3.

SZUGGESZTIÓ ÉS SZUGGESZTIBILITÁS

(Szerző Szabó Krisztina-Gabriella)

(A Bevezetés a pszichoterápiák integratív szemléletébe 7. fejezete)

Bevezetés

Történelmi szemléletben elmondható, hogy a szuggesztió és a szuggesztibilitás kutatása iránti

érdeklődés az empirikus pszichológiával egyidős. A szuggesztió és szuggesztibilitás vizsgálatának
fejlődését tekintve, Gheorghiu, Polczyk és Kapeller (2003) rámutatnak arra, hogy ez a jelenség a XIX.
században a kutatók központi érdeklődésének tárgya volt, de főleg a XX. század elején, amikor a
legjelesebb pszichológusok vizsgálták – valamint más tudományágak kiemelkedő személyiségei is –
(Freud, James, Wundt, Binet, Janet, Pavlov stb.). Később, a XX. század első felében a kutatók
érdeklődése fokozatosan csökkent, majd az utóbbi 30 évben egyre inkább felerősödött, amit az egyre
nagyobb számú, ezzel a témával kapcsolatos tanulmány és kutatás megjelenése bizonyít (Gheorghiu és
munkatársai, 2003). A szuggesztió és szuggesztibilitás jelenségei iránt feléledő érdeklődésre Crossman,
Scullin és Mellnyk (2004) mutat rá. Az említett kutatók azon tanulmányok eredményeit említik, amelyek
a tanúk emlékezetének torzító hatását vizsgálták, olyan technikával, hogy hamis információkat iktattak
be az eseménnyel kapcsolatos kérdések közé, amelynek a személy résztvevője vagy tanúja volt. A
szuggesztió és a szuggesztibilitás jelenségei így gyors ütemben váltak a kortárs pszichológia központi
fontosságú témáivá (Raz, 2007). Ennek ellenére, ahogyan Binet a XX. század elején (1900) a szuggesztió
fogalmának definiálását problematikusnak tartotta és úgy vélte, hogy a fogalmat használók nem
rendelkeznek egy általános képpel azzal kapcsolatban, úgy ez ma is érvényes. Egyrészt nem
beszélhetünk még a szuggesztió és szuggesztibilitás egységes elméletéről (Dafinoiu, 1996), másrészt a
fogalmakat gyakran használják egyértelmű meghatározás nélkül, ami aztán félreértésekhez vezet az
irodalom adatainak elemzése során. Ez nagymértékben annak tulajdonítható, hogy azok az úgynevezett
elméletek, amelyek megpróbálják meghatározni a szuggesztiót, inkább hipotézisek (Weitzenhoffer, idézi
Rossi, 2005). Ugyancsak Wetzenhoffer-t idézve, Rossi és Rossi rámutatnak arra, hogy a hipnózis
elméletének, kutatásának és alkalmazásának története arra fókuszálta a figyelmet, hogy megválaszolja a
„Mi a szuggesztió?” kérdést, kevés sikerrel. Az idegtudomány és a bioinformatika szemszögéből nézve,
Rossi és Rossi (2007) úgy vélik, hogy a kutatók kihívása a kérdés megválszolása érdekében a DNS képek
technológiájában és a neuroimagisztikában rejlik, amelyek által vizsgálható az implicit processzálás
heurisztikája, a genetikai kifejeződés, illetve az agy és a viselkedés rugalmasságának facilitálása
érdekében.

Rokon fogalmaktól való elhatárolás

Szuggesztibilitás és együttműködés

Gudjonsson az együttműködés és a szuggesztió közötti elsődleges különbséget a szuggerált

információ személyes elfogadásában látja (Gudjonsson, 2003). Míg az együttműködés nem függ a
személynek az információ hitelességéről való meggyőződésétől, a szuggesztió igen. Gudjonsson úgy
határozta meg az együttműködést, mint „bizonyos ajánlatokhoz, kérésekhez vagy utasításokhoz való
alkalmazkodás tendenciáját, egy azonnali instrumentális haszon elérése érdekében (Gudjonsson, i.m.,
370. old.). Létezik egy bizonyos fokú átfedés a szuggesztió és az együttműködés között. Gudjonsson
egyes vizsgálatai kimutatták, hogy a Gudjonsson Suggestibility Scale (GSS)Yield, Shift és Globális
Szuggesztibilitás eredményei jelentős összefüggést mutatnak az együttműködés eredményeivel
(Gudjonsson, i.m.). A gyakorlatban, a szuggesztió és az együttműködés közötti kapcsolat sokkal
összetettebb. Egyes kutatók felhívják a figyelmet arra, hogy az, amit a szuggesztiót mérő tesztekkel
vizsgálunk, mint például a GSS, nehezen különíthető el a a (pl. Woolston, Bain és Baxter, 2006). A
kikérdezés reális szituációira utalva, Woolston és munkatársai kiemelik, hogy a szuggesztibilitás és az
együttműködés reakciói közötti különbség olykor inkább szemantikai, mint pszichológiai: az
együttműködés a kritikus gondolkodás kudarca által jön létre, ami egyben a szuggesztibilis reakciók
jellegzetessége is.

Szuggesztió, meggyőzés, kényszerítés és indukálás

Gheorghiu (1982) szerint, a „befolyásolás” és a „befolyásolhatóság” a szuggesztió és

szuggesztibilitás jelőlésére leggyakrabban használt kifejezések. A személyes befolyásolás különböző
formáira vonatkozóan Simons, Morreak és Gronbeck (2006) megfogalmazzák, hogy a meggyőzés a
személykozi befolyás azon formája, amely mások önálló ítéleteinek és cselekedeteinek módosítására
irányul. A meggyőzés mások érzéseinek, gondolkodásának, cselekedeteinek megváltoztatását célozza
meg, specifikus technikák által: az előnyök és hátrányok kihangsúlyozása az elvárt dolog teljesítése
illetve elutasítása esetén, anélkül, hogy a meggyőző személy ezen következmények hatását önmagának
tulajdonítaná. A meggyőzés ezen aspektusa nyíltan elkülöníti a meggyőzést a kényszerítéstől; ez utóbbi
egy döntés ráerőltetését jelenti másokra, a negatív következmények hangsúlyozása által ellenkezés
esetén, a befolyásoló személy büntetéseként (pl. „ha nem teszed azt, amit mondok, nem beszélek többé
veled”, Simons és mtsai., i.m.). Az idézett szerzők a befolyásolás egy másik típusát is említik, amely
bizonyos konkrét nyereségek ígérete (pl. pénz) által célozza meg a kívánt helyzet elérését – ezt
„indukálásnak” nevezik („inducement”) és a nyereségek ígérete itt is attól a személytől származik, aki
elvárja a valamilyen kérésehez való alkalmazkodást (pl. „ha elvégzed most a házi feladatod, adok neked
10 lejt”, Simons és mtsai., i.m.). A meggyőzés legfontosabb jellegzetessége, ami egyben meg is
különbözteti a szuggesztiótól, Petty és Cacciopo megfogalmazásában válik egyértelművé, akik a
meggyőzés működésének egy központi útvonalát említik, amelyben egy érv minősége lényeges
különbséget jelenthet a célzott személyek számára. A szerzők elismerik, hogy az emberek néha
úgynevezett „kognitív rövidítésekhez” folyamodnak, amelyeket egyes elméletalkotók „periférikus
útvonalaknak” neveznek (Simons és mtsai., i.m.). Ezek a periférikus útvonalak azonban a szuggesztió
jellegzetességei. Ami a kényszerítést és a szuggesztiót illeti, a kettő közötti lényeges különbség abban áll,
hogy a kényszerítés esetén, a döntés erőltetett elfogadásához való folyamodásról van szó (Simons és
mtsai., i.m.), míg a szuggesztióén, a személynek rendelkeznie kell a befolyásolás ellenzésére való
szabadsággal, akkor is, ha maga a személy ezt ritkán tudatosítja (pl. Gheorghiu, 1982). Az úgynevezett
„indukálás” esetén is a döntés befolyásolására történik kísérlet, bizonyos központi mechanizmusok
révén, amelyben a legfontosabb érv maga az ígért nyereség, a követelményhez való alkalmazkodás
elfogadása vagy elvetése pedig tudatos és önálló. A fogalmak ezen elhatárolása többnyire elméleti
elkülőnítést jelent és a különböző személyközi interakciók során a szuggesztió mechanizmusai nagy
valószínűséggel egybefonódnak más befolyásolási formák mechanizmusaival, és nem számíthatunk arra,
hogy ezek „vegytiszta” formában működjenek. Ez a gondolat összhangban van Lundh (1998)
álláspontjával, aki arra mutat rá, hogy bár a szuggesztió magábanfoglal egy irracionális és nem kritikus
választ, mechanizmusai kombinálódhatnak racionális érvekkel oly módon, hogy a szuggesztió akár magát
a racionális gondolkodást facilitálja. Lundh (i.m.) feltételezi továbbá, hogy az emberi kommunikáció
gyakran tartalmazza a szuggesztió és a racionális gondolkodás különböző ötvözeteit úgy, hogy akár
megkérdőjelezhető a tiszta racionalitás léte.

Szuggesztió és hipnózis

A szuggesztió és a hipnózis közötti viszony meghatározása e két fogalom konceptualizálásától

függ. Mivel jelenleg nem létezik konszenzus a két terminust illetően, a közöttük levő kapcsolatot nehéz
úgy meghatározni, hogy kizárjuk a többértelműséget. A jelenlegi tanulmány nem ad keretet e téma
elmélyítésére, így csak a jelentős pontokra szorítkozunk. Ami a hipnózist illeti, az ú.n. „harmadik irány”
jelképezi a „módosult tudatállapot – nem módosult tudatállapot” vita kibékítésére tett próbálkozást,
ami abban nyilvánul meg, hogy a hipnózist egyrészt úgy konceptualizálják, mint a kognitív változások
(olykor) mély állapotát, magában foglava az észlelés, az emlékezet és a gondolkodás alapvető
mechanizmusait, másrészt pedig szociális interakcióként is, mely során a hipnotizőr és alanya egy jól
meghatározott cél érdekében, tágabb szociokulturális kontextusban találkoznak (Kihlstrom, 2005). Olyan
álláspontok is találhatók a szakirodalomban, melyek hangsúlyozzák a szuggesztió és a hipnózis (illetve a
szuggesztibilitás és a hipnábilitás) független és viszonylag elkülönült természetét, annál inkább, minél
közelebb kerülünk a hipnózis módosult tudatállapotként való meghatározásához, vagy olyan specifikus
állapotként való konceptualizálásához, amely a formális indukálás alkalmazása révén érhető el (pl. Perry,
2004). Másrészt Capafanos (2004) rámutat arra, hogy a hipnózis tipikus szuggesztív folyamatai
aktiválhatók az általánostól radikálisan eltérő viselkedésminták által (pl. kinézet, aktivitás, nyított
szemek stb.). A szerzők nagyrésze egyetért abban, hogy a hipnózis a megnövekedett szuggesztibilitás
specifikus állapota. (pl. Kirsch, 1999). Barrios (2007) rámutat arra, hogy a hipnotikus indukálás
megvalósítható meghatározott szuggesztió-sorozatok által, úgy hogy egy előzetes szuggesztióra adott
pozitív válasz hajlamosabbá teszi a személyt arra, hogy a következő szuggesztióra erőteljesebben
válaszoljon. Másrészről, Kirsch (1999) kommunikációként határozza meg a szuggesztiót, arra utalva,
hogy a célszemély egy bizonyos választ fog megtapasztalni, és a szuggesztió szempontjából
meghatározónak tekinti azt, hogy az adott válasz megjelenését inkább akaratától függetlenként éli meg,
mint szándékosan befolyásoltként. Elmondható tehát, hogy a szuggesztió a hipnózis egyik eszköze vagy
módszere.

A szuggesztió és a hipnózis közötti kapcsolatra vonatkozóan, Dafinoiu (2003) Gheorghiu egy

kritikus áttekintésére utal, és kiemeli azt a következtetést, hogy bár számos kutatás dokumentálta az
ú.n. „spontán” jelenségek előbukkanását hipnótikus állapotban (olyan jelenségek tehát, amelyek nem
hozhatók összefüggésbe valamely specifikus szuggesztióval) – és e kutatások hajlamosak a
szuggesztiónak korlátolt szerepet tulajdonítani a hipnózisban – az elvárás, az imaginációs folyamatok, a
motiváció, stb. mellett, a szuggesztió a hipnózis egyik moderátor változójaként tekinthető, valamint
hogy a hipnózis nem képzelhető el szuggesztió nélkül.
 3.1. A szuggesztió klasszikus konceptualizálása

3.1.1. A szuggesztió folyamatként való meghatározása

A „szuggesztió” szó alatt számos szerző a szuggesztív folyamatot érti. A Pszichológia Penguin
Szótára a szuggesztiót a következőképpen határozza meg:

▪ az a folyamat, amely során indirrekt módszerekkel egy személyt arra vezetünk rá, hogy adott módon
cselekedjen, egy személyes álláspontot fogadjon el vagy higgyen valamiben; a fogalmat csak abban az
esetben használhatjuk, ha a kívánt változások elérése érdekében nem folyamodunk erőszakhoz,
érveléshez, parancshoz vagy kényszerítéshez (Reber, 1985, 745 old.).

Gudjonsson (2003) Gheorghiu-t idézve, kiemeli McDougall reprezentatív és mai napíg befolyásos
álláspontját, miszerint a szuggesztió egy kommunikációs folyamat, amelynek lezárása abban áll, hogy „a
személy meggyőződéssel elfogadja a hozzá intézett közlést, az elfogadás megfelelő logikai alapjának a
hiányában (l.Gheorghiu, 1982, 23. old). Úgy Gheorghiu, mint Gudjonsson (2003) kiemelik, hogy a fenti
álláspont egyik legfontosabb hiányosságát a szuggesztív inger és a személy szuggesztióra adott
válaszának el nem határolásában látják. Ez a hiányosság Kroeger (1997) meghatározásában is észlelhető,
amelyben a szuggesztiót valaminek a kritika nélküli elfogadásaként határozza meg (7. old.).

3.1.2. A szuggesztió ingerként való meghatározása

Egy másik álláspont a szuggesztió inger jellegét hangsúlyozza (pl. Weitzenhoffer, Gheorghiu
nyomán, 1982), hangsúlyt fektetve egy ingerlő helyzet – amely képes egy választ előhívni – és a választ
mediáló folyamatok közötti elkülönítésre (Gheorghiu, i.m.). Hasonló alláspontot juttat kifejezésre
Gudjonsson is, miszerint sokkal egyszerűbb ingerként meghatározni a szuggesztiót, mely inger egy
üzenetet hordoz, és amelyre a személy válaszolni tud. Ebben a megközelítésben a szuggesztió egy
reakció kiváltására képes ingert jelent, ami lehetővé teszi a szuggesztibilitás fogalmától való elkülönítést.

3.1.3. A szuggesztió: a befolyásolás egy sajátos módja

A szuggesztió Binet felfogásában

A XX. század elején Binet a következőképpen fogalmazott:

A szuggesztió egy olyan erkölcsi nyomás, amit egy személy egy másikra gyakorol. A nyomás
morális jellegű, tehát nem egy fizikai művelet, hanem egy olyan hatás, amely a gondolatokon, az
intelligencián, az érzelmeken és az akaraton keresztül nyilvánul meg. A szó képezi a leggyakoribb
eszköze e hatás kifejezésére (például: amikor hangosan mondunk el egy parancsot), de egy gondolat
megértése vagy akár cask kitalálása is elegendő ahhoz, hogy a szuggesztió megvalósulhasson. Egy
gesztus, egy attitűd vagy a csend is elég ahhoz, hogy ellenállhatatlan szuggesztiók jöjjenek létre […]
Amikor egy szuggesztió megvalósul, az, aki ennek alávetődik, nem teljes akaratával, vagy szabad
racionalitásával teszi. A személy racionalitása és akarata fel van függesztve azért, hogy helyet kapjon
valaki más racionalitása és akarata (Binet, 1900, 5. old).

Binet Sidis írásaira utal, aki szerint a szuggesztió hatása abban nyilvánul meg, hogy mozgásba
hozza az alacsonyabb rendű központokat, miközben a felsőbbrendű központok működése gátlás alatt áll,
mivel a szuggesztió a mentális szétesés állapotát hozza létre. Binet e felfogást lényegileg reálisnak tartja,
annak ellenére, hogy az alsóbbrendű es felsőbbrendű központok közötti megkülönböztetést kissé
erőltetettnek találja, és egy olyan megfogalmazást javasol, amelyben elkülöníthető egy egyszerű,
automatikus aktivitási mód (amely a szuggesztió által létrehozott disszociációra jellemző) és egy
komplexebb modalitás, amelyre a reflexió jellemző – ez többé-kevésbé hiányos a szuggesztív befolyás
esetén. Binet rámutat arra, hogy

[…] Feltételezhetjük, hogy a szuggesztió elsődleges jellegzetessége a disszociációs művelet. Egy

másik jellemzője a többé-kevésbé erőteljes „önkívületi állapot” (olyan értelemben, hogy a
személy nem érti azokat a mechanizmusokat, amelyek hatására nyilvánul meg a szuggerált
viselkedés) […] ez az „önkívület” a disszociáció egyik jellegzetessége (6. old).

Túl azon, hogy ez egy napjainkban nehézkesnek és szokatlannak tetsző megfogalmazás, ebben a
meghatározásban két olyan központi elemet találhatunk, amely a legtöbb utóbbi definícióban, egészen
napjainkig, megtalálható:

- egy befolyás (amely bizonyos pszichológiai tényezők és mechanizmusok által nyilvánul meg)
- az információ dezintegrált processzálása (disszociáció), amelyhez hozzákapcsolódik a szándék
nélküliség megélése (a szuggerált viselkedést nem úgy éli meg, mint szándékos erőfeszítés által
létrejött megnyilvánulást).
Binet meghatározásában ugyanakkor megfigyelhetünk bizonyos integrációs próbálkozásokat,
annak ellenére, hogy ezek nincsenek explicit módon megfogalmazva. A szerző explicit módon úgy utal a
szuggesztióra, mint az interperszonális befolyásolás egyik módjára, de rámutat arra, hogy bár
leggyakrabban ez a szavak által történik meg, a szuggesztió megnyilvánulásához elegendő, ha a
gondolatot „kitalálják”. Ma már elmondhatjuk, hogy abban az esetben, amikor egy személy „kitalálja” a
gondolatot és az befolyásolja őt anélkül, hogy a másik személy konfirmálná annak validitását, legalább
ugyanolyan mértékben beszélhetünk önbefolyásolásról, mint mások általi befolyásolásról.

A szuggesztió Gheorghiu felfogásában

Kétségkívűl, a román származású Vladimir Gheorghiu pszichológus munkássága képezte a

legjelentősebb hozzájárulások egyikét, a szuggesztió és a szuggesztibilitás témakörében. Az ő
megfogalmazásai megragadják azokat a kritikus pontokat, amelyek nehezítik ezen jelenségek egységes
definícióját.

A ’80-as évek végén Gheorghiu támpontokat megkísérelte azon támpontok meghatározását,

melyek a szuggesztió meghatározásához kulcsfontosságúak lehetnek és rámutatott arra, hogy a
különösképpen a „befolyás”, „befolyásolás” és „befolyásolhatóság” terminusai asszociálódnak széles
körben a szuggesztió fogalmával, mely utóbbit gyakran a befolyásolás egy sajátos típusaként fogják fel
(Gheorghiu, 1982). A szerző kiemeli a támpontok hiányát az irodalomban ezen „speciális befolyásolási
típus” jellemzőinek meghatározásában, valamint a szuggesztió befolyásolási forrásként való
elismerésének hiányát is. Gheorghiu így a „provokatív helyzet” fogalmát javasolta és a következőképpen
fogalmazott:

„A szuggesztió (szuggesztív helyzet) olyan provokatív helyzet, amely egy követendő útra mutat rá
(egy viselkedési módra), felkérve a célzott személy az ehhez való alkalmazkodásra oly módon, hogy
ne legyen lehetősége a racionalitáshoz folyamodni, amely érvénytelenítheti konformitáshoz való
tendenciáját. Tartalmát tekintve, azok a körülmények, amelyek között megvalósul a szuggesztióval
való szembesülés olyanok kell legyenek, hogy lehetővé tegyék a személy számára úgy az alávetődés,
mint az elutasítás alternatíváit. Ha a szuggesztív provokálás hatásos, képes befolyásolni a
neuropszichológiai állapotok, folyamatok és funkciók megjelenését, valamint eltűnését; fokozódását,
illetve csökkenését; konzerválódását vagy átalakulását. Ugyanúgy, mint általában a provokatív
helyzetek esetén, az indukált válasznak lehet egy adaptív jelentése, például az önvédelem készségek
fejlesztése (pozitív szuggesztiók), dezadaptív jelentése, például bizonyos torzítások és diszfunkciók
kiváltása (negatív szuggesztiók), vagy semleges jelentése, (semleges szuggesztiók)” (Gheorghiu, 52.
old.).

Megfigyelhetjük, hogy e meghatározáson belül is ellentmondásba ütköznénk, ha a szuggesztiót

ingerként határoznánk meg: az indukált válasz adaptív vagy dezadaptív jellege nem feltétlenül függ az
inger pozitív vagy negatív természetétől. Maga Gheorghiu mutat rá arra, hogy „a szuggesztió
önmagában rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amelyek, egy bizonyos mértékig, függetlennek
tekinthetők szuggesztió által kifejtett hatástól” (Gheorghiu, 23. old).

A szuggesztió helye

Gheorghiu kiemeli, hogy az úgynevezett provokatív helyzetek lehetnek belsők (intra-individuális,

azaz olyan provokációk, melyek a személy azon elvárásaiból jönnek létre, melyeket saját magával, illetve
a környezetével szemben támaszott) vagy külsők, és ezek az utóbbiak két kategóriára oszlanak: „extra-
individuális” (melyek az egyén különböző tevékenységeihez kapcsolódó elvárásaiból és feladataiból
erednek) és „inter-individuális” – melyek a másokkal való interakciókból származnak, valamint azokkal az
intézetekkel való kölcsönhatásokból is, melyeket e más személyek képviselnek (Gheorghiu, i.m.).
Hasonlóan, a szerző felhívja a figyelmet arra, hogy nem csak a szuggesztióra adott válasz, hanem maga
az inger-helyzet létrehozása a szuggesztió-helyzetben számos tényezőtől függ és komplex
mechanizmusok révén valósul meg; ezek között az attitudinális és motivációs elemek egy nagyon fontos
szerepet játszanak. E gondolatot a következő sorokban szemlélteti a szerző, kiemelve egyben az ön-,
illetve a heteroszuggesztió közötti különbség viszonylagos jellegét:

Például, egy ember, aki fél a rablóktól, a bútor recsegését lépések hangjának fogja
értelmezni. A félelem ami uralja, határozott módon ahhoz vezet hogy átalakítsa a semleges ingert
egy specifikus ingerré. A szorongás okai meghatározzák a kritikus kontroll útját, elősegítve
ezáltal a fikció összetévesztését a valósággal. Máskülönben abban a pillanatban, amikor valakit
ural egy ilyen motiváció, akkor az illető személy átalakítja saját domináns motívumai szerint az
egész környező valóságot. [...] Az inger-helyzet ambiguitása elősegítheti egy egyszerű gyanú
átalakulását meggyőződéssé; a környezet ingerei meghatározott jelzés-értéket kapnak, viszont ez
kizárólag a belső mediátoroknak köszönhetően valósulhat meg, melyeket, a felső példában, a
személy félelmei képviselnek (Gheorghiu, i.m., 56-57 old.). Máskülönben a személynek a
szuggesztió felépítéséhez való aktív közreműködésének gondolata Bernheimnél is megtalálható,
aki szerint a szuggesztió távol áll attól, hogy passzív jelenségként nyilvánuljon meg, hanem
ellenkezőleg, a központi idegrendszer közbelépésével valósul meg: egy ingerből kiindulva, ez
aztán gondolattá alakul és a gondolat továbbá képi, érzelmi stb. komplexusokká, minden
személy esetén, egyedi módon (Laurens, 2008).
Összegzéképpen, Gheorghiu korábbi álláspontját a következő meghatározása segítségével
szemléltethetjük:
 A szuggesztió vagy a szuggesztió-helyzet egy olyan ösztönzés, amely képes kiváltani
spontán, a reflexív instanciák által nem irányított reakciókat. A személynek, aki egy ilyen
kívülről vagy a saját személyén belülről érkező kihívással szembesül, elvileg minden esetben
rendelkeznie kell a választás lehetőségével (a szuggesztió üzenetéhez való alkalmazkodás vagy
pedig annak elutasítása). Maga a személy viszont ritkán tudatosítja, hogy mindkét lehetőség
adott (p.53).
Gheorghiu (2003) kiemeli, hogy a szuggesztió egy sajátos befolyásolási módot képvisel,
valamint azt is, hogy a szuggesztióval foglalkozó kutatások nagy része, valójában a szuggesztió
trigger-eire vonatkozik, és nem magára a szuggesztióra.

3.2. Aktuális törekvések a szuggesztió konceptualizálására: a terápiás szuggesztió és az

implicit processzálás heurisztikája

A terápiás szuggesztióra vonatkoztatva, Rossi és Rossi (2007), a „Mi is a szuggesztió?” kérdés

újraértékelését javasolják. Annak a perspektívának az átdolgozásából indultak ki, melyet Milton
Ericksonnal együtt dolgoztak ki három évtizeden keresztül (1976-2007), az úgynevezett „pszichológiai
implikáció” fogalmával kapcsolatban. Feltevéseiket olyan - John Kihlstrom şi Eric Kandel nevéhez fűződő
– új kutatások eredményeivel támasztották alá, melyek a tudat és a figyelem szerepét vizsgálták az
implicit (nem tudatos) és explicit (tudatos) emlékezet és tanulás fejlődésében.

A „pszichológiai implikáció” fogalma

Erickson és Rossi vélekedése szerint, e fogalom megragadja az ericksoni terápiás szuggesztió

modelljének lényegét (a közvetett szuggesztiókról van szó). Erickson úgy vélte, az implikáció képezi a
terápiás szuggesztió alapját olyan értelemben, hogy – végső soron – nem az a fontos, amit a terapeuta
mond, hanem az, amit „tesz” a kliens, azzal, amit a terapeuta mond. Ilyen formán a terapeuta feladata
azoknak a triggereknek a kínálása, amelyek kiinduló pontként szolgállhatnak azokhoz a legelőnyösebb
implikációkhoz, melyeket a kliens kidolgozhatna. Ily módon, Erickson számára az implikáció olyan kulcs,
mely képes a kliens asszociatív folyamatainak „özönét” átalakítani előre jelezhető mintákká annélkül,
hogy tudatában lenne annak a módnak, ahogyan ez történt. Más szavakkal, a pszichológiai implikáció
Erickon és Rossi felfogásában egy mód arra, hogy struktúráljuk és irányítsuk a kliens asszociatív
folyamatait. E folyamatban a terapeutának ösztönző szerepe van. Egy szuggesztió leghatékonyabb
aspektusa az, amely kiváltja a hallgató mentális folyamatainak átkapcsolását automatikus módra (Rossi
és Rossi, 2007).
 Az ”implicit processzálás heurisztikájának” fogalma

A heurisztikus processzálás egyszerű általánosításokhoz való folyamodást von maga után

(úgy is elképzelhetjük ezeket mint kognitív „shortcut”-okat), melyek előző tapasztalatok alapján
fejlődnek ki, és procedurális ismeretekké válnak; ezeket aztán a hozzánk érkező üzenetek
kiértékelésére használunk. Ezzel szembeben a rendszeres processzálás a struktúra, illetve az
érvek minőségének részletes elemzése által valósul meg, és nagyobb kognitív erőfeszítést
igényel (Forehand, Gastil şi Smith, 2004).

Sok évvel azután, hogy az „implikált irányítás”, illetve a „pszichológiai implikáció”

terminusai az Ericksoniánus megközelítés magyarázatában kulcsfogalmakként lettek leírva, az
implikáció szerepe a deklaratív (explicit) és az implicit ismeretek közötti különbségek
megértésében, valamint az emlékezet és tanulás dinamikájában játszott szerepük tisztázásában is,
az agytudományok által is elismertté vált (Rossi şi Rossi, 2007).

Rossi és Rossi (i.m.) kiemelik, hogy sok zavarra és félreértésre adott okot a viszonylag
kétértelmű „indirekt szuggesztió” fogalma, ezért javasolják helyette az „implicit processzálás
heurisztikája” (I.P.H.) kifejezést. A szerzők értelmezése szerint ez a kifejezés kihangsúlyozza azt
a módot, ahogy a permisszív és pozitív szuggesztiók – terápiás helyzetben, de a mindennapi
életben is – elősegitik az emlékezet és a tanulás implicit folyamatait az „offline processzálás”
idején (álom, álmodozás stb.), a génkifejeződés, az agy képlékenysége és a személy testi-lelki
gyógyulása révén (Rossi és Rossi, 271. old.).

A terápiás helyzetre vonatkozóan, a szerzők kiemelik, hogy a páciensek önmagukat fogjá

ezzel k gyógyítani, ha elég szerencsések ahhoz, hogy megfelelő „terápiás szuggesztiókat”
kapjanak, amelyek az implicit processzálás heukarisztikájaként működnek. Anélkül, hogy
meghatároznák a szuggesztiót (ez szerintük a jövő feladata), Rossi és Rossi (2007) az
idegtudományok, illetve a bioinformatika perspektíváját ajánlják keretként a szuggesztió és a
szuggesztibilitás jelenségeinek megközelítéséhez; ez olyan szemlélet, mely segítségével
pontosabban körvonalazódhat, hogyan hasznosítható az implicit processzálás heurisztiája, a
permisszív terápiáss szuggesztiók legáltalánosabb osztályaként, elősegítve ezáltal a memóriával
és a tanulással kapcsolatos folyamatokat, a problémák megoldását, valamint a gyógyulást a szó
legáltalánosabb értelmében.
 3.3. A szuggesztibilitás

3.3.1. A szuggesztibilitás különböző felfogásai

A különböző jelenségek széles skáláját próbálják a „szuggesztibilitás” kifejezés felhasználásával

magyarázni, kezdve a hipnotizálásra való érzékenységtől az egyszerű hiszékenységig (Eisen, Morgan és
Mickes, 2002).

Leggyakrabban olyan meghatározásokat találunk a szakirodalomban, melyek a szuggesztiókra

való válaszadás hajlamaként vagy tendenciájaként határozzák meg a szuggesztibilitást (Gudjonsson,
2003; DiClementi és munkatársai, 2001). Yapko (1990) meghatározása szerint a szuggesztibilitás nem
más, mint az új információk és ötletek befogadására való nyitottság (88.old.). Spiegel (1997) is kiemeli,
hogy széleskörű elfogadásnak örvend a szuggesztibilitás meghatározása az új információk észlelésére és
befogadására való hajlandóságként, a kritikus ítéletalkotás viszonylagos felfüggesztésének feltételei
mellett. Spiegel szerint, a szuggesztió folyamatában a motiváció, a különböző személyiségvonások, a
kontextus, a hiedelmek rendszere, a félelmek, valamint a bizalom mind befolyásolják annak mértékét,
ahogyan valaki kiszűri vagy éppen elfogadja mások irányítását vagy befolyásolását. Észrevehetjük, hogy
ezek a meghatározások a folyamat eredményeinek leírására összpontosítanak, viszont a folyamat valódi
jellegét tekintve, csak annyit tudunk meg, hogy ez a hagyományos kritikai ítéletalkotás viszonylagos
felfüggesztése által valósul meg.

Crawford és munkatársai, valamint Dixon és munkatársai munkásságából kiindulva, Di Clementi

és munkatársai (2001) újabb meghatározást ajánlanak, amely az információfeldolgozás terminusaiban
magyarázza a szuggesztibilitás jelenségét. E meghatározás szerint, az információfeldolgozás egy sajátos
formájáról van szó, melyet elsősorban szelektivitás és kognitív torzítás jellemez, abban az értelemben,
hogy meghatározott jelentős információkhoz a személy nem tud hozzáférni, illetve nem tudja befogadni
őket kiegyensúlyozott módon. E kontextusban a torzítás fogalma szoros összefüggésben áll a
szelektivitáséval, pontosabban arról van szó, hogy egy szuggesztív helyzetben, a személy szelektív
módon reagál, azaz a javasolt elemre összpontosítja figyelmét, továbbá a jelen levő összes többi
tényezőt/elemet kizárja. Ez annyit jelent, hogy annak a személynek az esetében, aki szuggesztibilis
módon reagál, ez az erőteljes figyelmi összpontosítás bekapcsolja az automatikus
információfeldolgozást, emellett implicít módon, leállítva a kontrollált és stratégikus feldolgozást.
Ugyanakkor, kevésbé szuggesztibilis reakciómód esetén, inkább a stratégiai feldolgozás érvényesül (Di
Clementi és munkatársai, i.m.). A szuggesztibilitással szoros összefüggésben áll az automatikus
információprocesszálás gátlás alá helyezés képtelensége (DiClementi és munkatársai, i.m.). E kapcsolatot
alátámasztják azok a tanulmányok amelyek a szuggesztibilitás és a kognitív gátlás között fordított
összefüggést mutattak ki. Alexander és munkatársai (2002) bebizonyították, hogy a kognitív gátlás
képviseli a szuggesztibilitás egyetlen kognitív előrejelző tényezőjét. A kognitív gátlást úgy határozták
meg, mint azon képességet, amely segítségével egy adott választ szándékosan elkerülünk, és ez
magában foglalja az információfeldolgozás képességét, valamint ezzel egyidejűleg az olyan irreleváns
ingerek hatásának gátlását, melyek figyelmünket megzavarhatják. Másrészt, Barrios (2007) rámutatott
arra is, hogy az, ami hipnózis alatt végbemegy és aminek eredményeképpen fokozódik a személy
pillanatnyi szuggesztibilitása, nem más, mint bizonyos gátlások elsajátításának folyamata. Ez utóbbi
megnöveli a válaszkészséget meghatározott szuggesztiók iránt azáltal, hogy gátlás alá helyezi azokat a
gondolatokat és ingereket, amelyek a sugallt válasszal ellentmondásban állhatnak. Barrios (i.m.) szerint,
ez a gátlásra való beállítódás annál erőteljesebben hat, minél hatásosabb a hipnótikus indukció.
Megjegyezhetjük, hogy a kognitív gátlás dolgozhat a szuggesztibilitás növelése érdekében is, ami azt
sugallhatja, hogy létezik egy fölérendelt, irányító központ, amely e folyamatokat ellenőzés alatt tartja.

3.3.2. A szuggesztibilitás stabilitása és módosíthatósága

E tekintetben sem beszélhetünk egységes szemléletmódról. Így, a kutatók egyik tábora számos
érvet, bizonyítékot sorakoztat fel a szuggesztibilitás nagyfokú stabilitása mellett, míg más kutatók (főleg
a szocio-kognitív model képviselői közül) a szuggestzibilitás módosíthatóságára hívják fel a figyelmet
(Fassler, Lynn és Knox, 2007). Bár a legtőbb kutató elismeri, hogy e jelenség megközelítése az egyéni
különbségek perspektívájából értelemmel teli és jól megalapozott, ugyanakkor elterjedt meggyőződés az
is, hogy egyénen belüli különbségek is jelentkeznek, valamint hogy az a mód, ahogyan az emeberek a
szuggesztiókra válaszolnak meghatározott szituációban, számos helyezeti tényezőtől is függ (pl. Fassler
és munkatársai, 2007; Quas, Wallin, Papini, Lench és Scullin, 2005; Baxter és munkatársai, 2000;
Braffman és Kirsch, 1998). Boon és Baxter (2000) szerint, a kérdések általi szuggesztibilitás
varianciájának 66%-a az interjúvezető ellenőrzése alatt állhat.

3.3.3. A szuggesztibilitás formái

Az Eysenck-féle osztályozás: elsődleges, másodlagos és harmadlagos szuggesztibilitás

A kutatások azt bizonyítják, hogy a szuggesztibilitás többdimenziós konstruktum egyaránt

tartalmazva kognitív, társas és személyközi összetevőket (pl. Mueller-Johnson şi Ceci, 2004; Liebman és
munkatársai., 2002).
 A szuggesztibilitás formáinak vizsgálata elsősorban Eysenck nevéhez fűződik, és ő dolgozta ki e
jelenségek legismertebb osztályozását is. Korai és befolyásos munkássága arra irányult, hogy
faktoranalízis segítségével meghatározza azt, hogy a szuggesztibilitást merő tesztek által lefedett
területek milyen mértékben függnek össze egymással (Gudjonsson, 2003). Eysenck bebizonyította
legalább két egymástól független szuggesztibilitás típus létezését : az elsődleges szuggesztibilitást (az
ideomotoros tesztekre való pozitív válasz) és a másodlagos szuggesztibilitást, azaz az indirekt
szuggesztiókra való fogékonyság (Dafinoiu, 2003). Az elsődleges szuggesztibilitás körébe tartozó
jelenségek akaratlan mozgások által jellemezhetők, a kísérletvezető felől érkező, ismétlődő, egyhangú
szuggesztiók hatására. A szuggesztibilitás ezen típusa magas korrelációt mutat a hipnózissal szembeni
fogékonysággal. Ugyanakkor az is elmondható, hogy összehasonlítva az elsődlegessel, a másodlagos
szuggesztibilitás esetén kevésbé egyértelmű egy stabil faktor megragadhatósága. Úgy tűnik, e
másodlagos faktor sokkal összetettebb és változatosabb jelenségekből tevődik össze, melyek nem
mutatnak korrelációt a hipnózis iránti fogékonysággal. Az a tény, hogy e másodlagos szuggesztibilitás
különbóző mérései között sem mutatható ki konzisztens összefüggést azt sugallhatja, hogy inkább tőbb
viszonylag független faktorra számíthatunk, mintsem egy egységes faktorra (Gudjonsson, 2003).

Eysenck és Furneaux megfogalmazták azt a hipotézist, miszerint létezik egy harmadlagos

szuggesztibilitás is, mely esetén az attitűdváltozás egy tekintély-figura meggyőző kommunikációjának
hatására jelentkezhet. (Gudjonsson, i.m.).

Közvetlen és közvetett szuggesztibilitás

Gheorghiu és munkatársai (2003a) rámutatnak arra, hogy bár jelenleg nem létezik a
szuggesztibilitás egy általánosan elfogadott osztályozása, egyetértés van afölött, hogy a
szuggesztibilitásnak létezik legalább két független formája, melyek között nincs összefüggés. E két
szuggesztibilitás-típust leggyakrabban „közvetlen” és „közvetett” szuggesztibilitásnak nevezik. A
közvetlen szuggesztibilitás egy dirrekt szuggesztióra adott válasz, amikor az érintett személy explicit
módon informált azzal kapcsolatban, hogy mi az elvárás vele szemben, valamint arról, hogy
szuggesztibilitása mérve lesz. A közvetett szuggesztibilitás úgy határozható meg, mint az indirrekt
szuggesztióra adott válasz, amely implicit és amely során a szuggesztiót alkalmazó személy nem fejezi ki
explicit módon, a résztvevő számára, azt a szándékát, hogy ez utóbbi viselkedését módosítsa (Gheorghiu
és munkatársai, i.m.).
 Az emlékezetre vonatkozva, Kihlstrom (Rossi és Rossi nyomán, 2007) tisztázta, hogy a
„közvetlen-közvetett” dichotómia nem ragadja meg az „explicit-implicit” dichotómia lényegét; a szerző
szerint e különbség lényege abban áll, hogy míg az explicit memória a tudatos emlékezetet jelenti, addig
az implicit memória a múlttal kapcsolatos tudat alatti emlékezetet képviseli. Ily módon, az implicit
memória pontosan az emlékezetre gyakorolt dinamikus hatásai által válik érdekessé, tudatos emlékek
hiányában (Rossi és Rossi, i.m.). Úgy gondoljuk, hogy ez a megfigyelés alkalmazható a szuggesztibilitás
esetében. Ez esetben, a két módszer (közvetlen vagy közvetett) közötti különbség abban állna, hogy a
célszemély ismeri-e vagy sem a befolyás szándékát és irányát.

Ennek ellenére, „direkt” és „explicit”, valamint az „indirekt” és „implicit” kifejezéseket olykor

felcserélhetőnek tekintik (pl., Gudjonsson, 2003).

A hipnotikus és a nonhipnotikus szuggesztibilitás

A hipnábilitás, vagy hipnotikus szuggestzibilitás konceptuálisan úgy volt meghatározva, mint a

szuggesztibilitás megnövekedése a hipnózis révén (Braffman és Kirsch, 1999). Az egyéni különbségek
nagyon kevés változóját asszociálták megbízhatóan a hipnotikus szuggesztibilitással, de egyérteművé
vált, hogy ennek legjobb előrejelzője a nonhipnotikus imaginatív szuggesztibilitás (Braffman és Kirsch,
i.m.). Braffman és Kirsch (i.m.) felhívják a figyelmet az ú.n. „ébrenléti szuggesztibilitás” („waking
suggestibility”) fogalmának nem megfelelő használatára. A szerzők kritizálják ezt a kifejezést, rámutatva
egyrészt arra, hogy a hipnózis nem kapcsolódik az alváshoz, másrészt pedig, hogy több típusú
nonhipnotikus szuggesztibilitás létezik (pl. szenzoriális szuggesztibilitás, interrogatív szuggesztibilitás), és,
hogy ezek nem mutatnak jelentős összefüggést egymással.

Kirsch és Braffman a hipnábilitást újabban olyan hipnotikus szuggesztibilitásként

operacionalizálják, melyet a nonhipnotikus imaginatív szuggesztiblitás statisztikailag kontrollált
körülményei között mérnek (Kirsch, Allen és Reutenauer, 2005). Ilyenképpen mérve, vizsgálatuk során
megfigyelték, hogy a hipnotikus szuggesztibilitás a hipnózissal szembeni expektanciával és motivációval,
valamint a reakcióidővel függött össze szignifikánsan.

A szuggesztibilitás multidimenzionalitásának leírása – egy befejezetlen folyamat

Az korszerű kutatások felhívták a figyelmet arra, hogy a szuggesztibilitás multidimenzionalitása

egy olyan jelenség, mely mélyreható vizsgálatokat igényel, ugyanis nem szorítkozik csupán a fent
azonosított aspektusokra (Ornstein és Elischberger, 2004). Liebman és munkatársai (2002) egyik
kutatása olyan módon vizsgálta az interrogatív szuggesztibilitást, hogy felhasználta mindkét kutatási
paradigmát (az egyéni különbségek-, illetve a kísérletiét) és alátámasztotta azt a gondolatot, hogy a
szuggesztibilitás multidimenzionalitása feltehetően sokkal tágabb, az előző feltételezésekhez viszonyítva.
A szerzők bizonyítékot találtak arra, hogy az interrogatív szuggesztibilitás előzőleg megállapított formáin
kívül, létezhetnek más altípusok is. Szerintük kutatásaik eredményei arra mutatnak rá, hogy a két
paradigma keretében tulajdonképpen különböző szuggesztibilitás-típusokat mértek (nem muattak ki
jelemntős összefüggést a két módszer eredményei között, ugyanakkor a két paradigma által mért
szuggesztibilitás különböző pszichoszociális változók által volt előrejelezhető). Másrészt Liebman és
munkatársai (i.m.) eredményei arra utalnak – előző vizsgálatokkal összhangban – hogy még ugyanazon a
paradigmán belül sem mérték ugyanazt a konstruktumot. A szerzők elővigyázatos következményei azt
fogalmazzák meg, hogy az elkövetkező kutatások pontosabb válaszokhoz kell vezessenek ezen
különbségek okaira és természetére vonatkozóan, ugyanakkor nagy valószínűséget tulajdonítanak annak
a lehetőségnek, hogy eredményeik valóban azt a tényt tükrözzék, hogy a szuggesztibilitásnak több
független típusa létezik, mint az előzőekben klasszikus módon vizsgáltak (Liebman és munkatársai, i.m.).

3.4. Az interrogatív szuggesztió és szuggesztibilitás

3.4.1. Az interrogatív szuggesztibilitás: szuggesztív kérdések és/vagy interperszonális

nyomás

A kutatások bebizonyították, hogy szuggesztív kérdések hatására, a szóbanforgó eseménnyel

kapcsolatok információk pontossága függ a kognitív és pszichoszociális, valamint a külső, kontextuális
tényezőktől is. A vizsgálatok egyre több bizonyítékot mutatnak fel annak alátámasztására, hogy az
interjúvezető személyisége, státusza, ismerős/nem ismerős volta a szuggesztív kérdésekre vonatkozó
figyelmeztetései, a kérdések ismétlése, valamint a kérdések megfogalmazása és típusa jelentős befolyást
gyakorol (Roebers, Howie és Beuscher, 2007).

A szuggesztív kérdések magukban foglalnak olyan (helyes vagy helytelen) információt, mely utal
a kérdező által helyesnek tartott vagy elvárt válaszra (Scoboria, Mazoni, Kirsch és Milling, 2002;
McFarland és Morris, 1998). Nagyszámú kutatás bizonyítja, hogy nagyon kismértékű változások a
kérdések megfogalmazásában (pl. egyetlen szó módosítása) befolyásolhatja a résztvevők válaszát
(Scoboria és munkatársai., i.m.). Az egyik leggyakoribb szuggesztív kérdés típus az, amelyben
megfogalmazódik egy preferencia, és ez a legközvetlenebb mód annak közlésére, hogy milyen választ
várunk el – pl. „egy kalapot hordott, nem igaz?” – (Gilstrap, 2004). Általában a szuggesztív kérdéseket,
valamint a negatív feedback iránti érzékenységet az interrogatív szuggesztibilitás viszonylag független
formáiként tartják számon (pl. Richardson és Kelly, 2004), a szuggesztív kérdéseket és az interperszonális
nyomást (amelynek explicit megnyilvánulását a verbalizált negatív feedback jelképezi) pedig az
interrogatív szuggesztió különböző típusaiként (McFarland és Morris, 1998). A kikérdezés közbeni vagy
az interperszonális nyomás a kérdezettek válaszainak módosítását vagy megerősítését célozza meg és
magába foglalhatja – a szóbeli negatív visszajelzésen kívűl – úgy a provokálást és a kriticizmust, mint a
pozitív visszajelzést, és a bátorítást is (McFarland és Morris, i.m.). Újabban egyes kutatók (pl. Baxter,
Boon és Marley, 2006) felhívták a figyelmet arra, hogy egy kérdés ismételt feltevése vagy maga egy
szuggesztív kérdés feltevése – amely sugall egy „helyes választ” vagy bevezet egy téves információt – az
interperszonális nyomás kevésbé közvetlen formáit képviseli, mert a célzott személy nyomást érezhet,
hogy a sugallt választ adja. A szuggesztív kérdésekkel, valamint az interperszonális nyomással szembeni
érzékenységet az ú.n. „interrogatív szuggesztibilitás” vizsgálatának kontextusában tanulmányozták.

3.4.2. Interrogatív szuggesztibilitás és a kognitív szintű szuggesztív hatásokkal

szembeni fogékonyság más altípusai

A kognitív szintű szuggesztív hatások az egyén meggyőződéseiben, illetve elvárásaiban idéznek

elő változást. E típusú hatás prototípusát az interrogatív szuggesztibilitás képezi. (Lundh, 1998). Az első,
aki, a szuggesztibilitás e formáját vizsgálta Binet volt (Gudjonsson, 2003), de a releváns jelenségek
rendszeres tanulmányozása Gisli Gudjonsson angol kutató nevéhez kapcsolódik (Dafinoiu, 2003). Jelen
pillanatban nem létezik e fogalomnak egy egyetemesen elfogadott meghatározása (Gudjonsson, 2003).
Gudjonsson szerint, a másodlagos (és nem a harmadlagos) szuggesztibilitás szélesebb körű
meghatározása bír valamennyi elméleti relevanciával az interrogatív szuggesztibilitás szempontjából,
viszont kihangsúlyozza, hogy ez utóbbi esetén, a legjellemzóbb vonatkozást a mnézikus folyamatok
egyéni különbségei képezik. E nézetet alátámasztják későbbi tanulmányok is (mint pl. Howard és
Chaiwutikornwanich, 2006). Ezzel egyidőben úgy tűnik, az interrogatív szuggesztibilitás olyan folyamat
mely nagymértékben a szociális kölcsönhatásokon alapszik, legalább részben tükrözve olyan tényezőket,
mint az együttműködés (Gudjonsson, 2003).

Singh és Gudjonsson (1992) szerint az interrogatív szuggesztibilitás leginkább úgy képzelhető el,
mint az egyén hajlama arra, hogy módosítsa válaszait egy esemény leírására vonatkozólag, félrevezető
informaciók („misleading information”) hatására, valamint a kihallgatás során tapasztalt interrogatív
nyomáséra. A klasszikus szempontok szerint, az interrogatív szuggesztibilitás meglehetősen kevés közös
vonást mutat más szuggesztibilitás-típusokkal, és két viszonylag független faktora lett elkülönítve (a
„yield ”-típus, mely a szuggesztív kérdésekkel szembeni érzékenységet tükrözi, valamint a „shift”-típus,
mely a szociális nyomás eredményezte torzítások mértékét jelzi, negatív visszajelzést követően); e
viszonylag jól elkülöníthető szuggesztibilitás-típusokat azonban olyan hasonló tényezők mediálják, mint
például, egyes kognitív valtozók (memória, intelligencia), a szorongás, szociális tényezők vagy az egyén
megküzdési készségei (Nurmoja, 2005). Az interrogatív szuggesztibilitás két altípusa közötti alapvető
különbség az érzelmi állapot szerepében rejlik, mely kiemelkedett fontosságú különösen a “shift”-típusú
szuggesztibilitás esetén (Tata és Gudjonsson, 1990). Így, amikor egy interjú során, valaki negatív
visszajelzéssel szembesül és elfogadja azt, hosszú távú hatásra lehet számítani az egyén hangulatára
nézve, valamint bizalmára, újabb interjúhelyzetben; mindez hatást gyakorol az interrogatív
szuggesztibilitás három alapvető feltételére: a bizonytalanságra, az interjúvezetővel szembeni bizalomra,
valamint az interjúhelyzettel kapcsolatos elvárásokra (Tata és Gudjonsson, i.m.).

Gudjonsson kimutatta, hogy az a mód, ahogyan az emberek negatív visszajelzéssel szemben

reagálnak, szorongásos folyamatokhoz kapcsolódik, így minél szorongóbbá válik valaki a kapott negatív
visszajelzés hatására, annal hajlamossabbá válik válaszainak módosítására, újabb kihallgatás esetén,
valamint arra, hogy nagyobb mértékben építse be válszaiba a szuggesztív kérdések által tartalmazott
hamis információkat (Tata és Gudjonsson, i.m.).

Gudjonsson és Clark modellje szerint, az interrogatív szuggesztibilitás nagymértékben függ

azoktól a megküzdési stratégiáktól, amelyeket az egyén bevet a kihallgatási helyzetben jelentkező
bizonytalanság leküzdésére, illetve a vele szemben támasztott elvárásoknak való megfelelés érdekében.
Általában elfogadott álláspont, hogy egy helyzetben jellemző szuggesztibilitás-szint, valamint az
alkalmazott megküzdési stratégiák, magukban foglalják az egyén értelmi és mnézikus képességeit,
valamint kognitív beállítódását. A szuggesztióval szembeni ellenállás a helyzet és a hozzá kapcsolódó
elvárások kritikus elemzését igényli, így a szuggesztibilitás pozitív összefüggést mutat a mező-
függősséggel (Singh és Gudjonsson, 1992).

Két fontosabb irányzat paradigmáiban vizsgálták az interrogatív szuggesztibilitást: egyrészt az

ún. “egyéni különbségek”megközlítése, mely elsősorban Gudjonsson angol kutató nevéhez fűződik,
valamint a ’kísérleti megközelítés’, a legtőbb amerikai kutatóé .

A szuggesztibilitás vizsgálata az “egyéni különbségek” szemszögéből Gudjonsson és Clark

elméleti modelljében gyökerezik (Liebman és munkatársai, 2002). Gudjonsson és Clark feltevései szerint,
az interrogatív szuggesztióval szembeni fogékonyság azoknak a kognitív coping stratégiáiknak függvénye,
melyekhez a kihallgatás helyzetében az alanyok folyamodnak. Bár elismerik a helyzeti változók szerepét
is – olyanok például, melyeket a kísérletvezető manipulálhat – az idézett szerzők szerint, a válaszok
viszonylagos stabilitást mutatnak és mérhetők (Gudjonsson, 2003). A szuggesztibilitás viszonylagos
stabilitása a moderátor-jellegű kognitív, illetve személyiségi tényezőkhöz kapcsolódik; a személyiségi
tényezők közül elsősorban az önbecsülést, a stresszel szembeni megküzdés stratégiáit, a szorongásra
való hajlamot, valamint a szociális elfogadás iránti hangsúlyozott szükségletet említik meg (Gudjonsson,
i.m.). A Gudjonsson-Clark modell szerint, a helyzet objektív és egyben kritikus szemléletén alapuló
megküzdés, illeteve az egyén azon képessége, hogy amennyiben nem teljesen biztos benne,
tartozkodjon a válaszadástól védő tényezőként szerepelnek az interrogatív szuggesztió hatásával
szemben; ezzel ellentétben, azok a megküzdési stratégiák melyek a helyzet nem-realisztikus felfogását
foglalják magukba, valamint a tévedés lehetőségének nehézen történő elfogadása bizonytalanság
esetén, olyan tényezők viszont, melyek a szuggestióval szembeni érzékenységet fokozzák. Gudjonsson
kimutatta, hogy azok a résztvevők, akik elkerülő coping-stratégiákat alkalmaznak, sokkal
szuggesztibilisebbek mint azok, akik aktív kognitív-viselkedési stratégiákkal éltek (Gudjonsson, i.m.).
Howard és Hong (2002) kimutatták, hogy a szuggesztibilitás (főleg a Yield típusú) magasabb szintjei az
emocionális-fókuszú megküzdéssel mutat összefüggést, míg a probléma-központú stratégiák
alkalmazása alacsonyabb szintű szuggesztibilitással társul.

Az interrogatív szuggesztibilitás mérésenek legelterjedtebb és legismertebb eszköze a

Gudjonsson által kidolgozott Gudjonsson Suggestibility Scales (GSS), mely két párhuzamos formája (GSS1
és GSS2 ) egy hallott történet felidézését vizsgálja. E testz két alskálát tartalmaz, mely az interrogatív
szuggesztibilitás két típusát méri: az ú.n. „Yield” fogékonyságot (olyan kérdésekkel – “leading questions”
– szemben, melyek meghatározott választ sugallnak)”) és az ú.n. „Shift” típusú szuggesztibilitást, azaz
annak mértékét, hogy a személy válaszait megváltoztatja, negatív visszajelzés esetén. Négyféle
eredményt lehet kiszámítani: a Yield 1-t, azon válaszok számát tükrözve, amelyekbe bele lett foglalva a
szuggesztív kérdések által tartalmazott helytelen infromáció, még a negatív feedback alkalmazása előtt;
a Yield 2-t, mely a negatív feedback alkalmazását követően méri azon válaszok számát, melyek tükrözik a
szuggerált információ befogadását; a Shift -eredmény a két kérdéssorozat során bekövetkezett
válaszmódosítotás számát tükrözi és végül számolható egy globális szuggesztibilitás eredmény is, a
fentebb leírt három részleges eredmény összeadásából (Richardson, Gudjonsson és Kelly, 1995).
Mindezen információk mellett, a GSS más fontos klinikai adat beszerzését is szolgálhatja (Gudjonsson,
2003).
 A kísérleti megközelítés középpontjában az ú.n. „félretájákoztató hatások” (téves információk
beolvasztása egy olyan esemény felidézésekor, amelynek az egyén tanúja volt). E jelenségek úgy
felnőttek, mint gyerekek esetén is kimutathatók (Bright-Paul, Jarrold és Wright, 2005). Elsősorban azon
kognitív mechanizmusok azonosítását tűzték ki célul, melyek a szuggesztibilitás alapjait képezik, az
interjúhelyzet kísértleti manipulálásával (Liebman és munkatársai, 2002). E paradigma keretében számos
helyzeti változó hatását követték nyomon a kutatók; ilyenek voltak például a kérdések sorrendje, a
kísérlet három szakasza között eltelt idő, vagy a feltett kérdések típusa ( Liebman és munkatársai, i.m.).

Az évek során kialalkult egy harmadik megközelítés is, mely mindkét alapszemléletmód
felhasználását jelentette. Így, nagyszámú olyan vizsgálat született, mely a szuggesztibilitás kognitív és
pszichoszociális együttjáróinak azonosítását célozta, szabványos kísérleti módszertani keretekben
(Ornstein és Elischberger, 2004). A kutatások keresték a kapcsolatot a szuggesztibilitás és a
legváltozatosabb belső és külső változók között, az eredmények azonban legtöbbször ellentmondásosak
maradtak. A szakirodalom néhány részletes átttekintést nyújt (pl. Bruck és Melnyk, 2004; Quas,
Goodman, Ghetti és Redlich, 2000; Quas, Quin, Schaaf és Goodman, 1997); hasonlóképpen, Gudjonsson
(2003) is kimerítő áttekintését nyújta az interrogatív szuggesztibilitás és annak korrelátumaival
kapcsolatos vizsgálatoknak. Az alábbi táblázatban összefoglalunk néhány olyan interperszonális változót,
melynek a szuggesztibilitással való kapcsolata bizonyított. Annak ellenére, hogy a kutatások sokszor
ellentmondásos, nem egyértelmű eredményeket hoztak felszínre jutottak, megfigyelhető a következő
táblázatban az a tendencia, hogy a magas szuggesztibilitás olyan állapotokkal vagy vonásokkal társuljon,
melyek a fokozott sérülékenység feltételeit teremtik meg.
4. táblázat. Az interrogatív szuggesztibilitás és a kognitív szintű szuggesztív hatásokkal szembeni
fogékonyság más altípusainak intraperszonális együttjárói

Forrás Interperszonális változó Szuggesztibilitás típusa

Levine, Burgess és Laney (2008) - szomorúság (állapot) - pozitív

- boldogság (állapot) - fordított
- düh (állapot) - fordított
Bain, Baxter és Ballantyne (2007) önmonitorizálás fordított

Roberts és Powell (2006) a forrás megfigyelése fordított

Gignac és Powell (2006) intelligencia kvadratikus („U” alakú)

Baxter és mtsai. (2006) önbecsülés Pozitív, ha a kérdező stílusa

barátságos és negatív, ha a
kérdező hideg, meredek
stílusú

Roebers és Schneider (2005) Metakognitív monitorizálási fordított

folyamatok

Richardson és Kelly (2004) - hajlam, hogy jó fényben tüntesse fel - pozitív

magát
- együttműködés
- pozitív

Ridley és Clifford (2004) - disszociáció - pozitív

- szorongás-állapot - pozitív
áttekintés

Ridley és Clifford (2004) - szorongás-vonás - pozitív

- szorongás-állapot - negatív
Gilstrap és Papierno (2004) - forrás monitorizálása - fordított
- önbizalom
áttekintés - önértékelés - pozitív
- pozitív
Bruck és Melnyk (2004) - énkép/éhatékonyság - fordított
- az anya kötődési stílusa
áttekintés - pozitív a bizonytalan
kötődéssel és negatív a
biztonságossal

- szülő-gyermek kapcsolat - fordított (a kielégítő

kapcsolatokkal)
Polczyk és mtsi. (2004) életkor kvadratikus („U” alakban)

Gudjonsson (2003) - disszociáció - pozitív

- együttműködés - pozitív
áttekintés

Alexander és mtsai. (2002) kognitív gátlás fordított

Eisen és mtsai. (2002) dissziciáció - pozitív

Liebman és mtsai. (2002) - szociális szorongás (mások - pozitív

értékelésétől)
áttekintés - erős megfelelési igény
- asszertivitás - pozitív
-fordított

Merckelbach és mtsai. (2000) disszociáció - pozitív

Quas és mtsai (1997) - a forrás monitorizálása –helyes - fordított

attribució
áttekintés - kettős képzetek megértése
- képzelet - fordított
- a szülő kötődése és a gyerekek - pozitív
kötődése - pozitív a bizonytalan
kötődéssel és negatív a
biztoágos kötődéssel
- szülő-gyermek kommunikáció (jó) - fordított

Smith és Gudjonsson (1995) - szorongás-állapot - pozitív (főleg a „Shift”

szuggesztibilitás esetén)
- pozitív
- együttműködés - fordított
- önbecsülés
Singh és Gudjonsson (1992) mezőfüggőség pozitív (a Yield típusú
szuggesztibilitás esetén)

Gudjonsson (1990) Metakognitív képességek - fordított

Gudjonsson (1988, Gudjonsson - elkerülő megküzdési stratégiák - pozitív

nyomán, 2003) - szorongás - pozitív
- asszertivitás - fordított

A legtöbb kutatás a hamis információk bemutatásának paradigmáját használta, vagy rejtetten a

megfogalmazott kérdésekben az interjú során (ezáltal vizsgálva a hamis információ azonnali
elfogadását), vagy a hamis információ egy bizonyos idő elteltével való beépítésének ellenőrzésével; ez
utóbbi hatások a felidézés késleltetett hibái néven ismertek (Eisen és mtsai., 2002). Bruck és Melnyk
(2004) kimutatták, hogy e kutatások keretén belül tulajdonképpen a szuggesztibilitás több elkulöníthető
formáját azonosították: interrogatív szuggesztibilitás (annak gyorsasága, hogy valaki milyen hamar
fogadja el a szuggesztív kérdésekben megfogalmazott hamis információt vagy ért egyet a
céltevékenységre vonatkozó hibás információkkal), a félretájékoztatás hatásai (az eseménnyel
kapcsolatos hamis információk beépítése egy későbbi felidézés alkalmával érvényesül), hibás
forrástulajdonítás (annak képtelensége, hogy tisztán különbséget tudjon tenni aközött, hogy a
céleseménnyel kapcsolatos adott részletek valódiak-e vagy sugalmazottak; ebből megtudhatunk valamit
arról, hogy a hibás információk milyen mértékben hatottak a személy meggyőződéseire), illetve a hamis
események alkotása (egy olyan teljes esemény “felidézése”, amely nem is létezett valójában). E
jelenségek a szuggesztibilitás viszonylag jól elkülöníthető típusaiként tekinthetők, mivel a kutatások
olyan adatokat hoztak felszínre, amelyek bizonyítják vagy legalább alátámasztják olyan különböző
folyamatok bevonódását, amelyek a szóbanforgó hatások alapjaként szolgálnak: így, ha a felidézés
késleltetett hibái esetén, a hibás információ beépítését érthetjük a leginkább a forrás-monitorizálás
hibájának eredményeként, viszont a hibás információk azonnali elfogadása nem foglalja feltétlenül
magában az információ forrásával kapcsolatos tévedést vagy a mnézikus torzulást (Eisen és mtsai.,
2002). Számos szerző (pl. Bruck és Melnyk, 2004; Roebers és Schneider, 2005) állítja, hogy a szuggesztió
különböző formáinak alapjául különböző egyéni különbségek azonosíthatók; úgy tűnik, hogy míg a
pszichoszociális tényezők – pl. az együttműködés hajlama, vagy az önbecsülés – mindenekelőtt az
interrogatív szuggesztibilitásal társíthatók, a félretájékoztatás esetén, a kognitív tényezők vannak
túlsúlyban a pszichoszociális faktorokkal szemben.

Az interrogatív szuggesztibilitás újító megközelítései

Az útobbi időben újabb és újító próbálkozásokat figyelhettünk meg az interrogatív

szuggesztibilitás releváns jelenségeinek feltárásában, e hatások más – a klasszikustól eltérő –
kontextusokban történő tanulmányozása által. Így például Saltzstein, Dias és Millery (2004) az
interrogatív szuggesztibilitás új megközelítését írták le, mely Piaget ú.n. „klinikai módszeréből” is sokat
inspirálódik; ez utóbbi abban állt, hogy szuggesztív hatást gyakorolnak a gyermekek értékelési és
gondolkodási folyamataira, megértési szintjük jobb megfigyelése véegtt. Saltzstein és munkatárssai
(2004) a gyermekek szuggesztibilitásában szerepet játszó szociális és fejlődési tényezőkre
összpontosítottak. A gyermekek olyan hipotetikus dilemmák elé lettek allítva, melyekre az igazság
megmondása, illetve egy ígéret betartása közötti konfliktus volt jellemző, és eredeti válaszaik
módosítását kísérelték meg a vizsgálatvezetők alternatív megoldások sugalmazásával. A szerzők
kimutatták, hogy az autonómia magasabb szintjei alacsonyabb szuggesztibilitással társult, míg a
magasan heteronómok esetén, magasabb szintű szuggesztibilitás volt megfigyelhető.

Egy másik újító lépést Gorassini, Aitken Harris, Diamond és Flynn-Dastoor (2006) kísérlete
kepezte: először került kivizsgálásra az a gondolat, mely szerint az interrogatív szuggesztibilitás jelensége
egy személyközi közegen kívűl is érvényesülhet. A szerzők a Gudjonsson (GSS) szuggesztibilitás skálák
számítógépes változatát alkalmazták. Vizsgálatuk bebizonyította, hogy a számítógép által adott negatív
visszajelzés hatására is módosíthatók a résztvevők válaszai. Ugyanakkor, érdekes eredményt képezett az
a tény, hogy a negatív visszajeélzsét követől módosult válaszok (Shift eredmények) meghaladták a
normatív értékeket és ezért, a szerzők megfogalmazták azt a feltevést, hogy a kisebb Shift normatív
értékek olyan különbségekből származtathatók, melyek az interjúvezetők között, a negatív visszajelzés
közlésének módjában, illetve az interjú levezetési módjában elkerülhetettlnül léterjönnek egy
személyközi interakció során; ezzel szemben, a számítógép segítségével egy valóban szabványos GSS
változat kapható.

E vizsgálat eredményei azt sugallják, hogy az ú.n. interrogatív szuggesztibilitás hatásai akkor
is megfigyelhetők, ha hiányzik a valóságos beszélgető társ; még akkor is, ha ennnek a szuggesztibilitás
formának alapja elsősorban a mások felé fordulással kapcsolatos motiváció, feltételezhetjük, hogy e
viszonyulásmódok interiorizálódtak, így a személyre jellemző tulajdonságaivá válva (magukban foglalva
egy típikus viszonyulási módot önmagával szemben, illetve mindazokkal az ingerekkel szemben,
melyekkel a személy kapcsolatba kerül); feltételezhetjük, hogy e viszonyulási módok változatos
kontextusokban aktiválódhatnak anélkül, hogy szükséges lenne egy valós személyközi kölcsönhatás.

3.5. Normál szuggesztió és szuggesztibilitás

Lundh (1998) bevezeti a “normál szuggesztió” fogalmát (vagy “mindennapi”- mondanánk mi), annak
a szuggesztióformának a megnevezésére, amely – szándékosan vagy nem szándékosan –
bennefoglaltatik abban a módban, ahogyan az emberek, különböző interperszonális kontextusokban
feltesznek kérdéseket, megfogalmaznak állításokat. Az elmlített szerző szerint, a szuggesztió
(interperszonális jelenségként felfogva) úgy határozható meg, mint a szociális befolyásolás egyik típusa,
mely során egy adott közvetítődik; ez a “mentális tartalom” lehet egy meggyőződés, egy kívánság,
emoció stb, és ezáltal módosulnak annak a személynek a reakciói (viselkédeses, emocionális, kognitív),
akire a szuggesztív hatások irányulnak, a szuggesztiót gyakorló személy szándékainak,
meggyőződéseinek vagy vágyainak irányában (Lundh, i.m.). E befolyásolási típus hatásai az értelem-
strukturák (kognitív-érzelmi sémák) automatikus aktiválásán alapszanak, a kritikus-racionális
gondolkodás viszonylagos kiküszöbölése mellett (Lundh, i.m.). Lundh szerint a szuggesztió a
kommunikációnak meghatározott formája, mely során:

- az egyik fél (a “közvetítő”, eredetiben, “suggestor”) szándékos vagy nem szándékos módon
befolyásolja a másik felet (“receptor”, eredeti ben, “suggestant”), a verbális kommunikáció elemei, a
nonverbális viselkedések és/vagy más kontextuális tényezők révén.
- ez a befolyásolási folyamat úgy történik, hogy az a személy, aki befogadja a szuggesztiót, átveszi a
szuggesztiót közvetítő meggyőződéseit, szándékait, vágyait;
- e befolyásolási folyamat a szuggesztiót receptáló személy értelem-struktúráinak (“meaning
structures”) automatikus aktiválásan alapszik (Lundh, 25.oldal).
Lundh (i.m.) szerint az ilyen szuggesztív hatások a szuggesztiónak kitett személy pszichológiai
működését bármely szintjén érínthetik: észlelési, viselkedési, kognitív, emocionális, vagy motivációs
szintjén. Mindezen jelenségek közös tulajdonsága az, hogy nem alapszanak verbális-racionális érveken. A
szerző szerint a szuggesztió jelensége “interperszonális priming”-ként is felfogható, és leírja a mindkét
esetben megfigyelhető azonos mechanizmusokat: egyrészt, a priming az a befolyásolási forma,
amelyben az adott pillanatban bemutatott inger-információ hatással lesz arra a módra, ahogyan a
személy értelmezi az utólagos új információkat, nem tudatosítva ezt. Másrészt, a szuggesztió esetén egy
adott meggyőződés, emóció, kívánság stb. fekjeződik ki és ennek hatása lesz a célszemélyre anélkül,
hogy ez tudatosítaná azt a “mentális tartalmat”, vagy “üzenetet”amelynek ki lett téve, sem a szuggerált
tartalom elfogasásának folyamatát, és a szuggesztív hatásoknak való kitétel, e hatások átvétele, illetve
ezek érzelmi, kognitív, viselkedési stb megnyilvánulásai közötti ok-okozati kapcsolatokat sem.

Lundh (i.m.) szerint mindenki rendelkezik egy adott “szuggesztibilitás profillal”, kognitív-affektív
sémáinak (e sémakat ő “értelem-strukturáknak”, eredetiben, “meaning structure”-nak nevez)
függvényében, melyek segítségével szervezi és strukturálja tapasztalatát, és ennek értelmet ad; így,
valamennyien képesek vagyunk a szuggeszibilis reakciómódra, a kognitív-érzelmi sémáink függvényében.
Egy szémely “szuggesztibilitási profilját” Lundh Mischel és Shoda (1995) kognitív-affektív rendszer
elmélete segítségével határozza meg, mely szerint a személyiség a szociális viselkedés szervezésében
megnyilvánuló egyéni különbségek által is jellemezhető; minden személyre sajátos, jól elkülöníthető és
értelemmel teli “helyzet-viselkedés profilok” jellemzőek. Lundh (i.m.) szerint az, amit ő
“szuggesztibilitás-profilnak” nevez, tulajdonképpen egy ilyen “helyzet-viselkedés” profil pédáját
képviseli.
 Lundh (1998) rámutat arra, hogy a szuggesztibilitás mértékének meghatározásában jelentős
szereppel bír az én struktúrája; e gondolat alátámasztására olyan, az interrogatív szuggesztibilitás
területével kapcsolatos tanulmányokra utal, amelyek kapcsolatot mutattak ki az említett
szuggesztibilitas típus és az alacsony önértékelés, az asszertivitás hiánya vagy a negatív értékeléstől való
félelem között. Az én ezen strukturái főlérendeltnek tekinthetők, és magukbafoglalják úgy a kognitív
rendszer modelljét (az ún. metakognitív ismeretek), mint az én modelljét; ezeknek döntő szerepük van a
tudatos, reflexív, kritikus-racionális információ processzálásában, mivel ez esetben a személy, legalább
bizonyos mértékben, aktívan monitorizálja és kontrollálja saját mentális folyamatait (Lundh, i.m.).

3.6. A szuggesztió és szuggesztibilitás kutatási területei

Ordi és Miguel-Tobal (1999, 58. old.) összesítik azokat az érdeklődési területeket, amelyek a
szuggesztió-szuggesztibilitás témáit tanulmányozták. Ezek a következők:

- a szociálpszichológia területe, amely különösen a szuggesztió-szuggesztibilitás, az attribúciók, a

szociális befolyás, illetve az ezpektanciák kapcsolatát vizsgálta (Bierhoff Klein, 1989; Golud, 1991;
Jakoda, 1989; McGuire, 1989);
- a kognitív pszichológia területe, melyen belül a szuggesztió hatását vizsgálták az emlékezeti
folymatokra (Brown, Scheflin es Hammond, 1998; Diges, 1997; McConkey, 1992; McConkey és
Sheehan, 1995) valamint az észlelési és képzeleti folyamatokra (Holroyd, 1992; Kuzendorf, Spanos
és Wallace, 1996);
- a pszichobiológia, valamint a pszichofiziológia területei, amelyeken belül a szuggesztiónak az
idegrendszerre, valamint az immunrendszer folyamataira, a fájdalom feletti kontrollra kifejtett
hatásait vizsgálták, illetve a placebo hatásokat és az emocionális állapotok indukálását (Crawford és
Gruzelier, 1992; Evans, 1985 és 1989; Gibson, 1994; Hall, 1986; Hilgard és Hilgard, 1983; Shea,
1991);
- a klinikai pszichológia területe, mely keretében a vizsgálatok tárgyát mindenekelőtt a szuggesztió
azon hatásait vizsgálták, melyek a különböző relaxációs technikákban, a hipnózisban és általánban a
pszichoterápiában érvényesülnek (Barber, 1993; Crist és Rickard, 1993; Gonzales Ordi és Miguel
Tobal, 1993a; Lehrer és Woolfolk, 1993; Rickard, Crist és Barber, 1985);
- a pszichopatológia területe, amely keretében a szuggesztibilitást olyan változóként vizsgálták, mely
szerepet játszik a különböző mentális zavarok esetén, mint pl. a szorongás zavarokén (Gonzalez Ordi,
1994; Gonzalez Ordi és Miguel Tobal, 1993b), a disszociatív zavarokén (Maldonado és Spiegel, 1998;
Spiegel és Cardena, 1991; Wermetter, Bremner és Spiegel, 1998; Whalen és Nash, 1996), a
 szomatikus zavarokén (Wickramasekera, 1998) vagy az étkezési zavarokén (Vanderlinden, 1993)
esetében.
Hosszantartó viták témáját képezi a placebo hatások és a szuggesztió-szuggesztibilitás jelenségei
közötti kapcsolat. Ezeket, hasonlóságaik ellenére, általában különböző entitásoknak tekintették, főleg a
„placebo“ és a „szuggesztió-szuggesztibilitás“ fogalmainak pontatlan meghatározásai miatt; e
pontatlanság gátolja az alapvető közös mechanizmusok tudományos elemzést és, implicít módon,
korlátozza az empirikus vizsgálatokat is ezen a szinten (de Pascalis, Chiaradia şi Carotenuto, 2002).
Ugyanakkor a szuggesztibilitás egységes konstruktumának hiánya egy másik jelentős oka lehet annak,
hogy – hosszú időn keresztül – a kutatások kudarcot vallottak a placebo-hatás és a szuggesztibilitás
közötti kapcsolat bizonyításában (Lundh, 1998). De Pascalis és munkatársai (2002) Staats, Hermat és
Staats (1998) vizsgálatát idézik, amelyben kimutatták, hogy az emocionális választ kiváltó szavak képesek
a fájdalommal asszociálható viselkedések csökkentésére vagy felerősítésére, valamint a jég által
előidézett fájdalom tapasztalatának átélésének befolyásolására. A pozitív placebo szuggesztió a
fájdalommal szembeni magasabb toleranciát vonta maga után, viszont a negatív placebo szuggesztió
semleges, a kontroll feltételekhez viszonyítva alacsonyabb toleranciaszinthez vezetett. De Pascalis és
munkatársai (2002) szerint ezen tanulmányok rámutatnak arra, hogy a szuggesztió és a placebo-hatás
ugyanazon alapmechanizmusok által működnek, csupán az a mód eltérő, ahogyan a szuggesztív üzenet
közvetítve van. Ugyanezt az álláspontot képviselik Gheorghiu és munkatársai (2003) is, akik Lundhot
idézve, arra hívják fel a figyelmet, hogy a hipnózis (különösen ennek klinikai és kísérleti vonatkozásai
kapcsán), valamint a szuggesztív technikák által előidézett memóriatorzulás területei mellett, a placebo
hatások jelképezik a szuggesztió és szuggesztibilitás vizsgálatának harmadik nagy területét.

3.7. Integratív irányzatok

A szuggesztió többdimmenzionalitása ma már kétségbevonhatatlan, azon nagyszámú vizsgálat

alapján, mely e tényt bizonyította. Mindemellett, a szuggesztibilitás formáiként azonosított jelenségek
között, természetes módon, fellelhetők a közös jellemzők is, melyeknek köszönhetően rendelhetjük alá
e jelenségeket egy és ugyanazon elméleti konstruktumnak. Az évek során, számos ilyen közös
tulajdonság lett azonosítva, és ez elősegítette a szuggesztió és szuggesztibilitás jelenségeinek
megértésének fejlődését. Egyetértést figyelhetünk meg általában arra vonatkozólag, hogy a
szuggesztibilitás minden formája magában foglalja egy javaslat vagy egy tevékenység lefolyásának
bizonyos szintű kritika nélküli és akartunktól független elfogadását (Hergovitch, 2003). Gheorghiu (2003)
szerint a szuggesztibilitás különböző formái közös meghatározókkal rendelkeznek; az egyik ilyen
elsődleges fontosságú tényezőt a bizonytalanság képezheti, mely nélkül – a szerző szerint – a
szuggesztió nem működhet. Hasonlóan, Gheorghiu (i.m.) olyan újkeletű tanulmányokra is hivatkozik,
melyek szignifikáns pozitív összefüggést tártak fel az interrogatív szuggesztibilitás és az érzékszervi
(másodlagos), szuggesztibilitás között annak ellenére, hogy nagyszamú tanulmány kiemelte e két
szuggesztibilitás típus függeltenségétt (pl., Gudjonsson, 2003). Bár nagyszámú tanulmány támasztotta
alá (ld. pl. Register és Kihlstrom, 1987), megkérdöjeleződik az a klasszikus nézet is, mely szerint a
hipnotikus szuggesztibilitás, illetve az interrogatív szuggesztibilitás teljesen különböző formái a
szuggesztibilitásnak: újabban napvilágot láttak olyan tanulmányok, melyek akár jelentős kapcsolatot
tártak fel a hipnotizálhatóság és az ú.n. „szociális szuggesztibilitás” között; ez utóbbi az autokinetikus
hatásokkal szembeni reakcióként vagy a konformizmus mértékeként operacionalizálható (Hergovich,
2003). Annak ellenére, hogy viszonylag nagyszámú tanulmány inkonzisztens vagy akár teljesen ellentétes
eredményeket kínált e tekintetben, ha arra gondolunk, hogy az interrogatív szuggesztibilitás lényegében
a szociális szuggesztibilitás egy sajátos formája – mely esetén a személyközi nyomás kerül előtérbe –
egyetérthetünk Hergovitch és munkatársaival (i.m.), akik arra a következtetésre jutnak, hogy nem lehet
elvetni e kapcsolat fennállásának feltevését a szuggesztibilitás említett két formája között.

Másrészről, nagyszámú újkeletű kísérlet hatására, olyan jelenségek, melyek korábban nem
voltak a szuggesztió-szuggesztibilitás tárgyköréhez tartozóként számontartva, ma már ekként vannak
elismerve befolyásos kutatók által. Legjobb példa erre a placebo jelenségek. Raz (2007) szerint, a
placebo témakörében végzett kutatások kiváló utat képeznek a szuggesztiónak, illetve az
expektanciáknak a viselkedésre gyakorolt hatásainak tanulmányozásában, miközben Lundh (Gheorghiu,
2003 nyomán) úgy vélekedik, hogy a placebo hatások az indirekt szuggesztió formáiként tekinthetők. Di
Clementi és munkatársai (2001) olyan álláspontra helyezkednek, miszeint válasz-expektanciák képezik
úgy a hipnózis, mint a placebo hatások magyarázó jelenségét. E nézetet, különben, más szerző is oszt.
Így például Kirsch (1999) rávilágít arra, hogy esetenként a hipnózis egyszerűen a placebo hatások egyik
formájaként fogható fel; azok a vizsgálatok, melyek egy és ugyanazon beavatkozás hatásait mérték,
olyan körülmények közepette, hogy ez “hipnózis”-ként vagy pedig “relaxáció”-ként lett címkézve a
résztvevők számára (pl., Gandhi és Oakley, 2005) igazolni látszanak e felfogást.

Szuggesztibilitás, elvárás, önbeteljesítő jóslat

Woody, Drugovic és Oakman (1997) szerint, a homogenitás hiányának, valamint a non-

hipnotikus szuggesztibilitás különböző formáinak még nem tisztázott természetének ellenére, a
résztvevők elvárásai (expektanciái) – meghatározott kontextusban – képezik e hatások közös magyarázó
mechanizmusát. Az expektancia konstruktumának alapjául a szociális tanulás elmélete szolgál, ennek
sajátos kiterjesztését képezve (Vera és Sanchez, 1997). Egy vizsgálatban, mely nyomon követni kívanta
azokat a tényezőket, amelyek hatással voltak az egyetemi hallgatók teljesítményére – statisztika és a
kutatás módszertana tantárgy esetén – a szerzők Bandura elméletéből indultak ki, mely szerint egy
személy meggyőződései arra vonatkozólag, hogy képes egy bizonyos fokú teljesítményt elérni,
nagymértékben befolyásolják cselekedeteit (Onwuegbuzie és munkatársai, 2003). E tanulmány azt
igazolta, hogy graduális szinten, a tanulók elvárásai globális teljseítményükre vonatkozóan – a statisztika
és a kuatatás módszertana tantárgyat illetően – képezték a legmeghatározóbb előrejelzőjét e
tantárgynál elért teljesítményüknek, a statisztikával szembeni szorongás mellett..

Dafinoiu (1996) szerint az expektancia úgy határozható meg, mint:

olyan szubjektív lehetőség, implicít vagy explicít feltevés meghatározott válasz (legyen az
akaratlagos, vagy sem) megjelenésével kapcsolatban, meghatározott viselkedés
következményeképpen; sajátos fontossággal bír a kognitív mező szervezésében, a helyzet
felépítésének folyamatában, valamint annak a viselkedésnek a kiválasztásában, mely aktuálisan
használatra kerül, a személy összes potenciális viselkedései közül (58-59 oldal).

Az “expektancia” fogalmával szoros kapcsolatban áll az ú.n. “önmagát beteljesítő jóslat”-é; ez

utóbbi olyan folyamatként írható le, mely során egy adott kimenetel valószínűsége maga után vonja
annak beteljesülésére irányuló törekvések mozgosítását (Dafinoiu, i.m.).

A szuggesztibilitás, az elvárás, valamint az önmagát beteljesítő jóslat közötti kapcsolatra

vonatkozóan, Dafinoiu (i.m.) – Gheorghiut idézve – megfogalmazza a feltevést, mely szerint az önmagát
beteljesítő jóslat mechanizmusa minden olyan szuggesztív folyamatban megtalálható, melynek alapját
az expektancia képezi, explicít vagy implicít módon. E jelenségek mindenekelőtt nevelési közegekben
váltak vizsgálatok tárgyává, bár nagyszámú adat az orvostudomány gyakorlatából származik, elsősorban
a válasz-expektanciáknak a placebo hatásokban játszott szerepükre vonatkozólag (pl., de Pascalis és
munkatársai, 2002), de a diagnózis közlésének “címke-hatásra” is, mely önmagát beteljesítő jóslatként
működhet (Huibers és Wessely, 2006).

A nevelési közegeket illetően, e jelenségek tanulányozása mindenekelőtt Rosenthal és Jacobson

klasszikus kutatásához kapcsolódik; e szerzők munkásságának köszönhetően kerültek alkalmazásra a
pszichológia területén is az “önmagát beteljesítő jóslat”, illetve a “Pygmalion –hatás” fogalmai.
Közismert, hogy Rosenthal és Jacobson kutatása fényt derített a tanulók értelmi képességeik
hatékonyabb fejlesztésének lehetőségére, olyan kísérleti visszajelzés alkalmazásával, mely a gyermeknek
az előzetesen felmért intelligencia szintjére vonatkozott. E kísérlet során, a résztvevő gyermekek tanárai
kapták a módosított visszajelzést, a valósnál jobb eredményt tükrözve; ezáltal olyan pozitív elvárás
alakult ki a tanárokban a gyermekek képességeivel, illetve teljesítményével kapcsolatban, mely hatást
gyakorolt diákjaikkal szembeni viszonyulásukra, és ez továbbá a gyermekeknek a saját képességeikkel,
valamint teljesítményükkel kapcsolatos elvárásaikat befolyásolta. Végűl, e tanulók teljesítménye valóban
jobbnak bizonyult, a kontroll csoportot alkotó gyermekekéhez viszonyítva (Rosenthal, 2002; Rosenthal
és Jacobson, 1966).

Egy nagyszámú vizsgálat eredményeire alapozó áttekintő tanulmányban, mely célúl tűzte ki az
önmagát beteljesítő jóslat mechanizmusára vonatkozó pro és kontra tudományos bizonyítékok
vizsgálatát, Jussim és Harber (2005) arra következtettek, hogy e jelenség létezik és működik az
iskolákban, a következményei, pedig, hosszú távon éreztetik hatásukat; a szerzők kihangsúlyozzák, hogy
bár általában az önmagát beteljesítő jóslat hatásai viszonylag szerények, sajátos érzékenységgel
rendelkező egyének esetén, e hatások akár nagyfokú intenzítással jelentkezhetnek.

3.8. A szuggesztibilitás adaptív jellegére vonatkozó álláspontok

Ordi és Miguel-Tobal (1999) Sidis megfogalmazására utalnak, mely az embert „szuggesztibilis

állat”-ként írja le, kihangsúlyozva ezáltal egy, csak az emberre vonatkozó privilégiumot, a
szuggesztibilitását. Ezzel ellentétben, hagyományosan hajlamosak vagyunk a szuggesztibilitást az egyén
negatív jellemzőivel társítani (Ordi és Miguel-Tobal, i.m.). Ez érthető is, mindazoknak a tanulmányoknak
a fényében, amelyek a szuggesztibilitás különböző formáinak a patológiás személyiségvonásokkal
(Wolfradt és Meyer, 1998), valamint az emberi mivoltunknak sérülékeny vonatkozásaihoz kapcsolódó
állapot- és vonás-változóival való összefüggését mutatták ki. A szuggesztibilitás (legtöbbszőr az
interrogatív szuggesztibilitásról van szó) pozitív kapcsolatát az állapot-, valamint a vonás-szorongással, a
disszociálással, és az együttműködéssel több tanulmány is igazolta; ugyanakkor, empirikus adatok
alapján, úgy tűnik, negatív kapcsolat áll fenn a szuggesztibilitás és az önbecsülés, az asszertivitás, a
kognitív énhatékonyság, az aktív megkűzdési stratégiák, a metakognitív képességek, az autonómia, a
kognitív inhibíció, valamint az intelligencia1 között. Hasonlóképpen, azok a tanulmányok amelyek a

1
ezt a kapcsolatot utólagos tanulmányok megcáfolták: pl. Gignac és Powell (2006) az intelligencia és a
szuggesztibilitás non-lineáris, „U” –alakú, kapcsolatát bizonyítják
szuggesztibilitás és az életkor kapcsolatát vizsgálták (pl. Polczyk és munkatársai, 2004), e változók
quadratikus („U” alakú) kapcsolatát mutatták ki, ahol a gyermekek és a serdülők szuggesztibilitása
magasabb a fiatal felnőttek szuggesztibilitásánál, a fiatlal felnőttekké pedig alacsonyabb a náluknál
idősebbek szuggesztibilitásánál. Ez a tény arra világít rá, hogy a magasabb szuggesztibilitás a
„sérülékenyebb életkorok” egyik jellemzője.

Ugyanakkor, a szuggesztibilis válaszkészség pozitív hatásairól is tanuskodik nagyszámú adat,

elsősorban a pszichoterápia, valamint a placebo hatások területéről származó tanulmányokból. Ebből
kiindulva, sok olyan módszer lett kidolgozva, mely pontosan a szuggesztibilitás fejlesztését tűzi ki célul
(pl. Bates, Miller és Cross, 1988; Lynn, 2004). Legújabban a szuggesztibilitást egy egészen más
nézőpontból közelítik meg (Ordi és Miguel-Tobal, 1999). Így, a szugesztibilitás egyik funkciójának – a
„kétértelműség eloszlatásának” – fontossagára tőbb kutató (pl., Dafinoiu, 2003 és 1996; Wolfradt és
Meyer, 1998) is rávilágított. Gheorghiu és Kruse tanulmánya szerint például, kétértelmű helyzetekben,
ha az egyén labilis, a szuggesztív folyamatok e kétértelműség közvetlen csökkenéséhez vezetnek, és
ráadásul tudatos intellektuális erőfeszítés igénybevétele nélkül. Több alternatíva esetén, a
szuggesztíbilitási mechanizmusok olyan viselkedéses döntéshez vezetnek, melyet a személy úgy él meg,
„mintha” az egyetlen lehetséges lenne (Dafinoiu, 2003 és 1996). A szuggesztibilitás adaptatív jellegének
ezen gondolata Rossi és Rossi (2007) álláspontjában is fellelhető. Abból kiindulva, hogy a szuggesztív
mechanizmusok az információ heurisztikus feldolgozásán alapszanak, a szerzők kimutatják, hogy ezek
egyszerű, a tapasztalatok során kialakított általánosítások alkalmazását vonják maguk után. A
heurisztikus feldolgozás így az új tapasztalatok sokkal gyorsabb, és kevesebb erőfeszítést igénylő
kódolását, szerveződését és elraktározását biztosítja (Forehand és munkatársai, 2004). Hasonlóképpen
Rossi és Rossi (2007) azt a hipotézist fogalmazzák meg (ezt az idegtudományok keretén belül végzett
kutatások is igazoltak), mely szerint a tudat és sajátosan a figyelem összpontosításának funkciója olyan
folyamatokban rejlik, mint a tevékenység-függő génkifejeződés, az alkalmazkodás dinamikájához tartozó
mentális és viselkedéses képlékenység, valamint a problémamegoldás és a gyógyulás beindításának
serkentése, tehát olyan folyamatok aktiválása, melyek az evolúció során, molekuláris-genomiális szinten,
hatékonyan maradtak fenn. Egy másik tanulmányában, Rossi (2005) az idegtudományok újkeletű
felfedezéseire utalva, amellett érvel, hogy a heurisztikus processzálás által kínált egyik legjelentősebb
lehetőség abban rejlik, hogy bizonyos tapasztalatait, az egyén adaptatív módon rekonstruálhatja.
 Összefoglalás:

1. A „szuggesztió” és „szuggesztibilitás” fogalmai hosszú és vitatott múltra tekintenek vissza. Ma

sem áll rendelkezésünkre e terminusok egységes megközelítése.
2. Klasszikus módon, a szuggesztió meghatározásai ennek ingerként, illetve befolyásolási
folyamatként történő felfogásán alapultak. Mindkét álláspontban fellelhetők úgy előnyök, mint
hátrányok:
- amennyiben ingerként kezeljük a szuggesztiót, gyakran a szuggeszív folyamat trigger-
ével tévesztjük össze, melynek valójában beindító szerepe lehet a szuggesztió kialalkulásában,
de nem maga a szuggesztió;

- amennyiben befolyásolási folyamatot értünk a „szuggesztió” szó alatt, fennáll annak a

veszélye, hogy összemosódik a „szuggesztió”, illetve a „szuggesztibilitás” fogalmak jelentése.

3. Hagyományosan, a szuggesztibilitást a szuggestziókkal szembeni fogékonyságként határozzák

meg, mely az új információ kritika nélküli befogadásán alapszik. Jó magyarázó erővel bír a
szuggesztibilitásnak az információprocesszálás terminusaiban történő meghatározása: e szerint,
olyan sajátos folyamatról van szó, melyet elsősorban szelektivítás és kognitív torzítás jellemez. A
szuggesztibilitás szoros összefüggésben áll az automatikus információprocesszálás gátál alá
helyezésének képtelenségével.
4. A legtöbb kutató elismeri, hogy a szuggesztibilitás megközelítése az egyéni különbségek
szemszögéből jól megalapozott. Ugyanakkor, elterjedt álláspont az is, miszerint figyelemre
méltó egyénen belüli különbségek is adódhatnak e téren, számos helyzeti tényező
függvényében.
5. A szuggesztibilitás Eysenck-féle osztályozása a legismertebb. E szerint, legalább két, egymástól
független, szuggesztibilitás típus létezik: az elsődleges (ideomotoros) szuggesztibilitás, illetve a
másodlagos (közvetett) szuggesztibilitás. Nagyszámú vizsgálat támasztja alá főleg a másodlagos
szuggesztibilitás multidimenzionális voltát.
6. A szuggesztív kérdésekkel, valamint az interperszonális nyomással szembeni fogékonyságot
típikusan az ú.n. „interrogatív szuggesztibilitás” vizsgálatának kontextusában tanulmánuozták.
Az interrogatív szuggesztibilitás a kognitív szintű szuggesztív hatások prototípusaként tekinthető.
Singh és Gudjonsson (1992) klasszikus meghatározásában, e jelenség egy személy azon hajlamát
tükrözi, hogy félrevezető információk, valamint az inetrperszonális nyomás hatáásra, módosítsa
válaszait egy esemény leírására vonatkozólag. Más kognitív szintű szuggesztív hatások közé
 tartoznak még az ú.n. „félretájékoztatási hatások”, vagy az ú.n. „hibás forrástuladonítás” hatásai
stb.
7. A „normál szuggesztió”, illetve „normál szuggesztibilitás” fogalmai azokra a szuggesztív jellegű
befolyásolási folyamatokra és mechanizmusokra vonatkoznak, melyek szándékosan vagy nem
szándékosan jelen vannak a mindennapi személyközi kölcsönhatásokban. E modell szerint, az
interperszonális szuggesztió olyan kommunikációs folyamat, mely a szuggesztiót befogadó
személy értelem-struktúráinak automatikus aktiválásán alapszik.
8. Nagy valószínűséggel, a személy elvárásai (expektanciái) – meghatározott kontextusban –
képezik a non-hipnotikus szuggesztibilitás köréhez tartozó hatások közös magyarázó
mechanizmusainak egyikét. Az ú.n. „önmagát beteljesítő jóslat” folyamata során egy adott
kimenetel szubjektív valószínűsége maga után vonja annak beteljesítésére iránuló törekvések
mozgosítását (Dafinoiu, 1996).
9. Bár hagyományosan hajlamosak vagyunk a szuggesztibilitást negatív jellemzőkkel társítani – és e
nézetet nagyszámú vizsgálati adat is alátámasztani látszik – különösen a pszichoterápia, illetve a
placebo hatások területéről származó tanulmányok a szuggesztibilitás pozitív hatásairól is
tanuskodnak. Így például, a kétértelműség szétoszlatása a szuggesztibilitás egyik funkciójaként
tekinthető.
Kulcsfogalmak:

Automatikus információprocesszálás Közvetett szuggesztió és szuggesztibilitás

Expektancia Közvetlen szuggesztió és szuggesztibilitás

Félretájékoztatási hatások Normál szuggesztió és szuggesztibilitás

Implicit processzálási heurisztika (IPH) Szuggesztibilitás

Interrogatív szuggesztió és szuggesztibilitás Szuggesztió

Önellenőrző kérdések:

1. Hogyan fogalmazhatók meg a szuggeztibilitás és az együttműködés közötti különbségek, illetve

hasonlóságok?
2. Hogyan fogalmazhatók meg a szuggeszetió és a meggyőzés, illetve a kényszerítés közötti
különbségek, illetve hasonlóságok?
3. Hogyan írható le a szuggesztió és a hipnózis kapcsolata?
4. Melyek a szuggesztió klasszikus meghatározásai? (adjatok 1-1 példát a szuggesztió ingerként
való felfogására, illetve a folyamatként való felfogására)
5. Melyek a szuggesztió meghatározásának nehézségei?
6. Mit ír le az „implicít processzálási heurisztika” (IPH) fogalma? Határozzátok meg az IPH és a
szuggesztió kapcsolatát.
7. Melyek a szuggesztibilitás meghatározásában leggyakrabban alkalmazott ismérvek?
8. Hogyan határozható meg a szuggesztibilitás az információ processzálás paradigma keretében?
9. Melyek a szuggesztibilitás legismertebb formái?
10. Hogyan határozható meg az interrogatív szuggesztió, illetve az interrogatív szuggesztibilitás a
Gudjonsson-Clark modell alpján?
11. Milyen újító megközelítéseit ismeritek az interrogatív szuggesztibilitásnak?
12. A szuggesztibilitásnak milyen vonás, illetve állapot jellegű változókkal való együttjárását
muttatták ki?
13. Hogyan határozható meg az ú.n. „normál szuggesztió”, illetve az ú.n. „normál szuggesztibilitás”,
Lundh modelljének alapján?
14. Melyek a szuggesztó-szuggesztibilitás kutatási területei?
15. Hogyan határozható meg az expektancia (elvárás)?
16. Mi az ú.n. „önbetljesítő jóslat”?
17. Hogyan írható le a szuggesztibilitás, az expektanciák, illetve az önbeteljesítő jóslat közötti
kapcsolat?
18. Milyen érvek sorolhathók fel a szuggesztibilitás non-adaptív jellegének alátámasztására? Milyen
érvek sorolhathók fel a szuggesztibilitás adaptív jellegének alátámasztására?