NNCL895-423v1.

GEORGE ORWELL

LÉGSZOMJ
 Fordította Papolczy Péter

Európa Könyvkiadó Budapest, 2003

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
George Orwell: The Complete Novels
Coming up for Air first published in Great Britain
By Victor GolIancz 1939
Copyright © 1939 by Eric Blair
This edition first published by Martin Secker &
Warburg Ltd in association
with Octopus Books Ltd, 1976
Published in Penguin Books, 1983
Reprinted in Penguin Classics, 2000

Copyright ©The Estate of Eric Blair, 1976, 1983

Hungarian translation
© Papolczy Péter, 2003
„Meghalt, de nem nyugszik.”
Népszerű dal
ELSŐ RÉSZ
 [1] Tulajdonképpen aznap jött az ötlet, amikor megkaptam az új fogsoromat.
Jól emlékszem arra a reggelre. Körülbelül háromnegyed nyolckor kipattantam az ágyból,
és még épp be tudtam menni a fürdőszobába a gyerekek előtt. Pocsék januári reggel volt, pisz-
kos sárgás-szürkés éggel. Odalenn, a fürdőszobaablak kis négyzetén át, látszott a hátsó
udvarnak nevezett öt méterszer tíz méter gyep, körben a fagyalsövény, középen a csupasz folt.
Az Ellesmere Road minden háza mögött ott van ugyanez a hátsó udvar, ugyanez a fagyai,
ugyanez a gyep. Az egyetlen eltérés: ahol nincs gyerek, nincs csupasz folt.
Egy kopottas pengével próbáltam megborotválkozni, miközben a víz csobogott a kádba.
Arcom visszanézett rám a tükörből, alatta pedig, a mosdó fölötti kispolcon lévő pohár vízben
a fogsor, mely az archoz tartozott. Ideiglenes fogsor volt, Warner, a fogorvosom adta arra az
időre, amíg az új elkészül. Nem olyan rossz az arcom, na. Amolyan téglavörös arc, hozzá
vajszínű haj és fakókék szempár. Hála istennek, nem őszültem meg, nem kopaszodom, és
amikor bent vannak a fogaim, valószínűleg nem is nézek ki a koromnak, negyvenöt évesnek.
Eszembe vésve, hogy pengét kell vennem, beszálltam a kádba, és szappanozni kezdtem
magam. Beszappanoztam a karomat (könyékig szeplős, dundi karom van), majd a kefémmel a
lapockáimat, melyeket amúgy nem érek el rendesen. Elég kellemetlen, de sok testrészemet
nem érem el mostanság. Az igazat megvallva kissé hajlamos vagyok a hízásra. Na nem
annyira, hogy a búcsúban is mutogathatnának. Alig vagyok több kilencven kilónál, és amikor
legutóbb mértem a derekamat, 122 volt vagy 123..., már nem emlékszem. És nem olyan
„gusztustalan” kövér vagyok, nincs csaknem a térdemig lelógó pocakom. Csupán kicsit erős
vagyok középen, amolyan hordóformára hajló. Biztos ismerik azt az aktív, energikus, szívé-
lyes, kövér férfitípust, akinek Dagi vagy Pufi a beceneve, és mindig a társaság középpontja.
Na, én az a típus vagyok. Leginkább Daginak hívnak. Dagi Bowling. George Bowling a való-
di nevem.
E pillanatban azonban nem éreztem magam a társaság középpontjának. És rájöttem, hogy
mostanság szinte mindig morózus vagyok kora reggel, pedig jól alszom, és az emésztésem is
rendben van. Tudtam persze, mitől – attól a nyamvadt műfogsortól. Az az izé a pohárban lévő
vízben nagyobbnak tűnt, és rám vigyorgott, akár egy koponya fogsora. Vacak érzés, amikor az
embernek összeérnek az ínyei, olyan fancsali, fonnyadt érzés, mint amikor beleharap egy
megsavanyodott almába. Ráadásul, bárki bármit mond, a műfogsor egy mérföldkő. Amikor az
ember az utolsó fogát is elveszti, határozottan vége annak az időnek, amikor még
bemesélhette magának, hogy hollywoodi krőzus. Én pedig nemcsak negyvenöt voltam, hanem
kövér is. Ahogy felálltam beszappanozni az ágyékomat, megvizsgáltam az alakom. Badarság,
hogy a kövér emberek nem látják a lábfejüket, de amikor egyenesen állok, tényleg csak az
elülső felüket látom. Soha többé nő nem veti rám másodszor is a szemét, gondoltam,
miközben a hasamon köröztem a szappannal, hacsak nem fizetek neki. Nem mintha az adott
percben különösebben vágytam volna rá, hogy nők vessék rám a szemüket.
Aztán eszembe ötlött, hogy ezen a reggelen lett volna okom jobban érezni magam. Először
is, nem kellett dolgozni mennem. Az öreg autó, amellyel a körzetemet járom (talán illene
megemlítenem, hogy a biztosítási szakmában dolgozom. A Repülő Szalamander. Élet, tűz,
betörés, ikrek, hajótörés... minden), szervizben volt, és bár be kellett ugranom a londoni
irodába néhány papírt leadni, valójában kivettem a napot, hogy elmehessek az új fogsoromért.
Meg ott volt a másik ügy, egy jó ideje foglalkoztatott. Mégpedig tizenhét font, amiről senki
nem tudott – mármint senki a családban. A következőképpen történt. Az egyik fickó a cégnél,
Mellorsnak hívják, szerzett egy Asztrológia és lóverseny című könyvet, amely levezette, hogy
minden attól függ, milyen hatással vannak a bolygók a zsoké színeire. Nos, valamelyik
futamban indult egy Kalózara nevű kanca, teljesen ismeretlen ló, de a zsokéja zöldet viselt,
ami épp az emelkedőben lévő bolygók színe volt. Mellors, akit teljesen megszállt ez az aszt-
rológiaügy, több fontot tett erre a lóra, és térden állva kért, hogy tegyek én is. Végül, főleg
azért, hogy megszabaduljak tőle, feltettem tíz shillinget, bár általában nem szoktam fogadni.
Kalózara persze könnyedén verte a mezőnyt. Nem emlékszem a pontos oddsokra, de tizenhét
font ütötte a markomat. Mondhatni, ösztönösen – ami elég bizarr, és alighanem egy újabb
mérföldkövet jelöl életemben – szép csendben beraktam a pénzt a bankba, és nem szóltam
róla senkinek. Azelőtt soha nem tettem volna ilyet. Egy jó férj és apa ruhát vett volna
Hildának (a feleségem) és cipőt a gyerekeknek. De már tizenöt éve voltam jó férj és apa, és
kezdett elegem lenni belőle.
Miután mindenemet beszappanoztam, jobban éreztem magam, és végigdőlve a kádban a
tizenhét fontomon gondolkodtam, meg hogy mire költsem. Egy hétvége egy nővel, vagy
csendben elcsepegtetni apróságokra, szivarra, dupla whiskyre, ezek merültek fel mint lehe-
tőségek. Éppen engedtem még egy kis forró vizet, nőkön és szivarokon tűnődve, amikor
mintha egy bölénycsorda dübörgött volna le a fürdőszobához vezető két lépcsőfokon. A gye-
rekek voltak, természetesen. Két gyerek egy akkora házban, mint a mienk, olyan, mint egy
korsónyi sör egy pohárban. Kétségbeesett lábdobogás, és fájdalmas kiáltások jöttek kintről.
– Apu! Be akarok menni!
– Nem jöhetsz. Nyomás innét!
– De apu! Ki kell mennem!
– Menj ki máshol. Rajta. Én fürdök.
– A-pu! Ki-kell-men-nem!
Hiába! Megismertem a vészjelzést. A vécé a fürdőszobában van – egy ilyen házban ez
persze várható. Kihúztam a dugót a kádból, és nagyjából megtörülköztem, amilyen gyorsan
csak tudtam. Ahogy kinyitottam az ajtót, Billy – kisebbik gyerekem, hétéves – berontott mel-
lettem, elhajolva a tasli elől, amivel a fejét céloztam meg. Csak miután már majdnem teljesen
felöltöztem, és nyakkendőt kerestem, döbbentem rá, hogy a nyakam még mindig szappanos.
Vacak dolog a szappanos nyak. Undorítóan ragacsos érzés, és különös, de akármilyen ala-
posan törli le utána az ember, ha már egyszer rájött, hogy szappanos a nyaka, egész nap
ragacsosnak érzi magát. Ingerülten mentem le az alsó szintre, kellemetlenkedésre készen.
Az étkezőnk, akárcsak a többi étkező az Ellesmere Roadon, szegényes kis helyiség, öt mé-
terszer három és fél, vagy tán három és félszer három, így a japán tölgyfa tálaló mellett, rajta
a két üres kancsóval és az ezüst tojástartóval, amit Hilda anyjától kaptunk nászajándékba, már
nem marad sok hely. Jó öreg Hilda a teáskanna mögött búslakodott, riadtan és kétség-
beesetten, mint mindig, amikor a News Chronicle azt írja, hogy emelik a vaj árát, vagy vala-
mi. Nem gyújtotta be a gázkályhát, és csukott ablakoknál is megveszekedett hideg volt. Leha-
joltam egy égő gyufával, elég hangosan lélegezve az orromon át (a hajlongástól mindig
zihálni kezdek), mintegy célzásképpen Hildának. Oldalról rám pillantott, ahogy akkor szokott,
amikor különcnek tart.
Hilda harminckilenc éves, és amikor megismertem, pont úgy nézett ki, mint egy nyúl.
Valójában még mindig úgy néz ki, de nagyon sovány lett és ráncos, örökös rágódás és
aggodalom van a tekintetében, és amikor a szokásosnál is zaklatottabb, valahogy felpúposítja
a vállát, karját összefonja a mellén, akár egy öreg cigányasszony a tűz mellett. Azon emberek
közé tartozik, akik katasztrófák előrevetítésében lelik örömüket. Persze csak jelentéktelen
katasztrófáknak. Háború, földrengés, járvány, éhínség, netán forradalom, ezek nem számíta-
nak. Drágul a vaj, hatalmas a gázszámla, kopik a gyerekek cipője, újabb részlet esedékes a rá-
dióra – ez Hilda litániája. Végül rájöttem, hogy határozott örömöt jelent neki, amikor össze-
font karral előre-hátra ringatózva siránkozhat nekem. – De George, ez komoly dolog! Nem is
tudom, mihez kezdjünk! Nem tudom, honnan szerzünk rá pénzt! Mintha fel se fognád, meny-
nyire komoly ez az egész! – és így tovább és így tovább. Szilárd rögeszméje, hogy a
dologházban fogjuk végezni. Az a mulatságos, hogy ha valaha tényleg dologházba kerülünk,
Hilda negyedannyira se fogja bánni, mint én, sőt még élvezni is fogja a biztonságérzetet.
 A gyerekek már lent voltak, miután villámgyorsan megmosakodtak és felöltöztek, mint
mindig, amikor amúgy sem vár senki a fürdőszobára. Amikor leültem a reggelihez, éppen
vitáztak valamin a de igen, de nem, de igen, de nem minta szerint, és úgy tűnt, egész délelőtt
folytatni fogják, amíg rájuk nem szóltam, hogy elég legyen. Csupán ketten vannak, a hétéves
Billy és a tizenegy éves Lorna. Különösen érzek irántuk. Többnyire látni is alig bírom őket. A
beszédtémáik egyenesen kiállhatatlanok. Abban a sivár, földhözragadt korban vannak, amikor
a gyerekek agya olyan dolgok körül forog, mint vonalzók, tolltartók, meg hogy ki kapott ötöst
franciaórán. Máskor viszont, különösen, amikor alszanak, egészen másként vagyok velük.
Amikor világos nyári estéken néha az ágyuk mellett álltam, és figyeltem, ahogy alszanak,
néztem a kerek arcukat és az enyémnél árnyalatokkal világosabb kenderszínű hajukat, olyan
érzés fogott el, amilyenről a Bibliában olvas az ember: megremegett a bensőm. Ilyenkor úgy
érzem, kiszáradt, értéktelen magtok vagyok, s egyetlen küldetésem az volt, hogy őket a
világra segítsem, és tápláljam, amíg fel nem nőnek. De ez csak néhány pillanatig tart.
Többnyire igenis fontos a számomra saját külön létem, úgy érzem, öregember nem vénember,
és még remek napok elébe nézek, és az asszonyok és gyerekek által zaklatott szelíd fejőstehén
szerepe kicsit sem vonz.
Nem nagyon beszélgettünk reggeli közben. Hildára rájött a „Nem is tudom, mihez kezd-
jünk!”, részben a vaj árának köszönhetően, részben pedig annak, hogy majdnem vége volt a
karácsonyi szünetnek, és még az előző félévről is tartoztunk öt font tandíjjal. Ettem egy főtt
tojást, és megkentem egy darabka kenyeret Aranykorona narancslekvárral. Hilda kitartóan
veszi ezt az izét. Tizenegy penny kilója, és a címkén a törvény által megengedett legapróbb
betűkkel az áll, hogy „bizonyos mennyiségű semleges gyümölcslevet tartalmaz”. Ettől aztán a
néha elég idegesítő modoromban rákezdtem, hogy vajon milyenek a semleges gyümölcsfák,
és melyik országban nőnek, míg végül Hilda felmérgesedett. Nem azt bánja, ha ugratom, csak
valami érthetetlen oknál fogva komisz dolognak tartja olyasmin viccelődni, amivel pénzt
takarít meg az ember.
Belenéztem az újságba, de semmi újat nem írt. Spanyolországban és Kínában ölték egy-
mást, mint mindig, egy nő lábaira bukkantak egy vasúti váróteremben, és Zog király esküvője
még bizonytalan. Végül tíz körül, jóval korábban, mint ahogy terveztem, elindultam a
városba. A gyerekek már elmentek játszani a parkba. Pocsék, nyirkos reggel volt. Ahogy ki-
léptem az ajtón, egy álnok kis szellő megcsípte a nyakamon lévő szappanos foltot, eszembe
juttatva, hogy nem jó rám a ruhám, és hogy tetőtől talpig ragacsos vagyok.

[2] Ismerik az utcát, ahol lakunk? Az Ellesmere Road West Bletchleyben. Ha nem, ismer-
nek ötven ugyanolyat.
Tudják, hogyan burjánzanak az utak mindenhol a külső-belső kertvárosokban. Mind
egyforma. Hosszú, hosszú ikerházsorok – a számozás az Ellesmere Roadon 212-ig tart, a
mienk a 191 –, legalább olyan egyformák, mint a tanácsi házak, és általában rondábbak. A
stukkóhomlokzat, a lakkozott kapu, a fagyalsövény és a zöld bejárati ajtó. Borostyán Villa,
Mirtusz lak, Galagonya Ház, Mon Abri, Mon Repos, Hő Vágy. Talán minden ötvenedik ház-
ban lakik valami antiszociális alak, aki alighanem a dologházban fogja végezni, ugyanis kékre
festette az ajtaját, nem zöldre.
Nyakam ragacsossága valamiért elkedvetlenített. Különös, mennyire lehangoló tud lenni
egy ragacsos nyak. Kiöli az emberből az életerőt, mint amikor nyilvános helyen rájön, hogy
az egyik cipőjének a talpa rövidesen leválik. Aznap reggel nem voltak illúzióim magammal
kapcsolatban. Szinte távolról láttam magamat, ahogy jövök az úton, elhízott vörös fejjel,
műfogsorral, közönséges ruhámban. Egy magamfajta fickó képtelen úriember módjára
kinézni. Kétszáz méterről is azonnal meglátszott – ha maga a biztosítási szakma nem is, az
mindenképpen, hogy valamiféle felhajtó vagy ügynök vagyok. Ruházatom gyakorlatilag a
törzs egyenruhájának számított. Kicsit viseltes, szürke halszálkás öltöny, ötvenshillinges kék
felöltő, keménykalap, de kesztyű nincs. Tekintetem pedig jellemző a jutalékért áruló
emberekre, nyers és gátlástalan. Ha jobb napom van, mondjuk, új öltönyben vagyok, vagy
szivart szívok, elmegyek akár bukmékernek vagy vendéglősnek is, rosszabb pillanatokban
meg inkább porszívóügynöknek tűnök, de normális esetben könnyen el lehet helyezni. „Heti
öt-tíz font”, mondanák, ahogy meglátnának. Gazdaságilag és társadalmilag körülbelül az
Ellesmere Road átlagos szintjét képviselem.
Nagyjából csak én voltam az utcán. A férfiak rárajtoltak a 8.21-es vonatra, a nők meg a
gázsütőkkel bíbelődtek. Amikor az embernek van ideje körbenézni, és megfelelő hangulatban
van, nevethetnékje támad, ahogy sétál ezeken a kertvárosi utcákon, és belegondol, miféle éle-
tet élnek itt az emberek. Mert végül is mi egy ilyen utca, mint az Ellesmere? Börtön csupán,
sok cellával egy sorban. Iker kínzókamrák egymás után, mindegyikben egy heti öt-tíz fontos
remeg és reszket, a főnök a tyúkszemére tapos, az asszony kiszekálja a lelkét, a kölykök meg
a vérét szívják, mint a piócák. Sok zagyvaságot összehordanak a munkásosztály szenvedései-
ről. Én magam nem sajnálom különösebben a prolikat. Hallottak már kubikosról, aki nem tu-
dott volna aludni, mert azon gondolkodik, mi lesz, ha kirúgják? A proli fizikailag szenved, de
amikor nem dolgozik, szabad ember. Ezzel szemben minden egyes kis stukkódobozkában ott
él egy szegény nyomorult, aki soha nem szabad, csak amikor mélyen alszik, és arról álmodik,
hogy főnöke egy kút mélyén van, ő pedig széndarabokat vagdos hozzá.
Persze a fő probléma a magunkfajtákkal, gondoltam magamban, hogy azt képzeljük, van
veszítenivalónk. Hogy csak egy példát mondjak, az Ellesmere Road lakóinak kilenctizede úgy
tudja, a ház, amiben lakik, az övé. Ellesmere Road, és az egész lakónegyed, egészen a High
Streetig, egy hatalmas panamának a része, a neve Hesperidák Telep, ami a Hihetetlen Hitel
Lakásépítő Szövetkezet tulajdonában van. A lakásépítő szövetkezetek talán a mai idők
legravaszabb panamája. Belátom, az én szakmám, a biztosítás is svindli, de őszinte svindli,
nyílt lapokkal. A lakásépítő szövetkezet svindli szépsége, hogy az áldozatok a jótevőjüknek
hisznek. Beléjük rúgsz, mire ők kezet csókolnak. Néha eszembe jut, hogy fel kéne állítani a
Hesperidák Telepen a lakásépítő szövetkezetek istenének szobrát. Bizarr isten lenne. Többek
között kétnemű. Deréktól felfelé ügyvezető igazgató, deréktól lefelé állapotos feleség. Egyik
kezében óriási kulcs – a dologházé, természetesen –, a másikban pedig – hogy is hívják azokat
a kürtszerű micsodákat, amiből dől a sok ajándék? – egy bőségszaru, melyből özönlenek a
táskarádiók, az életbiztosítási kötvények, a műfogsorok, az aszpirin, az óvszerek és a beton
gyephengerek.
Valójában az Ellesmere Roadon nem a mienk a ház, miután az egészet kifizettük, akkor
sem. Nem tulajdon, csak haszonbérlet. Öt-ötvenbe kerülnek, tizenhat évi részletre vehetők, és
ez a kategóriájú ház amúgy egyösszegű készpénzfizetés esetén három nyolcvanért már
kapható. Ez már százhetvenes profitot jelent a Hihetetlen Hitelnek, de mondanom sem kell, a
Hihetetlen Hitel ennél jóval többet is kihúz belőle. A három nyolcvan már tartalmazza az
építők hasznát, de a Hihetetlen Hitel, Wilson & Bloom néven maga építi a házakat, és
bezsebeli az építők hasznát is. Csak az anyagért kell fizetnie. De az anyagon lévő hasznot is
bezsebeli, ugyanis Brookes & Scatterby néven eladja magának a téglát, csempét, ajtókat,
ablakkereteket, homokot, cementet, és azt hiszem, az üveget is. És egyáltalán nem lepne meg,
ha kiderülne, hogy egy újabb álnéven a fát is eladja magának az ajtókhoz és az
ablakkeretekhez. Ráadásul – és ez előre látható lett volna, mégis fejbe kólintott a tény – a
Hihetetlen Hitel nem mindig tartja magát a megállapodásokhoz. Amikor az Ellesmere Road
felépült, a közelben terült el a Platt mező –nem különösebben csodálatos, de jó játszóhely a
gyerekeknek. Sehova nem volt feketén-fehéren leírva, de mindenki úgy tudta, a Platt mező
beépítetlen marad. Azonban West Bletchley növekvő kertváros, ‘28-ban megnyílt Rothwell
lekvárgyára, ‘33-ban az angol-amerikai acél alapú bicikligyár, nőtt a lakosság, emelkedtek a
bérleti díjak. Soha nem találkoztam Sir Herbert Crummal vagy bármelyik másik Hihetetlen
Hitel nagyfejessel személyesen, de lelki szemeim előtt láttam, hogyan csorog a nyáluk. Egy
nap aztán megjelentek az építők, és házak kezdtek kinőni a Platt mezőből. Volt némi
jajveszékelés a Hesperidákon, és felállítottuk a bérlők védegyletét. Hiába! Crum ügyvédei öt
perc alatt a földbe döngöltek minket, és a Platt mező beépült. De az igazán árnyalt svindli,
amiért szerintem Crum bácsi rászolgált a lovagi címére, az a mentális szemfényvesztés.
Pusztán az illúzióért cserébe, miszerint a házunk a mienk, és úgymond tőkénk fekszik az
országban, a Hesperidák, és más hasonló helyek balekjai egy életre Crum hűséges rabszolgái
leszünk. Tiszteletre méltó háztulajdonosok vagyunk – azaz toryk, bólogatók, seggnyalók. Ki
merné megölni az aranyozott tojást tojó tyúkot? A tény, hogy valójában nem vagyunk
háztulajdonosok, hogy mindannyian nagyban fizetjük a részleteket, miközben felemészt a
szörnyű rettegés, nehogy történjen valami, mielőtt az utolsót is befizettük, csak növeli a
hatást. Megvásároltak minket, ráadásul a saját pénzünkön. Minden egyes földbe tiport
nyomorult, aki vért izzad, hogy kétszeres áron megvegyen egy téglából készült babaházat,
amit csak azért hívnak Hő Vágynak, mert nem jó benne a fűtés – minden egyes szerencsétlen
balek kész lenne elesni a csatatéren, hogy megvédje hazáját a bolsevizmustól.
Befordultam a Walpole Roadra, és elmentem a High Streetig. Van egy vonat Londonba
10.14-kor. A filléres bolt előtt elhaladva eszembe jutott, hogy venni akartam egy csomag bo-
rotvapengét. Amikor az illatszeres pulthoz értem, a boltvezető – már amennyiben ez a rendes
titulusa – éppen szentségeit az ott dolgozó lánynak. Általában nincsenek sokan a boltban így
kora délelőtt. Néha, ha az ember pont nyitás után betér, láthatja, amint a lányok sorfalban
állva hallgatják a reggeli szentségelést, csak hogy felkészülten nézzenek a nap elé. Állítólag
ezek a nagy bolthálózatok olyan figurákat vesznek fel, akiknek kivételes érzékük van a szar-
kazmushoz meg a sértegetéshez, és üzletről üzletre küldik őket, hogy kicsit felspannolják a
lányokat. A boltvezető szögletes vállú, méreten aluli, rusnya kis krampusz volt, és tüskés ősz
bajuszt viselt. Csak az imént vetette rá magát a lányra valami miatt, nyilván elszámolta a
visszajárót, és láncfűrész hangjával gyötörni kezdte.
– Á, dehogy! Persze hogy nem számolja meg! Persze hogy nem. Az már fárasztó lenne,
ugye? Dehogy számolja!
Tekintetem akaratom ellenére találkozott a lányéval. Nem volt neki túl kellemes, hogy egy
kövér, középkorú, vörös fejű férfi figyeli, miközben letolják. A lehető leggyorsabban
elfordultam, és úgy tettem, mintha a másik pultnál érdekelne valami, függönykarnis, vagy mit
tudom én. A pasas ismét rákezdett. Az a fajta ember volt, aki elfordul, majd hirtelen újra tá-
mad, akár egy szitakötő.
– Persze hogy nem számolja meg! Számít is neki, hogy vesztünk két shillinget? Dehogy
számít! Nem várhatjuk el, hogy rendesen megszámolja! Á, nem! Semmi sem számít, csak az
ő kényelme. Másokra nem gondol, ugye?
Öt percen át ez ment, a fél bolt a hangjától zengett. Mindig elfordult a lánytól, hogy az azt
higgye, befejezte, majd még egy fordulóra lecsapott rá. Eloldalazva rájuk pillantottam. A lány
tizennyolc éves lehetett, elég kövér, holdvilágképű, az a típus, aki többnyire úgysem találja el
a visszajárót. Arca világos rózsaszín volt, és vonaglott, igen, vonaglott a fájdalomtól. Mintha
csak korbáccsal ütötték volna. A többi pultnál lévő lány úgy tett, mintha semmit sem hallana.
Rusnya, zömök kis krampusz, a kanveréb fajta, aki kidülleszti a mellét, és kezeit hátul a
kabátja alá dugja – aki törzsőrmester lehetne, ha nem volna ennyire alacsony. Észrevették
már, milyen gyakran töltik be méreten aluli férfiak ezeket a basáskodó állásokat? Arcát
bajuszostul majdnem a lányéba tolta, csak hogy jobban tudjon vele üvölteni. Mindeközben a
lány rózsaszín és vonaglik.
Végül úgy döntött, elmondta, amit akart, és peckesen elvonult, mint egy tengernagy a
tatfedélzeten, mire én odaléptem a pulthoz, és kértem a pengéimet. A főnök tudta, hogy min-
den szót hallottam, a lány szintúgy, és mindketten tudták, hogy tudom, hogy tudják. De a
legrosszabb az volt, hogy az én kedvemért a lány úgy tett, mintha semmi sem történt volna, és
felvette azt a tartózkodó, távolságtartó viselkedést, amit a boltos lányoktól elvárnak férfi
kuncsaft esetén. Meg kellett játszania a felnőtt ifjú hölgyet fél perccel azután, hogy a szemem
láttára letolták, mint egy cselédet. Az arca még mindig rózsaszín volt, a kezei remegtek.
Egypennys pengét kértem, ő meg a hárompennys tálcán kezdett kotorászni. Ekkor az a kis
boltvezető krampusz felénk fordult, és egy pillanatig mindketten azt hittük, újra rákezdi. A
lány összerezzent, mint egy korbácsot látó kutya. Szeme sarkából azonban engem figyelt.
Éreztem, engem gyűlöl, amiért láttam, hogy ledorongolják. Bizarr!
Elsöpörtem a pengéimmel. Miért tűrik el?, tűnődtem. Pusztán be vannak rezelve, persze.
Az első feleselés után kirúgnák őket. Mindenhol így megy. Eszembe jutott a fickó, aki néha
kiszolgál a fűszeresnél, ahova járunk. Húszéves melák, rózsavörös arccal és hatalmas al-
karokkal, inkább kovácsműhelybe való. És ott áll fehér köpenyében a pult fölé görnyedve,
kezeit egymáshoz dörzsölgeti, és csak mondja: – Igen, uram! Hogy úgy van, uram! Remek az
idő az évszakhoz képest, uram! Miben lehetek szolgálatára az úrnak? — szinte arra kér, hogy
rúgd fenékbe. Parancsba kapja, persze. A vevőnek mindig igaza van. Az arcán ott ül a halálos
félelem, nehogy beárulják pimaszkodás miatt, mert akkor repül. Másrészt meg honnan tud-
hatná, nem vagy-e a vállalat egyik spiclije? Félelem! Úszunk a félelemben. Lételemünk. Akik
nem az állásuk elvesztésétől rettegnek, azok a háborútól, a fasizmustól, a kommunizmustól,
vagy valami mástól rettegnek. A zsidók izzadnak, ha csak eszükbe jut Hitler. Átfutott az
agyamon, hogy az a tüskés bajuszú kis kurafi alighanem még jobban félti az állását, mint a
boltos lány. Valószínűleg el kell tartania a családját. És ki tudja, talán otthon jámbor és szelíd,
uborkát termeszt a kiskertben, az asszony elnyomja, a gyerekek pedig a bajuszát huzigálják.
Ugyanezt a gondolatsort folytatva, az ember soha nem olvas olyan spanyol inkvizítorról vagy
az orosz Ogpu olyan nagyfejeséről, akiről ki ne derülne, hogy a magánéletben milyen jótét
lélek volt, a legjobb férj és apa, imádta a szelídített kanáriját és így tovább.
Az illatszerpultos lány követett tekintetével, ahogy kiléptem az ajtón. Legszívesebben
megölt volna. Mennyire gyűlölt azért, amit láttam! Sokkal jobban, mint a boltvezetőt.

[3] Bombázó repült el alacsonyan a fejünk felett. Néhány percig mintha a vonattal haladt
volna.
Két ócska felöltős, közönséges fickó ült velem szemben, lerítt róluk, hogy a legalacso-
nyabb rendű ügynökök, valószínűleg újságokkal házaltak. Az egyik a Daily Mail-t olvasta, a
másik az Express-t. Viselkedésükből ítélve rájöttek, hogy közéjük tartozom. A kocsi másik vé-
gében két fekete táskás jogi tisztviselő folytatott társalgást, tele jogi maszlaggal, ami a mi
lenyűgözésünkre szolgált, hadd lássuk, ők nem tartoznak a pórnép közé.
Néztem az elsuhanó házak hátulját. West Bletchleytől a vonal főleg szegénynegyedeken
halad át, de a pici udvarok, itt-ott dobozba ültetett virágokkal, meg a lapos tetők, ahova a nők
kiakasztják a mosott ruhát, meg a falon lógó madárkalitkák amolyan békés pillanatképeket
nyújtanak. A nagy fekete bombázó egy kicsit hintázott a levegőben, majd előresüvített, ki a
látószögemből. Én menetiránynak háttal ültem. Az egyik ügynök egy pillanatra a gépre
szegezte a tekintetét. Tudtam, mire gondol. Ugyanarra, amire mindenki más. Manapság nem
kell lángelmének lenni ezekhez a gondolatokhoz. Két éven belül, egy éven belül, mit teszünk
majd, ha megjelenik egy ilyen repülő? Rohanunk le a pincébe, és félelmünkben összevizeljük
a szalmazsákjainkat.
Az ügynök letette a Daily Mail-t.
– Bejött a Templegate tippje a lovin – mondta.
A jogi tisztviselők valami bemagolt zagyvaságot halandzsáztak korlátozott tulajdonról meg
névleges bérről. A másik ügynök benyúlt a mellényzsebébe, és elővett egy meggörbült
Woodbine-t. Benyúlt a másik zsebébe is, majd odahajolt hozzám.
– Van gyufád, Pocak?
 Megkerestem a gyufámat. Pocak, figyelik? Érdekes, tényleg érdekes. Néhány percre abba-
hagytam a bombákon való tűnődést, és áttértem az alakomra, mint aznap reggel, amikor a
kádban tanulmányoztam.
Tényleg pocakos vagyok, a felsőtestem majdnem pont dézsa alakú. Az viszont szerintem
érdekes, hogy ha történetesen kicsit kövér az ember, már akárki, még egy vadidegen is min-
den további nélkül ráakaszt egy becenevet, ami fizikai megjelenésére utaló sértő célzás. Ha,
mondjuk, az ember púpos vagy kancsal, vagy nyúlszájú, ugyan ki emlékeztetné erre egy név-
vel? De a kövérek mindig megkapják. Az a fajta ember vagyok, akit mindenki automatikusan
hátba vereget vagy oldalba bök, és a legtöbben azt hiszik, kedvemre van a dolog. Nem tudok
úgy bemenni a Korona bárba Pudleyban (hetente egyszer járok arra, üzleti ügyben), hogy az a
balfék Waters, aki a Tengertajték Szappan ügynöke, de törzsvendég a Koronában, ne bökne a
bordáim közé, és ne kiáltana fel: „Hol a lik ezen a Bowling golyón?” Azok az átkozott
barmok a bárban soha nem unnak rá erre a tréfára. Watersnek olyan az ujja, akár a vaspálca.
Eszükbe se jut, hogy kövér embernek is lehetnek érzései.
Az ügynök kivett még egy gyufát fogpiszkálónak, majd visszadobta a skatulyát. A vonat
rásiklott egy vashídra. Odalent megpillantottam egy pékárus kocsit, meg cementtel megrakott
teherautók hosszú sorát. A különös az egészben az, gondoltam magamban, hogy valahol
igazuk van a kövérekkel kapcsolatban. Tény, hogy egy kövér ember, különösen az, amelyik
születése óta kövér — vagy mondjuk inkább gyerekkora óta – más, mint a többiek. Más síkon
halad az élete, afféle könnyed vígjátéki síkon, bár azon fickók esetében, akiket a búcsúkban
szoktak mutogatni, illetve bárki esetében, aki százhúsz kiló felett van, inkább olcsó bohózatról
beszélhetünk, mint könnyed vígjátékról. Én már voltam kövér is, sovány is az életemben,
tudom, mit változtat a kövérség az ember hozzáállásán. Mintha meggátolná abban, hogy túl
komolyan vegyen dolgokat. Kétlem, hogy egy olyan ember, aki mindig is kövér volt, akit
azóta Daginak szólítanak, hogy járni megtanult, akárcsak tudna is az igazán mély érzelmek
létezéséről. Honnan tudna? Semmi tapasztalata nincs a témában. Soha nem lehet ott egy
tragikus jelenetnél, mert kövér emberrel nincs tragikus jelenet, csak komikus. Képzeljenek el
egy kövér Hamletet! Vagy Oliver Hardyt Romeo szerepében. Érdekes, éppen ilyesmiken
gondolkodtam néhány nappal korábban is, amikor olvastam egy regényt, amit a Bootsból
vettem ki. Eltékozolt szenvedély, ez volt a címe. A történetben egy fickó megtudja, hogy a
barátnője lelépett egy másik pasassal. Tipikus regényhős az illető, sápadt, érzékeny arc, sötét
haj, magánjövedelem. Nagyjából emlékszem a bekezdésre:

David fel-alá járkált a szobában, két kezét homlokára szorítva. A hír megdöbbentette. So-
káig nem volt képes elhinni. Hogy Sheila hűtlen legyen hozzá! Lehetetlen! Hirtelen úrrá lett
rajta a felismerés, és világosan látta a borzasztó tényeket. Nem bírta elviselni. Sírógörcsben a
földre vetette magát.

Mindenesetre valami ilyesmi volt. És már akkor is elgondolkoztatott. Itt van, ni. Így kell az
embereknek – de nem mindenkinek – viselkedni. Na de például nekem? Tegyük fel, hogy
Hilda elmegy hétvégézni valaki mással – nem mintha érdekelne, még örülnék is neki, ha ki-
derülne, hogy maradt még benne ennyi spiritusz –, de tegyük fel, hogy érdekel, földre vetném
én magam sírógörcsben? Elvárná ezt tőlem bárki is? Ilyen alakkal nem is lehet. Egyenesen
obszcén lenne.
A vonat egy töltés mellett haladt el. Valamivel alattunk látszottak a távolba nyúló házsorok
tetői, a pici piros tetők, amelyekre majd ráhullanak a bombák, és kissé megvilágította őket egy
napfénysugár. Vicces, hogy folyton a bombákon jár az eszünk. Persze nem kérdés, hogy
hamarosan eljön az idejük. Abból is látszik, mennyire a küszöbön van, ahogy a lapok vidítani
próbálják az olvasókat. A minap olvastam egy cikket a News Chronicle-ben arról, hogy a
bombázórepülők manapság nem tudnak nagy kárt okozni. A légelhárító ágyúk annyira jók
már, hogy a bombázó kénytelen hatezer méter magasan repülni. Értik, a pasas azt hiszi, hogy
ha a repülők elég magasan vannak, akkor a bombák nem érnek földet. Vagy, ami valószínűbb,
arra gondolt, hogy mellétrafálnak a woolwichi fegyverraktárnak, és csak az Ellesmere Road
jellegű helyeket találják majd el.
De úgy általában véve, gondoltam, nem is annyira rossz kövérnek lenni. Egy biztos, a kö-
vér ember mindig népszerű. Nincs olyan társaság, a bukmékerektől a püspökökig, ahova egy
kövér ember ne tudna beilleszkedni és otthon érezni magát. Ami a nőket illeti, a kövéreknek
több sikerélményük van, mint legtöbben feltételeznék. Marhaság azt képzelni, mint teszik
némelyek, hogy a nők csupán tréfára veszik a kövér férfiakat. Az igazság az, hogy a nők
semmilyen férfit nem vesznek csupán tréfára, ha az meg tudja velük etetni, hogy szerelmes.
Na persze én nem voltam mindig kövér. Nyolc-kilenc éve vagyok az, és bizonyára a leg-
jellemzőbb vonások már megmutatkoznak. De az is tény, hogy belül, szellemileg, cseppet sem
vagyok kövér. Nem ám! Ne értsenek félre! Nem akarom nebáncsvirágnak beállítani magam,
akinek mosolya vérző szívet takar és így tovább. Ilyen ember nem is boldogulna a biztosítás-
szakmában. Nyers vagyok, érzéketlen, és jól illeszkedem a környezetembe. Mindaddig, amíg
bárhol a világon jutalékért árulnak, és megélhetést biztosít a puszta pofátlanság meg a
nemesebb érzések hiánya, a hozzám hasonlók végezni fogják ezt a munkát. Szinte bármilyen
körülmények között meg tudnék élni – de mindig csak megélni, nem meggazdagodni –, és
jöhet háború, forradalom, pestis vagy éhínség, fogadok, hogy tovább maradok életben, mint a
többség. Ilyen típus vagyok. Csakhogy van még valami más is bennem, nevezzük
kótyagosságnak a múltból. De erről majd később. Kövér vagyok, de belül sovány.
Belegondoltak már, hogy minden kövér emberben ott rejlik egy sovány, éppúgy, mint ahogy
állítólag minden kőben ott rejlik egy szobor?
A fickó, aki gyufát kért tőlem, a fogát piszkálgatta az újságja felett.
– Nem nagyon haladnak evvel a láb üggye’ –mondta.
– Az életben nem fogják e’ – mondta a másik. – Hogy lehet beazonosítani két lábat? Mind
kiköpött egyforma, há’ nem?
– Azt írják, talán a papír alapján, amibe becsomagolta – mondta az első.
Odalent a háztetők hosszú sorai látszottak, néha erre kanyarodtak, néha arra, követve az
utcák vonalát, de elnyúltak a messzeségbe, mint egy hatalmas síkság, amin át is lehetne
vágtatni. Bármelyik irányban szeli át az ember Londont, harminc kilométernyi házat lát, szin-
te megszakítás nélkül. Jézusom! Hogyan is véthetnének el minket a bombázók? Ennek a cél-
táblának csak közepe van. És valószínűleg figyelmeztetés sem lesz. Mert ki az a kötözni való
bolond, aki manapság hadat üzenne? Hitler helyében egy lefegyverezési konferencia kellős
közepén indítanám el a bombázóimat. Valamelyik csendes reggelen, amikor a könyvelők
éppen özönlenek át a London hídon, és dalol a kanári, a nénike pedig akasztja ki a gatyákat
száradni – sssss! piff! bumm! Házak a levegőben, véráztatta gatyák, a kanári dalol tovább a
hullák felett.
Azért kár érte, gondoltam. Néztem a távolba nyúló háztetőtengert. Sok-sok kilométernyi
utca, sült halas bódék, bádogtetejű kápolnák, mozik, kis nyomdák a hátsó sikátorokban, gyá-
rak, lakótelepek, kürtcsiga standok, tejüzemek, erőművek – véget nem érőn. Hatalmas! És
milyen békés! Mint a nagy vadon, csak vadállatok nélkül. Nincsenek lövések, senki nem
dobál gránátokat, senki nem ver senkit gumibottal. Ha belegondolnak, e percben valószínűleg
Anglia egyetlen hálóablakából sem lőnek géppuskával.
Na de mi lesz öt év múlva? Vagy két év múlva? Vagy jövőre?

[4] A papírokat már leadtam az irodában. Warner egy amolyan olcsó amerikai fogorvos,
rendelője, vagy kedvenc szavajárása szerint a „szalonja” középmagasságban van egy nagy
irodaházban, egy fényképész és egy gumiáru nagykereskedő között. Korábban érkeztem a
megbeszéltnél, de amúgy is ideje volt, hogy harapjak valamit. Nem tudom, hogy jutott
eszembe betérni egy tejbárba. Általában kerülöm az ilyen helyeket. Mi, heti öt-tíz fontosok
nem vagyunk túl jól ellátva étkezőhelyekkel Londonban. Ha az ember úgy egy shilling három
pennyt kíván rászánni egy étkezésre, akkor ott van a Lyons, az Express Dairy vagy az ABC,
vagy a másik lehetőség a sörözőkben felszolgált gyászos menü: egy korsó sör meg egy adag
hideg sült, de még a sörnél is hidegebb. A tejbár előtt a rikkancsok az esti lapok első kiadását
árulták.
A rikító piros pult mögött egy lány állt hosszúkás fehér sapkában, a hűtőben babrált
valamit, valahol hátul pedig egy rádió szólt repedt hangon, ding-plimpi-plimpi-ding. Mi a
fenének jövök én ide?, kérdeztem magamtól, amikor beléptem. Valahogy nyomaszt ezeknek a
helyeknek a hangulata. Minden olyan sima, fényes és formatervezett, tükör, zománc, króm,
amerre csak néz az ember. Minden pénzt a dekorációra költenek, az ételre semmit. Nincs is
igazi étel. Csak listák, tele amerikai nevekkel, amolyan ízlelhetetlen fantomkaják, amelyeknek
a létezését is nehéz elhinni. Minden dobozolt vagy konzerves, vagy hűtött, vagy csapolt, vagy
tubusos. Kényelem semmi, élettér semmi. Magas, támla nélküli székek, valami vékony
párkány asztal helyett, és tükrök mindenfelé. Körbeveszi az embert egyfajta propaganda,
elvegyülve a rádió zajával, ami azt súgja, hogy nem számít az étel, nem számít a kényelem,
semmi sem számít, csak a simaság, a fényesség és a formatervezettség. Manapság minden
formatervezett, még a golyó is, amit Hitler tartogat számodra. Rendeltem egy nagy kávét és
egy pár virslit. A fehér sapkás lány körülbelül annyi érdeklődést mutatva lökte elém, mint
amikor az ember hangyapetét szór az aranyhalaknak.
Az ajtó előtt a rikkancs „Szeeeeennnnzációóóó!”-t kiabált. Láttam a térdét csapdosó
plakátot. LÁBAK. LEGÚJABB FEJLEMÉNYEK. Csak így „lábak”, figyelik? Már csak
ennyi. Két nappal ezelőtt megtalálták egy nő lábait egy vasúti váróban, barna papírba
becsomagolva, és hála az egymás után megjelenő lapoknak, az egész ország olyan
szenvedélyesen érdeklődik ezek után a nyomorult lábak után, hogy már nincs is szükség
további részletezésre. Más láb e percben nem kerülhet be az újságokba. Különös, gondoltam,
miközben egy darabka zsemlét rágtam, mennyire unalmassá váltak a gyilkosságok manapság.
Ez az egész feldarabolósdi és szétszórósdi. Nyoma sincs már a jó öreg mérgezéseknek,
Crippen, Seddon és Mrs. Maybrick mind eltűntek. Talán azért, mert csak úgy lehet igazán jó
gyilkosságot elkövetni, ha az ember elhiszi, hogy a pokolban fog pörkölődni miatta.
Ekkor beleharaptam az egyik virslibe... Úristen!
Hazudnék, ha azt mondanám, valami kellemes ízre számítottam. Azt hittem, semmilyen íze
nem lesz, akárcsak a zsemlének. Na de ez... hát nem kis élmény volt. Hadd próbáljam meg
leírni Önöknek.
A virslinek természetesen gumiszerű bőre volt, ideiglenes fogsorom pedig nem passzolt
valami jól. Amolyan fűrészelő mozgást kellett végeznem, hogy fogaimat átjutassam a bőrön.
Majd hirtelen... durr! Ez az izé a számba robbant, mint egy rohadt körte. Valami rettenetes,
puha anyag lepte el a nyelvemet. És az íze! Az első pillanatban még el sem hittem. Aztán ki-
csit újra megforgattam benne a nyelvem, hogy meggyőződjem róla. Hal! Virsli, vagy
legalábbis virslinek nevezett valami, hallal töltve. Felálltam és egyenesen kimentem, anélkül
hogy hozzányúltam volna a kávéhoz. Isten tudja, annak meg milyen íze lehetett.
Odakint a rikkancs kiabálva az arcomba tolta az újságot. „Lábak. Rettenetes felfedezések!
Tessék a lapot! Lábak! Lábak!” Én még mindig a pépet forgattam a nyelvemmel, azon
tűnődve, hol köphetném ki. Eszembe jutott egy cikk, amit valamelyik lapban olvastam ezekről
a német ételgyárakról, ahol mindent valami másból állítanak elő. Ersatz, így hívják. Em-
lékszem azt írták, ők valóban halból készítik a virslit, és kétségkívül valami másból a halat.
Ettől olyan érzésem támadt, mintha beleharaptam volna a modern világba, és rájöttem volna,
mi van benne valójában. Így megy ez manapság. Minden sima és formatervezett, mindent
valami másból készítenek. Celluloid, gumi, krómacél mindenütt, egész éjjel ragyogó
ívlámpák, fejünk felett üvegtetők, rádiók, melyek mind ugyanazt a dallamot játsszák, eltűnt
növényzet, minden lebetonozva, álteknősök legelnek a semleges gyümölcsfák alatt. De ha az
ember a dolgok végére akar járni, és beleharap valami kézzelfoghatóba, ez a jutalma. Romlott
hal gumiban. Szájába robbanó bűzbombák.
Sokkal jobban lettem, amikor megkaptam az új fogsort. Szépen és simán illeszkedett az
ínyemre, és bár valószínűleg abszurdnak hangzik, ha azt mondom, a műfogsortól fiatalabbnak
éreztem magam, tényleg így volt. Próbaképpen magamra mosolyogtam egy kirakatüvegben.
Nem is rossz. Warner ugyan olcsó, de művészlélek, és nem célja fogpasztareklámot faragni az
emberből. Hatalmas szekrényei vannak tele fogsorokkal – egyszer megmutatta őket – méret és
szín szerint rendezve, és úgy válogat közöttük, mint egy ékszerész, amikor köveket keres egy
nyakékhez. Tíz emberből kilenc az igazi fogaimnak hitte volna őket.
Teljes életnagyságban megpillantottam magam egy másik ablakban, ami előtt elhaladtam,
és rájöttem, nem is vagyok olyan rossz formájú férfi. Kissé kövér, elismerem, de nem otrom-
ba, csak amit a szabók „telt alaknak” hívnak, és vannak nők, akik szeretik a vörös arcú fér-
fiakat. Öregember nem vénember, mondtam magamnak. Eszembe jutott a tizenhét fontom, és
határozottan eltökéltem, hogy egy nőre fogom költeni. Volt még idő egy korsó sörre zárás
előtt, csak a fogsor megkeresztelése végett, és mivel a tizenhét font a gazdagság érzetét keltet-
te, benéztem egy trafikba, és vettem magamnak egy hatpennys szivart, amit igencsak ked-
velek. Húsz centi, és garantáltan csak havannai levelekből készül. Bár, gondolom, Havanná-
ban is ugyanúgy nő a káposzta, mint máshol.
Kilépve a kocsmából, egész más embernek éreztem magam.
A néhány megivott korsó belülről melegített, és az új fogaim körül áramló szivarfüst üde,
tiszta, békés érzetet keltett. Hirtelen merengő és filozofikus lettem. Részben, mert egyáltalán
nem kellett dolgoznom. Gondolataim visszatértek a háborúra, mint aznap reggel, amikor a
bombázó elrepült a vonat felett. Profetikus hangulatba kerültem, olyanba, amikor az ember
látja a világvégét, és még valamennyire élvezi is.
A Stranden gyalogoltam nyugat felé, és bár hideg volt, lassan haladtam, hogy jobban ki-
élvezzem a szivaromat. A járdán a szokásos tömeg özönlött, amin csak nehezen tudja átve-
rekedni magát az ember, mindenki arcán az az állandó őrült kifejezés ült, ami a London utcáit
járókra jellemző, és megvolt a szokásos forgalmi dugó is, a nagy piros buszokkal, amint
próbálkoztak befurakodni a kocsik közé, bőgő motorok, dudálás. A zaj a holtakat is
felébresztené, de ezt a társaságot nem, gondoltam. Úgy éreztem, én vagyok egyedül ébren az
alvajárók városában. Tévképzet, persze. Amikor az ember átsétál egy tömegnyi vadidegen
között, gyakorlatilag lehetetlen nem azt hinni, hogy mind csak viaszfigura, de alighanem ők
ugyanezt gondolják rólad. És ez a profetikus érzés, ami manapság egyre gyakrabban eltölt, az
érzés, hogy nyakunkon a háború, és a háborúval mindennek vége, nem kizárólag rám
jellemző. Kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunkban benne van. Gondolom, még az akkor
mellettem elhaladó emberek között is akadtak, akik látták maguk előtt a gránátrobbanásokat
és a sarat. Bármire gondol is az ember, még másik egymillió embernek is éppen az jár a
fejében akkor. Én mégis így hittem. Mindannyian egy égő hajón vagyunk, és rajtam kívül
senki nem tud róla. Mint az újévi malac harmincadikán, gondoltam. Fogalma sincs, mi vár rá.
Mintha röntgenszememmel sétáló csontvázakat láttam volna.
Előretekintettem néhány évet. Láttam az utcát, mondjuk, öt év vagy három év múlva, mi-
után már megkezdődtek a harcok. (Állítólag 1941-re van előjegyezve.)
Nem, nem földig rombolva. Csupán kissé átalakítva, megkopva és piszkosan, a kirakatok
pedig üresek és átláthatatlanul porosak. Egy mellékutcában hatalmas bombakráter tátong,
mellette egy kiégett háztömb, akár egy lyukas fog. Gyújtóbombák. Titokzatos csönd van, és
mindenki nagyon sovány. Egy szakasz katona menetel az úton. Mind csontig lesoványodva
csoszognak a csizmájukban. A pödört bajszú őrmester egyenes, mint a cövek, de ő is sovány,
és úgy köhög, hogy majd’ szétszakad. Két köhögés között megpróbál a régi gyakorlótéri stí-
lusban kiabálni a katonákkal. „Mi lesz, Jones! Nem lóg a feje! Minek bámulja egyfolytában a
földet? A csikkeket már réges-régen összeszedték.” Hirtelen elkapja egy köhögőroham. Meg-
próbálja abbahagyni, de nem megy, kétrét görnyed, mint egy colstok, s majd’ kiköhögi a tü-
dejét. Arca rózsaszín lesz, majd lila, bajsza lekókad, szeme könnyezik.
Hallom a vonító légiriadó-szirénákat, és a hangosanbeszélőt, amint bemondja, hogy dicső
hadseregünk százezer hadifoglyot ejtett. Látok egy felső emeleti lakást Birminghamben, és
egy ötéves gyereket, amint egy darabka kenyérért bömböl szakadatlan. Hirtelen az anya
kifogy a béketűrésből és ráüvölt: „Elhallgass már, te kis nyavalyás!”, majd felhajtja a gyerek
szoknyáját, és erősen rávág a fenekére, mert nincs kenyér, és nem is lesz. Mindent látok.
Látom a falragaszokat és az ételért sorban állókat, a ricinust, a gumibotokat, és a hálóab-
lakokban kattogó géppuskákat.
Így lesz vajon? Ki tudja. Néha képtelenség elhinni. Néha úgy vélem, az egész csak a sajtó
által keltett pánik. Néha meg a csontjaimban érzem, hogy elkerülhetetlen.
Amikor Charing Cross közelébe értem, a rikkancsok az esti lapok már egy későbbi
kiadását árulták. Még egy kis zagyvaság a gyilkosságról. LÁBAK. HÍRES SEBÉSZ
NYILATKOZIK. Aztán egy másik plakátra lettem figyelmes: ZOG KIRÁLY ESKÜVŐJE
ELHALASZTVA. Zog király! Micsoda név! Szinte kizártnak tűnik, hogy valaki ilyen névvel
ne koromfekete néger legyen.
Ekkor azonban valami furcsa dolog történt. Zog király neve – bár gondolom, minthogy az-
nap már többször találkoztam a névvel, összekapcsolódott valami városi zajjal, vagy a
lócitrom szagával – emlékeket ébresztett bennem.
Különös dolog a múlt. Egyfolytában az emberrel van, talán nem is telik el óra, hogy eszébe
ne jutna valami, ami tíz-húsz éve történt, többnyire még sincs semmi valóságérzete, pusztán
megtanult tények halmaza, mint egy csomó adat a történelemkönyvekben. Aztán az ember
véletlenül meglát, meghall vagy megszagol valamit, főleg megszagol, amitől elindul
visszafelé, és már nem a múlt idéződik fel benne, hanem ő maga van a múltban. Így éreztem
én ekkor.
Alsó-Binfield templomában voltam, harmincnyolc évvel korábban. A külső szemlélő
számára nyilván még mindig a Stranden mentem, kövéren és negyvenöt évesen, műfogsorral
és keménykalapban, de belül a hétéves George Bowling voltam, Samuel Bowling kukorica–
és gabonakereskedő kisebbik fia, az alsó-binfieldi főutca 57-es száma alól. Vasárnap reggel
volt, és éreztem a templom szagát. Mennyire éreztem! Ismerik a templomok szagát, azt a
sajátos nyirkos, poros, korhadt, édeskés szagot. Van benne egy csipetnyi gyertyaviasz, talán
egy leheletnyi tömjén, derengő egérszag, minderre vasárnap rátelepszik a szagos szappan és a
gyapjúszövet ruhák illata, de alapvetően a szag édes, poros és dohos, az élet és a halál szaga
összekeverve. Igazában bepúderezett tetemeké.
Akkoriban százhúsz centi voltam. A térdeplőn álltam, hogy átlássak a padok felett, és
éreztem anyám fekete gyapjúszövet ruháját a kezem alatt. Éreztem a térdemig felhúzott ha-
risnyámat – akkoriban így hordtuk – és az ingem éles gallérját, amit minden vasárnap reggel
rám adtak. És hallottam az orgona zihálását, és két erőteljes hangot, amint a zsoltárt
bömbölik. Templomunkban két férfi vezette az éneket, valójában annyira énekeltek, hogy a
többieknek esélyt sem adtak. Az egyik Shooter volt, a halárus, a másik Wetherall, asztalos és
temetkezési vállalkozó. Mindig egymással szemben ültek a főhajó két oldalán, a szószékhez
legközelebbi padsorban. Shooter alacsony, tömzsi férfi volt, sima, sötét rózsaszín arcú, nagy
orrú, kókadt bajszú, álla pedig szinte eltűnt a szája alatt. Wetherall egészen másképp festett.
Nagydarab, szikár, erős vén róka volt, úgy hatvanéves, arca halálfejszerű, tömött ősz haját
pedig az egész fején egycentisre vágatta. Soha nem láttam élő embert, aki ennyire hasonlított
volna egy csontvázra. Koponyájának minden rajzolata látszott az arcán, bőre, akár a
pergamen, és sárga fogakkal teli hatalmas, hosszú állkapcsa úgy járt le és fel, mint egy
csontváz állkapcsa az anatómiai kiállításon. De soványsága ellenére mintha vasból lett volna,
mint aki száz évig szándékozik élni, és addig is elkészíti mindenki koporsóját a templomban.
A hangjuk is teljesen különböző volt. Shooter inkább elkeseredetten, kétségbeesetten ordított,
mintha utolsó segélykiáltását hallatná, amint éppen kést tartanak a torkához. Wetherallnak
ezzel szemben félelmetes, feltörő, dübörgő hangja a legmélyebb bensőjéből fakadt, mintha
óriási hordók gurultak volna ide-oda a föld alatt. Bármennyire kiengedte is a hangját,
mindenki tudta, bőven van még tartaléka. A gyerekek Zengőbendőnek hívták.
Egyfajta antifónás hatást keltettek, különösen a zsoltároknál. Mindig Wetherallé volt az
utolsó szó. Gondolom, valójában barátságban álltak az életben, de gyerekként úgy képzeltem,
halálos ellenségek, akik megpróbálják egymást túlordibálni. Ahányszor Shooter elüvöltötte
magát, hogy „Az Úr az én pásztorom”, Wetherall beszállt avval, hogy „Nem szűkölködöm”,
és teljesen elnyomta. Nyilvánvaló volt, hogy ki a főnök. Mindig azt az éneket vártam külö-
nösen, amelyikben az van, hogy „Szíhont, az Emoreusok királyát, és Ógot, Básán királyát”
(ez jutott eszembe Zog királyról). Shooter kezdte avval, hogy „Szíhont, az Emoreusok ki-
rályát”, utána talán fél másodpercig lehetett hallani, ahogy a gyülekezet énekli az „és”-t, majd
árhullámként feltört Wetherall erős basszusa, és mindent elnyelt az „Ógot, Básán királyát”.
Kár, hogy nem hallhatják azt az erőteljes, zengő, föld alatti hordódübörgést, amit az Óg szóba
tudott sűríteni. Volt, hogy már az „és” végét is átvette, így kisgyermekként úgy hallottam,
Sógot, Básán királyát. Aztán később, amikor már jól tudtam a neveket, alkottam magamnak
egy képet Szíhonról és Ógról. Úgy képzeltem el őket, mint két nagy egyiptomi szobor,
amilyeneket a filléres lexikonban láttam, két hatalmas, kilencméteres kőszobor, amint
egymással szemben ülnek a trónjukon, kezük a térdükön nyugszik, arcukon halvány,
titokzatos mosoly.
Milyen élő volt az emlék! Annak a sajátos érzésnek az emléke – pusztán érzés volt, nem
lehetne tevékenységnek nevezni –, amelyet templomnak hívtunk. Az édeskés kriptaszag, a
vasárnapi ruhák zizegése, a ziháló orgona, a dörgő énekek, a lyukas ablakon beszűrődő
fényfolt, amint lassan kúszik át a főhajón. Valamilyen módon a felnőttek el tudták hitetni
velünk, hogy szükséges ez a rendkívüli előadás. Készpénznek vettük, csakúgy, mint a Bibliát,
amit akkoriban nagy adagokban kapott az ember. Minden falon idézetek álltak, és fejből
tudtunk ószövetségi fejezeteket. A mai napig tele van a fejem bibliai részletekkel. És Izrael
gyermekei újfent gonoszságot cselekedének az Úr szemében. Áser a tenger partjainál ül, és
nyugszik öbleinél. Követé őket Dántól Bersebáig. Megüté őt az ötödik borda alatt, ő pedig
meghala. Senki nem értette, meg sem próbálta megérteni, egyfajta orvosság volt, valami fur-
csa ízű szer, amit le kellett nyelnünk, tudván, hogy valami módon szükséges. Rendkívüli
halandzsa olyan nevű emberekről, mint Sémei, Nabukodonozor, Akhitófel vagy Hasbaddána,
amint hosszú, merev ruhában és asszír szakállal tevegelnek fel-alá templomok és cédrusfák
között, s hihetetlen dolgokat cselekszenek. Égő áldozatot ajánlanak fel, tüzes kemencékben
mászkálnak, keresztre feszítik őket, vagy egy cet gyomrában kötnek ki. És mindez vegyítve a
temetőszaggal, a gyapjúszövet ruhákkal és a ziháló orgonával.
Ebbe a világba tértem én vissza, amikor megláttam a plakátot Zog király nevével. Egy pil-
lanatra nem csupán emlékeztem rá, ott voltam. Persze az ilyen képzetek csak néhány másod-
percig tarthatnak. A következő pillanatban mintha ismét kinyitottam volna a szemem, és ott
álltam negyvenöt évesen a Stranden, a forgalmi dugóban. De éreztem az utóhatást. Olykor,
amikor az ember kizökken egy gondolatsorból, olyan, mintha mély víz alól bukkanna fel, de
ez most pont fordítva történt, úgy tűnt, 1900-ban lélegeztem valódi levegőt. Még most is,
úgymond, nyitott szemmel, az a sok átkozott rohanó bolond, meg a plakátok, meg a
benzinbűz, meg a motorbőgés, mind kevésbé tűnt valódinak, mint egy vasárnap reggel Alsó-
Binfieldben, harmincnyolc évvel ezelőtt.
Eldobtam a szivarom, és lassan továbbsétáltam. Éreztem a kriptaszagot. Tulajdonképpen
most is érzem. Alsó-Binfieldben vagyok, 1900-at írunk. A piactéren a vályúnál a küldönc lova
abrakol. A sarki édességboltban Wheeler mama mér ki fél pennyért konyakos golyót. Lady
Rampling hintója halad el, hátul ül a lovászfiú fehérített bricseszben, karja összefonva.
Ezekiel bácsi Joe Chamberlaint szidja. Egy toborzótiszt lépdel peckesen, bajszát pödörgetve
vörös zekében, szűk kék overallban és hengerformájú sapkában. Részegek hánynak a George
mögötti udvaron. Vicky Windsorban van, Isten a mennyekben, Krisztus a kereszten, Jónás a
cetben, Sidrák, Misák és Abednegó a tüzes kemencében, Szíhon, az Emoreusok királya, és
Óg, Básán királya pedig trónjukon ülve nézik egymást – nem csinálnak igazán semmit, csak
léteznek, nem mozdulva kijelölt helyeikről, akár két tuskóbak, vagy az Oroszlán és az Egy-
szarvú.
Mindez mindörökre elmúlt? Nem tudnám megmondani. De egy biztos, jó kis világ volt. Az
én világom. Meg az Önöké.
MÁSODIK RÉSZ
 [1] A világ, amely egy pillanatra eszembe jutott, amikor megláttam Zog király nevét a pla-
káton, annyira más volt, mint az a világ, amelyben most élek, hogy talán egykönnyen el sem
hiszik, csakugyan része lehettem.
Gondolom, mostanra már kialakult rólam egy kép az agyukban – középkorú, kövér ürge,
vörös arc, műfogsor –, és tudat alatt úgy képzelik, már a bölcsőben is pont így nézhettem ki.
De negyvenöt év hosszú idő, és bár egyesek nem változnak, nem fejlődnek, mások igen.
Jócskán megváltoztam, voltam jó passzban, meg rosszban, de főleg jóban. Talán groteszk, de
apám alighanem igen büszke lenne rám, ha látna most. Csodálatos dolognak tartaná, hogy az
ő fiának automobilja van, és fürdőszobás házban lakik. Még most is kicsit előkelő vagyok a
származásomhoz képest, de voltak idők, amikor olyan magasságokba emelkedtem, amilye-
nekről álmodni sem mertünk volna a háború előtti régi napokban.
A háború előtt! Meddig mondhatjuk még ezt vajon? Mikor jön el a nap, amikor majd
visszakérdeznek: „Melyik háború előtti?” Az én esetemben a „háború előtti” sosem volt világ
akár a búr háború előtti időket is jelentheti. ‘93-ban születtem, és emlékszem is a búr háború
kitörésére, mert apám és Ezekiel bácsi kiadósat veszekedtek miatta. Több más emlékképem is
van, úgy még egy évvel korábbról.
A legelső emlékem a felszecskázott baltacím illata. Ahogy az ember végigment a kőfalú
átjárón, ami a konyhából a boltba vezetett, a baltacím illata egyre erősebben érződött. Anya
egy fakaput szerelt a bejárathoz, hogy Joe bátyám és én ne tudjunk bejutni a boltba. A mai
napig emlékszem, ahogy ott állunk, markoljuk a rácsokat, és a baltacím illata elkeveredik a
nyirkos vakolat szagával, ami az átjáróból áradt. Csak évek múltán sikerült valahogy
betörnöm a kaput és bejutnom a boltba, amikor éppen senki nem volt ott. Egy egér az egyik
edényben a darát dézsmálta éppen, azután hirtelen kiugrott, és átszaladt a lábaim között.
Egészen fehér volt a darától. Körülbelül hatéves lehettem ekkor.
Amikor az ember kicsi, mintha hirtelen tudatosulnának benne dolgok, amelyek már réges-
régen ott voltak az orra előtt. A környező dolgok egyesével úsznak be a tudatába, mint amikor
álmából ébred fel. Például már majdnem négyéves voltam, amikor hirtelen ráébredtem, hogy
van egy kutyánk. Karmosnak hívták az öreg fehér angol terrierünket, manapság, már nemigen
találkozni a fajtájával. A konyhaasztal alatt futottunk össze, és akkor valahogy felfogtam, mert
csak abban a pillanatban tudatosult, hogy a mienk, és Karmosnak hívják. Ugyanígy, valamivel
korábban felfedeztem, hogy az átjáró végén lévő kapun túl van egy hely, és onnan jön a
baltacím illata. És maga a bolt is, meg benne a nagy mérlegek, a fa mérőedények, a
bádoglapát, a fehér betűk a kirakaton, a süvöltő a kalickában – ami még az utcáról sem
látszott jól, mert az ablak folyton poros volt –, mind-mind egyesével került helyére az
agyamban, mint egy kirakós játék darabjai.
Az idő múlik, az ember lába erősödik, és fokozatosan kezd szert tenni földrajzi ismeretek-
re. Gondolom, Alsó-Binfield pont olyan volt, mint a többi cirka kétezer fős kereskedőváros.
Oxfordshire-ben volt – folyton azt mondom volt, figyelik, jóllehet még mindig létező helyről
van szó – úgy nyolc kilométerre a Temzétől. Egy völgyszerűségben terült el, alacsonyabb
hegyvonulat húzódott a város és a Temze között, magasabb hegyek a városon túl. A hegytetőn
lévő erdők fakókék foltjai között egy oszlopsoros nagy fehér ház állt. Ez volt a Binfield Villa
(vagy „a kastély”, ahogy mindenki hívta), a hegy teteje pedig a Felső-Binfield nevet viselte,
bár falu legalább egy évszázada nem állt ott. Már majdnem hét lehettem, amikor egyáltalán
észrevettem a Binfield Villát. Amíg nagyon kicsi az ember, nem tekint a távolba. De addigra
minden centijét ismertem a városnak, durván kereszt formában terült el, középen a piactérrel.
A boltunk a főutcán volt, valamivel a piactér előtt, a sarkon pedig Mrs. Wheeler édességboltja
állt, ahol az ember elverhette a fél pennyjét, ha éppen volt neki. Wheeler mamáról, a ronda
vén szipirtyóról az emberek gyanították, hogy szopogatja a cukorkákat, majd visszateszi őket
az üvegbe, bár bizonyítani soha nem sikerült. Lejjebb az úton állt a borbélyműhely,
kirakatában az Abdulla cigarettareklámmal – amelyiken egyiptomi katonák vannak, és
furcsamód a mai napig ugyanezt a reklámot használják –, és áradt belőle a keleti hajszesz és
pipadohány finom, mámorító illata. A házak mögött a sörfőzde kéményei látszottak. A piactér
közepén álló kő itatóvályú vizén mindig volt egy vékony réteg por és pelyva.
A háború előtt, különösen a búr háború előtt, egész évben nyár volt. Persze pontosan
tudom, hogy ez csak tévhit. Pusztán érzékeltetni próbálom, hogyan emlékszem rá. Ha be-
hunyom a szemem, és Alsó-Binfieldre gondolok bármikor, mondjuk, nyolcéves korom előtt,
mindig a nyarak jutnak eszembe. Vagy a piactér vacsoraidőben, amikor poros, álmos csend ült
mindenen, és a küldönc lova, amint abrakostarisznyája fenekére nézve falatozik, vagy egy
forró délután a város környéki nagy, zöld és dús mezőkön, vagy az alkonyat a ve-
teményeskertek mögötti úton, ahova pipadohány és viola illata árad a sövényen át. Másfelől
viszont emlékszem különböző évszakokra, mert az emlékeim ennivalókkal kötődnek össze,
melyek eltérőek az év különböző időszakaiban. Főleg azok, amiket a sövényben talált az
ember. Júliusban volt hamvas szeder – bár ritkán –, és a rendes szeder is már ehető pirosra
érett. Szeptemberben kökény és mogyoró. A legjobb mogyorókat soha nem értük el. Később
jött a bükkmag és a vadalma. Aztán ott voltak a kis csekélységek, amiket jobb híján ettünk.
Galagonya – bár az nem valami jó – és csipkebogyó, aminek finom pikáns íze van, ha sikerül
róla letisztogatni a szőrt. Kora nyáron jólesik az angyalgyökér, különösen, ha szomjas az
ember, csakúgy, mint egyéb füvek szárai. Aztán ott van a vajas kenyérrel jóízű sóska, meg a
hikoridiók, meg a savanykás erdei herefélék. Távol otthonról és éhesen még az útifű magja is
jobb a semminél.
Joe két évvel volt idősebb nálam. Amikor még egész kicsik voltunk, anya heti tizennyolc
pennyt fizetett Katie Simmonsnak, hogy sétálni vigyen minket délutánonként. Katie apja a
sörfőzdében dolgozott, és tizennégy gyereke volt, így a család minden munkalehetőséget
megragadott. Katie tizenkét éves volt, Joe hét, én öt, de a szellemi szintje nem nagyon tért el a
mienkétől. A karomnál fogva vonszolt, babusnak szólított, és tekintélye éppen arra volt elég,
hogy ne lépjünk ki a lovas kocsi elé, és ne hergeljük a bikákat, de ami a társalgást illene,
gyakorlatilag azonos szinten álltunk. Hosszú, ráérős sétákat tettünk — közben persze folyton
szüreteltünk és eszegettünk – végig a veteményeskertek mögötti úton, át a Roper mezőn, le a
Malomtanyáig, ahol apró pontyok és tarajos gőték úsztak egy tóban (amikor idősebbek let-
tünk, Joe-val oda jártunk pecázni), aztán vissza a Felső-Binfieldi úton, csak azért, hogy
érintsük a városszéli édességboltot. Olyan rossz helyen állt az üzlet, hogy bárki vette meg,
csődbe jutott, és tudomásom szerint háromszor volt édességbolt, egyszer vegyeskereskedés,
egyszer pedig bicikliműhely, de a gyerekeket valamiért lebilincselte. Akkor is arra mentünk,
ha nem volt pénzünk, csak hogy odanyomhassuk orrunkat a kirakathoz. Katie egy pillanatig
sem tartotta méltóságán alulinak, hogy leálljon azon vitatkozni, mennyi jut neki
negyedpennynyi édességből. Akkoriban még lehetett jó dolgokat kapni negyed pennyért. A
legtöbb édességből tíz dekát kaptunk egy pennyért, sőt volt egy Édenkevertnek nevezett
valami, leginkább a többi összetört cukor keveréke, amiből tizenötöt. A cukoregérből és a
cukormalacból nyolc darab volt egy penny, a medvecukor pisztolyból szintúgy, pattogatott
kukoricából nagy zacskóval kaptunk fél pennyért, és a zsákbamacska, benne többféle édesség,
egy aranygyűrű, vagy néha egy síp, egy pennybe került. Ma már nem látni zsákbamacskát.
Rengeteg fajta édesség, amiket akkor ettünk, mára már eltűnt. Volt valami lapos fehér
cukorka, amire mottókat nyomtak, meg valami ragacsos rózsaszín dolog, ovális skatulyában,
ahonnan kis bádogkanállal kellett kienni, és fél pennybe került. Mindkettő eltűnt. Eltűntek a
köménymagos cukorkák is, meg a csokipipák, meg a cukorgyufák, és még Ezerszínű Sütidíszt
is alig látni. A Ezerszínű Sütidísz remek tartalék volt arra az esetre, ha csak negyed pennynk
volt. Na és a Penny Óriás? Látni manapság Penny Óriást? Hatalmas üveg volt, benne egy
liternél is több buborékos üdítő, mindössze egy pennyért. Ez is olyan dolog, amit a háború
csapott agyon.
 Mindig nyár van, amikor visszatekintek. Érzem magam körül a velem egymagasságú füvet
és a földből áradó meleget. És a port az úton, és a meghitt zöldes fényt, ami átszivárog a mo-
gyoróbokron. Látom hármunkat poroszkálni, ahogy falatozunk a sövényből, miközben Katie
rángatja a karomat, „Gyere, babus”, mondja, és néha előrekiált Joe-nak: „Joe! Nem gyüssz
vissza, de rögtön! Megjárod!” Joe nagydarab fiú volt, hatalmas vádlik, szögletes fejforma, az
a típus, aki mindig éppen valami veszélyes dolgot művel. Hétévesen már rövidnadrágot viselt,
térd fölé húzott vastag fekete harisnyát, és óriási, nehéz bakancsot, amilyet annak idején
minden fiúnak hordania kellett. Én még mindig kezeslábasban voltam — nehéz
vászonoverallban, amit anyám varrt nekem. Katie öltözéke egy rémes, rongyos nőiruha-
paródia volt, ami egyik lányról a másikra szállt a családjában. Röhejesen nagy kalapot
hordott, az alól lifegtek a copfjai, hosszú, elkoszolódott szoknyáját maga után húzta a földön,
gombos, magas szárú cipőjének pedig már elkopott a sarka. Aprócska termet volt, Joe-nál alig
magasabb, de nem vigyázott rosszul a gyerekekre. Olyan családban, mint az övé, ha egy
gyerek már nem szopik, elkezd a többi gyerekre felügyelni. Olykor megpróbált felnőtt hölgy
módjára viselkedni, és szokása volt közmondással félbeszakítani az embert, amire szerinte
már nem lehetett mit mondani. Ha azt mondtuk neki, „mindegy”, rögtön rávágta:

Mindegy urat fellógatták,

Jobb belátásra bírták,
Mindegy urat megfőzték,
Ebédre jól kisütötték.

Vagy ha csúfoltuk, azt felelte, „szavak csontot nem törnek”, vagy, amikor felvágtunk,
„magas lóról nagyobb az esés”. Ez aztán nagyon beigazolódott, amikor egyik nap peckesen
járva katonásdit játszottam, és beleestem egy tehénlepénybe. A családja egy mocskos kis
patkánylyukban élt a sörfőzde mögötti nyomorúságos utcában. A házat sáskák módjára lepték
el a gyerekek. Az egész családnak sikerült ellógnia az iskolát, ami akkoriban nem volt nehéz,
és amint megtanultak járni, elkezdtek kifutófiúskodni vagy más alkalmi munkákat vállalni.
Egyik bátyja ült egy hónapot fehérrépalopásért. Amikor Joe nyolcéves lett, és túl durva ahhoz,
hogy egy lány felügyeljen rá, megszűntek a séták Katie-vel. Joe megtudta, hogy Katie-ék
otthon öten alszanak egy ágyban, és kiszekálta a lelkét emiatt.
Szegény Katie! Tizenöt éves korában szült először. Senki nem tudta, ki az apa, és valószí-
nűleg Katie sem volt túl biztos benne. Legtöbben úgy vélték, hogy az egyik bátyja. A do-
logházasok elvették a csecsemőt, Katie pedig szolgálatba állt Waltonban. Nem sokkal később
hozzáment egy drótostóthoz, ami még az ő családja szemében is rangon aluli házasságnak
számított. Utoljára 1913-ban láttam. Waltonon bicikliztem keresztül, és elhaladtam néhány
hordódonga kerítéses, rémes fakunyhó mellett a vasút mentén, ahol cigányok szoktak tábort
verni az év bizonyos szakában, ha a rendőrök éppen megengedik. Egy ráncos, lógó hajú, füs-
tös arcú, legalább ötvennek tűnő satrafa jött ki az egyik kalibából, és rázni kezdett egy rongy-
szőnyeget. Katie volt az, ekkor lehetett úgy huszonhét.

[2] Csütörtök volt a vásár napja. Kerek, vörös, sütőtök arcú férfiak koszos overallban és
száraz tehéntrágyával lepett hatalmas csizmákban terelték hosszú mogyorópálcákkal a jószá-
gaikat kora reggel a piactérre. Órákon át tartott a félelmetes hangzavar: kutyaugatás,
malacvisítás, a tömegen szekérrel átjutni akaró kereskedők ostorpattogtatása és szitkozódása,
miközben mindenki, akinek szarvasmarhához volt köze, kiabált és botokat hajigált. A leg-
nagyobb lármát mindig az okozta, ha bikát hoztak a vásárra. Már annyi idős koromban is
feltűnt, hogy a legtöbb bika ártalmatlan, törvénytisztelő jószág, aki csak szeretne békésen
eljutni a bokszáig, de egy bikát nem tekintettek valamirevaló bikának, ha nem kellett a fél vá-
rosnak felkerekednie, és üldözőbe vennie. Néha egyik-másik megrémült jószág, többnyire egy
még növésben lévő üsző, elszabadult és bevágtatott az egyik mellékutcába, mire valaki, aki
éppen ott tartózkodott, kiállt az út közepére, hátralendítette a karjait, akár két szél-
malomlapátot, és azt kiabálta, hogy „Hajsz! Hajsz!”. Ennek elvileg hipnotikus hatással kellett
lennie az állatra, mindenestre megrémülni megrémült tőle.
Délelőtt néhány gazda mindig bejött a boltba, és magmintákat pergettek az ujjaik között.
Apa valójában nagyon keveset üzletelt a gazdákkal, mert nem volt szekere, és nem tudott
hosszú lejáratú hitelre árulni. Leginkább pitiáner üzleteket kötött, baromfitáp, abrak a
kereskedők lovainak, miegyéb. A Malomtanya vén Brewerje, egy ősz kecskeszakállas, kupori
öreg gazember, félórákat állt ott, szórakozottan a zsebébe ejtve morzsolgatta a csirkének való
kukoricamintát, és mindezek után természetesen rendszerint vásárlás nélkül távozott.
Esténként az ivók tömve voltak részegekkel. Akkoriban a sörnek két penny volt korsója, és a
mai sörrel ellentétben rúgott, mint a ló. Végig a búr háború alatt a toborzótiszt minden
csütörtökön és szombaton kirittyentve beült a George legolcsóbb bárjába, és nagyon bőkezűen
bánt a pénzével. Másnap reggel néha láttuk, amint elvezet egy mafla, vörös arcú, melák
parasztfiút, aki részegen bekapta a horgot, és csak reggel jött rá, hogy húsz fontjába kerülne
kiszállni. Ahogy elhaladtak, az emberek fejüket csóválva kiálltak az ajtóba, mintha temetési
menetet látnának. „Nézzenek oda! Bevonul katonának! Most mondd meg! Pedig milyen derék
fiatalember!” Egyszerűen megrázta őket. Az ő szemükben a bevonulás a lányok utcára
kerülésével volt egyenértékű. Igen különös volt a háborúhoz és a hadsereghez való hozzáállá-
suk. Egyfelől megvolt bennük a jó öreg angol beidegződés, miszerint a vörös kabátosok a föld
mocska, és bárki, aki bevonul, azt az ital öli meg, és egyenesen a pokolra jut, ugyanakkor jó
hazafiak voltak, nemzeti lobogót tettek az ablakaikba, és hitbeli meggyőződéssel vallották,
hogy Anglia még soha nem vesztett csatát, és soha nem is fog. Akkoriban mindenki, még a
nonkonformisták is, érzelgős dalocskákat énekeltek bátor gyalogságunkról és a vitéz fiúról,
aki távoli csatamezőn esett el. Emlékszem, a vitéz fiúk mindig akkor estek el, amikor „repült
a gránát és fütyült a golyó”. Gyerekként ezt nem értettem. A repülő gránát, még rendben, de
furcsa volt elképzelni golyókat, amint fütyörésznek. Amikor Mafeking felszabadult, az
emberek majdnem kirúgták a ház falát, és ha nem is mindig, de volt idő, amikor elhitték a
meséket a búrokról, akik csecsemőket hajigálnak a levegőbe, majd felnyársalják őket a
szuronyukra. A vén Brewer a háború végén leborotválta a szakállát, annyira megelégelte,
hogy a gyerekek Krügernek csúfolták. Az emberek mind egyformán vélekedtek a kor-
mányzatról. Mind igazi angol hazafi volt, megesküdtek, hogy Vickynél jobb királynő még
nem élt, hogy a külföldiek mind gazemberek, de ugyanakkor senkinek eszébe sem jutott adót
fizetni, vagy akár a kutyatartásit kiváltani, ha módjukban állt elbliccelni.
A háború előtt és után az alsó-binfieldi választókörzet a Liberális Párté volt. A háború alatti
választásokon a konzervatívok nyertek. Túl kicsi voltam, hogy értsem, mi történik, annyit
tudtam, hogy konzervatív vagyok, mert a kék szalag jobban tetszett a pirosnál, és főleg egy
részegnek köszönhetően emlékszem az egészre, aki orra bukott a George előtt a járdán. A
nagy izgalomban senkinek fel sem tűnt, ő pedig órákon át feküdt a forró napon, körülötte
száradt a vére, és amikor megszáradt, lila lett a színe. Az 1906-os választásokon már elég idős
voltam, hogy nagyjából megértsem, miről van szó, és ezúttal liberális voltam, mert mindenki
az volt. Az emberek egy kilométeren át kergették a konzervatív jelöltet, majd bedobták egy
békalencsével teli tóba. Akkoriban komolyan vették a politizálást. Hetekkel a választások előtt
elkezdték félrerakni a záptojásnak valót.
Emlékszem apám és Ezekiel bácsi nagy veszekedésére életemnek valamikor egész az ele-
jén, a búr háború kitörésekor. Ezekiel bácsinak kis cipőboltja volt egy főutca közeli utcácská-
ban, és javítást is vállalt. Kevéssé ment az üzlet, és egyre csak romlott a helyzet, de ez nem
okozott nagy problémát, mert Ezekiel bácsi nőtlen volt. Csak féltestvére volt apámnak, és
sokkal idősebb nála, vagy húsz évvel, és ismeretségünk tizenöt éve alatt semmit sem vál-
tozott. Jó megjelenésű ősz öregúr volt, elég magas, és bajuszánál fehérebbet soha nem láttam
– akár a bogáncspihe. Szokása volt rácsapni bőrkötényére, majd felállni, mint a cövek –
gondolom a kaptafa fölé görnyedés ellensúlyozására –, minekutána egyenesen az ember ar-
cába kiáltotta véleményét, melyet ördögi kacajjal zárt. Igazi tizenkilencedik századi liberális
volt, az a fajta, aki nemcsak megkérdezte, mit mondott Gladstone ‘78-ban, de a választ is
tudta, és egyike volt azon alsó-binfieldi keveseknek, akik a háború alatt végig kitartottak
véleményük mellett. Folyton leleplezte Joe Chamberlaint meg valami társaságot, akiket csak
az „előkelő csőcseléknek” hívott. Most is hallom a hangját, ahogy éppen apámmal vitat-
koznak. „Meg az a határtalan birodalmuk! Aminél már csak arcátlanságuk határtalanabb.
Hehehe!” Majd jött apám hangja, egy csendes, aggódó, lelkiismeretes hang, szólva a fehér
ember igájáról, és kötelességünkről szegíny feketék iránt, akikkel ezek a búrok úgy bánnak,
hogy az gyalázat. Miután Ezekiel bácsi bejelentette, hogy ő búrpárti és antiimperialista, egy
bő hétig alig beszéltek egymással. Volt egy újabb veszekedésük, amikor elkezdődtek a
rémtörténetek. Apát nagyon aggasztották a hallottak, és felvetette a dolgot Ezekiel bácsinak.
Antiimperialista vagy sem, még ő sem tarthatja helyesnek, hogy ezek a búrok csecsemőket
dobálnak a levegőbe, és a szuronyukkal kapják el őket, még akkor sem, ha csak nigger
csecsemőkről van szó. De Ezekiel bácsi csak az arcába nevetett. Apám teljesen rosszul tudja!
Nem a búrok dobálnak csecsemőket a levegőbe, hanem az angol katonák! Erősen megragadott
– ötéves lehettem –, hogy bemutassa. „Feldobják és felnyársalják őket, mint a békákat,
szavamra! Mint én mondjuk ezt a porontyot!” Ezután a magasba lendített és majdnem
elengedett, én meg élénken láttam magamat, amint átszelem a levegőt, és pont egy szurony
végén landolok.
Apa egész más volt, mint Ezekiel bácsi. Nagyszüleimről nem tudok sokat, születésem előtt
meghaltak, csak annyit, hogy nagyapám varga volt, és élete alkonyán elvette egy gabo-
nakereskedő özvegyét, innen lett nekünk a boltunk. Nem igazán apámnak való munka volt,
bár A-tól Z-ig ismerte a szakmát, és megállás nélkül dolgozott. Emlékszem, a vasárnapot és
nagy ritkán egy-egy hétköznap estét leszámítva, mindig dara lepte a kézfejét, az arca redőit és
a megmaradt haját. Már elmúlt harminc, amikor megnősült, és első emlékeim idején majdnem
negyven lehetett. Apró férfi volt, amolyan szürke, csendes kis ember, mindig ingujjban és
fehér kötényben, és mindig darától poros. Feje kerek volt, orra tompa, bajusza bozontos,
szemüveget viselt, és ugyanolyan vajszínű haja volt, mint nekem, de neki jórészt már
kihullott, a többit pedig belepte a dara. Nagyapám igencsak feltört a gabonakereskedő
özvegyével kötött házassága által, és apám a waltoni általános iskolában tanult, ahova a gaz-
dák és a tehetősebb kereskedők küldték fiaikat, míg Ezekiel bácsi avval szeretett felvágni,
hogy életében nem járt még iskolában, és egyedül tanult meg olvasni, faggyúgyertya mellett,
munka után. De sokkal gyorsabban járt az esze apáénál, bárkivel vitába tudott szállni, és oly-
kor hosszan idézte Carlyle-t és Spencert. Apám lassú észjárású ember volt, soha nem szerette
a „könyvből tanulást”, ahogy ő hívta, és nem beszélt szépen angolul. Csak vasárnap
délutánonként lazított igazán, ekkor elhelyezkedett a nappali kandallójánál, és szavaival élve
„olvasott egy jót” a vasárnapi lapból. A People volt a kedvenc lapja – anya a News of the
World-öt preferálta, abban szerinte több volt a gyilkosság. Látom őket magam előtt. Vasárnap
délután van – nyár, természetesen mindig nyár –, a levegőben még ott leng a disznósült és a
zöldség illata, anya a kandalló egyik oldalán ül, nekifog elolvasni a legújabb gyilkosságot, de
nyitott szájjal lassacskán elalszik, a túloldalon pedig apa papucsban és szemüvegben
apránként küzdi át magát elmosódott betűk ezrein. És mindent körbevesz a nyár lágysága, az
ablakban muskátli, seregély csárog a távolban, jómagam pedig az asztal alatt vagyok a Fiúk
Lapja egy számával, és sátornak képzelem a terítőt. Később, uzsonna közben, retket és
újhagymát rágva apa tűnődve elmeséli, miket olvasott tűzvészekről, hajótörésekről, az úri
osztály botrányairól, meg ezekről az új repülő masinákról, meg a férfiról (megfigyeltem, ő a
mai napig háromévente felbukkan a vasárnapi lapokban), akit cet nyelt le a Vörös-tengerben,
majd három nap múlva kiszedték, és még élt, csak fehérre marta a cet gyomorsava. Apa
szkeptikus volt ezt a történetet meg az új repülő masinákat illetően, amúgy mindent elhitt,
amit olvasott. 1909-ig Alsó-Binfieldben senki nem hitte, hogy az emberek repülni fognak. A
hivatalos tan úgy szólt, hogy ha Isten arra teremtette volna az embert, hogy repüljön,
szárnyakat ad neki. Ezekiel bácsi nem állta meg erre rávágni, hogy ha Isten arra teremtette
volna az embert, hogy guruljon, kerekeket ad neki, de még ő sem hitt az új repülő masinák-
ban.
Apa csak vasárnap délután és talán hetente egy este tűnődött el ilyesmiken, amikor betért a
George-ba egy pohár sörre. Különben többé-kevésbé ellepte a munka. Valójában nem volt
olyan sok tennivaló, de mindig tüsténkedett, hol az udvar mögötti pajtában küzdött zsákokkal
és bálákkal, hol a bolt pultja mögötti poros kis fülkében adott össze egy füzetben számokat
ceruzacsonkkal. Nagyon becsületes, nagyon kötelességtudó férfi volt, nagyon igyekezett jó
árut adni és senkit nem átverni, ami már akkor sem számított az üzleti életben való előrejutás
legjobb módjának. Pont megfelelő ember lett volna valami egyszerű irodai munkára, lehetett
volna postamester például, vagy állomásfőnök egy vidéki állomáson. De sem a gátlástalanság,
sem a vállalkozó szellem nem volt meg benne ahhoz, hogy kölcsönt vegyen fel és kiterjessze
az üzletet, sem a képzelőerő ahhoz, hogy új árufajtákat találjon ki. Jellemző, hogy az egyetlen
alkalom, amikor megmutatkozott rajta a fantázia legkisebb jele, és feltalált egy új
magkeveréket díszmadarak számára (Bowling Keveréknek hívták, és közel nyolc kilométeres
körzetben terjedt el a híre), valójában Ezekiel bácsinak volt köszönhető. Ezekiel bácsi ked-
velte a madarakat, és rengeteg tengelicet tartott sötét kis boltjában. Az ő elmélete volt, hogy a
díszmadarak az étrendjük nem elég változatos mivolta miatt veszítik el színüket. A bolt
mögötti kis udvarban apa egy parányi földterületen vagy húszféle gyomot termesztett drótháló
alatt, majd kiszárította őket, s a magjaikat elkeverte rendes kanárieledellel. Jackie, a
kirakatban lógó süvöltő, elvileg reklám volt a Bowling Keverék számára. Kétségtelen, hogy a
legtöbb kalitkában tartott süvöltővel ellentétben, Jackie soha nem feketedett el.
Amióta az eszemet tudom, anya kövér volt. Alighanem tőle örököltem az agyalapimirigy-
problémát vagy mit, amitől elhízik az ember.
Jókora, apánál valamivel magasabb asszony volt, de még az övénél is sokkal világosabb
hajjal, és sokszor hordott feketét. De a vasárnapokat leszámítva nem emlékszem, hogy kötény
nélkül láttam volna. Talán túlzás lenne azt állítanom, de nem nagyon nagy túlzás, hogy csak
sütés közben emlékszem rá. Amikor a régmúltra tekintünk vissza, az emberek mintha egy
adott helyen és valami jellemző magatartásban volnának rögzítve. Úgy tűnik, mintha mindig
pontosan ugyanazt az egy dolgot művelték volna. Hát, ahogy apára mindig úgy emlékszem,
hogy darás hajjal ül a pult mögött, és számokat ad össze egy ceruzacsonkkal, melyet időnként
megnyálaz, és ahogy Ezekiel bácsi mindig éppen kihúzza magát hátborzongató fehér baju-
szával, és rácsap a bőrkötényére, anya emlékeimben mindig a konyhaasztalnál áll, alkarja
csupa liszt, és tésztát gyúr.
Tudják, milyen konyháink voltak akkoriban. Hatalmas, meglehetősen sötét és alacsony he-
lyiség, nagy keresztgerenda a plafonon, kőlapok a földön, alatta pedig pince. Minden rettentő
nagy volt, legalábbis gyerekként úgy éreztem. Egy kőből készült roppant mosogatókád, mely
mellett csap helyett vas vízpumpa állt, egy plafonig érő tálaló, mely egy egész falat eltakart,
és egy óriási tűzhely, melyben fél tonna tüzelőanyag égett el havonta, és csak a jó ég tudja,
mennyi ideig tartott kikenni grafittal. Anya áll az asztalnál, és hatalmas tésztalapot nyújt.
Jómagam pedig körbe-körbe mászom a földön, játszom a tűzifával, a széndarabokkal meg a
bádog bogárcsapdákkal (minden sötét sarokba tettünk egyet, és sör töltötte be a csalétek
szerepét), és olykor-olykor megjelenek az asztalnál, megpróbálok egy kis ételt kunyerálni.
Anya nem helyeselte a nassolást. Többnyire ugyanazt válaszolta: „Na menj már innen! Nem
fogod elrontani az étvágyadat vacsora előtt. A szemed nagyobb, mint a hasad.” Nagy ritkán
mégis vágott nekem egy vékony csík cukrozott narancshéjat.
 Szerettem nézni anyát, amikor süteménytésztát nyújtott. Mindig lenyűgöző figyelni valakit,
aki olyasmit csinál, amihez igazán ért. Figyelni egy asszonyt – mármint egy sütni igazán jól
tudó asszonyt –, amint tésztát nyújt. Jellegzetesen ünnepélyes és megközelíthetetlen,
elégedett, akár egy szent rítust celebráló papnő. És persze az ő szemszögéből pontosan ez is
történik. Anya vaskos, rózsaszín, erős alkarja folyton pettyes volt a liszttől. Sütés közben
minden mozdulata csodálatosan precíznek és határozottnak tűnt. Kezében a habverő, a daráló,
és a nyújtófa pontosan hajtotta végre küldetését. Sütés közben látszott rajta, hogy rátalált
világára, és jól ismeri az őt körülvevő dolgokat. A vasárnapi lapokat és az alkalmankénti
pletykákat leszámítva, a kinti világ egyáltalán nem létezett számára. Bár jobban olvasott, mint
apa, és vele ellentétben újságon kívül kisregényeket is böngészett, hihetetlenül tájékozatlan
volt. Erre már tízévesen rájöttem. Azt biztos nem tudta volna megmondani, hogy Írország
Angliától keletre vagy nyugatra fekszik-e, és kétlem, hogy a nagy háború kitörése előtt meg
tudta volna nevezi a miniszterelnököt. Mi több, legkevésbé sem érdekelték ezek a dolgok.
Később, amikor keleti országokról olvastam könyveket, ahol gyakorolták a poligámiát, és
fekete eunuchok őrizték a titkos hárembe zárt asszonyokat, az jutott eszembe, mennyire
megrázná anyát, ha tudna ezekről. Szinte hallom a hangját: „Most mondd meg! Bezárni a
feleségeiket! Hogy jut egyáltalán az eszükbe?” Nem mintha tudta volna, mi az az eunuch. De
igazság szerint ő maga is egy valószínűleg éppen olyan kicsi és majdnem annyira zárt térben
élte életét, mint amilyen egy átlagos szeráj. Még a saját házunkban is voltak helyiségek, ahova
soha nem tette be a lábát. Soha nem ment be az udvar mögötti pajtába, és a boltba is igen
ritkán. Nem rémlik, hogy valaha kiszolgált volna akár egyetlen kuncsaftot is. Nem is tudta
volna, mi hol van, és lisztté őrlésük előtt nem valószínű, hogy meg tudta különböztetni a
búzát és a zabot. Miért is tudta volna? A bolt apa dolga volt, „férfimunka”, és a pénzügyi
része se nagyon izgatta. Az ő feladata „a női munka” volt, a háztartás, a főzés, a mosás, meg a
gyerekek. Rohamot kapott volna, ha apa vagy más hímnemű egyed maga próbál gombot
felvarrni.
Ami az étkezéseket meg a többit illette, a mi házunkban minden óramű pontossággal mű-
ködött. Vagy nem is, nem óramű, az olyan gépiesen hangzik. Inkább természetes folyama-
tokra emlékeztetett az egész. Biztos, hogy másnap a reggeli ott fog várni az asztalon, és biz-
tos, hogy a nap is felkel majd. Anya egész életében kilenckor feküdt és ötkor kelt, és
valamelyest ördöginek – dekadensnek, idegennek, úrinak – tartotta volna a késői
fennmaradást. Bár szívesen fizetett Katie Simmonsnak, amiért sétálni vitt minket Joe-val, a
gondolatát sem viselte el annak, hogy egy nő besegítsen a házimunkába. Szilárdan hitte, hogy
a bejárónők mindig a tálalók alá söprik a szemetet. Az ebéd és a vacsora mindig percre pontos
volt. A kiadós étkezések – főtt marha gombóccal, sült marha Yorkshire pudinggal,
kapriszószos bárány, disznófej, almás pite, mazsolás kalács, lekváros bukta – előtt és után
imát mondtunk. A gyerekneveléssel kapcsolatos régi elképzelések még léteztek, de eltűnőben
voltak. Elméletben a gyerekeket még mindig verték, büntetésből kenyeret és vizet kaptak
vacsorára, és csakugyan jó eséllyel elküldtek minket az asztaltól, ha túl hangosan ettünk,
mellényeltünk, nem kértünk valamit, ami „egészséges”, vagy „feleseltünk”. Gyakorlatilag
nem sok fegyelmezés folyt a családunkban, és szüleim közül anya volt a szigorúbb. Bár apa
szavajárása volt, hogy „ha pihen a pálca, kanász a kölyök”, valójában túl engedékenyen
viselkedett velünk, főleg Joe-val, aki a kezdetektől nehéz esetnek bizonyult. Mai fejjel már azt
hiszem, hogy hazudott, amikor elmesélte, ő milyen rémes veréseket kapott bőrszíjjal az
apjától, és bár mindig éppen „készült” Joe-t jól elnáspángolni, soha nem lett belőle semmi.
Tizenkét éves korában Joe már túl erős volt ahhoz, hogy anya át tudja őt fektetni a térdén, és
ezután már nem lehetett vele mit kezdeni.
Akkoriban még helyénvalónak tartották, ha egy szülő sok mindent megtilt a gyerekének.
Gyakran lehetett hallani, amint egy férfi avval henceg, hogy „kékre-zöldre verné” a fiát, ha
dohányzáson, almalopáson, vagy fészekfosztáson kapná. Néhány családban sor is került
ezekre a verésekre. Az öreg Lovegrove, a nyergesmester rajtakapta két nagy melák tizenhat és
tizenöt éves fiát, amint a kerti fészerben dohányoznak, és úgy elagyabugyálta őket, hogy
zengett tőle a város. Lovegrove nagyon erős dohányos volt. A verések soha nem vezettek
eredményre, minden fiú lopott almát, fosztott ki madárfészket, és előbb-utóbb megtanult
dohányozni, de mégis az terjedt a köztudatban, hogy kemény kézzel kell bánni a gyerekekkel.
Gyakorlatilag minden érdekes dolog tiltott volt, legalábbis elvileg. Anya azt a véleményt
képviselte, hogy amit egy fiú szívesen tesz, az biztos „veszélyes”. Veszélyes volt az úszás, a
fára mászás, a szánkózás, a hógolyózás, a szekér hátuljára való felcsimpaszkodás, a csúzlizás,
a lasszózás, még a pecázás is. Minden állat veszélyes volt, kivéve Karmost, a két macskánkat,
és Jackie-t, a süvöltőt. Minden állat rendelkezett valami egyedi és bevett támadási módszerrel.
A ló harapott, a denevér belegabalyodott a hajadba, a fülbemászó fülbe mászott, a hattyú
szárnya egyetlen suhintásával eltörte a lábadat, a bika ökleit, a kígyó pedig „csípett”. Anya
szerint minden kígyó csípett, és amikor idéztem neki a filléres lexikont, miszerint nem
csípnek, hanem marnak, csak annyit válaszolt, hogy ne feleseljek. A gyíkok, lábatlan gyíkok,
varangyok, békák, valamint a gőték ugyancsak csíptek. Minden rovar csípett, kivéve a legyet
és a svábbogarat. Gyakorlatilag minden olyan étel, amit nem otthon kaptunk, vagy mérgező
volt, vagy „egészségtelen”. A nyers krumpli halálos méreg volt, és a gomba is, ha nem a
zöldségesnél vette az ember. A nyers egres kólikát okozott, a nyers málna kiütést. Aki étkezés
után úszott, az görcsöt kapott és meghalt, aki megvágta magát a hüvelykujja és a mutatóujja
között, annak szájzára lett, és aki olyan vízben mosott kezet, amiben előtte tojást főztek,
annak szemölcse nőtt. A boltban szinte minden mérgező volt, anya ezért is szerelte a fakaput a
bejárathoz. Mérgező volt a tehéntáp, a baromfikukorica, de a mustármag és a Karswood-féle
fűszerkeverék szárnyasokhoz is. Egészségtelen volt az édesség, és egészségtelen volt a
nassolás, bár a nassolás bizonyos fajtáit anya megengedte. Amikor szilvalekvárt főzött,
hagyta, hogy megigyuk azt a szirupos lét, amit a tetejéről szűrt le, és addig habzsoltuk, míg
rosszul nem lettünk. Bár majdnem minden vagy veszélyes, vagy mérgező volt, bizonyos
dolgok rejtélyes gyógyerővel rendelkeztek. A nyers hagyma szinte mindenre gyógyír volt. A
nyak köré tekert harisnya elmulasztotta a torokfájást. A kutya ivóvízébe helyezett kén
erősítőként hatott, és az öreg Karmos tálkájában a hátsó ajtó mögött mindig ott lapult egy
darabka kénkő, évről évre ugyanaz, soha fel nem oldódva.
Általában hatkor teáztunk. Négyre anya rendszerint befejezte a házimunkát, négy és hat
között pedig csendben teázgatott és „újságot olvasott”, ahogy ő mondta. Igazság szerint a
vasárnapok kivételével nem nagyon olvasta el az újságot. Hétköznap csak az aznapi híreket
írták meg a lapok, és csak nagy ritkán akadt egy-egy gyilkosság. De a vasárnapi lapok szer-
kesztői átlátták, hogy az embereket nem igazán érdekli, mennyire aktuális egy gyilkosság, így
ha nem adódott új, előszedtek egy korábbit, néha egészen dr. Palmerig vagy Mrs. Manningig
visszanyúlva. Azt hiszem, anya fejében az Alsó-Binfielden kívüli világ elsősorban gyil-
kosságok színhelye volt. A gyilkosságok megrettentették és lebilincselték, mert, ahogy sok-
szor mondta, nem tudta, hogy lehetnek ennyire gonoszak az emberek. Elvágott torkú fe-
leségek, bebetonozott apák, kútba dobott csecsemők! Hogy tehet ilyet bárki! A Hasfelmetsző
Jack-pánik akkoriban tört ki, amikor apa és anya összeházasodtak, és a nagy roló, amit
minden este lehúztunk a kirakat elé, abból az időből származott. A kirakatrolók kezdtek ki-
menni a divatból, a főutca legtöbb boltján már nem volt, de anya nagyobb biztonságban érezte
magát tőle. Azt mondta, végig az a szörnyű érzése volt, hogy Hasfelmetsző Jack Alsó-
Binfieldben bujkál. A Crippen-ügy – bár az évekkel később történt, én már majdnem nagy-
korú voltam – csúnyán felkavarta. Ma is hallom a hangját. „Hogy így feldarabolja szegény
nejét, és elássa a szenespincében! Hogy jutott eszébe? Kerülne csak a kezeim közé!” És bár-
mily furcsa, amikor a feleségét megölő apró amerikai doktor szörnyű gonosztettére gondolt
(alapos munkát végzett, teljesen kicsontozta, a fejét meg bedobta a tengerbe, ha jól
emlékszem), könny szökött a szemébe.
 Hétköznap azonban leginkább a Hilda című magazint olvasgatta. Ez akkoriban a mienkhez
hasonló otthonokban a berendezés része volt, és ami azt illeti, még ma is létezik, bár né-
miképp háttérbe szorították a háború óta megjelent igényesebb kivitelű női lapok. A minap
belelapoztam az egyik számba. Megváltozott, de kevésbé, mint minden más. Még mindig
megvannak a hat hónapon keresztül közölt terjedelmes regények (a végén minden jóra fordul,
ásó-kapa-nagyharang), a háztartási tippek, és a varrógép– meg visszérkenőcs-hirdetések.
Főleg a szedés és az illusztrációk változtak. Akkoriban a hősnő kötelezően homokóra formájú
volt, ma kötelezően henger formájú. Anya lassan olvasott, és nem mondott le arról, ami a
pénzéért járt. Ült a régi sárga karosszékben a kandallónál, lába a vasrácson, a melegítőlapon
egy kanna erős tea fortyogott, és lassan, de biztosan küzdötte át magát a címlaptól a hátsó
borítóig, át a sorozaton, a két novellán, a háztartási tippeken, az ajakbalzsam-hirdetéseken és
az olvasói leveleken. A Hilda általában kitartott neki az egész hétre, és voltak hetek, amikor
nem is végzett vele. Olykor a tűz melegétől, vagy nyári délutánokon a dongólegyek
zümmögésétől elbóbiskolt, majd háromnegyed hatkor felriadt, ránézett a párkányon lévő
órára, és kapkodni kezdett, nehogy elkéssen a teával. A teával soha nem késett el.
Akkoriban – 1909-ig, hogy pontos legyek –apa még megengedhetett magának egy kifutó-
fiút, és ilyenkor rábízta a boltot, ő meg darás kézfejjel bejött teázni. Ekkor anya egy pillanatra
abbahagyta a kenyérszeletelést, és megkérdezte: „Elmondod az asztali áldást, apus?”, mire,
miközben mi mind lehajtottuk fejünket, apa áhítattal eldünnyögte, hogy „Desjézus, légy
vendégünk, áldd meg, amit adtál nekünk, ámen”. Később, amikor Joe már nagyobb volt, anya
azt mondta: „Ma te mondj áldást, Joe”, és Joe eldarálta. Anya soha nem mondott áldást:
hímneműnek kellett hozzá lenni.
Nyári délutánokon mindig zümmögtek a dongólegyek. Az otthonunk nem volt komfortos,
Alsó-Binfieldben igen kevés ház volt az. Gondolom, úgy ötszáz ház lehetett a városban, és
maximum tízben lehetett fürdőszoba, és ötvenben valami, amit ma vécének hívnánk. Nyáron a
hátsó udvar mindig bűzlött a szemetesvödröktől. És minden házban éltek rovarok.
Dongólegyek laktak a faburkolat alatt, tücskök valahol a konyhai tűzhely mögött, és persze
lisztférgek a boltban. Akkoriban még egy anyához hasonló büszke háziasszony sem látott
semmi kivetnivalót a dongólegyekben. Éppúgy a konyhához tartoztak, mint a tálaló és a
nyújtófa. De a rovar, az csak rovar. A sörfőzde mögötti rémes utcában, ahol Katie Simmons is
lakott, a házakat bogarak lepték el. Anya vagy bármelyik más boltosné belehalt volna a szé-
gyenbe, ha bogarakat találnak a házban. Sőt illett azt mondani, hogy nem is láttak még bo-
garat élőben.
Nagy kék legyek vitorláztak be a kamrába, és vágyakozva ráültek a húsokat takaró drótfe-
dőkre. „Sunyiba már a legyekkel!”, mondták az emberek, de a legyek Isten szándéka szerint
valók voltak, és a húsfedőn és légypapíron kívül nem sokat lehetett tenni ellenük. Nemrég azt
mondtam, hogy az első emlékem a baltacím illata, de a szemetesek szagának emléke is elég
korai. Amikor eszembe jut anya konyhája, a kőlapok, a bogárcsapdák, a vasrács és a grafittal
kikent tűzhely, mintha mindig hallanám a dongólegyek zümmögését, és érzem a szemetesek
szagát, na meg Karmosét, akinek igen átható kutyaszaga volt. És Isten a tanúm, vannak
ezeknél rosszabb hangok és szagok. Mit hallgatnának szívesebben, dongólegyet vagy
bombázót?

[3] Joe nálam két évvel korábban kezdte a waltoni általános iskolát. Mindketten csak ki-
lencévesen kezdtünk odajárni. Reggel és este hat kilométert kellett bicikliznünk, és anya félt
minket elengedni a forgalomba, ami akkoriban nagyon kevés autót jelentett.
Évekig a vén Mrs. Howlett magánóráira jártunk. A legtöbb boltos ideküldte a gyerekeit,
hogy megkíméljék őket a szégyentől és lecsúszástól, amit a napközis iskola jelentett, jóllehet
mindenki tudta, hogy Howlett mama szélhámos, és a pocséknál is rosszabb tanár. Elmúlt
hetven, nagyothallott, alig látott túl a szemüvegén, és a felszerelése mindössze egy
nádpálcából, egy táblából, néhány szamárfüles nyelvtankönyvből és pár tucat büdös palatáb-
lából állt. A lányokkal még úgy-ahogy elbírt, de a fiúk egyszerűen kinevették, és akkor lógtak,
amikor akartak. Egy alkalommal szörnyű botrány kerekedett, mert az egyik fiú benyúlt va-
lamelyik lány ruhája alá, bár akkor még nem értettem, minek. Howlett mamának sikerült
eltussolnia az ügyet. Amikor valami kimondottan rosszat tettünk, az „El fogom mondani
édesapádnak” jelszót vetette be, és nagy ritkán tényleg elmondta. De elég agyafúrtak voltunk
ahhoz, hogy tudjuk, túl gyakran nem meri megtenni, amikor meg felénk suhintott a nád-
pálcával, annyira öreg és ügyetlen volt, hogy könnyen elugrottunk.
Joe még csak nyolcéves volt, amikor csatlakozott egy vagány fiúkból álló Fekete Kéz nevű
bandához. Sid Lovegrove, a nyergesmester tizenhárom év körüli fia állt az élén, tagja volt két
másik boltos fia is, egy kifutófiú a sörfőzdéből és két parasztfiú, akiknek néha sikerült
ellógniuk a munkából, és pár órát a bandával tudtak tölteni. A parasztfiúk szűk kordnadrágos
nagy melákok voltak, nagyon erős tájszólással beszéltek, és a banda többi tagja igencsak
lenézte őket, de meg voltak tűrve, mert kétszer annyit tudtak az állatokról, mint bármelyikük.
Egyikük, a Veres becenevű, néha puszta kézzel még nyulat is fogott. Ha megpillantott egyet
lapulni a fűben, rávetette magát, akár egy lecsapó sas. Nagy társadalmi különbség volt a
boltosok fiai és a munkások vagy parasztok fiai között, de a városi fiúk úgy tizenhat éves
korukig általában nem nagyon foglalkoztak evvel. A bandának titkos jelszava volt, meg egy
„szertartása”, amelynek részeként megvágták az ujjukat, majd megettek egy gilisztát, és
félelmetes banditáknak tüntették fel magukat. Az biztos, hogy sok kellemetlenséget sikerült
okozniuk, ablakokat törtek be, teheneket kergettek, letépték az ajtókról a kopogtatókat, és
mázsaszám lopták a gyümölcsöt. Télen néha kaptak kölcsönbe egypár vadászgörényt, és
elmentek patkányra, ha a gazdák megengedték nekik. Mindegyiküknek volt csúzlija meg
ólmosbotja, és folyton sportpisztolyra gyűjtöttek, ami akkoriban öt shillingbe került, de a
megtakarított pénzük soha nem haladta meg a három pennyt. Nyáron pecázni jártak, meg
fészkeket fosztani. Amikor Joe Mrs. Howletthez járt, legalább hetente egyszer ellógott, és ez
kéthetente még az általános iskolában is sikerült neki. Járt az általánosba egy fiú, egy
árverésvezető gyereke, aki bármilyen kézírást tudott utánozni, és egy pennyért hamisított egy
levelet az ember anyjától, miszerint előző nap beteg volt. Természetesen majd’ meggebedtem,
hogy csatlakozhassak a Fekete Kézhez, de Joe mindig lerázott, és azt mondta, semmi
szükségük lábatlankodó nyamvadt kis kölykökre.
Főleg a pecázás gondolata vonzott. Nyolcévesen még nem pecáztam, csak merítőhálóztam,
és néha avval is lehetett pikóhalat fogni. Anya mindig rettegett attól, hogy víz közelébe
engedjen minket. Megtiltotta a pecázást, mint ahogy a szülők mindent megtiltottak akkoriban,
én meg még nem jöttem rá, hogy a szülők nem látnak a sarkon túlra. De a pecázás gondolata
vad izgalomba kerített. Gyakorta mentem el a Malomtanyán lévő tó mellett, figyeltem a víz
színén sütkérező pici pontyokat, néha meg a sarokban álló fűzfa alatt az én szememben
hatalmasnak számító – gondolom, úgy tizenöt centis – ponty jelent meg hirtelen a felszínen,
lenyelt egy lárvát, majd ismét alámerült. Órákat töltöttem üvegre tapasztott orral Wallace
főutcai boltjának kirakata előtt, ahol horgászfelszerelést, puskát, és biciklit lehetett kapni.
Nyári délelőttökön ébren feküdve ábrándoztam Joe pecázós történeteiről, arról, hogyan kell
kenyérgyurmát készíteni, hogyan rándul meg az úszó, majd tűnik el a víz alá, és hogyan
érezni, amint hajlik a bot, a hal meg rángatja a zsineget. Vajon van értelme beszélnem erről –
hogy milyen mesevilágba repít el egy gyereket a hal meg a pecázás? Néhány gyerek számára
a puskák, meg a lövöldözés jelenti ugyanezt, megint másoknak a motorok, vagy a repülők,
vagy a lovak. Nem lehet ezt magyarázni, racionalizálni, ez pusztán varázslat. Egy reggel aztán
– júniusi reggel volt, én nyolcéves lehettem – tudtam, hogy Joe el fogja lógni az iskolát, és
pecázni megy, én meg eltökéltem, hogy követem. Joe valahogy rájött, mit forgatok a
fejemben, és öltözés közben nekem esett.
– Ide hallgass, kicsi George! Eszedbe ne jusson, hogy a bandával jössz. Itthon maradsz.
 – Nem, nem jut. Eszembe se jutott.
– De igen! El akartál jönni a bandával.
– Nem igaz!
– De igen!
– De nem!
– De igen! Itthon maradsz. Semmi szükségünk rohadt kis kölykökre.
Joe nemrégiben tanulta a „rohadt” szót, és folyton használta. Apa egyszer meghallotta, és
megfogadta, hogy kékre veri, de ezúttal sem tette meg. Reggeli után iskolatáskát és az iskola
egyensapkáját viselve Joe felült a biciklijére, öt perccel korábban a megszokottnál, mint
mindig, amikor épp lógni készült, és amikor ideje volt nekem is elindulni Howlett mamához,
kiosontam, és elbújtam a veteményeskertek mögötti ösvényen. Tudtam, hogy a banda a
Malomtanyán lévő tóhoz készül, és utánuk akartam menni, ha megölnek is miatta. Valószínű
volt, hogy jól megvernek, és valószínű volt, hogy nem érek haza ebédre, amiből anya majd
rájön, hogy ellógtam az iskolát, és ő is megver, de mindez nem érdekelt. Túlságosan vágytam
arra, hogy pecázni mehessek a bandával. Ravasz voltam ám. Elég sok időt adtam Joe-nak,
hogy kerülőt tegyen, és az autóúton át érjen a Malomtanyához, majd követtem az ösvény
mellett, a mezőn a sövény túloldalán, így majdnem elértem a tóig, mielőtt a banda
megláthatott volna. Csodálatos júniusi reggel volt. Térdig jártam a boglárkában. Enyhe fuval-
lat borzolta a szilfák legtetejét, és a levelek zöld felhői puhának és dúsnak tűntek, akár a se-
lyem. És reggel kilenc óra volt, én ott mentem nyolcévesen, körülvett a nyár, a nagy kusza sö-
vényekben még virágoztak a vadrózsák, apró, lágy felhőpamacsok úsztak odafent, a távolban
pedig az alacsony hegyek és a Felső-Binfieldet körülvevő erdő halvány kékje látszottak. Én
fütyültem minderre. Csak a zöld tavacska járt a fejemben, meg a pontyok, meg a banda a hor-
gokkal, zsinegekkel és a kenyérgyurmával. Úgy éreztem, ők a paradicsomban élnek, én meg
készülök beköltözni. Végül sikerült mögéjük lopóznom – négyen voltak, Joe, Sid Lovegrove,
a kifutófiú, meg egy másik boltos fia, Harry Barnesnak hívták, azt hiszem.
Joe megfordult, és meglátott. „Az istenit!”, mondta. „A kölyök.” Úgy lépett oda hozzám,
mint egy kandúr, aki verekedni készül.
– Ide hallgass, te! Mit mondtam? Nyomás’aza, egy-kettő!
Joe-val mindketten hajlamosak voltunk elharapni a h-t, ha valami felizgatott minket.
– Nem megyek’aza.
– De mész.
– Üsd pofon, Joe – mondta Sid. – Nincs szükségünk taknyosokra.
– ‘azamész végre? – kérdezte Joe. –Nem.
– Rendben, öcskös, te akartad!
Ekkor nekem ugrott. A következő percben már körbe-körbe kergetett, egyik pofont adta a
másik után. De nem szaladtam elfele a tótól, körbefutottam. Végül elkapott, letepert, rátérdelt
a felkaromra, és csavargatni kezdte a fülemet, ami a kedvenc kínzási módszere volt, én meg
utáltam. Ekkor már bömböltem, de nem adtam be a derekam, és nem ígértem meg, hogy
hazamegyek. Maradni akartam, és pecázni a bandával. És hirtelen a többiek az én oldalamra
álltak, szóltak Joe-nak, hogy szálljon le a mellkasomról, és hadd maradjak, ha akarok. Így hát
maradtam.
A többieknél volt horog, meg zsineg, meg úszó, meg egy rongyba csavart kenyérgyurma
adag, és mindannyian, vágtunk magunknak fűzfavesszőket a tó sarkában álló fáról. A ház csak
olyan kétszáz méterre állt, és nem volt szabad, hogy meglássanak minket, mert a vén Brewer
nem szívelte a pecázást. Nem mintha nem lett volna neki mindegy, neki csak arra kellett a tó,
hogy itassa a jószágait, de utálta a gyerekeket. A többiek még mindig irigyek voltak rám, és
folyton rám szóltak, hogy ne álljak ki a fényre, és emlékeztettek, hogy kicsi vagyok, és
semmit sem tudok a pecázásról. Azt mondták, annyit zajongok, hogy elriasztom a halakat, bár
feleannyi zajt se csaptam, mint bárki más. Végül nem is hagyták, hogy melléjük üljek, hanem
elküldtek a tó egy másik részéhez, ahol sekélyebb volt a víz, és nem volt sok árnyék. Azt
mondták, egy ilyen kiskölyök biztos folyton paskolja a vizet, és elkergeti a halakat. Vacak
részére küldtek a tónak, ahova normális esetben nem téved hal. Tudtam jól. Valahogy
ösztönösen felismertem azokat a helyeket, ahol a halak meglapultak. Viszont végre pecáztam.
Bottal a kezemben ültem a füves parton, körülöttem zümmögtek a legyek, a vad borsmenta
illata majdnem leterített, én meg figyeltem a piros úszómat a zöld vízen, és madarat lehetett
volna velem fogatni, pedig arcomat még mindig koszos könnyfoltok tarkították.
Csak a jó ég tudja, meddig ültem ott. A délelőtt egyre nyúlt, a nap egyre magasabban járt,
és senki nem evett egy falatot sem. Forró, szélcsendes nap volt, a levegő túl tiszta a
pecázáshoz. Az úszók rezdületlenül lebegtek a víz színén. Mélyre le lehetett látni a vízben,
mintha sötétzöld üvegbe bámulna az ember. Bent, a tó közepén látszottak a halak, amint
közvetlenül a felszín alatt sütkéreznek, néha meg a partközeli nádasban egy gőte siklott
felfelé, majd ujjaival a nádon megpihent, csak az orrát dugva ki a vízből. De nem haraptak a
halak. A többiek folyton kiabáltak, hogy kapás van, de mindig csak hazudtak. Az idő egyre
csak nyúlt, a forróság egyre nagyobb lett, ettek minket a legyek, és a part alatti vad borsmenta
illata olyan volt, mint Wheeler mama édességboltja. Egyre éhesebb lettem, annál is inkább,
mert fogalmam sem volt, honnan lesz aznap ebédem. De mozdulatlanul ültem, mint egy
kisegér, és le nem vettem a szemem az úszóról. A többiektől üveggolyó méretű csalinak valót
kaptam, mondván, elég lesz nekem annyi, de hosszú ideig nem is mertem új csalit felrakni,
mert amint kiemeltem a zsineget, mindenre megesküdtek, hogy akkora zajt csapok, amivel tíz
kilométeres körzetben minden halat el lehet ijeszteni.
Azt gondolom, talán két órája lehettünk ott, amikor az úszóm hirtelen megrezdült. Tudtam,
hogy hal lesz az. Biztos véletlenül arra tévedt egy, és meglátta a csalimat. Nem lehet elté-
veszteni az úszónak azt a mozgását, amit igazi kapás okoz. Teljesen másképp mozdul meg,
mint amikor az ember véletlenül megrántja a zsineget. A következő pillanatban hirtelen le-
bukott, és majdnem teljesen elmerült. Nem tudtam magam tovább türtőztetni. Odakiáltottam a
többieknek:
– Kapásom van!
– Francokat! – vágta rá azonnal Sid Lovegrove.
De egy pillanattal később már semmi kétség nem fért hozzá. Az úszó egyenesen lemerült,
még látszott fakópiros színe a víz alatt, a bot pedig megfeszült a kezemben. Istenem, micsoda
egy érzés! A rángatózó és feszülő zsineg, túlsó végén egy hallal! A többiek látták, hogy hajlik
a botom, egy szempillantás alatt eldobták saját botjukat, és odarohantak hozzám. Iszonyút
rántottam a boton, mire a hal – egy hatalmas nagy ezüstös hal – átszelte a levegőt. Evvel egy
időben mindannyian fájdalmasan felkiáltottunk. A hal lecsúszott a horogról, és beleesett a part
alatti vad borsmentába. De sekély vízbe esett, ahol megfordulni nem tudott, és talán egy
másodpercig hevert ott tehetetlenül az oldalán. Joe bevetette magát a vízbe, mindannyiunkat
jól lefröcskölve, és két kézzel megragadta. „Megvan!”, kiáltotta. Ezután kihajította a halat a
fűre, ahol mind körétérdeltünk. Milyen mohón néztük! Szegény haldokló pára fel-le dobálta
magát, pikkelyei a szivárvány minden színében ragyogtak. Óriási ponty volt, legalább tizenhét
centi, és vagy tíz deka. Hogy kiáltoztunk örömünkben! De a következő pillanatban mintha
árnyék vetődött volna ránk. Felnéztünk, és a vén Brewer tornyosult felettünk, magas billycock
kalapban – akkoriban viselték, átmenet a cilinder és a keménykalap között –, tehénbőr
lábszárvédőben, kezében vastag mogyorópálcát tartva.
Összerezzentünk, mint a fogoly, amikor sólymot pillant meg maga fölött. Brewer
végigmért minket. Fogatlan, gonosz szája volt, és amióta levágatta a kecskeszakállát, úgy
nézett ki, mint egy halálfej.
– Mit műveltek itt, fiúk? – kérdezte.
Nem tűnt kétségesnek, mit műveltünk. Senki nem válaszolt.
 – Majd megtanítalak én titeket horgászni a tavamban! – üvöltött hirtelen, majd egy pillanat
alatt nekünk esett, csapásokat mérve minden irányban.
A Fekete Kéz szétspriccelt. Otthagytuk a botokat, a halat úgyszintén. Brewer a fél mezőn
át kergetett minket. Lábai merevek voltak, nem futott gyorsan, de sok ütése célba ért, mielőtt
meglóghattunk. Amikor eltűntünk, a mező közepén állva kiabált utánunk, hogy tudja, kik
vagyunk, és el fog árulni minket apánknak. Én futottam leghátul, így a legtöbb suhintás en-
gem ért. Mire átértünk a sövény túloldalára, ronda piros hurkák éktelenkedtek a vádlimon.
A nap hátralevő részét a bandával töltöttem. Még nem döntötték el, hogy igazi tag vagyok-
e, de ideiglenesen megtűrtek maguk között. A kifutófiúnak, aki reggel valami hazug ürüggyel
úszta meg a munkát, most vissza kellett mennie a sörfőzdébe. Mi pedig tettünk egy hosszú,
tekervényes, csavargós sétát, amilyet fiúk tesznek, amikor egész nap távol vannak otthonról,
főleg, ha engedély nélkül. Ez volt az első igazi fiús sétám, egészen másmilyen, mint amikre
Katie Simmonsszal jártunk. Egy városszéli, rozsdás konzervdobozokkal és édesköménnyel
teli száraz árokban ebédeltünk. A többiektől kaptam pár falatot az ennivalójukból, Sid
Lovegrove-nál meg volt egy penny, így valaki szerzett egy Penny Óriást, melyet aztán együtt
ittunk meg. Nagy volt a forróság, az édeskömény igen erős szagot árasztott, és a szénsavas
Penny Óriás megböfögtetett bennünket. Ezek után felporoszkáltunk a Felső-Binfieldhez
vezető fehér, poros úton, azt hiszem, én ekkor jártam először erre, és bementünk a lehullott
levelek alkotta szőnyegen a bükkösbe, ahol a fák sima törzsei az égig törnek, és a felső
ágakon ülő madarak már csak pontoknak tűnnek. Akkoriban oda mentünk az erdőben, ahova
akartunk. A Binfield Villát bezárták, a fácános megszűnt, legrosszabb esetben fát szállító
kocsissal futott össze az ember. Feküdt ott egy kivágott fa, aminek az évgyűrűi céltáblára
emlékeztettek, és köveket dobáltunk rá célba. Aztán a többiek madarakra lőttek csúzlival, és
Sid Lovegrove megesküdött, hogy eltalált egy pintyet, csak fennakadt két ág között. Joe azt
mondta, hazudik, mire vitatkozni kezdtek, és majdnem összeverekedtek. Aztán lementünk egy
levélkupacokkal teli mélyedésbe, és kiáltoztunk, hogy visszhangot halljunk. Valaki bekiabált
egy csúnya szót, majd mindannyian elsoroltunk minden csúnya szót, amit ismertünk, és a
többiek kicsúfoltak, mert én csak hármat tudtam. Sid Lovegrove azt mondta, ő tudja, hogy
születik a gyerek, és pont úgy, mint a nyulak, csak a gyerek a nő köldökén át bújik ki. Harry
Barnes elkezdett egy csúnya szót faragni az egyik bükkfába, de az első két betű után megunta.
Aztán elmentünk a Binfield Villa kapuslakjához. A szóbeszéd szerint valahol a kertben volt
egy tó, melyben hatalmas halak éltek, de soha senki nem mert bemenni, mert a vén Hodges, a
kapus, aki amúgy gondnoki szerepet töltött be, nem szívelte a fiúkat. Épp a háza melletti
konyhakertjében ásott, amikor elhaladtunk. Szemtelenkedtünk vele a kerítésen át, amíg el
nem zavart minket, utána lementünk a waltoni úthoz, és szemtelenkedtünk a kocsisokkal,
végig a sövény túloldalán maradva, nehogy elérjenek az ostorukkal. A waltoni út mellett volt
egy hely, ami kőbányaként kezdte, majd szemétlerakó lett, végül teljesen benőtték a
szederbokrok. Nagy, gyomlepte halmokban álltak a régi, rozsdás konzervdobozok,
biciklivázak, lyukas lábosok és törött üvegek, mi meg tetőtől talpig összemocskolva magunkat
majd’ egy órán át bányásztunk ki vas kerítéspóznákat, mert Harry Barnes esküdött, hogy az
alsó-binfieldi kovács tizenkét pennyt fizet fél mázsa régi vasért. Aztán Joe talált a
szederbokrokban egy késői rigófészket, benne még repülni nem tudó fiókákkal. Sok vita után,
hogy mitévők legyünk velük, kivettük a fiókákat, kövekkel célba dobtunk rájuk, végül
eltapostuk őket. Négyen voltak, így mindenkinek jutott egy, amit eltaposhatott. Ekkor már
teaidő felé jártunk. Tudtuk, hogy Brewer betartja a szavát, és verés elé nézünk, de már túl
éhesek voltunk ahhoz, hogy még sokáig kóboroljunk. Végül hazabaktattunk, és útközben lett
még egy balhé, mert a veteményeskertek mellett elhaladva egy patkányt pillantottunk meg,
botokkal utánaeredtünk, mire Bennet, az állomásfőnök, aki minden este a kertjében
szorgoskodott, és nagyon büszke volt rá, őrült dühvei kergetett ki minket, mert letiportuk a
hagymaágyást.
 Tizenöt kilométert gyalogoltam, és nem fáradtam el. Egész nap baktattam a banda nyo-
mában, igyekezve mindent utánuk csinálni, „kölyök”-nek hívtak, és minden adódó alka-
lommal lekezeltek, de többé-kevésbé emelt fővel viseltem. Csodálatos érzés élt bennem,
olyan, amit csak az ért meg, akinek volt benne része – a férfiak mind átélik valamikor. Tud-
tam, hogy már nem kölyök vagyok, hanem végre fiú. És csodálatos dolog fiúnak lenni,
csavarogni, ahol a felnőttek nem érnek utol, patkányokat kergetni, madarakat ölni, köveket
hajigálni, kocsisokkal szemtelenkedni és csúnya szavakat kiabálni. Erőteljes, durva érzés, a
mindentudás és a rettenthetetlenség érzése, és mindez összefügg a szabályok felrúgásával és
az ölessel. A fehér és poros utak, a forróságban átizzadt ruhák, az édeskömény és a borsmenta
illata, a csúnya szavak, a szeméttelep savanykás bűze, a buborékos limonádé íze, a böfögés, a
fiókák eltaposása, a hal rángatózása a zsineg végén – mind, mind része volt. Hála Istennek,
hogy férfinak születtem, mert a nők nem részesülnek ebben.
Mondanom sem kell, Brewer körbejárt, és mindenkinek beszámolt. Apa komornak tűnt,
hozott egy szíjat a boltból, és azt mondta, „kék-zöldre veri” Joe-t. De Joe kapálózott, kiabált,
és rugdosott, így végül apának csak néhányat sikerült rásóznia. Másnap azonban az
iskolaigazgatótól nádpálcával kapott verést. Én is próbáltam ellenállni, de engem anya át tu-
dott fektetni a térdén, mert kicsi voltam, és jól ellátta a bajom a szíjjal. Így aznap három verést
kaptam, egyet Joe-tól, egyet Brewertől és egyet anyától. Másnap a banda úgy döntött, hogy
nem vagyok még igazi tag, és át kell esnem a „szertartáson” (a szót az indiánkönyvekből
szedték). Nagyon szigorúan ragaszkodtak hozzá, hogy a gilisztát lenyelés előtt meg kell rágni.
Ráadásul, mivel én voltam a legkisebb, és irigykedtek rám, amiért csak nekem volt kapásom,
utólag kitalálták, hogy a halam nem is volt igazán nagy. Általában a halak egyre csak nőnek,
amikor beszélnek róluk, az enyém viszont egyre csak ment össze, mígnem a többiek
beszámolója alapján elérte a cselle méretet.
De nem érdekelt. Pecáztam. Láttam alábukni az úszót, és éreztem, ahogy hal rángatja a zsi-
neget, és hazudhattak bármit, ezt nem tudták tőlem elvenni.

[4] A következő hét évből, nyolcéves koromtól tizenöt éves koromig, főleg a pecázásra em-
lékszem.
Ne higgyék, hogy mást nem is csináltam. Pusztán arról van szó, hogy amikor visszatekint
az ember, bizonyos dolgok mintha felfúvódnának, és kiszorítanának minden mást.
Otthagytam Howlett mama iskoláját, általánosba jártam, volt bőr iskolatáskám meg egy sárga
csíkos fekete sapkám, megkaptam életem első biciklijét, és jóval később életem első
hosszúnadrágját. Első biciklim fix kerekű volt – a szabadfutós kerékpárokat még nagyon
drágán adták. A dombon lefelé az ember felrakta a lábát maga elé, és hagyta, hogy maguktól
pörögjenek a pedálok. Ez volt a huszadik század elejének egyik jellemző életképe – fiú
száguld lefelé, feje hátravetve, lába előretartva. Félelemtől reszketve mentem az iskolába,
mert Joe már addigra mesélt a vén Pajeszról (valójában Wickseynek hívták), az igazgatóról,
aki kétségkívül rémisztő külsejű emberke volt, arca akár a farkasé, és a nagy osztályterem
végében álló nádpálcás vitrinből elővett időnként egy-egy pálcát, melyet aztán fenyegetően
megsuhogtatott. De meglepetésemre elég jól ment nekem az iskola. Soha eszembe se jutott,
hogy okosabb lehetek Joe-nál, aki nálam két évvel idősebb volt, és vert, amióta járni
megtanult. Valójában Joe igazi tökfilkónak bizonyult, hetente egyszer verést kapott a pálcával,
és úgy tizenhat éves koráig sereghajtó volt az iskolában. A második félévben díjat nyertem
számtanból, meg egy másik furcsa tárgyból, ami főleg préselt virágokról szólt, és
környezetismeretnek hívták, és mire betöltöttem a tizennégyet, Pajesz már a readingi egyetem
ösztöndíjait emlegette. Apa, akinek akkoriban ambíciói voltak Joe-val és velem kapcsolatban,
nagyon szerette volna, ha egyetemre megyek. Létezett valami elképzelés arról, hogy én tanár
leszek, Joe pedig árverésvezető.
 De nincs sok iskolával kapcsolatos emlékem. Amikor összeismerkedtem felsőbb
osztálybeli emberekkel, például a háború alatt, megdöbbentett, mennyire nem tudják soha
igazán kiheverni azt a borzalmas kiképzést, amit a bentlakásos iskolában kaptak. Vagy
félnótás lesz belőlük, vagy egész életükben próbálnak kitörni a szorításból. A mi
osztályunkban a boltosok és gazdák fiaival ez nem történt meg. Az ember tizenhat éves koráig
járta az általánost, bizonyítandó, hogy nem proli, de alig vártuk, hogy hazamehessünk. Nem
éreztünk hűséget, nem nyavalyogtunk az ódon falakról (pedig eléggé ódonok voltak, az
iskolát még Wolsey bíboros alapította), nem volt öregdiák nyakkendő, és nem volt iskolai
himnusz sem. A szabad délutánokat úgy töltöttük, ahogy akartuk, mert sasztolni nem volt
kötelező, és az esetek felében kihagytuk. Nadrágtartóban fociztunk, és bár krikettezni övben
illett, mindenki a rendes ingét és nadrágját viselte. Én csak azt a krikettszerű játékot
szerettem, amit szünetben játszottunk a kavicsos udvaron, csomagolóláda lécéből készült
ütővel, és műanyag labdával.
De emlékszem a nagy osztályterem szagára, a por, a tinta, és a csizmák szagára, meg a
kések élezésére használt kőre az udvaron, ami egykor felhágókőként szolgált, és a kis
pékségre az utca túloldalán, ahol gyümölcskenyérhez hasonló valamit árultak, de kétszer
akkora volt, mint a mai gyümölcskenyér, fél pennybe került, s Zsíros Bucinak hívták.
Megtettem mindent, amit az iskolában meg szokás tenni. Belevéstem a nevem a padomba, és
pálcát kaptam érte – az ember pálcát kapott, ha lebukott, de az illendőség megkívánta, hogy
bevéssem a nevem. És összetintáztam a kezem, és rágtam a körmöm, és dobónyilat
készítettem tollszárból, és gesztenyepárbajt játszottam, és malac vicceket meséltem, és
megtanultam önkielégíteni, és pimaszkodtam Blowersszal, az angoltanárral, és a lelkét
kiszekáltam a kis Willy Simeonnak, a temetkezési vállalkozó félnótás fiának, aki mindent
elhitt, amit mondtak neki. Kedvenc tréfánk volt elküldeni boltokba nem létező dolgokért.
Minden régi viccet elsütöttünk – hozzon fél pennyért egy pennyt, gumikalapácsot, balkezes
csavarhúzót, csíkos festéket –, szegény Willy pedig mindnek bedőlt. Egyik délután remekül
szórakoztunk, beraktuk egy dézsába, és mondtuk neki, hogy emelje fel magát a dézsa füleinél
fogva. Szegény Willy, végül otthonba került. De igazán az ünnepek alatt élt az ember.
Remek dolgokat lehetett akkoriban csinálni. Télen kölcsönkértünk egy pár vadászgörényt –
anya soha nem engedte volna, hogy Joe-val otthon tartsunk egyet, „komisz, büdös micsodák-
nak” hívta őket –, és körbejártuk a gazdaságokat, hogy hadd fogjunk patkányt. Néha en-
gedték, máskor azt mondták, hogy takarodjunk, és hogy velünk több a baj, mint a patká-
nyokkal. Később aztán a cséplőgépet követtük télen, és segítettünk irtani a patkányokat a ka-
zalok cséplése közben. Egyik télen, 1908 lehetett, a Temze kiáradt, majd megfagyott, heteken
át korcsolyáztunk, és Harry Barnes eltörte a kulcscsontját a jégen. Kora tavasszal ólmosbottal
mentünk mókusra, később meg fészkeket jártunk fosztogatni. Volt egy elméletünk, miszerint a
madarak nem tudnak számolni, és elég, ha egy tojást bent hagyunk, de gonosz kis
ördögfajzatok lévén néha csak levertük a fészket, és eltapostuk a tojásokat vagy a fiókákat.
Varangynász idején újabb játékot találtunk. Elkaptunk egy varangyot, bedugtuk egy bicik-
lipumpa végét a hátsójába, és addig fújtuk, amíg szét nem durrant. A fiúk már csak ilyenek,
nem tudom, miért. Nyáron elbicikliztünk a Burford gáthoz fürdeni. Wally Lovegrove, Sid kis
unokatestvére 1906-ban megfulladt. Belegabalyodott a fenéken lévő hínárba, és amikor
csáklyákkal kiemelték a testét, koromfekete volt az arca.
De a pecázás volt az igazi. Gyakran eljártunk az öreg Brewer tavához, kispontyokat és
compókat fogtunk ki belőle, egyszer még egy hatalmas nagy angolnát is, és voltak máshol is
tehénitatók, amelyekben éltek halak, és szombat délután el lehetett hozzájuk sétálni. De
miután megkaptuk a bicikliket, a Temzében kezdtünk horgászni, a Burford gát alatt.
Felnőttebb dolognak tűnt, mint tehénitatókban pecázni. Nem voltak gazdák, akik elkergettek
volna, a Temzében pedig ménkű nagy halak élnek –bár, amennyire én tudom, még senkiről
nem hallottak, aki fogott is volna egyet.
 Különös, amit éreztem a pecázás iránt — és tulajdonképpen a mai napig érzek. Nem
mondhatom magamat horgásznak. Soha életemben nem fogtam hatvancentis halat, és
immáron harminc éve, hogy utoljára bot volt a kezemben. Mégis, amikor visszatekintek,
nyolc– és tizenöt éves korom között mintha egész gyerekkorom a pecázással töltött napok
körül forgott volna. Minden részlet világosan él az emlékeimben. Emlékszem egyes napokra
és egyes halakra, és nincs tó vagy holtág, amit ne látnék magam előtt, ha becsukom a szemem
és koncentrálok. Könyvet tudnék írni a pecázás technikáiról. Gyerekkorunkban nem volt külö-
nösebb felszerelésünk, túl sokba került, és a heti három pennynk (akkoriban általában ennyi
volt a zsebpénz) elment édességekre meg Zsíros Bucikra. Kisgyerekek általában hajlított
szöggel pecáznak, ami túl tompa ahhoz, hogy bármire is jó legyen, de elég jó horog lesz (per-
sze szakáll nélkül) a gyertyalángban fogóval elhajlított tűből. A parasztfiúk tudták, hogyan
kell úgy lósörényt fonni, hogy majdnem olyan erős legyen, mint a hernyóbél, és kis halat már
egyetlen sörényszállal is lehet fogni. Később szert tettünk kétshillinges horgászbotokra, sőt
valamilyen orsókra is. Atyám, mennyit bámultam Wallace kirakatát! Még a .410-es puskák
vagy a sportpisztolyok sem izgattak annyira, mint a horgászfelszerelés. Aztán a Gamage-féle
katalógus egy száma, amit, azt hiszem, egy szeméttelepen szedtem össze, és úgy olvastam,
ahogy a Bibliát szokás! Még ma is részletekbe menően tudnék beszélni előkékről,
selyemacélról, kis öblű horgokról, haldorongokról, horogkiszedőkről, rézorsókról és Isten
tudja még, hány technikai nüánszról.
Aztán ott voltak a csalijaink. A boltunkban mindig akadt elég lisztféreg, ami nem rossz, de
nem is nagyon jó. A csontkukac mindenesetre jobb. Gravitt-tól, a hentestől lehetett koldulni,
és a banda mindig sorsot húzott, vagy kiszámolóssal döntöttük el, ki megy be kérni, mert
Gravitt nem volt túl kedélyes a dologgal kapcsolatban. Nagy, kerek arcú, vén róka volt,
hangja, akár a szelindeké, és amikor felcsattant, mint általában, amikor gyerekkel beszélt, a
kések és fémtárgyak megcsörrentek kék kötényében. Az ember bement, kezében üres
melaszdobozt szorongatva, várt, amíg minden vásárló eltávozott, majd nagyon alázatosan
megkérdezte:
– Elnézést, Mr. Gravitt, van ma csontkukac?
Többnyire üvöltözni kezdett:
– Micsoda? Csontkukac? Az én boltomban csontkukac? Évek óta nem láttam egyet se.
Asziszed, húslegyek vannak a boltomban?
Persze hogy voltak. Tele volt velük a bolt. Botvégre erősített bőrdarabbal látta el a bajukat,
óriási távolságra elért, és ha lecsapott, a légy szétkenődött. Néha kukac nélkül kellett
távoznunk, de általában utánunk kiabált, amikor éppen elmenőben voltunk.
– Gyere csak! Menj hátra az udvarba, oszt nézz körül. Talán talá’sz egyet-kettőt, ha ki-
nyitod a szemed.
Kis rajokban hemzsegtek mindenütt. Gravitt udvara bűzlött, mint a csatatér. Akkoriban a
hentesek nem tartottak hűtőszekrényt. A csontkukac tovább él, ha fűrészporban tartja az
ember.
A darázslárva is jó, bár nehéz feltűzni a horogra, hacsak nincs előtte megsütve. Ha vala-
melyikünk darázsfészket talált, éjjel kimentünk, terpentint öntöttünk bele, majd sárral
betapasztottuk a lyukat. Másnapra a darazsak mind megdöglöttek, ki lehetett ásni a fészket és
összeszedni a lárvákat. Egyszer valami nem sikerült, talán a terpentin mehetett mellé, és
amikor eltávolítottak a dugaszt, az egész éjjel bezárt darazsak egyetlen felhőben törtek elő.
Nem csíptek nagyon össze minket, de kár, hogy senki nem állt a közelben stopperrel. A
szöcskénél tényleg nincs jobb csali, főleg domolykóra. Az ember gond nélkül feltűzi a
horogra, majd ide-oda táncoltatja a felszínen – ez a „legyezés”. Csakhogy egyszerre legfel-
jebb két-három szöcskét lehet fogni. Nyúldomolykóra a döglégy a legjobb csali, főleg tiszta
napokon, de a döglegyet is átkozott nehéz megfogni. Élve kell a horogra tűzni, hogy fi-
cánkoljon. A domolykó még a darazsat is bekapja, de elég trükkös feladat élő darazsat horogra
tűzni.
Isten tudja, még hányféle csalit használtunk. Rongyba csavart fehér kenyéren préseltünk át
vizet, így készült a kenyérgyurma. Volt sajtgyurma, mézes gyurma, sőt ánizsos gyurma is.
Bodorkára megteszi a főtt búza. Küllőre a földigiliszta. Régi trágyadombokon akad rájuk az
ember. Van egy másik fajta kukac is, ami csíkos, olyan a szaga, mint a fülbemászóé, és kiváló
csali sügérre. Moha között tartva friss és élénk marad. Földben tartva elpusztul. A te-
héntrágyán ülő barna legyek egész jók bodorkára. Állítólag domolykót cseresznyével is lehet
fogni, és láttam már valakit bodorkát fogni süteményből kiszedett ribizlivel.
Akkoriban június tizenhatodikától (a horgászszezon első napja) a tél közepéig ritkán
hiányzott zsebemből egy doboz kukac vagy lárva. Anyával néhányszor veszekedtünk emiatt,
de végül belenyugodott, a pecázás lekerült a tiltott dolgok listájáról, sőt apától 1903 kará-
csonyára egy kétshillinges horgászbotot kaptam. Joe alig múlt tizenöt, amikor elkezdett
lányok után járni, és attól fogva alig jött el pecázni, mondván, gyerekeknek való. De volt vagy
fél tucat másik fiú, akik annyira bolondultak a pecázásért, mint én. Uram, azok a pecázós
napok! Azok a forró, ragacsos délutánok, amikor elterpeszkedtem a padomon a nagy
osztályteremben, miközben Blowers reszelős hangja szónokolt alanyról, állítmányról és mel-
lékmondatokról, nekem meg csak a Burford gát melletti holtág járt a fejemben, vagy a fűzfák
tövében elterülő zöld, mély víz, és benne az ide-oda sikló nyúldomolykók. Aztán jött a tea
utáni őrült tekerés a biciklin, fel a Chamford-hegyre, le a folyóhoz, hogy beleférjen még egy
óra pecázás sötétedés előtt. Csendes nyári esték, halk csobogás jön a duzzasztó felől, a víz
gyűrűzik, ha felbukkan egy hal, a szúnyogok összezabálnak, halrajok nyüzsögnek a horog
körül, de harapni nem harapnak. És az a szenvedély, amivel figyeltük a nyüzsgő, fekete hátú
halakat, remélve és imádkozva (igen, szó szerint imádkozva), hogy az egyik meggondolja
magát, és mégis bekapja a csalit, mielőtt teljesen besötétedik. Aztán mindig jött a „na még öt
perc”, aztán az „öt perc, és megyünk”, míg végül kénytelenek voltunk gyalog hazatolni a
biciklit, mert Towler, a fakabát, kint portyázott, és „becsukhatták” az embert, ha lámpa nélkül
biciklizett. Néha a nyári szünetben csomagoltunk főtt tojást, vajas kenyeret meg egy üveg
limonádét, és egész napra elmentünk pecázni, fürdeni, majd megint pecázni, és egyszer-
egyszer még fogtunk is valamit. Az ember este mocskos kézzel ért haza, olyan éhesen, hogy
addigra megette a maradék kenyérgyurmát, zsebkendőjébe pedig három-négy büdös
nyúldomolykó volt betekerve. Anya mindig megtagadta, hogy megsüsse a halakat, amiket én
hoztam. Nem volt képes elfogadni, hogy az édesvízi halak ehetők, a pisztrángot és a lazacot
leszámítva. „Komisz, iszapos micsodák”, így hívta őket. A legjobban azokra a halakra
emlékszem, amelyeket nem fogtam ki. Főleg azokra az éktelen nagy halakra, amiket a
vontatóúton sétálva láttam vasárnapokon, amikor nem volt nálam bot. Vasárnap nem lehetett
pecázni, a Temze-felügyelet sem engedte. Vasárnap az ember „kellemes kis sétát” tett, vastag
fekete öltönyben és keménygallérban, ami majdnem lefűrészelte a fejét. Egyik vasárnap
láttam egy csaknem méteres csukát, amint a sekély vízben aludt a part mellett, és kővel
majdnem sikerült eltalálnom. És néha a nádas melletti csendes, zöld vízben hatalmas temzei
pisztráng siklott el. A pisztráng roppant nagyra megnő a Temzében, de gyakorlatilag soha sen-
ki nem fog egyet sem. Azt mondják, hogy egy igazi temzei horgász, az a fajta uborkaorrú
ürge, aki télen-nyáron kabátba bugyolálva ül a kempingszékén hatméteres botja mellett, bol-
dogan adna egy évet az életéből, ha foghatna egy temzei pisztrángot. Nem hibáztatom, töké-
letesen megértem az indítékait, és akkor még jobban értettem.
Természetesen történt más is az életemben. Évente hét centit nőttem, elkezdtem hosszú-
nadrágot hordani, nyertem néhány díjat az iskolában, hittanra jártam, malac vicceket me-
séltem, rákaptam az olvasásra, és el-elkapott a fehéregerek, a fafaragás meg a bélyegek iránti
szenvedély. De mindig a pecázás jut az eszembe. A nyári napok, a sík árterek, a kéklő hegy a
távolban, a holtág menti fűzfák, alattuk a csendes víz, akár egy vastag, zöld üvegtábla. A nyári
esték, a vízből kiugró halak, a fejem körül cikázó éji fecskék, a viola és a keleti dohány illata.
Ne értsenek félre. Nem a gyerekkor líraiságát akarom érzékeltetni. Az maszlag, tudom. A jó
öreg Porteous (barátom, nyugdíjas iskolaigazgató, majd még mesélek róla) sokat tud a
gyerekkor líraiságáról. Néha felolvas nekem a témában. Wordsworth-ot. A Lucy Grayt. „Va-
laha forrásokon, berkeken”1 satöbbi. Mondanom sem kell, neki nincs gyereke. Az az igazság,
hogy a gyerekek cseppet sem líraiak, hanem apró vadállatok, csak az állatok negyedannyira
sem önzők. A fiúk tesznek a forrásokra meg a berkekre meg a többire. Rá se néznek a tájra,
fütyülnek a virágokra, és nem tudják megkülönböztetni egymástól a növényeket, hacsak nem
fűződik hozzá érdekük, mint például az ehetők esetében. Öldöklés – nagyjából ennyi lírai van
a fiúkban. Ugyanakkor mindvégig van bennük valami sajátos hév, a dolgok iránti vágyakozás
ereje, ami felnőttként már nincs meg az emberben, valamint az érzés, hogy az előttük álló idő
korlátlan, és bármit is tesznek is, a végtelenségig tehetik.
Felettébb csúnya kisfiú voltam, vajszínű hajamat mindig rövidre nyírták, csak egy nagy
tincset hagyva meg elöl. Nem idealizálom saját gyerekkoromat, és sokakkal ellentétben, sem-
mi vágyam újra fiatalnak lenni. A legtöbb dolog, amit egykor szerettem, most jéghidegen
hagyna. Nem érdekel, látok-e még krikettlabdát életemben, és három pennyt nem adnék egy
mázsa édességért. De a pecázás iránt táplált különös érzéseim még megvannak, és mindvégig
megvoltak. Kétségkívül szörnyű ostobaságnak fogják tartani, de félig-meddig most is vágyom
egy kis pecázásra, így kövéren, negyvenöt évesen, és két gyerekkel kertvárosi otthonomban.
Miért? Mert bizonyos értelemben szentimentális vagyok a gyerekkorommal kapcsolatban –
nem kifejezetten a saját gyerekkorommal, hanem a civilizációval kapcsolatban, amiben
felnőttem, és ami alighanem az utolsókat rúgja. És a pecázás valahogy jellemzi ezt a
korszakot. Ahogy a pecázásra gondolok, olyan dolgok jutnak eszembe, melyek nem a modern
világhoz tartoznak. Már maga az, hogy egész nap egy csendes tavacska melletti fűzfa alatt
üljek – meg hogy találjak egy erre alkalmas csendes tavat – a háború előtti, rádió előtti, repülő
előtti, Hitler előtti világhoz tartozik. Már az édesvízi halak nevei is békét árasztanak.
Bodorka, kele, nyúldomolykó, sujtásos küsz, dévérkeszeg, küllő, csuka, potyka, ponty,
compó. Tisztességes nevek. Akik ezeket a neveket kitalálták, nem hallottak géppuskáról, nem
rettegtek az elbocsátástól, nem kaptak be egymás után aszpirineket, és nem jártak moziba
azon töprengve, hogy lehetne megúszni a koncentrációs tábort.
Vajon jár még valaki pecázni manapság? London száz kilométeres körzetében már sehol
nincs kifogni való hal. Néhány lehangoló horgászklub lehorgonyoz egymás mellé a csatornák
partjain, a milliomosok pedig skót szállodák magánvizeiben mennek pisztrángra, és űzik a
tenyésztett halak mesterséges léggyel való kifogásának sznob játékát. De ki pecázik manapság
malompatakban vagy vizesárokban vagy tehénitatóban? Hova tűntek az angol halak?
Gyerekkoromban minden tócsában és patakban éltek halak. Mára minden tavat lecsapoltak, a
patakok meg, ha nem a gyárak öntik bele a vegyszereiket, akkor rozsdás konzervdobozokkal
meg autógumikkal vannak tele.
Kedvenc horgászélményem olyan halakhoz kötődik, amiket nem fogtam ki. Gondolom,
ebben nincs is semmi különös.
Tizennégy éves lehettem, amikor apa tett valami szívességet az öreg Hodgesnak, a Binfield
Villa gondnokának. Nem emlékszem, mi volt – talán féregirtót adott neki a baromfija
számára. Hodges mogorva vén róka volt, de nem felejtette el, ha szívességet tettek neki.
Egyik nap, nem sokkal azután, hogy a boltunkban járt kukoricát venni, összefutottunk az ajtó
előtt, ő pedig megszólított a maga nyers modorában.
– Hé, fiatalúr! Szoktál horgászni, nem-e?
– De igen.

1
Ferencz Győző fordítása.
 – Tudtam én. Figyelj csak ide. Ha akarod, felhozhatod a botod, és próbálhatsz fogni va-
lamit a tóban a villa mögött. Dévérkeszeg és kis csuka van bőven. De el ne mondd senkinek,
hogy szóltam. És oda ne hozd nekem a többi kis mitugrászt, mert rongyosra verem a hátukat.
Evvel aztán vállára vette a zsák kukoricát, és elbicegett, mint aki úgy érzi, már így is
többet mondott a kelleténél. A rá következő szombat délután megtöltöttem zsebeimet
kukaccal és lárvával, majd felbicikliztem a Binfield Villához, és a portásházban kerestem
Hodgesot. Ekkor a Binfield Villa már tíz vagy húsz éve üresen állt. Mr. Farrel, a tulaj, nem
engedhette meg magának, hogy benne éljen, kiadni meg nem tudta vagy nem akarta.
Londonban élt a földjei bérleti díjaiból, a házat meg a birtokot pedig itt hagyta ebek
harmincadjára. A kerítés elzöldült és rohadt, a parkot csalánrengeteg borította, az ültetvények,
akár a dzsungel, és még a kert is lepusztult, csak néhány göcsörtös rózsabokor jelezte, hol
feküdtek egykor a virágágyások. A ház viszont gyönyörű volt, főleg távolról nézve. Hatalmas,
oszlopsoros fehér épület, hosszúkás ablakok, valami Olaszországot megjárt ember építhette
nagyjából Anna királynő idején. Ha most odamennék, biztos szívesen sétálnám körbe a kihalt
környéket, eltűnődve, milyen életet élhettek itt azok, akik felépítették, abban a hitben, hogy a
boldog napok soha nem érnek véget. Gyerekfejjel se a házra, se a birtokra nem vetettem
pillantást. Előkerítettem Hodgesot, aki éppen befejezte vacsoráját, és kissé morózus volt, majd
megkértem, hogy vezessen el a tóhoz. Több száz méterre feküdt a ház mögött, a bükkös által
teljesen eltakarva, de méretes tó volt, vagy százötven méter keresztben. Döbbenetes volt, és
már annyi idősen is megdöbbentett, hogy itt, húsz kilométerre Readingtől és kevesebb, mint
nyolcvanra Londontól, lehetséges ez a fajta magány. Annyira egyedül éreztem magam, mintha
csak az Amazonas partján álltam volna. A tavat teljesen körülvették a bükkfák, egy helyen
pedig egész a part közelében nőttek, és visszatükröződtek a vízben. A túloldalon egy kis füves
részben lévő mélyedésben borsmentaágyak terültek el, a tó egyik végében pedig fa csónakház
korhadt a káka között.
A tóban hemzsegtek a pici, tíz-tizenöt centis dévérkeszegek. Olykor-olykor egyikük
oldalára fordult, és rozsdás-barnán megcsillant a víz alatt. Csukák is voltak, alighanem elég
nagyok. Látni nem lehetett őket, de a nádasban sütkérezve időnként megfordultak, és akkorát
csobbantak, mintha valaki téglát vágott volna a vízbe. Megpróbálni sem volt érdemes kifogni
őket, bár természetesen én minden alkalommal tettem rá kísérletet, amikor odamentem.
Próbáltam a Temzéből fogott nyúldomolykóval és csellével, amiket lekváros üvegben
tartottam életben, sőt még egy darabka bádogból készült körforgó villantóval is. De jól voltak
lakva hallal, és nem haraptak, amúgy is bármelyik felszerelésemet eltörték volna. Soha nem
tértem vissza a tótól legalább egy tucat apró dévérkeszeg nélkül. Nyári szünetben néha egész
napra felmentem a horgászbotommal és egy gyerekújsággal, anya meg csomagolt nekem egy
darab kenyeret és sajtot. És órákon át pecáztam, majd leheveredtem a füves mélyedésbe
újságot olvasni, aztán a kenyérgyurma szaga vagy egy kiugró hal csobbanása ismét hatalmába
kerített, és visszamentem a vízhez egy újabb körre, mindezt egész álló nap. És a legjobb az
egészben az egyedüllét volt, a teljes egyedüllét, bár az út alig négyszáz méterre húzódott. Épp
elég idős voltam ahhoz, hogy tudjam, milyen jó néha egyedül lenni. A fákkal körbevéve olyan
volt, mintha enyém volna a tó, és teljes mozdulatlanság uralkodott, csak a halak gyűrűzték a
vizet, meg néhány galamb repült el a fejem felett. Ennek ellenére, a két év alatt, amíg jártam
oda pecázni, vajon hány alkalommal voltam ott ténylegesen? Egy tucatnál nem többször. Öt
kilométer biciklizést jelentett, és legalább az egész délután ráment. Néha közbejött valami,
máskor meg menni készültem, de eleredt az eső. Tudják, mindig van valami.
Egyik délután nem haraptak a halak, és nekiláttam felderíteni a tó Binfield Villától távo-
labb eső végét. A víz itt ellepte a partot, a talaj latyakos volt, és az embernek át kellett magát
küzdenie szederbokrok és a fákról lepottyant korhadt gallyak dzsungelén. Vagy ötven méter
küszködés után hirtelen egy tisztáshoz értem, meg egy másik tóhoz, amiről azelőtt nem is
hallottam. Kis tó volt, alig húsz méter széles, és meglehetősen sötét a fentről behajló ágak
miatt. De a vize nagyon tiszta volt, és szédítően mély. Három-négy méterre leláttam benne.
Elidőztem egy kicsit, fiús módon élvezve a nyirkosságot és a rothadó latyakszagot. És ekkor
megpillantottam valamit, amitől majd’ kiugrottam a bőrömből.
Irdatlan nagy hal volt. Nem túlzok, amikor azt mondom, irdatlan. Majdnem olyan hosszú,
mint a karom. Mélyen a víz alatt siklott keresztül a tavon, majd elhomályosult a körvonala,
eltűnt a túloldal sötétebb vizében. Mintha kard járta volna át a testem. Messze a legnagyobb
hal volt, amit valaha láttam, élve vagy halva. Lélegzetvisszafojtva álltam, és egy másodperc
múlva újabb vaskos árny suhant át a vízen, majd egy másik, majd még kettő, szorosan egymás
mellett. Tele volt velük a tó. Pontyok lehettek, gondolom. Kis eséllyel dévérkeszegek vagy
compók, de inkább pontyok. A dévérkeszeg és a compó nem nő meg ekkorára. Tudtam, mi
történt. Valamikor régen ez a tó össze volt kötve a másikkal, de aztán kiszáradt a patak, az
erdő körbenőtte a kis tavat, és megfeledkeztek róla. Néha megesik. Egy tó feledésbe merül,
évekig, évtizedekig senki nem horgászik benne, és a halak borzasztó nagyra megnőnek. Ezek
az állatok akár százévesek is lehettek. És rajtam kívül a világon senki nem tudott róluk. Igen
valószínű, hogy húsz éve senki még csak nem is látta a tavat, és alighanem Hodges és Mr.
Farrel intézője is megfeledkezett a létezéséről.
Nos, képzelhetik, mit éreztem. Kis idő elteltével már nem bírtam a figyelésükkel járó kínt
elviselni. Visszasiettem a másik tóhoz, és összeszedtem a horgászcuccomat. Semmi értelme
nem lett volna megpróbálni kifogni az úszó kolosszusokat az én felszerelésemmel. Úgy szakí-
tották volna el, mint egy hajszálat. És nem tudtam többé az apró dévérkeszegre horgászni. A
nagy pontyok látványa annyira felkavarta a gyomromat, hogy azt hittem, rosszul leszek.
Felpattantam a biciklimre, és leszáguldottam a hegyen hazafelé. Csodálatos titok volt ez egy
fiú számára. Ott az a sötét tó az erdő mélyén elrejtve, és benne siklanak ezek az irdatlan halak
– halak, amikre még soha senki nem pecázott, így bekapják az első csalit, ami eléjük kerül.
Csak azon múlott minden, tudok-e elég erős zsinórt szerezni, ami elbírja őket. Már mindent
elterveztem. Venni fogok megfelelő felszerelést, még ha lopnom kell is hozzá a kasszából.
Valahogy, csak a jó ég tudja, hogy, szerzek fél koronát, és veszek egy hossz lazacra való
selyemzsinórt, vastag hernyóbél vagy selyemacél előkét, 5-ös horgokat, és visszamegyek
sajttal, lárvával, kenyérgyurmával, lisztféreggel, gilisztával, szöcskével és minden élő és
mozgó csalival, ami felkeltheti egy ponty érdeklődését. Az elkövetkezendő vasárnap
visszamegyek, és megpróbálom.
De úgy alakult, hogy soha nem mentem vissza. Soha nem megyünk vissza. Nem loptam
pénzt a kasszából, nem vettem selyemzsinórt, és nem próbáltam meg kifogni a pontyokat.
Szinte rögtön utána valami közbejött és megakadályozott, és ha az nem lett volna, adódott
volna más. Így megy ez.
Persze tudom, azt hiszik, eltúlzom a halak méretét. Nyilván azt hiszik, közepes méretű
halak lehettek (mondjuk, harminccentisek), és hogy emlékeimben nőttek meg apránként. De
nem így van. Szokás hazudozni kifogott halakról, még inkább horogra akadt, de megszökött
halakról, én azonban ezeket a halakat nem fogtam ki, még csak meg sem próbáltam, így nincs
okom hazudni. Hatalmasak voltak, ha mondom.

[5] A pecázás!
Hadd tegyek egy vallomást, illetve inkább kettőt. Az első az, hogy ha visszatekintek az
életemre, semmire se tudnám őszintén azt mondani, hogy élveztem annyira, mint a pecázást.
Ahhoz képest minden más csalódás volt, még a nők is. Nem akarom magam olyan férfinak
beállítani, akit nem érdekelnek a nők. Sokat futottam utánuk, és ma is futnék, ha tehetném.
Ugyanakkor, ha választhatnék egy tetszőleges nő, de tényleg akármilyen nő, és egy ötkilós
ponty kifogása között, minden esetben a pontyot választanám. A második vallomás pedig az,
hogy tizenhat éves korom óta nem pecáztam.
 Hogy miért? Csak mert így alakulnak a dolgok. Mert az életben – és nem általában véve az
emberi életre gondolok, csak ebben az adott korban és ebben az adott országban zajló életre –
nem tesszük, amihez kedvünk van. És nem azért, mert egyfolytában dolgozunk. A föld-
művesek és a zsidó szabók sem dolgoznak egyfolytában. Hanem mert valami belső démon
Örökös balgaságokra hajt bennünket. Mindenre jut idő, csak arra nem, amire érdemes volna
időt szakítani. Gondoljanak valamire, amit igazán szeretnek. Majd adják össze az evvel töltött
órák számát, és számolják ki, életük hányad részét áldozták rá. Ezután számolják ki, menynyi
idejük ment el borotválkozással, buszozással, az ellenvonat várásával, malac viccek
mesélésével és újságolvasással.
Tizenhat éves korom után nem pecáztam többé. Nem jutott rá idő. Dolgoztam, lányok után
futottam, felvettem az első gombos cipőmet és az első állógalléromat (és 1909-ben a
gallérviseléshez zsiráfnyak kellett), levelező tanfolyamot végeztem értékesítésből és könyv-
vitelből, és „építettem az elmém”. A nagy halak ott köröztek csendesen a Binfield Villa mö-
götti tóban. Rajtam kívül senki nem tudott róluk. Elraktároztam őket az agyamban; egy nap,
talán egy ünnepnapon, visszamegyek és kifogom őket. De soha nem mentem vissza. Min-
denre jutott idő, csak erre nem. Elég különös, de azóta a háború alatt volt az egyetlen alkalom,
hogy majdnem pecázni mentem.
1916 őszén történt, pont a megsebesülésem előtt. Kijöttünk a lövészárkokból egy
frontvonal mögötti faluba, és bár még csak szeptembert írtunk, sárosak voltunk tetőtől talpig.
Szokás szerint most sem tudtuk, meddig maradunk, illetve hova megyünk utána. Szerencsére
a parancsnokunk kicsit gyengélkedett, enyhe hörghurut vagy mi, így nem foglalkozott avval,
hogy minket masíroztasson, ellenőrizze a felszerelést, vagy focimeccset szervezzen, ami az
éppen nem harcoló katonák lelki épségét volt hivatott fenntartani. Az első nap a szállásként
kapott istállóban a pelyvahalmokon heverészve kapartuk a sarat a lábszárvédőinkről, este pe-
dig páran elkezdtek sorban állni néhány ócska, kivénhedt szajhához a faluvégi székházuk
előtt. Bár parancsba kaptuk, hogy nem szabad elhagyni a falut, reggel sikerült kilógnom, és
kicsit csatangoltam a rémes pusztaságban, ami valamikor csatamező lehetett. Nyirkos, télies
reggel volt. Körös-körül persze a háború szemete és mocska, az a fajta koszhadt, förtelmes
összevisszaság, ami még egy csatatérnyi hullánál is rosszabb. Letépett ágú fák, régi, félig már
újra feltöltődött gránátkráterek, konzervdobozok, ürülék, sár, gyom, gazzal benőtt rozsdás
szögesdrótkupacok. Tudják, milyen érzés kijönni a lövészárokból? Az ember minden ízülete
merev, legbelül pedig ürességet érez, és hogy soha többé semmi nem fogja érdekelni. Részben
a félelem és a kimerültség okozta, de főleg az unalom. Akkor éppen nem láttuk be, miért ne
tarthatna örökké a háború. Ma vagy holnap, vagy talán holnapután, visszamegyünk a frontra,
és lehet, hogy jövő héten egy gránát darált húst csinál belőlünk, de ennél sokkal rosszabb volt
az elnyúló háború borzasztó unalma.
A sövény mellett sétáltam, amikor belebotlottam egy fiúba a századunkból, a vezeték-
nevére nem emlékszem, mi csak Pipecnek becéztük. Sötét hajú, görnyedt tartású, cigányos
gyerek volt, az a típus, aki még egyenruhában is úgy fest, mint aki lopott nyulakat rejteget.
Zöldségesként dolgozott, igazi londoni volt, de az a fajta londoni, aki másodállásban Kentben
és Essexben komlót szed, madarat fog, gyümölcsöt lop, és vadat oroz. Nagy szakértője volt a
kutyáknak, vadászgörényeknek, díszmadaraknak, kakasviadaloknak meg hasonlóknak. Ahogy
meglátott, magához intett a fejével. Ravaszkás, zsivány hangja volt:
– Gyere csak, George! – (Még Goerge-nak hívtak az emberek, akkor még nem híztam el.)
– George! Látod azokat a nyárfákat a mező túlvégin?
– Igen.
– Na, hát mögöttük van egy tó, tele böhöm nagy halakkal.
– Halakkal? Menj már!
– Csurig tele van, ha mondom. Sügérrel. Ilyen szép halakat még nem pipáltam. Gyere,
nézd meg magad is.
 Együtt caplattunk át a sárban. Szó se róla, Pipecnek igaza volt. A nyárfák túloldalán ho-
mokos partú, piszkos kis tó terült el. Nyilván kőbánya volt valamikor, csak megtelt vízzel. És
hemzsegett a sügértől. Sötétkék csíkos hátú halakat láttunk mindenfelé siklani kicsivel a
felszín alatt, néhányuk fél kiló is megvolt. Gondolom, a háború két évében nem zaklatták
őket, volt idejük szaporodni. Valószínűleg nem tudják elképzelni, milyen hatással voltak rám
a sügérek. Hirtelen életre keltettek. Persze mindkettőnket ugyanaz az egy gondolat foglalkoz-
tatta – honnan szerzünk botot és zsinórt.
– Krisztusra! – mondtam. – Ki kell fognunk párat.
– Még szép, bameg. Gyere, menjünk vissza a faluba cuccért.
– Jó. De azért legyünk óvatosak. Ha az őrmester megtudja, nekünk annyi.
– Az őrmester bekaphatja. Felköthetnek, megkínozhatnak, felnégyelhetnek, ha akarnak.
Akkor is kifogok pár fránya halat.
Nem is érthetik, mennyire égtünk a vágytól, hogy kifogjuk a halakat. Vagy talán mégis, ha
voltak háborúban. Akkor ismerik a háború dögletes unalmát, és ahogy az emberek kapnak
minden szórakozási lehetőségen. Egyszer láttam két férfit a fedezékben, amint vadember
módjára összeverekedtek egy hárompennys magazin felén. De nemcsak erről volt szó. Köz-
rejátszott az is, hogy akár egy egész napra megszabadulhatunk a háborús hangulattól. Ülünk
majd a nyárfák alán, sügérre pecázunk, távol a századtól, távol a zajtól, a bűztől, az egyenru-
háktól, a tisztektől, a szalutálastul és az őrmester hangjától! A pecázás a háború ellentéte. De
egyáltalán nem volt biztos, hogy megúszhatjuk. Ettől a gondolattal rázott ki minket a hideg.
Ha az őrmester rájön, halálbiztosan megtiltja, a többi tiszt szintúgy, és ami a legrosszabb, nem
tudtuk, meddig maradunk a faluban. Talán még egy hétig, de az is lehet, hogy két órán belül
kivonulunk. Mindemellett semmilyen felszerelésünk nem volt, se egy gombostű, se egy
darabka spárga. Nulláról kellett kezdenünk. A tó meg hemzsegett a halaktól! Először is,
szükségünk volt botra. Legjobb a fűzfavessző, de persze a látóhatáron innen sehol nem állt
fűzfa. Pipec felkúszott az egyik nyárfára, és levágott egy kis ágat, ami nem volt igazán jó, de a
semminél jobb. Zsebkésével addig csupaszította, amíg horgászbotra nem kezdett hasonlítani,
majd elrejtettük a part menti gazosban, és visszasettenkedtünk a faluba, anélkül hogy
megláttak volna.
Másodszor, kellett egy tű, hogy horgot készíthessünk. Senkinél nem volt tű. Valakinek
voltak stoppolótűi, de azok túl vastagok, és tompa a végük. Senkinek nem mertük elárulni,
mire kell nekünk tű, mert féltünk, hogy az őrmester is megtudja. Végül eszünkbe jutottak a
faluvégi ringyók. Náluk aztán biztos van tű. Amikor odaértünk – a hátsó ajtóhoz kellett menni
egy mocskos udvaron át –, a házat zárva találtuk, a szajhák pedig aludtak, amit kétségkívül
kiérdemeltek. Dörömböltünk, kiabáltunk, trappoltunk, míg végül tíz perc elteltével egy ronda,
kövér, pongyolás nő jött elő, és franciául kezdett velünk üvöltözni. Pipec rákiáltott:
– Tű! Tű! Van tűje?
A nőnek persze fogalma sem volt, miről beszél.
Ekkor Pipec tört angolsággal próbálkozott, gondolva, azt egy külföldi jobban érti.
– Kérni tű! Varrni ruha! Varrni!
Mozdulatokat tett, melyek a varrást voltak hivatottak imitálni. A szajha félreértette, és ki-
csit jobban kitárta az ajtót, hogy bemehessünk. Aztán végre megértettük vele, mit akarunk, és
kaptunk egy tűt. Ekkor már ebédidő felé járt.
Ebéd után az őrmester benézett az istállóba, ahol el voltunk szállásolva, és munkára
keresett embereket. Épp időben sikerült elbújnunk előle egy pelyvakupac alá. Amikor elment,
meggyújtottunk egy gyertyát, felizzítottuk a tűt, és sikerült valami horogszerűségbe
hajlítanunk. Zsebkés volt az egyetlen szerszámunk, és csúnyán megégettük az ujjainkat.
Azután zsineget kellett szereznünk. Mindenkinél csak vastag spárga volt, de végül találtunk
egy fiút, aki őrzött egy orsó varrócérnát. Nem akart megválni tőle, és egy egész csomag cigit
kellett adnunk érte cserébe. A cérna túlságosan vékony volt, de Pipec háromba vágta, a
darabokat egy falból kiálló szögre kötötte, és óvatosan összefonta őket. Időközben átkutattam
a falut, és találtam egy dugót, melyet félbevágtam,’ átdöftem rajta egy gyufát, és már kész is
volt az úszónk. Ekkor már esteledett, és egyre sötétebb lett.
A legfontosabbak együtt voltak, de jól jött volna egy kis bél előke. Nem sok reményt fűz-
tünk a dologhoz, de aztán eszünkbe jutott a kórházi küldönc. A sebészeti varróanyag nem
képezte felszerelésének részét, de elképzelhető volt, hogy akad nála valamennyi. És valóban,
amikor megkérdeztük, kiderült, hogy egy egész gombolyag orvosi macskabél lapul az
oldaltáskájában. Valamelyik kórházban megtetszett neki, és megfújta. Egy újabb csomag
ciginkbe került tíz hossz macskabél. Vacak, foszlós holmi volt, tizenöt centis darabkákban.
Sötétedés után Pipec beáztatta őket, hogy hajlíthatóak legyenek, majd végüknél összekötözte
valamennyit. Így hát mindenünk volt – horog, bot, zsinór, úszó és előke. Gilisztát bárhol
tudunk ásni. A tó pedig hemzsegett a halaktól! Óriási nagy csíkos sügérek könyörögtek, hogy
fogjuk ki őket! Annyira lázban égtünk, hogy még a bakancsunkat sem vettük le, amikor
lefeküdtünk aludni. Holnap! Bár mienk lehetne a holnap! Bár egyetlen napra megfeledkezne
rólunk a háború! Elhatároztuk, hogy névsorolvasás után azonnal lelépünk, és egész napra
távol maradunk, akkor is, ha ezért visszatértünkkor az első számú hadi büntetésben, más
szóval „megfeszíttetésben” részesülünk.
Hát, gondolom, a többit már kitalálják. Névsorolvasáskor parancsot kaptunk, hogy pakol-
juk össze a holminkat, és húsz percen belül legyünk menetkészek. Tizenöt kilométert mene-
teltünk az úton, majd teherautókra szálltunk, és elvittek minket a front egy másik részére. Ami
a nyárfák tövében lévő tavat illeti, soha nem láttam vagy hallottam róla többé. Gondolom,
megmérgezték mustárgázzal a későbbiekben.
Azóta soha nem pecáztam. Valahogy soha nem adódott alkalom. Először ott volt a háború,
aztán állásért küzdöttem, mint mindenki más, aztán megkaptam az állást, az állás pedig
megkapott engem. Ígéretes fiatalember voltam egy biztosítónál – az a fajta jó kilátásokkal és
masszív állkapoccsal rendelkező ifjú és lelkes üzletember, akiről a Clark’s College álláshirde-
téseiben olvashattak –, és csak aztán lett belőlem a külső-belső kertvárosi ikerházában lakó,
mindennapos, elnyomott, heti öt-tíz fontos. Az ilyen ember ugyanazért nem jár pecázni,
amiért brókerek nem szednek kankalint. Nem passzol hozzájuk. Megvannak a maguk
kikapcsolódási lehetőségeik.
Persze ott van a két hét szabadságom nyáron. Tudják, milyen az én szabadságom. Margate,
Yarmouth, Eastbourne, Hastings, Bournemouth, Brighton. Kis változatosságot visz a dologba,
hogy éppen mennyire vagyunk eleresztve. Egy olyan nővel, mint Hilda, a vakáció leginkább
állandó fejszámolással telik, vajon mennyivel vág át minket a panziós. Meg avval, hogy
„Nem, nem kapsz új homokvedret”. Néhány éve Bournemouthban nyaraltunk. Egy szép
délután a mólón lődörögtünk, ami megvan majdnem egy kilométer, és végig férfiak pecáztak
róla tengerre való, csengettyűs végű, zömök kis botokkal, a zsinegek pedig ötven méterre
belógtak a tengerbe. Unalmas fajtája ez a pecázásnak, nem is fogtak semmit. De legalább
pecáztak. A gyerekek hamar unatkozni kezdtek, és nyafogtak, hogy menjünk vissza a strandra,
Hilda meg látta, amint valaki férget tűz a horgára, és közölte, hogy undorító, de én még egy
kicsit lődörögtem fel és alá. Majd hirtelen éktelen csilingelés jött az egyik csengettyűből, és
egy fickó csévélni kezdte a zsinegét. Mindenki őt figyelte. És jött minden, ahogy kell, a
nedves zsineg, az ólomnehezék, és végül egy nagy, lógtában ficánkoló lepényhal (érdes
lepényhal, azt hiszem). A fickó kidobta a móló deszkáira, az meg fel-alá vergődött, nedvesen,
csillogón, mutatva szürke varacskos hátát és fehér hasát, és mindent elárasztott a tenger friss,
sós illata. És valami megmozdult bennem.
Ahogy távolodtunk, fel akartam mérni, hogyan reagálna Hilda, ezért mellékesen megje-
gyeztem:
– Nekem is eszembe jutott, hogy pecázom egy kicsit, amíg itt vagyunk.
– Micsoda? Hogy te és a pecázás, George? Nem is tudsz, vagy igen?
 – Ó, régen nagy horgász voltam – válaszoltam.
Szokás szerint valamelyest ellenezte a dolgot, de se mellette, se ellene nem beszélt sokat,
azonkívül, hogy ha én pecázni megyek, ő nem tart velem nézni, miként tűzöm fel a gusztus-
talan nyálkás izéket a horogra. Majd hirtelen ráébredt, hogy ha pecázni megyek, akkor a
szükséges felszerelés, bot, orsó, miegyéb körülbelül egy fontba kerülne. A bot maga már tíz
shilling. Rögtön elöntötte a düh. Önök még nem látták Hildát, amikor tíz shilling
elpocsékolásáról esik szó. Nekem esett:
– Hogy jut eszedbe ennyi pénzt kidobni ilyesmiért? Nevetséges! És hogy van képük tíz
shillinget kérni egy ilyen ostoba kis horgászbotért! Szemérmetlenség! És még hogy a te
korodban pecázni! Egy ekkora felnőtt ember! Ne légy ennyire dedós, George!
Erre haraptak a gyerekek. Lorna odacsusszant hozzám, és a buta, szemtelen hangján
megkérdezte, „Dedós vagy, apu?”, a kis Billy pedig, aki akkoriban még nem beszélt túl ért-
hetően, kinyilatkoztatta a nagyvilág számára, hogy „Avuszi dedós”. Majd hirtelen mindketten
homokvedreiket csörgetve táncra perdültek körülöttem, és együtt kántálták:
– Dedós az avuszi! Dedós az avuszi!
Szemét kis korcsfajzatok!

[6] A pecázáson kívül ott volt az olvasás.

Túloztam, ha azt a benyomást keltettem, hogy a pecázáson kívül más nem is érdekelt.
Mindenképpen az volt az első helyezett, de az olvasás szorosan a második. Tíz, talán tizenegy
lehettem, amikor olvasni kezdtem – mármint önként olvasni. Abban a korban ez olyan, mintha
új világot fedezne fel az ember. Most is sokat olvasok, ami azt illeti, alig telik el úgy hét, hogy
ne rágjam át magam pár regényen. Én vagyok a Boots Könyvtár tipikus tagja, mindig
kiveszem az aktuális sikerkönyvet (Jó pajtások, Bengáli harcosok, A kalapkirály –
mindegyiket olvastam), és egy bő éve tagja vagyok a Baloldali Könyvklubnak. És 1918-ban,
huszonöt évesen, annyira habzsoltam a könyveket, hogy a világszemléletem is megváltozott
bizonyos fokig. De semmi sem fogható azokhoz az első évekhez, amikor hirtelen ráébredünk,
hogy csak ki kell nyitni egy olcsó hetilapot, és máris ott találjuk magunkat a tolvajok
rejtekhelyén, vagy a kínai ópiumbarlangokban, vagy a polinéz szigeteken, vagy Brazília
erdőiben.
Tizenegy éves koromtól tizenhat éves koromig szórakoztatott legjobban az olvasás. Eleinte
mindig fiúknak szánt pennys hetilapokat olvastam – vékony kis újságok, vacak minőségű
nyomtatás, háromszínű illusztráció a borítón –, kicsit később pedig könyveket. Sherlock
Holmes, Dr. Nikola, A Vaskalóz, Drakula, Raffles. Nat Gouldot, Ranger Gullt, meg egy fickót,
akinek nem emlékszem a nevére, de majdnem olyan ütemben ontotta a bokszolós történeteket,
mint Nat Gould a lóversenyről szólókat. Gondolom, ha kicsit tanultabbak a szüleim, akkor
lenyomnak néhány „jó” könyvet a torkomon, Dickenst, Thackerayt satöbbi, de ami azt illeti,
az iskolában átrágattak bennünket a Quentin Durward-on, Ezekiel bácsi pedig néha
megpróbált rávenni, hogy olvassak Ruskint és Carlyle-t. De a házunkban gyakorlatilag nem
voltak könyvek. Apa soha életében nem olvasott könyvet, leszámítva a Bibliát és Smiles
„Csináld magad!-ját”, én meg csak jóval később olvastam „jó” könyvet önszántamból. Sajná-
lom, hogy így történt. Azt olvastam, amihez kedvem volt, és sokkal többet profitáltam, mint
az iskolában tanított dolgokból.
A régi pennys borzalmak már gyerekkoromban mentek ki a divatból, emlékezni is alig em-
lékszem rájuk, de volt a heti rendszerességgel megjelenő fiúlapoknak egy fajtája, amiből né-
hányat ma is látni még. A Buffalo Bill-történetek, azt hiszem, már megkoptak, és valószínűleg
Nat Gouldot sem olvas már senki, de Nick Carter és Sexton Blake mintha még mindig a régi
volna. Ha jól emlékszem, az Ékkő és a Mágnes 1905 körül indult. A Fiúk Lapjá-t akkoriban
még szentfazekak írták, de a Cimborák, ami szerintem 1903 körül indulhatott, remek volt.
Aztán volt egy lexikon – a pontos címére nem emlékszem –, ami pennys számokban jelent
meg. Soha nem tűnt jó vételnek, de az iskolában az egyik fiú néha elosztogatott régebbi
számokat. Csak ennek köszönhetem, hogy most tudom a Mississippi hosszát, vagy a
különbséget a polip és a tintahal között, vagy a harangfém pontos összetételét.
Joe sosem olvasott. Az a fajta fiú volt, aki képes éveken át iskolába járni úgy, hogy utána
ne tudjon tíz összefüggő sort elolvasni. A nyomtatott szöveg látványától is rosszul lett.
Láttam, amikor felvette az egyik Cimborák újságomat, elolvasott egy-két bekezdést, majd
állott szalma szagát érző ló undorával fordult el. Megpróbált erővel leszoktatni az olvasásról,
de anya és apa, miután úgy döntöttek, én vagyok az „okosabbik”, a pártomra álltak. Büszkék
voltak, amiért hajlandóságot mutattam a „könyvből tanulás” iránt, ahogy ők hívták. De
mindkettőjükre jellemzően kissé rosszallták, hogy a Cimborák-hoz meg a Union Jack-hez
hasonlókat bújtam, úgy gondolták, valami „építőbbet” kellene olvasnom, de egyikük sem
ismerte annyira a könyveket, hogy tudják, melyek „építőbbek”. Végül anya megszerezte Foxe
Mártírok könyv-ének egy használt példányát, melyet nem olvastam el, bár a képek egyáltalán
nem voltak rosszak.
1905 telének minden hetében kiadtam egy pennyt a Cimborák-ért. A sorozattik érdekelt, a
„Rettenthetetlen Donovan”. Rettenthetetlen Donovan felfedező volt, egy amerikai milliomos
szolgálatában, aki számára hihetetlen dolgokat kellett összegyűjtenie a Föld különböző sar-
kaiból. Egyszer golflabda nagyságú gyémántokat afrikai tűzhányók krátereiből, másszor
megkövült mamutagyarat Szibéria jeges erdőiből, megint másszor föld alatti inka kincseket
Peru elveszett városaiból. Donovan minden héten útra kelt, és mindig sikerrel járt.
Legszívesebben az udvar mögötti pajtában olvastam. Leszámítva azt, amikor apa új gabona-
zsákokat hordott ki, ez volt a ház legcsendesebb zuga. Lehetett feküdni a hatalmas zsák-
rakásokon, a vakolat szaga elvegyült a baltacím illatával, a sarkokat teleszőtték a pókok, és
ahogy feküdtem, pont a fejem fölött lyukas volt a mennyezet, és egy léc állt ki a vakolatból.
Most is fel tudom idézni a hangulatát. Hideg téli nap van, épphogy nem fázom egy helyben
fekve. Hasamon fekszem, előttem nyitva a Cimborák. Egér szalad fel egy zsák oldalán, akár
egy felhúzhatós játék, majd hirtelen megmerevedik, és engem figyel pici, zsettfekete
szemével. Tizenkét éves vagyok, a Rettenthetetlen Donovan. Éppen most állítottam fel sát-
ramat az Amazonas mellett, háromezer kilométerre a torkolattól, és a titokzatos, száz évben
egyszer virágzó orchidea gyökere biztonságban van a tábori ágyam alatti bádogdobozban. Az
erdőben körös-körül a fogukat vörösre festő és a fehér embert élve megnyúzó hopi indiánok
verik a harci dobot. Figyelem az egeret, az egér figyel engem, orromban a por, a baltacím és a
hűs vakolat szaga, mindez az Amazonas partján, és boldog vagyok, kimondhatatlanul boldog.

[7] Hát, nagyjából ennyi.

Megpróbáltam ezt-azt elmesélni a háború előtti világról, a világról, amelynek megcsapott
az illata, amikor megpillantottam a plakáton Zog király nevét, de jó eséllyel semmit sem
tudtak meg. Vagy emlékeznek a háború előtti időkre, és akkor nincs szükség arra, hogy me-
séljek róla, vagy nem emlékeznek, és akkor hiába mesélek. Eddig csak olyanokról meséltem,
amik tizenhat éves korom előtt történtek. Addig elég jól ment a családunk sora. Kevéssel a
tizenhatodik születésnapom előtt nyertem először betekintést abba, amit a „nagybetűs életnek”
hívnak – azaz a kellemetlenségekbe.
Úgy három nappal azután, hogy láttam a Binfield Villánál a nagy pontyokat, apa nagyon
aggódó tekintettel jött teázni, és a szokottnál is szürkébb és darásabb volt. Komoran ette az
uzsonnáját, és nem szólt sokat. Akkoriban mindig gondterhelten evett, a bajusza meg ferdén
járt fel-alá, mert már nem maradt sok hátsó foga. Éppen felállni készültem az asztaltól, amikor
visszahívott.
– Várj egy percet, George fiam. Valamit meg kő beszé’nünk. Üljél csak le egy percet.
Anyus, te mán tegnap hallottad, amit mondanom kell.
 Anya a nagy barna teáskanna mögött ölébe fektette a kezeit, és komoran nézett maga elé.
Apa nagyon komolyan folytatta, bár sokat rontott a hatáson, ahogy a maradék hátsó fogai
közé akadt morzsán dolgozott.
– George fiam. Valamit meg kő beszé’nünk. Gondolkoztam a dolgon, és szerintem ideje
elhagynod az iskolát. Sajnos el kő kezdened dógozni, és hazaadni egy kis pénzt anyádnak.
Tegnap este megírtam Mr. Wickseynek, hogy ki kő vegyelek.
Persze ez bevett szokás volt – mármint hogy előbb irt Mr. Wickseynek, és utána szólt ne-
kem. Akkoriban a szülők magától értetődően mindig mindent a gyerekeik feje fölött intéztek.
Apa igen motyogós és aggodalmaskodó magyarázatokkal folytatta. „Rossz idők járnak
mostanában”, „nehezen mennek a dolgok”, a vége az volt, hogy Joe-val el kell kezdenünk
megállni a saját lábunkon. Akkoriban nem tudtam, és nem is nagyon érdekelt, vajon tényleg
rosszul megy-e a bolt vagy sem. Annyi üzleti érzékem sem volt, hogy átlássam az okokat,
amiért „nehezen mentek a dolgok”. Az volt a helyzet, hogy apát utolérte a piaci verseny. A
nagy gabonakereskedő láncnak, a Sarazinnak már minden London környéki megyében volt
képviselete, és most csápot növesztett Alsó-Binfieldben is. Hat hónappal korábban kibéreltek
egy üzletet a piactéren, és addig cicomázgatták, míg már száz méterről is látszott a ragyogó
zöld épület, az aranyozott felirat, a sok pirosra és zöldre festett kerti szerszám és a hatalmas
szagosbükköny-hirdetés. A Sarazin a virágmagok árulása mellett úgy hirdette magát, mint
„teljes körű szárnyas- és lábasjószágbolt”, és a búzán, zabon meg hasonlókon túl tartottak
szabadalmaztatott baromfi-keverttápot, csicsás csomagolású madáreledelt, minden színű és
formájú kutyakekszet, gyógyszert, keneteket, erősítő szereket, de kiterjesztették az üzletet
patkánycsapdára, kutyaláncra, inkubátorra, fertőtlenített tojásra, tyúkketrecre, virághagymára,
gyomirtóra, rovarirtóra és néhány boltjukban úgynevezett „élőjószág-osztály” is volt, ahol
nyulat és naposcsibét lehetett kapni. Apa a porlepte kis régi boltjában nem volt hajlandó
újfajta árukat beszerezni, így nem tudott, és nem is akart mindevvel versenyezni. Az
igáslovakat tartó kereskedők és gabonakereskedőkkel üzletelő gazdák óvakodtak a Sarazintól,
viszont a környék kisbirtokosai fél év múlva behódoltak, és ők akkoriban hintón vagy
konflison jártak, azaz voltak lovaik. Ez nagy kiesést jelentett apa és Winkle, a másik
magkereskedő számára. Akkor ebből semmit sem fogtam fel. Gyerek módjára álltam hozzá az
egészhez. Soha nem érdekelt az üzlet. Soha vagy szinte soha nem szolgáltam ki senkit a
boltban, és amikor apa nagy ritkán megkért, hogy intézzek el valamit, vagy segítsek például
gabonás zsákokat cipelni fel a padlásra vagy le a padlásról, amikor csak tudtam, ellébecoltam
a dolgot. Az én osztályombeli fiúk nem annyira pipogya gyerekek, mint az előkelő iskolák
tanulói, tudják, mi fán terem a munka, és mennyit ér hat penny, de valahol természetes, hogy
egy fiú unalmasnak találja az apja mesterségét. Addig a percig a horgászbotok, a biciklik, a
buborékos üdítők meg hasonlók sokkal valóságosabbak voltak számomra, mint bármi, ami a
felnőttek világában történt.
Apa már beszélt is Grimett-tel, a fűszeressel, aki keresett egy okos fiút, és kész volt engem
alkalmazni – azonnal. Időközben apa készült kirúgni a kifutófiút, és Joe-ra várt, hogy segítsen
a boltban, amíg rendes állást nem szerez. Joe valamivel korábban már otthagyta az iskolát, és
azóta többé-kevésbé csak lézengett. Apa néha említette, hogy „bejuttatja” a sörfőzde
könyvelési osztályára, és korábban még olyan elképzelései is voltak, hogy kitaníttatja
árverezőnek. Mindkettő teljesen reménytelen volt, mert Joe tizenhét évesen úgy írt, mint egy
béresgyerek, és nem tudta fejből a szorzótáblát. Ez idő tájt elvileg egy Walton-széli bi-
cikliüzletben „tanulta a szakmát”. A biciklikkel való bíbelődés tetszett Joe-nak, a legtöbb
félkegyelműhez hasonlóan neki is volt érzéke a szereléshez, de teljesen alkalmatlannak bizo-
nyult a huzamos munkára, és ideje javában csak lézengett az olajos munkaruhájában, ciga-
rettázott, verekedett, ivott (már ekkor ivott), egyik lány után a másikkal „hozták szóba”, és
apától kért pénzt. Apa aggódva, értetlenül és kissé sértetten viselte a dolgokat. Még most is
látom a darát kopasz fején, az ősz hajpamacsot a füle fölött, a szemüvegét és az ősz bajszát.
Nem is értette, mi történik vele. Évek óta csak nőtt a haszon, lassan, de biztosan, tíz fonttal
ebben az évben, hússzal abban, és most egyszerre meredeken lezuhant. Nem tudta mire
vélni... Apjától örökölte az üzletet, becsületesen és keményen dolgozott, jó árut adott, senkit
nem vert át – és esett a bevétele. Miközben a fogát szívta, hogy kiszedje a morzsát, párszor
elmondta, mennyire „rossz idők járnak”, és nem megy az üzlet, nem is érti, mi ütött az
emberekbe, hiszen a lovaknak most is kell enniük. Talán ezek miatt a motorok miatt van
minden, mondta végül. „Komisz, büdös micsodák!”, tette hozzá anya. Kicsit aggódott, és
tudta, hogy nem eléggé. Egyszer-kétszer apa beszéde közben a távolba meredt, és láttam,
ahogy mozog az ajka. Azon töprengett, vajon holnap marhaszelet legyen-e répával, vagy is-
mét báránycomb. Csak akkor tudott a másnapi ebédnél hosszabb távra tervezni, ha a saját te-
rületén volt szükség előrelátásra, mint például ágyruha vagy lábos vásárlása esetén. A bolttal
baj van, apa aggódik – nagyjából ennyit látott át. Egyikünk sem fogta fel, mi történik való-
jában. Apa rossz évet zárt, vesztesége volt, de félt vajon a jövőtől? Nem hinném. 1909-et ír-
tunk, ne feledjék. Nem tudta, mi történik vele, nem láthatta előre, hogy a Sarazin módszeresen
viszi lejjebb az árakat, őt pedig tönkreteszi és bekebelezi. Hogy láthatta volna? Ifjúkorában
nem történt ilyesmi. Csak annyit tudott, hogy rossz idők járnak, hogy az üzlet „pang” és
„lassú” (ezeket a szavakat ismételgette), de alighanem „hamarosan jóra fordul minden”.
Jó lenne, ha elmondhatnám, hogy erős támasza voltam apámnak a nehéz időkben, hirtelen
férfivá értem, és senki által nem várt erényekről tettem tanúbizonyságot – és a többi, ahogy a
harminc évvel ezelőtti lélekemelő regényekben írták. Vagy ha már nem így történt, örülnék,
ha arról számolhatnék be, hogy keservesen bántam, amiért ott kellett hagynom az iskolát, és
tudásra és műveltségre szomjazó ifjonti elmém tiltakozott a lélektelen, gépies munka ellen,
amibe belevetettek – és a többi, ahogy a mai lélekemelő regényekben írják. Mindkét verzió
teljes badarság. Az igazság az, hogy örömteli izgalommal vártam a munkába állást, főleg
amikor felfogtam, hogy Grimmett igazi bért ad, heti tizenkét shillinget, melyből négyet
megtarthattam magamnak! A Binfield Villa melletti nagy pontyok emléke, mely az előző
három napon át betöltötte elmémet, egyszerre elhomályosult. Nem bántam, hogy pár évvel
korábban hagyom ott az iskolát. Általában ez történt az iskolánkba járó fiúkkal. Valamelyik
fiú mindig éppen „készült”, vagy a readingi egyetemre, vagy mérnökhallgatónak, vagy
londoni üzletembernek, vagy megszökni a tengerentúlra – majd hirtelen eltűnt az iskolából,
csak két nappal előtte jelentette be, és két hét múlva már biciklin láttuk, amint zöldséget
szállított házhoz. Öt perccel azután, hogy apám megmondta, el kell hagynom az iskolát, én
már azon töprengtem, milyen új öltönyt vegyek fel a munkába. Azonnal „felnőtt öltönyt”
kezdtem követelni, akkortájt divatos zakóval; „zsakett”, mintha így hívták volna. Persze mind
anya, mind apa fel voltak háborodva, azt mondták „ilyet még nem is hallottak”. Valami
általam soha ki nem derített okból kifolyólag akkoriban a szülők, amíg csak lehetett, próbálták
megakadályozni, hogy gyerekük felnőttruhákat viseljen. Minden családban vérmes ve-
szekedés előzte meg, hogy a fiú felvegye első állógallérját, vagy a lány először tűzze fel a
haját.
Így aztán a társalgás elterelődött apa üzleti gondjairól, és hosszú, civakodó vitává fajult,
mely során apa fokozatosan egyre mérgesebb lett, és ugyanazt ismételgette – elharapva a h
betűt, ahogy szokta, amikor dühbe gurult –”‘át nem és nem. Szokj ‘ozzá a gondolathoz. Nem
‘ordasz olyat.” Így nem kaptam meg a zsakettet, és egy készen vett, széles gallérú fekete
öltönyben mentem első nap dolgozni, melyben úgy festettem, mint egy nagydarab tuskó. Ha
szenvedtem is az egész miatt, valójában ebből fakadt. Joe még önzőbben viselkedett.
Őrjöngött, amiért ott kellett hagynia a bicikliboltot, és az alatt a rövid idő alatt, amíg otthon
maradt, csak lézengett, mindenkinek terhére volt, és egyáltalán nem segített apának.
Majdnem hat éven át dolgoztam Grimmett boltjában. Grimmett rendes, becsületes, fehér
pofaszakállas öregfiú volt, Ezekiel bácsi jóval testesebb kiadásban, és hozzá hasonlóan ő is a
Liberális Párthoz húzott. Viszont nem lázította annyira az embereket, és nagyobb tiszteletnek
örvendett a városban. A búr háború alatt alkalmazkodott a körülményekhez, ádáz ellensége
lett a szakszervezeteknek, egy ízben kirúgta az egyik segédjét, amiért Keir Hardie-t ábrázoló
fényképet talált nála, és „kápolnás” volt – ami azt illeti, elég nagy szava volt (a szó szoros ér-
telmében) a baptista kápolnában, helyi nevén a Pléh Bánián –, míg az én családom „templo-
mos”, Ezekiel bácsi pedig hitetlen. Az öreg Grimmett tagja volt a városi tanácsnak, és valami
tisztséget viselt a Liberális Párt helyi képviseletében. A fehér pofaszakállal, a lelkiismereti
szabadságról és a nagyszerű Gladstone-ról való papolással, a roppant bankszámlával és a
rögtönzött imákkal, amik néha a Pléh Bániából szűrődtek ki, kicsit olyan volt, mint a legendás
nonkonformista fűszeres a viccben – nyilván ismerik:
– James!
– Igenis, uram!
– Kevertél homokot a cukorba?
– Igenis, uram!
– Felvizezted a melaszt?
– Igenis, uram!
– Akkor gyere fel imára!
Isten tudja, hányszor suttogták el ezt a viccet a boltban. Amúgy tényleg imával kezdtük a
napot, mielőtt felhúztuk volna a rolót. Nem mintha Grimmett homokot kevert volna a cu-
korba. Tudta, hogy nem éri meg. De éles eszű üzletember volt, ő bonyolított minden igényes
élelmiszer-kereskedelmet Alsó-Binfieldben és környékén, és három segéd dolgozott a boltban
a kifutófiú, a furgonos és a saját lánya mellett (Grimmett özvegyember volt), aki a pénztárban
ült. Fél évig kifutófiúként dolgoztam. Azután az egyik segéd elment, hogy saját boltot nyisson
Readingben, én meg beköltöztem az üzletbe, és felvettem első fehér kötényemet.
Megtanultam csomagot kötni, zacskóba rakni a ribizlit, kávét darálni, kezelni a
szalonnaszeletelőt, sonkát vágni, kést élezni, padlót seperni, tojást porolni anélkül, hogy
eltörnének, hitvány terméket jónak beállítani, ablakot pucolni, szemre megsaccolni fél kiló
sajtot, dobozt nyitni, formába pofozni egy darabka vajat, és – ez volt messze a legnehezebb –
megjegyezni, mi hol van. A fűszerüzletről nincsenek olyan részletes emlékeim, mint a
pecázásról, de sok minden megmaradt. Mai napig tudom, hogyan lehet kézzel spárgát tépni.
Adjanak egy szalonnaszeletelőt, és jobban bánok vele, mint egy írógéppel. Elég szépen rész-
letekbe tudok bocsátkozni a kínai tea különböző osztályairól, a margarin alkotóelemeiről, a
tojás átlagos súlyáról, és ezer darab papírzacskó áráról.
Na, hát több mint öt éven át ez voltam én –kerek, rózsaszín arcú, fitos, éber kölyök, aki
vajszínű haját már nem nyírja rövidre, hanem szépen hátrafésüli pomádéval, ahogy akkor hív-
ták, és fehér köpenyben a pult mögött tüsténkedik, füle mögött ceruza, villámgyorsan cso-
magolja zacskóba a kávét, és leheletnyi tájszólásával leveszi a vásárlókat a lábukról, „Igen,
asszonyom! Hogyne, asszonyom! Ezenkívül, asszonyom?” Grimmett keményen megdolgoz-
tatott minket, a csütörtök és a vasárnap kivételével tizenegy órás munkanapokat tartottunk, a
karácsony előtti hét pedig kész rémálom volt. Ennek ellenére kellemes visszagondolni rá. Ne
higgyék, hogy nem voltak ambícióim. Nem szándékoztam örökre boltossegéd maradni, csak
„tanultam a szakmát”. Egyszer majd, így vagy úgy, lesz elég pénzem ahhoz, hogy saját boltot
nyissak. Akkoriban így éreztük. Ne feledjék, mindez a háború előtt történt, a válság előtt, a
munkanélküli-segély előtt. Mindenki számára jutott hely a nagyvilágban. Mindenki
„nyithatott üzletet”, mindig elfért még egy bolt. Az idő pedig haladgatott. 1909, 1910, 1911.
Edward király meghalt, a lapok fekete gyászkerettel jelentek meg. Waltonban két mozi nyílt.
Az autók látványa megszokottabbá vált az utakon, és távolsági buszjáratok indultak. Egyszer
repülő – egy vézna, roskatag típus, középen ült valaki egy székszerű dologban – szállt el Alsó-
Binfield felett, és az egész város kitódult az utcára kiabálni neki. Az emberek úgy mellékesen
mondogatni kezdték, hogy ez a német császár kezdi kinőni a mellényét, és „nemsokára
kezdődik” (mármint a háború Németországgal). A bérem fokozatosan emelkedett, és a háború
előtt már heti huszonnyolc shillingre rúgott. Anyának heti tíz shillinget adtam koszt-
kvártélyra, majd később, amikor rosszabbra fordultak a dolgok, tizenötöt, és még így is
gazdagabbnak éreztem magamat, mint azóta valaha. Nőttem még három centit, kiserkent a
bajszom, és magas szárú, gombos cipőt hordtam, meg hét centi magas gallért. Vasárnap a
templomban elegáns sötétszürke öltönyömben, keménykalapommal és fekete kutyabőr
kesztyűmmel mellettem a padon annyira igazi úrként festettem, hogy anya alig bírta leplezni a
büszkeségét. Amikor éppen nem dolgoztam, és nem „sétáltam ki” csütörtökön, és nem ruhák
vagy lányok jártak az eszemben, akkor becsvágyrohamaim voltak, és láttam magam, amint
Nagy Üzletember leszek, mint Lever vagy William Whiteley. Tizenhat és tizennyolc éves
korom között komoly erőfeszítéseket tettem, hogy „építsem az elmém”, és felkészítsem
magam az üzleti karrierre. Leszoktam a h hang elharapásáról, és majdnem teljesen
megszabadultam a cockney kiejtésemtől. (A Temze völgyében a vidéki tájszólások kihalóban
voltak. A parasztfiúkat leszámítva szinte mindenki, aki 1890 után született, a London
külvárosaira jellemző cockney kiejtéssel beszélt.) Levelező tanfolyamot végeztem a
Littleburn Kereskedelmi Akadémián, megtanultam a könyvelést és az üzleti nyelvet, nagy
komolyan végigolvastam egy borzalmas zagyvaságot a Kereskedelem művészete címmel, és
fejlesztettem a számtantudásomat, meg a kézírásomat. Már tizenhét éves voltam, amikor
kidugott nyelvvel ültem késő éjszaka, és a hálószoba asztalán álló kis olajlámpa fényénél a
gyöngyírást gyakoroltam. Néha rengeteget olvastam, elsősorban krimiket és kalandregénye-
ket, és néha azokat a papírkötésű könyveket, amiket a fiúk a boltban adtak kézről kézre,
mondván, hogy „szaftosak”. (Maupassant– és Paul de Kock-fordítások voltak.) De tizennyolc
évesen hirtelen kifinomult lettem, olvasójegyet váltottam a Megyei Könyvtárba, és nekiálltam
átrágni magamat Marie Corelli, Hall Caine és Anthony Hope könyvein. Ekkortájt léptem be a
Alsó-binfield-i Olvasókörbe is, melyet a plébános vezetett, és télen hetente egyszer össze-
ültünk úgynevezett „irodalmi vitaestre”. A plébános nyomására elolvastam részeket a
Szezámok és liliomok-ból, és még Browningnak is nekifutottam.
Az idő pedig tűnt tova. 1910, 1911, 1912. És apa üzlete egyre lejjebb csúszott – nem
hirtelen folyt le a kanálisba, de csúszott lefele. Apa is, anya is mindörökre megváltozott,
miután Joe megszökött otthonról. Ez nem sokkal azután történt, hogy beálltam Grimmetthez.
Joe tizennyolc éves korára szörnyű gazember lett. Tagbaszakadt fickó volt, sokkal nagyobb
bárkinél a családban, rettentő vállán nagy fej ült, barátságtalan, fenyegető arcán pedig már
tekintélyes bajusz virított. Amikor éppen nem a csapszékben tartózkodott, akkor a bolt ajtajá-
ban lézengett, és mélyen zsebre dugott kézzel fenyegetően nézte a járókelőket, kivéve a lá-
nyokat, mint aki legszívesebben leütné őket. Ha valaki bement a boltba, épp csak annyira állt
félre, hogy helyet engedjen, és kezét a zsebében hagyva a válla felett bekiabált, hogy:
„Aaaapa! Vevő!” Ennél nagyobb hasznát soha nem vették. Apa és anya elkeseredve mondo-
gatták, hogy „nem tudják, mit csináljanak vele”, ráadásul pokoli sokba került az ivása és az
örökös dohányzása. Egyik éjjel kisétált a házból, és azóta se hallottunk felőle. Felfeszítette a
kasszát, és elvitte, amit benne talált, szerencsére csak úgy nyolc fontot. Ez elég volt egy
harmadosztályú hajójegyre Amerikába. Mindig Amerikába akart menni, és szerintem aligha-
nem így is tett, bár soha nem derült ki biztosan. Kisebb botrányt kavart az ügy a városban. A
hivatalos elmélet szerint Joe azért lépett meg, mert teherbe ejtett egy lányt. Volt a városban
egy Sally Chivers nevű állapotos lány, ugyanabban az utcában lakott, mint Simmonsék, és Joe
minden bizonnyal volt vele, de vagy egy tucat másik fiú szintúgy, és senki nem tudta, kié a
gyerek. Anya és apa elfogadták a gyerekelméletet, és magukban emiatt bocsátották meg
„szegény fiúnak”, hogy ellopott nyolc fontot és megszökött. Képtelenek voltak felfogni, hogy
Joe azért tűnt el, mert ki nem állta a kisvárosi tisztes, becsületes életet, neki lézengés kellett,
bunyók és nők. Soha többé nem hallottunk felőle. Talán teljesen lezüllött, talán elesett a
háborúban, talán csak eszébe sem jutott írni. Szerencsére a gyerek holtan született, elkerülve a
további bonyodalmakat. A titkot, hogy Joe ellopott nyolc fontot, anya és apa magukkal vitték
a sírba. Az ő szemükben ez sokkal nagyobb szégyen volt, mint Sally Chivers gyereke.
Apa sokat öregedett, amikor Joe elment. Igazság szerint Joe elvesztése tiszta haszon volt,
de fájdalmat és szégyent okozott neki. Attól a naptól fogva mintha sokkal őszebb lett volna a
bajusza, és mintha jócskán összement volna. Talán csak ekkor vált igazán az emlékeimben élő
pici, szürke emberré, akinek poros szemüveg takarja kerek, redős, aggódó arcát. Lassanként
egyre jobban lekötötték a pénzügyi gondok, és egyre kevésbé érdekelte bármi más.
Kevesebbet beszélt politikáról és a vasárnapi lapokról, és többet a rosszul menő üzletről.
Mintha anya is kissé összement volna. Gyerekkori emlékeimben egy óriási, terebélyes, sárga
hajú, ragyogó arcú, hatalmas keblű valaki élt, egy nagyszerű, erős teremtés, akár egy
hadigálya orrszobra. Mostanra apró len, aggódó, és idősebbnek tűnt a koránál. A konyhában is
kevésbé volt már nagyúri, többször készített birkanyakat, aggódott a szén ára miatt, és
margarint kezdett használni, amit korábban soha nem tűrt volna meg a házban. Miután Joe
elment, apának újra kifutófiút kellett fogadnia, de attól fogva csak nagyon fiatal fiúkat
alkalmazott egy-két évre, akik nem tudtak nehezet emelni. Néha segítettem neki, amikor
otthon voltam. Ahhoz túl önző voltam, hogy rendszeresen besegítsek. Még mindig látom
magam előtt, ahogy lassan, kétrét görnyedve vág át az udvaron, és csaknem eltűnik az óriási
zsák alatt, mint egy csiga, aki a házát cipeli. Hatalmas, rettentő zsák, vagy nyolcvankilósra
saccolom, majdnem a földig nyomja a nyakát és a vállát, alóla pedig aggódó, szemüveges arc
tekint ki. 1911-ben sérvet kapott, heteket töltött kórházban, és fel kellett vennie egy ideiglenes
üzletvezetőt, ami újabb léket vágott a tőkéjében. Szörnyű figyelni egy lejtőn megindult
kiskereskedőt, de sorsa mégsem annyira hirtelen és egyértelmű, mint az elbocsátott dolgozóé,
aki már másnaptól segélyen él. Pusztán csak az üzlet épül le fokozatosan, apró hullámzások
jellemzik, néhány shilling veszteség itt, párszor hatpennys nyereség ott. Aki veled üzletelt
évekig, hirtelen hátat fordít, és átmegy a Sarazinhoz. Valaki más vesz egy tucat tyúkot, és egy
héten át van megrendelés kukoricára. Megy még a szekér. Még mindig a „magad ura vagy”,
bár egyre aggodalmasabb és szakadtabb, tőkéd pedig egyre zsugorodik. Évekig el lehet így
boldogulni, kis szerencsével egy életen át. Ezekiel bácsi 1911-ben halt meg, százhúsz fontot
hagyva maga után, ami nyilván sokat számított apának. Csak 1913-ban kellett elzálogosítania
az életbiztosítását. Akkor erről nem tudtam, különben megértettem volna, mit is jelent. Így
viszont szerintem csak annyit érzékeltem, hogy apának „nem megy jól”, „pang az üzlet”, és
kicsit többet kell várnom, amíg összegyűlik a pénz a saját boltomra. Akárcsak apa szemében,
az én szememben is megingathatatlannak tűnt a bolt, és hajlottam rá, hogy dühös legyek,
amiért nem kezeli ügyesebben a dolgokat. Apához és mindenki máshoz hasonlóan képtelen
voltam átlátni, hogy lassan tönkreteszik, hogy az üzlet soha nem indul már be, és hogy ha
megéri a hetvenet, minden bizonnyal a dologházban végzi. Sokszor elhaladtam a Sarazin-bolt
előtt a piactéren, és mindössze az járt a fejemben, mennyivel jobban tetszik a csinos kirakat
apa poros boltjánál, ahol az „S. Bowling” kopott fehér betűi már alig voltak olvashatók, és
napszítta madáreledeles zacskók álltak az üveg mögött. Eszembe sem jutott, hogy a Sarazin
nem más, mint egy pióca, és élve falja fel az apámat. Néha meséltem neki dolgokról, amiket a
levelező tanfolyamos könyveimben olvastam kereskedelemről és újszerű módszerekről. Soha
nem figyelt igazán. Régen megalapozott üzletet örökölt, mindig keményen dolgozott,
tisztességes volt a vevőivel, jó árut adott, így hát hamarosan minden jóra fordul. Tény, hogy
akkoriban nagyon kevés boltos végezte csakugyan a dologházban. Kis szerencsével még
néhány fonttal a zsebében halt meg az ember. A halál és a csőd versenye volt ez, és hála
istennek, a halál előbb érte utol apát, sőt anyát is.
1911, 1912, 1913. Jó volt élni akkor, én mondom. 1912 végén ismerkedtem meg Elsie
Watersszel a plébános olvasókörén keresztül. Bár a többi városbeli fiúhoz hasonlóan addig is
jártam lányok után, néha sikerült is evvel vagy avval kapcsolatot teremtenem, és „kisétáltunk”
vasárnap délutánonként, most volt először barátnőm. Furcsa egy dolog ez a lányok után
futkosás tizenhat évesen. A fiúk párban járkálnak fel-alá a város egy adott részén, figyelik a
lányokat, és a lányok is járkálnak fel-alá, úgy téve, mintha észre se vennék a fiúkat, majd
egyszer csak létrejön valami kapcsolat, és már nem kettesben, hanem négyesben bandukol-
nak, mind teljesen némán. Ezeknek a sétáknak a fő jellemzője – és másodszor rosszabb, akkor
kettesben kell találkozni a lánnyal – a bárminemű társalgás kezdeményezésének rémes ku-
darca volt. De Elsie Waters mintha más lett volna. Pedig csak én kezdtem felnőni.
Nem akarom elmesélni kettőnk történetét, még ha volna is mit. Pusztán csak része a kép-
nek, része a „háború előtt”-nek. A háború előtt mindig nyár volt – tévképzet, mint már em-
lítettem, de így él az emlékeimben. A gesztenyefák között messzire nyúló fehér, poros út, a
violák illata, a zöld tavak a füzek tövében, a csobbanás a Burford gátnál – ezt látom, amikor
behunyom a szemem, és a „háború előtt”-re gondolok, és a vége felé Elsie is része a képnek.
Nem tudom, Elsie ma csinosnak számítana-e. Akkor annak számított. A többi lányhoz
képest magas volt, nagyjából velem egymagasságú, halovány aranyszínű dús haját valahogy
összefonva és a feje köré tekerve viselte, és finom, érdekesen kedves arcvonásai voltak. Azok
közé a lányok közé tartozott, akiknek a fekete áll a legjobban, főleg az a nagyon egyszerű
fekete ruha, amit a méteráru-kereskedésben kellett hordani – Lilywhite-nak, a szövet-
kereskedőnek dolgozott, bár eredetileg Londonból került hozzánk. Úgy két évvel lehetett
idősebb nálam.
Hálás vagyok Elsie-nek, mert ő tanított meg szeretni egy nőt. Nem a nőket úgy általában,
hanem egy bizonyos nőt. Az olvasókörben már találkoztunk, de szinte észre se vettem, aztán
egy napon munkaidőben bementem Lilywhite boltjába, amit amúgy nem tudtam volna meg-
tenni, de éppen kifogyott a csomagolóvászon, és Grimmett elküldött, hogy vegyek. Ismerik a
szövetáruboltok hangulatát. Van benne valami kimondottan nőies. Nagy csend van, félhomály,
árad a textíliák hűvös illata, és az ide-oda forgó fagörgők surrogása tölti be a termet. Elsie a
pultnak dőlt, és egy hossz anyagot vágott le a nagyollóval. Volt valami a fekete ruhájában meg
a keblei ívében a pult felett – nem tudom leírni, de valami különösen lágy, különösen nőies.
Ahogy meglátta az ember, tudta, hogy a karjába veheti, és azt tehet vele, amit csak akar.
Tényleg áthatóan nőies volt, nagyon gyengéd, nagyon engedelmes, az a típus, aki mindig azt
teszi, amit a férfi mond, ugyanakkor nem volt se kicsi, se gyenge. Még buta sem volt, csak
néha meglehetősen hallgatag, és rettentően kifinomult. Persze akkoriban én is elég kifinomult
voltam.
Körülbelül egy évig éltünk együtt. Persze egy Alsó-Binfieldhez hasonló városban az
emberek csak képletesen élhettek együtt. Hivatalosan „együtt jártunk”, ami elismert szokás
volt, és nem teljesen ugyanaz, mint a jegyben járás. Volt egy út, ami a Felső-Binfieldhez
vezető útból ágazott el, és a hegyek lábánál húzódott. Egy hosszú, közel másfél kilométeres
egyenes szakaszát vadgesztenyefák szegélyezték, és az ágak alatt az út menti fűben
gyalogösvény vezetett, a Szerelmesek Sétánya. Májusi estéken jártunk oda, amikor virágzott a
gesztenye. Aztán jöttek a rövid éjszakák, és még órákig világos volt munka után. Hisz ismerik
a júniusi esték hangulatát. A hosszúra nyúló kék alkony és a levegő selyme az arcokon.
Vasárnap délután néha átmentünk a Chamford-hegy túloldalára a Temze árterére. 1913!
Istenem! 1913! A csend, a zöld víz, a duzzasztó csobogása! Soha nem tér vissza. Mármint
nem 1913 nem jön vissza. Hanem a belső nyugalom, a sehova nem sietés, a semmitől nem
félés érzete, amit vagy átéltek, és akkor nem kell róla mesélnem, vagy nem, és akkor már nem
is fognak soha.
Csak nyár végén kezdtünk, úgymond, együtt élni. Túl félénk és ügyetlen voltam a
kezdeményezéshez, és túl ostoba ahhoz, hogy tudjam, nem én leszek az első számára. Egyik
vasárnap délután felmentünk a Felső-Binfield körüli bükkösbe. Ott mindig egyedül lehetett az
ember. Nagyon kívántam Elsie-t, és pontosan tudtam, csak arra vár, hogy elkezdjem. Vala-
miért, nem tudom, miért, az jutott eszembe, hogy felmegyünk a Binfield Villa birtokára. Az
öreg Hodges már elmúlt hetven, és nagyon zsémbes lett, így képes lett volna kidobni minket,
de vasárnap délután alighanem aludt. Becsusszantunk a kerítés egy hézagján, és a bükkfák
közötti ösvényen a nagy tóhoz osontunk. Legalább négy éve nem jártam arra. Semmi nem
változott. Ugyanaz a tökéletes magány, a rejtettség érzése a hatalmas fák között, és az öreg
csónakház is ott korhadt a kákában. Leheveredtünk a kis füves mélyedésbe a vad borsmenta
mellett, és Közép-Afrikában se lehettünk volna jobban egyedül. Megcsókoltam, isten tudja,
hányszor, majd felálltam, és ismét kószálni kezdtem. Nagyon kívántam, bele akartam vetni
magam, de kicsit féltem is. És bármily különös, egy másik gondolat is motoszkált
mindeközben a fejemben. Hirtelen ráébredtem, hogy éveken keresztül vissza akartam jönni
ide, de soha nem kerítettem rá sort. Most, hogy ilyen közel kerültem, úgy éreztem, kár lenne
nem átmenni a másik tóhoz, megnézni a nagy pontyokat. Azt gondoltam, hogy a falba fogom
verni a fejem később, ha kihagyom a lehetőséget, és fel nem fogtam, miért csak most jöttem
vissza először. A pontyok ott lapultak emlékeim között, rajtam kívül senki nem tudott róluk,
egy nap majd kifogom őket. Gyakorlatilag az én pontyaim voltak. Ténylegesen elindultam a
part mentén abba az irányba, majd úgy tíz méter után visszafordultam. Át kellett volna
vágnom a földi szederbokrok és a korhadt fahulladék dzsungelén, én meg a legjobb vasárnapi
ruhámat viseltem. Sötétszürke öltöny, keménykalap, gombos cipő és egy gallér, ami a fülemet
majd’ levágta, Így öltöztünk fel akkoriban a vasárnap délutáni sétához. És nagyon kívántam
Elsie-t. Visszamentem, és egy percig álltam fölötte. A fűben feküdt, karjával takarta az arcát,
és nem mozdult, amikor meghallotta, hogy jövök. Fekete ruhájában úgy festett – nem is
tudom, lágyan, odaadóan, mintha teste valami formálható anyag lett volna, amivel kedve
szerint tesz az ember. Enyém volt, megkaphattam, akár abban a percben, ha akartam. Hirtelen
elmúlt a félelmem. Lehajítottam a kalapom a fűbe (emlékszem, pattant egyet), letérdeltem, és
megragadtam Elsie-t. Még mindig az orromban érzem a borsmentát. Nekem az első volt, de
neki nem, így nem sikerült olyan szörnyen, mint gondolná az ember. Hát ennyi. A nagy
pontyok ismét kifakultak emlékeimből, ami azt illeti, utána évekig alig jutottak eszembe.
1913. 1914. 1914 tavasza. Először a kökény virágzott, majd a galagonya, végül a
gesztenye. Vasárnap délutánok a vontatóúton, a szél borzolja a kákát, az meg nagy
tömegekben egyszerre ringatózik, akárcsak a haj egy nő fején. A véget nem érő júniusi esték,
a gesztenyefák alatti ösvény, a távolban huhogó bagoly, és Elsie teste az enyémhez szorítva.
Forró júliusunk volt abban az évben. Hogy izzadtunk a boltban, és micsoda szaga volt a
sajtnak meg az őrölt kávénak! Majd jött a kinti est hűse, a violák és a pipadohány illata a
veteményesek mögötti úton, az út puha pora a lábunk alatt, és a cserebogarakra lecsapó éji
fecskék.
Jézusom! Mi értelme azt mondani, hogy nem szabadna érzelgősnek lennünk a „háború
előtti” időkkel kapcsolatban? Én az vagyok. Önök is, ha emlékeznek még rá. Igen, igaz, hogy
ha az ember visszatekint egy adott korszakra, hajlamos csak a kellemes részekre emlékezni.
Ez még a háborúra is igaz. De az is igaz, hogy az embereknek akkor volt valamijük, ami ne-
künk most nincs.
Hogy mi az? Pusztán annyi, hogy nem úgy tekintettek a jövőre, mint valami félelmetes do-
logra. Nem mintha egyszerűbb lett volna akkor az élet. Valójában nehezebb volt. Egészében
véve az emberek többet dolgoztak, kevésbé kényelmesen éltek, és fájdalmasabban haltak
meg. A napszámosok rettentően sokat dolgoztak heti tizennégy shillingért, és végül kiöre-
gedett nyomorékok lettek, ötshillinges nyugdíjat kaptak, meg néha fél koronát az egy-
házközségtől. Az úgynevezett „tisztes” szegénység még ennél is rosszabb volt. Amikor a kis
Watson, az alacsony szövetárus a főutca túlsó végéről, sok év küzdelem után tönkrement,
személyes vagyona két font, kilenc shilling, két pennyt tett ki, és csaknem rögtön eztán, úgy-
mond, „gyomorbántalmak” miatt meghalt, de az orvos elárulta, hogy éhen halt. Ugyanakkor
az utolsó pillanatig ragaszkodott szalonkabátjához. Az öreg Crimp, az órás segédje értette a
mesterségét, még fiúként kezdte, majd’ ötven éven át űzte, de hályogos lett, és dologházba
került. Az unokái az utcán bömböltek, amikor elvitték. A felesége alkalmi munkákat vállalt, és
keserves erőfeszítéssel elő tudott teremteni heti egy shilling zsebpénzt a számára. Rémes dol-
gok történtek néha a szemünk előtt. Kis üzletek csúsztak lefelé a lejtőn, erőskezű kereskedők
törtek meg és mentek tönkre fokozatosan, emberek haltak lassú halált rákban és májbe-
tegségekben, iszákos férjek tettek fogadalmat minden hétfőn, melyet aztán minden szombaton
megszegtek, lányok egész élete futott zátonyra egy törvénytelen gyerek miatt. A házakban
nem voltak fürdőszobák, téli reggelen a lavórban törtük a jeget, a hátsó utcák forró napokon
pokoli bűzt árasztottak, a temető pedig pont a város közepén helyezkedett el, így mindennap
eszünkbe jutott, hogyan is végezzük. Ugyanakkor mijük volt az embereknek?
Biztonságérzetük, még akkor is, amikor nem voltak biztonságban. Pontosabban a folytonos-
ság érzete. Mindannyian tudták, hogy meg fognak halni, és, gondolom, néhányan tudták, hogy
csődbe fognak menni, de azt senki nem tudta, hogy a dolgok rendje is megváltozhat. Akármi
történjék is velük, minden megy tovább a régiben. Szerintem nem azon múlt, hogy még
gyakori volt akkoriban az úgynevezett vallásos hit. Igaz, hogy majdnem mindenki járt
templomba, legalábbis vidéken – Elsie és én is jártunk megszokásból templomba, még akkor
is, amikor bűnben éltünk, ahogy a plébános mondta volna –, és ha megkérdezik az embereket,
hogy hisznek-e a másvilágban, többnyire azt felelik, hogy igen. De soha nem ismertem senkit,
akiről feltételezni lehetett volna, hogy hisz a túlvilági létben. Szerintem az ilyesmiben
legfeljebb annyira hisznek az emberek, mint a gyerekek a Mikulásban. De pont a stabil
időszakban, amikor a civilizáció mintha négy elefántlábon állna, nem számít, van-e túlvilág
vagy nincs. Elég könnyű meghalni, ha minden, ami fontos számunkra, életben marad. Leélted
életed, kezdesz fáradni, ideje leköltözni a föld alá – így gondolkodtak az emberek. Az egyes
életek elmúlnak, de életmódjuk túléli őket. A jó és rossz megmarad jónak és rossznak. Nem
érezték, hogy csúszna ki lábuk alól a talaj.
Apa bukott lefelé, de nem tudatosult benne. Pusztán rossz idők jártak, az üzlet egyre apadt,
és a számlákat egyre nehezebb lett kifizetni. Hála istennek, soha nem tudta meg, hogy
tönkrement, soha nem jelentett csődöt, ugyanis nagy hirtelenséggel halt meg (influenza, mely
tüdőgyulladássá fajult) 1915 elején. Mindvégig hitte, hogy takarékoskodva, keményen
dolgozva és becsületesen üzletelve nem érheti baj az embert. Bizonyára számos kiskereskedő
osztotta ezt a nézetet, nemcsak csőd utáni halálos ágyukon, de még a dologházban is. Még
Lovegrove, a nyerges sem ébredt rá, pedig láthatta az autókat és a motoros furgonokat, hogy
annyira időszerű a mestersége, mint egy rinocérosz. Anya szintúgy – anya sem érte meg, hogy
egyszer és mindenkorra véget érjen a világ, melyre őt nevelték, derék, istenfélő boltos lány és
a derék, istenfélő, boltosné világa a jó Vicky királynő idejében. Rossz idők jártak, nem ment
jól az üzlet, apa aggódott, egy és más „bosszantó” volt, de minden ment tovább a régiben. Az
élet régi angol rendje nem változhatott meg. Most és mindörökké sütik majd a derék, istenfélő
asszonyok a Yorkshire pudingot és a bundás almát hatalmas széntűzhelyeiken, viselik a
gyapjú alsóneműket, dunyhán alszanak, júliusban elteszik a szilvalekvárt, októberben a
savanyúságot, délutánonként olvassák a Hilda magazint, a legyek zümmögnek, és mindezt a
túláztatott tea, visszeres lábak és happyendek meghitt kis világában. Nem állítom, hogy akár
apa, akár anya végig ugyanolyanok maradtak volna. Megrendültek, és néha kicsit erőt vett
rajtuk a csüggedtség. De legalább nem kellett megtudniuk, micsoda ökörség volt mindaz,
amiben hittek. Egy korszak végén éltek, amikor minden feloldódott valami rettenetes
örvényben, de ők erről mit sem sejtettek. Azt hitték, ez az örökkévalóság. Nem tehettek róla.
Olyan volt, mintha tényleg az lenne.
Aztán elérkezett július vége, és még Alsó-Binfield is felfogta, hogy történik valami. Na-
pokon át borzasztó nagy általános izgatottság lett úrrá az embereken, és apa behozta a boltból
az újságokat, hogy a szűnni nem akaró vezércikkeket felolvassa anyának. Majd hirtelen a
plakátok mindenütt:

NÉMET ULTIMÁTUM. FRANCIAORSZÁG MOZGÓSÍT!

 Több napon keresztül (négy nap, ugye?, nem emlékszem a pontos dátumokra) fura,
elfojtott érzésünk volt, várakozásteljes némaság, vihar előtti csend ült a városon, mintha egész
Anglia hallgatott és fülelt volna. Emlékszem, nagy volt a forróság. Dolgozni is alig tudtunk,
pedig a környéken mindenki, akinek volt fölös öt shillingje, szaladt venni konzerveket, lisztet
és zabpelyhet. De mi mintha túl lázasak lettünk volna a munkához, csak izzadtunk és vártunk.
Esténként az emberek lementek a vonatállomásra, és vadállatok módjára összeverekedtek az
esti újságokon, amik a londoni szerelvénnyel érkeztek. És aztán egy délután a főutcán egy fiú
szaladt végig, keze újságokkal volt tele, az emberek meg kiálltak az ajtóba, és átkiabáltak az
utca túloldalára. Mindenki azt kiabálta, hogy „Beléptünk! Beléptünk!”. A fiú kihúzott egy
plakátot a kötegből, és felragasztotta a szemközti bolt portáljára:

ANGLIA HADAT ÜZEN NÉMETORSZÁGNAK

Mindkét segédtársammal kirohantunk az utcára, és ujjongtunk. Mindenki ujjongott. Igen,

ujjongott. De az öreg Grimmett, bár már így is elég sokat hozott neki a konyhára a háborús
pánik, tartotta magát a liberális elveihez, „nem értett egyet” a háborúval, és azt mondta, randa
egy ügy lesz.
Két hónappal később már a seregben voltam. Hét hónappal később pedig
Franciaországban.

[8] Csak 1916 vége felé sebesültem meg.

Éppen elhagytuk a lövészárkot, és úgy másfél kilométerre a front mögött meneteltünk egy
úton, amit biztonságosnak hittünk, de úgy tűnik, a németek valamikor korábban lőtávolságon
belül kerültek. Hirtelen elkezdtek gránátokkal lőni minket – nehéz, nagy erejű töltények
voltak, és körülbelül csak percenként lőttek ki egyet. Hallottuk az ismert fííííííííííííí hangot,
majd a BUMM-ot egy tőlünk jobbra eső mezőn. Azt hiszem, a harmadik kapott el. Ahogy
meghallottam, tudtam, hogy rajta áll a nevem. Állítólag mindig tudja az ember. Nem úgy
szólt, ahogy az összes többi gránát. Ez így szólt: „Elkaplak, te szemét, te, te szemét, TE!”
Mindez három másodperc leforgása alatt. És az utolsó TE volt a robbanás.
Úgy éreztem, elsöpör egy hatalmas levegőkéz. Majd hirtelen földet értem az út melletti
árokban, régi konzervdobozok tömegei, fatörmelék, rozsdás szögesdrót, ürülék, üres töl-
ténytárak és egyéb mocsok között, és úgy éreztem, szétszakadtam, összetörtem. Amikor ki-
húztak, és valamelyest letakarítottak, rájöttek, hogy nem túl súlyos a sérülésem. Csak apró
repeszdarabok fészkelték be magukat a fenekem egyik oldalába, és lábaim hátuljába. Sze-
rencsére azonban az eséstől eltört egy bordám, pont elég súlyossá téve a helyzetet ahhoz,
hogy visszaküldjenek Angliába. A telet az East-bourne-höz közeli dombságban felállított kór-
házi táborban töltöttem.
Emlékeznek a háború alatt működő kórházi táborokra? A fakunyhók hosszú sora mint meg-
annyi csirkeól díszelgett a megveszekedetten fagyos dombok legtetején – a „déli partnak”
hívták a helyet, és sokat tűnődtem, vajon akkor milyen lehet az északi –, ahol a szél mintha
egyszerre minden irányból fújná át az embert. Fakókék öltönyös, piros nyakkendős emberek
rajai mászkáltak fel-alá, szélvédett helyet keresve, de hiába. Néha kettes sorokban körbe-
vezették az eastbourne-i elegáns fiúiskolák tanulóit, akik aztán cigit és mentolos cukorkát
osztogattak „sebesült honvédeinknek”, ahogy hívtak minket. Nyolcéves, pirospozsgás gyere-
kek léptek oda a fűben üldögélő sebesültek csoportjaihoz, kinyitottak egy csomag Woodbine-
t, és nagy komolyan kiosztottak fejenként egy cigit, mintha majmokat etetnének az állat-
kertben. Aki elég erős volt, az kilométereket sétált a dombokon át, hátha összefut egy lánnyal.
Lányból sohasem lehetett elég. A tábor alatti völgyben volt egy kis csalitos, és jóval alkonyat
előtt már minden fát egy párocska támasztott, néha, ha a fa kellően vastag volt, két oldalról is.
Az én legfőbb emlékem azokból az időkből, hogy ülök egy rekettyebokor tövében a jéghideg
szélben, az ujjaim annyira el vannak fagyva, hogy már nem hajlanak, és a mentolos cukorka
íze tölti be a számat. Tipikus közkatona-emlékkép. De amúgy meg búcsút mondtam a
közlegényi életnek. Megsebesülésem előtt nem sokkal a parancsnokom kinevezésre javasolt.
Ekkor már olyan hiány volt tisztekből, hogy bárkit kineveztek volna, aki olvasni tudott. A
kórházból egyenesen egy Colchesterhez közeli tiszti kiképzőtáborba mentem.
Különös, mit művelt az emberekkel a háború. Alig három éve még ifjú és virgonc
boltossegéd voltam, fehér kötényben hajlongtam a pult felett, „Igen, asszonyom! Hogyne,
asszonyom! Ezenkívül, asszonyom?”, fűszeresi karrier állt előttem, és körülbelül annyi
eséllyel pályáztam a tiszti rangfokozatra, mint a lovagi címre. Most meg itt parádéztam a
tábori sapkámban, sárga gallért viseltem, és megtettem minden tőlem telhetőt a többi
tartalékos tiszt között, akiknek némelyike még csak nem is tartalékos volt. És – itt a lényeg –
egyáltalán nem furcsállottam a dolgot. Akkoriban semmi nem tűnt furcsának.
Mintha elkapott volna minket egy hatalmas gépezet. Az ember nem szabad akaratából cse-
lekedett, ugyanakkor esze ágában nem volt ebből kitörni. Ha ez nem így volna, egyetlen há-
ború sem tarthatna három hónapnál tovább. A hadsereg egyszerűen összecsomagolna és ha-
zamenne. Miért vonultam be? És miért vonult be a másik egymillió hülye még a kötelező ka-
tonai szolgálat előtt? Részben a móka kedvéért, részben pedig az „Anglia, én Angliám”, az
„uralkodj, Britannia”, és a többi maszlag miatt. De meddig tartott? A legtöbb ismerősömnél
teljesen elmúlt, még mielőtt Franciaországba ért volna. A lövészárokban nem hazafiak voltak,
senki nem utálta a Kaisert, tojtak a hős kis Belgiumra meg a németekre, akik Brüsszel utcáin
apácákat erőszakolnak meg az asztal tetején (mindig „az asztal tetején”, mintha ez még rontott
volna a dolgon). Ugyanakkor senkinek eszébe se jutott megszökni. Ha egyszer elkapott a
gépezet, azt tett veled, amit akart. Felkapott és olyan helyekre és helyzetekbe lökött minket,
amilyenekre álmunkban sem gondoltunk, és ha egyszer a Holdra lök, azt se találtuk volna
különösebben említésre méltónak. Bevonulásom napján régi életem véget ért. Mintha semmi
közöm nem lett volna többé hozzá. Vajon elhiszik-e nekem, hogy azután már csak egyszer
mentem vissza Alsó-Binfieldbe, anyám temetésére? Ma hihetetlennek hangzik, de akkor
eléggé magától értetődő volt. Bevallom, részben Elsie miatt történt így, akinek persze két-
három hónap elteltével nem írtam többet. Nyilván összejött valaki mással, de nem akartam
vele találkozni. Máskülönben talán hazamentem volna a szabadnapjaimon meglátogatni
anyámat, akit a frász kitört, amikor bevonultam, de büszke lett volna egyenruhás fiára.
Apám 1915-ban halt meg. Éppen Franciaországban voltam. Nem túlzok, amikor azt
mondom, apám halála most jobban fáj, mint akkor. Akkor pusztán rossz hír volt, amit csak-
nem közönnyel fogadtam, kiüresedve, apatikusan, ahogy minden mást fogadtunk a lövész-
árokban. Emlékszem, elmásztam a fedezék bejáratáig, hogy a fényben el tudjam olvasni a
levelet, emlékszem anya könnyfoltjaira a papíron, a térdemben érzett fájdalomra és a sár
szagára. Apa életbiztosítása nagyrészt el lett zálogosítva, a bankban viszont maradt egy kis
pénzünk, a Sarazin pedig megvásárolta az árukészletet, és még egy kis összeget is fizetett a
bolt eszmei értékéért. Egy szó, mint száz, anyának a bútor mellett valamivel több mint kétszáz
fontja maradt. Átmenetileg az unokatestvérénél szállt meg, akinek lelkes gazda férje volt, és
elég jól éltek a háborúból, Doxley közelében, pár kilométerrel Waltonon túl. „Átmenetileg.”
Minden ideiglenesnek tűnt akkor. Régen, azaz valójában alig egy évvel korábban, az egész
ügy megdöbbentő sorscsapás lett volna. Apa meghalt, a boltot eladták, anyának kétszáz font
minden megmaradt vagyona: kirajzolódott volna egy tizenöt felvonásos tragédia, melynek
utolsó felvonásában koldust temetnek. De a háború és az érzés, hogy nem vagyunk a magunk
urai, minden másra árnyékot vetettek. Az embereknek már nem jutottak eszébe olyanok, mint
csőd vagy dologház. Még anyával is ez volt a helyzet, akinek, Isten a megmondhatója, csak
nagyon halvány fogalmai voltak a háborúról. Ráadásul ekkor már haldoklott, bár még
egyikünk sem tudott róla.
 Az eastbourne-i kórházban meglátogatott. Több mint két éve nem láttam, és megrendített a
külseje. Haloványabb lett, és mintha összement volna. Ez részben azért volt, mert megnőttem,
világot láttam, így minden kisebbnek tűnt, de kétségtelenül lefogyott, és sápadtabb lett. A
maga régi fecsegő módján beszélt Martha néniről (az unokatestvér, akinél lakott), hogy mi
változott Alsó-Binfieldben a háború kitörése óta, a fiúkról, akik „elmentek” (azaz
bevonultak), a „bosszantó” emésztési zavarairól és szegény apa sírjáról, meg hogy milyen
szép halott volt. A megszokott hang volt, a hang, amit éveken át hallgattam, és mégis mintha
egy kísértet hangja lett volna. Már semmi közöm nem volt hozzá. Úgy élt az emlékeimben,
mint hatalmas, nagyszerű, gondoskodó teremtés, kicsit mint egy hajó orrszobra, kicsit, mint
egy kotlós, de végtére nem volt több egy fekete ruhás, apró öregasszonynál. Minden
megváltozott, minden elhomályosult. Ekkor láttam élve utoljára. A colchesteri ki-
képzőiskolában kaptam a táviratot, hogy nagyon beteg, és azonnal egy hét sürgős eltávozást
kértem. De elkéstem. Mire Doxleyba értem, már meghalt. Amit ő és mindenki más emésztési
zavarnak hitt, valójában daganat volt, és egy hirtelen jött gyomorhurut adta meg a
kegyelemdöfést. Az orvos vigasztalni próbált, mondván, a daganat „jóindulatú” volt, ami
számomra abszurd szónak tűnt, tekintve, hogy belehalt.
Nos, eltemettük apa mellé, és ekkor láttam utoljára Alsó-Binfieldet. Sokat változott, már ez
alatt a három év alatt is. Egyes boltokat bezártak, mások fölé új név került. Szinte egy férfi
sem volt már a városban azok közül, akiket fiúként ismertem, néhányuk meg is halt. Sid
Lovegrove a somme-i csatában maradt. Ginger Watson, a parasztfiú, aki évekkel korábban a
Fekete Kéz tagja volt, aki élve kapott el nyulakat, Egyiptomban esett el. Az egyik fiú, aki
velem dolgozott Grimmettnél, mindkét lábát elveszítette. Az öreg Lovegrove bezárta a boltját,
és egy Waltonhoz közeli lakban élt soványka évjáradékból. Az öreg Grimmett ugyanakkor
megtollasodott a háborúból, nagy hazafi lett, és tagja a helyi testületnek, amelyik a lelkiis-
mereti szolgálatmegtagadókat hallgatta ki. Amitől mindennél jobban üresnek és elhagya-
tottnak tűnt a város, az a lovak gyakorlatilag teljes hiánya volt. Már rég elrekviráltak minden
olyan lovat, amit még volt értelme elvenni. A konflis még megvolt, de a jószág, ami húzta,
már csak a kocsirúdnak köszönhetően bírt állva maradni. A temetés előtti bő órát avval
töltöttem, hogy a városban kószáltam, és az egyenruhámban páváskodva odaköszöngettem
embereknek. Szerencsére Elsie-be nem botlottam bele. Láttam a változásokat, mégis, mintha
nem láttam volna őket. Máson járt az eszem, elsősorban annak örültem, hogy látják az
alhadnagyi egyenruhámat, a fekete karszalagomat (ami igen elegánsan mutat a khakin), és az
új szövetnadrágomat. Még a sír mellett állva is a szövetnadrág járt a fejemben. És akkor
rádobtak egy kis földet a koporsóra, én meg hirtelen ráeszméltem, mit is jelent, amikor az
ember anyja két méter föld alatt fekszik, és mintha viszketni kezdett volna a szemem és az
orrom, de a szövetnadrág még ekkor sem tűnt el teljesen a gondolataimból.
Ne higgyék, hogy nem érintett meg anyám halála. Megérintett. Már nem voltam a lövész-
árokban, tudtam bánkódni a halálon. Ami viszont teljesen hidegen hagyott, valójában nem is
érzékeltem, az a régi, jól ismert életem elmúlása volt. A temetés után Martha néni, aki
igencsak büszke volt „igazi tiszt” unokaöccsére, és nagy felhajtást csinált volna a temetés
körül, ha engedem, busszal visszament Doxleyba, én pedig az állomásra vitettem magam a
konflissal, hogy London, majd Colchester felé vegyem az irányt. Elhaladtunk a bolt előtt.
Senki nem használta apa halála óta. Be volt zárva, a kirakatüveg feketéllett a portól, az „S.
Bowling” feliratot pedig lángvágóval leégették a névtábláról. Hát, itt állt a ház, ahol gyerek
voltam, majd fiú, majd fiatalember, ahol a konyhaföldön mászkáltam, és szimatoltam a
baltacím illatát, és olvastam a Rettenthetetlen Donovant, ahol az általános iskolai leckéket
írtam, kenyérgyurmát készítettem, biciklidefektet javítottam, és felpróbáltam első álló-
galléromat. Örök volt szememben a ház, akár a piramisok, mostantól meg csak a véletlen
műve lehet, ha valaha újra átlépem küszöbét. Apa, anya, Joe, a kifutófiúk, Karmos, az öreg
terrier, Foltos, aki Karmos után jött, Jackie, a süvöltő, a macskák, az egerek a pajtában – nin-
csenek többé, mind porrá lett. Én meg fütyültem minderre. Sajnáltam, hogy anya meghalt,
még azt is, hogy apa meghalt, de agyam mindvégig más dolgokon járt. Kicsit büszke voltam,
hogy bérkocsiban látnak, ehhez még nem szoktam hozzá, elmerengtem a szövetnadrágom
szabásán, a tiszti lábszárvédőmön, mely finom anyagból készült, nem abból az érdes holmi-
ból, mint a bakáké, és eszembe jutottak a többiek Colchesterben, a hatvan font, amit anya
hagyott, meg a muri, amit majd csapunk belőle. És hálát adtam Istennek, amiért nem futottam
össze Elsie-vel.
A háború rendkívüli dolgokat művelt az emberekkel. És időnként még a halál módjánál is
rendkívülibb volt az életbenmaradás módja. Mintha egy nagy szökőár sodorná az embert a
halál felé, majd hirtelen belökné egy holtágba, ahol hihetetlenül értelmetlen munkát végez egy
kis mellékes kereset fejében. Munkaszolgálatos zászlóaljak építettek sehova sem vezető
utakat a sivatagon keresztül, embereket hagytak magukra óceáni szigeteken, hogy évekkel
korábban elsüllyesztett német cirkálókat figyeljenek, különböző minisztériumok létesültek hi-
vatalnokok és gépírók tömegeit foglalkoztatva, és valami tehetetlenségi erőnél fogva még a
funkciójuk megszűnése után is évekig működtek. A hatóságok éveken át megfeledkeztek
értelmetlen pozíciókba ültetett embereikről. Velem is éppen ez történt, máskülönben jó
eséllyel már nem volnék a világon. Az egész eseménysor felettébb érdekes.
A kinevezésem kihirdetése után nem sokkal tiszteket kerestek a hadtápba. Ahogy a kikép-
zőtábor parancsnoka megtudta, értek valamennyire az élelmiszeriparhoz (nem árultam el,
hogy valójában pultos voltam), szólt, hogy küldjem be a nevem. Simán be is jutottam, és
éppen indultam volna valahova Közép-Angliába, egy másik kiképzőiskolába hadtápos tisztek
számára, amikor élelmiszeriparban jártas fiatal tisztet kerestek, aki Sir Joseph Cheam, egy
hadtápos nagykutya személyi titkára lenne. Isten tudja, miért pont engem választottak, de így
történt. Azóta is úgy vélem, hogy összekeverték a nevem valaki máséval. Három nappal
később Sir Joseph irodájában tisztelegtem. Szikár, egyenes tartású, őszülő, igen jóképű
öregfiú volt, és tiszteletet parancsoló orra azonnal mély benyomást tett rám. Úgy festett, mint
a tökéletes hivatásos katona, a lovagrend-parancsnok, a különleges hadszolgálat kitüntetett
tisztje, és akár ikertestvére lehetett volna a de Reszke-hirdetésben lévő fickónak, bár a
magánéletben elnök volt az egyik nagy élelmiszerüzlet-láncnál, amelyik a róla elnevezett bér-
csökkentő módszernek köszönhette világhírét. Amikor beléptem, abbahagyta az írást, és vé-
gigmért.
– Maga úriember?
– Nem, uram,
– Helyes. Akkor talán el lesz végezve a munka.
Körülbelül három percébe tellett kisajtolnia belőlem, hogy nincs titkári tapasztalatom, nem
tudok se gyorsírni, se gépírni, és heti huszonnyolc shillinges fizetésért dolgoztam egy élel-
miszerüzletben. Ennek ellenére azt mondta, jó leszek, és túl sok úriember van ebben az isten-
verte hadseregben, és régóta keres valakit, aki tíznél tovább tud számolni. Tetszett nekem ez
az ember, és szívesen dolgoztam volna neki, de ebben a pillanatban a háborút működtető ti-
tokzatos erők ismét szétválasztottak minket. Egy Nyugati Parti Védelmi Erőnek nevezett
valamit kezdtek kiépíteni, vagyis inkább beszélni kezdtek róla, és született valami homályos
elképzelés arról, hogy élelmiszerraktárakat és egyéb készleteket telepítsenek a partvonal
különböző pontjain. Elvileg Sir Joseph felelt az Anglia délnyugati sarkában lévő raktárakért.
Felvételem másnapján elküldött, hogy nézzek rá az észak-cornwalli parton elhelyezkedő Ti-
zenkét Mérföld Raktár nevű hely készleteire. Jobban mondva azt kellett kiderítenem, hogy
léteznek-e egyáltalán készletek. Úgy tűnt, ebben senki nem biztos. Épphogy odaértem, és
megállapítottam, hogy a készlet tizenegy darab marhahúskonzervből áll, amikor táviratot kap-
tam a Hadügyminisztériumtól, miszerint vegyem át az irányítást a Tizenkét Mérföld Raktár
felett, és további értesítésig maradjak ott. Visszasürgönyöztem: „Nincs készlet a Tizenkét
Mérföld Raktárban.” Elkéstem. Másnap megjött a hivatalos levél, mely arról tájékoztatott,
hogy én vagyok a Tizenkét Mérföld Raktár parancsnoka. És evvel tulajdonképpen véget is ér
a történet. A háború hátralevő részét a Tizenkét Mérföld Raktár parancsnokaként töltöttem.
Jó ég tudja, mi folyt az egész hátterében. Fogalmam sincs, mi volt a Nyugati Parti Védelmi
Erő, illetve milyen célt volt hivatott szolgálni. Soha senki nem állította, hogy tudná, már
akkor sem. Létezni nem létezett, ez biztos. Egy ötlet volt mindössze, ami átsuhant valakinek
az agyán – gondolom, valami rémhírfoszlány kapcsán, miszerint a németek Írországon
keresztül készülnek támadni –, és a partvonal mentén létesített élelmiszerraktárak szintén csak
a képzelet szüleményei voltak. Az egész három napig tartott, mint valami buborék, majd
elfelejtődött, és vele felejtődtem én is. Azt a tizenegy marhahúskonzervet is néhány tiszt
hagyta ott, akik korábban jártak arra más titokzatos küldetéssel. Ugyancsak otthagytak egy
nagyon süket öregembert, aki a Lidgebird honvéd névre hallgatott. Soha nem jöttem rá, mi
lehetett Ligdebird feladata. Vajon elhiszik-e nekem, hogy 1917 közepétől 1919 elejéig azt a
tizenegy marhahúskonzervet őriztem? Valószínűleg nem, pedig így van. És akkoriban még ez
sem tűnt különösebben furcsának. 1918-ra az ember leszokott az ésszerűség elvárásáról.
Havonta kaptam egy hatalmas hivatalos űrlapot, melyen jelentenem kellett a darabszámát
és az állapotát a felügyeletem alatt lévő csákányoknak, gyalogsági ásóknak, szögesdrót-
tekercseknek, pokrócoknak, vízálló sátorlapoknak, elsősegélykészleteknek, hullámvasleme-
zeknek, valamint szilva- és almalekvárüvegeknek. Egyszerűen mindenhova beírtam, hogy
„nincs”, és visszaküldtem a nyomtatványt. Soha semmi nem történt. Fent Londonban valaki
csendesen dossziékba rakta az űrlapokat, majd kiküldött újakat, majd dossziéba rakta azokat
is és így tovább. Így mentek a dolgok. A titokzatos fejesek, akik a háborút igazgatták,
elfelejtkeztek a létezésemről. Kimentem a fejükből. Holtágban voltam, mely nem vezetett
sehova, de két év Franciaország után nem is égett bennem annyira a hazafiság, hogy ki
akarjak belőle kerülni.
Kihalt szakaszán voltam a partnak, egyetlen teremtett lelket nem láttam soha, leszámítva
néhány bugrist, akik a háborúról se nagyon hallottak. Négyszáz méterre, egy pici hegy tö-
vében a tenger morajlott, és verdeste a hatalmas homokfövenyeket. Az év kilenc hónapjában
esett az eső, a maradék háromban pedig tomboló szél fújt az óceán felől. Semmi nem volt,
kivéve Lidgebird honvédot, magamat, két barakkot – ebből az egyik egész elfogadható
kétszobás barakk volt, itt laktam én –, és a tizenegy marhahúskonzervet. Lidgebird mogorva
vén róka volt, soha semmit nem tudtam belőle kihúzni, kivéve, hogy a háború előtt pa-
rasztgazda volt. Érdekes volt figyelni, milyen gyorsan tér vissza a megszokott kerékvágásba.
Még mielőtt megérkeztem volna a Tizenkét Mérföld Raktárba, már felásott egy részt az egyik
barakk körül, ahova krumplit ültetett, majd ősszel újabb darabka földet ásott fel, míg úgy fél
hold került megmunkálás alá, 1918 elején pedig tyúkokat kezdett tartani, elég szép számot
érve el a nyár végére, és év vége felé az isten tudja, honnan, hirtelen egy disznót kerített. Nem
hinném, hogy eszébe jutott volna azon töprengeni, mi az ördögöt keresünk mi ott, mi az a
Nyugati Parti Védelmi Erő, és létezik-e egyáltalán. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy még
mindig a Tizenkét Mérföld Raktár hűlt helyén él, disznót tart, és krumplit termeszt. Remélem,
így van. Sok szerencsét kívánok neki.
Időközben rákaptam valamire, amit soha azelőtt nem volt lehetőségem főállásban végezni
– olvastam.
A tisztek, akik korábban jártak arra, otthagytak pár könyvet, főleg a filléres sorozatokból,
és majdnem mind az akkoriban sokat olvasott maszlagok közül való volt, Ian Hay, Sapper, a
Craig Kennedy-detektívtörténetek, meg a többi. De valamikor járt ott valaki, aki tudta, milyen
könyveket érdemes elolvasni és milyeneket nem. Nekem akkoriban fogalmam sem volt róla.
Addig önként csak krimiket olvastam, meg egyszer egy amolyan mocskos szexkönyvet. A jó
ég a megmondhatója, ma sem vagyok éppen kifinomult, de ha akkor azt mondják nekem,
nevezzek meg egy „jó” könyvet, azt felelem Az asszony, akit mellém adtál vala, vagy (a
plébános emlékére) Szezámok és liliomok. Mindenesetre az számított „jó” könyvnek, amit az
embernek semmi kedve nem volt elolvasni. Csakhogy most itt álltam, olyan munkakörben,
ahol a semminél is kevesebbet kellett csinálnom, a tenger morajlott a parton, az eső pedig
ömlött le az ablakokon – és egy egész sor könyv nézett velem szembe egy ideiglenes polcról,
amit a barakk falára eszkábált valaki. Természetes, hogy elkezdtem őket sorban végigolvasni,
eleinte annyira próbálva válogatni közöttük, mint egy disznó, aki áttúrja a szemétdombot.
Volt azonban köztük három-négy könyv, ami eltért a többitől. Nem, ne értsenek félre! Ne-
hogy azt higgyék, hirtelen felfedeztem Marcel Proustot vagy Henry Jamest, vagy valakit. El
sem olvastam volna őket. Ezek a könyvek cseppet sem voltak magasröptűek. De olykor-
olykor az ember ráakad egy könyvre, ami pont az ő pillanatnyi szellemi színvonalán íródott,
de annyira, mintha kimondottan neki írták volna. Az egyik H. G. Wells Mr. Polly-ja volt,
olcsó, egyshillinges kiadásban, mely kezdett darabokra hullani. El tudják-e vajon képzelni,
milyen hatással volt rám, aki egy boltos fiaként nevelkedtem egy vidéki városban, majd bele-
botlottam egy ilyen könyvbe? Aztán Compton Mackenzie Sötét utcá-ja. Az évad botránya volt
pár évvel korábban, és még én is hallottam róla kósza híreket Alsó-Binfieldben. Aztán
Conrad-tól a Győzelem, annak bizonyos részei untattak. De az ilyen könyvek
elgondolkodtatják az embert. Aztán volt egy kék borítójú magazin régi száma, amiben
leközöltek egy D. H. Lawrence-novellát. A címére nem emlékszem. Egy sorköteles német
katonáról szólt, aki lehajítja a törzsőrmestert az erőd faláról, majd megszökik, és a barátnője
hálószobájában kapják el. Sok fejtörést okozott. Nem értettem, miről is szól az egész, de
maradt bennem egy halvány érzés, hogy szeretnék még ilyeneket olvasni.
Nos, több hónapon át faltam a könyveket, mintha fizikai éhség hajtott volna. A Dick
Donovan-os időszakom óta most először kaptam rá igazán az olvasásra. Eleinte nem is
tudtam, hogyan lehet könyvekhez jutni. Azt hittem, csak megvenni lehet őket. Ami érdekes,
szerintem. Látszik, mennyi múlik a neveltetésen. Gondolom, a középosztálybeli gyerekek, az
évi ötszáz fontos középosztály gyerekei már a bölcsőben hallanak a könyvtárakról meg a
Times könyvklubjáról. Kis idő múltán már én is megismerkedtem a könyvkölcsönzés
fogalmával, és beiratkoztam a Mudie-ba, meg egy másik könyvtárba Bristolban. És miket
olvastam össze a következő bő egy évben! Wells, Conrad, Kipling, Galsworthy, Barry Pain,
W. W. Jacobs, Pett Ridge, Oliver Onions, Compton Mackenzie, H. Seton Merriman, Maurice
Baring, Stephen McKenna, May Sinclair, Arnold Bennett, Anthony Hope, Elinor Glyn, O.
Henry, Stephen Leacock, sőt Silas Hocking és Gene Stratton Porter. Vajon Önöknek hány név
ismerős a listából? A könyvek jó részét, amiket akkor komolyan vettünk, mára elfelejtették.
De én eleinte úgy nyeltem őket, mint a bálna, aki egyszer csak egy rákraj közepén találja
magát. Egyszerűen dőzsöltem a könyvekben. Kis idő múltán persze kezdtem kifinomulni, és
már meg tudtam különböztetni a szennyirodalmat az igazi irodalomtól. Megszereztem
Lawrence-től a Szülők és szeretők-et, még többé-kevésbé élveztem is, és nagyon tetszett
OscarWilde Dorian Gray-e meg Stevenson Új Ezeregyéjszaka című könyve. Az írók közül
Wells tette rám a legnagyobb hatást. Elolvastam az Esther Waters-t George Moore-tól, ami
tetszett, és nekifutottam Hardy több regényének is, de mindig elakadtam a közepüknél. Még
Ibsennel is próbálkoztam, és körvonalazódott bennem egy gondolat, miszerint Norvégiában
mindig esik.
Bizarr volt, tényleg az. Már akkor is bizarrnak éreztem. Alhadnagy voltam, szinte alig
maradt valami a tájszólásomból, különbséget tudtam tenni Arnold Bennett és Elinor Glyn
között, pedig alig telt el négy év azóta, hogy fehér kötényben szeleteltem a sajtot a pult
mögött, arról ábrándozva, hogy egyszer majd főfűszeres leszek. Ha mérleget akarok készíteni,
azt hiszem, el kell ismernem, a háború nekem nemcsak ártott, de használt is. Mindenesetre az
a regények olvasásával töltött év volt az egyedüli igazi oktatás az életemben, már ami a
könyvből tanulást illeti. Megmozgatta az agyam. Szemléletet adott, amolyan dolgokat
megkérdőjelező szemléletet, amivel valószínűleg nem rendelkeznék, ha normális, ésszerű
életet éltem volna. De – vajon megértik-e, amit mondok – amitől igazán megváltoztam, ami
igazán nagy hatást tett rám, az nem is annyira az olvasás volt, hanem inkább az akkori életem
fülledt céltalansága.
Akkor, 1918-ban, csakugyan kimondhatatlanul céltalan volt. Ültem egy barakk tűzhelye
mellett, és regényeket olvastam, miközben pár száz kilométerre Franciaországban ropogtak a
puskák, és nyomorult srácokat, akik félelmükben összevizelték a szalmazsákjaikat, tömegesen
küldtek a géppuskatűzbe, mintha csak kokszot lapátoltak volna a kazánba. Én a szerencsések
közé tartoztam. A fejesek már nem tartottak szemmel, én meg a lakályos kis rejtekhelyemen
pénzt kerestem egy nem létező munkával. Néha pánikba estem, és megpróbáltam elérni, hogy
eszükbe jussak, és kikotorjanak, de hiába. Havonta egyszer jöttek az érdes, szürke papírra
nyomott hivatalos űrlapok, én kitöltöttem és visszaküldtem őket, majd újabb űrlapok érkeztek,
azokat is kitöltöttem és visszaküldtem, és ez így ment tovább. Az egésznek annyi értelme volt,
mint egy elmebajos álmának. Mindennek a hatása, plusz a könyvek, amiket olvastam, arra
sarkalltak, hogy mindent kétkedéssel fogadjak.
Nem voltam egyedül. A háború tele volt elvarratlan szálakkal és befejezetlen történetekkel.
Ekkorra már szó szerint milliók futottak ilyen vagy olyan holtágra. Komplett hadseregek
rohadtak frontokon, amelyeknek már a nevére sem emlékezett senki. Hatalmas mi-
nisztériumokban dolgozó hivatalnokok és gépírók hadai tornyozták a papírt heti két fontért,
vagy akár többért. Sőt mi több, pontosan tudták, hogy mindössze papírt tornyoznak. Már
senki sem hitte a kegyetlenkedésekről szóló híreket, vagy a hős kis Belgium szöveget. A ka-
tonák a németeket rendes fickóknak tartották, a franciákat meg utálták, mint a bűnt. Minden
altiszt úgy tekintett a vezérkarra, mint értelmi fogyatékosok gyülekezetére. A kétkedés hullá-
ma söpört végig Anglián, és még a Tizenkét Mérföld Raktárig is eljutott. Túlzás lenne azt
állítani, hogy a háborútól az embereknek magasröptű gondolatai támadtak volna, de átme-
netileg nihilisták lettek tőle. Olyanok, akik normális életkörülmények között annyi hajlamot
mutattak volna az önálló gondolkodásra, mint a marhafaggyú, bolsikká váltak pusztán a há-
borútól. Mi lennék én most, ha nem lett volna háború? Nem tudom, de valami más, mint ami
vagyok. Akivel történetesen nem végzett a háború, azt jó eséllyel elgondolkodtatta. Az után a
kimondhatatlanul elmebeteg zűrzavar után már nem lehetett úgy tekinteni a társadalomra,
mint valami örök, megkérdőjelezhetetlen dologra, mint egy piramisra. Már tudtuk, hogy csak
kupleráj.

[9] Régi, megszokott életemből a háború ragadott ki, az utána jövő fura időszakban pedig
majdnem teljesen elfelejtettem.
Tudom, hogy bizonyos értelemben soha semmit nem felejtünk el. Emlékszünk a na-
rancshéjra, ami a csatornában úszott tizenhárom éve, meg a színes plakátra Torquay-ról, amit
egy vasúti váróteremben láttunk. De nem az ilyen emlékekről beszélek. Bizonyos értelemben
emlékeztem az alsó-binfieldi régi napokra. Emlékeztem a horgászbotomra, a baltacim illatára,
anyára a barna teáskanna mögött, Jackie-re, a süvöltőre és a vályúra a piactéren. De mindez
nem volt már eleven az emlékezetemben. Távoli dolgok voltak, olyanok, amikkel már
végeztem. Eszembe se jutott volna, hogy valaha is vissza akarok majd menni.
Furcsa időszak volt a háborút követő néhány év, már-már furcsább, mint a háború maga,
csak nem emlékszünk rá annyira elevenen. Egészen más módon, de a mindenben való
kételkedés érzése erősebb volt, mint valaha. Férfiak millióit rúgták ki hirtelen a hadseregből,
és rá kellett jönniük, hogy az ország, amiért harcoltak, nem tart rájuk igényt, Lloyd George és
a cimborái pedig jól elbántak minden még meglévő illúzióval. Egykori szolgálatosok hadai
masíroztak fel-alá perselyeket rázva, álarcos nők énekeltek az utcákon, és tiszti zubbonyos
férfiak tekerték a kintornát. Mintha Angliában mindenki tolongott volna, hogy dolgozhasson,
engem is beleértve. De nekem több szerencsém volt, mint a többségnek. Kaptam egy kis
jutalmat a sérülésemért, ami a háború utolsó évében félrerakott pénzemmel együtt (nem
adódott sok lehetőség, hogy elköltsem), nem kevesebb, mint háromszázötven fontra rúgott.
Szerintem igen érdekes megfigyelni, hogyan reagáltam. Ott álltam, éppen elég pénzzel ahhoz,
hogy belevágjak abba, amire neveltek, és amiről éveken át álmodoztam – azaz, boltot nyitni.
Szép kis tőkém volt. Ha az ember kivárja az alkalmat, és nyitva tartja a szemét, egész csinos
kis üzleteket lehet találni háromszázötven fontért. De ha hiszik, ha nem, eszembe se jutott.
Nemcsak hogy nem próbáltam meg boltot nyitni, de csak évekkel később, úgy 1925 körül
merült fel bennem először, hogy nyithattam volna. Az igazat megvallva, kiszakadtam a
boltosok világából. Ezt művelte az emberrel a hadsereg. Álúriemberekké váltunk, és meg
voltunk győződve, hogy mindig folyik be majd valahonnan egy kis pénz. Ha akkor felvetik
nekem, hogy nyissak egy boltot — mondjuk, egy trafikot vagy vegyesboltot egy isten háta
mögötti faluban –, csak nevettem volna. Csillagot viseltem a válllapomon, megnőttek a
társadalmi elvárásaim. Ugyanakkor nem osztottam a volt tisztek között igen gyakori
téveszmét, miszerint hátralevő életemet gines koktélok iszogatásával kellene eltöltenem.
Tudtam, hogy munkát kell keresnem. Természetesen az „üzleti életben” – nem tudtam,
pontosan milyen munkát, de valami előkelőt és fontosat, valamit, amihez autó jár és telefon,
és dauerolt titkárnő, ha lehet. A háború utolsó bő egy évében sokunknak voltak ilyen
látomásai. A bolti felügyelő utazó ügynöknek látta magát, az utazó ügynök pedig ügyvezető
igazgatónak. Ezt tette a hadsereg, a csillagok a válllapon, a csekkfüzet, és az olyan szavak,
mint az „estebéd”. Mindvégig az a gondolat járt a fejekben – és ez a közlegényekre ugyanúgy
állt, mint a tisztekre –, hogy amikor leszerelünk, állással várnak majd minket, ami legalább
annyit hoz a konyhára, mint a zsoldunk. Persze ha nem járnának ilyen gondolatok a fejekben,
soha senki nem harcolna a háborúban.
Nos, azt az állást nem kaptam meg. Úgy tűnt, senki sem akar évi kétezer fontot fizetni
azért, hogy formatervezett irodabútorok között ülve platinaszőke nőknek diktáljak leveleket.
Rájöttem arra, amire a volt tisztek háromnegyede rájött – anyagi szempontból valószínűleg
soha nem fogunk olyan jól járni, mint a seregben jártunk. Hirtelen Őfelsége parancsát teljesítő
úriemberekből nyomorult munkanélküliekké váltunk, akikre sehol nem volt szükség.
Elvárásaim gyorsan süllyedtek évi kétezerről heti három-négy fontra. De mintha heti három-
négy fontos állások se léteztek volna. Minden elképzelhető állást már betöltöttek férfiakkal,
akik kicsit idősek voltak a harchoz, és fiúkkal, akik kicsit fiatalok. A szerencsétlen flótások,
akik történetesen 1890 és 1900 között születtek, kint rekedtek a hidegben. És még ekkor sem
jutott eszembe visszamenni az élelmiszerkereskedelembe. Valószínűleg kaptam volna munkát
mint boltossegéd; a vén Grimmett, ha még él és dolgozik (nem álltam kapcsolatban Alsó-
Binfielddel, így nem tudtam), jó ajánlólevelet írt volna. De már más világban éltem. Még ha a
társadalmi elvárásaim nem nőttek is volna meg, mindazok után, amit láttam és átéltem,
nehezen tudtam volna elképzelni, hogy visszatérjek a pult mögötti régi biztonságos életbe.
Utazgatni akartam, és nagy pénzeket leakasztani. Elsősorban utazó ügynök akartam lenni,
tudtam, hogy az menne nekem.
De nem volt munka utazó ügynökök számára – azaz fizetéssel járó munka. Jutalékos
munkák akadtak viszont. Akkoriban indult nagyüzemben a csalásnak ez a fajtája.
Csodálatosan egyszerű módja a bevétel növelésének és az áru reklámozásának
kockázatvállalás nélkül, s rossz időkben mindig virágzásnak indul. Fizetéssel járó, talán
három hónap múlva beinduló munkára célozgatva tartják maguknál az embert, és ha
megelégeli, mindig akad egy másik szegény ördög, aki kész a helyébe lépni. Természetesen
hamarosan én is jutalékért dolgoztam, ami azt illeti, sok munkám volt gyors egymásutánban.
Hála istennek, soha nem süllyedtem porszívóval vagy szótárakkal való házalásig. Viszont
utaztam étkészletben, mosóporban, újfajta dugóhúzóban, konzervnyitóban és hasonló
szerkentyűkben, és végül irodai kellékekben – gemkapocs, indigó, írógépszalag satöbbi. Nem
is ment rosszul. Az a típus vagyok, aki tud jutalékért árulni. Megfelelő a vérmérsékletem és a
modorom. De a tisztes megélhetést meg sem közelítettem. Ilyen munkával nem is lehet – meg
persze nem is arra van kitalálva.
 Talán összesen egy évig csináltam. Furcsa időszak volt. Jártam az országot, istentelen he-
lyeken fordultam meg, olyan közép-angliai városok kültelkein, amelyekről az ember száz
normális emberöltő alatt sem hallana. A rémes panziók, a mindig enyhén pocsolyaszagú lepe-
dők és a reggeli tükörtojás, aminek a sárgája a citromnál is halványabb. És a többi szegény,
szerencsétlen utazó ügynök, akikbe az ember folyton belefut, molyrágta kabátos és kemény-
kalapos, középkorú családapák, akik őszintén hiszik, hogy előbb vagy utóbb betoppan a nagy
üzlet, ők meg feltornázzák a jövedelmüket heti öt fontra. És a bolyongás boltról boltra, és a
viták a boltosokkal, akik nem kíváncsiak az ember mondanivalójára, és a hátrahúzódás és
összemenés, ahányszor ügyfél lép a helyiségbe. Ne higgyék, hogy mindez különösebben za-
vart. Vannak emberek, akiknek ez az életmód kész kínszenvedés. Vannak, akik még arra sem
képesek, hogy bemenjenek egy boltba és kinyissák a táskát, amiben a mintadarabok vannak,
mert közben úgy felhúzzák magukat, mint akik mindjárt becsavarodnak. De én nem ilyen
vagyok. Kemény vagyok, rá tudok venni másokat, hogy megvegyenek olyasmit, amire nincs
szükségük, és az sem zavar, ha arcomba csapják az ajtót. Tulajdonképpen szeretek jutalékért
árulni, feltéve, ha tudom, hogy hasznot húzok belőle. Nem tudom, vajon sokat tanultam-e
abban az évben, de rengeteget felejtettem. A hadimaszlagot kiverték a fejemből, és agyam
rejtett zugába raktároztam a gondolatokat, amelyek regényolvasós tétlen évem alatt születtek.
Nem hinném, hogy krimiket leszámítva akár egyetlen könyvet is elolvastam volna, folyton
úton voltam. Megszűntem kifinomultnak lenni. Lecsúsztam a modern élet realizmusába. És
mi a modern élet realizmusa? Hát, elsősorban az eladásért folytatott örökös, eszeveszett
küzdelem. A legtöbb embernél ez azt jelenti, hogy önmagukat adják el – azaz állást szereznek,
és próbálják megtartani. Szerintem a háború óta nem volt olyan hónap, amikor bármilyen
tetszőleges üzletágban ne lett volna több ember, mint állás. Evvel együtt megjelent egy
különös, borzasztó életérzés. Mint egy süllyedő hajón, ahol tizenkilenc túlélő van, és
tizennégy mentőöv. Azt kérdezik, mi ebben olyan kimondottan modern? Hogy van-e ennek
bármi köze a háborúhoz? Hát igen, olyan, mintha volna. Az érzés, hogy szüntelenül harcolni
és tolakodni kell, hogy csak az a tied, amit mástól el tudsz venni, hogy valaki mindig lesben
áll az állásodra, hogy a jövő hónapban vagy az azutániban leépítések lesznek, és ezúttal te
repülsz – na ez az, ami esküszöm, hogy nem volt a háború előtti régi napokban.
Közben amúgy nem ment rosszul a sorom. Kerestem egy keveset, még mindig elég sok
pénzem volt a bankban, közel kétszáz font, és nem riasztott a jövő. Tudtam, hogy előbb-utóbb
kapok állandó állást. És egy év elteltével a szerencse úgy hozta, hogy valóban kaptam. Azt
mondom, a szerencse hozta úgy, de az igazat megvallva, úgyis talpra álltam volna. Nem
vagyok az éhenhalós típus. Annyi esélye van, hogy a dologházba kerülök, mint annak, hogy a
Felsőházba. Mindig középen helyezkedem el, az a típus vagyok, aki valami természeti
törvény miatt a heti ötfontos szinten állapodok meg. Amíg még egyáltalán vannak állások,
fogadok, hogy egyik az enyém lesz.
Akkoriban gemkapcsokkal és írógépszalagokkal házaltam. Éppen belógtam egy nagy iro-
daházba a Fleet Streeten, ahova amúgy házaló ügynökök nem léphettek be, de sikerült elér-
nem, hogy a liftes fiú csak aktatáskának higgye a mintaárus táskámat. A folyosón egy kis fog-
krémcég irodáit kerestem, amit valaki a figyelmembe ajánlott, amikor észrevettem, hogy egy
nagyon nagy fejes jön velem szembe. Egyből tudtam, hogy nagyfejes. Tudják, ezek a nagy
üzletemberek mintha több helyet foglalnának, és mintha hangosabban lépnének, mint a kö-
zönséges emberek, és ötven méterről érezni a pénzerőteret, amit kibocsátanak. Már majdnem
mellém ért, amikor láttam; hogy nem más, mint Sir Joseph Cheam. Persze civilben volt, de
könnyen felismertem. Gondolom, valami üzleti konferenciára jött. Néhány hivatalnok vagy
titkár, vagy mi követte, és bár Sir Joseph nem viselt uszályt, az embernek mégis az az érzése
támadt, hogy azt tartják. Persze azonnal félreugrottam. De bármilyen furcsa, megismert,
jóllehet évek óta akkor látott először. Meglepetésemre megállt, és megszólított.
– Nézzenek oda! Találkoztunk már valahol. Hogy is hívják? A nyelvemen van.
 – Bowling, uram. Hadtápos voltam.
– Hát persze. A fiú, aki azt mondta, hogy nem úriember. Mi járatban van itt?
Megmondhattam volna neki, hogy írógépszalagot árulok, és akkor talán evvel vége is a
történetnek. De hirtelen jött az ihlet, ami néha elönti az embert – úgy éreztem, ha megfelelően
viselkedem, hasznot tudok húzni a szituációból. Inkább azt mondtam:
– Ami azt illeti, uram, munkát keresek.
– Munkát, csakugyan? Hmm. Nem könnyű manapság.
Egy másodperc alatt végigmért. A két uszályhordó időközben kicsit eloldalgott tőlünk.
Ahogy vizslatott, figyeltem igen jóképű idős vonásait, a dús ősz szemöldököket, az intelligens
orrot, és rájöttem, hogy segíteni akar nekem. Különös a gazdagok hatalma. Majdnem
elmasírozott mellettem, hatalommal és dicsőséggel övezve, alattvalói mögötte lépdeltek, majd
valami szeszély folytán felém fordult, akár egy császár, aki hirtelen aprót hajít egy koldusnak.
– Tehát munkát keres. Mihez ért?
Megint az ihlet. Egy ilyen fickónál semmi értelme felnagyítani érdemeinket. Csakis az
igazat. Azt feleltem:
– Semmihez, uram. De utazó ügynök szeretnék lenni.
– Utazó ügynök? Hmm. Nem tudom, van-e most bármi a számára. Hadd gondolkozzam.
Előrebiggyesztette az ajkát. Rövid ideig, fél percig talán, igen erősen gondolkodott. Külö-
nös volt. Már akkor is különösnek tartottam. Ez a fontos öregúr, akinek alighanem legalább
félmillióra rúgott a vagyona, az én kedvemért törte a fejét. Letérítettem az útjáról, és legalább
három percet elpocsékoltam drága idejéből, mindezt egy évekkel korábbi esetleges
megjegyzésem miatt. Az emlékei között ragadtam, és ezért kész volt meghozni azt a picike
fáradságot, amivel nekem munkát tudott szerezni. Lefogadom, hogy ugyanazon a napon húsz
hivatalnokot rúgott ki. Végül megszólalt:
– Hogy tetszene magának egy biztosítótársaság? Az mindig elég stabil, tudja, hogy van. Az
embereknek szükségük van biztosításra, éppúgy, ahogy ennivalóra.
Persze azonnal kaptam a javaslaton, hogy beálljak egy biztosítótársasághoz. Sir Joseph-nek
„érdekeltségei” voltak a Repülő Szalamanderben. Isten tudja, hány cégben voltak „ér-
dekeltségei”. Az egyik alattvaló visszaoldalgott egy jegyzettömbbel, Sir Joseph pedig a mel-
lényzsebéből előhúzott arany töltőtollával ott helyben írt az érdekemben egy levelet a Repülő
Szalamander valamelyik fejesének. Megköszöntem, ő továbbmasírozott, én meg elosontam az
ellenkező irányba, és soha többé nem találkoztunk.
Nos, megkaptam az állást, és ahogy már mondtam, az állás megkapott engem. Lassan
tizennyolc éve vagyok a Repülő Szalamander-nél. Az irodában kezdtem, de most már úgy-
nevezett Felügyelő vagyok, vagy ha valamiért különösen imponálni kell, Képviselő. A hét né-
hány napjában a körzeti irodában dolgozom, a többi napon meg utazgatom, ügyfelekkel tár-
gyalok, akiknek a nevét helyi ügynökök küldik be, felmérem a boltokat és egyéb tulajdonokat,
és időnként én magam is szerzek pár megrendelést. Körülbelül heti hét fontot keresek. És
őszintén szólva, itt ér véget a történetem.
Ahogy visszatekintek, rá kell jönnöm, hogy aktív életem, ha egyáltalán volt ilyen, tizenhat
éves koromban véget ért. Minden, ami igazán fontos a számomra, azelőtt történt. Viszont bi-
zonyos értelemben még utána is történtek dolgok – a háború, például –, mindaddig, amíg be
nem álltam a Repülő Szalamanderhez. Azután pedig – hát, azt mondják, a boldog embernek
nincs múltja, szerintem meg a biztosítótársaságok alkalmazottainak sincs. Attól a naptól fogva
semmi ténylegesen eseményszámba menő dolog nem történt az életemben, kivéve, hogy úgy
két és fél évvel később, 1923 elején megnősültem.

[10] Ealingben laktam, egy családi panzióban. Teltek, múltak az évek, bár inkább múltak,
mint teltek. Alsó-Binfield majdnem teljesen kiment a fejemből. Hétköznapi nagyvárosi
dolgozó voltam, aki siet a 8.15-ös vonathoz, és ármánykodik kollégája állásáért. Elég jó véle-
ménnyel voltak rólam a cégnél, én pedig nagyon meg voltam elégedve az élettel. Többé-
kevésbé bedőltem a háború utáni maszlagnak. Emlékeznek a szövegre. Életerő, kitartás, ha-
tározottság, bátorság. Felfelé vagy kifelé. Mindenkinek jut hely odafent. Belevaló ember
előbb-utóbb feltör. És a magazinok hirdetései a fiúról, akit vállon vereget a főnöke, meg a
szögletes állkapcsú igazgatóról, aki nagy pénzeket akaszt le, és sikerét az ilyen meg olyan
levelező tanfolyamnak tulajdonítja. Mulatságos, ahogy mind bekaptuk a horgot, még a
magamfajták is, akikre aztán végképp nem vonatkozott az egész. Mert se törekvő nem va-
gyok, se nincstelen, és természetemnél fogva nem is lehetek egyik sem. De ez volt a kor
szelleme. Gyerünk! Vidd valamire! Ha fekvő embert látsz, ugorj a hasára, mielőtt még talpra
áll. Persze mindez a húszas évek elején volt, amikor a háború hatásai részben már elmúltak,
de még nem jött el a válság, ami leterített volna bennünket.
Törzstagságim volt a Bootsnál, félkoronás táncórákra jártam, és tagja voltam a helyi te-
niszklubnak. Ismerik az előkelősködő kertvárosok teniszklubjait – kis fapavilonok és magas
dróthálóval körülvett pályák, ahol igen rossz szabású tenisznadrágot viselő fiatal férfiak lép-
delnek fel-alá peckesen, és a felső osztályok hanghordozását tűrhetően utánozva kiabálják,
hogy „Tizenöt negyven!”, meg „Előny mind!”. Megtanultam teniszezni, nem táncoltam túl
rosszul, és jól boldogultam a lányokkal. Közel harmincévesen nem voltam rossz külsejű fickó,
piros arc, vajszínű haj, és akkoriban még mindig jó pontnak számított, ha valaki harcolt a
háborúban. Soha, sem akkor, sem máskor, nem tudtam úriember módjára kinézni, de
ugyanakkor azt sem feltételezték volna, hogy egy kis vidéki bolt tulajdonosának vagyok a fia.
Jól be tudtam illeszkedni Ealing tarka társaságába, ahol az irodai dolgozók osztálya keveredett
az értelmiségi középosztállyal. A teniszklubban ismerkedtem meg Hildával.
Hilda huszonnégy éves volt. Pici, vékony, sötét hajú, igen félénk, gyönyörű mozgású, és –
a nagy szeme miatt – egyértelműen nyúlra hasonlított. Az a fajta ember volt, aki nem szól
sokat, mindig a társalgás perifériáján marad, és azt a benyomást kelti, hogy figyel. Ha mégis
megszólalt, többnyire azt mondta, hogy „Igen, szerintem is”, egyetértve a legutóbbi hozzá-
szólóval. Teniszezés közben nagyon kecsesen ugrándozott, nem is játszott rosszul, mégis
gyerekesen gyámoltalannak tűnt. Vincent volt a családneve.
Minden nős férfi megkérdezi néha magától, „Ezt meg mi a fenének csináltam?”, és Isten a
megmondhatója, nem egyszer, nem kétszer én is feltettem magamnak ezt a kérdést Hildával
kapcsolatban. És újra megteszem, visszatekintve tizenöt évvel ezelőttre, miért vettem én el
Hildát?
Részben persze azért, mert fiatal volt, és a maga módján nagyon csinos. Ezenfelül már
csak azt tudom mondani, hogy nemigen tudtam, milyen is valójában, mert az enyémtől tel-
jesen eltérő háttérrel rendelkezett. Előbb el kellett vennem, hogy megismerhessem, míg,
mondjuk, ha Elsie Waterst veszem el, tudom, mibe mászom bele. Hilda társadalmi osztályát, a
szegénysorban lévő katonatiszti osztályt csak hallomásból ismertem. Generációkra vissza-
menőleg voltak a családjában katonák, tengerészek, egyházférfiak, Indiában szolgáló tiszt-
viselők és hasonlók. Pénzük soha nem volt, ugyanakkor soha egyikük se csinált semmi olyat,
amit én munkának neveznék. Bárki bármit mond, van ebben valami sznob vonzerő, ha az
ember olyan zord anglikán, korán vacsorázó, istenfélő boltos osztályból származik, mint
jómagam. Ma nem lenne rám semmilyen hatással, de akkor volt. Ne értsenek félre. Nem azt
mondom, hogy azért vettem el Hildát, mert egy olyan osztályhoz tartozott, amelyet annak
idején én szolgáltam ki a pultnál, és így akartam magam feljebb léptetni a társadalmi
szamárlétrán. Pusztán arról van szó, hogy nem láttam át rajta, így képes voltam bolondulni
érte. És amit végképp nem fogtam fel, hogy a pénztelen középosztálybeli lányok bármihez
hozzámennek, amin nadrágot látnak, csak hogy eljöhessenek otthonról.
Nem telt el sok idő, és Hilda hazavitt, hogy bemutasson a családjának. Addig nem is tud-
tam, hogy méretes Indiából hazatelepült kolónia van Ealingben. Mintha új világra bukkantam
volna! Kész felfedezőút volt a számomra.
 Tudják, milyenek ezek az Indiából hazatelepült családok? Mert a házban szinte elfelejtjük,
hogy a huszadik századi Angliában élünk. Ahogy átlépi az ember a bejárati ajtó küszöbét,
Indiában van, és a nyolcvanas években. A hangulatot biztos ismerik. Faragott tíkfa bútorok,
réztányérok, poros tigristrófeák a falon, Trichinopoly szivarok, méregerős savanyúságok, tró-
pusi sisakos férfiak elsárgult fényképei, hindusztáni szavak, amelyeket mintha mindenkinek
ismerni kéne, folytonos anekdotázások a tigrisvadászatokról, meg hogy nyolcvanhétben Smith
mit mondott Jonesnak Púnában. Maguk alkotta, cisztaszerű kis világukban élnek. Számomra
persze mindez egész új volt, és bizonyos tekintetben felettébb érdekes. Az öreg Vincent, Hilda
apja, nemcsak Indiában járt, hanem valami még távolabbi helyen is, Borneón vagy
Sarawakban, már nem emlékszem. Jellegzetes figura volt, teljesen kopasz, majdnem eltűnt a
bajusza mögött, és tele volt történetekkel kobrákról, övsálakról, meg hogy mit mondott a
főtisztviselő kilencvenháromban. Hilda anyja annyira színtelen volt, mint a falon lógó fakó
képek. Volt egy fiuk is, Harold, aki tisztviselő volt Ceylonon, és éppen otthon töltötte a
szabadságát, amikor Hildával megismerkedtem. Az Ealingre jellemző eldugott kis
mellékutcák egyikében laktak egy sötét kis házban. Állandó Trichinopoly szivarszag áradt, és
lépni is alig lehetett a sok dárdától, fúvócsőtől, réztárgytól és vadállattrófeától, annyi volt be-
lőlük.
Az öreg Vincent 1910-ben nyugdíjba ment, és azóta feleségével annyi szellemi vagy fizikai
aktivitásról tettek bizonyságot, mint két tengeri kagyló. De akkoriban valamelyest imponált
nekem a család, amelyben voltak őrnagyok, ezredesek, sőt még egy admirális is. Ahogy én te-
kintettem Vincentékre, és ahogy ők tekintettek énrám, érdekesen illusztrálja, mekkora ökör
tud lenni az ember, amikor kilép saját köreiből. Ha üzletemberek között vagyok – legyenek
cégigazgatók vagy kereskedelmi utazók –, elég jól meg tudom ítélni a személyiségüket.
Azonban evvel a járadékélvező tiszti-lelkészi osztállyal az égvilágon semmi tapasztalatom
nem volt, így hajlamos voltam a földre borulni a kiselejtezettek bomló kasztja előtt. Úgy
tekintettem rájuk, mint akik társadalmilag és szellemileg felettem állnak, míg ők azt hitték,
hogy én feltörőben lévő fiatal üzletember vagyok, aki hamarosan nagy pénzeket fog szakítani.
Az effajta emberek számára az „üzlet”, legyen szó hajózási biztosításról, vagy
mogyoróárulásról, egyszerűen kifürkészhetetlen rejtély. Annyit tudnak mindössze, hogy
nagyon közönséges dologról van szó, amivel pénzt lehet keresni. Az öreg Vincent megkapóan
beszélt arról, hogy én „üzletember” vagyok – emlékszem, egyszer elszólta magát, és az én
üzletemet említette –, és nyilvánvalóan fel sem fogta a különbséget aközött, hogy valaki
alkalmazottként üzletember, vagy saját vállalata van. Valami olyan gondolat körvonalazódott
benne, hogy mivel a Repülő Szalamander a „cégem”, az előléptetések révén előbb-utóbb a
csúcsra fogok kerülni. Még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy látta magát, amint tőlem kér
kölcsön a jövőben. Harold esetében ebben biztos vagyok. A szeme elárulta. Ami azt illeti, még
a jelenlegi jövedelmem mellett is valószínűleg kölcsön kéne adnom Haroldnak, ha még élne.
Szerencsére az esküvőnk után pár évvel meghalt hastífuszban vagy miben, és a két öreg
Vincent sem él már.
Nos, Hilda és én egybekeltünk, és az első pillanattól fogva sikertelen volt a házasságunk.
Azt kérdezik, miért vettem el? Önök miért vették el azt, akit? Így alakult. Vajon elhiszik-e,
hogy az első két-három évben komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy megölöm Hildát?
Persze ténylegesen soha nem tesszük meg, ez csak amolyan ábránd, amire szívesen gondo-
lunk. Ráadásul a feleséggyilkosok mindig lebuknak. Bármilyen ügyes alibit kreál is az ember,
mindenki tudja, hogy ő volt, és valahogy rá is bizonyítják. Amikor egy nőt eltesznek láb alól,
mindig a férj az első számú gyanúsított –ami kis betekintést nyújt abba, hogyan vélekednek az
emberek valójában a házasságról.
Mindent meg lehet szokni idővel. Egy-két év elteltével már nem akartam megölni, inkább
elkezdtem tűnődni Hildán. Csak tűnődni. Vasárnap délután, vagy este, munka után, a cipőt
leszámítva teljesen felöltözve feküdtem az ágyamon, és néha órákon át nőkön tűnődtem.
Miért ilyenek, hogyan lesznek ilyenek, és vajon szándékosan csinálják-e. Talán a világ
legijesztőbb dolga az a hirtelenség, amivel néhány nő tönkremegy az esküvő után. Mintha erre
az egy eseményre összpontosítanának, és ahogy megtörtént, elhervadnak, mint egy virág,
miután elszórta magvait. Ami teljesen elkeserít, az az élethez való lehangoló hozzáállás, ami
evvel jár. Ha a házassági svindlit nyílt lapokkal játszanák – ha behálózna egy nő, majd levetné
az álarcát, és azt mondaná, hogy „Figyelj, apafej, megvagy, mostantól nekem dolgozol, én
meg kiszórakozom magam!” –, nem bánnám annyira. De szó sincs erről. Nem akarnak
szórakozni, csak minél gyorsabban belesüppedni a középkorúságba. A férfi oltárhoz
vezetésének rémes csatája után a nő ellazul, és minden fiatalsága, bája, energiája és életöröme
egyszerre köddé válik. Hildával is ez történt. Adva volt ez a csinos, gyengéd teremtés, úgy
tűnt – és amikor megismertem, tényleg így volt –, hogy finomabb anyagból szőtték, mint
engem, és alig három év elteltével mélabús, élettelen, középkorú madárijesztővé vált. Nem
tagadom, hogy ennek részben én voltam az oka. De bárkihez megy hozzá, nagyjából ugyanígy
alakulnak a dolgok.
Ami hiányzik Hildából – erre az esküvő utáni héten jöttem rá –, az az életöröm bármilyen
jele, az önzetlen érdeklődés valami iránt. Nemigen érti, hogy valamit azért tesz az ember, mert
örömét leli benne. Hilda mellett nyertem igazi betekintést a hanyatló középosztálybeli
családokba. Az elsődleges jellemzőjük, hogy minden vitalitást kiölt belőlük a pénz hiánya. Az
ilyen családokban, ahol szűkös nyugdíjból vagy évjáradékból élnek – azaz olyan jövede-
lemből, ami soha nem nő, sőt többnyire csökken –, erősebb a szegénység érzete, több a ga-
rasoskodás és a nadrágszíjszorítás, mint bármelyik parasztcsaládban, az enyémhez hasonló
családokról nem is beszélve. Hilda gyakran elmesélte, hogy szinte első emléke az a rémes
érzés, hogy soha semmire nem elég a pénz. Persze az effajta családokban mindig akkor leg-
nagyobb a pénzhiány, amikor a gyerekek iskoláskorúak. Következésképpen avval a meggyő-
ződéssel nőnek fel, különösen a lányok, hogy nemcsak mindig le van égve az ember, de köte-
lessége nyomorultul éreznie magát emiatt.
Eleinte szegényes kis lakásban éltünk, és nem volt könnyű kijönni a béremből. Később,
amikor áthelyeztek a West Bletchley-fiókba, jobbra fordultak a dolgok, de Hilda
életszemlélete változatlan maradt. Az örökös rémséges sopánkodás a pénz miatt! A tejszámla!
A szénszámla! A lakbér! A tandíj! A „Jövő héttől a dologházban” című szám dallamára éltük
közös életünket. Nem arról van szó, hogy Hilda zsugori volna, a szó köznapi értelmében, és
még kevésbé önző. Még ha történetesen akad is egy kevés nélkülözhető pénz, alig tudom
rávenni, hogy vegyen magának rendes ruhákat. De él benne egy érzés, hogy ildomos állandó
stresszben élni a pénzhiány miatt. Egyszerűen kötelességtudatból építi fel a nyomorultsággal
terhes légkört. Én nem ilyen vagyok. Nekem inkább proli felfogásom van a pénzről. Az életet
élni kell, és ha pácban leszünk jövő héten – na ja, a jövő hét messze van. Teljesen kikészül
attól, hogy én nem vagyok hajlandó aggódni. Mindig nyaggat emiatt. „De George! Mintha fel
sem fognád! Egyszerűen egy fillérünk sincs! Ez komoly dolog!” Imád pánikba esni a
„komoly” dolgoktól. És újabban kifejlesztette azt a trükköt, hogy amikor sopánkodik valamin,
felpúposítja a vállát, és összefonja a karját maga előtt. Ha valaki listát készítene Hilda egynapi
megjegyzéseiből, hármat összezárójelezve legelőre venne – „Nem engedhetjük meg
magunknak”, „Sokat lehet vele spórolni” és „Nem tudom, honnan lesz rá pénz”. Mindent
negatív okok miatt tesz. Amikor tortát süt, nem a tortára gondol, hanem arra, hogy hogyan
lehetne vajat és tojást megtakarítani. Amikor ágyban vagyok vele, csak arra gondol, nehogy
teherbe essen. Ha moziba megy, végig azon gyötrődik és méltatlankodik, hogy milyen drága a
jegy. Háztartási módszereiben a „csak semmi pocsékolás” és a „ki kell jönni” elvek kapnak
főszerepet, anyám görcsökben rángana, ha látná. Ugyanakkor Hilda a legkevésbé sem sznob.
Soha nem nézett le azért, amiért nem vagyok úriember. Ellenkezőleg, az ő szemében túl
úriasan viselkedem néha. Nem tudunk úgy elmenni egy teázóba, hogy ne veszekednénk
suttogva, amiért túl sok borravalót adtam a pincérnőnek. És különös, de az elmúlt években
mind szemléletében, mind külsejében sokkal inkább alsó középosztálybeli lett, mint én.
Persze ez a sok „spórolás” soha nem vezetett sehova. Nem szokott. Pont ugyanolyan jól vagy
ugyanolyan rosszul élünk, mint mások az Ellesmere Roadon. De az örökös izgalom a
gázszámla, a tejszámla, a vaj szörnyű ára, a gyerekek cipője és a tandíj miatt nem marad abba.
Hildánál ez amolyan játék.
‘29-ben költöztünk West Bletchleybe, és a rá következő évben kezdtük fizetni a házat az
Ellesmere Roadon, kevéssel Billy születése előtt. Miután előléptettek Felügyelővé, több időt
töltöttem távol, és több lehetőségem adódott más nőkkel. Persze hűtlen voltam – nem
mondom, hogy egyfolytában, de amikor csak tehettem. Elég érdekes, de Hilda
féltékenykedett. Figyelembe véve, milyen kevéssé érdekli ez az egész, valahogy nem
számítottam arra, hogy törődni fog vele. És mint minden féltékeny nő, időnként meglepő
furfangról tett tanúbizonyságot. Néha úgy leplezett le, hogy már majdnem hinni kezdtem a
telepátiában, ha nem éppoly gyanakvó akkor is, amikor nem vétkezem. Többé-kevésbé
folyamatosan gyanú alatt állok, bár Isten a tanúm, az utóbbi néhány évben – az utóbbi öt
évben mindenképpen – teljesen ártatlan vagyok. Hogy ne volnék, ilyen kövéren?
Egészében véve, szerintem Hilda és én nem jövünk ki rosszabbul egymással, mint az Elles-
mere Roadon élő pároknak úgy a fele. Volt idő, amikor megfordult a fejemben a szétköltözés
vagy a válás gondolata, de a magunkfajta nem tesz ilyet. Nem engedheti meg magának. Aztán
múlik az idő, és az embert valahogy már nem is érdekli. Tizenöt év együttélés után nehéz el-
képzelni az életet a másik nélkül. Hozzátartozik a dolgok rendjéhez. Biztos vannak kifogásaik
a Nappal és a Holddal kapcsolatban, de eszükbe jutna változtatni rajtuk? Ráadásul ott voltak a
gyerekek. A gyerek a „kapocs”, úgymond. Vagy a „kötelék”. Hogy a béklyót ne említsem.
Az utóbbi években Hilda szert tett két jó barátnőre, Mrs. Wheelerre és Miss Minnsre. Mrs.
Wheeler özvegyasszony, és meglátásom szerint nagyon keserű a férfinemmel kapcsolatban.
Mintha rosszallóan megrázkódna, ha csak belépek a szobába. Elvirágzott, apró nő, és azt a
különös érzést kelti az emberben, mintha tetőtől talpig ugyanolyan szürkés porszíne volna, de
tele van energiával. Rossz hatással van Hildára, mert ugyanolyan szenvedélyesen „spórol” és
„jön ki”, bár kissé más formában. Nála ez úgy jelentkezik, hogy szerinte akkor is lehet
mulatni, ha nem fizetünk érte. Szüntelenül szimatol alkalmi vételek és ingyenes szórakozási
lehetőségek után. Az ilyen embernek édes mindegy, hogy szüksége van-e egy adott dologra
vagy sem, csak egy számít, olcsó legyen. Amikor a nagy áruházak végkiárusítást tartanak,
Mrs. Wheeler mindig a sor elején áll, és arra a legbüszkébb, ha az egész napos kemény
pultcsatározások után anélkül távozik, hogy bármit is vett volna. Miss Minns teljesen más
típus. Szegény Miss Minns valójában szomorú eset. Harmincnyolc körüli, magas, vékony nő,
fekete lakkbőrszerű haja van, és nagyon jóságos, bizakodó arca. Valami soványka fix jöve-
delemből él, évjáradéka van vagy mi, és szerintem a régi West Bletchleyből maradt itt, még a
kertváros előtti, kisvárosi időkből. Rá van írva, hogy az apja lelkész volt, és nagyon elnyomta.
A középosztály különleges melléktermékei ezek a nők, akik már azelőtt hervadt satrafákká
válnak, hogy elszabadulnának otthonról. Szegény Miss Minns, a ráncai ellenére is pont úgy
fest, mint egy gyerek. Még mindig lélegzetelállító kaland a számára, hogy már nem jár
templomba. Folyton a „modern fejlődésről” meg a „nőmozgalomról” zagyvái, és a maga bi-
zonytalan módján vágyik arra, amit ő „elméje építésének” hív, csak nem tudja pontosan, ho-
gyan fogjon hozzá. Szerintem eleinte kizárólag a magányossága miatt barátkozott Hildával és
Mrs. Wheelerrel, de most már őt is mindenhova magukkal viszik.
És mi mindent csinálnak ezek hárman együtt! Néha már majdnem irigylem őket. Mrs.
Wheeler a vezérszellem. Nincs az az esztelenség, amibe bele ne rángatta volna őket. A
teozófíától a macskabölcsőig minden megvolt, egy fontos, hogy olcsó legyen. Hónapokon át
éltek az ételdilinek. Mrs. Wheeler vett egy Sugárzó energia című használt könyvet, ami
levezette, hogy az embernek salátalevélen és egyéb filléres dolgokon kell élnie. Ez persze
tetszett Hildának, és rögtön nekilátott koplalni. Rajtam és a gyerekeken is kipróbálta volna, de
a sarkamra álltam. Azután jöttek az önszuggesztiós gyógymódok. Azután bele akartak fogni
az emlékezetfejlesztésbe, de hosszú levelezések után kiderült, hogy nem ingyenesek a fü-
zetek, pedig Mrs. Wheeler azt hitte. Aztán ott volt a főzőláda használata. Majd jött valami
méhbornak nevezett gusztustalanság, ami elvileg nem került semmibe, ugyanis vízből készült.
Ezt aztán ejtették, amikor egy újságcikk megírta, hogy a méhbor rákkeltő. Aztán majdnem
beléptek egy olyan női klubba, ami városnézéseket és gyárlátogatásokat szervez, de sok
számolgatás után Mrs. Wheeler úgy döntött, hogy a gyárakban kapott ingyenes uzsonna nem
hozza vissza a tagsági dijat. Aztán Mrs. Wheelernek sikerült megismerkednie valakivel, aki
ingyenjegyeket osztogatott valamelyik színtársulat fellépéseire. Volt idő, amikor ezek hárman
órákon keresztül ültek és nézték a magasröptű előadásokat, és még csak meg sem próbáltak
úgy tenni, mintha akár egy szót is felfognának belőle – a darab címét sem tudták megmondani
utána –, de úgy érezték, kapnak valamit a semmiért cserébe. Egyszer még a spiritualizmusnak
is behódoltak. Mrs. Wheeler belebotlott valami lecsúszott médiumba, aki annyira el volt
keseredve, hogy tizennyolc pennyt kért egy szeánszért, így fejenként és alkalmanként hatért
mindhárman betekintést nyerhettek a nem ismert tartományba. Láttam egyszer, amikor
hozzánk jött szeánszot tartani. Toprongyos vén róka volt, és nyilvánvalóan a delirium tremens
halálos gyötrelemében élt. Annyira reszketeg volt, hogy amikor levette a kabátját az
előszobában, görcsösen összerándult, és a nadrágszárából kiesett egy gombolyag fátyolszövet.
Sikerült visszaadnom neki, mielőtt a nők meglátták volna. A fátyolszövet az ektoplazmához
kell, úgy tudom. Gondolom, ment még egy másik szeánszra is. Tizennyolc pennyért nincs
valódi manifesztálódás. Mrs. Wheelernek az utóbbi néhány évben tett legnagyobb felfedezése
a Baloldali Könyvklub. Azt hiszem, West Bletchleybe ‘36 körül ért el a Baloldali Könyvklub
híre. Hamarosan beléptem, és emlékeim szerint szinte ez volt az egyetlen alkalom, hogy Hilda
tiltakozása nélkül adtam ki pénzt. Lát valami értelmet a könyvvásárlásban, ha a rendes árának
harmadáért kapjuk. Tényleg különös ezeknek a nőknek a világszemlélete. Miss Minns
kétségkívül nekifutott egyik-másik könyvnek, de a másik két nőben ez fel sem merült volna.
Semmi közvetlen kapcsolatuk nincs a Baloldali Könyvklubbal, és fogalmuk sincs, mire megy
ki az egész – ami azt illeti, szerintem Mrs. Wheeler eleinte úgy vélte, hogy a „baloldali” szó a
klubnak az utcán való elhelyezkedésére utal. De annyit tudnak, hogy hat-hét pennys
könyveket lehet kapni fél koronáért, így aztán mindig mondogatják, milyen „remek ötlet
volt”. Egyszer-egyszer a Baloldali Könyvklub helyi részlege gyűlést tart és előadókat hív
meg, és Mrs. Wheeler mindig viszi a többieket is. Rajong mindenféle nyilvános gyűlésért,
feltéve, hogy nem a szabadban van, és ingyenes a belépés. Mindhárman úgy ülnek ott, mint
valami puding. Nem tudják, miről szól a gyűlés, nem is érdekli őket, de valahogy érzik, főleg
Miss Minns, hogy építik az elméjüket, és semmibe sem kerül nekik.
Nos hát, ez Hilda. Értik már, milyen. Általában véve, gondolom, nálam nem rosszabb.
Házasságunk korai korszakában néha legszívesebben megfojtottam volna, de egy idő után
már semmi nem érdekelt. Aztán elhíztam és lehiggadtam. 1930-ban hízhattam el. Annyira
hirtelen történt, mintha eltalált és bennem ragadt volna egy ágyúgolyó. Ismerik az érzést.
Egyik este még úgy fekszik le az ember, hogy többé-kevésbé fiatalnak érzi magát, nézi a lá-
nyokat, hasonlók, a következő reggelen pedig avval a tiszta tudattal ébred, hogy csak egy
szegény öreg dagi, akire a síron innen már csak egy dolog vár, vére verítékével cipőt venni a
gyerekeknek.
Most ‘38-at írunk, és a világ összes hajógyárában szegecselik össze a csatahajókat a követ-
kező háborúhoz, bennem meg egy plakáton véletlenül megpillantott név csomó olyan dolgot
kavart fel, melyeket már Isten tudja, mikor el kellett volna temetnem.
HARMADIK RÉSZ
 [1] Amikor aznap este hazaértem, még mindig nem tudtam, mire fogom költeni a tizenhét
fontomat.
Hilda azt mondta, elmegy a Baloldali Könyvklub gyűlésére. Valami fickó jött Londonból
előadást tartani, bár mondanom sem kell, Hilda nem tudta, miről. Mondtam, vele tartok.
Általában nem vagyok oda az előadásokért, de gondolkodóba ejtettek a délelőtti háborús
látomásaim, melyeket a vonat felett elrepülő bombázó indított el. A szokott vita után korán
lefektettük a gyerekeket, és időben elindultunk az előadásra, melyet nyolcra hirdettek meg.
Ködös este volt, a hűvös termet pedig nem világították be nagyon. Kis bádogtetős faház,
valamelyik nonkonformista szektáé, tíz shillingért kibérelhető. A megszokott tizenöt-tizenhat
fős közönség gyűlt össze. A pódium elején sárga plakát hirdette, hogy az előadás a „A fasiz-
mus fenyegetéséről” fog szólni. Ez egyáltalán nem lepett meg. Mr. Witchett, aki ezen ülése-
ken az elnök szerepét tölti be, és a magánéletben egy építészirodában dolgozik, körbevezette
az előadót, mindenkinek úgy mutatva őt be, hogy Mr. XY (nem emlékszem a nevére) „a híres
antifasiszta”, éppúgy, mint amikor valakire azt mondjuk, „a híres zongorista”. Az előadó
alacsony, negyven év körüli figura volt, sötét öltönyt viselt, és kósza tincsekkel próbálta
sikertelenül leplezni kopaszodását.
Az ilyen gyűlések soha nem kezdődnek időben. Mindig van egy kis időhúzás azzal az
ürüggyel, hogy hátha befutnak még páran. Nyolc huszonöt lehetett, amikor Witchett meg-
kocogtatta az asztalt, és elmondta a mondókáját. Witchett szelíd külsejű figura, rózsaszín,
babapopsi arcán mindig mosoly terül el. Úgy tudom, titkára a Liberális Párt helyi képvise-
letének, tagja az egyházközségi tanácsnak, és ő a konferanszié az Anyák Szövetségének tartott
vetítettképes előadásokon. Született elnök, mondhatni. Amikor elmondja, mekkora örömmel
tölt el mindannyiunkat, amiért ma este Mr. XY-t üdvözölhetjük a pódiumon, látszik rajta,
hogy el is hiszi. Akárhányszor ránézek, mindig az jut eszembe, hogy bizonyára szűz. Az apró
előadó elővett egy köteg jegyzetet, többnyire újságkivágásokat, majd rárakta a vizespoharát
nehezéknek. Ezek után gyorsan megnyalta a szája szélét, és rákezdett.
Járnak Önök előadásokra, közgyűlésekre, miegymásra?
Amikor én elmegyek egyre, mindig van egy pillanat az este folyamán, amikor ugyanaz a
gondolat felmerül bennem. Mi az ördögnek csináljuk ezt? Mi veszi rá az embereket, hogy téli
estéken kimozduljanak ennek a kedvéért? Körbenéztem a termen. A hátsó sorban ültem. Nem
is emlékszem olyan gyűlésre, amikor ne a hátsó sorba ültem volna, ha tehettem. Hilda és a
többiek szokás szerint az első sorban cövekeltek le. Meglehetősen komor kis teremben ültünk.
Ismerik a típust. Szurokfenyő falak, hullámvaslemez tető, és annyira huzatos, hogy az
embernek nincs kedve levenni a kabátját. Kicsiny csoportunk a pódium körüli fényudvarban
ült, mögöttünk úgy harmincsornyi üres székkel. És minden széknek poros volt az ülőkéje. Az
előadó mögött a pódiumon egy porrongyokkal letakart óriási szögletes valami állt, akár egy
szemfedővel borított hatalmas koporsó. Valójában zongora volt.
Az elején nem igazán figyeltem oda. Az előadó igen gonosz külsejű kis fickó volt, de jó
szónok. Sápadt arc, mozgékony száj, és a folytonos beszéd okozta reszelős hang. Persze Hit-
lerről és a nácikról hantázott. Nem érdekelt különösebben a mondandója – minden reggel
megkapom ugyanezt a News Chronicle-ben –, de a hangja duruzsolásából időnként
kihallatszott egy-egy kifejezés, amire felfigyeltem.
– Bestiális kegyetlenség... a szadizmus ocsmány megnyilvánulásai... Gumibotok... Kon-
centrációs táborok... Zsidók méltánytalan üldözése... Vissza a sötét középkorba... Európai
civilizáció... Tenni, míg nem késő... A tisztességes népek megaláztatása... A demokratikus
nemzetek szövetsége........Biztos pillér... A demokrácia védelme... Demokrácia... Fasizmus...
Demokrácia... Fasizmus... Demokrácia.
 Szóval tudják. Az ilyenek órákon át tudják magukból ontani. Mint egy gramofon. Kart el-
fordítani, gombot megnyomni, és már kezdődik is. Demokrácia, Fasizmus, Demokrácia. De
valahogy lekötött, ahogy néztem. Meglehetősen gonosz kis ember, sápadt, kopasz, és egy
pódiumról szlogenekkel dobálózik. Mit is csinál? Teljesen szándékosan és teljesen nyíltan
gyűlöletet szít. Megfeszül, hogy megutáltassa velünk a fasisztáknak nevezett külföldieket. Bi-
zarr dolog, gondoltam, úgy válni ismertté, hogy „Mr. XY, a híres antifasiszta”. Bizarr szakma
lehet ez az antifasizmus. A fickó nyilván abból él, hogy Hitler-ellenes könyveket ír. De mit
csinált Hitler előtt? És mit fog csinálni, ha Hitler netán már nem lesz? Ugyanez a kérdés áll az
orvosokra, nyomozókra, patkányirtókra is persze. De a reszelős hang csak mondta és mondta,
és még valamire rájöttem. Komolyan gondolja. Nem színlel, minden kiejtett szót átél.
Próbálja felszítani a gyűlöletet a közönségben, de ez semmi ahhoz a gyűlölethez képest,
amelyet ő maga érez. Minden szlogen szentírás a számára. Ha felboncolnánk, belül is csak azt
találnánk, hogy Demokrácia, Fasizmus, Demokrácia. Érdekes lenne ismerni egy ilyen fickót a
magánéletben. Van vajon magánélete? Vagy csak jár pódiumról pódiumra, és szítja a
gyűlöletet? Talán még az álmai is szlogenek.
Amennyire ez a hátsó sorból lehetséges volt, szemügyre vettem a közönséget. Ha jobban
meggondoljuk, mi, akik kimozdulunk téli estéken, hogy huzatos termekben ülve Baloldali
könyvklubos előadásokat hallgassunk (és úgy érzem, a „mi”-re feljogosít a tény, hogy ez al-
kalommal én is megtettem), talán jelentőséggel bírunk. Mi vagyunk West Bletchley
forradalmárai. Első pillanatra nem túl reménykeltő. Ahogy végignéztem a közönségen,
rádöbbentem, hatan ha lehetnek, akik tényleg felfogják, miről beszél az előadó, jóllehet ekkor
már bő fél órája Hitlerről és a nácikról hadovált. Mindig ez van az effajta gyűléseken. Az
emberek fele minden alkalommal úgy távozik, hogy fogalma sincs, miről is szólt az egész.
Witchett örömteli mosollyal nézte az előadót, az asztal mögül, arca kicsit rózsaszínű
muskátlira emlékeztetett. Már előre hallottam, mit fog mondani rögtön miután az előadó
helyet foglal – ugyanezt mondja a melanézek nadrágsegélyét támogató vetítettképes előadás
után is: „Köszönetünket fejezzük ki... közös véleményünknek adott hangot... igen érdekes...
mindannyiunkat ellátott gondolkodnivalóval... igazán inspiráló este!” Miss Minns egyenesen
ült az első sorban, fejét oldalra billentette, mint egy madár. Az előadó kihúzott egy ívet a
pohár alól, és a német öngyilkossági statisztikákból olvasott fel. Látni lehetett Miss Minn
hosszú, vékony nyakán, hogy nem örül túlzottan. Építi ez az elméjét vagy sem? Bárcsak ki
tudná bogozni, miről van szó! A két másik nő úgy terült el a székben, mint valami puding.
Mellettük egy pici vörös hajú asszony pulóvert kötött. Egy sima, egy fordított, egyet fogyaszt,
kettőt szaporít. Az előadó éppen azt taglalta, hogy a nácik lefejezik az árulókat, és a hóhér
néha elrontja az első csapást. Még egy hölgy volt a közönségben, egy sötét hajú lány, tanítónő
a tanácsi iskolában. A többiektől eltérően ő valóban figyelt, kicsit nyitott szájjal előredőlve
meresztette nagy kerek szemét az előadóra, és itta minden szavát.
Mögötte két idős ürge ült, a helyi Munkáspárt tagjai. Az egyik egész rövidre nyírtan hordta
galambősz haját, a másik kopasz volt, bajusza lekonyult. Mindketten kabátban. Ismerik a
típust. Már a vízözön előtt is munkáspártiak voltak. Életüket áldozták a mozgalomért. Húsz
évet töltöttek a munkaadók feketelistáján, majd tízet a tanács nyaggatásával, hogy tegyenek
már valamit a nyomornegyedekkel. Hirtelen megváltozott minden, a régi munkáspárti ügyek
már nem számítanak. Beleestek a külpolitika kelepcéjébe – Hitler, Sztálin, bombák,
géppuskák, gumibotok, Róma-Berlin tengely, Népfront, antikomintern paktum. Se füle, se
farka. Közvetlenül előttem a helyi Kommunista Párt klikkje foglalt helyet. Mindhárman
nagyon fiatalok voltak. Egyikük pénzes ember, meg valami tisztsége is van a Hesperidák
Telep Vállalatnál, ráadásul, ha nem tévedek, az öreg Crum unokaöccse. Másikuk ügyintéző az
egyik bankban. Néha ő váltja be a csekkjeimet. Kedves fiú, nagyon fiatalos, lelkes, kerek arca
van, kék szeme, akár egy csecsemőé, és annyira világos haja, hogy az ember hidrogénezettnek
hinné. Nem néz ki többnek tizenhétnél, bár szerintem úgy húszéves lehet. Olcsó kék öltöny
volt rajta meg egy világoskék nyakkendő, ami jól passzolt a hajához. Hármuk mellett még egy
kommunista ült. De úgy tűnik, ő másmilyen kommunista, vagy nem is teljesen az, ugyanis
úgynevezett trockista. A többiek lenézik. Ő még náluk is fiatalabb, nagyon sovány, sötét hajú,
és ideges típusnak látszik. Értelmes arc. Zsidó, természetesen. Ők négyen egész másképp
álltak hozzá az előadáshoz, mint a többiek. Nyilvánvaló volt, hogy a kérdezz-felelek résznél
nem bírnak majd magukkal. Már most is mintha fészkelődtek volna. A kis trockista
izgalmában jobbra-balra billegett a fenekén, annyira meg akarta előzni a többieket.
Nem figyeltem az előadás konkrét szavaira. A figyelésnek azonban több módja van. Egy
pillanatra becsuktam a szemem. Furcsa hatása volt. Mintha sokkal jobban láttam volna a fic-
kót így, hogy csak a hangját hallottam.
Olyan hang volt ez, ami képesnek tűnt két hétig megállás nélkül szólni. Higgyék el, rette-
netes, amikor egy élő kintorna óraszám önti az emberre a propagandát. Ugyanazt újra és újra.
Gyűlölet, gyűlölet és gyűlölet. Jöjjünk össze és gyűlölködjünk egy jót együtt. Újra és újra:
Olyan érzés, mintha valami befúrta volna magát a koponyádba, és az agyadat döngölné.
Csukott szemmel azonban egy pillanatra sikerült saját fegyverével legyőznöm. Én jutottam be
az ő koponyájába. Különös élmény volt. Egy másodperc erejéig benne voltam, már-már azt
mondhatnám, én voltam ő. Mindenesetre éreztem, amit ő érzett.
Láttam az ő látomását. És egyáltalán nem olyan látomás volt, amiről beszélni lehetne.
Mondani mindössze annyit mond, hogy Hitler a sarkunkban van, mi jöjjünk össze, és gyű-
lölködjünk egy jót. Nem megy részletekbe. Szalonképes szinten tartja. De látni már egész
mást lát. Elképzeli, ahogy emberek arcát veri be franciakulccsal. Fasiszták arcát,
természetesen. Tudom, hogy ezt látta. Én is ezt láttam addig az egy-két másodpercig, amíg
benne voltam. Durr! Bele a közepébe! A csontok behorpadnak, mint a tojáshéj, és az arc
helyén máris csak egy nagy eperdzsempaca díszeleg. Durr! Még egy! Ez megy a fejében éjjel
és nappal, és minél többet gondol rá, annál jobban tetszik neki. És az egésszel semmi baj
nincs, hiszen a bevert arcok fasiszta arcok. Ez a hanghordozásából is kihallatszott.
De miért? A legvalószínűbb az, hogy fél. Manapság minden gondolkodó embert megbénít
a félelem. Ez a fickó pusztán elég előrelátó ahhoz, hogy jobban féljen, mint mások. Hitler a
sarkunkban van! Gyerünk! Fogjon mindenki franciakulcsot, gyűljünk össze, és talán ha elég
arcot beverünk, a miénk megmarad. Tömörülj, válassz vezért! Hitler a sötét, Sztálin a világos.
De akár fordítva is lehet, mert a kis krampusz agyában Hitler és Sztálin ugyanazt jelenti.
Franciakulcsot és bevert arcokat.
Háború! Megint eszembe jutott. Hamarosan itt lesz, annyi biztos. De ki fél a háborútól?
Azaz, ki fél a bombáktól és a géppuskáktól? „Te”, mondhatják erre. Igen, én félek, mint
mindenki, aki már átélte egyszer. De nem is a háború számít igazán, hanem ami utána jön. A
világ, amelybe lesüllyedünk, a gyűlöletvilág, a szlogenvilág. A színes ingek, a szögesdrót, a
gumibotok. A rejtett cellák, ahol éjjel-nappal ég a villanykörte, és a nyomozók, akik álmodban
is figyelnek. És a felvonulások, és a hatalmas arcokat ábrázoló plakátok, és a milliós tömeg,
akik a Vezért éljenzik, magukat is annyira megsüketítve, hogy már elhiszik, tényleg imádják,
de legbelül úgy gyűlölik, hogy okádni tudnának. Ez mind valóság lesz. Vagy mégsem? Néha
tudom, hogy képtelenség, máskor meg tudom, hogy elkerülhetetlen. Aznap este mindenesetre
tudtam, hogy így lesz. Hallottam az előadó hangján.
Így talán mégiscsak lehet valami jelentősége ennek a szedett-vedett kis társaságnak, akik
hajlandók kimozdulni téli estéken egy ilyen előadás kedvéért. Legalábbis annak az öt-hat
embernek, akik értik, miről van szó. Egy hatalmas sereg felderítőcsapata ők. Az előrelátók, az
elsők a patkányok között, akik rájöttek, hogy süllyed a hajó. Gyorsan, gyorsan! Jönnek a fa-
siszták! Elő a franciakulcsot, fiúk! Csapj oda, vagy ők csapnak ide! Annyira félünk a jövőtől,
hogy elébe szaladunk, mint a nyúl, amely fejest ugrik a boa torkába.
És mi lesz a hozzám hasonlókkal, amikor a fasizmus eléri Angliát? Igazság szerint valószí-
nűleg minden marad a régiben. Ami az előadót és a közönség négy kommunistáját illeti, nos,
nekik egyáltalán nem lesz mindegy. Arcokat vernek majd be, vagy az övéket verik be, attól
függően, ki áll éppen nyerésre. De a magamfajta egyszerű hétköznapi ember számára az élet
rendesen megy majd tovább. És mégis félek – én mondom, félek. Éppen azon kezdtem
tűnődni, miért, amikor az előadó elhallgatott, és leült.
Következett a kis üres taps, amit egy tizenöt fős közönség produkálni szokott, majd a derék
Witchett elmondta a magáét, és mielőtt azt mondhattam volna, Jack Robinson, a négy
kommunista egyszerre talpra szökkent. Vagy tíz percen át jót civakodtak csomó olyan
dologról, amit senki más nem értett, mint dialektikus materializmus, a proletariátus sorsa, és
hogy mit mondott Lenin 1918-ban. Ezt követően az előadó, miután ivott egy kis vizet, felállt,
és adott egy összefoglalót, amitől a trockista fészkelődni kezdett a székén, de a másik
háromnak kedvére volt, majd a civakodás nem hivatalosan ment még egy darabig. Senki más
nem beszélt. Hilda és a többiek abban a percben eltűntek, hogy az előadás véget ért.
Alighanem attól tartottak, hogy gyűjtés lesz a terembérletre. A vörös hajú pici asszony még
maradt, hogy befejezze a sort. Hallani lehetett, ahogy suttogva számolja a szemeket, amíg a
többiek vitáztak. Witchett pedig ült és bazsalygott a beszélőkre, és látni lehetett, hogy
módfelett érdekesnek találja az egészet, és próbálja az eszébe vésni, míg a fekete hajú lány
kicsit nyitott szájjal pillantott egyik vitázóról a másikra, és az öreg munkáspárti tag, aki
lekonyuló bajuszával és fülig érő kabátjával leginkább egy fókára emlékeztetett, bámult, és
azon töprengett, mi a fenéről lehet szó. Végül felálltam és vettem a kabátomat.
A civakodás magánveszekedéssé alakult a kis trockista és a szőke gyerek között. Azon
vitatkoztak, hogy be kell-e vonulni a hadseregbe, ha kitör a háború. Ahogy oldalaztam kifelé a
székek között, a szőke fiú engem hívott bírának.
– Mr. Bowling! Figyeljen csak. Ha kitörne a háború, és esélyt kapnánk, hogy egyszer és
mindenkorra eltiporjuk a fasizmust, maga nem harcolna? Mármint ha fiatal volna.
Gondolom, úgy hatvannak hihet.
– Nem én – mondtam. – Elég volt nekem a legutóbbi alkalom.
– Na de eltiporni a fasizmust!
– Jaj, ‘csába már a fasizmussal! Ha engem kérdez, már így is elég tiprás történt.
A kis trockista a szociálpatriotizmust és a munkásosztály elárulását hozza fel, de a másik a
szavába vág:
– De maga még 1914-ben gondolkodik. Az egy sima imperialista háború volt. Ez most
más. Figyeljen csak. Amikor hallja, hogy mi folyik Németországban, hogy koncentrációs tá-
borok vannak, meg hogy az embereket gumibottal verik a nácik, akik arra kényszerítik a zsi-
dókat, hogy köpjék arcon egymást... nem forr ettől a vére?
Mindig a vérem forrásával jönnek elő. Ugyanezt a frázist használták a háborúban is, jut
eszembe.
– 1916 óta takarékon vagyok – mondtam neki. – És maga is azon lesz, amint megérzi a
lövészárok szagát.
És mintha csak ekkor vettem volna észre. Mintha addig a másodpercig nem láttam volna
tisztán.
Nagyon fiatal, lelkes arc, akár egy jóképű diáké is Tehetne, lenszínű haj, kék szemével az
enyémbe nézett, és egy pillanatra tényleg könny szökött belé! Ennyire fontosak voltak neki a
német zsidók. Én azonban tudtam, mit érez valójában. Tagbaszakadt kölyök, biztos rögbizik is
a bank csapatában. Még esze is van. És íme, banki ügyintéző egy istentelen külvárosban, ül a
tejüveg mögött, adatokat ír a főkönyvbe, bankjegyeket számol, és az igazgató talpát nyalja.
Úgy érzi, poshad az élete. Mindeközben a nagy dolgok Európában történnek. Gránátok
robbannak a lövészárkok felett, és gyalogsági szakaszok rohamoznak a füstködben.
Alighanem néhány cimborája Spanyolországban harcol. Naná, hogy epekedik egy kis
háborúért. Nem is lehet érte okolni. Egy pillanatra a fiamnak éreztem, és életkora alapján akár
lehetett is volna. Eszembe jutott az a tikkasztó augusztusi nap, amelyen a rikkancs felrakta az
ANGLIA HADAT ÜZEN NÉMETORSZÁGNAK plakátot, mi meg mind kirohantunk fehér
köpenyeinkben az utcára, és ujjongtunk.
– Ide hallgasson, fiam – mondtam –, el van tévedve. 1914-ben mi is azt hittük, dicsőség vár
ránk. Nem várt. Óriási kupi volt az egész. Ha megismétlődik, maradjon ki belőle. Miért kéne
kiólmoztatni a testét? Tartsa meg egy lány számára. Azt hiszi, a háborúban dicsőség várja, és
hősies rohamok, de higgye el, nem. Ma már nincsenek szuronyrohamok, és amikor vannak,
akkor sem olyanok, mint amilyennek képzeli. Nem érzi magát hősnek. Csak arra tud gon-
dolni, hogy három napja nem alszik, bűzlik, mint egy görény, a félelemtől bepisál, és annyira
fázik a keze, hogy a puskát sem tudja már tartani. De még ez mind le van ejtve. Ami utána
jön, az a rettenetes.
Semmi hatása, persze. Eljárt felettem az idő, gondolják. Ennyi erővel egy bordély előtt is
osztogathatnék egyházi röplapokat.
Az emberek kezdtek elszállingózni. Witchett hazavitte az előadót. A három kommunista és
a kis zsidó fiú együtt indultak útnak, és megint rákezdtek, hogy a proletár szolidaritás, és a
dialektika dialektikája, és mit mondott Trockij 1917-ben. Tizenkettő egy tucat. Nyirkos,
csendes, nagyon sötét éjszaka volt. A lámpák csillagként lógtak a sötétben, de nem világítot-
ták meg az utat. A távolban még hallani lehetett a villamosok dübörgését a főutcán. Inni
akartam egyet, de már tíz felé járt, és a legközelebbi csapszék majdnem egy kilométerre volt.
Ráadásul beszélgetni akartam valakivel, de nem úgy, ahogy az ivóban szokás. Érdekes,
mennyire járt egész nap az agyam. Részben a nem dolgozás eredménye persze, részben pedig
az új fogsoré, amitől kicsit feldobódtam. Egész nap a jövőn és a múlton méláztam. Beszélni
akartam az eljövő vagy el nem jövő rossz időkről, a szlogenekről, a színes ingekről és a kelet-
európai formatervezett emberekről, akik majd jól kupán vágják öreg Angliánkat. Hildával
beszélgetni reménytelen. Hirtelen eszembe jutott, hogy beugrom barátomhoz, a jó öreg
Porteoushoz, ő későig fent szokott lenni.
Porteous nyugdíjas iskolaigazgató. A város régi negyedében, a templomhoz közel bérel
néhány szobát, melyek szerencsére a ház alsó szintjén helyezkednek el. Agglegény,
természetesen. Az ő fajtája nem nősül. Egyedül é1 a könyveivel meg a pipájával, és bejárónőt
tart. Tanult fickó, görög, meg latin, meg költészet, meg ilyenek. Ha a Baloldali Könyvklub
helyi egysége képviseli a Haladást, akkor szerintem Porteous a Kultúra küldötte. Egyik sem
kavar sok vizet West Bletchleyben.
Égett a fény a kisszobában, ahol Porteous üldögélve szokott olvasni éjeken át. Amikor
megkocogtattam a bejárati ajtót, pipájával a fogai között kiballagott, ujjai pedig egy könyvben
jelezték, hol tart, mint mindig. Igen jó megjelenésű férfi, nagyon magas, göndör ősz haja van,
és keskeny, álmodozó arca, mely kissé már el van színeződve, de egészen kisfiús, jóllehet ő
maga közel lehet a hatvanhoz. Fura, hogy ezek az elit középiskolai és egyetemi tanárok
képesek haláluk napjáig kisfiúsan kinézni. A mozgásuk teszi, valahogy. Porteous is úgy tud
sétálni fel-alá, ősz fürtös szép fejét kissé hátravetve, mint aki valami versről álmodozik, és
fogalma sincs, mi zajlik körülötte. Az ember ránéz, és rá van írva egész életrajza. Bentlakásos
iskola, Oxford, aztán vissza az iskolájába mint igazgató. Egy élet a latin, a görög és a krikett
bűvkörében. Minden típusjegy megtalálható rajta. Folyton egy régi Harris tweedzakóban van,
meg egy régi szürke flanelnadrágban, és örül, ha förtelmesnek nevezed, pipát szív, lenézi a
cigarettát, és bár fél éjszaka ébren van, lefogadom, hogy reggel hideg fürdőt vesz. Az ő
szemszögéből tökfilkó lehetek. Nem jártam bentlakásos gimnáziumba, nem tudok latinul, és
még csak nem is akarok meg tanulni. Néha azt mondja, kár, hogy „nincs érzékem a
szépséghez”, ami, gondolom, az udvarias formája annak, hogy műveletlen vagyok. Mindevvel
együtt, én kedvelem. A legjobb értelemben vendégszerető, a nap bármely órájában kész
beengedni és beszélgetni, és mindig van nála valami innivaló. Egy olyan házból, mint a
miénk, melyet többé-kevésbé ellepnek a nők és a gyerekek, néha jólesik kiszakadni, és
belépni az agglegényvilágba, a könyv-pipakandalló légkörbe. És az előkelő oxfordi életérzés,
hogy csak a könyvek és a költészet és a görög szobrok számítanak, és semmi említésre
érdemes nem történt, amióta a gótok kifosztották Rómát – néha ez is megnyugvást jelent.
Porteous betuszkolt a kandalló melletti öreg bőrfotelbe, majd whiskyt és szódát kerített.
Mindig csak pipafüsttől homályosan láttam a szobáját. A mennyezet csaknem fekete. Nem
nagy szoba, és az ablakot, az ajtót és a kandalló feletti felületet leszámítva minden falat
könyvek takarnak a földtől egész a plafonig. A kandalló párkányán a várható tárgyak sora-
koznak. Egy sor régi, mocskos hangapipa, egypár görög ezüstérme, egy dohányszelence Por-
teous volt egyetemének címerével, és egy kis cseréplámpás, amiről azt állítja, hogy egy szi-
cíliai hegyen ásta elő. A párkány felett görög szobrok fotói lógnak. Középen nagy kép van egy
szárnyas, de fej nélküli nőről, aki mintha éppen buszt próbálna elérni. Emlékszem, mennyire
megütközött Porteous, amikor először láttam a képet, és nagy bután megkérdeztem, miért nem
raktak rá fejet.
Porteous nekilátott újratömni a pipáját a párkányon lévő szelencéből.
– Az a kiállhatatlan nő az emeletről beszerzett egy rádiót – mondta. – Reméltem, hogy
ezeknek a masináknak a hangja nélkül élhetem le életem hátralévő részét. Nincs is mit tenni,
gondolom. Nem tudja esetleg, a törvény hogyan rendelkezik?
Megmondtam, hogy nem tehet semmit. Tetszik az oxfordias kiejtése, ahogy azt mondja
„kiállhatatlan”, és mulattat, hogy 1938-ban még van, aki kifogásolja a rádiót a házban. Por-
teous megszokott réveteg módján sétált fel-alá, kezei a zakója zsebében, pipája a fogai közt,
és szinte azonnal elkezdett valami törvényről mesélni, amit Periklész idejében vezettek be
Athénban a hangszerek ellen. Mindig ez van Porteousszal. Csak olyanról beszél, ami szá-
zadokkal ezelőtt történt. Bárhol kezdődjék is a társalgás, mindig visszatér a szobrokhoz, a köl-
tészethez, a görögökhöz és a rómaiakhoz. Említsd meg a Queen Mary-t, mire ő a föníciai gá-
lyákról kezd mesélni. Soha nem olvas mai könyvet, nem hajlandó ismerni a címüket sem, a
Times-on kívül bele sem néz egyetlen újságba sem, és büszke rá, hogy még soha nem járt
moziban. Néhány költőtől, mint Keats vagy Wordsworth, eltekintve úgy véli, hogy a modern
világnak – és az ő szemszögéből a modern világ az elmúlt kétezer év – egyszerűen nem lett
volna szabad megtörténnie.
Én magam is része vagyok a modern világnak, de szívesen hallgatom. Rendszerint elsétál a
polcok előtt, kihúz egy könyvet, majd egy másikat, és két kis füstfelhő között felolvas egy-
egy passzust, többnyire kapásból fordítva latinból vagy másból. Az egész olyan békés, olyan
meghitt. Kicsit iskolaigazgatós, és mégis megnyugtató. Miközben őt hallgatja az ember, ki-
kerül a villamosok, gázszámlák és biztosítók világából. Már csak templomok léteznek, meg
olajfák, meg pávák és elefántok, hálós-tridentes gladiátorok az arénában, szárnyas oroszlánok,
eunuchok, gályák és katapultok, és bronzpáncélos hadvezérek, amint lovaikkal katonák
pajzsain vágtáznak. Furcsa, hogy megkedvelt egy magamfajta fickót. De a kövérség egyik
előnye, hogy szinte bármilyen társaságba be tud illeszkedni az ember. Mindamellett egy húron
pendülünk malac történeteket illetően. Ez az egyetlen modern dolog, ami érdekli, bár mindig
felhívja a figyelmemet, hogy cseppet sem modernek. Vénlányosan mindig köntösbe rejtve
meséli el a történeteket. Néha kiválaszt egy latin költőt, és lefordít egy mocskos rímet, sokat
bízva a fantáziádra, máskor célzásokat tesz a római császárok magánéletére vagy az Astarté
templomaiban zajló eseményekre. Úgy tűnik, ezek a görögök meg rómaiak sokat
rosszalkodtak. Porteous őriz néhány fényképet olasz falfestményekről, amiktől égnek áll az
ember haja.
Amikor elegem lesz az üzleti és a családi életből, sokszor segített már, ha elmentem egyet
beszélgetni Porteousszal. Ma azonban valahogy nem. Még mindig ugyanazokon járt az
agyam, mint egész nap. Akárcsak a baloldali könyvklubos előadó esetében, Porteous szavaira
sem figyeltem igazán, csak a hangját hallottam. De míg az előadó hangja az idegeimre ment,
Porteous-é nem. Túl békés volt, túl oxfordias. Éppen valaminek a közepén tartott, amikor
végül közbevágtam:
 – Mondja csak, Porteous, mit gondol Hitlerről?
Porteous a maga szikár, méltóságteljes módján támaszkodott könyökével a kandallópárká-
nyon, egyik lábával pedig a rácson. Annyira meglepődött, hogy majdnem kivette a pipát a
szájából.
– Hitlerről? Erről a németről? Drága barátom! Én nem gondolok rá.
– Az a baj, hogy marhára tenni fog róla, hogy hamarosan mindenki rá gondoljon.
Porteous kis sóhajt hallat a „marhára” szónál, melyet nem kedvel, de persze pózához
hozzátartozik, hogy semmin sem ütközik meg. Füstfelhőket eregetve újra járkálni kezd.
– Nem látom be, miért kellene rá odafigyelnünk. Puszta kalandor. Az ilyenek jönnek,
mennek. Kérészéletűek csupán, kérészéletűek.
Nem tudom pontosan, mennyi ideig é1 egy kérész, de ragaszkodom az álláspontomhoz.
– Szerintem téved. Ez a vén Hitler más. Sztálin Jóska szintúgy. Ezek már nem olyanok,
mint a régi fiúk, akik keresztre feszítettek másokat, meg lefejezték őket és a többi, csak a
móka kedvéért. Ezek valami mást akarnak – valami újat, amilyet még soha nem láttunk.
– Drága barátom! Nincs új a nap alatt.
Ez persze az öreg Porteous egyik kedvenc mondása. Semmi újról nem hajlandó tudomást
venni. Akármilyen napi eseményt említ neki az ember, azt feleli, hogy pontosan ez történt a
Hogyishívják király uralkodása idején. Akár a repülőkkel is előhozakodhatok, azt mondja,
valószínűleg már Krétán is volt, vagy Mükénében, vagy mit tudom én. Próbáltam neki elma-
gyarázni, mit éreztem a kiskrapek előadásán, és hogy milyen látomásaim voltak az eljövendő
rossz időkről, de nem hallgatott rám. Csak megismételte, hogy nincs új a nap alatt. Végül
előhúzott egy könyvet a polcról, és felolvasott egy részt valami időszámítás előtti görög tiran-
nusról, aki tényleg akár Hitler ikertestvére lehetett volna.
Egy darabig még folytattuk a vitát. Egész nap meg akartam valakivel beszélni ezt az ügyet.
Vicces dolog. Nem vagyok idióta, de lángelme sem, és Isten a megmondhatója, normális kö-
rülmények között elsősorban ugyanazok a dolgok érdekelnek, mint bármelyik középkorú, heti
hétfontos, kétgyerekes családapát. De van annyi eszem, hogy lássam, a régi megszokott
életünket fenekestül felforgatják. Érzem. Látom a közelgő háborút, meg ami utána jön, a
sorokat az élelmiszerboltok előtt, a titkosrendőrséget, meg a hangszórót, ami a gondolatainkat
irányítja majd. És evvel még csak nem is vagyok egyedül. Millió hozzám hasonló ember van.
Hétköznapi emberek, akikkel lépten-nyomon találkozom, ivócimborák, buszsofőrök és
vasáruügynökök, mind érzik, hogy kisiklott a világ. Érzik, ahogy lábuk alatt repedezik és be-
omlik a talaj. Erre itt van ez a tanult ember, aki egész életét könyvek között töltötte, aki
habzsolja a történelmet, hagy már a fülén jön ki, és még a változásokat sem veszi észre.
Hitlert nem tartja fontosnak. Nem hajlandó elhinni, hogy megint háború lesz. Mindenesetre
nem foglalkozik sokat a gondolattal, mivel az előzőben sem harcolt – és úgy véli, Trója
ostromához képest elég gyenge kis műsor volt. Nem érti, miért kéne törődni a szlogenekkel és
hangszórókkal és színes ingekkel. – Hát odafigyel ilyesmire egy intelligens ember? – mondja
mindig. Hitler és Sztálin mulandók, de a Porteous által „időtlen igazság”-nak nevezett dolog
nem az. Ez persze más szóval annyit tesz, hogy számára minden marad a régiben. Amíg világ
a világ, a művelt oxfordi fickók járkálni fognak fel-alá könyvekkel teli szobáikban, latin
közhelyeket idéznek, és szívják a jó dohányt címeres szelencéjükből. Tényleg semmi értelme
nem volt győzködni. A lenhajú fiút könnyebb lett volna megingatni. Aztán, mint mindig, a
társalgás nagy ívben elkanyarodott időszámítás előtti események felé. Majd érintette a
költészetet. Végül Porteous előcibált még egy könyvet, és elkezdte felolvasni Keats Óda egy
csalogányhoz című versét (vagy talán pacsirtához – nem emlékszem).
Ami engem illet, szerintem a költészet kis adagokban egészséges. Viszont érdekes módon
szeretem, amikor Porteous felolvas. Vitathatatlanul jól csinálja. Rutinja van persze, iskolás
fiúknak olvasott egy időben. A maga kényelmes módján nekidől valaminek, pipájával a fogai
között kis füstcsíkokat eresztve, és a hangja ünnepélyesen emelkedik-ereszkedik a sorokkal.
Látni rajta, hogy megérinti. Nem tudom, mi a költészet, illetve mi a célja. Gondolom, egye-
sekből olyan zsigeri reakciót vált ki, mint másokból a zene. Amikor felolvas, nem figyelek
valójában, azaz nem fogom fel a szavakat, de olykor a hangzása békével tölti el az elmémet.
Úgy egészében tetszik. Ma valahogy azonban nem működött. Mintha hideg huzat járta volna
át a szobát. Egyszerűen úgy éreztem, maszlag az egész. Költészet! Mi a költészet? Egy hang,
egy kis légáramlat. Atyaég! Fog is az számítani a géppuskák ellen!
Figyeltem, ahogy nekidől a könyvespolcnak. Viccesek ezek a bentlakásos iskolás fickók.
Halálukig diákok maradnak. Egész életük középpontjában a régi iskola van, egy kis latin, gö-
rög, na és a költészet. Ekkor hirtelen ráeszméltem, hogy az első alkalmak egyikén, amikor itt
jártam Porteousnál, ugyanezt a verset olvasta fel nekem. Pont ugyanígy, és a hangja is pont
ugyanannál a résznél remegett meg kissé – az örvénylő óceán-üvegnél vagy minél. Furcsa
gondolat kerített hatalmába. Ez az ember halott. Kísértet. Az ilyen emberek mind halottak.
Felötlött bennem, hogy talán a körülöttünk járkáló emberek közül sokan halottak. Azt
mondjuk, az ember akkor hal meg, amikor a szíve leáll, nem előbb. Kicsit önkényesen hang-
zik. Elvégre bizonyos testrészek tovább működnek – a haj még évekig nő, például. Talán
valójában akkor hal meg valaki, amikor az agya áll le, amikor már nem képes többé új gondo-
latot befogadni. Ilyen az öreg Porteous is. Ragyogóan művelt, ragyogóan jó ízlése van – de
nem képes a változásra. Pusztán ugyanazokat a dolgokat mondja és gondolja újra meg újra.
Sok ilyen ember létezik. Halott elmék, legbelül már leálltak. Mindössze ide-oda mozognak
ugyanazon a kis pályaszakaszon, és egyre haloványodnak, mint a kísértetek.
Porteous elméje, gondolom, úgy nagyjából az orosz-japán háború idején szűnt meg mű-
ködni. És borzalmas, de ilyen majdnem minden rendes ember, aki nem akar franciakulccsal
arcokat be-beverni. Rendesek, de az agyuk leállt. Nem tudják megvédeni magukat a közelgő
veszélytől, mert észre sem veszik, még ha az orruk előtt van, akkor sem. Úgy gondolják,
Anglia mindig ilyen marad, és Anglia az egész világ. Nem értik, hogy ez már csak maradék, a
világ egy kis sarka, melyet történetesen elkerültek a bombák. De mi a helyzet az új kelet--
európai embertípussal, a formatervezettel, aki szlogenekben gondolkodik, és a puskák nyelvén
beszél? Nyomunkban vannak. Hamarosan elkapnak minket. Nekik aztán nem dirigálnak
királyok, hercegek, grófok. És minden rendes ember le van bénulva. Halott emberek és élő
fenevadak. Mintha nem volna köztes állapot.
Fél óra elteltével leléptem, miután hiába próbáltam meggyőzni Porteoust, hogy Hitler fon-
tos. Hazafelé tartva a vacogós utcákon még mindig ugyanazok a gondolatok jártak a fejem-
ben. A villamosok már nem közlekedtek. A házunkban sötét volt, Hilda már aludt. Fogsoro-
mat beraktam a pohár vízbe a fürdőszobában, belebújtam a pizsamámba, majd átsegítettem
Hildát az ágy túloldalára. Nem ébredt fel, ahogy arrébb gurult, és felém fordította a vállai
között lévő púpszerű valamit. Érdekes, milyen óriási bánat tudja hatalmába keríteni az embert
késő éjjel. Az adott percben fontosabbnak tűnt Európa sorsa a lakbérnél, a gyerekek tandíjánál
meg a másnapi munkánál. Azok számára, akik maguk keresik a kenyerüket, ilyeneken
gondolkodni egyszerűen bolondság. De nem hagytak nyugodni. Még mindig a színes ingek és
a géppuskatűz látomása gyötört. Az utolsó dolog, amin emlékeim szerint még elalvás előtt
tűnődtem, az volt, hogy mi a fenének törődik ilyesmivel egy magamfajta ember.

[2] Nyíltak a kankalinok. Gondolom, március lehetett.

Áthajtottam Westerhamen, és Pudley felé vettem az irányt. Fel kellett mérnem egy
vaskereskedést, aztán ha sikerül, beszélnem kellett egy potenciális életbiztosítás-ügyféllel, aki
nem tudta magát rászánni a döntésre. Helyi ügynökünk küldte be a nevét, de az illető az
utolsó pillanatban megijedt, mert nem volt biztos benne, hogy megengedheti magának. Elég
jól rá tudom venni az embereket a döntésre. A kövérség teszi. Derűs hangulatba kerülnek tőle,
és a csekk aláírását már-már örömnek érzik. Persze más-más emberek más-más taktikát
igényelnek. Egyeseknél jobb minden hangsúlyt a juttatásokra fektetni, másokat kifinomult
módon kell megijeszteni arra tett célzásokkal, mi lesz a feleségükkel, ha ők biztosítás nélkül
halnak meg.
A vén kocsi fel és le kanyargott a kis hegyek szerpentinjein. Istenem, milyen gyönyörű
nap! Ismerik azokat a márciusi napokat, melyek általában akkor jönnek, amikor a tél végre
feladja a küzdelmet. Napokig rettenetes idő volt, olyan, amit egyesek ragyogónak hívnak,
amikor jegesen kék az ég, és a szél karcol, akár az életlen borotvapenge. Majd hirtelen elállt a
szél, és a nap is előbújt. Hiszen tudják. Halványsárga napsütés, egy levél sem rezdül, kis
ködfolt a messze távolban, ahol a hegyoldalon szanaszét legelésző birkák apró krétadarabok-
nak látszanak. Lent a völgyben pedig tüzek égtek, a füst tekeregve felszállt, és elvegyült a pá-
rával. Egyedül voltam az úton. Annyira meleg volt, szinte le is lehetett volna vetkőzni.
Elértem egy helyre, ahol az út menti füvet kankalinok tarkították. Talán kicsit agyagosabb
volt ott a föld. Húsz méterrel arrébb lassítottam és megálltam. Ezt a szép időt nem lehetett
kihagyni. Úgy éreztem, ki kell szállnom beleszimatolni a tavaszi levegőbe, talán szedni pár
kankalint is, ha senki nem jön erre. Még az a kósza gondolat is átsuhant az agyamon, hogy
szedek egy csokorra valót Hildának.
Leállítottam a motort, és kiszálltam. Nem szeretem üresben járatni, kicsit tartok tőle, hogy
lerázná magáról a sárhányókat, vagy valami. 1927-es modell, és jó pár kilométer van benne.
Ha felemelem a motorháztetőt, a motor mindig a régi Osztrák Birodalmat juttatja eszembe.
Madzagok tartják össze, mégis elketyeg valahogy. Nem is hinné az ember, hogy egy gép
ennyi különböző irányba tud rázkódni egyszerre. Akár a Föld mozgása, aminek szintén
huszonkét különféle rezgése van, legalábbis mintha ezt olvastam volna. Ha hátulról nézzük,
miközben üresben van, szakasztott olyan, mint egy hawaii hula-hula táncoslány.
Fagerenda kapu állt az út mellett. Odasétáltam, és áthajoltam rajta. Egy lélek sem volt a
láthatáron. Kissé hátratoltam a kalapomat, hogy érezzem a levegő balzsamát a homlokon. A
sövény alatti fű tele volt kankalinnal. A kapu túloldalán egy csavargó vagy valaki más által
otthagyott tűz maradványai. Még gomolygott a füst a kis kupac fehér zsarátnokból. Távolabb
egy békalencsével belepett kis tó látszott. A szántóföld őszi búzával volt bevetve. Meredeken
emelkedett, majd jött egy mészkőfal és egy bükkös. És teljes mozdulatlanság mindenhol. Még
a hamut sem kavarta szél. Pacsirta dalolt valahol, de különben egy hangot nem lehetett
hallani, még repülőt sem.
Elidőztem egy picit a kapura támaszkodva. Egyedül voltam, teljesen egyedül. Néztem a
szántóföldet, a szántóföld pedig nézett engem. Úgy éreztem... vajon megértik-e, amit mondani
akarok.
Ez az érzés annyira szokatlan manapság, hogy butaságnak hangzik. Úgy éreztem, boldog
vagyok. Úgy éreztem, hogy bár nem fogok, készen állnék örökké élni. Ha tetszik, mondhat-
ják, hogy a tavasz első napja okozta. Az évszak hatása a nemi mirigyekre vagy ilyesmi. De
ennél többről volt szó. Bármily különös, ami hirtelen még a kankalinnál vagy a sövény piciny
rügyeinél is jobban meggyőzött arról, hogy érdemes élni, az a kis tűzrakás volt a kapu mel-
lett. Tudják, hogy néz ki az elégett fa egy szélcsendes napon. A fehér hamuvá vált gallyak,
melyek még őrzik gallyformájukat, és a hamu alól kilátszó élénkvörös parázs. Fura, hogy a
vörös zsarátnok elevenebbnek tűnik, több életet sugároz, mint bármilyen élőlény. Van benne
valami, egyfajta intenzitás, vibrálás – nem tudom szavakba önteni. Mindenesetre eszedbe
juttatja, hogy te magad is élsz. A részlet, mely az egész képre felhívja a figyelmet.
Lehajoltam kankalint szedni. Nem értem el – útban volt a pocak. Leguggoltam hát, és
szedtem egy kis csokrot. Szerencsére senki nem látott. Ráncos, nyúlfül formájú leveleik
voltak. Felálltam, és a kapuoszlopra tettem a csokromat. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve,
kikaptam a fogsoromat, és szemügyre vettem.
Ha van tükröm, teljes egészében megnézem magamat, bár ami azt illeti, tudtam jól, mit
láttam volna. Negyvenöt éves férfi, kicsit viseltes, halszálkamintás öltönyben és keményka-
lapban. Az asszony, a két gyerek és a kertvárosi ház rám volt írva. Vörös arc, vizenyős kék
szem. Tudom, ne is mondjanak semmit. Ami viszont meghökkentett, amikor egy utolsó
pillantást vetettem a protézisemre, mielőtt visszaraktam volna a számba, hogy nem érdekel. A
műfogsor sem érdekel. Kövér vagyok – igen. Úgy festek, mint egy bukméker sikertelen öccse
– igen. Nincs nő, aki fizetség nélkül lefeküdne velem. Mindevvel tisztában vagyok. De
higgyék el, nem érdekel. Nem kellenek a nők, még csak a fiatalságom sem kell. Csak élni
akarok. És abban a pillanatban, ahogy álltam és néztem a kankalinokat meg a vörös
zsarátnokot a sövény alatt, éltem. Érzi az ember, amolyan békés érzés, mégis lángként ég.
Távolabb a sövény mentén a tavacskát békalencse szőnyeg fedte oly sűrűn, hogy aki nem
ismeri a békalencsét, szilárdnak hiszi és rá is lép. Eltűnődtem, vajon miért vagyunk ennyire
átkozottul bolondok? A sok ostobaság helyett, amivel idejüket töltik, miért nem járkálnak az
emberek, és néznek meg ezt-azt? Vegyük a tavat, például – mi minden van benne. Gőték,
vízicsigák, vízipókok, tegzeslárvák, piócák és jó ég tudja, hány, csak mikroszkóp alatt látszó
dolog. Életük rejtélyei, ott lent a víz alatt. Egy életet el lehetne tölteni a figyelésükkel, tíz éle-
tet, és még mindig csak az első tónál tartanánk. És mindeközben éreznénk a csodát, a különös
belső lángot. Nincs is másra szükség, és mi pont ebből nem kérünk.
De én kérek belőle. Legalábbis ebben a percben így gondoltam. És ne értsenek félre. Elő-
ször is, ellentétben a legtöbb tősgyökeres londonival, én nem szoktam nyavalyogni a „vidék-
kel” kapcsolatban. Ahhoz egy pöttyet túlságosan a közelében nőttem fel. Nem akarok senkit
lebeszélni arról, hogy városban vagy netán kertvárosban éljen. Ott élnek, ahol akarnak. És
nem állítom, hogy az egész emberiségnek sétafikálással és kankalinszedéssel kellene töltenie
az életét vagy ilyesmi. Tökéletesen tisztában vagyok avval, hogy dolgoznunk kell. Csak azért
lehet bárkinek ideje virágot szedni, mert vannak, akik szénbányában köhögik ki a tüdejüket,
vagy írógépet püfölnek. Na meg ha nem volna teli pocakod és meleg otthonod, nem is akarnál
virágot szedni. De nem is ez a lényeg. Van ez az érzés, ami felbukkan bennem – nem gyakran,
ez igaz, de olykor-olykor. Tudom, hogy az érzés jó. Sőt mi több, mindenki tudja, illetve
majdnem mindenki. Mindig csak karnyújtásnyira van, és mindannyian tudjuk ezt is. Tüzet
szüntess! Állítsd le a hajszát! Nyugodj meg, fújd ki magad, engedd, hogy a béke áthassa
csontjaidat! Semmi értelme. Nem fogadunk szót. Ugyanazokat az átkozott botorságokat
műveljük tovább.
A következő háború meg itt van a látóhatáron. 1941, azt mondják. Még három kör a Nap
körül, aztán durr bele. Fekete szivarként potyognak ránk a bombák, és áramvonalas golyók
áramlanak a Bren géppuskákból. Nem mintha ez különösebben aggasztana. Öreg vagyok már
a harchoz. Lesznek persze légi csapások, de mindenkit nem találnak el. Ráadásul, ha létezik is
ez a veszély, előre nem fészkeli be magát igazán az ember gondolataiba. Mint már sokszor
elmondtam, nem a háborútól félek, csak attól, ami utána jön. És még valószínűleg az sem fog
személyesen érinteni. Hiszen kit érdekel egy magamfajta? Túl kövér vagyok politikai
gyanúsítottnak. Engem aztán nem tesznek el láb alól, és nem ütlegelnek gumibottal. Az a
hétköznapi átlagember vagyok, aki továbbhalad, ha arra szólítja fel a rendőr. Ami Hildát és a
gyerekeket illeti, talán fel sem tűnne nekik a változás. Mégis félek. A szögesdrót! A
szlogenek! A hatalmas arcképek! A parafával burkolt pincék, ahol a hóhér hátulról küldi beléd
az ólmot! Tulajdonképpen olyan emberek is félnek, akik lényegesen ostobábbak nálam.
Miért? Mert örökre elbúcsúzunk azoktól a dolgoktól, melyekről az imént beszéltem, a különös
belső érzéstől. Hívjuk békének, ha úgy tetszik. De békén nem a háború hiányát értem, hanem
a békét, a bensőnket átjáró érzést. Ennek egyszer és mindenkorra vége, ha megérkeznek a
gumibotos srácok.
Kezembe vettem és megszagoltam a kankalincsokromat. Alsó-Binfield járt a fejemben.
Különös, ahogy az elmúlt két hónapban folyton eszembe jutogatott, ahhoz képest, hogy előtte
húsz évre gyakorlatilag elfelejtettem. És ebben a pillanatban meghallottam egy közeledő autó
zúgását az úton.
 Gyorsan kizökkentett. Hirtelen ráébredtem mit művelek – lődörgök, és kankalint szedek,
amikor Pudleyban kéne átnéznem egy vaskereskedés leltárát. Sőt elképzeltem, hogy festenék,
ha a kocsiban ülő emberek meglátnának. Kövér férfi keménykalapban kankalincsokrot
szorongat! Nem stimmel a kép. Kövér férfiak nem szedhetnek kankalint, legalábbis nyilvá-
nosan semmiképpen. Éppen annyi időm maradt, hogy áthajítsam a sövény felett, és már fel is
tűnt az autó. Jól tettem. Az autó húsz év körüli nyikhajokkal volt tele. Hogy röhögtek volna,
ha meglátnak! Mind engem néztek – tudják, hogy nézik a kocsiban ülő emberek azt, aki felé
közelítenek –, és felötlött bennem, hogy még talán így is kitalálhatják, mit műveltem. Miért
szállna ki valaki a kocsijából az országút mentén? Persze! Ahogy a kocsi elhaladt, úgy tettem,
mintha a sliccemet gombolnám be.
Felkurbliztam a kocsit (az önindító már nem működik), és beszálltam. Elég különös, de ab-
ban a pillanatban, amikor gomboltam a sliccemet, és agyam háromnegyedét lefoglalták a
nyikhajok a másik kocsiban, csodálatos ötletem támadt.
Visszamegyek Alsó-Binfieldbe!
Miért ne?, gondoltam, ahogy negyedik sebességbe kapcsoltam. Miért ne tehetném? Mi
gátol meg benne? És mi a fenéért csak most jutott eszembe? Csendes vakáció Alsó-
Binfieldben – pont erre volt szükségem.
Ne higgyék, hogy lakni akartam visszamenni Alsó-Binfieldbe. Nem terveztem otthagyni
Hildát és a gyerekeket, és új névvel új életet kezdeni. Ilyen csak a könyvekben történik. De
mi gátolna meg abban, hogy lesurranjak Alsó-Binfieldbe, és eltöltsek egy hetet egyedül, távol
a világ zajától?
Az agyamban már össze is állt a terv. Pénzzel nem lesz gond. Még mindig volt tizenkét
font titkos kincsemből, és tizenkét fontból nagyon kényelmes hetet lehet eltölteni. Évi két hét
szabadságom van, általában augusztusban vagy szeptemberben. De ha kitalálok egy
megfelelő történetet – gyógyíthatatlan betegségben haldokló rokon vagy valami –,
valószínűleg rá tudom venni a céget, hogy két részben vehessem ki a szabadságomat. Így lesz
egy teljes hetem csak magamnak, mielőtt Hilda rájöhetne az igazságra. Májusban például,
amikor virágzik a galagonya. Egy hét Alsó-Binfieldben Hilda nélkül, gyerekek nélkül,
Repülő Szalamander nélkül, Ellesmere Road nélkül, a részletfizetés hűhója nélkül, a
forgalom őrületbe kergető zaja nélkül – egy hétig csak lődörgök és hallgatom a csendet!
De miért akartam visszamenni Alsó-Binfieldbe?, kérdezik. Miért pont Alsó-Binfieldbe?
Mit akartam ott csinálni?
Nem akartam csinálni semmit. Hát éppen ez az. Békét akartam és csendet. Békét! Alsó-
Binfieldben egykor béke volt. Meséltem már egyet s mást egykori életünkről ott, a háború
előtt. Nem állítom, hogy tökéletes volt. Kimondottan unalmas, tunya, vegetáló életet éltünk.
Ha tetszik, úgy éltünk, mint a répák. De a répák nem rettegnek a főnök haragjától, nem fek-
szenek ébren éjszaka, és nem jár a fejük a következő válságon vagy a következő háborún.
Béke lakozott bennünk. Természetesen tudtam, hogy még Alsó-Binfieldben is alighanem más
lett az élet. De a hely maga ugyanaz. Ott lesznek a bükkfák a Binfield Villa körül, a vontatóút
a gát mellett, és az itatóvályú a piactéren. Vissza akartam térni, csak egy hétre, és átitatódni a
hangulatával. Kicsit mint azok a keleti bölcsek, akik kivonulnak a sivatagba. És úgy vélem, ha
így folytatódnak a dolgok, az elkövetkezendő néhány évben nem kevés ember fog kivonulni a
sivatagba. Mint amiről Porteous mesélt nekem, amikor egy időben annyi remete volt az ókori
Rómában, hogy minden barlanghoz várólistát vezettek.
De nem a lelkemben akartam kotorászni. Csak össze akartam szedni magam a rossz idők
előtt. Hiszen kétli-e bárki, aki nem halott nyaktól felfelé, hogy jönnek a rossz idők? Azt sem
tudjuk, mit várunk pontosan, de tudjuk, hogy jön. Talán háború, talán gazdasági válság – nem
tudni, csak azt, hogy rossz lesz. Akármerre tartunk is, egy biztos, hogy lefelé. Le a sírba, le a
pöcegödörbe – nem tudni. És evvel nem lehet szembenézni, ha nincs meg hozzá a kellő belső
érzés. Valami megszökött belőlünk a háború óta eltelt húsz év során. Addig spricceltük szét az
éltető nedvet, amíg elfogyott. Ez a rohangálás! Örökös küzdelem egy kis pénzért. Buszok,
bombák, rádiók és telefonok örökös lármája. Elrongyolódott idegek, űr a csontjainkban a velő
helyén.
Beletapostam a gázba. Már a gondolata jót tett, hogy visszamegyek Alsó-Binfieldbe. Isme-
rik az érzést. Légszomj! Mint az óriásteknősök, amikor feltempóznak a felszínre, kidugják az
orrukat, nagyot nyelve megtöltik tüdejüket, és csak aztán merülnek vissza a hínárok és po-
lipok közé. Mind egy szemetesvödör alján fuldoklunk, de én megtaláltam a felfelé vezető utat.
Vissza Alsó-Binfieldbe! Nyomtam a gázpedált, mígnem a vén kocsi elérte a csaknem hatvan
kilométeres végsebességét. Úgy csörömpölt, mint egy tányérokkal megrakott bádogtálca, és a
zaj leple alatt majdnem dalra fakadtam.
Persze a légy a mézescsuporban Hilda volt. Ez kissé felidegesített. Lelassítottam úgy har-
mincra, hogy végiggondoljam.
Afelől nem volt sok kétség, hogy Hilda előbb vagy utóbb rájön. Azt, hogy csak egy hét
szabadságot kapok augusztusban, még talán jól el tudom adni. Azt mondhatom, hogy idén
csak egyet ad a cég. Valószínűleg erről nem is kérdezősködne sokat, mert kapna az alkalmon,
hogy lefaragjon a vakáció költségeiből. A gyerekek így is, úgy is egy hónapot töltenek a ten-
gerparton. A májusi hétre szükséges alibi okozta a nagyobb fejtörést. Nem tűnhetek el szó
nélkül. Talán az lenne a legjobb, gondoltam, ha jó előre bejelenteném, hogy valami külön-
leges munkára küldenek Nottinghambe, vagy Derbybe, vagy Bristolba, vagy valami más jó
messzi helyre. Ha két hónappal szólok, akkor úgy fog tűnni, hogy nincs rejtegetnivalóm.
De persze előbb-utóbb rájön. Jól ismerem! Eleinte úgy tesz majd, mintha elhinné, aztán a
maga csendes, makacs módján kiszimatolja, hogy soha nem jártam Nottinghamben, vagy
Derbyben, vagy Bristolban, vagy bárhol. Lenyűgözően csinálja. Az az állhatatosság!
Csendben lapul, amíg nincs a kezében az alibi összes gyenge pontja, majd hirtelen, amikor
teszek valamilyen figyelmetlen megjegyzést, rázendít. Egyszer csak előpakolja az ügy teljes
dossziéját.
– Hol voltál szombat este? Hazudsz! Nővel voltál. Nézd csak meg, milyen hajszálakat
találtam, amikor lekeféltem a mellényed! Nézz ide! Ilyen színű az én hajam?
És kezdődik a móka. Isten tudja, hányszor játszódott már le a jelenet. Néha igaza volt a
nőt illetően, máskor nem, de az utóhatások mindig ugyanazok. Nyaggatás megállás nélkül,
heteken át! Minden alkalommal veszekedés az asztalnál – a gyerekek meg nem értik, miről
van szó. A legreménytelenebb az lenne, ha megmondanám neki, hol voltam és miért. Íté-
letnapig bizonygathatnám, akkor sem hinné el.
De az ördögbe is!, gondoltam, minek evvel foglalkozni? Messze van még. Tudják, meny-
nyire másképp festenek a dolgok megtörténtük előtt és után. Megint rátapostam a gázra. Tá-
madt még egy ötletem, már majdnem nagyobb, mint az első. Nem májusban megyek. Június
második felében megyek, amikor már elkezdődött a horgászszezon, és pecázom egyet!
Miért ne, tulajdonképpen? Békét akartam, a pecázás pedig maga a béke. És ekkor született
meg fejemben a legnagyobb ötlet, amitől majdnem lehajtottam az útról a kocsival.
Kifogom azokat a nagy pontyokat a Binfield Villa melletti tóból!
És újfent: miért ne? Hát nem bizarr, hogy egész életünkben azt hisszük, hogy megvaló-
síthatatlan, amire vágyunk? Miért ne foghatnám ki a nagy pontyokat? Ugyanakkor, amint
kimondjuk, nem az az érzésünk, hogy lehetetlen, hogy egyszerűen képtelenség? Nekem így
tűnt, még ebben a percben is. Olyan kába álomnak tűnt, mint az együtt hálás filmcsilla-
gokkal, vagy a nehézsúlyú bajnokság megnyerése. Ugyanakkor a legkevésbé sem volt lehe-
tetlen, sőt még valószínűtlen se. Felszerelést lehet bérelni. Bárkié is a Binfield Villa,
megfelelő pénzért biztos kiadja a tavat. Atyaég! Boldogan fizetnék akár öt fontot egy nap
pecázásért abban a tóban. Ami azt illeti, elég valószínű, hogy a ház még ma is üres, és a tóról
senkinek nincs tudomása.
Elképzeltem, ahogy a fák közötti sötét zugban vár rám ennyi éven át. És azok a hatalmas
fekete halak, amint még mindig körbe-körbe siklanak. Jesszusom! Ha már harminc éve is
akkorák voltak, milyenek lesznek most?

[3] Június tizenhetedike volt, péntek, a horgászszezon második napja.

A cégnél gond nélkül el tudtam intézni mindent. Ami Hildát illeti, hibátlan és bombabiztos
történettel láttam el. Birminghamet választottam alibinek, és az utolsó pillanatban még azt is
elárultam, hogy a Rowbottom Családi és Üzleti Hotelben fogok megszállni. Véletlenül tudtam
a címét, mert néhány évvel korábban már voltam ott. Ugyanakkor nem akartam, hogy írjon
nekem Birminghambe, ami nem kizárt, ha egy egész hetet távol vagyok. Némi fejtörés után
részben bizalmamba avattam az ifjú Saunderst, a Glisso Parkettafényező utazó ügynökét.
Történetesen megemlítette, hogy június tizennyolcadikán átutazik Birminghamen, én pedig
megígértettem vele, hogy megáll, és feladja a levelemet Hildának, a Rowbottom címével.
Ebben azt írtam, hogy elképzelhetően tovább kell utaznom, és ezért inkább ne írjon. Saunders
értette a dolgot, legalábbis azt hitte. Rám kacsintott, s azt mondta, fantasztikus vagyok a
koromhoz képest. Hilda kipipálva. Nem kérdezett semmit, de még ha gyanút fog is később,
egy ilyen alibit nem könnyű kikezdeni.
Átvezettem Westerhamen. Csodálatos júniusi reggel volt. Enyhe szellő fújdogált, a szilfák
teteje hajladozott a napsütésben, pici fehér felhők vonultak át birkanyájként az égen, árnyé-
kaik pedig a mezőn kergették egymást. Westerham után egy pirospozsgás fagylaltosfiú szá-
guldott szembe a biciklijén, füttyszava szinte áthatolt a koponyámon. Hirtelen eszembe jut-
tatta az időt, amikor én is kifutófiú voltam (bár akkoriban még nem volt szabadonfutós bicik-
link), és kis híján megállítottam és vettem tőle egy fagyit. Helyenként már levágták a szénát,
de még nem gyűjtötték be. Hosszú, fényes sorokban fekve száradt, a szaga meg elárasztotta az
utat, és elkeveredett a benzinével.
Nyugodt huszonöttel mentem. Amolyan békés, ábrándos reggel volt. Kacsák úszkáltak
lustán a tavakban, mintha túl jóllaktak volna ahhoz, hogy egyenek. Nettlefieldben, a
Westerham utáni faluban, egy fehér kötényes, ősz hajú, hatalmas ősz bajuszú, pici ember
rohant át a füvön, lecövekelt az út közepén, majd heves mozdulatokkal igyekezett felhívni
magára a figyelmemet. A kocsimat persze ismerik végig ezen az útszakaszon. Megálltam.
Csak Mr. Weaver volt az, a falubeli vegyesbolt eladója. Nem, nem az életére szeretne
biztosítást kötni, még csak nem is a boltjára. Pusztán elfogyott az aprója, és érdeklődik, van-e
egy fontért „fémpénzem”. Nettlefieldben soha sehol nincs apró, még a kocsmában sem.
Továbbhajtottam. A búza derékig érhetett. Hullámzott le-föl a dombokon, mint egy nagy,
vastag és selymes szőnyeg, a szél által kicsit felborzolva. Olyan, mint egy nő, gondoltam. Az
ember legszívesebben ráfeküdne. Aztán kicsit előbbre megláttam a jelzőtáblát, ahol az út
elágazik, jobbra Pudley felé, balra Oxfordnak.
Még mindig a szokott utamat jártam, „körzetemen” belül, ahogy a cégnél hívják. Mivel
nyugatra mentem, kézenfekvő lett volna az Uxbridge Roadon elhagyni Londont. Én azonban
ösztönösen követtem a megszokott utat. Az az igazság, bűntudatom volt az egész ügy miatt.
Tisztes távolba akartam kerülni, mielőtt Oxfirdshire-nek veszem az irányt. És annak ellenére,
hogy olyan szépen elrendeztem mindent Hildával és a céggel, annak ellenére, hogy volt
tizenkét font a tárcámban és egy bőrönd a csomagtartóban, a kereszteződéshez közeledve
igazi kísértést éreztem – és bár tudtam, nem fogok neki engedni, attól még kísértés volt –,
hogy hagyjam az egészet a sunyiba. Valahogy úgy éreztem, hogy mindaddig, amíg a szokott
úton megyek, a törvényen belül maradok. Még nem késő, gondoltam. Még van idő becsülete-
sen viselkedni. Beugorhatnék Pudleyba, például, megkereshetném a Barclay’s Bank igaz-
gatóját (ő Pudleyban az ügynökünk), és megkérdezhetném, van-e új üzlet. Ami azt illeti, meg
is fordulhatnék, visszamehetnék Hildához, és felfedhetném előtte a cselszövésemet.
A sarkon lelassítottam. Erre vagy arra? Egy másodpercig tényleg kísértést éreztem. De
nem! Kürtöltem egyet, és nyugatra, az oxfordi útra kormányoztam az autót.
 Nos, megtettem. Immár tiltott földön jártam. Igaz, hogy öt kilométerrel később ismét balra
fordulhattam volna, ha akarok, vissza Westerhambe. De pillanatnyilag nyugatnak haladtam.
Szigorúan véve, szökésben voltam. És ami különös, hogy alig érintettem az oxfordi utat, már
teljesen biztosra vettem, hogy tudnak a dologról. Azokra az emberekre gondolok, akik nem
helyeselték volna az effajta kirándulást, és meg is akadályozták volna, ha tudják – azaz
szerintem nagyjából mindenkire.
Mi több, úgy éreztem, hogy máris üldözőbe vettek. Mindannyian! Mindenki, aki nem ké-
pes megérteni, hogy minek szökik meg egy középkorú, műfogsoros férfi gyerekkora szín-
helyre egy csendes hétre. Na meg azok az irigy szívű kurafik, akik túlságosan is jól értik, és
mindent megmozgatnának, csak hogy megakadályozzák. Mind a nyomomban voltak. Mintha
egy óriási hadsereg vonult volna az úton mögöttem. Lelki szemeim előtt láttam őket. Hilda
volt legelöl, természetesen, rögtön utána a gyerekek, majd Mrs. Wheeler, ádáz, haragos te-
kintettel terelve őt maga előtt, és Miss Minns, lecsúszkáló cvikkerrel sietve utánuk, arcán
gyötrődés, mint a tyúknak, ha lemarad, amikor a többiek szalonnahéjat találnak. És Sir
Herbert Crum, és a Repülő Szalamander fejesei a Rolls-Royce-aikban meg a Hispano-
Suizáikban. És a fiúk a cégnél, és a szegény elnyomott aktatologatók az Ellesmere Roadról
meg a többi hasonló utcából, néhányuk babakocsit, vagy fűnyírót, vagy beton gyephengert
tolva, néhányuk kis Austinjukban pöfékelve. És az összes lélekmentő és az összes kotnyeles,
és az összes ember, akit sohasem láttam, mégis végzetem urai: a belügyminiszter, a Scotland
Yard, az Antialkoholista Liga, a Nemzeti Bank, Lord Beaverbrook, Hitler és Sztálin
tandemen, a püspöki kar, Mussolini, a pápa – mind engem üldöztek. Szinte hallottam az
üvöltésüket:
– Ott a férfi, aki szökni próbál! Ott a férfi, aki nem hagyja magát betörni! Visszamegy
AlsóBinfieldbe! Utána! Megállítani!
Bizarr. Annyira eleven volt a kép, hogy vettem a fáradságot, és kikukucskáltam a hátsó
kisablakon, nem követnek-e. A rossz lelkiismeret tette, gondolom. De senki nem volt mögöt-
tem. Csak a poros, fehér út és a zsugorodó szilfák hosszú sora.
Beletapostam a gázba, és a vén autó zakatolva gyorsult negyven fölé. Néhány perccel ké-
sőbb elhagytam a westerhami leágazást. Erről ennyit. Felégettem a hidakat. Ez volt hát az öt-
let, amely aznap kezdett el némileg homályosan formálódni elmémben, amikor megkaptam az
új fogsoromat.
NEGYEDIK RÉSZ
 [1] A Chamford-hegyen át közelítettem meg Alsó-Binfieldet. Négy út vezet Alsó-
Binfieldbe, és kézenfekvőbb lett volna Waltonon keresztül menni. Én viszont a Chamford-
hegyet választottam, azt az utat, amelyen a temzei pecázások után bicikliztünk haza. Amikor
az ember éppen elhagyja a hegytetőt, a fák megnyílnak, és meglátni Alsó-Binfieldet odalent a
völgyben.
Különös érzés olyan tájon járni, amit már húsz éve nem látott az ember. Sok apró részletre
emlékeztem, de mindenre rosszul. A távolságok megváltoztak, a tárgyak pedig mintha
elmászkáltak volna helyükről. Végig olyanokat mond az ember, hogy „biztos nem volt mere-
dekebb ez a hegy?” – „biztos nem a másik irányba fordult itt az út?” Másfelől viszont bi-
zonyos emlékek tökéletesen pontosak, ezek azonban egy adott pillanathoz kapcsolódnak.
Eszünkbe jut például a mező egy szeglete egy nyirkos téli napon, a fű, melynek zöldje már
kékbe hajlik, egy korhadt, zuzmós kapuoszlop, és egy tehén a fűben, amint ránk bámul. Majd
visszamegyünk húsz év elteltével, és meglepetten vesszük észre, hogy a tehén már nem áll ott,
és nem néz ránk úgy, mint akkor.
Ahogy hajtottam föl a Chamford-hegyre, rá kellett jönnöm, hogy az agyamban élő kép
majdnem teljesen a képzelet szüleménye volt. Bár tény, hogy voltak dolgok, melyek valóban
megváltoztak. A régi makadámút le lett aszfaltozva (emlékszem, hogyan döcögött rajta a
biciklim), és mintha ki is szélesedett volna. És most sokkal kevesebb fa volt. Régen hatalmas
bükkfák nőttek az élő sövényben, ágaik néhol ívben összeértek az út felett. Mostanra ez el-
tűnt. Már majdnem elértem a hegy tetejét, amikor olyan valamire bukkantam, ami minden
bizonnyal új volt. Az úttól jobbra sok giccsesen festői ház helyezkedett el, kiugró ereszek,
rózsalugas, hasonlók. Ismerik azokat a házakat, amelyek túl előkelőek ahhoz, hogy sorban
egymás mellé épüljenek, így aztán lakóparkszerűen szét vannak szórva, és kis magánutakon
lehet őket megközelíteni. És az egyik magánút bejáratánál a következő állt egy óriási fehér
táblán:

KUTYATELEP
PEDIGRÉS SEALYHAMKÖLYKÖK
KUTYAPANZIÓ

Ez aztán biztos nem volt itt azelőtt.

Eltűnődtem egy pillanatra. Igen, eszembe jutott! Ahol ezek a házak állnak, régen egy pici
tölgyültetvény volt, és a fák túl közel nőttek egymáshoz, így nagyon magasak és vékonyak
lettek, tavasszal pedig az alattuk levő földet ellepte a szellőrózsa. Házak egész biztos nem
voltak ennyire távol a várostól.
Felértem a hegytetőre. Még egy perc, s megpillantom Alsó-Binfieldet. Alsó-Binfield! Mi-
nek titkolnám izgalmamat? Viszontlátásának már csak a gondolata is valami rendkívüli érzést
váltott ki a gyomromban, ami feljebb mászva a szívembe markolt. Még öt másodperc, és ott
lesz, Igen, megérkeztünk. Kuplung, fék, és – Jézusom!
Igen, igen, tudom, hogy Önök tudták, mi következik. De én nem. Mondhatják, hogy sze-
rencsétlen hülye vagyok, ha nem is számítottam rá, hát az vagyok. De fel sem merült bennem.
Először is, hová tűnt Alsó-Binfield?
Nem úgy értem, hogy lerombolták. Csak bekebelezték. Méretes iparvárosra tekintettem le.
Emlékszem – atyaég, milyen jól emlékszem, és ezúttal nem hiszem, hogy cserbenhagy a
memóriám hogyan festett Alsó-Binfield a Chamford-hegy tetejéről. A főutca vagy négyszáz
méter hosszú lehetett, és néhány félreeső háztól eltekintve a város durván kereszt alakban
terült el. A templomtorony és a sörfőzde kéménye voltak a legszembetűnőbb épületek. Most
egyiket sem találtam. Vadonatúj házak hatalmas folyamával néztem szembe, mely mindkét
irányban végigvonult a völgyön, és felkúszott a hegyek feléig. Jobbra mintha többholdnyi
egyforma, élénk vörös tető terült volna el. Kinézetük alapján tanácsi ingatlanok.
De hova tűnt Alsó-Binfield? Hova tűnt az ismerős város? Bárhol lehetett. Csak annyit
tudtam, hogy valahol ebben a téglarengetegben van eltemetve. Találgatni sem tudtam, vajon
melyik kémény tartozik a sörfőzdéhez az öt vagy hat látható gyárkémény közül. A város keleti
végéhez közel két óriási üveg– és betongyár állt. Ez megmagyarázza a város növekedését,
gondoltam, ahogy kezdtem felfogni a dolgot. Rájöttem, hogy a hely lakossága (régen úgy
kétezer lehetett) jó huszonötezer körül járhat. A Binfield Villa volt az egyetlen dolog, ami
mintha nem változott volna. Ilyen távolságból egy pont volt mindössze, de látszott a szem-
közti hegyoldalon, körülötte a bükkfák, mert a város még nem ért fel olyan magasra. Miköz-
ben a várost néztem, fekete bombázók raja jelent meg a hegy mögül, és elsüvítettek felette.
Lenyomtam a kuplungot, és lassan ereszkedni kezdtem le a hegyről. A házak a hegyoldal
feléig értek föl. Ismerik azokat a nagyon olcsó házakat, melyek egyetlen sort alkotva
vonulnak fel a hegyoldalon, egyik tető a másik felett, akár sok, teljesen egyforma lépcsőfok.
De még pont mielőtt a házakhoz értem, ismét megálltam. Az út bal oldalán megint valami
újdonság várt: A temető. A kapuval szemben álltam meg, hogy egy pillantást vethessek rá.
Hatalmas nagy volt, vagy húsz hold. Ezek az új temetők valahogy mind mesterkélten
összekapottak, leszórt sóder szolgál útként az ápolatlan gyepen, a géppel készített márványan-
gyalkák meg mintha egy esküvői tortáról kerültek volna ide. De főleg az ütött most szíven,
hogy régen ez nem volt itt. Nem volt más temető, csak a templom mögötti. Homályosan
emlékeztem ennek a területnek a gazdájára is – Blackettnek hívták, tejesember volt. És vala-
hogy a hely otrombasága megértette velem, mennyire más lett minden. Nemcsak arról volt
szó, hogy a város roppant mérete megkövetelt húszholdnyi hullalerakatot. Hanem arról is,
hogy kitették ide a temetőt, a város határába. Észrevették, hogy manapság ez a szokás? Min-
den új város a peremre rakja a temetőjét. El vele – ne is lássuk! Nem viseljük el a halál gon-
dolatát. A sírkövek is erről árulkodnak. Soha nem az áll rajtuk, hogy az alattuk lévő fickó
„meghalt”, mindig „elhunyt” vagy „jobblétre szenderült”. Régen nem így volt. A temető ott
feküdt a templom mögött a város kellős közepén, mindennap elment mellette az ember, és
látta, hol nyugszik a nagyapja, és hol fog egyszer nyugodni ő maga is. Nem zavart a holtak
látványa. Az igazat megvallva forró napokon a szagukból is kijutott, ugyanis némely családi
kripta nem szigetelt tökéletesen.
Lassan hagytam gurulni a kocsit lefelé. Bizarr! Nem is hiszik, mennyire! Lefelé végig kí-
sérteteket láttam, főleg sövények, fák és tehenek kísérteteit. Mintha egyszerre két világot
láttam volna, az elmúlt dolgok vékony buborékát, és a tényleges dolgokat, amint átragyognak
rajta. Ott a mező, ahol a bika megkergette Ginger Rodgerst! És azon a helyen nőttek a
csiperkék! De nem volt se mező, se bika, se csiperke. Csak házak, mindenütt házak, kis vako-
latlan piros házak, koszos függöny az ablakokban, és egy darabka kert hátul, melyben egy
foltnyi gondozatlan füvön vagy néhány gyomok között elszórt szarkalábon kívül semmi nem
nő. És fel-alá sétáló férfiak, és lábtörlőket rázó nők, és járdán játszó taknyos orrú gyerekek.
Idegenek! Ellepték a környéket, amíg hátat fordítottam. Mégis ők tekintettek rám úgy, mint
idegenre, ők, akik nem ismerték a régi Alsó-Binfieldet, akik soha nem hallottak Shooterről és
Wetherallról, vagy Mr. Grimmettről és Ezekiel bácsiról, és nem is akartak volna, annyi szent.
Érdekes, milyen gyorsan alkalmazkodik az ember. Talán öt perce lehetett, hogy megálltam
a hegytetőn, lélegzet-visszafojtva várva, hogy Alsó-Binfield ismét a szemem elé táruljon. És
máris hozzászoktam a gondolathoz, hogy Alsó-Binfieldet elnyelte a föld, akár Peru eltűnt vá-
rosait. Összeszedtem magam, és szembenéztem a valósággal. Végeredményben mi mást
várhat az ember? A városok nőnek, az embereknek lakniuk kell valahol. Ráadásul a régi város
nem semmisült meg. Ott lapult valahol, csak mezők helyett házak vették körül. Néhány
percen belül viszontlátom, ott lesz a templom és a sörfőzde kéménye, apám kirakata és a vá-
lyú a piactéren. A hegy lábánál elágazott az út. Balra fordultam, és egy percen belül eltéved-
tem.
Semmire nem emlékeztem. Az sem rémlett, vajon errefelé volt-e a város széle annakidején.
Csak azt tudtam, hogy régen ez az utca nem volt itt. Több száz métert haladtam rajta – meg-
lehetősen szegényes, lepattant utca volt, házak egyenes sora a járda mellett, itt-ott egy sarki
fűszeres vagy egy koszlott ivó –, és azon tűnődtem, vajon hova a csudába vezet. Végül
lefékeztem egy fedetlen hajú asszony mellett, aki a járdán gyalogolt piszkos kötényében.
Kidugtam a fejem az ablakon.
– Elnézést. Meg tudja mondani, merre van a piactér?
Nem tudta megmondani. Olyan tájszólása volt, hogy szinte kapálni lehetett. Lancashire-i.
Tele van velük Dél-Anglia manapság. Túlcsordulnak az ország elkeseredett részei. Aztán
megláttam egy szerszámostáskát cipelő overallos férfit közeledni, és tettem egy újabb kísér-
letet. Ezúttal cockney kiejtéssel kaptam választ, de egy pillanatra el kellett gondolkodnia.
– Piactér? Piactér? Há’ lássuk csak. Ja, má’mint a régi piac?
Gondolom, igen, a régi piac.
– Natehát itt jobbra...
Messze volt. Több kilométernek tűnt, bár valójában nem volt még egy sem. Házak, boltok,
mozik, kápolnák, focipályák – újak, minden új volt. Megint úgy éreztem, ellenséges megszál-
lás történt a hátam mögött. Özönlenek az emberek Lancashire-ből meg London külvárosaiból,
bestiális zűrzavarban letelepszenek, és még arra sem veszik a fáradságot, hogy megtanulják a
város legfontosabb helyeinek a nevét. De azonnal felfogtam, miért hívják a piacteret újabban
a régi piacnak. Egy nagy tér következett az új város közepén, amennyiben térnek lehet
nevezni egy alaktalan lámpás kereszteződést, középen egy sast marcangoló oroszlán
bronzszobra, nyilván háborús emlékmű. És minden olyan új volt! Olyan nyers és goromba!
Tudják, hogy néznek ki ezek az új városok, melyek az elmúlt néhány évben hirtelen
felfújódtak, mint a lufi? Hayes, Slough, Dagenham meg a többi. Ridegség, élénkvörös tégla
mindenütt, ideiglenesnek tűnő kirakatok tele leértékelt csokival meg rádióalkatrésszel.
Ugyanez vett körül itt is. De hirtelen egy régebbi házakkal teli utcában találtam magam. Te jó
ég! A főutca!
Mégsem űzött hát velem tréfát a memóriám. Minden centiméterére emlékeztem. Még pár
száz méter, és megérkezem a piactérre. A régi bolt a főutca túlsó végén állt. Oda majd ebéd
után megyek – a George-ban terveztem megszállni. Minden centi emlékeket ébresztett!
Minden boltot ismertem, bár most mindegyiket másképp hívták, és az árujuk is többnyire más
lett. Ez Lovegrove boltja! Ez pedig Toddé! Majd egy nagy, sötét bolt, lent tartógerendák, fent
tetőablakok. A függönyös Lilywhite-é volt, itt dolgozott Elsie. Grimmett boltja! Szemmel
láthatóan még mindig fűszeresbolt. Jöhet az itatóvályú a piactéren. Ment előttem egy másik
kocsi, így nem láttam ki előre.
Amikor a piactérre értünk, elkanyarodott. Nem volt itatóvályú.
Helyén az autóklub ügyeletese teljesített szolgálatot. Egy pillantást vetett a kocsira, látta,
hogy nincs rajta klubjelzés, és eltekintett a tisztelgéstől.
Befordultam a sarkon, és elhajtottam a George-ig. A vályú eltűnése olyannyira felzaklatott,
hogy meg se néztem, áll-e még a sörfőzde kéménye. A nevén kívül a George-nak is mindene
új volt. Kicsinosított homlokzata már inkább folyóparti szállóra emlékeztetett, és a cégért is
kicserélték. Különös, hogy bár húsz év óta először próbáltam felidézni, ráébredtem, hogy
minden részletére emlékszem a régi cégérnek, ami itt himbálózott, amióta az eszemet tudtam.
Elnagyolt kép volt, Szent György girhes lóval tiport egy nagyon dagadt sárkányon, és a
sarokban, megrepedezve bár és elhalványulva, látszott a kis szignó: Wm Sandford, festő és
ács. Az új cégér valamivel művészibb hatást keltett. Látszott rajta, igazi művész készítette.
Szent György, akár egy buzeráns. Körülbelül háromszorosára bővítették és lebetonozták a
macskaköves udvart, ahol annak idején a gazdák kordéi álltak, és ahol szombat esténként
hánytak a részegek, köré pedig garázsokat húztak fel. Betolattam az egyikbe, és kiszálltam.
Megfigyeltem, hogy az emberi elme hirtelen természetű. Nincs érzelem, mely bármeddig
velünk maradna. Nyugodtan hívhatjuk sokknak, amit az elmúlt negyedórában éreztem.
Gyomorütésként ért, amikor megálltam a Chamford-hegy tetején, és rádöbbentem, hogy Alsó-
Binfieldet elnyelte a föld, majd újabb döfés volt az itatóvályú hiánya. Borús hangulatban
vezettem az utcákon, siratva az elveszett dicsőséget, akár Ikábód anyja. De ahogy kiléptem a
kocsiból, és fejembe nyomtam trilbykalapomat, nyomban úgy éreztem, fütyülök rá.
Gyönyörűen sütött a nap, és a fogadó udvarán a zöld dézsákban lévő virágok meg egyebek a
nyarat hirdették. Ráadásul éhes voltam, és alig vártam egy jó kis ebédet.
Önelégülten besétáltam a fogadóba, bőröndömet hozta utánam a londiner, aki kisietett
elém. Igen jómódúnak éreztem magam, és valószínűleg annak is tűntem. Jól szituált üzlet-
embernek tartott volna bárki, feltéve, hogy a kocsit nem látja. Örültem, hogy az új öltö-
nyömben jöttem – kék flanel, vékony fehér csíkokkal, pont az én stílusom. A szabók „slankító
hatásúnak” hívják. Véleményem szerint aznap még brókernek is elmentem volna. És bárki
bármit mond, nagyon kellemes dolog júniusban, amikor a nap beragyogja az ablakok virág-
ládáiban lévő rózsaszín muskátlikat, besétálni egy kedves vidéki fogadóba, ahol mentaszószos
báránysült várja az embert. Nem mintha önmagában nagy élvezetet nyújtanának nekem a
szállók, a jó ég a megmondhatója, bőven kijut nekem belőlük – de száz esetből kilencvenki-
lencszer azokban az istentelen „családi és üzleti” hotelekben szállok meg, mint amiben a
Rowbottom, ahol elvileg aznap is voltam, ahol a szoba reggelivel öt shilling, a lepedő folyton
nyirkos, és a kád csapjai soha nem működnek. A George annyira elegáns lett, meg sem ismer-
tem volna. Régen nem is volt igazán szálloda, csak egy ivó, bár egy-két szobát kiadtak, és
vásárnapokon ebédet szolgáltak fel a gazdáknak (marhasült és Yorkshire puding, gombóc és
Stilton-sajt). Teljesen megváltozott, a bárpultot leszámítva, melyre vetettem egy pillantást,
ahogy elhaladtam mellette, és pont úgy nézett ki, mint mindig. Puha szőnyegen lépdelve
haladtam egy folyosón, a falakon vadászatot ábrázoló metszetek, réz ágymelegítők és hasonló
limlomok lógtak. Rémlett, milyen volt ugyanez a folyosó annak idején, kikopott kőlapok a
lábunk alatt, és a gipszvakolat szaga elvegyült a sörével. Bodorított hajú, fekete ruhás, elegáns
külsejű ifjú hölgy kérte a nevemet az irodában, gondolom, a könyvelő vagy kicsoda.
– Szobát óhajt, uram? Hogyne, uram. Milyen nevet írhatok, uram?
Tétováztam. Elvégre ez a belépőm. Egész biztos hallotta már a nevet. Nem gyakori név, és
a temetőben ott vagyunk egy páran. Családunk a régi alsó-binfieldi családok egyike, az alsó-
binfieldi Bowlingok. És bár egyfelől kínos, amikor felismerik az embert, mégis várakozással
néztem elébe.
– Bowling – mondtam jól hallhatóan. – Mr. George Bowling.
– Bowling, uram. B-O-A – jaj, elnézést! B-O-W? Hogyne, uram. És Londonból érkezett
hozzánk, uram?
Semmi reakció. Nem esett le neki. Soha nem hallott rólam. Soha nem hallott George
Bowlingról, Samuel Bowling fiáról, – annak a Samuel Bowlingnak a fiáról, aki – az ördögbe
is! – harminc éven át minden szombaton ebben az ivóban fogyasztotta el pohárka sörét.

[2] Az étkező is más lett.

Bár enni soha nem ettem ott, emlékeztem a régi helyiségre, a barna kandallópárkányra, a
bronzsárga tapétára – soha nem tudtam eldönteni, hogy ez vajon az eredeti színe, vagy csak a
füsttől lett ilyen az évek során –, és a tel-elkebiri ütközetet ábrázoló olajfestményre, szintén
Wm Sandford, festő és ács művére. Most valami középkori stílusban rendezték be a termet.
Téglakandalló ülőpadkákkal, óriási tartógerenda a plafon teljes hosszában, tölgyfa burkolat a
falakon, és mindenen ötven méterről látszott, hogy hamis. A gerenda ugyan valódi tölgy volt,
alighanem valami régi vitorlásból származott, de nem tartott semmit, és a falburkolatra is első
pillanattól kezdve gyanakodtam. Ahogy ültem az asztalomnál, és kendőjével játszva
közeledett felém a jóvágású ifjú pincér, megkocogtattam a falat magam mögött. Igen!
Mindjárt gondoltam! Még csak nem is fa. Valami mesterséges anyagból leutánozzák, aztán
lefestik.
Az ebéd viszont nem volt rossz. Mentaszószos báránysültet ettem, meg ittam valami
francia nevű fehérbort, ami kicsit megböfögtetett, de jól éreztem magam tőle. Még egyvalaki
ebédelt a helységben, egy harminc körüli, özvegynek tűnő, lenhajú asszony. Eltűnődtem,
vajon a George-ban száll-e meg, é átsuhant az agyamon, hogy szerencsét próbálok nála.
Érdekes, hogyan keverednek az ember érzései. Időről időre kísérteteket láttam. A múlt néha
maga mögé parancsolta a jelent. Vásárnap van, tagbaszakadt gazdák telepednek a hosszú
asztal köré, szöges bakancsaik csikorognak a kövön, és akkora adag marhasültet meg
gombócot dolgoznak be, amiről nem hinnénk, hogy elfér egy emberben. Majd a pici asztalok
és a ragyogóan fehér terítők, a borospoharak és a hajtogatott szalvéták, a hamisított
berendezés és a nívó ismét eltakarja mindezt. Emelem poharam, „Van tizenkét fontom és egy
új öltönyöm. A kis George Bowling vagyok, ki hitte volna, hogy egyszer majd saját autómmal
térek vissza Alsó-Binfieldbe?” És a fehérbor hatására melegség árad felfelé a hasamból, és
szememmel végigpásztázom a lenhajú asszonyt, és képzeletben levetkőztetem.
Délután ugyanez ismétlődött, amint egy brandy és egy szivar mellett lustálkodtam a tár-
salgóban – szintén ál-középkori stílus, de formatervezett bőrfotelekkel és üveglapos aszta-
lokkal. Kísérteteket láttam, de egészében véve élveztem. Igazság szerint egy picit spicces vol-
tam, és reménykedtem, hogy a lenhajú asszony belép a helységbe, és ismeretséget köthetünk.
De nem bukkant fel. Már majdnem uzsonnaidő volt, amikor elindultam.
Elsétáltam a piactérig, és balra fordultam. A bolt! Furcsa. Huszonegy évvel ezelőtt, anyám
temetésének napján elhaladtam előtte a bérkocsival, és láttam bezárva, piszkosan, láttam a
lángvágóval leégetett feliratot, és fütyültem az egészre. Míg most, amikor még jobban
eltávolodtam tőle, és a ház belsejének bizonyos részleteire már nem is emlékeztem, a
viszontlátás gondolata valamit művelt a bensőmmel. Elmentem a borbélyüzlet előtt. Még
mindig borbély, de a név új. Meleg, szappanos, mandulaszerű illat áramlott ki az ajtón. Nem
olyan finom, mint a keleti hajszesz és pipadohány annak idején. Még húsz méter, és meg-
érkezem a bolthoz – a mi boltunkhoz. Ó, jaj!
Művészies cégér – nem lepődnék meg, ha ugyanaz festette volna, mint a George-ét –füg-
gött a járda felett:

WENDY TEÁZÓJA
REGGELI KÁVÉ
HÁZI KÉSZÍTÉSŰ SÜTEMÉNYEK

Teázó!
Gondolom, ha hentes lett volna vagy vaskereskedés, vagy bármi, ami nem gabonake-
reskedés, ugyanez a megrázkódtatás ér. Abszurd, hogy csak mert egy adott házban születünk,
egész életünkre jogot formálunk rá, de így van. A hely méltó volt nevéhez, az egyszer biztos.
Kék függönyös kirakatban árválkodott egy-két torta, az a fajta, ami teljesen be van vonva
csokoládéval, és egy darab dió díszeleg valahol a tetején. Bementem. Nem igazán vágytam
uzsonnára, de látnom kellett belülről is.
A teázót a boltból és a nappalinkból alakították ki. A hátsó udvart, ahol régen a szemetes
volt, meg apám kis gyomkertje, lekövezték, és felcicomázták rusztikus asztalkákkal, meg hor-
tenziákkal, meg ilyenekkel. Bementem a nappaliba. Újabb kísértetek! A zongora, a falvédők
és a két puklis, piros fotel, ahol apa és anya ült a kandalló két oldalán vasárnap délutánonként,
a People-t és a News of the World-öt olvasgatva! Ezt még antikosabban rendezték be, mint a
George-ot: volt csapóasztal, kovácsoltvas csillár, óntányérok a falon satöbbi. Észrevették,
mindig milyen sötétet produkálnak ezekben a művészies teázókban? Gondolom, része az
antiknak És egyszerű pincérnő helyett egy savanyú ábrázatú, kartonruhás ifjú hölgy lépett
elém. Teát rendeltem, ami tíz percbe tellett neki. Ismerik ezeket a kínai teákat, olyan gyengék,
hogy tej nélkül víznek hinné őket az ember. Majdnem pont ott ültem, ahol régen apám
karosszéke állt. Szinte hallottam a hangját, amint felolvas egy „darabot”, ahogy ő hívta, a
People-ból, az új, repülő gépekről, az emberről, akit cet nyelt le, vagy valami másról. Ettől az
a furcsa érzés fogott el, hogy hamis indokokkal ülök ott, és kitehetik a szűrömet, ha kiderül
kilétem, ugyanakkor kicsit vágytam elmondani valakinek, hogy én itt születtem, és a házhoz
tartozom, sőt (amit valójában éreztem) hogy ez az én házam. Senki más nem teázott rajtam
kívül. A kartonruhás lány az ablaknál álldogált, és láttam rajta, hogy ha nem volnék itt, a fogát
piszkálná. Beleharaptam egy szelet tortába, amit a teám mellé hozott. Házi készítésű! Hogyne.
Margarinnal és tojáspótlóval készítve házilag. Végül, muszáj volt beszélnem. Megszólítottam:
– Régóta él Alsó-Binfieldben?
Összerezzent, meglepettnek tűnt, és-nem válaszolt. Új próbálkozás:
– Jó idővel azelőtt én magam is Alsó-Binfieldben éltem.
Megint semmi válasz, legalábbis nem hallható. Hűvösen végigmért, majd ismét kinézett az
ablakon. Értettem én. Túl jól nevelt ahhoz, hogy csevegjen a kuncsaftokkal. Ráadásul nyilván
azt hitte, ki akarok vele kezdeni. Mi értelme lett volna megmondani neki, hogy ebben a
házban születtem? Még ha elhiszi is, érdekelni biztos nem érdekli. Eletében nem hallott
Samuel Bowling kukorica– és gabonakereskedőről. Kifizettem a számlát, és leléptem.
Elsétáltam a templomhoz. Féltem tőle, de ugyanakkor reméltem is, hogy régi ismerősök
majd felismernek. Szükségtelen volt aggódnom, egyetlen ismerős arcot nem láttam az utcán.
Mintha a város teljes lakosságát kicserélték volna.
Amikor elértem a templomhoz, láttam, miért lett szükség új temetőre. A régi csordultig
megtelt, és a sírok felén ismeretlen nevek álltak. De az ismerős neveket könnyen megtaláltam.
Sétálgattam a sírok között. A sekrestyés nemrég kaszálta le a füvet, és itt is betöltött mindent r
nyár szaga. Az idősebbek mind meghaltak. Gravitt, a hentes, és Winkle a másik
gabonakereskedő, és Trew, akié a George volt, és Mrs. Wheeler az édességboltból, mind itt
nyugodtak. Shooter és Whetherall az ösvény két oldalán feküdt egymással szemben, mintha
még mindig a templom folyosóján át énekeltek volna a másiknak. Wetherall mégsem érte meg
hát a százat. Született ‘43-ban, „eltávozott az élők sorából” 1928-ban. De Shooterre rávert,
mint mindig. Shooter ‘26-ban halt meg. Micsoda időket élhetett utolsó két évében az öreg
Wetherall, amikor már senki nem énekelt ellene! És az öreg Grimmett egy vaskorláttal
elkerített, húsos lepény formájú hatalmas márványtömb alatt, a sarokban pedig olcsó
keresztek tövében egy egész raj Simmons. Mind porrá lett. A dohánytól elszíneződött fogú
vén Hodges, a hosszú, barna szakállú Lovegrove, Lady Rampling kocsissal, lovászfiúval
együtt, Harry Barnes üvegszemű nagynénje, és Brewer a Malomtanyáról, akinek gonosz arca
mintha dióból lett volna kifaragva – semmi nem maradt belőlük, csak egy kőlap, meg isten
tudja, micsoda az alatt.
Megtaláltam anyám sírját, mellette meg apámét. Mindkettő elég jó állapotban volt. A sek-
restyés nyírta a füvet. Ezekiel bácsié kicsit odébb állt. Sok régebbi sírt elbontottak, és eltűntek
a régi fejfák is, melyek ágyfőre emlékeztettek. Mit érez az ember, amikor húsz év után először
látja szülei sírját? Nem tudom, mit illik érezni, megmondom, én mit éreztem: semmit. Apám
és anyám soha nem halványultak el az emlékezetemben. Mintha egyfajta örökkévalóságban
léteznének valahol, anyám a barna teáskanna mögött, ősz bajuszos apám szemüvegben, tar
fején egy kis darával, mindketten merevek, akár a képek, valahogy mégis elevenek. A föld
alatti csontosdobozoknak semmi közük hozzájuk. Ahogy ott álltam, tűnődni kezdtem, vajon
milyen érzés a föld alatt lenni, számít-e egyáltalán, illetve mikor szűnik meg számítani,
amikor hirtelen behemót árnyék suhant át rajtam, és kissé megijedtem.
Hátranéztem a vállam fölött. Csak egy bombázó repült el a nap és énközöttem. Ezek itt
nyüzsögtek a környéken.
Beballagtam a templomba. Alsó-Binfieldbe való visszatérésem óta szinte először nem fo-
gott el a kísérteties érzés, legalábbis nem a megszokott formában. Ugyanis itt semmi nem
változott. Semmi, leszámítva, hogy üres volt. Mintha a térdeplők is ugyanazok lettek volna.
Ugyanaz a poros, édeskés hullaszag. És egek! Ugyanaz a lyuk az ablakon, bár most este a nap
a másik oldalon volt, így a fényfolt nem kúszott felfelé a főhajón. Még mindig padsorok
voltak – nem cserélték le őket székekre. Megvolt a mi padunk, és elöl állt az, amiről Wetherall
versenyordibált Shooterrel. Szíhon, az Emoreusok királya, és Óg, Básán királya! És a pad-
sorok közötti kikopott kövek, melyeken még félig-meddig olvashatók voltak az alattuk fekvő
emberek nevei. Leguggoltam, hogy megnézzem a mi padunk mellett lévőt. Az olvasható
részeket még mindig fejből tudtam. Mintha még a betűk mintája is megragadt volna em-
lékeztemben. Isten tudja, hányszor olvastam el a prédikációk alatt.

Itt ny…………………………………………ſon,
plébániánk...............................................igaz
& becſületeſ……………………………………
Fi………………………talan jócſelekedetéhez
ſzorgalmaſ ..............................................…..
…………………………………………………..
...............................................….rető hitveſe
Amelia, ki.....................................…zoló hét
lánya………………………………………….

Emlékszem, gyerekként összezavartak a nyújtott S betűk. Eltűnődtem, vajon régen Fnek

ejtették-e az S-t, és ha igen, miért.
Lépteket hallottam a hátam mögül. Felnéztem. Egy reverendás férfi állt mellettem. A plé-
bános.
Úgy értem, a plébános. Az öreg Betterton, aki már a régi időkben is plébános volt – nem,
nem amióta az eszemet tudom, de 1904 vagy a körül került oda. Egyből megismertem, bár a
haja egészen fehér lett.
Ő nem ismert meg engem. Kék öltönyös, kövér turista voltam városnéző körúton. Jó estét
kívánt, és azonnal belekezdett a szokásos szövegbe – érdekel-e az építészet, figyelemreméltó
régi építmény ez, alapkő még a szász időkből és így tovább és így tovább. A következő má-
sodpercben már erre-arra csoszogott, és mutogatta nekem a látnivalókat – a sekrestyébe ve-
zető normann boltívet, meg a newburyi csatában elesett Sir Roderick Bone bronz képmását.
Én meg követtem avval a kivert kutya ábrázattal, amit középkorú üzletemberek viselnek,
amikor éppen körbemutogatnak nekik egy templomot vagy egy képtárat. De elárultam neki,
hogy én mindezt már tudom? Elárultam neki, hogy én vagyok George Bowling, Samuel
Bowling fia – apámra emlékezett volna, ha rám nem is –, és nemcsak hogy tíz éven át hallgat-
tam a prédikációit és jártam a hittanóráira, de tagja voltam az Alsó-binfieldi Olvasókörnek is,
és nekifutottam a Szezámok és liliomok-nak, csak hogy a kedvében járjak? Nem, nem árultam
el. Csak követtem körbe a templomban, időnként motyogva valamit, mint mindig, amikor
közlik az emberrel, hogy ez vagy az ötszáz éves, és semmi nem jut eszébe, azonkívül, hogy
nem látszik annyinak. Ahogy megláttam, eldöntöttem, hagyni fogom, hogy idegennek
higgyen. Az első illő lehetőséget kihasználva bedobtam hat pennyt a „Templomunk költ-
ségeire” perselybe, és eliszkoltam.
De miért? Miért nem teremtettem kapcsolatot most, hogy végre találtam egy ismerőst?
 Mert megijesztet: a változás, amit a húsz év hagyott a külsején. Gondolom, azt hiszik, úgy
értem, idősebb lett. De nem! Fiatalabbnak tűnt. Ami hirtelen új leckére tanított az idő
múlásáról.
Gondolom, az öreg Betterton most úgy hatvanöt körül járhat, tehát amikor legutóbb láttam,
negyvenöt lehetett – mint én most. Haja most hófehér volt: amikor anyámat temette, még csak
őszbe vegyült, mint egy borotvapamacs. Mégis, ahogy megláttam, az első dolog, ami szíven
ütött, hogy fiatalabbnak tűnt. Vénségesen vén emberként élt a fejemben, pedig
végeredményben nem is volt annyira öreg. Eszembe jutott, hogy kisfiú koromban a negyven
fölöttiek már mind kiégett roncsnak tűntek, akik annyira ő-egek, hogy már nincs is lényeges
különbség köztük. Akkor egy negyvenöt éves férfi öregebb volt a szememben, mint ez a
hatvanöt éves csoszogó bácsi most. És Jesszus! Én magam vagyok negyvenöt. Megrémültem.
Ilyennek látnak hát a húszévesek, gondoltam, miközben rácoztam a sírok között. Szegény
vén meláknak. Aki a végét járja. Furcsa volt. Általában fütyölök a koromra. Miért érdekelne?
Kövér vagyok, de erős és egészséges. Bármit megtehetek, amihez kedvem van. A rózsát pont
olyan illatosnak érzem most, mint húszévesen éreztem. Á, de vajon a rózsa is pont olyan
illatosnak érez engem? Mintegy válaszul a kérdésemre, egy tizennyolc év körüli lány jött
szembe a temető ösvényén. Olyan egy-két méterre tőlem kellett elhaladnia. Láttam, hogy
nézett rám, csak egy röpke tekintet volt. Nem, nem ijedt, nem is ellenséges. Csak vad, távol-
ságtartó, mint egy állaté, amikor egy pillanatra elkapjuk a tekintetét. Abban a húsz évben szü-
letett és nőtt fel, amikor én nem jártam AlsóBinfieldben. Az én emlékeim számára semmit-
mondóak lettek volna. Akár egy állat, ő is más világban élt.
Visszamentem a George-ba. Inni akartam egyet, de a bár csak fél óra múlva nyitott. Kicsit
lézengtem, olvastam a Sporting and Dramatic egy előző évi számát, és egyszer csak belépett
a lenhajú asszony, akit én özvegynek gondoltam. Hirtelen elkeseredetten vágytam rá, hogy
sikerem legyen nála. Be akartam bizonyítani magamnak, hogy öregember nem vénember,
csak műfogsora van. Elvégre, ha ő harminc, én meg negyvenöt vagyok, az nem rossz. Álltam
az üres kandalló előtt, úgy téve, mintha a fenekemet melegíteném, ahogy nyári délutánokon
szoktuk. Nem festettem rosszul a kék öltönyömben. Kicsit kövéren, biztos, de kifinomultan.
Nagyvilágian. Elmentem volna brókernek is. Legdallamosabb kiejtésemmel mintegy
mellesleg azt mondtam:
– Csodás nyári napunk van.
Ártalmatlan megjegyzés, nem? Nem a „nem találkoztunk már valahol” kategória.
De nem volt sikere. Nem felelt, csak fél másodpercre leeresztette az újságot, amit olvasott,
és majd” felnyársalt a tekintetével. Rémes volt. Az a fajta kék szempár, ami nyílként fúródik
az emberbe. Egy másodperc töredéke alatt felismertem, mennyire rosszul ítéltem meg. Nem
az a festett hajú özvegy típus volt, aki szereti, ha táncolni viszik. Felső középosztály, talán egy
tengernagy lánya, és jó iskolába járt, olyanba, aminek saját hokicsapata van. És magamat is
rosszul ítéltem meg. Új öltöny ide vagy oda, nem mentem el brókernek. Kereskedelmi
utazónak néztem ki, aki történetesen egy kis pénzhez jutott. Elsomfordáltam a szállóvendégek
bárjába inni egy-két korsó sört vacsora előtt.
Más volt a sör is. Emlékszem a régi sörre, a jó Temzemederre, ízes sör volt a meszes
víznek köszönhetően, amiből készült. Megkérdeztem a csaposlányt:
– Bessemeréknek megvan még a főzdéjük?
– Bessemerék? Ááá, dehogy van, uram! Elmentek. Ááá, évekkel ezelőtt... jóval minthogy
mi idejöttünk.
Kedves arcú, barátságos, harmincöt év körüli lány volt, a sercsap kezelésétől kikerekedett a
karja, az ilyet hívom én nagy nővér típusú csaposlánynak. Mondta a kartell nevét, ami átvette
a főzdét. Valójában a sör ízéből kitalálhattam volna. A termek kör alakban helyezkedtek el,
középen fülkék álltak. A szemközti teremben két fickó dart-ot játszott, a Kancsó és Korsóban
pedig egy másik, akit nem láttam, időnként síri hangon mondott valamit. A csaposlány párnás
könyökeit a pultra támasztva beszélgetett velem. Elsoroltam a régi ismerőseim neveit, de
egyetlenegyről sem hallott közülük. Azt mondta, csak öt éve van AlsóBinfieldben. Még az
öreg Trew-ról sem hallott, a George régi tulajáról.
– Én magam is éltem Alsó-Binfieldben – mondtam neki. – Annak már jó ideje, még a
háború előtt.
– A háború előtt? Ne mondja! Nem néz ki olyan idősnek.
– Rá se ismer a helyre, mi? – szólalt meg a férfi a Kancsó és Korsóban.
– Megnőtt a város – mondtam. – A gyárak miatt, gondolom.
– Hát persze, legtöbben a gyárakban dolgoznak. Ott van a gramofonüzem, meg ott van a
Truefitt Harisnyagyár. De persze manapság ők is bombát gyártanak.
Nem láttam át teljesen, hogy miért persze, de a lány mesélni kezdett egy fiatal fiúról, aki a
Truefittben dolgozott, néha betért a George-ba, és ő mondta, hogy bombát is gyártanak,
nemcsak harisnyát, mert valami általam érthetetlen okból egyszerű kombinálni a kettőt.
Azután mesélt a nagy reptérről Walton közelében – ez megmagyarázza, miért látni folyton
bombázókat –, és a következő percben már a háborúról beszélgettünk, mint mindig. Vicces.
Pont azért jöttem ide, hogy ne kelljen a háborúval foglalkoznom. De hogyne kéne? A leve-
gővel szívjuk be.
Azt mondtam, 1941-re várható. A férfi a Kancsó és Korsóban azt mondta, szerinte elég
nagy baj. A csapos lány azt mondta, kirázza tőle a hideg. Folytatta:
– Semmi értelme nincs, nem, mindent egybevetve? Néha ébren fekszem éjjel, és hallom
azokat a nagy izéket a fejünk felett, és arra gondolok, „Na, mi van, ha pont rám ejt egy
bombát?”. Meg itt van ez a légó, meg Miss Todgers, a légófelügyelő, aki szerint nem lesz baj,
ha nem veszítjük el a fejünket, és kitömjük újsággal az ablakokat, meg azt mondják, majd
ásnak egy óvóhelyet a városháza alatt. De nekem meg az jut eszembe, hogy lehet egy cse-
csemőre gázálarcot tenni?
A Kancsó és Korsóban lévő férfi azt mondta, az újság szerint forró fürdőben kell kivárni az
egész végét. Szemközt a két fickó meghallotta, mire volt egy kis közjáték, vajon hány ember
fér be egyetlen kádba, és mindketten megkérdezték a csaposlányt, hogy megosztaná-e velük a
fürdőjét. Azt válaszolta, hogy ne malackodjanak, majd elment a terem túlsó végébe, és egy-
egy újabb korsó édeskés sört csapolt nekik. Belekortyoltam a sörömbe. Vacak lötty volt.
Keserű, így hívták. És keserű is volt, az biztos, túl keserű, olyan kénes ízű. Vegyszerek.
Állítólag manapság angol komló nem kerül sörbe, mindből vegyszer készül. Másfelől a
vegyszerekből meg sört gyártanak. Azon kaptam magam, hogy Ezekiel bácsi jár a fejemben,
hogy mit mondana egy ilyen sörre, és mit mondana a légóra, meg a homokvedrekre, amikkel
a gyújtóbombákat kellene majd eloltani. Amikor a csaposlány visszajött, megkérdeztem:
– Egyébként kié mostanság a kastély?
Mi mindig kastélynak hívtuk, bár Binfield Villa volt a valódi neve. Egy pillanatra nem ér-
tette, miről beszélek.
– A kastély, uram?
– A Binfield Villára gondol – mondta a férfi a Kancsó és Korsóban.
– Ja, a Binfield Villa! Nem tudtam, miféle kastély lehet erre. Most dr. Merrallé a Binfield
Villa.
– Dr. Merrall?
– Igen, uram. Azt mondják, több mint hatvan betege van odafenn.
– Betege? Kórházzá alakították, vagy ilyesmi?
– Hát... nem szokványos korház. Inkább szanatórium. Elmebetegeknek, igazság szerint.
Olyan elmegyógyintézet-féle.
Diliház!
De elvégre mi mást várna az ember?
 [3] Rossz szájízzel és ropogó csontokkal másztam ki az ágyból.
Igazat megvallva, előző nap kicsit sok volt egy üveg bor az ebédhez, egy másik a vacso-
rához, több korsó sör a kettő között, na meg az az egy-két brandy. Percekig álltam a szőnyeg
közepén és meredtem a semmibe, túl kikészülve ahhoz, hogy megmozduljak. Ismerik azt az
istentelen érzést, ami kora reggel el tudja fogni az embert. Főleg a lábban jelentkezik, de sza-
vaknál világosabb az üzenete: „Mi a nyavalyának folytatni? Fejezd már be, cimbora! Dugd a
fejed a gázsütőbe!”
Azután betettem a fogamat, és az ablakhoz léptem. Ismét szép júniusi idő volt, a ferde
napsugarak éppen kezdtek a háztetők fölé kerülni és beragyogni az utca túloldalán lévő há-
zak elejét. A rózsaszín muskátlik az ablakok virágládáiban sem festettek rosszul. Bár csak fél
kilenc lehetett, és egy piactér közeli mellékutcára láttam, meglehetős kis tömeg haladt erre-
arra. Könyvelőknek tűnő sötét öltönyös, aktatáskás figurák folyama sietett ugyanabba az
irányba, mintha csak London külvárosát és a földalattihoz rohanó embereket láttam volna, az
iskolások pedig kettesével, hármasával szállingóztak a piactér felé. Ugyanaz az érzés fogott
el, mint előző nap, amikor a vörös házak dzsungelét néztem a Chamford-hegyről. Aljas
betolakodók! Húszezer birtokháborító, akik még a nevemet sem ismerik. És íme, itt ez a
nyüzsgő új élet, és íme, itt vagyok én, szegény öreg műfogsoros dagi, az ablakból figyelem
őket, és harminc-negyven éve történt dolgokról dünnyögök, amire senki nem kíváncsi.
Uramatyám! Rájöttem tévedésemre a kísértetekkel kapcsolatban. Magam vagyok a kísértet.
Ok élnek, én halott vagyok.
De reggeli után – tőkehal, vese roston, narancslekváros pirítás és egy kanna kávé – jobban
éreztem magam. A jégdáma nem reggelizett az étkezőben, kellemes nyári levegő áramlott, én
meg nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy a lék flanelöltönyömben kicsit előkelőnek
tűnök. A szentségit! Ha kísértet vagyok, hát kísérteni fogok. Járok egyet. Felbukkanok a régi
helyeken. És talán sikerül egy kis fekete mágiát alkalmaznom ezeken a fattyúkon, akik
ellopták a szülővárosomat.
Elindultam, de csak a piactérig jutottam, ugyanis a váratlan látványtól fölbe gyökerezett a
lábam. Úgy ötven iskoláskorú gyerekből álló osztag menetelt az– utcán négyes oszlopban –
egész militáns hatást keltettek –, és egy marcona nő masírozott mellettük, akár egy törzs-
őrmester. Az első négy piros-fehér-kék keretes zászlót vitt, hatalmas KÉSZÜLJ,
BRITANNIA felirattal. A sarki borbély kijött az ajtóba nézni őket. Megszólítottam. Fényes
fekete hajú, unott arcú ember volt.
– Mit csinálnak ezek a gyerekek?
– Ez itten a légoltalom – mondta tétován. – Légó. Gyakorolnak vagy mi. Az meg ott Miss
Todgers, ni.
Kitalálhattam volna, hogy ő Miss Todgers. A szeme elárulta. Ismerik azt az aszott arcú
vén szipirtyót, aki mindig lány cserkészcsapatot meg egyházi lánydiákszállást meg
hasonlókat vezet. A kabátja és szoknyája afféle uniformisnak hatott, és azt az erős képzetet
keltette, hogy antantszíjat is visel, bár az valójában nem volt rajta. Ismertem a fajtáját. A női
segédalakulatnál szolgált a háborúban, és azóta el sem mosolyodott. Ez a légó piskóta volt
számára. Ahogy elhaladtak mellettem a gyerekek, hallottam, ahogy igazi törzsőrmester
módjára üvölt velük – Monica! Emeld a lábad! –, és láttam, a hátsó négynek is volt piros-
fehér-kék keretes zászlaja, középen:

MI FELKÉSZÜLTÜNK. ÉS TE?

– Minek meneteltetik így őket? – kérdeztem a borbélyt.

– Nem tom. Gondolom, propaganda, ilyesmi.
 Én persze tudtam. Oltsuk be a gyerekeket háborúval. Érezze mindenki, hogy nincs kiút,
olyan biztosan lehet számítani a bombázók eljövetelére, mint a karácsonyra, úgyhogy lefele
a pincébe, vita nincs. A waltoni nagy fekete gépek közül kettő elhúzott a város keleti vége
felett. Úristen! Az jutott eszembe, hogy amikor valóban megkezdődik, már csak annyira fog
meglepni minket, mint egy záporeső. A borbély még elmondta, hogy Miss Todgers erő-
feszítéseinek köszönhetően az iskolások már megkapták a gázálarcukat.
Nekiláttam felfedezni a várost. Két napon át csak sétáltam a régi helyeken, már
amennyire be tudtam őket azonosítani. És mindez idő alatt egyetlen lélekbe nem botlottam
bele, aki ismert volna. Kísértetként jártam, és ha nem is voltam láthatatlan, mindenestre
annak éreztem magam.
Bizarr volt, el sem tudom mondani, menynyire. Olvasták azt a H. G. Wells-történetet,
amikor egy fickó egyszerre két helyen van – úgy értve, valójában otthon van, de azt
hallucinálja, hogy a tengerfenéken gyalogol? A szobájában mászkál, de asztalok és székek
helyett hullámzó hínárt lát, meg rákokat, meg tintahalakat, amint ~Inak és el akarják kapni.
Na, pont ilyen érzés volt. Órákon át sétáltam egy nem létező világtan. Számoltam a
lépéseket, ahogy mentem a járdán, és magamban beszéltem, „Igen, itt kezdődik a
hogyishívják mező. A sövény áthúzódik az úttesten, és áttör azon a házon. A benzinkőt
valójában szilfa. És itt érnek véget a veteményeskertek. Ez az utca pedig (lehangoló kis
ikerházsor volt, Cumberlegde Road néven, erre emlékszem) az ösvény, ahová Katie
Simmonsszal jártunk, és mindkét oldalon mogyoróbokrok nőttek.” A távolságokat nyilván
elrontottam, de a fő irányokat nem. Kizárt dolognak tartom, hogy ha valaki nem itt született,
akkor elhiszi, mindössze húsz éve ezek az utcák még mezők voltak. Mintha a vidéket maga
alá temette volna egy külvárosi vulkánkitörés. Az öreg Brewer egykori földjét majdnem
tejesen elnyelték a tanácsi ingatlanok. A Malomtanya eltűnt, a tavacskát, ahol az első
halamat fogtam, lecsapolták, feltöltötték és beépítették, így nem tudtam, hol is lehetett
pontosan. Házak, házak mindenütt, egyforma kis vörös kockaházak, fagyalsövények és
aszfaltozott utacskák a bejáratig. A tanácsi ingatlanok után a város gyérebb lett, de a tákolók
itt is mindent beleadtak. Mindenhol, ahol telket lehetett venni, itt-ott kis házcsoportok ékte-
lenkedtek, összecsapott utak vezettek hozzájuk, körülöttük az építők állványai és a bogán-
csokkal meg konzervdobozokkal elcsúfított mezők.
Az óváros közepén viszont nem nagyon változott semmi, ami az épületeket illeti. Sok bolt
még mindig ugyanazt árulta, bár más név alatt. Lilywhite boltja még mindig méteráru-ke-
reskedés volt, de nem látszott virágzó üzletnek. Gravitt, a hentes régi boltjában most rádióal-
katrészeket árultak. Wheeler mama kis kirakatát befalazták. Grimmett üzlete még mindig
élelmiszer-kereskedés volt, de megvette az International. Valami fogalmat alkothatunk a kar-
tellek hatalmáról, ha képesek voltak bekebelezni egy olyan agyafúrt vén zsugorit, mint
Grimmett. Bár ahogy én ismertem – nem beszélve a pazar sírkőről a temetőben –, fogadok,
hogy még akkor szállt ki, amikor ment a bolt, és tíz-tizenötezer fontot vitt magával a menny-
be. Az egyetlen bolt, ami nem cserélt gazdát, a Sarazin volt, ők tették tönkre apámat. Hatal-
masra nőttek, és volt egy másik óriási üzletük is a város új részében. De vegyeskereskedés
lett belőlük, árultak bútort, gyógyszert, meg vas– és fémárut a régi kertészeti holmik mellett.
A két nap jó részében erre-arra kóboroltam, és bár nem nyögtem hangosan, és nem ráztam
a láncaimat, néha kedvem lett volna hozzá. És többet is ittam a kelleténél. Majdnem rögtön
Alsó-Binfieldbe érkezésem után elkezdtem a piálást, és azóta az ivók nem tudtak elég korán
nyitni. A nyitás előtti félórában már mindig kilógott a nyelvem a számból.
Ne higgyék, hogy végig ugyanolyan hangulatban voltam. Néha mintha egyáltalán nem
érdekelt volna, hogy Alsó-Binfieldet eltörölték a föld színéről. Elvégre nem csak azért jöttem
ide, hogy megszabaduljak a családomtól? Nem volt okom nem megtenni, amiket
elterveztem, akár pecázni is elmehetek, ha akarok. Szombat délután még egy
horgászszaküzletbe is ellátogattam a főutcán, és vettem egy ragasztott bambusznád botot
(gyerekként mindig bambusznád botért epekedtem – kicsivel drágább, mint amit dél-
amerikai zöldfából csinálnak), meg horgot, meg előkét, meg mindent. A bolt hangulata
felvidított. Változzon bármi, a horgászfelszerelés örök – mert persze a halak is azok. És a
boltos sem találta mókásnak, hogy egy kövér, középkorú férfi pecabotot vesz. Ellenkezőleg,
elbeszélgettünk a temzei pecázásról, meg a nagy keszegről, amit valaki az előző előtti évben
fogott rozskenyérből, mézből és főtt, darált nyúlhúsból gyúrt csalival. Sőt – bár nem
mondtam meg neki, hogy mire kell, és magamnak is alig vallottam be –, megvettem a
legerősebb, lazacra való horogelőkét, és pár ötös bodorkahorgot, szemem előtt tartva a
Binfield Villa melletti nagy pontyokat, amennyiben még megvannak.
A vasárnap reggel nagy részét töprengéssel töltöttem – menjek pecázni vagy ne menjek?
Az egyik percben még úgy voltam vele, mi a csudáért ne mennék, a másikban meg már csak
soha be nem teljesülő álomnak tűnt. De délután kihoztam a kocsit, és levezettem a Burford
gátig. Gondoltam, csak vetek egy pillantást a folyóra, és másnap, ha jó lesz az idő, talán
fogom az új horgászbotomat, előveszem a bőröndből a régi kabátomat meg a szürke
flanelnadrágomat, és pecázom egy jót. Akár három-négy napon át, ha úgy tartja kedvem.
Átvezettem a Chamford-hegyen. A hegy lábánál az út elfordul, és párhuzamosan fut a
vontatóúttal. Kiszálltam a kocsiból, és gyalog mentem tovább. Jaj! Vörös és fehér bungalók
kis csoportja emelkedett az út mellett. Persze számíthattam volna rá. És mintha sok autó is
állt volna a környéken. Ahogy közeledtem a folyóhoz, hangokat hallottam – igen, tim-tididi-
plam-plam-tim –, már biztos: gramofonok szóltak.
Befordultam a sarkon, és elém tárult a vontatóút. Jézus! Újabb sokk. A helyet ellepték az
emberek. Az ártér helyén pedig teázók, automaták, édességbódék és fagylaltárusok álltak.
Ennyi erővel Margate-be is mehettem volna. Emlékszem a régi vontatóútra. Kilométereket
lehetett menni, és leszámítva az embereket a zsilipkapunál, meg időnként egy-két dereglyést,
amint a lova mögött bandukol, egyetlen lélek nem volt az úton. Amikor horgászni mentünk,
csak a mienk volt a környék. Sokszor ültem ott egész délutánokon át, és állhatott kócsag is a
part menti sekély vízben tőlem negyven méterre, három-négy órán keresztül senki nem járt
arra, aki elriaszthatta volna. De honnan vettem én azt, hogy felnőtt férfiak nem pecáznak? A
part mentén mindkét irányban, ameddig csak elláttam, emberek megszakítatlan lánca
pecázott, minden öt méteren egy. Eltűnődtem, vajon hogy a pokolba kerültek ide, és
rájöttem, hogy alighanem valami horgászklub tagjai. A folyó meg zsúfolásig tele volt csó-
nakokkal – evezősök, kenuk, ladikok, motorcsónakok, mind tele majdnem meztelen fiatal
nyikhajokkal, akik mind sikítoztak, kiabáltak, és legtöbbnél gramofon is volt a fedélzeten. A
szerencsétlen pecázni próbáló flótások úszója pedig fel-alá ringott a motorcsónakok hul-
lámverésében.
Sétáltam egy kicsit. A szép nap ellenére a víz koszos volt és zavaros. Senki nem, fogott
semmit, még csellét sem. Eltűnődtem, vajon azt hiszik-e, hogy lesz kapás. Ekkora tömeg a
Teremtés összes halát elriasztaná. Igazat megvallva, ahogy figyeltem a fagylaltospoharak és
papírzacskók között ringó jelzőket, megkérdőjeleztem, hogy van-e még egyáltalán hal. Van
még hal a Temzében? Igen, talán van. És mégis megesküszöm, hogy a Temze vize már nem
a régi. A színe teljesen más. Nyilván azt hiszik, csak beképzelem magamnak, de nem, ha
mondom. Más lett a víz, tudom. Emlékszem a Temze akkori vizére, mélyen áttetsző ragyogó
zöld volt, a nád körül domolykók rajai cikáztak. Most tíz centire nem lehetett lelátni. Pisz-
kos volt és barna, a motorcsónakok miatt vékony olajréteg úszott a tetején, a csikkekről és a
zacskókról nem is beszélve.
Kis idő után visszafordultam. Nem bírtam tovább a gramofonok hangját. Persze, vasárnap
van, gondoltam. Talán hétköznap nem ilyen vészes a helyzet. Azonban tudtam, soha nem
jövök már vissza. Isten verje meg őket, tartsák csak meg a nyavalyás folyójukat. Ha el-
megyek is pecázni, nem a Temzében, az biztos.
 A tömeg elrajzott mellettem. Átkozott betolakodók tömegei, legtöbbje fiatal. Fiúk és lá-
nyok, párosával bolondozva. Egy csapat lány haladt el mellettem, trapéznadrágot viseltek, és
az amerikai haditengerészek fehér sapkáját, szöveggel ellátva. Az egyikükén, tizenhét éves,
ha lehetett, ez állt: CSÓKOLJ MEG. Szívesen megtettem volna. Hirtelen ötlettől vezérelve
sarkon fordultam, és megméredzkedtem az egyik automatán. Kattogó hang jött belülről –
ismerik azokat a gépeket, amelyek nemcsak megmérik az embert, de jövendőn is mondanak
–, majd kicsusszant egy gépírásos kártya.
Kivételes adottságai vannak, olvastam, de szélsőséges szerénysége miatt soha nem
ismerték el érdemeit. Környezete alulbecsüli képességeit. Túlságosan szeret félreállni és
hagyni, hogy mások arassák le az Ön vetését. Érzékeny, gyengéd, és mindig hű a barátaihoz.
Az ellenkező nem módfelett vonzónak találja. Legnagyobb hibája a nagylelkűség. Legyen
kitartással, és csillaga felragyog.
Súly: 94 kg.
Ezek szerint felszedtem két kilót az elmúlt három nap alatt. Biztos a piálás miatt.

[4] Visszavezettem a George-hoz, bevágtam a kocsit a garázsba, és ittam egy késői teát.
Vasárnap lévén a bár még egy-két óráig biztos nem nyit ki. Kimentem a hűs estébe, és a
templom felé vettem az irányt.
Éppen átmentem a piactéren, amikor egy kissé előttem haladó nőre lettem figyelmes.
Ahogy megpillantottam, elfogott egy nagyon különös érzés, hogy már láttam valahol. Ismerik
az érzést. Az arcát persze nem láttam, hátulnézetből meg nem volt miről beazonosítani, és
mégis megesküdtem volna, hogy ismerem.
Felfelé ment a főutcán, majd befordult jobbra az egyik mellékutcába, ahol régen Ezekiel
bácsi boltja állt. Követtem. Nem tudom pontosan, miért – részben talán kíváncsiságból, és
részben elővigyázatosságból. Első gondolatom az volt, hogy végre találtam valakit Alsó-
Binfieldben, akit régről ismerek, de szinte ugyanabban a másodpercben ráeszméltem, hogy
ugyanannyi erővel ismerhetem West Bletchleyből is. Ebben az esetben óvatosnak kell lennem,
mert ha rájön, hogy itt vagyok, biztos beárul Hildának. Így hát elővigyázatosan, biztonságos
távolból követtem, és közben amennyire csak tudtam, szemügyre vettem hátulról. Semmi
figyelemreméltót nem láttam. Magas, molett nő volt, negyven, vagy talán ötven, megle-
hetősen viseltes fekete ruhában. Kalapot nem viselt, mint aki csak egy percre ugrott el ott-
honról, és járásából úgy tűnt, hogy elkopott a cipője sarka. Egy szó, mint száz, cefetül nézett
ki. És nem tudtam semmijét beazonosítani, de volt egy meghatározhatatlan valami, amit már
biztos láttam. Talán a mozgása. Éppen egy kis trafikhoz érkezett, olyan fajtához, ami vasárnap
is mindig nyitva tart. A boltosnő az ajtóban állt, és egy képeslapállvánnyal ügyködött. Az én
nőm megállt kicsit cseverészni.
Én is megálltam, ahogy találtam egy kirakatot, és úgy tehettem, mintha azt nézném. Víz-
vezeték-szerelő és lakberendező üzlet volt, a kirakatban tapétaminták, fürdőszobakellékek és
hasonlók álltak. Ekkor már tizenöt méter sem választott el kettőjüktől. Hallottam a búgó
hangjukat, időt múlató nők értelmetlen párbeszédét folytatták.
– Igen, hát erről van szó. Pontosan erről. Mondom neki én is, mondom „hát mi másra
számítottál”, azt mondom. Nem jó ez így, ugye? De hiába ám, beszélhetek én a falnak is. Mit
tehetünk?
És így tovább és így tovább. Közelebb kerültem a megoldáshoz. Nyilván az én nőm is bol-
tosné volt, akár a másik. Éppen eltűnődtem, hogy talán mégis régi alsó-binfieldi ismerős lehet,
amikor majdnem felém fordult, és megláttam az arca háromnegyedét. Te Atyaúristen! Elsie!
Igen, Elsie volt az. Tévedés kizárva. Elsie! Az a kövér banya!
Annyira sokkolt – nem az, hogy láttam Elsie-t, hanem, hogy láttam, mi lett belőle –, hogy
egy pillanatra szédelegni kezdtem. A réz csaptelepek és dugók, és a porcelán mosdókagylók
meg a többi tárgy mintha a távolba vesztek volna, mintha egyszerre láttam volna is őket meg
nem is. Egy percre halálos rémület fogott el, hogy esetleg megismer. De egyenesen belenézett
az arcomba, és semmi jelét nem adta. Égy pillanattal később már el is fordult, és ment tovább.
Újfent követni kezdtem. Veszélyes volt, észrevehette volna, hogy követem, és még a végén
elgondolkozik, ki lehetek, de egész egyszerűen látnom kellett újra. Igazság szerint a maga
borzalmas módján lebilincselt. A szó szoros értelmében eddig is figyeltem, de most egész más
szemmel néztem rá.
Rettenetes volt, de ugyanakkor tudományos élvezetet nyújtott, hogy hátulról tanulmányoz-
hatom. Ijesztő, mit képes huszonnégy év művelni egy nővel. Csak huszonnégy év telt el, és az
egykor tejfehér bőrű, piros ajkú, fakó aranyhajú lányból ez a hatalmas, csapott vállú rémség
lett, aki csámpásan cammog az utcákon. Határozottan örültem, hogy férfinak születtem. A
férfiak ennyire végérvényesen soha nem mennek tönkre. Meg kell hagyni, kövér vagyok.
Rossz az alakom, ha tetszik. De legalább van alakom. Elsie nem volt különösebben kövér,
mindössze alaktalan. Csípőjével rémséges dolgok történtek. A dereka úgy ahogy volt, eltűnt.
Csak valami puklis hengerformája volt, akár egy liszteszsáknak.
Hosszasan követtem, ki az óvárosból, sok szegényes, számomra ismeretlen kis utcán át.
Végül egy másik bolt ajtaján fordult be. Ahogy belépett, egyértelműen látszott, hogy a sajátja.
Égy pillanatra megálltam a kirakat előtt. „G. Cookson, Édesség és Dohányáru”. Elsie hát Mrs.
Cookson lett. Szakadt kis üzlet volt, olyasmi, mint az, ahol elidőzött, csak kisebb és jóval
mocskosabb. Csak dohányt árultak és a legolcsóbb fajta édességet. Elgondolkoztam, mit
vehetnék, ami beletelik néhány percbe. Ékkor olcsó pipákat láttam meg a kirakatban egy
állványon, és bementem. Össze kellett szednem magam előtte, mert csúnya hazudozásra
kerülhetett volna sor, ha esetleg felismer.
Eltűnt a bolt mögötti szobában, de visszajött, ahogy megkocogtattam a pultot. Szemtől
szembe kerültünk hát egymással. Na! Semmi. Nem ismert meg. Csak nézett rám a szokott
módon. Tudják, hogy néznek a kis boltok eladói a vásárlókra – az érdeklődés teljes hiányával.
Most láttam először az egész arcát, és bár félig-meddig felkészültem a látványra, majdnem
akkora volt a sokk, mint a felismerés pillanatában. Gondolom, amikor egy fiatal személy
arcába nézünk, vagy akár egy gyerekébe, meg kéne tudnunk jövendölni, milyen lesz öregen. A
csontok formáján múlik minden. De ha felmerült is volna bennem, amikor én húsz voltam, ő
meg huszonkettő, hogy milyen lesz Elsie negyvenhét évesen, eszembe nem jutott volna, hogy
valaha is így fog kinézni. Az egész arca valahogy megereszkedett, mintha húzták volna lefele.
Ismerik azt a középkorú, buldogarcú nőtípust? Nagy, lelógó állkapocs, lebiggyedő szájsarkak,
besüppedt, táskás szemek. Kiköpött buldog. Mégis ugyanaz az arc volt, millió másik közül
felismertem volna. Nem őszült meg teljesen, piszkosszínű volt a haja, és jóval gyérebb, mint
régen. Fogalma sem volt, ki vagyok. Vásárló voltam csupán, idegen, egy érdektelen kövér
férfi. Elképesztő, mire képes néhány centi háj. Eltűnődtem, vajon én még nála is jobban
megváltoztam-e, vagy csak nem számított rám, vagy – és ez tűnt a legvalószínűbbnek –
egyszerűen elfelejtette, hogy a világon vagyok.
– Jóstét – mondta azon a szenvtelen boltoshangon.
– Pipát szeretnék – mondtam kövéren. – Hangapipát.
– Pipát. Lássuk csak. Valahol lenni fog, annyit tudok. Hová tehett... ahá! Ehol, ni.
Kartondoboznyi pipát vett elő valahonnan a pult alól. Hogy leromlott a beszéde! Vagy csak
azért képzeltem, mert saját mércém változott meg? De nem, régen annyira „felsőbbrendű”
volt, mint minden lány Lilywhite boltjában, és tagja volt a plébános olvasókörének. Eskü-
szöm, régen nem mondta volna, hogy „lenni fog”. Különös, mennyire tönkremennek a nők a
házasságban. Babráltam a pipákat egy kicsit, úgy téve, mintha átnézném őket. Végül azt
mondtam, borostyánkő szívókásat szeretnék.
– Borostyánkő? Nem tudom, van-e nekünk. – A bolt hátulja felé fordult, és elkiáltotta ma-
gát: – George!
Tehát az új férfit is George-nak hívják. „Hö” jellegű hang jött a bolt hátulja felől.
 – George! Hová raktad a másik do’oz pipát?
George belépett. Kicsi, masszív, kopasz férfi ingujjban, ajka fölött vörösesszőke levesszűrő
bajusz. Állkapcsát kérődzően mozgatta. Nyilván uzsonna közben zavartuk meg. Ketten ne-
kiláttak mindent feltúrni a másik doboz pipát keresve. Vagy öt perc elteltével fülelték le egy
cukorkásüveg mögött. Csodálatos, mennyi szemetet tudnak felhalmozni ezekben a kis dohos
boltokban, ahol az egész árukészlet körülbelül ötven fontot ér.
Figyeltem öreg Elsie-t, ahogy turkál a szemétben, és motyog maga elé. Látták már, hogy
mutatnak széles mozdulatokkal a vénasszonyok, amikor keresnek valamit? Meg se próbálom
leírni, mit éreztem. Halálosan hideg vigasztalhatatlanságot. Csak az érti meg, akinek már volt
benne része. Annyit mondhatok csak, ha volt huszonöt évvel ezelőtt egy lány, aki iránt
gyengéd érzelmeket tápláltak, menjenek, és nézzék meg most. Akkor talán megértik, min
mentem keresztül. De valójában főleg az járt a fejemben, mennyire másként alakulnak a
dolgaink, mint ahogy várnánk. Miket éltünk meg együtt! Azok a nyári éjszakák a gesztenye-
fák alatt! Nem azt várnánk, hogy hagynak valami utóhatást! Ki hitte volna, hogy eljön az idő,
amikor az égvilágon semmit nem érzünk egymás iránt? Itt álltam én, és ott állt ő, talán egy
méter távolságra, és pont ugyanolyan idegenek voltunk egymás számára, mintha soha nem ta-
lálkoztunk volna. Ami őt illeti, meg sem ismert. Ha elmondanám neki, ki vagyok, jó eséllyel
nem is emlékezne rám. És ha emlékezne, mit érezne? Semmit se. Valószínűleg nem is lenne
mérges, amiért faképnél hagytam. Mintha az egész meg sem történt volna.
Másfelől pedig ki hitte volna, hogy Elsie így végzi majd? Olyan lánynak tűnt, aki táncra
kéri az ördögöt. Azt tudom, hogy legalább egy férfi megelőzött, és le merném fogadni, hogy
akadtak mások is köztem és a mostani George között. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy
összesen egy tucat férfival volt dolga. Csúnyán viselkedtem, ez nem kérdés, és sokszor
okozott emiatt kellemetlen félórákat a lelkifurdalás. Az utcán végzi majd, gondoltam, vagy
bedugja a fejét a gázsütőbe. És néha úgy éreztem, kissé aljasan viselkedtem, máskor viszont
eltöprengtem (és ebben volt is igazság), hogy megtette volna más, ha én nem. De láthatják a
dolgok unalmas és értelmetlen végkifejletét. Hány nő végzi valóban az utcán? Jóval kevesebb,
mint amennyi a mángorlónál. Nem fordult se jóra, se rosszra a sora. Egyszerűen úgy végezte,
mint mindenki, kövér vénasszonyként tesz-vesz egy dohos kis boltban, mellette a
vörösesszőke bajuszú George, aki csak az övé. Nyilván egy egész raj gyerek is van. Mrs.
George Cookson. Tisztes életet élt, övéi gyászolják – ha szerencséje van, a csődbíróságot nem
kell megérnie.
Megtalálták a pipásdobozt. Persze borostyánkő szívókás nem volt közöttük.
– Nem hinném, hogy lenni fog most borostyános, uram. Nem, nincsen. Vannak szép ebo-
nitosok.
– Borostyánköveset szerettem volna – mondtam.
– Szép pipák vannak itt. – Felém nyújtott egyet. – Ez aztán a szép pipa. Fél korona, nem
több.
Elvettem. Ujjaink épphogy összeértek. Semmi rezzenés, semmi reakció. A test felejt. Gon-
dolom, azt hiszik, megvettem a pipát, hogy a régi idők emlékére fél koronát tegyek Elsie zse-
bébe. Szó sincs róla. Nem volt rá szükségem. Nem pipázom, csak ürügy kellett, hogy bejö-
hessek. Megforgattam az ujjaim közt, majd leraktam a pultra.
– Nem érdekes, nem kérem – mondtam. – Adjon egy kis doboz Player’st.
Valamit vennem kellett a nagy hűhó után. Második, illetve talán harmadik vagy negyedik
George elővett egy doboz Player’st, még mindig nyámmogva a bajsza alatt. Láttam, hogy
duzzog, amiért fölöslegesen rángattam ki uzsonnázás közben. De átkozott butaságnak tűnt
kidobni fél koronát. Leléptem, és ekkor láttam életemben utoljára Elsie-t.
Visszamentem a George-ba, és megvacsoráztam. Azután elindultam avval a határozatlan
tervvel, hogy beülök a moziba, ha nyitva lesz, de végül egy zajos kocsmában kötöttem ki az új
városrészben. Összeismerkedtem két staffordshire-i vasáru-utazóügynökkel, elbeszélgettünk
az üzletről, dart-ot játszottunk, és Guinnesst ittunk. Zárásra mindketten annyira el voltak
ázva, hogy taxival kellett őket hazavinnem, és én sem voltam csúcsformában, másnap pedig
életem legrosszabb fejfájásával ébredtem.

[5] De látnom kellett a tavat a Binfield Villánál.

Pocsékul éreztem magam azon a reggelen. Az igazat megvallva, amióta betettem a lábam
Alsó-Binfieldbe, mindennap nyitástól zárásig szinte folyamatosan ittam. Ennek az volt az oka,
bár nekem is csak ebben a percben vált világossá, hogy semmi mást nem lehetett csinálni.
Eddig ennyiből állt az utazásom – három nap piálás.
Akárcsak a korábbi reggelen, most is elvonszoltam magam az ablakhoz, és figyeltem az
ide-oda nyüzsgő keménykalapokat és diáksapkákat. Az ellenségeim, gondoltam. A hódító
sereg, aki kifosztotta a várost, a romokat pedig csikkekkel és papírzacskókkal szórta be. Vajon
miért fontos ez nekem? Nyilván azt gondolják, hogy egyszerűen azért ért megrázkódtatás,
amikor rájöttem, hogy Alsó-Binfield egyfajta Dagenhammé nőtte ki magát, mert nem tetszik a
Föld benépesedése és a vidék elvárosiasodása. De egyáltalán nem erről van szó. Nem bánom,
ha egy város terjeszkedik, de akkor terjeszkedjen, és ne csak szétfolyjon, mint szaft a terítőn.
Tudom, hogy az embereknek valahol lakniuk kell, és ha a gyár nem itt van, akkor máshol.
Ami a festőiséget illeti, az álvidékies holmikat, a tölgylambériát, az óntányérokat, a réz
ágymelegítőket meg hasonlókat, ezektől csak hányingerem van. Sok minden voltunk régen,
de festőiek azok nem. Anyám értelmetlennek találta volna azokat a régi holmikat, amikkel
Wendy telepakolta a házunkat. Nem szerette a csapóasztalt, azt mondta, beleakad az ember
lába. Ónt egyáltalán nem tűrt meg a házban. „Komisz, zsíros micsoda”, mondta. És akkor is,
bárki bármit mond, volt valamink akkor, ami most nincs, és amink valószínűleg nem is lehet
egy formatervezett tejbárban, ahol szól a rádió. Azért jöttem vissza, hogy megkeressem, de
nem akadtam rá. És mégis, félig-meddig még így fogak nélkül is hittem benne, miközben
hasam aszpirinért és egy csésze teáért könyörgött.
Erről megint eszembe jutott a Binfield Villa melletti tó. Miután láttam, mit műveltek a vá-
rossal, csak rettegésnek lehet nevezni az érzést, ami hatalmába kerített, amikor arra gondol-
tam, megnézem, megvan-e még egyáltalán. De akár meg is lehet, sohase lehet tudni. A város
fuldoklott a vörös téglától, a házunkat ellepte Wendy az ócskaságaival, a Temzét pedig mo-
torolajjal és zacskókkal mérgezték. De a tó talán még megvan, és a nagy fekete halak ott sik-
lanak benne körbe-körbe. Talán az is lehet, hogy még mindig takarja az erdő, és a mai napig
nem fedezte fel senki. Elképzelhető. Sűrű darabka erdő volt, tele szederbokorral és elrohadt
fahulladékkal (a bükköst arrafelé tölgyes váltotta fel, ettől sűrűbb lett az aljnövényzet), és a
legtöbb ember nem szívesen vág át ilyen helyen. Furcsább dolgok is történtek már.
Délutánig vártam az indulással. Fél öt lehetett, amikor kihoztam a kocsit, és ráhajtottam a
felső-binfieldi útra. A hegy felénél elfogytak a házak, és kezdődött a bükkös. Az út arrafele
elágazik, és én jobbra fordultam, arra gondolva, hogy kis kitérőt teszek, és majd úgy jövök
vissza a Binfield Villához a főúton. De azonnal megálltam szemügyre venni a csalitost, amin
áthaladtam. A bükkfák most is pont ugyanúgy festettek. Uram, mennyire nem változtak!
Visszatolattam egy út menti kis füves részre, egy mészkőfal alá, kiszálltam, és gyalog mentem
tovább. Pont ugyanolyan. Ugyanaz a csend, ugyanaz a vastag, zörgő avartakaró, ami itt volt
évről évre, és soha nem rohadt el. Egyetlen állat nem neszez, kivéve a fák tetején lévő pici
madarakat, amiket viszont látni nem lehetett. Nehezemre esett elhinni, hogy az a zajos város-
kórság alig öt kilométerre fekszik. Elindultam a kis csaliton keresztül a Binfield Villa
irányába. Halványan derengett, merre mennek az ösvények. És szent ég! Igen! Ugyanaz a
mélyedés, ahova a Fekete Kézzel jöttünk, ahol csúzliztunk, és ahol Sid Lovegrove elmesélte,
hogyan születnek a kisbabák, azon a napon, amikor kifogtam első halamat, immár közel
negyven éve!
 Ahogy ismét ritkulni kezdtek a fák, szemem elé került a másik út és a Binfield Villa fala. A
régi korhadt fakerítést persze elbontották, és magas téglafalat húztak fel, tüskékkel a tetején,
ahogy egy diliház körül elvárható. Egy ideig törtem a fejem, miként jussak be a Binfield
Villába, míg végül eszembe jutott, azt mondom, hogy a feleségem őrült, és neki keresek
helyet. Ezek után majd készségesen körbemutogatják a birtokot. Az új öltönyömben való-
színűleg elég jómódúan festettem ahhoz, hogy magánklinikán tarthassam a feleségem. Már a
kapunál jártam, amikor először jutott eszembe azon tűnődni, vajon a tó még mindig a birtokon
belül van-e.
A Binfield Villa birtoka annak idején úgy ötven hold lehetett, a diliházé jó eséllyel nem
több ötnél, tíznél. Nem örülnének egy nagy tónak, amibe a dilisek belefullaszthatják magukat.
A vén Hodge kis lakja a régi volt, de a sárga téglafal és a nagy vaskapu újak. Amennyit láttam
a kapun keresztül, az alapján rá se ismertem volna a helyre. Kavicsos sétányok, virágágyak,
gyep, valamint néhány céltalan lődörgő – a dilisek, gondolom. Továbbmentem az úton, a villa
jobb oldalára. A tó – a nagy tó, ahova pecázni jártam – pár száz méterre volt a villa mögött. A
fal sarka olyan száz méterre, ha lehetett tőlem. Ezek szerint a tó a birtokon kívülre került. A
fák mintha sokkal ritkásabbá váltak volna. Gyerekhangokat hallottam. És teremtőm!
Megérkeztem a tóhoz.
Egy percig csak álltam, és azon tűnődtem, mi történt vele. Aztán rájöttem – kivágták a
széléről a fákat. Csupasz lett és teljesen másmilyen, ami azt illeti, rendkívüli módon em-
lékeztetett a Kensington Gardenben lévő Kerek tóra. Gyerekek játszottak körös-körül a
parton, csónakokat úsztattak, pacskoltak, néhány, valamivel nagyobb gyerek pedig kis ke-
nukban száguldozott, avval a fajtával, amit egy kar tekerésével lehet hajtani. A bal oldalon,
ahol régen a korhadt csónakház állt a kákában, most valami pavilon és egy édességes bódé
volt, meg egy hatalmas fehér tábla, rajta felirat:

FELSŐ-BINFIELDI
HAJÓMODELLEZŐ KLUB

Elnéztem jobbra. Házak, házak és házak. Mintha egy kertvárosba kerültem volna. Az erdőt,
ami a tavon túl burjánzott olyan sűrűn, mint egy trópusi dzsungel, kiirtották. Csak néhány
fatuskó állt még a házak között. Művészies házak voltak, újabb ál-Tudor lakópark, mint
amilyet az első nap láttam a Chamfordhegy tetején, csak még olyanabb. Mekkora ökör
voltam, amikor elhittem, hogy az erdő nem változott! Mostanra kinyílt a szemem. Egy pici
csalit maradt, hat hold talán, amit nem vágtak ki, és véletlenül pont azon jöttem át idefele.
Felső-Binfield, ami annak idején nem volt több egy névnél, méretes várossá duzzadt. Va-
lójában csak Alsó-Binfield távol eső darabkája volt.
Elsétáltam a tó partjához. A gyerekek fröcsköltek, és istentelen lármát csaptak. Rengetegen
voltak. A víz holtnak tűnt. Hal már biztos nem élt benne. Egy férfi állt, és figyelte a gye-
rekeket. Idősebb ember volt, kopasz fejét már csak néhány ősz tincs díszítette, cvikkert viselt,
arca igencsak leégett a napon. Valami megfoghatatlanul furcsa volt a külsejében. Észrevettem,
hogy rövidnadrágot és szandált viselt, meg nyakban nyitott műselyem inget, de ami igazán
megfogott, az a tekintete volt. Mélykék szeme szinte csillogott a szemüveg alatt. Láttam rajta,
hogy az a fajta öregúr, aki soha nem nő fel. Ezek mind vagy egészségesétrend-mániások, vagy
valamilyen módon kötődnek a cserkészszövetséghez – így vagy úgy, de bolondulnak a
természetért és a friss levegőért. Rám nézett, mint aki beszélgetni akar.
– Jócskán megnőtt Felső-Binfield – mondtam.
Rám hunyorgott.
– Megnőtt! Drága uram, Felső-Binfieldet soha nem hagynánk megnőni. Avval büszkélke-
dünk, hogy egész kivételes emberek vagyunk, tudja? Csak egy kis zárt kolónia. Nem tűrjük a
betolakodókat, hehe!
 – Úgy értem a háború előtthöz képest – mondtam. – Gyerekkoromban itt éltem.
– Vagy úgy. Alighanem. Az még az én időm előtt volt, persze. De tudja, a Felső-Binfield
Telep egész különleges a lakótelepek között. Saját kis zárt világ. Egy ifjú építész, Edward
Watkin tervezte az egészet. Nyilván halott már róla. A természet ölén élünk idefent. Semmi
közünk a lenti városhoz – kezével Alsó-Binfield irányába intett –, a sátán sötét malmaihoz,
hehe!
Kedvesen, öregesen kuncogott, és arcát összeráncolta, mint a nyulak. Mintha legalábbis
kértem volna, azonnal mesélni kezdett a Felső-Binfield Telepről, meg az ifjú Edward
Watkinról, az építészről, akinek nagyszerű érzéke van a Tudor-stílushoz, és olyan remekül tud
igazi Erzsébet-kori gerendákra bukkanni régi parasztházakban, és nevetséges összegekért
megveszi őket. És milyen lenyűgöző fiatalember, teljesen feldobja a nudista partikat. Több-
ször elismételte, hogy ők nagyon kivételes emberek itt Felső-Binfieldben, egész mások, mint
az alsó-binfieldiek, és céljuk, hogy gazdagabbá tegyék a vidéket, ahelyett hogy bemocskolnák
(így mondta), és egyetlen ivó sincs az egész telepen.
– Szoktak beszélni kertvárosokról. Mi Felső-Binfieldet erdővárosnak hívjuk, hehe! A
természet! – Kezével körbemutatott a megmaradt fákon. – Körbevesz minket az őserdő.
Gyermekeink természetesen szép környezetben nőnek fel. Mi itt majdnem mind felvilágosult
emberek vagyunk, persze. Elhinné, hogy háromnegyedünk vegetáriánus? A helyi hentes kicsit
sem kedvel minket, hehe! És lakik itt néhány igen eminens ember. Miss Helena Thurloe, az
írónő, nyilván hallott róla. És Woad professzor, a parajelenségek kutatója. Annyira lírai alkat!
Sétálni megy az erdőbe, a családja meg nem találja ebédidőben. Azt mondja, a tündérek kö-
zött sétál. Ön hisz a tündérekben? Bevallom, hehe, én egy pirinyót szkeptikus vagyok. De a
fényképei annyira meggyőzők.
Eltűnődtem, vajon nem a Binfield Villából szökött-e meg. De nem, épelméjű volt, bizo-
nyos értelemben_. Ismertem a fajtáját. Vegetarianizmus, egyszerű élet, költészet, természet-
imádat, reggeli előtt hempergés a harmatban. Találkoztam néhányukkal egypár éve Ealing-
ben. Elkezdte körbemutogatni a telepet. Semmi nem maradt az erdőből. Házak és házak – és
micsoda házak! Ismerik ezeket a mesterkélt Tudor-házakat, a hullámos tetőket meg a semmit
nem tartó támpilléreket, a sziklakerteket és a beton madárfürdőket, meg a piros gipsztörpéket
a virágboltból? Lelki szemeim előtt megjelent az itt lakó étrendmániások, szellemvadászok
és évi ezerfontos egyszerű életet élők szörnyű hada. Még a járda is a flúgosságot hirdette.
Nem hagytam magam messzire vinni. Néhány ház láttán azt kívántam, bár volna a
zsebemben egy kézigránát. Próbáltam lecsillapítani az öreget, és megkérdeztem, nem bánják-
e, hogy egy elmegyógyintézet szomszédságában élnek, de nem volt hatása. Végül megálltam,
és azt mondtam:
– Volt itt egy másik tó a nagyon kívül. Nem lehet messze.
– Egy másik tó? Ki van zárva. Nem hinném, hogy valaha is lett volna még egy tó.
– Lehet, hogy lecsapolták – mondtam. – Elég mély tó volt. Nagy gödröt hagyhatott maga
után.
Először tűnt kissé zavartnak. Megdörzsölte az orrát.
– Ja, aha. Persze meg kell értenie, hogy a mi életünk itt fent bizonyos értelemben primitív.
Egyszerű élet, tudja, hogy van. Így szeretjük. De persze vannak hátrányai is ilyen messze lak-
ni a várostól. A higiéniás megoldásaink nem mind tökéletesek. Azt hiszem, a szemetes csak
havonta egyszer jön erre.
– Ezt értsem úgy, hogy a tóból szemétlerakat lett?
– Hát, van itt valami olyan... – összerezzent a szemétlerakat szó hallatára. – Meg kell
szabadulnunk a konzervdobozoktól meg a többitől, természetesen. Ott, a facsoport mögött.
Átmentünk oda. Hagytak néhány fát takarásként. De igen, megtaláltuk. Az én tavam volt,
nem vitás. Lecsapolták. Óriási gödör maradt a helyén, öt-tíz méter mély, akár egy hatalmas
kút. És már félig tele volt konzervdobozzal.
 Álltam, és néztem a dobozokat.
– Kár, hogy lecsapolták – mondtam. – Nagy halak voltak régen a tóban.
– Halak? Hát arról soha nem hallottam. Persze nem is nagyon lehetne egy tó itt a házak
között. A szúnyogok, tudja. De még az én időm előtt volt mindez.
– Gondolom, ezek a házak már jó régen épültek – mondtam.
– Hát, öt-tíz éve, azt hiszem.
– Még a háború előtt ismertem a környéket – mondtam. – Csupa erdő volt. Nem volt más
ház, csak a Binfield Villa. De az a kis csalitos ott, az nem változott. Azon jöttem át ide.
– Ja, az! Az szerit és sérthetetlen. Ügy döntöttünk, oda soha nem építkezünk. A fiatalok
szentként tisztelik. A természet, hisz tudja. – Huncutul rám hunyorgott, mint aki nagy titokba
készül beavatni. – Manóvölgynek hívjuk.
Manóvölgy. Leráztam, visszamentem a kocsihoz, és levezettem Alsó-Binfieldbe. Manó-
völgy. A tavamat meg feltöltik konzervdobozzal. Hogy az Isten verje meg őket! Mondjanak,
amit akarnak – nevezzenek butának, gyerekesnek, bárminek –, de nem kell-e okádni attól,
amit Angliával művelnek a madárfürdőkkel, meg a gipszgnómokkal, meg a manókkal, meg a
konzervdobozzal a régi bükkösök helyén?
Szentimentális vagyok? Antiszociális? Nem szabadna a fákat az emberek elé helyeznem?
Szerintem attól függ, milyen fákat milyen emberek elé. Persze az egyetlen, amit tehetek, hogy
vérhast kívánok az egész társaságnak.
Egy biztos, gondoltam lefelé vezetve végeztem evvel a múltba visszatérős ötletemmel. Mi
értelme felkeresni gyerekkorunk színhelyeit? Már meg sincsenek. Légszomj! Hát itt sincs
levegő. A szemetesvödrünk a sztratoszféráig ér. Ennek ellenére, nem érdekelt túlzottan. Elvég-
re, gondoltam, van még három napom. Csend és nyugalom, és megszűnök azon rágódni, mit
műveltek Alsó-Binfielddel. Ami a pecázást illeti – annak persze lőttek. Még hogy pecázás! Az
én koromban! Tényleg, Hildának igaza volt.
Beálltam a kocsival a George garázsába, és a társalgóba mentem. Hat óra volt. Valaki
bekapcsolta a rádiót, kezdődött a hírtudósítás. Még épp időben léptem be az ajtón, hogy
halljam egy SOS utolsó szavait. És bevallom, szíven ütött. Ugyanis a következőt hallottam:
– ...ahol felesége, Hilda Bowling, súlyos betegen fekszik.
A következő pillanatban már folytatta is az öblös hang: „És újabb SOS. Percival Chute,
akit utoljára...”, de nem vártam meg a végét. Csak mentem tovább egyenesen. Amikor később
végiggondoltam a helyzetet, az töltött el igazán büszkeséggel, hogy a szemem sem rebbent,
amikor elhangoztak a szavak a hangszóróból. Meg se torpantam, senki nem is sejthette, hogy
én vagyok George Bowling, a súlyos beteg Hilda Bowling férje. A tulaj felesége a társalgóban
volt, ő tudta, hogy Bowling a nevem, legalábbis láthatta a vendégkönyvben. Rajta kívül csak
néhány férfi tartózkodott a helyiségben, akik a George-ban szálltak meg, és fogalmuk sem
volt, ki vagyok. Nem vesztettem el a fejem. Egyetlen jelet nem adtam. Mindössze besétáltam
a szállóvendégek bárjába, ami az imént nyitott ki, és megrendeltem a szokásos korsómat.
Végig kellett gondolnom. Mire a korsó felén túljutottam, már kezdtem átlátni a helyzetet.
Először is, Hilda nem beteg, se súlyos, se másmilyen. Ezt tudtam. Kutya baja sem volt, ami-
kor eljöttem, és nem volt szezonja se az influenzának, se másnak. Szimulált. De miért?
Nyilván az egész csak a szokásos rafinériáinak egyike volt. Értettem már. Valahogy kiszi-
matolta – ismerem én –, hogy nem is vagyok Birminghamben, és így akart hazacibálni. Nem
tudta tovább elviselni a gondolatot, hogy avval a másik nővel legyek. Mert persze az nem is
kérdés, hogy nővel vagyok. Más okot el sem tud képzelni. És természetesen arra számított,
hogy loholok haza, amint meghallom, hogy beteg.
De itt hibáztad el, gondoltam, miközben kiürítettem a korsómat. Túl ravasz vagyok ahhoz,
hogy így elkapj. Eszembe jutottak korábbi cselvetései, és hogy hihetetlen, minek teszi ki ma-
gát, csak hogy rajtakapjon. Olyanra is emlékszem, amikor gyanakodott valamelyik utamra, és
térkép meg vasúti menetrend segítségével ellenőrizte, igazat mondok-e az útitervet illetően.
Aztán ott volt az eset, amikor követett egészen Colchesterig, majd hirtelen rám törte az ajtót a
Temperance Szállóban. Sajnos akkor éppen ráhibázott – illetve nem, de a körülmények miatt
úgy tűnt. Egy percig sem hittem, hogy beteg. Sőt tudtam, hogy nem az, bár nem tudnám
megmondani, honnan. Ittam még egy korsóval, amitől megszépültek a dolgok. Persze
veszekedés lesz, amikor hazaérek, de az amúgy is lenne. Három szép nap áll előttem, gondol-
tam. Elég furcsa, de miután kiderült, hogy azok a dolgok, amelyeknek a keresésére idejöttem,
nem is léteznek, a vakáció gondolata még jobban megtetszett. Távol otthonról – ez ön-
magában nagyszerű. Béke, teljes béke, messze szeretteinktől, ahogy a zsoltár is mondja. És
hirtelen elhatároztam, hogy találok magamnak nőt, ha úgy tartja kedvem. Hilda megérdemel-
né, amiért olyan mocskos a fantáziája, ráadásul mi értelme van alaptalanul gyanúsítva lenni?
De ahogy a második korsó kifejtette hatását, az egész ügy mulattatni kezdett. Nem dőltem
be neki, de attól még ördögien zseniális volt. Eltűnődtem, vajon hogy sikerült SOS-t feladnia.
Fogalmam sincs, hogy működik. Kell orvosi igazolás, vagy elég beküldeni egy nevet? Szinte
biztosra vettem, hogy annak a Wheeler nőszemélynek a keze van a dologban. Olyan
wheeleresnek tűnt az egész.
De akkor is, micsoda pofátlanság! Hogy meddig képesek elmenni a nők! Néha az ember
önkéntelenül is csodálja őket.

[6] Reggeli után kisétáltam a piactérre. Csodás reggel volt, hűvös és csendes, fehérborszínű
sápadt sárga fény játszott mindenhol. A reggel üde illata elvegyült a szivaroméval. De süvítő
hang jött a házak mögül, és hirtelen egy flottányi nagy fekete bombázó húzott el felettünk.
Feltekintettem rájuk. Pont a fejünk fölött voltak.
A következő pillanatban egy másik hang ütötte meg a fülemet. És ha abban a pillanatban
arra járnak, érdekes példáját látják annak, amit, azt hiszem, feltételes reflexnek hívnak.
Ugyanis amit hallottam – tévedés kizárva –, az egy bomba fütyülése volt. Húsz éve nem hal-
lottam ezt a hangot, de azonnal felismertem. És gondolkodás nélkül helyesen cselekedtem.
Arcra vetettem magam.
Tulajdonképpen örülök, hogy nem láttak. Nem hiszem, hogy méltóságteljes képet nyúj-
tottam. Kiterültem a járdán, mint egy patkány, amikor ajtó alatt préseli át magát. Senki más
nem volt félig ilyen fürge sem. Annyira gyorsan cselekedtem, hogy abban a
törtmásodpercben, amíg a bomba fütyült, még volt időm megijedni, hogy tévedtem, és
fölöslegesen csináltam magamból bohócot.
De a következő pillanatban – jaj!
BUMM – BRRRRRRR!
Ítéletnapi zaj, majd olyan robaj, mintha egy tonna szén hullana egy bádoglemezre. Hulló
téglák. Én szinte beleolvadtam a járdába. „Kezdődik”, gondoltam. „Tudtam! A vén Hitler nem
várt tovább. Figyelmeztetés nélkül átküldte a bombázóit.”
Ugyanakkor mondok valami különöset. Még a szörnyű, fülsiketítő robaj visszhangja
közben is, ami mintha tetőtől talpig lebénított volna, volt időm azon gondolkodni, hogy van
valami nagyszerű egy óriási lövedék robbanásában. Milyen hangot ad? Nehéz megállapítani,
mert összekeveredik az, amit hallunk, és az, amitől félünk. Főleg robbanó fém jelenik meg a
szemünk előtt. De az a különös, hogy az ember úgy érzi, hirtelen szembe kell néznie a
valósággal. Mint amikor arra ébrednünk, hogy valaki leönt egy vödör vízzel. A robbanó fém
lármája hirtelen kizökkent álmunkból, és rettenetes, valóságos.
Sikolyok és kiáltások hallatszottak, meg hirtelen lefékezett autók. Nem jött a második
bomba, amire vártam. Kicsit felemeltem a fejem. Mindenhol emberek rohantak és sikoltoztak.
Egy autó csúszott átlósan az úton. Hallottam egy asszony sikolyát: „A németek! A németek!”
Jobbra homályosan láttam egy férfi kerek, sápadt, gyűrött papírzacskóra emlékeztető arcát,
engem nézett. Kissé reszketett:
– Mi van? Mi történt? Mit csinálnak?
 – Kezdődik – mondtam. – Bomba volt. Feküdjön le!
De a második bomba csak nem jött. Eltelt újabb negyed perc, vagy még több, és ismét
felemeltem a fejem. Néhányan még mindig rohangáltak, mások úgy álltak, mintha gyökeret
eresztettek volna. Valahonnan a házak mögül hatalmas porfelhő szállt fel, azon keresztül
pedig fekete füstcsík tört az ég felé. Majd hihetetlen látvány tárult elém. A piactér túloldalán a
főutca kicsit emelkedik. És ezen a dombocskán disznók vágtattak lefelé, disznóarcok hatalmas
özöne. Persze a következő pillanatban már láttam, miről van szó. Nem disznók voltak, hanem
az iskolások gázálarcban. Gondolom, valami pince felé csörtettek, ami ki lett nekik jelölve
légitámadás esetére. Mögöttük egy magasabb disznó is látszott, alighanem Miss Todgers. De
higgyék el, ha mondom, egyetlen pillanatra pont úgy néztek ki, mint egy csapat disznó.
Feltápászkodtam, és átsétáltam a piactéren. Az emberek kezdtek megnyugodni, és egy kisebb
tömeg már megindult a becsapódás helye felé.
Ja, igen, igazuk van, persze. Mégsem német repülő volt. Nem tört ki a háború. Baleset tör-
tént. A repülők bombázási gyakorlaton voltak – bomba mindenesetre volt rajtuk –, és valaki
véletlenül lenyomta a kart. Biztos jól letolták. Mire a postamester felhívta Londont, megkér-
dezni, van-e háború, és megtudta, hogy nincs, mindenki kiokoskodta, hogy baleset történt. De
volt egy kis időintervallum, egy és öt perc között, amikor több ezren azt hitték, kitört a
háború. Még jó, hogy nem tartott tovább. Még negyed óra, és lincseljük az első kémjelöltet.
Követtem a tömeget. A bomba a főutca egyik kis mellékutcájára esett, ahol régen Ezekiel
bácsi boltja állt. ötven méterre sem a bolt helyétől. Ahogy befordultam a sarkon, morajló
hangokat hallottam, „Húúúú!” – ijedt hang volt, mintha félnének, de közben nagyon élvezik_
Szerencsére a mentők és a tűzoltók előtt érkeztem, és a már gyülekező ötven ember ellenére
mindent láttam.
Elsőre úgy tűnt, mintha téglák és zöldségek potyogtak volna le az égből. Káposztalevelek
mindenhol. A bomba egy zöldségesboltot söpört el a föld színéről. A jobbra álló háznak a
teteje repült le, a tetőgerendái égtek, és minden környező ház többé-kevésbé megsérült, az
ablakok betörtek. De mindenki a balra álló házat nézte. Az a fal, amelyik közös volt a
zöldségesbolttal, olyan szépen levált, mintha valaki bicskával feszítette volna le. És ami
elképesztő volt, hogy a felső szobákban minden érintetlen maradt. Akárcsak egy babaházba
néztünk volna. Komódok, székek, kopott tapéta, bevetetlen ágy, alatta éjjeliedény – minden
úgy, ahogy a lakók hagyták, kivéve a falat. De az alsó szobákat elérte a robbanás ereje.
Iszonyatos, romos összevisszaságot láttunk, tégla, vakolat, széklábak, egy lakkozott tálaló
részei, abroszcafatok, törött tányérkupacok és egy mosogatókád darabjai. Egy lekvárosüveg
végiggurult a földön, hosszú narancslekvárcsíkot hagyva maga után, és a csík mellett egy vér-
patak is csörgedezett. A törött edények között azonban ott hevert egy láb. Csak egy láb, még
mindig nadrágban, és fekete, Wood-Milne gumisarkú csizmában. Ezért húúúúztak meg
hiiiiiiztek az emberek.
Jól megnéztem magamnak. A vér kezdett elvegyülni a narancslekvárral. Amikor megérkez-
tek a tűzoltók, eltűntem a George-ba csomagolni.
Ennyi elég volt Alsó-Binfieldből, gondoltam. Megyek haza. De ami azt illeti, nem vertem
le lábamról a port, és nem mentem el azonnal. Soha nem megyünk el azonnal. Amikor ilyesmi
történik, az emberek mindig órákon át állnak, és beszélnek róla. Aznap nem sok munka lett
elvégezve Alsó-Binfield régi részén, mindenkit lekötött a bomba, hogy milyen hangja volt, és
ki mit gondolt, amikor meghallotta. A George csaposlánya azt mondta, őt aztán kiverte a hi-
deg veríték. Azt mondta, soha többé nem alszik majd jól, és mi másra lehetett számítani, ez is
csak azt mutatja, hogy ezekkel a bombákkal sohase lehet tudni. Egy asszony leharapott egy
darabot a nyelvéből, akkorát ugrott, amikor meghallotta a robbanást. Kiderült, hogy míg a
városnak ennek a felén mindenki német légitámadásnak hitte, a város túloldalán mindenki
meg volt győződve, hogy a harisnyagyárban robbant fel valami. Később (ezt az újságban
olvastam) a Légügyi Minisztérium kiküldött egy fickót felmérni a kárt, aki jelentésében azt
írta, hogy a bomba hatása „csalódásra ad okot”. Elvégre csak három emberrel végzett, Perrott-
tal, a zöldségessel, és egy idős párral a szomszédban. Az asszony nem zúzódott nagyon össze,
az öregurat meg azonosították a csizmájáról, de Perrottnak teljesen nyoma veszett. Még egy
nadrággombot se tudtak felravatalozni.
Délután kifizettem a számlát, és olajra léptem. Alig valamivel több mint három fontom
maradt. Értenek hozzá ezekben a kicicomázott vidéki szállókban, hogy kell kiszipolyozni az
embert, én meg az italozással meg egyéb apróságokkal elég nagyvonalúan szórtam a pénzt.
Az új botomat meg a többi horgászfelszerelésemet a szobában hagytam. Tartsák meg. Nekem
nem kell. Mindössze egy fontot dobtam ki az ablakon, tanulópénz. És alaposan megtanultam a
leckét. Negyvenöt éves kövér férfiak nem pecáznak. Ilyesmi nem történik, egy álom csupán, a
síron innen nincs több pecázás.
Érdekes, ahogy fokozatosan ülepednek le bennünk a dolgok. Mire gondoltam valójában,
amikor felrobbant a bomba? Abban a pillanatban persze eszemet vesztettem a félelemtől,
amikor pedig az összedőlt házat láttam, meg az öregúr lábát, enyhe bizsergést éreztem, mint
amikor utcai balesetnél bámészkodik az ember. Undorító, nyilván. Éppen elég volt ahhoz,
hogy elegem legyen ebből a vakációnak nevezett valamiből. De nem tett rám mély benyo-
mást.
De amikor elhagytam Alsó-Binfield környékét, és keletnek vettem az irányt, mindent újra
átéltem. Tudják, hogy van az, amikor egyedül ülünk az autóban. Vagy az oldalt elsuhanó sö-
vények, vagy a motor zúgása egy bizonyos ritmusra állítják gondolatainkat. Néha a vonaton is
elfog ugyanez az érzés. Mintha a megszokottnál jobb perspektívában látnánk a világot.
Mindenféle kételyem eloszlott, és biztosabbnak éreztem dolgokat. Először is, kérdéssel a
fejemben érkeztem Alsó-Binfleldbe. Mi vár ránk? Tényleg vége a játéknak? Visszatérhetünk
régi életünkhöz, vagy az egyszer s mindenkorra elmúlt? Nos, már tudtam a választ. A régi
életünknek vége, keresgélni időpocsékolás. Nincs visszaút Alsó-Binfieldbe, nem lehet Jónást
visszatenni a cetbe. Ebben biztos voltam, de nem várom el, hogy kövessék a gondolat-
menetemet. Na meg fura dolgot műveltem avval, hogy idejöttem. Ennyi éven át ott szunnyadt
valahol az agyamban Alsó-Binfield, mint egy csendes zug, ahova bármikor visszatérhettem,
majd visszatértem, és kiderült, hogy megszűnt létezni. Gránátot dobtam saját álmomba, és
félreértések elkerülése végett a Királyi Légierő rásegített negyed tonna TNT-vel.
Jön a háború. Állítólag ‘41-ben. És lesznek bőven törött edények, meg kartondoboz mód-
jára szétszaggatott házikók, és könyvvizsgáló segédek, akiknek belei beterítik részletre vá-
sárolt zongorájukat, melyet az idők végeztéig törlesztettek volna. De miért is fontos ez va-
lójában? Elárulom, mit tanultam alsó-binfieldi tartózkodásom alatt. Minden valóvá válik.
Minden, ami ott lapul valahol a tudatunkban, amitől rettegünk, amit csak rémálomnak hi-
szünk, ami csak más országokban történhet meg. A bombák; a sorban állás kényérért, a
gumibotok, a szögesdrót, a színes ingek, a szlogenek, a hatalmas arcképek, a hálószobából
célzó géppuskák. Minden valóvá válik. Tudom – legalábbis akkor tudtam. Nincs menekvés.
Harcolj ellene, ha úgy tetszik, vagy hunyd be a szemed, és tégy úgy, mintha nem vennéd ész-
re, vagy ragadj franciakulcsot, és szaladj a többiekkel arcokat beverni. De nincs kiút. Egy-
szerűen így lesz, és kész.
Beletapostam a gázba, a vén autó száguldott fel-le a hegyeken, és a tehenek, szilfák, búza-
táblák csak süvítettek el mellettünk, hogy majdnem izzott a motor. Nagyjából ugyanolyan
hangulatba kerültem, mint a Stranden sétálva azon a januári napon, amikor megkaptam az új
fogsoromat. Mintha prófétai képességekkel lettem volna megajándékozva. Látni véltem egész
Angliát összes lakosával együtt, és láttam a jövőjüket is. Néha, még ekkor is, persze bennem
is felmerült a kétely. A világ hatalmas, ez kocsikázás közben jól látszik, ami valahol
megnyugtató. Gondoljuk csak meg, milyen óriási területeken hajtunk át, amikor átvezetünk
egyetlen angol megye csücskén. Kész Szibéria. A mezők, a bükkösök, a parasztházak, a
templomok, a falvak, bennük a pici fűszerüzlet meg a plébánia, a füvön sétáló kacsák. Ezt
mind csak nem lehet megváltoztatni? Többé-kevésbé mindig ugyanilyen marad. Egyszer csak
megérkeztem külső Londonba, és Southhallig az Uxbridge Roadon haladtam. Ronda házak
kilométereken át, bennük tisztes életet élő, unalmas emberek. Mögöttük pedig London nyúlt a
messzeségbe, utcák, terek, sikátorok, bérházak, lakótömbök, kocsmák, sülthalárusok, mozik
vagy harminc kilométeren át, és a nyolcmillió ember, aki nem akarja, hogy változás álljon be
kis magánéletében. Nincs bomba, ami teljesen el tudná ezt tüntetni. És ez a káosz! Az a sok
kis zárt élet! John Smith totószelvényt tölt ki, Bill Williams a borbélynál pletykál, Mrs. Jones
pedig viszi haza a vacsorára való sört. Nyolcmillióan vannak! Hát csak sikerül majd valahogy
folytatni megszokott életüket, bombával vagy anélkül.
Illúzió! Badarság! Nem számít, hányan vannak, mindre ugyanaz vár. Jönnek a rossz idők,
jönnek a formatervezett emberek. Hogy utánuk mi jön, azt nem tudom, és nem is nagyon
érdekel. Csak azt tudom, ha van valami, ami egy hajszálnyit is fontos az életükben, még most
búcsúzzanak el tőle, mert ez a világ elsüllyed, le a mocsárba, géppuskatűz kíséretében.

[7] De ahogy visszaértem a kertvárosba, egy csapásra megváltozott a hangulatom.

Hirtelen szíven ütött – pedig eddig a percig ki is ment a fejemből –, hogy Hilda talán mégis
beteg.
Ezt teszi a környezet, ha értik mire gondolok. Alsó-Binfieldben teljesen biztosra vettem,
hogy nem beteg, és csak ravaszkodik, hogy hazamenjek. Abban a percben kézenfekvőnek
tűnt, bár nem tudom, miért. De ahogy behajtottam West Bletchleybe, és a Hesperidák Telep
vörös téglabörtöne – mert mi más volna – körbezárt, visszatért a megszokott gondolko-
dásmódom. A hétfő reggelek rideg józansága kerített hatalmába. Világosan láttam, mekkora
egetverő ökörségre pocsékoltam az elmúlt öt napomat. Lesurrantam Alsó-Binfieldbe, meg-
próbálva feltámasztani a múltat, majd hazafelé a kocsiban profetikus badarságokon törtem a
fejem a jövőt illetően. A jövő! Mi köze a jövőnek a magunkfajta emberekhez? Megtartani az
állásunkat – ez a jövő. Ami Hildát illeti, ő még a hulló bombák között is a vaj árával lesz
elfoglalva.
És hirtelen rádöbbentem, milyen ostoba voltam, amikor azt hittem, megtenne ilyesmit.
Persze hogy igazi volt az SOS! Honnan lenne ehhez fantáziája? A jéghideg valóságról volt
szó. Nem ravaszkodott, tényleg betegen fekszik. Uramatyám! Lehet, hogy most is rettenetes
fájdalmai vannak, vagy akár meg is halhatott, mit tudtam én. A gondolattól szörnyű rettegés
fogott el, halálos hideget éreztem a hasamban. Majdnem hatvannal száguldottam az Ellesmere
Roadig, és ahelyett hogy elvittem volna a kocsit a zárható garázsba, mint rendesen, a ház előtt
parkoltam le, és kiugrottam.
Hát mégis szeretem Hildát, kérdezik. Mit értünk szereteten? Önök szeretik a saját arcukat?
Nem valószínű, de nem tudják magukat elképzelni nélküle. Önökhöz tartozik. Hát, így voltam
én Hildával. Amikor rendben mennek a dolgok, látni sem bírom, de kirázott a hideg a
gondolattól, hogy esetleg meghalt vagy szenved.
Elügyetlenkedtem a kulccsal, kinyitottam az ajtót, és megütött a régi esőkabátok ismerős
szaga.
– Hilda! – kiabáltam. – Hilda!
Senki nem felelt. Egy ideig a teljes csendbe kiáltoztam, hogy „Hilda! Hilda!”, és hideg ve-
ríték kezdett kiütni a gerincemen. Talán már kórházba szállították – talán odafent hever a
hullája az üres házban.
Felvágtattam a lépcsőn, de abban a pillanatban a két gyerek jött elő pizsamában a pihenő
két oldalán lévő szobájukból. Nyolc óra lehetett, talán kilenc – mindenestre éppen kezdett
sötétedni. Lorna áthajolt a korláton.
– Hú, apu! Apu jött meg! Miért jöttél meg már ma, apu? Anyu azt mondta, csak pénteken
jössz.
– Hol van anyátok? – kérdeztem.
 – Nincs itthon. Mrs. Wheelerrel ment valahova. Miért jöttél meg már ma, apu?
– Akkor nem beteg anyátok?
– Nem. Ki mondta, hogy beteg? Apu! Birminghamben voltál?
– Igen. Most már menjetek vissza aludni. Még megfáztok.
– De hol vannak az ajándékok? – Milyen ajándékok?
– Amiket Birminghamből hoztál nekünk.
– Majd reggel megkapjátok – mondtam. –Jaj, apu! Nem lehet ma?
– Nem. Söprés. Vissza az ágyba, vagy mindkettőtöket elagyabugyállak.
Tehát mégsem beteg. Átvert. Valójában nem is tudtam, hogy mérgelődjék-e vagy örüljek.
Visszafordultam a nyitva hagyott bejárati ajtó felé, és a kerti úton Hilda közeledett a házhoz,
életnagyságban. Néztem a gyengülő alkonyati fénynél, ahogy jön felém. Bizarr elgondolni,
hogy alig három perce ‘még páni félelem fogott el, hideg veríték ütött ki a gerincemen, mert
azt hittem, meghalt. Nem halt meg, olyan volt, mint mindig. A vékony vállú, aggódó tekintetű
öreg Hilda, gázszámla, tandíj, az esőkabátok szaga, és hétfői munkakezdés – a kőkemény
valóság, amihez folyton visszatérünk, az időtlen igazságok, hogy az öreg Porteous szavával
éljek. Láttam Hildán, hogy nincs túl jó kedvében. Röpke pillantást lövellt felém, mint mindig,
amikor valami foglalkoztatja, olyan pillantást, amilyennel egy vékony állatka, például menyét
mérné végig az embert. De nem tűnt meglepettnek, hogy viszontlát.
– Ó, már vissza is jöttél, mi? – kérdezte.
Elég nyilvánvalónak tűnt, hogy visszajöttem, így nem is feleltem. Nem készült
megcsókolni.
– Nincs vacsora – folytatta rögtön. Ez nagyon Hilda. Mindig tud valami lehangolót
mondani, ahogy az ember beteszi a lábát a házba. – Nem vártalak. Eszel majd sajtos
kenyeret... bár szerintem nincs itthon sajt.
Beléptem Hilda után az esőkabátszagba. A nappaliba mentünk. Becsuktam az ajtót, és
felkapcsoltam a villanyt. Én akartam kezdeni, és tudtam, hogy jobb, ha az elejétől kemény
leszek.
– Na ide figyelj – mondtam –, hogy a pokolba jutott eszedbe így becsapni?
Éppen csak letette a táskáját a rádióra, és egy pillanatra őszintén meglepettnek látszott.
– Becsapni? Hogyhogy becsapni?
– SOS-t küldeni!
– Milyen SOS? Miről beszélsz, George?
– Azt akarod mondani, hogy nem küldettél SOS-t, miszerint súlyos beteg vagy?
– Nem hát! Hogy küldhettem volna? Nem voltam beteg. Miért tennék ilyesmit?
Elkezdtem magyarázkodni, de szinte ahogy belefogtam, már sejtettem, mi történt. Tévedés
volt az egész. Csak az SOS utolsó néhány szavát hallottam, és nyilván egy másik Hilda
Bowling adta fel. Gondolom, Hilda Bowlingok hada sorakozik a telefonkönyvben. Mindenna-
pos, szürke, ostoba tévedés volt. Hilda még annyi fantáziáról sem tett bizonyságot, amennyit
feltételeztem róla. Az egész ügyben egyedül az az öt perc volt érdekes, amikor halottnak
hittem, és rájöttem, hogy számít nekem. De annak vége, elmúlt. Figyelt, miközben el-
magyaráztam a helyzetet, és láttam a szemén, hogy baj készülődik. Azután nekifogott kikér-
dezni az általam harmadfokúnak nevezett hangján, ami nem dühös és zsémbes, mint vár-
hatnánk, hanem halk és éber.
– Tehát a birminghami szállóban hallottad az SOS-t?
– Igen, tegnap este, az országos adón.
– És mikor indultál el Birminghamből?
– Ma reggel, mikor. – (Fejben elterveztem az egész utat, arra az esetre, ha hazudoznom ké-
ne. Indulás tízkor, ebéd Coventryben, uzsonna Bedfordban – teljesen fel voltam készülve.)
– Tehát tegnap este azt hitted, súlyos beteg vagyok, de csak ma reggel indultál el?
 – De mondom, hogy nem hittem el, hogy beteg vagy. Nem elmagyaráztam? Azt hittem,
valami újabb trükk. Egy cseppecskét valószínűbbnek tűnt.
– Ez esetben meglep, hogy egyáltalán eljöttél! – mondta olyan epés hangon, hogy tudtam,
nincs még vége. Még halkabban folytatta:
– Tehát ma reggel indultál, ugye?
– Igen, tíz körül. Coventryben ebédeltem...
– És akkor ezt mivel magyarázod? – kiáltott rám hirtelen, és még ugyanabban a másod-
percben feltépte a táskáját, kivett egy papírost, és úgy tartotta elém, mintha hamisított csekk
volna, vagy mit tudom én.
Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágtak. Sejthettem volna. Mégis elkapott. És
nála volt a bizonyíték, ügyem dossziéja. Nem is tudtam, mi az, azon kívül, hogy valami, ami
félrelépésemet tanúsítja. Elvesztettem a tartásom. Egy perce még én gorombáskodtam vele,
mérgesnek tettetve magam, amiért hazaráncigált Birminghamből semmiért, de most fordult a
kocka. Nincs kétségem, milyen képet nyújtottam abban a pillanatban. Tudom. Bűntudat volt
nagy betűkkel az arcomra írva – tudom. És még csak bűnös sem voltam! Csak megszokásból.
Szoktam a tilosban járni. Amikor válaszoltam, száz fontért sem tudtam volna kiszűrni a
bűntudatot a hangomból:
– Micsodát? Mi az ott nálad?
– Olvasd el, majd megtudod.
Elvettem. Levél volt, valami ügyvédiiroda-féléből írták, és észrevettem, hogy a feladó
utcája megegyezett a Rowbottom Szállóéval.
„Tisztelt asszonyom!”, olvastam. „Folyó hó 18-i keltezésű levelét illetően, alighanem vala-
mi tévedés történt. A Rowbottom Szállót két éve bezárták, és irodaépületté alakították át.
Senki nem járt erre, akire illett volna férje személyleírása. Elképzelhető...”
Nem olvastam tovább. Persze egy szempillantás alatt átláttam, mi történt. Túlspekuláltam,
és elszúrtam. Egyetlen halvány reménysugár maradt – az ifjú Saunders talán elfelejtette
feladni a levelet, amire feladói címnek a Rowbottomot írtam, mely esetben még ki tudom
vágni a rezet. Hilda azonban rögtön lerombolta a légvárat.
– Na, George, látod, mit írnak? Aznap, amikor elmentél, írtam a Rowbottom Szállónak,
csak néhány sort, megkérdezni, rendben megérkeztél-e. És látod, mit válaszoltak! Nincs is
ilyen, hogy Rowbottom Szálló. És még aznap, ugyanavval a postával jött tőled is egy levél,
amiben azt írtad, hogy a szállóban vagy. Nyilván mással adattad fel. Ilyen üzleti utad volt hát
Birminghamben!
– Figyelj, Hilda! Félreérted. Nem úgy van, ahogy hiszed. Nem érted.
– De, értem én, George. Tökéletesen értem. – De figyelj rám, Hilda...
Felesleges volt bármit mondanom, persze. Lebuktam. A szemébe sem tudtam nézni.
Megfordultam, és az ajtó felé indultam.
– El kell vinnem a kocsit a garázsba – mondtam.
– Nem mész sehova, George! Ennyivel nem úszod meg. Leszel szíves itt maradni és végig-
hallgatni a mondandómat.
– De a pokolba is! Fel kell kapcsolnom a lámpákat, nem? Már rég ideje. Nem akarod, hogy
megbüntessenek, vagy igen?
Erre aztán elengedett, én meg kimentem felkapcsolni az autó lámpáit, de amikor vissza
tértem, még mindig úgy állt ott, mint az alvilág hírnöke, előtte az asztalon pedig a két levél
hevert, az enyém meg az ügyvédeké. Valamennyit visszanyertem a tartásomból, és újra
nekifutottam:
– Hallgass végig, Hilda. Rosszul közelíted meg ezt az ügyet. Mindent meg tudok magya-
rázni.
– Biztosra veszem, hogy bármit el tudnál magyarázni, George. Kérdés, hogy hinnék-e
neked.
 – De csak elhamarkodottan következtetsz. Különben is, miért írtál egyáltalán a szállodába?
– Mrs. Wheeler ötlete volt. És milyen jó ötletnek bizonyult.
– Ja, Mrs. Wheeler volt? Kész vagy beavatni azt az istenverte nőszemélyt a magánügye-
inkbe?
– Nem kellett őt beavatni. Ő figyelmeztetett, mire készülsz a héten. Valami megsúgta neki,
azt mondja. És igaza volt, láthatod. Ismer ő téged, George. Neki is pont ilyen férje volt, mint
te.
– De Hilda...
Ránéztem. Az arca kissé elsápadt, mint mindig, amikor azt hiszi, nővel voltam. Nővel! Bár
így volna! És uramatyám! Hogy mi vár még rám! Tudják, hogy megy. Rémes nyaggatások és
duzzogások heteken át, csipkelődő megjegyzések mikor már az ember azt hiszi, szent a béke,
a vacsora sose készül el időben, és a gyerekek tudni szeretnék, mi ez az egész. De igazán az
hangolt le, hogy ebben a szellemi nyomorban, ebben a szellemi környezetben az alsó-binfieldi
utazásom valódi oka nem is lenne érthető. Főleg ez járt a fejemben pillanatnyilag. Egy hétig
magyarázhatnám Hildának, miért mentem e: Alsó-Binfieldbe, akkor sem értené meg. És ki
értené meg itt, az Ellesmere Roadon? Jó ég! Én értem egyáltalán? Az egész ügy kezdett
homályossá válni az emlékezetemben. Miért mentem el Alsó-Binfieldbe? Elmentem? Ebben a
környezetben értelmetlennek tűnt. Az Ellesmere Roadon semmi sem valódi, csak a gázszámla,
a tandíj, a kelkáposzta és a hétfői munkakezdés.
Na még egyszer:
– De figyelj csak, Hilda! Tudom, mit hiszel. De teljes tévedésben vagy. Esküszöm, hogy
rosszul hiszed.
– Nem, nem, George. Ha tévedek, minek hazudoztál itt össze?
Ebben persze van valami.
Léptem néhányat erre-arra. Nagyon erősen éreztem a régi esőkabátok szagát. Miért szök-
tem el így? Miért foglalkoztam a jövővel meg a múlttal, amikor láttam, hogy a jövő meg a
múlt nem számít? Bármi indokom volt is, mostanra már alig emlékeztem rá. Az alsó-binfieldi
egykori élet, a háború, meg ami utána jön – Hitler, Sztálin, bombák, géppuskák, sorban állás
kenyérért, gumibotok –, halványultak, mind-mind halványultak. Nem maradt más, csak a régi
esőkabátok hitvány, közönséges, poshadt szaga.
Utolsó próbálkozás:
– Hilda! Egy percig hallgass ide. Nézd, nem tudod, hol voltam a héten, ugye?
– Nem is akarom tudni, hol voltál. Tudom, mit csináltál. Ez nekem épp elég.
– De az ördögbe is...
Persze minden hiába. Bűnösnek talált, és most elmondja rólam a véleményét. Ez néhány
órába is beletelhet. És ezt követően újabb veszély leselkedett, mert előbb-utóbb felmerülhet
benne, hogy honnan volt pénzem az útra, és rájöhet, hogy eltitkoltam előle tizenhét fontot.
Tényleg esély sem volt rá, hogy a veszekedés hajnali három előtt véget érjen. Nem volt
értelme tovább játszani a sértett ártatlant. A legkisebb ellenállás irányát akartam választani.
Gondolatban három lehetőséget vettem számításba, nevezetesen:
a) Megmondom neki, hol voltam valójában, és valahogy ráveszem, hogy elhiggye.
b) Előhozakodom a régi emlékezetelvesztős mesével.
c) Hagyom, hogy azt higgye, nővel voltam, és lenyelem a pirulát.
De az ördögbe is! Előre tudtam, melyik lesz.