ezért
számíthatunk rá, hogy az ellenség valamilyen módon megtámad bennünket
az egészen közeli jövőben. – Kyller a tisztek körében bizonyos előjogokat
élvezett. Az alacsonyabb rangú tisztek közül senki sem merte volna ilyen
szabadon kinyilvánítani a véleményét. És egyikük véleménye sem nyomott
annyit a latban, mint Kylleré. Amikor megszólalt, még a feljebbvalói is
hallgattak. Lehet, hogy nem tisztelettel, de legalábbis figyelmesen. Kyller
kitüntetéssel végzett a brémai tengerészakadémián, 1910-ben. Apja báró volt,
a császár személyes jó barátja, a Birodalmi Flotta admirálisa. Kyller volt a
tiszti étkező kedvence, nemcsak azért, mert olaszosan jóképű és udvarias
fiatalember volt – hanem azért is, mert mindig mohón vetette magát a
munkába, figyelme minden apró részletre kiterjedt, és fürgén járt az esze.
Szükség volt rá a fedélzeten – díszére vált a hajónak.
– Mit tudna tenni az ellenség? – kérdezte gúnyosan Fleischer, aki nem osztozott a Kyller iránti
rajongásban. Itt biztonságban vagyunk... mit tehetnek velünk?
– A tengerészet történetének felületes tanulmányozása is elegendő, uram,
hogy megállapítsuk: az angolok várhatóan azt teszik, amit a legkevésbé lehet
elvárai tőlük. És csakugyan,megteszik: gyorsan, eredményesen, vasakarattal.
– Kyller megvakarta füle mögött a duzzadt, vörös rovarcsípéseket.
– Bah! – mondta Fleischer, és undorát némi borsóleves szétpermetezésével hangsúlyozta. –
Az angol bolond és gyáva népség... a legrosszabb esetben elosonnak a
folyótorkolat előtt. Ide nem mernek bejönni.
– Bizonyos vagyok benne, hogy az idő önt fogja igazolni, uram. – Kyller ezzel
a fordulattal azt szokta kifejezni, hogy véleménye gyökeresen különbözik valamelyik
feljebbvalójáétól. Von Kleine és a parancsnokok tapasztalatból tudták ezt. Magukban
mosolyogtak.
– Ez a leves keserű – mondta Fleischer, miután elégedetten nyugtázta, hogy
ő győzött a vitában. – Tengervízzel főzte a szakács.
Ez a vád olyan felháborító volt, hogy még von Kleine is fölpillantott tányérjából.
– Ugyan, főbiztos úr, ne gondolja, hogy ezzel a szerény étkezéssel fel akarjuk
tartani. Nyilván már nagyon várja, hogy folytathassa a fakivágást a deltaág
felső szakaszán.
Fleischer gyorsan behúzta nyakát, és a levese fölé görnyedt. Von Kleine pillantása Kyllerre
siklott.
– Kyller, ezúttal nem maga fogja elkísérni a főbiztos urat. Proust zászlóst
rendelem mellé. Maga a deltaág torkolatánál felállítandó külső védelmi vonal
parancsnoka lesz, tekintettel a fenyegető angol támadásra. Legyen szíves
megjelenni ebéd utána kabinomban. Haditanácsot tartunk.
– Köszönöm, uram – mondta Kyller megilletődött hangon, amiért kapitánya őt
tüntette ki ezzel a megbízatással. Von Kleine ezután a tüzérparancsnokhoz fordult.
 – Maga is, Guns. Kénytelen vagyok elszakítani szeretett gyorstüzelő ágyúitól.
– Le akarja szerelni őket, uram? – kérdezte a hadnagy, és búsan nézett von
Kleinere a bánatos orra fölött.
– Sajnálom, de muszáj – mondta együttérzően von Kleine.
64.
– Nos, Henry, nem tévedtünk. Megvan a Blücher.
– Sajnálatos, uram.
– Két nehézcirkáló meghatározatlan ideig blokádszolgálatra lesz lekötve. – Sir
Percy, az admirális gyászosan előrebiggyesztette alsó ajkát, és a Renounce,
valamint a Pegasus fekete jelzőkorongját nézte az Indiaióceán térképén. – Volna
másutt is munkájuk.
– Volna, ami azt illeti – bólintott Henry Green.
– Ha Joyce két motoros torpedónaszádot kér...
– Igen, uram?
–...akkor fel kell tételeznünk, hogy torpedókkal akarja megtámadni a deltát.
– Nagyon is valószínű, uram.
– Lehet, hogy beválik... egy próbálkozást mindenképpen megér. Mit tudunk összekaparni neki?
– Egy teljes hajóraj várakozik Bombayben, egy pedig Adenben, uram.
Sir Percy Howe öt másodpercig elnézte a satnya haderőt, amellyel két óceánra kellett
volna vigyáznia. Ez az új veszély – a tengeralattjárók felbukkanása –
megakadályozza, hogy akár egyetlen hajót is idevezényeljen a Szuezi-
csatorna közeléből. Marad Bombay.
– Küldjön át neki egy MTN-t a bombayi rajból.
– Kettőt kért, uram.
– Joyce pontosan tudja, hogy akármit kér, csak a felét tudom megadni. Mindig megduplázza.
– Történt valami a kitüntetések ügyében, uram?
– Erről a fickóról van szó, aki ráakadt a Blüchenre
– Igen, uram.
– Kicsit bonyolult... portugál önkéntes, meg effélék.
– Brit alattvaló az illető, uram.
– Akkor minek közösködik a digókkal? – mondta Sir Percy. – Ráér a
hadművelet befejezéséig. Majd utánanézünk, ha elsüllyesztettük a Blüchert.
65.
Vérvörös és rózsapiros, testszínű és óarany volt a naplemente. A brit blokád
hajói a kontinens felé tartottak.
Elöl haladt a Renounce, árboccsúcsán parancsnoki zászló lobogott. Nyomdokvizének sima,
széles ösvényén siklott a Pegasus. Sziluettjük élesen, feketén rajzolódott ki az alkony
tündöklő hátterén. Volt valami vénlányos rátartiság a nehéz cirkáló
formájábanhiányzott belőle a csatahajó tömör méltósága éppúgy, mint a
romboló elegáns, vakmerő gótikája.
A Pegasus oldalánál pedig, a part felől láthatatlanul, úgy úszott a motoros
torpedónaszád, mint egy hattyú mellett a csibéje.
Még ebben a renyhe hullámverésben is át- meg átcsapott rajta a víz. Orránál
földagadtak a hullámok, aztán zölden meg tejfehéren hátrazúdultak a
fedélzetén. A nyitott hidat védő vitorlavászon féltetőn tremolózott a
hullámpennet.
Flynn O'Flynn a féltető mögött gubbasztott, és átkozta hiú becsvágyát, amely
arra ösztökélte, hogy az expedíció kalauza légyen. Sandán Sebastianra
pillantott, aki a híd nyitott végében állt, a vászonnal letakart Lewis lövegek
mögött. Sebastian vigyorogva fogadta az arcába fröcsögő langyos vizet.
Joyce fölterjesztette Sebastiant a Kiváló Szolgálatért Érdemrendre. Tüske volt
ez Flynn szívében. Neki is kellett a medál. Ez volt az egyetlen ok, amiért
vállalta a kirándulást, így hát Sebastian közvetlenül is felelős Flynn jelenlegi
kényelmetlenségeiért, úgyhogy Flynn mégiscsak érzett némi vigasztaló elégtételt, amikor
szemügyre vette Sebastian új, lapos, már-már négeres orrát. Ügy kell a kis csirkefogónak. Flynn
azon kapta magát, hogy további büntetésekkel is szívesen sújtaná vejét.
– Kiváló Szolgálatért Érdemrend, meg ilyesmik... – mordult föl. – Egy rosszul idomított
csimpánz is meg tudta volna csinálni. Mert ki találta meg végül is a gurigákat? Nem, Flynn
Patrick, nincsen igazság ezen a világon, de most az egyszer megmutatjuk ezeknek a
kurvapecéreknek...
Gondolatmenetét félbeszakította a hídon támadt felbolydulás. A Renounce elsötétített
tömbjéről egy Aldis lámpa villogott feléjük.
A torpedónaszád parancsnoka hangosan betűzte a morzejeleket.
– Zászló YN2-nek. D... kezdőpont: P. Sok szerencsét. – Köpcös, formátlan emberke volt.
Felhajtotta düftinkabátjának gallérját. – Hálás köszönetem, öregfiú – és kapd be a torpedómat.
Nem, ezt ne adja le. – Gyorsan folytatta: – YN2 zászlónak: vettem! – Aztán a gépház
hangcsövéhez fordult. – Mindkét motorral álljmondta.
Elhalt a motorzaj. A naszádot hátára kapta a következő hullám. A Renounce és a
Pegasus nyugodtan, lomhán hajózott tovább. Hagyták, hogy a parányi vízi
jármű őrült módra rollázzon a kavargó nyomdokvizükben. Magányos kis pont
volt a naszád, öt mérföldre a Rufidzsi deltájától. A gyérülő esti fényben meg se
látják a parti őrök.
66.
Ernst Kyller hadnagy a távcsövén át figyelte, hogyan kanyarodik el a parttól a két angol cirkáló, s
hogyan olvad bele az óceánra, a földre zuhanó sötétségbe. Már nem is látta őket. –
Mindennap ugyanaz. – Kyller leengedte látcsövét, és elővette óráját a
zubbonyzsebéből. – Tizenöt perccel napszállta előtt, aztán tizenöt perccel
napkelte előtt erre hajóznak, csak hogy megmutassák: még mindig várnak.
– Igen, uram – bólogatott a tengerész, aki a magaslesben szorongott Kyller mellett.
– Most lemegyek. A hold ma éjjel 11.44-kor kél... maradjon ébren.
– Igen, uram.
Kyller átlendítette lábát a magasles peremén, és csizmája orrával a kötélhágcsó fokát kereste.
Aztán lemászott a pálmafa ötven láb magas törzsén a földre. Mire leért, már be is sötétedett, a part
halványfehéren derengett csak, s rajta túl zölden foszforeszkáltak a hullámtarajok.
A homok úgy ropogott Kyller csizmája alatt, mint a cukor. Miközben a motoros bárka felé
bandukolt, gondolatban teljesen belemerült a védelmi rendszer részleteibe.
A Rufidzsi sok torkolata közül csak kettőn várhattak angol támadást.
Mangrovéval benőtt, ék alakú homokés iszapsziget választotta el őket. Ennek
a szigetnek a tenger felőli partján állította föl Kyller a Blücher felső
fedélzetéről leszerelt négycsövű gyorstüzelő ágyúkat.
Rönktutajt süllyesztett a puha iszapba, hogy szilárd alapot kapjon, és úgy
vágatta ki a mangróvefákat, hogy mindkét deltaágat belőhessek. Hasonló
gonddal helyezte el a reflektorokat – jobb- és baloldalt is tudtak pásztázni, de nem vakították el a
tüzéreket.
Lochtkamper parancsnoktól szívós kérlelésre sikerült szereznie egy tekercs négycolos
acélsodronyt. Mintha fizetésképtelen létére akart volna pénzt fölvenni az uzsorástól –
Lochtkamper parancsnok nem szívesen vált meg kincseitől. Valahol a folyó
mentén Proust zászlós kijelölt egy favágó osztagot, hogy döntsenek ki ötven
afrikai óriásmahagónit. Leúsztatták a rönköket az árral; akkorák voltak, mint
egy-egy görög oszlop. A sodrony és a rönkök segítségével Kyller mindkét deltaágat lezárta; ez a
masszív úszó gát még egy cirkálót is tönkretett volna, ha az óvatlanságában neki talál menni.
Kyller azonban nem elégedett meg ennyivel. Az igazi teutonok határtalan alaposságával
dolgozott. Fölszedette a gömbölyű, gonosz szarvtí aknákat, amelyeket a
Blücher találomra szórt el maga után, amikor felhajózott a folyón. Majdnem
szabályos mértani rendben áttelepítette őket a csatornazár mögé. Emberei
majdnem idegösszeroppanást kaptak e munka során.
Tíz napig tartott, míg ezzel is végeztek. Aztán Kyller nekilátott a
megfigyelőállomások építésének. Minden halomra épített egyet-egyet, meg
itt-ott a pálmafák csúcsára is, meg a tengerből kiemelkedő szigetecskékre.
Megállapodott a figyelőkkel a riasztórendszerben: nappal zászlók és
fénytávíró, éjjel rakéták.
Az éjszakai sötét órákban két bálnavadászcsónak teljesített őrszolgálatot a
csatornazár hosszában. Az evezőket forgató tengerészek mogorván
csapkodták a fejük körül glóriaként keringő szúnyogokat, és néha kurta, de
vitriolos megjegyzésekkel illették Kyller felmenőit, jelenlegi érdemeit és a rá
váró jövőt.
1915. július 16-án, este 22.00 órakor az YN2 angol torpedónaszád minimálisra csökkentett
sebességgel behajózott Kyller hadnagy alaposan kidolgozott biztonsági rendszerének szívébe.
67.
A nyílt tenger tiszta, hűvös, levegője után olyan szag csapta meg orrukat,
mintha a londoni állatkert majomházába vetődtek volna. A szárazföld
domborzata elállta a szél útját, s elhalt a hullámverés moraja is. Ahogy a
torpedónaszád vaksin beúszott a deltába, körülvette a mocsár förtelmes
kigőzölgése.
– Úristen, ez a szag! – fintorgott lapos orrával Sebastian. – Szép emlékeket idéz föl bennem.
– Finom, mi? – csatlakozott Flynn.
– Szerintem már majdnem beértünk a deltaágba.
Sebastian merőn kémlelte az éjszakát, s inkább érezte, mint látta előttük és
oldalukban a mangróvefákat.
– Én nem is tudom, mi a frászt keresek ezen a ladikon – röffent Flynn. –
Színtiszta háborodott őrület. Előbb kapunk itt trippert, mint hogy eltaláljunk a
Blücherig.
– Szégyen terád kishitűségedért, O'Flynn őrnagy. – A torpedónaszád
parancsnoka igyekezett minél jobban megközelíteni a kabarékban használatos
ír táj szólást. – Benned bízunk és az Úrban. – Aztán másféle, pattogó hangon
így szólt a kormányosnak: – Egy fokkal balra.
A naszád hosszú orra parányit elfordult az irdatlan pezsgősüvegekhez
hasonló torpedócsövekkel együtt. A parancsnok hegyezte fülét, hogy
meghallja az orrban ügyködő matróz suttogó jelentését.
– Tizenkét öl – ismételte elgondolkozva. – Eddig nincs baj. – Aztán újra Flynnhez fordult.
– Na, őrnagy úr. Hallottam, hogyan járt a szája, mikor azzal hetvenkedett
Joyce kapitánynak, hogy milyen alaposan ismeri ezt a folyót. Ha pontosan
emlékszem a szavaira: "Ahogy maga ismeri a járást a budijára." Most
valahogy nem látszik ilyen bizonyosnak. Mitől van ez?
 – A sötétségtől – mondta Flynn mogorván.
– Sötét van ám. De ez csak nem kever meg egy olyan régi folyami hajóst, mint maga?
– Frászt nem.
– Ha becsorgunk a deltaágba, és holdkeltéig behúzzuk a farkunkat, az javít a helyzetünkön?
– Ártani nem árt.
E rövid párbeszéddel nagyjából kimerítették a témát, és a következő tizenöt
percben a feszült csendet csak a parancsnok halk utasításai törték meg: a
kormányost dirigálta, hogyan maradjon belül a tízöles mélységvonalon.
Aztán Sebastian is hozzátette a magáét.
– Szerintem valami van az orrunk előtt.
Valami feketébb folt az éjszakában; alacsony, elmosódó forma a csillagos ég tükörképén. Csak
nem zátony? Nem, valami megcsobbant mellette, amint egy evezőlapát a vízbe
fordult és újra kiemelkedett.
– Őrcsónak! – mondta a parancsnok, és a hangcső felé hajolt. – Mindkét
motorral teljes sebességgel előre.
Vadul megdőlt lábuk alatt a fedélzet, ahogy a naszád fölemelte az orrát, a
motorok surrogása tompa bömböléssé erősödött, és az YN2 úgy rontott
szembe az árral, mint a bika a lepedőnek.
– Kapaszkodjanak! Nekimegyek! – A parancsnok társalgási hangerővel
beszélt, előttük azonban zűrzavaros kiáltozás szállt fel a vízről, az evezők
eszeveszetten forogtak, az őrcsónak megpróbált eliszkolni a rohamozó jármű
elől.
– Vezesd neki – mondta nyájasan a parancsnok, s a kormányos szelíd ívben rákanyarodott a
csónakra.
Villanás, durranás, villanás, durranás – az őrcsónakon valaki épp abban a
pillanatban tüzelt, amikor a torpedónaszád beléjük ütközött. Ferdén kapta el a
kis bálnavadász-csónakot, félrepördítette, recsegve-ropogva borotválta le a
kinyúló evezőket.
A naszád maga alá gyűrte a csónakot, aztán otthagyta maga mögött, hadd
táncoljon és bukdácsoljon, míg ő csak száguld tovább.
Aztán egyszerre kivilágosodott. Köröttük mindenütt szikrázó csillagszórók röpültek a magasba,
és kék fénygolyóvá robbantak szét, és mindent kísérteties, pislákoló fény világított meg.
– Jelzőrakéták, atyaisten.,Micsoda tűzijáték! Látták kétoldalt a
mangroveerdőket, maguk előtt pedig a deltaág torkolatát.
– Irány a déli ág. – A parancsnok ezúttal kissé megemelte hangját, a hajó zúgott tovább, orra alól
fehér habszárny sodort kétfelé. Rázkódva, ugrálva keresztezte a visszatóduló alacsony
hullámgerinceket, úgyhogy a fedélzeten álló emberek minden erejükkel szorították a korlátot.
Aztán egyszerre hördültek föl fájdalmukban, amikor végigvágott rajtuk egy tömör, fehér
fénycsóva. A deltaágakat elválasztó sötét földháromszögből támadt rájuk, s szinte
azon nyomban csatlakozott hozzá két további reflektor a szemközti partokról.
A sugarak úgy megtapadtak a hajón, mint a tintahal karjai a repülőhalon.
– Lőjétek szét azokat a lámpákat. – A parancsnok most már kiabálva adta ki
az utasítást a híd sarkainál, a Lewis-lövegek mögött görnyedő tüzéreknek.
Lanyha ívben húzta a csíkot a nyomjelző lövedék a keresőfények forrása felé,
de csak sápadtan, vértelenül izzott a ragyogáshoz képest, amelyet ki kellett
oltania.
A torpedónaszád tovább robogott, bele a deltaágba.
Aztán újféle hang szólalt meg. Ritmikus, ismétlődő tompa durrogás, mintha
egy szivattyú dolgozna valahol. Kyller hadnagy tüzet nyitott a gyorstüzelő
ágyúival.
Négyfontos nyomjelző lövedék szállt föl a sziget fekete pacájából. Ügy látszott,
lassan lebeg a naszád felé, de egyregyorsult, ahogy közeledett, mígnem úgy villant el mellettük
surrogva, mint egy megriadt fácán.
– Jézusom! – mondta Flynn, mint aki komolyan gondolja, amit mond.
Gyorsan leült a fedélzetre, és nekilátott, hogy kifűzze csizmáját.
A naszád csak száguldott előre a keresőfények kereszttüzében, hiába
csíkozták körülötte négyfontos nyomjelzők a levegőt, s zúdítottak rá
permetviharokat, amikor a vízbe csapódtak. A naszád Lewis-lövegeiből még
mindig föl-fölíveltek a kecses nyomjelzőkacsok a part felé, s egyszercsak az
egyik célhoz ért.
Az egyik sugarat mintha elvágták volna. Egy golyó eltalálta az üveget, az izzószálak még tompán
izzottak egy-két másodpercig, aztán elégtek.
Sebastian szeme végre megpihent a vakító fény után, előre nézett, s egy tengeri
kígyót vett észre a naszád orra előtt. A deltaág egyik partjától a másikig ért,
együtt himbált a hullámokkal, kihasasodott a dagály nyomásától; hosszú volt
és erős és veszélyes. Kyller hadnagy úszó gátja várta a nagy találkozást.
– Úristen, mi ez?
– Kormányt balra, ütközésig! – ordította a parancsnok. – Mindkét motor hátramenetbe!
De mielőtt a kis hajó reagálhatott volna a kormánykerék parancsára vagy a
hátrafelé kapaszkodó csavarok felbődülésére, már neki is ütközött egy négy láb
vastag és száz láb hosszú farönknek. Olyan szilárdan állta útjukat, mintha gránitzátony volna, és
betörte a naszád orrát.
A hídon álló emberek a fedélzetre, egymás hegyére-hátára zuhantak. A kicsi
rakásból először a medvetermetű Flynn Patrick O'Flynn kászálódott ki. Lábán
már nem volt csizma. Rohant a hajó oldala felé.
– Hová mész, Flynn? – kiáltott utána Sebastian.
– Haza – mondta Flynn.
– Várj meg. – Sebastian térdre kecmergett.
A hátramenetben bömbölő motorok elvonszolták a naszádot a
csatornazártól, a rétegelt lemezből készült hajótest ropogott és nyekergett, de
hiába, a naszád halálos sebet kapott. Olyan gyorsan süllyedt, hogy Sebastian
csak ámult. Már a kormányfülkébe is betört a víz.
– Hajót elhagyni – kiáltotta a parancsnok.
– Hogy a frászba ne – mondta Flynn O'Flynn, és kalimpáló kézzel-lábbal a vízbe vetette magát.
A torpedónaszád az oldalára hangeredett, akár egy játékos fóka, s ekkor végre Sebastian-is
leugrott. Visszatartotta lélegzetét; ki tudja, milyen hideg lesz a víz.
Meglepően meleg volt.
68.
A Renounce hídjának magaslatáról a hajótöröttek csapata úgy festett, mint egy csomó
megtépázott vízipatkány. Hajnalban még ott evickéltek és pacskoltak az iszapos, mocskos
folyóvíz-félkör szélén, ahová a Rufídzsi kisodorta őket; mintha egy nagyváros
áradó csatornalevében úszkálnának. Egyvalakinek eltört a lába, másnak
megrepedt a kulccsontja, egy-két borda is elroppant – de csodák csodája, vér
nem folyt. A tizennégy tagú legénységet mind egy szálig megmentette a Renounce –
így a két révkalauzt is.
Mire fölhúzták őket a fedélzetre, hajuk nemezzé tapadt, szemük bedagadt és
véreres volt a motorolajtól.
Mindannyiukat két-két matróz támogatta, bűzös Rufidzsi-víz csöpögött róluk
a fedélzetre, valahogy mégis lecsoszogtak a gyengélkedőbe. Igencsak
nyomorúságos látványt nyújtottak.
– No kérem – mondta Flynn O'Flynn –, ha ezért nem kapok medált,
visszamegyek a régi szakmámbaés tőlem elmehetnek ezek a fenébe.
– Hát – mondta íróasztalára könyökölve Arthur Joyce kapitány – ez nem végződött
valami fényes sikerrel. – Nemigen mutatott hajlandóságot, hogy a "Tipperary"-
t fütyülje.
– Még csak kísérletnek sem volt jó, uram-bólintott a torpedónaszád kapitánya. – A boche-ok
mindent a fejünkhöz vágtak, ami a kezükbe került.
– Csatornazár – ingatta fejét Joyce –, szent ég, ez utoljára Napóleon idején volt divatban. –
Hangsúlyából érezni lehetett, hogy tisztességtelen játékkal vádolja ellenségeit.
– Rendkívül hatásos eszköz, uram.
– Igen, bizonyára – sóhajtott Joyce. – De legalább megbizonyosodtunk róla, hogy
nem ésszerű a deltaágon át próbálkozni.
– Eltartott néhány percig, míg elsodródtunk a csatornazártól. Sikerült a rönkök mögé néznem, és
valami aknafélét láttam. Holtbiztos, uram, hogy a boche-ok elaknásították a folyót.
– Köszönöm, parancsnok – biccentett Joyce. – Amennyire tőlem telik,
Őlordsága pontosan értesülni fog az ön bátor viselkedéséről. – Majd így
folytatta:Érdekelne a véleménye O'Flynn őrnagyról és a fiáról...
megbízhatónak tartja őket?
– Hát... – a parancsnok tétovázott, igyekezett visszafogottan fogalmazni – mindketten elég jól
úsznak, és a fiatalembernek éles szeme van. Különben nem mernék véleményt nyilvánítani róluk.
– Nem, nem is kell. De azért szeretnék róluk többet tudni. A művelet
következő szakaszában javarészt rájuk kell hagyatkoznom. – Fölállt. – Azt hiszem, most
mindjárt beszélek velük.
– Csak nem azt mondja, hogy valakinek el kéne mennie a Blüchenre? – kérdezte Flynn
döbbenten.
– Már egyszer megmagyaráztam, őrnagy, mennyire fontos számomra, hogy
megtudjam, milyen állapotban van az a cirkáló. Tudnom kell, mekkora
valószínűséggel törhet ki a deltából. Tudnom kell, mennyi idő áll a
rendelkezésemre. E
– Őrület – suttogta Flynn, – Színtiszta, háborodott őrület. – Még mindig nem
akart hinni a fülének
– Elmondta már nekem, milyen jól megszervezte a felderítő hálózatát,
mennyire megbízhatóak az emberei. Például magától tudjuk, hogy a németek
tűzifát vágnak és a hajóra szállítják. Tudjuk, hogy összetoboroztak egy
bennszülött munkaszolgálatos ezredet, és nemcsak fát vágatnak velük, hanem a
Blacker fedélzetén is velük végeztetik a nehéz munkát.
– És? – Flynn roppant mennyiségű gyanakvást sűrített ebbe az egy
szócskába.
– Az egyik embere beállhatna valamilyen munka csapatba, és feljuthatna a Blücherre. Flynnbe
azonnal visszatért a lélek. Eddig azt gyanítótta, hogy Joyce őt, Flynn Patrick
O'Flynnt szemelte i ki a felderítés munkájára.
– Lehet szó róla. – Majd hosszasan hallgatott, s köz! ben mindenféle szempontból méricskélte a
feladatot. – Persze, kapitány úr, az embereim nem olyan lelkes hazafiak, mint maga
vagy én. ők pénzért dolgoznak. ; ők... – Flynn kereste a szót. – Ezek...
 – Zsoldosok.
– Úgy van – vágta rá Flynn. – Hajszálra.
– Hm – mondta Joyce. – Azt akarja mondani, hogy fizetséget várnak?
– Nagy kalap dohányt... és ez érthető is, ugyebár.
– Annak, akit elküld, egészen príma felderítőnek kell lennie.
– Az lesz! – biztosította Flynn.
– A Blücher nevű német cirkáló állapotának teljes és szakszerű leírásáért
őfelsége kormányának nevében felajánlhatok... – egy pillanatig elgondolkozott – ...
ezer fontot.
– Aranyban?
– Aranyban – egyezett bele Joyce.
– Tisztes summa – bólintott Flynn, aztán átnézett a kabin másik végébe, ahol Sebastian és Rosa
ült egymás mellett a pamlagon. Fogták egymás kezét, és szemlátomást inkább egymással
törődtek, mint Flynn és Joyce kapitány alkudozásával.
Szerencse, gondolta Flynn, hogy Fleischer főbiztos a vakambák közül
toborozta legtöbb munkását, ez a törzs ugyanis simára szokta borotválni a
fejét. Európai származású ember sosem tudná afrikai módra gyapjassá varázsolni
egyenes szálú haját.
A M'szenga fának ugyancsak volt egy szerencsés tulajdonsága. Kérgéből
ugyanis a közép-afrikai halászok olyan folyadékot kotyvasztottak, amely
alkalmas volt hálóik megerősítésére. Flynn egyszer beledugta ujját ebbe a
lébe, és hiába súrolta, sikálta, csak tizenöt nap múlva tűnt el bőréről a fekete
folt.
A harmadik szerencse az volt, hogy Sebastian orrának fazonja nemrég megváltozott.
Határozottan négeres lett.
69.
– Ezer font! – mondta Flynn O'Flynn, mintha áldást osztana, és újabb bögrényi fekete folyadékot
löttyintett Sebastian Oldsmith simára borotvált koponyájára. – Gondold meg, Bassie fiam, ezer
font! Ötszáz a tied. Képzeld el! Vissza tudod fizetni a tartozásodat az utolsó pennyig! Végre nem
leszel adósom.
Az Abati folyónál volt a táborhelyük. Fleischer főbiztos munkásai szintén e
mellékfolyó mentén, de hat mérfölddel odébb vágták a fát.
– A hülyének is megéri – vélekedett Flynn. Kényelmetlenül fészkelődött egy
kecskelábú széken a horganyzott vaskád mellett, amelyben Sebastian
kuporgott, álláig fölhúzva térdét. Sebastian olyan bánatos képet vágott, mint
egy bolhasamponnal nyakonöntött spániel. A folyadéknak olyan volt a színe is,
a sűrűsége is, mint az erős török kávénak, és a fiatalember arca és teste máris
bíbor árnyalatú csokoládébarnára színeződött.
– Sebastiant nem érdekli a pénz – mondta Rosa Oldsmith. Guggolt a kád
mellett, és gyengéden, ahogy az anya fürdeti csecsemőjét, Sebastian vállára
és hátára merte a M'szenga-levet.
– Persze, tudom! – vágta rá gyorsan Flynn. – Mind csak a kötelességünket teljesítjük.
Mindnyájan emlékszünk még a kicsi Mariára... Isten áldása legyen parányi lelkecskéjén. De a pénz
sem fog megártani.
Sebastian behunyta szemét, mert újabb bögre lé zúdult a fejére.
– Dörzsöld bele a ráncokba a szemed körül... és az állad alá is – mondta Flynn.
Sebastian engedelmeskedett. – Most pedig vegyük át újra, lépésről lépésre, mi
a dolgod, nehogy megint mindent összekutyulj, Bassie. Mohammed egyik
unokatestvére munkavezető abban a csapatban, amelyik a bárkákra rakodja a rönköket.
A Rufidzsi partján van a táboruk. Mohammed éjszaka be fog csempészni, és holnap az
unokatestvére fölvisz az egyik bárkára, amelyik visszaindul a Blücherhez. Nincs más dolgod, csak
hogy nyitva tartsd a szemed. Joyce csak azt akarja tudni, hogy milyen javításokat végeznek rajta,
és hogy érte-e találat a kazánokat. Meg efféléket. Érted már?
Sebastian búsan bólintott.
– Holnap este visszajössz a bárkával, és amint besötétedik, meglógsz a táborból. Itt találkozunk.
Egyszerű, de nagyszerű, mi?
– Az – morogta Sebastian.
– Akkor jó. Na, ki a kádból, szárítkozz meg.
A dombok felől fújó száraz szélben a bíbor-barna árnyalat matt
csokoládészínűre fakult. Rosa szemérmesen egy marula-ligetbe vonult vissza,
a táborhelyük mögé. Pár percenként Flynn odalépett Sebastianhoz, és
megérintette a bőrét.
– Szépen alakul – mondta, meg: – Majdnem kész –,meg: – Jesszusom, jobb, mint az igazi. –
Aztán a végén, szuahéliul: – Jól van, Mohammed, kifestheted az arcát. Mohammed leguggolt
Sebastian elé, kezében egy kis ivótöknyi arcfestékkel: állati zsiradék, hamu,
okkerföld. Ujjával rápingálta Sebastian pofacsontjára, orrára és homlokára a
törzs varázsmintáit. Fejét félrehajtva összpontosított, akár egy művész, és
halk, csattogó hangokat hallatott, míg végül meg nem nyerte tetszését az alkotás. – Az arca
kész.
– Vedd föl a ruhádat – mondta Flynn. Némileg túlzott. Sebastian új öltözékét aligha lehetett
ruhának nevezni.
A nyaka köré akasztott kéregfonaton tubákkal megtöltött törpeantilopszarv lógott, válláról
füst- és izzadságszagú állatbőr lebernyeg csüngött le.
– Ez bűzlik! – mondta Sebastian, és összerándult az arca, mikor testéhez ért
a holmi. – És biztosan tetves.
– Ez az igazi – bólogatott kedélyesen Flynn. – Na, Mohammed, mutasd meg neki, hogyan húzza
föl az izotópot... a kalapot.
– Ezt már nem vagyok hajlandó fölvenni – tiltakozott Sebastian, és rémülten meredt a vigyorgó
Mohammedre.
– Már hogyne vennéd föl. – Flynn türelmetlenül elhessintette Sebastian akadékoskodását.
A kalap üreges, tizenöt centi hosszú lopótök-darab volt. Az antropológusok
péniszvédőnek nevezik az ilyesmit. Kettős célja van: először is megvédi
viselőjét a tövisek karmolásától és a rovarok csípésétől, másodszor pedig
hangsúlyozza férfiasságát.
Amikor a helyére került, imponáló látványt nyújtott, s felhívta a figyelmet
Sebastian amúgy is meglehetős méreteire.
Rosa egy szót sem szólt, amikor visszajött. Szeme döbbenten tapadt a kalapra, aztán gyorsan
másfelé nézett, de arca és nyaka továbbra is skarlátvörösen rikított.
– Az ég áldjon meg, Bassie. Tégy úgy, mintha büszke lennél rá. Húzd ki magad, vedd el onnan a
kezed – instruálta vejét Flynn.
Mohammed letérdelt, hogy fölhúzza Sebastian lábára a nyersbőr szandált,
aztán kezébe nyomta a kicsire föltekert, szíjra kötözött takarót. Sebastian
átvetette a vállán, majd megragadta a hosszúnyelű hajítódárdát.
Gépies mozdulattal a földbe verte a bütüjét, és rátámaszkodott a nyelére;
fölemelte bal lábát, és talpát a jobb lábikrájára helyezte, vagyis fölvette a
pihenő gólyaállást.
 Tetőtől talpig olyan volt, mint egy vakamba harcos.
– Megteszi – mondta Flynn
70.
Hajnalodott. Ködfoszlányok kavarogtak Fleischer főbiztos lába körül, amikor
lement a partra, és kiállt a rönkökből hevenyészett kikötőhídra.
Tekintete végigfutott a két bárkán, ellenőrizte a rakományt rögzítő köteleket. Az
alacsony építésű járművek meglapultak a vízen, halványkék kipufogófüstjük
elsodródott a széllel a folyó viszkózus felszínén.
– Készen vagytok? – kiáltott oda az aszkári őrmesternek.
– Még esznek az emberek, Byana Mkuba.
– Mondd meg nekik, hogy siessenek – förmedt rá Fleischer. Hasztalan
parancs volt. A főbiztos a kikötőhíd széléhez lépett és kigombolta nadrágját.
Nagy zajjal belehugyozott a vízbe. A háromlábú edény körül guggoló férfiak
érdeklődve nézték, de nem hagyták abba a reggelizést.
A vállukra kapott bőrlebernyeggel védekeztek a hajnali folyópart hidege
ellen. Most sorra belenyúltak az edénybe, kivettek egy maroknyit a sűrű fehér
kukoricakásából, összegyúrták, hogy pontosan beleférjen a szájukba, aztán
belenyomták a golyóba a hüvelykujjukat, belemártották a gombócot egy
kisebb, zománcozott tálba, és a kis bemélyedést megtöltötték pépes, sárga
mártással: ez az étvágygerjesztő keverék főtt harcsahúst és darált százlábút
tartalmazott.
Sebastian először életében ízlelte meg ezt a csemegét. Ült a többiek között,
és utánozta a mozdulataikat, és nagy önuralommal szájába vette az ízesített
kukoricapépet. Nyelőcsöve a torkába ugrott. A mártásnak olyan íze volt, mint
a halolajnak és a frissen nyírott fűnek, igazából nem is volt borzasztó – csak éppen
eszébe jutott az a sok kövér százlábú. Ám étvágya akkor se lett volna jobb, ha sonkás szendvicset
eszik.
A szorongás görcsbe rántotta gyomrát, ő most kém. Egyetlen szót szólnak a
társai, és Fleischer főbiztos már üvölt is az akasztókötélért. Sebastian
emlékezett még azokra az emberekre, akik ugyanennek a folyónak a partján
lógtak le a majombabfák ágáról, emlékezett a hemzsegő legyekre a
megduzzadt, lecsüngő nyelvükön. Az ilyen képek nem segítették abban, hogy
élvezze a reggelit.
Inkább Fleischer nézte, miközben színlelte, hogy eszik. Most először
figyelhette kedvére, biztonságban. Mindenestül taszította: szürke kordbársony
egyenruhába bújtatott kövér teste éppolyan viszolyogtató volt, mint rózsásra
főtt arca, halványszőke szempillája, telt, durcás ajka és nagy, szeplős keze.
Aztán idegességét félresöpörte a düh: ugyanaz az indulat, amelyet lánya friss
sírjánál érzett, a Lalapanzi fölötti donibon.
– Fekete disznók! – üvöltötte szuahéliul Herman Fleischer, miközben a sliccét gombolta. –
Elég ebből! Mást se tesztek, csak alszotok és zabáitok. Már rég dolgozni kéne.
– Odacammogott a körben ülő munkásokhoz. Első rúgásával csörömpölve
odébbröpítette a háromlábú edényt, második rúgásával eltalálta Sebastian
hátát, mire az ál-néger térdre zökkent.
– Rasch! – Még valakibe bele akart rúgni, de az illető félrebucskázott, s a
munkások gyorsan beugráltak a bárkákba.
Sebastian fölkászálódott. Életében eddig csak egy rúgást kapott, és Flynn O'Flynn megtanulta,
hogy nem érdemes még egyszer megpróbálnia. Sebastia semmit sem talált megalázóbbnak, mint
ha egy másik ember lábával illette személyét. Ráadásul fájt is.
Valaki megfogta a karját. Mohammed unokatestvére állt mellette, és nagyon halkan beszélt.
– Gyere. Ne törődj vele. Minket is megölnek. Mire Fleischer visszafordult, már
mindketten a bárka felé szaladtak.
Akárcsak a többiek, Sebastian is a fejére húzta a bőrpelerinjét a nap ellen, ő
azonban nem aludt. Félig lehunyt szemével még most is Herman Fleischert
figyelte, gondolatai pedig torzak voltak a gyűlölettől.
Még folyásirányban is négy óráig tartott az út a tetemesen megrakott
bárkával, s dél lett, mire pöfögve levágták az utolsó kanyart, és a
mangróveerdők felé fordultak.
Sebastian látta, hogy Herman Fleischer lenyeli az utolsó falat kolbászt, és a maradékot
gondosan elpakolja vállzsákjába. Fölállt, mondott valamit a kormányosnak, és
ekkor mindketten előre meredtek.
– Megjöttünk – mondta Mohammed unokafivére, és fején át lehúzta lebernyegét. A munkások
csapata fölébredt, mocorogni kezdtek, és velük együtt fölegyenesedett Sebastian is.
Most azonban már tudta, mit keres, és az álcázás alatt megpillantotta a Blücher borzas
sziluettjét. Lentről, a vízről nézvést hegyként magasodott a rokkant cirkáló
teste és Sebastiannak borsódzott a háta, mert eszébe jutott, mikor látta
utoljára ebből a szögből, hogyan rontott egyenest nekik a fejszeéles orrával.
Most viszont ferdén pihent a vízen.
– Féloldalára dőlt a csónak.
– Igen – helyeselt Mohammed unokatestvére. – Az allemandok így akarták. Sokan cipekedtek
rajta, mindent arrébb kellett vinni, hogy a csónak oldalt hajoljon.
– Miért?
A férfi vállat vont, és a hajó felé bökött az állával. – Kiemelték a hasát a
vízből. Nézd, hogyan varrják be tűzzel a bőrén a lyukakat.
Akár az apró bogarak, úgy nyüzsögtek az emberek a megemelt hajótest körül, s a
ragyogó déli verőfényben is vakított a hegesztőpisztolyok kékesfehér lángja.
Az újonnan odahegesztett páncéllemezeket cink-oxidos matt barna festékkel
mázolták be; ezek a négyszögek élesen elütöttek az eredeti hajótest kincstári
szürkéjétől.
Ahogy a bárka közeledett a cirkálóhoz, Sebastian gondosan tanulmányozta,
milyen munkálatokat végeznek a hajón. Azt meg tudta állapítani, hogy a
helyreállítás már majdnem befejeződött, a hegesztők az utolsó varratokkal
veszkődnek. A festők már vitték is föl a matt szürke felsőréteget a míniumra.
A felépítményről eltüntették a repeszek nyomán maradt ragyát, itt is
kötélbői-deszkából eszkábált trapézokon ültek a munkások, és lendületes
mozdulatokkal kezelték az ecsetet.
A Blücheren minden nyüzsgött és kavargótt. Ötvenféle munkát végeztek a
matrózok és a bennszülöttek. A tisztek fehér uniformisa pedig hol itt, hol ott
tűnt föl a fedélzeteken.
Befoltozták már a lyukakat a hasán? – kérdezte Sebastian.
– Be, mindet – erősítette meg Mohammed unokatestvére. – Nézd, hogy köpi a vizet,
ami a méhében volt. – Ismét arra bökött az állával. A Blücher szivattyúi tucatnyi kifolyón ontották
a kamrákban rekedt barna vizet.
– Füstöl a kéménye – kiáltott föl Sebastian, amikor végre észrevette a forrón vibráló levegőt a
kürtők fölött.
– Igen, tüzet raktak a belsejében, a vasládákban. A testvérem, Valaka most is
ott dolgozik. Segít táplálni a tüzet. Először csak kicsi volt a tűz, de minden nap
etetik, és egyre nő.
Sebastian elgondolkozva bólogatott. Tudta, hogy időbe telik, mire felfűtik a hideg
kazánokat, mert vigyázni kell, nehogy megpattanjon a samottbélés.
A bárka orra nekikoccant a cirkáló oldalának, mely úgy nőtt fölébük, akár egy
sziklaszirt.
– Gyere – mondta Mohammed unokatestvére. – Fölmászunk rá, és abban a csapatban dolgozunk
majd, amelyik leviszi a gyomrába a fát. Fönt majd többet láthatsz.
Újabb rémülethullám tört Sebastianra. Nem akart fölmászni a hajóra, az ellenség közé. De
kalauza már surrant is fölfelé a Blücher oldalán leengedett hágcsón.
Sebastian megigazította péniszvédőjét, lebernyegét, mély levegőt vett, és
elindult a bennszülött után.
71.
– Van, amikor így megy ez. Az elején egy trágár rakás trágárság az egész.
Csupa baleset és csapda és időzavar. Aztán hirtelen minden összerázódik, és
kész a kocsi. – Lochtkamper (műszaki) parancsnok a napernyő alatt állt az
előfedélzeten, és mély elégedettség töltötte el, amint körülnézett a hajón. –
Két hete úgy látszott, hogy addig vacakolunk, amíg a háború véget nem ér –
és tessék!
– Tisztes munka volt. – Von Kleine nagyon is tartózkodón fogalmazott. – Ismét igazolta az önbe
vetett bizalmat. Most azonban új feladattal kell gyarapítanom terheit.
– Mi lenne az, kapitány? – Lochtkamper igyekezett közönyös hangon
beszélni, de szeme jelezte, hogy tart valamitől.
– Meg akarom változtatni a hajó oldalnézetét. Azt akarom, hogy angol nehéz cirkálóra
hasonlítson.
– Hogyan?
– Építsen kéményutánzatot a rádiósfülke mögé. Favázból és vitorlavászonból. Aztán takarja el az
X-tornyot, és egyenesítse ki a hajóközép homorulatát Ha az éjszaka közepén belefutunk az angol
blokádba, ezzel is nyerhetünk néhány percet, és néha éppen annyi a különbség kudarc meg a siker
között. – Von Kleine elfordultában is beszélt a parancsnokhoz: – Jöjjön, megmutatom, mire
gondolok.
Lochtkamper fölvette a kapitány lépteinek ritmusát. Nemigen illettek össze, ahogy kettesben
haladtak a tat felé: a mérnök mocskos overallban ballagott, a hosszú karja himbált. Úgy csoszogott
a kapitánya mellett, mint egy idomított majom. Von Kleine jóval magasabb volt nála, háta mögött
összekulcsolta kezét, arany szakálla a mellét verdeste, kissé ferde tartásban haladt a. megdöntött
hajó fedélzetén.
Megfontoltan beszélt: – Mikor indulhatok, parancsnok? Pontosan kell tudnom.
Előrehaladt-e már annyira a munkával, hogy biztos időpontot tud mondani?
Lochtkamper hallgatott, jól meggondolta válaszát, ahogy utat törtek a tengerészek és benszülött
munkások kavargó tömegében.
– Holnap este már teljes nyomást tudok adni a kazánokra, holnaputánra végzünk a hajótesttel,
még egy nap kell, hogy egyensúlyba hozzuk a hajót és átfazonírozzuk a
felépítményt – gondolkodott hangosan. Aztán föltekintett. Von Kleine szeme
rászegeződött. – Négy nap – mondta. – Négy nap múlva készen vagyok.
– Négy nap. Biztos ebben?
– Biztos vagyok.
– Négy nap – ismételte von Kleine, és két lépés között megtorpant, hogy
gondolkozzék. Aznap reggel továbbította neki Schee kormányzó Dar es
Salaamból a berlini Admiralitás üzenetét. A tengerészeti hírszerzés jelentette,
hogy három nappal ezelőtt a durbani kikötőből elindult egy tizenkét
csapatszállító hajóból álló konvoj, fedélzetén indiai és dél-afrikai gyalogsági
egységekkel. Úticéljuk ismeretien, de közel járt az igazsághoz, aki feltételezte,
hogy az angolok hamarosan új hadszínteret fognak nyitni. A Német Nyugat-
Afrikai hadjáratot gyorsan jás eredményesen befejezték a dél-afrikaiak. Botha
és Smuts két irányból intézett támadást a német gyarmat fővárosa, Windhoek
ellen, a két vasútvonal mentén. Miután a Német Nyugat-Afrikai hadsereg
letette a fegyvert, a dél-afrikaiak másutt is munkához láthattak. Szinte
bizonyos volt, hogy a csapatszállítók e pillanatban is a keleti part mentén
osonnak fölfelé, s az a szándékuk, hogy partra szálljanak valamelyik kelet-
afrikai kikötőcskében. Lehet, hogy Tangában, lehet, hogy Kilva Kindzsében –
esetleg éppen Dar es Salaamban.
Ha át akar törni a blokádon, és el akarja pusztítani a konvojt, a hajónak
mielőbb harcra készen kell kifutnia.
– A legkeményebb dió a hajó helyrebillentése lesz. Van elég munka. A
raktárakat, a lőszertárakat újra fel kell tölteni, az ágyúkat visszatelepíteni... –
Lochtkamper hangja megkeményedett. – Munkaerő kell.
– Utasítom Fleischer, hogy az összes munkaszolgálatost irányítsa ide – mormolta von Kleine. –
De nekünk négy napon belül hajóznunk kell. Harmincadikán éjjel újhold lesz, akkor kell
kitörnünk. – Szenthez illő arca egyszerre ráncos lett az összpontosítástól,
lassan lépdelt, arany szakálla a mellére simult. Hangosan fogalmazgatta
tervét: – Kyller elzárta a deltaágat. Azonnal meg kell tisztítani a kijáratot az
aknáktól. A zárat az utolsó pillanatban is át tudjuk törni – a folyó majd félresodorja a rönköket.
Elértek a hajó derekába. Von Kleine oly mélyen elmerült gondolataiban, hogy Lochtkampernek
kellett megfognia a karját, visszatérítenie a valóságba.
– Vigyázzon, uram.
Von Kleine összerezzent, fölnézett. Afrikai munkások vették körül őket. Vad
harcosok, meztelenek a mocskos bőrlebernyeg alatt, arcuk festékkel
telepingálva. Cipelték a bárkán ideszállított fát. Az egyik súlyos rönkköteg
lelógott a daruról, húsz lábbal a fedélzet fölött himbálózott, és von Kleine majdnem alásétált.
Csak Lochtkamper figyelmeztetése állította meg.
Miközben várta, hogy elvigyék a. faköteget, von Kleine elnézte a munkások csapatát.
Megakadt szeme az egyik bennszülöttön. Magasabb volt a társainál, a teste
áramvonalasabb, nem dudorodtak és csomósodtak rajta úgy az izmok, mint a
többieken. A lába viszont erősebb, jobban formált. A férfi most fölemelte fejét,
és von Kleine belenézett az arcába. Finomak voltak a vonásai; szája nem olyan
duzzadt, homloka szélesebb, magasabb, mint általában a feketéké.
De ami von Kleine figyelmét eltérítette a csapatszállító konvojtól, az a férfi szeme volt. Látta,
hogy ez a szempár barna. Sötétbarna és bizonytalan. Von Kleine megtanulta, hogyan fedezze föl
alattosainak szemében a bűntudat jeleit. Ez az ember valamit takargatott. Von
Kleine csak egy pillanatig látta, aztán a férfi újra lesütötte szemét, és lehajolt,
hogy jobb fogást keressen a kötegen. Valami zavarta a kapitányt ebben az
emberben, homályos, kényelmetlen érzés támadt föl benne, beszélni akart ezzel a munkással –
ki akarta kérdezni. Elindult felé.
– Kapitány! Kapitány! – Fleischer főbiztos mászott föl nagyokat fújtatva a
bárkából, kövér és izzadt mancsa már el is kapta von Kleine karját.
– Beszélnem kell önnel, kapitány.
 – Á, főbiztos úr – üdvözölte hűvösen von Kleine, és megpróbált kibújni a
nyirkos tenyér szorításából. – Csak egy pillanatig várj ön, szeretnék...
– Roppant fontos ügyben kell beszélnünk, Proust zászlós...
– Egy másodperc, főbiztos úr. – Von Kleine már indult volna, de Fleischer
eltökélte, hogy nem hagyja annyiban. Von Kleine elé toppant, elállta az útját.
– Proust zászlós, ez a gyáva disznó... – És von Kleinét körbehömpölyögte a hosszú beszámoló
arról, hogyan sértette meg Proust zászlós a főbiztos méltóságát. Nem akart
engedelmeskedni, vitatkozott Herr Fleischerrel, mi több, azt is merészelte
állítani, hogy Hen Fleischer "kövér" testalkatú.
– Beszélni fogok Prousttal... – mondta von Kleine. Alantas ügy volt az egész, és nem fűlött
hozzá a foga. Lochtkarflper parancsnok még ott állt mellettük. Megemlíti-e a
kapitány a főbiztos úrnak, hogy munkaerőre van szükségük a ballaszt
helyrebillentéséhez? Hosszas eszmecserébe bonyolódtak, közben a
munkacsapat elindult a tat felé a rönkökkel, és beleolvadt a gürcölő tömegbe.
Sebastianról folyt a víz rémületében. Reszketett, majdnem megbénította a riadalom. Pontosan
érzékelte, hogy a német tiszt gyanakszik rá. Az a hideg kék szempár úgy égette, mint a szárazjég.
Most éppen meggörnyedt terhe alatt, igyekezett láthatatlanná zsugorodni, próbálta
leküzdeni azt a szürke, iszamós rettegést, amely már-már kibontotta belőle a
lelket.
– Észrevett téged – zihálta Mohammed unokatestvére.
– Igen. – Sebastian még mélyebbre görnyedt. – Figyel még?
Az öregember hátrapillantott a válla fölött.
– Nem. Mafutával beszél, a kövér emberrel.
– Akkor jó. – Sebastian szívéről legördült a kő. – Vissza kell jutnunk a bárkára.
– Már majdnem kirakodtunk, de előbb beszélnem kell a testvéremmel. Miránk
vár.
Befordultak a hátsó ágyútornyoknál. A fedélzeten heggyé tornyozódtak a
takarosan kötegelt, kötéllel leszorított rönkök. Fekete férfiak sürgölődtek
körülötte, hatalmas zöld ponyvát vontak a farakás fölé.
Sebastianék elértek a farakáshoz, és hozzátették a maguk terhét. Aztán, afrikai szokás
szerint, megpihentek és beszélgettek egy kicsit. A rakás tetejéről lemászott
hozzájuk egy virgonc mozgású, gyapjas szürke hajú öregember, aki hibátlan
eleganciával viselte lebernyegét és péniszvédőjét. Mohammed unokatestvére
szívélyes udvariassággal üdvözölte, aztán mindketten fölszippantottak egy csipetnyi tubákot.
– Ez az ember a fivérem – mondta Mohammed unokatestvére Sebastiannak.
– Úgy hívják: Valaka. Fiatal korában lándzsával megölt egy oroszlánt. Nagy
oroszlán volt, fekete sörényű". – Sebastian valamelyest lényegtelennek találta ezt a közlést,
ideges türelmetlenség fogta el félelmében, hogy leleplezik. Az egész hajó tele volt németekkel,
nagydarab, ordítozós, munkásokat szidalmazó németekkel, németek néztek le rájuk a magas
felépítményről, németek lökdösték féke őket jártukban-keltükben. Sebastian
nehezen tudta összpontosítani figyelmét.
Két hírszerző segédje most családi megbeszélésbe merült. Kiderült, hogy
Valaka legkisebb lánya szép kisfiúnak adott életet, viszont a nagyapa
távollétében egy leopárd betört a faluba, és elkapott három kecskét.
Az új unoka nemigen kárpótolta Valakát a kecskékért. Bánatos képet vágott.
– Halott leprások ürüléke minden leopárd – jelentette ki, és tovább fejtegette volna a témát, ha
Sebastian nem vág a szavába.
– Mondj el mindent, amit ezen a kenun láttál. Gyorsan beszélj, nincs sok
időm. Mennem kell, mielőtt kötéllel jönnek értünk az allemandok.
A kötél említésé visszatérítette Valakát a napirendhez, és nyomban bele is fogott a
jelentéstételbe.
Tüzek égnek a kenu hasába rejtett vasládákban. Olyan forró tüzek, hogy a
szem is belefájdul, amikor a ládák ajtaját kinyitják, a leheletül olyan, akár száz
bozóttűzé, elemésztik...
– Jó, jó – szakította félbe a költői leírást Sebastian. – Mi van még?
Volt nagy cipekedés. A kenu egyik oldaláról a másikra vitték át a terhet, hogy a
kenu rádőljön a vízre. Dobozokat vittek és bálákat, gépeket és fegyvereket.
Nézd, most mind másutt van. A kenu teteje alatti szobákból kivittek sok-sok
hatalmas puskagolyót.
– És még?
Rengeteg sok mindent lehetne még elmondani. Valaka lelkesen szólt a kis
fémdobozokból kipottyanó húsról, a kanóc, láng és olaj nélkül égő
mécsesekről, a nagy, forgó kerekekről, a sikoltozó és zümmögő vasládikákról,
a hosszú gumikígyók szájából kizúduló friss, tiszta vízről, amely néha hideg,
máskor meg olyan meleg, mintha tűzön forralták volna. Annyiféle csodát
látott, hogy szinte belezavarodott.
– Ezt mind tudom. Láttál-e még valami mást?
Látott bizony. Az allemandok lelőttek három bennszülött munkást, sorba
állították őket, és fehér vászoncsíkokkal kötözték be a szemüket. Roppant
mulatságos volt, ahogy megrándultak és vonaglottak és összerogytak, aztán a
németek lemosták a vért a fedélzetről a hosszú kígyók szájából fröcsögő
vízzel. Azóta egyik munkás sem vitt magával se takarót, se vödröt, se más apró ingóságot
– méltánytalanul nagy árat kellett fizetni érte.
A kivégzésről adott beszámoló jeges rémülettel töltötte el Sebastiant. Amiért
jött, azt már elvégezte, és most csak egy dolgot szeretett volna, de azt nagyon:
meglépni a Blüchenől. E szándékában csak megerősítette a csoportosuláshoz
hívatlanul csatlakozó német altiszt.
– Naplopó fekete majmok! – ordította. – Ez nem iskolai kirándulás – gyerünk, disznók, mozgás!
– És már lendült is a csizmája. Sebastianék egyetlen búcsúszó nélkül faképnél hagyták
Valakát, és söpörtek vissza a pallóhoz. Mielőtt odaértek volna, Sebastian
hirtelen fékezett. A két német tiszt még ugyanott állt, de most a füstölgő
kéményeket nézték. Az aranyszakállú, magas tiszt lendületes karmozdulatokkal
magyarázott, a zömökebbik pedig figyelmesen hallgatta.
Mohammed unokatestvére elporzott mellettük, és eltűnt a mellvéd mögött,
Sebastian magára maradt, tétovázott, nem szívesen került volna a halványkék
szempár tüzébe.
– Gyere gyorsan, ManaH. Úszik a csónak, itt fogsz maradni – kiáltotta valahonnan
lentről Mohammed unokatestvére. Sürgető, de halk hangja még áttört a bárka
motorjának zakatolásán.
Sebastian továbbindult, de úgy érezte, gyomra hideg csomóvá zsugorodik a bordái alatt. Tucatnyi
lépés még a palló.
A német tiszt megfordult, és megpillantotta Sebastiant. Fölemelt hangon utánakiáltott, és elindult
felé, kinyújtott karral, mintha vissza akarná tartani.
Sebastian egy ugrással a pallón termett. Alatta már szedték be a bárka köteleit, a propeller már
köpülte a vizet.
Sebastian már a palló legalsó bordáján állt, tíz láb távolság volt közte és a
bárka között. Ugrott, egy pillanatig a levegőben függőt, aztán nekikoccant a
bárka oldalának. Sikerült megmarkolnia a peremet, miközben lába még a
langyos vízben kalimpált.
Mohammed unokatestvére elkapta a hónalját, és behúzta a bárkába. Mindketten a padozatra
estek.
– Kaffer barmok – mondta Herman Fleischer, és le hajolt, hogy jól
nyakonvágja őket. Aztán hátrabaktatott az üléséhez. Sebastian már-már
szeretettel mosolygott utána. Az után a gyilkos kék szempár után He'rman Fleischer nem látszott
veszélyesebbnek egy plüssmackónál.
Visszanézett a Blüchenre. A német tiszt a palló tetejénél állt, és figyelte a
távolodó csónakot. Aztán elfordult a mellvédtől, és már nyoma se volt.
Sebastian a pamlagon ült a Renounce parancsnoki kabinjában, ernyedten nekidőlt a
kartámlának, és megpróbálta elkergetni az agyát ostromló szürke
fáradtsághullámokat.
Harminc órája nem aludt. Miután sikerült elmenekülnie a Blüchenről, még el kellett viselnie a
négyórás folyami túra tétlenségét, közben a kiállt események utóhatásaként éber, ideges feszültség
lett úrrá rajta.
Miután partra szálltak, az aszkári őröket kikerülve elillant Fleischer táborából,
és a holdfényben visszabandukolt Flynnhez és Rosához.
Sietős vacsora után mindhárman biciklire kaptak – e járművet a Királyi
Haditengerészet bocsátotta rendelkezésükre –, és egész éjjel tekertek egy
göröngyös elefántcsapáson a Rufidzsi egyik mellékfolyójáig, ahol is a
nádasban előzőleg elrejtettek egy kenut.
Hajnalban pedig elindultak az egyik őrizetlen deltaágon, s kijutottak a
tengerre, ahol a Renounce egyik bárkája várta őket.
Sebastian két hosszú napja nem pihent. Már szédült a feje. Rosa ült mellette a pamlagon.
Odahajolt hozzá, és aggodalmas tekintettel megérintette a karját. Egyikük sem vett részt a zsúfolt
kabinban zajló izgatott megbeszélésben.
Joyce elnökölt, mellette pedig idősebb, testesebb, bozontos ősz szemöldökű
férfi foglalt helyet, aki harciasán előreszegte állkapcsát, koponyáján átfésült
hajszálaival pedig hasztalan próbálta leplezni kopaszságát. Armstrongnak
hívták, ő volt a hajóraj másik cirkálójának, a Pegazusnak kapitánya.
– Nos, úgy látszik, sikerült kijavítani a Blücher sérüléseit. Ha már felfutották a kazánokat,
bármelyik nap kitörhetnek... von Kleine nem égeti a drága tüzelőt csak azért,
hogy a fűtők melegedjenek. – Lelkesedés volt a hangjában, a kemény csatára
készülő harcos öröme. – Szívesen átadnám neki a Bloodhound meg az Orion
üzenetét... törleszteni kéne az adósságunkat.
Ámde Joyce is kapott egy üzenetet, egyenest Sir Percy Howe tengernagytól,
a Dél-Atlanti és Indiaióceáni Flotta főparancsnokától. Az üzenetben többek
közt ez állt:
"Hajórajának biztonsága másodlagos ahhoz a célhoz képest, hogy a Blüchert megakadályozzuk a
kifutásban. Túlságosan nagy kockázattal járna, ha addig várnánk a támadással, amíg a Blücher el
nem hagyja a deltát. Parancsoló szükségszerűség, hogy a hajó semmisüljön
meg, vagy maradjon a pillanatnyi kikötőhelyen. Katasztrofális
következményekkel járhat, ha a Blücher átjut a blokádon, és megtámadja a konvojt, amely
Tangába szállítja a partraszálló csapatokat. Intézkedéseket tettünk, hogy blokkolás céljából a
deltához irányítsanak két teherhajót. De amennyiben nem érkeznek meg, vagy nem sikerül
eredményes támadást végrehajtani a Blücher ellen 1915. július 30-ig, ezúton megparancsolom,
hogy a Rufidzsi deltaágában lékeljék meg a Renounce-ot és a Pegazust, és így akadályozzák meg a
Blücher kijutását."
Amikor megkapta a parancsot, Arthur Joyce kapitány valósággal belebetegedett a
rémületbe. Hogy meglékelje gyönyörű hajóit – ez a gondolat annyira förtelmes
és iszonytató volt, mint a vérfertőzés, az apagyilkosság vagy az emberáldozat.
Aznap július 26. volt. Négy,napja maradt, hogy más megoldást találjon.
– Éjszaka fog kicsúszni, hát hogyne, mást úgyse tehet! – Armstrong hangját megvastagította a
harci hév. – Most nem egy Orion-féle öreglánnyal meg egy Bloodhound-féle csecsemővel lesz
dolga. – És kissé más hanglejtéssel: – Éberen kell figyelnünk. Három nap múlva
újhold, a Blüchernek olyan sötét éjszakája lesz, amilyet akar. Az időjárás is
megváltozhat... – Armstrongon most egy parányi aggodalom látszott – ...össze
kell kapnunk magunkat.
– Ezt olvassa – mondta Joyce, és Armstrong kezébe nyomta a vékony másolópapírt. Armstrong
olvasni kezdte.
– Úristen – kapott levegő után. – "Lékelje meg." Atyaúristen.
– A Blüchercsak két deltaágon indulhat el – mondta halkan Joyce. – Mind a
kettőt el kell rekeszteni – a Renounce-szal és a Pegasus-sza
– Jézusúristen! – fohászkodott Armstrong. – Kell, hogy legyen más megoldás.
– Szerintem van – mondta Joyce, és Sebastianra nézett. – Mr. Oldsmith –
kezdte behízelgő hangon –, elképzelhető volna, hogy ön ismét fölkeresse a
Blüchert
Sebastian véreres szemeinek sarkában sárga váladékcsomók száradtak, de a fekete festék
elrejtette a fáradtság karikáit.
– Ha lehet, inkább nem tenném, öregem. – Eltűnődve futtatta végig ujjait
simára borotvált fején. Hersegett a serkenő borostája. – Kevés kínosabb órát
éltem át életemben.
– Persze – mondta Joyce kapitány. – Teljesen igaza van. Nem is kértem volna
ilyesmire, ha nem volna elsőrendűen fontos. – Joyce elhallgatott, és
összecsücsörített szájjal halkan elfütyülte Chopin gyászindulójának első
taktusát. Aztán fölsóhajtott, és megcsóválta fejét. – Ha viszont azt mondanám önnek,
hogy csakis magán múlik, megmenekül-e hajórajunk mindkét cirkálója a pusztulástól,
nemkülönben tizenötezer angol katona és tengerész... akkor mit felelne?
Sebastian mogorván hátradőlt a pamlagon és lehunyta szemét.
– Aludhatnék előbb egy-két órát?
72.
A csomag pontosan elfért egy huszonöt darabos Monte Cristo-
szivardobozban. Tudniillik ez is volt a doboz tartalma, mielőtt kezelésbe vette
a géplakatosok főnöke és a tüzérparancsnok.
Ott feküdt Joyce kapitány asztalán, miközben az ügyeskezű mester elmagyarázta a
holmi rendeltetését a tisztelettudóan köré gyűlő hallgatóságnak.
– Nagyon ésszerű – mondta a főlakatos sajátos skót kiejtéssel, amely olyan
frissítő volt, mint a hangaillat meg a keveretlen whisky.
– Úgy kéne mondani... – szólt közbe Flynn O'Flynn –, hogy Bassie is megértse.
– Nem kell mást tenni, csak fölemelni a fedelét. – Az ezermester úgy is tett, és még Flynn is
nyújtotta a nyakát, hogy megnézze, mi rejlik a szivardobozban. Hat sárga gelignitrúd sorakozott
benne takarosán, mint megannyi zsírpapírba csomagolt gyertyaszál. Volt benne
továbbá egy jelzőlámpából kiszerelt laposelem és egy disznóbőr tokba
bújtatott utazóvekker. Mindezt finom rézhuzalak hurkolták, fonták egymáshoz.
Az óra hátlapjába ezt a feliratot vésték:
"Arthurnak, drága férjemnek Szeretettel
Iris 1914 karácsonyán"
Arthur Joyce kapitány legyűrte a rátörő érzelmi rohamot. Sajnálta ugyan a
dolgot, de remélte, hogy Iris úgyis megértené.
– Aztán... – mondta az ezermester, miközben örömmel nyugtázta, hogy minden szem
rátapad – felhúzzuk a vekkert – rábökött a mutatóujjával –, visszacsukjuk a
fedelet – visszacsukta –, várunk tizenkét órát és... Bumm! – Oly lelkesen
illusztrálta a robbanást, hogy finom nyálpermet szórta tele az íróasztalt, mire
Flynn sietősen visszahúzódott.
– Tizenkét órát várni? – kérdezte Flynn, s törölgette arcáról a cseppecskéket. – Miért olyan
sokat?
– Én ragaszkodtam a tizenkét órás késleltetéshez felelte Joyce. – Ha Mr. Oldsmith be akar jutni a
Blücher lőszerraktárába, valahogy el kell vegyülnie a robbanóeszközöket szállító munkások
között. Ha viszont bekerül valamelyik munkacsapatba, esetleg nehezen tud lelépni a hajóról,
miután elhelyezte a töltetet. Bizonyos vagyok benne, hogy Mr. Oldsmith vonakodnék vállalkozni
erre az útra, ha nem garantálnánk neki elegendő időt, hogy megszökjék a
Blüchenről, ana az esetre, ha fáradozása... ööö – kereste a helyes kifejezést –
gyümölcsözőnek bizonyulna. – Joyce elégedett volt szónoklatával, és
Sebastianhoz fordult támogatásért. – Ugye helyénvaló a feltételezésem, Mr. Oldsmith?
Sebastian nem akarta, hogy a kapitány túltegyen rajta bőbeszédűségében.
Egy másodpercig még latolgatta, mit válaszoljon. Öt órát aludt ájultán Rosa
karjában, s ez felüdítette a testét, elméje pedig olyan élessé vált, mint a toledói
acélpenge.
– Nem kétséges – felelte végül, és diadalmasan elvigyorodott.
73.
Együtt ültek, amikor a nap már haldokolt, és televérezte a felhőket. Ültek a
majombőr szőnyegen egy ébenfa ligetben, a Rufidzsi völgyébe vájódó
vízmosásban. Ültek némán. Rosa a varrnivalója fölé hajolt: épp egy rejtett
zsebet varrt föl az ölében fekvő mocskos bőrlebernyeg belső oldalára. A zseb
a szivardoboznak készült. Sebastian elnézte Rosát, mintha simogatná, A lány
meghúzta az utolsó öltést, megkötötte, aztán előrehajolt, hogy elharapja a
fonalat.
– Tessék! – mondta. – Készen vagyok. – És fölnézett Sebastian szemébe.
– Köszönöm – mondta Sebastian. Csöndben ültek egymás mellett. Rosa megérintette Sebastian
vállát.
A feketére festett bőr alatt az izom langyos volt és kemény, akár a gumi.
– Gyere – mondta, és lehúzta magához Sebastian fejét, összeért az arcuk, és így maradtak, amíg
be nem sötétedett. Valahol messzebb a vízmosásban fájdalmasan felüvöltött egy sakál.
– Készen vagy? – Flynn sötét, magas figurája állt mellettük. Mohammed is vele volt.
– Igen – nézett föl Flynnre Sebastian.
– Csókolj meg – suttogta Rosa –, és gyere vissza épségben.
Sebastian szelíden kibontakozott az ölelésből. Fölegyenesedett, és meztelen
testére öltötte a lebernyeget. A nehéz szivardoboz lehúzta az állatbőrt a két
lapockája között.
– Várjatok itt – mondta, és elindult.
Flynn Patrick O'Flynn nyugtalanul forgolódott a takarója alatt. Néha felböffent. A gyomorégés
maró savanyúságát érezte a torkában. Fázott is. Alatta a föld rég kiadta magából a nappal beszívott
melegséget. Keskeny holdsarló hintett szét egy kis ezüst fényt az éjszakában.
Álmatlanul feküdt, hallgatta az alvó Rosa felől érkező halk neszeket. Zavarta
ez a hang. Már csak az ürügy hiányzott, hogy fölébressze lányát, és beszélgetni
kezdjen vele. Mégis inkább a párnául szolgáló vállzsákba nyúlt, és ujjai rágörbültek a sima, hideg,
kerek üvegre.
Valami éjjeli madár huhogott halkan a vízmosásban. Flynn elengedte a palackot, és gyorsan
felült. Két ujját az ajka közé illesztette, és megismételte a huhogást.
Néhány perccel később Mohammed surrant be a táborhelyükre, akár egy
kicsi fekete kísértet, és leguggolt Flynn fekhelye mellé.
– Látlak, Fini.
– Én is látlak, Mohammed. Sikerült?
– Sikerült.
– Bement Manali az allemandok táborába?
– Most ott alszik a férfi mellett, aki az unokatestvérem, hajnalban pedig újra elindulnak az
allemandok nagy csónakjához.
– Jó! – böffent Flynn. – Jól csináltad. Mohammed halk köhécseléssel jelezte, hogy van még
mondandója.
– Mi van? – kérdezett rá Flynn.
– Miután elkísértem Manalit, és az unokatestvérem gondjára bíztam, a völgyön át jöttem
visszafelé... – tétovázott egy kicsit – ... lehet, hogy nem helyes ilyen dolgokról beszélni, amikor
Manali Úr fegyvertelenül és magányosan megy az allemandok táborába.
– Beszélj – mondta Flynn.
– Ahogy hangtalanul jöttem visszafelé, elértem ahhoz a helyhez, ahol a völgy
találkozik az Abati nevű kicsi folyóval. Ismered azt a helyet?
– Igen, körülbelül egy mérföldre innét.
-Ez az a hely – bólintott Mohammed, – Itt láttam meg valamit az éjszakában, ami olyan volt,
mintha egy hegy ballagna.
Jégszilánk futott végig Flynn gerincén, torkában fájdalmasan megrekedt a
levegő.
– És? – lihegte.
– Ennek a hegynek fegyvere is volt, két akkora foga, hogy az arcától leért a földig.
– Szántsd-a-földet- mondta ki suttogva a nevet Flynn. Keze a vacka mellett fekvő
töltött puskára hullott.
– ő volt az – bólintott újfent Mohammed. – Csendben legelészik, közeledik a
Rufidzsihez. De a puska hangját meghallanák az allemandok.
– Nem fogok lőni – suttogta Flynn. – Csak meg akarom nézni. Csak még egyszer látni
akarom. – És keze úgy remegett a puskán, mintha lázrohama volna.
74.
A nap felkapaszkodott az égre, és kövéren, tüzesen, akár az olvadt arany, megült a Rufídzsi
menti dombok hátán. Ködzászlókat varázsolt elő az Abatit szegélyező
mocsarakból és koralltelepekből. Úgy füstölt a síkság, mintha enyésző tűz
volna.
Az eukaliptuszfák alatt még megmaradt az éjszakára emlékező hűvösség, de
a nap már átdöfte hosszú, sárga fénydárdáit az ágak között.
Három öreg elandbika jött fel a folyóról. Nagyobbak voltak a házi szarvasmarhánál, kékesbarna
törzsükön halvány krétacsíkok húzódtak keresztben. Mentek egymás mögött, himbálták nehéz
nyaklebernyegüket, büszkén hordták vastag, csökött szarvukat, homlokukon sötétlett a
szőrpamacs. Elértek az eukaliptuszligetig. Itt a vezérbika megállt, valamitől
hirtelen megriadt. Hosszú másodpercekig álltak moccanatlanul, kémleltek
befelé a ligetbe, ahol a lombozat alatt még megmaradt a félhomály.
A vezérbika halkan fújt egyet, és letért a ligetbe vezető csapásról. Nagy testükhöz
képest könnyed léptekkel kerülték el a facsoportot, és tovább baktattak, majd
eltűntek a száraz tövisbozótban, feljebb a kaptatón.
– Ott van – suttogta Mohammed. – Az elandok meglátták és elkerülték.
– Igen – bólintott Flynn. – Ilyen helyeken rejtőzik nap közben. – Egy M'banga-
fa ágyillájaban ült, biztos tíz láb magasságban, és a háromszáz lépésnyi füves
térségen túl a sűrű eukaliptuszcsoportot fürkészte. Látcsövet tartó kezét
elbizonytalanította a gin meg az izgalom, folyt róla a verejték, egy csöpp
kigördült a haja alól, lesiklott az arcán, és úgy csiklandozta, mint valami kis
bogár. Elkente a bőrén.
– A bölcs ember itthagyná, és ugyanúgy elmenne, mint az elandok – közölte álláspontját
Mohammed. A fa törzsének dőlt, mellére ölelte Flynn puskáját. Flynn nem felelt.
Csak bámult a látcsövébe, ívben mozgatta, úgy kereste az elefántot.
– Mélyen a fák közé bújt. Nem látom innen. – És kirángatta lábát az ágvillából, majd lemászott
Mohammed mellé. Átvette fegyverét, ellenőrizte, meg van-e töltve rendesen.
– Hagyd, Fini – szólt rá halkan Mohammed. – Nem lesz belőle hasznod. Nem
tudjuk elvinni a fogakat.
– Maradj itt – mondta Flynn.
– Fini, meghallják az allemandok. Közel vannak... nagyon közel.
– Nem lövök – mondta Flynn. – De muszáj még egyszer látnom. Ennyi az egész. Nem lövök rá.
Mohammed elővette a vállzsákból a ginesüveget és odanyújtotta Flynn-nek.
A férfi ivott.
– Maradj itt – mondta ismét Flynn, a nyers, maró szesztől rekedtesen.
– Légy óvatos, Fini. Öreg már, gonosz is – légy óvatos. – Mohammed nézte, ahogy Flynn
nekivág a tágas tisztásnak. Lassan, megfontoltan haladt célja felé, olyan ember módjára, aki rég
megbeszélt találkozóra megy. Elérte az eukaliptuszligetet, és körül se nézve belépett a fák köze.
Szántsd-a-földet állva aludt. Apró szeme szorosra záródott a ráncos táskák között. Hosszú, sötét
csíkot húztak arcára a könnyek, apró paraziták mászkáltak körülötte. Két füle – megtépázottan,
akár a csatából kimentett zászló – hátrasimult a vállára. Agyarai mankó módra tartották fenn
görcsös vén fejét, s közöttük szürkén, lustán, súlyosan csüngött le az ormány.
Flynn megpillantotta, aztán lassanként elindult felé az eukaliptusztörzsek
között. Valószínűtlen volt a kép, mert a levelekről most ködös-zölden verődtek
vissza a reggeli nap ferde aranysugarai. Tücsökzenétől volt hangos a liget.
Flynn tisztes távolban oldalazott az alvó elefánt körül, míg szembe nem
került vele, aztán újra elindult felé. Húsz lépésre tőle megállt. Szétvetette
lábát, puskája készenlétben várt a csípőjénél. Flynn hátrahajtott fejjel nézett
föl a vén bika roppant testére.
Eddig a pillanatig Flynn csakugyan hitte, hogy nem fog lőni. Hogy csak azért
jött, mert még egyszer látni akarta. De hát ez éppolyan hiábavaló önámítás
volt, mintha egy alkoholista azt mondaná magának: csak meg szeretném
kóstolni. Érezte, hogyan sugárzik fölfelé gerince tövéből az őrület, forrón és
vadul árasztotta el egész testét, úgy megtöltötte, mint valami tartályt. Aztán
elért a torkáig, ott megpróbálta visszafojtani, de már lendült fölfelé a puskája. Érezte vállán
a tusát. És akkor elképedve meghallotta azt a hangot. Tisztán csengett a liget fái közt, és azon
nyomban elhallgattatta a tücsköket. A saját hangja volt, tudatos akaratát meghazudtolva tört elő
a torkából.
 – Hát akkor gyere! – kiáltotta. És a vén elefánt hatalmas mozdulatlansága egy szemvillanás alatt
semmivé lett. Úgy röpült Flynn felé, mint egy dinamittal kirobbantott fekete szikla. Flynn pedig
nézte a puska irányzékán át, nézte a célgömb pici háromszögén túl, az ék rezzenetlenül
tapadt a vén bika dülledő homlokáraa szeme között, az ormány tövében
húzódó mély ráncra.
Mennydörgés hallatszott, s ezer visszhanggá töredezett az eukaliptusztörzseken. Az elefánt
roham közben pusztult el. Lába megroggyant, a hatalmas test előrebukott, saját
lendületétől hajtva, mint egy laza hús-, csont- és vérzuhatag.
Flynn úgy fordult ki a rohanó bika útjából, három fürge tánclépéssel, akár
egy matador, és akkor eltalálta az egyik agyar vége. Olyan erővel vágódott a
csípőjébe, hogy Flynn húsz yardot lódult hátra, a puska pörögve kirepült a
kezéből, ő pedig laza gally- és levélhalomra zuhant, még hengeredett egyet, s
alteste lehetetlen szögben marjult el a törzsétől! Törékeny öreg csontjai úgy
pattantak szét, mint a porcelán; combcsontjának feje kiszakadt az ízületi
vápából, elroppant medencecsontja átütött a bőrén.
Flynn csak feküdt, arccal a földnek, és némi meglepetéssel állapította meg, hogy nem érez
fájdalmat. Érezte, minden moccanásra hogyan reszelik egymást a repedt csontvégek mélyen a
húsában, de nem érzett fájdalmat.
Lassan vonszolódott a könyökén, lába némán csúszott utána. Közeledett a vén bika holttestéhez.
Elérte, s egyik tenyere rásimult a megbámult elefántcsontoszlopra, amely nyomorékká tette.
– Na végre – suttogta, s úgy simogatta, ahogy az apa érinti meg elsőszülött
fiát. – Na végre, most már az enyém vagy.
És ekkor rátört a kín. Lehunyta szemét, a földre zuhant, és összerándult a
hűlőfélben lévő halott hűsdomb alatt, amit valamikor úgy hívtak, hogy Szántsd-
a-földet. Ügy zúgott fülében a fájdalom, mint ezer tücsök, de a lármán át is hallotta Mohammedet.
– Fini! Ez nem volt okos dolog.
Kinyitotta szemét, és látta, hogy Mohammed majomszája összecsücsörödik aggodalmában.
– Szólj Kosának – hörögte. – Szólj Kicsi Hosszúhajúnak. Mondd meg neki, hogy jöjjön.
Aztán újra behunyta szemét, és hasonfekve küzdött a fájdalommal. A ritmusa
folyvást változott. Először úgy dobolt benne, mint egy tamtam. Aztán olyan
volt, mint a tenger – a gyötrelem hosszú, fel-felcsapó hullámokban jött. Aztán
éjszaka lett, hideg, fekete éjszaka Flynn fázott, vacogott és nyöszörgött. A kín nagy, tüzes gömbje
égette, és vakító lándzsákkal döfködte összeszorított szemhéját. Aztán újra feldübörögtek a dobok.
Az idő elvesztette fontosságát. Egy percig, egymillió évig küzdött a
fájdalmával. Aztán az agónia dobszólóján át is meghallotta a közeledő
mozgást. Lábak csoszogását az avaron. Hangok mormolását. De ezek a
hangok nem Flynn emésztő gyötrelmétől származtak.
– Rosa – suttogta Flynn. – Végre itt vagy!
Oldalt fordította fejét a nyakán, és akaratának megfeszítésével kinyitotta szemét.
Herman Fleischer állt fölötte. Vigyorgott, Arca piroslott, mint a rózsaszirom. Friss
verejtékcsöppek inogtak sápadt szemöldökén. Szaporán, fújtatva lélegzett, mint aki messziről
futva ért ide. És vigyorgott.
– Nahát! – zihálta. – Nahát!
Flynn rettenete beleveszett a fájdalom ködébe. Pieischer csizmája poros volt, hónalján, a vastag
szürke kordbársonyon verejtékfoltok sötétlettek. Jobbjában Luger pisztolyt tartott, baljával
hátralökte homlokából a kalapját.
– Herr Flynn! – mondta, és elkacagta magát, az egészséges kisbabák dundi, ragadós nevetésével.
Flynnben halványan felötlött a kérdés, hogyan találta meg Fleischer ilyen
gyorsan a nehéz terepen, a sűrű bozótban. Biztosan a lövés riasztotta. De mi vezette
egyenesen az eukaliptuszligetbe?
Aztán meghallotta a levegőben azt a surrogó, fütyülő nyüzsgést. Fölnézett. A
lomb csipkézetén át látta, hogyan keringenek a keselyűk az égbolt sajgó
kékjén. Megfordultak, és alábuktak kiterjesztett fekete szárnyukon,
félreszegve fejüket, hogy fénylő gyöngyszemükkel röptükben is lássák az
irdatlan dögöt.
– Ja! A madarak. A madarakat követtük.
– A sakálok mindig a madarakat követik – suttogta Flynn, mire Fleischer ismét fölkacagott.
Hátravetette fejét, és csak nevetett őszinte boldogságában.
– Remek. Ach, ja. Ez nagyon jó. – És belerúgott. Lomhán lendítette neki csizmáját Flynn
testének. A sebesült fölsikoltott. A nevetés azonnal elhalt Fleischer torkában. Fürgén lehajolt, hogy
megvizsgálja Flynnt.
Most vette észre, milyen groteszkül kicsavarodott, eltorzult a férfi teste deréktól lefelé. Fleischer
térdrezöttyent, gyengéden megérintette Flynn homlokát, és mély aggodalom futott át pufók arcán,
amikor megérezte, milyen nyirkos, hideg a tapintása.
– őrmester! – Hangja majdnem kétségbeesetté vált. – Ez az ember súlyosan
megsebesült. Nem bírja már sokáig. – Gyorsan! Hozza a kötelet! Föl kell
akasztanunk, míg eszméleténél van!
75.
Rosa hajnalban ébredt, és egyedül találta magát. Flynn csomagja mellett félredobva hevert a
takaró. Puskájának semmi nyoma.
Rosa nem rémült meg, legalábbis nem rögtön. Arra gondolt, hogy Flynn elindult magányos
kirándulásainak egyikére a bozótba, hogy magában fogyaszthassa el reggeli italát. De amikor egy
óra múlva sem jött elő, Rosát elfogta a szorongás. Csak ült, ölében a
puskájával, és minden madárrikoltás, az avar minden zördülése beletépett
idegeibe.
Egy óra múlva már tűkön ült. Pár percenként fölállt és a tisztás széléhez
ment fülelni. Aztán újra leült, és várt.
Hol a csudában lehet Flynn? Miért nem jött vissza Mohammed? Mi történt
Sebastiannal? Biztonságban van, vagy talán felfedezték? Azért ment utána
Flynn, hogy segítsen neki? ő meg mit tegyen: várjon itt, vagy eredjen utánuk?
Szemében rettegés tükröződött, szája vonalát megkeményítette a rossz sejtelem.
Ült, és idegességében a hajfonata végét csavargatta az ujjara.
Aztán megjött Mohammed. Hirtelen lépett ki a bozótból. Rosa fölugrott, és megkönnyebbülten
fölkiáltott. De torkára szorult a kiáltás, amikor meglátta a fekete arcot.
– Fini! – mondta Mohammed. – Megsebesült. A nagy elefánt eltörte a csontjait, és mindene fáj.
Téged hív.
Rosa döbbenten rámeredt, nem értette a szavait.
– Egy elefánt?
– Elindult a Szántsd-a-földet, a nagy elefánt után, és meg is ölte. De miközben meghalt, az
elefánt lecsapott rá, kettétörte.
– A bolond! Jaj, a bolond! – suttogta Rosa. – Éppen most kellett. Amikor Sebastian veszélyben
van, akkor kellett neki... – De észbe kapott, és abbahagyta a hiábavaló panaszkodást. – Hol van
most, Mohammed? Vigyél hozzá.
Mohammed szaladt elöl a csapáson. Rosa mögötte. Nem maradt idő
óvatoskodásra, siettek, hogy megtalálják Flynnt. Leértek az Abatihoz, és a
parton haladtak tovább. Átküszködték magukat egy nyílfűvel benőtt réten,
megkerültek egy kis mocsarat, aztán belefutottak egy bivalytövis-erdőcskébe.
Amikor a túloldalon kikeveredtek a tisztásra, Mohammed megtorpant és
fölnézett az égre.
Magasan köröztek a keselyűk a kék égbolton, mintha valami forgószél kapta
volna fel őket. Fél mérföldre lehetett a remélt célpontjuk.
– Papa! – Rosa hangja elcsuklott. Egy pillanat alatt eltűnt arcáról a lalapanzi
éjszaka óta rárakódott keménység.
– Papa! – mondta újra, és nekiiramodott. Félresöpörte Mohammedet, puskája a földre hullott,
kirontott a bivalytövis közül, és nekieredt a mezőnek.
– Várj! Kicsi Hosszúhajú! Légy óvatos. – Mohammed a lány után indult.
Idegességében belelépett egy bivalytövis-ágacskába. Szandálja talpán volt
egy elvékonyodott rész, s a kegyetlen, kisujjnyi, vörös hegyű bivalytövis ezen
hatolt át, tövig bele a húsába.
Tíz-tizenkét lépést még botladozott nagy keservesen Rosa után, f ér lábon ugrált, hadonászó
karral próbálta megtartani egyensúlyát, és utánaszólt a lánynak, de nem elég hangosan.
– Várj! Légy óvatos, Kicsi Hosszúhajú.
De Rosa meg se hallotta, egyre távolodott az öreg feketétől, aki végül
lehuppant a földre, és kezelésbe vette megsebzett lábát.
Rosa fáradtan, botladozó léptekkel érte el az eukaliptuszligetet. Csöndben futott, lélegzetét az
utolsó nekilendülésre tartalékolta. Beszaladt a fák közé, verejtékcsöpp hullott a szemébe,
elhomályosult a látása, nekitántorult az egyik fatörzsnek. Sikerült visszanyernie egyensúlyát, és
futott tovább a fák között.
Azonnal fölismerte Herman Fleischert. Majdnem a férfi mellkasának szaladt. A hatalmas
test fölé tornyosult. Rosa fölsikoltott rémületében, és hátrahőkölt a felé nyúló
medvekarok elől.
Két bennszülött aszkári, aki eddig Flynn O'Flynn hevenyészett hordagya körül foglalatoskodott,
most fölpattant. Úgy futottak Rosa után, és úgy fogták közre, mint két idomított agár a
nyulat. Elkapták a lányt, és hiába vergődött, hiába sikítozott, odarángatták a
várakozó Herman Fleischer elé.
– Ach, so! – Fleischer udvariasan biccentett. – A kisasszony éppen idejében jött, még láthatja a
mulatságot. – Aztán az őrmesteréhez fordult. – Kötözzék meg ezt a nőt.
Rosa sikolya áthatolt a Flynn agyát befelhőző zsibbasztó párán. Megmozdult
a hordágyon, összefüggéstelenül dadogott valamit, jobbra-balra forgatta fejét,
aztán kinyitotta a szemét, és hunyorogva próbálta fókuszálni. Látta, hogy Rosa
kapálózik az aszkárik szorításában, s akkor teljesen kitisztult a tudata.
– Elengedni! –, bömbölte. – Állítsd meg azokat a mocskos állatokat, te rohadt, gyilkos német
mocsok!
– Remek! – mondta Herman Fleischer. – Szóval ébren vagyunk. – Aztán túlkiabálta
Flynn ordítását. – Gyorsan, őrmester, kötözzék meg a nőt. És elő a kötéllel.
Miközben mozgásképtelenné tették Rosát, az egyik aszkári fölkúszott az eukaliptuszfa sima,
sárga törzsén. Szuronyával lehasogatta a gallyakat a fölébük nyúló vastag, vízszintes
ágról. Az őrmester földobta neki a kötél végét, másodjára el is kapta az
aszkári, és áthúzta az ágon. Aztán leugrott a földre.
A kötél másik végén használatra készen várt a hóhércsomó.
– Igazítsátok meg a csomót – mondta Fleischer. Az őrmester a fekvő Flynnhez
lépett. Egy kis fáról levágottágakból olyan alkalmatosságot eszkábáltak,
amely félig sín volt, félig hordágy. A karók Flynn bokájától a hónaljáig értek, és
hánccsal úgy odakötözték, hogy a teste mereven feküdt, mint egy egyiptomi múmia.
Csak a feje és a nyaka mozgott szabadon.
Az őrmester odaállt fölé. Ekkor Flynn elhallgatott, de a szeméből áradt a
gyűlölet. Amikor a katona keze a hurokkal Flynn nyakához közelített, a fogoly
feje hirtelen előrecsapott, mint egy viperáé, s belevájt fogával az aszkári
csuklójába. Az őrmester felüvöltött, hátraugrott volna, de Flynn nem
eresztette, a feje rángott és föl-le csuklott, ahogy a fekete megpróbált
szabadulni tőle.
– Hülye – röffent Fleischer, és odalépett a hordágyhoz. Fölemelt lábát Flynn altestére helyezte.
Amikor egész súlyával ránehezedett, Flynn mozdulatlanná vált, felhördült kínjában, és elengedte
az aszkári csuklóját.
– így csináld. – Fleischer előrehajolt. Belemarkolt Flynn hajába, durván maga
felé rántotta Flynn fejét. – Gyorsan rá a kötelet.
Az aszkári áthúzta a hurkot Flynn fején, és fölhúzta a csomót Flynn füléig.
– Jól van. – Fleischer hátralépett. – Négy ember a kötélhez – parancsolta. – Finoman. Ne
rángassátok a kötelet. Lassan sétáljatok el vele. Nem akarom eltörni a nyakát.
Rosa hisztériája hideg iszonyattá csendesült, ahogy a kivégzés előkészületeit
figyelte. Csak most jutott megint szóhoz.
– Kérem – suttogta. – ö az apám. Ne tegye, kérem. Jaj, ne tegye, kérem.
– Csönd, gyerek – kiabált rá Flynn. – Nem fogsz megszégyeníteni azzal, hogy ennek a dagadt
gennyzsáknak könyörögsz. – Elfordította fejét, szeme a kötél végénél várakozó négy aszkári felé
siklott. – Húzzátok! A bokszos kurva anyátokat. Húzzátok! És dögöljetek meg. A pokolba foglak
kergetni, és szólok az ördögnek, hogy heréljen ki titeket és mártson disznózsírba.
– Hallottátok, mit mondott Fini – mosolygott Fleischer az aszkárijaira. – Húzzátok!
És elindultak hátrafelé, libasorban, csoszogva, száraz leveleken át.
Görnyedve beledőltek a kötélbe.
A hordágy lassan függőleges helyzetbe emelkedett, aztán elvált a földtől.
Rosa elfordult, összeszorította szemhéját, de a keze meg volt kötözve, nem tudta hát betapasztani
a fülét, képtelen volt kirekeszteni a haldokló Flynn O'Flynn hangját.
Amikor végre beállt a csend, Rosa már hevesen vacogott. Görcsben rángott az egész teste.
– Ez megvolt – mondta Fleischer. – Jól van. Hozzátok a nőt. Ha sietünk, ebédre
visszaérünk a táborba.
Amikor eltávoztak, a hordágy, meg az, ami rá volt kötözve, még mindig az eukaliptuszfán
lógott. Finoman himbálózott és lassan elfordult a kötél végén. Nem messze
feküdt az elpusztult elefánt. Leereszkedett egy keselyű, idétlenül verdeső
szárnnyal landolt az eukaliptusz egyik felső ágán. Ott gubbasztott
gyanakodva, aztán egyszercsak felvijjogott, és nagy lármával elröpült, mert
meglátta a közeledő férfit.
A kicsi öregember lassan betért a ligetbe. Megállt a halott elefánt mellett, és fölnézett a férfira,
aki a gazdája és a barátja volt.
– Menj békével, Fini! – mondta Mohammed.
76.
Az átjáró keskeny, alacsony mennyezetű folyosó volt. A falak szürkén
sápadoztak a drótketrecek mögé rakott mennyezetlámpák fényében.
A folyosó végén nyílt az előfedélzeti lőszertár vízhatlan ajtaja. Az őr egy szál
vékony trikót és fehér flanelnadrágot viselt, derekán azonban fehér
hevederszíj feszült, melyről hüvelybe dugott bajonett lógott le. Mauser puska
volt átvetve a vállán.
Onnan, ahol állt, szemmel tudta tartani a lőszertár előterét, s a folyosó egész
hosszát belátta.
Vakambák kettős sora töltötte meg most a folyosót. Az egyik lánc a
kordittölteteket adta kézről kézre. A másik a másik kilenchüvelykes
gránátokat.
Az igásállatok sztoikus közönyével dolgoztak. Jobbra fordultak, megragadták a csúf, hengeres-
kúpos gránátokat, mellükhöz szorították a százhúsz fontnyi acélt és robbanóanyagot,
aztán továbbadták a következő embernek.
A vastag papírba csomagolt kordittöltetek nem voltak ennyire súlyosak, gyorsabban is haladtak
végig a láncon. Mindenki behajlította a térdét és rugózott egyet, amikor átvette, majd továbbította
a terhét. A két sor mintha valami bonyolult társastáncot járt volna.
A szüntelenül mozgó tömegből felhőkben szállt föl a forró testszag, betöltötte
a folyosót, és meghiúsította a szellőző ventilátorok erőlködését.
Sebastian érezte, hogy mellén és hátán csurog az izzadság a bőrlebernyeg alatt, s
ahányszor elfordult, hogy átvegye az újabb adag korditot a szomszédjától,
megérezte a rejtett zsebben lapuló súly rándulását.
Nem messze állt a lőszerraktár ajtajától, és ahogy továbbadta a korditot,
mindig benézett. Odabent egy másik munkacsapat dolgozott: a fal menti
polcokra rakták a tölteteket, és acélállványokra csúsztatták a kilenchüvelyes
gránátokat. Itt is állt egy fegyveres őr.
Kora reggel óta dolgoztak, délben félórás pihenővel, úgyhogy a német őrök
ébersége már alábbhagyott. Türelmetlenül várták a leváltást. A
lőszerraktárban kövér, középkorú férfi teljesített szolgálatot, aki a hosszú nap
unalmát azzal enyhítette, hogy rendszeres, dobhártyarepesztő hátsó
gázkitörésekre ragadtatta magát. Minden egyes üdvlövés alkalmával hátbavágta a
legközelebb álló afrikai munkást, és örvendezve kiáltotta:
– Ehhez mit szólsz? – vagy: – Ne búsulj, szagtalan. De aztán ő is leeresztett.
Végigbandukolt a helyiség hosszán, nekidőlt az ajtókeretnek, és így szólt a
folyosón őrködő kollégájához:
– Ez az egész forró, mint a pokol, és büdös, mint egy állatkert. Ezek a vadak
piszkosul bűzlenek.
– Te is megtetted a magadét.
– De fogok örülni, ha vége lesz!
– Odabent hűvösebb van, működnek a ventilátorok...- te még jól vagy.
– Úristen, de szívesen leülnék egy pár percre.
– Csak vigyázz. Kyller hadnagy lesben áll.
Ez a párbeszéd egy-két lépésre folyt Sebastiantól. Most, hogy felfrissíthette kissé megkopott
német szókincsét, már könnyebben követte a németek szóváltását. Mégsem emelte föl a fejét.
Megújult erővel dolgozott. Kezdett aggódni. Hamarosan véget ér a munkanap,
és az afrikai munkásokat kiterelik a fedélzetre, le a bárkákba, aztán mehetnek
vissza valamelyik szigetre, a táborukba. Bennszülött munkás nem töltheti az
éjszakát a Blücheren.
Dél óta várta az alkalmat, hogy besurranhasson a lőszerraktárba, és
elhelyezhesse az időzített bombát. A két német őr azonban megakadályozta.
Már este hét felé járhat. Hamar meg kell csinálni, nagyon hamar. Megint
benézett a raktárba, és elkapta Valaka pillantását. Mohammed unokatestvére
a polcok előtt állt, felügyelte a rakodást, és ékesszólóan megrándította a
vállát: nem tehet semmit.
Hirtelen valami nehéz koppanás hallatszott, és Sebastian mögött megbolydult a folyosó. Gyorsan
odanézett. Az egyik munkás elájult a forróságtól és elesett, kezében a gránáttál. A
lövedék elgurult, és levert i lábáról egy másik munkást. A folyosó hirtelen
beláthatatlanná vált a nagy kavarodásban. A két őr csörtetve megindult a
fekete testek között. Rekedten ordítoztak, puskatussal csapkodtak jobbra-balra. Erre az
alkalomra várt Sebastian.
Átlépett a lőszerraktár küszöbén, és odasietett a korditos polcoknál álló
Valakához.
– Küldd ki a helyemre az egyik emberedet – suttogta, majd hátrányuk a
lebernyegébe, és elővette a szivardobozt.
Háttal állt az ajtónak, a lebernyeg eltakarta mozdulatait. Elhúzta a doboz reteszét, fölemelte a
fedelet.
Keze remegett sietségében és ideges felajzottságában. Alig tudta felhúzni az órát. Aztán a
szerkezet végre kattant egyet, és a másodpercmutató elkezdte végtelen útját a
számlapon. A tompa ketyegést Sebastian még a kiáltozás és lábdobogás
közepette is fülsértőén hangosnak hallotta. Sietve lecsukta a doboz fedelét, és
félősen hátrapillantott az ajtó felé. Valaka állt az ajtóban, arca beteges szürke
volt félelmében, hiszen bármely pillanatban leleplezhették őket, de most csak
bólintott Sebastiannak, jelezvén, hogy az őröknek még akad dolguk odakint.
Sebastian fölnyúlt a legközelebbi polcra, s a szivardobozt beékelte két papírba csomagolt
kordithenger közé. Aztán újabb tölteteket rakott rá, és teljesen eltakarta a dobozt.
Hátralépett, és meglepetten észlelte, hogy kapkodja a levegőt. Lába
majdnem kiszaladt alóla. Erezte, hogyan gyöngyöznek borotvált fején a
verejtékcsöppek.
A fehér villanyfényben úgy ragyogtak sima, feketére festett bőrén, mint az
üveggyöngyök.
– Megvan? – harákolta mellette Valaka.
– Megvan – tátogott Sebastian, és egyszer csak vala-mi kényszerítő vágyat
érzett, hogy eltűnjék ebből az acélszobából, el ebből a gyilkos és pusztító
eszközökkel dugig rakott kamrából; el az egész nap köré zsúfolódó testek
fojtogató tömegéből.
Nem tudott szabadulni egy rémisztő gondolattól: hátha a gépmester rosszul
szerkesztette össze a pokolgépet, hátha a szárazelem már most izzítja a
gyújtószerkezetet, egészen a kritikus hőmérsékletig. Páni rémületben nézett
körül a sok tonnányi korditon és gránáton. Futni akart, utat törni a szabad
levegőre. Megtette az első lépést, aztán megdermedt.
A folyosón a zűrzavar mintha varázsütésre abbamaradt volna. Egyetlen
hangot lehetett csak hallani. Az ajtó elől érkezett. Pattogó kiáltás volt, kiérzett
belőle a tekintély. Sebastian már többször is hallotta ezt a hangot a hosszú
nap folyamán, és mostanra már rettegett tőle. A veszély közeledtét jelezte.
– Azonnal vegyék fel újra a munkát – csattant föl Kyller hadnagy, mihelyt
átlépte a lőszerraktár küszöbét. Aranyórát vett elő zubbonyzsebéből, és
leolvasta a pontos időt. – Öt perccel múlt hét. Majdnem fél óra van még hátra.
– Visszadugta zsebébe az óráját, és végigpásztázta tekintetével a helyiséget.
Semmi sem kerülte el a figyelmét. Magas fiatalember volt, makulátlan fehér
trópusi egyenruhát viselt. Háta mögött a két őr sietősen megigazgatta zilált
uniformisát, igyekezett használhatónak meg intelligensnek látszani.
– Igenis, uram – mondták egyszerre.
Kyller szeme egy pillanatra megakadt Sebastianen. Alighanem csak azért, mert Sebastian volt a
legszebb emberpéldány a munkások között, kimagaslott közülük – olyan magas volt, mint Kyller.
Sebastian azonban érezte, hogy a tiszt pillantása mélyebbre hatol, hogy keres valamit
a festett bőr alatt; hogy e szempár előtt hiába bújik álruhába. Érezte, hogy
Kyller megjegyzi magának.
– Azt a polcot! – Kyller elfordult Sebastiantól, és átlépdelt a túlsó oldalra. Egyenest ahhoz a
polchoz ment, ahol Sebastian elhelyezte a pokolgépet. Megveregette a kordithengereket,
ugyanazokat, amelyek az imént Sebastian kezében voltak. Egy kissé rendetlenül feküdtek egymás
mellett. – Azonnal rakják rendbe – mondta Kyller.
– Most rögtön, uram – mondta a kövér őr. Kyller tekintete újból megpihent
Sebastianon. Úgy látszott, mondani akar valamit, de aztán meggondolta
magát. Meggörnyedve kilépett az ajtón, és eltűnt.
Sebastian kővé dermedve állt, meghűlt benne a vér Kyller parancsának
hallatán. A kövér őr mogorván elfintorodott.
– Uramisten, micsoda egy buzgó nyikhaj. – A korditos polcra bámult. –
Nincsen ezzel semmi hiba. – Odalépett, valamit matatott a polcon, de csak
ímmel-ámmal. Egy pillanat múlva megkérdezte az ajtóban álló őrtől. – Elment
már Kyller?
– El. Lement a lépcsőn a gyengélkedőbe.
– Na végre! – mordult föl a kövér. – Kutya legyek, ha most fél óráig
rakosgatom ezt a vacakot. – Meggörbítette vállát, arca eltorzult az
erőfeszítéstől. Mintha duda bődült volna el. Az őr elernyedt, vigyorgott. – Kyller
hadnagy egészségére. Isten áldásával.
77.
Besötétedett. A hőmérséklet egy-két fokkal harminc alá csökkent, s ettől ügy
rémlett, mintha hűvöskés volna az esti szél. Sebastian összefogta magán a
lebernyegét, és együtt csoszogott a többi munkással a hosszú menetben, amely
végül lecsordult a német cirkáló oldalán a várakozó bárkákba.
Testileg-lelkileg kimerült az egész napos robottól, úgyhogy amikor lekuporodott a csónakban,
egész valóján úrrá lett a zsibbadtság. Amikor pöfögve elindultak a legközelebbi szigeten felvert
tábor felé, Sebastian éppolyan bambán meredt a Blücherre, mint a mellette gubbasztó férfiakra.
– Lehet, hogy az a hájas disznó is rajta lesz, amikor az egész felrobban – gondolta holtfáradtan. –
Ennyit azért csak remélhetek.
Nem tudhatta, kit vitt magával Fleischer a cirkáló fedélzetére. Sebastian a
lőszerraktárnál robotolt, amikor megérkezett Fleischerékkel a bárka, és a
főbiztos személyesen tuszkolta végig Rosa Oldsmitht a járópallón.
– Tartson velem, Mädchen. Bemutatom önt e szép hajó gáláns kapitányának – szuszogta
kedélyesen Fleischer, amint a lány mögött kaptatott. – Biztos vagyok benne, hogy sok érdekes
dolgot tud mesélni neki.
A zilált, gyásztól kimerült és rémülettől sápadt Rosa szívét jeges gyűlölet-
töltötté el a férfi iránt, aki apja halálát kitervelte. Megbotlott, amikor a pallóról
a fedélzetre lépett. Még mindig össze volt kötözve a keze, úgyhogy nem
tudott egyensúlyozni. Előrebukott, nem is törődött vele, hogy elesik, de
meglepetten érezte, hogy elkapja egy kéz.
Kiegyenesedett, fölnézett az emberre, aki segített neki, és zavarodottságában
azt hitte, Sebastian áll előtte. Magas volt, kreol, erős kezű. Aztán látta a
csúcsos sisakot az arany jelvénnyel, és iszonyattal hőkölt hátra.
– Á, Kyller hadnagy – szólalt meg Rosa mögött Fleischer. – Hoztam önnek egy vendéget... egy
szép ifjú hölgyet.
 – Ki ez? – Kyller végigmérte Rosát. A lány egy szót sem értett a
párbeszédből. Csöndes belenyugvással hallgatott, de majdnem összecsuklott
a teste.
– Ez... – felelte büszkén Fleischer – ...ez egész Afrika legveszélyesebb nője. ő az egyik
vezére az angol haramiabandának, amelyik megtámadta a páncéllemezt
szállító konvojt. Ez a nő lőtte agyon a maguk mérnökét. Ma reggel elfogtam őt
is, az apját is. Az ő apja volt a hírhedt O'Flynn.
– Hol van most?
– Felakasztottam.
– Felakasztotta? – kérdezte döbbenten Kyller. – Tárgyalás nélkül?
– Nem volt szükség tárgyalásra.
– Kihallgatás nélkül?
– Kihallgatás céljából hoztam ide ezt a nőt. Kyller mostanra dühbe gurult,
recsegett a hangja.
– Döntse el von Kleine kapitány úr, helyes volt-e a lépése –, és odafordult Rosához;
tekintete a lány kezére hullott, és együttérző kiáltással megfogta a csuklóját.
– Fleischer főbiztos úr, mióta van megkötözve a fogoly?
Fleischer megrándította a vállát. – Nem kockáztathattam, hogy megszökjék.
– Nézze meg ezt! – mutatta Kyller. Rosa mindkét keze földagadt, ujjai duzzadtak és kékek
voltak, mozdulatlanul meredtek szét, mintha ez a része halott volna.
– Nem kockáztathattam – Fleischer érezte Kyller hangjában a szemrehányást, úgyhogy inkább
meghúzta magát.
– Adja a kését – dörrent Kyller a pallót őrző altisztre, mire az elővont egy
nagy zsebkést. Kinyitotta, odanyújtotta a tisztnek.
Kyller óvatosan becsúsztatta a pengét Rosa két csuklója közé, és vagdalni kezdte a
kenderfonatot. Amikor a kötél lehullott, és Rosa kezébe friss vér tolult, a lány fölkiáltott
fájdalmában.
– Ha szerencséje van, nem okozott neki maradandó károsodást – morogta dühödten Kyller,
miközben Rosa kezét masszírozta.
– Ez a nő gonosztevő. Veszélyes gonosztevő – mordult föl Fleischer.
– Mégis nő, és kijár neki a megkülönböztetett figyelem. Nem pedig ez a
barbár elbánás.
– Lógni fog.
– Felelni fog a bűneiért annak rendje és módja szerint... de amíg nincs vége a
tárgyalásnak, úgy kell bánni vele, ahogy egy nővel illik.
Rosa nem értette a körülötte dúló heves, német nyelvű vitát. Csöndben állt,
és le nem vette szemét a késről, amelyet Kyller a kezében tartott. A nyele
súrolta a kezét, amíg a tiszt masszírozta. Hosszú volt a pengéje, ezüstösen
fénylett, és Rosa tudta, hogy borotvaéles, mert hamar átvágta a kötelet. Ahogy most a
pengét bámulta, lázas képzeletében már úgy látta, két név van rávésve. Annak a két embernek a
neve, akit szeretett. Az apjáé s a kislányáé.
Nagy erőfeszítéssel elvonta tekintetét a késről, és arra az emberre nézett,
akit gyűlölt. Fleischer közben egészen szorosan mellélépett, mintha el akarná
ragadni Rosát Kyller hadnagytól. Arca vöröslött dühében, tokája petyhüdten
rengett.
Rosa behajlította ujjaik Még mindig zsibbadtak és merevek voltak, de már érezte, hogy
visszatér beléjük az erő. Tekintete Fleischer hasára siklott. Kereken, puhán
dülledt a szürke kordbársony zubbony alatt. Ismét ügy látta most, akár egy
lázálomban, hogy az a kés beleszalad Fleischer hasába. Nesztelenül, simán
eltűnik a nyeléig, aztán fölfelé hasít, hogy a német húsa szétnyílik, mint valami erszény szája.
Olyan eleven volt a kép, olyan érzéki gyönyört keltett, hogy Rosa beleborzongott.
Kyller figyelmét teljesen lekötötte a Fleischerrel folytatott vita. Érezte, hogy a lány ujjai
belesiklanak a jobb tenyere öblébe, de mielőtt még elránthatta volna, Rosa
ügyesen kikapta markából a kést. A tiszt utána akrta vetni magát, de Rosa
egy piruettel elpördült tőle. Hirtelen leengedte a kést aztán előre döfött, teljes
súlyával nekivetődött Herman Fleischer domborodó hasának.
Azt hitte, Fleischert lassúvá teszi a haja. Arra számított, hogy a váratlan támadás megbénítja, és
csak áll majd mozdulatlanul, és a kés akadálytalanul hatol a zsigereibe.
Herman Fleischer észbe kapott, még mielőtt Rosa rávetődött volna. Gyors
volt, akár a mambakígyó, és hihetetlenül erős. Nem követte el azt a hibát,
hogy puszta kézzel megpróbálja elhárítani a kést. Ehelyett hatalmas ökle
pörölyként lesújtott Rosa jobb vállára. A lány félretántorult az ütés erejétől, a
penge nem ért el céljáig. Rosa karja válltól lefelé megbénult, a kés kihullott
kezéből és messze csúszott a fedélzeten.
– Ja! – bömbölte diadalmasan Fleischer. – Ja! So! Most már látja, mennyire igazam volt, hogy
megkötöztem ezt a kis dögöt. Gonosz, veszélyes perszóna.
A lány összegörnyedt, sajgó vállát fogta, zokogott fájdalmában és csalódottságában. Fleischer
fölemelte roppant öklét, hogy Rosa arcába vágjon.
– Elég! – lépett közéjük Kyller. – Hagyja békén.
– Meg kell kötözni, mint egy állatot! Veszélyes fenevad! – üvöltötte Fleischer, de Kyller
védelmező gesztussal átfogta Rosa görnyedt vállát.
– őrmester! – mondta. – Vigye ezt a nőt a gyengélkedőbe. Buchholz
orvoshadnagy majd gondoskodik róla. Vigyázzanak rá, de ne bánjanak vele
gorombán. Megértett? – És Rosa eltűnt a katonák között a hajó gyomrában.
– Beszélnem kell von Kleine kapitánnyal – toporzékolt Fleischer. – Jelentést kell tennem neki.
– Jöjjön – mondta Kyller. – Odaviszem hozzá.
78.
Sebastian az oldalán feküdt a füstös kis tűz mellett, lebernyegébe burkolózva.
Hallotta a mocsárvidék éjszakai neszeit, egy hal vagy krokodil halk csobbanását a deltaágban, a
levelibékák brúgatását, a rovarzümmögést, a hullámocskák loccsanását-sóhaját a kunyhó alatt, az
iszapos parton.
Húsz ilyen hevenyészett, minden oldalról nyitott alkotmányban szállásolták el a
bennszülött munkásokat. A földön sűrűn egymás mellett hevertek az alvó
testek. Lélegzésük szüntelen duruzsolását csak néha törte meg a köhécselés
vagy a mocorgás zaja.
Sebastian holtfáradt volt ugyan, de nem aludt, nem tudott lazítani az egész napi
feszültség után. Arra gondolt folyvást, hogyan ketyeg az a kis óra a nagyerejű
robbanóanyagok fészkében, hogyan méri, tudja le a perceket és az órákat.
Aztán másfelé kanyarodtak a gondolatai: Rosára. Karján az izmok
megfeszültek a vágyódástól. Holnap – gondolta –, holnap már látni fogom, és
itt hagyjuk ezt a rohadt folyót, ezt a bűzt. Újra friss hegyi levegőt szívunk.
Gondolatai megint szökkentek egyet. Hétkor, holnap reggel hétkor vége
ennek az egésznek. Eszébe jutott Kyller hadnagy hangja, ahogy a lőszertár
ajtajában állt és az óráját nézte: "Öt perccel múlt hét" – mondta. Sebastian
néhány perc pontossággal tudta hát, mikor robban az időzített bomba.
Meg kell akadályoznia, hogy reggel a Blüchenre menjenek a munkások. Belesulykolta az öreg
Valaka fejébe, hogy nem szabad megkezdeniük a munkanapot. Nem szabad...
– Manali! Manali! – suttogta valaki a nevét egészen közelről a homályban.
Sebastian felkönyökölt. A tűz reszketeg fényében meglátta, hogy egy
négykézláb kúszó árnyalak az alvók arcát vizsgálgatja.
– Hol vagy, Manali?
– Ki az? – válaszolt halkan Sebastian, mire az árnyalak felpattant és odasurrant hozzá.
– Én vagyok, Mohammed.
– Mohammed? – Sebastianban meghűlt a vér. – Mit keresel itt? Finivel kell
lenned az Abatinál.
– Fini meghalt. – Mohammed suttogása majdnem érthetetlen volt a fájdalomtól. Sebastian azt
hitte, rosszul hallja.
– Mi van? Mit mondtál?
– Fini halott. Jöttek az allemandok a kötelekkel. Felakasztották az Abati melléki eukaliptuszfák
között, és amikor meghalt, otthagyták a madaraknak.
– Miket beszélsz itt össze? – förmedt rá Sebastian.
– Igazat mondok – felelte gyászosan Mohammed. – Láttam, mi történt, és amikor az allemandok
elmentek, elvágtam a kötelet és levettem a testét. A saját takarómba csavartam, és eltemettem egy
hangyászmedve odújában.
– Halott? Flynn halott? Nem igaz!
– De igaz, Manali. – A tűz vörös fényében Mohammed arca öreg volt, elnyűtt,
aszott. Megnyalta az ajkát.
– Nemcsak ez történt, Manali. Valamit el kell még mondanom.
De Sebastian nem figyelt. Megpróbálta agyát rákényszeríteni, hogy valóságos tényként fogadja
el Flynn halálát, de gondolatai nem engedelmeskedtek. Nem volt hajlandó elképzelni a kötélen
himbálózó Flynnt, a megduzzadt és bíborvörös arcát, a takaróba csavart Flynnt a hangyászlyukba
gyömöszöl ve. Flynn halott! Nem! Flynn túl nagy, túl eleven – Flynnt nem lehet megölni.
– Hallgass meg, Manali.
Sebastian elképedve csóválta a fejét, nem akarta elfogadni a gondolatot. Nem lehet igaz.
– Manali, az allemandok elvitték Kicsi Hosszúhajút Megkötözték a köteleikkel és elvitték.
Sebastian arca megrándult, hátrakapta fejét, mintha pofoncsapták volna.
– Nem! – Megpróbálta elzárni agyát a szavak elől.
– Korán reggel fogták el, amikor Finihez ment. Kis csónakban elvitték a folyón. És most az
allemandok nagy hajóján van.
– A Blücheren?Rosa a Blücheren van?
– Igen. Ott van!
– Nem. Uramisten, nem!
A Blücher öt órán belül felrobban. Öt órán belül Rosa meghal. Sebastian elfordította fejét,
kinézett az éjszakába, le a deltaágra, melyen fél mérföldre innét a Blücher pihent. A víz fölött
halványan derengett a Blücher főfedélzeti lámpáinak fénye. A hajó formáját azonban
nem lehetett kivenni a sötét mangróverengetegben. A hajó és a sziget között
csillagporos, bársonyfekete lepedő volt a folyó vize.
– Oda kell mennem – mondta Sebastian. – Nem hagyhatom magára, mert
meghal. – Sebastian hangjába visszaköltözött az erő meg az elszántság. –
Nem engedhetem, hogy meghaljon. Megmondom a németeknek, hol van a
bomba. Megmondom... – Elbicsaklott a hangja. – Nem. Nem mondhatom meg. Ez
árulás lenne, de, de...
Ledobta a lebernyegét.
– Hogyan jöttél ide, Mohammed? A kenuval? Hol hagytad?
 Mohammed a fejét rázta. – Nem. Úsztam. Az unokatestvérem hozott a szigetig a kenuban, de
már elment. Nem hagyhatjuk itt a kenut, mert megtalálják az aszkárik.
– Egy árva csónak sincs ezen a szigeten... semmi nincs – dünnyögte
Sebastian. A németek gondoskodtak róla, nehogy valaki megszökjön. A
munkásokat minden éjjel partra tették a szigeten – és a parton aszkári őrök
vigyáztak.
– Hallgas ide, Mohammed. – Sebastian megfogta az öregember vállát. – A barátom vagy.
Köszönöm, hogy eljöttél, és mindent elmondtál nekem.
– Elmégy Kicsi Hosszúhajűhoz?
– Igen.
– Menj békével, Manali.
– Maradj itt helyettem, Mohammed. Amikor az őrök reggel megszámolnak
mindenkit, te helyettesítesz majd – Sebastian ujjai már erősebben szorították
a csontos vállat. – Béke legyen veled, Mohammed.
És feketévé vált teste beleolvadt a sötétségbe.
Leguggolt egy pampabokor terpeszkedő ágai mögé. Az aszkári őr az orra
előtt bandukolt el. Úgy vetette hátára a puskát, hogy a csöve egyenest fölfelé
meredt. Az állandó őrjáratok kitaposták a parti ösvényt, s az őr gépiesen
ment, amerre az út vezette. Jártában is bóbiskolt, sejtelme sem volt Sebastian
közellétéről. Megbotlott a sötétben, álmos hangon szitkozódott, ment tovább.
Sebastian négykézláb keresztezte az ösvényt, aztán hasra vágódott, és akár
egy hüllő, úgy mászott át az iszapos parton. Ha fölegyenesedve próbált volna
eljutni a tengerig, akkorákat cuppan lába körül a csirizes iszap, hogy száz
yardra is meghallják az őrök.
Olajos, hideg, undorító mázként tapadt mellére és hasára az iszap, s a bűz
úgy megtöltötte orrát, hogy rájött az öklendezés. Aztán elérte a vizet. Meleg
volt, akár a vér. Sebastian érezte, hogy elkapj a a folyó sodra, s már úszott is,
féloldalasán, vigyázva, nehogy a karja vagy a lába a víz fölé emelkedjék. Csak
a feje látszott ki, mint a vidrának. A víz lemosta bőréről az iszapot. – A Blücher
távoli, villődzó fedélzeti fényei vezérelték. Lassan úszott, beosztotta az
energiáját, mert tudta, hogy később minden erejére szüksége lesz.
Tudatában több réteg rakódott egymásra. A legalsó az a lappangva gomolygó rémület volt, amit a
sötétben érzett, ahogy a lába kalimpált a Rufidzsiben – abban a folyóban, amelyről tudta,
hogy hemzseg a pikkelyes ragadozóktól. Az áramlat feléjük sodorja a szagát.
És hamarosan elindulhatnak, hogy megkeressék. Mégse változtatott
kényelmes tempóján. Lehetséges, persze, de annyi minden lehetséges még
ezen az éjszakán! Igyekezett megfeledkezni erről a veszélyről, és mentési
kísérletének gyakorlati oldalára terelte gondolatait. Ha elér a Blücherhez,
hogyan jut föl a fedéleztére? Ötven láb magas az oldala, s csak a pallókon
lehet feljutni rá. De mind a két pallót fegyveresek őrzik. Megoldhatatlan feladvány
volt ez, mégis újra meg újra nekivágott.
A következő réteg vastagabb volt: a reménytelen fájdalom. Gyásza Flynnért.
De a legfelső réteg volt a legvastagabb, a legerősebb. Rosa, Rosa és Rosa.
Meglepetten észlelte, hogy fennhangon mondogatja a nevet.
– Rosa! –, minden egyes tempónál.
– Rosa! –, akárhányszor levegőt vesz.
– Rosa! –, ahogy a lába a vízbe rúg, és teste a Blücher felé fordul. Nem tudta, mitévő
lesz, ha eléri a hajót. Talán – formálódott meg agyában félig-meddig a
gondolat – megszökik vele, vagy ököllel tör magának utat feleségével együtt.
Kimenti, mielőtt lángtengerbe borul a hajó. Nem tudta, mit fog tenni. Csak
csendben úszott tovább.
S már ott is volt a Blücher oldalánál. Az acéltömeg eltakarta a csillagos eget. Sebastian
abbahagyta az úszást, lebegett a langyos vízben, nézte a hajót.
Halk zörejeket hallott. A hajó mélyében dolgozó gépek zúgását, a fémeknek
ütköző fém alig kivehető csöndülését, mély torokhangok duruzsolását a palló
felől, egy puska zörrenését a padozaton, a víz halk locsogását a hajótest körül
– aztán már közelebbről és tisztábban valami szabályosan ismétlődő
nyekergést és koppanást. Nyeeekk, kopp. Úszni kezdett, kereste a hang
forrását. Az orr közeléből jött. Nyeeekk, kopp: A kötél nyikordulása, valami
deszka koppanása az acélon. Aztán meglátta, épp a feje fölött. Majdnem felkiáltott örömében.
A lengőállvány! Még mindig a víz fölött függött a deszkaalkalmatosság,
amelyen a hegesztők és a festők dolgoztak.
Fölnyült, elkapta az ülőke peremét, fölhúzódzkodott a deszkára. Néhány
másodpercig pihent, aztán mászni kezdett fölfelé a kötélen. Egyik keze a másik fölött, két csupasz
lábfejének éle közt a kötél. Egyre följebb.
Már rálátott a fedélzetre. Körülnézett, óvatosan fölmérte a helyzetet. Ötven yard távolságban két
tengerészt pillantott meg a pallónál. Egyikük se nézett felé.
A jelzőlámpák időről időre sárga fénytócsákat loccsantottak a fedélzetre, de
mögöttük az árnyékban menedéket találhat. Az előfedélzeti ágyútornyok
környékét sötétség lepte. Az elhagyott hegesztőberendezések:, kötélhalmok,
vitorlavászon-rakások, egyéb holmik közé biztosan elbújhat, ha átszalad a
fedélzeten.
Még egy pillantást vetett a pallónál őrködő két tengerészre, de most is háttal
álltak neki.
Sebastian teleszívta levegővel a tüdejét, és összeszedte minden bátorságát. Aztán
egy lendülettel fölhúzódzkodott és átvetette magát a mellvéden. Lábbujjhegyen landolt a
deszkákon, s átfutott a fedélzet belátható szakaszán az árnyékba. Lebukott egy vászon- és
kötélhalom mögé, és keserves kocnentrálással sikerült újra nyugodtan vennie a levegőt.
Érezte, hogy hevesen remeg a lába, leült hát a fedélzetre, és nekidőlt a
fedezéket adó vitorlavászon-rakásnak. A folyó vize lecsorgott borotvált fejéről
a homlokára, bele a szemébe. Letörölte.
– És most? – Itt van a Blächeren. De mi a következő feladat?
Hol őrzik vajon Rosát? Van valami fogdaféle ezen a hajón? Valamelyik tiszt
kabinjában helyezték el? A gyengélkedőben?
Nagyjából tudta, merre van a gyengélkedő. Amikora lőszerraktárban
dolgozott, hallotta, hogy az egyik német őr azt mondja: "Lement a lépcsőn a
gyengélkedőbe."
Ott lehet valahol az elülső lőszerraktár alatt. Úristen! Ha odavitték, a
robbanás centrumában lesz.
Sebastian a térdére állt, és kileskelt a vitorlavászon mögül. Már nem volt annyira sötét. Az
álcázáson át is látta, hogy keleten szürkülni kezd az ég. Már nincs messze a hajnal. Gyorsan telt az
éjszaka, közeledik a reggel, és alig pár óra múlva az óra mutatói befejezik útjukat, és létrejön az
érintkezés, amely megpecsételi a Blücher sorsát, és vele együtt mindazokét, akik a fedélzeten
vannak.
Indulnia kell. Lassan fölegyenesedett, aztán megdermedt, A pallónál
strázsáló őrök vigyázzban álltak. Kihúzták magukat, fegyverük vállnál. Magas,
fehérruhás alak lépett ki a fénybe.
Nem lehetett összetéveszteni. Az a tiszt volt, akit Sebastian a lőszerraktárban
látott. Kyller, így hívják. Kyller hadnagy. Kyller fogadta a tisztelgést, aztán
jelentést kért az őröktől. Halk, közönyös hangon beszéltek. Kyller újra
szalutált, és továbbindult a fedélzeten az orr felé, fürgén lépkedett, arcára árnyékot
vetett a sisakja.
Sebastian leguggolt, csak a szeme lesett ki a vitorlavászon mögül. Nézte a tisztet, és belényillalt a
rettegés.
Kyller megtorpant. Lehajolt kissé, a fedélzet deszkáit nézte, aztán kiegyenesedett és jobb keze a
pisztolytáskájára hullott.
– őrség! – kiáltotta. – Ide! Futólépésben!
A horzsakővel fehérre súrolt deszkákon a lámpa fényében nedvesen
csillogott Sebastian lába nyoma. Kyller elindult arrafelé, amerre a nyomok
vezettek; Sebastian búvóhelyéhez.
A két őr csizmája dübörögve közeledett a fedélzeten. Lekapták vállukról a
fegyverüket, futva csatlakoztak Kyllerhez.
– Valaki feljött a hajóra. Oszolj, átkutatni a fedélzetet... – kiáltotta nekik Kyller, már alig néhány
lépésre Sebastiantól.
Sebastian pánikba esett. Fölugrott és szaladt az ágyútorony sarka felé.
– Ott van! – harsant Kyller hangja. – Állj! Állj vagy lövök! – Sebastian futott. Szélsebesen vitte a
lába, könyöke pumpált, feje leszegve, csupasz lába csattogottvágtázott az árnyékon át.
– Állj! – Kyller a talpa párnáján egyensúlyozott, lábát kissé szétvetette, jobb
vállával bedőlt, jobb karját előrenyújtotta, és ebben a klasszikus pózban
célzott. Karja lassan ereszkedett, aztán hirtelen fölfelé rándult, amikor a
Lugerból kilövellt a sárga lánggömb. A golyó nekicsapódott az ágyútorony
páncélzatának, aztán süvítő gellerrel ferdén továbbrepült.
Sebastian érezte feje mellett a golyó szelét. Nekiiramodott. Már nagyon közel
volt a torony sarka. Előrevetődött.
Az éjszakába beledörrent Kyller második lövése, s ugyanebben a pillanatban
Sebastian kemény ütést érzett a bal lapockája alatt. Előrebukott,
nekitántorodott a toronynak, keze a sima acélt karmolászta, de nem talált
kapaszkodót. Teste a toronyhoz simult, úgyhogy a kimeneti mellsebén
kifröccsenő vér vörös foltot festett a halványszürke toronyra.
Lába megroggyant, lassan lecsúszott, kaparó ujja még mindig fogást keresett, s amikor térde a
fedélzethez koccant, egy pillanatig olyan volt, mint aki önkívületben imádkozik. Térdepelt,
homloka a toronyra tapadt, karja magasan széttárult a szürke acélon.
Aztán a karja is lehanyatlott, Sebastian oldalt bukott, a fedélzetre rogyott, és elterült hanyatt.
Kyller odalépett, megállt fölötte. Leengedett kezében lazán lógott a pisztoly.
– Atyaúristen. – Őszinte sajnálkozás volt a hangjában. – Csak az egyik munkás. Minek
rohant ez a bolond? Ha megállt volna, nem lövök rá.
Sebastian meg akarta kérdezni, hol van Rosa, meg akarta magyarázni, hogy Rosa a felesége,
hogy szereti, hogy meg kell találnia.
Tekintete Kyller fölébe hajló arcára összpontosult, és összeszedte minden iskolás némettudását,
fejében megformálódtak a mondatok.
De amikor kinyitotta száját, vér szökött fel a torkából, s nem kapott levegőt.
Köhögött, iszonyú kín rázta meg, és rózsaszínű, véres hab buggyant ki a száján.
– Tüdőlövés! – mondta Kyller. Aztán a végre odaérő tengerészeknek: –
Hordagyat. Gyorsan. Le kell vinnünk a gyengélkedőbe.
 79.
Tizenkét prices állt a Blücher hosszú, keskeny gyengélkedőkabinjában: a két fal
mentén hat-hat. Nyolc ágyban német tengerészek feküdtek: öten maláriások voltak,
három embert a helyreállító munkálatok közben ért baleset.
Rosa Oldsmith priccse volt legtávolabb az ajtótól. Hordozható keretes
függöny mögött feküdt, a függöny előtt pedig egy őr üldögélt. Övén pisztolyt
viselt, de különben ki se látszott a tavaly nyári színházi képeslapból, amelynek
címlapján bőkeblű szőke nőszemély állt fekete fűzőben és combcsizmában,
kezében lovaglókorbáccsal.
A ragyogóan fényes kabin fertőtlenítőszertől szaglőtt. Az egyik maláriás
kacagott és kiáltozott önkívületében. A priccsek között most haladt el a szanitéc, és fémtálcáról
mindenkinek kiosztotta a reggeli kininadagját. Öt óra volt.
Éjszaka Rosa föl-fölriadt álmából. Feküdt a takarók tetején. Csíkos frottírköpenyt viselt a kék
flanel hálóinge fölött. Sok számmai nagyobb volt a méreténél. Haja szétterült a párnáján,
halántékánál nyirkos volt a verejtéktol. Arca sápadt volt és nyúzott, szeme alatt már megjelentek a
halálos kimerültség kék foltjai. Válla tompán sajgott Fleischer ütésének helyén.
Ébren volt. A kabin alacsony mennyezetét bámulta, és újra lejátszotta magában az utóbbi
huszonnégy óra egyik-másik töredékét.
Fölidézte, hogyan hallgatta ki von Kleine kapitány. A férfi szemben ült vele a
fényűzőén berendezett kabinban, szívélyesen viselkedett. Szelíd volt a hangja. Az
angol szavakban összemosta a magánhangzókat, a mássalhangzókat viszont keményen ejtette. Jól
tudott angolul.
– Mikor evett utoljára? – kérdezte Rosát.
– Nem vagyok éhes – felelte Rosa, s nem is próbálta leplezni gyűlöletét.
Gyűlölte mindannyiukat – ezt a szép, szelíd embert, a mellette álló magas
termetű hadnagyot és Herman Fleischert, aki a kabin túlsó végében ült,
szétvetve térdét, hogy kényelmesen elférjen a lecsüngő nagy hasa.
– Küldetek ennivalóért. – Von Kleine ügyet sem vetett a fogoly tiltakozására, és
csengetett a stewardjának. Amikor megjött az étel, Rosa nem tudta féken
tartani követelőző éhségét, és nekilátott az ennivalónak, de igyekezett úgy
tenni, mintha nem esnék jól neki. Pedig nagyon is ízlett neki a kolbász meg a
csemegeuborka, kivált azután, hogy előző dél óta nem evett.
Von Kleine udvariasan elfordította tekintetét, és Kyller hadnaggyal merült hosszas eszmecserébe,
de amikor Rosa végzett, és a steward távozott az üres tállal, a kapitány újra a lányhoz fordult.
– Herr Fleischer szerint ön O'Flynn őrnagynak, a német területen működő
portugál önkéntesek parancsnokának a lánya.
– Az voltam, amíg fel nem akasztották, meg nem gyilkolták! Sebesült volt és magatehetetlen.
Hordágyra kötözték... – Rpsa tekintete a kapitány arcába döfött, de szeméből már
majdnem kigördültek a könnyek.
– Igen – vágott közbe von Kleine. – Tudok róla. Nem örülök neki. Ez mostantól
az én ügyem és Fleischer főbiztos úré. Csak annyit mondhatok, hogy
sajnálom. Fogadja részvétemet. – Elhallgatott, Herman Fleischerre nézett. A
szeme dühös-kék lett, ebből tudta Rosa, hogy őszintén beszélt.
– Most azonban fel kell tennem néhány kérdést... Rosa már eltervezte, mit fog válaszolni, hiszen
tudta, milyen kérdéseket kap majd. Semmiben nem tért el az igazságtól, hacsak nem
veszélyeztette Sebastian vállalkozásának sikerét. Nem derülhet ki, hogy
Sebastian időzített bombát helyezett el a Blücheren.
Mit csinált ő és Flynn, amikor foglyul ejtették? Megfígyelték a Blüchert. Várták,
hogy hírt adhassanak a hajó indulásáról a blokádot fenntartó cirkálónak.
Honnan tudták az angolok, hogy a Blücher a Rufidzsin van?Természetesen a
páncéllemezekből következtettek rá. Aztán a légi felderítés is megerősítette.
Fontolgattak-e támadást a Blücher ellen? Nem, az volt a szándékuk, hogy megvárják, amíg kifut
a tengerre.
Milyen erőt képvisel az angol hajóraj? ö két cirkálót látott, de nem tudja, a látóhatáron
túl nem várakoznak-e még hadihajók.
Von Kleine gondos fogalmazásban tette föl kérdéseit, és figyelmesen hallgatta, Rosa
minden egyes válaszát Egy órán át tartott a kihallgatás, míg Rosa már nem
tudta elnyomni ásítását, és beszéde kásássá vált a kimerültségtől. Von Kleine
rájött, hogy igazából semmit nem tudhat meg tőle, mert a lány csak olyasmit
mond neki, amit már amúgy is tudott vagy sejtett.
– Köszönöm – vetett véget a kihallgatásnak. – A hajón kell maradnia. Nemsokára veszélyessé
válik az itttartózkodás, mert ha kifutok innen, hamarosan brit hadihajókkal találkozunk. De biztos
vagyok abban, hogy jobban jár így, mintha átadom a szárazföldi német
közigazgatásnak. – Habozott egy pillanatig, és Fleischer főbiztosra nézett. –
Minden nemzetnek vannak gonosz, őrült és barbár tagjai. Ne ítéljen meg
minket egyetlen ember tettei alapján.
Hiába undorodott saját árulásától, Rosa bevallotta magának, hogy nem tudja
gyűlölni ezt a férfit. Fáradt mosolyra húzódott a szája, aztán így felelt a
kapitánynak:
– Ön nagyon kedves hozzám.
– Kyller hadnagy majd lekíséri a kórházba. Sajnálom, hogy nem ajánlhatok fel jobb szállást, de
ezen a zsúfolt hajón egy talpalatnyi fölös hely sincs.
Miután Rosa eltávozott, von Kleine rágyújtott egy kis szivarra, s míg a
dohány vigasztaló aromáját ízlelgette, pillantása megpihent a két aranyhajú
nő portréján. Aztán előredőlt karosszékében, és hangjából eltűnt minden
lágyság, amint beszélni kezdett a pamlagon terpeszkedő férfihoz:
– Herr Fleischer, nehezen találok szavakat, hogy kifejezzem, milyen mélyen elítélem a jelen
ügyben tanúsított magatartását...
A nyugtalan alvással telt éjszaka után Rosa hanyatt feküdt a kórházi priccsen, és a
férjére gondolt. Ha minden jól alakult, Sebastian mostanra már elhelyezte az
időzített bombát, és megszökött a Blücherről. Talán már úton van az Abati felé, a
megbeszélt találkozóhelyre. Ha így van, akkor nem látják többé egymást. Ezt az egyet
sajnálta. Elképzelte férjét abban a nevetséges álcában, és egy parányit
elmosolyodott. Drága, kedves Sebastian. Megtudja-e valaha is, mi történt
vele, Rosával? Megtudja-e, hogy azokkal együtt halt meg, akiket gyűlölt?
Remélte, hogy sosem jut Sebastian tudomására – hogy sosem gyötri majd a
lelkiismeret, amiért saját kezével helyezte el az eszközt, amely őt, Rosát is
elpusztítja.
Bárcsak még egyszer látnám, és elmondhatnám neki, hogy az én halálom nem fontos Herman
Fleischer halálához képest, a német hadihajó pusztulásához képest. Bárcsak látnám az egészet,
amikor eljön az ideje. Bárcsak tudnám valahonnan a robbanás pontos idejét, mert akkor egy
perccel korábban megmondhatnám Herman Fleischernek, és akkor már nem tudna elszökni; és
nézném. Talán sírva fakadna, talán sikítana rémületében. De szeretném! Nagyon szeretném...
Olyan erősen lüktetett benne a gyűlölet, hogy nem tudott fekve maradni.
Felült, megkötözte derekán a frottírköpeny övét. Egyszerre nyugtalan,
bizsergő jókedve támadt. Ma fog bekövetkezni – biztosan tudta –, valamikor a mai napon
kielégül bosszúvágya, mely oly régóta gyötri.
Elhúzta a függönyt. Az őr ledobta képeslapját és már emelkedett is föl a
székről. Keze a pisztolya felé nyúlt.
– Nem bántalak – mosolygott rá Rosa – ...még nem.
A zuhanyfülke ajtajára mutatott. Az őr megnyugodott, és jóváhagyólag
biccentett. Követte Rosát, végiga kabinon.
Rosa lassan haladt a priccsek között, s elnézte a fekvő betegeket.
– Mind, ahányan vagytok – gondolta boldogan. – Mind!
Ráhúzta az ajtóra a reteszt, és egyedül maradt a fürdőszobában. Levetkőzött, és
a mosdó fölé hajolva megnézte magát a tükörben. Vörös-bordó zúzódást látott
a nyakától le egészen a mell fehér hullámáig. Óvatosan megérintette az ujj
ával.
– Herman Fleischer – mondta diadalmasan –, ma megkapod... Megígérem. Ma meghalsz.
És hirtelen sírvafakadt.
– Bárcsak eléghetnél, ahogy a kislányom elégett... bárcsak megfulladnál és himbálóznál a
kötélen, mint az apám. – És kövéren, lassan kicsordultak a könnyei, legördültek az arcán,
lepottyantak a mosdóba. Zokogni kezdett. Szárazon, görcsösen rángott
keserűségében és gyűlöletében. Vakon a zuhanyfülke felé fordult, és mind a
két csapot elcsavarta, ameddig bírta, hogy a víz zubogása elnyomja a sírása
hangját. Nem akarta, hogy meghallják.
Később, miután lemosta arcát és testét, megfésülködött és felöltözött, aztán
kinyitotta az ajtót és kilépett. Megtorpant az ajtóban, és vörösre duzzadt
szemével megpróbált rájönni, mi zajlik a gyengélkedőben.
A kabin tele volt. Ott volt az orvos, két szanitéc, négy német tengerész, meg a fiatal
hadnagy. Valamennyien egy hordágy körül sürgölődtek, amelyet most hoztak
be a priccsek között. A hordágyon egy férfi feküdt, Rosa látta a teste formáját
a szürke takaró alatt, de Kyller hadnagy háta eltakarta a férfi arcát. A takaró véres
volt, és barna vérfolt szennyezte be Kyller zubbonyát is.
Rosa a rekeszfalhoz lapult, és nyakát nyújtogatva próbált Kyller mögé látni,
de abban a pillanatban az egyik szanitéc valami fehér kendővel odahajolt, és
megtörölte a férfi száját. A sebesült arcát megint nem lehetett látni. Rikító,
habos vér ütött át a kendőn, s a látványtól Rosának forogni kezdett a gyomra.
Másfelé nézett inkább, és a saját priccse felé osont. Már elérte a függönyt,
amikor valaki felnyögött mögötte. Mély, öntudatlan hang volt, de Rosa abban a
szemvillanásban megdermedt. Úgy érezte, valami felfúvódik a mellkasában, és megfojtja. Lassan,
félelemmel telve hátrafordult.
Ekkor emelték le a férfit a hordágyról, hogy egy üres priccsre fektessék. A feje oldalt gördült, s a
fakéreg levének feketesége alatt Rosa megpillantotta a drága, szeretett arcot.
– Sebastian! – kiáltott föl, és odarohant hozzá, félrelökve Kyllert, rávetette magát a takaróba
burkolt testre, és megpróbálta átkarolni, magához ölelni.
– Sebastian! Mit tettek veled?
80.
– Sebastian! – halkan, de követelőén szólongatta, aztán ajkával
végigsimította a férfi homlokát. Hideg volt a bőre és nyirkos.
A férfi hanyatt feküdt, a takaró le volt gyűrve a derekáig. Mellkasát
bepólyálták, lélegzete fűrészelt és bugyogott.
– Sebastian. Rosa vagyok. Rosa vagyok. Ébredj föl, Sebastian. Rosa van itt.
– Rosa? – Végre eljutott eszméletéig a név. Fájdalmasan, nedvesen utánasuttogta, és friss vér
szivárgott az ajkára.
Rosa már majdnem feladta a reményt. Két órája ült a férje mellett. Amióta az orvos
végzett a sebkötözéssel, ő egyfolytában itt ült az ágya mellett – simogatta,
szólongatta. Sebastian most először adta jelét, hogy felismeri.
– Igen, igen! Rosa vagyok. Ébredj föl, Sebastian. – Megkönnyebbülten csengett a hangja.
– Rosa – Sebastian szempillái megrezdültek.
– Ébredj föl. – Belecsípett a férfi arcának hideg húsába. Sebastian area megrándult, szempillái
szétrebbentek.
– Rosa? – zihálta reszelősen.
– Itt, Sebastian. Itt vagyok. – Sebastian szeme ide-oda siklott, kereste Rosát. Homályos volt a
tekintete.
– Itt – mondta a lány, a sebesült fölé hajolt, és keze közé fogta az arcát. Belenézett a férfi
szemébe.
– Itt vagyok, kedvesem, itt!
– Rosa! – Sebastian ajka széthúzódott, de ez inkább a mosoly szörnyű
paródiája volt.
– Sebastian, beállítottad a bombát?
Másképp szedte most a levegőt, rekedtesebben. Szája rángott az
erőlködéstől.
– Mondd el nekik – suttogta.
– Mit mondjak el?
– Hét. Állítsd meg.
– Hét órakor?
– Nem... akarom... te...
– Hétkor fog robbanni?
– Téged... – Túlerőltette magát. Köhögni kezdett.
– Hétkor? Ezt mondod, Sebastian?
– Te is... – összepréselte szemhéját, és minden erejét beleadta, hogy ki tudjamondani: – Kérlek.
Ne halj meg. Állítsd meg.
Nem engedte el Sebastiant. Fölnézett a rekeszfalon elhelyezett órára.
A fehér számlapon a díszes fekete mutatók azt mutatták: még tizenöt perc.
– Ne halj meg, kérlek, ne halj meg – motyogta Sebastian.
Rosa alig hallottá meg a fájdalomtól félig néma könyörgést. Vad diadalérzet
töltötte el – tudta az időpontot. A percet. Most már elküldhet Herman Fleischerért, hadd
legyen itt vele.
Gyengéden visszafektette Sebastian fejét a párnára. Az óra alatti asztalon
jegyzetblokkot és ceruzát látott az üvegcsék, tégelyek és műszerek között.
Odament, és az őr gyanakvó tekintete előtt ezt írta a papírra:
Kapitány!
A férjem eszméleténél van. Életfontosságú üzenete van Fleischer főbiztos
számára. Csakis Fleischerrel hajlandó beszélni. Üzenete megmentheti a
hajóját.
Rosa Oldsmith
Összehajtotta a papírlapot, és az "őr kezébe nyomta.
– A kapitánynak. Kapitány.
– Kapitän – ismételte az őr. – Jawohl. – És elindult az ajtó felé. Rosa látta,
amint mond valamit az ajtó előtt álló másik őrnek, és átadja neki a levelet.
Rosa megnyugodva ült vissza Sebastian priccsének szélére. Gyengéden végigsimított kezével a
férfi borotvált fején. Ujja alatt mereven hersegtek a borosták.
– Várjál meg. Veled megyek, édes. Várjál meg. De Sebastian már újra elveszítette az eszméletét
Rosa halkan dúdolt neki, úgy becézte. Boldogan mosolygott magában, és várta, hogy a
percmutató csúcsa fölkússzon a számlap zenitjére.
81.
Arthur Joyce kapitány személyesen ellenőrizte a robbanótöltetek
elhelyezését a hajófenékben. Régesrég talán – egy másik ember is ezt érezte,
amikor meghallotta a parancsot az égő bokorból, és tudta, hogy engedelmeskednie
kell.
Külön-külön egyik töltet sem volt nagyerejű, de minthogy húsz helyen
rögzítették őket a csupasz páncélzatra, elegendőek voltak ahhoz, hogy
széttépjék a hajó fenekét. A vízhatlan rekeszeket kinyitották, hogy a víz
szabadon áramolhasson a hajó mélyében. A lőszertárakat már mind
elárasztották, hogy minimálisra csökkentsék a robbanásveszélyt. A
tűzterekben visszafojtották a lángokat, a kazánból majdnem teljesen
leengedték a nyomást, csak annyi gőzt hagytak meg, hogy a Renounceeljüsson
utolsó útjának végpontjára, a Rufidzsi torkolatába.
A legénységet is elküldte a hajóról. Csak húsz ember maradt, hogy a legszükségesebb feladatokat
ellássa. A többiek a Pegasusra. hajóztak be.
Joyce dolga az volt, hogy ha lehet, áttörje az úszó gátat, rávezesse a Renounce-ot az
aknamezőre, és ott süllyessze csak el a hajót, ahol a kettős ág egyetlen vízi
úttá egyesül.
Ha sikerül, egyetlen hajó föláldozásával hathatósan elállja a Blücherút]át. Ha kudarcot vall, ha a
Renounce elsüllyed az aknasávon, mielőtt elérné a két deltaág találkozását, akkor
Armstrongnak is el kell indulnia a Pegasusszal, és még egy hajót meg kell lékelni. Joyce
görnyedt háttal ült a parancsnoki hídon, kecskeíábú vászonszékén, és a szárazföldet bámulta, a
reggeli nap dühödt ragyogásában tündöklő zöld vonalat.
A Renounce a parttal párhuzamosan haladt, öt mérföldre attól a zöld csíktól. A Pegasus úgy
füstölgő» a nyomában, mint egy bánatos gyászoló valami temetésen.
– Hat óra negyvenöt perc, uram. – Az ügyeletes tiszt szalutált Joyce-nak.
– Akkor jó. – Joyce föltápászkodott. Eddig a percig élt benne a remény. Most
eljött az idő: a Renounce-naí el kell pusztulnia.
– Zászlókezelő – mondta halkan –, jelezze a Pegasus kódja szerint: "A" terv hatályba
lép. – Ez azt jelentette, hogy a Renounce nekivág a torkolatnak. – Legyenek készenlétben a
hajótöröttek kimentésére.
– A Pegasus tudomásul vette, uram.
Joyce örült annak, hogy Armstrong nem üzent vissza valami bárgyúságot, például: "Sok
szerencsét". Tömör felelet: tudomásulvétel. Nincs szükség többre.
– Rendben, kormányos – mondta. – Irány a delta.
82.
Gyönyörű reggel volt, a tenger tükörsima. A kísérő romboló kapitánya
szerette volna, ha nem ilyen az idő; egy év parancsokságot odaadott volna
cserébe egy ködös-esős hétért.
Miközben a romboló sebesen közeledett a szállítóhajó-konvojhoz, hogy rendre
utasítsa a leghátul haladó gőzöst, amiért nem halad fegyelmezetten a
menetben, a kapitány a nyugati láthatárt fürkészte. Tökéletes látási viszonyok
– egy német őrszem harminc mérföldről észreveheti ezt a dagadt, lomha
szállítókaravánt.
 Tizenkét hajó, tiz: ötezer ember – és lehet, hogy a Blücher már kitört. Bármely pillanatban
előbukkanhat a horizont mögül, a tüzet okádó kilenchüvelykes ágyúival.
Lúdbőrös lett a gondolatra. Fölpattant a székről, s a híd bal oldali korlátjához sietett,
és ingerülten nézte a konvojt.
Nem messze tőlük pancsikolt az egyik csapatszállító. Kriketteztek a
tatfedélzeten. A kapitány jól látta, ahogy egy bronzbarna dél-afrikai óriás,
derékig csupaszon, egy szál keki nadrágban, meglendíti az ütőjét, és tisztán
hallotta, ahogy a deszka telibe kapja a labdát. A kicsi gömb felröpült, és
parányi csobbanás kíséretében a tengerbe hullott.
– Micsoda ütés, uram! – lelkendezett a kapitány oldalán álló tiszt.
– Ez nem a Lordok Házának klubja, Mr. Parkinson reccsent rá a kapitány. – Ha nincs semmi
tennivalója, szívesen keresek magának valami munkát.
A tiszt sértetten visszavonult. A kapitány pillantása pedig végigsöpört a csapatszállítók során.
– Jaj, nem! – nyögött fel. A Hármas már megint füstölt. Amióta csak elhagyták
Durban kikötőjét, a Hármas időről időre a Vezúvnak képzeli magát. Ajándék ez
a Blücher őrszemének.
Hangosbeszélőjéhez nyúlt, készen arra, hogy a lehető leggorombább
szemrehányást vágja a Hármas fejéhez.
– Ez rosszabb, mint egy óvoda. Bele fogok gebedni gondolta. És amikor fölzárkózott a Hamas
mellé, szájához emelte a megafont.
A mellvédnél sorakozó gyalogsági katonák hurrázással fogadták tirádáját.
– A hülyék. Hurrázzanak a Blüchennek, ha nekik megy – mordult föl a kapitány, és
átment a híd másik oldalára. Rossz sejtelmekkel telve bámulta a nyugati
horizontot, amely mögött Afrika rejtőzött.
– Uram, adj erőt a Renounce-nak és a Pegazusnak szakadt ki belőle a fohász. – Add,
hogy fel tudják tartóztatni a Blüchert. Mert ha kijut...
83.
– Semmi haszna, uram. Meg se mozdulnak – jelentette az aszkári őrmester
Proust zászlósnak.
– Mi bajuk? – kérdezte Proust.
– Azt mondják, rossz varázslat ül a hajón. Ma nem mennek a hajóra.
Proust végignézett a fekete embersűrűn. Komoran gubbasztottak a kunyhók és a
pálmák között, hallgatag sorokban, beleburkolóztak lebernyegükbe, arcuk zárkózott volt és
titokzatos.
A sziget iszapos partja mellett ott rostokolt a két motoros bárka, mely elszállította volna a
munkásokat a Blüchenre. A bárkákat irányító német tengerészek érdeklődve
figyelték a néma lázadás eme színjátékát, Proust zászlós pedig nagyon is a
bőrén érezte ezt az érdeklődést.
Proust abban az életkorban járt, amikor az ember rendíthetetlenül hisz a saját éleslátásában,
méltósága felér egy pátriárkáéval, és pattanásokat visel az arcán.
Egyszóval tizenkilenc éves volt.
Az ő szemében teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezek a bennszülöttek csakis
azért választják a nem-cselekvés e formáját, hogy őt, Proust zászlóst
bosszantsák vele. Közvetlen, személyes kihívás volt ez a státusa és a tekintélye ellen.
Fölemelte jobb kezét, és tűnődve harapdálni kezdte a körmeit. Kiugró
ádámcsutkája egy ütemre mozgott az állkapcsával. Aztán hirtelen észrevette,
mit csinál. Ki akart gyógyulni e szokásából. Most lerántotta kezét a szájától,
összefonta a másikkal a háta mögött, híven utánozva csodálatának tárgyát,
Otto von Kleine kapitány urat. Nagyon mellre szívta, amikor Kyller hadnagy
harsogó kacajjal fogadta ama kérését, hogy növeszthessen szakállt ő is,
akárcsak von Kleine kapitány.
Most mellére hajtotta szőrtelen állat, és komoran elkezdett föl-alá sétálni a
part fölötti kis tisztáson. Az aszkárik őrmestere mögötte felsorakozó katonák
tisztelettudón várták, hogy Proust zászlós végre meghozza döntését.
Visszaküldhetné az egyik bárkát a Blüchenre, és idehívhatná Fleischer főbiztost. Mert
ez mégiscsak a főbiztos saurqa (Proust rászokott a furcsa szuahéli szavak használatára, mint
az egy veterán afrikai harcoshoz illik). Ámde rájött, hogy ha idehívná Fleischert. azzal csak
beismerné, hogy képtelen a helyzet megoldására. Fleischer főbiztos gúnyt
űzne belőle. Fleischer főbiztos az utóbbi időben egyre szívesebben
gúnyolódott Proust zászlóson.
– Nem – gondolta, s elvörösödött, miáltal arcán a piros pöttyök kevésbé feltűnővé váltak. –
Nem hívom ide azt a dagadt parasztot. – Megállt, és az aszkári őrmesterhez
fordult.
– Mondd meg nekik... – kezdte, de hangja riasztó módon a magasba szökött. Mély dörmögésre
igazította át hangszínét. – Mondd meg nekik, hogy rendkívül rosszallom a dolgot.
Az őrmester tisztelgett, mutatós hátraarcot csinált nagy bokacsattogás
kíséretében, és szuahéli fordításban, fennhangon továbbította Proust zászlós
mondandóját. A munkások sötétlő soraiban azonban semmiféle reakció nem
mutatkozott, mondhatni, szemük se rebbent. A bárkák legénysége hálásabb közönségnek
bizonyult. Az egyik matróz elnevette magát.
Proust zászlós ádámcsutkája felugrott, füle pedig a jóféle burgundi színét vette föl.
– Mondd meg nekik, hogy ez lázadás! – Az utolsó szó megint csak nyivogássá fajult, az
őrmester pedig tétován kereste a megfelelő szuahéli kifejezést. Végül ebben
állapodott meg:
– Gólya Bvana nagyon mérges. – Proust a hegyes orráról és a pipaszár lábáról kapta ezt a
becenevet. A bennszülöttek az újabb csapást is vitézül kiállták.
– Mondd meg nekik, hogy durva eszközökhöz fogok nyúlni.
Na végre – gondolta az őrmester – valami értelmeset mond. Némi költői
szabadságot engedélyezett magának a fordításban.
– Gólya Bvana azt mondja, hogy ezen a szigeten mindenkinek jut egy fa – és kötele is van
elegendő.
Halk és izgatott sóhaj futott végig a sorokon, mint a szellő a búzatáblán. A
fejek lassan elfordultak, mígnem végül az összes szem Valakára nézett.
Valaka vonakodva, de felállt. Ráébredt, hogy oktalanság magára irányítani a figyelmet, ha
kötélről esik szó, de a baj már a nyakába szakadt. A több száz rámeredő
szempár most valósággal beajánlotta az alieman.doknak. Bvana Intambu
mindig felakasztja azt, akit mindenki néz.
Valaka beszélni kezdett, riangja olyan balzsamosan hatott a fülre, mint a szélben
csikorgó rozsdás kapupánt. És csak mondta, csak mondta. Valaka
egyszemélyes elterelő hadműveletbe bocsátkozott.
– Miről beszél? – tudakolta Proust zászlós.
– Leopárdokról beszél – felelte az őrmester.
– Mit mond róluk?
– Azt mondja például, hogy a leopárdok halott leprások ürülékéből vannak.
Proust mélyen megdöbbent, azt várta ugyanis, hogy Valaka szónoklatának
talán lesz valami csekély köze az őt foglalkoztató kérdéshez. De bátran
leplezte elképedését.
– Mondd meg neki, hogy bölcs öregembernek tartom, és tőle várom, hogy a
többieket rábeszélje kötelességük teljesítésére.
Az őrmester pedig szigorúan Valakára nézett.
– Gólya Bvana azt mondja, hogy te, Valaka, egy beteg sündisznó fia vagy, és
keselyűkkel együtt zabálod a döglött állatok belét. Azt mondja továbbá, hogy te fogod
vezetni a többieket, ha majd táncolnotok kell a kötélen.
Valaka nem beszélt tovább. Lemondóan sóhajtott, és elindult a várakozó bárka felé. Ötszáz
ember állt föl s követte.
A két vízi jármű békésen pöfögve közeledett a Blücher kikötőhelyéhez. Az elülső
bárka orrában Proust zászlós állt csípőre tett kézzel, a sikeres portyából
visszatérő viking hajós büszke pózában.
– Én megértem ezeket az embereket – mondaná Kyller hadnagynak. – Ki kell
választani a vezetőjüket, és a kötelességérzetére hivatkozni.
Elővette mellzsebéből az óráját.
– Háromnegyed hét – mormolta. – Órakor már a fedélzeten lesznek. – Megfordult, és nyájasan
Valakára mosolygott, aki nyomorúságos képpel gubbasztott a propellerház mellett.
– Derék ember! Példás magatartására felhívom Kyller hadnagy figyelmét.
84.
Ernst Kyller hadnagy lehámozta magáról zubbonyát, és leült az ágyára. Ölébe vette a
zubbonyt, és a kézelőjét morzsolgatta. A vérfolt már megszáradt, s ahogy
hüvelyk- és mutatóujja között dörzsölgette az anyagot, az alvadt vér elmorzsált lepergett.
– Nem kellett volna futnia. Muszáj volt lőnöm. Fölállt, és beakasztotta a
zubbonyt az ágya fejénél nyíló kis szekrénybe. Aztán elővette zsebéből az
óráját, és felhúzta.
– Háromnegyed hét. Gépiesen megjegyezte az időt, majd az ágy melletti lehajtható
asztalkára tette az arany zsebórát. Ledőlt, megigazította feje alatt a párnákat,
keresztbe rakta csizmás lábát, és közönyösen szemlélte.
– Azért jött a hajóra, hogy megpróbálja kiszabadítani a feleségét. Ez természetes dolog.
De azt az álcát – a borotvált fejét, a befestett bőrt – alaposan kifundálták.
Időbe tellett, amíg sikerült elváltoztatni a külsejét.
Kyller behunyta szemét. Fáradt volt. Hosszú, eseménydús ügyelet állt mögötte. Valami mégse
hagyta nyugton, valami sejtelem, hogy mégis elsiklott egy fontos részlet, egy életfontosságú – de
nem, inkább halálosan fontos – részlet fölött.
Két perccel az után, hogy a lány fölismerte a sebesültet, Kyller és az orvoshadnagy
megbizonyosodott arról, hogy a férfi nem fekete, hanem bennszülöttnek álcázott fehér.
Kyller angoltudása hézagos volt, de megértette alany szerelmes, féltő és
vádló kiáltásait.
– őt is megöltétek. Mindenkit megöltetek, A gyermekemet, az apámat... és
most a férjemet. Gyilkosok, rohadt gyilkosok, disznók!
Kyller'elfintorodott, és öklét sajgó szemére nyomta, Igen, meg tudta érteni ezt a lányt.
Amikor jelentési tett von Kleine kapitánynak, az nem tulajdonított az incidensnek túl nagy
fontosságot.
– Öntudatánál van?
– Nincs, uram.
– Mit mond az orvos, mik az esélyei?
– Meg fog halni. A delet már aligha éri meg.
– Helyesen cselekedett, Kyller. – Von Kleine megérintette a tiszt vállát megértése jeléül. – Ne
hibáztassa magát. Ez volt a kötelessége.
– Köszönöm, uram.
– Most leteheti az ügyeletet. Menjen a kabinjába pihenni... Ez parancs. Azt akarom, hogy
sötétedésre friss és éber Jegy én.
– Tehát ma éjszaka, uram?
– Igen. Ma éjjel kifutunk. Az aknákat felszedték, és kiadtam a parancsot a csatornazár
megszüntetésére. Az újhold beáll 11.47-kor. Éjfélkor indulunk.
Kyller azonban nem tudott pihenni. A lány sápadt, könnymaszatos arca nem hagyta békén. A
haldokló férfi fulladozó lélegzetvétele visszhangzóit a fülében. És az a fölzaklató sejtelem az
idegeibe markolt.
Van valami, amire emlékeznie kell. Gyötörte fáradt agyát, de az nem engedelmeskedett.
Miért álcázta magát feketének? Ha azonnal indult, amint meghallotta, hogy a feleségét elfogták,
az álcázásra nemigen maradhatott ideje.
Hol volt ez az ember, amikor Fleischer foglyul ejtette a feleségét? Nem volt mellette, hogy
megvédje. Hanem hol? Biztosan valahol errefelé, a közelben.
Kyller hasra fordult, és a párnába temette arcát. Muszáj pihennie. Aludnia kell most rögtön, mert
ma éjjel megkísérlik áttörni az angol blokádot.
Egyetlen hajó egy egész hajóraj ellen. Kicsi az esélyük, hogy háborítatlanul
átcsússzanak. Éjszakai hadművelet lesz. Képzelete élénkebben működött
kimerüli idegállapotában, és csukott szemhéja mögött már látta a saját
sortüzeiktől megvilágított angol cirkálókat, amint közelednek a Blüchenhez. A
bosszúra éhes ellenség. A hatalmas túlerőben lévő ellenség. Az erős és
hiánytalan harckészségű ellenség. Szénkamrái dugig fűtőanyaggal, raktárai
tele lövedékkel, legénységüket nem fertőzte meg a Rufídzsi mérges mocsári
lehelete.
Velük szemben pedig egyetlen hajó. Sérülései sebtében befoltozva, a fél
legénység maláriában fetreng, zöld gallyak égnek a kazánokban, tűzereje
csekély, a kellő mennyiségű lövedéknek is reménytelenül híján vannak.
Eszébe jutottak az üres acélállványok, a csupasz korditos polcok az elülső
lőszerraktárban.
A raktárban? Ez az! A raktár! Valamire emlékeznie kell a raktár körül. Ez volt, ami nem hagyta
nyugton. A raktár!
– Atyaúristen! – kiáltotta rémületében. Egyetlen mozdulattal szökkent fekvő
helyzetéből a kabin közepére.
Meztelen alkarján felállt a szőr. Ott látta először az angolt. A munkások
között... az elülső lőszerraktárban.
Ahol nem lehetett más célja, csak a szabotázs.
Kyller kirontott kabinjából, és ingujjban, hajadonfőtt végigrohant a folyosón.
– El kell érnem Lochtkamper parancsnokot. Kell egy tucat ember – erős
emberek – fűtők. Sok tonna robbanóanyagot kell megmozgatni, meg kell
találni, amit az angol odarejtett. Kérlek, Uram, adj időt. Adj időt!
85.
Otto von Kleine kapitány leharapta szivarja végét, majd hüvelyk- és mutatóujjal
lecsippentette nyelve hegyéről a rajta maradt dohánymorzsát. Legénye
odatartotta neki a gyufát, és von Kleine meggyújtotta a szivart. Az
ebédlőasztalnál üres volt Lochtkarnper, Kyller, Proust széke – és még egy hely.
– Köszönöm, Schmidt – mondta a füstgomoly mögül. Hátratolta székét, kinyújtotta lábát,
keresztezte a bokáját, és nekivetette vállát a kárpitozott széktámlának. A reggeli nem volt éppen
ínyencek asztalára való: kenyér vaj nélkül, a folyóból kifogott, iszapízű hal, keserű
kávéval leöblítve. Fleischernek mindazonáltal ízlett. Most kezdett bele a
harmadik tányér ételbe.
Von Kleine zavarónak találta a főbiztos elismerő szuszogását, ez az utolsó
alkalom, amikor kinyújtózhat az elkövetkező hosszú napok előtt. Ki akarta
élvezni ezt a kurta időt – meg a szivarját –, de az étkező nem volt alkalmas
helyszín. Eltekintve a lármás mohóságtól, amellyel a főbiztos úr elpusztította
reggelijét, meg a halszagtól – a tisztek rossz hangulatát szinte tapintani
lehetett. Ez volt az utolsó nap, és kedélyüket jócskán elrontotta, hogy
mindnyájan az éjszaka kilátásait mérlegelték. Feszültek és idegesek voltak
egytől egyig. Némán ettek, tekintetüket nem emelték föl tányérjukról, és
legtöbbjükön meglátszott a rossz alvás. Von Kleine úgy döntött, hogy a kabinja
magányában szívja tovább a szivarját.
– Elnézésüket kérem, uraim.
Udvarias mormogás. Von Kleine megfordult, hogy induljon.
– Igen, Schmidt. Mi történt? – Legénye illemtudóan ugyan, de elállta az útját.
– Önnek küldik, uram.
Von Kleine ráharapott a szivarjára, és két kézzel vette át a cédulát. Fölpillantott, bele a kék
füstorsóba. Homlokát ráncolta.
Aggasztotta ez a nő, meg a férfi, aki állítólag a férje.
Nem hagyták, hogy a Blücher kifutásának előkészületeire összpontosítsa
figyelmét. Most meg ez a levélkemit akar azzal mondani, hogy "megmentheti
a hajóját"? Tűszúrásnyi rossz érzése támadt. Sarkonfordult.
– Főbiztos űr, kérem, egy pillanatra.
Fleischer fölnézett a reggelijéből. Zsúfolt fénylett az arcán. – Ja?
– Jöjjön velem.
– Csak még befejezem...
– Azonnal, ha kérhetem. – És a további vita elkerülése végett von Kleine
kicsörtetett az étkezőből. Herman Fleischer szörnyen kényes döntési
helyzetbe került, de most is feltalálta magát. Felkapta a tányérján maradt
haldarabot, és a szájába tömte. Épphogy belefért, de még így is sikerült helyet találnia fél csésze
kávénak. Ekkor megragadott egy kenyérszeletet, és sietve kitörölte a tányérját. Kezében a
kenyérrel döcögött von Kleine után.
Még ragacsait, amikor a kapitány mögött belépett a gyengélkedőbe. S ott földbe
gyökerezett a fába.
Az a nő az egyik priccs szélén, kendővel törölgette egy fekete férfi száját. A
kendő véres volt. A nő fölnézett Fleischerre. Fölpattant.
– Hál' istennek, hogy idejött – kiáltotta örvendező hangon, mintha valami
kedves barátot üdvözölne. Aztán minden érthető ok nélkül a faliórára nézett.
Fleischer igyekezett tisztes távolban maradni a nőtől. A priccs másik odaiára
manőverezett. A haldokló fölé hajolt, vizsgálgatta az arcát. Valamiért nagyon
ismerősnek találta. Közönyösen kérődzött, s eltűnődött a problémán. Végül a
nőről jutott eszébe a megoldás.
Olyan hangot hallatott, mintha meg akarna fulladni. Félig megrágott kenyérdarabkák fröccsentek
ki a szájából.
– Kapitány! – kiáltotta –, ez közülük való... az egyik angol bandita.
– Tudom – mondta von Kleine.
– Miért nem szóltak nekem? Ezt az emberi azonnal ki kell végezni. Lehet,
hogy máris késő. Csorba eshet az igazságon.
– Kérem, főbiztos űr. Ennek a nőnek fontos mondanivalója van az ön
számára.
– Ez borzasztó. Meg kellett volna mondaniuk...
– Maradjon már csendben – förmedt rá von Kleine. Aztán-Rosához fordult: – Maga küldött
értem? Mit akar elmondani nekünk?
Rosa fél kézzel.Sebastian fejét simogatta, de most is az órára függesztette szemét.
– Mondja meg Herr Fleischernek, hogy egy perc múlva hét óra.
– Tessék?
– Mondja pontosan azt, amit én mondtam,
– Ez valami tréfa?
– Mondja meg neki gyorsan. Nagyon kevés időnk van már.
– Azt mondja, hogy egy perc múlva hét – tolmácsolta gördülékenyen von Kleine. Aztán angolul:
– Megmondtam neki.
– Mondja rneg azt is, hogy hét órakor meg fog halni.
– Mit jelentsen ez?
– Előbb mondja meg. Mondja meg neki! – ismételte makacsul Rosa.
– Azt mondja, hogy maga hét órakor meg fog halni. – A Sebastian ernyedt alakja fölé hajló
Fleischer abbahagyta a mohó nyeldeklést. Egy másodpercig a nőre bámult,
aztán heherészni kezdett, de nem túl magabiztosan.
– Mondja meg neki, hogy nagyon jól érzem magamat – mondta, és újra nevetett. – Jobban, mint
ez itt. – Megbökte Sebastiant. – Ja! Sokkal jobban. – Telten, harsányan kacagott már,
a nevetése visszhangzóit a gyengélkedő szűk helyiségében.
– Mondja meg neki, hogy a férjem bombát helyezett el ezen a hajón, és a bomba hét órakor fel
fog robbanni.
– Hová? – kérdezte von Kleine.
– Előbb mondja meg.
– Ha ez igaz, maga is veszélyben van... hol a bomba?
– Mondja el Fleischernek, amit mondtam.
– Bomba van a hajón.
Fleischerbe belefagyott a nevetés. – Hazudik – makogta. – Az angolok hazudnak.
– Hol van a bomba? – Von Kleine megragadta Rosa karját.
– Késő – mosolyodott el békésen Rosa. – Nézzen az órára.
– Hol van? – Von Kleine már vadul rázta a nőt.
– A lőszerraktárban. Az elülső lőszerraktárban.
– A lőszerraktárban? Édes, könyörületes Jézusfohászkodott von Kleine németül, és az ajtó
felé rohant.
– A raktárban? – kiáltotta Fleischer, és a kapitány után eredt. – Ez képtelenség. Lehetetlen. – De
már futott, rémülten, kétségbeesetten, s hallotta háta mögött Rosa Oldsmith diadalmas nevetését.
– Halott vagy. Mint a gyermekem – halott vagy, mint az apám. Késő a futás, nagyon
elkéstél!
86.
Von Kleine hármasával szedte a lépcsőket. Kiért a raktárhoz vezető folyosóra
és megtorpant.
Majdnem útját állta a kordithalom, amit egy csapat dolgozó kazánfűtő dobált
ki veszett igyekezettel a folyosóra.
– Mit művelnek? – kiabált rájuk a kapitány.. – Kyller hadnagy űr bombát
keres.
 – Megtalálta? – kérdezte von Kleine, miközben elnyomakodott a fűtők
mellett.
– Még nem, uram.
A raktár ajtajában von Kleine ismét megtorpant. Egymás hegyen-hátán hevert minden. Kyller
vezetésével az emberek szétdobálták a korditkötegeket, mindent leszórtak a polcokról, feldúlták az
egész raktárát.
Von Kleine közéjük ugrott, hogy segítsen.
– Miért nem küldött értem? – kérdezte, miközben felnyúlt a felső polcra,
– Nem volt rá idő, uram – szűrte a foga között Kyller.
– Honnan tudott a bombáról?
– Feltevés... Lehet, hogy tévedek, uram.
– Nem téved! A nő elmondta. Hét órára van beállítva.
– Légy jó hozzánk, Istenem. Légy jó! – csengett Kyller. És a következő polc
felé vetődött.
– Mindenütt lehet... mindenütt. – Von Kleine kapitány úgy dolgozott a térdig érő
kordithenger halomban, mint egy rakodómunkás.
– Ki kell üríteni a hajót. Tűnjön el mindenki. – Kyller nekiesett a következő
állványnak.
– Nincs idő. Meg kell találni.
S akkor a lármában megszólalt egy halk hang, valami párna alatti berregés. Egy
utazóvekker csengője.
– Ott! – üvöltötte Kyller. – Ott van! – És ugyanabban a szemvillanásban ugrott át a polchoz, mint
Kyller. Összeütköztek és elestek, de Kyller nyomban fel is kelt, kapaszkodott fölfelé a
kordithengerek között.
Fülében mennydörgő robajjá vált az óra halk berregése. Odanyúlt, keze
ráhulloít a sima papírba burkolt halálcsomagra, de a két rézhuzalvég, amely
az utóbbi tizenkét órában mérhetetlen lassúsággal közeledett egymás felé,
abban a pillanatban összeért.
A szárazelemben elraktározott elektromosság végigfutott az áramkörön, elérte a gyújtószerkezet
hajszálvékony rézfonalát, és fehérre izzította. A detonátor kisült, és átadta energiáját a
szivardobozba csomagolt gelignitrudaknak. A robbanás fénysebességgel szökkent molekuláról
molekulára, s mindaz, ami a Blücher lőszerraktárában felhalmozódott, egy
másodperc századrésze alatt megsemmisült. Vele együtt megsemmisült Kyller
hadnagy, von Kleine kapitány, s megsemmisültek a körülöttük dolgozó
emberek.
Párává égtek a tüzes pokol középpontjában.
A robbanás széttépte a Blücheri. Két fedélzettel lejjebb úgy szakította ki a hajó
fenekét, mintha papírzacskó volna, s nekivágta tíz öl mélységben a
folyómedernek, mire a folyó szüléről tizenöt láb magas hullámok csaptak föl.
A raktár szintjén átszakította a Blücher vízhatlan kamráinak falát, s úgy összegyűrte
őket, mintha ezüstpapírból lennének.
Elérte Rosa Oldsmith-t, aki Sebastian mellén feküdt, átölelte férjét, és meg se hallotta a
robbanást.
Elérte Herman Fleischert, aki éppen akkor ért a lépcső aljára. Semmivé
morzsolta a testét.
Átsöpört a gépházon és felszakította a hatalmas kazánokat, mire százezer
köbméter perzselő gőz zúdult végig a hajón.
Átszakította a főfedélzetet, kitépte helyéről az elülső ágyútornyot, és sok
száz tonna acélt röpített a levegőbe, égre szökő gőz-, füst- és roncsfelhőben.
Elpusztított minden embert a fedélzeten. De nem csak megölte, hanem apró
hús- meg csontrészecskékké őrölte, gázzá párolta őket. De ez sem elégítette
ki, dühe nem csillapult, hanem szélviharként kicsapott a Blücher tönkrezúzott
maradványai közül, és letördelte a mangróveerdő ágait, és lekopaszította a
fák koronáját.
Rángó és tekerődző füst- és lángoszlopot emelt a Rufidzsi-delta fölé, föl
egészen a tündöklő reggeli égig, és a hullámok szertesöpörtek, akár egy hurrikán
mozdulatlan középpontjából.
A hullámok elkapták a Blücher felé közeledő két bárkát, elöntőitek és
felborították, újra meg újra megpördítették, az emberrakomány belezúdult a
rémülten fortyogó vízbe.
És a szökőár hullámai végigvágtattak a deltán, és mennydörögve csapódtak a
távoli domboknak, vagy belevesztek az Indiai-óceán végtelen víztömegébe.
Átcsaptak a Renounce nevű brit cirkáló fölött, amikoraz a mangróveerdők
között behatolt a deltaágba. Fej fölött robajlottak el, mint az égbolton repülő
óriási ágyúgolyók.
Arthur Joyce kapitány a híd korlátjához ugrott, és látta, hogy előtte a
mocsárból kiemelkedik a gyötrődve rángó füstoszlop. Groteszk élőlény –
hihetetlenül nagy, fekete és ezüst a teste és lángok csíkozzák.
– Sikerült! – kiáltott Arthur Joyce. – Istenemre, megcsinálták!
Egész testében reszketett, arca fehér volt, műit a jég, szeme az égig pörgő
pusztulásorsóra tapadt, és lassan megtelt nedvességgel. Hagyta, hogy
kicsorduljon a könnye, és nem szégyellte, hogy már az arcán patakzik.
87.
Két öregember lépett a fák közé az eukaliptuszligetben, az Abati folyó déli
partján. Megálltak egy irdatlan fehér csontrakás mellett, amelyen a dögevői
munkájának eredményeként egy morzsányi hús sem maradt.
– Nincsenek meg az agyarai – mondta Valaka.
– Nincsenek meg – bólintott Mohammed. – Az aszkárik visszajöttek és ellopták.
Továbbmentek az eukaliptuszok között, aztán újra megálltak. Kicsiny
földhalom emelkedett a liget peremén. Már kissé beroskadt, és friss fű nőtt
rajta.
– Férfi volt – mondta Valaka.
– Hagyjál magamra, unokatestvérem. Elidőzöm itt egy kicsit.
– Maradj hát itt békében – mondta Valaka, megigazította vállán a föltekert takaróját, majd
továbbindult.
Mohammed lekuporodott a sírhant mellé. Egész nap ott ült mozdulatlanul. Aztán amikor eljött az
este, fölállt, és lassan bandukolva elindult dél felé.