Fritz Riemann

A SZORONGÁS ALAPFORMÁI
 Fritz Riemann

A SZORONGÁS
ALAPFORMÁI
MÁSODIK KIADÁS

HÁTTÉR KIADÓ
Budapest
A mű eredeti Angst
címe:
Fritz Riemann: Készült az Ernst
Grundformen der Reinhardt Verlag
1998. évi kiadása
alapján C) 1961, :
1998 Ernst
Reinhardt, GmbH
& Co, Verlag
München J

Hunga Ó
rian
translat L
ion:
Jólesz E
László
S

Z
F

L
r

Á
d

S
í

Z
t

L
o

Ó
t

S
a
z R

a É

k N

l Y

e I

t G

o Á

r B

á O

l R

a S

: z

B r

E k
e

s V

z I

t K

e T

t O

t R

e
A
: k
ö
n
y
B v
b
Á o
rí
N t
ó
L j
á
A t
G
K R
E
I G
O
R
 T
L T
Á É
S R
Z
L K
Ó I
ter A
ve D
zte Ó

F
e
l
e
l
ő
s

k
i
ISSN 1217-0364
a
ISBN 963 9365
d
07 6
ó
:
K
I
B
A
A
D
L
T
O
A
G
H
A
F
H
E
Á
R N
E
N K
C é
N s
É z
ü
M l
ű t
s
z a
a z
k
i E
T
v O
e -
z P
e r
t i
ő n
: t

L N
A y
N o
T m
O d
S á
b
K a
Á n
L Felelős
M vezető:
Á BALOGH
MIHÁLY
igazgat TARTA
ó LOM

Bevezetés
A szorongás
természetéről
és az élet
antinómiáiról
/7

A szkizoid
személyiségek /
24
A

s
z
k
i
z
o
i
d

s
z
e
m
é
l
y
é z
s e
m
a é
l
s y
z
e é
r s
e
l a
e z
m
a
/ g
r
2 e
9 s
s
A z
i
s ó
z
k /
i
z 3
o 7
i
d A
z
s
é
l s
e z
t k
t i
ö z
r o
t i
é d
n
e á
t t
i é
l
h é
á s
t f
t o
é r
r m
á
/ k
r
4 a
2
P /
é
l 5
d 1
á
k K
 i es
e szi
g ós
é sz
s e
z m
í él
t yis
ő ég
ek
g /
o 74
n A
d de
o pr
l es
a szi
t ós
o sz
k e
m
/ él
y
5 és
9 a
sz
A er
d ele
e m
p /
r 84
A es
szi
d ó/
e 89
p Az
r éle
e ttö
s rté
s ne
z ti
i há
ó tté
s r/
94
s P
z é
e l
m d
é á
l k
y
d
é e
s p
r
a e
z s
s
a z
g i
r ó
s t
ő
á
t g
é o
l n
é d
s o
f l
o a
r t
m o
á k
k
r /
a 1
2
/ 3

1 A
0 ké
8 ny
sz
K er
i es
e sz
g e
é m
s él
z yis
í ég
e sa
k sz
er
/ ele
m
1 /
3 15
4 0
A
A ké
ny
k sz
é er
n es
y sz
s e
z m
e él
r y
e és
s az
ag
s res
z szi
e ó/
m 15
é 7
l Az
y éle
ttö
é rté
n r
e e
t s
i
á
h t
á é
t l
t é
é s
r f
o
/ r
m
1 á
6 k
5 r
P a
é
l /
d
á 1
k 7
5
k
é K
n i
y e
s g
z é
e s
 z ku
í s
t sz
ő e
m
g él
o yis
n ég
d ek
o /
l 19
a 9
t A
o his
k zté
rik
/ us
sz
1 e
8 m
7 él
y
A és
h a
i sz
s er
z ele
t m
é /
r 20
i 9
A es
szi
h ó/
i 21
s 8
z Az
t éle
é ttö
r rté
i ne
k ti
u há
s tté
r/
s 22
z 1
e P
m é
é l
l d
y á
k
é
s h
i
a s
z z
t
a é
g r
r i
k z
u í
s t
ő
á
t g
é o
l n
é d
s o
f l
o a
r t
m o
á k
k
r /
a
2
/ 4
7
2
3 Zárszó / 256
6

K
i
e
g
é
s
Feleségemnek BEVEZETÉS

A szorongás természetéről és az élet antinómiáiról

A szorongás elkerülhetetlenül hozzátartozik az életünkhöz,

újabb és újabb változatokban elkísér bennünket születésünktől
halálunkig. Az emberiség történetében felismerhetők a próbál-
kozások a szorongás leküzdésére, csökkentésére, lebírására vagy
megbéklyózására. Törekedett erre mágia, vallás és tudomány. Is-
tenhez való fordulás, odaadó szerelem, a természeti törvények
kutatása vagy a világot megtagadó aszkézis és filozófiai felisme-
rések nem közömbösítik ugyan a szorongást, de segíthetnek
benne, hogy elviselhessük, és hogy fejlődésünket illetően talán
még gyümölcsözővé is tegyük. Alkalmasint megmarad egyik illú-
ziónknak, hogy azt higgyük, lehetséges élnünk szorongás nélkül
is; a szorongás hozzátartozik létezésünkhöz, halandóságunktól
való függőségeinknek és halandóságunk tudatának tükröződése.
Megkísérelhetünk vele szemben olyan ellenerőket kifejleszteni,
mint bátorság, bizalom, megismerés, hatalom, remény, alázat, hit
és szeretet. Ezek segíthetnek abban, hogy a szorongást elfogadjuk,
elmélyülten foglalkozzunk vele, újból meg újból leküzdjük.
Azokat a módszereket, bárminők legyenek is, amelyek szo-
rongásmentességet ígérnek számunkra, szemléljük kétkedéssel;
ezek az emberi létnek nem felelnek meg, és megvalósíthatatlan
várakozásokat ébresztenek.
Az, hogy a szorongás kikerülhetetlenül hozzátartozik az éle-
tünkhöz, korántsem jelenti, hogy ennek folyamatosan tudatában is
vagyunk. Mégis szinte mindig jelen van, és minden pillanatban
beléphet a tudatunkba, amikor valamely külső vagy belső élmény
révén előbukkan. Olyankor legtöbbnyire hajlunk rá, hogy kitér-
jünk előle, elkerüljük, és ki is módszereket, hogy elnyomjuk,
fejlesztettünk bizonyos technikákat és elfojtsuk vagy kicselezzük és7
letagadjuk. De miképpen a halál sem szorongásnak az egyénben végbemenő
szűnik meg létezni attól, hogy nem kifejlődése történetét, kutatja az in-
gondolunk rá, akképpen a szorongás dividuális-családi és szociális-kulturális
sem. körülményekkel való összefüggéseit, és
Szorongás létezik függetlenül teszi lehetővé a konfrontációt a
valamely nép vagy személy kultúrájától szorongással abból a célból, hogy —
és fejlettségi fokától is — ami változik, akár hasznot hajtóan is — fel lehessen
az csupán a szorongás objektuma, az, azt dolgozni.
ami mindenkor kiváltja a szorongást, Itt nyilvánvalóan az élet
másrészt azok az eszközök és cselekvési kiegyensúlyozási törekvéseinek
módok, amelyeket felhasználunk a egyikéről van szó: ha sikerül tudomány
szorongás leküzdésére. Így napjainkban és technika segítségével haladást
általában már nem félünk a elérnünk a világ meghódításában és
mennydörgéstől és villámlástól; a nap- ezáltal bizonyos félelmeket,
és holdfogyatkozások a természet szorongásokat kikapcsolnunk,
érdekes játékaivá lettek, ámde félelem és közömbösítenünk, akkor azokat
szorongás megélése nélkül, hiszen képesek vagyunk felcserélni más típusú
tudjuk, hogy nem jelentik ezeknek az szorongásokra. Ez azon a tényen, hogy
égitesteknek végleges eltűnését vagy a szorongás elkerülhetetlenül hozzá-
éppen egy lehetséges világpusztulást.
Viszont ismerünk manapság olyan
szorongásfajtákat, amilyeneket a korábbi
kultúrák nem ismertek — félünk például
baktériumoktól, új betegségek fenyege-
téseitől, közlekedési balesetektől,
öregedéstől és magánytól.
A szorongás leküzdésének módszerei
azonban nemigen változtak. Csak
éppen az áldozathozatal és mágia helyét
modern, a szorongást csillapító
gyógyszerek foglalták el — maga a
szorongás azonban megmaradt nekünk.
Ma a szorongás feldolgozásának
minden bizonnyal legfontosabb
lehetősége a maga különféle formáiban
a pszichoterápia lett: az fedi fel először a
tartozik az élethez, semmit sem változtat.
Úgy tetszik, a mai életünkhöz egy új
nyavalya tartozik: egyre több olyan
szorongásfajtát ismerünk, amelyek saját
ténykedésünk nyomán jönnek létre, s e
ténykedésünk önmagunk ellen fordul.
Ismerjük a szorongást a bennünk
magunkban meglévő romboló erőktől
— gondoljunk csak azokra a
veszélyekre, amelyeket az
atomenergiával történő visszaélés hozhat
magával, vagy a hatalom azon lehető-
ségeire, amelyek a természetes
életfolyamatokba való beavatkozások
nyomán adódnak. A hübriszünk, úgy
tetszik, bumerángként saját magunkat
vesz célba; a hatalom akarása, ami
híjával van szeretetnek és alázatnak, a
természet és az élet fölötti hatalom
akarása azt a félelmet kelti bennünk,
hogy manipulált, kiüresedett lelkű
lénnyé válunk. Ha a régebbi korok
embere félt a természeti erőktől,
amelyeknek tehetetlenül ki volt
szolgáltatva, és félt a fenyegető
démonoktól, a bosszuló istenektől, akkor
nekünk ma önmagunktól kell félnünk.
Így aztán megint csak illúzió úgy
Ha a szorongást egyszer
„ szorongás nélkül" vesszük szem-
ügyre, az lesz a benyomásunk, hogy
az kettős aspektussal bír:
egyik oldalról aktivizálhat, másik
oldalról megbéníthat. A szo-
rongás mindig jelzés, amely
veszélyekre figyelmeztet, egyszer-
smind van egyfajta felszólító karaktere,
vélekednünk, hogy a „haladás" — ami
mindig egyszersmind visszalépés is —
megszabadít a szorongásainktól —
némelyiktől igen, de a következmény:
újabb szorongások.
A szorongás élménye tehát
hozzátartozik a létezésünkhöz.
Bármennyire általános érvényű is ez,
minden ember mégis a szorongásnak a
saját személyét illető változatait éli meg,
„a" szorongásét, ami éppoly kevéssé
létezik, mint „a" halál vagy „a" szerelem
és más absztrakciók. Minden ember
számára megvan a szorongásnak a
személyes, egyedi formája, amely
őhozzá, a lényéhez tartozik, mint ahogy
a szeretetnek is megvan a rá jellemző
formája, és valamikor a saját halálát kell
halnia. Tehát csak egy bizonyos ember
által megélt és tükrözött szorongás van,
és ezért annak — a szorongásélmény
minden közös vonása mellett — mindig
van egy személyes jellegzetessége. Ez a
mi személyes szorongásunk összefügg
az egyéni életkörülményeinkkel,
adottságainkkal és környezetünkkel;
van fejlődéstörténete, ami gyakorlatilag
a születésünkkel kezdődik.
éspedig a leküzdésére
biztató ösztönzés. A szorongás
elfogadása és lebírása bizonyos fejlődési
lépést jelent: valamicskével érettebbé
tesz bennünket. Ha viszont kitérünk
előle, és nem nézünk szembe vele,
akkor maradunk úgy, ahogy voltunk;
meggátolja továbbfejlődésünket, és arra
késztet, hogy gyermekinek maradjunk normális, életkornak és fejlődésnek
meg azon a területen, ahol a szorongás megfelelő szorongások, amelyeket az
sorompóját nem lépjük át. egészséges ember elvisel, és amelyeken
Szorongás mindig ott lép föl, ahol túllép, amelyeknek a leküzdése fontos a
olyan szituációban találjuk magunkat,
amivel szemben nem vagy még nem
álljuk meg a helyünket. Minden
fejlődés, minden, az éréshez vezető
lépés szorongással van összekötve,
hiszen az vezet át minket valami újba,
addig nem tudottba, nem ismertbe,
olyan belső vagy külső szituációkba,
amelyeket még nem éltünk át, és
amelyekben még nem szereztünk
tapasztalatokat. Minden új, ismeretlen,
először megteendő vagy megélendő
dolog az újdonság ingere mellett
magában rejti a kaland élvezetét és a
kockázat örömét — és a szorongást is.
Minthogy életünk mindig valami újba,
járatlanba és még meg nem tapasztaltba
vezet, a szorongás folytonos útitársunk.
Leginkább fejlődésünk különösen
fontos helyein lép be tudatunkba,
olyankor, amikor régi, jól ismert
pályákat kell elhagynunk, olyankor,
amikor új feladatokkal kell megbirkóz-
nunk, vagy változásokkal kell
számolnunk. A fejlődésnek, felnőtté
válásnak és érésnek tehát nyilvánvalóan
sok baja van a szorongás leküzdésével,
és minden életkornak megvannak a
maga megfelelő érési lépései a hozzájuk
tartozó szorongásokkal, amelyeken úrrá
kell lennünk, ha azt akarjuk, hogy a
megteendő lépés sikeres legyen.
Ilyenképpen vannak teljesen
továbbfejlődése szempontjából.
Gondoljunk csak a gyermek első önálló
lépéseire, amikor először kell elengednie
anyja kezét, és az egyedül való járástól, a
szabad térségben magára hagyottságtól
való félelmére, amit muszáj legyőznie.
Vagy gondoljunk az életünkben adódó
nagy cezúrákra. Vegyük az iskolába
járás kezdetét, amikor a gyermeknek a
családból bele kell nőnie egy új,
egyelőre idegen közösségbe úgy, hogy
ott meg is állja a helyét. Vegyük a
pubertást és az erotikus vágy, a szexuális
kihívás közepette lezajló első
találkozásokat a másik nemmel, vagy
gondoljunk a pályakezdésre, a saját
család megalapítására, az anyaságra és
végül az öregedésre és a halállal való
találkozásra valamely kezdethez vagy
egy első ízben megvalósuló tapasztalat-
szerzéshez mindig kapcsolódik
szorongás is.
Mindezek a szorongások szervesen
hozzátartoznak az életünkhöz, mert
összefüggnek a testi, lelki vagy szociális
fejlődés felé tett lépésekkel,
jelentkeznek új közösségi vagy
társadalmi feladatkörök elvállalásakor.
Minden egyes ilyen lépés egyfajta
ném, és ennek megfelelően írnám le
őket. Minden egyáltalán lehetséges
szorongás szorosan kötődik ezekhez az
alapformákhoz:
vagy szélsőséges variációik és torz
formáik, vagy pedig más objektumokra
történt átcsúsztatásaik. Hajlamosak
határátlépést jelent, és megköveteli
tőlünk, hogy valami megszokottól,
meghittől megváljunk, és valamilyen
újba, ismeretlenbe merészkedjünk.
Ezeken a szorongásokon kívül van
egész sor egyéni szorongás, amelyek a
fentiek ismeretében nem tipikusak
bizonyos határszituációkra, s amelyeket
másoknál gyakran azért nem tudunk
megérteni, mert számunkra nem
ismerősek. Így valakinél a magányosság
válthat ki súlyos szorongást, egy
másiknál az embertömeg, a harmadik
akkor kap szorongásrohamokat, ha hí-
don vagy szabad téren akar átmenni,
egy negyedik képtelen zárt helyiségben
tartózkodni, megint egy másik jámbor
állatoktól, bogaraktól, pókoktól,
egerektől stb. fél.
Bármilyen sokrétű is ezek szerint a
szorongás a különböző embereknél —
gyakorlatilag nincs semmi, ami ne
gerjeszthetne bennünk félelmet vagy
szorongást —, mégis, jobban
megnézve, mindig csak bizonyos
meghatározott szorongások variánsaival
találkozunk. Ezeket én „a szorongás
alapformái"-nak nevez-
vagyunk ugyanis arra, hogy
feldolgozatlan, nem leküzdött
szorongásainkat ártatlan
pótobjektumokra tapasszuk, olyanokra,
amelyek könynyebben kikerülhetők,
mint a szorongás voltaképpeni kiváltói,
amelyek elől nem tudunk kitérni.
 A szorongás alapformái középtől menekül, kifelé törekszik, a
összefüggnek a világban való létezé- meszszeségbe tör, és van egyfajta
sünkkel, ama két nagy antinómia közti elengedni, eloldózni akaró vonása. Csak
kifeszítettségünkkel, amelyeket a ennek a négy impulzusnak a
maguk feloldhatatlan ellentétében és kiegyensúlyozottsága garantálja azt a
ellentmondásosságában kell törvényszerű, eleven rendet, amelyben
megélnünk. Ezt a két antinómiát egy élünk, és amit kozmosznak nevezünk.
olyan hasonlat segítségével szeretném Az egyik ilyen mozgás túlsúlya vagy ki-
megvilágítani, amely minket bizonyos
személyen túli rendekbe és
törvényszerűségekbe kapcsol be,
amelyeknek általában nem vagyunk
tudatában, de amelyek mégis
valóságosak.
Olyan világba születünk bele, amely
négy hatalmas impulzusnak
engedelmeskedik: Földünk
meghatározott ritmusban kerüli meg a
Napot, tehát szűkebb világrendszerünk
központi égitestje körül mozog, amely
mozgást revolúciónak, „keringésnek"
mondunk. A Föld egyszersmind a saját
tengelye körül is forog, tehát rotálást
végez, amely mozgást „saját tengely
körüli forgás"-nak nevezünk.
Ilyenképpen egyszerre két további
ellentétes, illetve egymást kiegészítő
impulzus hat, amelyek világrendsze-
rünket mozgásban tartják, valamint ezt a
mozgást meghatározott pályákra
kényszerítik. Ezek az impulzusok: a
nehézségi erő és a centrifugális erő. A
nehézségi erő mintegy összetartja a vilá-
gunkat, azt centripetálisan befelé, a
közép felé igazítja, s eközben egy
rögzíteni és magához vonzani akaró
szívóhatást fejt ki. A centrifugális erő a
esése a nagy Rendet megzavarná, ellenerő nélkül, az teljes
illetve szétrombolná, és a Káoszba megmerevedéshez, változ-
vezetné. hatatlansághoz vagy más erőknek a
Képzeljük csak el, hogy a Föld saját pályájáról való eltérítettséghez
feladná eme alapimpulzusok egyikét. vezetne, amely erőkkel szemben nem
Ha például feladná a revolúciót, a Nap tudna semenynyi saját erőt
körüli keringést, és csupán a rotációt, a szembeállítani.
saját tengelye körüli forgást teljesítené, És most nézzük a hasonlatot: tegyük
akkor meghaladná a bolygó fel — ami voltaképpen eléggé
nagyságrendjét, és napként, kö- kézenfekvő —, hogy az ember Földünk
zéppontként viselkednék, ami körül a lakójaként és Naprendszerünk apró
többi bolygónak kellene keringenie. részecskéjeként alá van vetve e rendszer
Akkor tehát már nem a Nap körül a törvényszerűségeinek, és hogy
számára előírt pályán szolgálna, hanem ilyenképpen az imént leírt impulzusokat
csak a maga saját törvénye szerint lé- mint tudattalan hajtóerőket és
tezne. egyszersmind mint latens
Ha viszont a rotációt, a saját tengely posztulátumokat magában hordja, akkor
körüli forgást adná fel, és már csupán ez igen meglepő megfelelésekhez vezet
keringene a Nap körül, akkor a bolygó bennünket. Mindössze ugyanis az
fokozatáról lecsúsznék egy apró szatellit, szükséges, hogy emberi szinten az
egy hold fokozatára, roppant füg- említett alapimpulzusokat a lélektan te-
gőségben mindig ugyanazt az oldalát
mutatva a Napnak. Mindkét esetben
megtörné tehát a bolygókat szabályozó
törvényszerűséget, azt, hogy függősége
megköveteli az alkalmazkodást, de
mégis független, saját tengely körüli
forgással bír.
Továbbá: ha a Földnek nem volna
meg a centripetális, a nehézségi ereje,
akkor alulmaradna a centrifugális erővel
szemben, és egyszerűen
széjjelpukkadna, darabjai lekerülnének
a pályáról, és talán összeütköznének
más égitestekkel. Vagy ha ezentúl már
egyedül a nehézségi erőnek
engedelmeskednék a centrifugális
rületére transzponáljuk, tehát a lelki
megélésben tapasztalható
megfeleléseikre kérdezzünk rá, s ekkor
rábukkanunk az említett antinómiákra,
amelyek közé az életünk van kifeszítve,
és egyúttal — ezt látni fogjuk —
rábukkanunk a szorongás ama alap-
formáira, amelyek ezzel függnek össze,
és így mélyebb értelmet nyernek.
A rotációnak, a saját tengely körüli
forgásnak pszichológiailag
értelemszerűen az individuációra, az
egyénné válásra való posztulátum
felelhetne meg, tehát az, hogy egy
egyedi lény, individuum jöjjön létre. A
revolúciónak, a Nap mint központi
égitestünk körüli mozgásnak az a
posztulátum felelne meg, hogy egy
nagyobb egészbe illeszkedjünk, a saját-
törvényűségünket, sajátakaratúságunkat
határok közé szorítsuk a személyünk
fölötti összefüggések javára.
Ilyenképpen tehát úgy vázolnánk azon
első antinómiát, amely az ellentétes
posztulátumokat tartalmazza, hogy mi
egyrészt mi, önmagunk leszünk,
másrészt viszont magunkat az
individuum feletti összefüggésekbe
illesztjük.
A centripetális, a nehézségi erőnek a
lelki síkon az állandóságra és
állhatatosságra irányuló impulzusunk
felelne meg; a centrifugális erőnek
ezzel szemben az, amely minket újból
meg újból előre, a változásra, az
átalakulásra serkent. Ilyenképpen tehát
a másik antinómiát is leírtuk. Ez
megint csak tartalmazza azokat az
ismét ellentétes posztulátumokat, hogy
állandóságra is és átalakulásra is
törekedjünk.
Ez után a kozmikus analógia után
négy olyan alapvető posztulátumnak
vagyunk kitéve, amelyeket egymásnak
ellentmondó, de egyszersmind egymást
kiegészítő törekvésekként magunkban
megtalálunk. Ezek változó alakban
húzódnak végig egész életünkön, és
mindig újabb és újabb módon
igényelnek tőlünk választ.
Az első posztulátum —
hasonlatunkban a rotációnak megfel-
lően — az, hogy egyszeri
individuummá legyünk, igent jelentve
ki önálló voltunkra és másoktól
elhatárolódva; hogy felcserélhetetlen
személyiséggé legyünk, nem pedig
felcserélhető tömegemberré. Ezzel
azonban előttünk áll minden olyan
szorongás,
amely akkor fenyeget, ha magunkat
megkülönböztetjük másoktól, s ezáltal
kiesünk az „odatartozás", a közösség
biztonságából, amit a magányosság és
elszigeteltség idézne elő. A tágas tarto-
mány ellenére, amelyben fajtához,
családhoz és néphez való tartozásunk,
életkorunk és nemünk, vallásunk vagy
foglalkozásunk stb. révén bizonyos
csoportok része vagyunk, amelyekkel
rokonnak, meghitt kapcsolatban
levőnek, egyúttal mégis individuumnak
és így valami egyszerinek, legfőképpen
más emberektől különbözőnek érezzük
magunkat. Ez már abban a figyelemre
méltó tényben kifejezésre jut, hogy
pusztán hüvelykujjunk lenyomata elég
ahhoz, hogy minden más embertől
felcserélhetetlenül különbözzünk, és
egyértelműen azonosíthatóak legyünk.
Ily módon létünk egy olyan piramishoz
hasonlít, amelynek széles alapja
tipikusból és közösségi jellemzőkből
épül, amely azonban a csúcsa felé mind
jobban és jobban kiválik az összekötő
közös vonásokból, és egyszeri
egyediben fejeződik be. Egyszeri
voltunk elfogadásával és fejlesztésével,
az individuációs processzussal, ahogyan
azonban kapcsolódik a szorongás, az,
hogy elveszítjük az énünket, a
függetlenségünket, hogy kiszolgáltatjuk
magunkat, hogy ön-létünket nem
élhetjük méltányosan, mert másoknak
kell áldoznunk, és hogy a megkívánt
alkalmazkodás során önmagunkból
túlságosan sokat fel kell adnunk. Itt
C. G. Jung ezt a fejlődési folyamatot el-
nevezte, kiesünk az „odatartozás", az
„ahogy-a-többiek-is"-lét védettségéből,
és félelemmel éljük meg az individuum
magányosságát. Mert minél jobban
megkülönböztetjük magunkat másoktól,
annál magányosabbak leszünk, s
ilyenképpen ki vagyunk téve a
bizonytalanságnak, a meg-nem-
értettségnek, az elutasítottságnak és
bizonyos körülmények között annak,
hogy harcot hirdetnek ellenünk.
Másrészt azonban, ha nem kockáztatjuk
meg, hogy önálló egyeddé váljunk,
akkor túlságosan megrekedünk a
kollektívban, a tipikusban, és valami
döntő jelentőségűvel adósa maradunk
emberi méltóságunknak.
A második posztulátum —
hasonlatunkban a revolúciónak, azaz
keringésnek megfelelően — az, hogy
magunkat bizalommal megnyissuk a
világ, az élet és az embertársaink szá-
mára, hogy szót értsünk a nem-énnel,
az idegennel, hogy csereviszonyba
lépjünk a rajtunk-kívül-levőkkel. Ezen
az életben való — a legtágabb
értelemben vett — részvételt értjük.
Ehhez
tehát mindenekelőtt a függőségünkről
van szó, arról, hogy noha énünk eme
függőségei és veszélyeztetettségei
éreztetik velünk tehetetlenségünket,
mégis az élet felé kell fordulnunk, ki
kell tárulkoznunk. Ha ezt nem
kockáztatjuk meg, elszigetelt,
magányos lények maradunk, akiknek
nincsen semmi kötődésünk, akik nem bizonytalan jövőbe tervezzük bele
tartozunk valamihez, ami túlterjed magunkat, hogy egyáltalán úgy
rajtunk, végül védettség nélkül beszéljünk a jövőről, mintha valami
maradunk, és így nem fogjuk szilárd és biztos valami állna előttünk
megismerni sem önmagunkat, sem a — ezzel a posztulátummal adva
világot. vannak mindazok a szorongások,
Ezzel az első antinómiával amelyek a mulandóságot, függősége-
beleütköztünk abba a paradox felté- inket, létünk irracionális
telezésbe, amit az élet kíván meg tőlünk: kiszámíthatatlanságát érintő tudásunk-
élnünk kell egyrészt az ön-megőrzést és
az ön-megvalósítást, másrészt az önnön-
odaadást és az ön-feledést, le kell
küzdenünk mind az énünk feladásától
való félelmünket, mind az énné válástól
való félelmünket.
És most nézzük a másik két
posztulátumot, amelyek megint csak
az ellentmondás és a kiegészülés
erősen sarkított viszonyában állnak,
ahogyan fentebb leírtuk:
A harmadik posztulátum —
hasonlatunkban a centripetális, a
nehézségi erő megfelelőjeként — az,
hogy igyekezzünk a tartósságot,
állandóságot elérni. Azon vagyunk,
hogy ebben a világban
elhelyezkedjünk és berendezkedjünk,
tervezzük a jövőt, célratörőek legyünk
úgy, mintha korlátlan ideig élnénk,
mintha a világ stabil és a jövő előre
látható volna, mintha maradandóval
számolhatnánk — ugyanakkor tudván
tudva, hogy media in vita morte
sumus, azaz életünk bármely
pillanatban véget érhet. Az
állandóságra törekvésnek ezzel a
posztulátumával, azzal, hogy egy
 kal kapcsolatosak: a szorongás az új
kockázatától, a bizonytalanra való
tervezéstől, attól, hogy átengedjük
magunkat az élet örök folyamatának,
ami soha meg nem áll, és bennünket is
magával ragad és alakít. Minden
bizonnyal ezt fejezi ki az a szólás is,
hogy senki nem léphet bele kétszer
ugyanabba a folyóba — a folyó, de
maga az ember is mindig más.
Másrészt azonban, ha lemondanánk a
maradandóságról, nem tudnánk semmit
sem alkotni és megvalósítani;
elképzelésünkben minden alkotásban
kell lennie valaminek ebből a
maradandóságból — máskülönben
hozzá sem fognánk céljaink
megvalósításához. Mindig úgy élünk,
mintha azt hinnénk, hogy korlátlan
idővel rendelkezünk, mintha a végre
elért valami stabil volna, és ez az
előttünk lebegő stabilitás és
maradandóság, ez az illuzórius öröklét
lényeges impulzus, mely ténykedésre
ösztökél bennünket.
És következzék végül a negyedik
posztulátum — ennek hasonlatunkban
a centrifugális erő felel meg. Ez abból
áll, hogy mindig késznek kell lennünk
rá, hogy változzunk, hogy a vál-
Ezzel vázoltuk a másik antinómiát,
az élet velünk szemben támasztott
további feltételezéseit — azt, hogy
egyszerre törekedjünk állandóságra és
változásra, hogy eközben le kell
küzdenünk mind a feltartóztathatatlan
tozásokra és a fejlődésre igent
mondjunk, megszokott dolgainkat
feladjuk, a hagyományokat és
szokásainkat magunk mögött hagyjuk,
a frissen elért valamitől újra meg újra
elszakadjunk és elbúcsúzzunk,
mindent csak átmenetként éljünk meg.
Mármost ezzel a posztulátummal —
hogy mindig továbbfejlesszük magun-
kat, hogy ne tapadjunk, ne ragadjunk
le, az új számára legyünk nyitottak, az
ismeretlen meghódítását kockáztassuk
meg együtt jár a szorongás, hogy
rendszabályok, előírások és törvények,
a múlt és a megszokások ereje
lekötöznek, fogva tartanak bennünket,
lehetőségeink beszűkülnek,
szabadságra törekvésünk korlátok
közé szorul. Itt tehát — ellentétben az
előzőekben leírt szorongással, ahol a
halál mint múlékonyság jelent meg a
halál végső soron dermedéssel és
véglegességgel fenyeget. Ha azonban
a változásra, az új vállalására irányító
impulzust feladnánk, akkor unalmasan
ismételgetve és erősen kapaszkodva a
már meglévőbe, letapadnánk a
megszokotthoz, s az idő és környező
világunk lehagyna és elfelejtene
minket.
múlékonyságtól, mind a kike-
rülhetetlen szükségességtől való
szorongást.
Ilyenképpen a szorongásnak
megismertük a négy alapformáját —
ezeket itt még egyszer felsorolom:
1. a szorongás az ön-odaadástól,
én-elvesztésként és függőségként ilyen egyensúlyi helyzet sohasem jelent
megélve; valami már elértet, hanem olyan
2. a szorongás az önmagává- valamit, amit újra meg újra meg kell
válástól, védtelenségként és el- teremteni.
szigeteltségként megélve; Ugyanakkor figyelemmel kell
3. a szorongás a változástól, lennünk arra, hogy a mindenkor
múlékonyságként és bizonytalanságként megélt szorongás fajtája és
megélve; intenzitásának foka nagymérték-
4. a szorongás a
szükségességtől, véglegességként és
szabadság hiányaként megélve.
Végső soron valamennyi lehetséges
szorongásfajta mindig ennek a négy
alapszorongásnak a variánsa, és
összefüggnek azzal a négy
alapimpulzussal, amelyek ugyancsak
hozzátartoznak a létünkhöz, s egymást
páronként kiegészítik, és egymással
ellentétben állnak: mint törekvés a
maga-megőrzésre és elkülönülésre,
együtt az ön-odaadásra és valahova-
tartozásra irányuló ellentörekvéssel;
másrészt mint törekvés az állandóságra
és biztonságra, együtt a változásra és
kockázatra irányuló ellentörekvéssel.
Minden törekvéshez hozzátartozik az
ellentörekvéstől való félelem. És mégis,
ha még egyszer visszanyúlunk a
kozmikus hasonlatunkhoz, úgy tetszik,
eleven rend csak akkor lehetséges, ha
megkíséreljük, hogy ezek közt az
antinomikus impulzusok közt
egyensúlyi helyzetet éljünk meg. Az
ilyen egyensúlyi helyzet azonban nem
jelent valami statikusat, ahogyan azt fel
lehetne tételezni, hanem tele van
mérhetetlen belső dinamikával, mivel
ben függ mind a magunkkal hozott
hajlamainktól, az „örökségünktől",
mind azoktól a környezeti feltételektől,
amelyekbe beleszülettünk, tehát mind a
testi és lelki-szellemi alkatunktól, mind
személyes életutunktól, létünk
történetétől. Van ugyanis történetük a
szorongásainknak is, és látni fogjuk,
mekkora jelentőséggel bír erre nézve a
gyermekkorunk. Így minden ember
félelmét színezik a hajlamai és a
környező világtól származó rengeteg
hatás, ami részben magyarázatot ad
arra is, miért oly nehéz beleéreznünk
magunkat mások szorongásaiba —
azok olyan életfeltételekből erednek,
amelyek a mieinktől nagyon eltérnek.
A hajlam és a környezet — mely
utóbbihoz a családon, a „miliőn" kívül a
társadalom is hozzátartozik — tehát
képesek bizonyos szorongásokat
felszínre hozni, másokat pedig vissza
tudnak szorítani. A jobbadán egészséges
— fejlődésében nem megzavart —
ember általában tudja kezelni a
szorongásait, sőt gyakran le is győzi
őket. A fejlődésében megzavart ember
szorongásai intenzívebbek is,
gyakoribbak is, és a szorongás
ség mértékét. A gyermek gyönge, még
fejlődésben levő énje bizonyos
szorongásmennyiségeket még nem
képes feldolgozni, ezért külső
segítségre szorul, és ha ezekkel a túl
nagy szorongásaival magára marad,
sérüléseket szenved.
alapformái közül legalább az egyik az ő
esetében túlsúlyra fog jutni.
Súlyosan megterhelő lehet a
szorongás, és kiválthat betegséget is, ha
túllép egy bizonyos mértéket, vagy ha
túl sokáig eltart. A legsúlyosabban azok
a szorongások lesznek igen terhessé,
amelyeket valaki a gyermekkor korai
szakaszában él meg, tehát olyan korban,
amikor a gyermek még nem képes
ellenük elhárító erőt kifejteni. Ha egy-
egy szorongásfajta az intenzitása vagy
elhúzódása következtében túlságosan
felerősödik, vagy olyan korban ér
bennünket, amikor még nem tudunk
szembeszállni vele, akkor csak nagyon
nehezen leszünk képesek feldolgozni.
Ilyenkor a szorongás aktivizáló, pozitív
vonatkozása elvész; a következmény:
fejlődésbeli gátlások, elakadás vagy akár
korábbi, gyermeteg viselkedésmódba
való visszacsúszás. Érthető módon
különösen a gyermekkorban szoktunk
az életkornak nem megfelelő
szorongásélményekkel, továbbá
túlságosan nagy szoron-
gásmennyiségekkel találkozni, amelyek
túllépik az elviselhető-
A felnőtt esetében ritkább kivételes
szituációk, amilyen a háború, fogság,
életveszélyek, természeti és egyéb
katasztrófák, de lelki élmények és
folyamatok is túlléphetik a
szorongások tűrési határait, úgyhogy az
illető pánikkal, rövidzárlati
cselekvésekkel vagy neurózisokkal határozottabbak és minél
reagál. Normális körülmények között egyoldalúbbak, annál valószínűbb,
azonban a felnőtt — szemben a hogy korai gyermekkori fejlődési
gyermekkel — a szorongás ellen zavarok következtében alakultak ki.
válaszlehetőségek és ellenerők Ennek megfelelően a lelki egészség
dolgában sokkal gazdagabb vá- jelének volna tekinthető, ha valaki a
lasztékkal bír. Ő képes védekezni, a négy alapimpulzust eleven
helyzetét átgondolni, és a szorongás kiegyensúlyozottságban képes megélni
kiváltó okát felismerni; mindenekelőtt — ami egyszersmind azt is jelentené,
fel tudja fogni, miből ered a hogy az illető találkozott a szorongás
szorongása; tudja közölni és ezáltal négy alapformájával is.
megértést és segítséget kapni, és képes
a lehetséges veszélyeztetéseket helye-
sen fölmérni. Mindez a gyermeknek
nem áll rendelkezésére; ő minél kisebb,
annál inkább csupán tárgya a
szorongásainak, tehetetlenül ki van
nekik szolgáltatva anélkül, hogy tudná,
azok meddig fognak tartani, és hogy mi
minden történhet.
Látni fogjuk, hogy a négy
alapszorongás közül az egyiknek a
túlértékeltsége — vagy, más
szemszögből nézve, a négy alapim-
pulzus egyikének messzemenő feladása
— miképpen vezet el bennünket négy
személyiségstruktúrához, a-világban-
levés négy fajtájához, amelyeket
árnyalataikban ismerünk, és
amelyekben mindnyájan többé vagy
kevésbé hangsúlyosan jelen vagyunk.
Ezeket a személyiségstruktúrákat tehát
a négy alapszorongás vonatkozásában
egyoldalú kihangsúlyozásnak kell
felfognunk. A leírandó
személyiségstruktúrák minél
 A négy személyiségstruktúra:
normálstruktúrák bizonyos
hangsúlyokkal. Közben azonban a
hangsúlyozottság kifejezett
egyoldalúsággá válik, olyan
határértékeket ér el, amiket a négy
alapstruktúra torz formáinak vagy
szélsőséges variánsainak kell
tekintenünk. Ezzel eljutottunk a
struktúratípusok neurotikus
variánsaihoz, ahogyan ezeket a
pszichoterápia és a mélylélektan a
szkizoid személyiségzavar, a depresszió,
a kényszerneurózis és a hisztéria négy
nagy neurózisformájában leírta. Ezek a
neurotikus személyiségek tehát kiélezett
vagy extrém formában mindenkor csak
általános emberi létezésformákat
tükröznek, amilyeneket mindnyájan
ismerünk.
Ilyenképpen végső soron a-
világban-levés négy különböző faj-
tájáról van szó; ábrázolásuk során le
kívánom írni a jelzett egyoldalúság
következményeit a még egészségesnek
nevezhető jelenségformáktól a bizonyos strukturális vonásokat. Ami
könnyebbeken, majd a súlyosakon át
egészen a legsúlyosabb zavarokig.
Ennek során figyelembe kell vennünk
továbbá a társadalom a maga
játékszabályaival, amelyekbe bele-
születtünk —, annak bizonyos
határokon belül általunk kell ki-
alakulnia, általunk lehetséges
megváltoznia; mindenesetre nemcsak
olyan valami, amit eredendően
az alkatilag kedvező hajlamokat,
érdeklődésünk azonban mindenekelőtt
az élettörténeti háttereknek fog szólni.
Még egy közbeeső megjegyzés: ha a
négy személyiségstruktúra leírása
típustan-jelleget látszik ölteni, ez
annyiban különbözik más tipológiáktól,
hogy — túlnyomórészt a pszichoterápia
és mélylélektan pszichoanalitikai
felismeréseire és tapasztalataira építve
— korántsem olyan fatalista és
végérvényes módon következtet, mint
— összehasonlításképpen — az alkatból
és temperamentumból levezetett
típusok; az utóbbiak végzetszerűnek és
megváltoztathatatlannak tüntetik fel
magukat. Nekem más a véleményem.
Én nem azért vagyok ilyen vagy
olyan, mert ilyen vagy olyan a
testalkatom, hanem mert a világgal, az
élettel szemben bizonyos
beállítottságom, bizonyos
viselkedésmódom van, amit élettörté-
netem során szereztem, az szabja meg a,
személyiségemet, és az kölcsönöz neki
benne sorsszerű — a veleszületett
pszichofizikai hajlamok, a gyermek-
korunk környezete, benne szüleink és
nevelőink személyisége,
kötelező elfogadni. Az itt mondott
személyiségstruktúrák egy egységes
emberkép részaspektusainak
tekintendők. Lényünknek kezdetben
sorsszerűen elégtelenül fejlett,
elhanyagolt, hibásan irányított vagy
idegen hatást túlzottan érvényesített és
elnyomott részaspektusai utólagos nekem eléggé meggyőzőnek, amint ez
fejlődése képes a már meglévő a két fogalom alkalmazásának
struktúrát megváltoztatni és ki- bizonytalanságában a szokásos
egészíteni a képzeletünkben ott lebegő nyelvhasználatból kitetszik. A gyakori
teljesség vagy érettség, tökéletesség különbségtételnek, miszerint a félelem
javára, olyan mértékben, amilyet az valami meghatározottra, konkrétra
egyes ember a maga számára vonatkozik, míg a szorongás valami
megkívánhat. bizonytalanra, inkább irracionálisra, van
Mi itt tehát négy általános érvényű
alapviszonyból és magatartási
lehetőségből indulunk ki, szemben
létünk feltételeivel és függőségeivel,
amikor is látszólag kibékíthetetlen
ellentétek eleven rendjének és
kiegyensúlyozottságának kozmikus
előképe lebeg előttünk.
A neurózistanból vett fogalmi
megjelölések megtartása nemcsak a
négy struktúratípus képviselői, hanem
az úgynevezett egészséges ember
számára is praktikus előnyökkel jár,
minthogy e fogalmak alkalmazása
egyúttal azt is mindig lehetővé teszi,
hogy egyszerre láthassuk az
élettörténeti keletkezést és a neurotikus
variánst. Az olvasó ezt minden
bizonnyal hamar meg fogja érteni,
amikor az esetismertetésből a szkizoid
személyiségzavar, a depresszió stb.
fogalmai könnyedén és plasztikusan
foglaltak helyet a képzetében.
Könyvemben kerültem, hogy
taglaljam az irodalomban többnyire jól
artikulált különbséget a szorongás és a
félelem között. Ez számomra az
alapkoncepcióm szempontjából
lényegtelen volt; ráadásul nem is tűnik
jogosultsága, de a két fogalom
nemegyszer összemosódik. Én
mindenesetre lemondtam arról,
hogy különbséget tegyek közöttük.
Ez a könyv azért íródott, hogy az
egyes embert segítse élni, több
önmegértést és mások megértését
A szkizoid személyiségek
„Nos,
legyünk
mások,
mint azok
sokan, kik
itt
nyüzsögn
ek a közös
halomban
."
(Carl Spitteler)
Fordítsuk most tekintetünket azokra
az emberekre, akiknek alapvető
problémájuk — a szorongás felől nézve
— az ön-odaadásukat megelőző
félelem, és akik ugyanakkor (az
alapimpulzus felől nézve) túlzásban élik
át az „ön-forgásra", vagyis pszicholó-
giailag: ön-megtartásra és én-
elhatárolásra késztető impulzust. Mi
ezeket az embereket szkizoid
közvetítse neki, és hogy korai éveink
fontosságát fejlődésünk számára
világossá tegye. És azért is íródott,
hogy újra fölkeltse az érdeklődést azok
iránt a nagy összefüggések iránt,
amelyeknek részei vagyunk, és ame-
lyekből, úgy vélem, fontos dolgokat
tanulhatunk
személyeknek nevezzük.
Mindannyiunk vágya, hogy
felcserélhetetlen individuum legyünk.
Hogy mennyire így van, gondoljunk
csak arra, milyen érzékenyen
reagálunk, ha valaki eltéveszti vagy
elhibázza a nevünket: nem akarjuk,
hogy tetszés szerint felcserélhessenek
bennünket; egyszeri individuum-
tudatunkkal akarunk élni. A törekvés,
hogy másoktól megkülönböztessenek
minket, ugyanúgy velünk született,
mint az ellenkezője is: az, hogy
társadalmi lényként csoportokhoz,
közösségekhez tartozzunk. Azt akarjuk,
hogy egyrészt személyes érdekeinknek
élhessünk, másrészt, hogy részünk
lehessen partnerviszonyban, embertársi
kapcsolatban és felelősségben.
Mármost hogyan fog mindez festeni,
amikor valaki, egy ember, kerülve az
ön-odaadási oldalt, megkísérli, hogy
főképpen az ön-megtartással éljen?
Ennek az embernek a törekvése
elsősorban arra irányul, hogy
amennyire csak lehet, független, autark
legyen. Döntő fontosságú számára,
hogy ne legyen senkire ráutalva,
senkire ne le-
gyen szüksége, ne legyen senkinek az
elkötelezettje. Ezért elhatárolja magát
az emberektől, távol tartja magát tőlük,
nem engedi, hogy közelébe kerüljenek,
csak szűk határok között érintkezik
velük. Ha valaki átlépi ezt a szűk határt,
azt élettere elleni fenyegetésnek érzi,
függetlenségi igénye, integritása
veszélyeztetésének, és ez ellen
erélyesen, sőt gorombán védekezik. Így
fejleszti ki az emberek közelségétől
való tipikus félelmét. Ámde az életben a
közelség nem kerülhető el, ezért
bizonyos védekező magatartásokat
keres, olyanokat, amelyek mögött
megbújhat.
Ekkor mindenekelőtt a személyes,
közeli érintkezési lehetőségeket fogja
kerülni, senkit be nem enged bizalmas
szférájába. Fél egyetlen valakivel,
egyetlen partnerrel találkozni, és
megkísérli az emberi kapcsolatokat
tárgyilagossá tenni. Amikor emberek
között van, olyan csoportokban vagy
közösségekben érzi magát a legjobban,
ahol megmaradhat névtelennek, és
mégis közös érdekeltségek révén
érezhet egyfajta valahova-tartozást.
Legszívesebben a mesebeli
varázssipka tulajdonosa szeretne lenni,
lesz a legélesebb, ha valaki őhozzá
vagy ő valakihez túl közel kerül.
Minthogy a vonzalom, a rokonszenv, a
gyöngédség és szeretet hatására
kerülünk egymáshoz a legközelebb, a
szkizoid személy különösen
veszedelmesnek éli meg mindezt. Ez
amelynek a védelme alatt láthatatlanul
részt vehetne mások életében, abba
bele is avatkozhatna anélkül, hogy
magából valamit is fel kellene adnia.
Az ilyen embereket a környező
világ távolinak, hűvösnek, el-
határolódónak, nehezen
megközelíthetőnek, személytelennek,
sőt ridegnek minősíti. Gyakran
különösnek látszanak, furcsának,
reagálásaikban érthetetlennek vagy
meghökkentőnek. Hosszú ideje
lehetnek ismerőseink anélkül, hogy
igazán ismernénk őket. Ma látszólag jó
kontaktusunk volt velük, és holnap úgy
viselkednek, mintha soha nem láttak
volna bennünket; igen, éppenséggel
minél közelebb kerültek hozzánk,
annál ellenségesebben fordulnak el
tőlünk, híjával minden empátiának,
gyakorta bennünket sértő, amellett
alaptalan agresszióval vagy ellenséges
viselkedéssel.
A te-től, a megnyíló ön-odaadástól
való félelmében a szkizoid személy
kerül minden meghitt közelséget, s ettől
ő egyre elszigeteltebb, egyre
magányosabb lesz. Félelme a
közelségtől akkor
ad magyarázatot rá, miért éppen ilyen
szituációkban mutatkozik szórako-
zottnak, sőt ellenségesnek, annyira,
hogy a másikat minden további nélkül
eltaszítja: váratlanul „kikapcsol",
megszakítja az érintkezést,
visszahúzódik önmagába, és többé
lehetetlen megközelíteni. szintén áll egy vonat; hirtelen
Közte és a külső világ közt ezáltal észrevesszük, hogy a két vonat közül az
széles szakadék tátong, ami az évek egyik mozgásba jön. Minthogy
során mind szélesebb lesz, és őt egyre manapság a vonatok igen lágyan, szinte
jobban és jobban eltávolítja attól. Ennek észrevétlenül indulnak el, nem érzünk
egyre problematikusabb sem rázást, sem rántást, úgyhogy
következményei lesznek: az csupán egy mozgás optikai benyomását
embertársakat jelentő környező világtól észleljük. Mármost nem tudunk
való távolság miatt túlságosan keveset azonnal orientálódni, hogy
tud másokról; egyre hézagosabban sze-
rez róluk tapasztalatokat, ebből
következően az emberekkel való
érintkezésben mind bizonytalanabbá
válik. Így sohasem tudja igazán, a
másikban mi megy végbe, hiszen azt —
ha egyáltalán — csak meghitt
közelségben és szeretetteljes
odafigyeléssel lehet megtudni. Ő ezért
embertársait illető orientálódásában
feltételezésekre és sejtésekre van utalva,
ezért megint csak mélységesen
bizonytalan benne, hogy másokat illető
benyomásai és képzetei, sőt végső soron
észlelései vajon csupán képzelődések és
azok kivetítései-e, vagy pedig mindez
valóság.
Egy kép, amit ebben az
összefüggésben minden bizonnyal
Harald Schultz-Hencke alkalmazott
először ezeknek az embereknek a
világhoz való lelki kapcsolata
ábrázolására, alkalmas rá, hogy
érthetőbbé tegye az imént mondottakat;
ilyen szituációban már
valamennyiünknek volt részünk.
Egy vonatban ülünk a
pályaudvaron; a szomszédos sínpáron
a két vonat közül melyik mozog, míg
valamely külső, egy helyben levő
tárgyon nem realizálhatjuk, hogy,
mondjuk, a mi vonatunk még áll, és a
szomszédos vonat elindult, vagy
fordítva.
Ez a kép nagyon találóan világítja
meg a szkizoid személy belső
szituációját: ő sosem tudja pontosan —
olyan mértékben, amely messze
felülmúlja az egészséges ember
lehetséges bizonytalanságát —, hogy
vajon az, amit érez, érzékel, gondol vagy
elképzel, csak őbenne magában létezik,
vagy rajta kívül is. A környező emberi
világhoz fűződő laza kapcsolatai miatt
nincs rá lehetősége, hogy
eligazodhasson, és így élményei és
benyomásai megítélése dolgában
kételkedve ingadozik, hogy ezeket vajon
kiadhatja-e magából, vagy pedig mindez
csak az ő „képzelődése", és kizárólag az
ő belső világához tartozik: amaz ottan
csakugyan gunyorosan néz rám, vagy
csak úgy képzelem? A főnök ma
valóban rendkívül hűvös volt velem
szemben, van tán valami baja velem,
másmilyen volt, mint egyébként — vagy
csak úgy hiszem? Van rajtam valami
feltűnő, valami nincs rendben rajtam,
fogjuk — egyrészt primer oka,
másrészt következménye is az em-
berekhez fűződő laza kapcsolatuknak,
most már különösen erőteljesen fogják
kifejleszteni azokat a funkcióikat és
képességeiket, amelyektől azt remélik,
hogy hozzásegítik őket a világban való
vagy csak tévesen gondolom, hogy az
emberek olyan furcsán néznek rám?
Ez a bizonytalanság minden szinten
megjelenhet, a mindig éber
bizalmatlanságtól és beteges önmagára-
vonatkoztatástól a voltaképpeni
téveszmés képzelgésekig és érzéki
csalódásokig, amelyeknek során aztán
az illető valóban összecseréli a belsőt és
a külsőt anélkül, hogy ezt a cserét mint
olyat felismerné, minthogy a kivetítéseit
immár valóságnak tartja. El lehet
gondolni, mennyire gyötrő és
mélységesen nyugtalanító számára, ha
ez a bizonytalanság tartós állapottá lesz,
mindenekelőtt azért, mert éppen a
közeli kontaktus említett hiánya miatt
nincs mód korrigálásra. Valakit ugyanis
erről kifaggatnunk, bizonytalanságára
és félelmére figyelmeztetnünk,
feltételezi a meghitt közelséget;
minthogy azonban az illetőnek senkivel
sincs ilyen kapcsolata, tartanunk kell
tőle, hogy nem találkozunk megértéssel,
sőt kinevet vagy éppen bolondnak ítél
bennünket.
A szkizoid személyek abszolút
bizalmatlanságukból és biztonságuk
mélységes hiányából eredően, ami —
mint még látni
jobb orientálódáshoz; így az
érzékszervek útján történő észlelést, a
megismerni képes intellektust, a tudatot
és az ésszerűséget. Minthogy ezeket az
embereket minden, ami emocionális,
ami érzelmi töltetű, elbizonytalanítja,
érzelmektől független, „tiszta"
megismerésre törekszenek, ami olyan jutott eszébe, hogy megkérdezze
eredményeket ígér nekik, amelyekre valamelyik társát, ahogyan ez
nyugodtan hagyatkozhatnak. Már kézenfekvő lett volna. Egyedül
ebből is sejthetjük, hogy a szkizoid kínlódott olyan problémák miatt,
személyek mindenekelőtt az egzakt amelyek kizárólag őbelőle és nem a
tudományok felé fordulnak, amelyek tárgyból fakadtak, teljességgel
— ők úgy vélik — közvetítik bizonytalan volt benne, hogy
számukra ezt a biztonságot és a témájának kidolgozása meg fog-e
szubjektív megéléstől való füg- felelni az elvárásoknak,
getlenséget.
Szemben a racionális szempontok
fejlődésével, visszamarad az érzelmi
élet fejlődése; itt ugyanis az ember rá
van utalva egy te-re, egy partnerra,
érzelmi viszonyulásra és érzelmek
cseréjére. Így ezekre az emberekre
jellemző, hogy gyakran átlagon felül
fejlett intelligenciájuk mellett
érzelmileg visszamaradtnak hatnak;
náluk az érzelmek gyakorta fejletlenek
maradnak, sőt igen csenevészek. Ez
széles kapcsolatbeli bizonytalanságot
eredményez, ami ezeknek az
embereknek a mindennapi életében
végtelenül sok nehézségnek lehet az
alapja; embertársaikkal érintkezve
híjával vannak a „középhangoknak",
nem állnak rendelkezésükre
árnyalatok, úgyhogy számukra már a
legegyszerűbb kontaktusok is
problémává lehetnek. Erre egy példa:
Egy egyetemi hallgatónak
tanulmányai keretében beszámolót
kellett tartania. Kontaktusok nélküli,
egyszersmind arrogáns lévén —
amely viselkedése mögé a
bizonytalanságát rejtette —, nem
ítéleteiben önmaga túlértékelése és
kisebbrendűségi érzései között
ingadozott, úgyhogy egyszer
nagyszerűnek, sőt kivételesen
zseniálisnak látta önmagát, aztán
már megint csak hétköznapinak,
szürkének. Éppen a lehetőségek
hiányoztak neki, hogy
összehasonításokat tegyen másokkal.
Úgy vélte, ez kínos volna a kollégái
előtt, és bizonyos mértékben
kiszolgáltatná magát, ha tanácsot
kérne tőlük — nem tudta, hogy az
ilyesmi megszokott dolog. Igy aztán,
kapcsolathiánya folytán, teljesen
szükségtelen szorongások fogták el,
amiket igen könnyen megtakaríthatott
volna, ha természetes kollegiális
kapcsolatokkal rendelkezik.
Szkizoid személyek életében ilyen
és hasonló szituációk és magatartási
módok igen gyakoriak; ezek nagyban
hozzájárulnak, hogy számukra az
egyébként banális, mindennapos szi-
tuációk bonyolulttá váljanak, nem
fogván fel, hogy nehézségeik okait a
kapcsolatok síkján kell keresniük, és
nem a képességeik hiányában.
meknek az óvodában vagy az
osztályközösségben kontaktusbeli
nehézségei vannak, ha nem talál
barátra, ha kívülállónak és különcnek
éli meg önmagát, vagy őt mások
ilyennek élik meg, ha egy pubertáskorú
ifjú ember kerüli a másik nemmel való
kapcsolatokat, s helyette inkább
könyvekbe temetkezik, a kontaktusok
A SZKIZOID SZEMÉLY ÉS A
SZERELEM
Mint már mondtuk, a szkizoid
személy számára különösen a
fejlődésnek azok a lépései válnak
problematikussá, amelyek az
emberekkel való kontaktust érintik: az
óvodába, az osztályközösségbe kerülés;
a pubertás és a találkozás a másik
nemmel; a partnerkapcsolatok és
minden más kötődés. Minthogy benne
minden közelség félelmet vált ki, azért
minél közelebb kerül valakihez, minél
inkább az a „veszély" fenyegeti, hogy
szeretni fog valakit, vagy őt fogja valaki
szeretni, annál nagyobb szükségét érzi,
hogy visszahúzódjon.
A gyermekkorban fellépő
kapcsolatteremtési nehézségeket a
szülők és nevelők tekintsék kezdődő
szkizoid problémáknak, melyeket talán
még vissza lehet fogni, vagy legalábbis
meg lehet szelídíteni, még mielőtt
mélyebb gyökeret vernének. Ha a gyer-
elől meghátrál, inkább barkácsol, vagy
egyéb ilyesmivel foglalkozik, amikor
egymagában van, ha ebben az
időszakban súlyos világnézeti válságon
megy keresztül, magányosan tépelődve
az élet értelmén anélkül, hogy erről
eszmét cserélne másokkal —
mindezek olyan vészjelek, amelyeket a
szülőknek illenék felfogniuk és meg
kellene hányniuk-vetniük. érzelmi gesztusokban megnyilvánuló
Még problematikusabb szokott kifejezése neki mind idegen,
lenni a pubertást követő, part- messzemenően hiányzik belőle a
nerkapcsolatra ösztökélő kor. Mert két beleérzésnek, a magát-egy-
ember a szerelemben kerül egymáshoz másvalakibehelyezésének a képessége.
a legközelebb lelkileg is, testileg is.
Minden szerelmi találkozás mintegy
veszélyezteti az illető önmaga-voltát és
függetlenségét, mégpedig annál
inkább, mennél jobban megnyílik a
„te" előtt, ugyanúgy, ahogy mennél
inkább meg akarja őrizni önmagát.
Ezért lesznek ezek a találkozások
gyakran olyan megpróbáltatássá,
amelyek során az a problémakör, ami
az illető számára mindaddig talán
ismeretlen volt, rejtve maradt előtte,
most fájdalmasan a tudatába hatol.
Ilyen valaki hogyan viselje el a
közelség és kicserélődés, a gyöngédség
és szerelem utáni vágyat, de
mindenekelőtt hogyan viselje el a
szexuális vágyat, ami a másik iránt
támad benne? Az emberekkel való
érintkezésben észlelhető, fentebb leírt
kontaktushiányok és a „középhangok"
hiánya eddig az életkorig már igen
jelentős gyakorlatlansággá nőtték ki
magukat az említett érintkezésben, s
mindez fölöttébb megnehezíti számára
a szexuális integrálódást. Itt is ta-
lálkozik a magatartás közbenső
viszonyainak hiányával: nem áll
rendelkezésére sem a versengő-hódító,
sem a csábító-odaadó oldal.
Gyöngédség, a vonzódás verbális vagy
 Az unszoló vágy és az emberi
közelségtől való félelem közti
konfliktus feloldásának a kísérletei
különféleképpen festhetnek. Gyakran
úgy, hogy az illető csak kötelezettség
nélküli, könnyen felbomló vagy pedig
kifejezetten testi-szexuális
kapcsolatokba bocsátkozik, amelyek
létesítésekor a szexualitást mintegy
különválasztja az érzelmi életétől.
Számára ilyenkor a partner csupán
„szexuális tárgy", „amely" érzékei
kielégítésére szolgál, de annál tovább
nem érdekli őt. Ámde érzelmi
közömbössége miatt is könnyen
cserélhetők partnerkapcsolatai.
Ekképpen védekezik az ellen, hogy a
te-vel való mélyebb belebocsátkozás
esetén az érzelmi dolgokban meglévő
teljes gyámoltalansága és tapasztalat-
lansága kiderüljön, egyszersmind
védekezik a szerelembe esés veszélye
ellen is. Ugyanezen okból szokta a
vonzódásnak partnere részéről
mutatkozó jeleit elhárítani — ezeket
kínosnak találja, és nem tudja,
miképpen reagáljon rájuk.
Egy férfi felkeresett egy
házasságközvetítő irodát, és az elébe
rakott fényképek közül kiválasztotta
a szkizoid személyé és amivel
valamennyire meghitt viszonyban van,
az ő maga; innen adódik az
érzékenysége integritásának valódi és
vélt veszélyeztetésével, a különállásába
történő beavatkozásokkal és a számára
nagymértékben elidegenítő
azt a nőt, aki a legkevésbé tetszett
neki — az legalább nem válhatott
számára veszélyessé, nem kelthetett
benne szerelmi érzelmeket.
Egy nő csak akkor tudta testileg
odaadni magát egy férfinak, ha
tudta, hogy azt utóbb soha nem
fogja viszontlátni.
Egy nős férfinak ugyanabban a
városban, ahol családjával lakott,
volt egy titkos lakása, időről időre
oda vonult viszsza, ilyenkor senki
számára nem volt elérhető
mindaddig, amíg nem érzett rá
hajlandóságot, hogy visszatérjen a
családjához. Ez azért kellett neki,
hogy megvédje magát felesége és
családja túlságos közelsége és
érzelmi igénye ellen (akik a maguk
részéről e miatta maga-elvonása
miatt kísérelték meg szorosabban
lekötni, s ezzel megint csak a
menekülési késztetését erősítették).
A példák világosan mutatják, a
szkizoid személyek mennyire félnek a
lekötöttségtől, az elkötelezettségtől, a
függőségtől, attól, hogy „lerohanják"
őket; gyakran igen furcsa és
érthetetlennek ható reakcióikat csak így
lehet felfogni. Az egyetlen, ami valóban
behatolásokkal szemben; neki erre a
különállásra, távolságtartásra azért van
szüksége, hogy el ne veszítse azt a talajt,
amit önmaga jelent önmagának. Az
ilyen magatartás természetesen
egyáltalán nem engedi kialakulni a
meghittség, pláne bensőségesség
légkörét. Az ilyen ember az törődve a partner igényeivel, egyenest
életérzéséből kifolyólag a kötelékeket nekilódul a céljának. A gyöngédség
kényszerítésnek érzi arra, hogy sokat könnyen fájdalomkeltéssé, kemény
feladjon önmagából, ami természetesen nekimenéssé vagy egyéb fáj-
mindenekelőtt partnerek esetében dalomforrássá fajulhat. E mögött
lehetséges, hiszen nekik szükségük van öntudatlanul az a vágy állhat, hogy
a másik részéről az odaadásra és a érzékelni akarja a partner reakcióját.
közelségre. A kötelékektől való irtózás Ezenfelül ott van a
odáig mehet, hogy az illető még az oltár
vagy az anyakönyvvezető előtt sarkon
fordul.
Egy fiatalember barátnője
unszolására eljegyezte őt — már sok
éve ismerték egymást, ő azonban nem
akarta lekötni magát. Felkereste a nőt
a gyűrűkkel, és megünnepelték az
eljegyzést. Amikor a férfi elhagyta a
házat, a nő levélszekrényébe bedobott
egy már előzően megírt levelet,
amelyben az imént kötött
eljegyzésüket felbontotta.
Szkizoid személyeknél egyáltalán
nem ritkák az ehhez hasonló
viselkedésmódok. A távolból gyakran
jó és ügyes levélírók, személyes, közeli
kapcsolatban azonban rögtön
visszahúzódnak és elzárkóznak.
A szexualitásnak az érzelmi élettől
történő leválasztása következtében a
szkizoid személy az ösztönszerűt
mintegy izolálva éli meg; nem csupán
arról van szó, hogy a partner pusztán
„szexuális tárggyá" lesz, hanem az
egész szerelmi élet kimerülhet egy már
csupán funkcionális folyamatban.
Emberünk nem ismer gyöngéd
előjátékot, erotikát, hanem, mit sem
szkizoid személynek az a késztetése,
hogy az elért kielégülés után partnerétől
minél előbb megszabaduljon. „Utána
— értsd: a nemi aktus után — a
legszívesebben kihajítottam volna" -
hangzott a jellegzetes kijelentés egy
szkizoid férfitól, aki félt partnernője
érzelmi igényeitől.
Súlyosabbá akkor válik a dolog, ha
a szkizoid ember a szerelem- és
gyűlöletérzések közti éles
ambivalenciáját, mélységes kételyét,
hogy őt szeretni lehet, a partnerén teszi
próbára. Aztán mindig újabb
helytállási próbáknak teszi ki, a
szerelemnek mindig újabb
bizonyítékait követeli meg tőle: hátha
azok megszüntetnék a kételyeit. Ez
végül a lelki, majd az igazi
szadizmusig fokozódhat. Utóbb
magatartása kifejezetten destruktívvá
válik; partnerének szerelmi
bizonyítékait, vonzalmának jeleit
lebecsüli, bagatellizálja, analizálja,
kétségbe vonja, vagy ördögi
ügyességgel tendenciának értelmezi
át. Így értékelődik át a partner spontán
ajándékozó készsége a rossz
lelkiismeret, a bűntudat kifejezésévé
vagy megvesztegetési kísérletté
amely bűntudatból vagy más
motiváció miatt azt hiszi, mindennel
meg kell alkudnia, vagy éppen a
megkínzatásában leli élvezetét.
Különben végül is vissza kell fognia
magát, sőt el kell kezdenie gyűlölni a
(„ezzel mit akarsz elérni?",• „ugye
jóvá akarsz tenni valamit?"). Ilyen
tendenciózus átértékelésekhez
végtelen sok lehetőséget kínál a náluk
többnyire meglevő jó elméleti-
absztrakt pszichológiai kombinációs
készség.
A szkizoid partner cinizmusával
nemritkán szétzúz minden gyöngéd
rezdülést is, magánál és partnerénél
egyaránt, hogy azok magukkal ne
ragadhassák. A partner különösen
bensőséges maga-odaadásának
pillanatában a legsebezhetőbb pontján
sérti meg társa lelkét azzal, hogy
annak magatartását, arckifejezését
vagy a szavait gunyorosan a
nevetségesbe fordítja: „Ugyan ne
nézz már rám ilyen hűséges
kutyaszemekkel "; „ha tudnád, hogy
most milyen komikus pofát vágtál";
vagy: „hagyd már, kérlek, ezeket az
ostoba szerelmi ömlengéseket, és
térjünk végre a tárgyra" stb.
Így természetesen a partnerben
minden szerelmi készség elvész,
hacsak nincs benne szokatlanul
empatikus szerelmi képesség, vagy
pedig ahhoz a mazochista
ellentípushoz tartozik,
társát, amit aztán a szkizoid partner
diadalérzéssel élhet meg („ most aztán
látni, hogy igazából milyen is vagy')
anélkül, hogy felfogná: végső soron
csakis az ő viselkedése távolította el
tőle a másikat. Strindberg életrajzi
indíttatású regényei sok ilyen szkizoid szerelmi képesség e formái
tragikumot tartalmaznak, egyúttal tartalmazzák még a szeretni akarás
hatásos leírásait is adják az ilyen elemeit, még kifejezik kereső
jellegű személyiségfejlődések vágyukat.
élettörténeti háttereinek (például A Szkizoid személyeknél, bár
cseléd fia). egyébként lehetnek kiemelkedő
Ha az érzelmi ridegség még tovább képességű egyének, nemritkán találni
erősödik, akkor extrémmé és infantilisnek megmaradt szexuális
betegessé fokozódik, nagyon keskeny fejlettséget. Az olykor nemileg éretlen
lesz a határ az erőszaktevés, sőt a gyermekekre és fiatalkorúakra mint
kéjgyilkosság irányában, szexuális partnerekre eső választásukat
mindenekelőtt akkor, ha a partnerre érthetővé teszi az a körülmény, hogy
öntudatlanul olyan feldolgozatlan velük szemben a súlyos kon
gyűlöletérzések és bosszúérzetek
vetülnek, a pszichoanalízis
kifejezésével: „tevődnek át", amelyek
a gyermekkorral kapcsolatos egykori
személyeknek szólnak. Ennek során a
személyiség egészébe nem
integrálódott, leszakadt ösztönoldal
mindig veszélyes; ha ráadásul a
szkizoid személy egyáltalán nem
képes partnerébe beleérezni magát, és
semmibe veszi az érzelmeket, akkor az
ösztönök indukálta minden bűntett
elkövetése lehetséges.
A nehézség miatt, hogy érzelmi
partnerkapcsolatot létesítsenek, hogy
egyáltalán partnert találjanak, a
szkizoidok gyakran azt is megkísérlik,
hogy egyedül boldoguljanak, mintegy
önmagukat vegyék partnerül
kizárólagos önkielégítésben. Vagy
áttérnek póttárgyakra, lásd: fetisizmus.
Ilyen póttárgyak útján természetesen
lehetetlen szerelmi képességüket
kifejleszteniük, jóllehet a megzavart
taktuszavarokkal küzdő embernek
kisebb a félelme, és számolhat a
gyermeki bizalommal is.
Előfordul, hogy az ilyen személynél
az elfojtott szerelmi képesség és maga-
odaadási vágy beteges féltékenységben,
sőt akár féltékenységi tébolyban tör ki.
Az illető érzi, hogy viselkedése milyen
kevéssé szeretetre méltó, hogy ő milyen
kevéssé képes a szerelemre, és sejti,
hogy így aligha tarthat meg magának
valakit. Ezért neki mindenütt muszáj
olyan vetélytársakat sejteni, akiket ő —
gyakran jogosan — jobb szeretőknek és
szeretetre méltóbbaknak tart. Partnere
ártatlan, egészen természetes viselkedési
formáit aztán agyafúrtan, igazi
szőrszálhasogatással, gyanús hátterű,
alattomos szándékú és démoni
magatartásként értelmezi. Ez egészen a
kapcsolatot illető tébollyá növekedhet, a
partneri viszonyt idővel el-
viselhetetlenné teheti, és végül
megsemmisítheti úgy, hogy az illető
kéjeleg a megsemmisítésben, miközben
maga is szenved, de nem képes másként
viselkedni. A motiváció aztán így
festhet: ha már — úgy látszik — engem
nem lehet szeretni, akkor inkább ma-
gam semmisítem meg azt, amit nem
vágy, ami különben hozzátartozik
lényünkhöz, az elfojtás következtében
megsűrűsödik, és felerősíti a félelmet,
úgyhogy aztán a maga-odaadás már
csak teljes maga-
kiszolgáltatottságként, én-feladásként
és a te által történő elnyelésként
tudok megtartani, akkor legalább én
vagyok a cselekvő, és nem csupán az
elszenvedő. Így érthető meg az a
viselkedési mód, hogy ő, a szkizoid
személy, éppen akkor, amikor szeretne
szeretni és szeretve lenni, mutatja magát
különösen kevéssé szeretetre méltónak.
Ha aztán ilyenkor a partnere elfordul
tőle, az számára kevésbé fájdalmas,
mintha ő valóban mindent megtett
volna érte, és mégis elhagynák. Szkizoid
személyeknél az ilyen
csalódásmegelőzések nem ritkák;
ezekben — többnyire tudattalanul —
bennük van a partner próbára tételének
az aspektusa: ha ő engem a
viselkedésem ellenére még szeret, akkor
valóban szeret. E mögött mindenütt
felismerhető, milyen nehéz az ilyen
embereknek szeretetre méltó módon
viselkedniük. Extrém esetekben a
bizalmatlanság és a féltékenység még
gyilkossághoz is vezethet: ha a
partnerem nem szeret engem, akkor ne
tudjon mást sem szeretni.
Szkizoid személyek a maga-
odaadási félelmüket legtöbbször csak
kötődéstől való félelemként élik meg.
A maga-odaadási
képzelhető el. Ennek nyomán
következik be a partner démonizálása,
ami most már másodlagosan
visszahatva felerősíti a félelmet, és a
szkizoid személyek némely, egyébként
érthetetlen viselkedési módját
érthetőbbé teszi, mindenekelőtt a
hirtelen gyűlöletüket, ami egy az anyával összefüggő csalódások után
túlhatalmú te általi fenyegetettség nem ritka, hogy a szkizoid személy
érzéséből támad anélkül, hogy idősebb, anyaszerű nőkhöz kötődik;
felismernék: a saját kivetítésük ezek sok mindent pótolhatnak számára,
kölcsönöz a másiknak ilyen hatalmat. amit gyermekkorában nélkülöznie
Ilyenképpen a szkizoid személynek kellett. Ilyen nők képesek olykor úgy
nehezére esik tartós érzelmi kapcsolatba ajándékozni melegséget és védel
merészkednie. Inkább rövid időre szóló,
intenzív, de változatos kapcsolatok felé
hajlik. Számára a házasság olyan
intézmény, amelyben megtalálható az
emberi berendezkedések minden
tökéletlensége, ezért, ha többé már nem
nyújt elégedettséget, magától értetődőn
felbonthatja. A házasságban jobban
számot kellene vetnie az emberi
szükségletekkel, alkalmazkodnia
kellene hozzájuk. A szkizoid személy
véleménye szerint tartós kapcsolatban
elkerülhetetlen a hűtlenség; ő megköve-
teli magának a szabadságot, és hajlandó
— inkább elméletileg és korántsem
mindig a valóságban is — megadni azt
a partnerének is. Ő gyakran a házasság
teoretikusa, házasságreformer; leg-
alábbis elég merész hozzá, hogy
konvenciókkal és hagyományokkal
szemben érvényesítse a saját életstílusát,
és a saját meggyőződése szerint éljen.
Ebben a tekintetben gyakran több
becsületességet és civil kurázsit tanúsít,
mint sokan mások. Néha tartósak a
kapcsolatai, csak éppen visszariad a
legalizálásuktól, ezért jobbára
házasságra emlékeztető, de házasságon
kívüli kapcsolatokban él. Az
anyakapcsolat korai kiesése esetén vagy
met, hogy nekik maguknak nincsenek
nagy igényeik; ajándékozó típusú nők
ezek, akik minden további nélkül
megértik az illetőt, nem várják tőle azt,
amit nem tud adni, és éppen ezzel
kötik őt jobban magukhoz, mint azt
egyébként az illető megengedné. Csak
az ilyen irányú korai tapasztalataiktól
mélységesen megbolygatott emberek
fejlesztenek ki kifejezett nőgyűlöletet,
benne nőellenes
bosszúimpulzusokkal. Minthogy a
szkizoid férfi élete során a nőt
megbízhatatlanként, sőt
fenyegetésként élte meg, nemritkán
tapasztaljuk, hogy az azonos nemhez
fordul; vagy olyan partnernőt választ,
aki kvázi férfias vonásai által számára
nem olyan „egészen más", mint egy
nagyon nőies nő. Ilyenkor a kapcsolat
inkább nővéri-bajtársi, jobban a közös
érdeklődési területekre épül, semmint
a nemek erotikus vonzására. A
szkizoid férfi minden kapcsolatában
nehezen visel el tartós közelséget — a
külön hálószoba birtoklása magától
értetődő igénye, és a partnernője
helyesen teszi, ha megértéssel van
eziránt, és nem akarja a férfit
mája, és különböző megjelenési
alakjaiban világosabban leírható. A
szorongás és az agresszió szorosan
összefüggnek egymással; valószínűleg
a kedvetlenség és szorongás eredetileg
az agresszió elsődleges kiváltója,
amikor is problémáink kezdetén a
védekezésbe, majd eltávolodásba
kényszeríteni.
Összefoglalásképpen elmondhatjuk,
hogy a szkizoid személynek — hogy
milyen okokból, azt még jobban meg
fogjuk érteni igen nehéz szerelmi
képességét kifejlesztenie. Ő rendkívül
érzékeny mindennel szemben, ami
szabadságának és függetlenségének
korlátozásával fenyeget; érzelmi
megnyilatkozásaiban fukar, és akkor a
leghálásabb, ha a partnere nem mutat
vonzalmában rámenősséget, de otthont
és védettséget kínál neki. Aki ért hozzá,
hogyan szerezze meg őt magának, az
számíthat mély vonzalmára, amit
azonban nem képes igazán kimutatni és
megvallani.
A SZKIZOID SZEMÉLY ÉS AZ
AGRESSZIÓ
Itt és az agresszióval foglalkozó
következő fejezetekben célszerűnek
tartottam, hogy agresszióról beszéljek
gyűlölet helyett, mert az agresszió a
gyűlölet leggyakoribb megnyilvánulási
for-
kedvetlenség a szorongás előalakja,
archaikus formája. Ekkor még
nincsenek lehetőségek a kedvetlenség
feldolgozására és a szorongás
leküzdésére, tehetetlenül ki vagyunk
nekik szolgáltatva. Ami a kezdet
kezdetén kiváltja őket, csupa erőteljes
frusztráció, amilyen az éhség, a hideg, bűntudat — ez ugyanis feltételezné az
a fájdalmak, a saját életritmust és az embertárs elleni irányultságot.
életvitel integritását érő zavarok; az Az archaikus szorongás intenzitása
érzékszervek túlterheltsége és a elképesztően nagy, mert a kicsiny
mozgásszabadság korlátozottsága; a gyermek, lévén teljesen tehetetlen, úgy
mások túlságosan lerohanó közelsége éli meg azt, mint olyan valamit, ami a
és beavatkozása folytán bekövetkező, valóját, egész létét fenyegeti. Ennek
nagyfokú elidegenedés; magány. A megfe
félelem tehát ebben az időben
elsősorban intenzív szorongás; hasonló
szituációkban az igen kicsiny
gyermekeknél szorongás és agresszió
időben még egybeesnek: ami
szorongást és félelmet vált ki, az
egyidejűleg agreszsziót, dühöt is kivált.
Mármost az ilyen apróság ugyan
mivel rendelkezik, hogy legyőzze a
szorongását, hogy elűzze a
kedvetlenségét? Először csak tehetetlen
dühe, ami előbb ordításban, utóbb
rúgkapálásban, ide-oda forgolódásban,
tehát a düh motorikus levezetésében, le-
reagálásában nyilvánul meg. Minthogy
a korai életkorban még nincs
megkülönböztetés én és te között, az
agressziónak ezek a megnyilvánulásai
még teljesen irányítatlanok, nem
irányulnak senkire — egyszerűen a
rossz közérzet és kedvetlenség
lereagálásai a pillanatnyi helyzet
terheitől való szabadulás, a szervezet te-
hermentesítése érdekében. Itt az
agresszió archaikus formájáról
beszélhetünk; ez elemi erővel, spontán,
kontroll nélkül jelentkezik, úgy, hogy
emberre még nem irányul, ezért nincs
tekintettel senkire, semmire, nem kíséri
lelően totális lesz az agresszió is, rendszeréből), mondják az angolok
totális lesz a düh — ilyen szi- igen találóan.
tuációkban a gyermek „merő düh" Nagyon jól elképzelhető, milyen
vagy „merő szorongás", mert már veszélyessé válhatnak ezek az
megszállva tartja az igyekezet, hogy archaikus szkizoid agressziók,
lereagálja őket, hogy megszabaduljon amelyek az egzisztenciális fe-
tőlük. A reflexszerű összehúzódás, az nyegetettség érzéséből erednek
elfordulás a világtól vagy az említett kötődésekkel nem nagyon rendelkező
viharos mozgás minden bizonnyal embereknél. Náluk semmi nem fogja
más élőlények esetében is a félelemre vissza, nem köti meg az agressziót, az
és a szorongásra válaszoló reakció két nem integrált része össz-
ősformája: a menekülés hátrafelé, az személyiségüknek, s ezért megmarad
öszszehúzódás egészen a holtnak ösztön késztette, kíméletlen, elemi ere-
tettetés reflexéig vagy a menekülés jű megnyilatkozásnak. Mint már a
előre, a viharos mozgás, a támadás. szexualitásnál láttuk, az agressziójuk,
Mármost ha a szkizoid személy érzelmi megnyilatkozásaik is
továbbra sem képes kötődni, magát megmaradnak az életük egészétől
továbbra is teljesen védtelennek és elszigetelt, elszakadt, merőben
veszélyeztetettnek érzi, akkor valós ösztönszerű lereagálásnak anélkül,
vagy vélt támadásokról és hogy beleolvadnának valamely
fenyegetésekről továbbra is azt hiszi, egységes érzelmi átélésbe. Minthogy
hogy azok az egész létét beleérzésnek nagyon is híjával vannak,
veszélyeztetik. Ennek megfelelően a gyakorlatilag nincsenek rájuk ható
reakciói a fentebb leírtak értelmében fékező erők. Így az agresszió továbbra
még teljesen archaikusak: semmire is feszültségek oldására szolgál, s
tekintettel nem lévő, azonnali ellenőrizetlenül és bűntudat nélkül
agresszió, ami csupán a szorongásnak, tombolja ki magát. Ehhez még
illetve a szorongás kiváltójának hozzájön, hogy a szkizoid
kiiktatására, az illető adott helyzetének személyeknek, híjával lévén
tehermentesítésére figyel. „ To get it embertársi kapcso-
out of one's system" (kilép a maga
latoknak, fogalmuk sincs róla, gyakran túl csípősek, túl érdesek,
miképpen hatnak másokra az indulataik sértők. Egy napilapban lehetett olvasni,
és agresszióik — hiszen ők „csak" hogy egy fiatalkorú megölt egy fiút.
lereagáltak; ezenközben a másik Amikor az indítékairól kérdezték,
egyáltalán nem fontos nekik. Ezért vonogatta a vállát, és azt felelte, hogy
különösebb okai nem voltak, valahogy éli meg, és arra először félelemmel
zavarta őt a gyerek. Ennyire veszélyesé reagál, s ezt nyomban agresszió követi.
válhat egy elszigetelt, a közös élettől A szkizoidoknak ez az alapéletérzése
elszakadt, semmihez nem kötött ag- érthetővé tesz némely, különben
resszió, ami a gyűlöletre való gyakran érthetetlen reakciót. Az
készségből ered, és amit a legjelen- archaikus, nem integrálódott,
téktelenebb indokok is kiválthatnak. Ez függetlenedett agresszió erőszaktételig
az agresszió képes önállósulni és mehet, ami egy másik személyt mint
bármilyen elgondolható extrém formát valami kellemetlen rovart elpusztít, ha
magára ölteni, különösen ha az illető fenyegetve érzi magát amattól.
összekapcsolódik a szintén nem Mint minden korlátok nélküli, az
integrálódott szexuális ösztönnel. összélettől levált ösztön,
Kinzel amerikai pszichiáter
elítélteken végzett vizsgálatai alapján
megállapította, hogy közülük az
agresszívak (violent men) kétszerte
nagyobb védelmi körrel (circle of
protection) rendelkeztek, mint a nem
agresszívak; és az agresszívak — akiket
mi a szkizoidok közé sorolnánk —, ha
valaki e védelmi kört, ennek láthatatlan
határát megsértette, pánikban törtek ki,
ami nyomban vad támadásba csapott át.
Ezt egy páciens egyszer így fogalmazta
meg: „Amikor valaki áttöri a
határaimat, akkor belőlem gyűlölet tör
elő" Emlékeztet ez az állatoknak
Konrad Lorenz által leírt reakcióira:
azok heves agresszióval fogadják a
támadót, amely átlépi felségterületük
határát (Konrad Lorenz: Das
sogenannte Böse — Az úgynevezett
Gonosz).
A szkizoid személy, aki magát
védtelennek hiszi az emberek között, s
aki nem érez kötődést hozzájuk,
másvalaki közeledését fenyegetésként
úgy az agresszió is veszélyesen
önállósulhat, hogy aztán az illető
személy aszociálissá, sőt gyakran
bűnözővé, gyilkossá váljék.
De ha eltekintünk is az ilyen
szélsőséges példáktól, a szkizoid
személynek nem könnyű ellenőriznie az
agresszióit. Ő maga általában nem
szenved tőlük, annál inkább szenved a
környezete. Ami eredetileg a szorongás
elleni védekezés volt, kéjes agresszivi-
tássá válhat, amit már csak önmagáért az
agresszióért gyakorol; kegyetlenség,
szadizmus, durvaság, váratlan, sértő
élesség, jeges hidegség és
érinthetetlenség, cinizmus és a másikra
való odafigyelésnek hihetetlen gyors
átcsapása ellenséges elutasításba —
minden lehetséges formájukban ezek az
agresszió megnyilvánulásának
leggyakoribb lehetőségei. Belőlük itt is
hiányoznak a fegyelmezett, az átlátott, a
szituációhoz mért agresszió „közép-
hangjai" — utóbbit mindenesetre csupán
kívülről látva ilyennek, mivel a szkizoid
személy, a maga megéléséből indulva ki,
saját viselkedését mindenképpen a
szituációhoz mértnek ítéli.
Szkizoid személynél azonban az
agressziónak gyakran van még egy
és más pozitív érzelmeket kifejezésre
juttatniuk. Az embertársakkal való
kontaktusban mutatkozó nagy
hiányaik miatt e tekintetben is bőséges
a bizonytalanságuk. Velük folytatott
pszichoterápiai munkánkból tudjuk,
hogy akkor képesek agresszióikat a
másik funkciója is, mint a hárítás és a
védekezés. A latin ad-gredi, aggredi
szó ősjelentésének — valakihez
odalépni értelmében, számára az
agresszió eszköz valamely kontaktus
létesítésére, gyakran az egyetlen olyan
lehetőség, amely erre a célra
rendelkezésére áll. Nála ezért az
agresszió a maga-hirdetés egy formája,
ami összehasonlításképpen emlékeztet
bennünket a másik nemhez való
közeledés még tudattalan kísérleteire,
amilyenek a pubertásra jellemzők. Ott
is megvan a szorongásnak és a vágynak
ugyanaz az elegye, az érzelmek
elrejtése, a nyers és agresszív
birtokbavétel a nem merészelt vagy
nem birtokolt gyöngédség helyett, a
félelem a kudarctól, az azonnali
visszavonulás készsége, a vonzódásnak
idegenkedésbe történő átcsapódása, és a
valóságos vagy vélt elutasítottság esetén
jelentkező cinizmus.
A szkizoid emberekkel való
érintkezés szempontjából fontos tudni,
hogy náluk az agressziónak egyfajta
magakellető jelentése is lehet. Nekik
könnyebb agresszívnak lenniük, mint
vonzalmat
legkönnyebben integrálni, megtanulni
megfelelően bánni velük, ha
egyenletes ráfordítással időt engedünk
nekik kornak-tusszerző hiányaik
pótlására.
AZ ÉLETTÖRTÉNETI HÁTTÉR olyan adottságokkal, amelyek miatt
tulajdonosát kezdettől fogva elég
Mármost hogyan kerülhet sor könnyen találjuk bántónak, zavarónak.
szkizoid személyiségfejlődésekre, a Ez az ember aztán újra meg újra
maga-odaadástól való túlzó megtapasztalja, hogy elutasítják,
szorongásra, az énközpontúságra, a helyreutasítják, a maga sajátos
maga-védés túlhangsúlyozására?
Alkati szempontból kedvező ehhez
mindenekelőtt egy gyöngéd érzelmi
adottság, nagy lelki érzékenység,
labilitás és sebezhetőség. Az érintett
személy védekezésképpen maga és a
környező világ közé beiktat egy
distanciát, mivel a túl nagy fizikai és
pszichikai közelséget radarhoz
hasonlóan finoman reagáló érzé-
kenysége, egyszersmind
áteresztőképessége miatt túlságosan
„harsánynak" érzi. Ilyenképpen a
szkizoid nem nélkülözheti a
távolságtartást, mert csak így képes
megállni a helyét a világban és az
életben. A distancia, a távolság
megteremti neki a biztonságot és a
védelmet attól, hogy mások befolyása
alá kerüljön, hogy mások lerohanják;
ugyanakkor természeténél fogva ő túl
nyitott „rendszer", ezért határok mögé
kell húzódnia, részint el kell zárkóznia,
ha nem akarja, hogy az összes felvett
inger bősége elárassza.
A másik lehetőség az, hogy
rendkívül erőteljes motorikus-expanzív,
agresszív-szenvedélyes,
kapcsolatteremtésre csekély hajlamú
vagy képességű alkattal van dolgunk,
mivoltában kedvezőtlenül fogadják,
sőt nem fogadják el, és ennek
következtében fejleszti ki a személyiségfejlődés legjelentősebb ki-
gyanakvásos önmagába húzódást, ami
ezekre az emberekre annyira jellemző,
és ami tipikus vonásukká lesz.
Azok a testi és más lényegi vonások,
amelyek által a gyermek kezdettől
fogva kiábrándítólag hat szülei,
elsősorban az anyja elvárásaira és
vágyálmaira, voltaképpen nem
volnának az iménti szűkebb értelemben
vett alaptermészethez számítandók, de
mégiscsak léteznek, egyszersmind
pedig már eléggé világosan utalnak a
környezetre mint kiváltó tényezőre.
Ennek a kiábrándításnak már oka lehet
az, hogy történetesen a gyermek nem
az óhajtott nemhez tartozik, de még
tetszés szerinti számú más fizikai jel is,
ami nehézzé teszi az anyának, hogy a
gyermek iránt vonzalmat érezzen és
odaadást tanúsítson, amire annak
szüksége van; említsük itt meg a nem
kívánt gyermeket is!
Ezekhez az alaptermészetet illető
nézőpontokhoz — amelyek
tekintetében azonban a környezet
reagálása gyakran inkább szokott
körülményekbe. Jó, ha a kisgyermek
megélheti a magától értetődően
kielégített igényeknek ezt
„paradicsomi" fázisát, mert csak az
ilyen ősbizalom alapján tudja
fokozatosan merészelni, hogy
megkockáztassa átadni magát az
életnek anélkül, hogy félnie kellene a
felelős lenni a szkizoid fejlődésért, mint
maga az alkat hozzáadódnak a szkizoid
váltóiként a környezeti tényezők. Hogy
ezt jobban megérthessük, szemügyre
kell vennünk a gyermek helyzetét a
születése után és élete első heteiben.
Más élőlényekkel ellentétben a
születése után a gyermek hosszú ideig
teljesen gyámoltalan, és teljességgel a
környezetére van utalva. Ebben az
összefüggésben mondta Adolf
Portmann svájci biológus, hogy az
ember túl korán született élőlény.
Hogy a gyermek lassanként
bizalommal forduljon az őt körülvevő
világ felé, és hogy az első rátalálás a te-
re végbemehessen benne, ennek a
környező világnak elfogadhatónak és
bizalomkeltőnek kell mutatkoznia.
Elfogadhatónak olyan értelemben, hogy
kielégítse a korának megfelelő
igényeket. A csecsemőnek olyan
atmoszférára van szüksége, amelyet
leginkább úgy lehet leírni, mint
biztonságot, a „jó-kezekben-levés"
érzetét, a megelégedettség érzését, mint
beágyazottságot a neki való élet-
megsemmisüléstől.
Sajátos módon a pici gyermek
a számára szükséges eme élet-
feltételekről hosszú ideig csak nagyon
határozatlan elképzeléseink voltak; a
csecsemő differenciálásra és észlelésre
való készségét többnyire nagyon is
alábecsültük, a környező világ rá- is. Csupán a korai gyermeki lét alapos
irányuló hatását hasonlóképpen. Igen kutatása révén, mindenekelőtt Freud és
kifejezőek idevonatkozóan Stirnimann tanítványai pszichoanalízise által tettünk
svájci gyermekorvosnak újszülötteken szert itt egészen új nézetekre,
végzett vizsgálatai. Néhány idézet kiegészítve a magatartás-kutatással.
Psychologie des neugeborenen Kindes Ezeknek köszönhetjük ismereteinket az
(Az újszülött gyermek pszichológiája) első benyomások és korai tapasztalatok
című könyvéből: „Igen komoly megha
könyvek... a fájdalomérzetet a 6. hétig
kizárják; (...) hogy nem így van, azt
injekciózások során figyeltem meg,
amiknél én egy kísérlet
bizonyosságával... megjósolhattam,
hogy újszülöttek másnap, a második
injekciónál már a fertőtlenítéskor
sírnak." És az emlékezésről: „...van
születés előtti emlékezés: éjszakás
nővéreink megfigyelései szerint
kocsmárosnék gyermekei gyakran akár
éjfélig is ébren vannak anélkül, hogy
közben sírnának, míg pékfeleségek
gyermekei hajnali 2-tol 3-ig gyakran
nyugtalanok. Az anyák nappali
munkája és éjszakai pihenése által a
gyermek már a születése előtt
hozzászokott a mozgás és a nyugalom
ritmikus váltakozásához."
Itt még sok a kutatnivaló; de
Stirnimann-nak ebből és más
megfigyeléseiből következtetve
biztonsággal állíthatjuk, hogy nagyon
alábecsültük az újszülött érzékenységét,
észlelőképességét és érzelmi életét.
Sokáig úgy tetszett, hogy a pici
gyermek számára a szakszerű
csecsemőápolás, táplálás és higiénia a
legfontosabb, és teljességgel elegendő
tározó jelentőségéről, különösen
pedig az élet első heteinek je-
lentőségéről szerzett tudásunkat.
Kétségtelen, már Goethe is
birtokában volt ennek a felismerésnek
(Gesprüch mit Knebel — Beszélgetés
Knebellel, 1810), amikor azt mondta:
„A bajnak az a gyökere nálunk, hogy
túl keveset fordítunk a kezdeti
nevelésre. Holott legnagyobbrészt eb-
ben van a jövendő ember egész
jelleme, egész lénye." Az ilyen
nézetek azonban elszigeteltségben
maradtak, nem vonták le belőlük a
szükséges következtetéseket.
Ma tudjuk, hogy a gyermeket első
környezeti világának nemcsak az
említett és elengedhetetlen
csecsemőápolásban kell részesítenie:
szükséges biztosítania számára
melegséget, jóindulatot is, korának
megfelelő mértékben ingereket és
nyugalmat és élettere bizonyos
stabilitását, hogy ezek révén
bizalommal és nyitottan reagálva
tudjon e világba beilleszkedni.
Mindenképpen nagy fontossággal bír,
hogy a gyermek kellő testközeli
gyöngédségben részesüljön.
Ha viszont a gyermek ebben az ő
giéniai körülmények ellenére, amelyek
megvoltak egy gyermekotthonban,
csakhogy ott tíz gyermekre egy
gondozónő jutott. A nagyon korán
elhanyagolt vagy ingerözöntől
megriadt gyermekek fejlődése
nagyon korai időszakában a világról
olyan benyomást szerez, hogy az
félelmetes és megbízhatatlan, hogy
üres, vagy pedig hogy az lerohanó és
elárasztó, akkor visszahúzódik,
visszariad tőle. Ahelyett, hogy
bizalommal közelítene a világhoz,
már igen korán mélységes
bizalmatlanságot érez iránta. Mind a
világból érkező üresség, amit a
gyermek akkor él meg, ha túl gyakran
és túl sokáig hagyják magára, mind az
ingerek és a váltakozó benyomások
özöne vagy az ingerek túl nagy
intenzitása ijesztően hatnak rá, és a
világgal való kapcsolatának már a
legelején zavar támad benne, és
mintegy önmagára utaltan zárkózik el.
René Spitz gyermekotthoni
gyermekeken folytatott vizsgálataiban
kimutatta, hogy azok a gyermekek, akik
életük első heteiben túl hosszú ideig
voltak elválasztva az anyjuktól, és így
az anyából sugárzó pozitív érzületeket
egészen korán nélkülözniük kellett,
fejlődésükben súlyos, olykor
helyrehozhatatlan károsodásokat
szenvedtek a lehető legjobb ellátás és a
kifogástalan hi-
legalábbis jelentős megkésettséget,
egyoldalúságot, lemaradást vagy
éppen koraérettséget tükröz, mivel a
szükséges életfeltételekhez nem vagy
nem kielégítő módon jutottak hozzá,
és ezáltal életkoruknak nem megfelelő
szorongásoknak voltak kitéve. fokozatosan meghitté lesz, úgyhogy
Különösen könnyen kerül sor ilyen bizalommal lehet iránta — a meghittség
korai szkizoidizáló károsodásokra az az alapja a bízni tudásnak. A kapcsolati
eleve nem szeretett vagy nem kívánt személyek túl gyakori cseréjét, a
gyermekek esetében is, továbbá olyan környezet és az érzéki benyomások túl
gyermekeknél, akiket betegségük netán sűrű váltakozását a gyermek nem képes
hosszabb kórházi tartózkodásra feldolgozni (például a rádió és a tévé
kényszerített, vagy akik anya nélkül szüntelenül zajongó hangkulisszáit, a
maradtak. Ugyanígy van ez akkor is, ha vakító vilá
az anya szeretetlen vagy túlontúl
közönyös, és akkor is, ha az anya
túlságosan fiatal, még nem érett meg az
anyaságra. Érvényes az ún. „arany-
kalitka-gyermekekre", akiket gyakran
szeretetlen vagy közönyös
személyzetre hagynak, mert az
anyának „nincs rájuk ideje"; és akkor is
ez a helyzet, ha az anyának a szülés
után túl hamar kell ismét munkába
állnia, és kénytelen a gyermeket túl
sokáig magára hagyni, nem adva meg
neki mindazt, amire pedig éppenséggel
szüksége volna.
A szeretetteljes viszonyulásnak a
gyermek korai időszakában mutatkozó
ilyen hiánya az egyik forrása a
személyiség szkizoid fejlődésének. A
másik az az ingerből való túlkínálat,
ami olyan anyákra jellemző, akik a
gyermeket nem hagyják nyugton, akik
nem tudják átérezni, hogy mire van
szüksége a gyermeküknek. Ez így talán
nem elég világos, ezért alaposabban
megvilágítjuk: a csecsemő kezdeti
tájékozódásához elengedhetetlen, hogy
a környezete bizonyos állandóságot
mutasson, ami által az számára
 gosságot a gyermek alvási idejében, a
gyakori utazásokat stb.). A nyoma sincs, s erre ők alkalmatlanok.
környezetnek ez a nyughatatlansága és
az, hogy az anyák szinte „betörnek" a
gyermekbe, semmivé teszi a nyugalom
és az egyedüllét utáni igényét azzal,
hogy túl sokat foglalkoznak vele,
mindenhová magukkal cipelik, nem
adván meg neki a lehetőséget, hogy a
saját impulzusait érzékelje, azt
eredményezi, hogy a gyermek
visszahúzódik, és szorongással,
nyugtalansággal telten elzárkózik.
Ezeken a környezettípusokon kívül
léteznek olyanok is, amelyek a
gyermektől túl korán túl sokat
követelnek, és ezzel szkizoidizálóan
hatnak, mert nem engednek neki
organikus gyarapodást. Ilyenkor a
gyermeknek olyan bonyolult és éretlen
felnőttek közt kell lavíroznia, akik nem
képesek a saját nehézségeikkel, illetve
az élettel szembenézni. A gyermeknek
aztán túl korán kell hangulatokat úgy
érzékelnie és szituációkat úgy meg-
értenie, hogy az amúgy is feszült,
egyszersmind labilis atmoszférát ne
terhelje még saját magával is, sőt nem
is ritkán neki kell magára vennie a
szülőszerepet a maga, de még a szülők
láthatatlanná tevő sipkában
felismerhetetlenül, névtelenül jár-kel a
világban. Felrak maga elé egy
homlokzatot, amely mögé nem pillanthat
be senki, úgyhogy mások sohasem
tudhatják, hányadán állnak vele. Ha
azonban az illető nem kerülheti ki az
számára is, minthogy bennük ennek
Ez természetesen határtalanul nagy
követelmény a gyermekkel szemben; ő
még nem is lelt önmagára, de máris
szülőszerepet osztottak rá, megértést
kell tanúsítania a felnőttek iránt, s arra
nem is kerül sor, hogy ő önmaga
legyen, mert mindig figyelnie kell
mindenre, neki kell közvetítenie,
megértenie és egyensúlyt teremtenie, s
ilyenképpen inkább mások életét, sem-
mint a sajátját kénytelen élni. Ezáltal
nem csupán a gyermekkora lesz
megcsalatva, de lényének egész magva
is kifejletlen marad, és maga a
biztonságérzete — és ez alapéletérzése
lesz ingoványos talajon áll majd.
Ha valaki ilyen módon áll a
világban, akkor azon fog iparkodni,
hogy sebezhetetlenné tegye magát,
amiképpen Siegfried tette, megfürödve a
sárkányvérben, hogy legalább a világnak
ne mutasson csupaszságot — ámde
mindig maradnak sérülékeny helyek.
Hogyan teheti valaki magát
sebezhetetlenné? Nyilván úgy, hogy
többé nem enged magához érzelmi
közelítést, mintegy
érzelmeket, kifejleszt magának olyan
képességet, hogy azokat tudatosan tudja
irányítani, adagolni. Tehát számon tartja
az érzelmeit, és megtanulja, hogyan
engedhet nekik, vagy hogyan fékezze le
őket, de magát semmiképpen sem
engedi át nekik spontán módon, mert
hiszen az veszélyes lehet. Amikor egy megnehezíthetik a folyton cserélődő
fiatal hölgypáciensemmel egyik személyek, akik ráadásul nagyon eltérő
barátnője közölte, hogy a páciens szülei módon viselkedhetnek vele szemben. A
panaszkodtak neki, amiért a lányuk rideg gyermek ilyen esetben bonyolultabb
és gyűlölködő velük szemben, ez rövid tanulási folyamatoknak van kitéve, és
gondolkodás után így válaszolt: „Jő, ak- jóval nehezeb
kor leállítom a gyűlöletemet" — s ezt
követően a szüleihez való viszonya még
elutasítóbb és még ridegebb lett.
Fűzzük ehhez hozzá, hogy érzéki
benyomásokkal szemben még
felnőttkorunkban is van bizonyos
tűréshatárunk; ismeretes, hogy olyan
tartós háttérzajok vagy fényhatások
következtében, amiket némely
országokban kihallgatások során alkal-
mazni szoktak, vagy éppen
alvásmegvonás miatt lelkileg meg-
törhetünk; hasonló hatásokat idézhet elő
huzamos egyedüllét, sötétség. A
kisgyermek tűréshatárai természetesen
jóval szűkebbek.
Innen nézve annak is különös
jelentősége van, hogy a gyermeket
szoptatja-e az anyja, vagy üvegből
táplálja. A szoptatással az anya részéről
történő rendszeres ismétlés és a kettejüket
boldogító bensőségesség a gyermeknek
nem csupán azon személy fokozatos
újrafelismerését teszi lehetővé, akitől
megbízhatóan kapja minden igényének
kielégítését, hanem azt is, hogy benne
egy bizonyos emberre irányuló
reménykedés, hála és szeretet első
kezdeményei megformálódjanak.
Mesterségesen táplált gyermeknek ezt a
fejlődési menetét legalábbis
ben érezhet olyan intenzív kötődést egy
bizonyos emberhez, mint a szoptatott
gyermek. Ha a szkizoid személyiség
kialakulásában a kötődés hiányát döntő
jellegzetességként ismertük fel, annak
csíráit már itt, az anya és gyermeke közti
említett bensőségesség hiányában
észrevehetjük.
Valamennyi leírt zavar
következménye, hogy a gyermeknek
kezdettől fogva védekeznie kell a világ
ellen, óvnia kell magát tőle,
máskülönben csalódni fog. Ha „odakint"
nem talál teljesen egyenlő értékű
partnerre, önmagába fog kapaszkodni,
önmagát fogadja partneréül, és
önmagától a te-hez megteendő lépést
nem tudja kielégítően megtenni. A
továbbfejlődése során — és ha utóbb
nem szerez helyreigazító tapasztalatokat
— megjelennek a fentebb leírt
hiányosságok, a függetlenségre való
hajlam, az énközpontúság, az önzés.
Nagy vonásokban így festenek ama
környezeti tényezők, amelyek elősegítik a
szkizoid személyiségek kialakulását. Csak
utalhatunk rá, hogy az a nemzedék,
amelynek kisgyermekkorára esett a
életérzésünket labilissá teszi az ingerek
özöne, amelyeknek ki vagyunk téve, és
amelyeket csak nehezen tudunk
elhárítani; a lehetséges háborúk rémképe
és annak a tudata, hogy ma már képesek
vagyunk önmagunk megsemmisítésére;
továbbá a környezetünk veszedelmes
alakíthatósága és befolyásolhatósága az
háború, ami sok kisgyermeknek a
fentiekhez hasonló környezeti feltételeket
teremtett (az élet első heteinek
nyugtalansága, ráadásul az éjszakai
bombázások, menekültsors, megválás a
családtól, a szülőföld elvesztése stb.), tehát
ez a nemzedék halmozott szkizoid
vonásokat tükröz; ide lehet számítani a
közvetlenségnek a nemek kapcsolatában
érzékelhető hiányát. Ezzel összefüggésben
kell látnunk a huliganizmus problémáját,
ami akkor jelentkezett, amikor ez a
nemzedék belépett a pubertáskorba. A
modern művészet némely vonása is — „a
középszer elvesztése", ahogy elnevezték
— jellemző lehet. A szkizoid művészet
gyakran serkentőleg hat, nemritkán
azonban taszít. Fuhrmeister és
Wiesenhütter szerint (Metamusik) olyan
zenekarokban, amelyek túlnyomórészt
modern zenét játszanak, ilyen darabok
próbái után a muzsikusok állítólag
betegnek érzik magukat.
Ámde a nyugati ember teljes
környezeti szituációja is szkizoidizálóan
hat: a világ egyre kevesebb védettséget
ad nekünk; minden komfort ellenére
veszélyeztetettnek érezzük magunkat,
egzisztenciális fenyegetettség érzését
alapozták meg bennünk, úgy, ahogyan
azt a szkizoid struktúrajegyek keletkezése
során felismertük. Ellenmozgalomként
értékelhető például a jóga iránt, a
meditatív gyakorlatok iránt mutatkozó
egyre erősebb hajlandóság; a lelkivilágra
való ráeszmélés érezhetővé váló igénye
még a drogok használatában is pozitív várakozás helyett — bármilyen
felismerhető; a hippik és társaik tudato- okból is — ellenséges, elutasító vagy
san akarnak lemondani egy olyan gyűlölködő érzéseket táplál a leendő
technika és civilizáció vívmányairól, gyermeke iránt.
amelynek ellenőrizetlen uralma egyre
kérdésesebbé lett valamennyiünk
számára. A természet fölötti uralom, az
időt és teret legyőző technika és azok az
életfeltételek, amelyek közt a létért
folytatott harcunkat meg kell vívnunk,
azzal fenyegetnek, hogy derűs életünket
mindjobban megkeserítik, úgyhogy a
nyugati társadalom szkizoidizáló
folyamatáról beszélhetünk.
A legfiatalabb gyermekkorban az
életkornak megfelelő védettség hiánya
tehát mintegy rövid formulája a szkizoid
személyiségstruktúrák kialakulásának,
amennyire azok összefüggnek a
környező világ befolyásaival. Annak
kutatására még túl kevés figyelmet
fordított a tudomány, hogy születés előtti,
az anyai organizmus közvetítésével
érkező, méhen belüli befolyások hatnak-
e már itt és mennyire; ez nagyon is
lehetséges. Így Stirnimann a már említett
könyvében közli, hogy sikerült a hallás-
képességet már a születés előtt
bizonyítania: egy terhes nőt
röntgenképernyő elé állítottak, és
megszólaltattak egy autódudát, mire az
embrió összerándult. Lehetséges, hogy az
anya érzelmi és indulati megélése által, a
terhességhez és a gyermekhez való
érzelmi beállítottsága által már az
anyatestben elkezdődik a védettség
érzetének hiánya, ha az anya az örömteli,
PÉLDÁK SZKIZOID
ÁTÉLÉSFORMÁKRA
Egy tehetséges, de nagyon önfejű
és szinte teljesen kapcsolatok nélküli
zenész nehéz anyagi körülmények
között élt. Egy ismerőse jól fizető és az
érdeklődésének megfelelő állást köz-
vetített számára, ami jelentős
segítséget jelentett volna neki. A
zenész aznap, amikor el kellett volna
foglalnia az állást, amire eredetileg
igent mondott, nem jelentkezett ott, és
ki sem mentette magát, s ezzel
elvesztette az esélyét. Saját magának
azzal érvelt, hogy a barátja csak a
fölényét óhajtotta fitogtatni és
rámutatni az ő sanyarú helyzetére —
sőt, talán még az is lehet, vélte, hogy
barátját homoszexuális motívumok
késztették.
Tehát jóllehet elfogadhatta volna azt,
amit neki jó szándékkal felkínáltak, őt
mégis félelem fogta el, hogy függővé
válik, és a másikkal szemben hálát,
lekötelezettséget kell majd mutatnia. Ezt
önmaga számára át kellett értelmeznie, s
ennek nyomán barátjának
rigálnia kellett volna egyszer az
emberekről alkotott véleményét, és
tudnia kellett volna bízni abban, ami után
vágyott. A második esetben megerősödve
érezhette volna magát a világról alkotott
ama felfogásában, hogy az emberek nem
méltóak a bizalomra, és tele
keserűséggel, „jogosan" vonulhatott
megkérdőjelezhető motivációkat
tulajdonított. Ám ugyanakkor valamivel
mélyebben ez alatt a nehezen érthető
magatartás alatt megbújt a gondolat,
hogy próbára teszi a másikat: ha a barát
valóban segíteni akar, és az én
viselkedésem nem riasztja el, ha ő
mindezek ellenére nem ejt engem, akkor
én csakugyan jelentek neki valamit.
Itt igen tisztán érzékelhető a
bizonytalanság, hogy valaki ilyen ördögi
körből kijuthat-e egyáltalán, és az
emberekkel kapcsolatban képes-e új
tapasztalatokat szerezni: honnan lehet
biztosítéka rá, hogy hihet a támogatás
őszinteségében? Másrészt ki volna
hajlandó annyi minden feltételezést
értelmezni, azon lenni, hogy megértse az
ilyen viselkedés hátterét? Ilyesmire a
világ általában nem hajlandó.
Emellett az említett férfinál a helyzet
annyival még bonyolultabb volt, hogy ő
csaknem ugyanolyan erősen kívánta, a
magatartása ellenére, bárcsak továbbra is
törődne vele az ismerőse, mintsem hogy
hátat fordítson neki. Az első esetben
ugyanis kor-
volna vissza heroikus magányába, ami
számára kényelmesebb volt.
Ennek a muzsikusnak gyakran
cserélődtek a barátnői, mert az egyiknél
nem felelt meg az a mód, ahogyan
öltözködött, a másiknak a lába nem
tetszett, a harmadiknak a műveltségével
nem volt megelégedve stb. — a
lekötöttségtől való félelem racionalizá- rendszerint meglévő kölcsönös
lásai és egyszersmind a védekezés az viszonyban lenni szokott — a
ellen, hogy valakit egyszer talán környezet a maga részéről ugyanolyan
mégiscsak megszeressen, és azzal kitegye sok mindent vetített ki őrá, ahogyan
magát minden olyan amúgy mindig is hajlunk rá,
veszélyeztetettségnek, amit a „szeretés"
jelent. Említsük meg, hogy az említett
férfi házasságon kívül született gyermek
volt, aki igen korán, folyton-folyvást más-
más rokonokhoz került, akiknek terhükre
volt.
Egy másik példa erre a
személyiségstruktúrára: egy közép-
korú férfi kínzó formában szüntelenül
outsidernak tudta magát. Az volt az
érzése, hogy nem tartozik sehova,
hogy mások elutasítják, vagy
gunyoros-kritikus szemmel néznek rá.
Ettől szenvedett, elbizonytalanodott, és
a hivatásában állandóan kudarc
fenyegette azáltal, hogy mások
szemében idegen test volt, akit
rendkívül nehezen kezelhető valakinek
minősítettek. Igen gyakran, látszőlag
teljesen indokolatlanul, agresszív lett,
feletteseivel szemben sértő módon
gunyoros, munkatársaira minden ok
nélkül arcokat vágott, öltözködésében
és életvitelében annyira kirítt a
szokásosból, hogy az emberek egyre
jobban elhúzódtak tőle, nem voltak
vele közös nevezőn semmilyen
tekintetben.
A növekvő távolság és
elmagányosodás nyomán most már
nem csupán ő vetített ki sok mindent a
környezetére, hanem — amint már ez a
hogy arra, ami számunkra idegenül,
szokatlanul vagy ijesztően jelenik meg,
saját problémákat és nem integrált,
tudattalan lelki érdeklődést vetítsünk ki.
Így lett a példánkban leírt férfi egyre
inkább fekete bárány, bűnbakja a
mindenkori kollektívának, amelyben élt
és dolgozott. Minthogy valójában alig
ismerték őt, a legtöbb kollégája szemében
valahogy titokzatosnak tetszett anélkül,
hogy bármikor is igyekeztek volna
tisztába jönni, vajon miért is utasítják el.
Így hamarosan hírek keltek lábra róla: ta-
lán „valami nincs rendben nála"; talán a
szexualitásával van baj; talán politikailag
nem megbízható stb., röviden —
gyanúsnak tűnt fel anélkül, hogy tudták
volna, hogyan és miért. Az nem merült fel
senki tudatában, hogy voltaképpen a saját
feldolgozatlan problémáikat vetítik ki rá.
Másrészt mindebből semmit nem
mondtak ki neki szemtől szembe; ő csak a
többiek növekvő, számára érthetetlen
eltávolodását érzékelte, olykor-olykor
elkapott egy-egy gyanakvó tekintetet,
vagy azt látta, hogy a többiek egymás
közt olyan pillantásokkal tájékoztatják
egymást, amelyeket ő nem tudott
Ahogy vissza tudott emlékezni, azok
ketten, akárhogyan is, nem voltak
hozzá kifejezetten barátságtalanok.
Amikor ötéves volt, a szülők
elváltak; a házasságukat már az előző
években sem lehetett tényleges
közösségnek nevezni, mivel a két szülő
— azt ők modernnek és a
nagyvonalúság jelének tartották —
értelmezni — röviden, a két oldal
„közreműködésével" kialakult egy
szétbonthatatlan ördögi kör.
Most hadd ábrázoljam kissé
bővebben ennek a férfinak az
élettörténeti hátterét, hogy rámutassak,
hogyan nyertek teret szkizoidságának a
csírái, amelyeket a kezdet kezdetén
teljességgel képtelen volt ilyen
összefüggésben látni; ő azokat csak
rejtélyesnek és mintegy sorsszerűnek
találta.
A fé0 szokatlan miliőből került ki. Az
apja útleírásokat írt, fiának, egyetlen
gyermekének korai gyermekkorában
igen sikereseket. Abban az időben sokat
keresett, és nagystílűen élt, harsány
ünnepségeket, estélyeket rendezett. Az
anya teljesen belevetette magát ebbe a
fényűző, társasági életbe, és a gyermek
számára csak kevés ideje volt —
pontosabban: a gyermekét, aki alig
érdekelte, nemigen szerette. Igy a
gyermek már egészen kicsi korátől egy
komornára volt bízva, majd aztán,
ugyancsak még nagyon korán, egy
fekete bőrű inasra.
többszörösen is intim kapcsolatot
tartott más partnerekkel. A fiú az
apjánál maradt, és először csak annyit
közöltek vele minden kommentár
nélkül, hogy az anyja „hosszabb időre
elment". Az anya egyébként ezután
nem sokkal — ahogyan a fiú utóbb
megtudta — elmebajjal mintegy két
évre ideggyógyintézetbe került.
Eszerint feltételezhető, hogy a nő Csak tízévesen íratták be iskolába.
lelkileg már azelőtt sem volt
egészséges. Az apa nem sokkal a válás
után feleségül vette az anya egyik lány-
testvérét — ez mára harmadik
házassága volt. Ez a mostohaanya
régtől fogva gyűlölte a nővérét, mert
odahaza mindig az volta kedvenc; az
új feleség, később, amikor a fiú tizenöt
éves volt, öngyilkos lett, s az apa ezt
követően negyedszer is megnősült.
X. úr ilyen környezetben nőtt fel.
Mindig ötödik keréknek érezte magát;
igazában senki nem törődött vele; már
korán az volt az érzése, hogy zavar,
voltaképpen felesleges, és végső soron
nemkívánatos. Mindezt még
megerősítették a következő
körülmények: a szülői háza városon
kívül emelkedett egy magányos
dombon, egy még alig beépített
környéken, úgyhogy a fiúnak
játszőtársai sem voltak. Az apa, egy
különc figura, sokat ivott, és önfejű
életstílust vitt; az éjszakát tette meg
nappalnak, csak éjjel dolgozott, mert
számára az volt a legzavartalanabb
időszak, és nappal aludt, úgyhogy a fiát
alig látta; azonkívül gyakran hetekig
úton volt. A „normális" életvitelről nem
volt nagy véleménye, nevetett rajta —
az csak az ostobáknak meg a
gyengéknek való — érvelt.
Így a fiát, amikor az elérte az
iskoláskort, nem is küldte iskolába,
hanem magántanítőkat fogadott mellé
— egymást váltogató házitanítőkat.
 Kontaktusproblémái most kezdtek
jelentkezni, a jelzett előtörténet
ismeretében ezen aligha lehet
csodálkozni. Hasonlő korúakkal szó
szerint nem volt semmi kapcsolata,
még soha nem volt közösségben.
Mármost bizonytalanságában egy
olyan szerepet keresett magának,
amelyet eljátszhat az osztályban,
amely mögött megbújhat. Mivel
néhány alkalommal, amikor
akaratlanul komikusnak tetszett,
rokonszenvet és biztatő nevetést
aratott, először az osztály bohóca lett,
utóbb pedig provokatív kamasz, és
ebben a tartásában mindent kigúnyolt,
a tanárokat kgurázta, az intőkre,
büntetésekre legyintett, az iskolából
ellógott stb. Apját a maga beállítottsá-
gában mindez jobbára szórakoztatta,
úgyhogy a fiú még egyfajta atyai
rokonszenvben is részesült — az apa
büszke volt rá, hogy a fia, akárcsak ő,
nemigen tiszteli az általánosan el-
fogadott rendet.
A fiúnak minden vágya ellenére sem
sikerült baráti kapcsolatokra szert
tennie, mivel őt a többiek, bár
érdekesnek és szórakoztatónak találták,
lett az ágyat nyomnia anélkül, hogy
valami biztosat találtak volna nála. Az
orvosok belementek a játékba, és az
egyiküknek sikerült végre egy
lappangó tüdőtuberkulózist
megállapítania. Attól kezdve több mint
két éven át a szobájába, sőt többnyire
az ágyába volt kényszerítve. Ebben az
végső soron mégiscsak egy komikus,
kívülállő figurának látták. Minthogy
ugyanakkor igen tehetséges és okos
volt, kivívta a társak elismerését, de
valőságos barátja nem volt.
Aztán tizenkét éves korában
elkezdődött az, amit ő maga utóbb az ő
„nagy betegségének" nevezett:
soványsága, sápadt volta, nyurgasága
és betegségekre való fogékonysága
miatt mostohaanyja felmenttette a
testnevelési őrák alől, és minden
sporttól eltiltotta — „a szíved miatt, és
mert túl hirtelen nőttél". Ez egyebek
közt azt eredményezte, hogy nem bírt
kifejleszteni egészséges érzékelést, a
saját testében nem érezte magát
otthonosan, és magán viselte a
gátoltság és ügyetlenség jellegzetes
jegyeit; ilyenképpen a lehetséges
kontaktusnak, a testi közelségnek és az
egészséges rivalizálásnak egy további
láncszeme hullott ki.
A mostohaanyja, túlzott aggódás
mögé rejtve iránta érzett ellenszenvét,
orvostól orvoshoz hurcolta. A fiúnak
sokáig kel-
időben rengeteg könyvet olvasott,
válogatás nélkül, amihez éppen hoz-
zájutott a gazdag atyai könyvtárből.
Egy alkalommal, a kezelése során,
nagyon találőan így fogalmazott
magáről: „Én érzelmileg tíz évvel
fiatalabb vagyok, mint
intellektuálisan!" — ez a szkizoid
személyek tipikus kijelentése lehetne. ugyanilyen okok késztették rá, hogy
„Nem tudom, hogy homo- vagy önként jelentkezzen a katonaságnál, de
heteroszexuális vagyok-e" — volt egy ott is megmaradt különcnek, aki
másik megállapítása, amivel a nemi
bizonytalanságát fejezte ki.
Több mint tizennégy évesen került
aztán megint vissza az iskolába, és ez a
második kísérlet, ami a
kontaktusteremtést illeti, semmivel sem
volt szerencsésebb, mint az első. Az a
kétéves elszigeteltség, éppen a pubertás
ideje táján, amit a hasonlő korúaktól
elkülönítve élt meg, és ami miatt,
partnerek kán, túlnyomőrészt a saját
fantáziájára volt utalva, érthető módon
még inkább visszalökte önmagához, és
súlyosbította kommunikációs
nehézségeit. Megint idegen testnek
találták őt a többiek — hiszen ráadásul
új fiúként került egy olyan osz-
tályközösségbe, amely az évek során
már összekovácsolódott.
Egy, a jövendő pályaválasztással
kapcsolatos tesztkérdőíven a tizenöt éves
fiú ezt írta: „hivatásos dohányos". Erre
az idétlen-provokatív irőnjára
elutasítóan reagáltak, nem látták meg a
mögötte meghúzódó bajt és
tehetetlenséget, nem fogták fel, hogy a fiú
viselkedése a környező világnak szánt
vészjelzés. Egyetemi hallgatő korában
belépett egy vívóegyletbe — ez számára
nem volt ugyan ideális környezet, csak
egy kísérlet, hogy „odatartozzon ", hogy
összemérhesse magát a vele egyko-
rúakkal, és meggyőződjék róla, hogy
képes férfiasan helytállni. Később
ügyetlenségével a többieket
gyakran csak jóindulatú gúnyoló-
dásra késztette.
A katonaság után visszament az
egyetemre, történelem és irodalom
szakra, amellett nyelveket tanult. Az
egyetem befejezése után a szaktárgyait
tanította, és szakmailag elismert, de
magának való ember lett, aki csak a
könyvek világában érezte otthon
magát. A tanítványai nagyra értékelték
alapos ismereteit, és elnézték neki a
gyengéit. Huszonnégy évesen
megnősült — helyesebb volna így
fogalmazni: megnősítették. A felesége
hamarosan felpanaszolta, hogy férjét a
könyvei és tanulmányai jobban
érdeklik, mint ő, amit a férfi nem értett,
hiszen a tőle telhető mértékben
foglalkozott vele, és csalódott volt,
amiért a felesége túl kevéssé vonzódik
az ő szellemi világához és érdeklődési
köreihez. Így a még fiatal házasságban
hamarosan bekövetkeztek mindkét
oldalról hűtlenkedések, a férfi részéről
a homoszexuális élmények is, ezekre
aztán súlyos bűntudattal és üldözési
Könnyen megérthető, hogy ilyen
bázison a szorongásnak, a maga-
odaadástól és a közelségtől való
szorongásnak egyik alapformája úgy
fejlődik ki, hogy az önmegőrzés
impulzusának megfelelően túlértékelt
lesz, és az önmegtartás egyetlen lehetősé-
gének az autarkia látszik. Ilyenkor
ugyanis a szkizoid személy úgyszólván a
mániával határos reakciőkkal vála-
szolt, ami után útja a
pszichoterapeutához vezetett.
Az imént közölt életrajz némely
tipikus vonást tartalmaz a szkizoid
személyiségfejlődések élettörténeti
háttere vonatkozásában: a kapcsolati
személyeknek kezdettől fogva túl nagy
távolságtartása és rendelkezésre állásuk
rendszertelensége; hozzá még a
testközeli gyengédségnek és a gyermek
igényei megértésének a hiánya. Továbbá:
az iránymutatás elmaradása és fontos
fejlődési lépések megtételekor a magára
hagyatottság; túl kevés kapcsolat és
közös élmény hasonló korúakkal, túl
kevés odatartozás csoportokhoz,
valamely közösséghez. Nem elégséges
fejlődési lehetőségek az érzelmi oldal
számára, a megbízni tudás számára.
Mindezek réseket ütnek a másokkal való
érintkezésben, és az élettechnika olyan
hiányát okozzák, amely az érintettet újra
meg újra visszalöki az egyedüllétbe, itt
nem kevés a világból érkező reakciók
ama funkciója, hogy azt az embert még
inkább hozzákapcsolják kívülálló
szerepéhez.
szükségből kovácsol erényt azzal, hogy
magányosságának értéket tulajdonít. Ez
felfokozódhat a narcizmus leg-
szélsőségesebb formáiig és a mindenkivel
és mindennel szemben álló, elkeseredett
ellenségességig, az emberek megvetéséig,
a cinizmusig és a nihilizmusig. Mindezek
mögött azonban, senkitől észre nem véve
és aggodalmasan elrejtve, ott van a
mélységes vágyakozás a közelség, a problémakörnek megfelelően,
meghittség után, a szeretés és a mindenekelőtt az ér-
szeretettség akarása után. Könnyen
megérthető az is, hogy mindezekből a
fejlődés könnyen átcsaphat aszociálisba és
kriminálisba — olykor elegendő hozzá
csupán néhány pótlólagos kiváltó
motívum. Szkizoid személyek
magatartásmódjainak fokozódása a
kezdeti bizalmatlanságtól az elutasításon,
közönyön, hidegségen át egészen a
gyűlöletig és az emberek megvetéséig
többnyire nem egyéb, mint reakció a
környezetben szerzett tapasztalataikra,
ami a fentebb leírt ördögi körhöz vezetett.
Még egy rövidke példa, egy páciens
saját meghatározása, ami különösen
plasztikusan jellemzi az érzelmi
kapcsolattartás hiányát és a kísérletet,
hogy ezt a hiányt az orientálódás
racionális eszközeivel pótolja — egy
szkizoid páciens mondta egyszer: „Ne-
kem mindig az a benyomásom, hogy ott,
ahol mások érzelemből reagálnak,
nálam gyorsan egy sor kapcsolási
folyamat zajlik le."
Kitűnő leírás arról, hogy szkizoid
személyeknél a nem begyakorolt érzelmi
kapcsolódást az érzékszervek
intellektuális ébersége, radarra
emlékeztető érzékenysége és
gondolatfolyamatok — a „kapcsolási
folyamatok" — pótolják.
Akkor aztán a súlyos megterhelések
és konfliktusok, amiket a szkizoidok
nem képesek lebírni, testi
szimptómákká alakulnak; ez, a
zékszervek, valamint a kontaktus és a
csere szerveit érinti, a bőrt és a légzést;
asztmás panaszok tartoznak ide, és
ekcémák, amelyek olykor nagyon korán
előjönnek. Igen, a bőr az a szervünk,
amely bennünket egyrészt elválaszt a
környező világtól, másrészt meg össze is
kapcsol vele, és a szkizoid személyek
kapcsolódási nehézségei kitűnően jutnak
kifejezésre vérkeringési zavarokban,
pikkelysömörben, izzadásban stb.
KIEGÉSZÍTŐ GONDOLATOK
Foglaljuk még egyszer össze: a
szkizoid, a „meghasadt" embernél lelki
benyomásainak, ösztöneinek és
reakcióinak teljes élményösszefüggése
különbözően nagy mértékben szét van
szakadva; főképpen az életbe vágó
impulzusai vannak elszigetelve, az
érzelmi életéről lehasadva. Nála, más
szavakkal, a különböző élmény- és
személyiségi rétegek integrálása az
összeolvasztó érzelem által kudarcot
vallott. Mindenekelőtt értelem és
egocentrizmus van kikerülhetetlenül
összekötve, s ez őt mind jobban és
jobban az elszigetelődésbe hajtja.
Könnyen megérthető, hogy az ilyen
emberek nyilván a legintenzívebb
szorongásokat élik meg, minthogy a
magány és az elszigetelődés növeli a
szorongást. Főképpen az a szorongás
nőhet náluk elviselhetetlen mértékűvé,
érzelem közt, ésszerűség és érzelmesség
közt van ott az érettségi fokok nagy
különbözősége; érzelmi folyamatok és
értelmi tapasztalások mintegy külön-
külön zajlanak le, nem olvadnak össze
egységes élménnyé. Aki egészen korai
időktől kezdve az értelem és az
érzékszervek által volt kénytelen
orientálódni, mivel elegendő érzelmi
orientálódást nem volt módja elsajátítani,
az nem rendelkezik érzelembeli
árnyalatokkal, az túlnyomórészt az ér-
zelem primitív előformáit ismeri, az
indulatokat; olyan, mintha kifejezési
lehetőségeinek palettájáról hiányoznának
a „középszínek", csak az extrém fekete
és fehér volnának rajta. Mindez annak a
következménye, hogy az
embertársakhoz fűződő érzelmi
kötődések elmaradtak.
A szkizoid személy az emberi
közelségtől való félelme ellen
védekezésként a lehető legnagyobb
függetlenségre törekszik. Az autarkiára
való hajlammal és a közeli kapcsolatok
előli kitéréssel azonban egy önmaga
körüli keringés, egy egyre fokozódó
hogy megőrülnek — ebben is a
másnak-lenni-mintmások és a
világban érzékelt védtelenség megélése
tükröződik. Egy ilyen páciens mondta
valamikor: „A szorongás az egyetlen
realitás, amit ismerek"; jellemző,
hogy a szorongást nem úgy tudta
ábrázolni, mint félelmet valami
meghatározottól, valami konkrétumtól,
hanem azt totálisan élte meg. És egy és az emberek iránt — ezt a folyamatot
másik: „Én nem ismerek félelmet; tárgyvesztésnek nevezik, és a szkizoid
valőszínűleg van bennem személy maga gyakran világvé
valamilyen szorongás, de ez a
szorongás nem az én-emben van." Ő
teljesen elhatárolta magát a
szorongásától, az, úgy tetszett, már egy-
általán nincs is benn a tudatában;
elgondolhatjuk azonban, mennyire
labilis egy ilyen állapot, az én-t milyen
könnyen elöntheti az önállósult
szorongás.
Már a szorongás közölni tudása is
megkönnyebbülés. Ha azonban valaki
soha nem vesz erre bátorságot, mert attól
fél, hogy kiszolgáltatja magát másoknak,
vagy hogy eszelősnek tartják, ha egész
gyengeségében és védtelenségében
mutatkozik meg előttük, akkor a hosszú
időn át felhalmozódott szorongás olyan
fokra hág, hogy már elviselhetetlenné
lesz. Akkor a szorongás kitörhet, és
eljuthat a pszichózishoz mint a szorongás
előli menekvés utolsó, kétségbeesett
kísérletéhez. Az illető „elveszti" a reális
mértékeket, és átmenti magát egy irreális
világba, amelyben ő maga
egészségesnek, a külső világ betegnek
tetszik — ami némely esetben még igaz
is lehet. A szkizoid személy ezzel a
szorongásait áthelyezi a környező világ
objektumaira, ahol azokat könnyebben
elkerülheti, legyőzheti vagy közömbö-
sítheti; a belső szorongás elől ugyanis
nincs menekvés.
A szkizoid ember növekvő autizmussal
egyre jobban elveszti érdeklődését a világ
ge-élménynek írja le. Ha ugyanis valaki
mind jobban és jobban megvonja
érdekeltségét, részvételét a világban, a
világ iránt tanú-
sított érzelmi odafordulását, akkor
számára a világ elszegénye-
dik, vége lesz, megsemmisül. Szkizoid
személyek álmai gyakran fejeznek ki
ilyen életérzést: „Egy nagy, forgó
korongon találom
magam, egy ördögi körhintán,
ami egyre gyorsabban és gyor-
sabban forog; már alig bírom
tartani magam, mind közelebb
csúszok a külső széléhez, és
bármelyik pillanatban kirepülhe-
tek a semmibe." Vagy: „Egy
óriási homoksivatagban van egy
erődítmény, betonfalakkal,
bennük kevés és kicsiny nézőkék-
kel; az erődítmény fel van
szerelve nehézfegyverzettel és
éve-
kig elég élelmiszerrel. Én vagyok az
egyetlen lakója." A magányosságot, az
elszigetelődést, a szorongás elleni
védekezést és az autarkiaigényt aligha
lehet találóbban bemutatni.
„Egy sivár, havas táj; a
háttérben néhány csonka fa, az
előtérben egy kis kád, benne meleg
víz; nagyon egyedül érzem
A szkizoid világban levést aligha
lehetne jellemzőbben bemutatni, mint
ahogyan az ilyen álmok teszik.
magam." Ez egy fiatalember álma, és
tükrözi a szituációját:
Harmadik és utolső
gyermekként született, miután
apja hazatért az első
világháborúból. Az apa
fejsérülést szenvedett,
amitől hallatlanul ingerlékennyé
vált, és a családi paraszt-
gazdaság irányításából szinte
teljesen kiesett. Az anya nagyon
sokat foglalkozott vele, és átvette
a tanya vezetését is, úgyhogy a
gyermekre kevés ideje jutott —
az álom nyelvén: az a kevés
melegség, ami a kis kádban volt.
A fiú nagyon magányosnak
érezte magát, és mintegy tizenkét
évesen a következő
„kapcsolatot" teremtette az
anyjához: az anya esténként,
amikor ő már lefeküdt,
zongorázni szokott; a fiú az
egyik billentyűt egy dróttal és
egy elemmel egy kis izzóhoz
kötötte az ágya szélén, és amikor
az anya játék közben leütötte azt
a billentyűt, a lámpa felvillant.
Hasonló titkos pszichodinamikus
indokok szolgálnak alapjául olyan
műszaki találmányoknak, amelyek
öntudatlanul a gyermekkor valamely
hiányélményét kívánják korrigálni; itt
egy kielégítetlen kontaktusigényt.
Alighanem hasonló hangulatiságot
ismerhetett Makszim Gorkij is; neki igen
nehéz gyermekkora volt, és nagyon
hamar vándorútra kellett mennie, hogy egy szkizoid páciensem nyomban úgy
pénzt keressen. Amikor egyszer vélte, hogy nekem azzal egy bizonyos,
meglátogatta Tolsztojt, elmesélte neki vele kapcsolatos szándékom volt: így
egy álmát, amiben a végtelen, téli orosz akartam tesztelni, hogyan reagál a
utak egyikén egy pár csizmát látott változásra. Ezen a példán, a csaknem
masírozni — csak a csizmákat. Magányt paranoid önmagára vonatkoztatáson
aligha lehet tömörebben ábrázolni. kívül, megmutatkozik, hogy az érzékek
Tehát az embert a visszavonulása a micsoda finoman regisztráló éberségével
világtól és visszahúzódása önmagába szokták szkizoid személyek észrevenni a
fokozatosan a világ elvesztéséhez vezeti, környező világ legcsekélyebb változásait
s ezt ő nagy szorongással éli meg, is, amelyek másoknak egyáltalán nem
zuhanásként a semmibe, az abszolút tűnnek fel. Ők a világban való
ürességbe, mint a ringlispíles álomban. orientálódásukhoz csaknem kizáró-
Szkizoid személyeknél félelemképzetek
és álmok apokaliptikus jellegű
világkatasztrófák formáját is ölthetik.
Aki magát túlságosan szilárdan akarja
tartani, azt az a veszély fenyegeti, hogy
elveszíti a világot, úgyhogy a végén azt
hiszi, már csak egyedül ő létezik.
Még néhány példán mutassuk meg
azokat a következményeket, amelyek a
közelségtol és a túlértékelt „önforgástól"
való szorongásból fakadnak. Az ezzel
együtt járó gyanakvásos éberség aztán
— ettől tartani lehet — mind jobban és
jobban beteges önmagára-
vonatkoztatottsággá lesz; az ilyen
emberek aztán hallani vélik, ahogy a
népszáj mondja, „a fű növését" és „a
bolhák köhögését" is, azaz tévhitükben
mindig és mindenben veszélyt
szimatolnak, és a legártatlanabb
megjegyzés mögött is nyugtalanító
motívumokat vélnek felfedezni.
Midőn egy alkalommal a
rendelőmben egy képet átakasztottam,
lag az érzéki észleléseikre vannak utalva,
azok ezért olyan kifinomultak. Egy más
alkalommal, amikor a terápia órája alatt
párszor csengett a telefon, ugyanez a
páciensem úgy vélte, megrendeltem
ezeket a hívásokat, hogy megvizsgáljam,
ő hogyan reagál erre a zavaró
körülményre.
Ha valaki így csaknem mindent, amit
kívülről érzékel, saját magára vonatkoztat
— ami valaki másnak, aki az
embertársaival, a külső világgal több
érintkezést és elevenebb kapcsolatot tart
fenn, eszébe sem jutna —, azon egyre
jobban és jobban elhatalmasodik egy
vonatkoztatási és értelmezési téboly, ami
kiépülhet voltaképpeni tébolyrendszerré,
és akkor már nincs mód korrigálásra.
Akkor már senki és semmi nem
véletlenül akad az illető útjába, akkor
odakünn már nem történik úgy semmi,
hogy az ne állna vele titkos kapcsolatban,
és ne bírna különleges jelentőséggel, amit
most az érintett igyekszik közelebbről
megismerni.
Ez természetesen rendkívül
gyötrelmes és nyugtalanító; az ember
így nemcsak minden elfogulatlanságát
már többször próbáltuk értelmezni, azon
voltunk, hogy a realitás pontos
vizsgálata révén feloldjuk eszelős
képzelgéseit. Ámde amikor a legutóbbi
vereségét is elszenvedte, ismét a
tébolyszerű feldolgozás kerítette
hatalmába. Leverten jött a kezelésre, és
keserűen, szinte provokálóan mondta:
veszíti el, hanem mintegy folyamatosan
a „qui vive" — majd meglátjuk —
alapján mindig kész arra, hogy váratlan
meglepetések és vélt veszélyek ellen
felvértezze magát. Ezért csak fölöttébb
óvatosan nyújtja ki a világra, csiga
módjára, kontaktusérzékelő csápjait,
készen rá, hogy rögtön visszahúzza
őket, ha valaki túlságosan a közelébe
kerül.
Egy fiatal férfi, aki szakmájában már
többször kudarcot vallott, és legutóbb
ismét csütörtököt mondott, a kudarcot
vallás érzését téveseszmeként dolgozta
fel. Szeretett volna társadalmilagfeljebb
kerülni, de nagyon kevés önbizalma
volt, és otthonról sem kapott
támogatást, mert a család úgy véleke-
dett, hogy ő okvetlenül valami „jobb"
szeretne lenni és „magasra törni",
pedig jobban tenné, ha az apja
nyomdokába lépne, és megmaradna a
paraszti tanyán. Igy ő roppant becs-
vággyal igyekezett a szándékát
megvalósítani, a többiek előtt
bizonyítani; ezért érintették oly
súlyosan a kudarcok — hiszen azok a
családját látszottak igazolni. Ezeket az
összefüggéseket
„Netán most megint azt fogja mondani,
csak véletlen volt, hogy ma a
pályaudvaron láttam valakit, aki
toprongyos ruhát viselt, ami színben és
anyagában pontosan az én öltönyömhöz
hasonlított — nem egyértelmű utalás
volt ez arra, hogy ezzel akarta értésemre
adni, hogy én egy kudarcokra ítélt,
tönkresilányodott figura vagyok?" Jól és elszigeteltség, valamint az
felismerhetjük itt alacsonyabbrendűségi embertársakkal szembeni védtelenség és
érzésének, kudarcot vallásának reális veszélyeztetések elősegítenek
tébolyszerű feldolgozását s azokat a tébolyszerű reakciókat. Ha valaki idegen
pszichodinamikus mozgatókat is, házban — talán még idegen országban is
amikre röviden utaltam. Itt azt is látjuk, — éjszaka
hogy a közeli előítéletek mennyire
határosak az ilyen tébolyszerű
képzetekkel — „cum grano salis", „egy
csipetnyi sóval", azaz módjával —; azt
mondhatnánk, hogy az előítélet már a
téboly egyfajta kezdetét jelzi: az
emberek az előítéleteikhez nagyon
indulatosan szoktak ragaszkodni, nem
mutatva készséget rá, hogy realitásukat
alapos vizsgálatnak vessék alá, mert úgy
talán korrekciót lehetne rajtuk
végrehajtani, ahogyan ama páciens
ragaszkodott a maga tébolyszerű
képzelődéséhez.
Ilyen vonatkoztatási
tébolykezdemények azonban ismerete-
sek rajtunk magunkon is lelkileg
nyomasztó időkben, vagy amikor nem
feldolgozott félelmekkel vagy
bűnérzetekkel vagyunk megterhelve. Aki
például a Harmadik Birodalomban
ellenérzést táplált a párttal és a hatalom
birtokosaival szemben, és ellenséges
érzületű kijelentéseket tett, azt könnyen
elfogta bizonyos üldözési mánia, és az
illető minden SA- vagy SS-legényben
veszedelmes ellenséget látott, aki talán
egy besúgótól hallotta, miket mondott,
vagy egyébként tudott róla valamit, ami
elegendő lett volna rá, hogy
koncentrációs táborba vigyék. Magány
egyedül van, és valami ismeretlen zajt
hall, könnyebben hajlik rá, hogy azt
helytelenül és mintegy tébolyszerűen
értelmezze, különösen akkor, ha lelkileg
fel van dúlva, vagy tele van szoron-
gással, bűntudattal, mint amikor
számára meghitt emberek védelmező
társaságában tartózkodik, híjával
minden feszültségnek. Megint csak így
fedi fel előttünk a szkizoid személyek
vonatkozási tébolya az
alapproblémájukat, ami nem más, mint
elszigeteltség és az embertársaikkal
szemben érzett védtelenség. A példák
azonban egyúttal arra is rámutatnak,
milyen keskeny a határ egészséges és
beteg közt, hogy kivételes helyzetekben
mint észlelhetők akár nálunk is olyan
reakciók, amilyeneket egyébként csak
betegeknél ismerünk. Ezek a betegek
hosszú ideig kivételes körülmények
között voltak, amelyekben
kifejlesztették „beteges" reakcióikat,
azaz kénytelenek voltak a maguk védel-
mében kifejleszteni őket.
Egy további példa, éspedig arra, hogy
egy másik szkizoid páciensben az
elfojtott kapcsolat és a gyöngédség
utáni vágyak tébolyszerűen mint
fiatal férfi birtokbavételi szándékaként
vetített ki. A valóságos szituáció itt is
mintegy visszájára fordul, a belső
félelem kifelé helyeződött mint
fenyegetés, ami elől az említett páciens
csak szökni, menekülni tudott.
Ha látjuk, hogy valaki ennyire labilis,
belső és külső védelem nélkül van a
dolgozódtak fel:
Egy, a harmincadik évéhez közeli,
magányos és szinte teljesen
kapcsolatok nélküli férfi egyszer a
hangversenyteremben egy fiatal férfi
mellett ült, aki őt rendkívüli módon
vonzotta. Oldalról, feltűnés nélkül rá-
rápillantott, és egyre erősebb vágyat
érzett, hogy kapcsolatba lépjen vele,
hogy megszólítsa. Gyakorlatlanul az
emberekkel való érintkezésben és a
saját impulzusainak a kezelésében,
mind jobban és jobban elfogta a
szorongás, ami őt először csak
bizonytalanul nyugtalanította, de aztán
pánikká erősödött, amikor látni vélte,
hogy a másikból színes karikák jönnek
elő, amelyek rá akarnak telepedni,
mintha az a fiatal férfi azokkal akarta
volna őt bekeríteni, foglyul ejteni.
Ekkor kirázta a hideg, és
menekülésszerűen ott kellett hagynia a
hangversenytermet.
Jól felismerhető itt, hogy a kontaktus,
a gyengédség utáni, továbbá még
homoszexuális közeledés utáni elfojtott
vágyait, amiket a másiknak nem mert
jelezni vagy elárulni, most az illető a
világnak kitéve, akkor könnyen
megérthetjük, hogy a szkizoid
személyek megpróbálnak egy olyan
élettechnikát kidolgozni, amelynek
segítségével már semmit és senkit nem
engednek igazán magukhoz, és amely
lehetővé teszi nekik, hogy
megmaradjanak érinthetetlennek és
közönyösnek, mindig tárgyilagosnak, félelmeiket kiállni és lebírni, akkor
távolságot tartónak és lehetőleg elérhetik az emberi létezés legmagasabb
fölényesnek, olyannak, akit semmivel fokát.
sem lehet kihozni a sodrából, de aki már
igazán semmivel sem érhető el. Ez
felmutathatja a hűvös távolságtartás, a
pökhendiség, a megközelíthetetlenség
minden fokozatát egészen a fagyos
hidegségig és teljes érzéketlenségig,
vagy ha ezek a védekező módok már
nem elégségesek, elvezethet hirtelen
élességig és heves agresszióig, ahogyan
már korábban leírtuk. Itt a szkizoid
személynek tényleges segítséget
jelenthet a mindenkori környezet, ha
többet tud az illető viselkedésének
összefüggéseiről, ha megérti, milyen
belső szorításból erednek
viselkedésmódjai.
Szkizoid személyek gyógyításában
találkozni olyan határhelyzetekkel,
amelyek alapján világosabban lehet látni
bizonyos emberi egzisztenciák
veszélyeztetettségét. Éppen ezért meg-
tanulhatjuk belőlük, hogy egzisztenciális
szempontból mi fontos az embernek,
másrészt azt, hogy fejlődésünket milyen
családi és környezeti tényezők
veszélyeztetik annyira, hogy — ha
egyáltalán — csak nagyon nehezen
egyenlíthetők ki. Emberek zsenikké
néha ilyen háttérrel válnak, elfogadva a
kérdésessé vált lét érzését, amivel
utaltunk a zsenialitás és a pszichózis
közötti, gyakran keskeny határra. Annyi
mindenesetre bizonyos: ha ezek az em-
berek képesek szenvedéseiket és
 Még szükséges hangsúlyoznunk, hogy
a szkizoid vonások különböző
intenzitásúak lehetnek. Ha megpróbáljuk
sorba rakni a szkizoid személyiségeket,
kezdve a még egészségesnek nevezhe-
tőkön, folytatva az enyhén, majd súlyosan
zavartakon, egészen a legsúlyosabban
zavartakig, körülbelül a következő
sorrendet állíthatjuk fel: enyhe
kontaktusgátoltak — túlérzékenyek —
maguknak valók — eredetiek —
különcködők — bogarasok — különcök
— kívülállók — aszociálisak — bűnözők
— pszichotikusok. Köztük nemritkán
találhatók zseniális adottságúak. A
zseniálisra a magányosság és a
kapcsolathiány pozitívan hat, ő ugyanis,
nem lévén tekintettel hagyományokra,
tapintatra, felismerhet olyan dolgokat,
amilyeneket a védelmet élvező és
hagyományokhoz kötődő személy nem
lát meg vagy nem mer meglátni. Kiváltsá-
gos helyzete lehetővé teszi, hogy
rendkívüli felismerésekre jusson: ő
átlépheti azokat a határokat, amelyektől
mások félénk tisztelettel távol tartják
magukat. A szkizoid személyek, ha érzel-
mi életük nem szegényedett el, csupán
szemérmesen visszafogják magukat,
Olykor nihilisták és destruktívak,
ördögien örülnek, ha sikerül másokban a
hitet szétrombolniuk. Abban az
igyekezetükben azonban, hogy másokat
a maguk hitetlenségére térítsenek, megint
csak fel lehet ismerni felfogásuk
kérdésességét; talán csak nem akarnak
nagyon differenciált és finom
érzékenységű emberek, akik mélységesen
idegenkednek mindentől, ami banális,
sekélyes. Csak akkor kullognak a
voltaképpeni emberi lét mögött, ha
érzelmileg elszegényedtek, kihűltek.
A valláshoz többnyire szkeptikusan,
gyakran cinizmussal viszonyulnak, éles
ésszel mutatnak rá a hit „badarságaira",
kritikusak a rítusokkal,
hagyományokkal és minden
formalizmussal szemben. Szívesen
lepleznek le, józanítanak ki, s szolgálnak
tiszteletlen „magyarázattal" a
megmagyarázhatatlanra — amihez
persze egy felvilágosult és jobbára
természettudományosan orientálódó kor
bőven kínál lehetőségeket. Ilyenek
gyakran a racionalisták, akikben nincs
bizonyos élményterületekhez szükséges
érzék, s ezért nem is lehet velük
ilyesmiről vitázni. Gyakran olyan,
mintha a vallással vagy a hittel szemben
ez az álláspont nem volna egyéb, mint
egy csalódás elleni, nem is tudatos,
megelőző védekezés. Nem mernek
hinni, nehogy csalódjanak, és titokban
arra a „bizonyítékra" várnak, ami
meggyőzhetné őket.
egyedül maradni hitetlenségükben.
Közülük a súlyosan zavartakat a soha
meg nem élt biztonság és szeretet nem
teheti hívővé; az ilyenek hajlanak az
ateizmusra. Ők aztán gyakran magukat
teszik meg minden dolog mércéjévé, s ez
nagyzási hóbortra utaló gőghöz és
önistenítéshez vezethet. Olyan ez aztán, elsősorban gyávaságnak tekinti, az
mintha a világ iránti érdeklődés autonóm önállósághoz való bátorság
visszafogása és az érdeklődésnek mind hiányának. A szkizoid ember erős
kizárólagosabban a saját személyükre személyiség, öntörvényű, őrá „az erős a
történő fordítása őket olyan hatalommal hatalom egyedüli birtokosa" mondat
és olyan jelentőséggel ruházná fel, amely érvényes minden benne rejlő lehetőséggel
lassanként egész tudatukat betölti. és veszéllyel. Csak az erősnek van ereje
Némelyek viszont a vallásban is a soha hozzá,
meg nem élt biztonságot keresik és
találják meg; ez azonban nem lesz
valamilyen gyermeki hit, és nem is egy
személyes, szerető istenbe vetett hit.
Sokkal inkább elfogadása valami
személyen túli kifürkészhetetlennek,
amivel szemben áll a feltételesen szabad
egyén méltósága és az embernek — mint
embernek — kötelező humánus
feladattudata.
Etika és morál a szkizoid szemében
meglehetősen kérdéses valami. Nem
sokra becsül olyan követelményeket,
amelyek az embertől, lett légyen olyan,
amilyen, túl sokat kívánnak, és ezzel
bűntudatba döntik. Ő jóval kevésbé
hajlamos bűntudatra, mint mások.
Kontaktushiánya következtében
szociálisan kevéssé képes
alkalmazkodásra; egocentrikus,
mindenekelőtt az önmaga megvédésének
képességét szereti, és becsülete előtte csak
annak van, ami méltó a megbecsülésre —
őszerinte. Így kifejleszthet egy „úri
erkölcsöt", amit kizárólag saját magára
vonatkoztatva ismer el, teljes megvetéssel
a „gyengék" iránt, akik morális aggályaik
béklyóit érzik magukon, s ezt ő
hogy értéket tulajdonítson korán
tudatossá vált másságának, annak, hogy
más, mint a többiek, amint azt a fejezet
mottója kifejezi. A gyengébb és
törékenyebb, mindenre figyelve,
visszahúzódik a világtól, és azon van,
hogy egy privát világ kiépítésével
kompenzálást szerezzen azért, mert nem
szorulhat rá a többiekre. Ilyenképpen
bekövetkezhet állatokhoz vagy holt
anyaghoz történő, feltűnő, néha szinte
kizárólagos kötődés. Ha a szkizoid
személyek zavara mélyebb, akkor
gyakori náluk a destruktívromboló hatás,
és céljaikhoz aggály nélkül használnak fel
másokat.
Szkizoid szülők és nevelők túl kevés
melegséget adnak a gyermeknek; távol
maradnak tőle, érzelmi igényeit nem
képesek megfelelően felfogni és
viszonozni, gyakran gúnyolódnak is
érzelmi megnyilatkozásain. Könnyen
elbizonytalanítják a gyermeket, annak
motívumait pszichológiai szempontból
túl korán fedik fel, és ezáltal túl korán
késztetik az önmegfigyelésre. Kör-
nyezetükben „didereg" a gyermek, és
zavarják őt amazok váratlan, számára
foglalkoznak az emberrel, az mintegy
indirekt módon, kerülő utakon zajlik:
pszichológiai teszteljárással, mikroszkópos
és röntgenvizsgálattal vagy — mint a
patológiában — holttetem vizsgálatával. A
lélek számukra könnyen válik fiziológiai
reflexek halmazává, és elmondhatnák
Schopenhauerral: „Édes Istenem, ha vagy,
érzelmileg nehezen követhető reflexiói,
amelyek mintegy állandó
riadókészültségben tartják. Túlságosan
kevés lehetőséget talál náluk, hogy
szeretetben azonosítsa őket, ők a
gyermek számára elérhetetlenek. Pedig a
kicsiny gyermekkel gyakran jó a
kapcsolatuk, még gyöngédséget is
megengednek maguknak iránta.
Vonzódásukat később szívesen rejtik
irónia mögé, ami a gyermeknek
megnehezíti, hogy azt érezze: az ő sze-
retete érték, hogy az a másiknak jelenthet
valamit, hiszen az a tapasztalata, hogy
érzelmeit nem veszik komolyan. („A
fiatalúrnak hirtelen gyöngéd hangulata
támadt"; „A kisasszony biztosan szeretne
valamit kihízelegni tőlem, mert ma
annyira kedves hozzám.')
Alkatuk alapján olyan pályákat
részesítenek előnyben, amelyek nem
kedveznek másokkal való kontaktus
teremtésére. Elméleti-absztrakt területek
vonzzák őket. Különösen sűrűn találni
köztük egzakt természettudósokat,
csillagászokat, fizikusokat,
matematikusokat és mérnököket. Ha
tudományos szempontból
mentsd meg a lelkemet, ha van."
Pszichológiájukban gyakran van valami
felfedező, valami leleplezni akaró.
Orvosként inkább kutatók, semmint
gyógyászok, gyakran sajátos vonzódással
a pszichiátriához és a vele határos
tudományokhoz; teológusként inkább a
vallástudomány felé hajlanak, mint a gya-
korlati lelkipásztorsághoz. Az embertől
gyakran elfordulnak állatokhoz,
növényekhez, kőzetekhez, és a világot
mikro- és makroszkopikusan vizsgálják a
mikroszkóppal és távcsővel feljavított
érzékszerveik segítségével.
Elgondolható, mennyire veszedelmessé
válhatnak felismerések és hatalmi
lehetőségek egy súlyosan szkizoid tudós
kezében, aki emberekhez nem kötődve,
autisztikusan, kizárólag a maga eszméinek
él, és azokat igyekszik megvalósítani. A
hajlamon és tehetségen kívül
pályaválasztásukat gyakran az motiválja,
hogy olyan területeket keresnek,
amelyeken, reményeik szerint, szubjektív
érzelmektől nem zavart, megbízható
felismerésekre bukkannak. Filozófusként
gyakorta életidegen, absztrakt gondol-
kodók, ahogyan többnyire többet jelent
nekik az elmélet, mint a gyakorlat.
Politikában szívesen képviselnek
mindent a forradalmár elemektől az
anarchistákig, kifejezetten szélsőséges
álláspontokat, radikalizmust, vagy pedig
éppenséggel teljesen közömbösek a
politikával szemben — a politikához
„semmi közük", abból a szolipszista
álláspontból kiindulva, hogy a közösség,
legyen az bármifajta, nem érdekes.
A művészetben inkább az absztrakt-
tárgyiatlan irányzat áll hozzájuk közel,
bonyolult belső élményeiket kísérlik meg
formába önteni, és ezeket inkább kódolva
és szimbolikusan fejezik ki; sokszor maró
kritikusok, szatirikusok és karikaturisták.
A stí
lusuk többnyire önfejűséget mutat,
konvenciókat nem ismerő, mindenesetre
eredeti, olykor jövőbe mutató. Ha, lévén
kapcsolat nélküliek, nem fordulnak
valamely meghatározott közönség felé,
hanem önmagukon túli, általános emberit
és alapvetőt fejeznek ki, új fejlődési
irányzatoknak nyithatnak utat. Gyakran
nyúlnak a lélektan körébe tartozó
dolgokhoz, sejtetnek kimondhatatlant, és
bejutnak olyan területekre, amelyeket
mások nem látnak vagy elkerülnek, a
műveik elmélyíthetik ismereteinket az
emberről. Életükben nemigen tesznek
szert népszerűségre.
Hivatásuk könnyen lesz számukra
kereseti forrás, mert nekik végső soron
nem fontos, mivel keresik a kenyerüket —
saját életüket a foglalkozásukon kívül élik,
náluk találni a legtöbb amatőrködést és
hobbit. Szívesen választanak olyan
pályákat is, amelyek sok egyedüllétet
ígérnek, és csak kevés emberi kapcsolatot
igényelnek. Gyakran fordulnak
valamilyen formában az állat-, a
növényvilághoz, az ásványok világához.
Villanyszerelés, közlekedési és más olyan
foglalkozások, amelyekben tudattalanul és
szimbolikusan, szinte absztrakt módon ki
tudják elégíteni kontaktus és összetartozás
iránti igényüket, nagyon kedvükre valók.
Nagy formátumú szkizoid emberek
jelentős fordulatok kiváltói, úttörői,
kezdeményezői lehetnek, mivel az
emberi lét kérdésességének ők a
legintenzívebb átélői; olyan dolgokat
érzékelnek, olyan infernókat látnak, és
magányosságukban és kívülre
helyezettségükben olyan kritikus
állapotokat szenvednek el, amilyeneket a
biztonságosabban élők el sem tudnak
képzelni.
Az életkor még inkább magányossá és
önfejűvé teheti őket. Némelyek azonban
ahhoz is értenek, hogy bölcsek legyenek.
Általában elmondható, hogy a szkizoid
emberek másoknál könynyebben viselik
olyan nagyon sokat nem fektettek a
világba és az emberekbe, a
vesztenivalójuk is kevesebb,
lemondaniuk is kevesebbről kell;
különösen erősen nem ragaszkodnak
semmihez, még saját magukhoz sem,
ezért könnyebben válnak is meg
bármitől.
A szkizoid emberek pozitív oldalai
mindenekelőtt a szuverén önállóságban és
függetlenségben, az önmagukra, az egyén
autonómiájára irányuló bátorságban
mutatkoznak meg. Éles megfi-
gyelőképesség, indulatmentes, hűvös
tárgyilagosság, tények kritikus,
megvesztegethetetlen szemrevételezése, a
bátorság a dolgokat olyanoknak látni,
amilyenek, enyhítő vagy megszépítő
köntörfalazások nélkül — ezek adják az
erejüket. A legkevésbé sincsenek
korlátozva bárminő hagyományoktól és
dogmáktól, nem hajlandók a autarkiájuk és kapcsolattalanságuk iránt,
legcsekélyebb függőséget sem vállalni, és
csak akkor fognak bele valamibe, ha
előbb megvizsgálták és átgondolták.
Mentesek az érzelgősségtől, gyűlölnek
minden túlzást, minden zavarosságot és
el az öregedést; hála a tőlük már
megszokott függetlenségnek és
elszigetelődésnek, jobban elviselik az
elmagányosodást. ők már korán
felépítették maguknak a saját világukat,
amelyben úgy élhetnek, hogy nem nagyon
vannak ráutalva az embertársak
együttérzésére. Kevésbé is félnek a
haláltól, tényét érzelgősség nélkül és
sztoikusan fogják fel. Minthogy
túláradást. Meggyőződésüket világosan és
megalkuvás nélkül képviselik, és
mindenről megvan a saját önálló
véleményük. Többnyire van ironikus-
szatirikus vénájuk és mások gyöngéire
éles tekintetük; ezért nehéz őket
megtéveszteni. Az emberekkel való
kapcsolatukban gyakran kényelmetlenek,
mert kevés készséget tanúsítanak arra,
hogy valótlanságot és felszínességet
érvényesülni engedjenek. Hisznek
képességeikben, és messzemenőn
képesek illúziók nélkül élni; szeretnének
úrrá lenni a sorson, a végzet számukra
olyan valami, amit le kell győzni — az
ember a maga sorsának formálója.
Megemlítendők még azok a szkizoid
emberek, akiknek kiváltképp erős a
szkizoid alkatuk, de ettől nem
szenvednek, egészségesnek érzik
magukat. Pozitívan viseltetnek az
sőt értéknek tartják és ki is élik őket
mások rovására, azokéra, akik
megszenvedik kíméletlenségüket.
Közéjük sok hatalmasság tartozik, olyan
emberek, akik mások fölött állnak, és őket
gondolkodás nélkül felhasználják cél-
jaikra — mélységes megvetéssel az
emberek iránt.
Ha itt és a következőkben az egyes
struktúratípusok „pozitív" képviselőivel
kevesebbet foglalkozunk, annak oka,
hogy a négy személyiségstruktúrára
jellemző elveket éppen a szélsőséges for-
mákon kell világosabban megmutatnunk;
remélem, hogy ebből senki nem
következtet értékelésre; mindegyik
struktúrának megvannak a lehetőségei a
magas színvonalú kibontakozásra.
A szkizoid személy szempontjából az
a legfontosabb, hogy az önmegőrzésre és
autarkiára törekvése ellenpólusát, az
odaadás oldalát ne hanyagolja el, hanem
olyan mértékben integrálja a teljessé
formálásba, hogy az egyoldalú és
túlértékelt „önforgás" ne váljon
abszolúttá, és ne kergesse őt betegséget
színlelő elszigeteltségbe. „Nem jó az
embernek egyedül lenni"; a kapcsolatok
nélküli ember túl könnyen válik
elembertelenedetté. Mint az utolsó
fejezetben látni fogjuk, a mindenkori
ellentípuson keresztül mind a négy
személyiségstruktúra hajlamos a
csodaváró metamorfózis akarására; én
ebben szívesen látnék egy számunkra
tudattalan késztetést az egésszé válásra, a
beteges egyoldalúságtól való
szabadulásra. A négy alapimpulzus közül
ugyanis egyet sem hagyhatunk ki csak
úgy egyszerűen, és nem térhetünk ki az
annak megfelelő szorongás elől sem. A
másikhoz fordulásban bízók szekerében,
az önfeledtség szekerében van a segítség,
ami a fenyegető elszigetelődésből kivisz,
és megadja a lehetőséget, hogy a
vonzódást és kötődést valaki ne csupán révén megtart, mint ami a tapasztalás
teherként, béklyóként és veszélyként élje közös volta és az én-határunk
meg, hanem úgy is, mint ami egy partner továbbfejlődése és kitágítása.
A depressziós személyiségek gondolunk, semmint magunkra, képesek
vagyunk megfeledkezni magunkról és
átélni az adás és kapás boldogító cseréjét,
ami minket ővele egyetlen mi-vé olvaszt,
és az egyedek különállóságát, ha
pillanatokra is, megszünteti. Az ilyen
szeretet ősképe az anya-gyermek
kapcsolat, és talán minden szeretet azt
„Felejtsd el az én-edet, ám magadat sose kísérli meg ismét helyreállítani, ismét
veszítsd el!"
(Herder)
megtalálni, amit legkorábbi
gyermekkorunkban megéltünk: azt
érezni, hogy minket feltétel nélkül
Fordítsuk most figyelmünket a szeretnek, egyszerűen azért, mert
szorongás második alapformájára, az vagyunk, és megtapasztalni, hogy a
önálló én-né levéstől való szorongásra, létezésünk, amit adhatunk, a többieket
ami igen mélyen érinti azt, aki kiesik a hasonlóképpen boldoggá teszi. A szeretet
biztonságos védettség állapotából. Az képességét egyik adott-
alapimpulzusok felől nézve, ebben az
esetben a mi hasonlatunk szerint olyan
emberekről van szó, akik a „revolúciót",
tehát egy nagyobb centrum körüli
keringést túlértékelve akarják megélni, és
„önforgásukat" el akarják kerülni; ezzel a
legtágabb értelemben vett ön-odaadás
oldalát jelöltük.
A meghitt közeli kapcsolat óhaja, a
vágy, hogy tudjunk szeretni, és
szeressenek minket, a lényünkhöz
tartozik, és egyáltalán emberi mivoltunk
egyik jellegzetes jegye. Mint szerető
embereknek az a vágyunk, hogy a
szeretett másikat boldoggá tegyük; azo-
nosulunk vele, ki akarjuk találni a
kívánságait, sokkal inkább őrá
ságunkként hozzuk magunkkal; de hogy hiszi, hogy az igényeit, csak önmagából
ki tudjon bontakozni, ahhoz meg kell kiindulva, ki tudja elégíteni. Mármost ha
szólítani, föl kell ébreszteni. Így az valakinek oly sürgősen szüksége van egy
elfogadott szeretet lehetővé teszi másikra, akkor azon fog igyekezni, hogy
egyrészt a saját értékünk érzetét, a kettejük közti távolságot, amennyire
másrészt készségünket is a szeretetre, csak lehet, megszüntesse. Őt kínozza az
arra, hogy amit kaptunk, vissza is adjuk. én és a te közti szétválasztó szakadék —
Mármost gondolkozzunk el megint tehát az a distancia, amire a szkizoid
azon, hogyan fog az festeni, ha valaki, embernek feltétlenül szüksége van, és
kikerülve az én-né levést, túlnyomórészt igyekszik azt fenntartani, s teszi azt
az én-feladást és a maga-odaadást önvédelemből. Ezzel ellentétben a de-
próbálja megélni. pressziós személy oly közel akar lenni és
Az első következmény az lesz, hogy maradni a te-hez, amennyire csak lehet.
ezáltal a te, a mindenkori partner Minél kevésbé alakult ki nála az „önfor-
túlértékelődik. A szerető magát-odadni- gás", annál több félelemmel él meg
akarásnak szüksége van egy partnerre, ő minden distanciát, minden eltávolodást és
oda van kötve egy másik ember létéhez, elválást a partnertől, és azon van, hogy ez
aki, ha nem létezik, nincs kinek odaadnia ne következzék be. A távolság számára
magát. Ezzel máris megvan egy függőség magára hagyottságot, elhagyott-
feltételezése, és ebben rejlik azoknak a
központi problémájuk, akiket a
depressziós jelzővel kívánunk illetni; ők
másoknál jobban rá vannak utalva egy
partnerre, akár szeretni-képességük és
szeretni-készségük folytán, akár a
szeretve-lenni igényükból következően
— a dolog két olyan oldala ez, amiket
Erich Fromm A szeretet művészete című
könyvében ezekkel a szavakkal foglalt
össze: „Szükségem van rád, mert
szeretlek", és „szeretlek, mert szükségem
van rád." Egyszer tehát szüksége van az
illetőnek valakire, hogy szerethesse azt,
hogy szeretni-képes voltát alkalmazhassa,
vagy, másrészt, szüksége van a másikra,
mert azt akarja, hogy az szeresse, és nem
ságot jelent, s őt ez mély depresszióba, megrajzoltnak, ellenkező előjelekkel —
akár kétségbeesésbe is viheti. a motiváció egy és ugyanaz: függőséget
De hát mit tehet valaki, hogy ne teremteni.
legyen kitéve az elválás és elvesztés A depressziós személyeknél az
kínzó félelmének? Az egyetlen segítség elvesztés szorongása a domináló,
lenne olyan mértékű önállóságot és különféle formákat öltve: szorongás az
függetlenséget kifejlesztenie, hogy ne elszigetelő távolságtartástól, az elválástól,
legyen annyira maradéktalanul ráutalva a biztonságosság hiányától és a magány-
egy partnerre. A depressziós személynek tól, az elhagyottságtól. Ők a lehető
azonban éppen ez esik nehezére, hiszen legnagyobb közelséget és megkötöttséget
emiatt lazítania kellene a másikhoz igénylik, szemben a korábban leírt
fűződő szoros kötelékén, s az megint szkizoid ellentípussal, amely a lehetséges
csak az elvesztés félelmét váltaná ki. Így legnagyobb távolságot és kötetlenséget
aztán más biztosítékokat keres keresi, hogy megvédje magát a saját
problémája megoldására, de, mint látni szorongásától. Ha a depressziósnak a
fogjuk, az csak rosszabbodni fog. közelség biztonságot és védettséget
Látszólag ilyen biztosítékot nyújt neki jelent,
a függőség; vagy úgy, hogy magát
igyekszik függővé tenni egy másiktól,
vagy egy másikat őtőle. Aki függ
valakitől, arra szüksége van, és ezért a
szükségessé-levés látszólag bizonyos
garanciát ígér, garanciát arra, hogy nem
lesz elhagyott.
Az egyik lehetőség tehát, úgy tetszik,
az, hogy az illető egy embert szorosan
magához köt úgy, hogy a lehető
legnagyobb mértékben gyermetegnek-
tehetetlennek és amattól függőnek
mutatja magát, hogy így demonstrálja:
őt nem szabad elhagyni — ugyan ki
lenne olyan kegyetlen, annyira rideg,
hogy egy gyámoltalan lényt elhagyjon?
A másik lehetőség, úgy tetszik, az, hogy
az illető a másikat teszi függővé
magától úgy, hogy azt változtatja
gyermekké; ez az ellenképe az előbb
úgy a szkizoidnak fenyegetést és
önállósága korlátozását; ha a az az igazi lényeg, hogy minden egyénné
szkizoidnak a távolságtartás biztonságot
és függetlenséget jelent, úgy a
depressziósnak fenyegetést és magára
hagyottságot.
Ha a depressziós személy felismeri,
hogy már az én-né levés, az egyénné
válás elkerülhetetlenül egy elválasztó
mássá-levést jelent, akkor vagy lemond
erről a maga személyét illetően, vagy a
partnerének nem engedi meg. A
hasonlatunk nyelvén: a depressziós
személy úgy kísérel a szorongásától
megszabadulni, hogy az „önforgását"
feladja, vagy a másiknak nem engedi
meg. Ő egy másik valakinek a bolygója,
vagy azt teszi meg saját bolygójává.
Ilyenképpen ő egy holdszerű,
visszhangszerű, csupán visszatükröző
életet él, vagy egy másik valakire
kényszerít rá ilyet. Ennek során
legfeljebb az elvesztési szorongás tudatos
benne; a szorongás az egyénné válástól
messzemenően kívül marad a tudatán,
holott voltaképpen ez a problémája. A
szorongásában, hogy a saját vagy a
partner önállósága egymástól elkülönülő
utak kialakulásához és azzal egy
meghiúsul az olyan kísérlet, hogy ha
valaki, magát az elvesztési szorongás
ellen bebiztosítandó, egyre többet és
többet felad magából. Ezzel épp az
ellenkezőjét éri el. Ha ugyanis az én-jét
nem fejleszti erőssé, akkor szüksége van
egy külső én-re mint támaszra, amelytől
lehetséges elvesztéshez vezethet, ott rejlik
válás és önállóság egy darab elszigetelés.
Minél inkább mi mi vagyunk, annál
inkább megkülönböztetjük magunkat
másoktól, velük annál kevesebb a közös.
Az egyénné válás azt is jelenti mindig,
hogy az illető kihullik az olyannak-lenni-
mint-más védettségéból, azért ez
félelemmel van összekötve; a nyájösztön
meg akarja szüntetni ezt a szorongást,
ahogyan az elmerülés a tömegbe
megszünteti az egyénné válás félelmét. A
depressziós személy különösen ki van
téve ennek a szorongásnak. Nála már a
másoktól való különbözés, a másképp
gondolkozás vagy érzés megteremtheti
az elvesztés miatti szorongást, mert azt
eltávolodásként és elidegenedésként éli
meg. Ezért tesz rá kísérletet, hogy
feladjon mindent, ami a másiktól
megkülönbözteti.
Fejezzük ezt ki még világosabban.
Minél kevésbé tanultuk meg az ön-
létünket, az önállóságunkat kifejleszteni,
annál inkább rászorulunk másokra.
Ilyenképpen az elvesztési szorongás az
én-gyengeség fonákjának mutatkozik.
Ezért szükségszerűen
mindig annál inkább fog függeni, minél
gyengébb marad ő. Aki azonban ennyire
függővé válik, abban óhatatlanul
gyökeret ver az a folytonos szorongás,
hogy ezt a támaszt elveszíti — hiszen ő
mindent a másikra tett fel, oly sokat ruhá-
zott rá, hogy nélküle — úgy hiszi — nem
életképes, mivel a létezése teljesen a nézeteltéréseket a békesség kedvéért meg
másikban van. Ezért a depressziós azért, mert azok a partner
személyek azt a függőséget keresik, elidegenítésével fenyegetnek. Idealizálja
amely biztonságot ígér nekik; a a partnerét, és egyáltalán az embereket
függőséggel azonban nő az elvesztési jóknak látja, s ez a kihasználtság
szorongás; emiatt akarnak olyan szoro- veszélyén kívül együtt jár egy hosszan
san tapadni a másikra, ahogyan csak tartó naivitással,
lehet, s ezért már rövid ideig tartó
elválásokra is pánikkal reagálnak. Így
kerekedik ki az ördögi kör, amit csak az
én-né válás, az autonóm személlyé levés
vakmerő vállalása szakíthat meg.
Ha a szkizoid személy a bizalmas
közelség ellen egyebek közt úgy
védekezik, hogy kitart ama felfogása
mellett, miszerint az emberek
veszélyesek és megbízhatatlanok, így
akarva kitérni a maga-odaadásának
szorongása elől, akkor a depressziós sze-
mély itt is az ellenkezője felé hajlik: ő
inkább idealizálja az embereket,
mindenekelőtt a hozzá közel állókat,
ártalmatlannak minősíti őket, mentegeti
gyengéiket, vagy szemet huny sötét ol-
dalaik fölött. Nem akar rajtuk semmi
ijesztőt vagy nyugtalanítót észrevenni,
mert azzal veszélyeztetné az ő
meghittséget óhajtó kapcsolatát. Ezáltal
túl kevés fantáziát fejleszt ki magában az
emberi gonoszságot — a másokét és a
saját magáét — illetően; ahhoz ugyanis,
hogy maradéktalanul megbízhasson és
korlátozás nélkül szerethessen, el kell
fojtania a kétkedést és kritikát, ezeket
nem kívánja tudatába beengedni, a
feszültségek elől kitér, kerüli a
gyermekességgel. Az illető
struccpolitikát folytat, és az élet bajai elől
homokba dugja a fejét, erősen kitartva
ama hitében, hogy az ember jó.
A depressziós személynek az elérendő
harmónia és a zavartalan közelség
érdekében „jónak" kell lennie, és ezért
mindenféle altruista erkölcs elérésére
törekszik, amilyenek a szerénység, a
lemondás, a békülékenység, az
önzetlenség, az együttérzés és a részvét,
hogy csak a legfontosabbakat említsük.
Ezek nála minden fokot elérhetnek: a
túlzásba vitt szerénységet, ami saját szá-
mára nem igényel semmit; a túlzott
alkalmazkodást és alárendeltséget,
egészen önmaga feladásáig, extrém
esetben egy mazochista, rabszolgára valló
magatartásmódig. Mindez közös nevező-
re hozható: a saját vágyak feladása, a saját
létről való lemondás útján megszüntetni
az elvesztés, a magány szorongását, és
kibújni az emiatt félelmesnek rémlő
önálló személyiséggé válás alól.
Itt sor kerülhet egy veszélyes
önámításra: miközben az illető az
elvesztés szorongása miatt ebből a
viselkedésmódjából ideológiát alkot,
Ebből jönnek létre a depressziós
személyek passzív elvárásos
magatartásformái, amelyek azonban nem
védelmezik meg őket csalódásoktól és a
nyomukban bekövetkező depresszióktól,
mivel az élet ezeket az elvárásokat nem
teljesíti. Másrészt meg, ha még erről a
jutalomvárásról is lemondanak, akkor
törne csak igazán át a depresszió. A
nem csupán a motivációját rejti el
önmaga elől, hanem még morálisan is
azok fölött állónak tekintheti magát, akik
kevésbé szerények, kevésbé
békülékenyek stb. Így voltaképpen a
szükségből erényt kovácsol, és úgy hiszi,
odaad és feláldoz valamit, amit pedig
még egyáltalán nem fejlesztett ki, amivel
tehát nem is rendelkezik: az én-jét.
Az egyénné válás előli effajta a kitérést
azonban drágán kell megfizetnie,
mégpedig azzal, hogy abból, ami
vágyakban, impulzusokban, indulatokban
és ösztönökben benne van, semmit nem
merészel megélni. Szorongásában vagy az
ideológiájából kifolyólag nem engedi meg
azokat magának — hiszen egyszeriben
mégsem teheti meg ő maga azt, amit
másoknál elítélt. Emiatt viszont
mindinkább arra van utalva, hogy mások
teljesítsék kívánságait és elvárásait,
amelyek természetesen továbbra is meg-
vannak. Aki nem tud szerezni, az reméli,
hogy majd kap — talán szerénysége
jutalmaként —, és ha nem itt a földön,
akkor legalább majd az égben, amiként
azt a keresztény ideológia ígéri.
depressziós személyek az életben újra
meg újra mintegy Tantalosz helyzetébe
kerülnek: maguk előtt látják a
gyümölcsöket, a vizet, ezek azonban
elhúzódnak előlük, mert ezek az emberek
nem tanulták meg, hogyan lehet elérni
őket, vagy egyszerűen nem is engedik
meg ezt maguknak. Ők nem igényelhetik,
hogy elvegyenek valamit; ők nem
lehetnek egészségesen agresszívak, és maga igazáért, ahelyett, hogy talán inkább
mindez ráadásul olyan hatást fejt ki, hogy ő tenné féltékennyé a
bennük csak csekély önértékérzet fejlődik
ki, ami a maga részéről megint csak
gyengíti a bátorságukat ahhoz, hogy va-
lamit megköveteljenek és
megragadjanak.
Néhány példa depressziós
viselkedésre:
Egy fiatal férjezett nő mondja: „A
férjemet mostanában gyakran látni
egy fiatal lánnyal. A lányt én is
ismerem, nagyon vonző teremtés, és a
férjemet könnyű elcsábítani. Én
olyankor otthon ülök és bőgök; de a
férjemnek ezt nem szabad észrevennie.
Ha szemrehányást tennék neki, ő
engem kispolgári, féltékeny nőnek
tartana, és félek, hogy ezzel csak
idegesíteném, és igazában akkor
távolítanám el magamtől. A férjem azt
mondja, már csak ilyenek a férfiak, és
ha én őt igazán szeretném, akkor ezt
nem venném tőle rossz néven."
Ez a hölgy nyilvánvalóan bizonytalan
benne, mi az, amit a férjétől „nem kellene
rossz néven vennie" ahhoz, hogy ne
okozzon neki csalódást a modern partneri
viszonyról alkotott elképzelésében, amit ő
maga, a feleség nem oszt. Bizonytalan
abban, hogy mi az, amit muszáj
elfogadnia, vagy hogy miként tudna
védekezni egy, a lényétől idegen valami
ellen. Minthogy neki egyszersmind
csekély az önértékérzete, minden
vetélytársnőjét túlbecsüli. Ahelyett, hogy
a véleményét képviselné, és kiállna a
férjét, aki őt illetően túl biztos a
dolgában, tele van szorongással: fél,
hogy elveszítheti. Túl sokat követel
magától, hogy ne lássék kispolgárinak,
úgy hiszi, neki egyre inkább
alkalmazkodnia kell férje kívánságaihoz,
s a férj ezt újból és újból kihasználja.
Amikor érezte, hogy a férje egyre
inkább félresiklik tőle, azt hitte, hogy ha
még több megértést tanúsít, meg tudja
tartani. Amikor rá kellett jönnie, hogy az
csak megvetette ezért, teljesen tanács-
talan lett. Minthogy ő maga nem vette
komolyan saját magát, a férje sem vette
komolyan őt. Manapság sűrűn
találkozunk hasonló szituációkkal; az
általános bizonytalanság, ami a szabad-
ság és kötöttség, hűség és szexuális
magakiélés dolgában uralkodik, és amit
némely propaganda még támogat is,
sokakat, főleg depressziós embereket
túlzásokra késztet, olyasmik megtételére,
amiket voltaképpen egyáltalán nem is
akarnak, de attól félnek, hogy „nem elég
modernek", és hogy „nem fogták fel a
mai trendet".
Ez a fiatal nő az életben egyébként is
Itt jól fel lehet ismerni, hogy az ilyen
emberek mennyire nem világosan fejezik
ki kívánságaikat, vagy azt, hogy
egyáltalán mennyire tisztázatlanok,
határozatlanok a kívánságaik. Emiatt újra
meg újra csalódottak lesznek, és mindezt
valamiféle külső körülményre vagy éppen
saját peches voltukra fogják. A pél-
dánkban említett hölgy nem mondta meg
sok altruista követelményt támasztott
magával szemben: karácsonyra évente
mintegy száz személy nevét tartalmazó
listát állított össze, akiknek „muszáj volt"
vagy írnia, vagy ajándékot készítenie,
úgyhogy már hetekkel az ünnep előtt
időpánik és depresszió fogta el, hogy a
mindennapi szokásos feladatai mellett
hogyan tudja mindezt elvégezni. Ám
sohasem jutott arra a gondolatra, hogy
ezen változtathatna, és már akkor
bűntudatot érzett, ha néha kelletlenség
támadt benne a sok „muszájtól".
A depressziós emberek közt sűrűn
találkozunk amolyan szerencsétlen
flótással; egy ilyenről szól a
következő példa: „Iparkodhatom én
bármennyire, nálam a dolgok akkor
is félresikerülnek. Tegnap a
fodrásznál voltam; teljesen elrontotta
a frizurámat. Aztán egy iparossal
megbeszéltem, hogy eljön, hát nem
jött el — ilyesmi is csak velem
fordulhat elő. Vigasztalásul egy
blúzzal akartam meglepni magamat.
Odahaza már nem tetszett —
igazában teljesen másmilyet
akartam."
eléggé egyértelműen a fodrásznak,
milyen frizurát akar, sem pedig a blúz
vásárlásakor nem volt határozott
elképzelése róla, mit is akar igazán — ő
pusztán a csalódásait akarta kiegyenlíteni
„valami jóval". Részvétet érzett önmaga
iránt, és úgy érezte, hogy neki mindig
pechje van, hogy az életnek az árnyékos
oldalán áll; azt azonban nem realizálta,
hogy vágyainak a bizonytalansága volt a
tulajdonképpeni problémája, és az, hogy
nem tudott valamit megkövetelni. Amit
az iparossal tapasztalt — s ez manapság
állandóan napirenden van —,
tendenciózusan úgy fejtette ki, hogy ma-
gát sajnálhassa és szerencsétlen flótásnak
tarthassa, s ezzel elleplezte maga előtt azt
a lehetőséget, hogy a történtekben felis-
merje a maga részét is. Az „ilyesmi is
csak velem fordulhat elő" mondattal az
okot saját magáról a „gonosz világra"
hárította, s ezzel a maga gátoltságát és
félelmét a sorsnak tudhatta be, ami őt
szerencsétlen flótássá nyomorította. Ez az
önsajnálat bizonyos megbékélést hozott
számára, és nem érezte úgy, hogy neki
kellene megváltoznia.
A depressziós emberek konfliktusai
testileg különösen a táplálékfelvételi
traktus zavaraiban fejeződnek ki, lévén,
hogy szimbolikusan az képvisel minden
kívánságot, megfogást, befogadást és
bekebelezést. Náluk, ha
konfliktushelyzetbe kerülnek,
pszichoszomatikusan könnyen előjönnek
a garat, a garatmandulák, a nyelőcső
bántalmai és a gyomorpanaszok.
Pszichodinamikusan kóros elhájasodás
vagy lefogyás is összefüggésbe hozható
ilyen konfliktusokkal. A népnyelv találóan
beszél a „bánatháj"-ról, és ezzel arra a
tapasztalatra céloz, hogy ha csalódások
vagy veszteségek érnek bennünket,
szívesen kárpótoljuk magunkat evéssel-
ivással. Innen gyakran csak keskeny határ
választ el
mindenféle szenvedélytől, amelyek
pótkielégülésnek vagy a világtól való
menekülésnek foghatók fel.
A nehézség, hogy valamit
elsajátítsanak, birtokba vegyenek,
depressziós személyeknél
megnyilatkozhat a rossz memóriában is.
Nehezen jegyeznek meg valamit, gyorsan
felejtenek, és úgy vélik, ez szervi
szimptóma. Pontosabb odafigyelés során
azonban többnyire az derül ki, hogy ők
benyomásokat nem fogadnak be teljesen,
nem tényleges érdeklődéssel és
figyelemmel fordulnak feléjük, mert attól
félnek, hogy erős ingereket engednének
meg; hiszen ha valamit intenzíven
akarnának, de mégsem vehetik el
maguknak, az konfliktusba sodorná őket.
Így ők sok inger elé mintegy szűrőt
szerelnek, és túl hamar törődnek bele dol-
gokba. Ez tanulási nehézségekhez is
vezethet, vagy általános fáradtsághoz és
közönyhöz, amiknek ugyanaz a
funkciójuk, mint egy védőszűrőnek, és
most visszahatóan a depressziót erősítik,
mert az ember így újra meg újra kudarcot
vall, és csalódik önmagában. Depressziós
személyeknek ilyen látszólagos emléke-
zetromlása gyakran csak a beletörődésük
jele, azon mély meggyőződésük jele,
hogy nekik úgysem fog sikerülni bármit is
megszerezniük. Ezért aztán inkább eleve
lemondanak — akkor ugyanis legfeljebb
kellemesen csalódnak. Így ők amolyan
„savanyú a szőlő"-politikát folytatnak,
amivel azt, amit voltaképpen szeretnének,
de nem hiszik, hogy megkaphatják,
értéktelennek minősítik, olyannak, amiért
nem érdemes küzdeni. Ezzel meg-
takarítják ugyan a lehetséges csalódást —
azt, hogy valamit bírni akarnak, de
úgysem jutnak hozzá —, egyúttal
azonban számukra a világ mind fakóbbá,
szürkébbé és érdektelenebbé válik, hiszen
az élet, ha nem kívánunk tőle semmit,
egyre üresebb, egyre unalmasabb lesz.
Ilyenképpen ők mintegy ott ülnek az élet
abban a felismerésben lehet, hogy ő nem
tudja kikerülni az alany voltát, nem akar
tönkremenni „erényeinek" tartós és túlzó
igénybevétele miatt, vagy pedig „sárga
irigységet" érezni azokkal szemben, akik
bűntudat és félelem nélkül elfogadják az
élettől, amit megkaphatnak.
A DEPRESSZIÓS SZEMÉLY ÉS A
SZERELEM
A szeretet, a szeretni akarni és szeretve-
lenni-akarni a depressziós ember számára
az életben a legfontosabb. Legjobb oldalait
itt tudja kibontakoztatni, egyszersmind
azonban itt rejlenek legnagyobb
veszélyforrásai. Az eddig elmondottak
után érthető, hogy nála minden egyéb előtt
a partnerkapcsolataiban állhatnak be
krízisek. Az ezekben jelentkező
feszültségeket, nézeteltéréseket,
konfliktusokat kínzónak, sőt
elviselhetetlennek érzi, legtöbbször a
szükségesnél nagyobb súllyal nehezednek
rá, aktivizálván elvesztési félelmét.
dúsan terített asztalánál, és nem mernek
odanyúlni, de aztán teljes irigységgel
kénytelenek látni, hogy mások frissen
odanyúlnak és kóstolgatnak, és ráadásul
még jól is érzik magukat.
A depressziós személy újból és újból
eljut az alkalmazkodóképessége és
lemondókészsége határáig.
Gyógyulásának kezdete
Számára érthetetlenül épp a partneréért tett
fáradozásai vezetnek gyakran krízisekhez,
lévén, hogy az megkísérli kiszabadítani
magát a túl szoros kapocsból. Olyankor a
depressziós személy pánikkal reagál, és
félelmében olykor zsaroló eszközökhöz
folyamodik, esetleg öngyilkossággal való
fenyegetéshez vagy akár annak
kísérletéhez is. Nehezen tudja elképzelni,
hogy a partnerében nem volna meg
ugyanannyi igény a közellétre, mint
benne, aki még kevesli is. A partner tá-
volságtartási igényét ezért már mint a
vonzalom csökkenését éli meg, vagy mint
annak jelét, hogy az őt már nem szereti.
 Az empátiás azonosulás képessége,
tehát az, hogy valaki egy másik embert,
szerető vonzalomtól késztetve, a maga
lényében megragadjon és tudatalatti
részeseként együtt élje vele az ő létét is, a
depressziós emberekre különösen
jellemző és legszebb tulajdonságaik
egyike. Igazán megélve ez lényeges
eleme minden szeretésnek, minden
humanitásnak. Az azonosulási készségük
testközeli beleérzésig fokozódhat,
amiben aztán az én és a te
közti elválasztó határ ténylegesen eltűnik
— ez minden szerető ember ősvágya és a
misztikusok vágya: határoszlató tudatalat-
tiságban eggyé lenni az istenivel vagy a
teremtéssel, s a depreszsziós emberek,
talán tudattalanul így remélik magasabb
síkon újra megtalálni az őket az
anyjukhoz fűző, korai gyermekkoruk-beli
határtalan vonzódásukat. Még látni
fogjuk, hogy szeretni-tudásunk,
-képességünk fejlődése szempontjából
milyen döntő jelentőséggel bírnak az
anyához kapcsolódó korai tapasztalataink.
Az egészséges ember, ha vannak
depressziós beütései, nagy
szeretetképességgel, odaadási és
áldozatkészséggel rendelkezik, azzal a
képességgel, hogy partnerével nehéz
dolgokat is el tud viselni; képes
biztonságot nyújtani, tapintatot és
feltételek nélküli vonzalmat.
A súlyosan zavart depressziós személy
esetében a szerelmi kapcsolatban az
elvesztés félelme jut túlsúlyra. Őt ezáltal a
nehezebb, a voltaképpeni depressziós
partnerkapcsolatok jellemzik. A két
leggyakoribb forma körülbelül a
következőképpen fest: az illető azon van,
hogy szinte már csak a partnerében éljen,
teljesen azonosulva vele. Ez ténylegesen a
legnagyobb közelséget teszi lehetővé. Ő
szinte a másikká vált, megszűnt attól
különálló, önálló lény lenni, saját élettel
bírni. Úgy gondolkodik és érez, mint
amaz, kitalálja a kívánságait, „a szeméből
olvas"; tudja, az mit utasít el, és ami
zavarja, azt eltakarítja az útjából; átveszi a
nézeteit, és osztja minden véleményét —
röviden: úgy él, mintha egy másképp
gondolkodás, egy más vélemény, egy más
ízlés, egyáltalán egy tőle-különbözés és
saját-maga-levés veszélyes volna, és az
elvesztés félelmét idézné fel. Így egészen a
partnerében oldódik fel, és maga-feláldozó
szerelemben és önzetlenségben él. Az
Itt mintegy abszolutizálódik az
„ahova te mész, megyek én is" (Rut
könyve 1,16). A partner számára egy
ilyen kapcsolat sok tekintetben minden
bizonnyal igen kényelmes, de aki egy
partnerkapcsolattól többet vár, mint azt,
hogy a másikban a maga visszhangját
találja, vagy egy mindig szolgálatkész
szellemet, azt bizony csalódás éri.
Hasonló irányú az is, ha valaki elvesztési
félelmében annyira feladja magát, hogy
gyakorlatilag ismét gyermekké lesz. Az
ilyen mindent a partnerének enged át, azt
is, amit voltaképpen maga is megtehetne,
és meg is kellene tennie, s ezáltal
mindjobban a másiktól fog függni,
nélküle gyámoltalan lesz; úgy képzeli
ugyanis, hogy a másik azt hihetné: ha ő
önállóbb volna, a partnerre már nincs
szüksége. Úgy hiszi, hogy a másikat
legbiztosabban a maga
gyámoltalanságával tudja megtartani. Itt
a partneri viszonyban tudattalanul, de
világosan megismétel egy apa- vagy
anyakapcsolatot — korántsem kevés
házasság mutatkozik ilyennek.
Hasonlóképpen festenek a dolgok olyan
embereknél, akik megözvegyülvén, a
lehető leghamarabb máris új házasságot
ilyen szerelem valódisága vagy álsága
abban mutatkozik meg, hogy az illető ki
akar-e térni az „önforgás" és a hozzá
tartozó elvesztési félelem elől, vagy hogy
szerelmi veszélyeztetettségének tudatában
is önmagát és a másikat át tudja engedni a
saját fejlődésnek, és ennek ellenére meri
amazt szeretni.
kötnek, noha elhunyt társukat a maguk
módján szerették. Nekik túl kevés a saját
életük, tudnak igazodni és alkalmazkodni
minden új partnerhez — az a fő
számukra, hogy ne maradjanak magukra.
Amire ezeken az utakon és módokon
irányulnak a törekvések, az valamely
szimbiózisra emlékeztet, arra, hogy az
én és a te közti elválasztó határ
megszűnik. Az illető összeolvadásra tö-
rekszik, amiben én és te többé már nem
különböznek, és amelynek során, mint
egy depressziós férfi mondta, „már nem
tudja az ember, hogy ő maga hol szűnik
meg, és kezdődik a másik". A
legszívesebben testestül-lelkestül
felolvadna a másikban, és „annyira
szereti, hogy fel is zabálná", úgyhogy
örökre a másikban lenne, vagy ő hordaná
magában örökre a másikat. Mind a két
esetben az a probléma, hogy az illető
kitér az egyénné válás elől, vagy nem
engedi azt meg a másiknak.
A partnerkapcsolatban gyakran lehet
találkozni a „ha én szeretlek téged,
ahhoz neked mi közöd" formával is.
Nagyszerű kí
 sérlet ez az elvesztési félelem
elkerülésére: a partner viselkedhet, ahogy
akar — végtére is az ember inkább a
másikhoz fűződő érzelmét szereti,
semmint őt magát, és így már csupán ön-
nönmagával és szeretetkészségével van
függőségi viszonyban; így érhet el
örökkévalóságot és elveszíthetetlenséget.
Súlyosabb a depressziós
partnerkapcsolat másik formája, a
zsaroló szerelem. Ez szívesen ölt magára
túlzó aggodalmaskodást, ami mögött
uralkodni vágyás húzódik meg, ami itt is
az elvesztés félelméből fakad. Ha valaki
ezzel nem éri el, amit szeretne, erősebb
eszközökhöz nyúl, öngyilkossággal való
fenyegetéshez és mindenekelőtt a partner
bűntudatának a felkeltéséhez; ha ez sem
elég, akkor az illető mély depresszióba
és kétségbeesésbe zuhan. Az olyan
szövegek, mint „ha már te nem szeretsz
engem, akkor én nem akarok tovább
élni", azt a súlyos felelősséget rakják a
partner vállára, hogy a másik élete az ő
viselkedésétől függ. Ha ő túl lágy, és
hajlamos a bűntudat érzésére, nem látja
át a szituációt, akkor kiúttalan tragédiák
játszódhatnak le, amikor a kölcsönös
magukat önmagukká fejlesszék. Valódi
partnerkapcsolat csak két önálló egyén
között lehetséges, és nem úgy, hogy az
egyik függőségi viszonyban van a
másikkal, mert akkor ebből az egyikből
a másik objektuma lesz. Aki nem bízik
benne, hogy önálló partnerré lesz, azt
éppen ezáltal fenyegeti az elvesztés
veszélye; a függősége és csekély
bonyodalom túlságosan elmélyült.
Eredmény aztán: azok a kapcsolatok,
amelyeket a partner már csak félelemből,
részvétből és bűntudatból tart meg, és
amelyeknek a felszíne alatt gyűlölet és a
„bárcsak meghalna" kívánsága izzik.
Betegség is használható zsaroló fegyver
gyanánt, és vezethet hasonló
tragédiákhoz.
Ismét láthatjuk, a depressziós
emberek félelmeiben és konfliktusaiban
is van valami általános érvényű: minél
mélyebben szeretünk, annál több a
vesztenivalónk, és az emberi élet veszé-
lyeztetettsége esetén valamennyien egy
darabka biztonságot keresünk, amit
legmélyebben a szerelemben remélünk
megtalálni. De azt is láttuk, hogy az
egyénné válás előli kitérés nem ad
biztonságot az elvesztés szorongásával
szemben. Ellenkezőleg: azzal, hogy
kitérünk valami olyan elől, amit
felkínáltak nekünk, éppen azt teremtjük
meg, amitől mentek akartunk maradni. A
partnerléthez hozzátartozik az alkotó
távolságtartás, ami mind a két partnernek
lehetőséget ad rá, hogy ők önmaguk
legyenek,
önbecsülése következtében leselkedik rá
a veszély, hogy elveszíti a másik
tiszteletét, és ezzel provokálja, hogy ne
tekintsék „teljes értékűnek". Másrészt,
aki a partnerét megkísérli kiskorú
gyermekként kezelni, annak számolnia
kell vele, hogy az valamikor majd
szabad akar lenni, és el akarja érni, hogy
komolyan vegyék, vagy hogy átlépi a
tűréshatárt, és a szeretet gyűlöletbe annyi emberi megértéssel
fordul át. Hacsak nem arról van szó,
hogy ketten élnek meg egy neurózist,
ami azonban egyfajta pangó viszony,
továbbfejlődés reménye nélkül, s
többnyire nem egyéb, mint csaknem szó
szerinti megismétlése egy gyermeki
kapcsolatnak.
A depressziós embereknek a
szexualitás kevésbé fontos, mint a
szerelem, a vonzalom és a gyöngédség.
Ha ezeket megkapják, a testieknek is
örömet szerezve adják át magukat, itt is
rendelkeznek beleérzéssel, és az a
felfogásuk, hogy a szerelem nem ismer
határokat a tekintetben, hogy mi az, ami
meg van engedve, mi az, ami tilalmas.
Nagy függőség eseteiben megtalálható
itt a mazochizmus minden lehetséges
formája egészen a szexuális függőségig,
ami mögött nemritkán az az elképzelés
áll, hogy az egyetlen lehetőség a partner
megtartására, ha az ember teljesen
kiszolgáltatja magát az ő akaratának.
Általános szabályozással nem lehet
megfejteni, hogy az egyénnek mennyi
szabadságra és mennyi kötöttségre van
szüksége, mennyit tud elviselni, mennyit
nem; itt mindenkinek magának kell a
megfelelő megoldást megtalálnia. Az
emberek az alkatuk, az életrajzuk és
társadalmi helyzetük tekintetében jobban
különböznek, semhogy a partnerviszony
számára egyetemleges követelményeket
lehetne megjelölni és az azoktól eltérőket
hibásnak vagy rossznak ítélni. Nyilván
kell lennünk egymás iránt, hogy
respektálni tudjunk tőlünk távol eső
szerelmi formákat is; különben túl
könnyen ítéljük el éppen azokat,
akiknek már amúgy is sok
hiányélményük volt gyermekkorukban,
s ezért nehezen találhattak el az érett
szerelemhez, és most ezért még
büntetésben is részesülnek.
A DEPRESSZIÓS SZEMÉLY ÉS AZ
AGRESSZIÓ
Mindabból, amit elmondtunk, meg
lehet érteni, hogy a depressziós személy
nagy problémája, hogy miként kezelje az
agresszióit és indulatait. Hogyan lehet ő
agresszív, hogyan állhat helyt, és hogyan
érvényesülhet, ha tele van elvesztési
félelemmel, ha magát függőségben
levőnek tudja, s ezért szeretetre van
utalva? Hiszen a függőségben élő nem
képes megtámadni azt, akitől függ, akire
szüksége van. Ez azt jelentené, hogy azt
az ágat fűrészeli le, amelyen ül. Másrészt
meg az agressziók és indulatok
kiegyenlítenie, kompenzálnia a morális
fölény érzete által, s eközben észre sem
veszi az ember, hogy ez is az
agressziónak egy — finomabb —
formája.
Ez a magatartás akár a mindent eltűrő
szereppé is fokozódhat, ami elvezethet
egészen a lelki, a morális vagy a
szexuális mazochizmusig. Ilyenkor
elkerülhetetlenek, amikor a világ olyan,
amilyen, az emberek olyanok,
amilyenek, és amilyen persze maga az
érintett is. De mit tegyen az
agresszióival, amelyek számára oly
veszélyesnek rémlenek?
Van lehetőség az elkerülésükre. Ez
talán a békekészség ideológiájának
kifejlesztésével érhető el. Utána már az
érintett sem önmagán belül, sem
önmagán kívül nem is érzéket alkalmakat
az agresszióra, és az agresszió hidegen
hagyja. Amikor valakinek helyt kellene
állnia, szembe kellene néznie dolgokkal,
amikor voltaképpen védekeznie kellene,
a szituációnak úgy lehet elejét venni,
hogy azt átértelmezzük és ártalmatlannak
tüntetjük fel, mondván, hogy a másik azt
egyáltalán nem úgy gondolta; hiszen nem
érdemes valami csekélység miatt
agresszívnak lenni, mert az ember azzal
csak mérgezi magát. Amikor egy ilyen
ideológia keretében valaki Minél inkább
visszafogja magát, és engedi, hogy
megbántsák anélkül, hogy védekezne,
saját indulatait tilalmasnak érezve, annál
inkább muszáj ezeket a magatartásokat
bekövetkezik az a furcsa kölcsönhatás,
hogy az illető a nem megéltet, a nem
merészeltet szintén átéli a másikkal való
azonosulásban, akinek azt bizonyos
mértékben átadja, átruházza. Aki egy
követelőző, megragadó és agresszív
partner tárgyává válik, vele azonosulva
nem csupán ezeket az elfojtott vágyakat
éli meg, hanem különösen erősen érzi a
morális fölényt: szenvedőként ő a jobbik, formájában: a panaszkodásban,
és úgy hiszi, nem ő a felelős, ha a sopánkodásban, a lamentálásban. A
másikat felelősséggel terheli. Itt depressziósok
kiderülhet az egyoldalúan megélt
„erények" kérdésessége: miközben
valaki tudatosan szenvedőnek hiszi
magát, tudattalanul a másikat teszi
szenvedővé; a szado-mazochista viszony
megfordul; a „szent"- ből lesz a kínzó, a
„bűnös"-ből a megkínzott. „Nem a
gyilkos: a meggyilkolt a bűnös" —
hangzik Franz Werfel egyik drámájában.
Amikor ugyanis valaki türelmes alázattal
a másikat engedi agresszívvá,
„gonosszá" és ilyenképpen bűnössé
válni, egyre több bűntudatot ébreszt
benne, és ha még beteg is lesz miatta,
már ki sem jut többé a bűntudat
érzéséből, miközben megmarad
ártatlanul szenvedőnek. Itt hátborzongató
dolgok játszódhatnak le, amelyek sejtetni
engednek valamit az indulatok intenzi-
tásából, amelyek a súlyos depressziók
mögött állnak anélkül, hogy az érintett
tudatában agresszióra utalnának —
roppantul megrémülne, ha valaki ilyen
értelmezést kínálna neki.
Már említettük, hogy depressziósok
túl aggodalmas szeretete mögött is
tudattalan agressziók bújnak meg: ilyen
túlaggodalommal a partnerét a
depressziós egyenesen megfojthatja,
„lágyan megerőszakolhatja".
Hasonlóképpen tudattalanok
maradnak az agressziók a depressziós
agressziónak talán leggyakoribb
nincsenek tudatában, hogy ezek
felőrlően hathatnak a partnerre.
Jajveszékelnek, hogy nekik minden túl
sok, hogy az emberek olyan gonoszak,
annyira kíméletlenek; arckifejezésükkel
hangtalanul vádolnak, és a másikban
számos módon keltenek bűntudatot,
úgyhogy az egyre nagyobb tapintatot és
együttérzést kénytelen tanúsítani,
amikor velük érintkezik. Vagy pedig: a
partner megelégeli, átlátja a szituációt, és
megszabadítja magát a bűntudattól,
amivel a depressziós megterhelte.
Ha az itt jelzett utak közül egyikre
sem lel rá az agresszió, akkor előbb
önsajnálatban nyilvánulhat meg, és végül
az illető saját személye ellen irányul,
amint az a legintenzívebben a melan-
kolikusnál érzékelhető. A számára
megoldhatatlan konfliktusból agresszió,
bűntudat és azzal egyidejű szeretet-
elvesztési félelem közt kénytelen minden,
eredetileg valaki másnak szóló vádasko-
dást, szemrehányást és a gyűlöletet
önmagára irányítani, egészen az
öngyűlöletig és a tudatos vagy tudattalan
önpusztításig. Igazán tragikus az olyan
önpusztítás, amely valakinek a gyer-
lene kifejtenie, hogy valamit elérjen, hogy
helyt tudjon állni, hogy érvényesüljön —
inkább belenyugszik a gondolatba, hogy
mindehhez akkora agressziómennyiségre
volna szüksége, amekkorával ő nem
rendelkezik; s ezért végül fölöttébb túlzó
elképzelései vannak arról is, mik
lennének egy kifejezett agresszió
mekkorából származó, valaha jogos
gyűlölet- és irigységérzeteiből fakad,
amelyeket soha nem volt szabad
kinyilvánítania, mert különben csak
rontott volna a helyzetén, és önmagát
gonosznak élte volna meg. Mivel nem
rendelkezett semmilyen lehetőséggel,
nem állt rendelkezésére valamiféle
szelep, hogy indulataitól megszabaduljon,
és mert azokat bűntudatérzetekkel élte
meg, maga ellen kellett őket irányítania,
akár önbüntetésképpen is. A legnagyobb
tragédiák a gyermekkorban játszódnak le,
éspedig úgy, hogy a gyermeknek az
elutasítottságát öngyűlöletként önmagán
belül kell fogadnia, és elvesztési
félelméból és védtelenségéből fakadó
agresszióját veszélyeztetett helyzete
túlságosan nagy megterheléseként kell
megtapasztalnia. Ilyenképpen a későbbi
depressziós személy kezdettől fogva nem
tanulja meg, hogyan kellene bánnia az
agresszióival. Ennek rendszerint az a
következménye, hogy túl későn vagy
egyáltalán nem realizálja, hol és mikor
lehetett vagy kellett volna agresszívnak
lennie; hogy hamis képzetei vannak arról,
mekkora mértékű agressziót kel-
lehetséges következményei, amely
agressziót félelméből és bűntudatérzetre
való készségéből kifolyólag túlontúl
nagynak vél mindig fél ugyanis a
bumerángtól, amely kétszer akkora
lendülettel találja el majd őt magát, mint
amekkorával elhajította. Felismerni,
mikor kellene agresszívnak lennie,
felismerni, hogy gyakran egyetlen ismét annak megújított gátlóivá lesznek.
kemény tekintet, egy bizonyos testtartás Gyűlölet, düh és irigység a gyermek
elég lehet a respektus megszerzéséhez, és életéból sem iktathatók ki, de igazában
belátni, hogy agressziójának lehetséges csak
következményeit túlértékeli — ezek azok
az érintkezési pontok, amelyeken a
depressziós személy begyakorolhatja,
hogyan tegyen szert új tapasztalatokra az
agresszióival.
Elmondhatjuk, hogy a depressziósok
elfojtott agressziója emelkedő vonulatot
mutat, ami a túlaggodalmaskodástól, a
szerénység, a békülékenység és alázat
megideologizálásától a lamentálós
jajveszékelésen és a szenvedő
magatartáson át az önmaga ellen
fordulásig vezet, benne
önszemrehányással, önvádaskodással,
önbüntetésekkel egészen az önpusztításig.
Az agressziónak az önmaga ellen való
fordulásához tartozik a már említett
szomatizáció: némely súlyos vagy éppen
gyógyíthatatlan betegség alakulhat ki
pszichodinamikusan ilyen talajon,
mintegy utolsó, tudattalan önbüntetés,
egyszersmind önpusztításban
megnyilvánuló bosszú.
Az indulatok és agressziók, amelyeket
valaki nem tud — vagy nem szabad neki
— kifejezésre juttatni, s amelyek így nem
jutnak levezető szelephez, nem csupán
rendkívül gyötrőkké válnak, hanem
általános kezdeményezésszegénységhez
is vezetnek, egészen a passzivitásig és a
felháborító nemtörődömségig, amelyek
egyidejűleg a gátolt agresszivitás
következményei, másodlagosan pedig
akkor válnak veszélyessé, ha belül
felgyülemlenek, és depressziók hátteréül
szolgálnak. Tehetetlen düh, meghiúsult
agressziók, gyűlölet- és irigységérzések,
amiket el kell fojtanunk, még későbbi
életünkben is depresszívvé, „levertté"
tesznek bennünket — mennyivel inkább
így járunk gyermekként, amikor
függőségünk és gyámoltalanságunk
okán még nem engedhetünk mindennek
szabad utat. A gyermek, ha módja van
kiélni indulatait és agresszivitását, képes
— és csak akkor képes — megtanulni,
miként bánjon velük, a mindenkori
szituációhoz mérten hogyan vesse be
őket, vagy hogyan mondjon le
igénybevételükről. Ha a gyermek
feltűnően csöndes és jó, ha unatkozik, és
nem tud a világgal mit kezdeni, ha nem
áll elő semmi kezdeményezéssel, és
bármilyen aktivitásra nógatni kell, ha
gyermekre többnyire nem jellemző
hajlama van
kezdeményezésszegénységre, ha nem
tudja magát lefoglalni, és túlságosan
AZ ÉLETTÖRTÉNETI HÁTTÉR
Alkati szempontból elősegítheti a
folyamatot a hangsúlyosan jó kedély és
érzelmi gazdagság, készség és képesség a
szeretetre, valamint a beleérzés
képessége. Ezek a vonások gyakran
össze vannak kötve bizonyos
megmaradó melankóliával és érzelmi ra-
gaszkodással — mindezek a már megint az illető által felismert tartós
depressziósnak megnehezítik, hogy
erősen reagál arra, ha magára hagyják —
mindez jele egy kezdődő depressziónak,
s erre bizony fel kell figyelni.
Az agresszió feldolgozásának
átgondolt formáját az érintett csak úgy
szerezheti meg, hogy kitapasztalja a saját
agresszivitását. Az egészséges és uralt
agresszivitás lényeges eleme
önértékérzetünknek, személyiségünk és
az egészséges büszkeség érzetének. A
depressziósok csekély önértékérzetének
fontos gyökere rejlik az általuk nem
merészelt, nem uralt agresszivitásban.
Goethe szavai a Vonzások és választások
c. művéből: „Egy másiknak nagy
erényeivel szemben nincs más menekvés,
minta szeretet", az irigység szublimálása,
ám — a gyermek még nem képes
szublimálni.
Mármost megint csak kérdezzük meg
magunktól, hogyan is kerülhet sor
depressziós személyiségfejlődésre,
a hogyan kaphat valakiben ekkora
túlértékeltséget az elvesztési szorongás
és az énné-válás szorongása.
valami olyantól megváljon, ami neki
érzelmileg jelent valamit, és amibe sokat
beruházott. Olyan érzelmi struktúráról
van tehát szó, amely a hűségre,
állhatatosságra és szeretetteljes beleérzés-
re tesz hajlamossá, amint azt gyakran
találjuk enyhén melankolikus
embereknél. Ámde nyitva kell hagynunk
a kérdést, hogy ezek a vonások mennyire
veszélyeztetettségnek a következményei,
vagy legalábbis a lehetetlenségnek, hogy
adottságaival úgy éljen, ahogyan
szeretné. Ugyanakkor ezeknél az
embereknél — szintén adottságaikból ki-
folyólag — többnyire háttérbe szorul az
agresszív érvényesülés képessége; nekik
túl gyenge a „könyökük", természettől
fogva békeszeretők, jóindulatúak, és
kevéssé harciasak. Egy másik alkati
összetevő húzódhat meg az életrevalóság
egyfajta érzékeny gyengeségében, a
„vastag bőr" hiányában, ami ezeket az
embereket inkább ráutalja a között eleinte még nem létezik a
védelmezettségre és támogatottságra, ami
által ők könnyen, de tudattalanul
atyáskodást vagy anyáskodást
provokálnak. Valószínűleg a flegma és a
kényelemszeretet veleszületett hajlama is
oda számítható az adottságokban rejlő
tényezőkhöz — noha itt is nehéz választ
adni rá, mi az az adottság, mi az a reaktív
válasz.
Az alkati és az élettörténeti adottságok
ismét keresztezik egymást. Azokat az
életrajzi összefüggéseket, amelyek
kedveznek a depresszív
személyiségalakulásoknak, akkor értjük
meg a legjobban, ha megint magunk elé
képzeljük a kisgyermek helyzetét,
éspedig fejlődésének második fázisában.
A korai fázissal ellentétben, amikor a
gyermek lassanként kezdi a környezetét
tudatosan érzékelni, most már felismerte
az anyában a minden
szükségletében rendelkezésére álló
forrást, és számára döntő fontosságú az
anya rendszeres és megbízható
megjelenése. A kisgyermek az anyával
hosszabb időre egy „mi"-t alkot, ahogyan
azt egyszer Künkel megfogalmazta: anya
és gyermeke szimbiózisban élnek, oly
messzemenően alkotnak egy egységet,
hogy a gyermek csak fokozatosan kezdi
önmagát megkülönböztetni az anyjától.
Az elválasztó határ közte és az anyja
tudatában. Mármost amilyen mértékben
felfogja, hogy az anya rajta kívül létező
Valami, és egyúttal azt is felismeri, hogy
tőle, az anyjától származik minden
szükségletének kielégítése és az ő
boldoggá tevése, ugyanolyan mértékben
felismeri a tőle való függőségét is. Neki
szüksége van az anyára, és tele van
félelemmel, ha az elmegy tőle. Teljesen az
anyjára van utalva, és hozzá kell
igazodnia, az anyja a legfontosabb
vonatkozási pontja. A képét és egész
lényét a gyermek minden érzékével
rögzíti bensőjében. Az anyától való teljes
függőségének hosszú tartama által az
anya képe mélyen bevésődik a lelkébe.
Így az anya „bensővé", bensőségessé lesz,
a gyermek lelkének hallatlanul fontos
alkotóelemévé: ahogyan megéli az anya
hozzá való viszonyulását, az megadja az
alapokat ahhoz, hogy ő később a leg-
bensőbb belsejében hogyan viszonyul
önmagához. A gyermek bensejében
megrajzolódó, ahogyan a pszichoanalízis
mondja, „introjektált" vagy „inkorporált"
anyakép, az individuális anyatapasztalat
tükröződik később vissza az embernek
önmagához való viszonyulásában.
Akinek olyan szerencséje volt, hogy egy
szerető anyát képezhetett le magában, az
mélységesen szeretetre méltónak tartja
magát; akinek úgy hozta balsorsa, hogy
kemény, elutasító anyát kellett leképeznie
magában, az szeretetre mélységesen
tó érzéssel tölti el. A gyermek
visszatükrözi, amit iránta tanúsítanak, az
anya mosolyát mosollyal viszonozza, és
később az ő mosolya az anya arcára csal
mosolyt. Bensőséges összetartozás köti
kettejüket össze, a másik gondolatát
kitaláló megértés, s ez a legboldogítóbb
dolgokhoz tartozik, amit csak adhat az
élet, és megérthetjük, hogy itt a hála, a
remény és szeretettel teli vonzódás első
csírái bontakoznak ki. A gyermek még
élete kurta paradicsomi idejét tölti,
amikor még nem követelnek tőle
semmit, amikor kitalálják, hogy mire van
szüksége, és azt kielégítik, és létét
örömben és élvezettel éli — kellene,
hogy élje. Ami tehát mindenekelőtt új a
korai gyermekkori fejlődés e második
fázisában, az a most már felismert
függősége egy embertől, és egy-
szersmind az éledező igény egy meghitt
közelségre, rendszerint az anyáéra.
Igen fontos, hogy az anya ezeket a
lehetőségeket odakínálja a gyermeknek,
mert az ezáltal kerül olyan helyzetbe,
hogy egy embert „a szívébe zárhat". Az
méltatlannak tartja magát, és hosszú időre
van szüksége, és sok új tapasztalatot kell
szereznie, hogy elhihesse: ő is méltó a
szeretetre. Ilyenképpen a szerencsés
anyatapasztalatban olyan fejezet rejlik,
amelyet nem lehet eléggé értékelni.
Ha jó az anyakapcsolat, akkor fennáll
egy kölcsönös „adok és kapok" viszony,
ami mind az anyát, mind a gyermeket
boldogí-
anya képe és a lényéről kapott kép
alapján rögzül a gyermek első
benyomása az emberről, egyáltalán az
emberiről. Hogy itt legelőször
vonzalommal vagy elutasítással
találkozik-e, hogy azt érzi-e, szeretik,
vagy azt, hogy nem szeretik, attól függ,
milyen szemmel néz rá az anyja, hogyan
fogja meg, hogyan bánik, hogyan törődik
vele, s ennek során a gyermek
érzékenysége és befolyásolhatósága már
a legfinomabb benyomásokra is reagál.
Önmagához való viszonyának „nyom-
vonalát" alapvetően itt jelöli ki,
önértékérzete itt kapja meg a
legszilárdabb alapot — ahogy mondani
szokás: „Az erdőből az visszhangzik,
amit bekiáltasz."
Mármost azt kérdezzük magunktól,
ebben a fázisban miben rejlenek azok a
zavaró lehetőségek, amelyek
következtében az „önforgás" impulzusát
öröm helyett félelemmel és bűntudattal
éli meg a gyermek. Erre az anyák két,
jellegzetesen hibás magatartása ad
választ, amelyeket az elkényeztetés és a
kudarc szavakkal jelölhetünk.
 Először az elkényeztetésről. Itt
mindenekelőtt az úgynevezett
„kotlósanyákat" találjuk, akiknek az
lenne a leginkább kedvük szerinti, ha a
gyermekük örökre megmaradna
bébinek, tehetetlennek és függőnek,
olyannak, akinek szüksége van őrá, aki
őrá van utalva. Ezek az anyák, akik
gyakran a depressziós struktúrakörbe
tartoznak, és tudattalan elvesztési
félelmükből, az élettől való
aggodalmaskodásuk miatt, vagy a
szeretet elvesztésétől félve elkényeztetik
a gyermeket. Elárasztják őt
gyöngédséggel, nem merik feltételezni
róla, hogy megvan benne a lemondás
egészséges és szükséges képessége.
Olykor sorsszerű tényezők társulnak
ehhez, például olyan nők esetében, akik
csalódottak a házasságukban, vagy akik
elvesztették a társukat, és akik számára
most már a gyermek jelenti életük egész
tartalmát. Túlságosan szükségük van a
gyermekre, szükségük van a szeretetére,
és megtesznek mindent, ami hálára
kötelezheti irántuk. Minél idősebb lesz a
gyermek, ezek az anyák annál
problematikusabbak lesznek számára.
gyermek körül, mágnesként vonzzák
magukra a figyelmét és az érzelmeit, és
egymáshoz egészen közel,
összegabalyodva élnek olyan helyzetben,
hogy már egyikük sem bír szabadon
mozogni. Továbbá azt is megkísérlik,
azonos okokból, hogy a gyermek keze
ügyéből mindent elvegyenek, őt
Riadtan látják a fejlődését, azt, hogy
egyre nagyobb és egyre önállóbb lesz.
Ez azt jelenti: fejlődésével eltávolodik
tőlem, hamarosan nem lesz rám
szüksége, és más emberekhez fog
fordulni. Ezt a ragaszkodást a
gyermekhez és azt a vágyat, hogy bár
megmaradna kicsinynek, elősegíti a
mély anyai ösztön; ezen túlmenően nem
szabad alábecsülni azt a hosszú időn át
tartó nagy áldozatot, amelyet az anyának
meg kell hoznia gyermekéért ugyan ki
hagyja el szívesen azt, akit hosszú időn
keresztül szeretettel nevelt fel?
Az említett anyák kezdettől fogva
elkényeztetik a gyermeket, már a
szoptatással kezdődően, hiszen minden
felsírásakor felemelik — holott ez
gyakran csupán az élethez tartozó
cselekvés, és ezáltal elfojtanak egy,
ugyancsak az élethez tartozó impulzust. A
gyermeket bármilyen kedvetlenséget
mutató reakciójára elárasztják
gyöngédséggel, úgyhogy annak alig van
lehetősége rá, hogy indulatait kifejezze,
vagy hogy kellemetlen érzéseire saját
megoldásokat találjon. Ezek az anyák
folyamatosan ott vannak a
megelőzzék, „előcsócsáljanak" neki
mindent, és magukat ütközőként a
gyermek és a világ közé tolják, hogy a
gyermeket minden módon oltalmazzák.
A gyermek egészséges és elkerülhetetlen
indulatait nem képesek elfogadni, azokra
sértődötten vagy könnyekkel reagálnak,
úgyhogy a gyermeket bűntudat fogja el
már olyan normális magatartásmódok csak otthon, az anyjánál van. Ez
miatt is, amelyek pedig megfelelnek következésképpen csökkenti a saját
életkorának. indíttatásait arra, hogy a világ felé
Mindez a gyermeket nemcsak mind forduljon, hiszen abban a hitben él, hogy
jobban és jobban az anyjához köti, csakis otthon találja meg a lehetséges
hanem oda is vezet, hogy kevés legjobbat. Az ilyen anyák
lehetősége lesz saját impulzusokra, és
már a nagyon korai időktől képtelen
bármit is az anyja vagy az anyja
engedélye nélkül megcsinálni. Ez odáig
is fajulhat, hogy végül még csak saját
kívánságai sincsenek, beletörődik
sorsába, és passzív közönybe csúszik,
egyszersmind azonban olyan
várakozással, hogy valakinek mégiscsak
ki kell találnia és teljesítenie kell a
vágyait, minthogy ő maga elfelejtette,
feladta, hogyan is kell kívánni valamit.
Így jönnek létre kényelemszerető
magatartásfajták, a passzív elvárási
magatartás, az életnek eldorádóként való
elképzelése — csupa olyasmi, ami elfedi
az alattuk levő depressziót. Oblomov
című regényében Goncsarov fényesen
mutat be egy ilyen fejlődést.
A kívánások, akarások és impulzusok
ekkora kiesése továbbmenően általános
gyakorlatlanságot hoz magával a világgal
való érintkezésben, s ennek
folyományaképpen a gyermek ismét egy-
re inkább másokra szorul. Ilyen anyák
sűrűn ábrázolják gyermeküknek a
környező világot úgy, hogy az gonosz, és
tele van veszéllyel, úgyhogy a gyermeket
fejlődése során eltölti az az érzés, hogy
melegség, oltalom, megértés és biztonság
lehetőleg senkit nemengednek
gyermekük közelébe,féltékenyen óvják;
a baráti köréheztartozókat
lekicsinylik, vagy azanya szomorúan
és megbántva reagálaz ilyen
barátságokra, mintegya vele szemben
való hűtlenség miatt,hiszen ő mindenki
másban lehetségesvetélytársat lát, aki
a gyermekét elvehetitőle. A gyermek
így válik „lágyanmegerőszakolttá",
s ez az állapota gyakran még a pubertás
utáni időkben is megmarad, a saját im-
pulzusai az anyai aggodalmaskodó
szeretet vattájábafulladnak bele.
Semmi olyan nyers,kemény és hideg
nem érheti a gyer-meket, amivel
szemben bizonyíthatná,
hogy helyt tud állni.Megmarad abban
a hitben, hogy a világodakünn továbbra
is elkényezteti, ésamikor
összeütközésbe kerülvele, kudarcot
vall. Akkor aztánmegéli a maga
ügyetlen voltát ésgyengeségét, s világban való helytállás első, kezdeti
előlük ismét a régivédettségbe
menekül. Az én-gyengesége miatt
az élettel való megbirkózás olyan
hatalmas feladatnak rémlik számára,
hogy visszariad tőle, és beletörődik a
helyzetébe.
alkalmazkodásra kész, az élettel
szemben olyan elvárásokkal, hogy az
élet nem más, mint a továbbiakban is
elkényeztető anyai fórum. Így
természetesen elkerülhetetlenek a megözvegyülés, a gyermeknek a
csalódások, és azok az addig csak
lappangó, lassú depresszió kitöréséhez
a Az ilyen anyák tehát nem képesek
gyermekük kezét idejekorán és életkori
sajátosságainak megfelelően elereszteni
és átengedni saját fejlődésének.
Szeretetigényükből eredően kötik ma-
gukhoz, amely motiváció még csak azt
sem teszi lehetővé, hogy a gyermek
önmagától, szabadon nyilváníthassa ki
vonzódását, hanem azt követelik: „Légy
hozzám kedves", „adj egy puszit."
Mindent elvesznek előle: „Hagyd csak,
majd én megcsinálom neked", „az neked
még túl nehéz", „de hát azt te még nem
bírod", megtörik a gyermek
kezdeményezőkészségét: „Nem akarsz
inkább ezzel játszani?" „Ugyan, hagyd
azt most abba" — és nem is sejtik, mit
okoznak ezzel. Tudniillik így kiölnek a
gyermekből minden egészséges
önkibontakozási kezdeményezést, és
végeredményben az élet annyira fontos
előgyakorlatának számító fantáziát is a
nekifutásaiban. Ilyen körülmények közt a
gyermek nem tanulhatja meg az
„önforgását", odarögződik az anyjához,
csak reagáló visszhang marad, és
ilyenképpen nem ismerkedik meg sem a
világgal, sem a saját lehetőségeivel és
határaival. Passzív marad és
szoktak vezetni.
Az anyának a gyermekével szembeni
helyzetét megnehezítheti sorsának ilyen
vagy olyan alakulása: válás,
házasság egy kritikus szakaszában történő
születése, egymás után túl hamar lami olyat, amiért hálásnak kellene
bekövetkező szülések stb. Ebben a lennie, olyasmiért, amit nemcsak hogy
tekintetben az egykék veszélyeztetettsége egyáltalán nem akart, hanem az még
általában — érthető módon — nagyobb, ártalmára is volt. Maga előtt
mint az olyan gyermekeké, akiknek óhatatlanul roppant hálátlannak látszik,
vannak testvéreik, ahol az anya birtokló tele van ezért szégyenérzettel, és ezért
szeretete nem csak egyetlen gyermekre muszáj feladnia szabadulási
árad. Egy páciensünk, egy egyetlen
gyermek, mondta egyszer igen
plasztikusan: „Amikor az anyám rám
borítja szeretete bőségszaruját, tele leszek
kék foltokkal:"
A gyermeket szabadon kell hagyni —
ez olyan szükségszerűség, ami az
anyaságot ebben az értelemben hálátlan
feladattá teszi, éspedig annál inkább,
minél inkább hálát vár vagy éppen
megkövetel az anya. Ha valakiben nincs
annyi érettség, vagy nem tesz szert rá,
hogy a gyermek egészséges önfejlődését
úgy tekintse, mint a maga szeretete,
fáradozásai, áldozatai és lemondásai
jutalmát, akkor csak szenvedést okoz
magának is, gyermekének is, holott
pedig az elkerülhető lenne.
Az ilyen gyermekek helyzete azonban
még bonyolultabb. Ők, kénytelen-
kelletlen, gyűlöletet is éreznek az anya
iránt, amiért az megfosztotta őket az
erőkifejtés lehetőségétől és uralkodik
rajtuk. De ha csak valamit is merészelnek
ebből kifejezésre juttatni, anyjuk máris
bűntudatot ébreszt bennük, felsorolva, mi
mindent megtett és mennyi áldozatot
hozott a gyermekéért. Ez természetesen
így is van, csak éppen a gyermek nem
követelt va-
 kísérleteit bűntudatérzéséből.
Mindenekelőtt érzékeny gyermekek
szenvedhetnek ettől nagyon, és
károsodhatnak miatta, ahogyan azt
példáinkból még megismerhetik. Ezek a
gyermekek nem merik megtenni az
életkoruknak megfelelő lépéseket, hogy
leváljanak az anyjukról. Itt világosan
meglátszik a túl szoros kötődésnek és a
túl nagy függőségnek a veszélye. A
gyermeknek aztán inkább le kell
mondania önfejlődéséről, fel kell azt
áldoznia, semhogy elviselhetné a
bűntudatot, amiért az anyjának oly sok
bánatot okoz. Alighavan súlyosabb
teher a gyermekszámára, mint
ilyen, bűntudatkeltésével folyó
„nevelés". Azoknak a nagy bűnöknek
egyike ez, amelyeket afelnőtt később
csak nehezen tud megbocsátani a
szüleinek, ha egyáltalán eljut
odáig, hogy tá-volságot tudjon
felvenni, és fel tudja ismerni azt a
szükségtelen szenvedést, melyet a vélt
szeretet mért rá. Erre itt egy — jellegze-
tességében nem is ritka — példa:
Az anya, amikor a gyermek az ő
megítélése szerint neveletlen volt —
ami többnyire mindössze annyit
kényeztetés nemcsak hogy kiegyenlíteni
nem képes, de ráadásul olyan fonák
helyzetet teremt, hogy valami
olyasmiért kell hálásnak lennie, amit
nem szívesen adnak neki. Sor kerülhet
100 rá, hogy a gyermek már magát a
létezését is bűnnek, pimaszságnak fogja
jelentett, hogy nem engedelmeskedett
azonnal, vagy valami olyasmit tett,
ami neki nem tetszett —, lefeküdt a
kerevetre, és „meghalt" azaz hosszabb
időn át nem mozdult, és a gyermek
kérlelésére nem reagált, úgyhogy az
kétségbeesett zokogásban tört ki.
Ha az elkényeztetés egyik motivációja
az a kívánság volt, hogy a gyermek
szeresse az anyját, és legyen iránta hálára
kötelezve, a másik motiváció megint
másként bonyolult, és a gyermek számára
többnyire még tragikusabb. Arra a
szituációra gondolunk, amikor az anya
nem akarta a gyermeket, vagy —
mindegy, milyen okból — elutasítja,
ellenségesen érez iránta, ugyanakkor pe-
dig önmagától megkívánja, hogy jó anyja
legyen, és bűntudatot érez, mert nem tud
az lenni. Ilyenkor bűntudatából eredően és
mintegy jóvátételi igyekezetében
elkényezteti a gyermeket. Ha ez nehéz az
anyának — ez a szituáció, érthető módon,
különösen könnyen adódik
mostohagyermekek esetében —, akkor
még nehezebb a gyermeknek. Ő érzi az
iparkodást, de mögötte az elutasítást vagy
a gyűlölséget is, a valódi szeretet hiányát,
amit az el-
fel, mert érzi, hogy teher az anyjának,
hogy voltaképpen nincs is joga az
élethez, és már annak is örülnie kell,
hogy egyáltalán megtűrik.
Nézzük most meg a lemondás
oldalát, ami a depresszív sze-101
mélyiségfejlődések másik
élettörténeti hátteréül szolgál. Az ebben a gyermekkel szemben lehetséges túlzó
vonatkozásban szóba jöhető, beszűkült, elvárásokra. Minthogy a gyermek még
anyai szeretetre kevéssé képes nők a nem tud védekezni, és nem tudja az
maguk gyermekkorában többnyire igen igényeit kifejezni, lassanként rezignáltan
kevés szeretetet kaptak, és saját fogadja el a világot olyannak, amilyen, s
tapasztalatukból nincs mintájuk az arra állítódik be,
anyaságra, túl keveset tudnak arról, hogy
egy gyermeknek mifélék az igényei. Még
viszonylag ártalmatlanok a „program-
anyák", akik bizonytalanságukban,
beleérző képesség hiányában egyfajta
merev séma szerint szoptatják és nevelik
a gyermeket, tekintet nélkül annak egyéni
igényeire, amint ez kitetszik egy anya itt
következő naplórészletébol, amit
elsőszülött fiával kapcsolatban írt: „A fiú
már őrák őta ordít, de még nincs itt az
etetésének az ideje." Ez a bejegyzés
hosszabb időn át ismétlődik a naplóban.
Nem hagyhatjuk megjegyzés nélkül,
hogy itt — mint egyébként is gyakran —
olykor végzetes szerepet visznek orvosok
„tudományosnak" mondott
magánvéleményei.
Túl sokat követelnek meg a
gyermektől, ha nagyon korán feltételezik
róla, hogy képes alkalmazkodni olyan
életfeltételekhez, amelyek csak kevéssé
veszik figyelembe az ő egyéni igényét.
Ha nem rendszeres időpontokban
szoptatják, ha a szoptatást követően a
vele való hosszabb foglalkozás nélkül,
azonnal visszateszik az ágyacskájába, ha
az anyának nagyon kevés ideje van, és a
szoptatás aktusát kapkodva,
türelmetlenül látja el — íme néhány, a
leggyakrabban előforduló példa a
 hogy több nyilvánvalóan nem is várható
el a világtól. Sok gyermek élettel
kapcsolatos depressziós alapérzését, a
messze ható reménytelenséget ez adja
meg; ők nem tudnak hinni a jövőben és
önmagukban és a lehetőségeikben sem,
csak azt tanulták meg, hogy
alkalmazkodniuk kell. A kilátástalanság
érzete uralja őket, ők csak az eltűrésben
és a lemondásban erősek. Ahelyett, hogy
várakozással és reményekkel telten
léteznének a világban, mindig a
legrosszabbat várják, kifejezetten
pesszimisták, és csak nehezen tudják
elképzelni, hogy az élet egyszer nekik is
hozhat valami vidámat, könnyedet és
boldogítót. És ha ez egyszer mégis
megtörténik, mindjárt bűntudatot
éreznek, és azt kérdezik maguktól: mivel
érdemelték ki? Képtelenek igazán
örülni, és csalódásvárásukkal szétzúzzák
a boldogság lehetőségeit, mert azt hiszik,
hogy nekik semmi sem sikerülhet, nem
is fognak semmihez a szükséges
intenzitással, mert utána a sikertelenség
csak még fájdalmasabb lenne; ha az
ember eleve nem vár semmi jót, akkor
legfeljebb kellemesen csalódhat. Egy
példa az ilyen nagy hatású korai
pest olyan értelmes tekinteted van. A
gyermekklinikán az ágyad az ablak
mellett volt, és csak egy takarőval
voltál betakarva; odahaza melegebben
tartottunk. Az eredmény: tüdő-
102
kudarcélményekre, amelyek egy anya
naplójából származnak:
„Kezdettőz fogva gyenge kisgyerek
voltál. Az első 6 hétben én
szoptattalak, de nagyon gyakran kellett
még utána etetnem téged, mert
hánytál, és nekem aztán már nem volt
tejem. Már az első 10 napban, amíg a
klinikán feküdtem, nem akartad
elfogadni a mellet. Gyakran 5-10
percig is eltartott, amíg téged azzal
gyötörtek, hogy befogva tartották az
orrodat stb. A hányásod biztosan nem
függött össze kardiospazmussal,
legalábbis az orvosok tagadták.
Inkább általános túlérzékenység és
idegesség volt az, hiszen az első 6
hónap alatt egyetlen éjszakát sem
aludtál végig. Otthon 3 hét után, ami-
kor ismét felvettem a munkát, nem volt
nagyon sok időm. Amíkor 3-4 hónap
elteltével még nem érted el a normális
súlyt, újból megvizsgáltattalak; az
orvos nem -talált semmit, de én a
biztonság kedvéért beadtalak egy
gyermekklinikára; ott a
gyermekorvosnő azt mondta, hogy
neked a korodhoz ké-
gyulladást kaptál. Ebben az időben
szörnyen ideges voltam, de legalább az
első napokban odamentem, hogy
megetesselek; akkor kezdtem mindent
sötéten látni. Egyébként gyer-
103
mekkorodban te voltál az egyetlen fel, megpróbálja mindezt elkerülni,
biztos fogódzóm, mivel Papi ezekben erényt kovácsolva a szükségből: a
az években sűrű dühkitörései és gátoltságát értékké minősíti, a szerénység
kiszámíthatatlansága miatt nagyon és igénytelenség ideológiájává, amint ezt
nehéz eset volt. Emiatt kétségtelen, fentebb kifejtettük, és közben a morális
hogy követtem el hibákat a fölényben lel vigaszt.
nevelésedben, például azzal, hogy A korai kudarcélmények másik
görcsösen ragaszkodtam a korai következménye az, hogy a gyermekben
elalváshoz, különben soha nem lett azt az érzést keltik: őt nem lehet
volna rend és rendszeresség az szeretni. Ez szok
életedben. Az orvosi kezelésektől
szörnyen féltél, előttük mindig
üvöltöttél. Amikor egyszer
fülgyulladásod volt, a kihívott
orvosnak dolgavégezetlenül kellett
elmennie, s utálkozott és bosszankodott
a rossz nevelés miatt."
Ez a beszámoló önmagáért beszél —
szinte megtalálható benne minden olyan
tény, amely a gyermek szempontjából
meghatározó, és amely súlyosan
ránehezedhet. Korán megtapasztalt
kudarcoknak kettős következményük
van a gyermekre nézve. Először is túl
hamar tanul meg beletörődni. Ennek
nyomán gátlása lesz a magának-valamit-
megszerezni, a követelés és a meg-
ragadás összes területén. Aki azonban
annyira könnyen mond le, és nem tud
megfelelő módon nyúlni valami után, az
nehezen tudja elkerülni az irigykedést,
midőn látja, hogy mások milyen
aggálytalanul vesznek el olyan dolgot,
amelynek elvételéhez neki nincs
önbizalma. Minthogy pedig az
irigykedés miatt megint csak bűntudata
lesz, saját maga előtt rossz színben tűnik
 ta alapját adni egy mély
alacsonyabbrendűségi komplexusnak -
egyszer, nyilván, meg kell tapasztalnia az
embernek, hogy szeretik, mert csak
akkor tarthatja magát szeretetre
méltónak, és ha nem tapasztalta meg,
akkor annak őbenne van az oka, vagyis
hát nem méltó a szeretetre. Ez a
kisebbrendűségi érzés azzal is összefügg,
hogy a gyermeknek abban a korában
még nincsenek összehasonlítási
lehetőségei, ezért nem tudja realizálni,
hogy a szülei nem képesek szeretni; az ő
világa számára „a" világ, és amilyenek
az ő szülei, nyilván olyanok „a szülők
egyáltalán".
Itt súlyos kisebbrendűségi érzések
során támadhat olyan érzése is az
illetőnek, hogy igazában joga sincs az
élethez, hogy ezt a jogot ki kell
érdemelni, és a létezéshez csak annak van
jogosultsága, aki másokért él. „Már
maga a létezésem bűn" — mondta egy
páciensem, egy ilyen gyermekkort átélt,
depressziós nő. Ez az anyához vagy a
szülőkhöz való bűntudatos rögzüléshez
vezethet, amiben rájuk irányuló jóvátételi
tendenciák húzódhatnak meg; ekkor az
érintett az életét feláldozza a szülői
hozzászokott a háttérben maradáshoz, az
igénytelenséghez, hogy később is mindig
másokra van tekintettel, mások követelé-
seit és elvárásait igyekszik teljesíteni. Túl
kevés saját létet tud a világgal szemben
felmutatni, túl kevéssé alany, s ezért
104 másoknak lesz tárgyává. Mivel számára
egoizmus oltárán, s ezt ráadásul még
teljesen magától értetődőnek is tartja.
Kimenetelét tekintve az elkényeztetés
és a kudarc hatása hasonló: rendszerint
mind a kettő depressziós
személyiségstruktúra kifejlődéséhez
vezet. Az elkényeztetett gyermek
többnyire csak később él meg félelmet és
válságos helyzeteket, amikor az életet
már korántsem találja olyan
elkényeztetőnek, mint amilyen valamikor
az anyja volt, és amikor nem állnak
rendelkezésére pótanyák — ebbe a
fogalomkörbe sorolhatók: egy eltartásra
kötött házasság, állami intézmények,
szociális biztosítás stb. Kiderül akkor,
hogy az érintett gyengének bizonyul az
élet kihívásaival szemben, és előtör a
depresszió. A kiút keresése gyakorta vala-
milyen szenvedélybetegségbe vezet.
Az élményhiányban és kudarcok
között nevelkedett gyermek korán,
túlságosan korán tanul meg lemondani.
Csendes, igénytelen gyermekké lesz,
bátortalanná és alkalmazkodóvá, s igen-
csak kényelmessé a szülők számára,
akik e mögött a viselkedés mögött nem
ismerik fel a depressziót. Az ilyen
gyermek annyira
egyre lehetetlenebb az összes általa vélt
követeléseket kielégítenie — mert végül
is mindent olyan követelésként él meg,
amelyről úgy hiszi, hogy neki kell
teljesítenie —, mindig újabb és újabb
bűntudatérzés fogja el, amelyeket
aztán depresszió követ. Sok105
depressziós ezért tartózkodik a több Ezért egy ilyen „sztrájk" még jó jel, mert
személlyel folytatott érintkezéstől — még valami fellázad a folytonos „kell" és
ugyan miképpen tudnák azok „muszáj" ellen. Mármost ha ilyen
legkülönfélébb követeléseit teljesíteni! embereket tovább kényszerítenek rá,
Ezt, ha egyáltalán, csak egyetlenegy hogy valamit anélkül
ember számára kísérelhetnék meg.
Egyesek talán azt a megoldást találják a
maguk számára, hogy másoknak akarják
azt adni, amit ők maguk sohasem kaptak
meg; megkísérlik a megélt szeretethiányt
karitatív elfoglaltságokban átváltani
segítő tevékenységgé, áldozatkész
felebaráti szeretetté — de ezért ők is
szeretet vagy jutalmat várnak, különben
mindez meghaladná az erőiket.
Hogy milyen formákat ölthet, ha
valaki végül mindent követelésként él
meg, azt a következő példákkal
szeretnénk ábrázolni: „Ha a nap süt,
engem az az érzés fog el, hogy nekem
ennek örülnöm kell — de ez aztán
elrontja az egész napomat." — Egy
egyetemista képtelen volt végigolvasni
egy könyvet, még ha érdekelte is előbb
néhány oldal elolvasása után az az ér-
zés alakult ki nála, hogy a könyv akarta
vele elolvastatni magát. Tehát nem ő
akarta alanyként elolvasni a könyvet,
hanem követeléssé vált vele szemben, ő
mintegy tárggyá lett, és ez el-
kedvetlenítette. Könnyen elképzelhető,
hogy az ilyen átélésmód hogyan vezet
végül kényszerűen teljes rezignációhoz
és közönyhöz, minden követelés
elutasításához.
Látjuk, hogy a depressziós világban-
levés milyen szélsőséges formákat ölthet.
 hajtsanak végre, hogy időt és lehetőséget
adnának nekik, hogy egyszer végre
bepótolják, amit soha nem tehettek meg,
azaz saját akarattal bíró, saját
impulzusokból és kívánságokból cse-
lekvő alannyá legyenek, akkor a
legnagyobb kétségbeesésbe hajszolják
őket. Ők aztán csak fokozódó
érdektelenségbe, közönybe és
érzéketlenségbe menekülhetnek,
„slemillé" lesznek, vagy valamilyen
szenvedélybe, netán öngyilkosságba
menekülnek. Ők ugyanis egy számukra
megoldhatatlan szituációban leledzenek:
megpróbálják egyre jobban feladni
magukat és teljesíteni a követeléseket, s
ezért semmi örömük nincs az életben; ha
viszont megkísérlik elhárítani a
követeléseket, súlyos bűntudatérzet
foglyai lesznek. Tudattalanul
gyermekkoruk szituációját ismétlik meg.
Fentebb vázoltam, hogy a gyermek
miképpen fogadja magába az anya
képét, és hogy az önmagához való
viszonya mennyire függ attól, milyen
tapasztalatokat szerzett az anyjával
kapcsolatban. Nemritkán a bensőjébe
hatolt, ellenséges-elutasító vagy túl sokat
követelő anya lett az öngyilkosságnak
elől végül kétségbeesett beletörődésbe
menekülnek. Ugyanabból az én-
gyengeségből kifolyólag nem jutnak
hozzá, hogy erős, saját impulzusokkal
rendelkezzenek, mint ahogyan az sem
sikerül nekik, hogy a túlzó
követeléseket erőteljes formában
106
elutasítsák, vagy hogy egyáltalán
mint utolsó lehetséges rezignációnak a
legmélyebb kiváltója. Az ilyen anya a
gyermek lelkén belüli hatósággá lesz,
amelynek hatására az elutasítja saját
magát egészen az öngyűlöletig és az
önpusztításig. Az anya elleni
elháríthatatlan gyűlölet oly súlyos,
annyira elviselhetetlen bűntudatérzést
váltana ki, hogy a gyűlöletét inkább ön-
maga ellen fordítja. Gyűlöletnek,
bűnérzeteknek, egy introjektált elutasító
anyának és öngyűlöletnek ilyen
összefüggései alkotják a
pszichodinamikus háttereit a súlyos
melankóliáknak. Az itt jelentkező
öngyilkossági hajlamok nem egyebek,
mint az illető részéről önmagára áttolt
gyilkolási tendenciák, és egyszersmind
önbüntetés az anya ellen érzett
gyűlöletéért.
Minden bizonnyal világossá vált,
hogy a depressziósok központi
problémája a nem sikerült „önforgás", az
alany-lét kifejlődésének hiánya.
Minthogy a világgal szemben csak egy
afféle gyenge én-t tudnak felmutatni,
számukra minden követeléssé lesz,
mindenütt csak követeléshegyek
tornyosulnak, amelyek
felismerjék őket; depressziós emberek
nehezen tudnak „nem"-et mondani,
akár az elvesztés félelméből, akár abból
a bűntudatból, amit majd utólag
éreznének. Nekik csak a depresszió
marad, vagy a tudattalan sztrájk, ha a
tűrési határukat átlépik, de ami
107
nem szabadítja meg őket a
bűntudattól. A mélyben felhalmozódott jelezte volna, viselkedése reményeket
gyűlölet és irigység, amelyeket soha ébresztett a férfiban, és amikor végül
nem mertek kinyilvánítani, egész is nemet mondott a férfinak, bűntudat
életérzésüket megmérgezhetik, vagy fogta el.
folytonos önvádakkal és
önbüntetésekkel kell levezekelniük
azokat. Mindaddig, amíg félelmüket az
énné-levéstől úgy kísérlik meg
elhárítani, hogy mind jobban és jobban
lemondanak a saját-létezésről, a
helyzetük megoldhatatlan. Ami itt
segíthet, az csak a merész vállalása
annak, hogy önálló egyeddé váljanak.

PÉLDÁK DEPRESSZIÓS
ÁTÉLÉSFORMÁKRA

Térjünk rá ismét a példákra. A

kávéházban egy fiatal lány
megismerkedik egy férfival, s az
beszélgetésbe elegyedik vele, és
helyzetének — válás, magány —
bemutatásával felkelti a lány
együttérzését. A férfi ráakaszkodik,
újra és újra találkozőt kér tőle, egyre
jobban lefoglalja, és végül el akarja
venni feleségül. A lánynak, noha a férfi
sohasem volt számára különösebben
rokonszenves, és nem is szerette, az
volt az érzése, hogy nem szabad
csalódást okoznia a férfinak, amikor
— úgy tűnt fel — annak nagy szüksége
van rá. A kellő pillanatban nem tud
nemet mondani, hiszen már jóval
hamarabb elutasítóan kellett volna
viselkednie; anélkül, hogy akarta és
 A depressziós a világban-levés sok
jellemző vonását mutatja be a példa; egy
még mélyebb zavaroktól sújtott lánynak
a „nem" kimondására egyáltalán nem is
lett volna bátorsága. A depreszsziósok
belehelyezik magukat a másik
helyzetébe, annyira azonosulnak vele,
hogy a saját álláspontjukról és a saját
érdekeikról teljesen megfeledkeznek.
Mivel túl kevés olyan saját impulzussal,
saját kívánsággal rendelkeznek,
amelyek szemben állhatnának a
másokéival, ők húzzák a rövidebbet a
mások kívánságai és impulzusai
ellenében. Hozzászoktak, hogy mások
elvárásainak tegyenek eleget, hogy
olyan helyzetekbe kerüljenek,
amilyeneket kívánni nem kívántak,
tudattalanul azonban részt vettek
létrejöttükben. Másoknál jóval
könnyebben bonyolódnak bele
kalamajkákba, és válnak áldozataivá
gátlástalan embereknek, akik persze
kihasználják a gyengéiket. A vett, csupa félelem volt, a kislány azt
depressziósok később nehezen tudnak
ilyen szituációkból kiszabadulni,
részben azért, mert bűntudatot éreznek,
részben pedig azért is, mert szé-
gyenkeznek önnön hiszékenységük
miatt, és nem akarják megvallani, hogy
folytán betolakodónak érezték
magukat, akik már puszta lé-
tezésükkel elvettek másoktól
valamit. Az anyát és lányát csak
addig tűrték meg, amíg az apa
108 meg nem halt, és akkor kiuta-
sították őket a házból; az anya
kihasználójuk megalázta őket.
Ez a leány zűrzavaros életű
családból származott. Az apja első
felesége halála után „rangján alul"
nősült, egy egyszerű lányt véve
feleségül. Akkor már jó hatvanas volt,
és mutatkoztak rajta az öregkori
elmegyengeség jelei, amikor a páciens
leány nyolcéves volt. Ő, az „új"
asszony leánya, felnőtt mos-
tohanővéreivel egy házban élt; a ház
földszintjén egy üzlet volt, ami
eredetileg apja első feleségének a
tulajdonáből származott, és amelyben
az elhunyt anya még két nővérének is
tulajdonrésze volt; ők is ugyanabban a
házban laktak, és az új feleségre
ellenséges szemmel néztek. Ez az
asszony, aki alapjában véve félénk
természetű volt, és a férjétől nem ka-
pott támogatást, úgy érezte, hogy
gyermekével együtt csak megtűrik.
Amikor a gyereknek valami új holmit
csak titokban hordhatta, és közben
bűntudatot érzett, mintha ezzel elvett
volna valamit mostohanővéreitől Anya
és lánya az apa családjának
viselkedése
nem tudott védekezni, és elment
dolgozni. Egy ízben felkeresett
ugyan egy ügyvédet, aki azt
mondta, nem lehet őket kidobni,
de benne nem volt meg az erő,
nem volt hozzá elég
kemény, hogy érvényt 109
szerezzen jogainak. Így a dolgoztak. Mivel M kisasszony-
gyermek azzal az érzéssel nőtt nak volt kocsija, a
fel, hogy neki nincs joga az kolléganőjének nem, szokásává
élethez. „Anyám félt; lett, hogy a kolléganőt mindig
egyetlenegyszer sem ta- magával vitte a munkahelyükre.
pasztaltam részéről valamilyen A kolléganő, akit kevésbé hajtott
helytállást. Itt is, ott is pa- a lelkiismeret, reggelente
naszkodott a rokonságra, de szívesen elszöszmötölt, úgyhogy
mindig abba is hagyta, és aztán miatta M kisasszony gyakran
örökké morgolódott, örökké késve érkezett a munkahelyre, s
elégedetlenkedett. Folyton a ez neki, lévén kötelességtudó,
templomba szaladgált; engem nagyon kellemetlen volt. A
becipelt a templom melletti kolléganőt sokszor magával
gyászkápolnába, és imádkoztunk vitte hétvégi kirándulásaira is,
a szegény lelkekért és egy kis ezt szinte kötelességének érezve,
szerencséért, az élet táljából egy merthogy a másiknak nem volt
falat kenyérért — sok nem is kocsija. Ezek során feltűnt neki,
lehetett, amit azok a lelkek
adhattak nekünk, hiszen szegény
lelkek voltak. A
mostohanővéreknek mindenük
megvolt; őket úgy kellett tartani,
mint a hercegnőket. Az ő anyjuk
fiatal volt, és akkor még apa is
az. Én aztán próbáltam megol-
dást keresni: ha már engem nem
szeret senki, legyek szegény,
nekem ne legyen semmim —
szegény gyermek: kedves gyer-
mek. Ebből keresztény mintára
erényt kovácsoltam: szegénynek
lenni, nincstelennek lenni,
Krisztus példáját követni."

M kisasszony közös lakásban

lakott egy kolléganőjével,
ugyanabban az irodában is
 hogy ilyen napokon gyakran
lesznek fejfájásai és gyomorpa-
naszai, amelyekre nem talált
magyarázatot.
A pszichoterápiás kezelés
során kiderült, hogy ezen al-
kalmakkor mindig maga viselte
a benzinköltséget is — ami
magától értetődőnek tetszett
neki, elvégre az övé volt a kocsi.
A kolléganőjének eszébe sem
jutott, hogy hozzájáruljon a költ-
ségekhez. A páciens, M nemcsak
kisasszony ezen bosszankodott,
de soha nem jutott sem odáig,
hogy kérje a költség-
hozzájárulást, sem pedig hogy
önmagának megvallja
bosszúságát. Ellenkezőleg:
visszataszító viselkedésnek
érezte, hogy egyáltalán ilyen
kicsinyes gondolatai vannak —
ilyesmi igazán nem méltó hozzá.
Így aztán hagyta magát
kihasználni, de belül rágta a
harag, és csak a testi
szimptómákról vette észre, hogy
valami nyilvánvalóan nincs
rendben, hogy tudattalanja ad le
vészjeleket, és ő olyan
tünetekkel reagált, amelyek azt
fejezték ki, amit tudatosan nem
volt mersze megélni: fejfájással
a bosszúságát,
gyomorpanaszokkal a
110
megkövetelni-nemtudást. Még
nyomatékként hozzájött, hogy ő
félzsidó volt, és úgy vélte, a
kolléganője azt gondolná:
„zsidós" lenne tőle, ha annyira
odalenne a pénzért — mindig
úgy hitte, hogy a „zsidósat"
valami negatívumnak látják
benne. Amikor aggodalma
ellenére végül mégis odáig
jutott, hogy kolléganőjének
javasolja, járuljon hozzá a
benzinköltségekhez, és
meglepetésére az beleegyezett,
a hétvégi testi
panaszok tűntek el, de kettejük
kapcsolata igazi barátsággá lett.
Depressziós személyek
mindennapjait át- meg átjárják ilyen
magatartásmódok, amelyekből
hiányzik a merszük a helytállásra,
szándékaik érvényesítésére vagy
bárminek a megtagadására — az
alannyá-levésre. Minthogy második
természetükké vált, hogy engedjenek,
hogy lemondjanak, hogy ne
védekezzenek, egyáltalán nincsenek
tudatában, hogy ezekkel a
magatartásmódokkal összefüggenek
az ő látszólag indokolatlan
depresszióik, amiket ők úgy fognak
fel mint adottságot, mint
sorsszerűséget, amin nem lehet
változtatni. Az orvos, mivel nem lát
külső kivál-
111
tó okot a depresszióra, rendszerint felír
nekik depresszióellenes gyógyszereket,
és így függővé is válhatnak olyan
gyógyszerektől, amelyek legfeljebb
átmeneti enyhülést hozhatnak,
egyébként azonban csak elfedik a
problémát. Hadd mutassam be most bő-
vebben ennek a nőpáciensemnek
élettörténeti hátterét:
M. kisasszony sok nehézséggel
terhelt vegyes házasságból született
egyetlen gyermek volt — az anyja volt
zsidó. Egészen korai időktől élte meg a
szülők közti súlyos nézeteltéréseket.
Számára gyakran úgy festett a dolog,
hogy nincs semmi, ami
megakadályozná a szülők válását.
Némelyik ilyen jelenet alkalmával a
helyzet annyira fenyegető volt, hogy
attól félt, a szülei kárt tesznek
magukban. Azok többször is az ő
jelenlétében hangoztatták válási
szándékukat, és aztán elhangzott:
„Papi és Mami el akarnak válni.
Döntsd el, te kinél akarsz maradni, kit
szeretsz jobban" — ezt mondták egy
négyévesnek, akit ezzel
megoldhatatlan szituációba sodortak.
ő csüggött mind a két szülőjén, és
egyáltalán nem tudott volna dönteni,
és ha mégis, akkor csak az „elárult"
szülővel szemben érzett bűntudattal.
Ezért kétségbeesetten próbált meg —
és ez a gyermekkorában éveken át
csaknem folyamatos lett egyengetni,
közvetíteni a szülei között. Az anyjának
azt mondta titokban, hogy az apja azt
nem gondolta igazán komolyan, csak
éppen indulatos volt, és neki, az
anyjának, nem szabad annyira
komolyan vennie, ezt az apa maga
mondta neki mostanában, és azt is,
hogy mennyire bánja a viselkedését.
Az apjának ugyancsak titokban azt
mondta, hogy az anya a közeli válás
miatt mennyire boldogtalan, és hogy ő
egészen pontosan tudja, hogy anyja
igazán szereti a férjét, még akkor is, ha
ezt gyakran nem is tudja kimutatni.
Részben az ő elhárító munkája,
részben más okok miatt a válás újra
meg újra elhalasztódott. A majdani
páciens azonban úgy érezte, hogy
tűzhányón ül, amely bármikor kitörhet.
Ilyenképpen neki szülei házasságában
fontos feladat jutott: úgy látszott, ő a
mérleg nyelve vagy, ahogy ő nevezte
egyszer,
 „ragasztószalag" a szülők közt — más
szavakkal, az lett az érzése, hogy tőle
függ, a szülei együtt maradnak-e vagy
elválnak.
El lehet képzelni, hogy ilyen
körülmények közt sohasem volt
bátorsága a szülők közti labilis és
veszélyeztetett kapcsolatot még a
maga saját bajaival és problémáival
terhelni — elképzelése szerint akkor
minden összedőlt volna. Igy aztán so-
hasem bírt elfogulatlanul, korának
megfelelő módon gyermeki lenni, saját
maga lenni. Minden saját kívánságát,
impulzusát, gondját, indulatát és
félelmét fokozatosan, gépies ref-
lexszerűséggel visszaszorította; ezek
látszólag többé fel sem bukkantak
benne. Viszont testi panaszok jelentek
meg nála: nagyon korán hullani
kezdett a haja, a fogai meglazultak,
bőre az egész testén pikkelyesen
hámlóvá vált, és volt egy igen terhes és
számára kínos baja: amikor együtt
volt más emberekkel, gyakran fogta el
jól hallható kólika, amit ő úgy fogott
fel, mint tudattalan tiltakozást a vele
szemben támasztott túlzó követeléseket
kötelességek által történő
megszólítottság eloldozza attól a féle-
lemtől, hogy az illető ő maga legyen.
Egy példa a nemet-mondani-nem-
tudásra:
Egy páciens, egy fiatal amerikai
nő, a háború utáni időben
albérlőként lakott egy családnál
112
hordozó szituációkkal szemben,
amiktől, úgy hitte, képtelen megvédeni
magát. Ezt a szimptómát ama gyo-
morbántalmak előfutárának lehet
tekinteni, amelyek később a
kolléganőjével kapcsolatban jöttek elő.
Így fejlődött olyan emberré, aki
kitűnően „funkcionált", amikor
bizonyos olyan követelmény
végrehajtásával volt elfoglalva, amit
lelkiismeretesen és mintaszerűen
teljesített, saját személyét
visszaszorítva. De feszültség fogta el
és tehetetlennek bizonyult, ha saját
magát kellett volna érvényre juttatnia,
vagy az irodában másoktól kellett
valamit megkövetelnie — akkor
meghatározhatatlan félelmek lettek
úrrá rajta, és inkább maga csinálta
meg a dolgot, s munkatársai ezt per-
sze ki is használták.
Hasonlóan fest némely vasárnapi és
szabadidő-neurózis háttere. A szokatlan
szabadság félelmet okoz, mert titkos,
elnyomott, tiltottnak megélt vágyakat
hoz felszínre, amelyeknek a tel-
jesítésére a mindennapok kevés
alkalmat kínálnak, amikor a
Németországban, ahol balettot
tanult. Valahányszor a próbáról
hazament, és észrevétlenül be akart
lopózni a szobájába, a háziasszony
rendszeresen meglepte, és „egy kis
csevegésre" beinvitálta a konyhába.
Noha ő fáradt volt, és az esti
fellépés előtt még ki akarta 113
volna pihenni magát, nem bírt nemet volt, akinek korán meg kellett tanulnia,
mondani. Ilyenkor, mivel a háború hogy visszahúzódjon, hogy a szüleit
után a németeknek még rosszul ment, problémáikkal együtt megértse, még
„muszáj" volt az egész családot — mielőtt a saját lényét felfedezhette és
benne a háziasszonyt, annak kibontakoztathatta volna.
öregecske lányát, fiát és menyét (akit Most egy példa az elkényeztető
a család igazában nem fogadott be, s környezetre:
aki ezért pimasz igényeivel állt
bosszút) meghívni kávéra, ami akkor
ott még ritkaságszámba ment. A
háziasszony lánya félreérthetetlen
irigységgel csodálta a páciens csinos
ruháit, míg aztán az neki ajándékozta
az egyiket, amit pedig szívesen viselt.
A fiú kokettált vele, és noha nem
jelentett semmit a páciensnek, az,
hogy ne okozzon neki csalódást,
„muszájból" egyszer-egyszer
viszonozta a pillantását, és végül a
menyet is „muszáj" volt bevonnia a
beszélgetésbe, hogy oldja a családon
belüli érezhető feszültségeket.
Csaknem kétórányi elfecsérelt idő
után végre kimerülten bement a
szobájába, és elkezdett mohón enni;
a falási kényszere miatt, ami odáig
ment, hogy kolléganői
gardróbszekrényéből édességet
lopott, került sor a kezelésére.
Depressziósok élettörténetében
mindig találni olyan környezeti
befolyásokat, amelyek a gyermek
autonóm önmagává fejlődését
megnehezítették vagy
megakadályozták. Ez a páciens is egy
sikertelen házasságban született egyke
 S. úr ugyancsak egyetlen gyermeke
volt szüleinek, akik átlagos-jó
házasságban éltek. Az anya, akinek
kevés saját érdeklődési igénye volt, a
házasságában nem volt boldogtalan,
de valamilyen, a maga számára nem
tisztázott módon üres életű. Amikor
néhány év után a gyermek
megszületett, teljesületlen vágyainak
minden erejével rávetette magát, és a
gyermek jelentette élete legfontosabb
tartalmát. Minta szeme világát, úgy
óvta, túlzó gondoskodással vette
körül, és azon volt, hogy megvédje
mindattól, ami az ő szemében rideg,
kemény és veszélyes volt. És mi
mindent nem tartott veszélyesnek! Ha
friss szél kerekedett, akkor már látta
előre a fiú tüdőgyulladását, és úgy
bebugyolálta, hogy a pajtások
kinevették (ami iránt ilyen anyák nem
szoktak megértést mutatni). Ha a
gyermek a homokozóban játszott, az
szerinte tele volt alattomos
baktériumokkal. Kerékpározni? —
milyen könnyen felborulhat, és
eltörhet valamije, vagy egyenesen
elgázolják! Utazás az osztállyal vagy
néhány cimborával — mi minden
nem történhet, kezdve a csűrben való
fűzni, csak azért akarnakférjhez
menni, hogy jól el legyenek látva
anyagiakkal, hiszen tudják, hogy
majd te örökölsz mindent, és csak a
114
alváson és nélkülözve az anyai
konyha jó, tápláló és egészségügyi
szempontok szerint összeállított
kosztját, folytatva egészen a
lehetséges megrontásokig és
homoszexuális támadásokig! Még a
pubertáskor elmúltával is ő fürdette a
fiút, ő sikálta a hátát, az ágyba vitte a
reggelijét — röviden, a fiú
meseországban élt, de ennek ára volt:
nem volt szabad, hogy önálló akarata
legyen, és nem nőhetett bele a férfiak
világába.
Amikor pubertáskora körül
megpróbált fellázadni, és az anyja
akarata ellenére hosszabb
kerékpártúrára indult volna
cimboráival, az anya széttárt
karokkal odaállt a pinceajtó elé,
amely mögött a kerékpár el volt
zárva, és drámai pátoszszal kiáltotta:
„Csak a testemen keresztül!" A fiú
meghunyászkodott, és jutalmul, egy
halom anyai gyöngédség kíséretében,
kedvenc ételét kapta. A pubertáskora
után nem hiányoztak az anya
lányoktól óvó intelmei. Váltogatott
verziókban ismétlődött: „ők csak a
pénzedet akarják"; „ne hagyd magad
be-
vagyonodra spekulálnak" stb.
Természetesen amikor érdeklődni
kezdett a lányok után, az anya
kritikus szeme előtt egyik sem állta
115
meg a helyét. Mindegyikben talált mindig, minden-rő? töviről hegyire
valami kivetnivalót; egyesek nem jó kifaggatta, úgyhogy S. úr megszokta,
családból kerültek ki; mások hogy mindent elmeséljen neki. Az
erotikusan túl kihívóak voltak, és anya büszke volt rá, hogy el-
ezért szóba sem jöhettek; megint mondhatta: „Az én fiamnak nincsenek
mások vele, az anyával szemben nem titkai előttem." S a fiú annyira
voltak elég tisztelettudók, és végül hozzászokott a távolságtartásnak
„szerintem te túl jó vagy nekik". Így ehhez a teljes hiányához, hogy azon
értékelt le előtte minden lányt, és sem botránkozott meg, ha az anya
mert ő hozzászokott, hogy a világot tökéletes lelki nyugalommal
az anyja szemével lássa, többnyire felbontotta és elolvasta a postáját. Ha
úgy vélte, hogy az anyjának belső vagy külső összefüggések miatt
voltaképpen igaza van, és egyúttal mégis veszély látszott fenyegetni ezt a
ésszerűnek találta, hogy fél egy lány sajátos „harmóniát", az anya a kellő
meghódításától. pillanat-
S. úr tizenöt éves volt, amikor
szerencsétlenségére meghalt az apja.
Ezzel a sorsa megpecsételődött. Most
már az anyának rajta kívül nem volt
senkije, és ő nem hagyhatta magára,
amit az anyja különböző módon, de
mindig makacsul értésére is adott. Ha
este egyszer tovább kimaradt,
bűntudatot érzett — hiszen micsoda
gondot okozott ezzel az anyjának! Az
összes hétvégét és a vakációkat vele
töltötte. Amikor megkezdte
tanulmányait egy közeli városban,
szívet tépő búcsúra került sor, mintha
egy másik kontinensre menne, vagy a
búcsú egy életre szólna — amellett
megállapodtak, hogy minden hét
végén hazamegy.
Az anya mindent tudott róla; nem
mintha a fiatalembernek közlési
kényszere lett volna, de az anya
 ban megbetegedett, és ilyen módon
még erősebben magához kötözte a
fiát.
Így cseperedett fel örök fiaként az
anyjának. A köldökzsinórtól való
elszakadásra tett kevés és sikertelen
kísérletét az anyja által táplált
bűntudatérzésekkel élte meg, és
hamarosan teljesen fel is adta őket.
Egyébként is az életben megmaradt a
„jó fiúnak", egy kész bolondnak,
barátságosnak és segítőkésznek, de
egészében véve színtelennek és
mintegy nem nélkülinek. Fokozódó
félelmet fejlesztett ki magában a
nőkkel szemben, és előttük félszegnek
és bátortalannak mutatkozott. Nem
tudta, hogy egy férfi hogyan hódít
meg egy nőt, hiszen ő csak a „jó-fiú-
viselkedést" sajátította el, ezért aztán
legjobban idősebb, anyáskodó
nőkkel értette meg magát — köztük
otthon volt, azok mint nők
veszélytelennek tetszettek, és
lelkesülve bámulták az udvarias és
figyelmes fút. Ha egy, a korához illő
nőnek megtetszett, és az szívesen
megismerkedett volna vele, akkor ő
elsáncolta magát az anyai intelmek
mögé, amelyek a kellő időben
visszhangzottak benne: persze, őt is
csak a pénzem érdekli. Ilyenképpen
élete üressége és az évek múlásával
egyre kínosabbnak érzett
116
tehetetlensége, hogy barátságot
kössön férfiakkal és még inkább
nőkkel, újra meg újra az anyjához
kötötte, aki az ő rovására
bámulatosan fiatal maradt ebben a
számára megnyugtató
„házasságban" szerelmetes fiával.
Másrészt S. úr a anyai
elkényeztetés következtében hallat-
lanul igényes volt, nélkül, hogy ennek
tudatában lett volna, mivel az nagyon
egszokott és magától értetődő volt.
Tanulmányai befejezése után apja
barátai révén kínálkozott neki egy
állás, egy jelentős cégnek lett a
képviselője. ő önmagát, az anyai
túlértékelés nyomán, de bizonyára a
gyengéinek kompenzálására is,
egészen különleges valakinek
tartotta, s szerinte ezt másoknak is
illett volna felismerniük a megfelelő
teljesítmény nélkül is. Érzékenyen
reagált a kritikákra, hogy aztán
arrogáns viselkedésével bosszantsa
főnökeit. Ud-
117
varias lényével azonban mégis feliratokkal: Jaj neked, ha..."; „Hagyd
gyorsan szerzett üzletfeleket, még azt ott azonnal"; „Na várj csak, majd
akkor is, ha nem rendelkezett ha hazajössz"; „Hol csavarogtál már
kiemelkedő, alapos szakismerettel. megint?"; „Ha ez még egyszer
Hajlamos volt rá, hogy dolgokat megtörténik, akkor..." stb. Igen korán
elodázzon, időközben (a megismerte azt az érzést, hogy neki
külszolgálatban erre volt lehetősége) nincs joga az élethez, őt legfeljebb
szabaddá tegye a délutánját, beüljön megtűrik, és ezért még hálásnak is kell
egy kávéházba, fürdőbe menjen, vagy lennie. Az anya szegényes viszonyok
egy moziba. Persze így nem jutott közt élt, és neki az volt az érzése, hogy
olyan gyorsan feljebb, mint ahogyan az minden falatot sajnál tőle.
azt elképzelte, de úgy vélte, az ő Megtanulta, hogy a lehető
képességeit amúgy sem ismernék meg, legkisebbnek és legjelentéktelenebbnek
illetve nem értékelnék kellőképpen. mutassa magát; a kezelés során a
Egyszer, az egyik üzleti útja során pamlagon úgy feküdt, hogy kezét a
alkoholos állapotban egy lány nadrágja varrásához szorította, eleinte
elcsábította, és ekkor, többszöri kísérlet meg sem mert moccanni, így fejezve ki
után is impotensnek bizonyult. Ez adta azt, ami második természetévé vált:
az indítékot, hogy pszichoterápiás csak nem feltűnni, lehetőleg magadat
kezelésre menjen, mégpedig az anyja nem észrevétetni, és senkit nem
akarata ellenére, s ez neki nagyon ingerelni — akkor
sokat jelentett, és prognosztikusan jó
jel volt.
És most egy olyan ember példája
következik, akinek a lényét korai
kudarcok formálták:
A. úr anyjának harmadik,
házasságon kívül született gyermeke
volt, ismét egy másik apától; kezdettől
fogva nem kívánt gyermek volt, és úgy
nőtt fel, hogy folytonosan hallania kel-
lett: „Bárcsak meg se születtél volna!"
Egy alkalommal behozott a rendelőbe
egy rajzot, amelyen magát mint
iskolást ábrázolta, hátrakötött kézzel,
amint egy erdőn megy keresztül, ahol
tilalmi táblák álltak ezekkel a
 legalább egy pici reményed van rá,
hogy nem zavarsz, vagy hogy nem
küldenek el. Igy viselkedett az életben
is: azon volt, hogy a lehető legkevesebb
helyet foglalja el, túlontúl szerény volt,
és azt meg sem tanulta, hogy lehetnek
saját vágyai és tervei. Mindenütt
megrövidítették, mindig lemondásra
kényszerülve és jövőbeli remények
nélkül már nagyon korán pénzt kellett
keresnie — újságokat hordott ki; ami
kevés pénzt keresett, azt otthon az
utolsó garasig le kellett adnia.
Ez maradt a foglalkozása:
hírlapárus lett, és élete kis örömeit az
jelentette, hogy megengedhetett
magának egy forró grogot, amikor
egy-egy hideg napon átfagyva állt
órákon keresztül egy huzatos sarkon,
vagy este elszívhatott egy cigarettát, és
olykor-olykor elmehetett egy moziba.
Nagyon magányosan élt, a nőktől félt
— bennük mindig a kemény, köve-
telőző és szeretetlen anyját látta, és
úgy érezte, tőlük semmi jó nem
várható.
Az apját soha nem ismerte. Éber
volt azonban benne a vágy egy apai
irányító figura után, és amikor egy
idősebb férfi homoszexuális ajánlatot
tett neki, azonnal ráállt. Ettől kezdve
folytonos szorongás volt benne, hogy a
dolog kitudódik; a barátjával való
kapcsolata függőségi viszonyba hozta,
118
ami a mazochista alárendeltség
vonásait viselte. Mindent hagyott
magával csinálni, hajlandó volt
bármire, nem utolsósorban attól való
félelmében, hogy máskülönben elveszti
barátja érdeklődését, mert minden
túlzott követelés és minden
megaláztatása ellenére mégiscsak egy
darabka emberi vonzalomban volt
része, és ez azt az érzést adta neki,
hogy ő valakinek jelent valamit,
valamit adni is tud. Néha nyilván
feltört benne a hirtelen gyűlölet,
amikor érzékelte, hogy a másik
kihasználja és lealacsonyítja. Az
elvesztés félelme mégis erősebb volt,
így alávetette magát a barátjának, sőt
arra is tett kísérletet, hogy új módon
keltse fel annak érdeklődését maga
iránt, és így ebben a szado-mazochista
kapcsolatban a másikkal azonosulva, ő
a saját szadista oldalát élvezte, aho-
119
gyan a barátja rajta keresztül az ő
mazochista oldalát. Egyetlen hobbija
volt: titokban egy vígjátékon
dolgozott, amitől a maga számára
valami nagy eredményt várt, de
amivel soha nem készült el — talán
szerencséjére, mert akkor még ez az
illúzió ís, ami a magányos estéit
jövőbeli hírnévről szóló álmokkal
megszépítette, semmivé vált volna.
Egy nő, a negyvenes éveinek elején,
levélben fordult hozzám, pszichoterápiás
kezelés végett. Volt egy előzetes
megbeszélésünk, ami után a következő
levelet írta nekem (én ezen az első
beszélgetésünkön egyebek közt
megkérdeztem, mit remél a kezeléstől):
„A gyermekkorom olyan rosszvolt,
hogy biztosan bekövetkezett volna egy
katasztrófa, ha én a szörnyűségeket tel-
jes tudatommal érzékeltem volna. Ezért
kerültem úgyszólván víz alá. Azt
remélem, hogy Ön a kísérteteket
elriasztja, engem partra húz, és rendre
tanít az időbeosztásommal, a körülöt-
tem levő dolgokkal és az emberekkel
való kapcsolatom dolgában. Hogy Ön
velem együtt harcol majd az
altatószerek, nikotin és alkohol ellen,
és megtanít rá, hogyan kerekedjek felül
másokkal szemben akkor, ha más
véleményen vagyok is, mint ők,
ahelyett, hogy magamban mélyen az
indulatok hegyeit halmoznám fél, ami
annyi erőmet elveszi. Nagy ellenál-
lással kell harcolnom, amelyet soha
nem vesznek komolyan, nyilván mert
látszólag nagyon alkalmazkodó
vagyok. A munkával még mindig nincs
igazi kapcsolatom, és rendkívül lusta
vagyok. Számomra alighanem az
apámhoz fűződő viszonyom volt
gyermekkoromban a legnehezebb. És
az apám mégis rejtve marad, és
álmomban sem jelenik meg."
E mögött az önábrázolás mögött egy
igazán tragikusnak nevezhető
gyermekkor állt: Az apa elmebeteg
volt, és haláláig (a levélíróm akkor
tizenkét éves volt) egy ápolóval élt a
családban. Alkoholista is volt, és
részegen hirtelen dühkitörések és
dühöngési rohamok fogták el, amiket a
gyermek tanúként élt át. Az anya
nagyon labilis volt, és amikor a
levélíró három évvel fiatalabb
öccsével állapotos volt, gyermekágyi
pszichó
 zist kapott, amiből hosszabb időn át
súlyos kényszerképzetei maradtak:
hogy a gyermekeit meg kell ölnie,
úgy, hogy tűt szúr a fejükbe. Ebben a
légkörben, amikor a páciens ötéves
volt, a következő esemény játszódott
le: az apa alkoholos dührohamában
berontott abba a szobába, amelyben
ő tartózkodott az anyjával, és egy
revolverrel éppen a feje fölé lőtt,
aztán ismét kirohant a szobából. Az
anya hívni akarta a rendőrséget, de a
gyermek azt mondta: „Csak mondjuk
meg a Papinak, ő majd segít nekünk."
A gyermek tűréshatára itt
nyilvánvalóan megsérült, úgyhogy a
félelmén csak úgy lehetett úrrá, ha az
észleltet leválasztja érzelmi életéről.
Most jobban érthetővé válik számunkra
levelének az a mondata, amelyben azt
írta, hogy biztosan katasztrófát jelentett
volna neki, ha gyermekkorát teljes
tudatossággal érzékeli, és megértjük azt
is, hogy az apa az emlékeiben még rejtve
maradt, és álmaiban sem jelent meg.
Elviselhetetlen lett volna számára, hogy a
megélt fenyegetést és félelmet tudatosan
összekapcsolja az apjával — ez őt
való védekezésképpen már semmit sem
látott tisztán, élesen, érzelmi részvételét
kivonta a világból, nehogy még egyszer
sérülés érhesse, és szenvedélyei végső
soron „a-valóságból-kibújni" és
„legszívesebben-a-meg-nem-
120
teljesen kiszolgáltatta volna a félelmének
és védtelenségének. Így azzal, hogy
leválasztotta apjáról annak fenyegető
oldalát, mintegy végrehajtott egy tudati
ugrást, és megmentette a jó és
védelmező apa képét, mintha egy idegen
férfi lett volna az, aki őket fenyegette; ha
most segítségért az apjához fordult, a
fenyegetés levált róla, és a lány tudatában
megmaradhatott a segítő apa, akire
annyira szüksége/volt. De a félelemnek
és kétségbeesésnek milyen foka kell
hozzá, hogy egy gyermek ekkora
teljesítményt tudjon véghezvinni — mert
muszáj volt véghezvinnie, hogy egy
történést fel tudjon dolgozni! Ez a jelenet
természetesen csupán egy különösen
traumás és gyötrő élmény volt; de el
tudjuk képzelni, mennyire védtelen,
félelemmel teli és kétségbeesett lehetett
gyermekkorának a valósága. Hova me-
nekülhetett volna, hol találhatott volna
valódi védelemre? Számára egyebek
közt — az említett szenvedélyein kívül
— az élet mintha álom lett volna:
igazában sohasem volt benne a valóság-
ban; a várt, mindig lehetséges
veszélyektől és fenyegetésektől
születettségbe-visszajutni" gondolatát
fejezték ki. Ilyenképpen meg lehet érteni
azt a hajlamát is, hogy nyitott szemmel,
kezét a térdei köré fonva merüljön el egy
tónak a vizében, a vízen át az égre
nézve, miközben mélységes
121
boldogságérzet fogta el. Így mentette át a férfiasságára. Ezt a jó-fiú-
magát egy szinte alvajáró életbe, hogy a magatartást folytatta a
valóságot egyáltalán túlélhesse, házasságában — itt is inkább jó
ekképpen állt depresszió és pszichózis fiú volt, semmintférj, tovább
közt, amelyek a valósággal való további játszotta a betanult szerepet,
elviselhetetlen összeütközésektől kellett túlzott követeléseket támasztott
hogy megvédjék. magával szemben, és engedte,
Egy harminckét éves hogy a felesége is túlzó
diplomata tartós impotenciája követeléseket támasszon vele
miatt kívánta magát kezeltetni. szemben, emiatti bosszúságát
Arra az utalásra, hogy a nem tudta kifejezésre juttatni,
potenciazavar (semmiféle szervi mert félt, hogy elveszíti felesége
lelet nem volt) nem csupán saját szeretetét, ahogyan valaha
problémája, hanem vannak elveszítette volna az anyjáét, ha
partneri vonatkozásai is, a za- lázadt volna ellene. Nem tanulta
varnak a következő háttere meg, hogy követel-
derült ki: amikor este hazatért
napi tevékenységéből, a féléves
fiát megfürdette, pelenkázta és
megetette, miközben felesége
cigarettázva hevert a pamlagon,
és olvasott. Ő, a diplomata,
három fivér közül a középső
volt; a bátyja agresszív kamasz
volt, vad és nehezen fékezhető, s
ezért az anyja elutasító volt vele
szemben. Ő a gyermek
ösztönével megérezte, milyennek
kívánja őt látni az anyja: a „jó"
fiának, aki mindenben a kedvét
keresi; ezért lemondott minden
fiús, férfias dologról, sőt a
konyhában az anyjának segített,
mindig tiszta és rendes volt,
úgyhogy az anya kedvence lett,
így a bátyját kiütötte anyjánál a
nyeregből, de ez károsan hatott
 jen valamit, vagy hogy egyszer
nemet mondjon. Tünetei vala-
mennyi konfliktusának a után került sor az első sikeres
megoldására irányultak: azzal
állt bosszút, és büntette meg a
feleségét, hogy már nem tudta
kielégíteni — de úgy, hogy ne
kelljen bűntudatot éreznie,
hiszen ez olyan testi
szimptóma volt, amirőlnem
tehetett; egyszersmind
önbüntetés is volt a felesége
elleni tudattalan agresszióiért.
Amikor megértette ezt az
összefüggést, bekövetkezett
nála az áttörés: először
életében leitta magát, elszívta
az elsó' szivarját (a
dohányzást és az ivást az
anyja nem szerette, s ő az
anyja kedvéért lemondott
ezekről), s ahelyett, hogy a
munkából nyomban hazament
volna, életében először hajnali
négykor ért haza,
meglehetősen derűs
állapotban. A felesége meg
volt ijedve, de örült, hogy
megint ott van, és mert végül
is okos asszony volt, aki igazi
férjet és nem fiat akart,
Kíséreljük meg lekerekíteni a
depressziós személyiségek megjelenési
képét. Ha valaki, kerülve az
122
nevetve vette karjába,
elcsábította, és hosszú idő
szeretkezésre.
KIEGÉSZÍTŐ GONDOLATOK
A példák nyilván megmutatták, hogy
elvben miképpen fest a depressziós
személyiségek esetében a szorongás és
a szorongás elkerülése. A szorongás
második alapformája, a félelem az „ön-
forgástól", az alannyá levéstől, amivel
együtt jár a belőle adódó elvesztési
szorongás és a szorongás a magára
hagyottsagtól, az egyedülléttol,
félreérthetetlenül más, mint a
szkizoidoknak a közelségtől és a maga-
odaadástól való ellentétes szorongása.
Hiába tér ki valaki az énné-válás, az
individuáció elől, valami lényegessel
adósa marad ember voltának, és egyre
jobban és jobban válik az élet tárgyává.
A depressziós személyek
bűntudatkészsége valószínűleg
összefügg azzal is, hogy érzik: amikor
nem akarnak teljesen felnőtté lenni,
kitérnek az élet nagy követeléseinek
egyike elől.
individuációt, túlértékelve éli meg az
odaadási oldalt, akkor annak, mint láttuk,
az a legáltalánosabb következménye,
123
hogy általa a mindenkori másiknak viselkedését ideológiává emelnie, hogy
megnő az értéke, az övé pedig ennek az irigységet feldolgozza, és abból kö-
megfelelően csökken. A saját én háttérbe vetkezően az erkölcsi fölény tudatával
küldése először is pozitív előjelet ad vigasztalja magát. Mert nagyság
mindennek, ami a megértő beleérzés, az szükségeltetik hozzá, hogy irigység
együttérzés és a részvét vonalán nélkül kívánja valaki másoknak azt, amit
található. Az ember mindig csak a önmagának megtilt, vagy amit nem érhet
másikra gondol, annak a helyzetére és el — hacsak nem az történik, hogy az
érdekeire, beleérzi magát a másikba egé- ilyen viselkedésmódok megfelelnek
szen a vele való azonosulásig. Ez kollektív vagy vallási ideáloknak, ami
lehetővé teszi egy idegen ember például a kereszténység esetében
mélységes megértését, a magát- gyakori.
másokba-helyezni-tudást, ami Depressziósok ideológiáit — mint
mindenekelőtt igen pozitív valami. A végső soron bármely ideológiát —
voltaképpen depressziós személy nehéz kiigazítani. Ők már csak azért sem
azonban ezután mintegy beleszorul az igen adnák fel
azonosulásba, és nem viszi vissza magát
saját magához; ezáltal túl sokat elveszít
saját álláspontjából, és a másik
visszhangjává válhat — azt
mondhatnók, a „szeresd felebarátodat,
mint tenmagadat" keresztényi követelést
félreértelmezi: „jobban, mint
tenmagadat".
Amilyen a világ és amilyenek az
emberek, az ilyen beállítottságúakat
többnyire igen hamar kihasználják. Aki
azt képzeli, hogy másoknak ugyanolyan
az alapbeállítottságuk, mint az övé,
ugyanolyan figyelmesek, együtt érzők és
alkalmazkodók, mint ő, annak ritkán van
része viszonzásban. A tapasztalat éppen
ellenkező: a többiek, lévén
nemtörődömebbek, jóval önzőbbek, töb-
bet érnek el nála. Itt a kritikus pont —
már leírtuk, hogyan kell az embernek a
szükségbol erényt kovácsolnia, a
 őket, mert nagyon sok lemondásukba,
irigységfeldolgozásukba kerültek,
továbbá a morális elégtétel okán sem,
amit belőlük merítenek; végső soron az
ember nem teheti maga is azt, amit
másokra vonatkoztatva elutasított vagy
elítélt. Ehhez társul az is: a világgal és az
emberekkel való érintkezés sok módja
még nincs kipróbálva, és ezért
ismeretlen, úgyhogy az illető ezért sem
meri alkalmazni őket — hiányzik egy
darabka élettechnika, s ezért az ember
Újra meg Újra visszapottyan a régi
viszonyok közé. Így gabalyodik bele az
ember mind jobban és jobban
ideológiája hurkaiba, s ez nem hozza
meg számára a valódi megoldást, azt,
hogy segítségével áthidalja egy
gyengéjét, a félelmet. A képesség a
tényleges szublimálásra ritka; valamely
ideológia nyomán hiába szerény és
alázatos valaki, az irigységtó], az élet
„igazságtalansága" fölötti keserűségtől
nem bír szabadulni.
A mindennapok tartalmaznak
rengeteg, olyan önmagukban banális,
fontossággal nem bíró szituációt
tartalmaznak, amelyekben a neurotikus
kettős szorongásában: netán a zenész
gyengén szerepel, és a közönség
csalódik, vagy a zenészt érheti csalódás,
amiért a közönség nem mutat
elragadtatást. Ilyenképpen soha nem tud
124
értelemben vett depressziós magatartás
nyilatkozik meg és hagy mély nyomot,
de amelyen, ha az érintett törődik vele,
változtatni is lehet. Ha a depressziós
személynek történetesen vendégei
vannak, vagy ő van vendégségben,
mindig az lesz az érzése, egyedül ő
felelős az együttlét sikeréért, azért, hogy
a diskurzus ne akadjon el. Ha egy
meghívás nem sikerült, ahogy szerette
volna, kisebbrendűségi érzése vagy bűn-
tudata támad. Viszont éppen görcsös
igyekezete az, ami nem engedi, hogy
érvényesüljön a fesztelenség. Egyáltalán
nem gondol arra, hogy hát hiszen a
dologból a többieknek is ki kell venniük
a részüket, és hogy egyáltalán
valamelyes szerencse is kell hozzá, hogy
az ilyesmi sikerüljön — ő mindig túl sok
mindenért érzi magát felelősnek. Így az
egyik páciensemnek egy számára kínos
szituációt kellett megélnie, valahányszor
barátainak egy új ismerősét bemutatta:
ezt soha nem tudta elfogulatlanul csinál-
ni, hanem aggódott, vajon tetszeni fog-e
barátainak az Új vagy az újnak a barátai.
Ha hangversenyre ment, azt sem tudta
oldottan élvezni, mert magát a zenésszel
is, a közönséggel is azonosította
igazán önmaga lenni, hanem mindig
valamilyen különleges köztes helyet
foglal el maga és mások között,
ilyenkor tudattalanul megismételve azt
a korai késztetését, hogy neki mindig
125
bele kellett élnie magát a környezetében néven, és nem bűnként élik meg, hogy
levő emberek helyzetébe úgy, hogy egyáltalán megbetegedtek, és így
őket meg akarta érteni és ki akarta „kudarcot vallottak".
elégíteni, magát háttérbe szorítva, A nem megélt alannyá-levés tehát a
nehogy kockára tegye azt a darabka magát-túlkövetelésnek-átengedni
biztonságot vagy szeretetet, amelyet fölötti irigységből, tehetetlen
azoktól kapott. Ami itt esetleg bizonyos gyengeségből és keserűségből szinte
önmagára irányultságot feltételez, az kikerülhetetlenül elvezet a „muszáj-
csak látszólagos, és egészen más elhe- gyűlölni"-hez. Akkor a szerénység,
lyezésű, mint amilyet a szkizoid alázat, békülékenység és igénytelenség
személyiségnél tapasztaltunk: ebben az ideológiájának kifejlesztése lehetséges
esetben a kapcsolathiány miatt menedéknek látszik ezek elől az
kapcsolati mániára kerülhet sor. A érzések elől, amelyek gyötrőek, és az
depressziósnál a látszólagos én- érintett bűntudattal
vonatkozottság valójában nem más,
mint szélsőséges te-vonatkozottság:
amikor ő mindenért felelősnek érzi
magát, az korántsem nagyzási hóbort,
hanem éppen ellenkezőleg: hiányzik
belőle az én-erősség, ami őt inkább
másokban engedi élni, mint saját
magában.
Az is jól megérthető, hogy végül,
utolsóként — tudattalanul és ezért
bűntudat nélkül megélt —
önvédelemképpen a magát-
túlkövetelésnek-átengedni ellen, amit
másképp nem tud valaki elhárítani, testi
szimptómák is jelentkezhetnek. Ilyen
emberek aztán nagyon élveznek egy
betegséget vagy kórházi tartózkodást
— akkor végre egyszer arra is joguk
van, hogy ők vegyék igénybe mások
gondoskodását, és hogy nekik
semmivel ne kelljen törődniük —,
hacsak nem veszik még ezt is rossz
 éli meg őket; akkor talán remélheti,
hogy nyugalomra lel. Ez azonban
állandóan veszélyeztetett
nyugalom, ami alatt azelfojtott
indulatok tovább
parázslanak. Érdemes lenne külön
tanulmányban megvizsgálni,
miképpen lehetséges, hogy a keresz-
ténységhez, amely magát a szeretet
vallásának nevezi, története során
annyi gyűlölet, embertelenség és
háború kapcsolódik. Vajon ez az
alázatosság keresztény ideológiájával
függ össze, amit az egyház hatalmi
politikája arra használ ki, hogy a
hívőket kiskorúnak tartsa, azt ígérve,
az e világi alázatosságért jutalom jár a
túlvilágon? A mégis tovább létező
gyűlölet- és irigységérzelmek aztán
szentesítést nyernek a más hitűek vagy
az eretnekek elleni, türelmetlenség
szította, immár „legitim" harc során,
amint az megmutatkozott például a
boszorkányégetésben, a hitehagyottak
üldözésében és az inkvizícióban, ahol
a mérhetetlen szadizmus tombolta ki
magát.
Minden ideológia veszélyessé válik,
ha valamilyen alapimpulzust
leegyszerűsítve abszolutizál, vagy
Az alapimpulzusok tekintetében
nemegyszer találkozunk azzal a
jelenséggel, hogy a nem kiélt, elnyomott
impulzus belülről vagy kívülről jut sajátos
126
megkísérel egy másikat kiiktatni —
annál biztonságosabban tudja
konstellációba hozni az elkerültet.
Azokra az egyoldalúságokra,
amelyek veszélyeztetik azt az
antinomikus erők közti termékeny
feszültséget, amit életnek hívnak, a
lelkünk, a tudattalanunk egy
különleges Cél ssége hívja fel a
figyelmünket: álmok és elhibázott
cselekedetekrévén,
partnertalálkozások útján és
mindenekelőtt a félelem által; nekünk
csupán értenünk kell az
értelmezésükhöz. Így a túl szerény és
békeszerető ember álmaiban az
elnyomottság szélsőséges formában
jelenik meg, többnyire más
személyekre vonatkoztatva, de
utalásként arra, amit ő magába
integrálna. A kiegészítésre szóló
hasonló felszólítás rejtőzhet a
partnerválasztásban is, amikor az
illető erősen érzi az ellentípusból
sugárzó vonzást, sőt varázslatot, mert
tudattalanul úgy sejti, hogy a másiktól
megtanulhatja azt, amit maga nem
mer megtapasztalni — mindenesetre
ebben megvan a lehetőség. Erre még
vissza fogunk térni.
helyzetbe. Az érintett vagy olyan helyzet-
tel vagy partnerrel találkozik, amely,
illetve aki az alannyá-levés bátorsága
híján megoldhatatlan konfliktussá, illetve
127
konfliktusforrássá lesz, vagy az illető eljut más síkokon kell keresnünk — különösen
a maga tűréshatáráig, és ezáltal más plasztikusan tükrözi a mániákus-egzaltált
viselkedési módokra kényszerül. Akkor és depresszív-levert fázisok váltakozó
sor kerülhet az elnyomottság áttöréseire, sorrendjében a gyakorta élettörténeti
amelyek az áradásukkal rombolóvá vál- hátteret. A mániás fázisban minden gátlás
nak. Személyiségünk összes nem integrált és lemondó magatartás egy időre elmarad,
lelki része így mintegy önállósulhat, s a beteg szertelenül vidám, hatalmas
aztán archaikus formában nyilatkozhat vásárlásokat csap, adósságokat csinál, tele
meg, amint azt a falás- és lopáskényszeres van optimizmussal, pazarló — míg be
fiatal nő esetében láttuk. nem áll a depressziós fázis, amiben
A személyiségstruktúrát illetően minden megint a korábbi helyére kerül, és
megállapítható egy olyan vonal, amelyen a beteget önvád gyötri, csüggetegség,
még teljesen egészségesnek nevezhető, beletö
depresszív beütésekkel bíró emberektől
kezdve mindenféle enyhébben, súlyosan
és igen súlyosan depressziós
személyiségekkel találkozhatunk. Ezeket
a következőképpen vázolhatjuk fel:
szemlélődés, magába merülés — csendes
befelé fordultság — szerénység, fél-
szegség — gátoltság a követelésben és a
kiállásban — kényelmesség, befogadó
passzivitás — passzív elvárásos
magatartások (eldorádó-várások az
élettől) — reménytelenség — depresszió
melankólia. A vonal végén nemritkán ott
áll az öngyilkosság vagy a teljes
egykedvűség és közöny, vagy az érintett
tesz egy kerülő utat egy szenvedély
irányába, ami azonban csak átmenetileg
erősíti az én-t, és szünetelteti a
depressziót. A mániás-depresszív
kedélybetegség — itt jellemzően
kedélybetegségről beszélünk, és nem,
mint a szkizoidoknál, elmebetegségről,
ami jelzi, hogy a két betegség eredetét
 rődés és egykedvűség fogja el. Ha az
élethez egyáltalán hozzátartozik az
emelkedett hangulat és levertség közti
bizonyos ritmi-
kus váltakozás, akkor az ilyen betegek
élettörténetében legtöbbször egy
különösen hirtelen váltást találunk
reményteli váratlan örömök és
reménytelen kétségbeesés között, míg a
melankóliában csak reménytelenség áll
fenn.
Depressziós emberek gyakran
vallásosak; a vallásban legerősebben a
megváltás eszméje vonzza őket, a
megváltás a szenvedéstől és a
bűnbocsánat. Vágyuk gyakran a teljes
összetartozás és egység misztikus
élményeire irányul, amiket meditáció
útján remélnek megtalálni. A keresztény
valláson kívül, ahonnan az alázatosság és
a megtisztító szenvedés gondolata
szólítja meg őket, gyakran vonzódnak a
buddhizmushoz és annak a világról való
lemondásához. Mindazok a hitformák
megszólítják őket, amelyek
önfeledtségre és az én-től való
szabadulásra törekszenek. Akik az
életüket nem voltak képesek teljessé
formálni, gyermeki módon hisznek egy
hogy hatalmat szerezzen a természet
felett, előbb vagy később a saját
hálójának lesz a foglya — aminek már
vannak érzékelhető jelei.
128
jobb másvilágban és abban, hogy akik itt
megalázkodtak, vagy akiket megaláztak,
ott felmagasztosulnak. Amióta növekszik
a kétely a másvilág ilyen kiegyenlítő
igazságosságát illetően, a nagy
önfeláldozást és lemondást és nem kevés
gondozó tevékenységet igénylő
hivatások egyre nehezebben kapnak
utánpótlást. Talán a depressziósok viselik
el a legnehezebben a hitük
megrázkódtatásait, amelyeket a modern
természettudományos felismerések
kelthetnek bennük. A hitük ad értelmet
életüknek, a hitük tartja fenn őket. A
racionálist, a mérhetőt és bizonyíthatót
sokszor oly egyoldalúan hangsúlyozó
tudományok leértékelik a hitet,
megkísérlik a vallásos érzületeket
visszavezetni egy szűk, nem metafizikus
pszichologizálásra, vagy naivitásnak
nyilvánítják azokat, vagy pusztán
vágyakozó gondolkodásnak. A
depressziós azután gyakran nem ismeri
fel, hogy ezek a tudományok a maguk
kvantitatív-oksági módszereikkel az
életnek és a világnak csupán egy
korlátozott részaspektusát képesek
megragadni, a természet holt arculatát, és
hogy valamely tudomány, amelynek
túlnyomórészt az a fontos,
Másrészt azonban depressziósak is
hajlanak arra, hogy túl sok mindent
átengedjenek istennek és ördögnek.
Önnönmagunkban hordjuk a mennyet
129
és a poklot s a felelősséget is ezért. sorscsapásokat kizárólag a saját bűnével
Hogy miképpen kell megtanulnunk összefüggésben érzékelje, kész
felismerni magunkban, elfogadni a bűnhődni, és könnyen válhat azok
gonoszt és felvenni vele a harcot, és áldozatává, akik értenek hozzá, hogyan
nem kivetíteni az ördögre vagy egy lehet mindezt kihasználni.
ellenségképre, ahhoz a bennünk lévő Gyakran szó szerint fogad el
jót, isteni magot is keresnünk kellene, parancsokat és tilalmakat, ettől viszont
meg kellene próbálnunk megva- túlfeszítettnek érzi magát, és a
lósítanunk, kifejezetten önmagáért és bűntudatra való készsége
önmagunkért, nem pedig a másvilági megnövekszik. A lemondás, a
megjutalmazásért. Depressziósok beletörődés, áldozat és aszkézis sokat
könnyen látják mindenben „Isten számítanak neki, de olyan eszközzé is
akaratát" és rendelkezését, és ezáltal lehetnek számára, amelynek
kibújnak a saját felelősségük alól, és segítségével kivonhatja magát a
hibásan értelmezett alázatosságba világból, elkerülheti a
húzódnak. Súlyos esetekben
depressziósoknál bekövetkezhet vallási
téboly, Krisztussal való azonosulás,
megváltási őrület és hasonló
jelenségek.
Az az egészséges ember, akinek
vannak depresszív beütései, nagy
bensőségességet és mélységet érhet el
vallásosságában, ami nemritkán
misztikus élményeket tesz lehetségessé.
Az ilyen ember a halált inkább
megváltásnak érzi, és itt találkozni
leggyakrabban a haldokló
alázatosságával. A „legyen meg a Te
akaratod" a sorsba való beletörődéshez
vezethet, s ez nagy erőt jelent. Így az
illető gyakran tanúsít a sors iránt
egyfajta türelmes beállítottságot a
legkiérleltebb formában, mondhatnánk
az amor fati, a sors szeretete
értelmében; az ilyen alkatú ember
könnyen hajlik rá, hogy a
 világgal való szembenézést. Az ember ahol, alkatuknak megfelelően,
élete, mint mindig, itt is hajszálon függ, önfeláldozóan, türelmesen és beleérzőn
és csak egy kicsiny lépés választja el a bontakoztathatják ki legjobb
valódit a hamistól. Depresszív lehetőségeiket. Őket leginkább szociális,
strukúraelemekkel bíró emberek szülői gondozói, orvosi és lélekgyógyászati
és nevelői minőségükben, képesek tevékenységek elégítik ki. Ők tudnak
lévén kapcsolatok teremtésére, „karbantartani", a szó szép kettős
igyekeznek beleérezni magukat a értelmében — utalva egyszer a
gyermekbe, hogy megérthessék őt. A türelemre, aztán a gondozói-kertészi
veszélyük abban rejlik, hogy a értelemre, ami a szóban rejlik. Mint
gyermeket az élettel szembeni orvosok, lelkészek és pedagógusok stb.
aggodalomból és elvesztési félelemből ők azok, akik nem annyira
túl erősen kötik magukhoz; a kelleténél tekintélyszerzésből vagy anyagi okokból
erősebben uralkodnak el bennük a választják hivatásukat, hanem
gondjaik, és esetleg nehezebben teszik elhivatottságból. A kertész-, erdész-, ven-
lehetővé, hogy a gyermek életkorának déglős-, élelmiszerszakma és hasonló
megfelelően fejlődjön, gyakran nem foglalkozások úgyszólván mint anyai
tartanak kellő távolságot maguk és a tevékenységek „fekszenek" nekik.
gyermek közt. Nehezükre esik követke- Depressziós emberek álmaiban —
zetesnek és ha szükséges, keménynek is amennyire azok számukra
lenniük; hibás helyzetekben kímélik a struktúraspecifikus körülményeket
gyermeket, nem szívesen követelnek fejeznek ki — különösen gyakran
meg tőle valamit, azért sem, mert nem jelentkezik az evés tematikája, gyakran
akarják elveszíteni a szeretetét. Minden összekötve csalódásokkal és
túlságosan közeli kapcsolat beletörődéssel, amelyek a nem
kérdésessége rajtuk érzékelhető a merészelt „hozzá-
legteljesebben. A sivár gyermekkorú
anyák gyakran kitűnnek ilyen
beállítottsággal: „az én gyermekemnek
legyen jobb sorsa", s ebből kifolyólag
könnyen átléphetik az ésszerű határt.
Szakmailag elsősorban a mintegy
anyai-gondoskodó, a segítő-, szolgáló-,
ápolótevékenységekhez vonzódnak,

130 131
 nyúlást" világítják meg. Álmukban
például egy terített asztal mellé érnek,
de számukra már nincs hely mellette,
vagy nincs terítékük, vagy pedig már
mindent megettek mások — olyan szi-
tuációk, amelyeket a „tantaluszi"
jelzővel illethetünk. A hozzányúlás
akadályoztatása abban is kifejezésre jut,
hogy az álom egy kívánsággal, egy
impulzussal kezdődik, aminek azonban
akadályok állják útját, úgyhogy az
álmodó még álmában sem érheti el
célját, le kell mondania róla. Akinek
nem szabad „nekilátni", az utalást kap
arra, hogy a kívánságai teljesülnek —
ez képezi az eldorádó-álmok hátterét,
ahol az illetőnek minden kívánsága
könnyedén teljesül; ekképpen kerül
szembe a kényelmességével és passzív
igényeivel. Vagy pedig tengeri
kalózokról, tolvajokról, gazfickókról
álmodik, akik üldözik — ezzel a saját
elfojtott rablási és lopási tendenciái
jelennek meg az ő nem egészséges hoz-
zányúló-képességének torzított
formáiként. Azt atényt, hogy valaki
túlhajszolja vagyengedi túlhajszolni
magát — ami annyira fontos a
depresszió kialakulása szempontjából
—, tükrözik neki az álmai, mint a
következő példában: „Apámmal hegyi
túrára megyek. Az út nagyon meredek,
én viszem a hátizsákot, hoz-
zá még az apám kabátját és egy
csomagban az ő holmijait."
132 A még egészségesnek mondható
depresszióst ezen a vonalon beleérzés
jellemzi, és a készség, hogy embertársa
felé forduljon, őt „elfogadja".
Gondoskodó, segítőkész és megértő
magatartási formák jellemzik Tud
megbocsátani, türelmesen várni és dol-
gokat érni hagyni, és önzése csak
kevéssé kifejezett. Csügg érzelmi
kapcsolatain; szükségleteiben inkább
egyszerű és igénytelen, ha szükséges
lemondania valamiről, könnyű szívvel
teszi. Viszont az életet többnyire
nehéznek találja, de ellensúlyként hu-
mort tud kifejleszteni. Gyakran
mélységesen jámbor lesz, nem
okvetlenül vallási értelemben, inkább az
életnek kijáró jámborságként, amely
tud az emberek függőségéről és
veszélyeztetettségükről, és az életre
mégis igent mond és szereti. Fő erényei
a kitartás és a tűrni tudás. Depressziós
embereknek melegen lehetne ajánlani
Spitteler szavait a Prometheus és
Epimetheus
című művéből: „Szemérmesen
emlékezni a saját értékre" — ők inkább
véka alá rejtik tudásukat, úgy kell őket
„felfedezni". Gyakran olyanok, mint a
csendes, de mély vizek. Kedélyesség,
érzelmi mélység és melegség képezik
legszebb tulajdonságaikat. Mélyen
A kényszeres személyiségek
„Egyszer kővé merevedni! Egyszer úgy
maradni!"
(Hermann Hesse)
Az állandóság vágya nagyon régóta
és nagyon mélyen él bennünk. Mint
láttuk, a gyermekkorunkban
megszokotthoz és meghitthez való
megbízható visszatérés fejlődésünk
szempontjából hallatlanul fontos.
Igazában ez teszi számunkra lehetővé a
sajátos emberi tulajdonságok, érzelmi
és kedélybeli vonásaink és szeretni
tudásunk kibontakozását. Láttuk, hogy
a szkizoid személynél mennyire
fejletlenek maradnak vagy éppen
elnyomorodnak ezek a
személyiségjegyek a kapcsolati
személyek gyakori változása
következtében vagy az igen korai
időszakban egy ilyen állandó kapcsolati
személy hosszan tartó kiesése nyomán.
hálásak azért, amijük van, ami sikerül
nekik, s mindezt nem annyira saját
maguknak és képességeiknek tudják
be, mint inkább ajándéknak és kegynek
érzik, az alázatosságot valódi ér-
telmében élve.
Ugyanazon benyomásoknak az
állandósága és megbízható
viszszatérése azonban éppolyan fontos
az emlékezetünk fejlődéséhez, a
felismeréshez és tapasztalatszerzéshez,
egyáltalán a világban való
tájékozódásunkhoz. Egy kaotikus világ,
felismerhetetlen és megbízható
törvényszerűségek és rendezettség
híján, egyáltalán nem hagyná e
képességeinket kifejlődni — a külső
káoszra egy belső káosz lenne a felelet.
Így a biztos tudásnak és az érvényes
felismerések megszerzésének
lehetősége úgy tűnik fel, mint
világrendszerünk rendjeinek és
törvényszerűségeinknek szinte a
lelkünk belsejéből jövő visszatükrözése
és megfelelése. Például a Holdra sem
lehetett volna leszállni soha, ha a Hold
önkényes, kiszámíthatatlan pályát írna
le, pályájának felismerhető törvényei
nélkül.
 A makro- és mikrokozmosz eme
összefüggését legtisztábban az
asztrológia ismerte fel, ami, úgy látszik,
napjainkban ismét reneszánszát kezdi
élni. Oskar Adler a Testament der
Astrologie (Az asztrológia
végrendelete) című művében Kant
ismert kijelentését — miszerint őt két
dolog újra meg újra mélységes tiszte-
lettel töltötte el: fölöttünk a csillagos ég
és bennünk az erkölcsi törvény — úgy
alkalmazta, hogy a bennünk lévő
erkölcsi törvény visszatükröződése
vagy megfelelése a kozmikus rendnek,
a „fölöttünk a csillagos ég"-nek. Ha a
kozmikus rendbe való betagoltságunkat
tudatosabban élnénk meg, akkor a
rendnek egy olyan elvére lelnénk rá
magunkban, amely fölötte állna minden
ideológiának, mivel azt nem emberek
gondolták ki, és mert egyúttal
létezésünk és életterünk fundamentális
feltétele. A tanulmányunk elején
alkalmazott példázat ezt világossá teszi.
Az állandóságra törekvés tehát
hozzátartozik lényünkhöz. Valamely
szeretett és minket szerető lény
elveszíthetetlenségének vágya mellett ez
hasonlatunk nyelvén tehát a úgy hagyni, ahogy van. Mindennemű
centripetálist, ami a nehézségi erőnek
felel meg, egyoldalúan hangsúlyozza.
A legáltalánosabb következmény az
lesz, hogy emberünk hajlamos mindent
134
biztosan ugyancsak gyökere a vallásos
érzületeknek. Egy isteni lény
időtlenségének, örökkévalóságának és
mindenütt jelenvalóságának az
elképzelésével az ember kielégítette az
állandóság utáni igényét. Azt nem
mindig tudjuk, milyen mély bennünk ez
az igény, de azonnal megéljük, amikor
egy meghitt, megszokott,
változhatatlannak tartott valami hirtelen
kezd megváltozni, vagy éppen azzal
fenyeget, hogy megszűnik, tovább nem
létezik. Akkor a mulandóság
megborzongat minket, és rémülten
ébredünk tudatára függőségünknek,
mulandóságunknak.
Most tehát térjünk rá a szorongás
harmadik alapformájára, amit így
nevezhetünk: szorongás az elmúlástól.
Ez annál hevesebben tör ránk, minél
inkább meg akarjuk magunkat védeni
tőle.
Legelőször is azt ecseteljük megint,
milyen következményei lesznek, ha
valaki az elmúlástól való szorongását
túlértékelve éli meg, vagy, az impulzus
oldala felől nézve, túlértékelve az
állandóságra és biztonságra irányuló
törekvést igyekszik élni — a mi
változások a mulandóságra
emlékeztetnek, amit pedig, amennyire
csak lehet, el akar kerülni. Ezért
igyekszik — ez mindig ugyanaz — a
135
már ismert és meghitt körülményeket beállítottságát, mert annak nem szabad
megint megtalálni vagy helyreállítani. megrendülnie. A tudománytörténet
Ha valami megváltozik, azt ő magára rengeteg példát tud erről és azokról a
nézve zava- rónak, nyugtalanítónak, sőt terméketlen vitákról, amelyeknek azt
ijesztőnek érzi. Ezért meg fogja kí- kellett volna eldönteniük, kinek van
sérelni a változásokat meggátolni, „igaza".
feltartóztatni vagy korlátozni, ha lehet, Ha valaki így kitart az ismert és
megakadályozni és leküzdeni. Ha megszokott mellett, akkor az újhoz
újításokkal találja szemben magát, óhatatlanul előítélettel közeledik, hogy
fellép ellenük, ami azonban egyre ne érje meglepe
inkább sziszifuszi munka lesz, hiszen
az élet állandó mozgásban van, minden
a folyamatos átalakulás állapotában
leledzik; a szüntelen keletkezésben és
elmúlásban „minden folyik",
feltartóztathatatlanul.
Egyáltalán hogyan festhet ez a
kísérlet? Úgy, hogy például az illető
konokul ragaszkodik nézetekhez,
tapasztalatokhoz, beállítottságokhoz,
elvekhez és szokásokhoz, és azokat
lehetőség szerint örök érvényű elvvé,
megdönthetetlen szabállyá, „örök tör-
vénnyé" akarja megtenni. Új
tapasztalatoknak hátat fordít, vagy ha
ez már nem lehetséges, más értelmet ad
nekik, és megkísérli a már ismerthez és
meghitthez idomítani őket. Ez elmehet
a tudatos vagy szándéktalan
tisztességtelenségig, például úgy, hogy
az újdonság részletei fölött átsiklik,
tendenciózusan félreérti vagy egész
egyszerűen indulatosan elutasítja őket
olyan indokokkal, amelyek, gyakran
eléggé átlátszóan, arról tanúskodnak,
hogy őt nem a tárgyilagosság érdekli,
hanem az, hogy megmentse szilárd
 tés, és hogy bebiztosítsa magát valami
szokatlan és ismeretlen ellen. Ekkor
kétségtelenül nem forog fenn annak a
veszélye, hogy a haladásba vetett naiv
hittel fogadjon el dolgokat, előzetes
megvizsgálásuk nélkül, ám annál
inkább ki van téve ama másik
veszélynek, hogy túlságosan kevéssé
nyitott az új számára, és ezáltal lefékez,
meggátol, sőt olykor meghiúsít
fejlődéseket — a sajátjait is.
A kényszeres betegek
alapproblémáját tehát túlértékelt biz-
tonságigényükről ismerhetjük fel.
Óvatosság, előrelátás, hosszú távra
szóló, céltudatos tervezés, egyáltalán az
állandóságra való beállítottság függnek
azzal össze. A szorongás oldaláról
nézve pedig a problémájukat úgy
írhatjuk le mint szorongást a kockázat-
tól, a változástól és a mulandóságtól.
Ahhoz az emberhez hasonlítanak, aki
csak akkor akar majd a vízbe bemenni,
ha már tud úszni — ők az élet hó nélkül
gyakorló síelői. Ezek a viselkedés-
módok és beállítottságok megint csak
minden nehézségi fokot elérhetnek, és a
legkülönösebb formákat ölthetik.
Ez a szorongás mindannyiunkban
bennünk van, együtt az állandóság és
halhatatlanság utáni vággyal; mindnyájan
keresünk valami olyat, ami végtelen, és
mély elégedettséget érzünk, amikor
bizonyos dolgokra úgy bukkanunk ismét
136
Egy, a harmincas éveinek közepén
járó férfinak tekintélyes könyvtára volt.
Mégis mindig kölcsönkönyvtárakba
járt, és a saját könyveit nem használta,
azzal az „indokkal", hogy egyszer
áthelyezhetik egy olyan helységbe,
amelynek nincs kölcsönkönyvtára —
és hát akkor mit tehetne, ha a saját
könyveit már mind kiolvasta? Itt már
meglehetősen groteszk fokra jutott az
előrelátás és a félelem attól, hogy
egyszer valaminek vége szakadhat.
Sok, kényszeres vonásokkal bíró
embernek tele van a ruhásszekrénye,
mégis mindig csak a régi holmijaikat
viselik, hogy legyen „tartalékuk"; a
szívük hasad meg, ha valami újat kell
felvenniük — inkább vállalják a
kockázatot, hogy a holmik kimennek a
divatból, vagy a moly falatozik belőlük,
de hordani soha nem hordják őket.
Valami Újat használni ugyanis annyit
jelent, mint kiszolgáltatni az időnek s
vele a mulandóságnak, elnyűni, és azzal
már a vég is látható lesz. Márpedig
minden, ami a vége felé közeledik, a
mulandóságra, végső soron a halálra
emlékeztet.
rá, ahogy megszoktuk, ahogy elhagytuk
őket. Ez teszi lehetővé, hogy megértsük
gyűjtőösztönünket: bármit gyűjtsön is
valaki — bélyeget, érmét vagy porcelánt
—, annak többnyire tudattalan motívuma
az, hogy birtokoljunk egy darabka
137
örökkévalóságot, a végtelenség garan- biztonságot ad, az újdonságok, a
ciáját, hiszen senki sem képes a továbbfejlődés révén viszonylagossá vál-
gyűjteményét teljessé tenni, bizonyos hat, hogy talán csalódásnak vagy
dolgok még mindig fognak hiányozni. tévedésnek bizonyul, és emiatt valami
Mások az állandóságot és az másra kellene átállnia, meg kellene
örökkévalóságot olyan találmányokban változnia. Minél szűkebb valakinek a
keresik, amelyek az élet horizontja és élettere, minél inkább meg
meghosszabbítását szolgálnák, vagy az akar-
örökmozgót kutatják, és az is lehet, hogy
valaki a saját nézeteit és elméleteit emeli
be az általánosba és az időtlenbe, és így
azok megcélzott örök érvényűségében az
időn túl is megmaradó valamit szerez
magának. Ez az állandóság utáni vágy
felismerhető már ragaszkodásunkon a
kedvenc szokásainkhoz és az
érzékenységünkön, ha azokon változtatni
kényszerülünk, vagy ha megzavarnak
minket bennük.
A változás és a mulandóság félelme
elkerülésének ugyanilyen tendenciáját
találjuk minden lehetséges területen a
hagyományokhoz való merev
ragaszkodásban. Családi, társadalmi, er-
kölcsi, politikai, tudományos és vallási
jellegű tradíciók a dogmatizmushoz,
konzervativizmushoz, elvekhez,
előítéletekhez és a fanatizmus különféle
formáihoz vezetnek. Minél merevebben
képviseli valaki őket, annál
türelmetlenebb lesz mindenki mással
szemben, aki támadja vagy
megkérdőjelezi azokat. E mögött
mindenkor az a félelme bújik meg, hogy
a megszokott, a megtanult, az, amiben
hitt, a felismert — mindaz, ami neki
 ja tartani azt a maga változatlanságában,
annál inkább félhet, hogy biztonságát új
fejlődések következtében elveszíti.
Tehát minél inkább igyekszünk a régit
megőrizni, annál inkább éreznünk kell a
mulandóság félelmét; másrészt minél
inkább berzenkedünk a fejlődés ellen,
annál biztosabban tömörítjük az
ellenerőket, csak éppen még élesebben,
ahogyan azt különösen világosan
megtapasztalhatjuk a nemzedékek
harcában: éppen a meglevőhöz való
szívós ragaszkodás és az újnak a régi
generáció általi rideg elutasítása gyakran
kényszeríti a fiatal generációt
szélsőséges magatartásformákra.
A hagyomány és a ragaszkodás a
megismert értékekhez kezdetben igazán
pozitív jelentőségű; helyes és szükséges
megkeresnünk azokat az elveket és
abszolútumokat, amelyek időállóak —
csak így találhatunk időálló
törvényszerűségekre is. Itt azonban
többről van szó, az új felé orientálódás
képességének vagy készségének a
hiányáról, a berzenkedésről a várható
fejlődések ellen, a meglevő
tapasztalatokhoz való hozzátanulás vagy
korrigálásuk ellen, amikre az élet Újra
meg Újra rákényszerít bennünket. A
„tempora mutantur et nos mutamur in
Os" „változnak az idők, és mi velük
változunk" — régi igazsága a kényszeres
betegre aligha érvényes; ámde ő a merev
138
változtathatatlanságra való igényét a
változástól való szorongásával fizeti
meg. Megkísérli az életet sémákba és
szabályokba kényszeríteni,
türelmetlenséget és konok elutasítást vet
be minden ellen, ami — mert új és más,
mint amit megszokott — nyugtalanítja.
Csakhogy amit az ember így akar
kényszeríteni, az neki magának lesz a
kényszere.
Ekképpen áll minden szokás mögött,
minden dogma és fanatizmus mögött a
szorongás is, a szorongás a változástól és
a múlékonyságtól, végül a szorongás a
haláltól. Kényszeres betegek ezért tudnak
nehezen megbékülni azzal, hogy valami
vagy valaki kikerül a hatalmukból, és
akaratukat nem tudják kiterjeszteni rá.
Szeretnének mindenkit és mindent arra
kényszeríteni, hogy olyanok legyenek,
amilyennek az ő véleményük szerint len-
139
niük kellene. De éppen ezáltal vallanak milyennek akarja látni. Ez különösen ki
újra meg újra kudarcot az életben, és szokott tetszeni a partner, a függő
mint a bumeráng, úgy tér vissza személyek és gyermekek viszonylatában.
önmagukra kényszer formájában az, amit A generációs probléma, a nemzedékek
éppen ők akartak másra rákényszeríteni: közti konfliktus különösen nyersen alakul
ha valaki olyasmire akar kényszeríteni ki ezekben az emberekben, amint erre
egy másikat, amit az nem hajlandó már történt utalás. Az ilyeneket a
elviselni, mert szeretne mindenben maga beállítottságuk azáltal, hogy minden újat,
dönteni, akkor amaz egyre inkább arra szokatlant, nem szokásosat elutasítanak
kényszerül, hogy végül már csak arra vagy el akarnak nyomni, könnyen
kelljen ügyelnie, nehogy ő maga egy abszurditásba viszi, és éppen ezáltal
cseppet is megváltozzon, és így kibújik a szólítják színre az ellenerőket, a lázadót, a
saját akarata alól. Így a kényszeríteni aka- forradalmárt, aki a maga részéről azt hi-
róból egy meggyőző konzekvencia szi, hogy neki a másik szélsőség
nyomán lesz a kényszerített, s ebben — eszközeivel kell őket legyőznie, és ennek
megint csak úgy hisszük — rá lehet során a fürdővízzel együtt gyakran a
ismerni az életnek az egyoldalúságokat gyermeket is kiönti. Ebben nyilván van
kiegyenlítő erejére. egy darabka elkerülhetetlen emberi tragi
A kényszeres beteg nehezen tudja
elfogadni, hogy az élet területén nem
létezik abszolútum, nem léteznek
megváltoztathatatlan elvek, hogy ami él,
azt nem lehet teljesen kiszámíthatóan
rögzíteni. Azt hiszi, mindent befoghat
egyetlen rendszerbe, hogy aztán
szemmel tarthassa és uralhassa azt, és
ilyenképpen erőszakot tegyen a
természetesen. Nietzsche mondta
egyszer, hogy a rendszer akarása mindig
tartalmaz egy darab őszintétlenséget —
éppen mert az élők sokszínűségét ilyen
módon erőszakkal kifakítja.
Az emberi környezetben a kényszeres
viselkedésmódok hasonló
következményekkel járnak. Tudatosan
vagy tudattalanul szeretné az ember a
másiknak nagymértékben előírni, hogy
 kum — elkerülhetetlen, de nem
leküzdhetetlen, ha az érintett készséget
mutat rá, hogy az újat elfogadja, és
szándékozik megérteni is.
Ezek az emberek mindig attól félnek,
hogy minden bizonytalanná, sőt
kaotikussá válna, ha ők megengednének
valami csekélyke lazaságot, kinyílnának
a másféle számára, és csak egy picikét
engednének úgy, hogy félretennék
önkontrolljukat és mások, ismeretlenek
kontrollját, amiket folytonosan
működtetnek. Állandóan attól félnek,
hogy mindaz, amit magukba fojtottak,
elfojtottak, vagy hogy az, aminek
véleményük szerint nem volna szabad
lennie, mindent el fog árasztani, ha ők
akár csak egyetlenegyszer is engednek
— olyanok ők, mint egy-egy Héraklész,
aki már előre tudni véli, hogy a hidrának,
ha lecsapta a fejét, legalább kettő nő
utána. Így félnek az „első lépéstől", ami,
ha egyszer bekövetkezik — úgy képzelik
—, beláthatatlan következményekkel jár.
Ezért mindig az van a fejükben: egyre
több hatalom, tudás és gyakorlat
birtokában hadd jussanak el odáig, hogy
szó, hogy tőlem kapjon-e
pszichoterápiás kezelést, vagy inkább
egy kúrán vegyen részt:
„Hálás köszönet a leveléért!
Roppant súlyos konfliktust
okozott nekem, nem tudom, hogy
az én döntési neurózisom szóba
140
„elő ne forduljon" semmi nemkívánatos
és előre nem látott dolog, és a „what —
if' — „mi (lesz) — ha"— mottója szerint
élnek: milyen következményekkel járhat,
ha ezt vagy azt teszem; így hasonlatosak
lesznek azokhoz, akik hó nélkül tanulnak
síelni, akik a tömény óvintézkedések és
előkészületek miatt nem jutnak hozzá az
eleven élvezethez.
Egy páciens, akit felszólítottam,
feküdjön lazán a heverőre, engedje el
magát, és mondjon ki mindent, ami csak
eszébe jut, megrökönyödve mondta: „De
hiszen akkor előkerül minden
baromság!"—, amivel pontosan kifejezte,
mennyi mindent fojtott el, és állandó
önellenőrzéssel és önmaga „kézben
tartásával" elfojtva is tartott. Óvintézkedés
mindennel szemben, aminek nem szabad
lennie, amit az embernek kerülnie kell —
ez a kényszeres személy legfontosabb
életelve, s ennek megtartásában igen
leleményes. Lássuk ezt most néhány
példán: részletek egy igen strukturált
kényszeres személyiség leveléből — arról
volt
jött-e Önnél az első
beszélgetésünkkor. Valószínűleg
csak egészen felületesen.
Éppen Bad X.-be írtam,
ahonnan végérvényes igen vagy
nem választ kértek, és hogy
július 15-ig döntsek, és írjam
141
meg nekik. Közben megjött az Ön én azért nem mentem feleségül
levele, amiben közölte, hogy egy férfihoz, akit szerettem, mert
esetleg dolgozhatok Önnel. Azóta nem voltam képes elhatározni
most már folyton tétovázom, magam. És azután már túl késő
iszonyú állapot. A nóta vége az volt! És most megint így lesz az
lesz, hogy mire döntenék, Bad X. utazással is. Végül nem lesz meg
is megtelt. Amellett voltaképpen sem az egyik, sem a másik. Az
egészen könnyű a döntés: kétségtelen, hogy München, ami
Münchenre ugyanis nem elég a a pénzt illeti, bizonytalan. Ez
pénzem. A szükséges pénzt újra realitás. Normális esetben nem
meg újra egymásra rakosgatom, inkább a pénzről gondoskodik az
de nem akar elég lenni. Szóval ember, és csak aztán utazik? A
nem megy. És akkor folyton arra jövő évben májusban és
gondolok, hogy milyen fontos júniusban biztosan eljut-
lenne, só? milyen sürgős.
Kiszínezem magamnak, hogy
talán az örökös, látszólag szervi
betegségeimben javulás állhatna
be, és hogy a közérzetem és a
nehézségeim szempontjából
kijöhetne valami pozitív dolog.
Aztán Münchenben szállásom
sincs. Bad X.- be az idén biztosan
megint naponta utazhatnék
(onnan meg Münchenbe) — nem
túl megerőltető ez? Ezt én megint
semmilyen körülmények között
sem tehetem. Ha arra gondolok,
hogy megint úgy, az ismeretlenbe
kéne utaznom, elfog a félelem és
a rémület. Feltehetően nem tör ki
egy háború!
Feltételezem, hogy Ön
szörnyülködik a
határozatlanságomon. De hát
Ön analitikus! És Ön tudja, hogy
 nék már odáig. Mostanáig kétszer
is csak fél fizetést kaptunk. De
újabban már normálisan megy a
dolog.
Úgy gondolom, Bad X. -et
veszem, még ha aztán Münche-
nért jajgatok is. Ez az, amire a
pénzt jól, gond nélkül elő tudom
teremteni. Ha pedig onnan olyan
hírt kapok, hogy nem tudnak
nekem olyan sokáig helyet
fenntartani, akkor talán mégis
München mellett döntök. És erre
az esetleges körülményre
vonatkozóan szeretném Öntől
tudni, hogy kifizethetem-e
szeptember 15-én a járhatatlanná a dolgok elfogulatlan
fogadóórákat, és hogy augusztus
7-étől szeptember 9-éig
dolgozhatom-e Önnel.
Ez nehéz szülés!... Amikor
mindezt így leírom, azt hiszem,
feltétlenül szükséges tovább
dolgozni analízisben, de — min-
den marad a régiben.
Nem tudom elhatározni
magam, ez gyötör. Meg akarom
látni, hogy Bad X. még fenn van-e
tartva nekem. Bár tudnám, hogy
Ön szeptember 7-éig ott van-e, és
hogy szeptember 15-én fizethetek-
minden kérdésessé? Hiszen az álmok
szertefoszlanak, velük foglalkozni
tudománytalan. Freudnak és Jungnak
142
e. Talán küldök táviratot." (Ezt
aztán csakugyan megtette, és az
analízis mellett döntött.)
El lehet képzelni, milyen kínzó lehet
az ilyen tétovázás és döntésképtelenség,
mindenekelőtt akkor, ha fontosabb dönté-
sekről van szó, mint az előbbi. Azt is
látni, hogyan teszi egy ilyen ember a
döntéseit valamiféle külső dolgoktól
függővé — nem kevesen a zakójuk
gombján vagy kockadobással „számolják
ki" döntéseiket stb. Később látni fogjuk,
hogyan támadhat ilyen önfelelősség
miatti félelem.
Egy további példa arra, hogy
kényszeres betegek miképpen teszik
megéléséhez vezető utat. Egy páciens
az analízisben elmeséli egy álmát, és
aztán folytatja: „Van egyáltalán
értelme jelentőséget tulajdonítani
az álmoknak? Hiszen mindig
minden viszonylagos, minden
lehetségest bele lehet illeszteni, bele
lehet olvasni — ki mondja meg
nekem, hogy helyes ötletem
támadt? Nem lehet, hogy az álmot,
már amikor elmeséltem,
megváltoztattam, vagy hogy már
nem emlékeztem rá pontosan? Nem
válik ezáltal
egészen más volt a felfogása az
álomról, ők az álmokat különbözőkép-
pen értelmezték. Mert itt bizony
143
nyilvánvalóan nincs semmi kötelező és Lelki törvény, hogy minden, amit
megbízható. És az ötletek! Ugyan már, elfojtunk, felhalmozódik; ezáltal
miféle gondolataim támadhatnak... erősödik a belső nyomás, és a kényszeres
ilyesmi az ellenőrizhetetlenbe vezet... betegnek mindig több és több időre és
az ember teljesen belevész a erőre van szüksége, hogy az elfojtottat
bizonytalanba... ráadásul nekem nem féken tartsa; így keletkezik a kényszerű
is jut eszembe semmi, de semmi..." ördögi kör, amit csak azzal lehet
Itt a páciens, hogy az átélés elől megbontani, hogy az érintett elfogadja:
„bebiztosítsa" magát, eléje jól létezik a „másik oldal", és komolyan
alkalmazott racionalizálást csúsztat — foglalkozik vele. Az elkerült és félt dol-
kitűnően felismerhető ez a gokat csak ekkor integrálhatja, és talán
„bebiztosítás"; világosan ámulattal éli meg, hogy az elfojtott
megmutatkozik szorongása az „ellen- valami jó erőket rejt magában, és hogy
őrizhetetlentől" — hiszen egyáltalán az „értelmet-
nem arról volt szó, hogy álmokról
tudományos vitákat kellene folytatni,
neki, a páciensnek csupán át kellett
volna engednie magát az eszébe jutó
ötleteknek. Lehetséges, akadnak
olyanok, akik talán azt gondolják, hogy
a páciensnek az álmokat illető kételyei
teljesen jogosak voltak — de ezek
tekintete ekkor elsiklik afölött, hogy a
páciensnek ez csupán ürügyül szolgált;
mi több, az ő kételyei egyáltalán nem
csak álmokra korlátozódtak — ő
mindentől félt, amit „bizonytalannak"
látott, és azt igyekezett elkerülni.
Sok kényszeres személy a
bebiztosítás hasonló motívumai miatt
megreked az előkészületeknél, amint azt
egy vicc igen találóan illusztrálja: Egy
ember felmegy a mennybe, ott két ajtót
lát a feliratokkal: „Kapu a Mennyek
Országába" és „Kapu a Mennyek
Országáról szóló előadásokhoz" — és ó'
ezen a második kapun megy be.
 len" álmok nagyon lényeges
mondanivalókat tartogatnak az em-
ber számára.
Nagyon jól elgondolható, mennyire
szűkös és merev, menynyire elvi és
intoleráns, milyen „kőkeményen
konzekvens" az ilyen beállítottságú
ember, mennyire élettelen lesz az élete,
ha ő erre az életre akkora
kizárólagossággal akarja rákényszeríteni
a maga feltételeit. A kényszeres ilyenkor
csak annak van a tudatában, hogy ő a
„helyeset" akarja képviselni (mint az a
páciens hitte, hogy neki muszáj
rátalálnia a „helyes" gondolatra, és ép-
pen ezáltal tette lehetetlenné az ötletek,
gondolatok szabad áramlását), az
azonban nem tudatosul benne, hogy e
mögött a kockázattól való félelem
ólálkodik.
Ha valaki mindent annyira elvszerűen
fog fel, akkor az eleven rendből pedáns
rendimádat lesz, a szükségszerű
következetességből helyrehozhatatlan
merevség, értelmes gazdálkodásból fu-
karság, egészséges önakaratból
akaratosság, de akár zsarnokság is. Ha
mindez nem elegendő a szorongás
leküzdéséhez, mert az élet teljessége nem
szentelt rendben az íróasztalon, a
vélemény valamiről visszavonhatatlan
érvénnyel, paragrafusszerű merevségben
alkotott erkölcsi ítélet,
támadhatatlanságát hangoztató elmélet,
144
hagyja magát merev szabályok közé
zárni, kényszeres szimptómák és
kényszercselekvések kialakulására kerül
sor. Ezeknek eredetileg az a funkciójuk,
hogy megkössék a szorongást,
fokozatosan azonban önállósulnak, és
egy belső „muszájjá", kényszerré válnak.
„Valami" rákényszeríti az emberre
ezeket a kényszeres szimptómákat és
cselekvéseket, és ha neki magának is
értelmetlennek tűnnek fel, többé már
nem szabadulhat tőlük. Ilyen
kényszercselekvés a mosakodási, a
tépelődési, a számolási és az emlékezési
kényszer. Mindig, amikor valaki
megkísérel elhagyni valamely kényszert,
vagy próbál megszabadulni tőle, az
abban levő szorongások kiszabadulnak.
Bármennyire különbözhetnek is a
kényszerek, végül mindig beleütközünk
a „meréstől", a gondtalan, szabad
elhatározástól való félelembe.
Keletkezésük középpontjában mindig az
volt, hogy valamit el kell kerülni, lett
légyen az új, ismeretlen, bizonytalan,
tilalmas, legyen az a megkísértése a
megszokottól történő eltérésnek. Ha
minden marad úgy, ahogy van: a tárgyak
meg-
hit az abszolút rendíthetetlenségben —
akkor az idő megállni látszik. Akkor
minden előre látható, a világ többé nem
változik, és az élet már csak ugyanannak
és a már ismertnek az ismétlődését hozza
145
magával, akkor az elevenen lüktető tisztaságnak, amit a megkísértések
ritmusból egyforma, állandóan ismétlődő hatására veszélyeztetve látunk. Éppen
taktus lett. Az ilyen magatartásformákban azáltal, hogy a tulajdonképpeni
lehet olykor bizonyos nagyság, de végső problémát áthelyezzük valami
soron tragikus nagyság, mivel az élet mindennaposra, válik az kényszerré; ha
erőinek makacs kényszeríteni akarása és valóságosan szembenézünk a
megfékezni akarása, a rugalmasság problémáinkkal, abból nem lesz
hiánya és az, hogy a vállalkozás eleve kényszer. Valahányszor olyan
lehetetlen, magában hordja a kudarc ténykedéseink során fog el minket a
csíráját. És a tragikumhoz hozzátartozik „muszáj" irracionális érzése,
egy abszolút hit csődje, amit az érintett amelyeknek végső
személy — valóban vagy látszólag —
kikerülhetetlen követelésként él meg,
amely követelést neki vagy teljesítenie
kell, vagy csak hiszi, hogy teljesítenie
kell.
Egy egyszerű példa megvilágíthatja
számunkra a kényszeres viselkedés elvi
alapját; benne, mint az életben oly
gyakran, tragikum és komikum szorosan
egymás mellett léteznek: próbáljon csak
meg valaki egy szobát teljesen
portalanítani — akkor megéli a nagy
tragikomikumát annak, ami nem akar
megengedni egy feltartóztathatatlan
történést, és meg akarja állítani az időt.
Az ilyen ember a Danaidák feneketlen
hordójából akar vizet meríteni. De mivel
nem a por, hanem valami más a takarítás
voltaképpeni célja, mindaddig a
portörlés lesz a kényszer, amíg nincs
megoldva a tényleges probléma, az, amit
az ember átirányított a porra. A
megcélzott abszolút pormentesség
valami lényegesebbnek szól, amit tisztán
akarunk tartani, talán az erkölcsi
 soron nincs jelentőségük, jól
tesszük, ha megkérdezzük ma-
gunktól: miféle feszültség vagy
döntés alól akarjuk magunkat
kihúzni?
Friedrich Theodor Vischer az Auch
Einer (Szintén egy) című regényében
humoros formában ábrázolta a kontroll alól, és elárulják, amit a
kényszeresség problémakörét.
Regényének hőse folytonos harcot folytat
— az ő kifejezésével — a „tárgyak
alattomossága" ellen. Újra meg újra követ
el hibákat, amelyek elfojtott indulatokból
és impulzusokból, mindenekelőtt
agresszív impulzusokból erednek, s
amelyeket a tárgyak alattomosságának tud
be. Ha a mártást „egészen véletlenül" a
neki nem rokonszenves asztaltársnője
ruhájára löttyinti, az kizárólag a tárgyak
alattomossága, éspedig a mártásoscsészéé
és az ő öltönyének a gombjaié, amelyekbe
a csésze beleakadt, és nem a hölgy iránti
elfojtott ellenszenvének és agressziójának
a kifejezése. Éppen a kényszeres
betegeknél találhatók igen gyakran ilyen
tévcselekvések (Freud: Fehlleistungen),
mivel ők igen sok eleven impulzusukat
Minden kényszerben ott van a hajlam
— a testi betegség lefolyásából véve a
hasonlatot — áttételek létrehozására,
tehát mintegy elburjánzanak, és más,
általuk addig nem érintett területeket is
birtokba vesznek. Ilyenképpen egy élet
mindinkább összeszűkülhet, kényszerek
146
elfojtják. A tévcselekedetekben — nyelv-
botlás, elfelejtés, „véletlen" nekimenés
valakinek stb. — a mindenkori elfojtott jut
érvényre náluk, tévedésből, tehát nem
saját hibából, nem tudatosan,
szántszándékkal; csak éppen „megesik"
velük, kibújnak az egyébként meglévő
kényszeresek titkolnának.
Voltaképpeni kényszeres beteg
esetében, ha a kényszerek fokozódnak,
hátborzongató-kísérteties vonást
ölthetnek: lassanként az egész életét
betöltik, és egyenesen démoni hatalmú,
önálló életet élnek. Jól megérthetjük,
hogy a régebbi időkben, amikor még nem
ismerték a lélektani összefüggéseket, ezek
a titokzatos kényszerek, amelyeknek
akkor is eleget kell tennie az embernek,
ha felismeri is értelmetlenségüket, az
ördögtől vagy gonosz szellemektől való
megszállottságnak számítottak. És maga
a kényszeres beteg gyakran úgy éli meg
kényszeres cselekvéseinek „muszájból"
történő végrehajtását, mintha egy idegen
hatalom állna fölötte, mivel számára azok
én-idegennek látszanak.
tölthetik ki, ahogyan ezt majd példákon
látni fogjuk.
A leírt folyamatok lejátszódhatnak
csak a lelken belül is, úgyszólván
azoknak a nyugtalanító, „ártó"
gondolatoknak, vágyaknak és
impulzusoknak az elhárításában,
147
amelyeket a kényszeres beteg tudni. Érdemes a latin közmondásra em-
elfojtandóknak hisz. Olyankor az illető lékeztetni: „Naturam expellas furca,
idejének és erejének nagy részét arra tamen usque recurret" — „Elkergetheted
fordítja, hogy harcoljon ellenük. Ezt úgy vasvillával a természetet, az mégis
kísérli meg, hogy mintegy afféle mindig
ellenvarázslatot alkalmaz ellenük. Ha az
illető történetesen gonosz, bűnös,
szennyes gondolatok vagy vágyak ellen
akar védekezni, akkor minden alka-
lommal, amikor megjelenésükkel
fenyegetnek, kényszerűen és azonnal
ellenrendszabályhoz fordul. Talán csak
egy mágikus formulát mond (Jézus,
Mária, Szent József!"), vagy muszáj
valami egyebet tennie, ami az
elkerülendőt kiszorítja a tudatából.
Súlyosabb formában ez önbüntetésekhez
vezethet, ahogyan ezt mindenekelőtt a
vallási fanatizmus területeiről ismerjük
— gondoljunk csak a flagellánsokra,
akik önostorozással vezekeltek a maguk
és mások bűneiért. Az ilyen kényszerek
terjeszkedő burjánzásaiból származó
„áttétek" aztán mind jobban és jobban
kiterjedhetnek, amit az érintettnek
muszáj elkerülnie: ekkor már az
elkerülendővel hangzásbelileg ártatlanul
társíthatóan kapcsolatos szavak vagy
fogalmak gyanússá válnak, és ugyanúgy
muszáj elkerülni őket, ahogyan a (német)
„jámbor egyszeregy" vicce karikírozza,
ahol a „sechs", vagyis „hat" helyett azt
kell mondani: „pfuj", mert a „sechs" a
kárhozatos „szexuális"-ra emlékeztet, s
ezért kihagyandó. Az érintett személy
így kerül itt is annak a helyzetébe, aki a
szobáját teljesen pormentesnek akarta
 visszatér" —, a természet, az élet nem
hagyja magát erőszakkal kiűzni,
elfojtani, valamilyen úton-módon csak
visszatér. Ez néha olyan rafinált formát
ölthet, mint az itt következő példában,
amiben az elhárítás tudatos aspektusa
alatt az elhárított mintegy kerülő úton
ismét bejut:
Egy kényszerneurózisos
nőpáciensnek, mosakodási kény-
szerből, ami tudattalanul jelképesen
az ő „szennyes" szexuális
impulzusainak, éspedig az
önkielégítésének szólt — s neki úgy
tanították, hogy azt bűnnek kell
felfogni —, nemi testtájékát, a
tulajdonképpeni „bűnös" területet
különösen intenzíven és olyan
gyakran kellett megmosnia, hogy
azzal a tilalmas kéjérzeteket „kerülő
úton" egészen az orgazmusig ismét
megszerezte és kielégült — de most
már „akaratlanul", és ezért bűntudat
érzése nélkül, minthogy tudatosan ő
csupán tisztán akarta magát tartani.
A keresztény egyház két hitfelekezete
a szexualitás kárhoztatása és a vele
keltett bűntudatérzések által — amiket
sajnos néha még ma is keltenek —
némely ecclesiogén, azaz egyházi ere-
detű neurózist okozott. Testellenessége
elkerülhető félelmeket és bűntudatérzést
ültetett sok fiatalba, különösen a puber-
táskorban. Ahelyett, hogy — mint az
148
úgynevezett primitív népek felnőtté
avatási rítusaiban a gyakorlat — a
fiatalokat ebbe az oly fontos fejlődési
szakaszba bevezették volna, például az
iskolai oktatás során vagy esti közösségi
összejöveteleken a témairányultságú
csoportos beszélgetéseken, amikor a
kamaszok kérdezhettek volna, régóta
csak egyfajta konfirmációs oktatás léte-
zett, ami túlnyomórészt abból állt, hogy a
résztvevők zsoltárverseket és
katekizmust tanultak meg kívülről, és
„kínos" kérdések lehetőleg nem kerültek
elő. E tekintetben egy és más szerencsére
megváltozott, és az ifjúság sok mindent
maga szerzett meg magának abból, amit
elrejtettek előle. Aki pár évtizeden át
pszichoterapeutaként dolgozott, az tudja,
milyen rettenetes következményei voltak
a vallási alátámasztású testellenességnek,
kezdve többnyire az onánia elleni
harccal, amely szenvedélyt ál-
149
lítólag szörnyű testi és lelki károsodások emberek érzelmeiket inkább takarékosan
követnek, ezért igen súlyos félelmeket és adagolják, nehezen engedik át magukat
bűntudatot plántáltak a fiatalokba, akik érzéseiknek, és a partnerük érzései iránt is
közül sokan öngyilkossággal végezték, kevés megértést tanúsítanak. Alkalmatlan
ha a „bűn" elleni harcuk hiábavalónak időben mutatott tárgyszerűségük érzelmi
bizonyult. kapcsolataikban hallatlanul kijózanítóan
hatnak.
Ezért minden partnerkapcsolatukban
A KÉNYSZERES SZEMÉLY ÉS A megvan a felelősségérzetük, és
SZERELEM döntéseikhez, ha egyszer meghozták,
ragaszkodnak. Nem könnyű a partner
A szerelem, az érzelemnek ez az egyenjogúságát elismerniük; inkább egy
irracionális, határokat nem ismerő, vertikális rend felé hajlanak: a fenn vagy
magasabb rendű megélése, ami lenn, az üllőnek vagy kalapácsnak lenni
veszedelmes szenvedéllyé fokozódhat, számukra elkerülhetetlen „vagy/vagy"-
ezeknek az embereknek a számára már nak tűnik fel — és ugyan ki szeretne üllő
önmagában is mélységesen nyugtalanító. lenni? Ilyenképpen náluk
Itt nyilván van valami, amit az ember
nem tud „csinálni", ami alighanem saját
törvényekkel rendelkezik, ami kibújik az
akarat alól, ami úgy támadhat valakire,
mint egy betegség, és esetleg arra
készteti, hogy értelemellenesen
cselekedjék. Mindezeket nehéz
összhangba hozni a kényszeres betegek
biztonságra törekvő tendenciáival és
hatalomvágyával. Ezért a kényszeres
személyiségstruktúrával bírók
megkísérlik érzelmeiket „kézben tartani",
ellenőrzés alá vonni. Mert érzelmekre
nem lehet hagyatkozni, lévén, hogy azok
túlságosan szubjektívek, túlságosan
ingadozók és mulandók. Az ő szemükben
a szenvedély még gyanúsabb; hiszen
teljesen kiszámíthatatlan, értelmetlen,
inkább a gyengeség jele. Ezért az ilyen
 egy kapcsolat könnyen válik a fölényért
vívott hatalmi harccá. Ha a depressziós
elvesztési szorongásában akarja
partnerét magától függővé tenni, úgy a
kényszeres a hatalmi igényéből kifo-
lyólag teszi ezt; ő a partnerét a maga
akaratához kívánja idomítani. Ezért
viseli el, hogy partnere más-volta
érvényre jusson; túl könnyen tekinti
amazt birtokának, olyan tulajdonának,
amely akaratának alattvalója. Így
partnerkapcsolatokban nem ritka az az
eset, hogy a kényszeres a másik
költségére él, akitől ugyanakkor
alkalmazkodást és engedelmességet
követel. Másrészt neki a kötődés valami
sorsszerűséget jelent. Nagy a teher-
bírása és terhelhetősége; a hűség már
csak gazdasági okokból is magától
értetődő számára. Házasságokat
nemritkán észokokból kötnek, és ezek
közt nem jelentéktelen szerepet
játszanak anyagi szempontok és egyéb
biztonsági tényezők. A kényszeres
személy, mielőtt belemenne egy
kapcsolatba, hosszas kétségeken megy
keresztül; ez aztán mértéktelenül hosszú
jegyességgel és a házasság
Mennél erősebbek a kényszeres
vonások, annál inkább tekintik a
házasságot egyfajta jogi szerződésnek,
benne szilárdan rögzített jogokkal és
kötelességekkel. A formális aztán olyan
túlértékelést nyer, amire mindig lehet
150
időpontjának ismételt elhalasztásával
jár. Ha aztán döntött, a köteléket
gyakran szétbonthatatlannak tekinti -
akár vallási, akár etikai motivációból, de
az is lehet, hogy csupán azért, mert nem
akarja feladni, még ha ő vagy a partnere
szenved is miatta, vagy ha ez utóbbi
szeretné a köteléket felbontani.
Amikor egy nő megkérdezte a férjét,
miért nem akar beleegyezni a válásba,
amit ő már régóta javasolt, hiszen a há-
zasságuk a férfi szerint is elviselhetetlen
lett, az csak annyit felelt: „Mert házasok
vagyunk", mintha a házassággal valami
örök érvényű jött volna létre. A férfi ezt
nem vallási vagy más, érthető okból
mondta, hanem csupán azért, mert hát ő
egyszer házasságot kötött. Szerepet
játszott itt a megszokás, a férfi hatalmi
igénye, és azonkívül neki nyilván
jobbnak látszott ragaszkodni a
meglevőhöz, mint egy újabb kockázatba
belemenni. Így jöhetnek létre olyan
házasságok, amelyekben izzó
gyűlöletben és kölcsönös önkínzásban
merül ki az egész „kapcsolat", amelyben
végső soron mindegyik a másik halálát
várja.
hivatkozni. Mindaddig, amíg az
megmarad a „clara pacta — boni
amici" — „tiszta egyezség — jó
barátok" elvének keretében, nem lehet
kifogásolni. Ha azonban a formális az
érzelmi kapcsolatot akarja
151
helyettesíteni, akkor jön a hivatkozás tárja partnere elé, amit az régebben vagy
állítólagos jogokra és a szadizmusig érő most helytelenül csinált, hogy ez vagy
elvekre, amikor is a korrektség köpenye az milyen gyakran fordult elő. Válságos
alatt ellenséges érzelmek és hatalmi helyzetekbe kerülve gyakran furcsa
igények élik ki magukat. elképzelései vannak róla, hogy vajon
Egy házassági válságban élő nő miképpen tudna belőlük kikeveredni —
felkereste az ügyvédjét, és egy olyan jó példa erre az iménti. Minthogy az
szerződést fogalmaztatott meg vele, érzelmekről nincs nagy véleménye,
amely rögzítette a házastársi inkább ésszerűnek látszó
együttlétek sűrűségét, azok
alkalmával az általa megkívánt
szobahőmérsékletet, egyúttal
kikötötte a szerződésben, hogy a
férjének tilos a hálószobában
dohányoznia, és azt is pontosan
megszabta, milyen pénzbüntetést
tartozik a férfi fizetni, ha nem tesz
eleget ezeknek a feltételeknek.
az asszony csak akkor hajlandó
megmaradni a házasságban, ha a férfi
aláírta a szerződést. A nő meg volt
győződve róla, hogy részéről ez
tárgyszerű és kifogástalan szerződés,
ami lehetővé tehette a házasság
fennmaradását. — Itt a nő sza-
bályszerű feltételeket szabott meg
ahelyett, hogy a problémát ott
közelítette volna meg, ahol az igazában
volt: nem értette meg a saját érzelmeit
és azt, hogy kényszerrel akarta
kielégíteni a kívánságait.
Válságos szituációkban és vitákban a
kényszeres személy ritkán belátó; ott is
nehezen enged, ahol be kellene látnia,
menynyire méltánytalanul viselkedik.
Ragaszkodik a múlthoz, és pedánsan és
pontos időbeli és egyéb bizonylatokkal
 programjavaslatokat tár partnere elé,
azzal próbálkozik, hogy olyan
szabályokat állítson fel, amelyekhez
aztán mind a két partnernek illik
alkalmazkodnia. Ha a feleség például
panaszkodik, hogy a férje vasárnap
mindig a bélyegeivel vagy
barkácsolással tölti idejét, ő meg
unatkozik, és inkább szeretne vele
együtt csinálni valamit, akkor a férj
kompromisszumos javaslattal áll elő:
fel fog állítani egy programot, ami
szerint csak minden második
vasárnapon engedi át magát a
kedvteléseinek, a másik vasárnapon
pedig majd a feleségével együtt kezd
valamit. Ezt aztán programszerűen
meg is tartják majd — ebben fel lehet
ismerni a kísérletét a közeledésre és az
igyekvésre. Ámde mindez túlságosan
kényszeredett valami, és a rossz végén
kezdődik, mert így a férj végrehajt egy
ráterhelt kötelezettséget, és úgy véli, a
maga részét teljesítette. Aztán fölöttébb
csodálkozik és bosszankodik azon,
hogy a felesége még sincs
megelégedve, mert érzi a kelletlensé-
gét, és végső soron több közeledést
akart volna részéről, nem pedig
kötelező kirándulást.
belőle. Szükséges új beszerzések
tragédiává lesznek; vég nélküli viták
folynak egyáltalán a szükségességről:
vagy a partner pa-
152
Ez a példa sok hasonló
magatartásmódra vonatkozhat, ame-
lyek által a kényszeres betegek
megpróbálják megoldani part-
nergondjaikat. Emiatt azonban a
partner soha nem kapja meg azt, amit
voltaképpen akar: több örömet, több
közvetlenséget és érezhető vonzalmat,
a mindennapokban több
változatosságot és derűt. Aztán a
kényszeres személynek ilyen
„igények" láttán — a maga
szűkösségében és tartózkodásában
igényeket lát bennük az az érzése,
hogy a partnere kielégíthetetlen, és így
ők ketten egymás mellett, de egymás
nélkül élnek, és a problémák egyre
jobban megsűrűsödnek.
Kényszeresek partnerviszonyában
különleges szerepet játszik az idő és a
pénz, a pontosság és takarékosság; a
legszembetűnőbben itt szokott
megmutatkozni a hatalmi ösztön, a
pedantéria és a konokság. Az ételnek
„percnyi pontossággal" az asztalon kell
lennie; a háztartási pénzt „fillérre
pontos" elszámolás megkövetelésével
kapja kézhez a feleség, vagy a férjnek a
bérét, keresetét le kell otthon adnia, és
aztán kap valamennyi zsebpénzt
zarlási szenvedélyének, vagy annak a
jele tűnik elő, mennyire figyelmetlenül
bánik a dolgokkal, hogy „már megint"
újat kell beszerezni. Az ilyen
153
házasságokban leggyakrabban a A szexualitás, mint minden
pénzzel kapcsolatos problémák életörömhöz és az élvezetek minden
váltanak ki válságokat. lehetőségéhez való viszony, ha egyre
A patriarchátusban, ahol a férfi több kényszeres vonást kap, mind
előjogokkal bírt, gyakran voltak olyan problematikusabbá válik. Már utaltunk
házasságok, amelyekben az asszony a rá, hogy gyakran a szexualitás is „be
rövidebbet húzta. Már maga „a van tervezve". Ettől a szerelmi élet a ki-
házastársi kötelesség", amivé a nő józanító légkörben valami Erósz-
szexualitását lealacsonyították, ellenes, Dionüszosz-ellenes jelleget ölt.
megalázva vele a nőt, példa erre. A Ez már a kezdet kezdetén
következő, a hisztériáról szóló félresikerítheti az első találkozást a
fejezetben látni fogjuk, hogyan állt ezért másik nemmel — gondoljunk csak a
bosszút a nő. A patriarchátusban nászéjszaka gyakori kudarcaira. A
minden a férfi kezében összpontosult, a beleérzés hiánya, az erotikus fantázia
nő mintegy gondnokság alá volt hiánya kö
helyezve, legalábbis úgy tekintették,
mint az éretlen gyereket, úgy is bántak
vele, és teljes függőségben tartották.
Az ilyen, súlyos kényszeres
vonásokkal sújtott embereknek az a
legfontosabb, hogy a partnerük
„szuperáljon", pontosan, gondosan,
megbízhatóan és súrlódás nélkül, mint
egy olajozott masina, saját kívánságok,
még kevésbé érzelmi igények nélkül.
Aztán már eleven csere, a kölcsönös
adok-kapok helyett kizárólag feltételek
és a partner viselkedését szabályozó
előírások léteznek. Jól el lehet
képzelni, milyen hideg és
beprogramozott az ilyen házasság,
ahol gyakran még a szexuális
tevékenység is fix menetrend szerint
megy végbe, amolyan kötelező
gyakorlatként, nem hajlandóság és
ráhangoltság alapján — akkor hálnak
együtt, amikor „éppen az van soron".
vetkeztében a szerelmi élet a
továbbiakban a kitaposott úton
folytatódik. Kényszeresek szexualitása
nemritkán szadista beütéssel terhes, s
ez a partner kényszeríteni akarásában,
az intim kapcsolat és a hatalmi vágy
összevegyítésében jelentkezik.
De a szexualitással összefüggésben
a korábban szerzett szégyenérzetek és
bűntudatérzések megmaradása az
intim kapcso-
latot meggyötört, örömtelen és
fantáziátlan valamivé teheti, olyasmivé,
ami csak szilárd keretek közt és
megszabott feltételek mellett van
megengedve. Ez odáig mehet, hogy
hosszan tartó kétkedés, undorsorompó
vagy egyéb aggályok és célszerűsítések
kerülnek a „tiltott" ösztönök elé, mint a
következő példában:
Egy fiatal férfi megismerkedik
egy leánnyal, aki nagyon megtetszik
neki. Az első találkozó után
hazaérvén, elkezd té-
pelődni: „Milyen következményekkel
járhat ez a kapcsolat
(ami még egyáltalán nem létezett)?
Ugyan milyen famíliából való a
lány? Vajon sok férfival volt-e már
dolga? Vajon egész-
séges-e? Milyen elképzelése lehet a
szerelemről? És ha teherbe
esik? Nem kapok tőle esetleg
154
zal, hogy a beszélgetéseket
rekonstruálja; ez a szimptóma is egy-
fajta bebiztosítás volt, elsősorban az
fertőzést? A szája körül van valami
érzéki — ki tudja, hátha mindenkivel
lefekszik? És egyál-
talán — miért kell nekem vele
leállnom? Ki garantálja, hogy nem
járok pórul? Voltaképpen nem szól
semmi mellette... hiszen még fiatal
vagyok, miért kéne magam már
lekötnöm?" (Amiről még szó sem
volt.)
Érzékelhető a hallatlan elővigyázat
és az óvatoskodás; az illető sorra vesz
minden negatív eshetőséget, gyakran
hajuknál fog-
va rángat elő érveket, csak hogy ne
kelljen döntenie vagy csele-
kednie, ne kelljen kockázatot
vállalnia. A fiatalembernek még
egyéb kényszeres vonásai is voltak,
így például már az utolsó
szemeszterekben azt fontolgatta, hogy
az államvizsgáján milyen nyakkendőt
viseljen. Ráadásul emlékezési
kényszerben is szenvedett: ha
találkozott valakivel, utána pontosan fel
kellett idéznie, mit mondott ő, mit a
többiek, ő nem mondott-e valami
kényes dolgot, vajon a másik szavaiban
nem volt-e valami hát- térben
lappangó, ami kikerülhette a figyelmét.
Órákat töltött az-
155
ösztönösség ellen.
A kényszeres személy gyakran
viszi be teljesíteni akarását a
szexualitásába; akkor számára a túlterheltségre is — természetesen sok
szexuális kapcsolat az ő telje- lehetősége van annak, hogyan lehet
sítőképességének, potenciájának a kitérni élő partnerkapcsolat és remélt
tanúsításává lesz, partnernője pedig odaadás elől. Kényszeres személyek
teljesítménypróbájának a tárgyává. A csak nehezen jutnak elfogulatlan érzéki
német nyelv a szexuális és a pénzügyi örömhöz. Ha nem képesek szabadulni
potenciát, a köztük levő összefüggést attól az elképzeléstől, hogy a partnerük a
egyazon „Vermögen" szóval fejezi ki, tulajdonuk, akkor helyet kap náluk a
és kényszeres személyeknél gyakran féltékenység, ami itt most már inkább
találjuk ugyanazt a viszonyulást a hatalmi probléma: a partnernek nem
szexuális potenciájukhoz, mint a szabad kiszabadulnia a hatalmukból. Ha
pénzhez: vagy mutatni akarják, hogy mégis megkísérli, akkor ők egyre szű-
„vagyonosak", vagy fukarkodnak a kebb határok közé szorítják, mert
potenciájukkal, attól félve, hogy csak biztosak akarnak lenni felőle
korlátozott potencia áll
rendelkezésükre, és ezért beosztással
kell élniük, nehogy „idő előtt
elpufogtassák a puskaporukat" — pon-
tosan, ahogyan a pénzükkel is bánnak.
Az ő erotikus-szexuális szerelmi
kapcsolatuk könnyen megzavarható,
lévén, hogy gyakran függnek bizonyos
feltételektől, amelyeknek okvetlenül
teljesedniük kell: zajok, szagok, fényvi-
szonyok, nem jól betett ajtók és egyéb
külső körülmények annyira zavaróak
lehetnek számukra, hogy kedvüket
vesztik, vagy impotensnek bizonyulnak.
Némelyiküknek hosszas tisztálkodási
előkészületekre van szükségük, és ezzel
már eleve minden izgatótól megfosztják
az intim együttlétet; vagy rendszeresen
még előbb ellátandó „kötelességek"
miatt húzzák ki magukat — valamit
még el kell rámolni, be kell fejezni.
Szívesen történik hivatkozás
fáradtságra, munkával való
 — ezáltal csak még kiélezettebb lesz a
helyzet. Annak idején minden
bizonnyal kényszeres személy találta fel
az erényövet.
Náluk is gyakran találni éles
megkülönböztetést szerelem és
szexualitás közt, gyengédség és
érzékiség közt, annyira, hogy ott, ahol
szeretnek, nem tudnak tűzbe jönni,
másrészt csak ott tudnak tűzbe jönni,
ahol nem szeretnek, a szemükben
mocskosnak tetsző szexualitást ugyanis
nem képesek feltételezni arról a nőről,
akit szeretnek — azzal
lealacsonyítanák a hölgyet. Ilyenkép-
pen sok olyan férfi van köztük, aki
hódolója valamely nőnek, de
szexualitását prostituáltak segítségével
éli ki.
Ebben a körben az egészséges,
csupán enyhe kényszeres vonásokkal
bíró emberek általában nem
szenvedélyes szerelmesek, viszont
vonzalmukban megbízhatóak és
szilárdak. Egyenletes melegséget
tudnak nyújtani, és ezzel partnerüknek
megadják a biztonság és a felelős
mellette-állás érzését, azt az érzést,
hogy védencük jó kezekben van.
Gondos házastársak, és a családjuk
me miatt kell az agresszióktól
eltiltania magát. Tekintsük át azokat a
lehetőségeket, amelyek az ilyen
szituációkban megmaradnak számára.
156
158
gyakran kelti az irigylésre méltó
közösség benyomását, olyan
közösségét, amely kölcsönös
tiszteletre, vonzalomra és felelősségre
épül.
A KÉNYSZERES SZEMÉLY ÉS AZ
AGRESSZIÓ
A kényszeres személynek is
nehézséget okoznak a saját agressziói
és indulatai. Nagyon korán meg kell
tanulnia magát ellenőrizni, magán
uralkodni; spontán reakciói, ahogy
majd élettörténete áttekintésekor látni
fogjuk, félelemmel terhesek; düh,
gyűlölet-, dac- és ellenséges stb.
megnyilatkozásait gyermekkora óta el
kellett fojtania, miattuk büntetésben
részesült, vagy a szeretet megvonása
követte őket. Az életben azonban
mindez elkerülhetetlen — akkor hát mi
a tennivaló? Minthogy az ő én-je már
valamivel erőteljesebben kifejlődött,
mint a depressziósé, gyermekként neki
nincs, mint amannak, elvesztési félei e,
ami miatt fel kellene adnia indulatait —
neki a büntetéstől valló félel-
Leggyakrabban az fog történni,
hogy nagyon csínján bánik az
indulataival és agresszióival; habozni
és kételkedni fog, hogy szabad-e
1'57
159
bizonyos szituációban agresszívnak Ez bizonyos határok között talán
lennie, és ha az volt, utána gyakran egészséges is, ámde fennáll annak a
hajlik rá, hogy amit mondott vagy tett, veszélye, hogy ezáltal a kelleténél
letompítsa, enyhítse, visszavonja, többet követel meg magától az érintett,
visszaszívja, mint az itt következő hogy az indulatait túlságosan elfojtja,
példában: és azok a bensejében nagyon
Egy páciens az egyik kezelésen felgyülemlenek, s hogy ne törhessenek
valamilyen agresszív kijelentést tett a át, mind több és több kontrollra van
feleségére, éspedig jogosan, mert az szüksége. Ebből olyan
nagyon felbosszantotta. Utána, kényszerszimptómák fejlődhetnek ki,
nyomban enyhítve a szavait, ezt mond- mint annál a nőnél, aki soha nem
ta: „Természetesen ezt nagyon juttatta kifejezésre férje elleni el-
eltúloztam; nem kifejezetten úgy lenséges érzelmeit, ehelyett kifejlesztett
értettem, csak a megvilágítás egy szorongást a kések-
kedvéért; kérem, ne értsen félre,
különben hamis benyomása
támadhatna — mi általában nagyon
jól megértjük egymást." Itt látni,
milyen ijedséggel és az azt követő
bűntudattal éli meg valaki egy
agresszív megnyilatkozását; ez az
enyhítési tendencia akár a jóvátételig
vagy az önbüntetésig is fokozódhat.
Kényszeres személynél is
bekövetkezhet az ideológia kialakítása
mint ama konfliktus további megoldási
kísérlete, hogy az illetőnek vannak
indulatai, de azoknak nem szabad
kifejezésre jutniuk. Őnála az
indulatokról való lemondás többnyire
az önuralom és önfegyelmezés
ideologizálása útján megy végbe: az
indulatok megjelenítése a „magát-
menni-hagyni"-nak, a „magát-nem-
kézben-tartani"-nak a jele, egy olyan
magatartásé, amely méltóságán aluli.
től és más hegyes tárgyaktól, úgyhogy
amikor megpillantotta, nyomban el
kellett raknia őket — azok, ha
hosszabb ideig a látóterében maradnak,
felszabadíthatták volna az elfojtott
agreszsziókat, és a nő ki tudja, mi
mindenre lett volna képes. Ha pár-
beszédbe elegyedett volna a férjével,
agressziói korántsem lettek volna
annyira fenyegetőek, mint így, hogy
felgyülemlettek. Kényszeres
személyeknek ebben a dilemmájában
további lehetőség, hogy agresszióiknak
mintegy jogszerű lehetőségeket
keressenek, olyan indítékokat és
alkalmakat, amelyek nemcsak
megengedik agressziójuk érvényre
juttatását, hanem még értékként jelenít-
hetik is meg. Ilyenkor ők minden
olyasmi ellen, amit saját maguknak
meg kellett tiltaniuk, harcba szállnak
mindenütt, ahol csak beléjük ütköznek.
Így válhatnak fanatikussá minden terü-
leten olyan emberek, akik
kérlelhetetlenül, megalkuvás nélkül,
kíméletlenül mindig harcolnak valami
ellen — legyen az a higiéné, az ösztön,
a morál vagy a vallás területéről való.
Agressziójukkal már nem önmaguk
Valamivel enyhébb változata a leírt
„legitimált" agressziónak a mértéken
felüli korrektség, ami — az agresszió
elfojtása mellett — az agresszió
megnyilvánulásának talán a pontosan csukja be kiszolgálóablakát
leggyakoribb formája anélkül, hogy a
kényszeres tudatában szokott volna
lenni az agressziójának. Azoknak a
ellen fordulnak, mint a depressziósok,
hanem valami vagy valaki külső ellen,
éspedig jó lelkiismerettel, mert meg
vannak róla győződve, hogy
szükségeset cselekednek. Elképzelhető,
hogy ez mennyire veszélyessé válhat;
ha ugyanis az ember mindenekelőtt
szelepet keres agressziói levezetésére,
mindenütt találhat valamit, aminek
„meggyőződésbőr mehet neki. Ez a
legtöményebb agressziókat engedi meg
nekik, amelyeket immár szentesíthet a
cél — erre a keresztény ideológiák
kapcsán már utaltunk. Az egészséges
és a beteg közt itt is nagyon keskeny a
határ, minthogy az agresszió összekap-
csolódik olyan normákkal, amelyek
bizonyos értéket jelentenek, de
legalábbis jelenthetnek. Milyen
katasztrofálisan hathat, ha történetesen
egy közösség arra késztet valakit, hogy
agresszióit állítsa egy ideológia
szolgálatába — megélhettük a
zsidóüldözést a Harmadik
Birodalomban, láthatjuk minden
háborúban, amikor is az ellenség
megsemmisítése erénnyé magasztosul,
és az egyház, úgy lehet, áldását adja rá.
lehetőségeknek a száma, hogy in-
dulatait efféle korrektségben élje ki,
egészen a szadizmusig, rendkívül
magas: a hivatalnok, aki percre
akkor is, ha egy ügyfél dolgát még
könnyen elintézhetné; a tanár, aki
felrója a legcsekélyebb vessző- vagy fi-
gyelmetlenség okozta hibát is; a kényszeres beteg emberekkel olyan
vizsgáztató, aki csak a tőle elvárt pályákon, amelyek hatalmat
hajszálpontos feleletet fogadja el kölcsönöznek, s egyúttal lehetőséget
helyesnek; a bíró, aki a törvény kínálnak rá, hogy agressziójukat
betűjéhez ragaszkodik, akinek a tett az legálisan éljék ki, a rend, a fegyelem, a
tett, a motiváció nem számít — az törvény, a tekintély stb. nevében. Ezért
agresszió efféle egyenértékeire még nemigen csodálkozhatunk el azon,
számos példát lehet találni. Az hogy többé vagy kevésbé sok politikus
érintettek valamennyien a túlkorrektség kifejezetten
révén ilyen, látszólag jogszerű módon
élik ki agresszióikat, élnek vissza a
hatalmukkal, és azzal leplezik el
maguk elől a magatartásukat, hogy hát
hiszen ők csupán következetesen
valami helyeset, értéket képviselnek.
De éppen az a veszedelmes a kény-
szeresek agressziójában, hogy gyakran
hivatkoznak értékekre, ennek
következtében nehezen lehet
felismerni, mi az, ami az ügy
szempontjából fontos, és mi benne az
öncél. Persze „rendnek muszáj lenni"
— csakhogy eleven rendnek, nem
pedig valami pedáns rendmániának; és
az erkölcsösség persze érték — de egy,
az életet ellenségességgel szemlélő
morál már nem az.
A kényszeres agressziónak egy
további jellemző vonását jelenti
kapcsolódása a hatalomvágyhoz; itt
már nem csupán a szorongás
elhárításáról, az ellene való
védekezésről és a lereagálásáról van
szó, hanem a hatalomról. A
kényszeresek agressziója a hatalmukat
szolgálja, a hatalom viszont az
agressziójukat. Ezért találkozunk
 ehhez a struktúratípushoz tartozik, megbüntettek agresszív
amelyben találhatók katonák, megnyilvánulásaikért, akiknek
rendőrök, hivatalnokok, bírák, sohasem volt szabad nyíltan kimutatni
lelkészek, pedagógusok és ügyészek. dacukat, indulataikat stb., csak titokban
Aztán már az adott személyiség és alattomban érezhették; éppen ezért
érettségétől és integritásától függ, lettek a szó szoros értelemben
hogyan él a hatalmával és az „alattomosak", mihelyt megjött a
agressziójával. Mint minden bátorságuk hozzá. Az alattomosságtól,
társadalom, a miénk is a maga az álnokságtól, a „báránybőrbe bújt
rendezettségeivel és hierarchiáival farkastól" elválasztó határ aztán
bőséges lehetőséget kínál a nagyon keskeny.
kényszeresnek, hogy egy jó elv leple A szigorú, mindenekelőtt a
alatt legitim módon élje ki agresszióit motorikus-expanzív és affektív-ag-
és gyűlöletét. A szülői ház, az iskola és resszív viselkedés miatt „kiosztott"
a vallás azok az első nevelési gyermekkori büntetések további
környezetek, illetve intézmények, következménye az, hogy miattuk a
amelyek a vakfegyelem gyermek nem képes egészséges érzéki
megkövetelésével, dresszúrával, a benyomásokat szerezni. Nem tanulja
szeretetet nélkülöző nevelési meg, hogyan bánjon a testével, „nem
módszerekkel, bűntudat keltésével és érzi magát otthon" benne. Ahhoz
büntetésekkel hálás talajt teremtenek a ugyanis, hogy öröme teljék a testében,
gyermekek későbbi kényszeres engedni kell, hogy szabadon bánjon
személyiségének kifejlődésére — ezt vele, legyen meg a mozgásszabadsága,
jobban megértjük majd a következő amit az ember jókedvűen él meg. Ha
fejezetben. viszont folyton csak arra kell vigyáz-
A kényszeres agresszió egyik nia, hogy soha, sehol ne ütközzön bele
formája az agyafúrt alattomosság, semmibe, ne keltsen „megütközést",
amikor az álnok-gyáva, rejtett akkor nemcsak motorikus-agresszív
agresszió lesből csap le. Olyan gátlásosságra tesz szert, hanem
embereknél fordul ez elő, akiket egyúttal terjedelmes -mozgásbizonyta-
gyermekkorukban súlyosan
lanságra is, amit kialakult formájában ügyefogyottsággá erősödhet. Itt az
félszegségnek szoktunk nevezni, és agresszió még csupán a már említett
ami súlyos esetekben elhibázott cselekvésekben

162
160 163
161
mutatkozhat meg. Az ügyetlennek, a ládi katasztrófává válik stb.
félszegnek, az ügyefogyottnak az Kényszeres emberek agressziójának
agressziói aztán „akaratlanul", megfelelőjeként még két olyan
látszólag nem szándékosan magatartási módról beszélhetünk,
„tevékenykednek". Ilyenképpen amelyekben — önmaguk számára
elfojtott agresszióit és indulatait abban megint csak tudattalanul és ezért
a formában éli ki, hogy kezei közül bűntudat nélkül megélt — elfojtott
„véletlenül" kicsúszik az értékes váza, agresszióik és indulataik
amit meg kellett volna töltenie vízzel, érvényesülnek: a pepecselés, a
hogy megbotlik, és magával rántja az körülményeskedés, a határozatlanság
állólámpát stb. Utána persze lehet az, ami a környezetüket jelentős
bosszankodni miatta, de őt felelősségre mértékben gyötörheti és terhelheti —
vonni azért, amit tett, nem lehet — így ez igen finom, rejtett formája az
neki úgyszólván mindent szabad, sőt agressziónak. Ide tartoznak azok a nők,
talán érez is az ember iránta bizonyos akik hangverseny- vagy
jóleső szánakozást, fölényt —, így, színházlátogatásuk előtt nem készülnek
finoman irányítva, bosszúérzetei
elapadhatnak a környezetével
szemben, amelynek a bűne eredetileg,
hogy „ő ilyen ügyetlennek született".
Nemritkán még egy további nyeresége
is származik a dologból: mindent
kivesznek a kezéből, mert azt úgyis
rosszul csinálná, és így sok terhes
dologtól megszabadul.
Említsük még meg mellesleg, hogy
az állandó készenlétben állás és a
túlzott önkontroll kiindulópontja lehet
a hipochondriás önmegfigyelésnek; ez
pedig megint csak egyenértékű meg-
felelője lehet az agressziónak azáltal,
hogy az illető a környezetét a maga
hipochondrikus félelmeivel és
szimptómáival gyötri, és ilyen módon
minden derűsebb hangulatot semmivé
tesz. Sőt a valóban vagy állítólag nem
rendesen működő székelés néha csa-
el a toalettjükkel, és ezzel partnerüket
alaposan felbőszítik; vagy azok a
férfiak, akik valamely igen egyszerű
tény kifejtésekor úgyszólván Ádámnál
és Évánál kezdik, amint az itt
következő példában egy kényszeres
páciensem meg akarta magyarázni
nekem, miért késett ma „csaknem két
percet": „Az irodámból, mint mindig,
pontosan 18.15-kor jöttem el; a
szokásos tempómban mentem a
buszmegállóhoz; a busz pont három
percet késett, de aztán egy percet
behozott. Aztán ezzel a késéssel értem
a megállóhoz, ahol le kell szállnom,
hogy idejöjjek önhöz; még
valamennyit be akartam a késésből
hozni, ezért meggyorsítottam a
lépéseimet, de egy nő feltartott, aki
bizonyos utca felől kérdezett, és én
természetesen megadtam a agresszív, úgyhogy semmit sem lehet a
felvilágosítást nem volt nagyon
könnyű elmagyaráznom az utat —, az
utolsó métereket önhöz aztán már
végig futva tettem meg." Ezt — ha a
két perc egyáltalán szót érdemelt volna
— összefoghatta volna egyetlen
mondatban: „Elnézést kérek, amiért
késtem egy keveset." Ő egyike volt
Mindennek mintegy ellendarabja
volna a rámenősség, a távolságtartás
hiánya, ami a népnyelvi
„szájmenésben" jelentkezhet, tehát a
szakadatlan „szövegelésben", amivel
valaki elárasztja a másikat úgy, hogy
mondatainak „se vége, se hoszsza".
És végül említsük meg azt is, aki még
azoknak a pácienseknek, akik a
megbeszélt rendelési időben percnyi
pontossággal nyomják meg a csengőt
— ezzel támadhatatlan
semlegességüket hangsúlyozzák: ők
nem jönnek sem túl korán, mert az
tolakodásnak volna felfogható, sem túl
későn, mert azt udvariatlanságként
vagy rossz szándékként lehetne
értelmezni. Ennek egy variánsa az
óvatoskodás, a vállalkozókészség
hiánya, amennyiben erre nincsenek
ésszerű megfontolások. Kényszeres
személyek ezzel agressziós szelepként,
szinte indirekt agresszióként élnek.
Egy ember, aki elvileg minden,
mégoly igen kicsiny összegért is kéreti
magát, a konok vagy halálos hallgatás,
amitől „bepörög" a másik, jó példák
erre. Az illető nem lesz nyíltan
szemére vetni, pedig a másikat ily
módon sokkal inkább eltalálhatja és
megsértheti. Általánosságban azt lehet
mondani, hogy a kényszeres inkább a
mulasztásos, mint az elkövetési
bűnökre hajlik — mulasztásos
bűnöket pedig nehéz bizonyítani.
a kákán is csomót keres - ez egyik
tipikus formája a kényszeresek
agressziójának.
Ha agresszív impulzusaival
összefüggésben a büntetéstől és a
lelkiismeret-furdalástól való félelem és
bűntudat túlságosan erős a kényszeres
beteg emberben, annyira, hogy a
fentiekben kifejtett lehetőségek és öröm, sem harag vagy
agresszióekvivalensek már nem állnak türelmetlenség - ebben a sztoikus
rendelkezésére, akkor bekövetkezik tartásában semmi nem bírta
nála a szomatizáció, azaz a lelki tünetek megrendíteni vagy felingerelni, és ő
kifejeződése testi panaszokban. Szív- és büszke volt rá, hogy ennyire kézben
keringési zavarok, vérnyomás- tudja tartani magát, lelkileg hozzá-
ingadozások (főleg magas vérnyomás, férhetetlen, és mindi gfölényben van.
nemritkán szélütések előfutáraként), Volt mégis egy sebezhe
fejfájások egészen a migrénig,
alvászavarok és bélbántalmak
(hascsikarás stb.) lehetnek a kö-
vetkezményei, azaz a test „nyelvén"
történő kifejezése a túl hosszú ideig
elfojtott indulatoknak és agresszióknak.
Bennük az érintettek számára az a
megoldhatatlan konfliktus játszódik le,
amely a kényszeríteni akaró hatalom és
a merészség híján az engedékeny
hagyni-megtörténni-magával közt
feszül. Az indulatok felgyülemlése és
az azzal együtt fokozódó belső nyomás
hatására is bekövetkezhet az elfojtott
indulatok áttörése egészen az
ámokfutásig, hirtelen dühkitörésekig és
a válogatás nélküli pusztítani akarásig.
Egy példa még az indulatok és
agressziók szomatizációjára:
Egy igen korrekt, önmagán
uralkodni tudó, felelősségteljes
állásban levő férfi annyira
tárgyiasította és semlegesítette az
emberekkel való kapcsolatait, hogy
azokban már szinte nem is volt
semmi érzelmi, indulati meg a
legkevésbé. Odáig ment, hogy nem
látszott rajta sem szomorúság, sem
 tő pontja: olyan helyzetekben,
amelyekben voltaképpen bosz-
szúsnak, indulatosnak kellett volna
lennie, de ezt tekintélye megőrzése
okából és a magáról alkotott
eszménykép miatt nem engedte meg
magának, egyre gyakrabban és
félreérthetetlenül érzékelte érverése
meggyorsulását és szívfájdalmakat -
a páncélzata láthatólag nem volt
tökéletes. Amikor egy hivatásbeli
válság alkalmával sok támadást
kellett kivédenie, ezek a szimptómák
felerősödtek, az orvos, aki
kivizsgálta, megállapította, hogy
szívinfarktusnak néz elébe, ha nem
lazít, és nem könnyít a terhein.
Egyáltalán nem a hivatásbeli
megterhelés volt számára a döntő
tényező, hanem az ő roppant nagy,
nem természetes önuralma és a
„tartása', ami nem hagyott nyitva
szelepet az indulatainak.
Bismarckról tudjuk, hogy indulatai
megsűrűsödésekor hajlamos volt
sírógörcsökre, és a szőnyeget
harapdálta. Gyakrantragikum bújik
meg abban, hogyerős indulatokkal
terhelt emberek olyan állásban
való hajlam látszik itt szerepet játszani,
valamint veleszületett, hangsúlyosan
önálló, makacs karakter is. Olyan
adottságok tehát, amelyek miatt
valamely gyermek az átlagosnál
164
vannak, ahol - azt hiszik - az arculatuk
megőrzése okán, vagy egy magukra
vett eszménykép miatt nem en-
gedhetnek meg maguknak
indulatokat.
Az agressziónak még egy elhárítását
hadd említsem meg, ami
mindenekelőtt a kényszeres személyre
jellemző: ő azáltal tudja megóvni
magát az agresszióitól, hogy azt a
személyt, akinek azok szólnának,
idealizálja, és ekképpen
támadhatatlanná teszi - ezt a
gyermekkor után elsősorban a tanuló-
tanár kapcsolatokban találjuk meg újra
-, végül is az ember így mindig egy
darab kisfiú avagy leányka marad; ez a
vallási területre is érvényes.
AZ ÉLETTÖRTÉNETI HÁTTÉR
Hadd kérdezzük meg most ismét
magunkat, milyen alkati tényezők és a
környező világ milyen hatásai segítik
elő kényszeres személyiségstruktúrák
kifejlődését. Alkatilag egy különösen
élénk motorikus-agresszív, szexuális és
általános terjeszkedésre
könnyebben és gyakrabban „ütközik",
s ez szüleinek kényelmetlen, s ezért
sűrűbben fékezik és korlátozzák, mint
egy hozzá képest csendesebb, „jobb"
gyermeket. De szerepet játszhat az
165
alkati szelídség és mulandóság és változás miatti
alkalmazkodóképesség is, ha szorongást túlságosan fel szoktuk
engedékenységre és engedelmességre értékelni.
való hajlammal párosul, mert akkor a Hogy ezt megértsük, beljebb kell
gyermek túl kevés spontán reagálást hatolnunk abba a fejlődési fázisba,
enged meg magának, és a kelleténél amely a korábban leírt másik kettőt
jobban alkalmazkodik. Továbbá, úgy követi. Ez a második és a negyedik
tetszik, számításba jön egy veleszületett életév közti idő, amikor a gyermek
hajlam az elgondolkodásra, az először kerül összeütközésbe környező
elmélyedő-tépelődő pontosságra, világa parancsaival és tilalmaival.
valamint az erőteljesebb érzelmi Ezzel kiesik az „ártatlan" korai
tapadás a múlthoz — hatásukra gyermekkor rövid ideig tartó pa-
minden benyomás mélyebben radicsomi időszakából, amikor még
bevésődik, és huzamosabban tartja semmit sem kívántak vagy
magát. Megint csak nyitva kell
hagynunk, mert nem tudjuk eldönteni a
kérdést: az ilyen jellemző jegyek vajon
és mennyire alkatiak, és mennyire a
környező világ befolyására válaszoló
reagálások, s az ilyen viselkedésmódok
menynyire számítanak okozatnak, és
mennyire oknak. Ezekre a kérdésekre
megnyugtató módon sohasem
kaphatunk választ ehhez ugyanazt a
gyermeket különféle környezetekben
kellene felnőni hagyni. Annyi
bizonyos, hogy létező tényező a
hajlam, amit a környezetkutatás iránti
eluralkodó érdeklődés miatt túl
könnyen elhanyagolnak, amint
korábban a túlnyomórészt az örökletes
tényezőkre irányuló figyelem a
környezetkutatást kicsinyelte le. De hát
most azoknak a környezeti hatásoknak
szenteljük figyelmünket, amelyek
miatt egyrészt a biztonságosság és
állandóság igényét, másrészt a
 követeltek tőle, amikor még semmi
nem volt tilalmas, minden
szükségletét úgy elégítették ki, hogy
neki azért nem kellett tennie semmit.
Most első ízben kerül abba a
helyzetbe, hogy konfliktusa támad a
környezetével, létrejön a saját
kívánságai és impulzusai, a saját
akarata és a nevelői akarata és
követelményei közti konfliktus. Most
már elért egy olyan életkort, amikor
követelhetnek tőle valamit; ámde már
oly sok én-t, oly sok saját létezést
fejlesztett ki, hogy most már ki akar
lépni a világba, hogy kezdjen vele
valamit, holott az előző fázisokban
még mindent oda kellett vinni neki.
Kívánságait és indulatait mindjobban
ki tudja fejezni nyelvileg is;
meghódítja életterét, kipróbálja az
erőit, megkísérli az akaratát az
ellenállásokkal szemben érvé-
nyesíteni.
Az anyától való teljes függőség kora
után most egy leválási szakaszt él meg,
benne növekvő hajlammal az
önállóságra — ez az az időszak,
amikor először mondja: „én", ezzel
fejezve ki a felismert és megélt
megkülönböztetést az anyától, a vele
A gyermek önakarata vagy
éppenséggel engedelmességi kötelmei
megtapasztalásához az első fontos és
meghatározott viselkedési módra
166
való szimbiózistól, amelyben az ő
megtapasztalásában az én és a te még
nem különültek el. Az egyidejűleg
mindjobban megszerzett képessége,
hogy bánni tudjon a testével, motorikus
ténykedése, támadó kedve, terjeszkedő
kedve és önakarata egyre inkább a
környező világára irányul. Ezáltal
egyrészt megismeri az „anyag"
ellenállását, midőn összeütközik vele,
másrészt azt, hogy a környező világ
miképpen reagál az ő viselkedésére.
Ezen keresztül megtapasztalja mind a
saját képességét, a saját hatalmát, mind
pedig ezek határait. Ugyancsak ezen
keresztül szerzi meg egyebek közt —
és ez e fejlődési szakasza
szempontjából nagyon lényeges — az
első tájékozódást a megengedett és a
tiltott dolgában, a jó és a rossz
kategóriáinak ezen előformáiban.
Minden gyermeknek egyedi megoldást
kell találnia az önakarata és az
engedelmesség kötelme, a saját
érvényre jutása és az alkalmazkodása
közt. A megoldási kísérlet eredménye
mindenkor az alkatától és a környező
világnak ama részétől függ, amivel ez
az ő alkata összetalálkozik.
irányító lehetőségeket a tisztaságra
nevelés kínálja. Itt már lerakható lesz az
alap a gyermeknek mind az egészséges
önmeghatározásához, mind a
167
dacmagatartásaihoz is, vagy pedig a szabad" stb., és a gyermek azt
rugalmas engedelmességéhez, mindig tapasztalja, hogy ha engedelmeskedik,
aszerint, hogyan bánnak vele a akkor őt jónak, ha „truccol", akkor
tisztaságra nevelése során, kap-e rossznak ítélik. Ha ezekkel a
elegendő időt a szükséges lépések követelésekkel túl korán vagy túl későn
fokozatos megtételére; vajon nem találkozik, ha túl mereven és túl elvi
formálják-e ki a dacosságát erőltetett módon alkalmazzák őket, vagy túl
fegyelmezéssel, vagy pedig végül nem bágyadtan és túl következetlenül, ha a
törik-e meg az önakaratát egészen korán dacot és az engedetlenséget már a
kényszerítéssel és büntetésekkel. kezdet kezdetén megtörik, vagy a
Azonban az előbb leírt, a gyermekben szeretettel teli irányítás tetszés szerint
egyre inkább kialakuló képességekkel teljesítésbe visz át — mindezek
együtt és azon igénye által, hogy valamit eredményei azok a korai bevésődések,
kezdeni akar a világgal, valamit tenni amelyek alapvető formáit főképpen a
akar a dolgokkal, mind több és több
olyan szituáció keletkezik, amelyekben
összeütközésbe kerülhet a világgal,
zavarhatja azt, és a környező világ
reakciói nyomán azt érzi, hogy ő
„rossz", hogy „neveletlen". Ebben a
mintegy a második-negyedik életévig
tartó időszakában az első nekifutás során
dől el a gyermek expanzív-motorikus és
agresszív ösztöneinek a sorsa, továbbá
önakaratának a kialakulása;
személyisége kifejlődéséhez az itt
megtanult feldolgozási módok lesznek a
viselkedési modellek.
Mármost döntő fontossággal bír,
hogy ezeket az első parancsokat és
tilalmakat mikor és miképpen „kapja
kézhez" a gyermek. Hiszen a jónak-
vagy-rossznak-lenni első
jelentkezéseivel máris lehetséges lesz a
„bűnbeesés". Első ízben hangzik el
„neked kell.." vagy „neked ezt nem
szabad" vagy „azt neked most nem
 gyermeknek az önakaratával és
ösztönösségével — mint az érintett
impulzusok legtágabb és legfelsőbb
fogalmával — való bánásmódja
alakítja ki. Innen ered a legfontosabb
fundamentum ahhoz, hogy egy ember
később egészséges öntudattal,
egészséges önakarattal és civil
kurázsival rendelkezik-e, hogy a
tekintélyek ellen dacosan lázad-e
avagy engedelmesen alkalmazkodik
hozzájuk, és már itt megszerzi egy
későbbi kényszeres személyiség
strukturális alapjait.
Ilyenképpen a gyermek akaratának
a kell-lel és a muszájjal, a szabaddal
és a nem-szabaddal való
összeütközései, illetve így szerezett
tapasztalatai állítják fel benne a
sorompókat akaratimpulzusainak
szabadsága vagy gátoltsága számára,
morális lelkiismeretének, „felettes
én"-jének — ahogyan a és újonnan melléjük még elsajátítandó
pszichoanalízis nevezi ezt a ama képességeknek és viselkedési
gyermekkorban szerzett fokozatot, az
átfogó lelkiismeretnek a környező
világtól meghatározott részét —
szigora vagy enyhesége számára,
valamint elfogulatlan
ösztönösségének vagy pedig túlságos
eredményeire —, az első benyomások
és első tapasztalatok különösen akkor
hagynak nyomot, amikor azok valami
168
önkontrollja okozta gátoltságának
foka számára. A gyermek a környező
világ reakcióit a viselkedésére most
ismét magába fogadja, de már
bíróként, aki az eredetileg kívülről
megszabott parancsokat és tilalmakat
a bensőjében képviseli, folytatásaként
mindannak, amit addig tanult, és ami
bevésődött.
A későbbi kényszeres személyiségek
életrajzában nagy rendszerességgel
találkozunk azzal, hogy
gyermekkorukban életkori
szempontból túl korán és túl ridegen
gátolták, büntették vagy elnyomták az
eleven, agresszív, indulatos, a formálni
és változtatni akaró impulzusokat, sőt
egészséges önakaratuk minden ösz-
tönösségét, minden megnyilatkozását.
És mindezt a fejlődésnek abban a
fázisában, amelyben szükség van
ezeknek az életkortól függően esedékes
módoknak a kibontakozására,
amelyeknek az volna a feladatuk, hogy
az i tőt elvezessék a nagyobb
önállósághoz és függetlenséghez Amint
azt az élet minden területén láthatjuk —
gondoljunk például a magatartás-
kutatás
újonnan megtanulandóra, éppen
esedékes fejlődési lépésekre vonatkoz-
nak; mindenekelőtt ilyenkor válnak
169
igen könnyen sorsdöntő jelentőségűvé, kényszeres személyiségstruktúrák
és jelölnek ki még a kezdet kezdetén kifejlődése esetében: élénk, impulzív,
kategorikus magatartásmódokat az motorikus-vitális, agresszív-expanzív
újonnan megtanulandók területén. gyermekeket természetszerűen
Az egész körülbelül azzal kezdődik, gyakrabban dorgálnak, fékeznek és
hogy a gyermek környezetében szigorúbban fegyelmeznek, mint
mindennek mindig csak egy csendes gyermekeket; ha nem állnak
meghatározott módon szabad meg a dorgálásnál, ha sor kerül
megtörténnie, végbemennie, hogy az szeretetmegvonással való
eltéréseket ettől a normától a gyermek fenyegetésekre, netán büntetésekre is,
úgy éli meg, hogy azok veszélyesek, a következmények megfelelően
hogy azok az ő „rosszaságából" súlyosak lesznek.
erednek. A környező világnak az ő Az életkornak nem megfelelő
„helytelen viselkedését" követő követelmények úgy jelennek meg,
reakciói: korholás, figyelmeztetés, hogy a gyermeknek túl korán kell
fenyegetés, szeretetmegvonás és szobatisztának lennie, „rendesen" kell
büntetések a gyermekben asz- ülnie és ennie az asztalnál, nem
szociálódnak ezután, összekötődnek az szabad elron
ő, a környező világ szemében nyilván
nemkívánatos impulzusaival. Szert tesz
arra a tapasztalatra, hogy ha hangos, ha
valamit feldönt vagy elront, az anya
szemrehányóan és korholóan néz rá.
Az ilyen megismétlődő tapasztalatok
hatására legalábbis óvatos lesz, habozó,
magát jobban ellenőrző, talán már
elbizonytalanodottabb és gátoltabb is;
súlyos félelmek esetén egy
impulzusnak a veszélyes irányban
történő előtűnésével lassan-lassan
előjön egy reflex, ami őt nyomban
lefékezi vagy elnyomja.
Itt jobban meg lehet érteni a
bevezetésben említett összefüggést a
környezeti világ és az alkatából
fakadóan előzékeny személy közt a
 tania semmit, nem szabad kifejezésre
juttatnia az indulatait. Egy példa a
leggroteszkebbek közül: Egy
családban a gyermekeknek
pénzdarabot kellett a hónuk alá
szorítani, hogy étkezésnél ne
terpeszkedjenek el, és tanulják meg a
„jó modort" — a pénzérmének nem
volt szabad leesnie. Egy „jól
működő", jól „idomított" gyermek
természetesen kényelmesebb a olyan szituáció alakulhat ki, amely
szülőknek, a környező világ számára
igazi mintagyerek, akin a szülők neve-
lési módszerei büszkén felmutathatók,
aki miatt nem kell szégyenkezniük.
Ha még hozzávesszük a nagyvárosok
lakásviszonyait, amelyek a gyermek
számára börtönt jelentenek, ha nem
kap elegendő lehetőséget rá, hogy
mozoghasson, akkor semmiképpen
sem fogja tudni, mit kezdjen a
számára létfontosságú szükségleteivel.
Ha annyira hamar megtanulja, hogy
ügyeljen magára, hogy „összeszedje"
magát, az nem csupán természetes
ösztönösségének megy egyre inkább a
rovására, hanem értékükön felüli
helyet kap benne a félelem a
büntetéstől és a készség a
bűntudatérzésre.
csak az volt fontos, hogy
sóhajtozva korholja a kedvenc
gyermekét, majd fogott egy
fésűt, és a szőnyegrojtokat
170
Testvér születését a gyermek
ezekben az éveiben nehezen szokta
feldolgozni, mert a Káin—Ábel-
problémakör ebben a korban alakul ki
legerőteljesebben, amikor a gyermek
már kifejlesztette önakaratát és
agresszivitását, és az utána következő
testvért tudatosan riválisként fogadja.
Ha eziránt a szülőkben nincs megértés,
és a helyzetét nem könnyítik meg,
súlyos teherként nehezedik a
gyermekre, aki aztán a testvér elleni
ellenséges érzelmei és agressziói miatt
kénytelen bűntudatérzésekkel reagálni,
s ezek már korán kényszeres
óvintézkedést erőszakolnak ki belőle.
migrénes rohamai miatt a
zavaró körülményekre különösen
lönösen érzékeny anya egyetlen
gyermekén k, amikor játék után a
kertből vagy az utcáról felment, a
lakás ajtaja előtt le kellett vetnie a
cipőjét, hogy ne csináljon zajt, és ne
vigyen be piszkot. Ha a lakásban
játszott, és eszébe jutott, hogy valamit
megmutasson az anyjának, s ezért
berohant hozzá a szobájába, és
közben a szőnyeg rojtjait
összekuszálta, az anyának
kínosan, „akkurátusan" (ez
szava volt)
megigazította, miközben a
gyermek eredeti szándéka
171
teljesen elsikkadt. Vagy a
gyermeknek újra meg újra azt
kellett hallania: „Hát éppen
most zavarsz, amikor látod,
mennyire fáj a fejem; hogy
olvasok; hogy el vagyok
foglalva, hogy nincs időm?"
Bárki könnyen elgondolhatja,
hogy az ilyen tapasztalatok hosszú
távon hogyan hatnak.
Mindez azonban már jóval
korábban elkezdődhet. Részlet egy
anyának a naplójából, amit első
gyermekéről vezetett (az ilyen
gyermek van legerősebben kitéve
ilyesminek). A feljegyzések a
gyermek első életévére
vonatkoznak: „Már a harmadik
hónapban kezdtelek
hozzászoktatni a bilihez —
legyél szobatiszta, amilyen
hamar csak lehet. Nyugtalan és
eleven gyermek voltál, amikor
etetésnél nem maradtál
nyugton, rá kellett sóznom a
fenekedre, míg meg nem
tanultad, hogy nyugton maradj
— később ahhoz, hogy rendesen
viselkedj, legtöbbször már az is
elég volt, hogy fenyegetőn rád
néztem. Igy már egészen korán
azon voltam, hogy az
akaratosságodat ne tudd ér-
vényesíteni, ahogy én azt egy
könyvben olvastam: az akara-
tosságot mindjárt az elején meg
kell törni. Igy akkor is, amikor
bőgtél, ha kimentem a szobából,
egypárszor jól rávágtam a
fenekedre; akkor előbb még
jobban bőgtél, de én egyedül
hagytalak, míg csak bele nem
fáradtál a sírásba — sebből
világos volt, hogy csak engem
akarsz bosszantani. Később
nagyon aranyos voltál; nem is
volt többé ilyen hatalmi harc, és
az emberek csak ámultak, hogy
milyen szófogadó gyermek vagy,
és hogy már a tekintetemmel
tudlak téged dirigálni. Néha
muszáj volt erőt vennem
magamon, hogy ilyen kemény
legyek, de beláttam, hogy neked
így a legjobb, és arra gondol-
tam, később majd meg fogod
érteni, hogy én csak a javadat
akartam, és hogy szeretetből
voltam annyira szigorú. Apa
azokban az években a
háborúban volt, és én egyedül
viseltem
 érted a felelősséget: amikor ő
majd visszajön, egy jól nevelt
gyereket leljen itthon."
Ennyi nyilván elég annak
bemutatására, hogy egy ilyen gyer-
meknek egész korán meg kell tanulnia,
hogy impulzusait azonnal lefékezze,
elfojtsa, ha nem akarja, hogy
elutasítsák, amiért zavar. Ez idővel
belecsiszolódik, és második
természetévé lesz, olyan reflexekké,
amelyek végül automatikussá válnak.
Később aztán az illető minden
impulzusa és annak kivitelezése közé
beiktat egy „fogd-vissza-magad"-ot,
afféle hiátust, megszakítást, mert az
embernek meg kell előbb fontolnia,
megkockáztathatja-e, hogy enged az
impulzusának, vagy jobban teszi, ha
lemond róla. Ez mindinkább oda
vezet, hogy a megszakítás és a végig-
gondolás miatt az impulzus már
annyira elgyöngül, hogy nem jut
érvényre; mintegy kétség fogja el a
gyermeket: szabad-e vagy sem. S ez a
kétség annyira kibővülhet, hogy egy
kényszeres „muszáj-kételkedni"-vé
önállósul, ami minden veszélyesnek
mutatkozó impulzus esetében
bekövetkezik, s azt mintegy fel-
számolja.
Ezeknek megfelelően érthető, hogy
kényszeres személyiségeknél a kétség
minden lehetséges változatában nagy
172
szerepet játszik. Védelem az a
veszélyes ösztönösség ellen, a „magát-
valamibe-belerángattatni" ellen, amit
majd meg kell bánnia. Ilyenképpen a
kétség egyre jobban és jobban
abszolutizálódik, öncéllá és ezáltal
puszta pótlékává lesz az eleven
ténykedésnek. E kétségekék
mindegyike életrajzilag
visszavezethető az őskétségre: szabad-
e nekem önmagamnak lennem, és
tennem, amit akarok, vagy
engedelmeskednem kell, s
d
lemon anom az impulzusaimról —
muszáj-e tehát „jónak" lennem, vagy
szabad „rossznak" lennem, illetve az,
amit teszek, jó-e vagy rossz? Ez az
ingadozás eredményezi kényszeres
személyeknél a rájuk jellemző
hajlamot a habozásra, tétovázásra, a
határozatlanságra és a halogatásra is.
Mintegy állandóan belekerülnek
Buridán szamara helyzetébe, amely két
szénaköteg közt éhen vész, mert nem
tudja eldönteni, melyikkel kezdje; csak
éppen a kényszeres sze-
173
mélyeknél a cselekvésre való mersz és
a büntetéstől való félelem az, amelyek
közt nem tudják magukat elhatározni.
Ilyenképpen náluk a döntést
megnehezíti az a konfliktus, ami az
eredeti hajlam között és e hajlam
követésétől való, dresszúrával keltett
félelem között feszül. Sematikusan úgy
lehet fogalmazni, hogy a kényszereik
ereje attól függ, hogy
gyermekkorukban miként alakult az
ösztönös impulzus és a büntetéstől való
félelem viszonya. Még érthetőbb lesz a
kételkedésből fakadó tétovázás és
habozás, a gyötrelmes
döntésképtelenség, ha tudjuk, hogy
ezeknek az embereknek az egyszer
meghozott elhatározások és döntések
valami véglegest jelentenek, valami
visszavonhatatlant; azoknak „abszolút"
helyeseknek kell lenniük, hiszen
különben büntetéssel kell számolniuk.
Emiatt számukra még az egészen
jelentéktelen döntések is problémát
okoznak — hiszen mindig meg kell
találniuk a helyes megoldást, különben
ott a szorongás.
Minél kényszeresebb személyiségű
valaki, annál inkább foglalják el ilyen
kényszeres kételyek az értelmes
cselekvés helyét; ezek akár a kétkedés
szenvedélyévé is fokozódhatnak, és
annyira reflexszé válnak, hogy már
minden gondolatra válaszolnia kell az
ellengondolatnak. Ha az impulzus és
ellenimpulzus egymásutánja egyre
gyorsabban megy végbe, végül
bekövetkezik, hogy csaknem
egyszerre jelentkeznek: a szünet, a
hiátus impulzus és ellenimpulzus közt
először még hosszabb, de aztán lerö-
vidül, mintha csak egy egészen gyors,
egymás utáni „igen-nem-igen-nem"
volna az egész, ami, a testiekbe átvive,
reszketéshez és dadogáshoz vezethet
aszerint, hogy a „valamit-megtenni-
akarni"-ról és „nemszabad"-ról van-e
szó, vagy a „valamit-kimondani-
akarni"-ról és „nem-szabad"-ról van-e
szó. Végül a két ellentétes impulzus
gyakorlatilag időben egybeeshet, és
teljesen paralizálódhat: „leblokkolva"
és katatóniás megmerevedésben. Ha
valaki egyszerre akar beszélni és nem
beszélni, odacsapni és magát
visszafogni, az okvetlenül teljes
lebénulást okoz. Ennek a vonalnak a
végén ingerek és impulzusok már
kívül maradnak az érzékelésen, nem
kerülnek be többé a tudatba, mert az
elhárí
 tás annyira reflexszerűen lép fel,
hogy az az impulzust még csí-
rájában elfojtja.
A kényszeres személy tehát a
gyermekkorában túl korán szerezte
azt a tapasztalatot, hogy a világban
sok mindent csak egy egészen
meghatározott módon szabad
megtenni, és hogy sok minden
tilalmas volt számára, amit pedig
szívesen megtett volna. Így alakult ki
benne az az elképzelés is, hogy
nyilvánvalóan mindig kell lennie
olyasvalaminek, mint az abszolút
helyes, amiből kifejlődik vonzalma a
perfekcionizmus, a tökéletesedés
iránt. Ezt a tökéletesedést emeli elvvé;
szeretne minden élőnek feltételeket
szabni, hogy véleménye szerint
milyennek kellene lenniük.
Ámde egy olyan gyermek is, aki
kaotikus környezetben nő fel,
kifejleszthet kényszeres vonásokat, de
itt reaktív és kompenzáló módon: ő a
környező világában nem talál
tájékozódási lehetőséget, kapaszkodót,
olyan szabadságot él meg, amely
félelemmel terhes, mivel benne ott
vannak a szabad akarat összes
megcsókolja. Fantáziája
merészségétől nagyon megrémül, és
nyomban elfogja a félelem, hogy
talán ügyetlenül viselkedik, és a lány
174
lehetőségei. Akkor ő, minthogy
odakünn nem talál kapaszkodót, belső
tartást keres. Megkísérli, hogy saját
magából keletkeztessen ren-
dezettségeket és szilárd alapelveket,
amelyekhez tarthatja magát, és
amelyek neki biztonságot adnak. Ezek
azután kényszeres formákat öltenek,
mivel a környezete által újra meg újra
veszélybe kerülnek, ezért annál jobban
kapaszkodnia kell beléjük.
PÉLDÁK KÉNYSZERES
ÁTÉLÉSFORMÁKRA
A következő példa megmutathatja
nekünk, hogyan kezdődik kényszeres
szimptómák kialakulása egy már
meglevő, de még nem feltűnő
kényszeres személyiségstruktúra
alapján:
Egy, némely dolgokban a polgári
elvek szerint túl jól nevelt
fiatalember táncórai partnernőjét a
tanfolyamot záró bál után
hazakíséri. A leány nagyon tetszik
neki, és hazafelé menet a
fiatalemberből előtör a vágy, hogy
karjába vegye és
majd elutasítja, úgyhogy elkezdi az
útszéli fákat számolni. Veszélyes
impulzusaitól ez valami semleges
dologra tereli a figyelmét. Már járt
175
így korábban is, és megszokta, hogy pontossággal úgy tartotta, ahogyan
olyan szituációkban, amelyekben a férje tette, s ezt így indokolta: ha
ösztönös vágyai miatt félelem- és apa visszatérne, találjon mindent
bűntudatérzések fogták el, úgy, ahogyan itt hagyott. Ilyen-
kényszerűen elkezdett valamit képpen az otthonnak volt valamilyen
számolni, ami éppen kínálkozott. Igy múzeumi atmoszférája, tetézve egy
mentette át magát a döntések és aktív megszentelődött hagyománnyal, ami
cselekvés elől a számoláskényszerbe, kiterjedt az apa bármilyen
ami mindaddig tartott, míg csak el valamikori nézeteire és kijelentéseire,
nem múlta kísértés. ő ezt az melyeket az özvegy most már
összefüggést nem látta át, csupán megdönthetetlen igazságokként idé-
meg volt hökkenve ettől a számára zett. Ezáltal az apa a fiú számára
érthetetlen kényszert« ami elérhetetlen maradt — tökéletes,
rátelepedett, és amit egyben hiba nélküli férfi volt, annak tetszett.
terhesnek talált. De ez egyúttal megnehezítette a
Jól felismerhető itt egy fiúnak a nőkhöz való viszonyát is: az
kényszerszimptóma indítóoka, létre- anyja
jötte, megszokottá válása: az indítóok
egy megkísértési szituáció, amihez
szorongás társul; hogy az érintett
személynek ne kelljen döntenie, vajon
tegyen-e le a dologról vagy vágjon
bele, elterelésként beiktat egy
semleges ténykedést, ami megkíméli a
cselekvéstől, amíg a veszély el nem
múlik.
Ennek a fiatalembernek már volt
előtörténete is:
Az anyjának, aki korán
megözvegyült, szintén voltak kife-
jezett kényszeres vonásai. Férje
halála után úgy döntött, hogy a
lakásban minden úgy maradjon,
ahogyan a férje életében volt, ami
odáig ment, hogy étkezésekre a férje
terítékét is odakészítette. Férje
íróasztalát és a könyveit kínos
 azt a benyomást keltette benne, hogy
a nők nyilvánvalóan hallatlanul
finom és érzékeny lények, és hogy a
férfiak, velük összehasonlítva,
faragatlan tuskók, akik nem tudják,
hogy nőkkel miként kell viselkedni
— ebben megint csak az apa volt az
egyetlen kivétel: ő évekig
körüludvarolta az anyát anélkül,
hogy a legcsekélyebb mértékben is
tolakodó lett volna, mindig
tökéletesen figyelmes volt, és az
anyát „a tenyérén hordta". Nyilván
neki, a fiúnak is ilyennek kellett
volna lennie, és hogy tessék a
nőknek, meg kellett volna felelnie a
férfiról alkotott, de elérhetetlen
eszményi képnek.
A fiatalembernek, ha a kényszeres
szimptómája már nem nyújtott volna
elég védelmet az impulzusai ellen,
erősebb biztosítékokat kellett volna
alkalmaznia. Akkor talán már a
szexualitásra gondolva is
bekövetkezett volna az óvintézkedés,
az elhárítás. Vagy kritikus
helyzetekben kaphatott volna bizonyos
„öntudatzavart", egy hirtelen
absence-t — rövid ideig tartó
eszméletvesztést —, ami hatékonyabb
menekülést jelentett volna a veszélyes
szituációból; talán hirtelen fáradtságot
valami kárt tehet az anyjukban, talán
még meg is öli, amit az
176
is érzett volna, röviden: különféle
lehetőségek vannak kísértéses
szituációk, konfliktusok kényszeres
módon történő elkerülésére.
B. úr hétvégi neurózisban
szenvedett: mihelyt eljött a szombat,
határozatlan és
megmagyarázhatatlan szorongást
érzett, és bűntudatos hangulat,
kedvetlenség fogta el, olyan testi
szimptómák kíséretében, mint
fáradtság, fejfájás és levertség, ami
a teljes kimerültségi állapotig
fokozódhatott. Mindez vasárnap is
tartott, és csak hétfő délután csitult
el, B. úr számára rejtélyes
szabályszerűséggel osszabb
pszichoterápiás munka után a
panaszok következő hátterére derült
fény:
B. úr szülei kifejezetten rossz
házasságban éltek. A legdrá-
maibbak viszonylagos
rendszerességgel a hétvégék voltak,
amikor együtt alaposan le szokták
inni magukat. Ilyenkor hangos
jelenetekre, veszekedésekre és
tettlegességekre került sor közöttük,
s ezeket a fiú és húga nagy
félelemmel és ellenérzésekkel élte
meg. Attól féltek, hogy hirtelen
haragú apjuk
részegségében fenyegetően gyakran
ki is jelentett. A félelemhez
177
gyűlöletérzések társultak, elsősorban hogy ne kérdezősködhessenek, hiszen
az apával szemben, amelyeket még akkor minden nyomorúsága kiderült
csak erősített, hogy az a fiút gyakran volna. Mindez érthető módon
megszégyenítette, ridegen kritizálta, megerősítette benne a szü-
aztán hirtelen átcsapva lőgyűlöletet. Érzelmi állapotát még
szentimentalizmusba, felszólította, bonyolultabbá tette, hogy
hogy adjon neki egy csókot, aminek egyszersmind szánalmat is érzett
a gyermek félelmében, de undorral szülei iránt, holott látta, hogyan
tett eleget. gyötrik egymást, és hogy azok mind a
Amikor a gyermekek vasárnap ketten maguk is szerencsétlenek.
este aludni tértek, még gyakran Amikor hétfő délután hazament,
hallották a szülők heves vitáit, a és mindent lecsillapodottnak talált,
kölcsönös vádaskodásokat, válással észlelte, hogy nem történt semmi
való fenyegetéseket stb. Hétfőn az katasztrófa, szorongásai megint
apa már korán reggel munkába elcsitultak, megkönnyebbült, és
ment, az anya kialudta mámorát, és a remélte, hogy most már minden jó
gyermekeknek maguknak kellett lesz — a legközelebbi hétvégéig,
reggelijüket elkészíteniük, úgyhogy aminek jöttét már félelemmel várta.
ók, amikor elmentek az iskolába, nem Tehát a hétvégeken so
is látták egyik szülőjüket sem. B. úr
hétfőn reggel még rosszul érezte
magát az iskolában; egyrészt vele
mentek a szorongásai — hiszen a
vasárnap esti lefekvésük óta nem
látta a szüleit —, mi minden
történhetett időközben, vajon amikor
hazamegy, mindent úgy talál-e,
ahogy volt, vagy az anya talán,
amivel gyakran fenyegetőzött, közben
megszökött? Ugyanakkor mélyen
szégyellte magát, és tele volt
szomorúsággal amiatt, hogy ilyen
dolgok előfordulhattak a
családjában, hogy ő nem mesélhetett,
mint az iskolatársai, egy szépen
sikerült hétvégéről. Ezért igyekezett
az ilyen beszélgetésekből kibújni,
 sem lehetett teljesen nyugodt, és nem
tudott örülni a szabadidőnek; a
szülők közt zajló események
nemcsak hogy mindent
beárnyékoltak, hanem ő még
azt is elképzelte magában,
hogy talán ezúttal nem lesz
otthon annyira rossz, ha ő nagyon jó
lesz, és mintegy áldozat- és
ellenvarázslatképpen lemond saját
vágyairól.
Évek során mindez annyira
belefészkelte magát, hogy a
hétvégeket a továbbiakban a régi,
most már többé egyáltalán nem
reális szorongásokkal és
bűntudatérzésekkel élte meg, és az
„ellenvarázslatot" lemondással
fejtette ki, mintha még mindig
olyasmi rosszat és fenyegetőt kellene
elhárítania, ami bármikor
megtörténhet. Így érzett továbbra is
örömet, amikor elmúlt a hétvége, és
ő ismét visszatérhetett a az elfojtásuk teremtette meg az
munkájához, ter-mészetesen
azért is, mert a szabadsággal
és a szabadidővel semmit nem tudott
kezdeni.
Ha kölyökkorában enged az
impulzusainak, s egyszer alaposan
megmondja a véleményét az
mennyire szenvedett és mennyire
meghasonlott, akkor talált volna
lehetőséget rá, hogy kifejezze magát,
178
apjának, arcába vágva minden
keserűségét és gyűlöletét, akkor
talán a rosszabb kimenetelű variáció
felé irányult volna az impulzusa. De
gyermek lévén, hogyan tudta volna
megoldani ezt a konfliktust?
Elképzelése szerint félholtra verte
volna az apja, ami az otthoni
helyzetet még csak rontotta volna.
Az anyja talán az ő pártját fogta
volna, de ezzel csak még jobban
ellene dühítette volna az apját stb.
Mindezeknek a komplex és bonyolult
problémáknak a hatására alakult ki
a neurózisa: megóvta a veszélyes
cselekedetektől, betöltötte egy
mágikus ellenvarázslat funkcióját, és
egyszerre volt megbánás, vezeklés,
áldozat és önbüntetés. Minthogy a
gyűlölet, keserűség és csalódás
indulatai, ahogyan a vágyai, bánata,
a szégyen- és a bűntudatérzései
sohasem nyilvánulhattak meg, csak
alapot a későbbi kényszeres
szimptómák számára. Ha sor
kerülhetett volna a szüleivel való
„kibeszélésre", ha nekik vagy valaki
másnak elmondhatta volna, mi
minden ment benne végbe,
ellentmondásos érzelmeitől
és nem került volna sor a
szimptómák képződésére.
Vannak olyan környezetek,
179
amelyek ugyancsak kedveznek a mintha ő magasabb rendfokozatú
gyermekek kényszeres fejlődésének, s lett volna, s ezért többrendbeli sza-
amelyekben a szülők befolyásához badság illette volna meg.
még társul a társadalmi szerepük és A fiatalabbik gyermek, lévén
azok a követelmények, amiket sajátos inkább művészetre fogékony
presztízsük támaszt; így például széplélek, már ezért is puhánynak
katonatiszteknél, pedagógusoknál és tetszett az apa szemében;
lelkészeknél vagy az apák egyéb olyan „egyáltalán nem vagy igazi fiú",
foglalkozása esetében, amelyekben hallhatta, valahányszor
igen lényegesnek tetszik a külső hatás, megmutatkozott, hogy gyöngédséget
a tekintély, és amelyek szinte igényelne, vagy ha kicsordultak a
kényszeres magatartásmódokat könnyei, amikor az apa téli edzési
követelnek meg. Katonatiszteknél — módszerei nyomán fájtak kékre
mindenekelőtt a régi porosz tiszteknél fagyott kezei — kesztyű viselése
— a „kapja-össze-magát!", a „szedje- férfiatlan volt; az edzés minden
össze-magát!" és a „ne-engedje-el- területen nagybetűs szónak számí
magát!" férfias hivatásbeli ideológia
volt; a „tartást" a tiszti uniformis
magas, merev gallérja is elősegítette.
Egy magas rangú tisztnek két fia
volt: nagy követelményeket
támasztott velük szemben, azt
akarta, hogy kielégítsék az ő nagyon
határozott elvárásait. A nevelés a
jelzett értelemben poroszos volt;
érzelmeket kinyilvánítani, pláne sírni
tilos volt („német fiú nem sír').
Otthon mindennek úgy kellett
mennie, minta karikacsapás, a
családnak úgy kellett működne, mint
a kaszárnyaudvaron a kiképzésben
jól helytállt regrutáknak. Esti
lefekvésük előtt a fiúknak feszes
vigyázzban kellett „ágyba menéshez
jelentkezniük”, az idősebbnek
pontosan egy órával később, mint
egy évvel fiatalabb öccsének —
 tott. Az apa a fiút az akkor nevezetes,
hazafias nevelést nyújtó iskolák
egyikébe akarta küldeni, ahol
a nemzetiszocialista utánpótlást
nevelték. A fiút az apa
természetesen nem kérdezte meg,
hiszen a gyermek dolga az
engedelmeskedés. A fiú tizenöt vagy
tizenhat éves korában az
egyik ilyen iskolába került, ahol
katonás drill uralkodott.
Nem sok idő elteltével,
amikor egy sorakozó alkalmával
élesen ráripakodtak, dadogás fogta
el, s ez hamarosan annyira
erősödött, hogy ő az iskola
számára többé már nem is létezett,
hiszen az iskola min-den
tekintetben válogatott
társaságot akart kitenyészteni.
Így húzta keresztül apja
számítását anélkül, hogy felelőssé
lehetett volna érte tenni.
Másrészt ez volt az egyetlen kiút,
az egyetlen megoldás, ami
előtt az apának is meg kellett
hajolnia; tudatos lázadás az
apja ellen meg sem fordulhatott a
fiú fejében, hiszen az egészen
bizonyosan még szigorúbb
rendszabályokat vont volna maga
után. A fiú tudattalanul a
dított önkény másik
szélsőségességébe esik, amit
180
dadogásban találta meg azt az
eszközt, hogy elérje, amit hasznos
volt elérnie: megszabadulni a
gyűlölt iskolától úgy, hogy nem
terheli miatta felelősség, nem kell
nyílt ellenállást tanúsítania az
apjával szemben, és egyúttal bosszút
is áll rajta, minthogy apja a dadogás
tünetével szemben tehetetlen volt; a
saját szenvedésében — hiszen a
dadogás gyötrelmes és kínos érzés
— létezett egy tudattalan, fel nem
ismert önbüntetés is ezért a
lázadásáért.
Amennyire szükséges a szülők
egészséges elhatárolódása és meggyőző
tekintélyük megélése, annyira veszélyes
a tekintélyelvű nevelés, ami feltétlen
engedelmességet követel anélkül, hogy
a gyermeknek szabad volna
megkérdeznie a „miért"-et és a tilalmak
értelmét. A vakfegyelem, mint az efféle
„nevelés" legszélsőségesebb formája,
hozza létre a tömegembert, aki korán
ránevelt vak engedelmességében
mindenre képes, amit megparancsolnak
neki. A tekintélyellenes nevelés — már
benne az „ellenes" szó is szkeptikussá
tehet bennünket, hiszen teljesen kielé-
gítő kifejezés lenne a „nem
tekintélyelvű" nevelés — a felszaba-
veszélyes dolog szabadságnak tartani.
A dacviselkedés súlyos esetekben az
181
egész életen végighúzódhat. Az érintett peljenek, vagy valamilyen módon
állandóan lázadásban van valamilyen megszégyenítsék a családot. Ez náluk
valódi vagy vélt kényszer ellen, képes kényszeres fejlődés alapjává válhat, ha
már egészen természetes rendezettsé- nem elég erősek hozzá, hogy lázadásba
geket kényszerességnek ítélni és mentsék magukat. Ez önmagában véve
küzdeni ellenük. Ezek azok a nehéz egészségesebb, de nem bocsátják meg
emberek, akiknek önérzetét nekik; a szülők azért nem, mert íme a
önfejűségük táplálja, elvből mindenre bizonyíték a gyermek „rossz
„nem"-et mondanak, zsörtölődő jellemére" — s nem az ő hibás
módon mindenben találnak nevelésükre; de a távolabbi környezet
kivetnivalót, s így neurotikus alapon — különösen a falvakban és a
pótolják be mindazt, ami gyermekként kisvárosokban, ahol mindenki
tilos volt nekik. mindenkit ismer — sem nézi el nekik:
Azokban a családokban, a szomszédok ilyenkor az erkölcsi
amelyekben nagyon fontosnak számít megbotránkozás mögé a kárörömüket
az a szerep, amit valaki eljátszik a rejtik.
világban, vagy azt hiszi, hogy el kell
játszania, különösen gyakran fordul
elő, hogy a gyermekek abnormálisan
„mintaszerű" nevelésnek vannak
kitéve. Ez a magatartás, amit
„társadalmi helyzetükből kifolyólag" a
szülőknek fel „kell" vállalniuk, és amit
a világ el is vár tőlük, a gyermekeket
mintagyermekekké változtatja, akiknek
bizonyítaniuk kell, hogy jól neveltek,
hogy jó teljesítményük és viselkedésük
mások fölé emeli őket, és akiknek nem
szabad a szülőkre szégyent hozniuk. Ez
még nehezíti a dolgot pedagógusok
esetében, ha a gyermek abba az
iskolába jár, ahol az apja tanít. Az ilyen
környezetből való gyermekeken szinte
mindig muszáj az apa személyiségének
vagy a család társadalmi rangjának
átszűrődnie — lehetetlen olyanra csak
gondolni is, hogy rosszul szere-
 Sok gyermek válik áldozatává az szabad kétségbe vonni. Már az
ilyen, a társadalmi, ranghoz mért édenkerti mítoszban az első emberpár
vagy szociális presztízsnek; számára indoklás nélkül tiltatott meg
nyilván emberi nagyság szükségeltetik egy fa gyümölcse, s ez persze, amilyen
hozzá, hogy a gyermek javát a szociális az ember, provokálta a kíváncsiságát
becsvágy fölé emeljék. — s így bekövetkezett az első
Ezzel eljutunk még valami bűnbeesés.
olyasmihez, ami jellemző a kényszeres A példákból talán kiderült, milyen
személyekre: ahhoz,hogy sokrétűnek és bonyolultnak
megszerezzék a biztonságukat, mutatkozhatnak a kényszeres
a közvéleménytől, a mindenkori személyiségfejlődés hátterei,
konvenciótól teszik függővé amelyeket itt csak igen röviden
magukat, attól, hogy „mit szólnak az mutathattunk be. Hiszen minden élet
emberek", attól, hogy „valaki" mit hallatlanul sokrétű háttér előtt
mond és mit tesz, mit nem mond és játszódik le, és költőnek kellene hozzá
mit nem tesz. Ezzel visszatükrözik lenni, hogy mindazt meg lehessen
a nevelésüket is, amely mindig csak ragadni és be lehessen mutatni, ami
azt hangoztatta: „ilyet nem tesz az azt az embert teszi, aki vagyunk.
ember" stb., anélkül, hogy a Egy, a harmincas éveinek derekán
gyermek ésszerű levő, súlyosan kényszeres beteg
magyarázatokat iskapott volna a nőnek a fel- és levetkezéséhez
„miért?"-re. A gyer-mek, ha úgy mintegy másfél órára, a fürdéshez két
írnak elő neki ilyen parancsokat és órára is szüksége volt. Amikor a
tilalmakat, hogy nem kapcsolják kezelésre járt, naponta hat órán át is
össze azokat értelmes indoklásokkal, mosakodott; a férjével való szexuális
kevés készséget fog tanúsítani kapcsolatát teljesen feladta. A
teljesítésükre. Anapjainkban gyermekeinek nem volt szabad őt
már végét járó megérinteniük, csaknem egész napon
patriarchátusban azvolt a szokás, át feküdt, és neki sem volt szabad
hogy mindig a szülőknek volt megérintenie szinte semmit, félve
igazuk, tekintélyüketnem volt attól, hogy
tisztátalan vagy terhes lesz. Úgy félelmet fejlesztett ki, ami odáig ment,
kellett etetni, mert amit megfogott, hogy egyenesen azt képzelte: már
őtőle tisztátalanná vált, úgyhogy attól tisztátalan lesz, ha csak ránéz
„áttételként" valami „tisztátalanra" —
182 kényszeres például egy olyan kilincsre, 183
megérintési amelyet sokan megfogtak stb.
Ahogyan a mondabeli Midasz király leány és fivére a kisváros legjobban
kezében minden arannyá lett, amihez nevelt gyermekeinek számítottak.
hozzányúlt, úgy lett őneki minden Nekik minden tekintetben példásnak
tisztátalan, amit megérintett. kellett lenniük; tiltva volt
A kezdő megbeszélésen maga alá dohányozni, inni, táncolni, kártyázni,
húzott lábbal ült, ujjait szorosan a lány, míg férjhez nem ment
összekulcsolta a térde körül, olyan (harmincévesen), mindig járt a
mereven, hogy végtagjai az óra vasárnapi iskolába, ahol a nemek
végére teljesen elzsibbadtak, és alig szigorúan különválasztva ültek. A
bírta megmozdítani őket. szülők „nagyon jóságosak" voltak,
Valahányszor bejött a rendelőbe, verés, kemény szavak sohasem
perceken át azt suttogta maga elé: fordultak elő „We killed each other
„Nem vagyok piszkos", és csak with kindness" (Mi jósággal öltük
ezután tudott felém fordulni. Ha egymást),
megérintett egy tárgyat, nem csupán
mosakodnia kellett, hanem mindig,
valami mágikus ellenvarázslatként,
az említett mondatot is el kellett
mondania.
Ez a nő, aki már a pszichózis
határesete volt, az Egyesült Államok
déli államainak egyik kisvárosából,
puritán környezetből származott. Az
anyja szigorú volt, és morális szem-
pontból túlzó követeléseket
támasztott, az apja érzékeny,
könnyen sértődő, az élettől félő
ember volt. Az apa a leánya
esküvőjének napján annyira rosszul
érezte magát, hogy ágyba kellett
feküdnie, és nem vehetett részt az
ünnepségen. A leányt úgy nevelték,
hogy kizárólag a szülőkre lehetett
tekintettel, nem volt szabad
szomorúságot okoznia nekik, és a
szülők büszkék voltak rá, hogy a
 mondta egyszer a páciens nagyon öccse volt anyjuk kedvence, a
jellemzően. Kilenc hónapos korában családban zseniálisnak számított, a
szobatiszta lett. Amikor leány fel sem érhetett hozzá; ő a
tizennégy éves volt, egy férfi, aki a leány, magát legfeljebb
moziban mellette ült, a leány kezét a középszerűnek minősítette, de
hímtagjához vezette; ezt ő elóbb olyannak, aki a perfekcionizmusra,
hagyta, de aztán elrohant, azaz tökéletesedésre való mind több
súlyos bűntudatot érzett, de nem igyekezet árán szeretetre talán szintén
beszélt róla senkinek. érdemesnek bizonyulhat. Ezen a
Tizenhat éves ko-rában az vonalon természetesen lehetetlen volt
autóban lezajlott petting során minden „rossznak-levés", a többre
történt, hogy némi ondó került a tartott öccse iránti féltékenységét,
kezére és a kabátjára — irigységét és gyűlöletét úgy fojtotta el,
ez lett a mosakodási kényszerének a hogy öccsét és szüleit idealizálta.
kezdete, ami először csak abban Megérintési félelme arra
mutatkozott meg, hogy a kényszerítette, hogy otthon is úgy
szokottnál gyakrabban és nyitotta az ajtókat, hogy könyökével
alaposabban mosakodott. A nyomta le a kilincseket. Ezt
leány bűnösnek tűnt maga előtt, és észrevették ugyan, de figyelmességből
— lévén teljesen és tapintatból elnézték neki, mert,
felvilágosulatlan — volt egy ugye, kínos lehetett volna számára, ha
irracionális félelme, hogy teherbe szóvá teszik. Ilyenképpen kívülről nem
esett; terhességi szimptómákat kapott semmi segítséget, és kényszeres
fejlesztett ki, hányás fogta el, és a szimptómái egyre jobban
mensese elmaradt. Minderről nem felerősödtek. Egyébként — ahogyan
beszélt senkivel — micsoda az lenni szokott — még a
csalódást okozott volna a voltaképpeni kényszeres betegség
szüleinek, hogy vele ilyen dolog kitörése előtt már mutatkoztak a
történt! kényszeres szimptómák korai
Az analízis során egyebek közt kezdetei: hét-nyolc évesen nem tudott
kiderült, hogy három évvel fiatalabb elindulni az iskolába, mielőtt a
térdharisnyái nem voltak
egyforma magasságban lehetett volna a helyzet, ami
mind a két lábszárán; egy egyáltalán nem is megy
vészjel, amit azonban senki ritkaságszámba, ha őt a
184 nem értett meg. Még rosszabb szimptómái miatt megbüntették 185
 vagy kinevették volna; akkor még Házasságában a kiváltó szituáció,
súlyosabb, még titkosabb ami a szimptómasorának
óvintézkedéseket kellett volna rosszabbodásához vezetett, az volt,
kifejlesztenie; itt csupán túl hogy a férje, egy életerős, az érzéki
„tapintatosak" voltak, semhogy örömöket kedvelő férfi, nagy szexuális
beszéljenek róla, ami persze azt is igényeket támasztott vele szemben —
jelentette, hogy a leányt magára az ő számára viszont a szexualitás
hagyták problémáival. kizárólag a gyermekek nemzésének
Amikor némi idő után célzást egyetlen megengedett céljára
tettem rá, hogy ő nyilván idealizálta a kaphatott szabad utat.
családját, hiszen egy annyira „ép és
erős" környezetben, amilyen
véleménye szerint körülvette, nem lett
volna szüksége rá, hogy szimptómáit
kifejlessze, és hogy nekem úgy tűnik
fel, hogy ő az indulatait és agresszióit,
amiket magának sosem vallott be,
még nem adta ki magából, azokat
önnönmaga ellen fordította,
gyűlölködő pillantást vetett rám, és
azt állította, hogy a szülei „mindig
jóságosak" voltak. Ám ezzel
ellentétesen hangzott az elején
elmondott álma: „Az anyám sírját
látom olyan dátummal, amelyet
elfelejtettem" (az anyja még élt). A
szülők még ma sem tudnak semmit a
betegségéről: „Ha megírnám nekik,
hogy voltak kapcsolataim a
házasságom előtt, annyira
megbántanám őket, hogy nem élnék
túl. Inkább beteg maradok." Igy
otthonról orvoshoz sem mehetett,
mert akkor beszélnie kellett volna a
szexualitásról és a házassága előtti
kapcsolatairól; ezért úgy gondolta, a
kényszereivel kell együtt élnie.
 KIEGÉSZÍTŐ GONDOLATOK bizonyos formában tehetünk, és nem
másképpen.
Bizonyos értelemben azt Láttuk, hogy a túl merev nevelési
mondhatjuk, hogy aszokások már módszerek, a szülők és nevelők
kezdetei a túlságosan tekintélyőrző és elvi
kényszereknek. Bizonyos viselkedése kényszeres fejlődésnek
szertartásszerűségek a felkeléskor, a lehet a kiváltója, különösen, ha
mosakodás és öltözködés vagy más túlságosan korán alkalmazzák őket a
szokásaink, amelyekbejáratódtak, gyermeknevelésben. Minden
egyfajta nyugalmatadnak nekünk, nemkívánatos viselkedési mód
és a hangulatunkkönnyen kötelezően előírt elkerülése a kezdeti
megromlik, ha valamit nem időktől fogva a tökéletessé válás útját
csinálhatunk úgy,ahogyan egyengeti, és a gyermeknek önmagával
megszoktuk. Ezekbena és másokkal szembeni türelmetlenségét
szokásainkban azonban nem alapozza meg, egyszersmind erősíti
érzünk semmi gyötrőt,semmi diktatórikus és dogmatikus vonásait. Ez
kényszert; ezek eredete lé- a tökéletesedési tendencia a kényszeres
nyegében az idő- éserőkímélő embernél valahol mindig
gazdaságosság, és ha akarnánk, és a megmutatkozhat, és életidegen és
célszerűség is úgy kívánná, életellenes magatartásfajtákhoz
változtathatnánk rajtuk. Ilyen vezethet. Az ilyen ember szeretné az
szertartásszerűségek széles sávban életnek előírni, hogy milyennek kellene
nyúlnak bele szociális,társadalmi és lennie. De amilyen mértékben akarja
vallási életünkbe.Éppenséggel kényszeríteni az életet — eredetileg az
az is a létünkhöz tartozik, hogy önmagában található eleven tudatot
rendtartási ésviselkedési kellett kényszerítenie —, számára maga
szabályokat alkotunk magunknak, ez az igyekezet válik kényszerré. Mert
amelyeket egyöntetűen csak a „káosz" fölötti mindig éber ellen-
megtartunk. Csakakkor őrzés és annak szabályokba és
beszélhetünk kényszerekről, törvényekbe történő rögzítése ga-
ha bizonyos dolgokat, jóllehet ér-
telmetlennek tartjukőket, kizárólag
rantálhatja, hogy semmi olyan is hallatlanul bosszantó tud lenni —
nem történhet, aminek nem nem pusztán esztétikai okokból, hanem
szabad történnie. azért is, mert ezáltal sérelmet
186 Már egy picit szenved a rend, a törvény, amely 187
ferdén lógó kép előírja, hogyan kell a képeknek
lógniuk. Minden, még a legcsekélyebb nek juthatott eszükbe komolyan
eltérés is a „normától", lehetséges elgondolkodni azon, hogy vajon hány
veszélyekre hívja fel a figyelmet, angyal fér el egy tűhegyen; a
mondjuk abban az értelemben: ha már kényszeres gondolkodás könynyen
a képek kezdenek ferdén lógni, ki tudja, steril pályákra tévedhet, és a szabad
még mi minden rendetlenség jöhet és alkotóerő akadályává válhat. A
vonhatja ki magát az ellenőrzésem alól. „muszáj-magát-bebiztosítani" a
Így nézve érthetőbbé válik a kényszeres lehetséges hibák és tévedések ellen
személyek némely viselkedési módja: őnáluk túlértékelt formákat ölt, és oda is
az a nagy érzékenység és kényesség, vezethet, hogy az érintettek soha nem
amivel csekélységekre reagálnak — készülnek el a korrigálásokkal és
számukra már egy csekélység is kiigazításokkal, mert még mindig nem
jelentheti „a vég kezdetét" —, egy pici érték el a tökéletesedést. Ezért a
rendellenesség és a figyelem egy kurta kényszeres személyeket mindig
kihagyása az addig elfojtottnak a fenyegeti a veszély, hogy
kitöréséhez vezethet, ama utolsó kis
hópelyhecskéhez, ami az elfojtottság
lavináját lendületbe hozza.
A geológusokba bevésődött egy
paradox mondat, ami érthetővé teszi az
iménti gondolatot: minthogy a
kövületek kibontásakor könnyen
megeshet, hogy megsérül a fosszília, azt
a tanácsot adják: sohasem szabad
megtenni az utolsó ütést. A kényszeres
személynek éppen ez esik nehezére;
tökéletességre törekvése újra meg újra a
legszélsőségesebb precizitásra
kényszeríti. Ez, amennyire helyes és
szükséges az olyan területeken, ahol
alapkövetelmény a precizitás, például
valamilyen gép működtetéséhez,
valamely épület stabilitásához és
szilárdságához stb., annyira beszűkítően
tud hatni az élettevékenységben, az
eleven, életközeli gondolkodás
területén. Csakis kényszeres szellemek-
 önmagukban helyesfelismerések és mind súlyosabb és időrablóbb
belátások ad absurdum — kényszerekhez vezethet, amelyek
képtelenségekre — vezetnek aztán szinte maguktól irányítják az
olyanképpen, hogy ők azokat az életünket. Az érintett is többnyire mint
abszolút, leegyszerűsítő örök éntől-idegen, rákényszerített történést
érvényűséggé kívánják emelni. Ezzel éli meg őket: nem tehet másként. Ha
azonban, messzebbről nézve, talán mégis megkísérli, hogy ne tegyen
eleget tesznek az élet egy törvényének: eleget egy ilyen kényszernek,
amikor az ő megállapodott meghatározatlan szorongások lépnek
vagy rögzítendőnek szánt fel. Jellemző szokott lenni, hogy az
véleményeik egy ellenirányú illető a maga és mások számára
mozgást indítanak útjára, ami a racionalizálja a kényszereit, azon van,
hangoztatottakat elevenebben és hogy ésszerű indokokat adjon nekik,
valósághűbben korri- gálja, ismét mert nyilván érzi a „nem-tehet-
viszonylagossá teszi, és azzal másként" természetellenes voltát, de
továbbfejlődésnek ad lökést, kivezet ezt nem akarja beismerni. Amikor
a sterilitásból. A kényszeres valaki idegen vécén az ülőkét
„quod dixi, dixi" — „amit körülrakja vécépapírral, és amikor ki-
mondtam, megmondtam, megy, fertőzésveszélyre hivatkozva,
éspedig egyszer s mindenkorra" könyökével nyomja le a kilincset,
— nem ad lehetőséget eleven máris jócskán túlzásba esett; ám
fejlődésre. Kényszeres beállítottságra mindez a fertőzéstől való félelemmé
idéznünk lehetne egy kísérleti — szorongássá — dagadhat, amikor
pszichológusnak a lé- lekről szóló mindenütt baktériumokat vél
jellemző mondatát: „Nem tudjuk felfedezni, és ez az életterét egyre
A mindennapi életben az, jobban beszűkíti. A segítség csak a
hogy „mindent-még- egyszer-meg- kényszerek voltaképpeni háttereinek
kell-nézni" — csakugyan tudatosításában és a félt s ezért
elzártuk-e a gázcsapot, amikor elmen- elkerült, eleven impulzusok
tünk otthonról, csakugyan megengedésében és integrálásában
bezártuk-e a lakás ajtaját —, található. Többnyire ag-

resszív, indulati és szexuális módon folytonosan vele foglalkozik.

impulzusokról van szó. Már utaltam Ez azokra az emberekre is fényt vet,
rá, hogy az ember azáltal, hogy akik fanatikusan harcolnak valami
188 folytonosan védekezik a kár- ellen. A szüzesség fanatikusa189
hoztatott ellen, egyben indirekt mindenütt valami szexuálisnak jut
 személyiségstruktúrájú páciens órákon
át tudott egy vízesés előtt üldögélni,
elbűvölten attól, amire ő maga nem
volt képes: hogy zuhanjon és engedje
magát elárasztani, nem félve attól,
hogy utánpótlás híján hirtelen
megszakad a dolog, hogy valami véget
ér. Meg lehet érteni, hogy a
kényszereseknél a mulandóság ellen
biztonságot nyújtó viselkedésfajták
mindenekelőtt az idővel és a pénzzel
való törődésre terjednek ki.
Legerősebben itt érezzük a
mulandóságot és egyszersmind annak
a lehetőségét, hogy birtokoljuk az
állandóság és biztonság illúzióját: az,
hogy mit kezdek az időmmel és a
pénzemmel, kizárólag az én
Egy kényszeres akaratomtól függ.
Már szinte közelít a
hátborzongatóhoz az amerikai
temetkezési intézeteknek a
mulandóságot és a halált elismerni
nem akaró gyakorlata, miszerint a
halottak, kikészítésük után, olyannak
látszanak, mintha élnének. Nagyobb
üzleti érzékkel bíró vállalkozók még
ezen is túltesznek, amikor a halottakat
lefagyasztják: a tudomány egy napon
képes lesz rá, hogy felolvassza és
életre keltse őket. Ámde csak azok
halhatatlanok, akik semmit sem
tudnak a halálról, és a halál
tudomásulvétele, a saját haláláé is,
hozzátartozik az emberhez, sőt
igazában az teszi őt emberivé.
 Mi most hadd kíséreljük meg ismét,
hogy rámutassunk a kényszeres
személyiségeknek az élet lényeges
területein észlelhető
viselkedésmódjaira. A vallásban a
dogmatizmusra és az or
190
todoxiára hajlanak, s ezzel együtt jár a
más hitűekkel szembeni
türelmetlenségük. Istenképük gyakran
a szigorú és bosszúálló atyaisten,
akiben ott vannak az összes
patriarchális tulajdonságok, és aki
feltétlen hitet és engedelmességet
követel. Mindazonáltal gyakran
eluralkodnak rajtuk babonás és mági-
kus elképzelések is. Fogékonyak
rítusokra és szertartásokra,
amelyeknek a megtartása fontosabbá
válhat számukra, mint a voltaképpeni
hit. A megvásárolható feloldozás és a
búcsúlevelek ötlete bizonyára csakis
kényszeres agyakból sarjadhatott ki.
Imamalmok és rózsafüzérek, ha nem a
koncentrációt és a belső elmélyülést
szolgálják, könnyen válnak valamely
előírás sablonszerű teljesítésévé.
Kényszeres személyek mindenütt
ragaszkodnak intézményekhez,
szabályokhoz és elvekhez, és azokat
betű szerinti teljesítésükkel gépiessé és
értelmetlenné teszik; minél inkább
jelentenek számukra tudattalanul
oltalmat a szorongás ellen, annál
türelmetlenebbek lesznek, ha valami
megrendíti azokat — hiszen az a
szorongás elleni oltalmukat fenyegeti.
Éppen az elérni szándékolt tökéletesség
miatt azonban hitüket mindig fenyegeti
a veszély, hogy azt kételyek támadják
meg, minthogy ők maguk elzárkóznak
minden kérdés és kétely elől; ezért
aztán az ő körükben lehet a191
legsúlyosabb vallásiküzdelmekkel amikből sok ún. vallási neurózis
találkozni, és azzal azállandó származik; napjainkban érzékelhető
igyekezettel, hogy akételyeket bizonyos szabadulási próbálkozás,
elfojtsák vagy cáfolják.Mint minden védekezés az ilyen gyámkodás ellen.
elfojtásnál, az elfojtottegyszer Kényszeres személyiségeknél
hirtelen kitörhet, ittistenkáromló leginkább akkor következnek be
gondolatok formájában. válságok, ha az ő mereven
Ameddig az egyházakhatalmi megszilárdult elveik, nézeteik,
politikája a vallást arrais kihasználja, elméleteik stb. összeütközésbe
hogy a hívőketfélelem- és kerülnek új fejlődésvonalakkal, új
bűntudatérzéssel töltseel, kényszeres felismerésekkel és a haladással,
vonások nevelődnek kibennük, amelyek fenyegetik addigi
orientációjukat, ésőket rendszerük túlságosan kevés játékteret hagynak
feladására kényszerítik; neki, és túlontúl rugalmatlan
vagy akkor, hafenyegetve érzik elképzeléseik vannak arról, milyennek
biztonságukat éstulajdonukat. kell lennie; mindenütt érvényes
Szülőkként akényszeres szemükben az az alapelv: „Aki
személyiségek megbízhatók, egyszer hazudik, annak nem lehet
következetesek ésfelelősségtudattal hinni." Ezek a személyek gyakran az
áthatottak. Meggyőződéssel „ebből elég!"-típusok, akiknél egy
képviselnek értékeket, és „nem" az mindig nem, és mert már
adnak tartást ésirányítást. Ha a egyszer elhangzott, indoklás nélkül
kényszeres struktúraerősödik, akkor marad, és ellentmondást nem tűrve
ezek a követel a gyermektől vak
magatartásformák mind engedelmességet, s helyezi őt gyámság
merevebbé, mindkizárólagosabbá alá. Azt az érzést keltik a gyermekben,
lesznek. „Amíg én élek, addig hogy a hibák nehezen hozhatók helyre;
semmi nem változik"; „A mi gyakran haragtartók, úgyhogy a
gyermekkorunkban ilyesmi nekünk szemükben már a kis „bűnök" is
nem volt megengedve"; túlértékelődnek, és a gyermek félelme
„Ha ez még egyszer előfordul, akkor a bűntől és a büntetéstől, a sokáig tartó
köztünk vége mindennek" stb. kiengesztelhetetlenség és csak nehezen
volnának a tipikuspéldák. A elérhető megbocsátás miatt is,
gyermek életkoráraés személyes szükségtelenül felerősödik. A gyermek
struktúrájára aligvannak elé rendszerint túl korán húznak
tekintettel, mindenértelemben határokat, mindig attól félve, hogy
lazítás folytán veszélyes irányban
fejlődhet. Kevés bizalmuk van a
természetes fejlődésben, minthogy
nekik maguknak nem volt részük
benne. A gyermek életkori sajátsá-
gainak megfelelő, kipróbáló
cselekvését veszedelmes jellemvo-
nások kifejeződésének tekintik, és a
gyermekkel szemben túlzó követelést
támasztanak, amikor azt kívánják tőle,
hogy túl korán, túl tökéletesen, túl
sokra legyen képes — például
értelmetlen pontosságot a pontosság
kedvéért, pedáns rendet; „Mindent
meg kell enni, amit feltálalnak!", azt az
eléje tett mennyiséget
is, amit a gyermek maga nem
határozhat meg, mindenkor az utolsó
cseppig meg kell ennie stb. Ha a
gyermek az életkorára jellemző
dacviselkedést mutat, akkor máris a
későbbi lázadót látják benne, és ezt a
szellemet idejekorán ki akarják űzni
belőle. A mindenre-túl-korán-
képesnek-lenni túlzó követelése a
gyermeket elbizonytalanítja, és
kisebbrendűségi érzéseket kelt benne;
hogy szeretetet kapjon, az mindig
kizárólag a teljesítményétől függ. Így
lehet törtetőket vagy kudarcra
termetteket kinevelni félelem és
túlkövetelés által. A nevelés elfojtja a
gyermek terjeszkedni akaró és támadó,
és mindenekelőtt a szexuális im-
pulzusait. Ha a gyermek még nem
tudja kezelni motorikus tevékenységét,
és véletlenül feldönt valamit stb.,
ráncba szedik, mintha annak, ami
megtörtént, nemcsak a hatása járt
volna kárral, hanem már eleve rongáló
szándék forgott volna fenn. Ez oda
hathat ki, hogy a gyermek, amint
láttuk, bizonytalanul bánik a saját
testével, sőt teljesen félszeggé válhat.
Egyúttal pedig így a gyermek kezdő
próbálkozásai a későbbi konstruktív és
alkotói képességeinek a kifejlesztésére
már csírájukban elfojtódnak. Az ilyen
szülők legjobb esetben kerítésfákat
„nevelnek" szabadon lombosodó fák
helyett, inkább idomítanak, semmint
nevelnek, és gyermekeiket
bábfigurákká teszik. Ők a nevelésben
 nagy véleménnyel vannak a családokban. A bocsánatot kell kérni
büntetésről, és gyakran érvényesítik (»Soha többet nem csinálok ilyet') stb.
szadisztikus oldalukata büntetések azok közé a rendszabályok közé
keménységében, azengedel- tartozik, amelyek szétrombolhatják a
mességre gyermekben a személyes méltóság
kényszerítésben —olyan érzését, és ugyanakkor lehetetlent
büntetésekben, amelyek a követelnek.
gyermekkel éreztetnikívánják a Ezeknek a szülőknek, ha őket
szülők hatalmát ésannak gyakran magukat beszűkítve és kényszeresen
megalázó formáját. Azütlegelés nevelték, nehezükre esik a
mellett a „Beállsz a sarokba!" gyermekeiknek olyan szabadságot
kedvelt büntetési forma volt még megadni, amilyenben nekik nem volt
századunk elején is az iskolákban és a részük, és így azt
a tradíciót, amelyben felnőttek, kell kelteniük, hogy ők, az idősebbek,
változatlanul adják tovább, jóllehet ők csalhatatlanok.
maguk is szenvedtek tőle. Kényszeres Kényszeres személyek álmai
szülők ezért is ke-verednek a gyakran különös szikárságukkal és
leghevesebb konfliktusokba a színtelenségükkel tűnnek ki. Általában
fiatal nemzedékkel,amelyet a ritkábban álmodnak, pontosabban
maguk nemzedékitörvényeivel nehezebben tartják meg álmaikat
csak nehezen békít-hetnek össze. Ők emlékezetükben, mint mások, mint
továbbra is a „bevált"nevelési ahogyan csak nehezen tudnak behatolni
módszereket képviselik, és a lélek mély, tudattalan rétegeibe.
nem veszik észre, hogy időközben a Jobbadán gyanakvóak az álmokkal
világ fordultvalamicskét, és szemben, azokat csak afféle
hogy az ifjúságnakegy szertefoszló valaminek ítélik, semmint
megváltozott világbakell belenőnie. hogy komolyan kellene venni őket. Az
Ezért keletkeznek alegridegebb álmaik eleven folyamataira szívesen
nézeteltérések öregekés fiatalok közt; használnak technikai-mechanikai
az előbbiek azthiszik, továbbra képeket a testi-természetestől való
is meg kell mutatniuka hatalmukat és távolságuk kifejezéseként; gyakoriak a
a fölényüket, ésnehezen tudják gyötrelmes témák, nemkülönben az
saját hibáikatelismerni, anális — tehát a végbéllel foglalkozó
mintha azzallemondanának — témák, amelyek gyakran utalnak a
valamiről. Abszolúttekintélynek tisztaságra nevelésükkel
vélik magukat, ésmeggyőződésük összefüggő kényszereik193
192
szerint a fiatalokbanazt a benyomást
 kialakulására. A lefojtott agresszió az
álmokban elemi erővel tör ki
(vulkánkitörések, földrengés,
duzzasztógát-szakadások stb.). Gyakori
az impulzus és ellenimpulzus
tematikája is, valamely elkövetett tetté,
ami aztán ugyanabban az álomban
ismét meg nem történtté válik.
Kényszeres struktúraelemekkel bíró
személyek a már említett pályákon,
amelyek hatalommal kapcsolatosak,
struktúrájuk sajátosságai miatt hajlanak
olyan megoldási módozatok felé,
amelyekben fontos szerepe van a
pontosságnak, szo
194
lidságnak, precizitásnak,
gondosságnak, felelősségnek és át-
tekintőképességnek, és amelyek inkább
kívánnak kitartást, alaposságot és
türelmet, semmint
kezdeményezőkészséget, ru-
galmasságot és alkotói szabadságot.
Szakterületükön többnyire kitűnő
szakmai ismereteket szereztek, és azok
alkalmazásában megbízhatóak,
egyenletesek. Kényszeres vonásaik
foka szerint kiemelkedő
teljesítményekre is képesek, vagy
olyan tevékenységek felé fordulnak,
amelyekben pontos előírások leveszik
róluk a döntés kötelezettségét; a
rögtönzés nem „fekszik" nekik.
Közülük kerül ki a kötelességtudó,
felelősségteljes, pedáns hivatalnok, az
iparos, akinek a mesterségében igen
fontos a precizitás; vannak köztük
egzakt természettudósok, jogászok,
sebészek, pénzügyi hivatalnokok és
bankárok, pedagógusok és lelkészek,
rendszerszervezők minden lehetséges
területen. Az a határ, ahol ennek a
személyiségstruktúrának a pozitív
vonásai érintkeznek a negatívakkal,
igen keskeny. A bíró például lehet
ugyanúgy felelősségtől áthatott,
tárgyilagosságra törekvő ítész, mint
ahogyan embertelen bürokrata, aki
számára a tény az tény, és akit
egyáltalán nem érdekelnek a lelki
motivációk és pszichoszociális
hátterek, mivel azok195
elbizonytalanítanák a rendszerét,
amely a betű alapjándönt, s a betű den történelmi iránt; érdekli őket a
nem csupán hatalmatruház rá, de történelem mint olyan, a
megtakarítja neki asaját döntést és művészettörténet, az orvostudomány, a
talán a skrupulusokatis. A pap filozófia stb. története is; ami már
ugyanúgy lehetgyülekezetének elmúlt, az még egyszer már nem
példás atyja, mintkérlelhetetlen múlhat el, és így az azzal való
erkölcsprédikátor, akia pokolbeli foglalkozásban van valami időtlen.
büntetésekkel valófenyegetés által Különösen vonzóak számukra a
és félelem- ésbűntudatérzés régészet, a régiségtan és ezek rokon
keltésével már-márszadista területei; a nyelvészek közt ők a
hatalmat bitorol. klasszika-filológusok, a történészek
Kényszeres személyek közt ők az őstörténészek stb.
többnyire érdeklődéstmutatnak min-
A hatalmiszempontok feltartóztatni. Így nála a korábban ábrá-
késztette kényszeresszemélyt külö- zolt kényszeres magatartások
nösen izgatja apolitika; itt erőteljesebb formákat ölthetnek: a
élheti ki a leginkábblegitim módon hatalmát, pozícióját mindenáron meg
hatalmi igényeit, ésaz ő emberi akarja tartani, a helyét nem akarja
formátumától függ,hogy azt ho- feladni, még akkor sem, ha azt ő,
gyan csinálja.Általánosan elöregedvén, már nem képes teljesen
nézve inkább hajlik akonzervativiz- betölteni, ami elmehet minden új és
musra és arra, hogyhű maradjon fiatal elleni gyűlöletig. Az öregedés
mindenkori pártjáhozvagy az éppen már azért is különösen súlyosan érinti,
hatalmon levőkormányhoz, mert be van állítódva bizonyos
nem utolsósorbanabból a teljesítményre és annak akarására, és
beállítottságából, hogy a régi már most, íme, meg kell tanulnia, hogy a
ki van próbálva, ésáltalánosan történéseknek passzív résztvevője
ismeretes. Mindenszélsőségességet legyen. Szívesen tartja magát pótolha-
és kísérletezést mintlényével össze tatlannak; erőinek fogyása könnyen
nem férő valamitelutasít. vezet nála hipochondriás vonásokhoz,
A kényszeresvonások, érthető aggodalmas önmegfigyeléshez és
módon, inkább azöregkorban egészségfanatizmushoz. Mivel csak a
szoktak felerősödni,amikor az megszokott teljesítményre figyel, nem
ember, mélyéletösztönből veszi tudomásul az öregedés
fakadóan, hajlik rá,hogy lehetőségeit, amelyek ott rejlenek a
ragaszkodjon ahhoz,amije még van, kötelezettségektől való
és szeretné az időfutását megszabadulásban és az eztán-
 átengedni-magát-a-történéseknek
gondolatában.
Ezek az emberek azonban olykor
éppen öregkorukban érnek el
patriarchális nagyságot és
tiszteletreméltóságot, és válhatnak az
általuk képviselt értékek
szimbólumává. Számukra a halál
természeti szükségszerűség, ami ellen
nincs értelme berzenkedni; a halál az
utolsó realitás, ami előtt az embernek
meg kell hajolnia, és amit méltósággal
és tartással kell elfogadnia, amikor
elérkezett a pillanata. Az ilyen
magatartású emberek idejekorán
196
rendezik ügyeiket, idejében elkészítik
végrendeletüket. Némelyek
megkísérlik végrendeletükben
megfogalmazott határozataikkal még
haláluk után is gyakorolni hatalmukat.
Aki nem tesz szert ilyen érettségre,
az életének egész értelmét már csak
abban képes látni, hogy mindenáron
tovább éljen, s ez hátborzongató
létformákhoz vezet; az elfojtott
halálfélelem akkor áttevődik oda, hogy
az illető semmitől sem képes
megválni, felesleges dolgokat halmoz
fel maga körül, és kerül mindent, ami a
mulandóságra és a végre emlékezteti.
Ha megint megkíséreljük, hogy egy
olyan vonalat húzzunk, amely a
kényszeres struktúrarészekkel bíró, de
egyébként egészséges embertől az
erősen kényszeresen át a voltaképpeni
kényszeres betegig vezet, két lehetőség
ismerhető fel: a hajlamaik folytán
életerős személyiségek esetében ez a
vonal a tárgyilagos, kötelességtudó,
megbízható emberektől a különböző
fokú átmeneteken keresztül a
becsvágyó törtetőhöz vezet — a
javíthatatlan önfejűhöz és örök
sértődötthöz —, a zsarnoki
hatalomemberhez, a despotához és
kényúrhoz, egészen a különféle
fokozatú kényszeres betegig, míg a
vonal végén ott állhat a pszichotikus
katatóniának, azaz a tudathasadásos
elmezavart kísérő mozgási
merevségnek a kórképe. A vitálisan197
gyengébbek vonala kb. így festene:
a minden feltűnéstkerülő célokra tekint, jobban érdekli az, amit el
alkalmazkodó — az élettől félő, akar érni, mint ami már az övé, ezért
magának biztonságotkereső — nemigen tudja élvezni a jelent.
kételkedő és tétovázó — pedáns és a Következetességével, derekasságával és
kákán is csomót kereső — a szívósságával, felelősségtudatával és
csúszómászó és „kerék-páros"- kifejezett valóságérzékével nagy
típus (aki lefelé tapos, felfelé görnyed) dolgokat ké-
— aszkétaszerű hipochonder; a
sor végén itt is a szó szoros
értelmében kénysze-res betegnek
minősülők állnak.
A kényszeres
struktúrarészekkel bíró, egészséges
ember kitűnik stabilitásával,
teherbírásával, kitartásával és
kötelességérzetével. Törekvő és
szorgalmas, tele van tervekkel és
célratörő; miveltöbbnyire távoli
pes elérni. Korrektség, hangsúlyozzák. Ezért nekik különösen
megbízhatóság, állhatatosság — fontos, hogy felismerjék az ezáltal
átvitt, erkölcsi értelemben is — támadt lehetőséget a megmerevedésre.
az erényei. Érzelmeiben Arra lenne szükségük, hogy az eleven
inkább visszafogott, de kitartó abban, átalakulás készségének
ami foglalkoztatja,amiképpen ellenimpulzusát jobban integrálják, és
mindent hosszú időre tervez, és nem merjék vállalni azt, ami ellen, hitük
egykönnyen hagyja magát eltéríteni szerint, be kellene biztosítaniuk
attól, amit egyszer már tervbe vett. magukat: a mulandóság elfogadását.
Alapvető beállítottsága Meg kellene jobban tanulniuk, hogy
inkább komoly; kitart nézetei mellett, ne mindig csak akarjanak, hanem
lelkiismeretes és tárgyilagosságra engedjék át magukat a történéseknek.
törekvő. A nép egészét illetően megvan az a
Ezeknek az embereknek fontos funkciójuk, hogy őrizzék és
tehát mindig abban rejlik a veszé- építsék a tradíciót; ők némely
lyük, hogyigényeiket az tekintetben „a társadalom támaszai",
állandóságra ésbiztonságra hacsak nem győzi le őket a biztonságra
túlságosan egyoldalúan törő vagy hatalomszomjas vonásaik
fejlődést gátló tényezőkké való elha- A hisztérikus személyiségek
talmasodása.

„És minden kezdetben van egy varázslat..."

(Hermann Hesse)

Az új varázsa, az ismeretlen
megismerésének vágya, a merészség
öröme ugyanúgy hozzátartozik a
lényünkhöz, mint az állandóság és
biztonság utáni vágy. A kaland csábító;
távoli országok vonzanak bennünket;
nemcsak a honvágyat ismerjük, hanem
a messzeségvágyat is; a vágyakozást a
meghitt biztonság után ugyanúgy, mint
olyan benyomások és élmények után,
amelyek a megszokott kereteket
szétrobbantják, amelyeknek kö-
szönhetően gazdagabbak leszünk, és
amelyek új jellemvonásainkra hívják fel
figyelmünket, és megváltoztatnak
minket. Új embereket keresünk,
késztetést érzünk rá, hogy lényünk min-
den lehetőségét megismerjük és
kimerítsük, embertársi találkozásokkal
bővüljünk, érjünk és teljesebbé legyünk.
S ezzel eljutunk a szorongás, a
végérvényestől, az elkerülhetetlentol, a
szükségszerűségtől és a
szabadságvágyunk korlátozásától való
szorongás negyedik, egyben utolsó
199
alapformájához. Ez a szorongás
tükörképe a kényszeres személyek
kapcsán kifejtett szorongásnak. Ha a
kényszeres személy visszariad a
szabadságtól, a változástól és a
kockázattól, a most ábrázolandó
hisztérikus személyiségeknél éppen az
ellenkezőjéről van szó. Ők kifejezetten
változásra és szabadságra törekszenek,
minden újra igent mondanak, örömmel
vesznek tudomásul kockázatokat; nekik
a nagy esélyt a jövő jelenti, ami nyitva
áll előttük a lehetőségeivel. Ennek
megfelelően félnek minden
korlátozástól, tradí-
ciótól és állandósuló törvényszerűségektől, amelyek pedig a
kényszeres személyiségeknek
éppenséggel értékeik voltak. Ismét
amolyan közmondásfélét alkalmazva:
ők olyan mottó szerint élnek, miszerint
az egyszer az annyi, mint sohasem —
azaz végső soron semmi sem kötelező,
semmit nem muszáj, semmi sem
tarthat igényt örök érvényűségre.
Számukra minden maradjon csak
viszonylagos, eleven és színes — csak
a jelen, a pillanat a fontos. „Carpe
diem" — „Éld a jelenlét / Percét és
óráját" (Kölcsey), ami talán soha nem
jön vissza. A múlt elmúlt, és többé már
nem érdekes; a jövő a lehetőségek
tágas térsége; de igazában azt sem
szabad megtervezni, az megint csak túl
sok lekötöttség lenne, hanem csupán
az a fontos, hogy irányában, a jövő
irányában legyen az ember mindig
nyitott, készen arra, hogy
megszabadítsa magát a meglévőtől.
Mármost hogyan fog az festeni, ha
— korábbi hasonlatunk nyelvén szólva
— valaki elhanyagolva az összehúzó,
koncentráló nehézségi erőt, megkísérli,
hogy jórészt a középponttól menekülni
kívánó, centrifugális erő impulzusát
élje meg? Ez azt jelentené, hogy ő csak
az adott pillanatnak él, nincsenek
kialakult tervei és világosan kitűzött
céljai, hanem mindig valami újat vár, új
ingereket, benyomásokat és kalandokat
keres, és ezért elterelheti és
elcsábíthatja a mindenkor éppen
eluralkodó inger vagy vágy, ami
 kívülről vagy a bensőjéből kínálkozik.
A szabadság érzésére mindenekelőtt
azért van szüksége, mert az
elrendezettségek és törvényszerűségek
létrehozzák a félelmet a megállapo-
dottá-levéstől, az elkerülni-nem-
tudástól. Általános érvényű, kötelező
rendezettségeket az ember
túlnyomórészt a szabadság
korlátozásának aspektusában él meg, és
ezért, ha lehetséges, azokat elutasítja
vagy elkerüli. Az így elért szabadság
inkább szabadság valamit« mint
valamiért.
Mi történik mármost, ha valaki az
emberi együttélés érvényes
játékszabályainak, a természet és az
élet törvényszerűségeinek elfogadására
nem mutat készséget? Akkor mintha
gumivilágban élne, ami látszólag
tetszés szerint nyújtható, tetszés szerint
tágít-
20 0
ható, aminek a rendezettségét végül is
nem szükséges komolyan venni, mert
hiszen az is újra meg újra változtatja
magát. Az ilyen világban az illető
mindig talál egy hátsó ajtócskát, hogy
cselekvésének esetleges
következményei alól kimentse magát.
A kauzalitás törvénye például, az ok és
az okozat közti összefüggés helyesnek
bizonyulhat a fizikális természet
területén — ám én nem vagyok
hajlandó a magam számára elismerni,
és ki tudja, talán éppen itt és ma nem
érvényes.
Aztán természetesen az embernek
félnie kell mindattól és lehetőleg
kerülnie kell mindazt, ami egyszer
immár számára kellemetlenül ugyan,
de ki van jelölve és el van határozva: a
biológiai adottságokról van szó,
amilyen a férfi és a nő nemi szerepe,
amilyen az öregedés és a halál, de
idetartoznak a mindenféle konvenciók
és játékszabályok is, továbbá előírások
és törvények, amelyeket valamely
közösség az emberi érintkezés
számára megalkotott. Ha mindezt
összefoglaljuk: az ilyen ember legjob-
ban az életnek és a világnak azoktól az
elkerülhetetlen korlátokat szabó
oldalaitól fél, amelyeket a valóság, a
„realitás" néven szoktunk emlegetni.
Tehát a tények világa az, amihez,
felismerve az élet törvényszerűségeitől
való függésünket, idomulnunk
kell, amit el kell fogadnunk. 201
Mármost az ember eléggé
nagyvonalúan bánikezzel a reali- jobban eltávolodik a realitástól, annál
tással; kérdésessé teszi,viszonyítja, inkább azzal fizeti meg
lebecsüli, vagy elnézfelette, látszatszabadsága árát, hogy nem ismeri
megpróbálja szétrobbantani, ki magát a „valóságos valóságban",
kibújni alóla, és mégszámos le- nem tud vele mit kezdeni. Ez aztán oda
hetőséget keres, hogykitérjen előle, vezet, hogy próbálkozásai, amelyekkel
hogy ne ismerje el.Ilyen módon mégis bebo-
elér egy
látszatszabadságot, amiidővel egyre
veszedelmesebbé szokott válni,
mert ekképpen azember egy nem
valóságos, illúziókatkergető
világban él, amelybencsak fantázia,
lehetőségek és vágyakvannak,
korlátozó realitásoknélkül. Így az
ember egyre inkábbegy
„pszeudorealitásban", egy
„látszatvalóságban" él.Ámde minél
csáttatást kérne oda,túl kevéssé bagatellizálhatunk. A hisztérikus
céltudatosak, és ezértcsalódást okozva személy abból az érzéséből kifolyólag,
zajlanak le, aminekkövetkeztében hogy őt ez az oksági törvény beszűkíti,
még inkább behúzó-dik a vágyai konzekvenciák levonására és
világába, és aszakadék a lemondásra kényszeríti, kísérletet tesz
vágyvilág és avalóság közt rá, hogy struccpolitikával vonja ki
mindig nagyobb lesz— ez a magát alóla. Úgy tesz, mintha az okság
hisztérikus struktúrájú nem létezne. Megszállottan a
személyek ördögiköre. mindenkori, benne eluralkodó vágytól,
Foglalkozzunk közelebbről egyáltalán nem akarja azt felülvizsgálni,
ennek alátszatvalóságnak hanem mintegy az „utánam az
az aspektusával.Létünk özönvíz" mottója szerint cselekszik.
realitásainak egyikeaz ok és okozat, a Hajlamos azt remélni, hogy talán éppen
cselekvés éskövetkezmény őrá nem érvényes az okság, az
már említett okságitörvénye. Ez események lefolyásának logikussága,
olyan de legalábbis nem az éppen kérdéses
törvényszerűségbe kényszerít szituációban. Annyira eltölti a vágya,
bennünket, amelyetbüntetlenül nem az, amit abban a pillanatban bírni, elérni
 szeretne, hogy a lehetséges
következményeken túlteszi magát;
úgyszólván kizárólag a legvégére
gondolva, átugrik az okságon, s ez
hallatlanul nagy szuggesztív hatást tesz
rá. Világítsuk ezt meg egy példán:
Egy leányiskolai osztály azt
a feladatot kapta, hogy jó-
tékonysági célra jelvényeket
árusítson. Mindegyik tanuló
kapott bizonyos mennyiségű
eladandó jelvényt és egy gyűj-
tőjegyzéket, amelyen az
adományozóktól befolyt
összegeket kellett feltüntetniük.
A tizenhárom éves Inge a maga
kedves elfogulatlanságával és
megnyerő mosolyával ment oda
az emberekhez, s azok úgy
érezték, nem tagadhatnak meg
tőle semmit. Inge rövid idő
alatt eladta a jelvényeit. Most
erős vágyat érzett rá, hogy
magával is tegyen valami jót,
valami édességre vágyott
hevesen, és ki is érdemelte,
hiszen derekas munkát végzett.
Másrészt kísértést jelentett a
pénz. .. oly sok
2 02
lehetőséget kínált — a
pénznek már egyáltalán nem
gondolt sem az eredetére, sem
a céljára — abban a
pillanatban mindenesetre „az
övé" volt. A vágyát nem bírta
elodázni, valamennyit elvett a
befolyt pénzből, és
megvásárolta kedvenc
édességét — az ilyen
személyiségekre jellemző azon
ködös elképzeléssel, hogy
majd „valahogy" rendbe
hozza a dolgot, mert hajtotta
az igény, amit azonnal ki
kellett elégítenie.
Itt mindjárt jellemző a hisztérikus
személyiségekre: a rövid feszültségi ív,
a hajlam messzemenő hiánya a
képtelen igények okozta feszültségek
elviselésére. Minden impulzusnak,
minden vágynak azonnal teljesülnie
kell, mert a várakozás elviselhetetlen.
Ebből fakad nagy elcsábíthatóságuk
— a kísértéseknek nehezen tudnak
ellenállni.
Még aznap le kellett adni az
iskolában a listákat és a pén-
zeket. Most mi lesz? Inge
odament a tanárnőjéhez, és
újabb jelvényeket kért tőle,
mert, mondta, biztosan még
többet el tud adni, és akkor
majd az összes pénzt le fogja
adni; a már összegyűjtött
pénzt, állította, otthon 203
közben lerakta (kelleténél
több kifogást kitalálva, ami
ugyancsak jellemző, mert egy
kifogás, hogy hihető legyen,
annál több „indokolást"
igényel, minél gyengébb
lábakon áll, mindenesetre
többet, mint egy, a valóságnak
megfelelő tényállás). A kislány
újabb jelvényeket kapott, s
ezzel időt nyert, hiszen talán
közben bekövetkezik
valamilyen „csoda", ami
számára megoldaná a helyzetet
(ez az időnyerés és más
ígérgetésekkel való halogatás
ugyancsak tipikus). Időközben
beesteledett, s ezzel elérkezett
a pénz leadásának végső
időpontja. Ingének ragyogó
ötlete támadt legalábbis neki
úgy tetszett: felkereste a
szomszédasszonyukat, és
megkérdezte, nem tudná-e neki
a hiányzó összeget másnapig
kölcsönözni, kellene ugyanis
vennie néhány füzetet, az anyja
éppen egy barátnőjénél van, és
ezért pillanatnyilag nem tudja
elérni. Megkapta az összeget,
és megint időt nyert, és teret
egy csoda számára;
mindenesetre a pénzt teljes
egészében le tudta adni. A
szomszédasszonyt és a neki já-
ró tartozását elfelejtette is tettem neki egypár szívességet. Vagy
abban a halk reményben, — talán váratlanul kapok ajándékba
hogy a saját nem- rágondolása „valahonnan" pénzt, vagy valahogy,
által talán a valami módon majd csak meglesz az a
szomszédasszony sem gondol pénz „nem kell elhamarkodni a
majd arra a „pár garasra". dolgot..."
A lehetséges csodák és Néhány nap múlva a
mintegy gombnyomásra szomszédasszony kérte Inge anyjától
előjövő megoldások várásának a pénzt. Az egész ügy napvilágra
határozatlan elképzelései az került, és sokkal kellemetlenebb
ilyen embereket virtuózzá volt, mint lett volna, ha Inge
képezték ki; bámulatos idejekorán bevallja, hogy mit tett. A
naivitással hisznek bennük és abban, vágy azonnali kielégítéséről
hogy így a valóság által támasztott lemondani-nem-tudás kiváltója lett
követelések alól ki tudják magukat olyan kínos következmények egész
húzni, mintegy a következő mottó láncolatának, amelyek a rövid időre
szerint: „Amiről nem tudok, attól szóló élvezetért sokkal drágább árat
nem fáj a fejem." És — elvégre fizettettek.
egyszer mindenki megfeledkezhet A példa sok tekintetben tanulságos
valamiről... Itt jól felismerhető az és jellemző; megmutat egy sor
elodázó tendencia, a lényeg, éspedig tipikusan hisztérikus viselkedési
az eltulajdonított pénz, már módot. A leginkább jellemzőek
elfelejtve; az emlékezetben közülük: a vágytól való
már csupán az marad, hogy az megszállottság az azonnali ki-
ember a elégítését sürgető ösztökéléssel, ami
szomszédasszonytól legálisan egy abban a pillanatban nem hagy semmi
kisebb összeget kölcsönzött, amit másra gondolni; az irreális
természetesen meg fog neki adni (a beállítottság, ami telje-
hogyan és mikor pillanatnyilag
nem érdekes). Ha a szomszédasszony
szólna, mielőtt még a pénzt meg
tudná adni, akkor még mindig
mondhatná, hogy ne haragudjon,
igazán nem is gondolt rá. Talán
a szomszédasszony is elfeledkezik
róla — hiszen az neki csak
jelentéktelen kis összeg, és már én
 sen figyelmen kívül hagyja a tett
konzekvenciáját, a tett és követ-
kezmény összefüggését; az időt-nyerni-
akarás és a reménykedés
a csodában; az ötletdús ügyesség a
következmények elhárítására, amikor
is azonban az egyik lyuk betömésekor
egy másik lyuk felszakad; a vágynak
megfelelő átköltése és meghamisítása a
„történetnek", tehát a voltaképpeni
folyamatnak; az ügyesség a
kellemetlen dolgok, mindenekelőtt a
saját bűntudat elfelejtésében és
végezetül kikerülése a kellemetlen
szükségszerűségeknek, amilyen az,
hogy az illetőnek valamiről le kell
mondania, és tetteit vállalnia kell.
Ezekre az emberekre különösen illenek
Nietzsche szavai: „Azt én tettem" —
mondja az emlékezetem, „azt én nem
tehettem" — mondja a büszkeségem
kérlelhetetlenül. Végül az emlékezet
az, ami enged.
Hasonló nagyvonalúsággal bánik a
hisztérikus egy másik realitással, az
idővel. Időbeosztás, időtervezés
számára csak teher, neki ezek pedáns és
kicsinyes dolgok — ezzel persze
nemritkán másoknak okoz gondot.
Vagy vegyük a biológiai realitást,
függésünket a nemi adottságtól, az érési
folyamatoktól és az öregedéstől. A
hisztérikus személy itt sem akarja
lekötni magát; szeretne a lehető leg-
tovább mindentől független gyermek,
204 de legalább kamasz maradni, mert
ebben a korában a világ még elnéz neki
egynémely dolgot, és még nem kell
mindenért a teljes felelősséget vállalnia.
A felelősség ugyanis szintén egyike
ama kényelmetlen fogalmaknak,
amelyek az embert le akarják kötni,
amelyek az okság törvényére és
bosszantó következményekre
emlékeztetnek. És az öregedés — nos,
az némely szerekkel feltartóztatható; ki-
ki olyan öreg, amilyennek érzi magát,
és nem is kell, hogy megmondja
mindenkinek a tényleges korát. Ha
valaki kerül mindent, ami öregnek
mutatja, fenntarthatja az örök ifjúság
illúzióját. Kezdve az öltözködésen, ami
fiatalos megjelenést kölcsönözhet,
rengeteg lehetőséget kínálnak a
kozmetikai szerek, a kozmetikai
sebészet, amelyek támogatják ezt az
illúziót; az ember gondokat és
izgalmakat nyilván nem enged közel
magához, elle-
205
nük úgy védekezhet, hogy kijelenti,
azokat most éppen nem képes
elviselni, és ha
elkerülhetetlenek, még mindig
segítségére siethetegy betegség,
ami által kibújhat alóluk.
Hasonló a helyzet az erkölccsel, az
erkölcsi szabályokkal. Hová jutna az
ember, ha azokatkötelezővé
ismerné el magáranézve, és ugyan
már, ki teszi azt? Azegyszer, nos, az
sohasem, és nemhordoz
magában
konzekvenciákat. Ugyan ki tudja,
mi a jó és mi a rossz?Hiszen végül is
minden viszonylagos,
attól az állásponttólfügg, ahonnan
valaki a dolgokatnézi. Így a világ
kellemesen plasztikus és
hajlékony lesz, és azelkövetett hibák
valahogyan mindiglehetőségeket
kapnak a szorongás, ami akkor fog el
megindokolásukra. És
mindenekelőtt: kitudja, valakiben
mi megy, mi mentvégbe? A (klausztrofóbia). Gyakori az állatfóbia
gondolatok szerencsére
szabadok, és ha azember eléggé
meggyőzően állítja,hogy minden
úgy volt, ahogyan őakarja, hogy
úgy kellett lennie —ki tudná az
ellenkezőjét bizonyítani?
Ugyancsak terhesrealitás a logika
is. De alóla ismesszemenően
kibújhat az ember —a saját logikája
éppenséggel máslogika, mint a
többieké, de azértnem kevésbé
logikus. Ha történe-tesen valaki
olyan gondolatugrásokat tesz,
amelyeket a másik nem tud követni, és
amelyeket ezért logikátlannak nevez,
az az ő problémája; ami engem illet,
én értem őket, és szerintem logikusak.
És micsoda fantasztikus lehetőségeket
kínál a nyelv, ha valaki rájött egyszer,
hogy mi mindent lehet vele csinálni, és
hogy hogyan lehet vele másokat
bemattolni! Ekképpen fejleszt ki az
érintett egy pszeudologikát, ami
eljuthat olyan tudatos vagy tudattalan
hazugságig, amiben szinte lehetetlen őt
megfogni.
Az ilyen emberekben megint csak
nem tudatosul a voltaképpeni félelmük
— itt a szükségességtől és
végérvényességtől való
félelem. A szorongások, amelyek
náluk ezek helyett találhatók, a
tériszony (agorafóbia), továbbá az a
valakit, ha zárt helyeken tartózkodik,
felvonóban, vasúti fülkében stb.
is. Ezek a szorongások a voltaképpeni
valódi szorongásnak átcsúsztatásai
valami mellékesre, ártalmatlanra és
mindenekelőtt kikerülhetőre. Ha
 valakinek éppenséggel
felvonószorongása vagy hídszorongása
van, általában mellőzheti a felvonókat
és a hidakat, és ezáltal kitér a szorongás
elől. A voltaképpeni szorongás: például
szorongás a szabadság korlátozásától
vagy egy olyan megkísértési szitu-
ációtól, amely meghaladja az erejét,
mert sem nem akar igazán lemondani a
megkívántról, sempedig nem
meri magáévá tenniazt, ez a belső
konfliktus áttolódikkülső
szorongásobjektumok- ra, amik a
konfliktust úgy „oldjákmeg" hogy
szorongása miatt azillető nem is jut
abba a helyzetbe, hogyki legyen téve
a kísértésnek. Haugyanis én már
nem merek —legalábbis
egyedül kimenni azutcára, akkor
nem is lehetek többékísértéseknek
kitéve. Ez a kitéréstermészetesen
nem jelent valódimegoldást,
sem pedig megbízhatóvédelmet a összefüggések áttörése révén érik el
szorongás ellen — azember
valahogyan mégis, újrameg újra
szembekerül aszorongásával,
és rákényszerül, hogyszembenézzen
vele. Ha pedig mégissarokba
szorítva érzi magát, ésmár nem lát
kiutat, sor kerül pá-nikreakciókra,
körvonaltalan valami. Képesek
kaméleon módjáraminden új
helyzethez idomulni,de túl keveset
fejlesztenek ki abbólaz én-
folytonosságból, amit jellemnek
206 szoktunk nevezni.Ennélfogva
bekövetkezik a „menekülés előre", ami
többé nem engedi a szituáció értelmes
átgondolását.
Most hadd mutassunk rá arra, hogy
a hisztérikus emberek jellegzetes téves
viselkedésformái fokozatosan hogyan
összegeződnek, és hogyan űzik az
érintetteket egyre inkább kiúttalan
szituációkba.
Mit tehet valaki, hogy kibújjon a
kötelezettségek és valami végérvényes
alól? A legbiztosabb módszernek az
látszik, ha az illető kizárólag a
mindenkori pillanatban él, úgy, mintha
nem volna előtörténete, és nem
lennének következmények. Ha törté-
netesen tegnap hibát követtem el,
csináltam valami ostobaságot, ha
rájöttek a csalafintaságomra — nos,
akkor nem volt semmiféle tegnap, és
az élet csak ma kezdődik. A hisztérikus
személyiségek az időbeli és oksági
hatalmas plaszticitásukat; úgy élnek,
hogy szinte nincs történelmük, nincs
múltjuk. Ilyen módon ledobnak ugyan
magukról egy jókora felesleges terhet,
másrészt azonban ezáltal életükbe
bekerül a folyamatosság hiánya, egy
pontszerű, töredékes és
kiszámíthatatlannak tetszenek, és
nehéz megérteni őket. Minthogy
mindig olyan szerepet játszanak,
amely a mindenkori pillanatra, a
pillanat igényeire, valamint a
mindenkori éppen aktuális207
személyre irányul, végül a merő bizonytalanság mélyre hatoló érzését
szerepjátszásból kifolyólag már nem is és bizonytalan félelmeket; a legvégső
tudják, hogy ők maguk kik. Ekképpen szükség esetén az ember mindig képes
fejlesztenek ki folyamatosság, tiszta még egy szerepet találni, ami
körvonalak és karaktervonások nélküli megvédelmezi őt a
„pszeudoszemélyiséget". következményektől és attól, hogy el
Ha valakit azért fog el a szorongás, kell fogadnia a realitást — ez a szerep:
mert sarokba szorítva érzi magát, van a menekülés a betegségbe, ami
egy további lehetősége: „a nyársat legalábbis megint némi időnyerést
megfordítani", azaz a felelősséget a jelent számára.
másikra hárítani. Az önhibáztatás
ekkor átváltozik a másik
hibáztatásává, s ez reflexszerűen,
magától történik, mint a
gyermekeknél, amikor az egyik azt
mondja például: „buta vagy", mire a
másik reflexszerűen azzal válaszol:
„te vagy buta". Ha az illetőt bírálják,
szemrehányásokkal illetik, akkor ő
azokat nyomban olyan ellenkritikára
és ellenszemrehányásokra változtatja,
amelyek, a körülményeket tekintve,
valahonnan máshonnan valók, és
semmi közük az adott vitához —
ámde abban a pillanatban könnyítést
jelentenek, és szükségtelenné teszik az
önvizsgálatot. A saját bűntudatnak
szemrehányásként történő effajta
kivetítése odáig fokozódhat, hogy az
illető végül maga is szentül hiszi, hogy
a másik a hibás, nem ő a „tolvaj", a
„Fogják meg! Tolvaj!" módszere
szerint. Ez természetesen egyre inkább
egy önmagával szembeni
őszintétlenséghez vezet, ami végül az
életét teljesen átfogó hazugsággá
válhat. Ez azután magával hozza a
 A HISZTÉRIKUS SZEMÉLY ÉS A törekszik; szeretne megmámorosodni a
SZERELEM maga és partnere szerelmében, az élet
csúcspontját várja el attól. Tud erotikus
A hisztérikus ember szereti a légkört teremteni és sokféle módon
szerelmet. Szereti, mint mindent, ami elbűvölni, gyakran mestere az
képes növelni önértékessége érzését: a erotikának. Érti ennek a hangszernek a
mámort, az eksztázist, a szenvedélyt; kezelését; a flörttől a szemezésen át az
szívesen emelkedik az átélés magas- elcsábításig ura minden árnyalatnak.
lataira. Ha valaki az apollóit úgy Mesterien képes partnerének a saját
tekinti, mint inkább a kényszeres szeretnivalósága érzetét nyújtani, ami
személy vágyát, akkor a hisztérikus nagyban növeli a kedvességét és nemi
emberek vágya a dionüszoszi. A varázsát. Nagy szuggesztív erővel
hisztérikus embert vonzza a határokon rendelkezik, amelynek a hatása alól ne-
túllépő megélés, de nem én- hezen tudja valaki kivonni magát —
feladatként, mint a depressziósnál, előnyös vonásainak és bájának tudatát
hanem az én-bővítésben, szinte az én olyan meggyőzően mutatja fel, hogy
megdicsőülésében. Ha a depreszsziós muszáj elhinni neki.
személy az én határát lebontó A szerelemben különösen a már
odaadásban és szimbiotikus említett erős vágyakozását veti be. Ő a
feloldódásban aztkereste, hogy „veni, vidi, vici" — a „jöttem, láttam,
önmagából kilépvekerüljön fel- győztem" embere, aki az erődöt nem
jebb, úgy a hisztérikusember olyan elhúzódó ostromlással, hanem roham-
élményintenzitásban akar feljebb mal foglalja el. Tud bánni a másik
kerülni, amely engedi,hogy túlnőjön nemmel; a kapcsolat vele sohasem
önmagán. unalmas. Ő gyakran a szerelmet
Ennélfogva ahisztérikus jobban szereti, mint a mindenkori
vonásokat hordozóember partnerét, és a szerelmet szeretné a
szerelmi kapcsolataibanintenzív, lehető legtöbb formájában és
szenvedélyes éskövetelőző. megjelenésében megismerni, tele
Mindenekelőtt önigazolásra kíváncsisággal
és életéhséggel.Szereti a megrendezéséhez, úgyhogy azokon —
ragyogást és apompát, az hála bájának, temperamentumának,
ünnepeket ésünnepélyeket, ügyességének és közvetlenségének -
és képes „üstökön ragadni az rendszerint ő a középpont. Halálos
alkalmat", ért bűnnek csak azt tartja, ha valaki
208 az ünnepségek nem találja szeretetre méltónak —209
azt nehezen bírja elviselni és még mint a kényszeres személy esetében,
kevésbé megbocsátani. Mindenre hogy a partnerét kényszerítse, mint in-
kapható; minél szenzációsabb az élet, kább arra késztesse, hogy a lénye
annál jobb — az unalom öl, és ha hatalmi kisugárzásának mámorát
egyedül van, gyakran unatkozik. A megtapasztalja. Nők különösen zsaroló
hisztériás emberek tehát színes, élénk, módon tudnak visszaélni a
fogékony partnerek, érzelmi szexualitással, amikor a „magát-
megnyilatkozásaik ösztönösek, a odaadni" vagy „nem-odaadni"
pillanatot képesek intenzíven élni. eszközét alkalmazzák.
Élvezetkedvelők, gazdag fantáziájúak
és játékos kedvűek. Számukra a hűség
nem fontos — legalábbis a sajátjuk
nem; titkos szerelmi kalandok kü-
lönösen nagy ingerrel hatnak rájuk, és
teret adnak romantikus fantáziájuknak.
Ami a szexualitást illeti, itt a dolgok
bonyolultabbak; az erotikus játék, a
gyöngéd előjáték nekik gyakran
fontosabb, mint a szexuális vágy
beteljesülése; szeretnék a pillanatnak
mondani a költő szavaival: „maradj
még, hisz' oly szép vagy", és azt olyan
mélyen kiélvezni, a végét annyira
elodázni, amennyire csak lehet. Ők
nagyon szeretnék a mézesheteket véget
nem érővé tenni, és nehezen viselik el,
hogy az esküvőt követő jeles napok le-
süllyednek a hétköznapok közé.
Szeretik a változatosságot. Ha nincs
egészséges viszonyuk a saját és a
másik nembeliekhez, a szerelmi
képességük könnyen sérül, és eljuthat a
frigiditásig, illetve a potenciazavarokig.
Mind a két nem a szexben szívesen lát
eszközt arra a célra, hogy fokozza
mind önértéke érzetét, mind a partnere
fölötti hatalmi vágyát; nem oly módon,
 Minél inkább van szó hisztérikus
személyiségstruktúrákról, annál
inkább nő a követelő viselkedés, az
igény az elismertség akarására túlzó
formákat ölt. Akkor pedig a szerelmi
kapcsolat olyan intézménnyé lesz,
amelyet az érintett a maga elismerte-
tésére használ, ezzel akarva újra meg
újra bizonyítani ellenállhatatlan voltát.
A hisztérikusnál ugyanis az önérték
érzése túlnyomórészt ilyen sikerekből
épül fel: egy másik személytől
visszatükröződő csodálatból, abból,
hogy kívánatosnak tartják. Ez az
öregedéssel, érthetőmódon, mindig
nehezebb lesz, amikora vonzerő, ami
elsősorban a külsőmegjelenéstől
függött, alábbhagy, sennek
következtében kifejezett
öregségi krízisek kö-vetkeznek be.
A hisztérikusnakpartnerre van
szüksége, de nemazért, mert
nélküle
életképtelennek hiszimagát — mint
a depressziós —, ha-nem tükör
gyanánt, amibenmagát
szeretetre méltónakóhajtja
visszatükrözve látniazért, hogy
labilis önértékénekérzése felér-
tékelődjön.
Narcizmusának, önszeretetének
Az elismertnek-lenni-akarásra
oly erősen alapulókapcsolatok
válságoktól természetesen
egyáltalán nem
210 mentesek; az
folyamatos megerősítésre van
szüksége; ezért könnyen hatalmukba
kerítik hízelgések, amiket nagyon is
szívesen hisz el. Ezért mindenekelőtt
arra kell neki a partner, hogy az
biztosítsa őt kellemessége, szépsége,
fontossága és egyéb kiválóságai felől.
Ezért hajlamos a narcisztikus
partnerválasztásra is; de nem azért,
mert fél az ellenkező nem „egészen
másféleségétől", mint a szkizoid,
hanem mert a partnerében valami olyat
keres, ami lehetőleg minél inkább
hasonlítson rá, mert a partnerében
önmagát szeretné megtalálni és
szeretni.
Amellett azonban mindkét nembeli
hisztérikus személyek nemritkán
jelentéktelen partnereket is keresnek,
akiknél persze jócskán ragyogóbbnak
tetszenek, és akik őket maradéktalanul
csodálják. Ez emlékeztet az egyszeri
páva tanmeséjére, „aki" egy egyszerű
tyúkot akar feleségül venni; az
anyakönyvi hivatalban az
anyakönyvvezető varjú elcsodálkozik
rajta, hogy egy ilyen ékes páva a
jelentéktelen tyúkot akarja feleségül
venni, mire az méltóságteljesen
válaszolja: „Én és a nejem őrülten
szeretünk engem."
illető igényeit a partner aligha képes
megnyugtató módon kielégíteni. Akkor
az érintett új partnert keres, akivel aztán
minden ugyanúgy játszódik le. A
szoknyavadászok és a férfifalók e211
tekintetben egyformák: ők úgyszólván akkor újra meg újra csalódnia kell;
gyűjtik a skalpokat, és önértékelésük rendszerint nem ismeri fel ezt az
érzése függvénye az „áldozataik" összefüggést, és tovább, egyre tovább
számának, számukra a szerelem játék, keresi a „nagy szerelmet". Ezért
amiben minden áron nyerniük kell. találkozunk hisztérikus személyiségek
Minthogy szerelmi igényük túl nagy, partnerkapcsolataiban a legtöbb
életükben gyakoriak a csalódások, az válással és újbóli kezdéssel — mivel
elégedetlenkedés, a szeszélyes vagy az érintettek kárpótoltatni szeretnék
rossz hangulat és folyton újabb szerelmi magukat az elmúlt csalódásaikért, az
bizonyítékokat követelő vádaskodások, új partnerek kezdettől fogva túlzott
amelyek során a partner anyagi követelésekkel találják szemben
ráfordításai és nyilvános sikere — magukat, s ez a helyzet megint csak
melyben az illető úgy szeretne eleve magában hordja a kudarc
tükröződni, mintha az az övé volna - csíráját.
nem csekély szerepet játszanak. Mivel
az érintett személy szinte kizárólag a
szerelmi bizonyítékok alapján érzékeli
önértékét, ezen a területen
kielégíthetetlen, és ahhoz, hogy
kikényszerítse azokat, sokféle eszköz és
út áll rendelkezésére: a partner össze-
hasonlítása másokkal, olyanokkal, akik
„valóban" szeretnek; utalás rá, hogy egy
másik partner mi mindent meg nem
tenne érte; jelenetek és
szemrehányások, mert a partner neki
túl keveset nyújt; katasztrófareakciók,
ha a partner eltávolodik. Emellett
gyakran található náluk érzelem és
számítás nehezen átlátható elegye,
úgyhogy a partner nem is tudja,
hányadán áll.
Ha valakinek illuzórikus elvárásai
vannak a szerelmet és a házasságot
illetően, és többet követel, mint
amennyit befektetni maga is hajlandó,
 A másik nemmel kapcsolatos első
tapasztalatainkat szüleink és
testvéreink révén szerezzük. A szülők
egymás iránti viszonya, amit a
házasságukban vagy egyéb közös
kapcsolatokban megfigyelhettünk,
tapasztalataink a testvéreinkkel
formálják elvárásainkat a nehezül, hogy ők — eltérően a másféle
társkapcsolatot, szerelmet és
szexualitást illetően. Ha olyan
szerencsénk volt, hogy szüleinket
párként is szerethettük, anélkül hogy
őket idealizálnunk kellett volna,
anélkül hogy őket másrészt sajnálnunk
vagy megvetnünk vagy talán
gyűlölnünk kellett volna, ha velük
együtt megélhettük a azonosul a meglévő modellekkel, és
korlátozottságukat, gondjaikat és
problémáikat, iparkodásukat, de az
örömüket is, az egymásért való
kiállásukat, egymás iránti
megértésüket és bizalmukat, akkor
több kilátásunk van rá, hogy olyan
partnert találjunk magunknak, aki
megfelel az ilyen elvárásoknak, és
hogy a saját partnerlétünket illetően is
megvalósítható kép táruljon lelki
szemeink elé. Azok a szülők, akik úgy
hiszik, hogy fölényüket és
hibátlanságukat a gyermek előtt fenn
kell tartaniuk, akik megjátszanak előtte
egy ideális házasságot, ami a kulisszák
mögött nagyon is másképpen fest,
olyan elképzelést keltenek benne egy
lehetséges ideális házasságról, amilyet,
hite szerint, később majd ő is
2 12
megtalálhat. Azok a szülők viszont,
akik nem képesek kielégíteni
gyermekük igényét a nembeli
példaképekre, ennek megfelelően
negatív színekkel festik alá
társkapcsolatra irányuló elvárásait.
Mármost a hisztérikus
személyiségek szerelmi élete azáltal is
emberektől — erősen kötődnek a másik
nembeli, első kapcsolati személyekhez,
és nem egykönnyen tudnak a velük
való azonosulástól szabadulni. A
hisztéria ugyanis a gyermek fejlődési
fázisai közül a legutolsóban kezdődik,
úgy a negyedik-hatodik évben, amikor
a gyermek, mint még látni fogjuk,
ekkor tesz szert a saját neme és a másik
nem iránti későbbi beállítódásának
kezdeti előformáira. Elvileg aztán a
következő lehetőségek adódhatnak: az
illető a másik nemű szülő vagy
valamelyik testvér iránti régi, tisztelettel
teli vagy idealizáló gyer-
213
 meki beállítottságát megújítja a
partnerén, tehát azt reméli tőle,
hogy ő lesz az álomlovagja, illetve
álmai asszonya. Vagy a régi
csalódásokat, félelmet vagy gyűlöletet,
amelyeket a gyermekkori
kapcsolati személyek váltottak ki, és
amelyeket nem dolgozott
fel, tehát a negatív tapasztalatait mint
elvárást viszi át a partnerére,
úgyhogy a későbbi kapcsolatok eleve
azzal az előítélettel
terhesek, hogy a férfiak vagy a nők
olyanok, amilyeneknek an-
nak idején megélte őket. Ekkor az
érintett személy rávetíti az egykori
apa- vagy anyaképet a férfi, illetve a
női partnerre, és eh-
hez az ő kivetítéséhez olyan a
közelítésmódja, amilyen az egykori
mintaképekhez volt, s akkor nem
találja megfelelőnek sem a partnerét,
sem a saját partnerszerepét, mivel túl
erősen megtapadt arégi
gyermekszerepében.
Az anyjában csalódott fiú
kifejleszthet nőgyűlöletet, és
a partnernőin állhat bosszút egykori
csalódásaiért úgy, hogy például
Don Juan módjára elcsábít és aztán
megint elhagy nőket. Az ap-
jában csalódott leány a maga módján
áll bosszút a férfin: kifej-
lesztheti a férfigyűlöletet,
vagy meg nem értett, úgynevezett
emancipált nővé, kékharisnyává
lehet, aki nem igazságérzetből
és önértéke tudatából törekszik a nemek
egyenjogúságára, ha-
nem szeretné a „nyársat megfordítani", és
midőn bosszúból az
egyenjogúságot követeli, voltaképpen
nőuralomra gondol. Vagy odaveti
magát sok férfinak, hogy azzal
elevenébe találjon az apjának („ha te
nem szeretsz engem, akkor én nem is
érek semmit, és oda is vethetem
magam" — némely prostituáltnak ez a
pszichodinamikus háttere). Vagy
Kirkévé lesz, aki csak a szex által
kaparintja meg a férfiakat, „változtatja
őket disznóvá", aho-
gyan ezt az Odüsszeiában
olvashatjuk, tehát kihasználja, leala-
csonyítja és megkísérli szexuális
rabszolgává változtatni őket.
Ehhez állnak közel azok a nők, akik a
férfival szemben fizikailag, lelkileg
vagy anyagilag túlzó követelményeket
támasztanak,
kihasználják, kiszipolyozzák,
elerőtlenítik és férfiasságát becs-
mérelve „kasztrálják". Ilyen démoni-
rontó nőkkel gyakran találkozhatunk
Strindberg regényeiben és
színdarabjaiban. Végül a
 másik nemtől elszenvedett csalódás
vagy a tőle való félelem mindkét
nemben elvezethet a kezdenek velük, hogy azok nem
homoszexualitáshoz. Egyébként az
apa vagy az anya szerepét, mintegy
őket képviselve, átveheti a fivér, illetve
nővér is.
A kötődés az első másik nembeli
kapcsolati személyekhez általános
emberi jelenség, amit a franciák így
fejeznek ki: „On revient toujours á
ses premiers amours" — „Az ember
mindig visszatér az első
szerelmeihez."
A korai kapcsolati személytól, az ő
„családregényétől" való függés egy
további példáját hisztérikus személyek
esetében azon lehet felismerni, hogy
nemritkán kerülnek háromszög-viszo-
nyokba, amelyekbentudattalanul a
szülei közt elfoglalthelyzetüket
ismétlik meg, s ezmindenekelőtt
ennek a struktúrakör-nek egyke
gyermekeinél figyelhető
meg. Ők látszólagakaratlanul,
mintegy sorsszerűenkerülnek ilyen
háromszög-helyzetbe, s ezt gyakran
úgy fogalmazzák meg:nyilván
végzetük, hogy min-den nő, illetve
férfi, aki nekik tetszik,mindig tartozik
valakihez. Avalóságban ők
mert túl korán,életkorukhoz
képest túl hamarutaltak a nemi-
ségükre, és ígybennük már
akkor helyet kapott ahím-, illetve a
21 4 nőstényjelleg, amikor még nem
tettek szert olyansaját identitásra
már eleve kötelékben élő partnereket
keresnek, eleve azzal a tudattal
szabadok, és ezzel megismétlik a régi
rivalizálást, amit mint fiú- vagy leány-
gyermekek az apjuk, illetve az anyjuk
irányában fejtettek ki. Megrögzötten
megmaradtak abban, hogy behatolnak
két partner kapcsolatába, és az egyiket
elveszik a másiktól oly módon, hogy a
velük azonos nemű partnerrel
rivalizálnak, és megkísérlik azt
kiszorítani, másrészt azonban kerülik
az olyan kapcsolatot, amelyben a
partner szabad, mert akkor az
komolyabb, kötelezőbb és teljesebb
kötődést követel meg tőlük.
Ahhoz, hogy az ilyen emberek
viselkedését megértsük, ismernünk kell
az élettörténetüket; ők többnyire csak
azokat a bűnöket adják tovább,
amelyeket ellenük követtek el; a
családjukban nem volt meg a
lehetőségük, hogy női vagy férfi
voltukat egészségesen fejlesszék ki,
túlságosan a családhoz voltak kötve;
vagy arról van szó, hogy nem voltak
példaképeik nemi szerepük kifej-
lesztéséhez, akár azért, mert azt
megtagadták tőlük, akár azért,
és öntudatérzésre, amelynek
segítségével kifejlődhetett volna
bennük a férfi vagy a nő, amikor még
lelkileg nem készültek fel a
nemiségre. 215
 Hisztérikus személyeknek a sohasem elégíthető ki, mert az „kívül"
szerelemmel és a partnerséggel keres olyan valamit, amit az embernek
kapcsolatos fő problémái, nézetünk voltaképpen önmagában kellene
szerint, az élettel és szerelemmel, realizálnia: ebben az esetben az
házassággal és a másik nemmel igyekezetet egy valódi szerelmi
kapcsolatos illuzórikus elvárásokban, a képesség birtoklásáért, ami képes
róluk alkotott elképzeléseikben létrehozni a valóságos önérték érzetét.
vehetők észre. A kikövetelő magatartás A saját hiányosságok kivetítésének
és az adni-készség nemigen szoktak hajlama a társkapcsolatban
egymással egészséges viszonyban természetesen rendkívül
állni, és éppen az lesz újra meg újra problematikus. Alkalmas rá, hogy
azoknak az újabb csalódásoknak a
kiváltója, amelyekből megtanulhatnák,
hogy alapvető beállítottságuk egy
olyan ábrándon alapul, ami
szükségszerűen kiváltja a
kiábrándulást. Az ilyen személyek
legproblematikusabb oldala a mindig
éber vágyakozás és a várakozásteli
igény anélkül, hogy eszükbe jutna
megkérdezni önmaguktól, hogy ők
mekkora saját tétet kockáztatnak.
Ez már a társválasztás során
kifejeződik abban, hogy anyagi és
presztízsszempontok — a partner
állása, vagyona, rangja számukra
fontosabbak, mint a jellembeli értékek.
E tekintetben is sokáig gyermekek
maradnak, túl könnyen engednek
külsőségek befolyásának, ha olyan a
látszat, hogy azok egy szép életet
ígérnek nekik; aztán csalódásaikért
rendszerint a partnert okolják. A
félelem attól, hogy meg kell élniük
saját értéktelenségüket, a helytállás
bizonyításának szenvedélyévé lesz,
ami, mint minden szenvedély,
 annak a mindig megújuló
civakodásnak minden fokozatát meg-
járja, amely azt firtatja, hogy
valamiben melyikük volt a „bűnös",
egészen a rágalomig és az intrikáig. A
kapcsolatok különösen akkor szoktak
megnehezülni, ha a partnerek közül az
egyik hisztérikus, a másik kényszeres,
hiszen egymás ellentípusai. A
kényszeres partner minél inkább
könyörtelen következetességgel
ragaszkodik hozzá, hogy a kérdéses
szituációt mindenkor a legapróbb
részletekig megvitassák, és hogy
bebizonyítsa, neki van igaza, a
hisztérikus partner annál inkább azon
van, hogy megfoghatatlan
„logikával", a gondolatok
„lóugrásaival" kibúvót találjon; ő
ugyanis félreérthetetlenül érzékeli a
másiknak azt a szándékát, hogy őt
sarokba szorítsa, és elkövetett
hibáinak beismerésére bírja, aminek ő
minden rendelkezésére álló eszközzel
szembeszegül. Ha valaki
rugalmasabb, és épít a másiknak egy
hidat, hogy vissza tudjon vonulni,
sokkal jobb fordulatot vehet a dolog.
A kényszeresszemélynek
tehát ahelyett, hogy atársát sarokba
Alekszandr Puskinés Theodor
Fontane leveleibenjól előtűnnek a
túlnyomórészt hisztérikus
struktúrájú partnernővel
való kapcsolatnehézségei.
216
szorítaná, azt kellene inkább
megpróbálnia, hogy a szituációt a
másik szemszögéből és megéléséből
értelmezze.
A hisztérikus személy már
ösztönösen kitér a szkizoid partnerek
elől — azok nagyon könnyen átlátnak
rajta, és túlságosan kicsiny a
készségük, hogy kielégítsék igényét
kiemelkedő volta elismerésére és
megcsodálására. Ezért szívesen
választanak depresszív partnereket,
akikben megvan ez a készség és hozzá
még az a másik is, hogy túlzó
követeléseknek is eleget tegyenek; az
ilyen kapcsolat idők során a
depressziós partner rovására szokott
alakulni. Két, a hisztériás
struktúrakörbe tartozó személy
kapcsolata csak akkor vehet jó irányt,
ha a hisztérikus struktúrajegyek nem
túlságosan kifejezettek — különben a
rivalizálás és az egymást-kiszorítani-
akarás megkerülhetetlen gáttá lesz.
Az irodalomban számos kitűnően
ábrázolt hisztérikus nővel lehet
találkozni, amilyen például Somerset
Maugham Luise-a, vagy Margaret
Mitchell Elfújta a szél című
regényében Scarlett.
A HISZTÉRIKUS SZEMÉLY ÉS AZ
AGRESSZIÓ
Az az agresszióforma, ami a
gyermek negyedik és hatodik
életéve közötti szerzeménye, a217
rivalizálás és a konkurencia. Ezek potenciális vetélytárs, akit saját
mellett, mint a fejlődés minden egyes ragyogásának fokozása érdekében
lépése során, továbbra is indokolt kitúrni.
megmaradnak a korábbi Gyakran találkozunk az
agresszióformák. Most a nemileg sa- „imponálási kényszerrel"; az illető
játos agresszióról van szó, amelynek feltétlenül benyomást akar kelteni a
alapformái a szerzés és hódítás, másikban, középpont akar
általánosabban a harcról mindenért,
ami segít a saját értéket bizonyítani, a
harcról minden ellen, ami ezt
fenyegetni látszik. Itt tehát az agresszió
mindenekelőtt a versengésben, a
helytállni-akarásban nyilatkozik meg,
és az érvényesülési törekvést szolgálja.
Ellentétben a korábban bemutatott
kényszeres személyiséggel, a
hisztérikus ember agressziója
rugalmas, spontán, nemtörődöm,
gyakran megfontolatlan, viszont
kevésbé tartós. Kiterjed az impulzív
megnyilatkozás mindegyik fokozatára
egészen az önkényeskedésig, kevésbé
irányul tárgyra, mint inkább
személyre.
Minél erősebbek a hisztériás
vonások, annál inkább lép működésbe
az érvényesülési inger agressziója; a
szélsőséges formák a hibrid
öntömjénezéstől a szélhámosságig
terjednek, vegyülve az elképesztően
indulatos érzékenységgel a narcisztikus
sértődésekre. Színre lép aztán a
hencegés, a kielégíthetetlen, szenve-
déllyé fokozódó érvényesülési inger; az
illető személy mindig az előtérbe
tolakszik, ő akar az „első hegedűs"
lenni; minden vele azonos nemű másik
 lenni, és ez az imponálni akarás annál
magasabb fokra hághat, minél
nagyobb mögötte a bizonytalanság, a
távolság a látszat és a valóság közt, a
vágyott-én és a reális-én közt. Itt
önkritika és önkontroll híján az
agressziónak van valami túl impulzív
jellege; a hisztérikus személy könnyen
hagyja magát elragadni, és megy
túlságosan messzire, mint ahogyan a
túlzás is sajátjuk ezeknek a
személyiségeknek. Jellemző
általánosító tendencia is; a partner
elleni agressziók során „minden férfi
nyimnyám alak", „minden nő ostoba
liba" stb.
A hisztérikus agresszió gyakran
közel áll az archaikus moz-
gásviharhoz; míg azonban a
szkizoidnál ez az egzisztenciális
fenyegetettség létállapotának
kifejezése, itt inkább dramatizáló
feladata van: benyomást kell keltenie a
másikban. Agressziós
megnyilvánulásában a hisztérikus
rajtaütéses győző;szívesen
alkalmaz lerohanást,mivel sikert
inkább attól vár,semmint
megtervezett stratégiától.
Számára a támadás alegjobb véde-
A hisztérikusagresszió
különleges formája azintrika. Ebben is
felismerhető a családieredet: benne az
ember azt a szituációtismétli meg,
218 amiben gyermekként aszülei és —
kezés. A hisztérikus agressziót továbbá
a „logikátlan" jelzővel lehetne illetni.
Erre egy példa: Férjének az ő
gondatlanságát illető, tárgyilagosan
nézve jogos és nyugodtan kifejtett kriti-
kájára az asszony vad indulatban tör
ki, a voltaképpeni ügyre egyáltalán
nem tér ki, hanem olyan
szemrehányásoknak egész áradatát
zúdítja a férjére, amelyeknek
egyáltalán semmi közük sincs
az magához az ügyhöz, teljesen oda nem
tartozó dolgokra vonatkoznak. Tehát
egész egyszerűen megfordítja a
nyársat, előremenekülve kerüli ki a
realitást.
Ez végső soron csak a hisztérikus
személyiségek könnyen
megzavarható, labilis önértékeléséből
válik érthetővé, ami már az enyhe
a kritikára és a legjelentéktelenebb
támadásokra is igen sértődött
reagálást vált ki; ez az érzés a
hiányos énazonosság miatt ingatag
alapon nyugszik, s ezért nyomban
megrendíthető; az önszeretetet ért
enyhe sértések a legerőteljesebb
gyűlöletérzéseket válthatják ki,
amiknek összefüggése a „nem-
szeretetre-méltónak-lenni"-től való
félelemmel világosan felismerhető.
esetleg — testvérei közt elhelyezkedett,
köztük ide-oda kellett lavíroznia, mert őt
kijátszották: egyik szülő a másik ellen
vagy valamelyik testvére ellen, s
ilyenképpen tárgya lett megoldatlan219
családi problémáknak, s a szülők műveltsége, mint az asszonynak;
házasságában kiéleződött konfliktusok azokat a könyveket, amiket ő ajánlott
ostora az ő hátán csattant. Intrikák, egy a feleségének, az unalmasnak találta,
másik személy lebecsülése, sőt hírbe mert nem értette, illetve nem is igye-
hozása vagy éppen megsemmisítése, kezett megérteni ad. A férfi szexuális
kifejezett bosszú sugallta vi- kívánságai számára
selkedésformák keletkezhetnek így. Ha kellemetlenkedést jelentettek, és
ezt még nemi gyűlölet tetézi, a mindig újabb indokokkal hárította el
bosszúvágy extrém formákat ölthet. A őket. Ilyenképpen a férjétjét minden
hisztérikus agresszió hajlik a tekintetben lebecsülte, és —
„jelenetekre", amelyek során az érintett tudattalanul — rajta vett bosszút az
mind nagyobb és nagyobb intenzitásba apján, aki intelligensebb nővérét
lovalja magát, s ennek során némi szí- többre tartotta nála.
nészi-előadói tehetséget is alkalmaz,
olyat, ami direkt a „publikumnak" szól.
Lángoló felháborodás, patetikus
gesztusok és szenvedélyes vádak a
hisztérikus agresszió tipikus
megnyilatkozásai, amelyek publikum
híján gyakran összeomlanak.
Példa egy erősen hisztérikus
személyiségű nő férfigyűlöletére és
bosszú sugallta viselkedésére: Egy
férfinak, akinek tekintettel kellett
lennie felesége gyenge idegzetére és
törékeny egészségére, csak a lakásuk
erkélyén volt szabad szivaroznia —
télen is —, mert az asszony nem
bírta a füstöt. Amikor a M a tévében
futballt nézett, e „primitív" szokása
miatt felesége nevetségessé tette a
gyermekeik előtt, ahogy egyáltalán
mindent értéktelennek minősített,
amiben nem tudott részt venni, ami
nem érdekelte, vagy amiben
gyengébb volt a férjénél. A férfinak
nagyobb volt az általános
 És egy példa az intrikálásra:
Hosszabb idő után az egyik pá-
ciensem elmondta nekem, hogy a
nálam folyó kezeléssel egyidejűleg
az egyik kollégámnál
pszichoterápiás kezelést is kezdett.
Ki akarta próbálni, kettőnk közül
melyikünk a jobbik, melyik módszer
felel meg neki jobban. Nálam
rossznak mondta a kollégámat és
munkamódszerét, őnála ugyanezt
tette velem, anélkül, hogy
bármelyikünk sejtette volna, hogy ő
párhuzamosan két kezelésen vesz
részt; mindkettőnknek ugyanis úgy
beszélt a másiknál folyó kezelésről,
mintha az már jóval régebben folyt
volna. Bennünket úgy játszott ki egy-
más ellen, mint ahogyan valamikor
a szüleit játszotta ki egymás ellen.
Azért a rossz bánásmódért bosszulta
meg magát, amelyben egykor a
szülei részesítették, és az egyik szülő
a másik háta mögött amarra
uszította, és igyekezett őt magának
megnyerni. Ezt a bosszút ismételte
meg, hogy mint akkor, előnyt húzzon
abból, hogy — mint a szüleiből —
van azérvényesülésre.
Ilyen hajlamokhatására az illető
erősebben rá vanutalva
embertársára, annakrokonszenvére
és arra, hogy aztanúsítsa az ő
különlegességét. Ezpozitívan hat az
220 elevenség, nyíltság,
most mibelőlünk profitáljon;
ugyanakkor, pontosan úgy, mint
akkor, egyikünkkel sem volt őszinte,
és ilyen módon bojkottálta a te-
rápiás szituációt.
AZ ÉLETTÖRTÉNETI HÁTTÉR
Mármost miképpen lehetséges, hogy
a szükségesség és a végérvényesség
félelmét a hisztérikus személy annyira
túlértékelve éli meg, vagy hogy — az
impulzus felől nézve — a
centrifugalitás, a középponttól
menekülés, tehát a változás
impulzusának oly egyoldalú a
megélése? Ha most legelőször is megint
hajlamból eredő tényezőket keresünk,
feltételezhetünk a hisztériás személyt
illetően veleszületett elevenséget és
közvetlenséget az érzelmek terén, nagy
spontaneitást és élénk ösztökélést arra,
hogy kifejezze magát, hogy
megnyilatkozzon, belső átéléseit
megmutassa kifelé — tehát azt, hogy
szívesen teremt kapcsolatot, hogy
igénye van kapcsolatokra, továbbá azt,
hogy nyomatékos igénye
alkalmazkodóképesség és változási
képesség tekintetében és olyan
életintenzitás tekintetében is, amiben
lehet valami magával ragadó — az
ilyen emberek sohasem unalmasak,
nekik szükségük van ösztönzésre,
de ők maguk is ösztönzően hatnak.221
Velük született bájt és gyakran tanulnia nemi szerepébe, leendő
szépséget is hordoznak, és ezáltal dolgokat megsejtve, a jövőre úgy kell
egészen korán rokonszenvet tekintenie, mint a helytállásnak, a
ébresztenek maguk iránt. Könnyű őket másokkal való összeméretésnek a
megszeretni, és ezért megszokták, mezejére. Ez azt is jelenti, hogy eddigi
hogy kedvelik őket, egyszerűen azért, mágikus kívánságvilágát, benne a
mert olyanok, amilyenek. Hogy ezek határtalan lehetőségek elképzeléseit, fel
az ő jeles vonásaik tartós ajándékok kell adnia an
lehetnek részükre, az mindenekelőtt
azzal függ össze, hogy ők ilyen módon
megtapasztalják: szeretik és csodálják
őket anélkül, hogy ezért valamit is
kellene tenniük. Ez már nagyon korán
arra vezetheti őket, hogy külső
kellemességeikre hagyatkozzanak, és
azt az elvárást váltja ki, hogy őket
mindig és mindenütt magától
értetődően szeressék. Ezáltal az ilyen
adottságok problematikusan hathatnak,
szükség van bizonyos környezeti
befolyásokra — ezekre kívánunk most
rámutatni.
A pszichoanalízis tapasztalatai
szerint a lehetséges hisztériás
fejlemények a negyedik és hatodik
életév körül kezdődnek. A gyermeknek
ebben a korában, a csecsemőkorból
immár kinőve és serdültebbé válva,
fontos fejlődésbeli lépéseket kell meg-
tennie. Időközben szert tett ugyan
gazdagabb képességekre és magatartási
lehetőségekre, ámde most új
feladatokat is támasztanak vele
szemben: fokozatosan bele kell nőnie a
felnőttek világába, el kell sajátítania
annak játékszabályait; mint leánynak
vagy fiúnak már az elején bele kell
 nak kedvéért, amit realitásnak
szoktunk nevezni, az ő saját akaratát
és tudását korlátozó realitásnak is.
Belső és külső élményvilága
tágabb és gazdagabb lett, és lé-
nyegében már magában foglalja
mindazokat az élményterületeket,
amelyek beletartoznak a felnőttek
életébe. Egyre nagyobb belátást,
felelősséget és okosságot várnak el
tőle — röviden: a gyermeknek itt sok
tekintetben át kell esnie azon a
realitásvizsgán, rá kell találnia arra a
realitásra, és el kell fogadnia azt a
realitást, ami hozzátartozik a felnőtté
váláshoz.
Ahhoz, hogy az érésnek ezek a
lépései sikerüljenek, a gyermeknek
meggyőző mintaképekre van
szüksége, amelyekhez vagy akikhez
igazodhat. Kell, hogy olyasmit kapjon,
amit valaki már megélt, és amit
megszereznie érdemesnek látszik;
fontos, hogy számára a felnőttek világa
kívánatosnak, az általuk képviselt
rendek és életformák követendőnek
tessenek.
A szülők ebben az időben újfajta
kihívásokkal találják szemben
magukat; már nem azzal a kicsiny
kinőjön, és az élet realitását tudomásul
vegye, hogy gyermeki viselkedéséről
lemondjon, és a felelősségvállalás
javára, a szükségszerűségek megértése
kedvéért feladja,
2 22
hogy megmaradjon
gyermekkel van dolguk, akinek a
szemében ők fölényes félistenek
voltak, hanem egy olyan gyermekkel,
aki kritikus szemmel teszi
megfigyeléseit, aki egyre többet akar
tudni, aki kérdez, és hallani akarja a
parancsok és tilalmak megindokolását,
aki azt akarja, hogy elfogadják teljes
körű személynek, és hogy tartsák
méltónak a szeretetre, és aki
mindenekelőtt azt szeretné
megtapasztalni, hogy szeretete jelent
valamit a szüleinek, és hogy ő képes
adni valamit. A kezdet kezdetén
kialakítja a maga nemi vonatkozású
viselkedésmódjait, megnyerő módon
vagy hódítva, és azt akarja ezzel, hogy
vegyék őt komolyan. Itt különösen
fontos a szülők érettsége és megértése,
hiszen a gyermeknek egészséges
eszményképekre van szüksége a maga
tapogatózó megtervezéséhez, aminek
révén eljuthat az egészséges
önértékeléshez, majd végül önazo-
nossága megtalálásához.
A hisztérikus személyiségek éppen
ebben a korukban, amikor a
legnagyobb szükségük van vezetésre
és példaképekre, nélkülözték azokat.
Ahhoz, hogy a gyermek a
kisgyermekkorból
felelőtlen gyermeknek — ahhoz, hogy
mindezeket az új feladatokat magára
vállalja, a világnak olyan
rendezettséget kell a gyermek
számára felmutatni, amely neki223
értelmesnek tűnik; a szülőknek
képeseknek kell lenniük felébreszteni követi azt, amit látott, tapasztalt, akkor
benne a vágyat, hogy ő is olyan legyen, rögtön megdorgálják, sőt, ha
mint ők, hogy akarjon velük megkérdezi, miért, hiszen a szülők
azonosulni. Csak ekkor lesz készen rá, ugyanazt tették, még meg is büntetik a
hogy korábbi gyermeki viselkedési mottó alapján: „Quod licet Jovi, non
módjait és a gyermeki „szabadságot" licet bovi" — „Amit szabad
feladja. Elengedhetetlen, hogy Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek"
hozzájusson az életkorával járó —; elsősorban a kaotikus,
képességeinek és nemi jellegbeli ellentmondásokkal teli, érthetetlen,
megbizonyosodásának élményeihez, irányítás és egészséges példaképek
hogy általuk az új feladatokkal való nélküli környezetek azok, amelyek
birkózás örömet szerezzen neki, s tájékozódásához és tartásához
azokat büszkén, egészséges túlságosan kevés segítséget adnak a
önértéktudattal teljesítse. gyermeknek. A gyermek aztán
Képzeljünk el egy sajátosan szívesebben marad meg felelőt-
csillogó, kaotikus miliőt, amelyben ma
büntetés jár azért, amit holnap észre
sem vesznek vagy éppenséggel
elismernek; egy olyan miliőt,
amelyben a gyermeket továbbra is
kisgyermekként kezelik, akit nem kell
komolyan venni, mintha nem
tartoznának neki őszinteséggel, mintha
még túl kicsiny, túl buta, túl
jelentéktelen volna ahhoz, hogy a
kérdéseit komolyan kellene venni, s
azokra az igazságnak megfelelően
kellene válaszolni. Vagy gondoljunk az
olyan szülőkre, akik heves jelenetek
között kapnak össze egymással a
gyermek jelenlétében, úgy vélve, hogy
az még Úgysem érti az egészet, és
hogy előtte nem szükséges
óvatoskodniuk, de akik ugyanakkor
elvárják tőle, hogy értelmesen
viselkedjen. Ha aztán viselkedésében
 len gyermeknek. Íme egy példa
(egy fiatalkorú leány naplójából):
„Légy a rendestől eltérő, és
feltűnsz. Legyél beteg, és az anyád
törődik veled, légy egészséges és
(normális), és azt magától
értetődőnek találják. Ezért: légy
rafinált, játssz színházat, egyrészt add
meg az embereknek, amit kapni
akarnak — játssz egy mindig vidám
sunnygirlt, egy mintagyermeket, akit
mindenki sugárzó arccal ölel meg és
aranyosnak tart, hogy — másrészt —
te is megkapd, ami neked kell. És ha
nem szeretnek úgy téged, hogy a
célodat gyengédséggel elérhetnéd,
akkor az érted való aggódásukat tűzd
ki célodul. Minél betegebb leszel,
annál jobban fognak szeretni. A
konfliktus először kamaszkoromban
támadt, és legfőképpen attól fogva,
hogy felnőtt lettem. Egyszer, talán
tizenkét vagy tizenhárom éves voltam,
egy tanti jött hozzánk látogatóba. Én
a szokott módon lerontottam a
lépcsőn, és a nyakába ugrottam. —
Ne légy olyan egzaltált! — szólt rám
anyám. — Mi az, hogy egzaltált? —
Mindig azt gondoltam,
hogy te nagyon boldog vagy a
gyermekotthonban, a leveleid
mindig nagyon vidám
hangúak
224
kérdeztem. — Szertelen, bogaras. —
Semmit sem értettem. Ami idáig
mindig édes meg bájos volt, az most
hirtelen szertelen lett? Lassan
felfogtam, hogy minden kornak meg-
vannak a maga törvényei. Hogy egy
gyermeknek mindent megbocsátanak,
egy tinédzsernek már sokkal
kevesebbet és egy felnőttnek semmit.
Megtanultam egy új trükköt, aminek
nagyon jól be kellett válnia az
erősebbik nemnél. A naiv, ártatlan,
tapasztalatlan lány szerepét
játszottam, aki gyámoltalan, nagy,
megható szemekkel csak csupa jót
tételez fel a világról. Te jó isten, én
csakugyan naiv voltam, de amikor
egy idősebb ismerősöm
megmagyarázta nekem, hogy milyen
mennyei dolog naivnak lenni, nagyon
számító módon én is naiv lettem. A
naivitásom láttán a legnagyobb Don
Juanok elgyámoltalanodtak, és
egyszeriben nem mertek többé er-
kölcstelen ajánlatokkal közelíteni.
Anyám mondta tegnapelőtt, amikor a
gyermekkoromról faggattam: —
Amikor a gyermekotthonban voltál,
időnként szándékosan otthagytalak.
voltak. — Ő, a finom hallású anya,
aki egyébként a fű növését is
meghallotta, engem illetően hagyta
magát ezektől a cenzúrázott
levelektől megtéveszteni! A
225
kéréseim, könyörgéseim ellenére a Lévén hosszú ideig egyetlen fiú
gyermekotthonban kellett — az öccse nyolc évvel fiatalabb
maradnom. Ez ellen csak egyetlen volt nála —, az anyja nagyon
fegyver van: a betegség!" elkényeztette. Az apa korrekt, erősen
Egy másik fiatal leány mondta: kényszeres alkatú hivatalnok volt,
„Miért kellene nekem bolondok (ezen aki az irodából mindig vitt haza
a családját értette) világában munkát, úgyhogy a család az étkezé-
felnőnöm? Akkor nekem túlságosan seken kívül alig látta. Őt, a fiút, az
sokat kellene szenvednem." anya az apa háta mögött kényeztette,
Egy további példa a hiszterizáló titokban pénzt adott és sok öltönyt
környezeti viszonyokra: Egy, a vásárolt neki, és magát mindig
harmincas éveinek derekán járó férfi ütközőnek tolta a fia és a világ közé,
beteges szorongás-tünetegyüttese például iskolai problémáiban stb. Az
miatt kap kezelést; moziban csak a apa mindebből nem vett ész-
sarokban tudott ülni, nem tudott
utazni gyorsvonattal („a két állomás
közti hosszú távolság miatt; ha én
volnék a vonatvezető, akkor menne
— akkor, ha elfog a szorongás,
megállíthatnám a vonatot, és
kiszállhatnék'), félt beszállni liftbe,
áthajtani hídon (akkor ki kellett
szállnia az autóból, és szorosan a
korlát mellett kellett továbbmennie);
gyötrelmesen szorongott, amikor
egyedül tartózkodott a szobában: félt,
hogy ráomlik a mennyezet;
ugyanakkor attól is félt, hogy ezeknek
a maga által is esztelennek ítélt
szorongásainak következtében meg-
őrül. Ez a félelme a megőrüléstől lett
az utóbbi években a legrosszabb (egy
fivére elmebetegséggel intézetben
volt, és ott meghalt). Nagy
vonalakban néhány, az élettörténetére
való utalás, amelyek a szorongásait
megvilágíthatják:
 re semmit, nem is igen érdekelte, és
örült, ha a kellemetlenségekkel
békén hagyják. A fiú
gyermekkorában sokat volt beteg, és
ez még inkább arra ösztökélte az
anyját, hogy elkényeztesse:
házasságában a nála sokkal idősebb
és igen józan férfival csalódott, és
számára a fia lett a legfontosabb,
akinek a kényeztetésével igyekezett
megtartani a szeretetét. A fiú a
pubertás utáni korában egy
barátjával feketén üzletelt, ezzel jól
keresett, és nagy lábon élt, sok
lánnyal volt dolga. Erről az
üzleteléséről csak az anyja tudott,
hiszen ezt az apa, beállítottságánál
és beosztásánál fogva, fölöttébb
megvetendőnek ítélte volna (az apa
annyira becsületes volt, hogy mivel
a zsúfolt buszon nem tudott a
kalauznál jegyet váltani, másnap két
jegyet váltott magának). A fiú már
nem járt rendszeresen az iskolába,
de emiatt és titokban folytatott
üzletelése miatt, amire bármikor
fény derülhetett, egyre inkább
elfogták a szorongások. Kettős életet
folytatott — az apa előtt a korrekt fiú
volt, a háta mögött viszont
korrektsége miatt. Az anya, aki
nagyon fiatalon ment férjhez a sokkal
idősebb férfihoz, elsősorban
annak jó pozíciójáért, a
házasságában is gyermek
maradt, oppozícióban a
226
szenvedélyes játékos, akit az anyja
fedezett.
Bármilyen csábító volt is ez az élet
önmagában, ő egyre gyakrabban
küzdött szédüléses szívpanaszokkal,
amiben szomatikusan az fejeződött
ki, hogy az élete nagyon is szédel-
gésre épült. Nem rendelkezett igazi
tartással, sem önmaga irányában,
sem kifelé. Az; hogy azonosuljon az
apjával, nemcsak nem vonzotta, mert
annak a világa kizárólag kötelessé-
gekből állt, de ezt még az is
megnehezítette, hogy kettejüknek
túlságosan kevés volt az érintkezési
felületük. Amikor ő például egyszer
vasárnap bement az apjához, annak
dolgozószobájába — ahova
egyébként tilos volt belépnie —, apa
és fia egymástól távol ültek, az apa
az újságot olvasva, a fiú egy képes
magazint lapozgatva; alig váltottak
egymással egypár szót — nem volt
mondanivalójuk egymásnak, illetve
kettejük zavarából nem leltek kiutat
egymás felé. ő az apját és életmódját
komikusnak találta; anyjával együtt
kinevették „az öreget" a háta mögött
annak magánakvalósága és túlzott
férjével szemben. A fiún keresztül ő is
élvezte a „nagy életet", ami után
maga is vágyódott, ezért nem volt
képes a fiúnak tartást adni, csupán
hamis védelmet a
nehézségeiben. 227
 Ilyenképpen sehol nem talált meglehet, hogy valóban irigylésre
valódi iránymutatást, lába alatt nem méltónak vélik őket.
volt szilárd talaj, de volt egy Ha a szülők ténylegesen nemigen
katasztrófától való tartós félelme, a példaképei a gyermeknek, akkor
szorongás attól, hogy minden csupán két lehetőség marad nyitva
összeomlik fölötte (a mennyezet számára. Vagy az, hogy mindezek
ráomolhat), és hogy őt semmi meg ellenére azonosul velük és
nem tartja (a hídfélelem); a többi látszatértékeikkel, vagy többé már nem
szorongása azokból a szituációkból veszi komolyan őket, csakhogy akkor
táplálkozott, amelyekből nem bírt teljesen elhagyottnak érzi magát.
„kilépni", amikor akart; az egész Felnövekedén úgy viselkedik, ahogyan
„szédelgés", amire az élete épült, szeme előtt a felnőtti voltot megélték,
hirtelen lelepleződhetett (a vagy megmarad az oppo
szédüléses szívpanaszok). Az attól
való félelme, hogy megőrül, részben
a fivérével függött össze, részben
kifejezése volt annak a tompán
érzékelt tudatának is, hogy ez sokáig
nem mehet így tovább.
De az úgynevezett jobb körök
„aranykalitka-miliői" is elősegítik a
hisztériás fejlődést. Ezekben a
miliőkben a látszat válik hangsúlyossá;
a társadalmi presztízs fontosabb a
gyermekeknél, akiket a legnagyobb
mértékben átengednek valamiféle
„személyzetnek", de azt is beléjük
sulykolják, hogy ők „kik és mik", és
hogy a szülők a kinti világban milyen
szerepet visznek. Iskolatársaik
irigykednek rájuk, mert látszat szerint
nekik mindenük megvan, és még meg
is kell játszaniuk a boldog gyermeket -
máskülönben hálátlannak
bizonyulnának; így végül a nyomorú-
ságukat olyan arroganciával játsszák
túl, amelyet senki nem ért, és
 zícióban, már csupán egyet akar,
„csak nem olyannak lenni, mint a
szülők", ami persze egyáltalán nem
konstruktív vezéreszme.
Az is nehéz a gyermek számára, ha
szüleinél a nemi szerepek
felcserélődnek, és az anya „viseli a
nadrágot", az apa meg „papucshős
Ezen nem azokat a nemi szerepeket
akarjuk érteni, amiket a társadalom
meghatározott — ahogyan tehát az
éppen érvényes konvenció
megköveteli, de itt felcserélődtek —,
hanem a férfiasnak és a nőiesnek a torz
formáit. A papucshős, tudjuk, olyan
férfi, akitől a felesége elvette a hatalmát,
és aki fél az aszszonytól; és a nőben, aki
magát „megférfiasította", ott van a ri-
valizáló és gyűlölködő viszonyulás a
férfihoz és a saját nemének megvetése.
Ilyen körülmények közt a gyermek
előtt nem jelenik meg a nemi
szerepéhez méltó példakép, ami ebben
a viszonylatban legalábbis megnehezíti
a fejlődését, és ami miatt később
problematikussá szokott válni a másik
nemhez való viszonya. A szülőknek a
nemiségüket illető szerencsés
beállítottsága egyike a gyermek
gyermekkorban elkezdi. Margaret
Mead Férfi és nő című könyvében
hatásos példákat hoz erre.
Szülők a boldogtalan házasságukkal
elősegítik az ilyen korú gyermekük
hisztérikus vonalú fejlődését,
különösen akkor, ha egyetlen
228
gyermekről van szó, és ha valamelyik
számára legfontosabb tényezőknek,
hogy segítségével azonosulni tudjon az
apai-férfiúi, illetve az anyai-női, előtte
vonzónak látszó személlyel.
A társadalomnak többféle lehetőséget
kellene a férfinak és a nőnek kínálnia
nemi szerepük vállalásához, ahhoz,
hogy férfi vagy női kilétük
sokrétűségének megfelelhessenek.
Annak egyoldalú rögzítése, hogy
miképpen kell viselkednie „a" férfinak
vagy „a" nőnek ahhoz, hogy a közösség
ilyennek fogadja el, olyan hierarchikus
vagy ideológiai hatalmi igényekből
ered, amelyeket ma kezdünk elhagyni
az ilyen „szerepek" emancipációja
javára — ez az emancipáció mindkét
nemet érinti, és ki akarja őket sza-
badítani az efféle szoros béklyókból.
Annak a ténynek, hogy a férfi és a női
mivoltot különféle kultúrákban igen
eltérő módon élik meg, világossá
kellene tennie számunkra, hogy ama
szerepek koroktól függőek, és nem
biológiai adottságok, ahogyan többnyire
véljük. Minden társadalom olyan férfi-
és női szerepeket teremt magának,
amilyenekre szüksége van, és ezt már a
szülő a gyermeket partnerpótlékként
kezeli. A gyermek ilyen esetben nem
pusztán túlzó, korához még nem illő
elvárásokkal áll szemben, lévén, hogy
olyan szerepbe kényszerítik, amelyhez
még nincs meg az érettsége, hanem
túlságosan korán kiesik az elfogó-
229
dottság nélküli „ártatlan"
gyermekkorból is, sok tekintetben belenyomorgatták, és ami nem nyújt
koraérett lesz, még mielőtt lehetősége neki valódi biztonságot. Ugyanakkor
nyílt volna a korához illő fejlődési azonban más tekintetben továbbra is
lépéseket megtennie. Ha fiú az a gyermekként kezelik, és ennek a
gyermek, akkor vigasztalója vagy „muszáj-felnőttnek-lenni"-nek és
szövetségese lesz az anyának, aki gyermekszámba-vételnek egy-
csalódott az apában; olyan dolgokat
közölnek vele bizalmasan, amelyek
még nem felelnek meg az életkorának,
és csak teherként nehezednek rá; az
anya meghitt szövetségesének a
szerepét, ami túl közeli, túl intim, azzal
is megfizeti, hogy emiatt ellenséges
viszonyba kerül az apjával, a vele való
kapcsolatát gyakran szétzilálja,
minthogy az apját kizárólag az anyja
szemével látja. Azt az egészséges
lehetőséget, hogy a szüleit párként
szeresse, hogy bűntudat nélkül
vonzódhasson mindkettejükhöz, nincs
módja megélni. Az infantilis vonások
mellett koravénség is jellemzi, és
szinte kimarad az apával való
kapcsolat érlelődése, holott ez a
kapcsolat igen fontos, amikor később
majd helyt kell állni a férfiak
világában. Mutatis mutandis ugyanez
érvényes a leánygyermekre is; egyiket
is, másikat is megfosztják annak
lehetőségétől, hogy egészséges
kapcsolat épülhessen ki a másik
nemhez tartozó szülővel.
Ennek további következménye is
van: a gyermek belekényszerül egy
olyan szerepbe, amely nem egyezik
voltaképpeni lényével, az csupán egy
olyan funkció, amibe
 másmellettisége mélységesen zavarja
a gyermeket, ráadásul még
kisebbrendűségi érzést is ébreszt
benne, ha az elvárásoknak nem tud
eleget tenni, mivel nem ismeri fel,
hogy vele szemben túlzó igényeket
támasztottak.
Olyan szülők, akik kielégítetlenek,
amiért nem érték el az életben azt, ami
a szemük előtt lebegett, hisztérikussá
tehetik gyermeküket, ha arra kívánják
felhasználni, hogy most már ő érje el
mindazt, ami nekik nem sikerült.
Számára ők már nem lehetnek
mintakép, és nem adhatják meg neki a
szükséges irányítást, hanem
belekényszerítik egy olyan szerepbe,
amely egyáltalán nem felel meg az ő
saját hajlamainak. Ezen a bázison
gyakran jönnek létre hisztérikus-
depresszív jellegű vegyes struktúrák.
Hasonló következményekhez vezet,
ha a gyermeket olyan szerepbe
kényszerítik, hogy ő legyen „a papi
meg a mami napsugara". Az ilyen
gyermekeknek muszáj mindig
ragyogniuk, vidámnak és jókedvűnek
lenniük és a szülőket megörvendeztet-
keserű felismerés, hogy amit otthon
tanult, az kint nem érvényes, a
gyermeket most visszaható módon
erősebben a családhoz rögzítik. Ilyen
bázison gyakran jönnek létre
230
niük; cserében szeretik ugyan és
csodálják őket, de kénytelenek olyan
homlokzat mögött élni, amely mögül
csak nehezen és megkésve jutnak el az
önmagukkal való azonosuláshoz. A
szerep oly erősen válhat második
természetükké, hogy önmaguk életéből
teljesen kikapcsolódnak, és ez súlyos
depresszióhoz és összeomláshoz
szokott vezetni, ha a szerep már nem
érvényesül, vagy már nincs rá szükség.
Súlyos hatásúak azok a miliők is,
amelyek — mindegy, milyen okból —
fölöttébb elütnek az általában
szokásostól, amelyek például bizonyos
szociális rendi öntudatot vagy
kisebbséget képviselnek a közösségen
belül. A gyermek aztán otthon megtanul
olyan beállítottságokat és
viselkedésmódokat, amelyek érvénye-
sek ugyan a családban, sőt honorálják is
őket, a külvilágban azonban
elutasításban részesülnek. A gyermek
ilyenkor — többnyire amikor
iskoláskorú lesz — válságba kerül, és
olyan szituációkat él meg, amikre nincs
vagy rosszul van felkészítve. A csalódás
a világban, a bizonytalanság és fásultság
érzete és az a
hisztérikus-szkizoid jellegű vegyes
struktúrák.
A hisztérikus személyiségek
központi problémája tehát az, hogy
nem találták meg az azonosulást
231
önmagukkal. Vagy nem képesek anyaméh szóból ered. Ez
kiszabadulni a gyermekkoruk gondolkodásra késztetheti az embert,
példaképeivel való azonosulásból, vagy és a hisztérikus fejlődés
megmaradnak az ezek elleni körülményeinek megértését talán még
rebellióban, vagy egyéb rájuk inkább világossá teheti, ha feltesszük
kényszerített vagy csak úgy kínálkozó magunknak a kérdést: miért
szerepeket vállalnak magukra. nyilvánvalóan a nők azok, akik külö-
A hisztéria kialakulását segítő, itt nösen gyakran lesznek hisztériás
leírt miliőkön kívül kifejlődhet ilyen betegek? Egyszersmind elővi-
személyiségstruktúra kifejezetten gyázatosságra is inthet minket: hogyan
kényszeres környezetben is, ott fogadjunk el vizsgálat nélkül
azonban merev, erőszakoló, minden tudományos véleményeket, pusztán
eleven impulzust megcsonkító olyan hamis respektusból
nevelői magatartások ellen való
tiltakozásul, amelyek ennek az
életkornak egészséges szabad-
ságtörekvését megakadályozzák. Az
ellene irányuló oppozícióban az érintett
szélsőséges viselkedésformákba lovalja
bele magát, és — mintegy kiöntve a
fürdővízzel együtt a gyereket is —
nemcsak a túlértékelt korlátozásokat
utasítja el, hanem tudatos vagy
tudattalan kihívással mindenképpen az
ellentétét produkálja annak, amit
várnak tőle. Ez adhat magyarázatot
arra, hogy különösen szigorú,
szemérmeskedő vagy tekintélyére
sokat adó környezetben akad némely
„tévelygő" gyermek. Ez aztán már nem
„valódi", hanem reaktív hisztéria.
Röviden hadd érintsük még azt a
történelmi tényt, hogy valamikor a
hisztéria fogalmát kizárólag a nőkhöz
rendelték hozzá, ami már az
elnevezésben is benne van, minthogy a
hisztéria szó a görög hüsztera, azaz
 a tudomány iránt, ami éppen, midőn az
emberről állít valamit, válik
tudattalanul — s néha bizony
tudatosan is — tendenciózussá.
A nő élete a mi nyugati kultúránkban
egykor kizárólag a feleség, a
háziasszony és az anya szerepére
korlátozódott. Élete értelme és a szerep,
amit a társadalom elvárt tőle, a
családban volt fellelhető („és bent
serénykedik a jó erkölcsű
háziasszony...” — olvasható Schiller A
harangjában), ellentétben a férfival, aki
számára sokkal bőségesebben álltak
rendelkezésére lehetőségek az
önmegvalósításához. Ezáltal a a férfi gyámoltalannak érezte magát, és
társkapcsolat a nő számára más
helyiértékkel bírt, mint a férfi számára.
Egyszersmind a férfi szociális szerepe
sok tekintetben kedvezményezett volt,
mindazt, ami a férfihoz tartozott,
általában többre becsülték, a nő tel-
jesítményét kevesebbre, rosszabbul is
fizették meg, a nőt jogilag és
gazdaságilag függőségben tartották. Így
minden viszonylatban hátrányos
helyzetbe szorult, kibontakozási
lehetőségei az otthonra és a családra
korlátozódtak, és arra kényszerült, hogy
inkább a férfiak és a társadalom
vágyképeinek és elvárásainak, semmint
mind rejtélyt rejtélyre halmoztak a
férfi elé, aki gyakran kudarcot vallott,
hacsak nem akarta a „makrancos
232
a saját lényének tegyen kedvére,
alávetve kollektív előítéleteknek,
amelyek hosszú időn át még a lelkétől
is megfosztották, és később saját
szexualitást sem engedélyeztek neki: a
nő helyzete a patriarchátusban
egyáltalán nem volt irigylésre méltó.
Ekkor a hisztéria volt úgyszólván az
egyetlen fegyvere a nőnek, hogy
kívánságait és igényeit a túlhatalmú
férfivilággal szemben érvényesítse, s
egyúttal bosszút is álljon rajta. Szinte
azt mondhatnánk: ő „találta fel" a
hisztériát mint azt a magatartást, ami-
nek nincs „ellenszere", amivel szemben
ebbe beletörődött. A hisztérikus
magatartás annyira irracionális,
logikátlan, átláthatatlan és
felfoghatatlan, hogy a férfi a maga
ráción és logikán alapuló eszközeivel
tehetetlen volt: hogy a nő reakcióiban
mennyi volt a szándékosság, és mennyi
a betegség, mi volt nem-akarás, és mi
nem-tudás, a drámai jelenetek, a testi
tünetek, a kétségbeesést mímelő kitö-
rések egészen az öngyilkossággal való
fenyegetőzésekig — mind-
hölgyet" Nietzsche ostorával
„megszelídíteni", ami azonban a
partnerkapcsolatot végleg tönkretette
233
volna. A nőnek a „házastársi jellegzetes félelemre a lekötöttségtől, a
kötelességgé" alázott szexualitása végérvényességtől és a
gyakran volt oka a frigiditásának, kényszerűségtől. Abból a csalódásból
amivel megint csak a nőt kiáltották ki kifolyólag, hogy elsajátított viselkedési
fekete báránynak. A férfinak e módjaik nem segítik hozzá őket a várt
hübrisze mögött azonban, a hatalmi és sikerhez — amit ők, minél gyakrabban
birtoklási igénye mögött, gondosan éri őket vereség, annál hamarabb és
óva és rejtve, ott volt mély félelme az annál korábban várnak —, alig-alig
asszonytól, az élet „másik oldalától", élik meg képességeik igazi
amit annál veszedelmesebbnek és kielégülését; ez fokozza igényüket az
fenyegetőbbnek érzékelt, minél érvényesülésre, amely igényt most
inkább egyoldalúan és minél inkább megint csak elégtelen eszközökkel
túlértékelve képviselte „a" férfit. A nő próbálnak kielégíteni, s ez hisztérikus
a tudattalan zsenialitásával a férfiúi ördögi körhöz vezet, amiből csak
„fölény" ellensúlyát találta meg a következetesen megszerzett tudás és
hisztériában, ami egyszerre volt képesség birtokában lehet kitörni.
önvédelem és bosszú. Nem véletlen, Ilyenképpen jobban megért-
hogy a fokozatosan lecsengő
patriarchátusban az úgynevezett
klasszikus hisztéria ritkább lett; az
azonos értékűnek elismert és kibonta-
kozásbeli lehetőségeiben nem
korlátozott nőnek többé már nincs
szüksége rá.
Amit a hisztéria geneziséről
mindebből megtanulhatunk: az
elnyomás, leértékelés, gátoltság, a
kényszerítések, a mindenkori partner
és a társadalom képtelensége a
belátásra ellenreakcióként hisztérikus
magatartási módok kialakulását
idézik elő, függetlenül a nemi
hovatartozástól. A hisztériát elősegítő
többi leírt miliő is független ettől.
Nagy vonalakban rámutattunk a
hisztérikus személyiségfejlődés
keletkezéstörténeti hátterére, a
 hető az is, hogy igen könnyen
elcsábulnak: önmagukkal és az élettel
szembeni általános elégedetlenségük
ingeréhséget vált ki bennük; mindig új
ingerek, változások után futnak, a
reméltet ígérik maguknak; mindig úgy
vélik, a megváltoztatandó nem ön-
magukban van, hanem rajtuk kívül —
ennek felismerése a gyógyulás kezdete.
Számukra csak attól várható
segítség, ha többé nem térnek ki a
realitás elől, hanem — készen az
önmagukba látásra és az utóérésre —
felismerik és elfogadják annak
játékszabályait, rendszabályait és
törvényeit a maguk logikájában. Ehhez
hozzátartozik a bátorság az
őszinteségre és a készség a
szükségszerű lemondásokra,
amelyeket mindannyiunknak meg kell
tennünk. A realitás csak ebben az
esetben mutatja meg nekik a pozitív
oldalait is, és adhatja meg a kielégítés
és teljesítés számukra is lehetséges
mértékét.
Érdekes tény, hogy a hisztéria
fogalmát gyakran pejoratívan
használják; a kényszeres, depressziós
vagy szkizoid emberek vo-
natkozásában általában több
megértéssel vagyunk, készen rá, hogy
bennük a szenvedőt lássuk; ha viszont
valakit hisztériásnak minősítünk, a
legtöbbünknek olyasmi lebeg a
234
szemünk előtt, hogy vele szemben
jogosan érzünk morális fölényt. Ez
azzal az elképzeléssel függhet össze,
hogy a hisztérikus csupán megjátssza a
beteget, tudna okosan is viselkedni
stb., „csak akarnia kellene";
összefügghet talán azzal is, hogy itt
átvettünk és megtartottunk régi
előítéleteket. Ezenközben a közölt
kórtörténetekből talán világosabbá
vált, hogy a hisztéria betegség,
amelynek kimutatható
fejlődéstörténete van, és hogy a
hisztériás beteg ugyanúgy szenved,
mint más betegek. Előítéletünket talán
az is erősíti, hogy a hisztériában
megbetegedtek — kívülről nézve —
az élettől elkényeztetettnek tűnnek fel,
s ezért úgyszólván meg akarjuk őket
fosztani attól a joguktól, hogy betegek
lehessenek; aki megismeri az
élettörténetüket, annak felül kell
vizsgálnia a véleményét; végtére is
valamennyien szenvedünk a nem
eléggé feldolgozott múltunktól; akinek
a múltja olyan volt, hogy az éle-
235
tét mindenek ellenére
gyümölcsözően alakíthatta, mert
több segítséget kapott, mint amennyi
károsodás érte, annak hálából illő
megértést és toleranciát kell
tanúsítania a kevésbé szerencsések
iránt.
PÉLDÁK HISZTÉRIKUS
ÁTÉLÉSFORMÁKRA
Mutassunk be megint néhány példát:
Egy tehetős hölgy tizenhat éves fia
miatt keresett föl, mert úgy hitte, oka
van félnie, hogy a fiú
homoszexualitásra hajlamos. A
beszélgetésünkben a hölgynek
láthatóan az volt a legfontosabb,
hogy magát — szó szerinti és átvitt
értelemben is a legjobb
megvilágításban tüntesse fel: a
székét úgy igazította, hogy az arca
mennél jobban érvényesüljön, de
kissé vaskos pofacsontja árnyékban
legyen (amiért elnézést kért aznap
reggel, mondta, kihúzták egy fogát),
s mindeközben magát mint anyát
meglehetősen nagyvonalúan
halmozta el öndicsérettel, férjét
viszont alaposan kritizálta és
lekicsinyelte. A fiúval folytatott
beszélgetés a következő részleteket
hozta napvilágra: a szülők évek óta
rossz házasságban éltek, társadalmi
okokból azonban nem akartak
elválni. Az anya gyakran tett nagy
utazásokat, amelyekre a fiút mindig
magával vitte. Ilyenkor a fiú „a kis
gavallér" szerepét kapta; kizárólag a
legelegánsabb szállodákban laktak,
és ezeken az utazásokon az anya a
fiúval egy szobában hált, még annak
pubertáskora után is. Az anya igen
mutatós hölgy volt, akit szórakoz-
tatott, hogy a fiút csábítgassa,
öltözködésekor és vetkőzésekor
annyira engedte látni a testét, hogy
érezte a fiú fojtott kíváncsiságát és
izgalmát, egyszersmind az
elfogódottságát, amit az anya
bűbájosnak talált. Apródszerűen
tiszteltette magát a fiával, de ha az,
elfogadván a rákényszerített
szerepet, a szálló éttermében valamit
„önhatalmúlag" rendelt, az anya a
pincér előtt megint kisgyermeket
csinált belőle, akinek nem
 volt joga rendelni. A fiúnak tehát az
volt a funkciója, hogy az anyjának
hódolója, holmi játékszere legyen. Az
anya a fiúnak az apjához való
kapcsolatát nagymértékben
megrontotta, a fiút az apja ellen
hangolta, és féltékenyen reagált rá,
ha a fiú valamiért az apjához fordult.
Az apa ugyan érezte a fiú elide-
genedését, de nem látott igazi
lehetőséget rá, hogy megnyerje
magának, minthogy idő tekintetében
az anyának már nagy előnye volt,
hiszen az apa a fiút ritkábban látta
nála, és attól is viszolygott, hogy a
fiát hasonló módon hangolja az anya
ellen, és visszaszerezze tőle. Ezt a fiú
a maga részéről közönynek
értelmezte, és szinte olyasmit látott
benne, hogy az apa beismerte
vétkességét — az anyjának tehát
igaza volt, amikor mindig azt
mondta, hogy ő jobban szereti, mint
az apja, aki nem sokat törődik vele.
Igy használta fel őt az anyja a maga
céljaira és bosszútárgyként a férje
ellen anélkül, hogy gondolt volna rá,
mennyit ártott vele a fiúnak.
Csalódott a házasságában, ezért
bosszút állt aférjén, mindenért
egyedül őt hibáztatva, mert túl
keveset nyújtott neki.
Egy nagyon problematikus
236
házasságban az egyetlen gyermeket,
egy igen bájos leánykát az anya a
saját teljesületlen érvényesülési
igényének kielégítésére használta ki.
A kislánynak már négyévesen
gyermekruhákat kellett bemutatnia
pódiumon. Az anya a pódium alatt
ült, és a gyermek nagyon félt, hogy
valamit rosszul csinál, hogy nem
mozog kecsesen stb.; az anya —
ahogy mondta — hideg és kemény
tekintete minden „hibát" megjegyzett.
Ha minden jól ment, az anya a
publikum előtt gyöngéden megölelte
és megcsókolta, anyai szeretetének
megható képét nyújtva; ha hibázott,
otthon heves dorgálásban részesült,
és tovább kellett treníroznia annak a
fenyegetésnek az árnyékában, hogy
ilyesminek nem szabad még egyszer
előfordulnia. A gyermek úgy érezte,
hogy az anyja szeretetét csak úgy
érheti el, ha nem okoz neki csalódást,
ha jól végzi a dolgát; így egyúttal a
felszínes erények túlérté-
237
kelődtek, úgy tetszett, hogy kizárólag
egyedül azok számítanak értéknek.
Más gyermekek irigységgel vegyes
csodálata csak csekély vigaszt
jelentett neki. Később keresett
manöken lett, sok sikerrel, de a
megöregedéstől való egyre fokozódó
félelemmel, hiszen egész
egzisztenciája és önértékének érzése
testi vonzerejéből táplálkozott,
akárcsak a férfiakhoz való viszonya.
Ennek megfelelően sok kapcsolata
volt, amelyek végül is kielégítetlenül
hagyták, és állandóan bizonytalan
vágyat érzett a „nagy szerelem" után.
Nem akart harminc évnél tovább élni
— utána már, úgy tűnt fel neki, az
életnek nincs értelme. Már csekély
súlygyarapodásra súlyos
depressziókkal reagált, továbbra is
anyja éles kontrollja és piaci
értékének kíméletlen ítélete közepette;
az anya közvetített neki kapcsolatokat
tehetős férfiakhoz, abban a
reményben, hogy öregségére egy gaz-
dag vő kellő anyagi biztonságot nyújt
majd neki. A leányt végül egy
majdnem sikerült öngyilkossági
kísérlete behozta a pszichoterápiára,
és a szép homlokzat mögül — amiért
oly sokan irigyelték — előhozta egész
nyomorúságos létét, az ebben és
hasonló foglalkozásokban sok
tekintetben tipikus sorsot.
Egy erősen hisztérikus alkatú nő
teljesen uralkodni kívánt a férjén. A
szülei családjában többé vagy
kevésbé komikus figurának
tekintették az apát, arra elég jónak,
hogy megkeresse a család
életszínvonalának elegendő pénzt, de
egyébként amolyan „quantité
négligeable" — „elhanyagolható
mennyiség" — volt. Ez a nő
ugyanígy inkább csak kereseti
forrásnak tekintette férjét, ebben
támogatást kapott az anyjától, akinél
többet tartózkodott, mint a saját
lakásában. Az anyós gyakran
lebecsülte a vejét — szerinte a lánya
‚jobbat" érdemelt volna; a vő
pedagógus volt, és ezáltal „biztos
állású" ugyan és nyugdíjjogosult, de
nagy gazdagság nem volt várható
tőle. Az anya arra bujtogatta a
lányát, hogy a férjből szedjen ki any-
nyit, amennyit csak lehet, és tegye
kényelmessé a maga életét. Igy a
leánya csak a hajlamait kívánta
kielégíteni és az él-
 vezeteit megszerezni, a háztartást
elhanyagolta. Gyermeket nem akart,
és az volt a felfogása, hogy a férjének
voltaképpen örülnie kellene, amiért
egy olyan vonzó és kívánatos valakit
szerethet, mint ő. A férj, aki először
örömét lelte a nő szeszélyes lényében,
remélte, hogy nejének nem éppen
előnyös jellemvonásai a anyjától, még mélyen megmaradt a
házasságban és a majdani
anyaságban jelentéktelenné válnak.
Ámde ez nem következett be; az
asszony az anyjához fűződő szoros
kapcsolatát sem akarta feladni —
inkább maradt az anyja lánya,
semmint férjének mellette kitartó
felesége. Igy a kettejük elidegenedése
egymástól mind jobban felerősödött.
Amikor a férjnek kapcsolata lett egy
másik nővel, a feleség nagyvonalú
gesztussal törölte a múltat s vele az ő
részét a történtekben, és kizárólag a
férj aktuális hűtlenségével
foglalkozott, amiről, szerinte, csakis a
férje tehetett. Arra nem mutatott
készséget, hogy egyszer szembenéz-
zen saját magával, a saját
viselkedésével, holott ez lehetőséget
kínált volna a végiggondoláshoz és
olyan eszmecserékhez, amelyek talán
lannak, de ugyanakkor konokul,
szívósan ragaszkodott azokhoz az
előítéletekhez és nézetekhez, amelyek
a családjában uralkodtak, és
238
megint közelebb hozták volna a
házastársakat — ez túl sok lett volna
a realitás kényszeréből, túl sok és kel-
lemetlen önvizsgálatot követelt volna,
és túlságosan kényelmetlen
konzekvenciákkal járt volna.
Ez a nő még egyáltalán nem szakadt
el a családjától, mindenekelőtt az
vele való azonosulásban, s ezáltal
fenntartás nélkül átvette az ő nézeteit.
Jellemző hisztérikus személyiségekre a
korábbi kapcsolati személyektől való
leválások elmaradása. Egy további
példa erre, a környezeti háttér
valamivel bővebb ábrázolásával:
P. kisasszony egyetlen gyermek
volt egy igen problematikusnak
mondható házasságban. Az apja,
egy nagyvonalú, sikeres politikus,
otthon zsarnok volt, csupa
önkényeskedés és intolerancia, igazi
kényúr. Az anya, maga is olyan
családból való, amelyben a férfiak
patriarchális előjogokkal bírtak, a
nőket pedig másodrendűnek
tekintették, a házasságban meg-
maradt afféle kispolgári
kotlóstyúknak, félénknek és önállót-
amelyeket magával vitt a
házasságába. Soha nem vette a
fáradságot, hogy emberekről vagy
életkérdésekről saját ítéletet
239
formáljon; annál merevebben reagált a szituációra, először
képviselte az általa elfogadottakat, kétségbeesett jeleneteket rendezett, és
minél bizonytalanabb volt szemrehányásokkal illette férjét, őt
önmagában, és egy olyan világban azonban mindezzel csak untatta és
élt, amelyben nem voltak problémák, taszította. Így minden maradt úgy,
mert mindig tudta, hogy „az ahogyan volt, csak éppen az asszony
embernek" hogyan kell viselkednie. bajában egyre jobban és jobban
Sikeres és közismert férjét kapaszkodott a leányukba. Bánatát
fenntartás nélkül csodálta, minden már régebben is rábízta a gyermekre,
döntést átengedett neki („hiszen te ezzel nem csupán az életkorához nem
azt jobban tudod" — jó feleség lévén, illő terhet rakott rá, de elérte azt is,
„az embernek" azonosulnia illett hogy a kisleány az apját az anya
férje véleményével), teljesen szemével rossz embernek lássa,
alárendelte magát, s így a egyszersmind elrettentő példának is
házasságban sem fejlődött tovább, arra, hogy milyenek „a férfiak". A
ami nagyon megfelelt a férj leány inkább az anya mellé állt, mert
felfogásának is. Az elégedett volt, az kényeztette őt, és sokkal
hogy nejében egy engedelmes, róla
gondoskodó és őt csodáló lényre lelt,
aki őt, sűrű utazásaiból
hazaérkezvén, elkényeztette. Másrészt
azonban unalmasnak is találta,
amiért olyan kevéssé volt ösztönző és
önálló. Minthogy a feleség nem vette
magát komolyan, a félj sem vette őt
komolyan, és hamarosan más
nőkapcsolatai is lettek. Felesége
megtudta ezt, és a férj nem is
tagadta; a feleség nem akart válni,
hiszen akkor meg kellett volna állnia
a saját lábán; a férj viszont
kényelemszeretetből nem akart válni,
mert így lehettek kalandjai, s
mellettük megvolt az otthona —
azonkívül a válás ártott volna a
hírnevének. Az asszony tehetetlenül
 inkább ott volt mellette, mint a
mindig elfoglalt, sokszor úton levő
és türelmetlen, kiszámíthatatlan
apja.
Az apa maga részéről csak akkor
kezdett nagyobb érdeklő. dést
tanúsítani a leányuk iránt, amikor az
belépett a pubertás korába, és vonzó
leánnyá fejlődött. Szinte flörtölt vele,
nyíltan többre tartotta az anyjánál,
elismerő megjegyzéseket tett az
alakjára, és már nem csupán
atyailag cirógatta. Kettejük közt
kialakult egy erotikus színezetű
viszony, ami a leányt tudatára
ébresztette testi varázsának.
Ugyanakkor problematikus érzelmi
szituációba került, amennyiben az
apja viselkedése folytán vetélytársa
lett az anyjának, akire viszont
szüksége volt megbízhatósága és
mindenkori szolgálatkészsége miatt.
Ilyenképpen egyrészt hízelgett neki
az apja férfias-elismerő vonzódása,
ami egészen új önértéktudatot
kölcsönzött neki, másrészt
bűntudatot érzett anyjával szemben,
amiért az az apa jelenlétében
mintegy házvezetőnővé
degradálódott, miközben a csábos
dolgokra — kiruccanás, barangolás
költözött, és a leány az anyjával
maradt a szokott keretek között. Igy
az apa távozásával, először úgy
240
a városban stb. az apa csak ővele
vállalkozott, de eközben diadalt is
érzett, hogy az anyját kiütötte a
nyeregből az apjánál, csupán attól
félt, hogy eljátssza anyja szeretetét,
hiszen végül is, minden korlátja és
kispolgári beállítottsága ellenére,
mindig az anyja volt az, akihez
gondjaival odafordulhatott, és akire
számíthatott, akitől érzelmi
melegséget kapott.
A leány tehát ide-oda hányódott
ellentmondásos érzelmei között:
számára az apa képviselte a
„nagyvilágot", és életstílusával
bizonytalan elvárásokat és ködös
elképzeléseket ébresztett benne egy
olyan életről, amelyről világosan
érezte, hogy azokat az anyja
sohasem lesz képes kielégíteni — az
anya sokkal inkább a szerénységre
és lemondásra volt beállítódva, és
inkább félelem élt benne ama
világtól, amelyben, tartott tőle, nem
képes megállni a helyét, és amely
— úgy vélte — elvette tőle a férjét.
Ezek a problémák kiéleződtek,
amikor a szülők különváltak
anélkül, hogy elváltak volna; az
apa egy másik városba
tetszett, számára eltűnt a
„nagyvilág". Megint szorosabban
kapcsolódott az anyjához, aki a
241
maga részéről most benne látta szűkösen látta el, úgyhogy anyának
életének még megmaradó tartalmát. és leányának meglehetős szerényen
Valahányszor a saját életét akarta él- kellett élniük, addig a lányával töltött
ni, és az anyját gyakrabban magára kurta együttlét napjaiban élete teljes
hagyta, az anya kényeztetéssel és fényét megcsillogtatta. Elegáns
bűntudat felkeltésével kötötte őt éttermekbe ment a leányával, drága
magához, és megújította azt a ruhákat, ékszereket vásárolt neki,
viselkedését, amit a férjjel szemben elvitte az operába stb. De amilyen
gyakorolt. Mármost a leány, apjában hirtelen csillogott fel a ragyogás,
csalódván, az erre nagyon is kész bizonytalan időre ugyanúgy el is
anyjából kihozott mindent, amit csak halványodott: a leányt az apa vissza-
ki lehetett hozni. Ő most, a maga küldte az anyjához, annak kispolgári
részéről, az apjával való tudattalan világába, ahová a ruhák, az ékszer
azonosulásban, amivel ki akarta és a felkeltett igények már
egyenlíteni az apa elvesztését, zsar- semmiképpen sem illettek, s csak
nokoskodott az anyján, úgy bánt növelték a leány elégedetlenségét.
vele, ahogyan az apja tette. A két nő
tehát a régi házasságbeli szituációt
folytatta, csupán az apa és leánya
szerepcserejével, a lány úgy kritizálta
az anyját, ahogyan az apja tette,
engedte magát elkényeztetni és
kiszolgálni, és elégedetlenségét és
szeszélyes hangulatát szabadon
eresztette anyjával szemben, s az
mindezt tűrte, félelmében attól, hogy
a lányát is elveszíti.
A lány az apját már csak nagy
időközökben látta, akkor, ha az
meghívta magához a nagyvárosba.
Most ő már felnőtt és még vonzóbb
lett, és az apa teljes atyai
büszkeséggel sétálhatott egy olyan
fiatal hölgy társaságában, aki után a
férfiak megfordultak, és akit az apa
rövid időre barátnőjeként ké-
nyeztetett. Miközben az anyát
 Így megtanulta, hogy olyan
igényei támadtak, amelyeket a saját
teljesítményével nem tudhatott
kielégíteni, olyan igények, amelyeket
az élettel szemben úgy támasztott,
mintha arra meglett volna a joga —
és ez nem is volt teljesen indokolatlan,
hiszen az apja életstílusa ezt lehetővé
tehette volna neki; ha az apja többet
törődött volna vele, nyilván más
irányt vett volna a fejlődése. Az anya
a lehetőség szerint nagyon sok terhet
levett róla, hogy szüksége legyen őrá;
attól való félelmében, hogy még a
lányát is elveszítheti, és akkor teljesen
magára marad, nem fűződött érdeke
hozzá, hogy a leánya tanuljon valamit
— hiszen az fenyegette volna kettejük
együttesét. Erről az apa így
vélekedett: „Az én lányomnak nincs
szüksége rá, hogy dolgozzék" — a
self-made men — az önmaguk ere-
jéből sikeressé lett emberek — nem
ritka beállítottsága ez a igaz, az apa rátermettsége és
gyermekeikkel szemben; a büszkeség,
hogy saját erejükből vitték valamire, a
büszkeség, miszerint ők
„megengedhetik maguknak", hogy a
gyermekeik ne űzzenek kenyérkereső
foglalkozást, elfeledteti velük a
másrészt viszont az egyszerűbb
emberek neki túlságosan ke-
veset tudtak nyújtani. A kifelé
mutatott büszke, igényes és biz-
242
következményeket. A leánynak nem
volt semmilyen kifejezett hajlama
valamilyen foglalkozásra, és ezzel
tudattalanul egyfajta bosszút is táplált
a szüleivel szemben, amiért rájuk
utalva maradt, s ezt a bosszút vala-
hogy így fogalmazhatjuk meg: „Ha
már ti annyi mindent
megnehezítettetek nekem, úgyhogy azt
sem tudom, hova tartozom, akkor
legalább tovább is gondoskodjatok
rólam" ami emlékeztet a
szólásmondásra: „Úgy kell az
apámnak: csak fagyjon le a kezem,
mert miért nem vesz nekem
kesztyűt?", az ilyen hátborzongató
humor mögött gyakran re-
ményvesztettség és kétségbeesés bújik
meg.
P. kisasszony így nőtt fel; bájos
volt, igényes, tudott öltözködni és
társalogni, a sajátjaivá váltak az
apjától átvett nagyúri allűrök —
képességei nélkül. Munkához nem
szokván, úgy élt, mint egy Csipkeró-
zsika, aki a szabadító hercegre vár.
De ilyen nem bukkant fel, mivel P.
kisasszonynak nem volt bejárása a
jobb körökbe,
tonságot sugárzó magatartás
mögött P. kisasszony megma-
radt kis, gátlásos, anyjához
kötött, bizonytalan lánykának,
243
akinek arrogáns fellépéssel
kellett ellepleznie maga és a
világ elől ezt az ő a szorongásokra, amelyeknek
bizonytalanságát.
Hozzászokott egy, neki előke-
lőnek tetsző, enyhén nazális
hanghordozáshoz, és első
pillantásra a „jobb körökhöz
tartozó", kissé unatkozó fiatal
dáma benyomását keltette, aki
otthonosan mozog a világban.
Az itt vázolt hátterű P.
kisasszony szorongásai egyre
jobban elhatalmasodtak. Anyja
nélkül már nem mert
belekezdeni semmibe, még csak
arra sem vállalkozott, hogy
egyedül eljárjon otthonról.
Szorongásos neurózist kapott,
feltűnő tünetekkel; ez olyan
testi tünetekben is
megnyilvánult, mint
szívzakatolás, szédülésérzetek
és alvászavarok, amik miatt
orvostól orvoshoz járt —
természetesen az anyjával; a
számlákat az apa kapta, aki
azonban hamarosan vonakodni
kezdett fizetni őket. P.
kisasszony voltaképpeni
szorongása — a szorongás a
realitástól, az önmaga
helytállásának bizonyításától,
a valamit tanulástól és világos
döntésektől azt illetően, hogy
az életét hogyan is kellene
alakítania, valamint a gyer-
meki-éretlen viselkedések
feladásától — áttolódott ezekre
mentségül kellett szolgálniuk
arra, hogy ő mindezekre nem
képes — hiszen beteg. A
szorongásos neurózisnak a
következő funkciói voltak: az
anyát a világ elleni védelemül
és „lökhárítónak" P.
kisasszonyhoz kötötte;
megkímélte őt attól a
csalódástól, hogy felismerje:
az élettel szemben nagy
elvárásai lehettek ugyan, s
ezeket álmodozásaiban dús
fantáziával „valósította meg",
de a tényleges meg-
valósításukhoz szükséges
képességek nem fejlődtek ki
benne; ő bosszú volt a szülein,
és így lett neki „legitim"
mentsége rá, hogy minden,
számára kellemetlen valami
alól kivonhassa magát.
 Természetesen ez a példa is
túlságosan le van egyszerűsítve,
mintegy időrövidítéses módon; de a
hisztériát elősegítő környezet
minden lehetséges variációja mellett
lehetőséget ad sok, erre jellemző
vonás felismerésére, amiket még
egyszer foglaljunk össze:
Egy súlyosan megterhelt
házasság, amelynek a gyermek
— ráadásul mint egyetlen
gyermek — életkorának nem
megfelelő módon lesz
közvetlen részese; igazi
irányítás és sajátosan nemi
vonatkozású mintaképek
hiánya; csupa ellentmondással
teli környezet, a világban való
eligazodás nagyon kevés
lehetőségével; túlságosan
hosszú kötődés a szülőkhöz;
megfelelő ismeretek és tudás
szerzésének elmaradása;
csábítás és a jövőt illető ködös
elvárások; mindezek miatt a
sikeres önazonosulás
elmaradása.
P. kisasszony nem tudta
igazán, voltaképpen mi is a
„valóság": az apa nagyvonalú
világa-e, vagy az anyáé, ami
szúk volt ugyan, de érzelmileg
mégis melegséget adott, és őt
Ulrike, két nővére mellett,
244
kényeztette. Neki magának
milyennek kellene lennie?
Legyen nagy dáma? — De
azzá hogyan lesz az ember?
Vagy legyen olyan, mint az
anyja? — De hát az kevéssé
vonzó és igen unalmas volt. És
mit fog csinálni, ha az anyja
meghal? Erre egyáltalán nem
volt szabad gondolnia, és ez
arra indította, hogy az
anyjától eredő minden kín és
kihasználtság ellenére mégis
újra meg újra kedves legyen
hozzá, csak hogy minél tovább
megtarthassa maga körül. Igy
meg lehet érteni a két nő kap-
csolatának kiúttalanságát —
kölcsönösen túl nagy
szükségük volt a másikra,
semhogy elengedhették volna
egymást — egyikük felnőtté
válása P. kisasszony
védelmező neurózisát ket-
téhasadással fenyegette volna,
mindkettőjüket olyan érési
lépésekre kényszerítette volna,
amelyektől mind a ketten fél-
tek. A leány megbetegedése a
benne még egészséges rész
riasztó jelzése volt, hogy az,
ami van, hosszabb távon nem
folytatódhat.
harmadik gyermeke volt szüleinek,
245
akik fiút szerettek volna. Mármost Az apa, aki lányát bálványozta, és
azzal, hogy nem fiúnak született, „nagy tervei" voltak vele, egyike volt
csalódást okozott, szülei azonban azoknak a feltalálóknak", akik
mégis kitartottak óhajuk mellett, és mindig a nagy találmányukra
úgy nevelték, mintha fiú lett volna. készülnek, de amit soha meg nem
Ulinak, tehát fiús néven szólították, valósítanak; az egész család vele
fiúruhákba öltöztették, a haját együtt várt erre, és sajnálta a sze-
rövidre nyírták, és újból meg újból gény apát, aki olyan tehetséges volt,
maguknak is, „Uli"- nak is azt csak éppen a világ nem fedezte fel.
bizonygatták, hogy éppen olyan, mint Ulrike az iskolai színielőadásokon
egy fiú, s ezt, minthogy elért bizonyos sikereket, és mutatott is
félreérthetetlen elismeréssel bizonyos színészi tehetséget. Az apa
mondogatták, ő is szívesen hallotta, erre megkísérelte, hogy a maga
és az lett az eredménye, hogy fiúsan kielégítetlen becsvágyát a lánya által
is viselkedett és mozgott. Csak élje ki. Legyen Ulrike színésznő.
fiúkkal játszott, és azon volt, hogy Kapott is színészi oktatást;
hozzájuk hasonlóan csinálja, amit szerencséjére — vagy
csinál, büszkén hallotta, ha valaki azt szerencsétlenségére — egy
mondta neki, bármelyik fiúval színdarabhoz az övéhez hasonló
felveheti a versenyt. típust kerestek, és Ulrike megkapta
Pubertáskorában boldogtalan volt, első
amiért a másodlagos női nemi
jegyek előtűntek nála; a mensese
napjaiban különösen aktív lett,
nehogy elmaradjon a fiúk mögött.
De mivel mégis igazán kecses, fiús
leánytípussá fejlődött, annak sajátos
bájával, hamarosan elnyerte a
férfiak tetszését; minthogy addig a
férfinemhez csak pajtási viszony
fűzte, naiv magától értetődöttséggel
ment el hamarosan egy férfival egy
hétvégi útra, de tehetetlen iszonyodás
és megrökönyödés fogta el, amikor a
férji valami olyat akart tőle, amire
egyáltalán nem számított, és heves
védekezéssel hárította el azt.
 nagyobb szerepét, amit inkább
külsejének, semmint képességeinek
köszönhetett. Ezt követően nem
kapott újabb szerepet; az apa
rengeteg levelet írt színházaknak és
színiügynökségeknek, csatolva
leánya fényképeit és tehetségének
túlzó leírásait. Itt-ott meg is hívták
Ulrikét előzetes beszélgetésre. A
leányra, aki valójában nem volt
valami nagy tehetség, kétszeres
gátlás várt az apa által előreküldött
felmagasztalások és az ezek nyomán
kelt elvárások miatt — és kudarcot
vallott. Aztán időközben — anélkül,
hogy a színészi pályával kapcsolatos
reményeiről lemondott volna —
próbálkozott más állásokban,
amikhez azonban túl kevés
előismerettel rendelkezett, és ezért
csalódnia kellett bennük, úgyhogy
vagy hamar felmondtak neki, vagy
bizonyos próbaidő után ő maga adta
fel. Huszonöt évesen szorongásos
állapotokkal (agorafóbia: tériszony)
került pszichoterápiai kezelésre; már
nem mert egyedül kimenni a házból,
és munkaképtelen volt; ebben a
tosabb a szemükben, mint a valódiság
— elegendő, ha az ember eleget tesz a
formának. Nagyon megfelelő nekik,
hogy megbánás és gyónás révén
minden bűnüktől megszabadulnak, és
megint mindent, újjászületve, teljesen
246
tájékozódóképesség teljes hiánya és
tehetetlensége fejeződött ki.
A példa mindenekelőtt a
nőszerephez való odatalálás meg-
nehezülésére és arra a nehézségre
jellemző, amit a gyermek számára
az jelent, ha neki a szülők
vágyelképzeléseit kell valóra
váltania anélkül, hogy megkapta
volna a hozzá szükséges
megalapozottságot.
KIEGÉSZÍTŐ GONDOLATOK
A hisztérikus személyiségek egyfajta
pszeudorealitásban élnek, amire
minden lehetséges területen
rámutathattunk náluk. Központi
problémájuk a valódiság kérdése — ez
„szerepekben" való belső tükröződése
kitérésüknek a realitás elől.
Pragmatizmusból a vallás könnyen
válik számukra semmire sem kötelező
hitté — az ember sohasem tudhatja,
vajon nem lesz-e egyszer szüksége az
egyházra; a látszat itt is gyakran fon-
bűntelenül kezdhetnek újra. Szívesen
ragaszkodnak egy jó atya értelmében
elképzelt, személyes istenhez, aki
természetesen fölöttébb szereti őket, és
ezt majd valamikor meg is fogja
mutatni. Így ők sok tekintetben
247
gyermeteg-éretlenek, naivak és szabadulni a ránk nehezedő terhektől,
csodában hívők maradnak, félrevezet- ami ott nagy és veszedelmes szerepet
hetők üdvígéretekkel, amelyektől játszik. Az ilyen kivetítésekre
különösebb megerőltetés nélkül különösen alkalmas az „ellenség", és
várhatnak segítséget. Ezért gyakran az embernek az a benyomása támad,
hívői olyan szektáknak, amelyek a mintha a saját bűneitől való
szenzációigényükre is hatással vannak. megszabaduláshoz ellenségeket
Pszichoterápiás páciensként a kellene kitalálnia. Egész népek,
legszívesebben hipnotizáltatnák hitközösségek és fajták szokták
magukat, azt várva, hogy egymásra vetíteni azt, amit
nehézségeiktől egy pillanat alatt önmaguknál nem akarnak észlelni, és
megszabadulhatnak minden a hatalom lelkiismeretlen birtokosai
erőfeszítés nélkül. szíthatják ezt a kivetítési készséget, és
Az etikában hasonlóan naiv, poli
semmire nem kötelező beállítottságok
vezetik őket. Azzal a lehetőséggel,
hogy mindent viszonylagossá
tegyenek, és a bűnbakot kívül,
másban keressék, csak nem saját
magukban, bőségesen élnek. Ez
megnehezíti nekik a magukba nézést
és az önkritikát, ezért a válságokból
csak ritkán okulnak.
Végső soron náluk is arról az
általánosan emberiről van szó, aminek
mi mindnyájan, más-más hangsúllyal,
részesei vagyunk, mert
valamennyiünknek át kell mennünk
gyermekkorunknak ezen a
meghatározó fejlődési szakaszán, a
hozzá tartozó feladatokkal és
félelmekkel. Ismerjük saját
hiányosságaink és bűntudatérzéseink
másokra történő kivetítésének
ugyanazt a folyamatát, amivel
közösségekben is meg akarunk
 tikailag vagy ideológiailag
kihasználhatják. Ilyen ellenőrizetlen és
felizzított kivetítések pszichodinamikus
háttérként döntő módon vehetnek részt
háborúk, faji gyűlölet és vallási harcok
létrejöttében. A terhelő és bűnös múlttól
szabadulni akarás általános emberi
igény. Ellentétben a depresszióssal, aki
magát sok mindenben bűnösnek találja,
a hisztérikus hajlamos rá, hogy saját
bűnét elfelejtse vagy letagadja. A német
nyelv ama sajátossága, hogy a „
Vergehen" főnévnek mind időbeli,
mind erkölcsi értelemben vett egyik
jelentése: „elmenés", „elmúlás", egy
más jelentése: „bűncselekmény",
elgondolkoztathat bennünket — el-
mennek-e, elmúlnak-e bűneink az idő
múlásával? Személyiségünk hisztériás
részének ez nagyon megfelelne.
Szülők és nevelők hisztériás
személyiségeket tudnak lelkesíteni,
magukkal ragadni; erős szuggesztív
erővel bírnak, meggyőzőek, és a
gyermekben elültetik azt az érzést,
hogy az élet szép, és élni érdemes.
Érzelmi odafordulásukban inkább
ösztönösek, mint egyenletesek; a
gyermekek a szüleiket szeretetre
méltónak érzékelik, és büszkék rájuk,
csodálják őket; a szülői háznak van
„atmoszférája", vendégszerető, és a
gyermekeket sokan irigylik szüleikért
— gyakran mindenesetre csak addig,
248
amíg fel nem ismerték, hogy az egész
csak látszat. A szülők túlnyomórészt
hisztériás struktúrája esetén a
nehézséget mindenekelőtt a nevelésben
mutatott következetesség hiánya
jelenti. Kényeztetés és megtagadás
náluk szorosan egymás mellett
található, úgyhogy a gyermek nehezen
bír eligazodni szülein, sohasem
tudhatja igazán, hogy mivel kell
számolnia, azért is, mert a szülők
viselkedése túlságosan függ a
hangulatuktól. A szülők gyakran
alakítanak ki olyan lelki környezetet,
amely a gyermeket elbizonytalanítja
vagy kaotikussá teszi. Gyakran az
élettel szemben helytelen elvárásokat
ébresztenek benne. Ha csalódást
okoztak neki, vagy lemondást
követelnek tőle, ködös ígéreteket
tesznek valamiféle távoli jövőre nézve
— „ha majd egyszer nagy leszel" —,
és nem adják meg neki a lehetőséget,
hogy szembenézzen a dolgokkal és
belássa: szükséges valamiről
lemondania; azután a gyermek-
249
nél minden lemondás össze fog hangoztatják, hogy ők mindig a
kapcsolódni egy hamarosan esedékes legjobbat akarták, és hogy mennyi
jutalmazás iránti várakozással. Ez áldozatot hoztak, úgyhogy a gyermeket
felébreszti benne egy csodákkal teli bűntudatérzés fogja el hálátlansága
jövő veszedelmes várakozását, azt, miatt — ahelyett, hogy komolyan
hogy ezek a csodák valamikor majd vennék őt és nehézségeit.
megtörténnek — így a szülők Veszélyt rejt magában az a vágyuk
elősegítik a gyermek illúziókkal terhes is, hogy a gyermekeket
vágyálmait ahelyett, hogy őt a reali- mintagyermekké „neveljék"; nekik a
táshoz közelítenék. szülők hírének ragyogását kell még
Ilyenképpen — de más módon is — csillogóbbá tenniük, nem szabad
nem megfelelő útravalóval látják el, csalódást okozniuk, ha nem akarják
túlságosan kevés okos és elveszíteni a szeretetüket. Egyáltalán, a
megszívlelendő tapasztalattal szülők azzal okozzák a legnagyobb
gazdagítják, s ezzel lerakják az alapját veszélyt, ha a gyermeket szerepját-
annak, hogy később csalódjon szásra késztetik. Részben azért, mert
önmagában és az életben. A gyermeket megengedhetetlen módon kihasználják
egyrészt túl erősen kötik magukhoz, a gyermeket, részben azért, hogy a
hogy aztán másrészt hirtelen eltaszít- saját elismertségüket növeljék,
sák: amikor a gyermek a szülőkkel továbbá azért is, hogy a maguk be nem
szembeni igénnyé, teherré és telje-
felelősséggé lesz, ha megértést keres a
problémáira, egyszeriben magára
hagyottnak fogja érezni magát, és rá
fog ébredni, hogy a szeretetet
hangoztató fogadkozások végső soron
csupán szép szavak voltak. A szülők
nem viselik el a gyermek kritikáját,
személyüket érintő sértésnek veszik, és
csak nehezen bírják saját hibáikat
elismerni — eltérően a kényszeres
személytől, nem hatalmi igényből és a
tökéletesség vágyából, hanem sértett
hiúságból és önimádatból. Ha a
gyermek kérdőre vonja őket, egyálta-
lán nem mutatnak hajlandóságot, hogy
ezt elismerjék, hanem egyre csak azt
 sült vágyait helyettük ő valósítsa meg tóik titkos vágyait ügyesen arra
— hadd emlékeztessek a manöken használják, hogy magukat mennél
példájára. jelentősebbnek tüntessék fel, és akik az
A hisztériás személyiségek a „aprés moi le déluge" — „utánam az
politikában szívesen képviselik a özönvíz" — elvét vallják, akik azzal
liberális vagy a forradalmi pártokat, már nem törődnek, hogy mit váltottak
nem utolsósorban szenzá- ki; néha va banque-játékosok, akik
cióigényükből, valamint egy sokat kockáztatnak, és vereségek után
bizonytalan elégedetlenségből és is, mint a keljfeljancsi, újra meg újra
ugyancsak bizonytalan jövővárásból. talpra állnak.
Ők azonban nem a szkizoidok A társadalomban minden olyan
keménységével és következetességével hivatásra alkalmasak, amelyek
forradalmárok: ők a haladás hívei, személyiséghez kötött erőkifejtést, a
gyakran naiv módon, hiszen csak azért mindenkori pillanatnak megfelelő
hisznek az újban, mert új és másmilyen rugalmas reagálást, fürgeséget,
— e tekintetben megint kifejezett kapcsolatteremtő és
ellenpólusai a szkizoid alkalmazkodóképességet követelnek, és
személyiségnek, aki azért ragaszkodik amelyek egyúttal elősegítik, hogy
a régihez, mert az legalább ismeretes és érvényesülési igényükkel, vágyukkal
ki van próbálva. Kiemelkedő politikus személyes hatást fejtsenek ki. Így
volt, André Maurois ábrázolása szerint, számukra fölöttébb megfelelő minden
minden bizonnyal hisztériás olyan tevékenység, amiben
beütésekkel, Benjamin Disraeli. Ők, a reprezentálhatnak, amiben olyan
hisztériás struktúrájú személyek, méltóságokat és hivatalokat
politikusként is magukkal ragadó, képviselnek, amelyek nekik
lelkesíteni tudó szónokok, akik nagyon szimbólumszerű jelentőséget
szeretnek beszélni. Gyakran kölcsönöznek, mivel ők a hivatallal
vezértípusok, akiknek inkább az van a vagy a méltó-
vérükben, hogy dolgokat mozgásba
hozzanak, új utakat jelöljenek ki,
semmint az, hogy utóbb eszméik
kivitelezésében a szükséges
aprómunkát elvégezzék. De lehetnek
belőlük tévútra vezetők is, akik válasz-

250 251
sággal mint szereppel azonosulnak.
Ugyanakkor nekik a hivatal és a
méltóság kevésbé számít
kötelezettségnek, ahogyan a kény-
szeres személy esetében, mint inkább
az a lehetőség, hogy személyiségük
ragyogását növeljék, ezért szemükben
az érdemrend meg a titulus különösen
vonzó. Minden olyan tevékenység
kedvükre való, amely igényli a
kontaktusteremtő képességet, és amely
kielégíti igényüket az emberekkel való
kapcsolatukra, a vágyukat a nem szokván hozzá, hogy realitásokat
közönségre. Ők a rábeszélni tudó
kereskedelmi ügynökök vagy a
meggyőzni képes, szuggesztív eladók,
akik a vevőre különösen kedvező
vételként rá tudják sózni a bóvlit, vagy
azt, aki csak egy nyakkendőt akart
venni, teljesen felöltöztetve eresztik ki
az üzletből. Mindenütt ott vannak, ahol
a vonzerőn, a testi erényeken, a
jártasságon és az önkéntelen
célratörésen, az improvizáláson, a
meglepetéssel vagy lerohanással
szerzett győzelmen fordul meg a
dolog. Minden olyan pálya vonzza
őket, amely a „nagyvilági" életre
meghatározatlan reményeket ígér,
vagy érintkezési felületet tesz hozzá
lehetővé; fotómodellek, manökenek,
üzletvezetők; az ékszer- és
szépítőszakma, valamint a
hotelszakma nagyon kedvükre valók.
Teljesítményeikben inkább
személyekhez, mint szakterülethez
kapcsolódnak, nagyon függnek attól,
hogy kinek a részére végzik
munkájukat. Megfelelő tehetség
birtokában adottságaikat,
tulajdonságaikat, erős vágy- és
képzelőerejüket, kifejezőképességüket
és örömüket az ábrázolásban a
művészibe emelik át, mindenekelőtt a
színészetbe és a táncművészetbe.
Az öregkor és a halál az életünk
végső, kikerülhetetlen realitásai,
amelyeket nem lehetséges
huzamosabb ideig semmibe venni;
elfogadjanak, és a szükségszerűségek
előtt meghajoljanak, a hisztérikus
személyiségek hajlanak rá, hogy az
említett realitások előtt, ameddig csak
lehet, behunyják a szemüket. Az
öregség és a halál létezik persze, azt
nem lehet tagadni, de nyilván inkább
mások számára, és nem az ő
számukra. Ezért megkísérlik az örök
fiatalság illúzióját, egy még mindig
előttük levő, csupa lehetőséget kínáló
jövő elképzelését lehetóleg minél
hosszabb ideig fenntartani. Különösen
fogékonyak minden olyan módszerre
és praktikára, amely hosszú fiatalon
maradást ígér, továbbá olyan tanokra,
amelyek a halál utáni életről, lehetőség
szerint az ő személyük továbbéléséról
szólnak. A saját haláluk kizárásának
gyakori következménye, hogy nem
csinálnak idejekorán végrendeletet, és
nem rendezik ügyeiket, úgyhogy olykor
zűrzavart hagynak hátra.
Öregségükben, a halál közelségének
szorításában nemritkán kerül sor náluk
hirtelen, látszólag radikális
orientációmódosulásra és viselkedésük
megváltozására, ami emlékeztet a
szólásra: „Fiatalon ringyó, vénségére
szentfazék", és ha alaposabban
szemügyre vesszük őket,
opportunistának hatnak, úgyhogy az
ilyen átalakulás valódisága eléggé
kérdéses. Talán ők értenek a legjobban
ahhoz, hogy méltósággal öregedjenek
meg, megvan hozzá a képességük,
hogy múltjukat átszellemítsék, és hogy
emlékeikben éljenek, amelyeket az
óhajtásuk szerint módosítottak, és
amelyekben főszerepet visznek.
Akadnak olyanok is, akik arra is
képesek, hogy haláluknak ragyogást
kölcsönözzenek, és levonulásukat az
élet színpadáról hatásos színielőadássá
tegyék.
 A művészet, annak minden formája
kedvelt terepe a hisztérikus
személyiségeknek; bármit alkotnak,
azon félreismerhetetlenül rajta van
személyiségük jegye; olykor hajlanak
az exhibicionizmusra; jó levélírók, és
otthonosan mozognak az ön-
életrajzírásban és az önbemutatásban.
Színesség, eredetiség, elevenség az
erőik. A formális gyakran nem fontos
nekik. Különösen hajlanak az
ábrándozásra is, s ez azt a veszélyt
hordozza magában, hogy fantáziájuk
ezekben az álmokban gyakran úgy
zajlanak le az események, mint a
mesében. Gyakran álmodják meglevő
problémák „patent" megoldásait —
például kiúttalan helyzetben
egyszeriben tud repülni az illető, vagy
mágikus képességei vannak, vagy hir-
telen előbukkan egy deus ex machina,
és megmenti a helyzetet. A mélyen
elfojtott szorongás nemritkán úgy
fejeződik ki az álomban, hogy az
illetőnek nincs szilárd talaj a lába alatt,
váratlanul szakadék szélén találja
magát — ezek tehát olyan szituációk,
amelyeket a Boden-tó fölötti lovas
képével lehetne jellemezni. A
hisztériás személyek álmai többnyire
színesek, elevenek, eseménydúsak, és
gyakran még a hosszú álmok is jól
megmaradnak emlékezetükben.
Továbbá nemritkán jellemző, hogy
252
254
nem az életre irányul, hanem elvonul
egy álom- és vágyvilágba, ami mind
jobban és jobban eltávolodik a
valóságtól — abból csak a művész
képes valamit megalkotni.
Hisztérikus személyiségek álmai —
amennyiben struktúrasajátos
problematikát tükröznek — gyakran
mutatnak naiv formában
vágyteljesüléseket, viselnek magukon
valami illúziószerűséget, mivel a
realitás törvényei megszűnnek bennük,
úgyhogy
valamely nehéz feladat megoldását,
ami erőfeszítéseket követelne meg,
nem maga az álmodó végzi el, hanem
más személyek veszik át tőle.
Ha megpróbáljuk felmutatni a
hisztérikus személyiségstruktúráknak
olyan emelkedő listáját, ami a hisztériás
személyiségrészekkel is bíró
egészséges embertől az ebben a
struktúrakörben az enyhébb és
súlyosabb zavarokig terjed, akkor ez
talán a következőképpen festhet: élénk-
impulzív emberek, hangsúlyos
érvényesülési ösztönnel és önszeretettel
— narcisztikus igény elismertségre és
központtá-lenni-akarásra — erőteljes
érvényesülési és kapcsolatszerzési
vágy — apa-leányok és anya-fiak, akik
nem váltak meg a családregénytől —
hisztérikus nem-valódiság,
szerepjátszás és menekülés a realitástól
253
egészen a szélhámoskodásig — örök
bakfisok és ifjoncok — férfi- vagy
nőgyűlölő személyiségek, akik nemi
szerepüket nem vállalják, nemritkán
átkerülve a homoszexualitásba —
„kasztráló", destruktív nők kifejezett
férfigyűlölettel és Don Juan-típusok
nőkkel szembeni bosszú táplálta
magatartásokkal — fóbiák — súlyos
hisztériás betegségek lelki és testi
szimptómák sorával, amely utóbbit
nem lehet valamely szervrendszerhez
kapcsolni, különösen szélsőséges
esetek jelentkezésekor (bénulási
jelenségek).
A bizonyos hisztériás
struktúrarészekkel bíró egészséges em-
ber szívesen vállal kockázatot,
vállalkozó kedvű, mindig kész az újra
figyelni; rugalmas, alakítható, eleven,
gyakran sziporkázó és magával ragadó,
élénk és spontán, szívesen improvizál-
kipróbál. Kitűnő szórakoztató, sohasem
unalmas, vele „mindig történik valami",
szeret minden kezdetet, és tele van az
élettel szembeni optimista
várakozásokkal. Számára minden
kezdetben mintha minden lehetőség
megvolna, el volna telve azzal a
varázzsal, ami minden kezdetben benne
van, ahogyan ezt a fejezet mottója ki-
fejezi. Az ilyen ember mindent
mozgásba hoz, megremegtet tra-
díciókat és elöregedett, megmerevedett
dogmákat, rendelkezik valami késztető
szuggesztivitással, sok kellemmel,
aminek az alkalmazásához nagyon ért.
Semmit nem vesz túl komolyan —
talán csak saját magát —, mert tudja,
hogy az életben a legtöbb dolog relatív;
erősebb az impulzuskésztetésben és a
valamit-mozgásba-hozásban, mint a
kitartásban és az eltervezettnek tü-
relmes kivitelezésében. De éppen a
türelmetlensége, kíváncsisága és a
múlttól való terheletlensége teszi
lehetővé, hogy némely esélyt
meglásson és megragadjon, hogy
másfélét ne vegyen figyelembe, sem
azt, amelyik emezeknek megállást,
határt jelentene. Így az életet önfejűen
és vakmerően olyannak láthatja, mint gazdagabban, intenzívebben és
valami színes kalandot, és az élet termékenyebben élje.
értelme számára az, hogy mennél
Z á rs z ó vonzódás és szerelem veszélyeztethet
bennünket, mert akkor védtelenebbek
és sebezhetőbbek vagyunk, valamit fel
kell adnunk magunkból, egy
darabkánkat ki kell szolgáltatnunk egy
másvalakinek. Ezért az odaadástól
való minden szorongás össze van
kötve a lehetséges én-vesztés
„Ha mindenki szorongásával.
mindent Mindenki találkozik az énné-levés,
tudna a
másikrót,
az individuáció szorongásával is, ami
Mindenki fellépésének különféle formáiban mint
könnyen, együttesben a magánytól való
szívesen szorongást jelenti. Minden
megbocsátan
a, Nem tenne
individuáció ugyanis bizonyos
többé sem kiemelést jelent a védelmező, közös,
büszkeség, együttes létezésből. Mennél inkább
sem gőg." válunk „mi magunk"-ká, annál inkább
(Háfiz)
leszünk magányosak, mert egyre
jobban megtapasztaljuk az egyén
A szorongás négy alapformája elszigeteltségét.
mögött olyan általános emberi Mindenki találkozik a maga
problémák állnak, amelyekkel módján a mulandóság szorongásával;
valamennyiünknek szembe kell kikerülhetetlenül megéljük újra meg
néznünk. Közülünk mindenki újra, hogy valami
találkozik az odaadástól való szo-
rongással azon különféle formáinak
egyikében, amelyekben együttesen
benne van a fenyegetettsége
egzisztenciánknak, személyes
életterünknek vagy személyiségünk
integritásának. Hiszen minden
bizakodó megnyilatkozás, minden
 bevégződik, megszűnik, nincs többé.
Minél erősebben ragaszkodunk
valamihez, és akarjuk megtartani, annál
inkább úrrá lesz rajtunk ez a szorongás,
aminek különféle formái együttesen
felismertetik velünk a változástól való
szorongást.
És végezetül: mindenki találkozik a
szükségességtől, a végérvényes
keménységétől és szigorától való
szorongással, amelynek különféle
kialakulási formáiban közös az
elkerülhetetlen lekötöttségtől való
szorongás. Minél inkább törekszünk a
lekötöttség nélküli szabadságra és
önakaratra, annál inkább kell félnünk a
következményektől és a realitás szabta
korlátoktól.
Minthogy létezésünk nagy
szorongásai, amelyek oly fontosak
fejlődésünk érése szempontjából, nem
hagyják magukat megkerülni, sok apró,
banális szorongással fizetünk a
próbálkozásért, amivel el akarnánk
kerülni őket. Ezek a neurotikus
szorongások gyakorlatilag mindenre
rávethetik magukat, és végső soron
csak akkor oldhatók fel, amikor a
mögöttük levő voltaképpeni szorongást
felismertük, és szembenéztünk vele. A
léttel együtt járó szorongások
szemben; a szorongás elfogadásában
és abban a kísérletünkben, hogy föléje
kerekedjünk, egy új képesség
256
félretevésében, ártalmatlannak
minősítésében és mintegy karikírozó
torzításában a neurotikus szorongások
ostobának látszanak — már csak
kínoznak, és terhet jelentenek. Mégis
helyesen tesszük, ha riadójelzésnek
fogjuk fel őket, utalásnak arra, hogy
valamiféleképpen „nem vagyunk
rendben", hogy valamit el akarunk
kerülni ahelyett, hogy szembenéznénk
vele, valami fontosabbat, amit az
elodázott szorongás el akar takarni. A
találkozás a nagy szorongásokkal
részaspektusa érlelődő
továbblépésünknek; az áthárítás a
helyettesítő neurotikus szorongásokra
nemcsak bénító, gátló hatást fejt ki,
hanem életünk azon lényeges
feladataitól is elvon bennünket,
amelyek hozzátartoznak ember
voltunkhoz.
Így a szorongás a leírt alapformáiban
fontos jelentést nyer: már nem csupán
egy lehetőség szerint elkerülendő rossz,
hanem — és ez egészen korán
elkezdődve — fejlődésünknek nem
elvonatkoztatható tényezője. Amikor
megéljük a nagy szorongások
valamelyikét, mindig az élet
kihívásainak egyikével állunk
birtokába jutunk — a szorongás
leküzdése győzelem; ami erősebbé
tesz bennünket; minden kitérés előle
257
vereség, ami gyengít minket. amelyeknek akkor teljesen ki volt
Amint azt az élettörténeti példákból szolgáltatva, ám amelyek ellen most
bizonyára látni lehetett, a már rendelkezésére állnak azok az
szorongásunknak van előtörténete, erők, amelyek akkor hiányoztak neki:
egyfajta fejlődéstörténete. Felnőttkori a bizalom, remény, belátás és bátorság.
szorongásaink mértékét, intenzitását és Amikor Rilke azt mondta az
tárgyát gyermekkori szorongásaink is emberről: „Hadd tudja megint a
mindig előkészítették, formálták és gyermekkorát, a tudattalant és a
meghatározták. Az olyan ember, csodálatosat, és a mit sem sejtő
akinek meglehetősen boldog kezdeti évek sötétségben végtelenül
gyermekkora volt, és nem érték gazdag mondaköreit" — akkor ezek
rendkívüli sorscsapások, általában bizonyosan mély értelmű szavak. Ám
képes feldolgozni az sajnos sokak számára ez nem
alapszorongásokat, legalábbis annyira, érvényes: azok számára nem, akiknek
hogy nem betegszik beléjük, mivel kezdeti évei inkább sötétek voltak,
szilárdan meg tudta alapozni a semmint gazdagok, inkább nyo-
személyiségét. masztóak, semmint sejtelmesek,
Aki viszont túl korán volt kitéve az inkább rombolók, semmint
életkornak nem megfelelő
szorongásoknak és sorsszerű
megterheléseknek, a szorongást
később is sokkal veszélyesebbnek és
nyomasztóbbnak éli meg, minthogy az
aktivizálja a régi, korai időszakából
feldolgozatlanul maradt szorongásait.
Ezek feldolgozásában a pszichoterápia
tud segítségére lenni valamelyik
formájának alkalmazásával. De talán
már az is segítséget jelenthet számára
nehezen elviselhető szorongásai
leküzdésében — ezek ugyan a valóság
felől nézve nem teszik érthetővé a
szorongás mértékét —, ha tisztába jön
vele, hogy ilyenkor teljes
bizonyossággal olyan gyermekkori
szorongások újraéledéséről van szó,
 csodálatosak. De nekik is segítségükre
lehet, ha egy pszichoterápiás
utófejlődési folyamatban feldolgozzák a
múltjukat, és így amennyire csak lehet,
megszabadulnak annak kártételeitől.
Képességeink, hajlamaink találkozása a
külvilággal — külvilággal a
legtágabb értelemben — teszi azt, amit
sorsnak nevezünk; sor-
sunk kezdeti alakításához
gyermekkorunkban fogunk hozzá -
ez az „előforma, ami önmagát
fejleszti elevenen". De éppen a
pszichoterápia nyújtott nekünk
lehetőségeket arra, hogy amiről
korábban úgy hittük, sorsnak kell
elfogadnunk, abból egyet s mást
korábbi környezeti ártalmak
következményének ismerjünk fel,
amit utólag helyre lehet hozni.
Fontos rámutatnunk, hogy
ezekben a korai bevésésekben a
mindenkori társadalom döntő
szerepet játszik. Ha itt elhanya-
goltuk a társadalmi tényezőt, akkor
nem azért tettük, mert je-
lentőségét alábecsültük, hanem mert a
korai gyermekévekben a
szülők a fő kapcsolati személyek.
Szociálpszichológiai hatások
először a szülők közvetítésével érik a
gyermeket, aki érzékeli kö-
határolódhatunk tőle, vagy szívesen
azonosulunk vele; törvényként
magunkra vehetjük, vagy
258 megkíséreljük kívánságainknak
zelítésmódjukat a társadalomhoz, a
tekintélyhez, a teljesítmény-
hez, a valláshoz és a szexualitáshoz stb.
Ezért a szülőknek a
gyermek előtt mutatott hibás
viselkedésformái, amelyekre utal-
tunk, mindig tartalmaznak egy darabka
társadalomkritikát is, ha
a szülők történetesen tagjai valamely
közösségnek, kultúrának,
társadalmi osztálynak, vagy hívei
valamely uralkodó világnézetnek,
amelynek elvárásait közvetítik a
gyermeknek. A négy alapszorongással
szembe kell néznie a társadalomnak,
az államnak stb. is, és válaszuk az
uralkodó ideológiáknak megfelelően
különféleképpen fogalmazódik meg.
A szorongás négy alapformájával,
illetve a négy alapimpulzussal vagy az
alapkövetelményekkel valami általános
érvényűre és elvire gondoltunk, ami
tovább nem differenciálhatóan
hozzátartozik a létezésünkhöz. Ez
abból is látszik következni, hogy elvi-
leg mindig négy lehetőségünk van
valamely élethelyzetre reagálni;
minden embertársi kapcsolathoz,
minden feladathoz vagy követeléshez
négyféle módon közelíthetünk:
felismervén azt, el-
megfelelően átformálni. Minden
lényeges feladat, minden döntés,
minden lényeges emberi
találkozás, minden sorsszerű259
történés potenciálisan magában hordja azonban számomra, hogy lényünknek a
mind a négy válaszlehetőséget. Úgy minket egyénileg korlátozó
birtokolni azokat, hogy a egyoldalúságait egy ilyen teljesség
rendelkezésünkre álljanak, és a előtűnő elképzelése mellett igazítsuk ki.
szituáció adottságai és a saját Az örökölt testi-lelki alkata alapján, a
hajlamaink, képességeink szerint már készen talált külvilága és annak
alkalmazni őket, legalábbis a saját befolyásai alapján, egyéni tapasztalatai
döntéseink alkalmával mint különböző és szerzett viselkedési módjai alapján,
lehetőségeket bevonni — az elevenség élettörténete alapján tehát, amelyek
jele. De nem csupán erről van szó; személyiségét és jellemét alakították,
például valamilyen emberi kapcsolat közülünk mindenkinek megvannak a
megkívánja, hogy mind a négy maga egyéni lehetőségei és határai,
impulzust egyidejűleg, egymásra hiányosságai és egyoldalúságai.
hatásukban éljük meg. Gondoljunk a Mármost az egyik meg fogja kísérelni,
nevelésre: az a nevelőtől megköveteli hogy igent mondjon a korlátaira és az
mind a szükséges alkotói egyoldalúságára, és lehető-
távolságtartást, amire szüksége van,
hogy a gyermekkel felismertesse önálló
létét, és ő ezt elismerje; megköveteli a
szerető közelítésmódot, ami a gyermek
bizalmának megszerzését és a nevelő
beleérző megértését lehetővé teszi;
megkövetel némi egészséges kemény-
séget és következetességet, hogy a
gyermek megtapasztalhasson bizonyos
szabályokat, rendezettségeket; és
végezetül megköveteli a bizalmat és a
respektust a gyermek öntörvényűsége
iránt, hogy a gyermeket a nevelő ne a
saját vágyainak megfelelően formálja, s
azáltal külső befolyással árassza el.
Ennyi „tökéletesség" azonban egy-
egy esetben mindig csak korlátozva
lehetséges, minthogy mi, emberek nem
vagyunk sem teljesen tökéletesek, sem
teljesen befejezettek. Fontosnak tetszik
 ség szerint hasznosan akar élni, tudva,
hogy az „egész", a teljesség nem
elérhető. Ilyenképpen mintegy
képviselheti a négy alap-beállítottságot,
megtestesítheti a négy alapimpulzus
egyikét, s azt a lehető legtökéletesebb
módon éli meg. És egy másik azt fogja
megpróbálni, hogy minél közelebb
jusson az „egész"-hez, a töké-
letességhez, mert tudja, hogy a
leggazdagabb önmegvalósítás ki-
zárólag a saját lényéből történően nem
lehetséges. Ha az egyik nagysága a
még lehetségesről is való tudatos
lemondásban és lényének a határai
közti következetes tökéletesedésében
fedezhető fel, akkor a másiké abban,
hogy lehetőleg minél többet integráljon
magába a lényétől még idegenből és
távol csőből, és azáltal, magát mindig
megújítva, gazdagodjon. Tökéletesség,
teljesség — ez a két emberi eszmény
— s ez a kettő nem érhető el, határa-
inkon belül csupán közeledhetünk
hozzájuk.
A négy alaptörekvésre alkalmazva:
mindig megkísérelhetjük, hogy hűek
maradjunk önmagunkhoz, hogy
individualitásunkat megőrizzük, a
függőségektől szabadok legyünk, és a
És az én-elvesztés szorongásából —
mintegy szkizoid módon — mindig
kerülhetjük a közeli kontaktust
embertársainkkal; az elválás és magány
szorongásából — mintegy depresszív
260
világot megismerve megértsük, és
szorongás nélkül éljük meg saját
mivoltunkat.
Mindig megkísérelhetjük, hogy
embertársainkhoz fűződő kö-
töttségben, beleérző szeretetben és
önzetlenségben, határt nem ismerő,
érzékeken túli odaadásban és
önfeladásban a bennünket beszűkítő
én-ünktől megszabaduljunk.
Mindig megkísérelhetjük, hogy
azt, ami számunkra mint igaz, jó és
szép tűnik fel, örök érvényűnek
ismerjük el, aminek a
folyamatosságáért síkraszállunk a
gyorsan változó befolyások ellen,
amelyek azt meg akarják rendíteni és
szét akarják zúzni, és hogy a
törvényeket és szabályokat, rendeket,
melyek szükségességét felismertük,
szilárdan képviseljük.
És végül mindig akarhatjuk a
szabadságunkat, igent mondhatunk az
élet folytonos változásaira, ellentétben
az előírt „apollóival", elfoglalhatunk
egy „dionüszoszi" tartást, ami igent
mond az életre a maga teljes
nagyszerűségében és
félelmetességében, és mindkettőre
rátalál a lelkében.
módon megmaradhatunk függőségben;
a változás és mulandóság szo-
rongásából — mintegy kényszeresen
— mindig ragaszkodhatunk a
megszokotthoz, vagy végezetül —
261
mintegy hisztériásan — az önkénynek ami belőlünk hiányzik? Vajon azt a
válhatunk a foglyává, hogy kikerüljük a lehetőséget sejtjük meg ebben, hogy a
találkozást a szükségszerűség és struktúra sorsszerű rögzítettségének
végérvényesség szorongásával. Ez aztán béklyóitól megszabaduljunk?
mindenkor a nagy követelmények Mindenesetre az ellentípusok
egyikének vagy több követelménynek antinómiás vonzódásában ott van a
is a kikerüléséhez vezet, és emberi lehetőség az ilyen kiegészülésre. De
mivoltunk ugyanolyan mértékben lesz csak ha készek vagyunk a másik
töredékesebb. másságát elfogadni, ha készek vagyunk
Még arra hadd utaljak, hogy egy- őt komolyan venni és megérteni, csak
egy pár egymást ellentmondásosan akkor remélhetjük, hogy ezt a mást
kiegészítő személyiségstruktúra magunkban is felfedezzük és
gyakran fejt ki egymásra ösztönös kibontakoztatjuk. Az élet realitásában ez
vonzást, igézetet — hiszen semmi sem — nyilván — többnyire másképp fest:
képes jobban elbűvölni bennünket, itt
mint amikor másvalaki meggyőzően
éli meg azt, amit mi is mint lehetőséget
sejtünk magunkban, de talán
elnyomva; vagy nem tanultuk meg
megélni, illetve nem volt szabad
megélnünk. Olyan ez, mintha csak a
mindenkori ellentípus révén
válhatnánk „egésszé", egy olyan
teljességgé, amelynek módja van
kiszabadítani bennünket individuális
korlátozottságunkból és
egyoldalúságunkból, ami a nemi
megigézésnek is jelentékeny részét
teszi ki.
Ebben az értelemben szoktak
egyrészt szkizoid és depressziós,
másrészt kényszeres és hisztériás
személyiségek vonzódni egymáshoz.
Vajon ebben a kiegészülésre irányuló
tudattalan vágyunk fejeződik-e ki, az az
óhaj, hogy a partnerben megtaláljuk azt,
 mindenki megkísérli a másikat a maga szüksége van az ő érzelmi készségére.
pályájára vonni, magához hasonlóvá Hogy ez mennyire félresikerülhet, azt
tenni, ami által nem csupán a teremtő a korábban közölt példákon láthattuk.
feszültség vész el, hanem elkeseredett Ha ugyanis a szkizoid érzi a
harcok is szoktak kibontakozni. Vagy depressziós lekötni akaró, odahúzó
az ember reménytelenül félreérti a hatását, az létrehozza a függőség
másik másságát, mert nem kész rá, központi szorongását; és amikor a
hogy a meglevőkhöz hozzátanuljon, depressziós érzi a szkizoid
vagy mert amannak a viselkedését a függetlenedési késztetését, az
saját mércéivel méri, amelyek arra létrehozza az ő központi elvesztési
nem volnának alkalmazhatók. szorongását. Ekkor mind a ketten
Ha szkizoid és depressziós éppenséggel a maguk elhárító
partnerek ösztönösen vonzódnak magatartását élezik ki egy végtelen,
egymáshoz, annak többnyire a tragikus félreértésben.
következő az alapja: a szkizoid sejti a A kényszeresnek leírt embert
depressziós érzelmi készségét és elbűvöli hisztérikus ellentípusának
képességét, áldozatkészségét, beleérző színes tarkasága, elevensége, öröme a
igyekvését és a maga háttérbe kockázatvállalásban és nyitottsága
húzódását; ha egyáltalán, akkor itt sejti minden új iránt, minthogy ő maga
az izoláltságból való szabadulásának a annyira túlértékelő módon ragaszkodik
lehetőségét, a lehetőséget, hogy a a megszokotthoz, mindenkor ki-
partnerén bepótolja azt, amit neki nem
volt szabad soha megélnie: bizalmat
érezni, magát jó kezekben tudni. Itt
abban volna a bűvölet, hogy a szkizoid
a depressziósban megérez olyan
lehetőségeket, amelyek a maga lé-
nyében is ott rejlenek, de fejlődése
során nem nyilatkoztak meg. És
másrészt a depressziós azzal igézi meg
a szkizoidot, hogy az valami olyat él
meg, amit ő nem mert megélni, illetve
nem volt szabad megélnie: független
individuumnak lenni, elvesztési szo-
rongás és bűntudatérzések nélkül.
262 Egyszersmind azt is érzi, hogy itt
263
olyan valaki van, akinek sürgősen
zárólag a biztonságra gondol, és így az
élete, ahogy maga is érzi,
szükségtelenül beszűkül. És — mint
már utaltunk rá — a hisztérikus
embert ennek megfelelően az
ellentípusa bűvöli el, mert annak
megvan a stabilitása,
következetessége és megbízhatósága,
a rendezett életben való léte, ami
viszont belőle hiányzik. De megint
csak bekövetkezhetnek tragikus
bonyodalmak és félreértések, amikor
mindegyikük a specifikus
szorongásából megpróbálja érvényre
juttatni a másikkal szemben a maga
alkatát. Ilyenkor a kényszeres személy
mind nagyobb alaposságával, pe-
dantériájával és akadékoskodásával,
önfejű merevségével és hatalmi
igényével, hajlamával a kényszeríteni
akarásra partnerét csak jobban betereli
a hisztériájába, mert annak az lesz a
benyomása, hogy a másik még a
levegőt is elveszi tőle. A kényszeres
partnernek — aki a változástól való
központi szorongását ezek mögé a
magatartási módok mögé rejti — a
korrektsége, józansága és objektivitása
arra készteti a hisztérikus partnert,
hogy a másikkal való életet mintegy
beprogramozva, szigorúan rögzítve,
ragyogás és változatosság nélkül élje,
improvizálás nélkül,
mindennapoknak azokkal az apró
fényekkel történő fellazítása nélkül,
amelyekre ugyanúgy szüksége van,
mint a partnere elismerésére, amit az
csak szűkösen ad meg neki, félve attól,
hogy a társát elkényezteti. A
hisztérikus partnert aztán a túlságosan
lekötötté válás központi szorongása
arra készteti, hogy kényszeres
partnerét egyre mélyebben ingerelje és
a nyugtalanítsa, vagy pedig hogy
engedje beletörődni az érthetetlen
logikátlanságba, ellentmondásosságba
és barátságtalanságba, amit
védekezésképpen tudatosan vetett be;
mindenekelőtt azonban a kívánalmai
azok, amelyek a kényszeres partnert
most megint egyre szigorúbb lé-
pésekre kényszerítik. Itt is mindketten
kölcsönös megértés nélkül élnek
egymás mellett, és elmulasztják az
integrálódás lehetőségét.
Mindkét esetben az jelenthet
segítséget, ha az egyik megérti és
komolyan veszi a mindenkori másik
iparkodását, és nem merevíti meg
pusztán szorongásában a saját
struktúráját. Az ellen-
a
 típusok nagyon szélsőséges vallási, politikai és gazdasági
kialakulása esetében azonban ez felfogások azt eredményezik, hogy a
aligha érhető el, mert akkor mindkét négy alapszorongás másképp és
partner fokozottan éli meg a másképp kap hangsúlyt, a
szorongását a másik másságának struktúratípusokat másképp és
következtében, s ez ellen védekezniük másképp értékelik. Így egész
kell; ekkor aztán az ellentípus már korszakokat uralhat a négy
nem ejti bűvöletbe az illetőt, az most struktúratípus egyike, s akkor a nekik
már csak nyugtalanságot és megfelelő beállítottságtípus
elidegenedést él meg. erőteljesebben fejlődhet, mert már a
Ilyen aspektusok gyermek arra nevelődik, az ellentípus
figyelembevételével a négy fejlődése viszont rosszabb, mert
alapbeállítottság és alapszorongás kollektíven elutasítják, vagy
ismerete, mint más emberek közti értéktelennek minősítik.
kapcsolatok, a partnerkapcsolatok Ekképpen az egy helyhez
tekintetében is sok segítséget nyújthat. ragaszkodó, paraszti kultúra a megőrző
Éppen napjainkban, amikor az első vonásoknak fog kedvezni, tehát a
csalódások jelentkezésekor sűrűn hagyományt, a változatlanul
találkozni a partnerkapcsolat továbbadott tapasztalatokat,
felbontására irányuló hajlandósággal, biztonságot, tulajdonlást és fo-
gyakran élnek emberek azzal a lyamatosságot megcélzó orientációnak
lehetőséggel, hogy a másik megértése — csupa olyan vonásnak tehát,
nyomán maguk valamelyest amilyeneket a kényszeres személlyel
továbbfejlődjenek. kapcsolatban leírtunk. Az
Minthogy a világban-való-lét négy elvárosiasodás és az iparosodás, amit
formája esetében elvileg a lényünkhöz ma élünk meg, és ami sok természetes
tartozó lehetőségekről van szó, mindig kapcsolatunkból kiszakított minket, sok
is voltak és mindig is lesznek ilyen lélektelen tevékenységet követel, és
lehetőségek. Különböző korok, eltömegesedési folyamatok ke-
kultúrák, szociális struktúrák és letkezésével fenyeget, s mint minden
kollektív életfeltételek, korhoz kötött gyökértelenné levés, vilá-
ideológiák és értéktételezések, etikai és
gosan felismerhető szkizoidizálódást értelmében vett, növekvő
hozott magával, az ott leírtak kapcsolathiányt, az érzelmek elha-

264 265
nyagolását, megtámogatva a teljessé tételre, a negatív hatású
technokráciától, amely számára bármi egyoldalúságok kiegyenlítésére, van
megtehetővé lett. Annál fontosabb egy önszabályozó folyamat, ami csak
számunkra, hogy egyrészt a szkizoid később válik tudatossá, és aztán
személy pozitív aspektusát ritmikusan levezetődve az elnyomott
hangsúlyozzuk, éspedig az személy áttöréséhez vezet, annál
egyéniesedésre való törekvését — nem extrémebb áttörésekhez, minél
elszigetelő önmegvalósítás és extrémebb-egyoldalúbb volt előzően a
egocentrikus egyszeriség gyanánt, beállítottság.
hanem olyan feladatként, amely A világban-való-lét négy formája és
kedvezni kíván egy nagyobb, egyén az életkorok közt, tehát az
fölötti „egésznek"; másrészt pedig hogy alapimpulzusok és a biológiai
tudatosabban ápoljuk az antinomikus lefolyások közt is van összefüggés. Az
hozzáállást az érzelmi és humánus említett kora gyermekkori fejlődési
értékekről való gondolkodáshoz. szakaszok után a kamaszkorban
A nyilvánvalóan végéhez közeledő rendszerint a centrifugális jut túlsúlyra,
patriarchátus, az abszolút hatalomról és az az optimista érzés, hogy mi magunk
tekintélyről vallott tipikus vonásaival, és a világ csupa lehetőség vagyunk, a
ragaszkodásával a tradíciókhoz és a jövő előttünk van, és mi teli reménnyel
saját létesítésű intézményekhez, a és kalandvággyal vetjük
kényszeres személy gyakorolta
uralomnak volt a kifejezője; többé
azonban már nem organikus-eleven
bázisra építve, mint a paraszti
kultúrákban, hanem sokkal inkább a
hatalmat megcélozva, a függésben
levők és gyengék elnyomására és
kihasználására irányulva. Ilyenképpen
még élesebben létrehozta az ellenpólust,
ahogyan az a szélsőséges esetben
például tekintélyellenes nevelés
követelésében, a szexuális hullámban és
a tabuk lebontásában jut kifejezésre,
pozitív formában pedig új szabadságok
keresésében. Mindig megvan ugyanis a
hajlandóság egy kollektívában is a
 bele magunkat az életbe. Az
úgynevezett „legjobb években" megnő
a hajlandóság rá, hogy az ember stabil
életkeretet teremtsen magának,
amelyben berendezkedhet; a oldódni. Ezek az életkori megfelelések
centripetális erők lesznek fölényben,
hajlammal bizonyos korlátozott célok
kitűzésére, kiépítve hatalmi és tulajdoni
területünket. Sor kerül önmegvaló-
sításra életpályán, partnerkapcsolatban,
szülői mivoltunkban. Aztán az életút
közepe után sokan megélnek egy
változást, erősödik a vágy olyan
lényegbeli lehetőségek megvalósítására,
amelyeket a kötelezettségekben és
követelményekben bővelkedő
mindennapok nem engedtek meg.
Nagyobb önfeledtségben szeretnénk az
én-ünkhöz tapadásunktól szabadulni; új
alakban lépnek fel az érzékre vonatkozó
kérdések, metafizikai-transzcendens
igények, és fokozatosan meg kell
tanulnunk, hogyan kell valamiről
lemondanunk, a múlékonyságot saját
magunkra nézve is elfogadnunk. És
végül, az öregkorban, tudatában a kö-
zeledő halálnak, a magányossággal új
formában találjuk szemben magunkat,
és talán bölcsekké lehetünk ez utolsó
magányosságunk elfogadásában;
Aztán elválásokban van részünk:
gyermekeink elhagynak minket, és
saját családot alapítanak, mi
elveszítünk hozzánk közel állókat,
266
másrészt „magához az emberihez" való
tartozásunk érzésében, annak tudatában,
hogy része vagyunk egy nagy
egésznek, amiben megint fel fogunk
csupán bizonyos kihangsúlyozások, de
feltételezni engedik, hogy bennük egy,
az élethez tartozó törvényszerűség
nyilvánul meg.
És ez talán még tovább vezet.
Körülbelül életünk közepétől, úgy
tűnik fel, hogy fejlődésünk korai
fokozatain, magasabb síkon,
visszamenőleg még egyszer átfutunk,
miközben a megfelelő szorongásokon
újból úrrá kell lennünk. Ez azzal
kezdődik, hogy realizáljuk: a még
előttünk levő jövő be van határolva, és
már nem számíthatunk többé minden
lehetőség bőségére — ilyenképpen
újból találkozunk a végérvényességtől
való szorongással. Azután rájövünk,
hogy az általunk alkotott dolgok,
anyagi javak és szellemi birtokunk
kezünk alatt megváltoznak, hogy
életerőnk alábbhagy, hogy nincs
abszolút valami, és nincs állandóság —
és ezzel újra átéljük a múlékonyság
szorongását.
mert meghalnak, és kezdjük felfogni,
hogy lassan-lassan meg kell tanulnunk
a lemondást — ami által az egyedüllét
félelme új módon formálódik meg. És
267
életünk utolsó szakában reánk úgyszólván soha nem fordulnak elő
magunkra vár a halál, amit nem „tisztán". Ilyen egyértelműség ugyanis
osztunk meg senkivel, amibe senkit sokkal inkább a világos
nem vihetünk magunkkal — és megállapítások és elhatároló
utoljára találkozunk az ön-odaadás rendszerek utáni racionális
szorongásával, a halállal. Létezésünk igényünknek felelne meg, semmint az
köre bezárul ezzel az utolsó lépéssel, élet valóságának, ami mindig
amit abba a nagy ismeretlenbe kikényszerít valamit. Ha azonkívül az
teszünk, amelyből első lépésünkkel alapimpulzusok és a hozzájuk tartozó
kiléptünk. szorongások esetében általános emberi
Kétségtelen, némelyek, akiknek adottságokról van szó, és ha azok
azon lépések megtételéhez nem volt kialakulása összefügg a
merszük, a tagadást sokkal kisgyermekkori fejlődési szakaszok
beszédesebb módon ismételgetik: ők átismétlésével, amelyeket
nem fogadják el az öregedést, valamennyiünknek végig kell
mindenáron meg akarnak maradni csinálnunk, akkor
fiatalnak; tulajdonukhoz annál inkább
ragaszkodnak, minél inkább érzik
idejük és erejük fogyását; ők öreg-
ségükben ismét gyermekekké lesznek,
már csupán az evés és az ivás érdekli
őket, az emésztésük, az egészségük, és
végül tehetetlen aggastyánként fejezik
be, aki már alig különbözik a tehe-
tetlen csecsemőtől.
Az olvasót netán csalódás éri, ha
ama kísérlete során, hogy a leírt négy
személyiségstruktúra valamelyikében
ráismerjen önmagára, nem jut
egyértelmű hozzárendeléshez, hanem
valószínűleg mindegyikből felfedez
valamit magában, mint ahogy az
alapszorongások mindegyikéből is. Ez
azonban, nekem úgy tetszik, éppen az
alapszorongás és a struktúratípusok
életközelsége, valóságközelsége
mellett szól, arról, hogy azok
 mindet úgy is kell ismernünk, mint a
bennünk meglevő lehetőséget és
kezdetet. Utána akár még azt is
mondhatjuk, hogy bizonyos
értelemben annál elevenebbek
vagyunk, minél inkább otthonosan
érezzük magunkat mind a négy
területen, illetve ha az alapimpulzusok
egyike sem hiányzik belőlünk teljesen
— ez azt jelentené, hogy a
gyermekkor ama fázisain, amelyekben
az impulzusok és a szorongások
otthagyják első nyomaikat, viszonylag
egészségesen tudtunk áthaladni. Ezért
az egyoldalúan túlhangsúlyozott
személyiségstruktúrák inkább vannak
kitéve veszélynek, és különösen
világosan hívják fel figyelmünket arra,
hogy a korai gyermekkor mennyire hat
fejlődésünk egészséges menetére.
268
A sors, amit a négy alapimpulzus
fejlődésünk során megtapasztal, függ a
következő tényezők
összetalálkozásától: egy „első
természetet" magunkkal hozunk, amiről
leginkább az asztrológia, a horoszkóp
tud valamit mondani; ehhez hozzájön
az öröklési alapanyag, amit azonban
csak fejlődésünk során ismerünk meg;
és a korábbi és későbbi
környezetünkkel való találkozásunk és
szembenézésünk folyamán jutunk
hozzá a „második természetünkhöz",
ami a környezeti hatások nyomán
mindig már szinte elhomályosítása, sőt
elidegenítése az első természetünknek.
Ha ez az elidegenítés túlságosan
erőteljes, és első természetünk és
hajlamaink, illetve a belénk nevelt és
megszerzett második természetünk közt
igen nagy és lényegbeli különbség van,
akkor megbetegszünk. A közölt példák
nyilván nagyon világosan
megmutatták, hogy a korai környezet,
sőt még a későbbi is, milyen mértékben
válthat ki betegséget — mindenekelőtt
a korai családi környezetünk, ami
azonban annyiban mindig magában
foglalja már a további szociokulturális
külvilágot is, amilyen mértékben
szüleink — tudatosan vagy tudattalanul
— az uralkodó kollektív mércéket,
egyetértően vagy elutasítóan, a ne-
velésükben képviselik vagy elutasítják,
269
 ami által a gyermek már kollektív elutasít.
értékítéleteket vesz át, vagy szintén
Ha eltekintünk a gyermekek amelyekkel szemben tehetetlenek
durva vagyunk, hogy érezteti-e velünk, hogy
elhanyagolásától vagy ká- ő sem képes minket mint szülőket úgy
rosításától, ami a szülők elfogadni, ahogy szeretné és ahogy
betegségének a jele, azt mondhatjuk, szükséges is volna számára — mindez
hogy nemcsak a szülők sorsává lesz neki is és nekünk is, és ez
válhatnak gyermekeik túl van minden felelősségen. Amit
sorsává, hanem a gyermekek is a azonban megtehetünk, hogy a
szülőkévé. A hallatlan gyermeket megóvjuk a súlyos
differenciáltság, a képességek károsodásoktól, az egyrészt az, hogy
gazdagsága, a személyiségek több tudásra tegyünk szert az ő korai
közti oly nagy különbségek, az szükségleteit és a korai szakában
oly hosszan tartó kisgyermekkori lehetséges, saját hibás viselkedésfor-
függőség és fejlődé- sének nagy máinkat illetően, másrészt az, hogy
megzavarhatósága az embert mint használjuk ki a lehetőséget ilyen
lényt jobban ve- szélyeztethetik, károsodások korai felismerésére és
mint más élőlényeket. talán korrigálásukra is.
Hogy nekünk mint szülőknek Minderre az általános
„megfelel-e" egy gyermek, hogy pszichoterápián kívül még sok lehető-
nem esik nehezünkre szeretni őt, hogy ségünk van: játékterápia, nevelési
könnyen tudjuk-e érzékeltetni vele tanácsadás, családterápia, magatartás-
szeretetünket, hogy elfogadjuk és kommunikációs terápia, házassági
olyannak, amilyen — eltekintve tanácsadás, házaspárok
bizonyos óhajainktól, hogy milyennek csoportterápiája vagy annak a
szeretnénk őt tudni, és hogyan családtagnak egyéni terápiája, aki
kellene fejlődnie; hogy másrészt terhére van a többieknek, vagy az
számunkra nehéz beleérezni ezáltal megzavart gyermek egyéni
magunkat az ő terápiája. A szomatikus megbetegedési
sajátszerűségébe, és megértjük-e azt, lehetőségekkel kapcsolatban már
hogy vajon megütközést régóta megvan az a magától értetődő
kelt-e bennünk, és nagyon kell-e készségünk, hogy iskolákban
igyekeznünk, hogy annyira kötelezően alkalmazzunk
szeressük, amennyire illenék, és
ahogyan elvárnák tőlünk; hogy
gondokat okoz nekünk,
 megelőző vizsgálatokat, illetve
szomatikus betegség esetében
konzultáljunk az orvossal.
Különösképpen azonban még hiá-
nyolnunk kell a megfelelő megelőző
intézkedéseket gyermekeink kötelező
vizsgálatai céljára a lelkiállapotukat
illetően, illetve a szülők és a gyermek,
a pedagógus és a tanuló közti konflik-
tusokat illetően, jóllehet, ma már
tudjuk, hogy számos szomatikus
megbetegedésnek lelki hátterei vannak,
és hogy korai lelki károsodások ilyen
súlyos következményekkel járnak. E
tekintetben még barbárok vagyunk, ha
a szó azt akarja kifejezni, hogy
tudatlanságunkban — amelyen pedig
némi igyekvéssel lehetne segíteni —, a
lélek renyhesége következtében tovább
folytatjuk kártevésünket. Össze kellene
fogniuk szülőknek, nevelőknek és
állami intézményeknek, s jobban
kellene ügyelniük a neurotikus
fejlődésformák megelőzésére — már a
maguk érdekében is.
És még egyszer a szorongás
témájáról: amikor kínzó szoron-
gásainkat utalásnak is tekintjük arra,
hogy valamilyen tekintetben hibásan
viselkedünk, vagy az élet támasztotta
nagy követelmények egyikétől
visszariadunk, valamilyen fejlődési
lépést nem merünk megtenni, akkor ez
az utalás segíthet nekünk felismerni,
hogy a szorongás felszólításának mi a
270
jellege, és hogy a mindenkori fejlődési
fokunk belenőjön egy új szabadságba,
egyszersmind egy új rendbe és
felelősségbe. Akkor az meg tudja
nekünk mutatni a maga pozitív, alkotó
aspektusát, és megindíthat egy
változást.
És talán segítségünkre lehet a
bevezető részben alkalmazott hasonlat,
tudatában annak, hogy részesei vagyunk
olyan dinamikus erőknek, amelyeket —
hiába minden ellentmondásosság és
ellentétesség — egy örök érvényű rend
eleven egyensúlyban fog megtartani,
mely sohasem jelent tétlenséget vagy
statikus nyugalmat, de sohasem fajul
káosszá sem. A kozmikus
mozgásimpulzusok valamelyikének
túlzott kiemelkedése vagy kiesése
veszélyeztetné, talán szét is rombolná
Naprendszerünket — ez, emberi síkra
áttéve: minden egyoldalúság vagy
valamelyik alapimpulzus kiesése
veszélyezteti belső rendünket, és
beteggé tehet minket.
271
 Abban, hogy részesei vagyunk ezeknek a kozmikus erőknek, és
másrészt abban, hogy ránk nyomja bélyegét az embertársi kör-
nyezet, létezésünk kettős aspektusa jut kifejezésre: az ember a maga
részesedésével az idők feletti, személyek feletti rendezettségekben
és törvényekben és az összemberiben — ez az ő időkön feletti, örök
aspektusa. És az ember mint történelmi lény és egyszeri
individuum, harcával az adottságai és a készen kapott környezet
között, amelyben fel kell nőnie — ez az időbeli aspektusa. Mint
időbelileg határok közé szorított lény jutottunk hozzá egyéni élet-
történetünkhöz és sajátos arculatunkhoz a maga egyoldalúságaival
és korlátozottságaival; mint egyáltalán ember, mint „az emberi"
része sejtünk valamit a bennünk levő tökéletességről és teljességről,
ami kiemelhet bennünket a múltunk és a benne körénk emelkedett
korlátaink fölé, a számunkra mint emberek számára közös valamire
gondolva, ami nincs időhöz, kultúrához és fajtához kötve, hanem
ami „az önmagában emberit" célozza meg.
Ha akadna valaki, aki egyrészt a szorongását a valódi értelem-
ben vett odaadástól feldolgozta, és saját magát szerető bizalom-
ban meg tudta nyitni az élet és az embertársai számára; aki
másrészt egyedi voltát szabad, szuverén módon élni merte, ama
szorongás nélkül, hogy elveszíti megóvottságát, védelmezettsé-
gét; aki továbbá elfogadta a múlékonyság szorongását, és mégis
képes volt életútját hasznosan és értelmesen alakítani; és végül
aki aláveti magát világunk és életünk rendezettségeinek és törvé-
nyeinek, tudatában azok szükségességének és elkerülhetetlensé-
gének, a nélkül a szorongás nélkül, hogy miattuk szabadságában
túlságosan korlátozódik — ha akadna ilyen ember, kétségtelenül
a legmagasabb érettség és emberiesség jelzőivel kellene illet-
nünk. Ámde, ha csak korlátozottan közelíthetnénk hozzá, akkor
is lényegesnek látszik, hogy rendelkezzünk egy tökéletes ember-
ség és érettség képével mint elképzelt céllal; ez nem emberektől
kigondolt ideológia, hanem a világrendszer nagy rendezettségei-
nek megfelelője a mi emberi síkunkon.