Xenophón

Emlékeim Szókratészról
A FORDÍTÁS ALAPJÁUL SZOLGÁLÓ KIADÁSOK:
XENOPHONTIS COMMENTARII (MEMORABILIA).
RECOGNOVIT WALTHER GILBERT. TEUBNER, LIPSIAE 1921 (1888).
XENOPHONTIS SCRIPTA MINORA. FASCICULUS PRIOR. ED. TH.
THALHEIM. TEUBNER, LIPSIAE 1915.
XENOPHONTIS MEMORABILIEN. FÜR DEN SCHULGEBRAUCH
ERKLART VON RAPHAEL KÜHNER. 6. AUFLAGE VON
RUDOLF KÜHNER. TEUBNER, LIPSIAE 1902.
HUNGARIAN TRANSLATION © NÉMETH GYÖRGY, 1986

Tartalom:

Emlékeim Szókratészról
Első könyv
Második könyv
Harmadik könyv
Negyedik könyv
Szókratész védőbeszéde bírái előtt

Utószó
Szövegmagyarázatok
Jegyzetszótár

Emlékeim Szókratészról
Első könyv
1. Sokszor csodálkoztam, miféle érvekkel győzték meg róla Szókratész vádlói az
athéniakat, hogy államérdek volt halálra ítélni őt. Az ellene emelt vád nagyjából így hangzott:
Szókratész vétkes, mert nem tiszteli az állam által tisztelt isteneket, hanem más, új
daimonionokat vezet be, vétkes továbbá az ifjak megrontásában.
De milyen bizonyítékaik voltak rá, hogy nem tiszteli azokat az isteneket, amelyeket az
állam? Hiszen mindenki tudta, hogy gyakran áldozott otthon és a város nyilvános oltárainál, s
az sem volt titok, hogy jóslással is élt.
A szóbeszéd szerint Szókratész azt mondta magáról, hogy jeleket kap a daimoniontól. Azt
hiszem, leginkább ezért vádolták meg vele, hogy új daimonionokat vezet be. Pedig nem
vezetett be újakat, hanem úgy járt el, mint mások, akik – mivel hisznek a jóslásban –
madarakkal, jósigékkel, jelekkel és áldozatokkal élnek. Márpedig ők sem hiszik, hogy a
madarak vagy a véletlenül útjukba tévedő emberek tudják, mi válik hasznára a jóslatkérőnek,
hanem nézetük szerint az istenek adnak jelt ebben a formában. Maga Szókratész is így
vélekedett. A legtöbben azonban azt mondják, hogy a madarak és az arra járó emberek azok,
akik keresztezik vagy megerősítik szándékukat. Szókratész viszont meggyőződéssel hirdette:
a jelek a daimoniontól származnak. A daimonion jelzései alapján több társának adott tanácsot,
hogy mit tegyen és mit ne, és akik hajlottak szavára, azok jól jártak, akik nem, megbánták. És
ki állítaná, hogy barátai előtt ostobának vagy hencegőnek akart volna tűnni? Mert bizony az
ostobaságot is, a hencegést is rásütötték volna, ha az isten jósszavára hivatkozva hazugságban
marad. Nyilvánvalóan nem bocsátkozott volna jóslásba, ha nem bízik igazában. Ilyen
dolgokban pedig mindenki csakis az istenben bízik. Ha pedig bízott az istenekben, hogyne
tisztelte volna őket!
A barátaival pedig a következőképpen viselkedett. Ügyes-bajos dolgaikban azt tanácsolta
nekik, amit nézete szerint a leghasznosabb volt megtenni. Amiben viszont bizonytalan volt,
milyen eredményre vezethet, abban az ügyben jóslatért küldött, döntse el az, hogy mi a
teendő. Azt mondta, hogy azok, akik helyesen akarják irányítani gazdaságukat vagy az
államot jóslatra szorulnak. Az ács, a kovács, a földműves mesterségének, az emberek
vezetésének vagy mindezek elméletének – a számolásnak, a gazdálkodásnak vagy a
hadvezetésnek –, vagyis minden ilyesféle tudásnak az elsajátítása megadatott az emberi
elmének, de úgy vélte, hogy az istenek még e tudás leglényegesebb elemeit is megtartották
maguknak, s azokat az emberek még csak nem is sejtik. Mert aki a szántóföldet szépen
bevetette, nem tudja, ki fogja learatni, aki szépen felépítette házát, nem tudja, ki fog benne
lakni, a hadvezér nem veheti biztosra, hogy használ-e a hadjáratával, a politikus nem látja
előre, hogy használ-e államának az ő kormányzása, aki szép nőt vesz feleségül, hogy
boldogan éljen vele, nem tudhatja, nem miatta fog-e bánkódni, aki az állam hatalmasaival
kerül rokonságba, nem tudhatja, hogy nem miattuk űzik-e el hazájából. Azokat, akik szerint e
kérdések egyike sem isteni természetű, hanem valamennyi az emberi értelemtől függ, démoni
elvakultságban szenvedőnek nevezte, mint ahogy azokat is, akik olyan ügyben kértek jóslatot,
amelyben az istenek megadták az emberek számára a megítélés képességét, mintha csak azt
kérdezné valaki, hogy kocsihajtásban járatos embert vagy hozzá nem értőt alkalmazzon-e
fogatához, kormányzásban járatost fogadjon-e föl hajójára vagy járatlant, vagy egyáltalán
olyasmit kérdezne, amit számolással, méréssel avagy mérlegeléssel eldönthet. Az istenekhez
ilyen kérdésekkel fordulókat az isteni rend megsértőinek tartotta. Azt mondta, hogy mindazt,
aminek létrehozását tanuláshoz kötötték az istenek, meg kell tanulni, ami viszont nem világos
az emberek számára, arról meg kell próbálni jóslatok útján kikérni az istenek véleményét.
Mert az istenek kinyilatkoztatást adnak azoknak, akiket kegyükben részesítenek.
Aztán meg állandóan a nyilvánosság előtt forgott Szókratész. Már kora reggel a sétányokra
és sportpályákra sietett. Amikor megtelt a piac, ott tűnt föl, és a nap hátralevő részét mindig
ott töltötte, ahol számítása szerint a legtöbb emberrel találkozhatott. Jobbára beszélt is, az
érdeklődők pedig meghallgathatták.
Soha senki sem látta Szókratészt istentelent vagy szentségtelent tenni, sem nem hallotta
ilyet mondani. Sohasem értekezett ugyanis a mindenség természetéről, mint sokan mások,
nem vizsgálta, milyen az, amit a szofisták kozmosznak neveznek, miféle szükségszerűségek
hatására keletkeznek az égitestek, hanem még az efféléken töprengőket is félkegyelműnek
nyilvánította. Először megvizsgálta esetükben, hogy vajon azt hiszik-e: eleget tudnak már az
emberi dolgokról, és ezért tértek át az isteni dolgokon való töprengésre, vagy azt tartják
helyesnek, ha az emberi dolgok fölött átsiklanak, és rögtön az isteniekre vetik magukat.
Csodálkozott rajtuk, miért nem látják be, hogy nem adatott az emberek kezébe az ilyen
kérdések válaszának kulcsa. Hiszen még azok között sincs egyetértés, akik a legjobban
kérkednek vele, hogy isteni dolgokról értekeznek: ezek is mint az őrjöngők acsarkodnak
egymásra. Némely őrjöngők ugyanis attól sem félnek, ami félelmetes, mások meg attól is
rettegnek, ami nem ijesztő, egyesek semmit nem szégyellnek a nyilvánosság előtt mondani
vagy tenni, mások meg úgy vélik: nem jó az emberek közé menni, egyesek sem templomot,
sem oltárt, sem más istenit nem tisztelnek, mások pedig bálványozzák az elébük kerülő
köveket, fadarabokat, sőt állatokat is.
A mindenség természetének gondját nyakukba vevők közül némelyek szerint a létező csak
egy, mások szerint pedig végtelen a létezők tömege, némelyek szerint minden örökké mozog,
mások szerint pedig soha semmi sem mozgott, egyesek szerint minden keletkezik és
elpusztul, mások szerint semmi sem keletkezik, és soha semmi sem pusztul el.*
Másodszor a következőt vizsgálta meg velük kapcsolatban. Vajon, amiként az emberi
dolgok ismerői úgy ítélik, hogy amit megtanultak, azt használni is tudják mind önmaguk,
mind bárki más javára, akiére csak akarják, akként az isteni dolgok kutatói is úgy gondolják-e,
hogy mihelyt felismerték, milyen szükségszerű okokból keletkeznek e dolgok, maguk is
létrehozhatják őket, amikor csak akarják – szeleket, vizeket, évszakokat és bármi mást
idézhetnek föl, amire csak szükségük van –, vagy nem reménykednek ilyesmiben, hanem
megelégszenek annak az ismeretével, hogy mindez hogyan keletkezik?
Az isteni dolgokkal foglalatoskodókról tehát így nyilatkozott. Ő maga pedig folyton az
emberi dolgokról beszélgetett, megvizsgálva, mi a jámbor és mi az istentelen, mi a szép, mi a
rút, mi az igazságos és mi az igazságtalan, mi a józanság és mi az őrjöngés, mi a bátorság és
mi a gyávaság, mi az állam, mi a politikus, mi az emberek fölötti hatalom, milyen az, akinek
hatalma van az emberek fölött, és egyebekről is szót váltott, mert meggyőződése szerint azok,
akik járatosak az ilyen kérdésekben, részesülnek a szépséggel párosult kiválóságban, akik
pedig tájékozatlanok bennük, joggal nevezhetők szolgalelkűnek.
Nem csoda, hogy hibásan ítélték meg a bírák azokban a kérdésekben, amelyekben nem
volt közismert a véleménye, de nem meglepő-e, hogy mindenki által tudott tetteit sem vették
figyelembe ? Egyszer például tanácstag volt, és letette a tanácsosi esküt, amelyben az áll,
hogy a törvények alapján fog tanácsot adni, majd amikor episztatész lett, azon a népgyűlésen,
amelyen a nép törvényellenesen, egyetlen szavazással akarta megölni mind a kilenc
sztratégoszt, Thraszüllosz és Eraszinidész társait,* nem volt hajlandó elrendelni a szavazást,
bár fejére vonta a nép haragját, és a hatalmasok közül is sokan megfenyegették. Csakhogy
Szókratész többre becsülte az esküje melletti kitartást, semhogy az igazság lábbal tiprásával
hízelegjen a népnek és így megszabaduljon a fenyegetésektől. Hitte ugyanis, hogy az istenek
gondját viselik az embereknek, de nem úgy hitte, mint a sokaság. Mert a tömeg azt gondolja,
hogy az istenek egyes dolgokat tudnak, másokat meg nem, Szókratész viszont úgy tartotta,
hogy az istenek mindent tudnak, amit mondott, tett vagy némán elgondolt az ember,
mindenütt jelen vannak, és jelzéseket adnak minden emberi dologban.
Csodálkozom, hogy meg lehetett győzni az athéniakat róla, hogy Szókratész helytelenül
vélekedik az istenekről, hiszen soha semmi szentségtelent nem mondott és nem tett az
istenekkel kapcsolatban, mondott viszont olyan szavakat az istenekről, és tett olyan tetteket,
amelyeknek alapján bárki a legjámborabb ember hírébe jutott volna.
2. Az is meglepőnek tűnik számomra, hogy néhányan elhitték, hogy Szókratész
megrontotta az ifjakat, noha az elmondottakon kívül elsősorban az jellemezte, hogy a szerelmi
és a konyhai örömök terén mindenkinél nagyobb önmegtartóztatást tanúsított, továbbá a tél
hidegének, a nyár hevének és mindenfajta fáradságnak az elviselésében a legállhatatosabb
volt, azonkívül annyira megszokta, hogy kevéssel is beérje, hogy szerény javaiból könnyedén
megélt. Hogyan tett volna hát ő, aki ilyen volt, másokat istentelenné, törvényszegővé,
haspókká, kéjenccé vagy lustává? Éppen ellenkezőleg: sokakat leszoktatott ezekről a
tulajdonságokról, vágyat keltve bennük az erény iránt, és felébresztette bennük a reményt,
hogy ha gondosan munkálkodnak rajta, a szépséggel párosult kiválóság részesei lesznek. És
bár sohasem ígérte, hogy megtanítja rá társait: mivel őt magát
ilyennek látták, feltámasztotta reményüket, hogy ha utánozzák, hasonlóvá válhatnak hozzá.
Nem hanyagolta el azonkívül testének ápolását, és nem dicsérte a gondozatlanokat. A
falánkok megterhelő fogyókúráit elítélte, de helyesnek tartotta annyit enni, amennyit a lélek
örömmel megkíván, azt is megfelelő mozgás kíséretében. Az ilyen elvek alapján folytatott
életmódot ugyanis megfelelően egészségesnek tartotta, és azt mondta róla, hogy nem
akadályozza a lélek gondozását. Ruházkodásában, cipőviseletében, szokásaiban nem volt sem
elpuhult, sem feltűnősködő. Társait nem tette pénzsóvárrá, hiszen más vágyaikat is
visszametszette, pénzt pedig sohasem fogadott el tőlük, ha társaságára vágytak. Úgy
vélekedett, hogy a fizetségtől tartózkodván saját szabadságát teszi tartóssá. Azokat, akik
tanításaikért pénzt fogadtak el, önmaguk rabszolga-kereskedőinek nevezte, hiszen eladván
magukat, rákényszerültek, hogy mindenkivel társalogjanak, akitől bért fogadtak el.
Csodálkozott azon, aki pénzért hirdeti az erényt, és nem azt tartja a legnagyobb nyereségnek,
ha jó barátot szerez, hanem fél, hogy a széppé és kiválóvá nevelődött tanítvány nem lesz
eléggé hálás legnagyobb jótevőjének. Bár Szókratész soha senkinek nem ígérte, bízott benne,
hogy mindazok a társai, akik elfogadják nézeteit, egész életükben az ő és egymás jó barátai
lesznek. Hogyan ronthatná meg egy ilyen férfi az ifjakat, ha csak nem az erény gyakorlását
értjük megrontáson?
De, Zeuszra, szólt a vádló, a fennálló törvények megvetésére nevelte társait, amikor azt
mondta, hogy őrültség babszemsorsolással választani az állam vezetőit, hiszen senki nem
akarna babszemmel választani sem kormányost, sem ácsot, sem auloszjátékost, sem más
mesterembert, pedig az e mesterségekben elkövetett tévedések jóval kisebb kárt okoznak,
mint az államügyekben.
A vádló szerint az efféle beszédek az ifjakat a fennálló államrend megvetésére buzdították
és erőszakossá tették természetüket. Én azonban azt hiszem, hogy akik olyan értelmessé
váltak, hogy képesek meggyőzni róla polgártársaikat, hogy mi a hasznos, azok a legkevésbé
sem lesznek erőszakosak, mert jól tudják, hogy az erőszak gyűlölséget és veszélyeket szül,
rábeszéléssel viszont veszélytelenül és barátságosan érhetik el céljukat. Mert az erőszak
áldozataiban – mint kifosztottakban – gyűlölet ébred, a szép szóval meggyőzőitek pedig –
mint megajándékozottak – szeretetet éreznek. Vagyis nem az értelemmel élőkre jellemző az
erőszakoskodás, hanem azok folyamodnak hozzá, akikben az erő esztelenséggel párosul. Az
erőszakoskodásra vetemedő azonkívül nem kevés szövetségesre szorul, a rábeszélést
alkalmazó viszont egyre sem, mert tudja, hogy egyedül is képes bárkit meggyőzni. Ez
utóbbiak gyilkolni sem szoktak, mert ki akarna megölni valakit, akinek – meggyőzve – még
hasznát veheti élve.
De, folytatta a vádló, Szókratész két barátja, Kritiasz és Alkibiadész rengeteg rosszat
okozott az államnak. Kritiasz az oligarchia idején mindenkinél pénzsóvárabbnak,
erőszakosabbnak és vérszomjasabbnak mutatkozott, Alkibiadész pedig a demokrácia
legféktelenebb, leggőgösebb és legerőszakosabb politikusa volt. Ami rosszat tettek az
állammal, azt nem védelmezem, de elbeszélem Szókratészhoz fűződő kapcsolatuk valódi
természetét. Ez a két férfi volt a leginkább dicsvágyó az összes athéniak között, mindent
maguk akartak megtenni, és mindenkinél híresebbé akartak válni. Tudták, hogy Szókratész
kevésből is elégedetten él, hogy az élvezeteket önmegtartóztatóan elutasítja magától, és hogy
aki vele társalog, azt mind oda vezeti beszédével, ahová csak akarja. Megkérdezhetné valaki,
hogy – látván ezt, maguk meg olyanok lévén, amint az imént elmondtam – azért keresték-e
Szókratész társaságát, mert a rá oly jellemző életmódra és józan mérsékletre vágytak vagy
mert úgy gondolták, hogy vele társalogva tanulnak meg a legjobban szónokolni és cselekedni.
Én bizony úgy gondolom, hogy ha az istenek választást adtak volna nekik, hogy úgy éljenek,
ahogy Szókratészt látták élni, vagy meghaljanak, ők inkább a halált választották volna.
Kiviláglik ez abból, ahogyan cselekedtek: amint észrevették, hogy ügyesebbek társaiknál,
azonnal hátat fordítottak Szókratésznál és az államügyekbe vetették magukat, hiszen ezek
kedvéért keresték föl.
Joggal mondhatná erre valaki, hogy nem kellett volna társait előbb megtanítania a
politikára, mint a józanságra. Nem is vitatom ezt. De úgy látom, hogy minden tanító önmagát
állítja tanítványai elé példaképül, miként tegyék azt, amit tanít, és szavaival is erre buzdít. Jól
tudom, hogy Szókratész is a szépséggel párosult kiválóság fényében mutatkozott társai előtt, s
a legszebben ő beszélgetett az erényről meg a többi emberi tulajdonságról. De azt is tudom,
hogy Szókratész előtt azok ketten mindig józanul viselkedtek, nem mintha büntetéstől vagy
veréstől tartottak volna, hanem mert akkor maguk is helyesebbnek látták a józan viselkedést.
Meglehet, a filozófus címre igényt tartók közül sokan azt mondják, hogy az igazságos
sosem válhat igazságtalanná, sem a józan gőgössé, sem a képzett képzetlenné abban, ami
tudomány. Én nem így gondolkodom, mert úgy látom, hogy amiként a testét nem edző nem
képes elvégezni a testi munkákat, úgy a lelkét elhanyagoló alkalmatlanná lesz a szellemi
munkára, mert nem képes megtenni, amit kell, és tartózkodni attól, amitől kell. Ezért az apák
még józan életű fiaikat is eltiltják a hitvány emberektől, mert a becsületes emberekkel való
társalgást az erény gyakorlásának, a hitványakkal valót viszont elhanyagolásának tartják.
Ezt tanúsítja az egyik költő is, mondván:

„Jóra tanít, aki jó, de ha hitványak közibe jutsz, korpa közé keveredsz, s elhagy a józan
eszed.”*

S egy másik is, mondván:

„Hitvánnyá lesz néha a jó, aki máskor erényes.”*

Igazat adok nekik, mert nézetem szerint ahogy az ember elfelejti azokat a kívülről
megtanult időmértékes költeményeket, amelyeket nem gyakorol, úgy felejti el a tanítói
intelmeket is, amelyekre nem gondol. Ha pedig valaki elhanyagolja az intelmeket, azokról is
megfeledkezik, amelyeknek hatására lelke megszerette a józanságot. Mivel nem gondol rájuk,
nem meglepő, ha a józanságról is megfeledkezik. Akik rászoknak az ivásra vagy szerelmi
ügyekbe bonyolódnak, azok tapasztalataim szerint kevésbé képesek a fontos dolgokkal
törődni, s a kerülendőket kerülni. Sok olyan ember van, aki ügyesen törődött a vagyonával,
mielőtt szerelembe esett, szerelmesen pedig képtelen volt rá, sőt, amikor nyakára hágott a
vagyonának, nem riadt vissza a vagyonszerzés olyan módjaitól sem, amelyeket korábban
került, mert hitványnak tartott. Hogyne volna hát lehetséges, hogy aki korábban józan életű
volt, később esztelenné váljon, s aki egykor igazságosan tudott cselekedni, utóbb
igazságtalanságokat kövessen el? Nos, azt hiszem: minden szép és kiváló dolog a gyakorlás
eredménye, s mindenekelőtt a józanság az, mert a lélekkel egyazon testbe plántált érzéki
gyönyörök a józanság elhagyására – vagyis a vágyaknak és a test szükségleteinek leggyorsabb
kielégítésére – buzdítanak.
Amíg tehát Kritiasz és Alkibiadész együtt voltak Szókratésszal, segítségével képesek
voltak uralkodni nem szép vágyaikon, de elhagyván őt, Kritiasz Thesszaliába menekült, és
olyan emberek közé került, akik inkább a törvénytelenségen, mintsem az igazságosságon
jártatták az eszüket, Alkibiadész pedig, akit szépsége miatt sok előkelő hölgy kísértett meg,
akinek kegyeit – államára és a szövetségesekre való befolyása miatt – sok hatalmas és hízelgő
ember kereste, akit a nép tisztelt, egykettőre az elsők egyike lett, s miként azok a
versenygyőztesek, akik játszva nyertek, elhanyagolják az edzést, úgy hanyagolta el
Alkibiadész önmagát. Így történt ez mindkettejükkel, s még egyre csak büszkélkedtek
származásukkal, gazdagságuk gőggel, hatalmuk felfuvalkodással töltötte el őket. Hízelgők
raja vette körül mindkettejüket, akiknek hatásától megzavarodtak, Szókratésszal pedig hosszú
ideig nem találkoztak. Csoda-e, hogy elbizakodottá lettek? No de ha elkövettek is valami
bűnt, azért a vádlónak Szókratészt kell hibáztatnia? Hát akkor azt, hogy éppen ifjúkorukban –
amikor az emberek általában a leginkább esztelenek és fékezhetetlenek – józanságra fogta
őket, miért nem tartja dicséretre méltónak a vádló? Más ügyekben bizony nem így szoktak
ítélkezni. Ki okolja például az auloszjátékost, a kitharást vagy bármely más hangszer
mesterét, ha tanítványai, akiket alaposan kiképzett, más mesterekhez állnak be és silányabbá
lesznek? Ha egy fiú elhagyja egy józan életű bölcs társaságát, valaki mással kerül össze és
elromlik, apja vajon kárhoztatja-e a bölcset vagy inkább dicséri, méghozzá annyival jobban,
amennyivel rosszabbnak mutatkozik fia az utóbbi társaságában? Hiszen még maguk az atyák
sem hibáztathatók gyermekeik vétkeiért – pedig ők állandóan együtt vannak gyermekeikkel –,
ha példás józanságot tanúsítanak! Így lehetett volna igazságosan ítélni Szókratész fölött: ha
bűnt követett volna el, jogosan tekinthették volna hitványnak. De mivel józan életet élt,
hogyan lett volna jogos a benne meg sem található rossz okozójának tartani?
Akkor is jogos lett volna az ítélet, ha ő, aki semmi rosszat nem tett, dicsérte volna a
hitványságok elkövetőit. Szókratész azonban észrevette egyszer, hogy Kritiasz Euthüdémoszt
szereti, és el akarja csavarni a fejét, a testi szerelem gyönyöreire vágyva. Megpróbálta
eltéríteni szándékától, mondván, hogy szabad emberhez méltatlan, szép és kiváló férfihoz
nem illik koldusként könyörögni szerelme tárgyához, akinek megbecsülését elnyerni vágyik,
és alázatosan esedezni olyan adományért, amelyben semmi erkölcsi jó nincs. Kritiasz nem
hallgatott rá, és nem állt el szándékától. Szókratész ekkor Euthüdémosz és sok más jelenlevő
füle hallatára kijelentette, hogy Kritiasz disznó-kórban szenved, mert úgy akar
Euthüdémoszhoz dörgölőzni, mint a disznó a kőtuskóhoz. Kritiasz emiatt úgy meggyűlölte
Szókratészt, hogy amikor Khariklésszal együtt bekerült a harminc törvényhozó közé, miatta
iktatta törvénybe, hogy a beszédművészetet tilos tanítani; így akart ártalmára lenni, mivel más
ürügyet nem talált. Ilyenformán azt sütötte rá, amit a sokaság mindig is felhoz a filozófusok
ellen, és megrágalmazta a tömeg előtt. Mert én magam sem hallottam, más sem említette,
hogy Szókratész valaha is tartott volna szónoklattani oktatást. Kritiasz rosszakarata később
nyilvánvalóvá lett. Amikor a harmincak sok polgárt és nem is a legrosszabbakat, megölettek,
másokat pedig jogtalankodásba kergettek, megjegyezte valahol Szókratész, hogy nagyon
furcsállná, ha egy csordás, akinek a kezén fogynak és elsatnyulnak a marhák, nem ismerné be,
hogy rossz pásztor. Azt meg még inkább furcsállná, ha az állam valamelyik elöljárója egyre
csak apasztaná a polgárok számát, a maradékot semmirekellővé tenné, s mégsem
szégyenkezne, mégsem vallaná be, hogy rossz elöljáró. Eljutott ez Kritiasz és Khariklész
fülébe, erre behívatták Szókratészt, elébe tették a törvényt, és megtiltották, hogy az ifjakkal
társalogjon. Szókratész erre megkérdezte tőlük: megtudakolhatja-e, amit nem értett az
elmondottakból. Ráálltak.
– Jól van – mondta –, kész vagyok engedelmeskedni a törvényeknek. És hogy ne kövessek
el véletlenül, tudatlanságból törvényszegést, azt szeretném világosan megtudni tőletek, hogy
vajon a helyesen vagy a helytelenül elmondott beszéddel tartjátok azonosnak azt a
beszédművészetet, amelytől eltanácsoltok? Mert ha a helyes beszéddel tartjátok azonosnak,
nyilvánvalóan tartózkodnom kell tőle, hogy helyesen beszéljek. Ha pedig a helytelennel,
nyilvánvalóan meg kell próbálnom helyesen beszélni.
Khariklész megdühödött rá.
– Minthogy értetlenkedsz, Szókratész – felelte –, világosabb parancsot adunk. Egyáltalán
ne társalogj az ifjakkal!
Erre Szókratész:
– Hogy ne legyen kétségem felőle, nem teszek-e mást, csak ami a parancs, határozzátok
meg nekem, hogy hány éves korig kell ifjúnak tekintenem az embereket?
Khariklész így válaszolt:
– Amíg nem válhatnak a tanács tagjává, mert nem elég bölcsek. Vagyis senkivel se
beszélgess, aki harmincesztendősnél fiatalabb.
– Ha egy olyan boltostól vásárolok, aki nem éri el a harminc évet, attól sem kérdezhetem
meg, mennyibe kerül az áruja?
– Az olyasmit megkérdezheted – hagyta rá Khariklész –, de te általában olyasmiről szoktál
érdeklődni, amiről pontosan tudod, hogy s mint van. Ilyesmiről tehát ne tegyél föl kérdést.
– Ne válaszoljak, ha egy ifjú megkérdezi tőlem, nem tudom-e, merre lakik Khariklész,
vagy hol található Kritiasz ?
 – Az ilyen kérdésekre felelhetsz – mondta Khariklész. Ekkor Kritiasz is megszólalt:
– De tartózkodnod kell, Szókratész, a vargákról, az ácsokról és a kovácsokról tartott
példabeszédeidtől, mert valósággal elnyűtted őket, annyit fecsegtél róluk.
– Nemde a vesszőparipáimról is tegyek le – érdeklődött Szókratész –: az igazságosságról, a
jámborságról és más hasonlókról?
– Zeuszra, így van – kapott rajta Khariklész –, de még a csordásokról is! Mert ha nem, jól
vigyázz, még te is hozzájárulhatsz a marhák megfogyatkozásához!
Ebből aztán világossá vált, hogy fülükbe jutott a marhákról szóló példázat, és az ingerelte
föl őket Szókratész ellen.
Elmondtam hát, hogyan beszélgetett Szókratész Kritiasszal, és milyen volt egymáshoz
fűződő viszonyuk. Mindezzel azt akartam bemutatni, hogy nem képzelhető el nevelés
olyasvalaki által, akit nem kedvelnek tanítványai. Márpedig Kritiasz és Alkibiadész nem azért
társalogtak Szókratésszal, amíg társalogtak, mert olyan nagyon kedvükre való volt, hanem
mert kezdettől fogva az a vágy fűtötte őket, hogy az állam vezetői legyenek. Amikor
Szókratész körében voltak, akkor is arra törekedtek, hogy olyan emberekkel társalogjanak,
akik az államügyekkel foglalkoztak. Alkibiadészról mesélik, hogy még húszéves sem volt,
amikor a gyámjával, Periklésszel, az állam vezetőjével ilyesformán beszélgetett a
törvényekről :
– Mondd csak, Periklész, meg tudnál tanítani rá, hogy mi is a törvény? – kérdezte.
– Természetesen – felelte Periklész.
– Az istenekre kérlek, taníts meg! – kérlelte Alkibiadész. – Mert hallottam némelyeket
dicsérni, hogy milyen törvénytisztelő emberek, és úgy gondolom, hogy azokra nem áll ez a
dicséret, akik nem tudják, mi a törvény.
– Igazán nem kívánsz nehéz dolgot, Alkibiadész, ha azt akarod tudni, mi a törvény – felelte
Periklész. – Minden olyasmi törvény, amit a nép – miután összegyűlt, és határozatot hozott –
feljegyeztet, s amiben meghatározza, mit kell tenni és mit nem.
– Vajon úgy gondolta a nép, hogy jót kell tenni vagy hogy rosszat?
– Zeuszra, jót, ifjú barátom, és nem rosszat! – felelte Periklész.
– Ha pedig nem a sokaság gyűlik össze, hanem – ahol oligarchia uralkodik – a kevesek,
hogy előírják, mit kell tenni, az micsoda?
– Mindazt, amit tanácskozás után az állam vezetői előírnak, hogy meg kell tenni,
törvénynek nevezik.
– És ha türannosz az állam ura, és ő írja elő a polgároknak, hogy mit kell tenni, az is
törvény?
– Amit az uraimon levő türannosz előír, azt is törvénynek hívják – válaszolta.
– Mi akkor az erőszak és a törvénytelenség, Periklész ? Nem az, ha az erősebb a
gyengébbet nem rábeszéli, hanem rákényszeríti, hogy úgy cselekedjen, ahogy ő akarja?
– De az – mondta Periklész.
– Akkor tehát az is törvénytelenség, amire a türannosz nem rábeszéli, hanem előírásokkal
rákényszeríti a polgárokat?
– Úgy tűnik – válaszolta Periklész –, és visszavonom azt az állításomat, hogy az is törvény,
amit a türannosz rábeszélés nélkül előír.
– És amit az uralkodó kevesek meggyőzés nélkül előírnak a sokaságnak, azt erőszaknak
nevezzük? Vagy nem?
– Azt hiszem, hogy mindaz, amire valaki rábeszélés nélkül rákényszeríti a másikat – már
akár leírja, akár nem –, az inkább erőszak, semmint törvény – mondta Periklész.
– És ha a teljes uralkodó tömeg rábeszélés nélkül előír valamit a vagyonosoknak, az vajon
inkább erőszak, vagy inkább törvény?
– Bizony, Alkibiadész, amikor a te korodban jártunk, nekünk is jobban ment az ilyen
okoskodás. Mert olyasmivel foglalkoztunk, olyasmiket találtunk ki, amilyeneken, úgy látom,
most te buzgólkodsz.
Alkibiadész erre megjegyezte:
– Bárcsak akkor találkoztam volna veled, Periklész, amikor a legjobban értettél az
effélékhez!
Kritiasz és Alkibiadész hamarosan észrevette, hogy maguknál a politikusoknál is többre
képesek, ezért többet nem keresték föl Szókratészt. Különben sem kedvelték, s megsértődtek,
ha rájuk pirított, amikor találkozásukkor valamilyen hibát fedezett föl bennük. Inkább teljes
figyelmükkel az államügyek felé fordultak, hiszen már Szókratészt is azok miatt keresték föl.
Szókratésznak azonban társa volt Kritón is, Khairephón is, Khairekratész, Hermogenész,
Szimmiasz, Kebész, Phaidóndasz is és mások is, akik nem azért töltötték vele az idejüket,
hogy népszónokká vagy perbeszédíróvá váljanak, hanem azért, hogy részesüljenek a
szépséggel párosult kiválóságban, és hogy hasznára lehessenek házuknak, rabszolgáiknak,
rokonaiknak, barátaiknak, az államnak és a polgároknak. És egyikük sem csinált és nem is
okozott sem ifjan, sem idősebb korában semmi rosszat.
Szókratész azonban, mondta a vádló, az atyák megcsúfolására tanított, elhitetvén társaival,
hogy atyjuknál tökéletesebbé teszi őket, és azt állította, hogy az őrültségen rajtakapott apát a
törvény szerint meg lehet kötözni; ezt azzal igazolta, hogy a törvény szerint a bölcsebbnek
joga van az ostobábbat megkötözni. Szókratész úgy vélte, hogy aki mást megkötöz
tudatlansága miatt, azt gúzsba kötheti az, aki nála is többet tud. Ilyen megfontolásból gyakran
vizsgálgatta, miben különbözik a tudatlanság az őrültségtől. Ügy vélte, hogy az őrülteket
maguk és barátaik érdekében célszerű megkötözni, a tudatlanok viszont azt érdemlik, hogy a
hozzáértőktől elsajátítsák a kellő ismereteket.
Csakhogy Szókratész, szónokolta a vádló, nemcsak az atyák, hanem a rokonok iránti
tiszteletlenségre is rávette társait, mondván, hogy a rokonok sem a nagybetegeknek, sem a
perbe fogottaknak nem használnak, hiszen azokon az orvosok, ezeken pedig a védőbeszédhez
értő emberek tudnak segíteni.
Azt állította továbbá a vádló, hogy Szókratész szerint mit sem ér a barátok jóindulata, ha
nem tudnak segíteni, és csak azok méltók a megbecsülésre, akik ismerik a szükséges
dolgokat, és el is tudják őket magyarázni. Vagyis a vádló szerint meggyőzte volna az ifjakat,
hogy ő a legbölcsebb, és másokat is csak ő képes bölcsességre nevelni, s így elhitette volna
társaival, hogy hozzá képest mások semmit sem érnek. Nos, tudom én, hogy ezt mondta az
atyákról, a többi rokonokról és a barátokról, sőt még azt is mondta, hogy ha a legközelebbi
rokonból eltávozott a lélek, az értelem egyedüli birtokosa, holttestét a lehető leggyorsabban el
kell vinni és el kell temetni. Hozzátette, hogy az ember, amíg é', saját testéből – pedig azt a
legjobban szereti – maga távolítja el vagy mással távolíttatja el mindazt, ami szükségtelen és
haszontalan. Mert az emberek maguk távolítják el a körmüket, a hajukat, a
bőrkeményedéseiket, vagy orvosokra bízzák a nyavalyák fájdalmakkal és szenvedésekkel járó
kivágását és kiégetését, s még úgy is érzik, hogy hálával és fizetséggel tartoznak az
orvosoknak munkájukért. A nyálat is kiköpik szájukból, amilyen messzire csak tudják,
minthogy semmi hasznuk sincs belőle, inkább csak kellemetlenségük.
Így beszélt tehát, de nem azért, hogy bárkit tulajdon apja élve eltemetésére vagy önmaga
megcsonkítására tanítson, hanem azért, hogy kimutassa: ami esztelen és értelmetlen, az nem
méltó a megbecsülésre. Arra buzdított, hogy társai a lehető legértelmesebbé, leghasznosabbá
legyenek. Vagyis ha valaki azt akarja, hogy apja, testvére vagy bárki más tisztelje, ne
hanyagolja el, baráti érzésében bízva, hanem próbálja meg a lehető leghasznosabbá tenni
magát annak számára, akinek a megbecsülésére számít.
Azt is mondta a vádló, hogy Szókratész kiválogatta a legjelesebb költők műveiből a
legmegbotránkoztatóbb részleteket, és ezeket érvül használva gonosztevővé és zsarnoki
természetűvé nevelte társait. Hésziodosztól például azt idézte, hogy:
 „Nem szégyen dolgozni, de szégyen tétlenül élni.”*

A vádló szerint tehát Szókratész úgy értelmezte a költő szavait, hogy arra buzdítanak:
semmiféle munkától, még a jogtalantól és szégyenletestől sem kell tartózkodni, hanem a
haszon érdekében azt is el kell végezni. Valójában azonban Szókratész – noha úgy gondolta,
hogy az ember számára hasznos és jó a munkálkodó természet, a lustaság pedig ártalmas és
rossz, vagyis dolgozni jó, henyélni rossz – csak azokról mondta, hogy dolgoznak és munkás
természetűek, akik valami jóval foglalkoztak, a kockázókat és más efféle hitvány és
megvetendő tevékenységet folytatókat naplopónak nevezte. Ennek alapján tehát nagyon is
helyes az a megállapítás, hogy

„Nem szégyen dolgozni, de szégyen tétlenül élni.”

Azt mondta a vádló: gyakran idézte Homérosztól, hogy Odüsszeusz

„ott meg ahány vezető hőst lelt csak, ahány fejedelmet,

oldala mellé állt, és tartóztatta szelíden:
Jaj, te szegény, nem járja, hogy így félsz, mint aki gyáva,
inkább ülj nyugton, s nyugtasd meg a népet is éppúgy.

S hogyha a népből volt, akit ott hallott kiabálni,

azt a jogarral ütötte meg, így korholta szavával:
Ülj veszteg, nyomorult, s másnak hallgass a szavára,
arra, ki nálad több: te silány vagy, s gyáva a harcra.
Nem jössz számba te sem harcban, sem a harci tanácsban.”*

A vádló szerint Szókratész úgy magyarázta e sorokat, hogy a költő helyesli, ha az egyszerű
embereket és a szegényeket ütlegelik. Pedig Szókratész nem ezt mondta, hiszen akkor
önmagát is verésre méltónak minősítette volna. Ezzel szemben azt állította, hogy azokat, akik
sem szóval, sem tettel nem használnak sem a hadseregnek, sem az államnak, sem magának a
népnek, akik még ha szükség volna is rá, akkor sem képesek segíteni, s ráadásul még
pimaszok is, mindenféleképpen korlátozni kell, bármilyen gazdagok is. Szókratész maga az
ilyeneknek nyilvánvalóan épp az ellentéte volt: népbarát és emberszerető. Hiszen sok olyan
embert – földijét és külföldit egyaránt –, akik vágytak rá, maga mellé vett, úgy, hogy egy
fillért sem fogadott el tőlük az együttlétéit, és a legcsekélyebb irigység nélkül megosztotta
velük azt, amije volt. Társai közül aztán néhányan jó pénzért továbbadták másoknak az ő
bölcsességének csekélyke részét: ezek bezzeg nem voltak olyan népbarátok, mint ő. Akik nem
tudtak fizetni, azokkal szóba sem álltak. Szókratész viszont még más emberek előtt is díszére
vált hazájának, és nem úgy, mint a lakedaimoni Likhasz, aki úgy tett szert hírre, hogy a
gümnopaidiák alatt megvendégelte a Lakedaimónba sereglett idegeneket. Szókratész ezzel
szemben egész életén át kínálgatta az embereket, és a legnagyobb hasznot hajtotta azoknak,
akik igényt tartottak rá: jobbá tette társait, úgy bocsátotta el őket.
Meggyőződésem szerint Szókratész, minthogy ilyen volt, sokkal inkább tiszteletet
érdemelt volna az államtól, semmint halált. És ha a törvények alapján vizsgáljuk az esetét,
akkor is erre az eredményre jutunk. Mert akire rábizonyul, hogy tolvaj, ruhát lopott a
fürdőben, zsebmetsző, betörő, rabszolgakufár, szentségrabló, arra a törvények szerint halálos
ítélet vár. Csakhogy Szókratész az ilyesmitől mindenkinél inkább távol tartotta magát.
Ezenkívül államügyekben sem háborús kudarc, sem belviszály, sem árulás, sem az államot ért
más baj okozója soha, semmilyen körülmények között nem volt. Magánemberként sem
fosztott meg soha senkit javaitól, rosszat sem tett senkivel, s a felsoroltak közül egyik bűn
sem terhelte lelkét. Hogyan lehetett volna hát elmarasztalni a vádirat által említett vétkekben?
Nemhogy nem tisztelte az isteneket, ahogy a vádiratban volt, hanem éppen hogy mindenkinél
jobban gondoskodott az istenek tiszteletéről; nemhogy megrontotta az ifjakat, ahogy az irat a
szemére veti, hanem éppen megszüntette társainak a hitvány dolgokra irányuló vágyait, s
lelkükbe oltotta a vágyakozást a legszebb és legmagasztosabb erény után, amellyel az államok
és a családok boldogulnak. Minthogy pedig így cselekedett, hogyan lehetséges, hogy nem a
legnagyobb megbecsülést érdemelte az államtól?
3. Hogy nézetem szerint mennyire vált hasznára társainak Szókratész részint azzal, hogy
cselekedeteivel példát mutatott: milyen is ő, részint beszélgetéseivel, azt fogom most megírni,
úgy, ahogy eszembe jut. Ismeretes, hogy az istenekkel kapcsolatban úgy cselekedett és
beszélt, mint a Püthia, aki azt válaszolja az áldozatok bemutatásának, az ősök tiszteletének
vagy bármi más hasonlónak helyes módjáról kérdezősködőknek, hogy csak azok végzik
igazán jámborul e feladatokat, akik megtartják az állam törvényeit. Szókratész is így
viselkedett, és másokat is erre beszélt rá, akik pedig másképp jártak el, azokat haszontalan és
hiábavalóságokkal törődő embereknek nevezte.
Az istenektől egyszerűen azt kérte, hogy jót adjanak neki, mivel az istenek tudják
legjobban, mi a jó. Akik viszont imájukban aranyért, ezüstért, türanniszért vagy más
hasonlóért könyörögtek, azokról azt tartotta: nem különböznek a kockajátékért, csatáért vagy
más, nyilvánvalóan kétséges kimenetelű vállalkozásért esedezőktől. Amikor csekély
vagyonából kis áldozatot mutatott be, nem gondolta, hogy elmaradna azok mögött, akik sok
és nagy vagyonukból sok és nagy áldozatot mutatnak be. Mert nem volna szép az istenektől,
ha a nagy áldozatoknak jobban örülnének, mint a kicsiknek, ekkor ugyanis a hitványok
áldozata gyakran kedvesebb lenne számukra, mint a tisztességeseké. Nem is volna érdemes
élni, ha jobban örülnének az istenek a hitványok áldozatának, mint a tisztességesekének.
Szókratész tehát úgy hitte, hogy az istenek a legjámborabbak tiszteletének örvendenek a
leginkább. Dicsérte is a következő verssort:

„Mint csak bírja vagyonkád, áldozz isteneidnek.”*

Akár barátokkal, akár idegenekkel, akár más dolgokkal foglalkozzék az ember, Szókratész
szerint egyként hasznos és szép tanítás a „mint csak bírja vagyonkád, áldozz” gondolata.
Minthogy pedig abban a hitben élt, hogy az istenek jelt adnak neki, nehezebb lett volna
lebeszélni e jel követéséről, mint arról meggyőzni, hogy éles szemű és az utat ismerő kalauz
helyett vak és a környéken járatlan vezetőre hagyatkozzék. Elítélte az olyan emberek
esztelenségét, akik szembeszegültek az isteni útmutatásokkal, attól tartva, hogy rossz hírbe
keverednek az emberek között. Ő maga minden emberi okoskodást elhanyagolhatónak ítélt az
istenek tanácsaihoz képest.
Testét és lelkét olyan életmóddal edzette, amelyet bárki bátran és biztosan folytathat,
hacsak valami csapás nem éri, és nem szűkölködik, ha olyan szerény igényű, mint ő.
Rendkívül takarékos volt, alig hiszem, hogy akadna ember, aki olyan keveset dolgozna, hogy
jövedelmével Szókratész ne érte volna be. Annyi ételre volt csak szüksége, amennyit jóízűen
meg tudott enni, és mindig úgy látott hozzá, hogy ételéhez étvágya volt a feltét. Minden ital
jólesett neki, mert csak akkor ivott, ha szomjas volt. A legtöbb ember nehezen állja meg, hogy
túl sokat ne egyen, ő azonban ha elhatározta, hogy eleget tesz egy meghívásnak és lakomára
megy, könnyedén megtartóztatta magát. Azoknak, akik nem voltak képesek az
önmegtartóztatásra, azt tanácsolta, hogy legalább az olyan ételektől és italoktól őrizkedjenek,
amelyek éhessé teszik a jóllakottat, és szomjassá azt, aki nem is vágyott inni. Mert az ilyesmi
betegíti meg a gyomrot, a fejet és a lelket. Tréfálkozva mondogatta, hogy bizonyára Kirké is
effélével kínálta vendégeit, akiket disznóvá változtatott. Csak Odüsszeusz nem vált disznóvá,
részben mert követte Hermész tanácsát, részben mert különben is mértékletes természetű volt,
és sohasem kívánta jóllakottságát a csömörig fokozni. Így keverte tréfába komoly
mondanivalóját.
Erősen óvott a szépekkel való szerelmeskedéstől, mert azt mondta, nem könnyen őrzi meg
józanságát, aki az ilyesmibe belekóstol. Egyszer a fülébe jutott, hogy Kritobulosz, Kritón fia
megcsókolta Alkibiadész szép fiát. Kritobulosz jelenlétében tehát a következő szavakkal
fordult Xenophónhoz:
– Mondd csak, Xenophón, nem azt hitted eddig, hogy Kritobulosz inkább a józan, semmint
a vakmerő, inkább az előrelátó, semmint a meggondolatlan és veszélybe rohanó emberek közé
tartozik?
– De, nagyon is – felelte Xenophón.
– Képzeld el, hogy most meg ő a legvakmerőbb és a legkönnyelműbb. Mintha éles kardok
közt bukfencezne, vagy a tűz közepébe vetné magát.
– Mit láttál? Mit csinált, hogy ilyen rossz véleménnyel vagy róla? – kérdezte Xenophón.
– Hát nem vette a bátorságot, és megcsókolta Alkibiadész fiát, akinek a legszebb az arca, s
a legsugárzóbb az ifjúsága ?
– No, ebbe a veszélyes vállalkozásba – jegyezte meg Xenophón –, azt hiszem, magam is
belevágnék.
– Jaj, te szerencsétlen, mit gondolsz, mit éreznél, amikor megcsókoltad azt a szép fiút?
Odalenne a szabadságod, rabszolgasorsra jutnál, ártalmas gyönyörökre szórnád a pénzed, egy
percig sem törekednél többet a szépséggel párosult kiválóságra, s menthetetlenül olyan
dolgokkal foglalkoznál, amelyeket még az őrjöngők is kerülnek.
– Héraklészra, ilyen szörnyű hatalma van hát szerinted a csóknak? – hüledezett Xenophón.
– Csodálkozol rajta? Nem tudod, hogy a mérges pók nem nagyobb fél obolosznál, s ha
hozzáér az ember szájához, észvesztő fájdalmat okoz?
– Na de, Zeuszra – vágott közbe Xenophón –, a pókok megmérgeznek a marásukkal!
– Ostoba! Azt hiszed, attól, hogy nem látod, a szépek talán nem mérgeznek a csókjukkal?
Nem tudod, hogy az a vadállat, amelyet szépnek és sugárzó ifjúnak hívnak, sokkal
veszélyesebb a pókoknál, mert a mérges pók csak érintéssel, a szép ifjú viszont puszta
látványával megmérgez, és még illő távolságból is olyan szédítő, hogy beleőrülsz? Nyilván az
Erószokat is azért nevezik nyilazónak, mert a szépek a távolból is képesek sebet ütni. Azt
javaslom neked, Xenophón, ha szép fiút látsz, fordulj sarkon és menekülj. Neked meg,
Kritobulosz, azt tanácsolom, hogy egy évre költözz máshova, mert annyi idő alatt talán
beheged a szerelem marta sebed.
Azokról, akik a szerelmi gyönyörökkel szemben gyengének bizonyultak, azt tartotta, hogy
olyan dolgokkal kell foglalkozniuk, amelyeket a testük nem kíván szertelenül, ezért a lelkük
nem merül el a nagy vonzódásban, s még ha kívánják is őket valamennyire, nem okoznak
bonyodalmakat. Szókratész köztudomásúan föl volt vértezve az ilyen vágyakkal szemben, és
a legszebb, legtündöklőbb ifjaktól is olyan könnyedén távol tartotta magát, mint mások a
legcsúfabb és legfonnyadtabb szeretőtől.*
Így viselkedett az evés-ivás és a szerelem terén, amelyet szent meggyőződése szerint
semmivel sem élvezett kevésbé, mint sokan mások, csak éppen jóval kevesebb kellemetlenség
érte.
4. Az emberek írásban és szóban sok mindent állítottak róla, így hát azok, akik úgy vélik,
hogy Szókratész csak buzdítani tudta az erényre az embereket, de a helyes útra képtelen volt
rávezetni őket, ne csak azt gondolják meg, hogyan cáfolta meg kérdezősködésével a magukat
mindentudónak képzelőket, és pirított rájuk, hanem vegyék végig azokat a tárgyakat is,
amelyekről naphosszat beszélgetett társaival, és így vizsgálják meg, hogy képes volt-e jobbá
tenni a körülötte levőket. Elmondom, amit tőle magától hallottam, amikor az Aprónak
becézett Arisztodémosszal beszélgetett a daimonionról.
Fülébe jutott egyszer, hogy ez az ember nem áldoz az isteneknek, nem kér jóslatot, sőt
gúnyt űz azokból, akik ilyesmivel foglalatoskodnak, ezért a következő szavakkal fordult
hozzá:
– Áruld el nekem, Arisztodémosz, vannak-e olyan emberek, akiknek csodálod
bölcsességét! – Vannak hát – felelte. Erre Szókratész:
– Mondd meg a nevüket!
– Nos hát, az eposzköltészetben a legjobban Homéroszt csodálom, a dithürambosz-
költészetben Melanippidészt, a tragédiaírásban Szophoklészt, a szobrászatban Polükleitoszt, a
festészetben pedig Zeuxiszt.
– Szerinted kiket érdemes inkább csodálni: a lelketlen, merev alakok teremtőit, vagy az
értelmes, mozgékony élőlényekéit?
– Zeuszra, sokkal inkább az élőlényekéit, persze csak akkor, ha az élőlények nem
véletlenül, hanem értelmes szándék hatására jöttek létre.
– Mit ítélsz a véletlen, és mit az értelmes szándék művének: amiről nem lehet eldönteni,
mire való, vagy amin azonnal látszik, hogy hasznos?
– Úgy járja, hogy a hasznos legyen az értelmes szándék műve.
– Nem gondolod, hogy aki egykor megteremtette az embereket, hasznukra adta azokat a
szerveket, amelyekkel mindent érzékelhetnek: szemet a látható dolgok látására, fület a
hallható dolgok hallására? Mire volnának a szagok is, ha nem volna orrunk? Hogyan lehetne
érzékelni az édest, a fanyart és egyáltalán mindent, ami csak kellemes a szájnak, ha nem volna
nyelvünk megítélni? Nem hiszed, hogy a gondviselés műveként van ott a szemhéj a gyenge
szemnek védő ajtajaként, amely feltárul, ha használni kell a szemet, alváskor meg
összezárul ? Hogy a szél se ártson a szemnek, a szempillák hálója borul rá. A szemöldök
párkányként magasodik a szem fölött, hogy a homlok verítéke ne csurogjon bele ártalmára. A
hallás minden hangot befogad, mégsem telik be vele soha. Minden élőlény metszőfogai
harapásra vannak, a leharapott falatot meg az őrlőfogak őrlik meg. A száj, amelyen
bebocsáttatik mindaz, amire az élőlény vágyik, a két szem és a két orrlyuk közelében nyílik,
ezzel szemben az ürítés undorító, így ennek csatornái a lehető legtávolabb vannak az
érzékszervektől. Minthogy mindez ennyire gondosan teremtetett meg, habozol-e, hogy a
véletlen vagy inkább az értelmes szándék alkotásának tekintsd?
– Zeuszra, dehogy – felelte –, sőt, ha így nézem, mindez egy bölcs és az élőket szerető
teremtő, démiurgosz művének tűnik.
– És az utódok létrehozása iránti vágy, amelyet az élőkbe oltott vagy a nevelés vágya,
amelyet a szülőkbe, vagy a hatalmas életkedv és rettentő halálfélelem, amelyet az utódokba?
– Mindez csakugyan olyasvalaki művének tűnik, aki megfontolta az élőlények létét.
– Ugye, te azt gondolod, hogy van benned értelem?
– Kérdezz csak, válaszolok.
– Azt hiszed, hogy máshol nem létezik értelem? Jóllehet tudod, hogy tested csak kicsiny
része a hatalmas földnek, hogy kevéske jutott beléd a tengernyi vízből, és a hatalmas
mennyiségben létező dolgokból a te tested csak kis részeket illesztett magába, és mégis úgy
véled, hogy az egyébként sehol sem létező észt te valahogy szerencsésen elcsípted, ez a
hatalmas és tágas végtelenség pedig valamiféle értelmetlenség révén rendeződik el ilyen
szépen?
– Zeuszra, úgy, mert nem látom urait, az itt zajló események létrehozóit viszont látom.
– A saját lelkedet sem látod, amely a tested úrnője, úgyhogy bízvást mondhatnók: mindent
véletlenül és nem megfontolás alapján teszel.
Erre Arisztodémosz azt mondta:
– Nem vetem én meg a daimoniont, Szókratész, de sokkal magasabb rendűnek tartom,
semhogy az én tiszteletemre szoruljon.
– Minél magasabb rendű, annál nagyobb tiszteletet érdemel, ha mégis méltónak tart téged a
segítségére – válaszolta Szókratész.
 – Vedd tudomásul, ha hinnék benne, hogy az istenek egy fikarcnyit is törődnek az
emberekkel, nem hanyagolnám el őket.
– Vagyis azt hiszed, hogy nem törődnek velük? Nos hát, először is az összes élőlény közül
egyedül az embernek a termetét egyenesítették föl. Az egyenes testtartás jóvoltából
messzebbre tudnak látni a földön, inkább tekinthetnek a magasba, és kevesebb csapás éri őket.
Másodszor, a többi szárazföldi állatnak csak lábat adtak, amellyel csupán járni lehet, az
embernek viszont még kezet is ajándékoztak. Márpedig a kéz csinálja a legtöbbjét azoknak a
javaknak, amelyek révén boldogabbak vagyunk az állatoknál. Nyelve van ugyan minden
élőlénynek, de csak az emberekét formálták olyanra, hogy a szájat itt-ott érintve tagolni tudja
a hangokat, és mindent kifejezzen, amit csak mondani akarunk egymásnak. A többi élőlény
szerelmi örömeit az év meghatározott időszakára korlátozták, nekünk viszont megadták, hogy
egészen öregkorunkig folyamatosan élvezzük őket.
Nem elégedett meg az isten a testről való gondoskodással, hanem – s ez a legnagyobb
dolog – az emberbe felülmúlhatatlan lelket ültetett. Mert van-e másik élőlény, amelynek lelke
inkább felfogja, hogy az istenek, a leghatalmasabb és legcsodálatosabb jelenségek renddé
szervezői léteznek? Melyik faj tiszteli az isteneket, ha nem az ember? Az emberi léleknél
melyik tud erősebb védelmet nyújtani az éhség, a szomjúság, a fagy és a hőség ellen, melyik
tudja jobban meggyógyítani a betegségeket, edzeni a testi erőt, melyik tud szívósabban
törekedni a tudásra, melyik tud pontosabban visszaemlékezni a hallottakra, látottakra,
tanultakra?
Nem érted-e hát, hogy a többi élőlényhez képest az emberek istenként élnek, mivel
természeti adottságuk, hogy testi és lelki erejükkel uralkodjanak? Ha valakinek teste egy
szarvasmarháé volna, szelleme azonban emberi, nem tudná véghezvinni, amit elhatározott, és
viszont azok az állatok, amelyeknek keze van, de értelme nincs,* nem érnek vele semmit. S te,
aki részesültél mindkét legtöbbet érő adományból, nem gondolod, hogy az istenek
gondoskodnak rólad? Hát mit tegyenek, hogy elhidd: törődnek veled?
– Küldjenek nekem is tanácsadókat – ahogy állításod szerint neked –, akik megmondják,
hogy mit kell, mit nem szabad tenni.
– Amikor kinyilatkoztatást adnak a különböző ügyekben jóslatért folyamodó athéniaknak,
azt gondolod, nem szólnak tehozzád is? Vagy ha valamennyi hellén számára küldenek
csodajeleket vagy netán minden ember számára? Kizárólag téged rekesztenek ki, kizárólag
neked nem viselik gondodat? Ha az istenek, akik beleplántálták az emberekbe azt a
meggyőződést, hogy képesek jót és rosszat cselekedni, mégsem volnának rá képesek, hanem
egész idő alatt félrevezették volna az embereket – azt hiszed, észrevétlen maradt volna? Nem
látod, hogy a legrégibb, az emberi dolgokban legbölcsebb államok és népek a leginkább
istenfélők, hogy az emberek legnagyobb bölcsességet érlelő életkora sarkall leginkább az
istenek tiszteletére? Barátom – folytatta –, gondold meg, hogy a testedet a benne lakó ész úgy
irányítja, ahogy csak akarja! Azt kell tehát gondolnunk, hogy a mindenségben lakozó értelem
is úgy tesz mindent, ahogy neki tetszik, mert ne hidd, hogy csak a te pillantásod érhet el
soksztadionnyi messzeségre, az isten tekintete viszont képtelen egyszerre mindent átfogni.
Azt se gondold, hogy a te lelked elgondolkodhat azon, ami itt vagy Egyiptomban, vagy
Szicíliában történt, az isteni értelem viszont nem elég ahhoz, hogy egyszerre mindezzel
törődjék. A szolgálatkész és szíves embereket úgy lehet felismerni, ha magad is szolgálatot
vagy szívességet teszel nekik, az okosokat meg, ha tanácsot kérsz tőlük. Ugyanígy az
isteneket is szolgálataiddal teszed próbára: készek-e tanácsot adni neked az emberek előtt
homályos kérdésekben. Ha így jársz el, be fogod látni, hogy az istenség hatalmas és olyan
természetű, hogy mindent egyszerre lát, hall, mindenütt jelen van, és mindennel törődik.
E beszédével szerintem nemcsak arra vette rá társait, hogy akkor tartózkodjanak a
szentségtelen, az igazságtalan és a megvetendő cselekedetektől, amikor az emberek látják
őket, hanem akkor is, amikor egyedül vannak, mert meggyőződésük szerint az istenek
tekintete elől egyetlen tettük sem maradhat rejtve.
5. Ha az önuralom a szépséggel párosult kiválóságtól ékes férfiak kincse, vizsgáljuk meg,
vajon segített-e Szókratész hallgatóinak valamilyen módon, hogy ebben épüljenek, amikor a
következő szavakkal szólt hozzájuk:
– Férfiak, ha háború törne ki, vajon milyen embert akarnánk megválasztani, hogy
vezetésével szerencsésen megmenekedjünk és legyőzzük az ellenséget? Olyat, akiről tudnánk,
hogy a gyomrának, a bornak vagy a szerelmi gyönyöröknek a rabja, és a fáradság meg az
álom könnyen ledönti a lábáról? Megválasztanánk az ilyet? Hogyan hihetnénk, hogy az ilyen
megvéd bennünket, és győzedelmeskedik az ellenség fölött? Vagy ha életünk végéhez
közelednénk, és rá akarnánk bízni valakire fiaink fölnevelését, lányaink szüzességének meg-
oltalmazását, vagyonunk megmentését, vajon méltónak tartanánk-e bizalmunkra egy
önuralomra képtelen embert? Rábíznók-e egy féktelen rabszolgára nyájainkat, kamránkat
vagy a munkák felügyeletét? Akár ingyen is elfogadnánk-e egy ilyen szolgát, vagy egy ilyen
bevásárló rabszolgát? Márpedig ha rabszolgának sem fogadnánk fel a fékezhetetlen embert,
bizony önmagunkat is érdemes volna megóvni tőle, hogy olyanná váljunk. Mert amikor a
harácsolók másokat kifosztanak, láthatólag a saját vagyonukat gyarapítják, a féktelen ember
azonban nem hasonlít ezekhez: nem olyan ő, aki másoknak kárt okoz ugyan, de maga
legalább haszonra tesz szert, hanem kárt okoz másoknak, de még nagyobb kárt önmagának,
abban az értelemben, hogy a legkártékonyabb dolog az, ha valaki nemcsak saját háztartását
teszi tönkre, hanem a testét és a lelkét is. Volna-e sikere a társaságban annak, akiről tudnák,
hogy jobban örvend az ételnek és a bornak, mint a barátainak, és a ribancokat jobban szereti,
mint társait? Nem kell-e hát minden embernek, aki az erény alapjának az önmegtartóztatást
tekinti, először ezzel fölvérteznie a lelkét? Mert ki lenne képes önmegtartóztatás nélkül
megtanulni valami jót vagy érdemben foglalkozni vele? Ki ne bánna méltatlanul a testével és
a lelkével, ha egyszer a gyönyörök rabszolgája lett? Hérára mondom, azt hiszem, a szabad
embernek imádkoznia kell, nehogy ilyen rabszolgára akadjon, aki pedig ezeknek az
örömöknek a rabja, könyörögjön az istenekhez, hogy jó urakra találjon, mert csak így
menekedhet meg.
Így beszélt, de tetteiben még önmegtartóztatóbbnak mutatkozott, mint szavaiban, mert
nemcsak a testi gyönyörökön vett erőt, hanem a vagyon nyújtotta örömökön is. Úgy tartotta,
hogy aki pénzt fogad el tanítványától, zsarnokot ültet a nyakába, és a rabszolgaságnál
semmivel sem kevésbé megvetendő szolgaságba hullik.
6. A szofista Antiphónnal folytatott beszélgetése is méltó rá, hogy megőrizzük emlékét.
Antiphón át akarta csábítani magához Szókratész társait, ezért egyszer a többiek jelenlétében
így szólt hozzá:
– Szókratész, én azt hittem, hogy akik a filozófiával foglalkoznak, boldogabbak lesznek, de
úgy látom, te éppen az ellenkezőjét érted el a filozófia révén. Úgy élsz, hogy még egy
rabszolga sem maradna meg uránál, ha a te életmódodat kellene folytatnia. A legsilányabb
ételt és italt eszed és iszod, télen-nyáron ugyanazokban az ócska rongyokban jársz, méghozzá
mezítláb és khitón nélkül. Nem gyűjtesz vagyont, pedig a vagyon örömmel tölti el
megszerzőit, és birtoklóinak életét szabad emberhez méltóvá és kellemessé teszi. Ha tehát úgy
hatsz te is a társaidra, mint a többi mesterség tanítói, akik saját magukhoz teszik hasonlatossá
tanítványaikat, valld be, hogy a boldogtalanság tanítója vagy.
Szókratész erre így felelt:
– Látom, Antiphón, olyan nyomorúságosnak képzeled az életemet, hogy inkább a halált
választanád, mint hogy úgy élj, ahogy én. Nos, vizsgáljuk hát meg, milyen gyötrelmek
keserítik az én életemet. Talán az, hogy akik pénzt fogadnak el, azoknak el kell végezniük,
amiért a bért kapták, nekem viszont, minthogy egy fillért sem fogadok el, nem kell azzal
társalognom, akivel nem akarok? Vagy a táplálkozásomat ócsárlod: nem eszem olyan
egészséges ételeket, mint te, és nem leszek tőlük olyan erős? Vagy talán nehezebb beszerezni
a táplálékomat, mint a tiédet, mert ritka és drága ínyencségek kerülnek asztalomra? Vagy
neked jobban ízlik, amit te főzöl magadnak, mint nekem, amit én? Nem tudod, hogy aki jó
étvággyal eszik, az sohasem vágyik ínyencségekre, és aki egészséges örömmel oltja szomját,
nem vágyik különleges, elérhetetlen italra? A ruhát, tudod jól, a hideg és a meleg miatt
szokták cserélgetni az emberek, lábbelit meg azért hordanak, hogy meg ne fájduljon a lábuk,
tudjanak gyalogolni. Na de észrevetted-e valaha, hogy a hideg elől a szobába bújtam, a meleg
elől árnyékba menekültem, vagy fájós lábamra hivatkozva nem mentem el, ahová csak
akartam? Nem tudod, hogy ha a leggyengébb természetűek edzik a testüket, erősebbek
lesznek a jókötésű, de magukat elhanyagoló embereknél abban, amit gyakoroltak, és
könnyebben elviselik a fáradalmakat? Rólam meg, aki állandóan minden valaha is
bekövetkezhető nehézség elviselésére szoktattam magam, nem hiszed el, hogy nálad, aki
gyakorlatlan vagy, könnyebben tűrök el minden bajt? Hogy pedig nem vagyok sem a gyomor,
sem az alvás, sem a nemi vágy rabja, az szerinted nem attól van, hogy ismerek valamit, ami
kellemesebb ezeknél, ami nemcsak a szükség kielégítésének pillanatában tölt el örömmel,
hanem még azzal a reménnyel is kecsegtet, hogy örök hasznot hajt? Bizonyára nem kerülte el
figyelmedet, hogy akik tudják magukról: semmi hasznosat nem művelnek, nem örvendeznek,
akik viszont azt tudják, hogy szépen haladnak előre a földművelésben vagy a hajózásban,
vagy bármi másban, amivel éppen foglalkoznak, örvendeznek jól végzett munkájuknak. Talán
hallottál már róla, hogy mindebből legalább annyi öröm származik, mint ha jól mennek a
dolgaid vagy drága barátokat szerzel. Én magam legalábbis ebben a meggyőződésben élek.
Ha pedig épp a barátok vagy az állam segítségére kell sietni, kinek lesz rá több ideje, annak,
akinek az életmódját az imént dicsértem, vagy annak, akiét te? Melyik kerekedik fel
könnyebben hadjáratra? Aki nem képes fényűző szokásai nélkül élni, vagy aki beéri azzal,
amije van? Ostrom idején kit lehet hamarább megadásra kényszeríteni? Azt, aki a nehezen
megszerezhető javakat igényli, vagy azt, aki egyszerűen él? Úgy látszik, Antiphón, te a
boldogságot az elpuhultságban és fényűzésben keresed, én azonban úgy tartom, hogy semmire
sem szorulni: istenhez méltó, a lehető legkevesebbre szorulni: megközelíti az istenit,
minthogy pedig az isteni a legtökéletesebb, az istenihez közel állni annyit tesz, mint a
tökéletesség közelébe jutni.
Amikor egy más alkalommal beszélgetett Antiphón Szókratésszal, így szólt hozzá:
– Igazságosnak tartalak, Szókratész, de bölcsnek egyáltalán nem, és úgy gondolom, neked
sem más a véleményed, hiszen nem fogadsz el pénzt a tanításért. Mert ruhádat, házadat vagy
egyéb tulajdonodat, amelynek szerinted van valamilyen pénzben kifejezhető értéke, senkinek
nem adnád oda, nemhogy ingyen, de még áron alul sem. Mármost, ha a veled való társalgást
valamiféle értéknek tartanád, azt sem kótyavetyélnéd el áron alul. Vagyis igazságos vagy,
mert nem vezetsz félre senkit kapzsiságból, bölcs azonban semmiféleképpen sem vagy, hiszen
értéktelen, amit tudsz.
Szókratész erre azt felelte:
– Mifelénk úgy tartják, Antiphón, hogy az ifjúi szépséget és a bölcsességet éppúgy el lehet
adni szép, mint ahogy szégyenletes módon. Mert aki például ifjúi szépségét pénzért árusítja a
rá vágyakozóknak, azt ringyónak nevezik, aki pedig barátjává tesz valakit, akit szép és kiváló
szeretőnek ismer, azt bölcsként tiszteljük. Éppen így, akik bölcsességüket, a ringyókhoz
hasonlóan, pénzért vesztegetik a rá vágyakozóknak, azokat szofistának nevezik, aki viszont
olyan embert tanít, akit nemes hajlamúnak ismer, és átadja neki mindazt a jót, aminek
birtokában van, s ezt azért teszi, hogy a másikat barátjává tegye – nos, az ilyenről azt tartjuk,
hogy szép és kiváló polgárhoz méltóan cselekszik: A magam részéről, Antiphón, ahogy más
ember a nemes paripában, a kutyában vagy a madárban gyönyörködik, én inkább a kiváló
barátoknak örvendek, és megtanítom nekik, ami jót tudok, és másoknak is ajánlom mindazt,
amit hasznosnak tartok az erénnyel kapcsolatban. Végigbúvárolom barátaimmal a régi
bölcsek kincseit, amelyeket örökül hagytak ránk könyveikben leírva, és ha valami nagyszerű
gondolatra bukkanunk, kiemeljük. A hasznot pedig mérhetetlennek tartom, ha egymásban
barátokra lelünk.
Amikor e szavakat hallottam Szókratésztól, megértettem, hogy boldog, és hogy hallgatóit a
szépséggel párosult kiválóságra vezeti.
És amikor egy másik alkalommal Antiphón azzal a kérdéssel fordult hozzá: mit gondol,
hogyan formál másokból politikust, ha ő maga nem politizál, noha képes volna rá, így felelt:
– Vajon mikor politizálok inkább, Antiphón? Akkor, ha egymagam vetem be magam a
politikai élet sodrába, vagy akkor, ha arra fordítok gondot, hogy a lehető legtöbben műveljék
hozzáértően a politikát?
7. Vizsgáljuk meg, hogy Szókratész vajon az erény gyakorlására buzdította-e társait,
amikor leszoktatta őket a hencegésről! Mert folyvást azt mondogatta, hogy a legszebb út a jó
hírnévhez az, ha valaki abban válik kiválóvá, amiben annak akar látszani. Igazságát pedig így
bizonyította:
– Gondoljuk meg, hogyan kellene viselkednie annak, aki jó auloszjátékosnak akar látszani,
noha nem az. Bizonyára a mesterség külső jegyeiben utánozná a kiváló auloszjátékosokat.
Először is megszokott díszes öltözéküket majmolná, meg azt, hogy hódolók hada követi őket.
Másodszor, dicsőítőinek sokaságáról kellene gondoskodnia, hiszen a híres művészeket is
rajongó tömeg veszi körül. Csak a játékba nem volna szabad belefognia, mert azonnal
kitűnne, hogy milyen nevetséges, s hogy nemcsak rossz auloszjátékos, hanem ostoba hencegő
is. Bár egy vagyont költene, mégsem látná hasznát, ráadásul rossz hírbe keveredne: hogy is ne
lenne élete kellemetlen, értelmetlen és nevetséges? Vagy ha valaki kiváló hadvezérnek vagy
kormányosnak akarna látszani, noha nem az, gondoljuk meg, mi történne vele. Ha arra
törekedne, hogy hozzáértőnek lássék, de nem volna képes meggyőzni a többieket, kudarca
szomorúsággal töltené el, ha viszont sikerülne rászednie őket, az maga lenne a
szerencsétlenség. Mert nyilvánvaló, hogy ha hozzá nem értőre bíznák a kormányzást vagy a
hadsereg vezetését, pusztulást hozna azokra, akikre pedig nem akart, és szégyenletesen, rútul
vissza kellene vonulnia.
Ugyanilyen haszontalannak mondta Szókratész, ha valaki, bár nem az, gazdagnak,
bátornak vagy erősnek akar látszani. Az ilyenre ugyanis erejét meghaladó feladatokat bíznak,
és ha nem képes végrehajtani őket, bár bíztak benne, nem nyerhet bocsánatot.
Csalónak nevezte, mégpedig nagy csalónak, aki pénzt vagy valamilyen szerszámot
kölcsönkér, de nem adja vissza. De még annál is nagyobb szélhámosnak tekintette azt, aki
semmirekellő létére csalárdul azt bizonygatja, hogy képes volna az államot vezetni.
Úgy láttam, hogy e beszélgetések segítségével leszoktatta társait a hencegésről.

Második könyv
1. Véleményem szerint a következő szavaival Szókratész arra buzdította társait, hogy
gyakoroljanak önuralmat az evés-ivás, a szerelem és az alvás iránti vágyukban, valamint a
hideg, a meleg és a fáradalmak elviselésében. Egyik társáról tudta, hogy kissé mértéktelen.
– Mondd csak, Arisztipposz – fordult hozzá –, ha két fiút kellene fölnevelned, s az egyiket
azért adnák a kezedre, hogy uralkodásra készítsd fel, a másikat meg éppen ellenkezőleg, a
hatalom iránt közömbössé tegyed, hogyan nevelnéd az egyiket s hogyan a másikat? Akarod-e,
hogy vizsgálódásunk kiindulópontjának a táplálkozást mint a dolgok alapját tegyük meg?
Mire Arisztipposz így felelt:
– Az én véleményem szerint is a táplálkozás a kezdet, hiszen senki sem élhetne, ha nem
táplálkozna.
– Az az igény tehát, hogy ételt vegyenek magukhoz, mindkettejüknél jelentkezni fog a
megfelelő időben.
– Természetesen.
 – És melyiküket szoktatnánk arra, hogy ne a hasának éljen, hanem sürgős teendőivel
foglalkozzon?
– Zeuszra, azt, akit uralkodónak nevelünk, hogy aztán uralkodása alatt ne maradjanak
elintézetlenül az államügyek.
– És ha az ivásra kerül a sor, ugye őt kell megedzeni a szomjúság eltűrésére?
– Igen, őt.
– És arra vajon melyiküket készítsük föl, hogy le tudja küzdeni az álmosságot, hogy képes
legyen későn feküdni, hajnalban kelni, s ha kell, virrasztani?
– Ugyancsak őt.
– Kit kell mértékletességre nevelni a szerelmi élvezetekben, hogy azok se gátolják
cselekedeteit?
– Azokban is őt.
– Na és arra kit kell rászoktatni, hogy ne kerülje a fáradságos munkákat, hanem önként
helytálljon bennük?
– Arra is azt, akit uralkodónak nevelünk.
– Hát az ellenség legyőzésének tudományát melyiküknek illene elsajátítania?
– Zeuszra, az uralkodásra nevelt fiúnak, mivel e tudomány nélkül az összes többi
haszontalan.
– Nem gondolod, hogy akit így neveltek, nehezebben esik az ellenfél fogságába, mint a
többi élőlény? Mert amazokat hol a gyomrukon keresztül csalogatják csapdába, és bárhogy
szégyellik is, a falánkságuk miatt esnek kelepcébe, hol meg az ital miatt leselkedik rájuk
veszély.
– Nagyon is így van – felelte.
– Más élőlényeket az érzéki vágy kerget a vadászhálóba, például a fürjeket és foglyokat. A
nőstény hangjától felkorbácsolt vágy, a szerelem reménye űzi őket és elhomályosítja
látásukat, hogy ne ismerjék föl a rájuk leselkedő veszélyt.
Arisztipposz ezzel is egyetértett.
– Nem tartod szégyenletesnek, ha egy emberrel olyasmi történik, mint a legostobább
állatokkal ? Ott vannak például a házasságtörők, akik elzárt lakosztályokba hatolnak be, holott
tudják, hogy veszély leselkedik rájuk, a törvény büntetése fenyegeti őket, árgus szemek
fürkészik lépteiket, s ha rajtakapják, összeverik őket. Hatalmas veszélybe és szégyenbe
kerülhetnek, továbbá a szerelmi vágyak kielégítésének ezer veszélytelen módja van, mégis
fejjel rohannak a falnak; nem olyanok-e hát, mint a dühöngő őrültek?
– Bizony, hogy olyanok.
– Úgy esett, hogy az embernek a legtöbb szükséges munkát a szabad ég alatt kell végeznie
– a háborúskodást, a földművelést és más, nem kevésbé fontos tevékenységet –, a legtöbben
mégis gyakorlatlanok a hideg és a forróság elviselésében. Nem tartod ezt nagy
gondatlanságnak?
Annak tartotta.
– Vagyis úgy gondolod, hogy a jövendő uralkodónak edzenie kell magát a hideg és a meleg
elviselésében?
– Nagyon is úgy – válaszolta.
– Nos, ha azokat, akik önuralmat tanúsítanak benne, uralkodásra termettnek mondjuk,
akkor az erre képtelenekről azt fogjuk mondani, hogy nem törnek vezető szerepre ?
Beleegyezett.
– Nomármost elrendeztük e két csoportot. Jutott-e eszedbe, hogy önmagadat melyikbe
sorolhatod joggal?
– Jutott bizony, és semmiképpen sem sorolom magam az uralkodásra vágyók közé. Az én
szememben már az is nagy bolondság, ha az ember, akinek saját szükségleteiről is nagy
erőfeszítésébe kerül gondoskodni, nem éri be ennyivel, hanem azt is a nyakába veszi, hogy a
többi polgár dolgai után szaladgáljon. És lemondva vágyairól, az állam élére áll, ahol aztán
még felelősségre is vonják, ha nem teremti elő mindazt, amit az állam kíván – hát mi ez, ha
nem maga az őrültség? Az államok ugyanis úgy becsülik meg a vezetőiket, mint én a
rabszolgáimat. Mert én elvárom a szolgáimtól, hogy tejbe-vajba fürösszenek, ők maguk
azonban semmihez se nyúljanak. Az államok úgy tartják, hogy vezetőiknek a lehető legtöbb
hasznot kell hajtani, de tartózkodnia kell az ebből származó javaktól. Én tehát azokat, akik
neveltetésük jóvoltából sok munkát akarnak magukra vállalni vagy másokkal elvégeztetni, az
uralkodásra termettek közé sorolom, önmagamat viszont azok közé, akik könnyen és
kellemesen akarnak élni.
Szókratész ekkor azt kérdezte Arisztipposztól:
– Akarod, hogy megvizsgáljuk, kik élnek kellemesebben, a vezetők, vagy akiket vezetnek?
– Persze hogy akarom.
– Az általunk ismert népek közül Ázsiában a perzsák uralkodnak, a szírek, frígek, lídek
pedig az uralmuk alatt élnek. Európában a szkíták uralkodnak a maiótisziakon, Líbiában a
karkhédoniak a líbiaiakon. Mit gondolsz, melyikük él jobban? Aztán a helléneknél, akik közé
te is tartozol, szerinted kinek kellemesebb az élete, az uralkodóknak vagy az alávetetteknek?
– De én nem a rabszolgákhoz sorolom magam – tiltakozott Arisztipposz –, hanem az a
véleményem, hogy létezik a kettő között egy közbülső út, amelyen haladni próbálok; ez nem
az uralkodáson és nem a szolgaságon, hanem a szabad ember életformáján keresztül vezet, és
a leginkább ez visz el a boldogsághoz.
– Ha ez olyan út volna – mondta Szókratész –, hogy amiképpen nem az uralkodáson és
nem a szolgaságon, azonképpen nem is az emberek világán vezetne keresztül, akkor volna
valami abban, amit mondasz. De ha az emberek között élsz, és nem akarsz sem vezetni, sem
engedelmeskedni, sem pedig önként tisztelettel adózni a vezetőknek, majd meglátod,
mennyire értenek az erősebbek ahhoz, hogy a gyengéket mind a közéletben, mind a
magánéletben megríkassák és rabságba vessék. Vagy nem ismered azokat, akik elvárják, hogy
mások vessenek és ültessenek, a termést pedig maguknak takarítják be, kivágják a fákat, és
minden úton-módon zaklatják a gyengébbeket, akik nem akarnak nekik szolgálni, így aztán
végül a szegények ráébrednek, hogy a szolgaságot kell választaniuk a hatalmasokkal való
csatározás helyett. És nem tudod, hogy a magánéletben is a bátrak és a tehetősek használják ki
a szolgává alázott gyávákat és tehetetlenkedőket?
– Éppen azért nem csatlakozom egyetlen állam polgáraihoz sem, hogy ezt elkerüljem,
hanem mindenütt idegen maradok.
– Ügyes! – ismerte el Szókratész. – Mert ugye Szinisz, Szkeirón és Prokrusztész halála óta
az idegenekkel már senki sem jogtalankodik? Manapság a politikusok – ki-ki a maga
hazájában – törvényeket is hoznak, hogy ne essék bántódásuk, és úgynevezett
hozzátartozóikon kívül más barátaik segítéségére is számíthassanak, a városokat
körülsáncolják, fegyvert fognak a jogtalankodók ellen, sőt még külső szövetségeseket is
szereznek. Ezzel együtt is történnek velük jogtalanságok. Neked meg semmi ilyen védelmed
nincs, mégis állandóan az utakon csavarogsz, ahol pedig a legtöbb jogtalanság érhet. Ha
megérkezel egy városba, a legutolsó polgárnál is kevesebbet érsz, és olyan a helyzeted, hogy
aki csak jogtalankodni akar, szabadon rád támadhat. Talán azt hiszed, hogy azért, mert idegen
vagy, nem fognak bántalmazni? Vagy abban bízol, hogy az államok, amikor belépsz
területükre, és amikor kilépsz onnan, hírnökökkel hirdetik ki, hogy szavatolják biztonságodat?
Talán azt hiszed, hogy olyan rabszolga lennél, amelyik egyetlen úrnak sem hajt hasznot? De
ki akarna a házában olyan szolgát tartani, aki dolgozni ugyan nem akar, de a pompás, fényűző
életmódban leli örömét? Vizsgáljuk csak meg, hogy mit is tesznek a gazdák az ilyen
rabszolgáikkal. Érzéki vágyaikat koplaltatással lohasztják le. Tolvajlásukat azzal
akadályozzák meg, hogy minden mozdíthatót elzárnak előlük. Gúzsba kötik őket, hogy
kereket ne oldjanak. Henyeségükből ütlegekkel gyógyítják ki őket. Te mit tennél, ha
valamelyik rabszolgádról kiderülne, hogy ilyen?
– Minden rettentő fenyítést kipróbálnék rajta, hogy szolgálni kényszerítsem. De,
Szókratész, azok, akiket a királyi mesterségre nevelünk – mert úgy látom, te ezt tartod
boldogságnak –, azok miben különböznek a kényszer hatására senyvedőktől, még ha önként
fognak is koplalni, szomjazni, dideregni, virrasztani és minden más szenvedést kiállni? Mert
nem tudom, mi a különbség, hogy ha valakinek önként vagy akarata ellenére hasogatják a
bőrét korbácsütésekkel, ha testét beleegyezésével vagy anélkül kínozzák rettentő eszközökkel
– hacsak az nem, hogy kínokat készakarva kiállni őrültség.
– Ejnye, Arisztipposz, nem gondolod, hogy a szándékos és a szándéktalan mégiscsak
különbözik egymástól?
Méghozzá abban, hogy aki önként éhezik, akkor ehet, amikor akar, aki önként szomjazik,
ihat, és így tovább, de aki kényszerből tűri mindezt, az nem szüntetheti meg a kínokat, amikor
csak akarja – magyarázta Szókratész. – Meg aztán az önszántából szenvedőt jókedvre
hangolja a szép remény, mint ahogy a vadat cserkészők kellemesnek érzik fáradságukat a
zsákmány reménye miatt. Pedig jutalmuk nem ér fel fáradalmaikkal. Akik azért küzdenek,
hogy nagyszerű barátokat szerezzenek, vagy azért, hogy legyőzzék az ellenséget, vagy hogy
testüket-lelküket megerősítsék, hogy saját otthonukat jól tudják vezetni, hogy segíteni
tudjanak barátaiknak, hogy képesek legyenek hazájuk hasznára válni, azoknak el kell
hinnünk, hogy édes az ő fáradságuk, amely ilyen célokra irányul, és boldogan, elégedetten
élnek, és mások dicsérik, sőt utánozzák őket. A hamar munkák, az elkapkodott gyönyörök
nem elegendőek sem arra, hogy a testet kielégítsék, ahogy a tornászok állítják, sem arra, hogy
a lélekbe bármiféle említésre méltó ismeretet beoltsanak, az erőfeszítést igénylő gyakorlatok
viszont képessé tesznek a szépséggel párosult kiválósághoz illő tettek végrehajtására, ahogy
erről nagyszerű férfiak nyilatkoznak. Hésziodosz is azt mondja egy helyütt:

„Az, ki a hitványsághoz húz, célját el is éri

könnyűszerrel: sima az út hozzá s közel is van.
Ámde örökkéélő isteneink az erényhez
izzadság árán visznek, hosszú meredélyen,
útja göröngyös kezdetben, de a csúcsra felérve
aztán már könnyűnek tetszik, bármi nehéz volt.”*

Epikharmosz meg a következővel bizonyítja:

„Fáradalmak árán adnak minden jót az istenek.”*

Más helyen meg azt mondja:

„Könnyebbért ne küzdj, te balga, mert súlyosabb jut neked.”*

A bölcs Prodikosz is így nyilatkozik az erényről Héraklészról szóló írásában, amelyet igen
sok embernek megmutatott. Ha jól emlékszem, a következőképpen:
„Amikor Héraklész gyermekből ifjúvá serdült, és abba a korba jutott, midőn a
fiatalemberek önállóvá válnak és kimutatják, hogy az erény vagy a hitványság útjára lépnek-e,
elment egy magányos helyre, és leült, hogy eltöprengjen: melyik utat válassza. Két sudár
asszonyt látott közeledni. Szép volt az egyik és nemes megjelenésű, testének a természetes
tisztaság, pillantásának a szemérmetesség, tartásának a mértékletesség adta szépségét, köntöse
hófehér volt. A jóltápláltságtól húsos és elpuhult volt a másik, bőrét fehérebbre és
pirospozsgásabbra festette, mint amilyen valójában volt, mesterkélt tartása a természetesnél
egyenesebbnek hatott, szemét kacéran tágra nyitotta, ruhájából kivillantak ifjúi bájai.
Állandóan magát nézegette, körbe-körbepillantott, hogy bámulja-e valaki, sőt még az árnyékát
is vizsga pillantással figyelte. Már Héraklész közelében voltak, de az előbb említett asszony
továbbra is egyenletes léptekkel haladt, emez viszont megpróbálta megelőzni társát, ezért
odaszaladt Héraklészhoz, és megszólította:
– Látom, Héraklész, habozol, hogy melyik életutat válaszd. Ha engem választasz
kedvesedül, a kellemes, könnyű úton foglak vezetni, nem lesz olyan öröm, amibe bele ne
kóstolnál, életedet kellemetlenségektől érintetlenül éled. Háborúra, munkára nem lesz gondod,
csak azzal fogsz törődni, milyen ételre-italra támadt kedved, mit szeretnél látni-hallani,
milyen illatot szippantanál be, minek a simogatása szerezne örömet, melyik fiúval töltenéd
leginkább a kedvedet, hogyan alhatnál a legédesebben, s hogyan érheted el mindezt a
legkevesebb fáradsággal. Ha gyanakszol, hogy örömeid forrása kiapadhat, ne félj, nem kell
keservesen, testi-lelki megerőltetések árán megszerezned őket. Majd abból fogsz élni, amit
mások teremtenek elő, ha nem utasítasz el finnyásan semmit, amiből hasznot lehet húzni.
Mert én megadom enyéimnek a lehetőséget, hogy minden hasznot lefölözzenek.
Héraklész ezt hallva megkérdezte:
– Mi a neved, asszony?
– A barátaim Boldogságnak neveznek – válaszolta –, gyalázkodó haragosaim pedig
Hitványságnak hívnak.
Ekkor közelebb lépett a másik asszony, és így szólt:
– Én is hozzád jövök, Héraklész. Ismerem szüleidet, természetedet pedig nevelkedésed
során kitanultam, ezért remélem, hogy ha az én utamra lépsz, hamarosan szép és tiszteletre
méltó tetteknek leszel nemes véghezvivője, amitől tovább növekszik majd az én
megbecsülésem is és kiválóságom híre is. Bevezető szavaimban nem foglak gyönyörökkel
ámítani, hanem őszintén feltárom a valóságot, ahogy az istenek elrendezték. Az istenek
ugyanis semmiféle valódi kiválóságot és szépséget nem juttatnak fáradság és gyakorlás nélkül
az embereknek. Ha azt akarod, hogy az istenek kegyesek legyenek hozzád, szolgálnod kell
nekik, ha azt kívánod, hogy legyenek barátaid, halmozd el őket jótettekkel, ha arra törekszel,
hogy valamelyik állam tiszteletét kivívd, légy hasznára, ha ki akarod érdemelni Hellasz
csodálatát, próbálj meg Hellasszal jót tenni. Ha azt akarod, hogy gazdag termést hozzon a
föld, meg kell művelned, ha inkább nyájakból kívánsz meggazdagodni, törődj a nyájakkal. Ha
arra vágyol, hogy háború útján gyarapodj, ha képessé akarsz válni barátaid felszabadítására és
ellenségeid legyőzésére, nemcsak a hadi mesterség fortélyait kell ellesned a hozzáértőktől,
hanem azt is gyakorolnod kell, hogy mire használják őket. Ha erős akarsz lenni, rá kell
szoktatnod a testedet, hogy engedelmeskedjen a lelkednek, ezért fáradságos, izzasztó
gyakorlatokkal kell edzened.
Ekkor, ahogy Prodikosz mondja, közbevágott a Hitványság:
– Látod, Héraklész, milyen nehéz és hosszú úton vezetne ez az asszony az örömök felé?
Bezzeg én könnyű és rövid úton viszlek a boldogsághoz.
Az Erény így válaszolt:
– Ó, te szerencsétlen, hát mi az a jó, ami fölött te rendelkezel? Miféle kellemességeket
ismersz, amikor semmit sem akarsz tenni értük? Te még a kellemes dolgok iránti vágyat sem
várod be, hanem mindennel teletöltekezel, mielőtt a vágyad fölébred. Eszel, mielőtt
megéheznél, iszol, mielőtt megszomjaznál. Hogy jóízűen egyél, szakácsot kerítesz, hogy
örömöd teljen az ivásban, ritka borokat szerzel, és nyáron lejárod a lábad hóért, hogy lehűtsed
italaidat. Hogy kellemes legyen az álmod, nemcsak puha ágyneműbe és ágyba fekszel, hanem
hintaágyba, amely olyan, akár egy bölcső, mert nem a fáradtságtól, hanem semmittevésedben
térsz aludni. Szerelmi vágyadat is előbb korbácsolod föl, mintsem föltámadna magától,
mindenféle segédeszközt használsz, és az asszonyokkal éppúgy érintkezel, mint a férfiakkal.
Így neveled barátaidat is, az éjszakáidat kicsapongással, a nappal leghasznosabb idejét
alvással töltöd. Bár halhatatlan vagy, az istenek elűztek maguk közül, a derék emberek
megvetnek. Amit hallani mindennél édesebb: dicséretedet nem hallod, s amit látni mindennél
édesebb, nem látod, mert soha senki nem látta még nemes tettedet. Ki bízna benned, ha
mondasz valamit? Ki segítene rajtad, ha szükséget szenvedsz? Ki merne józan ésszel
társaságodhoz csatlakozni? Társaid ifjan erőtlen testűek, idősebb korukban szellemük tompul
el. Ifjúságuk munkátlanul telik, lakomákon hizlalódnak, vénségükre összeaszott testtel
vánszorognak, szégyenkezve korábbi tetteiken, roskadozva a későbbiek súlyától.
Végigvágtattak ifjúságuk örömein, félretéve a gondokat hajlott korukra. Együtt vagyok én az
istenekkel, együtt a derék emberekkel, nélkülem szép tett – sem isteni, sem emberi eredetű –
nem születik. Rendkívüli módon tisztel mindenki, akikhez közel állok, az istenek és az
emberek között. A mesteremberek szeretett segítőtársa, a gazdák hűséges őre, a rabszolgák
jóakaratú segítője, a béke munkáinak állhatatos részese, a hadi vállalkozások megbízható
szövetségese, a barátságok szilárd támasza vagyok. Az én barátaim boldogan és könnyen
élvezik az ételt-italt, mert addig tartózkodnak tőle, amíg föl nem ébred iránta a vágyuk. Az
álmuk édesebb, mint azoké, akik naphosszat henyélnek. Nem bosszúsak, ha fölébrednek, és
nem hanyagolják el teendőiket az alvás miatt. Az ifjak örülnek az idősebbek dicséretének, az
idősek kedvüket lelik az ifjak feléjük áradó tiszteletében, szívesen idézik föl régi tetteiket,
örvendeznek későbbi jó cselekedeteiknek. Miattam kedvelik az istenek, szeretik a barátaik és
tiszteli a hazájuk őket. Amikor aztán eljön a sors által kiszabott vég, ne m fekszenek
elfeledett, jeltelen sírban, hanem örök időkön át virágzik emlékezetük, mert himnuszokban
éneklik meg tetteiket. Kiváló szülők sarja, Héraklész, ha végigküzdöd e fáradalmakat, a
legcsodálatosabb boldogság jut osztályrészedül.”
Valahogy így adja elő Prodikosz, hogy hogyan nevelte Héraklészt az Erény, bár gondolatait
nagyszerűbb szavakba öltöztette, mint én. Megéri a fáradságot, Arisztipposz, hogy fontold
meg, amit hallottál, és próbálj gondoskodni életed következő éveiről.
2. Szókratész egyszer észrevette, hogy idősebb fia, Lamproklész, neheztel az anyjára.
– Mondd csak, fiam – fordult hozzá –, ismersz-e olyan embereket, akiket hálátlannak
neveznek?
– De még mennyire!
– És tudod-e, hogy mivel érdemelték ki ezt a nevet?
– Hogyne tudnám – felelte. – Azokat hívják hálátlannak, akik nem viszonozzák a kapott
jótéteményeket, bár módjuk volna rá.
– Vagyis szerinted a hálátlanokat az igazságtalanok közé sorolhatjuk?
– Szerintem oda.
– Elgondolkodtál-e már valaha azon, hogy amiként barátainkat rabszolgává tenni jogtalan,
ellenségeinket viszont jogos dolog, akként a hálátlanság a barátokkal szemben jogtalan, az
ellenséggel szemben azonban jogos?
– El bizony, és arra jutottam, hogy aki a barátok vagy akár az ellenség jótéteményeit meg
sem próbálja viszonozni, mindenképpen igazságtalanul jár el.
– Ha tehát így áll a dolog, nyilvánvaló, hogy a hálátlanság az igazságtalanság egy fajtája?
Egyetértett vele.
– Ugye, minél nagyobb jótétemény marad viszonzatlanul, annál súlyosabb igazságtalanság
történik?
Erre is igent mondott.
– Részesül-e nagyobb jótéteményben egyik ember a másiktól, mint a gyermek a szüleitől?
Hiszen a nemlétből a világra hozták, ahol annyi szépet lát, és annyi jó száll rá, amennyit csak
az istenek nyújtanak az embereknek. Így aztán e javakat mindennél többre becsüljük, és
elvesztésüktől mindnyájan a legjobban félünk. Az államok halálbüntetéssel sújtják a
legsúlyosabb bűnöket, minthogy ennél nagyobb rossztól való félelmet nem állíthatnak szembe
a bűnözéssel. Ne gondold, hogy az emberek csak kéjvágyból nemzenek gyermeket, hiszen
kéjvágyukat utcahosszat, a legkülönbözőbb házakban kielégíthetik. A férfiak azonban – mint
tudjuk – végiggondolják, hogy milyen asszonyoktól születhetnek a legtökéletesebb
gyermekeik, és a velük való kapcsolatból származnak utódaik. A férfi eltartja azt a nőt, aki
gyermekekkel ajándékozza meg, és szinte korlátlan mennyiségben megszerez jövendő
kicsinyeinek minden olyasmit, amit szükségesnek tart az életükhöz. Az asszony meg méhébe
fogadva hordja terhét, és elnehezülve, életét kockáztatva megosztja táplálékát magzatával,
majd miután sok szenvedés árán kihordta és megszülte, táplálja és gondozza a csecsemőt,
akitől pedig semmi jóban nem részesült azelőtt. Az újszülött nem tudja, kitől származik a sok
jó, amit kap, még jelezni sem tudja, mire van szüksége, így az asszonynak kell kitalálnia,
mivel használhat és mivel kedveskedhet neki. Megpróbálja teljesíteni vágyait, hosszú időn át
éjjel-nappal táplálja, kitartóan, fáradhatatlanul, pedig sejtelme sincs róla, hogy meghálálja-e
valaha gyermeke mindezt. A szülők nemcsak táplálják gyermekeiket, hanem amikor már úgy
látják, hogy képesek a tanulásra, átadják nekik mindazt a tudást, amelyre megítélésük szerint
szükség van az életben. Vannak emberek – tudják –, akik egyes dolgok megtanításához jobban
értenek, elküldik hát hozzájuk a gyermekeket, és a pénzt nem kímélve kitaníttatják őket, és
egyébként is minden tekintetben gondoskodnak róla, hogy utódaik mindenben a lehető
legkiválóbbak legyenek. Erre így válaszolt az ifjú:
– Lehet, anyám mindezt megtette, vagy még többet is, de nehéz természetét akkor sem
lehet elviselni.
Szókratész ekkor megkérdezte:
– Szerinted egy vadállat vagy egy anya vadságát lehet nehezebben elviselni?
– Szerintem egy anyáét, legalábbis az ilyenét.
– Miért, talán valaha is megmart vagy rád taposott, vagy ártott neked? Mert a vadállatok
marják-tapossák-bántják az embereket.
– Zeuszra, olyanokat mond, hogy nincs emberfia, aki elviselné egy életen át!
– Mit gondolsz, te talán nem okoztál neki szörnyű kényelmetlenségeket, amióta csak a
világon vagy? Hiszen éjjel-nappal elégedetlenül sírtál, nyűgösködtél! S mennyit aggódott
betegágyadnál!
– De sohasem mondtam vagy tettein olyat, amivel szégyent hoztam volna rá!
– Szerinted mi a rosszabb: neked eltűrni, amiket anyád a fejedhez vág, vagy a színészeknek
elviselni azokat a borzalmakat, amelyeket a tragédiákban mondanak egymásról?
– Azt hiszem, a színészeknek könnyebb a dolga, hiszen tudják, hogy a színpadi gyalázkodó
nem azért gyalázkodik, hogy bajt hozzon a másik fejére, az átkozódó nem azért átkozódik,
hogy ártson a másiknak.
– Te meg neheztelsz anyádra, bár jól tudod, hogy nemcsak hogy nem rossz szándékkal
mondja, amit mond, hanem minden ember közül a te javadat akarja leginkább. Vagy azt
hiszed, hogy anyád rosszindulattal van irántad ?
– Ezt azért nem hiszem – ismerte el. Szókratész folytatta:
– Vagyis azt mondod, hogy nehéz természetű az az anya, aki jóindulatával vesz körül,
gondosan törődik veled, azon fáradozik, hogy egészséges légy, hogy semmiben ne szenvedj
hiányt, továbbá imádkozik az istenekhez és fogadalmakat tesz, úgy kér számodra minden jót?
Ha egy ilyen anyát nem tudsz elviselni, azt hiszem, a jót nem tudod elviselni. Azt gondolod,
hogy valaki mást kellene tisztelned? Vagy talán arra kellene berendezkedned, hogy meg se
próbálj senki emberfiának kedvében járni? Hogy ne kövess se sztratégoszt, se más vezetőt, és
ne is engedelmeskedj nekik?
– Zeuszra is, dehogy!
– Ugye, még a szomszédodnak is kedvében akarsz járni, hogy ha kell, tüzet adjon, hogy
társad legyen a jóban, vagy ha sorscsapás sújt, közel legyen a segítség?
– Akarok bizony.
– És ha vándorlásban, hajóúton vagy bárhol máshol összeakadsz valakivel, mindegy, hogy
barátod vagy ellenséged lesz? Vagy úgy véled, hogy a véletlen útitársakkal is jóindulatúan kell
bánni?
– Persze hogy úgy vélem.
– Vagyis mindenki iránt figyelmes akarsz lenni, épp csak azt nem tudod, hogy anyáddal
szemben, aki mindenkinél jobban szeret, kötelességeid vannak? Nem hallottál még róla, hogy
az állam általában nem törődik a hálátlansággal, nem bünteti, hanem elnézi, ha valaki
viszonzatlanul hagyja a kapott szívességet, arra azonban, aki a szüleit nem tiszteli, büntetést
szabnak ki, és az alkalmassági vizsgálat során kizárják a hivatalviselésből, mert az állam
általa bemutatott áldozata nem lenne elég jámbor, és bármit tenne, nem tetszene szépnek és
igazságosnak. És, Zeuszra, ha valaki nem gondozza elhunyt szülei sírját, arkhóni eljárással
vizsgálják ki ügyét. Ha tehát, fiam, józanul gondolkodsz, kérd az istenek kegyét, nehogy
anyád elhanyagolása és hálátlanságod miatt ne akarjanak jót tenni veled. Vigyázz arra is, hogy
az emberek ne vegyék észre szüleiddel szemben tanúsított nemtörődömségedet, nehogy
megvessenek, és egyszer csak barátok nélkül maradj. Mert ha az a vélemény alakul ki rólad,
hogy hálátlanul viselkedsz a szüleiddel, senki sem fogja elhinni, hogy jótett helyébe jót várhat
tetőled.
3. Szókratésznak egyszer a fülébe jutott, hogy két ismerőse, egy testvérpár, Khairephón és
Khairekratész, összekülönbözött. Amikor meglátta Khairekratészt, így szólt hozzá:
– Mondd csak, Khairekratész, ugye te nem vagy olyan ember, aki úgy ítéli, hogy nagyobb
hasznára van a vagyona, mint a testvére? Hiszen amaz értelem híján való dolog, a testvér meg
értelmes lény, amaz segítségre szorul, ez a segítségedre tud sietni, aztán meg amabból sok
van, de testvéred csak egy. Furcsa, de vannak, akik csapásnak tartják testvéreiket, mert a
vagyonuk nem lehet az övék, a polgártársaikat viszont nem tartják csapásnak, holott az ő
birtokaikat sem mondhatják a magukénak. Ezt persze úgy is fel lehet fogni, hogy
biztonságosabb dolog sok emberrel együtt lakni, bár csak közepes vagyon birtokában, mint
veszélyek közepette egyedül élni, bár birtokolva valamennyi polgár vagyonát; a testvérek
esetében viszont ezt nem gondolja végig az ember. Akiknek telik rá, rabszolgákat vásárolnak,
hogy legyen segítségük, és barátokat szereznek, akik meg az ő segítségükre szorulnak, csupán
a testvéreiket hanyagolják el, mintha csak a polgártársaink lehetnének barátaink, a testvéreink
nem. Pedig sokat jelent a barátságban az azonos származás és a hasonló neveltetés, hiszen
még az állatok között is egyfajta szeretet fűzi össze azokat, akik egy alomból valók. Aztán
meg a többi ember is jobban tiszteli és kevésbé is zaklatja azt, akinek testvérei vannak, mint
az egykét.
Khairekratész így válaszolt:
– Ha nem volna ellenségeskedés köztem és a testvérem között, Szókratész, talán
elviselném a bátyámat, és jelentéktelen semmiségek miatt nem kerülném a társaságát. Hiszen,
ahogy te is mondod, jó dolog, ha az embernek olyan a testvére, amilyennek, lennie kell. De ha
épp az ellenkezője, és minden hiányzik belőle, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell,
miért kísérletezzen az ember a lehetetlennel?
– És mondd, Khairekratész, senkinek sem képes a kedvére tenni Khairephón? – érdeklődött
Szókratész. – Vagy van, akinek nagyon is a kedvére van?
– Hát ez az, amivel végképp kivívta az ellenszenvemet, Szókratész! Másoknak képes a
kedvében járni, nekem viszont ott árt, ahol tud, szóval és tettel, és sohasem használ.
– Igaz-e az, hogy miként a ló is kárt okoz, ha hozzá nem értő lovas akarja használni, úgy a
testvér is, ha hozzá nem értően bánnak vele, kárt okoz?
– Márpedig én értek a testvéremmel való viselkedéshez, hiszen jó szóra jó szóval tudok
válaszolni, s jótettre jótettel. De aki szóval is, tettel is csak bánatot akar nekem okozni, azzal
nem vagyok képes szépen beszélni, sem jót tenni, sőt meg sem kísérlem.
Szókratész így felelt:
– Furcsa dolgokat mondasz, Khairekratész. Ha volna egy kutyád, amelynek hasznát látod a
nyájaidnál, s a pásztoroknak hízelegne, téged viszont megmorogna, ha közeledné] hozzá,
eszedbe sem jutna haragudni, hanem megpróbálnád kedveskedéssel kezessé tenni. A
testvéredről meg azt mondod, hogy bár jó lenne, ha úgy viselkedne veled, ahogy kell, s te
magad értesz is hozzá, amint mondod, hogy szépen viselkedj és beszélj, mégsem próbálod
meg elérni, hogy jó viszonyba kerüljön veled.
– Tartok tőle, hogy nincs akkora bölcsességem, hogy Khairephón úgy viselkedjen velem,
ahogy kell – felelte Khairekratész.
– Pedig szerintem semmi különöset vagy szokatlant nem kell ahhoz kitalálnod – mondta
Szókratész. – Azt hiszem, az is elég lenne megbecsülésének elnyeréséhez, amit te magad is
tudsz.
– Ne tétovázz, hanem mondd meg azonnal, ha felfedezted bennem, hogy jártas vagyok a
varázslásban, mert én magam nem tudok róla!
– Mondd csak, ha szeretnéd elérni, hogy valamelyik ismerősöd valahányszor áldozatot
mutat be, meghívjon a lakomára, mit tennél?
– Nyilvánvalóan én magam kezdeményeznék: meghívnám, amikor áldozom.
– És ha rá szeretnéd venni valamelyik barátodat, hogy viseljen gondot a tieidre, amikor
elutazol, mit tennél?
– Nyilván előbb én vállalnám, hogy gondját viselem övéinek, amikor elutazik.
– És ha azt szeretnéd, hogy valaki befogadjon, amikor idegenben jársz, mit tennél?
– Nyilván én fogadnám őt be előbb, amikor Athénban tartózkodik. És ha azt szeretném,
hogy segítségemre legyen ügyeimben, amelyekért odautaztam, nyilván előbb nekem is
ugyanazt kellene tennem ővele.
– Nahát, te már jó rég ismered az összes varázsszert, amelyekre az emberek között szükség
van, csak éppen eltitkoltad ! Vagy talán habozol megtenni a kezdő lépést, nehogy
megalázónak tűnjék, ha te nyújtasz először segédkezet a bátyádnak? Márpedig az a férfi
látszik leginkább dicséretre méltónak, aki megelőzi az ártalomban ellenségeit, a
jótéteményben barátait. Ha ebben a barátságban Khairephónt tartanám kezdeményezőbbnek,
őt próbáltam volna meg rábeszélni, hogy kíséreljen meg összebarátkozni veled, de inkább
rólad gondolom, hogy kezdeményezésed sikerre vezethet.
– Nem beszélsz helyesen, Szókratész, és nem méltó hozzád, amit mondasz, ha engem, a
fiatalabbat akarsz rábeszélni a kezdeményezésre, ámbár minden ember épp fordítva
gondolkodik erről. Hiszen mindenben az idősebb szokott elöljárni, szóval is, tettel is.
– Micsoda? – kérdezte Szókratész. – Hát nem az a szokás mindenütt, hogy a fiatalabb tér ki
az úton szembejövő idősebb elől, hogy feláll ültéből és puha ülőhellyel kínálja, hogy átengedi
neki a szót? Ne tétovázz, barátom – folytatta Szókratész –, hanem próbáld meg kiengesztelni
bátyádat, aki igen gyorsan hallgatni fog rád. Nem látod, hogy mennyire kényes a jó hírére, és
milyen nemes gondolkodású? A hitvány emberkéket leginkább úgy nyerheted meg, ha
ajándékkal kedveskedsz nekik. Akiken viszont látod a szépséggel párosult kiválóságot, azokat
a legkönnyebben barátságos viselkedéssel hangolhatod magad iránt.
Khairekratész megkérdezte:
– No és mi lesz, ha mindezt megteszem, és ő mégsem viselkedik jobban?
– Mi mást kockáztatsz – kérdezett vissza Szókratész –, mint azt, hogy kiviláglik: te nemes
szívű és testvérszerető férfi vagy, ő viszont hitvány alak, aki nem érdemli meg a
jótéteményeket? De nem hiszem, hogy ez történnék. Meggyőződésem, hogy mihelyt
észreveszi, hogy versenyre hívtad ki, azon lesz, hogy győzzön, és jó szavakban és tettekben
kerekedjék föléd. Hiszen most úgy vagytok, mintha a két kéz – melyeket az isten arra
teremtett, hogy együtt fogják meg a dolgokat – lemondana rendeltetéséről, és arra törekedne,
hogy egyik a másikat akadályozza, vagy mintha a két láb – amelyeket az isteni végzés arra
teremtett, hogy együttműködjenek egymással – elhanyagolná a dolgát, és egyik a másikat
elgáncsolná. Hát nem volna ostobaság és őrültség a hasznos célra teremtett dolgokat
kártevésre használni? Mert a testvéreket, úgy gondolom, egymás nagyobb hasznára teremtette
az isten, akárcsak a kezet, a lábat, a szemet és a többi olyan szervet, amely párosan alakult ki
az embereken. A két kéz nem képes végrehajtani olyan feladatot, amelynek során egy ölnél
nagyobb távolságra kell egyszerre tevékenykednie. A két láb még egymástól egy ölnyi
távolságra sem képes egyszerre járni. A két szem pedig – holott azt tartják róluk, hogy a
legtávolabbra hatolnak – még a legközelebb fekvő tárgyaknak sem láthatja egyszerre az elejét
és a hátulját. De két, barátságban élő testvér egymástól nagyon messzire távolodva is képes
egyszerre, egymás hasznára cselekedni.'
4. A barátokról is hallottam társalogni Szókratészt. Beszélgetéseiből, azt hiszem, mindenki
sokat tanulhatott a barátok megszerzésével és a velük való viselkedéssel kapcsolatban. Azt
mondta: sokaktól hallani, hogy minden kincsnél többet ér a nyílt és jó természetű barát, mégis
azt látni, hogy az emberek mindennel inkább törődnek, mint azzal, hogy barátokat
szerezzenek. Hiszen házukat, földjeiket, rabszolgáikat, nyájaikat, bútoraikat szemmel
láthatóan gondosan szerzik be, javaikat megpróbálják megóvni, barátjukkal azonban, akit
pedig a legnagyobb jónak neveznek, nem törődnek: sem arra nem fordítanak gondot, hogy új
barátságokat kössenek, sem arra, hogy megtartsák korábbi barátaikat. Sőt akad olyan ember
is, aki, ha barátai és rabszolgái egyszerre betegek, rabszolgáihoz orvost hívat, és minden
lehetőt megtesz az egészségükért, a barátaival viszont alig törődik, s ha mindkettő meghal, a
rabszolga elvesztését csapásnak tartja, bánkódik fölötte, a barátról pedig azt hiszi, hogy nem
vesztett vele semmit. Továbbá értéktárgyaikat nem hagyják őrizetlenül és felügyelet nélkül, a
barátaikat viszont akkor is elhanyagolják, ha gondoskodásra volna szükségük. Sok ember,
bármilyen vagyonos is, pontosan tudja, mennyi a kincse, alig néhány barátuknak pedig
nemhogy a számát nem tudják, hanem ha valaki érdeklődik, hogy ezt vagy azt a barátjuknak
tartják-e, mindjárt kitérő választ adnak. Ennyit törődnek a barátaikkal.
Márpedig milyen kincs bizonyulhat értékesebbnek, ha a jó baráttal vetjük össze ? Milyen
ló vagy fogat lehet olyan hasznos, mint a hasznos barát? Milyen rabszolga lehet olyan jó
szándékú és hűséges? És milyen tárgyat lehet olyan sok mindenre használni? Mert a jó barát
rendelkezésre áll, ha barátjának magán- vagy közügyeiben segítségre van szüksége. Ha jót
kell tenni, együtt buzgólkodik, ha félelem gyötri barátját, segít, ezt együtt oldják meg, azt
együtt hajtják végre, ezt együtt győzik meg, azt együtt kényszerítik rá valamire, s ha jól pedig
rosszra fordul, a legtöbb javító szándék benne lakozik. S amit csak megtehet bárki a kezével,
előreláthat a szemével, a fülével előre meghallhat, a lábával végigjárhat, mindama jótettekből
a barát semmit sem mulaszt el. Gyakran azt is megteszi egyik barát a másikának, amit saját
érdekében nem tett meg, nem nézett meg, nem hallgatott meg és nem is járt végig. Mégis úgy
áll a dolog, hogy bár az emberek fákat gondoznak a várható termés reményében, a legtöbben
azonban henyén és gondatlanul elhanyagolják azt a bőven termő birtokot, amit barátnak
nevezünk.
5. Végighallgattam egyszer egy másik beszélgetését is, amelynek hatására hallgatói
bizonyára végiggondolták, mennyit is érnek barátaiknak. Látta ugyanis, hogy egyik társa
elhanyagolja szükséget szenvedő barátját, ezért jelenlétében, bár nagyobb társaság körében, a
következő kérdéssel fordult Antiszthenészhez:
– Mondd csak, Antiszthenész, van-e valami olyan értéke a barátoknak is, mint a
rabszolgáknak? Mert az egyik rabszolga két minába kerül, a másik fél minába, egy harmadik
öt vagy tíz minába, sőt Nikiasz, Nikératosz fia a fáma szerint egy talentumért vett egy
bányafelügyelőt. Most azt vizsgálom, hogy van-e a barátoknak is olyan értéke, mint a
rabszolgáknak.
– Zeuszra, van – mondta Antiszthenész. – Én legalábbis egyesek barátságát többre tartom
két minánál, másokét meg fél minára se becsülném. Van, akit tíz minánál is szívesebben
választanék, és van, akinek barátságáért egész vagyonomat és minden fáradozásomat sem
kímélném.
– Nos, ha ez így van – mondta Szókratész –, akkor jó lenne mindenkinek önvizsgálatot
tartani: mennyit is ér a barátai számára, aztán arra törekedni, hogy minél többet érjen, nehogy
cserbenhagyják a barátai. Mert gyakran hallani, hogy az egyiket elárulta a barátja, a másikat
egy vacak mináért elhagyta az, akit a barátjának hitt, és még sok ilyet. Azt gondolom tehát,
hogy miként egy rossz rabszolgán bármi áron túlad, aki árulja, úgy a rossz barátot is, ha
értékénél többet kínálnak érte, csábító lehet sorsára hagyni. Mert nézetem szerint sem a
hasznos rabszolgát nem kótyavetyélik el, sem a hasznos barátot nem hagyják faképnél.
6. Alábbi beszélgetésében véleményem szerint arra tanított, hogy meg kell vizsgálni,
milyen barátokat érdemes a bizalmunkba fogadnunk.
– Mondd csak, Kritobulosz, ha meg akarnánk vizsgálni, ki a jó barát, hogyan fognánk
hozzá? Először ugye azt kell kutatnunk, ki az, aki uralkodni tud a hasán, a szomjúságán, az
érzéki vágyain, az álmosságon és a lustaságon. Mert akin ezek erőt vesznek, se magáért, se
barátjáért nem képes megtenni, amit kell.
– Zeuszra, csakugyan nem!
– Szerinted is kerülnünk kell tehát, akik ilyen szenvedélyek rabjai?
– A legnagyobb mértékben – válaszolta.
– Hát az a barát, aki annyira költekező, hogy képtelen a sajátjából megélni, ezért állandóan
a szomszédaitól kér kölcsön, és bár azt sem tudja megadni, amit kapott, gyűlöli azt, aki nem
ad újabb kölcsönöket, az a barát szerinted nem kellemetlen?
– Dehogynem.
– Nem kell hát kerülni a társaságát?
– De, nagyon is kerülni kell – ismerte el.
– Hát az, aki ért ugyan a vagyonszerzéshez, de mindig több pénzre vágyik, és mohó
önzésében csak annak örül, ha kap, adni meg sohasem akar?
– Szerintem ez még az előzőnél is rosszabb.
– Hát az, aki a vagyonszerzés vágyától űzve semmire nem fecsérel időt, csak azzal törődik,
amiből hasznot húz?
– Véleményem szerint az ilyet is kerülni kell, hiszen teljesen haszontalan lenne hozzá
fordulni.
– Menjünk tovább. Aki civakodó természetű, és viszályt akar szítani barátai között?
– Zeuszra, menekülni kell attól is!
– És ha valakiben nincs ugyan meg e rossz tulajdonságok egyike sem, de a segítséget úgy
fogadja el, hogy viszonzásával nem törődik?
– Az ilyen is haszontalan barát volna. De hát akkor, Szókratész, milyen ember legyen a
barátunk?
– Szerintem olyan, aki a mondottaknak épp az ellentéte. A testi örömökkel szemben
önmegtartóztató, jól gazdálkodik, szívélyes, és semmiképpen nem akar alulmaradni jótettek
dolgában azzal szemben, aki jót tett vele, továbbá mindenkinek segít, aki csak hozzá fordulj
– Hogyan vizsgálhatnánk meg ezeket a tulajdonságait, Szókratész, mielőtt barátságba
keverednénk vele ?
– A szobrászokat nem szavaik alapján ítéljük meg, hanem, akiről látjuk, hogy szép
szobrokat farag, arról feltételezzük, hogy a következőt is szépen fogja megcsinálni.
– Vagyis azt mondod – kérdezte –, hogy aki szemmel láthatóan jól bánik azokkal, akik
korábban is barátai voltak, az nyilvánvalóan azoknak is jótevője lesz, akikkel később
barátkozik össze.
– Mindenesetre, akitől szakértően láttam lovat ápolni, arról feltételezem, hogy más
lovakkal is jól fog bánni.
– Legyen – hagyta rá. – Hogyan kössük meg a barátságot azzal, aki méltónak bizonyult rá?
– Először is az istenek véleményét kell kikérni, hogy javasolják-e az illetővel való
barátságunkat.
– És aztán ha mi is akarjuk és az istenek sem ellenzik, mondd, hogyan cserkésszük be ?
 – Zeuszra, nem futtatással, mint a nyulat, nem csellel, mint a madarat, és nem erővel, mint
a vadkant. Mert bajos dolog volna valakit az akarata ellenére a barátunkká tenni, és nehéz
gúzsba kötve megtartani, akár egy rabszolgát, mivel az ilyesmitől inkább ellenséggé, mintsem
baráttá válik az ember.
– De akkor hogyan szerezzünk barátot? – kérdezte.
– Vannak énekek, amelyeket a hozzáértők ráolvasnak arra, akit barátjuknak kívánnak, és
vannak bájitalok, amelyekkel a beavatottak baráti szeretetre gyújtják azt, akit meg akarnak
nyerni.
– Honnan tanulhatnánk meg ezeket? – kérdezte.
– Hallottad, hogy Homérosz szerint mit énekelnek Odüsszeusznak a szirének? Valahogy
így kezdik:

„Jer, te dicső Odüszeusz, jer, akhájok nagy nevű dísze.”*

– Talán másra is ráolvasták ezt a dalt a szirének, Szókratész? És úgy elbűvölték, hogy aki
meghallotta, soha többé nem vált el tőlük?
– Nem. Csak azoknak énekeltek így, akik büszkék voltak erényeikre.
– Vagyis mindenkinek olyan dal jár, amelyet nem érez gúnynak? Mert aki meglát egy
csenevész, csúnya, vézna alakot, és agyba-főbe dicséri szépségét, óriás termetét és dagadó
izmait, az csak elidegeníti és eltávolítja magától az embereket. Tudsz más dalt is?
– Nem, de hallottam, hogy Periklész sokat ismer. Azokat énekelte, úgy bolondította
magába a várost.
– Themisztoklész hogyan kedveltette meg magát?
– Zeuszra, ő nem varázsigével, hanem azzal, hogy jót tett az államnak.
– Ha jól értem, azt mondod, Szókratész, hogy ha kiváló barátokat akarunk szerezni,
magunk is kiválóan beszéljünk és cselekedjünk.
– Miért – kérdezte Szókratész –, te talán azt hitted, hogy hitvány embernek is lehetnek
nagyszerű barátai?
– Olyat már láttam – jegyezte meg Kritobulosz –, hogy olcsó szófacsaró kiváló szónokok
barátja volt, és botcsinálta sztratégoszok győztes hadvezérek asztal-társává lettek.
– Hát olyat ismersz-e – mert arról folyik most a szó –, aki haszontalan léhűtő létére kiváló
barát szeretetét vívta ki?
– Zeuszra, azt már nem – ismerte el. – De azon töröm a fejem, ha a rosszak nem
szerezhetnek szép és kiváló barátokat, vajon a szép és kiváló emberek könnyen kapcsolatot
találhatnak-e a szép és kiváló férfiakkal?
– Az zavar meg téged, Kritobulosz, hogy gyakran látsz szépen cselekvő és minden rosszat
elkerülő férfiakat, akik viszálykodnak, ahelyett, hogy barátságban élnének egymással, és
jobban megnehezítik egymás életét, mint az érdemtelen emberek.
– És nemcsak a magánemberek viselkednek így – fűzte hozzá Kritobulosz –, hanem az
államok is. Amelyek odaadóan ápolják a szépséget és nem tűrik meg körükben a hitványságot,
gyakran ellenségesen néznek farkasszemet egymással. Ha ezt meggondolom, elszomorodom,
hogy milyen nehéz barátot szerezni. A hitványak nem lehetnek barátok, hiszen milyen volna a
hálátlanok, a gondatlanok, a kapzsik, a megbízhatatlanok vagy a mértéktelenek kapcsolata? A
hitványak sokkal inkább arra születtek, hogy egymás ellenségei legyenek, mintsem barátai,
legalábbis azt hiszem. De ahogy mondod, a hitványak a hasznosan tevékenykedő emberekkel
sem kerülhetnek baráti összhangba, mert aki maga erkölcstelenségeket követ el, hogyan
lehetne az erkölcstelenséget megvetők barátja? Ha pedig még az erény bajnokai is hajba
kapnak az állam vezetése fölött, és irigyen gyűlölködnek egymással, kik lesznek barátok, kik
között lehetséges jóindulat és bizalom?
– Eléggé bonyolult ez az egész, Kritobulosz – ismerte el Szókratész. – Az emberi természet
olyan, hogy egyrészt barátságokat kötünk, hiszen szükségünk van egymásra, szánjuk, segítjük
és támogatjuk egymást, s mindezért hálát érzünk egymás iránt, másrészt ellenségek vagyunk,
mert ugyanazt tartjuk szépnek és kellemesnek, akár ölre is megyünk érte, szakítunk egymással
és kibékíthetetlen ellenfelek leszünk. Az ellenségeskedés haraggá és viszállyá fajul. A sóvár
kapzsiság elidegenít, az irigység gyűlölséget szül. De a barátság még ezeken is keresztülhatol,
és összeköti a szép és kiváló embereket.
Mert az erény segítségével inkább a szerény vagyont, a visszavonult életet választják,
minthogy háborúság árán mindent magukhoz ragadjanak, étlen-szomjan is megosztják
ételüket, italukat, s közben nem éreznek fájdalmat, és a szép emberek iránt érzett vágyuk
közepette is uralkodnak szenvedélyeiken, hogy ne okozzanak olyanoknak bánatot, akik nem
érdemlik meg. Pénzügyekben is a törvény tiszteletét tartják szem előtt, a kapzsiságot nem
ismerik, s a bajban segítenek egymáson. Még a viszályokban sem okoznak fájdalmat
egymásnak, sőt egymás hasznára rendezik el vitás ügyeiket, és gátat szabnak haragjuknak,
nehogy megbánás legyen a vége. Az irigységet kiirtották magukból. Amijük van, azt
barátaikkal közösnek tekintik, s a barátaikét a magukénak érzik. Az is természetes, hogy a
szép és kiváló emberek nem egymás ártalmára, hanem inkább hasznára viselik az állami
tisztségeket. Mert aki azért akar tisztséget és uralmat szerezni államában, hogy gátlástalanul
harácsolhasson, másokon erőszakoskodhasson, és szabadon hajhássza a kéjt, az hitvány
jogtipró, aki képtelen rá, hogy érdekeit a másokéval összhangba hozza. Ha azonban valaki
azért akar tisztséget szerezni államában, hogy ne érje jogtalanság, hogy segíteni tudjon
barátainak igazságos ügyükben, hogy hivatali ideje alatt hazája javát szolgálja, az miért ne
állhatna harmonikus kapcsolatban a hozzá hasonlókkal? Talán kevésbé tudna használni
barátainak, ha szép és kiváló férfiak veszik körül? Vagy kevesebb jót tehetne államával, ha
munkatársait a szépséggel párosult kiválóság jellemzi? Nyilvánvaló, hogy ha a
sportversenyeken megengednék, hogy a legjobbak összebeszéljenek, és úgy támadjanak a
gyengébbek ellen, minden versenyt megnyernének, minden díjat megszereznének. Csakhogy
a versenyen nem szabad ilyet tenni. A politikai életben viszont, ahol a szép és kiváló férfiak a
hangadók, ki tilthatja meg, hogy ki-ki azt vegye maga mellé az állam javára, akit csak akar.
Végül is az csak hasznos az államnak, ha vezetőinek kiváló barátai vannak, akik inkább
munkatársaik és segítőik a teendők során, nem pedig ellenfeleik. De a háborúban is
nyilvánvalóan szövetségesekre van szükség, méghozzá annál többre, minél nagyobb szépség
és kiválóság jellemzi az ellenfelet. Akik hajlandók szövetkezni, azokkal jól kell bánni, hogy
szívükön viseljék az ügyet. Sokkal célszerűbb a kiemelkedő kevesekkel jót tenni, mint a
hitványabb sokasággal, mert a hitványak sokkal több ellenszolgáltatást várnak el, mint a
derekak.
Csak bátran, Kritobulosz – folytatta Szókratész –, próbálj meg kiválóvá lenni, s ha sikerült,
kíséreld meg becserkészni a szép és kiváló férfiakat. Valószínűleg segítségedre lehetek a
szépek és kiválóak megszerzéséért indított hajtóvadászatodban, mert nagyon szerelmes
természetű vagyok. Ha vágy ébred bennem egy-egy ember iránt, minden erőmmel azon
vagyok, hogy baráti érzésem viszonzásra találjon, vágyam vágyat keltsen, és az együttlétet ne
csak én, hanem a másik is keresse. Láthatóan neked is szükséged van ezekre a
tulajdonságokra, ha barátságokat szeretnél kötni, ne titkold hát, hogy kikkel akarsz összejönni.
Azt hiszem, nem vagyok járatlan az emberfogásban, mert mindig tetszést akarok aratni annál,
aki nekem tetszik.
– Bizony, régóta vágytam az imént előadott tudományodra, Szókratész – szólalt meg
Kritobulosz –,
különösen, ha ez a tudás hozzásegít a kiváló lelkű és szép testű férfiak megnyeréséhez.
– Csakhogy, Kritobulosz – mondta Szókratész –, nem arra való az én tudományom, hogy
rábeszéljem a szépeket: hagyják magukat elkapni. A Szküllától is mindenki azért menekül,
mert mohón nyújtogatja az emberek után a kezét. A szirének viszont, bár nem nyújtják ki a
kezüket, hanem csak a távolból énekelnek, mindenkit megállásra késztetnek, és mindenkit, aki
hallja őket, elbűvölnek.
– Ha tudsz valami jó módszert, amivel barátot lehet szerezni, taníts meg rá, és nem
nyújtogatom a kezemet utána – kérlelte Kritobulosz.
– A száddal sem tapadsz a szájukhoz ?
– Ígérem – nyugtatta meg Kritobulosz. – A számmal sem tapadok senkihez, csak aki szép.
– Kritobulosz, te épp az ellenkezőjét mondod annak, ami hasznodra lehet. A szépek nem
fognak kötélnek állni, csak a csúnyák, akik azt hiszik, hogy a lelkük miatt szépnek látszanak.
– Minthogy én a szépeket szeretem, a kiválóakat pedig még meg is fogom csókolni, bátran
oktass ki rá, hogyan szerezzek barátot – mondta Kritobulosz.
– Megengeded, hogy az előtt, akinek a barátságára törekszel, úgy mutassalak be, hogy
szereted és a barátja akarsz lenni?
– Vádolj csak meg előtte – egyezett bele Kritobulosz. – Nincs ember, aki utálná azt, aki
dicséri.
– És ha még azt is hozzáfűzöm, hogy szereteted folytán jóindulattal kíséred lépteit? Még
akkor sem hiszed, hogy megrágalmaztalak?
– Ugyan, bennem is jóindulatot ébreszt, ha valakiről észreveszem, hogy jóindulattal kíséri
lépteimet!
– Mindezt tehát el szabad mondanom azok előtt, akikkel barátságra akarsz lépni. Ha pedig
azt is megengeded, hogy elmondjam: barátaiddal figyelmes vagy, semminek nem örülsz
annyira, mint a jó barátnak, barátaid sikereire éppoly büszke vagy, mint a magadéira,
szerencséjüknek legalább annyira örülsz, mint a magadénak, és hogy valóban jól menjen
soruk, fáradhatatlanul tevékenykedsz értük, továbbá felismerted a legfőbb férfierényt:
barátokat a jótettben, ellenséget a rosszban felülmúlni – nos, akkor azt hiszem, segítségedre
leszek a jó barátok becserkészésében.
– Miért meséled ezt el nekem? – kérdezte Kritobulosz. – Mintha nem tőled függne, hogy
mit akarsz rólam mondani.
– Zeuszra, bizony nem tőlem függ, ahogy valamikor Aszpasziától hallottam, ő azt mondta,
hogy a jó házasságközvetítők csak akkor képesek párokat összeboronálni, ha őszintén sorolják
föl a jó tulajdonságaikat, és hazug módon senkit sem dicsérnek, mert akkor a rászedettek
egyszerre utálják meg egymást és a házasságközvetítőt. Minthogy hiszek ennek a mondásnak
az igazában, nem dicsérhetlek semmi olyasmiért, ami nem felel meg a valóságnak.
– Vagyis olyan barátom vagy, Szókratész, hogy ha magam is képes vagyok barátot
szerezni, segítesz, ha meg nem, eszed ágában sincs fortélyosan a segítségemre sietni.
– Mit gondolsz, Kritobulosz – kérdezte Szókratész –, akkor használok neked, ha hazug
módon magasztallak, vagy ha megpróbállak rávenni, hogy kiváló férfiúvá légy? Ha ez így
nem világos, a következőképpen vizsgáld meg: barátságot akarnék például szőni közted és
egy hajótulajdonos között, és csalárdul kiváló kormányosnak mondanálak, Ő pedig hitelt adna
nekem, és rád bízná a hajót, pedig nem is értesz a kormányzáshoz. Volna-e valami remény rá,
hogy nem sodrod pusztulásba magadat és a hajót? Vagy ha a nyilvánosság előtt hazudnék, és
rábeszélném az államot, hogy bízzon csak rád had-vezéri, bírói, politikusi tisztséget, mit
gondolsz, mit hoznál az államra és magadra? Vagy ha a magánélet területén vezetném félre a
polgárokat, és meggyőzném őket róla, hogy értesz a gazdálkodáshoz és még igen gondos is
vagy, bízzák csak rád a vagyonukat, nem vallanál-e szégyent, és nevettetnéd-e ki magad dőre
kísérleteidben? Az hát a legrövidebb, a legbiztosabb és a legszebb út, Kritobulosz, hogy ha
valamiben kiválónak akarsz látszani, abban megpróbálsz kiválónak lenni. Ha megvizsgálod
azt, amit erénynek neveznek az emberek, rájössz, hogy a tanulás és gyakorlás által
gyarapodik. Én tehát úgy vélem, Kritobulosz, hogy gyakorolnunk kell az erényeket, de ha te
másként gondolod, mondd csak el.
– Szégyellenék ellentmondani szavaidnak, mert akkor se szépet, se igazat nem mondhatnék
– fejezte be Kritobulosz.
7. Szókratész tanácsaival igyekezett enyhíteni barátainak azokat a gondjait, amelyek
tudatlanságból eredtek, de amelyek szegénységből fakadtak, azokat véleménye szerint egymás
segítségével kellett megoldaniuk. E tárgyról is elmondom, amit tudok.
Meglátta egyszer Arisztarkhoszt, aki nagyon lógatta az orrát.
– Úgy látszik, Arisztarkhosz, valami nyomja a szívedet – szólította meg. – A gondokat meg
kell osztani barátaiddal, hátha mi is segíthetünk.
– Csakugyan elég kilátástalan a helyzetem, Szókratész – válaszolta. – Amikor testvérharc
dúlt a városban,* és sokan Peiraieuszba menekültek, az összes otthon hagyott nővérem,
unokahúgom és más rokonom hozzám kéredzkedett be, így aztán csak szabad emberből
tizennégy lakik nálam. Sem a földből nem jutunk jövedelemhez, mert az ellenség tartja
megszállva,* sem a házakból, mert alig maradt ember a városban. Ingóságot senki sem vesz,
pénzt nem lehet sehonnan kölcsönkérni, azt hiszem, előbb találnánk az utcán heverő pénzt,
mint hogy kölcsönt kapjunk. Szomorú dolog elnézni, Szókratész, hogy pusztulnak a
hozzátartozóim, de ennyi embert ilyen körülmények között lehetetlen eltartani.
Szókratész ezt hallva megkérdezte:
– Hogyan lehetséges, hogy Keramón, aki sok embert tart el, nemcsak hogy előteremti
maguknak, amit kell, hanem még gyarapszik, gazdagodik is, te meg, aki szintén sok szájat
táplálsz, attól félsz, hogy betevő falat híján valamennyien elpusztultok?
– Zeuszra, úgy, hogy ő rabszolgákat tart, én meg szabad embereket tartok el.
– És kiket tartasz értékesebbnek, a nálad lakó szabadokat, vagy Keramón rabszolgáit?
– Természetesen a nálam lakó szabadokat tartom értékesebbeknek.
– Hát akkor nem szégyen – kérdezte –, hogy Keramón a hitványabbakból jól él, te meg a
sokkal kiválóbbak társaságában szükséget szenvedsz?
– Zeuszra – felelt amaz –, ő mesterembereket tart, énnálam meg szabadságra nevelt
emberek élnek!
– A mesteremberek ugye értenek hozzá, hogy valamilyen hasznos tevékenységet
folytassanak?
– Bizony értenek – válaszolta.
– Mondd, az árpaliszt hasznos?
– Persze.
– Hát a kenyér?
– Nem kevésbé.
– Na és a férfi- és női ruhák, a khitónok, köpenyek és alsóruhák?
– Ezek is mind nagyon hasznosak.
– A nálad lakók ezek közül semminek az elkészítéséhez nem értenek?
– De, azt hiszem, mindegyikhez értenek.
– Nem tudod, hogy Nausziküdész a felsoroltak közül csupán egy dologgal foglalkozik, és
mint lisztesmolnár nemcsak magát és rabszolgáit tartja el, hanem rengeteg disznaja és
szarvasmarhája is van, és akkora a haszna, hogy gyakran teljesít az államnak leiturgiát,
Kürébosz mint pék tartja fönn egész családját, és fényesen él, a kollütoszi Démeasz
köpenyvarrásból, Menón szabómesterségből, a legtöbb megarai alsóruha-készítésből él meg?
– Na de, Zeuszra, ők barbár rabszolgákat vásároltak össze, akiket azért tartanak, hogy
kelendő árukat készíttessenek velük. Én azonban szabadokat, sőt a rokonaimat tartom el!
– Azért, mert szabadok és a rokonaid, úgy gondolod, mást sem kell tenniük, mint enni és
aludni? Úgy látod, a szabadok közül ők élnek helyesebben? És boldogabbnak tartod őket
azoknál, akik a megélhetéshez szükséges valamelyik hasznos tevékenységet, amelyhez
értenek, szorgosan gyakorolják? Vagy úgy tapasztalod, hogy a lustaság és gondatlanság
ösztönöz a kellő dolgok megtanulására, a tanultak fölidézésére, az egészség fenntartására, a
test megerősítésére, a vagyon megőrzésére, és az élethez szükséges javak megszerzésére, a
munka és a szorgalom pedig minderre nem képes? Azt mondod, hogy a rokonaid sokféle
mesterséghez értenek. Vajon minek tanulták meg őket, azért, hogy ne vegyék hasznukat az
életben, és semmit se kezdjenek velük, vagy ellenkezőleg, hogy gyakorolják őket és hasznot
húzzanak belőlük? Mert ki gondolkodik józanabbul, aki henyél, vagy aki hasznos munkával
foglalkozik? Mikor van igazuk: ha munkához látnak, vagy ha munkátlanul tanakodnak a
szükségleteikről? Aztán meg úgy látom, hogy nem nagyon lelkesedsz a rokonaidért, és ők sem
érted, mert te azt gondolod, hogy csak élősködnek rajtad, ők meg azt tapasztalják, hogy
eleged van belőlük. Félő, hogy egyre nagyobb ellenszenv támad köztetek, és lelohad a
korábban érzett szeretet. De ha úgy intézed, hogy tevékenykedjenek, benned is szeretet ébred,
hiszen látod, hogy hasznodra válnak, és ők is szeretni fognak, mert látják, hogy örülsz nekik,
szívesebben fogtok visszaemlékezni a korábbi kölcsönös jótéteményeitekre, egymás iránt
érzett hálátok egyre nőni fog, és ettől barátságosabbá, családiasabbá fog válni a viszonyotok.
Persze, ha valami szégyenletes munka várna rájuk, inkább, a halált kellene választaniuk. De
hiszen ők a legszebb, az asszonyhoz leginkább illő foglalkozásokhoz értenek. Mert mindenki
azt a munkát végzi a legkönnyebben, a leggyorsabban, a legszebben és a legszívesebben,
amelyhez ért. Ne habozz hát bevezetni ezt az újítást, amely neked is hasznodra lesz, és nekik
is. Valószínűleg szívesen hallgatnak majd rád.
– Az istenekre mondom – szólt Arisztarkhosz –, azt hiszem, nagyon hasznos, amit
tanácsoltál, Szókratész. És bár korábban nem szántam rá magam, hogy kölcsönkérjek, mert
tudtam, hogy csak elköltjük, amit kapok, visszafizetni meg nem leszek képes, most, a munkák
elindításához, azt hiszem, mégis vállalkozom rá.
A beszélgetés hatására beszerezte a segédeszközöket és megvette a gyapjút. A család
munka közben kapta be a reggelijét, munka után ebédelt, a korábban gondterhelt arcokon
felragyogott az öröm. Már nem méregették egymást gyanakodva, hanem szeretettel néztek
egymásra, az asszonyok gyámjukként tisztelték Arisztarkhoszt, ő pedig örvendett hasznos
munkatársainak. Végül ellátogatott Szókratészhoz, vidáman elmesélte az eseményeket, majd
hozzáfűzte, hogy a nők most már csak azt vetik a szemére, hogy egyedül ő eszik munkátlanul
a házban.
Szókratész erre azt tanácsolta:
– Meséld el nekik a kutya történetét. Mondják ugyanis, hogy amikor még az állatok
beszélni tudtak, a juh panaszkodni kezdett a gazdájának: Furcsa dolog, hogy semmit sem adsz
nekünk, csak azt a füvet, amit a földről lelegelünk, pedig mi adjuk neked a gyapjút, a bárányt,
a juhtúrót, a kutyát meg naphosszat tömöd azzal az étellel, amivel magad élsz, noha semmit
sem kapsz tőle, ami a mi ajándékainkhoz volna mérhető.
A kutya ezt hallván így szólt:
– Zeuszra, én oltalmazlak meg benneteket a tolvajoktól és a farkasoktól. Ha nem
vigyáznék rátok, legelni sem mernétek, úgy reszketnétek a haláltól. Így aztán állítólag a
birkák is belenyugodtak, hogy a kutyát nagyobb megbecsülés illeti meg. Mondd csak meg
nyugodtan az asszonyoknak, hogy kutya helyett te vagy az ő oltalmazójuk és gondviselőjük,
miattad nem éri őket bántódás, ezért dolgozhatnak és élhetnek biztonságban és kellemesen.
8. Egyszer Szókratész hosszú idő után összetalálkozott egy régi barátjával.
– Hát te honnan bukkantál elő, Euthérosz ? – kérdezte tőle.
– A háború végéig* külföldön voltam, Szókratész, de most csak innen jövök, a
szomszédból. Mivel idegenben fekvő birtokaimat elvették,* apámtól semmit sem örököltem
Attikában, most, hogy hazatértem, kénytelen vagyok testi munkával megkeresni a
mindennapit. Azt hiszem, ez még mindig jobb, mintha mások támogatására szorulnék,
kölcsönt pedig nem vehetek fel, mert semmim sincs biztosítéknak.
– És mit gondolsz, meddig bírod még erővel, hogy bérmunkával keresd meg a betevő
falatodat?
– Zeuszra, már nem sokáig!
 – Pedig ahogy idősödsz, úgy fog csökkenni testi munkád értéke, bizonyos kiadásaid
azonban változatlanul megmaradnak.
– Igazad van.
– Vagyis jobb, ha már most olyan munkához látsz, amelyet idősebb korban is el tudsz
végezni. Fordulj egy vagyonosabb emberhez, akinek társra van szüksége, légy segítségére
birtoka felügyeletében, tartsd szemedet a munkákon, gyújtsd be a termést, őrizd vele együtt a
javait, és hasznos szolgálataidért nem kevésbé hasznos viszontszolgálatokban fogsz
részesülni.
– Nehezen tűrném el a szolgaságot, Szókratész.
– De hát azokat, akik az államot vezetik és a közügyeket szolgálják, senki nem tartja
szolgaéletűnek a munkájuk miatt, hanem éppen hogy szabadabb embernek.
– Egyáltalán nem szeretnék felelősséget venni a nyakamba!
– Hát bizony nem könnyű olyan munkát találni, Euthérosz, amelyben egyáltalán nincs
felelősség. Mert nehéz valamit hibátlanul megcsinálni, de az is nehéz, hogy utána ne akadjunk
oktalan bírálókra. Egyébként csodálkoznám, ha a jelenlegi munkádban el tudnád kerülni a
szemrehányást. Meg kell próbálnod távol maradni a gáncsoskodóktól, és azok társaságára
törekedni, akik helyesen ítélnek. Csak olyan feladatot kell elvállalni, amit el tud látni az
ember, s erején fölül semmit nem szabad vállalni. De amibe belefogsz, azt szépen és
figyelmesen csináld végig. Úgy vélem, így elkerülheted a vádaskodást, segítségre lelsz a
szükségben, könnyű és veszélytelen lesz az életed, és vénségedig mindened meglesz, amit
szemed-szád kíván.
9. Emlékezetem szerint Kritón panaszolta egyszer Szókratésznak, hogy nem könnyű a
sorsa Athénban annak, aki a saját dolgainak kíván élni.
– Most például ellenfeleim bíróság elé idéznek, nem mintha vétettem volna ellenük, hanem
mert úgy gondolják: szívesebben fizetek, mint hogy pereskedjem.
– Mondd csak, Kritón – kérdezte Szókratész –, tartasz-e kutyát, hogy nyájaidtól távol tartsa
a farkasokat?
– Természetesen. Kutyát tartani sokkal hasznosabb, mint nem.
– Hát akkor miért nem tartasz olyan embert, aki távol tudja és akarja tartani tőled
jogtalanságra készülő ellenfeleidet?
– Boldogan megtenném, ha nem félnék, hogy ő is ellenem fordul.
– Hogyan? – kérdezte Szókratész. – Hát nem tudod, hogy sokkal kellemesebb dolog azáltal
tenni szert haszonra, ha valaki egy olyan embernek, amilyen te vagy, örömet szerez, mint
azáltal, ha gyűlöletessé teszi magát a szemedben? Hidd el, nem egy ember akadna itt, aki
boldogan lenne barátod és segítőtársad.
Ezután kiválasztották Arkhedémoszt, aki jó szónok is volt, jó gyakorlati ember is, mégis
szegénységben élt. Nem értett hozzá, hogyan kell mindenből hasznot húzni, de becsületéhez
nem fért szó. Egyre azt mondogatta, hogy könnyű volna megcsapolni a szükophanták
jövedelmét. Kritón tehát valahányszor gabonát, olajbogyót vagy gyapjút, egyáltalán,
bármilyen terményt takarított be, kivett belőle egy részt és Arkhedémosznak juttatta. Amikor
áldozott, meghívta, és mindenben figyelmével tüntette ki. Arkhedémosz Kritón házát
valóságos menedékhelynek tartotta, és nagyra becsülte Kritónt. Rövid idő alatt fölfedte,
mennyi rágalmat zúdítottak Kritónra, mennyi ellensége van. Egyiküket bíróság elé idézte, és
kérte, hogy rójanak ki rá büntetést és bírságot. A szükophanta, sok gaztettének tudatában,
mindent elkövetett, hogy Arkhedémoszt lerázza magáról. De Arkhedémosz nem tágított addig,
amíg a gazfickó nem fizetett és békén nem hagyta Kritónt. Arkhedémosz nemcsak ebben az
ügyben győzött, hanem sok más sikert is elkönyvelhetett, így hát – mint mikor egy pásztornak
jó kutyája van, s valamennyi pásztor az ő nyája közelében kezd legeltetni, hogy a kutya nekik
is szolgáljon – Kritónt seregnyi barátja megkörnyékezte, hogy engedje át nekik is egy időre
Arkhedémoszt védelmezőül. Arkhedémosz pedig szívesen szerzett örömet Kritónnak, és így
nemcsak Kritón, hanem barátai is nyugalomban éltek. Ha pedig így szerzett haragosai közül
valamelyik a szemére vetette, hogy közönséges haszonlesésből hízeleg Kritónnak,
Arkhedémosz így válaszolt:
– Vajon mi a szégyenletesebb? Az, ha a gazdagok jótetteit jótettekkel viszonozza az ember,
s így barátjává teszi őket, a hitványokkal meg összekülönbözik, vagy pedig az, ha a szép és
kiváló férfiakkal kezd jogtalankodni, azoknak ellenségévé lesz, a hitványakkal viszont
együttműködik, barátságra lép velük, és segít nekik a kiváló férfiak ellen ?
Ezért aztán Arkhedémosz Kritón barátja lett, és kivívta Kritón többi barátjának
nagyrabecsülését.
10. Úgy tudom, Szókratész egyik társával, Diodórosszal, a következő beszélgetést
folytatta:
– Mondd csak, Diodórosz, ha valamelyik rabszolgád megszökik, ugye megpróbálod
visszaszerezni?
– De még mennyire! Még másokat is segítségül hívok, és jutalmat tűzök ki a fejére.
– És ha megbetegszik egy rabszolgád, gondoskodsz-e róla, hívsz-e orvost, hogy meg ne
haljon?
– Hát persze!
– És ha valamelyik ismerősödet – mert azok nyilván sokkal hasznosabbak, mint a
rabszolgák – az éhhalál veszélye fenyegetné, nem tartanád illendőnek, hogy megmentsd?
Mert tudod, Hermogenész nem hálátlan ember, és szégyellné, ha jótettedet nem viszonozná.
Ha az embernek van egy önkéntes, jóakaratú és hűséges segítőtársa, aki teljesíti kéréseit,
előrelátó tanácsokat ad, és mindig csak barátja érdekét nézi, az, azt hiszem, sok rabszolgával
fölér. A jó gazdák azt mondják, akkor kell vásárolni, amikor olcsón adják a drága árut. Most
úgy állnak a dolgok, hogy igen olcsón juthatsz jó baráthoz.
– Jól mondod, Szókratész – szólt Diodórosz –, küldd csak el hozzám Hermogenészt.
– Zeuszra, én ugyan nem küldöm! Azt hiszem, jobb fényt vetne rád, ha nem hivatnád,
hanem te magad mennél el hozzá, és neked sem lenne kevesebb hasznod belőle, mint őneki.
Így aztán Diodórosz Hermogenészhez sietett, és kis költséggel olyan barátot szerzett, aki
valósággal leste, hogyan használhat Diodórosznak szóval és tettel, és hogyan derítheti
jókedvre.

Harmadik könyv
1. Most azt mondom el, hogyan segítette a tisztségekre törekvőket azzal, hogy sarkallta
őket: mélyedjenek el abban, amire törekszenek. Egyszer meghallotta, hogy a városba érkezett
Dionüszodórosz, aki fennen hirdette magáról, hogy bárkit megtanít a hadvezéri mesterségre.
Így szólt hát egyik társához, akiről tudta, hogy éppen ezt a tisztséget szeretné betölteni a
városban:
– Bizony, fiam, gyalázatos dolog, ha valaki a város hadvezére akar lenni, és nem tanulja
meg, amit tudni kell hozzá, bár lehetősége nyílik rá. Az állam az ilyen embert jogosabban
büntethetné meg, mint azt, aki úgy kezd szoborfaragáshoz, hogy nem tanulta ki a
szobrászatot. Háborús veszélyben ugyanis az egész várost a hadvezérre bízzák, aki helyes
cselekedeteivel javára, hibáival viszont nyilvánvalóan ártalmára van honfitársainak. Joggal
sújtaná tehát a büntetés azt, aki elhanyagolja a tanulást, és mégis arra törekszik, hogy
megválasszák.
Így dohogott, és rá is beszélte az ifjút, hogy fogjon neki a tanulásnak. Amikor pedig
kiművelten visszatért körükbe, Szókratész tréfálkozni kezdett vele:
– Nem veszitek észre, férfiak, hogy, miként Homérosz Agamemnónt tiszteletre méltónak
nevezi,* a hadvezérséget kitanult barátunk is tiszteletre méltóbbnak tekinthető ? Mert ha az,
aki kitanulta a kitharázást, akkor is kitharás, ha éppen nem kitharázik, továbbá, aki orvosnak
tanult, akkor is orvos, ha éppen nem gyógyít, mostantól fogva barátunk is örökké hadvezér
marad, akkor is, ha éppen senki sem választja meg, ha viszont valaki nem szakember, az se
hadvezér, se nem orvos, még ha az emberek valamennyien megválasztanák is. Hanem hogy
többet értsünk a háborús ügyekhez – hátha valamelyikünk hozzád kerül taxiarkhosznak vagy
századosnak –, meséld el, mivel kezdte a mestered a hadvezéri tanfolyamot. Ő pedig így
válaszolt:
– Azzal, amivel végezte. Csakis a taktikára oktatott, semmi másra.
– De hát az a hadtudománynak csak töredéke – jegyezte meg Szókratész –, mert a
hadvezérnek mindenre fel kell készülnie egy háborúhoz: értenie kell a katonák élelmezéséhez,
találékonynak kell lennie, tevékenynek és körültekintőnek, edzettnek, gyors eszűnek,
barátságosnak, de keménykezűnek, egyenes szavúnak, de cselre késznek, elővigyázatosnak és
ravasznak, bőkezűnek és zsákmányra éhesnek, adakozónak és önzőnek, továbbá biztonságra
törekvőnek és harciasnak, és még sok más természet adta és tanulással szerzett képességre is
szüksége van annak, aki jó hadvezér akar lenni. Persze az is szép, ha ért a taktikához, hiszen
egészen más egy rendezett hadsereg, mint egy rendezetlen. Ahogy a házépítésnél a kövek és a
téglák, a gerendák és a cserepek mit sem érnek rendetlenül egymásra dobálva, de ha
elrendezik őket, alulra és felülre rakják azt, ami nem korhad el és nem mállik szét, vagyis a
követ és a cserepet, középre pedig a téglákat és a gerendákat, akkc nagy érték jön létre: a ház.
– A hasonlatod nagyon is találó, Szókratész – mondta az ifjú –, mivel a háborúban is előre
és hátulra kell vezényelni a legkiválóabbakat, középre pedig a gyengébbeket, hogy amazok
vezessék, illetve maguk előtt hajtsák őket.
– Remélem, a mestered arra is megtanított, hogyan különböztesd meg egymástól a
kiválókat és a gyengéket. Mert ha nem, mi hasznod van a tanultakból? Ha utasítana a
mestered, hogy a legjobb ezüstpénzt rakd előre és hátulra, középre pedig a leghitványabbat,
arra viszont nem tanítana meg, hogyan kell megkülönböztetni egymástól a jót és a hamisat,
nem sok hasznodat venné.
– Zeuszra! – kiáltott fel az ifjú –, erre csakugyan nem tanított meg, így aztán magunknak
kell szétválasztanunk a kiválókat és a gyengéket.
– Ne vizsgáljuk hát meg – javasolta Szókratész –, hogy hogyan kerülhetjük el a tévedést?
– De, nagyon szeretném, ha megvizsgálnánk – mondta az ifjú.
– Ha pénzt akarnánk zsákmányolni, ugye akkor járnánk el helyesen, ha azokat állítanánk
az első sorba, akik a legkapzsibbak?
– Úgy gondolom.
– És mi legyen azokkal, akik kockázatos vállalkozásba indulnak? Közöttük a leginkább
becsvágyókat kellene előreállítani?
– Bizony ők azok, akik a dicsőség reményében szomjazzák a veszélyt – válaszolta. – Meg
aztán ők nem bújnak el gyáván, hanem mindenhol fennen tündökölnek, így könnyűszerrel
rájuk lehet találni.
– Na és csak a hadsereg felállítására tanított meg a mestered, vagy arra is, hogy hol és
hogyan kell bevetni az egyes csapatokat ?
– Arra egyáltalán nem – felelte.
– Pedig minden esetben más és más módon kell rendezni és irányítani a hadsereget.
– Zeuszra – fortyant föl –, minderről egyáltalán nem világosított fel.
– Hát akkor, Zeuszra, menj vissza hozzá, és vond kérdőre. Ha ugyanis mindezt tudja, és
van benne szégyenérzet, restellni fogja magát, hogy elfogadta a pénzt, mégis tudatlanul
bocsátott el.
2. Találkozott egyszer valakivel, akit megválasztottak hadvezérnek. A következő kérdést
tette föl neki:
– Mit gondolsz, miért nevezi Homérosz Agamemnónt a népek pásztorának? * Nem azért,
mert ahogy a pásztornak gondoskodnia kell róla, hogy a birkák egészségesek legyenek,
meglegyen a táplálékuk, és megfeleljenek a célnak, amiért tenyésztik őket, úgy kell a
hadvezérnek arról gondoskodnia, hogy a katonák egészségesek legyenek, meglegyen a
táplálékuk, és elérjék azt, amiért harcolnak? Márpedig azért harcolnak, hogy az ellenség fölött
győzedelmeskedjenek és utána jobban boldoguljanak. Mi másért dicsérte volna Homérosz
éppígy Agamemnónt:

„Nagyszerű dárdavető s népének jó fejedelme.”*

Azért nagyszerű dárdavető tehát, mert nemcsak egymagában áll helyt vitézül az
ellenséggel szemben, hanem egész seregét megtanítja a helytállásra. És azért jó fejedelem,
mert nemcsak a maga életét rendezi el jól, hanem azokat is boldoggá teszi, akiken uralkodik.
A királyt ugyanis nem azért választják, hogy saját élete jobbra fordításával törődjék, hanem
azért, hogy választóinak legyen jobb sora. Továbbá mindenki azért küzd, hogy amennyire
lehet, boldog életet élhessen, és azért választ hadvezért, hogy az az egész közösséget erre a
célra vezesse. A hadvezérnek tehát mindazt meg kell szereznie választói számára, amit
elvárnak tőle. Ennél szebb feladatot nehéz találni, az ellenkezőjénél viszont nincs
visszataszítóbb.
Így vizsgálta meg, mi a jó vezér erénye, és semmi mást nem talált említésre méltónak, csak
azt, hogy meg kell teremtenie azok boldogulását, akiket vezet.
3. Emlékszem, egyszer így beszélgetett egy lovassági parancsnokká választott ifjúval:
– Elmondanád nekünk, fiatalember, hogy miért akartál lovassági parancsnok lenni?
Nyilván nem azért, hogy ott parádézz a lovasok előtt, hiszen ez a lovas íjászok tiszte: ők még
a lovassági parancsnokot is megelőzik.
– Csakugyan nem azért – ismerte el.
– Nyilván nem is azért, hogy közismert légy, hiszen a bolondokat is mindenki ismeri.
– Csakugyan nem.
– Akkor tehát azért, mert úgy gondolod, tökéletesíted a lovasságot, úgy bocsátod ismét az
állam rendelkezésére, és ha egyszer szükség volna a lovasságra, az élükre állnál, és nagy
hasznot hajtanál az államnak.
– Úgy bizony – helyeselt.
– Zeuszra, ez bizony szép dolog – mondta Szókratész –, különösen, ha valóra tudod váltani
tervedet, A tisztséged folytán, amelyre megválasztottak, ha nem tévedek, lovakkal és
lovasokkal egyaránt foglalkoznod kell?
– Így van – felelte.
– No, először azt mondd el nekünk, hogyan szándékozol jobbá tenni a lovakat.
Erre ő:
– De hisz ez nem az én feladatom. Mindenkinek magának kell a saját lováról
gondoskodnia.
– Igen ám – kapott a szón Szókratész –, de ha egyesek olyan lóval állítanak be, amelynek
pókos a lába, gyenge a csontja, alig van jártányi ereje, annyira rosszul táplált, hogy mozdulni
sem képes, mások meg olyan makrancos paripát hoznak, amely nem marad ott, ahová
vezényelted, megint mások meg olyan betöretlen csikót, amely kificánkol még a sorból is –
nos, mire mész egy ilyen lovassággal ? Hogyan lehetsz a város hasznára egy ilyen lovasság
élén?
Erre ő:
– Helyesen beszélsz. Magam fogok gondoskodni a lovakról, amennyire képes vagyok rá.
– Na és a lovasok? – kérdezte. – Őket nem akarod jobbá tenni?
– Dehogynem!
– Először ugye arra tanítod meg őket, hogy ügyesebben pattanjanak nyeregbe?
– Persze – mondta –, hiszen aki véletlenül leesik a lóról, ha ügyes, könnyebben
megmenekülhet.
– És aztán? Ha veszélyes helyzetbe kerülnének, azt javasolnád az ellenségnek, hogy
vonuljon át egy homokos tanpályára, mert ti ott szoktatok lovagolni, vagy megpróbálod
embereidet minden olyan terepen gyakorlatoztatni, ahol egyáltalán harcok folyhatnak?
– Bizony megpróbálnám – ismerte el.
– És aztán? Gondot fordítanál-e rá, hogy minél többen tudjanak lóhátról dárdát vetni?
– Nem volna rossz – hagyta rá.
– Gondoltál-e már arra, hogyan öntenél lelket a lovasságba, hogyan buzdítanád bátorságra,
ha szembekerül az ellenséggel?
– Ha eddig nem is, most megpróbálok.
– Kigondoltad-e már, hogy milyen eszközökkel fogod engedelmességre bírni a lovasokat?
Mert anélkül nem sok hasznát veszed a mégoly pompás és bátor lónak és lovasnak sem.
– Igazad van – ismerte el. – De mégis milyen eszközökkel bírhatnám őket
engedelmességre, Szókratész?
– Bizonyára tudod, hogy az ember legszívesebben annak engedelmeskedik, akit a
legkiválóbbnak tart. Betegen például annak engedelmeskedünk, akit a legjobb orvosnak
gondolunk, hajóúton a legjobb kormányosnak, ha pedig földművelésről van szó, a legjobb
földművesnek.
– Így van.
– A lovászat terén is vélhetőleg annak a szavára hajolnak a többiek, akiről látszik, hogy
nagyon ért hozzá.
– Ha tehát nyilvánvalóvá válik, Szókratész, hogy én vagyok a legkiválóbb, az elég lesz
hozzá, hogy engedelmeskedjenek nekem?
– Feltéve, ha még azt is elmagyarázod, hogy nekik is jobb és üdvösebb, ha rád hallgatnak –
fűzte hozzá.
– Hogyan tudom én ezt elmagyarázni? – kérdezte.
– Zeuszra, sokkal egyszerűbben, mintha azt kellene megmagyaráznod, hogy a rossz
előnyösebb és hasznosabb a jónál.
– Vagyis azt mondod, hogy a lovasság parancsnokának más dolgok mellett a szónokláshoz
is érteni kell ?
– Miért, te azt hitted, hogy némán is lehet lovasságot vezényelni? Vagy még sohasem
gondoltál bele, hogy mindazt, amit a hagyomány alapján helyesnek tartunk, aminek a
segítségével létezni tudunk, csakis a beszéd révén tanultuk meg, és egyáltalán, minden helyes
tudás csakis a beszéd által kerülhet birtokunkba ? Hogy a legkiválóbb tanárok szavak
segítségével magyaráznak, hogy a legkomolyabb dolgokban járatos tudósok beszélgetnek a
legélvezetesebben? Nem tűnődtél el rajta, hogy ha államunk kórust állítana ki – amilyet
például Déloszra szoktunk küldeni –, annak sehol nem lenne párja, s hogy a férfiúi szépségből
egyetlen másik államnak sem jut annyi, mint minekünk?
– Bizony, nem tűnődtem el rajta, de igazad van – mondta.
– De nem annyira szép hangjuk, hatalmas termetük vagy testi erejük különbözteti meg az
athéniakat a többiektől, mint dicsvágyuk, amely szép és dicsőséges tettekre sarkallja őket.
– Igaz – ismerte el.
– Nem úgy látod-e, hogy lovasságunk, ha valaki megregulázná, pompásabb fegyverekkel
és lovakkal ékeskedne, fegyelmezettebb lenne, bátrabban vállalna kockázatot az ellenféllel
szemben, mint bárki más, hiszen tudná, hogy dicséretben és dicsőségben lesz része ?
– De igen, úgy látom.
– Hát akkor ne késlekedj, hanem próbáld meg buzdítani az embereidet, hiszen neked is
hasznod lesz belőle, és a többi polgárnak is általad.
– Zeuszra, megpróbálom.
4. Szókratész egyszer összetalálkozott Nikomakhidésszal, aki a választógyűlésről jött.
Megkérdezte tőle:
– Mondd csak, Nikomakhidész, kiket választottak meg hadvezérnek?
Erre ő így felelt:
– Hát, Szókratész, amilyenek az athéniak, engem nem választottak meg, pedig azóta
katonáskodom, amióta fölírtak a polgárlistára, voltam százados is, taxiarkhosz is, és ilyen
sebeket kaptam az ellenségtől.
Ezzel felhajtotta a ruháját, és megmutatta a sebhelyeket.
– Antiszthenészt bezzeg megválasztották – folytatta –, noha soha nem volt hoplitész, és a
lovasságnál sem tüntette ki magát, de nem is csoda, hiszen csak a pénzgyűjtéshez ért.
– De az ellen ugye nem lesz kifogásod – kérdezte Szókratész –, ha hozzáértően élelmezi
majd a katonákat?
– Attól, hogy valaki kereskedő és ért a vagyonszerzéshez – érvelt Nikomakhidész –, még
nem feltétlenül ért a hadvezetéshez.
Erre így felelt Szókratész:
– Csakhogy Antiszthenész dicsvágyó is, márpedig nem árt, ha ez a tulajdonság megvan egy
hadvezérben. Nem tűnt fel neked, hogy ahány kórust csak kiállított, mindegyik nyert?
– De Zeuszra! – csattant föl Nikomakhidész –, mégsem ugyanaz egy kórus vagy egy
hadsereg élén állni!
– Csakhogy Antiszthenésznek sem az éneklésben, sem a kar betanításában nem volt
gyakorlata, mégis ki tudta választani a céljának legmegfelelőbb embereket – válaszolta
Szókratész.
– Vagyis a hadseregben is talál majd olyanokat – mondta Nikomakhidész –, akik helyette
rendelkeznek, és akik helyette harcolnak.
– Bizony, ha a hadseregnél is megtalálja és kiválasztja a legjobbakat, akárcsak a kórusnál,
ugyanúgy esélye lesz a győzelemre, mint korábban – magyarázta Szókratész. – Meg aztán a
város segítségével nyilván többet költhetne a hadsereg sikeres szereplésére, mint a phülé
segítségével a kóruséra.
– Csak nem azt mondod, Szókratész, hogy az az ember alkalmas a karvezetésre, aki a
hadvezetésre?
– Én csak azt mondom, hogy ha valaki valamit vezet, és fölismeri, hogy mire van hozzá
szüksége, sőt meg is tudja szerezni, akkor jó vezető, akár kórusról, akár háztartásról, akár
városról, akár hadseregről van szó.
Erre Nikomakhidész:
– Zeuszra, Szókratész, nem azt a véleményt vártam volna tőled, hogy aki tehetséges
gazdálkodó, az mindjárt kiváló hadvezér is!
– Nos, vizsgáljuk meg mindkettőjük teendőit, hogy megtudjuk, vajon azonosak-e vagy
különböznek-e valamiben – javasolta Szókratész.
– Helyes.
– Ugye mindkettőjüknek az a feladata, hogy engedelmességre és szófogadásra bírják
alárendeltjeiket?
– Az bizony – válaszolta.
– És utána? Ugye mindenkire olyan feladatot kell bíznunk, amihez ért?
– Pontosan.
– Gondolom, meg kell büntetniük a rosszakat, és meg kell jutalmazniuk a jókat.
– De még mennyire!
– El kell érniük, hogy alárendeltjeik hűségesek legyenek?
– Bizony hogy el kell érniük.
– Nem gondolod, hogy érdemes szövetségeseket és segítőtársakat szerezniük?
– Dehogynem.
– Aztán meg nem az-e mindkettőjük kötelessége, hogy megvédjék azt, amijük van?
 – De, a legnagyobb mértékben.
– Ugye az is kötelességük, hogy pontosan elvégezzék feladataikat és munkaszeretők
legyenek?
– Ez valóban mindkettőjüknek kötelessége, harcolni azonban csak az egyiknek kell.
– Azért ellenségük egyaránt akadhat, nem?
– Az biztos – ismerte el.
– Ugye mindkettőjüknek hasznára válik, ha fölébe kerekednek ellenségeiknek?
– Hasznára bizony. De azt mondd meg, ugyan mire valók a gazdasági ismeretek, ha csatára
kerül sor!
– Akkor kell csak igazán elővenni őket – válaszolta Szókratész. – Mert aki ért a
gazdasághoz, az tudja, hogy semmi nem olyan hasznos és jövedelmező, mint csatában
legyőzni az ellenséget, és semmi sem olyan haszontalan és veszteséges, mint alulmaradni.
Megszállottan keresi a győzelemhez szükséges eszközöket és meg is szerzi őket, és arra is
gondot fordít, hogy a vereséghez vezető okokat felismerje és kiküszöbölje. Ha úgy látja, hogy
felkészült a győzelemre, vitézül harcol, de ha nem készült föl, óvakodik tőle, hogy harcba
szálljon. Ne becsüld le a gazdálkodókat, Nikomakhidész, mert a magánjavak kezelése csak
nagyságrendben különbözik a köztulajdonétól, más tekintetben azonos vele. A legfontosabb
pedig az, hogy egyik tevékenység sem emberek nélkül megy végbe, és magán- és
közügyekben ugyanazok fáradoznak, hiszen akik törődnek a közügyekkel, nem alkalmaznak
másfajta embert, csak amilyet bárki a saját gazdaságában is foglalkoztatna. Akik pedig tudnak
bánni az ilyen emberrel, azok a magán- és közügyeket is helyesen intézik, akik viszont nem
értenek hozzá, mindkettőben hibát követnek el.
5. Szókratész egyszer Periklésszel, a nagy Periklész fiával beszélgetett.
– Bízom benne, Periklész – mondta –, hogy amíg te leszel a hadvezér, több sikert ér el a
város a háborúban, mint eddig, nagyobb lesz a dicsősége és legyőzi ellenségeit.
– Nekem is az a célom, csak azt nem tudom, hogyan lehet megvalósítani.
– Szeretnéd, ha szemügyre vennénk a dolgot, és megvizsgálnánk, hogyan lehetne ? –
kérdezte Szókratész.
– Szeretném.
– Bizonyára tudod, hogy az athéniak nincsenek kevesebben a boiótoknál.
– Persze hogy tudom.
– Mit gondolsz: a boiótok vagy az athéniak közül választhatnánk ki több szép és kiváló
képességű embert?
– Azt hiszem, hogy nem maradunk el mögöttük.
– Szerinted kik az összetartóbbak?
– Szerintem az athéniak. A thébaiak erőszakoskodását sok boiót nem szenvedheti. Az
athéniak körében ilyesmit nem tapasztaltam.
– De a boiótok mindenkinél becsvágyóbbak és büszkébbek, ami arra ösztönzi őket, hogy
vállalják a veszélyt jó hírükért és hazájukért.
– Ebben sem lehet semmit az athéniak szemére vetni.
– Olyanok azonban nincsenek köztük, akiknek ősei több és nagyobb kiváló tettet hajtottak
volna végre, mint az athéniaké. Márpedig a népet ezek a tettek ösztönzik, hogy lelkesen
törődjék az erénnyel és hősiesen harcoljon.
– Ebben mind igazad van, Szókratész, de látod, hogy amióta Lebadeiánál megtörtént a
szerencsétlenség Tolmidész ezredével, Délionnál pedig Hippokratésszal, azóta a boiótok
szemében megcsappant az athéniak becsülete, a thébaiak pedig hihetetlen önbizalommal
tekintenek az athéniakra, úgyannyira, hogy a boiótok, akik azelőtt még saját földjükön sem
mertek a lakedaimóniak és többi peloponnészoszi szövetségesük nélkül szembeszállni az
athéniakkal, most azzal fenyegetőznek, hogy egyedül törnek be Attikába, az athéniak pedig,
akik azelőtt, mikor a boiótok magukban voltak, végigpusztították Boiótiát, most egyenesen
attól félnek, hogy a boiótok feldúlják Attikát.
Szókratész így felelt:
– Tudom, hogy így van, de azt hiszem, a város most jobban hajlik egy kiváló vezető
szavára. Mert az elbizakodottság nemtörődömséget, könnyelműséget és engedetlenséget szül,
a félelem viszont elővigyázatossá, engedelmessé és fegyelmezetté tesz. Ezt bizonyítja a
hajósok példája. Amikor nincs mitől tartaniuk, mindegyikük maga az önfejűség, de ha vihar
jön vagy ellenség közelít, nemcsak hogy végrehajtják a parancsokat, hanem olyan némán
figyelik az utasításokat, akár egy ünnepi kórus.
– Ha most ilyen engedelmesek – jegyezte meg Periklész –, jó volna, ha elárulnád, hogyan
kelthetnénk föl újra a régi erények, a régi dicsőség és boldogság iránti vágyukat?
– Ha azt akarnánk, hogy mások vagyonát szerezzék meg – mondta Szókratész –, nemde
bebizonyítanánk nekik, hogy az az ő ősi jussuk, mert így feltüzelhetnénk őket az érte való
küzdelemre. Ha pedig azt akarjuk, hogy az erényért lelkesedjenek, és abban jeleskedjenek, azt
kell megmutatni nekik, hogy ősidők óta ők az erény letéteményesei, és ha újra gondot
fordítanak rá, mindenkinél hatalmasabbak lehetnek.
– Hogyan taníthatjuk meg őket erre?
– Azt hiszem, úgy, hogy az általunk ismert legrégibb őseinkre emlékeztetjük őket, akikről
maguk is hallották, hogy milyen kiválóak voltak.
– Az istenek vetélkedésére gondolsz, amelyet Kekropszék erényük segítségével döntöttek
el ?
– Arra, és Erekhtheusz származására, neveltetésére, az uralkodása alatt kirobbant háborúra,
amelyet az egész környező szárazföld ellen viselt, és a Hérakleidák alatt a Peloponnészosz
népei ellen vívott harcra, továbbá a Thészeusz idején folyt valamennyi háborúra: mert
mindegyikben kitűnt, hogy az athéniak mennyivel kiválóbbak kortársaiknál. De ha akarod, azt
is megemlíthetjük, hogy későbbi leszármazottaik milyen tettekkel diadalmaskodtak az egész
Ázsia és a Makedoniáig terjedő európai területek uraival vívott küzdelemben, pedig azoknak
nagyobb hatalma és több eszköze volt, mint bármely más birodalomnak, és mindenkinél
nagyobb teljesítményekre voltak képesek.* Vagy azt is említhetem, hogy szárazon és vízen
győzedelmeskedtek a peloponnészosziakon,* pedig róluk köztudomású, hogy minden
kortársukat fölülmúlták.
– Bizony köztudomású – mondta.
– És bár sok vihar zúgott el Hellasz fölött, megmaradhattak saját földjükön, és sokan mint
bírákhoz fordultak hozzájuk viszálykodásaikban, sokan pedig a hatalmasabbak
igazságtalankodásai elől menekültek hozzájuk.
Erre Periklész:
– És mondd csak, Szókratész, hogyan kezdett hanyatlani az állam?
– Úgy vélem – felelte –, hogy akárcsak azok az atléták, akik sokszor tűntek ki a többiek
közül és sokszor diadalmaskodtak, majd eltunyultak és elmaradtak ellenfeleik mögött, az
athéniak is egykori kiválóságukat nemtörődömségre cserélték, és elvesztették hajdani
nagyságukat.
– És most mi a teendő? Hogyan szerezzék vissza a régi erényt?
Mire Szókratész így szólt:
– Nem olyan bonyolult dolog az. Ha követik őseik életmódját és maguk sem csinálnak
hitványabb dolgokat, mint ők, nem lesznek náluk alábbvalók. De ha ehhez nincs kedvük,
utánozzák a jelenkor legjobbjait, foglalkozzanak azzal, amivel ők, s akkor nem lesznek
rosszabbak azoknál, sőt, ha nagyobb gondossággal végzik dolgukat, még fölül is múlhatják
őket.
– Azt mondod – szólt Periklész –, hogy államunktól igen távol áll az erény. Mert mikor
fogják az athéniak úgy tisztelni az idősebbeket, mint a spártaiak ? Hiszen az öregekkel való
tiszteletlenséget a saját apjukon kezdik! Vagy mikor fogják úgy edzeni a testüket? Mert az
athéniak nemcsak hogy elhanyagolják a testedzést, hanem még ki is nevetik azokat, akik
gondot fordítanak rá! Mikor fognak úgy hallgatni az elöljáróikra? Hiszen azzal
büszkélkednek, hogy lenézik vezetőiket! Mikor lesz egyetértés köztük? Hiszen ahelyett, hogy
ha kell, együttműködnének, inkább ártalmára vannak egymásnak, és jobban irigylik
honfitársaikat, mint az idegeneket. Ha magánemberként vagy közügyekben összejönnek,
többet viszálykodnak, többet pereskednek, mint bárki más. Inkább hasznot húznak
egymásból, mint hogy használnának egymásnak, az állam vagyonát úgy prédálják, mintha egy
idegené volna, ölre mennek érte, s akinek sikerül valamit megkaparintania, még büszke is rá.
Ez a forrása az államra zúduló számtalan szerencsétlenségnek, bajnak, ebből támad a
polgárok közötti széthúzás és gyűlölet, amely – állandóan rettegek tőle – végül olyan nagy
csapást hoz az államra, amelyet nem képes elviselni.*
– Ne hidd, Periklész, hogy annyira gyógyíthatatlan az athéniak betegsége – szólalt meg
Szókratész. – Nem látod, milyen fegyelmezettek a hajózásban, milyen rendben
engedelmeskednek edzőiknek a sportversenyeken, milyen mohón lesik a betanító utasítását a
tánckarban ?
– Hát éppen ez a furcsa – fortyant föl Periklész –, hogy ezek, akiket felsoroltál, szót
fogadnak vezetőiknek, a hoplitészek és lovasok pedig, akiknek derekabbnak kellene lenniük a
polgároknál, mindenkinél fegyelmezetlenebbek.
Szókratész így felelt:
– Az Areioszpagosz tanácsát nem olyanokból állítják össze, akiket előtte megvizsgáltak?
– De igen – felelte.
– Ismersz náluk jobban, törvényesebben, tiszteletreméltóbban vagy igazságosabban
cselekvő férfiakat, akár perben ítélkeznek, akár bármi mást tesznek?
– Velük nincs semmi bajom – ismerte el.
– Hát akkor mégsem kell elkeseredned az athéniak fegyelmezetlensége miatt.
– De hát éppen a hadügyekben, ahol pedig a legnagyobb szükség volna a józan észre, a
fegyelmezettségre és az engedelmességre, mutatnak kirívó nemtörődömséget.
– Nyilván a hadügyekben irányítják őket a legkevésbé hozzáértő emberek –jegyezte meg
Szókratész. – Nem látod, hogy nincs az a kitharás, nincs az a tagja az ünnepi karnak, nincs az
a táncos, aki vezető posztra törne, ha nem érti a szakmáját, és így van ez a kötött-, valamint a
szabadfogású birkózóknál is ? Mert ezeken a területeken valamennyi vezető el tud számolni
róla, hol tanulta a mesterségét, amelyben irányító szerepet játszik, a hadvezérek legtöbbje
azonban felkészületlenül könnyelműsködik. Téged nem ilyennek tartalak, és meg vagyok
győződve róla, hogy meg tudod mondani, mikor kezdted tanulni a hadászatot vagy a
birkózást. Azt hiszem, amit apád hadi tudományából hasznosítani tudsz, azt átvetted tőle, és
minden olyan helyről felszedtél hadügyi ismereteket, ahonnan csak hasznos tudnivalókat
meríthettél. Úgy vélem, sokat törődsz vele, hogy a hadviselésben hasznos ismeretek ne
kerüljék el a figyelmedet, és ha mégis találsz valamit, amihez nem értesz, megkeresed a
kérdés szakértőjét, hogy ajándékot és szívességet nem sajnálva megtanuld tőle, amit nem
tudsz, és azzal is törődsz, hogy jó munkatársaid legyenek. Periklész pedig így válaszolt:
– Tudom, Szókratész, hogy nem azért beszélsz így, mintha azt hinnéd, hogy valóban így
járok el, hanem azért, hogy megkísérelj megtanítani mindarra, amivel a leendő hadvezérnek
foglalkoznia kell. Ezzel persze egyet is értek.
– Mondd, Periklész, ugye tudod, hogy boiótiai határunkon hatalmas hegyek vannak,
amelyeket nehezen járható, szűk szorosok szabdalnak, és országunk közepét meredek csúcsok
koszorúzzák?
– Természetesen.
– Jól van. Netán arról is hallottál, hogy a perzsa király országában a müszök és piszidaiak,
akik égbe nyúló hegyekben laknak, könnyű fegyverzetükkel felszerelkezve be-betörnek a
király földjére, jelentős károkat okozva, mégis szabadon élnek ?
 – Erről is hallottam – mondta.
– Nem gondolod, hogy ha az athéni ifjak könnyebb fegyverekkel fölszerelve elfoglalnák a
határ menti hegyeket, nagy károkat okozhatnának az ellenségnek, és biztos védelmet
jelentenek e föld polgárainak?
– Bizony, igazad lehet – felelte Periklész.
– Nos, ha egyetértesz vele, szervezd meg, barátom – javasolta Szókratész. – Mert ha
sikerül, neked dicsőséget hoz, a városnak meg hasznot, de ha nem, akkor sem ártasz az
államnak, és rád sem háramlik szégyen.
6. Glaukón, Arisztón fia népszónok akart lenni, és bár a huszadik esztendőt sem töltötte be,
elöljáróságra vágyott. Egyetlen rokona és barátja sem tudta visszatartani tervétől, mely azzal
fenyegetett, hogy elkergetik a szónoki emelvényről, és nevetségessé válik. Szókratész
azonban, aki Kharmidész, Glaukón fia, és Piatón miatt jóindulattal volt iránta, egymaga
eltérítette szándékától. Amikor összetalálkozott vele, hogy egyáltalán hajlandó legyen
meghallgatni őt, így szólította meg:
– Azt vetted a fejedbe, Glaukón, hogy elöljáró leszel városunkban?
– Azt bizony, Szókratész – válaszolta.
– Zeuszra, ha van szép dolog a világon, ez aztán az! Ha sikerül a terved, mindent keresztül
fogsz tudni vinni, amit csak akarsz, barátaidnak segítségére lehetsz, felvirágoztatod atyai
házadat, gyarapítod hazádat. Nevedet először csak államunkban, később egész Hellaszban
megismerik, sőt, mint Themisztoklészét, a barbárok között is: ahol csak megfordulsz, csodálni
fognak.
Ezt hallván Glaukónt elöntötte a büszkeség, és boldogan ott maradt. Ezek után Szókratész
rákezdte:
– Ugye, Glaukón, világos, hogy ha azt akarod, hogy tiszteljenek, hasznára kell lenned az
államnak?
– Világos – felelte.
– Az istenekre kérlek, ne titkold, áruld el, mivel akarod kezdeni a városnak tett
jótéteményeid sorát!
Glaukón hallgatásba mélyedt, mintha csak azon tűnődne, mivel is kezdje, így Szókratész
fűzte tovább szavait :
– Ha a barátod gazdaságát akarnád gyarapítani, megpróbálnád őt magát gazdagabbá tenni.
Vajon ugyanilyen módon fogod megkísérelni az állam gyarapítását is?
– Igen, ugyanilyen módon – felelte.
– Ugye az állam akkor lenne gazdagabb, ha növekednének a bevételei?
– Természetesen – hagyta rá.
– Mondd már meg, honnan folynak be az állam bevételei, és nagyjából mekkorák? –
firtatta Szókratész. – Mert nyilván megvizsgáltad már, milyenek a források, hogy ha
valamelyik forrás szűkösnek bizonyulna, kibővíthesd, vagy ha kiapadna, helyettesíthesd
valamivel.
– Zeuszra, azt bizony nem vizsgáltam meg – ismerte be Glaukón.
– Ha erre nem fordítottál gondot, legalább az állam kiadásait sorold fel, mert nyilván
ezekből meg le akarod faragni a fölösleget.
– Zeuszra, erre sem volt még időm!
– Akkor tehát elnapoljuk az állam gazdagítását, mert hogyan is tudna ezzel foglalkozni az,
akinek fogalma sincs a kiadásokról és a bevételekről.
– De Szókratész – vágott közbe Glaukón –, gazdagíthatjuk az államot az ellenség költségén
is!
– Zeuszra, nagyon is, feltéve, hogy valaki erősebb az ellenfeleinél. Mert ha gyengébb, még
azt is elveszítheti, amije van.
– Igazad van – ismerte el.
 – Aki azt fontolgatja, hogy ki ellen viseljen háborút, annak ismernie kell mind saját
államának, mind ellenfelének erejét, hogy ha az övéi erősebbek az ellenségnél, javasolja a
háború megindítását, ha pedig gyengébbek, meggondoltságra intsen.
– Úgy, ahogy mondod – felelte.
– Sorold fel hát először a mi államunk gyalogos és tengeri haderejét, aztán pedig az
ellenfélét.
– De Zeuszra, csak úgy fejből képtelen vagyok felsorolni !
– Nos, ha föl van írva, hozd elő – javasolta Szókratész –, nagy örömmel meghallgatnám.
– De Zeuszra, nincs az nekem felírva sehova!
– Hát akkor most elhalasztjuk a haditanácsunkat, mert hiszen kezdő elöljáró vagy még, s
egy ennyire komoly ügyben nyilván nem tudtál kellőképpen elmélyülni. Abban viszont biztos
vagyok, hogy meghánytad-vetetted az országunk védelmére vonatkozó kérdéseket, és tudod,
mekkora őrségre van szükség, és mekkorára nincs, mennyi őr elegendő, és mennyi kevés, és
kellő számú őrséget akarsz tartani, a fölösleget pedig el akarod bocsátani.
– Zeuszra – fortyant föl Glaukón –, én bizony mindet elzavarnám, mert úgy őrködnek,
hogy az országban mindennek lába kél!
– De ha szélnek eresztenénk az őrséget, szerinted nem rabolna-e mindenki szabadon,
akinek csak kedve tartja? Aztán meg honnan tudod, hogy olyan rosszul őrködnek ? Odamentél
és megvizsgáltad ?
– El tudom képzelni – válaszolta.
– Azért ilyen ügyekben inkább akkor adunk tanácsot, ha nemcsak elképzelésünk van róluk,
hanem ismerjük is őket.
– Persze, úgy jobb – egyezett bele Glaukón.
– Ha jól tudom, az ezüstbányákban* még nem jártál, hogy be tudj számolni róla, miért
kisebb a hozamuk, mint korábban volt.
– Valóban nem jártam ott – ismerte be.
– Zeuszra, mondják is – jegyezte meg Szókratész –, hogy az a környék igen egészségtelen,
elég, ha erre hivatkozol, ha a bányákról kell tanácskoznod.
– Gúnyolódsz rajtam? – fortyant fel Glaukón.
– De abban végképp bizonyos vagyok, hogy megvizsgáltad, és nem siklottál el fölötte:
mennyi időre elegendő az országban termett gabona az államnak, és mekkora az állam egyévi
gabonaszükséglete, hiszen mindezt tudnod kell, hogy ha szorult helyzetbe kerül a város, a
szükségletek ismeretében adhass tanácsot, segíthess, és kihúzhasd honfitársaidat a csávából.
– Borzasztó nagy dolgokról beszélsz – mondta Glaukón –, ha még ilyenekről is
gondoskodni kellene!
– Márpedig a saját háztartását sem vezeti jól az, aki tudja, mire van szüksége, és nem
gondoskodik készleteinek kiegészítéséről – szögezte le Szókratész. – Minthogy azonban a
város több mint tízezer házból áll, és igen nehéz egyszerre valamennyire gondot viselni, nem
kísérelnéd meg egyelőre a nagybátyádét felvirágoztatni? Ráférne. Ha erre képes vagy, többre
is vállalkozhatsz, ha pedig egy háztartással se boldogulsz, mire mennél többel? Ugye, ha
valaki egy talentummal képtelen bánni, nyilván jobb, ha nem kísérletezik többel?
– De én hasznára lennék nagybátyám háztartásának, ha rám hallgatna – fakadt ki Glaukón.
– A nagybátyádat sem tudod meggyőzni, mégis úgy gondolod, hogy képes leszel
engedelmességre szorítani valamennyi athénit, beleértve a nagybátyádat is? Vigyázz,
Glaukón, nehogy miközben a hírnévre vágysz, épp az ellenkezőjét érd el! – tanácsolta
Szókratész. – Vagy nem veszed észre, milyen ingoványos talajra tévedsz, ha olyasmit
mondasz vagy teszel, amihez nem értesz? Gondolj csak azokra, akikről messziről lerí, hogy
olyasmivel foglalkoznak, szóban és a gyakorlatban, amihez nem értenek. Nos, szerinted
dicséretet vagy szemrehányást aratnak az ilyenek? Csodálják vagy megvetik őket? Aztán
gondolj azokra, akiken meglátszik, hogy hozzáértőén beszélnek és cselekednek, és biztos
vagyok benne, hogy rájössz: minden téren azok örvendenek a legjobb hírnek, azokat
csodálják, akik a legjobb szakemberek, a rossz hírűek és megvetettek pedig a képzetlenek
közül kerülnek ki. Ha tehát arra vágysz, hogy becsületed legyen a városban és csodáljanak,
arra kell törekedned, hogy minél jobban érts ahhoz, amivel foglalkozni kívánsz, és ha ebben
különbözni fogsz azoktól, akik az államügyeket intézik, bizonyosan könnyedén meg fogod
valósítani terveid.
7. Kharmidész, Glaukón fia tekintélyes és az akkori politikusoknál sokkal kiválóbb férfiú
volt, de vonakodott a nép elé kiállni és államügyekkel foglalkozni. Amikor Szókratész látta
ezt, így szólt hozzá:
– Mondd meg nekem, Kharmidész, milyen embernek tartanád azt, aki győzhetne ugyan a
sportversenyeken, és koszorújával magára is, hazájára is Hellasz-szerte dicsőséget hozhatna,
mégsem akarna versenyezni?
– Nyilvánvalóan puhánynak és gyávának.
– És aki képes volna az államügyekkel foglalkozva államát gyarapítani, és mindezért még
köztiszteletben is állna, mégis vonakodna a nyilvánosság elé lépni, azt nem neveznék joggal
gyávának?
– Dehogynem – válaszolta –, de miért kérdezed ?
– Mert szerintem te képes vagy rá, mégis meghátrálsz előle, és mindattól, amivel az
állampolgárnak foglalkoznia kell.
– Mégis, miféle tetteim alapján ismerted meg a képességeimet, hogy így ítélsz rólam ?
– Azoknak az összejöveteleknek az alapján, amelyeken az állam vezetőivel találkozol,
mert amikor megosztják veled gondjaikat, helyes tanácsot adsz, és látom, hogy hibás
lépéseiket okosan bírálod.
– Nem ugyanaz a magánbeszélgetés, Szókratész, mint a tömeg előtt vívott szópárbaj.
– Szerintem, aki számolni tud, a tömeg előtt éppúgy képes rá, mint egymagában, és aki
magányosan kiválóan kitharázik, a sokaság előtt is sikert arat.
– Nem úgy látod, hogy a szemérem és a megilletődöttség velünk született tulajdonság –
válaszolta –, és a tömeg előtt sokkal gyakrabban jelentkezik, mint kisebb társaságban ?
– Éppen arra akarom felhívni a figyelmedet: milyen furcsa, hogy sem a legbölcsebbek előtt
nem félsz és nem gátol a szemérem, sem a leghatalmasabbak előtt, az ostobák és gyengék
előtt pedig szégyellsz megszólalni. Talán a gyapjúványolók előtt szégyenkezel vagy a vargák,
ácsok, kovácsok előtt, vagy a parasztok, kereskedők és a piaci árusok előtt, akik csak azon
törik a fejüket, hogy minél olcsóbban vásároljanak és minél drágábban adjanak el? Mert
belőlük áll a népgyűlés. Mégis, mit gondolsz, miben különbözik a viselkedésed azokétól, akik
tapasztalt ember létükre tartanak a közönséges alakoktól? A vezető államférfiakkal – pedig
néhányan gőgösek veled – könnyedén társalogsz, és sokkal jobban beszélsz, mint maguk az
állam irányítói, de azok előtt, akik sosem politizáltak, és nem is viselkednek gőgösen,
vonakodsz beszédet tartani, nehogy kinevessenek.
– Hogyan, hát nem vetted észre, hogy gyakran azokat nevetik ki a népgyűlésen, akik
helyesen beszélnek? – mondta.
– Nemcsak azok viselkednek így, akik eljárnak a gyűlésre, hanem mások is – válaszolta. –
Éppen azért csodálkozom, hogy az előbb említetteket, akárhogy bánnak is veled, könnyedén
legyőzöd, az utóbbiak ellen pedig, úgy veled, semmit sem lehet tenni. Kedves barátom, ne
ismerd félre önmagad, és ne kövesd el azt a tévedést, amit a legtöbb ember. Mert a sokaság a
mások ügyeire figyel, a magáéval pedig nem törődik. Ne hanyagold el a saját dolgaidat,
nagyon is törődj velük, éppúgy, mint az államügyekkel, és képességeid szerint hozd rendbe
őket, mert így nemcsak a többi polgárnak használsz, hanem barátaidnak és saját magadnak is.
8. Amikor Arisztipposz megpróbálta Szókratészt ugyanúgy legyőzni vitában, ahogy
korábban Szókratész győzte le őt, Szókratész olyan válaszokat adott neki, amelyekkel
barátainak is hasznára akart lenni: nem úgy válaszolt a kérdésekre, mint azok, akik szavaik
kiforgatása ellen védekeznek, hanem olyan ember módjára, aki meg van győződve róla, hogy
azt teszi, amit kell. Arisztipposz ugyanis megkérdezte tőle, ismer-e valamit, ami jó. Azért
kérdezte, mert bármit mondott volna is: ételt, italt, vagyont, egészséget, erőt vagy bátorságot,
bebizonyította volna, hogy mindez a jó olykor rossz is lehet. Szókratész azonban, tudva, hogy
ha rossz állapotban vagyunk, olyasmire van szükségünk, ami a rosszat megszünteti, úgy
válaszolt, ahogy a leghelyesebb :
– Azt kérdezed tehát, ismerek-e valamit, ami jó a lázas betegség ellen?
– Nem én – felelte a másik.
– Akkor hát szembaj ellen?
– Azt sem.
– Talán éhség ellen?
– Nem az ellen.
– Nos hát – mondta –, ha azt kérdezed tőlem, ismerek-e valami olyan jót, ami nem jó
semmire sem: nem ismerek ilyet és nincs is szükségem rá.
Arisztipposz ekkor azt kérdezte, ismer-e valamit, ami szép.
– Nem is egyet – felelte.
– Ezek ugye valamennyien hasonlítanak egymáshoz?
– Némelyikük a lehető legjobban elüt a többitől.
– Hogyan lehetne szép az, ami nem hasonlít a széphez? – kérdezte amaz.
– Zeuszra, úgy, hogy a szép versenyfutóhoz nem hasonlít az, aki birkózónak szép. Az más.
Az a pajzs szép, amellyel jól lehet védekezni, ez azonban egyáltalán nem
hasonlít a lándzsára, amely akkor szép, ha erősen és gyorsan lehet vele döfni.
– Ugyanúgy válaszoltál – szólt a másik –, mint amikor azt kérdeztem, ismersz-e valamit,
ami jó.
– Úgy véled, más a jó és más a szép? Nem tudod, hogy minden ugyanabban a tekintetben
szép is meg jó is? Itt van mindjárt az erény: nem úgy vagyunk ám vele, hogy egy tekintetben
jó, másban meg szép! Aztán meg az embereket is egy és ugyanazon tekintetben nevezik
szépnek és jónak, s egyazon vonatkozásban tetszik szépnek és jónak az emberi termet, és
minden egyebet, amit az emberek használnak, abból a szempontból szokás szépnek és jónak
tartani, amelyből hasznos.
– A trágyahordó kosár is szép tehát? – kérdezte amaz.
– Zeuszra, persze hogy az! És egy aranypajzs is rút, ha a kosár szépen van elkészítve, és
betölti feladatát, a pajzs meg rosszul.
– Azt mondod, hogy ugyanaz a dolog szép is és rút is lehet?
– Zeuszra, még azt is, hogy jó is meg rossz is lehet. Hiszen gyakran megesik, hogy ami az
éhségre jó, az a lázra rossz, s ami a lázra jó, az az éhségre rossz. Ami a futásban szép, a
birkózásban gyakran rút, s ami a birkózásban szép, a futásban rút. Hiszen minden ott jó és
szép, ahol helyénvaló, rossz azonban és rút, ahol helytelen.
Amikor Szókratész kifejtette, hogy azok a szép házak, amelyek jól használhatók,
nyilvánvalóan arra tanított, hogy milyen házakat kell építeni. A következőképpen
vizsgálódott:
– Ugye, aki olyan házat akar, amilyennek egy háznak lennie kell, annak arra kell
törekednie, hogy minél kellemesebbé és célszerűbbé, minél lakhatóbbá alakítsa?
Társa egyetértett vele, erre így folytatta:
– Nemde az a kellemes, ha a ház nyáron hűvös, télen viszont meleg?
Ebben is megegyeztek.
– Ugye a délre néző házak előcsarnokába télen besüt a nap, nyáron viszont a fejünk és a
tetők fölött halad el, és árnyékot vet? Ha tehát ez így van, a déli szárnyat magasabbra kell
építeni, hogy ne rekesszük ki a téli napfényt, az északit viszont alacsonyabbra, hogy a hűvös
szelek ne tudjanak befújni. Összefoglalva, amelyik házba bármelyik évszakban szívesen
behúzódunk, és ahol a javainkat is biztonságban tudjuk, azt méltán nevezzük a
legkellemesebbnek és a legszebbnek. A festmények és díszítmények több örömtől fosztanak
meg, mint amennyit nyújtanak.
Azt is mondta, hogy a szentélyeknek és oltároknak olyan helyet a legillendőbb
kiválasztani, amely messziről látszik, de nehezen megközelíthető: mert kedves, ha látják, akik
imádkozni akarnak, de az is kedvező, ha csak a tiszta életűek jutnak fel oda.
9. Más alkalommal azt kérdezték Szókratésztól, hogy tanítható-e a bátorság vagy inkább
velünk születik.
– Ahogy egyes emberek teste – felelte – könnyebben viseli el a fáradalmakat, mint másoké,
gondolom, a lelkek közt is akad, amely természeténél fogva kitartóbb a veszélyek közepette,
mint a többi. Gyakran látom, hogy az azonos törvények és szokások között nevelt emberek
bátorsága mennyire különbözik egymástól.
Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy tanítással és edzéssel fejleszthető a bátorság,
bármilyen is az ember alaptermészete. Ha nem így volna, a szkíták és a thrákok nyilvánvalóan
nem mernének pajzzsal és lándzsával fölfegyverkezve megmérkőzni a lakedaimóniakkal, de
az is nyilvánvaló, hogy a lakedaimóniak se mernének könnyű kerek pajzzsal és hajítódárdával
a thrákok, vagy íjjal a kézben a szkíták elé kiállni. Azt is látom, hogy az emberek más
tulajdonságaikban is erősen különböznek, de gyakorlással mindenki többre jut. Mindebből
kitűnik, hogy akár kedvezett valakinek a természet, akár nem, tanulnia és gyakorolnia kell, ha
dicsőségre törekszik valamiben.
A bölcsességet és a józanságot nem különböztette meg! egymástól, hanem azt ítélte
bölcsnek és józannak, aki felismeri a szépet és jót és ahhoz tartja magát, s óvakodik
mindentől, amit rossznak lát. Nekiszegezték a kérdést, hogy bölcsnek és mértéktartónak*
nevezi-e azt, aki tudja, hogy mit helyes tenni, mégis az ellenkezőjén cselekszi.
– Semmiképpen sem – felelte –, éppúgy, ahogy a bolondokat és a mértéktelenül élőket
sem. Nézetem szerint ugyanis a lehetőségek közül mindenki azt választja, amit hasznosnak
gondol, és aszerint cselekszi Senki sem bölcs vagy józan tehát, aki helytelenül int dolgait.
Az igazságosságot és az összes többi erényt is bölcsességnek nevezte, minthogy az
igazságos és erényes cselekedetek szépek és jók. Akik belátják ezt, nem is próbálkoznak más
cselekedetekkel, akik nem, képtelenek elérni a szépet és a jót, sőt, ha próbát tesznek vele,
kudarcot vallanak. Szépen és jól csak a bölcsek cselekednek, akik nem bölcsek, azok soha,
azok akkor is felsülnek, ha csak megkísérelnek úgy cselekedni. Mivel tehát az igazságosságot
és minden egyéb szépet és jót csak az erény útján lehet elérni, nyilvánvaló, hogy mind az
igazságosság, mind a többi erény a bölcsesség része. Az őrültséget ugyan a bölcsesség
ellentétének nevezte Szókratész, de a tudatlanságot mégsem tekintette őrültségnek. Azt, ha
valaki önmagát nem ismeri, vagy ha olyan dolgot tekint tudottnak, amiről sejtelme sincs, az
őrültséggel határos állapotnak nyilvánította. A sokaság ugyanis nem azokat tekinti őrültnek,
akik abban hibáznak, amihez a tömeg nem ért, hanem azokat, akik a tömeg által ismert
dolgokban vétenek. Ha például valaki olyan magasnak képzeli magát, hogy meggörnyedve
megy át a városkapun, vagy olyan erősnek, hogy megpróbálja fölemelni a házakat, vagy más
hasonló, mindenki számára nyilvánvaló képtelenségekre adja a fejét, arról úton-útfélen
hirdetik, hogy őrült. Akik viszont valami kicsiségben hibáznak, azokat a tömeg nem tekinti
őrültnek, hiszen ahogy csak a hatalmas szenvedély méltó a szerelem névre, a képtelenségek
közül is csak a különösen nagy érdemli ki az őrültség bélyegét.
Az irigység természetét vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a bosszúságnak azt a
fajtáját nevezik így, amely nem a barátok rossz sorát, nem is az ellenségek szerencséjét,
hanem a barátok jó sorát látva támad az emberben. Néhányan megütődtek azon, hogy miként
bosszankodhat valaki annak a szerencséjén, akit szeret. Szókratész emlékeztetett rá, hogy
sokan vannak így: képtelenek elnézni mások szorult helyzetét, és segítenek a
szerencsétleneken, de mások szerencséje szálka a szemükben. Ez egy belátó férfiúval persze
nem fordulhat elő, de az ostobák sose gyógyulnak ki ebből a betegségből.
Megvizsgálva, hogy mi a semmittevés, úgy találta: a legtöbben foglalkoznak valamivel,
hiszen az ostábla-játékosok és a bohócok is csinálnak valamit, mégis semmittevők, mert
lehetőségük volna rá, hogy nemesebb időtöltést válasszanak maguknak. Az értékesebb
tevékenységet nem szabad olcsóbbra váltani, s ha valaki mégis megteszi, nem szép tőle, hogy
éppen az ilyesmiben , mutat serénységet.
Nem a jogar teszi a királyt és az arkhónt, nem is választás véletlene vagy a sorshúzás,
netán a kényszer vagy a csel, hanem a vezetésben való jártasság. Amikor valaki elismerte,
hogy az arkhón dolga, hogy elrendelje, mit kell tenni, az alárendelteké pedig, hogy
engedelmeskedjenek, Szókratész helyeselt és bizonyítékul a hajóra hivatkozott, amelyet a
hozzáértő kormányoz, a tulajdonos pedig, miként a hajó valamennyi utasa és a legénység,
engedelmeskedik a szakembernek; így van ez a földművelésben a gazdával, a betegségben a
beteggel, a testgyakorlásban a gyakorlatot végzővel és így van ez mindazokkal, akik
valamilyen gondoskodást igényelnek. Akik hozzáértőnek tartják magukat, gondoskodnak
magukról. Akik nem, azok nemcsak akkor engedelmeskednek a hozzáértőknek, ha azok éppen
ott vannak, hanem messziről is elhívatják őket, hogy az ő utasításuk szerint tegyék azt, ami
szükséges. A gyapjúszövésben például az asszonyok túltesznek a férfiakon – fűzte hozzá –,
mivel ők tudják, hogy kell szőni, a férfiak pedig nem.
Ha valaki vitatta ezt és úgy érvelt, hogy a türannoszok megtehetik, hogy ne méltassák
figyelemre a helyes tanácsokat adókat, azt kérdezte Szókratész: miként lehet nem
engedelmeskedni, amikor törvényes büntetés jár annak, aki nem hajlik az okos szóra? Mert ha
valaki nem engedelmeskedik valamiben a helyesen szólónak, vetkezik, a vétkezőre pedig
büntetés vár. Ha pedig úgy érvelt valaki, hogy a türannosz meg is ölheti a helyesen
gondolkodót, azt válaszolta:
– Vajon büntetlen marad-e szerinted az, aki legjobb szövetségesét legyilkolja, vagy eléri a
büntetés? Úgy véled, hogy megmenekülhet, ha ilyet tesz, vagy inkább úgy, hogy hamarosan
elpusztul?
Amikor valaki megkérdezte Szókratésztól, hogy szerinte mi az ember legfontosabb
feladata, azt válaszolta, hogy a helyes cselekvés. Ezután föltették neki azt a kérdést, hogy
vajon azt is foglalkozásnak tartja-e, ha valaki szerencsével jár.
– A szerencsét és a tevékenységet homlokegyenest ellentétesnek gondolom – válaszolta. –
Ha valaki keresgélés nélkül ráakad arra, amire szüksége van, az a szerencse, ha viszont tanul
és gyakorol, hogy valamit jól tegyen, azt helyes cselekvésnek tartom, és úgy ítélem, hogy aki
helyesen cselekszik, boldogul. A földművelésben például azok a legkiválóbbak és az istenek
előtt a legkedvesebbek, akik jól művelik földjeiket, az orvosi mesterségben a jó orvosok, a
politikában pedig a jó politikusok. Aki semmit sem végez kiválóan, az nem hasznos, és az
istenek előtt sem kedves.
10. Ha olyanokkal beszélgetett Szókratész, akik valamely művészethez vagy mesterséghez
értettek, és abból éltek, azoknak is tudott segíteni. Egyszer beállított Parrhaszioszhoz, a
festőhöz, és szóba elegyedett vele.
– A festészet ugye azt utánozza, amit látunk? Ti, festők, színek segítségével utánozzátok a
homorú és domború, homályos és fényes, kemény és lágy, érdes és sima, új és régi testeket?
– Helyesen mondod – válaszolta Parrhasziosz.
– Ugye, ha szép formát akartok ábrázolni, nemigen találtok olyan emberre, aki minden
ízében kifogástalanul szép, ezért sok helyről gyűjtitek össze, ami kiben-kiben tökéletes, és így
teszitek szép látvánnyá az egész alakot ?
– Így tesszük – mondta.
– Mondd csak, a leginkább megkapót, a legkellemesebbet, a legkedvesebbet, a
legkívánatosabbat és a legszeretetreméltóbbat – vagyis a lélek természetét utánozzátok-e? –
kérdezte. – Vagy azt nem lehet?
 – Hogyan lehetne utánozni, Szókratész, azt, aminek nincs se aránya, se színe, amiben
semmi sincs abból, amit az előbb felsoroltál, s ami különben is teljesen láthatatlan ?
– Van az úgy, hogy az ember barátságosan, van úgy, hogy ellenségesen néz valakire.
– Persze.
– És ez nem tükröződik a szemében?
– Dehogynem.
– Szerinted, aki törődik a barátaival, az ugyanolyan képet vág azok szerencséjéhez vagy
balsorsához, mint aki nem?
– Zeuszra, dehogy. A szerencsére felderül, a balsorsra elborul a tekintete.
– Ugye ezt is lehet ábrázolni ?
– Természetesen.
– De a méltóságteljes és a szabad emberhez méltó, a közönséges és a rabszolgára valló, a
józan és a bölcs, a dölyfös és az illetlen viselkedés is átsüt az ember arckifejezésén és
testtartásán, akár áll, akár mozog.
– Igazad van.
– Hát akkor ezek is utánozhatók?
– Bizony – válaszolta.
– Szerinted melyik alakot nézik szívesebben az emberek, amelyiken szép, jó és szeretetre
méltó természet mutatkozik, vagy amelyiken csúf, rossz és gyűlöletes?
– Zeuszra, igen nagy a különbség, Szókratész! Kleitónhoz, a szobrászhoz is ellátogatott, és
szóba
elegyedett vele.
– Látom és tudom is, hogy szépek az általad faragott futók és birkózók, ökölvívók és
pankrátorok, de hogyan éred el azt, ami a nézők lelkét a legjobban megragadja, hogy szobraid
élő embernek hatnak?
Kleitón habozott, és nem válaszolt azonnal. Szókratész erre hozzáfűzte:
– Ugye, élő emberek alakját veszed mintául a munkádhoz, így éred el, hogy szobraid
élőnek tűnnek?
– Pontosan – válaszolta.
– Azáltal teszed őket az eleven emberekhez hasonlóvá és szemre hű másolattá, hogy a test
tartását, hajlását, felegyenesedését, összegörnyedését és kinyúlását, megfeszülését és
elernyedését utánozod?
– Pontosan azáltal – felelte.
– Nem okoz-e örömet a szemlélőnek, ha a cselekvés közben megörökített figura érzelmeit
is kifejezésre juttatod?
– Nyilvánvalóan okoz.
– A küzdőt tehát fenyegető tekintettel kell ábrázolni, a győzteshez meg diadalittas illik?
– Természetesen.
– Ezek szerint a szobrásznak a lélek rezdüléseit a test alakjának segítségével kell kifejezni
– vonta le a tanulságot.
Szókratész egyszer Pisztiaszhoz, a páncélkészítőhöz állított be. Megnézte a mester által
bemutatott remekbe készült vérteket, és elismerően így szólt :
– Hérára mondom, Pisztiasz, csodálatos találmány ez a vért, amely megvédi az ember
sérülékeny testrészeit, mégsem korlátozza kezének mozgását. Mindazonáltal áruld el nekem,
hogy ha semmivel sem készítesz erősebb vagy mívesebb vérteket, mint mások, miért adod
mégis drágábban őket.
– Azért, Szókratész, mert az én vértjeim arányosabbak.
– És miben áll ez az arány? Hosszra vagy súlyra méred, hogy többet ér? Mert szerintem
nem csinálsz csupa egyformát, még csak hasonlót sem, ha azt akarod, hogy jól álljon annak,
aki viseli.
 – Zeuszra, mindnek jól kell állnia, mert anélkül egy fabatkát sem ér a vért.
– Ugye, némely embernek arányos a termete, másé meg nem?
– Természetesen.
– Hogyan készítesz hát aránytalan testre arányos vértet?
– Úgy, hogy megfelelően hozzáillesztem, mert az az arányos, ami megfelelően illeszkedik.
– Úgy látom, az arányt nem önmagában, hanem a vértet használó emberhez mérve érted.
Mintha csak azt mondanád, hogy egy pajzs annak arányos, akihez megfelelően illik, és
szavaidból azt veszem ki, hogy a köpennyel és minden egyéb dologgal hasonló a helyzet.
Valószínűleg még más haszna is van az illeszkedésnek, és nem is csekély.
– Áruld el nekem is, Szókratész, ha tudod!
– A megfelelően illeszkedő vértek kevéssé gyötrik súlyukkal az, embert, mint az
ugyanolyan nehéz, de rosszul illeszkedő darabok. Ez utóbbiak ugyanis vagy a vállra
nehezednek teljes súlyukkal, vagy más testrészünket gyötrik, s így kényelmetlenek és
terhesek. A jól illeszkedő vértek súlya azonban el van osztva a kulcscsonton és a váll felső
részén, a vállon és a mellen, a háton és a hason, tehát nemhogy nem nehéz hordani őket,
hanem szinte a test kiegészítőjének tűnnek.
– Éppen azt mondtad el, amiért én többre tartom a portékámat a másokénál. Sokan mégis
inkább a cifra és aranyozott vértet keresik.
– Hát ha emiatt nem olyat vásárolnak, ami a testükre van szabva, akkor szerintem inkább
cifra és aranyozott bajt vesznek a nyakukba. Namármost az ember nem áll mindig egy
helyben, hanem néha lehajol, néha meg fölegyenesedik. Hogyan illik rá ilyenkor a szoros
páncél?
– Szerintem sehogy.
– Azt mondod tehát, hogy nem a szoros páncél illik a testhez, hanem az, amely
használatkor nem okoz kellemetlenséget?
– Magad mondod, Szókratész, és nagyon jól látod a lényeget.
11. Volt a városban egy gyönyörű asszony, Theodoténak hívták. Bármikor rávehette bárki,
hogy vele töltse az idejét. Szókratész egyik társa egyszer szóba hozta őt és azt állította, hogy
szépségét szavakkal nem lehet leírni, még a festők is felkeresik, hogy megörökítsék. Nekik
aztán felfedi minden báját.
– El kéne menni és megnézni – javasolta Szókratész –, hiszen hallomásból úgysem
ismerhetjük meg azt, amit elmondani képtelenség.
– Kövessetek hát habozás nélkül – kapott rajta a pletykálkodó ismerős.
Így toppantak be Theodotéhoz, aki éppen modellt állt egy festőnek. Megcsodálták, s
amikor a festő végzett, Szókratész törte meg a csendet:
– Nos, férfiak, ki tartozik hálával: mi Theodoténak, hogy megmutatta a szépségét, vagy ő
nekünk, hogy megcsodáltuk ? Mert ha neki volt hasznosabb megmutatkoznia, akkor nekünk
jár a hála, de ha nekünk szemlélődnünk, akkor mi tartozunk neki.
Valaki megjegyezte, hogy igazat mond.
– Belőlünk Theodoténak már eddig is volt haszna: a dicséretünk, s még nagyobb hasznot
könyvelhet el magának, ha majd másoknak is elmeséljük, amit láttunk. Mi viszont szeretnénk
megérinteni, amit megcsodáltunk, feltüzelt vággyal megyünk el, és a távolból is epekedni
fogunk. Ebből is láthatjátok, hogy mi szolgáltunk neki, ő pedig csak elfogadta szolgálatunkat.
Theodoté megjegyezte:
– Zeuszra mondom, ha ez így van, még én tartoznám nektek hálával, amiért megnéztetek!
Ekkor Szókratésznak feltűnt, hogy milyen drága ékszerek borítják az asszonyt, hogy
körülötte sürgölődő anyja sem mindennapi ruhákat és díszeket visel, s hogy hány szemrevaló
és választékosan öltözött szolgálólány lesi az úrnő parancsait, és azt is észrevette, hogy a ház
mindennel, ami csak kell, gazdagon fel van szerelve,
– Mondd csak, Theodoté, van neked földbirtokod? – érdeklődött Szókratész.
 – Ugyan, dehogy van! – felelte.
– Netán bérbe adtad a házad, onnan van ekkora jövedelmed?
– Házam sincs – mondta az asszony.
– De kézműves rabszolgákat csak tartasz ?
– Kézműves rabszolgákat? Az hiányozna még!
– Hát akkor miből telik mindarra, amit itt látok?
– Ha valamelyik barátom jót akar tenni velem, nem utasítom vissza. Ebből áll az én
jövedelmem.
– Hérára mondom, Theodoté, szép vagyonod van, és mennyivel többet ér barátokból tartani
nyájat, mint birkákból, kecskékből vagy marhákból! És mondd csak, a véletlenre bízod –
folytatta –, hogy mint a legyek, körüldöngjenek a barátok, vagy valamilyen mesterkedéssel
magad csalogatod ide őket?
– Milyen fortélyt lehetne kieszelni erre ?
– Olyasfélét, mint a pókok. Mint tudod, a pókok vadászattal szerzik meg élelmüket, finom
hálót szőnek, és ami fennakad benne, azzal táplálkoznak.
– Talán nekem is azt tanácsolod, hogy állítsak vadászkelepcét? – érdeklődött Theodoté.
– Miért, azt hiszed, hogy a legértékesebb zsákmányt, a barátot, olyan egyszerű megfogni?
Nem látod, mekkora előkészületekkel cserkészik be még a nyulat is, pedig az
sokkal kevesebbet ér! Minthogy a nyulak éjjel szerzik táplálékukat, éjjeli vadászatra
idomított kutyákat szereznek a vadászok, s azokkal veszik űzőbe őket. Mivel a nyulaknak
napközben könnyen nyoma vész, a vadászok olyan kutyákat is tartanak, amelyek
kiszimatolják, hogy merre térnek meg a nyulak a rétről a vackukra, és felhajtják őket.
Minthogy pedig a nyulak igen gyorsak, akkor is elinalhatnak, amikor már észrevették őket,
ezért a vadászoknak vannak más, gyors lábú kutyáik is, amelyek utánuk iramodnak. Mivel
néhány nyúl még ezek elől is el tud menekülni, a vadászok kelepcéket állítanak a csapásokon,
amerre a nyulak járnak, s ezekbe aztán végképp belegabalyodnak és zsákmányul esnek.
– Így kellene nekem is barátokra vadásznom ? – lepődött meg Theodoté.
– Zeuszra mondom, igen, csak a kutya helyett olyasvalakit kellene szerezned, aki
kifürkészi és felhajtja a szépért lelkesülő és gazdag férfiakat, majd nyomukra akadva
kimesterkedi, hogy miként csalogathatja őket a hálódba.
– És miféle hálóim vannak nekem?
– Egy van csak, de az igen jó szövésű: az alakod. Mögötte rejtőzik a lelked, amellyel
felismered, hogy milyen tekintetet vess arra, akivel meg akarod magad kedveltetni, hogy
hogyan deríts föl valakit a szavaiddal, hogy vendégeld meg szívélyesen a hozzád hajlót és
hogyan tartsd távol a kéjencet. Ha gyengélkedik a barátod, milyen lelkiismeretesen látogasd,
ha valamit jól csinál, hogy örülj vele mindjárt, ha elhalmoz figyelmességével, hogyan
kedveskedj neki teljes lelkeddel. Jól tudom, nemcsak gyöngéden, hanem figyelmesen is tudsz
szeretni, nemcsak szóval, hanem tettekkel is képes vagy meggyőzni barátaidat arról, hogy
milyen kedvesek számodra.
– De Zeusz nevére mondom, mindezekből az eszközökből még egyet sem próbáltam ki –
vallotta be Theodoté.
– Márpedig sok függ tőle, hogy ízlése szerint és helyesen bánnak-e az emberrel! Mert
erőszakkal nem kaparinthatsz és nem tarthatsz meg egyetlen barátot sem, jótéteményekkel és
kedvességgel viszont ezt a vadat is el lehet fogni és meg lehet szelídíteni.
– Igazad van – ismerte el Theodoté.
– Először is arra van szükség, hogy az irántad érdeklődőktől csak olyasmit kérj, amit a
legkevesebb gonddal meg tudnak tenni, azután ugyanilyen figyelmesen kimutasd a háládat.
Leginkább így lesznek barátoddá, így fognak a legtovább szeretni és a legtöbb szívességgel
elhalmozni. Akkor vagy a legkedvesebb, ha csak a vágyakozóknak nyújtasz az ajándékaidból.
Mert jól tudod, hogy a legfinomabb étel sem esik jól, ha előbb esszük meg, mint hogy
étvágyunk megjött volna, sőt a jóllakottat egyenesen csömör fogja el tőle, de ha valaki korgó
gyomorral lát neki az ételnek, akkor is élvezni fogja, ha kevésbé jóízű.
– Hogyan kelthetném föl az étvágyat fogásaimra? – érdeklődött Theodoté.
– Először is úgy, ha nem kínálgatod a jóllakottakat, egyetlen szóval sem, míg alább nem
hagy bennük a teltség érzése, és helyet nem ad a vágynak. Másodszor is úgy, hogy a
vágyakozók figyelmét vonzó, szellemes csevegéssel magadra irányítod, de nem árulod el a
szándékodat, hanem visszahúzódsz, amíg hevesen fel nem lobban bennük a vágy. Mert
ugyanaz az ajándék sokkal többet ér ilyenkor, mint ha akkor nyújtod át, amikor még nem
kívánják.
– Miért nem segítesz nekem barátokra vadászni, Szókratész ? – kérdezte Theodoté.
– Hát ha rábeszélnél, Zeuszra mondom, megtenném.
– Hogyan beszélhetnélek rá?
– Ezt már magad is kitalálhatod és keresztülviheted ha valóban szükséged van rám – felelte
Szókratész.
– Látogass meg gyakran bennünket! – kérlelte az asszony.
Szókratész, a saját, közügyektől tartózkodó életmódján gúnyolódva így szólt:
– De Theodoté, nincs ám nekem annyi szabad időm! A sok magán- és közügy teljesen
elfoglal. Meg aztán itt a sok barátnőm, akik éjjel-nappal nem engednek el maguk mellől,
folyton bájitalok receptjéért és ráolvasó énekekért nyúznak.
– Hát ehhez is értesz, Szókratész? – ámuldozott Theodoté.
– Mit gondolsz, mért nem tágít mellőlem sosem ez az Apollodórosz meg ez az
Antiszthenész? Mi az ördögöt keres itt Kebész és Szimmiasz Thébaiból? Jól jegyezd meg,
bájital, ráolvasás és bűvkör nélkül mindez másképp volna.
– Add nekem a bűvkörödet, hadd vonjam teköréd először, hogy megfogjalak!
– Zeuszra, nem az a célom, hogy te láncolj engem magadhoz: én akarlak téged magamhoz
hívni – válaszolta Szókratész.
– Elmegyek én hozzád, csak aztán beeressz!
– Beeresztelek én, csak ne legyen bent valaki, aki nálad is kedvesebb.
12. Egyszer meglátta egyik társát, Epigenészt, aki ifjú létére hitvány termetű volt, és így
szólt hozzá:
– Milyen csenevész vagy, elhanyagolod magad!
– Bizony, nem sokat törődöm magammal – ismerte el Epigenész.
– Márpedig ezt éppannyira nem engedheted meg magadnak, mint azok, akik az olümpiai
küzdelmekre készülnek. Vagy azt hiszed, jelentéktelen csetepaté az az élethalálharc, amelyet
az athéniak vívnak az ellenséggel?* Nem kevesen éppen gyenge testi állapotuk miatt esnek el
a csatatéren, vagy kénytelenek szégyenletes futással menteni az életüket. Sokan kerülnek
emiatt az ellenség kezére, és további életüket vagy szörnyű rabszolgasorban kell tengetniük,
vagy kiváltják ugyan magukat e fájdalmas kényszerhelyzetből, de néha akkora összeggel,
amely nagyobb, mint az egész vagyonuk, így aztán egész hátralevő életükben szükséget
látnak, és amíg csak élnek, szenvednek. Mások meg szégyenbe kerülnek, mert testük
gyengesége miatt azt hiszik róluk, gyávák is. Vagy nem érdekel, milyen bajok sújtják a
gyengéket, és úgy gondolod, hogy alkalomadtán könnyedén elviseled őket? Szerintem sokkal
könnyebb és kényelmesebb elviselni a testgyakorlással járó kellemetlenségeket. Vagy
egészségesebbnek és hasznosabbnak gondolod a gyengeséget az edzettségnél ? Talán le is
nézed, amit egy edzett ember elérhet? Nincs igazad, mert akiknek szép a teste, azoknak
minden tekintetben ellenkező sors jut ki, mint azoknak, akiknek csúf. Mert az edzett emberek
egészségesek és erősek, ezért sokuk ép bőrrel és becsülettel kerül ki a csatákból és minden
más veszélyből, megmenti barátait, hasznára van a hazájának, amiért hálával övezik és
dicsőséget arat, a legszebb megtiszteltetésekben részesül, így aztán egész életében szépen és
kellemesen él, és a gyermekeinek szép kis vagyont hagy örökül. Nem szabad a
magánembereknek elhanyagolniuk az edzéseket, ha egyszer az állam nem készít fel közösen a
háborúra, sőt annál inkább kell gyakorlatozniuk. Jól vésd eszedbe, hogy sem a harcban, sem
másban, semmiféle élethelyzetben nem válik hátrányodra, ha többet törődsz a tested
felkészítésével. Bármit tesznek is az emberek, a testükre szükségük van, és minthogy szükség
van rá, sokat számít, hogy minél kiválóbb legyen. Még abban is, amiben a testnek látszólag a
legcsekélyebb a szerepe, vagyis a gondolkodásban – ki ne tudná –, hányan követnek el súlyos
tévedéseket, mert a testük nem egészséges ? A feledékenység, a csüggetegség, a mogorvaság
és az őrjöngés sokaknál gyakran épp a test elhanyagoltsága miatt támadja meg az értelmet,
úgyannyira, hogy még a biztos tudást is elfeledteti. Akinek edzett a teste, nagyobb
biztonságban van, és semmi olyan veszély nem fenyegeti, amely a test elhanyagoltsága miatt
lép fel, sőt, éppen ellenkezőleg, az edzettség nyilvánvalóan igen hasznos olyan bajok ellen,
amelyek az elhanyagoltság miatt lépnek föl. És mit ki ne állna az okos ember, hogy az előbb
elmondottak ellenkezőjét érje el! Bizony, kellemetlen dolog a hanyagság miatt úgy
megöregedni, hogy még csak meg sem látta az ember, milyen lehetne a teste a legszebb és
legerősebb állapotában. Márpedig akik elhanyagolják a gyakorlást, sosem látják meg, hiszen
ki sem alakul bennük a szépség és az erő.
13. Amikor egy ember azon bosszankodott, hogy előre köszönt valakinek, de az nem
köszönt vissza, így beszélt Szókratész:
– Nevetséges vagy. Ha összeakadsz egy rútabb testű emberrel, eszedbe sem jut haragudni,
ha viszont egy bárdolatlan lelkűvel hoz össze a sors, azon megsértődsz.
Más arról panaszkodott, hogy nem tud jóízűen enni.
– Akumenosz jó gyógymódot javasolt erre – jegyezte meg Szókratész.
– Mit? – kérdezte az étvágytalan.
– Ne egyél – válaszolta –, mert kellemesebben, takarékosabban és egészségesebben élsz,
ha abbahagyod az evést.
Másvalaki azt mesélte, hogy meleg nála az ivóvíz.
– Legalább készen áll a meleg víz, ha fürdeni akarsz – nyugtatta meg Szókratész.
– A fürdéshez túl hideg.
– A rabszolgáid is vonakodva használják ivásra és fürdésre? – érdeklődött.
– Dehogy! Zeuszra, magam is csodálkozom sokszor, milyen örömmel használják
mindkettőre.
– Nálad melegebb az ivóvíz, vagy az Aszklépiosz-szentélyben? – kérdezte Szókratész.
– Az Aszklépiosz-szentélyben.
– És a fürdővíz hol hidegebb, nálad, vagy az Amphiaraosz-szentélyben?
– Az Amphiaraosz-szentélyben.
– Szedd már össze magad, hiszen elégedetlenebb vagy, mint a rabszolgák és a betegek! –
figyelmeztette Szókratész.
Valakitől, aki keményen megfenyítette a szolgáját, megkérdezte, miért neheztel a
szerencsétlenre.
– Mert szereti a hasát, lusta, állandóan a pénzen jár az esze, de csak a napot lopja.
– Gondoltál már rá, hogy melyikőtök érdemel több fenyítést, te vagy a rabszolgád ? –
jegyezte meg Szókratész.
Egy barátja nem mert nekivágni az Olümpiába vezető útnak. Szókratész ezzel a kérdéssel
fordult hozzá:
– Miért tartasz az úttól? Nem gyalogolsz olykor otthon is egész nap? Ha odamégy, az csak
ennyiből fog állni: sétálsz egy sort, reggelizel, megint sétálsz, vacsorázol, alszol. Nem tudod,
hogy ha az egész napi sétáidat egymás mellé raknád, négy-öt napi adagból könnyedén kijönne
az Athénból Olümpiába vezető út? Persze jobb, ha egy nappal korábban indulsz útnak, mint
ha később. Mert kényelmetlen túlságosan nagy adagot tervezni egy napra, és nagy
könnyebbséget jelent egy nappal hosszabb időt szánni az útra. Inkább az elindulással jó sietni,
mint az úton.
Valakitől, aki elmondta Szókratésznak hogy kimerítette egy hosszú utazás, megkérdezte,
vajon cipelt-e poggyászt is.
– Zeuszra, dehogy, csak a köpenyemet.
– Egyedül mentél, vagy szolga kíséretében ? – faggatta tovább.
– Kísérővel – válaszolta.
– És ő üres kézzel ment, vagy vitt valamit?
– Zeuszra, a takarókat hozta, meg a többi csomagomat – válaszolta.
– És hogy bírta az utat?
– Azt hiszem, jobban, mint én.
– No és mit gondolsz, ha még az ő csomagjait is neked kellett volna vinned, hogy bírtad
volna?
– Zeuszra mondom, hogy nehezen vagy éppen sehogy sem bírtam volna megtenni az utat.
– Nos hát, arról az emberről, aki a szolgagyereknél is kevesebbet képes elviselni, hogyan
gondolhatod, hogy edzett férfiú? – pirított rá Szókratész.
14. Amikor közös lakomára gyűltek össze, és egyesek kevés, mások több húst hoztak
magukkal, Szókratész arra utasította a szolgát, hogy vagy csak a kevés húst tegye a közösbe,
vagy adagolja ki mindenkinek a maga részét. Akik sokat hoztak, szégyenkeztek, hogy nem
részesültek a közös terítékből, és amit ők hoztak, azt nem fogadják el. Ekkor beadták a
közösbe, amit csak hoztak. Minthogy azonban senki sem kapott többet, mint akik keveset
hoztak, ők is felhagytak a sok hús vásárlásával.
Amikor egyszer az asztalnál a nevekről beszélgettek, vagyis arról, hogy mire utal egy-egy
név, Szókratész észrevette, hogy egyik asztaltársa félretolja a kenyeret, s a húst magában eszi.
– Meg tudnánk-e mondani, barátaim – kérdezte –, hogy miért nevezik az embert
falánknak? Hiszen akinek van kenyere, az kenyérhez eszi a húst. Ennek alapján tehát nem
nevezhetik falánk húszabálónak.
– Nem is – mondta az egyik jelenlevő.
– Na és aki magában eszi a húst, kenyér nélkül, de nem azért, mert fogyókúrázik, mint egy
atléta, hanem pusztán élvezetből, az szerintetek falánk vagy sem?
– Nehéz volna jobb nevet találni rá – mondta amaz. Egy másik meg hozzáfűzte:
– És ha valaki kevés kenyérrel eszik sok húst?
– Szerintem azt is tekinthetjük falánknak – mondta Szókratész. – És amikor a többi ember
jó termésért fohászkodik az istenekhez, ő nyilván húshalmokért könyörög.
A fiatalember találva érezte magát Szókratész szavaitól, és bár nem hagyta abba a
húsevést, de kenyeret is tört hozzá. Szókratész látva ezt, így folytatta:
– Ti, akik e mellett a fiú mellett ültök, nézzétek már meg, hogy vajon a kenyeret eszi-e
húsként, vagy a húst kenyérként?
Szókratész megfigyelte egyszer, hogy egy másik asztaltársa egy szelet kenyérhez többféle
húst végigkóstol.
– Létezhet-e nagyobb pazarlás, mint amikor valaki összevissza eszik minden ételt, és a
legkülönfélébb jó falatokat válogatás nélkül a szájába tömi? Aki az asztalnál többféle ételt
kever össze, mint a szakács, az túl drágán főz. Aki pedig összekeveri azokat az ételeket,
amelyeket a szakácsok, mint össze nem illőket nem kevernek össze, az – ha a szakácsok
helyesen járnak el – hibázik, és szégyenbe hozza a szakácsmesterséget. Egyébként nem
nevetséges, hogy egyesek mesterszakácsokat fogadnak fel, majd a szakácsmesterségben
járatlanul belekontárkodnak a főztjükbe? De még más is megesik azzal, aki sokféle ételt eszik
össze: ha véletlenül nincs előtte nagy választék, az ínyencségek utáni vágyában egyenesen azt
hiszi, hogy rosszul megy a sora. Aki viszont ahhoz szokott hozzá, hogy egy falat kenyérhez
egy falat húst egyék, gond nélkül eszi az egyfélét, ha éppen nincs kéznél sokféle.
Mondta azt is, hogy az athéni nyelvjárásban a jóllakni annyit tesz, mint étkezni. A jól arra
vonatkozik – mondta –, hogy olyan étkeket eszünk, amelyek sem a lelket, sem a testet nem
terhelik meg, és nem nehéz hozzájuk jutni. Ennélfogva a jóllakás a helyesen táplálkozók
sajátja.

Negyedik könyv
1. Szókratész minden dologban és minden módon annyira segítőkész volt, hogy még egy
csekély belátással bíró megfigyelőnek is meg kellett értenie: nincs hasznosabb, mint
Szókratésszal időzni, és bármilyen ügyben megéri az ő társaságát keresni. Még az sem volt
haszontalan, ha azok, akik általában vele töltötték az időt és követték őt, távollétében
fölidézték egymás közt személyét. Ha tréfálkozott, sem volt kevésbé hasznára társainak, mint
amikor komolyan beszélgetett. Gyakran mondogatta, hogy szerelmes valakibe, de nyilvánvaló
volt, hogy nem az ifjúi szépségre vágyik, hanem a lélek erényeire. Az erkölcsileg jó természet
jelének azt tartotta, ha valaki gyorsan fölfogta, amire odafigyelt, emlékezett a tanultakra, és
vágyakozott mindazon elsajátítható tudásra, amelynek segítségével a gazdaságot és az államot
helyesen lehet irányítani, és általában az emberek és az emberi világ ügyeit jól lehet intézni.
Úgy gondolta, hogy az ilyen emberek nem csupán a maguk egyéni sorsának, nemcsak a saját
gazdaságuknak felvirágoztatását, hanem más emberek és államok boldogulását is szolgálják.
Szókratész nem mindenkivel bánt azonos módon, hanem azokat, akik önmagukat
tehetségesnek tartották, de a tanuláshoz nem fűlt a foguk, meggyőzte, hogy éppen azoknak
kell a nevelés, akik természetüknél fogva láthatólag a legkiválóbbak. Példának a jó felépítésű
lovakat hozta erre, amelyek szilajok és heves vérűek, és ha csikókoruktól fogva fegyelmezik
őket, kezes és kiváló paripa lesz belőlük, ha viszont fegyelmezés nélkül maradnak,
zabolátlanok és haszontalanok lesznek. A kutyák is: ha a legkiválóbbakat jól betanítják,
pompásan űzik a vadat, hasznot hajtanak a vadászatban, ha azonban nem tanítják őket,,
hasznavehetetlenek, ingerlékenyek és fegyelmezetlenek maradnak. Így van ez a tehetséges
emberekkel is, akik a legszilajabb lelkűek és legkitartóbbak, bármibe fogjanak is. Megfelelő
neveléssel és tanulással minden feladatukat különlegesen jól elláthatják, a legtöbb és
legnagyobb jót tehetik, tanulatlanul és neveletlenül azonban mindenki másnál több rosszat és
kárt tehetnek. Az ilyenek ugyanis képtelenek megítélni, mit kell tenniük, gyakran rossz
ügyekbe bonyolódnak, minthogy pedig nagyravágyók és heveskedők, fegyelmezetlenné és
csökönyössé lesznek, ezért sok nagy bajt okoznak.
Szókratész észre térítette azokat a gazdálkodókat, akik fennhéjázva azt hirdették, hogy
nincs szükségük nevelésre, mert nézetük szerint vagyonuk segítségével mindent
keresztülvihetnek, amit csak akarnak, sőt még az emberek tiszteletét is kivívják.
– Esztelen, aki azt hiszi, hogy tanulás nélkül meg tudja különböztetni a hasznos és ártalmas
dolgokat – mondta –, mint ahogy az is esztelen, aki képtelen ugyan e különbségtételre, de
minthogy gazdagsága folytán mindent el tud érni, amit csak akar, úgy véli, hogy képes lesz
hasznosan cselekedni. Az meg egyenesen ostoba, aki úgy képzeli, hogy jól mehet a sora, és
életszükségleteit és javait megszerezheti, noha képtelen a hasznos
munkára, és még inkább ostoba, aki semmihez sem ért, mégis kiváló embernek gondolja
magát, és bár látszatra sem kiváló, abban a hitben ringatja magát, hogy tisztelni fogják.
2. Most elmondom, miképpen bánt Szókratész azokkal, akik abban a meggyőződésben
ringatták magukat, hogy a legjobb nevelésben részesültek, és nagyra voltak saját
bölcsességükkel. A szép Euthüdémoszról hallotta, hogy a legkiválóbb költők és szofisták
seregnyi művét gyűjtötte össze, ezért úgy vélte, hogy bölcsebb a kortársainál, sőt abban
reménykedett, hogy túlszárnyal majd mindenkit a szónoki és gyakorlati képességek terén.
Mihelyt Szókratész megtudta, hogy Euthüdémosz, aki ifjúkora miatt nem járhatott még a
népgyűlésre, ahányszor valamit keresztül akart vinni, letelepedett az ago-rához közel a
szíjgyártók műhelyénél, maga is odatartott néhány barátja társaságában.
 Mindjárt meg is kérdezte tőle valaki, hogy Themisztoklész vajon valamely bölcs körében
forgolódott-e vagy saját tehetsége folytán emelkedett-e ki annyira a polgártársai közül, hogy
az állam mindig őrá figyelt, valahányszor kiváló férfiúra volt szükség.
Szókratész, mivel fel akarta kelteni Euthüdémosz figyelmét, így válaszolt:
– Ostobaság azt hinni, hogy bár jelentéktelen szakmákban sem válhat senki mesterré
megfelelő tanító nélkül, a város vezetéséhez, ami a legnehezebb mesterség, magától ért
mindenki.
Egy másik alkalommal arra lett figyelmes, hogy Euthüdémosz eltávozik a társaságából,
mert nem akarja azt a látszatot kelteni, mintha csodálná az ő – Szókratész – bölcsességét.
– Ha Euthüdémosz abban a korban lesz – mondta Szókratész –, amikor az államügyekben
kikérik a véleményét, sosem lesz rest tanácsot adni. Hiszen máris olyasmiben buzgólkodik.
Bizonyára kieszelt egy szép bevezetést első szónoklatához, amelyben elhárítja azt a látszatot,
hogy valamit is tanult volna másoktól. Nyilván így fogja kezdeni a beszédét:
„Senkitől soha semmit sem tanultam, athéni férfiak, nem kerestem azok társaságát, akikről
hallottam, hogy értenek a szónokláshoz vagy a gyakorlati dolgokhoz, nem törekedtem rá,
hogy hozzáértő tanítóm legyen, sőt ellenkezőleg, egész életemben nemcsak azt kerültem,
hogy bárkitől bármit tanuljak, hanem még a látszatát is. Mindazonáltal ami éppen az eszembe
ötlik, azt javasolni fogom nektek.”
Így illenék azoknak is bemutatkozniuk, akik a város orvosai akarnak lenni. Valahogy így
kezdhetnék mondókájukat:
„Soha senkitől nem tanultam az orvosi mesterséget, athéni férfiak, egyetlen orvost sem
kerestem fel, hogy tanítson. Nemcsak attól őrizkedtem gondosan, hogy az orvosoktól bármit
tanuljak, hanem még e mesterség elsajátításának látszatát is kerültem. Azért csak bízzátok rám
az orvosi tisztet, mert buzgón próbálkozni fogok, és rajtatok kísérletezve előbb-utóbb el
fogom sajátítani a szakmámat.”
A jelenlevők valamennyien nevetéssel jutalmazták ezt a bevezetést.
Amikor aztán a napnál is világosabb lett, hogy Euthüdémosz hajlik már Szókratész
szavára, csak szégyell megszólalni, Szókratész a következőképpen akarta kiugratni a nyulat a
bokorból:
– Akik jó kitharások, auloszjátékosok, lovasok vagy-más szakemberek akarnak lenni,
minden olyasmit megpróbálnak a lehető legpontosabban megtenni, amitől nézetük szerint
szakemberek lesznek, és nem a saját fejük után mennek, hanem a legkiválóbbak utasításait
követik. Mindent végrehajtanak és elviselnek, hogy az utasításoknak megfelelően
cselekedjenek, mert azt hiszik: másképp nem válhatnának híressé. Azok, akik az
államügyekben kívánnak szónoki és gyakorlati képzettségre szert tenni, nemegyszer úgy
képzelik, hogy minden felkészülés és gyakorlat nélkül, egy csapásra képesek lesznek
helytállni. Márpedig a politika sokkal nehezebb
a többi mesterségnél, hiszen csak nagyon kevesen bizonyulnak rá alkalmasnak a rengeteg
vállalkozó közül. Nyilvánvaló tehát, hogy azoknak, akik az államügyekbe vágnak bele, jóval
alaposabb és elmélyültebb felkészülésre van szükségük, mint azoknak, akik más szakmába.
Szókratész kezdettől fogva ilyen beszélgetéseket folytatott Euthüdémosz füle hallatára.
Amikor aztán látta, hogy az ifjú már készségesebben várja végig és szívesebben hallgatja meg
eszmefuttatásait, egyedül ment el a szíjgyártók műhelyébe. Euthüdémosz letelepedett mellé.
– Mondd csak, Euthüdémosz – kérdezte Szókratész –, igaz az, amit hallok, hogy a
bölcsnek tartott férfiak seregnyi művét gyűjtötted össze?
Mire Euthüdémosz:
– Zeuszra, így van, Szókratész, sőt folytatom a gyűjtést, míg csak annyi nem lesz,
amennyit egyáltalán képes vagyok összegyűjteni.
– Hérára, csodállak – így Szókratész –, hogy nem az ezüst- és aranykincsek gyűjtését
választod, hanem a bölcs művekét! Nyilván úgy gondolod, hogy az ezüst és arany semmivel
sem teszi jobbá az embert, a bölcs férfiak gondolatai viszont birtoklóik erényeit gyarapítják.
Euthüdémosz örült e szavaknak, mert azt hitte, hogy Szókratész szerint is helyes úton
halad a bölcsesség felé. Az pedig, mikor észrevette, hogy a fiatalember örül a dicséretnek, így
folytatta:
– Miben akarsz jeleskedni, Euthüdémosz, hogy ezeket az írásokat gyűjtöd?
Euthüdémosz hallgatott, és azon törte a fejét, mit is válaszoljon.
– Csak nem orvos akarsz lenni? – kérdezte újból Szókratész. – Mert az orvosoknak is sok
irománya van.
Mire Euthüdémosz:
– Zeuszra, dehogy!
– Akkor netán építész szeretnél lenni? Mert az építészetben is szükség van mértékadó
szakemberre.
– Egyáltalán nem – válaszolta.
– Talán olyan kiváló mértantudóssá akarod képezni magad, mint Theodórosz?
– A geometria sem érdekel.
– Csillagász lennél inkább?
Mikor Euthüdémosz erre is tagadólag válaszolt, Szókratész újabbal próbálkozott.
– Csak nem rhapszódosz szeretnél lenni? Mondják, Homérosz összes költeménye megvan
neked.
– Zeuszra, az sem – válaszolta. – Tudom, hogy rhapszódoszok pontosan éneklik a dalokat,
máskülönben viszont ostobák.
– Csak nem arra az erényre törekszel, Euthüdémosz – így Szókratész –, amely képessé
teszi az embereket az állami és gazdasági ügyek intézésére, valamint a vezetésre, és amely
által mind a közösség, mind pedig a maguk számára hasznossá lesznek ?
Erre Euthümédosz:
– De igen, éppen ezt az erényt szeretném elérni, Szókratész.
– A legszebb erényre és a legfontosabb mesterségre törekszel tehát, amelyet királyi
mesterségnek is neveznek, minthogy a királyok dolga. Hanem meggondoltad-e a következőt:
aki nem igazságos, lehet-e kiváló?
– Persze hogy meggondoltam – válaszolta –, és arra jutottam, hogy igazságosság nélkül
még jó polgár sem lehet senki.
– Nocsak, te már ezt is végiggondoltad ?
– Azt hiszem, Szókratész, én magam senkinél sem látszom kevésbé igazságosnak.
– Ugyebár az igazságosoknak is van valamiféle teendőjük, mint például az ácsoknak?
– Van bizony – válaszolta.
– Az igazságosok tehát éppúgy el tudják sorolni saját teendőiket, mint az ácsok a
magukéit ?
– Azt hiszed talán, hogy nem tudom felsorolni az igazságosság ismérveit? Bizony isten, én
még az igazságtalanságéit is fel tudom sorolni, mivel nap nap után nem kevés ilyen esetet
látok és hallok.
– Ha te is egyetértesz, írjunk ide egy deltát, oda meg
egy alfát. Amit igazságos cselekedetnek ítélünk, azt ide írjuk föl a deltához, amit pedig
igazságtalannak, az alfához.*
– Ha szükségét látod, tedd így.
Szókratész fölírta, majd föltette az első kérdését:
– Nemde, létezik a hazugság az emberek között?
– Bizony létezik – válaszolta.
– Melyik rovatba írjuk be ?
– Nyilvánvalóan az igazságtalansághoz.
– Ugye létezik csalás is?
 – De még mennyire.
– Melyikhez írjuk?
– Nyilván ezt is az igazságtalansághoz.
– Mi a helyzet a lopással?
– Azt is – válaszolta.
– No és az, ha valakit eladunk rabszolgának?
– Szintén oda írjuk.
– Az igazságossághoz semmit sem írunk be ezek közül, Euthüdémosz ?
– Még csak az kellene! – válaszolta.
– Ne mondd! Ha valakit hadvezérré választunk, és ő az ellenséges és igazságtalan állam
lakóit rabszolgának adja el, azt igazságtalannak nevezzük?
– Nem nagyon – mondta.
– Netán azt mondjuk, hogy igazságosan cselekedett?
– Inkább.
– Nocsak! És ha a hadvezér a háborúban csellel kijátssza az ellenséget?
– Az is igazságos.
– És ha ellopja és elrabolja a javaikat, igazságosan cselekszik?
– Nagyon is, csakhogy én az előbb azt hittem, hogy csak a barátainkkal szembeni
viselkedésről van szó.
– Ezek szerint amit az igazságtalansághoz soroltunk, azt mind fölírhatnánk az
igazságossághoz is?
– Úgy tűnik.
– Akarod-e, hogy miután így fölállítottuk ezeket az osztályokat, ismét különbséget tegyünk
a fogalmak között oly módon, hogy az imént mondottakat az ellenséggel cselekedni
igazságos, a barátokkal igazságtalan. Sőt ővelük a lehető legegyenesebben kell viselkedni.
– Akarom bizony – mondta Euthüdémosz.
– Igen ám, de azt a megtévesztést hová írjuk föl, ha egy hadvezér, látván serege
csüggedtségét, azt hazudja, hogy a szövetségesek már úton vannak, és ettől felélénkülnek a
katonák?
– Ügy gondolom, az igazságossághoz.
– Ha valaki a fiát, aki nem akarja bevenni a gyógyulásához szükséges orvosságot,
megtéveszti, belekeveri az ételébe a gyógyszert, és ezzel a hazugsággal meggyógyítja, ezt az
eljárást milyen csalásnak ítéljük?
– Azt hiszem, ezt is ugyanúgy igazságosnak.
– Na és ha egy barátunk végső kétségbeesésében öngyilkossági terveket forgat a fejében,
milyen cselekedet ellopni tőle a kardot vagy más gyilkos szerszámot?
– Zeuszra, ez is igazságos.
– Azt mondod tehát, hogy a barátokkal sem kell mindenben egyenes módon viselkedni?
– Zeuszra, nem bizony! – tiltakozott Euthüdémosz. – Inkább módosítanám, amit mondtam,
ha megengeded.
– Meg is kell engednem, nehogy valamit helytelenül sorolj be. De vizsgáljuk meg a
következőt is: ha valaki
úgy csapja be a barátját, hogy kárt okoz neki, mikor igazságtalanabb, ha szándékosan vagy
ha akaratlanul teszi?
– Szókratész, én már nem bízom a válaszaimban, hiszen amiről az előbb beszéltünk, mind
a visszájára fordult. De azért hadd mondjam azt, hogy a szándékos hazugság igazságtalanabb
a szándéktalannál.
– Úgy gondolod, hogy van az igazságosságnak is olyan szabályrendszere, olyan
tudománya, mint a betűvetésnek?
– Úgy.
 – És kit tartasz inkább járatosnak a betűvetésben: aki készakarva nem ír és olvas helyesen,
vagy aki szándéka ellenére?
– Aki készakarva, mert az, ha akarná, képes volna helyesen csinálni.
– Vagyis aki készakarva nem ír helyesen, az lehet írástudó, de aki akaratlanul, az
írástudatlan?
– Pontosan.
– Az igazságos ügyeket az ismeri-e inkább, aki szándékosan hazudik és csal, vagy aki
szándéktalanul tesz
így?
– Nyilván az, aki szándékosan.
– Ugye azt mondod, hogy járatosabb a betűvetésben az, aki a betűket ismeri, mint az, aki
nem?
– Igen.
– No de igazságosabb-e az, aki az igazságot jobban ismeri, mint aki nem?
– Úgy látszik. Azt hiszem, én is ezt mondom, de már magam sem tudom, hogyan.
– Ejnye-ejnye! Mit gondolsz arról az emberről, aki
igazat akar mondani, de ugyanarról a dologról sohasem állítja kétszer ugyanazt? Például,
aki ugyanarról az útról beszélve hol azt mondja, hogy keletre, hol azt, hogy nyugatra vezet,
vagy aki egy és ugyanazon számadást elkészítve hol nagyobb, hol kisebb összeget hoz ki.
– Nyilvánvaló, hogy az ilyen arról is azt hiszi, hogy tudja, amiről sejtelme sincs.
– Ismersz-e olyan embert, akit szolgalelkűnek neveznek?
– Természetesen.
– A bölcsessége vagy a tudatlansága miatt érdemelte ki ezt az elnevezést?
– Világos, hogy a tudatlansága miatt.
– Azért ragadt rá ez a név, mert a kovácsmesterséghez nem ért?
– Dehogy!
– Talán mert az ácsmesterségben járatlan?
– Nem azért.
– Akkor azért, mert nem konyít a vargamesterséghez?
– Ugyan, dehogy, egyikért sem. Éppen ellenkezőleg, az ilyenekhez értők többnyire
szolgalelkűek.
– Arra mondják tehát, aki a széphez, a jóhoz és az igazságoshoz nem ért?
– Azt hiszem – válaszolta.
– Vagyis minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy elkerüljük a szolgalelkűséget?
– Az istenekre, Szókratész, én tökéletesen meg voltam győződve róla, hogy olyan
bölcsességgel foglalatoskodom, amely hitem szerint megtanítja a szépre és jóra törekvő
férfiakat a kellő tudományokra. Képzelheted, mennyire kétségbe vagyok esve, hogy ennyi
fáradságos előkészület után még a legszükségesebb tudnivalók lényegére tapintó kérdésekre
sem tudok válaszolni, más utat pedig nem ismerek ahhoz, hogy jobbá lehessek.
– Mondd csak, Euthüdémosz – kérdezte Szókratész –, jártál te már Delphoiban?
– Zeuszra, kétszer is – felelte.
– És láttad-e a szentélyen e feliratot: ,,Ismerd meg önmagad”?*
– Természetesen.
– Na és egyáltalán nem törődtél a felirattal, vagy odafigyeltél, és megkísérelted kideríteni,
hogy ki is vagy valójában?
– Zeuszra, egyáltalán nem, hiszen biztos voltam benne, hogy pontosan tudom. Hiszen
aligha érthetek máshoz, ha még magamat sem ismerem.
– Na de szerinted ki ismeri önmagát? Aki csupán a tulajdon nevét ismeri, vagy aki olyan,
mint azok, akik lovat vásárolnak? Mert azok nem hiszik a megismerni kívánt lóról, hogy
ismerik, amíg meg nem vizsgálják, hogy engedelmes-e vagy sem, erős-e vagy gyenge, gyors-
e vagy lomha, és amíg szemügyre nem vesznek minden egyebet, ami a ló hasznavehetőségére
vagy hasznavehetetlenségére utalhat. Így kell önmagadat is megvizsgálnod, hogy mennyire
használsz az embereknek, és csak azután mérheted föl a saját képességedet.
– Azt hiszem, aki nincs tisztában a saját képességeivel, nem ismeri önmagát – válaszolta
Euthüdémosz.
– Ugye a napnál is világosabb, hogy az emberek önismeretéből származik a legtöbb jó,
önáltatásukból pedig a legtöbb rossz? Akik ismerik önmagukat, tudják, hogy
mire van szükségük, és át tudják tekinteni, mire képesek és mire nem. Minthogy olyannal
foglalkoznak, amihez| értenek, megszerzik, amire szükségük van, és jól megy a soruk.
Amihez nem értenek, azzal nem foglalkoznak, így elkerülik a tévedéseket, és nem fordul
rosszra a soruk. Önismeretük révén másokat is képesek megítélni, ennek segítségével
előnyöket szereznek, és elkerülik a bajt. Akik viszont nem ismerik saját képességeiket, hanem
áltatják magukat velük kapcsolatban, azok ugyanúgy járnak el más emberekkel és emberi
dolgokkal is, és nem tudják, mire van szükségük, mit tegyenek, az erkölcsi javakat nem
nyerik el és hitványságokba bonyolódnak. Akik tisztában vannak vele, hogy mit tesznek,
azoknak beválnak a számításai, hírnevet és megbecsülést szereznek. A hozzájuk hasonlók
szívesen fogadják őket a társaságukban, a kétbalkezesek arra törekednek, hogy kikérjék
tanácsukat, és vezetőjükül nyerjék meg őket, mivel tőlük remélik sorsuk jobbra fordulását.
Ezért aztán mindenkinél jobban szeretik őket. Akik viszont nem értenek a dolgukhoz, rosszul
választanak, és elhibázzák céljaikat, azokat nemcsak ügyükben éri kár és balszerencse, hanem
a hírük is csorbát szenved, nevetségessé válnak, és megvetetten, becsület nélkül kell élniük.
Látod, azok az államok is, amelyek félreismerve saját erejüket, hatalmasabbakkal keverednek
háborúba, vagy porba hullanak, vagy szabadságukat elvesztve, szolgasorba.
Euthüdémosz így válaszolt:
– Hidd el, Szókratész, nekem is meggyőződésem, hogy nagyon értékes dolog az önismeret.
De azért figyelek rád, és kérlek mondd el, honnan is kell kezdenem önmagam vizsgálatát.
– Azt tehát már biztosan tudod, hogy milyen a jó és milyen a rossz ?
– Zeuszra, ha ezt se tudnám, a rabszolgáknál is hitványabb volnék!
– Nosza, mondd csak el nekem is! – kérte Szókratész.
– Nem nehéz – válaszolta. – Először is az egészséget jónak ítélem, a betegséget meg
rossznak. Másodszor, mindazt, ami az egészséghez vezet, legyen az ital, étel vagy
foglalatosság, jónak, ami a betegséghez, azt rossznak tartom.
– Ugye mind az egészség, mind a betegség, ha valami jónak az oka, jó, ha pedig valami
rossznak, akkor rossz ? – kérdezte Szókratész.
– Mikor lehetne az egészség valami rossznak, a betegség pedig valami jónak az oka?
– Zeuszra, akkor, ha egy szörnyű hadjáratban vagy vészt hozó hajóskalandban, vagy más
hasonlóban az erőtől duzzadó emberek odavesznének, a gyengélkedők pedig, mivel otthon
maradtak, megmenekülnének.
– Igaz, ami igaz, de azt is beláthatod, hogy a hasznot hajtó vállalkozásokban is az erősek
vesznek részt, a gyengék meg otthon maradnak.
– Az tehát, ami olykor hasznos, olykor meg ártalmas, inkább jó vagy inkább rossz
dolognak tűnik?
– Zeuszra, e szerint az okoskodás szerint sem az egyiknek, sem a másiknak nem látszik. De
hát a bölcsesség, Szókratész, kétségkívül jó dolog. Miben ne érhetne el jobb eredményt a
bölcs, mint a tanulatlan?
– Nocsak, talán nem hallottál még Daidaloszról, akit Minósz elfogott, aki bölcsessége
miatt kényszerült szolgálatára, megfosztva hazájától és szabadságától? Amikor a
fiával együtt megpróbált elszökni, elvesztette a gyermekét, de maga se menekült meg,
hanem a barbárokhoz került és ismét rabságra jutott.
– Zeuszra, mesélik – hagyta rá Euthüdémosz.
 – Palamédész szenvedéseiről csak hallottál? Róla mindenki azt dalolja, hogy bölcsessége
miatt addig irigykedett rá Odüsszeusz, míg végül elveszejtette.
– Ezt is mesélik – ismerte el.
– És hány bölcs embert hurcoltak el erőszakkal a perzsa nagykirályhoz rabszolgának!
– Egyre valószínűbbnek látom, Szókratész, hogy a legvitathatatlanabb jó a boldogság –
jegyezte meg Euthüdémosz.
– De csak ha nem vitatható értékű javakra épül, Euthüdémosz.
– Ugyan mi lehetne vitatható, ami boldoggá tesz?
– Semmi, ha nem soroljuk ide a szépséget, az erőt, a gazdagságot, a hírnevet és más
hasonlókat.
– De Zeuszra, csak soroljuk! Ezek nélkül milyen boldogság lehetséges?
– Zeuszra, akkor olyan dolgokat sorolunk ide, amelyek miatt sok szörnyű baj érte már az
embereket. Sok embert a szépsége miatt tettek tönkre a szépségért bolondulók, sokan az
erejük miatt vágták a kelleténél nagyobb fába a fejszéjüket, és nem kis bajbajutottak, sokan
úgy pusztultak el, hogy a gazdaságuk miatt körülhízelegték és lépre csalták őket, sokan pedig
jó hírük és politikai hatalmuk folytán szenvedtek el nagy csapásokat.
– Ha még akkor sem beszélek helyesen, ha a boldogságot dicsérem, beismerem, hogy
fogalmam sincs róla, mit kell imáimban az istenektől kérnem!
– Valószínűleg azért nem gondolkodtál ezeken a dolgokon, mert azt hitted, hogy nagyon is
tisztában vagy velük. Minthogy demokratikus államban szándékozol vezető szerepet játszani,
nyilván tudod, hogy mi is a demokrácia – folytatta.
– Természetesen – válaszolta.
– Azt hiszed, tudhatod, mi a demokrácia, ha nem ismered a démoszt?
– Zeuszra, semmi esetre.
– És a démoszról tudod, hogy micsoda?
– Persze hogy tudom.
– Mit gondolsz hát, mi a démosz?
– A szegényebb polgárok összessége.
– Ismered a szegényeket?
– Persze hogy ismerem.
– No és a gazdagokat is ismered ?
– Nem kevésbé, mint a szegényeket.
– Milyenek azok, akiket szegénynek hívsz, és milyenek, akiket gazdagnak?
– Szerintem azok a szegények, akik nem engedhetik meg maguknak azt sem, amire
szükségük van, és azok a gazdagok, akiknek a szükségesnél is több van.
– Feltűnt-e már neked, hogy van néhány igen szerény jövedelmű ember, aki nemcsak hogy
megél abból, amije van, hanem még félre is tesz, másoknak meg a mégoly sok sem elég?
– Zeuszra – mondta Euthüdémosz –, igazad van! Tudom, hogy néhány emberből éppen
azért lett zsarnok, mert kevésnek bizonyult a vagyona, s emiatt éppolyan jogtalanságokat
kezdett elkövetni, mint a legszegényebbek.
– Na de ha ez így van – vélekedett Szókratész –, a türannoszok a démoszba tartoznak, a
kevéssel beérők pedig, ha okosan gazdálkodnak, a gazdagokhoz.
– A tudatlanságom arra késztet, hogy ezzel is egyetértsek. Úgy látom, jobb volna
hallgatnom, hiszen szemmel láthatóan egyszerűen semmit sem tudok.
Euthüdémosz kétségbeesve távozott, megvetette önmagát, és úgy vélte, hogy valóban nem
különbözik a szolgalelkűektől.
Sokan kerülték Szókratész társaságát azok közül, akiket ilyen helyzetbe hozott. Ezeket
lomha eszűeknek nevezte. Euthüdémosz viszont ezután úgy érezte, hogy másképp nem lehet
híres emberré, csak ha Szókratész társaságában forog. Nem is távozott el mellőle többet, csak
ha feltétlenül szükséges volt. Néhány szokását is utánozni kezdte. Amikor Szókratész
észrevette, hogyan áll a dolog, nem hozta zavarba tanítványát, hanem egyszerű és világos
szavakkal elmagyarázta mindazt, amit ítélete szerint tudnia kellett és amivel hasznos
foglalkoznia.
3. Szókratész nem sürgette tanítványait, hogy szónokká, gyakorlatias és ügyes emberré
váljanak, mert az volt a véleménye, hogy mindezek előtt a józan gondolkodást kell
elsajátítaniuk. Úgy vélte ugyanis, hogy akik a józan gondolkodás elsajátítása nélkül válnak
valamiben szakemberré, igazságtalanabbak, és hajlamosabbak hitvány tettek elkövetésére.
Először is az istenekkel kapcsolatban próbálta meg józan gondolkodásra nevelni társait.
Mások is beszámoltak ilyesféle beszélgetéseiről, én az Euthüdémosszal folytatott
eszmecseréjét beszélem el.
– Mondd csak, Euthüdémosz, – gondolkodtál-e már rajta, milyen körültekintően
gondoskodtak az istenek mindarról, amire csak szükségük van az embereknek?
– Zeuszra, nem én!
– De azt tudod, hogy legelőször fényre van szükségünk, és azt az istenek adják?
– Zeuszra, ha fény nem volna, bár van két szemünk, a vakokhoz hasonlítanánk.
– Minthogy pedig pihennünk is kell néha, legszebb pihenőidőnek az éjszakát ajándékozták
nekünk.
– Hálásak is lehetünk érte!
– Ugye a nappali órákat a nap világa ragyogja be, az éjszaka homálya viszont nélkülözi a
világosságot? Csakugyan azért fénylenek a csillagok, hogy az éjszakai órákat is
megvilágítsák, és mindent élvezhessünk, amit csak kell?
– Így van – ismerte el.
– A hold viszont nemcsak az éjszakát, hanem a hónap részeit is világosan kijelöli
számunkra.
– Pontosan.
– Mivel táplálékra van szükségünk, ezt a földből adományozzák nekünk az istenek, és az
évszakokat is úgy igazítják, hogy mindenünk meglegyen. Nemcsak a legszükségesebb
javakból nyújtanak bőségesen és nagy választékban, hanem az élvezeti cikkekből is.
– Szeretik az embert az istenek.
– A vizet is ők adják, ami nagyon sokat ér, mert a földdel és az évszakokkal együtt az táplál
és növel mindent, ami számunkra hasznos, sőt bennünket is az táplál, és ételeinket
emészthetőbbé, hasznosabbá és kellemesebbé teszi. Vízből kell a legtöbb, hát végtelen
bőséggel fakasztják számunkra az istenek.
– A gondviselés bizonyítéka mindez.
– A tüzet is megszerezték nekünk, hogy védjen a hideg és a sötétség ellen, segítsen minden
mesterségben és másban, amiben lehet. Egy szó, mint száz, tűz nélkül az emberek egyetlen
létfontosságú terméket sem képesek előállítani.
– Ez a lehető legnagyobb mértékben tanúskodik az istenek emberszeretetéről.
– Az is ezt az emberszeretetet bizonyítja, hogy amikor a nap túljutott téli fordulóján, egyre
közelebb kerül a földhöz, és a növényeket megérleli vagy elszárítja, ha már lejárt az idejük, de
ezután már nem közeledik tovább, hanem elfordul, őrizkedve tőle, hogy a kellőnél nagyobb
hőséggel ártalmunkra legyen. Ezután távolodni kezd, s amikor már mi is tisztán látjuk, hogy
megfagynánk a hidegtől, ha még messzebb kerülne, ismét megfordul, és közeledni kezd. Így
azután mindig ott kering az égen, ahol leginkább hasznunkra van.
– Zeuszra, láthatólag mindez teljességgel az emberek érdekében történik!
– Ugye az is világos, hogy nem élnénk túl, ha hirtelen állna be a hőség vagy a fagy? Ezért
közeledik és távolodik a nap lassan, hogy a legnagyobb forróságot és hideget fokozatosan,
szinte észrevétlenül éljük át.
– Azon töröm a fejem – tanakodott Euthüdémosz –, hogy van-e más dolga is az isteneknek,
mint az emberekről gondoskodni? Csakis az gátol ennek kijelentésében, hogy valamennyi
élőlény részesül jótéteményeikben.
– Hát nem nyilvánvaló-e – kérdezte Szókratész –, hogy a többi élőlény is az emberek
hasznára születik és nevelkedik? Tudsz-e élőlényről, amelynek annyi haszna
van a kecskéből, birkából, marhából, lóból, szamárból, mint az embernek? Érzésem szerint
az állatok még a növényeknél is többet érnek számunkra, mert az ember nem kisebb
mértékben fogyasztja és hasznosítja az állatokat, mint a növényeket, sőt szép számmal akad
olyan nép, amely a föld termését nem használja táplálékul, hanem a jószág tejéből, sajtjából és
húsából tartja fönn magát. A háziállatokat valamennyi nép megszelídítette és igába hajtotta,
hogy a háborúban és minden munkában segítőtársai legyenek.
– Egyetértek veled, mert tapasztaltam, hogy az embernél sokkal erősebb állatokat is
engedelmességre lehet szoktatni, és arra lehet használni, amire csak kell.
– Továbbá, mivel sok jó és hasznos dolog van a világon, csak éppen különböznek
egymástól, az istenek az emberekbe mindegyik jelenség számára megfelelő érzékszervet
helyeztek, amelyek segítségével az összes jó dolgot élvezni tudjuk. Megvan bennünk a
megfontolás képessége is, amelynek segítségével mindazt, amiről érzeteink támadnak,
fontolóra vesszük és emlékezetünkbe idézve megtanuljuk, miként hajt hasznot. És sokféle
dolgot kimódolhatunk, melyek révén élvezzük a jó dolgokat, és elhárítjuk a rosszakat.
Értelmes beszédet is adtak nekünk, amely által minden hasznos ismeretre megtanítjuk
egymást. Az ismereteket megosztjuk, törvényeket hozunk és államot alkotunk.
– Mindenképpen úgy tűnik, hogy az istenek igen nagy gondot fordítanak az emberekre.
– Aztán meg, ha a jövőbeli események kimenetelét nem vagyunk képesek előre látni,
ebben is segítségünkre vannak. A kérdezőknek jóslatok útján világosítják meg
a bekövetkezendő eseményeket, és elmagyarázzák, miképpen fordulhatnak legjobbra a
dolgok.
– Láthatólag veled még barátságosabban bánnak, mint másokkal, hiszen még akkor is
jelzik, mit tegyél és mit nem, amikor meg sem kérdezed.
– Te is fel fogod ismerni, hogy igazat mondok, hacsak nem vársz arra, hogy szemtől
szembe lásd az istenek alakját, hanem megelégszel vele, hogy műveiket látva féled és
tiszteled az isteneket. Gondold meg, hogy maguk az istenek is műveik által adnak útmutatást.
Hiszen ők, akik a jót ajándékozzák nekünk, nem nyíltan, körünkben járva-kelve nyújtják át
adományaikat. Az pedig, aki az egész kozmoszt, amelyben minden szép és jó benne
foglaltatik, úgy rendezi és fogja össze, hogy sértetlenül, épen és elévülhetetlenül tartja fenn
állandó működésben, s az a gondolatnál sebesebben, kezesen hajlik szavára, nos, ez az isteni
lény hatalmas művei révén jelenik meg, és maga az alkotó láthatatlan számunkra. Gondold
meg, hogy a mindenki számára láthatónak tetsző nap sem engedi, hogy az emberek tüzetesen
megszemléljék, és ha valaki vakmerően arra vállalkozik, hogy belenézzen, elveszíti a szeme
világát. Sőt még az istenek eszközeit is láthatatlannak fogod találni. Nyilvánvaló ugyanis,
hogy a villám felülről csap le, és mindenen uralkodik, amit eltalál, mégsem látszik, amint
lebocsátkozik, amint ráront áldozatára és amint elillan. A szelek sem Játszanak, noha hatásuk
szembeötlő, és ha elérnek, érezzük jelenlétüket. Sőt az emberi lélek, amely olyan, hogy ha az
emberi dolgok közül valami is részesül az isteniben, hát ő az – nos, hogy a lélek uralkodik
rajtunk, az szemmel látható, ám ő maga láthatatlan. Aki mindezeket átgondolta, annak nem
szabad semmibe vennie a láthatatlan dolgokat, hanem erejét magukból a cselekedeteiből
megértve kell tisztelnie a daimoniont.
– Nézd, Szókratész – felelte Euthüdémosz –, jól tudom, hogy soha, a legkevésbé sem
fogom elhanyagolni a daimoniont, de az igazán elszomorít, hogy érzésem szerint az emberek
közül soha senki sem képes az istenek jótéteményeit méltó hálával viszonozni.
– Emiatt ne keseredj el, Euthüdémosz – válaszolta. – Mert látod, hogy a delphoi isten, ha
valaki azt tudakolja, hogy miképpen kedveskedhetne az isteneknek, azt feleli, hogy hazája
törvényeinek megtartásával. A törvény pedig kétségkívül mindenütt arra irányul, hogy erőnk
szerint, áldozatokkal nyerjük el az istenek jóindulatát. Hogyan is tisztelhetné valaki szebben
és jámborabban az isteneket, mint ha úgy cselekszik, ahogyan ők elrendelik? Arra azonban
szükség van, hogy a lehetőségeinél senki se érje be kevesebbel, mert ha valaki beéri,
nyilvánvaló, hogy az isteneket valójában egyáltalán nem tiszteli. Az isteneket fenntartás
nélkül, erőnk szerint kell tisztelnünk, és bíznunk, reménykednünk kell a legnagyobb jóban.
Hiszen nem gondolkodnék józanul az, aki inkább vetné másokba a reményét, mint azokba,
akik a legnagyobb jót nyújthatják, vagy az, aki másképpen akarna kedvükben járni, mint
ahogy nekik kedves. És hogyan járhatna inkább a kedvükben, mint a lehető legnagyobb
engedelmességgel?
Azzal, hogy így beszélt, és ennek megfelelően cselekedett, jámborabbá és józanabbul
gondolkodóvá tette társait.
4. Az igazságosságról alkotott véleményét Szókratész nem rejtette véka alá, hanem
tetteivel kimutatta. A magánéletben mindenkivel törvénytisztelően bánt és mindenkinek
hasznára volt, a közéletben tevékenykedő vezetőket pedig rábeszélte a törvények
parancsainak megtartására, akár a városban, akár hadjáraton tartózkodott, úgy, hogy
engedelmességével kitűnt a többiek közül. Amikor a népgyűlésen episztatész volt, nem
hagyta, hogy a nép törvényellenes határozatot hozzon, hanem a törvények védelmében
ellenállt, és akkora népharagot vont a fejére, amekkorát, azt hiszem, senki más nem lett volna
képes elviselni.* Amikor a harminc zsarnok valami törvényellenes parancsot hozott, nem
engedelmeskedett. Amikor megtiltották neki, hogy az ifjakkal társalogjon, és elrendelték,
hogy ő és néhány polgártársa valakit a halálba kísérjen, egyedül ő tagadta meg az
engedelmességet, minthogy törvényellenes volt a neki adott parancs.* Mások a bíróságon a
bírák szája íze szerint beszéltek, hízelegtek és könyörögtek a törvény szigorának enyhítéséért,
és ilyen módszerekkel nem kevesen és nemegyszer fölmentették magukat a bírákkal, ő
azonban még akkor sem akart a szokásos törvénytelenségekkel élni a bíróságon, amikor
Melétosz bevádolta, hanem – bár könnyedén fölmentethette volna magát bíráival, ha akár
csak mértékkel is, de alkalmazott volna ilyesmit –, inkább a törvényekhez ragaszkodva kívánt
meghalni, mintsem ellenükben élni.* Gyakran beszélt ebben a szellemben másokkal is. Úgy
tudom, egyszer az éliszi Hippiasszal a következőképpen beszélgetett az igazságosságról.
Hippiasz akkoriban érkezett vissza Athénba, és összetalálkozott Szókratésszal, aki
néhányaknak éppen azt fejtegette, hogy milyen furcsa dolog: ha valakiből vargát, ácsot,
kovácsot vagy lovászt akar faragni, habozás nélkül megtalálja, hová küldje tanítványnak – azt
is beszélik: bárki betöretheti a lovát vagy a tehenét, ha akarja, mert mindenfelé csak úgy
nyüzsögnek a szakemberek –, de ha valaki akár maga akarja elsajátítani az igazságosságot,
akár fiát vagy a rabszolgáját akarja megtaníttatni rá, fogalma sincs, hova forduljon, hogy
sikerrel járjon.
Hippiasz meghallotta szavait, és kissé gúnyosan megjegyezte:
– Te még mindig ugyanazt hajtogatod, amit már régen is hallottam tőled ?
Erre Szókratész:
– Még ennél is rosszabb a helyzet, Hippiasz. Nemcsak mindig ugyanazt fújom, hanem
ráadásul ugyanazokról a dolgokról. Valószínűleg a te tudásod olyan sokrétű, hogy sose
beszélsz ugyanazokról a dolgokról ugyanúgy.
– Légy nyugodt, mindig megpróbálok valami újat mondani – felelte.
– Az olyan dolgokról is, amelyeket biztosan ismersz, például a betűkről? Ha megkérdezné
valaki, hány és milyen betűből áll Szókratész neve, megpróbálsz most mást felelni, mint
korábban? Vagy a számokról! Ha azt kérdezik tőled, vajon kétszer öt az tíz-e, most nem,
ugyanazt válaszolod, mint korábban?
– Az ilyesmiről, Szókratész, én is mindig ugyanezt mondom, mint te is, az igazságosságról
azonban, erősen hiszem, bizony olyan beszédet tudnék most tartani, aminek sem te, sem senki
más nem tudna ellentmondani.
 – Hérára, ha igazat állítasz, nagy jóra leltél, hisz akkor a bírák fölhagynak vele, hogy
kétféleképp szavazzanak, a polgárok nem huzakodnak többé az igazukért, nem pereskednek
és viszálykodnak, az államok is lezárják az igazságosság kérdéseiben támadt vitáikat és
háborúikat. Nem is tudom, hogyan válnék meg tőled aki ilyen hatalmas kincsre találtál,
mielőtt meghallgatnálak?
– Zeuszra, nem fogsz meghallgatni, mielőtt magad színt nem vallasz, hogy mit is tartasz
igazságosnak. Mert elég volt már abból, hogy másokat kifaggatva és megcáfolva mindenkit
kinevetsz, magad viszont egyáltalán nem akarsz számot adni és véleményt nyilvánítani
semmiről.
– Nem vetted észre, Hippiasz, hogy amit igazságosnak tartok, azt szüntelenül hirdetem?
– No és hogyan hirdeted? – érdeklődött.
– Ha nem is beszéddel, de tettekkel hirdetem. Vagy szerinted a tett nem hitelt érdemlőbb
tanú a szónál?
– Zeuszra, sokkal inkább – válaszolta –, mert sokan, akik az igazságosságról szónokolnak,
igazságtalanul cselekszenek, de az igazságosan cselekvők között egy igazságtalankodót sem
találhatunk.
– Tapasztaltad-e valaha is, hogy hamisan tanúskodtam, feljelentést tettem, a barátaimat
vagy a várost viszályba döntöttem, vagy bármi más igazságtalanságot elkövettem?
– Egyáltalán nem tapasztaltam – ismerte el.
– Az igazságtalanságtól való tartózkodást nem ítéled igazságosságnak ?
– Szókratész, te most nyilván megint megpróbálsz kitérni a válaszadás elől: mit is tartasz
igazságosnak,
mert nem azt mondod, mit tesznek az igazságosok, hanem azt, hogy mit nem.
– De hát én úgy gondoltam – védekezett Szókratész –, hogy az igazságosságnak elegendő
tanújele az, ha valaki nem akar igazságtalankodni. Ha te nem így véled, vizsgáld meg,
megnyeri-e tetszésedet a következő megállapítás: ami törvényes, az az igazságos.
– Vagyis azt mondod, Szókratész, hogy a törvényes egyúttal igazságos is?
– Bizony azt – hagyta rá.
– Nem tudom felfogni, mi az, amit törvényesnek, és mi az, amit igazságosnak nevezel.
– Ugye ismered az állam törvényeit? – kérdezte Szókratész.
– Természetesen.
– És mit nevezel törvényeknek?
– Amit a polgárok írásban rögzítettek, összefoglalva, hogy mit kell tenni, és mitől kell
tartózkodni.
– Nemde az cselekszik törvényesen, aki ezek alapján vesz részt az állam életében, és
törvénytipró, aki áthágja őket?
– Pontosan – ismerte el.
– Ugye a törvényeknek engedelmeskedők igazságosan cselekszenek, igazságtalan tetteket
pedig az követ el, aki fittyet hány a törvényre ?
– Pontosan – hagyta rá.
– Nemde aki igazságosan cselekszik, igazságos, aki igazságtalanul, igazságtalan?
– Hogyan is lehetne másképp?
– Vagyis a törvénytisztelő igazságos, a törvénytipró pedig igazságtalankodó.
Erre Hippiasz így szólt:
– Szókratész, hogyan tarthatná valaki komoly dolognak a törvényeket és a nekik való
engedelmeskedést, amikor gyakran a törvényhozók vonják vissza és változtatják meg őket?
– Háborút is gyakran indítanak az államok – jegyezte meg Szókratész –, aztán mégis békét
kötnek.
– Bizony így van – erősítette meg.
– Úgy gondolod, hogy mást teszel, ha a törvényeknek engedelmeskedőket gyalázod azért,
mert a törvényeket hatályon kívül lehet helyezni, mint ha a háborúk kötelességtudó katonáit
ócsárolnád pusztán azért, mert békét is lehet kötni?
– Zeuszra, dehogy! – mentegetőzött Hippiasz.
– Tudod-e, hogy a lakedaimóni Lükurgosz semmivel sem tette volna Spártát különbbé a
többi államnál, ha nem ültette volna belé vasszigorral a törvényeknek való engedelmességet?
Nem tudod, hogy azok a legjobb államférfiak, akik rá tudják bírni a polgárokat, hogy
engedelmeskedjenek a törvényeknek, és hogy az a város él békében a legjobban, és azt a
legnehezebb legyőzni háborúban, amelynek polgárai tisztelik a törvényt? Az államok számára
a legnagyobb jótétemény az egyetértés, és a városok tanácsai meg legkiválóbb férfiai
minduntalan polgártársaik lelkére kötik az egyetértést. Hellasz-szerte fennáll az a törvény,
hogy a polgárok esküt tesznek az egyetértésre, és ezt az esküt mindenütt leteszik. Azt hiszem,
mindez nem azért történik, hogy a polgárok ugyanazt a kórust ítéljék elsőnek a versenyen,
vagy ugyanazoknak az auloszjátékosoknak tapsoljanak, vagy ugyanazokat a költőket
válasszák ki, vagy ugyanazokban a dolgokban leljék örömüket, hanem hogy a törvényeknek
engedelmeskedjenek. Ha ugyanis a polgárok alávetik magukat a törvényeknek, az államok
erősek és boldogok lesznek, egyetértés nélkül viszont sem az államot nem lehet jól
kormányozni, sem az otthoni gazdaságot nem lehet jól szervezni. Hogyan kerülhetné el
eredményesebben az állam büntetéseit és vívhatna ki magának nagyobb tiszteletet a
magánember, mint úgy, hogy engedelmeskedik a törvényeknek? Hogyan érhetné el, hogy ne
maradjon alul a törvényszékek előtt, hanem győztesként távozzon? Kire bízhatná valaki
vagyonának, fiainak vagy lányainak megóvását, kinek hihetne, ha nem a törvénytisztelőnek?
Az egész állam kit tarthatna bizalmára méltóbbnak, mint a törvényeket tisztelőt? Kiben
találják meg inkább az igazságosságot a szülők, a rokonok, a barátok, a rabszolgák, a
polgártársak és az idegenek? Kiben bízna meg inkább az ellenség, ha fegyverszünetről,
egyezményről vagy békekötésről esik szó? Kit akarnának inkább szövetségessé tenni, mint a
törvénytisztelő polgárt? Kire bíznák inkább a szövetségesek a hadvezérséget, az őrséget vagy
az államuk üdvét? Kitől várhatnák több joggal a szívesség viszonzását, ha nem attól, aki
tiszteli a törvényt? Kinek nyújtana bárki nagyobb örömmel segítséget, mint annak, akiről
feltételezi, hogy hálával fogja viszonozni? Kivel törekszik bárki jobban barátságra lépni, vagy
legalább kevésbé ellenséges viszonyban állni, mint az ilyen emberrel? Kivel háborúzna bárki
kevésbé, mint azzal, akivel inkább barátságot szeretne kötni, nem pedig ellenségeskedni,
vagyis az olyannal, akivel a legtöbben barátságban és szövetségben kívánnak élni, s a
legkevesebben ellenségesen és háborúskodásban. Én tehát, Hippiasz, kijelentem, hogy a
törvényes és az igazságos azonos, és ha te ellenkezőképpen vélekedsz, add elő. Erre Hippiasz
így szólt:
– De Zeuszra, Szókratész, az a véleményem, hogy nem lehet ellenkezőjét gondolni annak,
amit te elmondtál az igazságosságról.
– Ismersz-e bizonyos íratlan törvényeket, Hippiasz ? – kérdezte.
– Az egész földkerekségen egyformán tisztelik ezeket.
– Kijelenthetnéd-e róluk, hogy az emberek alkotásai?
– Hogyan tehetném – válaszolta –, amikor az emberek valamennyien nem gyűlhetnek
össze, és a nyelvük is különböző.
– Mit gondolsz, akkor hogyan keletkeztek ezek a törvények ?
– Ügy vélem, hogy az istenek hozták őket az embereknek, minthogy az emberek között,
bármerre járunk is, az első és legfőbb szokás az istenek tisztelete.
– Hát azt nem hiszik mindenütt, hogy a szülőket is tisztelni kell?
– Dehogynem – válaszolta.
– Nemde az is általános szokás, hogy a szülők a gyermekeikkel és a gyermekek a
szüleikkel nem létesítenek szerelmi viszonyt ?
– Ezt egyáltalán nem tartom isteni törvénynek, Szókratész.
 – Miért nem? – kérdezte.
– Mert tapasztalatom szerint némelyek áthágják.
– Sok más esetben is megsértik az emberek a törvényt – magyarázta –, de az isteni
törvények megszegői meglakolnak, s ezt az ember semmi módon el nem kerülheti, az emberi
törvények megsértői közül azonban némelyek megmenekülnek a büntetéstől, egyesek azáltal,
hogy rejtve maradnak, mások meg azáltal, hogy erőszakkal szembeszegülnek a
törvénytevőkkel.
– És milyen az a büntetés, amit nem kerülhetnek el azok a szülők, akik gyermekeikkel,
illetve azok a gyermekek, akik a szüleikkel szeretkeznek?
– Zeuszra, a legnagyobb – válaszolt. – Mert annak az embernek, aki gyermeket szül, mi
lehetne nagyobb büntetés, mint ha torzszülöttet hozna világra?
– Hogyan hoznának torzszülöttet a világra azok, akik maguk kiválóak, hisz gyermekeik
kiválóaktól születnek?
– Mert, Zeuszra, nemcsak kiválónak kell lennie annak, aki gyermeknemzésre vállalkozik,
hanem olyannak is, aki testileg virágkorát éli. Vagy azt hiszed, hogy a virágzó erejűnek, a
bimbózónak és a hervadásra fordultnak egyforma magvai vannak?
– Zeuszra, nem valószínű, hogy egyformák!
– Melyiküké a jobb?
– Nyilván a virágzó erejűé.
– Hát a bimbózóé nem megfelelő?
– Zeuszra mondom, nem valószínű.
– Ugye így nem szabad gyereket vállalni?
– Nem bizony – ismerte el.
– Ugye, akik így hoznak létre gyermeket, nem jól teszik?
– Nekem is úgy tűnik.
– Hát akkor ki fog rosszabbul a gyermeknemzésbe, mint az ilyenek?
– Ebben is egyetértek veled.
– Nohát. Az is elterjedt íratlan törvény, hogy a jótevőknek viszonozzuk tetteit?
– Törvénynek törvény, de ezt is sokan áthágják.
– Talán ennek a megszegőire nem vár büntetés azáltal, hogy erényes barátok nélkül
maradnak, és azoknak a kegyei után kell futniuk, akik megvetik őket? Vagy nem azok a jó
barátok, akik jót tesznek a segítségükre sietőknek, akik viszont nem hálálják meg a jó
cselekedeteket, azok háládatlanságuk miatt gyűlöletessé válnak jótevőik szemében? Pedig
velük, a jótevőkkel a leghasznosabb együtt élni, s emiatt az ő társaságukat keresik leginkább.
– Zeuszra, Szókratész, mindez istenek kezére vall, és az embereknél kiválóbb
törvényalkotó művének tűnik, hogy a törvények egyszersmind megszegőik büntetését is
magukban foglalják.
– Nos, Hippiasz, elhiszed-e, hogy az istenek az igazságosat teszik törvénnyé, vagy
szerinted valami mást, mint az igazságosat?
– Zeuszra, semmi mást. Más ugyanis aligha tehetné törvénnyé az igazságosat, ha nem az
isten.
– Vagyis az istenek számára, Hippiasz, ugyanaz tetszik igazságosnak és törvényesnek.
Minthogy Szókratész ilyen példát mutatott szavaival és tetteivel, igazságosabbá tette a vele
érintkezőket.
5. Most azt fogom elmondani, hogyan formálta társait Szókratész olyanná, hogy a
gyakorlati életben jobban megállják a helyüket. Úgy vélte, hogy annak számára, aki valami
szépet akar cselekedni, az önfegyelem a legnagyobb erény. Először is barátai előtt
nyilvánvalóvá tette, hogy ebben ő minden emberen túltesz, másodszor pedig beszélgetései
során mindennél inkább az önfegyelemre buzdította az egybegyűlteket. Folyton-folyvást az
erényre nézve hasznos dolgokat tartotta ugyanis szem előtt, és társait is emlékeztette rájuk.
Úgy tudom, egyszer így beszélgetett Euthüdémosszal az önmegtartóztatásról:
– Mondd csak, Euthüdémosz, vajon az ember és az állam számára szép és nagyszerű
kincsnek tartod-e a szabadságot?
– Igen, annak tartom – válaszolta.
– Azt, akit a testi gyönyörök tartanak rabságukban, és ezek miatt nem képes a tőle telhető
legjobbat tenni, vajon szabadnak gondolod-e ?
– A legkevésbé sem – mondta.
– Szerinted talán abban áll a szabadság, hogy a tőlünk telhető legjobbat tesszük, ha viszont
meggátolnak bennünket az ilyen cselekedetekben, az a szabadság hiánya?
– Igen, abban áll – felelte.
– Az a véleményed tehát, hogy a fegyelmezetlenek semmiképpen sem szabadok?
– Zeuszra, ez természetes.
– És szerinted a fegyelmezetleneket fegyelmezetlenségük csak meggátolja benne, hogy a
legjobbat tegyék, vagy rá is kényszeríti őket a legrútabb cselekedetekre ?
– Azt hiszem, legalább annyira rákényszerülnek ezekre, mint amennyire meg vannak
fosztva az előbbiektől.
– Szerinted miféle urak gátolják meg a legjobb cselekedeteket és kényszerítenek rá a
legrosszabbakra?
– A lehető legrosszabbak – válaszolta.
– Milyen szolgaságot tartasz a legrosszabbnak?
– Azt, amelyet a legrosszabb uraktól szenvednek el.
– A legrosszabb szolgaságban tehát azoknak van része, akik fegyelmezetlenek?
– Úgy tűnik.
– Nem gondolod, hogy a fegyelmezetlenség a legnagyobb jótól, a bölcsességtől zárja el az
embereket, és a bölcsesség ellentétébe taszítja őket? Hiszen megakadályozza őket a hasznos
dolgokkal való foglalkozásban vagy akár csak megismerésében is, és inkább a gyönyörök felé
vonzza őket, és gyakran – bár érzik, mi a jó és mi a rossz – szédületükben hitványabb dolgot
választanak ahelyett, hogy jobban cselekednének.
– Bizony, ez megesik – mondta.
– És mit mondhatnánk, kihez illik kevésbé a józanság, mint a fegyelmezetlen emberhez?
Ugye a józanság és a fegyelmezetlenség művei maguk is ellentétesek ?
– Magam is amondó vagyok – felelte.
– Kötelességeink teljesítésében gátol-e valami inkább, mint a fegyelmezetlenség?
– Nem nagyon – válaszolta.
– Mit gondolsz, mi rosszabb az ember számára, mint ami arra készteti, hogy a hasznos
dolgok helyett az ártalmasokat válassza, ami rábeszéli, hogy inkább ezekkel foglalkozzék,
mint azokkal, sőt egyenesen hanyagolja el a hasznos dolgokat, s ami arra kényszeríti, hogy a
józan ésszel homlokegyenest ellentétesen cselekedjék?
– Ennél semmi sem rosszabb.
– Ugye az önfegyelem ellentétes eredménnyel jár az emberek számára, mint a
fegyelmezetlenség?
– Igen.
– Ugye, vélhetőleg az a legjobb, ami az előbb felsoroltak ellenkezőjét okozza?
– Nyilván – felelte.
– Az ember számára, Euthüdémosz, ugye a fegyelem látszik a legjobbnak?
– Igen, Szókratész – válaszolta.
– Hát a következőn elgondolkodtál-e már, Euthüdémosz?
– Micsodán? – kérdezte.
– Azon, hogy a fegyelmezetlenség még azokat a gyönyörűségeket sem tudja megadni az
embernek, amelyeket pedig látszólag egyedül ő vált ki, az önfegyelem azonban mindennél
nagyobb élvezetet nyújt.
– Hogyan? – kérdezte.
– A fegyelmezetlenség nem tűri sem az éhséget, sem a szomjúságot, sem a szerelmi
vágyakozást, sem a kialvatlanságot, pedig csak ezek teszik kellemessé az evést, az ivást, a
szerelmeskedést, édessé a pihenést és az alvást annak, aki kitart és addig tűr, amíg a lehető
legkellemesebbé nem válnak számára ezek a tevékenységek. A fegyelmezetlenség meggátol
benne, hogy állandó alapszükségleteink kielégítését valamennyire is élvezni lehessen.
Egyedül az önfegyelem képes felkészíteni az elmondott kényelmetlenségek elviselésére és
megtanítani a felsorolt tevékenységek említésre érdemes mértékű élvezetére.
– Tökéletesen igazad van.
– De hogy valaki megtanulja, mi a szép és a jó, és törődjék az olyan dolgokkal,
amelyeknek a segítségével szépen ápolhatja testét, helyesen irányíthatja gazdaságát,
hasznossá teheti magát barátai és az állam számára, legyűrheti ellenségeit, és mindezekből ne
csak haszna, hanem élvezete is legyen, ahhoz fegyelmezettnek kell
lennie, mert a fegyelmezetleneknek mindebből semmi sem jut ki. Hiszen aki alig ér rá
ilyen dolgokkal foglalkozni, mert lefoglalja az éppen orra előtt látható élvezetek hajszolása,
annak mindenki másnál kevésbé van része az előbb említett javakban. Erre Euthüdémosz így
szólt:
– Úgy tűnik, Szókratész, azt állítod, hogy ahhoz az emberhez, akit meggyöngítettek a testi
gyönyörök, egyáltalán semmiféle erény nem illik.
– Ugyan miben különbözik, Euthüdémosz, a fegyelmezetlen ember a legtudatlanabb
vadállattól ? Aki nem törődik a legnemesebbel, hanem minden módon csak élvezkedni akar,
ugyan miben különböznék a legostobább marhától? Csak a fegyelmezett embereknek adatik
meg, hogy szemüket a legnagyszerűbb dolgokra emeljék, és szóval is, tettel is fajtáik szerint
szétválogatva elválasszák a jó dolgokat a rosszaktól, az előbbieket megbecsüljék, az
utóbbiaktól pedig megtartóztassák magukat.
Azt mondta Szókratész, hogy így válnak a férfiak a legkiválóbbá, a legboldogabbá és a
beszélgetés művészetében a leginkább járatossá. Azt is említette, hogy a kérdezés és
válaszadás neve onnan ered, hogy a beszélgetésre összegyűltek közösen meghányva-vetve
választják szét fajtánként a dolgokat. Az embernek tehát meg kell próbálnia felkészülni erre a
művészetre, és nagyon sokat foglalkozni vele, mert ettől válnak a férfiak kiválóvá, a vezetésre
legméltóbbá és a legkiválóbb vitatkozóvá.
6. Most azt próbálom meg elmondani, hogyan tette Szókratész a barátait a vitatkozásban
járatosabbá. Szókratész ugyanis úgy tartotta, hogy akik minden
egyes dologról tudják, hogy micsoda, képesek elmagyarázni a többieknek. Abban viszont
semmi csodálatos nincs, hogy akik nem tudják, mi micsoda, maguk is tévednek, és másokat is
tévútra vezetnek. Ezen okokból vizsgálta szüntelenül barátai társaságában, hogy minden
egyes dolog pontosan mi is. Mindent felsorolni, amit csak így meghatározott, nagy munka
volna, annyit azonban el fogok mondani, amennyiből, úgy vélem, kiviláglik vizsgálódásának
módszere.
Először a jámborságot vette vizsgálat alá, valahogy így:
– Mondd csak, Euthüdémosz, milyennek tartod a jámborságot?
Erre ő:
– Zeuszra, a legszebbnek.
– El tudod-e hát mondani, milyen az az ember, aki jámbor?
– Azt hiszem, olyan, hogy tiszteli az isteneket.
– És bármilyen módon tisztelheti az isteneket, ahogy csak akarja?
– Dehogy, megvannak a törvények, azok alapján kell az isteneket tisztelni.
– Nemde aki ismeri ezeket a törvényeket, az tudhatja, hogyan kell az isteneket tisztelni?
– Azt hiszem – mondta.
 – Aki tehát tudja, hogyan kell az isteneket tisztelni, nem gondolja, hogy másképp kell
eljárnia, mint ahogy tudja?
– Nem bizony – válaszolta.
– Tiszteli-e valaki másképp az isteneket, mint ahogy tudása szerint tisztelni kell őket?
– Nem hiszem.
– Aki tehát az istenekkel kapcsolatos törvényeket tudja, törvényesen tisztelheti az
isteneket?
– Nyilvánvalóan.
– Nemde aki a törvény szerint tiszteli őket, úgy tiszteli az isteneket, ahogyan kell ?
– Hát persze.
– Aki pedig úgy tiszteli az isteneket, ahogyan kell, az jámbor?
– Nagyon is az – felelte.
– Aki tehát az istenekkel kapcsolatos törvényeket tudja, arról az emberről helyes a
meghatározásunk, hogy jámbor?
– Nekem legalábbis úgy tűnik – válaszolta.
– No és az emberekkel bárki úgy bánhat, ahogy csak akar?
– Nem, hanem az az ember jár el törvényesen, aki azt is tudja, hogyan szól az emberekre
vonatkozó törvény, amely egymással való viselkedésünk alapja.
– Nemde mindazok, akik e törvények alapján élnek egymással, úgy viselkednek, ahogyan
kell?
– Igen.
– Nemde akik úgy viselkednek, ahogyan kell, azok szépen viselkednek?
– Nagyon is.
– Ugye, akik helyesen viselkednek az emberekkel, azok helyesen is járnak el az emberi
világ dolgaiban?
– Nyilvánvalóan.
– Nemde akik a törvényeknek engedelmeskednek, azok igazságosan cselekszenek?
– Kétségtelenül.
– Tudod-e, hogy milyen dolgokat neveznek igazságosnak?
– Amiket a törvények elrendelnek – mondta.
– Akik tehát azt teszik, amit a törvények parancsolnak, igazságosan cselekszenek, és olyan
dolgokat tesznek, amiket kell?
– Persze.
– Ugye, akik igazságos dolgokat tesznek, azok igazságosak?
– Úgy látom – felelte.
– Elképzelhetőnek tartod, hogy néhányan úgy engedelmeskednek a törvénynek, hogy nem
is tudják, azok, mi mindent parancsolnak?
– Azt már nem – vágta rá.
– És úgy gondolod, hogy vannak, akik tudják, mit kell tenni, mégis azt hiszik, hogy nem
kell megtenni?
– Kétlem.
– Ismersz-e olyanokat, akik mást tesznek, mint amiről tudják, hogy tenni kell?
– Nem én.
– Akik tehát az emberekkel kapcsolatos törvényeket ismerik, azok igazságosan
cselekszenek?
– Persze.
– Nemde akik igazságos dolgokat tesznek, azok igazságosak?
– Ki más igazságos, ha nem azok? – kérdezett vissza.
– Akkor tehát az imént helyesen határoztuk meg, hogy azok az igazságosak, akik ismerik
az emberekre vonatkozó törvényeket?
 – Nekem úgy tűnik.
– Mit mondjunk, mi a bölcsesség? Mondd csak, milyennek tűnnek számodra a bölcsek?
Abban bölcsek, amit tudnak, vagy vannak néhányan, akik abban is bölcsek, amit nem tudnak?
– Nyilvánvalóan abban bölcsek, amit tudnak. Miképp lehetne valaki azokban a dolgokban
bölcs, amelyeket nem is tud?
– Akkor ezek szerint a bölcsek a tudásuknál fogva bölcsek?
– Mégis, mi mástól lehetne valaki bölcs, ha nem a tudásánál fogva?
– Másvalaminek gondolod-e a bölcsességet, mint annak, ami által a bölcsek bölcsek?
– Nem én.
– A tudás tehát a bölcsesség.
– Nekem úgy tűnik.
– Akkor tehát úgy gondolod, hogy az ember számára lehetséges mindent tudni, ami csak
létezik?
– Zeuszra, még egy töredékét sem.
– Az ember tehát nem lehet minden területen bölcs?
– Zeuszra, egyáltalán nem.
– Mindenki abban bölcs tehát, amit tud?
– Nekem legalábbis úgy tűnik.
– Nos, Euthüdémosz, a jót is így kell megvizsgálni?
– Hogyan? – kérdezte.
– Azt hiszed, hogy ugyanaz a dolog minden tekintetben hasznos?
– Nem én.
– Nos tehát, ami valamire nézve hasznos, az néha ártalmára van másvalaminek, úgy véled?
– Bizony, nagyon is.
– Különbözőnek tűnik számodra a jó és a hasznos?
– Dehogy is.
– Tehát a hasznos jó abban a dologban, amiben csak hasznos ?
– Azt hiszem.
– Hát a szépről beszélhetünk-e másképp? Tudnál-e említeni egy szép testet vagy eszközt,
vagy bármi mást, amiről biztos vagy, hogy minden tekintetben szép ?
– Zeuszra, én bizony nem! – tiltakozott.
– Vagyis minden arra használható szépen, amire nézve csak hasznos ?
– Pontosan.
– Mi mást értünk azon, hogy minden dolog szép valamiben, mint azt, hogy éppen abban
lehet őt szépen használni ?
– Semmi egyebet – mondta.
– A hasznos tehát szép abban, amiben csak hasznos?
– Ügy tűnik számomra.
– A bátorságot, Euthüdémosz, a szép dolgok közé sorolod ?
– Én bizony a legszebb dolognak tartom.
– Nemcsak a legjelentéktelenebb ügyekben tartod hasznosnak a bátorságot?
– Zeuszra, éppen a legnagyobbakban!
– Nem gondolod tehát, hogy a félelmetes és veszélyes vállalkozásokban az a hasznos, ha
nem ismered a bátorságot?
– A legkevésbé sem.
– Akik tehát nem félnek az ilyen vállalkozásoktól, mert nem is sejtik, mivel állnak
szemben, nem bátrak?
– Zeuszra, dehogy azok, mert ennek alapján az őrültek és a gyávák soraiban is sok bátor
emberre lelnénk!
– Hát azok bátrak-e, akik még attól is félnek, amiben semmi félelmetes sincs?
 – Zeuszra, azok még kevésbé!
– Vagyis ezek szerint azokat tartod bátraknak, akik a félelmetes és veszélyes helyzetekben
kiválóan viselkednek, akik pedig hitványnak bizonyulnak ilyen alkalmakkor, azok a gyávák?
– Egész pontosan.
– Az ilyen helyzetekben másokat tartasz kiválónak, vagy azokat, akik képesek ezek között
a körülmények között helyesen viselkedni?
– Azokat, akik képesek erre.
– Hitványnak pedig azokat nevezed, akik ilyen esetekben hitványan viselkednek?
– Kiket másokat?
– Mindenki úgy viselkedik tehát, ahogy nézete szerint viselkednie kell ?
– Hogyan másként?
– Vagyis akik nem képesek helyesen viselkedni, azok nem tudják, hogyan kell?
– Egyáltalán nem.
– Akik tehát tudják, hogyan kell viselkedni, azok képesek is rá?
– Igen, csakis ők képesek rá.
– Hát akkor akik nem követnek el hibát, rosszul oldják meg az ilyen feladatokat?
– Nem hiszem.
– Akik tehát hitványan viselkednek, hibát követnek el?
– Nyilvánvalóan.
– Vagyis azok a bátrak, akik a félelmetes és veszélyes helyzetekben való helyes cselekvés
szakértői, az ilyen helyzetekben hibát elkövetők pedig a gyávák?
– Nekem legalábbis annak tűnnek.
A királyságot és a türanniszt egyaránt uralmi formának tekintette, de különbséget tett
közöttük. Az emberek akaratából fennálló és törvényes államhatalmat királyságnak nevezte, a
nemkívánatosat és törvénytelent pedig, ahol az uralkodó önkénye a törvény, türannisznak.
Ahol a törvény szerint élők közül kerülnek ki a vezető tisztségek betöltői, ott nézete szerint
arisztokrácia áll fönn, ahol a vagyon határozza meg a vezetők körét, ott plutokrácia van, ahol
pedig mindenkiből lehet vezető, ott demokrácia uralkodik.
Ha valaki úgy vitatkozott Szókratésszal, hogy véleményét nem tudta világosan
megindokolni, mégis minden további nélkül bölcsebbnek, jobb politikusnak, bátrabbnak vagy
más tekintetben kiválóbbnak nyilvánított valakit annál az embernél, mint akiről Szókratész
beszélt, Szókratész nagyjából a következő módon terelte helyes útra a beszélgetést:
– Azt mondod, hogy jobb polgár az, akit te dicsérsz, mint az, akit én?
– Bizony azt.
– Nem kellene először megvizsgálni, hogy mi a jó polgár feladata?
– Fogjunk hozzá!
– A pénzügyekben nem annak nyújtanánk a pálmát, aki gazdagabbá teszi az államot?
– Dehogynem.
– A háborúban meg annak, aki győzelemre segíti az ellenség felett?
– Lehetne másként is ?
– A követségben pedig annak, aki ellenségek helyett barátokat szerez ?
– Nyilván.
– A szónoklásban pedig annak, aki a széthúzást megszünteti, és egyetértést teremt?
– Úgy hiszem.
Ilyen módon irányította a beszélgetést, és az ellenfelei számára is megvilágította az
igazságot. Valahányszor magyarázni kezdett, mindig abból indult ki, amiben a legnagyobb
volt az egyetértés, mert véleménye szerint így nyugodott szilárd alapon a fejtegetés. Ezért
aztán úgy tudom, amikor beszélt, többnyire meggyőzte hallgatóit. Azt állította, hogy
Homérosz azért nevezte Odüsszeuszt biztos szónoknak*, mert képes volt szavait a mindenki
számára közismert tények láncolatára fölfűzni.
 7. Azt hiszem, az elmondottakból nyilvánvaló, hogy Szókratész egyszerű formában fejtette
ki gondolatait társainak. Most azt fogom elmondani, hogyan kívánta barátait ügyes-bajos
dolgaikban önállóságra nevelni. Tudomásom szerint mindennél jobban érdekelte, hogy milyen
tudományokban járatosak társai. A legnagyobb buzgalommal tanította őket mindarra, amit a
szép és kiváló embernek tudnia kell, persze csak ha értett hozzá. Amiben maga is tájékozatlan
volt, abban a kérdésben szakértőkhöz küldte társait.
Azt is elmagyarázta, hogy a helyesen nevelt embernek milyen mértékig kell valamely
tárgyban elmélyítenie ismereteit. A geometriában például arra a szintre kell eljutni, hogy ha a
szükség úgy hozza, az ember képes legyen egy földterületet az átvételkor vagy az átadáskor
helyesen fölmérni, fölosztani vagy az esedékes munkálatokat kijelölni rajta. Ezt pedig
olyan egyszerű elsajátítani, hogy aki odafigyel a mérésre, nemcsak azt tudja meg, mekkora a
földterület, hanem hamarosan már a méréshez magához is ért. Nem javasolta, hogy a
geometriában a nehezen fölfogható mértani idomok tanulmányozásáig jussanak el társai. Azt
mondta, fogalma sincs róla, mire jó az. Bár ő maga nem bizonyult tapasztalatlannak e
tárgyban, nézete szerint az ember egész életét föltehetné rá, csak éppen sok más, hasznos
tudomány megismerésétől fosztaná meg, ha túlzásba vinné a geometriát.
A csillagászat alapelemeiben való jártasság megszerzésére is biztatott, de csak olyan
mértékűre, hogy az ember képes legyen az éjszaka, a hónap és az év időszakait meghatározni
az utazás, a hajózás, az őrállás vagy bármely más tevékenység során, amelyre éjjel, havonta
vagy évente kerül sor. Ilyen célból kell megtanulni azokat az ismertetőjeleket, amelyek
segítségével az említett események időpontját föl lehet ismerni. Mindezt könnyű elsajátítani
az éjszakai vadászoktól, a kormányosoktól és másoktól, akik számára fontosak ezek az
ismeretek. Arról viszont határozottan lebeszélte társait, hogy a csillagászat
tanulmányozásában oly mértékben elmélyedjenek, hogy megismerjék a más körben keringő
égitesteket, a bolygókat és az állhatatlan üstökösöket; a földtől való távolságukat fürkésszék,
továbbá pályájukat számítgassák, és kialakulásuk okait vizsgálgatva fecséreljék el erejüket.
Mindebből semmit sem talált hasznosnak, ámbár maga nem számított képzetlennek e
területeken. Azt mondta, hogy az ember egész élete rámegy az ilyesmire, s közben nem jut
hozzá sok más hasznos dolog elsajátításához.
Általában mindenkit lebeszélt róla, hogy azon törje a fejét, miként tervelte ki az isten az
égi dolgokat, mert azt gondolta, hogy az ember úgysem képes rábukkanni a megoldásra,
ráadásul az istenek szemében sem lehet kedves, ha valaki az iránt kutakodik, amit ők nem
akartak világossá tenni. Nézete szerint fennáll annak a veszélye, hogy aki ilyesmiben sántikál,
legalább akkora esztelenségekre jut, mint Anaxagorasz. ö ugyanis abban a hitben, hogy képes
megmagyarázni az istenek működését, a legnagyobb esztelenségeket állította. Hiszen
tévedésbe bonyolódott azzal az állításával, hogy a tűz és a nap ugyanaz, mivel a tűzbe
könnyedén belenéz az ember, de a napba betekintem lehetetlen, továbbá a nap fényében
sütkérező emberek lebarnulnak, a tűz fényétől viszont nem. Az is tévedését bizonyítja, hogy a
földi palánták napfény nélkül nem képesek szépen növekedni, a tűz melegétől viszont mind
elpusztulnak. Abban is tévedett, hogy a napot izzó kőnek mondta, mert a tűzbe vetett kő nem
világít, sőt nem is marad sokáig egyben, a nap viszont minden időn át megmarad, és fénye
mindennél jobban ragyog.
A számtan tanulását is javallotta Szókratész, de más tudományokhoz hasonlóan ebben is
óva intett a fölösleges és túlzó elmélyüléstől, mindazonáltal a hasznos mértékig maga is
megvizsgált, s a társaival együtt is végigvett minden matematikai problémát.
Arra is buzdította barátait, hogy törődjenek az egészségükkel. Tanulják meg a
szakemberektől, amennyire lehetséges, továbbá maguk is egész életükben fordítsák arra a
figyelmüket, milyen étel, ital vagy tevékenység való nekik, és ezek segítségével hogyan
őrizhetik meg az egészségüket. Aki ennyire gondot visel magára, az nem könnyen talál olyan
orvost, aki egészsége fenntartására hasznosabb dolgokat tud tanácsolni, mint amiket saját
maga is tud.
Ha valaki az emberi bölcsességet meghaladó dolgokban szorult segítségre, Szókratész azt
javasolta neki, hogy mélyüljön el a jóstudományban. Mert aki tudja, hogy az istenek milyen
jelek segítségével üzennek az embereknek ügyes-bajos dolgaikban, sosem fogja az isten
tanácsát nélkülözni.
8. Ha valaki úgy gondolná, hogy Szókratész hazugságban maradt a daimonion dolgában,
hiszen állítása szerint a daimonion előre jelezte számára, mit kell tennie és mit nem, a bírák
mégis halálra ítélték, az először is azt gondolja meg, hogy annyira előrehaladott korban volt,
amikor már ha nem is karnyújtásnyira, de nem túlságosan messze volt életének végpontjától,
azután meg azt, hogy életének legkeservesebb időszakától szabadult meg, amelyben
legtöbbek szellemi képességei hanyatlanak. ö ehelyett tanúságot adott lelkierejéről úgy, hogy
jó hírét még gyarapította is, védőbeszédét pedig mindenkinél igazabban, szabad emberhez
leginkább méltóan és mindenkinél jogosabban mondta el, és halálos ítéletét a legnagyobb lelki
nyugalommal, férfiasan viselte el. Mert abban teljes az egyetértés, hogy a halált
emberemlékezet óta senki sem viselte el szebben. Úgy esett, hogy az ítélet után még harminc
napig élt, mivel a Délia ünnepét ebben a hónapban tartották, a törvény szerint pedig senkit
sem lehetett kivégezni, amíg a követség vissza nem ért Déloszról. Ez idő alatt valamennyi
társa látta hogy semmiben sem él másképp, mint azelőtt. Márpedig korábban mindenki
csodájára járt, mennyire jó kedéllyel és elégedetten élt. Hogyan is halhatna meg ennél szebben
valaki ? Avagy melyik halál lehet szebb annál, amit a legszebben hal az ember? És melyik
halál lehet boldogabb a legszebbnél? Melyik lehet istennek kedvesebb, mint a legboldogabb?
El fogom mesélni, amit Hermogenésztől, Hipponikosz fiától hallottam Szókratészról. Azt
mesélte, hogy amikor Melétosz már benyújtotta ellene a vádiratot, bármi másról inkább
hallotta beszélgetni Szókratészt, mint a peréről. Figyelmeztette is, hogy végig kell gondolnia,
miképpen fog védekezni. Először így felelt:
– Nem gondolod, hogy egész életemmel erre készültem?
Amikor Hermogenész megkérdezte, hogy hogyan, azt válaszolta, hogy semmi mást sem
tett, csak szüntelenül az igazságos és igazságtalan dolgokat vizsgálta, igazságosan cselekedett,
az igazságtalanságot kerülte, úgyhogy szerinte ez volt a leghasznosabb felkészülés
védőbeszédére.
Hermogenész újabb kérdést tett föl:
– Nem látod, Szókratész, hogy az athéni bírák a szónoklattól félrevezetve már sok vétlent
kivégeztek, és sok bűnöst felmentettek?
– Zeuszra, amikor a bírák előtt elmondandó védőbeszédemről kezdtem töprengeni, a
daimonion megakadályozott benne – felelte.
Így szólt ekkor a társa:
– Meglepő, amit mondasz.
– Talán azt furcsállod, hogy az isten szerint is jobb, ha bevégzem az életemet? Nem tudod,
hogy mind ez ideig senki sem akadt, aki szebben vagy kellemesebben élt volna nálam?
Szerintem ugyanis az él a legszebben, aki a legtöbbet teszi azért, hogy minél jobbá váljék, a
legkellemesebben pedig az, aki érzi, hogy jobbá lett. Mostanáig éreztem, hogy mindez
sikerült, és ahányszor másokkal találkoztam, és össszehasonlítottam magamat velük,
megmaradt ez a hitem. És nemcsak én, hanem a barátaim is kitartottak rólam kialakult
véleményük mellett, mégpedig nemcsak azért, mert szerettek, mások ugyanis elfogult
szeretetből így szoktak viselkedni barátaikkal, hanem azért is, mert úgy vélték, hogy ha velem
együtt élnek, maguk is derekabbá válnak. Ha tovább élnék, nyilván képtelen lennék a
továbbiakban a vénség terheit a vállamra venni, rosszabbul látnék, hallanék, gondolkodásom
gyengülne, nehezebb felfogású és feledékenyebb lennék, és azok, akiknél kiválóbbnak
bizonyultam, maguk mögé parancsolnának. Márpedig, ha az előző jókból semmit sem
éreznék, nem lenne élet az életem, ha viszont a későbbi bajokat éreznem kellene, hogy is ne
lenne az életem szükségképpen gyötrelmesebb és örömtelenebb? Ha igazságtalanul halok
meg, halálom azokra hoz szégyent, akik igazságtalanul meggyilkolnak. Ha pedig az
igazságtalanság szégyenletes, hogy ne volna szégyenletes bármilyen igazságtalan tett
elkövetése? Miért hozna rám szégyent, ha mások nem képesek igazságosan ítélni rólam, és
igazságosan bánni velem? Jól tudom, hogy az utódok körében nem ugyanolyan hírnév jut
osztályrészül azoknak az ősöknek, akik igazságtalanok voltak, mint azoknak, akiket
igazságtalanság ért.
Tudom, hogy az emberek engem is megőriznek emlékezetükben, és ha most meghalok,
másként fognak emlékezni rám, mint a gyilkosaimra. Mert tudom, örök tanúm lesz az, hogy
soha nem követtem el igazságtalanságot senkivel szemben, senkinek kárára nem voltam, sőt
mindig azon fáradoztam, hogy társaimat jobbá tegyem.
Ilyenformán beszélgetett Hermogenésszel és másokkal. Azok közül, akik tudták, hogy
milyen volt Szókratész, még most is, szüntelenül, mindennél jobban vágyakoznak társaságára,
mindazok, akik erényesek szeretnének lenni, mert ő bizonyult a leghasznosabb segítőtársnak
az erény felé vezető úton. Én pedig, aki olyannak festettem le, amilyen volt, olyannyira
jámbornak láttam, hogy az istenek megkérdezése nélkül semmit sem tett, láttam, hogy annyira
igazságos volt, hogy soha senkinek a legkevésbé sem volt ártalmára, de akik hozzáfordultak,
azoknak a legnagyobb segítséget nyújtotta. Annyira önmegtartóztató életet élt, hogy sohasem
részesítette előnyben a jó helyett a kellemeset. Annyira megfontolt volt, hogy sosem hibázott
ítéletében: mi a jó és mi a silány. Nem szorult rá másra, döntéseit maga hozta mindenben, sőt
el is tudta másoknak magyarázni, és meg tudta határozni e fogalmakat. Képes volt másokat
megvizsgálni, megcáfolni a tévedésben élőket, sőt rábeszélni őket az erény és a szépséggel
párosult kiválóság követésére. Olyannak láttam őt, amilyen csak a legkiválóbb és
legboldogabb férfi lehet. Ha pedig valakinek még ez sem elég, vesse össze Szókratész
jellemét másokéval, s azután ítéljen.

Szókratész védőbeszéde bírái előtt

Azt hiszem, érdemes felidéznünk, hogyan gondolkodott Szókratész a maga védőbeszédéről
és életének befejezéséről, amikor bíróság elé állították. Írtak erről már mások is, és mind úgy
találták, hogy nagyszabású beszédet tartott, nyilvánvaló hát, hogy valóban nagyszerűen
beszélt. Arra azonban senki nem világított rá, hogy Szókratész már jobban szeretett volna
meghalni, mint élni, ezért tűnhettek esztelenségnek nagy szavai. Amit Hermogenész,
Hipponikosz fia, aki barátja volt, mesélt róla, abból nyilvánvaló, hogy ez a megrendítő beszéd
illett józan belátásához. Látván ugyanis, hogy Szókratész szívesebben beszélgetett bármi
másról, mint a peréről, Hermogenész megkérdezte tőle:
– Nem kellene azon gondolkoznod, Szókratész, hogy mivel fogsz védekezni?
Szókratész először így válaszolt:
– Nem gondolod, hogy egész életemmel erre a védőbeszédre készültem ?
Hermogenész megkérdezte:
– Hogyan?
– Úgy, hogy soha semmi jogtalanságot nem követtem el. Szerintem ez a legszebb
felkészülés a védekezésre – válaszolta.
Hermogenész azonban tovább erősködött:
– Nem veszed észre, hogy az athéni bíróságok a szónoklatoktól felingerelve gyakran éppen
a vétleneket ítélik halálra, a vétkeseket pedig felmentik, mert meghatónak vagy tetszetősnek
tartják a beszédüket? Szókratész így felelt:
– Zeuszra, kétszer is nekifogtam, hogy védőbeszédemen töprengjek, de a daimonion
mindig megakadályozott benne.
Hermogenész erre így válaszolt:
 – Meglepő, amit mondasz! Szókratész hozzáfűzte:
– Talán azt furcsállod, hogy az isten is jobbnak tartja bevégeznem az életemet? Nem tudod,
hogy mostanáig senki sem akadt, aki szebben élt volna nálam? Hiszen az a legédesebb érzés,
ha tudom, hogy jámborul és igazságosan éltem le egész életemet. Nagy örömömre van, hogy
ezt én is tudom, barátaim is tudják rólam. De ahogy most már öregszem, szükségszerűen rám
fognak szakadni a vénség kínjai, egyre gyengébben fogok látni, egyre rosszabbul hallani,
egyre nehezebben fogok tanulni és egyre könnyebben elfelejtem a tanultakat. De ha azt kell
tapasztalnom, hogy gyengülök, és önmagamat is megvetem, hogyan élhetnék kellemesen?
Ám az isten nemcsak abban segít jóakaratúan, hogy a kellő időben távozzam el az életből,
hanem abban is, hogy a lehető legkönnyebben. Mert nyilvánvaló, hogy ha most elítélnek,
olyan halált szabnak ki rám, amelyet a leggyorsabbnak ítélnek azok, akik ezzel foglalkoznak,
s amely a legkevesebb gondot okozza barátaimnak, mégis a legnagyobb vágyat ébreszti
bennük utánam, az eltávozott után. Mert aki nem hagy viszolyogtató vagy kellemetlen
emlékeket a hátramaradottak lelkében, mert halálakor teste frisseségnek örvendett, szelleme
pedig szíves volt barátai iránt, annak társaságára szükségképpen még sokáig vágyódnak.
Bölcsen akadályozzák meg az istenek, hogy beszédemről tépelődjek, hiszen olykor azt véljük
kívánatosnak, amit mindenáron el kellene kerülnünk. Mert ha sikerre vezet a beszédem,
nyilvánvalóan csak annyit érnék el, hogy nem azonnal halok meg, hanem a betegségek
végeznek velem, vagy az öregség, ez a kietlen, örömök nélküli kor, minden nyomorúság
gyűjtőmedencéje. Zeuszra, Hermogenész – folytatta –, én erre nem fogok vágyakozni, hanem
ami szépben hitem szerint csak részesültem az istenektől és az emberektől, meg amit
magamról gondolok, mind előadom a bíráknak, s ha ezzel magamra haragítom őket, akkor
inkább a halált választom, és nem fogok szabad emberhez méltatlanul esedezni az életemért,
hogy a halál helyett a halálnál méltatlanabb életet nyerjek magamnak.
– Így gondolkodott Szókratész – fejezte be Hermogenész.
Szókratészt azzal vádolták perbeli ellenfelei, hogy nem tiszteli azokat az isteneket,
amelyeket az állam, sőt más, új daimonionokat vezet be, továbbá megrontja az ifjakat, ő
elébük állt, és így beszélt:
– Elsősorban azért csodálkozom Melétoszon, férfiak, mert nem tudom, miből gondolja,
amit mond, hogy nem tisztelem azokat az isteneket, akiket az állam, hiszen bárki láthatott
engem, ha akart, talán még Melétosz is, amikor a közösség ünnepein és a nyilvános oltárokon
áldoztam. Hogyan is vezetnék be új daimonionokat, amikor csak azt mondom, hogy az isten
hangja jelzi számomra azt, hogy mit kell tennem? Hiszen akik a madarak csivitelésére vagy az
emberek beszédére ügyelnek, nyilván azok is hangok alapján ítélnek. Kételkedhet-e valaki a
mennydörgésben, állíthatja-e, hogy nincs hangja vagy hogy nem a legjelentősebb jósjel? Vagy
talán a püthói papnő a tripuszon ülve nem a saját szavával adja vissza, amit az isten üzen?
Mert azt bizony mindenki ugyanúgy vallja és hiszi, mint én, hogy az isten előre látja a jövőt,
és előre jelzi is annak, akinek akarja. Mások jósmadárnak, hangnak, jelnek, látnoknak nevezik
azt, ami és aki előre jelzi az eseményeket, én daimonionnak hívom őt, meggyőződésem
szerint igazabb néven és jámborabbul, mint azok, akik egy madárban vélik felismerni az
istenek hatalmát. Hogy az istenről alkotott elképzeléseim nem tévesek, arra a következő
bizonyítékot tudom felhozni: sok barátomnak magyaráztam el isten szándékait, és sohasem
tévedtem.
E szavak hallatán felbolydultak a bírák. Voltak, akik nem hitték el, amit mondott, másokat
meg irigységgel töltött el, hogy náluk több kegyben részesítik az istenek. Ekkor Szókratész
újból beszélni kezdett:
– Figyeljetek csak, folytatom, hadd hitetlenkedjenek tovább, akik nem hiszik, hogy a
daimónok megbecsülnek engem. Amikor egyszer Khairephón felőlem érdeklődött
Delphoiban, Apollón számos jelenlevő füle hallatára azt válaszolta, hogy senki emberfia nem
él szabad emberhez annyira méltóan, olyan igazságosan és bölcsen, mint én.
 Ezt hallván még jobban felzúdultak a bírák. Szókratész ismét megszólalt:
– A lakedaimóniak törvényhozóját, Lükurgoszt még jobban kitüntette jóslatában az isten,
férfiak, mint engem. Mesélik ugyanis, hogy amint belépett a szentélybe, így szólította meg az
isten: „Nem tudom, hogy istennek nevezzelek-e, vagy embernek.” Engem azonban nem
hasonlított istenhez – folytatta Szókratész –, csak annyit mondott, hogy az embereket
szárnyalom túl. De itt még az istennek se higgyetek vakon, hanem vizsgáljátok meg szóról
szóra, amit mondott. Ismertek-e valakit, aki nálam szabadabb a testi gyönyöröktől? Ismertek-e
valakit, aki szabad emberhez méltóbban él nálam? Hiszen én sem ajándékot, sem bért nem
fogadok el senkitől! Ismertek-e nálam igazságosabbat, hiszen én annyira alkalmazkodom a
körülményekhez, hogy egyáltalán nem szorulok rá mások javaira. És kit neveztek bölcsnek,
ha nem engem, aki értelmem nyiladozása óta szüntelenül kutatok és tanulok minden jót, amit
egyáltalán képes vagyok? Nem gondoljátok, hogy fáradozásom eredményességét az is
tanúsítja, hogy az erényt nagyra becsülő polgártársaink is, az idegenek is tömegestül keresték
a társaságomat? Mi lehet a magyarázata, mi az oka, hogy bár köztudomásúlag egyáltalán nem
áll módomban az ajándékot ajándékkal viszonozni, mégis el akarnak halmozni ajándékokkal?
És annak mi az oka, hogy bár soha senki nem kért tőlem viszontszívességet, mégis sokan
emlegetik hálával a nevemet? Hát annak, hogy az ostrom alatt* mások jajongva szánakoztak
magukon, én meg semminek nem éreztem szükségét, mintha csak a legszebb békeidőket élné
az állam? Hát annak, hogy mialatt mások a piacon tülekednek drága ínyencségeikért, én
boldogan járkálok pénztelenül, és abból élek, ami a lelkemben megterem? Ha senki sem tudja
rám bizonyítani, hogy hazugságot állítok magamról, miért ne volna jogos az istenek és az
emberek dicsérete ? Még most is azt állítod, Melétosz, hogy ezzel a viselkedésemmel
megrontom az ifjakat? Mert azt ugye tudjuk, mit jelent az ifjak megrontása?! Nevezd csak
meg azt az ismerősödet, akit én változtattam jámborból istentelenné, józan életűből
dologkerülővé, beosztóból költekezővé, mértékletes ivóból részegessé, serényből lustává vagy
más silány gyönyör megszállottjává!
– Zeuszra, bizony hogy ismerek olyanokat – mondta Melétosz –, akiket rábeszéltél, hogy
inkább rád hallgassanak, mint a szüleikre.
– Abban egyetértek veled – ismerte el Szókratész –, hogy a műveltség dolgában csakugyan
megpróbáltam jobb belátásra bírni őket, hiszen mindenki tudta, hogy ezzel foglalkozom. Ha
az egészségről van szó, az emberek inkább bíznak az orvosokban, mint a szüleikben, A
népgyűlésen az athéniak inkább azok mellé állnak, akik bölcsen beszélnek, és nem a rokonaik
mellé. Vagy a hadvezéreket nem úgy választjátok, hogy apátokkal, testvéreitekkel, sőt,
Zeuszra, saját magatokkal szemben is azokat részesítitek előnyben, akik hadügyekben a
legkiválóbb szaktekintélyek?
– Mert így hasznos, Szókratész – felelte Melétosz –, és a szokás is ez.
– Egyáltalán nem tartod furcsának – kérdezte Szókratész –, hogy az élet dolgaiban a
szakértők nem is egyenrangú társai a többieknek, hanem kitüntetett helyzetben vannak, engem
pedig, aki az emberek legfőbb javában, a műveltségben vagyok járatos, vád alá helyezel, és
azt állítod, hogy rászolgáltam a halálra?
Természetesen sok egyebet is elmondott Szókratész és valamennyi védelmére kelt barátja,
de én nem törekedtem rá, hogy mindenről beszámoljak, ami a tárgyaláson elhangzott, csak azt
akartam bemutatni, hogy Szókratész mindennél fontosabbnak tartotta, hogy ne tűnjék
istentelennek az istenekkel, igazságtalannak az emberekkel szemben. Nem akart könyörögni
érte, hogy elkerülje a halált, sőt úgy tartotta, eljött már az ideje, hogy meghaljon. Véleménye
akkor derült ki igazán, amikor a bíróság megszavazta az ítéletet.
Barátai megpróbálták rábeszélni, hogy kérje az ítélet enyhítését, de nem kérte, sőt
barátainak sem engedte, mondván, hogy az enyhítéskérés vétkességének beismerése volna.
Majd amikor barátai meg akarták szöktetni, nem állt kötélnek, sőt még ki is gúnyolta őket,
mert megkérdezte, hogy ismernek-e Attikán kívül olyan helyet, ahol nem éri el a halál.
 Amikor a tárgyalás véget ért, így szólt:
– Férfiak, akik kioktatták a tanúkat, hogyan kell eskü alatt hamisan tanúskodni ellenem, és
akik hallgattak szavukra, tudatában kell legyenek eget verő istentelenségüknek és
jogtalanságuknak. Én azonban miért becsülném magam kevesebbre, mint elítélésem előtt,
hiszen egyetlen olyan cselekedetet sem bizonyítottak rám, amellyel vádoltak. Senki sem látta,
hogy Zeusz vagy Héra, vagy a körükből való istenek helyett valamiféle új daimónoknak
áldoztam volna, rájuk esküdtem volna, vagy egyáltalán szóba hoztam volna őket. Az ifjakat
pedig hogyan ronthattam volna meg, ha egyszer az önmegtartóztatást és a mértékletességet
tanítottam? Halálbüntetést érdemlő tettek elkövetésével, templomrablással, betöréssel, szabad
ember rabszolgává kényszerítésével és az állam elárulásával még perbeli ellenfeleim sem
vádolnak. Így aztán csakugyan nem értem, miért ítéltetek méltónak a halálbüntetésre.
Igazságtalan halálomért ne vonjátok meg tőlem a megbecsüléseteket: nem rám, hanem
elítélőimre hoz a dolog szégyent. Vigaszt nyújt számomra Palamédész sorsa, aki hozzám
hasonlóan végezte. Még most is szebb himnuszokat énekelnek róla, mint Odüsszeuszról, aki
igazságtalanul megölette. Tudom, lesznek tanúim rá, hogy sem újabban, sem régebben soha
senkivel nem voltam igaztalan, senkit nem tettem hitványabbá, inkább használtam azoknak,
akik velem beszélgettek, hiszen ingyen tanítottam őket minden jóra, amire egyáltalán képes
voltam.
Amikor bevégezte szavait, beszédéhez illően távozott. Tekintete, külseje és léptei egyaránt
derűt sugároztak. Észrevette azonban, hogy kísérői könnyeznek, s ekkor így szólt:
– Mi a baj? Miért éppen most könnyeztek? Hiszen régóta tudhatjátok, hogy a természet
születésem pillanatától fogva halálra ítélt. Még ha idő előtt ragadna el a halál, amikor
boldogság árad felém, érthető volna a magam és jóakaróim szomorkodása. De mert az
elkerülhetetlenül fenyegető csapások idején válok meg az élettől, inkább jókedvre kellene
derülnötök szerencsém miatt.
Ott volt egy bizonyos Apollodórosz is, Szókratész lelkes híve, máskülönben kissé együgyű
ember. Sopánkodni kezdett:
– Az a legnehezebb, Szókratész, hogy látnom kell: igazságtalanul halsz meg!
Szókratész ekkor, úgy mesélik, megsimogatta Apollodórosz fejét, és megkérdezte tőle:
– Talán jobb szeretnéd látni, kedves Apollodóroszom, hogy igazságosan hurcolnak halálba,
mint hogy igazságtalanul?
És elnevette magát.
Azt is mondják, hogy mikor meglátta a mellette elhaladó Anütoszt, így szólt:
– Ej, de büszke ez a férfi! Mintha valami nagy és dicsőséges tettet hajtott volna végre
azzal, hogy megölt engem. Amikor észrevette, mekkora tisztelettel övezi őt az állam, azt
mondta, hogy fia nem szorul rá a cserzett bőr mellett az oktatásra. * Szerencsétlen ember! Úgy
látszik, nem tudja, hogy az a győztes közülünk, aki élete során hasznosabb és szebb dolgokat
cselekedett. Amiként Homérosz azt állítja néhol – folytatta Szókratész –, hogy a haldoklók
ismerik a jövőt,* én is meg akarok valamit jósolni. Egyszer rövid ideig beszélgettem Anütosz
fiával, és úgy tűnt nekem, hogy a lelke egyáltalán nem csenevész, úgyhogy kijelentem: nem
fog megmaradni annál a rabszolgamunkánál, amelyet apja szánt neki. De mivel senkije nem
lesz, aki lelkiismeretesen törődne vele, meg fogja rohanni valamilyen alantas vágy, és el fog
süllyedni a hitványságban.
Szókratész nem tévedett: az ifjú kedvelte a bort, éjjelnappal egyfolytában vedelt. Így aztán
sem az államnak, sem barátainak, sem saját magának nem volt hasznára. Anütosznak pedig
halála után is fennmaradt rossz híre félrenevelt fia és saját ostobasága miatt.
Az, hogy Szókratész öntudatosan viselkedett a bíróságon, fölkeltette bírái haragját, és csak
arra ingerelte őket, hogy elítéljék. Véleményem szerint mégis isteni kegy irányította sorsát,
hiszen az élet legterhesebb szakaszát elkerülte, és a legkönnyebb halálban volt része.
Lelkierejét is megmutatta: amikor belátta, hogy jobb neki meghalni, mint élni, nem riadt
vissza a haláltól – amiként a jó dolgokat sem utasította vissza soha –, hanem derűsen fogadta,
és úgy is halt meg. Ha eszembe jut e férfiú bölcsessége és nemessége, nem tudom őt föl nem
idézni emlékeimben, és ha emlékeimben fölidézem, nem tudom őt nem dicsérni. Ha az
erényre törekvő férfiak közül bárki találkozott egy Szókratésznál jobb mesterrel azt tartom a
legeslegboldogabb embernek.

Utószó
„Az athéni Erkhia démoszból származó Xenophón, Grüllosz fia tiszteletre méltó és
jóvágású férfi volt. Egy alkalommal összetalálkozott Szókratésszal. Mesélik, hogy a bölcs
elzárta botjával a szűk utcácskát, és megállította Xenophónt. Megkérdezte tőle, hol árulnak
különféle élelmiszereket. Meghallgatva a választ, újabb kérdéssel állt elő: Hol nevelik a szép
és kiváló férfiakat? Látva Xenophón habozását, felszólította: Kövess hát, és tanuld meg! Attól
kezdve Xenophón Szókratész tanítványa volt.”
A mesterről, Szókratészról látszólag mindenki tudja, ki volt: athéni filozófus az i. e. 5.
század végén, azon kevesek egyike, akik halálukkal hitelesítették tanításaikat. A tanítvány
élete kevésbé közismert. Grüllosz fia hadvezér volt és író, gazdálkodó és történész. Nemcsak
a háború és béke fért meg benne meglepő harmóniában, hanem egy látszólag még
kiengesztelhetetlenebb ellentét is: athéni volt, de Spártáért rajongott. Egész életét, az i. e. 5. és
4. század viharait magától értetődő természetességgel élte végig. Üldözték, száműzték,
elkergették birtokáról, fia a csatamezően lelte halálát, de ő láthatólag sosem tört meg. Sokan
felületesnek gondolták, mások egyenesen hazaárulónak, holott csak a túlélés bajnoka volt.
I. e. 430 körül született, és ha hihetünk Diogenész Laertiosznak, az előbb leírt módon
találkozott először
Szókratésszal. Különös társaságba keveredett. A mesterről szinte közmondásos volt,
mennyit időz az egyszerű emberek, vargák és szatócsok, páncélkovácsok és ácsok
társaságában. Ez igaz. De baráti köre, különös módon, szinte kizárólag a legelőkelőbb
származású ifjakból állt. Alkibiadész, a nagy Periklész nevelt fia éppúgy körébe tartozott,
mint az ifjabb Perilész, továbbá Kritiasz, akinek a családja Szolónnal, a törvényhozóval állt
rokonságban, valamint Platón, Kritiasz rokona, Thérame-nész, a századvég egyik
legjelentősebb politikusa, és még sokan, akiknek a nevét a történetírók is megörökítették.
Egyszóval Szókratész láthatólag nem abban ütött el a kortárs filozófusoktól, hogy tanítványait
az egyszerű emberek soraiból verbuválta, hanem abban, hogy tanítványaival együtt az utcán,
az agorán, a tornacsarnokokban vizsgálódott, és vizsgálódásának tárgya volt a sok hétköznapi
ember, a „gyakorlati ész” megannyi letéteményese, valamint a belőlük álló állam, a
szókratészi kritika kedvelt célpontja. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem utasított el senkit,
bárki ingyen hallgathatta fejtegetéseit, csakhogy az életformáját, a tartós tanítványi-mesteri
kapcsolat zálogát igen kevesek engedhették meg maguknak: vagy nagyon gazdagnak, vagy
szókratészian igénytelennek kellett lennie azoknak, akik naphosszat vele időztek. Xenophón
tehát ebben a körben forgolódott, megmártózott benne, és igen mély benyomást tett rá az
összejövetelek hangulata, valamint a mester személyisége. Társaihoz hasonlóan ő is fel-
feljegyezte egy-egy érdekesebb beszélgetés főbb gondolatait. Maga Szókratész a
siralomházban megverselt aiszóposzi meséit és egy Apollón-himnuszát leszámítva soha nem
írt le semmit, mert azt mondta, hogy tanításait nem állatok bőrére, hanem emberek lelkébe
akarja írni. Védőbeszédét szabadon mondta el, de később legalább négyen megírták: Platón,
Xenophón, Lüsziasz és Kritón. Xenophón tehát egyike volt azoknak a tanítványoknak, akik
írással őrizték meg mesterük emlékét. A Szókratész-történetek – a logoszok – valódi, illetve
feltételezett alkotói általában filozófusok voltak, vagy lettek, mint például Platón, Kebész,
Szimmiasz, Antiszthenész és Arisztipposz. Xenophón azonban sohasem volt az, csak annak
tekintették, tulajdonképpen érthető okokból: Szókratész tanítványa volt, könyvet írt
Szókratészról, és már az ókorban is filozófusként tartották számon. Diogenész Laertiosz a
filozófus-életrajzok között írt Xenophónról. Csakhogy elég-e ennyi ahhoz, hogy valaki
filozófus legyen? Valóban a szakáll tesz-e filozófussá?
Az i. e. 5-4. században az számított bölcsnek – vagyis szophosznak –, aki vagy bölcsként
élt, vagy bölcsen gondolkodott. Bölcseleti művek írása azonban nem volt a filozófus-lét
feltétele, gondoljunk csak Diogenészre, vagy éppen Szókratészra. Így aztán Xenophón is
lehetett volna filozófus attól, hogy műveiben ilyen irányú elkötelezettségének vajmi csekély
nyomait találjuk. Bölcsen gondolkodott volna? Lehet, de erről se saját művei, se mások
feljegyzései nem tanúskodnak hitelt érdemlően. Akkor talán filozófusként élt? A legkevésbé
sem. Szókratész mellől megszökött, hogy a perzsa trónkövetelő, az ifjabb Kürosz táborában
harcoljon. Megszökött? Elhatározta, hogy elmegy, és céljának érdekében hajlandó volt
becsapni mesterét, sőt Apollón istent is. Megkérdezte Szókratészt, hogy menjen-e Perzsiába,
vagy inkább maradjon. A bölcs azt tanácsolta, forduljon kérdésével Apollónhoz. Csakhogy
Xenophón nem azt kérdezte Delphoiban, hogy menjen-e vagy sem, hanem azt, hogy milyen
módon menjen, amikor majd útnak indul.
Veszélyes hadjárat közepébe csöppent. A trónkövetelő elesett a kunaxai csatában (i. e.
401), görög zsoldosai – szám szerint vagy tízezer ember – rádöbbentek, hogy az ellenséges
szárazföld közepén állnak, ahonnan talán nincs is visszaút. A Tigris és az Euphratész között
fekvő táborból lélegzetelállító kalandok során jutottak el a megmenekülést jelentő tengerig, és
életüket nem utolsósorban éppen Xenophónnak köszönhették – legalábbis ezt írta Xenophón
az Anabázis-ban. A nagy kaland után először a thrák király, majd a spártaiak oldalán harcolt.
Amíg a perzsa birodalom volt az ellenfél, nem is volt semmi baj. Csakhogy a Koróneia
melletti ütközetben (i. e. 394) Athénra emelt fegyvert. Sorsa ezzel megpecsételődött, soha
többé nem térhetett vissza szülőhazájába. Szemmel láthatólag nem zavarta ez a sorsfordulat,
hiszen barátjának tudhatta új példaképét, Agészilaosz spártai királyt (i. e. 399-től 361-ig
uralkodott). Hűségét földbirtokkal jutalmazták a spártaiak: letelepedhetett a Peloponnészosz
nyugati partvidékén fekvő Éliszben, Szkillusz közelében. Szentélyt alapított Artemisz
tiszteletére, és a gazdálkodásnak szentelte napjait. Falusi magányában rendezte feljegyzéseit,
és kidolgozta korábban befejezetlen írásait.
Xenophón írásainak kronológiája szerfölött vitás, biztosat szinte egyáltalán nem lehet
állítani róluk. Mindenesetre különböző belső és külső, szövegkritikai és eseménytörténeti
jegyek alapján valószínűsíthető, hogy Szkilluszban keletkezett az Anabázis (A tízezer görög
felvonulása), A lakedaimoniak állama, A lótartásról, A gazdálkodásról, talán A lakoma és a
Szókratészról való emlékezések is, bár ennek datálásával kapcsolatban az i. e. 390-es évek
éppúgy számításba jöttek, mint az i. e. 4. század közepe. A Szókratész védőbeszédének
keletkezéséről pedig végképp semmi bizonyosat nem mondhatunk.
A felemelkedő Thébai hatalma, a zseniális Epameinóndasz haserege i. e. 371-ben
Leuktránál elsöpörte a legyőzhetetlennek hitt spártaiakat, s így Xenophónnak is el kellett
hagynia az ellenségessé vált Szkilluszt. Athén ekkor a hanyatló Spárta oldalára állt, vagyis
Xenophón számára eljött a lehetőség, hogy visszatérjen szülővárosába. Mégsem tette. Miért?
Ki tudja. Talán, mert nem hitt Athén Spárta-barátságának tartósságában. Esetleg a
megváltozott állami politika ellenére túl sok ellenségtől tartott a városban. Mindenesetre fiait,
akiket Spártában nevelt kiváló katonává, Athénba küldte, hogy onnan támogassák Spárta
küzdelmét. Egyikük, Grüllosz, életét vesztette, amikor Athén oldalán harcolt – Spártáért (i. e.
362). Apja, az athéni száműzött, ekkor már Korinthoszban élt.
Xenophón itt fejezte be további műveit. A legismertebb ezek közül a Kürosz neveltetése,
amely a fejlődésregény és a jó uralkodóról szóló államutópia különös ötvözete.
Legjelentősebb írása a Hellénika (Görög történet). Xenophón Thuküdidész művét folytatja
ebben, méghozzá meglepő módon. A könyv így kezdődik: „Néhány nappal később
Thümokharész pár hajóval elhagyta Athént, és a lakedaimóniak, valamint az athéniak között
tüstént kirobbant a tengeri ütközet, amelyben az Agészandridasz által vezetett lakedaimóniak
győztek”. Néhány nappal később? Miféle előzményekre utalhat egy könyv első mondata? A
künosszémai csatára. Csakhogy erről még Thuküdidész ír befejezetlenül maradt munkájának
utolsó soraiban. Xenophón tehát ott veszi fel a fonalat, ahol a nagy történetíró elejtette.
Thuküdidész örökébe lépni azonban nem kis feladat. Az előd tömörségét, elemzőkészségét, az
események belső mozgatórugójának keresését, fiktív beszédeinek szenvedélyes pátoszát
Xenophón nem tudta túlszárnyalni – elérni sem. Éppúgy nem lett Thuküdidész mellett a
történetírás egyenrangú klasszikusa, mint Platón mellett a filozófiáé. Nem bújhatott mások
bőrébe, így megmaradt hűségesen Xenophónnak.
Ehhez azonban hozzátartoztak további írásai is, mint például a spártai királynak emléket
állító Agészilaosz, a Hierón című dialógus a zsarnokságról, a lovassági tisztek feladatairól
szóló A lovasság vezérlése, és Athén iránti honvágyának tanújele, A bevételekről. Ez a mű –
realista utópia, melyben Xenophón azt fejtegeti, hogy Athén polgárainak soha többé nem
kellett volna dolgoznia, mert a rabszolgamunka, az ezüstbányák jövedelme, a
márványkitermelés és a közvetítő kereskedelem fokozottabb kiaknázása lehetőséget
biztosított volna erre. Ezt a gazdaságtani röpiratot i. e. 355-re keltezik. Úgy tűnik, Xenophónt
még ekkor is élénken foglalkoztatta Athén sorsa. Mégsem tért vissza hazájába, i. e. 354-ben
Korinthoszban érte a halál.
Ahogy végigtekintettünk az életén, megállapíthatjuk, hogy nem volt filozófus-élet,
legalábbis görög szemmel semmiképpen. A művei, a lovászati, gazdasági, történeti munkák
általában szintén elég messze estek a filozófia mai, de az ókori értelmezésétől is. Akkor mégis
minek köszönhette filozófus-rangját?
Valószínűleg a római szónoklattan-tanár, Quintilianus (i. sz. 35–96) volt az első, aki
egyértelműen a filozófusok közé sorolta Xenophónt. A görög irodalmi műfajok jeles
képviselőiről írva így lajstromozta a filozófusokat: Platón, Xenophón, Arisztotelész,
Theophrasztosz. Ugyanakkor a történetírók közül tudatosan kirekesztette, sőt Hérodotosz és
Thuküdidész után Theopomposzt jegyezte föl: a másik történetírót, aki folytatta Thuküdidész
művét, s akinek görög története sajnos nem maradt ránk. Aulus Gellius (i. sz. 2. század),
Athénaiosz (i. sz. 2-3. század) és Diogenész Laertiosz (i. sz. 3. század) szintén úgy írnak
Xenophónról mint filozófusról, sőt Gellius egyenesen Platónnal egyenrangú csillagnak
nevezi. Véleményük már a késői utókoré, Quintilianust és Xenophónt négy évszázad
választotta el egymástól. Ilyen távolságból könnyebb ítéletet mondani, de a tévedés kockázata
is nagyobb. Quintilianus és kortársai, úgy tűnik, alaposan tévedtek, Xenophón közvetlen
kortársaitól pedig nem sok olyan forrás maradt, amely Xenophón tevékenységét minősítené,
és műveit ebbe vagy abba a műfajba sorolná. De ahol a források hallgatnak, néha éppen a
hallgatás árulja el a legtöbbet. Szókratésznak több tanítványa volt, de csak kettőtől maradt
fenn több írás: Xenophóntól és Platóntól. Talán az ő műveikből megtudhatjuk, hogyan
vélekedett egymásról a két kortárs, Szókratész két tanítványa.
Megtudhatnánk. Csakhogy Platón, több ezer oldalas életművében, ahol a Szókratész-
tanítványok tucatjait szerepelteti, meg sem említi Xenophón nevét. Ez bizony erős kritika.
Nyilván nem találta méltónak, kellőképpen szophosznak ahhoz, hogy megörökítse. És
Xenophón műveiben mit olvashatunk Platónról? Azt, hogy Glaukón rokona. Semmi többet.
Platón neve egyetlenegy helyen (Emlékeim Szókratészról 3, 6) fordul elő Xenophón
írásaiban. Lehet, hogy Xenophón meg Platónt nem találta szophosznak?
Nem valószínű. A xenophóni Lakoma kevéssé leplezett, név nélküli Platón-kritikája
legalábbis erre utal. Xenophón olvasta Platónt, és nem értett vele egyet. Annál azonban többre
tartotta, hogy ellenérzését ne öntse írásba, ne szegezze a piatóni Lakoma Szókratészával
szembe saját Szókratész-képét. A vita kettejük ellenszenvéről vallana? Athénaiosz és
Diogenész Laertiosz ezt állítja, igaz, Aulus Gellius cáfolja. Platón és Xenophón valóban
gyűlölték egymást? Nézzük az érveket:
 A két szerző sohasem említi érdemben egymás nevét, noha mindketten Szókratész
tanítványai voltak.
Mindketten feldolgozták ugyanazokat a témákat (A lakoma, Szókratész védőbeszéde), de
egészen mást állítottak Szókratészról. Az állítólagos vita olyan apró részletekre is kitért, hogy
Platón szerint a lakomán nem vettek részt auloszjátékos lányok, Xenophón viszont
zenészeket, sőt artistákat szerepeltet. Platón szerint nagy serlegből ivott Szókratész,
Xenophón szerint a kis kupát részesítette előnyben.
Kürosz neveltetésének utópiáját Xenophón – állítólag – Platón Állam-ára, írta válaszul.
Platón az idealizált Kürosz-portré cáfolatául írta volna utolsó művében, a Törvények-ben
(694 c), hogy Kürosz egyáltalán nem részesült helyes nevelésben.
Xenophón azt állította, hogy Szókratész sohasem beszélgetett a csillagászat, a matematika
és a természettudományok részletkérdéseiről, sőt az ilyenekben való túlságos elmélyülést
károsnak tartotta. Platón ezzel szemben a Timaioszban, a Menónban és más műveiben
Szókratészt kifejezetten az ilyen tárgyak tudós szakértőjeként tüntette fel.
Aulus Gellius a vitát azzal akarta megoldani, hogy kijelentette: ha két ilyen kiváló szellem
akad egy időben a tudomány ugyanazon ágában, vetélkedő híveik között akkor is versengés
támad, ha maguk a mesterek egyébként jó viszonyban vannak egymással. Az érv
megfontolandó, de két szempontból tarthatatlan. Melyik tudományágra gondolt Gellius,
amelyben Platón és Xenophón egyenrangú, vagy akárcsak összehasonlítható színvonalú
teljesítményt nyújtott? A filozófiáról ugyanis ezt még fenntartásokkal sem mondhatjuk el. A
másik ellenérv egyszerűbb és gyakorlatibb. Platónnak voltak tanítványai az Akadémián. De az
emigráns Xenophónnak? Igaz, hogy későbbiekben nagy hatása volt műveinek, az is igaz,
hogy Korinthoszban nem kis tisztelet övezhette, mint korábban Spártában is, de közvetlen
tanítványairól, sőt filozófiai híveiről, akik vitába szállhattak volna Platón iskolájával,
hallgatnak forrásaink. Ezek szerint kettejük ellenszenve csakugyan több volna anekdotikus
túlzásnál?
Nem valószínű. Platón műveiből nemcsak Xenophón neve hiányzik, hanem a műveire való
utalások is. Platóntól idegen volt, hogy valakire úgy hivatkozzék, vagy valakivel úgy szálljon
vitába, hogy a nevét nem említi. Xenophónt azonban nem tekintette filozófiai vitapartnerének
– ugyanis egészen másról írtak. Platón saját gondolatrendszerét építgette, amelyre
Szókratészon kívül mások is hatottak (például Kratülosz), és Szókratész az idő haladtával
egyre több platóni gondolatot tolmácsolt Platón dialógusaiban. Xenophón számára a filozófia
ifjúkori kaland volt, amely inkább érzelmileg, semmint értelmileg ragadta meg, és a
tanításokkal egyenrangú volt számára, vagy inkább még nagyobb hatású a mester, Szókratész
személyisége. Xenophón Szókratész-képe két forrásból táplálkozik leginkább: az ifjúkor iránti
nosztalgiából, és a mester igazságtalan halála fölött érzett felháborodásból. A tanítvány meg
akarta cáfolni a demagóg vádakat, hogy Szókratész alakja mindenki számára olyan tisztán
ragyogjon, mint ahogy ő látta. Ezt a célt szolgálta a Szókratész védőbeszéde és az Emlékeim
Szókratészról. Tisztességes művek, amelyeken érződik a szeretet. Xenophón évtizedekkel a
kivégzés után is legbelsőbb személyes ügyének érezte, hogy igazságot szolgáltasson
Szókratész emlékének.
Látszólag elkanyarodtunk Platón és Xenophón állítólagos vitájától. Pedig, bár cáfoltuk
Gelliust, végső soron mégis igazat kell adnunk neki. Platón és Xenophón nem gyűlölték
egymást, de nem azért, mert a filozófia ikercsillagai voltak, akiknek emlékét a vetélkedő
tanítványok besározták, hanem azért, mert egészen mással foglalkoztak, és – nem
utolsósorban – mert életük legnagyobb részében nem is találkoztak egymással. Platón
Athénban, Xenophón Szkilluszban, majd Korinthoszban élt. Xenophón bizonyosan ismerte
Platón néhány művét, például A lakomá-t, de ez nem is olyan különös. Az Akadémia
alapítójának híre egész Hellaszt, sőt Magna Graeciát, a mai Dél-Itáliát is bejárta. Platónról
azonban nem állíthatjuk, mert nincs rá kellő alapunk, hogy akár egy sort is olvasott volna
Xenophóntól, hacsak a rövid megjegyzést a Kürosz neveltetésé-ről nem tekintjük annak, de ez
Platón legutolsó művében szerepel, amelyet Xenophón halála után írt. Platón számára
Xenophón mint Szókratész-tanítvány egyszerűen nem létezett. Miért gyűlölte volna?
Xenophón viszont Platón írásaiban igen kevéssé láthatta viszont Szókratész valódi alakját. A
részletekkel kapcsolatban elmondta (A lakomá-ban), amit fontosnak tartott, a további Platón-
műveket pedig (már amennyit egyáltalán megismert) bizonyára elfogadta azoknak, amik
voltak: Platón alkotásainak. Platónt egyébként a későbbi hagyomány kiállhatatlan
embergyűlölőnek festette le, aki a többi Szókratész-tanítvánnyal igen rossz viszonyban volt.
Ez az elképzelés nyilván abból eredt, hogy az utókor összevetette egymással Platón és a többi
szókratikus ma már elveszett írásait. A különbségekből annyi nyilvánvalóvá vált, hogy Platón
gyökeresen mást csinált, másról írt, mint a többiek. És aki nem ismerte föl, mint Xenophón,
hogy a különbségek valójában honnan eredtek, a filozófia terrénumáról átcsúszott az
anekdoták vonzóbb, mert könnyebben járható mezejére. Sajnálatos, hogy a filozófiatörténet
nagyon sokáig nem tudott elszakadni e mező tarka virágaitól.
Platón és Xenophón anekdotába illő vitájából láthattuk, hogy a kérdés sohasem
fogalmazódott meg úgy, hogy mit írt Platón Xenophónról vagy Xenophón Platónról, hanem
mindig is arra vonatkozott, hogy mit írt egyikük vagy másikuk Szókratészról. Itt az ideje
visszatérni arra a fentebbi megjegyzésre, hogy Szókratészról látszólag mindenki tudja, ki volt.
Miért látszólag? És ki volt valójában? Erre a kérdésre sokkal nehezebb ' válaszolni, mint
gondolnánk.
Vegyük sorra a forrásokat. Legtöbbet Platón írt Szókratészról. Utolsó művét, a Törvények-
et és leveleit leszámítva minden írásában szerepel Szókratész. Hatalmas anyag. Ha
megbízhatnánk hitelességében, Szókratész volna az ókor egyik legjobban ismert filozófusa.
Mivel azonban igen sok kétség merül föl a platóni dialógusokban szereplő szókratészi
gondolatok szókratészi volta felől, a megtiszteltetés nem Szókratészé, hanem inkább Platóné.
A legkézenfekvőbb kétség a következő : Az egyes Platón-művek gyökeresen ellentmondó
kijelentéseket tulajdonítanak Szókratésznak. Szemünk láttára bontakozik ki például az ismert
idea-tan, amely egyes írásokból még, másokból pedig már hiányzik. Amióta rendelkezésünkre
áll a Platón-művek többé-kevésbé megbízható kronológiája, látjuk, hogy a korai művekben ez
a gondolat még nincs meg vagy csak formálódik, a későbbiekben uralkodó szerepet játszik,
majd legvégül megint háttérbe szorul. Vajon az idea-tan Szókratész gondolata volt, vagy
Platóné? Platón filozófiai eszméire hatással volt Kratülosz, a püthagoreizmus és az eleai
iskola is. Így aztán bizonyos, hogy Platón nem őrizhette meg számunkra tisztán Szókratész
tanait, legfeljebb a korai műveiben közelebb állt mestere gondolatvilágához, később pedig
eltávolodott tőle. Maga az ideatan például bizonnyal Platón alkotása.
A második jelentős forrás Xenophón. Az ő művei közül a Szókratész védőbeszédé-ben, A
lakomá-ban, valamint A gazdálkodásról és az Emlékeim Szókratészról című írásaiban szerepel
Szókratész. A gazdálkodásról az, amely valószínűleg Xenophón nézeteit foglalja össze, aki
Szókratésszal ellentétben ismert gazdálkodó volt. A másik három műből következtethetünk a
mester valódi tanaira. Persze ennek a következtetésnek is határozott korlátai vannak. Az első
leginkább az, hogy a Platón által megismertetett Szókratészt hiába keressük. A
filozófiatörténészek sokáig ingerülten azzal intézték el a dolgot, hogy a korlátolt katona,
Xenophón nem is értette, miről beszél a mester, így nem csoda, hogy lapos bölcselkedéseket
ad a szájába. A kevésbé Xenophón-ellenes, de nem kevésbé elfogult értékelők viszont úgy
nyilatkoztak, hogy Platón kezdettől fogva saját tanai szócsövévé tette Szókratészt, így igazi
portréját csak Xenophón őrizte meg. Csakhogy valószínűleg ez az álláspont sem tartható.
Xenophón ugyanis mindössze néhány esztendőt töltött Szókratész társaságában (hiszen
születésekor Szókratész már harminckilenc éves volt), és perénél, elítélésénél sem lehetett
jelen, mert ekkor már hazájától távol élt. Ugyanakkor Platón legalább három esztendővel
fiatalabb volt Xenophónnál, és mindössze huszonnyolc évet számlált Szókratész halálakor.
Így a fiatal vagy középkorú Szókratészról egyikük sem számolhatott be személyes
tapasztalatai alapján.
I. e. 423-ban mutatták be Arisztophanész Felhők című komédiáját, amelyben Szókratész
jelentős szerepet játszik. A komédia filozófusa bogaras szofista, aki csupa fölösleges dolgon
töri a fejét, például, hogy hány bolha-lábnyit ugrik egy bolha. A problémát úgy oldja meg,
hogy a bolha lábát viaszba mártja, s a megmerevedett viaszban keletkezett bolhalábnyommal
méri le az ugrás hosszát. A darab egyébként felsorolja az összes vádat, ami szofistát csak
érhet: Szókratész a komédia szerint tagadja az istenek létét, a szülők iránti köteles tiszteletet,
föld alatti és kozmikus dolgokon töprenkedik, közben mindenkibe beleköt, és a józan ésszel
tökéletesen ellentétes dolgokat agyai ki. Legnagyobb bűne azonban az, hogy a hazugságot
igazságnak és az igazságot hazugságnak állítja be, s ezzel a csűrés-csavarással megrontja a
tanítványait. Más komédiaírók, mint Eupolisz és Ameipsziasz is csatlakoztak Arisztophanész
véleményéhez. E komédiákban, igen korai időpontban, már megtaláljuk az összes vádpontot,
amelyet majd Anütosz, Melétosz és Lükón i. e. 399-ben Szókratész fejére fognak olvasni. És a
platóni Védőbeszéd, valamint Xenophón Emlékeim Szókratészról című írása éppen e vádak
alól kívánja tisztázni a filozófust.
Mivel mind a platóni, mind a xenophóni, mind pedig a komédiákból kiolvasható
Szókratész-kép torznak vagy legalábbis erősen hiányosnak, egyoldalúnak bizonyult, úgy
lehetne a vitás kérdéseket tisztázni, ha ezektől független forrásanyagot találnánk. Voltak is
ilyen források, a már említett szókratészi logoszok. Ezek azonban sajnálatos módon mind
elvesztek, csak néhány rövidke idézet maradt fenn belőlük, valamint Diogenész Laertiosz
Szókratész-életrajza, amely a mesés anekdoták valóságos gyűjteménye, és igen keveset árul el
Szókratész filozófiájáról. De mik is ezek a szókratészi logoszok? A tanítványok által
lejegyzett beszélgetések, amelyeket részben Szókratész életében, részben később rögzítettek.
A logosszá válás folyamatát Platón írja le A lakoma bevezetésében :
1. Szókratész barátaival a szerelemről beszélget. A beszélgetésen jelen van Arisztodémosz
is.
2. Arisztodémosz évekkel később elbeszéli a beszélgetés tartalmát Apollodórosznak és
Phoinixnak, akik nem voltak jelen a lakomán.
3. Apollodórosz a még homályos részletek felől kifaggatja Szókratészt.
4. Apollodórosz összefoglalja a hallottakat Glaukónnak.
5. Az így összeállt logoszt Apollodórosz újra elmeséli. Mi is egy ilyen beszélgetésből
tudjuk meg, mi történt a lakomán.
A vázolt séma azt az eszményi helyzetet mutatja be, amikor a keletkező logoszt maga
Szókratész ellenőrzi, mintegy hitelesíti. Mégis, ha eltekintünk a lakoma többi résztvevőitől,
akik nyilván szintén el-elmesélték másoknak a hallottakat, így is legalább három
logoszváltozattal állunk szemben. Az első, legközvetlenebb Arisztodémoszé, aki maga is jelen
volt a beszélgetésnél. A második Apollodóroszé. Mivel ő már csak Arisztodémosztól hallotta a
történetet, elméletileg pontatlanabbak a hírei, mint Arisztodémosznak. Csakhogy
Apollodórosz Szókratésztól olyan új adatokat is megtudhatott, amelyekre Arisztodémosz vagy
nem figyelt fel, vagy nem emlékezett. Így Apollodórosz beszámolója bizonyos ponton
hitelesebb, más pontokon viszont bizonytalanabb Arisztodémoszénál. A harmadik és
legbizonytalanabb Phoinixé. Ő csak Arisztodémosztól hallotta a lakoma történetét, és nem is
emlékezett jól az elbeszélésre, mégis továbbadta Glaukónnak, amit tudott.
Ha Platón a történetet Apollodórosztól hallotta, egy, ha testvérétől, Glaukóntól, két olyan
közvetítő ékelődött a hagyományba, aki jelen sem volt a lakomán, amely Platón születése
előtt öt esztendővel zajlott le. A szerteágazó hagyományra jellemző, hogy a xenophóni
Lakoma más helyszínen, más időpontban, más alkalomból, más szereplőkkel játszódik le,
csak egy a közös, hogy ott is a szerelemről beszélgetnek.
Mivel mind Xenophón, mind Platón jóval fiatalabb volt Szókratésznál, feltételezik, hogy
idősebb Szókratész-tanítványok logoszait forgatták műveik megírásakor. Xenophón esetében
Antiszthenész és Aiszkhinész jön számításba. Eszerint Aiszkhinész Aszpasziája A
gazdálkodásról 3. fejezetéhez, Kalliasz-a, A lakomá-hoz, Alkibiadész-t pedig az Emlékeim
Szókratészról 4. könyvének 2. fejezetéhez szolgált volna forrásul. Az említett művel sajnos
elvesztek, megfosztva bennünket attól a lehetőségtől, hogy ügyükben kimondhassuk a végső
szót. Tény azonban, hogy Xenophón megnevezi a forrását abban az esetben, ha a
beszélgetésnél nyilvánvalóan nem volt jelen. Szókratész perével kapcsolatban – mert akkor ő
már külföldön tartózkodott – Hermogenészt idézi tanújául (Emlékeim Szókratészról 4, 8).
Ilyen módon nem lehet tökéletesen elvetni a szókratészi logoszok létét vagy forrásértékét, de
komoly figyelmeztetés Arisztotelész ítélete: Poétikájában a szókratészi logoszokat mint
fikciót a szépirodalom (még nem létező) kategóriájába sorolja (1447 b).
Talán kitűnt az eddigiekből, miért minősítettem látszólagosnak Szókratészról alkotott
képünket. Ennél azonban mégiscsak többet tudunk, ami annak köszönhető, hogy akár
merítettek a logoszokból, akár nem, akár hűségesen jegyezték fel a hallottakat, akár
kiegészítették saját gondolataikkal, Platón és Xenophón kétségtelenül Szókratész tanítványai
voltak. A többi tanítványtól, Antiszthenésztől, Aiszkhinésztől, Phaidóntól, Eukleidésztől és
Arisztipposztól együttvéve sem maradt fenn annyi, mint a legrövidebb Platón-dialógus.
Platón és Xenophón gyökeresen más képet rajzol Szókratészról. Ezért nem lehetséges
olyan rekonstrukciót adni, amely az egyikükre támaszkodva a másikuktól vett adatokat is
felhasznál, mert így az ellentmondások sűrűjébe kerülünk. Ki kell tehát válogatni azokat a
pontokat, amelyek közösek a kétfajta ábrázolásban. Ami pedig ellentmond az így alkotott
képnek, az – némi egyszerűsítéssel – Xenophón, illetve Platón saját alkotásának tekinthető.
Albin Lesky négy pontban foglalja össze az egyezéseket:
a törvény iránti hűség (Xenophón: Emlékeim 4, 4; 4,
6),
a hivatalok sorsolással történő betöltésének bírálata (Xenophón: Emlékeim 1, 2; 3, 1; 3, 9),
határozott fellépés a harminc zsarnok törvénytelenségei ellen (Xenophón: Emlékeim 4, 4),
törekvés a fogalmak minél pontosabb meghatározására (Xenophón: Emlékeim 1, 1; 4, 6).
Kiegészíthetnénk még az arginuszai perben való helytállásával, továbbá egy sereg
problémával, amelyet Xenophónnál és Platónnál is felvet Szókratész, néha rendkívül hasonló,
néha pedig gyökeresen eltérő eredménnyel. Lássunk néhány példát:
A szép az, ami hasznos (Xenophón, Emlékeim 4, 6; Platón, Prótagorasz 334 a; A nagyobbik
Hippiasz 295 c).
A test bizonyos haszon szempontjából szép (Xenophón, Emlékeim 3, 8; Platón, Gorgiasz
474 d).
Tanítható-e a bátorság? (Xenophón, Emlékeim 3, 9; Platón, Lakhész 190 e skk.).
Az íratlan törvények felsorolása (Xenophón, Emlékeim 4, 4; Platón, Állam 425 b).
Ha az a jobb futó, aki képes szándékosan rosszul futni, és az a rossz futó, aki szándéka
ellenére fut rosszul, akkor az az igazságos ember, aki szándékosan hazudik, és az az
igazságtalan, aki szándéka ellenére nem mond igazat (Xenophón, Emlékeim 4, 2; Platón, A
kisebbik Hippiasz 366 a skk.).
Kik lehetnek inkább barátok, egy jó és egy rossz ember, két rossz ember, vagy két jó
ember? (Xenophón, Emlékeim 2, 6; Platón Lüszisz 210 c skk.).
Folytatni lehetne a sort, de fölösleges, mert már ennyiből is kitetszik: hogy voltak olyan
kérdések, amelyek Xenophón és Platón szerint egyaránt foglalkoztatták Szókratészt. Az
azonosságok oka az lehet, hogy vagy mindketten Szókratésztól hallották ezeket a
beszélgetéseket, vagy egymástól merítettek, vagy azonos szókratészi logoszt használtak. A
logoszok használatát néhány esetben kizárhatjuk, így megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy
a két szerző által felvetett szókratészi problémák azért lehettek közösek, mert magától
Szókratésztól hallották őket. Annak ugyanis már az előzőekben jelentősen csökkentettük a
valószínűségét, hogy a két szerző egymástól merített volna. Mely esetekben lehet
Xenophónnál kizárni a logoszok használatát ?
Nyilvánvalóan azokban, amikor bizonyítható vagy valószínűsíthető, hogy jelen volt a
beszélgetéseknél, illetve legfeljebb Szókratésztól hallott róluk. Ahol tehát ő maga Szókratész
beszélgető társa (Emlékeim 1, 3), hiteles forrás, de annak tekinthetők azok a beszélgetések is,
amelyek abban az időben zajlottak, amikor Xenophón Szókratész körébe tartozott. Ilyen pedig
több is van. Az Emlékeim Szókratészról dialógusainak időrendje ugyan többnyire nehezen
határozható meg, de néhány biztos pontunk mégiscsak van.
A Kritiasszal való konfliktus (Emlékeim 1, 2) a harminc zsarnok idején, i. e. 404-403-ban
következett be.
Alkibiadész szép fia i. e. 416 körül született, Kritobulosz tehát 402 előtt bajosan
szerethetett volna belé (Emlékeim 1, 3).
A Peiraieuszba a harminc zsarnok idején menekültek az emberek (Emlékeim 2, 7).
Euthérosz birtokát a peloponnészoszi háború végén, i. e. 404-ben vették el {Emlékeim 2,
8).
Az ifjabb Periklészt i. e. 407-ben választották először sztratégosszá, i. e. 406-ban pedig
már ki is végezték (Emlékeim 3, 5).
Az azonos problematika tehát valószínűleg a közvetlen Szókratész-hatással, az eltérő
megoldások pedig a szerzők különböző elképzeléseivel magyarázhatók. Mert mindkét szerző
saját belátása szerint kezelte forrásait, és a részleteket alárendelte a maga mondanivalójának.
Mivel mindkettejüknél keveredik a költészet és a valóság, úgy tűnik, le kell tennünk róla,
hogy bármelyiküknél szó szerinti Szókratész-idézeteket találjunk. Vagy mégsem?
Mégsem – bár meglehetősen paradox módon. Léteznek Platónnál és Xenophónnál szó
szerinti Szókratészidézetek, de ezek egyike sem tőle származik, hanem a mester kedvelt
irodalmi idézeteiről van szó. Az Emlékeim Szókratészról lapjain szereplő tizenegy közvetlen
idézet közül öt szerepel Platónnál összesen nyolc helyen (egyet ugyanis háromszor, egy
másikat meg kétszer idéz):
„Ismerd meg önmagád” (Xenophón: Emlékeim 4, 2; Platón: Kharmidész 165 a; Phaidrosz
229 e).
„Jóra tanít, aki jó, de ha hitványak közibé jutsz, / korpa közé keveredsz, s elhagy a józan
eszed” – Theognisz 1,35-36 (Xenophón: Emlékeim 1,2; Platón: Menón 95 d).
„Hitvánnyá lesz néha a jó, aki máskor erényes” (Xenophón: Emlékeim 1, 2; Platón:
Prótagorasz 344 d). „Nem szégyen dolgozni, de szégyen tétlenül élni” – Hésziodosz: Munkák
és napok 311; Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása (Xenophón: Emlékeim 1, 2; Platón:
Kharmidész 163 b).

„Az, ki a hitványsághoz húz, célját el is éri

könnyűszerrel: sima az út hozzá s közel is van.
Ámde örökkéélő isteneink az erényhez
izzadság árán visznek, hosszú meredélyen,
útja göröngyös kezdetben, de a csúcsra felérve
aztán már könnyűnek tetszik, bármi nehéz volt.”

– Hésziodosz: Munkák és napok 287-292; Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása

(Xenophón: Emlékeim 2, 1; Platón: Prótagorasz 340 d; Állam 364 c; Törvények 718 e).
Az idézetek általában Platón korai műveiből származnak (Prótagorasz, Kharmidész),
vagyis azokból az írásokból, amelyeken a legközvetlenebb Szókratész-hatást figyelték meg. A
későbbiek (Phaidrosz, Állam, Törvények) csak megismétlik a korábban már felhasznált
idézeteket. Az egyetlen a Menón, amely nem tartozik a legkorábbi darabok közé, de azért az
életmű első felében készült. Vagyis az idézetek megerősítik azt a korábbi megfigyelést, hogy a
korai Platón-dialógusok állnak a legközelebb az eredeti szókratészi gondolatokhoz. Vajon a
logoszok közvetítését megfigyelhetjük-e ezekben a dialógusokban? Formai szempontból nem,
mivel egyikük sem indul olyan közvetítő-mesélő személyiségek felsorolásával, mint A
lakoma, sőt maga Szókratész meséli el a történteket (Prótagorasz), ami végül is nem
lehetetlen, vagyis Platónnak megvolt rá a lehetősége, hogy a mestertől magától értesüljön
bizonyos eseményekről, továbbá kedvenc fordulatairól és versidézeteiről. Xenophónról is
elmondhatjuk ugyanezt. Egy-egy idézet Platónnál két-három helyen is előfordul, sőt
Xenophónnál is találunk erre példát (a Theognisz-idézet A lakomá-ban is elhangzik). Ez
megerősíti annak valószínűségét, hogy Szókratész által különösen kedvelt citátumokról van
szó.
Az idézetek három tartalmi csoportba oszthatók. Az első, az önmagunk megismerésére
buzdító delphoi felirat akár Szókratész tevékenységének rövid foglalata is lehetne. A filozófia
tárgyának nem a világegyetemet, hanem az embert kell választani, mert amíg magunkról nem
tudunk mindent, nincs értelme más, áttekinthetetlenül bonyolult dolgokkal foglalkoznunk. A
második az erény és a hitványság viszonyával foglalkozó Theognisz-és Hésziodosz-idézet,
továbbá az ismeretlen költőtől származó „Hitvánnyá lesz néha a jó” kezdetű verssor is. Az
utóbbiak a kedvelt szókratészi gondolatot, az erény taníthatóságába vetett hitet sugározzák. Az
erény, jó emberek társaságában forogva, jó példát követve elsajátítható, és bár nehéz elérni,
akinek sikerült, megvan rá az esélye, hogy többé ne térjen le az útjáról. A harmadik, a „Nem
szégyen dolgozni, de szégyen tétlenül élni” látszólag a legegyszerűbb: a munka dicsérete.
Csakhogy ezt az értelmét mind Platón, mind Xenophón igyekszik elvitatni. Valószínűleg
mesterük nyomdokaiba léptek ezzel, összhangban a század közgondolkodásával, amely a
fizikai munkát, különösen, ha bérért végezték, megvetette. Ez utóbbi idézet tehát nem arról
tanúskodik, mennyire megbecsülte Szókratész a munkát, hanem arról a módszerről, ahogy a
nagy költőktől vett idézeteket fölhasználta.
Szókratész filozófiai nézeteiről nehéz sokkal többet elmondani úgy, hogy ne kelljen azzal a
veszéllyel számolnunk: valamelyik tanítvány eszméit tulajdonítjuk a mesternek. Szókratész
életéről megint csak nehéz egyértelmű és megnyugtató adatokat találnunk. Szóphroniszkosz
fia büszkén emlegette, hogy anyja bába, apja pedig kőfaragó volt. Saját tevékenységét
leginkább anyjáéhoz hasonlította: csakhogy ő nem gyerekeket, hanem nehezen születő
gondolatokat segített világra. Bölcselete ezer szállal kötődött a szofisztikához, az i. e. 5.
század legjelentősebb szellemi áramlatához. Vitapartnerei, Hippiasz, Gorgiasz, Prótagorasz
szofisták, és bár Szókratész elhatárolta magát mesterségüktől, saját eszközükkel győzte le (ha
nem is meg) őket.
Szókratész igazi városlakó volt. Athént szinte sohasem hagyta el, legfeljebb, ha katona
volt, vagy ha ünnepi küldöttségben vett részt. Ha hihetünk Platónnak, még a város melletti
folyópartra is csak nehezen lehetett elcsalogatni. Miért is ment volna el? Abban az időben
nem volt város, amely hasonlatos lett volna Athénhoz. Az i. e. 5. század utolsó harmadában
egyszerre élt itt Szophoklész, Euripidész, Arisztophanész, Thuküdidész, Periklész, Pheidiasz,
ide tódultak messze földről a híres vagy hírnévre áhítozó szofisták. Ilyen egy-központú
szellemi élet sohasem volt máskor a világtörténelemben, nem csoda, hogy ezt a központot
Szókratész még halálos veszedelmében sem volt képes elhagyni.
Szókratész férfikorát beárnyékolta a peloponnészoszi háború. Az i. e. 5. század végének
hatalmas összecsapása nem pusztán politikai vagy gazdasági okok miatt robbant ki. Az
alapvetően paraszti, földművelő, legföljebb kereskedő görögség egésze, a vidékies, elmaradott
szellemű Spárta vezetésével évtizedeken át fojtogatta a saját csillogásába belevakult Athént.
Az aranykortól megrészegült város világuralmi terveket dédelgetett, és egyszer csak arra
eszmélt, hogy saját kis félszigetének, Attikának sem ura: a spártai csapatok a városfal előtt
táboroztak. A demokrácia, amelyre a (normális) gyermekkornak kijáró nosztalgiával tekint
azóta is minden európai és európai szellemű nemzet, egyre szélsőségesebb vezetőinek
túlkapásai folytán, valamint az államvezetés sorsjátékszerű esetlegességének következtében
maga ellen ingerelte Athén legkiválóbb szellemeit. A rendszer azonban hihetetlenül tűrőképes
volt. Gondoljunk csak arra, hogy Arisztophanész ezrek előtt tette nyilvánosan nevetségessé
Kleónt, az állam első emberét, és eszébe sem jutott attól félni, hogy a következő évben már
nem mutathat be újabb komédiát. (Bemutathatott.) Szókratész pedig, amikor már folyt az
élethalálharc Spárta ellen, a nyílt utcán hirdette az embereknek, hogy Athén
államrendszerének alapvető vívmánya, az állami hivatalok sorsolás útján való betöltése
őrültség, mert épeszű ember még a lovát vagy kutyáját sem bízná egy, a vakvéletlen folytán
kijelölt, hozzá nem értő emberre, nemhogy az állam irányítását! Ráadásul úton-útfélen
magasztalta Spártát, amelynek sokkal tökéletesebb a politikai rendszere. Az igaz, hogy
ezenközben több hadjáratban vett részt, életét kockáztatva szülővárosáért.
Voltak olyan politikusok Athénban, akik nem elméleti síkon akarták megoldani a
demokrácia ellentmondásait. I. e. 411-ben, majd a háborús vereséget követően 404-ben vették
át a hatalmat a népuralom ellenfelei. Az utóbbi államcsíny végrehajtóit a történelem harminc
zsarnokként tartja számon. A testület vezetője egy egykori Szókratész-tanítvány, Kritiasz volt.
A mester ellenállt a kényszernek, hogy részt vegyen a férfiak kegyetlenkedéseiben, és életét is
csak az mentette meg, hogy a harmincak rendszere hamarosan megbukott. A demokrácia
restaurálása történelmi tettel kezdődött: kihirdették Európa első amnesztiáját. A háborúban és
polgárháborúban bemocskolódott emberek a felejtést tették kötelezővé. Elhatározásukhoz
olyannyira hűek maradtak, hogy kivégezték azt a forrófejű polgárt, aki az amnesztia, a
közmegegyezés ellenére bíróság elé akart citálni egy szabadon sétáló gyilkost a harmincak
pribékjei közül.
Athén vereséget szenvedett, megalázó feltételek között békét kötött Spártával, és
összeszorított foggal felejtett. De közben valahogy ingerültebb lett a másként gondolkodókkal
szemben. Külső hatalmát elveszítve befelé demonstrálta erejét. A légkör megváltozott a
restaurált demokráciában, de Szókratész nem változott meg a légkörrel együtt. Mindazt, amit
Arisztophanész már i. e. 423-ban kigúnyolt Szókratészban, és amiért nem tekintették árulónak
a háború poklában sem, most bűnként olvasták a fejére.
Szókratész ámulva látta, hogy az egyetlen város, amelyben érdemes volt élni, már
egyáltalán nem olyan, amelyben csakugyan érdemes. Sajnálta az athéniakat, amikor kiitta
méregpoharát.
Xenophón ekkoriban Kisázsiában csatázott. Szókratész halálának híre megrendítette. Úgy
érezte, ifjúságát rabolták el tőle. S az ifjúkorral maga mögött hagyta a filozófiát is, mint az
iskolát a belőle kilépő diák. Mintha ő maga mondaná az érett Periklésszel az izgága
Alkibiadésznak: ,,Bizony, Alkibiadész, amikor a te korodban jártunk, nekünk is jobban ment
az ilyen okoskodás. Mert olyasmivel foglalkoztunk, olyasmiket találtunk ki, amilyeneken, úgy
látom, most te buzgólkodsz.”
Xenophónt a későbbiekben jobban vonzotta a bölcselkedésnél a gyakorlati élet, a politika,
a gazdaság. Mintha csak kortársunk volna.
*
Szövegmagyarázatok

*
soha semmi sem pusztul el – Parmenidész szerint a létező csak egy, Leukipposz és Démokrítosz
szerint viszont a világ végtelen számú atomból áll. Hérakleitosz mindennek a mozgását tanította,
Parmenidész elméletében a mozgás nem játszik szerepet. Hérakleitosz keletkezésről és pusztulásról
ír, Zénón, Parmenidész tanítványa szerint soha semmi sem keletkezik és nem is pusztul el.

Thraszüllosz és Eraszinidész társait – az Argi-nuszai-szigetek mellett vívott tengeri csata (i. e.

*

406) győztes hadvezérei közül hatot kivégeztettek az athéniak. Indokul azt hozták föl, hogy a csata
után a parancsnokok nem mentették ki a fuldoklókat, és nem temették el a halottakat. Köztudomású
volt, hogy a mentést hatalmas erejű vihar hiúsította meg, így nagy a valószínűsége, hogy a pernek
politikai mozgatórugói voltak.
*
elhagy a józan eszed- Theognisz, 1. elégia 35-36.

aki máskor erényes – ismeretlen költő verstöredéke. Szókratész kedvelhette ezt az idézetet, mert
*

Platón szerint is hivatkozott rá (Prótagorasz 344 d).

*
szégyen tétlenül élni – Hésziodosz, Munkák és napok 311 (Trencsényi-Waldapfel Ismre fordítása).
*
sem a harci tanácsban – Homérosz, Iliasz 2, 188-191, 198-202 (Devecseri Gábor fordítása).
*
áldozz isteneidnek – Hésziodosz, Munkák és napok 336 (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása).
*
legfonnyadtabb szeretőtől – Szókratész még a tündöklő szépségű Alkibiadész közeledését is
visszautasította. A történetet Platón írja le a Lakomában.
*
keze van, de értelme nincs – a majmokra céloz
*
bármi nehéz volt – Hésziodosz, Munkák és napok 287-292 (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása).
*
minden jót az istenek – Epikharmosz, 287. töredék.
*
mert súlyosabb jut neked - Epikharmosznak ezt a töredékét későbbi betoldásnak tartják Xenophón
szövegében.
*
akhájok nagynevü dísze – Homérosz, Odüsszeia 12, 184 (Devecseri Gábor fordítása).
*
Amikor testvérharc dúlt a városban – a harmincak zsarnokuralma elől sokan Athén
kikötővárosába, Peiraieuszba menekültek, majd Thraszübulosz vezetésével onnan indultak
visszafoglalni a várost (i. e. 404-403).
*
az ellenség tartja megszállva – az attikai Dekeleiát i. e. 413-ban megszállták a spártaiak. Athén
attól kezdve el volt vágva a szárazföldtől. A harmincak idején a polgárháborús viszonyok tették
lehetetlenné a városból való kijutást: az emigráns demokraták szabályosan ostrom alá vették a
várost.
*
A háború végéig – a peloponnészoszi háborúról van szó, amely i. e. 404-ben fejeződött be.

*
idegenben fekvő birtokaimat elvették – a szövetséges államok területén kialakított parcellák
(kléroszok) elvesztek az athéniak számára a peloponnészoszi háború kudarca után.
 *
tiszteletre méltónak nevezi – Homérosz, Iliasz 3, 170.
*
a népek pásztorának – Homérosz, Iliasz 2, 243.
*
s népének jó fejedelme – Homérosz, Iliasz 3, 179 (Devecseri Gábor fordítása).
*
nagyobb teljesítményekre voltak képesek – a perzsa birodalomról van szó, amelyet i. e. 490-ben
Marathónnál, i. e. 480-ban pedig Szalamisz-nál győztek le az athéniak és szövetségeseik.
*
győzedelmeskedtek a peloponnészosziak – a peloponnészoszi háború több csatájában, például i. e.
411: Abüdosz, i. e. 410: Küzikosz, i. e. 406: Arginuszai-szigetek stb. A háborút mégis a spártaiak
nyerték meg i. e. 404-ben.
*
nem képes elviselni – ez a viszály két államcsínyhez vezetett (i. e. 411-ben a négyszázak, i. e. 404–
403-ban a harminc zsarnok vette át a hatalmat), és az ifjabb Periklész is a belharc áldozata lett. I. e.
406-ban, az arginuszai csatát követő politikai per során kivégezték.
*
az ezüstbányákban – Attika területén Laureion-ban bányásztak jelentős mennyiségű ezüstöt. Ez
volt a híres athéni baglyos pénz alapanyaga.
*
mértéktartónak – a görög szöveg kétféle változatban maradt fenn: akratész = mértéktelen;
enkratész = mértéktartó. A szövegkörnyezet alapján az utóbbit fogadtam el.
*
az athéniak vívnak az ellenséggel – a peloponnészoszi háború (i. e. 431-404). Az ellenség a Spárta
vezette peloponnészoszi szövetség.
*
amit pedig igazságtalannak, az alfához – a dikaiosz = igazságos és az adikosz – igazságtalan
kezdőbetűje alapján.
*
,,Ismerd meg önmagad” – a hét bölcs egyikének, a spártai Khilónnak tulajdonított mondás, amely
Delphoiban, az Apollón-szentélyre volt felvésve. Szókratész különösen kedvelhette, mert Platón
szerint is többször idézte (például Kharmidész, Phaidrosz).
*
senki más nem lett volna képes elviselni – Szókratész az arginuszai perben rendíthetetlenül
kitartott a hadvezérek ártatlansága mellett, pedig a hatalmasok és a felingerelt nép súlyosan
megfenyegették (i. e. 406).
*
törvényellenes volt a neki adott parancs – Platón a Szókratész védőbeszédében írja le, hogy Szók-
ratésznak Szalamisz szigetéről egy bizonyos Leónt kellett volna halálba kísérnie, de ő a parancs
tudomásulvétele után hazament, és esze ágában sem volt engedelmeskedni. Leónt végül is
Melétosz, Szókratész későbbi vádlója hurcolta a harmincakhoz.

mintsem ellenükben élni – Szókratésznak az állam törvényeivel való sajátos, megalkuvást

*

nem tűrő viszonyáról szól Platón Kritón című dialógusa.

*
azért nevezte Odüsszeuszt biztos szónoknak - Homérosz, Odüsszeia 8, 171. Devecseri Gábor
büszke beszéddel szólónak fordítja.
*
az ostrom alatt – i. e. 404-ben a peloponnészoszi háború végén a spártai csapatok kiéheztették a
körülzárt Athént.
*
a cserzett bőr mellett az oktatásra – Anütosz ugyanis tímár volt, és fiát is annak szánta.
*
a haldoklók ismerik a jövőt – például Homérosz, Iliasz 5, 684-688; 22, 356-360.

Azokat a versidézeteket, amelyeknél a fordító neve nincs külön feltüntetve, Németh György
fordította.

Jegyzetszótár
Agamemnón – Mükéné királya, a Trója alatt harcoló görögök fővezére.
agora – piactér, a görög városok központja. Akumenosz – Szókratész kortársa, neves orvos, mint
ahogy fia, Erüximakhosz is az volt.
alkalmassági vizsgálat – görögül dokimaszia. A sorsolt hivatalokra jelentkezőket a tanács
vizsgálat alá vetette. A kérdések arra vonatkoztak, hogy a jelölt valóban athéni polgár-e, részt vesz-e
az állami kultuszban, jól bánik-e szüleivel és fizeti-e az adóját.
Alkibiadész – (i. e. 451-404) Kleiniasz fia, a legtehetségesebb, legszebb és leggátlástalanabb
athéni politikus. A peloponnészoszi háború folyamán először Athén, majd Spárta, aztán a perzsák,
végül megint Athén oldalán harcolt. Száműzetésében orgyilkosság áldozata lett.
Alkibiadész szép fia – az ifjabb Alkibiadész, Alkibiadésznak Hipparetétől született fia. I. e. 416
körül látta meg a napvilágot. I. e. 395-ben bíróság elé állították dezertálás vádjával (Lüsziasz 14).
Amphiaraosz-szentély – a boiótiai Oróposz közelében feküdt Amphiaraosz gyógyító szentélye.
Amphiaraosz jós és álomfejtő volt, akit a Thébai elleni hadjárat során elnyelt a föld.
Anaxagorasz – (i. e. 500-428 körül) a kisázsiai Klazomenaiból származó természetbölcselő,
Periklész barátja. Tanításaival az istentelenség vádját vonta fejére, és el kellett menekülnie a
demokratikus Athénból.
Antiphón – valószínűleg a híres athéni szónokról és államférfiról ír Xenophón. A négyszázak
államcsínyének (i. e. 411) egyik főszereplője volt, a demokrácia helyreállításakor kivégezték.
Tizenöt beszédét ismerjük.
Antiszthenész – 1. (i. e. 440-365 körül) Szókratész barátja, a cinikus filozófiai iskola alapítója. A
tökéletesen igénytelen életmódot párosította a család, az állam és a politika iránti közömbösséggel.
Az 1943-ban, majd 1983-ban a neve alatt megjelent Beszélgetések a szerelemről című dialógust
Kerényi Károly írta; 2. nincs adatunk róla, hogy pontosan melyik évben választották sztratégosszá,
az általános vélemény szerint az i. e. 5–4. század fordulója körül.
Anütosz – Anthemión fia, Szókratész egyik vádlója i. e. 399-ben. Hadvezér, a harminc zsarnok
elűzésekor (i. e. 403) a demokraták egyik vezetője.
Apollodórosz – Aiantodórosz testvére, Szókratész barátja. Lassú észjárású, könnyen lelkesülő
ember volt, ezért Megszállottnak csúfolták.
Areioszpagosz – Árész dombjának nevét viselte a volt arkhónokból álló tanács, amely a dombon
ülésezett.
Arisztarkhosz – gazdag athéni földbirtokos.
Arisztipposz- (i. e. 435-355 körül) Szókratész tanítványa az észak-afrikai Kürénéből. A kürénéi
filozófiai iskola alapítója. A legfőbb jónak a gyönyört tekintette.
Arisztodémosz – Szókratész kis termetű vitapartnere, majd híve Athén küdathénai démoszából.
Alacsony növése miatt Aprónak gúnyolták.
Arkhedémosz – demagóg politikus, i. c. 406-ban az arginuszai per egyik hangadója. Eraszinidészt
sikkasztással vádolta meg.
arkhón – Athén évenként választott kilenc vezető tisztségviselője.
Aszklépiosz-szentély – Athénban, az Akropolisz déli lankáján tört föl Aszklépiosz gyógyító
forrása egy barlangban.
Aszpaszia – Periklész milétoszi származású második felesége. I. e. 432-ben istentelenség és
erkölcstelen életmód miatt bíróság elé állították, és maga Periklész is nehezen tudta megvédeni,
ugyanis az eszes és művelt asszony hetairaként kezdte pályafutását.
 Attika – félsziget, Athén környéke. Attika valamennyi polgára athéni polgárnak számított.
aulosz – kettős csövű görög fúvós hangszer, fúvástechnikája az oboáéra emlékeztet. Néha,
helytelenül, fuvolának fordítják.
babszemsorsolás – Athén vezetőit (a hadvezéri és pénzügyi hivatalokat leszámítva) sorsolással
jelölték ki. Két edényt állítottak fel, az egyikben a polgárok neve, a másikban fehér és fekete
babszemek voltak. Akinek nevét egy meghatározott színű (például fehér) babszemmel együtt húzták
ki, meg volt választva.
boiótok – az Athéntól északra fekvő Boiótia lakói. Boiótia fővárosa Thébai.
Daidalosz – mitikus ezermester, a labirintus építője. Az emberek közül elsőként emelkedett
levegőbe saját készítésű szárnyain. Fia a tengerbe zuhant repülés közben, ő maga Szicíliában ért
földet.
daimonion – a belső hang, amely Szókratész tetteit irányította.
Délia-ünnep – a déloszi Apollón ünnepe során az athéniak Thészeusz szerencsés hazatérésének
emlékére minden évben díszes hajót küldtek a szent szigetre. A küldöttség visszatéréséig tilos volt a
halálos ítéleteket végrehajtani.
Délion – dél-boiótiai helység az Euboiai-öböl partján, az athéniak súlyos vereségének színhelye
i. e. 424-ben. Szókratész is részt vett a csatában.
Délosz – égei-tengeri sziget, a mítosz szerint Apollón és Artemisz szülőhelye. Négyévenként
kórusversenyeket tartottak Déloszon Apollón tiszteletére.
Delphoi – Apollón jósszentélyéről ismert phókiszi helység.
Démeasz – köpenykészítő iparos Athén kollütoszi démo-szából.
démosz – 1. nép; 2. község, attikai közigazgatási egység. Az athéni polgárokat i. e. 508 óta
démoszuk alapján tartották nyilván.
Diodórosz – Szókratész társa.
Dionüszodórosz – khioszi szofista, a hadvezéri mesterség oktatója.
dithürambosz – a Dionüszosz-kultuszban énekelt kardal, a görög költészet kedvelt verstípusa.
Epigenész – Antiphón fia, elhanyagolt külsejű, vézna ember. Platón szerint jelen volt Szókratész
halálánál, ami elég közeli kapcsolatra utal (Phaidón 59 b).
Epikharmosz – (i. e. 550-460 körül) Kosz szigetén született, de Szürakuszaiban élő komédiaíró, a
szicíliai komédia legnagyobb mestere. Csak rövid töredékeit ismerjük.
episztatész – az athéni állam sorshúzással kijelölt elnöke, aki egy nap és egy éjjel volt hivatalban,
ő őrizte a templomok kulcsait, amelyekben az állam pénzei és iratai voltak, valamint az állami
pecsétet.
Eraszinidész – athéni hadvezér, Alkibiadész támogatója. Az arginuszai csatát követő politikai per
egyik áldozata. Arkhedémosz sikkasztással vádolta.
Erekhtheusz – Athén második alapítója a deukalióni özönvíz után. Története nehezen
szétválasztható fiának, Erikhthoniosznak a mítoszától. Erekhtheusz félig kígyó alakú volt, sőt
Homérosz szerint a Föld szülte. Kekropsz athéni király lányai, nem hallgatván Athéné intésére,
fölnyitották a gyermek Erekhtheuszt rejtő ládikát és szörnyethaltak. Erekhtheusz hosszú harcot
vívott Eleu-szisz birtokáért, s ennek során megölte Poszeidón fiát, Eumolposzt. Zeusz bosszúból
villámával sújtotta agyon.
Erósz – a szerelem istene, Aphrodité fia. Akit nyilával megsebez, szerelemre gyullad.
Euthérosz – szegény ember, akinek elvették külföldi birtokát (kléroszát). Az eset i. e. 404-ben
történt, a peloponnészoszi háború befejezése után.
Euthüdémosz – Dioklész fia, Szókratész tanítványa, feltűnően csinos ifjú. Nem azonos a
felfuvalkodott szofistával, Dionüszodórosz bátyjával, akiről Platón elnevezte egy dialógusát.
fríg – népcsoport Kisázsia középső részén. Az i. e. 8. századi fríg királyság központja Gordion,
legendás királya Midász volt. Az i. e. 6. századtól perzsa uralom alatt állt.
Glaukón – 1. Kharmidész apja; 2. Arisztón fia, Platón testvére, Kharmidész unokaöccse.
 gümnopaidiák – spártai ünnep július havában, amelyen meztelen ifjak táncoltak és énekeket
mutattak be Apollón tiszteletére.
harminc törvényhozó – a harminc zsarnokként emlegetett törvényhozó testület, amelyet Athén
veresége (i. e. 404) után spártai nyomásra juttattak hatalomra. Törvényhozó tevékenységük nem
jelentős, mivel fennállásuk néhány hónapja alatt azzal voltak elfoglalva, hogy a demokrácia volt
vezetőit kiirtsák.
Hérakleidák – Héraklész utódai, a dórok ősei. Otthonukból elűzve az athéni Thészeusz segítette
a Peloponnészosz megszerzéséért folytatott harcukat, amely azonban csak több nemzedékkel
később vezetett eredményre.
Héraklész – Zeusz és Alkméné fia, a görög mitológia legnagyobb hőse. Tizenkét munkája során
megtisztította a földet a szörnyektől.
Héraklészra – rövidített esküforma, tudniillik Héraklészra esküszöm vagy Héraklészra mondom
stb. Szókratész gyakran használja még a Zeuszra, a Hérára, sőt a tréfás a kutyára fordulatot is.
Hermész – Zeusz fia, az istenek követe, a halottak alvilági kísérője, a kereskedők, vándorok,
atléták és tolvajok istene.
Hermogenész – Hipponikosz fia, a dúsgazdag Kaliiasz elszegényedett öccse, Szókratész hűséges
híve.
Hésziodosz – boiótiai parasztköltő az i. e. 7. századból. Két tankölteményét ismerjük, a Munkák
és napokat, valamint az Istenek születését.
Hippiasz – éliszi szofista i. e. 400 körül. Természettudományokkal és filológiával foglalkozott,
összeállította az olümpiai győztesek jegyzékét.
Hippokratész – Periklész unokaöccse, athéni hadvezér. I.e. 424-ben vesztette életét a délioni
csatában.
Hipponikosz – Hermogenész és Kalliasz apja, gazdag athéni polgár.
Homérosz – (i. e. 8. század) eposzköltő, az Iliász és az Odüsszeia feltételezett alkotója, az
európai irodalom megteremtője.
hoplitész – nehézfegyverzetű gyalogos katona.
karkhédóniak – karthágóiak.
Kebész – thébai filozófus, Szókratész barátja. A neve alatt fennmaradt Tábla című írás az emberi
leiekről szól.
Kekropsz – Athén várának mitikus építője, a város első királya. Athéné javára döntötte el az
istennő és Poszeidón Athén fölötti vetélkedését.
Keramón – gazdag athéni, egy rabszolgatartó üzem tulajdonosa.
Khairekratész – Khairephón öccse, Szókratész barátja.
Khairephón – Khairekratész bátyja, Szókratész barátja. A harminc zsarnok száműzte. Jóslatot
kért Delphoiben, hogy van-e bölcsebb ember Szókratésznál. A Püthia válasza szerint Szókratész
mindenkinél bölcsebb volt.
Khariklész – Apollodórosz fia, athéni flottaparancsnok. Athén eleste után az egyik
legbefolyásosabb a harminc zsarnok közül. A belharcokat követő amnesztia lehetővé tette, hogy
száműzetéséből visszatérjen szülővárosába.
Kharmidész – Glaukón fia, Platón nagybátyja, és egyik dialógusának címszereplője. Kritiasz
gyámsága alatt állott. Származási tábláját lásd a Glaukón 2. címszónál.
khitón – lenvászonból vagy gyapjúból készült ujjas vagy ujjatlan hosszú ruha.
Kirké – Aiaié szigetén lakó varázslónő, Odüsszeusz társait disznóvá változtatta. A történetet
Homérosz beszéli el (Odüsszeia 10, 229-405).
kithara – öt, hét-, később tizenkét húrú görög pengetős hangszer.
 Kleitón – ilyen nevű szobrászt más forrásokból nem ismerünk. Ennek ellenére valószínűtlen az
az elmélet, amely Kleitónban a Polükleitosz név rövidített formáját keresi.
Kollütosz – démosz, Athén déli városnegyede.
kozmosz – rend, világrend.
Kritiasz – (i. e. 460-403) arisztokrata politikus, Platón rokona. Drámákat írt, amelyek jóval
kisebb hatást gyakoroltak az athéni népre, mint a harminc zsarnok testülete élén elkövetett véres
kegyetlenkedései. Származási tábláját lásd a Glaukón 2. címszónál.
Kritobulosz – Kritón fia, szerelmes volt az ifjabb Alkibiadészba.
Kritón – Szókratész barátja, tanítványa, Kritobulosz apja. Állítólag ő is megírta Szókratész
védőbeszédét. Platón róla nevezte el egyik dialógusát.
Kürébosz – Athéni pékmester.
Lakedaimón – Spárta és vidéke.
Lamproklész – Szókratész és Xanthippé legidősebb fia. Két öccse, Szóphroniszkosz és
Menexenosz még gyermek volt Szókratész halálakor.
Lebadeia – boiótiai helység Koróneia szomszédságában. Az athéniak vereségének színhelye i. e.
447-ben.
leiturgia – gazdag athéni polgárok kötelezettsége bizonyos állami kiadások fedezésére.
Leggyakrabban az ünnepi kórus betanításának vagy egy hadihajó felszerelésének költségeit kellett
állni.
Líbia – Afrika.
líd – kisázsiai nép, birodalmának fővárosa Szardeisz, utolsó királya a legendásan gazdag
Kroiszosz. I. e. 546-tól perzsa uralom alatt állott.
Likhasz – gazdag spártai polgár, a 90. olümpiai játékok (i. e. 420) egyik győztese. Becsületessége
és jó híre miatt hazája többször küldte követként külföldre.
Lükurgosz – Lakedaimon legendás uralkodója. I. e. 800 körül megalkotta a spártai alkotmányt.
maiótisziak – az Azovi-tenger környékén élt nép. A tenger az ókorban az ő nevüket viselte.
Megara – kikötőváros Athéntól körülbelül negyven kilométerre, az Iszthmoszi-szoroson. Az
ókorban ismertek voltak a nagy tömegben előállított egyszerű megarai rabszolgaköpenyek.
Melanippidész – Kritón fia, a dithürambosz-költészet formai és zenei megújítója. Műveiből csak
rövid töredékeket ismerünk.
Melétosz – Szókratész egyik vádlója. Arisztophanész mint fűzfapoétát gúnyolta. Szókratész
halála után röviddel őt is halálra ítélték.
Menón – athéni szabómester.
mina – súly- és pénzegység: 436,6 gramm. Egy mina száz drakhma, vagyis hatszáz obolosz.
Minósz – Kréta mitikus királya, a bikafejű Minótaurosz apja. Szörnyszülötte elrejtésére építtette
Daidalosszal a labirintust.
müszök – Kisázsia északnyugati vidékén lakó barbár nép.
Nausziküdész – közismerten gazdag lisztesmolnár. Arisztophanész is említi i. e. 392-ben írt
komédiájában (Nő-uralom 426).
Nikiasz – Nikératosz fia, gazdag politikus és hadvezér, az Athén és Spárta közötti úgynevezett
Nikiasz-féle béke szerzője i. e. 421-ben. A szicíliai vereséget követően elfogták és i. e. 413-ban
kivégezték.
Nikomakhidész – nemcsak ezen, hanem a jelek szerint a későbbi sztratégoszválasztásokon sem
választották meg ezt a derék katonát.
obolosz – ezüst váltópénz, a drakhma egyhatod része. Súlya körülbelül 0,73 gramm.
oligarchia – a kevesek uralma. Athénban az i. e. 5. század folyamán kétszer vették át az
oligarchák a hatalmat, először i. e. 411-ben Antiphón vezetésével a négyszázak, másodszor i. e.
404-ben Kritiasz vezetésével a harminc zsarnok.
Olümpia – város a Peloponnészosz északnyugati részén, ahol i. e. 776 óta tartottak
versenyjátékokat Zeusz tiszteletére.
öl – görögül orgüia, hosszmérték, körülbelül 1,64 méter.
Palamédész – mitikus euboiai királyfi, az írás, a mértékek és a kockajáték feltalálója.
Odüsszeusz csalárd vádja miatt megkövezték a Trója alatt harcoló görögök.
pankrátor – pankrationversenyző. A pankration az ökölvívás és birkózás keveréke, amelyben
minden fogás megengedett volt.
Parrhasziosz – (i. e. 460-390 körül) Epheszoszból származó, Athénban alkotó festő, a
körvonalrajz mestere. Műveiben megjelent a lélekábrázolás.
Peiraieusz – Athén kikötője.
Periklész – (i. e. 493-429) Athén aranykorának legnagyobb politikusa, Alkibiadész gyámja.
Periklész, az ifjabb – Periklész és Aszpaszia fia, i. e. 407–ben és 406-ban választották sztratégosszá.
Az arginuszai csatát követően koholt vádak alapján kivégezték.
Phaidóndasz – Szókratész thébai származású tanítványa.
phülé – törzs. Származási, később területi-közigazgatási egység a görög városállamokban.
piszidaiak – Kisázsia délnyugati, hegyes vidékén lakó barbár népcsoport.
Pisztiasz – nagy hírű athéni páncélkovács.
Platón – (i. e. 427-347) Arisztón fia, Glaukón testvére, a legnagyobb görög filozófus. Bár
Xenophónhoz hasonlóan Szókratész tanítványa volt, az Emlékeim szerzője hallgat erről.
Polükleitosz – görög szobrász, i. e. 460 és 420 között működött. Szobrain kívül
szobrászatelméleti munkát is alkotott Kanón, vagyis Zsinórmérték címen.
Prodikosz – az i. e. 5. század közepén tevékenykedett keoszi szofista. Héraklészről szóló
elbeszélése valószínűleg a Hórák című etikai írásából származik.
Prokrusztész – mitikus útonálló, a híres Prokrusztész-ágy névadója. A fáradt utasokat ágyába
fektette. Akinek a lába lelógott az ágyról, azét levágta, aki nem ért végig az ágyon, kinyújtotta. Az
athéni Thészeusz győzte le.
Püthia – a delphoi Apollón-szentély jós papnője.
püthói papnő – a Püthia.
rhapszódosz – vándor énekmondó, aki az ünnepeken epikus költeményeket adott elő.
szépséggel párosult kiválóság – a kalokagathia kifejezés fordítása, amely a legfőbb erényt
jelentette az i. e. 5. században. Többnyire a legjobb családokból származó férfiak nyerték el ezt a
megtisztelő minősítést.
Szimmiasz – Egyiptomban tanult thébai görög filozófus, Szókratész lelkes híve. Erkölcsi tárgyú
műveket írt.
Szinisz – a korinthoszi Iszthmoszon élt mitikus útonálló. Az athéni Thészeusz győzte le.
szír – a görögök az asszírokat általában szíreknek nevezik. Az i. e. 5-4. században a mai Szíria és
az egész korábbi Asszír birodalom területe perzsa fennhatóság alatt állt.
szirének – bűvös énekű, madártestű gyilkos asszonyok a mitológiában. Odüsszeusz viasszal
tömette be társai
fülét, hogy megmeneküljenek a varázsdal veszedelmétől (Homérosz, Odüsszeia 12, 154-200).
Szkeirón – Korinthosz és Megara közt élt mitikus úton-álló. Az utasokat egy szikláról a tengerbe
taszította. Az athéni Thészeusz végzett vele. szkíták – a Fekete-tenger északi partján élő, iráni
nyelven beszélő barbár nép. Kiváló lovasok és íjászok hírében állottak.
Szkülla – Phorküsz lánya, hatfejű, tizenkét lábú mitikus tengeri szörny, a Szicíliai- (Messinai-)
szoros egyik veszélyes zátonyának megszemélyesítése (Homérosz, Odüsszeia 12, 89).
szofisták – bölcselkedők. Az i. e. 5-4. század városról városra vándorló filozófusai, akik pénzért
tanították a bölcselkedést. A sokuk által gyakorolt álokoskodások végül lejáratták egész
irányzatukat.
Szophoklész – (i. e. 496-406) a legnagyobb athéni drámaíró. Hét tragédiáját és egy szatírjátékát
ismerjük.
sztadion – görög hosszmérték, hossza vidékenként változik. Általában százhetvennyolc méter.
sztratégosz – hadvezér. Athénban évente tíz sztratégoszt választottak. A pénztárnokságot kivéve
ez volt az egyetlen tisztség, amelyet nem a sorsolás véletlene által jelöltek ki.
szükophanta – hivatásos besúgó, feljelentő. A szó (fügebejelentő) onnan ered, hogy ők jelentették
fel az Attikából törvényellenesen fügét kicsempésző polgárokat.
talentum – pénz- és mértékegység. Egy talentum hatezer drakhma, vagyis körülbelül huszonhat
kilogramm.
tanács – az ötszáz tagból álló bulé, Athén egyik vezető szerve, amelynek bármely,
harmincévesnél idősebb athéni polgár a tagja lehetett.
taxiarkhosz – szakaszparancsnok. Feladatai közé tartozott a táborok fölállítása s a menetoszlop
rendezése.
Thébai – görög város, Boiótia fővárosa.
Themisztoklész – (I. e. 527-459 körül) athéni politikus és hadvezér. Az ő kezdeményezésére vált
Athén tengeri nagyhatalommá. Az általa épített flotta segítségével győzte le i. e. 480-ban
Szalamisznál a perzsa hajóhadat. Száműzetésben halt meg mint perzsa helytartó.
Theodórosz – kürénéi tudós, Platón mestere a geometriában.
Theodoté – híres athéni hetaira, Alkibiadész barátnője. Ő temette el a Frígiában meggyilkolt
politikust.
Thészeusz – Athén legnagyobb hőse és mítíkus királya. Megtisztította a szörnyektől az Athén
felé vezető utat, majd legyőzte a Minótauroszt, a thrákokat és az amazonokat.
Thesszalia – Hellasz északkeleti része, Makedoniától délre. Híres lótenyésztő vidék.
thrákok – a görögöktől északra, a mai Bulgária területén élt indoeurópai nép.
Thraszüllosz – gyalogos közkatonából Athén egyik legnevesebb hadvezére lett. I. e. 411-ben
fellépett az oligarchapuccsal szemben, i. e. 406-ban, az arginuszai csatát követő politikai perben
mégis halálra ítélték.
Talmidész – athéni hadvezér. Többször győzött a spártaiak ellen. I. e. 447-ben Lebadeiánál lelte
halálát.
tripusz – fémből készült háromlábú állvány, edényeket helyeztek rá. Apollón delphoi papnője
aranyból készült tripuszon ült.
türannisz – a városállam vezetését erőszakkal bitorló zsarnok, a türannosz uralma. A legnevesebb
athéni türannosz Peiszisztratosz volt.
Xenophón – a mű szerzője, Szókratész tanítványa. Visszaemlékezéseiben harmadik személyben
beszél magáról, mint ahogy Anabázis című művében is ezt teszi.
Zeuxisz – (i. e. 450-390 körül) a dél-itáliai Hérakleiából származó görög festő. Mitológiai tárgyú,
valamint zsánerképei és portréi tették híressé.

KIADTA AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ

A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA FELEL
86/2430 FRANKLIN NYOMDA
FELELŐS VEZETŐ: MÁTYÁS MIKLÓS IGAZGATÓ
A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 040
KÉSZÜLT BUDAPESTEN, 1986-BAN
FELELŐS SZERKESZTŐ: ZSOLT ANGÉLA
A FORDÍTÁST AZ EREDETIVEL ÖSSZEVETETTE: STEIGER KORNÉL
A KÖTÉSTERV URAI ERIKA MUNKÁJA
MŰSZAKI SZERKESZTŐ: KELLER KLÁRA
MÚSZAKI VEZETŐ: MIKLÓSI IMRE
KÉSZÜLT 6200 PÉLDÁNYBAN, 12,76 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN
ISBN 963 07 3870 8