A VÁLYOGFALAK TAPASZTÁSA, VAKOLÁSA,

MESZELÉSE
Tapasztás
Vakolás
Meszelés
Egy vályogépítésről szóló német könyv leírása a vakolatokról az 1940-es évek második
feléből

A vályogfalak vakolása, tapasztása, meszelése

Az elkészült vályogfalat, földfalat meg kell védeni a külső-belső fizikai hatásoktól,

valamint megfelelő "képet" kell neki adni - mert a fal a ház megjelenésének egyik
legfontosabb része.

A vályogból készült házak falaira mindazok a körülmények hatással vannak, mind a tégla,
vagy kő, vagy mesterséges szerkezetű épületekre, de vannak olyanok, melyek ez
utóbbiaknál nem jelentkeznek. Ezekre különös gondot kell fordítani. És különösen oda kell
figyelni egyes - az időjárási tényezőkből eredő - hatásokra. Ez utóbbiak közül elsősorban a
víznek a falhoz jutását hivatott megakadályozni a tapasztás.

A falra kerülő csapadék minden formája támadja a falat, és megfelelő felületvédelem

(tapasztás, vakolás) nélkül igen rövid idő alatt tönkreteheti. Érdemes megfigyelni - akinek
módja van rá - hogy azokon a házakon, amelyeken valami miatt kezd lehámlani a vakolás,
az alatta található fal hatványozódtan, rohamosan kezd tönkremenni. Egy-egy esősebb
évszak alatt akár egy teljes fal is tönkremehet. Míg az égetett téglafalak évekig, évtizedekig
(lásd Budapesten a háború óta lemállott vakolatú házakat) állnak a helyükön - legfeljebb a
lakóknak kerül többe a fűtés a fal szigeteletlensége miatt - addig a vályogfal
helyrehozhatatlan károkat szenved. A csapadéknál maradva, fontos tudni, hogy a falat nem
csak az égből hulló csapadék ellen kell védenünk.

Legalább ilyen, ha nem még fontosabb az épület közvetlen környezetéből - úttest, járda,
udvar burkolata - felcsapódó víz elleni védelem. A lehulló csapadék ugyanis ezekről
felverődik, és van egy olyan tulajdonsága, hogy - míg az esőcseppek eloszlanak a fal
felületén - a felverődő víz rendszerint egy-egy pontban koncentráltan rongálja a falat. Ez a
víz általában a fal alsó néhány deciméteres részét támadja, és emiatt komoly statikai hibák
alakulhatnak ki.

Ez ellen téglafalnál, kőfalnál lábazattal védekeznek, a vályogházaknál ez szintén jó

megoldás. Bár meglehetősen drága. Régen is, és napjainkban is a következő megoldás a
leggyakoribb: a tapasztáskor a falazat alsó 40-60 cm-es magasságában (nagyjából úgy
térdmagasság alá) egy elválasztó csíkot húznak, vagy fedett részen (a tornác alatt)
megvastagítják. Ezt a részt a földtől a falazat meszelése után cementtejjel bekenik. A
bekenést széles meszelővel, több rétegben kell elvégezni. A cementtejnek nem kell "erősnek
lenni", szinte csak szürke festékes víznek tűnjön a vödörben. A második-harmadik réteg egy
kisebb szikkadás után felkenhető. A kenést addig kell végezni, amíg a megfelelő,
összefüggő felületet meg nem kapjuk.

A cementes lábazatkenés egyrészt kemény védőréteget alakít ki a falazaton, másrészt

egyszerű, de mutatós díszítést is jelent. A kemény réteg a felcsapódó víz ellen megvédi a fal
alsó részét, és még egy igen fontos tulajdonsága van: megvédi a falat a saját, vagy a
szomszéd háziállataitól, csirkéitől. Akik ilyen házban laknak, igazolhatják, hogy a baromfik
- főleg a csirkék - előszeretettel szerzik be szervezetük növekedéséhez szükséges
mészutánpótlást.

A megfelelő felületképzés a fal hőszigetelő, hőmegtartó képességét is növeli. A 2-3-5 cm

vastag tapasztás 5-10 százalékos falvastagság növekedést és ezzel a hőmérleg javítását
jelenti.

Tapasztás

A vályogfalak, földfalak külső felületképzésére a múltban egységesen agyagtapasztást

alkalmaztak. Igen fontos volt, mert nem csak a ház külső megjelenését befolyásolta, hanem
hőszigetelő, vízszigetelő és állékonyság javító funkciója is volt. Általában hozzáértő
személyek végezték (nem egyszer asszonyok).

A tapasztó agyag hígabb, és

apróbb pelyva, törekkel - és
lótrágyával kevert. Több
rétegben kerül fel a falra.
Az első réteg durvább, a
további rétegek már
finomabb, jobban
elsimítható összetételű.

A pelyva
 A felkent agyagot nem
szabad engedni teljesen
kiszáradni, a következő
réteget még kissé nedves
állapotban kell felvinni.
Vigyázni kell, hogy az
agyagtapasztás vastagsága
ne legyen túl nagy, ugyanis
akkor nem tapad,
megroskad. Az egyes
rétegeket a kőművesek által
ma is használt simítófával
igazítják simára. A tapasztás
utolsó rétege egy nagyon
híg saras réteg, mely úgy
tapad fel a falra, mint
manapság az erősebb
festékanyag. Ez csak
néhány milliméter
vastagságú, ez határozza
meg a falazat végleges
Tapasztott fal közelről
formáját. A falak tapasztását
a jó szakemberek szemre
végezték. Igyekeztek
egyenesre lehúzni a falat, de
még így is - a szemnek
egyáltalán nem bántó, sőt, a
vályogház egészéhez illő -
egyenetlenségekkel
találkozhatni.

A falak tapasztása ma már nem olyan egyszerűen kivitelezhető. Egyrészt a

megfelelő anyag beszerzése (hacsak valaki nem rendelkezik saját
agyagkitermelő hellyel, vagy hajlandó feláldozni a saját telkének anyagát),
másrészt megfelelő szakembert is nehéz találni. Ha valaki mindenképpen
igazi, kor- és technológiahű vályogházat szeretne építeni, meg kell találni
ezeket a lehetőségeket. Napjainkban a külső-belső felületképzésre a
vályogházaknál egyértelműen a mészhabarcs-vakolat készítése a megoldás.
Erről a házak karbantartásáról, felújításáról szóló fejezetben szólok majd
részletesebben.

Vakolás

Manapság, a XXI. században kevés olyan ember, aki sártapasztott falak között
kíván lakni. Az emberiség már évezredek óta használ a falak bevonására
vakolatot. A vakolat nem más, mint a falra felkent, eredeti állapotában híg
habarcs, ami megszilárdulva, megkötve kemény réteggé válik. A habarcs fő
összetevője a homok, amit valamilyen ragasztóanyaggal keverünk, hogy a
szilárdulás megtörténjen.

Ragasztóanyagként (szakszóval: kötőanyagként) igen sokféle anyagot

használhatunk, de évszázadokon, sőt talán évezredeken át a mész volt az az
anyag, alkalmaztak. A mész működését, kémiai és fizikai átalakulását a
habarcsban le lehet írni bonyolult módon, de szerintem így egyszerűbb és
érthetőbb: az oltott meszet homokkal és természetesen vízzel keverve egy
pépes anyagot, a habarcsot kapuk, ami megszáradva megköt (először csak -
úgy mondjuk - meghúz, aztán keménnyé válik). Ha falra kenjük fel, akkor ott
köt meg, ezt nevezzük vakolatnak.

Tulajdonképpen minden habarcs, amit vakolatként használunk, így működik.

Nem igazán ismert, de készülnek például bitumenes kötőanyaggal is
vakolóhabarcsok, a rengetegféle modern vakolóanyagról már nem is beszélve.

Jó 150 évvel ezelőtt indult útjára a cement. Igen jó anyag, erős, tartós, nagy a
szilárdsága. Az eltelt másfél évszázadban természetesen vakolóanyagnak is
használták.

Milyen vakolatot használjunk vályogfalon, tömésfalon? Ha ezt a kérdést

teszem fel, akkor először is a fejezet első mondatát szoktam elmondani, majd a
kérdésre a válasz: csakis mészhabarcs vakolatot.

A cementnek, illetve a belőle készült bármilyen anyagnak van egy, a

vályogfalak, földfalak szempontjából igen rossz tulajdonsága. Mégpedig az,
hogy egészen más az ellenállása a falban lévő nedvességgel szemben, mint a
sártapasztásnak, vagy mint a mészhabarcsnak.

Száz és száz épületen tapasztaltam jómagam is, és láthatják mások is, hogy a
cementhabarcs vakolattal bevont falak vizesednek, nedvesednek. Ugyanakkor
a mészhabarcs vakolattal vakolt házaknál ez a jelenség nem, vagy sokkal
kisebb mértékben jelentkezik.

A cementhabarcsos falak esetében nem csak a vizesedés megléte okoz gondot,

hanem annak következményei is. Ne feledjük, a földfalak (vályog- és
tömésfalak) mindig tartalmaznak nedvességet. A víz ki akar jutni a falból,
főleg ha ilyen vagy olyan úton utánpótlást kap. Alulról, vagy éppen a fal belső
oldaláról, a helyiségben keletkező párából. Ha nem engedjük kijutni, akkor
rombol: mégpedig nem mást, mint a vakolatot, vagy másik esetben a falra
elhelyezett, a nedvesedést eltakarni szándékozó burkolatot (lásd kőburkolat,
lambéria stb.).

Jogos a felvetés, hogy miért is történik mindez? És most hagyjuk a lambériát,

beszéljünk részletesen a cementhabarcs vakolatról. Ha valaki veszi a
fáradtságot, és utánanéz az épületfizikával foglalkozó könyvekben (nekem is
kedvenc olvasmányom elalvás előtt a jó 600 oldalas épfiz. tankönyv),
meglepve látja, hogy a mészhabarcs vakolat és a cementhabarcs vakolat
páraáteresztő képessége majdnem azonos. 0,022 és 0,024 a mutatószám (hogy
ez pontosan mit mutat, azt hosszú lenne leírni).

Nem is itt van a gond.

Biztosan mindenki emlékszik az általános iskola fizikaóráján az optikából

tanult azon jelenségre, hogy a fénysugár, ha két különböző fénytörésű anyag
határán halad át, akkor folyamatos, egyenes haladása megtörik. Ezért látjuk
máshol a kád, medence alján lévő tárgyakat, mint ahol valójában vannak.
Ugyanez igaz a falon áthaladó nedvességre is.

A nedvesség (és nem biztos, hogy ezt párának nevezném, mert a pára, mint
tudjuk, légnemű anyag, a falban mozgó nedvesség nem) a földfalban,
vályogfalban egy bizonyos sebességgel halad. Amikor elér egy felülethatárt,
azaz a fal és a vakolat határát, mindenképpen megtörik a lendülete (hacsak
nem sárból van a vakolat is). A folyamatos haladást tehát lefékezi a vakolat,
melyben szintén továbbhalad, de mindenképpen más, lassabb sebességgel.
Ami azt jelenti, hogy a nedvesség egy része már át sem jut, vagy ha átjut a
vakolati anyagba, akkor jóval hosszabb idő alatt. Közben pedig a faltömegben
gyűlik, gyűlik fel a nedvesség (az a bizonyos utánpótlás), és a fal nem tudja
magából kiereszteni.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a vakolóanyagok közül a mészhabarcs az,

aminek ez a fajta áteresztőképessége legközelebb áll a vályogéhoz. A cementé
jóval eltér tőle, bármilyen más (modern) vakolóanyaggal kapcsolatban nincs
még megfelelő időtávlat, hogy el lehessen dönteni.

Tehát, ha valaki nem akarja, hogy fala a nedvességet magában tartsa - és nem
akar sártapasztással bajlódni -, akkor mindenképpen javasolt mészhabarccsal
vakolni.

Ezek után részletesebben a mészvakolatokról

A vakoláshoz használható mészhabarcs összetételét a szakirodalom úgy

határozza meg, hogy 1/3-1/4 m3 mészpép (azaz oltott mész) szükséges 1 m3
habarcshoz. A pontos keverési arány valahol a kettő között van, sokban
befolyásolja az adalékanyag (azaz a homok) minősége, a hőmérséklet, a
keverés módja. Az az igazság, hogy ezt ki kell kísérletezni. A túl sok mész
zsírossá teszi a habarcsot, a vakolat könnyebben megreped. Vannak különféle
természetes adalékanyagok (pl. állati szőr, stb.), de ezek nem terjedtek el,
igazán nem lehet megmondani, használnak-e, vagy inkább ártanak.

A megfelelő arányú keverés igen egyszerű a házilagos kivitelezésnél: három

(vagy négy) lapát homokhoz egy lapát mészpépet kell adni, és úgy
összekeverni.

A "mesterek" igencsak odavannak, hogy mészhabarccsal nem lehet vakolni,

kell bele a cement. Ne higgyünk nekik: amint már említettem, az emberiség
nagyon-nagyon régóta használ meszet a vakoláshoz, és sem a rómaiak, sem a
középkor kőművesei nem ismerték a cementet...

Ezért szoktam azt mondani, hogy a mészhabarcs bekeverésekor még csak a

keverő közelében se legyen cementes zsák, mert nem bírja megállni a szaki,
hogy ne tegyen bele egy-két-öt-tíz lapáttal.

Vakolás mészhabarccsal

Fontos tudnivaló, hogy a mészhabarcs vakolat egy rétegben legfeljebb 1,5-2,5

centiméter vastagon hordható fel, ellenkező esetben megrepedezik. És ez
megmagyarázza, miért is nem szeretik a kőművesek a mészhabarccsal való
vakolást: egyrészt sokkal macerásabb, hiszen több rétegben kell csinálni,
másrészt hosszabb időt is vesz igénybe, hiszen nem lehet egyszerre az egész
falat elintézni-.

Nem mindegy, hogyan kerül a falra a habarcs. Jobb, ha a feldobástól ragad

oda, mintha rásimítás útján. Azaz olyan erővel kell a vakolást csinálni, hogy a
keverék a falon maradjon magától, ne kelljen simítással „rápasszírozni”. Ehhez
persze megfelelő gyakorlat kell, és a fangliban (kőműves edény) inkább
kevesebb, mint több anyag legyen - mert komoly súlya van.

Ahhoz, hogy a mészhabarcs vakolat erős legyen, nem árt rabichálót

felhelyezni. De nem a rabichálóként- árusított műanyag (illetve üvegszálból
készült) műhálót, hanem az igazi fémhálót. A rabicolás kivitelezéséről a falak
felújításáról szóló fejezetben olvashatunk.
 A vakolatot, illetve annak legfelső
rétegét természetesen simára kell
húzni - bár láttam már rücskösen
hagyott vakolt felületet, ami nem
mutatott rosszul. Igaz, egy idő után
a rücskök, kidomborodások felső
felületén megáll a piszok, kosz, ami
beszürkíti a házat. És az ilyen
felületet nehezebb lemeszelni is.
Igen fontos, hogy nagy hőségben,
úgy 24-25 fok felett ne vakoljunk,
főleg ne külső, a napsütésnek kitett
falat. Ez ugyanis mindenképpen
megreped, károsodik.

Mészvakolat a falon

A vakolatok, ha már a falon vannak, meszelést kapnak, erről lásd később. De

feltétlenül felhívom a figyelmet, hogy nem szabad az előre bekevert
mészfestéket használni, hanem csak igazi, hagyományos meszelést.

Való igaz, hogy a mészhabarcs vakolat sérülékenyebb. És például igen szereik

a szomszéd csirkéi is kicsipkedni, hiszen kell a szervezetüknek a mész. De...

A mészhabarcs vakolat a falak szellőzését (jobban mondva a nedvesség

eltávozását) engedik, a felnedvesedés ritkább, nem dobja le őket a fal magáról.
De a rabicháló még ezen a gondon is segít. Ugyanakkor egy mészhabarcs
vakolat javítható a legkönnyebben és legolcsóbban.

Ja, és igen. Az ár. Akárki akármit mond, véleményem szerint még mindig a
legolcsóbb vakolóanyag a hagyományos építőanyagnak számító homok, és a
szintén hagyományos mész?

Befejezésül. Sokszor kérdezik tőlem, neki merjen-e állni az ember vakolni

sajátkezűleg. Az a véleményem, hogy akinek csak egy kis kedve is van hozzá,
bátram próbálkozzon meg vele. No persze ne a ház utcai frontján, vagy a
nappali szobában kezdje, sokkal inkább hátul, mondjuk a csirkeólnál. Egy kis
gyakorlattal egészen jól bele lehet jönni, és ez az a ritka munka a házépítésnél,
ahol igazán nagy kárt nem tudunk okozni.

A mészhabarcsos vakolásról itt olvashatunk egy, az 1940-es évek végén

megjelent, a vályogházakkal, vályogépítéssel foglalkozó német könyv (nyers)
fordításában. Érdemes elolvasni, egyrészt azért, mert a németeknél abban az
időben igen elterjedt volt a vályogépítés, nagy gyakorlatuk volt benne,
másrészt azért is, mert a mai szemmel olvasva érdekes dolgokra
bukkanhatunk.

Meszelés

A tapasztott falat meszeléssel védik, ez biztosítja egyben a megfelelő

megjelenést is. A régi paraszti világban a fehér fal volt a megszokott és
elfogadott, a színezett falfestés csak egy-egy kisebb tájegységnél fordul elő,
illetve az újabb időkben már elterjedt lett.

A meszelés mind a külső, mind a belső falnál a lehető legolcsóbb és legjobb

kezelési módszer. Egyedül a hagyományos meszelés engedi a falat szellőzni,
ezért nem is szabad semmilyen - főleg nem enyves, szintetikus - adalékkal
keverni. Bizonyos hatásokkal szemben ellenállóbb, mint az enyves festékek.
Színezhető is, természetesen a színezék anyagát kellően meg kell választani.

A meszelés utolérhetetlen előnye, hogy házilagos kivitelben megvalósítható,

nem igényel sem bonyolult szerszámokat, sem különösen nagyobb
szakértelmet. De azért néhány szabályt itt is be kell tartani.

Noha a meszelés minden vakolatformára (sima, cuppantott, csurgatott)

felületre felhordható, a régi vályog parasztházaknál a simított felültet ajánlatos.

A meszelést jól feloldott, átszűrt meszes vízzel kell kezdeni. Ügyelni kell arra,
hogy ne érje a meszelést tűző napsütés, mert akkor leválik (ez a szabály a
további rétegekre is érvényes). Az első mészvíz réteg akkor jó összetételű, ha
az első ránézésre - száradás előtt - nem is látszik, hogy meszeltünk. A
meszelést nyeles meszelővel kell végezni, az ablak kávákat, kisebb területeket
kézi meszelővel, szélesebb ecsettel kenhetjük be. Ez a réteg egy alapot ad, és
ez biztosítja a további rétegek tapadását a falhoz.

Száradás után (ekkor már látszanak a meszelőhúzásokból eredő csíkok) jöhet a

következő réteg. Ez már erőteljesebb alapanyagból - mésztejből - készül. A
megfelelő mésztejhez oltott meszet hígítunk vízben. A hígításkor lenolajat kell
a vízbe keverni. Ez biztosítja a mésztej tapadását. Csak annyi mészolaj kell,
amennyi a keveréskor megfelelően el is oszlik a mésztejben, különben foltossá
válik a felület. A mésztejbe egy kevés fekete festéket is szoktak keverni, ez
kicsit tört fényűbbé teszi a felületet, nem lesz olyan "meszes", vakító fehér.

A mésztej akkor jó állapotú, ha a körmünkre cseppentve már nem fut szét.

Nagyon figyeljünk arra, hogy a falfelületre kerülő mész tiszta legyen, ne
tartalmazzon szennyezőanyagot. A keverőedényből minden esetben szűrőn át
merjük a vödörbe a mésztejet. Szűrőanyagnak egy már nem használt nylon-
harisnya felel meg (ez nem vicc).

A második és harmadik réteget mindig az előző irányra merőleges irányú

ecsethúzásokkal visszük fel a falra. Ebbe a keverékbe már egy kis tejsavót
(magyarul aludttejet), és egy marék sót is tegyünk vödrönként. Ezek az
adalékok segítik a mészréteg szilárdulását. Vigyázni kell, nem szabad túl
vastag rétegeket felhordani - inkább egyszer többször kenjük át a falat,
minthogy a meszelés leváljon az előző rétegről. Legalább háromszori meszelés
szükséges, az egyes kenések között hagyni kell megszáradni az előző réteget.

Tudni kell azt, hogy az első két réteg felhordása után kifejezetten ronda
kinézete lesz a falnak. Ilyenkor gondolja azt az ember, hogy bár neki sem
kezdett volna, inkább hagyta volna olyan állapotban, amilyenben volt. de
ahogy megszárad a fal, és rákerül a harmadik mészréteg, messziről már
egységes, szép fehérnek fog a fal látszani. És ha ügyesek voltunk: közelről is.

A meszelést a régi korokban

minden év tavaszán
elvégezték. Tekintettel arra,
hogy az időjárás és sok más
hatás legelőször a meszelést
tette (teszi) tönkre, ez
indokolt napjainkban is. A
meszelés nem különleges
tudomány, saját szememmel
láttam 80-90 éves néniket,
akik húsvét táján minden
nagyobb felhajtás nélkül
nekiálltak öreg házuk külső
fala meszelésének. A
meszelés után készülhet a
fentebb már említett
cementes lábazat.

Sok-sok meszelés egy öreg vályogfalon

Fontos felhívni a figyelmet, hogy a modern, "mészfesték"-nek nevezett

festékek legtöbbször tartalmaznak olyan diszperziós adalékot, amely a falak
szellőzését gátolja. A hagyományos falakhoz, építkezési módokhoz a
hagyományos felületkezelés illik... így javaslom a fent leírt saját keverésű
mészfesték használatát. Az árról már nem is beszélve...

Egy vályogépítésről szóló német könyv leírása a vakolatokról az 1940-es

évek második feléből

Mikor vakoljunk?

Ne vakoljunk addig, amíg az épület nem ülepedett eléggé! Ezenkívül a vakolás

csak akkor végezhető, ha a szakipari munkák, és a tetőfedés már elkészültek.
Ezen munkák során ugyanis a felhasznált építőanyagok súlya összenyomja a
frissen épült vályogfalat, földfalat, még ha az száraznak látszik is. Ez szemmel
nem látható, de a vakolaton biztosan meg fog jelenni, mert az hamarabb
megszilárdul, mint a falazat. A pólyás (magyar népi építészetben: csömpölyeg)
falazattal készült falakat csak egy év múlva lehet vakolni, a tömésfalak még
abban az évben vakolhatók. Az adalékok (azaz a szálas anyag) nélküli
soványagyag fal ülepedik a legkisebb mértékben, és a legrövidebb ideig. Az
ülepedésben szerepet játszik az időjárás is, amikor építették a falat. Szárazabb
időben épített fal hamarabb konszolidálódik. Az olyan vályogtégla falat, ami
szeptember elejéig teljesen kiszáradt, még abban az évben lehet vakolni. Aki
biztosra akar menni, az a külső vakolást a második évre hagyja, és addig az
időjárásnak kitett oldalt 2-4 mm-es spriccelt vakolattal védi meg. A vakolat
hibái mindig a túl korai vakolásból vagy az alap nem kellő előkészítéséből
származnak.

Az alap előkészítése

A vakolat alatti falat úgy kell előkészíteni, hogy a vakolat mechanikailag

kötődjön a falhoz, mert az agyag és a mészhabarcs vegyileg nem köt
egymáshoz.

A kisebb méretű téglákból falazott vályogtégla falaknál ez adott, mert a téglák

között sok a fuga. Ezért az ilyen falat eleve úgy kell falazni, hogy a fugák 2-2,5
cm mélyek legyenek, ez elég ahhoz, hogy a vakolat megtapadjon rajta. Ha nem
így történt, vagy a téglák nagy méretűek, akkor utólagosan kell kimélyíteni a
téglák közeit, illetve a téglákba egy-egy vízszintes rovátkát is csinálni kell. Ezt
könnyen lehet csinálni egy régi acélkéssel, kiélesített kocsirugóval, vagy
patafaragó késsel. Ha a fal kemény már, akkor akár fakalapáccsal is
ütögethetjük a kést. A rovátkákat igyekezzünk úgy kialakítani, hogy az első
felülete befelé lejtsen. Ha nem elég mély a rovátka, akkor a vakolat nem tapad
a falra megfelelően. Ha mészhabarccsal vakolunk, akkor jobb, ha a téglák is
mészhabarcsba vannak rakva, nem sárba.

A homogén, csömöszölt (azaz a rakott és a vert) falak esetében a rovátkákat az

egész felületen meg kell csinálni. Nagyjából 5-6 cm hosszúak és 2-2,5 cm
mélyek legyenek. A zsírosabb agyagból készült fal rosszabbul tartja a
vakolatot, mint a soványabb, esetleg kicsit köves anyagfal. Régen ilyen is
készült, nem mindig szedték ki a köveket.

Közvetlenül a vakolás előtt a fal felületét egy kopott seprűvel erősen le kell
seperni, be kell nedvesíteni, majd egy kis száradás után ismét le kell seperni.
Az első vakolatréteg készítés előtt nedvesítsük be újból (sovány agyagnál csak
kissé), hogy a felület kissé felduzzadjon és a feldobott vakolati habarcs bele
tudjon hatolni a falba és a szárazabb fal ne húzza ki túl gyorsan a vizet a
habarcsból.

A vakolás technikája

A vakolati habarcsot mindig erősen oda kell csapni, nem pedig fel kell húzni. A
külső vakolat vastagsága az időjárásnak kitett oldalon maximum 2 cm legyen
egy rétegben.

A mészhabarcs vakolat akkor tart jól, ha a régi, jól bevált de a

mindentragasztó cementes vakolat térnyerésével feledésbe merült technikával
készítjük. A fontos, hogy zsíros, jól beáztatott mészből és anyagtól mentes
homokból készüljön a habarcs. Sovány, frissen oltott mésszel és agyagtartalmú
homokkal nem lehet vakolni. Ebből a szempontból jobb a folyami homok, mert
tisztább. A mészhabarcsot 1:2,5-1:3 keverési arányban alaposan meg kell
keverni, majd a falhoz csapni.

Ha mégis olyan épületet kell vakolni, aminek a mozgása még nem fejeződött
be, akkor érdemes agyaghabarcsból egy alapozó réteget feltenni a falra. Ha az
alsó réteg is mészhabarcs, akkor a következő réteget még addig fel kell vinni a
falra, amíg az alsó még nedves. Az időjárás viszontagságainak kitett oldalon
célszerű a habarcshoz sovány tejet adagolni, vagy az egész habarcsot eleve
savóval készítsük. Így tartós kalciumalbuminátamok képződnek a habarcson
belül, ami erősíti azt.

A mészhabarcs vakolatot csak finoman szabad bedörzsölni, nem úgy, mint az

agyaghabarcs vakolatot. Kerülni kell a karcolást. Ügyes kőművesek
vakolókanállal könnyen el tudják simítani a vakolatot közvetlenül a feldobás
után. A simítást alulról felfelé kell végezni, nem ferdén, és semmiképpen sem
vízszintesen.
Az időjárásnak kitett oldalon 3 rétegben kell vakolni.

A kész vakolatot óvni kell a túl gyors kiszáradástól a fal elé akasztott nedves
zsákokkal. Ha túlságosan meleg van, vagy száraz az idő, akkor ne vakoljunk.

Másfajta vakolási technikák is vannak. A Lahn melletti található Weilburgban

lévő régi, csömöszölt falú épületeknél az alapot a nedvesítés készítése közben
olyan erősen feldurvították, hogy minden tégla egyenként kiállt a falból kb. 2,5
cm-re. Erre szalmás anyagot dobták, és ebbe a rétegben az öt ujjukkal ferdén
sok kis lyukat fúrtak. Erre került a kétrétegű mészhabarcs. Ez a vakolat még az
időjárásnak kitett oldalon is kitartott egy emberöltőig.

Figyelem! Az épület alatt kőalap volt, a láhn-i mész igen jó minőségű, és az

ottani homok teljesen agyagmentes. Lehet, hogy kevertek bele vulkáni tufát
vagy őrölt cseréplisztet. És a régi mesterek tudtak vakolni!