GABO

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Stephanie Laurens: In Pursuit of Eliza Cynster
Avon Books, An Imprint of HarperCollins Publishers,
New York, 2011
A HarperCollins Kiadó engedélyével.

Fordította: Bozai Ágota

Könyvterv: Szabó Vince | Malum Stúdió

Szerkesztette: Daróczi Péter

Copyright © 2011 Savdej Management Proprietary Ltd.

Hungarian translation © Bozai Ágota, 2015
Hungarian edition © GABO Kiadó, 2015

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének

közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

A regényben kitalált személyek, helyek és események vannak.

Valós eseményekkel, helyekkel, valaha élt személyekkel a hasonlóság
csak a véletlen műve lehet.

Kiadja a GABO Könyvkiadó

www.gabo.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

ISBN 978-963-689-961-5
 – Nem tehetem – felelte Eliza. Hátrahúzódott, és a férfi szemébe
nézett. – Higgye el, semmit sem szeretnék jobban, mint megszökni
önnel, de... – elhallgatott, aztán megfogta Jeremy Carling karját.
A tudós Jeremy Carling pedig látta, hogy a kisasszony keze remeg.
Eliza szomorú sóhajjal engedte el Jeremy karját, aki kérdőn nézett rá.
– Ez minden, amire most képes vagyok... Erősebben nem tudok
szorítani.
Az elmúlt három napban laudanummal kábítottak, alig voltam
magamnál, és a szer hatása még nem múlt el teljesen. A lábam még
bizonytalan, és nem tudok kapaszkodni. Ha lecsúszom...
Jeremy megborzongott. Ha lecsúszik, könnyen lehet, hogy nem tudja
elkapni, megtartani a tetőn. Eliza Cynster karcsú volt, mégis kérdésessé
vált, vajon elég-e az ő ereje ahhoz, hogy a kisasszony súlyát is
megtartsa. Nem ismerte a saját erejét, ugyanis még sohasem volt
alkalma kipróbálni.
– Jól van – bólintott, és a hangja nyugodt volt. – Nem segíti az
ügyünket, ha valamelyikünk leesik. Kitalálunk valami mást.
Eliza mintha megdöbbent volna, de aztán bólintott. – Igen. Rendben.
– Elhallgatott, aztán feltette a kérdést: – Van valami ötlete?
 PROLÓGUS
1829. április
Zöld Ember taverna, Edinburgh óvárosa

– Korábbi megbeszéléseinknek megfelelően, Scrope úr, a kérésem

teljesen egyértelmű. Rabolja el Miss Eliza Cynstert Londonból, és
hozza el nekem Edinburgh-ba – mondta McKinsey, mert mindig ezt az
álnevet használta, mivel tökéletesen bevált.
A félhomályos taverna hátsó részén az asztalnál McKinsey a vele
szemben ülő férfit nézte.
– Két hete volt a felderítésre és a terv átgondolására. Már csak az a
kérdés, hogy el tudja-e hozni hozzám Eliza Cynstert sértetlenül, jó
egészségben, vagy sem.
Scrope sötét hajú, sötét szemű, hosszúkás arcú férfi volt. –
Megfelelő mérlegelés után, azt hiszem, teljesíteni tudjuk a feladatot,
uram.
– Valóban? – McKinsey a férfi elmozduló ujjait nézte a söröspohár
oldalán. Mit csinál? Nem bízott Scrope-ban, legszívesebben szóba sem
állt volna vele, mégis itt van, és vele tárgyal.
Kétértelműen, óvatosan beszélt, bár Scrope ezt nyilván taktikai
jellegűnek tekintette; McKinsey nyilván azért ad hangot kételyeinek,
hogy lenyomja az árat. Valójában McKinsey úgy gondolta, hogy Scrope
sikerrel járhat, ezért bérelt fel olyan úriembert, hiszen Scrope úriember
volt, aki bejáratos a gazdagok, különösen az arisztokrácia köreibe, és
megfelelő díjazás ellenében el tudja érni, hogy az alkalmatlankodó
rokonok eltűnjenek.
Pontosabban Scrope emberrabló és bérgyilkos volt. A klubokban az
a szóbeszéd járta, hogy sohasem hibázik, ami megmagyarázza a magas
vállalási árat, amelyet McKinsey minden tétovázása ellenére hajlandó
volt megfizetni – akár a dupláját is –, ha Eliza Cynstert elhozzák neki.
A poharát megemelve az italba kortyolt, majd Scrope-ra nézett.
– Hogyan tervezi megvalósítani Miss Cynster elrablását?
Scrope előrehajolt, a kezét összekulcsolta, és halkabbra fogva a
hangját – bár senki nem volt a közelben, aki hallhatta volna – azt
mondta: – Úgy van, ahogy mondta. Mivel nemrégiben sikertelen
elrablási kísérlet történt Miss Heather Cynster ellen, Eliza Cynstert
szorosan őrzik. Sajnálatos módon az őrzők közé tartoznak a fivérei és az
unokatestvérei is. Egy teljes hétig nem jelent meg a nyilvánosság előtt
úgy, hogy a nevezett urak valamelyike ne lett volna a közelében. Akkor
is vigyáztak rá, amikor olyan helyre ment, ahová a király is gyalog jár.
A Cynster család nem bízza egyszerű lakájokra, hogy gondoskodjanak a
hölgy biztonságáról. – Scrope elhallgatott, sötét szemével McKinsey-t
fürkészte. – Hogy őszinte legyek, véleményem szerint Eliza Cynstert
csak úgy lehet elrabolni, ha valami csapdát tervelünk ki. Ezzel persze
azt a kockázatot vállaljuk fel, hogy nemcsak az őrzői sebesülnek meg.
Ha az erőszak az egyetlen lehetőség, nem tudom garantálni Miss
Cynster biztonságát, amíg át nem veszem.
– Nem. – McKinsey nyers hangja teljesen egyértelművé tette a tiltást.
– Semmiféle erőszakot nem tűrök. Sem a fiatal hölgy, sem az őrzők
vonatkozásában.
Scrope grimaszolt, és széttárta a karját. – Ha megtiltja az erőszak
alkalmazását, nem tudom, hogyan teljesíthető a feladat.
McKinsey összevonta a szemöldökét, és az ujjaival dobolt az
asztallapon. Scrope arcát nézte. Semmilyen érzelem nem látszott rajta.
Scrope legalább olyan jól tudott pókerarccal nézi, mint McKinsey.
De a tekintete..!
Micsoda rideg ember, erre nincs más szó. Érzelemtől mentes és
szenvtelen. Olyan könnyen követ el gyilkosságot, mintha csak a kalapját
ejtené le.
Sajnálatos módon a sors kevés lehetőséget hagyott McKinsey-nek,
mivel szüksége volt valakire, aki elvégzi a piszkos munkát. A
visszavonulás nem volt már semmiképpen lehetőség. Ám ha ezt az
embert rászabadítja Eliza Cynsterre... Lassan kihúzta magát, az asztalra
könyökölt, hogy a szeme egy magasságban legyen Scrope-éval.
– Úgy értelmezem, hogy ez a feladat, Eliza Cynster elrablása erős és
hatalmas családjának orra elől, különösen úgy, hogy ezek szimatot
fogtak, sikeres teljesítés esetén olyannyira megnöveli az ön ázsióját a
szakterületén, hogy kollégái ezek után valamiféle istenségnek tekintik.
Ha a Cynster-klán nem képes megvédeni valakit ön ellen, akkor ki
volna képes rá?
Ő is végzett felderítést, miközben Scrope Londonban volt, hogy
felmérje Eliza Cynster elrablásának esélyeit. Scrope a legjobbak közé
tartozott, ám megnevezett korábbi megbízóinak némelyike arról számolt
be, amikor McKinsey érdeklődött róla, hogy Scrope rendkívüli módon
szeretne kitűnni. Annyira törekszik a kitűnőségre, hogy olyan
megbízásokat is elvállal, amelyektől óvatosabb bűnözők tartózkodnak.
Úgy látszik, Scrope függősége a dicsőség hajszolása, a lehetetlennel
való dacolás. Korábbi megbízói ezt jó tulajdonságként értékelték, és
McKinsey azt is látta, ha Scrope elvállalja a nehéz feladatot, a
függőségével az ő céljait szolgálja.
Scrope nem reagált McKinsey kijelentésére, de az, hogy igyekezett
szenvtelen arcot vágni, önmagában is sokatmondó volt.
McKinsey mosolyra húzta a száját. – Valóban. Ha ezt a feladatot
sikeresen teljesíti, még magasabb... szinte csillagászati tiszteletdíjat
számíthat fel.
– A tiszteletdíjam...
McKinsey felemelte a kezét. – Nem akarok kicsinyes alkudozásba
bocsátkozni a díj vonatkozásában, hiszen abban már megállapodtunk.
Azonban... – szólt Scrope szemébe nézve, és a hangja is szigorúbb lett –
cserébe azért, hogy elmondom, hogyan lehet Eliza Cynstert a
védelmező férfirokonai orra elől elrabolni erőszak alkalmazása nélkül,
kérek valamit.
Scrope tétovázott. Egy teljes perc telt el, mire halkan rákérdezett: –
Mit?
McKinsey volt olyan bölcs, hogy nem mosolyodott el diadalmasan.
– Azt, hogy együtt terveljük ki, mi történjen attól a pillanattól kezdve,
hogy elindul Miss Cynster elrablására, egészen addig a pillanatig, hogy
átadja nekem.
Scrope újra elgondolkodott, de McKinsey egyáltalán nem volt
meglepődve, amikor kijelentette: – Hogy tisztázzuk a dolgot, ezek
szerint ön akarja diktálni, hogyan végezzem a munkámat.
– Nem. Én csak meg akarok győződni arról, hogy úgy végzi el a
munkát, hogy az teljesen megfeleljen az elvárásaimnak. Ha elmondom,
hogyan lehet az elrablást véghezvinni, tegyen javaslatot, miként kívánja
megoldani az egyes lépéseket. Ha egyetértek a tervével, akkor
végrehajthatja az adott lépést. Ha nem, akkor megbeszéljük, milyen
alternatívák vannak, és megállapodunk valamelyikben, amelyik
mindkettőnk elvárásainak megfelel.
McKinsey lefogadta volna, hogy Scrope egyszerűen képtelen
lemondani a lehetőségről, hogy ő rabolhatja el az egyik Cynster lányt.
Scrope elkapta a tekintetét megbízójáról, másfelé nézett, mocorgott,
aztán újra visszafordult McKinsey felé.
– Hát jó. Elfogadom. – Ha Scrope más ember lett volna, McKinsey
kezet ráz vele, hogy megpecsételjék az alkut, de az adott helyzetben
meg sem moccant. Scrope könnyed hangon folytatta: – Tehát hol és
hogyan rabolhatom el Eliza Cynstert?
McKinsey elmondta. Kabátja zsebéből elővette a London Gazette
összehajtogatott példányát, megmutatta Scrope-nak a fontos hírt. Scrope
nem tudott az eseményről, és saját magától valószínűleg fel sem fogta
volna a jelentőségét. Végül is egyáltalán nem volt nehéz kidolgozni a
részleteket; előbb az elrablást, majd az Edinburgh-ba utazást.
Megegyeztek abban, hogy az utat a lehető leggyorsabban kell
megtenni.
– Mivel nem az a feladat, hogy megöljem, hanem hogy átadjam,
minél hamarabb szeretnék túl lenni rajta.
– Egyetértünk. – McKinsey ekkor Scrope szemébe nézett. – Semmi
értelme kísérteni a sorsot és veszélyt vállalni, ha nem feltétlenül
szükséges.
Scrope csak grimaszolt, de egy szót sem szólt.
– Itt maradok a városban – folytatta McKinsey –, hogy amikor
visszaér, rögtön átadhassa nekem Miss Cynstert.
Scrope bólintott. – Arra a helyre fogok üzenetet küldeni, amelyen
keresztül ezt a találkozót összehoztuk.
McKinsey bólintott. – Van valami, amit nem lehet eléggé
hangsúlyozni: amíg Eliza Cynster magával van, semmiféle bántódás
nem érheti. A haja szála se görbüljön. Elfogadom, hogy szükséges lehet
elaltatni, hogy csendben ki lehessen csempészni a házból, de utána nem
lesz rá szükség. Biztos vagyok benne, hogy maga és az emberei képesek
elérni, hogy nyugodtan és csendben maradjon egész úton anélkül, hogy
újabb adag nyugtatót vagy szükségtelen testi korlátozást kelljen
alkalmazni. A történet, hogy a gyámja parancsára viszik haza,
hatásosnak bizonyult Heather Cynster esetében. Ugyanilyen hatásos lesz
a húgánál is.
– Rendben. így fogunk tenni. – Scrope átgondolta a tervet, aztán
McKinsey-hez fordult. – Úgy gondolom, uram, hogy megállapodtunk.
Számításaim szerint az elrablásától számított ötödik reggelen érünk
vissza Edinburgh-ba Miss Cynsterrel, és akkor át is tudjuk adni.
– Ha úgy cselekszik, ahogy megbeszéltük, valószínűleg kiküszöböl
minden ellenállást.
 Scrope a beszélgetés kezdete óta először mosolyodon el. – Ahogy
mondja.
McKinsey felállt.
Scrope nem volt kis termetű, de McKinsey féléje tornyosult. Scrope
arca felderült, ahogy bizalmasan kijelentette: – Megnyugodhat, uram,
számíthat ránk. Igyekszem, hogy ezt a feladatot sikeresen végrehajtsuk.
– Scrope a taverna ajtaja felé fordult. – Mint olyan pontosan rátapintott,
ezzel hírnevet szerzek magamnak.

Mint olyan pontosan rátapintott, ezzel hírnevet szerzek magamnak.

A McKinsey álnevet használó nemes úr egy szikla peremén állt a
Holyrood palota közelében, zsebre dugta a kezét, kabátja kigombolva
lógott a válláról, ahogy a szél az arcába fújt. Északra, az otthona felé
nézett, és felidézte Scrope szavait. Nem a szavak miatt aggódott; hiszen
azok az ő szavai voltak, hanem Scrope hangjában a fanatikus lelkesedés
aggasztotta.
Túlságosan hajtotta a becsvágy, hogy tovább erősítse a hírnevét,
legalábbis McKinsey ízléséhez képest túlzóan viselkedett.
Nem szívesen üzletelt Scrope-hoz hasonló emberekkel, de a
rendkívüli helyzet rendkívüli lépéseket igényelt. Ha nem rabol el egy
Cynster lányt, és nem viszi fel északra, hogy megmutassa az anyjának
mint „bukott” és megrontott nőt, akkor nem kapja vissza azt az
aranykelyhet, amelyet az anyja ellopott, és sikeresen elrejtett előle. Ha
július elsején nem tudja felmutatni azt a kelyhet, elveszti a kastélyát és a
földjeit, és kénytelen lesz tehetetlenül végignézni, ahogy a családját
megfosztják a vagyonától, és kiűzik az évszázados birtokukról.
Elveszti az örökséget, és ők is mindent elvesztenek.
Mindent elveszít, kivéve a két fiút, mivel szavát adta, hogy őket
sajátjaként neveli fel. De ők is elvesztenék az őket megillető helyet,
ahová tartoznak.
A sors nem hagyott neki más választást, minthogy eleget tegyen az
anyja követelésének, bármilyen őrült parancs legyen is.
Sajnálatos módon az első kísérlet balul sikerült. Mivel távol akart
maradni a lányrablástól, ugyanakkor nem szerette volna, hogy a
szükségesnél több erőszakot alkalmazzanak, egy nem olyan híres, de
elég sikeres párost bérelt fel, akiket Fletcher és Cobbins néven ismert.
Elrabolták Heather Cynstert, és északra vitték, ám Heather Cynster egy
angol nemes, Timothy Danvers, Breckenridge vikomtja
közbeavatkozásával elmenekült. Breckenridge most Heather Cynster
vőlegénye.
Ez a kudarc nem hagyott McKinsey-nek más választási lehetőséget,
mint hogy Eliza Cynster elrablására Scrope-ot bérelje fel.
Bármennyire is logikus volt ez a lépés, mégsem tetszett neki.
Nyugtalan volt, zaklatott, nagyon kellemetlennek érezte az alkut,
amelyet nem sokkal korábban megkötött, és folyamatosan irritálta a
kellemetlen érzés.
Nem voltak ilyen lelkiismereti aggályai, amikor Fletchert és
Cobbinst bérelte fel; bár ők is képesek voltak erőszakra, nem látszottak
olyanoknak, akiknek a gyilkosság mint megoldás eszükbe juthat. Velük
ellentétben Scrope munkájának az emberölés szerves része volt. Bár
ebben az esetben a gyilkosság szóba sem jöhetett, önmagában az a tény,
hogy ennek az embernek bizonyítottan volt benne tapasztalata,
egyáltalán nem volt megnyugtató érzés.
Ám McKinsey-nek mindenképpen szüksége volt arra, hogy Eliza
Cynster minél hamarabb a kezére kerüljön. Fletcher és Cobbins
esetében megengedte, hogy bármelyik Cynster lányt – Heathert, Elizát
vagy Angelicát – elhozzák, bár mire elrabolták Heathert, eleget tudott
ahhoz, hogy rájöjjön, ebben hibát követett el. Nagyon megkönnyebbült,
amikor megtudta, hogy Heathert sikerült elrabolniuk, hiszen huszonöt
évesen, nem kelt el még, és pontosan megfelelt arra a célra, amire
szánta.
Ám ez nem következett be. Közbelépett a sors, és Heather
megszökött Breckenridge-dzsel. McKinsey-t nem zaklatta fel túlságosan
ez a hír, mivel tudta, hogy van alternatívája: a huszonnégy éves Eliza,
aki majdnem annyira megfelel a célnak, mint Heather. De ha nem
sikerül elragadnia Elizát...
Angelica a harmadik és legfiatalabb a Cynster-családfa fontos ágáról.
Elméletileg ő is megfelel a célra, de még csak huszonegy éves. És nem
volt szándékában ilyen fiatal hölggyel kezdeni.
Tudott türelmes lenni, ha a helyzet azt kívánta, de eredendően
egyáltalán nem volt türelmes ember. Rávenni egy szeleburdi, huszonegy
éves fiatal hölgyet, a társasági élet hercegnőjét, hogy teljesítse
kívánságát, sokkal nagyobb taktikai érzéket kívánna, mint amivel ő
rendelkezik.
 A másik lehetőség, hogy kényszerítse akaratának teljesítésére, sokkal
nagyobb érzéketlenséget követelne, olyan könyörtelen
nyomásgyakorlást, amelyre gyanúja szerint képtelen volna. Legalábbis
utána képtelen lenne a tükörbe nézni.
Tehát Eliza Cynstert kell elraboltatni, és ehhez Scrope tehetségére és
hiúságára volt szükség.
Minden tőle telhetőt megtett Eliza biztonságának és kényelmének
biztosítására. Igyekezett mindent gondosan előkészíteni, hogy semmi
hiba ne fordulhasson elő. Mégis...
A horizontot nézte, amerre sok-sok mérföldre van az otthona: völgy,
tó, kastély. Próbálta meggyőzni magát, hogy most mindent megtett. Úgy
tervezte, hazamegy a várába a fiúkhoz, és később visszatér, mire Scrope
elhozza Eliza Cynstert.
A becsület mindenek felett.
Ez volt a családja mottója. Ezeket a szavakat kőbe vésték a kastély
főbejárata és minden nagyobb kandalló fölött.
A becsület nem engedi, hogy ellovagoljon.
A becsület perzselte a bőre alatt.
Miután rászabadította ezt a Scrope nevű alakot a Cynster lányra, és
elárulta, hogyan lehet Elizát elragadni a családtól, és beindította a tervét,
a becsület arra kötelezte, hogy személyesen felügyelje az akciót.
Ezért határozta el, hogy követi Scrope-ot, és titokban, észrevétlenül
figyeli, gondoskodik róla, nehogy valami balul üssön ki.
Nehogy Scrope túllépje a hatáskörét.
Csak állt, és nézte a hegyes északi vidéket. Nem mozdult, az elméje
erre a békére vágyott, a nagy csendre, a fenyőillatra, míg a nap lassan
eltűnt a nyugati égbolt peremén.
Ahogy besötétedett, kihúzta magát, megfordult,, és az emelkedőn
elindult a városi háza felé. A fejét leszegve a kockaköveket nézve
lépkedett, közben gondolatban a tiszttartójának fogalmazott levelet,
amelyben közli, hogy késleltető ok állt be, de néhány héten belül
hazatér. Utána azt remélte, hogy az oldalán Eliza Cynsterrel lovagolhat
haza a kastélyába.
 ELSŐ FEJEZET
St. Ives-ház
Grosvenor Square, London

– Ez így egyszerűen nem tisztességes.

Elizabeth Marguerite Cynster, akit mindenki csak Elizának hívott,
alig hallhatóan méltatlankodott. Egyedül állt köpönyegben egy hatalmas
cserepes pálma árnyékában a fal mellett, legidősebb unokabátyja
házának hatalmas báltermében. Ezen az estén a csodálatos hercegi
bálterem csillogott, az előkelő társaság színe-java legszebb
selyemruháikban és felékszerezve mámoros állapotban mulatozott.
Kevesen voltak az előkelő társaságban, akik nem fogadtak el
meghívást St. Ives hercegné, Honoria, és nagy hatalmú férje, Devil
Cynster báljára. A hatalmas terem zsúfolásig megtelt.
A kristálycsillárok szikrázó fénye gyönyörű, gondosan bodorított
frizurákon és briliánsokon csillant. Ragyogóan élénk színű ruhák
lebbentek, ahogy a hölgyek táncra per dűltek. Nevetés és kellemes
beszélgetés töltötte be a teret. Parfümillat lebegett. A háttérben kis
zenekar játszotta a legnépszerűbb keringőket.
Eliza nézte, ahogy a nővére, Heather keringőzik elegáns vőlegénye
karján. Timothy Danvers, Breckenridge vikomtja korábban az előkelő
társaság legnagyobb kujonjának számított. Bár a bált nem kifejezetten
azért rendezték, hogy az eljegyzésüket ünnepeljék és hivatalosan
bejelentsék a társaságnak, de meglehetősen árulkodó volt Breckenridge
elbűvölt pillantása, valahányszor Heatherre nézett. Az előkelő társaság
hölgyeinek egykori kedvence Heather felesküdött védelmezője lett.
Heather pedig az övé. Az arcán ragyogó öröm, a szemében csillogó
boldogság egyértelműen közölte ezt a világgal.
Bár Eliza kevésbé volt boldog, és ez közvetlen következménye volt
azoknak az eseményeknek, amelyek Heather eljegyzéséhez vezettek,
azért őszintén örült nővére örömének.
Mindketten éveket töltöttek azzal, hogy az ideális férfit, a hőst
keresték az előkelő társaságban, szalonokban, báltermekben, mivel az
volt az elvárás, hogy a hozzájuk hasonló fiatal hölgyek ilyen helyeken
keressék a megfelelő partnert. Ám sem Heather, sem Eliza, sem húguk,
Angelica nem járt szerencsével, mivel nem találták meg azt az
úriembert, akit a sors nekik szánt. Teljesen logikus, hogy arra a
következtetésre jutottak, miszerint a nekik rendelt úriember nem az
előkelő társasági körökben található, ezért szintén logikusan úgy
határoztak, hogy kiterjesztik a keresést azokra a területekre, amelyeken
az előkelő társasági körökben csak ritkán megjelenő, ám ugyanolyan
alkalmas és megfelelő partinak számító úriemberek előfordulnak.
Ez a stratégia bevált legidősebb, unokanővérük, Amanda esetében, és
más fordulattal az ikerhúgánál, Ameliánál is.
És bár a lehető legváratlanabb módon, de ugyanez működött Heather
esetében is.
Úgy látszott, a Cynster lányok esetében az igazi férfiú
megtalálásának az a titka, hogy megszokott köreiken túl kell lépniük.
Eliza pontosan erre készült, miután Heathert elrabolták, aztán
Breckenridge megmentette, és vele szökött meg, és kiderült, hogy
létezik bizonyos szándék „a Cynster nővérek elrablására”.
Senki sem tudhatta, hogy, a célszemélyek köre csak Heathert, Elizát
és Angelicát jelenti-e, vagy kiterjed az unokahúgaikra, Henriettára és
Maryre is.
Senki sem értette a fenyegetés mögötti indítékot, ahogy azt sem
tudták, vajon mi volt a mögöttes szándék abban, hogy elrabolják és
Skóciába vigyék. Arról, hogy ki áll a lányrablás mögött, senkinek sem
volt fogalma, ám ennek az lett a következménye, hogy megelőzésül
Elizát és a másik három hajadon Cynster lányt állandó megfigyelés alá
helyezték. Képtelen volt kilépni szülei házából úgy, hogy egyik fivére,
vagy ha ők nem, valamelyik unokabátyja meg ne jelent volna az
oldalán.
És persze ott is maradt.
Ő nem hogy egy, de fél lépést sem tehet a felső tízezer körein kívül,
hiszen ez a történtek után teljességgel lehetetlenné vált. Ha ilyesmivel
próbálkozott volna, egy fivér vagy unokatestvér rögtön teketóriázás
nélkül visszafogta.
El kellett ismernie, hogy ez a magatartás részükről teljesen
helyénvaló volt, de ... meddig tart még? A védőkordont már három hete
felállították, és semmi jele nem volt annak, hogy alábbhagyna a szigorú
őrizet. – Már huszonnégy éves vagyok, és ha idén nem találok férjet,
jövőre már vénlánynak számítok.
 Nem volt szokása magában motyogni, de az estély a végéhez
közeledett, és ahogy már megszokta, számára semmilyen eredménnyel
nem járt. Ezért simult a falhoz a hatalmas pálmafa árnyékában, mert
elege volt a mosolygásból és színlelésből, hogy érdeklődést mutasson a
nagyon illedelmes fiatalemberek iránt, akik egész éjszaka a kegyeiért
versengtek.
Szép hozománnyal rendelkező, nagyon jó családból származó, jól
nevelt fiatal Cynster hölgyként sohasem volt hiánya szépreményű
udvarlókból. Sajnálatos módon azonban nem érzett késztetést arra,
hogy ilyen Rómeók mellett Júliát játsszon. Angelicához hasonlóan
Eliza is meg volt győződve arról, hogy felismeri az igazit. Ha nem is
abban a pillanatban, amikor meglátja – ez Angelica elmélete volt –, de
ha néhány órát eltölt a társaságában, biztosan tudja, hogy ő az.
Heather azonban mindig bizonytalan volt abban, hogy felismerje az
igazit. Persze ismerte Breckenridge-et; de inkább csak látásból, mivel
évekig ugyanazokban a társasági körökben fordultak meg. Aztán a
kalandjuk során felismerte, hogy egymásnak vannak teremtve. Heather
említette, hogy unokafivérük felesége, Catriona, a Skócia egyes részein
„a Lady” néven ismert istennő megtestesülése „tud” bizonyos dolgokat,
és azt javasolta, hogy Heathernek tisztán kell „látnia” az ő hősét, és ez
pontosan bekövetkezett.
Catriona egy nyakéket bízott Heatherre, amelynek az volt a
rendeltetése, hogy segítsen a fiatal hölgynek megtalálni az igaz
szerelmet... a hőst. És Catriona úgy rendelkezett, hogy Heather a
nyakéket adja tovább Elizának, Eliza pedig Angelicának. Angelica
majd Henriettának, aki Marynek adja tovább, mielőtt visszaviszik
Skóciába, hogy Catriona még kicsi lánya, Lucilla viselje.
Eliza a jobb kezével megérintette a nyakában lógó rózsakvarcot a
keble között. A követ eltakarta divatos mellkendője.
A nyakék most az övé; de akkor hol van a hős, akit felismerhet ezzel
az ékszerrel. Nyilvánvalóan nincs itt. Nem jelent meg semmilyen
hősnek látszó úriember. Nem mintha erre számított volna. Nyilván nem
jelenik meg az a bizonyos úr a felső tízezer összejövetelén. Mégis erőt
vett rajta a csalódottság kínja.
Azzal, hogy Heather megtalálta a saját hősét, megbénította Eliza
keresési szándékait. Az ő hőse nyilván nem előkelő körökben forog, de
már nem léphet ki innen, hogy keresse.
– Mi az ördögöt csinálhatnék?
 A bálterem szélén ezüsttálcát egyensúlyozó pincér meghallotta, és a
pálma felé fordult. Eliza alig pillantott rá, de ahogy a lakáj meglátta, az
arcvonásai megnyugodtak, és előrelépett.
– Miss Eliza – szólt a pincér hallható megkönnyebbültséggel, és
meghajolva ezüsttálcát nyújtott feléje. – Egy úriember kérte, hogy
adjam ezt át önnek. Már fél órája lehetett. Nem találtam önt a tömegben.
Eliza el sem tudta képzelni, melyik unalmas úriember küldhet neki
üzenetet. Elvette az ezüsttálcán heverő összehajtott papírlapot.
– Köszönöm, Cameron. – A lakáj a szülei háztartásához tartozott, ám
ezen a báli estélyen kisegített a St. Ives-házban. – Tudja, ki küldte?
– Nem, kisasszony. Nem nekem adták, hanem a személyzet másik
tagjának. Ők adták át nekem.
– Köszönöm – bólintott Eliza, és elbocsátotta a lakájt.
Cameron kurta főhajtással távozott.
Elizának nem voltak nagy reményei, amikor kibontot az üzenetet. Az
írás lendületes volt, határozott fekete ve nások a fehér papíron.
Nagyon férfias stílusú.
Kissé megbillentette a papírt, hogy fény essen rá, és olvasni kezdte:

Találkozzon velem a hátsó szalonban, ha van hozzá bátorsága. Még

nem ismerjük egymást. Nem írtam alá ezt az üzenetet mert a nevem
semmit sem mondana. Nem mutattak be minket egymásnak, és nincs
jelen olyan nagyasszony, aki eleget tenne, a kérésemnek. Mindazonáltal
a tény, hogy itt vagyok ezen a bálon, eléggé sokat elárul a
származásomról és társadalmi státusomról. És tudom, hol van a hátsó
szalon.
Úgy hiszem, ideje személyesen találkoznunk, ha másért nem, azért,
hogy kiderítsük, van-e bennünk valami közös, amiből esetleg
kiindulhatunk.
Azzal zárom soraimat, amivel kezdtem: találkozzon velem a hátsó
szalonban, ha van hozzá bátorsága.
Várom

Eliza önkéntelenül is elmosolyodott. Milyen... szemtelen alak.

Milyen merész. Ilyen üzenetet küldeni neki az unokatestvére házában az
egész családja, a vigyázó tekinteti gardedámok orra előtt.
Ám akárki is az a férfi, nyilvánvalóan ott van a házban és ha tudja,
hol van a hátsó szalon...
Újra elolvasta az üzenetet, aztán tanakodott magában de nem látott
okot arra, miért ne osonhatna ki a hátsó szalonba, hogy megnézze, ki
mert neki ilyen üzenetet írni.
Kilépett a rejtekhelyéről, és fürgén, de feltűnés nélkül lépkedett a
még mindig zsúfolt teremben. Biztos volt abban, hogy az üzenet írója
igazat mondott, vagyis nem ismeri, sohasem találkoztak. Nem ismert
egyetlen olyan urat sem, akinek megfordult volna a fejében a gondolat,
hogy ilyen botrányos üzenettel rendelje magántalálkára a St. Ives-ház
falai között.
Felpezsgett ereiben az izgalom, a várakozás. Lehet, hogy ez a
pillanat, amikor az igazi megjelenik előtte.
Kilépett egy mellékajtón, gyorsan végighaladt a folyosón, aztán
befordult egy másik folyosóra, majd egy másikra; egyre kevésbé
megvilágított részek jelezték a hatalmas ház távoli végébe vezető utat.
Messze járt már a bálteremtől és a társaság zajától. A hátsó szalon a
kertre nyílt, és Honoria gyakran üldögélt ott délutánonként, ahogy a
terasz előtti pázsiton játszadozó gyerekeket figyelte.
Eliza végre elérte az utolsó folyosó végét. Előtte volt a szalon ajtaja.
Nem tétovázott; lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót, és belépett.
Lámpa nem égett, de a holdfény bevilágított a teraszra nyúló
ablakokon és üvegajtókon. Körülnézett, de nem látott senkit. Becsukta
maga mögött az ajtót, és beljebb ment a szalonban. Az a titokzatos férfi
talán az ablak felé néző egyik karosszékben várja.
A székekhez közeledve látta, hogy mindegyik üres. Megállt. Vajon a
titokzatos idegen megunta a várakozást, és elment?
– Hahó! – megfordult. – Van itt valaki?
Susogó hang hallatszott a háta mögül.
Megperdült, de már elkésett.
Erős kar ragadta meg a derekánál fogva, és egy férfitesthez rántotta.
Eliza a száját éppen szóra nyitotta volna, de hatalmas tenyér tapadt
rá, fehér gyolcsot szorított a szájára és orrára. És ott tartotta.
Eliza küzdött, levegőért kapkodott... A szag szirupos; édes volt,
émelyítő...
Az izmai elernyedtek.
Összecsuklott, de akkor is küszködött, hogy elfordít a fejét, ám a
súlyos tenyér azt a szörnyű gyolcsot a szája és az orrára szorította...
Aztán sötétség vette körül.
Eliza émelygő rosszulléttel tért magához.
Rázkódott, ringott, aztán felismerte a kocsikerék zörgését.
Kockaköveken haladtak.
Tehát kocsiban van. Viszik...
Elraboltak!
Döbbent meglepődés, majd rémület vett erőt rajta, segített abban,
hogy a gondolatait összeszedve koncentráljon. Nem próbálta kinyitni a
szemét, mert a szemhéját nehéznek érezte, ahogy végtagjait is. Még az
ujját mc dítani is nagy erőfeszítést igényelt. Nem gondolta, hogy
megkötözték volna a kezét vagy a lábát, de ennek nem volt jelentősége.
Ráadásul volt valaki... illetve két ember volt vele a kocsiban.
Miután teljesen magához tért, nem mozdult; úgy maradt, ahogy volt,
a feje előrebillenve. Azt érzékelte, hogy egy személy ül mellette az
ülésen, egy másik pedig szemközt, a következő döccenőnél kinyitotta a
szemét.
Egy férfi ült vele szemben, öltözékéből ítélve úriember. Az
arcvonásai szigorúak, arca meglehetősen hosszúkás, az álla szögletes. A
haja sötétbarna, hullámos. Magas, erős testalkatú, inkább szikár volt.
Gyanította, hogy ez a férfi szorította magához, amikor a hátsó szalonban
elkábították. Az ő keze tartotta azt a szörnyű szagú gyolcsot az
orrához...
A feje lüktetett, a gyomra görcsbe rándult a gyolcsból áradó szag
emlékére. Mélyeket lélegzett, és figyelmét a mellette ülő személyre
fordította.
Nő. Nem látta az arcát anélkül, hogy elfordította volna a fejét, de a
ruha alapján szobalány lehetett. Felső körökbe tartozó hölgy szobalánya,
a ruha fekete anyaga jobb minőségű volt, mint amilyent egyszerű
szobalánynak adnak.
Pontosan, mint Heather esetében. A nővére mellé is adtak
szobalányt, amikor elrabolták. A család ezt úgy értelmezte, hogy az
elrablás mögött egy arisztokrata áll. Ki más gondolt volna szobalányra?
Úgy látszik, ezúttal is ez a helyzet. Vajon a vele szemben ülő férfi az
arisztokrata gazember?
Újra megnézte, és gyanította, hogy nem. Bár Heather leírásával
összehasonlítva ez a férfi és a szobalány is elegánsabbnak tűnik, mint
azok, akik Heathert elrabolták, Eliza mégis úgy találta, hogy ezeket az
embereket felbérelték.
A tudata kezdett kitisztulni, és már könnyebben gondolkodott.
 Ha ez Heather elrablásának megismétlése, akkor nyilván őt is
Skóciába viszik. Kipillantott a kocsi ablakán az utcára. Még
eszméletlennek tetetve magát feltűnés nékül megfigyelhette, merre
mennek. Beletelt egy kis időbe, de végül teljesen bizonyos volt abban,
hogy nem a Great North Roadon haladnak. Azon az úton mennek,
amerre a családjával szokott, amikor Lady Jersey-hez mennek
látogatóba Osterley Parkba.
Nyugatra viszik Vagy talán el sem hagyják Londont?
Ha nem északra viszik, vajon a családja tudni fogja hogy merre
keressék? Hiszen azt feltételezik, hogy északra vitték... amikor majd
rájönnek, hogy elrabolták.
Akárkik is ezek, az tény, hogy merészek és okosak Eliza fivérei és
unokatestvérei a Cynster lányok közül őt őrizték a legjobban, ám úgy
gondolták, ha valahol, akkor a St. Ives-házban biztonságban lesz, emiatt
lankadt az éberségük.
Senki sem gondolta volna, hogy az emberrablók abban a házban
lecsapnak rá. A palotában rengeteg vendég mellett ott volt a család, a
különböző Cynster-házak személyzete, akik mind ismerték őt.
Korábbi zúgolódása ellenére most nagyra értékelte volna, ha Rupert
vagy Alasdair, vagy akár valamelyik arrogáns unokatestvére lóháton
utánuk vágtat.
Miután annyi bosszúságot okoztak neki azzal, hogy folyton a nyakán
lógtak, hol vannak védelmezői, amikor a legjobban szükség volna
rájuk?
– Ébren van.
A férfi szólalt meg. Eliza igyekezett fenntartani a látszatot, mintha
csak álmában mozdult volna meg, és nem adta semmi jelét, hogy
hallotta volna a megjegyzést.
A nő közelebb húzódott hozzá. Eliza feltételezte, hogy az arcába
bámul.
– Biztos vagy ebben?
A nő úgy beszélt a férfival, ahogy a belső személyzet tagjai
beszélnek egymással.
Ez megerősítette Eliza gyanúját, hogy a férfit felbérelték a feladatra,
tehát nem az a titokzatos nemes úr, akit Heather elrablása mögött
gyanítanak.
– Csak színleli. Használd a laudanumot.
Laudanum?
 – De azt mondta, ne altassuk, ne ártsunk neki.
– Valóban azt mondta, de muszáj gyorsan haladnunk, és ahhoz az
kell, hogy aludjon. És sohasem fogja megtudni.
Kicsoda?
– Hát jó. – A nő a táskájában matatott. – De segítened kell nekem.
– Ne!
Eliza magához tért. Meg akarta győzni őket, hogy ne altassák el újra,
de a hangja alig hallható suttogás volt. Próbálta ellökni magától a fekete
hajú, sötét szemű nőt, aki felé hajolt egy kis orvosságosfiolával,
amelyben valami folyadék volt.. De karjában semmi erő nem volt.
Ekkor a férfi egyik kezével erősen megmarkolta a csuklóját, a
másikkal az állát szorította. – Most! Öntsd le a torkán!
Eliza küzdött, hogy csukva tartsa a száját, de a férfi a hüvelykujját
befeszítette a szájába, a nő pedig csepegtette az ópiumtinktúrát.
Próbálta nem lenyelni, de a folyadék lecsorgott... A férfi addig
szorította, amíg Eliza izmai el nem ernyedtek, és a laudanum hatott.
Mire Elizának legközelebb annyira sikerült összeszednie magát,
hogy gondolkodni tudjon, napok telhettek el. Fogalma sem lehetett,
hogy hány napot hagyott ki az emlékezete. Folyamatosan elkábított
állapotban tartották, és csak vitték. Nem emlékezett arra, hogy akár
egyszer is megálltak volna.
Nem nyitotta ki a szemét, hagyta, hogy elméje lassan feldolgozza azt
a keveset, amit megfigyelt két adag laudanum hatása közötti néhány
tisztább pillanatában.
Londonból a nyugati úton vitték ki, erre határozottan emlékezett.
Aztán hajnalban megpillantotta az ismerős templomtornyokat.
Az első laudanumdózis után óvatosabban bántak az adagokkal, csak
annyit adtak neki, hogy álmos legyen, ne tudjon semmit tenni,
elmenekülni pedig végképp lehetetlen legyen. így volt némi emléke
arról, hogy városokon is áthaladtak, mivel látott templomokat,
piactereket, de az egyetlen hely, amelyre biztosan emlékezett, York
volt. A katedrális mellett haladtak el... talán aznap délelőtt. Olyan,
hangosan zúgtak a harangok, hogy teljesen felébredt, ám akkor
kihajtottak a városkapun, és ő újra álomba merült.
Akkor ébredt fel legutóbb. Most a fejét hagyta lógni, a szemét nem
nyitotta ki.
 És megérezte a tenger illatát. Semmi mással össze nem téveszthető
erős sós illatot érzett. Sirályokat hallott, jól felismerte jellegzetes
vijjogásukat. Tehát elhagyták Yorkot, és a tengerparton haladnak.
Mire lehet ebből következtetni?
Londontól ilyen messze, a Great North Roadon kívüli vidékről csak
hiányos ismeretei voltak. De ha előbb Oxfordon utaztak át, aztán
Yorkon, akkor valószínű, hogy az elrablói valóban Skóciába viszik, de
elkerülik az északra vezető főutat, nyilván azért, mert a család azon az
úton biztosan keresi.
Ha az elrablói végig kerülték a nagyobb utakat, lehetséges, hogy nem
találnak a nyomára. Gyanította, hogy ez azt jelenti, senki sem lovagol
utána, hogy megmentse, legalábbis a családjára nem számíthat.
Egyedül kell elmenekülnie.
Megborzongott a gondolattól. A kalandokat sohasem kedvelte. Az
ilyesmit mindig Heatherre, még inkább Angelicára hagyta, mivel velük
ellentétben ő volt a csendes nővér. A középső lány, aki zongorázik és
hárfán játszik, és szeret hímezni.
De ha el akar menekülni, abban biztos volt, hogy egyedül kell
megtennie.
Mély lélegzetet vett, erőt gyűjtött, hogy kinyissa a szemét, és
óvatosan az elrablóira nézett.
Ez volt az első alkalom, hogy lehetősége volt napvilágnál szemügyre
venni őket. Általában észrevették, hogy ébredezni kezd, és gyorsan újra
beleerőszakolták az altatót. A nő inkább ápoló- és társalkodónő lehetett,
akit gazdag családok alkalmaznak, hogy korosodó rokonokra
vigyázzanak. Dús, fekete haját kontyba fogta össze, a külseje arra utalt,
hogy talán elszegényedett köznemesi származású lehet.
Kifejezetten kemény arcvonásai voltak, és a keménység a
tekintetében még inkább látszott.
Eliza megítélése szerint a nő hozzá hasonló magasságú és testalkatú
lehetett, és talán néhány évvel idősebb. Ám ápolónőként sokkal erősebb
lehetett Elizánál.
Aztán a férfit nézte, aki egész úton vele szemben ült. Számtalanszor
látta közelebbről is, amikor lefogta a kezét és a fejét, hogy az ápolónő a
szájába tudja önteni az altatót. Nem ő a titokzatos nemes úr. Emlékezett
a személyleírásra, amelyet Breckenridge adott a rejtőzködő nemes úrról:
arca, mint a vésett gránit, szeme, mint a jég.
 Bár a szemközt ülő férfi arcvonásai elég markánsak voltak, de a
szeme egyértelműen sötétbarna volt.
– Megint felébredt.
Az ápolónő vette észre.
A férfi éppen kinézett az ablakon, de rögtön Eliza felé fordította
fejét.
– Akarod, hogy megint elaltassam? - kérdezte az ápolónő.
A férfi elkapta Eliza pillantását, és hosszan a szemébe nézett.
Eliza csak nézte, de nem szólt.
A férfi a fejét oldalra billentve gondolkodott, mielőtt válaszolt volna:
– Nem.
Eliza megkönnyebbülten fellélegzett, mert már nagyon elege volt a
kábult állapotból.
A férfi keresztbe tette a lábát, aztán az ápolónőre nézett. – Mire
Edinburgh-ba érünk, jó egészségben kell lennie. Úgyhogy jobb, ha
mostantól nem altatjuk.
Edinburgh?
Eliza a fejét felemelve kihúzta magát, és nyíltan nézte a férfit. –
Maga kicsoda?
A hangja rekedtes volt, még gyenge.
A férfi állta a tekintetét, aztán bólintott. – Scrope. Victor Scrope. –
Majd az ápolónőre pillantott. – Ő pedig Genevieve. – Ismét Elizára
nézve folytatta: – Genevieve, én és a kocsis, aki szintén testőr, azt a
megbízást kaptuk a gyámapjától, hogy vigyük vissza a bűnös városból,
ahová ön elszökött gyámapja távoli birtokáról.
Eliza hallgatta, ahogy a férfi lényegében ugyanazt a történetet adta
elő, amelyet Heather elrablói alkalmaztak nővére engedelmességének
biztosítására.
– Azt a tájékoztatást kaptam – folytatta Scrope –, hogy ön, mint a
nővére is, elég intelligens ahhoz, hogy megértse, ezzel a történettel
semmi esélye magára vonnia a figyelmet, és előadni a maga verzióját
bárkinek, akivel útközben esélye lehet beszélni, mert minden ilyen
kísérlet jóvátehetetlenül tönkretenné a jó hírét.
Elhallgatott, és válaszra várt, Eliza pedig bólintott.
– Igen.
A hangja még gyenge volt, de az ereje kezdett visszatérni.
– Remek – jegyezte meg Scrope. – Hozzá kell tennem, hogy
hamarosan átjutunk Skóciába, ahol az esetleges menekülési kísérletek
még inkább hiábavalóak. És ha túlságosan elkábult volna ahhoz, hogy
észrevegye, közlöm, hogy nem a Great North Roadon haladunk. Ha a
híres családja azon az útvonalon keresi, semmi nyomát nem fogják
találni. – Scrope a szemébe nézett, rezzenéstelen tekintettel. – Tehát
nem számíthat arra, hogy a férfirokonai a segítségére sietnek. A
következő néhány nap sokkal könnyebben fog telni, ha elfogadja, hogy
a foglyom, és egyenesen átadom a megbízómnak.
Nyugodt, rideg magabiztosságáról Elizának az aranykalitka jutott az
eszébe.
Újra bólintott, de a gondolatai – számára is meglepő módon – máris
azon jártak, miként menekülhetne el. Azzal, hogy Scrope utalt
Heatherre, megerősítette, hogy a megbízó valóban ugyanaz a titokzatos
úr, akit Heather elrablása mögött sejtenek, és Eliza teljesen biztos volt
abban, nem akarja, hogy átadják neki. Tehát ha a családjától nem
számíthat segítségre, hogyan menekülhetne el?
A fejét elfordítva kinézett a tájra. A távolban a hegyek mögött látta a
napfényben csillogó tengert. Ha reggel haladtak át York városán, nem
igazán lehetett biztos benne, de gyanította, hogy akármilyen úton
vannak, legalább egy nagyobb városon át kell haladniuk, mielőtt a
határra érnek.
Nem akart addig várni azzal, amit tenni akart, amíg áljutnak a
határon túlra. Mint Scrope megjegyezte, ha átérnek Skóciába,
lényegesen csökken a szökés lehetősége.
Márpedig szabadulnia kell. Mivel elrablóinak fedőtörténete volt, ha
egyedül akar kiszabadulni, az csak a társasági jó hírének a
tönkretételéhez vezet.
Heatherhez hasonlóan neki is arra volt szüksége, hogy valami hős
kiszabadítsa.
Heathernek ott volt Breckenridge. Érte vajon ki fog jönni? Senki,
mert senkinek sincs fogalma arról, hol lehet.
Breckenridge szemtanúja volt Heather elrablásának, ezért az elejétől
követte őket. Eliza pedig biztos volt abban, hogy a családjából senki
sem tudja, vajon merre járhat.
Ha azt akarja, hogy valaki megmentse, tennie kell valamit, hogy ez
megtörténjen.
Azt kívánta, bárcsak vele volna a húga, Angelica, akinek mindig
annyi ötlete van, és lelkesen igyekszik kipróbálni mindegyiket. Vele
ellentétben Eliza képtelen volt kitalálni valami okos tervet azon túl,
hogy kihasználja az egyetlen rést elrablói történetében, miszerint a
gyámapjához hurcolják vissza.
Ha magára tudná vonni egy olyan személy figyelmét, aki ismeri őt,
találkozna valakivel, aki a köreikbe tartozik, akkor az elrablói története
nem állná meg a helyét. Családja gazdagsága és befolyása révén minden
esélye megvan, hogy eltitkolják azt a döbbenetes tényt, hogy több napon
és éjszakán át az elrablói kezében volt.
Ám az ilyen szabadításnak is a határ innenső oldalán kell
megtörténnie, mert amint Skóciábá érnek, jelentősen csökken az esélye,
hogy olyan emberrel találkozhat, akit ismer, és az illető megmenekíti
elrablóitól.
Hátradőlt az ülésen, behúzódott a sarokba, figyelte a mellettük néha
elhaladó hintókat. Ha ismerőst látna...
Angliának ezen a távoli részén csak két családot ismert jól: a Varisey
famíliát, akik Wolverstone-ban éltek, Alnwickban pedig a Percy
családot. Ám ha az elrablói továbbra is elkerülik a Great North Roadot,
nem túl nagy az esélye, hogy a két család bármelyik tagjával
találkozhat.
Scrope-ra nézve feltette a kérdést: – Mikor érünk át a határon?
Sikerült elég közömbös hangon mondani.
Scrope kinézett, majd zsebórát húzott elő, és megnézte, mennyi az
idő. – Nem sokkal múlt dél, tehát keső délutánra már Skóciában
leszünk. – Azzal visszadugta az órát a zsebébe, és Genevieve-re
pillantott. – Éjszakára Jedburgh-ban szállunk meg, holnap reggel pedig
indulunk tovább Edinburgh-ba.
Eliza megint kinézett, az utat bámulta. Kétszer járt Edinburgh-ban.
Ha reggel indulnak Jedburgh-ból, délre már Skócia fővárosában
lesznek, és abból, amit Scope véletlenül elmondott, arra lehetett
következtetni, hogy akarják átadni a nemes úrnak.
Ám ha késő délutánig nem jutnak át a határon, márpedig még csak
dél múlt, a part menti út egészen biztosan Newcastle-Upon-Tyne
városon vezet át, mivel az a legnagyobb település Wolverstone és
Alnwick közelében, és ha jól emlékszik, a kocsinak végig kell mennie
az egész városon, hogy rátérhessen a Jedburgh-i útra.
Ha piaci nap van, Newcastle-Upon-Tyne főutcáján a lassú áthaladás
a legjobb esélye, hogy felkeltse valaki figyelmét, akit ismer egy olyan
városban, ahol valaki könnyen kérheti a hatóságok segítségét.
Lehet, hogy a kaland nem az ő erőssége, de erre képes lehet. Meg
tudja tenni.
Az ülésen kényelmesen elhelyezkedve az utat nézte, és várta, hogy
feltűnjenek Newcastle háztetői.
A nap áttört a felhőkön, ragyogóan sütött rájuk. Eliza a melegtől
elalmosodott, de küzdött az alvás csábítása ellen. Mocorgott, kihúzta
magát, nyújtózkodott. Az út a futó tavaszi zápor után vakítóan
csillogott.
Ezért becsukta a szemét, amíg a fájdalmas káprázat elmúlik.

Eliza felriadt. Eszébe jutott, hogy mit várt. Kinézett az ablakon és

rájött, hogy több mint egy óra telt el.
Nagy hídon haladtak át, a kerekek máshogy csattogtak, ahogy a
deszkákra értek.
A szíve hevesen vert, amikor felült, és kinézett. Házak szegélyezték
az utat. Megkönnyebbülten állapította meg, hogy bizonyára éppen
Newcastle-Upon-Tyne-ba értek. Nem szalasztotta el a lehetőséget.
Mocorgott egy kicsit, aztán előrehajolt az ülésen, és megint kinézett
az ablakon.
Azt kívánta, bárcsak sétálna a járdán egy ismerős. Esetleg Minerva,
Wolverstone hercegné a férjével.
Eliza elképzelni sem tudott alkalmasabb személyt megmentésére,
mint Wolverstone királyi herceget.
Érezte Scrope gyanakvó tekintetét, de rá sem hederített. Muszáj
nyitva tartania a szemét. Amint meglát valakit, rögtön cselekszik, és
akkor már túl késő lesz, hogy Scrope meggátolja ebben.
Csakhogy minél tovább haladtak, annál gyérebben álltak a házak,
végül teljesen eltűntek.
Ezek szerint akkor ébredt fel, amikor már kifelé mentek a városból.
Elszalasztotta az esélyét.
A legjobb és legutolsó esélyét, hogy olyan ember figyelmét vonja
magára, aki ismeri őt.
Lassan hátradőlt az ülésen, közben a gondolatai kavarogtak. Nem
nézett Scrope-ra, de abból, hogy elrablója már nem figyelte, megérezte,
hogy már nem látja szükségét a nagy figyelemnek.
Tudta, kevés az esélye, hogy ezek után a kisasszony bármi olyasmit
tehetne, amivel felboríthatja a tervüket.
 – Ez volt az utolsó város a határ előtt – mondta Scrop Genevieve felé
fordulva. – Innentől Jedburgh-ig többnyire sík vidéken haladunk. Taylor
még sötétedés előtt elvisz minket oda.
Genevieve elismerően hümmögött.
Eliza azon tűnődött, vajon Scrope olvas-e a gondolataiban. Ha az a
szándéka, hogy elkedvetlenítse és elszomorítsa, sikerült neki.
Továbbra is az ablakon nézett kifelé, és veszni látta a reményt.
Teljesen nyilvánvalóan nem a Great North Roadon haladtak;
számtalanszor megtette a Newcastle és Alnwick közötti szakaszt. Ezen
az úton azonban még sohasem járt. Csak falusi házakat és tanyákat
látott.
A kocsi egyre csak vitte északra. A kerekek állandó könyörtelen
ritmusban zörögtek. Időnként parasztszekerekkel is találkoztak.
Valahányszor a kocsi az ellenkező irányból érkező szekérrel,
kordéval, kocsival találkozott, mindkét kocsisnak le kellett lassítania,
hogy megkönnyítse az elhaladást.
Eliza feszültségnek, szomorúságnak semmi jelét nem mutatta, amivel
Scrope figyelmét magára vonta volna.
Ha véletlenül találkoznak valakivel az úton, aki hasznára lehet, aki
hintóval, kocsival, bricskával, netán szekérrel tart délnek Newcastle
felé, akkor talán felhívhatja magára az illető figyelmét.
A helyzete egyenesen elkeserítő volt. Még ha meg is pillant egy
vidéki nemest, segítségért kell sikítania. A dolgok állása szerint a
családja nem tudja, hol van. Ha az illető, akinek magára vonta a
figyelmét, semmi mást nem tesz, csak ír valakinek Londonba, az éppen
elég volna. Aztán az a valaki megmondaná a szüleinék.
Hinnie kell ebben.
Riasztania kell valakit, és a határ előtti útszakasz az utolsó esélye.
Ha bármilyen lehetőség nyílik, azt meg kell ragadnia.
Megfogadta magában, hogy ezt teszi. Lehet, hogy nincs meg benne
Heather makacs eltökéltsége vagy Angelica vakmerő bátorsága, de
akkor sem hagyja, hogy átadják valami skót úrnak úgy, hogy meg sem
próbál az elrablóitól szabadulni.
Meglehet, hogy ő a csendes lány a három testvér közül, de ez nem
jelenti azt, hogy bárgyú volna.
Jeremy Carling élesen kanyarodott kétkerekű kocsijával, majd
egyenletes ütemben haladt dél felé hosszú útjának első szakaszán.
Londonba tartott.
Délben hagyta el a Wolverstone kastélyt, de ahelyett, hogy kelet felé,
Rothbury és Pauperhaugh irányába indult volna, majd Morpeth
érintésével Newcastle-Upon-Tyne-ba, vagyis azon az úton, amelyen
ellenkező irányba a kastélyba szokott menni, úgy döntött, hogy a
nyugati utat választja, a Harwood erdő északi szélén, és Otterburntól
délre a kevésbé forgalmas úton megy Newcastle-ig.
Szerette nézni a zöld mezőt, és bár a hegyeken át vezető út
lelassította a haladását, a mezők látványa kárpótolta.
Amint jobb lett az út, hagyta, hogy legújabb szerzeménye, egy telivér
fekete lő, Jasper szabadon fusson. A délután estébe hajlott, de így is
bőven sötétedés előtt elér Newcastle-be, a fogadóba, ahol meg szokott
szállni. Mivel nem kellett semmilyen fontos dologról gondolkodnia, az
elméjét szabadon lefoglalhatta az ősi hieroglifákon való merengés,
mivel azokat tanulmányozta.
Akkor igézték meg az ezoterikus képek, amikor szüleik halála után
nővérével, Leonorával özvegy nagybátyjukhoz, Sir Humphrey
Carlinghoz kerültek. Jeremy akkor tizenkét éves volt, és kielégíthetetlen
kíváncsiság élt benne, amely azóta sem gyengült. Humphrey-t már
akkor is az ősi nyelvek legnagyobb szaktekintélyeként ismerték el,
különösen a mezopotámiai és sumér szövegekhez értett. A háza tele volt
ősi tekercsekkel, dohos kötetekkel, papiruszkötegekkel és
pecséthengerekkel.
Jaspert szabadon engedve Jeremy azokra a régmúlt napokra gondolt,
és elmosolyodott.
Az ősi szövegek, a nyelvek, a hieroglifák megragadták már az első
pillanatban. Lefordításuk, titkaik felfedése hamarosan a szenvedélyévé
vált. Míg más nemes urak fiai Etonba és Harrowba mentek, őt
magántanárok és Humphrey tanították. Miközben a maga korabeli
úriembereknek régi iskolatársai, neki régi kollégái voltak.
És ez az élet teljesen megfelelt neki, kifejezetten jól érezte magát.
Mivel Humphrey és ő is anyagilag függetlenek, meglehetősen
vagyonosak voltak, a szülei örökségéből a nagybátyjával belevethették
magukat az ősi kötetek tanulmányozásába, többnyire az előkelő társaság
teljes kizárásával, és jellemző módon a magukhoz hasonló tudósok
társaságában érzték jól magukat. Amennyiben a helyzetük lehetővé tette
volna, valószínűleg életük végéig folytatták volna a világtól való
elvonulást, de évekkel korábban Jeremy egy elméletet állított fel egy
papirusztekerccsel kapcsolatban, amely évtizedek óta Humphrey
birtokában volt, és ez véletlenül egybeesett azzal, hogy a közvélemény
rendkívüli mértékben érdeklődni kezdett mindenféle ősi dolog iránt. Ez
pedig ahhoz vezetett, hogy számtalanszor kérték szakvéleményét
magánintézmények és gazdag családok a gyűjteményükben található
kötetek eredetiségével és értékével kapcsolatban. Bár időnként
Humphrey is vállalt ilyen szakértői munkát, egészsége az évek során
meggyengült, így az egyre inkább üzleti vállalkozássá váló konzultáció,
az előkelő társaságbeli megrendelők számára végzett szakértői
tevékenység többnyire Jeremyre maradt.
Olyan hírneve volt már, hogy az ősi kéziratok tulajdonosai hatalmas
összegeket fizettek a szakvéleményéért. Bizonyos körökben divat és
dicsőség lett, ha valaki azzal dicsekedhetett, hogy egy ősi mezopotámiai
tekercs eredetiségét a nagy tiszteletben álló Jeremy Carling azonosította.
Jeremy megrezzent a gondolatra. És az utána következő emlékképre:
a szakvéleményét kérő úriemberek feleségei legalább annyira várták
látogatását, hogy elmondhassák, abban a megtiszteltetésben részesültek,
hogy a híres, ám nagyon visszahúzódó tudóst vendégül láthatták.
Az előkelő táraságban különösen felértékelődött azzal, hogy kerülte a
társaságot. Mivel jó származású, köztiszteletben álló, vagyonos és
látványosan visszavonult életet élő volt, sok ház asszonya már csak a
rejtőzködése miatt rendkívül megbecsült vendégnek tekintette. Még
Jeremy is elcsodálkozott, milyen ármányokta képesek egyes hülgyek,
hogy bevonják a társaságba, és képletesen fogva tartsák a házaikban.
Egyikük sem járt sikerrel, mivel ő szerette a csendes, nyugalmas
életét.
Bár a társaságnak végzett szakértői munka gyakran kielégítő volt,
legszívesebben a könyvtárban töltötte az idejét. Fordított, tanult, sajtó
alá rendezett olyan műveket, amelyek valahogy megtalálták az utat
hozzá, vagy egyenesen elvitték neki, mint elismert tudósnak és
gyűjtőnek tanulmányozásra különböző közintézmények, ahol az ősi
civilizációk komoly kutatásai folytak.
Ilyen jellegű tudományos tevékenység alkotta tudósi hivatása
gyakorlásának mindennapjait, és mindig ez a terület marad érdeklődése
középpontjában.
 Ebben Humphrey és ő teljesen megegyeztek. Mindketten hatalmas
könyvtárszobájukban szerettek ülni, és kedvenc időtöltésük az volt,
hogy ősi szövegeket tartalmazó köteteket tanulmányozzanak a Montrose
Place-en álló londoni házban, ahol ketten laktak. Tudós magányukból
csak az csalogatta elő őket, ha addig ismeretlen kincsre bukkanhattak.
A hozzájuk hasonló tudósok az ilyen pillanatokért éltek. Az izgalom,
hogy valamely ősi, rég elveszettnek hitt szöveget azonosíthatnak,
valóságos ajzószerként hatott rájuk, ez a szenvedély teljes függőséget
okozott náluk.
Ilyen csábítás mozdította ki könyvtárából egészen Northumberland
legtávolabbi vidékéig, a Wolverstone kastélyig, Wolverstone hercege,
Royce Varisey és hitvese, Minerva otthonáig. Royce és Minerva közeli
barátságban voltak Leonorával és férjével, Tristan Wemyss-szel,
Trentham vikomtjával. Jeremy az évek folyamán elég jól megismerte a
hercegi párt. Amikor Royce elhatározta, hogy katalogizálja néhai
édesapja hatalmas könyvtárát, és a kötetek között egy ősi hieroglifákat
tartalmazó kötetet fedezett íeljeremyhez fordult szakvéleményért.
Szerencsével járt, mivel Royce könyve csodálatos lelet volt, rég
elveszettnek hitt sumer szöveg. Jeremy alig várta, hogy beszámolhasson
róla Humphrey-nak, és hasonló lelkes várakozással tekintett a szöveg
másolatához fűzött megjegyzéseiből a Royal Society tudós társaságának
tartandó előadása elé. Abban biztos volt, hogy a következtetései
meglehetős izgalmat fognak kelteni.
A várakozás kellemes melegsége átjárta a testét, és már a könyvtárát
látta a lelki szeme előtt.
A békét, a kényelmet és a csendet.
És az ürességet.
A valóságba hirtelen visszatérve késztetést érzett, hogy ezt a
gondolatot eltemesse mélyre, ahogy mindig tette, de talán ideje volna
foglalkozni a problémával.
Nem igazán tudta volna pontosan meghatározni, mikor jelent meg
először benne ez a nyugtalanság. Semmi köze nem volt a munkájához,
mivel azon a téren kifejezetten ragyogóak voltak a kilátások. Még
mindig rajongott választott hivatásáért, ugyanúgy lekötötte választott
szakterülete, mint korábban.
A nyugtalanságnak semmi köze nem volt a hieroglifákhoz.
A szorongó érzés belülről fakadt, hogy elmulasztott valami alapvetően
fontos dolgot, és valamiképpen kudarcot vallott.
 Nem a munkában, hanem az életben.
Abban a két hétben, amelyet a Wolverstone csaiádnál töltött, ez az
érzés tovább erősödött, és a felszínre tört.
Váratlan módon Minerva, Wolverstone kedves, bájos felesége
vezette rá erre az igazságra. Ő volt az, aki búcsúszavaival
rákényszerítette, hogy szembenézzen azzal amivel már egy ideje
vonakodott szembesülni.
Család. Gyerekek. A saját jövője.
Amíg a Wolverstone családnál időzött, látta, hogy milyen az életnek
ez a területe.
Szülők nélkül nőtt fel, és legfontosabb jellemformáló éveiben csak
Humphrey volt a társasága – aki már akkor is özvegyember volt – és
persze Leonóra. Így sohasem tapasztalta, milyen lehet lármás, népes
családban élni, nem élhette át azt a családi melegséget, azt a varázslatot.
Nem tapasztalhatta azt az alapvető különbséget, amely a házból otthont
teremt.
Ahol Humphrey-val lakott, az csak ház volt.
Nem voltak meg benne azok az alapvető dolgok, amelyek otthonná
tették volna.
Igazából nem hitte, hogy ez számít neki vagy Humphrey-nak.
Ebben azonban tévedett, legalábbis önmaga vonatkozásában. Ez a
tévedés volt nyugtalanságának oka, és ennek következtében nem
fordított figyelmet arra, hogy tegyen valamit a változás érdekében. Ettől
lett egyre fájóbb és kínzóbb az érzés.
Minerva búcsúszavai a következők voltak: – Muszáj valamit tenned,
mégpedig minél hamarabb, kedves Jeremy, különben egy napon
magányos öregemberként ébredsz.
Ezt kedves és megértő mosollyal mondta.
A szavaknak mégis dermesztő hatásuk volt.
Minerva a legmélyebb félelmére tapintott rá. Jeremy csak ekkor
döbbent rá, hogy ettől retteg a legjobban.
Leonóra megtalálta magának Tristant, és mint Royce és Minerva, egy
családot alkotnak, és meleg, vidám otthonuk van.
Neki ott vannak a könyvek, de mint Minerva megegyezte, azok nem
adnak lelki melegséget a hosszú évek során, amelyek majd a már öreg
Humphrey halála után fognak következni. Vajon akkor sajnálni fogja,
hogy nem szánta rá az időt, hogy keressen magának egy hölgyet, akivel
megoszthatja az életét, akitől olyan eleven gyerekei lehetnének, mint az
unokaöcsei és unokahúgai? Nem tett semmit azért, hogy
gyerekhangokat hallgasson, a nevetésük visszhangozzon a folyosókon, a
saját gyermekeit láthassa felnőni.
Talán ha volna fia vagy lánya, akivel megoszthatná az ősi írások
iránti rajongását, ahogy Humphrey tanítgatta őt...
Régóta úgy gondolta, hogy ilyenben neki sohasem lehet része, ám
most...
Már harminchét éves, és ezt a tényt Minerva is tudta, bár Jeremyt a
sovány testalkata miatt általában mindenki a koránál fiatalabbnak
tartotta. A megjegyzésben azonban tagadhatatlanul volt igazság. Ha
olyan családot akar, amilyen Minerva és Royce, Leonóra és Tristan
családja, akkor tennie kell valamit.
Mégpedig minél hamarabb.
A kocsija gyorsan áthaladt Rayless falun, Raechester már nem lehet
messze. Egy órát kell még hajtania úgy, hogy semmi más nem követeli
a figyelmét, és ki is használhatja ezt az időt.
És elhatározhatja, mit akar.
Családot akar, méghozzá olyan családot, amilyen Royce családja. A
részletek világosan és határozottan jelentek meg a gondolataiban.
A következő lépés, hogy hogyan érheti ezt el?
Nyilvánvalóan feleségre van szüksége.
Hogyan szerezzen feleséget?
Köztudottan éles elméje ezen a ponton megakadt. Így azt tette, amit a
tudósok ilyen helyzetben tenni szokta átfogalmazta a kérdést. Milyen
feleségre van szüksége ahhoz, hogy ezt az optimális eredményt elérje?
Ezt könnyebb volt meghatározni. Az ideális feleség szükségszerűen
csendes, visszafogott, ha nem is háttérbe húzódó, de olyan hölgy, aki
nem neheztel azért, ha ő napokat tölt a könyvtárban egy könyvbe
feledkezve. Az ideális feleség megelégszik azzal, hogy a háztartást
vezetheti, és ha gyermekáldásban részesülnek, gondozza, neveli őket.
Úgy képzelte, hogy a hölgy lehet tartózkodó, szelíd, szerény,
engedékeny, alkalmazkodó, aki nem szeretne beavatkozni az ő tudósi
elhivatottságába, figyelmét elvonni pedig végképp nem akarja a
tevékenységétől.
A kis Raechester falunál lassítva a lovát elszomorodott. A szebbik
nemmel való korábbi találkozásai során bizonyosságot szerzett arról,
hogy az eszményképének megfelelő hölgyet találni nagyon nehéz. A
hölgyek, akiknek addig tette a szépet, imádták a figyelmet.
Mindenekelőtt ez a probléma vezetett arra, hogy mindegyikükkel
elváltak útjaik.
Semmi kifogása nem volt önmagukban a hölgyek ellen, hiszen
némelyiküket, mint például a Cynster ikreket, Amandát és Ameliát
kifejezetten kellemes és szórakoztató társaságnak találta. Korábban
számos találkozása volt az előkelő társaság bizonyos megunt
matrónáival, majd három hosszabb afférba keveredett, de végső soron
felettébb unalmasnak és nyomasztónak találta az érintett hölgyek egyre
hevesebb követeléseit, így a lehető legtapintatosabb és legkíméletesebb
módon véget vetett ezeknek a viszonyoknak.
Az utóbbi időben tudósi visszavonultságát használta pajzsnak, hogy
megfelelő távolságot tartson a hölgyektől. Minden további udvarlást és
enyelgést inkább nyűgnek érzett, úgy találta, hogy nem éri meg a
fáradozást.
Leonóra biztatta, de ő határozottan kijelentette, hogy csalódást okozó
múltbeli tapasztalatai egyszerűen azt jelentik, hogy még nem találkozott
azzal a hölggyel, aki megérné a fáradozást, akinek érdemes udvarolni.
A logika alapján el kellett volna ismernie, hogy ez a megközelítés
teljességgel jogos, ám továbbra is komoly kételyei voltak, hogy ilyen
hölgy a valóságban létezik, nemhogy találkozhatna is vele.
Egyrészt elege lett a hölgyekből, fárasztónak találta, másrészt lenézte
őket, mert ésszerűség és logikus gondolkozás tekintetében nem
találkozott olyan hölggyel, aki a képességeivel kivívta volna a
tiszteletét.
Most azonban elhatározta... illetve határozottan úgy érezte, hogy a
kérdés eldőlt: feleséget kell magának találnia.
Hogyan is fogalmazna Tristan? Kampányt kell indíta célja elérése
érdekében.
A cél az, hogy találjon megfelelő, kifogástalan modorú, a
megfogalmazott kívánalmaknak mindenben megfelő hölgyet, aztán
udvaroljon neki, és elnyerje kezét.
Nem árt, ha az illető elfogadhatóan szép, és hozzá hasonló társadalmi
helyzetű.
Tehát a cél meghatározva. Az első lépés pedig az, hogy alkalmas
jelöltet kell találni.
Leonóra készségesen segítene, ha megkérné.
Ha azonban az ő segítségét kérné, Tristan korosabb nőrokonai rögtön
bevetnék magukat. Sem ő, sem Leonora sem Tristan nem tehetne
semmit ellenük. Bár végtelenül jó szándékúak, az öreg hölgyeknek
meglehetősen határozott elképzeléseik vannak, és nem tűrnek
ellentmondást, ami kifejezetten kínos tud lenni.
Ha nem kérheti Leonóra segítségét, abból egyenes következik, hogy
más hölgy segítségét sem kérheti. Ezzel tökéletesen tisztában volt. Ami
azt jelenti, hogy csak a férfiak maradnak, vagyis Tristan és egykori
diáktársai, a barátok, köztük Royce.
Próbálta elképzelni, milyen segítséget kaphatna tőlük, de azon kívül,
hogy taktikai tanácsokkal látják el, amiben már évek óta részesítik, nem
látott esélyt arra, ho| segíthetnének megtalálni azt a bizonyos hölgyet,
ugyan mind házasok voltak, és hozzá hasonlóan lehetőleg kerülték a
társaságot. Tehát ebből az irányból sincs sok esély a segítségre.
Alaposabban áttekintette az ismeretségi körét: a Cynster családon
keresztül számos nőtlen fiatalembert ismert, ám időnkénti találkozásaik
során olyan benyomása támadt, hogy ők is távol tartották magukat
azoktól a köröktől, ahol hajadon fiatal lányok megfordultak.
A problémát alaposabban körüljárva kiderült, hogy minden férfi
ismerőse és rokona kerülte a fiatal hölgyek társaságát egészen addig,
amíg a helyzet nem kényszerítette arra, hogy feleséget találjanak
maguknak.
Elkomorult egy pillanatra. Lelassította Jaspert, ügetésben hajtott be
Knowesgate-ba, és amint átjutottak rajta, lazított a gyeplőn, hadd fusson
Jasper kedvére.
Biztosan van valaki, akitől segítséget kérhetne abban, hogy
megtalálja a szükséges hitvest. A gondolat, hogy egyedül kell rátalálnia,
eléggé nyomasztotta, ugyanis azt sem tudná, hol kezdje.
A nőket is beengedő Almack’s klub látogatásának ötletétől borsózott
a háta, ezért rögtön félretette. Nyilván van valami más mód és
lehetőség. Muszáj lennie.
Egy mérföldet haladt, de még mindig nem jutott eszebe semmi
hasznos ötlet. Elhaladt a Kirkwhelpington falucskához vezető bekötőút
előtt, és a széles kanyarban Jaspert gyors vágtában hajtotta.
Akkor egy kocsit látott meg, az első járművet aznap az úton, és
száguldott felé a kanyarban.
– A fenébe!
Az út túl keskeny ahhoz, hogy két kocsi elférjen egymás mellett.
Megrántotta Jasper kantárját, lelassított, annyira, hogy a ló lépésben
haladt. A szemben jövő kocsi is lelassított. Kétkerekűjét gondosan az út
szélére irányítva Jeremy üdvözlésül intett a kocsisnak, ahogy az a másik
oldalon kitért.
Jeremy erősen fogta a gyeplőt, nehogy a kocsi és a bricskájának
kereke összeakadjon. Akkor a kocsi ablakán koppant valami.
Felnézett...
Női arcot látott.
Zaklatott volt a hölgy, a szeme tágra nyílt, nyitott nyérrel ütötte az
ablakot.
Látta, hogy a hölgy ajka mozog, bár a hang nem jut el hozzá.
Aztán egy férfikéz ragadta meg a hölgyet a vállai fogva, és
visszarántotta a kocsi belsejébe.
Aztán a kocsi elhaladt, szabad volt az út.
Jeremy még nem ocsúdott fel a döbbenettől, ahogy visszagondolt az
imént látott jelenetre. Leengedte a kézét és hagyta, hogy a fekete ló
nekiiramodjon.
Aztán visszafordult, és a kocsi után nézett.
Fél perccel később a kocsi a kanyarban eltűnt a szeme elől.
Jeremy gondolatai gyorsan kavarogtak: osztályozott, kategorizált,
összehasonlított.
Az ősi hieroglifák szakértőjeként kitűnő volt a memóriája ilyesmire.
Az arcok olyanok, mint a hieroglifák, és tudta, hogy látta már ezt az
arcot valahol.
De vajon hol? Senkit nem ismert a környéken, csak a Wolverstone-
kastély lakóit.
London. Bálterem. Sok évvel ezelőtt.
A jelenet rögtön eszébe jutott.
– Eliza Cynster.
Amint kimondta a nevét, eszébe jutott egy másik emlék: Royce
levelet olvas, amelyet Devil Cynstertől kapott azon a napon, amikor
Jeremy megérkezett Wolvcrstone-ba.
A levél arról értesített, hogy Heather Cynstert el akartak rabolni, a
kísérlet azonban meghiúsult, de félő, hogy a többi Cynster lány is
veszélyben van...
– A pokolba! – Jeremy megrántotta a gyeplőt, megállította Jaspert,
Heather Cynstert az elrablói Skóciába vitték. A kocsi, amely elhaladt
mellette, a skót határ felé tart.
És megértette az egyetlen szót, amelyet Eliza sikoltott:
– Segítség!
 Vagyis őt is elrabolták.

Eliza a kocsi sarkába zuhant, ahová Scrope taszította. A férfi dühösen

nézett rá, ám rögtön visszanyerte önuralmát.
Genevieve is rámordult, az ujjait Eliza csuklójára kulcsolta, és
szorosan tartotta, mintha attól tartana, hogy kiugrik a kocsiból.
Scrope fél kézzel a kocsi tetejének támaszkodva tartotta
egyensúlyban magát, és rideg pillantással nézett le ra, majd felnyúlt,
kinyitotta a kis ablakot és kikiáltott: – Az a bricska, amely az imént
elhaladt mellettünk, megállt?
A kocsis néhány pillanat múlva válaszolt. – Nem. Egyszer
visszanézett, de továbbhajtott. Miért?
Scrope rosszallón nézett Elizára. – A mi drága kis csomagunk
próbálta felhívni magára a figyelmét. Biztos, hogy nem követ?
– Senki nincs mögöttünk.
– Jó
Scrope becsukta a kis ablakot, és a foglyát nézte.
Eliza állta a pillantását, és maga is meglepődött, nem érzett félelmet.
Azt tette, amit tennie kellett, és nem volt elég ereje ahhoz sem, hogy
igazán megije
Végül Scrope leült a szemközi ülésre. – Az imént bizonyságot
szerezhetett róla, semmi értelme, hogy megpróbálion jelenetet rendezni.
Akárhogy próbálkozik, se eredménye. Tehát – bámult rá rideg
tekintettel –, meg kell kötöznünk, és előadjuk a történetet a következő
megállónknál, vagy rendesen viselkedik?
Elizának eszébe jutott, milyen taktikát választott Heather az
elrablóival: elhitette velük, hogy gyámoltalan és saját maga képtelen
bármit megtenni.
– Nyilvánvalóan nincs remény, ezért inkább rendesen viselkedem.
Amíg ez a helyes taktika.
Hagyta, hogy a gyengeség úrrá legyen rajta, a hangja erőtlen lett.
Nem lepődött meg, amikor rövid gondolt után Scrope bólintott, és
Genevieve-re nézett. – Engedd el. De ha bármi jelét adná, hogy
megnehezíti az életűnket megkötözzük, és betömjük a száját.
Genevieve sötét pillantást vetett Elizára, aztán elengedte a csuklóját,
és visszaült a helyére.
 Eliza tudta, hogy csalódottnak kellene lennie, de mivel képes volt
gondolkodni, feltételezte, hogy az ópium hatása teljesen elmúlt. Azt
hitte, hogy sikerült elég erőt gyűjt hogy ha eljön a megfelelő pillanat,
határozottan fellépjen a saját érdekében, vagyis hogy akárki halad el
mellettük valahogy meggyőzze, hogy segítsen neki.
Természetesen tisztában volt azzal, hogy kevés esélye van olyan
emberrel találkozni, aki segíthet, de csodák csodájára, ismerős arcot
látott.
Tétovázás nélkül az ablaküveget verte, és segítségért kiáltott.
De úgy tűnt, minden hiábavaló volt.
Minden férfi közül éppen Jeremy Carlingot küldte a sors az útjába.
Miért éppen őt?
Tudós. Álmodozó zseni, de visszahúzódó, és kifejezetten nem érdekli
a társasági élet. Annyira szórakozott, hogy Elizának komoly kételyei
voltak, hogy Jeremy Carling emlékszik egyáltalán az ő nevére.
Meglehet, hogy nem ismerte fel, mert nem látta elég jól.
Lehetséges. Bár évekkel ezelőtt hivatalosan is bemutatták egymásnak
őket egy bálon, és azóta többször találkozott vele családi szalonokban,
alig egy-két szót váltottak. És az a két szó is az első találkozásukon
esett, sok éve, amikor Jeremy Carling úgy nézett ki, mintha lélekben
valahol nagyon messze járna, ezért Eliza gyorsan talált valami udvarias
kifogást, hogy távozhasson.
Ám nem tehetett semmi mást, ezért akár tetszik, akár nem, meg
kellett ragadnia a kínálkozó lehetőséget.
Csüggedten felsóhajtott, nem érdekelte, ha az útitársai is meghallják.
Ez is csak azt a képet erősíti bennük, hogy nagyon gyámoltalan nő.
Valójában egyáltalán nem volt az, de abban a pillanatban közel érezte
magát ahhoz az állapothoz.
Behunyta a szemét, pihenni próbált, hogy ismét erőt gyűjtsön.
És valami halvány remény derengett benne.
Hiszen ha ő felismerte Jeremy Carlingot, talán a férfi is
felismerhette.
Halvány remény volt, de az egyetlen, amely megmaradt neki.
Szomorú, levert állapotában abba kell kapaszkodnia, amibe csak lehet.
Ha Jeremy Carling felismerte őt, akkor vajon mit tesz? Jeremy
Carling nem hős, hanem tudós; nem lovag és harcos, aki nyeregbe
pattan, hogy a megmentésére siessen. Nyilván aggódik, és üzen a
családjának, vagy személyesen meglátogatja őket, ha visszatér a
városba...
Ha visszatér a városba. Elizának fogalma sem volt, mit kereshet
Jeremy Carling arrafelé. Talán barátait látogatta meg?
Karba tette a kezét, és még jobban a sarokba húzódott. Nem tudta
kitalálni, mit fog tenni Jeremy, de mivel becsületes úriember, nyilván
tesz valamit, hogy kiszabadítsa.

Egy teljes percbe telt, míg Jeremy felfogta, hogy pontosan ez a helyzet...
Nem álmodik, hanem ez a valóság.
Aztán gondolkodni kezdett.
Jasper addig húzta a kantárt, amíg sikerült lehajtania a fejét, hogy az
útszéli füvet legelhesse.
Jeremy az álló bricskán ülve csak nézte az utat.
A helyzetet mérlegelte, hogy mit kell tenni, mik a lehetőségei.
Üzennie kell a Cynster családnak, vagy ha nem nekik, akkor
Wolverstone-ba. Felmerült benne a gondolat, hogy értesít valakit, de ezt
elvetette. Azt még ő is tudta, hogy ilyen helyzetekben egy hölgy jó
hírének a megóvása a legfontosabb feladat.
Ám ha lemegy Newcastle-be, a legközelebbi városba, ahonnan futárt
tud küldeni délre, vagy visszafordul Wolverstone-ba, Royce-hoz, csak
annyit tudna mondani, hogy Elizát átvitték a határon egy kocsiban.
Bár biztos volt abban, hogy Eliza szülei ennyit is szeretnének tudni,
abban ugyanilyen biztos volt, hogy meg jobban szeretnék, ha segítene a
lányuknak megszökni.
Ha megpróbál üzenetet küldeni délre, elveszti Eliza nyomát, és nem
lesz esélye megmenteni.
Márpedig Elizának nyilvánvalóan segítségre van szüksége. Nem
próbálta volna így felhívni magára a figyelmet, ha nem úgy érezte
volna, hogy ez az utolsó esélye.
Segítségért kiáltott. Nem az a kötelessége, hogy kétségbe vonja a
segítségkérést, hanem az, hogy megfelelően reagáljon.
Különösen azért, mert Jeremy kételkedett abban, hogy Eliza
felismerte, ami azt jelenti, hogy kénytelen segítséget kérni bármelyik
arra elhaladó úriembertől.
Jó házból való úri hölgy ilyet csak legvégső elkeseredésében tehet.
 Visszagondolt Heather elrablásának részleteire, amit Royce hangosan
felolvasott. Az eseményekből azt a következtetést vonták le, hogy egy
bizonyos nemes úrnak, minden bizonnyal felföldi nemesnek valamely
ismeretlen okból feltett szándéka, hogy Cynster lányt raboljon. Jeremy
számára megnyugtató volt, hogy ez a nemes úr, akárki léven is,
ragaszkodott hozzá, hogy az elrabolt Heather a legjobb ellátást kapja,
olyannyira, hogy a hosszú út során szobalányról is gondoskodott
számára.
Breckenridge – aki Jeremynek távoli ismerőse volt – véletlenül
meglátta, ahogy Heathert egy londoni utcán ragadják, utánuk eredt, és
végül sikerült megszöktetni a nemesúr nem érte el a célját.
Úgy tűnik, ugyanaz a titokzatos nemesember raboltatta el Eliza
Cynstert. A Cynster család férfi tagjait, Eliza fivéreit és unokafivéreit
ismerve Jeremy el sem tudta kép hogyan tudták az éberségüket az
emberrablók kijátszani. Ám félretette ezt a rendkívül érdekes kérdést, és
inkább az adott helyzetben sürgető probléma megoldására koncentrált,
vagyis arra, hogy mit kellene tennie.
A tények teljesen egyértelműek voltak: Eliza Cynstert elrabolták, és
hamarosan átviszik a határon. Amint Skóciába ér, nehezen követhető a
nyoma, főleg akkor, ha elrablói a skót felföldre viszik. Ott megtalálni
szinte teljesen lehetetlen.
Amennyiben hagyja, hogy átvigyék a határon, és követi őket, Eliza a
titokzatos úrnak lesz kiszolgáltatva.
Ha azonban követi, meg kell mentenie, vagy legalább mindent
megtenni, hogy segítsen neki elmenekülni. Nem volt hős alkat, de az
utóbbi évtizedet Tristan és a Bastion Club tagjai társaságában töltötte.
Látta, hogyan gondolkodnak, hogyan közelítik meg a problémákat és
oldanak meg sürgős intézkedést igénylő helyzeteket.
A beszámolók persze nem érnek fel a valódi helyzetben való
cselekvéssel, vagyis az elmélet mellett nem volt gyakorlata, ám jelen
esetben kénytelen volt beérni ezzel.
Amennyire meg tudta ítélni, ő lehet Eliza egyetlen reménye.
Alig várta, hogy hazamenjen, leüljön a könyvtárszobában a kandalló
elé kedvenc karosszékébe, és Royce kéziratának tanulmányozásába
merüljön, majd később az ideális feleség megtalálásával foglalkozzon,
de úgy tűnik, ezt egy időre el kell halasztania. Tudta, mi a kötelessége,
mit követel a becsület.
 Megragadta a gyeplőt, és csettintett Jaspernek. – Gyerünk, öregfiú!
Vissza, amerről jöttünk!
A kihalt úton megfordította a bricskát, és Jaspert gyorsabb haladásra
késztette.
– Előttünk a határ, aztán Skócia!
Akármilyen szórakozott tudós volt, a bajba jutott kisasszonyt
férfiemberként kötelessége megmenteni.
 MÁSODIK FEJEZET

Eliza határozott léptekkel járkált fel-alá a Jedburgh-i fogadó második

emeleti szobájában. A masszív tölgyfa ajtót rázárták. Fogvatartói egy
tálcán ételt hagytak neki, aztán lementek a fogadó éttermébe, hogy
kellemesebb környezetben költhessék el a vacsorájukat.
A falhoz érve Eliza megfordult, pillantása a szoba másik végébe tett
tálcára esett. Bár nem volt étvágya, erőt vett magán, és megette a
húslevest, és a húsos pitéből valamennyit. Ha el akar menekülni három
fogvatartója – Scrope, Genevieve és Taylor, a kocsis – elől,
mindenképpen erőt kell gyűjtenie. Bármennyire is halvány az esély, a
menekülés lehetősége vezérelte a mozgásban. Remélte, hogy a
testgyakorlás segít a laudanum utóhatásainak leküzdésében.
Újra végigment a hosszú szobán, de küszködnie kellett, hogy
megtartsa az egyensúlyát. A szer még hatott a szervezetében, mivel
három napig tartották kábulatban – azt mondták, ez a harmadik éjszaka
azóta, hogy elragadták Heather és Breckenridge eljegyzési báljáról –,
így talán nem kellene nagyon aggódnia, hogy beletelik kis időbe, mire
az erős szer teljesen távozik a szervezetéből.
A tálcához érve megállt, ivott egy korty vizet.
Kétségbeesetten igyekezett tartani magában a reményt, de...
Mindazok alapján, amire emlékezett Jeremy Carlingról, az ő
segítségében bízni aligha lehetett.
Jeremy Carilngot elismerték briliáns elmének, ám mivel az ősi időket
előbbre valónak tartotta a jelen kornál, és figyelmét általában a régi
civilizációk kötötték le, nem azzal törődött, ami az orra előtt történt.
Letette a poharát, mély lélegzetet vett. Semmi értelme, hogy
felbosszantsa magát. Jeremy vagy tesz valamit, és segít, vagy nem.
Az égvilágon semmit sem-tehet azért, hogy ezt befolyásolja.
Megint nekiindult, és próbálta figyelmen kívül hagyni az álnok, belső
hangot. Heathernek ott volt Breckenridge, az ő hőse és megmentője. És
nekem ki jutott? Jeremy Carling. Milyen végtelen igazságtalanság!
 Gondolatai aztán visszatértek arra a pillanatra, amikor a kocsiban az
elkeseredettség végső határán meglátta Jeremyt, és szíve nagyot
dobbant.
El kellett ismernie, hogy Jeremy Carling aktuális megjelenésében
nincs semmi, ami kizárná a lehetséges megmentők köréből. Sőt
higgadtabban átgondolva arra a következtetésre jutott, hogy még a
szórakozott tudósokból is válhat olyan úriember, akit a hölgyek
észrevesznek.
Heather megmentője történetesen az „igazinak” bizonyult, de semmi
összefüggés nem indokolt Heather esete és az övé között, vagyis semmi
sem ad okot annak feltételezésére, hogy vele is valami hasonló történne.
Ráadásul abból, amit Jeremy Carlingról tudott, úgy vélte, az
úriembert jobban érdeklik a régi könyvek, bármelyik hölgy.
Felsóhajtott, felszegte fejét, és önkéntelenül kimondta a szavakat: –
Ugye, felismert? Kérlek, add, hogy felismerjen! Kérlek, add, hogy
tegyen valamit, amivel segíthet nekem!
A másik probléma az volt, hogy tapasztalatai szerint a szórakozott
könyvmolyok a másodikak a döntésképtelen emberek között, alig
lemaradva a bátortalan, mindig félő öreg hölgyek mögött.
Próbálta a szórakozott tudós helyébe képzelni magát, kitalálni, hogy
vajon mit tehet Jeremy. Ha üzen Londonba, mennyi idő, amíg...
Kopp.
Megállt, és a lefüggönyözött ablakra bámult. A hang mintha onnan
jött volna, de az ablak a második emeleten volt. Már korábban felmérte
azt a lehetőséget, hogy arra meneküljön, de az esélyt a nullával
egyenlőnek találta. Az igaz, hogy Breckenridge is a fogadó emeleti
abláakán keresztül lépett először kapcsolatba Heatherrel, de ugyan
mennyi az esélye, hogy vele is ez történhet? Nyilván a képzelete űz
tréfát vele. Álmodik a...
Kopp.
Az ablakhoz ugrott, elrántotta a függönyt, és kint az ablakon.
Egyenesen Jeremy Carling arcába.
Annyira meglepődött a látványtól, hogy csak némán állt.
Megállapította, hogy Jeremynek szép szeme van.
A vonásai szabályosak, az arca hosszúkás, az álla szögletes.
Eliza lejjebb pillantott, és azt látta, valóban lényegesen erősebb lett,
mióta legutóbb találkoztak.
 A tető szélén, közvetlenül az ablak alatt ülve Jeremy védtelennek
érezte magát. Ám logikusan gondolkodva tudta, hogy az emberek ritkán
néznek fel. Remélte, hogy az ivót elhagyó törzsvendégek nem a
bámészkodók kategóriájába tartoznak.
Tisztán látta Eliza arcát, elég jól ahhoz, hogy érzékelje, milyen
kellemes meglepetést okozott neki.
Mivel úgy látszott, Eliza Cynster mozdulni sem tud a
meglepettségtől Jeremy megállapíthatta, hogy egyáltalán nem téves az
Elizáról kialakult képe, sőt szebb, mint a legutóbbi találkozáskor.
Különösen így, hogy kevésbé aggódik.
Ez furcsa módon elégedettséggel töltötte el.
Egyik kezét felemelve a tető peremétől a szárnyas ablak reteszére
mutatott.
Eliza megértette a mozdulatot, és gyorsan engedelmeskedett.
Ahogy kinyitotta az ablakszárnyat, Jeremy lehajolt, hogy elférjen a
feje fölött, aztán behajolt, súgva kérdezte: – Egyedül van?
Eliza az ablakpárkányba kapaszkodva még közelebb hajolt. –
Egyelőre. Lementek. Hárman vannak.
– Remek. Jöjjön!
Eliza szeme felragyogott, aztán kihajolt az ablakon, és lenézett.
Jeremy nézte a holdfényben csillogó szőke hajzuhatagot, aztán
folytatta: – Nem olyan meredek, amilyennek amilyennek látszik. A tető
széléig a fal mellett maradhatunk, onnan csak egy kis ugrás az első
emelet, onnan pedig átjuthatunk a konyha teteje fölött... Kicsit fárasztó,
de...
–Nem tehetem – felelte Eliza. Hátrahúzódott, és a férfi szemébe
nézett. – Higgye el, semmit sem szeretnék jobban, mint megszökni
önnel, de... – Elhallgatott, aztán megfogta Jeremy Carling karját.
A tudós Jeremy Carling pedig látta, hogy a kisasszony keze remeg.
Eliza szomorú sóhajjal engedte el Jeremy karját, aki kérdőn nézett rá.
– Ez minden, amire most képes vagyok... Erősebben nem tudok
szorítani. Az elmúlt három napban laudanummal kábítottak, alig voltam
magamnál, és a szer hatása még nem múlt el teljesen. A lábam még
bizonytalan, és nem tudok kapaszkodni. Ha lecsúszom...
Jeremy megborzongott. Ha lecsúszik, könnyen lehet, hogy nem tudja
elkapni, megtartani a tetőn. Eliza Cynster karcsú volt, mégis kérdésessé
vált, vajon elég-e az ő ereje ahhoz, hogy a kisasszony súlyát is
megtartsa. Nem ismerte a saját erejét, ugyanis még sohasem volt
alkalma kipróbálni.
– Jól van – bólintott, és a hangja nyugodt volt. – Nem segíti az
ügyünket, ha valamelyikünk leesik. Kitalálunk valami mást.
Eliza mintha megdöbbent volna, de aztán bólintott.
– Igen. Rendben. – Elhallgatott, aztán feltette a kérdést: – Van
valami ötlete?
Jeremy kifejezetten megkönnyebbült, hogy Eliza Cynster
ésszerűbben gondolkodik, mint amire számított tőle. Nem esik pánikba,
és szerencsére nem siránkozik. Ezért a lehetőségeken kezdett
gondolkodni.
Lehetőség azonban meglehetősen kevés volt.
– Amúgy is ésszerűtlen volna ma éjjel megszöktetni. Koromsötét van
az utakon, és elég rosszul végződhetne, ha kocsival próbálnánk átkelni a
Cheviot-hegységen úgy, hogy valószínűleg olyan üldözők elől kellene
menekülnünk, akikről nem tudjuk, van-e fegyverük. Mivel nem
ismerjük ezt a vidéket... – Jeremy elhallgatott, kérdőn nézett a
kisasszonyra, de Eliza a fejét ingatta. Ebből Jeremy levonta a
következtetést. – Az a legbölcsebb, ha nem kíséreljük meg az éjszakai
menekülést.
– Eltévedhetünk... letérhetünk az útról...
– Pontosan. – Tovább gondolkodott. – Azt mondta, hárman vannak?
Eliza bólintott. – Scrope a vezetőjük. Azt hiszem, ő volt az, aki a St.
Ives-ház hátsó szalonjában várt. – Jeremy szemébe nézett. – Sötét volt.
Nem láttam, de elkábított... éterrel. Az ablakon adhattak ki. Kis utcára
nyúlik.
Jeremy átható tekintettel nézte, és türelmesen várta a folytatást.
– Van velük egy nő is. Biztosra veszem, hogy foglalkozására nézve
ápolónő, akit társalkodónőként is alkalmaznak. A harmincas évei elején
járhat, és erősebb, mint amilyennek kinéz. És a kocsis, Taylor is benne
van. Testes és erős, sokkal faragatlanabb, mint Scrope, aki úgy néz ki,
mint egy úriember.
Jeremy egy pillanatra sem vette le tekintetét Eliza arcáról.
– Tehát ők hárman vannak, mi pedig csak ketten, így fényes nappal
sem próbálkozhatunk semmivel közvetlenül,
Ezen mindketten elgondolkodtak, majd Eliza szólalt meg: – Nem jut
eszembe semmi ésszerű megoldás arra, hogy kettőjük figyelmét tereljük
el, mivel egyáltalán nem ostobák.
 Jeremy bólintott. – Hová viszik? – kérdezte egyenesen Eliza szemébe
nézve. – Közölték az úti céljukat?
– Edinburgh-ba – felelte Eliza. – Valami felföldi nemesember
megbízásából raboltak el, és az a céljuk, hogy ott adjanak át neki... Azt
mondták, hogy holnapután. Tudja, ez a skót nemes úr...
– Mindent tudok róla... Heather elrablásáról és arról is, hogy az ön
családja kit sejt a leányrablás mögött. – Mivel Eliza csodálkozva nézett,
folytatta. – A Wolverstone-kastélyban egy kéziratot vizsgáltam Royce
megbízásából, amikor levelet kapott Deviltől, aki mindent megírt neki
Heather ügyéről. Közölte azt is, mit gondol a dologról, és a tanácsát
kérte. Royce felolvasta Minervának és nekem a levelet. Onnan tudom.
– Rendben. – Eliza megkönnyebbülten felsóhajtott. – Amúgy is
nehezemre esett volna elmagyarázni... az egész olyan...
valószerűtlennek tűnik.
– Egyáltalán nem tekinthető valószerűtlennek az a tény, hogy ön
most itt van bezárva egy Jedburgh-i fogadó szobájába.
– Ez igaz – felelte Eliza a homlokát ráncolva. – Ez a nemes úr
valóban létező személy. – Az ablakpárkányra támaszkodva folytatta: –
Tehát, ha ma éjjel nem tudunk elszökni...
– Intézkedéseket kell tennem, hogy holnap kiszabadítsák – közölte
Jeremy, mintha ez kész tény volna. – Ami azt illeti, a kiszabadítása
lényegesen könnyebb lehet Edinburgh-ban, mint itt.
Eliza összevonta a szemöldökét. – Azért, mert Jedburgh kisváros?
– Részben igen. Devil a levelében említett egy kitalált történetet,
amely biztosította, hogy Heather ne találjon könnyen segítséget, még a
hatóságok részéről sem...
Eliza bólogatott. – Arról, hogy a gyámapámhoz visznek vissza? Igen,
nekem is említették. Pontosabban megfenyegettek vele.
– Nos, ez a másik ok, amiért nem jó ötlet a kiszabadításával
próbálkozni Jedburgh-ban? Csak annyit kellene tenniük, hogy riasztják
a helyőrséget, és lehetséges, hogy lezárnák a határt, mielőtt átérhetnénk.
– Ez nem hangzik jó lehetőségnek.
Jeremy arckifejezéséből Eliza úgy sejtette, hogy a férfi gondolkodik.
Mérlegel.
– Ráadásul – szólalt meg végre Jeremy – Edinburgh-nak vannak
kifejezett előnyei. Nagyváros, így ha sikerül kiszabadítani, könnyen
elrejtőzhetünk. És ennél is nagyobb előnyt jelent, hogy Edinburgh-ban
vannak barátaim – jelentette ki. – Tudom, hogy segíteni fognak.
 Elhallgatott, Eliza arcát nézte. Eliza nem értette, mit néz rajta, aztán
Jeremy folytatta: – Ha holnap reggel elindulnak, és azt hiszem, joggal
feltételezhetjük, hogy így lesz, akkor délre már Edinburgh-ban lehetnek.
Azt mondta, hogy a következő napon tervezik átadni annak a
nemesembernek, tehát valahol a városban vagy a város közelében kell
fogva tartaniuk. Gondolja, hogy velük tudna maradni legalább addig,
amíg odaérnek, ahol a holnap éjszakát szándékoznak tölteni?
Eliza elgondolkodott. – Igen. Azt hiszem, nincs igazán más
választásom.
Jeremy a homlokát ráncolta. – Legalábbis jó vagy bölcs választása.
Eliza bólintott. – Tehát az a feladat, hogy tovább játszom a
szerepemet, és hagyom, hogy elvigyenek Edinburgh-ba. És aztán?
– Követem, megfigyelem, hová vitték, és holnap éjjel kiszabadítom.
– Megnyugtatóan nézett Elizára. – Nem hagyjuk, hogy átadják annak az
elvetemült skótnak, tehát holnap éjjel eljövök önért.
Eliza a szemébe nézett, és megérezte a komoly elhatározást.
Bólintott. – De mindenképpen holnap éjjel kell történnie, mert most
nem lesz az, ami Heatherrel történt, hogy napokat kell várni, míg a
nemesúr megérkezik. Hallottam, amint Scrope azt mondta Taylornak,
hogy üzentek északra, még mielőtt elhagyták Londont. Scrope nagyon
igyekszik, hogy minél előbb megszabaduljon tőlem, és átadjon a
megbízójának.
– Okos ember. Így kifejezetten biztonságosabb számára az ügylet,
mivel nem kockáztatja, hogy elveszítse önt, ahogy a másik csapat
Heathert.
– Tehát a barátai... biztos benne, hogy... – elhallgatott, és az ajtóra
pillantott, mert lépteket hallott közeledni. Tágra nyílt szemmel nézett
vissza reménybeli megmentőjére.
– Igen. Egészen biztos – felelte súgva, és máris az ablakszárnyért
nyúlt, segített becsukni.
Eliza becsukta az ablakot, rátolta a reteszt, elhúzta a függönyt, és
sikerült elindulnia az ágy felé, amikor meghallotta a kulcs zörgését a
zárban.
Az ajtó kinyílt, Genevieve jelent meg. A szobalány meglátta, majd
visszafordult és jó éjszakát kívánt Scrope-nak a folyosón. Halk neszt
hallott, aztán két férfihangot. Ezek szerint Taylor is a folyosón van.
Eliza a szoba két keskeny ágyának egyikéhez lépett, és lassan leült.
Figyelmesen hallgatózott, ahogy az egyik férfi az ő szobájuktól balra
lévő szobába ment, a másik pedig a jobb oldaliba.
Scrope semmit sem bíz a véletlenre.
Genevieve éles pillantást vetett Elizára, majd a tálcát kitette az ajtó
elé. Aztán becsukta az ajtót, a kulcsot a nyakláncára fűzte, majd
megfordult, és Elizára nézett.
– Ideje lefeküdni. Kérem, vegye le a ruháját!
Eliza felsóhajtott, de engedelmeskedett. Kioldotta összegyűrődött
báli selyemruhájának apró topázgombjait. Amikor oldalra fordult, hogy
kioldja a ruha oldalán a fűzőzsinórokat, látta, hogy Genevieve
mindkettőjük köpönyegét összehajtja, és a másik ágy matraca alá
simítja.
Eszébe jutott Heather története, és hogy az ő „szobalánya” is elvette
a felsőruháit, és azokon aludt minden éjjel, hogy a sötétben
gyakorlatilag lehetetlen legyen a szökés. Óhatatlanul felötlött benne,
vajon létezik-e valamiféle kézikönyv emberrablóknak, amelyben leírják
a leghatékonyabb módszereket, amelyekkel biztosítani lehet, hogy a
fogoly ne okozzon problémát.
Jól gondolta, mert amint levetette magáról a ruhát, és kiterítette az
ágyára, Genevieve elvette onnan. Szó nélkül a felemelt matrac alá
terítette saját fekete ruhája és a két köpönyeg mellé, majd visszatette a
matracot, és kajánul vigyorgott.
– Most már nyugodtan alkatunk.
Eliza nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon neki. Selyem
alsóingében gyorsan ágyba bújt, felrázta a párnát és lefeküdt.
A mennyezetet nézte, miközben Genevieve bebújt a szomszéd ágyba,
és elfújta a gyertyát. Fogvatartója oldalára fordult, és a légzése
hamarosan egyenletes lett. Eliza ebből tudta, hogy alszik.
Nem mintha számított volna, ugyanis mint Jeremy mondta, az
éjszakai szökési kísérletnek csak katasztrófa lehetne a következménye,
még akkor is, ha sikerülne úgy kijutnia a szobából, hogy ne ébressze fel
három elrablója valamelyikét, és ha sikerülne rendes ruhát szereznie.
Békésnek, ártalmatlannak, gyámoltalannak kell tűnnie egészen addig,
amíg Jeremy el nem viszi. Ha jól viselkedik az elrablói nem látnak okot
arra, hogy szigorúan őrizzék.
Békés, ártalmatlan, gyámoltalan. Eliza majdnem felnevetett. Kétsége
sem volt, hogy teljes mértékben eleget tud tenni, mert ő valóban békés,
ártalmatlan és gyámoltalan. Nyilvánvalóan sokkal békésebb,
ártalmatlanabb és gyámoltalanabb, mint a nővére és a húga, és
valószínűleg túltesz ebben bármelyik élő és valaha élt Cynster hölgyön.
Heather volt a legidősebb a lányok közül, magabiztos határozott és
pontosan tudja, hol van a helye a világban. Angelica, az elkényeztetett
húgocska vakmerő, meggondolatlan, akaratos, és szilárd meggyőződése,
hogy akármi is történjen, minden a legjobban sikerül. És ez mindig így
is van.
Eliza, a legcsendesebb hármójuk közül. Elég sokszor hallotta, hogy
így nevezték, de ennél talán lényegesebb, hogy ezt is gondolta magáról.
Ő volt az, aki zongorázott, hárfán játszott és hímzett, és ő volt leginkább
ábrándozó. Nem szerette különösebben a testmozgást, de ellenvetése
sem volt a testi erőfeszítést igénylő tevékenységekkel szemben. Ezek
egyszerűen nem neki valók voltak, soha nem mutatott kiválóságot
ilyesmiben, és sok dolgot ki sem próbált.
A nővére és a húga is szeret szabad levegőn lenni, és olyan
magabiztossággal mozognak vidéken, mint a báltermekben. Vidéken,
ahol Heather és Angelica a sétát hegyen-völgyön átvágó túrázásnak
tekintették, ő inkább a díszkertek teraszai körül a kövezett ösvényeken
szeretett sétálni.
Ezért meglehetősen megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy a
szökésre Edinburgh-ban kerül sor, nem a semmi közepén, és ami annál
is rosszabb: Dél-Skócia számára ismereden vidékén.
A hold bevilágított az ablakon, és érezte, hogy a lelke mélyén
megmozdul valami eltökéltség, és egyre erősödik.
Lehet, hogy békés, ártalmadan, gyámoltalan, de attól még Cynster
lány. Akármi történjen, Jeremy segítségével, vagy nélküle is, de el fog
szökni.
Nem hagyja, hogy mint valami csomagot átadják egy felföldi
nemesúrnak.
Behunyta szemét, és meglepetésére hamarosan álomba merült.

Fél órával később Jeremy is visszatért a szobájába, az út mentén álló kis

fogadóba, amely alig száz méterre volt attól a postakocsi-fogadótól,
amelyben Eliza és elrablói szálltak meg éjszakára.
Mire a fogadó tetejéről lemászva a földre ért, hogy mivel első
elképzelése ellenére nem tudja azonnal egyszerűen elszöktetni, és délre
juttatni, ahhoz hogy hatékonyan és biztonságosan megmentse, valami
tervre van szüksége. Méghozzá részletes, jól átgondolt, jól kidolgozott
tervre. A következő egy órát azzal te hogy feltérképezte a várost; fejébe
véste az utcák, elhelyezkedését, jellegzetes pontjait.
Bár nem volt sok tapasztalata az ilyesmiben, de elég sokáig volt a
Bastion Club törzsvendége, rengeteg időt töltött Trenthammel és a
társaival, hogy tudja, nagyjából hogyan kell egy ilyen tervet kidolgozni.
Az első lépés mindig a rendelkezésre álló lényeges információk lehető
legpontontosabb begyűjtése.
A régi fiókosszekrényre tette le a gyertyát, amelyet a fogadós adott,
aztán az ajtót bereteszelte, és a nagykabátját az ágy mellett álló szék
támlájára tette.
Leült az ágyra, kipróbálta a matracot, és megfelelőnek találta. Aztán
lefeküdt, a kezét a feje mögött összekulcsolta, csizmás lábát lelógatta az
ágy széléről.
A mennyezetet bámulva felidézett mindent, amit a városról
megtudott. A várbeli helyőrség közelsége a csak egy utcából álló
városban, ahol nem volt búvóhely arra utalt, hogy az volt a legbölcsebb
dolog, hogy hagyta Elizát elrablóival menni Edinburgh-ba.
Az egyetlen lehetséges alternatívának azt látta, hogy másnap reggel
az emberrablók, mivel már elég közeli a cél, biztosnak érzik a sikert
ahhoz, hogy a figyelmük lankadjon, hibázzanak, és valahogy
elrabolhatja Elizát úgy, hogy biztosan eljusson vele a határig.
Abból, amit Eliza mondott neki az elrablóiról, és amit
következtetésként levonhatott a St. Ives-házból való elrablás tényeiből,
ez a fejlemény felettébb valószínűtlennek tűnt.
Mégis szinte hallotta, ahogy Trentham és a többiek kioktatják, hogy
az embernek mindig készenlétben kell állnia, figyeljen mindenre, hogy
kihasználhasson ilyen „felettébb valószínűtlen” helyzetet is.
Tehát ott lesz reggel a fogadó udvarában, várakozik és figyel. És
Eliza nyilvánvalóan megnyugtatónak találja majd, hogy legalább
láthatja, valóban a közelében van.
Elég sokáig nézte a mennyezetet, közben átgondolt minden
szempontot, eshetőséget és valószínűséget, hogy mi következik, amikor
az Elizát szállító kocsi elindul Edinburgh felé.
Tovább gondolkodva módszeresen felsorolta az összes alternatívát,
minden saját előnyét, minden lehetséges segítséget, a saját képességeit
és a helyismeretét.
 Nyolc éve közel öt hónapig dolgozott a városban, amikor az egyetem
konzultánsnak kérte fel egy tucat régi tekercs fordításához. Abban az
időszakban két jó barátot szerzett, és azóta is évente meglátogatta őket,
általában olyankor, ha más munka Edinburgh-ba szólította.
Mint Elizának is elmondta, Edinburgh-ban vannak barátai, akikre
számíthat.
Természetesen Cobden Harris és Hugó Weaver is tudósok, de
egészséges és energikus tudósok, akik egy évvel fiatalabbak Jeremynél,
és nincsenek anyagi források híján.
Mindketten helybéliek voltak, úgy ismerték a várost, mint a
tenyerüket.
Jeremynek kétsége sem volt afelől, hogy mindketten, sőt Cobby
felesége, Meggin is mindent megtesznek, ho£ segítsenek nekik.
Ám pontosan miként kivitelezhető Eliza kiszabadítása...
A lehetséges forgatókönyveket vette sorra, amikor a gyertyára
pillantva látta, hogy már majdnem csonkig égett. Felállt, levette magáról
ruháit, és vetkőzés közbe rájött, nem kockáztathatja, hogy Eliza elrablói
meglássák másnap reggel a fogadó udvarán lődörögni.
Ezt a gondolatot tovább folytatva azon gondolkodót vajon Tristan az
ő helyében mit tenne, és ahhoz igazított a tervét.
Elfujta a gyertyát, bebújt a takaró alá, elnyújtózott és megint csak
felfelé nézett. Harminchét év óta először keveredett olyan helyzetbe,
ahol neki kellett teljesíteni küldetés és feladatot.
Addig nem is tudatosult benne, milyen kihívás lehe ez, de az igazság
az volt, hogy elméje az egész vállalkozás a sakkhoz hasonló
lépéssorozatként fogta fel. Elő sakk, amelyben nincsen meghatározott
figura, tábla és szabály
Már el is felejtette, milyen érzés volt sok évvel korábban, amikor
belekeveredett a Montrose Place-i eseményekbe. Milyen izgalmat élt át,
milyen feszültség vett erőt rajta amikor egy gonosztevővel akadt dolga,
és mennyire akar diadalt aratni az ellenfele fölött.
A jó oldalon akart harcolni.
Elmosolyodott, oldalra fordult, és behunyta a szemét. És bevallotta
magának, hogy már szinte elfelejtette: vannak szórakoztató kihívások az
életben az ezeréves hieroglifákon kívül is.
 HARMADIK FEJEZET

Reggel Eliza arra ébredt, hogy Genevieve rázza. Sűrűn pislogva nyitotta
ki a szemét, és azt látta, hogy a nővér a mosdótálra mutat.
– Mosakodjon, öltözzön! Hamarosan felszolgálják a reggelit. Scrope
késedelem nélkül indulni akar Edinburgh-ba.
Eliza álmosan felült. Csípős hideg volt a reggel. Lerántotta a takarót
az ágyról, a vállára terítette, úgy csoszogott a szoba másik végébe a
mosdótálhoz. Nem volt korán kelő típus, az inkább Heatherre és
Angelicára volt jellemző.
A kancsóban langyos volt a víz. A takarót a hóna alá gyűrve két
kézzel emelte fel a kancsót, vizet töltött a mosdótálba, közben a súlyát
felmérte. Mi volna, ha odahívná Genevieve-t, hogy segítsen, a
kancsóval leütné, és az eszméletlen nőn átlépve felöltözne, kirohanna a
szobából... egyenesen Scrope karjába. Mert Scrope vagy Taylor nagy
valószínűséggel várja, hogy ő és Genevieve kilépjenek a szobából.
Letette a kancsót. Vizet locsolt az arcára, és teljesen felébredt.
Ha most egyedül szökést kísérelne meg, nem valószínű, hogy
sikerülne, és csak felkeltené Scrope és társai gyanakvását. Nem szabad
megtudniuk, milyen elhatározásra jutott, mert abból semmi jó nem
származna
A mosdótálon lógó törülközővel megtörölte az arcát. Amit Jeremyvel
előző este megbeszéltek, az teljesen logikusnak tűnt. Továbbutazik
Edinburgh-ba, és bízik Jeremy Carlingban.
Egy szórakozott tudósban.
Visszament az ágyon lévő összegyűrt estélyi ruhájához. Közben
eszébe jutott, hogy Jeremy felmászott a fogadó tetejére, amire korábban
nem tartotta volna képesnek őt, tehát nyilvánvalóan vannak rejtett
értékei.
Eliza csak imádkozhatott, hogy a rejtett értékek elég erősek legyenek
ahhoz, hogy általuk kiszabadulhasson.
Amint elkészült, Genevieve ráadta a bő köpönyeget, és kikísérte a
szobából. Taylor valóban az ajtó előtt állt, és lementek a lépcsőn egy kis
különterembe. A reggelit sietve, szó nélkül fogyasztották el, aztán
Taylor távozott, hogy a bejárathoz hozza a kocsit.
Scrope az ablakból figyelt, és amikor a kocsi megérkezett, Elizára
nézett. – Tudja, milyen történetet fogunk előadni, ha jelenetet rendez.
Nem volna okos dolog a szükségesnél jobban megnehezíteni a saját
helyzetét. Viselkedjen kultúrember módjára.
Eliza lehajtotta a fejét, amit akár beleegyezésnek is vehettek. Ez volt
az első alkalom, hogy valóban döntést kellett hoznia, engedelmeskedik-
e nekik. Egészen addig az altató hatása alatt állva túl gyenge volt ahhoz,
hogy ellenszegüljön.
A szalonba menet kipróbálta végtagjait, nagy megkönnyebbülésére
megállapította, hogy teljesen visszanyerte az erejét. Ha ellen akarna
állni, képes volna rá, de...
Scrope tartotta a szalon ajtaját, és Eliza ment Genevieve után.
Pontosan tudta, hogy Scrope szorosan a nyomában halad. A logika azt
diktálta, hogy azt tegye, amiben Jeremyvel megállapodott, és tiltakozás
nélkül csinálja, ami mondanak neki. Amikor kilépett a fogadó ajtaján, és
meg látta a várakozó kocsit, önkéntelenül ellenszegült.
Megtorpant a fogadó tornácán, mert mozgásra lett figyelmes. A
kocsiba felsegítésére – vagy szükség esetén a feltuszkolására – várakozó
Genevieve mellett elpillantva meg látta Jeremyt elnyűtt kabátban, sötét
haját sapkával fedve
Alig észrevehetően bólintott.
Tehát követi a kocsit Edinburgh-ig, ahogy ígérte.
Meg fogja menteni.
Eliza mély lélegzetet vett, és a kocsihoz lépdelt. Beszállt, Genevieve
pedig követte. Scrope még néhány szót váltott Taylorral, aztán ő is
felszállt, és becsukta az ajtót
A kocsi kidübörgött a fogadó udvarából az Edinburgh-ba vezető útra.

Amint a kocsi kiért a főútra, Jeremy elhagyta addigi meg figyelőpontját,

és az udvarról gyorsan visszament a fogadóba.
Sietve visszaöltözött az elegáns kabátjába, és ujjaival a hajába túrt,
hogy dús fürtjeit megigazítsa. Fogta a poggyászát, kifizette az italát, és
kiment az istállóhoz, ahol egy segítőkész fiatal istállófiú éppen a
befogott fekete Jaspert tartotta.
 Jeremy mosolyogva megköszönte, és némi készpénzzel
nyomatékosítva visszaadta a lovászfiúnak a kölcsönkapott kabátot és
sapkát. Nem vehet fel álruhát, amíg az elegáns bricskát hajtja, mert még
azt hinnék, hogy lopta a kocsit. És amint Edinburgh-ba ér, nagyon is
szüksége lehet arra, hogy az úriemberek figyelmét magára vonja. Az
álruha ilyen esetben egyáltalán nem hasznos.
Csak arra kell vigyáznia, ne menjen nagyon közel a kocsihoz,
nehogy a kocsis – Eliza elmondása szerint bizonyos Taylor – felismerje
benne azt az úriembert, akinek Eliza a segélykiáltásával próbálta
felhívni magára a figyelmét.
Akit Eliza a maga oldalára állított.
Meglehetősen elégedett volt a dolgok addigi alakulásával. Felszállt a
bricskára, kézbe vette a gyeplőt, majd vidáman útjára engedte Jaspert,
és kihajtottak a fogadó udvaráról.
Amint Jasper kellemes tempóban, egyenletesen haladt, a tudós férfiú
csak azt figyelte, hátha a kocsi előtte valami előre nem látható okból
lelassít.
Az egyetlen feladat, amit nem tudott teljesíteni, hogy üzenjen Eliza
családjának. Ha a Great North Roadon haladtak volna, az éjszakai
postával küldhetett volna levelet, de a kisebb utakon nem járt a Királyi
Postaszolgálat. Hasonlóképpen lehetetlen volt magánfutárt találnia,
mivel az ilyen küldöncök is a főutakon jártak a nagyobb városok között.
Fontolóra vette, hogy kapcsolatba lép a helyőrség parancsnokával, de
tudatosult benne, hogy ilyen esetekben rendkívül fontos a diszkréció,
vagyis teljes titokban kell tartani, hogy Eliza napokig az elrablóival van.
Így volt ez Heather eltűnésének esetében is. Ő maga is csak azért
szerzett tudomást Heather elrablásáról, mert a belső, bizalmi körbe
tartozott.
Amikor Breckenridge mentette Heathert, gondosan vigyázott arra,
hogy a hölgy hírnevén ne essen csorba, és rendkívül óvatos volt abban,
hogy kivel is ossza meg az információkat. Hasonlóképpen Jeremy sem
bízott abban, hogy ha a helyőrség parancsnokának kezébe lepecsételt
borítékot adna azzal, hogy kizárólag a Cynster családnak adják át, az
Eliza érdekét szolgálná.
Amint Edinburgh-ba ér, üzenetet küld – talán Royce közvetítésével
de előbb meg kell tudnia, hol szándékoznak tartani Elizát. Jeremy
egészen biztos volt abban, hogy a Cynster család megérti az
üzenetküldés késedelmének okát. Akármennyire is emészti őket az
aggodalom, azt várnák el tőle, hogy előbb Elizát helyezze biztonságba.
Jaspert egyenletes tempóra fogva követte a kocsit.

Mivel Eliza rákényszerült Scrope és Genevieve társaságára a kocsiban,

úgy döntött, hogy kihasználja az időt.
Emlékezetében kutatott minden apró tény után, amely Heather
elrablásával és megmentésével volt kapcsolatos, és kiválasztotta azt,
amelyet Scrope vonatkozásában a legbosszantóbbnak ítélt. A férfi most
is szemben ült vele, elég közel ahhoz, hogy feszélyezze a nézése. Eliza
csak nézte, egészen addig, amíg Scrope rápillantott. Akkor feltette a
kérdést: – Az a skót, aki felbérelte magát, még mindig a McKinsey
nevet használja?
Scrope pislogott. A tétovázás azt jelentette, hogy Eliza
– Miért kérdezi?
– Csak kíváncsi voltam, hogy majd milyen néven szólítsam.
Scrope elmosolyodott, és hátradőlt az ülésen.
Eliza összevonta a szemöldökét. – Tudom, hogy nem ez az igazi
neve – mondta, és elégedetten látta, hogy Scrope elkomorodik. – Mit
mondott magának rólam és a családomról?
Scrope gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. – Nem sokat kellett
mondania róluk. A Cynster család eléggé ismert. – Megvonta a vállát. –
Csak annyit mondott, hogy önt akarja elraboltatni, és Edinburgh-
baMtetni, és a nővére eljegyzési báljáról el lehet vinni.
Eliza uralkodott az arcvonásain, mert nem akarta, hogy Scrope
megsejtse, milyen fontos a következő kérdés. Könnyed volt a hangja,
mintha hízelgőnek találta volna a személye iránti érdeklődést. –
Konkréten engem kért?
Scrope bólintott. – Igen. Miért kérdezi?
Eliza nem látott okot, miért ne válaszolhatna. – Azért, mert amikor a
nővéremet, Heathert elraboltatta, csak az volt a kérése, hogy egyikünket
rabolják el. Az egyik Cynster lányt. Tehát elvihették volna Heathert,
engem, Angelicát, Henriettát vagy Maryt. Az csak a véletlenen múlt,
hogy éppen Heathert vitték el.
Scrope a távolba révedt, és halkan megjegyezte: – Ezúttal önt kérte.
Eliza semmit sem tudott kiolvasni a pillantásából.
– Kifejezetten meghagyta, hogy önt raboljuk el.
 Scrope hanghordozása egyáltalán nem tett jót Eliza lelki békéjének.
Erőssen gondolkodott a megfelelő kérdéseken, de mielőtt mondhatta
volna, Scrope ismét megszólalt. – Ne is próbálkozzon. Nálam sokkal
nagyobb a fegyelem, mint a nővére elrablóinál volt. Ha válaszokat akar
a kérdéseire, várnia kell, amíg közvetlenül McKinsey urat kérdezheti –
jegyezte meg gúnyos mosollyal.
Eliza elfordította tekintetét, de nem szólalt meg.
Közben az új, és meglehetősen váratlan tényt elemezte. Ezúttal
McKinsey konkrétan őt akarta.
Bármi legyen az ok, semmi jót nem ígér.
Minden mérfölddel egyre közelebb került Edinburgh-hoz és
McKinsey-hez.
Nyilvánvalóan addig kell kikerülnie Scrope fogságából, amíg nem
jön érte McKinsey.

Késő délelőtt érkeztek Edinburgh közelében, ahol élénk szellő fújt.

Jeremy óvatosan hajtotta a bricskát, több mint száz méterre lemaradva
az emberrablók mögött, amikor a kocsi lassítani kezdett a South Bridge
Street elején, ahol az út emelkedni kezdett az óváros felé, és befordult
egy nagy fogadó boltíves kapuja alatt.
Jeremy egész úton kellő távolságot tartott tőlük ahhoz, hogy Taylor,
a kocsis ne láthassa meg.
De... most mi legyen? Mi lehet Scrope terve?
Jeremy az út mindkét oldalát figyelte, mert ahogy gondolta, több
jelentős fogadó nem volt azon a szakaszon, ahol a lányrablók kocsija
megállt.
Ez a megfigyelés választ is adott a kérdésére. Scrope a városhoz
legközelebbi nagy fogadóban állt meg, mert szállást akart kivenni a
fogadóban, és ott tartani Elizát, amíg a nemesúr érte nem jön, vagy – és
Jeremy szerint ez a valószínűbb – Scrope szándéka az, hogy Elizát
bekíséri a városba valamelyik házba vagy fogadóba, ahová kocsival
nem lehet behajtani.
Ha az utóbbi eset áll fenn, azonnal kell cselekednie. Nem hagyhatja,
hogy Elizát az óvárosba vigyék úgy, hogy ő nem követi őket.
Körülnézett, és meglátott egy kisebb fogadót alig húsz méterre a
másik fogadótól. Magában azért fohászkodott, hogy Taylor vagy Scrope
ne legyen olyan gondos, hogy kimenjen a fogadó udvarára, hogy
megnézze, nem követték-e őket, aztán behajtott a kisebb fogadó
udvarára.
Öt perccel később a déli híd vaskórlátjának dőlve ácsorgott a
tömegben, és lopva a fogadót figyelte. Alig állt be erre a
megfigyelőhelyre, amikor Scrope, Taylor és az ápolónő megjelent.
Szorosan közrefogtak egy sötét köpönyegbe burkolt kisebb alakot. Az
ápolónő erősen markolta Eliza könyökét, Scrope szorosan mellette
lépdelt.
Taylor zárta a sort, mögötte hordár küszködött a három nagy
utazótáska súlya alatt.
Jeremy semmit sem tett, hogy magára vonja a figyelmüket, de a
három emberrabló céltudatosan lépdelt a híd felé, mint akik a lehető
leghamarabb el akarnak jutni az úti céljukhoz.
Eliza köpönyegének csuklyája a fejére volt húzva, nem sokat lehetett
látni az arcából. Aztán Jeremy rájött, hogy Eliza kénytelen a lába elé
nézni. Túl hosszú volt a köpönyeg, vigyáznia kellett, nehogy elessen a
macskakövön.
Nem vette észre Jeremyt, ahogy elhaladt mellette.
Jeremy elindult a vaskorláttól, húszlépésnyire lemaradva a társaság
mögött haladt. Komótosan sétált, folyamatosa figyelve a Royal Mile
felé tartó társaságot.

Eliza már kétszer járt Edinburgh-ban, mindkét alkalommal a szülei

társaságában. Mivel sohasem gondolta voln; hogy valaha szüksége lehet
erre a tudásra, nem figyelte meg az utcák elrendezését. Felismerte a
széles főutat és a sarkon a nagy templomot is, és úgy vélte, hogy a
keresztutca High Street, de ebben nem lehetett biztos. Onnantól nem
tudta, merre járnak.
A High Streeten, ha valóban az volt, nagy volt a nyüzsgés. Magával
sodorta őket a tömeg, és mire elrablói befordultak egy szűk, lefelé
vezető utcába, már nem látta a széles főutat, amely déli irányba vitt a
Great North Roadra Anglia felé.
Az utolsó pillanatban hátranézve meglátta a nagy templom tornyát,
és azzal nyugtatta magát, hogy ha később egyedül kell tájékozódnia,
akkor a széles főút, talán a South Bridge Street, a templom együk oldala
mellett vezet.
 Előrenézett, és meglepetésére azt látta, hogy a kövezett út mentén új
házak állnak. A kőburkolatok frissek, az ablakok csillogók, a festék
fényes. Az utca teljes jobb oldali újonnan épített emeletes házsor
foglalta el.
Annyira meglepődött, hogy elfeledkezett Scrope parancsáról, amit a
kocsiból kiszálláskor adott, miszerint megszólalni tilos.
– Azt hittem, hogy Edinburgh régi város.
Scrope éles pillantást vetett rá. – Kivéve azok a részek amelyek nem
olyan régen porig égtek.
– Már emlékszem! – A városban valóban hatalmas tűzvész pusztított.
– Öt évvel ezelőtt történt, ugye?
Scrope bólintott, aztán két lépés után megállt az egyik keskeny
tornácú, zöldre festett ajtajú új ház előtt. Kabátzsebéből kulcscsomót
vett elő, és felment a lépcsőn. Kisvártatva kinyitotta az ajtót. Miután
belépett, Genevieve sürgette Elizát, hogy kövesse.
Eliza ösztönösen vonakodva lépdelt felfelé. Nagyon aggódott. Azzal
biztatta magát, nincs mitől félnie, mert Jeremy biztosan követte, és az új
házakban nyilván akármelyik szobába zárják be, annak biztosan. van
ablaka, amelyen át elmenekülhet, ezért az engedelmesség látszatát
fenntartva lépte át a küszöböt. Nem mintha lett volna más választása,
hogy Genevieve és Taylor mögötte nyomult.
Scrope megállt egy kis előtérben, amely mögött Eliza a nappalit
sejtette. Egy intéssel balra irányította Elizát és az ápolónőt. Genevieve
terelte Elizát, elhaladtak Scrope mellett, végig egy rövid folyosón. Eliza
hátrapillantott; Taylor elállta a bejárati ajtót, éppen a hordárt fizette ki,
ezért nem látott ki az utcára tőle.
Genevieve a folyosó végi konyhába terelte Elizát. Am nem álltak
meg a helyiség közepén lévő asztalnál, hanem a nő Elizát a karjánál
erősen fogva egy ajtó felé fordította.
Scrope követte őket, és kinyitotta az ajtót.
Lefelé vezető keskeny falépcső tárult fel.
Az ajtó melletti kampóról lámpást emelt le, fényt gyúj- . tott, és
gyors léptekkel lement a lépcsőn.
– Utánam!
Eliza megrémült. Ha az alagsorban helyezik el...
– Mozduljon már! – szólt Genevieve, és azzal nyomatékosította,
hogy Elizát oldalba bökte. – Vigasztalja az a tény, hogy az alagsor új
építésű, és azt az utasítást kaptuk, hogy kényelmes elhelyezést
biztosítsunk.
Eliza a háta mögül hallotta Taylor súlyos lépteit. A kocsis is
csatlakozott hozzájuk. Nem volt más választása, azt kellett tennie, amit
mondtak neki.
Lassan, óvatosan lépkedve haladt lefelé a lépcsőn, végül szilárd
kőpadlóra lépett.
Scrope néhány lépéssel távolabb állt, és elég magasra tartotta a
lámpát ahhoz, hogy bevilágítsa a helyiséget. Eliza rövid folyosót és egy
másik ajtó látott. Ez az ajtó vastagabb volt, mint amin beléptek, a
masszív zárszerkezetet hatalmas kulcs zárta.
Scrope elfordította a kulcsot, kinyitotta az ajtót. Kissé gúnyosan
meghajolt, és betessékelte Elizát. – A lakosztálya, Miss Cynster. Attól
tartok, nem ilyenhez szokott, de vigasztalja a tény, hogy csak egyetlen
éjszakát kell eltöltenie ilyen spártai környezetben.
Scrope felemelte a lámpást, és az ajtón át bevilágított a kis
helyiségbe. A szűkös szobában keskeny ágy volt, rozoga mosdótál,
fölötte a falon kis tükör lógott. A padlóra az ágy mellett kopott
futószőnyeget tettek. Az egyik sarokban kis paraván állt. Valószínűleg
az éjjeliedényt takarta el.
A legjobb, ami a szobáról elmondható volt, az a tisztaság volt.
Eliza Scrope-ra pillantott, de semmilyen reakciót nem mutatott.
Valójában inkább dühös volt, de nem félt. Scrope szemébe nézve tette
fel a kérdést: – Legalább egy gyertyát kaphatok?
Scrope kétségtelenül azt mérlegelte, vajon hogyan segíthetné elő
menekülését egyetlen gyertya, aztán a lépcső felé nézett. Taylor fent
maradt a konyhában.
– Gyújts meg egy gyertyát, és hozd le ide!
Azzal visszafordult foglyához, és a szobára mutatott. Eliza fejét
dacosan felszegve belépett a szűkös térbe. Csak néhány lépést kellett
tennie az ágy széléig. Kioldotta a tőlük kapott köpönyeg zsinórját, és
lecsúsztatta a válláról.
Taylor jelent meg az ajtóban, a kezében gyertyatartóban egy
meggyújtott gyertya.
Eliza átvette. - Köszönöm.
Amint Taylor hátralépett, Eliza Scrope szemébe nézett. – Távozhat.
Scrope ajka megremegett. Az alig leplezett sértés láthatóan megtette
a hatását.
 Alig leplezett sértődöttséggel becsapta maga mögött az ajtót.
A kulcs hangosan csikordult a zárban.
Eliza hallgatta, ahogy a léptek elhalnak, majd a gyertyát a mosdótál
szélére állította, az ágyra ült, a kezét összekulcsolta az ölében és az ajtót
nézte.
Az egyetlen kijárat az alagsori szobából, a modern várbörtönből,
ahova bezárták.
Elképzelni sem tudta, hogyan tudná Jeremy könnyen kiszabadítani
onnan, ám tanúságot tett már arról, hogy hajlandó olyan dolgokat is
megtenni, amelyekről nem is feltételezte volna, hogy egyáltalán
próbálkozik velük. Azzal erősítette magát, hogy még nem szabad
feladnia a reményt.
Ám képtelen volt elűzni a borzongató kétséget, amely végig az
elméjében motoszkált. Vajon Jeremy egyáltalán tudja, hogy hol tartják
fogva?
Eliza ezt nem tudhatta, módja sem volt megtudni, és ez volt az
egészben a legrosszabb. A helyzet azt követelte, hogy vakon bízzon
benne, ám ezt senkivel sem tette volna szívesen.
A keble között lógó lila függőt ruhájának finom selymén át
megérintette, és azzal próbálta vigasztalni magát hogy nincs teljesen
egyedül.
Ezt szerette volna elhinni.
Ujjai a függőre fonódtak, pillantását az ajtóra szegezte és várt.

Jeremy a Niddery Street másik oldalán egy ház kerítésének dőlve állt,
nem messze attól a háztól, ahová Eliza és a fogvatartói beléptek. Úgy
álldogált, mintha csak egy barátjára várna, a szemközti ház állapotát
mérlegelte és azt, hogy mi ennek a jelentősége.
Cobbytól és Hugótól hallott a nagy tűzvészről, valamint arról is,
hogy újjáépítették a környéket. Ezt az információt összeillesztve a
látvánnyal érdekes lehetőség táru fel előtte, és úgy döntött, hogy ezt
kifejezetten tanácsos kipróbálnia.
Eliza és három ebablója több mint húsz perce léptek be a házba. Már
éppen arra készült, hogy elinduljon Cobby háza felé, amikor az
emberrablók házának az ajtaja kinyilt.
 A vezetőjük – Eliza tájékoztatása alapján bizony Scrope – kilépett a
verandára, becsukta az ajtót, leme a lépcsőn és elindult vissza a High
Street felé.
Jeremy a házat nézve tétovázott; mérlegelte a kockázatot. Kénytelen
volt megállapítani, hogy az ápolónő és a kocsis még odabent vannak,
vagyis ez túlerőt jelent, azaz megvan az esélye, hogy felülkerekednek
rajta.
Inkább kövesse Scrope-ot?
A férfi után pillantott, és rájött, hogy ez az esély is odalett. Scrope
gyorsította a lépteit, és már elvegyült a főút forgatagában. Bár egyedül
könnyen felismerhető, Scrope-nak semmi olyan jellemzője nem volt,
amely révén kitűnt volna a tömegből.
Vajon Scrope a nemesúr értesítésére indult? Odavezeti a házhoz?
Eliza azt mondta, nem aznap, hanem másnap tervezik átadni, így Scrope
nyilván azért megy, hogy üzenetet küldjön, Eliza megérkezett
Edinburgh-ba.
Elizát még holnap reggel előtt ki kell juttatnia abból a házból.
Jeremy újra a házat nézte, minden emeleti ablakot gondosan
szemügyre vett, de nem látott senkit sem. Azon tűnődött, vajon Eliza
tudja-e, hogy ott van, és közel a se- gítség.
Elindult visszafelé. Már tudta, hol tartják fogva Elizát, és ideje volt
megszervezni a kiszabadítását.
A High Streetre érve jobbra fordult a Royal Mile-on a Cannongate
felé, ahonnan a legkönnyebben eljuthatott a Reids Close-ra, Cobby
házához.
 NEGYEDIK FEJEZET

Órákkal később Jeremy - térdig érő sötétbarna tisztviselőkabátban, haját

középen elválasztva, hátrafésülve, olajozva, szemüveggel, a kabát felső
zsebéből két kilátszó ceruzával jelent meg. Mögötte Cobby lépkedett le
abból a házból, amely közvetlenül szomszédos volt azzal, ahol Elizát
fogva tartották.
Több mint három órába telt, hogy mindent megszervezzenek, és
megkezdjék a terv megvalósítását. Az első lépés az volt, hogy megállt
egy futárhivatalnál és sürgős levelet küldött Wolverstone-ba. Mivel nem
tudta Eliza szüleinek a címét, Royce és Minerva szívességét kérte, hogy
szóljanak nekik. Biztosra vette, hogy a lehető leghamarabb továbbítják a
hírt Eliza szüleinek, akik nyilván már nagyon várnak valami információt
a lányukról.
Leírta, milyen véletlenül látta meg, mit tudott meg az elrablóiról, és
végül közölte, éppen a kiszabadításán fáradozik, méghozzá úgy, hogy az
emberrablók társaságában töltött idő ne tudódjon ki. Levelét azzal zárta,
hogy ő és Eliza hamarosan Wolverstone-kastélyba fognak menekülni,
mert az a legközelebbi hely, ahol biztonságban lehetnek.
Miután útnak indította az üzenetet, a Reids Close-ra sietett, és olyan
szerencséje volt, hogy nemcsak Cobden Harrist találta ott – ismertebb
nevén Cobbyt – a kandalló előtt a lábát melengetve, hanem társaságában
volt a nagytiszteletű Hugo Weaver is. Jeremy, Cobby és Hugo öt hónap
alatt barátkozott pssze, amit Jeremy néhány évvel korábban Edinburgh-
ban töltött, a skót parlament megbízásából katalogizálta az állami
gyűjtemény régi darabjait, amely kötetek némelyikét még I. Alexander
szerezte, és azóta senki sem nézett beléjük. Cobby az ősi skót írások
tudósa volt, Hugó a régi jogi iratok, a törvénykezés és kormányzás
szakértője. A parlament hármukból alakított bizottságot a munkára,
amelynek eredménye az lett, hogy kapcsolatuk szakmaiból baráti
jellegűvé vált, és fennmaradt, miután Jeremy visszatért Londonba.
Természetesen abban a pillanatban, ahogy Jeremy elmondta nekik –
Cobbynak, Hugónak és Cobby feleségének, Margaretnek, vagyis
Megginnek – a történteket, mindannyian rögtön kifejezték
hajlandóságukat, hogy részt vegyenek a Kiszabadítás akcióban, ahogy
azt Hugó elnevezte.
– Ez jó lesz – jelentette ki Cobby a kezében tartott
nyilvántartókönyvre pillantva. Kicsit alacsonyabb volt Jeremynél, és
testesebb, a ruházatuk azonban hasonló volt. Ott álltak a járdán, és
meglehetősen látványosan igyekeztek összehasonlítani a lajstromkönyv
adatait a Jeremy mappájának ívpapírjaira írottakkal.
Amikor Jeremy leírta a Niddery Street-i házat, a három helybéli
rögtön megerősítette a gyanúját. Ezért döntöttek úgy, hogy Jeremy és
Cobby városi felügyelőnek öltözve vizsgálják az utca házait. A céljuk
az volt, hogy pontosan meghatározzák, melyik házban tartják fogva
Elizát; közben Hugó (aki régóta elég közeli ismeretségben volt a városi
színházi dolgozóival, és ő öltöztette fel a párost a jelenésre) a színház
jelmeztárában kutatott megfelelő öltözékek ut; amelyekre szükség lehet
az akció során.
Cobby közelebb hajolt, és halkan feltette a kérdést: – Készen állsz?
Jeremy válasz helyett a következő ház ajtaja felé intett. Álruhája elég
jó volt, nem feltételezte, hogy Taylor felismerheti.
Cobby nagy lendülettel megfordult, majd felme a lépcsőn. Felemelte
a kezét, és határozottan bekopogott.
Az ajtó néhány pillanat múlva kinyílt. Taylor jelent meg. Előbb
Cobbyra pillantott, aztán Jeremyre.
– Mit óhajtanak?
– Jó reggelt – szólt Cobby fesztelen hivatalos hangon
– A városi tanácstól jöttünk, hogy megszemléljük a munkálatokat.
Taylor összevonta a szemöldökét. – A munkálatokat?
– Igen – felelte Cobby, széles mozdulattal az utca felé intve. – Az
épületet. A tűzvészt követően új rendelet hoztunk. Eszerint minden új
épületben szemlét kell tartanunk, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy
a tűzvédelmi rendeleteknek megfelelően lettek megépítve.
Taylor gondterheltnek látszott. – Nem mi vagyun a tulajdonosok;
csak kibéreltük a házat néhány hétre. – Be csukni készült az ajtót. –
Jöjjenek vissza máskor...
– Nem tehetjük, uram – állította meg Cobby a keze felemelve. – A
szemle kötelező, és nem tűr halasztást A tulajdonost hivatalosan
értesítette a városi hivatalszolga. Amennyiben a tulajdonos
elmulasztotta értesíteni önöket a szemle a szemle időpontjáról, azt
beszéljék meg vele, de be kell engednie minket. A város hivatalnokai
vagyunk. Bizonyára megérti, a tragikus tűzvész után a rossz építési
szabályok miatti közfelháborodásra való tekintettel a tanács ebben nem
engedhet – mondta Cobby, és a házsor felé intett. – Ennek a szakasznak
a szemléjét már majdnem teljesítettük, és ezt a részt ma be kell
fejeznünk. Ha méltóztatik beengedni minket, akkor elvégezzük a
feladatunkat, és a lehető legrövidebb idő alatt távozunk.
Taylor az ajtót még mindig tartva tétovázott. – A gazdám nincs
itthon, de hamarosan megérkezik. Ha egy óra múlva vissza tudnának
jönni...
– Sajnálatos módon ez nem áll módunkban, mivel nagyon szoros a
napirendünk mondta Cobby. – Ha az megnyugtatja, a közelben van egy
rendőrőrs. Hívhatunk két biztos urat, hogy hivatalos feladatunk,
végzésében támogassanak. Így a gazdája sem neheztelhet magára.
Jeremy nagyon igyekezett, nehogy elmosolyodjon. Cobbyval
elpróbálták, hogy mit kell mondani. A barátja nagyon tehetségesen
játszotta a szerepet, hogy az emberek elhiggyék.
Ahogy arra számított, az eshetőség, hogy rendőrök lépnek a házba,
megkönnyítette Taylor döntését. A kocsis elsápadt, aztán vállat vont. –
Ha nem időznek sokáig, az.. hiszem, nem számít.
Azzal kinyitotta az ajtót, beengedte a „hivatal embereit”, és Jeremy
követte Cobbyt a házba.
A padláson kezdték a „szemlét”; nézegették a különböző iratokat, és
jegyzeteltek. Jó ütemben haladtak, helyiségről helyiségre. Amikor
Elizának a földszinten sem találták nyomát, ragaszkodtak ahhoz, hogy
az alagsorban is körülnézhessenek. Cobby a lépcsőnél maradt, látszólag
azért, mert jegyzetelt, valójában azonban így biztosította, hogy senkit
sem csempésznek fel az emeletre, amíg Jeremy a földszinti
fogadóhelyiségeket méri fel.
Eredménytelenül.
Ám Eliza egészen biztosan a házban van. Annak semmi értelme nem
volna, ha Elizát elvitték, amíg nem figyelte őket, ám ott maradtak a
házban.
Azt is tudta, hogy a ház nagyobb, mint amilyennek kívülről látszik.
Végül visszaért Cobbyhoz, megint látványosan egyeztették
jegyzeteiket, majd Cobby elindult a rövid folyosón a konyha felé.
 A sötét hajú nő, akit Jeremy látott Elizával – Genevieve, az ápolónő
– a konyhaasztalnál ült, és csészéből kortyolt valamit, amikor beléptek.
Láthatóan megdöbbent, majd aggódó pillantást vetett Taylorra.
A termetes ember alig észrevehetően a fejét ingatta, és közölte, mi
járatban vannak az urak.
A nő reakciójából Jeremy biztosra vette, hogy Eliza ott van
valószínűleg az alagsori helyiségben. A szomszéd ház szemléje során
meggyőződtek arról, hogy a sorházak lakásaiban van ilyen helyiség.
Taylor és a nő gyanakvóan figyelte, ahogy megszemlélték a konyhát,
különös gondot fordítva a kéménykürtő és a hátsó ajtó kialakítására.
Majd halkan egyeztettek, és Cobby a konyha ajtajától balra lévő falon
nyíló ajtóra mutatott.
– Rendben. Már csak az alagsor van hátra, és készen is vagyunk.
Kinyítná az ajtót?
Taylor és Genevieve aggódó pillantást váltottak a konyhaasztal
fölött.
Jeremy némi gondolkodási időt adott nekik – ez idő alatt maga is
végiggondolta a lehetőségeit –, majd hátralépett, elengedte Cobbyt, aki
Taylor és az alagsori ajtó felé fordult.
Látva, hogy Taylor nem mozdul az ajtó felé, Cobby felvonta a
szemöldökét. – Valami probléma van?
Taylor ismét Genevieve-re nézett, és levett egy kulcsot a kampóról. –
Meglehet. Leengedhetjük az alagsorba, de a ház tulajdonosa bezárta a
lenti helyiség ajtaját, és ahhoz nincs kulcsunk. Úgy hisszük, oda
helyezte az értékeit, ezért nem venné ki jól magát, ha megpróbálnánk
felfeszegetni a zárat.
– Hát... – Cobby Jeremyre pillantott. – Ez felettébb sajnálatos...
– Mivel aligha róható fel maguknak az, amit a ház tulajdonosa tett –
szólalt meg Jeremy –, talán azt tehetnénk, hogy megszemléljük azt, amit
megszemlélhetünk, és feljegyzéseket készítünk. – A konyha falán lévő
órára nézett, majd közelebb hajolt Cobbyhoz, és halkan megjegyezte: –
Ha nem haladunk, nem találjuk már ott a többieket az ivóban.
Cobby határozottan bólintott. – Igaz. – Visszafordult Taylorhoz. –
Talán elég lesz, ha megnézhetjük a lépcsőt, ezzel demonstrálhatjuk,
hogy megtettünk mindent, amit tehettünk.
Taylor lassan mozdulva a zárba illesztette a kulcsot, és kinyitotta az
ajtót.
 Jeremy próbálta kitalálni, mi következhet, és rájött, ha Eliza
megsejti, hogy az elrablóin kívül más is van a házban, esetleg
megpróbálja magára vonja a figyelmüket, és ha megteszi, Taylor és
Genevieve is elkövet mindent, ami tőlük telik, hogy ő és Cobby ne
hagyják el a házat.
Taylor erőltetett mosollyal tartotta nyitva az ajtót.
– Nemigen lehet mást látni, csak lépcsőt és a folyosó egy részét.
Jeremy érezte az egyre növekvő feszültséget a háta mögött. Az
asztalnál ülő nő áthelyezte a testsúlyát, és felkészült, hogy segítsen
Taylornak lelökni őt és Cobbyt a lépcsőn.
Cobby a küszöbre lépett, és lepillantott.
Jeremy pedig halkan, hogy csak Cobby és Taylor hallja, Elizához
azonban már ne jusson el a hang, sietett megjegyezni: – Nem szükséges
többet látnunk. A lépcső elég biztonságosnak látszik. Olyan, mint a
többi házban.
Cobby megérezte a sürgetést a hangjában, rápillantott, aztán megint a
lépcsőt nézte, lejjebb a rövid folyosót, amelynek végén újabb ajtó volt.
– Igazad van.
Cobby hátralépett, és intett Taylornak, hogy becsukhatja az ajtót,
amit az meg is tett, méghozzá sokkal gyorsabban, mint ahogy kinyitotta.
Cobby a szerepét játszva Jeremy mellé lépett, belenézett jegyzeteibe,
és bólintott. – Ez így elég is lesz.
–Jó.
Taylor visszatette a kulcsot a kampóra, és megfordult, hogy kikísérje
őket.
A két barát búcsúzóul udvariasan intett a nő felé, és távoztak.
– A következő házhoz – jelentette ki Jeremy. – Az ablakból
figyelnek minket.
– Mindenképpen meg kell néznünk az alagsort – szólt Cobby és
elindult előre. Felment a következő ház lépcsőjén, és bekopogott.
Öreg hölgy nyitott ajtót, morgott egy ideig az ellenőrzés miatt, de
végül beengedte őket. Ezt a házat már felületesebben vizsgálták át, de a
padlástól a pincéig minden helyiségben jártak, hátha Taylornak vagy
Genevieve-nek eszébe jut megkérdezni a vénasszonyt, hogy mit
csináltak nála.
Azt remélték, hogy alaposan szemrevételezhetik az alagsori
helyiséget, ám amikor az öreg hölgy kinyitotta az ajtót, csalódniuk
kellett. A ház lakója nyilvánvalóan egy sokkal nagyobb házból költözött
oda, és megtartotta minden bútorát, A bútordarabokat az alagsori
helyiségben halmozták fel, annyira zsúfoltan, hogy a padlónak alig
néhány tenyérnyi része látszott.
Cobby a bútorbarikádot szemlélte, a tekintete gyorsan végigpásztázta
a falakat. Bólintott. – Ez így rendben van.
Megfordult, hogy köszönetét mondjon az asszonynak, aki a végén
majdnem mosolygott rájuk.
Abban a pillanatban, ahogy újra a járdán álltak, és az ajtó
becsukódott mögöttük, Jeremy kijelentette: – Tudnunk kell, hogy nem
tévedünk-e az alagsornál kapcsolatban.
Cobby intett neki. – Akkor irány a következő ház a High Street felé.
A következő ajtót idős úr nyitotta ki. Zsörtölődött, de jóindulatú volt.
A botjára támaszkodva boldogan vezette körbe őket a házban, egész idő
alatt beszélt.
A kedvében jártak azzal, hogy figyelmesen hallgatták, és ezért az
öregúr megmutatta nekik az alagsori helyiséget.
– Természetesen ugyanolyan, mint a többi házban – jelentette ki,
ahogy betessékelte őket. Cobby felemelte a lámpást, és körbevilágított.
Az egyik sarokban régi bútorokat látott összezsúfolva. Egyébként a
helyiség üres volt, a padlózat jól látszott.
Cobby és Jeremy egyszerre néztek lefelé, a kőpadlót vizsgálták.
Mellettük az öreg katona nevetgélt. – Minden házban ugyanolyan.
Kíváncsi voltam, tudják-e, mit kell figyelni.
Jeremy a padlóba vágott nyílást záró csapóajtóra pillantva bólintott. –
Láttuk máshol is, de például a szomszédban lakó idős hölgynél nem
tudtuk megnézni, és ellenőrizni.
– Csak tessék! – mutatott a férfi a csapóajtón lévő súlyos reteszre. –
Nyissák ki, és nézzék meg!
Jeremy készségesen sietett eleget tenni a felszólításnak, és ellépett
Cobby mellett, aki a lámpást tartotta, hogy jól láthassa a csapóajtót.
Jeremy némi erőlködéssel hátrahúzta a reteszt, és felemelte a csapóajtót,
amely könnyen kinyílt.
Cobby közelebb lépett, és a nyílásba világított. Jó állapotú falétra
vezetett le egy folyosószerű térbe.
– Igen – jegyezte meg Cobby –, ez olyan, mint a legutóbbi házban.
– Persze – bólogatott az öreg katona. – A házak szinte teljesen
egyformák. És minden háznak van menekülőútja, arra az esetre, ha
megint nagy tűzvész lenne. Nem halt volna meg annyi ember, ha ott
nem torlaszolták volna el a régi alagútak bejáratát. Itt könnyű lemenni,
és kijutni a szabadba
Jeremy mosolyogva Cobbyra nézett. Valóban bölcs építőmester volt!

Genevieve, természetesen Taylor kíséretében felrázta Elizát az álmából.

Eliza a szeme elé kapta a kezét, mert zavarta a Taylor által tartott
lámpa fénye. Egy pillantás is elég volt a kihűlt viaszra, ami a gyertyából
maradt. Ebből tudta, hogy jó sokáig aludt.
Nagy nehezen feltámaszkodott, nézte, ahogy Genevieve a gőzölgő
tűzzel teli kancsót a mosdóállványra teszi.
– Mennyi az idő?
– Hét óra – felelte Genevieve. – Scrope úgy határozott, hogy maga is
velünk vacsorázik. Könnyebb, mint a tálcát lehozni.
Taylor kétkarú gyertyatartót tett le a mosdóállványra. – Ez az utolsó
este, amikor őrködnünk kell. Scrope biztosan meg akarja ünnepelni.
– Azért – szólt Genevieve és Taylort noszogatta, hogy mozduljon az
ajtó felé – hagyunk időt, hogy megmosakodjon, és rendbe szedje magát.
Tizenöt perc múlva lejövünk, és felkísérjük.
Azzal kimentek, újra becsukták az ajtót. Eliza felült, hallotta, hogy a
kulcs fordul a zárban. Próbálta elképzelni, milyen hátsó szándék
húzódik meg a váratlan vacsorameghívás mögött, aztán úgy döntött,
akármi is az, nem igazán érdekli.
A szűk alagsori szobából kijutni olyan jutalom volt, amelyről nem
könnyen mondott volna le.
Miután napokat töltött a kocsiban, nagyon jólesett neki a városban
tett séta, ám nagyon vágyott tágasabb terek után. Ami elég furcsa volt,
mert amúgy nem rajongott a tágas helyiségekért.
Felállt, és megnyugodva észlelte, hogy nem szédül. Teljesen
tudatánál volt, uralta a testét is.
A mosdótálhoz ment, felemelte a kancsót, meleg vizet öntött a tálba.
Levetette megviselt báli ruháját, a nyakában hátrafordította a rózsakvarc
függőt, hogy ne legyen útban, és gyorsan megmosakodott.
Az aranyszínű ruhát alaposan kirázva magára vette, majd a tükör felé
fordult, hogy megigazítsa a haját. Gyorsan kihúzta a hajtűket, leengedte
hosszú fürtjeit, két copfba fonta, és végül feltekerte a fejére, a végeit
letűzte.
 Aztán előrehúzta a függőt, amely így ismét keble között lógott.
Elgondolkodott azon, hogy kívül viselje, de a rózsakvarc nem illett
ruhája színéhez.
– Amúgy is jobb, ha nem feltűnősködök – mondta magának
fennhangon.
A ruhája alá rejtette a függőt, majd lehajolt, és a tükör előtt az
eredményt szemlélte.
Jobb volt, mint amire számított, így magabiztossága némiképp
erősödött. Jobban hasonlított egy Cynster lányra, mint elkábított,
elrabolt áldozatra.
Rájött, hogy tulajdonképpen várakozással tekint a vacsora elé, mivel
kíváncsi volt, milyen információt tud még kiszedni Scrope-ból és a
cinkosaiból. Addig sem maradhat tétlen, amíg nem bizonyosodik meg,
hogy Jeremy tudja, hol van, és hogyan menthetni meg.
Lépteket hallott az ajtó mögül. Aztán Taylor nyitott be széles
mozdulattal, vigyorogva. A folyosón álló Genevieve bosszúsnak
látszott. – Jöjjön. Scrope már várja – intett Elizának.
Felkísérték a lépcsőn a konyhába, majd végig a rövid folyosón az
ebédlőbe.
A négyszögletes asztalt négy személyre terítették. Scrope a fal
melletti tálalószekrény mellett állt, kezében egy pohár bor. Megfordult,
amint Eliza belépett. Rögtön észlelte foglya megjelenésének változását,
mert meghajolt, és az úriembert játszotta. – Miss Cynster,
megkínálhatom egy pohár borral?
Bár az arckifejezéséről semmit sem lehetett leolvasni, Eliza
megérezte, hogy kifejezetten jó hangulatban van.
– Inkább egy pohár vizet kérnék.
Scrope az asztal felé intett, és előrelépett. Letette poharát az
asztalfőre, és az attól jobbra álló székét húzta ki, hellyel kínálva Elizát.
Eliza pedig belement a játékba – nem látott okot arra, hogy miért ne
tenné és kecsesen biccentett.
Taylor pedig Scrope mozdulatait utánozva az Elizával szemközti
széket húzta ki Genevieve-nek. Miután mindkét hölgy helyet foglalt, a
férfiak is leültek.
Nem volt kiszolgáló személyzet, de az asztalra készítettek annyi
ételt, hogy hat embernek is elég lett volna. Az első fogás borsóleves
volt, ami vacsorára meglehetősen nehéz étel, de Eliza nagyon éhes volt.
Ezért hamar kiürítette a tányérját.
 Ezt követte a hal, amelyet gyöngytyúk és fogolypecsenye követett
körettel, majd felemelték az ezüst ételfedőt az őzpecsenyéről. Eliza
akkorra már jóllakott, a szalvétájával megtörölte az ajkát, és
információgyűjtésbe kezdett.
– Látom, ez igazán ünnepi lakoma, nekem pedig az utolsó vacsora –
mondta, azzal Scrope sötét szemébe nézett. – Abból, amit korábban
említett, jól értem, hogy McKinsey holnap jön értem?
Scrope és társai egészen addig különösen szűkszavúak voltak, de
valószínűleg már nem számított, mit mondanak neki.
Scrope végül bólintott. – A feltevése helyes. Délelőtt üzentem
McKinsey-nek. Nem tudom, mikor jut el hozzá az üzenet, mert nem
lehet közvetlenül neki üzenni, de a szavaiból úgy vettem ki, hogy
Edinburgh-ban várja az ön érkezését.
Az asztal másik végétől Taylor Scrope-ra pillantott. – Tehát nem kell
megvárnunk, amíg ideér Invernessből?
– Invernessből? – kérdezte Eliza csodálkozva.
Scrope tekintete a szerencsétlen Taylorra villant.
Eliza újra a kocsisra nézett, és könnyed hangon megjegyezte: –
Annyit már eddig is tudtunk, hogy McKinsey felföldi. – Aztán vállat
vont. – Az, hogy Invernessből való, semmi újat nem jelent.
Inverness a skót Felföld legdélebbi nagyvárosa.
Scrope a tányérjára nézve felmordult. – Nem Invernessből való –
jegyezte meg, újabb dühös pillantást vetve Taylor felé. – Csak
Invernessen keresztül vitték neki az üzenetet, amelyet korábban
küldtem.
Eliza elgondolkodott a válaszon, majd tovább próbálkozott: – Tehát
követte az üzenet útját.
– Szeretem tudni, kivel van dolgom.
Eliza bólintott. – Ez teljes mértékben, érthető. És megtudott valamit a
megbízója kilétéről?
– Nem – felelte Scrope bosszúsan. – Az a nemesúr olyan ravasz,
mint minden átkozott felföldi nemes. Az üzenet eltűnt az invernéssi
futárirodából, és senki sem emlékezett, hogy hová került.
– Érdekes.
Eliza sokatmondónak találta Scrope közlését. Heatherrel és
Angelicával órákig taglalták és találgatták, kicsoda és milyen ember
lehet ez a titokzatos úr. A hatalom ilyen árulkodó jeleit a Cynster lányok
ösztönösen felismerik, és az illető külsejéről adott személyleírás alapján
a nemesúr ösztönös vonzalmat ébresztett.
Legalábbis a Cynster lányokban.
Elizának azonban minden kíváncsisága ellenére sem állt szándékában
találkozni azzal a férfiúval, legalábbis nem az ő feltételei szerint. Az,
hogy elragadják a felföld vad vidékére, egyáltalán nem szerepelt nála a
kívánatos szórakozások listáján.
Arra pedig, amit ez a bizonyos úr tenni szándékozott vele, gondolni
sem volt hajlandó. Hiszen Jeremy megmenti, mielőtt átadnák, így nem
szükséges aggódnia.
Végül Genevieve felállt, és Taylor segítségével leszedte az asztalt.
Scrope visszazökkent a figyelmes házigazda szerepébe, és egy pohár
mandulalikőrrel kínálta Elizát, amit a hölgy némi fontolgatás után
elfogadott.
– Mondja csak – szólt Eliza, kihasználva a pillanatot, amikor másik
két fogvatartója nem volt a közelben –, miért vállal ön, akit nemesi
születésűnek gondolok, ilyen... munkát? – A férfi szemébe nézett. –
Kíváncsi vagyok, mi ösztönzi erre.
Akárki állította össze a vacsorát, ismerte a nemesi szokásokat. Eliza
egészen biztos volt abban, hogy nem Genevieve, az alacsony
származású társalkodónő állította össze az ételsort.
Az volt a benyomása, hogy Scrope igyekszik úriemberként élni.
Eliza tapasztalata szerint az úriemberek, ha megfelelően közelítenek
hozzájuk, mindig szeretnek magukról beszélni.
Scrope a borospoharából kortyolt, amelyet a vacsora alatt folyton
újratöltött. Elizát figyelte, majd a folyosóajtóra pillantva halkan
megjegyezte: – Meglehet, nemesi családban születtem, és úriemberhez
méltó nevelést kaptam, ám a sors különös fintora miatt nem maradtak
anyagi forrásaim, hogy ilyen életet éljek. – Eliza szemébe nézett. –
Vannak férfiak, akik ilyen helyzetben a kártyaasztalhoz ülnek, a
szerencséjükben remélve a megváltást. Nekem azonban... a sors adott
egy lehetőséget, hogy különleges szolgálatot tegyek egy távoli
rokonomnak, és felfedeztem egy hivatást, amelyben kitűnően teljesítek.
– Hivatást? – kérdezte Eliza, és felkapta a fejét.
– Igen – felelte Scrope, és ivott még egy korty bort. Eliza úgy vélte,
hogy a bor segített megoldani a nyelvét.
– Meglepné, ha azt mondanám, hogy külön iparága van az általam
kínált szolgáltatásoknak? – Mivel Eliza nem felelt, Scrope
elmosolyodott. – Biztosíthatom, hogy így van. És ebben a szakmában is
van ranglétra.
Megint kortyolt, és pohara fölött nézte Elizát, majd azt mondta: – Ön
pedig, Miss Eliza Cynster engem, Victor Scrope-ot ennek a ranglétrának
a csúcsára juttatja. – Azzal a poharát emelte rá. – Amikor átadom önt
McKinsey-nek, a szakma csúcsára kerülök.
Eliza nem szólt, mert Scrope nyilvánvalóan félretette a szokásos
óvatosságát. Ahogy az ünnepi vacsora is mutatta, biztos volt a sikerben,
hogy másnap reggel átadja McKinsey-nek.
Abban a pillanatban Eliza belátott a rideg, érzéketlen álarc mögé.
Scrope előrehajolt, és csak nézte.
– Tudja, nem pusztán a pénz ösztönöz, bár McKinsey javára legyen
írva, a szeme sem rebbent, amikor közöltem vele a tarifámat. A mi
felföldi urunk nagyon magas díjat tűzött ki az ön fejére. De nem az lesz
a legértékesebb jutalmam, amikor holnap reggel átadom önt neki. Miss
Cynster ön az én megváltóm. Olyan jövőt ad nekem, amilyet szeretnék.
McKinsey pénzével, és még inkább a hírnévvel, amelyet az ön sikeres
elrablása hoz nekem, életem hátralévő részét vagyonos emberként,
kényelemben élhetem le. – Azzal hátradőlt, az arcán kárörvendő mosoly
látszott. Újra felemelte a poharát. – Önre, Miss Cynster... és arra, amit a
holnap hoz.
Scrope egy hajtásra kiitta a bort.
Eliza nagyon küzdött, hogy meg ne borzongjon. Legalábbis ne
észrevehetően.
Aztán hangot hallottak az ajtó felől, és mindketten arra pillantottak.
– Mandulás piskóta vagy almás pite – szólt Genevieve, és két tálcát
tett le az asztalra.
– Van hozzá tejszín is – közölte Taylor, azzal egy kisebb tálat tett az
asztalra, és visszaült a helyére.
– Tehát? – kérdezte Genevieve, majd Scrope-ra és Elizára nézett. –
Melyikből kérnek?
– Mindkettőből – felelte Eliza. Muszáj volt valamivel elterelni a
figyelmét arról, amit Scrope szemében látott.

Nem sokkal később mind a hárman visszakísérték börtönébe. Scrope

eleget tett kérésének, hogy adjanak neki új gyertyát; körülnézett a
szobában, mintha arról akarna meggyőződni, hogy foglya megfelelő
kényelemben van, majd intett Genevieve-nek, hogy távozzon, aztán ő is
kilépett.
Elrablóiból Eliza utoljára Scrope arcát látta, félelmetesen alulról
világította meg a gyertya fénye, ahogy őt nézte mohón.
Amint az ajtó becsukódott mögötte, Eliza végre elengedhette magát,
és kitört belőle az addig elfojtott borzongás.
Végre rá tudta venni magát, hogy arra gondoljon, mi következhet
ezután.
Nem lehetett bizonyos abban, hogy Jeremy tudja, hol van. Meglehet,
hogy nem tudta őket követni Edinburgh utcáin. Reálisan kellett
gondolkodnia, és arra törekedni, hogy kitaláljon valami szökési módot,
ha Jeremy éjjel nem jönne érte.
A lehetőségeket mérlegelve rájött, előbb azt kell eldöntenie, vajon
Scrope őrizetéből próbáljon szabadulni, vagy várja meg, amíg átadják a
nemesúrnak, és tőle kíséreljen meg elszökni. Azzal érvelt magának,
hogy ez a kérdés nem arról szól, melyiknek könnyebb túljárni az eszén,
hanem melyiktől van nagyobb esély elmenekülni. Scrope még nem
adott lehetőséget neki. Annyira elbizakodottan hitte, hogy sikeresen át
tudja adni a nemesúrnak, annyira hencegő és beképzelt volt, Eliza nem
tudta elképzelni, hogy az utolsó lépésnél hibázna.
Másnap reggel nyilván gondosan megtervezett és szigorúan
ellenőrzött módon adják át a megbízónak. Scrope nem hibázik, ha olyan
sok pénz és a „szakmai” hírneve a tét.
És abból, amit erről az úrról tudott, egyre valószínűbbnek tűnt, hogy
ugyanazok a hímsoviniszta előítéletek jellemzik a nőkkel kapcsolatban,
amelyekhez már hozzászokott a fivéreinél és unokafivéreinél.
Ez olyan esélyt jelent, amelyet a maga javára fordíthat, hogy
elmeneküljön.
Ugyanakkor megvolt annak is az esélye, hogy az a titokzatos úr
elviszi őt a felföldre.
Az angol vidéken valahogy elboldogulna, de hallott olyan esetekről,
hogy emberek tűntek el a Skót-felföldön, és csak hónapok múlva
kerültek elő.
Az ágyon ülve az ajtó felé fordult, és a megrebbenő gyertyalángba
révedve gondolkodott. Mielőtt a gyertya kialudt volna, a mosdótálban
maradt hideg vízzel megmosta az arcát. A csonkig égett gyertyák
pislákolni kezdtek, így aztán levette a cipőjét, és lefeküdt.
Magára húzta a vékony takarót, és összegömbölyödött alatta.
 Nincs kiút. Semmit sem tehet.
Akárhogy is nézte, a jövője egy férfitól függött.
Scrope-tól. A titokzatos skót úrtól. Vagy Jeremy Carlingtól.
Ujjai a rózsakvarc függőre fonódtak, amelyet nővére adott neki olyan
biztatással, hogy általa megleli a boldogságot. És Eliza tudta, hogy kit
szeretne megkapni a sorstól.
Akkor is együtt tudna élni vele, ha egy szórakozott tudós.

Jeremy, Cobby és Hugo az ebédlőasztal körül ült Cobby és Meggin

városi házában. Jeremy arra gondolt, hogy a jelenet pontosan olyan,
amilyennek egy skót művész megfestené: kedélyes vacsora, amelyet
fiatal, jómódú és előkelő skót pár ad a férj két agglegény barátja
tiszteletére. Szépen berendezett helyiség volt, a falakat sötét fával
burkolták, a székek fölött tájképek lógtak. Ezüst gyertyatartók és
hozzájuk illő gyümölcsöstál tette még szebbé az összképet.
Cobby az asztalfőn álló nagy karosszékben ült, és mosolyogva
beszélt a bal oldalán ülő Hugóval. Cobby hajának színe hasonló volt
Jeremy barna hajához. Szabályos vonásai, városi öltözéke mind azt
mutatta, hogy egy tiszteletre méltó skót klán sarja.
Férjével szemben, kisebb karosszékben foglalt helyet Meggin, a dús,
fekete hajú, ragyogó kék szemű, sötétkék selyemruhás hölgy, aki
csodálattal nézte férjét.
A tálcákat letakarták, elvitték. Ideje volt rátérni a feladat
megbeszélésére. Jeremy az asztalon kopogott, három asztaltársa rögtön
rápillantott, ő pedig kijelentette: – Végig kell vennünk a tervünket.
Nagy vonalakban már összerakták – valaki javasolt valamit, a
többiek változtattak rajta, miként lehetne jobban csinálni.
Jeremy meglehetősen elégedett volt az eredménnyel.
Hugo nagyon sokoldalú volt, jól tudott alkalmazkodni a különböző
helyzetekhez. Byronra hasonlító szép férfi volt, kusza fekete hajjal,
sudár termettel, törékeny testalkattal és gyakran kecsesen nőies
mozdulatokkal. Tudott kritikus megjegyzéseket tenni hölgyek
szalonjában, és ugyanilyen könnyedséggel osztogatott pofonokat
kocsmai verekedésekben, ha a szükség úgy hozta. Hugo hátradőlt
székén, és a fal melletti széken hagyott ruhahalomra és parókára
mutatott.
 – Miután az utolsó szükséges álruhánk is megvan, tekintsük át a
haditervet.
Pontosan így érezték, hogy haditerv. Mert ez háború. Egyetlen
világos célt kell elérni.
– Csak kíváncsiságból kérdezem – szólalt meg Cobby –, hol
szerezted ezeket – intett a széken heverő ruhák felé.
– A palotában a kis színházból – kacsintott Hugó. – Ne mondd el
senkinek!
Hugó családja és számos oldalági rokona régóta tanácsosi feladatokat
látott el a palotában, így Hugó olyan helyekre is bejuthatott, ahová csak
keveseknek volt bejárásuk.
– Kezdjük az elején – szólt Meggin, Jeremyre nézve. – Hogyan
tervezitek Miss Cynstert kijuttatni az alagsorból?
A gyakorlatias gondolkodású Meggin lépésenként átbeszélte velük a
tervet, és ragaszkodott hozzá, hogy gondoljanak minden eshetőségre,
minden apró részletre.
– Biztosak vagytok abban, hogy nem kábították el újra?
Jeremy tétovázott, majd végül megszólalt: – Ami azt illeti, nem
hiszem. Eliza és a nővére, Heather elrablásakor is szigorú parancsot
kaptak az emberrablók, hogy az őrizetükben lévő kisasszony testi
épségére és egészségére nagyon vigyázzanak. Gyanítom, hogy Scrope-
nak eleve nem lett volna szabad elkábítania Elizát.
– Vagyis ha holnap át akarják adni a nemesúrnak, ma éjjel nem
kábíthatják el, különben nem tud a saját lábán járni. – Meggin
határozottan bólintott. – Rendben. Folytasd!
És folytatták, a terv minden részletét végigvették. Ha kiszabadítják
Elizát az alagsorból, a következő fázis az, hogy kijuttassák a városból.
– Amint virrad, elindulunk – közölte Jeremy. – Lovakat bérelünk, de
sötétben nincs értelme kilovagolni.
Úgy tervezték, hogy Elizát a Niddery Streetről előbb a Reids Close-
ra viszik.
– Ha elindultunk, legkésőbb estére Wolverstone-ba érhetünk.
Meggin kétkedőn nézett rá. – Az elég nehéz út. Senkinek sem
könnyű lovaglás.
Jeremy komor lett. – Meglehet, de ha még sötétedés előtt sikerül
átjutnunk a határon, akkor odaérünk. Onnan jól ismerem a kastélyba
vezető utakat, éjjel is odatalálok.
Meggin bólintott, hogy rátérhetnek a következő kérdésre.
 Jeremy nagyra értékelte Meggin taktikai érzékét. Mindketten
felismerték, ha meg akarják védeni Eliza hírnevét azzal a társasági
bukással egyenértékű szégyentől, hogy egy éjszakát olyan férfi
társaságában töltött, akihez nem fűzi rokoni viszony, akkor egy nap
alatt, vagyis megállás nélkül kell megtenniük az utat Edinburgh
városából a Wolverstone-kastélyba. Ez általában elég könnyű út, ám
jelen esetben kerülő úton kell menniük az esetleges üldözés miatt.
Jeremy még egyszer átgondolta a terv különböző elemeit, de
ugyanarra a következtetésre jutott: – Nincs más mód, ha célt akarunk
érni.
Miután a tervnek ebben a részében megegyeztek, Cobby és Hugo
vette át a beszélgetés fonalát, a további szerepüket taglalták,
nevezetesen a felállítandó csapdai, amelynek célja az, hogy Scrope-ot és
társait, illetve a nemesurat ellenkező irányba csalják, mint amerre
Jeremy és Eliza ment.
Jeremy és Meggin egymásra pillantott, ahogy látták, Cobby és Hugo
milyen lelkesen készülnek a szerepükre.
– Csak legyetek óvatosak – óvta őket Meggin. – Semmi szükség,
hogy felhívjátok magatokra a figyelmet. Emlékeztetlek benneteket,
hogy mindketten Edinburgh társasági életének megbecsült tagjai
vagytok, nem forrófejű iskolások.
Cobby és Hugo úgy tett, mintha zavarba jöttek volna, de a szemük
csillogott.
Meggin egy darabig nézte őket, aztán ismét Jeremy felé fordult. – Ez
mind nagyon jó, de fenntartásaim vannak Miss Cynster utazásával
kapcsolatban. Csatlakoznék hozzátok, ha tudnék, de mivel vigyáznom
kell a gyerekekre, nem mehetek el. – Az asztal másik végén ülő
házastársára pillantott. – Különösen úgy nem, ha Cobby is elmegy. –
Aztán Jeremyre nézett. – Biztos vagy benne, hogy nem viszel
magatokkal szobalányt Miss Cynster jó híre megőrzése érdekében?
A három férfi korábban már alaposan átgondolta ezt a kérdést.
Mindannyian nagyra értékelték Meggin meglátásait, mivel tudták,
hogy hajlamosak figyelmen kívül hagyni olyan szempontokat, amelyek
számukra semmi jelentőséggel nem bírnak.
Végül Jeremy Cobbyra nézett. – Még mindig úgy gondolom, hogy
egy szobalány csak nyűgöt jelentene. Először is, ha szobalányt vinnénk
magunkkal, azzal jobban felhívnánk magunkra a figyelmet, és éppen ezt
akarnánk elkerülni. Másodszor, ha szobalányt vinnénk magunkkal,
kénytelenek lennénk kocsin utazni, és mivel három ember lesz a
kocsiban, bricskánál nagyobb járműre van szükség. – Megginre nézett.
– Akkor egészen biztosan nem tudnánk egy nap alatt odaérni, és így
több idejük volna megtalálni minket.
Meggin a homlokát ráncolta.
Jeremy a fejét ingatta. – Nem... úgy vélem, a tervünk úgy jó, ahogy
van.
Cobby és Hugo is egyetértőén bólintott.
Meggin felsóhajtott. – Hát jó.
A faliórára pillantott.
– Későre jár – jelentette ki Jeremy. – Indulnunk kell.
Felálltak az asztal mellől, az előszobában felvették nagykabátjaikat,
lámpást fogtak. Meggin készenlétben állt, hogy kinyissa az ajtót.
Jeremy előbb Cobbyra, majd Hugóra nézett, aztán bólintott
Megginnek, hogy nyissa ki az ajtót.
– Menjünk! Ideje kiszabadítani Elizát az elrablóitól.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Az éjszaka végtelennek tűnt. Eliza meg sem próbált aludni. Amint a

gyertyák kialudtak, olyan sűrű sötétség ereszkedett a helyiségre, hogy a
szeme elé tartott kezét sem látta.
Eliza általában nem félt a sötéttől, ám ebben a sötétben volt valami
vészjósló. Hiába volt betakarpzva, mégis remegett. Az alagsor nagyon
hűvös volt, ám a testét átjáró hideg borzongásnak a hőmérséklethez nem
sok köze volt.
Próbált nem gondolni arra, mi történik, ha a nemesúr előbb jön érte,
mint Jeremy. Akkor mihez kezd? Mi lehet...
Kopp-kopp.
Az ajtó felé nézett, de semmi jelét nem látta, hogy valaki be akar
jönni.
Kopp-kopp.
Lassan felült, hallgatózott. A kopogás mintha... az ágya alól
hallatszott volna.
Kopp-kopp.
Lerúgta magáról a takarót, a padlóra lépett, megtalálta a papucsát.
Kopp-kopp. Kop-kopp.
Az ágy mellé guggolt, és alápillantott. Beletelt néhány pillanatba,
mire rájött, hogy a futószőnyeg alól halvány fény szűrődik ki.
Megragadta a szőnyeget, és elrántotta, amikor újabb kopogás
hallatszott. Mély lélegzetet vett, és visszakopogott a fán.
Kis ideig semmi sem történt, majd a csapóajtó megreccsent és felfelé
nyomódott, de valahol nyilván be volt reteszelve.
Eliza szíve nagyot dobbant, de aztán eszébe jutott, hogy fogalma
sincs, ki lehet odalent. Lehet, hogy tolvajok. Közelebb hajolt a csapóajtó
pereméhez, és súgva rákérdezett:
– Ki az?
Csend. Aztán: – Jeremy Carling. Azért jöttünk, hogy megmentsünk.
Eliza soha életében nem hallott ennél szebb szavakat.
Megkönnyebbülést, hálát és kíváncsi izgalmat érzett.
– Egy pillanat. El kell tolnom az ágyat.
 Feltápászkodott, felemelte az ágy fal melletti végét, hogy a csapóajtó
feletti rész szabaddá váljon. Aztán térdre ereszkedett, és végigtapogatta
a széleit.
Addig motoszkált, amíg egy reteszre nem talált rá.
– Megvan!
Eltolta a reteszt, és újra megkönnyebbülést érzett, ahogy simán
kicsússzam.
A reteszt fogantyúnak használva próbálta felemelni a csapóajtót.
Abban a pillanatban alulról nyomni kezdték. Eliza a sarkára ülve nézte,
ahogy kezek feltolják a csapóajtót, és a falhoz támasztják.
A nyílásból lámpa világított.
Eliza előrehajolva lenézett egyenesen Jeremy Carling arcába.
Rendkívüli módon örült neki, a mosolya valósággal ragyogott.
Jeremy meglehetősen értetlenül nézett rá, aztán halkan megkérdezte:
– Van valaki a közelben, aki hallhat minket?
– Nincs – felelte Eliza, aztán újra átgondolva határozottan
kijelentette: – Vacsora után lehoztak ide, bezártak és felmentek. Azóta
senki sem jött le.
– Jó. – Jeremy tekintete a kisasszony vállára tévedt, amelyet alig
fedett el a kendő. – Önnél van a korábban viselt köpönyege? Dermesztő
hideg Van odakint.
– Igen. – Azzal felnyúlt, lehúzta a köpönyeget az ágyáról.
Jeremy meglátta az ágy széléről lelógó takarót. – Hozza a plédet is.
Eliza maga köré kanyarította a köpönyegét, megkötötte a zsinórját,
aztán a plédért nyúlt.
– Akar még valamit elhozni?
Eliza összehajtogatta a plédet, és a fejét ingatta. – Még egy fésűt sem
adtak.
– Rendben. Adja ide a takarót.
Eliza előrenyújtotta. Jeremy átvette, és továbbadta a létra alján
várakozó Cobbynak.
Elizára felnézve Jeremy körkörös mozdulatot tett kezével.
– Van itt egy létra, de hátrafelé kell lejönnie. – Néhány lépést hátrált.
– Lassan jöjjön. Ha megcsúszna, elkapom.
Eliza leereszkedett a csapóajtón át, óvatosan tapogatta ki a
létrafokokat, és úgy haladt lefelé Jeremy is. Végül lelépett az alagút
kemény kőpadozatára, átvette Cobby helyét a létra mellett, felnyúlt,
hogy megfogja Eliza, könyökét, nehogy elessen.
 – Már majdnem leért.
Eliza is lelépett a padlóra, aztán megfordult, és ismét mosolyogva
nézett Jeremyre, akinek a testét ezúttal is hőhullám öntötte el.
Aztán emlékeztette magát, hol vannak és mi járatban, és Cobby felé
fordult. – Kérem, engedje meg, hogy bemutassam Cobden Harris urat.
– Miss Cynster, szólítson csak Cobbynak – szólt Cobby, és kezet
fogott Elizával. - Mindenki úgy nevez.
– Az úr pedig – intett Jeremy a másik oldalra - Hugo Weaver.
Hugó a másik kezébe vette a magával hozott szerszámoszsákot, majd
megfogta Eliza kezét, és gálánsán meghajolt.
– Örvendek, hogy megismerhetem, Miss Cynster.
Azzal elengedte a kisasszony kezét, és Jeremy felé fordult. –
Javaslom, hogy induljunk, mielőtt a háziak felébrednének.
Cobby hátralépett, intett Elizának, hogy menjen előre.
– Egy pillanat! – Jeremy felnézett a nyitott csapóajtóra, aztán Elizára.
– Az ágy a csapóajtó fölött volt?
Eliza bólintott. – Volt rajta egy rongyszőnyeg. Fogalmam sem volt a
csapóajtóról. Nyilvánvaló, hogy Scrope és a másik kettő sem tudta.
Különben nem hagytak volna ott.
Jeremy előbb Cobbyra, majd Hugóra pillantott, aztán visszafordult a
létra felé. – Érdemes még néhány percet rászánni, hogy eltüntessük a
nyomokat, és összezavarjuk az esetleges üldözőket.
Gyorsan visszamászott az alagsori szobába, és körülnézett.
– Cobby... kellene egy kis fény.
Teljesen felmászott a szobába, és megvárta, amíg Cobby megjelent a
létra tetején, az egyik lámpást tartva, aztán nekifogott elrendezni a
helyszínt.
Öt perccel később, miután a lepedő alá gyűrte a párnákat, majd
eligazgatta a rongyszőnyeget úgy, hogy a csapóajtót elrejtse, ha
leereszti, a létrán állva óvatosan visszahúzta az ágyat a helyére, aztán
teljesen leeresztette a csapóajtót, és visszamászott az alagútba.
A kabátját megigazítva Cobbyra és Hugóra mosolygott.
– Így azzal a klasszikus rejtéllyel kell megbirkózniuk, hogyan
tűnhetett el valaki egy bezárt szobából.
Cobby halkan felnevetett. – Mindig szerettem volna valakit ilyen
rejtély megoldására késztetni.
Hugo is elmosolyodott, és az alagút felé intett. – Mennünk kell.
 A lámpásaikkal világították maguk előtt az utat. Jeremy jelzett
Elizának, hogy húzza a fejére a köpönyeg kapucniját, aztán a pléden át
megtalálta Eliza könyökét, és karon fogta. Bólintott Cobbynak, és
elindultak. Jeremy Eliza mellett haladt, hogy bármitől megvédje.
Cobby előttük lépkedett. Hugo mögöttük.
Minden lépésnél Jeremy combjához verődött a köpönyege alá rejtett
rövid kard. Cobbynál is volt hasonló fegyver; menet közben a kezét a
kard markolatán tartotta.
Hugónál ólmosbot és katonai tőr volt
Nem keresték maguknak a bajt, de egyikük sem volt olyan ostoba,
hogy erre a környékre felkészületlenül menjen.
Eliza észlelte, hogy milyen óvintézkedéseket tettek, és hamar
kitalálta az okát. Bár nem látta a veszélyt, érezte közelségét, a
láthatatlan, nem hallható fenyegetettséget. A néhol keskeny, máshol
széles alagút nyirkos hidegében érezni lehetett a fenyegető erőszak
alattomosságát.
Eliza összehúzta magán a takarót, közelebb húzódott Jeremyhez.
– Mi ez a hely? – kérdezte alig hallhatóan.
Kis csoportjuk előtt három rongyos öltözetű fiatal haladt. Az
alagútban várakoztak, nem messze attól a létrától, amelyen Eliza
leereszkedett. Időnként felemelték a kezüket, jeleztek nekik, hogy
lassítsanak, majd intettek, hogy mehetnek tovább.
Jeremy kihasználta a pillanatot, amikor vezetőik megállásra intették
őket, és akkor válaszolt, közel hajolva Eliza füléhez: – Az
alagútrendszer a hídpillérek között húzódik. Amikor a High Streettől az
észak-déli irányú magas hidat építették, később a házaknál a pillérek
közötti részeket többszintes fold alatti terekként beépítették. Néha
három szintet is mentek lefelé.
Elhallgatott, amikor újra elindultak. Gyorsan és szó nélkül haladtak
át egy nagy, sokkal szélesebb helyen.
Eliza a láthatatlan mozgást is észlelte a sötétségben. Amikor újra
keskenyebb részre értek, súgva kérdezte: – Miért rejtőznek az emberek
a sötétben?
– Nem rejtőznek. Itt élnek. Az otthonaikon haladunk
Eliza el sem tudta képzelni, hogy létezik ilyen. – Miért vannak itt?
– Amikor az öt évvel ezelőtti tűzvészben megsemmisült az otthonuk,
elégett minden, ami a föld felszínén volt, és a házak megmaradt
alapjaira építők egyszerűen lezárták az alsóbb szinteket. Ez az
alagútrendszer az otthontalanok, a kitaszítottak és a szegény emberek
menedéke lett. Egyesek, mint az okos építőmester, aki a sorházat
építette, amelyet az ön elrablói választottak, kijáratokat hagyott a házak
alagsorában erre az alagútrendszerre, újabb tűzvésztől tartva. A helyiek
többsége tud ezekről a föld alatti járatokról.
– Azt hiszem, Scrope angol. Az ápolónő és a kocsis egészen biztosan
azok.
– Helyben vagyunk. Kibérelték a házat, vagy igénybe vették, amíg a
tulajdonosa távol van.
Kőbe vágott, durván kifaragott lépcsőhöz értek. Cobby és Hugo
hátramaradva figyeltek, Jeremy pedig segített Elizának lemenni a
lépcsőn.
– Már nincs messze – súgta, amikor ismét elindultak. – A híd alatt
járunk. Nincs messze a vége.
Eliza felidézte, milyen hosszú volt a híd, amelyen a High Street-i
fogadóból elindulva áthaladtak, és arra gondolt, hány helyiség lehet a
föld alatt. Hány ember, hány család élhet itt. – Legalább nincsenek
kitéve az időjárás viszontagságainak – jegyezte meg.
Jeremy nem felelt. Előttük Cobby megállt egy széles nyiladék előtt,
amelyen túl látszott az ég sötétje és a csillagok.
Jeremy is megállt, és odasúgta Elizának: – Menjen Hugóval. Rögtön
jövök én is.
Eliza tétovázott, és nyilvánvalóan vonakodott, de Hugo odalépett
hozzá, megérintette a karját, és Eliza hagyta, hogy Hugo kikísérje az
éjszaka viszonylagos biztonságába.
Cobby a kijárattól nem messze várt. Hátrapillantott, figyelte, ahogy
Jeremy kis erszényt vesz elő a zsebéből. A három fiatal, akik az
árnyékban maradtak, rögtön közelebb húzódtak.
– Tessék! – Jeremy megmutatta nekik a pénzt, amelyet ígért, ha a
fiúk segítenek nekik biztonságban eljutni céljukig a föld alatti
labirintusban és vissza. – A járandóságotok. Plusz egy kis borravaló.
A legidősebb a másik kettőre nézett, aztán ismét Jeremyre. – El tudná
osztani közöttünk?
Jeremy megtette.
A fiatalok nagy örömmel vették át a pénzt, majd elbúcsúztak, és
eltűntek a sötétben.
Jeremy csatlakozott Cobbyhoz. Néhány lépéssel távolabb egy
kapualj biztonságában Hugo és Eliza várt rájuk.
 Amint Jeremy közeledett hozzájuk, Eliza kihúzta kezét Hugo
karjából, és Jeremybe karolt. Cobbyra nézett, Hugóra, aztán megint
Jeremyre. – Nem tudom eléggé megköszönni, amit értem tettek. Scrope
azt mondta, holnap reggelre várja a megbízóját. Nem szerettem volna
találkozni vele.
Hugó mosolyogva hajolt meg előtte. – Örülünk, hogy szolgálatára
lehettünk.
Cobby vigyorgott. – Az igazat megvallva elég régen nem volt
kalandban részünk. Éppen ezért mi tartozunk önnek köszönettel. Most
pedig – mondta és az arca felderült – menjünk innen valami
kellemesebb helyre.
Ezúttal is Cobby ment elöl, Hugó hátul.
– Hová megyünk? – kérdezte Eliza.
Jeremy odafordult hozzá. – Cobby városi házába. Nincs messze.
Cobby nyilvánvalóan ismerte a járást, határozottan vezette őket
sikátorokon, kis udvarokon, keskeny közökön, széles utcákon át. Eliza
nagyon igyekezett tartani velük a lépést, de a báli cipőben nagyon
óvatosan kellett lépkednie.
Jeremy rendületlenül segítőkész volt, nagyon figyelmesen támogatta
minden lépesnél. Eliza általában rendkívül zavarónak találta volna az
ilyen figyelmet, ám ezen az estén csak hálát érzett érte. És meglepőnek
találta.
Meglepődött, mennyire érzi a mellette haladó férfi jelenlétét.
Meglehet, hogy tudós, de nagyon magas és eléggé... férfias. Ez a szó
jutott először eszébe.
Sokkal erősebb fizikai jelenlét sugárzott belőle, mint amilyenre
emlékezett, és ezt a kisugárzást meglehetősen felzaklatónak találta. Az
érzékei zsibongtak tőle, az idegei megfeszültek, és már nem a
környezetére, hanem a férfira figyelt.
Ám bármennyire elvonta a figyelmét Jeremy, nem kellett külön
mondani neki, hogy beléptek az óváros elegáns részére, vagyis
kifejezetten jó környéken haladtak. A házak megváltoztak, sok régebbi
épület volt, amelyeket megkímélt a tűzvész.
A holdfényben jól látta, milyen szép épületek állnak abban az
utcában, amelyre éppen befordultak Kettőt kondultak a városban a
harangok A házak ablakaiból már alig szűrődött ki fény. Határozott
léptekkel haladtak. Cobby a zsebében kotorászva megállt egy
kétemeletes városi ház előtt, majd a kulccsal a kezében felment a három
lépcsőn, kinyitotta az ajtót, és.szélesre tárva, mosolyogva beinvitálta a
társaságot.
– Üdvözlöm szerény lakomban, Miss Cynster.
Elizát Jeremy segítette fel a lépcsőn. Elhaladt Cobby mellett, és
amikor átlépett a küszöbön, a ház ura hozzátette: – Bár csak rövid ideig
marad nálunk, Meggin és én reméljük, jól fogja érezni magát.
Az előszoba kellemes melegében, lágy gyertyafényben Eliza
körülbelül vele egyidős, fényes, fekete hajú, ragyogó kék szemű hölgyet
látott, aki már várta.
A hölgy mosolyogva nyújtott kezet. – Margaret vagyok, de mindenki
Megginnek szólít. Isten hozott nálunk!
Eliza ragyogó, hálás mosollyal nézett rá. Megfogta Meggin kezét, és
tétovázás nélkül odahajolt hozzá, áz arcuk összeért, és napok óta először
nyugalmat érzett.

Az ajtó becsukódott mögöttük, és a szalonba mentek, ahol tea,

aprósütemény és egy tálca szendvics várta őket. Meggin és Eliza teát
iszogattak porceláncsészéből, és a finom mézes süteményt
fogyasztották. A férfiak whiskyt kortyoltak és hamar felfalták a
szendvicseket.
– Minden pontosan úgy ment, ahogy elterveztük – számolt be
Megginnek a történtekről Cobby. – Egyenesen a High Street végére
mentünk, és a házakat visszaszámlálva megtaláltuk azt az alagsori
helyiséget, ahol Miss Cynstert tartották fogva.
– Szerencsénk volt, mert ugyanaz az építőmester építette a sorházat a
saroktól – jegyezte meg Hugó.
– És abban is szerencsénk volt, hogy összefutottunk azokkal a
sihederekkel, akik a vezetőink lettek – szólalt meg Jeremy. – Meglehet,
nélkülük is kitaláltunk volna abból a labirintusból, de magunkra vontuk
volna a figyelmet. Az tette lehetővé akadálymentes haladásunkat, hogy
a fiúk elkísértek bennünket.
Eliza Meggin mellett ült egy olyan helyiségben, amelynek kényelme
ismerős volt számára, és azóta, hogy belépett a St. Ives-ház hátsó
szalonjába, először érezte, hogy a megjelenése kifogásolható. És forró
fürdőre volna szüksége. Meglehetősen aggodalmasan pillantott
Megginre. – Nem tudom, terhelhetlek-e azzal, hogy lehetséges-e ruhát
váltanom. – Meggin majdnem egy fejjel alacsonyabb volt nála. – Talán
van olyan szobalányod, akinek a mérete...
Meggin felnevetett, és megpaskolta Eliza kezét. – Ennél azért jobbat
fogunk tenni. Már melegítik a vizet a fürdőhöz. Nem tudtuk, pontosan
mikor értek ide, különben már előbb készen lett volna. Amúgy –
pillantott Jeremyre –, gyanítom, jobb volna, ha mielőtt megfürdenél,
meghallgatnád, mit terveitek ki az urak. – Meggin ekkor Elizára nézett.
– Ők választottak neked ruhát mára.
Eliza nem értette, miről lehet szó, ezért kérdőn nézett Jeremyre.
– Ki kell juttatnunk Edinburgh-ból egy biztonságos helyre, a lehető
leghamarabb. Hacsak nem tud valami közelebbi helyet, a Wolverstone-
kastély a legkönnyebben és leggyorsabban elérhető.
Eliza elgondolkodott. – Már kétszer jártam Edinburgh-ban, de itt
nincsenek rokonaink vagy közeli ismerőseink. – Megint gondolkodott,
majd kijelentette: – Igen, a Wolverstone-kastélyba kell mennem.
Természetesen mehetnék a Vale-be is, Richard és Catriona otthonába,
ahol Heather és Breckenridge keresett és talált menedéket, de az nagyon
messze van, sokkal távolabbra, mint innen a határ.
– Ráadásul Wolverstone nincs messze a határtól, tehát oda kell
mennünk. Royce és Minerva otthon van, tehát ez is előny.
Eliza ismét bólintott. – Hogyan jutunk el oda?
Jeremy ekkor Cohbyra pillantott. – Nálad van az a térkép?
– Az ebédlőben hagytam, de rögtön hozom.
Miközben Cobby elment a térképért, Jeremy folytatta: – Mielőtt
elfelejteném, tegnap futárral üzentem, Royce-nak. Közöltem vele, hogy
megtaláltam önt, és a lehető leghamarabb indulunk hozzá Wolverstone-
ba. Arra is kértem, küldjön üzenetet a szüleinek. Persze mire megkapják
Royce üzenetét, már biztonságban leszünk nála. Mégis annak
érdekében, hogy eljussunk oda, számításba kell vennünk, hogy Scrope
nagy valószínűséggel üldözni fog minket.
– Amint rájön, hogy elszöktem.
– Pontosan. Sajnálatos módon nem tanácsos hajnal előtt elindulni,
nem sokkal utána pedig biztosan rájön, hogy ön eltűnt, így az a legjobb,
ha kitalálunk valamit, amivel lelassíthatjuk.
Jeremy elhallgatott, amikor Cobby belépett a kihajtogatott térképpel.
Cobby egy kis asztalra tette a kiterített térképet, majd az asztalt a
szófa és Jeremy széke közé húzta. Hugó közelebb tolta a székét. Cobby
is ezt tette, majd megjegyezte: – Nem árt, ha még egyszer végigvesszük
az egész tervet.
 – Helyes – szólt Jeremy, és Elizára nézett. – A tervnek, amelyet
kiötöltünk, két eleme van. A tulajdonképpeni szökés, vagyis ön és én
gyorsan átjutunk a határon Wolverstone-ba... és egy elterelő
hadművelet.
– Az nekem és Hugónak jutott – tájékoztatta Cobby.
– Nem sokkal hajnal előtt mind a négyen elindulunk innen – folytatta
Jeremy. – Rögtön szétválunk. Cobby és Hugó lemegy a kisebb fogadóba
a South Bridge Streetre, a nagy fogadó közelébe, ahol Scrope a
kocsijukat hagyta. Az én bricskám és a lovam a kisebb fogadóban van.
Cobby és Hugo eljátssza a mi szerepünket Magukkal viszik a táskámat,
elhozzák a lovamat és a kocsit, majd amilyen gyorsan csak tudnak,
elindulnak dél felé, a határ irányába a Great North Roadon... pontosan
úgy, ahogy azt elvárnák tőlünk.
Jeremy a térkép fölé hajolva végighúzta az ujját Cobby és Hugo
tervezett útvonalán.
– Berwicken át egyenesen Wolverstone-ba mennek az üzenettel,
hogy ön és én egy másik, kevésbé ismert úton megyünk.
Felnézett, elkapta Eliza pillantását. – Közben ön és én lesétálunk a
Cannongate-hez, végigmegyünk a High Streeten a város délkeleti részén
levő szénapiacig és az ottani béristállókig. Aztán elindulunk ezen az
úton... délnyugatnak megyünk Lanakba, és Camwathon keresztül
tovább, de Camwathnál keletre fordulunk. – Mutatta a térképen az
irányt. – Castlecraig, Peebles, Innerieithen, Melrose, Galashiels és St.
Boswells az állomások, egészen Jedburgh-ig és át a határon.
– Ugyanazon a határátkelőn, amelyen idefelé hoztak – jegyezte meg
Eliza.
Jeremy bólintott. – Fogadni mernénk, azt gondolják, hogy a gyorsabb
utat választjuk, ahol nagyobb a forgalom és kevésbé vagyunk
észrevehetőek. Ebből a szempontból nincs okunk a Jedburgh-i, illetve
pontosabban a Carter Bar átkelőt használni, mert fogalmuk sem lehet
arról, hogy Wolverstone-ba tartunk, ahová pedig ezen az úton
gyorsabban el lehet jutni. – Ismét Elizára pillantott. - Amennyiben kora
hajnalban elindulunk, és ha szerencsénk van, holnap estére már
Wolverstone-ban lehetünk.
Eliza elkomorodott. – Valamit nem értek. Miért követnének Scrope
és társai egy olyan bricskát, amelyben Cobby és Hugo ül? – kérdezte
Jeremyre nézve. – Hiszen egészen nyilvánvaló, hogy egyikük sem én
vagyok. Nem is hasonlítanak rám.
 Jeremy már vigyorgott.
Cobby somolygott. Hugó diadalmas pillantással nézte.
– A mi nagyszerű csapatunk azt elfelejtette megemlíteni – szólt
Meggin —, hogy Hugo már régóta színészi ambíciókat dédelget.
Hugo még szélesebben vigyorgott. – Van egy parókám, ami nagyon
hasonlít az ön hajához, és szereztem aranyszínű selyemestélyit, amely
szintén összetéveszthető az ön ruhájával. Egy kis párnázat itt-ott, plusz
a köpönyeg, és nagyon könnyen azt gondolhatják, hogy én vagyok ön.
És biztosíthatom, hogy van annyi tapasztalatom a nőies járás,
gesztikulálás és beszéd terén, hogy a felületes szemlélők többségét félre
tudom vezetni.
– Márpedig csak a felületes szemlélőket kell félrevezetnünk – szólt
közbe Cobby. – A kisebb fogadó lovászait, istállószolgáit és azokat,
akik útközben láthatnak minket, és megkérdezhetik tőlük, merre
mentünk. Így elég jól játszhatom Jeremyt. – Ránézett. – Már volt rá
példa.
– Ezen kívül – szólt Jeremy, és ismét Elizára nézett kissé
elbizonytalanodva –, reméltük, hogy ön hajlandó lesz férfiruhát
felvenni, vagyis térdnadrágot, csizmát, inget, kabátot. – Kissé elpirult
ettől a javaslattól. – Annak érdekében, hogy sikerüljön félrevezetnünk
Scrope-ot és az embereit.
Eliza legalább olyan szélesen mosolygott, mint Cobby.
– Ez remek ötletnek hangzik.
Jeremy nagy megkönnyebbülést érzett. – Remek. – Cobbyra és
Hugóra nézett, majd összegezte az elhangzottakat: – Tehát ez a tervünk
arra, hogy összezavarjuk Scrope-ot és az embereit, és biztonságban
eljuttassuk önt Wolverstone-ba.

Eliza csodálatos félórát pihent a forró vízzel teli kádban. Tisztának és

sokkal jobban érezte magát, amikor megtörülközött. A Meggintől
kölcsönkapott tiszta alsóingben, meleg köntösbe burkolózva a kandalló
előtt térdelve a haját szárította, és elgondolkodott az események különös
fordulatán: mennyire más színben lát egy szórakozott tudóst, aki sokkal
kevésbé látszott elvontnak és a való élettől elrugaszkodottnak, mint
eredetileg gondolta. Ekkor kopogtak az ajtón, és megjelent a ház kedves
asszonya.
Meggin mosolyogva csukta be maga mögött az ajtót, és egy halom
ruhát tartott a kezében.
– Hugó küldte neked az álruhát – jelentette ki, azzal az ágyhoz lépett,
és egyenként kiterítette a ruhadarabokat.
– Ha jól sejtem, a selyeming és a sál az övé, de a kabát, a térdnadrág
és a csizma valószínűleg valamelyik színház jelmeztárából való.
Eliza felállt, és az ágyhoz lépett, Meggin mellé.
– Milyen hasznos, hogy hozzáférése van a teátrumok készleteihez!
– Különösen azért, mert több darabot is tudott hozni. Ezért
választhatunk, melyik illik rád jobban – mondta Meggin, egy
tweedzakót mutatva fel, de nem nyerte el a tetszését. – Ez túlságosan
vidékies, rajtad feltűnő volna.
– Az ágyra terített készletet nézte. – Olyan ruhára van szükségünk,
amely semmilyen tekintetben nem kelt feltűnést.
Válogattak a ruhákból, mindent alaposan megszemléltek. Némelyiket
rögtön elvetették, másokat félretettek próbára.
– Ez a trió nagyon sokat dolgozott azon, hogy kiterveljék ezt a...
kalandot, ahogy Cobby nevezi. – Eliza belenézett Meggin szemébe. –
Igazán hálás vagyok nekik, és természetesen neked is.
Meggin legyintett. – Örülünk, hogy segíthetünk, és az igazat
megvallva, hónapok, ha nem évek óta nem láttam ilyen lelkesnek őket.
Általában mind a hárman nagyon zárkózott életet élnek. Még Cobby is.
Egy ilyen esemény, amely kihívásokat állít eléjük, lelkesíti és
kizökkenti őket a mindennapokból, még ha csak rövid időre is,
egyáltalán nem rossz dolog.
Eliza a ruhákra mutatott. – Úgy látom, mindenre gondoltak.
– Én ezt biztosra veszem. – Meggin felsóhajtott. – Ám hajlamosak
azt hinni, hogy minden úgy fog történni, ahogy ők eltervezték. Úgy
gondolják például, hogy te és Jeremy azon a kerülő úton egy nap alatt
elértek Wolverstone-ba. Nekem ezzel kapcsolatban vannak
fenntartásaim, és ezeknek hangot is adtam. Egyetértek abban, hogy
lehetséges. Ha Scrope és esetleg ez a nemesúr is a nyomotokban van,
nincs vesztegetni való idő, ám ez a menetrend egyben azt is jelenti,
hogy nem lehet akadály útközben, ám tapasztalataim szerint semmi sem
megy olyan könnyen. – Meggin elkapta Eliza pillantását. – Javasoltam,
hogy minden eshetőségre számítva vigyetek magatokkal egy szobalányt,
de ezt leszavazták. Számos érvük volt ellene, és el kell ismernem, volt
benne némi ésszerűség.
Eliza elgondolkodott. – Ha az eredeti tervnél maradunk, mit keresne
két úriember mellett egy szobalány?
Meggin bólintott. – Többek között ez is érv volt. A legnyomósabb ok
azonban az volt, hogy te és Jeremy nem tudnátok olyan gyorsan haladni,
amennyire szükséges, ha még egy embert kellene magatokkal vinni. Ez
többek között biztosan azt jelentené, hogy útközben valahol meg kellene
állnotok éjszakára, Jeremy pedig nagyon eltökélt. Azt mondta, nem
hagyja, hogy Scrope-nak vagy annak a nemesúrnak a legkisebb esélye
legyen megtalálni benneteket.
Eliza elkomorodott. – Azt én sem szeretném.
Aztán felvette a selyemalsót, amelyet Meggin hozott neki, és
selyemsállal lekötötték a keblét, hogy laposnak tűnjön.
Eliza a nyakláncát nem vette le; a rózsakvarc függőt lelapított keble
közé rejtette, és a finom láncot elég jól takarta Hugó selyeminge. Az ing
illett rá, de az ujja hosszúnak bizonyult, ezért Meggin tűt és cérnát vett
elő, és gyors öltésekkel felvarrt a hosszából.
– Tessék. Próbáld fel. – Meggin csípőre tett kézzel hátralépett, és
kritikus tekintettel szemlélte, ahogy Eliza újra felvette az inget. Aztán
bólintott. – Ez így megfelelő. Most a többit.
Húsz perccel később, miután ronggyal kitömték a csizma orrát, hogy
passzoljon a lábára, Eliza ott állt a nagy tükör előtt, és a kalapot
illesztette a feltűzött hajára. Ő is az eredményt nézte.
– Igazán fess fiatalember lett belőlem.
Mellette Meggin bólintott a tükörképre. – A férfivá válás küszöbére
ért fiatalember. Ha nem felejted el, hogy nem finomkodva, hanem erős
léptekkel kell járni, akkor megteszi.
Eliza lenézett a lábára, és elmosolyodott. – Abban nagy segítségemre
lesz a csizma.
Meggin felnevetett. – Az igaz. Tehát készen vagy?
– Igen. – Felegyenesedett, és olyan öntelten bólintott, mint bátyja,
Gabriel. Főhajtással intett Megginnek, az ajtó felé terelve. –
Parancsoljon, hölgyem. Csak ön után.
Meggin kuncogva tett eleget a kérésnek.
Ám amikor a lépcsőhöz értek, Meggin megállt. – Menj csak elöl.
Nagyon kíváncsiak próbálkozásuk eredményére.
Eliza mosolyogva elindult lefelé. Megginnek a férfiak tervezésével
kapcsolatos fenntartásairól tett megjegyzése járt a fejében. Eddig
kellemes meglepetést okozott neki találékonyságuk, de mint Meggin
figyelmeztetett, talán nem kellett volna túl sokat várni tőlük. Nem
varázslók. Tudósok.
Eliza minden lépéssel többet látott Jeremyből, és erősödött benne az
érzés, hogy Jeremy Carling testi valójáról alkotott korábbi képe
lényegesen alábecsülte a valóságot, olyannyira, hogy libabőrös lett, a
szíve hevesebben kezdett verni, a légzése felgyorsult.
A hatásról tudomást sem véve, a fejét büszkén tartva lépett le az
utolsó lépcsőfokról, hűvösen fogadta a férfiak csodálkozó tekintetét,
majd lassan megfordult. Vigyázott rá, hogy darabosan, férfi módra
mozduljon.
Jeremy képtelen volt levenni róla a szemét; a térdnadrágban
kirajzolódó hosszú, formás lábát bámulta, ahogy lassú határozottsággal
lefelé haladt a lépcsőfokokon, és a tekintete rajta ragadt. Ahogy Eliza
folytatta a fordulást, Jeremy kénytelen volt kényszeríteni magát, hogy
levegőt vegyen, mert csak akkor vette észre, hogy a lélegzete is elállt.
Szándéka ellenére pillantása folyton Eliza tomporának ívére rebbent,
amely finoman kidomborodott a derékban szűkített kabát alatt.
Jeremyre újabb hőhullám tört, ahogy az alagútban is, ahol olyan
kápráztatóan mosolygott rá a lány.
Tudata, logikus, racionális tudós elméje arrogánsán félretolta ezt a
reakciót, mert ez az egyszerű kéjvágy csak azt jelenti, hogy nem halott,
ám pszichéjének más, kevésbé racionális része tudta, hogy ennél sokkal
többről van szó.
És éppen ő jelentkezett önként, hogy elkíséri a férfiruhába bújtatott
hajadon Cynster hercegnőt egészen Wolverstone-ba. És csak ketten
lesznek.
Ez az új meglátás egészen más fényben mutatta az utazást, mivel
inkább megpróbáltatásnak, mint kalandnak tűnt.
De legalább csak egy napig tart.
Erőt kellett vennie magán, hogy a szemébe nézzen, amikor Eliza rá
emelte tekintetét.
– Nagyon... hitelesnek látszik.
Cobby éles pillantást vetett rá, majd rámosolygott Elizára. –
Meggyőző – jelentette ki. – Teljesen meggyőző.
– Jó alakítás – jegyezte meg Hugo. – Különösen akkor, ha mindig
így mozog. Így jó. Ezt ne felejtse el.
Ha továbbra is így mozog... Jeremy felemelte a kezét, és
megdörzsölte a halántékát.
– Jöjjön mindenki utánam! – szólt Meggin, aki leért Eliza után a
lépcsőn, és az ebédlő felé terelte a társaságot. – Korai reggelit
szolgáltunk fel. Enniük kell, hogy amint a nap felbukkan az égen, sietve
elindulhassanak Edinburgh-ból.
Jeremy úgy tett, mintha nem is vette volna észre a csodálkozó
pillantást, amelyet Meggin vetett rá, hanem lemaradt, előreengedte a
társaságot. Kihasználta a pillanatot, hogy megerősítse magát, mielőtt
követte volna őket.
Bőséges reggeli volt: palacsinta, lepény, sült kolbász, rántotta,
szalonna, sonka, füstölt hering. Reggeli közben még egyszer átvették a
tervet és az útvonalakat. Jeremy megelégedéssel látta, hogy Eliza nem
korlátozta magát teára és pirítósra, pedig nagyon sok társaságbeli hölgy
hódolt ennek a divatnak. Jeremy legnagyobb megkönnyebbülésére
eleget evett ahhoz, hogy kibírja a napot. Scrope és esetleg a skót nemes
elől menekülés közben a legkevésbé sem kívánatos, hogy a kisasszony
elaléljon az éhségtől.
– Ha szerencsénk van, Scrope és ez a nemesúr utánunk jön, és
minden nehézség nélkül eljuttok Wolverstone-ba – szólt Cobby, azzal
felállt az asztaltól. – Minden amellett szól, hogy utánunk jöjjenek.
Semmi okuk nincs nyugatra indulni, és olyan széles hálót kivetni,
amelybe egy férfi és egy ifjú is beleakadhat.
Hugo gyorsan evett, majd elvonult, hogy felvegye a kölcsönvett
aranyszínű selyemruhát és a köpönyeget, amelyet Elizának adtak
elrablói. Éppen időben ért vissza ahhoz, hogy hallja Cobby utóbbi
megjegyzését. Hugó az ajtóban megállva nőies pózt vett fel.
– Nyilvánvalóan nem, ha van egy hölgy és egy úr, akire pontosan
ráillik a személyleírás. Természetesen őket követik.
Mindenki Hugóra bámult.
Először Jeremy tért magához az ámulatból. – Jól áll neked ez a ruha.
Kihangsúlyozza a szemed barnaságát.
Hugo a szempilláját rezgette. – Ó, köszönöm, uram. Nagyon kedves.
– Szavamra, csinos fiatal hölgy lett belőled, Hugo fiatalúr.
Hugo Cobbyra mutatott. – Csak ne felejtsd el, hogy ezentúl nem
vagyok „fiatalúr”.
– Nos – szólt Meggin, megszemlélve a társaságot
már majdnem készen vagytok, ami teljesen rendben van.
– A keletre néző ablak felé nézett. Már hajnalodott. Meggin felállt. –
Egy pillanat. Hozok valamit.
Mind a négyen csodálkozva pillantottak egymásra. Letették a
szalvétájukat, és felálltak.
A hallban vártak, Eliza férfiköpönyeggel a vállán, amikor Meggin
három teli nyeregtáskával lépett ki a konyhából.
– Ezzel járulok hozzá a küldetéshez – mondta, azzal az egyiket
Cobbynak adta át, a másik kettőt Jeremynek. – Minden eshetőségre
számítva.
Cobby és Jeremy belenézett a tarisznyába.
– Élelem van bennük – közölte Meggin. – Mindegyiknek az alján
találtok egy kis kést.
Minden eshetőségre számítva. Eliza ekkor Megginre nézett. –
Köszönöm – mondta a többiek felé fordulva. – Mindent köszönök.
Cobby tisztelgett előtte. – Este Wolverstone-ban találkozunk.
– Mi előbb érünk oda – szólt Hugó, azzal kezet fogott Elizával. – A
teraszon egy pohár borral várjuk, hogy megérkezzenek.
Eliza kezet rázott Cobbyval is, majd barátságosan megölelte a kisebb
termetű Meggint, és megszorították egymás kezét.
Aztán Eliza megvárta, míg Jeremy arcon csókolja Meggint.
– Hamarosan újra eljövök látogatóba. Remélem, akkor nem lesz
ilyen izgalom.
– Muszáj eljönnie, Jeremy – mondta Meggin. – El kell mondania
nekem, hogy mi történt.
Nyílt az ajtó, és Eliza ott állt Jeremy mellett a járdán.
– Sok szerencsét! – integetett Meggin a nyitott ajtóból.
Mind integettek neki, aztán Eliza és Jeremy társaikra nézett. A három
férfi feszes kézfogással üdvözölte egymást, Eliza pedig gyorsan
utánozta őket.
– Wolverstone-ban találkozunk! – szólt Jeremy, azzal megfordult, és
intett Elizának, hogy kövesse.
– Wolverstone-ban! – visszhangozta Cobby és Hugo, miközben
elindultak az ellenkező irányba, lefelé a lejtős utcán.
Jeremy nyomában Eliza gyorsan felment a Cannongate Streetre.
Aztán balra fordultak, és egymás mellett haladtak a Royal Mile-on a
High Streetre, el a Trón Kirk mellett – ez volt az a templom a South
Bridge mellett, amelyre Eliza emlékezett –, elhagyták a St. Giles-
katedrálist és a parlament épületét.
Eliza kihasználta az időt, ahogy a kihalt főutcán haladtak, és a férfias
járást gyakorolta. Kezdetben elég nehéznek találta, hogy viszonylag
mozdulatlanul tartsa a csípőjét, de mire az utca nyugati végére értek,
elsajátította a hosszú léptek és a kar természetes lengésének
mozdulatait.
Jeremy az egyik nyeregtáskát a vállára, a másikat a karjára vetve
vitte, és pontosan tudta, mit tesz Eliza, mert a kisasszony a mozgását az
övéhez igyekezett igazítani.
Előrenézett, figyelt, minden beugrót minden kapualjat alaposan
megnézett. Ösztönei olyan éberek voltak, amilyenre nem is emlékezett.
Ezt magának azzal magyarázta, hogy Elizát védi, és igaz is volt, de
sohasem gondolta volna, hogy olyan egyszerű cselekedet, mint egy
hölgy védelme, ilyen szintű izgalmat okozhat.
Egészen felélénkítő élmény volt. Már kezdte érteni, hogy a sógora és
a Bastion Club tagjai hogyan váltak függővé ettől az érzékegyvelegtől.
Tagadhatatlanul kihívás volt a felelősség, a tervezés, az oltalmazó lovag
szerepe, ám sohasem gondolta volna, hogy ez ilyen izgalommal jár, és
még kevésbé feltételezte, hogy nagy hatással lehetne rá.
Ízig-vérig tudós volt, semmit sem tudott az ilyen védelmező harcos
ösztönökről.
Nyilvánvalóan van a lényének egy másik oldala, amelyet eddig még
nem használt.
Előttük állt a vár. Eliza karjára csapva – ahogy férfiak között szokás
– balra irányította, aztán bekanyarodtak a Szénapiacra, ahol istállók
szolgálták ki a városba délnyugatról érkezőket.
Ahogy közeledtek a legmegfelelőbbnek ítélt istálló felé, Jeremy
halkan figyelmeztette Elizát: – Ne feledje, hogy a házitanítója vagyok,
ön pedig a tanítványom. Mutasson unott, érdektelen képet, mintha
egyáltalán nem foglalkoztatná, mi történik a környezetében. Ne
szólaljon meg, ha nem feltétlenül muszáj.
Eliza bólintott. – Adja oda az egyik nyeregtáskát, kérem!
Megálltak az istálló előtt, és Jeremy átadta az egyik nyeregtáskát, a
másik még a vállán lógott. Otthagyta Elizát az út szélén, hátra sem
pillantva, aztán az istállóhoz ment, bekiáltott az istállómesternek,
hamarosan mindkettőjüknek megfelelő lovat választottak.
Jeremy feszült volt, és rendkívül nyugtalan. Önkéntelenül
visszapillantott Elizára, és folyton emlékeztetni kellett magát, hogy ha
valóban ifjú úr volna, nem figyelné ilyen nagyon.
Erősen koncentrált a feladatra. Két gyors lóra volt szükségük,
amelyekkel utakon, de ha szükséges mezőkön is haladhatnak. Ehhez
erős, szívós állatok kellenek, és bár útközben legalább egyszer muszáj
lovat váltaniuk, a lehető leggyorsabban akart haladni legalább
Carnwathig, mielőtt egy fogadónál meg kellene állniuk.
Az istállómester nagyon értette a dolgát, és amikor tudomást szerzett
igényükről, két sárga lovat vezetett elő. Jeremy megszemlélte őket, és
elfogadta az ajánlatot. Hamar kiválasztották a nyerget és a szükséges
lószerszámokat. Jeremy kifizette az embert, majd a szűk udvarba
vezette a lovakat.
A lódobogás hangjára Eliza megfordult.
A szeme tágra nyílt.
Jeremy lelassította a lovakat Eliza előtt. – Mi a baj?
Eliza elvonta tekintetét a nyugtalan, toporgó lovakról, és a
megmentőjére nézett. – Én... szóval – nagy erőfeszítésébe került, hogy
ne tördelje a kezét. – Nem volna gyorsabb kocsival menni? Például egy
bricskával?
Jeremy a homlokát ráncolta. – Lehet, hogy igen... de a döntő tényező
az, hogy ha kocsival megyünk, akkor kénytelenek vagyunk az utakon
maradni, míg lóháton akár a földeken is átvághatunk.
Eliza ismét a lovakra pillantott. Érezte, hogy Jeremy az arcát kémleli.
Néhány pillanat múltán halkan hozzátette: – Ha Scrope vagy a nemesúr
a nyomunkra bukkan, rugalmasnak kell lennünk, hogy menekülhessünk.
Gyorsnak kell lennünk, ezért nem használhatunk kocsit. Tehát muszáj
nyeregbe szállnunk.
Eliza mély lélegzetet vett, és nagy nehezen rávette magát, hogy
bólintson. – Igen, nyilván.
Jeremy tétovázott, majd rákérdezett: – Ugye, tud férfinyeregben
lovagolni? Sokan mondják, hogy a női nyeregben, féloldalt ülve
nehezebb haladni.
– Én is így hallottam – felelte Eliza. – Csakhogy még nem
lovagoltam férfinyeregben. – A kisebbik lovat szemlélve újra
felsóhajtott, de erőt vett magán annyira, hogy kijelenthesse: – Biztos
vagyok benne, hogy menni fog.
Muszáj. Jeremy és barátai olyan sokat tettek érte, nagy segítséget
nyújtottak. A menekülés sikeréhez elengedhetetlen, hogy lovagoljon.
– Rendben – mondta Jeremy, és odavezette a kisebb lovat. –
Megtartom. Fel tud szállni egyedül?
– Azt hiszem, igen – felelte Eliza. Olyan sokszor látta a fivéreit és
unokabátyjait lóra szállni, hogy szilárd elhatározással a kengyelbe
illesztette a lábfejét, megragadta a nyeregkápát és felhúzódzkodott.
 Kellemes meglepetés volt számára a nadrágviselet adta szabadság.
Átlendítette lábát a ló hátán, kecsesen leereszkedett a nyeregbe, és
gyorsan megfogta a kantárt.
Jeremy beállította neki a kengyelszárat. Furcsa érzés volt a
nyeregben ülni, de sokkal biztonságosabb, mint a női nyeregben.
Képes vagyok rá. Férfiálruhában nyilván nem jelent problémát férfi
módjára lovagolni, csak hinnie kell benne, mert a lovak megérzik a
lovasuk hangulatát, és ezt ő is pontosan tudta.
Jeremy felcsatolta az egyik nyeregtáskát Eliza nyerge elé, a másikat a
saját lovára, aztán könnyeden nyeregbe pattant, megragadta a gyeplőt,
és bólintott. – Rendben vagyunk. Induljunk!
Elindult kifelé az udarból. Eliza lova magától követte a társát.
Eliza a következő tíz percben lassan megnyugodott. Mindkét ló elég
jónak tűnt. Bár szerettek volna vágtázni, egyik sem volt olyan
ficánkolós természetű, amilyenekkel a Cynster-istállókban tartott lovak
között találkozott.
Sárga lova elég jól engedelmeskedett a zabla, a kantár
mozdításainak. Bár még alig hajnálodott, viszonylag nagy forgalom volt
az úton: lovasok, néhány hintó és szekér. így legfeljebb lassú ügetésben
haladhattak.
És ez egyáltalán nem különbözött a Hyde Parkban megszokott
lovaglásoktól.
Képes vagyok rá. Ezt ismételgette magában, ahogy elhagyták
Edinburgh városát, és a Carnwathba vezető úton haladtak.
Mögöttük a nap lassan felkelt, a hátukat melegítette, hosszú
árnyékokat vetett eléjük.
Eliza kitartóan lovagolt.
Scrope, Genevieve és Taylor távoli emléknek tűnt, hiszen olyan sok
minden történt, amióta legutóbb a társaságukban volt.
Jeremy fél lóhosszal előtte lovagolt, egyenletes ritmust tartva.
Friss szél fújt arcukba, és bár Eliza tudta, hogy hosszú és nagyon
fárasztó nap áll előttük, mégis valamiért elégedettséget érzett.
A szíve könnyű és szabad volt, annak ellenére, hogy lovagolt.
Képes vagyok rá.
Mosolyogva lovagolt Jeremy mellett, távolodva Edinburgh városától.
 HATODIK FEJEZET

– Kimegyek a térre McKinsey elé – jelentette be Scrope, amint belépett

a városi ház konyhájába, ahol Genevieve és Taylor éppen leült –
reggelizni. Genevieve az asztalra tett tányérokra mutatott.
– Nem kérsz?
– Már ettem. Minél hamarabb át akarom adni Miss Cynstert ennek a
McKinsey-nek, hogy megkaphassam a jutalmunkat. Azt mondta, hogy
hamarosan ott lesz. Lássuk, mennyire akarja a kisasszonyt – mondta
Scrope, és a tányérokra nézett. – Ha ettetek, vigyetek le egy tálcán
reggelit Miss Cynsternek is. Tea és pirítós megteszi. Ébresszétek fel,
mosakodjon meg, egyen, és legyen készen, hogy átadjuk McKinsey-
nek, amint ideér.
Genevieve bólintott.
Scrope az ajtó felé fordult. – Mindenképpen legyen készen, mire
visszaérek.
Genevieve grimaszt vágott a távozó Scrope-ra, aztán nekilátott a
reggelinek.
Amint a bejárati ajtó becsukódott Scrope mögött, Taylor is falni
kezdett. Genevieve-vel együtt régen megtanulta, hogy jobb, ha
mindenben engedelmeskedik Scrope-nak, hiszen mindig az ő munkája a
legegyszerűbb és a legjobban fizetett.
Genevieve, miután az utolsó falatot is lenyelte, felállt, és nekifogott,
hogy ételt készítsen a fogolynak. Amikor a teáskannában újra felforrt a
víz, megtöltötte a kancsót, majd a gőzölgő meleg víz maradékát hideg
vízzel félig teli kannába öntötte.
– Ez biztosan jó lesz neki.
Visszatette a kannát a tűzhelyre, a kötényébe törölte a kezét, és
Taylorra pillantott. – Készen vagy?
Taylor bólintott, eltolta magától a tányért, és felállt.
Miközben Genevieve a tálcára pakolt, Taylor levette a kulcsot a
kampóról, kinyitotta az alagsorba vezető lépcső ajtaját, és szélesre tárta.
Meggyújtotta a lámpást, és elindult lefelé.
Genevieve lassabb léptekkel követte. A tálcát egyensúlyozva megállt
az alagsori szoba ajtaja előtt, és megvárta, amíg Taylor letette a lámpást
a földre, a zárba illesztette a nagy kulcsot, elfordította, és kinyitotta a
nehéz ajtót. A lámpa fénye az ágyban fekvő fogoly sziluettjére
világított.
Genevieve elindult befelé a tálcával, visszanézett Taylorra és a
konyha felé intett.
– Hozd a kancsót és a mosdótálat. Én addig felébresztem őfelségét.
Taylor elindult visszafelé, a lámpást a padlón hagyta.
Genevieve letette a tálcát, az ágyban fekvő alakra nézett, majd
visszalépett a lámpásért.
– Ébresztő, Miss Cynster, Hasára süt a nap. Itt az utolsó reggeli.
Látta, hogy Taylor lassan jön le a lépcsőn, kezében a mosdótállal és a
mosdóvizes kancsóval, Genevieve felemelte a lámpást, felcsavarta a
kanócot, aztán visszafordult a szoba felé.
– Ugyan, kisasszony! – szólt, és az ágyhoz lépve rávilágított. – Nem
érdemes durcáskodnia, semmi értelme... – elakadt a szava, és az ágyhoz
ugrott. – Ne!
Lerántotta a takarót, de csak két párna volt alatta, és sehol a fiatal nő,
akinek pedig ott kellett volna lennie.
Genevieve felsikoltott. – Nem! Hogyan lehetséges ez?
Odakint a padlón hangosan csattant valami, aztán Taylor rohant be.
– Mi az? Mi történt?
Genevieve alaposan körülnézett a szobában, aztán elsápadva fordult
szembe Taylorral.
– Eltűnt.
– Az nem lehet.
Taylor is körülnézett, aztán lehajolt, az ágy alá kémlelt.
– Eltűnt – ismételte meg Genevieve. Amikor Taylor talpra állt, az
ápolónő a kezét tördelte. – Scrope a fejünket veszi!
– Nem értem, miért lehetne dühös ránk. Nem mi vesztettük el –
fordult körbe Taylor csodálkozva. – Egyszerűen nincs itt. Eltűnt. Egy
bezárt szobából.
– Ezt próbáld bemesélni Scrope-nak. Azt fogja gondolni, hogy
összeszövetkeztünk a kisasszonnyal, és pénzt fogadtunk el a családjától,
hogy engedjük el.
Ez valós feltételezés volt. Taylor nem volt hozzászokva ahhoz, hogy
gyorsan gondolkodjon, éppen ezért dolgozott másoknak. De erre
felkapta a fejét, és erősen gondolkodni kezdett.
 – Tegnap éjjel még itt volt. Scrope távozott utoljára, ő csukta be az
ajtót. Korábban kelt nálunk, lejött, már megreggelizett, mire mi
asztalhoz ültünk... – Taylor és Genevieve egymásra néztek. –
Lehetséges, hogy már átadta ennek a nemesúrnak... és egyszerűen itt
hagyott minket?
Genevieve is alaposan elgondolkodott ezen, de végül a fejét ingatta.
– Ezt nem tenné. Egyszerűen nem jellemző rá. Sohasem dolgozik
egyedül, magunkfajta segítőket kell felbérelnie. Semmi haszna nem
származna abból, ha elterjedne, hogy becsapott minket.
Taylor bólintott. – Igaz... ebben van valami.
Genevieve még mindig a kezét tördelve lassan megfordult, és a
helyiség minden zugát alaposan szemügyre vette.
– Hogy jutott ki az alagsorból és a házból?
– Nem számít – világosította fel Taylor. – Akárhogyan jutott ki,
nincs itt. Elment. De ha itt volt tegnap este, márpedig tudjuk, hogy itt
volt, teljesen mindegy, mikor szökött meg. Jó esély van rá, hogy csak
ma reggel hagyhatta el a várost, amikor felkelt a nap és kinyitottak a
béristállók.
Taylor és Genevieve pillantása találkozott. – Ha most elindulok,
esélyünk lehet elkapni. Azonnal indulok.
Azzal Taylor sarkon fordult, és kiviharzott a helyiségből.
Genevieve utánarohant. – Hogyan lehetsz biztos abban, merre ment?
Honnan tudod, hol kell keresni?
– Egyszerű. – Taylor ment felfelé a lépcsőn, hátra sem nézett. –
Nyilván haza akar menni. Hová mehetne egy ilyen fiatal hölgy?
A konyhába érve lekapta kabátját az ajtó melletti fogasról. – Még ha
talált is magának valakit, aki segít, egyenesen délre tartanak a Great
North Roadon.
– A határhoz – bólintott Genevieve.
– Megyek, körbekérdezek a béristállókban és postaállomásokon a
South Bridge Street környékén, mert ott kereshetett kocsit – jelentette ki
Taylor az ajtó felé fordulva. – Te maradj itt, és mondd el Scrope-nak, mi
történt. Majd üzenek, ha a nyomába eredtem.
Taylor nem várt választ, nagy léptekkel az ajtóhoz ment, és kilépett
az utcára.
Genevieve az ajtóig követte, és hallotta Taylor futó lépteit a
macskaköveken. Aztán becsukta az ajtót, de még mindig nem tért
magához a döbbenettől.
 – De hogyan jutott ki?

– Szép, örömteli nap! – szólt Hugo, a bricska ülésén hátradőlve, az

aranyszőke paróka egy fürtjét az ujjára tekergetve, másik kezével a tájra
mutatva. – Ragyogón süt a nap, minden rendben van. Mi mást
várhatnánk az élettől?
Cobby a gyeplőt markolva rápillantott. – Reméljük, hogy Jer és Eliza
is ugyanilyen jól halad – jegyezte meg vigyorogva.
– Kétségtelenül – felelte Hugó. – Miért ne lenne így? A tervünk
kitűnő. Mi sikerülhetne félre?
Cobby vállat vont. – Meg kell mondjam, elég jól húz ez a ló. Szép
járása van és erős állat.
– Jernek mindig is volt szeme az ilyesmire.
Hugo megpillantott egy közeledő kocsit, és visszatette a parókát a
fejére.
– Ha ilyen ütemben haladunk, hamarosan Dalkeithbe érünk.
Hugó megfordult, visszanézett Edinburgh-ra, amely már nem volt
látható a folyó fölött gomolygó pára miatt.
Amikor visszafordult, Hugó még szorosabbra húzta magán Eliza
köpönyegét, a fejére tolta a köpönyeg csuklyáját és egy szempillantás
alatt félénk hölggyé alakult, ahogy a kocsi közeledett.
Aztán elhaladt mellettük, és Hugo Cobby szemébe nézett nevetve.
Amikor nem volt más utazó, aki láthatta volna őket, hátradobta a
köpönyeget.
– Előre! – mutatta az utat. – Dalkeithbe, onnan Berwickbe. Aztán
tovább Wolverstone-ba!
– Wolverstone-ba! – Cobby megrántotta a gyeplőt, és Jasper szinte
repítette őket.

– Egy fiatal hölgyet keresek... angol, szőke hajú, aranyszínű estélyi

ruhában – szólt Taylor, amint megállt a két lovász előtt a kisebb fogadó
udvarában, amely a nagy postafogadó mellett állt, ahol ők hagyták a
kocsijukat.
Erősen zihált, hiszen a háztól a fogadóig futott, de amikor meglátta,
ahogy a legények egymásra pillantottak, nyilvánvalóvá vált, hogy az
erőfeszítése nem volt hiábavaló. Felcsillant a remény.
– Szóval látták őket. Merre mentek?
 Az idősebb felnézett. – Mi hasznunk belőle, ha megmondjuk?
Taylor magában átkozódva a zsebében kotorászott. Talált egy
shillinget, és felmutatta. – Hová mentek?
Az egyik lovász átvette a pénzt, alaposan megnézte, majd zsebre
tette. – A hölgy egy angol úrral jött. Az úr itt tette le a bricskáját... még
tegnap délelőtt. Aztán hajnalban indultak.
– Hová mentek?
A fiatalabb lovász moccant. – Hallottam, hogy az úr a Great North
Roadot említette. Dalkeithet és onnan tovább.
– Köszönöm. – Taylor lázas igyekezettel gondolkodott. Adott még
aprópénzt a lovászoknak, és további kérdéseket tett fel.
– Van gyors lovuk? És volna valaki, aki elvinne egy üzenetet az
óvárosba?

– Végre! – Jeremy engedett a gyeplőn, és Elizára pillantott.

– Azt hittem, már sohasem csillapodik a forgalom. Fogalmam sincs,
hová megy ennyi szekér. Most legalább elindulhatunk.
Megsarkantyúzta lovát, és a nagyobb ló megugrott.
Eliza elszánta magát, hogy lazítson a gyeplőn, engedje lovát
szabadon, de ahogy hosszabb léptekkel haladt, ösztönösen erősebben
kapaszkodott.
Minden izma megfeszült, és igyekezett elhárítani a pánikot. Próbálta
emlékeztetni magát, hogy nem kisasszonyként, hanem fiatalemberként
kell viselkednie. Képes vagyok rá.
Előttük végre tiszta volt az út. Sík terep, minden valamire való lovast
vágtára csábító.
– Vágtáznunk kell, ha estére Wolverstone-ba akarunk érni! – kiáltott
hátra Jeremy.
Eliza a nyeregbe kapaszkodva azt mondogatta magának, hogy nem
számít, ha néhány órát késnek.
Képes vagyok rá. Képes vagyok rá.
A lovak patáinak gyorsuló dobogására ismételgette ezt a mantrát,
ahogy együtt mozgott a lóval.
Képes vagyok rá.
Képes volt rá, mert még mindig a nyeregben volt.
Meg tudom csinálni.
Egy perc telt el, amikor Jeremy ismét hátrakiáltott neki: – Még száz
mérföldet kell megtennünk. Be kell hoznunk a lemaradást. Vágta!
Eliza lova is nekiiramodott, követte a társát.
Képes vagyok rá!
Tudta, hogy fel kell vennie a ritmust, de kétségbeesett próbálkozásai,
hogy alkalmazkodjon a ló mozgásához, nem jártak sikerrel.
Küzdött a lóval, megrántotta a kantárt. A ló hirtelen megállt, és Eliza
megingott, próbálta visszanyerni egyensúlyát, ám közben oldalra
csúszott. A földre huppant, a kezével még mindig a kantárt szorítva, és
zihálva hanyatt esett.
Jeremy hirtelen ott termett. Leguggolt mellé. Eliza érezte a férfikéz
érintését a hátán, és látta, hogy óvatosan körülpillant.
– Nincs itt senki – nézett vissza rá Jeremy. Csodálkozott azon, ami
történt, és ugyanígy csodálkozott a saját reakcióján. – Miért szállt le a
lóról? – kérdezte, aztán megint körülnézett. – Megsérült?
– Nem – felelte Eliza fojtott hangon.
Jeremy a lóra nézett, de sem az állaton, sem a nyergen nem látott
semmi szokatlant.
Aztán hallotta, hogy Eliza mély lélegzetet vesz, és lassan fújja ki a
levegőt.
– Sajnálom. – Felemelte a fejét, és Jeremy szemébe nézett. – Meg
kellett volna mondanom, hogy nem tudok jól lovagolni.
Jeremy mielőtt észbekapott volna, hogy kimondja a kimondhatatlant,
megszólalt: – De hiszen Cynster.
Eliza szeme összeszűkült. – Higgye el, ezt nálam jobban senki sem
tudja. Bármennyire rajong a családom a lovakért, én nem igazán osztom
ezt a lelkesedést. Ha rajtam múlott volna, nem választottam volna a
lovaglást... Természetesen éppen a családom miatt tudok lovagolni, és
elég jól elboldogulok városi utakon és a parkban. De... – folytatta vállat
vonva – ...annyira jól nem tudok lovagolni, hogy vágtázzak.
Jeremy látta, hogy a csodálatos tervük romba dőlt. Leült a kisasszony
mellé a fűbe, és az utat kémlelte.
– Meg kellett volna mondania nekem.
– Próbáltam... az istállónál.
– Úgy értem, korábban. Amikor Connynál átbeszéltük a tervet.
– Azt hittem, hogy kocsival megyünk, és bricskát bérel, nem pedig
két lovat. Nem említette, hogy lóháton kell megtennünk az utat.
Jeremy visszagondolt az elhangzottakra és elkomorodott. –
Bocsásson meg... igaza van. Nem mondtam. Csak feltételeztem...
 Eliza zavarában a füvet tépkedte. – Nem. Ez az én hibám.
Határozottan meg kellett volna mondanom az istállónál, de arra
gondoltam, hogy férfinyeregben jobban tudok lovagolni. Azt hittem,
képes vagyok rá, és nem akartam tönkretenni a tervét...
És nem akarta, hogy Jeremy megtudja, amit ő a gyengeségének
tartott, és amit általában sikerült elrejtenie. Nagyot sóhajtott, és
kijelentette: – Nem akartam, hogy tudja, olyan gyenge és gyámoltalan
nő vagyok, hogy még egy lóval sem tudok bánni.
– Számtalan hölgy és úr is van, aki nem tud erős lóval bánni. – A
hangja nyugodt volt, mintha közismert tényeket sorolna. – Az, hogy
nem tud jól lovagolni, egyáltalán nem minősíti önt, és a más téren
minden bizonnyal kiváló képességeit.
Eliza megmoccant. – Ám az, hogy nem tudok olyan jól lovagolni,
most tönkretette a tervét, ugye?
– Nem tette tönkre, csak módosításra kényszerít.
Amelyek közül a legnagyobb módosítás az, döbbent rá Jeremy, hogy
nem érhetnek Wolverstone-ba egy nap alatt, akkor sem, ha éjszaka is
úton lesznek... hacsak nem találnak más gyors közlekedési eszközt.
A hangsúly a gyorsaságon van.
– Jöjjön! – Felállt, a két kezét nyújtotta, és felhúzta Elizát. A
szemébe nézett, és bátorítón mosolygott. – Nincs minden elveszve.
Lassú ügetésben megyünk, aztán a következő városban azt tesszük, amit
javasolt, és bricskát bérelünk. Ha nagyon igyekszünk, úgy talán van
esélyünk, hogy Wolverstone-ba érjünk még ma éjjel.
Eliza tétován elmosolyodott. – Rendben – mondta, majd amikor
Jeremy elengedte a kezét, hozzátette: – És köszönöm.
Jeremy nem értette. – Mit?
– A megértést.
Jeremy nem válaszolt, csak megtartotta a lovat, amíg Eliza felszállt a
nyeregbe, aztán ő is lóra ült, és a kisebb hátas mellé irányította.
– Slateford a következő város. Nem tart sokáig odaérni.
Eliza bólintott, és elindultak lassú ügetésben.

– Trallala, trallala! Itt vagyunk a vad Skóciában! – Hugo a parókáját

vidáman meglengetve fejezte be a dalt.
Cobby vigyorogva előrenézett, amerre az alacsony dombok között
háztetők bukkantak fel. – Az ott biztosan Dalkeith.
 – Igen. – Hugo egy útjelző táblára mutatott, amely mellett éppen
elhaladtak. – Ha jól látom, éppen egymérföldnyire van.
– Remek időt... – Cobby a kantárral ügyetlenkedett, ahogy Jasper
hirtelen félrelépett, majd lassított, és sántítva lépdelt tovább. – A
fenébe!
Cobby és Hugo is a ló léptét figyelte.
– Biztosan kavics ment a jobb hátsó patkójába – jelentette ki Hugó.
Megálltak, leszálltak a bricskáról, megvizsgálták a ló patáját.
Valóban kavics volt benne, és késsel kipiszkálták, de rögtön
nyilvánvalóvá lett, hogy Jasper patája megsérült.
– A fenébe! – szólt Hugo.
Cobby megpaskolta Jaspert. – Ez Jer kedvenc lova. Sohasem
bocsátja meg nekünk, ha miattunk lesántul.
Hugo felsóhajtott, aztán a távoli háztetők felé nézett.
Akkor gyalogolnunk kell. Jaspert béristállóban hagyhatjuk
Dalkeithben, és szerzünk másik lovat.
– Egy mérföld – szólt Cobby vállat vonva. – Nem tarthat sokáig.
Hugo csettintett a lónak, hogy menjen tovább.
Néhány pillanat múltán Cobby megszólalt: – Még öt mérföldet sem
tettünk meg.
Hugó vállat vont. – Nem számít. Még nagyon korán van. Nem
hiszem, hogy Scrope felfedezte volna Eliza szökését, nemhogy a
nyomunkba eredt volna.

– Nem volt semmi nehézségük?

– Egyáltalán nem – felelte Scrope. A Niddery Streeten kísérte
McKinsey-t a ház felé. – Tegnapelőtt csak annyi időre álltunk meg,
hogy lovat váltsunk Jedburgh-ba. Tegnap idehoztuk.
– Nem okozott problémát a kisasszony?
– Semmit. Egyszer figyelmeztettem a fedő történetre, ahogy
tanácsolta, és a kisasszony belátta, hogy nem sokat tehet.
– Az egészsége?
– Amint a szer hatása elmúlt, nem panaszkodott. Rosszullét sem
fogta el az úton.
McKinsey furcsa pillantást vetett Scrope-ra a férfi túl nyájas
arckifejezése láttán. Ő is ott volt a Grosvenor Square-en, és távolról
nézte, ahogy Scrope, a kocsis és a nő, akit felbérelt, kiviszi Eliza
Cynstert a Cynster-ház hátsó szalonjából.
Követte a kocsit, ahogy elhagyták Londont, látta távolodni az Oxford
Roadon. Miután meggyőződött arról, hogy az emberrablás legnehezebb
részét sikeresen teljesítették, és tiszteletben tartják az utasítását,
miszerint Eliza Cynster testi épségére vigyázzanak, és csak annyira
kényszeríthetik, hogy biztonságban vihessék el, ő másik úton indult
észak felé. Yorkban az apátság lépcsőin ült, amikor a kocsi elhaladt
előtte. Megpillantotta a kocsiban ülő Eliza Cynstert, és úgy látta, mintha
aludt volna.
Az elhaladás idejéből tudta, hogy Scrope betartotta az utasítását,
miszerint sehol ne álljanak meg. McKinsey nyugtázta, hogy Scrope
pontosan azt tette, amire kérte, majd felült lova, Hercules nyergébe, és
távolról követte a kocsit, hogy meggyőződjön a middlesbrough-i
útirányról, majd a vidéken átvágott a Great North Roadra, és Edinburgh-
ba ment a palota közelében álló házába.
Sok embert ismert Edinburgh-ban, és tíz perccel Scrope és társai
megérkezése után értesült a hírről.
Előző nap is elmehetett volna a lányért, de nem akarta, hogy Scrope
tudja, hogy figyelte. Nem akart vitát Scrope-pal, ezért úgy döntött, hogy
tizenkét óra nem számít, és megvárja, amíg Scrope üzen.
Amint azonban megérkezett az üzenet, nem látta értelmét tovább
halogatni az átadást, ezért visszaüzent, hogy másnap hajnalban
találkozik Scrope-pal.
Elviszi Elizát előbb a házába, aztán északra. Már minden készen állt
az utazásra. Eliza Cynster hamarosan a kezében lesz, és általa megkapja
az aranykelyhet, amelyet mindenképpen vissza kell szereznie.
– Itt vagyunk – szólt Scrope, azzal megállt egy festett ajtó előtt. Az
egész házsor új volt, az öt évvel korábbi tűzvészben leégett házak
helyén épült.
Scrope kulccsal nyitotta, kitárta az ajtót. Hátralépett volna, hogy
beengedje McKinsey-t, de hirtelen megdermedt.
McKinsey benézett Scrope mellett, és egy fekete ruhás nőt látott a
hallban, ahogy a kezét tördelte.
– Mi az? - mordult rá Scrope.
A nő nem rá nézett, hanem McKinsey-re. Megnedvesítette az ajkát,
majd Scrope-ra pillantott. – Elment. Eltűnt. Amikor kinyitottuk az ajtót,
nem volt az alagsori szobában.
Scrope döbbent arccal nézett rá. – De... az alagsori helyiség ajtaja
zárva volt, amikor ma reggel lementem.
– Befelé! – McKinsey arcán egyáltalán nem látszott a harag, ahogy
maga előtt belökte Scrope-ot a házba, és úgy fordult, hogy Scrope és a
nő is a látóterében maradjon.
A nő becsukta az ajtót, majd szembenézett Scrope-pal. – Az
alagsorba vezető ajtó és a szoba ajtaja is zárva volt, ahogy kell. Maga
zárta be tegnap éjjel, és maga volt az első, aki lejött reggel. Taylor és én
egyszerre jöttünk le, és akkor mindkét ajtó be volt zárva. Ráadásul
semmi értelme nem lett volna, ha valamelyikünk elviszi a lányt. – Ekkor
McKinsey-re pillantott, legyintett és visszanézett Scrope-ra. – Az biztos,
hogy mi nem adtuk át a kisasszonyt.
– Ott kell lennie! – bizonygatta Scrope. – Biztosan elbújt, csak nem
találták meg.
– Menjen le, és nézze meg a saját szemével! – intett a nő a folyosó
felé. – Miután nem találtuk, a két ajtót visszazártuk. A kulcsok az
asztalon vannak.
Scrope nagy léptekkel ment végig a folyosón. A nő megfordult, és
követte.
McKinsey lassan indult utánuk. Nagyon pontos el képzelése volt
arról, hogyan tűnhetett el Eliza Cynster az alagsori helyiségből.
Azt nem tudta még, hogy hová ment, és ki volt az, aki segített neki a
szökésben.
A folyosó végén belépett a konyhába, és látta, hogy Scrope két
kulcsot markol fel.
– Hol van Taylor? – mordult a nőre Scrope.
A nő hátrahúzódott, az arckifejezése dühös volt. – Amint rájöttünk,
hogy elszökött, elrohant, hogy végigkérdezzen mindenkit a Great North
Roadon a béristállókban és a fogadókban. Úgy gondolja, akárhogy
szökött el, mindenképpen arra megy, ha megpróbál visszajutni
Londonba.
Scrope megfordult, hogy beillessze a kulcsot a zárba.
McKinsey elkapta a nő tekintetét. – Ez okos húzás volt Taylortól.
A nő kicsit felengedett. McKinsey tapasztaltabb volt annál, mintsem
megfélemlítsen olyan embereket, akiktől később információra lehet
szüksége.
Scrope felrántotta az ajtót, megragadta a lámpást és lerohant a
lépcsőn. McKinsey lassan követte, mert le kellett hajolnia, hogy elférjen
a szemöldökfa alatt. A lenti alacsony folyosón találta Scrope-ot, aki a
padlóra tett lámpás fényénél a második ajtó zárjával babrált, majd
elfordította a kulcsot.
– Ez lehetetlen! – mormogta Scrope. – Nem juthatott ki két bezárt
ajtón!
– Nem is így történt.
– Tessék? – nézett rá Scrope érteden döbbenettel.
– Semmi, semmi. – McKinsey az alagsori helyiség ajtajára mutatott.
– Nyissa ki!
Scrope a lélegzetét is visszafojtva nyitotta ki az ajtót.
Előregörnyedve fogta a lámpást, magasra tartotta, és bevilágított a
helyiségbe.
Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy odabent nem rejtőzködik a fiatal
lány. A szoba szerény berendezésű volt, de mint McKinsey a küszöbön
állva megállapította, egy éjszakára elfogadható.
– Nem tudom elhinni... – Scrope döbbent értetlenséggel világított
körbe. Kétségbeesésében minden sarokba belesett.
McKinsey a padlót nézte. Aztán előrelépett, lehajolt, megragadta a
vékony rongyszőnyeget, elhúzta, majd benézett az ágy alá.
– Aha!
Felegyenesedett, az ágyhoz lépett, a végénél fogva felemelte, és a
szoba másik felébe tolta.
Scrope és a nő zavartan pislogott.
McKinsey a padlónak azt a részét nézte, amely addig az ágy alatt
volt. – Itt jutott ki.
Scrope és a nő közelebb lépett, az ágy másik oldaláról szemlélték a
helyet. – Csapóajtó? – szólt Scrope olyan hangon, mintha nem hinne a
szemének.
– A sorház minden lakásában és a nagy tűzvész után épült többi
házban is van ilyen – közölte McKinsey, azzal leguggolt, felemelte a
csapóajtót, és láthatóvá vált a masszív falétra. – Nyilván látták, hogy a
retesz nem volt rátolva.
Leeresztette a vastag deszkát, visszatolta a reteszt, és felállt.
– Hová vezet? - kérdezte a nő.
– A katakombákba. A hídpillérek közötti térbe és az azokat
összekötő alagútrendszerbe.
– Na de... – Scrope hitetlenkedve nézett McKinsey-re.
– Honnan tudhatta?
– Nem hiszem, hogy tudta. Ami azt jelenti, hogy nyilván volt
segítsége. Volt esélye bárkivel kapcsolatba lépni?
Scrope a fejét ingatta. – Nem értem, hogyan...
A nőre nézett, de ő is a fejét ingatta. – Senkivel sem beszélt. Csak
velünk.
McKinsey semmit nem engedett látni az érzelmeiből.
– A kocsisuk... Taylor még megtudhat valamit róla...
Elhallgatott, és felkapta a fejét, mert a konyhában csengő szólalt
meg, majd távoli kopogás hallatszott.
– Ez biztosan Taylor – szólt Scrope a nőhöz fordulva. – Menjen,
nézze meg!
A nő sietve elhagyta a helyiséget, a cipője kopogott a lépcsőn.
Scrope feszengett, és a torkát köszörülte.
– Uram, tudom, hogy...
– Nem, Scrope. Még nem. – jelentette ki McKinsey ellentmondást
nem tűrő határozottsággal. – Lássuk, mit tudhatunk meg, milyen
messzire tudjuk követni Miss Cynstert, mielőtt bármilyen döntést
hoznék.
Néhány pillanat múlva az ápolónő tért vissza. – Küldönc jött az
egyik fogadóból, nem messze attól, ahol a kocsinkat hagytuk. Taylor azt
üzente, hogy a csomagunkat egy angol úriember vitte el, hajnalban
vágtak neki bricskával Great North Roadnak. Taylor gyors lovat bérelt,
és üldözőbe vette őket.
McKinsey bólintott. Körülnézett, majd az ajtóhoz lépett. – Úgy
emlékezem, Tayiornál van fegyver. De pontosan tudja, hogy ebben az
ügyben nem akarok semmiféle erőszakot?
– Igen, uram.
Scrope kikísérte az ajtón.
A nő már korábban elindult felfelé, McKinsey követte, és azon
gondolkodott, mennyire bízhat meg Scrope utóbbi válaszában. Fogalma
sem volt, mennyire tudja Scrope kordában tartani Taylort.
A konyhába érve megállt, és az ujjaival dobolt a konyhaasztalon.
– Nyilvánvalóan meg kell várnunk, mire jut Taylor. Meglehet,
visszahozza Miss Cynstert. Vagy nem. Közben azonban más körökben
is kérdezősködhetek, hogy ki ez a váratlanul felbukkant angol, és vajon
ő segített-e a szökésben.
Előbb Scrope-ra, majd a nőre nézett. – Maguk ketten várjanak itt.
Egy óra múlva visszajövök.
A nő készségesen bólintott, Scrope azonban értetlenül bámult.
Jeremy csak akkor jött rá, hogy ez a tervük súlyos hiányossága volt.
Nem gondolt Miss Cynster képességeire, nem is győződött meg róla,
hogy bírná-e az utat, pedig ez alapvető feltétel lett volna a tervezésben.
Egyáltalán nem gondolt rá.
Mellette ült egy szekér saroglyájában, és egy halom káposzta
választotta el őket a bakon ülő földművestől. Eliza halkan felsóhajtott.
– Sajnálom. Tudom, hogy ennél sokkal gyorsabban akart haladni.
Jeremy a már megtett útra nézett, és a fejét ingatta.
– Ne kérjen bocsánatot. Ha bocsánatot kér, akkor én is.
– Rámosolygott. – Alaposabban be kellett volna mutatnom a
tervünket, hogy a véleményét kérjem. Ha ezt tettem volna, eleve
bricskát bérelünk ló helyett, és most minden rendben lenne.
A lovakat Slatefordban hagyták Eliza a lassú ügetésben is egyre
feszültebb lett, és mint Jeremy gyanította, egyre jobban félt attól, hogy
megint elveszti uralmát a ló fölött, és lezuhan. Ez a veszély pedig nagy
valószínűséggel fennállt.
Mire a faluba értek, ez a félelem Jeremyre is átragadt. Ám a kis
fogadóban nem volt bérbe adható kocsi, bricska, cséza sem, de egy
gazda éppen indulni készült, és felajánlotta, hogy elviszi őket a közeli
városba, Kingsknowe-ba, ahol, mint mondta, biztosan bérelhetnek
bricskát.
A földműves a káposztái nagy részét már eladta, és erős lova volt,
ezért a lassú ügetésnél kicsit gyorsabban, egyenletes sebességgel
haladtak.
Tehát javult az utazósebességük... de nem túlságosan. Ám Elizát már
nem fenyegette a lóról leesés veszélye, és ettől mindkettőjükben
oldódott kicsit a feszültség.
Legalábbis ezen a téren.
Jeremynek még mindig nehézséget okozott, hogy ne vegyen
tudomást Elizáról, illetve arról a hatásról, amelyet a lány közelsége
kiváltott benne. Hiába volt az álruha, erőt kellett venni magán, hogy ne
bámulja a hosszú lábát.
És ez micsoda feszültséget gerjesztett...
Nagy nehezen elvonta figyelmét erről, és a közvetlen problémára
koncentrált. Már teljesen kivilágosodott, és elég kellemes volt a szekér
saroglyájában utazni, különösen így, hogy mellette volt Eliza; de a
lassúság a tehetetlenség kellemetlen érzését keltette benne. Mintha nyílt
célpont volna. Elővette a zsebóráját, és megnézte, mennyi az idő.
 Eliza is közelebb hajolt.
Hajának friss levendulaillatát Jeremy hirtelen közvetlen közelből
érezte.
– Majdnem kilenc óra – jelentette ki Eliza, azzal felegyenesedett.
Jeremy azt akarta, hogy minél előbb megint közel kerüljön hozzá, de
gyorsan elhessegette ezt a gondolatot.
– Igen – felelte erőtlenül, és a torkát köszörülte, majd zsebre tette az
órát.
Hogyan gondolhat ilyet?
– Három órája jövünk... és nem jutottunk túl messzire. Találnunk kell
egy bricskát, hogy gyorsabban haladhassunk. Lehet, hogy változtatni
kell a tervünkön, de nem dönthetünk, amíg nem ismerjük pontosan a
lehetőségeinket.
A kisasszony mosolygott. – Ön megértő. Ezt nagyra értékelem.
Jeremy nem dühöngött, nem bosszankodott, és nem éreztette vele,
hogy a késlekedés az ő hibája, így nem súlyosbította Eliza helyzetét
azzal, hogy bűntudatot ébresszen benne, miszerint miatta borul a terv.
Elfogadta őt a hibáival együtt, és minden neheztelés nélkül
megváltoztatta a tervet.
– Akármit teszünk, minden igyekezetemmel azon leszek, hogy ne
lassítsam a haladásunkat.
Jeremy oldalra fordította a fejét. – Remélem, a másik csapat
messzebbre jutott, és elvonta tőlünk az üldözőinket.

A kényszerű gyaloglás első tíz percében sűrűn káromkodva Cobby és

Hugó ballagott szegény Jaspert közrefogva, amikor patadobogás
késztette megtorpanásra őket, és visszanéztek az úton.
Számos kocsi haladt el mellettük, de lóháton még senkit sem láttak.
Megpillantották a lovast, ahogy gyorsan közeledett.
Cobby kritikus szemmel nézte Hugót. – A parókád félrecsúszott.
Hugo megigazította a parókát, majd felhajtotta köpönyege csuklyáját,
és közelebb lépett Jasperhez úgy, hogy a ló teste eltakarta. A lovas nem
messze emelkedőre ért.
Cobby a lovast alaposabban szemügyre véve megmeredt. – Pisztoly
van nála.
– A kezében? – kérdezte Hugó, a fejét leszegve.
– Igen.
 A lovas odaért, megrántotta a gyeplőt, visszafogta tüzes lovát, és
kettőjükre szegezte a pisztolyt. – Megállni! Ne mozduljanak!
Cobby széttárta a karját. – Már megálltunk. Maga kicsoda? – szólt,
és legjobb tudása szerint Jeremy hangját utánozta.
A lovas fíirkészőn nézett előbb Cobbyra, aztán Hugóra, majd a
bricskát vizsgálta.
A homlokán egyre mélyültek a ráncok, ahogy a tekintetét Cobbyra
szegezte. – Maga a South Bridge Streetről vitte el ezt a bricskát?
– Igen – felelte Cobby határozottan. – Az enyém!
A lovas néhány pillanatig nézte, majd Hugót és végül Jaspert vette
alaposan szemügyre. Aztán a fejét ingatta.
– Semmi, semmi. Csak összetévesztettem magukat valakivel.
– Valóban úgy tűnik – jegyezte meg Cobby, a kezét csípőre téve. –
Van valami konkrét oka, hogy pisztollyal tört ránk, mint valami
útonálló? Mint látja, a lovunk lesántult...
A lovas káromkodott, megsarkantyúzta lovát, és elindult vissza
Edinburgh felé.
Cobby az úton állva nézte, ahogy távolodik.
A lovas úgy vágtatott vissza a városba, mintha maga az ördög
üldözné.
Cobby grimaszt vágott. – Hát ez rövid volt – szólalt meg saját
hangján.
Hugo levette a parókát, és a fejét vakarta. – Igazán azt hittem, hogy a
félrevezető akciónk tovább tart néhány órával, és kicsit tovább fel
tudjuk tartani őket. Ha jól sejtem, ez Taylor volt, a kocsis.
– Gondolod, hogy felismerte Jeremy bricskáját? – szólt Cobby, azzal
megpaskolta Jasper nyakát. – Vagy Jaspert?
– Lehetséges. De mivel nem tudják, kicsoda Jeremy, semmit sem
tudnak összerakni ebből – felelte Hugó elgondolkodva. – Valószínűleg
elkönyvelik véletlen egybeesésként, vagyis nem hoznak minket
összefüggésbe Elizával.
– Ha Taylor visszaér a hírrel, megint nekiindulnak keresni, hátha
Jeremy nyomára akadnak.
– Nem. Azt sem tudják, hogy Jeremy létezik. Vagy ha igen, azt
hiszik, hogy te vagy. De tűvé teszik a várost Eliza után,
körbekérdeznek, ki látta, és ez szerencsés esetben nem vezet
eredményre.
– Akkor most mit tegyünk? – kérdezte Cobby. – Mi legyen?
 – Sokkal nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy Jeremy és Eliza jó
messzire jutott. Talán – megfordult, végignézett az úton Dalkeith felé –
tovább kellene mennünk, lovat szerezni, ahogy terveztük, aztán
visszamenni Edinburgh-ba, hogy egyeztessünk Megginnel, és ha
semmit nem hallott, kérdezősködjünk a szénapiac melletti
béristállókban is. Ha minden úgy történt, ahogy Jeremy eltervezte,
visszaindulhatunk a Great North Roadon, és még így is előttük érhetünk
Wolverstone-ba.
– Jó ötlet. Ezt fogjuk tenni.

Nem volt könnyű, de McKinsey megtalálta azt a sihedert, akit keresett,

aztán újabb fél órába telt, mire az a bizonyos siheder körbekérdezett és
jelentkezett.
– Három fickó kísért ki egy hölgyet az alagútból tegnap éjjel.
Pontosabban kora hajnalban. – Aztán még hozzátette: – A Dougan fiúk
azt mondják, az egyik úr nagyon jól megfizette őket.
McKinsey egy régi kőfalon ült, nem messze a South Bridge-i föld
alatti járatok bejáratától, és rendkívüli higgadtsággal fogadta a hírt.
– A Dougan fiúk mondtak valamit a három férfiról? Vagy magáról a
hölgyről?
– Csak annyit, hogy a hölgynek aranyszőke haja volt. Köpönyeg volt
rajta, és a fejébe húzta a csuklyát, de még előtte látták a haját.
– És a férfiak?
– Úriasan beszéltek, csendesek voltak, nem olyan harsány
bajkeverők, hanem komoly férfiak. A beszédükből ítélve ketten
idevalósiak, amelyik fizetett az angol volt. Ez egészen biztos.
– Látta valaki, honnan érkeztek és hová mentek?
– Nem. Csak nekimentek az éjszakának.
– Merrefelé? A palota vagy a vár irányába?
– A palota felé, és... tudták az utat.
– Remek. – McKinsey a zsebébe nyúlt, pénzérméket vett a tenyerébe.
– Ügyes voltál.
– Köszönöm, nagyságos uram.
McKinsey felnevetett. Mosolyogva nézte a fiút, majd talpra állt. –
Vigyázz magadra és az anyádra.
– Úgy lesz, nagyuram – mondta, és könnyedén szalutált.
McKinsey megfordult, és felment az enyhe emelkedőn a Niddery
Street felé.
Késő délelőtt volt, és bár megtudta, hogyan, mikor és milyen
kísérettel szökött meg a küldemény, azt még mindig nem tudta, hová
ment és kik voltak a segítségére.
Ám egyáltalán nem volt meglepődve azon, hogy Eliza Cynster a
lehető leghamarabb vissza akart jutni Angliába. Feltéve természetesen,
hogy ő volt az a hölgy, aki kora hajnalban valami angol bricskáján
elindult. Azon gondolkodott, vajon az a bizonyos angol úr azonos volt-e
azzal, aki még korábban hajnalban kivezette a föld alól.
Továbbra is rejtély volt számára, honnan tudta meg bárki, hogy hol
tartják fogva. Vajon van jelentősége annak, hogy megmentői egyike
angol, és vele menekülhetett délre? A választ erre a kérdésre Scrope és
emberei adhatják meg, bár lehet, hogy ők észre sem vették.
Ismét arra összpontosított, hogy mi várja a Niddely Streeten.
Egy órája lépett ki a házból, azóta töprengett, hogy vajon miért éppen
Scrope döbbent csodálkozása lepte meg. A nő reakcióját megértette, de
Scrope... állítólag profi, mégis teljesen kizökkent, és semmi jelét nem
mutatta, hogy hamarosan visszanyerné higgadt ítélőképességét.
McKinsey azt várta, hogy Scrope gyorsan értékeli a helyzetet, és
annak megfelelően alakítja a tervét. Elismeri, hogy valami rosszul
sikerült, gyorsan alkalmazkodik a helyzethez, újratervezi az akciót, és
megtesz mindent annak érdekében, hogy elvégezze a feladatát.
Ám Scrope pontosan úgy viselkedett, mint egy rémült birka.
A korábbi viselkedését összehasonlítva a hírnevével... Lehetséges,
hogy az első csúfos kudarc rázta meg ennyire?
McKinsey felmordult. Úgy tűnik, neki abban gyűlik a tapasztalata,
hogy sorra kudarcot vallanak a tervei. Nyilván tudna mesélni Scrope-
nak, milyen hiábavaló a sors ellen hadakozni.
Az igazság az, hogy a makacsság és a kitartás ritkán vezet
kudarchoz. Ezt tapasztalta.
Így került a jelenlegi helyzetébe.
Mindent összevetve, minden lehetőséget mérlegelve az a gyanúja
támadt, hogy a sorsa megint kudarcra ítéli.
Sajnálatos módon nem tudta megmondani, mi várja, ha megteszi,
amit tenni akar: győzelem vagy vereség. Amíg meg nem tudja, ki
szöktette el Eliza Cynstert, amíg meg nem tudja, mit gondol Eliza
Cynster az elrablójáról, nem tudhatja, mi a szerepe a sorsnak.
Elért a High Streetre, és nagy léptekkel haladt célja felé.
 Így vagy úgy, Eliza Cynsternek ebből a kalandból férjes asszonyként
kell kijönnie, mivel a társasági elvárások nem engednek más kimenetelt.
Csak az a kérdés várt tisztázásra, hogy a férj ő lesz-e, ami lehetővé
tenné számára, hogy továbblépjen tervében, és visszaszerezze az
alapvető fontosságú kelyhet az anyjától, vagy az angol férfi veszi
feleségül.
Ha az angol férfit – akiről, amíg az ellenkezője nem derül ki,
McKinsey azt feltételezi, hogy ő mentette meg Elizát – Eliza is a
férjének akarja, és ő feleségül akarja Elizát, akkor a becsület – amelyhez
anyja követelése ellenére McKinsey ragaszkodott – arra kötelezi, hogy
visszavonuljon, és hagyja elmenekülni a párt.
A határon túlra és feltehetőleg az esküvőjükre. Nem is akart
belegondolni, hogy ez mit jelent az ő számára.
– Elég az hozzá, hogy...
Befordult a Niddery Streetre, és indult a lakás felé. Meg kell tudnia,
hogyan került ebbe az ügybe az angol férfi. Azután meg kell találnia
Elizát és megmentőjét, hogy el tudja dönteni, hogy annak az ostoba
nőszemélynek szüksége van-e arra, hogy ő közbelépjen és megmentse,
vagy az angol férfi Eliza Cynster végzete.
– Tudni akarom, hogyan szerezhetett tudomást egy angol férfi arról,
hogy Eliza Cynstert fogva tartják – közölte McKinsey, amint leült a
lakás nappalijában. Átható tekintetével Scrope-ot nézte, aki vele
szemben egyenes hátú széken ült. A nő Scrope mellett a szófán foglalt
helyet, és kihúzta magát, mintha nyársat nyelt volna.
Mióta McKinsey elhagyta a házat, Scrope érteden zavarodottsága
harciasságba csapott át. Dacosan állta McKinsey tekintetét.
– Halvány fogalmam sincs. Nem vertük nagydobra, hogy velünk van.
– Mindezek ellenére egy angol férfi segített neki kiszökni ebből a
házból, és mint Taylortól tudjuk, egy angol férfi hajtott ki ma reggel
Edinburgh-ból, mellette egy hölgy, akinek személyleírása Miss
Cynsterével egyezik.
Scrope tétovázott, majd kijelentette: – Nincs okunk feltételezni, hogy
az a férfi, aki az alagúton át kimenekítette ebből a házból, ugyanaz, aki
délre viszi. Meglehet, a kisasszony rávett valami utazót, hogy vigye
magával. Nincs nála pénz, de a neve mondhat valamit egy másik
angolnak, hogy segítsen neki.
McKinsey oldalra biccentette a fejét. – Meglehet, ez mind igaz, ám
valaki rájött, hogy Miss Cynster itt van, és rávette, hogy szökjön meg.
Valamikor valaki meglátta, és mivel maguk nem vitték ki az utcára
azóta, hogy idehozták, az a valaki tegnap óta követhette.
Scrope elkomorodott, és McKinsey tudta, hogy nem tett
óvintézkedéseket, nem figyelt, hogy követik-e, amikor Eliza Cynstert a
városon át a házhoz kísérte.
McKinsey csak Scrope arcára figyelt. – Mondjon el minden részletet
az utazásukról. Mi történt attól kezdve, hogy elindultak a Grosvenor
Square-ről, egészen addig, hogy megérkeztek Edinburgh-ba.
– Már elmondtam – intett Scrope türelmetlenül. – Nincs semmi
mondanivalóm.
– Tegye meg a kedvemért – szólt McKinsey fenyegető hangon. –
Elkábította Miss Cynstert, kivitte az unokatestvére házából, kocsiba
tuszkolta, és elindultak a Grosvenor Square-ről. Utána mi történt?
Scrope dühös pillantást vetett rá, aztán vonakodva bár, de
engedelmeskedett.
– Az Oxford Roadon mentünk, aztán Oxfordon át...
– Miss Cynster akkor már magához tért?
Scrope tétovázott, majd válaszolt. – Igen és nem... még kábult volt.
Az út nagy részét átaludta.
Scrope úgy tett, mintha nem vette volna észre, milyen pillantást
vetett rá a nő.
McKinsey sejtette, hogy Eliza kábulata nem az első adag
altatószertől volt. Különben miért fogadott volna fel ápolónőt? Scrope
semmibe vette kifejezett utasítását, de ami történt, már megtörtént, nem
lehet változtatni rajta.
– Értem. Tehát Miss Cynster túlságosan „kábult” volt ahhoz, hogy
valaki figyelmét felkelthesse, miközben Oxfordon át haladtak. Mikor
tért magához?
– York után kezdett mocorogni, de aztán megint elaludt.
McKinsey látta Yorkban, hogy Eliza a kocsiban szendereg.
– Értem. Koncentráljon az Oxford és York közötti útszakaszra.
Minden részletére, minden falura, ahol áthaladtak. Esetleg egy úr
érdeklődést mutatott a kocsi és az utazók iránt?
Scrope és a nő is elgondolkodott.
Aztán mindketten csak a kezüket tördelték.
– Nem – jelentette ki Scrope. – Semmi nem volt... semmi
jelentenivaló. Semmi incidens.
– Senki sem beszélgetett Taylorral? – kérdezte McKinsey. – Volt
olyan, hogy valaki a kocsi körül ólálkodott és beszélgetést
kezdeményezett?
– Nem – felelte az ápolónő. – Ha gyors a lóváltás, Taylor le sem száll
a bakról.
– És rögtön továbbhajtott?
Az ápolónő vállat vont. – Ez a munkája.
Scrope feszengett. – Ha elhagyott útszakaszon haladtunk, néha
felváltottam, hogy alhasson néhány órát, de csak lovat váltani álltunk
meg.
Ez egybevágott McKinsey időbecslésével, hogy mennyi idő alatt
értek Yorkba. – Rendben. Tehát minden incidens nélkül áthajtottak
Yorkon. És Yorkból tovább Middlesbrough-ba menet?
Scrope és az ápolónő ismét gondolkodott, és megint csak a fejüket
ingatták.
– Említette, hogy Miss Cynster ébredezni kezdett Yorkban. Mikor
tért magához teljesen?
Az ápolónő válaszolt. – Middlesbrough-tól északra. Beszéltünk vele,
aztán megint elszundított. Akkor ébredt fel, amikor áthajtottunk a hídon
Newcastle-ban.
– Middlesbrough-tól északra az úton, vagy amikor elhagyták
Newcastle-t, volt olyan momentum, amikor Miss Cynster közel hajolt
az ablakhoz, vagy kísérletet tett arra, hogy felhívja magára valakinek a
figyelmét?
– Nem ott történt – felelte Scrope.
McKinsey feszülten figyelte Scrope arcát, és megtévesztően nyugodt
hangon tette fel a kérdést: – Azt akarja mondani, hogy Miss Cynster
mégis kísérletet tett arra, hogy felhívja magára valakinek a figyelmét?
Scrope egyre komorabban nézett maga elé. – Igen – legyintett,
mintha valami jelentéktelen dologról volna szó. – De nem lett belőle
semmi.
McKinsey mozdulatlanná dermedt. – Mégis elmenekült.
– Ennek ahhoz semmi köze. Már régen elhagytuk Newcastle-t, alig
harminc mérföldre voltunk a határtól, teljesen nyílt terepen.
– A Jedburgh-i úton?
Scrope bólintott. – Erdős, mocsaras vidék, nem sok minden van
arrafelé. Úgy tűnt, mintha szunyókálna, és meghúzta magát a sarokban.
Aztán lelassítottunk, hogy elhaladhasson mellettünk egy kocsi, ő pedig
hirtelen felélénkült.
 – Pontosan mi történt? – csattant fel McKinsey.
– Az ablakot verte és segítségért sikoltozott.
– És?
McKinsey alig akarta elhinni, hogy ezt úgy kellett kihúzni belőlük.
– Semmi sem lett belőle! – mordult bosszúsan Scrope. –
Visszarángattuk az ablaktól. Addigra a bricska már elhaladt. Szóltam
Taylornak, hogy tartsa szemmel, de a bricska nem fordult meg, és nem
követett minket
McKinsey gondolatban lejátszotta a jelenetet.
– Megnézte valaki a bricska hajtóját?
Scrope és az ápolónő is tagadón ingatta a fejét.
– Mindkét kocsi gyorsan mozgott – magyarázta az ápolónő. – Miss
Cynster próbálkozása csak egy pillanatig tartott, aztán hátrarántottuk, de
addigra a bricska már elhaladt.
– De Miss Cynster... – McKinsey a jelenetet próbálta rekonstruálni
gondolatban – a sarokban ült, tehát láthatta a bricska hajtóját közeledni
az ellenkező irányból. Volt ideje felismerni azt a férfit és cselekedni.
Scrope felhorkant. – Az volt az egyetlen jármű, amely mellett
elhaladtunk. Meglátta a bricskát, és felfogta, hogy ez az utolsó esélye.
Ennyi. Semmi okunk azt feltételezni, hogy ismerte a hajtót.
Mégis elszökött. McKinsey merőn nézte Scrope-ot, de nem vette a
fáradságot, hogy kijelentse a nyilvánvalót. Már nem számít, mit gondol
Scrope.
Ám érdemes a legnagyobb pontosságra törekedni.
– Ezen az incidensen kívül volt olyan helyzet, hogy Miss Cynster
felkelthette valamely úr érdeklődését, legyen az akár angol, akár skót
származású? Gondolkozzanak! Felismerhették az illetőt a bricskával
történt incidens után bármikor? Például amikor a South Bridge-en
mentek át?
Scrope védekezőn válaszolt. – Nem. Nem volt semmilyen fontos
esemény, és amikor idehoztuk, közrefogtuk és a csuklya is a szemébe
volt húzva. Senki sem figyelt fel ránk.
McKinsey kétkedve nézett Scrope-ra. Vajon a bricskát hajtó férfi
segítette Elizát a szökésben, vagy valaki más, aki véletlenül látta meg
Edinburgh-ban?
Mielőtt eldönthette volna, hogy van-e értelme tovább faggatni az
egyre ellenségesebb Scrope-ot, kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől.
– Taylor.
 Az ápolónő felállt, és a hallba sietett.
Néhány pillanat múlva McKinsey hallotta, hogy a nevét súgják. A nő
figyelmeztette Taylort, hogy ott van. Aztán egy nagydarab ember
töltötte be az ajtónyílást. McKinsey láttán meghajolt, és Scrope-ra
pillantott.
Scrope intett, hogy lépjen be, és kissé félénken rákérdezett: – Nos?
Megtaláltad?
Taylor megállt, a válla megfeszült. – Megtaláltam azt az úriembert a
Cheviot-hegység másik oldalán, aki tegnap elhaladt mellettünk a
bricskáján.
Scrope talpra ugrott, és elsápadt. – Itt volt?
– Minden jel szerint. Amikor innen elmentem, kérdezősködtem a
South Bridge Streeten. Csak a kis fogadóig kellett mennem. A lovászok
azt mondták, az úr tegnap késő délelőtt hagyta ott a bricskáját, és kora
hajnalban távozott egy aranyruhás, szőke hajú angol hölggyel. Úgy tűnt,
mintha a csomagunk lett volna, ezért eredtem a nyomukba.
– És? – kérdezte Scrope ingerülten.
– Dalkeith előtt értem utol őket. A fekete lovuk lesántult, és
mindketten gyalogoltak.
– Mi van a nővel... és a férfival, azzal az angollal?
Taylor alaposan megnézte Scrope-ot, majd folytatta:
– Olyan volt, mint a tegnapi ember, aki mellett elhajtottunk, már
amennyit láttam belőle... Felismertem a lovat és a bricskát, tehát nyilván
ő volt az – közölte Taylor, és tekintetét McKinsey-re szegezte. – De a
hölgy határozottan nem Miss Cynster volt. Amint megláttam azt a
hölgyet az angol férfival, megfordultam, és jöttem vissza.
Végigkérdeztem a fogadókat a South Bridge Streeten, amelyekben a
Great North Road utazói szoktak megszállni. Sehol sem láttak más
szőke hajú angol hölgyet. A kisasszony biztosan nem hagyta el a várost
bérkocsival. – Elhallgatott, aztán levonta a következtetést. – Lehet, hogy
még Edinburgh-ban van.
McKinsey nem válaszolt. Bár erős késztetést érzett, hogy
megkérdezze, miért venné a fáradságot valaki, hogy kitűnő álcázási
akciót hajtson végre, ha nem azért, hogy elterelje a figyelmet a másik
irányba való menekülésről, nem tette. Kétség sem fért ahhoz, hogy az
angol úriember és az aranyruhás hölgy, akikkel Taylor összetalálkozott,
megtévesztésként jártak az úton. De mennyi a valószínűsége, hogy több
szőke hajú, aranyszínű selyemruhás angol hölgy hagyja el Edinburgh
városát a Great North Roadon egy angol férfi bricskáján?
Az angol férfi szöktette meg Eliza Cynstert, mivel felismerte, amikor
elhaladt a kocsi mellett a Jedburgh-i úton. McKinsey nem tudta, hogyan
sikerült ez neki, csak az volt nyilvánvaló, hogy sikerült. Ezért most
McKinsey dolga, hogy levadássza a párt. A helyzet nagyon kellemetlen
déjá vu érzést keltett benne. Ugyanúgy, ahogy Heather Cynster esetében
történt, abban a nevetséges pozícióban találta magát, hogy a Cynster
kisasszony védelmezőjeként kell fellépnie. Meg kell találnia, meg kell
győződnie arról, nincs-e veszélyben, hogy meg kell mentenie, vagy
visszavonulhat, hogy elgondolkozzon, mit tegyen.
Scrope és két segédje feszülten figyelték, mi lesz a döntése, milyen
parancsot ad.
McKinsey Scrope-ra nézett. – Egy szóra.
Scrope intett, két társát kiküldte a helyiségből. Mindketten fejet
hajtottak McKinsey előtt, majd engedelmeskedtek. Taylor becsukta
maguk mögött az ajtót.
– Biztosan itt van még – jelentette ki Scrope, és fel-alá járkált a
helyiségben. – Tűvé tesszük a várost...
– Már elment.
Scrope megállt. – Ezt nem tudhatja.
McKinsey tetőtől talpig végigmérte. – De tudom.
A kabátja belső zsebébe nyúlt, erszényt vett elő, és odadobta Scrope-
nak.
Scrope elkapta, és már a súlyából tudta, hogy nem akkora összeg,
amekkorát remélt.
– Mi ez? Még nem végeztem el a munkát.
– Sajnálatos módon a megbízatásának vége. Kifizetem és
elbocsátom. Már semmi szerepe nincs ebben a játszmában.
Scrope szeme megvillant. – Nem! – Közelebb lépett, fenyegetőn
közel McKinsey-hez. – Nem hagyom...
McKinsey felállt, teljesen felegyenesedve lenézett Seropera. Aztán
halkan feltette a kérdést: – Mi volt ez?
Scrope magas volt, de McKinsey fölé magasodott. Scrope erős
testalkatú volt, McKinsey hatalmas és csupa izom.
Scrope nem hátrált feszengve, ahogy az emberek többsége tette
volna, mivel minden jel szerint keményebb fából faragták.
– Ez volt a megbízatásom. Vállaltam. Amíg nem fejezem be, és nem
adom át önnek Miss Cynstert, addig az én megbízatásom marad.
 – Én azonban mást mondok, és bizonyára tudja, hogy én vagyok a
megbízó.
Scrope a fogát csikorgatta. – Ezt ön nem érti... Ez a munkám, a
hivatásom. Sohasem hibázok.
– Ezúttal pedig hibázott. De nyugodt lehet, nem valószínű, hogy a
kudarca kitudódik.
– Nem ez a lényeg! – Scrope keze ökölbe szorult, és fojtott hangon
szólalt meg. – Nem hagyom, hogy egy ostoba kisasszony túljárjon az
eszemen, még akkor sem, ha egy angol úr segíti. Ha ezt ennyiben
hagyom, a hírnevem bemocskolódik. Nem hagyhatom, hogy elszökjön.
McKinsey-nek a szeme sem rebbent. Scrope arcát figyelte, és meg
tudta érteni a szakmai büszkeséget, de többről volt szó.
– Ez nem magáról szól, Scrope. Soha nem is magáról szólt. Hadd
fogalmazzak teljesen világosan. Vagy engedelmeskedik nekem, és
akkor soha senki nem szerez tudomást a kudarcáról, vagy lépéseket tesz
Miss Cynster üldözésére, ám ez esetben biztosíthatom, hogy amíg él,
nem kap munkát ebben a városban és más városokban sem. – Scrope
tekintetéből lehetetlen volt megállapítani, hogy felfogta-e a szavak
jelentőségét. – Megértette?
Eltelt néhány pillanat, mire jött a válasz. – Tökéletesen.
– Remek.
McKinsey ellépett Scrope mellett, és az ajtóhoz ment. Megfogta a
kilincset, majd visszafordult, és Scrope szemébe nézett.
– Fogadni mernék, hogy Miss Cynster már régen nincs Edinburgh-
ban, de ha a sors mégis úgy hozná, hogy tévedek, és megtalálnák a
városban, javaslom, tartsa észben: érvényben marad a figyelmeztetésem,
hogy a kisasszonynak semmi bántódása nem eshet. Egyetlen karcolás,
és előkerítem magát a föld alól is, és nem leszek könyörületes. Ha a
kezük közé kerülne, a szokásos módon üzenjenek nekem. Amennyiben
ez sikerülne, megduplázom a kialkudott díját.
McKinsey még pár pillanatig nézte Scrope-ot, aztán hozzátette: – Azt
hiszi, hogy Miss Cynster még a városban van. Szerintem nincs. Tegyük
tehát próbára ezt az állítást. Maguk itt keresik, én máshol. Ha magának
van igaza, akkor megduplázom a jutalmát.
Scrope az ajkát összeszorítva hallgatott.
McKinsey kinyitotta az ajtót, és kilépett a hallba.
Néhány perc múlva már a Niddery Streeten járt. Átkelt a High Street
másik oldalára, bevette magát a kis utcák zegzugos labirintusába. A
kerülő út biztosította, hogy senki, még Scrope sem követi.
A gondolatai közben visszatértek Scrope-ra. Megbízhat ebben az
emberben, hogy nem üldözi Eliza Cynstert a városon kívül?
Bár abban teljesen biztos volt, hogy Scrope nem tartotta be az
utasítását arra vonatkozóan, hogyan bánjon Elizával a hosszú úton,
nagyjából betartotta, amiben megállapodtak.
Most McKinsey nemcsak kihívás elé állította, hanem anyagilag is
ösztönözte, hogy maradjon Edinburgh-ban, és a város falain belül
keresse Eliza Cynstert.
Bár McKinsey szinte teljesen biztos volt abban, hogy Eliza Cynster
nincs már a városban, hiszen semmi értelme nem lett volna a
megtévesztő akciónak, de arra is volt némi esély, hogy mégsem
távozott. Ez, valamint Scrope saját meggyőződése és a jelentős jutalom
biztosítja, hogy maradjon.
McKinsey kénytelen volt elismerni, hogy nem tetszett neki Scrope
sötét tekintete, ám úgy érezte, hogy Scrope elég ösztönzőt kapott, hogy
Edinburgh-ban maradjon, nem utolsósorban azért is, hogy bebizonyítsa:
McKinsey tévedett.
McKinsey befordult arra az utcára, ahol a háza állt. Elég csalit dobott
be, hogy Scrope engedelmességét biztosítsa.
 HETEDIK FEJEZET

Jeremy percről percre nagyobb tiszteletet érzett sógora és a Bastion

Club többi tagja iránt. Hogyan képes az ember kifelé teljesen nyugodt
képet mutatni, amikor a katasztrófa egyre közelebb lopakodik?
Már majdnem dél volt, és még csak Kirigsknowe-ig jutottak.
Szekérrel utaztak, ám az egyik kerék kitört, a szekér oldalra dőlt,
majdnem az árokba. Azon kívül, hogy le kellett kászálódniuk és
felocsúdniuk a döbbenetből – Jeremy részéről el kellett nyomni az
illetlen testi vágyakat, amelyeket az váltott ki, hogy a balesetkor Eliza
testére gördült –, kötelességüknek érezték, hogy segítsenek a
szerencsétlen földművesnek felállítani a szekeret. Aztán az ember
kifogta a lovat a szekérből és ellovagolt a kovácsért, nekik pedig gyalog
kellett folytatniuk az útjukat.
Ennél is rosszabb volt, hogy Kingsknowe-ba érve kérdezősködtek
mindkét fogadóban, van-e bérbe adandó bricskájuk, de mindkét helyen
éppen bérbe volt adva. Es semmilyen más alkalmas jármű nem akadt.
Semmi, amivel egy szekérnél gyorsabban haladhattak volna.
Ismét csak ez volt az egyetlen lehetőségük. Vagy megint nyeregbe
szállni. Ám egy pillantás elég volt Eliza egyér telmű arckifejezésére,
hogy ezt az ötletet Jeremy menten elvesse.
A második fogadó lovásza egy útra készülődő földműveshez
irányította őket. A gazda korai ebédet kért a csapszékben. Currie volt az
úti célja és készségesen beleegyezett, hogy a saroglyában elviszi őket.
Bár nyeregtáskáikban volt élelem, Jeremy javasolta, ha már úgyis
meg kell várniuk, amíg a földműves megebédel, ők is a fogadóban
étkezhetnének.
Így történt, hogy a kis csapszék egyik sarkában asztalnál ültek és a
finom húsos pite maradékát félretolva kiterítették maguk közé az
asztalra a Cobbytól kapott térképet, és nagyon vigyáztak arra, nehogy
egy szó essen arról a témáról, amely kétségtelenül a legjobban
foglalkoztatta mindkettőjüket.
Mivel több mint öt óra telt el, és nagyon kevés mérföldet tettek meg,
Jeremy azt akarta közölni, amit szinte bizonyosságnak kellett venni:
lassú haladásuk miatt kénytelenek lesznek legalább egy éjszakát az úton
tölteni... kettesben.
Hosszú percekig próbálta elővezetni sikertelenül, így ejtette a témát,
és inkább arra koncentrált, hogyan léphetnek tovább.
– Módosítani kell a tervünket; nem tehetünk mást.
Eliza megragadta a kínálkozó lehetőséget. – Erre akartunk menni,
ugye? – kérdezte, azzal végighúzta az ujját a térképen Carnwathig, majd
Melrose-on, Jedburgh-on és a Cheviot-hegységen. – Talán le tudjuk
rövidíteni az utat, ha előbb fordulunk kelet felé, és ezen az úton
mennénk.
Jeremy követte Eliza ujjának mozgását, és elkomorodott, amikor
elérte a Great North Roadot.
– Nem. Azzal egyszerűen teszünk egy nagy kerülőt Edinburgh körül,
és a várostól alig néhány mérföldnyire visszajutunk a Great North
Roadra, nagyjából oda, ahol Scrope és társai keresnek minket.
Eliza alaposabban megnézte a térképet. – Olyan kevés út vezet kelet
felé.
– A Pentland-hegység miatt. Az út bal oldalán emelkedik, és egészen
Carnwathig nem halad át út a hegyeken.
– Tehát egészen addig ezen az úton kell maradnunk.
– Sajnálatos módon, igen. – Íme, egy újabb hiba eredeti tervükben,
amelyen javítani lehetett volna. Mivel számítani lehet arra, hogy üldözik
őket, jobb volna, ha Edinburgh-hoz közelebb van lehetőségük alternatív
útvonalat választani. így azonban az első alkalmas út csak Carnwathnál
volt. Jeremy igyekezett optimistának mutatkozni. – Akkor Carnwathnál,
de addig nagyon óvatosnak kell lennünk. Ám a dolog jó oldala, hogy ott
egész biztosan tudunk bricskát bérelni, és a falvakban is
érdeklődhetünk.
Eliza a férfi szemébe nézett, és arra gondolt, hogy ilyen sebességgel
haladva még arra sincs esélyük, hogy estére Carnwathba érjenek. Ami
azt jelenti, hogy valahol meg kell szállniuk éjszakára, ami több okból is
problémás lehet.
Már majdnem újabb bocsánatkérés hagyta el ajkát, ám időben
meggondolta magát, mert nem akarta Jeremy életét tovább nehezíteni.
Nem szükséges arról beszélniük, hogyan töltik az éjszakát, amíg ki nem
derülnek a lehetőségeik, és tnár így is elég sok problémájuk volt.
Észrevette, hogy a földműves felkel az asztaltól, és feléjük néz. Eliza
férfimód üdvözlésre emelte kezét, és a térképért nyúlt, hogy összehajtsa.
 – Az is előny – szólt, mert elhatározta, nogy kiveszi részét a hangulat
javításából hogy Scrope még nem eredt a nyomunkba.
– Sem a titokzatos úr – jegyezte meg Jeremy, majd a nyeregtáskájába
tette a térképet, és felállt.
Eliza követte a példáját. Jeremy majdnem a kezét nyújtotta neki,
hogy segítsen felállni, de aztán eszébe jutott, hogy miért ne tegye.
Eliza észrevette a mozdulatot, és mosolygott.
Válaszul Jeremy az ajtó felé intett.
– A hintó előállt.
Eliza ment elöl, Jeremy követte. Néhány perccel később egymás
mellett ültek a saroglyábán, csizmájuk lelógott a szekér végén, ahogy a
földműves kocsija haladt az úton Carnwath felé.

A város harangjai éppen delet kongattak, amikor a magát McKinsey-nek

nevező úr a szénapiaci béristállóknál a harmadik helyre tért be.
Az a páros, akit Taylor reggel a Great North Roadon fedezett fel, arra
engedett következtetni, hogy Eliza Cynster és a megmentője aznap
reggel más útvonalon hagyták el a várost. Mivel úti céljuk valószínűleg
nem Skócia északi területe lehetett, a nemes úr figyelmen kívül hagyta
az északra és északnyugatra vezető utakat. Hasonlóképpen abban is
biztos volt, hogy keletre és délkeletre sem indulhattak, mivel azok az
utak túl közel haladtak a Great North Roadhoz, némelyik abból ágazott
el.
Vagyis csak a közvetlenül délre vagy délnyugatra vezető utak
maradtak. Akárhonnan indulnak, a menekülő pár kerülővel rátérhet a
Jedburgh felé vezető útra. Ha ő lett volna ebben a helyzetben, a határ
felé próbálkozott volna, de mivel a páros minden jel szerint igyekszik
elkerülni a Great North Roadot, vagyis a Berwick határállomást, a
Jedburgh-tól délre levő Carter Bar jelentette a legközelebbi, viszonylag
kis forgalmú átkelési lehetőséget Angliába.
Úgy találta, hogy a lehetőség, hogy nem láthatja őket sok utazó, a
menekülők számára felettébb vonzó lehet.
Eljátszott a gondolattal, hogy ösztöneiben bízva egyenesen délre,
egészen Jedburgh-ig lovagol, bevárja, hogy a páros odaérjen, majd a
nyomukba ered. Ám megvolt a lehetősége, hogy a menekülők messze
délnyugatra, Galloway-be, a Casphairn-völgy felé veszik az irányt,
ahová Heather Cynster és elszöktetője, Breckenridge menekült. Ugyanis
ott él Richard Cynster és a felesége.
Mivel meg kellett figyelnie Eliza Cynstert és megmentőjét, hogy
eldönthesse, milyen ember a lányszöktető, és milyen viszonyban
vannak, mert csak így határozhatott a következő lépésről, nem
kockáztathatta, hogy szem elől veszti őket. Ezért muszáj követnie őket,
akármerre is mennek.
A harmadik istálló lovásza látta, hogy elsötétül a bejárat. – Jó napot,
uram. Segíthetek? Lovat szeretne?
A nemesúr mosolygott. – Nem, nem lovat. Két utazót keresek. Egy
angol úriembert és egy fiatal angol hölgyet. Ma reggel hagyták el a
várost, valószínűleg nagyon korán. Kocsit vagy lovakat kellett
bérelniük, de nem tudom biztosan, melyik úton akartak menni. Látta
őket? Esetleg adott bérbe nekik valamit?
A lovász a fejét ingatta. – Nem láttam hölgyet és urat, angolt még
kevésbé. Délelőtt jött két helyi házaspár, ők egy napra béreltek bricskát.
Más hölgyet nem láttam itt.
A nemesúr biccentett. – Köszönöm. Tovább érdeklődöm.
Éppen elfordult, indulni készült, amikor a lovász megszólalt: – Bár
angol hölgyet nem láttam, de két angol úr járt itt hajnalban.
– Valóban?
A nemes úr visszafordult. – Egy fiatal nemesúr és a tanítómestere.
Két gyors lovat béreltek, és Carnwath felé mentek.
– Beszélt a fiatalabbal?
A lovász tagadón ingatta fejét. – Most, hogy belegondolok, nem is
láttam jól. A tanító jött be, kiválasztott két hátaslovat, és ő nyergelte fel.
A fiatalabbik addig ott kint várakozott – mutatott az istálló előtti utcára.
– Az egyik nyeregtáska volt nála. Aztán a tanító kivitte a lovakat,
felültek a nyeregbe, és elügettek arrafelé az úton. Nem tudom, milyen
gyorsan tudtak haladni, mert a fiatalabb nem látszott valami jó lovasnak.
A tanító talán ezért akart olyan korán indulni, mert egy egész napba
telik, mire leérnek Carnwathba.
A nemesúr erre felkapta a fejét, aztán a lovászra pillantott és
elmosolyodott. – Köszönöm, jóember - mondta, azzal mellényzsebéből
egy pénzérmét vett elő, és a lovász felé dobta, aki elkapta a levegőben.
– Köszönöm, nagyuram – tisztelgett a lovász. – Biztosan nem kér
lovat?
A nemes úr felnevetett. – Köszönöm, nem. A hátasom még
megsértődne rám.
 Azzal elhagyta az istállót, elindult visszafelé a szénapiac mellett.
Gyors léptekkel kaptatott felfelé a High Streeten az otthona felé, ahol az
istállóban várta Hercules. A menekülők hat órával járnak előtte, de
kétsége sem fért ahhoz, hogy Hercules nyergében könnyen utoléri őket.

– Tessék – szólt Scrope, két erszényt dobva a konyhaasztalra. – Ezzel

rendeztük a számlát.
Genevieve és Taylor elvették a részüket. Scrope megvárta, amíg
kibontják, az asztalra borítják a tartalmát, és megszámolják. – Ahogy
megállapodtunk.
A ház csendes volt, a függönyök behúzva, nemrég elköltött
lakomájuk minden nyoma eltakarítva. Mindhárman összecsomagoltak,
az utazótáskáik mellettük hevertek a földön. Ez az utolsó
megbeszélésük, mielőtt elválnak, és mindenki megy a maga útjára. Bár
Scrope korábban is dolgozott velük, mindhárman önállóak voltak,
alkalmi megbízásokat teljesítettek.
Scrope türelmetlenül várt, mert minél előbb indulni akart.
Taylor a zsebébe dugta a pénzt, és felnézett. – De elvesztettük a
lányt!
Scrope vállat vont. – McKinsey visszavonta a megbízatást.
Egyértelműen kijelentette, nem akaija, hogy tovább dolgozzunk az
ügyön, és megtaláljuk a fiatal hölgyet.
Taylor ezen felettébb csodálkozott. – Kifizette a teljes díjat?
Scrope-nak nagy erőfeszítésébe telt, hogy ne csikorgassa a fogát. –
Nem. Nem fizette ki a teljes díjat. Annyit fizetett, amennyit eddigi
szolgálatainkért méltányosnak tartott. Nincs okunk semmiféle panaszra.
Taylor arckifejezése kétkedővé változott. – De hagyod, hogy ez a
nőszemély... és vele a pénzünk... elvesszen?
Scrope mély lélegzetet vett, nyugtatni próbálta magát.
McKinsey rámutatott, ő adott nekünk megbízást, nekünk pedig az a
foglalkozásunk, hogy megbízásokat teljesítsünk. Következésképpen azt
tesszük, amit a megbízó kér, és csak azt. Ez alapszabály, amelyet
minden körülmény között be kell tartanunk, és ha elkerülte volna a
figyelmedet, ez a McKinsey olyan úr, akivel épelméjű ember nem húz
ujjat. Legalábbis a határnak ezen az oldalán semmiképpen.
– A másik oldalán sem – szólalt meg Genevieve, aki éppen az
erszény zsinórját húzta össze. – Igazad van. McKinsey a megbízó. Ha ő
azt mondja, hogy hagyjuk, akkor úgy kell tennünk. – Vállat vont, és
felállt. – Én megyek. – Taylorra nézett. – Jössz?
Taylor még néhány pillanatig áthatón nézte Scrope-ot, majd bólintott
és felállt. – Mehetek.
Scrope magában tombolt, mert gúnyt vélt hallani Taylor hangjában.
A hírnevét máris megkérdőjelezték, és nem csak Taylor. Genevieve túl
hamar, túl készségesen vált el tőle. Mindketten értetlenül állnak a
dolgok ilyen fordulata előtt, aztán mindketten beszélni fognak. És akkor
kitudódik...
Ám ő ezt nem fogja hagyni.
A poggyászukat magukhoz véve elhagyták a házat. Scrope bezárta az
ajtót, majd társaihoz fordult. – Visszaviszem a kulcsot.
Genevieve bólintott. – Akkor legközelebb.
Elfordult, elindult lefelé az utcán.
Taylor intett Scrope-nak, majd követte.
Scrope megfordult, felfelé indult a High Streetre, majd
megszaporázta a lépteit.
Az ingatlanügynek irodája útba esett, egy percbe telt otthagyni a
kulcsot.
Öt perccel később már egy kávéházban ült az egyik nagy istállóval
szemben az óváros északi részén, és az ablakon bámult kifelé.
Nem sikerült követnie McKinsey-t a házáig, de egy héttel korábban
teljesen véletlenül rájött, hol tartja a lovát.
McKinsey üldözőbe veszi a lányt, Scrope-nak a legkisebb kételye
sem volt, és reálisan nézve egy ilyen embernek vannak előnyei egy nem
helybélivel szemben, ha edinburgh-iaktól kell tudakozódni.
McKinsey minden követ megmozgat, hogy rátaláljon a Cynster lány
nyomára. Miért törné magát, hogy saját maga kutakodjon, amikor
McKinsey ragaszkodott hozzá, hogy elvégzi a vesződséges utánajárást
helyette?
Ha McKinsey rájön, hogy hol van a lány, eljön a lováért az út másik
oldalán álló istállóba.
Es ha kilovagol, Scrope egyszerűen követi.
Aztán amikor eljön az idő, Scrope megteszi, amiben ő a legjobb:
visszaköveteli a nőt a megmentőjétől.
Már szinte érezte a diadal ízét, ahogy átadja a nőt McKinsey-nek,
felmarkolja jutalmát, és ezzel megerősíti a hírnevét.
A hírneve a legfontosabb...
 Hírneve nélkül ő senki és semmi.
McKinsey ezt nem értette meg. Nem méltányolta a tényt, hogy
Scrope azt a megbízatást kapta, hogy rabolja el Eliza Cynstert, ezért
joga van befejezni a küldetést.
Egyszerűen így működik Scrope világa.
A végső diadal pillanatait élvezte a legjobban a világon.
McKinsey-nek nem lesz ellenvetése, hiszen neki csak az számít,
hogy kézre kerítse a lányt.
Scrope gondoskodik róla, hogy így legyen, és ő adja át a lányt neki.

Késő délután volt, amikor a nemesúr Hercules hátán belovagolt a

második fogadóba Kingsknowe-ban.
Fiatal lovász jött eléje futva, és megcsodálta Hercules pompás izmait.
A nemesúr leszállni készült a nyeregből, és megpaskolta Hercules
nyakát. A ló hagyta, hogy a lovászfiú tartsa a kantárt.
Amikor a lovászfiú Herculesről a lovasra nézett, a nemesúr
elmosolyodott.
A fiatal szolga is mosolygott. – Parancsoljon, nagyuram!
– Egy angol urat keresek és a tanítványát, egy fiatalabb urat.
Edinburgh-ból délre, Carnwath irányába tartanak. Bricskát akartak
bérelni, és nem tudom, megálltak-e itt érdeklődni.
Slatefordig követte őket, de ott meglepő hírt kapott. A pár
valamilyen okból ott hagyta az edinburgh-i Grassmarket Streeten bérelt
lovakat, és mivel nem találtak bérelhető bricskát, szekéren mentek
tovább.
A lovászlegény arca felderült. – Igen, nagyuram. Itt jártak. Nem
sokkal ebédidő után érkeztek, és bricskát akartak bérelni, de a mienk
bérbe van adva.
– Hová mentek?
– Egy időre megálltak a csapszékben, aztán továbbmentek az öreg
Mitchell szekerén. Azt még láttam, hogy felültek a saroglyába – mondta
a fiú, és Carnwath felé mutatott.
A nemesúr a mellénye zsebéből pénzt vett elő, és a legénynek dobta.
A lovászfiú elengedte Hercules kantárját, hogy elkapja az
ezüstshillinget a levegőben.
– Nagyon köszönöm, uram.
Az úr éppen fordulni akart Herculessel, hogy továbbmenjen, de
megállt. – Mennyi ideje jártak itt?
– Egy órája lehetett, talán kettő.
Az úr bólintott, azzal kilovagolt a fogadó udvaráról az útra.
Az üldözöttek nyomába eredt, akik valamilyen érthetetlen okból nem
lóháton menekültek.
A logika azt diktálta, hogy lóháton menjenek. A bricska vagy kocsi
csak szükségmegoldás, hiszen úgy kénytelenek az úton maradni, ahol
könnyebben rájuk lehet találni De egy szekér? Ki hallott már olyat,
hogy egy férfi és egy nő szekéren menekül?
A fiatalabbik nem látszott valami jó lovasnak. Ezt mondta a
Grassmarket Street-i istállómester. A nemesúr azon gondolkodott, hogy
ez lehet-e a dolog mögött.
Feltételezte, hogy Eliza Cynster – mint a Cynster-klán tagja – elég
jól tud lovagolni.
Ha mégsem, akkor sokkal könnyebb lesz utolérni őket, de valami
más járt az eszében. Ha nem mentették volna meg ezt a Cynster lányt,
és a terve megvalósult volna, olyan feleséggel lett volna kénytelen
beérni, aki nem tud lovagolni. Ez a gondolat elég volt ahhoz, hogy
beleborzongjon.
Lehet, hogy rosszul gondolja, de a sors így adja tudtára, hogy térjen
le egy olyan útról, amely katasztrófához vezetne.
Bár az volt az elsődleges célja, hogy utolérje a menekülő párt, és
ezáltal visszaszerezze a keiyhet, amelyre feltétlenül szüksége van, hogy
fnegmentse a birtokát, a sürgető feladatoknál a felföldi őseitől örökölt
hit erősen hatott.
Nem kerülte el a figyelmét, hogy ismét kénytelen egy Cynster lány
védelmezőjévé előlépni. Ahogy Heather esetében történt, úgy érezte,
kötelessége biztosítani, hogy akármi származik abból, hogy elraboltatta,
Elizának ne essen baja. Gondoskodni akart róla, hogy Eliza épségben
kerüljön ki a dologból, és tisztességben menjen férjhez, ha nem is az
eredeti terv szerint hozzá, akkor a megmentőjéhez. Elizáé a választás, és
ő hajlandó elfogadni döntését, akármi is legyen az.
Ha Eliza nem tud lovagolni, örömmel elengedi, akkor is, ha pontosan
tudja, milyen következményekkel jár.
Minél többet gondolkodott azon, ami balul sikerült, annál jobban
erősödött benne a meggyőződés, hogy a sors nagyon világosan azt
akarta tudtára adni, hogy Eliza Cynster nem neki való.
Ezen túlmenően azonban úgy tűnt, a sors világos üzenete az is, hogy
nem szerezheti vissza a keiyhet anélkül, hogy fel ne áldozza azt, amihez
olyan nagyon próbált ragaszkodni, hogy teljesítse anyja követelését. A
becsülete azt diktálta, hogy ott húzta meg a határt, nem volt hajlandó
saját maga elrabolni egy Cynster lányt, és minden igyekezetével azon
volt, hogy ezt a vonalat ne kelljen átlépnie.
A sors azonban nem hagyta, hogy ezt elkerülje, nem vonhatta ki
magát belőle, mindenképpen be kell piszkolnia a kezét. El kell viselnie
ezt a szégyent, el kell fogadnia, hogy folt esik a becsületén, mert nem
teheti meg, hogy az utolsó pillanatban megmentőként jelenik meg.
Könnyen játszotta a megmentő szerepét; szinte egész életében azt
csinálta. Visszatekintve a jelekből felismerhette volna, hogy a sors nem
hagyja ilyen könnyen boldogulni azzal, amit a legjobban tud.
Ha vissza akarja szerezni a kelyhet, neki is kell valamit tennie, amit
nem akar.
Ami azt jelenti, hogy...
Elhessegette az előzőekből következő gondolatokat. Majd később.
Most nem szükséges azzal törődnie, hogy mi lesz.
Újra az útra figyelt, és arra gondolt, hol fognak a keresett személyek
legközelebb megállni, és bérbe adó bricska után kérdezősködni. Még ha
találnak is, Herculessel sötétedés előtt utoléri őket.
Aztán majd meglátja.
Megfigyeli a párt, és eldönti, hogy Eliza megmentője érdemes
védelmező-e, és ha vonzalom mutatkozik köztük, akkor visszavonul,
hagyja elmenni őket.
Amint utoléri a párt, tudni fogja, hányadán áll velük.
Ahogy azt is, hogy a sors mit tartogat számára.

Jeremy és Eliza búcsút vett a földművestől Currie faluban. Eliza fejét

leszegve a lehető legmélyebb beszédhangján mondott néhány szót. A
földműves nem sejtett semmit, mivel a kalapját megbillentve
„fiatalúrnak” szólította.
– Jöjjön – szólt Jeremy. A földműves a szekerével továbbindult. –
Nem táplálok nagy reményeket, de legalább megkérdezhetjük, hogy
van-e bérbe adható bricskájuk – mondta a falu egyetlen fogadója felé
intve.
Átmentek a Carnwath felé vezető út másik oldalára, és beléptek a
fogadó udvarára.
 Eliza szó szerint Jeremy árnyékában maradt végig az istállómesterrel
való beszélgetés aktt. A félelmük beigazolódott; semmilyen járművet
nem tudtak adni.
– Lovunk bőven van – közölte a lovász.
Jeremy hátrapillantott, de mintha megérezte volna Eliza borzongását.
Visszafordult a lovász felé, és a fejét ingatta. – Át kell gondolnunk az
úti tervünket.
Eliza vállát megbökve jelzett, és elindult vissza, az út másik oldalára.
Eliza felpillantott rá. – Most mi legyen?
– Muszáj átgondolnunk a helyzetet. – Körülnézett. – Keressünk
valami félreeső helyet, ahol nem látnak minket az útról.
Eliza lassan körülnézett, aztán megállt, háttal az útnak.
– Mit szólna ahhoz a templomhoz?
Jeremy követte a tekintetét, és meglátta a házak mögött magasodó
tornyot. – Tökéletes.
Jeremy már majdnem karon fogta a „kisasszonyt”, de időben rájött,
hogy nem szabad. – Menjünk!
A nyeregtáskát vállukra vetve visszasétáltak az út mentén, majd
befordultak egy keskeny közbe. A templom mögött temető volt, és
amikor elérték a boltíves tölgyfa ajtót, Jeremy a kilinccsel próbálkozott.
Megkönnyebbülve érzékelte, hogy nincs kulcsra zárva. Benyitott,
elindult befelé.
Senki nem volt a templomban, ám amikor Eliza el akart menni
mellette, hogy bejusson a templomhajóba, Jeremy megérintette a karját.
– Egy pillanat!
Eliza engedelmesen megállt, nézte, ahogy Jeremy a falból nyíló kis
ajtóhoz lép.
Az sem volt bezárva, és mint remélte, felfelé vezető lépcsőt látott.
Visszanézett Elizára, és intett neki. – Előbb nézzünk körül a környéken,
mielőtt új tervet találnánk ki!
Eliza készségesen követte. A kalapja alól kilátszó haja arany színben
tündökölt. Jeremy hálát adott, hogy a kisasszony a fejét lehajtotta, ha
mások a közelben voltak, mert egy férfiember sohasem hitte volna el,
hogy férfi.
Hátralépett, és előreengedte Elizát.
Mögötte lépdelve felfelé a csigalépcsőn megrótta magát ezért a
hibáért. Ha Eliza férfi volna, nem lett volna szabad előreengednie. Ha
pedig előreengedte, nem kellene kínosan éreznie magát a látvány miatt.
Mert a kisasszony csípője férfihoz nem illő módon ringott a szeme előtt
minden lépésnél. Bár a lány testét Hugó köpönyege fedte, Jeremy
pontosan tudta, hogy mit lát.
Ám ahogy a lépcső tetejére érve kiléptek a toronyba, másfajta ösztön
lépett működésbe, amely minden kéjes gondolatot elnyomott. Jeremy a
kaland előtt nem is tudta, hogy ilyen ösztönei vannak. Meg kell
tapasztalnia, hogyan kell kezelni ezeket: engedjen vagy elnyomja.
Aznap délelőtt többször feltámadtak és erősödtek az új ösztönei.
Így a délután közepére ezek az új ösztönök valósággal tomboltak.
A toronybeli kilátóhely tökéletesnek bizonyait. A mellmagasságig
érő falhoz lépett, lenézett az előttük elterülő vidékre. Látta az
Edinburgh-ba vezető utat, amely szalagként kanyargóit a mezőkön. A
hintók, kocsik, szekerek és lovasok játékszernek tűntek.
Eliza a szeméhez emelte a kezét, és Carnwath felé nézett.
Jeremy levette a nyeregtáskát a válláról, kotorászott benne, majd
elővette a Cobbytól kölcsönkapott messzelátót. Teljesen kihúzta a
távcsövet, a szeméhez illesztette, és az útra irányította, abba az irányba,
amerről jöttek.
Jeremy nézett, aztán az ajkába harapott, nehogy hangosan
elkáromkodja magát. – Heather vagy Breckenridge tett említést a
titokzatos úr külsejéről?
– Magas, erős testalkatú... nagyon erős. Fekete haj, nem sötétbarna.
Az arca mintha gránitkőből volna faragva, a szeme jeges tekintetű. Ezt a
leírást adta róla az egyik ember, aki beszélt vele. – Eliza ekkor Jeremyre
pillantott. – Miért?
Jeremy nem vett tudomást erről a kérdésről, inkább ő kérdezett. – A
lova... mintha emlékeznék valami leírásra a lováról...
Eliza közelebb húzódott. – Hatalmas sötét ló. – Elhallgatott, aztán
rákérdezett. – Közeljár?
– Jó iramban közeledik errefelé egy férfi, akire ráillik ez a
személyleírás. Alig egymérföldnyire van innen.
– Ha megáll a faluban és kérdezősködik, rájön, hogy a közelben
vagyunk. És akkor keresni fog minket.
– Az a lovász megnézte, hogy merre jöttünk?
Eliza gondolkodott. – Nem hiszem.
– Ki kell jutnunk innen.
– Nem mehetünk vissza az útra, mert meglát minket.
Jeremy leengedte a távcsövet, megfordult, és a torony másik oldalára
lépett. Arrafelé kémlelte a vidéket, amely lényegesen más volt, mint a
másik irányban. Összecsukta a távcsövet, visszatette a nyeregtáskába,
aztán elővette a térképet.
Eliza segített kiteríteni. Egy pillantás elég volt, Jeremy látta,
mennyire fél, de mégis gondolkodik, még nem esett pánikba.
Ha legközelebb megérzi azt a bizsergető, ösztönös félelmet, sokkal
előbb fog reagálni.
A térképre bökött. – Ott – mondta, majd az ujjúval a falu mögött
emelkedő hegyekre mutatott. – Az a Pentland-hegység. Ha
továbbmegyünk azon az úton, amelyen a templomhoz jöttünk,
egyenesen odaérünk, de a térkép szerint az útnak hamarosan vége lesz,
és nincs más, csak hegyi utak, amíg a hegy másik oldalára nem érünk.
Eliza a térképen nézte a terepet.
– Ha azonban átérünk a hegyeken, a másik oldalon két országút van.
– Néhány pillanatig gondolkodott, mérlegelte a lehetőségeket, majd
kijelentette: – Penicuik elég nagy település az egyik országút mellett.
Ott biztosan tudunk bricskát bérelni, és eljuthatunk Peeblesbe, és onnan
ugyanazon az úton leszünk, amelyen eredetileg terveztünk eljutni
Wolverstone-ba.
De egy nappal később. Az időpont azonban nem volt alkalmas ennek
megtárgyalására, mert a nemesúr már a nyomukban volt.
– Helyes – mondtá Jeremy. – Hajlandó gyalog átvágni a Pentland-
hegységen?
Eliza arckifejezése azt tükrözte, hogy igazi Cynster lány. Ez nem is
lehet kérdéses.
– Nem fogok itt várni, amíg a titokzatos úr utolér minket. – A fejét
büszkén felemelve a lépcső felé fordult. – Induljunk!
Jeremy sietve visszatette a térképet a nyeregtáskába, és komoly
arccal elindult Eliza títán. A nyitott ajtó előtt érte utol, megragadta a
karját, és előtte ment le a lépcsőn.
A templom előcsarnokában semmiféle veszély nem fenyegetheti
őket.
– Már az első házaknál járhat! – mondta Jeremy, amikor kinyitotta a
templom súlyos ajtaját, és visszanézett az országút felé. Nagy
megnyugvással nyugtázta, hogy a temetőárkot szegélyező bokrok
elrejtik őket az országúton járók szeme elől.
Kilépett az ösvényre, majd intett Elizának, hogy kövesse. Egy
pillantást vetett az országút felé, majd szinte futva megkerülte a
templomot, aztán egy oldalkapun kimentek, és újra úton voltak.
Egymás mellett haladtak. Még egy pillantás vissza, az országútra
elég volt, aztán gyors léptekkel távolodtak az előttük magasodó
Pentland-hegység felé.
Nem sokkal távolabb az ösvény elkanyarodott, és meggyorsították
lépteiket.
Nem volt könnyű a haladás.
Az út a templomtól nem messze véget ért. Alacsony sövényen vágtak
át egy mezőre, és arra mentek tovább. Időnként megálltak, felnéztek a
hegyvonulatra, és vissza a templomtoronyra, ezt a két tájékozódási
pontot használták.
Eliza magában hálát adott, hogy nadrágot és csizmát viselt, mert a
női ruha akadályozta volna a haladásban.
Ahogy egyre magasabbra jutottak, hangás területeken haladtak át,
sok bokor dúsan zöldellt. Az első hegygerinc felé tartva patakhoz értek.
Jeremy javaslatára egy szakaszon a patak partján haladtak, és találtak
egy helyet, ahol a mederben lévő nagy köveken ugrálva könnyen
átjuthattak a túlpartra.
Egyre meredekebb terepen haladtak, nehezebb volt az előrejutás.
Eliza elhatározta, hogy nem nyafog, nem panaszkodik, nem vett
tudomást a szokatlan hőségről, a combjában, lábikrájában érzett
fájdalomról.
Teljesen egyetértett Jeremy szándékával, hogy el kell menekülni a
nemesúr elől, és mivel miatta nem volt más lehetőségük, mint a
gyaloglás, egy panaszos szó sem hagyta el a száját.
Felértek a hegygerincre, ahol Eliza a combjára támaszkodott,
lehajtotta a fejét és próbált mélyeket lélegezni.
Kis ideig ebben a nem kimondottan nőies testhelyzetben állva zihált.
Érezte, hogy a vállára vetett nyeregtáska súlya enged.
– Hadd vigyem ezt! – szólt Jeremy.
Eliza lába remegett, ahogy egy nagy, lapos kőhöz botorkált, és
leroskadt. Jeremy a hegygerinc alatt állt, elég lent ahhoz, hogy ha
valakinek eszébe jutna messziről arrafelé nézni, ne lássa meg sziluettjét.
Lábához tette a nyeregtáskákat, újra elővette a térképet.
Nem tartott sókáig, amíg Jeremy megnézte, aztán látta, hogy a
kisasszony előretekint az előttük elterülő völgybe.
– Ez még csak az első hegygerinc volt! – Jeremy felé fordult, és
erélyesen tette fel a kérdést: – Hány hegyen kell még átjutnunk?
 – Csak egyen – mutatott az előttük álló gerincre. – Ha átjutunk,
onnantól már lefelé visz az út.
– Hál’ istennek!
Jeremy nem mosolyogott el a kisasszony panaszos sóhaján, hanem
újra a térképet nézte. – Jó irányba haladunk.
– Felbecsülte a távolságot, aztán hátrapillantott a nyugati égboltra. –
Már kezd sötétedni. Ráadásul lefelé megyünk a völgybe, ahol
árnyékban leszünk.
– Sötétedés előtt át tudunk jutni a következő gerincen?
– Nem hiszem. És ez nem olyan vidék, ahol éjjel lehetne gyalogolni.
– Körülnézett. – Menedéket kell keresnünk éjszakára.
Jeremy komolyan tartott attól, hogy Eliza akadékoskodni kezd, és
felkészült a szóáradatra, ám a kisasszony csak sóhajtott, és
feltápászkodott a kőről.
– Induljunk, és közben figyeljünk, találunk-e alkalmas helyet.
Egyetlen háztetőt sem látok, de biztosan vannak errefelé házak, vagy
valami fedél, ahol meghúzhatjuk magunkat.
Jeremy gyanította, hogy alkalmi szállásnál jobbat nem találhatnak, de
mivel Eliza már elindult, a vállára dobta a nyeregtáskákat, és ment a
kisasszony után a lejtőn.

A nemesúr elért Ainvilie faluig, de még nem látta a menekülőket.

Káromkodva rántotta meg a gyeplőt. – A fenébe! Elvesztettem őket!
Kezdett sötétedni. A nemesúr a nyeregben ülve végiggondolta az utat
Ainvilie és a között, ahol legutóbb hallott felőlük. Currie faluban a
fogadó lovásza nem látta, merre mentek, de mivel dél felé haladtak, a
titokzatos úr arra folytatta az útját. Currie óta nem látta senki a párt az
úton.
Minden fogadónál megállt kérdezősködni, de senki nem tudott róluk
semmit.
Lehetséges, hogy megállt nekik valami kocsi, és felvette őket.
De folyamatosan lovagolt, különösen az utolsó hosszú, egyenes
szakaszon, és nem találkozott senkivel.
Fogadót látott meg a közelben. Úgy ítélte meg, hogy sötétedés előtt
már nem juthatna messzire, ezért Herculest a fogadó istállója felé
irányította.
Másnap elindul visszafelé, kocsik és hintók iránt érdeklődik,
amelyek felvehették a párt.
A fogadó meglepően kényelmesnek bizonyult. Poggyászát a
lépcsőnél hagyva a csapszékbe lépett, és sört rendelt.
A pultra könyökölve körbenézett a helyiségben, és meglátott egy
öregembert. Az öreg kopasz fején skótmintás gyapjúsapka volt. Az
a'blakfulkében ücsörgött, az utat leste.
Az öreg tekintetében riadalom villant, amikor a nemesúr kézbe vette
a söröskupát, és felé intett.
– Mit iszik? – kérdezte a csapost.
– Barna sört.
– Adjon egyet.
A csapos rögtön teljesítette a rendelést.
A nemesúr a két kupa sörrel az ablak melletti asztalhoz lépett.
A ráncos arcú öreg felnézett, a szeme megvillant.
– A magáé – szólt a nemesúr, és letette elé a sört.
Az öreg a kupáért nyúlt, aztán a szemközti padra mutatott.
– Köszönöm, nagyuram.
A nemesúr kinyújtotta hosszú lábát, és a sörébe kortyolt.
Az öreg két kortyot ivott, közben az asztalához telepedett urat
szemlélte. Aztán felnevetett. – Miben állhatok szolgálatára, uram?
A nemesúr elmosolyodott. – Elmondhatná, mit látott ma délután. Két
ismerősömet akarom utolérni, akik ma jártak errefelé, de attól tartok,
hogy elkerültük egymást. Valami kocsi felvehette őket, és még előttem
járnak.
Az öreg bólintott, majd ismét a sörébe kortyolt.
– Akkor biztosan útközben tévesztette őket szem elől, mert dél óta
senki sem haladt el az ablak előtt, sem lóháton, sem kocsival, sem
gyalogszerrel.
– Köszönöm – felelte a nemesúr elegáns főhajtással. Még egy ideig
beszélgetett az öreggel, a szokásos vidéki híreket osztották meg
egymással, aztán tisztelettel bólintva felállt, és a szobájába indult.
Jól megvacsorázik, alszik egy jót, aztán holnap visszamegy, és a
szökevények nyomára bukkan.
Nyomkeresésben különösen jeleskedett, és ha nem téved, a
szökevények kénytelenek az apostolok lován közlekedni, vagyis gyalog.
Úgy könnyen a nyomukra lehet találni, elég egyszerűen a közelükbe
lehet jutni.
Akkor meg tudja figyelni őket, és megtudja róluk, amit akar.
 NYOLCADIK FEJEZET

Erősen sötétedett már, és Eliza kezdte azt hinni, hogy a puszta földön
alszanak majd, amikor az előtte járó Jeremy hirtelen megállt, és a kezét
felemelve megállította.
A félhomályban előretekintve látott egy facsoportot.
– Az ott háztető? – kérdezte Jeremy.
Eliza alaposabban megnézte. Szürke zsindelynek tűnt a fák alatt.
– Igen. Azt hiszem... tető.
Jeremy a völgyet nézte, amelybe éppen leereszkedni készültek.
– Nem látok más emberi hajlékot. Az egész völgy kihaltnak tűnik.
– Kivéve azt a tetőt, és ami alatta lehet.
Jeremy alaposabban szemügyre vette a területet. – Favágókunyhó
lehet. Azok a fahasábok úgy néznek ki, mintha tűzifának volnának
előkészítve. Menjünk, nézzük meg közelebbről! – mondta, azzal
elindult a kunyhó felé.
Eliza követte.
– Mi van akkor, ha itt a favágó?
– Megkérdezzük, hogy megosztaná-e velünk a kunyhóját. De... –
kémlelt be a rönkök között – életnek semmi jelét nem látom. Nincs
fény. Pedig olyan sötét van, hogy odabent már gyertyát kellett gyújtani.
Vastag levéltakarón keltek át a fák alatt. Látni lehetett, hogy valaki
nemrég fát vágott, de minél közelebb jutottak a kunyhóhoz, annál
nyilvánvalóbbá vált, hogy nincs ott senki.
– A favágók nyilván csak akkor vannak itt, ha begyűjtik a kivágott
fát. Ez az erdő és a kunyhó is a közeli birtokhoz tartozhat.
Eliza nem válaszolt, de szorosan Jeremy mögött maradt, a keze
időnként a férfi hátát érintette.
Jeremy tudatában volt a közelségének és annak, hogy együtt vannak
a vadonban, úgy, hogy belátható közelségben sehol egy gardedám.
Kerülő úton tudták megközelíteni a völgyet, ahol a kunyhó állt.
Kövekből és farönkökből épített egyhelyiséges házikó volt a
hegyoldalban, és a körülötte álló vastag törzsű fák védték a széltől.
A kunyhó előtti kis tisztás szélén Jeremy megállt, és ismét alaposan
megszemlélte a csukott ablakokat. Életnek nem látta nyomát, ezért
óvatosan az ajtóhoz lépett.
Kopogott egyszer, majd még egyszer.
Nem érkezett válasz.
Megfogta a kilincset, lenyomta, és kinyitotta az ajtót. A gyenge
fényben felmérte a helyiséget.
Eliza bepillantott mellette, majd a küszöböt átlépve besétált a kis
kunyhóba.
– Tisztának, rendesnek látszik.
– Szinte biztos, hogy uradalmi birtokhoz tartozik. – Jeremy az ajtó
melletti kis polcon gyertyát pillantott meg.
Mivel taplós dobozt és tűzszerszámot nem látott mellette, a zsebében
kotorászott a sajátja után.
Odakint közben egyre jobban besötétedett.
Jeremy felemelte a gyertyát, és megszemlélte a helyiséget.
Az ajtóval szemközti fal mellett polc állt. Két láda tűzifát és gyújtóst
találtak a kandalló közelében. A helyiség közepét kis négyszögletes
asztal foglalta el, körülötte három szék. A kunyhó távolabbi végében
szalmazsák hevert, rajta néhány pokróc.
Eliza a szalmazsákot nézve megállt, levette a kalapját, és leroskadt.
A szalma frissnek tűnik.
Jeremynek valahogy sikerült közömbös hangon szólnia. – A favágók
valószínűleg havonta egyszer jönnek fel ide nyáron. Nem sokkal
előttünk mehettek le a hegyről.
Eliza felvonta a szemöldökét. – Szerencsénk volt.
Jeremy tovább ment, az asztalra állította a gyertyát, majd a
széktámlákra akasztotta a nyeregtáskákat. Aztán észrevett a polcon egy
bádogkannát.
– Láttam odakint egy kutat – jelentette ki, azzal felkapta a kannát, és
kiment.
Eliza az ajtóig kísérte. Nézte, ahogy Jeremy elmegy a kútig, majd
utánaindult.
– Tartom a kannát. Öntse tele a vödörből!
– Rendben.
Eliza átvette a kannát, megvárta, amíg Jeremy leereszti a vödröt a
kötélen, és lassabban felhúzza. Aztán a vízsugár alá tartotta a kannát.
Jeremyt a kútnál hagyta, nem várta meg, hogy a helyére tegye a
vödröt, hanem elindult, és a kunyhóba vitte a kannát. Odabent talált
fémbögréket, és töltött maguknak vizet.
Mire Jeremy visszaért a kunyhóba, látta, hogy Eliza az asztalnál ülve
hideg vizet iszik, az arca átszellemült.
Amikor meghallotta a férfi lépteit, kinyitotta a szemét és
elmosolyodott. – Akár a legjobb bor!
Jeremy elmosolyodott, aztán megfordult, és becsukta az ajtót. A
kilincs fölötti vasreteszt némi megkönnyebbüléssel csúsztatta a helyére.
így legalább senki sem tudja meglepni őket éjszaka.
– De jó, hogy Meggin ragaszkodott hozzá, hozzunk magunkkal
élelmet – szólt Eliza, azzal letette a bögrét, kinyitotta az egyik
nyeregtáskát, és kotorászott benne.
– Mink van? – kérdezte Jeremy a másik nyeregtáskát kinyitva.
Egészen tisztességes lakomát csaphattak, mivel volt zsemle, hideg
csirkesült, sajt és füge. Egy-egy alma is volt a pakkban, de úgy
döntöttek, hogy azt meghagyják reggelire.
Az asztalnál ülve ettek, közöttük égett a gyertya. Hallgatták, ahogy
odakint a szél az ágakkal játszik. Bagoly huhogott.
Béke, csend, nyugalom, meghitt kényelem vette körül őket. Eliza
pontosan tudta, hogy nem érezne így, ha nem Jeremy ülne vele
szemben.
Rápillantott, tekintetük találkozott.
És egymásba fonódott.
Mindketten tudatában voltak a kérdésnek, amelyet Eliza – és
valószínűleg Jeremy is – került. Eliza elkapta pillantását, és a hideg
kandallóra nézett. – Esetleg gyújtsunk tüzet?
A teste fáradt volt, az elméje sem volt alkalmas állapotban ahhoz,
hogy átgondolja, milyen bonyolult helyzetet eredményez, mennyire
vétenek az illem ellen azzal, hogy kettesben töltik az éjszakát.
Jeremy kis ideig tétovázott. – Gyújthatnánk, de ha a nemesúr a
közeiben van, a füstre felfigyelhet.
– Igaz. Nincs is olyan nagyon hideg.
– Jobb volna, ha nem gyújtanánk tüzet.
Ebben megállapodtak: Eliza felállt, és úgy érezte, mintha a lábizmait
milliónyi tű szurkálta volna.
– Ha nem fekhetek le rögtön, állva alszom el. – Azzal a szalmazsák
felé fordult.
Jeremy is felállt. – Ön használja az ágyat, én majd...
– Ne beszéljen badarságokat! – Hirtelen megfordult, szembenézett
Jeremyvel. – Gyűlölöm, amikor az emberek ragaszkodnak hozzá, hogy
szükségtelen áldozatot hozzanak, különösen miattam. – Leroskadt az
ágyra, bosszús és kihívó pillantással nézett Jeremyre, és a szalmazsákra
mutatott. – Annyi hely van itt, hogy hárman is kényelmesen elférnének,
még hely is maradna közöttük. Teljesen fel vagyunk öltözve. Köpönyeg
is van rajtunk. Ráadásul nincs is más hely, ahol elnyújtózhatna. Holnap
megint sokat kell gyalogolnunk, és ki tudja, mi mindent kell még
tennünk. Tehát jó erőben kell lennie, ami azt jelenti, hogy muszáj
aludnia. – Ellentmondást nem tűrő hangon beszélt. – Nincs több
mondanivalóm ebben a témában.
Jeremy még az asztal mellett állt, tétovázva a kisasszonyt nézte,
aztán grimasz jelent meg az arcán.
– Rendben. – Fogta a gyertyát, megkerülte az asztalt, és intett
Elizának. – Öné a fal melletti hely.
Az ajtótól távolabbi hely, ha bárki bejutna.
Jeremy ezt nem mondta ki, csak gondolta, de hálás volt, amikor Miss
Cynster további vita nélkül elnyújtózott az ágy másik oldalán.
Jeremy az ágytól biztonságos távolságba áhította a gyertyát. Leült,
nekilátott, hogy lehúzza a csizmáját, aztán meggondolta magát. Ha úgy
adódik, hogy kénytelen megvédeni magukat, rögtön készen kell állnia.
Nem is pillantott a kisasszonyra, csak halkan jó éjszakát kívánt, és
elfújta a gyertyát.
– Jó éjszakát! – szólt Eliza. Álmosnak hallatszott a hangja, mintha
már félálomban volna.
Jeremy lefeküdt és elnyújtózott.
Eliza mocorgott, és Jeremy érezte, hogy az oldalára fordul, a fal felé.
Lágy sóhajjal összehúzta magán bő köpönyegét.
Jeremy el sem tudta képzelni, hogy el tudna aludni, ha Eliza Cynster
karnyújtásnyira van tőle, pedig valószínűleg semmi illetlenség nem
történik köztük.
Nem mintha még egyéb illetlenségre szükség volna, hiszen az, hogy
kettesben vannak ilyen elhagyatott vidéken, önmagában is elég illetlen
dolog.
A karját szorosan maga mellett tartva, mintegy vigyázzban fekve
mély lélegzetet vett, és behunyta a szemét. Nem tudott elég okot találni
rá, hogy komolyan elgondolkozzon azon, hogy az éjszaka után
hányadán állnak majd egymással.
Eliza nagyon fáradt lehetett, hallotta az egyenletes, lassú lélegzését.
Már aludt... és Jeremy is közel járt ahhoz, hogy mély álomba merüljön.

Scrope majdnem éjfélig várt; addig, míg az ainville-i fogadós elindult,

hogy zárás előtt ellenőrizze, be vannak-e csukva az ablakok. Csak akkor
bújt elő az úttól húsz méterre lévő bozótosból, és a lovát a kis fogadó
udvarára vezette.
A fogadós készségesen adott neki szobát, és kiküldött egy álmos
lovászfiút, hogy a vendég hátasát gondjaiba vegye.
Scrope halkan beszélt, pedig a többi vendég, köztük McKinsey is egy
órával korábban nyugovóra tért, de nem akarta kísérteni a sorsot.
– Ha lehetséges, utcára néző szobát szeretnék. Ahonnan reggel
megfigyelheti, hogy McKinsey távozik. A fogadós felnézett. –
Történetesen egy olyan szoba van még. – Elfordult, a kulcstartó tábláról
nehéz kulcsot emelt le, és átadta Scrope-nak. – A lépcsőnél balra.
Scrope átvette a kulcsot.
– Mivel későn érkeztem, nem távozom korán. Lejövök reggelizni.
– Ahogy óhajtja, uram. Bármikor készíthetünk önnek reggelit.
Scrope átvette a felé nyújtott gyertyát, elindult felfelé a lépcsőn.
Sejtette, hogy McKinsey a fogadó legjobb szobáját kapta, amely
valószínűleg a fogadó előkertjére néz. Nagyon valószínű, hogy az
övével szomszédos szobában szállt meg.
Egykori megbízóját Edinburgh óta követte olyan távolról, hogy még
láthatta, merre halad. Nem akarta lebecsülni McKinsey-t, ugyanakkor
neki is megvoltak a gyenge pontjai. Scrope arra számított, McKinsey
annyira hozzászokott, hogy a parancsait kérdés nélkül teljesítik, hogy
eszébe sem jut a lehetőség, miszerint Scrope nem teljesíti utasítását, és
nem hagyja békén a lányt.
Az ajtóhoz érve halkan illesztette a zárba a kulcsot, kinyitotta,
belépett, letette a nyeregtáskáját, és magára zárta az ajtót.
Aztán az ágyhoz botorkált, levetkőzött és lefeküdt.
Kis ideig a mennyezetet bámulta, visszagondolt az eltelt nap
eseményeire, és amennyire tudta, eltervezte a következő napot.
Számára egyáltalán nem volt kétséges, hogy joga van követni és
elfogni Eliza Cynstert. Hiszen amikor Victor Scrope a préda nyomára
bukkan, nem hibázza el. McKinsey pontosan azért bérelte fel őt, mert a
hírneve makulátlan, még sohasem hibázott.
Behunyta a szemét. Ez is sikerülni fog, ezt jósolta a kártya is. Ez
egyszerűen egy új kihívás, de mindennek ellenére sikert fog elérni, így
új magaslatokba jut hírneve.
Elfogja Eliza Cynstert, majd a megállapodás szerint átadja
McKinsey-nek.
Így megkaphatja külön jutalmát, és megőrizheti a büszkeségét,
hiszen ebben ő, Victor Scrope a legjobb.
Ez mindennél jelentősebb szempont. A hírneve mindennél fontosabb.
Ő egyenlő a hírnevével. A hírneve határozza meg.
A hírneve nélkül senki.
Elveszett ember.
Senkinek sincs joga a hírnevét bemocskolni. És senki nem fogja
megtenni.
Scrope elhatározta, bármit megtesz, hogy megvédje hírnevét,
mégpedig minden lelkifurdalás nélkül.

Jeremy ébredezni kezdett, mert valami csiklandozta az orrát.

Ahogy az álom köde eloszlott, női test közelségét észlelte. Lágy,
vonzó idomok simultak az oldalához.
Ami felettébb kellemes volt, hiszen soha nem aludt el nő ágyában, és
nem emlékezett olyanra, hogy valaha is nőt invitált volna a saját ágyába.
Azonnal felriadt. A szeme kinyílt, és felnézett.
Diadalmas érzés fogta el, ahogy meglátta Elizát a karjában, mert
bizonyára ott érezte kényelemben magát.
Kellemes meglepettségében csodálkozva nézett rá, ám Eliza közben
mocorogni kezdett.
Mielőtt eldönthette volna, hogy gyorsan elengedi, ártatlanságot
színlel, vagy tapasztalt férfiassággal reagál, a kisasszony teste
megfeszült, majd elhúzódott.
Tágra nyílt szemével Jeremyt nézte. – Jaj, nagyon sajnálom!
Bocsásson meg! – szabadkozott Eliza.
Felült a szalmán, és hátranézett.
– Én... szóval... – hebegett, és érezte, hogy elpirul.
– Semmi baj. Valószínűleg mindketten jobban aludtunk így, hogy
közelebb voltunk egymáshoz. A testünkkel melegítettük egymást.
Nyilván az vonzotta önt közelebb álmában.
Eliza egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ez igaz, de Jeremy
Carling gáláns úriember, aki könnyű kiutat kínált neki a kínos
helyzetből, és ő nem volt túl büszke ahhoz, hogy ne használja ki.
– Igen, lehetséges. – Összefogta a kibomlott haját. – Arra nem is
gondoltam. Tudja, nem szoktam mással megosztani az ágyamat.
Jeremy bólintott. – Természetesen.
Eliza szeme összeszűkült. – El sem tudom hinni, hogy ezt mondtam.
Egyszerűen kiszaladt a számon ez az ostoba mondat. Hiszen teljesen
magától értetődik, hogy egyedül alszom.
Jeremy vigyorgott. – Miattam ne szívja vissza.
Eliza csodálkozott a férfin, magán, és azon, hogy miként reagált rá.
Jeremy szétnézett. – Úgy tűnik, sokáig aludtunk. Odakint teljesen
világos van.
Hosszú lábát az ágyról lendítve – és ezzel a furcsán meghitt
pillanatot megtörve – felült, és végigsimított a haján.
Jeremy felkelt, és az ajtóhoz ment. – Előbb hadd nézzek körül
odakint. Ne hagyja el a házat, amíg vissza nem jövök.
Ezzel olyan hangot ütött meg, mint a többi férfi, akit Eliza ismert.
Eltolta a reteszt, résnyire nyitotta az ajtót, kilesett, aztán kilépett.
Jeremy nagy akaraterővel kiűzte gondolataiból az elmúlt néhány
órában történt számos felzaklató érzést. Az ajtó előtt állva a környéket
fürkészte.
Tristan és Charles St. Austell megtanították, hogyan maradjon nagy
csendben, és figyeljen minden rezdülésre.
Eltelt egy perc, és egyetlen gyanús hangot sem hallott. Elég biztosra
vehette, hogy senki nincs a közelben, mégis megkerülte a házat, a fák
között felkapaszkodott a hegyoldalba, majd átment az ösvényen,
amelyen előző este a favágó házához érkeztek.
Amikor visszaért a házhoz, Eliza az ajtóban állt. Újra feltűzte a haját,
a kalapot aranyszínű fürtjeire húzta.
– Senkit sem láttam. Úgy tűnik, biztonságban vagyunk.
Eliza bólintott. – Bevetettem az ágyat, rendet raktam, feltakarítottam,
összepakoltam a nyeregtáskáinkat. Az asztalon hagytam a két almát
reggelire, és volt még víz a kannában, abból töltöttem két bögrébe. – A
fák közé lesett. – Most pedig kimegyek.
Jeremy oldalra mutatott. – Arrafelé van olyan hely, ahová
elhúzódhat.
–Köszönöm.
Azzal kilépett, és elindult a ház oldala mentén.
Jeremy a fejét csóválva belépett. Eliza Cynster újra és újra
meglepetést okoz. Amit addig tudott róla, abból elkényeztetett
hercegnőnek, a nővérénél és a húgánál is érzékenyebb mimózának
gondolta.
Azon kívül, hogy nem tud lovagolni, semmi sem utalt arra, hogy
gyenge, nyafka vagy kényes volna. Nagyon hasonlít Jeremy nővérére,
Leonórára, aki mindig erős nőalak volt az életében.
Sok önfejű, független hölgyet ismert, és nem gondolta volna, hogy
Eliza Cynster az ő táborukat gyarapítja. Miss Cynster képes volt
alkalmazkodni olyan helyzethez, amelytől egy átlagos társaságbeli
hölgy régen sírógörcsöt kapott volna, és a félelemtől elvesztette volna
józan ítélőképességét, vagyis a megmentői feladat lényegesen nehezebb
lett volna. A lovagláson kívül minden kihívásnak megfelelt. Ami pedig
a reggelt illeti...
Hallotta a kisasszony fürge lépteit. Visszafelé jött. Jeremy akkor
eszmélt rá, hogy percek óta az asztal mellett állva nézi a vetett ágyat.
Gyorsan elhessegette magától ezeket a gondolatokat, nehogy
elpiruljon. Felkapta az egyik almát, nagyot harapott belőle, majd
magához vette a térképet, és kiterítette az asztalon.
Amikor Eliza belépett az ajtón, Jeremy feltűnően a térképet
tanulmányozta, és tervezte, merre menjenek tovább.
– Nem látok kerülőutat, ezért legalább két patakon kell átkelnünk,
mielőtt elindulunk felfelé a következő hegygerincre. A nagyobb patak
két kisebb tavat köt össze. Végigmehetünk az északi tó partján, de az
túlságosan eltérítene minket eredeti irányunktól, és a közelében van egy
hegyi erőd, és a jelen körülmények között nemigen szeretném, ha
valami hatósági ember meglátna minket, esetleg meg is állítana.
Eliza közelebb húzódott hozzá, és olyan illatot árasztott, amelyet
Jeremy már ismert. A kisasszony a térkép fölé hajolt, és bólintott.
– Egyetértek. Mindenképpen át kell kelnünk a két patakon.
Jeremy a szemébe nézett. – Úszni tud?
Eliza mosolygott. – Igen. Ami azt illeti, elég jól. Csak a lovakkal
nem boldogulok.
Jeremy bólintott, majd összehajtotta a térképet. – Akkor jó.
Az egyik nyeregtáskába csúsztatta a térképet, a másikért nyúlt, de
Eliza megelőzte.
– Engedje, hogy én vigyem, legalább az elején. Most, hogy megettük
az ételt, sokkal könnyebb.
Jeremy bólintott. – Rendben. Ha később túl nehéznek találja,
nyugodtan adja át.
Eliza ragyogó mosollyal nézett rá. A vállára lendítette a nyeregtáskát,
felkapta az almáját és az ajtó felé ment.
– Remek. Induljunk!
Folytatták az utat lefelé a fák között, ám végül ki kellett menniük a
nyílt, sziklás vidékre. Jeremy gyakran körülnézett, de nem látott senkit,
aki követte volna őket.
Az első patak kicsi volt; találtak egy sekély részt, ahol átgázoltak
rajta.
A második vízfolyás nagyobb problémát jelentett volna, ám valamely
jótét lélek fatörzset döntött keresztbe a két part között. Jeremy indult
neki előbb. Majdnem a gyors folyású vízben kötött ki, de vad
hadonászással sikerült megtartania az egyensúlyát annyira, hogy a
partra ugorjon, aztán elhasalt.
Gyöngyöző, csilingelő nevetést hallott.
Még sohasem hallotta nevetni Eliza Cynstert, nem fogta vissza
magát, semmi gátlás nem volt benne. Megfordult, és leplezetlen
csodálattal nézte, ahogy a kisasszony a nyeregtáskával egyensúlyoz, és
szinte táncolva haladt át a fatörzsön.
Diadalmasan nézett le rá, aztán széles mosollyal a hegygerinc felé
intett. – Jöjjön, lustaság! Meg kell másznunk még egy hegyet!
Jeremy feltápászkodott.
Aztán Eliza elindult, ő pedig hamar utolérte.
Magabiztos léptekkel, gyorsan feljutottak a második gerincre.
Amint felértek, elővették a térképet, hogy megerősítsék, helyes
irányba mennek-e.
A völgyben út haladt, és Jeremy a kissé távolabb látszó háztetőkre
mutatott. – Az ott biztosan Silverbum. – Megnézte a térképet. – Innen
két mérföld. – Felnézett, és keletre mutatott. – Az pedig ott Penicuik,
úgy ötmérföldnyire lehet. – Elizához fordult. – Elindulhatunk egyenesen
Penicuikbe, vagy mehetünk előbb Silverburnbe. Ha Silverburnön át
megyünk, kicsit tovább tart az út, de a faluban valószínűleg kaphatunk
valamit enni.
Eliza nemcsak magára, hanem Jeremyre is gondolt. A róla kialakult
korábbi elképzeléseivel ellentétben nem volt kis termetű ember.
Egészen biztos volt abban, hogy Jeremy kibírná élelem nélkül
Penicuikig, de a két hasonló termetű bátyjáról tudta, hogy mennyit
esznek.
 – Silverburn – jelentette ki. – Élelemre van szükségünk, és
fogalmunk sincs, mit hoz még ez a nap. Lehet, hogy sokáig nem lesz
lehetőségünk enni.
– Az igaz. – Jeremy eltette a térképet, és a falu felé mutatott. –
Menjünk!
Egy óra múlva már a Víg özvegy nevű kocsma egyik sarokasztalánál
ültek, előttük egy-egy tányér, rajta sonka, tojás, hal és kolbász. Eliza
evett, amennyit csak tudott, majd amikor a fogadós nem figyelt,
kicserélte Jeremy üres tányérját az övével.
Amikor Jeremy kérdőn nézett rá, csak annyit mondott: – Mindent
meg kell enni a tányérról, különben sírnak az angyalok.
Jeremy elmosolyodott, majd nekifogott, hogy Eliza maradékát is
bekebelezze.
Nem sokkal később már úton voltak. A fogadóban Elizának
emlékeztetnie kellett magát, hogy férfinak kell látszania,
következésképpen alig szólalt meg. Amint kiértek a faluból, úgy érezte,
ismét önmaga lehet.
Előttük újabb hegy magasodott.
Jeremy rámutatott. – Penicuik a másik oldalán van, de erről közelítve
a hegyet megkerülve juthatunk el oda.
– Remek – felelte Eliza. – Nincs ellenemre a gyaloglás, de nagyra
értékelem, ha elkerülhetem a hegyeket.
Jeremy mosolygott. – Ezzel nem csak ön van így.
Újabb patakhoz értek. Túl széles és mély volt ahhoz, hogy átugorják
vagy átgázoljanak rajta. A part mentén haladva végül találtak egy sor
követ, ám amikor Jeremy kipróbálta az átkelést, némelyük kő
kimozdult, a többi pedig síkos volt a moszattól.
Jeremy elrugaszkodott a kőről, és biztonságban átugrott a túlpartra.
Aztán visszafordult Elizához, és intett neki. – Jöjjön el félútig, és
fogja meg a kezemet!
Eliza készségesen engedelmeskedett, és megragadta a feléje nyújtott
kezet. Jeremyhez hasonlóan ő is megcsúszott a síkos kövön, de az erős
férfikéz egyetlen rántással áthúzta magához. Eliza halkan felsikoltott.
– Sikerült – jelentette ki Jeremy és elégedett mosollyal engedte el, és
nyilvánvalóan fogalma sem volt, milyen veszélyes érzelmeket indított el
Cynster kisasszonyban. – Jöjjön!
Azzal megfordult, és elindult felfelé a patakparton.
Ám Eliza kezét nem engedte el.
 Eliza azt mondogatta magának, hogy csak azért fogja a kezét, hogy
segíthessen neki a meredek ösvényen.
Ám akkor is határozottan szorította a kezét, amikor már a mezőn
haladtak.
Jeremy mellett lépdelt, élvezte a nadrág és a csizma adta
szabadságot, és azon tűnődött, vajon elfeledkezett-e arról, hogy a kezét
fogja, de úgy ítélte meg, hogy Curling úr egyáltalán nem olyan
szórakozott, amilyennek korábban hitte.
Ami azt jelenti, hogy szándékosan fogja a kezét. Mert azt akarja.
Eliza ezen elgondolkodott, és úgy döntött, hogy nem tiltakozik.
Szerette az érzést, ahogy az erős ujjak a keze köré fonódtak.

A nemesúr késő délelőtt ért a favágók kunyhójához.

Nem sokkal hajnal után hagyta el Ainville-t, és élvezte a magányos
vágtát vissza Currie-be, ahol legutóbb hírt hallott a menekülő párról. Ott
állt az úton a kis fogadó előtt, ahová betértek, és a szökevények helyébe
képzelve magát körülnézett.
A templomtorony keltette fel a figyelmét.
A temetőkapunál csizmanyomokat látott, és a templom udvarába
vezettek.
A kikövezett gyalogutak nem őriznek meg lábnyomokat, ezért
megkerülte a templomot, és ugyanazon két lábbeli újabb nyomaira
bukkant. Jól kivehető nyomok az ösvényen, kelet felé.
Az országúitól távolodó, a Pentland-hegység felé vezető nyomok.
Felült Hercules nyergébe, és visszanézett a templomtorony felé. Erős
gyanúja támadt, hogy a páros meglátta őt... és eleget tudnak róla ahhoz,
hogy felismerjék őt az emberrablások kitervelőjeként. Talán
óvatosabbnak kellett volna lennie néhány héttel korábban, amikor
Heather Cynstert és Breckenridge-et követte. Eliza és a vele lévő férfi
elmenekülne, ha meglátnák őt, tehát ha meg akarja figyelni őket, rejtve
kell maradnia előttük.
A templom udvarától végig tudta követni a nyomaikat, és a sziklás
terep sem jelentett akadályt a skót vidéken.
A kunyhó előtt áhította meg lovát. Minden csendes volt, a
kéményből nem szállt fel füst. Leszállt a nyeregből, egy faághoz kötötte
Herculest, majd a tisztásra lépett. Bekopogott, aztán kinyitotta az ajtót,
és belépett.
 Alig néhány perc alatt megtudott mindent, amit megtudhatott. Az
előző éjszakát valaki a kunyhóban töltötte. Pontosabban ketten voltak.
A kancsóban még volt víz, és két bögre vizes volt. Az asztalra is tettek
valamit.
Nézte a beágyazott szalmazsákot, aztán odalépett, és felemelte a
durva takarókat. Megpróbálták elegyengetni a szalmát, de még látni
lehetett, hogy a férfi – a nagyobb test – az ajtóhoz közelebb feküdt, egy
kisebb alak pedig hozzásimult.
A nemesúr elgondolkodott. Ez a bizonyíték értelmezhető úgy, hogy
bizonyos fokú meghittség van köztük, másrészt a kettőjük közötti
kapcsolat lehet csak baráti. Ebből nem szabad messzemenő
következtetéseket levonni.
Visszatette a takarókat, még egyszer alaposan körülnézett a
helyiségben, majd kilépett a napfényre. Meglátta, melyik irányban
hagyta el a pár a tisztást, majd visszament Herculeshez, felült rá, és
tudta, hogy az erdőn túl a nyomukra talál.
Egészen a patakig követte a nyomokat.
Ahogy Herculest előreküldte, hogy gázoljon át egyedül, azzal a
kérdéssel birkózott magában, ami már az előző napon is foglalkoztatta.
Vajon miért haladnak ilyen lassan? Lehetséges, hogy Eliza Cynster
tényleg nem tud lovagolni?
Minden órával nő a veszély hogy elfogják őket, mert úgy tudják,
hogy Serope szorosan a nyomukban jár. Mégis nagy tiszteletet érzett az
iránt a férfi iránt, aki kiszabadította Eliza Cynstert alagsori cellájából, és
kicsempészte Edinburgh-ból úgy, hogy összezavarta a kudarcot addig
nem ismerő Scrope-ot. El kellett ismernie, hogy ez az erdőn való átkelés
volt a legjobb döntés.
Bár Skócia déli része nem az ő területe volt, elég jól ismerte a
vidéket, hogy térkép nélkül is tudja, merre mehet a pár.
Előrehajolt, megpaskolta Hercules nyakát, ahogy a völgyet kettészelő
folyó felé baktatott.
– Penicuikbe tartanak. – A szeme összeszűkült. – Ott
bérelhetnek.bricskát, azzal elmennek Peeblesig, aztán... igen. –
Elmosolyodott, és gyorsabb haladásra sarkallta Herculest. – Ezt fogják
tenni, és ott megtaláljuk őket.
Scrope a fák között, lova nyergében ült, és nézte, abogy McKinsey
felkaptat a következő hegygerincen.
Nem mozdult, várt. Ha elindul a fák közül, nincs fedezéke és a
legkevésbé sem akarta, hogy McKinsey meglássa.
A nemesúr eddig nagyon megfelelt Scrope várakozásainak. Az úrnak
eszébe sem jutott, hogy Scrope esetleg nem teljesíti a parancsát, és
követi. Ám Scrope ezúttal nem volt hajlandó kockázatot vállalni, hogy
McKinsey a hegygerincre érve esetleg visszafordul, és meglátja őt.
Megvárja, amíg egykori megbízója eltűnik a hegygerinc mögött, és csak
akkor követi.
Scrope feltett szándéka volt, hogy McKinsey továbbra se tudhasson
semmit arról, hogy a nyomában jár. Az aktuális helyzet, bár McKinsey
erről nem tudott, túlságosan is kedvező volt ahhoz, hogy elvesztését
kockáztassa. A dolgok állása szerint McKinsey nyomkereső szolgálatot
tett Scrope-nak. Az, hogy McKinsey olyan könnyen a pár nyomára
bukkant, és követi a nyomukat, sokat elárul az ember képességeiről.
Scrope elég sokat tudott a mesterségéről ahhoz, hogy az ilyen kiváló
képességnek megadja a kellő tiszteletet.
– Kár, hogy nem olyan ember, akit a szolgálatomba fogadhatnék!
Scrope hátranézett a fák között a kunyhóra. Fontolóra vette, hogy a
kényszerpihenőt arra használja ki, hogy átkutassa a helyet, de McKinsey
biztosan minden nyomot észlelt.
Amikor visszafordult, azt látta, hogy McKinsey elérte a
hegygerincet, és eltűnt mögötte.
Scrope megmarkolta a gyeplőt; megvárta, amíg McKinsey teljesen
eltűnik szem elől, aztán megsarkantyúzta a lovát, és elindult.
Át kell kelnie a völgyön, hogy elérje a hegygerincet, és onnan
McKinsey még látható legyen.
Eliza Cynstert akarta, és McKinsey biztosan odavezeti.
 KILENCEDIK FEJEZET

Késő délelőtt, újra meggyőzően játszva a szerepüket, mint tanító és

tanítvány, Jeremy és Eliza beért Penicuikbe. Piaci nap volt.
Külön piactér nem volt, de az út kiszélesedett annyira, hogy jobb
oldalon elfértek a szekerek, kordék, kocsik, míg a bal oldalon standok
sorakoztak.
Eliza megállt Jeremy mellett, és nézték a színes, nyüzsgő forgatagot.
– Van ott egy fogadó! – mutatott Jeremy az istállókon túlra, az egyik
ház falán lengő cégérre. – Lássuk, van-e bérbe adható bricskájuk és
lovuk.
Eliza bólintott, és elindult mellette. Legkönnyebben úgy tarthatta
fenn a látszatot, hogy a lehető legkevesebbet beszélt. Ha muszáj volt
megszólalnia, mély, reszelős hangon szólt, de nagy erőfeszítésbe telt.
Elérték a Royal fogadót a kanyarban, megkerülték az épületet, az
istállóudvart keresték és a fogadónak azon az oldalán még több piaci
standot találtak.
A standok mögött még nagyobb fogadó volt az enyhén emelkedő
úton.
Jeremy a másik fogadó felé intett.
– Ha itt nem tudnak segíteni nekünk, akkor ott próbálkozunk!
Ám amikor a Royal fogadó lovászát megkérdezték, olyan választ
adott, amelyet hallani szerettek volna.
– Van egy szép bricskánk, ami megfelel önöknek.
Eliza ekkor Jeremy szemébe nézett, majd megfordult, és a piaci
árusok portékáit nézte. Hagyta, hogy Jeremy tárgyaljon a bricskáról.
Sokan árulták friss gyümölcsöt. Mások pástétomot és pitéket
kínáltak, olajos magvakat, sajtot, sonkát. Az egyik standon friss zsemlét
lehetett kapni.
Eliza szájában összefutott a nyál a látványtól.
A közkút láttán eszébe jutott, hogy a nyeregtáskában levő
cserépkorsók már majdnem kiürültek. Nyilván bricskával mennek
tovább, és még ma éjjel Wolverstone-ba érnek, mégis...
Jeremy csatlakozott hozzá, és elégedettnek látszott.
 Eliza a standok felé mutatott. – Talán fel kellene frissíteni a
készleteinket... minden eshetőségre számítva.
Jeremy bólintott. – Negyed órába telik a lovászoknak, míg
előkészítik a bricskát. Azt mondtam, körülnézünk a standokon és
visszajövünk. – Elővette a zsebóráját, megnézte, mennyi az idő, majd
kijelentette: – Korán van még. Ha veszünk némi élelmet, útnak
indulhatunk, és valahol az út mentén megállunk ebédelni.
– Kitűnő ötlet. – Eliza érezte, hogy Jeremy ujjai a könyökét érintik,
de rögtön észbe kapott, és leengedte a karját.
Jeremy a standok felé intett. – Vezessen! – Lehajtotta a fejét, és
halkabban hozzátette: – Segítenie kell, hogy mit vegyünk. Én ebben
teljesen járatlan vagyok.
Eliza bólintott és elindult. A különböző standok előtt nagy
hozzáértéssel olyan javaslatokat tett, amelyek hűen tükrözték egy éhes
fiatalember választását.
Jeremy a maga részéről játszotta a nyugodt tanítót, és a szükséges
mértékű vonakodással megvásárolt mindent, amit a kisasszony akart.
Olyan nagy volt a választék, hogy akaratlanul is többet vettek, mint
amennyire szükségük volt, de Jeremy szerint jobb, ha több van, és mivel
bricskával folytathatják útjukat, nem terhelik magukat a nyeregtáskák
súlyával.
Jeremynek eszébe jutott az előttük álló út, hogy mennyi idő alatt
érhetik el a határt, és felötlött benne a lehetőség, hogy még egy éjszakát
kell együtt tölteniük.
Nem mintha egy második éjszaka lényegesen megváltoztatná a
helyzetet. Jeremy a társasági illemszabályok világában mindig
elveszettnek érezte magát, de tudta, hogy vannak bizonyos szigorú
szabályok, és ezek némelyike őt és Elizát megfellebbezhetetlenül
összekötik. Ám mindig vannak kivételek, és Jeremynek fogalma sem
volt, hogyan kell értelmezni az ő helyzetüket... Az ilyen teljesen
haszontalan gondolatokat az elméjéből száműzve inkább arra
koncentrált, mit tanácsolna neki sógora és Tristan az adott helyzetben.
Fegyvert. Ha ellenállásba ütköznek, a fegyver hasznos lehet.
Kitűnően bánt a fegyverrel, de erős kételyei voltak, hogy a kisvárosban
akár fegyverkovács lett volna, nemhogy puskaműves, és az árusoknál
nem lehetett semmiféle fegyvert kapni.
Volt azonban egy cigány árus, aki éles késeket árult. A kis késekkel,
amelyeket Meggin a nyeregtáskába csomagolt, remekül lehetett
gyümölcsökre és sajtra támadni, de másra nem voltak alkalmasak.
Megállt a stand előtt, a továbbsétáló Eliza után nyúlt, megrángatta az
inge ujját. Eliza megfordult, majd vonakodva visszatért mellé.
Egy pillantás elég volt, Jeremy máris tudta, hogy a kisasszony nem
helyesli a lépést. Diszkréten bokán billentette, és felemelt egy pengét.
– Szép kés.
A szeme sarkából látta, hogy Eliza észbe kap, és hirtelen ifjúi
lelkesedéssel szemléli a portékát.
Jeremy azért fohászkodott, hogy az árus ne vegye észre, milyen
finom az a kéz.
A cigányembert jobban érdekelte az, hogy keményen alkudjon.
Amikor megegyezésre jutottak, Eliza a torkát köszörülve
megjegyezte: – Ezt szívesen megtartanám.
Jeremy a késre nézett, amelynek rövid, elvékonyodó pengéje volt, és
elég nagy biztonságban tarthatja magánál a bőrtokban. Elvette Elizától a
kést, és letette az általa kiválasztott másik kettő mellé.
– Hát jó – szólt az árusnak. – Vegye hozzá ezt is.
Megint alkudoztak, majd miután megegyeztek az árban, Jeremy
fizetett, átadta Elizának a kést, a maga két pengéjét a nadrágszíjába
tűzte.
Elindultak a vásárlók egyre sűrűbb gyalogos tömegébe. Jeremy
lehajtotta a fejét, és halkan odasúgta Elizának: – Tartsa a kést mindig
rejtve.
Eliza komoran pillantott rá, és bólintott.
Jeremy nem igazán tudta, hová tette a köpönyeg alatt.
– Víz – mutatott Eliza a közkútra. Egymás után töltötték meg
kancsóikat, aztán megálltak egy kapualjban, amíg Jeremy a
nyeregtáskába tette a vizet, és elrendezte a vásárolt élelmiszert.
Eliza körülnézett. – Azt hiszem, ez minden, amire szükségünk lehet.
Jeremy a nehezebb nyeregtáskát a vállára vette.
Ez tovább tartott, mint amire számítottam, de már biztosan
előkészítették a bricskánkat.
Jeremy ekkor Eliza arcára pillantott, és megdermedt.
– Mi az?
Eliza az utcát nézte a másik fogadó irányába, mint aki kísértetet
látott. – Ne mozduljon, ne forduljon meg. A nemesúr a hatalmas lova
nyergében ülve a sokadalmat nézi.
– Láthat minket?
 – Nem. A piac másik végén áll.
Jeremy elkapta Eliza karját, hogy elinduljanak a kisebb fogadó
istállója felé.
– Várjon! – szólt Eliza, és megkönnyebbülés áradt szét az arcán. –
Most elfordult. – Majd karját kiszabadítva az istálló felé indultak
egymás mellett, és halkan megjegyezte: – Csak nézelődött, aztán bevitte
a lovát a fogadó udvarába.
Jeremy meggyorsítóttá a lépteit. – Menjünk a bricskánkért, hagyjuk
el ezt a helyet minél előbb!
Elérték a fogadó udvarát. Nehéz volt úgy tenni, mintha minden a
legnagyobb rendben volna, és türtőztette magát, hogy ne dobja sietősen
a nyeregtáskákat a bricskába, ne ugorjon fel a bakra, és ne ragadja meg
rögtön a gyeplőt.
Amint Eliza mellette ült, a kiválasztott pej lovat gyorsan hajtotta ki
az udvarból az utcára.
A vásári forgatag miatt nem tudtak nagyon gyorsan haladni, és
amikor végül elértek az útkanyarhoz, Jeremy visszanézett...
És meglátta a skót nemes hatalmas alakját, ahogy a kezét csípőre
téve egyenesen őket nézte.
– A fenébe! – mordult fel Jeremy, és hajtotta a lovat.
– Mi az? – Eliza riadtan nézett rá. – Meglátott minket?
Jeremy bólintott. – Ilyen a mi szerencsénk. A forgalom gyérebb lett
mögöttünk az úton.
Eliza megragadta Jeremy karját. – Scrope. A négyes fogat mögött
lovagol. Felénk tart.
Visszafelé tartottak az úton, amerre jöttek, de az út, amely a várostól
távol vinné őket, előttük volt. Jeremy figyelt, és meglátta a feléjük
közeledő nehéz hintó mögött a ló lábát.
– Imádkozzon! – tanácsolta. – Ha sikerül jól időzítenünk...
A lovat visszatartotta, amíg a hintó közel nem ért, aztán éles
fordulattal rátért a déli útra. A hintót használta fedezékül, hogy Scrope
ne vehesse észre őket addig.
– Ne nézzen hátra!
– Nem fogok! – felelte Eliza, és a szíve a torkában dobogott. – A
nemesúr és Scrope... nyilván együtt eredtek a nyomunkba.
Jeremy ostora csattant, ahogy hajtotta a lovat.
A várostól délre kőhíd ívelt át a folyón. Áthajtottak rajta, és ott volt
előttük a délre vezető út.
 Nem hallatszott patazaj mögöttük.
– Scrope nem látott meg minket, ugye? – kérdezte Eliza.
– Lehet, hogy meglátott, de nem tudja, hogy minket keres.
Mielőtt megnyugodhatott volna, Jeremy hirtelen balra letért egy
keskenyebb út felé. Erősen ostorozta a lovat, a bricska nagy sebességgel
haladt.
– Azt hittem Peeblesbe megyünk – jegyezte meg Eliza, a bricska
oldalába kapaszkodva.
– Oda indultunk – felelte Jeremy, és az arca továbbra is komor volt. –
De a skót nemes már látott minket. Pontosan arra számít, hogy
Peeblesbe megyünk. És feltételezve, hogy Scrope is látott minket, meg
fogja erősíteni, hogy merre mentünk, és utánunk erednek.
Eliza csak előrenézett, és az ujjai elfehéredtek az erőfeszítéstől, olyan
erősen tartotta magát. – Akkor hagyjuk, hogy ellovagoljanak Peeblesbe
és ott keressenek minket – vonta le a következtetést, aztán rákérdezett: –
És hová megyünk?
– Ez az út keletre visz – közölte Jeremy, majd hozzátette: – Ha kelet
felé megyünk, egy idő után kiérünk arra az útra, amelyen tovább
akarunk menni Jedburgh felé.
Nem tanulmányozta a térképet elég gondosan, nem nézte meg a
kerülőutakat. Ezt is a saját kárán kellett megtanulnia.
– Később megállunk valahol, és kitaláljuk, merre a legjobb menni, de
előbb...
Az út, amelyen haladtak, újra emelkedni kezdett. Amikor egy
hegygerincre értek, megállította a lovat, és elővette a nyeregtáskákat. –
A távcsövet!
Eliza gyorsan megkereste, és a kezébe adta.
Jeremy leszállt a kocsiról, és a szeméhez emelte a távcsövet.
Látta a délre vezető országutat, a hidat és azt az útszakaszt is,
amelyet az országúiról lefordulva tettek meg.
Érezte, hogy Eliza közelebb húzódik hozzá. – Nos? – Sürgető
aggodalom volt a hangjában. – Látja őket?
Jeremy még az utat pásztázta, amíg egészen bizonyossá nem vált,
hogy nem követi őket lovas. Aztán leeresztette a távcsövet, és Elizára
mosolygott. – Senkit sem látok.
Eliza a távcsőért nyúlt. – Megnézhetem?
Jeremy átadta neki a távcsövet, majd Eliza óvatosan egyensúlyozva
felmászott.
 Jeremy pedig megfogta a kisasszony csípőjét, és segített
egyensúlyban maradnia.
– Köszönöm.
Eliza a szeménél tartotta a messzelátót, és hosszú pillanatok teltek el,
mire halkan megszólalt: – Egyiküket sem látom. Elvesztettük őket, vagy
nem jöttek rá, hogy mi vagyunk?
Jeremy gondolkodott, majd elismerte: – A nemesúr... nem tudom,
honnan ismer minket, de biztos vagyok abban, hogy felismert a
városban.
– Ha gyorsan követtek volna minket, továbbjutottak volna a peeblesi
úton, mielőtt megálltunk.
– Akár a városban vannak, akár továbbmentek dél felé, a nyomunkat
vesztették.
Eliza leengedte a látcsövet, ragyogó mosollyal nézett szembe
Jeremyvel. – Mi vesztettük el őket!
Eliza felnevetett, aztán a karját a férfi nyaka köré fonva megcsókolta.
Jeremy annyira megdöbbent, hogy mozdulni is képtelen volt.
Eliza lassan, sietség nélkül csókolta.
Eltökélt szándékkal.
Jeremy pedig visszacsókolta.
Számukra megállt az idő.
Jeremy képtelen volt gondolkodni, érzékeit, tudatát teljesen lefoglalta
Eliza ajka és az izgalom, amikor viszonozta ezt a gyönyört.
A kisasszony elhúzódott.
Jeremy megfogta, nehogy elessen, de megérezte Eliza tétovázását is.
Várta a zavart szabadkozást, ám Eliza meg sem szólalt, csak nagyon
nőies mosollyal ránézett, aztán kibontakozott a férfi öleléséből.
Jeremy végre fellélegezhetett.
Hát akkor...
Eliza a bricska felé indult, Jeremy pedig gyorsan követte a
kisasszonyt, aki felkapaszkodott az ülésre.
– Hajtsunk tovább, keressünk egy helyet, ahol megállhatunk enni és
a térképet tanulmányozni?
Jeremy felült mellé, és bólintott. – Ez egészen jó tervnek hangzik.
Eliza elmosolyodott, és intett. – Akkor indulás! De talán kímélhetné
a lovat.
Jeremy még kissé szédült a teljesen váratlan gyönyör utóhatásától,
aztán megrántotta a gyeplőt.
Közel egy órával azután, hogy látta a párt elhajtani a piactérről, a
nemesúr kilovagolt Penicuikből, és meglehetősen elégedett volt a a
délelőtti felfedezéseivel.
Mivel szándéka inkább a megfigyelés, mint az elfogás volt, nem
sietett elkapni a menekülő párt. Inkább hagyta, hogy Hercules élvezze a
Korona fogadó lovászainak gondoskodását, és elsétált, hogy váltson
néhány szót a Royal fogadó lovászával.
Kis könnyed társalgás kellett csak ahhoz, hogy hasonló
információhoz jusson, mint a szénapiaci istállóknál. A férfi, aki fiatal
tanítványát kísérte, határozottan angol volt, és minden beszámoló
szerint becsületes, udvarias, megnyerő ember. A nemesúr olyan
benyomást szerzett róla, hogy csendes, intelligens ember, akiben van
valami visszafogottság.
Ezután bejárta a piacot, árusokkal beszélgetett, azt a fedőtörténetet
használva, hogy két angol barátját keresi, és hamar megtudta, mit
vásároltak. Élelmet és három kést. Kettőt a férfinak, egyet a fiatalúrnak.
Miközben a skót nemes mindezt megjegyezte, jobban érdekelte az,
amit a párosról megtudott.
Élénk ügetésben haladt át a várostól délre ívelő hídon, majd elérte a
nyílt országutat, ahol Herculest könnyű vágtára fogta. Amint a nagy
testű állat felvette a ritmust, a nemesúr hagyta, hogy gondolatai
visszatérjenek arra a képre, amelyet a határ felé menekülő párról
alkotott.
Az emberek önkéntelen megjegyzései egyre erősítették benne azt a
meggyőződést, hogy ha szemtől szembe kerülne Eliza Cynsterrel és úri
megmentőjével, a legmegfelelőbb gesztus az volna, ha megrázná a férfi
kezét, és minden jót kívánna neki.
Hiszen a férfi közbelépett, és elvitte a hölgyet előle. Eliza Cynster
sorsa már nem az ő felelőssége, hanem ezt a számára még ismeretlen
bátor úriember vette át.
Ami Miss Cynstert illeti, makrancosnak tűnt, bár másképpen, mint
nővére. Elizát „gyenge és elkényeztetett” hölgynek képzelte, olyannak,
amilyenek az előkelő társaság vagyonos arisztokrata családjainak fiatal
hölgyei lenni tudnak, és ezt a két tulajdonságot a nemesúr nem kedvelte.
Alkalmatlan feleség lenne neki olyan nemes hölgy, aki hozzászokott
minden luxushoz, és nincs benne akaraterő.
Így vegyes érzelmekkel viseltetett legutóbbi lányrablási kísérletének
kudarca iránt. Egyrészt az, hogy képtelen volt Eliza Cynstert északra
vinni, és „bukott nőként” az anyja elé állítani, azt jelentette, hogy nem
tett eleget anyja követelésének, így nem kaphatja vissza a kelyhet,
amelyre mindenképpen szüksége van, hogy megmentse magának és
embereinek a birtokot. Az idő pedig vészesen fogyott.
Így azonban nem vett feleségül olyan hölgyet, aki nem szerette volna
őt, és aki egyáltalán nem lett volna jó felesége. Ő maga elfogadta volna,
hogy egy életnyi nyomorúsággal kell fizetnie, de képtelen lett volna
elviselni, hogy miatta egy ártatlan hölgy élete menjen tönkre.
Így az a tény, hogy nem kell feleségül vennie Eliza Cynstert,
ünnepelni való fejlemény volt.
Valójában már csak azért követte a párt, hogy jobban megfigyelhesse
őket együtt, és minden kétséget kizáróan megállapíthassa, az a bizonyos
úriember jól bánik-e Eliza Cynsterrel.
Ugyanezt tette Heather Cynster és a megmentője esetében. Heather
Cynster és Breckenridge bejelentett eljegyzése és minden, amit a
londoni kapcsolataitól megtudott róluk, arra utalt, hogy az ifjú pár
valóban boldog, pedig az előkelő társaság nem számított erre a frigyre.
Késő délelőtt az úton lovagolva elmosolyodott a gondolatra, hogy ha
a huszonnégy évesen hajadon Eliza Cynster is az anyja intrikája miatti
szöktetési kísérletének köszönheti, hogy megtalálta a jövendő férjét,
akkor ő meglehetősen bizarr módon Cupidót játszott a Cynster
lányoknál.
Ez a sors iróniája.
Egy percig élvezte ezt a gondolatot, aztán a valóság betolakodott
elméjébe, és emlékeztette, hogy a második lányrablás kudarca után mi
vár rá.
Éppen azon gondolkodott, mit fog tenni, ha meglátja, hogy Eliza és a
megmentője biztonságban átért a határon, amikor valamit meglátott az
úton.
Lehajolt a nyeregben, és a keréknyomokra pillantott.
– Már megint! Nem erre jöttek.
Nagy sóhajjal megrántotta Hercules gyeplőjét.
– Gyere, öregfiú! Visszamegyünk Legalább nem a határnál vettük
észre, hogy elszöktek.
Hagyta, hogy Hercules szabadon vágtasson. Nemsokára feltűntek
előttük Penicuik háztetői a North Esk folyó melletti hegyen.
A folyón átívelő híd közelében visszafogta Herculest, és az
emlékezetében kutatott, mit látott, amikor erre járt. Aztán valami
mozgás keltette fel figyelmét a híd másik oldalán.
Scrope.
Észrevette őt, és gyorsan elrejtőzött.
– Minden oka megvan, hogy elbújjon – jegyezte meg a nemesúr
hangosan. Nem tűrte, hogy a kifejezett parancsát ilyen kirívóan
semmibe vegyék, mégsem volt teljesen meglepve, amikor a híd déli
oldalán megállította lovát. Nyeregkápájára támaszkodva ült, mintha
gondolkodna; látszólag a város háztetőit nézte, de a szeme sarkából látta
a sűrű bozótost, ahol Scrope rejtőzött szürke lován.
A nemesúr már észrevette, hogy a keréknyom a híd után jobbra
kanyarodik, a délkeletre tartó útra. El tudta képzelni, hogy a menekülő
pár kénytelen volt másik útvonalat választani. Sajnálatos módon
azonban, ha arra mennek tovább, hamarosan azt tapasztalják, hogy vége
lesz az útnak, amikor elérnek a Moorfoot-hegység lankás előhegyeihez.
A Moorfoot-hegységen át pedig nem vezet út. Másrészt azonban azzal,
hogy ezt a délkeleti utat választották, sikeresen eltűntek előle és Scrope
elől is, és végül rá fognak találni arra az útra, amely Jedburgh-on át
vezet.
Mindenképpen elégedett lehetett, hiszen semmi esély sincs arra,
hogy a pár még aznap elépe a határt. Déli irányba haladva újabb
éjszakát kell együtt tölteniük és legalább még egy napot, így rengeteg
ideje lesz megfigyelni őket, hogy meggyőződjön arról, Eliza Cynster úri
megmentője megfelelő védelmezője egy Cynster kisasszonynak. És
alkalmas-e leendő férjnek – helyette.
Miután teljes bizonyosságot szerzett az úriember képességeiről és a
pár kapcsolatáról, ez lett a legfontosabb szempont. És Scrope?
Hogyan talált rá Scrope a párra éppen Penicuikben?
Minél jobban belegondolt, annál inkább erősödött benne a gyanú,
hogy Scrope őt követhette.
De nem tartotta olyan nagyon fontosnak Scrope-ot, inkább csak
nehézséget jelentett.
Ha most félrevezeti Scrope-ot, minden bizonnyal elveszti a menekülő
pár nyomát. Amint rájönnek, hogy északra vagy délre kell fordulniuk,
már nem lesz könnyű követni őket. Ez persze attól is függ, hogy az út
melyik szakaszán jönnek rá, hogy vissza kell fordulniuk. És bármelyik
utat választhatják.
Gyorsan telt az idő. Döntenie kellett.
Felegyenesedett a nyeregben, mozgásra sarkallta Herculest, és a
délkeletre tartó út felé fordította.
Útközben majd átgondolhatja, hogy mit tegyen.
Amíg Scrope mögötte marad, Eliza és az úriember nincs veszélyben.
Vágtára fogta Herculest, a gondolatai vadul kavarogtak, miközben
tervezett és mérlegelt.
Úgy ítélte meg, hogy ideális esetben megtalálja a párt, elég ideig
figyeli őket, aztán hagyja, hogy folytassák az útjukat. Akkor
visszafordul, elkapja Scrope-ot, és felelősségre vonja, hogy mégis mit
képzelt.
Ez utóbbi jelenetet elképzelve a nemes úr elmosolyodott, ahogy
egyenletes tempóban lovagolt tovább.

Mivel azt akarta, hogy minél messzebb kerüljenek a nemesúrtól és

Scrope-tól, mielőtt megállnak enni, és a térképet megnézni, Jeremy
közel egy óráig hajtott a délkelet felé vezető úton, amely inkább
ösvénynek volt nevezhető.
Elhaladtak két nagyobb útkereszteződés mellett, de mindkettő
visszavitt a déli útra, Peebles felé. Mivel nem volt szándékukban a
nemesúrral és Scrope-pal találkozni, boldogan folytatták útjukat délkelet
felé.
Jeremy gondolatban újra és újra lejátszotta a csókot. Azt mondogatta
magának, hogy ne tulajdonítson neki túl nagy jelentőséget.
Mindkettőjüket elragadta az öröm, hogy a skót nemes és Scrope elől
sikerült elmenekülni...
Lelassította a lovat, majd egy füves tisztásra irányította.
– Akár itt is megállhatunk. – Visszapillantott. – Nem láttuk semmi
jelét, hogy valaki követne. Azt hiszem, jelenleg biztonságban vagyunk.
– Jó. – Eliza az ölébe húzta a nyeregtáskákat. – Farkaséhes vagyok.
Gondolom, hogy ön is.
Az igazat megvallva Jeremy nem ételre vágyott... Leugrott a
bricskáról, a kezét nyújtotta a nyeregtáskákért, és elindult a már legelő
ló mellett.
Egy közeli bokor megfelelő árnyékot kínált. Letette a
nyeregtáskákat, aztán amikor Eliza odaért, letérdelt a táskákhoz, és
gyors, határozott mozdulatokkal kutatott bennük, Jeremy is leült a fűbe,
a lábát kinyújtva.
Ettek, ittak, majd Jeremy elővette a térképet. Kihajtogatta, és maga
elé terítette a fűben.
Eliza félretolta a nyeregtáskákat, és odaült mellé.
– Hol vagyunk?
Jeremy erősen küzdött, hogy ellensúlyozza a kisasszony
közelségének érzéséből eredő feszengést. A térképet nézte, majd a
megfelelő pontra helyezte a mutatóujját.
– Itt vagyunk.
Eliza közelebb hajolt, hogy megnézze, közben a kalapja alól
kilátszott mézszőke haja.
– Ez az út. – szólalt meg Eliza, és hangjában ugyanaz a csalódottság
volt, amit Jeremy érzett. – Ez az út... nem délkeletre vezet.
– Nem. Elfordul, és visszavezet Edinburgh felé. – Mutatta. Eliza
elhúzódott. – Elég közel vagyunk. Az Edinburgh-Carlisle útba fut bele
Gorebridge közelében.
– Carlisle nem jó nekünk.
– Nem. Eltekintve attól, hogy a határ sokkal távolabb van, nincs itt
senki, akinél menedékre lelhetnénk. Nincs biztonságos hely, ahová
mehetnénk. A nemes úr és Scrope nem fog megállni a határnál, hanem
követni fognak minket.
Eliza bólintott. – Még mindig Wolverstone a legbiztosabb hely. –
Újra a térképre pillantott. – Van egy kis út, ami a másik irányba vezet.
Látja?
Jeremy felállt. – Egy széles ösvényként jelzi a térkép, de nézzük
meg!
Otthagyták a lovat, és elsétáltak a közeli úthoz, amely egy
vadcsapásnál alig volt szélesebb.
Eliza arcán szomorúság látszott. – Ezen nem lehet lovas kocsival
haladni.
– Nem. – Jeremy megfordult, és látta, hogy a jól járható út sajnos
rossz irányba vezet. – Hol van egy jó római út, amikor a legnagyobb
szükség volna rá?
Eliza elmosolyodott. – Tehát... most mihez kezdjünk?
Nem messze, az út bal oldalán álló tanyaházat nézte, aztán a jobbra
magasodó hegyekre pillantott, amelyeken át kell jutniuk, ha el akaiják
érni a Jedburgh-ba vezető utat. Aztán visszafelé mutatott, ahol a
térképet hagyták.
– Lássuk, milyen lehetőségeink vannak.
Visszamentek a bricskához, egymás mellett ültek a fűben, és a
térképet tanulmányozták.
Jeremy a következő pillanatban felnézett az égre.
– Még csak kora délután van – nézett Elizára. – Abból kell
kiindulnunk, hogy a nemes úr és Scrope végül a nyomunkra akadt, és
követ minket egészen idáig. – Körülnézett. – Látni fogják, hogy
megálltunk, és leültünk a fűbe, és mivel úgy tudják, hogy bricskán
utazunk, elég gyorsan jönnek utánunk, Ám ők lovagolnak, mi pedig
kocsival vagyunk. Sokkal gyorsabban tudnak jönni, levágják a
kanyarokat, rövidebb utakat tudhatnak, amelyeken mi nem járhatunk... –
A térképre nézve végighúzta ujját egy vonalon. – Ha végigmegyünk
ezen az úton, Gorebridge-be jutunk, ott délre kell fordulnunk, és nagyon
gyorsan kell hajtanunk Stow-on keresztül egészen Galashielsig, onnan
Melrose érintésével St. Boswellsig, amely már a jedburgh-i úton van.
Onnan nincs messze a határ.
Eliza a térképre pillantva kijelentette a nyilvánvalót: – Jóval
Jedburgh előtt utolérnek minket.
Jeremy bólintott. – Én is úgy látom.
Eliza csak egyetlen alternatívát látott, és rögtön tudta, miért nem
javasolta Jeremy. Rá bízta a döntést. Elszántan nézett Jeremy szemébe.
– El tudjuk hitetni velük, hogy kocsival mentünk tovább, akkor is, ha ez
nem így van?
Jeremy erre rögtön egyetértőn elmosolyodott, és a kanyaron túli
tanyaház felé intett. – Tovább hajtunk, de csak addig a tanyaházig. Ott
hagyhatjuk a bricskát. Fizetek nekik, hogy rejtsék el, és holnap vigyék
vissza Penicuikbe. Ha gondoskodunk arról, hogy ne látszódjon a
nyomunk, ahogy behajtottunk a tanyaházba, minden esélyünk megvan,
hogy üldözőink csak Gorebridge-ben vagy még később veszik észre,
hogy elvesztették a nyomunkat. És ha rá is jönnek, hogy elszöktünk
előlük, semmi jel nem fog arra utalni, hogy merre mentünk. Mert úgy
tudják, hogy kerülő úton elindultunk vissza Edinburgh-ba.
Eliza bólintott. – Jó. Tehát ha összezavarjuk őket, és nem lesznek a
nyomunkban, gyalog folytaljuk az utat. – Végighúzta az ujját a
térképen, aztán a kezét felemelve kelet felé mutatott. – Át ezeken az
átkozott hegyeken, egészen Stow-ig.
Jeremy néhány hosszú pillanatig csak nézte Eliza arcát, aztán
rákérdezett: – Biztosan ezt akarja?
Eliza pontosan tudta, mire vonatkozik a kérdés. Arra a dologra utalt,
amely Damoklész kardjaként lógott a fejük fölött, és minden jel szerint
Jeremy is éppen olyan pontosan látja, mint ő. Már eltöltöttek egy
éjszakát kettesben. Azt talán ki lehetne magyarázni valahogy, de azt,
hogy elfogadja egy második együtt tölthető éjszaka lehetőségét,
ahelyett, hogy éjszaka is tovább menekülnének, már nem. A helyzet
iróniája, hogy az előkelő társaság az utóbbi esztelen dolgot teljes
mértékben elfogadná, míg az első, nyilvánvalóan biztonságosabb
lehetőség választásáért elítélné őket. Eliza diszkréten bólintott, majd
felállt.
– Igen. – A nadrágját leporolva valahogy sikerült elmosolyodnia. –
Kezdem megszeretni ezt – mutatott a lábára. – És a csizmát is. Sokkal
kevésbé akadályoznak a mozgásban, mint a szoknya.
Jeremy kezdte összehajtani a térképet, hogy az egyik nyeregtáskába
dugja. Eliza felkapta a másikat, és elindult a bricska felé.
– Biztosan találunk valami kunyhót éjszakára, ahol alhatunk.
Eliza gondolatait elárasztották az örömteli várakozás képzetei. Nem
hagyta, hogy az a csók járjon az eszében. Az a nagyon meglepő,
varázslatos, elmélyült, bensőséges csók. Ha hagyta volna, hogy más
gondolatok is előkerüljenek, abba belepirult volna...
Feltette a nyeregtáskát a bricskára, majd a ló fejéhez lépett. Csak a
közvetlen teendőkkel törődjcsak a jelennel.
– Ha nem ülünk fel, hanem a tanyaházhoz vezetjük, még kevesebb
nyomot hagyunk.
Jeremy is feltette a nyeregtáskát a kocsira.
– Itt akarunk nyomot hagyni, hogy lássák, elhagytuk ezt a helyet.
Szálljon fel, elmegyünk a kanyarig, onnan a tanyaház bejáratáig. Ott
leszállunk, bevezetem a lovat. Ön hátramaradva eltüntetheti a
nyomainkat.
Fertály óra múlva, amikor a ló és a bricska már biztonságban volt a
tanyaház pajtájában, és a segítőkész gazda nagy elégedettséggel fogadta
el a Jeremy kínálta pénzt annak fejében, hogy ha valaki érdeklődik,
látta-e őket itt elhaladni, mondja azt, hogy igen. Aztán kiléptek a
tanyaház kapuján, nagyon vigyázva, hogy ne hagyjanak árulkodó
lábnyomokat.
– A nemes úr nyilván követte a nyomainkat Currie-ból – jegyezte
meg Jeremy, ahogy vállán a nehezebbik nyeregtáskával Eliza nyomában
haladt a mezőn az első hegy felé. – Nincs más valószínű magyarázat
arra, hogyan talált ránk. Ha felföldi, ahogy az ön családja feltételezi,
akkor minden bizonnyal szokott vadászni, és különösen tapasztalt lehet
nyomkeresésben.
Eliza csak hümmögött. – Itt most nem találhat nyomokat.
Gondoskodtam arról, hogy a tanyaház kapuja előtt teljesen sima legyen
a talaj.
Jeremy megérintette Eliza vállát, majd egy csapásra mutatott, amely
meredeken vezetett át az első hegyen.
– Igyekezzünk a lehető leggyorsabban átjutni az első hegyen. A
gerincről majd távcsővel megnézem, hogy látom-e az üldözőinket. Ha
nem jönnek utánunk, nagyobb biztonságban haladhatunk előre. Ha
átjutunk az első hegyen, már nem lesz lehetőségünk látni őket.
Pontosan ezt tették. Az első hegygerincről Jeremy az utat kémlelte,
de az üldözőiknek nem látta nyomát. Leengedte a messzelátót és
becsukta.
Egyiküknek sem volt kétsége afelől, hogy a skót úr végül rájuk talál.
Ám a következő völgybe leereszkedve, azon átkelve egyenletes
léptekkel haladtak tovább, és nagy megnyugvással folytatták útjukat
abban a tudatban, hogy az útról már senki sem láthatja meg őket.
A következő hegyre felfelé menet nagyobb óvatossággal jártak el, de
visszanézve azt látták, hogy az első hegy eltakarja őket az úton járók
elől, és látták a tanyaházat is, ahol a bricskát hagyták Egyre jobban
bizakodva haladtak előre a csapáson, bozótosban, patakon átgázolva.
Egész délután szép idő volt, a levegő friss és tiszta. Jeremy a távolabbi
hegyek alapján tartotta a délkeleti irányt.
Átkeltek egy nagyobb patakon, és mentek tovább, aztán jobbra egy
tó víztükre csillogott. A Moorfoot-hegység még előttük volt, csak
aJankás előhegységben jártak.
Eliza nagy léptekkel haladt, és teljesen váratlanul túláradó jókedve
lett. Gyaloglás közben körülnézett, megcsodálta a táj látványát a hegyek
között. Odafent a levegő frissebbnek tűnt.
El nem tudta volna képzelni, hogy valaha élvezni tudja a gyaloglást.
Különösen úgy nem, hogy egy gazember, Scrope van a nyomában, nem
is szólva a még félelmetesebb, ismeretlen úrról. Mégis biztosra vette,
hogy lerázták üldözőiket, legalábbis nem fenyegeti őket közvetlen
veszély, ezért jogosnak érezte, hogy élvezze a pillanatot.
A gyaloglás sohasem tartozott a kedvenc időtöltései közé, de Jeremy
Carling lépdelt mellette, és ez abban a pillanatban valahogy mennyei
örömöt okozott.
Addig akarta élvezni mindezt, amíg élvezheti.
 Ez a gondolat eszébe juttatott még valamit, amit élvezett. Azt a
csókot. Önkéntelenül ezen járt az esze, és megkülönböztette ezt a csókot
más csókoktól, amelyekben addigi élete során része volt. Természetesen
az is tény, hogy bizonyos szempontból mindketten kiszakadtak a
megszokott világukból, elsodorta őket a kaland, és ebben a másik
világban csókolózás történhetett, amely rendes körülmények között
elképzelhetetlen lett volna.
De tudta, hogy többet akar, mert már arra gondolt, hogyan lehetne
megismételni. Honnan tudhatná meg, hogy mi volt más abban a csókban
– Jeremy Carling csókjában –, ami olyan könnyen megbabonázta?
Az igazat megvallva kíváncsiságnál több volt ebben a vágyában. De
ki gondolta volna, hogy egy könyvmoly így tud csókolni? Ilyen
vágykeltő módon, és gyanította, hogy ennek a kísértésnek nagyon
nehezen lesz képes ellenállni.
Ezért határozott úgy, hogy nincs értelme aggódni, mi lesz, ha
visszaérnek a civilizációba, és újra az előkelő társaságban kell
megjelenniük. Meglehet, hogy burkoltan és nyíltan nyomást
gyakorolnak rájuk, hogy házasodjanak össze... De mi van akkor, ha ezt
maguktól is megtennék?
Lehetséges ilyen szerencsés kimenetel. Heather és Breckenridge is
megtalálta az utat az oltárhoz, és a körülmények ellenére az eljegyzésük
nem kényszer hatására történt.
Lopva a mellette lépdelő Jeremyre nézett, aki időnként
hátrapillantott, körülnézett. Megnyugtató volt tudni, hogy ilyen éber,
miközben ő a tájban gyönyörködik.
Ahogy a délceg férfitestre pillantott, eltűnt a tudós könyvmoly, és a
valóság lényegesen férfiasabb volt. És határozottan csábítóbb.
Ennél is érdekesebb az álarc mögötti férfi. Olyan sokat tudott meg
róla eddig, és még sok minden várt felfedezésre. Sohasem gondolta
volna, hogy Jeremy Carling jelleme annyi finomságot rejt.
Például a védelmező tulajdonságát, amelyet rögtön felismert, hiszen
eleget látta a fivéreinél és unokabátyjainál. Ám Jeremy Carling
viselkedése... kedvesebb volt, illetve együttműködő; mert az általa
ismert férfiaktól eltérően Jeremy Carling tudomásul vette és elfogadta,
hogy Eliza Cynster felnőtt, neki is vannak gondolatai, ezek hasznosak is
lehetnek.
Jeremy Carling együttműködött vele, kikérte a véleményét, pedig
egyszerűen kijelenthette volna, mit fog tenni.
 Az ő védelmezését meg tudná szokni, nem úgy, mint fivérei és
unokabátyjai igyekezetét.
Ezenkívül volt benne valami nagyon vonzó lovagiasság.
És persze nem hagyható figyelmen kívül rendkívül éles elméje sem.
Ezt Eliza még sohasem tartotta követelménynek férfiemberrel szemben,
de határozottan volt valami előnye annak, hogy nem kellett
magyarázkodnia neki, és Jeremy feltételezte róla, hogy ő is képes
értelmesen gondolkodni.
Ismét rápillantott, aztán mosolygott magában. Egyáltalán nem volt
ellenére, hogy még egy éjszakát vele töltsön, mert elhatározta, hogy
minél többet meg akar tudni róla, és legalább még egy csókot szeretne.
Találtak egy sziklás ösvényt, amely a legközelebbi hegycsúcsig
vezetett. Eliza szó nélkül elindult az ösvényen felfelé.
Jeremy még egyszer hátrapillantott, majd követte.
Ezen a meredek hegyen lényegesen nehezebb volt felfelé haladni.
Sokkal lassabban jutottak előre. A nap melegítette a hátukat, helyenként
a nagy meredély lényegesen visszafogta őket.
Jeremy arra számított, hogy Eliza panaszkodni fog, de lassan,
egyenletesen ment előtte. Jeremynek egyáltalán nem volt tapasztalata az
előkelő társaság hölgyeivel való érintkezésben. Az elmúlt években több
szeretője volt, de nem igazán tudta, hogyan kell viselkedni a fiatal
hölgyekkel rendkívüli körülmények között.
A megerőltető hegymászás ellenére Eliza Cynster arcvonásai
nyugodtak voltak. Úgy tűnik, semmi sem aggasztja.
Az sem, hogy még egy éjszakát el kell együtt tölteniük.
És a csók sem, amelytől ő inkább bizonytalan lett.
Márpedig a tudós nem szíveli a bizonytalanságot.
Ám amikor az a csók jutott eszébe, egyszerűen nem tudta, mit
gondoljon róla. Az ő értelmezésében Eliza először szándékolatlanul
csókolta meg, mert elragadta az öröm és a megkönnyebbülés, de aztán
nem húzódott el, hanem újra megcsókolta.
Hogyan értelmezhető ez?
Szeretné, ha megcsókolná újra? Amikor viszonozta a csókot, Eliza
mintha szívesen fogadta volna.
Ha folyton erre gondol, még a végén megfájdul a feje.
Elszántan lépkedett a nyomában, de hasonló elszántság kellett ahhoz
is, hogy ne nézze az alig néhány lépésnyire előtte ringó, csábító
látványt. Egyszerűen be kellett ismernie, hogy kissé össze van
zavarodva, de tetszik neki a helyzet, és ez már önmagában is
csodálkozásra ad okot.
Minden hölgy közül a legkevésbé Eliza Cynsterről tudta volna
elképzelni, hogy ennyire felkeltheti az érdeklődését. Addig csak egyszer
találkoztak, az eseményről pedig ő abban a tudatban távozott, hogy
Eliza Cynster nem viseli el a társaságát, illetve legalábbis nem kedveli
őt. Nem tudta volna megmondani, mi váltotta ki Eliza Cynster
nemtetszését, de kifejezetten az volt a benyomása, hogy a
kisasszonynak valami baja van vele.
Természetesen a megmentésére sietett, így a tisztesség úgy kívánta,
hogy Eliza rámosolyogjon. Ám Jeremy úgy érezte, a hála sem elegendő
indok arra, hogy a kisasszony megcsókolja őt.
Talán csak arról van szó, hogy Eliza nem ismeri őt elég jól, és a
kalandnak köszönhetően ezt a hiányosságot most pótolta?
Előttük magasodott a hegygerinc. Jeremy minden más gondolatot
elűzött magától, és követte ülizát a kis fennsíkra.
Eliza megállt, leült egy kőre, a válláról ledobta a nyeregtáskát, és
vizeskorsót vett elő.
Jeremy nagyot kortyolt, aztán a korsót félretéve a távcsövet vette
kézbe.
Addig pásztázta a tájat, amíg megtalálta a tanyaházat, ahol a bricskát
hagyták. Abból a magasságból beláthatták az egész vidéket, amelyet
gyalog bejártak azóta, hogy letértek az útról.
– Lát valamit?
Jeremy a fejét ingatta. – Ellátok egészen a kanyaron túl, de semmi
jele a nemesúrnak vagy Scrope-nak.
– Tehát vagy elhaladtak már északkeletre, vagy még nem értek el a
kanyarig. Akárhogy is, jó messzire vagyunk tőlük.
Jeremy a messzelátót letéve nyugat felé nézett. A nap már lassan
eltűnt a horizonton.
– Hamarosan besőtétedik. Mennünk kell.
Jeremy megfordult, amikor Eliza felállt, felemelve a nyeregtáskát a
kőről. A kezét nyújtotta érte. – Majd én viszem. – Mielőtt Eliza
ellentmondhatott volna, hozzátette: – Innen lefelé visz az út.
Eliza átadta a poggyászt. – Ha besötétedik, már nem tudják követni a
nyomunkat.
– Valóban – felelte Jeremy, és nagy merészen Eliza kezéért nyúlt.
Nem nézett a szemébe, úgy mentek a kis fennsík keleti végére, ahol
lenézett a hegy keleti lejtőjén. – Ma éjjel biztonságban vagyunk, de
menedéket kell találnunk, mielőtt besötétedik.
Eliza bólintott, és intett, hogy menjenek tovább. Jeremy haladt elöl,
de mellette lépdelt, amikor könnyebb volt a terep.
Végül magasan fekvő kis völgybe értek.
– Úgy látom, a skót hegyek elég gyéren lakottak – jegyezte meg
Eliza.
Jeremy bólintott. – Odalent, a völgy mélyén van valami útfélé, de
települést nem látok.
Egy ideig gyalogoltak, aztán Eliza megborzongott.
Jeremy tudta, hogy mindenképpen menedéket kell találnia Elizának,
és meglátott egy sziklás kiugrót a hegyoldalban. Elengedte Eliza kezét,
letette a nyeregtáskákat, és a távcsövet kereste.
– Várjon itt! – mondta. – Felmászom oda, és körülnézek.
Eliza összehúzta magán köpönyegét, és várt.
Néhány percbe telt, amíg Jeremy felkapaszkodott a sziklához.
Megállt a csúcsán, és a szeméhez illesztette a messzelátót. Aztán
észrevett valamit....
Leengedte a messzelátót, és szabad szemmel is megnézte. Az apró
kunyhó alig volt látható a félhomályban, de ott volt.
Lemászott az oromról.
Eliza a nyeregtáskák mellett várt, amikor Jeremy leugrott mellé. –
Van valami?
– Egy kunyhó – mondta Jeremy, a nyeregtáskákat vállára vetve. –
Nem láttam füstöt a kéményben, és ki tudja, milyen állapotok vannak
odabent, de legalább tető lesz a fejünk fölött.
Eliza elmosolyodott, és megfogta Jeremy kezét. – A jelenlegi
helyzetünkben az is tökéletes.
– Ott van – mutatott előre Jeremy, és elindultak a jelzett irányba. – A
fák mögött.

A nap már lemenőben volt, amikor a skót nemes elért arra a tisztásra,
ahol a menekülő pár nyilvánvalóan eltöltött egy kis időt, ugyanis a fű
lelapult, és a lágy talajban látszottak a lábnyomok.
Kénytelen ellenőrizni a nyomokat két keresztútnál is, mert egészen
biztos akart lenni abban, hogy nem vesztette el ismét a menekülő pár
nyomát. Az utóbbi néhány napban nem esett eső, ezért a száraz úton
egyáltalán nem volt könnyű követni a nyomot.
Scrope végig a nyomában volt, fedezékből figyelte, majd amikor
elégedetten nyugtázta, hogy jó úton van, Herculest vágtára fogta a
délkeleti úton, megindult utána.
– Tehát elértek ide – jegyezte meg félhangosan, és körülnézett. –
Lehetséges, hogy csak itt vették észre, milyen kellemetlen helyzetbe
kerültek, hogy elfogy az út, és valamerre ki kell térniük. Ha ezt
felismerték, vajon mit tettek?
Hercules a fejével a keleti hegyek felé jelzett.
– Igen – jegyezte meg magának elgondolkodva. – De hol van a
bricska? – A közeli tanyaházat nézte. – Nagyon valószínű, hogy ott van.
Ám mielőtt meggyőződnénk erről, mit csináljak Scrope-pal?
Útközben volt ideje elgondolkodni néhány lényeges tényen. Scrope
őt követi és nem próbál elé vágni, valamint az, hogy Scrope városban
nőtt fel, azt jelenti, hogy nem jeleskedik a nyomolvasásban, és rá van
szüksége, hogy elvezesse a párhoz.
McKinsey gyerekkora óta tanulta, hogyan kell a vad nyomát követni,
így ritkán vétette el a prédát bármilyen vidéken. Ha Eliza Cynster és
megmentője a Moorfoot-hegységbe vette be magát, könnyen a
nyomukra bukkan, de ha ezt teszi, Scrope követi, és mivel ez a hegység
alig lakott vidék, ahol ritkák a települések, és semmi jóra nem vezet, ha
ilyen terepen Scrope a pár közelébe jut.
Sokkal kevésbé bízott Scrope-ban ahhoz, hogy a közelükbe engedje.
Ami azt illeti, nem is szükséges közvetlenül követni a párt. Ha
letértek az útról, és bevették magukat a hegyekbe, könnyen kitalálhatja,
hol fognak kiérni. Az irány csak megerősítette egyre erősebb
meggyőződését, hogy a Jedburgh felé vezető útra akarnak kiérni, azon
pedig a Carter Bar határátkelőhöz igyekeznek. Az ő perspektívájukból
számos előnye van annak, hogy azt az átkelőt választják, és biztosra
vette, hogy vannak olyan szempontok is, amelyekről nem tud.
Mivel szinte biztos volt benne, hogy arra tartanak, semmi szükség
nem volt arra, hogy nyomukban ő is átkeljen a hegyeken. Megteheti,
hogy az úton halad északkelet felé, Gorebridge-ig, és ezt az időt
kihasználja arra, hogy megszabaduljon Scrope-tól. Semmi szükség arra,
hogy Scrope a pár közelébe jusson, ha voltak elég bátrak ahhoz, hogy
behatoljanak a Moorfoot-hegységbe, akkor megragadja az alkalmat,
hogy megszabadítsa őket Scrope-tól.
Ha ezt teljesítette, délre indul St. Boswellsbe. Ettől az út menti
településtől alig néhány mérföldnyire délre van Jedburgh. Jól ismeri a
várost, remekül alkalmas a céljai megvalósítására. Egyszerűen vár, amíg
a pár odaér az úton, aztán követi őket, hogy megnyugtatóan
tisztázhassa, Eliza Cynster jövője biztosítva van. És vigyázhat is rájuk
abban az esetben, ha Scrope továbbra is követné őket.
Nem tartott sokáig elhatározásra jutnia.
Megrántotta a kantárt, lassú lépésre fogta Herculest. A kanyarnál az
út szélén kereste a nyomokat. A tanyaház kapujánál megállt, és
előrenézett az úton Gorebridge irányába.
Abból, amit eddig megtudott a párról, sejtette, hogy nagyon okosak,
ezért arra számított, hogy volt annyi bátorságuk, hogy ott hagyják a
bricskát, és a nehezebb utat válasszák a hegyeken át, mert megértették,
hogy a bricskával nagyon hamar utolérnék őket.
De nem látott a hegyek felé vezető lábnyomokat, sem a tanyaházhoz
vezető keréknyomokat...
A tanyaházhoz és a kapun belülre vezető földutat nézte. Semmilyen
nyom nem volt rajta. Ami egyszerűen nevetséges. Közelebbről
szemlélve látszott, mintha valaki fenyőágat húzva egyengette volna el.
Fogadni mert volna, hogy így volt.
Herculest újra mozgásra késztetve megszemlélte az út másik oldalát,
és letaposott füvet látott, amit két pár csizma okozhatott. Óvatos léptek.
Felegyenesedett, megrántotta a kantárt, és Herculest vágtára fogta.
A pár a hegyekbe ment, de semmi esély nincs arra, hogy ezt Scrope
is észrevegye, ám ha észrevenné is a nyomokat, nem tudná helyesen
értelmezni.
Scrope követni fogja őt egészen Gorebridge-ig, aztán ha szerencséje
van, ők hárman nem látják többé az álnok Scrope-ot.
 TIZEDIK FEJEZET

A házikóban nem volt senki, de lakója a jelekből ítélve hamarosan

visszatérhet.
Eliza belépett Jeremy nyomában az egyetlen helyiségbe. A házat
kövekből és gerendákból építették. Volt benne asztal és székek, pad és
bádogdézsa az ablaknál. Két durván ácsolt ágy, egy nagyobb és egy
kisebb. Három különböző méretű keskeny szekrény állt a falak mellett.
Volt mosdóállvány is, rajta csorba mosdótál és kancsó. Eliza
körülnézett, és tisztának, rendesnek találta a helyet.
– Meglehet, a közeli városba mentek vásárolni.
Jeremy az asztalra tette a nyeregtáskákat. Bólintott.
– Nagyon valószínű. Vajon találunk valamit vacsorára?
Természetesen fizetséget hagyhatunk itt azért, amit elhasználunk.
Eliza rápillantott. Eltelt egy pillanat, majd feltette a kérdést: – Tud
főzni?
Jeremy a fejét ingatta. – Még sohasem próbáltam, de mennyire lehet
bonyolult?
Eliza az asztalhoz lépett, kinyitotta a nyeregtáskákat, és a készletet az
asztalra tette.
– Van kenyerünk, gyümölcs, egy kevés sajt. Maroknyi dió. –
Jeremyre pillantott, aki a nyitott ajtó mögött matatott. – Mi az?
Jeremy a mozdulatsort meg nem szakítva válaszolt:
– Nem vagyok eléggé járatos az erdei életben, hogy hurokkal nyulat
fogjak, és nem hiszem, hogy jó ötlet volna egy bárányt levágni...
feltéve, hogy egyáltalán el tudnám kapni. Azonban – kilépett az ajtó
mögül, és vékony zsinórral körbetekert hosszú botot tartott maga előtt –
azt hiszem, pisztrángot tudok fogni. – Eliza szemébe nézett.
– Hallottam, hogy a közelben valahol patak csörgedezik. Megnézem,
mit tehetek, mielőtt teljesen besötétedik.
Eliza lelkesen követte. Jeremy átvágott a kis tisztáson, majd megállt,
és a közepe felé intett.
– Nem próbál meg tüzet gyújtani? Ha sikerül halat fognom, itt sokkal
könnyebb megsütni, mint a benti tűzhelyen.
 Eliza bólintott. – Rendben.
– Az egyik nyeregtáskában van tűzszerszám.
Azzal elindult a fák közé, és eltűnt szem elől.
Eliza a tisztás széléig követte, és látta, hogy a hegyoldalban a patak
nagy köveken ömlik egy tóba.
– Feltehetően éppen ezért építették ide a házat.
Eliza látta, hogy Jeremy megáll a tó partján, a zsinór végére horgot
kötött. Ő inkább tűzifát gyűjtött a közeli fák alatt.
Eliza még sohasem gyújtott tüzet a természetben egyedül, de végül
sikerült kis lángot csiholnia, majd szorgalmasan táplálva egészen
elfogadható tábortüzet rakott.
Jeremy még nem tért vissza, és Eliza látta, hogy a parton áll
mozdulatlanul, kezében fogva a botot.
Visszatért a tűzhöz, és a következő lépést fontolgatta.
Pontosan hogyan készítik a halat? A házba ment, talált egy gyertyát,
a tűzhöz vitte, meggyújtotta, majd a kunyhóban keresgélt alkalmas
eszközöket.
Éppen felállította a talált vasnyársat – elég sokáig tartott –, amikor
Jeremy megjelent. Egyik kezében a horgászbot, a másikban két szép
pisztráng.
Elégedett mosollyal állt meg a tűz mellett, feltartva zsákmányát,
hogy Eliza csodálja meg.
Eliza pedig eleget tett az elvárásnak.
– Tökéletes! – Ránézett. – És most?
Jeremy letette a horgászbotot, a halakat a fűbe fektette.
– A pataknál megtisztítottam, kibeleztem őket, így csak annyit kell
tennünk, hogy... – Felkapta a hosszú nyársat, és bedugta a hal nyitott
száján, majd, a másik végén bújtatta ki. – Legjobb, ha egyenként sütjük
meg őket. – Azzal a háromlábú vasállvány tetejére illesztette a nyársat.
Hátrahúzódott, és leült Eliza mellé a fűbe. – Az a trükkje –
magyarázta –, hogy nem szabad túl gyorsan sütni.
Eliza bólintott. Jeremy a kisasszonyra pillantott, látta a pajkos
mosolyt az ajkán, és nagy elégedettség töltötte el.
Eliza felállt. – Hozok tányérokat és kenyeret.
Jeremy ott maradt, és nézte, ahogy a hal lassan sül.
Amikor Eliza visszatért két bádogtányérral, két villával, két bögre
vízzel, segített neki elrendezni a rögtönzött asztalt, és arra gondolt, nem
emlékszik arra, hogy valaha érzett volna ilyen boldogságot és kellemes
elégedettséget?
Valami primitív ösztön arra késztette, hogy ne elemezze a helyzetet,
és ne is fogalmazzon meg kérdéseket a kialakult állapottal kapcsolatban.
Ám valamely okból átadta magát a pillanatnak, hogy élvezze.
Egyszerűen érezze és örüljön neki.
Lényének bölcsebb része tudta, hogy az életben túl ritkák az ilyen
pillanatok ahhoz, hogy aggodalommal és önvizsgálattal töltse. Az ilyen
pillanatokat gondolkodás, tétovázás nélkül kell elfogadni és élvezni.
Tökéletes időzítésben került a bádogtányér a hal alá, aztán a második
halat is nyársra húzták, majd maguk elé vették a tányért, és nagy
kedvvel nekifogtak enni. Azok után, amit átéltek, jó étvágyuk volt.
Eliza megnyalta a tíz ujját. – Soha nem ettem ilyen ízletes halat!
Jeremy ezzel a megállapítással kénytelen volt egyetérteni.
A friss forrásvíz olyan finom volt, mint a legjobb borok.
Végre jóllakottan, tányéraikat a fűben hagyva ültek, és a tüzet
bámulták.
Eliza végre Jeremyre pillantott.
– Meséljen a családjáról!
Meséljen magáról!
Jeremy oldalra nézett. – Leonora húgommal már találkozott.
Eliza bólintott.
– Igen. Ha jól emlékszem, ön a nagybátyjával él, ugye?
– Humphrey bácsival. – A lángokat nézve folytatta. – Leonora és
én... akkor költöztünk hozzá, amikor a szüleink meghaltak. Tizenkét
éves voltam. Humphrey akkor Kentben élt, de néhány év múlva az
egész háztartást Londonba költöztette, hogy jobban hódolhasson a
kutatásainak.
– Mit kutat?
– Ősi kéziratokat. Ahogy én is.
Eliza nézte Jeremy markáns arcvonásait, és a következő kérdésen
törte a fejét. – Valami különleges kézirattípusra szakosodtak?
– Nem annyira kézirattípusra, mint inkább nyelvre. Régebben a
sumer volt a kedvencünk, de mindketten elég jól elboldogulunk
bármilyen hieroglifa alapú írással.
– Nagy igény van az ilyesmire?
És így folyt a beszélgetés sokáig. Eliza fokozatosan képet alkothatott
magának Jeremy életéről, hogy mivel tölti a napjait. Irigyelte azért, mert
évente néhány hónapot Európa nagy egyetemeinek meghívására
külföldön van.
– Tavaly Prágában voltam. Nemrégiben megkeresést kaptam Bécsből
is... de majd meglátjuk.
Eliza megkérdezte, szeret-e utazni. Egyre többet megtudott
életmódjáról, és ez a kép nagymértékben különbözött azoktól,
amelyeket korábban ismert, ugyanakkor volt benne átfedés a számára
ismerős világgal.
Az átfedésre gondolva egyenesen Jeremy szemébe nézett. – Nem
emlékszem, hogy valaha láttam volna önt bálon, kivéve egy alkalmat.
Azt hiszem, Lady Bethlehem bálján találkoztunk.
– Akkoriban Leonora folyton magával cipelt, mindenfelé bemutatott.
Egy évig engedtem neki, de a bálozás nem tartozik a kedvenc
foglalatosságaim közé.
Eliza összevonta a szemöldökét. – Akkor sem, ha a bál helyszínén
kitűnő könyvtár van?
Jeremy felnevetett. – Azzal is próbálkoztam egy ideig, de Leonora és
mások hamar megtaláltak, és így a könyvtárak, következésképpen a
bálok is elvesztették számomra a vonzerejüket.
Eliza elmosolyodott. Ez a bizalmas beismerés éppen jókor jött, mert.
elvonta figyelmét a férfi közelségéről. Gratulált magának, hogy kis
erőfeszítéssel sikerült meglepően részletes képet kapnia Jeremy Carling
életéről, amikor Jeremy észrevette, hogy őt nézi.
– Most ön jön – szólt Jeremy. – Csak felszínesen ismerem a
családját. De ön hogyan látja őket?
Eliza felhúzta a lábát, és a lángokat nézte. – Elég jól ismeri a családot
ahhoz, hogy tudja, milyenek vagyunk. A nővérem és a húgom talán
aktívabbak, mint én. Ez a helyes kifejezés, azt hiszem. Én vagyok a
csendesebb közöttük. És mint tudja, nem szeretek lovagolni, és egészen
mostanáig nem tudtam magamról, hogy gyalogolni szeretek. Eddig a
szoknya súlya miatt nem szerettem. Amint hazajutok, muszáj lesz
kirándulni a Quantocks és a Casleigh hegységben. Heather gyakran jár
arrafelé, és Angelica többet lovagol, mint Heather.
Jeremy oldalra fordította a fejét, hogy láthassa Eliza arcát.
– Mit szokott csinálni vidéken?
Eliza halvány mosollyal válaszolt. – Ami azt illeti, hímezni szeretek.
Helena néni tanított rá. És sokat zenélek... többnyire hárfán játszom. A
zongorázás is viszonylag könnyen megy. – Egymásra néztek. – Családi
összejöveteleken mindig engem kérnek fel elsőként énekelni.
 – Valakinek fel kell vállalnia ezt a szerepet.
Eliza újra a lángokat nézte. – Hát igen. Ez vagyok én.
– De az év nagy részét Londonban tölti, ugye?
Eliza bólintott, Jeremy pedig folytatta a kérdezősködést. – Hogyan
telik Londonban egy átlagos napja?
Néhány pillanatig tétovázott, gondolkodott, de a tűz melege, a férfi
kellemes társasága, a pillanat egyszerűsége minden fenntartását
félresöpörte. Mocorgott, kényelmesebben helyezkedett el, és sorra
válaszolta meg Jeremy kérdéseit; olyan őszinteséggel, amilyennel
korábban Jeremy válaszolt neki.
Furcsamód mámorító élmény volt; Eliza – és gyanította, hogy
Jeremy különösen – nem szokott ilyen kérdésekre válaszolni. Neki
általában nem is tesznek fel ilyen kérdéseket, nemhogy lehetősége volna
ilyen szabadon felelni.
A körülmények miatt alakult így a helyzet, amelyet a lobogó tűz
enyhített. Ezt mondogatta magának Eliza, és részben igaz is volt, de ha
valaki más.ült volna mellette, olyan férfi, aki nem ennyire őszinte
hozzá, el sem tudta képzelni, hogy ennyi mindent elmondott volna
magáról, és ilyen kellemes meghittségben ülne mellette.
A tűz mögött egyre mélyült a sötétség. Jeremy kérdései elapadtak, és
csak ültek egymás mellett.
Semmit sem kellett mondaniuk; Eliza nem érzett kényszert, hogy
folytassa a beszélgetést, és Jeremy is elégedettnek látszott.
Békét, megnyugvást árasztó csend vette őket körül, közben lassan
zsarátnokig égett a tűz.
Jeremy nem volt biztos abban, hogy a meghitt csend igazi vagy
képzeletbeli, de készséggel elfogadta, és csak ült Eliza mellett szótlanul.
Élvezte vele az éjszakát.
Jeremy nagyra becsülte a csendet, de még soha nem találkozott olyan
nővel, aki hozzá hasonlóan szerette volna.
Persze eddig nem volt oka és lehetősége hölggyel a társasági élet
keretein kívül együtt lenni.
Nem akarta megtörni a csendet, ám hamarosan be kell menniük, és
valamit még szeretett volna elmondani.
Egy ággal lassan széthúzta a parazsat.
– Gyakran előfordul, hogy a miénkhez hasonló helyzetben az
emberek... túl sokat gondolkodnak. – Néhány pillanatig az izzó
zsarátnokot nézte. – Mindenféle jelentést tulajdonítunk a pillanatnak,
méghozzá olyan jelentéseket, amelyek nem feltétlenül vannak benne.
Beszűkítjük, korlátozzuk a lehetséges kimeneteleket azzal, hogy külső
elvárásokkal terheljük a helyzetet, elképzeljük, hogy mások mit
gondolnak erről, mit mondanak majd... miközben a valóságban ez
egyáltalán nem számít.
Közel ültek egymáshoz, Eliza válla Jeremy vállához ért. És Eliza
ránézett a mogyoróbarna szemével.
– Jöjjön, aminek jönnie kell.
– Hagyni kell, hogy megtörténjenek a dolgok. – Jeremy elhallgatott,
tétovázott, majd folytatta: – Az a bölcs, aki nem ítélkezik, aki nem
feltételezi, hogy pontosan tudja, hogyan fognak alakulni a dolgok. A
bölcs ember hagyja, hogy a helyzet kibontakozzon, nem fecsérel
energiát arra, hogy elhárítson bizonyos fejleményeket. Hagyják, hogy a
sors lépjen, és csak azután döntik el, hogyan viszonyulnak a kialakult
helyzethez.
Eliza csak nézte Jeremyt, aztán elmosolyodott.
– Ha jól sejtem, szeretne bölcs lenni.
Jeremy bólintott. – Meglehet, egyszerűen a tudós szól belőlem, de
nem látom értelmét másnak.
Eliza bólintott. – Egyetértek. – Az egyik kezét felemelte. – Hagyjuk,
hogy a sors lépjen, és meglátjuk, mi lesz.
Megérintette Jeremy arcát, aztán a szemét lassan behunyva közelebb
hajolt, és az ajkuk találkozott.
És Eliza megcsókolta újra, hogy a szándékához kétség se férjen.
Jeremy szeme becsukódott, élvezte a varázslatos érintést. Az évek
folyamán elég sok nőt csókolt meg, de soha nem érzett csókot még
ennyire kívánatosnak. Kényszerítette magát, hogy abban a
testhelyzetben maradjon, ahogy volt, úgy viszonozta a csókot, majd
újabb kísértéssel csábította Elizát.
És Eliza ennek is engedett;
Óvatosan feltérdelt, az ajkát átengedte Jeremynek. Közelebb
húzódott hozzá, keble Jeremy karjához nyomódott, a rózsakvarc a keble
között hatással volt az érzékeire.
Eliza ajka határozottabban követelt... és Jeremy ekkor megmozdult.
A csókot megtörve ölelésébe vonta, hátradöntötte, magához húzta,
egyre mélyülő szenvedéllyel.
A pillanatok szédítő örömben rohantak. Simogatták, becézték
egymást, egyikük kívánt, követelt, nyilvánvalóvá tette vágyát, hagyta,
hogy a másik reagáljon.
Eliza bátrabban viszonozta a csókot; egyre biztosabb volt abban,
hogy azt kell tenniük, amit Jeremy . mondott: egyszerűen hagyni, hogy
sodródjanak.
Huu!Huhu!
Kibontakoztak a csókból, és körülnéztek.
– Bagoly – mondta Jeremy, és újra Elizát nézte. Arra gondolt, hogy
mi következik ezután, és ez teljesen lefoglalta az elméjét. De túl
veszélyes lehet idekint, a semmi közepén.
A tűz már majdnem teljesen kialudt.
Jeremy nem látott megbánást Eliza tekintetében, mégis...
Erőt vett magán. – Be kell mennünk. Holnap hosszú gyaloglás vár
ránk.
Eliza bólintott. – Igen. Igazad van, Jeremy – váltott át a bizalmas
tegeződésre.
A hangja mély és fátyolos volt. Jeremy segített neki felállni.
A nyársra és a tányérokra nézett. – Ezt reggel is elpakolhatjuk,
amikor elég világos lesz, és nem esünk a patakba.
Eliza halkan felnevetett, majd a kunyhó ajtaja felé fordult.
– Helyes döntés.
Gyertyával tért vissza, átadta Jeremynek, aki a tűz parazsánál
meggyújtotta a kanócot. Azzal visszaadta a gyertyát. Eliza a bokrok
közé osont, Jeremy közben Charles St. Austell egyik történetére
gondolt, amely arról szólt, hogy ellenséges területen, teljesen
elhagyatott helyen töltötték az éjszakát.
Előző éjjel a bezárt ajtó ellenére is sebezhetőek voltak, amíg aludtak.
Amikor Eliza visszatért, Jeremy intett neki, hogy menjen be a házba.
Megvárta, amíg meggyújt egy második gyertyát, majd elvette az elsőt és
többször körbejárta a kunyhót, száraz ágakat helyezett el olyan
helyeken, ahol ember járhat.
Végül megelégedve a biztonságuk érdekében tett óvintézkedésekkel,
belépett a kunyhóba, és bereteszelte maga mögött az ajtót.
Két perccel később, amikor már lefeküdtek, ő a nagyobb ágyon,
Eliza a kisebben, egymástól karnyújtásnyira, elfújta a gyertyát,
behunyta a szemét, és a testét próbálta fegyelmezni, hogy ne siessen.
Semmi szükség arra, hogy rögtön engedjenek a vágynak. Nem
gondolkodni kell, hanem hozzászokni, mielőtt tovább lépnek.
Követni a sorsot, a kocka el van vetve.
 Egyszerre csak egy lépést tenni.

Másnap reggel korán ébredtek, és elindultak, át a hegyeken. A térkép

szerint a Moorfoot-hegység nagy része még előttük állt, de dél körül
már Stow-ba érhetnek.
Bár sütött a nap, hűvös volt az idő. Eliza a könnyebbik
nyeregtáskával a vállán lépkedett Jeremy után. Páfányosokon kellett
átjutniuk, számtalan kis patakot átugrani. Két hegy között egy keskeny
völgyben elhaladtak egy kis vadászkunyhó mellett. Amikor sűrű erdőn
kellett áthatolniuk sötét árnyékok között, Eliza megborzongott.
Rengeteg látnivaló volt, a gyaloglással lefoglalta az elméjét, így
elkerülhette, hogy az este történései jussanak eszébe, ám időnként a
gondolatai elkalandoztak, hogy mi lehet az, ami közöttük történik.
Ezt a helyzetet – hogy egy úriemberrel van, megszokott világuktól
távoli helyen, és felfedezik egymás iránti vonzalmukat, amelyet
korábban egyikük sem tartott valószínűnek – egyáltalán nem láthatta
előre, nem is álmodhatott róla.
Ebben nem volt saját tapasztalata, és senki nem volt a környezetében,
aki ilyesmiben tanácsot adhatott volna neki.
A szemét a földre szegezve követte Jeremyt. Aznap reggel, amikor
felébredtek, a közeli patakban mosakodtak meg, aztán együtt rendet
raktak maguk után a kunyhóban és a tisztáson. Eliza arra számított,
hogy furcsa érzése lesz, hirtelen elfogja valamiféle lelkifurdalás.
Ám nem érzett semmi ilyesmit. Eltelt az egész délelőtt, de nem
érzékeltek semmiféle furcsa feszengést, kínos zavart.
Mielőtt távoztak a kunyhóból, Jeremy egy aranyfontot tett az
asztalra. Eliza egyetértése jeléül bólintott, aztán kiléptek a kunyhóból,
és útnak indultak.
Eliza nem igazán értette, miért viselkednek olyan természetesen
egymással Jeremyvel, de valahogy így érezte helyesnek.
Nehezen járható sziklás emelkedőhöz értek. Nem szóltak egymáshoz,
de Eliza megállt, megvárta, amíg Jeremy felmászik egy sziklára, és
kezét nyújtja neki. Aztán Jeremy megragadta, és felhúzta magához.
Nem volt szükség szavakra, tökéletes harmóniában indultak tovább.
Eliza kezdett arra gondolni, hogy ő és családja tulajdonképpen hálával
tartozik annak a titokzatos nemesúrnak. Ha nem küldte volna Londonba
Scrope-ot, hogy rabolja el őt, és vigye Skóciába, most nem járná a
Moorfoot-hegységet kettesben Jeremy Carlinggal, nem érezné ilyen jól
magát, és nem tudhatott volna meg olyan sok mindent önmagáról és
Jeremyről.
A tűz melletti beszélgetésük elég volt ahhoz, hogy megerősítse:
bármilyen elképesztő, de nagyon hasonló a gondolkodásuk. Egyikük
sem volt biztos még abban, mire vezet ez a hasonló gondolkodás, mi
lesz a cél azon az úton, amelyen együtt haladtak, kéz a kézben.
Eliza számára a lassú, megfontolt haladás tökéletesen elfogadható
volt. Nem volt olyan bátor és merész, mint nővére és húga; neki
többször is éreznie kellett ahhoz, hogy elfogadjon bizonyos dolgokat.
A felfedezés, hogy Jeremy is ugyanúgy érez, hogy ezt a visszafogott
rpegismerést tartja a legésszerűbb haladásnak, nemcsak megnyugvást
jelentett számára, hanem valóságos reveláció volt.
Nézte Jeremy sötét haj tincseit és a széles vállát. Egyáltalán nem
zavarta, hogy a délelőtt megtett út alapján kicsi volt a valószínűsége,
hogy még aznap elérik a határt, ezért a következő éjszakát is kettesben
kell tölteniük valahol.
Egyenletes léptekkel haladva gondolatait arra irányította, hogy mit
tartogathat számára az este és az éjszaka.
Még magasan voltak a hegyek között, de előttük a talaj lágyan lejtett
egy széles völgy felé. Patak kanyargóit az egyre lankásabb vidéken egy
folyó felé.
Jeremy kiterítette, és megnézte a térképet, majd a völgyre pillantott.
– A folyó a Gala Water, az pedig ott Stow – mutatta az irányt, aztán
összehajtogatta a térképet. – Ott bérelhetünk egy bricskát, és
gyorsabban haladhatunk dél felé.
Útközben számos magaslatnál megállt, visszanézett, üldözőik
nyomát keresve.
Eliza rápillantott. – A nemesúr már nem követ minket, ugye?
– Nehéz biztosan megmondani, mert nem lehet messzire látni ezen a
terepen. De ha a nyomunkban lenne, szerintem már utolért volna
minket.
Eliza megigazgatta vállán a nyeregtáskát, és végignézett a völgyön.
– Tegyük fel, hogy őt és Scrope-ot sikerült leráznunk – mondta,
Jeremyre pillantva. – Akkor most merre menjünk?
– Legkönnyebben a patak mentén juthatunk előre. Minden kis patak
végül a Gala Waterbe ömlik. A térkép szerint a legnagyobb
mellékfolyó, amelybe ez a kis ér torkollik, a híd mellett ömlik a főágba,
amelyen át akarunk kelni... Stow közelében.
– Akkor jó – felelte Eliza, azzal elindult a patak felé. – Menjünk arra!
Jeremy mosolyogva követte. Csak így ismerte Eliza Cynstert, és alig
néhány nap alatt átalakult, megváltozott...
Abból, amit előző este elárult, Jeremy azt a következtetést vonta le,
hogy Eliza Cynster a nővérénél és a húgánál kevesebbre tartja magát.
Kevésbé társaságkedvelő, akaratos, türelmetlen és ellentmondást nem
tűrő fiatal hölgy. Ez igaz lehet az előkelő társaságban, de Jeremy
értékrendje szerint, amit Eliza hiányosságnak tartott magában, az inkább
áldás, mint átok.
Megálltak a patak partján, megették a maroknyi diót, majd az utolsó
két almát majszolva folytatták útjukat. Ragyogó napsütésben keltek át a
völgyön, lassan, de biztosan haladva céljuk felé.
Könnyebb volt a terep, mint reggel. Jeremy már Eliza mögött haladt,
követte a réteken.
Akkor lépett mellé, amikor kiértek a hídon átvezető útra.
Kénytelen volt elnyomni erős késztetését, hogy megfogja Eliza
kezét. Egymás mellett mentek át a hídon.
Jeremy a túlparton a templomtorony körül álló házcsoport felé intett.
– Az ott Stow.
Stow nem tartogatott kellemetlen meglepetéseket nekik. A tiszta
kisvárosban több fogadó volt, Jeremy és Eliza kiválasztottak egyet,
megállapodtak egy bricska bérléséről, és bementek.
A csapszékben elég nagy volt a zsúfoltság. Eliza könyökét meglökve
Jeremy kz egyik ablak melletti asztalra mutatott. Eliza bólintott, és
elindult az asztal felé. A vállukról levették a nyeregtáskákat, és leültek.
Szinte rögtön megjelent asztaluknál egy dús keblű szolgálólány.
– Mivel szolgálhatok az uraknak? Van jóféle ürühúsos pástétom, és
ha mást szeretnének, őzpástétom is.
– Őzpástétomot – mormogta Eliza fel sem pillantva.
Jeremy alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. – Ugyanazt. És
nekem egy sört.
– Vizet – motyogta Eliza.
– Vizezett seritalt a fiatalúrnak, ugye?
A szolgálólány feljegyezte a rendelést a palatáblájára.
Eliza pillanatnyi tétovázás után bólintott. – Az nagyon jó lesz.
– Csak néhány perc, és hozom, uraim – mondta, és azzal elsietett.
Jeremy kaján mosollyal nézett Elizára. – Vizezett sört?
 Eliza vállat vont, és mély hangon szólalt meg: – Miért is ne?
Sohasem ittam még vizezett seritalt. Heather azt mondta, ő ivott, amikor
Breckenridge-dzsel úton volt. Arra gondoltam, hogy meg kellene
kóstolnom.
A szolgálólány olyan hamar tért vissza, ahogy ígérte. Letette eléjük a
tányérokat és a mártást. Jeremy kérte a számlát, és fizetett.
– A biztonság kedvéért, ha gyorsan kellene távoznunk – súgta Eliza
kérdő tekintetére válaszul.
A pástétom kitűnőnek bizonyult, a sör frissítőnek, bár kicsit keserű
volt.
A délelőtti megpróbáltatásoktól Elizának jó étvágya lett, ő maga is
meglepődött, hogy mindent megevett és megivott.
Jeremy már befejezte az evést, és kiterítette a térképet. Az útirányt
fontolgatta. Amikor Eliza félretolta a tányérját, Jeremy rögtön úgy
fordította a térképet, hogy mindketten lássák.
– Itt van Stow – mutatta Jeremy. – Itt van Jedburgh, nem messze a
határ. Wolverstone pedig itt. Ezeken az utakon juthatunk el oda. Én is
erre jöttem.
Eliza bólintott. – Ez az a bizonyos út, amelyen a Jedburgh-i útra
értél, amikor a kocsiból megláttalak.
– Igen... tehát ez vezet a biztonságba. Már délután van, nem hiszem,
hogy estére Jedburgh-ba érhetnénk, és ha nincs ellenedre, én nem
indulnék el a jedburgh-i úton, ha nem mehetünk át rögtön a határon is.
– Arra az eshetőségre számítva, hogy ha Scrope vagy a nemesúr a
nyomunkat vesztve úgy dönt, hogy az út mentén les ránk?
– Pontosan. – Azzal Stow-ból kiindulva végighúzta a kezét egy úton.
– Ma is jókora utat megtehetünk. Elhaladunk Galashiels mellett, át
Melrose-on. De úgy gondolom, valahol a közelben meg kell állnunk,
még a jedburgh-i út előtt, a határ közelében.
Eliza ismét bólintott. – Tehát keresünk valami szállást Melrose
környékén, aztán holnap reggel nekivágunk a határnak?
A térkép fölött összenéztek. – Egyetértesz ezzel a tervvel?
Azt kérdezi Jeremy, hogy egyetért-e azzal, hogy még egy éjszakát
töltsenek együtt. Eliza elmosolyodott. – Igen. Nekem teljesen megfelel.
És valóban így volt.
Egyre biztosabban érezte, hogy az elkövetkező éjszaka új
felfedezéseket hoz számára. Ráadásul az lesz utolsó együtt töltött
éjszakájuk, mielőtt visszatérnek az előkelő társasági körökbe.
 Jeremy összehajtotta, és eltette a térképet. Eliza körülnézett,
meggyőződött arról, hogy senki nincs elég közel hozzájuk, hogy hallja,
majd előrehajolt. – Hogy állunk az anyagiakkal?
Addig egyáltalán nem gondolt erre, de kellett volna. Béreltek
lovakat, két bricskát, és különböző helyeken fizettek ételért.
Jeremy elmosolyodott.
– Emlékszel, említettem, hogy egy ideig Edinburgh-ban dolgoztam?
Eliza bólintott. – Ott ismerted meg Cobbyt és Hugót.
– Igen – felelte Jeremy, a nyeregtáskáját a vállára véve. – Az
edinburgh-i bankban jól ismernek. Mivel nem tudtam, mi fog történni,
milyen nehézségekkel kell szembenéznünk, elég szép summát vettem
ki. – Hátratolta a székét. – Pénz bőven van nálam, még Londonig is
bérelhetnénk hintót, ha a szükség úgy hozná.
Eliza láthatóan megnyugodott. – Remek – felelte, azzal a
nyeregtáskát felkapta, és követte Jeremyt az ajtó felé. Ahogy kiértek a
fogadóból, halkan megjegyezte: – Hirtelen felötlött bennem, hogy
padlót kell sikálnom és mosogatni, hogy ledolgozzuk a számlát.
Jeremy felnevetett. – Arra nem kerül sor, de amúgy együtt
megoldanánk.
Eliza a fejét felszegve elindult az istállóudvar felé. – Lássuk, milyen
messzire jutunk ma, és hol töltjük el utolsó éjszakánkat.
A bricska elé tüzes lovat fogtak, türelmetlenül toporgott. Jeremy
feldobta a nyeregtáskákat, felült Eliza mellé, kézbe vette a gyeplőt és a
lovat az országút felé hajtotta.
Ahogy kigördültek a városból, megrántotta a gyeplőt, és a fiatal lovat
vágtára fogta. Eliza a fejére szorította a kalapját, a válla Jeremy vállát
súrolta.
A jó út kanyargotr, a folyó ívét követte. Még mindig a Gala Water
mellett haladtak déli irányba. Ritkán jártak olyan szakaszon, ahonnan
nem látták a fákkal sűrűn benőtt partot és a fodrozódó víz fölött köröző
madarakat.
Az utazás kimondottan kellemesnek bizonyult. Könnyű volt
elfelejteni, hogy éppen menekülnek egy mindenre elszánt gonosztevő és
egy nagy hatalmú nemesúr elől, akinek ismeretlen szándékai voltak.
Amikor elhagyták a buckholmi leágazást, Eliza énekelni kezdett.
Néhány strófa után Jeremy is csatlakozott hozzá, a hangjuk összeolvadt,
ahogy sok dalt végigénekeltek.
Az út is keletnek fordult, és hamarosan begördültek egy nagyobb
városba, Galashielsbe. Lelassítottak, úgy hajtottak be a város
központjába.
– Nagyon figyelj – figyelmeztette Jeremy. – Minden eshetőségre
számítani kell.
De nem leselkedett rájuk veszély. Áthajtottak a városon, követték a
Melrose irányába mutató útjelző táblákat. A melrose-i út egyenesen
kelet felé vezetett; az elején a Gala Water vonalát követte, ám az út és a
folyó közti távolság egyre nőtt. Végül már egyáltalán nem látták a
folyót.
Eliza hátradőlt, és előrenézve csillogó felületre mutatott. – Az nem
ugyanaz a folyó, ugye?
Jeremy a jelzett irányba fordult. – Az a Tweed folyó. Nemsokára
átkelünk rajta.
Az út valóban a Tweed mellé ért.
– Erdő következik – intett Jeremy az utat kétoldalt szegélyező fák
felé. – Azon túl az út délre kanyarodik, és kell ott lennie egy hídnak.
A híd valóban ott volt, szürke kőből és vörös téglából építve a kettős
boltozat. Átgördültek rajta, majd a folyó déli partján jobbra fordultak.
Nem sokkal ezután útkereszteződéshez értek, és az útjelző tábla szerint
egyenesen kellett továbbhaladniuk Melrose felé.
A nap már majdnem lebukott a horizont mögé, hosszú árnyékokat
vetve.
– Melrose innen már alig egy mérföld lehet – szólt Jeremy, Elizára
pillantva. – Van valami ötleted, mit tegyünk... hol keressünk szállást?
Eliza elgondolkodott. – Nem valószínű, hogy a nemesúr vagy Scrope
a városban vár minket, ugye?
– Úgy vélem, nem erre jöhetnek. Vagy távolabb várnak minket, vagy
teljesen nyomunkat vesztették, ezért feladták az üldözést, és
hazamentek.
– Remélem, az utóbbi eset áll fenn – felelte Eliza. – Mivel nincsenek
Melrose-ban, semmi akadálya annak, hogy körbekocsikázzuk a várost.
Ha látjuk a kínálatot, majd utána döntünk.
Jeremy bólintott. – Okos gondolkodás – mondta, majd hozzátette: –
Hallottam, hogy a romok sok érdeklődőt vonzanak. Talán vannak
kisebb helyek, ahol megszállhatunk. Szerintem inkább kiadó szobát
keressünk, ne fogadóban szálljunk meg. Ha Scrope vagy a skót nemes
mégis ezen az úton jár, kevésbé valószínű, hogy magánszálláson
keresne minket.
 – Romok? – nézett rá Eliza kérdőn. – Miféle romok?
Végül az a megoldás volt elfogadható, hogy a régi apátság romjaira
néző kis vendégházban szálljanak meg. A ház asszonya a szobájukhoz
kísérte őket; miután távozott, Eliza az ablakhoz lépett, és kinézett.
– Ez a legromantikusabb rom, amit életemben láttam.
– Skóciában jó néhány ilyen romantikus rom található.
Eliza hirtelen megfordult, és a szeme csillogott. – Odamehetnénk,
hogy megnézzük? Még alig alkonyodik, és Mrs. Quiggs azt mondta,
legalább egy óra, amíg feltálalja a vacsorát.
Jeremy látta Eliza arckifejezését, és tudta, hogy semmi esélye az
ellenkezésre. – Rendben.
Több mint egy órát töltöttek a romok között. Jeremy eleget tudott a
kolostori életről ahhoz, hogy mindenféle kérdésben kielégítse a
kisasszony kíváncsiságát. Eliza nem győzött csodálkozni.
Jeremy követte a romok közt járó Elizát, és őszintén hálás volt, hogy
nem voltak más látogatók a környéken, így senki nem láthatta, milyen
különösen viselkedik a „fiatalúr”.
Amikor már esteledett, és a vendégfogadó konyhájából áradó illatok
visszacsalogatták őket, és az apátság ősi temetőjéhez vezető ösvény
mellett jártak, Jeremy hirtelen Eliza szemébe nézett.
– Ne feledd... ifjú úr vagy, nem pedig romantikus hajlamú
kisasszony.
Eliza megint csak ragyogó mosollyal nézett rá, majd erőt vett magán,
és unott arckifejezést vett fel, járásából eltűnt a ruganyosság.
Mrs. Quiggs ajtajának közelében felsóhajtott, tettetett ásítással szája
elé vette a kezét, majd mogorván megjegyezte. – Ez kibírhatatlanul
unalmas volt. Remélem, a vacsora jobb lesz.
Jeremy elnyomta a mosolyát, és belépett Eliza mögött a házba.

Ugyanebben az órában St. Boswellsben egy kényelmes fogadóban, ahol

jól ismerték, a nemesúr asztalhoz ült, hogy elfogyassza ízletes
vacsoráját: friss lazacot, őzhúst, fogolysültet, főtt sonkát, hozzá
póréhagymát. Az étel mellé kitűnő burgundi bort szolgáltak fel.
Összességében semmi oka nem volt panaszra. Amint elért
Gorebridge-be, egyáltalán nem volt nehéz megszabadulni Scrope-tól,
akinek nagyon rossz a tájékozódóképessége. McKinsey egyenesen
átvezette Gorebridge-en, majd folytatta útját kelet felé, azon az úton,
amelyen ha Scrope tovább megy, visszajut a Great North Roadra. Kis
szerencsével Scrope azt hiszi, hogy McKinsey még mindig előtte jár, és
továbbmegy azon az úton, amelyen az utazók szívesebben tartanak
London felé.
Ez így teljesen rendben volt. Már csak annyi dolga van, hogy másnap
nyitva tartja a szemét. Látni akarta az elhaladó párt, majd utánuk
indulni, és megfigyelni őket.
Igazság szerint Eliza megmentőjének eddigi döntései alapján kevés
kétsége volt a férfiú képességeit illetően. Határozott, okos, tisztességes
és hatékony. Egyszer pillantotta meg az embert, de elég jóképűnek és
oltalmazónak ítélte meg.
Ő is oltalmazóként lép fel. Az egyetlen pillantás, amit Penicuik fő
utcáján vethetett rá, elég volt ahhoz, hogy megállapítsa, hogyan
viszonyul az a férfi Elizához. Ez a megmentő a magáénak tekinti Eliza
Cynstert.
Ami meglehetős megkönnyebbülést jelentett. Ahogy azt Heather
Cynster elrablásának meghiúsult kísérlete mutatta, egy elrabolt Cynster
kisasszony jó hírnevét egyetlen módon lehet megmenteni: házassággal.
Eliza esetében, ahogy Heather esetében is, két választás lehetséges: a
megmentőhöz vagy őhozzá feleségül menni.
Hála annak a penicuiki pillanatnak, elég pontos elképzelése lehetett
arról, hogy milyen álláspontra helyezkedett Eliza megmentője, de a
becsület és a tisztesség azt kívánta, hogy Eliza hozzáállásáról is
meggyőződjön. Vajon Eliza legalább annyira örül annak, hogy feleségül
mehet megmentőjéhez, amennyire megmentője örül annak, hogy
feleségül veheti őt?
Ha szerencséje van, másnapi megfigyelései erre a kérdésre is
megerősítő választ adnak. Akkor bár visszavonulhatna, és elindulhatna
haza, de arra gondolt, akkor volna igazán nyugodt, ha látná, hogy
biztonságban átjutottak a határon.
Feltételezte, hogy szereztek járművet, mivel a határ már nincs
messze. Ha minden úgy alakul, ahogy remélte, holnap délután már úton
lesz észak felé.
Miután megvacsorázott, a nemes úr whiskyt rendelt, majd a poharát
szó nélkül Elizára és az úriemberre emelte.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

– Csodálatos hangulatú – szólt Jeremy, azzal becsukta az ajtót és

megfordult, Elizára nézett, aki az ablaknál állva kifelé nézett, talán a
romokra.
Levetette köpönyegét, kiengedte a haját; az aranyló fürtök a vállára
omlottak.
Miután felálltak a vacsoraasztal mellől, Jeremy úgy döntött, rövid
sétát tesz az utcán, és megadja Elizának a lehetőséget, hogy
háborítatlanul egyedül legyen a szobában, megmosakodhasson,
felfrissítse magát.
– A holdfény olyan titokzatos hangulatot ad neki. Vajon vannak ott
kísértetek? – kérdezte Eliza, azzal hátrafordult.
– Ne fesd az ördögöt a falra, mert még rémálmaid lesznek.
Eliza még egyszer kinézett a tájra, aztán behúzta a függönyt.
Jeremy az ágyra pillantott. Elég széles volt ahhoz, hogy a
tanítómester és tanítványa kényelmesen alhasson.
Jeremy a komódhoz lépett, ahol a nyeregtáskákat hagyta, és
beletörődött, hogy ennek a gondolatnak képtelen ellenállni. Eredetileg
az volt a szándéka, hogy a Penicuikben vásárolt késeket nem veszi elő,
de meggondolta magát, és mindkettőt az ágy melletti kis asztalra
helyezte.
Eliza két szál gyertyát hagyott égve a két éjjeliszekrényen.
Jeremy odapillantott, amikor Eliza leült a matracra, és lehajolt, hogy
lehúzza a csizmáját, majd bátortalanul megjegyezte: – Ha szeretnéd,
alhatok a padlón.
Eliza hirtelen hátrafordult, és Jeremy szemébe nézett.
– Azt hittem, ezt az ostobaságot már tisztáztuk a favágó
kunyhójában.
Jeremy látta arcán a határozottságot, és vállat vont.
– Úgy gondoltam, hogy fel kell ajánlanom.
Eliza bólintott. – Hallottam, és tudomásul vettem. De köszönöm,
nem fogadom el. – Elfordult, majd hozzátette.
– Azt szeretném, ha az ágyban aludnál. Velem.
 Jeremy a fejét ingatva elfordult. A nagykabátot a közeli székre
terítette, kibújt a zakójából, a mellényéből, azokat is letette. Aztán
kibontotta a nyakkendőjét. Leült az ágyra, hogy lehúzza a csizmáját.
Abban a pillanatban Eliza másik csizmája is a padlón koppant.
Elfujta a gyertyát, majd hanyatt fekve kinyújtózott az ágyban. Jeremy
letette az egyik csizmáját, és hátrapillantott. Eliza a takarón feküdt,
kezét összekulcsolta, tekintetét a mennyezetre szegezte.
Úgy nézett ki, mint aki... talán tervez valamit. Lehajolt, hogy lehúzza
másik csizmáját is, közben próbálta kitalálni, mi járhat Eliza fejében.
Mire gondol, mit tervez?
Mi következhet ezután?
Jeremy biztos volt abban, hogy jelen helyzetük következményeként
az oltár elé állás elkerülhetetlen.
Abban azonban nem volt olyan biztos, hogy milyen úton kerülnek az
oltár elé. Mintha olyan kalandba bocsátkoztak volna, amely a való
világgal párhuzamos univerzumban játszódik. Kaland az ismeretlenben,
gondolta, de gyanította, hogy neki ez a világ ismeretlenebb, mint
Elizának.
Kéjvágyat érzett már korábban is, de korábban az csak jelentéktelen
figyelemelterelés volt; néha alkalmatlan órán jött, mégis mindig olyan
bizsergető késztetés volt, amelyet kedve szerint figyelmen kívül
hagyhatott. Ám az a vágy, amelyet Eliza iránt érzett, az valami új volt.
Valami kényszerítő megszállottság, amely zavarba ejtően
ellenállhatatlan erővel irányította a gondolatait Elizára. Arra, hogy a
magáévá tegye.
És bár ez az érzés több vonatkozásban is kényelmetlenséget okozott
neki, egyben felkeltette a kíváncsiságát.
Aki kíváncsi, hamar megöregszik.
Lehetséges, ám ha egy tudósban nincs meg ez az alapvető vonás,
akkor a választott területén nem juthat mesz- szire.
Természetesen nagyon kevés olyan elem volt jelenlegi
kíváncsiságában, amely a tudományos vizsgálódás tárgykörébe tartozna.
Miután a másik lábáról is lehúzta a csizmát, élfújta a gyertyát is,
majd lefeküdt Eliza mellett, de jó könyöknyi távolságot tartva közöttük.
Aztán hagyta, hogy ellazuljon a teste.
Már amennyire képes volt ellazulni. Vagyis nem nagyon.
Az ágy besüppedt, de Eliza felkészült erre, és nem rögtön gurult
melléje.
 A szobában nem volt koromsötét, csak félhomály. Magasan a falba
vágott két kis négyszögletű ablak beengedte a holdfényt, halvány,
ezüstös derengésbe vonta a helyiséget.
– Milyen messze van Wolverstone?
Jeremy ugyanolyan tárgyilagos, közömbös hangon válaszolt, ahogy
Eliza feltette a kérdést. – Ötven-hatvan mérföld. Ha korán reggel
indulunk, délutánra ott lehetünk.
– Tehát holnap estére visszaérünk az előkelő társaságba.
– Eliza egyik kezével az ágy szélébe kapaszkodott, hogy ne csússzon
Jeremy felé, azzal felemelte a jobb lábát. – Megint ruhát és
alsószoknyákat kell hordanom, finom úrihölgyet kell játszanom. –
Leengedte a lábát, és Jeremyre pillantott. – Te pedig megint úri tudós
leszel.
Jeremy a tarkója alá tette a kezét. – Lehetséges. Ám úgy vélem, nem
ugyanaz a tudós leszek, mint aki akkor voltam, amikor elhagytam
Wolverstone-t. Alig tudom elhinni, hogy csak négy napja jöttem el
onnan.
– Elég sok minden történt négy nap alatt. – Eliza a mennyezetet
nézte, és hozzátette: – Tudom, hogy én sem vagyok ugyanaz a fiatal
hölgy, aki Heather és Breckenridge eljegyzési bálján voltam.
– Mennyiben változtál meg? – kérdezte Jeremy halkan.
Eliza elmosolyodott. – Először is már tudom, hogy képes vagyok
órákon át hegyet mászni... ami azt illeti, ezt sohasem gondoltam volna
magamról. És bár nincs személyzet, hogy minden kívánságomat
teljesítse, mégis valahogy elboldogultam.
Jeremy összevonta a szemöldökét. – Nem is feltételeztem, hogy nem
boldogulnál.
– Nem? – Eliza ezen elgondolkodott, majd megszólalt: – Talán csak
azért lepődtem meg ezen, mert azt feltételeztem, hogy nem fog menni,
és még sohasem voltam rákényszerítve, hogy ilyen helyzetben magam
boldoguljak, mégis... kellemes meglepetés volt felfedezni, hogy nem
vagyok olyan tehetetlen, mint gondoltam.
– Ugyanúgy nem vagy tehetetlen, mint a nővéred és a húgod... csak
más az érdeklődési területed. Kicsit olyan vagy, mint én és Leonora.
Mindketten odafigyelünk a részletekre, a szervezettségre és mindketten
elég eltökéltek vagyunk, de ezt más-más területen hasznosítjuk,
nevezetesen én a könyvek és kéziratok terén, Leonora pedig a
családban. – Megvárta, amíg a kisasszony rá néz, aztán hozzátette: –
Sokkal jobban hasonlítasz a nővéredre és a húgodra, mint gondolnád.
– Lehet, hogy igazad van – mondta Eliza. De hiszen ő nem merész
fajta. Vagy mégis? Köhécselve bátorította magát, aztán belevágott. –
Arra gondoltam...
– Én is.
Halk, de határozott beismerés volt, Eliza megragadta a lehetőséget. –
Mire?
Jeremy arca megfeszült. – Hölgyeké az elsőbbség.
Eliza néhány pillanatig tétovázott, aztán erőt vett magán és merész
lépést tett.
– Arra gondoltam... amiről tegnap éjjel beszélgettünk. Akik olyan
helyzetben vannak, mint most mi, és korlátozzák magukat a
feltételezéssel, hogy tudják, mi lesz... talán figyelmen kívül hagyják,
ami van, és ami másként lehetne. – Elhallgatott, de Jeremy nem reagált.
– Ha a mai az utolsó éjszakánk, amelyet kettesben tölthetünk, akkor...
minden bizonnyal ez az utolsó lehetőségünk, hogy megtapasztaljuk, mi
lehet a „másként”. Holnap, amint visszaérünk az úri társaságba, és újra
az elvárásoknak megfelelően kell élnünk, akkor már néni leszünk
szabadok... nem lesz lehetőségünk.
Jeremy egyetértőén bólintott. – Ezt a megállapítást a legkevésbé sem
vitatnám.
Akkor mondd meg, mi legyen a következő közös lépés. Mivel Jeremy
nem folytatta, Eliza mély lélegzetet vett, és úgy döntött, hogy már nem
számít bűnnek, amit mondani akar.
– Talán annak érdekében, hogy ne kövessük el a túl sok hibát, és azt
sem, hogy helytelenül értékeljük a helyzetünket... ami azt illeti, a saját
érdekünkben... talán kísérletet kellene tennünk arra, hogy
megtapasztaljuk, milyen lehetne a „másképp”.
Jeremy úgy érezte, megérti Elizát, és hasonló a gondolkodásuk, de
régóta megtanulta, hogy a nőkhöz óvatosan, elővigyázatosan kell
viszonyulni. Mivel Eliza megint hallgatott és várt, Jeremy elméjében
kutatott, és a lehetőséget kóstolgatta.
– Az... – elhallgatott, és a torkát köszörülte. – Az valószínűleg bölcs
dolog volna.
Eliza néhány pillanatig nézte, aztán sokkal határozottabban szólalt
meg. – Véleményem szerint ez a kísérlet egyenesen kötelező. – Egyik
könyökére támaszkodott. – Ezért arra gondoltam, hogy újra
kísérleteznünk kellene...
 Lehajolt, és megcsókolta Jeremyt.
Végre! A Jeremy lelkében feszülő elemi ösztön felszabadult.
Az egyik kezét Eliza tarkójára tette, a másikkal kisimította arcából a
haját, és tartotta, hogy ne mozdulhasson el.
És visszacsókolhassa.
Eliza megnyitotta az ajkát, és szétáradt benne a gyönyör.
Egy pillanatig egymásnak feszültek, ám a következő szívdobbanásra
már megtalálták a ritmust, alkalmazkodtak egymáshoz, Eliza átadta az
irányítást Jeremynek, és egyre mélyebbre vonzotta őket a csók örvénye.
Jeremy nem emlékezett arra, hogy más nő csókolása ilyen érzés lett
volna. Ám nem volt semmi nem helyénvaló sietség, áldoztak a
pillanatnak, élveztek minden mozzanatot. A felfedezés, a kísérletezés
ideje volt ez, és mint Eliza mondta, minden mozdulat megfelelő
figyelmet kapott.
Eliza közelebb nyomult, Jeremy hagyta, hogy még jobban fölé
hajoljon, mohón vágyta, hogy Eliza feszes női idomai az ő férfitestéhez
nyomódjanak.
Gyönyör. Jeremy megállapította magában: ez az igazi gyönyör.
Fogalma sem volt, miért nem érezte ezt egyetlen más nővel sem, de
Elizának szívesen hagyja, hogy a kisasszony úgy fedezze fel őt, ahogy
akarja.
Miközben Eliza a maga felfedezéseivel volt elfoglalva, Jeremy
kénytelen volt fegyelmezni magát, hogy ne engedjen a kísértésnek, ne
ragadja meg a csípőjét, és ne emelje egészen magára. Az elméjét
kellemesen elhomályosító gyönyör ellenére is figyelmeztette magát a
vitathatatlan tényre, hogy bár ez neki ismerős terület, Eliza először tesz
kirándulást az érzékek birodalmában, neki itt minden új. Minden
lenyűgöző.
Eliza megszakította a csókot és elhúzódott, de csak annyira, hogy
kinyissa mámoros, gyönyörtől csillogó szemét, majd a nyelvével
megnedvesítette ajkát, és azt súgta:
– Még! – Nézte Jeremy arcát, aztán folytatta: – Arra gondoltam...
Mivel Eliza nem fejezte be a mondatot, Jeremy nagy nehezen
megszólalt: – Mire?
– Arra, hogy ezúttal nem kellene abbahagynunk.
Jeremy megint csak Eliza ajkára figyelt, és beletelt néhány
pillanatba, míg felfogta, mi hangzott el. Amikor azonban megértette,
első reakciója a végtelen öröm volt, aztán mintha azt látta volna, hogy
Elizában a vágy a bizonytalansággal viaskodott.
– Olyan messze megyünk, amennyire kívánod. Amikor akarod,
abbahagyjuk.
Ösztönösen mondta, és közben az jutott eszébe, hogy milyen
fegyelmet ígért, amikor egyáltalán nem volt biztos abban, hogy képes
türtőztetni magát. Még sohasem volt erre szükség. Eddigi szeretői
mindig jobban akarták, mint ő, ezért nem volt tapasztalata abban, hogy
szüzeket gyengéden vezessen be ebbe a tapasztalásba; fogalma sem
volt, képes lesz-e egyszerűen abbahagyni, ha Eliza meggondolná magát.
Olyan erősen lüktetett már benne a vágy, olyan feltartóztathatatlanul,
hogy kénytelen volt arra gondolni, vajon képes lesz-e... Ám amint Eliza
csillogó szemébe nézett, tudta, hogy vele képes lenne rá.
Jeremy pillantása Eliza szép ívű csípőjére esett, és magához vonta.
Átvette az irányítást, és csókolta. Eliza szavai felszabadították, mert
kifejezetten hangot adott a vágyának, hogy tovább lépjenek. A másik
kezét felfedezőútra küldte, és mindenfelé simogatott.
Eliza a gyönyör önkéntelen nyöszörgésével bátorította. A szíve egyre
hevesebben vert, felismerte, hogy ez a vágy egyszerű, mégis
ellenállhatatlan. És örömmel adta át magát neki.
A keblét leszorító selyemsál jelentett akadályt Jeremy érintése előtt.
Ennél is kellemetlenebb volt, hogy keble duzzadt, feszült a simogató
férfikéz alatt. Eliza látta Jeremy szemében a nyilvánvaló vágyat, és
hagyta, hogy a férfi lehámozza róla a ruhát, és fokozatosan feltáruljon a
halvány bőre.
Jeremy elkomorult, amikor meglátta, hogy a kötés nemcsak elrejti,
hanem laposra szorítja Eliza keblét. Eliza felemelte a jobb kezét,
megmutatva, hol a sálat rögzítő csomó.
Jeremy gyorsan kibontotta, együtt tekerték le, és a selyemsálat
leengedte az ágy oldalánál.
Jeremy mintha mozdulatlanná dermedt volna.
Eliza pedig azt látta, hogy Jeremy a keblét nézi.
A mellbimbója összehúzódott, a bőre felforrósodott.
Jeremy mintha megérezte volna Eliza tekintetét, halkan kijelentette:
– Ez olyan, mintha valami kincset bontanék ki. Nagyon drága kincset.
A kezét felemelte, és a tenyerét Eliza keblére tette.
Eliza megremegett az érintéstől, és újra becsukta szemét.
Jeremy lehúzta magához, vissza a tébolyító, édes csókba, és egy
másik, ebből következő ígérethez: beavatást nyer abba a mámorító
misztériumba, amelynek titkait megismerni szerette volna.
Eliza átadta magát a csókjának, teljesen belemerült. És Jeremy
nyelve értő módon kényeztette, forró tenyere a keblére simult,
magáénak követelte.
Jeremy még akkor sem sürgette, nem hagyta, hogy Eliza
elbizonytalanodjon, hogy túl sok legyen a szenvedély. Időről időre
megszakította a csókot, elhúzódott. Annyira, hogy Eliza teljesen
megízlelhesse érintése gyönyörűségét, és válaszul nyöszöröghessen
valamit, amikor Jeremy rákérdezett, hogy jó érzés-e a simogatás, vagy
nincs-e ellenére, hogy finoman dörzsölgeti a mellbimbóját.
Egyre közelebb húzódtak egymáshoz, ahogy Jeremy kísérletezett, és
Eliza élvezte minden pillanatát.
És Jeremy elég időt hagyott, hogy Eliza kinyissa szemét, és nézze,
ahogy a férfi keze a testét simogatja és megismeri. Lássa magát, ahogy
felajánlja magát a pillanatnak, az alig észrevehető gyönyörének és a
nyilvánvaló szenvedélyének.
Eliza érezte ezt a vibráló feszültséget. Érezte magában is, mert olyan
vágy tört tá, amilyenhez foghatót még nem tapasztalt soha.
Ma éjjel...
Nehezen sikerült rávennie magát, hogy vágytól elnehezült szemhéját
megemelje, és ránézett Jeremyre.
És látta a szenvedély egyre nyilvánvalóbb jeleit az arcán.
Jeremy keze hirtelen lenyúlt Eliza meztelen hátára, aztán Eliza
behunyta szemét, és várta a gyönyör újabb hullámát, ám ekkor
észrevette az inget. Ő derékig meztelen volt, de Jeremy inge még
akadály volt közöttük. Azt akarta, hogy bőrük összeérjen.
Finom ujjaival egyenként gombolta ki a gombokat, és nekilátott,
hogy eltávolítsa a zavaró ruhadarabot. Jeremy csak feküdt hanyatt, és
hagyta, hogy Eliza azt tegyen, amit akar.
Eliza pedig egyre merészebben haladt lefelé, majd kirángatta az inget
a nadrágból, hogy az utolsó gombot is kigombolgassa. És feltárult előtte
az izmos mellkas, amely mintha álmaiból jelent volna meg.
A keze követte mindazt, amit szeme látott, aztán amikor Jeremy az
érintéstől megremegett, határozottan simogatta, majd engedett a
kísértésnek, és merészen birtokba vette.
Jeremy arca túl fegyelmezett volt, mert a vágy annyira erősen
hatalmába kerítette, hogy képtelen volt mosolyogni, ám Eliza
lelkesedése, az arcán ragyogó ártatlan szenvedély, ahogy megérintette,
felőrölte minden ellenkezését, és teljesen behódolt neki.
Hagyta, amíg hagyhatta, ám még sohasem volt ennyire fogékony a
vágyra, ennyire kiszolgáltatva neki.
Amikor Eliza szemében látta kivirágozni a vágyat, hogy az ajka is
bejárja azokat a helyeket, amelyeket kezével érintett, a kezét Eliza
tarkójára szorította, és csókra húzta magához. Aztán megfordultak, és
egymással szemben feküdtek.
Innen a hátára fordította, és úgy emelkedett föléje, ahogy néhány
pillanattal azelőtt még Eliza hajolt fölé, és az ujjait finoman végighúzta
Eliza kecses nyakán, a keble domborulatán, majd megmarkolta a feszes
halmot, és újra magáénak követelte.
Érintésével elvonta Eliza figyelmét, és megindult lefelé azon a
nyomon, amelyet az ujjai már végigjártak.
Halk, édes nyöszörgést hallott válaszul. Érezte Eliza ujjait a hajában,
ahogy egyre lejjebb csusszant. Egészen addig, amíg az ajkát gyengéden
a mellbimbóra illesztette. Megérintette, nyalta és szopogatta. Előbb
gyengéden, majd egyre erősebben.
Eliza zihált, sikerült elfojtania a gyönyör feltörni akaró elemi
sikolyát. Jeremyben felötlött, hogy talán figyelmeztetnie kellett volna,
mert Eliza teste ívben megfeszült a gyönyör hullámaitól.
És Jeremy nem hagyta abba, hanem addig folytatta, amíg Eliza alig
kapott levegőt, és halkan nyöszörgőit: – Még, még!
Aztán hirtelen.abbamaradt a kényeztetés. Jeremy elhúzódott, majd
Elizára pillantott. Az ágy feje fölötti ablakokon át beszűrődő holdfény
erősebb volt, és Eliza teljesen tisztán látta a széles vállat, a feszes
izmokat, a domború mellkast, a markáns arcot, a meleg barna szemet.
Jeremy a tenyerét Eliza meztelen hasára simította, és felpillantott.
– Tovább?
– Igen.
Ideje sem volt gondolkodni, máris kimondta a szót. Aztán
figyelembe vette a lüktető érzést, a testét elárasztó kéjt, és semmi okot
nem látott arra, hogy korrigálja ezt a válaszát.
Jeremy arca grimaszba rándult. – Biztos?
A grimasz mindent elárult Elizának: Jeremy sem akarta abbahagyni,
de úgy érezte, muszáj ezt a lehetőséget felajánlania. Mert ha folytatják,
már nincs visszaút...
– Igen. – A válasz ezúttal nagyobb bizonyossággal csengett. –
Tanulnom kell még... Mindent meg kell tanulnom. Mindkettőnknek
tanulni kell, mert később... hasznos lesz. – Jeremy szemébe nézett. –
Ugye?
Jeremy ez ellen nem tudott érvelni. – De ha várni akarnál, hogy majd
később...
És Jeremy eléggé el nem ítélhető megkönnyebbülésére Eliza a fejét
ingatta.
– Neked is tudnod kell, ez az utolsó esélyünk, mielőtt visszatérünk
megszokott környezetünkbe. Ezt az alkalmat nem akarom elherdálni...
és szerintem te sem.
És Eliza átfogta Jeremy nyakát, felemelte a fejét és az ajkát ajkára
szorította lángoló szenvedéllyel.
Olyan szenvedéllyel, amit addig nem feltételezett magáról, aztán a
másik kezével a nadrág domborulatát kereste, megtalálta, könnyedén
megérintette, és bátran simogatta...
Jeremy kibontakozott a csókból, elkapta Eliza kezét és zihálva
igyekezett visszaállítani hirtelen megingott önfegyelmét.
Eliza tekintete szinte haragosan izzott. – Többet. Most.
– Rendben. – Jeremy hangja rekedt volt. – De... innentől én
irányítok, te csak fekszel, és hagyod, hogy történjen, aminek történnie
kell. Megállapodtunk?
– Igen.
Megpróbálta Jeremyt lehúzni magához, a férfi azonban ellenállt.
Lassan Eliza teste fölé emelkedett, és mélyen a szemébe nézve
fokozatosan ráereszkedett.
Nézte, ahogy Eliza szeme felragyog, ahogy a forró vágy kavarog,
örvénylik benne.
Teljesen rajta feküdt, és felkönyökölve csókkal zárta le Eliza ajkát.
Eliza alig kapott levegőt, szédült, forgott vele a világ. Érzékeit nem
tudta már irányítani, úgy táncolt a vágy egyre gyorsabb hívó szavára. A
fékevesztett szenvedély szimfóniájára.
Ilyen érzés volt;.az érzékek és a gyönyör harmonikus egyvelege.
A keze ösztönösen mozdult, ujjait Jeremy hajába fúrta, magához
szorította az egyre szenvedélyesebb csókban.
A keble érzékeny volt, megduzzadt, vágyott a kényeztetésre. Aztán
Jeremy egyik keze lejjebb csúszott a hasa alá. Ujjai tovább kutattak,
nyomultak a ruhadarabok alá és még lejjebb csusszantak, megérintették
a combok tövének göndör szőrpihéit. Eliza alig bírt a vággyal.
A férfi ujjai tovább simogattak egészen addig, amíg elérték a göndör
szőrpihékkel elrejtett nyílást.
Mint amikor gát szakad át, úgy áradt ki a zsigereiben összegyűlt
vágy, amely elárasztotta, körülvette és betöltötte egészen.
Szenvedély, szükség, vágy, kéj... minden benne volt a gyönyör
örvénylő tengerében.
Jeremy kissé felemelkedett róla, egyik térdét Eliza lába közé
csúsztatta, széttárva a combját.
Így jobban hozzáfért az ujja, és rögtön ki is használta, hogy
megérinthesse ott, ahol nedves és forró volt.
Ellenállhatatlan elszántság támadt benne, és finoman megharapta
Jeremy ajkát. Jeremy hevesen reagált, és megváltozott a csók,
leplezetlen, nyers szenvedély lett.
Aztán egy hosszú ujj mélyen benyomult a lüktető forróságba.
Eliza mozdulatlanná merevedett, leírhatatlan gyönyör tört rá.
Döbbenetesen új érzés.
Jeremy pedig lassan mélyebbre hatolt.
Eliza testében valami megfeszült, összerándult minden határozott
behatolással, minden egyes simogatással, míg felhevülve, vágyakozva
imbolygott valami láthatatlan mélység szélén.
Várt...
Jeremy keze elmozdult, megint simogatott... és Eliza teste mintha
egyszerűen darabjaira hullott volna az elemi gyönyör puszta erejétől.
Jeremy a nadrággal és selyemalsóval küzdött, hiszen még sosem
szeretkezett nadrágot viselő nővel. Eliza keze már nem olyan sürgetőn,
mégis céltudatosan indult lefelé, és segített neki; Jeremy végtelenül
hálás volt ezért. Végre sikerült egyben lehúznia róla a ruhadarabokat, és
ugyanazzal a mozdulattal messze eldobta az ágytól.
A csókot megszakítva lehúzta Eliza harisnyáját, majd néhány
pillanatra magára hagyta, csak annyira, hogy megszabaduljon saját
nadrágjától és harisnyájától, aztán visszatért.
Eliza várt, reszketett a szenvedélytől. Jeremy pedig finoman
ereszkedett rá, szétterpesztette a combját, helyet csinált magának ott,
ahol kellett. Érezte a nőiség bejáratának forró nedvességét duzzadó
erekcióján.
Egy pillanattal sem bírta tovább, képtelen volt türtőztetni magát, és
nagyon lassan belé hatolt.
Eliza lélegzete is elállt, mozdulatlanná merevedett alatta; Jeremy sem
mozdult, várt, de ellenállást, rémületet nem érzett. Csak várakozást.
Izgatott várakozást.
Ugyanez az érzés uralkodott el rajta is, ez hajtotta.
Továbbnyomult, és elért az akadályhoz, amelyre számított. Alig egy
pillanatra torpant meg, aztán gyorsan, határozottan behatolt, és hallotta a
rövid, halk sikolyt.
Aztán erőteljes mozdulattal teljesen bevette magát a nedves
finomságba.
Eliza izmai megfeszültek bent, és Jeremy majdnem belehalt a kéjbe.
Elszakadt a csókból, a keze ökölbe szorult, annyira igyekezett
valahogy visszanyerni önuralmát. A szemét behunyva lassan mély
lélegzetet vett, aztán elhúzódott, kiszakította magát Eliza testének
csodálatos közelségéből.
Ha sikerül lassan csinálni, talán sikerül nem teljesen elveszni ebben a
gyönyörűségben.
Jeremy erőteljesebben hatolt be. Eliza sürgető és azonnali reakcióján
felbátorodva egyenletes ritmusban mozgott.
Eliza nyilvánvalóan élvezte. Mohó volt, egyáltalán nem fogta vissza
magát, Jeremyvel tartott az önkéntelen lüktetésen át a gyönyörbe.
A haja kócosán terült szét a párnán, ahogy a behatolás ringatta, csak
őt nézte megbabonázva.
Körmei Jeremy karjába mélyedtek, ahogy a vágy és a szenvedély
egybeolvadt és megerősödött.
A szívük hevesen vert. Mohón akarták a kielégülést.
Egészen addig, amíg izzó lángolásban elérték azt a gyönyörűséges
pillanatot...
A kéj csúcsát.
Jeremy éppen időben tapasztotta az ajkát újra Eliza ajkára. Belé
kapaszkodott, zihált, a testét egészen átengedte neki.
Jeremy türtőztette magát, ameddig a forró nedvesség ütemes
összehúzódásaiban lehetett, és közben csodálta Eliza szenvedélyének
természetes, leplezetlen őszinteségét.
Abban a pillanatban, amikor a mohó vágynak nem lehetett többé
ellenállni, és Eliza magával húzta, Jeremy érezte, hogy valami oldódik
benne.
Aztán ő is repült Elizával a pompás önfeledés felé. Átölelte, és egész
testében megborzongott.
Nem ez volt a szándéka, hiszen az utolsó pillanatban vissza akart
húzódni, de... pontosan tudta, hogy ennek semmi értelme nincsen.
 Semmi oka akár csak elképzelni is, hogy Elizát képes volna
elengedni magától.
Ami a ma éjszakát illeti, a kocka el van vetve, a sors döntött
visszavonhatatlanul.
Egymáshoz simulva feküdtek zihálva. Jeremynek végül sikerült
kinyitnia a szemét, és Eliza arcát látta.
És a gyönyörűség eszmélését látta, a boldog mosolyt.
Olyan áldás volt ez a mosoly, amely lelkéig hatolt.
Eliza ekkor felsóhajtott, elégedetten szuszogott, és a teste elemyedt.
Jeremy finoman kibontakozott az ölelésből, kihúzta maguk alól a
gyűrött takarót, és betakarta magukat.
Hanyatt feküdt, behunyta a szemét, át akarta gondolni, ami történt,
mindent, ami olyan váratlanul más volt, elemezni és mérlegelni, ám az
álom elragadta, és Jeremy hagyta magát.

Eliza éjjel sötétségre ébredt.

Hosszú pillanatokig csak feküdt a meztelen férfitest közelségében, és
csodálkozott a történteken. Nahát, ki gondolta volna?
Jeremy szemében a csillogó vágy megnyugtató és biztató, és az a
figyelmesség, amellyel gondoskodott az 6 gyönyöréről is.
Az elképzelhetetlenül erotikus érzés, amely... végtelenül meglepő
volt.
Több volt, sokkal több, mint amire számított. Sokkal meghittebb
élmény.
Magával ragadó. Csodálatos, izgalmas, igéző és határozottan
nagyobb kísértés... Olyan tapasztalás, amelyet ha egyszer átél az'ember,
újra akarja.
Amiről eszébe jutott, hogy vajon...
Aztán megállapította, hogy itt-ott egy kis nyilallástól eltekintve
egészen jól viselte a szüzessége elvesztését. A jónál is jobban, ha
hozzászámítja azt a kellemes, furcsán bizsergő érzést, amelynek emléke
még ott van benne. Feltételezte, hogy ez a kielégülés.
Úgy érezte, hogy könnyen hozzá tudna szokni ehhez
az érzéshez.
Erről eszébe jutott az érzés kiváltója. Jeremy hanyatt feküdt, egyik
karjával ölelte, a másik keze megérintette Eliza kaiját. Aztán az ujjak
mozdultak, és Eliza erezte, hogy megrándul nyakában a lánc.
 – Mi ez?
Eliza nem látta, de érezte, hogy Jeremy a rózsakvarc függőt tartja a
kezében.
Látta, amikor kiszabadította a keblét a selyemsál alól, de akkor
sokkal inkább vele volt elfoglalva, mint a függővel.
Eliza a fejét elfordította Jeremy arca felé.
– Honnan tudtad, hogy ébren vagyok?
– Már ébren voltam. Egyszerűen tudtam.
Forgatta a hatszögletű függőt. Amikor felébredt, a szíve fölött volt
Furcsa, meleg tapintása volt a kőnek.
– Ezt – szólt Eliza a kezét felemelve – Heather adta nekem. Nála volt
a... megpróbáltatása során. Azt hiszem, joggal tekinthető valamiféle
talizmánnak.
Jeremy elengedte.
– Amikor először láttam, elég réginek gondoltam. – Akkor alig
pillantott rá, hiszen egészen más gondolatokkal volt elfoglalva.
– Régi – felelte Eliza, azzal megmozdult, és két keble közé csúsztatta
a függőt.
Jeremy már egy ideje ébren volt, a szeme hozzászokott a sötéthez, de
még mindig csak alig látta Elizát.
– Arra gondoltam...
Ő is. Hosszú percek óta feküdt a sötétben és azon tűnődött, hogy
pontosan milyen jellegű kapcsolat van közte és Eliza között.
Rögtön felismerte Elizában a lehetőséget, amikor először meglátta
Jedburgh-nál. Az elrablás és a menekítés körülményeiből, és attól a
pillanattól kezdve, amikor kénytelenek voltak az első éjszakát együtt
tölteni (ami mostanra három lett) feltételezte, hogy ennek a kalandnak a
házasság az egyetlen lehetséges kimenetele. Azt jelenti, hogy Eliza a
felesége lesz, ami, legalábbis az ő gondolataiban, gyerekeket jelent,
vagyis családot alapítanak.
Ez a végkifejlet teljesen kedvére való volt. Kedvelte Elizát és az
együtt töltött napok során, amikor figyelte, hogyan birkózik meg a
helyzet nehézségeivel, csak erősítette az iránta érzett tiszteletét. Tudta,
hogy helyes az Elizáról kialakult kezdeti képe, miszerint akkor is
összeházasodhatnak, ha nem kényszeríti őket erre a társasági
illemszabály.
A beszélgetésükből tudhatta, hogy Eliza ugyanígy látta ezt.
Tehát mi történt az éjjel? Órákkal korábban, amikor megtették azt a
lépést, annak eleve meghatározott jövőjükben nem kellene olyan nagy
jelentőséget tulajdonítani.
Annak, hogy meghitt viszonyba kerültek, nem kellett volna semmit
megváltoztatnia. Mégis megváltoztatott valamit.
Jeremy úgy érezte, hogy belekerült egy olyan helyzetbe, amit nem
értett teljesen. Mintha nem régi önmaga volna... illetve valami plusz
adódott hozzá, vagy valami megerősödött benne. Mintha az a tény, hogy
szeretkezett Elizával, előtérbe helyezte volna lényének egy addig
ismeretlen aspektusát, amelynek létezését nem is gyanította.
Szeretkezés még nem volt ilyen hatással rá.
Eliza oldalra fordította a fejét, és látta, hogy válaszra vár. Felidézte
az elhangzott legutóbbi mondatot.
– Mire?
– Arra, hogy vajon... nem volna jó, ha... Mivel még ma Wolverstone-
ba érünk, és onnan kétségtelenül továbbmegyünk Londonba, ahol már
problémás lehet... Nem kellene ezt az alkalmat kihasználni, és...
Eliza felkönyökölt, és a sötétbe bámult. – Mit gondolsz?
Azt, hogy eggyel több nem számít. Ami történt, megtörtént.
Mivel Jeremy nem válaszolt rögtön, Eliza kicsit elhúzódott tőle. –
Nem akarod?
– De igen.
Elizának csak annyit kellett volna tennie, hogy karcsú combját
Jeremy combjára teszi, és tapasztalhatta volna, hogy a férfi nagyon is
kész a következő szeretkezésre.
Jeremy már akkor félig izgalmi állapotban volt, amikor Eliza még fel
sem ébredt.
A teste legalább pontosan tudta, mit akar.
Talán meg kellene fogadnia saját tanácsát, hogy ne gondolkozzon
annyit.
– Biztos, hogy nem fájt nagyon?
– Nem fáj - felelte Eliza és hálás volt a sötétségért, amely jótékonyan
elfedte pirulását. – És igazán kíváncsi vagyok... – Közelebb hajolt és
Jeremy fülébe súgta: - Igazán kíváncsi vagyok, hogy a második
ugyanolyan jó, mint az első.
– Nem – felelte Jeremy, azzal megragadta a fölé hajló kecses testet,
hanyatt döntötte, és a matrachoz nyomta. Lenézett Eliza arcára. – A
második... sokkal, de sokkal jobb lesz.
Azzal az ajkuk összetapadt, és Elizával forgott a világ.
És Jeremy tettekkel bizonyította, hogy pontosan tudja, miről beszél.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

A korai reggeli után rögtön indultak. Eliza a bricska ülésén ült, és

próbált csak illendően mosolyogni. Hálás volt, hogy nem kell lóra ülnie,
de azon kívül, hogy egy nagyon érzékeny ponton tapasztalt némi szúró
érzést, a világ tetején érezte magát.
Jeremy meglehetősen hallgatag volt, mintha sok gondolat járna a
fejében, de Eliza feltételezte, a részleteket gondolja át, hogyan jutnak el
Jedburgh-ba és tovább Wolverstone-ba, ezért tartózkodott az évődéstől.
A kocsi gyors, egyenletes ütemben haladt egy kisebb úton, amely
délkeletre kanyarodott, Newtown St. Boswells kisváros felé.
– A neve ellenére nem igazán új város – jegyezte meg Eliza,
miközben a bricska a főutca kövezetén gurult. – Némelyik épület
százévesnek tűnik.
Jeremy az épületekre pillantott. – Legalább.
Hamar átértek a városon, a választott mellékút utolsó szakaszán
jártak. Azért mellékúton, mert úgy találták, jobb, ha távol tartják
magukat a főutaktól, ahol még leselkedhet rájuk veszély. Eliza egyszer
csak megmarkolta Jeremy karját.
– Kérlek, állj meg! – mutatott előre, az út jobb oldalán. – Ott, a
bokrok előtt...
Jeremy eleget tett a kérésnek, nem kérdezte az okát.
Eliza hálás mosollyal nézett rá. Amint a bricska megállt, leugrott,
megkerülte a bricskát, átment az úton, benyomult a bokrok közé, ahol a
bozót elég sűrű volt ahhoz, hogy az útról senki se lássa meg.
Jeremy a kantárt tartva előrenézett az útkereszteződésre, amelyen
kiérnek a Jedburgh felé vezető útra. Elhatározta, hogy teljes iramban
haladnak egészen a határig. Amint átjutnak a határon, már nincs messze
a wolverstone-i út.
Igyekezett az útra és a feladatra koncentrálni, ám alig telt el néhány
pillanat, a szenvedély képei jelentek meg, és foglalták le a gondolatait.
Valami megváltozott.
Éjjel.
Ám ma reggel, amikor késve ébredtek, és nagyon siettek, hogy
időben leérjenek a reggelihez, amelyet Mrs. Quiggs ígért nekik...
minden olyan természetesnek hatott. Eliza olyan boldog és elégedett
volt, hogy a jókedve Jeremyre is könnyen átragadt. Ő is mosolygott,
mintha semmi helytelen nem történt volna közöttük.
Talán nem is történt semmi helytelen.
Jeremy ritkán volt ennyire összezavarodva.
A bokrok túloldalán Eliza megkönnyebbülten felállt, és felrángatta
nadrágját a combján. Ez az egyetlen dolog, amit sokkal nehezebb
nadrágban csinálni, mint szoknyában. Mégis...
A gondolatai elakadtak, mert felfigyelt valami csillogásra, és amint
felnézett, meglátta, hogy nem messze előtte egy férfi ül fekete lovon, és
távcsővel figyeli.
– Scrope. – A hang rekedt suttogásként hagyta el torkát.
Még egyszer megnézte, aztán elfordult. Bevette magát a bozótba,
igyekezett az út felé. Menet közben bajlódott a nadrág begombolásával.
Aztán kiért az útra. – Scrope! Ott vár... a főúton.
Jeremy már a gyeplőt fogta, miközben Eliza felmászott a kocsira. –
Meglátott téged?
– Igen! Az átkozottnak messzelátója van. Így vettem észre a
csillogást.
Eliza várakozásaival ellentétben Jeremy nem próbálta visszafordítani
a bricskát.
– Felismert volna? Hiszen álruhában vagy.
– Azt hiszem, egészen biztosan kijelenthetem, hogy annyit nyilván
felismert, hogy nem vagyok fiatal fiú.
– Ó! – A megszokott sztoikus nyugalma ellenére Jeremy elméje
vadul zakatolt. Alig néhány másodpercbe telt, hogy mérlegelje a
lehetőségeiket.
És úgy ítélje meg, hogy egyik sem túl jó.
– Scrope nyilván látta, hogy visszafelé rohansz, és már úton van. –
Elkapta Eliza pillantását. – Át tud jönni ide, ahol vagyunk?
Eliza elgondolkodott, aztán a fejét rázta. – Nem hiszem, hacsak nem
tud átugratni egy nagyon magas sövényben. Ugyanis a sövény mögött,
egy kis dombon állt.
Jerenry előrenézett. – Tehát az út felől jönne. Számára ez az ésszerű
választás. Ott lesz annál a kereszteződésnél, és elindulhat felénk. – A
könyökével megbökte Elizát. – Lefelé! Fogd a nyeregtáskákat!
Gyorsan!
 Abban a pillanatban, amikor Eliza hátulról leemelte a
nyeregtáskákat, Jeremy megfordította a lovat és a bricskát, csomót
kötött a gyeplőre, aztán leugrott a bricskáról és a ló farára csapott. A ló
gyors ügetésben haladt az úton, megérezte, hogy nem kell olyan nagy
terhet húznia.
Jeremy fogta a nyeregtáskát, amelyet Eliza nyújtott felé, a vállára
lendítette és megragadta a kisasszony kezét. – Gyere!
Azzal átugrott a keskeny árkon, megvárta, míg Eliza mellé ér, majd
bementek az út menti fás, bozótos területre.
A fák közötti bozót elég sűrű volt ahhoz, hogy leguggolva
elrejtőzzenek. Félig lehajolva rohantak át a főút mellé. Jeremy a bokrok
fedezékében megállt. – Várj! – súgta. Elengedte Elizát, óvatosan
előrement, és a Jedburgh felé vezető országutat nézte.
Nem látta, hogy Scrope sebesen közeledik, és befordul a mellékútra,
de hallotta a lódobogást.
Azt kellett feltételeznie, hogy Scrope az.
Jeremy sürgetőn intett Elizának. A kisasszony szó nélkül odament
hozzá, és a kezét nyújtotta. Jeremy megragadta, és kéz a kézben futottak
át az országúton.
Az út másik oldalán berohantak a fák közé. Jeremy egy pillanatra
megállt, hogy felmérje a helyzetet, majd intett Elizának, hogy menjen
tovább, mert minél távolabb akart jutni a főúttól.
– Nem tölthetjük térképnézéssel az időt, de úgy emlékszem, ez az
erdő a folyóig nyúlik. Ha elérjük a folyót, a partján egészen St.
Boswellsig juthatunk.
– Scrope utoléri a bricskát, ugye?
– Sajnos, túl hamar. Aztán rögtön a nyomunkba ered.
Jeremy tartotta az iramot; gyakran visszanézett, időnként korrigálta
az irányt, hogy az útra merőlegesen haladjanak, így nagyobb legyen a
távolság köztük és Scrope között.
Az erdő valóban a folyóig tartott, ahol megálltak, és a meredek
parton lenéztek a vízre.
– Melyik folyó ez? – kérdezte Eliza.
– A Tweed – felelte Jeremy, a túlpart távolságát méregetve. – Nem
sejtettem, hogy ilyen széles.
Mögöttük távoli dörrenés hallatszott. Hátrapillantottak, de a fák miatt
nem láthatták üldözőjüket.
Jeremy megrántotta Eliza inge ujját. – Gyere!
 Együtt futottak dél felé a folyó mentén. Jobbra a fák megritkultak,
csak egy vékony folyóparti sáv lehetett a menedékük. Jeremy megállt,
visszanézett a tisztásra, ahol egy gazda karámja volt.
– Ott! – Eliza a mező szélére mutatott.
Jeremy meglátta, hogy Scrope rohan a fák mellett, kezében pisztoly,
és közeledik feléjük.
Pisztoly?
Eliza is látta a pisztolyt. Jobbra nyílt legelő volt, de ők csak rohantak
dél felé a folyó mentén.
Aztán az erdőn túl háztetők látszottak, amelyek minden bizonnyal St.
Boswells településhez tartoznak, és szántóföld húzódott. Frissen
felszántva.
Teljesen nyílt terep, még egy bokor sem takarja őket.
Jeremy megállt. Egészen biztos volt abban, ha tovább futnak, nem
jutnak el a városba. Scrope elfogja őket.
Jeremy a folyó felé fordult.
– Kell lennie valami...
A folyóparton állva nézett déli irányba. Nem messze a folyó nagy
kanyarral kelet felé fordult. Odáig nem láttak el. St. Boswells a
túlparton fekszik, a kanyar után.
– Csak valahogy átjuthatnánk a túlsó partra.
Eliza felkapta a fejét. – Csak azt ne mondd, hogy úsznunk kell!
Jeremy megfordult, és körülnézett. – Nem fogunk úszni, hanem
átkelünk rajta – mondta, és felfelé intett. – Ott.
Harminc méterre négy hordaléksziget volt középen, a két nagyobbat
sűrű bozótos takarta.
Scrope már annyira közel volt, hogy hallották az ágak reccsenését.
– Hamarosan ideér – suttogta Eliza. – Hogyan jutunk oda le?
Jeremy leguggolt, majd leugrott az egy méter mély mederbe, majd
rögtön a kezét nyújtotta, és intett Elizának, hogy kövesse.
Eliza leült a partra, a szélére csusszant és nekilendült...
Jeremy elkapta, megtartotta, hogy el ne essen, aztán kézen fogta, és
futottak visszafelé a folyó mentén. Tisztán hallották, merre jár Scrope,
aki a felső parton kereste őket. Szerencsére a meder olyan mély volt,
hogy Jeremy teljesen felegyenesedve sem látszott volna ki, így jó
fedezéket nyújtott nekik.
Amint megbizonyosodtak arról, hogy Scrope elhaladt mellettük, és
déli irányban keresi őket, miközben ők észak felé tartanak a parton
Jeremy megkockáztatta, hogy súgva szóljon: – Nem feltételezi rólunk,
hogy átkelünk a folyón, amíg nem jön rá, hogy már nem vagyunk előtte.
Ez pedig leghamarabb akkor fog bekövetkezni, amikor elér a szán-
tófoldhöz. Akkor elindul visszafelé, de szerencsére régen nem esett az
eső, és nem hagytunk semmi nyomot, hogy lejöttünk a mederbe. Itt
pedig olyan köves talajon haladunk, hogy nincsenek jól látható
nyomaink.
Hátranézett, majd gyorsabb haladásra késztette Elizát.
– De ha rájön, hogy nem vagyunk előtte és elindul keresni minket,
már ott kell lennünk valamelyik szigeten. Ott nem láthat meg.
A talaj tele volt kövekkel, ezért óvatosan kellett lépkedniük, nehogy
kiforduljon a bokájuk vagy nagyobb baj érje őket.
Végül elérték az első hordalékszigetet.
Jeremy kilépett a fedezékből, végignézett a felső parton, déli irányba,
amilyen messze ellátott. Aztán intett Elizának.
– Menj!
Eliza átjutott az első szigetre. Jeremy nem látta, hogy Scrope
megkezdte volna a keresést a folyó partján, így gyorsan követte a lányt.
Elég könnyen elértek a második szigetre, amelyiken – mint a
harmadikon – sűrű bozótos volt. Jeremy a sziget északi része felé terelte
Elizát, hogy fedezékben legyenek Scrope elől.
A két nagyobb sziget közötti csatorna szélesebb volt, a víz sebesen
folyt.
– Óvatosan! – szólt Jeremy, Elizát támogatva a sziget homokos
partján. Magában hálálkodott Hugónak a nadrágért, mert Eliza
szoknyában nem tudott volna ugrani. A magas partot kémlelte, de
Scrope-nak nyoma sem volt, ezért a sziget túlsó parijára vezette a lányt,
és levette válláról a nyeregtáskát. – Húzódj kicsit hátrébb, és majd
amikor szólok, fuss neki, és ugorj oda! – mutatott a szemközti sziget
egyik bokrára. – Ha szükséges, ragadd meg azt az ágat, aztán amilyen
gyorsan csak tudsz, törj át a másik oldalra, és guggolj le!
Eliza bólintott.
Mély lélegzetet vett, és a célra összpontosított, a sebes víz fölött.
Jeremy kivárt, aztán fojtott hangon megszólalt: – Most!
Három gyors lépést tett, és nekilendült. Közben eszébe jutott, mit
csinál, hiszen a testvérei közül ő a legkevésbé kalandvágyó. Amikor
biztonságban letoppant a földre, elkapta a bokor ágát, és rögtön
benyomult a bokrok közé.
 Átért a bozótos másik oldalára, ahol leguggolt, és izgatottan
várakozott. A pillanatok perccé hosszabbodtak, és egyre nőtt benne a
feszültség. Azt mondogatta magának, hogy Jeremy túl okos ahhoz, hogy
elkapják.
Nyugtalanul figyelve várt, aztán tompa puffanást hallott. Néhány
másodperc telt csak el, amikor Jeremy kiért a bokrok közül, és leguggolt
mellé.
– Scrope meglátott? – kérdezte Eliza suttogva.
Jeremy közelebb hajolva Eliza fülébe súgta: – Ott van, nem messze a
magas parton, de nem hiszem, hogy meglátott. – Aztán hozzátette: – Itt
kell maradnunk, amíg el nem megy. – A magas túlpart felé mutatott. –
Ott semmiképpen sem juthatunk fel úgy, hogy ne lásson meg.
Eliza hátrafordult, és az említett partot nézte. Nem volt olyan
meredek, mint amelyiken leugrottak A következő hordalékszigeten túl
keskeny foldsáv volt, amelyen csak fu nőtt. A parton könnyen fel lehet
mászni, de mindenfelől láthatóak lennének.
– Tudod, mi van a folyónak ezen az oldalán?
Jeremy a fejét ingatta. – Megnéztem a becsatlakozó utakat és a
környéket. De azt, hogy mi van azon túl, nem tanulmányoztam
behatóbban. Fel kell mennünk oda, ahol megállhatunk, és megnézhetjük
a térképet.
Eliza visszanézett a magas part felé, ahonnan eljöttek, de csak a fák
lombjait látta. Közelebb hajolt Jeremyhez: – Ha elmegy,
visszatérhetnénk arra az oldalra és tovább, St. Boswellsbe.
Jeremy megint csak a fejét ingatta. – Scrope valahol a közelben
hagyta a lovát. Ha eltávolodik a folyótól, akkor a lováért megy... és
hamar utolérne. Szerencsénk van, hogy most sikerült elrejtőzni előle.
Miután meglátta a pisztolyt Scrope-nál, az megváltoztatta Jeremy
véleményét Eliza elrablójáról. Korábban csak veszélyesnek tartotta,
ettől fogva azonban őrülten veszélyesnek. Veszélyes őrültnek. Milyen
ember az, aki pisztollyal hadonászva üldöz hölgyet és fegyvertelen
úriembert?
Ennél is lényegesebb, vajon mi lehet a szándéka Scrope-nak azzal a
pisztollyal.
Olyan halkan beszéltek, hogy ne lehessen hallható a folyó
csobogásától.
Néhány másodperc múlva Jeremy nehéz lépteket hallott a folyó
szemközti partjáról.
 Meg sem moccantak, úgyhogy Scrope nem láthatta őket a sűrű
bokrok mögött.
Egy teljes perc telt el, aztán Scrope elment.
Végre fellélegezhettek.
Újabb perc telt el csendben, majd Eliza felállni készült.
Jeremy elkapta a karját, és súgva figyelmeztette: – Én az ő helyében
visszajönnék, és itt várnék, hogy nem bújunk-e elő a rejtekhelyünkről.
Várnunk kell még egy ideig, mielőtt megkockáztathatnánk, hogy
felmegyünk a túlparton.
Eliza bólintott.
Egymás mellett ültek a homokos talajon, és várták, mire készül
Scrope.

A Tweed folyó déli partja fölött, ott, ahol a folyó széles kanyarral kelet
felé fordul, díszes kerti pavilonban állt a nemesúr, a szeméhez
messzelátót tartva, és cifra szidalmakkal illette Scrope-ot.
– Mi a fenét gondolt? Mit akar azzal az átkozott pisztollyal? – Eltelt
néhány pillanat, majd dühösen felmordult. – Miért nem vette be a
trükköt, amikor Gorebridge-ben hagytam?
Aznap reggel kilenc óra óta figyelt onnan. Vadászként mindig volt
elég türelme, ha vadat űzött. A pavilon egy kastély kertjében állt,
ismerte a tulajdonosát, és azt is tudta, hogy a család Edinburgh-ban van
a szezonban. Onnan akarta nézni, hogy a menekülő pár végre elhaladjon
előtte. Ám ehelyettvégignézte Scrope akcióját.
Először nem látta Scrope-ot, mert az út másik oldalán a fák között
állt lesben. Ha meglátja, erős késztetést érzett volna, hogy a
legközelebbi tömlöcbe juttassa.
Ám azt kellett végignéznie, hogy Scrope útvonaluk elhagyására
kényszeríti őket.
Megint.
– Ez a Scrope kezd nagyon unalmas lenni – jegyezte meg magának
haragosan.
Akkor látta meg a párt, amikor átrohantak az országúton, és
bemenekültek a fák fedezékébe. Ezután mozgásúkat többnyire abból
tudta kikövetkeztetni, merre jár Scrope a fák mellett.
Amikor a menekülő pár kilépett a fák közül a folyópartra, csak a
felszántott föld volt közöttük. Hirtelen félelem tört rá, hogy kénytelen
lesz tehetetlenül végignézni, ahogy Scrope lelövi Eliza megmentőjét, és
elragadja a lányt.
Nagy megkönnyebbülésére nem ez történt. Az ismeretlen úriember
kitűnő döntést hozott, ugyanis a magas partról leugrott a folyómederbe,
és rávette Elizát, hogy ugorjon a karjába. Hogy Eliza ezt készségesen
megtette, azt mutatta, hogy bízik benne.
Ez a bizalom pedig megalapozottnak bizonyult. Az úriember
vezetésével a párnak sikerült elrejtőznie Scrope elől.
A nemesúr figyelte, ahogy Scrppe egy ideig a környéken időzött, fel-
alá járkált a tisztás mellett, de végül feladta. A fejét lehorgasztva
elindult visszafelé a lovához, amelyet azon a helyen hagyott, ahol a pár
átrohant az országúton.
A messzelátót ismét Eliza és az úriember felé irányítva várt. Azt
látta, hogy a pár nagyon bölcsen a szigeten marad. Még tíz perc telt el,
mire lassan felálltak. Óvatosan, nagy körültekintéssel hagyták el
rejtekhelyüket; átjutottak a következő szigetre, majd felmásztak a
lankásabb keleti parton.
Nem időztek a folyónál, hanem gyors léptekkel haladtak tovább a
Dryburgh apátság területére. A nemesúr jól látta, hogyan osonnak egyik
fatörzstől a másikig, és végül elérik a régi apátság romjait. Alaposan
körülnéztek, aztán egy falmaradvány mögé lehúzódtak.
A távcsövét leengedve a skót nemes átgondolta, mit látott. Scrope
ugyan nemkívánatos személy ezen a terepen, mégis az ő beavatkozása
teremtett olyan helyzetet, amire a nemesúr várt. Megfigyelhette Elizát
és a megmentőjét együtt. Láthatta, hogyan reagáltak az igazi veszélyre,
ami sok mindent elárult. És amit látott...
A részletekből lehet kiolvasni a lényeget. Például abból, hogy az
úriember szünet nélkül figyelt a kisasszonyra, és az ő biztonságát a
magáénál fontosabbnak tartotta. Ahogy folyamatosan pásztázta a
környéket, nem fenyeget-e valami veszély. Eliza pedig feltétel nélkül
megbízott benne, mert nem kérdezett, nem vitatkozott. Nem tett
javaslatokat.
A pár úgy érintkezett egymással, hogy a nemesúr pontosan
felismerte, amit látott. Ugyanezt az összetartozást, ezt a közös célt látta
néhai unokabátyja, Mitchell és a felesége között.
Erre a kérdésre tehát megnyugtató választ kapott.
Az egyetlen bonyodalmat Scrope okozta.
A nemesúr megint abba az irányba nézett, amerre Scrope távozott.
Mivel ő szabadította rá ezt az embert Elizára, McKinsey nem fordíthat
hátat nekik, bármennyire is szeretné. Lehet, hogy önerejükből is
képesek elmenekülni Scrope elől, de ha nem sikerül nekik...
Ha Scrope elfogja Elizát, valószínűleg elvonszolja Edinburgh-ba, és
átadja neki, de milyen áron? Ha Scrope kárt tesz az angolban, esetleg
megöli...
Micsoda átkozott tragédia volna!
A legkevésbé sem szeretne olyan menyasszonyt, aki gyűlöli őt, mert
elraboltatta, és ezzel a tragédiához vezető események folyamatát
indította el.
Azon kívül, hogy a becsület ezt diktálta, ez a meglátás is elég volt
ahhoz, hogy meggyőzze magát, még nem hagyhatja a párt magára.
Addig nem, amíg meg nem bizo nyosodik arról, hogy megmenekültek
Scrope elkeseredett támadásától.
Ha Scrope nem szegült volna szembe nyíltan az utasításával, most
hazamehetne a felföldre, és kezdhetné tervezni, hogyan rabolhatná el a
másik Cynster lányt, ami elkerülhetetlenül szükséges, amennyiben
hagyja Elizát a megmentőjével megszökni. A nemesúr ismét a szeméhez
emelte a messzelátót.
A pár nem hagyta el az apátság romjait. Belegondolt, mit tenne a
helyükben, és kelet felé olyan helyet keresett, ahol át tudnak kelni a
folyón.

– Dryburgh apátság – mutatott Jeremy a térképre. – Itt vagyunk.

Eliza mellette ült a földön egy fal árnyékában, és a Jeremy térdére
terített térképet nézte.
– Tehát hová megyünk innen? – A folyó felé mutatott, amely tőlük
délre volt. – St. Boswells ott van a túlparton, de hogyan jutunk át oda?
– Ez nagyon jó kérdés – felelte Jeremy a térkép fölé hajolva. – A
másik kérdés az, hogy változtassuk-e meg az útirányunkat és ahelyett,
hogy St. Boswells és Jedburgh érintésével keljünk át a határon, kelet
felé induljunk, Kelson át Coldstreambe és ott menjünk át a határon
angol területre.
Eliza tanulmányozta az útvonalat.
– Az sokkal hosszabb, és ha arra megyünk, a határtól Wolverstone
még messzebb van.
Jeremy ivott egy korty vizet a korsójából, aztán bedugaszolta, és
vissza tette a nyeregtáskába. Már megették a sajtot és kenyeret, amit
Mrs. Quiggs olyan kedvesen rájuk erőszakolt, mondván, tudja, hogy a
fiatalembereknek sokat kell enniük. Talán nem tudta, de ez a fiatal
hölgyekre is igaz, Eliza étvágya legalábbis egyáltalán nem csökkent a
félelem hatására.
Vállát, hátát a kőnek támasztva Jeremy rápillantott. Eliza látta Scrope
kezében a pisztolyt, felismerte a veszélyt, de azon kívül, hogy láthatóan
nagyobb volt a feszültség, és időnként óvatosan körülnézett, nem
pánikolt és nem hisztériázott. Ezért Jeremy igazán hálás volt neki.
Elővette zsebóráját, megnézte, mennyi az idő.
– Egy óra felé jár. – Eltette az órát, és halkan megjegyezte: – Nagyon
nyugalmas itt.
Eliza a füves térséget nézte, a romokra árnyékot vető fákat.
– Nehéz értékelni a nyugalmat, tudván, hogy Scrope valahol a
közelben van.
Jeremy megkockáztatta, hogy behunyja szemét; így próbálta
kiküszöbölni azt a hatást, amelyet Eliza látványa okozott, mert azt
akarta, hogy tisztábban tudjon gondolkodni. – Bárcsak tudnám, hogyan
talált ránk Scrope. Vajon a nemesúr küldte erre, miután meglátott
minket Penicuiknél, tudván, hogy a Great North Roadon kívül ez a
legvalószínűbb útvonal, amelyet választhatunk? És ha Scrope itt van,
hol a skót nemes? Vajon elhagytuk Penicuikben, ahogy gondoltuk? És
ha így van, ő is csatlakozik Scrope-hoz? Miközben igyekszünk elkerülni
Scrope-ot, figyelnünk kell arra is, nehogy a nemesúr közelébe
kerüljünk.
Mivel nem kapott választ, Jeremy kinyitotta a szemét, és azt látta,
hogy Eliza őt nézi.
– Elég sok olyan kérdés van, amelyekre nem tudjuk a választ. – Eliza
felét oldalra hajtotta. – Az egyetlen ésszerű dolog, amit tehetünk az,
hogy meghatározzuk, melyik a legjobb útvonal és elindulunk azon... és
igyekszünk megbirkózni a nehézségekkel, amelyek út közben
adódnatnak.
Jeremy mosolyogva bólintott. – Helyes. – Kisimította a térképet,
tanulmányozta a lehetséges útvonalakat. – Nem mehetünk vissza, hogy
megkeressük a bricskát. Gyanítom, hogy a ló megállt még Newtown St.
Boswells előtt, de Scrope szinte biztosan azban a környéken van. Nem
kockáztathatjuk, hogy újra összefutunk vele.
– Boldogan le tudnám élni életem hátralévő részét úgy, hogy soha
többé nem látom azt az, embert.
– Úgy legyen. Véleményem szerint a legjobb útvonal még mindig az,
ha a Carter Bar átkelő felé vesszük az irányú:. Ha Scrope és a nemesúr
elé tudunk kerülni, gyorsan rátérhetünk a Wolverstone felé vezető útra,
és kevés az esélye, hogy utolérnek. Az út többé-kevésbé egyenes, ahogy
a közvetlenül Wolverstone-ba vezető út is, és nem igazán van esélyük
más úton elénk kerülni. Ám ígyr megszabadulhatunk Scrope-tól és a
nemesúrtól is, ha a közelben rejtőzik.
– Akkor jó – felelte Eliza, azzal felállt, leporolta nadrágját, és a
másik nyeregtáskáért nyúlt. – Menjünk St. Boswellsbe, béreljünk másik
bricskát, és induljunk útnak, mielőtt Scrope vagy a skót úr megláthatna
minket.
Jeremy összehajtotta a térképet, és felállt. Miközben a térképet tette
vissza a nyeregtáskába, Eliza körülnézett.
– Hogyan jutunk el St. Boswellsbe?
Jeremy megfogta a kezét, aztán eszébe jutott, hogy Eliza még
férfiruhát visel, és valaki megláthatja a mozdulatot. Megszorította ujjait,
délre fordította, a folyó felé, aztán elengedte.
– Az apátság területe a folyó kanyarulatában van. A város pedig a
másik oldalon, az alacsonyabban fekvő déli parton. Úgy tűnik, sohasem
volt a kettő között híd, de nyilván van valamiféle átkelő, akár gázló,
amely összekötötte a monostort a világi közösségekkel. Azt tudjuk,
hogy ez az átkelő nem a folyókanyar nyugati részén van, ahol Scrope
elől menekülve átkeltünk. Ebből következik, hogy a gázlónak a keleti
oldalon kell lennie. Ha szerencsénk van, Scrope úgy gondolja, hogy
nem keltünk át a folyón, és most nyugat felé kutat utánunk. A folyó
mentén egyik oldalon sincsenek utak, tehát nyugodtan megkerülhetjük a
folyókanyart, hogy megkeressük a biztonságos átkelőt.
Egymás mellett léptek át az egyetlen megmaradt hatalmas boltívnél,
amely alatt az oltár állhatott. Aztán kiléptek, az oldalfalon tátongó
résen, majd le az enyhe lejtőn. A nap melegen sütött, és végül elértek
egy sűrűbb fás, bozótos területet. Mögötte meglátták a folyó csillogó
víztükrét.
A parton sűrűn nőttek a bokrok, így kitűnő takarásban voltak, ahogy
nyugatról kelet felé haladtak a kanyarulatban. Azon a szakaszon a part
magas és meredek volt, a folyó pedig elég mély lehetett.
Ott nem volt átkelő.
Sűrű erdős részen jártak, majd a talaj lejteni kezdett, a növényzet
ritkult.
– Ez lesz az – szólt Jeremy, meggyorsítva lépteit. – A mi átkelőnk.
És valóban, a folyóhoz érve keskeny gázlót találtak. Szekerek és
lovak is használhatták. A gázló egyik szélén a folyómederbe az
apátságból származható kőlapok voltak lefektetve, elég nagyok ahhoz,
hogy Eliza egyikről a másikra ugorhasson.
Száraz lábbal értek a túlpartra, és egymásra mosolyogtak.
Jeremy megigazította vállán a nyeregtáskát, aztán megérintette Eliza
karját. – Arra!
A mezőn néhány tanyaház állt, de St. Boswells háztetői jobboldalt
látszottak.
Ahogy a keskeny földúton haladtak, Jeremy megjegyezte: – Scrope a
város országút felőli végét figyeli, az országút pedig a nyugati részen
van. Mi a másik oldalról megyünk be a városba, így St. Boswells lesz
köztünk és az országút között. Biztosan találunk egy fogadót, bérelünk
bricskát, aztán remélhetőleg észrevétlenül elhagyjuk a várost, és gyors
iramban haladunk déli irányba, mielőtt megsejthetné, hogy a közelben
vagyunk.
Eliza folyamatosan figyelte az utat. Fontosabb volt számára, hogy
elkerüljék Scrope-ot, minthogy Wolverstone-ba éljenek. A fontossági
sorrend akkor változott meg, amikor meglátta, hogy Scrope kezében
pisztoly van. Bár nagyon szeretett volna még aznap éjjel biztonságba
jutni, fontosabb volt, hogy Jeremy és ő együtt jussanak abba a
biztonságba. Nem félt attól, hogy Scrope lelövi őt, mert nyilván a
megmentőjét, Jeremyt akarja félreállítani.
Ez a felismerés a vártnál jobban megrázta, de mivel – már egészen
nyilvánvalóan – Jeremyt neki szánta a sors, úgy érezte, hozzá kell
szoknia, hogy ilyen féltő aggodalmat érezzen iránta.
Nem hagyja, hogy Scrope ártson Jeremynek, vagy bármilyen módon
beleavatkozzon a jövőjükbe.
Fáradtan gyalogoltak, aztán elértek egy széles kanyarhoz, ahol egy
kis vidéki város szokásos üzleteit látták.
Mindketten rendkívül óvatosak lettek, feszülten figyeltek. Tíz
lépéssel előttük kinyílt egy üzlet ajtaja. Az ajtócsengő hangjára
megtorpantak.
Egy férfi lépett ki az üzletből, és háttal nekik éppen becsukta az ajtót.
Fekete hajú. Nagyon magas, erős vállú.
Szarvasbőr nadrágot viselt, hozzá nagyon jó lovaglócsizmát.
 A nemesúr nem nézett feléjük, hanem könnyed, hosszú léptekkel
haladt az úton.
Eliza akkor vette észre, hogy ő és Jeremy két üzlet között egy szűk
sikátor előtt állnak. Jeremy karját megragadta, és óvatosan oldalra
lépett, a sikátor árnyékába.
Amint biztonságban voltak, Jeremy kilesett.
Eliza magában hálát adott. Ha fél perccel korábban értek volna oda, a
skót nemes éppen mellettük lépett volna ki az üzletből.
Jeremy visszahúzódott, és ő is a falhoz lapult.
– Az utcában van egy vendégfogadó. Oda ment be.
Eliza toporgott zavarában. – Akkor nem mehetünk arra...
– Nem. – Jeremy a nyeregtáskába nyúlt, kivette a térképet. – És itt
bricskát sem tudunk bérelni. Ha körbejárta a fogadókat... – Egy
pillanatra felnézett. – Látott minket Penicuikben. Ha elég jó
személyleírást adott rólunk, amint bemegyünk egy béristállóba és
közöljük, hogy bricskát akarunk bérelni, elküldenek valakit érte.
Eliza felsóhajtott. – Éppen azt akartam javasolni, hogy vegyük
szemügyre közelebbről, de az túl veszélyes, ugye?
– Igen. – Kihajtogatta a térképet. – Ha ez az ember valóban egy
nyavalyás skót nemes, akkor az a legrosszabb, ha a keze közé kerülünk.
– Azt állíthatja, hogy a szökött gyámleánya vagyok, és elvisz a
felföldi várába, téged pedig valami tömlöcbe vetnek.
Jeremy úgy tartotta a térképet, hogy Eliza is lássa. – Itt vagyunk –
mutatott egy pontra. – Ide akarunk menni – mutatta a határtól délre,
Carter Bar közelében vezető utat. – Az országút innen egyenesen ide
visz, de Scrope figyeli. Nem hiszem, hogy ezen az úton maradhatunk.
Ha a nemesúr itt van, akkor valószínű, hogy Scrope már elindult délnek.
Eliza közelebbről nézte a térképet, hogy lássa a vékony földutakat és
ösvényeket is.
– Azt tudjuk, hogy nincs értelme kelet felé menni, mert túl messzire
kerülünk Wolverstone-tól. De szerinted mehetnénk nyugat felé ezen az
úton? – mutatta. – Selkirkben bérelhetnénk egy bricskát. – Felnézett,
tekintetük találkozott. – Sem Scrope, sem a skót nemes nem sejti, hogy
arra megyünk.
Jeremy a homlokát ráncolta. – De... – elhallgatott, és alaposabban
nézte a térképet. - Már értem.
Eliza enyhe diadalt érzett. – Selkirkből átkocsizhatunk Hawickba, és
ha mégis a nyomunkra akadnak, azt hiszik, hogy Carlisle felé megyünk.
De Hawicknál lefordulhatunk a főútról, és továbbmehetünk a
Bonchester Bridge-hez vezető úton.
– Egészen Carter Barig. – Jeremy felemelte a térképet, majd
bólintott. – Igazad van. Nem vettem észre azt a vékony vonalat, de ha
azon megyünk, elkerülhetjük a jedburgh-i utat, és csak a határ előtt kell
visszatérnünk rá. – Eliza szemébe nézett. – Azt nem tudom elképzelni,
hogy a skót nemes vagy Scrope a határnál lesne ránk. Még a határ előtt
meg akarnak állítani minket, minél távolabb a határnál állomásozó
katonáktól. A határ közelében már bárkinek megemlíthetjük
Wolverstone-t, és a neve elég sokat jelent ahhoz, hogy biztonságban
legyünk.
Eliza elmosolyodott. – Remek. Tehát keressük meg a Selkirkbe
vezető utat!
Egy órába telt. Rendkívül óvatosak voltak; sövények mögött bújva
haladtak, mindig gondosan körülnéztek, mielőtt át kellett rohanniuk az
országúton. De szerencséjük kitartott. Sem a nemesúr, sem Scrope nem
látta meg őket; senki sem üldözte őket.
A nap már előttük járt a nyugati égbolton, amikor végre a selkirki
útra térve megszaporázhatták lépteiket. Hamarosan galagonyasövény
között haladtak; sűrű volt, leveles. A sövénnyel szegélyezett ösvény
kanyarulatai gyorsan elrejtették volna bárki elől őket.
Egy kilométert tehettek meg, amikor Jeremy megállt. – A sövény jó
fedezék, de mi sem látjuk, ha valaki követ minket. – Egy füves tisztás
felé intett. – Pihenjünk egy kicsit, figyeljük az utat!
Fél óráig figyeltek, de sem lovas, sem kocsi nem járt arra.
– Biztonságban vagyunk. – Eliza felállt, és elmosolyodott. – Gyere...
Selkirk vár. – Együtt mentek a tisztásról az út felé, és Eliza ajkán
mosoly látszott. – Ki tudja, mit találunk ott.

A nemesúr délután hagyta el a fogadót, ahol St. Boswells- ben

megszállt. Hercules nyergében kelet felé tartott a földúton, majd balra
fordult az útra, amelyet a segítőkész csapos tanácsolt neki.
Az út egyenesen északra vezetett a Tweed folyó mentén. Leszállt a
lóról, száron vezette, majd elég könnyen megtalálta a régi patakot... és
két ember nyomát. A város felé tartottak.
Okkal gondolta, hogy a pár megpróbál visszajutni a Jedburgh-ba
vezető országúira. Nincsenek messze a határtól, és a másik lehetséges
út, Kelso és Coldstream felé nagyon eltér attól, amelyet minden jel
szerint választottak.
Bár örült, hogy a sejtése beigazolódott, attól egyáltalán nem volt
boldog, hogy órákkal előtte járnak.
Visszaült Hercules nyergébe; követte a nyomokat egészen a városig.
A folyóparttól távolodva lassan, fokozatosan keményedett a talaj; egyre
nehezebb volt bizonyosnak lenni abban, hogy azokat a nyomokat
követi, amelyeket követni akar.
Már azt hitte, hogy elvesztette őket, de a szerencse a segítségére volt.
Véletlenül benézett egy sikátorba, és nedves talajon egyértelmű
bizonyítékát látta annak, hogy a menekülő pár egy ideig ott állt, mivel
ugyanazokat a lábnyomokat találta.
Az, hogy a sikátor milyen közel volt ahhoz a kávéházhoz, ahol
először érdeklődött a folyón való átkelés lehetőségéről, magáért beszélt.
– A fenébe!
Nagy léptekkel tért vissza Herculeshez; bosszúsan szállt nyeregbe.
Meglátták. És persze nem tudják, hogy csak annyit akar, hogy
biztonságban átjussanak a határon, és nyugtuk legyen Scrope-tól, a
másik irányba menekültek.
Másfél óra múltán, az események ilyen fordulatát méltatlankodással
tudomásul véve a nemesúr Hercules nyergében haladt az országúton,
ahol a St. Boswellsen átmenő út becsatlakozik, és azon gondolkodott,
merre menjen.
Fogalma sem volt, merre tartott a menekülő pár.
Meglehet, kitűnő nyomkövető, de ahhoz, hogy sikeres legyen, kell
nyom, amit követni lehet. Ám errefelé a földutak és ösvények talaját is
kiszikkasztotta a nap, így a talajon nem maradt friss nyom.
Ellenőrizte a nyilvánvaló helyeket, kiterjesztve a keresést a
lehetséges kisebb utakra, amelyeken Jedburgh felé elindulhattak;
keleten egészen Maxtonig elment, bejárta az Ancrum Moor ösvényt is,
de semmit sem talált.
Arra a nem várt eshetőségre számítva, ha visszamentek volna
megkeresni a kocsit, amelyet korábban az országúton hagytak,
ellovagolt észak felé is, egészen a Newtown St. Boswellsből
becsatlakozó útig. Az út mellett nem messze nyomot talált: egy bricskát
követő ló nyomait.
Ebből arra következtetett, hogy Scrope visszament, és talált egy
bricskát; valószínűleg azt, amelyet Eliza és a megmentője használt, de
rögtön otthagyták a kocsit, amikor meglátták, hogy Scrope előttük van.
Alaposabban szemügyre véve a nyomokat megállapította, mi oka volt a
párnak arra, hogy a fák között a folyó felé menjenek. Amikor Scrope
megtalálta a bricskát, hozzákötötte a lovát, és dél felé hajtott.
McKinsey követte a bricska nyomát egészen addig a leágazásig, ahol
éppen állt. Scrope nyomai tovább vezettek. Egyértelmű, hogy előrement
Jedburgh-ba, és ott áll lesben.
Herculest megsarkantyúzva haladt déli irányban, aztán megállította a
lovat és a Selkirk irányába vezető kis útra nézett.
Ha ő lett volna Eliza és az angol férfi helyében, arra ment volna.
A másik lehetőség, hogy visszakanyarodtak St. Boswells felé, és
valami kunyhóban kerestek maguknak szállást. Ha így történt, nehéz
volna minden ajtón bekopogva kérdezősködni utánuk.
Elindulhatna a nyugatra vezető keskeny úton, és ha valahol
megtalálná, követhetné a nyomukat.
Az egyetlen célja az volt, hogy a becsülete és lelkiismerete szerint
megvédje Elizát és kísérőjét Scrope csalárd és ártó szándékaitól. Ezt a
célt valószínűleg ugyanolyan könnyen elérheti, ha Scrope nyomait
követi, és gondoskodik arról, hogy ne okozzon bajt a párnak.
Ez sokkal egyszerűbb.
Már elég biztos volt abban, hogy Eliza védelmét nyugodtan
rábízhatja a védelmezőjére... aki szintén angol.
Á helyzet iróniájába belegondolva a fejét csóválta. Aztán
megrántotta a gyeplőt, és Herculest könnyű vágtára fogta. Maga mögött
hagyta St. Boswellst és a Selkirkbe vezető utat. Jedburgh-ban ismert egy
kellemes fogadót; ha szerencséje van, Scrope is ott éjszakázik.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Késő délután volt, amikor Jeremy és Eliza egy dombon felérve meglátta
Selkirk háztetőit. Egy főút kanyargóit a városon kívül, a dél felé,
Hawickba vezető út.
Jeremy megállt, elővette a térképet. – Hawick tizenkét mérföldre van
Selkirktől. – Elkomorodott. – Kicsit későre jár, de két lehetőségünk van.
Begyalogolhatunk Selkirkbe, bérelhetünk egy bricskát, azzal eljutunk
Hawickba, ott keresünk egy helyet, ahol eltölthetjük az éjszakát, vagy...
– a város felé intett - kereshetünk szállást Selkirkben, és holnap
indulunk.
Elizának nem kellett gondolkodnia, mit szeretne. Elmenekültek
Scrope elől, a nemes úr nem látta meg őket, és jó néhány órája
gyalogoltak. Kezdett bágyadni.
– Selkirkre és a holnapi továbbindulásra szavazok.
Jeremy bólintott. – Én is. – Összehajtotta a térképet, és gondosan
eltette. – Úgy tűnik sikerült leráznunk az üldözőinket, így nem számít,
hogy holnap Selkirkből vagy Hawickból indulunk neki a határnak.
Holnap délutánra akkor is ikngliában leszünk. – Jeremy mosolygott és
intett Elizának, hogy menjenek tovább. – Legyen Selkirk.
Némi tanakodás után átkeltek a főúton, és továbbmentek egy utcán,
amelyen Selkirk belvárosába akartak bejutni.
Az utca pontosan a főutcára vezetett, amely piactérré szélesedett.
Újra piacnapon érkeztek, a város közepén több tucat bódé állt. A
tömegben elvegyülve feltűnés nélkül megszemlélhették a piactér két
szélén álló két fogadót, és a másik oldalon a tavernát.
– Nem hiszem, hogy a taverna olyan hely, ahol normál körülmények
között szállást vennénk ki, ámde – szólt Jeremy fintorogva – mivel
rengetegen jöttek a piacra, tele van a város, és meglehet, hogy a
fogadókban nincs hely.
Eliza meglátott egy ruhaárust, eszébe jutott valami, amely már régóta
a fejében motoszkált. – Arra gondoltam... – kezdte, és a ruhaárus felé
pillantott. Jeremy követte a tekintetét. – Vehetnénk egy szép, egyszerű
ruhát az ikertestvéremnek ajándékba. Akkor visszasétálhatunk a
templomba, itt van nem messze. És ha Scrope vagy a skót nemes
errefelé érdeklődik egy úr és egy fiatalúr iránt, akkor.
Jeremy elmosolyodott. – Ez kitűnő ötlet.
– Örülök, hogy tetszik. – Eliza elindult a macskaköves utcán a
ruhaárus felé. – Lássuk, mit találhatunk, ami illik a húgomra.
Vásároltak egy teljesen egyszerű alsószoknyát és egy sima barna
színű ruhát, amelyben Eliza bármilyen tömegben elvegyülhet. Jeremy
ebben erősen kételkedett, mert ha nincs rajta kalap, Eliza aranyszőke
hajára mindenki felfigyel, ahogy szép vonásaira is. A megjelenése miatt
nem tudott másnak kinézni, mint fiatal nemes hölgynek.
Amíg Eliza a sekrestyébe surrant, és átöltözött, Jeremy ezen
gondolkodott. Amikor Eliza nővé alakulva előjött, csak ámult és bámult.
A ruha nagyon illett rá, egyszerűsége kihangsúlyozta sudár alakját,
karcsúságát, fenséges tartását. Az egyszerű barna szövet nemhogy
tompította volna a haja ragyogását, és még barna szeme csillogását is
jobban kiemelte.
Nem arról volt szó, hogy Jeremy elfelejtette volna, milyen volt Eliza
női ruhában, hanem azt felejtette el, milyen hatással van rá.
Mintha fejbe kólintották volna.
Jeremy megrázta a fejét, hogy észre térítse magát, ahogy Eliza
közeledett hozzá.
Eliza látta, hogy Jeremy tekintete a lábára siklik, és elmosolyodott.
— Tudom, még mindig a csizma van rajtam, de muszáj lesz
emlékeztetnem magamat, hogy apró léptekkel járjak, ne úgy, mint
valami fiatalúr.
Jeremy bólintott, és a kezét nyújtotta a nyeregtáskáért, amelyet Eliza
bevitt magával a sekrestyébe. – Jobb lesz, ha én viszem.
Eliza átadta a nyeregtáskát, aztán boldog sóhajjal a vállára kerítette a
köpönyeget.
– Sokkal... könnyebbnek érzem magamat most, hogy szabadon tudok
lélegezni.
Jeremynek eszébe jutott a kisasszony keblét leszorító selyemsál,
amelyet segített neki visszatekerni aznap reggel. Eszébe jutott az is,
ahogy éjjel levette róla, és milyen volt nélküle...
A gondolatra Jeremy mellszorító sál nélkül is nehezebben vett
levegőt, erőt vett magán, és elterelte a gondolatait Eliza kebléről, és az
arcára nézett.
– Miután újra hölgy lettél, amikor szobát veszünk ki...
 – Úgy kell viselkednünk, mintha férj és feleség volnánk.
– Eliza belé karolt. – Hogy az új álruhánk még kevésbé legyen
feltűnő, ugye?
– Igen. – Az oldalhajóig sétált vele, de ott megállt.
– Ezért úgy gondolom, hogy ezt viselned kell. – Azzal kinyújtotta a
kezét; tenyerén feküdt a pecsétgyűrű, amelyet általában a kisujján viselt.
– Ettől sokkal könnyebb lesz minden.
Eliza egy pillanatig sem tétovázott, elvette a gyűrűt, jobb keze
gyűrűsujjára húzta, majd megmutatta Jeremynek.
– Éppen jó.
Jeremy a gyűrűre pillantott – néhai édesapjáé volt, nagyon személyes
emlék –, amely most Eliza ujját ékesíti.
Eliza úgy mosolygott, mintha tudná, mire gondol Jeremy Carling.
– Köszönöm,
Jeremy nem tudta, mit mondjon, ezért a város felé intett. – Azt
hiszem, jobb, ha továbbmegyünk, és keresünk szállást.
Eliza megvárta, míg Jeremy a másik vállára veszi a nyeregtáskákat,
aztán kisétáltak a templomból, vissza a főutcán.
Megálltak az első fogadónál. Jeremy intézkedett, hogy másnap
reggel bricska várja őket, de amikor benézett a fogadóba, visszahőkölt.
– Túl sok ember van odabent.
Túlsók durva kinézetű ember. Visszavezette Elizát a fogadó udvarára.
A pillantása az egyik lovászra esett. A középkorú férfi az istálló
bejáratánál álldogált. Elizát a férfi felé terelte; Eliza a fejébe húzta
köpönyege csuklyáját, elrejtve gyönyörű haját. – Igyekezz félénknek
mutatkozni.
Szót fogadott. Lehajtotta fejét, mintha a férfi árnyékában akarna
maradni.
Közelebb érve Jeremy bólintással üdvözölte a lovászt.
– Tudna javasolni egy helyet a fogadókon és a tavernán kívül, ahol a
feleségemmel nyugodtan eltölthetnénk az éjszakát?
A lovász udvariasan a piactér másik oldalán álló házak egyikéhez
irányította őket.
– Mrs. Wallace özvegyasszony. Nála van kiadó szoba. És főz
maguknak rendes vacsorát is. Nagyon kedves asszony.
– Köszönöm.
Jeremy pénzt adott az embernek a tájékoztatásért, aztán megfordult
és Elizát a kövezett téren át a jelzett utcára vezette.
 Mrs. Wallace és a szállás, amit nála kaptak, olyan kitűnőnek
bizonyult, amilyennek mondták. A szoba, amit az özvegyasszony
megmutatott nekik, kicsi volt, de tiszta, a rézágyon virágmintás
ágytakaró. Mrs. Wallace törülközőket és egy kancsó meleg vizet adott
nekik, majd kettesben hagyta őket azzal, hogy helyezzék magukat
kényelembe.
– Negyed óra múlva a vacsora tálalva lesz, kedveskéim – mondta a
lépcső felé fordulva. – Csengetni szoktam. Minden lakóm tudja, ez azt
jelenti, hogy tálalva van.
– Amint meghalljuk a csengőt, lemegyünk – felelte Eliza hálás
mosollyal, és becsukta az ajtót, majd megfordult és körülnézett a
szobában. Jeremy a kancsót az asztalhoz vitte, a nyeregtáskákat már
korábban az ágy szélére dobta.
Eliza az ágyhoz lépett, letette a törülközőket, majd leült, és a matrac
ruganyosságát vizsgálta. A matrac vastag volt, az ágytakaró alatt
pehelypaplant érzett. Pillantása akkor a bal kezére esett. Felemelte a
kezét, és a gyűrűt nézte.
– Megtette a hatását – jegyezte meg Jeremy. – Mrs. Wallace amint
meglátta az ujjadon, megnyugodott.
Eliza bólintott. – Elhiszi, hogy házaspár vagyunk, egyáltalán nem
kételkedett. – Újra a gyűrűt nézte, és halkan megjegyezte. – Ez
majdnem olyan, mintha... gyakorolnánk.
Jeremy megállt az ágy lábánál. – Nem gondolkodni túl sokat.
Emlékszel?
Eliza felpillantott. – Igen, tudom. És azt hiszem, igazad van. Az kell,
hogy csak... éljünk, ne gondoljunk az előkelő társaság elvárásaira. Elég
jól megvagyunk anélkül, hogy... – legyintett.
– Anélkül, hogy alkalmazkodnánk a társasági normákhoz és
követelményekhez?
– Igen. Pontosan – szólt Eliza, Jeremy szemébe nézve.
– Nincs szükségünk arra, hogy ebbe bárki beleavatkozzon. Együtt
megoldunk mindent, ugye?
Jeremy pedig könyörtelenül elnyomta azt a kellemetlen érzést, amely
mindig jelentkezett, amint arra gondolt, mi kezd kialakulni közöttük,
illetve hova vezetett az a gondolata, hogy egyszerűen hagyják
megtörténni a dolgokat. Bólintott. – Igen.
Eliza mosolygott. Úgy látszott, Jeremyvel ellentétben őt ez
egyáltalán nem nyugtalanítja.
 – Jó. Tehát akkor folytatjuk úgy, ahogy eddig... és ha Wolverstone-
ba érünk, majd meglátjuk, mire jutottunk.
– Azzal felállt, elindult a mosdóállvány felé. – Azt hiszem, ki kell
használnunk, amíg meleg a víz.
Jeremy elegánsan intett. – Hölgyeké az elsőbbség.
Ahogy Eliza ellepett mellette, és Jeremy szeme elé tárult a mézszőke
hajzuhatag, érzékeit felizgatta. Utánafordult, követte tekintetével, majd
megjegyezte: – Legalábbis ha nincs semmi veszély.
Eliza felnevetett, és ment tovább a mosdótál felé.
Jeremy magában csodálkozott, vajon hová vezet ez a furcsa udvarlás,
ez a körülmények által alakított kapcsolat. Mivel Skóciában vannak, az
itteni hagyomány szerint ezt inkább próbaházasságnak kellene
tekinteni? Az ágyon ülve várt a sorára.
A vacsora nagy összpontosítást igényelt. Amikor megkérdezték,
honnan jönnek és hová tartanak, Eliza taktikusan Jeremyre pillantott,
Jeremy pedig átvette a szót, és ott helyben kitalált egy történetet,
miszerint Edinburgh külvárosában élnek, munkát keresnek ott, de előbb
vissza kell menniük Angliába, meglátogatni Eliza anyját, aki nagyon
beteg.
A nyúlpástétom azonban kitűnő volt, és a ház többi lakója egyáltalán
nem volt félelmetes társaság: két ügyvédbojtár és egy városi őr.
Általános dolgokról beszélgettek, többnyire a város dolgairól, egészen
addig, amíg Mrs. Wallace mindenkit ki nem tessékelt az ebédlőjéből.
A városi őr elindult a tavernába. A két ügyvédbojtár udvarias
fejbólintással búcsúzott Elizától és Jeremytől, azzal mentek a fogadó
ivója felé.
Jeremy összevonta a szemöldökét, és Elizára nézett.
– Holnap a lehető legkorábban kell indulnunk, ugye?
A lépcsőn felmentek, és amikor az ajtóhoz értek, Jeremy kinyitotta,
előreengedte Elizát. Amikor becsukta maguk mögött az ajtót,
megjegyezte: – Minél előbb éljük el Carter Bart, és lépünk át Angliába,
annál nyugodtabb leszek.
– Mintha azt mondtad volna, nem valószínű, hogy Scrope a határnál
lesz.
– Nem hiszem, hogy ott lesne ránk, de... – a homlokát ráncolva lépett
Eliza mellé az ágyhoz. – Az átkozott miatt kénytelenek voltunk letérni
tervezett utunkrói, és egy napot elvesztegetni. Legkésőbb ma este
Wolverstone-ba kellett volna érnünk.
 Eliza mélyen a szemébe nézve azt mondta: – De azért volt némi
vigaszunk, ugye?
– Illetve kihasználtuk a lehetőségeket – mondta, és nézte, ahogy
Eliza közelebb lép hozzá, megragadja a kabátja hajtókáját, lábujjhegyre
áll – ...amelyekkel a felbukkanása ajándékozott meg minket.
– Nem gondolkodni... emlékszel?
Aztán megcsókolta; gyengéden, érzékien, és eloszlatta Jeremy
minden kételyét – ha lett volna –, hogy Eliza szándékában áll-e
megragadni a váratlan alkalmat tapasztalatainak gazdagítására az együtt
töltendő újabb éjszakán.
Feltárni a szenvedélyt, amelyet olyan könnyű volt felidézni
Jeremyben és önmagában is.
Elizát gyönyörűséggel töltötte el a hév, amelyet megérzett Jeremy
visszafogott viselkedése mögött. Az előző éjszakán annyira magával
ragadta az élmény, az érzés, a felfedezés, hogy nem kaphatott valós
képet arról, hogy vajon a kielégülés, a gyönyör, amely teljesen szétáradt
benne, ugyanilyen hatással volt-e Jeremyre is?
Meg akarta tudni. Ki akarta használni a váratlan lehetőséget, ezt az
ajándék éjszakát, hogy ezt kiderítse. Tudni akarja az igazat, mi lehet
közöttük Jeremy perspektívájából is.
Ezért nem habozott kifejezni, mire vágyik, és megkérni, hogy ezt a
vágyát elégítse ki. Hagyta, hogy a vágy feltámadjon a testében, ahogy
Jeremy ajkát csókolta.
Csábította.
Vonzotta és csalogatta.
És Jeremy eleget tett a felhívásnak, mert Eliza keblére tette a
tenyerét.
Eliza hirtelen kénytelen volt megszakítani a csókot, ahogy az
örvénylő gyönyörbe sodródott.
És a gyönyör egyre áradt, magával sodorta.
Eliza rábízta magát, mohón, kíváncsian várta, hová vezeti Jeremy,
mit mutat meg ezen az éjszakán, figyelt minden apró jelre.
Például azt, ahogy Jeremy egyik ruhadarabot a másik után húzza le
róla, és levetkőzteti. Lemezteleníti.
A beáradó holdfényben jól látszottak Eliza testének domborulatai.
Jeremy alig kapott levegőt. Lélegzetelállító volt a látvány, és miközben
kezével simogatta, kényeztette ezt a testet, olthatatlan vágy ébredt
benne.
 Szándéka teljesen egyértelmű volt, pontosan tudta, mit akar: megadni
Elizának mindent, amit kíván, kielégíteni minden vágyát, de önmagát
visszafogni.
Ahogy arra előző éjjel képtelen volt.
Jeremy elhatározása, hogy ezen az éjszakán teljesen ura marad saját
akaratának, inkább azon alapult, hogy bizonyosságot szerezzen: képes
Eliza kedvére tenni, csillapítani vágyát, eljuttatni a csúcsig, és
megtalálni a saját gyönyörét úgy, hogy az irányítást, önuralmát közben
ne veszítse el.
Korábbi szeretőivel ilyen sohasem fordult elő.
Ám korábbi szeretői sohasem csókolták úgy, hogy megszűnt számára
a valóság.
Hiszen a racionális gondolatok és az óvatos cselekvés embere. Az
előző éjszakán hosszú pillanatokig elérhetetlen volt számára az akarat,
egy másik valóságban merült el. Ám ez bizonyára azért volt, mert a
helyzet teljesen új volt neki. És felzaklató.
Tegnap éjjel a figyelme nem működött úgy, ahogy kellett volna.
Ezen az éjszakán teljesen ura akart lenni mindennek, amit tesz, és úgy
érvelt magának, hogy ez meghatározza jövőbeni érintkezéseik
hangulatát.
És akkor biztonságban lesz. És minden jó lesz.
Erre a következtetésre jutott, de Elizát ebbe nem vonta be.
Nem számított arra a hirtelen merészségre, amivel a meztelen Eliza
megragadta kabátja hajtókáját, és lehámozta róla a ruhadarabot.
Nem számított arra a perzselő vágyra, amellyel Eliza kigombolta az
ingét, majd mohón simogatta, birtokolta. Magáévá tette már az
érintéssel...
És Jeremy akaraterejét megtörte ez az érzés. Azért küzdött, hogy
sikerüljön fenntartania a visszafogottság látszatát, ahogy Eliza
levetkőztette, de minden apró érintésre megborzongott. Aztán ott állt a
holdfényben, ugyanolyan meztelenül, mint Eliza, akinek a keze
továbbsiklott a testén, egyre merészebben...
Jeremy megragadta Eliza vállát, és megingott, aztán mindketten az
ágyra estek.
Eliza szótlan csábítással széttárta a combját. Jeremy pedig egyetlen
erőteljes mozdulattal belé nyomult...
A könyörtelen szenvedélytől hajtva Jeremy keményen hágta Elizát,
aki ölelte, szorította magához és biztatta...
 Nyíltan követelve vonaglott alatta.
Mintha azzal, hogy a nadrágot szoknyára cserélte, elszabadította
volna a benne lakozó érzéki nőt, akit semmiben sem akart gátolni.
Hagyta, hogy a fékezhetetlen érzékiség teljesen átjárja, legyőzze... és
szándékosan meghódítsa Jeremyt is.
Jeremy pedig nem tudott ellenállni ennek a vonzerőnek, hogy vele
tartson az őrületbe, a beteljesedés mámora felé, mert ezt a sürgető
vágyat nem külső erő, hanem Jeremy kívánása vezérelte.
Eliza volt a csábító, de az elfogadás belülről jött, és könnyen elő
tudta hívni.
És Jeremy képtelen volt mást tenni, az egyetlen út a behódolás volt.
Megtörte az elemi erő, aztán a feledés tengerébe lökte mindkettejüket,
ahol soha nem érzett gyönyörűség borult a testükre a kielégüléstől.
Egymás karjában.

Tiszta lepedő nem volt a közelben, pedig a nemes úr arra számított,

hogy ágyban alhat, ám olyan helyzetben találta magát, hogy kénytelen
volt szalmán éjszakázni.
A nyavalyás Scrope nem állt meg Jedburgh-ban, hanem továbbhajtott
a bricskával, amelyet eltulajdonított, saját lovát a kocsi után kötötte.
Egy kis tavernában talált szállást éjszakára a kicsi Camptown
településen.
Camptown majdnem félúton van Jedburgh és a határ között. A
faluban nincs más hely, ahol egy utazó megszállhat, és a taverna
túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy a skót úr úgy vehessen ki szobát, hogy
az elkerülje Scrope figyelmét.
Egészen addig csak meg akarta figyelni Scrope viselkedését, fejére
olvasni parancsszegését, és útjára küldeni. Aztán addig időzni a
környéken, amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy a menekülő pár
biztonságban átér a határon. Utána indulhat vissza a felföldre.
Egyre vonzóbbnak találta ezt a tervet.
Egészen addig, amíg Scrope meg nem állt Camptown-ban.
Miért éppen Camptownban?
Erre a kérdésre McKinsey nem tudott válaszolni. Voltak sokkal
kényelmesebb helyek, ahol Scrope megállhatott volna. Miért éppen itt?
Mit tervez?
Befészkelte magát a szalmába a tavernával szemközti mezőn álló
csűr szénapadlásán, a poros gerendákat nézegette, és a kialakult
helyzeten gondolkodott.
A tervének, miszerint elküldi Scrope-ot, volt egy komoly hibája.
Egyszer már megtette Edinburgh-ban, és nem járt sikerrel.
Úgy látszott, Scrope rögeszméje lett, hogy teljesíti a küldetést, annak
ellenére, hogy a megbízója határozottan elküldte. Az, hogy ilyen
messzire követte a párt, arról tanúskodott, hogy Scrope rendíthetetlenül
ragaszkodik ahhoz, hogy elrabolja a lányt, függetlenül attól, hogy a
körülményekben jelentős változás állt be.
Ha ismét azzal próbálkozik, hogy Scrope-ot egyszerűen elküldi... mi
gátolja ezt az embert abban, hogy kivárja, amíg Eliza és a megmentője
elhaladjon a határállomás közelében, és kövesse őket Angliába?
Ő nem szánhat erre annyi időt, hogy kövesse a menekülő párt
egészen Londonig.
Ám ha a pár már elhalad az úton, és sikerül elég hosszú ideig
feltartóztatnia Scrope-ot, akkor biztosan elveszti a nyomukat.
Ezt kell tennie, hogy Eliza és megmentője elég messzire juthasson,
és valami biztonságos helyre érjen. Eleget látott már Eliza
megmentőjének döntéseiből ahhoz, hogy biztos lehessen abban, helyén
van az esze.
Tehát megvágja, amíg a pár megjelenik, aztán Scrope-ot visszatartja.
Egy-két óra elég, hogy Eliza és az angol férfi biztonságban
elmeneküljön.
Kis szerencsével ezt a feladatot már holnap teljesítheti. Akárhol is
van a pár, St. Boswellsben, Jedburgh-ban vagy a kettő között, egyenes,
gyors útjuk van a határhoz.
Tehát holnap.
Aztán északra lovagol a kastélyába.
Miután erről döntött, gondolatai az egyre sürgetőbb intézkedések felé
kanyarodtak, amelyeket mindenképpen meg kell tennie, amint hazaér.
Túlságosan finom, úri megoldásokat választott, amikor másokat
bízott meg a két idősebb Cynster lány elrablásával, mert nem tartotta
képesnek önmagát emberrablásra. Jobb esélye volna, ha meggyőzné
valamelyiküket, hogy segítsenek neki cserébe a sok jóért, amelyben
férjes asszonyként
Ám a lelke mélyén fellázadt anyja akarata ellen, mert ő akarta,
süllyedjen olyan mélyre, hogy elraboljon egy nőt. Így szennyezze be a
becsületét.
 A becsület mindenekfelett. A család jelmondata. Nem akart szégyent
hozni az ősi névre.
Ez mind nagyon szép, ám a becsület nem ad biztonságot háza
népének, és a meghiúsult lányrablások miatt egyetlen lehetséges,
elkerülhetetlen, utolsó esélye maradt.
Az egyetlen lehetőség, amelyet végig igyekezett elkerülni.
Neki kell elrabolnia Angelica Cynstert.
Első megfontolásra Heathert vagy Elizát választotta. Heather
huszonöt éves, Eliza huszonnégy, ezért korban közelebb állnak az ő
harmincegy évéhez, kikerültek már abból a korból, hogy férjet
találjanak maguknak, ezért úgy vélte, ők nagyobb valószínűséggel
hajlandók kölcsönös megállapodásra.
Heathert és Elizát is látta évekkel korábban, amikor még Londonban
lakott, mielőtt apja utolsó betegsége nem szólította vissza a felföldre.
Halványan emlékezett a bálokra, ahol Heather és Eliza is jelen volt, de
sohasem kívánt velük közelebbről megismerkedni, sohasem próbálta
táncra kérni őket. Akkoriban nem feleséget keresett, hanem szórakozást
és csillogó szemű fiatal hölgyeket, ezért a Cynster hercegnők nemigen
érdekelték.
Akkor nem. Most viszont végtelenül örülne, ha kapcsolata lehetne
Heatherrel vagy ha vele nem, akkor Elizával.
A legfiatalabb Cynster lány, Angelica, teljesen más hölgy volt.
Sohasem találkozott vele – hiszen Angelica még nem volt a
társaságba bevezetve, amikor ő Londonban élt de rövid idő alatt eleget
tudott meg róla ahhoz, hogy nővéreit jobb választásnak tartsa. Először
is: Angelica alig huszonkét éves. Kétsége sem volt aziránt, hogy a
házasságról Angelica az igazit váró előkelő társaságbeli kisasszonyhoz
méltón gondolkodik.
Az ő elvárásainak eleget tenni nyilvánvalóan nehezebb feladat,
nagyobb teher, mint a nővérei esetében lett volna. De ennél is
lényegesebb, hogy huszonegy évesen Angelicának még jó esélyei
vannak egy kiváló partira, egyáltalán nem kell rimánkodnia, hogy valaki
feleségűi kérje. Ezért őt megkérni arra, hogy tegye meg, ami szükséges
a háza népének megmentése érdekében, sokkal kevésbé tűnik
tisztességesnek, mint a nővérei esetében.
Ám nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ilyen szép
érzelmeknek engedhessen. Mert tartózkodott attól, hogy beavatkozzon
Heather és a megmentője, Breckenridge menekülésébe, és most
elengedi Elizát és a lovagját is. Tudta, hogy miért teszi: egyszerűen
képtelen volt erőszakot tenni az erkölcsrendjén azzal, hogy
kényszerítsen egy nőt, aki már mást szeret, hogy érje be vele, és menjen
hozzá feleségül.
Ez egyáltalán nem romantikus, hanem racionális megfontolás volt,
mert olyan nőre volt szüksége, aki mellette áll, nem pedig olyan jó
házból való hölgyre, aki gyűlöli és megveti.
A sors hozta úgy, hogy Angelica legyen ez a nő, annak ellenére,
hogy minden beszámoló szerint... elég heves vérmérsékletű kisasszony.
A temperamentumát tekintve nem jósol nyugodt és rendezett jövőt...
egyiküknek sem.
A három Cynster lány közül Angelica volt az egyetlen, akinek nem
akart a közelébe menni.
Őt a lányrablás tervezésének kezdetétől kihúzta a listájáról.
Úgy tűnik azonban, hogy a sorsnak más tervei vannak.
A dolgok jelenlegi állása szerint nem volt más választása. Vagy
elrabolja Angelica Cynstert, vagy elveszti az otthonát, a birtokait, és
kénytelen végignézni, ahogy háza népét megfosztják mindenétől, és
nincstelenül szélnek eresztik őket.
A felföldi erdőirtások nagy zűrzavart okoztak a klánok között. A
klánjának, amelynek ő volt a feje, nagyrészt sikerült elkerülnie ezt a
zűrzavart, annak köszönhetően, hogy a völgy, amelyben a birtok volt,
nehezen megközelíthető, és a nagyapja jól lavírozott a politikában,
kijátszotta egymás ellen az ellenfeleket.
Az öreg nagyon értett a vagyonhoz, és az örökségét akarta a nemesúr
megmenteni. Az apja minden téren keveset tett, kivéve hogy olyan alkut
kötött, amely most a nemesurat sújtotta.
Nem az alku jelentett problémát, mert tisztességes és ésszerű
megállapodásnak tartotta, és ez a véleménye nem változott.
Az ingatta meg a pozícióját, hogy az anyja elrabolta az ősi kelyhet,
amely a megállapodás lényege volt.
Minden lépése, amely arra irányult, hogy visszaszerezze ezt a
kelyhet, felvetette a kérdést, vajon helyesen teszi-e, ám minden ilyen
kérdés csak erősítette az elhatározását.
Most egy pillanatig sem tétovázott, hogy lemegy Londonba, és
elrabolja Angelicát.
Mert nem volt más lehetősége.
Neki kell megtennie, nem kockáztathatja, hogy bármi balul üssön ki,
hiszen már csak Angelica maradt, őt viheti az anyjának a kehelyért
cserébe.
Angelica az utolsó esélye.
És ha kárhozatra jut, amiért elrabolta, hát legyen, de még átkozottabb
lenne, ha nem tenné.
Időtlen idők óta az a rend, hogy a klán a vezetőjétől függ. Az ő
klánja tőle függ, és azoktól a földektől, amelyeket a klán birtokol.
Ha kudarcot vall, és nem lesz nála a kehely, vagyis annak hiányában
nem tudja teljesíteni a megállapodást, amelyet az apja hat hónappal a
halála előtt kötött, akkor a klán megszűnik létezni.
Nemcsak a várkastélyt, a völgyet és a tavat veszíti el, hanem élete
értelmét is.
A klán sok évszázad óta a felföldi lét éltetője; kapcsolatok, kölcsönös
segítség szövevényes hálója, amely mindenkit összeköt mindenkivel,
aki az ő nevét viseli.
Életük lényege a klán, ez a szövetség lüktet az ereikben.
A klánért állt ki, a klánt képviseli, és az elődeihez hasonlóan
határozottan, fenntartások nélkül, minden erejével védelmezi, akár az
élete árán is.
Ha nem közvetlenül általa, akkor az örököse által.
Nem volt szándéka meghalni. Mindent összevetve egyáltalán nem
kételkedett abban, hogy elszántsága átsegíti minden előtte álló
nehézségen.
A klánja túlélésének érdekében nem vallhat kudarcot.
Ezek a megváltoztathatatlan tények.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Jeremy és Eliza másnap reggel elhajtott Selkirkből, miután Mrs.

Wallace kiadós reggelivel kínálta őket. A fogadó lovászai már
előkészítették a bricskát, a kocsirúdhoz szép deres lovat fogtak. Eliza
felült Jeremy mellé, és élvezte- a napfényt, ahogy a kocsival
végighajtottak a főúton.
Éppen a templom mellett haladtak el, amikor a toronyóra kilencet
ütött.
Eliza nem emlékezett, hogy valaha ilyen belső békességet érzett
volna.
Jeremyre pillantott. Minden jel szerint értett a kocsihajtáshoz, ami
ellentétben állt a róla kialakult korábbi véleményével, miszerint Jeremy
Cailing a gyakorlati dolgokban járatlan tudós férfiú. Ez a véleménye is
változott.
Jelentősen.
Lehet, hogy Jeremy Carling szakértője egy bizonyos területnek, de
ahogy azt az éjszakai tapasztalása megerősítette, megvan benne minden,
amit Eliza Cynster egy férfitól kívánhat. Semmi kétely nem maradt
benne, hogy megtalálta álmai férfiját.
Legszívesebben köszönetét mondott volna Scrope-nak és a titokzatos
nemesúrnak.
A bricska egyenletes ritmusban haladt az úton. A tavasz végre
elérkezett Skóciába is, az út szélén pompás vadvirágok nyíltak.
A hallgatásuk nem furcsa és feszült volt, hanem kellemes, meghitt
csend. Egyikük sem szerette az értelmetlen, céltalan beszélgetést, és bár
Eliza más férfival úgy érezte volna, hogy udvariasságból megtörje a
csendet, Jeremy mellett azonban nem volt ilyen késztetése.
Ez is igazi áldás volt, mert lehetővé tette, hogy átengedjék magukat
annak, ami történhet, ahogy abban megegyeztek.
Életében először, érezte, hogy határozott fogalma van az igazi
önmagáról. Arról a nőről, akivé lehet.
Hawickig semmi különös nem történt, ám nem sokkal a város előtt
lassabb haladásra késztette őket néhány szekér, amelyek egymást
szorosan követve haladtak. Mire beértek Hawickba, már dél felé járt az
idő.
Jeremy akkor Elizára pillantott, a derűs arcát nézte, ahogy a várost
szemlélte. Elszánt gonosztevő és egy ismeretlen skót nemes elől
menekülnek, ám Eliza mégis olyan elégedettnek látszik.
És ő is ugyanigy érzett.
Teljesen bizonyos volt abban, amit érzett, még ha nem is tudta az
okát. Már feladta a próbálkozást, hogy elemezze és boncolgassa. Éjjel
tússzá akarta fogni magát, hogy ne csússzon ki a kezéből az irányítás, és
ebben kifejezetten kudarcot vallott.
Ám mégsem gondolta kudarcnak, mert úgy érezte, hogy
megállapodott. Nyilvánvalóan kielégült, de a hatás sokkal nagyobb volt
a puszta testiség érzésénél. Úgy érezte, hogy révbe ért, és ezt
biztosabban tudta, mint korábban bármikor.
A közelben álló fogadó felé intett.
– Korán van még, de itt megállhatunk ebédelni. Wolverstone-ig már
csak kis falvakon kell áthajtanunk.
Eliza bólintott. – Ehetnénk, megnézhetnénk a térképet, és aztán –
pillantott Jeremyre – átmehetnénk a határon.
Jeremy visszafogta a lovat, ahogy befordulni készült a fogadó
udvarára, és halkan megjegyezte: – Ha szerencsénk van, leráztuk a skót
nemesurat és Scrope-ot is. Semmi sem utalhatott arra, hogy ezt az utat
választottuk.
– Ha a jedburgh-i utat figyelik, nem lehetnek itt.
– Ez igaz - felelte, mégis körülnézett. Az ösztönei éberek maradtak,
de nem volt annyira feszült.
Amint a fogadó udvarára behajtott, lovászok szaladtak feléjük.
Öt perccel később Jeremy és Eliza már a fogadó kis ebédlőjében ült,
lábuknál a. nyeregtáskák.
– Vadhúspástétomot kérek – fordult Eliza a szolgálólány felé. – És
egy korsó vizezett sört.
Jeremy ezen elmosolyodott, majd ő is rendelt. Amikor a lány elment,
a nyeregtáskából elővette a térképet. – Nézzük meg a kisebb utakat;
győződjünk meg arról, hogy nem hagytunk figyelmen kívül semmit,
hátha Scrope-nak és a skót nemesnek vannak más lehetőségeik.
Eliza segített kiteríteni a térképet. – Gondolod, hogy a nemesúr még
mindig üldöz minket, vagy egyszerűen arra vár, hogy Scrope elkapjon?
– Tudjuk, hogy korábban a nyomunkban volt, tehát azt kell
feltételeznünk, hogy még nem adta fel – mondta. – Itt van Hawick –
mutatta a térképen a várost.
A mutatóujját végighúzta azon az útvonalon, amelyet Eliza korábban
kiválasztott. Kisebb utakon Hawicktól egészen Bonchester Bridge-ig,
majd Cleuch Head, Chesters és Southdean falvakon át, és az út
közvetlenül a határ, Carter Bar előtt ér ki az országúira.
– Ez az eredetileg tervezett útvonalunk – mondta Jeremy. Eliza
csodálkozó pillantást vetett rá. – Ha Scrope vagy a nemesúr a
nyomunkra nem akad, akkor biztonságban leszünk, de a határ közelében
más a helyzet.
– Igazad van. – Elégedetten dőlt hátra. – Ez az út nincs közel az
országúthoz, és csak az országúton kell tartanunk attól, hogy üldözőink
megláthatnak minket.
Jeremy mosolygott. – Úgy tűnik, akadály nélkül eljuthatunk a
határig, és onnan Wolverstone már nincs messze.
Eliza az asztalra könyökölt. – Milyen messze van?
– Körülbelül harminc mérföld. Három óra. Így két óránk van, hogy
eljussunk a határig, vagyis vacsoraidőben már a kastélyban lehetünk.
Eliza elmosolyodott a gondolatra, hogy visszatér az előkelő
társaságba, a megszokott biztonságba, de aztán lehajtotta a fejét.
– Mi az?
Eliza tétovázott, kereste a szavakat, aztán megszólalt: – Arra
gondoltam, hogy a sok nehézség ellenére, hogy menekülnünk kell
Scrope elől, és annak ellenére, hogy rettegünk, hogy elkap a nemesúr,
az, hogy élveztem, nem a megfelelő kifejezés, de... érzem, hogy sokat
köszönhetek az elmúlt néhány napnak. Felnőtt lettem. – Kihúzta magát.
– Gondolom, te azt mondanád, hogy érettebb, de határozottan másként
érzem magam. Tisztábban, határozottabban látok számos dologban. De
a legfontosabb az, hogy biztos vagyok önmagámban – tette hozzá. – És
ezt köszönöm neked; te segítettél megértenem bizonyos dolgokat.
Jeremy nézte Eliza arcát, majd azt mondta: – Én is ugyanígy érzek.
Bár nagyon örülök, ha végre Wolverstone-ba érünk, de nem
mondhatnám, hogy bánom az utóbbi néhány napot... éppen
ellenkezőleg. Azt hiszem, mindig kellemes emlékként, örömmel
gondolok vissza arra az időre.
– Pontosan – helyeselt Eliza, azzal gyengéden megszorította Jeremy
kezét. – Bár örülök, ha biztonságba érünk, de nem feltétlenül vágyom
eljutni Wolverstone-ba, hogy véget érjen az utazásunk.
 Jeremy megszorította Eliza kecses ujjait.
Léptek közeledtek. Felnéztek, ahogy a szolgálólány tálcát tett az
asztalukra. Jeremy gyorsan félrehúzta a térképet. Eliza közben segített a
szolgálólánynak az asztalra tenni a tányérokat és kupákat.
Miután a lány elment, Jeremy a kupáját Elizára emelte. – Arra, hogy
visszatérhetünk a valódi életünkbe. Nem lesz olyan, amilyen volt, de a
kihívás abban áll, hogy a legjobbat hozzuk ki azokból a változásokból
és lehetőségekből, amelyeket ez az utazás elénk tárt.
– Úgy legyen! – szólt Eliza, koccintva Jeremyvel. Aztán a vizezett
sörbe kortyolt, a keserű íztől elfintorodott, mire Jeremy felnevetett.
Aztán nekiláttak a kitűnő őzpástétomnak.
Fél óra múlva már a bricskán ültek. Jeremy megragadta a gyeplőt,
majd elővette a zsebóráját. – Még nincs tizenegy óra. Időben ott
lehetünk Wolverstone-ban. – Elizára pillantott. – Készen állsz?
Eliza széles mozdulattal intett. – Előre a határhoz! Ne kíméld a lovat!
Jeremy megrántotta a gyeplőt, a ló kiügetett a fogadó udvarából,
majd keletre fordult, lekanyarodott a főútról, amely Carlisle-ba vezetett,
és ahogy kihajtottak a városból, rátértek egy keskeny útra.
Az út gyakran kanyargott, de délkeleti irányba vezetett. Aztán bővizű
patak mellé értek, egy darabon mellettük zúgott a fehér tajtékos víz.
Aztán valami megváltozott. Az ég egyre sötétebb lett, egyre több volt
a felhő. Félmérfoldenként egyre több jelét látták annak, hogy a határon
húzódó mocsárvidéki Cheviot-hegység fölött zuhog az eső.
– Remélem, nem ragadunk bele a sárba – jegyezte meg Jeremy.
Eliza lenézett az árokba. – Az árok félig tele van. Biztosan nagy eső
volt errefelé.
Jeremynek egyáltalán nem tetszettek azok a felhők. – Remélem,
kitart a szerencsénk.
Kitartott. Egészen a bonchesteri hídig.
Egy kanyar után berobogtak a faluba, aztán Jeremy megrántotta a
gyeplőt, hirtelen megállásra kényszerítve a lovat.
Sok férfi rohant feléjük, intett és kiabált nekik, hogy álljanak meg.
Jeremy és Eliza nem figyelt rájuk, hanem a tekintetük
előreszegeződött, amit maguk előtt láttak.
Az út egyszerűen véget ért, a tajtékos víz kiáradt.
Jeremy szólalt meg: – Úgy látszik, korai volt az a kijelentésem,
miszerint szabad utunk van a határig.
A következő néhány órában Jeremy felmért minden lehetőséget, hogyan
juthatnának át a határon. A bonchesteri híd leomlott, elmosta az előző
éjszakai özönvíz. A városiakat ez láthatóan nem viselte meg túlságosan,
ám a katasztrófa gyakorlatilag kettévágta a várost. Jeremy a
továbbvezető utak állapotáról érdeklődött, ám ehhez a lent dübörgő
zuhatagot kellett túlkiabálni.
Eliza a térképet tanulmányozta, javaslatokat tett, de nyugodtabb
maradt, mint Jeremy, vagy talán egyszerűen elfogadta, hogy a sors
akarata.
– Nincs út előre – jelentette be Jeremy komor arccal, amikor végre
leült Elizával szemben a bonchesteri fogadó ivójában. – Nincs semmi
esélyünk csónakkal átmenni, és ha valahogy át tudnánk jutni, akkor
sincs bérelhető bricska a másik oldalon. Az a javaslatod, hogy menjünk
azon a kis úton Hobkirkon át, megvalósíthatatlan; mert a hobkirki híd is
járhatatlan.
És bár mindenki egyetért velem abban, hogy kelet felé elindulhatunk,
aztán Abbotrule érintésével Chestersnél visszatérhetünk az eredeti
útvonalunkra, feltéve, hogy ezen a kerülő úton a két híd még áll – intett
a város déli része felé –, ráadásul a Southdean északi végén lévő híd is
járhatatlan.
Eliza szemébe nézve Jeremy a fejét ingatta. – Nem juthatunk el
Carter Barba azon az úton, amelyen eredetileg akartunk.
Amerre kiküszöbölhették a Scrope-pal vagy a nemesúrral való
találkozás lehetőségét.
Eliza néhány pillanatig nézte, majd kijelentette: – Ez nem tragédia.
Csak másfelé kell mennünk. Megoldjuk... ahogy eddig mindent
megoldottunk valahogy.
Jeremy érezte, hogy Eliza hite áthatja őt is. Felsóhajtott, aztán a fejét
ingatta. – Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy már megint
megakadtunk. Mintha egész Skócia összeszövetkezett volna az
ördöggel... ez esetben a nemesúr és Scrope.
Eliza mosolygott. – Legalább nem tudják, merre vagyunk.
Jeremy összevonta a szemöldökét. – Még szerencse. Azt hiszem,
hálásnak kéne lennem az ilyen apró jótéteményekért.
– Vagy nem is olyan aprókért – szólt Eliza feszengve, és ültében
kihúzta magát. – Túl késő van ahhoz, hogy ma továbbmenjünk. Kezd
sötétedni.
Jeremy kinézett az ivó ablakán; sötét felhők gyülekeztek, finom köd
szitált.
– Megkérdeztem a fogadóstól, és van kiadó szobája – mondta Eliza
Jeremyre pillantva, majd folytatta: – Mivel nem kell aggódnunk amiatt,
hogy Scrope vagy a nemesúr itt utolérne minket, kipihenhetjük
magunkat, és holnap reggel továbbmehetünk.
Eltelt néhány pillanat, majd Jeremy bólintott. – Hol van a térkép?
Eliza elővette a lábánál heverő nyeregtáskából.
Újra kiterítették maguk elé, és a környéket tanulmányoznák.
– Olyan sokszor megnéztük – szólt Jeremy halkan. – Mégis mindig
újabb utat keresünk.
Feszült csendben nézték, és mindketten látták.
Először Eliza szólalt meg. – Ezúttal azonban nincs más út, ugye?
Jeremy a térképet nézve fejét ingatta. – Kifogytunk a lehetőségekből.
Mindabból, amit megtudtam, nyilvánvaló. Az egyetlen lehetőség, hogy
eljussunk a határhoz az, ha ezt az utat választjuk – mondta, és
végighúzta ujját a vonalon. – Innen északnyugat felé megyünk Langlee-
ig, Jedburgh-tól délre az országút mellett, és onnan meg kell
kockáztatnunk, hogy végigmegyünk a határig vezető útszakaszon.
Körülbelül tíz mérföld.
A Langlee-ig vezető útszakaszt vizsgálva Eliza feltette a kérdést: –
Biztos vagy benne, hogy az járható?
– Két híd van azon a szakaszon, de a helyiek egyhangúan azt
mondják, hogy szerintük azok a hidak még állnak. Ha nem... akkor még
északabbra kell mennünk, ami azt jelenti, hogy Jedburgh-hoz még
közelebb kell rátérnünk az országútra.
– És az nagy időveszteség. – Eliza Jeremy szemébe nézett. – Ha
holnap kora hajnalban indulunk, mennyi idő alatt juthatunk át a
határon? Két óra?
Jeremy a székén hátradőlve bólintott. – Körülbelül.
– Akkor megvan, mit kell tennünk.
Kezdte összehajtogatni a térképet. Mivel Jeremy nem szólt, ránézett,
és azt látta, hogy úgy nézi, ahogy időnként szokta... tűnődve. Erre
kérdőn felvonta a szemöldökét.
Jeremy elmosolyodott. – Úgy látom, nem nyugtalanít, hogy még egy
éjszakát kell úton töltenünk.
Eliza vállat vont. – Nem. Hiszen nem vagyunk veszélyben, a fogadó
elég kényelmes, és nem igazán számít, hogy holnap vagy holnapután
érünk Wolverstone-ba.
 – Szerintem sem.
Eliza az ölébe vette az egyik nyeregtáskát, és eltette a térképet.
– Mintha... nagyon biztos lennél abban, hogy holnap átjutunk –
jegyezte meg Jeremy.
Eliza rápillantott. – Nem látok semmi okot, hogy ne legyek az.
Eltelt néhány szívdobbanásnyi idő, és Jeremy halkan szólt: –
Köszönöm.
Eliza csodálkozva nézett. – Ugyan mit? Hogy nem estem pánikba?
Hogy nem hisztériázom? – Hümmögött. – Nem vagyok olyan tyúkeszű.
Jeremy még jobban mosolygott. – Valóban nem. Megfogta Eliza
kezét, az ajkához emelte, és megcsókolta az ujjait. – Köszönöm, hogy
önmagad vagy.
Eliza a szemébe nézett, érezte, hogy szívét a teljes bizonyosság
érzése tölti el. Mosolyogva adta Jeremy kezébe a nyeregtáskákat.
– Ne vesztegessük az időt! Szóljunk a fogadósnak, hogy kivesszük
azt a szobát.

Amikor besötétedett, felmentek a fogadó lépcsőjén a sarokszobába,

amelynek egyik ablaka a főutca felé nézett, a másik a zúgó folyóra,
amely mögött a köd borította Cheviot-hegység látszott.
Eliza két égő gyertyát tartva ment elöl.
A szobában a fal mellett fésülködőasztal és díszes szekrény, az
ablakok közötti sarokban nagy mosdóállvány, valamint nagy,
baldachinos, brokátfüggönyös ágy volt.
Jeremy belépett, és becsukta az ajtót.
Nézte, ahogy Eliza megkerüli az ágyat, a gyertyákat a két kis
éjjeliszekrényre állítja, majd az ablakhoz megy. Jeremy a
fésülködőasztalhoz lépett, letette a nyeregtáskákat, aztán Elizát nézte.
Az utcára néző ablak függönyét behúzta, de a másik ablak előtt
megállt, mintha a holdfényben ragyogó Cheviot-hegység látványa
megbabonázta volna.
Vagy – mint Jeremy gyanította – az volt rá hatással, ami a hegyek
mögött volt.
Megállt Eliza mögött, és gondolkodás nélkül, egyszerűen hagyva,
hogy az ösztöne átvegye az irányítást, átölelte a derekát, és magához
vonta.
Eliza pedig sóhajtva hozzásimult, és a sötét horizontot nézte. –
Holnap.
Csak ennyit mondott, de Jeremy tudta, mire gondolt, és nem akart
hozzátenni semmit.
Eliza behúzta a függönyt, és odafordult Jeremyhez, hogy az arcát
lássa. – De ma éjjel még együtt vagyunk. Csak te meg én.
– Igen.
Ez volt az utolsó éjszakájuk ebben a furcsa köztes világban. Holnap,
amikor eljutnak Wolverstone-ba, visszatérnek a megszokott életükbe, és
megint az abban a világban érvényes szabályok és előírások
vonatkoznak majd rájuk.
– A mai éjszaka – folytatta Eliza. Jeremy tekintetét állva – ... csak a
miénk.
– Itt csak mi vagyunk, senki más.
Jeremy szorosabban ölelte, még jobban magához vonta.
Eliza pedig évődő mosollyal engedett; közelebb simult, a fejét
hátrahajtva felnézett, és átölelte Jeremy nyakát.
– Most nem kell viselkednünk – suttogta Eliza, és a szeme kezdett
lecsukódni. – Senki véleményét nem kell kikérnünk.
– Nem. – Jeremy lassan lehajtotta a fejét, és a pillantása végül Eliza
ajkán állapodott meg. – Azt csinálhatjuk, ami nekünk tetszik. Amiben
örömünket leljük – suttogta.
– Igen.
Közelebb simultak egymáshoz, az ajkuk összeolvadt, együtt léptek a
szenvedély lángjai közé, a gyönyörűséges vágy hevébe.
Szenvedélyesen, de nem szeszélyből.
Szándékosan, minden ellenállás nélkül.
Ma éjjel, gondolta Jeremy, meg sem próbál ragaszkodni az
irányításhoz, a józan észhez. Meg sem kísérli színlelni, hogy meg tudná
tenni.
Teljesen felesleges volna.
Ez az éjszaka sorsszerű. Vihar, elmosott hidak, vagyis a sors nyilván
így jelezte, hogy még egy éjszakát töltsenek el ebben a köztes
állapotban. Megszokott életüktől távol.
Még egy éjszaka, hogy Jeremy behódolhasson újonnan felfedezett
kapcsolatuknak.
Még egy éjszaka, amelynek során elfogadhatja és felvállalhatja ezt az
új állapotot. Hogy megadhassa a kellő tiszteletet az újdonságnak, amely
meghódította lelkét.
 Tudós ember lévén gyorsan tanul.
Ebben az esetben azonban mintha Eliza hamarabb jutott volna a
helyes következtetésre.
Bár talán más utat járt be.
Eliza mintha egy percig sem tétovázott volna megadni magát ennek
az új, feltörő erőnek, kevésbé mutatott ellenállást. Amikor Jeremy
aggódni kezdett, a belülről fakadó elővigyázatosság gyötörte, Eliza
mohó, ártatlan kíváncsiságával lépett, és ezt tapasztalva Jeremy erős
késztetést érzett, hogy nemcsak utánozza, hanem érjen fel hozzá.
Így ma éjjel nyitott szemmel és nyitott szívvel, örömmel,
fenntartások nélkül csinál mindent.
Követi Elizát, és meglátja, hová vezeti ez az elemi erő.
Mi baj lehet ebből? Még mindig távol vannak az otthontól.
Eliza ajkát Jeremy csókolta, ízlelte féktelen gyönyörrel.
Egy lépést tett hátra, Elizát körbeforgatva vezette az ágyhoz.
Eliza a fejét hátrahajtva nevetett, és Jeremy kívánást látott a
szemében. A nő, aki a karjában volt, minden éjszakával egyre
magabiztosabb lett.
Jeremy önkéntelenül elmosolyodott ettől a gondolattól, a
várakozástól, az elégedettségtől.
Eliza megsimogatta Jeremy arcát, aztán lábujjhegyre állt, és
megcsókolta.
Lassan megszabadultak ruháiktól, egyenként vetették le előbb Eliza,
majd Jeremy testéről a ruhadarabokat. A kezük simogatott, az ujjaik
lágyan érintettek.
Jeremy végighúzta kezét Eliza testén, aztán lehajolt, hogy keblét
kényeztesse.
Egyre jobban áradt belőlük a szenvedély.
Az éjjeliszekrényre állított gyertyák elég fényt adtak, hogy lássák
egymást. Nem siettek. Volt idejük. Az egész éjjel az övék volt, hogy
felfedezzék, mit szánt nekik a sors.
A kis kandallóban nem égett tűz, de a vágy fűtötte őket, minden
heves érintéssel mintha lángok csaptak volna fel a bőrük alól.
A vágy kitört, elszabadult. A kívánás sürgette, a vágy hajtotta őket.
Jeremy lecsúsztatta a tenyerét, megmarkolta a gyönyörű tomport, és
magához húzta.
Eliza halkan felnyögött, a teste csupa vágy, bizsergő kívánás volt,
ahogy hosszú combját ösztönösen Jeremy csípőjére kulcsolta,
megragadta a vállát és zihálva, csillogó tekintetével nézte, ahogy
Jeremy lefekteti.
Eliza érezte, hogy a duzzadó hímvessző szétválasztja nedves redőit, a
szemét behunyta, érzékei tomboltak a gyönyörűségtől és fejét
hátravetve sóhaj szakadt fel a torkából.
Igen. Most.
Jeremy megragadta a csípőjét, és feltartóztathatatlan mozdulattal
maga felé rántotta... ezzel belé nyomult és duzzadó hímvesszőjére
húzta.
Eliza testén azonnal erőt vett a mohó kívánás. Attól, hogy érezte
magában, milyen kemény, vastag és hosszú volt.
Jeremy szándékosan mozdulatlan maradt, mélyen belé hatolva. Eliza
megtalálta Jeremy száját, és gyengéden az ajkába harapott. – Még!
Alig hallható kérés volt, de Jeremy meghallotta, és máris mozdult.
Visszahúzódott, majd újra benyomult, Eliza csípőjét megragadva,
hogy mélyebbre hatoljon.
Eliza mozdulni próbált, de Jeremy nem hagyott mozgásteret neki,
mert egyszerűen csak tartotta.
A gyönyör váratlanul érte Elizát, és a torkából sikoly szakadt fel...
Jeremy élvezettel ízlelte minden kéjes, többre biztató nyöszörgését
akkor is, amikor Eliza forró nedvessége lüktető görcsbe rándult.
A szemét behunyva várt, vigyázva, hogy ne irányítani akarja, hanem
élvezze a pillanatot...
Ahogy az érzés alábbhagyott, Jeremy visszahúzódott Eliza testéből,
és az ágytakaróra fektette.
Eliza hanyatt feküdt, a mellbimbója megduzzadt, a karja erőtlenül
lógott. Jeremy néhány pillanatig élvezte a látványt, aztán a brutálisan
erős vágynak engedve megragadta Eliza combját, szélesre tárta, lehajolt,
és a nyelvével kényeztette.
Eliza halk sóhaja és sikoltása az ajtón kívülre nem hallatszhatott.
Jeremy gyönyörködött és gyönyörködtetett, Eliza pedig vonaglott a
gyönyörtől, miközben belemarkolt Jeremy hajába.
Zokogott és nyöszörgött, hogy még, és Jeremy azt tette, amit tenni
akart.
Eliza gyönyörének hangja zene volt füleinek, gyönyörködött
mindenben, amit kiváltott belőle.
Még jobban gyönyörködött abban, hogy Eliza képes volt gátlásoktól
mentesen átadni magát neki; az első döbbenet után engedett a játéknak,
hagyta, hogy Jeremy kedvét lelje benne.
Hagyta, hogy úgy szeresse, ahogy kívánta. Teljesen nyíltan.
Amikor újra feltört belőle a kéj rekedt sikolya, és újra elárasztotta a
gyönyör, Jeremy csak egy pillanatra tétovázott, aztán hasra fordította
Elizát, az ágyra térdelt, és felemelte a csípőjét. Aztán elhelyezkedett, és
hirtelen keményen, mélyen behatolt a hüvelye forróságába.
A vágy, a mohó kívánás, a szenvedély kavargó örvényébe, amely
még meghittebb egyesülést akart. Ez az akarás benne volt minden
mozdulatukban.
Eliza a tomporát hátranyomta, mélyebben magába fogadta, és
sürgette, hogy még. Szaggatott lihegése Jeremy erős szusszanásaival
vegyült, ahogy zihálva hágta, birtokolta Eliza gyönyörre vágyó testét.
Ahogy Eliza követelt, ahogy magában tartotta, ahogy gyönyörben
részesítette és biztatta.
A szenvedély elszakította őket ettől a világtól.
Magasra lendítette.
És hagyta, hogy lezuhanjanak.
Jeremy ekkor Eliza testére roskadt, de sikerült oldalra gördülnie,
hogy össze ne nyomja.
És csak feküdt Eliza mellett, kimerült volt és tehetetlen, miközben
újra átélte a gyönyör teljességét.
A kielégüléstől szinte lebegett, aztán sikerült megfognia Eliza kezét.
így feküdtek egymás mellett, és próbáltak visszajutni a valóságba.
Aztán Jeremy átnyúlt Eliza fölött, kioltotta a gyertyát az ő oldalán,
majd a hozzá közelebbit is.
Az éjszaka sötétsége magába zárta őket, ám a kintről behallatszó
moraj emlékeztette őket arra, hogy elkerülhetetlenül eljön a holnap és a
változás.
Jeremy félálomban a jövőn töprengett. Kétség sem férhetett ahhoz,
milyen lesz a kapcsolatuk, miután átkeltek a Cheviot-hegységen. A
házasság az egyetlen lehetőség; ezt Jeremy is olyan jól tudta, mint Eliza.
Elfogadta, ahogy Eliza is. Am a kezükben volt a döntés.
De ez későbbre marad. Holnapra, mint Eliza mondta.
Ma éjjel... szorosabban magához vonta. Jeremy elégedetten
felsóhajtott, ahogy Eliza megmoccant, és hozzá bújt. A nyakék
rózsakvarc függője közéjük szorult.
Egymást átölelve aludtak el.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A felkelő nap felé hagyták el Bonchestert. Eliza nagyon is tudatában

volt a mindkettőjüket kínzó feszültségnek, és kérdés nélkül tudta, hogy
Jeremy is ugyanígy érez.
A szobájukban a hajnali derengésben arról beszélgettek, vajon vissza
kellene-e öltözni férfiruhába, de megegyeztek abban, hogy Scrope-ot és
a nemesurat megzavarhatják, amikor ismét női ruhában látják – ugyanis
mindketten fiatalember álruhában látták legutóbb –, és ezzel időt
nyerhetnek.
Meglehet, hogy ez a kulcs ahhoz, hogy sikerüljön a lehető
leggyorsabban elmenekülni üldözőik elől, és elég messze kerüljenek
tőlük. Vagy legalább átkeljenek a határon, és barátságosabb angol
földre érhessenek, mielőtt az üldözőik utolérhetnék őket.
Jeremy és Eliza is tudatában volt annak a sajnálatos ténynek, hogy
valahol a határ előtt a nemesúr vagy Scrope eléjük kerülhet. Esetleg
mindketten. A bricska oldalába kapaszkodva Jeremy a deres lovat
hajtotta, amennyire csak merte a Langlee felé vezető úton.
A helyiektől jó útbaigazítást kaptak, mert Bonchesternél és Langlee-
nél is állt a híd, bár ez utóbbinál elővigyázatosságból leszálltak a
bricskáról és óvatosan átgyalogoltak; Eliza ment elöl, utána Jeremy
vezette át a lovat.
A másik oldalra érve visszaszálltak a kocsira, és sebesen haladtak
tovább.
Egy óra múlva elértek Langlee-be. A falu az országúitól nyugatra,
Jedburgh-tól öt mérföldre volt.
jeremy az első ház előtt megállította a lovat, ahol a falu többi háza
eltakarta őket az országúton járók elől. Komoran fordult Eliza felé.
– Amint ráfordulunk az országúira, úgy hajtok, mintha a pokol
ördögei üldöznének. Olyan gyorsan megyünk, ahogy csak a ló bírja. A
határ körülbelül tizenkét mérföldre van, vagyis talán egy óra. Nem
kockáztathatjuk meg, hogy megálljunk... – Eliza szemébe nézett. –
Készen állsz?
Eliza bólintott. – Igen. Ez a legjobb esélyünk, hogy biztonságban
elérjünk a határra, tehát... – Kinézett az országútra. – Menjünk!
Jeremy a kantárt az egyik kezébe vette, majd Eliza felé fordult, és
megcsókolta.
Ez felért egy vallomással.
Eliza pedig hasonló érzelemmel viszonozta a csókot.
A ló megrázta a fejét, a bricska megrándult, és ez megtörte a csókot.
Jeremy Eliza szemébe nézve bizalmat és bátorságot látott. Bólintott.
– Rendben. Menjünk.
Megrántotta a gyeplőt, és ügetésre fogta a lovat.
Miután ráfordultak a főútra, Jeremy teljesen leengedte a kantárt, és a
ló nekiiramodott.
Korán volt, nem sokan jártak az úton, és az utazók mind az ellenkező
irányba igyekeztek. Az út elég széles volt ahhoz, hogy Jeremy lassítás
nélkül előzzön meg más kocsikat.
Amikor elhaladtak egy kis út mellett, amelynél az útjelző tábla azt
írta, hogy Bairnkine-be vezet, amely település jobbra, mindössze három
házból állt, Eliza felemelte a hangját, hogy túlharsogja a lódobogást. —
Van sejtésed arról, hogy a skót nemes vagy Scrope hol szándékozhat
feltartóztatni minket?
Korábban is gondolhatott volna rá, hogy megkérdezze. De Jeremy
csak a fejét ingatta, és az utat figyelve visszakiáltott: – Nem sok város
van errefelé, azaz hosszú útszakaszokon leshetnek úgy, hogy biztosak
lehetnek benne, mások nem látják meg őket. Csak az tarthatja őket
vissza, ha kocsi jön a másik irányból – mondta, majd komoran
hozzátette: – Remélem, minél közelebb jutunk a határhoz, annál több
észak felé haladó kocsival találkozunk.
Elmúlhatott már kilenc óra, mégsem volt nagy forgalom az úton.
Persze jellemzően nem a jedburgh-i úton járnak az utazók Angliából
Edinburgh-ba. Bár a térképen az út elég egyenesnek látszott, a
valóságban gyakran kanyargóit erre-arra, és folyamatosan dombos
vidéken haladt. Hol emelkedőn, hol lejtőn mentek, egyszer nyílt mezőn,
aztán sűrű erdőben.
Lehetetlen volt messzire előrelátni.
Eliza továbbra is szorosan kapaszkodott a bricska oldalába, az út
mindkét oldalát figyelte, amennyire tudta, remélve, ha Scrope vagy a
nemesúr valahol lesben áll, észreveszi őket, még mielőtt Jeremy
odaérne.
Balra, a mezőt szegélyező sűrű fasor arra engedett következtetni,
hogy a közelben folyó lehet.
– Az biztosan a Jed Water - jegyezte meg Jeremy.
– A Tweed folyóba ömlik bele.
– Át kell kelnünk rajta? – kiáltotta Eliza, mivel amióta kiértek az
országúira, nem kellett folyón átkelniük.
Jeremy tétovázott. – Nem vagyok biztos benne. Nézd meg a
térképen.
Eliza lenyúlt a lábukhoz tett nyeregtáskákba, és megtalálta a térképet.
A kocsin kihajtogatni nagy türelmet igényelt, végül sikerült azt a részt
kisimítani, amelyet néznie kellett, a másik kezével pedig a bricska
oldalába kapaszkodott.
– Jobbra nemsokára lesz egy leágazás, egy Mervinslaw nevű
helyhez. Azon túl egy kanyar után lesz egy híd a folyón. Ott balra van
egy falu a másik oldalon, szóval a híd remélhetőleg jó állapotú.
Jeremy elgondolkodott. – Nem emlékszem, hogy patakon vagy akár
rozoga fahídon kellett volna átkelnem, amikor ezen a szakaszon
hajtottam utánad Edinburgh-ba.
– Kisvártatva folytatta: – Nem okozhat nehézséget az sem, ha a
Cheviot-hegységben nagy eső zúdul le.
– Remek. – Eliza az ölébe ejtette a térképet, és előrenézett.
Mervinslaw útjelző oszlopát kereste. Útjelző nélkül nehéz volt
megkülönböztetni a főútból leágazó behajtókat és a mellékutakat.
– Ott van – mutatott, a térképpel. – Mervinslaw.
A térkép alapján némi fogalmat alkotott, mekkora távolságot kell
még megtenniük. – Majdnem félúton vagyunk a határhoz.
– És még nem láttuk Scrope-ot vagy a skót urat – mondta Jeremy, a
hátát kiegyenesítve. – Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz jel.
– A dolgok jó oldalát kell néznünk – felelte Eliza.
– Lehetséges.
Csábító volt a gondolat, ha így haladnak tovább, egy óra múlva már
átjutnak a határon Angliába. Am képtelen volt szabadulni az érzéstől,
hogy nem ússzák meg olyan könnyen. Scrope és a nemesúr ezt nem
hagyja annyiban.
Széles, emelkedő kanyarhoz értek, az utat kétoldalt sűrű fenyves
szegélyezte, és ez Jeremyt erős aggodalommal töltötte el. Bárki
rejtőzhet a fák között, és sem ő, sem Eliza nem látja addig, amíg elő
nem bukkan.
A feszültség egy ideig fokozódott még, de aztán felértek az előttük
álló emelkedőre, és balra keskeny folyóvölgy nyílt, jobbra pedig egyre
ritkábbá vált a rengeteg.
Ott a híd!
Kőből és téglából épített híd volt az országúton; biztonságos
magasságban ívelt át a folyó felett, az út teljes szélességében. Hagyta,
hogy a ló gyors ütemben fusson fel a híd emelkedő részén, a másik
oldalon pedig visszafogta.
Puff!
Jeremy mellett szálkák repültek ki a bricska oldalából. Oldalra
vetette magát, Eliza felé, közben a fák irányába nézett. Jobbra
pisztolycső villanását látta, majd nagy testű szürke lován Scrope
vágtatott elő a rejtekhelyéről.
– Megállni! – üvöltötte feléjük vágtatva, pisztollyal a kezében.
Jeremy a kantárt erősen markolva igyekezett úgy fordulni, hogy védje
Eliza testét.
A híd után balra keskeny utat látott.
A kantárt megrántva arra fordította a rémült lovat, aztán eleresztette a
gyeplőt.
– Gyí!
A ló vágtatott az úton, a bricska erősen rázkódott mögötte.
Scrope még az országúton volt, és hangosan átkozódott.
Jeremy hirtelen Elizára pillantott. Megkönnyebbülten látta, hogy
kapaszkodik a bricska oldalába és az ülésbe. Az ülést markoló kezében
tartotta a térképet, és egyenesen előrenézett.
A keskeny út sokkal kanyargósabb volt, mint az országút; egyenetlen
terepen vezetett, hol emelkedőn, hol lejtőn mentek. Sűrű fás részen
száguldottak át, majd az út elkanyarodott a folyótól és egy hegygerincre
vezetett.
Jeremy addig biztatta a lovat, míg az ismét jó iramban húzta a
bricskát, aztán összegezte a helyzetet. – Scrope üldözni fog minket, de
az erdős részen lelassul, és ez a terep minket segít, mert nemigen láthat
meg. – Elkomorodott. – De úton megyünk, vagyis ha tudja, hová vezet...
– Elizára pillantott. – Hová vezet ez az út?
Eliza elengedte az ülést, és a térképet maga elé tartotta.
Próbálta csillapítani hevesen dobogó szívét, hogy gondolkodni
tudjon és elnyomja a rémületet. Jeremy korábban is hajtott gyorsan, bár
a bricska nem rázkódott olyan nagyon. Eliza a térképet nézte, aztán
összehasonlította a tájat a térképpel.
 – Útkereszteződést látok – szólt Jeremy. – Van egy út dél felé...
– Ne menj arra! – Megtalálta a térképen. – Csak egy rövid szakasz,
Falla a település neve, ahová visz. Onnan nincs semmiféle út tovább.
– Rendben. Akkor nem Falla felé. De merre? Van valami ösvény,
ami visszavisz minket az országúira?
Eliza a térképet nézte figyelmesen.
– Menj egyenesen, de egy kis kerülőt kell tennünk. Egy ideig észak
felé haladunk, mielőtt ráfordulhatnánk egy útra, amelyen egy Swinside
nevű helyre jutunk. Swinside után az út délre kanyarodik. Becsatlakozik
egy másik útba, amely visszavisz az országúira... öt mérföldre a
határtól.
Jeremy komoran bólintott. – Fogalmam sincs, mi járhat Scrope
fejében, de azt kell feltételeznünk, hogy igyekszik minket távol tartani a
határtól. Már megnéztem... a kis utak egyike sem vezet át Angliába. Az
egyetlen lehetőség, hogy átérjünk a határon, ha visszajutunk a jedburgh-
i útra vagy északabbra megyünk egy másik országúira.
Ezt már Eliza is megállapította a térképről.
– Ezen az úton kell visszajutnunk az országútra... ez az egyetlen
ésszerű megoldás.
– Imádkozzunk, hogy Scrope mögöttünk legyen, és ne menjen vissza
oda, ahol ki fogunk érni. Ha üldöz minket, remélve, hogy utolérhet,
akkor van esélyünk.
Eliza a lóra nézett. – Hogy bírja?
– Nem friss már, de elég erős és hajlandó húzni. Jó néhány
mérfoldön át bírja még ezzel a sebességgel. – Néhány pillanat múlva
hozzátette: – Szeretnék kicsit lassítani, hogy szusszanni tudjon, de
egyszerűen nem merem. Át kell jutnunk Swinside-on, ahonnan az
országúira visszavezet az út, mielőtt Scrope rájönne, hogy merre
megyünk.
Jeremynek egyáltalán nem tetszett ez a lehetőség. Scrope
meglehetősen agyafúrtnak bizonyult, nyilván alaposan tanulmányozta a
térképet, és jól ismerheti az utakat.
Ám nem volt más választásuk.
– Ha megint találkozunk Scrope-pal, húzódj le az ülés elé. Sokat
segít, ha tudom, a körülményekhez képest biztonságban vagy, így arra
tudok koncentrálni, hogy lerázhassuk ezt a haramiát.
– Rendben.
Jó iramban hajtotta a lovat, majd elérték a swinside-i utat, és
lelassítottak, hogy be tudják venni az éles jobb kanyart. Amint
túljutottak rajta, Jeremy ismét eleresztette a gyeplőt, és a ló vágtatott
velük.
Hamar átjutottak a kis Swinside falun, és az út ismét dél felé fordult,
egy másik folyó mentén.
Eliza a folyó vizét nézte. – Itt legalább nem esett olyan sok eső.
– Nem. Ezen a környéken nem kell aggódnunk leomlott hidak miatt.
Az út újabb kis hegyet került meg, aztán a hegy takarásából kiérve
sűrű erdős részbe értek.
Eliza a térképet nézte. – Nem tudom, meddig tart ez az erdő, de az út,
amelyen tovább kell mennünk, valahol a következő emelkedő után
keresztezi.
Látták, hogy az erdőben az út egy dombtetőre ér, és eltűnik mögötte.
Csak akkor tárul fel a terep, amikor a dombtetőre érnek, akkor
viszont a másik oldalról bárki megláthatja őket.
Jeremy nem látott logikus magyarázatot arra, miért érzett hirtelen
olyan bizonyosságot, hogy Scrope vagy a skót nemes valóban ott vár
rájuk, de ösztönei ezt jelezték.
A Trenthamban és a Bastion Clubban a barátai mindig azt
mondogatták neki, hogy bízzon az ösztöneiben.
Eddig még sohasem hitte, hogy léteznek ilyen ösztönei, de...
Mielőtt megkérdezhette volna, Eliza megszólalt: – Ha elérünk a
kereszteződéshez, jobbra kell fordulnunk, rassza az országút felé. Ha
balra mennénk, a Cheviot-hegység felé vinne az út, de nem sokáig.
– Rendben. Bízzunk benne, hogy Scrope valahol mögöttünk van, és
ne feledd, amit mondtam.
Közeledtek a dombtetőhöz. Jeremy szeme sarkából látta, hogy Eliza
leereszti a térképet, erősebben markolja a bricska ülését, és ő is
előrefigyel.
Aztán túljutottak a dombtetőn, és lefelé haladtak a másik oldalon.
Jobbra a folyó zúgását hallották. És valóban, nem sokkal távolabb
keresztezte útjukat a másik út, amelyen tovább kell menniük.
Vissza kellett fogni a lovat, hogy bevehessék a kanyart. Jeremy és
Eliza a fák közé néztek. Aztán már feltárult előttük a másik út, a folyón
átívelő keskeny fahidat is látták. A vízparton sűrű bozótos volt egészen
a kereszteződésig.
– Jaj, ne! – mutatott Eliza előre. – Ott!
Jeremy oda sem nézett, csak erősen megrántotta a gyeplőt.
 Durr! Bang!
Újabb lövés, amely a bricska ülésének hátlapját érte. A ló
megbokrosodott.
Jeremy elengedte a gyeplőt, hagyta, hogy a rémült állat rohanjon.
– Bújj le!
Eliza lekuporodott, de néhány pillanat múlva felemelte a fejét, és az
ülés pereme fölött hátrapillantott.
Jeremy élesen rámordult, de Eliza ügyet sem vetett rá.
– Ki volt az? – kérdezte Jeremy.
– Scrope. A hídnál, a bokrok között várt. Ha nem mozdult volna,
nem látom meg.
Hála az égnek, hogy megláttad. – Jeremynek nem tetszett Eliza
rémült hangja. – Jól sejtem, hogy a nyomunkban van?
– Miután ránk lőtt, visszarohant. Gondolom, hogy a lováért ment.
Jeremy elgondolkodott. – Nézd meg a térképen, hogy merre a
legjobb menni.
Ő maga nem nézhette meg, de bízott Elizában, hogy okosan dönt.
– Már nem látom – szólt Eliza, azzal visszaült az ülésre, és a gyűrött
térképet nézte. – Innen nem lehet visszamenni a jedburgh-i útra. A
legjobb, amit tehetünk az, hogy továbbmegyünk ezen az úton.
Nemsokára megint északra fordul, és kiérünk egy másik útra, amely
átvisz a határon. Viszont nagy kerülő, és ha átjutunk Angliába, sokkal
távolabb leszünk Wolverstone-tól, mint most.
Jeremynek még sosem kellett ilyen nagy nyomás alatt döntenie.
– A lehető leggyorsabban át kell jutnunk a határon. Akárhogy Mivel
Scrope már kétszer ránk lőtt, a határ közelében kérhetünk védelmet a
hatóságoktól, ám ezen a vidéken a legközelebbi hatóság angol földön
van.
A térképet nézve Eliza a legközelebbi nagyobb városok távolságát
nézegette, majd felsóhajtott. – Mivel Scrope üldöz minket, nem
fordulhatunk vissza Jedburgh-ba, így a legközelebbi nagyobb város
valóban a határ túloldalán van.
Az út, amelyen haladtak, az előzőhöz hasonlóan kanyargott,
emelkedett, lejtett, hiszen már a Cheviot-hegység lábánál jártak.
Jeremynek sikerült lecsillapítania a lovat, újra egyenletesen haladtak,
ám még Eliza is észrevette, hogy az állat kezd fáradni.
– Mi van előttünk? – kérdezte Jeremy.
Eliza a térképre nézett. – Útelágazás. Balra kell mennünk.
 Az egyenes, emelkedő szakaszon Eliza hátranézett. – Scrope még
nem jelent meg.
– Bizonyára elénk akar kerülni – vélte Jeremy. – Én az ő helyében
megpróbálnám arra kényszeríteni minket, hogy távolodjunk a határtól.
Ha ez sikerül, bármelyik oldalról megtámadhat minket, de egyelőre
jobbra figyelj.
Eliza a bricska oldalába kapaszkodva Jeremy mellett nézett oldalra,
és a fákat figyelte. Az erdősávból kiértek a nyílt mezőre, és ott találták
az útelágazást. Jeremy csak annyira fogta vissza a lovat, hogy be tudja
venni a fordulót; alig haladtak néhány száz métert, amikor Eliza
megfordult, és egy lovast látott. Hatalmas szürke lovon ülve, mögöttük
vágtatott át a mezőn.
– Scrope... de nem egyenesen felénk jön.
Jeremy tovább űzte a lovat. – Milyen messze van?
– Úgy százötven... kétszáz méterre?
– Mit csinál? – kérdezte Jeremy, majd kisvártatva hozzátette: – Nézd
meg a térképet, hogy az iménti elágazástól a legközelebbi letérőig kinek
az útja rövidebb? A miénk az úton vagy Scrope-é, aki átvághat a
mezőn?
– Scrope-é – erősítette meg Eliza, a térképre pillantva.
Jeremy teste megfeszült. – Előbb kell odaérnünk ahhoz a fordulóhoz.
Kapaszkodj! – Azzal megragadta a hosszú ostort, amelyet addig egyszer
sem használt, meglendítette, és a ló hátára csapott.
Nyaktörő iramban haladtak. Elizának fogalma sem volt, hogyan tudta
Jeremy tartani a kocsit a kanyargó úton.
– Már nem lehet messze! - kiáltotta.
– Ott van! – mondta Jeremy.
Újra nyílt terepre értek, az út patakon haladt át, megint keskeny
fahídon kellett áthajtaniuk.
– Látod Scrope-ot? – kiáltotta Jeremy.
– Nem... még nem – felelte Eliza a tájat pásztázva.
A ló patái dübörögtek a fahídon. A bricska megpattant,
megrázkódott... aztán a kövezett út folytatódott. A keresztút alig száz
méterre volt előttük.
Eliza hirtelen villanást látott a kereszteződő utat takaró fák között. –
Jobbra. Az úton! – Nézte, ahogy Scrope vágtatott feléjük szürke lován.
– Elénk akar vágni!
Jeremy meghúzta a kantár egyik szárát, mintha lelassítaná a lovat.
Amikor Scrope meglátta őket, kiegyenesedett a nyeregben, jobb kézzel
a nyeregre rögzített pisztolytáska felé nyúlt, aztán erősen megrántotta a
gyeplőt.
A lova nyerítve felágaskodott.
Jeremy felkapta az ostort, és a lovat továbbhajtotta.
Nem tudott volna lelassítani és balra fordulni, ahogy eredetileg
akarták, mert akkor Scrope előtt védtelenné vált volna a hátuk, és ezt
nem akarta megkockáztatni.
Scrope azzal volt elfoglalva, hogy a lovát megzabolázza, ha lőni
akar.
Eliza hátrapillantott, aztán Jeremyre nézett. – Ez az út nem vezet
sehová.
Jeremy arcvonásai megfeszültek. – Tudom, de nem volt más
választásunk.
– A nyomunkban van.
– Milyen messze?
– Úgy háromszáz méterre.
Az út, amelynek a felülete egyre rosszabb volt, nemcsak a bricskát,
hanem Scrope-ot is lassította, és megint egy domb mögé vezetett, így
Scrope egy ideig nem láthatta őket.
Jeremy gondolatai letisztultak, és felmérte, hogy már csak egy
lehetősége maradt.
– Milyen messze van az út vége?
– Nincs messze. – Eliza forgolódott. – Azt hiszem, a következő
kanyar után.
– Rendben. – Jeremy fejében összeállt a terv. – Nézd meg a térképet,
aztán keress meg egy Windy Gyle nevű helyet; valahol tőlünk keletre
van, a Cheviot-hegységben. Aztán tartsd elém a térképet, hogy lássam.
Eliza a fejét lehajtva a térképet fürkészte, aztán két kézzel Jeremy elé
tartotta.
Jeremy rápillantott, majd újra előrenézett. – Mennyi a távolság?
Eliza megnézte. – Körülbelül nyolc mérföld.
Jeremy bólintott.
Addig megyünk ezzel a bricskával az erdőbe, ameddig tudunk. Aztán
ott hagyjuk, és gyalog folytatjuk az utunkat Windy Gyle-be.
– Miért éppen oda?
– Azért, mert a Clennell Street, az ökörhajcsárok egyik legfontosabb
útvonala Windy Gyle mellett vezet Angliába. A Clennell Street pedig
szinte a Wolverstone-kastély kapujához visz. Royce meg én
fellovagoltunk Windy Gyle-ig néhány hete. Körülbelül tíz mérföldre
van a kastélytól.
– Gondolod, hogy el tudunk jutni oda, ha Scrope lóháton a
nyomunkban van?
– Nem tudom, de ez a legjobb esélyünk – felelte jeremy, és
továbbhajtotta a lovat. - Igazából nincs más esélyünk.
Eliza egyetértőén bólintott. – Akkor Windy Gyle-be megyünk. –
Lenézett. – Mi legyen a nyeregtáskákkal?
– Vegyél ki mindent, amit nem nélkülözhetsz. Az én táskám alján
van egy kés. Vedd ki nekem. Másra nincs szükségem onnan.
Eliza az ölébe vette a nyeregtáskáját. – Nekem semmire sincs
szükségem.
– A vizeskorsók. Azokat vedd magadhoz. És a köpönyegedet is.
Eliza a korsókat a köpönyegbe csavarta, és a kezében tartotta Jeremy
tartalék kését. Aztán hátrafordult. – Scrope egyre közelebb ér.
Befordultak a következő kanyarba. Eliza jól sejtette, az ösvény nem
messze véget ért, és a ló egyre erőtlenebb lett.
Ám Jeremy még hajtott tovább, felfelé a hegyen.
Van ott egy ház. A közelében majd megtalálják a lovat.
A távolban egy ház kéményéből vékony füstcsík gomolygott az ég
felé.
Jeremy végre meglátta, amire szükségük volt, aztán hátrapillantott.
Scrope még nem látszott, a legutolsó kanyar mögött járhatott. Jeremy
megrántotta a gyeplőt.
– Szállj le, és induljunk felfelé azon a csapáson!
Eliza leugrott, amint a bricska megállt, és rohant az ösvény felé.
Jeremy hurkot kötött a gyeplőre, olyan lazán hagyta, hogy a ló
szabadon bóklászhasson, és futott Eliza után.
A két hegy közötti hasadék felé menekültek. Sűrű páfrányosban
futottak. Jefemy átvette a kést, zsebre tette, aztán kivette Eliza kezéből a
bebugyolált vizeskorsókat is.
Nekivágtak, hogy felkapaszkodjanak a meredek hegyoldalban.
– Itt nem tud fellovagolni – jegyezte meg Eliza, vissza sem nézve.
– Azért választottam ezt az utat.
Elértek a hegytetőre, átszaladtak egy tisztáson, majd lerohantak a
másik oldalon.
Aztán fel a következő hegyoldalba.
 Ám Scrope-ot nem lehetett olyan könnyen lerázni.
Húszpercnyi rohanás után két hegy között széles völgybe értek,
amikor lódobogást hallottak. A völgybe nézve azt látták, hogy Scrope
vágtat feléjük, a kezében pisztoly, úgy hajtja a lovát.
Jeremy halkan káromkodott. – Menj! – küldte Elizát tovább a lassan
emelkedő ösvényen, amelyen éppen haladtak.
Scrope nyilván kerülő úton ért a magasabban fekvő völgybe. A
mezőn vágtatott feléjük a völgyben.
Elértek az első sziklához, több kőtörmelék volt a lábuk alatt, ahogy
elindultak a következő meredek részen. Jeremy előrenézett, és újabb
hasadékot látott. Ha elérnének odáig, be tudnának húzódni, Scrope
kénytelen volna leszállni a lováról, hogy kövesse őket.
Jeremy már nem tudott olyan gyorsan haladni, kezdte érezni a
fáradtságot a sok futás miatt. És ha ő érzi, vajon hogyan búja Eliza?
– Menj tovább! Amilyen gyorsan csak tudsz!
Előbb meggyőződött arról, hogy Eliza kapaszkodik, mászik felfelé,
aztán megfordult és visszanézett.
Scrope nem volt messze, nyeregben ülve hajtotta lovát át a
bozótoson. Még nem ért lőtávolba, de egyre jobban közeledett.
Kés a pisztoly ellen nem jó esély, de ha Scrope elvéti a lövést...
Jeremy tétovázott, hogy szálljon szembe vele, vagy...
A szürke ló felágaskodott, és keservesen felnyerített. Scrope erre
egyáltalán nem számítva leesett a lóról, amely rögtön megugrott.
Jeremy néhány pillanatig csak nézte, aztán megfordult, és rohant
Eliza után.
Azt látta, hogy feljebb az úton megállt, és visszafordult, hogy
megnézze... Jeremy sürgetőn intette tovább.
– Menj... menj!
Esélyük volt olyan messze kerülni Scrope-tól, hogy nyomukat
veszítse. Elérték a hasadékot, de csak mentek tovább felfelé.
Végül elértek a hegy tetejére. Ott mindketten megálltak, és
visszanéztek. Scrope lovát látták, ahogy vadul vágtázott lefelé a
völgyben. Eltelt néhány pillanat, mire Scrope-ot is meglátták. Még
mindig a nyomukban volt, pisztollyal a kezében. Jeremy megragadta
Eliza könyökét. – Gyere!
Eliza bólintott, és a következő meredély felé fordultak. Jeremy
megszemlélte a terepet, majd két sziklás domb között meglátta egy
keskeny völgy bejáratát.
 – Arra! El kell tűnnünk előle.
Futottak, ahogy a lábuk bírta.
Ahogy beértek a keskeny völgybe, Jeremy hátrapillantott. Nem látta
Scrope-ot, de nem volt biztos abban, hogy Scrope nem látja őt.
Még mindig felfelé kapaszkodtak, és kénytelenek voltak beosztani az
erejüket, ha takarásban voltak. Egyre lassabban kapaszkodtak felfelé, de
csak mentek tovább. A következő órák kitartó meneteléssel teltek,
ugyanis nem kockáztathatták meg, hogy megálljának, mert Scrope még
mindig a nyomukban volt, és elég közel ahhoz, hogy fenyegetést
jelentsen.
Csak annyit tehettek, hogy mentek tovább.
Eliza már magának sem merte feltenni a kérdést, vajon eljutnak-e
biztonságban a határon túlra, de hinnie kellett benne, hogy sikerülni fog.
Másztak egyre feljebb, aztán továbbmentek olyan terepen, amelyet
mintha egy óriás alakított volna. Eliza nagyon örült, hogy a lábán még a
lovaglócsizma volt. Jeremy mellett kis patakokon gázolt át, és
megkerültek egy tavat. A talaj odafent sziklásabb volt. A friss tiszta
levegőben a vadvilág illata szállt, de egyre hidegebb lett, és szürke
felhők jelentek meg a nyugati égbolton, egyre közeledve feléjük. Bár
még csak a délután közepén jártak, eléggé besötétedett.
Végül eljutottak egy hegygerincre, amely legalább olyan magasnak
látszott, mint a következő, és mögötte mezők és erdők húzódtak.
– Anglia. – Jeremy csodálta a látványt. – De ezen a meredek lejtőn
csak bizonyos helyeken juthatunk le.
– Például Windy Gyle-nél?
Jeremy bólintott. Mindketten lihegtek a fáradtságtól.
Eliza őszintén csodálta, hogy idáig eljutott, hiszen a gyaloglás
sohasem tartozott a kedvenc tevékenységei közé, de az utóbbi néhány
napban Jeremyvel a vidéket járta, és ez bizonyos mértékben növelte az
állóképességét. Látta, hogy Jeremy a meredek lejtőt nézi.
– Hol van?
Jeremy a kezét felemelve mutatta: – Ott. Annál a csúcsnál.
Eliza közelebb húzódott Jeremyhez.
– A Clennell Street itt vezet lefelé a Windy Gyle oldalán.
Eliza a távolságot felmérve úgy ítélte meg, legalább még egy órát
kell gyalogolniuk. Nagyot sóhajtott. – Legalább nem kell
megkerülnünk.
Azzal elindult. Jeremy utánafordult, hogy kövesse, ám valamiért
megállt, és visszafordult. Néhány lépést tett a meredély széléig, és
lenézett az ösvényre, amelyen felkaptattak...
Scrope még mindig követte őket.
Aztán Jeremy megfordult, csatlakozott Elizához, aki kissé távolabb
állt az úton.
– Scrope?
Jeremy bólintott. – De még elég messze van. Ha szerencsénk van,
már nem lát meg minket.
Intett Elizának, hogy menjen tovább.
A nyomában haladva Jeremy remélte, hogy helytálló a
következtetése, miszerint Scrope nem jó nyomkövető. Eliza és ő is
fáradtak voltak, de abból, amit látott, úgy ítélte meg,'hogy Scrope is
kimerülhetett. Amíg lőtávolon kívül vannak, nincs mitől tartamuk.
Elvileg. Ám sokkal magabiztosabb lett volna, ha nem motoszkált
volna egy súlyos kérdés a tudata mélyén.
Hol van a nemesúr?
Előrenézett, és azzal biztatta magát, hogy semmi értelme ezen
töprengeni. Csak annyit tehetnek, hogy gyorsabban menekülnek, és
eljutnak Royce valamelyik birtokára, mielőtt Scrope vagy a megbízója
utolérné őket.

Ezek meg vannak bolondulva. Viszont angolok mindhárman. Ez

valószínűleg megmagyarázza a dolgot.
A skót nemes káromkodva gázolt a bozótosban. Scrope előtte járt,
Eliza és az úriember nyomában. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy
minden elvárásával ellentétben Scrope képes volt lőni, és valószínűleg
ölni is.
Tény, hogy amikor először meglátta, amint Scrope a menekülő pár
nyomában St. Boswellstől északra pisztollyal hadonászik, rossz érzés
fogta el, hogy tétlenül kénytelen nézni, ahogy Scrope lelövi Eliza
lovagját. Később azonban meggyőzte magát, hogy ez a feltételezés
teljesen irracionális, hiszen Scrope-nak ez a mestersége; tudnia kell,
hogy nem ölhet embert, ha nem azért fizetik. Arra a következtetésre
jutott, hogy Scrope csak megfélemlítés céljából vette elő a fegyvert.
Ám eljött a nap, amikor Scrope a menekülőkre lőtt. Kétszer is. Nem
a levegőbe, hogy megijessze őket, hanem célzott lövést adott le.
Mindkét alkalommal eltalálta a bricskát, ezzel megerősítve a nemesúr
korábbi véleményét, hogy Scrope a városon kívül nem nagyon
boldogul. Közelről, egy sikátorban lőni valakire, még sikerülhet neki, de
vidéken, lóháton nincs esélye.
A nemesúr végtelenül aggasztónak találta, hogy Scrope mindkét
alkalommal nemcsak a férfit találhatta volna el, hanem a lányt is.
Ez pedig teljességgel elfogadhatatlan.
Mindkét lehetőség elfogadhatatlan.
El kell kapnia Scrope-ot, és végleg véget vetni annak, hogy
mániákusan üldözze Elizát és az ismeretlen úriembert.
Figyelte Scrope-ot a Jed Water folyón átívelő híd közelében, és várt,
hogy beavatkozzon abban az esetben, ha Scrope megállítja a párt. Arra
számított, hogy Scrope előveszi a pisztolyt, de arra nem, hogy használja
is.
Sajnálatos módon túl távol volt ahhoz, hogy rögtön beavatkozzon,
így üldözte Scrope-ot, aki mintha talált volna magának egy rendes lovat.
Hercules ugyan erősnek számított a lovak között, de nem vágtára
termett, és nyergében nagy termetű lovasával nem vehette fel a versenyt
Scrope szürkéjével. A nemesúr csalódott és dühös volt, mert attól félt,
hogy nem éri utol Scrope-ot, mielőtt lelőne valakit. Ezért erősen
hajszolta lovát Scrope nyomában.
Ám amint a hegyek közé értek, a terep megváltozott és a skót nemes
egyre közelebb került Scrope-hoz.
Hallótávolságon kívül volt, amikor látta, hogy Scrope vágtában
iramodik Eliza és az angol úr felé, akik menekülnek előle. Látta, hogy a
férfi előreküldi Elizát, és megfordul, hogy szembenézzen Scrope-pal.
Az angol férfi szerencséjére a nemesúr rendkívül pontosan célzott.
Leugrott a nyeregből, kavicsokat markolt fel, és néhányat Scrope lova
felé hajított. A kövek nem okoztak sérülést a lónak, ahhoz azonban elég
volt, hogy Scrope kilendüljön a nyeregből.
Egy sziklaperem elrejtette a menekülő pár elől. Nem láthatták őt.
Scrope azonban keresni kezdte a megbokrosodott lovát; káromkodott,
majd sarkon fordult, és gyalog iramodott a menekülők után. Vissza sem
nézett, így a nemes úr jelenléte elkerülte figyelmét.
A skót nemes kénytelen volt rászánni az időt, hogy kikösse
Herculest, mielőtt gyalog folytatta volna az 'üldözést.
Egyre közelebb ért Scrope-hoz, ugyanakkor Scrope is egyre közelebb
jutott Elizához és a védelmezőjéhez.
A nemesúrnak pedig komoly kétségei voltak, hogy Scrope épelméjű-
e.
Magában azért fohászkodott, hogy előbb kapja el Scrope-ot, mint
Scrope elkapná a menekülőket.
Nem tudná végignézni, ahogy meghalnak.

Elizát csak az juttatta fel a következő hegygerincre, hogy Jeremy végig

a derekát tartotta. Ellépett a sziklaperem mellől, összegörnyedt, a kezét
a térdére támasztotta, mélyeket lélegzett. Aztán zihálva körülnézett.
Közvetlenül előttük a sziklafal túl magas volt ahhoz, hogy
megmásszák. Balra a hegygerinc folytatódott, egy ösvény vezetett rajta.
Távolabb a sziklafal véget ért, de Eliza nem látta, mi lehet mögötte.
– Kövesd az ösvényt! – lihegett Jeremy. – Már nincs messze.
Hála az égnek! Eliza nem vesztegetett értékes erőt arra, hogy ki is
mondja ezeket a szavakat, indult tovább a gerincen vezető keskeny
ösvényen.
Elértek egy magaslatra, ahonnan visszanézve gyönyörű volt a kilátás
Skóciára, ám Eliza túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy élvezze ezt a
látványt, de azért az ösvény bal oldalán lepillantott.
Jeremy szorosan mellette volt. Ő is lenézett, majd sürgette, hogy
menjen tovább. – Elég mély.
Több száz méternyi mélység tátongott alattuk.
– Láttad odalent a sziklákat?
– Igen. Szerencsére nem arra megyünk – szólt Jeremy, és elfordította
Elizát a meredélytől. A sziklafal véget ért, és Jeremy a hegygerinc
melletti szurdokszerű völgyre mutatott. – Onnantól már lefelé vezet az
út a másik oldalon a Clennell Streetre.
Windy Gyle közvetlenül előttük magasodott. Már csak egy
hegygerincen kellett átjutniuk a csúcsig, következésképpen a Clennell
Street pontosan ott van, ahol Jeremy jelezte: a következő gerinc mögötti
fennsíkon.
Eliza ezzel a biztató kilátással felvértezve elindult az ösvényen,
amilyen gyorsan csak a lába vitte. Már korábban feltűzte a szoknyáját és
az alsószoknyáját, így a járása kevésbé volt akadályozott. Ám fáradt
volt, ezért óvatosan kellett lépkednie. Amikor leért a völgy mélyére,
hátraszólt. – Scrope?
– Mögöttünk van – hangzott a komor válasz.
– Még valaki?
 – Nem látok senki mást, de nem hiszem, hogy a nemes úr megelőzött
volna minket. Ha a környéken jár, legalább olyan messze van, mint
Scrope.
Jeremy azt nem említette, hogy Scrope egyre közelebb ért hozzájuk.
Ahogy egy újabb keskeny völgyből kezdtek felfelé kapaszkodni,
visszanézett a hegygerincre, ahol nem sokkal korábban jártak, aztán
előrepillantott, a hegygerincre, amelyre felkaptattak éppen... és magában
káromkodott. Nem vette észre, milyen közel van egymáshoz a két
hegygerinc.
Megfogta Eliza derekát, és azt mondta: – Sietnünk kell, hogy minél
előbb átjussunk a két nagy szikla közötti hasadékon. – Hallotta saját
hangjában a kétségbeesést, ezért hozzátette: – Amíg nem jutunk fel,
addig lőtávolban leszünk a szomszédos hegygerincről.
Eliza visszanézett a jelzett irányba, aztán az út felé fordult, és
megszaporázta a lépteit.
Ám nem tudtak elég gyorsan haladni. A sziklás ösvényen egy rossz
lépés elég lett volna, hogy lezuhanjanak. Jeremy zihált, Eliza pihegett,
amikor végre felértek egy enyhe emelkedőre, ahonnan már a sziklák
között lévő hasadékhoz lehetett jutni.
Eliza felegyenesedett, egy lépést tett, majd megtántorodott.
Jeremy megragadta a csuklóját, és továbbhúzta.
– Amint átérünk, már lejt az út a Clennell Streethez, és Anglia felé
tartunk, mielőtt Scrope...
– Megállni!
Hirtelen hátrafordultak. Scrope terpeszben állt a szomszédos
meredélyen, és kicsit imbolygott, ahogy igyekezett célba venni őket.
Jeremy és Eliza lassan felegyenesedett. Jeremy fejében átvillantak a
lehetőségek. A szemét Scrope-ról egy pillanatra le nem véve odasúgta
Elizának: – Csak oldalazz a nyiladék felé. Lassan.
Scrope lihegve, ádáz tekintettel bámult rájuk.
Eliza a csizmáját oldalra csúsztatva fél lépést tett az emelkedőn.
Jeremy az ellenkező irányba mozdult, a köztük lévő távolság nőtt.
– Megállni! Azt mondtam, megállni!
Jeremy újabb lépést távolodott Elizától.
Scrope oda-vissza mozgatta közöttük a pisztolyt. Elég közel voltak
hozzá, hogy lássák az arcvonásait eltorzító indulatot, a szemében az
őrület villanását. A határozatlanságot, ahogy próbálta eldönteni,
melyikükre lőjön.
 Jeremy úgy sejtette, rá fog esni a választás. Az izmai feszültek, hogy
balra ugorjon, távolabb Elizától, és remélte, hogy Eliza ösztönösen az
életét menti, amikor...
Scrope a pisztoly csövét Eliza felé mozdította és célzott.
– Ne!
Jeremy Elizára vetette magát. Pontosan akkor csapódott neki, amikor
a pisztoly elsült. Forróságot érzett a bal karján, aztán mindketten a
sziklás talajra estek.
A hirtelen fájdalom hatására Jeremy néhány pillanatra tehetetlenné
vált.
– Meglőtt! Megsebesültél. A fenébe, hiszen vérzel! – Eliza szinte
hisztérikusan kiáltott, de inkább dühből, mint félelemből. Ő nem
dermedt mozdulatlanná, inkább feltüzelte ez a fordulat, és olyan erőt
adott neki, amilyet nem feltételezett volna magáról
Eltolta magáról Jeremyt, hogy kikerülhessen alóla, és hátrébb
vonszolta egy mélyedésbe.
Jeremy megfogta a kezét, mielőtt Eliza a sebet megvizsgálhatta
volna. – Nem... futnunk kell. Most!
Mozdult, és fel akart állni.
– Egy pisztoly, egy lövés. – Beléhasított a fájdalom, fogcsikorgatva,
de mindenképpen talpra akart állni. Eliza pedig segített neki.
– Rendben. Akkor legyél az én hősöm. – Csak beszélt, nem is
gondolkodott, mit mond. – Ha attól boldog leszel, átmegyünk azon a
nyiladékon, végig a Clennell Streeten, biztonságba, és akkor...
– Ugyan már!
Scrope hangjára Eliza visszafordult.
Mint gondolta, Scrope eldobta használhatatlanná vált pisztolyát, ám
Eliza várakozásaival ellentétben nem indult utánuk. Még ott állt a
hegygerincen, és a kezében egy kisebb pisztoly volt.
– Megmondtam, hogy nem szökhetnek előlem! – csattant fel a
hangja. – Victor Scrope soha nem veszti el a célszemélyt.
A karja kissé felfelé mozdult, ahogy figyelemmel célzott.
Jeremy kétségbeesetten kiáltott fel: – Eliza!
Megragadta, és a földre rántotta... és akkor a másik hegygerincen
hatalmas ember ugrott ki a sziklafal mögül, és egyenesen Scrope-ra
vetette magát.
Scrope látta a felé rohanó alakot, és fordulni kezdett, hogy célba
vegye...
 A nemesúr dühödt kiáltással ért oda Scrope-hoz. Megragadta a
pisztolyt tartó kezet, és felfelé tolta.
A pisztoly elsült, a lövés zaja visszhangzott a hegyek között.
Eliza ellenállt Jeremy szándékának, hogy a testével fedezze.
– Nézd! – A másik gerincen tusakodó két alakot nézve megragadta
Jeremy kezét. – A skót nemes nem hagyta, hogy Scrope ránk lőjön.
Jeremy mozdult, hogy felüljön, és a kisasszony válla fölött nézett a
jelzett irányba.
Elképedten figyelték a küzdelmet. Scrope nem volt kis termetű, de a
nemesúr még fél fejjel magasabb volt nála. És sokkal izmosabb. A skót
nemes minden jel szerint megfékezni igyekezett Scrope-ot, aki viszont
tomboló szörnyeteggé változott. Semmi más szándéka nem volt, mint
elszabadulni, és a „préda” nyomába eredni.
A két férfi összekapaszkodva birkózott a sziklán. Scrope a skót
nemes felé ütött, aki könnyen hárította a támadást, és megint
megragadta Scrope karját.
Jeremy számára teljesen egyértelmű volt, hogy a nemes úr szándéka
kifárasztani, majd ártalmatlanná tenni Scrope-ot. A skót nemes úgy
harcolt, mint aki nagyon is tudatában van saját hatalmas testi erejének.
Scrope végül eltávolodott annyira, hogy térddel ágyékon rúgta a skót
nemest, aki azonban időben elmozdult, így a combja fogta fel a rúgást.
Aztán a szikla peremére lendítette Scrope-ot, aki ezt a pillanatot
használta ki, hogy hátralépjen, és kitörőn a nemesúr szorításából.
Diadalmas üvöltéssel lépett hátra.
Le a szikla pereméről a mélységbe.
Rossz volt látni az arckifejezését, amikor ráébredt a helyzetére.
Kétségbeesetten előrevetődött, megragadta a nemesúr kabátjának ujját,
és magával rántotta.
A hatalmas testű ember megingott a szikla tetején, és eltűnt a
mélyben.
Eliza döbbenten nézte azt a helyet, ahol nem sokkal korábban még a
skót nemes és Scrope állt.
Nyöszörgés, üvöltés és sikoly hallatszott, majd hirtelen csend lett.
Eliza nem igazán tudta eldönteni, hogy csak képzelődik, vagy
tényleg hallotta a testek puffanását, ahogy a mélyben a sziklákra
zuhantak.
Jeremyvel együtt nézte a szemközti hegygerincet és a hasadékot.
– Gyere! – sürgette Jeremy.
 Eliza lassan feltápászkodott. – Nem értem.
– Én sem. – Jeremy felállt, és megnézte a sebet a karján. A vérzés
már nem volt jelentős. – Azt hiszem, előbb ki kell jutnunk a hegyekből
valami biztonságosabb helyre, ott majd ráérünk a sebemmel foglalkozni.
Kifejezett óhaja ellenére Eliza ragaszkodott ahhoz, hogy az
alsószoknyájából letépett gyolccsal bekössék a sebet.
– Mindig is vágytam rá, hogy egyszer legyen erre okom – szólt Eliza
mosolyogva, és elvárta, hogy Jeremy tűrje. Ám amint sikerült a
rögtönzött kötést rögzíteni, elkapta Eliza kezét, és hálásan megcsókolta.
– Egy pillanatig azt hittem, hogy elveszítelek.
Eliza nem mozdította a fejét, de a kezével végigsimította Jeremy
arcát. – Én... – a hangja remegett, de erőt vett magán, és folytatta: –
...annyira dühös voltam rád, hogy megsebesültél. Tudom, azért tetted,
hogy engem megments, de... – Vállat vont, és belenézett Jeremy
szemébe. – Ha nem sérültél volna meg, azt hiszem, megütöttelek volna.
Jeremy mosolygott, az ép karjával átölelte Eliza vállát, és megölelte.
– Azt hiszem, ebben egyetértünk, mert egyszer én sem voltam elégedett
veled. – A másik hegygerincre pillantott, és a fejét ingatta. – De mi itt
vagyunk, élünk, ők pedig halottak. Túléltük.
Eliza nem mozdult, hanem a szomszéd hegygerinc felé intett. – Nem
kellene megnéznünk?
– Láttad a zuhanást. Olyan esést ember nem élhet túl.
– De... sohasem tudjuk meg, ki volt... a titokzatos úr, aki a végén
megmentett minket.
– Igaz. Ám az, hogy megmentésre szorultunk, elsődlegesen miatta
volt, így... – szusszant Jeremy –, azt mondhatjuk, hogy helyrehozott
valamit, amit eredendően ő rontott el. Amúgy nem ácsoroghatunk itt.
Alig néhány óránk van, amíg haladhatunk, mert még sötétedés előtt
biztonságos menedéket kell találnunk.
Eliza odapillantott jeremy bekötözött karjára, és bólintott.
– Igen. Igazad van. Már semmit sem tehetünk értük. És hála nekik,
most végre szabadok vagyunk.
Jeremy megfogta Eliza derekát, és előrenézett. – Akkor gyere haza
Angliába.

Elérték azt a helyet Windy Gyle mellett, ahol a Clennell Street éles
kanyarral lefelé indult. Jeremy Elizára támaszkodva mutatta az irányt.
 – A határ odalent van. Onnantól a hegyek a lápvidékig húzódnak.
– Ugyanolyan hegyek, amilyeneken átjöttünk.
Jeremynek megint olyan furcsa érzése volt, amellyel az utóbbi száz
méteren küszködött. Mielőtt észbe kaphatott volna, hirtelen kiszaladt a
száján: – Nem tudok lemenni.
Eliza aggódva nézett rá. – A sebed...
– Nem is annyira a seb, mint a vérveszteség. Egy ideig még bírom,
de lemenni azon az ösvényen... – Nézte a meredélyt, aztán a fejét
ingatta. – Ha nekivágnék, biztosan bajom esne.
Eliza bólintott, aztán határozottan kijelentette: – Legalább van
bátorságod hozzá, hogy ezt ki mered mondani. A férfiak többsége erre
képtelen. Ha elindulnánk, és összeesnél, akkor mit csinálnék?
– Pontosan ilyen megfontolásból említettem.
– Tehát... – nézett körbe Eliza – az lesz a legjobb, ha keresünk
valami menedéket éjszakára.
Jeremy majdnem elmosolyodott. Hol van már az előkelő társaságbeli
hölgy, aki nem szeret a természetben lenni?
Gyanította, hogy átalakult, és mindenből a legjobbat akarja kihozni.
– Nem kell. – Mivel Eliza kérdőn nézett rá, megmagyarázta: –
Említettem, hogy néhányszor fellovagoltam ide Royce-szal.
Elindultak, amerre jöttek, fel a Clennell Streeten Skócia felé.
– Emlékszem.
– A féltestvérét, Hamish O’Loughlint és feleségét, Mollyt látogattuk
meg. A tanyaházuk nincs messze innen. – A gomolygó sötét fellegekre
nézett. – Egy óra sincs az út, és tudom, hogy Hamish segíteni fog.
– Ha Royce féltestvére, egészen biztosan segít.
Megtalálták a Clennell Streetről leágazó utat, körbejárták Windy
Gyle-t. Mivel már senki sem üldözte őket, nem kellett sietniük,
félelemmel hátratekingetniük. Ám lassabban haladtak, érezték, hogy
mennyire fáradtak, és milyen fájdalmaik vannak.
És Jeremy sebe lüktetni kezdett. A fogát csikorgatta a perzselő
fájdalomtól, de ment tovább, hogy Elizát minél előbb biztonságban
tudja.
Megkerülték egy patak forrását, majd a vízmosás mentén egy
völgybe értek.
Alacsony kőfalak jelentek meg, amelyek a legelőket a mezőktől
választották el. Végre elértek egy helyre, ahonnan már látszott a ház két
hegy között, széltől védett helyen.
 Jeremy leült az alacsony kőfalra. – Ez az – szólt felszisszenve a
fájdalomtól.
Eliza oldalra hajtotta a fejét. – Látom.
Jeremy a ház irányába intett. – Menj! Küldd vissza értem Hamisht
lóval. Úgy könnyebb lesz nekem.
Elég értelmes megoldásnak tűnt... egészen addig, míg vissza nem
nézett. Akkor meglátta az esőfüggönyt, ahogy feltartóztathatatlanul
haladt feléjük.
– Jól hangzik, de nem hagylak itt, hogy bőrig ázz. És nehogy azt
mondd, hogy jobb, ha nem ázom meg, mert engem nem ért lövés.
Anyám sohasem engedné, hogy lőtt sérüléssel ott hagyjak valakit a nyílt
mezőn, hogy megfázzon. Tehát ne vitatkozz! Csak kelj fel, támaszkodj
rám, és úgy gyorsabban tudunk menni, és egyikünk sem ázik el.
Jeremy felszisszenve óvatosan felemelkedett a faltól.
– Ha egyedül mész, még az eső előtt odaérsz a tanyaházba.
– Lehetséges. Ha viszont befogod a szádat, és azt teszed, amit
mondok – szólt, azzal megragadta Jeremy karját, átvetette a vállán, és
megfogja a kezét –, mindketten elérjük a házat úgy, hogy nem ázunk
bőrig. Most pedig gyere!
Jeremy nagyot sóhajtva hagyta, hogy Eliza segítsen neki.
Néhány lépést haladtak, amikor Eliza felmordult.
– Nem fogok összeesni, ha még jobban rám támaszkodsz. Ne feledd,
ennek az a lényege, hogv egyikünk se ázzon el, tehát úgy is felfoghatod,
hogy az én érdekem, hogy jobban támaszkodj rám.
Jeremy némán engedelmeskedett, és rájött, hogy együtt lényegesen
gyorsabban tudnak haladni.
Éppen akkor értek a tanyaház udvarának kapujához, amikor az első
esőcseppek rájuk hulltak.
Kutyák kezdtek ugatni.
– Ne aggódj – mondta Jeremy –, az istállóban vannak megkötve.
És remélte, hogy a kutyaugatásra Hamish a kapuhoz jön.
A hatalmas termetű skót olyan magas volt, mint Royce, de
lényegesen szélesebb. Amint meglátta, ki biceg az udvarán, hátrakiáltott
Mollynak, aztán eléjük sietett.
– Jeremy, öregfiú! Mi a csodát keresel itt?
– Megsebesült – felelte Eliza. – Karon lőtték, erősen vérzett, és azt
hiszem, el fog ájulni.
– Nem – felelte Hamish, azzal lehajolt, és Jeremy szemébe nézett. –
Csak kicsit gyenge. Ennyi. Kisasszonyka, hadd vegyem át!
Eliza vonakodva engedett Hamishnek, aztán Jeremy másik oldalára
lépett; a tekintetét le sem vette róla, így majdnem nekiment az
ajtófélfának.
– Erre!
Eliza a hang irányába fordult, és egy kék szempárt látott. – Te
biztosan Molly vagy.
Az alacsony asszony mosolygott. – Bizony, én vagyok. Miért nem
jössz be az esőről, és hagyod, hogy Hamish behozza Jeremyt? Aztán
leülünk egy csésze tea mellé, és elmondjátok, mi történt.
Molly és Hamish otthona melegséget és nyugalmat árasztott. Eliza
úgy érezte, mintha nagy kő esett volna le a szívéről. Bólintott.
– Köszönöm. – Félénken mosolygott. – Ez csodásán hangzik.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Az éjszakát Hamish és Molly házának kellemes melegében töltötték. A

nyugalom mindent betöltő érzése vette körül őket. Miután leültették
Jeremyt a konyhaasztalhoz, Molly, Eliza segítségével kibontotta a
rögtönzött kötést, levették róla az inget, a kabátot, majd megmosták,
újra bekötözték a karját. Hamish, figyelmen kívül hagyva Molly
rosszalló szemvillanását, egy pohár whiskyvel sietett a sebesült
segítségére.
Jeremy hálás volt, mert a whisky csillapította a fájdalmat.
Az ingért és a kabátért is köszönetét mondott, amelyet Hamish
kölcsönadott neki, bár mindkettő nagy volt rá, de meleg és kényelmes.
Nem sokkal később Hamish és Molly gyermekei, a huszonhárom
éves Dickon és a húszéves Georgia is csatlakozott az asztal körül ülő
társasághoz. A vacsora után Hamish és Molly a fiatalokra hagyták az
asztal le takarítás át, Jeremyt és Elizát a szalonba kísérték, ahol
karosszékekbe ültették őket, és arról kérdeztek, hogy mi történt.
Jeremy és Eliza lényegre törő, tömör megfogalmazásban számoltak
be mindenről, attól a pillanattól kezdve, hogy Eliza belépett a St. Ives-
ház hátsó szalonjába. Kissé távolabbról kellett kezdeni, illetve időnként
utalni Heather elrablására, amelyről Molly és Hamish még nem hallott.
Jeremynek nem voltak aggályai azzal kapcsolatban, hogy ilyen
dolgokról beszél Hamish és Molly előtt, mert tudta, hogy a házaspár
milyen közel áll Royce-hoz és Minervához.
Amikor a történetük végére értek, és beszámoltak a küzdelemről,
amelynek a sziklák között szemtanúi voltak, Hamish és Molly egymásra
nézett.
– Holnap kora hajnalban felmegyek oda Dickonnal, és megnézem a
környéket.
Molly bólintott. – Rendben.
Aztán Elizát és Jeremyt feltessékelték az ágyakba, amelyeket Molly
és Georgia megvetett nekik. A lelkükre kötötték, hogy addig aludjanak,
amíg jólesik.
 – Biztosra veszem, hogy Hamish el akar kísérni benneteket a
kastélyba. És ha látja a helyszínt, talán többet is tud mondani erről a
titokzatos skót úrról.
Jeremy bólintott, és összenézett Elizával, aki köszönetét mondott
Mollynak mindenért, és eltűnt a szobájában, őt pedig a saját szobájába
vezették.
Azzal biztatta magát, hogy Eliza a folyosó másik oldalán van,
tökéletes biztonságban.

Másnap reggel Jeremy későn ment le reggelizni. Eliza az asztalnál egy

tál zabkását fogyasztott. Rámosolygott a tűzhely mellett álló Mollyra.
– Bocsásson meg, hogy megszívleltem, amit az este mondott a
felkelésről. Maradt még reggeli?
– Persze hogy maradt... és azért mondtam, hogy aludjon, ameddig
csak jólesik, mert komolyan gondoltam – szólt Molly, azzal
visszafordult a kályha felé. – Eliza is csak most jött le. Jól aludt?
– Elég jól. – Elizára pillantott, tekintetük találkozott. Mintha tudná,
hogy hazudik.
Az igazság az volt, hogy nehezen jött álom a szemére. Vállának
sajgó fájdalma és az a nyugtalanság, amely nagyrészt abból fakadt, hogy
hiányzott mellőle Eliza testének melegsége, egyaránt zavarta. Nem
értette, hogyan hiányozhat ilyen nagyon, amikor csak öt éjszakát
töltöttek együtt. Mindezek miatt ébren maradt azután is, hogy a ház
elcsendesedett.
Csak akkor sikerült elszenderednie, amikor már világosodott, aztán
átaludta a reggeli sürgés zajait.
Felöltözni fájdalmas volt, de sikerült ugyanúgy megoldania, ahogy
este levetkőzött. A sebe fájt, de viszonylag jól tudta használni a karját.
Leült Eliza mellé, köszönetét mondott Mollynak, ahogy a ház
asszonya egy tál gőzölgő, mézzel alaposan megédesített zabkását tett
elé. Összefutott a nyál a szájában, ahogy a kanalat a kezébe vette.
Eliza látta, hogy az étvágya legalább a régi. Mollyval ellentétben
tudta, milyen szokott lenni Jeremy reggelente.
Eliza megette a zabkását, majd az üres tálkát kicserélte egy csésze
teára, amelyet Molly már elkészített neki. Komoly kétségei voltak, hogy
Jeremy olyan jól aludt, ahogy azt állítja. Mert ő egyáltalán nem aludt
jól, ugyanis túlságosan aggódott Jeremy miatt, és csak akkor tudott
kicsit aludni, amikor a hajnal világossága megjelent az égbolton.
Azon töprengett, hogy átmenjen hozzá megnézni, hogy van, ám
aggódott, hogy felébreszti, ezért inkább a saját ágyában maradt.
Hánykolódott, forgolódott, aztán azt álmodta, hogy Jeremy
belázasodott. Ám reggel teljesen egészségesnek látszott az arcszíne.
Minden jel arra utalt, hogy a láz tényleg csak álom volt.
A teájába kortyolt, és Mollyra mosolygott. – Nagyon finom.
A ház bejáratától harsány hangok hallatszottak, majd a hangok
nyomán megjelent Hamish és Dickon. Amikor a konyhába léptek,
Hamish rögtön a feleségéhez ment, és megcsókolta Molly homlokát.
Dickon intett Jeremy és Eliza felé, majd Hamishre pillantott. – Megyek,
lecsutakolom a lovakat.
Hamish bólintott, és leült Jeremyvel szembe. – Készülj arra, hogy
hamarosan lóra kell ülnöd velünk. Ro bácsikád nyilván ki akar kérdezni
téged és engem is, hogy biztosan nem láttál-e olyasmit, amit én nem
vettem észre.
Dickon vigyorogva kiment.
Hamish gyengéd szeretettel nézett utána. – Valósággal bálványozza
Ro bácsikáját.
Jeremy összevonta a szemöldökét. – Ez azért nem olyan nagy baj..
– Az már igaz. – Hamish az összekulcsolt kezét nézte. – A testek
sajnálatos módon eltűntek, mire odaértünk.
– Eltűntek? – Jeremy félretolta az üres tálkáját. – Hogyan?
– Találtunk jeleket, hogy lovasok jártak arra, aztán továbbmentek
észak felé. Errefelé ha találunk egy tetemet, elvisszük a legközelebbi
város elöljáróságára. A magiszter hivatalosan jelentést tesz a
halálesetről, és intézkedik a temetésről. – Hamish elkomorodott. – A
probléma csak az, hogy nem tudjuk, merre mentek a lovasok. De kétség
sem fér ahhoz, hogy az embereitek halálra zúzták magukat a sziklákon.
– Megint elkomorodott az arca. – Rengeteg bizonyítékot találtunk.
Jeremy elgondolkodott a hallottakon, aztán feltette a kérdést: –
Hogyan tudjuk kideríteni, hogy hová vitték a holttesteket?
Hamish a szemébe nézett. – Arra gondoltam, hogy nektek most
elegetek lehet ebből, hiszen Eliza több mint egy hete eltűnt; és
mindenki, aki benneteket ismer, napok óta várja, mikor értek a
Wolverstone-kastélyba. Legjobb, ha a tetemek felkutatását, és azt is,
hogy minél többet megtudjunk a skót nemesről, rám és Royce-ra
hagyjátok. Amint megtalálom a holttesteket, Royce a kapcsolatai révén
megtud mindent, amit lehet.
Jeremy bólintott. – Köszönöm. Azt hiszem, ez lesz a legjobb.
Mégis... – Elizára pillantott – úgy vélem, bölcs dolog volna, ha nem
érdeklődnének túl nyíltan. Nem akarjuk, hogy bárki rákérdezzen, miért
érdekel minket annyira a nemesúr kiléte. Ami pedig Scrope-ot illeti,
meglepne, ha nem ismernék bizonyos körökben a gazembert. Az ő
esetében sem szeretnénk, ha bárki összefüggést találna Eliza és Scrope
között.
– Valóban – bólintott Hamish. – De ha már itt tartunk, ugyanez
vonatkozik rád és Scrope-ra. Bízd ezt rám és Royce-ra. Úgy tudjuk meg,
amit kell, hogy senki sem fog gyanítani semmit – mondta vigyorogva. –
Ha szükséges, hazudunk. Royce mindig remekül tudott történeteket
kitalálni.
Erre Jeremy is elmosolyodott.
– Gondolom, a korábbi életében szüksége volt erre a képességére. –
A Franciaországgal vívott háború éveiben Royce volt Anglia
kémszervezetének vezetője, és ő irányította a kontinensen tevékenykedő
angol ügynököket.
– Tehát... – szólt Hamish, és Jeremyről Elizára nézett. – Kész újra
útnak indulni? Körülbelül egy óra az út a kastélyig.
Eliza a tálalószekrényen álló órára nézett. – Még csak tizenegy óra
van. Ha most indulunk, odaérünk, mielőtt asztalhoz ülnek ebédre.
– Igen, én is erre gondoltam.
Jeremy és Eliza pillantása találkozott.
– Az út túl meredek kocsival. Lóra kell ülnünk.
– Ó! – szaladt ki Eliza száján a csalódottság.
Hamish csodálkozva nézte. – Rengeteg lovunk van.
Eliza tétovázott. – Nem arról van szó. Én... nem vagyok valami jó
lovas.
Néhány pillanatnyi feszült csend állt be, amelyet Molly tört meg. –
Ez esetben – fordult a férje felé – Jeremynek nyergeljétek fel Old
Martint, és akkor maga elé tudja venni Elizát.
– Remek ötlet – bólintott Hamish, azzal felállt. Jeremyre és Elizára
nézett. – Ha itt végeztetek, akár indulhatunk is.
Jeremy és Eliza köszönetét mondott Mollynak, őszintén hálásak
voltak a szíves vendéglátásért. Molly kezet szorított velük, jó utat
kívánt. Aztán követték Hamisht az istállóba.
Dickon már ott volt, és a három férfi felnyergelt három lovat.
 Jeremy ragaszkodott hozzá, hogy ő nyergelje fel Old Martint, a
nyugodt, idősebb herélt lovat.
– Ha mozgatom a kezemet, az használ.
Fájt, de sejtette, ha nem használja a kezét, akkor nem gyógyul olyan
jól.
Miközben a nyerget tette fel, végre rájött, mi olyan más ahhoz
képest, amikor két héttel korábban Hamish és Molly házában járt
Royce-szal. Ő változott.
Mégpedig jelentős mértékben.
Idősebbnek, érettebbnek érezte magát. Fáradtabbnak és
tapasztaltabbnak. Átesett a tűzkeresztségen, túlélte és megismerte
önmagát.
Ezzel együtt sokkal tisztább elképzelése volt arról, hogy miként
akarja élni az életét ezek után.
Miután a hevedert meghúzta, megfogta a kengyelt, és Eliza felé
fordult. Jeremy érezte, hogy szíve kitárul, és csak Elizára figyel. Ő a
jövőbeli életének nélkülözhetetlen középpontja, és ezt a jövőt... vele
akarta.
Eliza tétován mosolygott, nem volt biztos abban, mire gondol
Jeremy.
Jeremy tudta, hogy nem alkalmas az időpont arra a beszélgetésre,
amely elkerülhetetlen, ha eljutnak Wolverstone-ba, és visszatérnek
megszokott életükbe. Szorosabban fogta a lovat.
– Elöl vagy hátul szeretnél ülni?
Eliza a ló hátára pillantott, amely nagyon széles volt. – Elöl, ha nincs
ellenedre.
– Nincs ellenemre. Fogd a kezem! – mondta Jeremy, felsegítette
Elizát, majd fellendült mögé a nyeregbe.
Hamish és Dickon már nyeregben ülve az udvaron várakoztak.
Miután Jeremy megbizonyosodott arról, hogy Eliza kényelmesen ül
előtte, lépésre fogta a lovat. Már meg tudta érteni, miért javasolta Molly
ezt a lovat. Old Martin nem könnyen botlana meg.
– Megvagyunk – bólintott Hamish. – Menjünk!
Hamish ment elöl, Jeremy követte, Dickon maradt hátul. Egymás
után ügettek fel az ösvényen vissza a Clennell Streetre, majd déli
irányba fordultak, Anglia és a Wolverstone-kastély felé.
Amikor áthaladtak a Wolverstone-kastély kovácsoltvas kapuján, és
meglátták a kastély lépcsőjét, Eliza alig hitt a szemének.
– Honnan jöttek ide ennyien?
A háta mögött a hasonlóképpen meglepődött Jeremy halkan
felmordult: – És ugyan miért?
– A szüleim – súgta Eliza. – Arra számítottam, hogy itt lesz Royce és
Minerva, és persze Hugo és Cobby, sőt talán Meggin is. De a nővérem,
a húgom és Breckenridge, Gabriel és Alathea, Devil, Honoria és Helena
néni?
– Gondoltam rá, hogy Leonora és Trentham eljön, de Christian,
Letitia, Delborough és Deliah, és még Lady Osbaldestone is?
Mielőtt Eliza bármi mást mondhatott volna, elég közel jutottak a
többiekhez, és már csak mosolyogtak.
Amint Jeremy leszállt a lóról, a várakozók ragyogó mosollyal,
üdvözlő szavakat kiabálva megindultak lefelé a lépcsőn. Mire Jeremy
leemelte a nyeregből Elizát, a hölgyek odaértek hozzájuk.
Az anyja megkönnyebbült ölelésében Elizának alig volt ideje
megnyugtatni Celiát, hogy teljesen jól van, semmi baja nem esett, mert
az apja máris elragadta, magához ölelte, aztán továbbadta Heathernek,
majd Angelicának, Gabrielnek és Alatheának...
Miután Eliza napokat töltött elszigeteltségben, és Jeremy volt az
egyetlen társasága, most úgy érezte, menten belefullad a sokaságba.
Nemcsak a zajba, hanem a körülötte kavargó érzelmekbe is.
Bármennyire örültek neki, az aggodalom és a nyugtalanság megmaradt.
Tudta, hogy szülei aggodalma nem múlik el, amíg Jeremyvel együtt
el nem mondják nekik a történetüket, és levonják a következtetést
magukra nézve.
Erre azonban még nem akart gondolni.
Jeremyre nézett, és barna szemében ugyanezt az érzést látta. Titkos
mosollyal pillantott rá, és Jeremy viszonozta ezt a mosolyt, majd
mindketten újra a körülöttük állókra figyeltek.
Eliza végre eljutott Megginig, és szívélyesen átölelték egymást.
– Igazad volt; valóban nem sikerült egy nap alatt megtennünk az utat.
Nagyon jól jött az étel.
Meggin felnevetett, elhúzódott kissé Elizától. – Annyira örülök...
mindannyian annyira örülünk... hogy sikerült ideérnetek. Nagyon
aggódtunk, amikor nem jöttetek meg a második és a harmadik napon.
– Azután már nem számoltuk, csak aggódtunk – nyomakodott hozzá
Cobby, hogy megölelje. – Sajnálatos módon a mi csodálatos elterelő
taktikánk nem működött olyan jól, és olyan sokáig, mint gondoltuk.
Scrope és az emberei végig a nyomukban voltak?
– Nem. Miután elindultunk, nem láttuk Genevieve-et és Taylort.
Csak Scrope és a skót nemes jött utánunk.
– A nemesúr? – kapta fel a fejét a Jeremyvel beszélgető Devil. –
Nagyon érdekelne minden, amit megtudtak róla.
Eliza szólni akart, de tapsolásra figyelt fel mindenki. Wolverstone
hercegné, Minerva a házból kilépve a lépcsőn állt.
– Ha mindent tudni akarsz, javaslom, hagyd, hogy szegény Jeremy és
Eliza előbb összeszedje magát. Ha kérhetem a szíves társaságot,
fáradjon beljebb, mert az ebéd tálalva van. Utána a szalonban egyszerre
meghallgathatjuk az egész történetet – mondta, azzal éles pillantásával
végigpásztázott a társaságon. – Tehát elég legyen a kérdésekből, amíg le
nem ülünk a szalonban.
Devil visszafordult Eliza felé, ám a lány csak mosolygott rá. Amikor
Devil elkomorodott, és ezzel mintegy fenyegetni próbálta, Eliza csak
nevetett.
– Hallotta a ház asszonyának a kívánságát, bácsikám. Várnia kell,
mint mindenki másnak.
Ez St. Ives nagy hatalmú hercegének egyáltalán nem tetszett, de még
ő sem mert ellenszegülni Minerva akaratának. Különösen azért nem,
mert hercegné hitvese áthatón nézte, és intett, hogy Eliza, Meggin és
Cobby menjen elöl, majd néhány lépést tett, és a karját nyújtotta
Honoriának.
Angelica is nagyon szeretett volna minél többet megtudni, ezért Eliza
mellett haladt felfelé a lépcsőn. Látta, hogy Jeremy a nővére, Leonora
vagyis Trentham vikomtesz és sógora, Tristan, Trentham vikomtja
között halad. Christian Allardyce, Dearne márkija és hitvese, Letitia
lépdelt Trentham és Leonóra mellett.
Eliza nagynénje, Helena, St. Ives hercegné és Lady Osbaldestone
előrement, két oldalról belekarolva Hugóba, és Elizának kétsége sem
volt afelől, hogy a hölgyek diszkrét kérdésekkel ostromolják Hugót,
mivel a jelenlévők közül csak a két nagyasszony mert ellenszegülni
Minerva kifejezett utasításának.
Beléptek a nagy hallba, es Eliza érezte, hogy a családja újra
összerendeződik. Mintha ugyanarra a neki rendelt helyre került volna
vissza, ahonnan néhány napja kiszakították. És ez a hely határozza meg,
hogy ő kicsoda és micsoda. Önkéntelenül összerezzent ettől a
gondolattól, Angelicára mosolygott, aki kérdőn nézett rá, és ment
tovább.
Már nem ugyanaz a személy, aki volt, de még nem tudta pontosan,
hogy ki lett. Meg kell tudnia a választ hamarosan, de...
Minerva az asztalfőn ült díszes karosszékében, és a beszélgetéseket
figyelte, így a társaság visszafogta magát, és az ebéd gyorsan lezajlott.
Eliza lényegesen felfrissülve felvértezte magát arra, ami rá várt,
amikor helyet foglalt a karosszékben, amelyet Royce kínált neki a
szalonban. Két egyforma karosszéket állítottak be a kandalló mellé, a
hosszú, elegáns teremben. A társaság tagjai kanapékon, kereveteken,
székeken ültek.
Kivéve Royce, aki a két karosszék között állt, háttal a kandallónak.
Amint Jeremy elfoglalta helyét a másik karosszékben, Royce bátorító
mosollyal fordult Elizához. – Kezdje talán azzal, hogy mi történt,
amikor elhagyta a St. Ives-ház báltermét.
Eliza beszélni kezdett. – Üzenetet kaptam, amelyet az ön egyik inasa
adott át nekem.
Eliza elmondta, hogyan rabolták el, és Royce kérésére részletes
leírást adott Scrope-ról, Genevieve-ről és Taylorról, majd saját
szemszögéből részletesen elmondta, mi történt, amíg Jeremy, Hugo és
Cobby érte nem ment abba az edinburgh-i házba, és kimentették az
alagsori csapóajtón át.
Royce ekkor Jeremyhez fordult. – Honnan tudtad, hol tartják fogva?
Kezdd azzal, amikor megláttad, hogy Elizát kocsival viszik a jedburgh-i
úton.
Jeremy elmesélte, mit tett, miközben Elizát Edinburgh-ba hurcolták,
és fogva tartották abban a városi sorházban. Miután körvonalazta,
hogyan szervezte meg és hajtotta végre Cobbyval és Hugóval a
menekítést, rátért az Edinburgh-ból való szökésükre, de tapintatosan
nem említette, hogy Eliza a lovaglásban nem jeleskedett. Egyszerűen
annyit mondott, hogy nem sokkal az után, hogy elhagyták a várost,
kénytelenek voltak szekerekre kéredzkedni, mivel más járművet nem
tudtak szerezni.
Amikor odáig jutott, hogy Currie templomtornyából meglátták a
nemesúr közeledését, Cobby és Hugo felé nézett. – Gondolom, Scrope-
ot sikerült félrevezetnetek, mivel őt csak később láttuk meg.
Cobby köhécselt. – Ami azt illeti...
 Elmondta, mi történt, és azzal zárta a történetet, hogy Hugóval együtt
visszatértek Edinburgh-ba. – De körbekérdeztünk minden béristállóban
a szénapiac környékén, és azt mondták, hogy kilovagoltatok, és bár a
skót nemesúr, ahogy az istállómester nevezte, két ember iránt
érdeklődött, akik aznap reggel útra keltek, nem gondolta, hogy utánatok
érdeklődik, mert egy angol úr ás egy ifjú hölgy iránt kérdezősködött.
Jeremy vállat vont. – Akárhogy is jött rá, tudta, hogy azon az úton
haladunk, és utánunk indult.
– Csak a skót nemes? – kérdezte Devil.
Jeremy bólintott. – Scrope-ot csak másnap, sokkal később vettük
észre, Penicuik után. De ezzel nagyon előre szaladtunk a történetben. –
Ott folytatta, hogy átvágtak a Pentland-hegységen a nemesúr elől
menekülve. Csak a tényeket mondta, semmi mást. Nem beszélt az
érzelmekről, a félelmekről, még kevésbé a szenvedélyről.
Eliza láthatóan elégedett volt a beszámolóval, és amikor Jeremy
rápillantott, bólintott. Jeremy pedig elbeszélte, hogyan menekültek meg
a pisztollyal fenyegetőző Scrope elől St. Boswellsnél. Pontosan,
gördülékenyen beszélt, leírta az ezt követő kalandjaikat; az elmosott
hidakat, a határ felé az utolsó vad száguldást.
A hallgatóság teljes csendben ült, ahogy felidézte, miképpen
menekültek Scrope elől, aki a pisztolyával rájuk lőtt. A történet szó
szerinti csúcspontja pedig az volt, ahogy elmesélte, mi történt a
Cheviot-hegységben, amikor a nemes úr végre teljes valójában
megjelent előttük.
– Meghalt? – kérdezte Devil hitetlenkedve.
– Nem szánhattunk rá időt, hogy megnézzük, mert vihar közeledett.
Éppen akkor értünk Hamish tanyaházába, amikor eleredt az eső –
mondta Jeremy, és Hamish felé intett. – De Hamish és Dickon
hajnalban, amint kivilágosodott, visszamentek megnézni a helyszínt.
Mindenki Hamishre figyelt, ahogy előadta, mit látott. Hamish előre
megmondta, hogy Royce biztosan részletesen kikérdezi őt és Dickont is.
Amíg ez a kikérdezés tartott, Jeremy lopva Elizára pillantott. A
tekintetük találkozott, de Jeremy nem tudta volna megmondani, mire
gondol, mit érez, hogyan vélekedik a kalandjukról, és arról, ami ezután
következik.
A menekülés történetének vége élénk vitát váltott ki arról, vajon a
nemesúr valóban meghalt, és mi volt a szándéka. Vajon megtudják
valaha, mi volt a célja a két lányrablásnak, mit akart velük elérni?
 Csupa megválaszolhatatlan kérdés, és Jeremy szerint a válaszok nagy
része lényegtelen. Ám a többiek jelenléte miatt nem állt fel a
karosszékből, hogy egyszerűen odalépjen Elizához, kézen fogja, és
kiosonjon vele...
Meggin szerencsére észrevette, hogy Eliza elfáradt, ezért felállt a
szófáról, suttogva értekezett Minervával, aki bólintott. Meggin odalépett
Elizához, és javasolta, ha úgy kívánja, visszavonulhat lepihenni
vacsoráig.
Eliza előbb Jeremyre pillantott, majd köszönettel elfogadta a
felajánlást. Legszívesebben Jeremy is rögtön csatlakozott volna hozzá.
Bárcsak ő is ilyen könnyen elmenekülhetne! Sikerült bátorító mosollyal
néznie Eliza szemébe, aztán a kisasszony elfordult, és Meggin
kíséretében elhagyta a termet.
Amikor Meggin becsukta a szalon ajtaját mögöttük, Eliza szinte
elalélt a megkönnyebbüléstől.
– Köszönöm! Eddig észre sem vettem, milyen zajosak az ilyen
összejövetelek. Nyilván kijöttem a gyakorlatból.
Meggin elmosolyodott. – El kell ismernem, ez nekem is sok, de
mindenki nagyon kedves volt.
Elindultak a széles lépcső felé.
– Nem is tudom kifejezni eléggé, milyen hálás vagyok, hogy eljöttél
ide – szólt Eliza. – A gyerekek rendben lesznek nélküled?
– A nővéremre és a férjére bíztuk őket, és nem messze, Dalkeithben
laknak. Gondolom, hogy nagyon jól kijönnek a gyerekek az
unokatestvérekkel – mondta Meggin, és Elizára nézett. – Amikor
kiderült, hogy Cobby és Hugo nem volt abban a helyzetben, hogy
sokáig fenntarthassák a látszatot, miszerint te vagy Cobby, Hugo pedig
Jeremy, mindenáron ide akartak jönni, mert az volt a szándékuk, hogy
mindent elmondanak, és úgy döntöttem, hogy itt kell támogatnom őket.
Eliza mosolygott. – Nagyon örülök, hogy eljöttél. – Furcsa, de a
hasonló gondolkozása miatt sokkal közelebb állónak érezte Meggint,
mint a saját unokanővéreit. Mintha új énje, amelyet elrablása,
megmentése és a menekülése alakított volna ki, máris eltávolította a
londoni előkelő társaságtól egy másik baráti körbe. Valamilyen titkos
tudós körbe, ahol ő és Jeremy is önmaga lehet.
Ezen a meglátáson gondolkodva követte Meggint a szobába, amelyet
Minerva készíttetett elő neki.
Fürdő várta, egy lakáj éppen az utolsó vödör vizet töltötte a kádba.
 – Micsoda élvezet! - sóhajtott Eliza. – Bele sem merek gondolni,
milyen régen nem fürödtem.
Egy cselédlány törülközőkkel és illatos szappanokkal várta. Segített
levetkőznie, és megmosta a haját.
Meggin elindult a lakáj után, de Eliza kérlelte, hogy maradjon.
Csevegtek mindenféle jelentéktelen, hétköznapi dologról, aztán
Meggin meglátta a kandallópárkányon álló órát, felkiáltott, már ennyi az
idő, és elsietett, hogy megnézze, mit csinál Cobby és Hugo.
Amikor Eliza végre kiszállt a kádból, és fürdőköntösben ülve a haját
törölgette, úgy érezte, hogy megint a régi önmaga lett, de nem egészen.
Egyre biztosabb volt abban, hogy soha nem tudna visszatérni a régi
énjéhez. Akármilyen változást hoztak az utóbbi hetek, ezek a változások
visszafordíthatatlanok.
A szülei hoztak egy ládányi ruhát, és a szobalánnyal, Millyvel ki
téríttette az ágyra egyik estélyi ruháját.
– Köszönöm, Milly.
– Akarja, hogy később visszajöjjek, és segítsek felöltözni és
megcsináljam a frizuráját?
– Igen. – Eliza mosolyogva ült le a fésülködőasztal mellé, és kézbe
vette fésűjét. – Elkel egy kis segítség, hogy szalonképes legyek. Csak
kifésülöm, és szundítok egyet.
Milly térdet hajtott. – Az első csengőszóra visszajövök.
Alig csukódott be a szobalány mögött az ajtó, amikor újra kinyílt.
Heather lépett be, mögötte Angelica.
A nővére és a húga tekintetét látva a tükörből, Eliza rögtön tudta, mit
akarnak. Az igazat, csakis az igazat és semmi mást.
Heather széket húzott a fésülködőasztal egyik oldalára, Angelica a
zsámoly szélére ült, odébb tolva Elizát, hogy adjon neki helyet.
– Most pedig mondj el mindent – kérte Angelica. – Mindent, amit
odalent kihagytál.
– Tényleg nadrágban gyalogoltál végig Edinburgh utcáin? – kérdezte
Heather színlelt felháborodással, a szeme azonban csillogott. – Bármit
megadtam volna, hogy ne kelljen szoknyában ügyetlenkednem
mérföldeken át.
Eliza bólintott, és tovább fésülte a haját.
– A nadrág sokkal jobb - nyomatékosította, és a fésűjével a fal mellé
állított lovaglócsizmára mutatott, amelyet nem sokkal korábban húzott
le a lábáról. – A csizma pedig még nagyobb hasznomra volt.
Lovaglócsizmában sokkal jobb gyalogolni, mint cipőben.
– Mikor vetetted le az úti nadrágodat? – kérdezte Angelica
körülnézve. – Itt van?
Eliza elmondta, mi történt a nadrággal és pontosan tudta, hogy húga
és nővére csak húzza az időt, nem akarnak rögtön rákérdezni arra, ami a
leginkább érdekelte őket.
Végül Heather hozakodott elő vele. – Jeremy és te együtt egészen
nyugodtnak látszotok. Biztosan jól megértitek egymást. Elhatároztátok
már magatokat?
Eliza nagyot sóhajtott. – Elhatároztuk. Nem sokkal, az után, hogy
elindultunk Edinburgh-ból; amint nyilvánvaló lett, hogy napokat,
éjszakákat kell egymással töltenünk, azt határoztuk el, hogy nem
törődünk a következményekkel és nem beszélünk róla, amíg
biztonságba nem érünk.
Heather elhúzta a száját. – És miért nem?
– Úgy mondanám, hogy nem akartuk... előre megítélni, mi alakulhat
ki közöttünk. Csak hagytuk, hogy megismerjük egymást, úgyhogy nem
határozunk meg semmiféle célt.
Heather bizonytalannak látszott, de Angelica lassan bólintott.
– Rendben. Ezt meg tudom érteni. És most mi lesz?
– Most – szólt Eliza, a fésűt letéve – beszélnünk kell egymással.
Arról, hogy mit érzünk, és mit akarunk, hogyan viszonyuljunk bizonyos
dolgokhoz. De ezt nyilván nem tudjuk megtenni addig, amíg nem lesz
lehetőségünk négyszemközt beszélni, amikor nincs az egész család a
nyakunkon.
– Ez igaz – jegyezte meg Angelica, és a tükörben a tekintete Eliza
tekintetével találkozott. – Akarod, hogy... – Angelica az ujjait mozgatta,
a lovak lépteit utánozva – ... szóval akarod, hogy ebben segítsünk egy
kicsit?
Eliza látta a húga arckifejezését, aztán Heatherre pillantott, és
ugyanazt a segítő szándékot látta a nővére szemében.
– Örökre hálás volnék.
– Vedd úgy, hogy már meg is tettük – szólt Heather. – Biztos vagyok
benne, hogy elég egy megfelelő szót súgni Minerva fülébe, és Honoria
beveti minden leleményességét.
– A hercegnők különös tulajdonsága, hogy rendkívül hatékonyan
tudják cselekvésre bírni az embert – bizonygatta Angelica.
Heather Eliza arcát fürkészte. – Te megváltoztál... Nem tudom
pontosan hogyan, de...
Angelica hümmögött. – Persze hogy megváltozott. Megtalálta az
igazit, és ha jól látom Jeremynek pedig Eliza az igazi – jegyezte meg
Angelica, azzal felállt, és még egyszer Elizára mosolygott. – Ami azt
jelenti, hogy távoznunk kell, hadd pihenjen, mert ma éjjel szüksége lesz
az erejére.
Eliza elpirult.
Heather ezt észrevette, felvonta a szemöldökét, és sokat tudó
mosollyal állt fel. – Angelicának igaza van. Most elmegyünk. Csak
ígérd meg, ha szükséged van valamire, szólsz vagy üzensz nekünk.
Eliza is felállt. A nővéréhez és a húgához fordult, átölelte őket. –
Köszönöm.
Ők is megölelték, majd magára hagyták.
Heather az ajtóból visszafordult. – De ne feledd... előbb nekünk kell
üzenned, ha Jeremyvel befejezted a beszélgetést.
– Magától értetődik – fordult vissza Angelica az ajtóból –, hogy
Lady O az elején semmit sem tudhat az egészből.
Eliza felnevetett. – Semmiképpen!
Mosolyogva nézte, ahogy testvérei kimennek a szobából. A mosoly
és a jó érzés, hogy a húga és a nővére hallgatólagosan elfogadták
Jeremyt, vele maradt akkor is, amikor az ágyhoz ment, lefeküdt az
ágytakaróra és behunyta a szemét.
Nem ugyanaz a személy, aki korábban volt, ám nem tudja pontosan,
kicsoda most. Lehet, de minden szenvedélyes pillanattal tisztább képet
kapott önmagáról.
Megtalálta az ő hősét, és Jeremynek ő a hősnője. Angelica finom
érzékkel mindig a dolgok lényegére tapintott.
Eliza évekig kereste az igazit, és szívével, leikével tudta, hogy
Jeremy Carling személyében megtalálta.
Teljesen váratlanul, de tagadhatatlanul így történt.
Jeremy az övé, és olyan felfoghatatlan módon kötődnek egymáshoz,
amelyre magyarázatot nem tud, mégis tudatában van ennek a szoros
kapcsolatnak, és ez változtatta meg a magáról alkotott képet, és azt,
hogy miként gondol magára. A menekülés és ahogy Jeremyvel
beszéltek egymással, ahogy lassan hagyták magukat, hogy a másik
megismerhesse, ez okozta a változást, ez alakította olyan hölggyé, aki
sokkal erősebb és magabiztosabb, mint aki korábban volt.
És nincs visszaút; csak előremehet. Előre, közös jövőjük felé. Olyan
jövőbe, amelyet a társaság elvár tőlük, amit megkövetelnek tőlük.
Ragaszkodnak hozzá, hogy ezt a jövőt ők közösen éljék, de nincs semmi
ok, amely arra kényszerítené őket, hogy hagyják, a társaság alakítsa a
kapcsolatuk jellegét.
Jeremy éleslátását dicséri, hogy a „kimenetel” részleteinek
megbeszélését későbbre halasztotta. így lehetőségük volt látni, miként
alakulnak a dolgok, de Eliza egyre biztosabb volt abban, hogy szüksége
van újonnan felfedezett bátorságára ahhoz, hogy biztosítsa azt a jövőt,
amelyet elképzelt magának.
Olyan biztosan tudta, mit akar, amilyen biztosan még soha. Ritkán –
talán még sohasem – érezte magát olyan rendíthetetlenül határozottnak,
mint most.
Az igazat megvallva ritkán érezte magát ilyen arrogánsán
cynsteresnek.
Ahogy belegondolt, semmi kétely nem volt benne. Erre a síkra akarta
vetíteni a kapcsolatukat, a kettejük közötti viszonyt, amely a saját
világukon kívüli menekülésben kialakult. Ugyanezt a közelséget, ezt a
bizalmat, egymás- ra támaszkodást akarta átvinni abba a világba,
amelyben korábban éltek.
Olyan házasságot akart, amelyben szeretetben élhetnek együtt.
Már csak néhány kérdés maradt, köztük az első és legfontosabb:
hogyan?
Hogyan vigye át a menekülés során megélt közös életüket az előkelő
társaság köreibe?
És ennél is fontosabb kérdés, hogy amikor mindenen túl lesznek,
visszatérnek a társaság köreibe, Jeremy akkor a kisebb ellenállást
választja, és beilleszkedik a társaságba? Vagy inkább hozzá hasonlóan
hajlandó harcolni, hogy fenntartsák kettőjük kapcsolatát, amelyet együtt
éltek meg?
Ez a két kérdés járt a fejében, miközben elnyomta az álom.

– Mi lehetett a célja annak az átkozott embernek? – kérdezte Devil a

férfiaktól.
Royce könyvtárába vonultak vissza, ahol széken ült, akinek jutott
ülőhely, a többiek a könyvespolcnak támaszkodtak. Royce nyugtalanul
járkált fel-alá a magas ablakok előtt. A kérdésre senki sem válaszolt.
Az „átkozott ember”, akire Devil utalt, természetesen a néhai skót
nemes volt.
Végül Royce folytatta: – Hamish és én utánajárunk. Hamis követi a
lovasok nyomát, megtudja, hol hagyták a holttestet. Én a nyomában
leszek, körbekérdezek, de nem mondom meg, mi az érdeklődés valódi
oka. A holttesteket az én földemhez elég közel találták meg, így nem
tűnik fel, ha kérdezősködöm. Ha az illető tényleg felföldi nemes volt,
akkor biztosan beszélni fognak róla. Egy ilyen ember halála nem marad
észrevétlen. Valahogy a nyomára bukkanunk.
– Van valami, amit nem értek – szólt Lord Martin Cynster, Eliza
apja. – Miért harcolt a skót nemes azzal a Scrope nevű alakkal, akit
minden beszámoló szerint ő bérelt fel. Tette ezt akkor, amikor Scrope-
nak sikerült feltartóztatnia Jeremyt és Elizát. – Lord Martin széttárta a
karját. – Ugyan miért szervezte meg a lányrablást, és hagyta Elizát
elmenekülni? Sőt biztosította, hogy elmenekülhessenek? Ennek így
semmi értelme.
Jeremy hagyta, hogy Lord Martin sorolja az érveket. Aztán
megszólalt: – Ezen már én is gondolkodtam. Nyilvánvalóan mi is
teljesen ésszerűnek tartanánk, amit tett, ha ismernénk a szándékait.
Tegyük fel, hogy valami előttünk még ismeretlen okból egy hajadon
Cynster lányra volt szüksége. Ezért megszervezte Heather elrablását, ám
amint kiderült, hogy nem járt sikerrel – Jeremy a helyiség másik végén
ülő Breckenridge-re nézett –, javíts ki, ha tévedek, azonnal elbocsátotta
a felbérelt embereit.
Breckenridge bólintott. – Igen, ez így volt. Folytasd.
– Tehát Fletcher és Cobbins nyilván személyleírást adtak rólad a
nemesúrnak. De mi van akkor, ha a nemesúr eleget tudott meg ahhoz,
hogy legalább bizonyos mértékig gyanakodjon, nem az vagy, akinek
mondtad magadat. Követett benneteket, de amikor utolért a nyílt
vidéken, ahol senki más nem volt a közelben, ő lóháton volt, ti pedig
gyalog, fegyvertelenül, és neked Heathert kellett védelmezned... Mit
tett?
– Semmit. Csak nézett minket – felelte Breckenridge.
– Éreztél... Éreztél bármilyen ellenségességet a részéről?
Breckenridge tétovázott, mielőtt válaszolt volna. – Nem. Csak nézett.
Kíváncsian. Mint aki többet akar megtudni rólunk. Nem tett barátságos
gesztust, de fenyegető mozdulatot sem.
Jeremy bólintott. – És amikor továbbmentetek, betért egy helyi
kocsmába és megtudta, hogy Heathert a családja birtokában lévő
kastélyba kísérted.
– Utána pedig elhagyta a környéket – tette hozzá Breckenridge.
Aztán Jeremyre ügyelve hozzátette: – Talán azért, mert tudta, hogy
Heather biztonságban van?
Jeremy megint bólintott. – Ezt gyanítom. Amint felmérte, milyen
ember vagy, és védelmezed Heathert... Nem tudom. Látott benneteket
együtt?
Breckenridge bólintott.
– Nos – folytatta Jeremy –, ne feledjük, hogy felföldi nemesemberrel
van dolgunk. Tegyük fel, hogy szokott vadászni...
– És hozzászokott ahhoz, hogy parancsol az embereinek – vágott a
szavába Royce –, és megbízik az ösztöneiben. – Abbahagyta a járkálást,
és Jeremyre nézett. – Az elméletednek van értelme. Mennyire illik ebbe
az, ami Elizával történt?
– Ő a középső Cynster lány, ezért a nemesúr olyan embert küld érte,
aki elszántabb és tapasztaltabb, mint Fletcher és Cobbins volt. Scrope
még hatékonyabb és kegyetlenebb, otthonosan mozog az előkelő
társaság köreiben. Eliza elrablása nagyon jól megtervezett volt. Scrope
azon a helyen csapott le, ahol biztosra vehette, hogy Eliza viszonylag
őrizetlen lesz.
– Ez igaz – jegyezte meg Devil feszült hangon.
– Az, hogy Scrope laudanummal kábította Elizát az utazás során,
szintén arra utal, hogy Scrope más kaliberű gonosztevő, mint Fletcher és
Cobbins. Ám amint Scrope elvesztette Elizát – szólt Jeremy, és Royce-
ra nézett – ... szerintem a nemes úr elbocsátotta, és maga eredt a
nyomunkba. Először én is azt hittem, hogy Scrope és a nemesúr együtt
üldöznek minket. Ámde – folytatta Jeremy szintén célzatosan nézve
Cobbyra és Hugóra – mint Cobby felhívta rá a figyelmemet, ha ez így
lett volna, akkor azt kellett volna látnunk, hogy az üldözésben Scrope
embere, Taylor is segít. Meg tudom érteni, hogy az ápolónő, Genevieve
nem lett volna nagy segítség az üldözésben. Na de Taylor? Hamarabb
talált Cobby és Hugo nyomára, mint feltételeztük.
Jeremy ekkor elhallgatott, és körbenézett a könyvtárszobában.
– Az egyetlen ok, amellyel magyarázni tudom, hogy Scrope miért
nem vette maga mellé Taylort az üldözésünkhöz az, hogy a nemesúr
kiadta Scrope útját, aki szélnek eresztette Taylort és Genevieve-et. Az
elbocsátása után azonban Scrope úgy döntött, nem engedelmeskedik a
skót nemes parancsának, és egyedül indul Eliza nyomába.
 – Mindenki, aki nyilatkozott róla, azt mondta, hogy ez a nemesúr,
akárki legyen is, nem olyan férfi, akinek az emberek többsége ellent
mer mondani – jegyezte meg. Gabriel.
Jeremy a homlokát ráncolta. – Csak abból, amit én láttam, ezt
megerősíthetem. Lenyűgöző, félelmetes alak. Ám abból, amit Eliza
elmondott, kitűnik, hogy Scrope sem átlagos emberrabló, bár nem
úriember. – Jeremy mély lélegzetet vett, majd folytatta: – Abból pedig,
amit Scrope viselkedéséből az elmúlt napokban láttunk, különösen
abból, ahogyan a nemesúr közbeavatkozása előtt beszélt... egyáltalán
nem tűnt épelméjűnek. Mintha az, hogy Eliza elszökött előle, számára
szörnyű, elviselhetetlen csapás lett volna. Azt hiszem, sokat mond az a
tény, hogy a végén nem rám, hanem Elizára célzott.
Erre sokan felhorkantak, de Royce csak bólintott. – Okkal
feltételezhetjük, hogy Eliza elvesztése Scrope-ban olyan
kényszerképzetet ébresztett, hogy bármilyen módszerrel, de vissza kell
szereznie. Azt feltételezve, hogy a nemesúr titeket is ugyanazzal a
szándékkal követett, amelyet Heather és Breckenridge esetében
feltételeztél, vagyis nem az volt a célja, hogy visszaszerezze Elizát,
hanem a megmentőjét felmérje, és ha megfelelsz az elvárásainak, vagyis
védelmezed Elizát és biztonságba juttatod, akkor hagy benneteket
elmenni.
Jeremy bólintott. – Végiggondoltam minden megnyilvánulását, és ez
beleillik az elméletembe. Ha nem határozta meg pontosan, melyik
Cynster lányt akarja elraboltatni, akkor megengedheti magának, hogy
menet közben módosítsa a tervét, és a következő lány elrablását
tervezze. Nem feltétlenül Eliza kellett neki, illetve csak annyiban,
amennyiben Heather... Tehát csak az számít, hogy Cynster lány legyen.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy a skót nemes, aki eredetileg
felbérelte Scrope-ot, azért támadt rá, mert Scrope olyasmit tett, amivel
veszélyeztette Elizát? – kérdezte Christian hitetlenkedve.
Jeremy ismét bólintott. – Amennyire én látom, ez az egyetlen –
magyarázat, amely egybevág a bizonyítékokkal – mondta Breckenridge
felé intve. – Azzal, amit tapasztaltunk
Breckenridge is bólintott. – Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a
nemesúr teljesen világosan utasításba adta Fletchernék és Cobbinsnak,
hogy Heathernek semmilyen körülmények között nem eshet bántódása.
A haja szála sem görbülhet, így idézte Fletcher.
Csend telepedett a társaságra, míg minden jelenlévő igyekezett
megérteni Jeremy elméletének jelentőségét.
Végül Lord Martin mozdult meg. – Mivel nemesember,
feltételeznünk kell, hogy tiszteletben tartja az úri becsület törvényét.
– Én is így vélem – szólt Royce. – A nemesúr azonban halott. Még
mindig nem tudjuk, mi volt a szándéka azzal, hogy elraboljon egy
Cynster lányt, ám amint kiderül a kiléte, kétségtelenül megtudjuk ezt is.
– Ám mivel halott – szólt Lord Martin –, a lányokat valószínűleg
nem fenyegeti már veszély.
– Hála az égnek! – kiáltott fel Gabriel és Devil egyszerre. – Ha
továbbra is kénytelen volnék elviselni Angelica sirámait, hogy
túlságosan szemmel tartom, nem tudom, mit csinálnék vele – fakadt ki
Gabriel, a fejét ingatva.
– A nyelve minden kardnál élesebb. Sajnálom azt a szegény ördögöt,
aki majd megtiszteltetésnek tekinti, hogy feleségül veheti.
A harsány férfinevetésnek véget vetett a csengő éles hangja, amely
figyelmeztetett, hogy ideje átöltözni a vacsorához.
Felálltak, kinyújtóztatták a végtagjaikat, majd egymás után elhagyták
a könyvtárszobát.
Royce volt az utolsó, és Jeremyt követve hátba veregette. – Szép
munka volt. Hála neked, ma este ünnepelünk.
Jeremy elmosolyodott. – Elizának kell megköszönnöd. Ő is megtette
a magáét.
Royce bólintott. – Meg fogom köszönni neki.

Éjszaka Jeremy hanyatt feküdt a kényelmes ágyban, amely elég hosszú

volt ahhoz, hogy elférjen, és az aggódó Minerva által rögtön odarendelt
doktortól kapott orvosság miatt homályos tudattal azon tűnődött, vajon
az álmok istene, Morpheus kegyes lesz-e hozzá, és enged-e némi
pihenést.
A karja még tompán, enyhén lüktetett, bár az ital valóban
csillapította a fájdalmat.
Elméje nem igazán fókuszált egy konkrét gondolatra, de képtelen
volt leállni.
Kavargó gondolatai mögött egy nyugtalanító, felettébb felzaklató
tény volt, hogy valami nincs rendben.
A kastély fokozatosan elcsendesedett, és Jeremy már majdnem
belenyugodott, hogy nem jön álom a szemére, amikor szobája ajtaja
kinyílt. Először csak résnyire, aztán Eliza dugta be a fejét, majd
belépett, és becsukta az ajtót maga mögött.
Eliza az ágyhoz suhant, a sötétben rá nézett, és azt súgta: – Nem
alszol, ugye?
Ebből tudta, hogy nem jelenés, nem a sürgető vágya kísérti.
– Nem. – Gyorsan felmérte a helyzetet, aztán halkan rákérdezett: –
Mit keresel itt?
Eliza már vetkőzött. – Csak veled akartam lenni. Meg akartam
győződni arról, hogy jól vagy.
A köntös alatt karcsú testét finom pamut hálóing fedte. Felemelte a
takarót, becsusszant Jeremy mellé. Hozzábújt, ahogy az előző
éjszakákon már megszokta.
Jeremy felemelte a karját, ahogy Eliza közelebb húzódott hozzá.
Eliza felsóhajtott, és Jeremy mellkasára hajtotta fejét. – Csak aludj!
Részben parancs volt, részben utasítás, de mindenképpen kitűnő
javaslat. Jeremy ajka mosolyra húzódott, aztán Eliza fényes hajára
pillantott, majd engedelmesen lehajtotta a fejét a párnára, és behunyta a
szemét.
Furcsa érzés volt, hogy Eliza közelsége lecsillapította kavargó
gondolatait.
Tudta azonban, hogy azok a nagyon is aktuális kérdések
megválaszolásra várnak, de holnapra maradnak.
Ma éjjel minden úgy van, ahogy lennie kell. Most aludnia kell. És
elaludt.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Két reggel telt el, és Jeremy ott állt a kocsik, lakájok, lovászok
forgatagában barátok és közeli ismerősök között, akik hátba veregették
és sok szerencsét kívántak neki. Olyan hölgyek, akiknek a társaságát
évekig igyekezett kerülni, megpaskolták az arcát, és kijelentették,
remélik, hogy találkoznak vele Londonban, és ezt mondták a többiek is,
akik Wolverstone-ból távozni készültek.
Jeremy nem is tudta, hogyan mondjon köszönetét, de mérhetetlen
hálát érzett.
Hugo, Cobby és Meggin távoztak elsőként, és Hugo kocsiján mennek
vissza Edinburgh-ba. Cobby lehozta Jeremy bricskáját, és Jasper
jóllakott Royce istállójában.
– Belepillantottam a jegyzeteidbe, amelyeket a wolverstone-i sumer
kötetről írtál. Szavamra felettébb izgalmas! Ne felejts el egy példányt
küldeni nekem az előadás kivonatából, ha bemutatod a Királyi
Természettudományos Társaság ülésén.
Jeremy értetlenül pislogott, mire Cobby a homlokát ráncolta. –
Előadást tartasz róla, ugye?
– Igen. – Elég sokáig tartott, míg eszébe jutott a fantasztikus
felfedezés. – Természetesen küldök egy példányt, amint megírom az
előadást.
Akkor döbbent rá, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy a
bricskájával Eliza nyomába eredt, egyszer sem gondolt arra a nagyon
fontos szövegre, amelyet felfedezett; ez a gondolat pedig arra vezette,
hogy milyen sokat változott. Még most sem érzett hajlandóságot arra,
hogy időt szánjon a jegyzetei áttekintésére; bár az is tény, hogy Elizával
a dolgok továbbra is megoldatlanok.
Ezt a megdöbbentő felismerést könnyed mosoly mögé rejtette, majd
kezet rázott Cobbyval, hátba veregette barátját, és Meggin felé fordult.
– Vigyázz magadra – mondta Meggin, azzal lábujjhegyre állt, hogy
arcon csókolja. Aztán hátralépett és Jeremy szemébe nézett. – És
mindenképpen hozd el hozzánk Elizát látogatóba, amikor ennek az
egésznek vége lesz.
 – Mindenképpen.
Eliza ezt a pillanatot választotta, hogy csatlakozzon hozzájuk.
Meggin megfordult, és szívélyesen megölelte Elizát.
– Nagyon köszönöm a segítségedet – mondta Eliza.
Meggin felnevetett, és megismételte a meghívást.
Eliza arca felderült. – Nagyon szívesen meglátogatlak. – Aztán
Cobby és Hugo felé fordult, minden jót kívánt nekik, és nevetett
valamin, amit Hugo mondott.
Jeremy látta, hogy őszinte örömmel fogadta el Meggin meghívását,
nem volt benne semmi mesterkéltség. Megelégedéssel és
megnyugvással töltötte el az, ahogyan Eliza az ő barátaival érintkezett.
Bár Eliza az utóbbi két éjszakát mellette töltötte, így gondoskodva
arról, hogy ő is jól aludjon, reggel már egyedül ébredt. És mivel a
kastélyban nagyon sok vendég volt, napközben egy pillanatig sem
lehetett kettesbeif Elizával, hogy véleményt cseréljenek bármiről.
Következésképpen fogalma sem volt, hogy mit gondol Eliza a közös
jövőjükről, miután a megszokott világukba visszatértek.
Abban azonban nem kételkedett, hogy a jelenlévők, akik közül
Cobby, Hugó és Meggin éppen Hugó kocsijába szálltak be, hogyan
látják őt. Következésképpen hogyan látják a közte és Eliza közötti
szükségszerű kapcsolatot.
Miután Eliza legidősebb bátyja, Gabriel odaállt Jeremy mellé, hogy
integessen a távozó Hugónak, Cobbynak és Megginnek; Breckenridge
elbúcsúzott Elizától, aki ezután sietett néhány szót váltani nővérével,
akit Breckenridge visszakísér a városba.
– Szeretném megköszönni neked, hogy megmentetted. – Kétség sem
férhetett Gabriel szavainak őszinteségéhez. – Jó volt a tervetek, hogy
egy nap alatt érjetek ide. Heatherrel és Angelicával is működött volna.
Tudom, hogy az borította fel a tervet, hogy Eliza nem tud rendesen
lovagolni. Nem a te hibád volt, hogy napokat kellett együtt töltenetek,
mire biztonságban ideértetek. Ami azt illeti – mondta Gábriel mély
hangon – olyasvalakihez képest, aki a napjait azzal tölti, hogy régi
könyveket búj, meg kell hagyni, rendkívül ügyesen kerülted ki a
veszélyeket, és jutottál át az akadályokon, hogy épségben ideérhessetek.
A dolog messzemenő következménye nem volt része a tervednek, és
nem a te hibád, mégis elég nyilvánvalóvá tetted, hogy hajlandó vagy
elfogadni, ezért a család többi tagjával együtt nagyon tisztellek.
Jeremy nem akarta, hogy így tiszteljék, mégis aligha tiltakozhatott
volna, hogy Eliza megmentésére való hajlandósága nem valami
kötelességtudatból fakad, különösen nem így, hogy nem tudta, mit
gondol Eliza. Vajon most, hogy visszatértek a társaságba, nem úgy
akarja-e feltüntetni közelgő egybekelésüket, mintha azt a körülmények
kényszerítették volna ki. Elizát nézte, ahogy Heatherrel és Angelicával
beszélget.
– Én... – kezdte, és vállat vont. – Ez a helyes mindkettőnk számára.
Ez legalább igaz volt.
Gabriel bólintott. – Ha bármire szükséged van, vagy bármiben
segíthetünk, csak szólj bátran.
– Köszönöm.
Jeremy kezet rázott Gabriellel, aztán Alatheára nézett, aki éppen
akkor lépett melléjük.
A búcsúzkodás folytatódott. Jeremy hasonló beszélgetést folytatott
Devillel, ugyanolyan eredménnyel. Kénytelen volt megkerülni a
kérdést, hogy milyen kapcsolat van valójában közte és Eliza között,
kénytelen volt hagyni, hogy Devil, Honoria, Helena, Lady Osbaldestone
és mindenki más azzal a nyilvánvaló elképzeléssel távozzon, hogy a
házasságot, amelyet tapintatból senki sem említett nyíltan, a becsületre
alapozzák, hiszen meg kell védeni Eliza becsületét, és az idegeire ment,
hogy nem cáfolhatta ezt az általános nézetet.
Ez az érzés marcangolta, mire a Christiant, Letitiát, Delborough-t és
Deliah-t a Lincolnshire-be vivő kocsi után integetett.
Ám el kellett ismernie, hálát érzett, hogy olyan sokan eljöttek
segítségükről és megértésükről biztosítani őt és Elizát. Edinburgh-ból
küldött üzenetét megkapva Royce lovas futárokat indított Surreybe
Leonora és Tristan birtokára, és Eliza szüleihez Londonba. Gabriel és
Alathea pedig Lord Martin és Lady Celia társaságában jöttek északra.
Devil és Honoria is odautazott, és mivel Helena éppen náluk
vendégeskedett, ő is velük tartott. Leonora és Tristan pihenőt tartott a
hosszú úton a Drarne-apátságnál, ott találkoztak Delborough-val és
Deliah-val, akik éppen Lady Osbaldestone-nal jártak ott látogatóban.
Nem tudván, milyenek lehetnek az állapotok a határtól északra,
Christian és Letitia, valamint Delborough és Deliah is csatlakozott
Tristanhoz és Leonorához, így persze Lady Osbaldestone-nak is velük
kellett tartania.
Lady Osbaldestone úgy határozott, hogy Helenával tér vissza
Londonba Devil és Honoria kocsijában, amely éppen Christiané mögött
haladt a kihajtón. Gabriel és Alathea már elindult Londonba.
Az udvar másik oldalán Elizának elege volt abból, hogy nővére és
húga okítja. Megölelte Heathert, aki ezután megengedte Breckenridge-
nek, hogy felsegítse a kocsiba. Heather a hágcsóról még visszafordult,
és feddőn pillantott Elizára.
– Ne feledd, hogy legyél határozott. Tudod, mit akarsz, gondoskodj
róla, hogy úgy legyen.
A kocsi mellett Breckenridge úgy tett, mintha ezt meg sem hallotta
volna.
Eliza is zavartan toporgott. – Ne kotnyeleskedj bele. Tudom, mit
csinálok.
– Igen – szólt Angelica, aki Heather után felszállni készült a kocsiba.
– De kitartasz az elhatározásod mellett? Tudjuk, hogy egyáltalán nem
vagy olyan állhatatos, mint Heather vagy én. Ha ezt feladod, hagyod,
hogy meggyőzzenek, akkor mi... – Angelica visszanézett. – Nem tudom,
mit fogunk tenni veled, de nem állunk jót magunkért.
Azzal Eliza húgocskája megfordult, és eltűnt a kocsi belsejében.
Breckenridge sajnálkozón mosolygott, és megölelte Elizát. – Mint
leendő sógorod, ehhez csak annyit tennék hozzá... – Elhallgatott, és
felsóhajtott, – jó ember, Eliza. Akármi történt köztetek, akármiben
állapodtatok meg, ezt ne feledd... Ahogy azt sem, mi mindent tett azért,
hogy biztonságban legyél.
Eliza óvatosan viszonozta Breckenridge ölelését, aki még mindig
lábadozott az életveszélyes sérülésből, amelyet akkor szerzett, amikor
Heathert megmentette.
– Tudom, milyen ember. Nem valószínű, hogy ezt elfelejteném.
Jeremy több értelemben is hőse, és ezt nála senki sem tudja jobban.
Úgy tűnik, még nővére és húga nem értette meg, hogy nagyon úgy
érezte, Jeremy az utolsó szalmaszál, amelybe kapaszkodhat.
Lady Osbaldestone és Helena néni biztosították, egyáltalán nem
olyan borzalmas dolog olyan férfihoz feleségül menni, aki arról hírhedt,
hogy néha hetekre beveti magát a könyvtárba. Megpaskolták a kezét, és
kijelentették, biztosan talál más szórakozást, amivel kitöltheti az idejét.
Mindenki kivétel nélkül úgy viselkedett és úgy beszélt, mintha
Jeremy valamiféle másodrangú ember volna. Mintha házasságuk
szükségmegoldás lenne, és nem ez a legkedvezőbb kimenetel
mindkettőjüknek. Heather és Angelica legalább elismerte, hogy lehetne
más megoldás is, bár egyikük sem mutatta jelét annak, hogy hinne egy
jobb megoldásban, ha a dolog Eliza és Jeremy döntésére van bízva.
Ebben a pillanatban melléje lépett Jeremy. Kezet rázott
Breckenridge-dzsel, megfogta Heather és Angelica ablakon kinyújtott
kezét.
Aztán Eliza szülei jöttek, valamint Royce és Minerva. Breckenridge
beszállt a kocsiba, Royce becsukta az ajtót, és intett a kocsisnak.
És végre elmentek.
Illetve csak azok maradtak, akiknek valóban volt okuk rá: Eliza
szülei, Leonora és Tristan, valamint természetesen a ház ura és
asszonya, Royce és Minerva.
Beszélgetve vonultak fel a lépcsőn, hogy visszamenjenek a házba.
Jeremy a mellette álló Elizára nézett. – Sétálnál velem egy kicsit?
Eliza tekintetében megkönnyebbülés látszott. – Igen. Nem szeretnék
visszamenni, és odabent üldögélni.
Ezt az érzést Jeremy meg tudta érteni.
– Lemehetünk a patakhoz, és megkerüljük a tavat.
Eliza bólintott; elindultak a kastély mellett. A kocsibehajtóról
gondozott ösvényre tértek, amely virágágyások között haladt, majd a
pázsit mentén a patakhoz vezetett.
Jeremy megfogta Eliza kezét, és átvezette a patak fölött ívelő
fahídon.
– Szinte hálás vagyok Scrope-nak, hogy rám lőtt, hiszen nem tett
nagy kárt bennem. – Eliza rápillantott. – Hála a sebesülésnek, legalább
néhány napi haladékot kaptunk a kötelező londoni megjelenésig.
Amikor bejelentik eljegyzésüket, és megteszik a szükséges
előkészületeket az esküvőre.
Eliza gondterhelten nézett. – Ez igaz.
– De mivel mindenki egyetértett abban, hogy hagyjanak nekünk időt,
talán ki kellene használnunk.
Eliza megtorpant az ösvényen. – Mire gondoltál?
– Mondd el, mi a kedvenc színed, mi a legkedvesebb virágod, milyen
zenét szeretsz...
Eliza felnevetett, és ugyanezt követelte tőle.
Elmondták egymásnak mit szeretnek, mit nem szeretnek,
megosztották egymással a véleményüket és nézeteiket bizonyos
témákban, miközben a tó felé haladtak. Jeremy azt vette észre, hogy a
kérdezés és a válaszadás könnyebben megy, mint várta. Fiatal
hölgyekkel társalogni sohasem volt az erőssége, de ebben az esetben
olyan hölgyről van szó, akivel leéli élete hátralévő részét.
Minél többet meg akart tudni Elizáról, bár úgy vélte, a legfontosabb
dolgokat már tudja róla. Tudja, hogy szereti hallani a nevetését, tudja,
hogy egyetlen apró mosolyától királynak érzi magát. Mégis figyelt Eliza
válaszaira, a teljes figyelmét neki szentelte.
Udvarolt.
Maga is meglepődött, amikor rájött, hogy mit csinál. Még jobban
csodálkozott azon, hogy ezt szándékosan teszi, szenvedéllyel... mert a
lelke mélyén úgy érezte, Eliza megérdemli ezt. Sokkal többet érdemel
egy olyan házasságnál, amelyet a körülmények kényszerítenek rájuk
Amint ezt felismerte, önmagának is meglepetést okozva nem
húzódott vissza, hanem továbblépett. Elhatározta, hogy elbűvöli,
szórakoztatja és szóra bírja Elizát. És rájött, hogy képes rá.
Eliza mosolyogva, nyíltan válaszolt mindenre. Elértek a tóig és
haladtak tovább a fűzfák lelógó ágai alatt az ösvényen, és lassan
körbejárták a tavat.
Eliza el volt ragadtatva, mert Jeremy újra meghódította a szívét.
Belékarolva lépdelt mellette, és a nagybátyja, Humphrey iránt
érdeklődött, megkérte, írja le a Montrose Place 14. szám alatti házat,
ahol nagybátyjával élnek. Jeremy a kérésnek eleget téve leírta a házat és
a kertet olyan részletességgel, ahogy azt Eliza várta, ám még Elizának is
feltűnt egy hiány.
– És a könyvtár?
– Ami azt illeti, nem a könyvtár. Kettő van. A zeneteremből
könyvtárat csináltam, és a szalonból lett a szobám.
Mielőtt felajánlotta volna, hogy visszaalakíttatja a ház helyiségeit
eredeti funkciójukba, Eliza megelőzte. – Tehát a szalon a hátsó kertre
néző helyiség?
Jeremy kissé aggodalmasan bólintott.
Eliza elmosolyodott, és egymáshoz ért a válluk. – Tudod, az
manapság rettentően divatos!
– Valóban? – nézett rá Jeremy kissé kétkedőn. – Ezt csak úgy
kitaláltad.
Eliza a fejét ingatva nevetett. – Nem. Tényleg így van. Az elmúlt
hónapokban rengeteget írtak erről a női lapok. Ez a legújabb divat.
Jeremy arca felderült. – Nos, akkor megelőztük a korunkat. Csak el
ne felejtsem megemlíteni Humphrey-nak.
– Abból, amit eddig hallottam róla, szerintem tetszeni fog neki, hogy
divatos.
– Valóban.
Így folytatódott a könnyed évődés, ám volt egy határozott irány,
amely Eliza figyelmét nem kerülte el Jeremy a maga módján mesélt az
életéről, az otthonáról, arról, hogy milyen életet él.
Megmutatta, feltárta előtte mindazt, amit nem volt idejük megosztani
egymással Scrope és a nemesúr miatt az elkerülhetetlen eljegyzésük
előtt.
Nem lett volna muszáj így feltárulkoznia, megmutatni életének kis
részleteit, amelyek olyan sokat jelentenek számára.
És nem kellett volna érdeklődnie Eliza élete iránt. Jeremy azonban
mégis kíváncsi volt rá, semmi mesterkéltség nem volt az
érdeklődésében. Ami azt illeti, Eliza kissé megborzongott az izgalomtól,
hogy Jeremy figyelme csakis rá irányul. Tudós ember lévén igazán
lenyűgöző tudott lenni, ha valamire összpontosított, és az, hogy csak rá
figyelt, bizsergetően jó érzés volt.
Jeremy tudósként többnyire tartózkodott a társaságtól, ezért Eliza
nem számított rá, hogy így udvarol neki. Azzal, hogy mégis ezt tette,
még jobban belopta magát Eliza szívébe.
Megkerülték a tavat, és a kastély felé fordultak. A tornyos épületre
nézve Jeremy felsóhajtott. – Be kell vallanom, semmit sem tudok a
jegyességről. Fogalmam sincs, mit kell tennünk társaságban és
kettesben. – Oldalt pillantott rá. – Jól gondolom, hogy ebben a
kérdésben te jártasabb vagy?
Eliza bólintott. Jeremy elmozdult az elméleti kérdésektől a gyakorlati
megoldások felé, amelyekkel szembe kell nézniük.
– Először nyilvánosságra kell kozni az eljegyzés tényét a Gazette-
ben. Van erre egy szabványszöveg.
– És aztán?
Eliza felsóhajtott. – Az nagymértékben tőlünk függ. Attól, hogy
miként döntünk. Merre... lépünk.
Jeremy nyilvánvalóan nem értette, ezért Eliza megmagyarázta.
– Az, hogy mit teszünk azután, hogy az eljegyzésünk ténye az
újságban megjelenik, jelzés az úri társaságnak, hogy mi a... nem találok
rá jobb szót... a házasságunk alapja. – Sikerült ezt elég tárgyilagos
hangon mondania. – A mi helyzetünkben az elvárás az, hogy az
eljegyzés hírének Gazette-ben megjelenése után történik az esemény
megszervezése. Maga az esküvő visszafogott esemény, amelyen csak a
család és a közeli barátok vannak jelen.
Eliza nem látta az arcát, nem kaphatott képet arról, kogy mire
gondol. De ez volt az a kritikus pont, amelyre korábban szándékosan
nem gondoltak. Akkor nem akartak törődni azzal, hogy mit fog szólni
az előkelő társaság, csak hagyták szabadon megtörténni azt, ami a
sorsukban meg volt írva.
Vajon szerelemből kötnek házasságot, és megragadják a boldogság
esélyét, amelyről Eliza már úgy érezte, hogy csak karnyújtásnyira van?
Vagy egy lépést hátrálnak a szokványos házasság felé, amely
mindkettőjüknek legalább elméletben lehetővé tette, hogy
visszalépjenek a szerelemtől.
Szabadok maradhatnak, szerelemben el nem kötelezettek.
– Tudod, döntenünk kell, hogy mi legyen. – Próbált Jeremy szemébe
nézni, de Jeremy nem fordult felé.
– Igen, értem.
Eliza azt látta Jeremy arcán, hogy meglehetősen tudósmódon
gondolkodik. Mintha az a kérdés, hogy milyen kapcsolat van közöttük,
elemzés témája volna.
Mintha még kérdés lenne.
Erős késztetést érzett, hogy rákérdezzen, ám lehetséges, hogy Jeremy
még nem gondolta át az érzéseit. Még nem döntötte el, melyik irányba
lép. Ahogy a sógornői és az unokabátyjai feleségei gyakran rámutattak,
a férfiak körében egyáltalán nem ritka, hogy vonakodnak ilyen érzelmi
döntést hozni, és bár Jeremy kétségtelenül tudós ember, ahhoz sem fér
kétség, hogy igazi férfi.
Talán időt kellene adni neki, hogy gondolkodhasson, önálló
következtetésre juthasson, mielőtt ő előállna meglátásával.
Angelica szavai csengtek a fülében, de háttérbe szorította. Nem
hátrál meg. Tudja, mit akar, de nem érheti el a célját, ha csak egyedül
akarja, ha Jeremy nem osztozik vele ebben a közös akarásban.
Elértek a házhoz.
Jeremy kinyitotta neki az ajtót, majd követte a folyosóra. – Mi volt a
legszokatlanabb, legfurcsább eljegyzési szöveg, amit valaha olvastál?
A kérdés váratlanul érte Elizát. – Szokatlan? Furcsa? – Kutatott
gondolataiban, de nem talált ilyet. A fejét ingatta. – Nem hiszem, hogy
szokványosakon kívül olvastam volna mást.
– Semmi olyasmit, hogy „Lord és Lady Higginbotham rendkívüli
megkönnyebbüléssel jelenti be ötödik lányuk, Priscilla eljegyzését Mr.
Courtney-vel”? Vagy: „Mr. és Mrs. Foxglove örömmámorban jelenti
be, hogy legidősebb lányuk, Millicent hamarosan Snaring gróf hitvese
lesz?”
Eliza felnevetett. – Soha nem említenek megkönnyebbülést,
bármennyire is nagy kő esik le a szívükről az ötödik lány férjhez
menetelekor. Még ritkábban írnak örömmámorról.
Jeremy hümmögött. – Azt hiszem, eredetiségre kellene törekednünk,
hogy minden lehetőségünket felmérjük.
Eliza meglepődött, hogy Jeremy így gondolkodik.
– Mint amikor menekültünk?
Elértek a nagy hallba. Jeremy elengedte Eliza karját, gyengéden
megszorította az ujjait, és a szemébe nézett. – Igen. Pontosan úgy.
Eliza Jeremy tekintetét fürkészte. Ezzel azt akarja mondani, hogy...
Az ebédre hívó gong megtörte a pillanat varázsát.
Női hangok hallatszottak a lépcső tetejéről, és férfihangok a
könyvtárszoba felől.
Jeremy a karját nyújtotta. – Szabad?
Eliza elnyomta a feltörni készülő sóhajt, és azzal biztatta magát,
hogy rengeteg idejük van, hogy folytassák ezt a beszélgetést. Belekarolt
Jeremybe, és elindultak az ebédlő felé.

Ha Jeremynek bármilyen kétsége lett volna, hogy Leonora és Tristan,

Royce és Minerva, valamint Eliza szülei mit képzeltek Jeremy és Eliza
házasságának alapjául, kétségkívül világossá tette az a tény, hogy az
ebéd folyamán egyetlen szó nem hangzott el a témáról, még csak
halvány utalás sem történt.
Az eljegyzés említésétől való tapintatos tartózkodás, az a
feszélyezettség nyomasztóan telepedett rájuk. Senki nem akart
előhozakodni a témával, hogy úgy hiszik Jeremy a társasági szabályok
kényszere miatt adta be a derekát, és nagyon helyesen tették.
Valóban engedett valamilyen kényszernek, de nem ennek.
Az, hogy ez a hozzáállásuk milyen burkolt ítéletet alkotott Elizáról,
felettébb felbosszantotta.
Tény, hogy sem Eliza, sem ő nem tett semmiféle bejelentést, ám el
sem tudta képzelni, hogy Leonora, sőt Tristan és Royce, akik több mint
egy évtizede ismerték őt, ennyire nem látják azt, ami teljesen
nyilvánvaló.
 Megváltozott, és nem csak az okozta az átalakulást, hogy együtt
menekültek.
– Eddig nagyon jó évünk volt Somersetben – felelte Royce kérdésére
Lord Martin. – A vetés egészen jól sikerült, és ha nem üt be valami
katasztrófa, kiváló termés ígérkezik.
A férfiak beszélgetése az állatállomány, a birkák és a termés körül
forgott. Jeremynek fogalma sem volt, hogyan tudták a hölgyek
türtőztetni magukat, de az úri társaság egyetlenegyszer sem került
szóba, még érintőlegesen sem.
Celiával szemben, Jeremy jobb oldalán ült Leonora, aki teljesen más
témát vetett fel: – Sajnos új nevelőnőt kell keresnem. Vagy talán másik
nevelőnőt a régi mellé, mert a lányaink tiltakoznak. Azt mondják, latint
akarnak tanulni és több aritmetikát, geográfiát. El tudjátok ezt képzelni?
– Igen – felelte Minerva. – Sajnálatos módon a mieink is fiúsan
viselkednek, és persze Royce nem segít megfékezni őket, de ők sokkal...
hogy is mondjam... a hímzésnél, zenénél, festegetésnél ezoterikusabb
érdeklődést tanúsítanak.
A szívükhöz legközelebb állók nagyon óvatosak voltak a házasságuk
említését illetően.
Az étkezés felénél járhattak, amikor Jeremy és Eliza összenézett.
Jeremy eljátszott a gondolattal, hogy felteszi a kérdést az asztalnál ülő
társaságnak, milyen érdekes eljegyzési értesítéseket javasolnának, ám
mivel Elizával még nem beszéltek erről, és semmiben sem állapodtak
meg, inkább visszafogta magát.
Ezért az ebéd hátralévő részében nem szólalt meg, ám ezúttal nem
mezopotámiai ősi hieroglifák problémájával küzdött.
Eliza konkrétan nem mondott semmit arról, hogy milyen esküvőt
szeretne. Jeremy tudta magáról, hogy nem a legfigyelmesebb ember,
különösen, ha hölgyekről volt szó, és bár Eliza az utóbbi két éjszakát az
ő ágyában töltötte, de nem mondta meg, hogy mit akar.
Úgy vélte, tudja; remélte, hogy igaza van, de Eliza konkrétan
egyetlen olyan szót sem mondott, amire ő a jövőjét alapozhatná.
Minél többet gondolt rá, minél tovább elemezte, ahogy az szokása
volt, annál nyugtalanítóbban tudatosult benne, hogy a közös jövőjükről
szóló feltételezése eddig csak azon alapult, hogy ő miként értelmezi
Eliza megnyilvánulásait.
Meglehet, Eliza valósága teljesen más, és téved vele kapcsolatban.
És könnyen lehet, hogy az asztalnál ülőknek van igazuk.
 Átpillantott az asztalon. Hozzá hasonlóan Eliza is szó nélkül evett, és
alig figyelt a körülötte folyó beszélgetésre. Jeremy próbálta
szenvedélymentesen szemlélni a viselkedését, az arckifejezését. Feltette
magának a kérdést, hogy amit látott, tapasztalt, egybevág-e azzal a
meglátással, hogy a megszokott környezetében Eliza boldogan
beilleszkedik abba a világba, amelyet szülei, a családja, a barátai
készítettek elő neki – és a leendő férjének –, és minden el van rendezve.
Nyilvánvalóan mindkettőjüknek könnyebb volna beilleszkedni ebbe
a környezetbe.
Könnyebb volna követni a bevált sémát, a Gazette-ben megjelenő
szokványos eljegyzési értesítőtől kezdve.
Csak annyit kell tennie, hogy feleségül kéri Elizát, aztán hagyni,
hogy a dolgok menjenek a maguk útján.
Nem kellene küszködnie az érzéseivel, sem Eliza érzéseivel, nem
kellene semmiben változtatni az életén, ha megelégszik az úri társaság
szabályaihoz igazodással, és a puszta vonzalmon alapuló házassággal.
Ha ezt akarná, könnyű volna hagyni, hogy megtörténjen.
De valóban ezt akarja?
Mire az ebéd véget ért és mindenki felállt az asztaltól, már nem volt
biztos sem magában, sem Elizában, sem abban, hogy mi az, amit
mindketten akarnak.

Jeremy hosszabb sétára indult. Ezúttal egyedül. Át kellett gondolnia a

dolgokat, tisztázni magában, mit akar, aztán kitalálni valami okos
módszert, amellyel megtudhatja, hogy Eliza mit akar, még mielőtt
bolondot csinálna magából, és olyan ajánlatot tenne neki, amelyet nem
fogadna el.
Talán könnyebb lett volna, ha beszélhetett volna vele négyszemközt
úgy, hogy nem nyomasztják őket azok az elvárások, amelyeket – attól
tartott – már szó szerint rájuk kényszerítenek. Ám az ebédlőből kifelé
menet Eliza figyelmét az anyja kötötte le, élénk beszélgetést folytatva a
többi hölggyel elindult felfelé a lépcsőn, és valószínűleg Minerva
szalonjába, a hercegné kedvenc búvóhelyére igyekeztek.
Jeremy tudta, hogy három férfi van a sarkában, ezért végigment a
folyosón, de nem állt meg a könyvtárnál, hanem elhaladt egy
oldalajtóig, amely a kertre nyílt.
Kilépett a házból, becsukta maga mögött az ajtót, elindult a kavicsos
úton, és érezte, hogy súlyos tehertől szabadul meg.
Szüksége volt a csendre, hogy gondolkodni tudjon.
A kezét a nadrágzsebébe csúsztatva maga elé nézett az ösvényre, és
gyalogolt. Jobban szeretett volna lovagolni vagy kocsizni, de a
sebesülése miatt egyik sem volt még tanácsos.
A gondolatai a logika útját követték, ahogy minden megérteni
szükséges témát megközelített.
Értelmeznie kell ezt a helyzetet.
Ésszerű kiindulópontnak tűnt, ha összehasonlítja önmagát ebben a
helyzetben azzal, amit más férfiakról tudott. Mindig azt mondogatta
magának és másoknak is, hogy ő tudós, nem pedig harcos. Ám az
ismeretségi körébe tartozó férfiak többsége kétségtelenül harcos:
Tristan, a Bastion Club összes tagja, Royce, a Cynster férfiak. Ezért jól
ismerte a harcosok jellemző vonásait.
Meglehet, mindig tudós volt, ám az, hogy el kellett menekítenie
Elizát Scrope és a skót nemes elől, lényének egy másik látens oldalát
hozta elő – amely rögtön szembetűnik, hogy harcos karakter és ahogy
azt Gabriel, Devil, Royce és a többiek elismerése bizonyítja, ők sem
tudósra, hanem harcosra vallónak találták az akcióját, és ezzel maguk
köze tartozónak tekintették.
Tehát megosztott karakter. Tudós-harcos vagy harcos-tudós? Az
azonban számít, hogy ugyanazok az ingerek és késztetések hatottak rá,
mint az általa ismert harcosokra, ám ez esetben ezeket a tudós énje
befolyásolta és mérsékelte.
Nem igazán volt biztos abban, hogy ettől higgadtabb-e, vagy
egyszerűen józanabbal látta a dolgokat, mint a többiek.
A házassággal kapcsolatos kérdésekkel mindannyian szembesültek,
és tudta, hogy miként reagáltak. Ha bármelyikük az ő helyében volna,
megragadná a lehetőséget, hogy megszerezze, amit akar, Eliza legyen a
felesége, de ne kelljen szerelemről beszélni, ne kelljen feltárni a szívét.
Nagyon is tudatában volt a sebezhetőségnek, mégis talán tudós énje
tette, de nem látta értelmét félni az érzelmektől vagy harcolni ellenük,
legalábbis nem olyan mértékben, hogy lemondjon arról, amit cserébe
kaphat. Soha nem tartotta értelmes dolognak azt, ha az érem egyik
oldala nem tetszik neki, emiatt teljesen lemondjon az érméről.
– De ők a végletekig elmennek abban, hogy elrejtsék igazi
érzéseiket. Ha megkérdezném, azt mondanák, ragadjam meg a
lehetőséget, és hagyjam, feltételezze mindenki azt, hogy Eliza és
köztem nem szerelmi házasság köttetik.
Minden általa ismert úri harcosnak fontos volt úgy venni feleségül a
hölgyet, akit szeretnek, hogy ne kelljen szerelmet vallani neki, sőt ne
kelljen kimutatni a valódi érzelmeiket. Ez egyiküknek sem sikerült, ám
mégis, a körülmények erre kényszerítették.
Ám ő ezt nem akarta.
Tudta, hogy bolondnak fogják nézni, vagy legalábbis bolondnak
nézték volna, mielőtt megnősültek.
Most már megértenék.
Végül mindegyikük a másik lehetőséget választotta. Azt, amit ő akar
választani, amire a lelke hajtja.
Nem látott semmi okot arra, hogy tagadja a szerelem örömeit,
kihívásait, bánatait és mindazt, ami vele jár, csak azért, mert mindenki
azt feltételezi, hogy ő, aki egyszerű tudósnak látszik, nem akarja. Hogy
nem akar megbirkózni olyan erős érzelemmel, nem akarja beengedni a
szerelmet a jól szabályozott életébe. De ő akarja.
Nem kellett tovább elemeznie saját érzéseit. Tudta már, hogy mit
akar.
Már csak azt kellett kiderítenie, vajon Eliza is ezt akarja?
Aztán továbbléphetnek olyan jövőbe, amely megfelel nekik, amit ők
alakítanak, nem pedig olyan unalmas jövőbe, amelyet mindenki jósol
nekik.
Lépteket hallott a háta mögül. Visszanézett. Nem lepődött meg
nagyon, amikor meglátta, hogy Tristan közeledik az ösvényen, azzal a
nyilvánvaló szándékkal, hogy utolérje.
Beletörődő sóhajjal megállt, és udvarias arckifejezéssel bevárta a
sógorát.
Tristan rápillantott, sikertelenül próbált a maszk mögé nézni, aztán
könnyed gesztussal intett, hogy sétáljanak tovább.
– Feltételezem, hogy azon gondolkozol, hogyan és miként tovább.
Jeremy bólintott. – Valóban.
Éppen azon gondolkodott, hogyan tudná rávenni Elizát, mondja el,
mit érez.
– Nyilvánvaló – folytatta Tristan, lépést tartva vele –, hogy mivel ez
egyáltalán nem volt előre látható, és nincs tapasztalatod az ilyen
helyzetekkel, nem vagy tisztában az elvárásokkal és a társasági
kötelezettségekkel.
– Hmmm.
 Jeremy közben azon gondolkodott, nem volna-e tisztességesebb
egyszerűen elmondani Elizának, mit érez iránta, vagy ha megtenné ezt,
Eliza nem érezné-e kötelességének úgy tenni, mintha viszonozná az
érzéseit.
Tristan mellette lépdelt. – Az igazság az, hogy csak azt kell tenned,
hogy megkéred a kezét, és nem kell semmilyen érzelmet színlelned.
Senki sem várja el tőletek, hogy úgy tegyetek, mintha szerelmi házasság
volna.
De mi van akkor, ha az? Mi van akkor; ha nem kell színlelniük?
Már a nyelve hegyén volt, hogy hangot adjon a kérdéseinek – és
teljesen felborítsa Tristan terveit amikor sógora folytatta: – Mindenki
tudja, hogy Eliza nem olyan lány, akit feleségül választottál volna, és
nyilván ő sem rólad álmodozott, de azon kívül, hogy nem vonzódtok
egymáshoz, ez a házasság minden más szempontból teljesen
elfogadható, és számíthattok arra, hogy az előkelő társaság áldását adja
rá.
Az előkelő társaságot a fene...
Jeremy a nyelvébe harapott, nehogy kimondja ezeket a szavakat. Új,
harcos énje minden jel szerint a szerény tudósnál sokkal vadabb
temperamentumot hozott elő. A felvetés, hogy Eliza nem igazán akarja
őt, elég volt ahhoz, hogy feldühödjön. Előrenézett az ösvényre, nehogy
Tristan észrevegye a dühét. Emlékeztette magát, hogy kedveli Tristant,
és Leonora még jobban kedveli, ezért elnyomta a hirtelen támadt
indulatot, és csak morgott egyet.
Tristan ezt természetesen az egyetértés jelének vette, és megveregette
a vállát. – Akkor jó. Csak annyit kell tenned, hogy megkéred a kezét.
Jelen körülmények között nem szükséges Martin beleegyezését kérned,
ezt teljesen biztosra veheted.
Lord Martin tartsa keze ügyében a kardját, ha Jeremy útjába akar
állni.
– Amint feleségül kérted, és ő igent mondott; mert természetesen
igent fog mondani, mindannyian segítünk nektek a szervezésben. –
Tristan próbált olvasni Jeremy arckifejezéséből, miként reagál erre a
tanácsra.
Ám Jeremy arca ismét kifürkészhetetlen volt, rendíthetetlenül nézett
maga elé, és bólintott.
A szeme, sarkából látta, hogy Tristan láthatóan megkönnyebbülve
mosolyog.
 – Természetesen nem kell nagyon sietni, de az eljegyzés hírét
valószínűleg egy héten belül közzé kell tenni.
Ha egy héten belül nem sikerül megtudnia, mit érez iránta Eliza,
akkor megbolondul, gondolta Jeremy.
Az ösvény egy másik szárny oldalajtajához vezetett.
– Hogy van a sebed? – kérdezte Tristan, és kinyitotta az ajtót.
– Még fáj – felelte Jeremy, és elindult a könyvtár felé. Tristan
követte.
Senki sem foga zavarni, ha beletemetkezik Royce régi könyveibe.
Annak is van előnye, ha az ember elismert tudós. Csak annyit kell
tennie, hogy időnként lapoz egyet és mindenki azt hiszi, hogy olvas.
Tökéletes álca arra, amit valójában tenni akart... kidolgozni valami
módszert arra, hogy megtudja, Eliza viszonozza-e az érzéseit.
Feltárni, hogy Eliza szereti-e őt annyira, mint ő Elizát.

Eliza délutánja a fárasztóan furcsától a furcsa fárasztóig terjedt.

Képtelen volt elhinni, mennyire érzéketlen a Jeremyvei kötendő
házassága iránt az a három hölgy, akiket korábban intelligensnek és
figyelmesnek tartott.
Senkinek sem voltak kétségei aziránt, hogy a házasság meg fog
köttetni, ám a valóság és a hölgyek elvárása minden más vonatkozásban
jelentősen eltérő volt.
Az anyja még a hallban azzal a váratlan kérdéssel állította meg,
vajon szerinte mikor célszerű kitűzni Heather és Breckenridge
esküvőjét. A napot még nem határozták meg, mert Breckenridge a
súlyos sérüléséből még lábadozott, ám az eljegyzési bálon sikeresen
túljutottak, és közelebb kerültek az esküvőhöz.
Eliza nem értette, miért kérdezi anyja az ő véleményét ebben.
Egészen addig nem értette, míg Minerva emeleti szalonjának ajtaján
belépve Celia kijelentette: – Most, hogy a te esküvőd is közeledik,
figyelembe kell vennünk, hogyan jelöljük ki az időpontokat.
Eliza komoran leült a szófára anyja mellé. – Kijelölni... micsodát?
– Ugyan, drágám, mivel Heather és Breckenridge szerelmi
házasságot köt, mindenki elvárja a romantikus kellékeket. – Celia Eliza
szemébe nézett, szinte sajnálkozva. – Te és Jeremy... nos, senki sem
akarna ilyesmit rátok kényszeríteni.
Eliza annyira megdöbbent, hogy fogalma sem volt, mit mondjon.
 Ez természetesen arra késztette Celiát, hogy vigasztalón megpaskolja
leánya kezét, majd Minervához és Leonorához forduljon, a tanácsukat
kérve, hogy szerintük mit tekintene az úri társaság elfogadható
eljegyzési időtartamnak Eliza és Jeremy számára. Az a konszenzus
született, hogy a szükségesnél egy nappal sem hosszabb – és ennek
ismeretében arról is, hogy mennyi időt kell hagyni Heather és
Breckenridge nagy esküvője és a visszafogott Eliza és Jeremy nász
között.
Eliza feje megfájdult, forgott vele a világ, és próbált kitalálni
valamit, hogy kiigazítsa a nyilvánvaló félreértést, de valahányszor
sikerült megfelelő kifejezéseket találnia, a három hölgy valamelyike
újabb téves kijelentést tett, és Eliza csak pislogott, megint képtelen volt
megszólalni.
Többször is eljutott arra a pontra, hogy felugrik és a lehető
leghatározottabban kijelenti, hogy ez tévedés!
Ám Minerva, Leonóra és Celia a házról, az otthonról, a családról és a
gyerekekről kezdett beszélni, és Eliza inkább hallgatott.
Azért hallgatott, mert a hölgyek már nem róla és Je- remyről
beszéltek, hanem saját tapasztalataikról, és időn ként utalást tettek a
Heatherrel és Breckenridge-dzsel kapcsolatos elvárásaikról. Ezzel pedig
nagyjából olyan házasságot írtak le, amelyet Eliza egész életében
elképzelt magának.
Amiről beszéltek, világossá tette, mi a különbség a között, amit egy
hölgy szerelmi házasságban és a társasági becsület diktálta frigyben
remélhet.
Ez a nyilvánvalóság rávezette Elizát arra a kritikus kérdésre, amelyet
addig gondolatban is megválaszolatlanul hagyott.
Vajon Jeremy szereti őt?
Semmi kétsége nem volt aziránt, hogy ő szereti Jeremyt. Két hete
még kigúnyolta volna, aki azt mondja, hogy beleszeret Jeremy
Carlingba, de erről már egészen más a véleménye. És amit ott, a
hegygerincen érzett, amikor Jeremy rávetette magát, és a földre lökte,
ezzel megmentette őt a golyótól, amelyet ő kapott a testébe, kétségnek
nem hagyott helyet.
Fülig szerelmes Jeremybe, visszavonhatatlanul beleszeretett a néha
szórakozott tudósba, aki szükség esetén képes ugyanolyan oltalmazó
férfivá alakulni, mint a fivérei és unokafivérei.
Kétség vagy bizonytalanság nem maradt a szívében, legalábbis abban
a vonatkozásban, hogy ő mit érez Jeremy iránt.
Ami azonban azt illeti, hogy Jeremy mit érez iránta, abban kevésbé
volt bizonyos, de mint a nővéreit biztosította, nem olyan gyenge, hogy
visszalépjen a kihívástól, hogy ne tegyen azért, hogy tisztán láthassa,
mit éreznek egymás iránt.
Kockázatos, de mégis minél többet gondolt arra, hogyan
gondoskodott róla Jeremy, ahogy egymásra hatottak, közösen léptek,
ahogy még most is jól megértik egymást, és ahogy jeremy ölelte,
szerette, és ahogy tétovázás nélkül kockáztatta az életét érte.
A szíve mélyén, ahol nem volt szükség bizonyítékra, hogy igazolja
következtetéseit, tudta, hogy Jeremy szereti.
Lehet, hogy nekik is szükséges, ahogy sok más pár megtette,
körüljárni a témát, amíg Jeremy elég magabiztos nem lesz, hogy
kimondja azokat a szavakat, ám mivel tudta, hogy a vége mindig
ugyanaz, nem igazán aggódott emiatt.
Együtt eljutnak majd arra a pontra, hogy szükségét érzik a
tisztázásnak, ahogy az Edinburgh-ból menekülés során is tették.
Biztosan lesznek akadályok, de kétsége sem volt aziránt, hogy együtt
valahogy mindent meg tudnak oldani.
Amikor mindketten akarják, eljutnak oda, hogy egyszerre mondják
egymásnak, hogy szeretlek.
És ha ez megtörténik, tudni fogják, hogy a másik a legőszintébben
mondta ki ezt a szót.
Ez Eliza számára teljes bizonyosság volt. Nem tudta, mikor fog
bekövetkezni, de a cél tisztán és világosan lebegett a szeme előtt.
Am az, hogy milyen lépés következik, homályban maradt.
Ha igazán szerelmi házasságot kötnek, ahogy biztos volt benne,
akkor mit számít, mit gondolnak mások?
Vajon változtat ez valamit azon, hogy miként élik meg a
házasságukat?
Ebben nem igazán volt biztos.
A maga részéről egyáltalán nem adott arra, mit gondol róluk a
társaság, és gyanította, hogy Jeremy még kevésbé érzékeny erre, ám
amilyen hevesen reagált az anyja, nővére, húga és Minerva
megjegyzéseire... Vajon hogyan viselnék el, ha egész életükben ilyen
téves, ezért meglehetősen sértő megjegyzésekkel kellene
szembenézniük?
A figyelme újra a nélküle folytatott társalgásra irányult, és Minerva
éppen azt mondta: – Természetesen mindig felmerülnek az egyéb
érdekek. Royce esetében ez a vagyon, de legnagyobb örömömre – és
hála a Delborough társaság legutóbbi fiaskójának – azóta nem
bonyolódott semmilyen kormányzati megbízásba.
– Tristant eléggé lefoglalják a nagynénikéi és a nagybácsikéi –
jegyezte meg Leonora. – A birtok mellett velük is kell foglalkoznia.
Celia felnevetett. – Az én időmben mindent nagyon dicséretesnek
tartottunk, ami lefoglalta a férfit, és távol tartotta a kísértéstől. –
Elhallgatott, majd folytatta: – Ne felejtsem említeni Heathernek, hogy
biztassa Breckenridge-et, legyen valami hobbija, ami távol tartja a
várostól.
Minerva felvonta a szemöldökét. – És nem utolsósorban a
hölgyektől?
Celia bólintott. – Egészen biztosan tudom, hogy Heathert szereti, de
nem tenném tűzbe a kezemet bizonyos hölgyekért, akik azt hihetik,
hogy ők képesek magukra vonni a figyelmét.
– Nagyon is reális gondolat – jegyezte meg Minerva.
Leonora ekkor Elizára nézett, és biztatóan mosolygott. – Ez legalább
olyasmi, ami miatt neked nem kell aggódnod. Nem kell csábító
hölgyekkel számolnod, mert Jeremy helyetted legfeljebb ősrégi, bőrbe
kötött vagy kőbe vésett dolgokkal foglalkozik.
Minerva kuncogott.
Celia is felnevetett. – Nos, igen, de ez egy újabb kérdést vet fel. –
Elizára pillantott. – Neked is kell valami hasznos vagy érdekes időtöltés,
drágám. Nyilván nem akarod túlságosan lefoglalni Jeremy idejét.
– Nem szívesen mondom ezt, de szörnyen szórakozott tud lenni,
amikor a könyveit bújja – jegyezte meg Leonora. – Attól tartok,
bizonyos engedményeket kell tenned.
Eliza érezte, hogy arca forrósodik, de nem a zavartól, hanem a
dühtől. Hirtelen felállt, és nagy nehezen sikerült megszólalnia: – Kérem,
bocsássanak meg. Azt hiszem, egy kis levegőre van szükségem.
Azzal udvariasan térdet hajtva az ajtóhoz ment, és nem törődött
azzal, hogy a hölgyek csak pislogtak a döbbenettől.
Persze a három Cynster lány közül mindig őt tartották a csendesnek
és visszafogottnak, aki nem tud indulatos lenni.
Ám megváltozott, amióta rátalált Jeremyre.
És teljesen biztos volt abban, hogy bárki bármit gondol, egyikük sem
fogja visszaváltoztatni.
 Kilépett a folyosóra, becsukta maga mögött az ajtót, és nagyot
sóhajtott.
Ki kellett jönnie a szalonból, különben nem tudta volna türtőztetni
magát, és megmondta volna a véleményét arról, hogy Jeremy
figyelméért valami poros könyvvel kelljen versengenie.
Ugyan!
A fejét lehajtva, komoran távolodott Minerva szalonjától a folyosón.
Úgy emlékezett, van egy feljárat az oromzathoz, és ott leül a friss
levegőn az enyhe szellőben, és megnyugszik.
Aztán Jeremyről példát véve átgondolja a lehetőségeit és tervet
készít.

A megváltozott énjük nagyon jól illett egymáshoz.

Azon az éjszakán, miután mindenki a szobájába húzódott, és a
kastély elcsendesedett, Eliza a nyitott ablak előtt állva a Cheviot-
hegység sötét panorámáját nézte, és újra végigment azon a logikai
láncolaton, amely odajuttatta az ablak elé. Jobb kezében tartotta a
nyakában lógó rózsakvarcot, fehér hálóingét lágyan fújta a szellő.
Ezen az éjszakán nem megy Jeremy szobájába.
Képtelen rá.
Mert egyszerűen nem akarja sürgetni.
Hála annak, hogy délután meglátta a lényeget, és tudta, meg kell
várnia, amíg Jeremy elhatározza magát.
Nem a tudósba szeretett bele, hanem a férfiba, akivel együtt
menekültek. A Jeremy Carling, a bátor férfi hódította meg a szívét, és
Eliza teljesen biztos volt abban, hogy az a nő, akit Jeremy annyira
megszeretett, hogy az élete kockáztatásával is védelmezett, azonos azzal
a hölggyel, aki mellette ült a bricskában, ahogy a Cheviot-hegységben
menekültek.
Jeremynek azt kell eldöntenie, hogy az a férfi akar-e maradni, akivé
vakmerő menekülésük folyamán vált, vagy vissza kíván térni korábbi
énjéhez, hogy tudós legyen és semmi más.
A maga részéről már döntött. Az új énje sokkal érdekesebb és
izgalmasabb, mint az előző. Elfogadja az új életét, bármilyen kockázatot
rejt.
Ám Jeremy helyett nem dönthet, ahogy Jeremy sem dönthetett
helyette.
 És ha mindketten ragaszkodnak a megváltozott énjükhöz, azzal
ragaszkodnak a szerelemhez is.
A nyomás, amit mások véleménye jelent, kezdte visszaterelni őket a
régi énjük felé. Am új énjük sokkal több volt ennél, sokkal többet ígér.
Időt kell hagynia Jeremynek.
Türelmetlenség bizsergette, olyan késztetés, amelyet a vágy erősített.
Ennyire nem kívánt még férfit; ám a férfi iránti szerelemnek sokféle
megnyilvánulása lehet, és jelen esetben a távolságtartás volt a helyes
döntés. Mérlegelte a lehetőségeit, és egyszerű, hatékony tervet készített.
Miután meghozta a döntést, készen állt megvalósítani.
Abban a pillanatban, ahogy Jeremy bármilyen lépést tesz, amivel
nyilvánvalóvá válik, hogy ő is tovább akar lépni, és megvallja a
szerelmét, amelyben már közösen részük volt, akkor mellé áll, hogy a
következő lépést már együtt tegyék meg.
Ennél tovább nem kell gondolkodnia. Csak annyit kell tennie, hogy
vár.
Várja, hogy Jeremy felismerje, a szíve már az övé mindörökre.
Ahogy Jeremy szíve az övé.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Jeremy teljesen felöltözve járkált a kandalló előtt a szobában, amelynek

ablakán behúzta a függönyt, hogy ne hatoljon be a holdfény. Az érveit
próbálgatta, ismételgette a tényeket és a következtetéseit.
Azt, hogy minden jel szerint semmi sem tudja kizökkenteni a
többieket – Martint, Celiát, Tristant, Leonorát, Royce-ot és Minervát –
abból az általános vélekedésből, hogy közte és Eliza között kapcsolat
van, ezt demonstrálták a vacsora alatt és az azt követő két órában. A
vacsora után ideje nagy részét Jeremy a biliárdszobában töltötte.
Próbálta a társalgást úgy alakítani, hogy ez a téma ne kerüljön szóba,
így ne reagálhasson rá, ne veszítse el a nyugalmát és ne tegyen
elhamarkodott kijelentést, vagyis ne mondjon olyasmit, amit nem
egyeztetett Elizával.
De ezen az estén tisztáznak mindent kettesben, amint Eliza a
szobájába megy.
Eleget látott és érzett abból, hogy Eliza miként reagál a társaság
hozzáállására, hogy biztos legyen abban, miként gondol rá Eliza, és ezt
az érzést ő is viszonozta. Nem kerülte el a figyelmét, hogyan reagált a
hegygerincen, amikor Scrope eltalálta, és az sem, hogy nem hagyta
magát a háta mögé rejtem, amikor Scrope rájuk célzott.
Leonóra viselkedését tapasztalva tudta, hogy a nők legalább annyira
tudnak védelmezőként viselkedni, ahogy a férfiak. A védelmező ösztön
nem függ attól, hogy milyen nemű valaki. Természetesen lényeges
különbség van a „törődés”, a „szeretet” és a „szerelem” között, és ezt az
egyetlen kérdést kell tisztázni még.
Hogyan? Egy dolog biztos, hogy nem kerülgeti tovább a forró kását.
Dönteniük kell, mégpedig ma este, hogy milyen közös jövőt akarnak
maguknak, és ezt holnap mindenkivel tisztázniuk kell.
De hogyan lehet megtudni a választ erre a döntő fontosságú
kérdésre?
Sajnálatos módon úgy tűnt, hogy nincs könnyű módszer az
előrelépésre. Egyszerűen meg kell kérdeznie. Ám a Szeretsz engem?
kérdés egyszerűen túl tapintatlannak tűnt, mintha ajtóstól rontana a
házba. Nem is szólva arról, hogy elég nagyfokú zaklatottságról
árulkodna.
Jeremy megállt, az ujjaival a hajába túrt. – Ha az eljegyzési
bejelentésnek van szokványos szövege, miért nincs valami jól bejáratott,
hagyományos kérdés arra, hogy megtudakoljuk egy hölgytől, szeret-e.
Nem kapott választ. A hatalmas házban az állóóra kongatta az időt...
tizenkét kongatás hallatszott.
– Éjfél van? – mondta fennhangon, és meglepetten fordult az ajtó
felé. – Ilyenkor már itt szokott lenni.
Illetve az utóbbi két éjszakán ott volt.
– Nem. – Az ajtóhoz lépett. – Nem bírok ki még egy napot ebben a
bizonytalanságban, ebben a tisztázatlan helyzetben.
Hevesen kitárta az ajtót, kilépett a folyosóra, majd be csukta maga
után az ajtót. Néhány pillanatig a folyosón állva felidézte magában,
melyik folyosó vezet Eliza szobájába – ugyanis említette, amikor előző
éjjel nála járt azzal elindult.
Elindult, hogy lefolytassák azt a beszélgetést, amelyet mindenképpen
meg kell tenniük. Még ma éjjel.
Az emberek azt gondolják, hogy a tudósok türelmesek, és a
tudományos munkájukban általában azok. Minden másban azonban,
ami az útjukban áll, jellemzően nemcsak türelmetlenek, de
ingerlékenyek és kifejezetten rugalmatlanok. Ez jellemző, a tudósok
többségére.
Ő pedig igazi tudós, és a bizonytalanság, hogy nincs mindenben
döntés és megállapodás, szinte az őrületbe kergette.
Ahogy áthaladt a sötét galérián, és elindult az Eliza szobájához
vezető folyosón, arra gondolt, hogy miért nem ment aznap éjjel hozzá...
Ha van valami oka, Eliza nyilván elmondja. Nagyon valószínű, hogy
a többiek ostobasága bizonytalanította el.
Az ajtóhoz érve kopogott. Aztán válaszra sem várva lenyomta a
kilincset, és belépett.
Nem égett gyertya, de a szeme már hozzászokott a sötétséghez, és
látta, hogy az ágyban Eliza hirtelen felült.
– Jeremy?
Jeremy becsukta az ajtót, és az ágyhoz lépett. – Beszélnünk kell.
Eliza bólintott. – Igen. Beszélnünk kell.
Felnézett rá bátorítóan.
 Hogy biztos legyen a dolgában, és mert késztetést érzett arra, hogy az
udvariasság látszatát fenntartsa, Jeremy az ágy mellett állva rákérdezett:
– Nincs ellenedre?
– Nincs – felelte Eliza, majd hozzátette: – Örülök, hogy átjöttél
hozzám..
Azzal feltérdelt, megfogta Jeremy kabátjának hajtókáját, és közelebb
húzta magához.
– Beszélnünk kell rólunk – mondta Jeremy. – Rólunk és az eljövendő
közös életünkről, hogy milyennek akarjuk.
Eliza nem húzta be a függönyt, és holdfény áradt a szobába, ezért
közelről láthatták egymás arcát, a gyengédséget a másik tekintetében.
Jeremy nem gondolkodott azon, mit mondjon pontosan, amellyel arra
késztette volna Elizát, hogy fedje fel, amit gondol. Az arcára nézve
ihletet keresett, és megtalálta az egyetlen szót.
– Szeretlek. – Még szorosabban fogta Eliza kezét. – Végre... Azt
hiszem, szeretlek. Még soha egyetlen nő iránt nem éreztem így. –
Halványan elmosolyodott. – Ez az érzés olyan nekem, mintha a valaha
írt leghíresebb hieroglifa volnál, a tiéd minden figyelmem, tudni akarok
rólad mindent, a legapróbb részletig. Nagyra értékelek mindent, ami
veled kapcsolatos, és erős vágyat érzek arra, hogy a legdrágább
kincsként bánjak veled.
Jeremy ekkor Eliza jobb kezét az ajkához emelte, és végigcsókolta az
ujjait.
– Tehát úgy gondolom, hogy ez minden bizonnyal szerelem... Mi
más lehetne ilyen igéző gyönyörűség?
Eliza csillogó szemmel felszabadultan, boldogan felnevetett, és
Jeremy határtalan örömet érzett.
– Csak te tudtad ezt ilyen világosan leírni – mondta Eliza, a fejét
oldalra hajtva. – Ez az egyik ok, amiért szeretlek. – Aztán megsimogatta
Jeremy arcát. – És biztos vagyok abban, hogy szerelem, amit érzek,
mert mindenütt kerestelek, és olyan régen, hogy az már egy
örökkévalóságnak tűnik. Kerestelek a társaságban, de sehol sem
találtalak...
– Nem találtad azt a valómat, aki most vagyok. Csak a szórakozott
tudóst láttad. – Jeremy elhallgatott, majd kis idő múlva folytatta. –
Megváltoztam. Ez az utazás... ahogy téged elraboltak, a menekülésünk...
megváltoztatott.
– És engem is megváltoztatott, ugyanis más nőnek érzem magamat.
Most már van önbizalmam olyan dolgokban, amelyekben nem volt.
– Most olyanok vagyunk, amilyenek mindig is lenni akartunk.
– Te is így érzed?
– Igen – felelte Jeremy. – Sajnálatos módon azonban senki más nem
veszi észre ezt a változást.
Eliza legyintett. – Nem számít. Ez a mi igazságunk, a mi valóságunk.
Ahogy mostantól élni akarunk. Csak ez számít igazán, semmi más.
– Nagyon örülök, hogy így érzel. Együtt azok lehetünk, akik lenni
akarunk, és teljesen mindegy, mit gondol rólunk a világ.
Jeremy keze a derekára csusszant, és boldogan engedett az ölelésnek.
Örömmel hagyta magát, és olyan pezsdítő öröm áradt szét benne,
amelyhez hasonlót még nem tapasztalt. Ugyanakkor érezte a
bizonyosságot közös elhatározásukban, hogy mindig ilyen... őszinték
lesznek.
És hűségesek.
Eliza az ajkát Jeremy ajkához közelítette. – Örülök, hogy te is
egyetértesz.
Csókolóztak, és mindketten tudták, mit akarnak, és merre tartanak.
Mindketten tudták az utat a szenvedélyhez.
A szerelem, a rajongás, a vágy és az egymás iránti elkötelezettség
egyre hevesebb csókokban, érintésekben, simogatásokban nyilvánult
meg.
Mohó vágyakozás.
Jeremy egyetlen mozdulattal lehúzta Elizáról a hálóinget, és
tekintetével a meztelen női testet csodálta nyíltan és szemérmetlenül.
Eliza teste holdfényben fürdőit, és Jeremy úgy tekintett rá, mint
felbecsülhetetlen értékű drága kincsre.
– Hihetetlenül... gyönyörű vagy – hebegte Jeremy, és Eliza szemébe
nézett. – Nincs senki hozzád fogható.
Pillantása Eliza keble halmára tévedt, köztük a rózsakvarcra. Majd a
tekintete lejjebb csúszott, a derékra, a csípő domborulatára, végig a
combon a szőke, göndör háromszögig, és arra gondolt, hogy az enyém!
Eliza tudta, hogy a hosszú, vággyal teli szemlélődés nem más, mint a
birtoklás jele. Érezte és tudta.
Kinyújtotta a karját, és bátran intette Jeremyt közelebb.
Jeremy látta, értette a hívást, ösztönösen mozdult, aztán visszafogta
magát. – Azt hiszem, hogy hivatalosan is meg kellene kérnem a kezed.
Eliza közelebb vonta magához és csókolta vággyal, mohón. –
Később. Holnap. – Két kézzel megragadta Jeremyn a kabátot, és
szélesre tárta. – Ma éjjel...
Nem fejezte be a mondatot, hanem arra figyelt, hogy lehámozza
Jeremyről a kabátot. Jeremy a kezét hátratéve engedelmesen lerázta a
kabát ujját... és felszisszent.
– Még mindig fáj a sebed?
– Ne is gondolj rá!
– Ugyan!
Eliza leszállt az ágyról, és ragaszkodott ahhoz, hogy segítsen
kioldani a nyakkendőjét, kigombolni a mellényét és az ingét. A keze
végigsiklott a férfi csupasz mellkasán, és mosolyogva nézett a szemébe.
– Tekintsd úgy, hogy ma este az inasod vagyok.
Jeremy engedett, és hagyta, hogy Eliza levegye róla a cipőt,
kigombolja a nadrágot.
És végre mindketten anyaszült meztelenek voltak. Eliza örömmel
fonta a karját Jeremy nyaka köré, boldog sóhajjal simult az ölelésébe, és
megremegtek az erős erotikus érzés hirtelen gyönyörétől, amely szinte
szikrázott köztük.
Bár Jeremyben forrón lüktetett a szenvedély, nem mozdult, hanem
Eliza szemébe nézett, és azt mondta: – Beszélnünk kell az
eljegyzésünkről és az esküvőnkről.
Elizától hatalmas erőfeszítést kívánt, hogy válaszoljon. – Azt
hiszem... – pihegett, ahogy Jeremy keze lejjebb mozdult –, ...hogy
eljutottunk ahhoz, amit a nagyasszonyok megállapodásnak neveznek. És
mivel ez megtörtént... a részleteket ráérünk holnap megbeszélni. De
most...
Lehúzta magához Jeremyt, és az ajkát csókolta szenvedéllyel és
vággyal.
Jeremy pedig viszonozta a csókot, és átvette az irányítást, ahogy a
vágyuk vulkánja kitört.
Aztán Jeremy felemelte, az ágyra fektette Elizát, és leereszkedett
mellé.
És megint felszisszent.
Eliza tomboló vágyat érzett, mégis tudott Jeremy sérülésére figyelni.
– Nem tehetünk semmi olyat, amitől fájhat.
El is felejtette; a sebesülés óta nem szeretkeztek.
Jeremy tétovázott, aztán elmosolyodott. – Akkor másképpen fogunk
táncolni, hogy ne erőltessem meg a karomat.
 Eliza összevonta a szemöldökét. – Hogyan?
Jeremy megragadta Eliza derekát, hanyatt feküdt, és maga fölé
emelte. – Így.
Lovaglóülésbe igazította maga fölé Elizát, és megtámasztotta a hátát.
Elizának nem kellett több útmutatás.
Felnevetett, előrehajolt és megcsókolta Jeremyt, akinek a keze
végigsiklott Eliza testén, a combok közé csúszott, majd lassan simogatta
a lágy redőket.
Aztán előbb egy, majd két ujját Eliza nedves nyílásába dugta.
Lassan, mélyen, ütemesen simogatta belül, közben hüvelykujjával a
göndör háromszög alatti érzékeny részen körözött.
Eliza zihálni kezdett, elárasztotta a vágy, a sürgető kényszer, amely
túl erős volt ahhoz, hogy tagadni lehessen.
Eliza szólni nem tudott, a teste csak arra vágyott... Követte Jeremy
kezének útmutatását, amerre vezette, és egyszer csak érezte, hogy
hímvesszője a puha redőkhöz feszül, és akkor magába fogadta.
A szemét behunyta, amikor érezte, hogy a hímvessző lassan nyomul
befelé, és kitölti. Elárasztotta az érzés, amely olyan más volt ebben a
testhelyzetben, és a vágy a behódolás és szerelem tengerévé áradt, és a
hullámok összecsaptak fölötte.
Teljesen a testébe fogadta Jeremyt, aki pedig gyönyörködött Eliza
vágytól ellágyult arcvonásaiban, és úgy érezte, ez maga a mennyország.
Eliza megmozdult rajta, egyre határozottabban és gyorsabban a saját
örömére. És Jeremy örömére, ahogy Eliza keble ott ringatózott a
mellkasa fölött, miközben lovagolt rajta, és mindez hozzájárult az
eksztázisközeli állapothoz.
Eliza igazított a testhelyzetén, és még mélyebben magába fogadta
Jeremyt, merészen, kacéran tovább csiholta a tüzet, amely már lángolt
közöttük.
Jeremy keze Eliza csípőjén kalandozott, aztán hirtelen felemelkedett,
imádattal ragadta meg a keblét. Eliza felegyenesedett, és még erősebben
lovagolta meg, új, szédítő magasságba hajtotta vad szenvedélyüket.
Aztán a vágy, a kéj és a szenvedély egyesült egyetlen sajgó, mohó
kívánássá.
Jeremy felkönyökölt, megfogta Eliza keblét, és a feszes mellbimbót
nyalogatta.
Eliza megfogta Jeremy fejét, és magához szorította, ahogy a csípője
emelkedett és süllyedt.
 Eliza szállt egyre magasabbra, aztán zuhant.
És magával rántotta Jeremyt, aki érezte, hogy Eliza teste követeli és
befogadja.
A lelke mélyéig hatolt ez az érzés, és elfogadta, mint
feltartóztathatatlant és visszafordíthatadant.
Egyesíti őket az erő, amelyet a költők szerelemnek neveznek.
Fáradtan, kimerültén rogyott le a párnára, Eliza ráborult, és átölelte.
A végtagjai teljes megadással ernyedtek el. Nem neki adta meg magát,
hanem annak a szenvedélynek, amely kettőjük között tombolt.
Jeremy leemelte magáról Elizát, gyengéden letette, aztán csókot
nyomott a homlokára. – Ez a mi igazi valónk...
Eliza Jeremy vállára hajtotta a fejét. – Ilyenek vagyunk és ilyenek
leszünk.
Jeremy megtalálta a takarót, aztán a karját Eliza köré fonta,
visszafeküdt és megadta magát az együtt elért gyönyörűségnek.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Jeremy éppen időben távozott Eliza szobájából ahhoz, hogy elkerülje a

szobalányokat. Elizának azt a szigorú utasítást adta, hogy öltözzön fel,
és a lehető leghamarabb találkozzanak. Eliza lelkesen és sietve
megmosakodott, magára kapta a ruháit, megfésülte és feltűzte haját.
Végül szalonképes állapotban gyors léptekkel elhagyta a szobáját.
Fogalma sem volt, mire készül Jeremy, de arra elég pontosan
emlékezett, hogy beszélniük kell.
Nem mintha érdekelték volna a részletek; semmi sem tűnt már
fontosnak egy olyan éjszaka után, amely ilyen határozottan tisztázta az
egyetlen igazán lényeges kérdést.
Szerelem. Még mindig próbálta felfogni ennek a jelentőségét. Tudta,
hogy szereti Jeremyt, és remélte, hogy Jeremy viszontszereti.
De már biztosan tudta.
Nemcsak tudta, hanem az elmúlt éjszaka egyértelmű módon
megerősítette a szerelmüket.
Az elmúlt éjszaka a szerelem bizonysága volt.
Mosolygott, és érezte, hogy repes a boldogságtól. így ért a folyosó
végére. Ahogy kilépett a galériára, meglátta Jeremyt. Az egyik nagy
ablak előtt álldogált.
Amikor meglátta Elizát, megfordult és odasietett hozzá.
– Remek. – Eliza arcát nézte gyengéden, megfogta a kezét, felemelte,
és az ajkával finoman érintette. – Gyere! Tudom, hol beszélhetünk, ahol
senki sem zavarhat meg.
Levezette a földszintre, majd végig a hosszú folyosón a
könyvtárszobához.
Bekísérte, és becsukta az ajtót.
Eliza megkerülte a nagy íróasztalt, elindult az ablak felé, amely előtt
a kertre néző szófa állt.
Jeremy követte. Megkerülték a szófát, de mielőtt Eliza leülhetett
volna, Jeremy elkapta a kezét, maga felé fordította, és azt mondta: –
Drága Eliza, nem kerestem magamnak komolyan feleséget, de ha
kerestem volna, akkor sem gondoltam volna, hogy megakad rajtad a
szemem, még kevésbé, hogy a szívem is téged választ. Meg sem fordult
a fejemben a lehetőség, hogy valaha szerelmes lehetek, ám a helyzet az,
hogy ellenállhatatlanul és megmásíthatatla- nul szerelmes vagyok beléd.
– Ez több volt, mint amit mondani akart, mégis folytatta. – De mivel
annyira szeretlek, hogy el sem tudom képzelni, hogy nélküled éljek,
megtennéd nekem azt a szívességet, hogy hozzám jössz feleségül?
Eliza először meg sem tudott szólalni, csak kereste a szavakat. Aztán
Jeremy szemébe nézett, és nagyot sóhajtva válaszolt: – Drága Jeremy!
Mindenütt kerestem, kutattam az én hősömet, azt a férfit, aki képes
levenni a lábamról, és akivel a házasság boldogságában élhetek. Ha
Londonban maradunk, sohasem találkoztam volna ezzel az emberrel,
vagy nem ismertem volna fel – mondta, és a kezét Jeremy mellkasára
tette. – Ám az elmúlt napok megpróbáltatásai megmutatták nekem a te
igazságodat és a mi igazságunkat. És mivel annyira szeretlek, hogy nem
tudom elképzelni az életemet más férfi mellett, a válaszom igen, vagyis
leszek a feleséged.
Jeremy ismét megcsókolta az ujjait Eliza mindkét kezén.
– Remek – szólt kissé évődő mosollyal. – Most, hogy ezt a
részletkérdést megoldottuk, meg kell terveznünk, hogy mit tegyünk.
Eliza leült, és maga mellé húzta Jeremyt. – Kiálljunk a család elé?
– Szerintem igen...
Eliza határozottan bólintott.
– Tehát hogyan közöljük a társasággal?

Erre természetesen csak egy megoldás kínálkozott, amelynek a

gondolatától is megborzong az előkelő társaság tagjainak többsége.
Nekik azonban nem voltak ilyen aggályaik.
A reggeli nem volt alkalmas erre, mert Celia rendszerint nem
csatlakozott a reggelizők társaságához, inkább tálcát rendelt a
szobájába. Mivel nem kívántak találkozni egyetlen okoskodó
családtaggal sem, amíg együtt nem beszélhetnek velük, bementek a
szalonba, és sietve megreggeliztek. Aztán kiosontak a házból, még
mielőtt Royce megjelent.
Az istállóhoz mentek, hogy megnézzék Jaspert. Mivel Jeremy nem
kockáztathatta, hogy a sebe felnyíljon, Eliza azt javasolta, hogy ő
hajtson. Befogják Jaspert, és a legközelebbi faluba, Alwintonba
mennek.
 Néhány kisebb ijedtségtől eltekintve Eliza megfelelt a feladatnak.
Körbekocsizták a falut, kis utcákon hajtottak végig, aztán visszatértek a
kastélyba. A többiek addigra már asztalhoz ültek.
– Az időzítésünk tökéletes – szólt Eliza, ahogy Jeremy karján az
ebédlő felé lépdelt.
Jeremy a kocsikázástól kipirult, és mosolygott. – Ugye, emlékszel,
mit terveztünk. Nem gondoltad meg magadat?
Eliza határozottan ingatta a fejét. – Nem.
Amikor beléptek az ebédlőbe, minden tekintet rájuk irányult.
Jeremy megállította Elizát az asztalnak azon az oldalán, ahol a
kijelölt helyük volt, végignézett az őket néző arcokon, majd
bejelentette: – Eliza abban a megtiszteltetésben részesített, hogy
hajlandó a feleségem lenni. Azonban azt szeretnénk, ha egyértelmű
lenne a két családnak, majd mindenki másnak, hogy nem azért kötünk
házasságot, mert bármiképpen úgy éreznénk, hogy erre kényszerülünk,
és nem azért, mert a társaság ezt várja el tőlünk.
Elhallgatott, ismét végignézett az arcokon, és látta, hogy mindenki
még jobban csodálkozik. Eliza felé fordult, megfogta a kezét, és mélyen
a szemébe nézve az ajkához emelte. Es megcsókolta. Aztán a társaság
előtt kijelentette: – Azért házasodunk össze, mert szeretjük egymást.
Szerelmet találtunk, vagy a szerelem talált meg minket valahol
Skóciában. És nem fogunk úgy tenni, mintha ez nem történt volna meg,
hanem tudatni akarjuk mindenkivel az igazságot.
Döbbent, várakozó csend volt a helyiségben.
Jeremy elmosolyodott. – Tehát össze akarunk házasodni, és azt
szeretnénk, hogy az alkalom mindenki számára emlékezetes maradjon.
Szándékunk, hogy nagyon rendhagyó hirdetésben jelentsük be
eljegyzésünket a Gazette-ben, és utána nagy eljegyzési bált adunk. Az
esküvőt különösen látványos ünnepséggel szeretnénk feledhetetlenné
tenni. Azt akarjuk, hogy szerelmünket nyilvánosan elismerjék, mindenki
lássa és tudja, hogy szeretjük egymást.
Ismét végignézett az asztal körül ülőkön, és látta, hogy kezdik
felfogni a hallottak jelentőségét.
– Röviden: azt akarjuk, mindenki tudja, hogy mi... – Elizára
pillantott, és egyszerre mondták: – ...végtelenül szeretjük egymást.
Néhány másodpercig csend honolt a helyiségben, aztán Eliza az
anyjára nézett.
Celia felállt az asztaltól, könnyek csorogtak végig az arcán, és a
karját kitárta. – Drága gyermekeim!
Eliza az anyja karjába simult, Celia pedig örömkönnyeket hullatott.
Aztán melléjük lépett Minerva mosolyogva. Elizát és Celiát együtt
ölelte magához, majd átengedte őket Leonorának, és Jeremyt vonta
magához.
Néhány pillanat múlva Celia sírva és nevetve lépett a helyére. –
Annyira örülök! – Megcsókolta Jeremy arcát, aztán ragyogó mosollyal
nézett rá. – Ezt nagyon jól tetted!
Újabb erőteljes ölelés után Celia átadta Jeremyt Martinnak, aki
egyszerűen el volt ragadtatva, és ennek hangot is adott.
A férfiak hátba veregették egymást, és kezet ráztak. Magyarázatokat
kértek és adtak, már amennyire bármit is magyarázni lehetett.
Royce a fejét ingatta. – Erre nem számítottam, de ha jobban
belegondolok, tudhattam volna – mondta Jeremy szemébe nézve. – A
sors gyakran akkor éri utol az embert, amikor a legkevésbé számít rá.
Jeremy mosolygott. – Én örülök, hogy utolért.
Royce ajka mosolyra görbült, és a hercegnőjére pillantott. – Végső
soron mindannyiunkat utolér, ugye?
Az ételről meg is feledkeztek, csak ott álltak, nevettek és
beszélgettek. Jeremy lopva Elizára pillantott, aki mosolyogva bólintott.
Kétségtelenül nyilvánvaló és őszinte volt a többiek öröme, és a feltétlen
elfogadás magától értetődő.
Eddig sikerült a tervük. Szűkebb környezetükben sikerült
eloszlatniuk a házasságukkal kapcsolatos téves elképzelései.
– A következő lépés az lesz, hogy a társaságot kell meggyőznünk –
súgta Eliza.
Jeremy mosolygott. – És az is sikerülni fog.
Ám Leonora volt az, aki a legnagyobb reményt adta, hogy a társaság
meggyőzése sem lesz nehéz.
– Természetesen gondoltunk rá, de mivel egyikőtök
megnyilvánulásaiból sem lehet könnyen olvasni, mert mindketten elég
csendesek, visszafogottak vagytok. Szóval amíg nem mondtátok, nem
feltételezhettük. – Jeremy- re nézve elmosolyodott. – A szerelem nem
olyasmi, amit vádként lehet valaki ellen felhozni, de drága Jeremy,
annyira örülök nektek... és Humphrey is biztosan rendkívüli örömmel
fogadja majd a hírt. – Elizára pillantott, aztán Tristanra és folytatta: –
Hidd el nekem, azt a szót, hogy „szeretlek”, az elején talán nehéz
kimondani, de idővel egyre könnyebb lesz, és sohasem fogod megbánni,
hogy kimondtad.
Azzal Leonora visszafordult testvéröccse felé, lábujjhegyre állt,
arcon csókolta, majd visszament Tristan mellé.
Jeremy nézte húgát és sógorát, és látta a köztük lévő szeretetet.
Tudta, hogy őt és Elizát ettől a pillanattól kezdve hasonlóan szoros
kötelék tartja össze.
Martin szélesen mosolyogva Royce kezét rázta, Minerva ott állt
Royce mellett, a szeme csillogott.
A nagy bejelentésük átsegítette őket az első és legnagyobb
akadályon. A többi – mint Leonóra mondta – már könnyen jön.
Jeremy Elizára nézett, és Eliza ráébredt, hogy ebben a röpke
pillanatban benne volt az a hála és megbecsülés, amelyet szerelem
nélkül sohasem lehet tapasztalni. Aztán Celia felé fordult, mert anyja
újra odament hozzá, hogy megölelje.
Eliza hallotta, ahogy Celia halkan azt súgja: – Drága lányom! Isten
hozott a klubban!

Eljegyzési bejelentés a Gazette-ben, 1829. május 15.

Lord Martin és Lady Celia Cynster, Dover Street és Casleigh, nagy

örömmel jelentik be lányuk, Elizabeth Marguerite eljegyzését Jeremy
William Carling úrral, Montrose Place, Leonora, Trentham vikomtesz
testvére és Sir Humphrey Carling unokaöccse. Két hét múlva eljegyzési
bált tartunk a St. Ives-házban, amelynek során megünnepeljük az ifjú
pár bejelentését, miszerint úgy szeretik egymást, hogy legszívesebben
világgá kürtölnék szét.
 EPILÓGUS
1829. május 29.
St. Ives-ház, London

– Boldog vagy? – kérdezte Jeremy teljesen feleslegesen, miközben

Elizával keringőzött a hatalmas bálteremben. Eliza arca felragyogott,
sugárzott a boldogságtól. Jeremy még sohasem látta ilyen szépnek.
– Én vagyok itt a legboldogabb hölgy ma este.
Körülöttük táncolt, csevegett az előkelő társaság elitje, akiket azért
hívtak a bálra, hogy tanúi legyenek az eljegyzésüknek. Az esemény,
csakúgy, mint az előtte adott díszvacsora osztatlan sikert aratott, és ezért
senki sem volt hálásabb Jeremynél. Az lesz a felesége, akire szüksége
van, olyan házasságuk lesz, amely mindkettőjüknek tökéletesen
megfelel, és ez rendkívül jó érzéssel töltötte el.
– Ha te vagy a legboldogabb hölgy, akkor kétségkívül én vagyok a
legbüszkébb és legszerencsésebb férfi. – A szemébe nevetett, ahogy
forogtak. – A lélegzetem is eláll tőled.
Eliza boldogan pihegett.
Martin és Celia is táncolva elhaladt mellettük. Amikor Elizával ismét
visszafelé tartott a teremben, Jeremy a fülébe súgta: – Azt hiszem, a
második legboldogabb hölgy az édesanyád. Dicséretesen férjhez adta a
két idősebb lányát, és a társaság minden jel szerint elfogadta mindkét
házasságot. – Pár pillanatra elhallgatott, majd folytatta: – Nem voltam
biztos abban, hogy ez így lehet. Heather és Breckenridge esetében igen,
de te sokkal jobb partit szerezhettél volna, vagyis magasabbra juthattál
volna, ahogy a nagyasszonyok mondanák.
Eliza kedvesen mosolyogva ingatta fejét.
– Nem. Nem szerezhettem volna. Illetve nem akartam volna szerezni.
És ezt minden társasági nagyasszony és pletykafészek tudja. Így
természetesen örülnek, hogy meghódítottad a szívemet, és elnyerted a
kezemet.
– Be kell vallanom, ezt nem igazán értem. Tudós vagyok, nem gróf.
– Elfelejted, hogy Heather már huszonöt éves, vagyis neki ez volt az
utolsó szalmaszál... én huszonnégy vagyok, nem sokkal fiatalabb. Attól
a gondolattól, hogy egy Cynster lány petrezselymet árul, a társaság
házasságszerzői nagyon kényelmetlenül érezték magukat. Mi ilyen
sokáig kitartottunk, sőt tovább is kitartóan vártuk volna a hősünket, és
nem voltunk hajlandók feleségül menni senki máshoz. Gondolj csak
bele, milyen rossz példa a többi fiatal hölgynek! – Jeremy szemébe
nézett, és olyan bájos mosollyal nézte, amely valami
meghatározhatatlan módon mindig megérintette Jeremy szívét. –
Heather megtalálta a hősét, és én is, így az előkelő társaság megint
mindent rendben levőnek ítélt.
Ó! – bólintott Jeremy. – Most már értem. – A táncparketten
megpillantotta Heathert és Breckenridge-et. Aki látta őket, ahogy tánc
közben a tekintetük egymásba fonódott, nem kételkedhetett az
érzelmeikben. – Azt hiszem, Heather a harmadik legboldogabb hölgy a
jelenlévők között.
– Nagyon valószínű. Ő talán boldogabb, mint a mama, aki,
szükségszerűen megosztja az örömét kettőnk között.
– A következő pedig... – Jeremy a táncolókat nézte, és mivel a
többségnél magasabb volt, ellátott a fejük fölött. – Szerinted Helena
néni, Horatia nénikéd vagy Lady Osbaldestone? – Lepillantott Elizára. –
Nos, melyik a negyedik legboldogabb hölgy?
Eliza tagadón ingatta a fejét. – Egyikük sem. Kihagytad azt a
hölgyet, aki szinte biztosan a második legboldogabb hölgy a jelenlévők
között. Ami azt illeti, minél többet gondolok erre, annál bizonyosabb.
Mindenki közül neki van a legnagyobb oka örülni.
Jeremy törte a fejét.
Eliza várt, mert tudta, hogy Jeremy nagyon szereti a rejtvényeket.
Ám újabb két perdülés után csak fejét ingatta. – Nem tudom, halvány
fogalmam sincs. Szerinted ki a második legboldogabb hölgy ma este,
drágám?
Eliza felnevetett. – Természetesen Angelica – mondta, és a
táncparkett széle felé intett.
Jeremy a jelzett irányba nézett, és azt látta, hogy Eliza húga a terem
szélén áll. – Csak nézd meg az arcát... a mosolyát, a szemét.
Jeremy kénytelen volt elismerni, hogy Angelica boldogsága távolról
is szembetűnő. – De... – Elizára nézett nyilvánvaló értetlen
csodálkozással. – Miért kellene különösen örülnie?
– Nemcsak azért, mert Heather és én jegyben járunk és boldogok
vagyunk a szívünk választottjaival, akik történetesen olyan úriemberek,
akiket a társaság általában, családunk pedig különösen elfogad, és ezzel
bizonyítjuk, hogy a megfelelő férfira várni Angelica számára is ésszerű
megoldás... hanem azért, mert a skót nemesúr halott.
– Mi köze van ennek Angelicához?
– Csak az, ha a nemesúr élne, továbbra is fenyegetést jelentene a
Cynster lányokra, így Angelicát, Henriettát és Maryt a legszigorúbb
őrizet alatt kellene tartani. Fivéreink és unokafivéreink kibírhatatlanul
önkényeskedők és rendkívül védelmezők lettek, mielőtt Scrope
elragadott. El tudod képzelni, hogy ezek után mi volna? Angelica azt
mondja, hogy amíg távol voltam, ki sem tehette a lábát a Dover Streeten
lévő házból úgy, hogy legalább egyikük ne legyen mellette. Rupert és
Alasdair is feljött a városba, és beköltözött hozzánk, így valaki mindig
otthon volt, és vigyázott rá. Illetve, ahogy Angelica fogalmazott, láb
alatt voltak. Különösen neki sem volt nyugalma, és ami ennél is
fontosabb, lehetősége sem nyílt, hogy a hősét keresse, amire most még
jobban törekszik, mint előtte.
– De hiszen ő csak... – Jeremy az emlékeiben kutatott. – Huszonegy,
ugye? Évekkel fiatalabb nálad... rengeteg ideje van.
– Igen, de ne feledd, hogy Heatherrel és velem nőtt fel. Ő a
legfiatalabb, de nem számítja a köztünk lévő korkülönbséget. Úgy
gondolja, hogy miután Heather eljegyezte magát Breckenridge-dzsel, én
pedig veled, ő a következő. Angelicát ismerve pedig a „következő” nála
azt jelenti, hogy „rögtön és azonnal”. Illetve a körülményektől függően
már holnap este. Biztos vagyok abban, hogy ma este a jelenlévőket már
alaposan felmérte.
A zenének vége lett. A táncosok megálltak, az urak meghajoltak, a
hölgyek pukedliztek. Eliza felegyenesedett, elfogadta Jeremy felé
nyújtott kaiját, majd arrafelé pillantott, ahol Angelicát látták, de a tömeg
már eltakarta. Jeremyhez visszafordult, és a szeme ragyogott. –
Angelicát ismerve a hős keresése nagyon szórakoztató lehet.
Jeremy a szemébe nézett. – Miért?
Eliza kicsit tétovázott, majd válaszolt: – Végy minden erős női
jellemvonást, amely megvan Heatherben és bennem, add össze ezeket,
szorozd meg kettővel, és akkor talán némi fogalmad lehet Angelica
karakteréről. Hármunk közül ő a legmakacsabb, a legönfejűbb, a
legokosabb, a leghatározottabb, ég nagyon jól tudja manipulálni az
embereket. Különös tehetséggel szerzi meg, amit akar. Meglehet,
Angelica a legfiatalabb és a legalacsonyabb köztünk, de ő a legbátrabb,
a legmerészebb, a legerősebb, ráadásul nagyon heves természetű.
– Igen, hiszen vörös hajú. De még mindig nem értem, miért volna a
hőskeresése különösen szórakoztató.
– Azért, mert bárkire veti ki a hálóját Angelica, biztosra veheted,
hogy hisztériázással jár.
– Ó! – Jeremy gyengéden megszorította Eliza kezét. – Említettem
már, milyen hálás vagyok, hogy nekünk sikerült idáig eljutni
hisztériázás nélkül?
Eliza felnevetett, és az ajtó felé intett. – Ott kezdődött az egész –
nézett Jeremy szemébe. – Ott álltam, amikor a lakáj átadta nekem az
üzenetet, aztán a hátsó szalonba mentem, ahol Scrope lesett rám –
mesélte. – Annyira kétségbeesetten akartam keresni az én hősömet,
hogy hátramentem. .. és úgy kerültem abba a kocsiba, amely északra vitt
Jedburgh felé, és neked kiáltottam segítségért.
Jeremy elmosolyodott. – Tehát a kör bezárult. Eljöttél ide, ahol az
egész kezdődött, de már velem.
– A hősömmel, a vőlegényemmel, a leendő férjemmel. – Eliza
elérzékenyült. – A sors kegyes volt hozzám.
– Kegyesebb, mint gondolnád. Aznap úgy hagytam el Wolverstone-t,
hogy arra gondoltam, hogyan találjam meg azt a hölgyet, akit feleségül
veszek, mert végre elfogadtam, hogy meg kell házasodnom. És a sors
úgy intézte, hogy megmentselek. – Az ajkához emelte Eliza kezét, és
megcsókolta. – És most itt állok a hölggyel, aki a társam és hitvesem
lesz. – Mosolygott. – Valóban a sors ajándéka vagy.
– Javunkra legyen írva, megfeleltünk a kihívásoknak, amelyeket a
sors elénk vetett.
– Igaz. A sors keverte a kártyákat, de mi játszottuk a partit.
– És nyertünk.
– Igen, nyertünk. Mindent, amit akartunk, mindent, amire vágytunk.
– És most – körülnézett a két családra, a barátokra, az ismerősökre,
akik eljöttek jókívánságaikat kifejezni –, ... most, hogy elnyertük
megérdemelt jutalmunkat, a jövőnk rózsásnak látszik. – Jeremyre
mosolygott. – Alig várom, hogy elkezdődjön.

Angelica Cynster nézte, ahogy Eliza Jeremyre mosolyog, nézte, ahogy

Jeremy Eliza kezét fogja, és lehajol, hogy hallja, mit mond neki Eliza.
Felsóhajtott.
 Megkönnyebbült, elégedett, boldog sóhajjal.
A világ egyensúlya helyrebillent, minden olyan volt újra, amilyennek
lennie kell.
Heatherre és Breckenridge-re pillantott, ahogy Clara nagynénivel
beszélgettek, Angelica elmosolyodott, mert egyetértett a nővérei
választásával. Keresték, kutatták és megtalálták az ő hőseiket, és
minden rendben volt körülöttük.
Ami azt jelenti, hogy mostantól a teljes figyelmét a saját feladatának
szentelheti, hogy becserkéssze a saját hősét.
Akárhol is legyen az átkozott férfi.
Gyors pillantással felmérte a jelenlévőket, és halkan felmordult. –
Nincs itt, annyi biztos. Akkor hol keressem?
Keze mozdult, ujjai a furcsa, régi, ametiszttel ékesített aranyláncon
függő rózsakvarcra kulcsolódtak. Várta, hogy ihletet kapjon. Most az
övé volt ez a talizmán, ahogy korábban Heather és Eliza is ilyenként
viselte. És nyilvánvalóan Catriona is, sok évvel ezelőtt. Eliza azon a
napon adta tovább Angelicának, amikor Jeremyvel és szüleikkel
visszatértek Wolverstone-ból. Eliza elmondta Catriona – illetve talán a
Lady – utasítását, miszerint a nyakéket a Cynster lányok egymásnak
adják tovább, miután mindegyik megtalálja az ő hősét, a férfit, akit a
sors neki szánt. Angelica nem igazán volt biztos abban, hogy higgyen-e
a sorsban, de boldogan elfogadott minden segítséget a nagy ő
megtalálásában. Az előkelő társaságban már mindenütt kereste,
legalábbis azokon a helyeken, ahol szabad volt keresnie, azokon a
társasági eseményeken, amelyeket megfelelőnek találtak egy jó házból
való úri lány számára.
– Nyilvánvalóan messzebbre kell kivetnem a hálómat – jegyezte meg
halkan magának.
A galéria alatt, a fal melletti árnyékba húzódva átgondolta, milyen
lehetőségei vannak. A jelen lévő urak mindegyike valamilyen rokoni
kapcsolatban állt valamelyik családtaggal, így mindegyikükben volt
annyi jó érzés, hogy békén hagyják elvonultságában. Ugyanezen okból
a nagyasszonyok, akik különben gondoskodtak volna arról, hogy
bemutassák minden megfelelő partinak számító úriembernek, ezen az
estén nem találtak okot arra, hogy akár csak felé pillantsanak.
Elhatározhatta, hogyan és merre lép tovább.
Biztos volt abban, hogy másnap ideje hozzáfogni, mert végre
elindulhat egyedül, a fivérei és unokafivérei már nem őrködnek olyan
éberen felette, miután megtudták, hogy a skót nemes halott, és megszűnt
a Cynster lányok fenyegetettsége. A Cynster férfiak megszállott
védelmező viselkedése visszaállt eredeti kibírható szintre. Tehát
korábban is nekifoghatott volna a keresésnek, de olyan sok tennivaló
volt a báli készülődéssel, hogy ezt az igyekezetét háttérbe szorítva
segített Elizának és Celiának.
De miután a bál a végéhez közeledik, ideje ismét nekifogni a
keresésnek, sőt intenzívebben kell kutatni, hiszen már ő viseli a
nyakéket, vagyis a Lady őt jelölte ki, hogy megtalálja igaz szerelmét.
Ennél is lényegesebb, hogy még azelőtt induljon neki a keresésnek,
mielőtt fivérei és unokafivérei rájönnének, hogy nem a skót nemesúr az
egyetlen veszélyes férfi az úri társaságban.
A nemesúr szándéka továbbra is rejtély maradt. Royce, Wolverstone
hercege vállalta, hogy megtudja, ki volt az a titokzatos skót nemes, de
tegnap üzenet érkezett, hogy Royce és a féltestvére, Hamish még
mindig nem járt sikerrel. Nem találták meg azt az ökörhajcsárcsapatot,
amelyik a nemesúr és az embere, Scrope holttestét eltávolította a völgy
mélyéről. De kétség sem férhetett ahhoz, hogy a férfi meghalt. Royce
végül, mint mindig, úgyis sikerrel jár, és akkor majd megtudják az
okokat, de a nemesúr indítékai már nem aggasztották. Legalábbis nem
kellett volna aggasztaniuk, kivéve, ha a skót nemes családja bosszúra
szánja el magát, de ezzel a gondolattal nem akart foglalkozni.
Legidősebb bátyjára, Rupertre pillantott, aki a közelben állva
beszélgetett, és őszintén remélte, hogy a családi bosszú folytatásának
lehetősége nem jutott eszébe. Alasdair, Devil és a többiek sem
gondoltak rá. Mert ha igen, akkor képesek megkeseríteni az életét,
függetlenül attól, hogy valós-e a veszély.
A szeme sarkából Rupertet figyelve Angelica magában morgott: – A
legjobb, ha nekifogok úgy, ahogyan elterveztem, mégpedig azonnal...
tehát holnap.
Bevetette magát a tömegbe, mosolygott, bólogatott, néhány szót
váltott itt-ott, ahogy a kijárat felé haladt. Meglátta az anyját, és kitérőt
tett hozzá, hogy kimentse magát, miszerint megfájdult a feje, és
hazamegy a kocsival, de majd visszaküldi, így Celia, Martin és Eliza is
hazaérhet, de ők úgyis csak akkor távozhatnak, amikor az utolsó vendég
is elment.
Anyja áldásával Angelica folytatta útját a kijárat felé; lement a
lépcsőn, a főbejárathoz. Devil főkomornyikja, Sligo rögtön hozta a
köpönyegét, és érdeklődött, van-e szüksége a kisasszonynak segítségre.
Angelica a kocsit hívatta, és megengedte a főkomornyiknak, hogy
felsegítse.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, hátradőlt a kárpitos ülésen.
Egyedül volt a sötétben, ahogy a kocsi a Dover Street felé gördült a
macskaköveken. Arra gondolt, mi vár rá.
A nagy ő. Akárki az illető, szándékában áll levadászni.
És aztán nagyon remélte, hogy a szerelem a többiről gondoskodik.
De megtalálni az igazit az ő próbatétele, rá vár ez a kihívás, neki kell
megbirkózni a feladattal és bizonyítani, hogy méltó rá; mert komolyan
kételkedett abban, hogy a nagy ő találná meg. Mégis elhatározta, hogy
nagyon jól szórakozik majd a keresés közben. Ki tudja? Lehet, hogy egy
évig nem akad a nyomára...
Elkomorodott. Lehet, hogy nem így alakulnak a dolgok. Henrietta –
akinek a nyakéket át kell adnia, miután megtalálta a nagy őt – csak
néhány hónappal fiatalabb nála.
Henrietta alig van lemaradva Angelica mögött az igazi keresésében.
Tehát...
– Lehet, hogy nincs annyi időm, amennyit gondoltam.
Még jobban a célra összpontosított, és meghatározta, milyennek kell
lennie a hősnek. Legyen magas, jóképű, erős testalkatú, ez magától
értetődik A maga részéről a sötét hajú férfiakat szerette, de ezen a téren
hajlandó volt kompromisszumra. Ennél sokkal fontosabb az a
követelmény, hogy amint ez a férfiú rájött, hogy milyen szerepet kell
játszania az ő életében, pontosan olyan boldogan tekintsen rá, ahogy
Jeremy néz Elizára. Ahogy Breckenridge néz Heatherre.
Ugyanúgy, ahogy apja még ennyi év után is az anyjára pillant.
A hintó kényelmében a komorsága teljesen eltűnt, helyében
rendíthetetlen elhatározottság jelent meg.
– Ezt akarom, és ezt fogom elérni. Különben ne legyen a nevem
Angelica Cynster.