SZÁMŰZETÉSBEN –

SZABADON

a tibeti
DALAI LÁMA
önéletírása
 FORDÍTOTTA
HORVÁTH Z. ZOLTÁN

SZERKESZTETTE
SÁRI LÁSZLÓ
SZÁMŰZETÉSBEN – SZABADON

a tibeti
DALAI LÁMA
önéletírása

ÍRÁS KIADÓ
Budapest
 A mű eredeti címe:
Freedom in Exile, the Autobiography of the Dalai Lama of Tibet
© Tenzin Gyatso, the Fourteenth Dalai Lama of Tibet, 1990
First published in Great Britain, 1990
Published by Hodder and Stoughton
Jacket photograph © ’89 Valerie Reed and N. Prasad
Hungarian translation © Horváth Z. Zoltán

A fordítást az eredetivel egybevetette: Sári László

A könyvet tervezte
Fehérvári Ottó

Gondozta
A PILU Spanyol–Magyar Kft.
 Előszó

Dalai láma – ahány ember, annyifélét ért e kifejezésen. Vannak, akik úgy értik, élő buddha
vagyok, az irgalom bódhiszatttvájának, Avalókitésvarának földi megtestesülése. Másoknak
azt jelenti, „istenkirály” volnék. Az ötvenes évek végén annyit tett, a Kínai Népköztársaság
Irányító Bizottságának alelnöke. Amikor száműzetésbe menekültem, ellenforradalmárnak és
parazitának neveztek. Csakhogy magam úgy vélem, a föntiek közül egyik sem illik rám,
számomra a „dalai láma” egyszerűen az általam betöltött tisztség viselője. Emberi lény
vagyok én is, történetesen tibeti, aki úgy döntött, hogy buddhista szerzetes lesz.
Egyszerű szerzetesként nyújtom át most életem történetét, noha a könyv semmi esetre sem a
buddhizmusról szól. Két fő okom így tenni: először is mind több ember szeretne megtudni
valamit a dalai lámáról, azután meg számos történelmi eseményről szeretnék beszámolni.
Időm szűkössége arra kényszerített, hogy nyomban angolul írjam meg élettörténetemet, ami
nem volt könnyű, hisz ezen a nyelven csak fogyatékosan tudom kifejezni magam. Annak is
tudatában vagyok, hogy az elmondandókból egy-két olyan következtetés is levonható majd,
amely szándékommal nem teljesen vág egybe. Csakhogy így állna a dolog akkor is, ha e
könyvet tibetiről fordítanák. Azt is meg kell jegyeznem, hogy nem álltak rendelkezésemre
bizonyos források, amelyek mások számára hozzáférhetőek, emlékezetem pedig épp oly
esendő, mint bárki másé. Mindezek után köszönetemet szeretném kifejezni segítségükért a
tibeti emigráns kormány vezetőinek, valamint kiadómnak, Alexander Norman úrnak.

1990. május
 ELSŐ FEJEZET

A fehér lótusz tartója

1959. március 31-én menekültem el Tibetből, azóta Indiában élek száműzetésben. 1949–50-
ben a Kínai Népköztársaság hadserege leigázta országomat. Csaknem egy évtizeden át
megmaradtam országom politikai és szellemi vezetőjének, s megpróbáltam a két nép közötti
békés viszonyt helyreállítani. Csakhogy a feladat megoldhatatlannak bizonyult, így arra a
következtetésre jutottam, hogy sajnálatos módon jobban tudom népemet külföldről segíteni.
Visszatekintvén azokra az időkre, amikor Tibet még szabad ország volt, azt hiszem, azok
voltak életem legszebb évei. Ma is boldog vagyok, csakhogy mostani életem alapvetően
különbözik attól, amire készültem. Jól tudom persze, hogy a nosztalgia haszontalan dolog,
mégis mindannyiszor elszomorodom, amikor a múlt felötlik bennem, s eszembe jutnak népem
szörnyű szenvedései. A régi Tibet sem volt tökéletes, ugyanakkor egykori életmódunkban
volt valami figyelemreméltó, számos olyan, mára eltűnt dolog, ami méltó lett volna a
megőrzésre.
Említettem, hogy a „dalai láma” kifejezés kinek-kinek mást jelent, nekem csupán arra a
tisztségre utal, amelyet viselek. A dalai szó igazából mongol eredetű, s annyit tesz, „óceán”,
míg a láma (bla-ma) a „tanár”-t, „mester”-t jelentő ind „guru” szó tibeti megfelelője. A dalai
láma címet tehát szabad fordításban úgy adhatnánk vissza: a „bölcsesség óceánja”.
A dalai szó eredetileg a III. dalai láma, Szonam Gjaco (Bsod-rnams rgya-mtsho) nevének
részleges fordítása volt, a gjaco (rgya-mtsho) tibetiül: óceán. Nem szerencsés viszont, s
értelemzavart okoz, hogy a láma szó kínai fordítása: huo-fou, vagyis „élő buddha”. A tibeti
buddhizmus nem ismer ilyesmit, csupán annyit fogad el, hogy némely lény – köztük a dalai
láma – megválaszthatja újraszületésének mikéntjét. Az ilyen embereket nevezik tulkunak
(sprul-sku, újraszületett, inkarnált).
Tibetben élve dalai lámának lenni persze nem volt kis dolog. Annyit jelentett, hogy a népem
zömének osztályrészül jutó fáradozásoktól és nélkülözésektől távol éltem. Bárhová is
mentem, szolgák csapata kísért; drága selymekbe öltözött miniszterek és tanácsadók vettek
körül, az ország legelőkelőbb családjainak tagjai. A legkitűnőbb tudósok és vallásunk
legkiválóbb gyakorlói voltak mindennapos társaim. Valahányszor elhagytam a Potalát, a
dalai lámáknak ezt a csodálatos, ezerszobás téli palotáját, többszáz fős tömeg kísért.
A menet élén a ngagpa, vonult, jelképes „életkereket” hordozva. Nyomában a tatarák
csapata, vagyis a hagyományos, színes öltözékbe bújt, kezükben zászlókat tartó lovászoké.
Mögöttük azok lépdeltek, akik énekesmadaraimat hordozták kalitkákban és személyes
tárgyaimat; mindannyian sárga selyemöltözéket viseltek. Utánuk Namgjalból, a dalai lámák
kolostorából kijelölt szerzetesek következtek, mindegyikük egy-egy szent szövegekkel
díszített zászlót vitt. Őket zenészek követték lóháton, majd a szerzetes tisztségviselők két
csoportja; elől az alacsonyabb rangúak, mögöttük a Cedrung szerzetesei, akik a kormány
tagjai voltak. Mindezek után lovászok vezették a dalai lámák istállójának pompásan
felszerszámozott paripáit.
Nyomukban egy újabb csapatnyi lovon az állami pecséteket vitték. Magam ez után
vonultam, sárga gyaloghintóban, melyet húsz katonatiszt hordozott, mindannyian zöld
köpenyt és sárga kalapot viseltek. Ezeknek – szemben a fölkötött hajú főtisztekkel – egyetlen
hosszú copf verdeste vállukat. A gyaloghintót – amelynek sárga színe szerzetesrendünkre
utalt – további nyolc hosszú sárga selyemköntösbe bújt ember is tartotta. Oldalt a kasagnak
(Bka’-shag), vagyis a dalai lámák kormányának (kabinetjének) négy tagja lovagolt a kuszun
depon (testőrparancsnok) és a makcsi, azaz Tibet kis létszámú hadseregének fővezére
kíséretében. Mindketten peckesen tisztelegtek kardjukkal, s kék nadrágból és
aranypaszományos sárga zubbonyból álló egyenruhát viseltek, fejükön bojtos sisakkal. E
központi csoportot a szing gha, a kolostori rendfenntartók csapata vette körül; ezek az ijesztő
külsejű férfiak legalább 180 cm magasak voltak, alaposan kitömött ruházatuk csak még
riasztóbbá tette megjelenésüket. A kezükben lógó hosszú korbácsot bizony nem haboztak
használni.
Gyaloghintóm mögött jött két mesterem (tutor), az idősebb és az ifjabb (senior és junior –
előbbi nagykorúságom előtt Tibet régense volt). Utánuk szüleim és családom többi tagja.
Őket világi tisztviselők népes csapata követte, nemesek és közrendűek egyaránt, rangjuk
szerinti rendben.
Valahányszor csak kivonultam, a főváros, Lhásza apraja-nagyja eljött, hogy egy pillantást
vethessem rám. Az emberek ilyenkor tiszteletteljes csöndben álltak, s gyakran könny szökött
a szemükbe, amint fejet hajtottak vagy földre borultak előttem.
Az ekkori életem igencsak különbözött attól, amelyben kisfiúként volt részem. 1935. július
6-án születtem, s a Lhamo Thondup, szó szerint a „Vágytöltő Istennő” nevet kaptam. A tibeti
földrajzi és személynevek gyakorta rendkívül szemléletesek. Így például Tibet egyik
legfontosabb folyójának, a hatalmas indiai Bráhmaputm forrásának Cangpo (Gtsang-po) neve
annyit tesz, hogy „megtisztító”. Szülőfalum elnevezése pedig Takcer, „üvöltő tigris”. Apró,
szegényes település egy tágas völgyre néző hegyen. Legelőin soha nem telepedtek meg
hosszasabban, s nem is művelték őket, csak a nomádok hozták ide állataikat. Ennek a
változékony időjárás volt az oka. Apró gyermek koromban rajtunk kívül úgy húsz család
próbált az itteni földből valahogy megélni.
Takcer Tibet távoli, északkeleti részén fekszik, Amdo tartományban. Az ország földrajzilag
négy nagyobb körzetre osztható: északnyugati részén kelet–nyugati irányban több mint
nyolcszáz mérföld hosszan húzódik a Csangtang, a megdermedt sivatag vidéke. Növényzet
alig-alig telepedett meg rajta, pusztáin csupán néhány nomád éli nehéz életét. Csangtangtól
délre fekszik Ü (Dbus) és Cang (Gtsang) tartomány, amelyeket délről és délnyugatról a
hatalmas Himalája határol. Ü-Cangtól keletre terül el Kham (Khams) tartomány, az ország
legtermékenyebb, következésképp legnépesebb vidéke. Khamtól északra fekszik Amdo.
Kham és Amdo keleti része képezi a hagyományos tibeti–kínai határt. A születésem körüli
időkben egy bizonyos Ma Pufeng nevű mohamedán hadúrnak sikerült a Kínai
Köztársasághoz hű helyi kormányt alakítania Amdóban.
Szüleim nemesi rang nélküli önálló parasztok voltak, abban különböztek a jobbágytól, hogy
nem függtek semmiféle földesúrtól. Apró földecskét béreltek, s maguk művelték meg. Tibet
legfőbb terménye az árpa és a hajdina, termesztettük is mindkettőt, a burgonyával
egyetemben. Nem ritkán szüleim egész évi munkálkodása kárba veszett a súlyos jégesők vagy
az aszály következtében. Számos állatot is tartottak, amelyek megélhetésünknek biztosabb
alapot adtak. Emlékszem, öt-hat dzomótól kaptuk a tejet (ez az állat a jak és a szarvasmarha
kereszteződése), s jó néhány szabadon kapirgáló csirkétől a tojást. Ott volt aztán a mintegy
nyolcvan juhból és kecskéből álló vegyes nyáj, s apámnak csaknem mindig volt egy-két,
olykor három lova, ezeket nagyon szerette. Mindezeken kívül pár jakot is tartott a család.
A jak a természet egyik legnagyobb ajándéka az ember számára. Háromezer méter fölött
bármely magasságon megél, mintha csak Tibet számára teremtetett volna. Alacsonyabban
fekvő tájakon könnyen elhullik. Igavonóként és tejelőként (utóbbi esetben a drinek nevezett
nőstényekről van szó), ehető húsával a jak a magasvidéki gazdálkodás legfontosabb állata,
ahogy az árpa, amit szüleim is termesztettek, a legfontosabb tibeti növény. Belőle lesz a
campa, ha megpörkölve finom lisztté őrölik. Alig van olyan étek, amelyben ne lenne campa,
nekem még száműzetésemben is mindennapi táplálékom. Persze nem lisztként fogyasztjuk;
előbb valamilyen folyadékkal, általában teával kell elegyíteni, de lehet tejjel is (amit a
leginkább kedvelek), de megteszi a joghurt vagy éppenséggel a csang (a tibeti sör) is. A
keveréket ezután csészénkben ujjunkkal apró gombócokká gyúrjuk. Máskor kása
alapanyagául szolgál. A tibetiek fölötte kedvelik, az idegenek azonban, úgy tapasztaltam,
kevésbé. A kínaiak meg éppenséggel hallani sem akarnak róla.
Mindannak nagy részét, amit szüleim megtermeltek a földjükön, magunk fogyasztottuk el,
olykor azonban apám el-eladott némi gabonát vagy egy pár birkát az arra járó nomádoknak,
vagy odalenn Szilingben, a legközelebbi városban, Amdónak tőlünk három óra lovaglásnyira
fekvő fővárosában. E roppant vidéki körzetekben a pénz nemigen volt használatos, az üzletek
zöme cserekereskedelem formájában bonyolódott le. Így azután atyám az év fölöslegét teára,
cukorra, vászonra, hébe-hóba egy pár ékszerre vagy vasszerszámokra cserélte el. Olykor-
olykor új lóval érkezett haza, ami mindig fölvillanyozta. Remekül értett a lovakhoz, s ismert
lódoktor volt a környékünkön.
Szülőházam olyan volt, mint a többi ház Tibet e vidékén; kőből és vályogból épült, lapos
teteje egy négyzet alakú területet fedett. Egyedüli kivételességét csatornázata jelentette:
borókagyökérből készült, ebbe vájták az esővizet elvezető mélyedést. Közvetlenül előtte, a
két oldala szélességében apró udvar terült el, közepén magas zászlóruddal. Az ehhez alul-
felül rögzített zászlóra számtalan imádság szövegét írták.
A legtöbb állatot a ház mögött tartottuk. A házban hat helyiség volt: a konyha, ahol időnk
nagy részét töltöttük, ha benn voltunk a házban; imaszoba, kis oltárral, itt gyűltünk össze
áldozatbemutatásra, amikor napunkat megkezdtük, azután szüleim szobája, egy külön szoba a
mindenkori vendégek számára, raktárhelyiség készleteinknek, végül egy istálló a marháknak.
Nekünk, gyerekeknek nem volt külön szobánk, csecsemőkoromban anyám mellett aludtam,
azután meg a konyhában, a tűzhely mellett. Székünk, ágyunk nem volt, csak külön alvásra
kijelölt terület, mind szüleim szobájában, mind a vendégszobában. Volt azután még néhány
vidám színekre festett faszekrényünk. A folyosókat fapadló borította.
Apám zömök, hirtelen természetű ember volt. Emlékszem, jól kikaptam tőle egyszer,
amikor megrángattam a bajuszát. Mindazonáltal kedves ember volt, aki senki iránt sem
viseltetett rosszindulattal. Születésemkor érdekes történet keringett róla. Előtte betegsége több
hétre ágynak döntötte. Senki sem tudta, mi gyötörheti, s az emberek már az életéért kezdtek
aggódni, ám születésem napján egyszercsak minden kézenfekvő ok nélkül lábadozni kezdett.
Aligha azért, mert apa lett, hiszen addig anyám már nyolc gyermeknek adott életet, még ha
csupán négy maradt is életben közülük. (A hozzánk hasonló parasztcsaládokat a szükség
rákényszerítette, hogy nagy létszámú családokat tervezzenek; anyám összesen tizenhat
gyermeket hozott a világra, de közülük csak hét nőtt föl.) Amikor ezt a könyvet írom,
Lobszang Szamten, a sorban engem megelőző bátyám, és Cering Dolma, legidősebb nővérem,
már nincsenek az élők sorában, ám két bátyám, nővérem és öcsém ma is jó egészségnek
örvendenek.
Édesanyám az egyik legkedvesebb ember volt, akit valaha is ismertem. Ezt a csodálatos
lényt, bizonyos vagyok benne, mindenki szerette, aki csak egyszer is találkozott vele.
Rendkívüli módon együttérzett mindenkivel; emlékszem, egyszer szörnyű éhínség pusztított a
szomszédos Kínában, ezért sok szegény kínait hajtott át az éhség a határon. Egy nap kínai
házaspár kopogtatott az ajtónkon, karjukon halott gyermekükkel. Enni kértek anyámtól, s ő
készségesen ellátta őket. Ezután a halott gyermekre mutatva megkérdezte, segítsen-e nekik
eltemetni. Amikor a házaspár fölfogta, mire is gondol, fejüket ingatva jelezték, hogy ne, mert
meg akarják enni a gyermeket is. Anyám elborzadva nyomban behívta őket, s teljesen
kiürítette kamránkat, mielőtt sajnálkozva útjukra bocsátotta volna őket. Még ha saját családja
élelmét kellett is odaadnia, bennünket fosztva meg tőle, akkor sem engedett el soha egyetlen
koldust sem üres kézzel.
Cering Dolma nővérem, a legidősebb közülünk, tizennyolc évvel korábban született nálam.
Születésemkor már segített anyámnak a ház körüli teendőkben, s ott bábáskodott akkor is,
amikor világra jöttem. Amikor először karjába vett, észrevette, hogy egyik szememet nem
nyitom ki rendesen, mire hüvelykujjával gondolkodás nélkül szétfeszítette a lusta szemhéjat,
szerencsére anélkül, hogy bármi bajt okozott volna. Ő gondoskodott első táplálékomról is,
amely a hagyománynak megfelelően a környéken növő bokor kérgéből készített folyadék
volt. Azt tartották róla, hogy megőrzi a gyermek egészségét, ami az én esetemben igaznak is
bizonyult. Évek múltán nővérem elmondta, hogy igencsak szutykos csecsemő voltam, így
különösen etetés után nem szívesen vett a karjába.
Három bátyámhoz nem sok közöm volt. Thupten Dzsigme Norbut, a legidősebbet akkoriban
már fölfedezték, mint egy magas rangú láma, Takcer rinpocse reinkarnációját (a „rinpocse”
cím a lelki vezetőket illeti, s annyit jelent szó szerint, hogy „becses, drága”), és a több óra
lovaglásnyira fekvő, híres Kumbum kolostorba nevezték ki. Következő bátyám, Gjalo
Thondup nyolc évvel volt nálam idősebb, s születésemkor az egyik közeli faluban járt
iskolába. Csupán legifjabb bátyám, Lobszang Szamten élt otthon, ő három évvel volt idősebb
nálam. Utóbb azonban a Kumbumba küldték szerzetesnek, így hát őt sem igen tudtam otthon
megismerni.
Természetesen senki sem sejthette, hogy különböznék bármely közönséges csecsemőtől; az
csaknem elképzelhetetlen volt, hogy egy és ugyanabban a családban több tulku is szülessék,
így szüleim gondolatai közt föl sem merülhetett, hogy személyemben találják majd meg a
dalai lámát. Apám fölépülése ugyan jó jelnek számított, de senki sem tulajdonított neki
túlságos jelentőséget. Magam sem sejtettem, mi is áll előttem, legkorábbi emlékeim
ugyancsak hétköznapiak. Sokan erősen hangsúlyozzák az ember legkorábbi emléknyomainak
fontosságát, én azonban nem értek velük egyet. Amire magam emlékszem, annyi csupán,
hogy egy verekedő gyerekcsapat láttán gyorsan a gyengébb csoport oldalára álltam. Az is
eszemben van, amikor először láttam tevét, amely Mongólia bizonyos részein közönséges
állat, s onnan olykor-olykor átkerül a határon. Hatalmas, fenséges jelenség volt, s ugyancsak
rémisztő. Emlékszem még, amikor egy nap fölfedeztem, hogy férges vagyok, ami
hétköznapos a keleti világban.
Máig bennem él, milyen szívesen kísértem el anyámat a tyúkólba, s álldogáltam mögötte,
míg ő a tojásokar szedegette össze. Szerettem fészkükön ülve kotyogásukat utánozni. Másik
kedves gyerekkori foglalatosságom az volt, hogy egy táskába szórtam a holmimat, mintha
csak hosszú utazásra készülődnék. Lhászába megyek, Lhászába megyek! – mondogattam.
Ezt, no meg ragaszkodásomat ahhoz, hogy mindig én ülhessek az asztalfőn, utóbb nagy
dolgokra való elhivatottságom korai megsejtésekent értelmezték. Számos gyerekkori álmom
is efféle interpretációt kapott, noha magam nem jelenteném ki teljes bizonyossággal, hogv
akkoriban ismertem volna egész jövőbeli életemet. Édesanyám később több olyan történetet
mesélt, amelyek a magasrangú születés előjeleként értelmezhetők, mint például az, hogy
csakis az ő kezéből fogadtam el csészémet, vagy hogy soha nem féltem senki idegentől.
Mielőtt beszámolnék arról, hogyan is fedeztek föl, mint dalai lámát, szólnom kell néhány szót
a buddhizmusról, s annak tibeti törtenetéről. A buddhizmus megalapítója, Sziddhárta,
történeti személy volt, akit később Sákjamuni Buddhaként tartottak számon. Több mint
kétezer-ötszáz éve született. Tanai – ma dharma, vagyis buddhista tanítás néven ismerjük – az
i. sz. 4. században kerültek Tibetbe, s évszázadokba telt, mire átvette az őshonos bon vallás
helyét, s teljességgel gyökeret vert. Ekkorra azonban már olyannyira áthatotta az országot,
hogy a társadalom minden szintjét buddhista elvek irányították. S mivel a tibeti máskülönben
ugyancsak veszekedős és hadakozó népség természete szerint, a vallási gyakorlat iránti
növekvő érdeklődésük jócskán hozzájárult országuk elszigetelődéséhez. Korábban Tibet
roppant birodalom volt, amely Belső-Ázsián kívül uralta a tőle délre fekvő Észak-India,
Nepál és Bhután nagy részét, sőt, jókora kínai terület is hozzá tartozott. 763-ban a tibeti
seregek elfoglalták a kínai fővárost is, ahol hadisarcot, s egyéb megváltást kényszerítettek ki.
Amint azonban a tibetiek mindinkább hívei lettek a buddhizmusnak, szomszédaikhoz fűződő
viszonyuk politikai helyett szellemivé vált. Különösen igaz ez Kínával kapcsolatban, amellyel
kialakult a sajátos „papvédnök” viszony. A kínai mandzsu uralkodók, akik buddhisták voltak,
a dalai lámákat a „terjedő buddhizmus királyai”-nak nevezték.
A buddhizmus alapvető tétele a kölcsönös föltételezettség, avagy az ok és a hatás törvénye,
amely közönségesen annyit jelent, hogy az egyén valamennyi tapasztalata az indítékaiból
eredő cselekvések révén alakul ki. Az indíték ekképpen mind a cselekvésnek, mind pedig a
tapasztalatnak a gyökere, s e fölismerés az alapja a tudat és az újra-születés buddhista
elméletének.
Az előbbi tanítás szerint a tudat semmiképp sem szakadhat meg, hiszen valamennyi ok
bizonyos következménnyel jár, amely maga egy újabb következmény oka is egyszersmind. A
tudat csak folyik s folyik, miközben pillanatonként tapasztalatokat és benyomásokat gyűjt. A
testi halál pillanatában ezek szerint bármely élőlény tudatában megvannak múltbeli
tapasztalatainak és benyomásainak lenyomatai, az azokat megelőző cselekedetek emlékével
egyetemben. Ezt nevezik karmának, azaz „cselekvés”-nek. A tudat tehát, no meg kísérője, a
karma, „újraszületik” valamely – állati, emberi vagy isteni – testben.
Hogy egyszerű példával szolgáljunk, aki életében gonoszul bánt az állatokkal, következő
életét könnyen olyan kutyaként töltheti, amelynek gazdája durva a jószágaival. S
hasonlóképp: a jelen életünkben tanúsított erényes magatartás hozzájárul az eljövendő
kedvező újraszületéshez.
A buddhisták továbbá úgy vélik, hogy a tudat alapvető természete semleges lévén,
megszabadulhatunk az élethez szükségszerűen hozzá tartozó születés-szenvedés-halál-
újraszületés láncolattól, ám csak akkor, ha minden kedvezőtlen karmától, valamint
valamennyi világi ragaszkodástól megtisztultunk. Csak ezen a ponton éri el a tudat a
megszabadulást, s végezetül a buddha-állapotot. Csakhogy a buddhizmus tibeti hagyománya
szerint a buddha-állapotot elért ember megszabadul ugyan a számszárától, vagyis a
„szenvedés körforgásától”, amint a létezés jelenségét nevezik, ám vissza-visszatér, hogy
mindaddig más élőlények javára legyen, míg mindannyiuk hozzá hasonlóan szabadulást nem
nyer.
Mármost ami engem illet, személyemet tartják mind a tizenhárom eddigi tibeti dalai láma
újraszületésének (az első közülük 1351-ben született), róluk pedig úgy vélik, hogy
Avalókitésvara, tibetiül Csenrezig (Spyan-ras-gzigs) testetöltései; ő a könyörület
bódhiszattvája, a fehér lótusz tartója. Így hát rólam is azt gondolják, hogy Csenrezig
manifesztációja vagyok, mégpedig a hetvennegyedik abban a sorban, amely egy Buddha
korabeli bráhmin fiúig követhető vissza. Gyakran megkérdeznek, valóban hiszek-e
mindebben, s erre nem könnyű válaszolnom. Ám ötvenhat éves fejjel, mostani életem
tapasztalataira visszatekintve, no meg buddhista hitem birtokában könnyen el tudom fogadni,
hogy szellemileg hozzákapcsolódom mind a korábbi tizenhárom dalai lámához, mind
Csenrezighez, vagy akár magához Buddhához.

Még hároméves sem voltam, amikor a kormány által a dalai láma újraszületésének
fölkutatására útnak indított bizottság a Kumbum kolostorba érkezett. Számos jellel
találkozhattak ott, így elődöm, az ötvenhét évesen, 1933-ban elhunyt Thupten Gjaco, a XIII.
dalai láma bebalzsamozott tetemével, amelynek dél felé fordított feje holtában északkeletnek
fordult. Nem sokkal ezután a régens előtt – maga is vezető láma – látomás jelent meg. A dél-
tibeti Lhamoi Lhaco (Lha-mo’i lha-mtsho) nevű szent tó vizébe pillantva tisztán meglátta a
következő tibeti betűket: AH, KA és MA, majd világosan föltűnt előtte egy kétemeletes,
türkiz és arany színű tetővel fedett kolostor képe, amelytől ösvény vezetett egy dombhoz.
Végezetül látott még egy kis házat, meghökkentő csatornázattal. A régens bizonyos volt
benne, hogy az AH betű csakis Amdóra utalhatott, vagyis az északkeleti tartományra, így hát
ideküldték a kutató bizottságot.
A Kumbum környékén a bizottság tagjai érezték, hogy jó úton járnak. Valószínűnek látszott,
hogy amennyiben az AH betű valóban Amdóra utal, akkor a KA a Kumbum kolostort jelenti,
amely csakugyan kétemeletes volt, s teteje türkiz színű. Most már csak az volt hátra, hogy
megtalálják azt a bizonyos dombot és a sajátos csatornázatú házat. Így hát bejárták a
környező falvakat, és amikor megpillantották szüleim házának tetején a bütykös
borókaágakat, bizonyosak voltak, hogy az új dalai láma sem lehet messze. A csoport nem
fedte föl látogatása célját, csupán éjszakára kért szállást. Vezetőjük, Kevcang rinpocse,
szolgának adta ki magát, s az éjszaka nagy részét azzal töltötte, hogy a ház legkisebb
gyerekeivel játszadozott.
A gyermek azonban fölismerte őt, s kiabálni kezdett: Szera láma, szera láma! Szera (Gse-ra)
a rinpocse kolostora volt. Másnap a csoport fölkerekedett, hogy néhány nap múltán hivatalos
küldöttségként térjen vissza. Ekkor már számos olyan dolgot hoztak magukkal, amely annak
idején elődöm birtokában volt, meg ezekhez hasonlókat, amelyek azonban soha nem voltak az
övéi. A gyermek minden egyes esetben helyesen választotta ki azokat, amelyek a XIII. dalai
lámáé voltak, e szavakkal: ez az enyém, ez az enyém! Mindez többé-kevésbé meggyőzte a
kutató küldöttséget, hogy valóban az új testetöltésre bukkantak. Igaz ugyan, hogy volt egy
másik jelölt is, aki szóba jöhetett a végső döntés előtt, ám rövidesen mégis a takceri fiút
ismerték el az új dalai lámának. Én voltam az a fiú.
Fölösleges tán megjegyeznem, nem igazán emlékszem minderre, hisz túl apró voltam
akkoriban. Igazából csak egy szúrós tekintetű férfiút tudok magam elé idézni, akit, mint
később kiderült, Kenrap Tendzinnek hívtak. Utóbb ő lett a ruhatárnokom, aki írni is tanított.
Amint a küldöttség eldöntötte, hogy a takceri fiúcska a dalai láma igazi reinkarnációja,
üzenet ment róla Lhászába a régenshez. A hivatalos megerősítés csak hónapok múlva érkezett
meg, addig otthon kellett maradnom. Mindeközben Ma Pufeng, a helyi kormányzó,
intrikákba kezdett, csakhogy engem a szüleim a Kumbum kolostorba vittek, ahol egy hajnali
szertartáson beiktatást nyertem. Erre azért emlékszem különösképpen, mert meglepett, hogy
még napfölkelte előtt fölébresztettek és felöltöztettek. Arra is emlékszem, hogy egy trónon
ültem.
Azután életemnek boldogtalanabb időszaka kezdődött. A szüleim rövidesen hazamentek, én
pedig egyedül maradtam ebben az új és ismeretlen környezetben. Egy apró gyermeknek
nagyon nehéz a szüleitől elválnia, két vigaszra mégis leltem a kolostorban. Először is ott élt
legfiatalabb bátyám, Lobszang Szamten, aki bár csupán három évvel volt idősebb nálam,
mégis gondomat viselte, s hamarosan szoros barátságba kerültünk egymással. A másik
vigaszom bátyám kedves, öreg szerzetestanára volt, aki gyakorta vett védőszárnyai alá.
Emlékszem, egyszer egy barackkal örvendeztetett meg. Többnyire azonban igencsak
boldogtalan voltam. Fogalmam sem volt, mit is jelent dalai lámának lenni. Úgy gondoltam,
egyik vagyok a számtalan kisfiú közül, s gyakorta jöttek is kisgyerekek a kolostorba, s
ugyanúgy viselkedtek velem, mint egymással. Különösen fájdalmas emlék él bennem az
egyik nagybátyámról, aki a Kumbumban volt szerzetes. Az egyik éjjel, amint imáit
olvasgatta, föllöktem a könyvét, amely – épp úgy, mint a mai tibeti könyvek – bekötetlen
volt, így hát a lapok szanaszét szóródtak. Apám testvére megragadott s alaposan elnáspángolt.
Rendkívül mérges volt, magam meg szörnyen rémült. Még évek múltán is a szó szoros
értelmében kísértett himlőhelyes arca és ádáz bajusza. Ha azután bármikor megpillantottam,
elfogott a rémület.
Derűsebben néztem a jövő elé, amikor kiderült, hogy alkalmasint visszatérhetek szüléimhez,
s együtt utazhatunk Lhászába. Mint minden gyereket, engem is fölvillanyozott az utazás
gondolata. Úgy tizennyolc hónapig azonban mégsem indulhattam el, mert Ma Pufeng nem
engedett Lhászába mindaddig, míg jelentős váltságdíjat nem fizettek értem. Amikor
megkapta, még többet kért, de hiába. Így azután csak 1939 nyarán indulhattam el a fővárosba.
Emlékszem, a nagy nap hajnalán, egy héttel negyedik születésnapom után, rendkívüli
derűlátás töltött cl. Számosan keltünk útra, nem csak szüleim és a bátyám, Lobszang
Szamten, hanem a fölkutatásomra küldött bizottság tagjai, és jó néhány zarándok is.
Kíséretemben volt még számos kormánytisztviselő, öszvérhajcsár és felderítő katona,
utóbbiak Tibet karavánútjain élték le életüket, s nélkülözhetetlenek voltak bármely hosszabb
utazás alkalmával; pontosan tudták, hol kell átvágni egyik vagy másik folyón, mennyi idő
alatt lehet megmászni valamely hegyi ösvényt.
Néhány nap múlva elhagytuk azt a területet, amelyet Ma Pufeng tartott ellenőrzése alatt, s
ekkor a tibeti kormány formálisan is elismerte jelölésemet. Elértük a világ egyik legtávolibb
és gyönyörűbb táját; a fennsíkot gargantuai hegyek szegélyezték, s mi bogarakként másztuk
meg őket. Olykor megolvadt gleccserek zubogó patakjaihoz értünk, s nagy locsogással
keltünk át rajtuk, s hébe-hóba jutottunk csupán apró települések közelébe, amelyek a zöld
mező közepén világítottak, vagy a hegyoldalon lógtak, mintha tíz körmükkel
kapaszkodnának. Néha föltűnt a távolban egy-egy hihetetlenmód a szikla tetejére épült
kolostor. Zömmel azonban száraz, üres térségben jártunk, ahol a szilaj, port hordozó szél az
úr, meg a jégzivatar, a természet élő s ható erőire emlékeztetve.
Három hónapig tartott az út Lhászába. Kevésre emlékszem azon a roppant csudálkozáson
kívül, amit a látottak ébresztettek bennem; a drongok (vadjakok) roppant csordái, amint
átdübörögtek a földeken, a kisebb kjang (vadszamár)- csapatok, s olykor egy-egy feltűnő
gova és nava, vagyis apró szarvas, amely oly hirtelen villant elénk és tűnt tova, mint a
szellemek. Örültem a gágogó libák időről időre fölbukkanó seregének is.
Az út nagy részén Lobszang Szamtennel voltam együtt egy öszvérpár vontatta,
dreldzsamnak nevezett hintófélében. Időnk nagy részét – mint a kisgyerekek mindenfelé –
vitatkozással és civakodással töltöttük, amelynek gyakran verekedés lett a vége, s ez olykor a
jármű egyensúlyát is veszélyeztette. Ilyenkor azután a kocsis megállította az állatokat, és
anyám után kiáltott. Az meg szegény a hintóba pillantva mindig ugyanazzal a jelenettel
találkozott: Lobszang Szamten könnyek között, míg magam győzedelmes mosollyal az
ajkamon üldögéltem ott. Hiába volt ő az idősebb, én voltam a karakánabb, s lehettünk
bármily jó barátok, együtt képtelenek voltunk jól viselkedni. Egyikünk előbb-utóbb tett egy
olyan megjegyzést, amely azután vitatkozáshoz, majd pofonokhoz és könnyekhez vezetett,
csakhogy a könnyek mindig az ő szeméből patakzottak, soha nem az enyémből. Lobszang
Szamten olyan jó természetű gyerek volt, hogy nagyobb testi erejét egyszerűen nem volt
képes ellenem fordítani.
Lassan Lhászába értünk, addigra őszre járt az idő. Amikor már csupán néhány napi járóföld
választott el célunktól, vezető kormányhivatalnokok egész csapata jött elénk, s kísérte
csoportunkat a Doeguthang fennsíkon, a főváros kapuitól két mérföldnyire. Ott azután
roppant sátortábort állítottak föl, közepén egy kék-fehér építménnyel, amelynek macsha
cshenmo (rma-bya chen mo), „nagy páva” volt a neve. Roppant méretűnek tűnt a szememben,
benne egy bonyolult faragású fatrón állt, amely a hazatérő gyermek dalai lámára várt.
Az ezután következő szertartás, amelynek során rám ruházták népem szellemi vezetését,
egész álló napon át tartott. Mégis csak homályos emlékeim vannak róla, a hazaérkezés
nagyszerű érzése, a végeláthatatlan tömeg látványa eleven bennem. Mindent egybevetve a
négyéves gyermekhez képest igazán megálltam a helyem, még azoknak az igencsak öreg
szerzeteseknek a szemében is, akik azért jöttek, hogy meggyőződjenek róla, vajon csakugyan
én vagyok-e a XIII. dalai láma megtestesülése. A ceremónia után Lobszang Szamtennel
együtt a Norbulingkába (Nor-bu glin-ka, „drágakőliget”) vittek, Lhászától nyugatra.
Máskor ez a hely a dalai lámák nyári palotája volt, ám a régens úgy határozott, hogy a
következő év végéig várnunk kell, míg a Potala palotában annak rendje-módja szerint a tibeti
kormány élére állíthatnak. Addig pedig minek laknék a Potalában. A döntés igen kedvezőnek
bizonyult, hisz a kettő közül a Norbulingka sokkal kellemesebb lakhely volt; kertektől övezett
kisebb, világos és levegős épületek alkották. Ezzel ellentétben a Potala, amelyről láttam,
milyen fenségesen terpeszkedik a város fölé, sötét, hűvös és homályos termekkel fogadott.
Így hát egy egész éven át élveztem a felelősség nélküli szabadságot, boldogan játszottam a
bátyámmal, s időről-időre találkoztam a szüleimmel is. Ekkor volt először és utoljára
„szabadidőm”.
 MÁSODIK FEJEZET

Az oroszlántrónus

Az első télről alig vannak emlékeim, ám egy valami azért megmaradt az emlékezetemben. Az
év utolsó hónapjának vége felé a Namgjal (Rnam-rgyal) kolostor szerzetesei hagyományosan
bemutatták a csham (’chams) táncot, amely az elmúló évben támadt ártó erők jelképes
kiűzésére szolgált. Csakhogy mivel hivatalosan még nem foglaltam el a trónt, a kormányzat
úgy gondolta, nem volna helyénvaló, ha a Potalában magam is megtekinteném a szertartást.
Lobszang Szamtent ugyanakkor anyánk magával vitte, ami miatt rendkívül féltékeny lettem.
Amikor késő este visszatért, azzal bosszantott, hogy részletesen leírta a különleges jelmezbe
öltözött táncosok ugrásait és az ártó erőkre mért csapásaikat.
A következő évben, vagyis 1940-ben végig a Norbulingkában tartózkodtam. A tavaszi és
nyári hónapokban gyakran lehettem együtt szüleimmel, akik miután engem dalai lámává
nyilvánítottak, rögvest a legmagasabb nemesi címhez, s nem kis vagyonhoz jutottak. Ebben
az évszakban mindig rendelkezésükre állt a palota területén egy ház is, ahová egyik
kísérőmmel csaknem mindennap átlopóztam, hogy találkozhassam velük. Ez ugyan tilos volt,
ám az értem felelős régens úgy döntött, hogy szemet huny e látogatások fölött. Különösképp
ebédidőben szerettem odajárni, hiszen egy szerzetesnek szegődött fiúgyereknek nem volt
szabad tojást, vagy disznóhúst ennie, így hát ilyesmit csak szüleim asztalánál élvezhettem.
Emlékszem, egyszer tojásevésen kapott Gjop Kenpo, egyik főhivatalnokom. Éppúgy
megrémült, mint én. Menj innen! – kiabáltam teli torokból.
Arra is emlékszem, hogy egy másik alkalommal apám mellett ülvén kiskutyaként figyeltem,
hogyan ropogtatja a disznóhúst, s kinéztem a szájából a falatot – sikerrel. Csodálatos íze volt.
Mindent egybevetve tehát első lhászai évem nagyon boldogan telt. Még nem avattak
szerzetessé, s tanulóéveim is előttem álltak. Lobszang Szamten pedig egy év halasztást kapott
a Kumbumban megkezdett tanulmányai folytatásához.
1940 telén vittek a Potalába, s neveztek ki hivatalosan Tibet szellemi vezetőjének. Az ezzel
járó szertartás kapcsán semmi különös nem maradt bennem, azon kívül, hogy ekkor ültem
először az Oroszlántrónuson, ezen a roppant, drágakő borítású, gyönyörűen faragott
faépítményen, amely a Potala keleti szárnyában fekvő fő állami teremben, a Szi si
phuncogban (a szellemi és időbeli világ minden jótettének csarnokában) állt.
Rögvest ezután a város közepén emelkedő Dzsokhangba vittek, ahol novícius szerzetessé
avattak. Ennek egyik része a taphue szertartás volt, vagyis a „hajvágás”; ezután borotvált
fejjel kellett járnom, vörösbarna szerzetesi ruhában. Ebből a ceremóniából is csak arra
emlékszem, hogy amikor megpillantottam a szertartás egyik-másik táncosának rikító színű
öltözékét, magamról megfeledkezve izgatottan odaszóltam Lobszang Szamtennek: odanézz!
Fürtjeimet jelképesen Reting rinpocse vágta le, ő volt a régens, s az állam fejeként
nagykorúságomig őt nevezték ki vezető tanárommá is. Eleinte óvatos voltam vele, később
azonban nagyon megszerettem. Legfurcsább az volt nekem, hogy az orra mindig be volt
dugulva. Nagy képzelőerejű, laza szellemi tartású ember volt, aki könnyedén vette a dolgokat.
Szerette a társaságot, no meg a lovakat, így azután jó barátságba keveredett apámmal. Sajnos
azonban régensségének évei alatt némiképp ellentmondásos szerepet játszott, s maga a
kormányzat is korrupttá lett, olyannyira, hogy a magas tisztségek adásvétele például teljesen
természetes dolognak számított.
Szerzetessé szentelésemkor az a hír járta, hogy Reting rinpocse nem alkalmas a hajvágó-
szertartás elvégzésére. Azt suttogták, hogy már nem is szerzetes, hiszen megszegte nőtlenségi
fogadalmát. Nyíltan bírálták azért is, mert megbüntetett egy tisztségviselőt, aki szembeszállt
vele a Nemzetgyűlésben. Akárhogy is, a régi szokás szerint levetettem régi, Lhamo Thondup
nevemet, s helyébe az övét vettem föl: Dzsamphel Jese, meg néhány másikat is, így aztán
teljes nevem így hangzott: Dzsamphel Ngavang Lobszang Jese Tendzin Gjaco (Byangs-dpal
Ngag-dbang Blo-bzang Ye-shes Rgya-mtsho).
Reting rinpocse volt a vezető tanárom, de kineveztek mellém egy ifjabb tanárt (junior tutor)
is, Tathag rinpocsét, aki rendkívül kifinomult ember volt, melegszívű és kedves. Közös
óráink után gyakran folytattunk kötetlen beszélgetést, tréfálkoztunk is, aminek nagyon
örültem. Végezetül az első években nem hivatalosan harmadik nevelőmmé Kevcang rinpocsét
nevezték ki, a megtalálásomra küldött bizottság vezetőjét. Ő helyettesítette a másik kettőt,
amikor dolguk elszólította őket.
Kevcang rinpocsét különösen szerettem. Ezt a szintén amdói kedves embert sohasem tudtam
igazán komolyan venni. Az órákon ahelyett, hogy fölmondtam volna, amit éppen kellett, a
nyakába csimpaszkodtam és azt hajtogattam: „te mondd el!”. Később, amikor tizenkilenc éves
korom körül Tridzsang rinpocse lett az ifjabb tanítóm, arra intette őt, ne mosolyogjon
előttem, ha nem akarja, hogy a fejére nőjek.
Mindez azonban nem sokáig tartott így, mert alighogy novícius lettem, Reting rinpocse,
főképp népszerűtlensége miatt, leköszönt a régensségről. Noha mindössze hatéves voltam,
mégis megkérdeztek, kivel gondolnám helyettesíteni őt. Tathag rinpocsét neveztem ki, ő lett
vezető tanítómmá, míg az ifjabb tanító címét Ling rinpocse kapta meg.
A nagyon kedves Tathag rinpocséval szemben Ling rinpocse teljesen visszahúzódó, komor
ember volt, akitől kezdetben ugyancsak megijedtem. Még szolgája látványa is megijesztett, s
hamar fölismertem lépéseinek zaját, ilyenkor mindig elállt a lélegzetem. Végül azonban
mégis nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk. 1983-ban bekövetkezett haláláig ő volt
legközelebbi bizalmasom.
Nevelőimen kívül személyi gondozót is kineveztek mellém, ugyancsak szerzeteseket: a
szertartásmestert (csöpon khenpo), a konyhamestert (szölpon khenpo) és a főruhatárnokot
(szimpon khenpo). Utóbbi Kenrap Tendzin lett, a fölkutatásomra küldött bizottság egykori
szúrós tekintetű tagja, aki olyan mély benyomást tett rám annak idején.
Kicsi koromban a konyha mesterével alakítottam ki szoros kapcsolatot, olyannyira, hogy
mindig a szemem előtt kellett lennie, akár csak úgy is, hogy a ruhája alját lássam az
ajtónyíláson át, vagy a tibeti házakban az ajtót helyettesítő függöny alatt. Szerencsére
engedett kívánságomnak; rendkívül kedves, egyszerű ember volt, csaknem teljesen kopasz.
Nem volt éppen a legjobb mesélő vagy játszótárs, de ez mit sem számított.
A vele való kapcsolatomon gyakran gondolkoztam azóta. Olyan lehetett az, mint a
kismacska, vagy valamely apró háziállat és az őt etető gazdája közötti viszony. Néha úgy
gondolom, hogy az efféle ellátás, a táplálás minden emberi kapcsolat egyik legalapvetőbbike.
Nyomban azután, hogy novíciussá avattak, megkezdődött elemi oktatásom, amely egyedül
az olvasás elsajátításából állt. Lobszang Szamtennel tanultunk együtt. Ma is nagyon jól
emlékszem mindkét osztálytermünkre, egyik a Potalában volt, másik a Norbulingkában. A két
szemben lévő falon egy-egy ostor lógott, az egyik sárga selyemből, a másik bőrből. Az
előbbire azt mondták, a dalai láma számára van rendszeresítve, míg a másik a dalai láma
fivérére vár. Ezek a szerszámok mindkettőnket rémülettel töltöttek el, elég volt ha tanítóm
csak rápillantott valamelyikre, máris belém hasított a félelem. Szerencsére a sárga ostor soha
sem állt munkába, s a bőrből való is csak egyszer vagy kétszer került le a falról. Lobszang
Szamten, sajnos, nem volt olyan jó tanuló, mint én, habár az a gyanúm, hogy az ütlegek
alighanem a régi tibeti közmondás szellemét követve csattantak el: „Üsd a kecskét, hogy
féljen a bárány”. Szegény feje szenvedett helyettem.
Noha kettőnk közül egyikünknek sem lehettek korunkhoz illő barátaink, társaságban
sohasem szenvedtünk hiányt. Mind a Norbulingkában, mind a Potalában jó néhány takarító
vagy szobafelügyelő tüsténkedett (lakájnak nemigen nevezhetnénk őket), zömükben alig vagy
egyáltalán nem iskolázott emberek, többen katonai szolgálatuk után kerültek ebbe az állásba.
Feladatuk az volt, hogy rendben tartsák a szobákat, s ügyeljenek, hogy a folyosók fényesre
legyenek kenve. Utóbbit magam is szívügyemnek tekintettem, mert ugyancsak szerettem a
padlókon csúszkálni. Amikor komisz viselkedésünk miatt egy időre elválasztottak Lobszang
Szamtentől, ezek az emberek jelentették egyedüli társaságomat. De micsoda társaságot!
Korukat meghazudtolva úgy játszottak velem, mint a gyerekek.
Nyolcéves lehettem, amikor Lobszang Szamtent magániskolába küldték. Persze hogy
búsultam miatta, hiszen ő volt az egyetlen kapocs családomhoz, s ezentúl csak a teliholdkor
tartott tanítási szünetekkor láthattam. Emlékszem, amikor egy-egy látogatása után elment,
keserű szívvel néztem utána az ablakból, míg csak el nem tűnt a távolban.
A vele való havi találkozásokon kívül anyám esetleges látogatásaira várhattam csupán.
Amikor eljött, rendszerint vele volt Cering Dolma nővérem is. Különösen élveztem
látogatásaikat, mivelhogy mindig hoztak magukkal valami nyalánkságot. Édesanyám
csodálatosan főzött, süteményei és tésztái híresek voltak.
Tízes éveim elején anyám magával hozta legkisebb öcsémet, Tendzin Cshögjalt is, aki
tizenkét évvel fiatalabb mint én, s ha valaha létezett rakoncátlanabb gyerek nálam, akkor
csakis ő lehetett. Legkedvesebb szórakozásainak egyike az volt, hogy a pónilovakat szüleim
házának tetejére vezette. Arra az esetre is emlékszem, amikor egyszer odasompolygott
hozzám, hogy bepanaszolja, anyám disznóhúst rendelt a mészárostól. Ez ugyanis tilos volt,
mert lehetett ugyan húst vásárolni, megrendelni azonban nem volt szabad, hisz az az állat
saját magunk céljára történő megöletését jelentette.
A tibetiek különös viszonyban állnak a húsevéssel. A buddhizmus nem tiltja kifejezetten,
csak annyit jelent ki, állatot nem szabad azért megölnünk, hogy táplálékunkul szolgáljon. A
tibeti társadalom megengedte a hús fogyasztását, amely már csak azért is szükséges volt, mert
a campán kívül olykor nemigen kínálkozott más, ám azt már tiltotta, hogy valaki az állat
megölésében bárhogyan is részt vegyen. A mészárosmunkát másokra hagyták, így például a
mohamedánokra, akiknek virágzó közössége még egy mecsetet is emelt Lhászában. Egész
Tibetben több ezer mohamedán élhetett, egyrészük Kasmírból érkezett, a másik Kínából.
Egyszer édesanyám húsétellel lepett meg (vagdalthússal és rizzsel töltött hurkával, amely
takceri specialitás), s emlékszem, hogy egyszerre befaltam, tudván, ha a takarítók
megneszelik a dolgot, meg kell osztanom velük. Másnap szörnyen rosszul voltam, s ez
majdnem a konyhamester állásába került. Tathag rinpocse azt gondolta, az ő hibájából történt
a dolog, így hát nem volt más választásom, mint elmesélni neki az igazságot. Jó lecke volt
számomra.
Bármily gyönyörű is a Potala, lakni nem valami kellemes benne. A Vörös Hegy nevű sziklás
magaslat tetejére épült egy kisebb épület helyén, a nagy V. dalai láma korszakának vége felé,
aki a keresztény naptár szerinti 17. században uralkodott. 1682-ben bekövetkezett halálakor a
palota távolról sem volt még kész, így aztán Deszi Szangje Gjaco (Sde-srid Sangs-rgyas rgya-
mtsho), a hűséges miniszterelnök tizenöt éven át titokban tartotta a dalai láma halálát. Míg az
építkezés be nem fejeződött, annyit mondott csupán, hogy őszentsége hosszas visszavonulásra
szánta el magát.
A Potala nem csupán egy palota; falai fogadják be a kormányhivatalokon, meg számos
raktáron kívül a Namgjal (Rnam-rgyal), „A győzedelmes” kolostort is, 175 szerzetesével,
valamint számos kápolnát, s azoknak a fiatal szerzeteseknek az iskoláját, akik tanulmányaik
befejeztével a cedrung tisztséget fogják betölteni.
Gyermekkoromban a nagy V. dalai láma hálószobáját kaptam meg az épület hatodik,
legfelső emeletén. Kínosan hideg és rossz világítású lakosztály volt, s nem tudom,
hozzányúltak-e nagy elődöm halála óta. Minden avítt, használhatatlan volt benne, a négy
falán függő szőnyegek mögött évszázadok pora halmozódott föl. A szoba egyik végében oltár
állott, rajta apró vajmécsek (avas drivajjal töltött csészék, bennük égő kanóccal), meg tálak a
buddháknak fölajánlott ételekkel és vízzel. Ezeket minden nap megdézsmálták az egerek;
magam nagyon megszerettem e csöppnyi jószágokat. Gyönyörű szépek voltak, minden félsz
nélkül vették magukhoz napi fejadagjukat. Éjszakánként ágyamból hallottam, amint az
egércsapatok ide-oda rohangásztak. Olykor az ágyamra is följöttek. Az oltáron kívül ez volt a
szobámban az egyetlen igazi bútordarab; egy vánkosokkal telerakott nagy fadoboz alkotta,
amelyet hosszú vörös függönyök takartak. Az egerek ezekre is fölszaladtak, vizeletük
lecsöpögött, ahogy a takaróim alá bújtam.
 Hétköznapjaim egyformán teltek mind a Potalában, mind a Norbulingkában, noha utóbbiban
az órákat egy órával előre állítottuk a hosszabb nyári napok miatt, ez azonban semmi
nehézséget nem okozott. Sohasem szerettem napkelte után kelni. Emlékszem, egyszer
elaludtam, s amikor fölébredvén Lobszang Szamtent már nagy játék közben találtam,
igencsak dühös lettem.
A Potalában hat óra felé szoktam fölkelni. Öltözködés után rövid imába és meditációba
merültem, úgy egy óra hosszan. Hét után hozták be a reggelimet, amely mindig teából és
mézzel vagy karamellel ízesített campából állt. Ezután következett a tanulás első szakasza
Kenrap Tendzinncl, ami attól fogva, hogy megtanultam olvasni, egészen tizenhárom éves
koromig írásgyakorlást jelentett. A tibeti nyelv két főbb írásfajtát használ, az u-csent és az u-
mét (dbu-can, dbu-med). Az egyik a könyvek, a másik a hivatalos dokumentumok és a
személyes érintkezés írása. Nekem csak az u-mét kellett volna megtanulnom, de amint ezzel
hamarost végeztem, magamtól elsajátítottam az u-csent is.
Ma is nevetnem kell, ha eszembe jutnak ezek a kora reggeli órák; miközben a ruhatárnok
figyelő szeme előtt ültem, a másik szobából áthallatszott a szertartásmester imája. Az
„osztálytermet” tulajdonképpen a hálószobámhoz közeli veranda jelentette, amelyen cserepes
virágok sorakoztak. Olykor igencsak hideg volt odakinn, de világos volt, no meg jól meg
lehetett figyelni a dungkar nevű, apró fekete, fürge csőrű madarakat, amelyek gyakran rakták
fészküket fönn a Potalában. Mindeközben a szertartásmester a hálószobámban üldögélt, s
reggeli imájának mormolása közben el-elszunyókált. Ilyenkor hangja úgy halt el, mint valami
lemezjátszó, amelyik nem kap áramot, kántálása motyogássá lassult, míg teljesen el nem
csendesült. Ezután szünet következett, majd amikor fölébredt, az egész elölről kezdődött. Baj
csak akkor volt, ha nem tudta, hol hagyta abba, ilyenkor gyakran többször is megismételte a
már elmondottakat. Mindez rendkívül mulatságos volt a számomra, de amikor később nekem
magamnak kellett ezeket az imádságokat megtanulnom, már kívülről tudtam mindet.
Az írásgyakorlat után a memorizálás következett, megtanultam egy-egy buddhista szöveget,
s a nap folyamán többször fölmondtam. Bár gyorsan tanultam, roppant unalmasnak találtam
az egészet. Hozzá kell tennem, bármily gyorsan tanultam is meg valamit, gyakran épp olyan
gyorsan el is felejtettem.
Tíz órakor szünetet tartottunk a reggeli tanulásban, amikor összeült a kormány, amelynek
ülésein már egészen fiatalon is részt kellett vennem. Kezdettől fogva fölkészítettek arra a
napra, amelyen egyszer a szellemin kívül Tibet világi vezetését is el kell majd látnom. A
gyűlés helye a Potalában rögtön az én szobám mellett volt, a tisztségviselők az épület első és
második emeletén elhelyezkedő kormányhivatalokból jöttek föl. Maguk a tanácskozások
teljesen formális események voltak, fölolvasták kinek-kinek a napi feladatát, természetesen
szigorúan betartva a protokoll rám vonatkozó előírásait. Főkamarásom, a donjer cshenmo jött
értem a szobámba, s vezetett be a terembe, ahol először a régens köszöntött, majd a kasag
négy tagja, rang szerint.
A kormánnyal való délelőtti találkozás után visszatértem lakosztályomba, hogy folytassam
tanulmányaimat. Ezúttal ifjabb tanítóm szegődött mellém, akinek fölmondtam a reggel
megtanult szöveget. Ő ezután fölolvasta a másnapra szánt részletet, közben tüzetesen el is
magyarázta. Ez az óra eltartott délig, akkor megszólalt egy harang (mint minden órában,
kivéve azt az esetet, amikor a szórakozott harangozó tizenháromszor ütötte el az órát), s még
egy kagylókürtöt is megfújtak. Ezután következett az ifjú dalai láma napjának legfontosabb
szakasza: a játék.
Nagyon szerencsésnek mondhattam magam, mert jókora játékgyűjteményem volt. Még
egészen apró koromban működött egy tisztviselő Dromóban, az indiai határnál fekvő faluban,
aki importált játékokat küldözgetett nekem, meg dobozokban almát, amikor hozzájutott
ilyesmihez. Aztán meg a Lhászába látogató külföldi vendégektől is kaptam ajándékokat. Az
egyik legkedvesebb közülük az a Meccano-készlet volt, amit a fővárosban irodát nyitó brit
kereskedelmi kirendeltség vezetője adott nekem. Ahogy cseperedtem, több különböző
Meccano-készletre tettem szert, míg tizenöt éves koromra össze nem gyűjtöttem valamennyit
a legegyszerűbbtől a legösszetettebbig.
Hétéves koromban két amerikai tisztviselőből álló küldöttség érkezett Lhászába. Roosevelt
elnök levelén kívül magukkal hoztak még egy csodálatos énekesmadárpárt, meg egy
gyönyörű aranyórát. Mindkettőnek nagyon örültünk, nem úgy, mint a kínai delegáció
ajándékának; egy kisfiú nemigen tudja örömét lelni több vég selyemben.
Másik kedves játékom egy mechanikus vasútmodell volt. Jó néhány ólomkatona is
sorakozott a szobámban, ezeket nagyobb koromban megtanultam beolvasztani s szerzeteseket
készítettem belőlük. Rengeteg időt töltöttem a katonák csatarendbe állításával, amikor
háborúsdit játszottam. Azután a csata kitörésekor percek alatt összekeveredett az alakzat,
amelybe elrendeztem őket. Máskor campatésztából, azaz pából apró tankokat és repülőket
formáltunk, ezekkel is ugyanez történt.
Versenyt rendeztem felnőtt barátaim között, ki tudja a legszebb modelleket készíteni.
Mindenki ugyanannyi tésztát kapott, amiből, mondjuk, fél óra alatt egy egész hadsereget
kellett kiállítania. A végén én bíráltam el az eredményt. Nem fenyegetett az a veszély, hogy
elvesztem a játékot, hiszen elég ügyes voltam. Némelyeket olykor kizártam, mert csúf
modelleket formáztak. Saját figuráimat gyakran elcseréltem kétszer annyi tésztáért az
ellenfeleimmel, így azután az enyém lett a legerősebb sereg, és még a csereberével is jól
jártam. Ezután kirobbant a háborúskodás, s mivel eddig minden úgy történt, ahogy én
akartam, általában ilyenkor maradtam alul, hiszen a takarító személyzet nem kegyelmezett.
Gyakran megpróbáltam kihasználni, hogy végül is én vagyok a dalai láma, de hiába.
Erőszakosan játszottam, türelmemet vesztve gyakran öklömet is használtam, de a többiek
nem engedtek, olykor meg is ríkattak.
Másik kedves időtöltésem a katonai gyakorlatozás volt, amelyet legkedvesebb takarítómtól,
Norbu Thonduptól tanultam, aki szintén a hadseregből szegődött ide. Kisfiúként akkora
energia lakott bennem, hogy mindent élveztem, ami testi erőkifejtéssel járt. Különösen
szerettem azt a – hivatalosan egyébként tiltott – játékot, amelynek során teljes erőből föl
kellett rohanni egy szekrényre, úgy negyvenöt fokos szögben, majd a tetejéről le kellett
ugrani. Agresszív megnyilvánulásaim egyszer csaknem komoly bajt hoztak a fejemre.
Elődöm dolgai között fölfedeztem egy elefántcsontfejű sétapálcát, meg is tartottam
magamnak. Egyik nap erősen megpörgettem a fejem fölött, amikor egyszercsak kirepült a
kezemből és Lobszang Szamten arcába csapódott, aki végigvágódott a földön. Egy pillanatra
biztos voltam benne, hogy meghalt, ám néhány szörnyű másodperc múlva fölállt, arcán
könny patakzott, s a jobb szemöldökén ütött mély sebből ömlött a vér. Ez a seb utóbb
elmérgesedett, s sokáig tartott, míg begyógyult; az erős heg elkísérte szegényt egész életében.
Röviddel egy óra után általában könnyű ebéd következett. Dél körül, a Potala tájolása okán,
a termet clözönlötte a napfény, ilyenkor értek véget reggeli óráim. Ám kettőkor a fény már
halványult, s a helyiség mindinkább elsötétedett. Utáltam ezt az időszakot, ahogy szobámban
sötétedni kezdett, a szívemre is árnyék telepedett. A délutáni tanórák nem sokkal ebéd után
kezdődtek. Az első másfel órában a fiatalabb tanítómtól kaptam általános oktatást; ő tudta
figyelmemet leginkább ébren tartani. Máskülönben fölötte kelletlen diák voltam, mindegyik
tárgyat egyformán utáltam.
Tanulmányaimat ugyanazok a tárgyak alkották, mint bármely szerzetesét, aki buddhista
doktorátust akar szerezni. Ugyancsak egyenetlen anyag volt, s nem éppen annak való, aki a
huszadik század derekán egy ország vezetőjévé akart válni. A tananyag öt nagyobb és öt
kisebb tárgyból tevődött össze, az előbbiek: logika, tibeti művészet és kultúra, szanszkrit
nyelv, orvoslás és buddhista filozófia. Ez utóbbi a legfontosabb (és legnehezebb), s öt tárgyra
oszlik: a bölcsesség tökéletessége (pradnyápáramita), a középút filozófiája (mádhjamika), a
szerzetesi fegyelem kánonja (vinaja), metafizika (adhidharma), valamint logika, illetve
episztemológia (pramána).
Az öt kisebb tárgy a következő: stilisztika, zene és dráma, asztrológia, versmérték és
versclés, valamint lexikográfia. Magát a doktorátust lényegében a buddhista filozófiai, a
logikai és a dialektikai stúdiumokra építve lehetett megszerezni, így aztán csak a hetvenes
évek közepétől tanultam a szanszkrit grammatikát, és néhány más tárgyat, mint például az
orvoslást, addig csakis magánszorgalomból tanulmányoztam.
A tibeti kolostori oktatás alapvető eleme a dialektika, vagyis a vita művészete. A vita során
a két fél fölváltva tesz fel egymásnak kérdéseket, különös kézmozdulatok kíséretében.
Amikor a kérdezőn van a sor, feje fölé emelt jobb kezével kinyújtott baljába csap, miközben
bal lábával dobbant egyet. Ezután jobb kezét ellenfele feje felé nyújtja. A megkérdezett
ezenközben mozdulatlan marad, s arra összpontosítja a figyelmét, hogy lehetőleg ne csupán a
kérdést válaszolja meg, hanem egyszersmind a folyvást körötte lépkedő ellenfelét is nehéz
helyzetbe hozza. A szellemesség fontos szerephez jut ezekben a vitákban, s nagy a becsülete
annak, aki ellenfele állítását könnyedén a maga javára tudja fordítani. Mindez a dialektikát
még a tanulatlan tibetiek között is népszerű szórakozássá tette; ők ugyan aligha tudják követni
a gondolatmenetet, ám ugyancsak élvezik a dolog tréfás és látványos voltát. Régebben nem
volt szokatlan a nomádok és egyéb, Lhászától távol lakó falusi népek föltűnése a városban,
amint napjuk jó részét azzal töltötték, hogy a kolostorudvarokban folyó magasröptű vitákat
hallgatták.
A szerzetes számára a vitában való helytállás teszi lehetővé, hogy szellemi fejlődését
bizonyítsa, így azután nekem, mint dalai lámának, nemcsak a buddhista filozófiában és
logikában kellett alapos tudásra szert tennem, hanem érvelni is tudnom kellett. Már tízévesen
komolyan nekiláttam e diszciplínák tanulmányozásának, s tizenkét éves koromban két
censapot neveztek ki mellém, vagyis olyan szakértőt, aki bevezetett a dialektika
tudományába.
Délutáni tanulmányaim első szakasza után mesterem a következő órát azzal töltötte, hogy
elmagyarázta, miképp is kell az aznap esedékes tárgyról vitatkozni. Négy óra felé teát
szolgáltak föl. Ha valaki több teát iszik az angoloknál, a tibetiek biztosan. Egy nemrégiben
kezembe került kínai statisztika szerint, a megszállás előtt Tibet évente tízmillió tonna teát
importált Kínából, ami csak akkor lehetne igaz, ha minden egyes tibeti évente két tonnányit
fogyasztana. Ez a szám nyilvánvalóan azt volt hivatva bizonyítani, hogy Tibet gazdaságilag
Kínától függ, ám a tea iránti szeretetünket azért mégis jelzi.
Magam ugyanakkor mégsem osztom honfitársaimnak ezt a szenvedélyét. A teát a tibetiek
hagyományosan sósan és drivajjal, nem tejjel isszák, ami – föltéve, hogy jól készítik el –
kellemes és tápláló ital, bár az íze ugyancsak függ a fölhasznált vaj minőségétől. A Potala
konyháiban általában friss, finom vajat használtak, így hát az azzal ízesített tea is kitűnő volt.
Ekkor ízlett nekem utoljára a tibeti tea, ma már inkább angol módra iszom, reggel és este.
Délutánonként sima langyos vizet iszom, ezt Kínában szoktam meg, az ötvenes években.
Biztosan furcsának tűnik, de rendkívül egészséges; a meleg vizet a tibeti gyógyászat a
legfontosabb orvosságként említi.
A tea után jött hozzám a két censap-szerzetes, s a következő órát az olyanféle kérdéseken
folytatott vitával töltöttük, mint például: milyen is az elme természete? A nap
megpróbáltatásai úgy fél hat felé fejeződtek végre be. Az időpontokat nem tudom egészen
pontosan megadni, hiszen mi, tibetiek, nem tartjuk olyan tiszteletben az órát, mint némely
más nép, így hát a dolgok akkor kezdődnek s fejeződnek be, amikor azt alkalmasnak találjuk.
Mindig is kerültük a kapkodást.
Amint a tanítóm elment, nyomban kirohantam a távcsövemmel a tetőre. Gyönyörű látvány
tárult elém a Potalából, a fővárosnak a Dzsokhang körüli szent körzete a Cshakpori Orvosi
Iskolával. Engem azonban inkább távolabb, a Vörös Hegy lábánál fekvő Söl falu érdekelt. Itt
emelkedett ugyanis az állami börtön épülete, s a rabokat ilyentájt engedték ki sétálni az
udvarra. A barátaimnak tekintettem őket, s erősen figyeltem mozdulataikat. Ők tudtak erről, s
meghajoltak, ha megpillantottak. Mindegyiküket ismertem, s azt is mindig észrevettem, ha
valakit szabadon engedtek közülük, vagy éppen új rab érkezett. Az udvaron fekvő
tűzifarakást és takarmányhalmot is megvizsgáltam olykor.
Szemlém után maradt még időm, hogy vacsora előtt játsszam odabenn, például rajzolgassak.
A kevéssel hét után föltálalt esti étkezést az elmaradhatatlan tea, leves – olykor egy kis hússal
– és joghurt, vagyis so alkotta, meg tömérdek különféle kenyér, amelyet anyám sütött s
küldött föl nekem azon frissiben minden héten. A legjobban az amdói módra sütöttet
szerettem, ezt az apró, kerek, ropogós kérgű, puha és omlós bélű cipót.
Gyakran úgy intéztem, hogy takarítóim egyikével-másikával költhessem el a vacsorát.
Mindannyiuk roppant falánk volt, egy-egy csészéjükbe egész kanna tea belefért. Máskor a
Namgjal kolostor szerzeteseivel étkeztem. Leggyakrabban azonban három szerzetes-
felügyelőmmel osztottam meg az estebédet, olykor meg a cshikjab kenpóval, személyzetem
vezetőjével, akinek távollétében lármás és vidám estéket töltöttünk. Különösképp megmaradt
bennem, amint téli estéken a tűz mellett ülve esszük forró levesünket a vajmécsesck reszkető
fényénél, s hallgatjuk, hogyan süvölt odakint a havat hordó szél.
Vacsora után le kellett volna mennem a hat emeleten át az udvarra, s ott séta közben az
írásokból illett volna idéznem, meg imádkoznom. Csakhogy gondtalan ifjúságomban inkább
azzal töltöttem az időt, hogy különféle történeteket találtam ki, vagy azokon töprengtem,
amelyeket elalvás előtt mesélnek majd nekem. Ezek a történetek nagyon gyakran
természetfölötti dolgokról szóltak, így hát egy ugyancsak megrettent dalai láma lopózott be
kilenckor sötét, férgektől nyüzsgő szobájába. Az egyik legijesztőbb történet olyan hatalmas
baglyokról szólt, amelyek sötétedés után kisfiúkat ragadnak el, s az egész egy Dzsokhang-beli
régi freskón alapult. A történetre gondolván ügyeltem rá, hogy sötétedés után épületen belül
legyek.
Mind a Potalában, mind a Norbulingkában meglehetősen egyhangú volt az életem, s
változatosságot csak a fontosabb ünnepek, vagy a magányba való visszahúzódásaim
jelentettek. Az utóbbiakra elkísért valamelyik tanítóm, olykor mindkettő, vagy a Namgjal
kolostor egyik-másik idősebb lámája. Általában évente egyszer vonultam vissza, telenként.
Három hétig egyetlen rövid tanítási órám volt, s nem volt szabad odakinn játszanom, csak
imádkoztam és meditáltam, ellenőrzés mellett. Gyerekként, persze, nem mindig leltem ebben
örömet, sok időt töltöttem azzal, hogy kibámultam hálószobám valamelyik ablakán. Olykor
az északra nézőn, ahonnan a Szera kolostort láthattam, mögötte a hegyekkel, máskor a délin,
amely a reggeli kormányülések nagy csarnokára nyílott.
A csarnok falain felbecsülhetetlen értékű, régi thangkaképek lógtak, hímzett selyem
tekercsképek, amelyek Tibet szellemi élete legnépszerűbb alakjának, Milaarepának (Mi-la
ras-pa) életét ábrázolták. Gyakran elgyönyörködtem e csodálatos festményeken, nem tudom,
azóta mi lett velük.
Visszavonultságomban az esték még rosszabbak voltak, mint a nappalok, hiszen a magam
korabeli fiúk ilyenkor hajtották vissza marháikat a Potala tövénél fekvő Söl faluba. Jól
emlékszem, amint a lassan kihunyó fényben üldögélve mantrákat mormolva hallgattam a
közeli legelőről visszatérő pásztorok dalait, olykor-olykor bizony szívesen cseréltem volna
velük. Lassacskán azonban ráébredtem az ilyen visszahúzódások hasznos voltára, ma már azt
szeretném, ha több időm volna az effélére.
Tulajdonképpen valamennyi nevelőmmel jól kijöttem, hisz gyorsan tanultam. Jó eszem volt,
s ezt némi megelégedéssel fedeztem föl, amikor Tibet néhány „szupertudósával” kerültem
össze. Többnyire azonban keményen meg kellett küzdenem, hogy ne kerüljek bajba. Egyszer
aztán tanáraim mégis aggódni kezdtek szellemi fejlődésem üteméért, és Kenrap Tendzin egy
álvizsgát szervezett meg, amelynek során kedvenc takarítómmal, Norbu Thonduppal kellett
vitatkoznom. Azt persze nem tudtam, hogy előtte Kenrap Tendzin elárult neki egy-két dolgot,
így azután én veszítettem. Rendkívül megviselt a dolog, különösen azért, mert nyilvánosan
szégyenültem meg.
A csel sikerült, s ezután egy ideig már csak a bennem dúló düh is kemény munkára
késztetett. Végül azonban visszasüppedtem a régi kerékvágásba. Csak nagykorúságom elérése
után ismertem föl, milyen fontos is a tanulás, s ettől fogva immár igazi érdeklődéssel
fordultam tanulmányaim felé. Ma már sajnálom akkori komiszságaimat, s naponta legalább
négy órát tanulok. Azt hiszem egy dolog hiányzott korai tanulóéveimből, mégpedig az igazi
verseny. Mivel nem voltak osztálytársaim, soha nem tudtam senkivel összemérni magam.
 Kilencéves lehettem, amikor elődöm hagyatéka között fölfedeztem egy kézzel tekerhető
vetítőgépet és néhány tekercs filmet. Eleinte senki nem akadt, aki működésbe tudta volna
hozni, mígnem kiderült, egy öreg kínai szerzetes, a Norbulingka állandó lakója, akit szülei a
XIII. dalai lámának ajándékoztak, amikor az 1908-ban Kínába látogatott, jó műszaki érzékkel
megáldott ember. Az öreg nagyon kedves és őszinte volt, szigorúan ragaszkodott vallási
elhivatottságához, noha természete, mint annyi más kínainak, neki is elég komisz volt.
Az egyik film az V. György koronázásáról szóló híradó volt, s óriási hatást tett rám a benne
szereplő, a világ minden tájáról egybegyűlt, csillogó egyenruhákban pompázó katonák
tömegével. A másik film érdekes trükkfelvétellel azt ábrázolta, ahogy táncosnők kikelnek egy
tojásból. A legérdekesebb azonban az aranybányászatról szóló dokumentumfilm volt; ebből
tudtam meg, micsoda veszélyekkel jár a bányászat, s milyen nehéz körülmények közt
művelik. Később, valahányszor a munkásosztály kizsákmányolásáról hallottam (ebből magam
is gyakran kivettem a részem az elkövetkezendő években), mindig ez a film jutott az
eszembe.
Sajnos, az öreg kínai szerzetes, akivel egyébként nagyon gyorsan jó barátságba keveredtem,
nem sokkal e fontos felfedezésem után meghalt. Addigra azonban már magam is
elboldogultam a vetítővel, s mindeközben megszereztem első tapasztalataimat az
elektromosságról, a dinamó működésmódjáról. Mindez akkor bizonyult fölötte hasznosnak,
amikor egy modern elektromos vetítőt kaptam ajándékba, saját generátorral – történetesen
éppen a brit királyi családtól. A brit kereskedelmi képviselet utján jutott el hozzám, és
Reginaid Fox, a helyettes kereskedelmi biztos mutatta meg, hogyan kell használni.
Földrajzi magassága miatt Tibetben számos, a világ más tájain dúló betegség ismeretlen, ám
állandó veszélyt jelent a himlő. Tízéves lehettem, amikor egy új, meglehetősen testes orvost
neveztek ki mellém, aki importált vakcinával beoltott himlő ellen. Fájdalmas élmény volt,
négy feltűnő heget hagyott a karomon, s vagy két hétig tartó lázt okozott. Emlékszem,
mennyit panaszkodtam erre „a kövér dokira”.
Másik személyes orvosom ekkoriban, akit kecskeszakálla miatt Lenin-doktornak neveztünk,
apró, de roppant étvágyú és remek humorérzékkel megáldott ember volt. Különösen
történeteiért szerettem. Mindkét orvosom a hagyományos tibeti orvosi képzésben részesült,
amelyről egy későbbi fejezetben még szólni fogok.
Tízéves koromra az öt éve pusztító világháború véget ért. Nagyon keveset tudtam róla azon
kívül, hogy befejezésekor kormányom ajándékokkal és jókívánságokkal küldöttséget
menesztett az indiai brit kormányhoz. A tisztviselőinket Lord Wavell alkirály fogadta. A,
következő évben újabb tibeti delegációt küldtünk Indiába, hogy részt vegyen az ázsiai
kapcsolatokról tartott konferencián.
Nem sokkal ezután, 1947 kora tavaszán, nagyon szomorú esemény történt, amely jól
példázza, hogy a magasrangú tisztviselők önző cselekedetei miként üthetnek vissza egész
országukra.
Egy nap, valami vitát figyelve, lövéseket hallottam. Észak felől, a Szera kolostor irányából
jöttek a hangok. Izgatottan kirohantam, hogy most végre igazán tudom használni valamire a
távcsövemet. Ugyanakkor nagyon zavart a felismerés, hogy a fegyverropogás emberölést
jelent. Kiderült, hogy Reting rinpocse, aki hat évvel korábban be jelentette, visszavonul a
politikától, ismét a régensségre tör, s ebben támogatja őt néhány szerzetes és világi tisztviselő,
akik puccsot szerveztek Tathag rinpocse ellen. Az ügy Reting rinpocse letartóztatásával s jó
néhány követőjének halálával végződött.
Reting rinpocsét ezután a Potalába hozták, ahol kihallgatást kért tőlem. Ezt a nevemben,
sajnos, visszautasították, ő meg nemsokára meghalt a börtönben. Kiskorúként persze nemigen
nyílt lehetőségem, hogy jogi dolgokba beleszóljak, ám az esetre visszagondolva olykor
fölmerül bennem, nem tehettem-e volna valamit az ügyben. Ha valamiképp közbelépek, tán
megakadályozhattam volna, hogy Tibet egyik legrégibb s legszebb kolostorát, a Retinget
elpusztítsák. Összeségében az egész ostoba egy história volt. Reting rinpocse iránt, hibái
ellenére, máig mély személyes tiszteletet érzek; ő volt első tanítóm és gurum. Halála után
nevét törölték az enyémből, míg magam, egy jóslat tanácsára, jó pár év múlva vissza nem
helyeztem.
Nem sokkal e szerencsétlen események után Tathag rinpocsével fölkerestük a Drepung és a
Szera kolostort (Lhászától az előbbi öt mérföldnyire nyugatra, az utóbbi három és fél
mérföldre északra fekszik). A Drepung az idő tájt a világ legnagyobb kolostora volt, a maga
hétezernél is több szerzetesével. A Szera sem volt sokkal kisebb nála, itt ötezer szerzetes élt.
E látogatásom során léptem föl először nyilvánosan dialektikai tudományommal. A három
drepungi és két szerai iskola apátjával kellett vitában megmérkőznöm. A közeli zavargások
miatt különleges biztonsági óvintézkedések történtek, amelyek erősen feszélyeztek, ráadásul
ugyancsak szorongással töltött el, hogy életemben először látogatok ezekbe a tudományos
központokba. S mégis, mindkét hely fölötte ismerősnek tűnt, s meggyőződésemmé vált, hogy
valamilyen kapcsolatban lehetnek előző életeimmel. A viták idegességem ellenére egészen jól
sikerültek a több száz fős szerzetesi hallgatóság előtt.
Ez idő tájt Tathag rinpocse átadta nekem az V. dalai láma tanát, amelyről azt tartják, hogy
csupán magukhoz a dalai lámákhoz szól, s a Nagy Ötödik (ahogy máig nevezik a tibetiek)
egy látomása során jutott birtokába. A rákövetkező hetekben számos szokatlan élményem
volt, különösképp álmaimban, amelyeket – még ha akkoriban nem is vettem észre
jelentőségüket – ma már nagyon fontosnak tartok.

Potalabeli életem egyik vigaszát a jó pár raktár adta, lent a pincékben, amelyek sokkal
érdekesebbek voltak egy kisfiú szemében, mint az arannyal, ezüsttel vagy felbecsülhetetlen
értékű vallási tárgyakkal zsúfolt termek, de még a korábbi dalai lámák drágakővel díszített
sírjainál is érdekesebbek. Leginkább a fegyverraktárt szerettem, telis-tele régi kardokkal,
kovás puskákkal, páncélöltözetekkel. De még ezt sem lehetett összehasonlítani azokkal a
minden képzeletet fölülmúló kincsekkel, amelyekre elődöm hagyatékában bukkantam.
Találtam köztük ósdi légpuskát, munícióval és céltáblával együtt, a már említett távcsövet,
hogy az első világháborúról szóló csomó angol nyelvű könyvről ne is szóljak, amelyek
roppantmód érdekeltek, s tervrajzokat szolgáltattak játékhajóim, tankjaim és repülőim
számára. Idősebb koromban e könyvek egy részét lefordítottam tibetire.
Rábukkantam továbbá két pár európai cipőre is, amelyeket hordani kezdtem, s hogy ne
lötyögjenek rajtam, jóval kisebb lábamat vászonba tekertem. Büszkességgel töltött el vasalt
sarkuk súlyos csattogása.
Gyerekkorom egyik legnagyobb élvezetét az jelentette, hogy szétszedhettem, majd újra
összerakhattam valamit. Ügyességre tettem szert ebben, még ha eleinte nem is mindig jártam
sikerrel. Elődöm hagyatékából kezembe került egy régi zenedoboz, amelyet még az orosz cár
adott neki, akivel egyébként barátságos viszonyban volt. Mivel nem működött, hozzáláttam,
hogy megjavítsam. Rájöttem, hogy a rugóját túlhúzták, s ezért megakadt, s amint
csavarhúzómmal megpiszkáltam, a masinéria egyszercsak elszabadult, s a hangot adó
fémtüskéket szerteröpítette a szobában. Soha nem felejtem, micsoda démoni szimfóniával járt
mindez, s visszagondolva azt hiszem, szerencsém volt, hogy a szemem épségben maradt,
hiszen miközben a szerkezetet babráltam, egészen közel hajoltam hozzá. Könnyen úgy
nézhetnék most ki, mint Mose Dajan.
Nagyon hálás voltam Thupten Gjacónak, a XIII. dalai lámának ezért a tömérdek gyönyörű
ajándékért. A Potala takarítói közül sok szolgált már alatta is, s tőlük megtudtam egyet-mást
életéről. Így azt is, hogy nem csupán remekül fölkészült lelki tanító volt, de igen tehetséges,
messzire látó világi vezető is. No meg azt, hogy idegen hódítók kétszer emigrációba
kényszerítették; először az angolok, akik Younghusband ezredes vezetésével 1903-ban
küldtek csapatokat az országba, azután meg a mandzsuk, 1910-ben. A britek még maguktól
vonultak vissza, ám a mandzsu hadsereget erőszakkal kellett kiebrudalni 1911–12 telén.
Az elődöm a modern technológia iránt is élénken érdeklődött, többek között
villamoserőművet, pénzverdét (amely az érmék verésén kívül az ország első bankjegyeit is
nyomtatta) és három autót is behozatott Tibetbe, mindezek szenzációként hatottak. Akkoriban
szinte semmilyen járműforgalom nem volt az országban, még a lóvontatta kocsikat sem igen
ismerték. Tudták persze, hogy létezik ilyesmi, ám a tömeg maradisága azt sugallta, hogy a
teherhordó állatok jelentik az egyetlen alkalmas szállítási módot.
Thupten Gjaco más dolgokban is igen előrelátó volt. Második emigrációja után négy fiatal
tibetit Nagy-Britanniába küldött tanulni. A kísérlet sikerrel járt, a fiúk megálltak a helyüket –
még a királyi család is fogadta őket –, csakhogy a folytatás, sajnos, elmaradt. Pedig ha
rendszeressé válhatott volna a gyerekek külföldi iskoláztatása, amint azt elődöm tervezte,
bizonyos vagyok benne, hogy Tibet mára egész más helyzetben lenne. A XIII. dalai láma a
hadsereget rendkívül fontos elrettentő erőként kezelte, s katonai reformjai is sikeresek voltak,
csakhogy ezek is folytatás nélkül maradtak halála után. Egy másik terve az volt, hogy Kham
tartományban megerősítse a lhászai kormány fennhatóságát. Tudta, e tartományt a Lhászától
való távolsága miatt teljesen elhanyagolja a központi igazgatás, így azután javasolta, hogy az
ottani vezetők gyermekei a fővárosban végezzék tanulmányaikat, majd küldjék őket vissza
szülőföldjük kormányhivatalaiba. A hadsereget sorozásokkal is támogatni akarta. Sajnos, az
általános tehetetlenség miatt egyik szándéka sem vált valóra.
Politikai éleslátása sem volt mindennapi. Utolsó írott üzenetében utódait radikális
változtatásokra bátorította.

„Megtörténhet, hogy itt, Tibetben a vallást és a kormányt mind külső, mind belső támadások
érik. Ha nem őrizzük meg országunkat, a dalai és a pancsen láma, az atya és a fiú, s hitünk
valamennyi tiszteletreméltó őrzője eltűnik s névtelenségbe süpped. A szerzetesek
kolostoraikkal együtt elpusztulnak. A törvény ereje meggyengül. A kormányhivatalnokok
földjeit és jószágait elragadják, maguk pedig ellenségeiket kell, hogy szolgálják, avagy
koldusként kell elhagyniuk országukat. Minden lény nagy bajba és roppant félelembe zuhan,
az éjszakák és nappalok lassan alámerülnek a szenvedésbe.”

A szövegben említett pancsen láma a dalai láma után a második legmagasabb szellemi
méltóság a tibeti buddhizmusban. Hagyomány megállapította székhelyük a Tibet második
legnagyobb városában, Sigacében álló Tasilhunpo kolostorban van.
A XIII. dalai láma nagyon egyszerű ember volt, aki számos régi szokással fölhagyott.
Korábban, amikor a dalai láma elhagyta a lakosztályát, minden szolgának, akinek éppen arra
volt dolga, szintén nyomban távoznia kellett. Elődöm úgy vélte, ez a szabály fölöslegesen
zavarja az embereket, akik emiatt nem szívesen mutatkoznak, így hát eltörölte ezt az előírást.
Gyerekkoromban nem egy történetet hallottam róla, s mindből az csengett ki, mennyire
mindkét lábával a földön járó ember volt. Az egyiket egy nagyon öreg ember mesélte, akinek
fia a Namgjal kolostor szerzetese volt, s arról az időről szólt, amikor a Norbulingka területén
egy új épületet emeltek. Sokan mentek el oda, hogy szokás szerint egy-egy követ dobjanak az
alapokra, ezzel fejezvén ki tiszteletüket és jókívánságaikat. Az egyik nap egy távolról jött
nomád ember (a történet mcsélőjének apja) érkezett tiszteletét tenni. Amint ez az ember
elfordult, hogy áldozatát bemutassa, zabolátlan öszvére elszabadult. Szerencsére éppen jött
valaki szemben, s a nomád megkérte, hogy kapja el a kóborló állatot, amit az idegen meg is
tett, s odavezette hozzá. A gazda először nagyon örült, majd elképedt, mert kiderült, hogy
megsegítője nem más, mint maga a dalai láma.
De tudott nagyon szigorú is lenni az elődöm. A dohányzást mind a Potalában, mind a
Norbulingka területén megtiltotta. Ám egyszer kinn sétálgatván olyan helyhez ért, ahol
kőművesek dolgoztak. A munkások nagyban beszélgettek, s nem vették észre őt. Egyikük
éppen a dohányzási tilalmat panaszolta föl, mondván, hogy jól esik a bagó, különösen ha
valaki fáradt vagy éhes, s nyomban nekilátott az élvezetéhez. Ezt hallván a dalai láma mégis
megfordult, s elment anélkül, hogy jelezte volna ottlétét.
Természetesen nem mindig volt ilyen elnéző; ha valamiben elmarasztalhatnám, hát azt
mondanám róla, hogy túlságosan is autokratikus volt. Legszigorúbban magasabb rangú
hivatalnokaival bánt, legkisebb hibájukért is rájuk rontott. Nagyvonalúságát inkább csak az
egyszerű néppel szemben gyakorolta.
Szellemi téren legnagyobb eredménye az volt, hogy megemelte a kolostorokbéli
tudományosság színvonalát (több mint hatezer kolostor működött akkoriban Tibetben), előnyt
biztosítván a legtehetségesebb szerzeteseknek, bármily fiatalok is voltak. Több ezer novíciust
maga szentelt föl, a harmincas évekig az idősebb szerzetesek zömét ő avatta bhiksuvá.

Amíg húszas éveim elejétől állandó lakóhelyemmé nem lett, minden évben kora tavasszal
elköltöztem a Norbulingkába, s úgy fél év múlva, a tél beálltakor tértem vissza a Potalába. Az
év nagy napja volt számomra, amikor elhagyhattam végre potalabéli sötét szobámat. A
költözködés kétórás szertartással kezdődött (amely örökkévalóságnak tűnt), majd hosszas
fölvonulás vette kezdetét, amellyel nemigen törődtem. Szívesebben sétáltam volna, élvezve a
környező tájat, ahol már ki-kipattantak a természet gyöngyörű új hajtásai az apró zöld rügyek.
A Norbulingkában számtalan szórakozásra nyílott lehetőség. Magas falakkal határolt
gyönyörű, hatalmas park volt az egész, rajta néhány épület, amelyekben a személyzet lakott.
Volt egy belső, az úgynevezett Sárga Fallal határolt terület is, ahová a dalai lámán, meg
szűkebb kíséretén és néhány szerzetesen kívül senki sem léphetett be. Ennek túloldalán állt
néhány épület, köztük a dalai láma gondozott kerttel övezett rezidenciája.
Boldog órákat töltöttem a parkban, sétáltam a gyönyörű kertekben, s figyeltem az ott élő
állatokat; a szelíd pézsmaszarvas csapatot, a dogkhjiket, ezeket a hatalmas tibeti mastiffeket,
legalább hat volt belőlük, s őrkutyaként használták őket, a Kumbumból kapott pekingi
palotakutyát, néhány hegyi kecskét, a szamarat s a majmot, a Mongóliából hozott tevéket, két
leopárdot és az öreg, búslakodó tigrist (utóbbiak persze ketrecben voltak), a papagájokat, a fél
tucat pávát, a darvakat, az aranyliba párt, s azt a mintegy harminc boldogtalan kanadai ludat,
amelyeknek szárnytollait levágták, hogy ne tudjanak elrepülni. Őket nagyon sajnáltam.
Az egyik papagáj igen jó barátságba keveredett ruhatárnokommal, Kenrap Tendzinnel, aki
dióval szokta őt etetni. Amint a madár az ujjai közül csipegetett, ő simogatta a fejét, mire az
egyfajta eksztázisba esett. Nagyon szerettem volna magam is hasonló baráti viszonyba kerülni
a madárral, többször is megpróbáltam, de hiába, mire botot ragadtam, hogy megbüntessem. A
papagáj azontúl, persze, már akkor is elrepült, ha csak meglátott; jó lecke volt ez arra, hogyan
szerezzünk barátokat: semmiképp sem erővel, inkább együttérzéssel.
A majom hasonló jó viszonyban volt Ling rinpocséval, de csakis vele. A rinpocse a zsebéből
etette, s ha a majom meglátta, hogy közeledik, hozzászaladt, s matatni kezdett ruhája redői
között.
Valamivel több szerencsém volt a nagy, szépen kiépített tóban élő halakkal. A partról
hívtam őket, s ha hozzám úsztak, apró kenyér- és padarabokat kaptak jutalmul. Sokszor
azonban nem hallgattak rám, nem törődtek velem. Ilyenkor dühbe gurultam, s táplálék helyett
kavicsok és szildadarabok záporát árasztottam rájuk. Amikor mégis fölbukkantak, nagyon
ügyeltem rá, hogy az apróbbak is megkapják a nekik járó részt, s ha másképp nem ment,
pálcával hessegettem el a nagyobbakat tőlük.
Egyszer a tóparti játék közben egy közelben úszó fadarabra lettem figyelmes, s
megpróbáltam azt elsüllyeszteni a halfegyelmező botommal. Utána csak arra emlékszem,
hogy a füvön fekszem és csillagokat látok; az egyik takarítóm, egy messzi Nyugat-Tibetből
származó valamikori katona szerencsére rajtam tartotta egyik szemét és segítségemre sietett.
A Norbulingka másik vonzereje közelsége volt a Kjicshu folyó egyik mellékágához, melyet
a külső faltól néhány perc sétával lehetett elérni. Kisfiúként inkognitóban, valamelyik
kísérőmmel gyakran lementem a partjára. Eleinte senki sem törődött a dologgal, ám egyszer
Tathag rinpocse megtiltotta a kirándulást. Sajnos, a dalai lámára vonatkozó etikett nagyon
szigorú volt, arra kárhoztatott, hogy magam legyek, mint a bagoly. A tibeti társadalom akkori
konzervativizmusa olyan erős volt, hogy még a magasabb rangú kormánytisztviselőknek sem
illett mutatkozniuk az utcán.
A Norbulingkában, akárcsak a Potalában, időm jó részét a takarítókkal töltöttem. Már egész
kis koromban sem szívelhettem a protokollt vagy az etikettet, sokkal inkább elidőztem a
szolgálók között, mint mondjuk, a kormány tagjainak társaságában. Különösen szívesen
tartózkodtam szüleim szolgálóinak körében, mindig sok időt töltöttem velük, ha
meglátogattam a házukat. A szolgák zöme Amdóból való volt, élveztem a falunkról, meg a
környező falvakról szóló történeteiket.
Azt is nagyon szerettem, amikor velük együtt rátörtem a szülői ház éléskamrájára. Ilyenkor
persze ők sem bánták, hogy ott vagyok, hiszen jelenlétem kölcsönös előnyökkel járt. A
fosztogatás igazi ideje késő ősszel jött el, ilyenkor mindig találhattunk új készleteket a
pompás szárított húsból, amit aztán csiliszószba mártogatva faltunk be. Annyira szerettem ezt
az ételt, hogy egy ízben túl sokat fogyasztottam belőle, s ugyancsak rosszul lettem. Amint
végemet járva hányni próbáltam, Kenrap Tendzin megpillantott, s valahogy így sietett
bátorítani: „Ez az, add ki mind, jót fog tenni!” Kínosnak éreztem a helyzetet, s nem
köszöntem meg neki, hogy törődött velem.
Hiába voltam én a dalai láma, a szüleimnél szolgálók csak úgy tekintettek, mint bármely
másik kisfiút, mint egyébként mindenki, kivéve a hivatalos rendezvénvcket. Semmilyen
megkülönböztető bánásmódban nem részesültem, s mindenki nyugodtan elmondta előttem,
ami az eszében járt, így aztán korán megtanultam, hogy népem élete nem valami könnyű.
Takarítóim is gátlás nélkül beszámoltak mindennapjaikról, s mindazokról az
igazságtalanságokról, amelyeket a tisztviselők és a magasabb rangú lámák miatt el kellett
szenvedniük. Általuk értesültem a napi pletykákról is, amelyek gyakran munka közben
énekelt dalok és balladák formájában öltöttek testet. Így azután gyermekkorom olykor
magányosan telt ugyan, és tizenkét éves korom táján Tathag rinpocse még azt is megtiltotta,
hogy meglátogassam szüleimet, mégsem úgy cseperedtem föl, mint Sziddhárta herceg, vagy
Pu Ji, Kína utolsó császára. Később azután magányom enyhült, számos érdekes emberrel is
találkoztam.
Gyerekkoromban legfeljebb tíz európai élhetett Lhászában. Nem sokat ismertem közülük, az
első indzsivel, ahogy a tibetiek a nyugatiakat nevezik, akkor találkoztam, amikor Lobszang
Szamten elhozta hozzám Heinrich Harrert.
Akkoriban a fővárosban élt Sir Basil Gould, a brit kereskedelmi kirendeltség vezetője, majd
utóda, Hugh Richardson, azóta számos Tibetről szóló könyv szerzője, akivel
száműzetésemben sok hasznos beszélgetést folytattam. Aztán meg Reginaid Foxon kívül volt
ott még egy egészségügyi tisztviselő, akinek a nevére nem emlékszem, de sohasem feledem,
amikor a Norbulingkába hívták, hogy gyógyítsa meg azt a pávát, amelyiknek ciszta nőtt a
szeme alatt. Erősen figyeltem tevékenységét, s jót mulattam a lhászai nyelvjárást a
tiszteletteljes tibeti beszédmóddal keverő (mely kettő végül is két különböző nyelv)
nyugtatgató szavain. Rendkívüli hatással volt rám, amikor ez a különös férfi így szólt a
madárhoz: Tiszteletreméltó páva úr!
Heinrich Harrer nagyon kedves embernek bizonyult. Szőke hajú volt, amilyet én korábban
még sohasem láttam, rá is akasztottam a gopsze (mgo-ser), „sárga fejű” gúnynevet. A
második világháborúban az indiai brit csapatok fogságába esett osztrák volt, akinek Peter
Aufschnaiter nevű fogolytársával sikerült megszöknie, s együtt érkeztek Lhászába.
Ideérkezésük nagy eseménynek számított, hiszen Tibetbe hivatalosan csak a rendkívüli
engedéllyel rendelkező külföldiek léphettek be. Öt évig élték az itteni nomádok életét, mire
eljutottak a fővárosba. Érkezésükkor a lakosság olyannyira csodálta bátorságukat és
kitartásukat, hogy a kormányzat megadta nekik a tartózkodási engedélyt. Magam az elsők
között értesültem jöttükről, s nagyon kíváncsi lettem, hogyan is nézhetnek ki, különösképp
Harrer, akiről gyorsan elterjedt, hogy érdekes és barátságos ember.
Remekül beszélt tibetiül és pompás humorérzéke volt, ugyanakkor maga volt a tisztelet és
udvariasság. Ahogy jobban összeismcrkedtünk, elhagyta a formalitásokat és ha a tisztviselőim
nem voltak jelen, teljesen közvetlen lett, amit igencsak becsültem benne. Ha jól emlékszem,
1948-ban találkoztunk először, s a következő másfél évben, amíg Tibetben maradt,
rendszeresen, többnyire hetente egyszer találkoztunk. Tőle hallhattam a külvilágról, főképp
Európáról, s az épp dúló háborúról. Segített angol tanulmányaimban is, amelyeket éppen
akkoriban kezdtem el egyik tisztségviselőmmel. Addigra már ismertem a latin betűket,
amelyeket átfordítottam a tibeti kiejtésnek megfelelően, s alig vártam, hogy többet is
megtanulhassak. Harrer számos gyakorlati kérdésben is segített rajtam.
Így például annak a generátornak rendbehozásában, amelyet a vetítővel együtt kaptam.
Kiderült, hogy ócska, öreg masina, s föl-fölötlik bennem, vajon a brit tisztviselők nem a saját,
használt gépüket adták-e oda a nekem szánt helyett.
Másik szenvedélyemet az idő tájt az a három autó jelentette, amelyeket a XIII. dalai láma
hozatott Tibetbe, s élete végéig használta őket szállításra, igazi utak híján főként Lhászában
és környékén. Halála után senki nem tartott igényt rájuk, s nem is gondozta őket, ott álltak a
Norbulingka egyik épületében. Az egyik autó egy amerikai Dodge volt, a másik kettő Baby
Austin, valamennyi a húszas évek végéről. Volt még egy Willys dzsip is, amelyet az 1948-
ban Amerikában járt tibeti kereskedelmi küldöttség szerzett, de azt is alig használták.
Az autókkal is úgy jártam, mint a vetítővel, némi időbe került, míg találtam valakit, aki
értett hozzájuk, merthogy elhatároztam, így vagy úgy, de ismét működniük kell. Egyszercsak
előkerült egy Tasi Cering nevű sofőr, majd egy másik, ugyancsak lobbanékony természetű
ember, aki a déli, indiai határnál fekvő Kalimpongból származott. Közösen bütyköltük a
kocsikat, s végül az egyik Austin teljes szétbontásának az árán működőképessé tettük a
másikat. A Dodge és a dzsip jobb állapotban voltak, s apróbb javítgatások után mindkettő
elindult.
De miután megjavítottuk a kocsikat, nyomban megtiltották, hogy akárcsak a közelükbe is
menjek. Hiába, mert egyik nap, amikor tudtam, hogy a sofőr távol van, elhatároztam,
kocsikázok egyet valamelyikkel. A Dodge és a dzsip elindításához kulcsra volt szükség, ám
az a sofőrnél maradt, a Baby Austinnak viszont mágneses gyújtása volt, így kurblival is el
tudtam indítani.
Izgatottan hajtottam ki a pajtából, hogy tegyek egy kört a kertben. Igen ám, de Norbulingka
parkja teli van fával, s bizony hamarosan nekirohantam az egyiknek. Rémülten fedeztem föl,
hogy egy lámpaüveg eltörött, s ha másnapig meg nem javítom, sofőröm rájön, hogy
kocsikázgattam, aminek kellemetlen következményei lesznek.
Sikerült további károk nélkül a helyére vinnem a kocsit, s nyomban nekiláttam a sérült üveg
megreparálásának. Rémületem csak nőtt, amikor észrevettem, hogy nem közönséges, hanem
színezett üveggel van dolgom. Így aztán hiába találtam egy beleillő üvegdarabot, hátra volt
még a feladat, hogy hasonlóvá tegyem az eredetihez, amit úgy oldottam meg, hogy bekentem
szörppel. Végül egészen meg voltam elégedve a munkámmal, ele azért rossz volt a
lelkiismeretem, amikor másnap találkoztam a sofőrrel. Bizonyos voltam benne, hogy ha még
nem tudná, hamarosan rájön a történtekre, ő azonban soha nem említette a dolgot. Tasi
Ceringet mindig megőrzöm emlékezetemben; ma is él, Indiában, s noha ritkán találkozunk, jó
barátomnak tartom.

A tibeti naptár eléggé bonyolult dolog. A holdhónapok képezik az alapját, az éveket meg
nem századokban tartjuk nyilván, hanem hatvan éves ciklusokban. Minden évhez hozzá
rendeljük az öt elem (föld, levegő, tűz, víz, vas) és a tizenkét állat (egér, ökör, tigris, nyúl,
sárkány, kígyó, ló, birka, majom, madár, kutya, disznó) valamelyikét. Minden elem kétszer
egymás után kerül sorra, férfi, majd női elemként, így azután a tizedik évben készletünk
kimerül. Ekkor az első elemet a tizenegyedik s tizenkettedik állattal kapcsoljuk össze, a
másodikat a tizenharmadikkal és tizennegyedikkel, s így tovább. A 2000. esztendő például a
tibeti naptár szerint a vas-sárkány éve lesz.
A kínai uralom előtti évszázadokban az évszakváltást számos ünnep jelezte minálunk,
amelyeknek ugyan vallási jellege volt, de világi ember éppúgy megülte őket, mint szerzetes.
Utóbbiak egy-egy ima között ettek, ittak, énekeltek, táncoltak, játékokkal mulattak.
A jeles napok egyik legfontosabbika az újév (loszár, lo gsar) volt, amelynek
megünneplésére a nyugati naptár szerint februárban vagy márciusban került sor. Különös
jelentőségét számomra az adta, hogy minden évben ilyenkor találkoztam nyilvánosan
Necsunggal, az állami jóssal. Róla egy későbbi fejezetben lesz még szó, a dolog lényege
annyi, hogy ezen alkalmakkor nyílt módom nekem és a kormánynak egy médium, vagyis
kuten (sku rten) révén szót váltanunk az előttünk álló évről Tibet védőistenével, Dordzse
Drakdennel.
Az egyik ünnephez ugyancsak vegyes érzések fűztek. A mönlam (smon-lam) volt ez, vagyis
a nagy ima ünnepe, amelyre közvetlenül a loszár után került sor. A baj ott kezdődött, hogy
mint dalai lámának már egész kis koromtól kezdve részt kellett vennem az ünnep
legfontosabb szertartásán, s azzal folytatódott, hogy a portól minden egyes alkalommal náthát
kaptam. Épp úgy, ahogy manapság, valahányszor az indiai Bódh Gájába megyek. A náthát az
okozta, hogy a Dzsokhang szentélyben, ahol a rezidenciám volt, még a potalabélieknél is
elhanyagoltabbak voltak a szobák.
Az oly igen félt szertartásra, vagyis pudzsára tehát délután került sor, a kéthetes mönlam
első hetének végén. Több mint négy órán át tartott, azt követően pedig egy hosszú és nehéz
szövegrészt kellett emlékezetből fölmondanom. Annyira ideges voltam, hogy a pillanattal
előbb elhangzottakra sem emlékeztem, nemhogy a fölmondandó szövegre. Idősebb és ifjabb
nevelőm, a régens, szertartásmesterem, ruhatárnokom és a konyha mestere szintén
nyugtalankodtak, a szertartás alatt ugyanis olyan magasan trónoltam, hogy egyikük sem
tudott volna súgni nekem, ha elakadok.
De az, hogy elfelejthetem a szöveg sorait, csak az egyik gondomat jelentette. Attól is
rettegtem, hogy húgyhólyagom nem fogja kibírni a rendkívül hosszú ceremóniát. Végül aztán
mindig minden rendben zajlott, a legelső alkalommal is, amikor pedig még egészen apró
voltam. Máig megmaradt bennem azonban, hogy ilyenkor a félelem teljesen megbénított;
annyira tompította érzékeimet, hogy azt sem tudtam, mi folyik körülöttem. Még az épületben
röpdöső, az áldozati tálakat dézsmáló galambokat sem láttam, csak akkor vettem észre őket
ismét, amikor túljutottam mondókám felén.
Amikor a dolog véget ért, igen boldog voltam, nemcsak azért, mert egy évre
megszabadultam ettől a szörnyűségtől, hanem mert a dalai láma egész esztendejének egyik
legszebb pillanata következett: kisétálhattam az utcára, s megtekinthettem a thormákat, ezeket
a hatalmas, tarka vajszobrokat, amelyeket e napon hagyományosan fölajánlottak a
buddháknak. Volt azután ott még bábszínház, katonazenekar, s az egész ünnepen mindenütt a
nép nagy-nagy boldogsága áradt.
A Dzsokhang templom egész Tibet legszentebb épülete. A 7. században építtette Szongcen
Gampo (Srong-brtsan Sgam-po) király, hogy benne helyezze el azokat a szobrokat, amelyeket
egyik felesége, a nepáli Ansuriaruam király lánya, Bhrikuti Dévi hozott magával. (Szongcen
Gampónak négy másik hitvese is volt, három tibeti és egy kínai, aki nem volt más, mint a
Tang-dinasztia második uralkodójának a lánya, Vengcsen Kongjo hercegnő.) A szentély az
évszázadok során jelentősen kibővült és megszépült. Egyik legjelentősebb emléke a
bejáratánál álló kőoszlop, amely Tibet történelmi nagyságáról tanúskodik. A tibetiül és
kínaiul rávésett fölirat a két ország 821–22-ben kötött örökérvényű szerződését rögzíti:

„Tibet nagy királya, a varázslatos isteni úr és a hatalmas kínai császár, Huang-ti kínai
uralkodó, akik mint unokafivér és nagybátyja, rokoni viszonyban állnak egymással, közösen
úgy döntöttek, hogy birodalmuk szövetségre lép. Roppant egyezséget írattak s kötöttek,
amelyet isten és ember egyaránt ismer s tanúsít, így hát soha nem lesz megváltoztatható. Ezen
egyezségnek egyik pontja vésetett e kőoszlopra, hogy a későbbi korok és nemzedékek
értesülhessenek róla.
Triszong Drecen, a varázslatos isteni úr és a kínai császár, Ven-vu hsziao-te Huang-ti,
unokafivér és nagybátyja, messzetekintő bölcsességükben megkísérlik megoltalmazni
birodalmaik jólétét mindenféle bajtól most s a jövőben, és mindenkire egyaránt kiterjesztik
jóindulatukat. Azon egyetlen vágytól vezérelve, hogy alattvalóik békéjét és hasznát
szolgálják, a tartós boldogulás biztosításának magasztos céljában egyeztek meg, s roppant
egyezségüket azért kötötték, hogy végrehajtsák elhatározásukat, amely szerint helyreállítandó
a korábbi barátság, az érdekek kölcsönös figyelembe vétele, valamint a régi jószomszédi
viszony.
Tibet és Kína megmarad a most uralma alatt álló területek határainál. Minden, mi keletre
fekszik, az a nagy Kína országa, s minden, mi nyugatra, az a nagy Tibet országa, ehhez
kétség nem fér. Ilyeténképpen egyik fél sem folytathat háborút, avagy foglalhat el területet.
Bárki személy kapcsán e gyanú fölmerülne, az tömlöcbe vetendő, s ügye kivizsgáltával
kitoloncolandó.
Most, amikor a két birodalom e roppant egyezmény révén szövetségre lépett, a régi úton
ismét követeket kell küldeni, hogy általuk kapcsolatok létesülhessenek, s unokafivér és
nagybátyja jó viszonyát igazoló barátságos üzeneteket lehessen váltani. A régi szokás szerint
lovakat kell cserélni egymással a Csiang-csun hágó lábánál, a Tibet és Kína közötti határon.
A Szuj-jung határállomásnál kell a kínaiaknak a tibeti küldöttséget fogadniuk, s azontúl
minden szükségessel ellátniuk. A tibetieknek Csing-sujnál kell a kínaiakat fogadniuk, s
mindennel ellátniuk. Mindkét fél a szokásos tisztelettel és megbecsüléssel kezeltessék,
unokafivér és nagybátyja baráti viszonyának megfelelően.
A két ország között füst, por ne legyen látható. Titkos mozgósítások ne történjenek, az
„ellenség” szó el ne hangozzék. Még a határőrök se érezzenek félelmet vagy aggodalmat, és
kedvükre élvezhessék a földet s ágyat. Mindenki békében éljen és részesüljék tízezer évig a
boldogság áldásában. Mindennek híre járja be mindazon helyet, ahol a nap és a hold süt.
Ezen ünnepélyes megállapodás hatalmas korszaknak jelenti kezdetét, amelyben a tibetiek
boldogan élnek majd Tibet földjén, a kínaiak pedig Kína földjén. Hogy ezt senki, soha meg
ne változtathassa, tanúul hívtuk a vallás Három Drágaságát, a szentek gyülekezetét, a napot, a
holdat, a bolygókat és csillagokat. Ünnepélyes eskü tétetett állatáldozattal, az egyezséget
megkötöttük.
Ha a felek nem cselekednének e megállapodás szerint, avagy megsértenék azt, bármelyikük,
Tibet vagy Kína legyen is az, a másik fél a maga részéről csakis szerződésszegésnek
tekintheti az esetet.
Tibet és Kína uralkodója és miniszterei letették erre az előírt esküt, s megállapodásukat
írásban részletesen rögzítették. A két uralkodó rányomta pecsétjét is. A megállapodás
végrehajtásával megbízott miniszterek aláírásukkal látták el a dokumentumot, melynek
példányait mindkét fél a maga királyi levéltárában helyezte el.”

A Dzsokhangban a szobám az emeleten volt, vagyis a templom lapos teteje alatt. Az

ablakból nemcsak az épület központi szárnyára láttam, hanem megfigyelhettem a lenti
piacteret is. A déli ablak a templomcsarnokra nézett, ahol a szerzetesek egész nap imáikat
kántálták. Az itteni szerzetesek mindig fegyelmezettek voltak, és szorgosan látták el
feladataikat.
A keleti ablakból elém táruló kép már egészen másféle volt, arra az udvarra nézett, ahol a
magamfajta novíciusok gyülekeztek. Meghökkenve bámultam, ahogy a dolgukkal mit sem
törődve játszadoztak, sőt olykor-olykor egymásnak is estek. Kisebb koromban sokszor
leszaladtam, hogy közelebb legyek hozzájuk, ilyenkor alig hittem a szememnek, fülemnek.
Először is nem mormolták kijelölt imáikat, inkább csak dúdolgatták őket, már amelyikük
vette egyáltalán a fáradságot, hogy kinyissa a száját, amit sokuknál egyáltalán nem
tapasztaltam. A legtöbbjük játékkal töltötte az időt. Igen gyakran nagy verekedések törtek ki,
csak úgy koppantak a fejeken a facsé-szék. Kettős érzés töltött el ezekben a helyzetekben;
egyrészt úgy gondoltam, igencsak buták ezek a legények, másrészt mégiscsak irigyeltem őket,
mert úgy tűnt, semmi gondjuk a világon. Amikor azonban a verekedés eldurvult, megijedtem
és elszaladtam.
Nyugatról a piacteret figyelhettem meg, ami persze kedvenc időtöltésem volt. Kár, hogy
inkább csak leskelődnöm volt szabad, mintsem nyíltan kiállni az ablakba, mert ha valaki
véletlenül meglátott, az egész tömeg földre borult előttem. A függönyön át pillantgattam ki, s
közben úgy éreztem magam, mint valami bűnöző. Emlékszem, hogy úgy hét-nyolc évesen,
első vagy második dzsokhangi tartózkodásom idején alaposan lejárattam magam. A lent
nyüzsgő tömeg látványa óriási izgalomba hozott, nagy merészen kidugtam a fejem a
függönyön, s ez még nem volt elég, köpködni kezdtem rájuk; ma is látom, amint köpéseim
nyálbuborékjai az odalenn földre boruló emberek fején csattannak. Örömmel kijelenthetem
azonban, hogy azóta a dalai láma önfegyelme némiképp megszilárdult.
Nagyon szerettem a piaci bódékat bámulni, s emlékszem, hogy az egyikben egyszer
megpillantottam egy fából készült apró játékpisztolyt. De se pénzem nem volt, se lemennem
nem volt szabad, ezért úgy jutottam hozzá, hogy valakit leszalasztottam, vegye meg nekem. A
zarándokoktól kapott pénzből fizettem érte, ehhez nyúltam hozzá olykor, hiszen hivatalosan
nem kezelhettem pénzt. Tulajdonképpen máig sincs közvetlen kapcsolatom a pénzzel, minden
kiadásomat és bevételemet személyi titkárságom kezeli.
A dzsokhangbéli tartózkodásaim másik öröme az volt, hogy összebarátkozhattam az ottani
takarítókkal is. Szokásom szerint minden szabadidőmet az ő körükben töltöttem, s úgy
hiszem, távozásomkor épp oly szomorúak voltak, mint én. Emlékszem azonban, hogy az
egyik évben hiába kerestem azokat, akikkel az előző ünnepen kötöttem szoros barátságot.
Nagyon csodálkoztam és csalódott voltam, hisz úgy vártam már a találkozást. Az egyetlen
ottmaradt alkalmazottól aztán megtudtam, mi történt. Elmondta, hogy a másik tízet lopás
miatt elbocsátották. Amikor a legutóbbi ünnep után eltávoztam, a tetőablakon át bemásztak a
lakosztályomba és különféle dolgokat, például aranyból készült vajlámpásokat és efféléket
vittek magukkal. Nos, hát ennyit akkori társaságomról…
A mönlam ünnep utolsó napja a szabadban telik. Először is az eljövendő buddha, Maitréja
hatalmas szobrával az élen menet indul a régi város határai mentén, ezt az utat nevezik
Lingkhornak. Úgy hallottam, hogy „hála” a kínai városfejlesztésnek, ez az útvonal már nem
létezik, áll viszont még a Barkhor, a Dzsokhang közvetlen környékét körbeölelő belső körút.
Annak idején az odaadó zarándokok hitbéli jámborságuk jeleként az egész Lingkhort
lépésenként földre borulva járták végig.
Miután a Maitréja szobrát hordozó körmenet befejeződött, általános izgalom támadt, a
tömeg figyelme ugyanis a sporteseményekre irányult. A népszerű küzdelmek lóversenyből és
futóversenyből álltak, amelyekre mindenki benevezhetett. A lóversenyek furcsaságát az adta,
hogy az állatokra nem ültek lovasok, hanem a Drepung kolostor mögött szabadon eresztettek
és a Lhásza központjában kitűzött cél felé hajtották őket a lovászok meg a nézők. Mielőtt a
lovak megérkeztek, a futóverseny résztvevői, a leendő atléták egy közelebbi starthelyről
szintén nekiiramodtak a városközpont felé. A két versenyző csoport mulatságos zűrzavarban
egyidőben ért a célhoz. Az egyik évben azonban sajnálatos eset történt. Néhány futó
belekapaszkodott a mellettük elfutó lovak farkába, s huzattá magát. A versenyek végén a
főkamarás azonnal vádat emelt a csalókkal szemben, akik jórészt az én környezetemből
kerültek ki. Lesújtott, amikor megtudtam a hírt, hogy komoly büntetés vár rájuk, s
kivételesen közbeléptem az érdekükben.
A mönlam fesztivál lényegében Lhásza egész lakosságát közelről érintette, mert a régi
hagyomány szerint a város polgári közigazgatását ilyenkor a Drepung kolostor apátjára
bízták. Ő pedig azután a szerzetesek közül állított rendőrséget a törvényes a közrend
biztosítására. Az őrség erélyesen járt el, minden kihágást elég szigorú büntetéssel sújtottak.
Az apát leginkább talán a tisztaságra ügyelt, azért aztán az emberek ebben az évszakban
meszeltek ki a házaikat és söpörték föl az utcákat.
Nekem, gyereknek a khabsze, vagyis loszársütemény elkészítésének hagyománya volt az
újévi ünnep egyik legfontosabb mozzanata. Az ünnepen a konyhamester pompás tésztából
különös alakú gombócokat gyúrt, majd jól átsütötte őket. Az egyik évben elhatároztam, hogy
magam is megpróbálkozom a sütéssel. Minden jól ment, meg is voltam elégedve a
kézügyességemmel, így hát szóltam a konyhafőnöknek, hogy másnap is átmennék hozzá,
néhány gombócot készíteni.
Így is lett, csakhogy ez alkalommal friss, kellően át nem sütött olajat adtak, ezért aztán
amikor a tésztát az edénybe dobtam, akkorát robbant, mint egy tűzhányó. A bal karomat
elborította a sistergő olaj, s a bőröm nyomban fölhólyagzott. Az egyik idősebb, folyton
tubákoló szakács, akit nehéz volt kizökkenteni nyugalmából, hozzám rohant, s valami fölvert
krémszerűséggel kenegetni kezdte a karomat. Egyébként fölötte kedélyes ember volt, ám
ezúttal rendkívül izgalomba jött. Emlékszem, igen mulatságosnak találtam, ahogy az orrából
dohánydarabkák és takony csöpögött, miközben himlőhelyes arcára rettentő aggodalom ült ki.
Az egész történetből az ő különös ábrázatán kívül ma már nem is tudok mást fölidézni.
Az összes ünnepség közül azt az álló hétig tartó operafesztivált élveztem leginkább, amely
minden évben a hetedik hónap első napján vette kezdetét. Egész Tibetből fölléptek itt
táncosok, énekesek és színészek. Előadásaikat a Sárga Fal legtávolabbi végéhez kapcsolódó
elkerített területen tartották. Magam egy erre az alkalomra biztonságosan lezárt helyről
élveztem a látványt, a fal belső oldalához támaszkodó egyik épület tetejéről. A nézők között
ott volt a kormány valamennyi tagja feleségestül, utóbbiak fölhasználták az alkalmat, hogy
ékszereikkel és ruházatukkal versenyre keljenek egymással. A versengés azonban nem
szorítkozott csupán a hölgyekre, merthogy erre az ünnepre vártak egész évben a norbulingkai
takarítók is. Az ünnepséget megelőző napokat azzal töltötték, hogy innen-onnan ruhákat és –
lehetőleg korall – ékszereket szereztek, hogy azután ezekben parádézhassanak. Az ő idejük
akkor érkezett el, amikor a fesztivál keretében tartott virágversenyen fölvonulhattak a
cserepekbe ültetett virágaikkal.
Sohasem feledem azt a takarítómat, aki ilyenkor mindig egy igen különös kalapban jelent
meg, amit roppant büszkén viselt. A fejfedőnek hosszú, vörös selyem rojtozata volt, amelyet
nagy műgonddal tekert a nyaka köré és a vállára.
Egyszerű emberek is megtekintették a látványosságot, noha nekik nem járt olyan ülőhely,
mint a kormánytisztviselőknek vagy a nemességnek. Ha már egyszer ott voltak az előadáson,
hát megcsodálták a szertartási pompájukban díszelgő magas rangú tisztviselőket is, s
nemkülönben éltek az alkalommal, hogy imamalommal a kezükben körbejárják a Sárga Falat.
(Az imamalom olyan, lejegyzett imákat magába foglaló henger, amit a mantrák mormolása
közben forgatnak.)
A lhászaiakon kívül is volt vendég szép számmal; itt voltak keletről a magas növésű,
hangoskodó khampák, akik hosszú hajukba hetykén vörös bojtot fontak, délről a nepáli és
szikkimi kereskedők, s föltűntek az apró, vékony testalkatú nomád állattenyésztők is.
Mindahányan a mulatságnak szentelték magukat, amit népünk felettébb kedvel. Mi, tibetiek,
többségünkben egészen egyszerű emberek vagyunk, semmit sem szeretünk jobban a
látványosságnál, vagy egy jó társaságnál. A mönlam ünnepeken így aztán még az is gyakran
előfordul, hogy a szerzetesi közösség egyik-másik tagja is csatlakozik a mulatsághoz, persze
álruhában, hiszen nekik tiltott dolog az ilyesmi.
Micsoda boldog napok voltak ezek! Az előadások alatt az emberek üldögéltek és
beszélgettek, olyan jól ismerték már a dalokat és táncokat, hogy minden jelenetet kívülről
tudtak. Csaknem mindegyikük vitt magával valami harapnivalót, teát és csángót, s kedvükre
jöttek-mentek. A fiatalasszonyok csecsemőiket szoptatták, a gyerekek sikongatva és nevetve
rohangáltak föl-alá, csak egy-egy új szereplő színreléptekor torpantak meg, hogy tágra nyílt
szemmel bámulják színes, vad jelmezét. Ilyenkor a magányosan üldögélő öregemberek
egyébként rezzenéstelen arca is föl-fölragyogott, az anyókák pedig egy-egy pillanatra
abbahagyták a fecsegést, hogy azután minden folytatódjék, mint addig. S mindeközben a nap
csak sütött, sütött az égből, s perzselt a ritkás magaslati levegőn.
Az egyedüli alkalmat, amikor bizonyosan mindenki figyelt, a vígjátékok bemutatása
jelentette, amelyekben a színészek szerzetesnek, apácának, magas rangú hivatalnoknak, vagy
éppen állami jósnak öltözve gúnyolták ki a közélet szereplőit.
Az év másik fontos ünnepsége a Mahákála-fesztivál volt, a harmadik hónap nyolcadik
napján, amikor a nyár hivatalosan is kezdetét vette. Ezen a napon minden kormánytag nyári
öltözéket öltött, e napon költöztem magam is a Potalából a Norbulingkába. Az ötödik hónap
tizenötödik napján tartották a Dzamgling csiszang („egyetemes ima napja”) nevű ünnepet,
amely egy egész hétig tartó fesztivál kezdetét jelentette. Ilyenkor mindazok a lhászaiak, akik
sem szerzetesként vagy apácaként, sem kormánytisztviselőként nem voltak eltiltva ettől,
sátrakat állítottak, és a főváros melletti síkságra költöztek, hogy egyenek-igyanak,
szórakozzanak. Egyébként biztos vagyok benne, hogy sokan, akiknek nem lett volna szabad,
szintén így tettek. Azután jött a tizedik hónap huszonötödik napja, Congkhapának, a tibeti
buddhizmus nagy reformátora és a Gelugpa (Dge-lugs-pa) rend megalapítója halálának napja,
amely külön ünnepet jelentett. Fáklyás felvonulásokat tartottak és számtalan vajmécsest
gyújtottak szerte az országban. E nevezetes nap jelölte a tél kezdetét is, ilyenkor öltötték föl a
tisztviselők téli öltözéküket, magam pedig, ha nem is lelkesen, de visszatértem a Potalába.
Szerettem volna, ha olyan öreg vagyok már, mint az elődöm, aki megengedhette magának,
hogy a felvonulás után inkább az általa is sokkal jobban kedvelt Norbulingkában maradjon.
Számos világi eseményt is rendeztek az év folyamán, így például az első hónapban tartott
lóvásárt. A nomádok ugyancsak az év bizonyos szakaszában, nevezetesen ősszel hozták föl
jakjaikat, hogy eladják a mészárosoknak. Ilyenkor mindig nagyon szomorú voltam, nehéz
volt elviselni a gondolatot, hogy minden egyes szerencsétlen jószág az utolsó óráit éli.
Valahányszor azt láttam, hogy állatokat vezetnek a Norbulingka mögött a piac felé, leküldtem
valakit, hogy vásárolják meg a nevemben őket, ily módon sikerült az életüket megmentenem.
Az évek során, azt hiszem, legalább tízezer állatot menthettem meg, ha ugyan nem többet.
Amikor ez eszembe jut, kissé megnyugszom, hogy az a komisz kölyök talán valami jót is
művelt.
 HARMADIK FEJEZET

A lerohanás: Kitör a vihar

Az 1950-es esztendőben, a szokásos nyári operafesztivál előtti napon, éppen a norbulingkai

fürdőszobámból leptem ki, amikor egyszercsak azt éreztem, hogy a lábam alatt mozog a föld.
Késő este volt, s lefekvés előtti tisztálkodásom közben egyik szolgálómmal beszélgettem. A
fürdőszobát akkoriban a lakosztályomtól néhány méterre, egy kisebb épületben rendeztük be,
így aztán épp a szabadban voltam, amikor a dolog történt. Először újabb földrengésre
gyanakodtam, hisz Tibetben gyakoriak a földmozgások. A szobámba visszatérve észrevettem,
hogy néhány kép elmozdult a falon, s ugyanabban a pillanatban hatalmas csattanás hallatszott
a távolból. Néhány takarítóval együtt kirohantam az épületből, s az égre pillantottunk; a
csattanások egyre-másra követték egymást. Olyan volt az egész, mint valami tüzérségi
össztűz, s azt gondoltuk, hogy a rázkódást és a zajt a tibeti hadsereg gyakorlata okozhatja.
Összesen harminc-negyven robbanást lehetett összeszámolni.
Másnap tudtuk meg, hogy nem hadgyakorlat volt, hanem egy különös természeti jelenség.
Némelyek arról is beszámoltak, hogy furcsa, vöröses izzást láttak az égen abból az irányból,
ahonnan a robajlás jött. Lassanként kiderült, hogy Tibet egész területén észlelték a jelenséget:
Csamdóban, négyszáz mérföldnyire keletre éppúgy, mint Szakjában, amely háromszáz
mérföldre délnyugatra fekszik a fővárostól. Még azt is beszélték, hogy Kalkuttában is
hallható volt. Ahogy ez a különös esemény keltette félelem elült, az emberek, persze mindjárt
mondogatni kezdték, hogy nem egyszerű földrengés volt, hanem valamiféle baljóslatú jel.
Engem nagyon korán érdekelni kezdett a tudomány, így hát természetesen meg akartam
találni a rendkívüli esemény tcrmészettudományos magyarázatát, s amikor néhány nap múlva
találkoztam Heinrich Harrerrel, megkérdeztem tőle, hogy ő miben látja az okát, nem is
annyira a föld remegésének, mint inkább a különös égi jelenségnek. Bizonyos volt benne,
hogy a kettő kapcsolatban állt egymással; a földkéreg repedhetett meg a hegységek
megemelkedése nyomán.
Magyarázata eleinte kézenfekvőnek, aztán mégis valószínűtlennek tűnt. Ugyan, miért járna a
földkéreg megrepedése éjszakai égi tűzijátékkal, meg aztán hogy lehet az, hogy ilyen nagy
távolságokból is látható volt? Nem hittem, mint ahogy ma sem hiszem, hogy Harrer elmélete
mindenre magyarázatot adott. Lehet, hogy van a dologra tudományos magyarázata, de úgy
érzem, hogy az akkor történtek még ma is túl vannak a tudomány határain, s igazi
misztériumnak voltunk tanúi. Lehetséges, hogy valamiféle metafizikum nyilatkozott meg
előttem. Bárhogy is legyen, a fölülről jövő intés, akár alulról érkező dübörgés volt is, annyi
bizonyos, hogy a tibeti helyzet utána hamarost megromlott.
Említettem már, hogy az eset közvetlenül az operafesztivál előtt történt. Két nap múlva az
ómen – ha ugyan az volt – kezdett beteljesülni. Estefelé, az egyik előadás alatt észrevettem,
hogy egy hírnök rohan felénk. Amint a közelünkbe ért, rögvest odavezették a másik oldalt
elfoglaló régenshez, Tathag rinpocséhoz. Mindjárt láttam, hogy valami baj van, hisz rendes
körülmények között kormányzati ügyekkel várni kellett volna a következő hétig. Persze,
igencsak furdalt a kíváncsiság: mit jelenthet mindez? Biztosan valami szörnyűség történt. Ám
túlságosan fiatal voltam, politikai hatalom nem volt a kezemben, így hát meg kellett várnom,
míg Tathag rinpocse elérkezettnek látja az időt, hogy beavasson a dolgokba. Azt azonban már
korábban fölfedeztem, hogy egy láda tetejére állva a magasan fekvő ablakon át tudok
kukucskálni a régens szobájába.
Ahogy bement a szobába, fölpattantam és lélegzet-visszafojtva leskelődni kezdtem. Láttam,
ahogy a régens arca elkomorul a futártól átvett levél olvastán. Néhány perc múlva kiment, s
hallottam, amint elrendelte a kasag összehívását.
Rövidesen rájöttem, hogy a régensnek szóló levél voltaképpen távirat, amelyet a Csamdóban
székelő khami kormányzótól kapott, s arról szólt, hogy kínai katonák rátámadtak egy tibeti
helyőrségre, s megölték az ott szolgálatot teljesítő tisztet. Nos, ez csakugyan ijesztő hír volt.
Már az elmúlt ősszel is át-áttörtek a határon a kínai kommunisták, akik régen ígérgették, hogy
egyszer kiszabadítják Tibetet az imperialista agresszorok kezei közül (nem igazán tudom, mit
is jelenthetett ez), s mindez annak ellenére történt, hogy valamennyi kínai tisztet 1949-ben
eltávolították Lhászából.
Most aztán úgy tűnt, hogy a kínaiak beváltják fenyegetésüket, aminek következtében nagy
veszélybe kerül az ország, s ez előttem is világos volt, hiszen összes tisztünk és katonánk
száma nem haladta meg a nyolcezer-ötszázat. Az újabban diadalmas Népi Felszabadító
Hadsereg (NFH) útjában nem jelenthettünk akadályt.
Az az évi operaünnepből alig maradt meg több bennem, mint a lelkemet átjáró csüggedtség
emléke. Még a lassú dobütések között eljárt varázslótáncok sem érdekeltek, amikor a
táncosok pazar jelmezeikben (volt olyan is, aki a halált játsszva csontváznak öltözött)
komoran és ritmikusan mozogtak a régi-régi koreográfiára.
Két hónapra rá, októberben bekövetkezett, amitől legjobban tartottunk. Hírek jöttek
Lhászába, hogy nyolcvanezer kínai katona átlépte a Csamdótól keletre folyó Dricshu folyót.
Rádiójuk azt jelentette, hogy a kínai kommunista hatalomátvétel évfordulóján megkezdődött
Tibet „békés fölszabadítása”.
„Lezuhant hát a fejsze”, Lhásza sorsa beteljesedett. Nem állhatunk ellen ekkora támadásnak,
hisz nemcsak emberekben szűkölködünk, de a seregnek sem elegendő modern fegyvere, sem
megfelelő kiképzése nincs. Ilyesmivel a régcnsség alatt nemigen törődtek. A tibetiek,
történelmük tanúsága ellenére, alapvetően békeszeretőek, szemükben a katonai szolgálat az
emberi élet leghitványabb formája volt, a katonákra úgy tekintettek, mint a mészárosra. S
hiába küldtek nagy sebesen valahonnan segédcsapatokat, s hiába állítottak föl egy új
alakulatot, a kínaiak ellen küldött sereg ugyancsak gyenge maradt.
Haszontalan dolog azon töprengeni, lehetett-e volna másképpen alakítani az eseményeket.
Annyit érdemes csak megemlíteni, hogy a kínaiak sok embert veszítettek a harcban, sok
körzetben heves ellenállásba ütköztek, s a háború közvetlen nehézségein kívül még az
utánpótlással és a zord időjárással is sok gondjuk akadt. Többen éhenhaltak közülük, másokat
a magaslati betegség döntött le a lábáról, amely mindig is megtámadta, olykor végzetesen
meggyötörte a Tibetben járó külföldieket. A küzdelem azonban, függetlenül attól, mekkora
volt és milyen felkészültségű a tibeti hadsereg, végül is hiábavalónak bizonyult, elvégre Kína
népessége százszorosa a miénknek.
A Tibet szabadságát ért támadás nem maradt észrevétlen a világban. Az indiai kormány,
akiket a britek is támogattak, tiltakozott a Kínai Népköztársaságnál, leszögezvén, hogy a
támadás nem szolgálta a béke ügyét. 1950. november 7-én a kasag és a kormány fölhívással
fordult az ENSZ-hez, hogy lépjen közbe érdekünkben, csakhogy Tibet a maga békés
elkülönülést célzó politikájának megfelelően soha nem kérte fölvételét a szervezetbe, így hát
semmilyen választ nem kaptunk sem erre a fölhívásunkra, sem arra a további két táviratra,
amelyeket még az év vége előtt elküldtünk.
Ahogy a tél közeledett, s mind rosszabb hírek érkeztek, az emberek arról kezdtek beszélni,
hogy a dalai lámának meg kellene adni a nagykorúságot; úgy vélték, két évvel hamarabb
kellene rám ruházni a teljes világi hatalmat. A takarítóim beszámoltak róla, hogy Lhászában
mindenfelé plakátok jelentek meg, amelyek szidták a kormányzatot, s az én beiktatásomat
követelték. Hasonló célú dalok is születtek.
Két irányzat volt; az egyik engem kívánt vezetőnek a válságban, míg a másik túl fiatalnak
tartott ahhoz, hogy ilyen nagy felelősséget rakjanak a vállamra. Magam az utóbbival értettem
egyet, csakhogy, sajnos, engem senki nem kérdezett. A kormány úgy határozott, hogy a
kérdést a jósnak kell föltenni, amire egy feszültségteli rítus végén került sor. Akkor a
szertartásokon viselt roppant fejdísz súlya alatt támolyogva a jós ülésemhez jött és egy katát,
vagyis fehér selyemből készült áldozati sálat helyezett az ölembe, ezekkel a szavakkal: thu-la
bap, „eljött az ő ideje!”
Dordzse Drakden, Tibet védőistene tehát megnyilatkozott. Tathag rinpocse nyomban kész
volt lemondani a régensségről, s már csak az állami asztrológusokon volt a sor, hogy
kijelöljék beiktatásom napját. 1950. november 17-ére esett a választásuk, mint az év hátralévő
napjai közül a legszerencsésebbre. A rám váró feladatok engem inkább elszomorítottak. Még
egy hónapja is gondtalan fiatalember voltam, aki alig várta az évente megrendezett
operafesztivál kezdetét, most pedig nemsokára egy háborúra készülő országot kell vezetnem.
Ám a dologra visszagondolva tudom, hogy nem voltam meglepve, hisz a jós akkor már évek
óta leplezetlen megvetéssel viseltetett a kormány iránt, míg velem mindig rendkívül
tisztelettudó és figyelmes volt.
November elején, beavatásom előtt úgy két héttel legidősebb bátyám Lhászába érkezett.
Alig ismertem rá, Takcer rinpocse néven annak a Kumbum kolostornak volt most az apátja,
ahol fölfedeztetésem után azt a magányos másfél évemet töltöttem. Első pillantásra láttam
rajta, hogy sokat szenvedett; szörnyű állapotban volt, rendkívüli feszültség és szorongás
bujkált benne. Dadogva mondta el, mi is történt. Amdo tartomány, ahol mindketten
születtünk, s ahol a Kumbum is áll, oly közel fekszik Kínához, hogy igen hamar kommunista
ellenőrzés alá került. Bátyámat nyomban fogságba vetették, gyakorlatilag házi őrizetben
tartották saját kolostorában, a szerzetesek működését pedig korlátozták. Megpróbálták
átnevelni őt az új, kommunista gondolkodásmódra, s rávenni, hogy szakítson eddigi
világnézetével. Az volt a tervük vele, hogy szabadon Lhászába engedik, ha vállalja, hogy
rávesz engem a kínai uralom elfogadására. Ha ez nem sikerül neki, meg kellett volna ölnie, s
megkapta volna érte a jutalmát.
Furcsa javaslat volt ez! Bármely élőlény megölésének még a gondolatát is szigorúan tiltja a
buddhizmus, de hogy éppen a dalai lámát ölje meg bárki valamilyen személyes haszon
fejében, olyan képtelen ötlet volt, amely már önmagában jelzi, milyen kevéssé ismerték a
kínaiak népünk jellemét és kultúráját.
Bátyám egy álló éven át kénytelen volt végignézni, miként forgatják föl közössége életét a
kínaiak, s napról napra érlelődött benne az elhatározás, el kell menekülnie, hogy Lhászában
figyelmeztessen engem és a kormányt, mi is vár országunkra, ha meghódítanak bennünket. A
menekülés egyetlen útjának az látszott, ha látszólag enged nekik, így azután végül is
elfogadta az ajánlatukat.
Mindennek hallatán gyorsabban kezdtem szedni a levegőt. Eddig szinte semmit sem tudtam
a kínaiakról, a kommunistákról meg csak annyit, hogy szörnyű károkat okoztak a mongol
népnek. Összes többi tudásomat a Life című képeslap olykor-olykor kezembe kerülő
számaiból szereztem. Most azonban bátyám szavaiból világossá vált, hogy ezek az emberek
nem csupán vallástalanok, hanem kifejezetten a vallás ellenségei. Nagyon megrémültem,
amikor Takcer rinpocse azt mondta, hogy szerinte csak abban bízhatunk, ha segítséget hívunk
külföldről és fegyverrel szállunk szembe a kínaiakkal.
Buddha ugyan megtiltotta az ölést, de utalt rá, hogy bizonyos körülmények között mégis
igazolható. A bátyám szerint ezek a körülmények megnyugtatóan igazolják az efféle terveket,
ezért aztán elhatározta, hogy visszavonja szerzetesi esküjét, leveti papi ruháját és Tibet
követeként külföldre megy. Az amerikaiakkal kívánt kapcsolatot teremteni, biztosra vette,
hogy támogatni fogják a szabad Tibet eszméjét.
Megrémültem ennek hallatán, de mielőtt tiltakozni tudtam volna, sürgetni kezdett, hogy
mielőbb hagyjam el Lhászát. Noha voltak, akik korábban is ezt tanácsolták, az ötletnek még
nem sok támogatója volt. Bátyám azonban egyenesen könyörgött, hogy fogadjam meg a
tanácsát, ne törődjek vele, mit gondol a többség. Nagy veszélyben vagyunk, mondta, s te
semmiképp se kerülhetsz a kínaiak kezére.
Takcer rinpocse ezután több kormánytaggal is találkozott mielőtt elhagyta volna a fővárost.
Egyszer-kétszer még láttam, de semmit sem tehettem, hogy elhatározásának
megváltoztatására bírjam. Az elmúlt évben szerzett szörnyű élményei meggyőzték róla, hogy
ez az egyetlen járható út. Nem töprengtem azonban sokáig, hisz megvoltak a magam
tennivalói is. Közelgett a beiktatásom napja.
Az esemény alkalmából elhatároztam, hogy általános amnesztiát hirdetek, hivatalba lépésem
napján minden rabot szabadon engedünk. A Sölben lévő börtön is kiürül; örültem a
szabadulásuknak, bár olykor sajnáltam is, hogy vége a távoli barátkozásoknak. Legközelebb,
amikor távcsövemet arra fordítottam, a tábor már üres volt, néhány hulladék után szaglászó
kutyát lehetett csak látni. Úgy éreztem, hogy életem valamivel szegényebb lett.
Tizenhetedikén reggel egy-két órával korábban keltem a megszokottnál. Még sötét volt.
Öltözködés közben ruhatárnokom egy zöld vászondarabot nyomott a kezembe, hogy kössem
a derekam köré; az asztrológusok tanácsára történt ez, akik a zöldet szerencsés színnek
tartják. Úgy döntöttem, hogy aznap nem reggelizem, mert tudtam, hogy hosszú szertartás elé
nézek, s nem akartam, hogy szervezetem természetes folyamatai bármiképpen is
megszakítsák azt. Az asztrológusok azonban ragaszkodtak hozzá, hogy megegyek egy almát a
ceremónia előtt, emlékszem, alig tudtam legyűrni. Miután mégis sikerült, bementem a
szentélybe, hajnali fölszentelésem színhelyére.
Ragyogó eseménynek ígérkezett, amelyen jelen volt a kormány, s a Lhászában tartózkodó
külföldi képviselők, mindenki hivatalos alkalmakkor használt, színpompás kitüntetéseivel.
Sajnos, igencsak sötét voltvígy hát nem sok részletet tudtam kifürkészni. A szertartás alatt az
aranykereket tartottam a kezemben annak jeleként, hogy fölvettem a világi hatalmat. Ezen
kívül nem sokra emlékszem, azon a mind hevesebb vágyamon kívül, hogy kiüríthessem
hólyagomat. Magamban a csillagjósokat szidtam, hisz az ő ötletük volt, hogy almát egyek, s
ez lett aztán a bajom oka. Soha nem bíztam bennük igazán, ez az eset csak megerősítette
gyanakvásomat.
Mindig is úgy gondoltam, ha egyszer az ember életének a legfontosabb napjait – a
születéséét vagy a haláláét – nem egyeztetheti az asztrológussal, a többivel kár törődnie. Ez
persze csak személyes véleményem, s nem jelenti azt, hogy a tibeti asztrológiai tradíciót el
kellene vetni. Kultúránk szempontjából ez nagyon is fontos.
Ezúttal azonban a helyzetem mind elviselhetetlenebbé vált, míg végezetül üzennem kellett a
főkamarásnak, gyorsítsa föl az események menetét. Hosszú és bonyolult szertartásaink
ismeretében már attól féltem, hogy soha nem ér véget.
Amikor azután a beiktatás hirtelen befejeződött, egyszer csak én lettem hatmillió, háború
fenyegetette lélek elvitathatatlan jogú vezetője, miközben még csak tizenöt éves voltam.
Képtelen állapot volt, de kötelességemnek éreztem a vállalását, hogy ezáltal is elkerüljem a
katasztrófát. Első feladatom a két miniszterelnök kinevezése volt.
Azért kellett kettőt kineveznem, mert kormányzati rendszerünkben minden poszt, kezdve a
miniszterelnökségtől meg volt kettőzve, az egyiket világi ember töltötte be, a másikat
szerzetes. Ez még a nagy V. dalai lámától származott, egyébként ő volt az első, aki az állam
szellemi vezetése mellett a világi hatalmat is magára vállalta. Amilyen jól működött ez a
berendezkedés a múltban, sajnos, épp annyira volt alkalmatlan a huszadik században. No
meg, mint már említettem, a csaknem húsz éves régensi uralom alatt a kormány teljesen
korrumpálódott.
Fölösleges hozzátennem, hogy reformokat alig vezettek be. Még a dalai láma sem volt erre
képes, hisz bármit javasolt is, az először a miniszterelnökök elé került, majd a kasaghoz,
aztán a végrehajtó szervek alacsonyabb rangú tagjai kapták meg, s végül a Nemzetgyűlés. Ha
bárkinek bármi baja támadt a javaslattal, szinte lehetetlen volt továbbvinni.
Ugyanez történt a Nemzetgyűlés javasolta reformokkal, csak épp a fordított irányban. Ha
bármely törvényjavaslat legvégül mégis a dalai láma elé került, akkor az általa javasolt
módosításokkal együtt – amelyeket pergamencsíkokra jegyezve hozzáragasztottak az eredeti
irathoz – átnézés céljából úgyis visszaküldték végig az egész vonalon, s valahol megint csak
elakadt. Ami még nehezebbé tette a reformok meghozatalát, az a vallási közösség félelme
volt minden idegen befolyástól; határozottan állították, hogy ilyesmi kárára lenne a tibeti
buddhizmusnak.
Szerzetes-miniszterelnöknek Lobszang Tasit választottam, mellé pedig a közigazgatásban
jártas Lukhangvát. Ezek után velük meg a kasaggal elhatároztuk, hogy delegációkat küldünk
Amerikába, Nagy-Britanniába és Nepálba, hátha rá tudjuk venni ezeket az országokat, hogy a
mi oldalunkon avatkozzanak be az ügybe. Egy másik küldöttség pedig Kínába ment, annak
reményében, hogy tárgyalhat a csapatok visszavonásáról. Valamennyi küldöttség az év végén
utazott el. Nem sokkal ezután úgy döntöttünk, hogy mivel a kínaiak megvetették a lábukat
keleten, magam a legidősebb kormánytagokkal Dél-Tibetbe költözöm. Ily módon, ha romlana
a helyzet, könnyebben kereshetnénk menedéket az indiai határ túloldalán. Mindeközben
Lobszang Tasi és Lukhangva Lhászában tovább működik, de az állami pecséteket magammal
viszem.
 NEGYEDIK FEJEZET

Menedék délen

Sok elintéznivaló akadt, több hétbe telt, mire elutaztunk. Az előkészületeket titokban kellett
megtenni, miniszterelnökeim attól tartottak, ha csak egyetlen hír is kiszivárog arról, hogy a
dalai láma utazásra készülődik, pánik tör ki a nép között. Ugyanakkor sok embernek nyilván
tudnia kellett, mi történik, hiszen számos teherkaravánt indítottak útnak előttünk,
némelyiknek magam sem ismertem a rakományát: ötven-hatvan erős kincsesládában
szállították el a Potala pincéjéből az aranytömböket és ezüstrudakat. A korábbi ruhatárnokom,
Kenrap Tendzin ötlete volt ez, akit akkoriban neveztek ki csikjab kenpóvá. Amikor a dologról
tudomást szereztem, nagyon dühös lettem, nem mintha sajnáltam volna a kincseket, de
megsértették ifjonti büszkeségemet. Úgy éreztem, azzal, hogy Kenrap Tendzin nem avatott be
a dologba, továbbra is gyerekként kezel.
Elutazásom napját félelemmel vegyes kíváncsisággal vártam. Egyrészről nagyon sajnáltam,
hogy el kell hagynom népemet, hisz komoly felelősséget éreztem az itt élő emberek iránt.
Másrészt azonban vonzott az utazás. Izgalmamhoz hozzájárult, hogy a főkamarás úgy
határozott, inkognitóban, világi öltözékben kell utaznom. Attól tartott, a nép esetleg nem
engedi, hogy elutazzam, ha megneszeli a dolgot. Így aztán azt tanácsolta, hogy álruhát öltsek,
aminek nagyon örültem, mert így nemcsak hogy megfigyelhettem valamelyest az országot, de
úgy tehettem ezt, mint bármely közönséges halandó, s nem mint a dalai láma.
Éjfél tájt hagytuk el Lhászát, emlékszem hideg, fényes éjszaka volt. Tibetben úgy
világítanak a csillagok, hogy annak nem láttam még párját a világon. Mély csönd volt, s a
lélegzetem mindannyiszor elállt, amikor póniaink meg-megbotlottak, miközben a kertek alatt
lopóztunk kifelé a Potala lábánál fekvő udvaron át a Norbulingka és a Drepung kolostor
mögött. Valójában azonban nem féltem.
Végcélunk Dromo volt, amely kétszáz mérföldre fekszik tőlünk, a szikkimi határnál. Ha
nem történik semmi baj, akkor is legalább tíz napig tart az út, nekünk azonban nem kellett
sokáig várnunk, hogy nehézségbe ütközzünk. Néhány nappal Lhásza elhagyása után egy
Dzsang nevű faluba értünk, ahol a Ganden, Drepung és Szera kolostorok szerzetesei gyűltek
egybe, s ütötték föl téli vitatkozó táborukat. Ahogy meglátták menetünket, tudták, hogy nem
hétköznapi utazók vagyunk. Legalább kétszázan voltunk, köztünk ötven magas-rangú
hivatalnok, ugyanennyi teherhordó állat volt velünk, úgyhogy a szerzetesek rögvest
megsejtették, nekem is ott kell lennem valahol.
Szerencsére a menet legelején haladtam, és öltözékem is hatásosnak bizonyult. Senki nem
állított meg, de amint elhaladtam mellettük, láttam, hogy a szerzetesek ugyancsak fölindultak,
többjüknek könny csillogott a szemében. Néhány pillanat múlva megállították a mögöttem
haladó Ling rinpocsét. Körülpillantottam, s észrevettem, hogy arra kérik, térjen vissza velem
együtt. Feszült pillanat volt, az érzelmek már-már kirobbantak. A szerzetesek oly mélyen
hittek bennem, mint drága védelmezőjükben, hogy képtelenek voltak belenyugodni,
elhagyom őket. Ling rinpocse elmagyarázta nekik, hogy nem leszek sokáig oda, mire a
szerzetesek húzódozva bár, de utunkra engedtek, majd magukat az ösvényre vetve kértek,
hogy térjek vissza mihamarabb.
E szomorú epizódon kívül különösebb gond nélkül folytattuk utunkat, s minden alkalmat
megragadtam, hogy – persze, továbbra is álruhában – szóba elegyedjek az emberekkel.
Rájöttem, remek alkalom ez, hogy megismerjem népem életét, és több beszélgetést
kezdeményeztem anélkül, hogy fölfedtem volna kilétemet. Ezekből aztán megtudtam valamit
a kisebb-nagyobb igazságtalanságokról, s elhatároztam, amint lehet, reformokkal próbálom
meg orvosolni azokat.

Egyhetes utazás után értünk Gjancébe, Tibet negyedik legnagyobb városába, ahol már nem
lehetett titkunkat megőriznünk, s százak özönlöttek az utcára köszöntésemre. Egy ütött-
kopott, ám lelkes indiai lovascsapat, az indiai kereskedelmi kirendeltség kísérete, még
fegyvereket is ajándékozott nekünk. Formaságokra azonban nem volt időnk, siettünk tovább
és csaknem két hét után, 1951 januárjában megérkeztünk Dromóba.
Mindannyian nagyon fáradtak voltunk, engem mégis fölvillanyozott a környezet. Magában a
helyben semmi különös nem volt, több egymáshoz közel épült faluból állt voltaképpen, de
gyönyörű tájba illesztve. Pontosan ott feküdt a város, úgy háromezer méter tengerszint fölötti
magasságban, ahol az Amo-cshu völgye kettéágazik.
A völgyön egy folyó szaladt végig, elég közel a faluhoz, így éjjel-nappal odahallatszott a
morajlása. Nem messze a folyótól már meredeken tornyosultak a hegyek. A folyó partját
néhol a kristálytiszta kék égbe nyúló függőleges sziklák képezték. A távolban pedig a roppant
hegycsúcsok, amelyek Tibetet egyszerre teszik fenségessé és fenyegetővé. Itt-ott egy-egy
fcnyőcsoport, rododendron bozótok, zöld legelők elszórt foltjai. Az éghajlat, ahogy már
később tapasztaltam, meglehetősen nyirkos. Dromo közel fekszik az indiai síksághoz, így
aztán eléri a monszunesők hatása, ám a nap gyakran még a monszun idején is süt, a nagy
felhőtömbökön áttörve misztikus, szikrázó fénnyel vonja be a völgyet. Nagyon szerettem a
környéken csatangolni, megmászni néhány könnyebben megközelíthető hegyet, különösen
később, amikor már tavaszi vadvirágok borították őket; no de egyelőre még több hónap volt
hátra a télből.
Dromóba érkezésemkor először egy helyi tisztviselő (ő küldött nekem annak idején játékot
és almát) házában szálltam meg, majd a Dungkhar kolostorba költöztem. Ez az apró kolostor
egy hegyen állt, ahonnan az egész Dromo-völgyre rá lehetett látni. Nem sokkal beköltözésünk
után visszazökkentem az imák, meditációk, visszavonulások és tanulmányok régi
kerékvágásába. S noha jobb lett volna tán valamivel több szabadidő, meg aztán a Lhaszában
megszokott szórakozásaim is hiányoztak, úgy éreztem, valami megváltozott bennem. Talán
az eddig ismeretlen szabadságérzésnek volt ez a következménye, végül is megszabadultam a
lhászai életem jó részét kitevő formalitásoktól és protokolltól. S miközben hiányoztak a
barátaim, a takarítók, hiányukat betöltötte szívemben az újféle felelősségérzet. Az utazás egy
dologról bizonyosan meggyőzött, arról, hogy keményen kell tanulnom, amennyit csak
lehetséges. Népem belém vetett hite hozta ki belőlem a tőlem telhető maximumot.
Nem sokkal azután, hogy Dromóba értünk, jelentős esemény történt; egy Sri-Lankáról
érkezett szerzetes fontos relikviát hozott magával, s megindító szertartás kíséretében nyújtotta
át nekem.
Tekintve, hogy Lukhangva és Lobszang Tasi Lhászában maradt, itteni fő tanácsadóim a
kasag, a főkamarás, Ling rinpocse (akkorra már ő volt az idősebb nevelőm) és Tridzsang
rinpocse voltak (utóbbit akkoriban nevezték ki másik, ifjabb tanítómmá). Ott volt még
legidősebb bátyám, Takcer rinpocse is, aki India felé vezető útján néhány héttel korábban
érkezett.
Az első odaérkező rossz hír az volt, hogy azok közül a delegációk közül, amelyeket annak
idején még Lhászából indítottunk útnak, csak egy érte el úticélját, a Kínába küldött csoport, a
többit nem fogadták. Ez a fejlemény lesújtó volt; Tibet mindig is őszinte baráti viszonyban
állt Nepállal és Indiával, végtére is ők a közvetlen szomszédaink. Ami Nagy-Britanniát illeti,
Younghusband expedíciójának köszönhetően csaknem fél évszázadig működött Tibetben brit
kereskedelmi kirendeltség, amely még India 1947-ben elért függetlensége után is folytatta
munkáját ugyanannak az angol Hugh Richardsonnak a vezetésével. Így aztán alig tudtam
elhinni, hogy a brit kormány elfogadná Kína bármiféle uralmi igényét Tibet fölött. Úgy tűnt,
megfeledkeztek róla, hogy a múltban, például amikor Younghusband egyezményt kötött a
tibeti kormányzattal, még jónak látták, hogy Tibetet teljesen szuverén államként kezeljék.
1914-ben sem így gondolkoztak még, amikor egy konferencia megrendezésekor (ez volt az
ún. Szimla-konvcnció) Tibetet és Kínát külön felekként hívták meg. Ráadásul az angol és a
tibeti nép mindig is jó viszonyban volt egymással. Honfitársaim az illem, az igazság és a
humor iránti érzéket fedezték föl az angolokban, s ezt nagyon tisztelték bennük.
 Amerika pedig 1948-ban Washingtonban örömmel fogadta kereskedelmi küldöttségünket,
amely még az alelnökkel is találkozott. Így hát nyilván az ő véleményük is megváltozott.
Emlékszem, micsoda szomorúság fogott el, amikor ráébredtem, mindez annyit jelent, hogy
Tibetnek egyedül kell szembenéznie a kommunista Kína roppant erejével.
Miután egy kivételével az összes küldöttség egy-két héten belül visszatért, a következő
fejlemény Csamdo kormányzójának Ngabo Ngavang Dzsigmének a jelentése volt. Csamdo
tartomány jó része akkor már kínai kézre került, így a jelentést a környék egyik vezető
kereskedője juttatta el Lhászába. Ő csak Lobszang Tasi és Lukhangva kezében tudta
biztonságban az irományt, akik meg eljuttatták hozzám. A hosszú jelentés fájdalmas, komor
részleteket közölt a kínai veszedelem természetéről, s világossá vált belőle, ha csak nem
kötünk velük valamilyen egyezményt, a kínai csapatok rövidesen Lhásza ellen vonulnak.
Márpedig ha ez megtörténik, nagy emberáldozattal jár, amit mindenáron el akartam kerülni.
Ngabo szerint nem volt más választásunk, mint hogy tárgyaljunk. Fölajánlotta, hogy
amennyiben a kormánynak nincs ellenérc, s tőlünk is kap néhány embert maga mellé,
személyesen megy el Pekingbe, hogy párbeszédet kezdeményezzen a kínaiakkal. Kapcsolatba
léptem a Lhászában lévő Lobszang Tasival és Lukhangvával, hogy megtudjam, mi a
véleményük. Azt válaszolták, hogy szerintük ilyen tárgyalásokat Lhászában kellene folytatni,
ám a reménytelen helyzetre való tekintettel beleegyeznek a pekingi színhelybe is.
Mivel Ngabo bízott a fölajánlott közvetítés sikerében, és én magam is megfontolt állami
hivatalnokként ismertem őt, úgy döntöttem, hogy fogadjuk el ajánlatát, utazzon a kínai
fővárosba, s kijelöltem két dromói és két lhászai tisztviselőt kísérőjeként. Reméltem, hogy
meg tudja értetni a kínai vezetéssel, Tibetnek nincs szüksége „felszabadításra”, megelégszik a
nagy szomszéddal fönntartott további békés kapcsolatokkal.
Eközben kitavaszodott, s a természet újraéledt. A hegyeket hamarosan színes virágmezők
tarkították, a fű zöldje mélyebb, dúsabb lett, a levegőt friss, szokatlan illatok töltötték meg:
jázmin, lőne, levendula. Kolostorbeli szobáimból lepillanthattam a folyóra, ahová a parasztok
hordták itatni juhaikat, jakjaikat és dzomóikat. Irigykedve néztem a piknikezők csapatait,
csaknem naponta megjelentek a parton, hogy a maguk rakta tűzön főzzenek valamit.
Olyannyira elbűvöltek a látottak, hogy összeszedtem minden bátorságomat, s megkértem
Ling rinpocsét, hadd menjek ki egy kicsikét. Ő is úgy érezhetett mint én, mert
meglepetésemre engedélyezett számomra egy pár szabadnapot. Nem emlékszem, voltam-e
valaha is boldogabb, mint amikor azon a környéken barangoltam néhány napon át. Az egyik
kirándulásom közben meglátogattam egy bonkolostort. Szívemet csak az szorította, hogy
tudtam, cudar idők előtt állunk, nemsokára hírt kapunk Ngabótól Pekingből. Félig-meddig
fölkészültem a rosszra, arra a rémületre azonban, amit az igazi hír váltott ki belőlem,
lehetetlen volt fölkészülni.
A kolostorban egy hatvoltos elemmel működő Bush típusú rádión hallgattam esténként a
pekingi rádió tibeti nyelvű adását, olykor egyik-másik tisztviselőm társaságában, de többnyire
egyedül. Az adások zömét elöntötte a „Diadalmas Anyaországról” szóló propaganda, ám meg
kell mondanom, hogy így is nagy hatással voltak rám a hallottak. Folyvást az ipari haladásról
folyt a szó, meg arról, hogy Kína minden polgára egyenlő, ami akkor az anyagi és lelki
haladás tökéletes összekapcsolásának tetszett. Az egyik este azonban, amint egyedül
üldögéltem, egészen másféle műsort sugároztak. Nyers, recsegő hang adta hírül, hogy Tibet
békés felszabadítása tárgyában egy tizenhét pontos „egyezményt” írt alá aznap a Kínai
Népköztársaság kormánya és Tibet – ahogy ők nevezték – „helyi kormánya”.
Nem hittem a fülemnek. Ki akartam rohanni, hogy mindenkit odahívjak, de mozdulni se
tudtam. A bemondó azt ecsetelte, hogy az „utóbbi száz évben, vagy még régebben” agresszív
imperialista erők miképp hatoltak be Tibetbe, s „vittek ott végbe mindenféle csalást és
provokációt”. Majd hozzátette, hogy „ilyen körülmények között Tibet népe a rabszolgaság és
a szenvedés szakadékába zuhant”. Fizikailag rosszul lettem, ahogy a hazugságoknak és
képzelődéseknek ezt a hihetetlen elegyét hallgattam.
S még csak most jött a java. Az „egyezmény” első cikkelye azt mondta ki, hogy „a tibeti
népnek egyesülnie kell a kínaival, s ki kell űznie Tibetből az imperialista erőket”. „A tibeti
népnek vissza kell térnie az anyaország, a Kínai Népköztársaság nagy családjának kebelére.”
Ugyan mit jelenthet ez? Idegen katonák, akik legutoljára Tibet földjére léptek, a mandzsuk
voltak, 1912-ben. Akkoriban úgy sejtettem (most meg már tudom is), hogy maroknyi európai,
ha lehetett az idő tájt Tibetben. Ami pedig azt az ötletet illeti, hogy „Tibet térjen vissza az
anyaországhoz”, hát az nem más, mint szemérmetlen ferdítés: Tibet soha nem volt Kína
része. Mint már említettem, Tibet valójában réges-régi kapcsolatban áll Kína jó részével, ezen
kívül viszont, népeink etnikailag és antropológiailag teljesen különbözők. Más-más nyelvet
beszélünk és írásunk is egészen eltérő. Ahogy a Nemzetközi Jogászbizottság egy későbbi
jelentésében leszögezte:

„A kínaiak kiűzése után Tibet helyzete 1912-ben joggal nevezhető de facto függetlenségnek,
… így hát kijelenthető, hogy az 1911–12-es események jelzik Tibetnek, mint teljesen
szuverén államnak az újbóli megalakulását, mely állam tény és jog szerint független a kínai
ellenőrzéstől.”

A legriasztóbb azonban az volt, hogy Ngabónak nem volt felhatalmazása a nevemben bármit
is aláírni, ő csak tárgyalhatott. Magamnál tartottam Dromóban a pecséteket is, nehogy valami
hasonló eszébe jusson. Nyilván kényszer alatt tette. Ám az egész történetet csak hónapokkal
később ismertem meg, addig be kellett érnünk a rádió adásával (amelyet többször is
megismételtek). Hallgattuk az öntömjénező dicshimnuszokat a kommunizmus örömeiről,
Mao elnök dicsőségéről, a Kínai Népköztársaság csodáiról és mindarról a sok remek
dologról, amely a tibeti népre vár most, hogy sorsunk összekapcsolódott. Őrület volt az egész.
Hasonlóképp dermesztő volt a tizenhét pontos „egyezmény” többi részlete is. A 2. cikkely
például kimondta, hogy a tibeti „helyi kormány tevékenyen hozzájárul a Népi Felszabadító
Hadsereg behatolásához Tibetbe, valamint a nemzeti ellenállás lecsillapításához”. Amennyire
meg tudom ítélni, ez annyit jelent, arra számítottak, hogy hadseregünk nyomban megadja
magát. A 8. cikkely ugyanezt a témát folytatja, amikor kijelenti, hogy a tibeti haderőnek be
kell olvadnia a kínaiba, amennyiben ez lehetséges. A 14. cikkelyből megtudjuk, hogy ezentúl
Tibetnek nincs szava külkapcsolatait illetően. Ezek közé az árulkodó cikkelyek közé azután
beépítettek néhány olyat is, amely rögzíti Tibet vallási szabadságát, biztosítja az én
helyzetemet és a fennálló politikai rendszert. Ám mindezen közhelyek ellenére világos volt: a
Kínai Népköztársaság kivetette hálóját a Hó Országára.
Ahogy helyzetünk mind reménytelenebbé vált, többen sürgettek, hogy azonnal utazzam
Indiába, különösen Takcer rinpocse, aki hosszú levelet küldött Kalkuttából. Azzal érveltek,
hogy Tibet egyedüli reménye, ha szövetségeseket talál a Kína elleni harchoz. Amikor
emlékeztettem őket, hogy India, Nepál, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok nem fogadta
küldöttségeinket, azzal válaszoltak, hogy ha ezek az országok észreveszik a helyzet
súlyosságát, nyilván támogatni fognak bennünket. Hangoztatták, hogy az Egyesült Államok
kérlelhetetlen ellensége a kommunista terjeszkedésnek, éppen ezért folytat háborút Koreában.
Láttam rációt az érvelésükben, mégis úgy éreztem, az a tény, hogy Amerika már lekötötte
magát egy háborúban, csökkenti annak esélyét, hogy egy másikat robbantson ki.
Néhány nap múlva hosszú távirat érkezett a pekingi küldöttségtől. Nem volt benne sokkal
több annál, amit már a rádióból is tudtunk. Ngabót nyilvánvalóan megakadályozták abban,
hogy az igazat írja. A delegáció tagjai közül néhányan újabb keletű visszaemlékezéseikben
leírják az egész históriát, miképp is vették rá őket testi kényszerrel és hamisított állami
pecsétekkel, hogy aláírják az „egyezményt”. Akkoriban azonban, Ngabo táviratából még csak
sejthettem, mit is történt. Annyit azért közölt velem, hogy Tibet kormányzó-tábornoka,
Csiang Csin-vu Indiából útban van Dromo felé, s rövidesen megérkezhet.
Nem tehettünk mást, mint hogy várakoztunk. Közben fogadtam a három nagy egyetemi
kolostor, a Ganden, a Drepung és a Szera apátjait, akik épp akkor érkeztek meg. Amint szóba
került a tizenhét pontos „egyezmény”, sürgetni kezdtek, hogy mielőbb térjek vissza Lhászába,
mivel mondták, a tibeti nép igen nagyon várja ezt. Véleményüket megerősítette Lukhangva és
Lobszang Tasi, akik követeket küldtek az apátokkal.
Néhány nap múlva ismét hallottam Takcer rinpocséről, akinek, úgy tűnt, sikerült fölvennie a
kapcsolatot a kalkuttai amerikai követséggel, s látogatási engedélyt kapott az Egyesült
Államokba. Újra csak sürgetett, hogy utazzam Indiába, mert, mint írta, az amerikaiak nagyon
szeretnének kapcsolatba kerülni Tibettel, s ha száműzetésbe vonulnék, valamilyen támogatási
szerződést biztosan köthetnénk az amerikai kormánnyal. Azzal zárta levelét, hogy amilyen
gyorsan csak tudok, Indiába kell utaznom, s hozzáfűzte, hogy a Dromóba tartó kínai
delegáció már járt Kalkuttában. Azt sugallta ezzel, hogy ha nem lépek rögtön, túl késő lesz.
Ez idő tájt hasonló tartalmú levelet kaptam Heinrich Harrertől, aki közvetlenül előttem
hagyta el Lhászát, s Kalimpongban tartózkodott. Határozottan megírta, hogy szerinte Indiában
kellene menedéket keresnem, amivel néhány tisztségviselőm is egyetértett. Ugyanakkor Ling
rinpocse épp oly hajthatatlanul állította, hogy erről szó sem lehet, mint korábban.
Így hát dilemma elé kerültem; ha bátyám tanácsát követem, valami halvány reményünk
talán nyílik a külföldi segítségre. Ám, ha meg sem próbálom az egyezkedést a kínaiakkal?
Mit jelentene ez népem számára? Szabad-e úgy elmennem, hogy nem is találkoztam velük?
Ha meg elmegyek, új szövetségeseink vajon minden rosszban kitartanak-e mellettünk?
Amikor ilyen gondolatok jártak a fejemben, végül mindig ugyanarra a két következtetésre
jutottam. Először is, nyilvánvaló volt számomra, hogy ha Amerikával vagy bárki mással
szövetségre lépünk, annak háború lesz a vége, vagyis vérontás. Másodszor pedig úgy
gondolkoztam, hogy bármekkora hatalma legyen is Amerikának, mégiscsak több ezer
kilométerre van tőlünk, míg Kína a szomszédunk, s hiába kisebb az anyagi ereje, számbelileg
azért ő van fölényben. Tehát évekig tarthat, ha a vitát fegyverekkel akarjuk megoldani.
Ezen kívül pedig nem tartottam elképzelhetőnek, hogy egy demokratikus társadalom – mint
amilyen az amerikai – polgárai beleegyeznének egy vége-hossza nincs háborúskodásba. S ha
mégis, akkor is sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy mi, tibetiek a végén úgyis megint magunkra
maradunk. Akkor pedig ugyanaz lesz az eredmény, mint nélkülük. Kína szabad kezet kap
ismét, csakhogy addig számtalan ember, tibetiek, kínaiak, amerikaiak veszítik életüket
értelmetlenül. Így arra a következtetésre jutottam, hogy legjobban teszem, ha maradok s
megvárom a kínai tábornokot. Végül is ő is csak ember…
1951. július 16-án a kínai delegáció valóban megérkezett Dromóba. Egy hírnök szaladt a
kolostorba, hogy jelentse, itt vannak. Izgalommal vegyes szorongással fogadtam a hírt. Vajon
hogyan nézhetnek ki ezek az emberek? Félig-meddig bizonyos voltam benne, hogy a fejükön
szarv nőtt. Kimentem az erkélyre és kíváncsian pillantottam le a völgyre a város felé,
távcsövemmel végigpásztázva az épületeken. Szép napunk volt, emlékszem, noha az esős
évszak kellős közepén jártunk, ahogy a nap átmclegítette a földet, csak úgy gőzölgött a
párától. Egyszer csak mozgásra letten figyelmes, tisztjeim egy csapata közelgett a kolostor
felé, köztük fölfedeztem három szürkésbarna öltözetű férfit. Teljesen jelentéktelenek voltak a
tibetiek között, akik a magas ranguak hagyományos vörös-arany selyemruháját viselték.
Találkozásunk hűvösen udvarias volt; Csiang Csin-vu tábornok először arról kérdezett,
hallottam-e már a tizenhét pontos „egyezmény” felől. A legteljesebb tartózkodással feleltem
neki, hogy hallottam. Ekkor átadta egyik példányát két másik dokumentummal együtt.
Eközben föltűnt, hogy arany Rolex órát hord. A két külön dokumentum közül az egyik a
tibeti hadseregre vonatkozott, míg a másik azt taglalta, mi történik akkor, ha úgy döntök,
hogy száműzetésbe vonulok. Alapgondolata az volt, hogy hamarosan úgyis rájönnék, a
kínaiak igaz barátsággal jöttek hozzánk, ekkor pedig bizonyosan vissza kívánnék térni
hazámba, ahol tárt karokkal fogadnának. Ha pedig ez így van, minek is kellene elmennem?
Ezután Csiang tábornok megkérdezte, mikor szándékozom Lhászába visszatérni.
Hamarosan, válaszoltam nem éppen sokatmondóan, s továbbra is a lehető legtartózkodóbb
maradtam. Kérdéséből világos volt, hogy azt szeretné, ha vele mennék Lhászába, és mintegy
jelképesen, együtt lépnénk be a városba. Tisztviselőimnek végül sikerült ezt
megakadályozniuk, úgyhogy a tábornok csak egy-két nappal utánam indult útnak.
 Róla szerzett első benyomásaim tehát megfeleltek előzetes elképzelésemnek; függetlenül
attól, hogy gyanakodtam rá, s tartottam is tőle, első találkozásunk során kiderült, hogy – bár
úgymond az ellenségem – ugyanolyan emberi lény, hétköznapi személy, mint jómagam. Ez a
fölfedezésem tartós hatással volt rám, újabb fontos leckét jelentett.
Ha nem találkoztam volna Csiang tábornokkal, valamivel vidámabban tértem volna vissza
Lhászába. Tisztségviselőimmel együtt fölkészültünk az útra, s a hónap vége felé vágtunk
neki. Már nem akartunk inkognitóban maradni, sokkal díszesebb öltözékben utaztam, mint
idefelé. Gyakorlatilag minden útba eső nagyobb falunál megálltunk, hogy meghallgatásokat
tartsak és rövid tanításban részesítsem a helybélieket, így lehetőségem nyílott, hogy
személyesen mondjam el az embereknek, mi is történik Tibetben, miként rohant le bennünket
egy idegen hadsereg, de azt is, hogy a kínaiak kinyilvánították baráti szándékaikat.
Egyszersmind rövid előadást tartottam valamelyik vallási szövegről, amelyet általában úgy
választottam ki, hogy kapcsolatban álljon az időszerű mondandómmal. Ezt egyébként
mindmáig így csinálom, mert jól meg lehet ezen a módon mutatni, hogy a vallásnak bármely
élethelyzetben van mondanivalója a számunkra. Mára persze nagyobb gyakorlatra tettem
szert, akkor még önbizalmam sem volt, noha nyilvános előadásaim alkalomról alkalomra
javultak. Mint minden tanár, magam is megtapasztaltam, a tanítás során értjük meg
leginkább, mennyire fontos, hogy magunk is tanuljunk.
Örültem, hogy ennyi dolgom akadt az úton, s nem jutott időm a búslakodásra. Egész
családom külföldön volt, kivéve atyámat, aki tizenkét éves koromban meghalt és a most is
velem lévő Lobszang Szamtent. Udvartartásom tagjain kívül csak Tathag rinpocse tartott
velem, aki még Dromóban látogatott meg, hogy néhány fontos tanításban részesítsen, s most
visszatérőben volt a Lhásza melletti kolostorába. Ugyancsak megöregedett a múlt tél óta,
amikor utoljára láttam, mostanra már kiütközött rajta több mint hetven éve. Nagyon örültem a
társaságának, nemcsak azért, mert rendkívül kedves ember volt, hanem mert egyúttal nagy
tudású lelki vezető is. Kétségtelenül ő volt a legjelentősebb gurum, aki számos hagyományba
és titkos tanításba avatott be, amelyeket ő maga az akkori idők legkiválóbb mestereitől
sajátított el.
Dromóból lassan Gjancébe értünk, ahol az indiai lovascsapat ismét fegyvereket ajándékozott
nekünk. Ezúttal nem volt olyan sietős, s itt tölthettem néhány napot. Azután elindultunk a
Szamding kolostor felé, ahol Dordzse Phagmo, az egyik legnagyobb bódhiszattva élt. Kevés
ennél szebb kolostor van Tibetben, már a hozzá vezető út is gyönyörű; kobaltkék tavacskák
partján buja zöld legelők foltjai, rajtuk juhok ezrei legelésznek. Az éles tiszta nyári fényben
úgy éreztem, e látvány a legcsodálatosabb mind közül, amit valaha is láttam. Olykor-olykor
megpillantottam egy-egy szarvascsapatot vagy gazellanyájat, ezek az állatok akkoriban még
mindennaposak voltak egész Tibetben. Szívesen elnéztem, ahogy idegesen figyelik
közeledtünket, majd inas lábukkal tovafutnak.
Ez egyszer a lovaglás örömeit is kipróbáltam, különben eléggé tartok a lovaktól. Okát nem
értem, hiszen – a hernyók kivételével – minden más teremtménnyel jó viszonyban vagyok.
Habozás nélkül megfogom a pókot vagy skorpiót, a kígyóktól sem tartok különösebben, de a
lovakban nem lelem örömöm, a hernyók pedig hidegen hagynak. Ezúttal azonban élveztem,
hogy végiglovagolhatok a nyílt síkságon, egyre gyorsabb vágtára ösztökélve hátaslovamat.
Nem volt tiszta fajta, Szürke Keréknek hívták, s egykor Reting rinpocse volt a gazdája.
Roppant gyorsan és kitartóan futott, hamar megbarátkoztam vele. Csak a főlovász nem értett
egyet a választásommal, kicsinyellte az állatot, nem tartotta méltónak a dalai láma számára.
A Szamding kolostor a Nangarce nevű kisváros közelében állt, a város pedig a Jamdrok tó
közelében feküdt, melynél szebb tavat talán még tényleg nem láttam életemben. Mivel sem
lefolyása, sem természetes utánpótlása nemigen van a vízének, a Jamdrok tónak varázslatos
türkiz színe lett, amely szinte fölpezsdíti az érzékeket. Ahogy nemrégiben értesültem róla,
sajnos, a kínaiak a vizét egy erőműhöz akarják fölhasználni; hogy ennek milyen távolabbi
hatása lesz, arra gondolni se merek.
Akkoriban Szamding még virágzó közösség volt. Kolostorának élén – meglepő módon –
hagyományosan nő állt. Annyira azonban mégsem különös ez, mint első pillanatban
gondolnánk, hiszen Tibetben sosem volt szokás a nők hátrányos megkülönböztetése. Élt
például egy Lhászához közeli remetetanyán egy jelentős lelki tanító, akit az én
gyermekkoromban még Tibet-szerte ismertek, s bár nő volt és nem is tulku, tisztelete máig él.
Számos apácakolostor is működött, de a szamdingi volt az egyetlen olyan szerzetesi kolostor,
amelynek nő állt az élén.
Érdekes, hogy a Dordzse Phagmo név a szanszkrit Vadzsravárahí istennő nevének fordítása,
ami annyit tesz „gyémánt emse”. A legenda szerint Vadzsravárahí megtestesülésének törzse
asszonyé, feje pedig egy disznóé. Egy történet azt meséli el, hogy a 18. században mongol
rablók támadtak Nangarcére, s vezérük magához parancsolta az apátnőt. Udvarias
visszautasításban részesült, amin földühödve megtámadta a kolostort, harcosaival betört az
épületbe. A gyülekezési terem szerzetesekkel volt tele, s fejük magasságában egy trónon
hatalmas, ijesztő vaddisznó terpeszkedett, mely elriasztotta ] a támadókat.
Amikor én ott jártam, a Szamding kolostor élén egy velem egykorú leány állt.
Érkezésemkor elém járult, hogy kifejezze tiszteletét. Félénk, hosszú copfos fiatal lány volt,
aki utóbb Indiába menekült, ám később számomra ismeretlen okok miatt visszatért Lhászába,
ahol új uraink éveken át kihasználták. Szörnyű, hogy a kolostor és melléképületei azóta
éppúgy porrá lettek, mint az ezernyi többi szentély és rendház az ötvenes évek óta. Ősi
tradíciójuk így foszlott semmivé…
Két-három napig maradtam Szamdingben, majd nekivágtunk Lhászába vezető utunk végső
szakaszának. A Norbulingkába való visszatérés előtt még elkísértem Tathag rinpocsét a
kolostorába, amely néhány órányira esett a főváros kapuitól. A rinpocse nagyon előzékenyen
átengedte nekem a szobáját, s maga arra a füves területre költözött ki, ahol általában a vitákat
tartották. A következő napokban többször találkoztunk hivatalosan. Szomorú voltam amikor
elváltunk, tiszteltem és becsültem ezt az embert, s fölötte sajnáltam, hogy régenssége alatt folt
esett a nevén. Máig sem tudom, nem tette-e volna jobban, ha megmarad lámának, s nem
keveredik a politikába. Végül is a kormányzáshoz éppúgy nem értett, mint a közigazgatáshoz.
Nem volt okos dolog olyasmiben várni tőle eredményt, amiben sohasem jeleskedett, amiből
semmilyen képzést nem kapott. De hát Tibet már csak ilyen volt. Tathag rinpocsét mélyen
tisztelték spirituális képzettsége miatt, így aztán természetesnek tűnt, hogy őt nevezzék ki az
ország második közjogi méltóságának.
Ekkor láttam őt életében utoljára. Utolsó találkozásunkkor arra kért, ne haragudjak azokért a
tiltásokért, amelyeket ő írt elő számomra gyerekkoromban. Mélyen megindított, hogy egy
ilyen idős és tiszteletben álló mester szükségét érzi az efféle vallomásnak, és persze
megértettem őt.
Augusztus közepén értem vissza Lhászába, kilenc hónap után. Lelkes fogadtatásban volt
részem, úgy tűnt, mintha az egész város lakossága eljött volna, hogy láthasson és kifejezze
visszatérésem fölött érzett örömét. Csakhogy nagyon jól tudtam, sok minden megváltozott a
múlt tél óta, semmi sem ugyanaz már, mint egykor volt. Úgy láttam, a nép is ekképp érzi ezt,
mert kitörő örömükben a hisztéria nyomait is föl lehetett fedezni. Távollétemben hírek
érkeztek a fővárosba, melyek szerint atrocitások érték az amdói és khami tibeti lakosságot. Az
emberek természetesen tartottak a jövőtől, ugyanakkor tudtam, néhányuk azt hiszi,
hazatérésemmel most már minden rendbe jön.
Személyes dolgaimról annyit, hogy nagyon szomorú lettem, amikor megtudtam, abban az
évben meghalt legkedvesebb takarító barátom, Norbu Thondup. Ő volt az, aki a legnagyobb
kedvvel játszott velem. Ez az ember egész gyerekkorom remek pajtása volt, a tréfák
kifogyhatatlan forrását jelentette számomra. Kölyökkoromban szörnyű grimaszokkal
rémisztgetett, ahogy nagyobb lettem, vad, kamaszos játékaimban is társam volt.
Csúfolódásaink során gyakran pofonok is csattantak, s emlékszem, milyen gonosz voltam
vele, amikor játékos civakodásaink közben ólomkatonáimmal úgy felsértettem a karját, hogy
még a vére is kiserkent. Ő azonban mindvégig kedves maradt velem, egy pillanatra sem
vesztette el nagyszerű humorérzékét. Most már, persze, semmiben sem tudtam segíteni neki,
de szolgálatára lehettem lányának és fiának. Buddhistaként nagyon jól tudtam, hogy a
gyásznak nincs sok értelme, ugyanakkor arra is rádöbbentem, hogy Norbu Thondup halála
valamiképpen gyerekkorom végét jelzi. Oda már nincs visszaút.
Néhány napon belül a kínai küldöttséggel találkoztam ismét. Minden tőlem telhetőt meg
kellett tennem népemért, bármi legyen is az, miközben mindvégig annak tudatában éltem,
hogy a vallás követése az élet legfontosabb feladata. Tizenhat éves voltam akkor.
A hagyományoknak megfelelően a testőrség főhadiszállásán fogadtam Csiang Csin-vu
tábornokot, ami felbőszítette őt, s rá is kérdezett, miért ott fogadom, s nem egy kevésbé
hivatalos helyen. Nem idegen ő – hangoztatta –, s nem szeretné, ha úgy kezelnénk. Láthatóan
zavarta, hogy nem tud tibetiül. Eleinte riasztott, ahogy kidülledt szemmel és vörös arccal,
öklével az asztalt ütve, akadozó nyelvvel szitkozódott, utóbb észrevettem, hogy gyakran
vannak ilyen dühkitörései. Azután arra gondoltam, hogy ettől még legbelül rendes ember is
lehet, s mint kiderült, az is volt, sőt még őszinte is.
Hamarosan azt is fölfedeztem, hogy az efféle dühkitörések mindennaposak a kínaiak
köreiben. Sokan alighanem ezt elkerülendő bánnak velük olyan tisztelettel, különösen az
európaiak és amerikaiak, akik sokkal inkább uraik érzelmeiknek. Vallásos nevelésem
szerencsére hozzásegített, hogy bizonyos távolságtartással figyeljem viselkedését, s láthattam,
hogy sok szempontból nem is baj, ha az ember ki tudja adni mérgét; ha nem is mindig
helyénvaló, azért általában még mindig jobb, mint udvariasságot színlelni, s haragunkat
eltitkolni.
Nekem nem volt gyakran dolgom Csianggal, tán havonta ha egyszer láttam a kínai
megszállás első egy-két évében. Lukhangva, Lobszang Tasi és a kasag tagjai találkoztak vele
többnyire, nekik hamar elegük lett a viselkedéséből. Panaszkodtak is, hogy arrogáns,
erőszakos és semmit sem ért a mi eltérő világszemléletünkből. Én is láthattam, amikor
találkoztam vele, hogyan sérti meg – honfitársaihoz hasonlóan – minden pillanatban a
tibetieket.
Lhászai visszatérésem első öt-hat hetét ma már aranykornak látom, amely 1951. október 26-
án hirtelen véget ért. Ekkor ugyanis a kínai hadsereg tizennyolcadik gyalogos hadosztálya
bevonult Lhászába. Legénysége abból a hadosztályból verbuválódott, amely az előző évben
Csamdóban legyőzte a mi csapatainkat. Az egységgel együtt megérkezett Tan Kuan-szen és
Csiang Kuo-ha tábornok, akiket a találkozókra elkísért egy nemzeti viseletbe öltözött, prémes
kalpagot viselő tibeti is. ó a terembe lépvén háromszor előírásosan meghajolt, amin
ugyancsak csodálkoztam, hiszen szemmel láthatóan a kínai küldöttséghez tartozott. Kiderült,
hogy ő a tolmács, a kommunisták hű támogatója. Utóbb megkérdeztem tőle, miért nem
társainak Mao-egyenruháját viselte akkor, mire teljesen jóindulattal azt felelte, hogy a
forradalom nem az öltözködés, hanem a gondolkodás forradalma volt.
Ugyanez idő tájt bátyám, Gjalo Thondup visszatért Lhászába. Rövid ott-tartózkodása idején
többször is találkozott a kínai vezetéssel, majd bejelentette szándékát, hogy délre utazik, arra
a családi birtokra, amelyet beiktatásomkor kaptunk a kormánytól. Ez azonban valójában meg
sem fordult a fejében, mint nem sokkal később megtudtam, sikerült átjutnia Asszámba, amit
akkoriban Északkeleti Határkörzetnek neveztek. Az volt a szándéka, hogy mindenáron
megpróbál külföldi támogatást kapni, de terveibe nem avatott be, attól tartva, hogy mivel
fiatal vagyok, egy óvatlan pillanatban még elárulom a titkát.
Rövid időn belül újabb nagy kínai egység érkezett Lhászába. Jól emlékszem a
bevonulásukra; mivel Tibetben, a ritka magaslati levegőben szinte akadálytalanul terjed a
hang, potalabeli szobámban már rég hallottam a harci dobok kitartó dübörgését, mielőtt
egyetlen katonát is láttam volna. Távcsövemmel kirohantan a tetőre, s onnan kémleltem a
porfelhőből kibukkanó hosszú, kígyózó hadoszlopot. Amint a városfalhoz értek, vörös
zászlókat lengettek, meg Mao elnököt és helyettesét, Csu Tét ábrázoló plakátokat. Azután
fölharsantak a trombiták és a tubák. Mindez igen hatásos volt, akárcsak a csapatok, amelyek
igazán démoni látványt nyújtottak.
Azután, amikor végre sikerült leküzdenem a vörös zászlóik láttán támadt rossz érzésemet (a
vörös a természetben valójában a veszély színe), észrevettem, hogy a katonák igencsak
szegényesek, egyenruhájuk rongyos, ők maguk meg egytől egyig alultápláltak. Ez volt hát, no
meg a tibeti fennsíkon állandóan kavargó, s most az arcukra telepedő por, ami olyan
félelmetes külsőt kölcsönzött nekik.
1951–52 telén folytattam szokásos tanulmányaimat, csak épp szorgalmasabban. Ekkoriban
kezdtem el a lam-rim-meditációkat; ezek olyan szövegekre épülnek, amelyek azt írják le,
miként lehet a szellemi edzés révén lépésről lépésre a megvilágosodáshoz eljutni. A szerzetesi
képzés mellett nyolcéves korom óta részesültem efféle tantrikus oktatásban, amely a szent
iratok mellett titkos, beavatottak által továbbadott szóbeli hagyományokból áll. Ahogy múltak
a hónapok, lelki fejlődésem megalapozásán munkálkodva már a haladás jeleit is észleltem.
Ekkor egyik évente megtartott visszavonulásom idején értesültem róla, hogy Tathag
rinpocse eltávozott közülünk. Nagyon szerettem volna résztvenni a hamvasztásán, de nem
lehetett, ezért külön imákat szenteltem neki.
Ezen a télen másik fő foglalatosságom az volt, hogy megpróbáljak lelket önteni
miniszterelnökeimbe és a kasagba. Emlékeztettem őket a mulandóság buddhista tanára,
rámutatván, hogy az adott helyzet nem tarthat örökké, még ha a mi életünk tartamán túl is
nyúlik. Lelkem mélyén azonban mind növekvő aggodalommal követtem az eseményeket.
Örömre az adott okot egyedül, hogy küszöbön állt a pancsen láma lhászai látogatása.
Közben újabb húszezer katona érkezett, s komoly élelmiszerhiány jelei kezdtek mutatkozni.
Lhásza lakossága hetek alatt csaknem megkétszereződött, s csekélyke készleteinkből már nem
sokáig futhatta. A kínaiak eleinte betartották az „egyezménynek” azt a pontját, hogy a kínai
hadsereg tagjai „csak a tisztességnek megfelelően vásárolhatnak vagy adhatnak el bármit, s
egyetlen tűt, vagy gombolyag cérnát sem vehetnek el önkényesen a lakosságtól”. Megfizették
a kormánytól kapott gabonát, s kártalanították a tisztjeik számára rekvirált házak gazdáit.
Csakhogy ez a fizetési rendszer nem sokáig működött, a kínaiak pénze elfogyott, s az
élelmet és a szállást mint valami nekik kijárót kezdték követelni. Igen hamar válság alakult
ki, infláció keletkezett, márpedig ilyet népem eddig soha sem tapasztalt, így hát nem is tudta
megérteni, miként emelkedhet a búza ára egyik napról a másikra a kétszeresére. A megsértett
nép addigi passzív utálata egyik percről a másikra a betolakodók nyílt gúnyolásába csapott át.
A gonosz kiűzésének hagyományos tibeti módja az, hogy az emberek tapsolnak és kiköpnek,
ezt kezdte a nép művelni most is, amikor csak kínai csapatokat látott. A gyerekek kavicsokat
és szikladarabokat dobáltak, s még a szerzetesek is ruhájuk összecsomózott szárnyával
csapkodták az arra járó katonákat.
Ekkor születtek a gúnydalok Csiang Csin-vu tábornok aranyórájáról is, s amikor kiderült,
hogy sok kínai tiszt látszólag szegényes egyenruhája alatt drága prémbélés lapul, a tibetiek
megvetése nem ismert határokat. Mindez rendkívüli módon fölmérgesítette a kínaiakat, az a
gyanúm, elsősorban azért, mert látták ugyan, hogy nevetnek rajtuk, de azt már nem értették,
hogy mit mondanak rájuk. Büszkeségükben lettek megsértve, ami annyit jelentett, hogy
elveszítették arcukat, s ez a legrosszabb, ami csak egy kínaival történhet. Ennek lett
eredménye Csiang tábornok mulatságos fellépése. Egyik nap meglátogatott, s arra kért, adjak
ki egy olyan felhívást, amely megtiltja, hogy a kínaiakat akár dalokban, akár plakátokon
bírálják, hiszen ez „reakciós” dolog.
Azonban a Kína-ellenességet tiltó új törvények dacára is hallatszottak ellenük tüntető
megjegyzések az utcán, s kialakult egy népi ellenállási mozgalom. Végezetül hatpontos
memorandumot állítottak össze, s egyenesen Csiang tábornokhoz küldték, felsorolván benne a
nép panaszait, és követelték a helyőrség kivonását. A dokumentum felbőszítette a tábornokot,
azt mondta, hogy az „imperialisták” műve, a két miniszterelnököt meg azzal vádolta meg,
hogy szervezkedés élére álltak. A feszültség nőttön nőtt, a kínaiak meg, azt gondolván, hogy
megkerülhetik Lobszang Tasit és Lukhangvát, közvetlenül hozzám fordultak. Eleinte csak két
miniszterelnököm társaságában voltam hajlandó fogadni őket, ám egyszer Csiangot Lobszang
Tasi egyik megjegyzése olyannyira dühbe hozta, hogy neki akart esni, mire habozás nélkül
kettejük közé vetettem magam, s rájuk ordítottam, hogy azonnal fejezzék be. Meg voltam
rémülve, sohasem láttam még felnőtteket így viselkedni. Ezután beleegyeztem, hogy a két
felet külön-külön fogadjam.
A kínai vezetők és a miniszterelnökeim közötti viszony egyre inkább elmérgesedett, ahogy
mind több hivatalnok és katonatiszt érkezett Kínából, akik korántsem biztosították a tibeti
kormánynak a tizenhét pontos „egyezményben” rögzített önkormányzati jogát, hanem
folyvást beavatkoztak ügyeibe. Csiang tábornok számtalan találkozót szervezett köztük és a
kasag között, főképp azért, hogy megvitassák a tisztek elszállásolását, meg a katonákét és a
sok ezer tevéét és egyéb málhás állatét. Lobszang Tasi és Lukhangva számára lehetetlen
feladatnak bizonyult, hogy megértesse velük, kéréseik nemcsak túlzóak, de teljesíthetetlenek
is.
Amikor Csiang tábornok újabb kétezer tonna árpát követelt, a tibetieknek el kellett
magyarázniuk neki, hogy ennyi gabona nincs is az országban, a lakosság már így is
nélkülözik, s ami kevés mag megmaradt a kormány raktáraiban, abból legfeljebb további két
hónapig lehetne ellátni a hadsereget. A tibeti tárgyalófél közölte a tábornokkal, semmilyen
ésszerű okát nem látja annak, hogy ekkora haderő állomásozzék Lhászában. Ha az országot
hivatottak megoltalmazni, akkor küldjék őket a határra, s csak a tisztek maradjanak a
fővárosban, mondjuk egy-két század védelmében. A tábornok, mint később elmondták
nekem, csendesen tudomásul vette ezt, udvariasan is válaszolt, csakhogy nem tett semmit. A
katonák áthelyezésére vonatkozó javaslatuk után pedig mind kevésbé szerette a két
miniszterelnököt. Haragja leginkább Lobszang Tasira összpontosult, aki tudott valamennyire
kínaiul, s ez bizony zavarta a tábornokot, ezért aztán hamarosan minden elképzelhető
bűncselekménnyel is megvádolta a szerzetest. Ezzel szemben viszont gyakran dicsérte
Lukhangvát, akiben potenciális szövetségest látott.
Közben kiderült, hogy fiatal kora ellenére éppen Lukhangvát faragták keményebb fából, aki
még csak meg sem próbálta eltitkolni igazi érzéseit a tábornok előtt, olyannyira, hogy mély
megvetését is kimutatta iránta. Így aztán kettejük kapcsolata igencsak megromlott. Nevettem,
amikor hallottam egy történetet, ami viszonyukat jól jellemezte. Egyszer Csiang amúgy
mellékesen megkérdezte Lukhangvát, hogy mennyi teát iszik, mire Lukhangva célzottan csak
annyit felelt: „Attól függ, milyen az a tea”.
Ellentétük nem sokkal később elérte a csúcspontját, amikor Csiang gyűlést szervezett a két
miniszterelnök, a kasag és a kínai tisztek részvételével. Ennek megnyitásaként bejelentette,
azért jöttek mindannyian össze, hogy megvitassák a tibeti hadseregnek a kínaiba való
beolvasztását. Ez azonban már túl sok volt Lukhangva számára, azonmód kijelentette, hogy
az ötlet elfogadhatatlan, még ha része is a tizenhét pontos „egyezménynek”. Különben is az
„egyezményt” annyiszor megszegték már a kínaiak, hogy semmi értelme arra hivatkozni.
Elképzelhetetlen – jelentette ki –, hogy a tibeti katonák fölesküdnének a kínai hadseregre.
Csiang csöndben figyelt, majd ezt mondta: „Pedig a tibeti zászló helyett úgyis a kínait
fogjuk használni”. „Akkor azt le fogják tépni és elégetik” – válaszolt Lukhangva és
hozzátette: „meg fog lepődni”. Majd kifejtette, képtelen elvárás, hogy a Tibet önállóságát
lábbal tipró kínaiak barátságos megnyilvánulásokra számítanak a tibetiektől. „Miután betörték
valaki fejét – mondta – s a seb még be sem gyógyult, korai barátságra gondolni.” Ezt hallván
Csiang kirohant a találkozóról, amelyet három nappal későbbre újra összehívtak.
Természetesen nem voltam jelen valamennyi tárgyaláson, de mindről részletes tájékoztatást
kaptam. Úgy tűnt, hamarosan fontosabb szerephez jutok, ha nem javul a helyzet.
Az említett találkozó időpontját aztán a tervezettnél még három nappal későbbre tűzték ki, s
a megbeszélést ráadásul egy másik tábornok, Fan Ming vezette. Azzal a kijelentéssel kezdte,
biztos benne, hogy Lukhangva elnézést akar kérni a legutóbb mondottakért. A miniszterelnök
azonban nyomban közbeszólt, mondván semmiféle bocsánatkérési szándéka nincs, vállalja a
felelősséget azért, amit mondott, majd hozzátette, hogy különben is kötelességének érzi a
kínaiakat tökéletesen tájékoztatni a tibeti álláspontról. A résztvevőket nagyon zavarta a
teremben jelenlévő számos kínai katona, meg aztán amiatt is gondban voltak, hogy Csamdo
tartomány sem került vissza a központi kormány igazgatása alá. De annak sem volt semmi
jele, hogy a kínai hadsereg Tibet bármely más részét el készült volna hagyni. Ami meg a
tibeti hadseregre vonatkozó javaslatokat illeti, nagy bajok származhattak volna abból, ha
elfogadásra találnak.
Fan Ming dühöngött. Azzal vádolta Lukhangvát, hogy szövetkezett a külföldi
imperialistákkal, s azzal fenyegetőzött, kérni fogja a dalai lámát, váltsa őt le tisztségéből.
Lukhangva azzal válaszolt, hogy ha a dalai láma kéri, nem csak hivataláról, de életéről is
boldogan lemond. Ezzel a megbeszélés káoszba fűlt.
Nem sokkal ezután a kínaiak írásban jelezték, hogy számukra világossá vált, Lukhangva
reakciós imperialista, akinek nem érdeke a Kína és Tibet közötti viszony megjavítása, s
fölkértek, hogy mozdítsam el hivatalából. A kasag, szóban, szintén azt javasolta, hogy az
volna talán a legjobb, ha mindkét miniszterelnököt lemondásra szólítanám föl. A dolog
nagyon elszomorított, hisz mindketten lojális, meggyőződéses híveim voltak, őszinték és
tisztességesek, s igazán szerették a népet, amelyet szolgáltak.
Amikor egy-két nap múlva fölkerestek, hogy benyújtsák lemondásukat, szemükben könny
csillogott – az enyémben nemkülönben. Ám megértettem, ha nem vonom le a helyzetből a
nyilvánvaló következtetéseket, az ő életük kerül veszélybe, így azután nehéz szívvel
elfogadtam lemondásukat. Csakis a rám nehezedő feladat járt az eszemben, nevezetesen, hogy
megjavítsam a kapcsolatunkat a kínaiakkal, akikkel ezután magamnak kell közvetlenül
tárgyalnom. Első ízben értettem meg, mit is jelent a szó: „megfélemlítés”.
Ekkoriban érkezett a pancsen láma Lhászába. Szerencsétlenségére a kínaiak rajta tartották
szemüket az ifjú neveltetésén, így csak most mehetett a Tasilhunpo kolostorba, hogy
elfoglalja az őt illető tisztségét. Amdo tartományból Lhászába újabb kínai egységek
kíséretében érkezett (ezek voltak a „testőrei”), családja és nevelői társaságában.
Nem sokkal megérkezése után először hivatalos találkozón fogadtam a fiatal pancsen lámát,
majd egy magánebéden a Potalában. Emlékszem, hogy volt vele egy fölöttébb tolakodó kínai
biztonsági tiszt, aki megpróbált közelünkbe férkőzni, amikor kettesben maradtunk, ám saját
(szertartásokon szolgáló) testőreim azonnal megállították, amiből csaknem ostoba baleset lett,
merthogy emberünk föl volt fegyverezve.
Végül is sikerült elérnem, hogy egy ideig egyedül maradhassak a pancsen lámával, akit
becsületes, hívő fiatalembernek találtam. Három évvel fiatalabb volt nálam, meg aztán nem is
volt hatalmon, így megőrzött valamit ártatlanságából, s meglepett boldog és kellemes
személyiségével. Nagyon közelállónak éreztem magamhoz, akkor még egyikünk sem sejtette
a rá váró tragikus életutat.
Kevéssel a pancsen láma látogatása után visszahívtak a Tathag kolostorba, ahol egy tizenöt
órás szertartás során rendkívül alapos és részletes módon felszenteltem egy sztupát
(emlékművet) gurum tiszteletére. Szomorúságot éreztem, amint földre borultam előtte.
Ezután a környékbeli hegyekben tettem kirándulást, elszakadván egy időre szerencsétlen
sorsú országunk gondjaitól. Látogatásom érdekes mozzanata volt, amikor megmutatták
Tathag rinpocse koponyájának azt a darabját, amely hamvasztása után is épen maradt. Tisztán
látszott rajta az a tibeti betű, amely védőistenének jele. Ez a misztikus jelenség egyébként
egészen gyakori a magasabb rangú lámák között. Csontjaik betű alakúvá olvadnak, máskor
képeket formáznak, megint máskor – így elődöm esetében is – a jelek egy ideig magán a
testen is láthatók.
Lukhangva és Lobszang Tasi kierőszakolt lemondatása után, 1952 kora tavaszán egyfajta
feszült béke korszaka köszöntött be a kínai hatóságokkal, amelyet arra használtam föl, hogy
megalakítottam a több mint egy évvel azelőtti dromói utazásom óta tervezgetett
reformbizottságot. Az egyik fő törekvésem arra irányult, hogy független bíróságot hozzak
létre.
Ahogy már Reting rinpocséval kapcsolatban említettem, régi szándékom volt a kormánnyal
konfliktusba keveredett szerencsétleneken segíteni, kiskorúként azonban ez nem állt
módomban. Szomorúan gondolok vissza az egyik, közigazgatásban dolgozó tisztviselőm
esetére, akiről kiderült, hogy megdézsmálta a thangkafestéshez használatos aranyport.
Távcsövemen át figyeltem, amint összekötözött kézzel fölültették egy öszvérre és kihajtották
a városból. Az efféle bűnöknek ez volt a hagyományos büntetése.
Néha úgy érztem, közbeavatkozhattam volna. Tanúja voltam egy másik hasonló esetnek a
Potalában. Már egészen kis koromban fölfedeztem számos olyan helyet, ahonnan különféle
ablakokon és nyílásokon átkukucskálva ki lehetett kémlelni, hogy mi folyik azokban a
szobákban, ahová egyébként nem léphettem be. Egy ízben így voltam tanúja, amint a régensi
titkárság kihallgat egy földesurára panaszt tévő bérlőt. Tisztán magam előtt látom az apró,
hajlott hátú, nyomorúságos ősz öreget a gyér bajuszával. Balszerencséjére ura családja baráti
kapcsolatban volt a régensével (akkoriban még Reting rinpocse volt az), így hát ügyét
elutasították. Lélekben vele voltam, ám semmit sem tehettem érte. Valahányszor ilyen
igazságtalanságokról hallottam, mindegyre erősebbé vált a meggyőződésem, hogy szükség
van a jog megreformálására.
Az oktatás ügyében is szerettem volna valamit tenni. Akkoriban nem volt általánosan
elterjedt oktatási rendszer; néhány iskola működött Lhászában, egypár vidéken, ám zömmel a
kolostorok voltak az oktatás központjai, de csak a szerzetesi közösség számára. Ezért aztán
utasítottam a kasagot, hogy terjesszen be javaslatokat egy jó oktatási program
kidolgozásához.
A következő terület, ahol sürgős reformok szükségét éreztem, a közlekedés volt. Akkoriban
egyetlen út sem volt Tibetben, de kerekes jármű sem igen, a XIII. dalai láma három autója
kivételével. Könnyű volt belátni, hogy mindenki számára roppant hasznos volna egy
úthálózat szállítási célokra. Csakhogy az oktatáshoz hasonlóan ez is a távoli jövő terve volt,
jól tudtam, hogy fejlődés csak évek múlva mutatkozhat.
Voltak azonban olyan tennivalók is, amelyek azonnali eredménnyel kecsegtettek. Az egyik
ilyen az örökölhető adósság megszüntetése volt. Erről a törvényről annak idején már
takarítóimtól meg a Dromóba utaztamkor folytatott beszélgetéseim során is kiderült, hogy a
tibeti parasztok és falusi közösségek életének megnyomorítója. A dolog lényege az, hogy a
gazdánál – talán az egymást követő rossz évek gyenge termése miatt – eladósodott jobbágy
halmozódó adóssága mindig a következő nemzedékre száll, aminek eredményeképpen számos
család szinte örökre meg van fosztva a tisztes emberi élet lehetőségétől, nem is szólva a
jobbágysorból való megszabadulásukról. Csaknem ekkora romboló hatása volt annak a
gyakorlatnak, amely lehetővé tette, hogy a kistulajdonosok szükség esetén kölcsönt vegyenek
föl a kormánytól, adósságuk azonban szintén utódaikra szállt. Így aztán elhatároztam, hogy
előbb az öröklődő tartozás elvét szüntetem meg, majd leírom a kormány minden olyan
követelését, amelyet nem tudnak visszafizetni.
Jól tudtam, hogy ezek a reformok nem lesznek éppenséggel népszerűek a nemesség és az
örökölt jogok tulajdonosai körében, így hát rávettem a főkamarást, hogy a rendelkezéseket ne
a hagyományos módon, vagyis utcai plakátokon hozza nyilvánosságra, hanem a szent iratok
kiadásához használt fanyomatokhoz hasonló nyomtatással, papírlapokon terjesszék, így talán
szélesebb körben elterjed, s ha bárki bele akarna szólni a dologba, már csak túl későn
ébreszthetné föl az érdekeltek gyanúját. A tizenhét pontos „egyezmény” különben világosan
kimondta, hogy „a helyi tibeti kormány saját jogkörében végrehajthat reformokat”, és ezek
nem lehetnek „a hatóságok (értsd: a kínaiak) kényszerének tárgyai”. A földreform e kezdeti
lépései több ezer tibetinek hoztak ugyan közvetlen hasznot, ám csakhamar kiderült, hogy
felszabadítóinknak egészen más elképzeléseik vannak a mezőgazdaság megszervezéséről. A
téeszesítés Amdóban már meg is kezdődött, majd egész Tibetben bevezették. Ez lett aztán a
közvetlen oka a mindenfelé terjedő éhínségnek és a sok százezer tibeti éhhalálának. A
hatóságok pedig hiába enyhítettek a rendeletek szigorúságán a kulturális forradalmat
követően, a kollektivizált mezőgazdaság hatásai máig érződnek. Számos Tibetbe látogató
külföldi tette szóvá, hogy a rossz táplálkozás miatt milyen aprók és fejletlenek vidéken az
emberek. De ne szaladjunk előre, akkoriban még arra ösztökéltem a kormányt, hogy tegyen
meg mindent a régi, haszontalan szokások fölszámolására. Elhatároztam, minden erőmmel
azon leszek, hogy Tibetet bevonszoljam a huszadik századba.
 Ha jól emlékszem, 1953 nyarán kaptam meg a kálacsakra („időkerék”) beavatást Ling
rinpocsétól. Ez a tantrikus hagyomány egyik legfontosabb beavatása, amelynek különleges
jelentősége van a világegyetem békessége szempontjából, és a többi tantrikus rítussal
ellentétben nagyobb nyilvános közönség előtt kapja meg az ember. A szertartás a legapróbb
részletekig ki van dolgozva, az előkészítése egy hétig, tíz napig tart, míg bemutatása három
napot vesz igénybe. Egyik jellemző eleme a színes homokszemekből készült hatalmas
mandala („kozmosztérkép”), vagyis egy háromdimenziós jelkép két dimenzióba való
leképezése. Amikor először pillantottam meg egy mandalát, olyan gyönyörű volt, hogy a
csodálkozástól csaknem orra buktam.
A beavatás, amelyet aztán egyhónapos visszavonulás követett, máig megindító élményem, s
nemcsak rám volt hatással, hanem Ling rinpocséra is. Rendkívül kitüntetőnek éreztem, hogy
részt vehetek egy olyan hagyományban, amelyet messzire ért lelki vezetők számtalan
nemzedéke követett. A felajánló ima utolsó versének elmondásakor megindultságomban
fulladoztam föltörő érzelmeimtől, amivel akkor nem törődtem, később azonban rájöttem,
hogy kedvező előjel volt. Ma úgy gondolom, annak lehetett az előjele, hogy sokkal több
kálacsakra-beavatást volt alkalmam tartani, mint bármely elődömnek, s ráadásul a világ
minden részén, annak ellenére, hogy korántsem én vagyok erre a legalkalmasabb.
A következő évben, a mönlam ünnepen megkaptam a buddhista bhiksuvá való teljes
fölavatásomat a Dzsokhang templomban, Csen-rezig szobra előtt. Ez ismét csak megindító
esemény volt, amelyet Ling rinpocse vezetett. Ezután nyáron világi asszonyok egy
csoportjának a kívánságára bemutattam ebben az életemben az első kálacsakra beavatási
szertartást.

Nagyon örültem a kínai hatalommal kialakult törékeny békénk e korszakának, s arra

használtam föl, hogy eleget tegyek vallási kötelezettségeimnek, s rendszeres előadásokat
kezdtem tartani kisebb-nagyobb csoportoknak, aminek eredményeképpen személyes
kapcsolatba kerültem népemmel. Eleinte ugyan szorongtam a nagyobb nyilvánosság előtt,
önbizalmam azonban egyre nőtt.
Bár Lhászában látszólag béke volt, tudatában voltam annak is, hogy a fővároson kívül a
kínaiak igencsak megnehezítik a tibeti falvak életét. A gyakori érintkezések ráébresztettek
arra is, hogy miért vetette meg például két miniszterelnököm annyira a kínaiakat. Hogy mást
ne mondjak, Csiang Csin-vu tábornok valahányszor fölkeresett, oly nagy figyelmet szentelt
személyes biztonságának, hogy mindig két őrt állított a szobám elé. Holott tudhatta volna ő
is, az élet szentségének tisztelete a buddhizmus egyik alapszabálya.
De gyakran felidéztem Buddha tanítását, s ez valamelyest könnyített elviselni a helyzetet.
Buddha azt tanítja, hogy becsüljük meg az ellenségünket, mert az olyasmire is ránevel
bennünket, amire egy barát általában nem, ilyen például a türelem. Ehhez jött még az a
szilárd hitem, hogy bármily rosszul is menjenek a dolgok, előbb-utóbb feltétlenül
rendbejönnek majd. A minden emberben lakozó vágy az igazság és megértés iránt végezetül
diadalmaskodni fog a tudatlanság és a kétségbeesés fölött. Ha a kínaiak elnyomnak
bennünket, attól csak erősebbek lehetünk.
 ÖTÖDIK FEJEZET

A kommunista Kínában

Körülbelül egy évvel azután, hogy Lobszang Tasi és Lukhangva távozott hivatalából, a
kínaiak azt javasolták, hogy a kormány küldjön néhány tisztviselőt Kínába, hadd lássák a
saját szemükkel, milyen csodálatos az élet a dicsőséges anyaországban. Hamarosan ők maguk
összeállítottak egy tibeti küldöttséget és körutazásra küldték őket a népköztársaságba. Amikor
több hónap után visszatértek, jelentést nyújtottak be, amely tele volt csodálattal, dicsérettel és
hazugsággal. Rögtön észrevettem, hogy ellenőrzés mellett írták a beszámolót, mert addigra
már tudtam, hogy új uraink előtt gyakran lehetetlen kimondani az igazságot. Nekem is meg
kellett tanulnom a kommunikációnak azt a módját, hogyan keltsünk hamis látszatot, ha nehéz
helyzetekben kínaiakkal tárgyalunk.
Nem sokkal ezután, 1954 elején engem is meghívtak Kínába. Remek ötletnek látszott, mert
ezáltal nemcsak hogy személyes találkozásra nyílik alkalmam Mao elnökkel, de a világban is
körülnézhetek egy kicsit. Ám a tibetiek közül nem sokan örültek a gondolatnak. Attól
tartottak, hogy majd esetleg Pekingben tartanak, s nem engednek vissza. Mások egyenesen az
életemet féltették és sokan mindenáron megpróbáltak lebeszélni az utazásról. Jómagam
mégsem féltem, s elhatároztam, hogy akárki akármit mondjon is, elmegyek. Ha nem lettem
volna ennyire elszánt, semmi nem lett volna a látogatásból.
Végül is elindultam, kíséretemben volt a családom, két nevelőm, a két censap (az újabbat
akkor nevezték ki, amikor Tridzsang rinpocse lett a fiatalabb tanítóm), az egész kasag és
számos más tisztségviselő. Összesen mintegy ötszázan voltunk. Amikor a nyár derekán egy
reggel fölkerekedtünk, hivatalos búcsúztatásban volt részünk a Kji-cshu folyó partján,
zenekarral, katonai parádéval. Több tízezer ember jött el, többen vallási zászlókat lobogtattak
és tömjént égettek, ekképp kívánva nekem jó utat és boldog visszatérést.
Akkoriban még nem volt híd a Kji-cshu fölött, így hát a szemközti parton várakozó Namgjal
kolostorbeli szerzetesek kántálása kíséretében állatbőr csónakokba szálltunk. Amikor beültem
a nekem szánt külön csónakba, amelyet két közönséges csónakból szíjaztak össze, s
megfordultam, hogy búcsút intsek népemnek, mindannyian rendkívül elérzékenyültünk.
Észrevettem, hogy többen sírnak, már-már attól lehetett tartani, némelyikük a vízbe ugrik,
mert meg van róla győződve, hogy most lát utoljára. Bennem szomorúság és izgalom
keveredett, épp úgy, mint négy évvel korábban, amikor Dromóba indultam. Rossz volt látni,
hogy népemet ennyire felizgatja a búcsúzás, ugyanakkor a kalandos utazás ígérete nagy
vonzást jelentett a tizenkilenc éves fiatalember számára.
A Lhásza és Peking közötti távolság csaknem kétezer mérföld. 1954-ben még nem voltak a
két ország között utak, habár a kínaiak tibeti kényszermunkásokkal már elkezdték a Csinghaj-
út építését. Első része már el is készült, ezen a XIII. dalai láma Dodge-ában egy rövid
szakaszon én is utazhattam. A kocsit szintén áthozták a folyón.
Először a Lhászától úgy harmincöt mérföldnyire fekvő Ganden kolostornál álltam meg, s
megragadtam az alkalmat, hogy ott is eltöltsek néhány napot, ami ismét csak nagy élmény
volt. Ganden Tibet harmadik legnagyobb egyetemi kolostora. Amikor tovább indultam
Kínába, valami nagyon furcsára figyeltem föl. Tibet egyik védelmezőjének, a bivalyfejű
istenségnek a szobra jól láthatóan megmozdult. Amikor először láttam, a legyőzöttek
tekintetével bámult lefelé, azután pedig keletnek fordult, dühödt tekintettel. (Később azt is
hallottam, hogy amikor száműzetésbe vonultam, a Ganden egyik szentélyének falát vér
borította el.)
Innen autón folytattam utamat, ám ezt a tekintélyt parancsoló utazási eszközt rövidesen föl
kellett cserélnem egy öszvérrel, mert alighogy elértük a Kongpo-medence vidékét, az utakat
már elmosta a víz és több híd leszakadt. A gyors haladás igencsak veszélyessé vált, a
hegyekből egyre csak áradt az olvadt havat hozó víz és gyakoriak voltak a földcsuszamlások.
Körülöttünk szikladarabok és kövek zuhantak mennydörögve az útra. Késő nyár lévén
hatalmas felhőszakadások áztattak bennünket és hosszú szakaszokon térdig gázoltunk a
sárban. Nagyon sajnáltam idősebb útitársaimat, akik olykor az életükért küzdöttek.
Mindent összevetve a körülmények igencsak próbára tettek minket. Tibeti kalauzaink
minden eszközzel igyekeztek rávenni a kínai kísérőket, hogy változtassuk meg az útvonalat, s
inkább a hagyományosan használt magashegyi utakon menjünk tovább, mivel látható, hogy
ez az út járhatatlan. A kínaiak azonban ragaszkodtak hozzá, mondván, hogy amazon még
ilyen ösvényt sem találunk. Így azután folytattuk az utazást, és csoda, hogy közben csak
három ember lelte halálát. Mindhárman ártatlan, fiatal kínai katonák voltak, akiket az ösvény
szélére állítottak, hogy megoltalmazzanak bennünket a lezúduló omladéktól. Nagyon
sajnáltam őket, nem tagadhatták meg a parancsot. Néhány öszvér egy szakadékba zuhant s ott
pusztult, szétzúzódva a mélységben.
Egyik este azután Csiang Csin-vu tábornok, aki szintén velünk utazott, odajött sátramhoz, s
azt mondta, hogy másnap még nehezebb útszakasz vár ránk, le kell szállnunk az állatokról és
gyalog kell tovább mennünk, ezért aztán a központi népi kormány képviselőjeként ő maga
fog engem karon, és kísér majd az úton. Ahogy ezt mondta, az jutott eszembe, alighanem azt
képzeli, nemcsak a két miniszterelnököm fölött van hatalma, de a természeten is erőszakot
tehet.
A következő napot így aztán Csiang védőszárnya alatt töltöttem, és mivel sokkal idősebb
volt nálam, meg beteges is, eléggé fárasztó megoldásnak bizonyult a védelemnek ez a
formája. Ezen kívül az is foglalkoztatott, hogy a fölülről folyvást az útra zuhanó
szikladarabok esetleg nem tudnak majd kettőnk között különbséget tenni, ha esetleg úgy
alakul, hogy eljön a tábornok ideje.
Az egész úton végig mindenütt a kínai hadsereg vörös zászlókkal földíszített állásainál
pihentünk meg. Ilyenkor a kínai katonák teával kínáltak bennünket. Egy ízben már olyan
szomjas voltam, hogy nem kerestem meg saját ivóedényemet, hanem az ő bögréjükből ittam,
és csak miután szomjamat csillapítottam, vettem észre, milyen undorítóan mocskos is,
ételmaradékok és rászáradt nyál díszítették az oldalát. Fölháborított a dolog, de eszembe
jutott, hogy még ennél is finnyásabb voltam gyerekkoromban. Ma már persze csak nevetek az
eseten, ha visszagondolok rá.
Úgy két hét múlva elértük a Demo nevű kisvárost, és egy folyó partján ütöttünk tábort.
Gyönyörű időnk volt, és emlékszem, mennyire elbűvölt a sárga boglárkáktól és mályvaszín
kankalinoktól hullámzó folyópart látványa. Tíz nap múlva elértük Pojül körzetét, ahonnan az
út már gépjárművekkel is járható volt, így aztán a társaság dzsipre és teherautóra ült. Nagy
megkönnyebbülés volt, mert már mindenem fájt a lovaglástól, igaz nemcsak nekem. Soha
nem felejtem el egyik hivatalnokom különös mutatványát: annyira fájt már a hátsó fele, hogy
rézsút ült a nyeregben, ülepének hol az egyik, hol a másik felét pihentetvén.
Lhászától ekkora távolságra a kínaiak sokkal biztosabban tartották már ellenőrzésük alatt az
országot, katonáiknak már barakkokat, tisztjeiknek pedig házakat építettek. Minden városban
és faluban hangosbeszélő volt, amelyekből áradt a kínai harci zene, no meg a néphez szóló
fölhívás, hogy dologozzon keményen „az anyaország dicsőségére”.
Nemsokára Kham fővárosába, Cshamdóba értünk, ahol díszes fogadást adtak a tiszteletemre.
A kínaiak ezt a területet már közvetlenül irányították, így a dolognak különös íze volt; egy
katonazenekar Mao elnököt és a forradalmat dicsőítő himnuszokat játszott, a tibetiek meg
vörös zászlókkal a kezükben álldogáltak ott.
Cshamdóból dzsip vitt Csengtuba, az első igazi kínai városba. Útközben Dhar Ce-dhónál
átmentünk azon a hegyen, amely Tibet és Kína történeti határát képezi. Ahogy a túloldalon
leereszkedtünk a síkságra, föltűnt, mennyire más a táj. Lehet, hogy a kínai emberek is épp
annyira különböznek a tibetiektől, mint az ő földjük a miénktől?
Csengtuból nem sokat láttam, mert belázasodtam, ami több napra ágyhoz kötött. Ahogy
helyrejöttem, kíséretem legidősebb tagjaival együtt Sinkangba vittek, ahol csatlakozott
hozzám a pancsen láma, ő néhány hónapja jött el Sigacéből. Innen Hszienbe repültünk.
 A repülőgépünk igencsak öregecske volt már, még én is meg tudtam állapítani, hogy látott
jobb napokat is. Belül az ülései nagyon kényelmetlen acélkeretekből álltak, mindenféle
párnázat nélkül. Én azonban olyan izgatott voltam attól, hogy repülhetek, nem törődtem a
nyilvánvaló hiányosságokkal, s egyáltalán nem is féltem, noha azóta jóval óvatosabban
viszonyulok a repüléshez. Manapság már nemigen szeretek repülőgépen utazni, s ha mégis
rászánom magam, elég savanyú útitárs lehetek, inkább imádkozom, mintsem beszélgetek.
Hszienben ismét járművet váltottunk, és az út hátralévő szakaszát vonaton tettük meg, ami
újabb csodálatos élményt jelentett. A pancsen lámával együtt számunkra lefoglalt kocsi
minden elképzelhető kényelmet fölülmúlt, volt ott minden, az ágytól a fürdőszobán át
egészen az étkezőig. Utazásomat egyedül a rossz előérzet zavarta, amely a kínai fővároshoz
közeledve egyre erősödött bennem. Amikor végül megérkeztünk a pekingi pályaudvarra,
rendkívül ideges voltam, ami aztán csökkent egy kicsit, amikor megláttam, hogy rengeteg
fiatal gyűlt össze üdvözlésünkre. Csakhogy nem tartott sokáig, míg észrevettem, hogy
mosolyuk és vidámságuk megjátszott, utasításra cselekszenek, erre aztán szorongásom ismét
föltámadt.
Ahogy leszálltunk a vonatról, Csou En-laj miniszterelnök és Csu Te, a népköztársaság
elnökhelyettese üdvözölt bennünket, mindketten igen barátságosnak tűntek. Velük volt az a
középkorú tibeti is, akit Lhászában Tan Kuan-szen tábornok társaságában láttam. A kölcsönös
udvariassági formulák után ez az ember, név szerint Phuncog Vangjal kísért szállásomra, egy
csodaszép kertben álló kis házba, amely korábban a japán követségé volt. Itt azután ismertette
a következő napok programjait.
Rövidesen szoros barátságot kötöttem Phuncog Vangjallal, aki sok évvel ezelőtt kötelezte el
magát a kommunizmus mellett. Mielőtt Kínába jött volna, kommunista ügynök volt, a kínai
követség lhászai iskolájában tanított. A követséget munkatársai kiutasítása után 1949-ben
bezárták, ekkor ő is elhagyta Tibetet, feleségével együtt, aki történetesen tibeti mohamedán
nő volt. Phuncog Vangjal Khamból származott, gyerekkorában szülővárosában, Bathangban a
keresztény misszionáriusok iskolájába járt, s némi angolt is tanult. Találkozásunkkor már
kínaiul is remekül tudott, s kitűnő tolmácsnak bizonyult Mao elnökkel folytatott
megbeszéléseim során.
Jó képességű embernek találtam, nyugodt volt és bölcs, jói vágott az esze. Ugyanakkor
egyenes volt és becsületes, nagyon élveztem a társaságát. Láthatóan tetszett neki, hogy
hivatalos tolmácsommá nevezték ki, nem utolsó sorban azért, mert így Mao elnök közelébe
juthatott, akit bálványozott. Ugyanakkor irántam is erős érzelmeket táplált. Egyszer, amikor
Tibetről esett szó, megjegyezte, hogy derűlátó a jövőt illetően, mert látja, hogy nyitott vagyok
a világra. Elmesélte, hogy sok évvel azelőtt részt vett a Norbulingkában egy nyilvános
fogadáson, s egy kisfiút látott a trónuson üldögélni. „Ma már nem vagy kisfiú, és itt vagy
velem Pekingben.” Ez a gondolat annyira fölkavarta, hogy elsírta magát. Néhány perc múlva
folytatta csak, ekkor már igazi kommunistaként. Azt mondta, hogy a dalai lámának országa
vezetése közben nem szabad az asztrológiára támaszkodnia, meg azt is, hogy a vallás nem
lehet életünk szilárd alapja. Mivel tudtam, hogy őszintén beszél, figyelemmel hallgattam.
Azzal kapcsolatban, amit babonás praktikáknak nevezett, elmondtam neki, maga Buddha
hangsúlyozta, hogy mindent meg kell vizsgálnunk, mielőtt igaznak vagy hamisnak fogadnánk
el. Azt is megmondtam neki, hogy szerintem a vallás lényeges dolog, különösen azok
számára, akik politikával foglalkoznak. Beszélgetésünk végén úgy éreztem, hogy
mindkettőnkben tisztelet ébredt a másik iránt. Nézetkülönbségeink személyes eredetűek
voltak, így hát nem volt helye a vitának, végül is mindketten olyan tibetiek voltunk, akik
komolyan gondolkoztak az ország jövőjéről.
Megérkezésünk után egy vagy két nappal értesítettek, hogy a tibeti küldöttség valamennyi
tagját várják egy fogadásra. Délután még el is kellett próbálnunk a közös esti fellépés
jelenetét. Kiderült, hogy vendéglátóink rendkívüli módon ügyelnek a protokollra (mint
később észrevettem, ez a népköztársaság tisztviselőire általában jellemző), összekötő
tisztjeink aggodalmaskodása pedig egyenesen félelmetes méreteket öltött. Rettegtek, hogy
valami bajt okozunk a rendezvényen, amivel nevetségessé tesszük őket, ezért aztán
mindannyian alapos és szigorú oktatásban részesültünk, egészen olyan részletekig, mint hogy
mikor hány lépést tehetünk, majd utána jobbra vagy balra forduljunk-e. Olyan volt az egész,
mint valami díszszemle. Pontos rend szerint vonultunk be; én mentem elöl, mögöttem a
pancsen láma, azután két nevelőm, a négy kalon (a kasag tagjai), kor szerinti sorrendben, s
mögöttük a többiek, rangjuk szerint. Mindannyiunknak kellett valamilyen ajándékot vinnie,
méghozzá olyat, amely jelezte státuszát. Rendkívül bonyolult volt mindez, még nekünk,
tibetieknek is, pedig az arisztokrácia mifelénk sem veti meg az etikettet. Vendéglátóink
izgatottsága ránk is átragadt, hamarosan mindannyian reszkettünk, kivéve Ling rinpocsét, aki
utált minden formalitást, s nem törődött az egésszel.
Ha jól emlékszem, másnap volt a bemutatkozó látogatásom Mao elnöknél. Nyilvánosan
zajlott, hasonló szellemben, mint az előző estély. Rangunk szerinti rendben lépkedtünk be, s a
csarnokban először azt a fényszórósort pillantottam meg, amelyet a seregnyi hivatalos
fényképész kedvéért állítottak föl. Ez alatt állt Mao nyugodtan, minden izgalom nélkül. Nem
sugárzott belőle semmiféle rendkívüli értelem, ám kézfogásunkkor úgy éreztem, valamilyen
magnetikus erő közelébe kerültem. Barátságosan és természetesen lépett oda, mintegy
ellentétben az esemény ünnepélyes jellegével. Úgy tűnt, hogy rossz előérzetem alaptalan volt.
Összesen legalább egy tucatszor találkoztunk, többnyire nagygyűléseken, néha azonban
négyszemközt is, ilyenkor csak Phuncog Vangjal volt jelen. Mind a fogadásokon, mind a
tárgyalások során mindig közvetlenül maga mellé ültetett, egyszer még az ételt is ő tette elém,
amitől egy kicsit megriadtam, mert az a hír járta, hogy tüdőbetegségben szenved.
Lenyűgöző személyiséget ismertem meg benne, akinek testi tulajdonságai is rendkívüliek.
Sötét arcbőre szinte csillogott, mintha olajjal kenték volna be, gyönyörű keze volt,
tökéletesen formált ujjakkal, remekbe szabott hüvelykujjai, s kezének is ugyanaz a különös
ragyogása volt.
Azt is észrevettem, hogy nehezen lélegzik, erősen zihál, ami hatással lehetett beszédére is;
mindig nagyon lassan és pontosan fogalmazott. Előszeretettel használt rövid mondatokat,
aminek talán ugyanez volt az oka. Mozdulatai, gesztusai hasonlóképpen lassúak voltak. Több
másodpercbe is beletelt, míg fejét balról jobbra fordította, ez egyfajta méltóságot és
öntudatosságot kölcsönzött neki.
Viselkedésének előkelőségével éles ellentétben állt teljesen kopott öltözete. Ingeinek
madzsettája mindig foszlott volt, zakója rongyos. Ugyanazt a kabátot hordta, mint bárki más,
csak épp a szürkésbarna némiképp eltérő árnyalatában. Öltözékének egyetlen gondozott
darabja a mindig fényesre tisztított cipő volt. Ám Maónak nem volt szüksége elegáns
öltözékre, bármily toprongyosan is a tekintély és az őszinteség aurája övezte, puszta jelenléte
is tiszteletet parancsolt. Magam is éreztem, hogy teljesen őszinte és határozott ember.
A Kínában töltött első hetekben a tibetiek között főként arról folyt a szó természetesen,
miként tudnánk a legjobban összeegyeztetni szándékainkat Kína kívánságaival. Én voltam az
összekötő a kasag és a kommunista vezetés között. Számos előzetes megbeszélést tartottunk,
amelyek nagyon jól haladtak. Első négyszemközti találkozásom Maóval újabb lökést adott a
tárgyalásoknak. E találkozások során egyébként Mao elmondta, hogy arra a következtetésre
jutott, túl korai volna még a tizenhét pontos „egyezmény” valamennyi cikkelyének érvényt
szerezni. Különösen az egyiket tartotta még időszerűtlennek, azt, amelyik egy hadügyi
bizottság fölállítását írja elő Tibetben, ennek révén az országot gyakorlatilag a Népi
Felszabadító Hadsereg kormányozná. „Helyesebb volna – mondta Mao – a Tibeti »Autonóm
Terület« Előkészítő Bizottságát létrehozni”, amely azt ellenőrizné, hogy a reform üteme
megfelel-e a tibeti nép elképzeléseinek. Ragaszkodott hozzá, hogy az „egyezményben”
foglaltak olyan ütemben valósuljanak meg, ahogy azt mi jónak látjuk. Amikor beszámoltam
erről a kasagnak, mindenki nagyon megkönnyebbült. Valóban úgy látszott, működőképes
kompromisszumra juthatunk, most hogy közvetlenül az ország első emberével állunk
kapcsolatban.
Mao az egyik későbbi négyszemközti beszélgetésünk során megvallotta, mennyire örül
annak, hogy elmentem Pekingbe. Azzal folytatta, hogy Kína csupán segíteni jött Tibetbe.
„Tibet hatalmas ország – mondta –, csodálatos a történelme, régen még Kína jó részét is
elfoglalta. Csakhogy mára lemaradt, s ezen akarunk mi segíteni. Húsz éven belül önök ismét
előttünk járhatnak, s akkor majd önök segíthetnek Kínán.” Alig hittem a fülemnek, de úgy
tűnt, meggyőződésből beszél. Nem pusztán a hatás kedvéért.
Lelkesedést kezdtem érezni a Kínai Népköztársasággal való egyesülésünk iránt. Minél
jobban megismertem a marxizmust, annál inkább tetszett. Végre egy rendszer, amely a
mindenkit megillető egyenlőségen és igazságosságon alapul, s amely a világ minden bajára
tud gyógyírt. Elméleti szempontból az volt az egyetlen hátránya a szememben, hogy
ragaszkodik az emberi egzisztencia tisztán materialista szemléletéhez, amivel nem tudtam
egyetérteni. Azok a módszerek is zavartak, amelyekkel a kínaiak eszményeiket meg akarták
valósítani. Hajthatatlanságot éreztem bennük. Ugyanakkor kifejeztem kívánságomat, hogy a
párt tagja lehessek. Biztos voltam benne, és ma is az vagyok, hogy meg lehetne valósítani a
buddhista és a tiszta marxista tanok olyan szintézisét, amely azután igazán hatásos módja
lehetne a politikai tevékenységnek.
Ekkor kezdtem el kínaiul is tanulni, és az új kínai biztonsági tisztem javaslatára – aki
megnyerő ember volt, és a koreai háború veteránja – némi testedzésbe is belefogtam.
Reggelente átnézett hozzám, hogy lássa, miként haladok. Csakhogy egyáltalán nem volt
hozzászokva a korai keléshez, s képtelen volt megérteni, miért kelek föl már öt óra előtt
imádkozni. Gyakran kócosan, mosdatlanul jelent meg nálam. Az étvágyamra mindenesetre
hatással lehetett a torna, mert az addig inkább csontos és szűk mellkasom jelentősen
kikerekedett.
Már vagy tíz hete voltunk Pekingben, időm nagy részét politikai gyűlésekkel és
tanácskozásokkal töltöttem, hogy a számtalan fogadásról ne is szóljak. Az itteni hatalmas
lakomákon fölszolgált ételek túlnyomórészt nagyon finomak voltak, de ma is kiráz a hideg,
ha a rendkívüli ínyencségnek tartott százéves tojásra gondolok. Átütő, tartós szaga volt, ha az
ember már megette, nem tudta megmondani, vajon az ízét érzi-e vagy a szagát, megbénította
az érzékeket. Ahogy észrevettem, néhány európai sajtnak van ilyen hatása. Vendéglátóink
nagyon fontosnak tartották ezeket a fogadásokat, úgy tűnt, hogy meggyőződésük, igazi
barátság csak az ebédlőasztal mellett ülő emberek között alakulhat ki, ami persze nagy
tévedés.
Amikor a kommunista párt ez idő tájt megtartotta első gyűlését, azon engem neveztek ki a
Kínai Népköztársaság Irányító Bizottságának alelnökévé. Névleges cím volt ez, amely némi
tekintéllyel járt ugyan, de tényleges politikai hatalommal nemigen. (Az Irányító Bizottság
politikai kérdéseket vitatott meg, mielőtt fölterjesztette volna azokat az igazi hatalomhoz, a
Politikai Bizottsághoz.)
Az Irányító Bizottság gyűlései és megbeszélései, bár sokszor véget nem érőnek tűntek,
mégis sokkal több hasznos tapasztalattal szolgáltak, mint a fogadások. A szónok olykor öt-
hat, vagy akár hét órán át is beszélt egyfolytában, ami rendkívül unalmas tudott lenni. Azok
az ülések azonban, amelyeken Mao is részt vett, egészen másképp zajlottak le, ő ugyanis
remek szónok volt. A legjobban az tetszett, hogy beszédét befejezvén megkérdezte közönsége
véleményét. Bármiről volt is szó, mindig megpróbálta kifürkészni a nép valódi véleményét, s
nyitott volt bármilyen megjegyzésre. Addig is elment, hogy többször önkritikát gyakorolt,
egyszer pedig, amikor nem érte el a kívánt hatást, elővett egy levelet, amelyet szülőfalujából
kapott, s amelyben a helyi pártvezetőségre panaszkodtak. Mindez igen hatásos volt, ám idővel
észrevettem, hogy e gyűlések zömét előre megrendezték. Az emberek féltek elmondani igazi
gondolataikat, különösen a pártonkívüliek, akik mindig a párttagok kedvét keresték, és
nagyon udvariasan viselkedtek velük.
Fokozatosan világossá vált előttem, hogy a kínai politikai élet tele van ellentmondásokkal,
bár ennek okát nem ismertem. Valahányszor találkoztam Maóval, mindig ösztönzően hatott a
személye. Emlékszem, egyszer előzetes jelzés nélkül keresett föl lakosztályomban.
Négyszemközt akart velem beszélni valamilyen ügyről, hogy pontosan miről is, azt már nem
tudom, de ma is fel tudom idézni, milyen kedvezően nyilatkozott azon a beszélgetésen
Buddháról. Dicsérte, mert „kaszt-, korrupció- és kizsákmányolás-ellenes volt”. Meglepett
ezzel a véleménnyel. Említést tett Tára istennőről is, a közismert női buddháról. Egyszerre a
vallás barátjának mutatkozott.
Egy másik alkalommal a Nagy Kormányossal – ahogy gyakran nevezték – szemben ültem
egy hosszú asztalnál, melynek két végén egy-egy tábornok foglalt helyet. Mao rájuk mutatott,
és azt mondta, hogy ő nevezte ki őket Tibetbe, majd keményen a szemembe nézett és így
szólt: „ha nem fogadnának szót Önnek, hát tudassa velem, majd visszahívom őket”.
Miközben ilyen kedvező benyomásokat szereztem, azt is láttam, micsoda paranoiában végzi
napi feladatát a párttisztviselők többsége. Állandóan rettegtek az állásukért, ha ugyan nem az
életükért.
Maón kívül sokszor találkoztam Csou En-lajjal és Lu Zsao-csivel is. Ez utóbbi kevés szavú,
mosolytalan ember volt. Egyszer jelen voltam, amikor U Nuval, a burmai miniszterelnökkel
találkozott egy közös megbeszélésen. A találkozó valamennyi tagját jóelőre tájékoztatták,
hogy melyik részterület, milyen kérdések tartoznak hozzá. Én a vallást kaptam, ha a burmai
vezető e tárgyról akart volna szót váltani, nekem kellett volna válaszolnom. Valószínűtlennek
tűnt, hogy U Nu ilyesmiről kívánna tárgyalni, és csakugyan egész más érdekelte, nevezetesen
azt szerette volna megtudni Lutól, meddig támogatja Kína a kommunista felkelőket
országában. Ám amikor erre terelte a szót, megjegyezve, hogy a gerillák gondot okoznak
kormányának, Lu egyszerűen félrenézett. Nem akarta a témát meghallani, így hát U Nu
kérdése megválaszolatlan maradt. Meghökkentett a dolog, de azzal nyugtatgattam magam,
hogy Lu legalább nem hazudott, s nem is próbálta partnerét félrevezetni. Csou En-laj biztosan
valami nagyon elméset mondott volna a helyében.
Csou egész másféle ember volt, a józan és megfontolt Luval szemben csupa mosoly,
elbájoló, gyors eszű. Valójában túlságosan is udvarias volt, ami mindig annak a jele, hogy
valaki nem igazán megbízható. Rendkívül figyelmes volt, emlékszem amint az egyik
fogadáson, amelyen magam is jelen voltam, éppen valamelyik külföldit vezette az asztalhoz,
amikor az megbotlott egy alacsony lépcsőben. Csou egyik karját nem tudta mozgatni, ám a
másikkal nyomban elbukó vendégéért kapott, és még csak abba sem hagyta közben a
csevegést.
A nyelve is éles volt. U Nu pekingi látogatása után Csou ezer pártfunkcionáriusnak tartott
előadást, ahol nyíltan pocskondiázta a burmai miniszterelnököt, amit rendkívül különösnek
találtam, hiszen nyilvánosan igen udvariasan és előzékenyen viselkedett vele.
Pekingi tartózkodásom alatt fölkértek, hogy részesítsek néhány kínai buddhistát
tanításomban. Tolmácsom ez alkalommal egy kínai szerzetes volt, aki, mint megtudtam,
Tibetben tanult és egy tibeti lámától kapott képzést. (Annak idején számos kínai szerzetes jött
Tibetbe tanulni, különösen dialektikát.) Ez a szerzetes mély benyomást gyakorolt rám,
meglepett, mennyire elkötelezett, őszinte híve a vallásnak.
Több kommunistával is találkoztam, akik rendkívül kedves emberek voltak, önzetlenül
szolgálták a többieket, nekem személyesen pedig rengeteget segítettek. Sokat tanultam tőlük.
Egyikük Liu Ka-ping volt, a Kisebbségi Hivatal magas rangú hivatalnoka, aki azt kapta
feladatául, hogy leckéket adjon nekem marxizmusból és a kínai forradalomból. Igazából
mohamedán vallású volt, én meg azzal bosszantottam, hogy mindig faggattam, evett-e már
disznóhúst. Emlékszem, hiányzott egyik ujja. Élveztem a társaságát és jó barátságba
kerültünk. Felesége pedig, aki annyival fiatalabb volt nála, hogy akár a lánya is lehetett volna,
anyámmal és nővéremmel barátkozott össze. Amikor Kínából elutaztam, Liu úgy sírt, mint
egy gyerek.
Az októberi ünnepek végéig maradtam Pekingben, amelyeket a népköztársaság
megalapításának ötödik évfordulójára rendeztek és számos magas rangú külföldit hívtak ez
alkalommal Pekingbe. Így eljött Hruscsov és Bulganyin, akiknek engem is bemutattak.
Egyikük sem tett rám különösebb benyomást, akkorát semmiképpen sem, mint Nehru pandit,
aki szintén Pekingben járt ott-tartózkodásom idején. Egy fogadás díszvendége volt, amelyen
Csou En-laj elnökölt. Persze, mindenki Nehru körül nyüzsgött, hogy alkalma nyíljék a
bemutatkozásra, s ő távolról nagyon barátságosnak látszott, mindenkihez volt pár szava, aki
odament hozzá. Amikor azonban rám került a sor és kezet ráztunk, úgy láttam, zavarba jött.
Mereven maga elé nézett és egy szót sem szólt, ami nagyon meglepett. Azzal törtem meg a
csendet, hogy elmondtam neki, mennyire örülök találkozásunknak, s hogy sokat hallottam
már felőle, pedig Tibet igencsak elszigetelt ország. Végül ő is megszólalt, de csak néhány
felszínes mondat erejéig volt hajlandó társalgásba bocsátkozni velem.
Nagyon csalódott voltam, hiszen fontos lett volna a beszélgetés, különösen országa
álláspontját szerettem volna megtudakolni Tibettel kapcsolatban. Összességében eléggé
kínosra sikeredett a találkozásunk.

Utóbb saját kérésére az indiai nagykövettel is folytattam megbeszélést, amely csaknem

akkora kudarccal végződött, mint a Nehruval való találkozás. Noha velem volt egy angolul
kiválóan beszélő tisztségviselőm, a kínaiak ragaszkodtak hozzá, hogy inkább az ő egyik
tolmácsukat vigyem magammal, ami azzal járt, hogy az indiai nagykövet angol szavait
először kínaira kellett üggyel-bajjal lefordítani, majd abból tibetire. Kényelmetlen helyzet
volt, hiszen néhány olyan dolgot is föl akartam vetni, amit a kínaiak jelenlétében nem
lehetett. A délután kellemesebb része akkor következett, amikor egy szolgáló a teát
töltögetvén mindannyiunknak, egyszer csak fölborított egy bizonyára igen drága egzotikus
gyümölcsökkel teli tálat. A földön guruló barackok és szilvák láttán az egyébként nagyon
komor kínai tolmács és kísérője (egyetlen tisztviselő sem ment sehová egyedül) négykézlábra
ereszkedve próbálták összeszedni a gyümölcsöket a szőnyegről. Alig álltam meg nevetés
nélkül.
Sokkal jobban éreztem magam az orosz követtel, akivel egy fogadáson kerültünk egymás
mellé. Akkoriban Oroszország és Kína még jó barátok voltak, így hát nem kellett attól
tartanom, hogy bármiféle kifogás merülhetne föl a társaságommal szemben. A követ felette
barátságos volt és érdekelték a benyomásaim a szocializmusról. Amikor elmondtam neki,
hogy nagy lehetőségeket látok benne, megkérdezett, miért nem látogatok el a Szovjetunióba.
Remek ötletnek tűnt, s azonmód erős vágyat éreztem, hogy lássam ezt az országot, ha lehet,
valamely küldöttség egyszerű tagjaként. Ezzel a képzeletbeli delegációval minden felelősség
nélkül bárhová elmehetnék, csak a magam dolgára figyelnék, és így bőven lenne időm
körülnézni. Sajnos, az ötlet meghiúsult, és csak húsz év múltán látogathattam el a
Szovjetunióba, de ekkor már a körülmények sokban különböztek attól, amit egykor naivan
elképzeltem.
Egészében véve a kínai hatóságok nagyon engedékenyen viszonyultak ahhoz, hogy melyik
külföldi vendéggel találkozom. Sok dolguk a kapcsolataim megfigyelésével nem volt, azt
hiszem, csalódást okoztam nekik. Tibet lerohanásakor a kommunistákat a világ számos
országa elítélte, ami igencsak sértette őket, s mindent megtettek, hogy javítsanak a róluk
alkotott képen és megmutassák, Tibet megszállása történetileg is igazolható, de különben is
csak arról van szó, hogy egy nagy nemzet segít a gyöngébben. Csakhogy észre kellett
vennem, mennyire másképp viselkedtek vendéglátóink, amikor külföldiek is jelen voltak.
Általában ellenségesen viszonyultak az idegenekhez, jelenlétükben azonban rögvest
szerények és alázatosak lettek.
Ami csalódásukat illeti, annak közvetlen oka az volt, hogy valójában nagyon kevés
Pekingbe érkezett külföldi vendég érdeklődött a velem való találkozás iránt. Ezek között volt
egy magyar tánccsoport, akik autogramot kértek tőlem – meg is kapták. Néhány ezer mongol
is eljött a kínai fővárosba, hogy láthasson engem és a pancsen lámát, ami nem nagyon tetszett
a kínai hatóságoknak, talán azért, mert a tibetiek és a mongolok egyaránt kellemetlen
történelmi emlékeket ébresztettek bennük. Nemcsak a tibeti seregek sarcolták meg ugyanis
Kínát a 8. században, hanem 1279 és 1368 között a mongolok is uralmuk alá hajtották az
országot Kubiláj kán sikeres hadjárata nyomán.
Akkoriban történt, hogy Kubiláj buddhistává lett és tibeti guruja rávette a mongol vezért,
szüntesse meg a népesség növekedésének azt a sajátos szabályozását, ami abból állt, hogy
kínaiak ezreit ölte a tengerbe. Ezzel a tibeti láma kínai életek sokaságát mentette meg.

1954 telén egész kíséretemmel együtt, köztük édesanyámmal és legkisebb öcsémmel,

Tendzin Cshögjallal nagy kínai országjárásra indultunk, hogy megismerkedhessünk az ipari és
anyagi haladás csodáival. Én nagyon élveztem a dolgot, ám tisztviselőim közül sokan teljesen
közömbösek maradtak a megmutatott látnivalók iránt, s boldogan vették tudomásul, ha azt
hallották, hogy valamelyik nap elmarad a „városnézés”. Legkevésbé édesanyám érezte jól
magát Kínában, különösen amikor egy kiránduláson belázasodott, amiből azután elég súlyos
influenza fejlődött ki. Szerencsére orvosom, gyerekkorom „dagi dokija”, aki ide is velünk
tartott, jól képzett szakember volt és anyám igazi barátja. A leghatásosabb orvosságot írta föl,
amelyet ő nyomban be is vett, csakhogy, sajnos, félreértette az orvos utasítását és egyszerre
szedte be a két napra előírt adagot. Ennek az lett a következménye, hogy már nemcsak a láz
gyötörte szegényt, hanem komolyan megbetegedett. Néhány napig nagyon gyönge volt, már
aggódtam érte, ám egy hét múlva jobban lett, s azután még több mint negyedszázadot ért
meg. Ling rinpocse is ágynak dőlt, ám ő nem gyógyult meg ilyen könnyen, csak a
száműzetésben tért vissza régi ereje.
Tendzin Cshögjal, a nálam tizenkét évvel fiatalabb öcsém mindenki számára a vidámság és a
rettegés forrása volt, még a kínaiakat is ideszámítva, akik egyébként őszintén kedvelték a
fiúcskát. Rendkívül értelmes volt, néhány hónap múltán folyékonyan beszélt kínaiul, ami
egyszerre jelentett előnyt és hátrányt. Öcsém kedvét lelte a felnőttek meghökkentésében, így
aztán amikor anyánk vagy bárki más valamilyen megjegyzést tett az egyik vendégre, ő
gondolkodás nélkül a tudomására hozta azt. Mindannyiunknak ügyelnünk kellett, mit
beszélünk előtte, de még így is megérezte, ha valaki homályosan, kertelve szólt. Mégis,
olyannyira kedves gyermek volt, hogy csupán ifjabb nevelőm, Tridzsang rinpocse tudta
megtartani komolyságát vele szemben, ő is csak azért, mert Tendzin Cshögjal folyamatosan
rémületben tartotta. Öcsém állandóan a bútorokon ugrált, a rinpocse pedig attól tartott, nem
tudja majd okát adni a kínaiaknak, hogyan törtek darabokra a berendezési tárgyak. Ling
rinpocse ezzel szemben mindenkor önfeledten játszott a fiúval. Én magam az utazás során
nem sokszor találkoztam vele, bár éppen ő mesélte nemrégiben, hogy egyszer pont akkor
bukkantam rá, amikor pekingi szállásunkon a kerti dísztóból kihalászott pontyokat
helyezgette szépen egymás mellé a fűbe, mire, mint mondta, alaposan fültövön vágtam.
Jóllehet a kínai gazdasági fejlődés iránti érdeklődésemet sok tisztségviselőm nem osztotta,
mégis mély benyomást tett rám mindaz, amit a kommunisták a nehézipar terén elértek, és
szerettem volna mindazt a saját orzságomba is átültetni. Különösen a Mandzsúriában
bemutatott vízierőmű ragadott meg. Nem szükségeltetett túlságosan nagy képzelőerő annak
belátásához, hogy mekkora lehetőségei volnának az efféle erőműveknek Tibetben. Az egész
látogatást annak a kísérőnek a megdöbbent arckifejezése tette emlékezetessé, aki
végigvezetett a létesítményen, s akinek néhány hozzáértő kérdést tettem föl. Az egykori
lhászai dízelgenerátornak köszönhetően elég jól ismertem a berendezés alapelveit, ő pedig,
azt hiszem, ugyancsak meglepődött, hogy egy szerzetesi öltözéket viselő idegen ifjú
kilowattórákról és turbinaméretekről kérdezgeti.
Kirándulásunk egyik csúcspontja volt, amikor egy öreg hadihajón Mandzsúriába is elvittek.
Az utazást rendkívüli módon élveztem, pedig annyira régi volt a hajó, hogy egyetlen
berendezéséről vagy műszeréről sem tudtam megállapítani, vajon mi célt szolgálhat. De
nekem elég volt annyi, hogy rajta lehetek ezen a szürke, olaj- és tengerszagú, roppant
fémtákolmányon.
Sajnos, azt is észre kellett vennem, hogy a kínai hatóságok nem szándékoznak közvetlen
kapcsolatba engedni az egyszerű kínai néppel. Akárhányszor megpróbáltam, hogy az előírt
programtól eltérjek, a magam útját járjam, a mellém rendelt tisztek a biztonságomra
hivatkozva megakadályoztak benne. A „biztonság” volt állandó ürügyük. Ám nemcsak engem
tartottak távol a hétköznapi emberektől, hanem valamennyi Pekingből jött kínait is, akik
szintén semmit sem tehettek szabadon.
Az egyik censapom, Szerkon rinpocse mégis mindig meg tudott szökni. Soha nem törődött a
kínaiakkal, a maga feje után járt. Mivel sántított, és különben is jelentéktelen külsejű ember
volt, nem nagyon figyelt rá senki. Egyedül neki sikerült közelebbről megismernie a szép új
világot Kínában. Szomorú képet festett a lakosságot sújtó szegénységről és félelmekről.
Valamelyik ipari körzetben tett látogatásom során érdekes beszélgetésbe elegyedtem egy
munkásszálló portásával. Elmesélte, hogy látott néhány fotót a lhászai indulásomról, s
boldogan értesült róla, Tibet népe mennyire örül kínai látogatásomnak. Amikor közöltem
vele, hogy ez bizony távolról sincs így, igencsak meglepődött. „De hát ezt írták az újságok!”
– mondta, mire azt válaszoltam, hogy alighanem rosszul értelmezhették a látottakat, ugyanis a
tibetiek zöme valójában igen-igen el volt keseredve a búcsúzáskor. Újdonsült barátomat
meglepte és elgondolkoztatta a hír, én pedig először értettem meg igazán, hogyan torzítja el a
kommunista sajtó a valóságot. Úgy látszott, a hazudozás a hatóságok vérében van.
Kínai kőrútunk elvezetett a mongol határ közelébe is, ahol meglátogattuk Szerkon rinpocse
szülőhelyét. Váratlan, sőt megrázó élmény volt fölfedezni, a mongolok lakta falvak mennyire
hasonlítanak a tibetiekhez.
1955 januárjának végén tértünk vissza Pekingbe, a tibeti újév, a loszár kezdetére. Az ünnep
fontosságát kiemelendő, elhatároztam, hogy fogadást adok, amelyre meghívom Mao elnököt
és a „Négy Nagy” másik három tagját: Csou En-lajt, Csu Tét és Lu Zsao-csit. Mindannyian
elfogadták a meghívásomat. Az est során Mao rendkívül barátságos volt, egyszer odahajolt
hozzám és megkérdezte, mit jelent, amikor egy csipet campát a levegőbe pöccintek.
Elmagyaráztam neki, hogy jelképes áldozatról van szó, mire maga is ugyanígy tett, majd egy
újabb adagot fölcsippentve gonoszkodó ábrázattal a földre pöckölt.
Ez az apró gúnyolódó gesztus volt az egyetlen visszás mozzanata ennek az egyébként
emlékezetes estnek, amely – úgy látszott – az országaink közötti valódi barátság ígéretével
kecsegtet. Legalább is a kínaiak így tálalták az eseményt a sajtónak, amelyre a szokásos
számú fényképészt rendelték ki, hogy megörökítsenek bennünket az utókor számára. Egyik-
másik fénykép a találkozóról hamarosan meg is jelent az újságokban, lelkes, az elhangzó
beszédeket méltató beszámolók kíséretében. Ezek a képek Tibetben is nyilvánosságot kaptak,
miután Lhászába visszatértem, láttam egyiket a kínaiak által kiadott helyi lapban. Én voltam
rajta, ahogy egy egészen különös kézmozdulattal Mao elnök felé fordulok. A tibeti
képszerkesztő nekieresztette a fantáziáját, azt írta a kép alá, hogy a dalai láma őszentségét
ábrázolja, amint épp az újévi khabsze sütemény elkészítési módját magyarázza a Nagy
Kormányosnak.
1955 tavaszán, egy nappal hazaindulásom előtt Tibetbe, részt vettem az Irányító Bizottság
egyik ülésén. Az elnöklő Lu Zsao-csi éppen szónoklata közepén tartott, amikor a
biztonságomra felügyelő tiszt betört a terembe és hozzám rohant. „Mao elnök azonnal látni
akarja magát” – mondta. Nem tudtam, mit feleljek, kínos lett volna csak úgy fölállni és
kimenni a tanácskozásról, Lu pedig nem tartott egy lélegzetvételnyi szünetet sem. Ezért azt
kértem a tiszttől: „Ha így áll a dolog, menjen s mentsen ki Lunál”, amit nyomban meg is tett.
Ezután egyenesen Mao irodájába mentünk, ott várt rám. Ez volt az utolsó találkozásunk.
Kijelentette, hogy néhány kormányzásra vonatkozó tanácsot akar nekem adni, mielőtt
visszatérnék Tibetbe, majd azt kezdte taglalni, miképpen kell találkozókat szervezni, hogyan
lehet megismerni az emberek véleményét, s utána hogyan kell a legfontosabb kérdésekben
döntést hozni. Csupa fontos információ volt ez, buzgón jegyezgetve ültem mellette, mint
valahányszor, amikor csak találkoztunk. Azzal folytatta, hogy a gazdasági haladás bármely
formájának alapvető feltétele a közlekedés és a hírközlés olajozott működése, s hangsúlyozta,
mennyire fontos, hogy minél több tibeti fiatal nyerjen képzést ezen a területen. Hozzátette, ha
csak lehet, tibetiek közvetítésével szeretne érintkezni velem. Végül pedig közelebb húzódva
így szólt: „Tudja, a maga álláspontja helyes. A vallás méreg. Először is csökkenti a népesség
növekedését a szerzetesek és apácák cölibátusa miatt, másrészt pedig nem törődik a gazdasági
haladással.” E szavaknál egész arcom lángba borult és hirtelen nagyon megijedtem. „Így
állunk hát – gondoltam magamban –, végül mégiscsak a dharmát akarod fölszámolni”.
Már késő estére járt. Mao e sorsdöntő szavainál, hogy arcomat elrejtsem, előrehajoltarn,
mintha le akarnék jegyezni valamit. Reméltem, hogy nem fedezi föl félelmemet,
elveszíthettem volna a bizalmát. Szerencsére ezúttal nem Phuncog Vangjal volt a tolmácsunk,
előtte biztosan nem maradtak volna titokban a gondolataim, már csak azért sem, mert utóbb
rendre meghánytuk-vetettük a megbeszéléseken elhangzottakat. Még így sem tudtam volna
sokáig leplezni érzéseimet, ám nagy megkönnyebbülésemre Mao néhány perc múlva
befejezte a beszélgetést. Fölállt, hogy kezet rázzunk. Meglepő módon, bármily későre is járt,
a szeme tele volt élettel, sugárzó volt a tekintete. Együtt léptünk ki a csöndes éjszakába. Az
autóm ott várt, Mao nyitotta ki előttem az első ajtót, majd csukta be utánam. Mikor
elindultunk, megfordultam, hogy búcsút intsek. Ekkor láttam utoljára Maót, amint kabát
nélkül, fedetlen fővel integet a hidegben.
A félelem és a meglepetés zavarrá változott bennem. Lehetséges-e, hogy ennyire
félreismert? Hogyan gondolhatta, hogy nem vagyok lényem legmélyéig vallásos? Mi
sugallhatta neki az ellenkezőjét? Tudtam, hogy minden lépésemet figyelik, azt is, hogy
mennyit alszom, hány csésze rizst eszem, mit mondok a találkozókon. Egészen bizonyos,
hogy a viselt dolgaimról készített jelentéseket először elemzésnek vetették alá, majd
eljuttatták Maóhoz. Márpedig, ha ez így volt, nem kerülhette el a figyelmét, hogy naponta
legalább négy órát töltök imádkozással és meditációval, mint ahogy az sem, hogy kínai
tartózkodásom során nevelőimtől végig vallásos oktatásban részesültem. Azt is tudnia kellett,
hogy keményen készültem kolostori záróvizsgáimra, amelyektől akkoriban legföljebb hat
vagy hét év választott el csupán. Egy szó mint száz, megzavart a dolog.
Egyetlen lehetséges magyarázatul az kínálkozott, hogy Mao félreértette a tudományos
dolgok és a gazdasági haladás iránti élénk érdeklődésemet. Kétségtelenül modernizálni
akartam Tibetet, együttműködve Kínával, s az is igaz, hogy észjárásom alapvetően
tudományos jellegű. Így csak az történhetett, hogy a buddhista filozófiát nem ismerő Mao
nem hallott Buddha azon tanáról, hogy a dharma követőjének minden tantételt magának kell
ellenőriznie. Ebből fakadóan azután mindig nyitott voltam a modern tudomány minden
felfedezésére és megállapítására. Tán ez csapta be Maót, ezért gondolta vallásgyakorlásomról,
hogy az csak támasz a számomra, vagy a hagyomány követelménye. Akárhogy is
gondolkozott, világossá vált előttem, hogy tökéletesen sikerült félreismernie.

Másnap elindultam Pekingből vissza Tibet irányába. Gyorsabban haladtunk, mint előző
évben idefelé, elkészült ugyanis időközben a csinghaji országút. Tibetbe érve egy-két napra
meg-megálltam az úton, hogy minél több honfitársammal megoszthassam a Kínában szerzett
élményeimet és a jövőre vonatkozó reményeimet. Bár Maóról alkotott véleményemet
módosítanom kellett, továbbra is nagy vezetőnek tartottam és legfőképpen becsületes
embernek. Nem volt képmutató, ezért meg voltam győződve róla, hogy mindaddig, amíg
Tibetbe küldött tisztviselői az ő utasításai szerint cselekszenek, van okunk a derűlátásra,
különösen, ha szilárdan kézben is tudja tartani őket. Ami engem illetett, úgy gondoltam,
csakis a nyíltság lehet az egyetlen értelmes alapállás, másképp a már amúgy is rossz helyzet
csak súlyosbodhat. Optimizmusomat nem sokan osztották kíséretem tagjai közül, kevesen
szereztek csak kellemes benyomásokat Kínában. Általános volt a félelem, hogy a merev
kommunista módszerek elnyomáshoz vezetnek. Egy magasrangú kínai kormánytisztviselőről,
Kan Kungról az a hír járta közöttük, hogy mivel bírálta Lu Zsao-csit, a legszörnyűbb módon
végeztek vele.
Nemsokára bennem is új kétségek támadtak. Amikor a Tibet távoli, keleti részében fekvő
Tasikielbe érkeztem, hatalmas tömeg fogadott; több ezren utaztak oda, hogy hazatérőben
láthassanak és kifejezhessék tiszteletüket. Rajongásuk mélyen megindított. Lesújtott, amikor
utóbb arról értesültem, a kínai hatóságok úgy tájékoztatták népemet, hogy csak egy héttel
később érkezem. Azért hazudták ezt, hogy ne találkozhassanak velem, így több ezren csak
akkor értek Tasikielbe, amikor én már továbbutaztam onnan.
 Annak a paranoiának sem örültem, amellyel a kínai kísérők személyes biztonságomra
ügyeltek. Amikor fölkerestem szülőfalumat, ragaszkodtak hozzá, hogy csak saját
szakácsaimtól fogadhatok el ételt, tehát vissza kellett utasítanom – még Takcerben élő
családtagjaim kezéből is – a nekem fölkínált áldozatokat. Mintha ezek az egyszerű, odaadó,
jámbor emberek azon törnék a fejüket, hogy megöljék a dalai lámát. Anyám nagyon izgatott
volt, nem tudta, mit mondjon nekik. Amikor kérdezgettem az itteni tibetieket életükről, azt
válaszolták: „hála Mao elnöknek, a kommunizmusnak és a Kínai Népköztársaságnak, nagyon
boldogok vagyunk”. Csak épp könny csillogott a szemükben.
Útközben Lhásza felé annyi embert fogadtam, amennyit csak tudtam. Kínával ellentétben
itthon ez nem volt nehéz. Ezerszámra jöttek betegek és öregek is, csak hogy egy pillantást
vethessenek rám. Sok kínai is összegyűlt ilyen alkalmakkor, s így elmondhattam nekik,
mennyire fontos lenne megérteniük a tibetiek észjárását. Eközben azt találgattam, ki lehet
párttag közülük, és ki nem. Frissen szerzett tapasztalataim szerint az előbbiek általában
becsületesebbek.
A Tibetben működő kínai hatóságok furcsa kettősséggel viszonyultak hozzám. Az egyik
tiszt egyszer például így szólt: „a kínai nép nem szereti annyira Mao elnököt, mint a tibeti a
dalai lámát”. Másszor egy szörnyen lesoványodott kínai lépett a dzsipemhez, s megkérdezte,
hol a dalai láma. Mikor megmondtam neki, hogy éppen vele beszél, lekapta a sapkáját és
áldásomat kérte. Csengtut elhagyva pedig, a kínai katonatisztek közül, akik egész Kínán
végigkísértek, nem egy sírva fakadt a búcsúzáskor. Én is szerettem őket, hiába volt más a
véleményünk, erős, személyes kötődés alakult ki köztünk.
Most, hogy oly sok hónap után viszontláttam Tibet vidéki lakosságát, más szemmel
vizsgáltam meg a köztük és a kínaiak közötti különbséget. Már külsőre is látszott, a tibetiek
sokkal kiegyensúlyozottabbak, ami, úgy hiszem, több kulturális körülménnyel magyarázható.
Először is úr és szolga viszonya Tibetben sokkal közvetlenebb, mint Kínában, a szegények
életfeltételei jóval kevésbé szigorúak. Másodszor, Tibetben soha nem is hallottak afféle
kegyetlenségekről, mint a nők lábának elkötése, vagy a kasztráció, amelyek egész Kínában a
legutóbbi időkig ismertek voltak. Ám ezeket a tényeket a kínai politika nem vette figyelembe,
úgy tekintette a mi feudális rendszerünket, mint a sajátjuk másolatát.
Nem sokkal Lhászába érkezésem előtt találkoztam Csou En-lajjal, aki egy Kham közelében
történt földrengés helyszínére repült. Különös találkozás volt, Csou mondott néhány kedvező
dolgot a vallásról, amin máig csodálkozom, hisz ez egyáltalán nem illett a felfogásához.
Talán Mao utasításait követték szavai, megpróbálta jóvátenni azokat a károkat, amelyeket
utolsó találkozásunkkor okozott.
 HATODIK FEJEZET

Nehru úr fájlalja

1955 júniusában Lhászában a szokásos, több ezer fős tömeg fogadott. Hosszas távollétem
nagy bánatot okozott a tibetieknek, s most megkönnyebbültek, hogy ismét maguk között
tudhattak. Én is megnyugvást éreztem. A kínaiak errefelé sokkal visszafogottabban
viselkedtek, mint Kelet-Tibetben. Hazaérkezésemkor mégis jó néhány egyénileg vagy
küldöttség élén érkezett panaszost, helyi vezetőt is fogadtam, mindegyikük arra kért, járjak
közben új urainknál, hogy változtassák meg politikájukat a vidéki körzetekben. Úgy látták, a
kínaiak közvetlenül fenyegetik a hagyományos tibeti életmódot, s ez nagy aggodalommal
töltötte el őket is.
Magában a fővárosban viszonylag rendben zajlott az élet, leszámítva a sok személykocsit és
teherautót, melyek megjelenésével az ipari civilizáció zaja és a környezetszennyezés Lhászát
is elérte. Az élelmiszerhiány enyhült, a harag hangos megnyilvánulásait elkeseredés és
csendes ellenállás váltotta föl. Visszatértemmel pedig még a derűlátás csírái is mutatkoztak.
Mivel Mao elnök nyilvánosan kifejezte irántam érzett bizalmát, megnőtt a tekintélyem a helyi
kínai vezetőség szemében, így továbbra is óvatos optimizmussal néztem a jövőbe.
Ugyanakkor tudatában voltam annak is, hogy a világ hátat fordított Tibetnek, s ami a
legrosszabb, közvetlen szomszédunk és szellemi példaképünk, India is hallgatólagosan
elismerte Kínának Tibet területére kinyilvánított igényét. 1954 áprilisában Nehru új kínai–
indiai egyezményt írt alá, ebben szerepel az a pancsa síla néven ismert memorandum,
amelyben rögzítették, hogy India és Kína semmilyen körülmények között sem avatkozik
egymás „belügyeibe”. Az egyezmény szerint tehát Tibet már akkor Kína része volt.
Kétségtelenül 1955 nyara volt a legjobb időszaka a kínai hatóságok és a tibeti kormányzat
évtizedes kényszerházasságának. Csakhogy a nyár rövid Tibetben, és alig néhány hét múlva
ismét zavaró hírek érkeztek a khami és amdói kínai hatóságok működéséről. Nem hagyták,
hogy a nép megszokott mindennapjait élje, különféle „reformokkal” zaklatták az embereket.
Új adókat vetettek ki házra, földre, jószágra, s hogy a jogtalanságot még gyalázattal is
megtoldják, a kolostori javakat is megadóztatták. Hatalmas birtokokat sajátítottak ki a helyi
kínai káderek, hogy azután a maguk politikai érdeke, ízlése szerint osszák szét újra. A
földbirtokosokat „népellenes bűneikért” nyilvánosan megvádolták és elítélték, rémületemre
többet közülük kivégeztek. Ezzel egy időben összeterelték a termékeny khami és amdói
területeken vándorló nomádok ezreit. Új uraink szemében a nomadizálás nagyon is barbár
életforma volt, s ezért idegenkedtek tőle. (A kínai man-ce szó eredetileg valóban barbárt
jelent.)
Igencsak nyugtalanító volt az a hír is, hogy a kolostorok életébe durván beavatkoztak, s a
helyi lakosságot a vallás ellen hangollak. A szerzeteseket és apácákat zaklatták, sőt
nyilvánosan megalázták. Arra kényszerítették őket, hogy részt vegyenek rovarok, patkányok,
madarak és különféle élősdiek irtásában, noha a kínai hatóságok jól tudták, hogy bármilyen
élet kioltása ellenkezik a buddhista tanítással. Ha a szerzetesek megtagadták a „munkát”,
összeverték őket. Mindeközben a Lhászában élő kínaiak úgy viselkedtek, mintha minden a
legnagyobb rendben lenne. A fővárosban valóban nem avatkoztak a vallás ügyébe, nyilván
arra számítottak, engem majd elringat a hamis biztonságérzet, ők meg az ország más
részeiben azt tehetnek, amit csak akarnak.
1955 őszén megkezdődött a Tibeti Autonóm Terület Előkészítő Bizottságának (TATEB)
megszervezése; ezt javasolta Mao a katonai irányítás helyébe. Ám ahogy az ősz télbe fordult,
még rosszabb hírek érkeztek keletről. A legteljesebb szabadsághoz szokott khampák nehezen
viselték a kínaiak módszereit. Amikor a helyi káderek éppen a legnagyobb becsben őrzött
személyes tulajdonukat képező fegyvereiket akarták elkobozni tőlük, a khampák erőszakkal
válaszoltak. A téli hónapokban egyre csak romlott a helyzet. A kínai elnyomás elől mind több
menekült érkezett Lhászába, és hátborzongató történeteket meséltek a kegyetlenkedésekről, a
megaláztatásokról. Könyörtelenül leszámoltak például a khampa ellenállókkal. Nemcsak
nyilvános veréseket és kivégzéseket rendeztek, de gyakran mindezeket az áldozat önnön
gyermekének kellett elvégeznie. Bevezették a nyilvános bíráskodást is, a kínai kommunisták
különösen kedvelt módszerét. A „bűnözőt” kötéllel úgy összekötözték, hogy a válla kiugrott a
helyéből, majd a tehetetlen, fájdalmában üvöltő emberhez a tömegből odaszólítottak
egyeseket – köztük asszonyokat és gyerekeket –, akiknek újabb és újabb szenvedést kellett a
bűnösre mérniük. A kínaiak szemmel láthatóan úgy vélték, hogy ez elég lesz egy nép
gondolkodásának a megváltoztatásához, s hogy ez a módszer segíti a politikai átképzés
folyamatát.
1956 elején, a loszár idején nagyon érdekes találkozásom volt a Necsung jóssal, aki
kijelentette, hogy „a Vágytöltő Kincs (a tibetiek ezzel a névvel is gyakran illetik a dalai lámát)
fénye nyugaton fog ragyogni”. Ezt akkor úgy értelmeztem, hogy abban az évben Indiába
utazom, ma már azonban tudom, hogy a jóslásnak mélyebb értelme volt.
A legégetőbb gondot a Khamból és Amdóból újabban érkezett számos menekült jelentette.
A város csak úgy fortyogott, az újév megünneplése első ízben kapott politikai színezetet.
Kínaellenes plakátok tűntek föl mindenfelé, röplapokat osztogattak, nyilvános gyűléseket
tartottak, az emberek megválasztották saját vezetőiket. Ilyesmi Tibetben még sohasem történt.
A kínaiak persze dühöngtek, és sebtiben letartóztattak három férfit, akik, úgymond,
antidemokratikus bűnökre uszítottak. Ezzel azonban nem csendesítették le az ellenük támadt
népi megmozdulást.
A mönlam ünnepe során amdói és khampa üzletemberek pénzt kezdtek gyűjteni a később
megtartandó Sze-tri cshen-mo szertartásra, amelynek alkalmából áldozatot mutatnak be Tibet
védőisteneinek, azért könyörögvén nekik, hogy a dalai láma boldog és hosszú életű legyen. A
gyűjtés olyan sikeresnek bizonyult, hogy az esemény emlékére egy roppant, drágakövekkel
borított aranytrónust adományoztak nekem. Amint azonban később megtudtam, sikeres
működésüknek volt egy másik motívuma is. Ekkor alakult meg ugyanis a Cshusi Gangdruk
(chu bzhi rgyang drug), „Négy folyó, hat vidék” (hagyományosan így említik együtt Kham és
Amdo tartományokat) elnevezésű szövetség, amely utóbb a kiterjedt gerillaharc összefogó
szervezete lett.
A mönlam után folytatódtak a TATEB fölállításának előkészületei, a bizottság élére én
magam kerültem volna. A kínaiak rövid pár hónap alatt tibeti munkaerővel három nagy
középületet emeltek: a hivatalosan idelátogató kínaiak vendégházát, egy fürdőt és a városi
nagycsarnokot. Ez utóbbi modern, emeletes épület, hullámlemez tetővel, amelyben egy
megemelt dobogóval szemben ezerkétszáz ember fért el a földszinten, további háromszáz
pedig az emeleten. Az épületet közvetlenül a Potala elé építették.
1956 áprilisában Csen Ji marsall, kínai miniszterelnök és külügyminiszter, feleségével
együtt, nagy küldöttség élén Pekingből Lhászába érkezett. Még emlékeztem rá Kínában tett
látogatásom idejéből. Személyesen nagyon kedves ember volt, különben hírhedt szónok,
egyszer hét teljes órán át tartott beszédet. Nyakkendőben jelent meg Lhászában, s erre annak
ellenére rendkívül büszke volt, hogy szemlátomást nemigen tudta, hogyan is kell hordania. A
pocakja pedig alig fért a kabátja alá. Az effélék azonban nem zavarták, kedélyes,
kényelemszerctő férfi volt, akiből nem hiányzott az önbizalom. Érkezésével nagyszabású
rendezvények sorozata vette kezdetét. A kínaiak a legváltozatosabb szórakozási lehetőségeket
szervezték számára, számos fogadást és beszédet tartottak Mao elnök képviselőjének a
tiszteletére. Amikor az új városi nagycsarnokban sor került a TATEB hivatalos beiktatására, a
hatalmas belső teret Mao elnök és vezető társai arcképével díszített zászlók és táblák
színesítették, kínai katonazenekar játszott és kommunista dalokat énekeltek, ami igen
ünnepélyes jelleget kölcsönzött az egésznek. Ezután Csen Ji (viszonylag rövid) beszédben
tájékoztatott bennünket, hogy bevezetik a „szükséges reformokat”, amelyek révén
„megszabadítják Tibetet hátrányos helyzetétől”, majd arról szólt, elkerülhetetlen, hogy a
tibetieket a „fejlett kínai népesség szintjére” emeljék. Majd egy sor dicshimnusz következett
mind kínai, mind tibeti szónokoktól, valamennyien a szocializmust és a pártot magasztalták, s
örömmel üdvözölték a kínai jelenlétet Tibetben. Még nekem is szólnom kellett: nyomatékkal
említettem meg, bizonyos vagyok benne, hogy a kínaiak, megtartván ígéretüket, csakis a nép
által kívánt ütemben vezetik be a reformokat és garantálják a vallásszabadságot.
A TATEB alapokmánya számos új kormányhivatali osztály megalakulását rögzítette, így
pénzügyi, oktatási, mezőgazdasági, közlekedési és távközlési, orvosi, vallásügyi és biztonsági
hivatalokét, amelyek élén túlnyomórészt tibeti vezető állt. Csamdo tartomány közigazgatása
is visszakerült a fővárosba, így alakult ki az úgynevezett Tibeti Autonóm Terület, ugyanakkor
Kham egy része és Amdo egész területe továbbra is Peking közvetlen irányítása alatt maradt.
A Bizottság maga ötvenegy helyi küldöttből állt, akik közül csak öt volt kínai. Fönnmaradt a
kasag és a Nemzetgyűlés, noha világos volt, hogy a kínaiak megpróbálják kiszorítani és
alkalomadtán teljesen fölszámolni ezt a két intézményt, a hagyományos kormányzat minden
megmaradt nyomával egyetemben.
Bár papíron a TATEB ígéretes lépésnek látszott a függetlenség felé, a valóság egészen
másképp festett. Amikor Csen Ji elénk tárta a kinevezéseket, kiderült, hogy az ötvenegy
küldött közül (egyiküket sem választották) tényleg csak alig néhányan kötelezték el magukat
az elnyert tisztségért a kínaiaknak, ám valamennyien csak addig tarthatják meg a
megbízatásukkal járó hatalmat és vagyonukat, amíg nem emelnek szót a központi
intézkedések ellen. Vagyis csalás volt az egész.
De voltak azért meglepetések is. Például az újonnan fölállított biztonsági osztály egyik
tagjának Lobszang Szamtent nevezték ki, aki annyira kedves és finom ember volt, hogy erre a
posztra nála alkalmatlanabbat keresve sem lehetett volna találni. Sohasem felejtem el, milyen
arcot vágott, amikor visszatért kínai kollégájával folytatott egyik megbeszéléséről. Addig a
pillanatig, amíg a kínai oda nem fordult hozzá (Lobszang Szamten tudott valamennyire
kínaiul), s meg nem kérdezte tőle, hogy mondják tibetiül, „öld meg”, bátyám igazán
kedvesnek és őszintének találta új hivatali társát, ám ezt a kérdést hallván, szinte elakadt a
lélegzete. Még egy bogár megölésének a gondolata is oly távol állt tőle, hogy nem talált
szavakat. Amikor aznap este megérkezett a Norbulingkába, az egész ember maga volt a
zavarodottság. „Na, most mit tegyek?” – kérdezte. Az ő története is meggyőzően példázza,
mekkora a különbség a kínaiak és a tibetiek világszemlélete között: az egyiknek az élet
kioltása hétköznapi eset, a másiknak teljes képtelenség.
Nem sokkal a TATEB működésbe lépése után arról értesültem, a kínai hatóságok Khamban
összehívták és megkérték a helyi vezetőket, hogy szavazzanak a „demokratikus reformok”
bevezetésére. A „reformok” ott azt jelentették, hogy Garcshu és Kardze körzetében több mint
százezer kisgazdaságból néhány ezer mezőgazdasági szövetkezetet szerveznek. Az
egybehívott háromszázötven ember közül úgy kétszáz ráállt, hogy támogatja a reformokat, ha
azokkal én és kormányom is egyetértünk. Negyvenen rögtön késznek mutatkoztak a
támogatásra, míg a többiek kijelentették, hogy sohasem akartak ilyenféle úgynevezett
reformokat. Ezután mindannyian hazamentek.
Egy hónap múltán a szembeszegülőket újra összehívták, ezúttal a Dzsomdha Dzong nevű
várba, amely Csamdo északkeleti részén áll. Amint mindannyian belül voltak, ötezer fős kínai
alakulat vette körül a várat, a foglyokkal pedig közölték, hogy addig nem engedik el őket,
míg bele nem egyeznek a reformokba, sőt nem ígérik meg, hogy közreműködnek
mihamarabbi megvalósításukban. Két hét fogság után a khampák nem láttak más kiutat,
beleegyeztek. Csakhogy azon az éjjelen csökkentett létszámú őrség volt szolgálatban. A
foglyok észrevették ezt, s élve a lehetőséggel, mindannyian kiszöktek és bevették magukat a
hegyek közé. A kínaiaknak ezzel egy csapásra sikerült egy olyan kemény ellenállási magot
létrehozniuk, amely miatt aztán a következő években gyakran fájhatott a fejük.
A Dzsomdha Dzong-beli eset akkoriban történhetett, amikor eljuttatták hozzám a kardzei és
khami kínai hatóságok kiadásában megjelenő újság egyik példányát. Nem akartam hinni a
szememnek, amikor megpillantottam benne egy fényképet, amelyen levágott fejek egész sora
volt látható. A képaláírás a hatás kedvéért még hozzátette: a fejek egykori tulajdonosai
„reakciós bűnözők” voltak. Saját szememmel a kínaiak rémtetteinek ezt a bizonyítékát láttam
először. Ez után már bármiféle szörnyűséget is hallottam új uraink módszereiről, el tudtam
hinni. Később a kínaiak ráébredtek, nemigen szülhet ez az újságcikk rokonszenvet a
tibetiekben, s megpróbálták visszavonni, fölvásárolták a lap példányait.
Ennek a friss értesülésnek, meg annak a fölismerésnek a birtokában, hogy a TATEB puszta
szemfényvesztés (cuma, sgju-ma), kételkedni kezdtem a jövőnkbe vetett hitemben. Elődöm
jóslata mindinkább beteljesülni látszott. Nagyon megviselt a reménytelenség, életem kívülről
nézve mégis úgy telt, mint máskor; imádkoztam, meditáltam és keményen tanultam a
nevelőimmel. Ezután is ott voltam valamennyi vallási ünnepen és szertartáson, s időről időre
vallási tanításokon is részt vettem. Ezeken hol én tanítottam másokat, hol engem tanítottak.
Észrevettem, hogy tekintélyem, jelenlétem jótékony hatással van környezetemre, ezért olykor
fölkerestem egy-egy Lhászától távolabb fekvő kolostort is. Az egyik ilyen kirándulásom a
korábbi régens egykori székhelyére, a Reting kolostorba vezetett, a szent hely Lhászától
északra néhány napi járóföldre esett. Elutazásom előtt levelet kaptam egy száműzetésben élő
jeles tibeti személyiségtől. A helyzet már Lhászában is annyira komollyá vált, hogy még az
én bizalmam is megrendült, gyanakodni kezdtem az emberekre. Nem nyitottam föl a
borítékot, egész nap magamnál tartottam és éjszakára a párnám alá dugtam. Rejtegettem, míg
el nem indultam a Retingbe.
Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, ahogy elhagytam a várost. Az őrületet, amit egy kis
időre végre magam mögött tudhattam az okozta, hogy egyszerre próbáltam meg
együttműködni a kínai hatóságokkal és határt szabni rombolásuknak. Utazásom során most is
kerültem minden feltűnést, megpróbáltam megőrizni inkognitómat, hogy alkalmam nyíljon
közvetlenül is találkozni helybéliekkel és megismerni a véleményüket. Már nem messze
Retingtől, egy csordással elegyedtem beszélgetésbe. „Ki vagy te?” – kérdezte. Magas,
erőteljes férfi volt, hosszú haja bozontos, akárcsak a jak szőre. „A dalai láma szolgája” –
feleltem. Kinn, a legelőn töltött életéről beszélgettünk, majd a jövőről, reményeiről és
aggodalmairól. Nemigen ismerte a kínaiakat és még sohasem járt Lhászában. Elfoglalta a
munka, hogy a soványka földből kicsikarja a megélhetést. Nem volt ideje azzal törődni, mi
történik a városokban, vagy azokon túl.
Ez az ember, minden egyszerűsége ellenére, mély vallásos meggyőződésben élt; örömmel
töltött el, hogy Buddha tanítása ily távoli vidékre is eljutott. Egyébként olyan volt az élete,
mint bárhol másutt a parasztoké. Természeti lényként, összhangban a környezetével, keveset
ügyelt a látóhatáron túli világra. Amikor a helyi tisztviselőkről szerzett tapasztalatairól
kérdeztem, azt felelte, hogy legtöbbjük igazságos, néhányan azonban fölényeskednek
közülük. Ez a férfi semmiféle iskolát nem járt, minden anyagi biztonság és kényelem híján
tengette napjait, mégis meg volt elégedve. Erőt merített abból a biztos tudatból, hogy
ugyanazt az életet éli, mint elődeinek számtalan nemzedéke, meg amit gyermekei és azok
gyermekei fognak élni. Ugyanakkor arra is ráébredtem, hogy ez a szemlélet immár
időszerűtlen, és hogy Tibet nem maradhat meg többé önkéntes, békés elszigeteltségében,
függetlenül attól, mi lesz a kínai kommunistákkal húzódó történet vége. Úgy váltam el ettől
az embertől, mint egy jóbaráttól, nagyon élveztem a beszélgetést, sok hasznos dolgot
tanultam tőle. De nem ez volt az utolsó találkozásunk. Másnap meghívtak az utunkba eső első
faluba, szóljak pár szót a helybéliekhez és adjam rájuk áldásomat. Több száz ember gyűlt
össze, valami trónfélét is összetákoltak a számomra. Akkor váratlanul megpillantottam a
résztvevők között előző napi barátomat. Szörnyű zavar ült ki az arcára, nem hitt a szemének.
Rámosolyogtam, de kifejezéstelen arccal meredt rám. Sajnáltam már, hogy nem mondtam
igazat neki.
Amikor megérkeztem a Reting kolostorba és tisztelegtem a rinpocse szobra előtt,
emlékszem, minden különösebb ok nélkül elérzékenyültem. Hatalmába kerített egy érzés,
mely azt súgta, hogy valamiképp régóta kapcsolatban állok ezzel a hellyel. Azóta gyakran
arra gondolok, egy remetetanyát kellene építeni Reting közelében, ahol eltölthetném
hátralévő éveim.
 1956 nyarán történt életem eddigi legnagyobb megrázkódtatása. A khami és amdói
szabadságharcosok mind nagyobb sikereket értek el: május-június táján több hidat
leromboltak, járhatatlanná tették a kínai katonai felvonulási utak nagy részét. Ekkor a kínai
hadsereg negyvenezer fős erősítést kapott, s én pontosan ettől féltem. Számítottunk rá, hogy
bármilyen eredményeket ért is el az ellenállás, számbeli fölényük és jobb katonai
felkészültségük következtében a kínaiak végül úgyis fölülkerekednek, arra azonban, hogy
légitámadás érheti a khambeli Lithang kolostort, nem gondolt senki. Amikor ez mégis
megtörtént, sírva fakadtam. Addig el sem tudtam képzelni, hogy bárki emberfia ilyen
kegyetlenségre legyen képes.
A bombázást az ellenállási mozgalomhoz csatlakozott férfiak és asszonyaik, gyermekeik
irgalmatlan megkínzása és kivégzése követte, majd – alig hihető – a szerzetesek és apácák
embertelen meggyalázása. Miután letartóztatták őket, arra kényszerítették ezeket a jámbor, a
Tanítás szellemében nevelkedett testvéreket és nőtársaikat, hogy a nyilvánosság előtt
egymással szegjék meg szüzességi fogadalmukat, sőt embert is öljenek.
Valamit föltétlenül tenni kellett, csak azt nem tudtam, hogy mit. Azonnal találkozót kértem
Csiang Kou-ha tábornoktól, és közöltem vele, hogy magának Mao elnöknek szándékozom
megírni a történteket. „Mit gondolnak, hogy bízzanak a tibetiek a kínaiakban, ha azok így
viselkednek?” – kérdeztem tőle. Fehéren-feketén megmondtam neki, nagyon rossz fényt vet
rájuk, amit elkövettek. Ám az egészből csak vita támadt, fellépésemet az anyaország
megsértésének minősítette, az iránt az ország iránt kinyilvánított barátságtalanságnak, mely
csupán oltalmazni és segíteni kívánja népemet. Ha egyik-másik honfitársam nem akar
reformokat (amelyek a tömegek javát szolgálják, hiszen elejét veszik a
kizsákmányolásuknak), azt joggal büntetik meg. Csiang őrült módjára érvelt, hiába mondtam
neki, hogy mindez nem igazolja ártatlan emberek megkínzását, az ellenük intézett
légitámadást.
A tábornok azonban megmakacsolta magát, s nekem egyetlen reményem maradt: Mao elnök
tudomására hozni alárendeltjei engedetlenségét.
Nyomban el is küldtem a levelet, de semmilyen válasz nem érkezett. Küldtem hát egy
másikat, ismét a hivatali úton. Ezzel egyidőben rávettem Phuncog Vangjalt, hogy
személyesen is adjon át egyet Maónak, ám ezt a harmadikat sem méltatták figyelemre. Ahogy
múltak a hetek és Pekingből még mindig nem érkezett semmilyen válasz, immár igen komoly
kételyeim támadtak a pekingi vezetés szándékait illetően. Meglepett a hozzáállásuk, hiszen
kínai látogatásom után, számos kellemetlen benyomásom ellenére, a kommunisták eszméit
még mindig érteni véltem. Most azonban Mao elnök szavai csak gyönyörű, levegővel teli
buborékoknak látszottak.
Phuncog Vangjal a TATEB hivatalba lépésekor Lhászába érkezett, én pedig nagyon boldog
voltam, hogy újra láthatom. Elkötelezett kommunista volt még akkor is, épp úgy, mint annak
előtte. Az áprilisi ünnepek után néhány kínai tisztségviselőt kísért el távolobbi körzetekbe, s
mikor visszatért, érdekes történetet mesélt. Valamelyik magas rangú kínai tiszt az egyik távoli
gazdaságban megkérdezett egy parasztot, mi a véleménye az új rendszerről. A paraszt igen
elégedett volt mindennel, „kivéve egyetlen dolgot: az új adót”. „Miféle új adót?” – kérdezte a
tiszt. „Hát a tapsadót! Akármikor idevetődik egy kínai, mindannyiunknak össze kell
gyűlnünk, hogy tapsoljunk.”
Úgy éreztem, amíg Phuncog Vangjal élvezi Mao elnök bizalmát, addig Tibet helyzete nem
reménytelen. Ezért aztán mielőtt visszautazott Pekingbe, kéréssel fordultam Csiang Csin-vu
tábornokhoz, hogy őt nevezzék ki Tibet pártvezetőjévé. Az ötletet elvben elfogadták, de
sokáig nem hallottam a dolog felől semmit.
1957 végén egy kínai tiszttől megtudtam, Phuncog Vangjal nem jöhet többé Tibetbe,
mivelhogy közellenség. Meglepődtem, mert tudtam, hogy Mao elnök nagyra tartotta őt. A
tiszt azután elmagyarázta, a döntésnek több oka van, az első és legfontosabb, hogy Phuncog
Vangjal még lhászai és pekingi évei előtt Khamban élt, ahol külön pártszervezetet alapított
kommunista tibetieknek, és ide kínai nemzetiségűek nem léphettek be. Ez volt a bűne, ezért
váltották le és tiltották meg neki, hogy visszatérjen Tibetbe. Szomorúan hallottam mindezt, és
még szomorúbban a következő évben azt, hogy öreg barátomat letartóztatták. Hivatalosan is
„nemkívánatos személynek” nyilvánították, majd elítélték és a hetvenes évek végéig
börtönben tartották, noha minden kétséget kizáróan becsületes és elhivatott kommunista volt.
Az ő története is igazolta felismerésemet, hogy a kínai vezetés nem a marxizmus mellett
kötelezte el magát, hanem valójában velejéig nacionalista. Ezek az emberek kínai soviniszták
voltak, akik a szebb világról álmodó igazi marxisták pózában tetszelegtek; szűkagyú
fanatikusok voltak mindahányan.
Phuncog Vangjal ma is él, nagyon idős már. Szeretném még egyszer viszontlátni, máig nagy
tisztelője vagyok az öreg, tapasztalt tibeti kommunistának, Kína mai vezetői is tudják ezt.
Talán van remény, hogy egyszer még találkozhatom vele.

1956 tavaszán nagyon kedves vendég érkezett Lhászába, a szikkimi kumár maharadzsa,
Thondup Namgjal, annak a piciny államnak a koronahercege, amely Tibet és India között
terül el, nem messze Dromótól. Igazán kellemes társaság volt ez a nagyfülű, magas ember;
nyugodt volt, finom, csöndes. Remek híreket is hozott a vezetése alatt álló indiai Maha Bódhi
Társaság levelében. Az indiai félsziget buddhistáit tömörítő szervezet meghívott, vegyek
részt a Buddha születésének 2500. évfordulóján tartandó Buddha Dzsjanti ünnepségen.
Majd kiugrottam a bőrömből. Nekünk, tibetieknek India az árjabhúmi, a szent föld, egész
életemben vágytam rá, hogy elzarándokolhassak oda. Ez volt az egyetlen ország, ahová
szívből kívánkoztam. Az indiai utazás azzal a lehetőséggel is kecsegtetett, hogy találkozhatok
Nehru elnökkel és Mahátma Gandhi eszméinek örököseivel. Alig vártam, hogy kapcsolatba
kerüljek az indiai kormánnyal, ha másért nem, hát lássam, miként működik a demokrácia. A
kínaiak, persze, könnyen meghiúsíthatják az utazást, de miért ne reménykedjek addig is? Így
hát levélben bejelentkeztem Fan Ming tábornoknál.
Sajnos, éppen Fan Ming volt a legkellemetlenebb figura a helyi kínai vezetők között. Mégis
udvariasan fogadott. Ám amikor rátértem látogatásom céljára, kertelni kezdett. Nem
lelkesedett az ötletért. Indiában nyüzsögnek a reakciósok, meg különben is veszélyes hely.
Itthon pedig az Előkészítő Bizottság emberfeletti munkát végez, és ilyen időkben aligha
nélkülözhet engem. „Meg aztán – tette hozzá – ez úgyis csak egy vallási közösség meghívása,
ami azért mégsem az indiai kormányé. Szóval, semmi gond, nem kell elfogadni.”
Elkeseredtem. Nyilvánvaló volt, hogy a kínai hatóságok még vallási kötelességeim
gyakorlásában is akadályozni akartak.
Eltelt néhány hónap, közben szóba se került a Buddha Dzsjanti. Azután egyszer csak, úgy
október közepén Fan Ming megkeresett, hogy megtudakolja, kit neveznék ki a küldöttség
élére, az indiaiak szeretnék már tudni. Azt válaszoltam, hogy ifjabb nevelőmet, Tridzsang
rinpocsét, és hozzátettem, a csoport nyomban útnak is indul, ahogy megkapjuk tőle a
végleges engedélyt. Újabb két hét telt el, lassan-lassan megint feledésbe merült minden,
amikor a Pekingből épp akkor visszatért Csiang Csin-vu meglátogatott, és közölte, a kínai
kormány úgy döntött, helyes volna, ha elutaznék. Alig hittem a fülemnek. „De azért legyen
óvatos – intett Csiang –, Indiában nagyon sok a reakciós elem meg a kém. Ha velük
próbálkoznék, figyelmeztetem, Tibetben is előállhat a magyarországi vagy a lengyelországi
helyzet!” (Az ezekben az országokban kirobbant fölkelések brutális orosz leverésére célzott.)
Mire intelmei végére ért, már tudtam, örömömet helyesebb lesz elleplezni, így minden
erőmmel arra törekedtem, hogy aggályoskodónak látszódjék. Jeleztem, hogy az
imperialistákról és a reakciósokról szóló hírei őszintén meglepnek és aggasztanak, mire
Csiang békülékenyebb hangon így folytatta: „Túlságosan ne aggódjék. Ha bármi baj történne,
nagykövetünk mindig ott lesz, hogy a segítségére siessen.” Ezzel megbeszélésünk véget ért, a
tábornok fölállt és a szokásos udvariassági szabályok betartásával távozott. Ahogy kitette a
lábát, fülig érő szájjal én is kirohantam, hogy közöljem személyzetemmel a hírt.
Az indulásra néhány hét múlva került sor, addig megismertem a történetét annak, miért is
változott meg ilyen váratlanul a kínaiak álláspontja. Kiszivárgott, hogy a lhászai indiai
követség érdeklődött tisztviselőimnél, végül is elmegyek-e Indiába az ünnepségekre. A
nemleges válaszról értesítették kormányukat, aminek eredményeképpen Nehru úr
személyesen interveniált az érdekemben. A kínai hatóságok azonban még ekkor sem akartak
kiengedni, egészen addig, míg Csiang tábornok Lhászába visszatérve nem értesült róla, hogy
az indiai nagykövet többeknek elmesélte Nehru kijelentését, miszerint a kínaiaknak meg kell
változtatniuk álláspontjukat, ha nem akarják veszélyeztetni a kínai–indiai kapcsolatokat.
Végül is 1956 novemberének végén elindultunk Lhászából. Boldog voltam, hogy Indiában
majd kínai tisztviselők ellenőrzése nélkül utazhatok. Kíséretem nem volt nagy, és a Tibetet
Kínával immár összekötő észak–déli és kelet–nyugati katonai utaknak köszönhetően csaknem
Szikkimig autóval mehettünk. Sigacében megálltunk, hogy csatlakozhassék hozzánk a
pancsen láma, majd folytattuk utunkat Csumbithangba, amely a határon fekvő Nathu-hágó
előtti utolsó település. Itt az autókat lovakra cseréltük és elköszöntem Tin Ming-ji
tábornoktól, aki Lhászától idáig kísért bennünket. Igazán szomorúnak látszott, azt hiszem,
komolyan féltette az életemet a külföldi imperialistáktól, kémektől, revansistáktól és a
kommunista démonvilág egyéb rémeitől. Csiang tábornokhoz hasonlóan ő is kért, legyek
óvatos, hívjam föl minden külföldi reakciósnak a figyelmét arra az óriási haladásra, amelyet
Tibet a „felszabadítása” óta elért. Ha hitetlenkednének – tette hozzá –, eljöhetnek Tibetbe,
hogy a saját szemükkel győződjenek meg róla. Megnyugtattam, hogy minden tőlem telhetőt
megteszek, majd fölszálltam pónimra és nekivágtam a ködbe vesző útnak.
A Nathu-hágó tetején színes imazászlókkal díszített kőhalom állt, mi pedig a szokás szerint
egy-egy követ dobtunk rá, teli torokból ezt kiáltva: lh gjal lo! (lha rgyal-lo), „győzelem az
isteneknek!” Elindultunk lefelé a hegyről a szikkimi királyságba.
A hegy másik oldalán, mindjárt a hágó alatt a ködben hirtelen egy fogadásunkra érkezett
csapatba botlottunk, amely a tibeti és a kínai himnuszt játszó katonazenekarból és néhány
tisztből állt. A tisztek egyike Apa B. Pant úr volt, a korábbi indiai nagykövet Lhászában,
utazásunk idején pedig politikai tiszt Szikkimben. Ott volt a szikkimi Szönam Topgjal Kazi,
aki aztán mindvégig tolmácsként dolgozott mellettem, és természetesen eljött a barátom,
Thondup Namgjal, a kumár maharadzsa is.
A határtól egy, a Congo-tó partján fekvő apró településig kísértek, ahol az éjszakát töltöttük.
Estére itt már nagyon sötét és hideg lett, vastag hó borította a földet. Megérkezésemkor
igazán kellemes meglepetés ért: Takcer rinpocse és Gjalo Thondup vártak rám, egyiküket sem
láttam már évek óta. Lobszang Szamten és a kis Tendzin Cshögjal velem voltak, így azután
életünkben először együtt voltunk, mind az öt fivér.
Másnap a szikkimi fővárosba, Gangtokba indultunk előbb póniháton, majd dzsipen, az út
végső szakaszát pedig luxusautón tettük meg. A szikkimi és tibeti lobogóval feldíszített autó
tulajdonosa Szikkim maharadzsája, Sir Tasi Namgjal volt, akivel itt találkoztunk. Ezután egy
sajnálatos, ám jellemző esemény történt. Ahogy Gangtokba értünk, menetünk megállt az
összegyűlt tömeg közepén. Több ezer ember, köztük vidám kisiskolások fogtak körül
bennünket, katakendőket és virágokat szórtak felénk, nem is tudtunk tőlük továbbmenni.
Akkor hirtelen egy ismeretlen kínai ifjú lépett ki a tömegből, szó nélkül letépte a kocsi
oldalára tűzött tibeti zászlót, és a kínait tette a helyére.
Ezt az éjszakát Gangtokban töltöttük, másnap kora hajnalban autóztunk ki a Bagdogra
repülőtérre. Nagyon kényelmetlen utazás volt, Lhászától a több napos út is igen kimerített,
ráadásul előző este egy állami fogadáson is részt kellett vennem. Mindezt pedig betetőzte a
reggelire kapott tészta és a fullasztó hőség a kocsiban, miközben leereszkedtünk az indiai
síkságra.
A repülőgép viszont sokkal kényelmesebbnek bizonyult, mint amivel Kínába repültem.
Alláhábádig vitt bennünket, ahol megebédeltünk, majd a Palam repülőtérre érkeztünk, Új-
Delhibe. Ahogy több ezer méter magasan repültünk India tájai, nyüzsgő városai fölött, azon
töprengtem, mennyire különbözik ez az ország Kínától. Életemben először voltam itt, mégis
éreztem, a két nép életmódja egészen más. India sokkal nyitottabbnak és elégedettebbnek
látszott.
Ez a benyomásom csak erősödött, amikor leszálltunk a fővárosban. Roppant díszőrség
fogadott bennünket, előttük állt Nehru úr, a miniszterelnök és dr. Radhakrisnan, az alelnök.
A látványosság és pompa nagyobb volt mint Kínában, ugyanakkor minden elmondott szó
őszintén hangzott, akár a miniszterelnök szájából hangzott el valamely ünnepi alkalommal,
akár valamelyik alacsonyabb rangú hivatalnokkal folytatott magánbeszélgetés során. Az
emberek itt a valódi érzéseiket fogalmazták meg, nem pedig azt, aminek kimondását
kötelességüknek vélték. Mesterkéltségnek nyoma sem volt.
A repülőtérről nyomban a Rastrapathi Bhavanba vittek, hogy találkozzam India elnökével,
dr. Rádzsendra Praszáddal. Nagyon idős volt már, lassú és igen szerény külsejű, éles
ellentétben magas, fess, pompás egyenruhában feszítő szárnysegédjével és megtermett,
ünnepélyes viselkedésű testőreivel.
Másnap elzarándokoltam Rádzsghatba, a Dzsamuna folyó partjára, ahol elhamvasztottak
Mahátma Gandhi holttestét. Gyönyörű, nyugodt hely volt, és boldog voltam, hogy itt lehetek,
egy olyan nép vendégeként, amely, mint az enyém, sokáig idegen uralom alatt élt. És boldog
voltam, hogy ez az ország mégis az ahimszá elvének, a Mahátma erőszakmentességről szóló
tanának a bölcsője. Amint ott állva imádkoztam, egyszer csak nagy szomorúság fogott el
amiatt, hogy nem találkozhattam személyesen Gandhival, de ugyanakkor nagy öröm is,
életének csodálatos példájára gondolván. Számomra ő volt – és maradt – a tökéletes politikus,
aki magasabbra helyezte az önzetlenséget minden személyes megfontolásnál. Arról is meg
voltam győződve, hogy az erőszakmentességhez való ragaszkodás a politikai cselekvés
egyetlen lehetséges útja.
A következő napok a Buddha Dzsjanti ünnepség jegyében teltek, amelynek során arról a
meggyőződésemről szóltam, hogy Buddha Urunk tanításai nem csak az egyes ember életében
teremthetnek békét, de a nemzetek között is. Megragadtam az alkalmat, hogy Ghandi
követőivel megbeszéljem, hogyan érte el India a függetlenségét az erőszakmentesség útján.
Az indiai életet figyelve, ekkor az egyik leglényegesebb fölfedezésem az volt, hogy a
fogadások és az estélyek, amelyekre gyakran meghívtak, jóval kötetlenebbek voltak, mint
Kínában, s a nyílt légkör igazi barátságok megszületését tette lehetővé. Mindez éles
ellentétben állt azzal, amit a népköztársaságban tapasztaltam, ahol minden arra a feltételezésre
épül, hogy az emberek gondolkodását az erőszak meg tudja változtatni. Immár nekem is volt
összehasonlítási alapom és rájöttem, hogy nagy tévedés ez; csakis a kölcsönös tisztelet
kialakulásával, az igazság szellemében születhet barátság. Ezekkel az eszközökkel irányítható
az emberi gondolkodás, és sohasem erőszakkal.
E megfontolás eredményeképpen, meg annak a tibeti szólásnak az ismeretében, mely szerint
a szökött fogoly nem tér vissza, barátkozni kezdtem a gondolattal, hogy végleg Indiában
maradok. Elhatároztam, fölvetem a politikai menedéknyújtás lehetőségének a kérdését, ha
találkozom Nehru pandittal, amire nemsokára sor is került.
Valójában többször is találkoztam a miniszterelnökkel; magas, jóképű férfi volt, nordikus
vonásait csak kiemelte kis Gandhi-sapkája. Maóhoz képest kevesebb önbizalma lehetett, de
nem is volt benne semmi diktátori. Becsületesnek tűnt, be is csapta később Csou En-laj.
Mindjárt első találkozásunkkor megragadtam az alkalmat és részletesen elmondtam neki
annak a történetét, hogyan támadt békés országunkra Kína, mennyire fölkészületlenek
voltunk az ellenség fogadására, és hogy mekkora erőfeszítéssel próbáltam alkalmazkodni a
kínaiakhoz, miután kiderült, a világon senki nem ismeri el jogos függetlenségi igényünket.
Nehru eleinte figyelmesen hallgatott és udvariasan bólogatott, ám szenvedélyes előadásom
alighanem túl hosszú volt neki, egy idő után figyelme ellankadt, mintha el akarna bóbiskolni.
Végül rám pillantott és némileg türelmetlenül így szólt: „Értem, amit mond, de be kell látnia,
India nem támogathatja önöket.” Ahogy gyönyörű, tiszta angolságával megszólalt, széles alsó
ajka szinte együtt rezgett a hangjával.
Kedvezőtlen állásfoglalás volt ez, de nem váratlan. S bár tisztázta viszonyunkat, én mégis
azzal folytattam, hogy foglalkoztat a gondolat, ne kérjek-e menedéket Indiában. Ezt is
kifogásolta: „vissza kell mennie hazájába és meg kell próbálnia együttműködni a kínaiakkal a
tizenhét pontos egyezmény alapján”. Ellene vetettem, hogy ennek érdekében én már eddig is
mindent megtettem, de a kínai fél magatartása az együttműködés minden reményét
szertefoszlatta. A kelet-tibeti megtorló hadjárat kiterjedése pedig egész népemet
elpusztíthatja. Miképp hihetnem hát, hogy a tizenhét pontos „egyezmény” alapján
együttműködhetnénk? Nehru azt mondta, személyesen fogja fölvetni a kérdést Csou En-
lajnak, akit másnap európai útja előtt Delhibe várnak. Megígérte, hogy a találkozót számomra
is megszervezi vele.
Állta is a szavát, reggel együtt mentünk a Palam repülőtérre, ahol a tervek szerint este
találkoztam Csouval. Amikor viszontláttam, régi barátom épp olyan volt, mint emlékeimben:
kedves, csupa mosoly, fortélyos ember. Ezúttal azonban nem vettem tudomást
modorosságairól, egyenesen a tárgyra tértem, és kifejeztem aggodalmamat a kínai hatóságok
kelet-tibeti működését illetően. Arra is utaltam, hogy észre kellett vennie a különbséget az
indiai parlament és a kínai kormányzati rendszer gyakorlata között, nevezetesen, az előbbi
javára írandó, hogy Indiában a nép szabadon bírálhatja a kormányt, ha úgy tartja
szükségesnek. Csou – szokása szerint – figyelmesen hallgatott, mielőtt megfogalmazta
mézesmázos válaszát. „Ön az első Országos Népi Gyűlés idején volt Kínában – mondta –,
azóta összeült immár a második is, és minden összehasonlíthatatlanul jobbra fordult.” Nem
hittem ugyan egy szavát se, de nem lett volna értelme a vitának. Ezután elmondta, hírét vette,
hogy esetleg Indiában szándékoznék maradni. Nagy hiba lenne, figyelmeztetett, hisz
országomnak szüksége van rám. Ez talán igaz is volt, de az is, hogy ezúttal sem oldottunk
meg semmit.
Két fivérem, Takcer rinpocse és Gjalo Thondup szintén találkozott Delhiben Csou En-lajjal,
akit egyébként az egyik indiai lap „Chew and Lie” („kérődzik és hazudik”) néven mutatott be.
Testvéreim őszintén a szemébe mondták, hogy nem áll szándékukban visszatérni Lhászába,
hiába is kéri őket. Eközben jómagam megkezdtem zarándokutamat India szent helyeire és
megpróbáltam megfeledkezni a politikáról. Képtelenség volt azonban elűznöm az országom
sorsáért támadt félelmeimet. A mindenhová velem tartó pancsen láma folyvást eszembe
idézte a szörnyű otthoni helyzetet. Most már nem az a kedves, szerény fiúcska volt, akit
annak előtte ismertem, kamasz értelmét a kínaiak hatásosan élénkítették.
Néhány pillanatra azért mégis teljesen átengedhettem magam az öröm és a tisztelet mély
érzéseinek, miközben az országot jártam Száncsitól Adzsantáig, Bódh Gájától Szárnáthig, s
úgy éreztem, megtértem végre szellemi otthonomba. Valahogy minden ismerősnek tűnt.
Bihar államban ellátogattam Nálandába, az egykor legnagyobb és leghíresebb buddhista
egyetem helyszínére, ahol évszázadok óta már csak romok állnak. Sok tibeti tudós tanult itt
annak idején, és most, ahogy végigpillantottam az oszlopok szomorú romjain, a legmélyebb
buddhista gondolatok születésének megtépázott tanúin, ismét döbbenetként hatott a
mulandóságról szóló tanítás igazsága.
Végül Bódh Gájába értem, s mélyen fölkavart a hely látványa, ahol Buddha Urunk elérte a
megvilágosodást. Csakhogy ez a boldog izgalom nem tartott sokáig. Még itt üzenetet kaptam
a kínaiaktól, hogy Csou En-laj visszatért Delhibe és találkozni szeretne velem. Szárnáthban
pedig táviratot kaptam Csiang Csin-vu tábornoktól, aki arra kért, nyomban térjek vissza
Lhászába, mert a reakciós felforgatók és az imperialista ügynökök felkelést terveznek, és
jelenlétemre feltétlenül szükség van.
Vonattal tértem vissza Delhibe, a kínai nagykövet a pályaudvaron várt. Főkamarásom és
testőröm rémületére ragaszkodott hozzá, hogy az ő autóján vigyen a nagykövetségre, ahol
majd Csouval találkozom. Mindketten attól féltek, hogy elrabolnak, s mikor ők is a
követséghez értek, fölküldtek valakit hozzám egy pulóverral, hogy a válaszból lássák, vajon
tényleg bent tartózkodom-e. Mindeközben őszinte megbeszélést folytattunk Csou En-lajjal.
Közölte velem, hogy a tibeti helyzet romlott, és kilátásba helyezte, hogy a kínai hatóságok
erőszakot alkalmaznak a népfelkelés elfojtására.
Ekkor kertelés nélkül újra megemlítettem aggodalmaimat a kínaiak tibeti viselkedését
illetően, előadtam, hogy nem kívánt reformokat erőltetnek ránk, jóllehet biztosítottak
bennünket, hogy ilyesmi nem fordulhat elő. Megint csak kedvesen válaszolt, mondván, Mao
elnök határozott ígéretet tett, hogy legalább is az elkövetkező hat évben semmilyen reformot
nem vezetnek be Tibetben, ha pedig még annak utána sem leszünk fölkészülve ilyesmire,
szükség esetén akár ötven évvel is el lehet halasztani a dolgot; Kína csak azért van ott, hogy
segítsen nekünk. Erről ezúttal sem sikerült meggyőznie. Azzal folytatta, hogy tudja,
Kalimpongba kívánok látogatni. Ez igaz is volt, megkértek, tartsak előadásokat az ott élő
nagyszámú tibetinek. Hangsúlyozottan óvott ettől, arra hivatkozva, hogy a hely „tele van
kémekkel és reakciós elemekkel”. Hozzátette, a tekintetben is óvatosnak kell lennem, hogy
melyik indiai tisztviselőben bízok meg; némelyikük rendes ember ugyan, mások azonban
veszélyesek. Csou ezután témát váltott. Megkérdezte, hajlandó volnék-e visszatérni
Nálandába, hogy a Kínai Népköztársaság képviselőjeként átnyújtsak az ottaniaknak egy
csekket és átadjam a nagy kínai mester, Tang-szen relikviáit. Tudván, hogy Nehru pandit is
jelen lesz az eseménynél, elfogadtam a megbízást.
Amikor ismét találkoztam az indiai miniszterelnökkel, nála volt a tizenhét pontos
„egyezmény” egy példánya. Ismét csak arra buzdított, hogy térjek vissza Tibetbe és működjek
együtt a kínaiakkal ennek az „egyezménynek” a szellemében. Nincs más választásunk,
mondta és hozzátette: világosan le kell szögeznie, India nem nyújthat segítséget Tibetnek. Azt
is közölte velem, hogy úgy kell tennem, ahogy Csou kívánja, tehát vissza kell térnem
Lhászába anélkül, hogy Kalimpongban megállnék. Kitartásomat látva azonban egyszer csak
megváltoztatta véleményét: „India végül is szabad ország. Ön pedig semmilyen törvényünket
nem sérti meg ezzel”. Ezután minden szükséges intézkedést megtett a látogatás
előkészítésére.
1957 februárjában kis létszámú kísérettel Kalkuttába utaztam vonaton. Emlékszem, anyám
útközben minden szabálynak fittyet hányva egy kis tűzhelyen csodálatos thugpát (tibeti
gombóclevest) főzött. Megérkezésünk után néhány napig ottmaradtunk Nyugat-Bengália
fővárosában, majd északra, Bagdográba repültünk, ahol a Himalája sziklás nyúlványai
kezdenek emelkedni a roppant kiterjedésű forró indiai síkságból. A Kalimpongba vezető út
utolsó szakaszát dzsippel tettük meg. Odaérvén ugyanannak a bhutáni családnak a házában
szálltam meg, ahol elődöm lakott indiai száműzetésében. Szállásadóim azt a szobát
bocsátották rendelkezésemre, ahol ő is meghúzódott. Furcsa érzés volt őutána ott lakni, szinte
változatlan körülmények közt. A barátságos háznép a később gyilkosság áldozatául esett
bhutáni miniszterelnök családja volt. Három fia közül a legkisebb tanúsította a legnagyobb
érdeklődést a vendégek iránt. Gyakran följött, mintha csak ellenőrizni akarna, majd nevetve
lecsúszott a korláton.
Nem sokkal érkezésem után találkoztam korábbi miniszterelnökömmel, Lukhangvával, aki
akkor érkezett Lhászából egy állítólagos zarándokútra. Nagyon örültem, hogy láthattam, de
aztán kiderült, hogy miért jött. Határozottan ellenezte hazatérésemet, s két fivérem, akik
szintén eljöttek Kalimpongba, egyetértettek vele, majd győzködni kezdtek, hogy maradjak én
is. Még a kasagot is megkérték ők hárman, hogy ne engedjen hazatérni. Fivéreim Bódh
Gájában találkoztak néhány ügyünkkel együttérző indiai politikussal, akiknek egyike, név
szerint Dzsaja Prakás Narajan ígéretet tett, hogy alkalomadtán fölemelik hangjukat a tibeti
szabadság védelmében. Fivéreim, Lukhangva és néhányan mások, bizonyosak voltak benne,
ha ez megtörténik, Nehru rákényszerül Tibet függetlenségének támogatására. Akárhogy is,
Indiának semmi jó nem származhat abból, hogy északi határánál kínai csapatok
állomásoznak. Engem azonban mindez nem győzött meg. Megkérdeztem a kíséretemben lévő
Ngabo Ngavang Dzsigme véleményét is. (Ő volt annak a küldöttségnek a vezetője, amelyiket
a tizenhét pontos „egyezmény” aláírására kényszerítettek.) Azt tanácsolta, ha ki lehetne
dolgozni valamiféle konkrét tervet, akkor érdemes volna fontolóra venni az elgondolást.
Érzése szerint azonban terv hiányában nem marad más hátra, mint hazatérni.
Jóslatot is kértem. Három olyan jós van, akinek a tanácsát a dalai láma kikérheti, közülük
kettő, Necsung és Gadong velem voltak. Mindketten azt mondták, hogy vissza kell térnem.
Az egyik megbeszélésünkre betoppant Lukhangva, mire a jós dühbe jött és rászólt, hogy
menjen ki. Mintha tudta volna, hogy ő már döntött. A volt miniszterelnök azonban rá se
hederítve leült. Később odajött hozzám és súgva mondta: „a kétségbeesett emberek az
isteneket kérdezik, a kétségbeesett istenek pedig hazudnak”.
Két fivérem is elszántan érvelt a visszatérésem ellen. Lukhangvához hasonló erős, határozott
férfiak voltak, akik nem ismerték a kételyt. Úgy vélték, ha Tibetet kínai támadás fenyegeti,
szembe kell szállni a kínaiakkal. Ha Indiában maradok, lehetőség nyílik külföldi támogatás
után nézni, amit, szerintük, könnyen meg is kapunk. Meg voltak győződve róla, hogy
Amerika segít rajtunk.
Noha akkoriban nem volt szó a kínaiak elleni fegyveres harcról, fivéreim tudtom nélkül már
fölvették a kapcsolatot az amerikai Központi Hírszerző Szolgálattal (a CIA-vel). Az
amerikaiak nyilván úgy gondolták, hogy érdemes valamiféle korlátozott segítséget nyújtani a
tibeti szabadságharcosoknak, no nem mintha szívükön viselték volna a tibeti függetlenség
ügyét, hanem mert ez is része volt annak a tervnek, hogy a világon minden kommunista
rendszert destabilizáljanak. Ezért vállalták, hogy légi úton ellátják a szabadságharcosokat
bizonyos számú egyszerűbb fegyverrel. Arról is születtek tervek, hogy a CIA gerilla
hadviselésre képez ki néhány felkelőt, akiket azután visszadobnak Tibetbe. Fivéreim persze,
ezeket az információkat titokban tartották előttem, hisz tudták, mi lett volna a válaszom rájuk.
Amikor elmondtam nekik, hogy bár látom a rációt érveikben, mégsem tudom elfogadni
azokat, Gjalo Thondup kezdett izgatott lenni. Fivéreim közül mindig is ő volt a leghevesebb
hazafi. Kemény jellem, nyakas, egészen a konokságig, ám nagyon jószívű. Később őt
érintette legfájdalmasabban anyánk halála, rengeteget sírt. Takcer rinpocse hajlékonyabb
modorú nála, a nyugodt és kedélyes felszín azonban szilárd belsőt takar. Válságos
pillanatokban is jól megállja a helyét, most mégis nekikeseredett. De hiába volt minden, nem
tudtak meggyőzni. Elhatároztam, visszatérek Tibetbe, hogy még egy lehetőséget adjak a
kínaiaknak, Nehru tanácsában és Csou En-laj biztosítékaiban bízva.
Kalimpong elhagyása után egy teljes hónapon át Gangtokban kellett maradnom, mielőtt újra
átkelhettünk a Nathu-hágón. Nem volt kárbaveszett idő, előadásokat tartottam a helybéli
tibetieknek.
Végül, nehéz szívvel indultam Lhászába 1957 máciusának végén. Szomorúságomat csak
fokozta, hogy az utolsó pillanatban Lobszang Szamten is úgy döntött, rossz egészségi állapota
miatt (nemrégiben vették ki a vakbelét) Indiában marad. A határhoz érve búcsút intettem
indiai barátaimnak, ők sírtak, én pedig komoran továbbmentem. A színes tibeti imazászlók
között ott lengedezett jó tucatnyi vérvörös kínai lobogó is, hirdetve a Kínai Népköztársaság
jelenlétét. Egyáltalán nem vigasztalt, hogy Csin Zsao-zsen tábornok jött a fogadásomra.
Rendes, becsületes ember volt ugyan, de mikor az egyenruhájára pillantottam, mindig a
„felszabadítás” jutott eszembe.
 HETEDIK FEJEZET

Menekülés a száműzetésbe

Átléptük a tibeti határt, majd Dromo, Gjance és Sigace érintésével végre Lhásza közelébe
értünk. Mindenütt gyűléseket tartottam, amelyekre tibeti és kínai tisztviselőket egyaránt
meghívtam. A rövid lelki gondozást és tanításaimat ezúttal is összekapcsoltam politikai
aktualitásokkal. Arra helyeztem a hangsúlyt, hogy minden tibeti kötelessége a becsületes és
helyes magatartás a kínai hatóságokkal szemben. Rámutattam, hogy éppúgy mindenkinek
kötelessége a hibák kijavítása is, bárhol és bárki követte el őket. Kértem a népet, hogy
szigorúan tartsa magát a tizenhét pontos „egyezményben” foglalt elvekhez. Beszámoltam a
Nehruval és Csou En-lajjal folytatott megbeszéléseimről, és idéztem Mao elnököt, aki február
első hetében nyilvánosság előtt jelentette ki, hogy Tibet még nem érett a reformokra. Végül
emlékeztettem arra a kínai állításra, mely szerint azért vannak Tibetben, hogy segítsenek
nekünk. A hatóságok tehát, amennyiben vonakodnának az együttműködéstől, a kommunista
párt politikájával helyezkednek szembe. Hozzátettem még, mások fújhatnak dicshimnuszokat
az eredményeikről, nekünk azonban Mao elnök útmutatása szerint önkritikusnak kell lennünk.
Ezt hallván a jelenlévő kínaiak érezhetően feszengeni kezdtek.
Mindezt el kellett mondanom, hogy népem érezze, minden tőlem telhetőt megteszek érte,
idegen, új uraink pedig tudják, hogy ezentúl habozás nélkül nevén nevezzük túlkapásaikat.
Csakhogy derűlátásom minden egyes, a keleti harcokról érkező hír után egyre
indokolatlanabbnak látszott. A harcok kiterjedtek és Tan Kuan-szen, a politikai biztos arra
kért, küldjék megbízottat a szabadságharcosokhoz, hogy tegyék le a fegyvert. Mivel én is
ugyanezt akartam, elküldtem egy lámát, tárgyaljon a felkelőkkel. Ők azonban szóba sem
álltak vele. Így amikor 1957 április elsején Lhászába értem, már tudtam, hogy a tibeti helyzet
nem csak a kínai ellenőrzés alól, de az én kezemből is hamarosan kicsúszik.
Nyár derekán valódi háború pusztított egész Amdóban és Khamban. A Gompo Tasi vezette
szabadságharcosok száma napról napra gyarapodott, rajtaütéseik mind vakmerőbbek lettek,
ám a kínaiak sem sok önmérsékletet tanúsítottak. Városokat és falvakat bombáztak rommá,
egész vidékeket tett pusztasággá tüzérségük. Ennek következtében emberek ezrei menekültek
Khamból és Amdóból Lhászába, s a város körüli síkságon vertek tábort. A harcokról hozott
történeteik olyan iszonyatosak voltak, hogy évekig nem is igazán hittem el őket. A kínaiak
olyan módszereket használtak a lakosság megfélemlítésére, amelyek szörnyűsége meghaladta
a képzelőerőmet. Csak a Nemzetközi Jogászbizottság 1959-ben közzétett jelentését olvasva
fogadtam el igaznak a hallottakat. A keresztre feszítés, élve boncolás, kibelezés, az áldozatok
végtagjainak levágása mindennapos dolog volt, épp így a lefejezés, megégetés, agyonverés,
élve temetés. Másokat vágtató ló után kötöttek, lábuknál fogva akasztottak föl vagy
összekötözve jeges vízbe dobtak. Azért pedig, hogy vesztőhelyükre menet ne kiálthassák:
„sokáig éljen a dalai láma!”, mészároshoroggal kitépték a nyelvüket.
Mivel a mindent elsöprő katasztrófa közelinek látszott, bejelentettem, hogy tizennyolc
hónap múlva, az 1959-es mönlam ünnep alatt megpróbálom letenni utolsó szerzetesi
vizsgáimat. Éreztem, hogy ezen minél hamarabb túl kell lennem, különben kifutunk az
időből. Eközben Nehru panditot vártam Lhászába; elfogadta (a kínai követ által is
megerősített) meghívásomat. Azt reméltem, hogy megjelenése civilizáltabb viselkedésre
készteti majd a kínai hatóságokat.
A főváros élete úgy folyt, mint a kínaiak hat évvel azelőtti megjelenése óta rendesen, noha a
vendégek érezhetően agresszívabbak lettek. A tábornokok pisztollyal jelentek meg nálam,
nem nyíltan viselték, hanem a ruhájukba dugva, ami ülő helyzetben kellemetlen viselet volt,
általában furcsa pózba kényszerítette őket. A fegyvercső ilyenkor mindig tisztán kivehető
volt. Szóban továbbra is megadták a szokásos biztosítékokat, ám arcuk izzása elárulta igazi
érzéseiket.
 Az Előkészítő Bizottság is rendszeresen összeült, hogy jelentéktelen politikai
módosításokról tárgyaljon. A kínai hatóságok rendkívüli erőfeszítéseket tettek, hogy
kialakítsanak egy olyan díszletet, amely mögött azután az ország más részein folytathatják
gyalázatosságaikat. Tehetetlennek éreztem magam, de bizonyos voltam benne, hogy sem a
félreállás (sokat töprengtem a lemondásomon), sem a nyílt szembefordulás nem megoldás.
Nem engedhettem, hogy Lhászát és Tibet többi, addig még megóvott területeit is háború
pusztítsa. Már legalább nyolc kínai hadosztály harcolt keleten. Több mint százötvenezer
kiképzett katona, fejlett harctéri technikával, velük szemben lovasok és hegyi harcosok
szervezetlen csapatai. Minél többet gondolkoztam a jövőn, annál kevésbé bíztam benne. Úgy
látszott, bármit tesz Tibet népe, hazája előbb-utóbb a kínai birodalom vazallus állama lesz,
vallása, kultúrája odavész, anélkül, hogy szabadságát számonkérhetné.
Norbulingkában, amely ekkor állandó lakóhelyem volt, az élet még nem változott. De a
számtalan vajmécses halovány fényében vibráló aranyozott buddhaszoborok ezrei arra
figyelmeztettek, hogy a mulandóság és a káprázat világában élünk. Napirendem ugyanaz volt,
mint egykoron, csak épp valamivel korábban keltem, általában már öt óra előtt, hogy
imádkozzak és tanulmányozzam a kijelölt szövegeket a reggel első óráiban. Később eljött
hozzám egyik nevelőm, és megvitattuk az olvasottakat. Ezután csatlakozott hozzánk az
immár négy censap közül valamelyik, és a nap jó részét vitatkozással töltöttük. Így zajlik
majd a vizsga is. Később, szokás szerint, a naptár bizonyos napjain egy-egy pudzsát vezettem
a palota valamelyik szentélytcrmében.
A főváros külső képe – az élet belső rendjének viszonylagos változatlansága ellenére –,
teljesen átalakult a kínai lerohanás óta. Egy egész új kerület nőtt ki a földből, ez adott otthont
a kommunista tisztviselőknek és hozzátartozóiknak. Már feltűntek a modern kínai város
csírái, amely elnyeli egyszer az ősi fővárost. Építettek egy új kórházat és iskolát is (ezeknek,
sajnos, nem sok hasznát látta a tibeti lakosság), valamint több új barakkot. A katonaság –
tekintettel az egyre bizonytalanabbá váló helyzetre – megkezdte körleteinek megerősítését,
árkokkal és homokzsákokkal vették körbe magukat. Kizárólag csoportosan hagyták el a
laktanyákat, korábban biztonságban érezték magukat párosával is (egyedül azonban soha).
Ezzel a világgal azonban nemigen érintkeztem, információimat zömmel takarítóim és
tisztviselőim szomorú beszámolóiból merítettem.
1958 tavaszán új palotába költöztem a Norbulingkán belül, a hagyomány szerint minden
dalai láma megépítette a maga épületét a Drágakő-ligetben. A többiekéhez hasonlóan az
enyém is meglehetősen kicsinek készült, csupán egymagam szállásául szolgált. Ami mégis
különlegessé tette, modern felszerelése volt. A régi fadoboz helyére modern vaságy került, és
folyóvizes fürdőszobám is lett. A vizet föl lehetett volna melegíteni, de sajnos, mire a
berendezést működésbe hozták, már nem tartózkodtam a Norbulingkában. Mindkét folyosón
villanyvilágítás égett, a tárgyalószobámba pedig (külföldi látogatóim kedvéért) a
hagyományos tibeti párnák helyett székeket és asztalokat állíttattam, s volt még ott egy nagy
rádió is, amit, ha jól emlékszem, az indiai kormánytól kaptam ajándékba. Tökéletes otthon
volt. Kint egy apró tó és csodálatos sziklakert tartozott hozzá, meg egy virágoskert, amelynek
beültetését személyesen felügyeltem. Lhászában minden növény jól érzi magát, kertem
rövidesen szebbnél szebb színekben pompázott. Nagyon boldog voltam ott, ám nem sokáig.
A harcok mind hevesebbé váltak Khamban, Amdóban és most már Közép-Tibetben is. Nyár
elején több tízezer szabadságharcos egyesült, és noha fegyverzetük kezdetleges volt,
készleteik pedig szűkösek, mind közelebb és közelebb jutottak Lhászához. A fegyverek egy
részét a kínaiaktól, másik részét a tibeti kormány Tasilhunpo közelében fekvő
lőszerraktárából zsákmányolták, és kaptak valamennyit a CIA-től, Mindez azonban
reménytelenül kevés volt.
Az emigrációban hallottam történeteket arról, hogyan segítették repülőgépről Tibetet
pénzzel és fegyverekkel, ám ezek az akciók csaknem több kárt okoztak a tibetieknek, mint a
kínai erőknek. Az amerikaiak nem akarták, hogy segítségük bizonyítható legyen, ezért
vigyáztak rá, nehogy Amerikában gyártott felszerelést juttassanak ide. Így aztán csak néhány
összetákolt páncélöklöt és ósdi angol puskát dobtak le, amelyeket egykor egész Indiában és
Pakisztánban használtak. Ezeknek a származási helyét – ha kínai kézbe kerültek –, nyugodtan
le lehetett tagadni. Különben is, mire földet értek, a fegyverek szinte használhatatlanná
váltak.
Én magam soha egyetlen harcot sem láttam, ám a hetvenes években az egyik idős, Tibetből
akkoriban menekült láma, Amdo egyik távoli részén, a magas hegyekben megbúvó
remetelakából megfigyelt egy összecsapást. Egy folyókanyarulat közelében hat lovas
rátámadt egy több száz fős kínai katonai táborra. A pánikba esett kínaiak összevissza
lövöldöztek, aminek következtében jó néhányan áldozatul estek saját soraikból is. Eközben a
folyón át menekülő lovasok megfordultak és másik irányból újra támadtak, majd eltűntek a
hegyek között. Megrendültem ekkora bátorság hallatán.
A válság akkor tetőzött, amikor 1958 második felében a szabadságharcosok szövetségének,
a Csusi Gangdruknak a tagjai rátámadtak egy fontos kínai garnizonra Cethangban, alig két
napi járóföldre Lhásza kapuitól. Ezután gyakrabban találkoztam Tan Kuan-szen tábornokkal.
Parasztos külseje volt, sárga fogai és tüske haja, szemtelen tolmácsai kíséretében hetente
meglátogatott, hogy sürgessen, győzködjön és szidalmazzon. Addig havonta egyszer, ha
megjelent. Látogatásai következtében egyre kevésbé éreztem jól magam új
tárgyalószobámban, amelynek levegője megtelt az indulatok feszültségével, már-már féltem
belépni oda.
Eleinte a tábornok arra kért, hogy mozgósítsam a tibeti hadsereget a „lázadók” ellen. Ez az
én feladatom, mondta. Őrjöngött, amikor felvilágosítottam, hogy a mozgósítást a katonák a
legjobb alkalomnak tekintenék, hogy átálljanak a szabadságharcosok oldalára. Panaszkodott a
tibetiek hálátlanságára, figyelmeztetett, hogy számunkra nagyon rossz vége lesz ennek.
Végezetül Takcer rinpocsét, Gjalo Thondupot és számos egykori tisztviselőmet (akik már
egytől egyig emigrációban voltak) bűnösnek nevezte, és követelte, hogy fosszam meg őket
állampolgárságuktól. Ezt meg is tettem, számításba véve, hogy először is mindannyian
biztonságban vannak külföldön, másodszor pedig, hogy nem kerül semmibe. Helyesebb ezt
vállalni, mint provokálni a tábornokot, ami akár nyílt katonai összetűzéshez vezethet
Lhászában. Ezt minden áron el akartam kerülni. Ha a lhászai katonaság belekeveredik a
harcokba, minden remény elvész a béke helyreállítására.
Közben a szabadságharcosok nem mutattak semmilyen hajlandóságot a megegyezésre, sőt,
akcióikhoz még az én jóváhagyásomat is meg akarták szerezni. Ezt, sajnos, nem adhattam
meg nekik, noha magam is ifjú és hazafi lévén, olykor erre is gondoltam. Még mindig bíztam
Nehru küszöbönálló látogatásában, a kínai hatóságok azonban az utolsó pillanatban
lemondták. Tan Kuan-szen tábornok kijelentette, nem tudja garantálni az indiai
miniszterelnök biztonságát, a meghívást vissza kell vonni. Úgy éreztem, tragédia történt.
1958 nyarának végén kolostori záróvizsgáim letételére először a Drepung, majd a Szera
kolostorba utaztam. A vizsga abból állt, hogy több napon át vitatkoztam e két egyetem
legkitűnőbb tudósaival. Drepungban több ezer szerzetes gyönyörűen egybecsengő kántálása
nyitotta az első napot a gyűlésteremben. Ahogy Buddhát, szentjeit és követőit (zömükben
indiai bölcseket és tanítókat) dicsérték, könny szökött a szemembe.
Mielőtt elhagytam volna Drepungot, a hagyománynak megfelelően, fölmentem a kolostor
mögött fekvő legmagasabb hegy tetejére, ahonnan a szó szoros értelmében több száz
kilométerre el lehetett látni. Ez a magasság még a tibetieknek is szokatlan volt, nem így a
fennsík fölött fészkelő gyönyörű madaraknak, a tömérdek vadvirágnak, amit tibetiül upelnek
nevezünk. Ezek a pompás növények világoskék színűek, magasra nőnek, tüskések, alakra
meg olyanok, mint a szarkaláb.
Szemlélődésemet, sajnos, zavarta egy kissé a katonai kíséret, mely biztonságomat őrizte a
hegyekben. Azért jöttek velem, mert közvetlenül Drepung előtt szögesdróttal és bunkerekkel
körülvett kínai katonai helyőrség állomásozott, s a csapatok kisebb fegyverekkel és
tüzérséggel naponta gyakorlatoznak.
Miután a kijelölt vizsgákat letettem, visszatértem Lhászába. Értesítettek, hogy eddig jól
szerepeltem, az egyik apát, a kiválóan képzett Pema Gjalcen véleménye szerint, ha
ugyanolyan körülmények között készülhetek, mint egy átlagos szerzetes, kimagasló
teljesítményt értem volna el. Nagyon boldog voltam, hogy egy ilyen lusta diák is végül nem
maradt szégyenben.
Amikor a tiszta szellem e birodalmából visszatértem Lhászába, sokkal rosszabb volt a
helyzet, mint távozásom idején. Ismét több ezren menekültek a fővárosba a kínai rémtettek
elől, és vertek tábort a környéken. A város tibeti lakossága legalább kétszeresére nőtt. Érzett a
feszültség a levegőben, de a fegyverek még nem szólaltak meg. Ennek ellenére, amikor ősszel
a vizsgák folytatására a Ganden kolostorba mentem, tanácsadóim arra biztattak, hogy
utazzam tovább délre, ahol az ország nagy része még a „Buddha-Tan védelmezőinek” kezén
volt. Tervük szerint ott fölmondtam volna a tizenhét pontos „egyezményt”, és visszaállítottam
volna a saját kormányomat az ország élére. Komolyan meghánytam-vetettem a javaslatukat,
ám ismét beláttam, hogy semmit nem érnék el, ha így cselekednék. Egy ilyenféle deklaráció
azonnal kihívná az általános kínai támadást.
Így hát csendben hazautaztam Lhászába, hogy a hosszú, hideg téli hónapokban folytassam
tanulmányaimat. Már csak egyeden vizsgám maradt, a következő év elején, a mönlam
ünnepen kellett letennem. Nem volt könnyű a tanulásra összpontosítani, csaknem minden
napra jutott egy hír a kínai katonák és a békés lakosság összecsapásáról. Más hírek –
külföldiek – olykor kedvezőek voltak Tibet szempontjából, mégsem nyugtattak meg. Egyes
egyedül az a gondolat adott erőt, hogy felelős vagyok hatmillió tibetiért. No meg a hitem.
Kora reggelente, amikor szobámban, a csendes áldást sugárzó apró szobrokkal telizsúfolt régi
oltár előtt imába merültem, arra összpontosítottam, hogy bensőmben minden lény iránt
könyörület támadjon. Folyvást fölidéztem magamban Buddhának azt a tanítását, mely szerint
bizonyos értelemben az ellenségünk a legjobb nevelőnk. Valójában sohasem kételkedtem
benne, hogy ez így is van.
Végül elérkezett az újesztendő és ez alkalomból áttettem székhelyemet a Dzsokhangba.
Utolsó vizsgám előtt fogadtam Csiang Csin-vu tábornokot, aki szokása szerint újévi üzenettel
keresett föl, és azt is bejelentette, hogy Kínából egy tánccsoport érkezik Lhászába.
Érdeklődött, szeretném-e látni őket. Igennel feleltem. Azt mondta, bárhol fölléphetnek ugyan,
ám mivel a kínai főhadiszálláson van egy megfelelő világítással rendelkező színpad, legjobb
lenne, ha én is odamennék. A dolog logikusnak tűnt, hisz a Norbulingkában nem volt ilyesmi,
így hát boldogan beleegyeztem.
A Dzsokhangba érve nem csalódtam: ez alkalommal több ember tolongott a szentélyben,
mint valaha. A Tibet legtávolabbi szegleteiből összegyűlt világi hívőkön kívül huszonöt-
harmincezer szerzetes lehetett a tömegben.
A Barkhor és a Lingkhor útjait minden nap megtöltötték a jámbor körüljárásukat végző
hívők. Sokan imamalommal a kezükben az om mani padme hum szavakat, szinte már
„nemzeti mantránkként” kántálták. Mások csendesen homlokukra, torkukra és szívükre tették
kezüket, mielőtt teljes hosszukban elnyúltak volna a földön. A templom előtti piactéren is
nyüzsgött a nép: földig érő ruhájú asszonyok színes kötényekben, vidám khampák, akik
hosszú hajukat fénylő vörös zsinórral kötötték föl és puska lógott a vállukon, apró hegyi
nomádok, s mindenütt vidám gyerekek.
Először láttam életemben ekkora tömeget, amikor kikukkantottam a lakosztályom függönye
mögül. Bármennyire el voltam szigetelve, én is éreztem az óriási várakozást, ami abban az
évben megtöltötte a szíveket. Mintha mindenki tudta volna, hogy valami nagy dolog van
készülőben.
Röviddel azután, hogy a legfontosabb (hosszú recitálást is magába foglaló) mönlam
szertartás véget ért, két fiatal kínai tiszt állított be váratlanul, hogy megismételjék Csiang
Csin-vu tábornok meghívását a táncosok előadására. Megkérdezték, hogy mikor tudnék
odalátogatni, mire azt válaszoltam, legszívesebben csak az ünnepek után. Egyelőre fontosabb
dolgokon járt az eszem, mindenekelőtt a záróvizsgámon.
A vizsga előtti éjszakán elmélyülten imádkoztam, s közben minden korábbinál teljesebben
átéreztem a hivatalommal járó roppant felelősséget. Másnap reggel azután megjelentem a
több ezer ember előtt megtartandó vitákon. Délelőtt logika és episztemológia volt a tárgyunk,
vitatkozó társaim hozzám hasonló vizsgázók voltak. Délután áttértünk a mádhjamikára és
pradnyápáramitára, hasonló ellenfelekkel, este azután az öt fő tárgy került sorra, ezúttal jóval
idősebb és tapasztaltabb partnerekkel.
Úgy este hét óra felé végre befejeződött az egész. Kimerült voltam, de boldog és
megkönnyebbült, mert bírálóim egyöntetűen alkalmasnak találtak a gese (dge-bshes), vagyis a
buddhista tudományok doktora fokozatra.
Március ötödikén a Dzsokhangból visszaköltöztem a Norbulingkába a szokásos, pompázatos
menet kíséretében. Egy több mint ezer éves, megszakítatlan műveltség mutatkozott meg itt
utoljára a maga teljes látványosságában. Élen a testőreim, ragyogó ünnepi egyenruhájukban,
mögöttük az én gyaloghintóm, nyomunkban a kasag és a lhászai nemesemberek fényűző,
szerteomló selyemöltözékben, lovaik is úgy emelgették lábukat, mintha csak tudnák, hogy a
zabla a szájukban aranyból készült. Ezután lépkedtek az ország legkiválóbb apátjai és lámái,
némelyikük véznán, mint egy aszkéta, mások viszont inkább dúsgazdag kereskedőre
emlékeztettek, mintsem valódi önmagukra: kifinomult szellemi vezetőkre.
Végül pedig polgárok ezrei és ezrei vonultak az úton, amelynek a két épület közötti
négymérföldes szakaszát kíváncsi nézelődők állták végig. Egyedül a kínaiak hiányoztak,
mióta Lhászában voltak, most először nem küldtek senkit az eseményre. A testőrség és a
hadsereg gyanakvással figyelte a helyzetet. A kínai katonaság is gyanakodott, ők
megfigyelőket küldtek a közeli hegyekbe azzal a feladattal, hogy „megvédjenek” bennünket a
szabadságharcosoktól. Valójában azonban ki tudja, mire gondoltak. Mindenesetre testőreim
közül néhányan nyílt állást építettek ki, és Bren típusú fegyvereiket a kínai főhadiszállás felé
fordították.
Két nap múlva kerültem ismét kapcsolatba a kínai hatóságokkal. Azt akarták véglegesen
rögzíteni, mikor tudok időt szakítani az előadás megtekintésére. Azt feleltem, hogy március
tizedike alkalmas volna. Ismét két nap múlva, a bemutató előtti este a kínaiak fölhívták
otthonában a kuszun depont, vagyis testőrparancsnokomat. Fu tábornok, a katonai tanácsadó
főhadiszállására kérették, eligazítást kívántak tartani neki a másnap esti látogatásommal
kapcsolatban.
Fu tábornok először is előadta a parancsnoknak, hogy a kínai hatóságok szeretnék, ha ezúttal
eltekintenénk a látogatásaimmal járó formaságoktól és ceremóniáktól. Hangsúlyozta, jó
volna, ha egyetlen tibeti katona sem kísérne el, csak két-három fegyvertelen testőr. Az is csak
akkor, ha feltétlenül muszáj. Hozzátették, az egész ügyet a legteljesebb titoktartással
szeretnék kezelni. Mindezek meglehetősen különös kéréseknek tűntek, tanácsadóim
vitatkoztak is a dologról később épp eleget. Abban mindenesetre egyetértettek, lemondani a
látogatást, diplomáciai ballépés lett volna, esetleg súlyos következményekkel. Így azután
beleegyeztem, hogy a lehető legkisebb feltűnéssel és mindössze néhány emberem
társaságában látogatom meg a kínai főhadiszállást.
Öcsémet, Tendzin Cshögjalt ugyancsak meghívták. A Drepung kolostor szerzetesdiákja volt,
ő tehát onnan jött. De időközben az a hír járta, hogy épp másnap forgalmi korlátozásokat
léptetnek életbe a kínai főparancsnoksághoz közeli folyóhíd környékén.
A látogatás tervét természetesen lehetetlen volt titokban tartani a város előtt. Ahogy viszont
kiszivárgott a hír, hogy a kínaiak szokatlan titokzatossággal akarják vendégül látni a dalai
lámát, biztonságomért amúgy is aggódó népem teljesen kétségbe esett.
A helyzet valóban aggasztó volt. Másnap a reggeli ima és az étkezés után sétára indultam a
kertben. Hirtelen távoli lövés riasztott meg, mire berohantam a házba és megkértem néhány
emberemet, derítsék ki, honnan jött a zaj. Visszatérvén beszámoltak róla, hogy Lhásza népe a
városból felénk tart, meg akarnak oltalmazni a kínaiaktól. A reggeli órákban a tömeg egyre
gyarapodott; némelyek a Drágakő-liget bejáratainál csoportosultak, mások meg körbejárták a
parkot. Délre már harmincezerrc becsülték az összegyűltek számát. Az emberek mindenkivel
ellenségesek voltak, akiről feltételezték, hogy együttműködik a kínaiakkal. Reggel a kasag
három tagja is alig tudott bejutni hozzám a főbejáraton. Az egyik idősebb tisztet, akit
autójában egy testőr is kísért, kővel hajigálták meg. Súlyos sérüléseket szenvedett, azt hitték
róla, hogy áruló. Tévedtek. (Fia, aki tagja volt annak a delegációnak, amely kénytelen volt
aláírni a tizenhét pontos „egyezményt”, a nyolcvanas években Indiába látogatott, s részletes
jelentést írt az eseményekről.) Később aztán meg is öltek valakit.
A hírek megdöbbentettek. Tenni kellett valamit, mert azt sem láttam kizártnak, hogy a
tömeg dühében megtámadja a kínai helyőrséget. Vezetőket választottak maguk közül, és
fölszólították a kínaiakat, hogy adják vissza Tibetet a tibetieknek. Én magam a nyugalomért
imádkoztam, de közben arra gondoltam, szó sem lehet róla, hogy este átmenjek a kínai
főhadiszállásra. Főkamarásom áttelefonált a nevemben, hogy kifejezze sajnálkozásomat és
abbéli reményemet, hogy a rend hamarosan helyre áll, a tömeget rá lehet bírni, hogy
szétoszoljék.
A Norbulingka kapuinál összeverődött sokadalom azonban nem mozdult. A nép és vezetői
szemében a kínaiak a dalai láma életét veszélyeztették, így hát mindaddig ott maradtak, míg
egyik tisztviselőm meg nem nyugtatta őket afelől, hogy nem megyek át este a kínai
főhadiszállásra. Csakhogy később már ez sem volt elég. Azt követelték, hogy soha többé ne
tegyem be a lábam a parancsnokságra. Ezt is megígértem, mire a vezetők többsége visszatért
a városba, ahol különben újabb tüntetéseket rendeztek. Ám sokan ott maradtak a Norbulingka
körül. Sajnos, nem fogták föl, hogy ez nagyobb veszéllyel jár, mintha elmennének.
Még aznap elküldtem három legidősebb miniszteremet Tan Kuan-szen tábornokhoz. Amikor
a főhadiszállásra értek, Ngabo Ngavand Dzsigme, aki most is vállalta a közvetítést, már ott
volt, de a tábornok még nem. A kínaiak eleinte udvariasan viselkedtek, ám Tan Kuan-szen
rosszul leplezett dühvei érkezett meg. Két idősebb tisztjével együtt órákon keresztül
szónokolt nekik az „imperialista lázadók” árulásáról, azzal vádolta a tibeti kormányzatot,
hogy a kínai hatóságok ellen lázított, szembeszállt intézkedéseikkel, és nem volt hajlandó
lefegyverezni a lhászai „lázadókat”. Fel lehetünk rá készülve, hogy drasztikus intézkedések
történnek az ellenállás megfékezésére.
Este a Norbulingkában tájékoztattak a tábornok üzenetéről, a napnál is világosabb volt: a
kínaiak ultimátumot adtak át. Ezt megelőzően, még hat óra körül, vagy hetven fiatal
kormányzati tisztviselő megbeszélést tartott a tüntetők helyszínen maradt vezetőivel és
testőrségem tagjaival. A Drágakő-liget szomszédságában tartott tanácskozásukon jóváhagyták
egy nyilatkozatot, amely felmondta a tizenhét pontos „egyezményt”, és kijelentette, hogy
Tibet nem ismeri el többé a kínai fennhatóságot. Amikor tudomást szereztem a dologról,
üzenetet küldtem nekik, hogy a vezetők feladata a meglévő feszültség enyhítése és nem
fokozása lenne. Figyelmeztetésem azonban süket fülekre talált.
Másnap, március 11-én a tömeg vezetői bejelentették a kormánynak, hogy őröket állítanak a
kabinetiroda ele, amely a Norbulingka külső falán belül helyezkedett el. Ennek az volt a célja,
hogy egyetlen miniszter se hagyhassa el a palota területét. A tömeg attól tartott, hogy ha nem
tartja kezében a helyzetet, a kormány arra kényszerülhet, hogy kompromisszumot kössön a
kínaiakkal. A kasag összeült a népi vezetőkkel és fölkérte őket, hogy vessenek véget a
tüntetésnek, mert az már-már nyílt összeütközéssel fenyeget.
A vezetők eleinte hajlottak a megegyezésre, ám akkor két újabb levél érkezett Tan Kuan-
szen tábornoktól; az egyiket hozzám intézte, a másikat a kasaghoz. A nekem írottra, amely
hasonlított az előzőre, ismét udvarias választ adtam, elismervén, hogy csakugyan vannak
veszélyes elemek a tömegben, akik a Tibet és Kína közötti jó viszony aláásásán
munkálkodnak. Azt is jó ötletnek tartottam, hogy biztonságom érdekében átköltözzem a
főhadiszállásra. (Igazából, persze, egyáltalán nem.)
Másik levelében a tábornok fölszólította a minisztereket, utasítsák az embereket, szedjék föl
a Lhászából Kínába vezető úton emelt barikádokat. Ez, sajnos, meggondolatlan követelés
volt, a nép vezetői ugyanis arra következtettek belőle, hogy a katonák erősítést várnak
Kínából, amellyel aztán a dalai láma ellen vonulnak. Természetesen visszautasították a kérést.
Mindezeket hallván elhatároztam, hogy személyesen beszélek a tömeg vezetőivel.
Elmondtam nekik, ha nem hagyják el hamarosan a Norbulingkát, a kínaiak katonai erőt
vetnek be. Némelyek hallgattak rám, elvonultak Sölbe, a Potala lábánál fekvő faluba, de ott
megint több dühödt demonstrációt tartottak. Az emberek nagyobb része azonban, sajnos, ott
maradt a Norbulingka környékén.
Ebben a helyzetben tanácskoztam a sebtében meghívott Necsung jóssal; a kérdés már az
volt: maradjak-e vagy meneküljek el? A jós kinyilvánította, hogy maradnom kell és fenn kell
tartanom a párbeszéd lehetőségét a kínaiakkal. Ezúttal nem voltam biztos benne, hogy ez a
legjobb megoldás, eszembe jutottak Lukhangva szavai: az istenek hazudnak, amikor ők
maguk is kétségbeesnek. Így aztán a délutánt a jóslás egy másik módjával, a móval töltöttem;
az eredmény ugyanaz lett.
A következő napok szédült gyorsaságban és rémisztő bizonytalanságban teltek. Hírek jöttek
kínai katonai előkészületekről, erre a tömeg hangulata csaknem hisztérikussá lett. Újból
megkérdeztem a jóst, de ugyanazt a választ adta, mint korábban. Tizenhatodikán azután egy
harmadik, utolsó levelet kaptam a tábornoktól, benne mellékletként egy másikat is Ngabótól.
Tan tábornoké ugyanaz volt, mint az előző kettő, Ngabóéból viszont kiderült, hogy a kínaiak
a tömeg megtámadását tervezik, a Norbulingka lövetését. Erre már számítottunk. Ngabo azt
kérte tőlem, jelöljem meg egy térképen azt az épületet, ahol tartózkodni fogok, hogy a tüzérek
megkímélhessék. Az igazság szörnyű pillanata volt ez; nem csak a saját életem volt
veszélyben, de az is bizonyossá vált, hogy tibetiek ezrei pusztulnak majd. Bárcsak rá lehetne
bírni őket a távozásra. Térjenek vissza otthonaikba. Beláthatnák, hogy többet úgysem
érhetnek el: megmutatták a kínaiaknak érzéseik erejét. De hasztalan volt az érvelés, olyan düh
lobogott bennük, olyan gyűlölet a hívatlan idegenek és kegyetlen módszereik iránt, hogy
képtelenek voltak békében hazamenni. Ki fognak tartani mindvégig, és életüket adják majd –
értem.
Vonakodva bár, de válaszoltam Ngabónak és Tan tábornoknak. Valami olyasmit írtam, hogy
elrémiszt a lhászai lakosság reakciós elemeinek szégyenletes viselkedése. Biztosítottam őket,
továbbra is jó ötletnek tartom, hogy átköltözzek a kínai főhadiszállás menedékébe, csak épp
az adott időpontban ez nem menne könnyen. Kifejeztem továbbá reményemet, hogy nekik is
lesz türelmük a zavargások végét kivárni. Bármi áron, csak időt nyerjünk! A tömeg nem
képes a végtelenségig ott maradni. Gondosan figyeltem rá, nehogy eláruljam, hol
tartózkodom, ezzel is bizonytalanságot reméltem támasztani és némi haladékot nyerni.
Miután elküldtem válaszomat, nemigen tudtam, mit is tegyek. Másnap ismét kikértem a jós
tanácsát. Meglepetésemre kiabálni kezdett: „Menj, menj! Ma éjszaka!”. A médium pedig,
még mindig transzban előtámolygott, és papírt, tollat ragadva világosan fölvázolta az
útvonalat, amelyen a Norbulingkából az indiai határnál fekvő utolsó tibeti faluig érhetek.
Tanácsai váratlanok voltak. Mindezek után a médium, egy fiatal szerzetes, akit Lobszang
Dzsigmének hívtak, elájult, ez volt a jele annak, hogy Dordzse Drakden isten elhagyta a
testét. Abban a pillanatban, mintha csak a jós utasításait akarná megerősíteni, két
mozsárágyú-lövedék csapódott be a Drágakő-liget északi kapuja mögötti mocsárba.
Több mint harmincegy év távlatából visszapillantva, biztos vagyok benne, Dordzse Drakden
nagyon is jól tudta, hogy már aznap el kell hagynom Lhászát, de ezt nem mondta ki, nehogy
híre menjen. Ezért rajzolt a médium. Ha nem mondunk semmit, nem hallja meg senki.
Mégsem kezdtem nyomban a menekülés előkészítéséhez, újabb mo-jóslással ellenőrizni
akartam a jós döntését. Azonos választ kaptam, noha a szabadulás esélye roppant csekély
volt. Nemcsak azért, mert a tömeg mindenkit kikérdezett és megmotozott a palota kapujában,
akár befelé vagy kifelé igyekezett, de azért is, mert Ngabo leveléből tudtam, a kínaiak
számolnak a menekülési kísérlettel, és nyilván megelőző lépéseket tesznek. A természetfölötti
eredetű tanács mégis egybevágott saját elgondolásommal: meg voltam győződve róla, hogy
semmi más, csakis távozásom oszlathatja föl a tömeget. Ha már nem vagyok odabent, semmi
értelme továbbra is ott maradniuk. Ezért döntöttem úgy, hogy elfogadom a jós tanácsát.
Csak nagyon kevesekkel közöltem elhatározásomat. Először főkamarásommal és a csikjab
kenpóval, a személyzet vezetőjével, az ő feladatuk volt megszervezni a csoport kijutását a
palotából. Amint a részleteket megbeszéltük, a menekülő csapat összetételében is
megállapodtunk. Csupán legközelebbi tanácsadóimat, köztük két nevelőmet akartam
magammal vinni és közvetlen családtagjaim közül az épp ott lévőket.
Délután egy teherautó platóján, ponyvával letakarva, elhagyta a palotát két nevelőm és a
kasag négy tagja, este pedig anyám, Tendzin Cshögjal és Cering Dolma lopózott ki
álruhában, azzal az ürüggyel, hogy a Kji-cshu folyó déli partján álló zárdába igyekeznek.
Ezután összehívtam a népi vezetőket, és elmondtam nekik tervemet, hangsúlyozva, hogy
együttműködésre és titoktartásra számítok. (Tökéletesen megbíztam bennük.) Nyilvánvaló
volt, hogy a kínaiaknak kémeik vannak a tömegben. A vezetőknek később egy levelet is
hagytam, amelyben fölsoroltam távozásom okait, és arra kértem őket, hogy csakis
önvédelemből nyissanak tüzet. Abban bíztam, hogy üzenetemet továbbítják a népnek. A
levelet másnap kézbesítették.
Esteledvén, utoljára még elmentem személyes védőistenemnek, Mahákálának a szentélyébe.
Ahogy beléptem a súlyos, nyikorgó ajtón, egy pillanatra megtorpantam, s csak ezután
mélyültem el az elém táruló látványban. Egy seregnyi szerzetes ült az Oltalmazót ábrázoló
jókora szobor talapzatánál és imát mormolt. A teremben nem volt villanyvilágítás, csak az
arany és ezüst tálakon sorba állított fogadalmi vajmécsesek pislákoltak. A falakat freskók
borították. Az oltáron egy tányéron kis campafölajánlás hevert. Egy szolga, akinek fél arcát
árnyék takarta, nagy kanna fölé hajolva merte ki a vajat a mécsesekbe. Senki sem pillantott
föl, noha tudták, hogy ott vagyok. Jobbra egy szerzetes fölemelte a cintányérjait, miközben
egy másik a trombitáját emelte a szájához és hosszú, szomorú hangot csalt ki belőle. A
cintányérok összeverődtek és sokáig rezegtek. Hangjuk megnyugtatott.
Előre mentem és fehér selyemből készült katasálat ajánlottam föl az istenségnek. Tibetben
hagyományosan ilyet nyújtanak át távozáskor és nemcsak az elválásért kiengesztelésül, de
jelzi a visszatérés szándékát is. Néhány pillanatig csöndes imába merültem. A szerzetesek
ekkorra már bizonyosan gyanították, hogy elhagyom őket, de meg voltam győződve
hallgatásukról. Mielőtt távoztam volna a teremből, néhány percre leültem, hogy Buddha
szutráiból olvassak. Annál a résznél álltam meg, ahol azt írja, tetteinkhez „bizodalmat és
bátorságot kell magunkban ébresztenünk”.
Távozásomkor megkértem az egyik szerzetest, hogy mielőtt lemennék, oltsa el a fényeket az
épület többi részében. Lent az egyik kutyámba botlottam. Megsimogattam, és nagyon
örültem, hogy sohasem volt különösebben barátságos velem, így elválásunk nem volt igazán
nehéz. Sokkal szomorúbb voltam, hogy ott kell hagynom testőreimet és a takarítókat. Ezután
kiléptem a csípős márciusi levegőbe. Az épület főbejáratánál volt egy kiszélesedés, ahonnan
lépcsők vezettek le mindkét oldalon. Körbejártam, és távolabbi végén azt képzeltem magam
elé, hogyan érkezem meg rendben, biztonságban Indiába, majd visszaérvén a kapuhoz azt,
hogyan térek vissza Tibetbe.
Tíz óra előtt néhány perccel, számomra szokatlan viseletben, nadrágban és hosszú, fekete
kabátban puskát akasztottam a jobb vállamra, a balra pedig egy összegöngyölt régi thangkát,
mely még a II. dalai lámáé volt. Ezután szemüvegemet a zsebembe csúsztatva kiléptem az
épületből. Nagyon meg voltam ijedve. Két katona csatlakozott hozzám, csöndben elkísértek a
belső fal kapujához, ahol a kuszun deponnal találkoztam, velük együtt vágtam át a parkon,
alig-alig láttam valamit. A külső falnál találkoztunk a csikhjab kenpóval, aki – ahogy ki
tudtam venni – kardot viselt. Halk, biztató hangon szólt hozzám, mindenáron meg kellett
őriznie biztonságomat. A kapun kilépve merészen odaszólt az összegyűlt népnek, hogy
engedjék, mert szokásos ellenőrző kőrútjára indul. Erre aztán át is eresztettek bennünket.
Több szó nem esett.
Az emberek közt botorkálva roppant tömeg jelenlétét éreztem, de szerencsére senki sem
figyelt ránk. Néhány percnyi séta után ismét egyedül maradtunk. A neheze azonban még hátra
volt. Rettegtem attól a gondolattól, hogy elfognak a kínaiak. Életemben először féltem
igazán; nem is annyira magamra gondoltam akkor, inkább a hitüket belém helyező milliókra.
Ha elfognak, mindennek vége. De annak is fönnállt a veszélye, hogy a mit sem sejtő
szabadságharcosok kínai katonáknak gondolnak bennünket.
Az első akadályt a Kji-cshu folyó mellékága jelentette, ahová kiskoromban járogattam, míg
Tathag rinpocse meg nem tiltotta. Át kellett lépkednünk a kavicsos sekély medren, ami
szemüveg nélkül nem volt könnyű, többször is egyensúlyomat vesztettem. Ezután értünk a
Kji-cshu főágához, előtte az ellenállók nagyobb csoportjába ütköztünk. A főkamarás röviden
szót váltott a vezetőikkel, majd a folyó partjára mentünk. Több csónak várt ránk a révészek
társaságában.
Az átkelés simán folyt, noha biztos voltam benne, hogy minden evezőcsapásra
géppisztolytűz lesz a válasz. Több tízezer kínai katona állomásozott Lhászában és környékén,
elképzelhetetlen, hogy nem voltak kint járőreik. A túlparton szabadságharcos csapat várt ránk
néhány pónival. Itt csatlakozott hozzánk anyám, fivérem és nővérem, valamint a nevelőim.
Be kellett várnunk az utánunk jövő idősebb tisztviselőimet is, ezt az alkalmat használtuk ki
arra, hogy fojtott suttogással megvitassuk a kínaiak gonosz viselkedését, ami erre az utazásra
kényszerített bennünket. Nem tudtam tovább elviselni, hogy nem látok semmit, ezért
visszatettem a szemüvegemet, amit rögvest meg is bántam, mert megpillantottam a tőlünk
néhány száz méterre fekvő kínai helyőrség védőinek fáklyáit. Szerencsére a holdat alacsonyan
szálló felhők takarták, sűrű sötétség borult ránk.
Amint a többiek megérkeztek, tovább indultunk a Cse-la nevű hágó felé, amely a Lhásza-
völgyet a Cangpo völgyétől elválasztja. Hajnali három óra táján egy parasztháznál álltunk
meg, ez volt az első menedékünk sok közül, amit a következő hetekben igénybe kellett
vennünk. Nem maradtunk azonban sokáig, s rövidesen el is értük a hágót. Nem sokkal
azelőtt, hogy odaértünk, a hajnal első sugarainál meglepetéssel láttuk sietségünk eredményét.
A pónik, szerszámzatuk és lovasaik teljesen összecserélődtek. Mivel a kolostor, ahol az
állatokat kaptuk, már nem ért rá figyelmeztetni bennünket, meg aztán sötét is volt, a legjobb
pónikra kerültek a legrosszabb nyergek és a legigénytelenebb emberek, míg a kócos és öreg
öszvérek gyönyörű szerszámokban pompáztak, a legméltóságteljesebb és legidősebb
tisztségviselőket zötyögtetve a hátukon.
A hágó ötezer méter magasan fekvő tetején – Cse-la (bye-la) annyit tesz, Homok-hágó – a
pónimat vezető lovász megállt és körbe járt az állattal. Aztán odaszólt nekem, hogy ez utunk
utolsó pontja, ahonnan Lhásza még látható. A messze lent elterülő ősi város most is
ugyanolyan békésnek látszott, mint mindig. Néhány percig imádkoztam, mielőtt leszálltam
volna a nyeregből, hogy gyalog menjünk le a homokos lejtőn, amelyről a hely a nevét kapta.
Azután ismét rövid pihenő következett, majd folytattuk utunkat a Cangpo folyó felé, amit
röviddel dél előtt el is értünk. Egyetlen helyen lehetett átkelni rajta komppal, és csak
remélhettük, hogy nem a kínai katonák érnek oda előbb. Szerencsénk volt.
A túlparton megint egy kis faluban álltunk meg, a lakosság kiszaladt a köszöntésemre,
többen sírtak. Tibet egyik legnehezebben megközelíthető vidékén jártunk, alig találtunk
néhány települést. Ez volt a szabadságharcosok igazi otthona. Tudtam, hogy ettől kezdve száz
meg száz gerilla követ bennünket észrevétlenül, akiknek az a feladatuk, hogy vigyázzanak
ránk utazásunk során.
A kínaiak nehezen követhettek volna ezen a környéken, esetleg tervezett útvonalunk egyik
távolabbi állomásán foghattak volna el. Ez se lett volna könnyű, közvetlen védelmünkre már
vagy háromszázötven tibeti katona sereglett egybe és további ötven önkéntes harcos. A
menekülő csapat akkorra mintegy száz főre nőtt.
Rajtam kívül csaknem mindenki alaposan föl volt fegyverkezve, még a szakácsom is, aki
roppant páncélöklöt cipelt és egy töltényekkel megtömött övet hordott. Ő volt az egyik, akit a
CIA képzett ki, és annyira akarta már használni a fegyvereit, hogy egyszer a földre vetve
magát tüzelni kezdett valamire, amit ellenséges állásnak vélt. Az újratöltés azonban annyi
idejébe tellett, hogy igazi ellenséggel szemben nem sok esélyt adtam volna neki. Bemutatója
nem volt túlságosan meggyőző.
Volt egy másik CIA-ügynök is a csoportunkban, a rádiós, aki láthatólag végig kapcsolatban
állt a parancsnokságával, ám hogy pontosan kivel is, azt máig sem tudom. Az egész úton
nagy komolyan morze-távírón pötyögött.
Aznap éjjel a Ra-me nevű kolostornál álltunk meg, ahol sebtében levelet írtam a pancsen
lámának, beszámoltam neki menekülésemről és arra buzdítottam, ha csak tud, jöjjön utánam
Indiába. A tél dereka óta nem hallottam felőle, akkor újévi jókívánságait küldte el, és egy
külön, titkos záradékban megjegyezte, hogy az ország egyre romló helyzete miatt valamilyen
stratégiát kellene kidolgoznunk a jövőre. Ez volt az első jelzése, hogy immár nem kínai
uraink rabja. Sajnos, üzenetemet nem kapta meg és Tibetben maradt.
A következő hegyszorost két-három nap múlva értük el, Szabo-la hágónak hívták. A tetőre
jutva majd megfagytunk, hóvihar is tombolt. Komolyan aggódtam egyik-másik társunkért. Én
magam fiatal voltam és egészséges, de kíséretem néhány idősebb tagjának nehezére esett a
menetelés. Mégsem csökkenthettük az iramot, nehogy a kínai erők elfogjanak bennünket,
könnyen a Gjancéban és a Kongpo vidékén állomásozó egységek harapófogójába
kerülhettünk volna.
Eleinte az volt a szándékom, hogy az indiai határhoz közeli Lhunce Dzongban megállván
hatálytalanítom a tizenhét pontos „egyezményt”, visszahelyezem jogaiba a kormányt Tibet
egész területén, és megpróbálok tárgyalásokba bocsátkozni a kínaiakkal. Utunk ötödik napja
körül azonban utolért bennünket egy lovascsapat, akiktől szörnyű híreket hallottunk.
Elindulásom után két nappal a kínaiak lőni kezdték a Norbulingkát, gépfegyvertüzet nyitottak
az ott maradt, fegyvertelen tömegre. Legrosszabb félelmeim igazolódtak. Beláttam, nem lehet
olyan emberekkel tárgyalni, akik kegyetlen bűnözőkként viselkednek. Egyetlen lehetőségünk
maradt, minél messzebbre kerülni tőlük. De India még mindig több napi járóföldre feküdt,
számos hágó várt ránk.
Amikor több, mint egyhetes utazás után elértük Lhunce Dzongot, csupán két éjszakát
töltöttünk ott. Érvénytelenítettem a tizenhét pontos „egyezményt” és bejelentettem saját
kormányunk megalakulását, amely az ország egyetlen törvényes vezetője. A beiktatáson több
mint ezer ember vett részt. Szerettem volna tovább is maradni, ám közeli kínai
csapatmegmozdulásokról kaptunk híreket. Ezért aztán, nehéz szívvel ugyan, de
továbbindultunk az indiai határ felé, amely légvonalban hatvan mérföldre húzódott onnan, az
utakon azonban mintegy kétszer ekkora távolságot kellett megtennünk. Még egy hegyláncot
is megmásztunk, s nem kis időbe telt, mert pónijaink igencsak fáradtak voltak már, és
táplálékot is alig tudtunk adni nekik. Gyakran megálltunk, hogy takarékoskodjunk erejükkel.
Induláskor néhány rátermettebb útitársunkat előre küldtem, hogy Indiába érve mielőbb
tájékoztassák a megfelelő hivatalokat jövetelemről és közöljék, menedéket szeretnék kapni a
kormánytól.
Lhunce Dzongból a Dzshora nevű kis falucskába mentünk, onnan pedig a határ előtti utolsó
hágó, a Karpo irányába. Mielőtt fölértünk volna a tetőre, szörnyű ijedtségben volt részünk. A
semmiből hirtelen egy repülőgép jelent meg és szállt el közvetlenül fölöttünk. Mindez olyan
gyorsan történt, hogy mi a felségjelét sem láthattuk, ám annál könnyebben láthattak meg
bennünket a fedélzetről ők. De kik lehettek vajon? Nem volt kedvező jel. Ha kínaiak voltak,
ami valószínű, akkor most már tudják, merre járunk és ránk támadhatnak a levegőből. Ez
ellen semmit sem tehettünk volna. De bármiféle gép volt is, megint csak arra figyelmeztetett,
hogy Tibetben nem vagyok biztonságban. India az egyedüli reményünk.
Nem sokkal később a Lhunce Dzongból előreküldött csapat azzal tért vissza, hogy az indiai
kormány kifejezte készségét a befogadásomra. A hír hallatán megkönnyebbültem, kínos lett
volna engedély nélkül maradni Indiában.
Utolsó éjszakámat Tibetben egy Mangmang nevű kis faluban töltöttem. Amikor elértük a
Hó Országának ezt a legszélső csücskét, esni kezdett az eső. Már csak éppen ez hiányzott. Az
időjárás utazásunk egész hetében kíméletlen volt, olyan hóviharok törtek ránk, hogy a
fehérség szinte elvakított, alig botorkáltunk. Mindannyian kimerültünk már, de az eső csak
zuhogott, zuhogott egész éjszaka. Átázott a sátram, akárhová feküdtem, elért a patakként
becsorgó víz. A láz, mely akkor már több napja gyötört, éjjel elhatalmasodott rajtam, s a
vérhas tünetei jelentkeztek.
 Reggelre olyan beteg lettem, hogy nem tudtam folytatni az utat. Ott kellett maradnunk.
Kísérőim egy közeli parasztházba költöztettek át, de az sem adott sokkal több védelmet, mint
a sátram. Zavart az istállóból fölszálló tehénszag is. Még aznap a magunkkal hozott kis
hordozható rádiót hallgattuk éppen, amikor az All-India rádióállomás bemondta, hogy útban
vagyok India felé, csak leestem a lovamról és súlyosan megsérültem. Mulatságosnak találtam
a dolgot, mert ez volt az egyetlen veszély, amit sikerült elkerülnöm, s most mégis ezzel a
hírrel ejtik aggodalomba barátaimat.
Másnap elhatároztam, hogy továbbmegyünk. Előtte azonban még elköszöntem a katonáktól
és a szabadságharcosoktól, akik Lhászától idáig kísértek, és akik most visszatérve ismét
szembetalálják magukat a kínaiakkal. Az egyik tiszt azt mondta, semmi hasznát nem vennénk
Indiában, ezért inkább Tibetben marad és harcol. Csodáltam eltökéltségét és bátorságát.
Könnyes búcsúnk után fölsegítettek egy dzomo széles hátára, egészségem nem engedte még,
hogy lovon utazzam. Ilyen szerény külsőségek közt, a búcsú nagy fájdalmával szívemben
hagytam magam mögött szülőföldemet.
 NYOLCADIK FEJEZET

Reménytelen esztendő

A megpróbáltatásoktól testileg-lelkileg kimerült nyolcvan vándor szánalomra méltó látványt

nyújthatott az indiai határon. A ránk váró testőrök közt jó érzés volt megpillantani egy tisztet,
akit két évvel azelőtt tett látogatásomkor ismertem meg. Azzal a paranccsal jött elénk, hogy
az egy heti járóföldre eső Bomdila városába kísérjen, ahol kipihenhetjük magunkat.
Szinte örökkévalóságnak tűnt a lhászai indulásunk óta eltelt három hét, amikor végre
megérkeztünk ide. Egykori összekötő tisztem, Menon úr és tolmácsom, Szönam Topgjal
fogadott. Egyikük átadta az indiai miniszterelnök táviratát:

„Munkatársaim és jómagam üdvözöljük Önt Indiában, örülünk, hogy jó egészségben érkezett

hazánk földjére. Megelégedéssel tölt el bennünket, hogy az Ön, valamint családja és kísérete
számára biztosíthatjuk országunkban a szükséges feltételeket. India népe fölötte tiszteli Önt és
minden bizonnyal hangot fog adni hagyományos nagyrabecsülésének. Tisztelettel üdvözlöm,
Nehru.”

Tíz napig Bomdilában maradtam, ahol nagyon gondos ellátásban részesített a helyi körzeti
biztos és családja. Teljesen fölépültem a vérhasból, így 1959. április 18-án kora reggel
dzsippel egy Foothills nevű táborba vittek, ahol az igazgató házához vezető futószőnyeg két
oldalán kisebb díszőrség fogadott. Ez a ház szolgált aznap délelőtt szállásomul, bent reggelit
is kaptam, többek között banánt, amiből túl sokat ettem, s ez nem tett jót az emésztésemnek.
Itt közölte velem Menon úr azokat az intézkedéseket, amelyeket az indiai kormány hozott az
érdekemben.
Még délután Tezpurba visznek, mondta, onnan pedig különvonattal Masszuriba utazunk, a
Delhi közelében lévő hegyi állomásra, ahol rendelkezésemre bocsátanak egy házat.
Ahogy a foothillsi házból kilépve egy nagy piros autóba szálltam, hogy a harminc
mérföldnyire fekvő vasútállomásra menjünk, váratlanul fotóriporterek és operatőrök serege
fogott körbe. A nemzetközi sajtó képviselői voltak, azért jöttek, hogy beszámoljanak, ahogy
ők mondták: „az évszázad eseményéről”. A városban később még több lett belőlük.
Tezpurban az elöljáróság épületében fogadtak, ahol több száz üzenet, távirat és levél várt
rám, üdvözlet és jókívánságok a világ minden részéből. Hosszan, elfogódottan hallgattam,
megtöltötte szívemet a hála érzése, de a körülmények nem engedtek sokáig elérzékenyülni.
Első teendőm volt, hogy rövid nyilatkozatban világosan, de óvatosan fogalmazva fölvázoljam
az újságíróknak azokat az eseményeket, amelyekről a legutóbbi fejezetben beszámoltam.
Ezután rövid ebéden vettem részt, majd az egy órakor induló vonathoz mentünk.
Útközben százak, ha ugyan nem ezrek gyűltek össze, több helyen is, integettek és
köszöntéseket kiáltoztak végig, egészen Masszuriig. Volt ahol úgy kellett szabaddá tenni a
síneket az üdvözlők tömegeitől, hogy tovább tudjunk haladni. A hír gyors lábon jár a vidéki
településeken. Úgy látszott, mindenki tudja, hogy azon a vonaton vagyok. Ezrek és ezrek
özönlöttek elő az üdvözlésemre: „Dalai lama ki dzsaj! Dalai lama dzinda bad” („Éljen a
dalai láma, sokáig éljen a dalai láma!”), ami nagyon megindított. Útközben a három nagyobb
városban, Sziliguriban, Benáreszben és Laknauban ki kellett szállnom, hogy szóljak néhány
szót a ránk virágokat szóró sokaságnak. Az egész út olyan volt, mint egy álom, és
akárhányszor idézem föl magamban az emlékét, mindannyiszor hálás vagyok az indiai
népnek, hogy ilyen áradóan fejezte ki a rokonszenvét irántam.
A vonat az ezerötszáz mérföldes, több napos utazás után végül befutott a Dehra Dun
pályaudvarra, ahol újra nagy fogadtatásban részesültem. Onnan a mintegy órányira fekvő
Masszuriba hajtottunk, ahol a Birla House-ba kísértek, India egyik vezető ipari családjának
rezidenciájára, amelyet az indiai kormány foglalt le a számomra. Először úgy volt, csak a
letelepedés hosszabb távú terveinek elkészültéig maradok itt, aztán mégis teljes egy évet
töltöttem a hegyi birtokon.
Megérkezésem után egy-két nappal megkaptam az Új Kína Hírügynökség beszámolóját,
mely szerint a Tezpurban közzétett nyilatkozatom nem lehet valódi, mert harmadik
személyben íródott, „durva hamisítvány, sántító érvekkel, teli hazugsággal és
mentegetőzéssel”. Azt is megállapították, hogy engem elraboltak és fogva tartanak bizonyos
„lázadók”. A kínai változat szerint a tibeti népfelkelést „egy reakciós felsőosztálybeli klikk”
szervezte, ám „hazafias érzelmű tibeti szerzetesek és világiak támogatásával a Népi
Felszabadító Hadsereg teljesen fölszámolta a lázadást.” Ez mindenekelőtt annak köszönhető,
hogy „a tibeti nép hazafias érzelmű, támogatja a központi népi kormányt”, valamint „lelkesen
szereti a Népi Felszabadító Hadsereget”. Külön erénye még, hogy mindenkor „szembeszáll az
imperialistákkal és árulókkal”. Válaszul erre újabb kommünikét adtam ki, amelyben
leszögeztem, hogy az előző közlemény tőlem származik.
Április 24-én Nehru pandit személyesen jött el Masszuriba. Négy órán át beszélgettünk,
egyetlen tolmács jelenlétében. Először is beszámoltam neki mindarról, ami indiai látogatásom
óta történt Tibetben, ahová – mint emlékeztettem rá – tulajdonképpen az ő kívánságára tértem
haza. Azzal folytattam, hogy tanácsát követve, türelmesen és becsületesen viselkedtem a
kínaiakkal, csak szükség esetén bíráltam őket és szilárdan tartottam magam a tizenhét pontos
„egyezmény” betűihez. Ezután elmondtam, hogy eredetileg nem kívántam igénybe venni
India vendégszeretetét, hanem Lhunce Dzongban saját kormányt szándékoztam alakítani,
amitől csak a Lhászából érkező hírek tántorítottak el. Ennél a pontnál Nehru felhördült:
„India akkor se ismerhette volna el a kormányát, ha ön megalakítja azt.” Többször úgy
éreztem, hogy Nehru szemében olyan kamasz vagyok, akit időről időre ráncba kell szedni.
Beszélgetésünk közben olykor az asztalt is csapkodta. Máskor, egy-egy történet végén
felháborodottan kiabált: „Hát hogy lehetséges mindez?” Ilyenkor nem volt könnyű folytatni,
Nehru erőszakos megnyilvánulásai gyakran kizökkentettek. Végezetül határozottan előadtam,
hogy a jövőt illetően kettős célom van: „Tibet függetlenségét akarom kivívni, és követelem a
vérontás azonnali beszüntetését.” Nehru itt sem tudta visszatartani az indulatait. „De hát ez
lehetetlen! Ön azt mondja, függetlenséget akar, majd nyomban hozzáteszi, hogy ellenzi a
vérontást. Ez lehetetlen!” Alsó ajka csak úgy remegett a dühtől, ahogy ezt mondta.
Később világossá vált, hogy a miniszterelnök rendkívül kényes és szorongatott helyzetben
van. Lhászai menekülésem hírére az indiai parlamentben újabb heves vita robbant ki. Nehrut
évek óta többen bírálják a tibeti helyzet ellentmondásos kezeléséért. Úgy láttam, velem
szemben is rossz a lelkiismerete, mert 1957-ben ő ragaszkodott hozzá, hogy visszatérjek
Tibetbe.
Ugyanakkor az is érthető volt, hogy fönn akarta tartani India jó kapcsolatait Kínával és a
pancsa síla memorandum elveihez is igyekezett tartani magát, még akkor is, amikor Ácsárja
Kripalani indiai politikus úgy jellemezte azt, mint ami „bűnben született és beleegyezésünk
pecsétjét tette rá egy ősi nemzet elpusztítására”. Nehru nem hagyott kétséget afelől, hogy
India továbbra sem húzhat ujjat a kínaiakkal a tibeti jogok ügyében. Most tehát nyugton kell
maradnom és fölösleges a legközelebbi jövővel kapcsolatban bármilyen tervet is
fontolgatnom. Később lesz még alkalmunk további megbeszélésekre. Mindezeket hallván rá
kellett ébrednem, hogy népem jövője, éppúgy, mint sajátomé, meglehetősen bizonytalan.
Találkozónk szívélyes hangulatban ért véget, a miniszterelnök távozása után mégis nagy
csalódást éreztem.
Hamarosan az is kiderült, hogy nemcsak Tibet függetlensége jelent égető kérdést
számunkra. Alighogy elhelyezkedtünk Masszuriban, nagyszámú tibeti menekült indiai és
bhutáni érkezéséről kaptunk híreket. Azonnal elküldtem néhány tisztviselőmet, hogy fogadják
őket az indiai kormány által sebtiben fölállíttatott táborokban.
Az újonnan érkezettektől hallottam, hogy a kínaiak, miután lőtték a Norbulingkát, a Potala
és a Dzsokhang felé fordították ágyúik csövét, s ott is ezreket mészároltak le vagy sebesítettek
meg. Mindkét épület súlyosan megsérült, a Csakpori Orvosi Iskola teljesen romba dőlt. Senki
sem tudja, hányan estek a támadás áldozatául; a hatvanas években egy tibeti szabadságharcos
kimenekített egy hivatalos kínai katonai dokumentumot, mely szerint 1959 márciusa és 1960
szeptembere között nyolcvanhétezren vesztették életüket katonai akciók eredményeképpen. (S
ez a szám még nem tartalmazza azokat, akik öngyilkosok lettek, a kínzások vagy az éhség
áldozatául estek.)
A pusztítás elől a tibetiek tíz-, később százezrei próbáltak elmenekülni országukból. A
menekülők legtöbbjét a kínaiak azonnal megölték, mások később haltak bele sebesüléseikbe.
De gyilkolt az éhínség, a hideg és a járvány is. Néhány nyomorult átjutott a határon, kaptak
enni, fedél is került a fejük fölé, őket meg a könyörtelenül tűző indiai nap kezdte tizedelni.
Két főbb menekülttáboruk volt, az egyik Misszamariban, Tezpur közelében, a másik Buxa
Duarban, a korábbi brit hadifogolytábor területén, északkeleten, a bhutáni határ mentén.
Mindkét hely jóval alacsonyabban feküdt Masszuri kétezer méteres tengerszint fölötti
magasságánál, így aztán rettentő hőség uralkodott ott. Bár Tibetben is olykor forró a nyár, az
emberek hozzászoktak az ottani magasságon a száraz levegőhöz, míg az indiai síkságon a
forrósággal magas páratartalom jár együtt, ami nem pusztán kényelmetlenséget jelent a
tibetieknek, de gyakran végzetes a számukra. Addig ismeretlen betegségek is felütötték
fejüket a menekültek között, így például a napszúrás meg a tüdőbaj, ami könnyen fertőz
hasonló körülmények között. Bizony sokan meghaltak a táborokban is.
Szerencsések voltak, akik Masszuriba kerültek. Mivel pedig a Birla House ventillátorokkal
is föl volt szerelve, talán éppen én szenvedtem a legkevésbé. De a ventillátorokkal is volt baj
elég. Éjszaka rendszerint bekapcsolva hagyták őket, s hűvös huzatban kellett aludnunk.
Eszembe jutott az egyik potalabeli takarítóm mondása: „Nyáron megszokja az ember a
meleget, és télen is elfelejt betakarózni.”
Másik apró megfigyelésem az volt ekkoriban, hogy az időjárás változásával táplálkozási
szokásaink is megváltoznak. Így például szervezetünk jobban kívánja a gyümölcsöt
melegben, mint hidegebb időben.
A nyári hónapok során én is lementeni néha a forróság gyötörte síkságra. Az első ilyen eset
júniusban történt, ezután a miniszterelnök hívására Delhibe utaztam, hogy megbeszéljük a
mind szaporodó menekültek kérdését. Már akkor is húszezren voltak és számuk napról napra
gyarapodott.
Először is azt kértem, hogy az újonnan érkezőket valami olyan helyre telepítsék, amelynek
éghajlata kevésbé ártalmas, mint Tezpuré vagy Buxa Duaré. A menekültek hosszú ruhákban,
nehéz csizmákban érkeztek, fogalmuk sem volt róla, hogy a hegyeken túl, az indiai oldalon a
forró évszakban találják magukat. Az első pár ezer érkező, aki Tibet „felszabadítóinak”
gyilkosságai elől menekült, férfi volt ugyan, zömmel Lhászából és környékéről, de később
már egész családok is érkeztek, főleg a határvidékről, ahol a kínai ellenőrzés még nem volt
teljes.
Nehrut komolyan aggasztotta az a meggyőződésem, hogy ezekben a táborokban a
menekültek többsége el fog pusztulni. Eleinte mintha bosszankodott volna, azt mondta, túl
sokat kérek és nem szabad elfelejtenem, hogy India szegény, fejlődő ország, de később
fölülkerekedett benne az emberi együttérzés. Már a kasag is tárgyalt indiai tisztségviselőkkel
arról a tervről, hogy a menekülteket foglalkoztassák Észak-Indiában az útépítéseknél, és most
Nehru is megígérte, azon lesz, mielőbb valóra váljék a terv. Ezzel a menekültek megkeresnék
az eltartásukhoz szükséges pénzt, ugyanakkor megfelelőbb éghajlaton élhetnének.
Nehru ezután a menekültek gyermekeinek oktatási tervéről kezdett beszélni, olyan lelkesen,
mint aki a kérdést a saját, személyes felelősségének tekinti. Azt mondta, hogy amennyiben ez
rajta múlik, a belátható jövőben mi India vendégei leszünk, s vendégként gyermekeink
jelentik leggazdagabb hazai erőforrásainkat. Tehát jó oktatást kell, hogy kapjanak. Fontos,
hogy a tibeti kultúra megőrzése érdekében saját iskoláinkban tanítsuk őket, s ehhez az indiai
oktatásügyi minisztériumon belül meg kell alakítani a Tibeti Oktatási Intézetet. Hozzáfűzte
még, hogy az iskolák fölállításának minden költségét az indiai kormány állja. (Mindmáig ők
fedezik oktatási programunk költségeinek nagyobb részét.)
 Végül figyelmeztetett, lényeges ugyan az anyanyelvi kultúra ismerete, de az is életbevágó,
hogy a gyerekek otthonosak legyenek a modern világban. Teljes szívemből egyetértettem
vele. Ezért aztán, tette hozzá, okos megfontolás volna, ha az angolt választanánk az oktatás
nyelvéül, mert „ez a jövő nemzetközi nyelve”.
Megbeszélésünket ebéd követte, miután Nehru bejelentette, hogy hívatja Srimali urat, az
oktatásügyi minisztert, s ez alkalmat adott a beszélgetés folytatására. A délután folyamán
Nehru közölte velem, hogy kormánya még aznap bejelenti az intézet létrehozását. Gyors
reagálása mély benyomást tett rám.
Sok év telt el azóta, és mi tibeti menekültek azóta is mindent megkapunk az indiai
kormánytól, pénzbeli segítségként és egyéb formában, noha India maga is komoly gazdasági
nehézségekkel küzd. Alig hiszem, hogy bántak valaha is jobban menekültekkel befogadóik,
mint ők velünk. Amikor a tibetiek még több pénzt szeretnének, mindig eszembe jut, hogy
több százezer indiai gyerek még alapoktatásban sem részesül.
Másrészt viszont van alapja is annak, hogy India a segítségünkre sietett. A buddhizmus és
számos egyéb kulturális hatás Indiából érkezett Tibetbe, ezért semmi kétségem az iránt, hogy
több joga volna Tibethez, mint Kínának, amely mindig is csekélyke befolyást gyakorolt ránk.
India és Tibet kapcsolatát gyakran hasonlítom a tanár és diák viszonyához; ha a tanítvány
bajba kerül, a tanárának kell segítségére lennie.
Az indiai nép nagylelkűsége mögött nem sokkal maradt el egyik-másik külföldi
segélyszervezeté sem. Sokat segítettek gyakorlati dolgokban, az egészségügyben és
oktatásban. Az is nagyon fontos volt, hogy közreműködtek kézműipari és egyéb olyan
központok létrehozásában, amelyek értelmes munkát biztosítottak sok-sok embernek.
Legelőször szőnyegszövő műhelyek létesültek Dardzsilingben, amely egy magasan fekvő,
teatermelő város a nepáli határnál, valamint a Dharamszalához közeli Dalhouise-ban.
Mindkettőt az indiai kormány alapította 1959 vége felé, s modellként szolgáltak a többi
hasonló központnak, amelyeket később külföldi segítséggel hoztak létre. Egyik-másik
szervezet máig támogatja a működésüket. Ma, sok év után, valamennyi támogató, aki
emigrációnk kezdetén segített nekünk, meg van elégedve a menekültek fejlődésével, melyet
irányításuk alatt elértek.
A tibetiek őszinte hálával fogadták a kapott segítséget, ami azért is fontos, mert tudatában
vagyok, hogy az intézményeinknek juttatott pénz nem egyszer olyan emberek zsebéből
származott, akik maguk sem tehetősek.

A Delhiben tett látogatás után Masszuriban úgy döntöttem, itt az ideje, hogy megtörjem a
magamra vállalt hallgatást és június 20-án sajtókonferenciát tartottam. Több újságíró
odaérkezésünk óta arra várt, hogy végre megszólaljak. Noha a „sztorim” akkor már
kéthónapos volt, százharmincan jelentek meg a világ minden részéből.
Azzal kezdtem, hogy ismételten elutasítottam a tizenhét pontos „egyezményt”, arra
hivatkozva, hogy mivel Kína maga szegte meg a benne foglaltakat, semmilyen jogi alapja
nincs többé a számonkérésnek. Ezután részletesen kifejtettem a megérkezésemkor tett rövid
nyilatkozatomat, hosszan beszámoltam több Tibetet és lakosságát ért szörnyű atrocitásról.
Biztos voltam benne, hogy ráébrednek, az én történeteim sokkal közelebb állnak az
igazsághoz, mint azok a képtelen mesék, amiket a kínaiak találtak ki. Legutóbb kiadott
kommünikém nagy nyilvánosságot kapott ugyan, de a kínai kormány következetes kampánya
sem volt hatástalan. Vagy az is lehet, hogy az embereket már nem érdekli az igazság annyira,
ha a föltárásáért meg is kell dolgozni. Az mindenesetre valószínű, hogy a világ csak a
kulturális forradalom pusztítását, majd az 1989-es Tienanmen téri vérengzést (saját
képernyőjén) látva hitte el, a kínai kommunisták mennyire nyíltan hazudnak és milyen bátran
kegyetlenkednek.
Ugyanaznap este az indiai kormány nyilatkozatot adott ki, mely szerint nem ismeri el a dalai
láma emigráns kormányát. Először meglepődtem és bántott is ez a hang. Nagyon jól tudtam,
hogy az indiaiak nem támogatnak politikailag, ekkora távolságtartás mégis szükségtelennek
tűnt a szememben. Sértettségem azonban gyorsan elmúlt, amikor beláttam, hogy ilyen a
demokrácia politikai stílusa. Az indiai kormány szilárdan szemben állt az én álláspontommal,
de semmit nem tett azért, hogy változtassak rajta, sőt az ellen sem, hogy nézeteimet szabadon
kifejtsem.
Abba se szóltak bele Delhiből, hogyan élek, és hogyan szervezzük az egyre gyarapodó tibeti
népesség életét. Annál nagyobb volt irántunk a civil érdeklődés. Ennek kielégítésére hetente
tartottam tájékoztatást a Birla House kertjében, ezek alkalmat adtak arra, hogy sokféle
emberrel találkozzam és bemutassam nekik Tibet helyzetét.
Végre megkezdtem annak a protokollnak a leépítését, amely eddig annyira elszigetelte a
dalai lámát népétől. Úgy éreztem, nem szabad olyan hagyományokhoz ragaszkodnunk,
amelyek nem felelnek meg az új helyzetünkben kialakított életvitelnek. Menekültek voltunk,
gyakran emlékeztettem rá népemet.
Azon voltam tehát, hogy lassanként minden formalitást elhagyjunk; bejelentettem, senkitől
sem kívánom meg ezentúl az addig kötelező udvariassági gesztusokat. Úgy gondoltam,
különösen a külföldiekkel kapcsolatban fontos ez, akik így sokkal fesztelenebbek és talán
nyíltabbak lesznek. A távolságtartással könnyen elriaszthatjuk a partnerünket, ezért
elhatároztam, hogy teljesen közvetlen leszek és semmit sem fogok az etikett segítségével
elleplezni. Ezzel azt szándékoztam elérni, hogy úgy viselkedjenek velem, mint az egyik
emberi lény a másikkal.
Azt is bevezettem, hogy bárki is legyen a látogatóm, ugyanolyan magas széken üljön, mint
én. Ezt kezdetben még magam is különösnek tartottam, de akkor még félszeg
magabiztosságomnak jót tett a látogatóénál magasabb szék. Később aztán önbizalmam is
erősödött. Az új gyakorlat kizárólag a Tibetből újonnan érkezőket hozta zavarba, el sem
tudták képzelni, hogy a dalai láma másképp is viselkedhet, mint ahogy megszokták. A
tibetieken kívül azonban – idősebb tanácsadóim jövendölése ellenére – másokat nem zavart
az érintkezésben.
A Birla House-beli élet egyébként nem is csábított a formalitásokra. A ház sem nagy, sem
előkelő nem volt, gyakran pedig kifejezetten telezsúfoltuk látogatóval. Anyámmal és
személyes szolgálóimmal laktuk, de a többi tisztségviselő is ott lakott a közelben. Életemben
először találkoztam édesanyámmal ilyen gyakran, nagyon élveztem a társaságát.
Sorsunk tragikus fordulata a külsőségek lefaragásával az életszemléletemet is sok
mindenben egyszerűsítette. Lhászában például számtalan haszontalanság volt a birtokomban,
amelyektől talán soha nem szabadultam volna, míg itt szinte semmim sem volt, így a
megszerzett értékektől is könnyebben meg tudtam válni, bárkinek támadt szüksége rá.
Az igazgatás területén is radikális változtatásokat hajtottam végre, ekkor láttam például a
különböző tibeti kormányzati ügyosztályok megszervezéséhez, így az információs, oktatási,
rehabilitációs, biztonsági, vallásügyi és gazdasági hivatalok fölállításához. Az asszonyokat
különösképpen biztattam, hogy vegyenek részt a kormány munkájában, újból és újból
emlékeztettem az embereket arra, hogy a fontos tisztségek betöltésének nem az a feltétele, ki
milyen nemű, hanem hogy milyen képességekkel és alkalmassággal bir. Amint már
említettem, a nők mindig fontos szerepet játszottak a tibeti társadalomban és sokuk ma is
kulcsszerepet tölt be az emigráns tibeti kormányzatban.
Szeptemberben visszatértem Delhibe, akkorra már nem volt annyira nyomasztó a
menekültek helyzete. Számuk már harmincezer körül járt, ám Nehru állta a szavát, többen
észak-indiai hegyi táborokba települhettek. A diplomáciában pedig fő célom az volt, hogy
Tibet függetlenségének kérdése mielőbb az ENSZ elé kerüljön. A munkát ezúttal is a
miniszterelnöknél tett látogatással kezdtem. Az első percekben az új menekültek észak-indiai
elhelyezéséről beszélgettünk, Nehru korábban már több indiai állam vezetőjét is kérte,
bocsássanak erre alkalmas földterületet a rendelkezésünkre.
Nagy megnyugvásomra jobbnál jobb ajánlatok érkeztek, melyekért köszönetet mondtam.
Ezután említettem csak meg azt a tervemet, hogy meghallgatást kérek az ENSZ-től, mire
Nehru azonnal dühbe jött. Sem Tibet, sem Kína nem tagja a szervezetnek, mondta, ezért
fölötte valószínűtlen, hogy sikerrel járhatnék. De tegyük föl, hogy mégis meghallgatnak, nagy
hatást akkor sem érhetnék el. Azt válaszoltam, hogy tudatában vagyok a nehézségeknek, és
csak azt szeretném, ha Tibetet nem felejtené el a világ. Életbevágó, hogy megnyomorított
népem jelen legyen a világpolitikában. „Tibetet nem az ENSZ közreműködésével kell életben
tartani, hanem gyermekeik helyes nevelése által. De hát ez az önök dolga, elvégre szabad
országban élnek.” Így érvelt Nehru.
Már több ország kormányának írtam a tibeti kérdésről, és most Delhiben találkoztam
nagyköveteikkel. Nagy próbatétel volt; akkor huszonnégy éves voltam csupán, s magas rangú
politikai tisztségviselőkkel csak Kínában és Indiában tárgyaltam. Más tapasztalatom nem volt.
Szerencse, hogy ez nem tartott vissza a megbeszélésektől, mert néhány követ nagy
együttérzést mutatott és tanácsokat is kaptam tőlük. Mindannyian biztosítottak róla, hogy
megkeresésemről és támogatáskérésemről tájékoztatni fogják kormányukat. Végül Malaysia
és az Ír Köztársaság októberben előzetes határozattervezetet terjesztett az ENSZ közgyűlése
elé, amely 45 szavazattal, 9 ellenszavazattal, 26 tartózkodás mellett el is fogadta. India a
tartózkodók között volt.
A fővárosban tett látogatásom során találkoztam még számos, ügyünkkel rokonszenvező
indiai politikussal, így Dzsaja Prakás Narajannal, aki 1957-es ígéretéhez híven megalakította
a Tibetet Támogató Bizottságot. Úgy érezte, jó esélyünk van rá, hogy rávegyük a kormányt
Tibettel kapcsolatos álláspontjának megváltoztatására. Lelkesedése rám is átragadt és
igyekezete meghatott, noha lelkem mélyén tudtam, hogy Nehru pandit véleménye soha nem
változtatható meg. Egy másik kedvező fejlemény az volt, hogy a Nemzetközi Jogászbizottság,
egy független szervezet, mely arra volt hivatott, hogy az egész világon ügyeljen az emberi
jogok érvényesülésére, olyan jelentést adott ki Tibet helyzetéről, amely teljességgel a mi
álláspontunkat igazolta. Az ügyünket az év elején napirendjére tűző bizottság ekkor teljeskörű
vizsgálatot tervezett.
Egy hónap múlva, miután visszatértem Masszuriba, komoly biztatást kaptunk az Afroázsiai
Bizottság Delhiben tartott tanácskozásától, amely szinte minden idejét a tibeti ügy
megvitatásának szentelte. A küldöttek nagy része olyan országból jött, amely egykor maga is
gyarmati elnyomástól szenvedett, így természetesen érzékenyek voltak a tibeti kérdést
illetően. Ugyanabban a helyzetben láttak most bennünket, amelyben egykor ők maguk voltak,
függetlenségük elnyerése előtt. Megkaptam az egyhangú támogatásukról szóló beszámolókat,
ami nagy örömmel és derűlátással töltött el; kezdtem úgy érezni, hogy mindebből előbb-
utóbb valami jónak kell származnia. Eközben azonban, sajnos, nagyon is jól tudtam, a
miniszterelnöknek igaza van, a tibetieknek kár volna azon gondolkodniuk, hogy hamarosan
visszatérhetnek szülőföldjükre. Inkább arra kell összpontosítanunk, hogy az emigrációban
erős közösséget építsünk ki, s amikor eljön majd az ideje, új tapasztalataink birtokában otthon
újrakezdhessük életünket.
Márpedig ehhez a Nehru említette földfelajánlások tűntek a legígéretesebb lehetőségnek.
Ezerkétszáz hektárnyi földet azonnal elfoglalhattunk volna Dél-Indiában, Maiszur környékén,
ám bármily nagylelkű volt is az ajánlat, eleinte nem tudtam, hogy elfogadjam-e. Első
országjárásom során arra a vidékre is eljutottam, és tudtam, hogy csöndes, ritkán lakott
terület. Ez tetszett is, csakhogy arrafelé jóval nagyobb a forróság, mint északon, és attól
féltem, hogy az időjárási adottságok sokak számára megint elviselhetetlenek lesznek. Az is
hátránya volt, hogy északon működő kormányomtól túlzottan nagy távolság választja el.
Másrészt azonban arról sem feledkeztem meg, hogy adott helyzetünkben félig-meddig
állandó letelepedésre kell berendezkednünk Indiában, csakis így indítható el oktatási
programunk és így érhetjük el a tibeti kultúra kontinuitását. Végül úgy találtam, hogy ezek a
célok és megfontolások háttérbe szorítják a földrajzi és pszichológiai gondokat, köszönettel
elfogadtam a fölkínált területet. A telepesek első, 666 fős csoportja 1960 újéven készült útnak
indulni. Minden menekültre fél hektárt számolva háromezres lelkes közösséget terveztünk
végül kialakítani.
 1959 végén új szervezetekről kaptunk hírt: a Központi Segélybizottságról, amelynek
Ácsárja Kripalani volt az elnöke és a tibeti menekültek megsegítésére szerveződött, valarnint
az Amerikai Szükségbizottságról, amelyet szintén kifejezetten a mi érdekünkben hoztak létre.
Ezeket más országokban utóbb hasonló célú szervezetek követték, amelyek felbecsülhetetlen
segítséget nyújtottak.
Ezenközben néhány igazán érdekes ember is fölkeresett, köztük az az indiai szerzetes, akivel
Dromóban ismerkedtem meg, éppen Buddha Urunk egyik relikviáját szállította. Örültem,
hogy újra láthatom, tudós ember volt, különösen a társadalmi gazdaságtan érdekelte.
Találkozásunk óta sok idejét és erejét fektette abba, hogy megpróbálja egyeztetni a marxista
ideológiát a buddhizmus elveivel, s ez rendkívüli módon érdekelt engem is. Meggyőződésem
volt, hogy az ilyen munka életbevágóan fontos, hisz Ázsia nagy része – a thaiföldi partoktól
föl egészen Szibériáig, ahol a buddhizmus őshonos – újabban különösképp megszenvedi a
marxizmus vallásellenességét.
Ugyanez idő tájt meglátogatott egy balos érzelmű szingaléz szerzetes is, aki Masszuriban
töltött utolsó napjaiban meghívott Sri Lankára, ahová mindig is nagyon vágytam, nem utolsó
sorban azért, hogy megpillanthassam a Buddha-ereklyék közül a legfontosabbat, a fogakat.
Amikor azonban néhány hónap múltán elkészültem az utazásra, komoly célzást juttattak el
hozzám arra vonatkozóan, mit is engedhet meg magának egy menekült, és mit nem. A Sri
Lanka-i kormány sajnálattal értesített, hogy utazásomat bizonytalan időre el kell halasztani,
mivel „a körülmények korábban nem várt alakulása” pillanatnyilag lehetetlenné teszi. Ezekről
a körülményekről később kiderült, hogy Pekingből alakítják őket, ismét eszembe idézték hát a
magas hivatalokban ülő nagy testvérek: ha akarják, hatalmukkal még tisztán egyházi
működésemet is akadályozni tudják.
A Kínával való értelmes párbeszéd megkezdésének sürgősségére akkor ébredtem rá, amikor
a kommunista terjeszkedés más áldozataival is találkoztam; sorstársaink a kínaiak által 1949-
ben lerohant Kelet-Turkesztánból jöttek. Rengeteg megbeszélni valónk akadt, Órákat
töltöttünk a tapasztalatok kicserélésével. Kiderült, hogy a kelet-turkesztáni menekültek jóval
többen vannak, mint mi, és hogy vezetőjük jogászember, míg közöttünk nem hogy jogász, de
még egy allopátiát ismerő gyógyító sem akadt. Hosszasan megvitattuk az országaink
szabadságáért folytatandó harc különböző módozatait, s végül megállapodtunk, hogy szoros
kapcsolatban maradunk. Mindmáig így is van, még ha a tibeti ügy néha nagyobb
nyilvánosságot is kap az övéknél.
Decemberben újra megtettem a hatórás utat le Delhibe, ezúttal egy újabb zarándoklat első
szakaszaként; szerettem volna több időt eltölteni azokon a helyeken, ahol 1957 elején már
jártam. Útközben ismét találkoztam a miniszterelnökkel. Némiképp tartottam attól, amit az
ENSZ döntéséről mond majd nekem, úgy gondoltam, haragudni fog, valójában azonban
melegen gratulált. Olykor-olykor megnyilvánuló zsarnoki vonásai mögött kezdtem észrevenni
a nagylelkű embert, no meg újra eszembe ötlött a demokrácia lényege. Nem fogadtuk el
egymás véleményét, de ettől még Nehru magatartása mit sem változott a tibetiek irányában.
Mindezt látva, sokkal inkább kíváncsi lettem nézeteire, mint eddig bármikor. Kínában ennek
épp az ellenkezője történt velem. Nehru nem mosolygott sokat, inkább csöndesen ülve figyelt
remegő, kissé kiugró alsó ajkával, majd válaszolt, mindig őszintén és egyenesen. A
legfontosabb az volt, hogy teljesen az én lelkiismeretemre bízta a döntés jogát. A kínaiak
viszont folyvást mosolyogtak és becsaptak.
Dr. Rádzsendra Praszád indiai elnökkel is újra találkoztam. Rasztrapathi Bhavanban voltam
a vendége egy dzsaina hívővel, Ácsárja Tulszival együtt, akit nagyon tisztelek. Első
találkozásunk során, még 1956-ban nagyon megragadott az elnök szerénysége. Volt valami
rendkívüli és könnyekig megható a viselkedésében, olyannak látszott, mint egy igazi
bódhiszattva. Utoljára rezidenciájának kertjében találkoztunk; igen korán indultam sétára, de
ő már kint volt, nagy fekete tolókocsijában ült ez a hajlott hátú, csodálatos öregember.
Delhiből Bódh Gájába mentem, ahol több mint félszáz, szintén zarándokúton járó tibeti
menekültet fogadtam. Megindító volt, amikor vezetőik hozzám lépve az életükre esküdtek,
hogy folytatják a harcot Tibetért. Ezt követően ebben az életemben először egy 162 fős ifjú
tibeti novíciusokból álló csoportot avattam bhiksuvá. Rendkívüli szerencsémnek tartottam,
hogy mindezt a Mahábódhi templom közelében épült tibeti kolostorban tehettem meg, annak
a Bódhi-fának a szomszédságában, ahol Buddha elérte a végső megvilágosodást.
Ezután Szárnáthba utaztam, a Gazella-ligetbe, ahol Buddha első beszédét tartotta. Egy
kisebb csapat tartott velem, köztük volt Ling és Tridzsang rinpocse, no meg persze
ruhatárnokom, szertartásmesterem és a konyhafőnök. A szent helyen egy seregnyi, vagy
kétezer, Nepálon át éppen akkor érkezett tibeti menekült várakozott rám, hírét vették, hogy
előadást fogok tartani. Nagyon rossz állapotban voltak, de nyomorúságukat nagy lelki
tartással viselték. A tibetiek élelmes kereskedők, a nagy tömeget látva, sokan már föl is
állították bódéikat. Némelyek azt a néhány holmit árulták, amit sikerült magukkal hozniuk,
mások régi ruhákat, vagy csak teát. A szenvedéseik ellenére arcukról sugárzó életerő engem
is bizakodással töltött cl. Nem a frissen megélt szörnyűségekre emlékezve, összetörtén álltak
ott, hanem a zarándok boldogságával jöttek, hogy élvezzék azt a kevés jót, amit szűkös életük
még nyújthatott.
A Gazella-ligetben az első, egy hétig tartó előadássorozat csodálatos élményt jelentett. Az
sem volt csekélység, hogy ugyanott taníthatok, ahol maga Buddha tette kétezer ötszáz évvel
ezelőtt. Mindvégig a megpróbáltatásainkból származó előnyökre helyeztem a hangsúlyt.
Emlékeztettem a jelenlévőket Buddha szavaira, amelyek szerint a szenvedés az első lépés a
megszabadulás felé. Van egy régi tibeti mondás is, mely azt tartja, hogy „az örömöt
fájdalommal méri az ember”.

Nem sokkal azután, hogy visszatértem Masszuriba, arról értesültem, hogy az indiai kormány
egy Dharamszala nevű helységben szándékozik végleges lakóhelyünket kijelölni. Váratlan és
eléggé nyugtalnító hír volt ez. Megkerestem Dharamszalát a térképen, ugyanolyan hegyi
település, mint Masszuri, csak épp sokkal eldugottabb helyen. Amikor érdeklődtem, az is
kiderült, hogy a Delhitől néhány órányira lévő Masszurival ellentétben, Dharamszala egy
egész napi utazásra fekszik a fővárostól. Gyanú támadt bennem, hogy az indiai kormány
szándékosan akar olyan távoli területre költöztetni bennünket, amellyel nem jók az
összeköttetések. Így a tibetieket hamarosan szem elől tévesztené a világ.
Ezért aztán kérelmeztem, hogy elküldhessek egy tibeti tisztviselőt Dharamszalába,
tájékozódni, csakugyan megfelel-e a hely igényeinknek. Kérésem megértésre talált, a kasag
egyik tagja, Dzs. T. Kun-deling ment körülnézni. Amikor egy hét múltán visszatért, azt
mondta, hogy „Dharamszalában jobb a víz, mint Masszuriban a tej”. Haladéktalanul
készülődni kezdtünk.
Nem sokkal később ellátogattam végre az északi tartományokba, ahol tibetiek ezrei
dolgoztak az útépítéseken. Majd megszakadt a szívem, amikor találkoztam velük; gyerekek,
asszonyok és férfiak dolgoztak csapatokban, régebben apácák, földművesek, szerzetesek,
tisztviselők, mind együtt. El kellett viselniük a tűző nap alatt az egész napos kemény robotot,
hogy azután apró sátrakban zsúfolva töltsék az éjszakát. Még senki sem akklimatizálódott
közülük tökéletesen, s noha valamivel hűvösebb volt, mint a menekülttáborokban, a hőség és
a levegő páratartalma azért itt is szokatlan szenvedést okozott. A levegő bűzös volt, a
szúnyogok betegségeket terjesztettek, sokan lelték itt halálukat, hiszen az emberek szervezete
igencsak legyengült. Veszélyes volt a munka is: nagy részét meredek hegyoldalakon végezték
és a robbantások is gyakran balesettel jártak.
Néhány idős ember máig viseli e szörnyű munka okozta sebek hegeit, vagy épp megbénult,
nyomorék maradt. S habár munkájuk eredménye ma már jól látható, akkoriban olykor
értelmetlennek tűnt az egész vállalkozás. Elég volt egyetlen felhőszakadás, hogy mindaz a
föld, amit elhordtak, egyetlen vörös sártengerként visszafolyjon ugyanoda. Kilátástalan
helyzetük ellenére a menekültek mély, lelkükből fakadó tiszteletet tanúsítottak irántam, és
csak úgy itták a szavaimat. „Életbevágó számunkra, hogy derűlátók maradjunk” – mondtam.
Nagyon fölkavart ez a látogatás.
 Az útépítő táborokban tapasztaltak egy újabb aggasztó körülményre hívták föl a
figyelmemet. Az itteni munkások gyermekei nagyon rosszul táplálkoztak és halálozási
arányuk is igen magas volt. Ezért aztán kapcsolatba léptem az indiai kormánnyal, mely azon
nyomban fölállított egy minden igényüknek megfelelő menekülttábort, ugyanakkor elküldték
az első, ötven fős gyerekcsoportot Masszuriba, ahol elkészült az iskolánk.
1960. február 1-én megérkeztek az első telepesek a Maiszur állambeli Bjlakuppéba. Később
hallottam, hogy a vidéket megpillantván sokan sírva fakadtak, kivihetetlennek látszott az
előttük álló feladat: megteremteni a megfelelő életkörülményeket. Csupán sátrakkal és az
alapvető használati dolgokkal voltak ellátva, ezeken kívül egyedüli erőforrásuk elszántságuk
volt a túléléshez.
Alig egy hónappal ezután, még mielőtt a tibeti emigráns kormányt alkotó mintegy nyolcvan
tisztviselővel elindultam volna Dharamszalába, a tibeti népfelkelés évfordulóján közleményt
tettem közzé, ami azóta hagyománnyá lett. Akkor, abban az első felhívásban is
hangsúlyoztam, hogy népemnek hosszú távlatban kell gondolkoznia Tibet jövőjéről. Az
emigrációban élőkkel közöltem, hogy elsődleges célunk a visszatelepülés és kulturális
hagyományaink megőrzése legyen. A jövőre nézve kifejtettem azt a meggyőződésemet, hogy
fegyvereink az igazság, a törvényesség és a bátorság, melyekkel vissza fogjuk szerezni Tibet
szabadságát.
 KILENCEDIK FEJEZET

Százezer menekült

Dharamszalába vonattal és gépkocsival utaztunk. Kíséretemmel együtt 1960. április 29-én

este hagytam el Masszurit és másnap érkeztem meg a Himacsal Pradésban lévő Pathankot
állomására. Jól emlékszem a vonatozás után következő autóútra. Egy órás utazás után fehér
hegycsúcsokat pillantottam meg a messzi távolban, eközben India legszebb tájait szeltük át,
buján zöld mezőket, imitt-amott fákkal és mindenütt rikítóan tarka virágokkal. Három órányi
autózás után behajtottunk Dharamszala központjába, ahonnan dzsippel tettem meg a házamig
vezető utolsó kilométereket. A ház közvetlenül McLeod Ganj falu fölött állt, a széles völgyre
tekintve.
Hajmeresztően meredek úton kapaszkodtunk fölfelé, a vidék Lhásza környékére, azokra a
hegyekre emlékeztetett, amelyek tetejéről több száz kilométerre is ellátni. Megérkezvén
McLeod Ganj faluba, láttuk, hogy tiszteletünkre új bambuszkaput emeltek, a tetejére arany
betűkkel köszöntő szavakat írtak. Innen már csak egyetlen mérföld volt új otthonom a Szvarg
ásram, a korábbi Highcroft House, mely a brit uralom alatt a körzeti biztos rezidenciája volt.
Erdők kerítette apróbb ház, körötte kisebb építményekkel, amelyek egyike a konyha. Három
másik ház szolgált tisztviselőim elhelyezésére. Kevesebb szobánk volt, mint amennyire
szükségünk lett volna, és bár terjeszkedésre nyílt lehetőség, mégsem éltünk vele, örültem,
hogy végre beköltözködtünk.
Sötétben jöttünk, így hát nem nézhettem körül, másnap reggel azonban alaposan. Amikor
fölébredtem, egy addig ismeretien madár hangját hallottam, „karácsok, karácsok” –
rikoltozta. Kinéztem az ablakon, de nem sikerült megpillantanom, ám a látvány
elkápráztatott: szemem elé csodálatos hegyek tárultak.
Egészében véve pompásan éreztük magunkat Dharamszalában, noha megjegyzendő, hogy
Kundeling újra megkedvelte a masszuri tejet és néhány éve vissza is költözött. Dharamszala
egyetlen hátrányát a gyakori esők jelentik, az itteni csapadék mennyisége a második
legnagyobb az indiai szubkontinensen. Eleinte alig ezer tibeti menekült élt velünk, mára a
népesség ötezerre duzzadt. Elköltözésre csak egyszer-kétszer gondoltunk komolyabban,
legutóbb néhány éve, amikor egy súlyos földrengés nagyob kárt okozott az épületekben. Az
emberek attól féltek, hogy túlságosan veszélyes itt maradni. A legutolsó komolyabb
földrengés 1905-ben volt, amikor a britek nyári üdülőnek használták a helységet. Ekkor
plébániatemplomuk tornya ledőlt, A nagyobb léptékű földmozgások tehát ritkák, de
gyakorlati okokból is nehéz volna elköltözni innen.
Amint már a Birla House-ban, itt is megosztottam új otthonomat anyámmal és azzal a
lhászai apszó fajtájú kutyapárral, amelyet nemrégen ajándékoztak nekem. Ezek az állatok
mindenkit folyvást jókedvre derítettek. Teljesen különböző jellemük volt; a nagyobbikat
Szangjének hívták és gyakran azt gondoltam, alighanem szerzetes lehetett előző életében s
talán éhen halt, mint oly sokan Tibetben. Azért mondom ezt, mert egyrészt semmi
érdeklődést nem mutatott a más nemű ebek iránt, másrészt rajongott az evésért, ha már
teleette magát, akkor is talált valahol helyet az újabb falatoknak. Ő rendkívül hűséges volt
hozzám.
Tasi, a másik kutya, mindenben különbözött tőle. Kisebb volt ugyan, mégis sokkal bátrabb,
aminek talán köze volt ahhoz, hogy Tendzin Norgajtól, a Mount Everest megmászójától
kaptam. Emlékszem, hogy egyszer megbetegedett és injekciókat kellett adni neki. Az első
után nagyon megharagudott az állatorvosra, így aztán a következő alkalommal két embernek
kellett lefognia, hogy megkaphassa a befecskendezést. Közben vicsorgott és morgott, olyan
fenyegetően, hogy az orvos munkája végeztével jobbnak látta azon nyomban elhagyni a
házat. Csak ezután lehetett az apró kutyust szabadon engedni. Ilyenkor mintha puskából lőtték
volna ki, körbefutotta a házat, hogy rátaláljon szegény doktorra. De bármily vérengzőnek is
tűnt, inkább csak ugatott, mint harapott, állkapcsa ugyanis úgy zárult, hogy igazából semmibe
sem tudta belemélyeszteni a fogait.
Amikor Dharamszalába költöztem, velem jött az indiai kormány összekötő tisztje, Nair úr és
a hadsereg néhány testőre. Nair úrral remek kapcsolatba kerültem, fölajánlotta, hogy angolul
fog tanítani. A nyelvtudás fontosságát fölismervén már elintéztem, hogy Tendzin Cshögjal a
dardzsilingi North Point angol iskolába járhasson, magam pedig már Masszuriban elkezdtem
angolórákat venni. Az indiai kormányzat nagylelkűen heti két-három alkalommal
magántanárt rendelt hozzám, de kissé oktalan diák voltam, könnyen elmulasztottam az órákat,
így aztán nem is igen haladtam a nyelvvel. Ezzel az új összekötő tisztemmel azonban szívesen
dolgoztam és irányítása alatt gyorsan fejlődtem, noha a tömérdek írásbeli feladat nem töltött
el túl nagy lelkesedéssel. Sajnáltam, amikor két év múlva más feladatra küldték.
Attól kezdve a foglalkozások jóval rendszertelenebbé váltak. Sokan segítettek, köztük
tibetiek is, de alig hiszem, hogy ma sokkal jobban bírnám a nyelvet, mint huszonöt évvel
ezelőtt. Kínos is a dolog, valahányszor csak külföldre utazom, gyakran elborzadok azoktól a
hibáktól, amelyeket vétek és ma már bánkódom, hogy nem dolgoztam keményebben akkor,
amikor még módom volt rá.
A Dharamszalában töltött első éveim során az angol mellett újra foglalkozni kezdtem vallási
tanulmányaimmal is. Először is újra átolvastam számos olyan tibeti szöveget, amelyet
kamaszkoromban tanulmányoztam, emellett az emigrációban élő, különböző hagyományokat
követő lelki vezetők tanításait is kikértem. Noha a bódhicsitta (a lények üdvéért
megvalósítandó buddhaállapot) elérése még odébb volt, most, hogy úgy találtam, semmi sem
kényszerít a munkára, máris szívesebben vágtam neki és elég sok mindent végeztem. Sajnos,
az idő hiánya hamarosan komoly akadályt jelentett ezen a területen. Annyi biztosnak látszik,
ha szellemi téren valamit is elértem, az semmiképpen sem áll arányban az érte kifejtett
erőfeszítéseimmel.

Dharamszalába érkezésünk után két héttel sikerült megnyitnom a tibeti menekültek

gyermekeinek első óvodáját. Egy korábban gazdátlan házban kezdett működni, amelyet azért
kaptunk az indiai kormányzattól, hogy ott helyezzük el az újonnan érkezőkkel egyre
szaporodó árvákat. Nővéremet, Cering Dolmát bíztam meg a vezetésével. Nem volt éppen
sok hely az ötven gyerekből álló csoport számára, de helyzetük mégis fényűző volt ahhoz
képest, ahogy később, már az év végén laktak; számuk ugyanis addigra megtízszereződött és
semmi esély nem volt rá, hogy gyarapodásuk megállna. Volt úgy, hogy százhúszan laktak
egyetlen hálószobában és öten-hatan aludtak egy-egy ágyban; keresztben fekve, hogy
mindüknek jusson hely. Bármily szerények voltak is a körülmények, mindig örömmel
látogattam el nővéremhez és hirtelen megszaporodott családjához. Ezek a szüleiket vesztett,
nincstelen gyerekek olyannyira teli voltak mókával, vidámsággal, hogy úgy tetszett, önnön
nyomorúságukat kacagják ki.
Nővérem remek vezetőjüknek bizonyult, aki soha nem esett kétségbe. Erős, szigorú asszony
volt, teljes mértékben örökölte családunk jellemvonásait, ám szíve csupa jóság, remek
humorérzékkel. Fölbecsülhetetlen segítséget jelentett azokban a nehéz időkben. Annak idején,
egyszerű falusi lányként nem részesült semmilyen oktatásban, gyerekkora jórészt azzal telt,
hogy segített anyánknak a házimunkában. Roppant munkabírású volt, ami szenvedélyes
természetével kiegészülve kitűnő vezetővé tette.
Hamarosan kiderült azonban, hogy sem mi, sem az indiai kormányzat nem képes az árvák
ellátásához szükséges források előteremtésére, így arra a következtetésre jutottam, hogy
legalább is néhányukat örökbe kell adnunk külföldre, ha mód nyílik rá. Ezért kapcsolatba
léptem dr. Aeschmann svájci barátommal és megkértem, nézne utána a lehetőségeknek. Svájc
eszményi hely, kis ország, remek közlekedéssel, ráadásul az otthonira emlékeztető hegyekkel.
A svájci kormány a kezdetektől együttműködött velünk és azon nyomban kész volt kétszáz
gyerek befogadására. Arra is hajlandóságot mutatott, hogy a svájci családokba kerülő
gyerekeknek később módjuk nyílhat megismerkedni származásukkal és kultúrájukkal.
 Az első gyerekcsoportot továbbiak követték, később pedig nemcsak végzős diákok mehettek
Svájcba tanulni, de ezer felnőtt menekült is letelepedhetett ott. Helyzetünk javulásával nem
vettük igénybe többé a svájciak nagylelkűségét, de továbbra is elmondhatatlanul hálásak
vagyunk mindazért, amit népünkért tettek.
Nem sokkal Dharamszalába érkezésünk után személyes kapcsolatba kerültem a Nemzetközi
Jogászbizottság tagjaival, akiknek munkája az előző években olyan nagy bátorítást jelentett a
számunkra. Vizsgálóbizottságuk tanúként is meghallgatott, boldogan tettem eleget a kérésnek.
Az eredményt Genfben tették közzé 1960 augusztusában. Eszerint egyértelműen a tibeti
álláspont igazolódott; Kína szerintük is megsértette az emberi jogok egyetemes
nyilatkozatának 16 cikkelyét és genocídiumot követett el Tibetben. A jelentés kitért néhány,
itt már korábban említett jogsértésre is.
Egy nagyon fontos gyakorlati dolgot is tanultam a bizottság tagjaival folytatott
beszélgetésekből. Ha jól emlékszem, a bizottság angol tagja megkérdezte, figyeli-e valaki
közülünk a pekingi rádió adásait. Amikor erre nemmel válaszoltam, igencsak meghökkent és
részletesen elmagyarázta, milyen fontos lenne közléseikre odafigyelni. Jellemző, mennyire
óvatlanok voltunk, hogy nekünk ez eszünkbe se jutott. Valóban nem gondoltunk rá, hogy a
kínai rádióból – a hazugságok és propaganda mellett – megtudhatnánk, mit terveznek a
kínaiak. Ezt belátva nyomban utasítottam a kasagot, hogy szervezzen meg egy figyelő
csoportot, amely a mai napig működik.
Egész évben tovább dolgoztam a tibeti közigazgatás megreformálásán, a kasag tagjaival és
más rangos tisztviselőkkel belevágtunk a teljes demokratizálás nehéz munkájába. Szeptember
másodikán fölállítottam a tibeti nép küldötteinek bizottságát. A kormányzat e legmagasabb
törvényhozói testületének bárki tagja lehetett, akit Tibet három tartományában, Ü-Cangban
(Dbus és Gtsang), Amdóban és Khamban szabadon megválasztottak. A tibeti buddhizmus
főbb hagyományainak képviselői is helyet kaptak benne, később még a régi bon vallás
követői is. A bizottság, mai nevén a Tibeti Nép Képviselőinek Gyűlése (Bhö Mimang Cshetui
Lhenkhang) a parlamentekhez hasonlóan működik; tagjai havonta egyszer megbeszélésre
ülnek össze a kasaggal és a különféle osztályok (lhenkhangok) titkáraival. Különleges
alkalmakkor a Gyűlés az egész Nemzeti Munkabizottsággal (Gjünlével) találkozik, amelybe a
lhenkhangok vezetői és a kasag tagjai tartoznak (utóbbi tagjait ma már nem én nevezem ki,
hanem megválasztják őket). Akármit szavaz is meg a Népképviselet, azt végre kell hajtani.
Kezdetben nem volt valami sikeres az új rendszer; a tibetiek annyira radikálisnak találták a
változásokat, hogy néhányuk szemében a dharamszalai kormány reformjai igazi kommunista
reformok voltak! Különösen az idősebb, régen emigrációban élő tisztviselők fogadták
idegenkedve a változásokat. Később azonban belátták, hogy rendszerünk reformokra szorul,
sokat és lelkesen dolgoztak bevezetésükért. Mindig szeretettel gondolok munkájukra. Három
évtized múltán ugyan még mindig sok nehézséggel kell szembenéznünk, ám az idő haladtával
a dolgok változnak, javulnak. Annyi bizonyos, hogy jóval előtte járunk Kínában élő
testvéreinknek, akik rengeteget tanulhatnának tőlünk. E sorok írásának idején is az emigráns
tibeti kormány további, a demokráciát erősítő intézkedések bevezetésén dolgozik.
Az emigráció első éveiben az én viszonylagos kényelmemmel ellentétben a
kormánytisztviselők többsége, köztük egészen idős emberek is nyomorúságos körülmények
között éltek, néhányuk például istállóban aludt. Mindezt azonban derűvel, panasz nélkül
viselték, még azok is, akiknek rendkívül jól ment a soruk Tibetben. Amikor
konzervativizmusuk nem engedte, hogy egyetértsenek az általam képviselt iránnyal, akkor is
mindannyian segítettek azokban a nehéz napokban. Elszántan és nyugodtan néztek szembe a
tennivalókkal, önzetlenül dolgoztak azért, hogy talpra állítsák elgyötört népüket. Akkoriban
bérük havonta nem volt több, mint 75 rúpia (3 angol font), máshol sokkal jobban fizető
állásokat is találhattak volna.
Azt se mondhatjuk, hogy a közigazgatási munka olyan könnyű lett volna az idő tájt. A
menekültek természetesen össze-összekülönböztek, jó pár perpatvar volt közöttük; az emberi
természet már csak ilyen. Ám mindenki, mindenütt teljes erejéből dolgozott a többiek javáért.
 Mindjárt a kezdetektől fogva másik fő törekvésem az volt, hogy megőrizzem és folytassam
vallásos hitünket, enélkül kultúránk forrása elapadna. Indulásként az indiai kormány vállalta
egy háromszáz szerzetes befogadására képes, a skolasztika tanulmányozására alapított iskola
fölállítását a bhutáni határ közelében fekvő Buxa Duar-i egykori háborús fogolytábor
területén. Miután azonban meggyőztük őket, hogy a buddhizmus jövője szempontjából
rendkívüli fontosságú a magas tudományos színvonalon folyó képzés, megkaptuk a
hozzájárulásukat másfél ezer, a legkülönbözőbb hagyományokat követő szerzetes
továbbképzéséhez. Az emigrációban élő hatezernél is több szerzetes között ennyi ifjú és
tehetsége szerzetes, valamint tapasztalt mester volt.
Buxa Duarban, sajnos, még mindig rendkívül kedvezőtlenek voltak a feltételek. Éghajlata
különösen forró és nedves, terjedtek a betegségek, amit csak súlyosbított, hogy a gyógyszert
messziről küldték, s mire odaért, az emberek már nagyon legyengültek. Hónapok sem teltek
bele és tudós szerzeteseink százai kapták meg a tüdőbajt, de amíg el nem hatalmasodott rajtuk
a betegség, tovább dolgoztak és tanultak. Én magam, sajnos, nem tudtam a táborba látogatni,
ám igyekeztem levelekkel és magnóra vett üzenetekkel tartani bennük a lelket. Ez ugyan nem
változtatott a körülményeiken, de a túlélők életerős szerzetesi közösség magvává lettek.
Az első években az egyik legnagyobb gondunkat természetesen a pénz hiánya okozta, ami,
hála az indiai kormány és a számos alapítványt tevő különféle külföldi szervezetek
nagylelkűségének, nem volt akkora, hogy oktatási és letelepítési programunkat is
veszélyeztesse. Nem éreztem volna helyesnek, ha minden szervezeti gondunk megoldásához
segítségért folyamodunk, ilyen volt például az igazgatás. Önkéntes adó kivetéséből, ami havi
két rúpia volt fejenként, meg a fizetett munkások ugyancsak önkéntes két százalékos kereseti
adójából össze tudtunk gyűjteni ilyesmire csekélyke összeget. De volt egy mentőövünk is,
nevezetesen az a vagyon, amelyet még előrelátóan Kenrap Tendzin helyezett letétbe
Szikkimben, 1950-ben, s amely ott azóta is elérhető volt.
Először azt fontolgattam, amit Nehru is javasolt, hogy ezt a kincset közvetlenül az indiai
kormánynak adom el. Tanácsadóim azonban amellett kardoskodtak, hogy a szabadpiacon
kellene értékesítenünk, ott jóval magasabb árat lehetne kapni érte. Így végül Kalkuttába
vittük, ahol számomra hatalmasnak tűnő, nyolcmillió dollárnak megfelelő összegért kelt el.
A pénzt számos vállalkozásba fektettük, többek között olyan, jól jövedelmező
vállalkozásokba, mint egy vascsőgyár és egy papírüzem. Sajnos azonban csak a kezdet volt
ilyen biztató. Rövidesen a tőkénk gyarapítására létrehozott valamennyi vállalkozás
tönkrement. Sokan, akik látszólag a mi érdekeinket képviselték, a saját hasznukra dolgoztak,
így aztán vagyonunk nagy részét elveszítettük. A csikjab kenpo elgondolása nem vált be.
Az eredeti összegnek alig egynyolcadát lehetett átmenteni az 1964-ben megalapított
„Őszentsége a Dalai Láma Jótékonysági Alapítvány”-ba. Szomorú történet ez, de mégsem
alakulhattak másképpen a dolgok. Világos, hogy illetéktelenül kezeltük a vagyont, a kincs
Tibet egész népéé volt, s nem csupán az elmenekült kévéseké. Nem volt rá kizárólagos
jogunk tehát, a „karmatörvényt” tekintve sem. Ling rinpocse példája ötlik föl emlékeim
között, aki azon az éjszakán, amikor elhagytuk Lhászát, hátrahagyta kedves óráját is, mert
úgy érezte, hogy menekülésével elveszítette a jogát rá. Ma már úgy gondolom, neki volt
igaza.
Ami saját anyagi helyzetemet illeti, korábban két hivatal is foglalkozott a dalai láma
pénzügyi dolgaival, 1959 után azonban csak egy, a Személyi Hivatal; ez kezelte minden
bevételemet és kiadásomat, így azt az ellátmányt is, amelyet az indiai kormánytól kaptam, s
melynek összege (folyamatosan) napi húsz rúpia volt, alig több, mint egy dollár és valamivel
kevesebb egy fontnál. Elméletileg ez volt hivatva fedezni étkezésemet és ruházkodásomat.
Ahogy korábban, most sem volt közvetlen kapcsolatom a pénzzel, azt hiszem, szerencsémre,
mert könnyen költekezem, bár gyerekkoromból emlékszem, hogy kisebb összegekkel gyakran
fösvénykedtem. Természetesen van beleszólásom olyan díjakkal (mint például a Nobel-
békedíj) járó összegek elköltésébe, amelyeket nekem ítéltek.
 Dharamszalában az első nyáron kikapcsolódásra is jutott időm, esténként általában
tollaslabdáztam. (Gyakran nem viseltem a szerzetesi öltözékemet.) Télen pedig, ami igen
hidegnek bizonyult, mindannyian szívesen játszottunk a hóban. Nővérem és édesanyám,
koruk ellenére, rendkívül élvezték a hógolyózást.
A pihenés komolyabb formáját jelentették a közeli Dhauladar fennsíkon való túrázások, az
itteni legmagasabb hegyek meghaladták az ötezer métert. Mindig szerettem a hegyeket. Egy
ízben elég magasra fölmásztam tibeti testőreim kíséretében. A csúcsra érve mindannyian
igencsak kifáradtunk, ezért azt javasoltam, fújjuk ki magunkat. Ahogy a lélegzetelállítóan
szép tájban gyönyörködtünk, egyszercsak észrevettem, hogy a távolból egy helybéli hegylakó
figyel bennünket, apró, sötét bőrű, alamuszi külsejű ember. Néhány percig bámult bennünket,
majd nagy hirtelen valami fadarabfélére ült, és sebesen lecsúszott a hegyoldalon. Kíváncsian
bámultam utána, amint egy-két kilométerrel lejjebb lassan apró ponttá zsugorodott.
Javasoltam, hogy mi is így ereszkedjünk le.
Valaki kerített egy kötelet, s mind a tizen egybekötöttük magunkat vele, majd szótlan
barátunk példáját követve egy-egy fadarabra vagy simább sziklatöredékre ülve
végigszáguldottunk a lejtőn. Nagy móka volt, noha veszélyes is, kékre-zöldre vertük
magunkat, ahogy össze-össze csapódtunk a zubogó hóban. Szerencsére egyikünk sem sérült
meg, ám az eset után kíséretem több tagja húzódozott attól, hogy elhagyja táborunkat.
Különösen testőreim tanúsítottak csekély lelkesedést, amikor egy-egy újabb kirándulást
jelentettem be.
Ezekben az első időkben egy másik szabadidős tevékenységem az volt, hogy a David
Howarth nevű angol íróval a Földem és népem című könyvemen dolgoztam, amelyben első
ízben számoltam be életemről.
1961-ben a kormány közzétette Tibet alkotmánytervezetét és minden tibetit fölszólítottunk,
hogy mondja el véleményét, illetve bírálatát róla. Rengetegen meg is tették. Többnyire a dalai
láma hivatalát illető fontos cikkely kapcsán szóltak hozzá; a teokráciából a teljes
demokráciába történő átmenet legfőbb lépéseként azt a javaslatot tettem a Nemzetgyűlésnek,
hogy bármely tisztség betöltője kétharmados szótöbbséggel elmozdítható legyen. Sajnos, az a
gondolat, hogy a dalai láma esetleg leváltható lesz, sok tibetit megdöbbentett, nekem kellett
megmagyaráznom, hogy a demokrácia sok mindenben a buddhista elveket követi, és némileg
talán a tekintélyemet fölhasználva elértem, hogy a cikkely az alkotmánytervezetben maradt.
Ugyanannak az évnek az eleje táján újból meglátogattam az útépítő táborokat, majd
megtettem első látogatásomat a Bjlakuppéban létesült új településen. Csupa szomorú,
lesoványodott telepessel találkoztam, s azt is nyomban megtudtam, miért olyan levertek. A
tábor néhány erdőszéli sátorból állt csupán, és noha a táj épp oly gyönyörű volt, mint
zarándoklatom idején, a föld maga nem sok jót ígért. Ezen kívül az égő törmelék, meg a nap
melege csaknem elviselhetetlen volt.
A telepesek számomra külön, bambuszfalu, vászontetejű sátrat készítettek, de bármily
alapos munkát is végeztek, nem nyújtott semmilyen védelmet a terep megtisztításából
származó szörnyű por ellen. Minden reggel füst- és koromfelhőbe burkolózott a környék,
majd esténként leszállt a por és minden apró nyíláson behatolt. Reggel az ember arra ébredt,
hogy finom porréteg fedi. Ilyen körülmények között az erkölcsi tartás sem lehetett túl erős.
Én sem tehettem sokat, igyekeztem lelket verni az úttörőkbe; valami olyasmit mondtam
nekik, hogy a reményt nem szabad föladnunk, és biztosítottam őket arról, amit magam is
erősen hittem, hogy egyszer jobbra fordul sorsunk. Megígértem nekik, legyőzünk minden
bajt, ami népünkre tört. Szerencsére hittek nekem, és helyzetük apránként tényleg meg is
változott.
India különböző államainak vendégszeretete lehetővé tette, hogy a hatvanas évek első
felében több mint húsz település megalapításával fokozatosan visszahívhassuk embereinket az
útépítő táborokból. Mára néhány százan maradtak ott csupán a százezernyit is meghaladó
menekült közül, és azok is saját akaratukból.
Mivel a számunkra átengedett területeknek csaknem a fele az északi vidékeknél jóval
forróbb éghajlatú Dél-Indiában volt, úgy döntöttem, eleinte csak a legjobb fizikumú emberek
telepedjenek oda. A napszúrás és a forróság időnként még így is annyi áldozatot szedett, hogy
olykor nem voltam benne bizonyos, helyes volt-e elfogadni a trópusi éghajlaton fekvő
földeket. Azt azonban tudtam, hogy népem idővel alkalmazkodni fog a körülményekhez.
Ugyanúgy hittem bennük, ahogy ők énbennem.
Táboraikat járva gyakran meg kellett vigasztalnom a menekülteket. Nehezen viselték el a
tudatot, hogy ily messzire élnek hazájuktól, s reményük sincs arra, hogy újra havat vagy jeget
láthassanak, nem is szólva nagyszerű hegyeinkről. Megpróbáltam elfeledtetni velük a múltat,
inkább arról beszéltem nekik, hogy Tibet jövője rajtunk, menekülteken múlik. Ha meg
akarjuk őrizni kultúránkat és életmódunkat, annak egyetlen útja, hogy erős közösségeket
alakítsunk ki. Szóltam az oktatás fontosságáról, de még a házasság intézményének
jelentőségéről is. Noha nem éppen szerzeteshez illő dolog ilyesmit tanácsolni, mégis azt
mondtam az asszonyoknak, ha csak lehet, tibeti férfiakhoz menjenek nőül, s születendő
gyermekeik is tibetiek legyenek majd.
A települések zömét 1960–65 között alapítottuk, akkoriban igyekeztem minél gyakrabban
látogatni őket. Soha nem gondoltam a kudarc lehetőségére, mégis voltak pillanatok, amikor
úgy láttam, nehézségeink megoldhatatlanok. A Mahárástra állambeli Bandhárába például
tavasszal érkezett meg a telepesek első csapata, közvetlenül a forró évszak kezdete előtt.
Néhány hét alatt százan haltak meg közülük (vagyis minden ötödik) a forróságtól. Első
látogatásomkor könnyes szemmel kértek, hogy telepítsük át őket valami hűvösebb vidékre.
Csupán annyit tehettem, hogy elmagyaráztam nekik, rosszul időzítettük érkezésüket, ám a
nehezén immár bizonyosan túl vannak. Meg kell tehát tanulniuk úgy alkalmazkodni a
körülményekhez, ahogyan azt az itt élők teszik, s meg kell próbálniuk a helyzetet előnyükre
fordítani. Kértem, hogy próbáljanak egy évig kitartani, s megígértem, ha addigra sem javul a
helyzetük, a következő télen visszatérek és elköltöztetjük őket innen.
Mint kiderült, a dolgok attól kezdve jól mentek. Tizenkét hónap után visszatértem hozzájuk
és azt tapasztaltam, hogy a telep virágzásnak indult. „Szóval, nem mindenki halt meg” –
mondtam a tábor vezetőinek, mire nevetve azt válaszolták, minden úgy alakult, ahogy előre
megmondtam. Annyit azonban hozzá kell tennem, bármily sikeres is azóta ez a közösség,
azért a forróság miatt hétszáznál több telepest mégsem tudott magához vonzani. Bjlakuppéhez
hasonlóan itt is 1200 hektárnyi földterületet kaptunk, telepesenként fél-fél hektárt. Mivel
azonban kevesen érkeztünk, elveszítettünk 900 hektárt, amelyet más menekültek kaptak meg,
de ők sem maradtak ott sokáig.
A letelepítési program egyik legnagyobb gondja az volt, hogy noha sok nehézséget előre
láttunk ugyan, több olyan is fölmerült, ami teljesen készületlenül ért bennünket. Az egyik
helyen nagy gondot jelentettek a földeken át-átcsörtető vaddisznók és elefántok. Nem csupán
a termést tették tönkre, de olykor kunyhókat sodortak el, embereket tiportak agyon.
Emlékszem, egy ottani öreg láma megkért, imádkozzak oltalmukért, s eközben az elefántot a
szanszkrit hathi szóval nevezte meg, amelynek szó szerinti jelentése „becses teremtmény” és
a jótéteményt jelképező mitológiai elefántokra utal. Pontosan értettem ugyan, mire gondol az
öreg, mégis nagyon meglepett, hogy ezt a kifejezést használta, addig ugyanis azt hittem, hogy
az igazi elefántok is jóindulatú lények.
Néhány év múlva úgy adódott, hogy az egyik svájci utam során meglátogattam egy
gazdaságot, ahol villanypásztor működött. Vezetőm nagyon meglepődött, amikor
megkérdeztem tőle, szerinte lehetne-e ilyesmit elefántok elkerítésére is használni. Azt
válaszolta, miért ne lehetne, ha a feszültséget megfelelőképp emeljük. Rendeltem is belőle
egyet az említett település számára.
Ám nemcsak gyakorlati gondjaink voltak. Olykor éppen saját kultúránk nehezítette meg,
hogy alkalmazkodjunk az új körülményekhez. Jól emlékszem, amikor először jártam
Bjlakuppéban, a telepesek fölötte aggódtak, hogy a föld megtisztításához gyújtott tűz
milliónyi apró állat és bogár halálát okozza. Ez a buddhisták szemében szörnyűséges dolog,
hiszen mi úgy tartjuk, hogy az élet minden formája szent, nem csak az emberi. Néhány
menekült még azt is kérte tőlem, hogy állítsuk le a munkát.
A külföldi segélyszervezetek közreműködésével elindított munkatervek közül is hasonló
okok miatt hiúsult meg több, így például nem sikerült baromfi- és disznótelepeket
létesítenünk. A tibetiek még szegényes körülményeik között sem voltak hajlandók
közreműködni táplálékul szolgáló állatok tenyésztésében, amin néhány külföldi olykor
gúnyolódott. Rámutattak arra az ellentmondásra, hogy szívesen eszik ugyan a húst, de az
előállításától már húzódoznak.
Mindez azonban nem akadályozta meg, hogy az említett szervezetek segítségével
megindított vállalkozások zöme jól működjön, eredményeink nagy örömmel töltötték el
barátainkat.
A fejlett ipari államok népétől kapott bőkezű támogatás megerősített abban az alapvető
hitemben, amit én Egyetemes Felelősségnek nevezek, s amelyről azt hiszem, hogy az emberi
nem fejlődésének kulcsa. Enélkül csakis egyenlőtlenül fejlődhet a világ. Minél több ember
döbben rá, hogy nem elszigetelten élünk a földön, és hogy végül is mindannyian
összetartozunk, annál többre jutunk, s nemcsak az emberiség egyik vagy másik része
boldogul.

Az idegenből érkezettek közül többen kiemelkedően sokat tettek értünk, szinte életüket
szentelték a menekültek ügyének. Egyikük Maurice Friedmann, Lengyelországból származó
zsidó férfi, akivel 1956-ban találkoztam először, festő barátja, a szintén lengyel Uma Devi
társaságában. Mindketten (egymástól függetlenül) Indiában telepedtek le, hogy az itteni
módon éljenek. Amikor Indiába jöttünk, a legelsők között voltak, akik fölajánlották
segítségüket.
Friedmann elég idős volt már akkoriban, egészsége is gyönge lábakon állt, görnyedten járt,
vastag szemüvege rossz látásáról árulkodott, mögötte azonban szúrós kék szemek ültek, esze
pedig rendkívül éles volt. Néha kissé idegesített, hogy konokul érvel teljesen képtelen tervek
mellett. Összességében azonban tanácsai – különösen a gyermekotthonok fölállításával
kapcsolatosak – fölbecsülhetetlenül hasznosak voltak. Uma Devi, aki Friedmann-nál sokkal
inkább spirituális hajlamú volt, ám épp oly idős, mint barátja, életének hátralévő részét
szintén népem ügyének áldozta.
Egy másik fontos résztvevő a svájci vöröskereszt munkatársa, Luthi úr volt, aki Pala néven
emlegettünk (ez tibetiül annyit tesz, „papa”). Roppant lelkesedés és erő lobogott benne, igazi
vezető volt, aki rendkívül keményen hajtotta a keze alá került embereket. A dolgokat
általában könnyedebben vevő tibetiek nehezen szokták meg, s tudom, hogy olykor
morgolódtak a módszerei miatt. Valójában azonban mindenki szerette. Emlékét megőrzöm,
mint mindazokét, akik oly sokat és önzetlenül dolgoztak népem javáért.
A tibeti menekültek szempontjából a hatvanas évek elejének egyik fontos eseményét az
1962-ben kirobbant kínai–indiai háború jelentette. Természetesen rendkívül szomorú voltam,
amikor a harcok megkezdődtek, s szomorúságomba félelem is vegyült. Akkoriban a
letelepítési folyamatnak még csak a kezdetén jártunk. Az útépítő telepek veszélyesen közel
voltak a harcok színhelyéhez, így aztán bele is keveredtek azokba, néhány tibetinek
másodszor is menekülnie kellett. Számunkra még szomorúbbá tette az egészet az a tény, hogy
a bennünket megmentő indiaiakat tibeti földről támadta a kínai hadsereg.
Szerencsére rövid háború volt, noha a végén mindkét fél komoly veszteséget, azonos számú
emberáldozatot könyvelhetett el. Saját, Kínával kapcsolatos politikájáról Nehru kénytelen
volt kijelenteni, hogy „India a saját maga alkotta álomvilágban élt”. Egész életében szabad
Ázsiáról álmodott, amelyben minden ország összhangban él. Alig egy évtizeddel a pancsa síla
aláírása után kiderült, hogy ez az ígéretes memorandum üres fazék csupán, hiába tett meg
fönntartásáért mindent ez a rendkívül humánus ember.
Nehru pandittal 1964-ben bekövetkezett haláláig kapcsolatban maradtam. Továbbra is
nagyon érdekelte a tibeti menekültek helyzete, különösen gyermekeinké, akiknek oktatását
mindig is a legfontosabb feladatnak tartotta. Sokan mondják, hogy a kínai–indiai háború
következtében borult el az elméje, s azt hiszem, igazuk lehet. Annak az évnek a májusában
láttam utoljára. Szobájába lépve észrevettem, hogy nagy megrázkódtatás érte. Szélütést
kapott, erőtlenül, soványán ült karosszékében, két karja alatt párnákkal megtámasztva. Rossz
testi állapotának jelei mellett érezhető volt, hogy roppant szellemi feszültségben él. Rövid
találkozónk után nehéz szívvel hagytam magára. Még aznap Dehra Dunba utazott,
búcsúztatására kimentem a repülőtérre, ahol lányával, Indira Gandhival találkoztam. Őt jól
ismertem, mióta először találkoztunk Pekingben, 1954-ben, ahová atyját kísérte el (először
azt hittem, hogy nem a lánya, hanem a felesége). Elmondtam neki, mennyire fájlalom, hogy
apját ilyen rossz egészségben találtam, s hogy félek, utoljára láttam.
Kiderült, hogy igazam volt, mert Nehru egy héten belül meghalt. Hamvasztásán nem tudtam
részt venni, ám hamvai szétszórásának aktusán igen, amelyre az alláhábádi három folyó
találkozásánál került sor. Nagy megtiszteltetés volt ez számomra, hisz úgy érezhettem, közel
állok családjához. Indirával is találkoztam ott, aki a szertartás után odalépett hozzám és
mélyen a szemembe nézve csak azt mondta: „Ön előre tudta”.
 TIZEDIK FEJEZET

A csuhás farkas

Cering Dolma is meghalt 1964-ben. Munkáját Dzsecun Pema húgom vette át, aki hasonló
bátorságot és elszántságot tanúsított, Ma már az óvoda a dharamszalai tibeti gyermekfalu
részeként működik.
A tibeti településeket behálózó gyermekfalvak intézménye napjainkban több mint hatezer
gyermeknek biztosít fedelet és oktatást, közülük másfél ezernek Dharamszalában. Az első
alapítvány az indiai kormánytól származott, ma már a költségek jó részét az SOS
International jótékonysági alapja állja. Jóleső érzés harminc év múltán az oktatás területén
kifejtett erőfeszítéseink eredményeit látni. Több mint kétezer fiatal tibeti menekült végzett
felsőbb iskolákat, nagy részük Indiában, ám egyre többen Nyugaton is. Mindvégig szemmel
tartottam ezt az oktatási programot, nem feledve Nehrunak azt a megjegyzését, hogy a
gyermekek jelentik legbecsesebb erőforrásunkat.
A kezdetekben ezek az iskolák rozoga épületek voltak, ahol indiai tanítók vegyes összetételű
gyerekcsoportokat oktattak. Mára már elegendő számú képzett tibeti tanár áll a
rendelkezésünkre, de azért jó pár indiai oktató is közreműködik. Szeretném kifejezni nekik és
elődeiknek a legmélyebb hálámat; nehezen tudom szavakkal megköszönni annak a számos
nőnek és férfinak a munkáját, akik életük nagy részét önfeláldozóan népem megsegítésének
szentelték, gyakran nyomorúságos feltételek között, egészen távoli vidékeken.
A dolog borúsabb oldala az, hogy sok gyerek, különösképp lány, nem fejezte be
tanulmányait; olykor nem volt kedvük a tanuláshoz, máskor szüleik rövidlátása miatt. Amikor
csak megfelelő alkalom kínálkozik, mindig elmondom a szülőknek, mekkora a felelősségük
abban, hogy az apró gyerekkezeket ne önnön pillanatnyi hasznukra dolgoztassák. Ha így
tesznek, olyan félművelt ifjúság nő föl, mely látja ugyan az élet színes lehetőségeit, de éppen
tanulatlansága miatt nem lesz képes megragadni azokat. Ennek pedig elégedetlenség, sőt
irigység lesz a vége.
India miniszterelnöki székében Lal Bahadur Sásztri követte Nehru panditot. Bár mindössze
három évig maradt hatalmon, mégis gyakran találkoztam vele és mindig nagy tisztelettel
tekintettem rá. Sásztri elődjéhez, Nehruhoz hasonlóan nagy barátja volt a tibeti
menekülteknek, de még Nehrunál is inkább érezhettük politikai szövetségesünknek.
1965 őszén az ENSZ újra megtárgyalta Tibet ügyét, annak a határozattervezetnek a nyomán,
amelyet Thaiföld, a Fülöp-szigetek, Málta, Írország, Malaysia, Nicaragua és Salvador
nyújtottak be. Sásztri ragaszkodott hozzá, hogy India ezúttal Tibet mellett szavazzon. Hivatali
ideje alatt már-már úgy tűnt, hogy kormányzata talán elismeri az emigráns tibeti kormányt is.
A miniszterelnök azonban nem élt sokáig. Eközben India újabb háborút viselt, ezúttal
Pakisztánnal; 1965 szeptember elsején robbantak ki a harcok.
Dharamszala alig száz mérföldnyire fekszik a pakisztáni határtól, így a magam szemével
láthattam, milyen tragikus következményekkel jár az ilyen összeütközés. Alighogy kitört a
harc, szokásos látogató körutamra indultam a dél-indiai településekre. Éjszaka volt és teljes
elsötétítést rendeltek el, így a pathankoti vasútállomásig tartó három órás autóutat világítás
nélkül kényszerültünk megtenni. Rajtunk kívül csak katonák jártak az utakon, emlékszem,
azon töprengtem, milyen szomorú is, ha a hétköznapok emberének el kell rejtőznie és a
„védelmi erők” veszik birtokba életterünket. Igazából persze ők is ugyanolyan emberek, mint
mi, hozzánk hasonló lények.
Amikor végre lehangoló utazás végén elértük az állomást, hallottam, amint a közelben
Pathankot repülőterét lövik. A repülők elsüvítettek fölöttünk, majd néhány pillanat múlva a
légelhárítók lángnyelvei csaptak az égre. Rémisztő zaj volt, nagyon féltem, bár némi
elégedettséggel mondhatom, hogy nemcsak én. Soha nem ültem még vonaton, amely olyan
gyorsan hagyta volna el az állomást, mint az az éjszakai!
 Dél-Indiába érkezvén első utam Bjlakuppéba vezetett, szeptember 10-én értem ehhez a
legelsőként alapított településhez, ahol akkorra már több mint háromezer kétszázan laktak.
Téglaházak is álltak már, helyben készült cseréppel fedve, a kutak fúrása és a fák kivágása is
befejeződött, a mezőgazdasági munkának is akkor tájt vágtak neki igazából. Névlegesen
mindenki kapott fél hektárnyi földet, noha valójában közös gazdaságban művelték a területet,
amelynek csak kis része maradt – apró konyhakertekként – saját tulajdonban. Ezeken
zöldséget és gyümölcsöt termesztettek. A főbb termények a tervek szerint a rizs, a kukorica és
a ragi (köles) voltak. Örültem ekkora fejlődés láttán, megerősített abban a hitemben, hogy ha
remény és elszántság társul, a csodák sem lehetetlenek.
Mindenütt sokkal jobb helyzettel találkoztam, nem kellett többé reményvesztett emberek
panaszait hallgatnom, sem olyan jólétet ígérnem, amelynek eljövetelében magam sem hittem.
A telepesek állhatatossága, úgy látszott, meghozta a gyümölcsét, de életük azért rendkívül
nehéz maradt.
Amikor a letelepítési program tervezésébe kezdtünk az indiai kormánnyal, azt reméltük,
hogy a menekültek öt éven belül önellátóak lesznek. Azután meg úgy számoltunk, hogy
mezőgazdasági termékfeleslegükkel a tibetiek hozzá is járulhatnak az indiai gazdaság
teljesítményéhez. Derűlátásunk azonban alábbhagyott, amikor rájöttünk, hogy a munkaerő
teljesen képzetlen. A földeken dolgozók közül csak néhánynak volt valami fogalma a
gazdálkodásról. Az új munkára mindenkit mozgósítottak, tekintet nélkül arra, hogy korábban
kereskedő, szerzetes, katona, nomád vagy semmihez sem értő falusi volt-e. A trópusi indiai
területen, persze, egészen más a mezőgazdaság, mint a magasan fekvő Tibetben, így azután
még azoknak is egészen új módszereket kellett elsajátítaniuk, akik korábban konyítottak
valamit ehhez a munkához; az ökrökkel végzett munkától egészen addig, hogyan kell a
traktorokat használni és karbantartani. Ezért öt év elteltével a feltételek még mindig
kezdetlegesek voltak ezekben a táborokban.
Visszatekintve mégis úgy találom, hogy a tibeti letelepítési program a hatvanas évek
derekán érte el a fénykorát; a földek megtisztításának zöme befejeződött, a menekültek nagy
része – a nemzetközi vöröskereszt jóvoltából – hozzájutott az alapvető orvosi ellátáshoz, a
mezőgazdasági gépek még egészen újak voltak, noha mára elavultak már és újakra kellene
őket cserélni.
Ekkor, 1965-ben egy hétig vagy tíz napig Bjlakuppéban maradtam, majd kocsival
ellátogattam Majszurba, Utamakundba és Mádrászba, mielőtt India legműveltebb államának,
Keralának a fővárosába, Trivandrumba értem volna. Ideérkezve a kormányzónál szállásoltak
el. Végül több hétig ott maradtam, mert az északon folyó háború továbbra is fenyegetőnek
tűnt; két bomba is hullott Dharamszalára. Az időmet azonban itt sem vesztegettem.
A kormányzó házában, a Rádzsbhavanban lévő szobám ablaka történetesen a szemben lévő
konyhára nyílott. Egyik nap tanúja voltam, amint levágták az egyik, ebédre szánt csirkét, s
láttam, hogy a szerencsétlen, elvágott nyakú állat mekkora szenvedést áll ki. Bűntudat töltött
el és elhatároztam, itt az idő, hogy vegetáriánus legyek. Említettem már, hogy a tibetiek
zömmel nem azok, hiszen ritka nálunk a zöldség, és a hús jelenti a legfőbb táplálékot, ám
néhány mahájána szöveg szerint a szerzeteseknek és apácáknak csakugyan kerülniük kell a
húsételeket.
Ellenőrizendő elhatározásom komolyságát, először elfogadtam a fölszolgált ételt. Amikor
megkaptam, gondosan megvizsgáltam; angolosan elkészített csirke volt, hagymával és
szósszal, szinte kicsordult a nyálam. Mégis nagy lelki erővel visszautasítottam, s ezentúl
szigorúan betartottam a vegetáriánus szabályokat, és nem csak a hústól tartózkodtam, de a
haltól és a tojástól is.
Az új étrend megelégedésemre szolgált, nagyon is illett hozzám, szabályainak sikeres
betartása örömmel töltött el. Még 1954-ben, Pekingben, valamelyik fogadáson vitatkoztam a
vegetarianizmusról Csou En-lajjal és egy másik politikussal, aki vegetáriánusnak vallotta
magát, noha tojást evett. Ezt szóvá is tettem, mondván, hogy a csirke a tojásból kel ki, így hát
tojást sem szabadna ennie. Eléggé összekülönböztünk a dolgon, míg Csou diplomatikusan
véget nem vetett a vitának.

A Pakisztánnal vívott háború 1966. január 10-én ért véget. Ám ezzel együtt rossz hír is
érkezett; meghalt Sásztri miniszterelnök, a Taskentben, Ajub Khán pakisztáni elnökkel
folytatott tárgyalások során. A békeszerződés aláírása után néhány órával hunyt el.
Lal Bahadur Sásztri mély nyomot hagyott emlékezetemben, apró, gyengécske, jelentéktelen
külsejű ember létére elmeéle és lelkiereje páratlan volt; a törékeny külső kiváló vezetőt takart.
Sok más, nagy felelősséggel járó tisztséget betöltő emberrel ellentétben ő bátor és határozott
volt, nem hagyta, hogy az események sodorják magukkal, hanem mindent elkövetett, hogy
maga irányíthassa őket.
Nem sokkal ezután meghívtak a hamvasztásra, amelyen Trivandrumból hazatérőben részt is
vettem. Szomorú esemény volt, számomra különösen, mert első ízben láttam életemben halott
embert közelről, jóllehet buddhistaként naponta magam elé idéztem a halált. Emlékszem,
ahogy a halotti máglyán fekvő testét nézve apró szokásaira és arra a kevés személyes dologra
gondoltam, amelyet megosztott velem. Mint elmesélte, szigorú vegetáriánus volt, mert iskolás
korában egyszer addig kergetett körbe-körbe egy sérült galambot, amíg az a kimerültségtől el
nem pusztult. Tettétől olyannyira elborzadt, hogy megfogadta, sohasem veszi magához más
élőlény húsát. Így aztán nem csupán India veszítette el egyik legjobb politikusát, s nem csak a
világ egyik fölvilágosult vezetőjét, de az emberiség is elveszített egy igazán együttérző
szellemet.
Miután részt vettem a néhai miniszterelnök temetési szertartásán, visszatértem
Dharamszalába, ám közben meglátogattam Delhiben néhány kórházat, ahol háborús
sebesülteket ápoltak. Legtöbbjük tiszt volt, sokan komoly sérüléseket szenvedtek és szörnyű
fájdalmakat álltak ki. Ahogy az ágyak között, a sebesültek zokogó hozzátartozói mellett
elsétáltam, magamban arra gondoltam, hogy a háborúk egyetlen eredménye a roppant emberi
szenvedés, s ez az egyetlen élmény, amit nem lehet elérni békés eszközökkel. Csekély vigaszt
jelentett, hogy ebben a kórházban gondosan ápolták a sebesülteket, a harcok sok más sérültje
aligha részesült ilyen ellátásban.
Két hét múltán Indira Gandhi lett India miniszterelnöke. Mivel gyakorlatilag ő is mindig ott
volt, amikor apjával találkoztam, már ekkor is közel éreztem magamhoz, s okkal
gondolhattam, hogy ő is közelállónak tekint engem. Nem is egyszer a bizalmába avatott,
amikor hivatali ügyei megoldásában segítségére lehettem. A magam részéről úgy gondoltam,
elég jól ismerem ahhoz, hogy első vezetői korszakának vége felé figyelmeztessem, az irányító
nem szakadhat el az egyszerű emberektől.
Magam korán megtanultam, hogy aki vezetni akar, annak közel kell maradnia népéhez,
különben könnyen becsaphatják a tanácsadók, tisztségviselők és a többi körötte forgolódók,
akik önös érdekekből meg akarják akadályozni, hogy tisztán lássa a dolgokat.
Indira Gandhinak, India többi miniszterelnökéhez hasonlóan sokat köszönhetek, ő is
hatékonyan támogatta a tibeti menekülteket. Beiktatásától kezdve tagja volt a Masszuriban
székelő Tibeti Otthon Alapítványnak és különösen sokat segített az oktatás területén. Osztotta
apja véleményét az iskola fontosságáról. Noha a szükségállapot bevezetése után kemény
szavakkal illették, némelyek diktátort láttak benne, könnyedén lemondott a hatalomról 1977
márciusában, a választási eredmények kihirdetése nyomán. Számomra e lépés a működő
demokrácia vonzó példájává vált; bármennyi küzdelem is folyt a parlamentben és azon kívül
is a hatalomért, amikor eljött az ideje, Indira minden további nélkül távozott. Ugyanezt
gondoltam Nixon elnökről is. A vezetés megváltozása gyakran jár vérontással, és csak az
igazán civilizált országok jellemzője, hogy a parlament határozata fölül áll az egyéni
érdekeken.
A Kínai Népköztársaság belpolitikája egészen más képet mutatott ez idő tájt. A hatvanas
évek közepétől Mao 1976-ban bekövetkezett haláláig az országban és gyarmatosított
részeiben véres, erőszakos fölkelések sora robbant ki. Az úgynevezett kulturális forradalom
igazi arca csak évek multán kezdett kivehetővé válni. Kiderült, hogy nem pusztán a céltalan
őrjöngés időszaka volt ez, hanem a hatalmi belharcé is. Mao felesége, Csiang Csing úgy
viselkedett, mint egy császárnő, és azok a kommunista vezetők, akikről úgy gondoltam, több
testben egyetlen akaratot követnek, mindannyian egymás torkának estek.
Akkoriban azonban még csak találgatni lehetett, mekkora lesz a fölfordulás Kínában. Sok
tibetivel együtt világosan láttuk, hogy szörnyű dolgok történnek szeretett hazánkban.
Kapcsolataink azonban teljesen megszakadtak, egyetlen hírforrásunkat azok a nepáli
kereskedők jelentették, akiket olykor-olykor átengedtek a határon, a tőlük származó
tudósítások azonban mindig hiányosak voltak és nem is éppen frissek. Csak egy évvel később
értesültem például arról, hogy 1969-ben Tibet több részén tömeges fölkelés bontakozott ki,
melynek megtorlása, a hírek szerint, több áldozatot szedett, mint 1959-es pusztítás.
A pekingi vezetéssel, persze, semmilyen közvetlen kapcsolatom nem lehetett, a szemükben
„csuhás farkas” voltam. Én lettem a kínai vezetés haragjának céltáblája, úgy beszéltek rólam
Lhászában, mint aki a vallási vezető szerepében tetszeleg, igazából azonban tolvaj, rabló és
gyilkos. Még arra is célozgattak, hogy bizonyos meghökkentő szexuális szolgálatokkal álltam
Gandhi asszony rendelkezésére!
Így azután, csaknem tizenöt éven át a tibeti menekültekre a sötétség korszaka köszöntött. A
hazatérés reménye ekkor még távolibbnak tűnt, mint amikor ideérkeztünk. Csakhogy az
éjszaka a megpihenés, a feltöltődés időszaka is, s ezekben az években letelepítési programunk
virágzásnak indult. Mind több és több embert vittünk át az útépítésekről az akkor már egész
Indiában föllelhető tibeti településekre. Néhány menekült Indián kívül, az egész világon
szétszórtan alapított kisebb telepeket. Amikor e sorokat írom, ezerkétszázán élnek Észak-
Amerika különböző tájain (egyik felük az Egyesült Államokban, a másik Kanadában),
mintegy kétezren Svájcban, százan Nagy-Britanniában, maroknyi tibeti pedig csaknem
minden európai országba jutott, az egyik fiatal család Írországban él.
Az új letelepülési hullámmal egyidejűleg az emigráns tibeti kormány hivatalokat nyitott a
legkülönbözőbb országokban. Az első Kathmanduban nyílt meg, a második New Yorkban,
majd sorban következett Zürich, Tokió, London és Washington. Ezek a hivatalok amellett,
hogy képviselik az ott élő tibetiek érdekeit, azért is mindent megtesznek, hogy információkat
terjesszenek az országról, műveltségéről, történetéről és életmódjáról otthon és a
száműzetésben egyaránt.
1968-ban elterveztem, hogy a nyolc évig otthonomul szolgáló Szvarg ásramból
átköltözködjem a Bryn-villának nevezett kis házba, amely ugyan nem volt nagyobb, mint az
addigi, de megvolt az az előnye, hogy újabban egy melléképületet húztak föl mellette, ebben
működött a személyi hivatalom és az Indiai Biztonsági Hivatal, s volt benne számomra
tárgyalóterem és dolgozószoba is. A tibeti emigráns kormányzat több száz fős intézménnyé
nőtte ki magát, tisztviselőinek nagy része most átköltözött egy némileg távolabb fekvő
irodaegyüttesbe. Az átszervezéssel egyidőben anyám is új házba költözött (még ha eleinte
húzódozva is), a Kasmír-villába, ami lehetővé tette számomra, hogy ismét igazi szerzetesi
életet éljek.
Nem sokkal azután, hogy átköltözködtem a Bryn-villába, sikerült újra megalapítanom a
Namgjal kolostort, amelynek egykori szerzetesei addig a Szvarg ásram fölött, egy apró
házban éltek. A kolostor ma a rezidenciához közel fekvő épületben működik. Valamivel
később, 1970-ben befejeződött az új templom, a Cuglakhang építése, ezután tehát megfelelő
környezetben vehettem részt a hagyományos tibeti naptár ünnepeinek szertartásain. Ma a
Namgjal épületei mellett áll a buddhista logika iskolájának a háza, itt tartják életben a
szerzetesi közösségen belül a vitatkozás tudományát. Délutánonként a szentélyt körülvevő
udvar vörösbarnába öltözött fiatal szerzetesekkel telik meg, akik vizsgáikra készülve
tapsolnak, fejüket rázzák és nevetnek.
1963-ban összehívtam a különféle tibeti vallási iskolák és irányzatok vezetőit, ideértve a bon
vallás képviselőit is. Megbeszéltük közös nehézségeinket és legyőzésük módozatait, abból a
célból, hogy megőrizzük és terjesszük buddhista kultúránk többféleképpen megnyilvánuló
értékeit. A több napos tanácskozás végén megelégedéssel állapítottam meg, a vallásgyakorlat
eszközeinek, körülményeinek megteremtésével, vallásunk megmenthető. Ennek jegyében,
nem sokkal saját kolostorom újraindítása után, ismét megalapítottam a dél-indiai Karnátaka
államban a Ganden, a Drepung és a Szera kolostort, amelyeknek kezdetben máris
ezerháromszáz szerzetese volt – Buxa Duar túlélői.
Manapság, ahogy emigrációnk negyedik évtizedébe lépünk, virágzó kolostori közösségünk
van, több mint hatezer szerzetessel; már-már azt mondhatnám, túl sokan vagyunk, hiszen
végül is a szerzetesek esetében a képzettség és elhivatottság a lényeg, nem a létszám.
Másik kulturális vállalkozásunk a hatvanas évek vége felé szervezni kezdett tibeti könyvtár
és archívum (Library of Tibetan Works and Archives) volt, amelyben mára negyvenezer
tibeti könyv gyűlt össze, s ezen kívül kiadóként angol és tibeti nyelvű műveket jelentet meg.
1990-ben adtuk ki a kétszázadik angolul írt kiadványunkat. A könyvtár épülete hagyományos
tibeti stílusban épült, és amellett, hogy helyet ad az irodalomnak, egy múzeum is található
benne, amelynek kiállított anyagát a menekültek hozták magukkal Indiába. A kevés dolog
között, amiket elhozhattak, számos thangkakép van, a szent könyvek kötetei és más
kegytárgyak. Jellemző módon az emberek jó néhány értéküket fölajánlották a dalai lámának,
ezeket azután én adtam tovább intézményeinknek.
A Bryn-villába való átköltözés előtt több hetet súlyos betegen töltöttem. Az indiai–
pakisztáni viszály elülte után, 1966 elején visszatértem Dharamszalába és lelkesen
betartottam új, vegetáriánus étrendemet. Sajnos, a tibeti konyha csaknem mindenhez használ
húst is, így eltartott egy darabig, mire a szakácsok megtanulták, hogyan lehet hús nélkül is
ízesen főzni. Végtére azonban sikerült nekik és remek ételeket készítettek, nagyon élveztem
őket. Közben néhány indiai barátom fölhívta a figyelmemet, milyen fontos, hogy étrendemet
sok tejjel és különféle diókkal egészítsem ki. Hittem nekik és követtem tanácsukat, aminek az
lett az eredménye, hogy húsz hónap után súlyos sárgaságot kaptam.
Első nap rengeteget hánytam, majd két-három hétre teljesen elveszítettem étvágyamat és
rendkívül kimerültem, a legegyszerűbb mozdulat is hatalmas erőfeszítésembe került.
Mindezeken kívül bőröm ragyogó sárgává vált, úgy néztem ki, mint maga Buddha. Azt
szokták mondani néhányan, hogy a dalai láma egy aranyketrec foglya, nos ezúttal testem is
olyan volt, mint az arany.
A betegség, amelyről kiderült, hogy hepatitis B, a sokféle tibeti gyógyszertől múlt el
(ezekről egy későbbi fejezetben még részletesen szólok). Amint ismét megjött az étvágyam,
orvosaim utasítottak, hogy szilárdabb ételeket kell ennem, el kell hagynom a diókat,
csökkentenem kell a tejet, s ráadául újra el kell kezdenem a húsevést. Attól tartottak, hogy a
kórt a máj idült károsodása okozta, ami – vélték – megrövidítheti életem. Számos indiai
doktort is megkérdeztem, mind ugyanezen a véleményen volt, így hát vonakodva bár, de
ismét nekiláttam a húsoknak. Ma azon különleges alkalmakkor fogyasztok húst, amikor lelki
gyakorlatom írja elő, s ugyanígy tesz sok más tibeti is, aki példámat követve hasonló sorsra
jutott.
Új otthonomban kezdettől fogva nagyon jól éreztem magam. A Szvarg ásramhoz hasonlóan,
ezt a házat is a britek építették; egy hegy tetején fekvő kis kertben áll, amelyet fák öveznek.
Szép kilátás nyílik innen mind a Dhauladar hegyláncra, mind arra a völgyre, amelyben maga
Dharamszala fekszik. Azon kívül, hogy közvetlen környékén elég hely van akár ezer ember
fogadására is, a legjobban a kert nyerte meg tetszésemet. Rögvest munkához láttam benne,
különböző gyümölcsfákat és virágokat ültettem, sajátkezűleg, a kertészkedés ugyanis az egyik
legnagyobb örömöm. Sajnos, csak kevés fa érezte itt jól magát, és azok is csenevész,
kesernyés gyümölcsöket termettek, ám vigaszt nyertem az idelátogató sokféle állattól,
különösképp a madaraktól.
Még a kertészkedésnél is jobban szeretem a szabadon élő állatok megfigyelését, ezért aztán
a dolgozószobám ablaka elé építettem egy madáretetőt, amelyet drótháló véd a ragadozóktól
és a megter-mettebb madaraktól, amelyek könnyen elijesztik kisebb társaikat. Ám olykor ez
sem elég a távoltartásukra, ilyenkor elő-elő kell vennem azoknak a légpuskáknak egyikét,
amelyeket röviddel Indiába érkezésem után kaptam, s azzal tanítom móresre ezeket a kövér és
mohó betolakodókat. Gyerekkoromban a Norbulingkában sokat gyakoroltam a
Tizenharmadik ósdi légpuskájával, így aztán elég jól célzok. No persze, nem ölöm meg őket,
csak egy kis fájdalmat okozok nekik, hogy megtanulják a rendet.
A Bryn-villában ugyanúgy folytak napjaim, mint korábban. Telente végiglátogattam a
menekültek településeit, időről időre pedig tanításokat tartottam. Folytattam vallási
tanulmányaimat is, ráadásul valamennyire megismerkedtem a nyugati gondolkodással, főként
a természettudományokkal, csillagászattal és filozófiával. Fönnmaradó időmben pedig újra
fölfedeztem régi kedvtelésemet, a fényképezést. Az első dobozos gépemet úgy tizenhárom-
tizennégy évesen kaptam Szerkon rinpocse, a sánta censap raktárából.
Eleinte őt kértem meg, hogy hívassa elő az exponált tekercseket, s ő, mint sajátjait,
valamelyik kereskedőnek adta tovább őket (meg akart óvni a kényelmetlenségtől, ha valami
olyasmit örökítettem volna meg, ami nem méltó a dalai lámához). A kereskedő aztán Indiába
vitte őket. Szerkon rinpocse mindig tartott ettől a szenvedélyemtől, mert ha valóban valami
illetlenséget kapok le, ő viselte volna a felelősséget. Később azonban kialakítottam egy
sötétkamrát a Norbulingkában és egyik tisztviselőm, Dzsigme Taring megtanított, hogyan
hívhatom elő magam a képeket.
Az átköltözés után egy másik hobbim is föltámadt; az órák javítása. Több helyem lévén,
mint annak előtte, az egyik szobát műhelynek rendeztem be, s megfelelő szerszámkészletet is
szereztem hozzá. Mióta az eszemet tudom, érdekelnek az órák és a kertek, ebben a
tulajdonságomban hasonlítok a XIII. dalai lámához. Amikor elgondolkodom természetünk
különbözőségén, arra a következtetésre jutok, lehetetlen, hogy az ő megtestesülése volnék.
Ám az órák és a kertek iránti érdeklődésünkre gondolva belátom, hogy mégis annak kell
lennem.
Egészen apró koromban az elődöm zsebóráját hordtam, de mindig egy karórára vágytam,
noha sokan lebeszéltek róla. Amint nagyobb lettem, meggyőztem Szerkon rinpocsét, hogy
szükségem van rá és vett is nekem a lhászai piacon egy Rolexet meg egy Omegát. Bármily
hihetetlen is, azokban a régi időkben, mielőtt a kínaiak civilizáltak volna bennünket, svájci
órákat is lehetett kapni Lhászában. Valójában alig volt olyan dolog, amit nem lehetett
beszerezni a piacon: az angol Marmite és Yardley’s szappantól a Life magazin előző havi
számáig minden könnyen megtalálható volt.
Talán kár is mondanom, hogy új szerzeményeimet először is szétszedtem. Amikor
megláttam, milyen apró darabokból épül föl a szerkezet, már megbántam a sietséget. Ám nem
telt bele sok idő, és újra össze tudtam állítani, és azt is megtanultam, miképp kell gyorsítani,
illetve lassítani járásukat. Így hát nagyon örültem, hogy végre lett egy alkalmas műhelyem az
efféle dolgokhoz. Meg is javítottam néhány olyan darabot, amelyről a családom vagy
barátaim már lemondtak, s mindmáig szeretem, ha kéznél vannak a szerszámaim, jóllehet
mostanában már nem túl sok időm jut ilyesmire. Meg aztán a manapság gyártott órák közül
sokat nem lehet anélkül kinyitni, hogy közben össze ne karcolnánk őket. Attól tartok,
néhányan csalódtak is bennem, amikor visszakapták tőlem az órájukat, amiket megjavítottam
ugyan, de külsőre már egyáltalán nem olyanok voltak, mint egykor.
Szóval többé-kevésbé megpróbáltam lépést tartani a korszerű technikával, ám a digitális
óráknál föladtam, ezek meghaladják a képességeimet. A hagyományos szerkezetekkel
mindössze néhány esetben vallottam kudarcot. Az egyik az a csodálatos arany Patek Philippe
volt, amelyet Roosevelt küldött ajándékba. Külön mutatta a másodperceket és a dátumot, így
aztán nemcsak nekem volt túl bonyolult, hanem azoknak a mestereknek is, akikhez
elküldtem. Csak amikor a néhány évvel ezelőtti svájci utam során magam vittem el a
gyártóhoz, akkor tudták jól beállítani. Szerencsére Lhászából való menekülésemkor éppen
egy indiai órásmesternél volt. Másik kudarcom a kormány egyik tagjának órájához fűződik,
sajnálattal be kell vallanom, hogy borítékban küldtem vissza neki – darabokban.
Most talán megemlíthetném azt a három macskát, amelyek már Indiában voltak a társaim.
Az első a hatvanas évek vége felé csatlakozott háztartásomhoz. Fekete-fehér foltos nőstény
volt, Ceringnek hívtuk. Sok jó tulajdonsága közül az egyik barátkozó természete volt. A
házamban tartózkodó lényektől nem várok el többet annál, mint amit bármely szerzetesnek
vagy apácának be kell tartania, Ceringnek volt azonban egy olyan hibája, amelyet
buddhistaként nem tűrhettem meg: képtelen volt lemondani az egerészésről. Gyakran
próbáltam leszoktatni róla, épp az egyik ilyen alkalomkor teljesedett be sajnos a végzete.
Rajtakaptam, ahogy a házban megölt egy egeret, mire rákiáltottam, ő meg fölszaladva egy
függönyön elvétette a kapaszkodást és a földre zuhant. Végzetes sérüléseket szenvedett és
bármekkora gonddal ápoltam, nem épült föl többé, néhány nap múlva meghalt.
Nem sokkal ezután azonban fölfedeztem egy kismacskát a kertben, amelyet anyja láthatóan
elhagyott. Fölemelve észrevettem, hogy hátsó lába ugyanolyan béna, mint a végét járó
Ceringé volt. Bevittem az apró lényt a házba és gondját viseltem, míg csak össze nem szedte
magát. Ő is nőstény volt, mint Cering, de gyönyörű és talán még kedvesebb. A két kutyával is
nagyon jól kijött, különösen Szangjével, szívesen heverészett szőrös mellén.
Amikor a két kutya után ez a macska is elpusztult, úgy döntöttem, hogy nem tartok többé
állatot. Ahogy idősebb nevelőm, Ling rinpocse, aki maga is nagy állatbarát volt, egyszer
megfogalmazta: „A háziállatok végül is csak az aggodalom újabb forrását jelentik gazdáik
számára”. A buddhista fölfogás szerint pedig különben sem elegendő, ha az ember egy-két
állatot gondoz, amikor minden lénynek szüksége van a gondoskodásunkra és imáinkra.
1988 nyarán aztán megint csak az történt, hogy a házam bejáratával szemben fekvő
konyhában fölfedeztem egy beteg cicát, anyjával együtt. Gondozásomba vettem.
Meglepetésemre lába ugyanolyan béna volt, mint az előző kettőnek, ezért tibeti gyógyszert
adtam neki és csöpögtetőből tejet, mindaddig, amíg el nem tudta magát látni, akkor aztán
beköltözött hozzánk. Amikor ezt írom, még nincs neve, de hamarosan adunk neki. Egyébként
nagyon kedves és bátor állatnak bizonyult, minden vendégemet megvizsgálja. Mindeddig
önmérsékletet tanúsított más lények vadászatának terén, ugyanakkor alkalomadtán meg-
megdézsmálja az asztalon hagyott finomságokat.
Megfigyeltem, hogy az állatok, még a mindennel ellátott háziállatok is, ha lehetőségük
adódik, könnyen kóborolnak, ami azt a hitemet erősíti meg, hogy a szabadságvágy ezekben a
lényekben is ott lakik.

Harmincegy éve tartó emigrációmnak egyik legfontosabb élménye, hogy az élet

legkülönbözőbb területeiről származó emberekkel találkozhattam. India szabad ország, ezért
aztán semmi sem korlátozta kapcsolataim alakítását. Olykor egészen figyelemre méltó
egyéniségeket fedeztem föl magamnak közöttük, máskor súlyos betegekkel kerültem közeli
kapcsolatba, olykor zavart értelműekkel találkoztam, a leggyakrabban azonban egészen
hétköznapi férfiakkal és nőkkel.
Bárkivel találkozzam is, az a célom, ha csak tehetem, segítsek rajta, és amennyit csak tudok,
tanuljak tőle.
Olykor kínosak ezek a meghallgatások, ám amennyire emlékszem, mindig barátságosan
váltam el valamennyi látogatómtól, amit azt hiszem, az tett lehetővé, hogy mindig az
egyenesség vezérelt.
Különösen szeretek olyanokkal találkozni, akiknek háttere, vallási hagyománya eltér az
enyémtől. Ilyen volt az ismert Dzs. Krisnamúrti, ez a megnyerő, éles elméjű, nagy tudású
férfiú. Finom modora ellenére élesen megfogalmazott nézetei voltak az életről és annak
értelméről. Utóbb sok követőjével is találkoztam, akik sok hasznot merítettek tanításaiból.
Az egyik legkedvesebb emlékem ebből az időből, hogy szerencsém volt fogadni az amerikai
Benedek-rendi szerzetest, Thomas Merton atyát. 1968 novemberében jött Dharamszalába és
három hét múlva Thaiföldön tragikus körülmények között elhunyt. Három egymást követő
napon találkoztunk két-két órára. Az atya jókötésű, közepes termetű férfi volt, nálam is
kevesebb hajjal, holott ő nem borotválta a fejét, mint én. Nagy bakancsot hordott, súlyos
fehér reverendáját vastag bőröv fogta össze. Önmagában is figyelemre méltó megjelenésénél
is megragadóbb volt belső élete, láttam rajta, hogy szerény, elmélyült ember. Ő volt az első
keresztény, akinek szellemisége megragadott, s bár azóta találkoztam másokkal is, mégis
Merton volt az, aki megérttette velem, mit is jelent a szó: „keresztény”.
Találkozóink baráti légkörben folytak, Merton nagyon szellemes és jól informált volt,
katolikus gesének neveztem el. Mindkettőnket érdeklő szellemi és lelki dolgokról
beszélgettünk és kicseréltük tapasztalatainkat a szerzetességről. A lehető legtöbbet szerettem
volna megtudni a Nyugat szerzetesi hagyományairól, s ő számos meglepő ténnyel szolgált a
számomra, például azzal, hogy a keresztény meditálók semmiféle sajátos testhelyzetet sem
vesznek föl elmélyülésükkor. Márpedig azt hiszem, hogy a testhelyzet, sőt a légzés alapvető
fontosságú. Arról is beszéltünk, milyen fogadalmat tesznek a keresztény apácák és
szerzetesek.
Merton pedig a bódhiszattva-eszményről kivánt minél többet megtudni. Olyan mesterrel is
szeretett volna találkozni, aki bevezethette volna a tantrizmusba. Összességében rendkívül
hasznos eszmecserét folytattunk, már csak azért is, mert ebből vettem észre, mennyi
hasonlóság van a buddhizmus és a katolicizmus között. Így azután még inkább lesújtott
hirtelen halálának híre. Merton atya a híd szerepét töltötte be a két teljesen eltérő vallási
hagyomány között, és segített ráébrednem, hogy minden nagy vallás, a szeretetről és
könyörületről szóló tanításával megjavíthatja az embereket.
Thomas Merton atyával való találkozásom óta gyakran kerültem kapcsolatba más
keresztényekkel is. Európai útjaim során több országban is ellátogattam különböző
kolostorokba, s mindannyiszor mély benyomást tettek rám a látottak. A szerzetesek, akikkel
találkoztam, irigylésre méltó elhivatottságról tettek tanúbizonyságot. Kevesen vannak ugyan,
ám képzettségük magasfokú, elszántságuk erős. Nálunk tibetieknél, még az emigrációban is
éppen fordítva áll a dolog; rengeteg szerzetesünk van, a menekült népesség négy-öt százalékát
teszik ki, az elhivatottságuk azonban csekélyebb.
Mély benyomást tett rám az is, ahogyan a bármiféle felekezetű keresztények az egészség- és
oktatásügy területén tevékenykedő jótékonysági szervezetekben gyakorlati munkájukat
végezték. Sok szép példát lehetne erről Indiában említeni. Ez az egyik olyan dolog, amit
eltanulhatnánk keresztény testvéreinktől, vagyis a buddhizmus számára is nagyon hasznos
lenne, ha hasonlóképpen tudná segíteni a társadalmat. Úgy érzem, a buddhista szerzetesek és
apácák szívesen beszélnek hosszasan a könyörületről anélkül, hogy bármit is tennének. Sokat
vitatkoztam erről tibetiekkel és más buddhistákkal, s aktívan támogatom az efféle szervezetek
fölállítását. Sokat tanulhatunk tehát a keresztényektől, de úgy érzem, az is igaz, hogy ők is
tanulhatnának tőlünk; így például meditációs technikáink és az elmét egy pontra
összpontosító gyakorlataink, sokat segíthetnének nekik vallási életük egyéb területein.
A hatvanas évek végén jelentkeztek az első jelei annak, hogy talán valóra válhat az álom, és
mind a százezer menekültet le tudjuk telepíteni Indiában, Nepálban és Bhutánba. Így azután
hiába jött az a kevés, de nagyon rossz hír Tibetből, mégis igazi és megalapozott derűlátással
néztem a jövőbe. Két eseménysorozat azonban, amelybe nem volt közvetlen beleszólásom,
ismét eszembe juttatta, milyen bizonytalan is a helyzetünk.
Az első azzal a mintegy négyezer menekülttel volt kapcsolatban, akik Bhutánban telepedtek
le. Bhután távoli királysága India keleti határánál fekszik, a központi tibeti tartománytól, Ü-
Cangtól délre. Tibethez hasonlóan ez is a fenséges hegyek országa, lakói pedig hívő emberek,
akik ugyanazt a buddhizmust követik, mint mi. Tibettel ellentétben azonban Bhután teljes
jogú tagja az ENSZ-nek.
A néhai bhutáni király nagyon kedvesen bánt az országában menedéket kereső tibetiekkel, s
az indiai kormány segítségével biztosította számukra a lakóhelyet és az emberek
odaszállítását, valamint segített a mezőgazdasági települések kialakításában.
Kezdetben minden nagyon jól ment, a tibetiek boldogok voltak, amikor Bódh Gájában
1974-ben az első kálacsakrabeavatást tartottam, találkoztam egy csoportjukkal és örömmel
hallottam, hogy jól érzik magukat. Dicsérték vendéglátóikat, különösen Dzsigme Vangcsukot,
az új királyt, aki akkoriban került trónra. Mindenkit megnyert azzal az érettséggel, ahogyan
az állam ügyeit irányította. Néhány hónap múlva azonban rosszra fordultak a dolgok; a tibeti
közösség huszonkét prominens tagját letartóztatták, megkínozták és tárgyalás nélkül a
főváros, Timphu börtönébe vetették. Személyes képviselőm, Lhading (a néhai király egyik
rokona) is közöttük volt. Nagyon elkeserítettek ezek a hírek és úgy éreztem, alapos
kivizsgálásra lesz szükség (noha egyáltalán nem hittem abban, hogy ezek az emberek valóban
összeesküvést szőttek volna). A vizsgálatra azonban nem került sor, soha nem derült ki az
igazság. Azután rájöttem, hogy ezeket a tibetieket a bhutáni kormány egy nemzetközi ügye
kapcsán kiáltották ki bűnbaknak.
E szerencsétlen eset után sok menekült úgy döntött, hogy elhagyja Bhutánt. Azok, akik
mégis ott maradtak, békében élnek azóta is, noha, azt hiszem, mindmáig él velük szemben
némi gyanakvás és neheztelés. Akárhogy is, hálás vagyok Bhután népének és kormányának
mindazért, amit értünk tettek, s bizonyos vagyok benne, hogy a jövőben teljességgel helyreáll
hagyományos baráti kapcsolatunk.
A másik szomorú epizód azokkal a gerillákkal volt kapcsolatban, akiket a CIA képzett ki és
fegyverezett föl, és akik folytatták a harcot, hogy fegyverrel szerezzék vissza Tibet
függetlenségét. Nem is egyszer próbáltam kideríteni a részleteket, megkérdeztem Gjalo
Thondupot és másokat, de sohasem sikerült megtudnom a teljes igazságot. Annyit azért
tudok, hogy 1960-ban gerillabázis létesült Musztangban, Nepál legészakibb körzetében,
közvetlenül a tibeti határnál. A menekültekből több ezer fős hadsereget toboroztak ott össze
(akik közül csak keveseket képeztek ki az amerikaiak). A tábor utánpótlását, sajnos, rosszul
szervezték meg, ez a felkelőknek sok nehézséget okozott, persze korántsem sodorta őket
akkora veszélybe, mint amekkora veszedelem a harcot Tibeten belül folytató
szabadságharcosokra lesett.
Amikor a tábor végül működésképes lett, a gerillák többször rátörtek a kínaiakra, egyszer
sikerült megsemmisíteniük az egyik konvojukat; egyébként ekkor került birtokukba az a
dokumentum, amely szerint 1959 márciusa és 1960 szeptembere között nyolcvanhétezren
haltak meg Lhászában. A gerillák sikeres akciói jól jöttek, mert valamelyest javítottak a
közhangulaton, ám az a tény, hogy hosszabb távon hatásos eredményei nem voltak, csak a
tibeti nép szenvedéseit gyarapította. Ezek a támadások lehetővé tették a kínai kormányzatnak,
hogy elítélje azokat, akik idegen hatalmak bevonásával kívánják visszanyerni Tibet
függetlenségét és elítélték az ún. idegen hatalmakat is, miközben természetesen teljességgel
tibeti kezdeményezés volt az egész.
Végül az amerikaiak, miután a hetvenes években elismerték a kínai kormányt, beszüntették
a gerillák támogatását, ami jelzi, hogy addigi segítségük is inkább kommunistaellenes
politikájuk része volt, mintsem a tibeti függetlenség visszaállításához nyújtott őszinte
segítség.
A gerillák azonban elszánták magukat a további harcra, ami arra indította a kínai kormányt
(amelyet ugyancsak zavarhatott tevékenységük), hogy fölkérje Nepált, fegyverezze le a
Musztángban lévő erőket, még akkor is, ha van valamilyen egyezmény az ottani tibetiek és a
nepáli kormányzat között. A kísérletnek azonban a gerillák ellenálltak, mondván, hogy akkor
is folytatják a harcukat, ha ezentúl a nepáli hadsereggel is szembe kell szállniuk.
Noha mindig csodáltam a gerillák elszántságát, soha nem támogattam tevékenységüket,
ekkor pedig létfontosságú volt közbeavatkoznom. Tudatában voltam, hogy egyetlen módon
tudok hatni rájuk, ha személyesen fordulok hozzájuk. Utasítottam a korábbi kuszun depont,
P. T. Taklát, hogy juttasson el egy magnóra vett üzenetet vezetőikhez. Ebben elmondtam,
hogy nem volna értelme a nepáliak ellen harcolni, már csak azért sem, mert több ezer
menekült él Nepálban, akik alaposan megszenvednék a háborúskodást. Inkább hálásnak
kellene lenniük a nepáli kormányzatnak befogadásukért, ezért tegyék le a fegyvert és
telepedjenek le békében. Tibet harcát hosszabb perspektívában kell megvívni.
Takla utóbb elmondta, hogy sokan elárultnak érezték magukat, néhány vezetőjük inkább
átmetszette saját torkát, mintsem hogy távozzék. Elborzadva hallgattam. A
szabadságharcosoknak persze vegyes érzelmekkel üzentem; valahogyan nem volt könnyű
ekkora bátorságot, hűséget és hazaszeretetet bírálni, ugyanakkor szívem mélyén tudtam, hogy
mindezt helyesen teszem.
 A gerillák zöme letette a fegyvert, néhányan azonban, alig százan, nem vettek tudomást
kérésemről, nekik nyomukba eredt a nepáli hadsereg, és egy összecsapásban azzal az
erőszakos halállal haltak, amelyre fölkészültek. Így ért véget a tibeti diaszpóra történetének
egyik legszomorúbb epizódja.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Keletről Nyugatra

1967 őszén hagytam el először Indiát. Akkor Thaiföldre és Japánba utaztam, de azóta már
igen sokfelé megfordultam a világban. Kínai testvéreim természetesen gyakran gördítenek
akadályt utazásaim elé, pedig ezek nagy része magánjellegű (általában valamelyik külföldön
működő tibeti vagy buddhista közösség hív meg). A kínaiak mégis politikai látogatásoknak
tekintik, és bárki is találkozzék velem, a pekingi hatóságok politikai állásfoglalásként
értelmezik. Ezért aztán volt idő, amikor vezető közéleti személyiségek kerülték a
megismerkedést velem, mert tartottak kormányuk vagy Kína nemtetszésétől.
Első útjaim idején tombolt a háború Vietnamban. Emlékszem, egyszer jóval fölszállás után,
már nagyon magasan, észrevettem, hogy egy hatalmas repülőgép emelkedik mögöttünk.
Ráismertem, a hírhedt B–52-es bombázó volt. Szomorúan gondoltam rá, hogy ez a gép a
tenger túlsó partján ugyanolyan emberi lényekre zúdítja majd pusztító terhét, mint én. Lám,
tízezer méterrel a föld fölött sem képes megszabadulni az ember a társai iránt érzett
gyűlöletétől.
Tokióban leszállván örömmel fedeztem föl az ember jobbik természetének
megnyilvánulásait. Először is a rendkívüli tisztaságra figyeltem föl, soha sehol nem láttam
még ilyen tisztaságot. Hamarosan tapasztalhattam, hogy a szépség iránti igény még az ételek
tökéletes tálalásában is megmutatkozik. Úgy vettem észre, hogy a japán érzékek számára
fontosabb az étel ízléses elrendezése a tányéron, mint maga az íze. A másik, ami nyomban
föltűnt, hogy a város utcáin éjjel-nappal föl-le száguldoznak az embereket és a legkülönfélébb
árukat szállító kocsik és teherautók. Ámulattal néztem a modern világ igyekezetét, az óriási
termelékenységet. Különösen az foglalkoztatott, hogyan sikerült Japánnak megőriznie
hagyományos értékeit és kultúráját, miközben ilyen jólétet teremtett.
Nagyon örültem, amikor ott tanuló fiatal tibeti diákokkal találkoztam, vagy olyan
japánokkal, akik tudtak tibetiül és ismerték hazámat. Japán tudósok már a XIII. dalai láma
idejében is folytattak tanulmányokat Tibetben, így aztán ha emigránsként is, de
megújíthattam a kapcsolatot a két nép között.
Thaiföldön egészen másféle tapasztalatokat szereztem. Az itteni emberek csodálatosan
könnyedek, míg a japánok között olykor még a pincérek is riasztóan merevek voltak.
Ugyanakkor több olyan viselkedési előírással találkoztam Thaiföldön, amelyet igen
nehezemre esett megtanulni. Például a thai szokás szerint a világi híveknek ki kell fejezniük
tiszteletükét a szangha iránt (így nevezik valójában a buddhista szerzetességet), de a
szerzetesnek nem szabad tudomást vennie a tiszteletadásról, még akkor sem, ha a világi hívő
előtte hajol meg. Ehhez a szokáshoz nagyon nehezen tudtam alkalmazkodni, hiszen én mindig
arra törekszem, hogy viszonozzam a hozzám intézett köszöntéseket. S miközben mindent
megtettem, hogy visszafogjam magam, a kezem gyakran önállósította magát.
Ugyanez a szokás érdekes dilemma elé állított a következő thaiföldi látogatásomkor, amikor
a királyhoz voltam hivatalos ebédre. Szabad-e vajon kezet ráznom vele? Meglehet, hogy nem
találná helyes viselkedésnek egy szerzetestől. Ezen törtem hosszan a fejem, de tanácsot nem
kaptam, senki sem volt biztos a dologban. Amikor azután találkoztunk, a király előrelépett és
melegen megrázta a kezem. Így szabadított meg végre a gondomtól.
A másik gondot itt a dél-indiainál is perzselőbb hőség okozta, no meg a szúnyogok;
mindkettő nagyon megnehezítette az alvást. A látogatás kellemes élményeihez tartozott, hogy
szerencsém volt néhány idősebb szerzetessel találkozni, akik rendkívül nagy hatással voltak
rám. Csakúgy mint Japánban, itt is az eltérő hagyományainkban fellelhető közös jegyeket
vettük számba, ezek azt látszottak igazolni, hogy a tibeti hagyomány a buddhizmusnak eléggé
teljes változata.
1973-ban utaztam először Európába. Több mint hat hét alatt tizenegy országot kerestem föl,
az út végére teljesen kimerültem, mégis boldog voltam, hogy annyi új helyet és új embert
ismertem meg. Néhány régi kapcsolatot is nagy izgalommal elevenítettem föl, különösen
Heinrich Harrerral vártam nagyon a találkozást. Ugyanaz a joviális ember maradt, egyenes
szókimondó kedve is a régi volt. Járt már nálam Dharamszalában, de azóta is évek teltek el.
Szőke haja, amivel annyit ugrattam gyerekkoromban, mára őszbe fordult, egyébiránt nemigen
fogtak rajta az évek. Erős hegymászóujjait megint megcsodáltam, s noha egy új-guineai
expedíció során újabb sérüléseket gyűjtött, egészében jól tartotta magát.
Első állomásom Róma volt, ahol a pápa őszentségével találkoztam. Alig vártam, hogy a
gépből megpillantsam a várost, izgatott, vajon első látásra föltűnik-e az a roppant különbség,
ami állítólag Kelet és Nyugat között van. Noha számtalan fényképet láttam már az európai
nagyvárosokról, különösen a két világháborúról szóló könyveimben, mégsem voltam biztos
benne, mi is vár rám. Később azután megkönnyebbüléssel állapítottam meg, hogy a magasból
a fák, a növényzet, az emberi települések legjellemzőbb jegyei itt is ugyanolyanok, mint
Keleten. A dolgok végül is nem különböztek olyan nagyon.
A földetérés után egyenesen a Vatikánvárosba mentem, ahol a Szent Péter katedrálist
némiképpen hasonlatosnak találtam a Potalához, legalább is méreteit és régiségét tekintve.
Ugyanakkor a svájci testőrök mulatságosan festettek tarka egyenruhájukban, mintha puszta
dekorációk lennének. VI. Pál pápával nagyon röviden beszélgettem, megragadtam az
alkalmat, hogy kifejtsem előtte, hiszek a szellemi értékek az egész emberi létezést
meghatározó jelentőségében, bármily vallásból is származzanak. Teljességgel egyetértett
velem, nagyon jó viszony alakult ki közöttünk.
A következő napon egy hétre Svájcba repültem, ahol a kétszáz tibeti gyerek közül, akiket
svájci családok fogadtak magukhoz, többel is találkoztam. Szégyenlősen, félszegen
viselkedtek velem, legtöbbjük, sajnos, nem ismerte már az anyanyelvét. (Egy későbbi
látogatásom során azonban, 1979-ben, egészen mást tapasztaltam. A gyerekek órákat vettek, s
inkább tibeti nyelven beszélgettek velem, bár ezt ők törték, mintsem az általam unt angolon.)
Hat évvel azelőtti nyomorúságos helyzetükre gondolva még jobb volt mosolygós arcukat
látni, örültem, hogy reményeink valóra váltak. Svájc népe szeretettel és megértéssel fogadta
őket, nyilvánvaló volt, hogy ennek a jegyében nevelkednek.
Svájcból Hollandiába utaztam, ahol többek között találkoztam egy rabbival; különösképp
megragadó élmény volt. Nyelvi nehézségeink miatt alig váltottunk egy-egy szót, ám
szeméből is ki tudtam olvasni népe minden szenvedését, kicsordultak a könnyeim.
Hollandiában mindössze két napot töltöttem, Belgiumban pedig csupán pár órát. Azután
Írországba, majd Norvégiába, Svédországba és Dániába repültem, mindenüvé egy-két napra.
Túl rövid volt az időm ahhoz, hogy néhány röpke benyomásnál többet gyűjtsék össze ezekről
az országokról. Mindenütt ugyanazzal a kedvességgel és vendégszeretettel fogadtak, és
mindenütt csak úgy szomjaztak a Tibetről szóló hírekre. Kiderült, hogy a világon sokfelé
érdeklődnek országom iránt. Külön örömömre szolgált, hogy a feszes program ellenére is volt
alkalmam személyesen köszönetet mondani azoknak, akik a tibeti menekültek segélyezését
megszervezték. Sajnos, nem találkozhattam minden egyes segítőnkkel, de például
Norvégiában, Dániában és Svédországban ellátogattam azokba az intézményekbe, amelyek
annak idején negyven fiatal tibeti férfinak és nőnek tették lehetővé, hogy műszerész szakmát
és mezőgazdasági ismereteket tanuljanak.
Leghosszabban az Egyesült Királyságban maradtam. Tíz napot töltöttem ott, és örültem,
hogy igazolódott a vélekedésem, a nyugati országok közül Nagy-Britanniának vannak a
legszorosabb kapcsolatai Tibettel. Meglepett, hogy több idős emberrel is találkoztam, akik
tibetiül szóltak hozzám. Kiderült, hogy ők, vagy néhány esetben a szüleik valamikor Tibetben
szolgáltak; az egyikük Hugh Richardson volt, akivel úgy tíz évvel azelőtt már találkoztam
Dharamszalában.
Angliában fogadott Sir Harold Macmillan is, aki szintén mély benyomást tett rám.
Rendkívül kedves ember volt, benne az ragadott meg leginkább, ahogyan tekintélyt
parancsoló külseje szerény viselkedésével társult, ő is érdeklődést tanúsított a spirituális
értékek iránt. Egy másik ember, akivel akkor ismerkedtem meg, s aki azóta nagyra becsült
barátom, Edward Carpenter westminsteri esperes, akinek felesége máig „fiam”-nak nevez.

1960-ban egy indiai újság riportot közölt, amelyben azt olvastam, hogy Eisenhower elnök
kész fogadni a dalai lámát, ha az Amerikába látogat. 1972-ben azonban, amikor a
lehetőségekről tájékozódtunk, azt tapasztaltuk, hogy gondok támadhatnak a beutazási
vízumom körül. Természetesen nagyon szerettem volna látni a leggazdagabbnak és
-szabadabbnak mondott országot a földön, de erre csak 1979-ben nyílt módom.
Amint első ízben megérkeztem New Yorkba, valóban érződött a szabadság levegője. Az
emberek nagyon barátságosnak, nyitottnak és nyugodtnak látszottak. Ugyanakkor azt is észre
kellett vennem, hogy némely városrész mennyire piszkos és rendetlen. Sajnáltam a
kapualjakban alvó csavargókat és hajléktalanokat, meghökkentett, hogy egy ilyen dúsgazdag,
virágzó országban is vannak koldusok. Az „amerikai imperializmus papírtigrisére”
gondoltam, amelyet oly gyakran emlegettek. A papírtigris igazságtalanságainak egyike a
szegények kizsákmányolása a gazdagok javára. A másik meglepő dolog az volt, hogy mi
Keleten azt hittük, az Egyesült Államok mindenütt a világon a szabadság bajnoka, ám
kiderült, alig tudnak valamit is Tibet sorsáról. Ahogy egyre inkább megismerkedtem ezzel az
országgal, tudatosult bennem, hogy az amerikai politikai rendszer nem követi önnön
eszményeit.
Mindez nem jelenti azt, hogy ne élveztem volna a látogatást, vagy hogy ne vettem volna
észre számos olyan dolgot, amely igen pozitív hatás tett rám. Különösen szerettem egyetemi
hallgatókhoz szólni, körükben állandóan érezhettem a jószándék megnyilvánulásait.
Akármilyen rosszul fejezetem ki magamat angolul, válaszuk mindig meleg, baráti volt, akkor
is, ha nem értették mondandómat teljes egészében. Mindez segített legyőzni félénkségemet,
amelyet akkor éreztem, amikor ezen a nyelven nyilvánosan kellett megszólalnom, növelte
önbizalmamat is, s ezért külön hálás vagyok. Azt viszont nem tudom, ez az elnéző kedvesség
nem csökkentette-e buzgalmamat az angol nyelv elsajátításában. Amerikában elhatároztam
ugyan, hogy komolyabban veszem a tanulást, ám Dharamszalába visszatérve azt vettem észre,
eltökéltségemnek nyoma sincs. Így aztán a németekkel, a franciákkal és a többi európaival,
akik közül sokan hozzám hasonlóan beszélnek angolul, azóta is súlyos nyelvtani hibákat
vétve és erős akcentussal értekezem. Legkevésbé magukkal az angolokkal élvezem a
társalgást, legtöbbjüket különben is tartózkodónak és merevnek érzem.
Első látogatásom óta töbször is visszatértem ezekbe az országokba. Az utazásban azt
szeretem leginkább, hogy módom van mindenféle emberrel találkozni és beszélgetni;
szegényekkel és gazdagokkal, képzettekkel és tanulatlanokkal, hívőkkel és hitetlenekkel.
Mindeddig egyre csak erősödött az a meggyőződésem, hogy bárhová is megyünk, néhány
felületi különbségtől eltekintve az embereket alapvetően hasonlónak kell látnunk. Akárcsak
jómagam, mindannyian a boldogságot keresik, egyikük sem akar szenvedni. Mindannyian
örülünk a szeretetnek, egyszersmind képesek vagyunk a mások iránt érzett szeretet
kifejezésére. Mindebből arra következtetek, hogy kialakulhat a megértés és a barátság az
emberek között.
Sokfelé találkoztam a nyugati társadalom megkapó vonásaival. Különösen csodálom az
emberekben rejlő erőt, a tudásszomjat és kreativitást. Másrészt azonban a nyugati látásmód
számos eleme töprengésre késztet. Az egyik ilyen, amit megfigyeltem, hogy az emberek
szívesen gondolkoznak „fekete-fehér” és „vagy-vagy” kategóriákban, megfeledkezve a
kölcsönös összefüggések és a viszonylagosság tényéről. Könnyen szem elől tévesztik azokat
az átmeneti, szürke sávokat, amelyek két nézőpont között feltétlenül ott húzódnak.
A másik észrevételem az, hogy Nyugaton igen sokan élnek hatalmas városokban roppant
kényelmesen, ám eközben a városlakók gyakorlatilag el vannak szakítva az emberiség
tömegeitől. Igen különösnek találtam, hogy az ekkora anyagi jólétben és a felebarátai
ezreinek szomszédságában élő ember, igazi érzéseit, úgy tűnik, csak macskái és kutyái iránt
képes kifejezni, ami alighanem a lelki értékek hiányát jelzi. A probléma egyik összetevője
valószínűleg az, hogy ezekben az országokban erős versenyszellem uralkodik, amely félelmet
és bizonytalanságérzetet kelt.
Számomra az elidegenedés fogalmát az jelképezi, amit egy dúsgazdag ember házában láttam
vendégként, az egyik külföldi utam során. Hatalmas magánház volt, láthatóan a nyugodt
életvitel reményében tervezték, minden elképzelhetővel fölszerelték, ami csak kell a
kényelemhez. Amikor azonban a fürdőszobába léptem, a kézmosó fölött két tablettás
üvegcsét fedeztem föl; az egyikben nyugtatók voltak, a másikban altatók. Ez is bizonyítékául
szolgál annak, hogy az anyagi gazdagság önmagában nem vezethet tartós boldogsághoz.
Mint már mondtam, rendszerint mások meghívására utazom külföldre. Gyakran kérnek,
hogy beszéljek nagyobb közönség előtt, ilyenkor háromféle módon közelítem meg a
feladatot. Először is, emberi lényként arról beszélek, amit Egyetemes Felelősségnek nevezek,
s ami annyit jelent, hogy mindannyian felelősek vagyunk egymásért, minden élőlényért és a
természet egészéért.
Másodszor, buddhista szerzetesként azon vagyok, hogy tőlem telhetően közreműködjem a
különféle vallások közötti összhang és megértés kialakításában. Említettem már, hogy szilárd
meggyőződésem szerint minden vallásnak az emberek jobbá tétele a célja, és hogy olykor
alapvető filozófiai eltéréseik ellenére mind az emberiség segítségére kíván lenni a boldogság
megtalálásában. Ez persze nem azt jelenti, hogy valamiféle világvallásnak vagy „szuper
vallásnak” lennék a hirdetője, hanem inkább azt, hogy a vallást orvosságnak tekintem. Az
orvosok különböző panaszokra más-más gyógyszert rendelnek, s mivel a mentális
„betegségek” sem egyformák, különböző orvosságok szükségeltetnek hozzájuk.
Harmadjára pedig, tibetiként, és mint a dalai láma, országomról, annak népéről és
kultúrájáról szólok, ha valakit érdekel a dolog. S bármekkora erőt is ad, ha az emberek
érdeklődést mutatnak leigázott hazám és szenvedő honfitársaim iránt, bármennyire is
megerősít abban, hogy folytatnom kell harcomat az igazságért, ügyünk támogatóit mégsem
„Tibet-pártiaknak” tekinteni, sokkal inkább olyanoknak, akik az igazság pártján állnak.
Útjaim során észrevettem, hogy a fiatalokat általában érdekli mindaz, amiről beszélek, s ez,
azt hiszem, annak köszönhető, hogy megkapja őket a teljes kötetlenségre való törekvésem. Én
a magam részéről nagyon kedvelem az eszmecseréket fiatalabb közönséggel; mindenfélét
kérdeznek ilyenkor tőlem, az Üresség buddhista elméletétől kezdve, a kozmológiáról és a
modern fizikáról kialakított képemen keresztül egészen addig, hogy mi a véleményem a
szexről és az erkölcsről. Leginkább a váratlan és bonyolult kérdéseket szeretem, ezek sokat
segítenek, mert rákényszerítenek, hogy olyasmivel foglalkozzam, ami egyébként eszembe se
jutott volna. Egy kicsit olyan ez, mint a vitatkozás.
Azt is észrevettem – különösen Nyugaton –, hogy hallgatóim közül sokan rendkívül
szkeptikusan gondolkoznak, ami úgy hiszem, nagyon előnyös is lehet, föltéve, ha újabb
vizsgálódás kiindulópontját jelenti.
Leginkább az újságírók és a riporterek szkeptikusak, különösen utazásaim során gyakran van
dolgom velük. Azt tartják ugyan, hogy a világ szabad sajtójának munkatársai erőszakosak és
szemtelenek, én magam azonban általában nem így találtam. Többségükről kiderült, hogy
barátságos ember, még ha eleinte kicsit feszült is a légkör. Hébe-hóba fordul elő, hogy egy-
egy interjú komoly vitává fajul, ilyenkor, ha politikai kérdések okozzák, rendszerint
abbahagyom a dolgot, megpróbálom a vitát elkerülni. Az embereknek joguk van úgy
gondolkozni, ahogyan akarnak, és nem érzem feladatomnak, hogy megváltoztassam a
véleményüket.
Éppen ilyesmi történt az egyik legutóbbi külföldi utamon. A sajtókonferencia után némelyek
úgy érezték, hogy a dalai láma nem adott „jó” válaszokat a feltett kérdésekre, engem ez
azonban nem érdekelt. Mindenki maga döntse el, igazságos-e a tibeti ügy vagy sem.
Az újságírókkal való néhány balsikerű találkozásomnál sokkal kínosabb esetek történtek
velem, amikor televízióban szerepeltem. Egyszer Franciaországban egy élő hírműsorba hívtak
meg. Elmondták, hogy a műsorvezető franciául fog hozzám beszélni és mondandóját egy kis
fülhallgatón keresztül fogják a számomra angolra fordítani. Amikor az adás elkezdődött,
egyetlen szót sem értettem az egészből.
Más alkalommal, Washingtonban, hasonló dologra kértek, csakhogy ezúttal egyedül ültem a
stúdióban. A kérdéseket New Yorkból tették tol, nekem pedig azt mondták, nézzek egyenesen
egy képernyőre, amelyen azonban nem a kérdező arca látszott, hanem az enyém, ami teljesen
megzavart. Annyira furcsa volt saját magamnak beszélni, hogy egy szót sem tudtam kinyögni.
Külföldön mindig igyekszem minél több olyan emberrel találkozni, akik valamely más
vallás követői, abban a reményben, hogy így előmozdíthatom a vallások közötti párbeszédet.
Hasonló szándékból találkoztam egyik utam során keresztényekkel, s a dologból
szerzetescsere nőtt ki; néhány tibeti szerzetes pár hétre egy keresztény kolostorba látogatott,
míg hasonló számú keresztény szerzetes Indiába jött. Mindkét fél számára rendkívül
hasznosnak bizonyult a dolog, mert lehetővé tette a másik gondolkodásmódjának mélyebb
megismerését.
Kiemelnék néhányat azok közül az egyházi személyiségek közül, akikkel találkoztam. A
jelenlegi pápát nagyon tisztelem. Némiképp hasonló hátterünk mindjárt közel hozott
bennünket egymáshoz. Első találkozásunkkor megragadott, mennyire gyakorlatias, széles
látókörű, nyílt férfiú. Nagy szellemi vezető, nem fér hozzá kétség; aki merénylőjét képes
testvérének nevezni, mint II. János Pál, az bizonyosan nagy lelki-szellemi magasságokba
jutott.
Teréz anya iránt a legmélyebb tiszteletet érzem. 1988-ban Delhiben a repülőtéren
találkoztam vele, hazatérőben egy oxfordi konferenciáról (amelyen ő is részt vett). Nyomban
megkapott makulátlan szerénysége, buddhistaként bódhiszattvának nevezhetnénk őt.
Egy másik kiváló egyéniség, akit nagy spirituális tanítónak tartok, az a katolikus szerzetes,
akivel a spanyolországi Montserrat közelében álló remetelakában találkoztam. Évek óta ott
él, mint egy keleti bölcs, kenyéren és vízen kívül csak egy kis teát vesz magához. Rosszul
beszélt angolul – még nálam is rosszabbul –, de szeméből ki tudtam olvasni, hogy igazi
vallásgyakorló társaságában vagyok. Amikor megkérdeztem tőle, mik meditációinak tárgyai,
egyszerűen azt felelte: „a szeretet”. Azóta gyakran úgy gondolok rá, mint egy mai
Milarepára: ezen a néven ismerjük azt a tibeti mestert, aki életének nagy részét egy
barlangban töltve meditált és misztikus verseket írt.
A vallási vezetők közül több magvas beszélgetést folytattam még dr. Robert Runcie-val, a
távozó canterbury érsekkel (akinek bátor követét, Terry Waite-et azóta is megemlítem
imáimban). Az érsekkel egyetértettünk abban, hogy a vallás és a politika összetartoznak,
vagyis a vallásnak úgy kell szolgálnia az embert, hogy ne feledkezzen meg a valóságról. Nem
elegendő, ha a hívő ember csak imáiba temetkezik, erkölcsi kötelessége az is, hogy tőle
telhetően részt vegyen a világ gondjainak megoldásában.
Emlékszem, egy indiai politikus ezt a kérdést szerényen így fogalmazta meg nekem: „Ó, mi
csak politikánkkal szolgáljuk az embereket”. Ezt válaszoltam rá: „A politikusoknak nagyobb
szükségük van a vallásra, mint a visszahúzódó remetének. Ha a remete rossz szándékból
cselekszik, csak magának árthat, ám ha olyan tesz így, aki cselekedeteivel az egész
társadalmat közvetlenül tudja befolyásolni, az sok embernek lehet ártalmára”. Semmilyen
ellentmondást nem látok politika és vallás között. Mert mi is a vallás? Az én szememben:
minden jó szándékkal végzett cselekedet vallásos. Másrészt viszont: hiába gyűlnek össze az
emberek bárhol, bármilyen templomban, hogy imádkozzanak, ha szándékuk nem jó, nem
cselekszenek vallásosan.
Bár nem kerestem rá az alkalmat, útjaim során több politikussal is megismerkedtem.
Egyikük Edward Heath volt, Nagy-Britannia korábbi miniszterelnöke, akivel négy
alkalommal találkoztam. Első magánjellegű találkozásunk idején még úgy láttam, neki is csak
Nehruhoz hasonló fönntartásai vannak nézetemet illetően. Az utóbbi három esetben azonban
már hosszú, őszinte megbeszéléseket folytattunk Tibetről és Kínáról, s kitűnt, Heath úr fölötte
lelkesedik a kínai mezőgazdaság sikereiért. Elmondta, hogy emigrációba vonulásom óta ő járt
Tibetben, s el kell fogadnom, hogy számos változás történt hazámban, különösen ami a dalai
láma népszerűségét illeti, amely – szerinte – már csaknem szűnőben van, különösen a
fiatalabb nemzedék körében.
Érdekes vélemény volt ez egy tapasztalt politikus szájából, különösen olyanéból, aki hosszas
tárgyalásokat folytatott Pekinggel. Azért elmondtam neki, hogy nem a dalai láma helyzete
miatt aggódom, hanem az elfoglalt Tibetben élő hatmillió ember jogaiért. Majd hozzátettem,
tudomásom szerint, a fiatalok eddig soha nem látott mértékben támogatják a dalai lámát, és
emigrációm olyan szoros egységbe tömörítette a tibetieket, ami korábban elképzelhetetlen
volt.
Nézetkülönbségeink ellenére továbbra is kapcsolatban maradtunk, és nem csökkent Heath úr
iránti nagyrabecsülésem sem, a világpolitika jeles szakemberének tartom. Éppen ezért
döbbentett meg, hogy még egy ilyen tapasztalt politikusra is mekkora hatással vannak a kínai
tájékoztatás hazugságai.

Az utóbbi idők érdekes fejleménye a buddhizmus iránti érdeklődés gyors növekedése a

nyugati országokban. Nem vonok le ebből a jelenségből messzemenő következtetéseket, de
nem is titkolom, mennyire örülök, hogy az elmúlt mintegy két évtizedben több mint ötszáz
tibeti buddhista központ létesült, közülük sok Európában és Észak-Amerikában. Mindig
boldogsággal tölt el, ha valakinek hasznára vannak a buddhista gyakorlatok, ám ha ezek
elsajátítása korábbi vallásának elhagyásával jár, általában azt tanácsolom, alaposan fontolja
meg a dolgot. Aki beleveti magát egy új vallásba, annak könnyen gondolkodási zavarai
támadhatnak, nem beszélve a szinte mindig fellépő gyakorlati nehézségekről.
Mindazonáltal a világ olyan részein is többször tartottam szertartásokat a résztvevők
üdvéért, ahol a buddhizmus még új jelenség, így például több országban adtam meg a
kálacsakrabeavatást, nemcsak azért, hogy némi bepillantást engedjek a tibeti élet- és
gondolkodásmódba, hanem azért is, hogy a belsőkben tegyek valamit a világ békéjééit.
A buddhizmus nyugati terjedését figyelve, sajnos, észre kellett vennem, hogy bizonyos
szektariánus hajlandóság jellemzi, ami óriási hiba. A vallás sohasem lehet kizárólagosságok
forrása, az emberi közösség újabb megosztó tényezője. Én magam is többször vettem részt
más vallások szertartásain, éppen azért, mert mindenféle hit közreműködését tisztelem az
ember boldogságának megteremtésében. Az egykori és mai nagy tibeti lámák példáját
tekintve, a tibeti hagyományon belül is minél több irányzattól igyekszem tanulni. Igaz ugyan,
hogy egyik-másik gondolkodási rendszer kívánatosnak tartja, hogy a gyakorló buddhista
maradjon meg saját hagyományának a keretein belül, az emberek azonban úgyis mindig
szabadon megteszik, amiről úgy gondolják, hogy előnyös számukra. Azután meg a tibeti
társadalom sohasem volt türelmetlen más hitbéliekkel szemben; nem csak mohamedán
közösség virágzott Tibetben, de akadálytalanul működhetett számos keresztény misszió is.
Így hát egyértelműen a liberális megközelítésmód pártján állok. A szektarianizmus méreg.
Ami saját vallásgyakorlásomat illeti, életemet megpróbálom aszerint élni, amit
bódhiszattvaeszménynek nevezünk. A buddhista gondolkodás szerint az a bódhiszattva, aki a
buddhaállapot felé vezető úton magát teljességgel annak szenteli, hogy valamennyi lényt
hozzásegítsen a szenvedéstől való megszabaduláshoz. A bódhiszattva kifejezést úgy érthetjük
meg a legjobban, ha alkotórészeit (bodhi-sattva) külön-külön fordítjuk le: bodhi annyit tesz,
mint a valóság végső természetének megértése vagy tudása, míg a sattva az, akiben az
egyetemes könyörület munkál. A bódhiszattvaeszmény tehát az a törekvés, hogy végtelen
bölcsességgel gyakoroljuk a végtelen könyörületet. E próbálkozásom megsegítésének
érdekében lettem buddhista szerzetessé. A tibeti szerzetességnek 253 szabálya van (364 az
apácáknak), amelyek tőlem telhetően szoros betartásával az élet sok szenvedélyétől és bajától
megszabadulhatok. A szabályok némelyike lényegében udvariassági előírás, mint például az,
hogy a szerzetes csak egy bizonyos távolságra követheti kolostorának apátját, mások pedig a
viselkedésre vonatkoznak. A négy alapfogadalom egyszerű tiltásokból áll: a szerzetes nem
ölhet, nem lophat, nem hazudhat (szellemi-lelki fejlődését tekintve) és szigorú cölibátust is
kell tartania. Bármelyik szabály megszegésével kizárja magát a szerzetesek közül.
Gyakran megkérdeznek, csakugyan szükséges-e a cölibátusi fogadalom, s egyáltalán,
betartható-e. Ilyenkor elegendő annyit mondani, az önmegtartóztatás gyakorlata nem a
szexuális vágyak tagadását jelenti, ellenkezőleg, teljességgel el kell fogadni e vágyak
létezését és érveléssel kell túllépni rajtuk. Ha sikerrel járunk, nagyon jó hatással lehet
elménkre. A nemi vággyal az a baj, hogy vak. Ha valaki azt mondja, „le akarok feküdni
vele”, nem az értelem ellenőrzése alatt álló kívánságot fejez ki. Míg aki így szól például:
„meg akarom szüntetni a világban a szegénységet”, értelmes megfontolásból beszél. Azután
meg a nemi vágy kielégítése mindig csak időleges lehet. Ahogy a híres ind mester,
Nágárdzsuna mondta:

„Ha viszketsz, vakarózol.

Ám jobb egyáltalán nem viszketni,
Mint bármennyit vakarózni.”

Napi vallási gyakorlatomról annyit, hogy legalább öt és fél órát töltök naponta imával,
meditációval és tanulmányokkal, ezen kívül minden szabad percemben imádkozom, így
étkezés közben vagy az utazások óráiban. Ennek három fő oka van: ez a rend először is
hozzásegít napi penzumom elvégzéséhez; másodszor, lehetővé teszi, hogy termékenyen
múljék az idő; harmadszor pedig csökkenti a félelmet. De komolyabban szólva, buddhistaként
nem látok különbséget vallásgyakorlás és mindennapi életvezetés között; a vallás huszonnégy
órás elfoglaltság. Egyébként mindenféle tevékenységhez van előírt ima, a sétálástól a
mosakodásig, az evéstől az alvásig. A tantrák követői számára a mély alvásban és az
álomképek jelentkezésének fázisában elvégzett gyakorlatok jelentik a halálra való fölkészülés
legfontosabb módszerét.
Az én számomra mégis a hajnal a gyakorlás legkedvezőbb időszaka. Ilyenkor a legfrissebb,
a legelevenebb az elme, ezért kelek már négy óra felé, és mantrák elmondásával kezdem a
napot. Ezután meleg vizet iszom, beveszem gyógyszereimet, majd úgy fél óra azzal telik,
hogy meghajlásokkal köszöntöm a buddhákat. Ennek két célja van. Először, gyarapítja
érdemeimet (a helyes szándék elvállalása), azután meg testgyakorlásnak sem utolsó. A
hajongást követően megmosakszom, közben is imákat mondok. Később általában sétára
indulok, eközben is recitálva az imák szövegeit, s majd csak a negyed hat táján terített
reggelire térek vissza. Erre a nagyon fontos étkezésre nagyjából fél órát szánok, s közben a
szent iratokat olvasom.
Háromnegyed hattól nyolcig meditálok, amit csak hat óra harminckor szakítok meg, hogy
meghallgassam a BBC World Service híreit. Nyolctól délig a buddhista filozófiát
tanulmányozom, azután a fél egykor tálalt ebédig a hivatalos iratokat vagy az újságokat
böngészem, hogy azután az ebéd alatt ismét a szent könyveket olvassam. Délután egykor
átmegyek a hivatalomba, ahol kormányzati és egyéb ügyeket intézek, vagy meghallgatásokat
tartok egészen öt óráig. Ezt, amint hazaérek, az ima és meditáció újabb rövid szakasza követi.
Ha van valami megtekintésre érdemes a televízióban, akkor azt nézem, majd hatkor teázom,
közben megint csak a szent könyveket olvasgatva. Végül a tea után imádkozom, mielőtt fél
kilenc, kilenc táján nyugovóra térnék s mély álomba merülnék.
Olykor természetesen eltérek ettől a napirendtől; van úgy, hogy reggel részt veszek egy
pudzsán, vagy délután előadást tartok. Egészében azonban ritkán kell változtatnom napjaim
megszokott vallási gyakorlatain, vagyis a reggeli és esti imákon és meditációkon.
E gyakorlat alapja igen egyszerű. Első szakaszában, miközben hajlongok, „oltalmat keresek”
a Buddhánál, a Dharmánál (a Tannál) és a Szanghánál (a Közösségnél), Ezután kell
kialakítanom a bóddhicsittát, azaz a jószívűséget, amit úgy tehetek meg, hogy először is
átgondolom minden dolgok mulandóságát, majd átérzem, hogy a lét igazi természete
szenvedés. E két megfontolás alapján ébreszthető föl az önzetlenség.
Hogy önzetlenség és könyörület támadjon a szívemben, elvégzek néhány lelki gyakorlatot, s
ezek nyomán ébred bennem szeretet minden lény, köztük különösképp úgynevezett
ellenségeim iránt. Fölidézem például magamban, hogy nem maguk az emberek az
ellenségeim, hanem cselekedeteik; ha viselkedésük megváltozna, könnyen a barátaim is
lehetnének.
Meditációm hátralévő része a sunyával, vagyis az ürességgel kapcsolatos. Ennek során a
kölcsönös függés tanának legrejtettebb értelmére összpontosítok. Ennek a gyakorlatnak a
része az is, amit „istenség jógának” (lhai naldzsor, lha’i rnal-’byor) neveznek, amelyet
végezve, különféle mandalák alkalmazásával úgy látom magam, mint egyik vagy másik
„istenség” továbbélését. (Ez azonban, természetesen nem úgy értendő, hogy képes lennék
valamilyen, a valódi énemtől független, külső lényként mutatkozni.) Mindeközben arra a
pontra összpontosítom elmémet, ahol az már nem az érzékek közvetítette benyomásokkal
foglalkozik. Semmiféle transzról nincs itt szó, hisz elmém teljesen éber marad, ez inkább a
tiszta tudat gyakorlata. Nehéz megmagyarázni, pontosan mit is jelent, épp oly nehéz, mint a
tudósnak szavakba foglalnia, mit ért a „téridő” kifejezésen. Sem a nyelv, sem a hétköznapi
tapasztalat nem képes közvetíteni a „tiszta tudat” megtapasztalását. Legyen elég annyi, hogy
nem éppen könnyű gyakorlatról van szó, elsajátítása évekbe telik.
Mindennapi gyakorlataimnak fontos része a halál gondolatával való foglalkozás. Az ember,
szerintem, kétféleképpen viszonyulhat életében a halálhoz; vagy úgy dönt, hogy nem vesz
róla tudomást, ebben az esetben a gondolatát hosszabb-rövidebb időre elűzheti magától, vagy
pedig szembenéz saját halálának tudatával, megpróbálhatja elemezni azt, ekképp enyhítve a
reá váró elkerülhetetlen szenvedést. A halált persze egyik módszerrel sem győzhetjük le,
buddhistaként azonban különben is az élet természetes eseményének tartom, elfogadom olyan
valóságnak, amely mindaddig létezik, amíg én a szamszárában (a lét körforgásában)
tartózkodom. Tudván tudva, hogy nem menekülhetek előle, úgy gondolom, félnem sem
érdemes tőle. Azt tartom, meghalni olyan, mint elhordott, régi ruhánkat levetni, s majd újat
ölteni. Nem végzetes, noha befejezünk vele valamit, s előreláthatatlan, mert senki sem
tudhatja, mikor s miképp következik be. Így hát csak annak van értelme, hogy megtörténte
előtt bizonyos előkészületeket tegyünk.
Buddhistaként abban is hiszek, hogy nagyon fontos a halál megtapasztalása, ebből
származhatnak a legmélyebb és leghasznosabb élmények. Egyébként éppen ezért a nagy
szellemi mesterek közül sokan meditáció közben szakadnak el a földi léttől. Ilyenkor gyakran
előfordul, hogy testük csak jóval a fizikai halál után indul bomlásnak.
Lelki életem „napirendje” csak akkor módosul, ha visszahúzódom a világtól. Ilyenkor a
máskor szokásos napi gyakorlatokon túl speciális meditációkat is végzek, méghozzá a
közönséges meditációk és a buddhista filozófia tanulmányozása helyett. Ezeket átteszem
délutánra, míg a reggeltől délig tartó időszakban végzem a speciális gyakorlatokat. Rendjüket
nem írják elő szigorú szabályok, a külvilág szorításában néha még arra is rákényszerülök,
hogy visszavonultságomban hivatalos ügyekkel foglalkozzam, sőt, olykor audienciát is tartok.
Ilyenkor alvásidőmből áldozok valamennyit, hogy az elmaradt gyakorlatokat pótoljam.
A visszavonulásnak az a célja, hogy az ember képes legyen teljességgel önnön benső
fejlődésére összpontosítani. Nekem nagyon kevés alkalmam nyílik rá, örülök, ha évente két
hetet szánhatok ilyesmire, de előfordult, hogy egy egész hónapot is így töltöttem. 1973-ban
erős vágyat éreztem, hogy három évre visszavonuljak, ám a balszerencsés körülmények
megakadályoztak benne. Remélem, egyszer sikerül ez is. Addig beérem az ilyen rövid,
párhetes „feltöltődésekkel”. Egyetlen hét nem elég, hogy az ember bármilyen fejlődést vagy
haladást érjen el, de arra még ennyi is jó, hogy némiképp feltöltődjék. Az elme akármilyen
fejlesztéséhez sokkal hosszabb idő szükséges, többek között ezért vallom, hogy a spirituális
fejlődésnek még csak a kezdeti fokán állok.
Főleg azért jut ilyen kevés időm a visszavonulásra, mert újabban sokat utazom, amit viszont
egy csöppet sem bánok. Amikor úton vagyok, sokkal több emberrel oszthatom meg
tapasztalataimat és reményeimet.
Mindezt természetesen a buddhista szerzetes megfontolásából végzem, de mégsem hiszem,
hogy bárki is kizárólag a buddhizmus gyakorlásával érhetné el a boldogságot önmaga és
mások számára. Épp ellenkezőleg, meg vagyok róla győződve, hogy a teljességgel hitetlen
emberek is eljuthatnak oda. A buddhizmust, mint eszközt, általában csak példaként
emlegetem, mert eddigi életem minden mozzanata ebbe vetett hitemet erősítette. Hatéves
korom óta vagyok szerzetes, így hát volt alkalmam tapasztalatokat gyűjteni e téren.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

„Mágia és misztika”

Gyakran kapok kérdéseket a tibeti buddhizmus úgynevezett mágikus oldaláról. Sok nyugati
érdeklődik, vajon hitelesek-e az én szememben például Lobszang Rampa és más hasonló
szerzők Tibetről írott könyvei, amelyek tele vannak okkult praktikákkal. Azt is megkérdik,
csakugyan létezik-e Sambhala, ez a némely könyvben említett mesebeli ország, amely a
föltevések szerint az észak-tibeti pusztaságok mögött bújna meg. A hatvanas évek elején egy
kiváló tudóstól is kaptam levelet, amelyben azt írta, hogy hallott bizonyos kiemelkedő
képességű lámákról, akik természetfölötti erővel bírnak, s érdeklődött, végezhetne-e néhány
kísérletet a dolog földerítésére.
Az első két kérdésre rendszerint azt válaszolom, hogy az afféle könyvek zöme puszta
kitaláció, és hogy Sambhala valóban létezik ugyan, csakhogy nem a szó hétköznapi
értelmében. Ugyanakkor hiba volna tagadni, hogy egyik-másik tantrikus gyakorlat valóban
rejtelmes jelenségeket produkál. Ezért aztán bár fontolgattam, hogy azt válaszolom a
tudósnak, igaz amit hallott, és támogatom a kutatást, végül azonban sajnálattal tájékoztattam,
hogy az az ember, akin a kísérleteit elvégezhetné, nem született még meg. Akkoriban számos
gyakorlati ok miatt nem tudtunk efféle vizsgálatokban részt venni.
Később azonban, több olyan kutatási programot is jóváhagytam, amelynek célja egyik-
másik különleges gyakorlat természetének kifürkészése volt. Az elsőt dr. Herbert Benson
végezte, aki ma az amerikai Harvard Egyetem orvosi fakultásán működő viselkedési
orvoslással (behavioural medicine) foglalkozó csoport vezetője. Amikor 1979-es látogatásain
idején találkoztunk, elmondta, hogy éppen annak vizsgálatán dolgozik, amit ő „ellazult
állapotban adott reakciónak” („relaxation response”) nevez, más szóval a meditatív állapotba
került személyeken tapasztalható fiziológiai jelenségeket elemzi. Úgy gondolta,
megkönnyítené a folyamat megértését, ha a meditáció területén már messzire jutott
gyakorlókon végezhetne kísérleteket.
Erősen hiszek a modern tudomány értékében, így hát hozzájárultam, noha nem minden
fenntartás nélkül. Tudatában voltam, hogy sok tibetinek nem tetszik az ötlet, úgy érzik, a
kérdéses gyakorlatokat bizalmasan kellene kezelni, mivel titkos tanításokból származnak.
Ezzel azt a lehetőséget szegeztem szembe, hogy az ilyen kutatás eredményei nemcsak a
tudománynak, de a hívőknek maguknak is hasznára lehetnek, s így az egész emberiség
általános boldogulását szolgálhatják.
A vizsgálatok eredményével dr. Bensőn elégedett volt, mert rendkívüli dologra bukkant.
Észrevételeit több könyvben és közleményben, köztük a Nature című folyóiratban tette közzé.
Kísérleteit – két munkatársával és bonyolult berendezéseivel – a Dharamszala környéki
remetetanyák lakóin, valamint északon ladakhi és szikkimi szerzeteseken végezte.
A kérdéses szerzetesek a tum-mo (gtum-mo) jógát gyakorolták, azzal a céllal, hogy
bizonyítsák a tantrizmus bizonyos ágazataiban elért előmenetelüket. A tum-mo gyakorlója a
csakrákon (energia központokon) és nádikon (energiacsatornákon) meditálva képes tudata
durvább szintjeinek tevékenységét ellenőrizni, sőt időlegesen meg is állítani működését, s ily
módon megtapasztalhatja a finomabb szinteket. A buddhista elgondolás szerint a tudat több
szintű; a durvábbak a szokásos érzékeléshez – a tapintáshoz, látáshoz, szagláshoz stb. –
tartoznak, míg a finomabbak a halál pillanatában lépnek működésbe. A tantra egyik célja
éppen az, hogy gyakorlója számára lehetővé tegye a halál „megtapasztalását”, hiszen ebből
származhatnak a leghathatósabb spirituális eredmények.
Amikor a tudat durvább szintjeit elnyomjuk, különféle fiziológiai jelenségek figyelhetők
meg. Dr. Benson kísérletei szerint ezek közé tartozik a test hőmérsékletének megemelkedése,
akár 10 Celsius-fokkal is. (Ezt belülről a végbélben, kívülről a bőrön mérték.) Hőmérsékletük
megnövekedésével a szerzetesek képessé váltak arra, hogy megszárítsák a hideg vízbe mártott
és testükre csavart lepedőt, noha a külső hőmérséklet jóval fagypont alatt volt. Bensőn doktor
annak is tanúja volt, ahogy meztelen szerzetesek a hóban üldögéltek. Hasonló mérések
igazolták, hogy az egész éjszakát képesek ott tölteni anélkül, hogy bármennyit is veszítenének
testük melegéből. Megfigyelései során azt is észrevette, hogy a gyakorlók oxigénbevétele
percenként általában hét lélegzetvételre csökkent.
Az emberi testről és annak működéséről szerzett tudásunk ma még nem elegendő az ilyen
állapotban zajló folyamatok magyarázatára. Dr. Benson úgy gondolja, hogy az elmének itt
szerephez jutó folyamatai képesek a meditáló testében fölhalmozódott „barna zsír” tartalékok
elégetésére, amiről korábban azt vélték, hogy csak a téli álmot alvó állatokra jellemző. Ám
bármi is működjék itt, számomra az a legérdekesebb, hogy világossá vált, vannak olyan
dolgok, amelyeket a modern tudomány a tibeti buddhizmusból tanulhat meg, sőt, azt hiszem,
a tibeti kultúra tapasztalatkincsének számos más területét is haszonnal vizsgálhatná. Így
például reményeim szerint egy nap megszervezhetünk valmiféle tudományos vizsgálatot a
jóslás kérdésében is, amely a tibeti életmód szerves része maradt.
Mielőtt részletesebben szólnék a jósokról, annyit feltétlenül el kell mondanom, hogy céljuk
nem csupán – mint általában feltételezik – a jövendőmondás, ez csak része a
tevékenységüknek. Gyakran oltalmazókként is megidézik őket, máskor gyógyítanak. Legfőbb
céljuk pedig az, hogy a dharma gyakorlásához nyújtsanak segítséget. Egyébként maga a „jós”
kifejezés is félrevezető, mert azt sugallja, hogy vannak jósló képességgel bíró emberek, ami
tévedés. Ezért nem helyes a jósokról úgy beszélnünk, mintha emberek volnának, ha mégis így
teszünk, csak az egyszerűség kedvéért. A tibeti hagyomány szerint ők olyan nők és férfiak,
akik a természeti és a szellemi világ között közvetítenek, tibetiül kutennek (sku-rten) nevezik
őket, ami szó szerint annyit tesz „testi alap”. Még pontosabban úgy lehetne körülírni őket,
mint olyan „szellemeket”, akiket kapcsolat köt valamilyen dologhoz (például egy szoborhoz),
személyhez vagy helyhez. De ne higgyük azt, hogy külső, ezektől független lényekként is
léteznének.
Korábban több száz jós lehetett szerte Tibetben. Kevés maradt közülük, ám a
legjelentősebbek – akik a tibeti kormány mellett működnek – máig megvannak. Ezek között
is a legfontosabb a Necsung jós néven ismert közvetítőnk, aki révén a dalai lámák egyik
védőistene, Dordzse Drakden nyilatkozik meg.
Necsung eredetileg Dharmapála indiai bölcs egyik leszármazottjával jött Tibetbe és Belső-
Ázsiában telepedett le, egy Bta Hor nevű helyen. Triszrong Drecen király uralkodása alatt, az
i.sz. 8. században Padmaszambhava, az Indiából származó tantrikus mester, Tibet legfőbb
spirituális védelmezője a Szamje kolostor oltalniazójául jelölte ki őt. (Szamje valójában az
első buddhista kolostor volt Tibetben, egy másik indiai tudós, Sántaraksita apát alapította.)
Később a II. dalai láma (1475–1542) közeli kapcsolatba került a Necsunggal, aki addigra már
egy másik kolostor, a Drepung szolgálatában állt. Ekkor jelölték ki Dordzse Drakdent a dalai
lámák személyes oltalmazójául.
Immár négyszáz éve hagyomány, hogy a dalai láma és a kormány az újévi ünnepen
kérdéseket intéz a Necsunghoz. Ezen kívül bármelyikünk megidézheti, ha valamilyen külön
kérdése van. Magam többször is találkozom vele évente, ami furcsának tűnhet a huszadik
századi nyugati olvasó szemében. Még néhány tibeti is, különösen azok, akik „halandóknak”
tartják magukat, rosszallják, hogy folyvást igénybe veszem a hírek megszerzésének ezt az ősi
módját. Csupán azért teszem, mert ha visszagondolok, az eddig föltett számos kérdésemre
adott válasza egytől egyig helyesnek bizonyult. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyedül a jós
tanácsaira hagyatkoznék, szó sincs róla. Épp úgy veszem számításba az ő véleményét, ahogy
a kabinetét és a sajátomat is, lelkiismeretem szerint. Az isteneket tekintem a „felsőháznak”,
míg a kasag alkotja az „alsóházat”, s mint minden vezető, magam is tanácskozom
mindkettővel, mielőtt valamely államügyben döntést hoznék. Olykor Necsung tanácsa mellett
egyéb jóslatokat is figyelembe veszek.
Bizonyos tekintetben Necsung és a dalai láma ugyanolyan felelősséget viselnek Tibetért,
csak épp más-más módon. Az én feladatom, a vezetés: békés. Az övé, a védelmezőé és
oltalmazóé: haragos. Bár hasonló méltósággal bír mindkettőnk funkciója, viszonyunk mégis
olyan, mint a parancsnoké és a helyettesé; én soha nem hajolok meg előtte, neki kell előttem
meghajolnia. De azért közeli kapcsolatban állunk, már-már barátok vagyunk. Kis koromban
meghatóan viselkedett; nagyon szeretett és mindig gondomat viselte. Amikor például
észrevette, hogy hanyagul vagy rosszul öltöztem föl, odajött hozzám és megigazította az
ingemet, rendbe szedte a ruhámat, és effélék.
Meghitt viszonyunk ellenére Necsung mindig tisztelettel viseltetett irányomban. Még amikor
a régensség utolsó esztendei alatt megromlott a viszonya a kormánnyal, a rám vonatkozó
kérdésekre akkor is lelkesen felelt, ugyanakkor a kormány politikáját érintőkre lesújtó
válaszokat adott, olykor csak gúnyosan fölnevetett. Jól emlékszem arra az esetre, ami úgy
tizennégy éves korom táján történt. Necsungot Kínáról kérdezték, mire a kuten nem
közvetlenül válaszolt, hanem kelet felé fordulva sűrű hajlongásba kezdett. Elborzadva néztük,
hisz tudtuk, hogy mozdulataival, a fején viselt roppant sisak súlya alatt, könnyen a nyakát
szegheti. Legalább tizenötször hajolt meg, senkiben sem hagyva kétséget, merrefelé rejlik a
veszély.
Necsung nem éppen könnyen kezelhető, minden föltett kérdés után türelemmel ki kell várni,
míg megnyilatkozik. Visszahúzódó és merev, amilyenek a régi nagy öregek lehettek. Apróbb
ügyekkel nem törődik, csak a jelentősebb dolgok érdeklik, ezért aztán érdemes ennek
megfelelően fogalmazni a kérdéseket. Határozott véleménye van mindenről, de nem szívesen
árulja el senkinek.
Dharamszalában saját kolostora van, többnyire azonban nálam tartózkodik. Hivatalos
alkalmakkor gazdag öltözéket visel; több rétegű ruházata fölé díszes, arannyal befuttatott
selyem-brokát köntöst vesz föl, amelyet vörös, kék, zöld és sárga színű ősi minták díszítenek.
Nyakában kerek tükör lóg, türkiz és ametiszt berakásokkal, a kifényesített acélkereten
Dordzse Drakden isten mantrája villog. A megnyilatkozás ceremóniája előtt még valami
vértezetfélét is magára ölt, négy zászlóval és három győzelmi jellel. A teljes fölszerelés
nyomhat vagy harmincöt kilót, a médium, amikor nincs transzban, nem is igen tud benne
mozogni.
A szertartás invokációk és imák kántálásával kezdődik, amelyet kürtök, cintányérok és
dobok kísérnek. A kuten hamarosan transzba esik, ekkor kísérői, akik addig támogatták, a
trónusom elé állított kisebb zsámolyhoz vezetik. Amikor az imák első köre véget ér és
kezdetét veszi a második, a transz mind mélyebb lesz, ekkor a fejére hatalmas sisakot
helyeznek, amely úgy tizenöt kilós lehet, egykor azonban volt olyan, amely több mint
nyolcvan kilót nyomott.
Ekkor a kuten vad ábrázatot ölt, majd hogy ijesztő külseje legyen, pöffeszkedni kezd,
szemét meresztgeti, arcát fölfújja. Légzése egyre rövidül, erős sziszegésben tör ki. Akkor
egyszer csak elakad a lélegzete, mire a sisakot olyan erősen a helyére csomózzák, hogy az
bizonyosan megfojtaná a kutent, ha csak a valóságos fizikai körülményeket tekintenénk. A
médium megszállottsága ekkorra teljes lesz, testének körvonalai szemmel láthatóan
kiterjednek.
Ezután hirtelen fölugrik, egyik kísérője kezéből kiragad egy rituális kardot és lassú,
méltóságteljes, valahogy mégis fenyegető lépésekkel táncolni kezd. Majd elém lép, s vagy
egész testével a földre borul, vagy derékból oly mélyen meghajlik, hogy sisakja a földet éri,
aztán újra fölpattan, mintha nem is érezné öltézéke súlyát. Az istenség irtózatos ereje aligha
rejtőzhet a kuten porhüvelyében, aki úgy mozog és hadonászik, mintha gumiból volna a teste
és roppant rugóra járna.
Ezt követően helyet cserélek Necsunggal, aki rituális áldozatot mutat be nekem, én meg
föltehetem bármely személyes vonatkozású kérdésemet. Miután válaszolt, visszatér
zsámolyához és meghallgatja a kormány tagjainak a kérdéseit. Mielőtt ezekre válaszolna,
újból táncba kezd, kardjával a feje fölött vagdalkozva. Ilyenkor úgy néz ki, mint a régi,
pompás, vad tibeti harcosok.
Amint Dordzse Drakden nem szól hozzá többet, a kuten egy utolsó áldozatot mutat be, majd
merev, élettelen testtel összeesik, ez jelzi, hogy megszállottságának vége. Ekkor a sisakját
tartó csomót nagy sietve kioldják segítői, majd kiviszik a színről, hogy magához térhessen,
miközben a szertartás folyik tovább.
Bármily meglepő is, a jós csak ritkán válaszol homályosan a föltett kérdésekre, gyakran
pedig kifejezetten világosan, amint az a Lhászából való menekülésemkor is történt.
Mindazonáltal, úgy hiszem, hogy előrejelzéseink érvényességét semmilyen tudományos
vizsgálat sem tudná egyértelműen bizonyítani vagy cáfolni. Így van ez a tudomány és a tibeti
tapasztalatok más területeinek viszonyában is, például a tulkuk esetében. Remélem, egy nap
sor kerülhet mindkét jelenség földerítésére.
A tulkuk (újraszületett lámák) azonosítása tulajdonképpen sokkal logikusabb, mint első
pillantásra tűnhet. Elfogadván azt a buddhista meggyőződést, amely szerint az újraszületés
valóság, valamint azt, hogy nincs más célja, mint újabb lehetőséget adni valamely lénynek,
hogy folytathassa – minden szenvedő lény boldogsága érdekében – a fáradozásait, ésszerűnek
látszik, hogy az egyes újraszületéseket azonosítani lehessen. Csakis ily módon kerülhetnek
aztán ezek a lények olyan környezetbe, ahol megfelelő nevelést kapnak ahhoz, hogy
működésüket mihamarabb folytathassák.
Előfordulhatnak persze hibák az azonosításnál, ám a tulkuk többségének életvitele jól
bizonyítja a módszer hatékonyságát. (Manapság néhány száz tulku ismeretes Tibetben, a kínai
invázió előtt több ezren lehettek.)
Mint mondtam, a reinkarnációnak az a célja, hogy lehetővé tegye valamely lény további
munkálkodását. Ezért van tehát nagy jelentősége a folyamatosságnak, az utódok
fölkutatásának. Az én erőfeszítéseim általában minden élőlény megsegítésére irányultak,
mégis a többi tibeti boldogulását célozták leginkább. Ily módon tehát, ha föltételezzük a
tevékenység folytonosságát és azt, hogy mondjuk, Tibet szabadságának visszanyerése előtt
halok meg, arra kell gondolni, hogy Tibeten kívül születek majd újra. Az sincs kizárva
persze, hogy népemnek akkor már nem lesz szüksége a dalai lámára, ezért nem is törődnek
azzal, hogy megtaláljanak. Ebben az esetben újraszülethetek akár bogárként, vagy bármilyen
állatként is, attól függően, hogy a lények többségének mi lesz a legnagyobb hasznára.
Az azonosítási folyamat sem olyan rejtélyes, mint sokan gondolnák. Először is kizárunk
bizonyos tényezőket. Ha például, mondjuk, egy szerzetes reinkarnációját keressük, akiről
tudjuk, mikor és hol halt meg, majd figyelembe vesszük azt a tapasztalatot, hogy az utód
rendszerint körülbelül egy évvel elődje halála után fogan meg, akkor már nagyjából tisztáztuk
is az időviszonyokat. Amennyiben X láma Y évben halt meg, újraszületése 18-24 hónapon
belül látja majd meg a napvilágot, tehát Y+5 év múlva harmadik-negyedik életévében járhat.
A számbavehető gyerekek körét ezzel már le is szűkítettük.
A következő feladat az, hogy megállapítsuk az újraszületés legvalószínűbb helyét, ami
szintén általában igen egyszerű. Az első eldöntendő kérdés, vajon Tibeten belül vagy kívül
történt-e? Ha az országon kívül, akkor is csak néhány helyszín jöhet számításba nagyobb
valószínűséggel: vagy indiai, vagy a nepáli, vagy a svájci tibeti közösségek. Ezután azt kell
meghatározni, melyik város mellett szól a legtöbb érv, amit általában az előző testetöltés
életének eseményeiből következtetünk ki.
Mintán a fenti módon leszűkítettük a lehetőségek számát és megállapítottuk a jellegzetes
mutatókat, általában össze kell állítani a fölkutatásra induló csapatot. Ez nem feltétlenül pár
ember kincskereső expedíciójához hasonlítható; gyakran például elegendő az is, ha a
kiválasztott közösségben megkérdeznek néhány embert, van-e a három és négy év közötti
gyerekek között olyan, aki alkalmas volna a jelöltségre. Gyakran adódnak a kutatásban segítő
nyomok, mint amilyenek a gyerek születésekor tapasztalható furcsa jelenségek vagy különös
tulajdonságai.
Olykor két-három, vagy akár több jelölt is előkerül, máskor előfordul, hogy keresőkre sincs
szükség, mert az eltávozott inkarnáció részletes leírást hagy hátra, amelyben még a
gyermeknek és a szüleinek a neve is szerepel. Ez azonban ritka eset. Egyszer-kétszer az illető
szerzetes hívei vagy tanítványai látják meg álmukban vagy víziójukban, hol keresendő az új
testetöltés. De olyan is volt már, mint nemrégiben, hogy egy magas rangú láma azt az
utasítást hagyta, ne kutassanak reinkarnációja után, inkább azt tegyék meg utódjának, aki a
leginkább rátermettnek tűnik Buddha tana és a közösség szolgálatára. Ilyenkor aztán senki
sem törődik azzal, vajon csakugyan a láma újraszületését találták-e meg. Nincsenek tehát
merev, áttörhetetlen szabályok.
Ha azonban úgy adódik, hogy több gyermek is jelölt lesz, akkor az elhunyt valamelyik jó
ismerőse végzi el általában a végső vizsgálatot. Ezt a személyt az új testetöltés általában
fölismeri, ami hathatós bizonyítéknak számít, gyakran pedig a testi jegyek is segítik a
tájékozódást.
Megesik, hogy egy jóst vagy olyasvalakit is bevonnak az azonosítás folyamatába, aki a
ngön-se (mngon-shes, tisztánlátás) képességével rendelkezik. Az ilyen segítő a ta módszerét
alkalmazza, ami abból áll, hogy egy tükörbe pillantva meglátja vagy magát a gyereket, vagy
az épületet, amit keresniük kell, esetleg egy leírt nevet. „Ősi tévének” szoktam ezt a
jelenséget nevezni. Hasonló látomásban volt része a Lhamoi lhaco tó partján Reting
rinpocsének, aki az AH, a KA és a MA betűket pillantotta meg, valamint azt a kolostort és azt
a házat, ahol utánam kezdett kutatni.
Néha engem is fölkérnek, hogy vezessem valamelyik reinkarnáció fölkutatásának munkáját,
ilyenkor az én vállamon nyugszik a felelősség, hogy eldöntsem, helyesen választották-e ki a
jelöltet. Meg kell itt jegyeznem, hogy nem rendelkezem a természetfölötti tisztánlátás
(clairvoyance) semmilyen képességével; sem időm, sem módom nem volt ilyesmit
megszerezni, de van némi okom azt hinni, hogy a XIII. dalai láma ezen a területen is kiváló
képességekkel bírt.
Annak illusztrálására, hogy miképp végzem ezt a feladatomat, hadd mondjam el idősebb
mesterem, Ling rinpocse történetét. Mindig is a legnagyobb tiszteletet éreztem iránta,
olyannyira, hogy kiskoromban elég volt a szolgálóját megpillantanom, máris megijedtem,
amikor pedig meghallottam az ő jól ismert lépteit, még a szívverésem is elállt. Időközben
rádöbbentem azonban, hogy ő az egyik legjobb és legközelebbi barátom. Amikor nemrégiben
meghalt, úgy éreztem, sokkal nehezebb lesz az életem, ha nem tudhatom őt magam mellett;
olyan szikla volt, amelyre nyugodtan támaszkodhattam.
Svájcban voltam éppen, amikor 1983 nyarának végén értesültem halálos betegségéről;
agyvérzés érte és megbénult. A dolog nagyon fölkavart, bár buddhistaként jól tudom, a
bánkódásnak nem sok haszna van. Amint tehettem, visszatértem Dharamszalába, igen rossz
állapotban, de még életben találtam. Elméje friss volt, mint annak előtte, amit az egész életén
át folytatott szellemi tréningnek köszönhetett. Állapota néhány hónapra stabilizálódott, majd
gyors romlásnak indult; kómába esett, amelyből soha nem tért már magához, végül 1983.
december 25-én meghalt. S mintha csak nagyszerűségének valami további jelére is szükség
lett volna, teste a forróság ellenére sem kezdett bomlani, egészen a holtnak nyilvánítását
követő tizenharmadik napig. Úgy tűnt, hogy Ling rinpocse még mindig benne lakozik
klinikailag élettelen testében.
Fölidézve lemondásának körülményeit, teljességgel biztos vagyok benne, hogy hosszas
betegségét önszántából vállalta. Engem akart ily módon lassan önnön hiányához szoktatni.
Ám mindez csak a történet első, szomorúbb fele, tibetiekről lévén szó, most következik az
örömteli folytatás. Azóta megtalálták Ling rinpocsc újraszületését, aki ma egy hároméves,
ragyogó eszű, pajkos fiúcska. Fölkutatása egyike volt azoknak az alkalmaknak, amelynek
során a gyerek egyértelműen fölismerte a kereső csapat egyik tagját, akit – noha másfél éves
volt még csupán – nevén nevezett és mosolyogva odaszaladt hozzá. Utóbb elődje több
ismerősét is fölismerte.
Már első találkozásunkkor sem volt kétségem a fiú kiléte felől; az is nyilvánvaló volt, hogy
ismer engem, ugyanakkor tartózkodó tisztelettel viseltetett irántam. Nagy szelet csokoládét
adtam neki, de a kis Ling rinpocse jelenlétemben mindvégig egykedvűen álldogált, kitárt
karral és lehajtott fejjel. Alig hiszem, hogy bármely más apró gyerek képes lett volna rá, hogy
ne kóstolja meg a kezében tartott édességet, és hogy ilyen előírásszerűen álldogáljon. Amikor
azután a rezidenciámon fogadtam a fiút és a kapuhoz vezették, éppen úgy viselkedett, ahogy
elődje. Szemmel láthatóan ismerte az utat. Dolgozószobámba lépve úgy tűnt, nyomban
felismerte egyik szolgálómat, aki akkoriban törte el a lábát. Az apró emberke teljes
komolysággal átnyújtott neki egy katakendőt, majd nagy kacagással fölkapta Lobszang Gava
egyik mankóját és körbe-körbe szaladgált vele, mintha csak egy zászlórúd lett volna.
Egy másik megkapó történet kétéves korából való, amikor Bódh Gájába vittük, ahol előadást
tartottam. Rátalált hálószobámra, noha senkitől nem hallhatta, hol is van, négykézláb
fölkapaszkodott a lépcsőn és egy katakendőt terített az ágyamra. Ling rinpocse ma már a
szent szövegeket mondogatja, noha azt még nem tudhatjuk, hogy mire megtanul olvasni,
olyan lesz-e mint néhány másik fiatal tulku, akik úgy memorizálják a szövegeket, mintha csak
folytatnák, amit egyszer abbahagytak. Több kisgyereket is ismertem, akik könnyedén idéztek
több oldalnyit a szövegekből.
Ha ezekre a történetekre gondolunk, persze, van valami rejtélyes az újraszületések sorában,
mégis buddhistaként belátható, hogy például Mao, Lincoln vagy Churchill nem születhettek
egészen véletlenül.
A tibeti tudáskincs másik területe, amit nagyon szívesen vizsgáltatnék meg tudományosan,
az orvoslás rendszere. Gyökerei ugyan több mint kétezer évre nyúlnak vissza és különböző
forrásokból, így az ősi Perzsiából táplálkoznak, mára alapelvei teljességgel buddhistává
lettek, ami élesen megkülönbözteti a nyugati gyógyászattól. A tibeti medicina azt tartja
például, hogy a betegségek fő oka a tudatlanság, a vágy és á gyűlölködés.
E rendszer szerint a testet három fontosabb nöpa (gnod-pa) irányítja, ami szó szerint „ártót”
jelent, ám általában „nedv”-nek fordítják. E nöpákról úgy tartják, hogy mindenütt jelen
vannak a szervezetben, amely ennél fogva sohasem lehet teljesen mentes a különböző
kóroktól, vagy legalább is lehetőségüktől. Ha azonban a nöpákat sikerül egyensúlyban tartani,
a test egészséges marad, ám az egyik vagy másik fő ok által előidézett egyensúlyzavar
betegséget támaszt a szervezetben, amit általában a beteg pulzusának vagy vizeletének a
vizsgálatából állapítanak meg. Összesen tizenkét olyan pont van a kézen és a csuklón, ahol az
érverés mérhető, a vizelet elemzésére pedig szintén számos mód kínálkozik (színe, szaga stb.
alapján).
Ami a terápiát illeti, először is az életmód és az étrend jön szóba, ezután a gyógyszerek,
harmadjára az akupunktúra és a moxibuszció (egy sajátos, hővel történő kezelés), végül
negyedikként a sebészeti beavatkozás. A gyógyszerek természetes, szerves anyagokból
készülnek, amelyekhez olykor fémoxidokat és ásványokat (például porított gyémántot)
kevernek.
Eleddig nem sok klinikai kutatást végeztek a tibeti orvoslás jelentőségével kapcsolatban,
noha dr. Jese Dönden, az egyik korábbi orvosom Amerikában részt vett a Virginia Egyetem
laboratóriumi kísérletsorozatában, s úgy tudom, meglepően jó eredményeket ért el rákos
fehéregerek gyógyításában. Persze, rengeteg munkára van még szükség ahhoz, hogy a végső
következtetéseket levonhassák. Addig is elmondanám, hogy személyes tapasztalataim szerint
a tibeti orvoslás rendkívül hatásos, rendszeresen alkalmazom, s nem csupán gyógymódként,
de a betegségek megelőzésére is. Úgy találtam, hogy erősíti az egész szervezetet,
mellékhatásai elhanyagolhatók, aminek eredményeként hosszú és mély meditációim során
szinte soha nem éreztem fáradtságot.
A modern tudomány és a tibeti kultúra párbeszédének egy másik lehetséges területe inkább
az elméleti, mintsem a tapasztalati tudáskincshez tartozik. A részecske fizika egyik legújabb
felfedezése arra látszik utalni, hogy az elme és az anyag között nincsen lényegi különbség.
Rájöttek például, hogy ha a vákuumot (vagyis az üres teret) összenyomják, akkor olyan
részecskék keletkeznek, amelyek addig nem voltak ott jelen, vagyis mintha az anyag már
valahogy eleve benne létezne. Ezek a felfedezések összefüggésbe hozzák a tudományt a
buddhista mádhjamika filozófiának az ürességről szóló tanával, amely lényegében azt állítja,
hogy az elme és az anyag külön létezők ugyan, ám föltételezik egymást.
Nagyon is tudatában vagyok persze, hogy veszélyes dolog a hitet bármely tudományos
rendszerhez hozzákapcsolni, hiszen míg például a buddhista tanítás – születése után két és fél
évezreddel is – érvényes, a tudományos igazságok viszonylag rövid életűek. Ez nem jelenti
azt, hogy a jósokhoz hasonlóan én is úgy gondolnám, az éjszakát kint a fagyban töltő
szerzetesek mágikus képességekkel bírnak, ám kínai testvéreinkkel sem érthetek egyet, akik
szerint hasonló gyakorlatokkal, mi tibetiek, elmaradottságunkat és vadságunkat bizonyítjuk.
Ezt még a legrigorózusabb tudományos szemlélettel sem nevezhetjük tárgyilagos
állásfoglalásnak.
Ugyanakkor, valamely alapelv elfogadása nem jelenti azt, hogy igaznak tartunk minden vele
összefüggő dolgot, mint ahogy mulatságos lenne Marx és Lenin valamennyi kijelentésére
szolgaian bólintani, miközben tudjuk, hogy a kommunizmus tökéletlen rendszer. Mindenkor
óvatosan kell viselkednünk, ha olyasmivel van dolgunk, amit nem értünk teljesen; ilyenkor
persze a tudomány segítségünkre lehet. A dolgok végül is csak addig rejtélyesek, amíg nem
értjük őket.
Az említett vizsgálódások eredményei mindkét fél hasznára voltak, ám azt is észrevettem,
hogy az eredmények sosem lehetnek megbízhatóbbak, mint a hozzájuk vezető módszer.
Azért, mert nem találunk valamit, az még nem azt jelenti, hogy a dolog nem is létezik, csupán
azt, hogy a fölkutatására tett kísérlet sikertelen volt. (Ha a fémkereső detektor nem érzékel a
zsebemben egy nem fémből készült tárgyat, attól még a zsebem nem üres.) Óvatosan kell hát
eljárnunk vizsgálódásaink során, különösen olyan területeken, ahol korlátainkat maga a
természet jelölte ki. Példának okáért abból a tényből, hogy gondolataimat semmiféle
tudományos vizsgálat nem észlelheti, nem csupán az nem következik, hogy ezek a gondolatok
nem is léteznek, de az sem, hogy valamilyen más vizsgálati módszerrel ne lehetne kifürkészni
őket, s ez az a pont, ahol a tibetiek tapasztalata jelentőséggel bír. Elménk edzésével olyan
módszereket fejlesztettünk ki magunkban, amelyeket a tudomány egyelőre képtelen
megfelelően megmagyarázni. Ez hát a tibeti buddhizmusban az, amit „mágikusnak és
misztikusnak” tartanak.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Hírek Tibetből

1959 elején, ahogy a növekvő feszültségben mind közelebb jutottunk a szörnyű véghez,
eljutott hozzám a kínai hadsereg egyik Mao elnökhöz küldött jelentése. A jelentés szerint a
tibetiek nyugtalankodnak jelenlétük miatt, s annyi köztük az ellenálló, hogy a börtönök már
meg is teltek. Mao állítólag azt válaszolta, hogy nincs ok az aggodalomra, s nem kell törődni
a tibetiek érzelmeivel, ami pedig az engedetlenségüket illeti, föl kell készülni rá, hogy
szükség esetén az egész lakosságot börtönbe csukják. Emlékszem, mennyire elborzadtam
mindennek a hallatán; micsoda ellentétben volt ez azoknak a régi szép időknek az emlékeivel,
amikor még valamennyi lhászai foglyot fölismertem, sőt a barátomnak tekintettem.
Ekkoriból való az a történet is, amely szerint mikor Maónak a márciusi fölkelés után
jelentették, hogy helyreállt a rend, állítólag azt kérdezte: „És mi van a dalai lámával?”
Amikor közölték vele, hogy elmenekültem, annyit mondott: „akkor elveszítettük a csatát”.
Ezután a Nagy Kormányosról csak az újságokból és a BBC híreiből hallottam, Pekinggel
semmiféle kapcsolatom sem volt, ahogy az emigráns tibeti kormánynak sem, egészen Mao
1976 szeptemberében bekövetkezett haláláig.
Akkoriban éppen India legészakibb részén, a Dzsammu és Kasmír tartományban fekvő
Ladakhban tartottam kálacsakrabeavatást. A háromnapos szertartás másnapján Mao meghalt.
A harmadik napon egész reggel esett, majd délután olyan csodálatos szivárvány tűnt föl az
égen, amilyet még keveset láttam; tudtam, hogy ez csakis jó előjel lehet. Ám a Pekingben
bekövetkezendő drámai változásokra mégsem számítottam. Szinte azon nyomban
letartóztatták a négyek bandáját, amelyet Csiang Csing, Mao özvegye vezetett. Hamarosan
arra is fény derült, hogy a betegeskedő elnök háta mögül ténylegesen ők négyen vezették az
utóbbi években Kínát, gonoszul radikális politikát követve és támogatva a kulturális
forradalom továbbélését.
1977-ben azután bejelentették, hogy az akkori kínai elnök, Li Hszian-nien szerint a
kulturális forradalom sok kimagasló eredménye mellett károkat is okozott; ez volt az első jele
annak, hogy a kínai vezetés végre szembenéz a valósággal. Ezt egy Tibettel kapcsolatos,
békülékeny hangú nyilatkozat követte, amikor is áprilisban Ngabo Ngavang Dzsigme (aki
addigra a pekingi kormányzat magas rangú tagjává lett) nyilvánosan kijelentette, hogy Kína
üdvözölné, ha visszatérne a dalai láma „és Indiába menekült követői”. A hatvanas évektől
kezdve a kínaiak mindenkit visszahívnak Tibetbe, mondván, hogy tárt karokkal várják a
menekülteket.
Az említett nyilatkozat nagyszabású propaganda kampány kezdetét jelentette, amelynek az
volt a célja, hogy visszacsalogasson bennünket. Mind többet hallhattunk „Tibet eddig soha
nem látott boldogságáról”, majd Mao kijelölt utóda, Hua Kuo-feng hamarosan követelni
kezdte a legkülönbözőbb tibeti hagyományok felelevenítését, így aztán húsz év óta először az
idősebbek ismét körbejárhatták a Dzsokhangot és a nemzeti viseletet is újra föl lehetett ölteni.
Sokat ígérő jelek voltak ezek, s nem is az utolsók a reményt keltő jelenségek közül.
1978. február 25-én legnagyobb meglepetésemre és örömömre a pancsen láma kiszabadult
csaknem egy évtizedes fogságából. Az akkor politikai pályája csúcsa felé tartó Hu Jao-pang
nemsokára módosította Li Hszian-nien értékelését is a kulturális forradalomról, kijelentvén,
hogy az kizárólag negatív tapasztalatokkal járt és semmi módon nem szolgálta Kína hasznát.
Mindez figyelemre méltó haladásnak tűnt, azt azonban tudtam, hogy ha a kínaiak csakugyan
másképp kezdenek gondolkozni, akkor annak Tibet megnyitása lesz az igazi jele. Ezért a
március 10-én (a tibeti népfelkelés 19. évfordulója alkalmából) tartott beszédemben fölhívtam
a kínai hatóságokat, hogy bármiféle korlátozás nélkül nyissák meg Tibetet az idegenek előtt,
és azt is javasoltam, engedélyezzék, hogy az emigráns tibetiek meglátogathassák az elfoglalt
területeken élő hozzátartozóikat és fordítva. Úgy gondoltam, ha a hatmillió tibeti élete
csakugyan olyan páratlanul boldog és virágzó, akkor egyedül efféle érvekkel tárgyalhatunk;
csakis így nyílik módunk, hogy megvizsgáljuk ezeknek a kijelentéseknek az igazságát.
Javaslataim, meglepetésemre, visszhangra találtak, mert az első külföldiek nemsokára Tibet
földjére léphettek, és kívánságomnak megfelelően arra is előkészületek történtek, hogy az
országon belül, illetve kívül élő tibetiek meglátogathassák egymást, noha nem minden
korlátozás nélkül.
Az ijedtség Kínában akkor tört ki, amikor Indiában is fontos változások történtek. 1977-ben
Indira Gandhi elveszítette azokat a választásokat, amelyeket a szükségállapot után saját maga
írt ki. Hivatalában Morardzsi Deszái úr követte, akinek Dzsanata pártja az indiai függetlenség
kivívása óta először volt képes legyőzni a Kongresszus Pártot. Gandhi asszony később ismét
hatalomra került, de még azt megelőzően roppant mód zavarta a kínaiakat a mi közeli és
bizalmas kapcsolatunk Deszái úrral, akit már 1956-ban történt első találkozásunk óta
kedveltem.
Noha nagyon idős már (e sorok írásakor is él), továbbra is közeli barátomnak tekinthetem.
Megnyerő személyiség, csodálatos arccal, teli élettel, akit semmiféle gond nem gyötör.
Bizonyára vannak hibái, ám lényegesebb az én szememben, hogy Mahátma Gandhihoz
hasonlóan rendkívül szerény életet él. Szigorú vegetáriánus étrendet tart, nem fogyaszt
alkoholt és nem is dohányzik. Mindenkivel nyíltan viselkedik, olykor fölmerült bennem, nem
túlzottan őszinte-e. Ha ez hátrány volt is a politikában, engem azonnal megnyert a tibeti nép
iránt érzett őszinte barátsága. Egyszer azt írta nekem, hogy az ind és a tibeti kultúra egyazon
bódhifának két ága, ami teljességgel helytálló; ahogy már kifejtettem, a két ország közötti
kapcsolatok igen mélyen gyökereznek. Sok indiai tartja Tibetet földi mennyországnak, vagyis
az istenek és a szent helyek földjének. A Tibet déli részén magasodó Kailás hegység és a
délnyugati Manaszarovár tó a hívő indiaiak zarándokhelye, mi tibetiek pedig mindig is Indiát
tekintettük Árjabhúminak, azaz a szent földnek.
1978 vége felé újabb reményt keltő esemény történt: Teng Hsziao-ping lett Kína első
embere, aki a mérsékeltebb irányzat vezetője volt. Mindig is úgy éreztem, hogy Teng egyszer
nagy dolgokra lesz képes országáért. Amikor 1954–55-ben Kínában jártam, többször
találkoztam vele, s mély benyomást tett rám. Hosszabban soha nem beszélgettünk,
közelebbről nem ismertem, de úgy emlegették, mint rendkívül határozott és tehetséges
politikust.
Emlékszem, amikor utoljára láttam, az apró ember a roppant karosszékben üldögélve lassú
módszerességgel narancsot hámozott. Nem sokat szólt, de látszott, hogy élénken figyel
mindarra, amit neki mondanak. Akkoriban is erős embernek találtam, most pedig úgy tűnt,
hogy ráadásul bölcs is. Jó néhány hatásos jelmondattal indított, mint: „Fontos, hogy a
tényeken számon kérjük az igazságot”. „Mindegy, hogy fekete-e a macska vagy fehér, csak
fogja meg az egeret”. „A rút ábrázatot hasztalan leplezi az ember”. Mindezeken kívül pedig
úgy látszott, leginkább a gazdasággal és oktatással törődik, mintsem az elmélettel és a
szokásos üres frázisokkal.
1978 novemberében azután nagy ünnepség keretében, nyilvánosan szabadon bocsátottak
Lhászában harmincnégy foglyot, zömmel egykori idősebb tisztviselőimet, akik úgymond az
utolsó „lázadó vezérek” voltak. A kínai újságok szerint egyhónapos körutazásra vitték őket az
„új Tibetbe”, majd állást kínáltak nekik, vagy ha úgy kívánták, külföldre mehettek.
Az új év beköszöntével sem apadt a rendkívüli események áradata. 1979. február 1-én,
véletlenül épp azon a napon, amikor az Egyesült Államok formálisan is elismerte a Kínai
Népköztársaságot, a pancsen láma tizennégy év óta először szólalt meg nyilvánosan, és
azokhoz csatlakozott, akik hazahívták a dalai lámát és a többi emigránst: „Ha a dalai láma
valaha is jólétben és boldogságban akarta látni a tibeti tömegeket, most ne legyenek kétségei
afelől, hogy népe így él. Biztosíthatom, a tibetiek mostani életszínvonala sokszorosan
meghaladja a régi társadalomban élőkét.” Egy hét múltán ezt a fölhívását megismételte a
lhászai rádió is, közölvén, hogy különbizottságot hoznak létre a külföldről hazatérő tibetiek
fogadására.
 Újabb egy hét múlva váratlanul az Uttar Prades állambeli Kanpurba érkezett Gjalo
Thondup, jómagam ott egy vallási konferencián vettem részt. Meglepetésemre elmondta,
néhány régi és megbízható barátjától úgy hallotta Hongkongban (ahol ma is él), hogy a
Hszin-hua, vagyis az Új Kína Hírügynökség, amely Kína hivatalos képviselete a brit
gyarmaton, keresi velem a kapcsolatot. Ezután Teng Hsziao-ping személyes megbízottjával is
találkozott, akitől megtudta, hogy a kínai vezető tárgyalásokat óhajt kezdeni a dalai lámával,
és jószándékának jeleként megbeszélésre hívták Gjalo Thondupot Pekingbe, de bátyám ezt
visszautasította, mert először az én véleményemre kíváncsi.
Váratlan volt ez az egész, először szóhoz sem jutottam. Annak a két évnek a fejleményei
nagyon ígéretesnek látszottak, csakhogy amint az indiai mondás tartja, „a kígyómarta ember a
kötéltől is fél”. Márpedig a tapasztalataim azt súgták, hogy a kínai vezetés, sajnos,
megbízhatatlan. Nemcsak hazudoznak, de amikor ez kiderül, még csak nem is szégyenkeznek
miatta. Míg zajlott a kulturális forradalom, „óriási siker”-ként emlegették, utóbb már
tévedésnek minősítették, de a megbánás legapróbb jele nélkül. Arra sem utalt semmi, hogy a
kínai vezetők valaha is betartották volna az ígéreteiket; noha a tizenhét pontos „egyezmény”
tizenharmadik cikkelye leszögezte, hogy a kínaiak „egyetlen tűt, egy szál cérnát sem vesznek
el önkényesen” a tibetiektől, mégis, lám az egész országot kifosztották, nem is szólva arról,
hogy az emberi jogokat is semmibe veszik. A kínaiak gondolkodásában, talán azért, mert
olyan sokan vannak, az emberi életnek láthatóan nincs nagy értéke, különösképp, ha
tibetiekről van szó. Ezért tartottam szükségesnek, hogy rendkívüli óvatossággal járjak el.
Eközben, persze, jól tudtam, sőt ma is meggyőződésem, hogy az emberek közötti
konfliktusokat csakis a párbeszéd képes megoldani. Abból tehát semmi baj sem származhat,
ha meghallgatom a kínaiak mondandóját. Reméltem, hogy mindketten kifejthetjük
véleményünket, takargatni valója egyikünknek sem volt. Mi több, ha a pekingi hivatalos
szervek tényleg komolyan gondolják a dolgot, még egy tényföltáró küldöttséget is
kiküldhetünk, hogy tájékozódhassunk a valódi helyzetről.
Ilyen megfontolásokból, valamint annak tudatában, hogy az igazság a mi oldalunkon áll,
megbíztam bátyámat, hogy találkozzon a kínai vezetőkkel, s majd azután meglátjuk, hogyan
tovább. Úgy éreztük, ez a döntés felel meg leginkább a tibeti nép érdekeinek. Ezzel
egyidőben Kína indiai követségén keresztül javasoltam Pekingnek, hogy Dharamszalában
összeállított tényföltáró küldöttség látogasson Tibetbe, hogy az ottani helyzetről
beszámolhasson nekem. Bátyám is megkértem, puhatolózzon Pekingben, vajon
megvalósítható-e ez a terv.
Nem sokkal később újabb izgalmak értek, meghívás érkezett Mongólia és a Szovjetunió
buddhista közösségeitől. Tudtam jól, ha elmegyek, pekingi barátaim nem fognak ennek
örülni, ugyanakkor buddhista szerzetesként, ráadásul dalai lámaként kötelességemnek
éreztem, hogy vallásom híveinek a szolgálatára álljak. De különben is, hogyan utasíthatnám
vissza annak a népnek a meghívását, amelyiktől a címemet kaptam? Ráadásul ha egyszer
magas rangú (bár mozgásában szigorúan korlátozott) kínai állami tisztviselőként nem
valósulhatott meg az oroszországi utazás álma, miért mulasztanám el az alkalmat most, mint
tibeti menekült? Boldogan elfogadtam a meghívást.
Az utazással kapcsolatban semmilyen negatív visszajelzés nem érkezett, amikor pedig
március vége felé Gjalo Thondup visszatért Dharamszalába, beszámolt róla, hogy a kínaiak
elfogadták a Tibetbe küldendő tényföltáró bizottságra vonatkozó javaslatomat is, ami roppant
mód föllelkesített. Úgy tűnt, hogy Kína végre békés szándékkal közelít a tibeti ügy
megoldásához. A bizottság látogatását augusztusra tűztük ki.
Eközben június elején Moszkván át Mongóliába indultam. Moszkvába érkezve otthon
éreztem magam, az elnyomásnak Kínából oly jól ismert légkörét tapasztalhattam ismét. A
külsőségek azonban nem vezettek féle. Látnom kellett, hogy az emberek, akikkel találkoztam,
alapjában véve kedvesek és jók, ráadásul meglepően naivak. Ez utóbbira akkor ébredtem rá,
amikor az egyik orosz napilap munkatársa interjút készített velem. Valamennyi kérdését azért
tette föl, hogy bókokat csikarjon ki belőlem, s ha bármit mondtam, ami nem a rendszer
mellett szólt, vagy nem egészen arra számított, szúrós szemmel nézett rám. Egy másik
újságíró, miután föltette előre fölírt kérdései közül az utolsót is, szerényen és végtelen
egyszerűséggel megkérdezte: „Ön szerint mit kérdezhetnék még?”
Bárhol jártam is Moszkvában, az egyformaság máza alatt ugyanezt a kedvességet
tapasztaltam. Ez is megerősített a hitemben, hogy senki a világon nem akar tudatosan
szenvedést. Ismét ráébredhettem arra, milyen fontos az emberekkel való személyes
találkozás; a saját szememmel láthattam, hogy az oroszok épp oly kevéssé szörnyetegek, mint
a kínaiak, a britek vagy az amerikaiak. Különösen megindított az a meleg fogadtatás,
amelyben az orosz ortodox egyház részesített.
Moszkvából a Burját Köztársaságba utaztam, ahol az egyik buddhista kolostorban töltöttem
egy napot. Közvetlenül senkivel sem beszélhettem ugyan, de az imákat megértettem, hiszen
tibetiül mondták őket, ugyanúgy használják ezt a nyelvet, ahogyan a katolikusok az egész
világon a latint. A szerzetesek írnak is tibetiül, de azt is fölfedeztem, hogy nyelv nélkül is
megértjük egymást. Belépvén a kolostorba feltűnt, hogy sok szerzetes és világi hívő
könnyezik; érzelmeik efféle spontán kinyilvánítására a tibetiek is hajlamosak. Ezt a közös és
jellemző tulajdonságunkat a rokonság jeleként értelmeztem.
Burjátföld fővárosában, Ulan-Udéban áll egy kolostor, ami az egyik legérdekesebb látnivaló
volt számomra a Szovjetunióban. Sztálin hatalmának csúcspontján, 1954-ben építették,
aminek okára ugyan nem sikerült rájönnöm, azt azonban fényesen bizonyította a tény, hogy a
spiritualitás mennyire mélyen gyökeredzik az emberben. Aligha lehetséges kiirtani belőle,
vagy ha netán mégis, hát nagyon nehéz. Honfitársaimhoz hasonlóan a burjátok is
iszonyatosan megszenvedtek a hitükért, sőt, szenvedéseik jóval hosszabb ideje tartanak a
miénknél. Ám bárhová is mentem, mindenütt azt tapasztaltam, a legapróbb alkalom elég
ahhoz, hogy lelki életük kibontakozzék.
Mindez megint csak azt a meggyőződést erősítette bennem, hogy alapvetően fontos lenne a
buddhizmus és a marxizmus, de végső soron valamennyi vallás párbeszéde a materialista
gondolkodás minden irányzatával. Hiszen kiegészítik egymást, még akkor is, ha általában,
sajnos, úgy gondolják, hogy szemben állnak. Ha a materializmus és a technikai civilizáció
valóban megoldást hozna az emberiség minden problémájára, akkor a legfejlettebb ipari
országokban csupa mosolygó arcot kellene látnunk. S hasonlóképp, ha az ember egyedüli
dolga az lenne, hogy lelki életével törődjék, mindenki boldogan élne hitében. Csakhogy akkor
nem volna fejlődés, márpedig ez anyagi és szellemi téren is nélkülözhetetlen. Az emberi
fejlődés elakadása, az ember számára maga lenne a végzet.
Ulan-Udéból Ulánbátorba, a mongol fővárosba repültem, ahol szerzetesek egy csoportja
kitörő lelkesedéssel fogadott. A nekem szóló örömnek és fölszabadultságnak nemigen
örülhettek a hatóságok, mert míg az első nap mindenütt tülekedtek az emberek, hogy
megérinthessenek, másnap reggelre mindenki szoborrá dermedt, a szemekben pedig
könnyeket láttam. Senki nem lépett hozzám akkor sem, amikor meglátogattam azt a házat,
ahol a század elején elődöm megszállt. Később egyvalakinek sikerült kijátszania az
ellenőrzést; kilépve az egyik múzeumból, valami különösen éreztem, amikor kezet fogtam a
kapunál álló férfival. Egy kis rózsafüzért adott így át, hogy áldjam meg azt. Nagy fájdalom és
részvét töltött el.
Ebben a múzeumban láttam egy képet: egy szerzetes hatalmasra tátott szájába nomádok
vonulnak be állataikkal: nem volt nehéz kitalálni, a vallásellenes propaganda egyik eszköze
volt ez is. Közelebbről is szemügyre szerettem volna venni, mire kalauzom idegesen
megpróbált elvonszolni a kommunista hangulatkeltés e meghökkentő darabjától.
Megnyugtattam, hogy nem jövök zavarba az ilyesmitől, ezért nem szükséges előlem
eltitkolni. Meg kell hagyni, valami igazság azért volt a kép mondanivalójában, s ezzel szembe
is kell néznünk. Minden vallás okozhat kárt, hasznot húzhat az emberek szorgalmas
munkájából, ahogy a kép sugallta. Csakhogy ez nem magának a vallásnak a vétke, hanem
azoké az embereké, akik azt gyakorolják.
Egy másik kiállítás is érdekes epizód színhelye volt. A kálacsakra-mandala egyik
ábrázolását nézegettem, s észrevettem rajta néhány hibát. De az idegenvezető ifjú hölgy nem
tudott ezekről, s tovább magyarázta nekem a mandala jelentését, mikor közbeszóltam: „Nézze
csak, ezekben a dolgokban én vagyok a szakértő, nem volna helyesebb, ha én magyaráznám
el Önnek?” Ezután sorban rámutattam a mandalaábrázolás pontatlanságaira. Készséggel
fogadta, engem pedig megelégedéssel töltött el az eset.
Ahogy megismertem a mongolokat, észre kellett vennem, milyen erős szálakkal
kapcsolódnak össze országaink. Először is: egy a vallásunk. Említettem már, hogy valamikor
számos mongol tudós járt Tibetben és nagyban gyarapították kultúránkat és vallásunkat. A
tibetiek több olyan vallási szöveget olvasnak, amely mongol szerzőtől származik. Sok közös
szokásunk is van, például a katakendők ajándékozása (azzal az apró különbséggel, hogy míg a
mi kendőink fehérek, a mongoloké halványkék vagy palaszürke). A párhuzamosságokat
fürkészve azt is észrevettem, hogy történetileg Mongólia épp olyan kapcsolatban áll Tibettel,
mint Tibet Indiával. E tényt szem előtt tartva azután megszerveztem a közösségeink közötti
diákcserét, felújítva ezzel a két ország között fönnálló régi-régi kapcsolatokat.
Utam végére sok kedvező tapasztalatot gyűjtöttem össze mind a Szovjetunióban, mind
Mongóliában; ezek egy része a látható anyagi fejlődéssel volt kapcsolatos. Különösen az
utóbbi országra igaz ez, ahol az ipar, a mezőgazdaság és az állattenyésztés jelentős haladást
ért el. Azóta jártam még egyszer (1987-ben) Oroszországban, s úgy találtam, hogy a légkör
rendkívüli mértékben javult. Kézzel fogható bizonyítéka ez annak, hogy a politikai szabadság
közvetlenül összefügg az emberek mindennapi közérzetével. Most, hogy kifejezhették igazi
érzéseiket, máris sokkal boldogabbak voltak.

1979. augusztus 2-án az emigráns tibeti kormány öt tagból álló küldöttsége Új-Delhiből
Pekingen át Tibetbe indult. Nagy gonddal válogattam ki a csoport tagjait. Fontos volt, hogy a
lehető legtárgyilagosabb beszámolót kapjam tőlük, ezért olyanokat bíztam meg, akik nemcsak
a kínai lerohanás előtti Tibetet ismerték, hanem a modern világról is voltak tapasztalataik.
Arról is gondoskodtam, hogy mindhárom tartomány szülöttei képviseltessék magukat.
Bátyám, Lobszang Szamten is a delegáció tagja lett. Régóta levetette már a szerzetesi
öltözetet, így egész családunkból egyedül én maradtam a szangha tagja. Új öltözékével és
külsejével az akkori divatnak áldozott; hosszú haja és tömött, lecsüngő bajusza volt, „lezser
holmikat” hordott. Picit féltem is, hogy Tibetben még azok sem fogják fölismerni, akik
különben emlékeznek rá.
Ma, tíz év múltán, még mindig nem egészen értem, mire számított a pekingi vezetés, milyen
benyomásokat szerez majd az „új Tibetről” a küldöttség. Úgy hiszem, meg lehettek róla
győződve, hogy Tibet népét olyannyira elégedettnek, az országot pedig virágzónak találják
majd, hogy belátják, az emigrációnak nincs többé értelme. (És csakugyan, a kínai hatóságok
attól tartva, hogy a baloldali érzelmű helyi lakosság valahol még rátámad a delegációra,
meghagyta a tibetieknek, hogy tiszteletet tanúsítsanak a küldöttek iránt!) Azt is gyanítom,
hogy a dalai láma és a tibeti emigráns kormány zavarta a világ vélekedése iránt egyre
nagyobb érzékenységet tanúsító kínai politikai vezetést, így aztán mindenáron vissza akartak
csalogatni bennünket.
Szerencsénkre elbízták magukat, ami abból is látszott, hogy az első tibeti küldöttség még
Pekingben tartózkodott, amikor beleegyeztek három újabb delegáció kiküldésébe.
Öt képviselőm két hetet töltött Pekingben, a tárgyalások eredményeképpen megtervezték
négyhónapos útjukat, amelynek során keresztül-kasul bejárják Tibetet. Amikor Amdóba
érkeztek, a dolog máris kezdett a kínaiak számára kényelmetlenné válni. Küldöttjeinket
mindenfelé körülvette a tömeg, különösen a fiatalok áldást kértek, valamint felőlem
érdeklődtek, ami bosszantotta a kínaiakat, s kétségbeesve jelezték a lhászai illetékeseknek,
hogy mire számíthatnak. Azok válasza úgy szólt, hogy „hála a fővárosi lakosság magas szintű
politikai nevelésének, semmiféle zavargás nem törhet ki”.
Mégis az öt emigráns, útja minden lépésénél, tomboló fogadtatásban részesült, és Lhászában
is hatalmas tömeg várta őket. A magukkal hozott fényképeken látható, sok ezernyi üdvözlő
tolongott az utcákon, noha mindenkit fölszólítottak, hogy maradjon távol az eseménytől.
Egyik képviselőnk a városban tanúja volt, amikor az egyik idősebb kínai káder így szólt a
társához: „Ezen az egyetlen napon az elmúlt húsz év minden erőfeszítése odalett”.
Parancsuralmi rendszerekben gyakran választja el szakadék a vezetéstől a népet, itt mégis
feltűnő volt, hogy a kínaiak mennyire rosszul számoltak a tibeti lakosság érzéseivel. Hiába
állt rendkívül hatékony hírszerzés a rendelkezésükre, hogy az efféle megnyilvánulásoknak
elejét vehessék, semmit sem tudtak a valós helyzetről. Mégis ragaszkodtak a tájékozódás és
tájékoztatás addigi módszereihez. Amikor például a következő évben Hu Jao-pang, a
kommunista párt akkori első titkára, Teng örököse Tibetbe látogatott, egy kínaiak által épített
Potemkin-faluban járatták vele a bolondját. Hasonlóképp, mesélték, hogy amikor 1988-ban
egy prominens kínai vezető Lhászában járt, megkérdezett egy öregasszonyt, mi a véleménye a
tibeti helyzetről. A néni persze hibátlanul előadta a párt akkori irányvonalát, s a politikus meg
volt róla győződve, hogy a tibetiek igazi érzéseivel szembesül. Pedig tudhatta volna, hogy a
szigorú büntetésektől fenyegetve, senki sem kezd panaszkodni. Érthetetlen; mintha a kínai
vezetők önmagukat akarnák becsapni.
Hu Jao-pangot szerencsére nem sikerült teljesen félrevezetni. Nyilvánosan adott hangot
megrendülésének a tibeti állapotok láttán, s még azt a kérdést is fölvetette, hogy vajon a
Tibetnek juttatott pénzt mind a folyóba szórták-e, merthogy látszatja nincs sehol. Ezután
megígérte, hogy az elfoglalt Tibetben tartózkodó elvtársak nyolcvanöt százalékát visszahívják
Kínába.
Ezekről a tervezett lépésekről utóbb nemigen lehetett hallani; Hu Jao-pang fölemelkedése
nem tartott sokáig, nemsokára lemondatták a kommunista párt főtitkári tisztjéről. Én hálával
gondolok rá, hisz nagy bátorsággal tárta föl a kínaiak Tibetben elkövetett vétkeit, ami jelzi,
hogy még az ottani vezetők közül sem mindenki támogatta a kormány külföldön gyakorolt
elnyomó politikáját. S ha Hu beismerése nem volt hatással a tibeti területek kínai
tisztviselőire, hát bizonyára hatott rájuk a december végén Dharamszalába visszatérő első
küldöttségünk jelentése.
Amikor 1979 októberében megérkeztem két hosszabb utamról (Oroszországban,
Mongóliában, Görögországban, Svájcban, s végül az Egyesült Államokban jártam), addigra a
küldöttség öt tagja is hazatért. Több száz tekercs filmet, sok órás, szalagra vett interjúkat
hoztak magukkal, elegendő általános értesülést ahhoz, hogy hónapokig folyhassék az
egybevetés, kivonatolás és elemzés munkája. Több mint hétezer levél is volt a
poggyászukban, amelyeket az emigrációban élő tibeti családoknak küldtek; több mint húsz év
óta ez volt az első posta Tibetből.
A küldöttségnek az „új” Tibetben szerzett benyomásai, sajnos, roppant kedvezőtlenek
voltak. Amellett, hogy könnyes szemű tibetiek követték minden lépésüket, azt is bőségesen
megtapasztalhatták, milyen rendszeresen és könyörtelenül igyekeznek a kínai hatóságok ősi
kultúránkat megsemmisíteni. Ezenkívül gyakori volt többfelé az évekig tartó éheztetés
következtében a tömeges éhhalál, gyakoriak a nyilvános kivégzések, az emberi jogok
visszataszító, durva megsértései. Ez utóbbiak közé tartoznak olyan esetek, amikor gyerekeket
raboltak el, hogy kényszermunkára vagy „továbbképzésre” vigyék őket Kínába, ártatlan
polgárokat börtönöztek be, vagy szerzetesek és apácák ezreit ölték meg koncentrációs
táborokban. Szörnyű litániába folyt össze ez ez egész jelentés, amelyet tucatnyi fénykép
illusztrált rommá döntött, magtárnak, üzemnek vagy istállónak használt kolostorokról.
Amikor a kínai hatóságok értesültek jelentésünkről, tájékoztattak, hogy semmiféle bírálatot
nem kívánnak hallani sem a delegátusok, sem bármely tibeti emigráns részéről. Amíg az
országon kívül élünk, mondták, semmilyen jogunk sincs bírálni azt, ami az országon belül
történik. Amikor Lobszang Szamten beszámolt nekem erről, egy ötvenes években történt eset
jutott az eszembe. Egy kínai párttag megkérdezte az egyik tibeti tisztviselőt, mi a véleménye
a kínai uralomról, mire az így válaszolt: „Először engedjetek ki az országból, azután majd
elmondom”.
A küldöttség ugyanakkor reménykeltő híreket is hozott magával. Pekingben például
találkoztak néhány pártiskolán tanuló tibeti hallgatóval, akik nem követték vakon a marxista,
Kína-barát politikát, hanem kiálltak a tibeti szabadság ügye mellett. Annak alapján pedig,
hogy hány és hány hétköznapi tibeti ember mutatta ki a kínai hatóságokkal dacolva a dalai
láma iránt érzett szeretetét és tiszteletét, csak arra következtethetünk, hogy népünk lelke
aligha tört meg. Valójában az elkeserítő körülmények csak elszántságukat növelték.
Az első küldöttség másik kellemes élménye a pekingi találkozás volt a pancsen lámával. A
kínaiak korábban kegyetlenül bántak vele, meg is mutatta öt honfitársának a kínzások
nyomait a testén. Elmesélte, hogy miután elmenekültem, a kínai hadsereg egy ideig nem
zaklatta tasilhunpói kolostorát, ám amikor ő maga is bírálni kezdte az új urakat, csapatokat
küldtek ellene. 1962-ben aztán fölkérték, hogy foglalja el a helyemet az Előkészítő
Bizottságban, amit visszautasított, és egy hetvenezer kínai írásjegyből álló panaszjegyzéket
küldött Mao elnöknek. Erre megfosztották hivatalától (noha előzőleg Mao arcátlanul
biztosította róla, hogy kivizsgálják észrevételeit), a Tasilhunpóba visszatért néhány idősebb
gondnok-szerzetest pedig bűncselekmények elkövetésének vádjával letartóztatták és a
büntetéssel egész Sigace lakossága előtt megszégyenítették őket.
1964 elején a pancsen lámának váratlanul lehetőséget adtak a kínai vezetéssel lojális
szereplésre. Meghívták, hogy az egyetlen napra föltámasztott mönlam ünnepen tartson
beszedet a lhászaiaknak, amibe bele is egyezett. Csakhogy, a kínaiak legnagyobb
meglepetésére az összegyűlt tömeg előtt a dalai lámát emlegette a tibeti nép igazi
vezetőjeként, és a beszédét is ezzel a fölkiáltással fejezte be: „Sokáig éljen a dalai láma!”
Rövidesen letartóztatták, majd egy tizenhét napos, titkos tárgyalás után eltűnt. Sokan attól
tartottak, hogy őt is megölték, ám kiderült, előbb házi őrizetben volt, majd Kína
legbiztonságosabb börtönébe zárták, ahol szörnyű kínzások és politikai „átképzés” várt rá.
Olyan borzasztó körülmények között tartották, hogy többször is öngyilkosságot kísérelt meg.
Most kiderült tehát, hogy a pancsen láma él és viszonylag jól érzi magát. Magának Tibetnek
az egészsége viszont ugyancsak megrendült. Az ország gazdasága átalakult és mindenből több
volt ugyan, csakhogy ebből a tibetiek semmit nem láttak, minden árú a megszállókat
gazdagította. Voltak például már gyárak, szemben a korábbi időkkel, ám az összes termékük
Kínába került. A gyárakat különben kizárólag a gazdaságosság figyelembevételével
telepítették, és így is üzemeltek, aminek természetesen meglett a hatása a környezetre.
Ugyanígy építették a vízierőműveket is. A városok kínai negyedei fényárban úsztak, míg a
tibetiek lakta kerületekben jó, ha egy-egy 15-20 wattos égő pislákolt a szobában, s még ezek
is gyakran kialudtak, különösen télen, amikor a megnövekedett fogyasztási igényeket csak a
város másik felében tudták kielégíteni.
Ami a mezőgazdaságot illeti, a kínaiak ragaszkodtak hozzá, hogy a hagyományos árpa
helyett téli búza kerüljön a földbe, mivel ők szívesebben fogyasztották a búzát, mint az árpát.
Az új, intenzív művelési módszereknek aztán az lett az eredménye, hogy egy-két
rekordtermést több éves éhínség követett. A változtatások következtében a vékony,
gyöngécske fölső földréteg hamarosan erodálódott és helyére több kilométeres mélységben a
sivatag nyomult be.
A föld többi erőforrását is kizsákmányolták, az erdőgazdálkodás például, a hírek szerint,
1955 óta csaknem ötvenmillió fát vágott ki és több millió hektárnyi területen teljesen
kipusztult minden növényzet. Az állattenyésztés ugyan néhol rendkívüli eredményeket
produkált, volt ahol tízszer annyi állat legelt ugyanakkora területen, mint korábban, másutt
azonban a környezet kizsákmányolása oda vezetett, hogy a terület alkalmatlanná vált a
legeltetésre, s egész ökológiai egységek semmisültek meg. Az egykor mindenfelé elterjedt
szarvas, kjang- és drongcsordák mára mindenünnen eltűntek, a kacsák régebben oly
megszokott csapatait ma már sehol sem látni.
Az egészségügyről szólván, a kínaiak valóban annyi kórházat építettek, amennyiről a hírek
tájékoztattak, ám ezek nyíltan előnyben részesítették az idegen lakosságot. Ha egy kínainak
vérátömlesztésre volt szüksége, a kellő vért tibeti „önkéntesektől” vették le.
Sokkal több iskola is nyílt, mint addig valaha, de az oktatási program a kínaiakat szolgálta.
A küldöttség tagjai hallottak például olyasmiről is, hogy a helyi hatóságok a tibeti oktatásban
jelentett eredményeikért kapott pénzt saját gyerekeikre fordították. A tibetieket főképp kínai
nyelven tanították, s olyan célkitűzésekről is lehetett hallani, hogy „tizenöt éven belül”
eltörlik magát a tibeti nyelvet is. Számos iskola valójában nem volt egyéb, mint gyerekek
számára létrehozott munkatábor. Egyedül az a mintegy másfél ezer, kiemelkedő tehetségnek
tartott gyerek részesült megfelelő képzésben, akiket erőnek erejével Kínában működő
intézetekbe küldtek, mondván, hogy ezzel is erősítik az „egységet”.
A küldöttség tapasztalhatta a közlekedés megszervezését is Tibetben; keresztbe-kasul utak
szelték át az országot, amelyek csaknem minden települést összekapcsoltak. Ezerszámra
jelentek meg gépjárművek is, főként súlyos teherautók, ám valamennyi a kínai kormány
tulajdona. A közönséges tibeti csak engedéllyel utazhatott, s ha a szabályok veszítettek is
újabban szigorukból, ennek nagyon kevés honfitársam látja csak hasznát.
Az áruellátással is hasonló volt a helyzet; mint már szóltam róla, áru volt ugyan, de csak
néhány tibeti tudta megvásárolni őket, a többség nyomorult szegénységben tengődött. A
küldöttség arról is értesült, hogy egészen a legutóbbi időkig olyan szigorú élelmiszerfejadag-
rendszer volt érvényben, amely egy-egy hónapra jelölte ki a a jegyekre kiosztható
mennyiséget, de az húsz napra sem volt elegendő. Miután elfogyott, az emberek leveleket
vagy füvet ettek. Az egy hónapra szóló vaj adag például annyi volt, amennyit annak előtte
egyetlen tea ízesítéséhez használtak, éppen hogy bekenhették vele az ajkukat. Az emberek
lesoványodtak a hiányos táplálkozástól, és a szó szoros értelmében rongyokban jártak. Hol
voltak már azok a vidám díszek és ékszerek, amelyekkel annak idején még a legkevésbé
jómódú tibeti is büszkélkedhetett.
A szörnyű nélkülözés mellett a népet még elképesztő adókkal is sújtották, noha azokat nem
adóknak, hanem „bérleti díjaknak” és efféléknek nevezték. Még a nomádok is fizettek azért,
hogy élhessék a maguk igénytelen életét. Összességében tehát a Tibet számára kidolgozott
kínai gazdasági program maga is a kínzás egyik válfaja volt.
Mintha mindez nem volna elég, a küldöttség megállapítása szerint brutálisan elnyomták a
kultúrát is. Az egyeden engedélyezett dalfajta a kínai dallamra énekelt politikai dicshimnusz
maradt. A vallást betiltották, kolostorok és zárdák ezreit szentségtelenítették meg; küldötteink
értesültek róla, hogy mindezt milyen módszerességgel hajtották végre. Az ötvenes évek
végétől kezdve minden szent helyet hivatalnokok látogattak meg azzal, hogy fölmérik a
területet, majd munkások jelentek meg és teherautóra raktak mindent, amit értékesnek
találtak. A zsákmány egyenesen Kínába ment, ahol beolvasztották, amit lehetett, vagy
kemény valutáért eladták a nemzetközi piacon. Ezek után újabb munkások érkeztek, akik
minden egyéb használható holmit elvittek, még a tetőcserepet és a gerendákat is. Végezetül
egy a helyi lakosságból összeválogatott és odaterelt csoportot arra kényszerítettek, hogy
„mutassák ki megvetésüket” a régi társadalom és a „korrupt” szerzetesek iránt. Heteken belül
az egészből csak romok maradtak.
E kolostorok értékei képezték Tibet csaknem egész mozdítható vagyonát, évszázadok alatt
halmozódott föl családok egymást követő nemzedékeinek önzetlen adományaiból. S most
mindez eltűnt a kínai nép feneketlen gyomrában.
A kínai hatóságok azonban még ezzel sem érték be, elhatározták, hogy ellenőrzésük alá
vonják a népszaporulatot; házaspáronként legföljebb két gyermeket engedélyeztek Tibetben is
(nemcsak Kínában, ahogy állították). A harmadik gyerekkel várandós asszonyokat olyan
orvosi intézményekbe küldték, amelyek egyikét a gjanceiek egyszerűen „mészárszéknek”
nevezték, ahol a magzatot erőszakkal eltávolították majd az asszonyokat meddővé tették. Sok
nőt kényszerítettek fogamzásgátlásra, a Tibetből újabban érkezettek méhében durva
rézeszközöket találtak.
Amikor pedig a nép föllázadt, 1959 óta nem is egyszer, egész falvakat romboltak le,
mészárlást rendeztek, s a maradék népesség tízezreit vetették börtönbe, ahol a legszörnyűbb
körülmények között tartották őket. Nappal kényszermunkán voltak, éjszaka
thamdzingüléseket tartottak nekik és csak annyit kaptak enni, hogy ne haljanak éhen. Azóta
több egykori fogollyal beszéltem, egyikük éppen dr. Tendzin Csödrak, aki személyi orvosom
volt az ötvenes évek végén. Az első tényföltáró bizottságot Pekingbe indulása előtt
megbíztam, érjék el a hatóságoknál a szabadon bocsátását, és hogy csatlakozhassék hozzánk
az emigrációban.
Eleinte semmi foganatja nem volt a dolognak, ám egy év múlva végül is kiszabadult és 1980
végén Dharamszalába érkezett. Szinte hihetetlen, amit az általa is megélt kegyetlenkedésekről
és megaláztatásokról mesélt. Börtönélete több mint húsz évében sokszor állt az éhhalál
szélén, elmondta, rabtársaival együtt miként ették meg ruháikat, és hogy az egyik kórházi
beteg a kübliben talált bogarat mosta meg és fogyasztotta el végső szükségében.
Nem indokolatlanul teszem közzé ezeket az értesüléseimet; buddhista szerzetes lévén nem
lehet célom szembefordulni kínai testvéreimmel, csupán szeretném fölvilágosítani őket.
Nyilvánvalóan rengeteg a jószándékú kínai, akinek fogalma sincs róla, mi történik Tibetben.
Nem is a keserűség íratja velem ezeket a rettenetes sorokat. Éppen ellenkezőleg, mindez már
megtörtént, így hát nenv tehetünk mást, a jövőre szegezzük pillantásunkat. De hogy is fest a
jövő?
Az első tényföltáró bizottság visszatérése óta eltelt több mint tíz esztendő során az ő
megfigyeléseiket számos más forrás is megerősítette, így további tibeti küldöttségek, külföldi
újságírók és turisták, valamint néhány velünk együttérző kínai polgár. A további anyagi
gyarapodás ellenére az összkép mára, sajnos, több szempontból még rosszabb lett.
Ma már tudjuk, hogy több mint háromszázezer kínai katona állomásozik Tibetben, sokan a
még mindig vitatott indiai határ mentén, s legalább ötvenezren Lhászától egy napi útra.
Ráadásul Kína nukleáris arzenáljának legkevesebb egyharmadát tibeti földön tartja. Tibet a
világ egyik leggazdagabb uránlelőhelye, így aztán a kínaiak a kitermelés során hatalmas
területeket fenyegetnek radioaktív szennyezéssel. Szülőföldemen, az északkeleti Amdo
tartományban üzemel az emberiség legnagyobb Gulágja; ez a tábor becslések szerint tízmillió
fogoly befogadására alkalmas.
A hajszolt betelepítési program következtében a kínaiak ma már létszámban fölülmúlják a
tibetieket, akiket így az a veszély fenyeget, hogy saját hazájukban puszta
turistalátványossággá lesznek.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Békekezdeményezések

A második és harmadik tényfeltáró küldöttség 1980 májusban indult Indiából Tibetbe; az

egyik csupa fiatalból állt, a másik pedagógusokból. Az előző arról hozott volna híreket, hogy
milyennek látszik a tibeti helyzet a fiatalok szemszögéből, a második a tibeti ifjúság helyzetét
mérte föl.
A fiatalok delegációja, sajnos, nem fejezhette be a vizsgálatait. Amikor a lakosság az
erőszakos fenyegetéstől sem riadva vissza az emigránsok köszöntésére sietett, s azzal
egyidejűleg elítélte a kínaiak jelenlétét az országban, a hatóságok azzal a váddal, hogy a
küldöttség a tömegeket szembenállásra tüzelte, „az anyaország egységének” veszélyeztetése
miatt kiutasította őket Tibetből. Természetesen nyugtalanítottak ezek az események, mert azt
olvastam ki belőlük, hogy a kínaiak korántsem a „tényekben kutatják az igazságot”, hanem
makacsul tudomást sem vesznek róluk. A kiutasítással annyit mégis jeleztek, hogy legalább
egy pillanatra észrevették a tibetiek érzéseit.
A harmadik delegáció azonban maradhatott. Ezt Dzsecun Pema nővérem vezette, 1980
októberében tértek vissza Dharamszalába. Tájékoztattak, hogy az utóbbi húsz évben
emelkedett ugyan valamelyest az oktatás általános színvonala, még sincs benne sok köszönet,
mintha a kínaiak szerint a gyerekeknek azért kellene megtanulniuk olvasni, hogy
tanulmányozhassák Mao elnök eszméit, írni meg azért, hogy „önkritikát” gyakorolhassanak.
A küldöttségek értesüléseit összefoglalva, azt mondhatjuk, hogy Kína lassan mindenéből
kiforgatja Tibetet, a lakosság a legnyomorultabb körülmények között tengődik, s noha az
elmúlt, szenvedésekkel teli húsz évhez képest az utóbbi időben kétségtelenül javult a helyzet,
a kínai hatóságok továbbra is „elmaradott, tudatlan, kegyetlen és barbár” népségként kezelnek
bennünket.

1981-ben édesanyám agyvérzés következtésben, rövid szenvedés után elhunyt. Hosszú élete
során (egyidős volt századunkkal) mindvégig jó egészségnek örvendett, így azután a
betegség, mely az ágyhoz kötötte szokatian volt neki, életében először szorult másokra. Addig
reggeli teája elkészítésével sem terhelte személyzetét, inkább ő maga bajlódott vele, pedig
sérült csuklója erősen akadályozta.
Életének utolsó hónapjaiban az akkortájt vele lakó Tendzin Cshögjal nyíltan megkérdezte
tőle, melyik a legkedvesebb gyermeke. Fivérem bizonyára azt remélte, hogy anyánk őt fogja
megnevezni, ám Lobszang Szamtenre esett a választása. Nemcsak azért mesélem el mindezt,
mert amikor öcsém a történetet előadta, egy pillanatra bennem is felvillant a remény, hogy
anyánkhoz talán én állok legközelebb, de azért is, mert halálakor mindannyiunk közül
egyedül Lobszang Szamten lehetett az ágya mellett. Így aztán azokban a percekben én sem
voltam ott, kevéssel korábban láttam őt utoljára kis házában.
Amint meghallottam a hírt, imádkozni kezdtem, hogy jó újraszületése legyen. Bódh
Gájában, ahol akkor tartózkodtam, valamennyi ott lévő tibeti imával csatlakozott hozzám,
megindító volt látni mély bánatukat. A kormány is kifejezte együttérzését, ám a levelet Ling
rinpocsénak címezték, mert úgy gondolták, ő közli velem a hírt. Valamilyen oknál fogva
azonban nekem kézbesítették, ami roppant mód zavarba hozta Ling rinpocsét. Elküldtem
neki, majd amikor ő is elolvasta, fölkeresett és tanácstalanul vakargatva a fejét ezt mondta:
„Nekem kellett volna átadnom ezt a levelet önnek, s nem fordítva. De hát most már mit
tegyek?” Ez volt az egyetlen eset, amikor Ling rinpocse nem talált szavakat.
Anyám halála természetesen nagyon elszomorított. Ahogy az évek múltak, munkám pedig
szaporodott, mind kevesebbet láttam, ám lélekben közel maradtunk egymáshoz, ezért érintett
olyan fájdalmasan a hiánya. A halál okozta veszteség mindig megrendített, ha olyasvalakit
veszítettem el, aki régtől fogva a környezetemben élt. Tudom persze, hogy ez a dolgok
rendje, öregjeink idővel elhagynak bennünket, jönnek helyettük a fiatalok. Engem is mind
több és több, nálam fiatalabb ember vesz körül, tisztviselőim átlagéletkora 35 év alatt van,
amit sok szempontból szerencsésnek tartok. A tibeti helyzetből fakadó kihívások friss elméket
követelnek, no meg a régi Tibetben felnőtt nemzedék nehezebben is képes érteni mindazt,
ami most történik hazájában. Jobb, ha az e kérdésekkel foglalkozók vállát nem nyomja az
emlékezés terhe. Különben is gyerekeink kedvéért fogtunk a Tibet jogos függetlenségének
visszanyerését célzó harcba, ők tehát azok, akik, ha úgy akarják, folytatják majd ezt a harcot.
1982 áprilisának elején három tagú csoport repült Dharamszalából Pekingbe, hogy Tibet
jövőjéről tárgyaljon. Vezetőjük Dzsucsen Thubten Namgjal volt, az akkori kasag legidősebb
tagja; vele tartott a korábbi kuszun deponom, Phuncog Tasi Takla, aki 1951-ben Ngabo
Ngavang Dzsigme egyik tolmácsa volt, valamint Lodi Gjalcen Gjari, a Tibeti Nemzetgyűlés
(Csetui Lhenkhang) elnöke. Tárgyalásaik során magas rangú kínai kormánytisztviselőkkel
próbálták meg tisztázni a két fél nézeteit.
Küldöttségünk először is a tibeti történelem tényszerűségeit tűzte napirendre; emlékeztették
a kínaiakat például arra, hogy a történelem során Tibet sohasem volt Kína része, amit
hallgatólagosan Peking is elismert, amikor ránk kényszerítette a tizenhét pontos
„egyezményt”. Másodjára felhívták a kínaiak figyelmét arra, hogy az országban nagy hangon
és roppant túlzásokkal híresztelt „fejlődéssel” a tibeti nép teljességgel elégedetlen. E tények
alapján, hangsúlyozta a tibeti fél, Kínán a sor, hogy a valóságnak megfelelőbb alapokról és
szempontok szerint vizsgálja a kérdést. Az egyik tibeti küldött azt is fölvetette, vajon a
tibetieket, akik egészen különálló népességet alkotnak, nem illetné-e meg legalább
ugyanannyi jog, mint amennyit Kína a tajvaniaknak ígért. A válasz az volt, hogy Tajvannak
csak azért tettek ilyen ajánlatot, mert „még nincs fölszabadítva, Tibet viszont már a
szocializmus diadalmas útján jár”.
Sajnos, kiderült, hogy a kínai félnek semmi tényleges mondanivalója nincs a számunkra.
Küldötteinket megrótták, bennünket pedig azzal vádoltak, hogy a tényföltáró bizottságok
tapasztalatait a valóság elferdítésére használtuk föl. Egyetlen dolgot akartak komolyan
megtárgyalni, a dalai láma hazatérését. Erre föl is készültek, leendő pozíciómmal
kapcsolatban össze is állítottak egy ötpontos tervezetet:

1. A dalai lámának bíznia kell Kína új, hosszú távú politikai stabilitásában, amelynek az
állandó gazdasági növekedés és a nemzetiségek egymás iránt kinyilvánított kölcsönös
segítőkészsége a legalapvetőbb jellemzője.
2. A dalai lámának és képviselőinek nyíltan és őszintén kell viszonyulniuk a központi
kormányzathoz, nem járhatnak titkolt utakon. Szűnjék meg az 1959-es események körüli
csűrés-csavarás.
3. A központi hatóságok őszintén üdvözlik a visszatérő dalai lámát és követőit, abban a
reményben, hogy mindannyian hozzájárulnak majd Kína egységének megerősítéséhez, a han,
a tibeti és valamennyi többi nép egységének megszilárdításához, valamint a modernizációs
program elősegítéséhez.
4. A dalai lámát ugyanaz a politikai rang illeti meg és ugyanazt az életszínvonalat élvezheti,
mint 1959 előtt, de a központi hatóságok nem ragaszkodnak ahhoz sem, hogy a dalai láma
mindenkor Tibetben éljen, vagy ott bármilyen tisztséget betöltsön. Természetesen
alkalmanként tegyen látogatást az országban. Követőinek biztosítjuk állásukat és anyagi
helyzetük rendezettségét. Magasabb életszínvonal vár rájuk, mint annak előtte.
5. Amennyiben a dalai láma a visszatérés mellett dönt, tegyen közzé egy rövid közleményt a
sajtóban. A közlemény tartalmát ő maga határozhatja meg.

Miután a küldöttek megérkeztek Dharamszalába, a kínai kormányzat erősen eltorzított

jelentést tett közzé a tárgyalásokról, álláspontunkat „szakadárnak”, „reakciósnak” nevezték,
amellyel „szembeszáll az egész kínai nép, s még határozottabban a tibetiek”. Ekkorra már úgy
látszott, a kínaiak „új” Tibet-politikája jóval csekélyebb eredményt hoz, mint amilyet a
hetvenes évek vége ígért. Ahogy a régi tibeti mondást tartja: „A szemednek barna cukrot
mutogatnak, de a szádba pecsétviaszt tesznek”.
A személyemet illető öt pont megfogalmazói nem tudom, miért gondolták, hogy politikai
rangom olyan fontos volna a számomra. Egész harcunk során mit sem törődtem magammal,
hatmillió honfitársam jogai, boldogulása és szabadsága érdekelt. Az sem a határok meg
effélék miatt, hanem mert hiszem, hogy az emberiség számára önnön kreativitása a
legfontosabb, márpedig meggyőződésem, hogy ennek gyakorlására csakis szabad emberek
képesek. Én magam szabadságra leltem a száműzetésben, és a több mint harmincegy éve tartó
emigrációban megtanultam becsülni is. Ezután aligha volna helyes visszatérnem Tibetbe
mindaddig, míg valamennyi tibeti nem élvezheti ugyanezt a szabadságot saját országában.
A kínai tisztviselőkkel folytatott megbeszélések eredménytelensége ellenére úgy döntöttem,
ha Peking beleegyezik, rövid utazást teszek Tibetbe. Szólni kívántam népemhez és a magam
szemével akartam látni a tényleges helyzetet. Kedvező választ kapván létrehoztunk egy
előkészítő küldöttséget, amely 1984-ben indult volna útnak, az én tervezett látogatásomat
megelőző évben.
Időközben az utazási korlátozások enyhítése következtében mind több és több tibeti érkezett
Indiába, mindmáig jönnek még, ha egyre csökkenő számban is. E sorok írása idején
tízezernyien vágtak neki az útnak, s több mint a felük itt is maradt, zömmel olyan fiatalok,
akik iskoláinkban és kolostori egyetemeinken szeretnének tanulni. A visszatérők legtöbbjét
körülményeik kényszerítették.
Azon voltam, hogy lehetőleg minden Tibetből érkezőt személyesen köszönthessek. Az ilyen
találkozások mindig teli voltak érzelmekkel, a letelepülni szándékozók és látogatók látványa
is már szívbemarkoló: túlnyomó részt szomorú, szelíd, rongyos, nincstelen emberek voltak.
Valahányszor életükről és családjukról kérdeztem őket, mindig könnyes szemmel
válaszolgattak, némelyikük teljesen összeomlott a szomorú emlékek súlya alatt.
Ez idő tájt mind több Tibetet megjárt turistával is találkoztam. A történelem során először
kaptak idegenek (főképp nyugatiak) korlátozott utazási engedélyt a Hó Országába. A kínai
hatóságok, sajnos, szigorú megkötésekkel akadályozták a tájékozódást. A nyitott ajtó
politikájának kezdeti szakaszát követően gyakorlatilag csak csoportosan, rögzített útitervvel
lehetett az ország területére lépni, de még ott is megszabták, mely helyeket szabad fölkeresni.
A tibetiekkel való kapcsolatteremtésre alig nyílott mód, hiszen a hozzáférhető szállások
túlnyomó többsége kínai kézben volt, az a néhány tibeti, aki ilyen helyeken dolgozott,
kiszolgált vagy takarított.
Mindez komoly hátrányt jelentett, és jelent máig. Még nagyobb baj, hogy a kínai
idegenvezetők csakis újjáépített kolostorokat és épületeket mutogattak a turistáknak, akik így
nem tudhatták, hogy ezer meg ezer romokban hever. Igaz ugyan, hogy Lhászában és
környékén az utóbbi mintegy tíz év során sok mindent helyreállítottak, csakhogy – és nem a
cinizmus mondatja velem – ezt is főképp a turistacsoportok kedvéért tették. Erre utal, hogy az
ezekben a kolostorokban elő szerzeteseket tudomásunk szerint a hatóságok eleinte gondosan
ellenőrizték, s azóta is tanulmányok helyett restaurációs munkákon dolgoznak (főképp
magánszemélyektől kapott pénzen).
A jól képzett idegenvezetők ténykedése gondosan elkendőzi a legtöbb turista szeme elől a
valóságot. Ha meg rákérdeznek, miért szükséges ennyi restaurálás, azt válaszolják, hogy a
kulturális forradalom túlkapásai Tibetet sem kímélték, ám a kínai nép mélyen fájlalja a
négyek bandája uralkodása alatt történteket, és ezért minden tőle telhetőt megtesz, hogy
helyrehozza a szörnyű károkat. Arról sohasem esik szó, hogy a rombolás nagy részét jóval a
kulturális forradalom előtt követték el.
Sajnos, számos utazó számára Tibet alig több, mint egzotikus látnivaló, újabb pecsét az
útlevélben. Néhány kolostor meglátogatása kielégíti kíváncsiságukat, s ha elegendő tarka
ruhás zarándokot látnak, akkor minden gyanakvásuk szertefoszlik. A legtöbb turista ilyen, ám
szerencsére nem valamennyi. Éppen ebben rejlik a tibeti turizmus igazi haszna. Nem
gazdasági vagy statisztikai szempontok szerint ítélhető meg igazán, hanem a látogatóknak az
a csekély hányada fontos számunkra, akiket igazi képzelőerő és bátorság fűt. Ők azok, akik
alkalomadtán megszöknek kísérőiktől, s meglátják és meghallják azt is, amit nem nekik
szántak.
A Tibetbe látogatók száma 1981 és 1987 között az évi ezerötszázról negyvenháromezerre
ugrott. Azoktól, akik ottani látogatásuk után bennünket is fölkerestek az emigrációban,
megtudtuk, hogy nem sok látszatja van a kínaiak „liberalizmusának”, Tibetben továbbra sincs
például szólásszabadság. Az emberek magánbeszélgetéseik során elmondják ugyan
véleményüket a kínai megszállásról, ám a nyilvánosság előtt nem merik megtenni. Szigorú
ellenőrzés alatt áll mind az információk áramlása, mind a vallás gyakorlása. Csipetnyi
tárgyilagosság szükséges csak annak fölismeréséhez, hogy Tibet rendőrállam, ahol a népet
megfélemlítéssel kényszerítik engedelmességre. Továbbra is rettegésben éltek tehát, hiába
ígérgettek a kínaiak nyomban Mao halála után igazi reformokat. A népnek el kell viselnie a
mind több kínai betelepedőt is, akik már-már elözönlötték az országot.
Utóbb sok látogatóm elmondta, hogy eredetileg Kína pártján álltak, de az útjukon látottak az
ellenkező oldalon álló igazságról győzték meg őket. Többen arról is beszámoltak, hogy
alapvetően soha nem érdekelte őket a politika, ám az utazás közben megváltozott a
szemléletük. Emlékszem egy norvég férfira, aki megvallotta, hogy korábban csodálta, miként
számoltak le a kínaiak a vallással, most azonban, második lhászai látogatása után már látja,
mi is történt valójában. Meg is kérdezte, ugyan tudna-e valamiben segíteni népemen? Neki is
ugyanazt válaszoltam, mint mindenkinek, aki tibeti látogatása után ezzel a kérdéssel fordult
hozzám; a legtöbbet azzal teszi értünk, ha mindazt, amit látott, minél több embernek –
hitelesen – elmeséli. Így aztán a világ mind inkább megismeri a tibeti állapotokat.
Annak alapján, amit az újonnan áttelepült tibetiektől és a turistáktól megtudtam, már nem is
lepődtem meg túlságosan, amikor 1983 szeptemberében arról értesültem, hogy az elnyomás
új hulláma söpör végig Kínán és Tibeten. Kivégzéseket jelentettek Lhászából, Sigacéból és
Gjancéből, letartóztatásokat Csamdóból és Kardzéből. A „bűnözőkre és antiszociális
elemekre” csaptak le úgymond (Kínában is), ám ez nyilvánvalóan a másképp gondolkodókat
jelentette. Mindez a kínai hatóságok magatartásának szigorodására utalt ugyan, mégis volt a
híreknek jó oldaluk is; ez volt az első eset, hogy Kína Tibetben viselt dolgairól beszámolt a
nemzetközi sajtó, amely ekkoriban küldhetett először tudósítókat Tibetbe.
Az emigrációban élő tibetiek úgy gondolták, hogy ez az új terrorhullám visszatérést jelent a
Mao-korszak egykori durva módszereihez, ezért határozottan válaszoltak. Tömeges tiltakozó
fölvonulásokat tartottak Delhiben és egyéb általuk is lakott indiai településeken. A magam
részéről még korainak tartottam eldönteni, vajon az újabb kegyetlenkedések csupán a
konzervatívok visszacsapását jelentik-e Teng Hsziao-ping rendszerével szemben, vagy Tibet
újabb sötét korszakának kezdetét jelzik. Annyi azonban már bizonyos volt, hogy a
látogatásomat előkészítő bizottság nem indulhat útnak, így hát az enyém is meghiúsul.
1984 májusára kiderült, hogy Kína Tibet-politikájában csakugyan komoly változás történt.
Hu Jao-pang még azt ígérte, hogy nyolcvanöt százalékkal csökkenti a Tibetben tartózkodó
kínai alkalmazottak számát, valójában azonban mindent megtettek a bevándorlás
előmozdításáért. A „fejlődés” jelszavával hatvanezer képzett és képzetlen kínai munkással
kezdték a sort, akik pénzbeli garanciákat, letelepedési segélyt kaptak, s megígérték nekik
mindazt a kedvezményt, amelyeket az otthonuktól távol dolgozóknak biztosítottak.
Ugyanakkor, a Kínán belüli utazási korlátozások enyhülésével sokan érkeztek
magánemberként is, munkalehetőség reményében. Így azután a tibeti szólásnak megfelelően,
amely szerint ahol egy kínai föltűnik, ott tíz fogja követni, óriási beáramlás indult meg, s
folyik máig szakadatlan.

Az év őszén meggyilkolták Gandhi asszonyt, akivel egy igaz barátot veszítettek el a tibeti
menekültek. Mélyen megrendített a hír, amikor Londonból éppen Delhibe tartva a repülőn
meghallottam. Éppen aznap voltam hivatalos ebédre hozzá és Dzs. Krisnamurtihoz. A
miniszterelnöki székben fia, Rádzsiv követte, ifjú vezetőként szilárdan eltökélte, hogy országa
hasznára lesz és a menekült tibetiek közösségéért is megtesz minden tőle telhetőt.
Rádzsiv Gandhi mindig barátságos, finom, nagyvonalú férfi volt, jól emlékszem első
találkozásunkra. Amikor 1956-ban Indiában jártam, vacsorameghívást kaptam nagyapjától,
Nehrutól a rezidenciájába. Amint a miniszterelnök körülvezetett a kertben, két fiúcskára
lettem figyelmes, akik egy sátor körül játszadozva hasztalan próbáltak egy nagyobb petárdát a
levegőbe röpíteni. Rádzsiv volt az és öccse, Szandzsaj. Néhány éve Rádzsiv fölidézte, hogy
legnagyobb mulatságukra összekötöztem őket a sátorban.
Alig egy év múlva Tibet elveszítette egyik legfáradhatatlanabb támogatóját: meghalt
Lobszang Szamten. Ötvennégy éves volt csupán. Mély gyászom ellenére nem igazán lepett
meg korai halála, az első tényföltáró bizottság tagjaként szerzett élményei rendkívüli módon
megviselték. Egyszerűen képtelen volt felfogni, miként maradhatnak közömbösek a kínaiak
ekkora szenvedés és boldogtalanság láttán. Míg korábban mindig vidám volt, állandóan
tréfálkozott (remek, noha elég közönséges humora volt), a látogatás után hosszú
depressziókba esett. Túlzás nélkül mondhatom, hogy megtört szíve vitte el.
Nemcsak közeli társam halálán bánkódtam, de azt is nagyon sajnáltam, hogy nem lehettem
mellette halálos ágyánál. Utoljára Delhiben találkoztunk, ahol valamilyen üzleti ügyben járt a
Tibeti Orvosi Intézet igazgatójaként. Nem buszozott vissza a feleségével Dharamszalába,
inkább úgy döntött, hogy még egy napot a munkájának szentel s majd velem együtt tér vissza.
A vasútállomáson aztán ismét megváltoztatta szándékát; nem végezte el a munkáját, ezért úgy
érezte, még tovább kell maradnia, noha én hazavittem volna. Mindez nagyon jellemző volt rá,
soha nem önmagára gondolt elsősorban. Másnap hirtelen influenzás lett, ezt sárgasággal
súlyosbított tüdőgyulladás követte, s három héten belül meghalt.
Ha mostanában visszagondolok Lobszang Szamtenre, mindig szerénysége jut először
eszembe. Mindig ugyanazzal a tisztelettel viselkedett velem, mint bárki más tibeti, nem úgy,
mint testvér a testvérrel. Akárhányszor hazaérkeztem vagy éppen elutaztam valahová, ott volt
a többiek között rezidenciám kapujában, hogy fogadjon vagy jó utat kívánjon. Nemcsak
szerény volt, hanem nagyon együttérző is. Emlékszem, egyszer említettem neki valamit a
kelet-indiai Orisszában működő lepratelepről. Hozzám hasonlóan ő is nagyon szívesen
megtett bármit, ha mások szenvedését csillapíthatta. Így amikor elmondtam neki, azon töröm
a fejem, nem tudna-e valamivel a leprásokon segíteni az emigráns tibeti közösség, könnyes
szemmel válaszolta, hogy a maga részéről bármire hajlandó, amire csak képes.
Három amerikai látogatásomat (1979, 1981, 1984) követően sokan ajánlottak segítséget
Tibetnek a tengerentúlról. Ennek közvetlen folyományaként 1985 júliusában kilencvenöt
kongresszusi képviselő levelet intézett a pekingi Népi Gyűlés akkori elnökének, Li Hszian-
niennek, sürgetvén a kínai kormány és az én képviselőim közötti közvetlen megbeszéléseket.
A levélben fbiszólították a kínaiakat, hogy „figyelmesen tanulmányozzák őszentségének a
dalai lámának és népének nagyon is ésszerű és jogos kívánságait”.
Tibet ekkor kapott első ízben hivatalos politikai támogatást, s ezt annak a biztató jeleként
könyveltem el, hogy ügyünk igazságát végre-valahára nemzetközileg is elismerik. Ennek
további bizonyítékául szolgált, hogy más országokban is érdeklődés támadt irántunk és sokan
hasonló lépéseket tettek.
1987 elején azután méghívtak Washingtonba, hogy számoljak be a tibeti kérdésről az
amerikai kongresszus emberi jogi bizottságának. Boldogan beleegyeztem a látogatásba,
amelynek időpontját őszre tűztük ki. Ekkor számos régi barátom azt javasolta, használjam föl
az alkalmat arra, hogy Tibet ügyében körvonalazzak néhány határozott célt is, amellyel az
igazság támogatói szerte a világon szívesen azonosulnak majd. Ezt jó ötletnek találtam, s neki
is fogtam, hogy papírra vessek néhány gondolatot, amelyek az elmúlt években fogalmazódtak
meg bennem.
Az amerikai kongresszus éppen indulásom előtt tett közzé egy új jelentést az emberi jogok
Tibetben törént megsértéseiről. A jelentés megemlíti, hogy az 1985-ben Li Hszian-niennek
küldött levél visszhangtalan maradt: „semmi jele, hogy a Kínai Népköztársaság tekintetbe
venné (a dalai láma nagyon is ésszerű és jogos kívánságait)”.
 Amerikába érkezvén, 1987. szeptember 21-én megtartottam előadásomat a Capitol Hillen.
Ott vázolt javaslataimat azóta ötpontos béketervként ismerik. Az öt pont a következő:

1. Tibet egész területének békeövezetté való átalakítása.

2. Kína hagyjon föl betelepítési politikájával, amely már a tibeti nép létét veszélyezteti.
3. A tibeti nép alapvető emberi jogainak és demokratikus szabadságának tiszteletben tartása.
4. Tibet természeti környezetének helyreállítása és megóvása. Kína ne állíthasson elő többé
Tibetben nukleáris fegyvereket és területén ne helyezhessen el nukleáris hulladékot.
5. Érdemi tárgyalások megkezdése Tibet jövendő státusáról, valamint a tibeti és a kínai nép
viszonyáról.

Miután röviden előadtam fönti gondolataimat, kérdéseket kértem a hallgatóságtól. Ekkor

vettem észre, hogy a közönség soraiban mintha kínaiak ülnének. Rá is kérdeztem, mire ők,
némi habozás után elmondták, hogy valóban azok, az Új Kína Hírügynökség (Hszin-hua)
munkatársai. Azóta is tapasztalom, hogy Kína mindenüvé megfigyelőket küld, ahol a
nyilvánosság előtt szólalok meg. Ezek a megfigyelők, férfiak és nők egyaránt, amikor
magunk között vagyunk, nagyon barátságosak velem, csak bizonyos alkalmakkor
kötözködnek vagy gúnyolódnak, ám arcuk ilyenkor bűnbánatot tükröz.
Most pedig részletesebben is fölvázolnám az ötpontos béketervet. Az első pontban azt
javaslom, hogy egész Tibet, beleértve Kham és Amdo keleti tartományokat is, ahimszá-
övezetté váljék, ami megfelelne annak a célkitűzésünknek, hogy Tibet népe békés, buddhista
közösségként élhesse életét. (Az ahimszá egyébként hindi szó, amely békét és
erőszakmentességet jelent.) Az ebben a pontban megfogalmazott elképzelés egyébként
összhangban áll azzal a hasonló, s immár a kínaiak által is támogatott törekvéssel, hogy
Nepált békeövezetnek nyilvánítsák. Elfogadása esetén Tibet ismét a földrész nagyhatalmai
közötti semleges állammá válhatna, mint történelme során annyiszor.
Az ahimszá-övezet legfontosabb jellemzőinek a megvalósításához a következők
szükségesek:

Az egész tibeti fennsíkot demilitarizálni kell.

Tibet területén meg kell tiltani a nukleáris és egyéb fegyverek összeszerelését, kipróbálását
és tárolását.
A tibeti fennsík legyen a világ legnagyobb nemzeti parkja, avagy bioszférája. Szigorú
törvények óvják a területén élő állatokat és növényeket; a természeti kincsek kitermelését
gondosan szabályozzák, hogy semmilyen kár ne essék a helyi ökoszisztémában. A lakott
vidékeken megfelelő fejlesztéspolitikát kell alkalmazni.
Tilos mindenfajta nukleáris erő előállítása vagy alkalmazása, valamint a veszélyes
melléktermékekkel járó technológiák fölhasználása.
A nemzet erőforrásait úgy kell igénybe venni és politikáját arra összpontosítva kell
irányítani, hogy elősegítsék a béke és a környezetvédelem ügyét. A békét, illetőleg az élet
bármely formáját védelmező szervezeteknek Tibet otthont kínál.
Az emberi jogok kivívására és védelmezésére alakult nemzetközi vagy helyi szervezeteket
Tibet támogatni fogja.

Az ahimszá-övezet kialakítása lehetővé tenné India számára, hogy Tibet határán, a Himalája
térségében fölszámolja katonai állásait és csapatait visszavonja onnan. Mindez olyan
nemzetközi egyezmény keretében történhetnék meg, amely kielégítené Kína jogos védelmi
szükségleteit, egyszersmind bizalmat teremtene a tibetiek, a kínaiak az indiaiak és a térség
többi lakói között. Ez a megoldás minden érintett érdekét egyformán szolgálja, de különösen
Kínának és Indiának kedvező, hiszen amellett, hogy növeli biztonságukat, még a vitatott
himalájai határ mentén állomásoztatott katonai egységek ellátásának anyagi terhétől is
megszabadítja őket. A történelemben Kína és India között soha nem volt feszült a viszony, a
kapcsolatok akkor romlottak meg, amikor a kínai hadsereg bevonult Tibetbe, és létrehozta
ezzel az első kínai–indiai határt. Ekkor fajult a két hatalom viszonya odáig, hogy 1962-ben
háborúskodás tört ki közöttük. Veszélyes villongások a mai napig előfordulnak.
A világ e két legnépesebb országa közötti jó kapcsolat sokkal könnyebben lenne
helyreállítható, ha kettejük között, mint a történelem során mindig is, egy nagy kiterjedésű,
mindkettejükkel barátságos viszonyban álló terület húzódna.
A tibeti és a kínai nép közeledésének legelső követelménye a bizalom megteremtése. Az
elmúlt három évtizedben, szinte hihetetlen, ám mégis tény, hogy csaknem egy és negyed
millió tibetit pusztított az éhhalál, a kivégzések és a kínzások, menekültek öngyilkosságba, és
tízezrek sínylődtek büntetőtáborokban. E harmincéves holocaust után egyedül a kínai
csapatok visszavonása jelentheti az igazi megbékélés felé tett első lépést. A Tibetet megszálló
roppant katonai erő minden nap emlékezteti a lakosságot az átélt szenvedésekre. A katonaság
visszavonása komoly jele volna annak, hogy Kínával a jövőben, barátságon és bizalmon
alapuló, mindkét fél számára előnyös kapcsolatok alakíthatók ki.
Sajnos, javaslatom első részét Pekingben úgy értelmezték, hogy az a különválás felé tett
lépés, noha én nem így gondoltam. Csak annyit akartam mondani vele, ha igazi összhangot
akarunk teremteni népeink között, akkor kézenfekvő, hogy valamelyik félnek engedményt, de
legalább is békülékeny gesztust kell tennie. Mivel pedig Tibet a sértett fél, mi veszítettük el
mindenünket, így hát semmit sem kínálhatunk föl a kínaiaknak. Logikus tehát, hogy a
kölcsönös bizalom légkörének megteremtése érdekében el kell távolítani Tibetből a
fegyvereseket. Ezt értettem békeövezeten; olyan területet, ahol senki nem hord (sem nyíltan,
sem másképp) fegyvert. Kialakítása nem csupán a két fel közötti bizalmat táplálná, de komoly
gazdasági előnyt is jelentene Kína számára, hisz fejlődő ország lévén a Tibetben
állomásoztatott hadsereg költsége igencsak megterheli államháztartását.
Béketervem második pontja a tibeti nép fönnmaradását fenyegető legnagyobb veszélyre
mutat rá, nevezetesen a kínai lakosság Tibetbe telepítésének kérdésére. A nyolcvanas évek
közepére világossá vált, hogy a pekingi kormány szándékosan folytatja elkínaiasító
politikáját, amelyet némelyek titokban „Endlösung”-nak neveztek. A terv lényege, hogy a
tibeti lakosságot jelentéktelen, jogfosztott kisebbséggé tegyék saját országában. Ezt a
folyamatot meg kell állítani. A kínai polgári személyek Tibetbe özönlése egyébként nyíltan
megsérti a IV. genfi konvenciót. Az eredmény mára már az, hogy országunk keleti részeiben
a betelepített kínai lakosság száma messze fölülmúlja a tibetiekét. Csing-haj tartományban
például, amely ma magában foglalja Amdót, a szülőföldemet, a kínai statisztikák szerint két
és fél millió kínai él, s mindössze hétszázötvenezer tibeti. Tudomásunk szerint még az
úgynevezett Tibeti Autonóm Területen is (vagyis Közép- és Nyugat-Tibetben) több a kínai,
mint az őslakos.
A betelepítési politikával Kína nem először próbál új területeket hódítani. Nem is olyan rég
a mandzsuk még önálló népet alkottak, saját kultúrával és hagyományokkal, mára két-három
millió maradt belőlük Mandzsúriában, ahol hetvenötmillió kínai telepedett le. Kelet-
Turkesztánban (mai kínai nevén Hszin-csangban) a kínai lakosság az 1949-es kétszázezerről
mára hétmillió fölé nőtt, s így a népességnek több mint a felét alkotja. Belső-Mongólia
gyarmatosítása után nyolc és fél millió kínaival szemben két és fél millió mongol él ott.
Becsléseink szerint Tibetben manapság hét és fél millió kínai élhet, számban fölülmúlva a
hatmilliósra tehető tibeti népességet.
Ha azt akarjuk, hogy a tibeti nép fönnmaradjon, föltétlenül meg kell állítanunk a
betelepítést, az itt élő kínaiak számára pedig lehetővé kell tenni a hazatérést, máskülönben a
tibetiek rövidesen a dicső múlt emlékévé lesznek. Úgy látszik, manapság főképp gazdasági
megfontolások tartják itt a kínai bevándorlókat, hisz számukra az élet egyéb körülményei
ugyancsak nehéznek mondhatók, a hegyi betegség például járványszerűen terjed közöttük.
Tervezetem harmadik pontja az emberi jogok helyzetével foglalkozik. Ezeket a jogokat
Tibetben is tiszteletben kell tartni, a tibeti népnek ismét biztosítani kell, hogy szabadon
kibontakozhassék gazdasága és kultúrája, lehetővé kell tenni, hogy élhessen alapvető
demokratikus jogaival. Ahogy az Amnesty International és más hasonló szervezetek
tanúsítják, az emberi jogok megsértésének legdurvább esetei tapasztalhatók Tibetben. Nyílt
apartheidszellem, diszkrimináció jellemzi a politikai irányítást, amelyet a kínaiak
„szegregáció és asszimiláció” néven emlegetnek. A tibetiek a legjobb esetben is csupán
másodrangú állampolgárok saját hazájukban. Minden demokratikus szabadságjoguktól
megfosztva a megszállók gyarmati igazgatása alatt élnek, a hatalom a kommunista párt és a
hadsereg kezében van. A kínai kormányzat megengedi ugyan, hogy helyreállítsanak egy-két
buddhista kolostort, ahol vallásukat gyakorolhatják, azt azonban már megtiltja, hogy
komolyabban elmélyüljenek tanulmányozásában vagy tanítsák. Míg az emigráns tibetiek
számára az 1963-ban kiadott alkotmánytervezetem biztosítja a demokratikus jogokat, addig
Tibetben honfitársaim ezrei szenvednek továbbra is a szabadságba vetett hitük miatt
börtönökben és munkatáborokban. Azt a tibetit, aki országában a kínai rend iránt mutat
lojalitást, „haladónak” nevezik, aki azonban saját hazája iránt, azt „bűnözőnek” mondják és
börtönbe vetik.
A béketerv negyedik javaslata a tibeti természeti környezet helyreállítására szólít föl. Itt is
alapelv, hogy Tibet területére semmiféle nukleáris eszköz és hulladék nem kerülhet. Az élet
minden formájának tisztelete, melyet buddhista hitünk is erősít, megtiltja, hogy bármely
lénynek – embernek vagy állatnak – kárt okozzunk. A kínai invázió előtt Tibet természeti
környezetének páratlan tisztasága, üde szépsége valóságos rezervátumot alkotott.
Sajnos, az utóbbi évtizedekben a vadon élő állatokat szinte teljesen kipusztították, sok
helyütt pedig az erdőségekben is helyrehozhatatlan károkat okoztak. Az ország magas fekvése
és száraz éghajlata miatt a növényzet sokkal lassabban fejlődik, mint az alacsonyabb,
nedvesebb területeken. Ezért kell megóvni azt a keveset, ami még megmaradt, és ezért kell
sürgősen hozzálátni a természet rehabilitációjához azokon a területeken, ahol a kínaiak bűnös
és könnyelmű pusztításának nyomai éktelenkednek.
Első feladatunk ismét és hangsúlyozottan a nukleáris fegyvergyártás leállítása és a hulladék
kihelyezésének megakadályozása. Kína szemmel láthatóan azt tervezi, hogy nem csupán a
maga hulladékát telepíti hozzánk, de keményvalutáért más országoktól is hajlandó lenne
átvenni. Ennek pedig kézenfekvő a következménye: nemzedékek egész sora kerülne
életveszélybe. A helyileg elkerülhetetlenül bekövetkező balesetek pedig könnyen globális
katasztrófához vezetiletnek. Aki hulladékát a hatalmas, ritkán lakott területekkel, ám
kezdetleges technológiával rendelkező Kínára bízza, az rövid időre oldja csak meg a saját
gondjait.
Az ötödik pontban – ahogy jeleztem – Tibet jövendőbeli státusára vonatkozó tárgyalásokat
javasoltam. Ezzel igyekeztem kifejezni, hogy az őszinteség és a megbékélés szellemében
kívánom a kérdést kezelni, olyan megoldás reményében, mely hosszú távon minden szóba
kerülő érdeket figyelembe vesz. A tibetiekét és a kínaiakét éppúgy, mint végső soron a világ
valamennyi népének érdekeit. Szándékom szerint, a helyi béke megteremtésével a világ
békéjéhez szerettem volna hozzájárulni. Semmit nem mondtam pusztán azért, hogy bíráljam a
kínaiakat, épp ellenkezőleg, szerettem volna minden tőlem telhető módon segíteni nekik; azt
reméltem, javaslataimat használni tudják majd. Ők azonban, sajnos, szeparatizmusra való
fölszólítást hallottak ki belőlük (noha Tibet jövőjéről szólván sehol sem említettem a
szuverenitást), és hamarosan kemény szavakkal utasították vissza a tervezetet.
Mindez nem lepett meg, ahogy az a lelkesedés sem túlzottan, amellyel a tibeti nép
washingtoni beszédemet fogadta. Néhány napra rá hatalmas tüntetésekről jött hír Lhászából.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Egyetemes felelősség és bátorság

Az ötpontos béketerv pekingi elutasítása után 1987 szeptemberében és októberében lhászaiak

ezrei özönlöttek az utcára Tibet függetlenségének visszaállítását követelvén. A kínai
hatóságok a tőlük várható kegyetlenséggel válaszoltak; fölfegyverzett rendőrök törtek a
tüntetőkre, s úgy tudom, tizenkilenc embert megöltek és számosat megsebesítettek.
A kínaiak eleinte tagadták, hogy akárcsak egyetlen lövés is eldördült volna. Egy fél év
elteltével azonban annyit elismertek, hogy a biztonsági erők katonái közül néhányan
figyelmeztetésként a tömeg feje fölött a levegőbe lőttek, talán egy-két ilyen lövedék tévedt a
tömeg közé. (Ezt hallván fölvetődött bennem, hogy nem valami új titkos fegyver lehetett-e
az, amelynek lövedéke magától talált rá a tibeti áldozatokra?)
A tüntetésekről és a kegyedenül véres leszámolásról szóló hírek bejárták a világot, Tibet
1959 óta először ismét a hírek élére került. Mégis később ismertem csak meg a történtek
valamennyi részletét, s azt is néhány nyugati turistától, akik éppen a fővárosban tartózkodtak.
Negyvenen közülük összeálltak és beszámolót készítettek az általuk tapasztalt atrocitásokról.
Eszerint mindkét tüntetés hasonlóképp folyt le. Kezdetben a Dzsokhang előtt összeverődött
egy maroknyi szerzetes és kiáltozni kezdett: „Bö rangcen!” (Bod rang-btsan, Függetlenséget
Tibetnek!) Hamarosan világiak százai, majd ezrei csadakoztak hozzájuk s követelték velük
együtt a szabadságot. Egyszer csak megjelent egy biztonsági osztag, őrizetbe vett mintegy
hatvan szerzetest és járókelőt, s bekísérte őket a rendőrségre, amely mostanában a
Dzsokhanggal szemben áll. Mielőtt beértek volna, alaposan összeverték a csoport tagjait,
mindeközben a kívül maradtak követelni kezdték a tisztektől a letartóztatottak szabadon
bocsátását. Ekkor hirtelen tucatnyi biztonsági ember jelent meg és videókamerával filmezték
a tömeget. Sokan megijedtek, hogy később azonosíthatják őket és kövekkel megdobálták a
felvételeket készítő rendőröket. A pánik fokozódott, néhányan megpróbálták fölborítani és
meggyújtani a rendőrségi járműveket, mire a fölfegyverzett biztonságiak tüzelni kezdtek. A
tömegből többen megőrizték önuralmukat, s amikor néhány rendőr a fegyverét odahagyva
elmenekült, ezek felszedték és a földhöz vágva összetörték őket.
Az 1987. október 1-i zavargások közben sajnálatos módon a rendőrség egész épülete
lángokba borult, amikor a tüntetők elkeseredett kísérletet tévén társaik kiszabadítására,
fölgyújtották a kaput. Egészen addig a biztonsági erők emberei időnként kirohantak az
épületből, és újabb tiltakozókat vonszoltak be, aztán kíméletlenül összeverték őket.
Amikor a tömeg végül szétoszlott, legalább tucatnyi tibeti, köztük nem egy gyermek feküdt
holtan az utcán. Aznap éjjel és a rákövetkező éjszakákon százakat hurcoltak el otthonaikból,
végül több mint kétezren kerültek börtönbe. A letartóztatottakat megkínozták, az egyik
jelentés negyven kivégzésről számol be.
Szeretném kifejezni hálámat azoknak a külföldieknek, akik önzetlenül, az életük
kockáztatásával is segítettek ezekben a napokban szenvedő embertársaikon. Az emberség
efféle spontán megnyilvánulásai jelentik fajunk jövőjének egyeden zálogát. Ezek a férfiak és
nők valóban életveszélyben voltak, amikor megpróbáltak segíteni a súlyosan sebesült
tibetieken, s miközben szereplői voltak a tragédiának, le is fényképezték a kínaiak
barbárságának nem egy megnyilvánulását.
Noha a kínai hatóságok nemcsak az újságírókat utasították ki haladéktalanul az országból,
hamem minden Tibetben tartózkodó külföldit, a történtekről mégis értesült az egész világ.
Ennek eredményeképpen több nyugati ország kormánya szólította föl Kínát, hogy tartsa
tiszteletben az emberi jogokat Tibetben és bocsássa szabadon a politikai foglyokat. A pekingi
kormány válasza erre mindössze annyi volt, hogy az események Kína belügyei, s a bírálatokat
visszautasította.
Tibetet elzárták a külvilágtól, így hónapokig alig jutott el hír hozzám is. Csak jóval később
tudtam meg, hogy a tüntetések után a kínaiak nyomban hozzáláttak a politikai „átneveléshez”.
Október végén még egy ellentüntetés szervezésével is megpróbálkoztak, melynek résztvevői
egyheti bérüknek megfelelő összeget kaptak volna. A vállalkozást azonban le kellett fújni,
senki sem jelentkezett rá. Arról, hogy a hírek később se szivároghassanak ki, a kínai hadsereg
gondoskodott. Igyekeztek a határokat teljesen lezárni, s ha ez nem volt mindenütt sikeres, a
pekingi kormány lépett működésbe. Így például rákényszerítették a szuverén Nepált
huszonhat olyan tibeti letartóztatására és kiadására, akik mégis átjutottak a határzáron.
Ekkoriban értesültem egy kínaitól (akibe a turistákhoz hasonlóan az együttérzés és a
fölháborodás munkált), hogy a nevezetes napon alighanem tűzparancsot adtak ki a tüntetők
ellen.
1988 elején a lhászai kínai hatóságok utasították a szerzetesi közösséget, hogy a szokásnak
megfelelően tartsák meg a mönlam ünnepet (amelyet húsz év után, 1986-ban ültek meg
először). A szerzetesek azonban nem tartották helyénvalónak ünnepség rendezését, amikor
annyi honfitársuk börtönben ül. A kínai központi kormányzat mégis elrendelte, hogy az
ünnepséget meg kell tartani, ezzel akarták bizonyítani a világnak, hogy a tibeti helyzet
rendeződött. Így azután a szerzeteseket rákényszerítették a részvételre. Nem voltak azonban
egészen nyugodtak, további zavargásoktól is tartottak. Február 28-án ezt jelentette a BBC:

„Több ezer fős kínai biztonsági különítmény vonult Lhásza térségébe, a városhoz vezető
utakat lezárták. Katonai járművek hosszú konvojai ellenőrzik éjszakánként a főváros utcáit, a
lakosságnak hangosbeszélőn azt tanácsolják, hogy maradjanak otthonaikban. Az egyik
közlemény nyíltan kimondta: »Ha nem maradtok nyugton, megölünk benneteket!«”

Egy héttel a mönlam előtt aztán az egyik Reuter-tudósítás hírül adta Pekingből, hogy ötven
katonai jármű és több mint ezer kínai rendőr, köztük többen rohamfelszerelésben, gyakorlatot
tartott a Dzsokhang előtt.
Az ünnep erős feszültségben kezdődött, a nyitó szertartásokat jelentős katonai készültség
figyelte, minden jelenlévő szerzetesre legalább tíz biztonsági ember jutott. Ráadásul több
civilruhás rendőr is elvegyült a tömegben, némelyiknél videókamera volt. Valószínűleg a
biztonsági erők egyik-másik tagja álcázta is magát, leborotválta a fejét, vagy éppen parókát
tett rá, hogy szerzetesnek vagy vidéki látogatónak tűnjék.
Eleinte még nyugodtabb volt a légkör, ám március ötödikén néhány szerzetes hangosan
követelni kezdte a Julu Dava Cering nevű tulku szabadonbocsátását, aki egyike volt az előző
év októberében ítélet nélkül bebörtönzötteknek. Az ünnep utolsó eseménye az, amikor a
Barkhoron végig hordozzák Maitréja szobrát. Az erre a felvonulásra összeverődött tömeg,
látván a közelben provokatívan föl-alá vonuló rendőrséget, tiltakozni kezdett a kínaiak tibeti
jelenléte ellen és kövekkel hajígálta meg őket. Erre előbb a biztonságiak botokkal és
elektromos ütőszerszámokkal többször is nekitámadtak a tömegnek, majd a hadsereg kezdett
tüzelni, ezúttal nem összevissza, hanem egy-egy kiválasztott tüntetőre célozva. Az ezt követő
közelharcokban több száz tibeti sebesült meg. Éjfél felé a rendőrség megrohamozta a
Dzsokhang szentélyét és legalábbb tucatnyi szerzetest meggyilkolt. Egyiküket agyba-főbe
verték, szemét kiszúrták, majd levetették a tetőről. Tibet legszentebb helye mészárszékké vált.
Addigra Lhásza tibeti negyedének egész lakossága fölbolydult, az éjjel húsz kínai üzletet
fölgyújtottak, amelyeknek tulajdonosai mindig is ellenségesen viselkedtek velük szemben.
Ezzel egy időben a biztonsági erők több rohamban támadtak, férfiak, nők és gyerekek százait
hurcolták el.
Nyugatiak alig voltak akkor a városban, újságíró pedig egy sem, így aztán nemigen jutott át
információ a hírzárlaton, s csak hetek múlva értesültem a részletekről. Az azonban addigra is
nyilvánvalóvá vált, hogy ez a zavargás nagyobb és súlyosabb volt, mint az előző évi. Utána
kéthetes kijárási tilalmat rendeltek el, eközben legalább kétezerötszáz embert tartóztattak le,
Lhásza egész tibeti lakosságát rettegésben tartották.
A tibeti nép kétségbeesésének újabb kitörésén ezúttal sem csodálkoztam túlságosan, ám
mélységesen megrázott a kínaiak dühödt reakciója. A világ közvéleménye is fölháborodott és
a kevés hozzáférhető információ ellenére, a nemzetközi sajtó fél éven belül immár másodszor
foglalkozott bőséges terjedelemben az eseményekkel. Kína hivatalosan ugyanúgy reagált mint
eddig: a pekingi kormány belügyéről van szó, mondták, a tüntetéseket maroknyi „reakciós
szakadár” műveként emlegették, engem pedig veszélyes bűnözőnek neveztek. Azt állították,
hogy a dalai láma szándékosan szít Tibetben fölkeléseket, s ezek kirobbantására ügynököket
küld az országba. Ez persze várható volt, az azonban nyugtalanított, hogy a kínaiak ezúttal
külföldieket vádoltak meg nyíltan a két zarvargás felelőseiként.
A mönlam során kitört tüntetésről Lord Ennals brit politikustól kaptam először részletes
beszámolót, aki nem egészen egy hónappal az események után járt Lhászában. Ő volt annak a
pekingi kormányzat beleegyezésével létrejött független küldöttségnek a vezetője, amely az
emberi jogok helyzetét kívánta Tibetben megvizsgálni. Csoportja többi tagjához hasonlóan őt
is megrázták a tibetiek elleni durva, erőszakos fellépések. A bizottság cáfolhatatlan
bizonyítékokat talált arra, hogy a tüntetések után a letartóztatottakat bántalmazták és
megkínozták, magáról a tüntetésről pedig szemtanúktól szerzett minden részletre kiterjedő
leírásokat. Az International Alert című kiadványban közzétett jelentésük „gyors és pozitív
reagálást sürgető válságról” beszél.
Amikor ez a tényföltáró küldöttség Tibetben járt, én Nagy-Britanniába látogattam, több, a
tibeti buddhizmus iránt érdeklődő csoport meghívására. Megkapó volt, hogy mennyire
érdeklődik az ottani sajtó a tibeti nép sorsa iránt, s milyen mélyen együttérez velünk. Annak
is örültem, hogy fölkértek, tartsak előadást 1988-ban az Európa Parlamentben az illetékes
politikusok tájékoztatására. Ezzel egyidejűleg számos nyugati vezető fölszólította Kínát, hogy
kezdjen tárgyalásokat velem Tibet jövőjéről.
A fölkérést az előadásra boldogan elfogadtam, jó alkalomnak bizonyult, hogy ismét a világ
elé tárjam ötpontos béketervemet, különösen az ötödik pont bővebb kifejtésében láttam
lehetőséget. Beszédemre Strasbourgban került sor, 1988 júniusában. Előadtam, hogy
bizonyos megfontolások mellett elképzelhető Tibet és a Kínai Népköztársaság együttélése,
így például a külügyet és a korlátok közé szorított védelmi politikát Pekingből irányíthatnák
mindaddig, míg egy regionális békekonferencia nem nyilvánítaná Tibetet békeövezetté. Azt is
világossá tettem, hogy a tibeti emigráns kormány bármikor hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni,
ha a kínai hatóságok erre készséget mutatnak. Hangsúlyoztam azonban, hogy az én
elképzelésem csupán javaslat, mert az igazi döntést a tibeti népnek kell meghozni a jövőjéről,
nem nekem.
A pekingi válasz ismét csak nemleges volt. Beszédemet elítélték és szigorúan bírálták az
Európa Parlamentet, amiért egyáltalán meghallgatott. Az év őszén azonban mégis rendkívül
ígéretes jelzést kaptunk Kínából, arról jött hír, hogy meg kívánják vitatni Tibet jövőjét a dalai
lámával. Első ízben nyilvánították ki készségüket, hogy magáról Tibetről tárgyaljanak, s nem
pusztán a dalai láma státusáról. A tárgyalás színhelyét én választhattam meg. Nyomban
kijelöltem a tárgyaló küldöttséget és azt javasoltam, hogy a két fél Genfben találkozzék 1989
januárjában. Azért esett a választásom erre a városra, mert itt szükség esetén én is nyomban
bekapcsolódhattam volna a tárgyalásokba.
Nem sokkal azt követően, hogy elvileg támogatták a megbeszéléseket, sajnos, feltételekkel
és ellenvetésekkel kezdtek előállni. Először is Pekinget szerették volna színhelyül, majd
kikötötték, hogy külföldi nem lehet a tárgyaló küldöttség tagja, sőt az emigráns tibeti
kormány tagjait sem fogadják el partnerként, mivel ezt a kormányt Kína nem ismeri el. Végül
kijelentették, senkivel nem állnak szóba, aki valaha is szót emelt a tibeti függetlenségért, csak
velem hajlandók tárgyalni. Ez megint nagy csalódást okozott. A kínaiak előbb tehát
egyértelmű jelét adták tárgyalási készségüknek, majd gyakorlatilag lehetetlenné tették, hogy a
megbeszélések elkezdődhessenek. Én persze nem húzódoztam a személyes találkozástól, de
annak csak akkor láttam értelmét, ha képviselőimmel előzetes tárgyalásokat is folytatnak. Így
azután, noha végül elfogadták a genfi színhelyet, 1989 januárja úgy múlt el, hogy mégsem
végeztünk semmit.
 1989. január 28-án jött a hír, hogy a pancsen láma meghalt. Pekingben élt, s akkor érte a
halál, amikor épp Tibetbe látogatott, amit egyébként ritkán tett meg. Ötvenhárom éves volt
csupán. Hosszan és őszintén gyászoltam, úgy éreztem, a tibeti szabadság egyik harcosát
veszítettük el. Kár volna tagadni, hogy a tibetiek közül többen is ellentmondásos
személyiségnek tartják. Én is gyanítom, hogy egészen fiatal korában, az ötvenes évek elején
gondolhatott rá, hogy előnyösebb a kínaiak oldalára állni, mégis hiszem, hogy hazaszeretete
valódi volt. Noha bábként mozgatták, miután 1978-ban kiengedték a börtönből, mindvégig
szemben állt Pekinggel. Közvetlenül halála előtt elmondott beszédében, amelyet a Hszin-hua
Hírügynökség is közölt, keményen bírálta a kínai hatóságokat Tibetben elkövetett „számos
hibáik” miatt. Ez volt utolsó bátor tette.
A beszéd után két nappal maglátogatta a Tasilhunpo kolostort, ahol megszentelte elődjei
sírját, majd alighanem szívroham érte. Sokan látják jelképes értelmét annak, hogy saját
kolostorában halt meg, egy nagy szellemi vezető szándékos jelzése ez.
Személyesen már nagyon régen nem találkoztam vele, de háromszor is beszéltünk telefonon.
Kétszer pekingi hivatalában hívtam őt föl, ahol mint a Népi Gyűlés képviselője működött,
egyszer pedig külföldön. Telefonjait Pekingben lehallgatták, amit onnan tudok, hogy két
héttel második hívásom után beszélgetésünk szépen gondozott szövege megjelent a kínai
sajtóban. Amikor azonban Ausztráliában járt, sikerült ottani kísérője segítségével
tájékoztatnia engem, így aztán egy előre egyeztetett időpontban fölhívhattam Nyugat-
Németországból. Nem beszélhettünk hosszan, ahhoz azonban eleget, hogy megállapíthassam,
a pancsen láma hű maradt vallásához, népéhez és országához. Ezért nem is érdekelt nagyon,
amikor Lhászából kedvezőtlen híreket kaptam felőle; kiterjedt üzleti ügyeit nehezményezték
és azt is beszélték róla, hogy megnősült.
Halála után a Kínai Buddhista Társaság meghívott a temetésére, ami hivatalos meghívással
ért föl. Szerettem volna elmenni ugyan, mégis haboztam. Nem akartam a kínaiakkal Tibetről
beszélni, mielőtt a tervezett genfi tárgyalások létrejönnek. Ha már benne lennénk, előnyös lett
volna a találkozás, ám az adott körülmények között nem tűnt helyénvalónak elutazni.
Sajnálattal utasítottam vissza a meghívást.
A kínai huzavonának közben meglett az eredménye: 1989. március 5-én újabb, háromnapos
tüntetés tört ki Lhászában. Ez volt az elégedetlenség egyik leghevesebb megnyilvánulása
1959 márciusa óta, tízezrek mentek az utcára. A kínai biztonsági erők az első nap ezúttal
félrehúzódtak és csupán felvételeket készítettek, amelyeket még aznap éjjel be is mutattak a
televízióban. Az elkövetkezendő napokon azután újra a gumibotokhoz és a fegyverekhez
nyúltak, gátlás nélkül lőttek a tömegbe. Szemtanúk látták, hogy otthonaikban is egész
családokat gyilkoltak le.
Sajnos, a tibetiek minderre nem csupán a rendőrség és a biztonsági erők megrohamozásával
válaszoltak, de néha rátámadtak ártatlan kínai járókelőkre is. Nagyon elkeserített a dolog,
értelmetlen a tibetieknek erőszakhoz folyamodniuk. Kína a maga egymilliárd emberével ha
akarná, letörölhetné a föld színéről mind a hatmillió tibetit. Többre jutnánk, ha
megpróbálnánk megérteni feltételezett ellenségeinket. A megbocsátás hasznosabb, mint a
dühödt bosszú. Kár megdobni kővel az ellenfelünket, különösen akkor, ha az erre vár, sőt
provokál bennünket. Különben is a legnagyobb bajban tudjuk a legtöbb jót tenni egymásért.
Tudom, hogy sokak számára a valóságtól elrugaszkodott szavak ezek, túl sokat követelnek.
Végül is, nem várhatom el a mindennapjaikat nélkülözésben tengető tibetiektől, hogy
szeressék a kínaiakat. Így aztán, ha nem is tudom megbocsátani, kénytelen vagyok belátni,
hogy az erőszak, szükségszerűen nyilvánul meg ilyen helyzetekben.
Csodálom és tisztelem népem hősiességét. A tüntetésekhez sok nő és gyermek is
csatlakozott; miután az első éjjel férfiak százait tartóztatták le, a második és harmadik napon
asszonyaik és gyermekeik vonultak az utcára. Sokan közülük ma már talán nem is élnek, még
többen lehetnek börtönben, ahol naponta összeverik, megkínozzák őket.
Néhány bátor külföldinek köszönhetően, akiknek egyikét-másikát szintén bántalmazták a
kínaiak, a legutóbbi brutalitásokról szóló beszámolók hamar kijutottak a világba. A korábbi
esetekhez hasonlóan a tibeti nép ügye mellett most is többen kiálltak: az Egyesült Államok,
Franciaország és az Európa Parlament elítélte a kínai megtorlást, amelynek legalább
kétszázötven fegyvertelen tibeti esett áldozatául, és akkor a számtalan sebesültről még nem is
beszéltünk. Sok más kormány „mély aggodalmának” adott kifejezést, és az események után,
március 8-án bevezetett szükségállapotot is többen bírálták.
Elborzasztott a gondolat, hogy Kína szükségállapotot vezet be Lhászában, amikor a város
1951 október huszhonhatodika óta katonai irányítás alatt áll (ekkor érkeztek meg az első kínai
csapatok). Mit jelenthet ezek után a szükségállapot? Mintha a kínaiak mészárszékké,
himalájai csatatérré akarnák változtatni országunkat. Ezért azután két nap múlva, a tibeti
népfölkelés 30. évfordulóján fölhívással fordultam Teng Hsziao-pinghez, amelyben arra
kértem, hogy személyesen járjon közben a szükségállapot föloldásáért és azért, hogy
hagyjanak föl végre az ártatlan tibetiek meghurcolásával. Válasz nem érkezett.

A lhászai tüntetéseket néhány héten belül követte a fölkelés Kínában. Hitetlenkedve és félve
figyeltem az eseményeket, különösen akkor kezdtem aggódni, amikor néhány tüntető
éhségsztrájkba kezdett. Az okos, becsületes, ártatlan, egész életüket a demokrácia ügyére
föltevő diákokkal szemben egy makacs, kegyetlen, közönyös kormányzat állt. Ugyanakkor
valamiképp mégis csodáltam a kínai vezetésben üldögélő ostoba vénembereket, akik
körömszakadtáig ragaszkodtak eszméikhez. Hiába vált nyilvánvalóvá, hogy rendszerük
összeomlott, a kommunizmus az egész világon elbukott, hiába tüntettek milliók az ablakuk
alatt; a meggyőződésükből nem engedtek. Végül persze katonaságot vetettek be a tüntetés
leverésére, ez azonban a demokratikus mozgalom ideig-óráig ható visszaszorítását jelentheti
csupán. Az erőszak alkalmazásával a hatóságok csak fölkeltették a kínai nép szimpátiáját a
diákok iránt, ezzel pedig jócskán csökkentették azt az időt, ami a kommunizmusnak Kínában
még hátra van. Ugyanakkor igazi módszereiket is leleplezték a világ előtt; ezentúl senki sem
vonhatja kétségbe az emberi jogok megsértését illető tibeti panaszok megalapozottságát.
Tulajdonképpen sajnálom Teng Hsziao-pinget, kiköszörülhetetlen csorba esett a nevén,
pedig az 1989-es vérengzés nélkül országa nagy vezetőjeként léphetett volna a történelembe.
Vezetőtársait is sajnálom, akik tudatlanságukban tönkretették külföldön azt a Kína-képet,
amelyet korábban évtizedes szorgalmas munkával építettek. Propagandájukkal, úgy látszik,
népük helyett saját magukat sikerült igazán meggyőzniük.
A világban történt sok esodálatos esemény durva ellentéteként Lhászában az 1989-es
esztendőben végig életben maradt a szükségállapot. E szomorú tény azon az őszön
foglalkoztatott leginkább, amikor amerikai látogatásom idején arról értesültem, hogy nekem
ítélték a Béke Nobel-díjat. A díjnak, mint meggyőződhettem róla, óriási jelentősége volt a
tibetiek szemében, hisz végül is ők „nyerték el” a kitüntetést. Nekem inkább az szolgált
megelégedésemre, hogy tapasztalhattam a könyörület, a megbocsátás és a szeretet nemzetközi
megbecsülését. Annak is örültem, hogy ekkoriban fedezte föl sok nép a békés változtatás
lehetőségét. Az erőszakmentes forradalom eszméje korábban talán ábrándnak tűnt, s most
nagy megelégedéssel töltött el, hogy bebizonyosodott ennek lehetősége.
Mao elnök egykor azt mondta, hogy a politikai hatalom a puskacsőből nő ki, amiben csak
részben volt igaza: kinőhet onnan is, de az ilyen hatalom csakis tiszavirág életű lehet, az
embereknek az igazság, szabadság és demokrácia utáni szomja erősebbé válik. Tehetnek a
kormányok, amit csak akarnak, ez a szellem mindig diadalmaskodni fog.
Ezt közvetlenül is tapasztaltam 1989 legvégén, berlini látogatásom során, épp azon a napon,
amikor Egon Kranz megbukott. A keletnémet hatóságok együttműködésének köszönhetően
elmehettem a Falhoz, s amint ott álltam egy elhagyott őrtoronnyal szemben, egy idős hölgy
egyszer csak kezembe nyomott egy vörös gyertyát. Megindulva gyújtottam meg s tartottam a
magasba. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a táncoló lángocska ellobban, ám azután
megerősödött, eközben körülvett a tömeg. Ahogy megérintették a kezemet, azért
imádkoztam, hogy a könyörület és a bölcsesség fénye töltse be a világot, s űzze ki onnan a
félelem és az elnyomás sötétségét. Erre a percre mindig emlékezni fogok.
 Valami ehhez hasonló történt, amikor néhány hét múlva Csehszlovákiában jártam Václav
Havel vendégeként, aki politikai fogságból szabadulva lett országa elnöke. Megérkezésemkor
lelkes tömeg fogadott, sokaknak könny ült a szemében, integettek és a győzelem jelét
mutatták felém. Látható volt, hogy a totalitariánus rendszer évei ellenére ezek az emberek teli
vannak élettel és örülnek újonnan kivívott szabadságuknak.
Nagyon megtisztelt a Csehszlovákiába szóló meghívás, nem csupán azért, mert – első ízben
– egy államfő hívott meg, hanem azért is, mert olyasvalakitől érkezett, aki következetesen tett
tanúságot az igazság iránti elkötelezettségéről. Az új elnököt kedves, nyílt, szerény és
vígkedélyű embernek ismertem meg. Este a vacsoránál, kezében cigarettával és egy korsó
sörrel, azt fejtegette nekem, hogy nagyon közel érzi magához a világiasságáról ismert VI.
dalai lámát. A teljesebb hasonlósághoz azonban Csehszlovákiában egy második forradalomra
is szükség lenne, amely után majd nem dohányoznak annyit étkezés közben. Havel elnökben
a leginkább az kapott meg, hogy mindenféle póz hiányzott a viselkedéséből, úgy látszott,
semmit sem változtatott rajta újonnan kapott méltósága, tekintete és beszéde pedig érzékeny
emberről árulkodott.
Egy másik férfiú is eleven emlékeket hagyott bennem 1990 elején; Baba Amte volt, aki falut
alapított Dél-Indiában. Az addig terméketlen földre virágzó települést varázsolt, fákkal,
rózsaágyásokkal, zöldséges kerttel, kis kórházuk is volt, s öregek otthona, iskolák, műhelyek.
Mindez önmagában is komoly eredmény, ám igazán különlegessé az tette a települést, hogy
kizárólag mozgássérültek számára épült.
Ahogy körbesétáltam, semmi jelét sem fedeztem föl annak, hogy itt beteg emberek élnének.
Beteltem egy fészerbe, ahol valaki egy biciklikereket javított. Kezében, már amit a lepra
meghagyott belőle, vésőt és kalapácsot tartott és olyan ügyesen forgatta őket, hogy már-már
azt hittem, előttem akar hencegni a tudományával. Ám öntudatos viselkedéséből rá kellett
ébrednem, hogy ilyesmiről szó sincs a telepen. Lelkes munkával és megfelelő szervezéssel a
leghátrányosabb helyzetben lévők is visszanyerhetik igazi emberi méltóságukat és a
társadalom hasznos tagjaivá lehetnek.
Baba Amte rendkívüli ember. Hosszú, tevékeny élete végén, amelynek során kijutott neki a
nélkülözésből, gyakorlatilag maga is megnyomorodott, gerincbántalmai miatt csak állni vagy
feküdni tud, s mégis annyi erő maradt benne, hogy én sem tudnám elvégezni a munkáját, még
akkor sem, ha sokkal egészségesebb volnék. Ahogy az ágyán fekve beszélt hozzám,
miközben én mellette ülve fogtam a kezét, éreztem, olyan valakivel van dolgom, akiben igazi
könyörület munkál. Megvallottam neki, hogy az én könyörületességem puszta szó az övéhez
képest. Az övé átragyog mindazon, amit csak életében tett. Válaszképp elmesélte, hogyan
jutott arra az elhatározásra, hogy életét mások segítésének szenteli. Egyszer megpillantott egy
leprást, akinek férgek nyüzsögtek üres szemgödrében. Ennyi volt az egész.
Az emberiességnek ehhez hasonló példái meggyőztek róla, hogy egyszer az én népem
szenvedése is véget ér a Kínai Népköztársaságban. Sok százmillió kínai él ott, akik közül
néhány ezer részt vesz olykor a kegyetlenkedésekben, ám kétségtelen, hogy mindeközben
milliók visznek végbe jótetteket.
Ám ettől még, sajnos, nem feledkezhetünk meg Tibet jelenlegi helyzetéről, ahol sem az
elnyomás, sem az elégedetlenség nem korlátozódik Lhászára. 1987 szeptember végétől 1990
májusáig nyolcvan különféle tüntetésről érkezett hír. Némelyiken csak egy-egy maroknyi
csoport vett részt és vér sem folyt mindig, a terror mégis jelen van az utcákon. Újabban
tankok tűntek föl a fővárosban. De nemcsak a fővárosban (ahol a kínai lakosság száma már
messze meghaladja a tibetiekét) brutális az elnyomás, hanem az Amnesty International vagy
az Asia Watch jelentéseiből tudjuk, hogy az egész ország területén. Jogtalan letartóztatások,
bántalmazások, kínzások tárgyalás nélküli bebörtönzésck, sőt kivégzések jellemzik továbbra
is a terrort, ez a kínai hatóságok eszköztára.
A bántalmazások és kínzások módszereibe, részleteibe enged bepillantást annak a néhány
tibetinek a vallomása, akik valamelyik tüntetés után börtönbe kerültek, ám azóta sikerült
Indiába menekülniük. Egyikük, aki névtelenségben kíván maradni, mert fél, hogy családján
állnak bosszút, a következőket mondta el az emberi jogi vizsgálóbizottságnak. A cellájában
többször részeg őrök törtek rá, összeverték, egy alkalommal pedig addig verték a fejét a falba,
míg ömleni kezdett orrából a vér. Céltáblája volt az őrök gyakori önvédelmi gyakorlatainak
is, máskor pedig napokra magára hagyták a jéghideg cellában megbilincselve, meztelenül,
takaró és élelem nélkül.
Letartóztatásának ötödik napján kora reggel fölébresztették és a börtönépületen kívüli
kihallgató helyiségbe vitték. Két őr előbb a földre szorította, miközben egy harmadik először
a fejére térdelt, majd miután felállt, hosszú perceken át két kézzel csapkodta a földhöz a fejét.
Ezután került sor a „függő-repülő”-nek nevezett kínzási módra, amelyről a volt fogoly így
számolt be:

„Fölemeltek a földről és két katona egy hosszú kötelet vetett a nyakamba. A közepén egy
fémkarika volt, amit a kötél a tarkómhoz szorított, majd a kötelet a vaskarikától indítva a
vállam előtt elvezették és szorosan először az egyik, majd a másik karomra tekerték, végül az
ujjaimat is gúzsba kötötték. Ekkor a kötélből még ezután is megmaradt, mintegy a karjaim
folytatásaként lógó hosszú kötélvégeket az egyik katona visszafűzte a karikába, két kezemet
ezáltal hátul a lapockáim közé húzva föl, miközben erősen beletérdelt a vesémbe, ami éles
fájdalmat keltett a mellkasomban. Ezután a kötelet átdobták a mennyezetből kiálló kampón és
úgy húzták meg, hogy a földtől fölemelkedve csak a lábujjam hegye érjen le. Hamarosan
elvesztettem az eszméletemet, nem tudom mennyi ideig lehettem ilyen állapotban, csak a
cellámban tértem magamhoz. Meztelen voltam, a bilincs volt rajtam, meg bokámon a
béklyó.”

Négy nap múlva ismét kivezették cellájából a börtönön kívülre, meztelenül, megbilincselve,
a lába azonban ezúttal nem volt megbéklyózva. Nem a kihallgatószobába vitték, odakötözték
egy fához.

„Az egyik katona a vastag kötelet végigtekerte a testemen a nyakamtól a térdemig, majd lábát
a fának vetve szorosra húzta a kötést. A fa körül kínai katonák ültek és ebédeltek. Miután
végeztek, egyikük fölállt és a csészéjében maradt chilis zöldséget az arcomba löttyintette. A
chili égette a szememet, máig nem jött teljesen rendbe a látásom. Ezután kioldozták a kötelet
és visszavittek a cellámba. Mivel nehezen tudtam járni, folyton megbotlottam útközben.
Akárhányszor elestem, mindannyiszor ütni kezdtek.”

Volt foglyok egy másik csoportja arról számolt be, hogy azokkal az elektromos
marhaösztökékkel sokkolták őket, amelyeket a rendőrség a tüntetők ellen is használt. Az
egyik fiatalembernek a szájába dugták, súlyos sérülést okozva ezzel, egy apáca pedig
elmesélte a vizsgáló bizottságnak, hogy ezt a szerszámot a végbelébe és a nemiszervébe
erőltették.
Noha az ember hajlana rá, hogy az efféle szörnyűségeket minden kínaira jellemzőnek tartsa,
ez azonban nagy hiba volna. Másrészt viszont mégsem mehet el az ember szó nélkül ilyen
förtelmes kegyetlenkedések mellett. Én magam, bevallom, máig nem értem a kínai
gondolkodást. Pedig némi személyes tapasztalatom is van róla, bár az is igaz, hogy életem
nagyobbik felét immár tőlük távolabb, emigrációban töltöttem.
Amikor az ötvenes évek elején Kínában jártam, sokan mindenüket önzetlenül feladták, hogy
hozzájárulhassanak a társadalom átalakításához. A legtöbben nemes eszményeket követve
arra törekedtek, hogy a javára tegyenek a hatalmas ország minden lakosának. E céljuk
megvalósításához aztán létrehoztak egy olyan pártrendszert, amelyben mindenkiről mindent
lehetett tudni, egészen odáig, hogy mennyi alvásra van szüksége naponta. Személyes
szabadságukat föláldozva, közös eszményeiket oly szenvedéllyel kergették, hogy semmi sem
állíthatta volna meg őket. Vezérük, Mao Ce-tung nagy látnoki és képzelőerővel megáldott
férfiú, aki tudatában volt az építő bírálat fontosságának és gyakorta buzdított is rá. Ilyen
őszinte és áldozatkész volt a kezdet.
Az új vezetést azonban pillanatok alatt megbénították a kicsinyes belső harcok és
civakodások, amelyek a saját szemem előtt is folytak. A tények helyére rövidesen délibábok
léptek, ha kellett, mindenki hazudott, hogy jobb színben tüntesse föl magát. Amikor 1956-ban
találkoztam Csou En-lajjal Indiában és. megosztottam vele aggodalmaimat, azzal nyugtatott,
hogy semmi okom a félelemre, minden a legnagyobb rendben lesz. Valójában azonban a
dolgok még rosszabbra fordultak.
1957-ben Tibetbe visszatérve azt kellett látnom, hogy a kínai hatóságok nyíltan üldözik
népemet, noha közben állandóan arról beszeltek, hogy nem avatkoznak a dolgainkba. Mint
mindig, ezúttal is gátlástalanul hazudtak, s ami még rosszabb, a világ nagyobbik fele el is
hitte a meséiket. A hetvenes években számos prominens nyugati politikus látogatott Tibetbe, s
azzal tért vissza, hogy ott minden rendezett körülmények között zajlik.
Az igazság ugyanakkor az, hogy a megszállás óta több mint egymillió tibeti esett áldozatául
a pekingi politikának. Az ENSZ már 1965-ben, a Tibetről hozott határozatában nyíltan
kimondja, hogy a kínai megszállást „gyilkosság, rablás és önkényes letartóztatások” kísérték,
„a tibetieket tömegesen kínozták meg, kegyetlenül, emberhez méltatlanul bántak velük,
megaláztatások sorát szenvedték el.”
Nem tudom megmagyarázni, miként történhetett meg, hogy annyi kiváló kínai szellem utat
tévesztett és a legnemesebb eszmények értelmetlen barbarizmusba váltottak. Azoknak a
megfontolásait sem ismerem, akik a kínai vezetésben a tibeti nép teljes kiirtását javasolták.
Úgy látszik, Kína minden hitét elvesztetté, ezért volt szüksége a kínai népnek a
kommunizmus álarcára, mely mögött az elmúlt negyvenegy évben elmondhatatlan
nyomorúságban élt…
A kommunizmus azonban mégiscsak az emberiség egyik legnagyobb kísérlete volt, s nem
tagadom, hogy eleinte rám is igen nagy hatást tett. A baj csak az vele, hamarosan én is
fölfedeztem, hogy noha szándéka szerint a „népért” van (mint ahogyan a „népi szállodák”,
„népi kórházak” és effélék), a „nép” fogalmába nem mindenki tartozik bele. Csak azok, akik
azt vallják, amit egy kisebbség „a nép véleményeként” tüntet fel.
A kommunizmus túlkapásai miatt a Nyugatot is egyértelműen felelősség terheli. Akkora
ellenségeskedéssel fogadta az első marxista kormányokat, hogy az részben magyarázatot ad
emezek még gyakran nevetséges óvintézkedéseire is. Mindenre és mindenkire gyanakvással
kezdtek tekinteni, márpedig a gyanakvás nyomában szörnyű boldogtalanság terem, mert
szemben áll az embernek azzal az alapvető igényével, hogy másokban bízhassék. Itt jut
eszembe például, milyen képtelen helyzetben látogattam meg Leninnek a Kreml-béli szobáját
1982-es moszkvai utam során. Mosolytalan, civil ruhás biztonsági ember őrzött, aki bármely
pillanatban kész lett volna tüzelni, miközben a vezetőnő gépiesen fölmondta az orosz
forradalom hivatalos történetét.
Ugyanakkor, ha egyáltalán szóba jöhet, hogy közöm lenne bármely politikai mozgalomhoz,
akkor félig-meddig máig marxista maradtam. Semmi bajom a kapitalizmussal, míg az ember
érdekeit figyelembe véve működik, ám vallásos meggyőződésem alapján sokkal inkább a
szocializmus és az internacionalizmus felé hajlom, amelyek igen közel állnak a buddhista
elvekhez. A marxizmusnak az a tétele is nagyon vonz, amely szerint az ember maga felelős
saját sorsáért; ez pontosan megfelel a buddhista gondolkodásnak.
Mindezekkel azonban szembe kell állítanom azt a tényt, hogy a demokratikus keretek között
működő kapitalista politika sokkalta nagyobb szabadságot biztosít az embereknek, mint a
kommunista eszményeket követő társadalom. Végső soron tehát az emberközpontú
kormányzás híve vagyok, amely az egész közösség javáért munkálkodik; a fiatalokért, az
idősekért, a hátrányos helyzetűekért, no meg a társadalom értékeket létrehozó tagjaiért.
Noha megmaradtam félig-meddig marxistának, ha bármely választáson le kellene adnom
szavazatomat, valamelyik környezetvédő pártra szavaznék. A mai világ egyik legígéretesebb
fejleményét jelenti, hogy mindinkább ráébredünk a természeti környezet fontosságára. Nem
valami szentséges, szakrális dolog az, ha bolygónkra ügyelünk. Olyan, mintha saját házunkat
tartanánk rendben. Az ember a természetből jött, így hát esztelenség a természet ellen
fordulnia, ezért mondom, hogy a környezet kérdése nem függ össze a vallással, etikával vagy
erkölccsel. Az utóbbiak az előbbihez képest luxusnak számítanak, hiszen életben maradunk
nélkülük, ám ha a természetet pusztítjuk, azt egyikünk sem éli túl.
Mindezt tudomásul kell vennünk. A saját érdekünkben, és a következő nemzedékek
érdekében. A tiszta környezet megkövetelése épp olyan emberi jog, mint az összes többi.
Kötelességünk legalább olyan életfeltételeket hagynunk örökül, mint amilyeneket mi kaptunk.
Lehetséges, hogy nem teljesíthető könnyűszerrel ez a ránk háruló feladat, ám az egyetemes
felelősség tudata legyőzhet minden korlátot. Mindannyiunknak külön-külön kell megtennünk
minden tőlünk telhetőt, bármily csekélység legyen is az. Apróságnak látszik, de ha egy
szobából kilépvén eloltjuk a villanyt, máris sokat tettünk a környezetünkért.
Buddhista szerzetesként ebben a kérdésben is jeleznem kell a karmatörvény fontosságát a
gyakorlatban, a mindennapi életben. Aki hisz abban, hogy valamely szándék, tett és annak
következménye között összefüggés áll fönn, az érzékenyebb lesz önnön tetteinek saját magára
és másokra kifejtett hatása iránt.
Ennek jeleit pedig már többfelé tapasztaltam. Vigasztal, hogy Tibet nem enyhülő balsorsa
ellenére jóra is bukkantam a világban. Örvendetes, hogy az öncélú fogyasztás és a pazarlás
következményei sokakat ráébresztettek, meg kell őriznünk a föld erőforrásait; ez alapvetően
fontos. Az ember bizonyos értelemben a föld gyermeke, s ha Földanyánk eddig eltűrte is
felelőtlenkedésünket, újabban már jelzi, hogy türelmének végére ért.
Azért imádkozom, hogy egy nap elvihessem a kínai néphez a környezet és a többi ember
iránti törődésnek ezt az üzenetét. A buddhizmus nem idegen a kínaiak számára, ezért hiszem,
hogy a gyakorlatban is szolgálhatnám őket. A néhai pancsen láma elődje már tartott egyszer
kálacsakra-beavatást Pekingben, így hát ha magam is megtehetném ezt, nem lenne példa
nélküli. Elvégre buddhista szerzetesként az emberiség családjának minden tagjára, sőt minden
élőlényre ügyelnem kell.
Hiszem, hogy a szenvedés a tudatlanságból ered, s az emberek azzal okoznak másoknak
fájdalmat, hogy önnön boldogságukat és megelégedésüket keresik. Csakhogy az igazi
boldogság a belső béke és egyensúly eredménye, ezt pedig az önzetlenség, a szeretet, az
együttérzés gyakorlásával, a harag, az önzés és a mohóság elfojtásával érhetjük el.
Némelyeknek bizonyára túlságosan naivnak tűnik mindez, ám hadd emlékeztessem őket,
bármely részén élünk is a világnak, mivel emberi lények vagyunk mindannyian, ugyanazt a
boldogságot keressük és ugyanúgy igyekszünk elkerülni a szenvedést. Alapvető
szükségleteink és szándékaink azonosak. Minden emberi lény szabadságra törekszik és maga
akarja megszabni önnön sorsát. Ha elveinket innen nézzük, egyet vallunk tehát. Mindezt jól
jelzik azok az alapvető politikai változások is, amelyek Kelet-Európától Afrikáig világszerte
végbemennek.
Korunk problémáit – az erőszakos konfliktusokat, a természeti környezet pusztítását, a
szegénységet, éhínséget és a többit – mind főként maga az ember okozta. Valamennyi
megoldható, de csakis emberi erőfeszítéssel, megértéssel, a testvériség érzetének
föltámasztásával. Ehhez pedig az egymás és közös bolygónk iránt érzett egyetemes felelősség
érzését kell magunkban táplálnunk, amely belátáson és következetességen alapul. Noha én
magam úgy találtam, hogy a buddhista vallás segít a szeretet és a könyörület fölkeltésében,
meg vagyok róla győződve, hogy ezeket bárki kialakíthatja magában, akár a vallás
segítségével, akár anélkül. Az is nyilvánvaló, hogy minden vallásnak egy a célja: a jó
művelése és minden emberi lény boldoggá tétele. Lehet, hogy módszerük eltérőnek látszik,
céljuk azonban ugyanaz.
A tudomány mind nagyobb helyet kap életünkben, így hát a vallásnak és a spiritualitásnak is
mind fontosabb az a szerepe, hogy emlékeztessen bennünket ember voltunkra. Tudomány és
vallás nincsenek ellentétben egymással, mindkettő segít bepillantanunk a másik lényegébe. A
tudomány és Buddha tanításai egyaránt minden dolog végső egységét hirdetik.
Könyvem végén személyes köszönetet szeretnék mondani Tibet minden barátjának. Tibet
ügyének nyújtott figyelmetek és támogatásotok minden tibetit mélyen megindított és ezentúl
is erőt ad a szabadságért és igazságért folytatott harcunkban, amelyet nem fegyverrel vívunk,
hanem az igazság és az elszántság erejével. Minden tibeti nevében beszélek, amikor
köszönetünket hangoztatva arra kérlek benneteket, hogy ezután se feledkezzetek meg
történetének válságos korszakát élő hazánkról.
Mi magunk is szeretnénk hozzájárulni egy békésebb, emberibb, szebb világ
megteremtéséhez. Egy jövőbeli szabad Tibet megkísérli majd, hogy segítse a rászorulókat,
oltalmazza a természetet és előmozdítsa a békés, nyugodt életet a földön. Biztos vagyok
benne, hogy a lelki értékek és a gyakorlatiasság egyeztetése iránti érzékünkkel mindehhez mi
tibetiek is hozzáadhatunk valamit a magunk sajátos, szerény módján.
Legvégül szeretném, ha az olvasó megismerné azt a rövid fohászt, amelyből mindig nagy
erőt és elszántságot merítek, akárhányszor ismétlem magamban:

Amíg csak a tér fönnáll,

Amíg élőlény marad,
Addig legyek én is itt,
Enyhíteni a világ baját.
 Kiadta az ÍRÁS KIADÓ
Felelős kiadó: Sári László
Borítóterv: Fehérvári Ottó
Szedő: Elisabeth von Cigeddin

PRINTED IN HUNGARY
ISBN 963041953

ALFA-PRINT 2000 nyomdaipari Kft.

06 (20) 412-898