Professional Documents
Culture Documents
PARAMAHANSZA JOGÁNANDA
BÖLCSESSÉGE
LEJEGYEZTE:
Szvámí Krijánanda
BUDAPEST, 2001
Megjegyzés
Az amerikai szerkesztő
ELSŐ FEJEZET Az anyagelvűség botorsága
Élt egyszer egy elefánthajcsár, akinek hat fia volt, de mindegyik vak. Egy napon
lemosatta velük az elefántját. Miután a testvérek elvégezték a rájuk bízott feladatot,
vitatkozni kezdtek azon, miféle állat az elefánt.
– Mi sem egyszerűbb ennél! – jelentette ki az egyik fiú. – Az elefánt nem más, mint egy
rakás csont.
Ő mosta az agyarakat.
– Hogy mondhatsz ilyen sületlenséget? – rótta meg a testvére.
– Az elefánt olyan, akár egy vastag kötél.
Ő mosta az ormányát.
A harmadik fiú azt hajtogatta, hogy az elefánt egy pár legyezőből áll. Ő mosta a
füleket.
A negyedik testvért az elefánt négy oszlopra emlékeztette. Ő mosta a lábakat.
Az ötödik fiú az állat törzsét mosta végig, ő lélegző falként jellemezte.
A hatodik fiú elrikkantotta magát:
– Nem tesztek bolonddá, fiúk! Én tudom, mi az igazság. Az elefánt nem más, mint egy
kis darab zsinór, amely az égboltról csüng alá.
Ő mosta a farkat.
A vita egyre jobban elmérgesedett. Egy idő után belépett az apa, és meghallotta a dühödt
kiáltozást. A pattogó szavakra fülelve elnevette magát:
– De hát fiaim, semmi okotok, hogy így egymásnak essetek!
– Még hogy semmi okunk! – kiáltott fel az egyik. – A fivéreim egytől egyig hazudnak, és
még van képük engem nevezni hazugnak!
– Drága gyermekeim – szólalt meg az apa békitón. Mindegyikőtök az elefántnak csak egy
testrészét mosta le egyedül én láttam őt teljes egészében. Valamennyien jó helyen
keresgéltek, ám ez az állat jóval több annál, mint képzelitek.
Ezután részletesen lefestette fiai előtt az elefánt küllemét.
– Látjátok tehát, fiaim – fejezte be beszédét - Egyszerre igazatok is van, meg nem is.
- Ugyanez a helyzet Istennel, meg a különböző vallások megközelítéseivel – zárta
példabeszédét Srí Jógánanda. — Egyetlen Isten van, ám számos út vezet hozzá.
Rengeteg-féleképpen lehet Őt megtapasztalni és jellemezni.
A nyugati ember pogányként tekint a hindukra. Tudjátok-e azonban, hogy
Indiában meg éppenséggel a keresztényekre sütik ugyanezt a bélyeget? Azt mondom, a
világ egyik fele pogánynak minősíti a másikat.
- A bölcsek ezzel szemben mindenben és mindenkiben Istent látják, még azokban is, akik
hírből sem ismerik.
- A vallás igazi talpköve nem a hit, hanem az ösztönös megérzés. A megérzés a
lélek eszköze Isten megismeréséhez. Ahhoz, hogy megértsük a vallások természetét,
előbb mеg kell ismernünk Istent.g kell ismernünk Istent.
Ne tévesszük össze a hitet a vakhittel. A hit a tapasztalásban gyökerezik, a vakhit
megalapozatlan. Eleinte persze szükségünk van rá, hiszen nélküle eszébe sem jutna
senkinek, hogy Istent keresse. Ám a vakhit önmagában kevés. Amikor az emberek
felfuvalkodnak hitükben, vallásuk megcsontosodik, ami útját állja a további fejlődésnek.
Azt mondom, gyakoroljátok vallásotokat, de ne higgyetek vakon a vallási dogmákban.
Még a rendszeres meditáció se elégítsen ki titeket mindaddig, amíg rá nem találtok
Istenre.
A vallás igazi őrei a szentek és a mesterek, más szóval azok, akik Isten
közelségében élnek. Nem elég a szent iratokat tanulmányozni, és megszerezni a teológia
doktora címet. (Ezt látva mindig azt gondolom: a tudatlanság doktora!) Sok szent bizony
írástudatlan volt. Ám aki lelkében megismerte az igazságot, bármely teológusnál
mélyebbre hatolt, hiszen ők csak könyvekből és száraz szellemi eszmecserékből merítik
tudásukat.
„Hagyjátok csak a gyermekeket, ne akadályozzátok meg őket, hadd jöjjenek hozzám,
hisz ilyeneké a mennyek országa” – mondta Jézus. (Mt 19,14)
Hiába hurcol a hátán egy szamár egy tucat nehéz Bibliát meg egyéb szent iratokat,
ettől még nem válik spirituálissá. Valószínűbb inkább, hogy ez a súlyos teher attól a
kevéske nyugalmától is megfosztja, amelyben könyvek nélkül része volt!
Mi lehet az oka, hogy a Bibliára annyi felekezet hivatkozik, ám ezek mind
különbözőképpen magyarázzák a világot? Mindegyik keresztény egyház másként
értelmezi a Megváltó szavait. Ugyan miért?
A válasz az, hogy az emberi megértés határok közé szorított. A földi halandók mindig
önnön szűkös tapasztalataikból indulnak ki. Nem jönnek rá, hogy lényük egy része Isten
képére és hasonlatosságára teremtetett, ehelyett őt igyekeznek átgyúrni saját képükre és
hasonlatosságukra!
Aki egy város szűk sikátoraiban bolyong, csupán az őt körülfogó, beszorító falakat
látja, a mögöttük rejtőző kerteket már nem. Aki repülőgépen száll ugyanezen város fölé,
túllát a falakon, a kerteken, a város határán, túl azok szemhatárán is, akik ugyan nem
szorulnak a városfalak közé, mégis földközelben maradtak.
Jobb az olyan igazság, amelyet egyetlen szent hangoztat, mint egy milliók által
vallott dogma.
Egy vallás híveinek száma nem szavatolja a tantételek igazságát. Soha ne fogadjatok
el egy gondolatot pusztán azért, mert népszerű. Az igazság keresésében ne a számokra
figyeljetek, hanem az értékekre, így tehettek csak szert olyan megértésre, amely — Jézus
tanítása szerint – felszabadítja szellemeteket.
A szektás fanatizmus összeférhetetlen a vallással. Csupán a sekélyes emberek
képzelik magukról, hogy ők az igazság egyedüli letéteményesei.
Egy vicc szerint, amikor a híres igehirdető, Billy Sunday meghalt, Szent Péter nem
engedte át a gyöngykapukon.
– Hogyhogy nem enged be? – kérdezte az igehirdető felháborodottan.
– Mit tettél földi életedben annak érdekében, hogy közel kerülj Istenhez? – firtatta Szent
Péter.
– Nos, több ezer bűnöst térítettem meg és küldtem a mennyországba – felelte Billy
önérzetesen.
– Küldeni talán valóban küldted őket, de egy sem érkezett meg közülük – mondta Szent
Péter.
A tudománynak és a vallásnak vállvetve kellene munkálkodnia. A vallástól a
tudomány ösztönösséget tanulhatna. A valóságnak ez a fajta megközelítése inkább a
közvetlen élményre, mint a. száraz kísérletekre épít. A vallás viszont józanságot,
ésszerűséget és rugalmasságot leshetne el a tudománytól.
A hívők mindenekelőtt megtanulhatnák, hogy ellenőrizzék vélekedéseiket, ahogyan a
tudomány is teszi. A vallási vezetőknek arra kellene ösztönözniük követőiket, hogy saját
életükben keressék meg a hitigazságok bizonyítékait, s ne elégedjenek meg mások
állításaival.
- Miként fogadhatja el egy keresztény más vallások tantételeit? – kérdezte egy
ortodox hívő.
– Jézus nemcsak hitet adott nekünk, de azt is hangsúlyozta, hogy ő az Atya egyszülött fia.
– Az igazság valóban egy és oszthatatlan – válaszolta Jógánanda.
– Hibázni ugyanis számtalan módon lehet, a hibát kijavítani azonban csak egyféleképpen.
A lélek csak egyféleképpen üdvözülhet: vissza kell találnia Istenhez. Az emberek ott
hibáznak, hogy címkékkel látják el az istenkeresés módjait, s a nekik tetszőt kiáltják ki
egyedül lehetségesnek.
A szentekre figyeljetek a papok és a lelkipásztorok helyett, mert ők Isten valódi
felkentjei. Valamennyi vallásnak vannak szentjei, ahogyan a bolondok és a bűnösök is
megteremnek minden bokorban.
Jézus sosem vitatta más vallások tantételeit. Saját hallgatóságának spirituális
tudatlanságával gyűlt meg a baja!
– Megmenekültél? – kérdezte egyszer tőlem egy ortodox prédikátor.
– Ugyan mitől kellett volna megmenekülnöm? – csodálkoztam. Miután az illető látta,
hogy nem fogadom el szűkös világ magyarázatait, dühösen rám ripakodott:
- Pokolra jutsz!
– Nos, mi más a pokol, mint az olyan romboló indulatok gyűjtő helye, mint például a
harag — feleltem mosolyogva. - Meglehet, idővel én is odajutok, te azonban, barátom,
máris ott vagy!
Ez a beszélgetés egy vonaton zajlott, s válaszom hallatán az utasok jót nevettek.
A te hited nem ment meg téged.
– A Biblia elítéli a bálványimádást – jegyezte meg egy keresztény látogató –, én
azonban azt olvastam, hogy minden hindu hajlékban legalább egy istenszobor található.
Mi mást láthatnának ebben a szokásban a keresztények – és ami azt illeti, a zsidók is –,
mint a pogányság megnyilvánulását?
– Tegyük fel, hogy egy kislány a babájával játszik, s úgy bánik vele, mint a gyermekével
– felelte a Mester. – Vajon megrovod-e azért, mert a baba csupán egy élettelen tárgy? E
játék révén a lánygyermekek felkészülnek az anyaság feladataira.
Ugyanígy az istenképmások is segítségére lehetnek a halandóknak a vallási
ébredésben és gondolataik összpontosításában. És hát nem tartanak-e a keresztények is
festett vagy faragott képeket oltáraikon, többek között a feszületet?
Gondoljatok arra, hány és hány képmását állította elénk Isten a természetben. Ha
szeretjük Őt, vajon nem az Ő végtelen szépségére emlékeztetnek-e a fák, a virágok és a
napnyugták?
A Biblia a bálványimádásnak azt a fajtáját ítéli el, amelynek során az Én fölébe
helyezi a teremtést a Teremtőnek. Ez a szemlélet Mammont isteníti az önvaló isteni
kincsei helyett; a földi szerelmet az isteni szeretet helyett; s hamis mámorokat magasztal,
amilyen a bor és a nemiség, mert nem az isteni elragadtatás mámorára vágyik.
– A Biblia azt mondja, hogy Jézus Isten egyszülött fia – kötött bele egy jövevény
Paramhansza Jógánanda tanításaiba.
- Hogyan beszélhetsz ezek után más vallási tanítókról úgy, mint akik egyenrangúak a
Megváltóval?
A Mester így felelt:
– Amikor a zsidók istenkáromlással vádolták Jézust, amiért azonosnak mondta magát az
Atyával, ezt válaszolta nekik: „Hát nincs megírva törvényetekben: Én mondtam: istenek
vagytok?” (Jn 10,34)
Valamennyi vallás hívei saját hittételeiket kiáltják ki egyedül üdvözítőnek. Ez azonban
merő tudatlanságból és a dolgok félreértéséből fakad. Mindenki a saját portékáját dicséri!
Jézus, a nagy vallási tanítókhoz hasonlóan, kétféle minőségben nyilvánult meg:
emberként és istenként. A keresztfán emberi kétségbeeséssel kiáltott fel: „Én Istenem, én
Istenem, miért hagytál el engem?" (Mt 27,46) Ugyanakkor végtelen, isteni lényege,
önvalója ismeretében joggal hirdette magáról, hogy Isten fia. E hitében ugyanis azonosult
a Krisztus-tudattal. A teremtésben egyedül ez mutatja meg Istenben a teremtésen túli
Atyát.
A Krisztus-tudat nem egy szakállas alakot feltételez lobogó fehér köntösben! Amikor
Jézus egyes szám első személyben szólalt meg, a Krisztus-tudat tágasságából szólt.
Valamennyi létező végtelen önvalójára célzott ezzel, nem saját esendő porhüvelyére.
A Krisztus-tudat az egész teremtett Világot átfogja. Bárki, aki elszakítja tudatát az
Éntől, hogy egyesítse azt a végtelennel, joggal mondhatja Jézussal együtt: „Isten fia
vagyok.” Ugyanúgy egynek érezheti magát az Atyával, mint valaha a Messiás, hiszen az
Atya és a Fiú egyazon valóság két arca.
E szinten az Én-tudatot többé nem határolja be az emberi test. A hullám visszaolvadt
az óceánba, amelyből származik; maga is óceánná lett.
– Azt mondod, az élet célja Isten keresése - faggatta a Mestert egy diák, aki
összehasonlító vallástörténettel foglalkozott. – Ez az elképzelés mégsem honos
mindenütt. A buddhisták például nem hisznek Istenben.
Jógánanda így felelt:
– Buddha nem volt istentagadó. Tanításai ugyanakkor, mint bármely nagy mesteré,
kiigazították kora tévedéseit. Az akkori idők emberei spirituális értelemben úgymond
hagyták, hogy Isten munkálkodjon helyettük. Buddha ezért az ember saját
erőfeszítéseinek szerepét hangsúlyozta a spirituális keresésben.
A közmondás is azt tartja, hogy a puding próbája az evés. Azok jutnak közelebb
Istenhez, akik mélyen átélik Buddha tanításait, és nem azok, akik ízekre szedik a
tantételeket. Végül ugyanoda jutnak, mint minden nagy világvallás hívei: ráébrednek az
önvaló végtelenségére, s megszabadulnak a káprázat béklyóitól.
A világvallások egymással való megfeleltetéséről szólván a Mester ezt mondta:
– Hiba lenne feltételezni, hogy valamennyi az isteni sugallat azonos mélységéből fakad.
A vallási igazságok örök érvényűek, nem emberi találmányok. Megvilágosodott
mesterektől származnak, később azonban felhígulnak az átlagemberrel való találkozás
folyamán.
Ezért küldi vissza a földre Isten időről időre felébredt fiait. Ezzel kívánja ébren tartani
az emberekben a vallási érzést, s helyreállítani az időtlen tanítások ősi tisztaságát.
Minden kor másként jelöli ki a hangsúlyokat. Az alapigazságok ennek ellenére
mindörökre változatlanok maradnak.
– Miben jelölnéd meg küldetésedet ezen a földön? – kérdezte egy tanítvány.
– Hogy felhívjam a figyelmet az önvalóra ébredés szükségességére. Ennek eszközei a
meditáció és más igazságkereső lelkek támogatása. Innen származik szervezetünk neve
is: az Önvalóra Ébredtek Társasága. Arra hívattunk, hogy eredeti formájukban adjuk
vissza a világnak Krisnának a jóga tudományáról szóló tanításait és az őskeresztény
tanokat, Jézus gondolatait.
-Új vallásnak nevezi-e tanításait? – kérdezte egy látogató.
– Inkább csak örök érvényű igazságok újszerű megfogalmazásának – felelte a Mester.
A világ nagy vallásait avatárák hozták el az emberiségnek, azaz Isten különböző
alászállásai, megtestesülései. Ilyen megtestesülés volt Krisna, Jézus és Buddha. Az
avatára tökéletesen megszabadult mester, aki isteni küldetését teljesítve tér vissza a
földre.
Tanítványa egyszer megkérdezte Paramhansza Jógánandától:
– Mester, te is avatára vagy?
Ő nemes egyszerűséggel felelte: – Egy ilyen horderejű munkát csakis avatára
kezdeményezhetett.
HATODIK FEJEZET Az élet törvénye
– Mi a jóga? – tette fel a kérdést egy látogató. – A jóga egyesülést jelent. Az angol
yoke, "iga, járom’ szóval
áll kapcsolatban. Azt fejezi ki, hogy egyesülünk Istennel, azaz szűkös, önös
Énünk egybeforr az isteni önvalóval, a végtelen világlé
kekkel.
A legtöbb nyugati ember és még Indiában is sokan összekeve
rik a jógát a hathajógával, amely a testtartások jógája. Pedig a jó
ga mindenekelőtt spirituális foglalatosság.
Nem akarom ezzel kicsinyíteni a jóga-ászanák érdemét. A ha
" tha-jóga gyönyörű rendszer. Hiszen a test végső soron hozzátarto
zik földi létezésünkhöz, és megfelelő erőnlétben kell tartanunk ahhoz, hogy ne
akadályozza spirituális fejlődésünket. Az istenkeresők ennek ellenére nem tulajdonítanak
nagy jelentőséget a jógapózoknak, s nincs is előírva számukra, hogy gyakorolják ezeket.
A hatha-jóga a rádzsa-jóga fizikai változata, ez utóbbi képviseli a jóga igazi
tudományát. Meditációs technikák rendszeréről van itt szó, amelyek az emberi
gondolkodást ráhangolják az isteni
tudatra.
A jóga fele részben tudomány, fele részben művészet. Tudománynak annyiban
nevezhető, hogy gyakorlati eszköztárat kínál a test és az elme szabályozására, s ezáltal
lehetővé teszi a mély meditációt. Ugyanakkor művészet is, mert nagy beleérzéssel és
átéléssel kell művelni ahhoz, hogy ne csupán felületes eredményeket hozzon.
A jóga nem vallási rendszer. Számításba veszi test és elme kölcsönhatásait, s összhangba
hozza ezek működését. Sokszor előfordul például, hogy testi feszültség vagy betegség
miatt nem megy az összpontosítás, ami megakadályozza, hogy az energia az agyba
áramoljon. Az is gyakran megesik, hogy a testi energia megcsappan, mint például akkor,
amikor az akarat megbénul vagy megtörik a kártékony érzések hatására.
A jóga elsősorban a test energiáit mozgósítja a pránájama, azaz
energiaszabályozás tudománya révén. A prána lélegzetet jelent. A jóga megtanít arra,
miként csillapíthatjuk le az elmét, és juthatunk el magasabb tudatállapotokba lélegzetünk
irányításával.
A jóga magasabb rendű tanításai túllépnek a technikákon, és megmutatják a
jóginak, azaz a jóga gyakorlójának, hogy gondolatai összpontosításával miként hozhatja
összhangba saját tudatát az isteni tudattal, sőt ezen túlmenően, tudata miképpen olvadhat
bele a végtelenbe.
A jóga ősi, több ezer éves múltra visszatekintő tudomány. A jóga gyakorlata hívta
életre India legendás bölcsességét. A jógatanokba foglalt igazságok ugyanakkor nem
korlátozódnak Indiára, sem a jóga tudatos művelőire. Más vallások szentjei – köztük sok
keresztény szent is – a maguk útját járva fedezték fel a jóga tanításaival egybehangzó
spirituális léttörvényeket.
Közülük számosat maguk a hinduk is nagy jóginak tartanak, és méltán, hiszen a
testen túllépve lelki síkra emelték energiáikat. Nagy titkot fedeztek fel, rájöttek, hogy a
szív érzéseit az istenfélő embernek az agy felé kell terelnie ahelyett, hogy
nyughatatlanságában szétforgácsolná azokat. A szemöldökök között rátaláltak az isteni
látás kapujára; a lélek innen siklik ki, hogy egybeolvadjon a Krisztus-tudattal.
Felfedezték a légzés visszatartásának rejtelmeit, s rájöttek, hogy ebben az állapotban a
lélek addig nem tapasztalt spirituális magasságokba szárnyal. Megízlelték a némelyikük
által misztikus házasságnak nevezett lélekállapotot, amelyben a lélek egybeforr Istennel.
114
A jóga kiegészíti a Biblia tanácsát arról, hogyan szeressük Istent: ne csak szívvel,
ésszel és lélekkel, hanem erővel is. Az erő ugyanis energiát jelent.
Az átlagember energiái be vannak zárva a test börtönébe. Mivel el vannak rejtve
akarata elől, nem tudja egyszerűen szeretni Istent, sem a szívével, sem az eszével, sem a
lelkével. A valódi belső beszélgetésre csak akkor kerülhet sor, ha az energiát elvonjuk
testünktől, és mély meditációban magasabb rendű valóságok felé
irányítjuk.
2
Egy erős gyújtólencse fokuszálja a Nap sugarait, és lángra lobbantja a faforgácsot.
A jóga hasonlóképpen összpontosítja a tudatot, elégetve a kételyek és a bizonytalanság
fátylait, hogy ismét a maga meztelenségében ragyogjon fel a belső igazság fénye.
3.
Egy másik vallás híve arra hivatkozott, hogy a jóga gyakorlása elvonja hitének
gyakorlasatól.
– Én őrjöngve szeretném imádni Istent! – kiáltotta. – Ezek az istenkereső
módszerek borzasztó gépiesnek és unalmasnak tűnnek számomra.
– Meglehet, igaza van – hagyta rá a Mester –, noha nagy hiba gépiesen űzni a
jógát.
A hívőkre leselkedő egyik nagy veszély a túlzott érzelmesség. Hogyan várhatnánk
el, hogy a gyertya folyamatosan égjen, amikor mindegyre elfújjuk? Hasonlóképpen, ha
szüntelenül fel korbácSoljátok érzelmeiteket, valósággal elárasztanak benneteket, ám
ebben az állapotban nem tapasztalhatjátok meg az isteni üdvösség sokkal mélyebb
elragadtatását.
Isten nem a külső lármában látogat meg minket, nem is az elme felajzottságában,
hanem a belső csönd idején. A csöndben Ő társalkodik a lélekkel.
Nem azt mondom ezzel, hogy ne kiáltsatok Isten után, vagy ne ontsatok
könnyeket iránta való szeretetetekben. Az erős érzelmek túlzott bizonygatása azonban
kioltja tüzüket.
Miután dalokat zengtetek az égi kedvesnek, és könyörögve hívtátok Őt
magatokhoz, fontos, hogy megzabolázzátok felébredt érzéseiteket, s felfelé, egy mély
belső közösség nyugalmába tereljétek ezeket.
A nyugtalan szív érzései olyanok, mint amikor vihar tör ki egy pohár vízben.
Hasonlítsátok ezt össze annak a Szeretetnek a SZökőárjával, amely akkor zúdul a lélekre,
amikor a Szív már lecsillapult. Ha túl szorosan markoljátok meg a hit bimbóit, nem
nyitják ki szirmaikat, hogy magukba fogadják az isteni szeretet napsugarait. Csak akkor
irányíthatjátok felfelé a szív érzéseit, ha lecsendesítitek háborgásukat. Csakis ekkor
tárulnak ki annyira, hogy magukba fogadhassák a végtelent.
Gondoljátok meg, nem helyénvaló-e, ha valakivel beszélgetve a válaszaira is
odafigyeltek? Istenhez imádkozva és dalolva miért nem hallgattok akkor a lelketekben
felhangzó feleletre? Ez a figyelmes fülelés a meditáció, amely fogékonnyá teszi
bensőtöket Isten halk közlései iránt.
A jóga lényege az a csönd és fogékonyság, amelyet a megfelelő technikák
előhívnak az elmében.
5
– Miért van szükség az összpontosításra?
— Ez mindennek a kulcsa. Még az üzletembereknek is összpontosítaniuk kell
feladatukra, különben búcsút mondhatnak az üzleti sikernek.
Ha olyasvalakivel beszélgetsz, akinek a szeme ide-oda jár, és folyvást
fészkelődik, nem azt gondolod-e róla, hogy nem is figyel rád? Egy idő után elveszted
érdeklődésedet a vele folytatott párbeSzéd iránt.
Isten válaszára is csak akkor számíthatsz, ha nyugton ülve megnyitod elmédet és
figyelmedet benső jelenléte előtt.
6
Az Önvalóra Ébredtek hollywoodi társaságában egy jövevény a következő kérdést
tette fel Paramhansza Jógánandának:
– Miért csak meghatározott módszerekkel érhetjük el az összpontosítást? Nem
lehetne csupán belső ösztönzésből imádkozni?
– A hegedűművész is belső ösztönzésből játszik – felelte Jógánanda –, ha azonban
nem tanulja meg a nagy muzsikusok által kidolgozott módszereket, csupán az
amatőrségig viheti. A jóga technikáira azért van szükség, mert segítségükkel
megmérhetjük belső csöndünk mélységét.
/
– Mester – panaszolta az egyik tanítvány –, olyan nehezen tաdok dok
összpontosítani! Hiven követem a jóga előírásait, eddig azonban nem sok sikerrel.
– A gépies gyakorlás kevés – válaszolta a Mester. – Az is fontos, hogy őszintén
érdekeljen, amit csinálsz. El kell mélyítened hi
1 18
tedet. Figyeld meg, hogyan viselkednek az emberek egy mozielőadás során. Nem
olyanok-e, mint a jógik? Figyeld csak, milyen megkövülten ülnek az izgalmas részeknél,
mennyire elmerülnek a kibontakozó cselekmény nyomon követésében! És mindez azért,
mert feltámadt az érdeklődésük! Meditálj te is így. Ha egyszer meggyőzted önmagadat,
hogy valóban találkozni kívánsz Istennel benső csöndedben, már gyerekjáték lesz
nyugton maradnod, és
mély meditációba merülnöd.
Jógánanda gyakran mondogatta tanítványainak:
– Legyetek türelmesek a jóga művelésében. A növények sem azon nyomban az
ültetés után nőnek meg. „Lassan járj, tovább érsz” – tartja a közmondás. Talán belekerül
egy időbe, amíg fáradozásotok meghozza a kívánt eredményt, de minél többet
gyakoroltok, életetek is annál jobban átformálódik. És eljön majd a nap, amikor már rá
sem ismertek régi önmagatokra.
9
– Mi történik azokkal, akik a jóga segítsége nélkül próbálnak meg eljutni
Istenhez? – kérdezte valaki.
Éljetek átutazó vándorként e földön. Igazi otthonotok nem itt van. Meglehet,
nevetekre írattátok házatokat, de hát kié volt, mielőtt ti megvásároltátok, és kié lesz
halálotok után? A földi élet mindössze útszéli fogadó, átmeneti szállás Isten felé tartó
hosszú vándorlásotokban.
Gondoljatok tehát magatokra úgy, mint akik bolygónkon csupán vendégek. És ha már
itt vagytok, legyetek jó vendégek. Nyújtsátok legjobb formátokat, vállaljatok felelősséget
mindazon teremtményekért, amelyeket Isten nektek adott. Soha, egyetlen pillanatra se
felejtsétek el azonban, hogy ezek az ő tulajdonát képezik, nem sajátjaitok.
Milyen ostobák is az emberek, amikor annyi időt tékozolnak szépítkezésre,
pénzhajhászásra, minél több földi jó felhalmozására! Amikor aztán a halál lekaszálja
őket, mindezt hátrahagyják. Az emberek vég nélkül szabadkoznak: „Nincs időm
meditálni! – siránkoznak. – Itt ez a sok üzleti tárgyalás.” Nos, amikor Isten szólítja őket,
minden más programjukat le kell mondaniuk! A halál az egyetlen „tárgyalás”, amelyet
nem lehet elnapolni.
Miért vesztegettek oly sok időt a tünékeny örömökre? Milyen vakok is vagytok:
ébredjetek fel!
Isten az élet örömein túlról hív benneteket, meg a szenvedésen túlról, amely az élvezet
ikertestvére. „Keressetek engem – szól –, találjátok meg bennem azt a nem múló örömöt,
amelyet hiába kutattok a változások múló birodalmában. Mindazt, ami után hasztalan
sóvárogtatok több életen át, egyedül bennem lelhetitek meg, éspedig mindörökre."
Gondoljatok mindig arra, hogy valójában senkihez sem tartoztok, és senki sem
tartozik tihozzátok. Csak futó vendégek vagytok ezen a földön, és itt-tartózkodásotok
célja jelentősen különbözik attól, amit sejteni véltek.
Családotok magáénak mond benneteket, ha azonban meghaltok, azután újjászülettek a
szomszédban, ugyan, ki ismer rátok? Barátaitok is szívesen kisajátítanának titeket, ám ha
valamiben nem tesztek kedvükre, legyen szó a legjelentéktelenebb félreértésről, ugyan,
hányan tartanak ki mellettetek?
Az emberek folyvást a szeretetről locsognak, valójában azonban csak önmagukat
szeretik, hiszen embertársaikat csak annyiban találják rokonszenvesnek, amennyire azok
a kedvükre cselekednek.
Az igazi szeretet örömet talál mások boldogságában, akár a legnagyobb áldozatok árán
is. Vajon hányan szeretnek ezen a módon? Bizony nagyon kevesen! És e kevesek közül
vajon hányat szeretnek viszont? Még kevesebbet!
Egyedül Isten iránti szeretetünk talál tökéletes viszonzásra; valójában jóval többet
kapunk tőle, mint amennyit adunk. Isten ugyanis akkor is megért minket, amikor
mindenki más félreért. Ő emlékezik ránk, miközben mások elfelejtenek. Egyedül hozzá
tartozunk, éspedig egyszer és mindenkorra.
Hasznos életszabály, ha tudatosítjuk magunkban a „másik létet”. Mit értek ez
alatt?
Vegyétek észre a hétköznapi észlelés tényei mögött megbúvó „másik”, jelentősebb
valóságot.
Bárkivel társalogtok is, gondoljátok meg, hogy személyén, szavain és gesztusain
keresztül a „másik” lény cserél eszmét veletek.
Munkálkodásotok közben érezzétek át a „másik” közelségét, aki figyel, irányít és erőt
ad.
Az emberek szemébe nézve lássátok meg Istent, aki az ő tudatukon keresztül érint
meg benneteket.
Bármely életesemény kibontakozásánál kérdezzétek meg magatoktól: „Vajon mit
szándékozik megtanítani nekem Isten ezzel a tapasztalattal?”
Történjék bármi, szemléljétek az életet a kötődések elutasításával.
Gondoljatok a mozilátogatókra. Minél izgalmasabb a cselekmény, annál jobban
felajzva távoznak a mozielőadás után. Filmdráma esetén talán hálásak, amiért okultak a
műből. Ha a hős nevetséges helyzetbe kerül, ugyanilyen készségesen nevetnek
balfogásain.
Később aztán, amikor maguk is nevetséges helyzetbe kerülnek, vajon akkor is képesek
lesznek élvezni a szituáció humorát? Amikor pedig tragédia következik be az életükben,
hálásak lesznek, hogy okulhattak a leckéből? A többség nyilván nem. Az átlagember
életfilozófiája a következő mondatban foglalható össze: „Inkább neki legyen rossz, mint
nekem!”
Szemléljétek három lépés távolságból, bármi is történik veletek. Így fokozatosan
elszakadtok ettől az álomvilágtól, és tudatára ébredtek, hogy az Álmodóhoz tartoztok.
Ha meg akartok szabadulni az Én béklyóitól, tanuljátok meg közönyösen
szemlélni saját érzéseiteket. Az istenszeretet túl könnyen válik személyessé emberi
értelemben. Ekkor azonban pont azt az Ént toljátok előtérbe, amelyet meg kell
haladnotok, hogy megtaláljátok az Urat.
Jobb ezért elsősorban az isteni üdvösséget keresni, és csak másodsorban az isteni
szeretetet, nehogy csorbát szenvedjen az a személytelenség, amely emennek a lényege.
Rádha Krisna nagy híve volt. Egyszer azonban maga is elkövette azt a hibát, hogy
személyes érzelmeket táplált az istenség iránt. Az a gondolat motoszkált a fejében, hogy
Krisna az ő tulajdona. Röviddel ezután egy erdőben andalogtak. Rádha azt mondta:
– Nagyon elfáradtam. – Tényleg? – kérdezte Krisna. – Ha így áll a dolog, mit szólnál
hozzá, ha vinnélek egy darabon?
Rádha el volt ragadtatva! Krisna ekkor a hátára vette. Abban a pillanatban azonban,
amikor a lány azon kezdett el örvendezni, milyen jó dolga is van, hipp-hopp, a földön
találta magát. Krisna szőrén-szálán eltűnt. Mindaddig, amíg Rádha ki akarta magának
sajátítani, megszűnt létezni a számára.
Rádha azonnal rájött a hibájára, letérdelt, és így imádkozott: – Uram, könyörgöm,
bocsáss meg! Krisna ismét megjelent, mintha mi sem történt volna, s folytatták erdei
sétájukat.
Akik önzetlenül szeretnek, máris ráléptek arra az útra, amelyen járva elleshetik az
Istennel szembeni áhítat titkát. Nem kell mást tenniük, mint felfelé, az Úr felé irányítani
ezt a szeretetet. Rádha volt a legnagyobb a gópík között. Krisna ezért megjutalmazta
önzetlen, isteni szeretetével, noha valójában minden halandó részesült ebből a
szeretetből.
Idővel a többi gópí egyre jobban irigykedett Rádha kivételes helyzetére. Krisna ekkor
elhatározta, hogy móresre tanítja őket. Egyszer, amikor Rádha épp másutt járt, de az
összes többi gópí körülötte sürgölődött, Krisna hirtelen felnyögött:
– Jaj, jaj! Iszonyúan fáj a fejem! Kérlek, nem tudjátok elmúlasztani valahogy?
– Mondd, uram, mit tehetünk érted? Megteszünk mindent, ami módunkban áll –
kiáltották a gópík kétségbeesetten.
- Ha egyikőtök a fejemre helyezné a lábát, elmúlna a fejfájásom — jelentette ki Krisna.
A gópíknak elakadt a szavuk rémületükben. Indiában ez a gesztus sértő egy rangosabb
személy számára, Krisna esetében meg egyenesen szentségtörőnek érezték. A gópík
kétségbeesetten kerülték Krisna pilantását, egyikük sem vállalkozott erre a fölöttébb
kényes szolgálatra.
Időközben Krisna fejfájása egyre elviselhetetlenebb lett. Kis idő múltán megjelent
Rádha, aki értesült Krisna bajáról. – Miben segíthetek, uram? - kiáltott fel izgatottan,
pontosan úgy, mint a többiek.
– Kérlek, helyezd a lábad a fejemre! - jajongta Krisna. - Semmi más nem használ.
– Persze, uram, azonnal! – felelte Rádha. – Nem, nem, ezt nem teheted! – tiltakoztak a
gópík. – És ugyan miért nem? – kérdezte Rádha.
- Ha megteszed, pokolra jutsz! – Csak ez a baj? – mondta Rádha megvetően. – Ha akár
egy pillanatra is enyhíthetek Krisna fájdalmán, örömmel kerülök pokolra!
Már éppen nekikészülődött, hogy Krisna fejére tegye a lábát, amikor az mosolyogva
felült. A fejfájása elmúlt.
A többi gópí ekkor megértette, hogy próbára tette őket, ők azonban megbuktak ezen a
próbán, hiszen nem Krisna állapotával, hanem saját biztonságukkal törődtek. Most
valamennyien fejet hajtottak Rádha nagyobb, mert önzetlen szeretete előtt.
Egyszer egy látogató megkérdezte Jógánandától: – Szükséges-e elvonulnia a világ
elől annak, aki a spirituális fejlődés útjára lép?
– Igen! – jelentette ki a Mester mély meggyőződéssel. – Legyen az istenkövető
házasember vagy független, mindig azt kell éreznie, hogy egyetlen igazi kedvese Isten, s
egyedül ő trónol minden emberi szív templomában.
A világról való lemondás mindenekelőtt nem-kötődést jelent. Nem a külső életvitel
számít, hanem a belső élet mikéntje.
Mindig azt mondom, tegyétek remetelakká a szíveteket, s öltsétek fel az isteni szeretet
köntösét.
Soha, egyetlen pillanatra se képzeljétek, hogy bármit is birtokolhattok a földön.
Valahányszor azt látom, hogy egy ingóságom másnak inkább javát szolgálja, mint nekem,
örömmel neki adom.
Ha azt szeretnéd, hogy Isten vezéreljen utadon, ne tékozold idődet céltalan
fecsegésre. A lélek oltára a csönd.
A másokkal együtt töltött idő során vigadjatok velük teljes szívből. Amikor
azonban magatokra maradtok, egyedül Istennel törődjetek. Fordítsatok rá egyre több időt.
A nagyság ára az elvonulás.
Fontos, kiknek a társaságában múlatjátok az időt. Ha dohányfüstös helyiségben
teszitek le a kabátotokat, rövidesen beleivódik a dohánybűz. Ha viszont kint hagyjátok a
kertben, később, amikor beviszitek, magával hozza a friss levegő és a virágok üde illatát.
Ugyanez a helyzet az elménkkel is. Gondolataink magukba isszák azok rezgéseit,
akikkel együtt töltjük az időt. Ha pesszimista emberek társaságában tartózkodunk, lassan
magunk is azza leszünk. Ha viszont derűs és bizakodó egyéniségekkel társulunk, mi is
ilyenekké válunk.
Különösen a spirituális útra lépő kezdőknél nagyon fontos, hogy megválogassák
társaságukat. Lehetőleg más hívőkkel barátkozzanak, ne pedig saját Énjükkel eltelt, világi
emberekkel. Kivált a negatív gondolkodásúakat kerüljék, akkor is, ha egyébként hívőkről
van szó.
Hogy valakiből szent lesz-e vagy bűnöző, az jelentős részben azon múlik, milyen
barátokat választ magának.
Jobb a pokolban egy bölcs társaságában, mint a mennyben tíz bolonddal.
Az aludttejből vaj lesz, amely úszik a víz felszínén. A tej ezzel szemben
elkeveredik a vízzel.
Ugyanígy, ha tudatunkat az önvalóra ébredés vajává köpüljük, többé nem érintik a
külső hatások. Az átlagos hívőnek viszont körültekintően kell megválasztania a
társaságát. Ha teheti, kerülje az olyan környezetet, amely nem fér össze istenkeresésével.
Ha szabadjára engedjük érzéseinket a külső körülmények hullámverésében, soha
nem érjük el azt a belső nyugalmat, amely a spirituális fejlődés előfeltétele. Óvakodjatok
ezért az érzelmi reakcióktól. Lépjetek túl a rokon- és ellenszenveken.
Hasznos életszabály, amely sok megpróbáltatáson átsegíthet benneteket, hogy bárhogy
forduljanak is a körülmények, ti maradjatok higgadtak és vidámak.
Ha hibát találtok másokban, és ez zavar benneteket, gondoljarok arra, hogy ez a ti
mulasztásotok. Amikor ugyanis minden rendben van a lelketekben, az egész teremtést
rendjén valónak érzitek, hisz valamennyi jelenség Istennek egy részecskéje. Ekkor
mindent úgy fogadtok el, ahogyan van, ítélkezés nélkül és testvéri együttérzéssel
tekintetek mindenkire, akármilyen botorul cselekszik is.
Egyszer a Mester ezt mondta egy rosszkedvű tanítványának: – Ha szomorkodni
akarsz, senki a világon nem vidíthat fel. Ha azonban vidám kívánsz maradni, senki sem
veheti el tőled a jókedvedet.
Nem szerethetitek Istent úgy, hogy közben marakodtok a társaitokkal. Haraggal a
szívünkben nem hódolhatunk neki. Különben is, másokhoz fűző viszonyunk elárulja és
beszabályozza tudatunk állapotát.
Ne képzeljétek, hogy elnyerhetitek Isten szeretetét, ha társaitokat sem tudjátok
megnyerni magatoknak. Őt szeretve mindenben felfedezitek a jelenlétét.
Ne azon mérjétek le belső fejlódéseteket, mit gondol felőletek a külvilág, hacsak
nem tartjátok mérvadónak a szóban forgó személy ítéletét. Az emberek ugyanis jobbára
megalapozatlanul dicsérnek vagy bírálnak másokat. Ha egyszer valaki megnyerte a
tetszésüket, akár tévedhet is, ha viszont ellenséget látnak benne, hiába hozza le a földre a
csillagokat. Fogadjátok egykedvűen úgy a dicséretet, mint a kritikát. Ha mégis előnyben
kell részesítenetek egyiket a másikkal szemben, akkor már inkább az utóbbi legyen az.
Élt egyszer egy szent Indiában, akinek esti összejöveteleit gyakorta zavarta meg egy
szőrszálhasogató szomszéd, aki a szent minden szavába és tettébe belekötött. A
tanítványok a legszívesebben kidobták volna, de a mester hallani sem akart a dologról.
Egyik este egy tanítvány széles mosollyal jelent meg az esti eszmecserén.
– Mester – kiáltotta örvendezve –, ellenséged, a szőrszálhasogató meghalt!
– Jaj, szegény! – jajdult fel a szent, s ömleni kezdett a könnye. – Megszakad a szívem.
Legjobb barátom távozott az élők sorából. Ő volt az egyetlen, akire számíthattam, hogy
szemembe mondja hibáimat. Hogy találok még egy ilyen őszinte jóakaróra?
Jógánanda így szólt egyik tanítványához, aki spirituális kételyekkel birkózott:
– Ne az észre támaszkodj, a Sátán ezáltal csal lépre. Az ész olyan, akár egy sima
kardpenge, ha nem forgatod mesteri kézzel, megsebezheted vele magad. Elég egyetlen
elvétett mozdulat, és az ellenfél helyett önmagadba vágsz. Amikor kétely férkőzik az
agyadba, vesd ki tudatodból. Fojtsd el az Isten nevében végzett buzgólkodásban. Vedd
észre, hogy ez csupán a Sátán kísértése.
Krisna így fedte a kétség kínozta Ardzsunát a Bhagavad-gítában:
Amint az elme befelé fordul, és nem azonosul többé sem a földi porhüvellyel, sem
a világgal, tisztán, erősen felragyog a belső fény. A fület betölti a belső hangok
muzsikája. Az Aum átjárja az elmét, rezgése végigáramlik a gerincen, megnyitja a szív
kapuit az érzések előtt, majd távozik a testből, amelynek egésze együtt rezeg vele.
Az egyre jobban elmélyülő meditáció során a tudat együtt tágul a szent hanggal. A test
határain túllépve átfogja a végtelen rezgés mérhetetlen tágasságát. Rájövünk, hogy az
Aumban, a kozmikus rezgésben egybeforrunk a lét egészével.
Ezt az állapotot Aum szamádhinak nevezzük, amikor is a kozmikus hang mezében
egyesülünk Istennel. Az Aum a keresztény Szentháromságból a Szent Léleknek nevezett
erő, más szóval Isten igéje.
Ennél is mélyebb meditációban fizikai testünkben érzékeljük az Aum rezgése mögött a
Krisztus-tudat mozdulatlanságát, a teremtésen túl elnyugvó világlélek csöndjét.
Az ősi spirituális hagyomány Fiúnak nevezte a Krisztus-tudatot. Hiszen a fiú a
mennyben is az atya tükörképe, ugyanúgy, ahogyan az emberek világában. A kozmikus
tudatban eszerint Krisztus – szanszkritül Krisna, avagy Kutasa Kaitanja – a teremtésen
túli Atyaisten tudatát tükrözi a teremtett világban.
Az ennél is mélyebb meditációban túllépünk a teremtésen, és egyesítjük tudatunkat az
Atyáéval, aki nem más, mint Szaccsidánanda, a világlélek hatalmas óceánja.
A felébredés egymást követő fokozatai tehát fordított sorrendben felfedik a
Szentháromságot, az Atya, a Fiú és a Szent Lélek egységét.
Jézust Krisztusnak nevezték. A többség nem tudja, hogy nem ezt a nevet kapta
születésekor. Ez csupán egy cím, amelynek jelentése: "Isten felkentje" vagy "Isten
választottja”.20
Krisnát hasonló meggondolásból hívták Indiában Jadava Krisnának vagy Krisztnának,
mint némelykor írják.
Jézus nagy mester volt, aki elérte a Krisztus-tudatot. Bárki, aki a nyomdokaiba ér,
méltán nevezheti magát Krisztusnak, hiszen sikerült feloldania Énjét a végtelen tudatban.
Az Aumot, a Szent Lelket az ősi hagyományban Nagy Anyának is nevezik, mivel Isten
női aspektusát képviseli.
A római katolikus egyház azt tanítja, hogy Krisztust a Szűzanya közvetítésével
közelíthetjük meg. Ők Szűz Mária, Jézus anyja alakjában tisztelik az istenanyát. Az
igazság mindenki számára jelen van, csak mélyebben, mint az átlagember gondolná.
Ezért a Krisztus-tudat eléréséhez először egyesítenünk kell tudatunkat az Aummal, a
kozmikus rezgéssel.
Az önvalóra ébredés annak felismerése, hogy igazi önmagunk nem az Én, hanem
Isten, a világlélek hatalmas óceánja, amely egy röpke időre létrehozta azokat a kicsinyke
hullámokat, amelyeket jelenleg önmagunknak vélünk.
– Olvastam, hogy a keresztény Szentháromság megegyezik Brahmá, Visnu és
Siva istenhármasságával – jegyezte meg egyszer egy összehasonlító vallástörténettel
foglalkozó diák. – Igaz ez?
– Nem – felelte Paramhansza Jógánanda. – Brahmá, Visnu és Siva az Aum, azaz a
mindenséget teremtő, megőrző és leromboló rezgés három aspektusát testesítik meg.
Brahmá ezért Teremtő, Visnu Megőrző és Siva Romboló.
Az Aumot gyakorta írják ÓM-nak az angolban, noha hárombetűs változata a helyes.
Az első betű, az A a teremtő rezgést képviseli; a második, az U a megőrző vibrálást,
végül a harmadik betű, az M a rombolás rezgése, amely visszaoldja a teremtést a végtelen
csöndbe.
Angolul gyakran írják tehát az Aumot ÓM-nak, mivel az angol Ó kettőshangzó, s mert
a legtöbben az Aum A-ját elnyújtják, mint például a „car" szóban. Ez tévedés, a helyes
kiejtés az ÓM.
Az Aumot rendszerint háromszor kántáljuk el, emlékeztetőül három aspektusára. Az
első változatot magasan énekeljük, S a másodikat és harmadikat rendre egyre mélyebben.
Ez tehát a kozmikus hang vibrálásának háromféle módozata. Brahmát a terentő rezgést
magas hangon kántáljuk, Visnut, a megőrző vibráläst valamivel mélyebben, végül Sivát, a
mindent magába oldó rezgést a legmélyebben.
A Szentháromságnak megfelelő hindu istenhármasság az Aum-Tat-Szat. Ebből az Aum
a Szentlélek; a Tat a Kutasa Kaitanja, azaz a Krisztus-tudat; végül a Szat Isten Atya-
aspektusa, a rezgéseken túli világlélek. A Szat jelentése 'létezés”. Szvámí Sankarácsárja
szaccsidánandának nevezte ez utóbbit, amely az én tolmácsolásomban örökkön létező,
örökkön tudatos, örökkön megújuló üdvösség.
– Mikor nevezhetünk valakit mesternek? - érdeklődött az egyik tanítvány.
– Akkor, ha elérte a Krisztus-tudatot - felelte Paramhansza Jógánanda.
- A maguk tanításai ékesszólóan alátámasztják a nagy keresztény misztikusok
írásait – örvendezett egyszer eme írások egyik tanulmányozója.
– Az igazság mindig egyszerű – felelte a Mester –, bár végtelen egyszerűségében nehéz is
emberi ésszel felfogni. A kalickában született madár sem érti meg egykönnyen, hogy
valódi természete szerint szabadon szárnyalhatna erdő-mező felett. Az emberi elme
ugyanilyen nehezen látja be, hogy szabadságra született, a mindenütt jelenvaló világlélek
részeként.
Helytelen tehát az említett nagy lelkeket misztikusoknak nevezni. Az isteni igazság
cseppet sem misztikus! A közfelfogás az anyagi világot tekinti valóságosnak, s a belső
valóságról csak bizonytalan, ködös fogalmai vannak. Márpedig ez óriási tévedés. A
tényleges rejtély az, miért elégednek meg annyian a káprázatok csalóka világával, s miért
szentelnek oly kevés energiát, hogy felfedezzék a mögötte megbúvó igazságot. Azért
vagyunk ilyen bizonytalanok, mert nem érzékeljük az igazságot. Mindebből következik,
hogy nem a szentek, hanem a világi emberek az igazi misztikusok!21
A miszticizmus elnevezés azért is káros, mert bizonytalanságra, elmosódottságra
sarkall spirituális törekvéseinkben. Ha egyszer beletörődünk abba, hogy az igazságot csak
homályosan érzékelhetjük, könnyen leragadunk a tudattalan képzelgések süppedékes
lápvidékén, ahelyett hogy akaratunkat megfeszítve a tudatfölötti elérésére törekednénk.
– Mi a szamádhi? – kérdezte egy látogató. – Sokat olvastam róla, de attól tartok,
nem értem tisztán e fogalom jelentését.
– A szamádhi annak felismerése, hogy jóval többek vagyunk mulandó porhüvelyünknél –
felelte Jógánanda. – A felismerésen nem értelmi belátást értek. Az efféle felismerések
mondvacsináltak. Arra a tudatállapotra gondolok, amelyben bármely körülmények között
tudatára ébredünk önmagunknak.
A minap megkérdeztem valakitől: – Ugye, savanyú a szád íze? – Honnan tudtad? –
álmélkodott. – Onnan, hogy legalább annyira a te testedben lakozom, mint a sajátomban
– mondtam. – A szamádhi állapotában a távolban folyó eseményeket is észleljük, mivel
számunkra már nem tűnnek távolinak. Tudatunk ráhangolódik a mindenütt jelenlévő
istenségre. Saját testünket végtelen valóságunk végtelenül parányi részének tekintjük.
A szamádhinak két fokozata van. Az elsőben a tudat egybeolvad a végtelennel a
meditáció során. A jógi nem maradhat meg ebben az állapotban, miután visszatért a
meditációból. Ez a fokozat a szavikalpa szamádhi.
A következőt nirvíkalpa szamádhinak nevezzük. Ebben a tudatállapotban a világban
járva-kelve is megőrizzük az isteni tudatot. A nirvikalpa a felébredés legmagasabb rendű
formája. Aki egyszer ezt elérte, soha többé nem zuhan vissza a káprázatok mocsarába.
Egyszer a következő dalt költöttem erről különbségük megvilágítására:
Jézus Krisztus szintén arra gondolt, hogy a kis Ént bele kell fojtani a végtelen önvalóba,
amikor a következőket mondta: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban
értem elveszíti, az megtalálja.” (Mt 16,25)
Egyszer egy hívő guruja képmása előtt üldögélve énekelt, s közben virágokat
hintett a képmásra tisztelete jeléül. Annyira elmélyülten összpontosított, hogy hirtelen
úgy érezte, tudata az egész mindenséget magában foglalja.
– Jaj! – kiáltotta. – Egy másik lény képmására szórtam virágot, most azonban látom,
hogy testemtől függetlenül én magam vagyok a világmindenség. Meghajlok hát a bennem
rejlő önvaló előtt!
Ezzel a saját fejére kezdte szórni a virágot.
Az önvalóra ébredés azt jelenti, hogy minden porcikánk, elménk és lelkünk
immár Isten birodalmának lakója. Többé nem kell imádkoznunk, hogy jöjjön el hozzánk
az Úr, mivel az Ő mindenütt jelenvalósága a miénk is. Többé semmi mást nem kell
tennünk, mint növelni tudásunkat.
Mikor találunk rá Istenre? Akkor, amikor kialszik bennünk a vágy minden földi jó
után. Amikor rájövünk, hogy egyedül Istenre érdemes áhítoznunk. Amikor minden
gondolat és érzés átitatódik Isten szeretetével.