A demokráciában nagyon fontos a vélemény. Még fontosabbak a vélemény formálók.

Ezek
mögött a véleményformálók mögött több tudomány erőfeszítése van, hogy iparilag állítsanak elő
meggyőző véleményeket.

Annak idején az édesapa faragta gyerekének játékát. Egy néhányat, és beérte azzal a gyerek. A
gyerek megtanulta, hogy kell azokat készíteni, maga is. Ezzel egy bensőséges viszony fejeződött
ki, alakult ki, az édesapa és fia között. Egy bensőséges viszony alakult ki a gyerek és játéka
között, melyet ő fabrikált.

Ma a játékok millióit, mások állítják elő, készen kapott. Az édesapa most megveszi és átadja
fiacskájának, - van ebben valami mechanikus. Ebben nincsen már meg a készítés
bensőségessége, izgalma. A gyerek soha nem tanulja meg azokat előállítani, nem ismeri meg az
önálló próbálkozás izgalmát, hogy sikerül-e, és így soha nem kerül bensőséges viszonyba
játékaival, - személytelen marad a viszony, ezért is unják meg hamar.

A gyerek tolja, taszítja játék autóját, utánozza az autó zúgását, dudálását. A modern távirányítású
játékoknál nem is kell, minden megy gombnyomásra. De a gomb, már megölt minden igazi
kapcsolatot a játékkal.

A felnőttek is játszodnak, épp úgy, mint a gyerekek, csak a játékaikat cserélik ki felnőtt
játékokra, - de a lélek ugyan az marad, infantilis. A felnőttkori gyereklélek már nem a gyerek-é,
a felnőttben eltorzul, mert már nem illik korához, meg kellett volna haladnia. Ebből kifolyólag a
felnőtt halálosan komolyan veszi játékait, - lényegében nem is tudja, hogy csak játszik, ez a
tragikus.

A komoly felnőtt játék a politikai vélemény. Ez is már csak előállított, (mint a gyerekkori játékok),
iparilag, mint az esemény, amiről szól. Itt még személytelenebb a játékos és a játék között a
viszony, mert a felnőtt számára ez nem normális állapot, hogy még mindig játszik, tudattalanul.
Ez különbözik a komoly felnőtt kori játékoktól, - ez egy infantilis játék.

A vélemények előállítottak és sokan a magukénak tartják, azonosulnak egy olyasmivel, mik nem
ők, egy személytelen szerep lesz.

Látom a világhálón, a nyomtatott sajtóban, hogy komoly tudással rendelkező újságírók, akik
komoly tekintély számban mennek, azonosulnak, mások által előállított véleményekkel, mint
magukéval, - és játszák kicsiny, infantilis játékukat.

Ezeknek a tudásuk nem az övék, másoktól kapták, semmi közük hozzá. Ezeknek nincsen
személyes tudásuk. Ha volna is, nem mennének vele semmire, mert ezt a világot úgy alkották
meg, hogy azzal ne lehessen semmire menni. Nem merik felvállalni a személyes tudást. De nagy
részük nem is jut el ilyen dilemmához. Inkább játszodja kisded játékát, minthogy érett emberként
személyes tudása legyen. Pedig érdemes megjárni a sivatagot a személyes tudással, vagyis azért.

Nem is jutnak oda el, és ez a szomorú, hogy felismerjék, hogy nincsen személyes tudásuk, hogy a
tudásuk nem az övék. Akik nem tudják megkülönböztetni, hogy mi az övék és mi nem az ilyenek
lesznek nagy tekintélyű újságírók. Továbbadják azt, mivé őket gyúrták, a véleményformálás
profijai, a gépezet.

Az újságírónak is csak véleménye van, nem igazi tudása, és azt is csak kölcsön kapta.

Egyszer már a Háromszék napilapban leírtam, hogy a Középkor nem ért véget, most éljük igazán.
Akkor a tanítóhivatal megmondta, hogy mit kell hinni és az kötelező volt. Most nem kötelező
hinni, amit megmondanak, hogy mit kell hinni, de most mindenki örömmel teszi, mert most a
Tanító hivatalt tudománynak nevezik, melynek hiedelmeit nem kell kötelezni, mert mindenki
önként fogadja el. A lényeg ugyan az, hogy megmondják, hogy mit kell hinned. És az eszközök,
még rafináltabbak, amivel megmondják, hogy mit kell hinned.

Nem volt kor, hogy az emberek ennyire ne mertek volna kételkedni. És miért? Mert még a
butánál is bunkóbbnak tartják ki mer kételkedni. Ezt a szégyent vállalni, ahhoz nagyon erős
személyiségre van szükség, - mely most nem divat és ez mindent meghatároz, mert a divatot is
mások mondják meg.

Vannak, akik azt hiszik, hogy ha megbélyegzik a dogmatikus Rómát, akkor valami szellemi
magaslatra kerültek, vannak. És közben nem veszik észre, hogy épp úgy megmondták nekik,
hogy mit kell negatíve hinni Rómáról, mint ahogy Róma megmondja híveinek, hogy mit
higgyenek.

A keletrajongók nem veszik észre, kik Rómát elítélik, hogy épp ugyan úgy hisznek keletnek, mint,
ahogy Róma hívője hisz a Tanító Hivatalnak, semmi különbség nincsen.

Szerintem legnagyobb dolog tudni, hogy tudásunkból mi a miénk és mi nem. Létezik a nem
tudás bölcsessége is.

De a legfontosabb tudni, hogy ez a világ, amit minden szempontból iparilag állítottak elő nem a
mienk, - tehát fogadj mindent többszörösen kételkedve.

Komoly szellemi lényeknek titulált újságírók, tologatják véleményeiket, mint a gyerek a

játékautóját, - és közben nem veszik észre, hogy gyermekded módon tologatnak egy
pártapparátust, - amihez, ha megfigyelnék önmagukat, ha volna bátorságuk, megállapíthatnák,
hogy mint embereknek semmi közük. Az ilyen megállapításoknak, az ipari kor nem kedvez, ezek
az újságírók a kedvezést keresik.

Legyen az szélsőjobb, jobb, bal-liberális, csak játékot adnak a kezedbe, az elmédbe, amihez
viszonyod személytelen, nem a tied. De vigyázz, mert valakiknek ez nem játék, hogy
megmondják, hogy mit higgyél.

A szélsőjobb, jobb, bal-liberális csak azt teszi, mit Róma, megmondja, hogy mit higgyél,
politikáról, nemzetről, pártokról. A Prédikátor könyve azt mondja, hogy “semmi új a nap alatt”, -
nagy bölcsesség van benne.

És ugye, akinek állandóan meg kell mondani, hogy mit higgyen, mit tegyen az még gyermek, -
felnőtt korban ez furcsa, lelki éretlenségre vall.

Nagy Attila Puli