Írta:

Alafair Burke

A mű eredeti címe: Alafair Burke: The Ex
Copyright © 2016 by Alafair Burke

Fordította: Balázs Júlia, 2017

Magyar kiadás © 2017 Lettero Kiadó, Budapest

ISBN 978-615-5733-21 -5


Szerkesztő: Dobos Gréta
Nyomdai előkészítés és tördelés: Formula Stúdió

Készült a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.-ben
Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató
Printed in Hungary
 Tartalom
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet





Lish Whitsonnak és Joel Summerlinnek



2015. június 17.
A JACKSON HARRIS MEGHALLGATÁSÁRÓL FELVETT
JEGYZŐKÖNYV ÁTIRATA
10.12: A felvétel kezdete.
NEW YORK VÁROS RENDŐRKAPITÁNYSÁGA.
JIMMY BOYLE

Boyle: Akkor hát, Harris úr, elindítottam a felvételt. Csak hogy

leszögezzük: önszántából tartózkodik az 1-es számú körzet
rendőrkapitányságán?
Harris: Igen.
Boyle: Saját elhatározásából szánta rá magát a beszélgetésre?
Harris: Persze.
Boyle: Nagyszerű. Ahogy az az ön számára is ismeretes, azokat az
embereket akarjuk lenyomozni, akik megfordultak ma reggel a parti
sétányon. Önnel már beszéltünk, de miután rengeteg embert
kihallgatunk, szeretnénk gyorsan rögzíteni az elhangzottakat.
Elmondaná, kérem, a saját szavaival, mikor és milyen célból látogatott ki
a sétányra?
Harris: Hogyne. Körülbelül reggel hét óra lehetett. Egy Madeline nevű
hölggyel volt találkozóm.
Boyle: De nem tudja sem Madeline családnevét, sem a telefonszámát.
Harris: Nem, csak az e-mail-címét.
Boyle: Azt mondta, korábban mindössze egyszer találkozott vele, két
hete szombaton, a Christopher Street-i mólón. Szóval csinos csaj?
Harris: Igen, az.
Boyle: Ugyanakkor azt is mondta, hogy ennél többről van szó.
„Szürreálisnak" nevezte. Ezt a szót használta, ugye?.
Harris: Az a része is érdekli?
Boyle: Minél több részletet ismerünk, annál nagyobb eséllyel tudjuk
majd azonosítani a hölgyet. Elképzelhető, hogy ő is pont valahol a
környéken tartózkodott, miután önnel találkozott.
 Harris: Igen, meglehet. A szokásos reggeli futás közben pillantottam
meg. Halvány rózsaszín, pánt nélküli estélyi ruhában üldögélt a nedves
fűben. A nap akkor kezdett előbújni. Mezítláb volt, és pezsgőt ivott,
méghozzá üvegből. Igen, meglehetősen szürreálisnak hatott a jelenet .
Boyle: És ön, ugyebár, egy kosárról is említést tett.
Harris: Igen, valami csomag hevert mellette a földön. Amikor közelebb
értem hozzá, láttam, hogy tulajdonképpen egy piknikkosár. Észrevehette,
hogy nézem, mert amikor elfutottam mellette, koccintó mozdulattal
emelte felém az üveget. Ja, és egy könyvet olvasott.
Boyle: Ön azt is elárulta, hogy valójában a könyv keltette föl az
érdeklődését.
Harris: Igen, ugyanis író vagyok. Szóval egy gyönyörű nő az előző
estéről rajta maradt ruhában, pezsgővel a kezében olvasgat. Hát hogy ne
tetszett volna egy ilyen látvány?
Boyle: De beszélni nem beszélt vele, ugye?
Harris: Ó, istenem, dehogy! Viszont megemlítettem a hölgyet egy
barátomnak.
Boyle: Charlotte Capertonnak?
Harris: Igen. Tudhattam volna, hogy Charlotte nem fog leszállni a
témáról. Minden lében kanál nő, nem bírja megállni, hogy ne
anyáskodjon fölöttem. Egy internetes oldalt szerkeszt, egy online
magazint, amolyan városi hírmondót. The Room néven fut.
Boyle: Hát persze. Nem is igazi New York-i, aki nem ismeri a The
Roomot.
Harris: A következő, amit tudok, hogy Charlotte feltett egy online
hirdetést „Elszalasztott alkalom" jeligére.
Boyle: Olyasmit, mint „Ma reggel a 6 órás vonaton láttam magát",
ugye?
Harris: Az én esetemben inkább „Én vagyok az a lihegő, középkorú
pasas, akit ma a mólón látott". Persze Charlotte nem fogalmazott ennyire
szánalmasan.
Boyle: És ez normális? Valahányszor maga meglát egy csinos nőt, a
barátnője mindig magánhirdetést ad fel?
Harris: Esetemben szó sincs arról, hogy mindig. Amióta a feleségem
elment, nem volt senkim. És van egy kamasz lányom. Nem vagyok
valami nagy nőcsábász. Charlotte viszont úgy gondolta, az már tényleg
nagy szó, ha egyáltalán említést teszek egy nőről. Szerinte ez azt jelenti,
hogy végre készen állok, bármit is jelentsen ez. Mindenesetre azt
hiszem, sokan olvassák a The Roomot, mert néhány nap múlva az a nő,
Madeline, jelentkezett a hirdetésre. Kiderült, hogy a könyv, amelyet
olvasott, az egyik kedvenc regényem. Elkezdtünk levelezni, és tegnap
éjjel fölvetette, hogy találkozzunk személyesen is. De nem szívesen
tartom fel ezzel a banális történettel, tekintve az ügy súlyát.
Boyle: Szó sincs róla, kíváncsivá tett. Magam is egyedülálló vagyok.
Tudom, miféle játszmák folynak a párkereső oldalakon. El kell ismernie,
ez a sztori meglehetősen...
Harris: ...hihetetlen, elismerem.
Boyle: Továbbá említette, hogy ma reggel egy kosarat is vitt magával a
partra, igaz?
Harris: De kérem, nem értem, miért kell ezt boncolgatnunk?! Elég
kínos ez nekem.
Boyle: Nézze, ez a beszélgetés csupán egyetlen apró mozaikdarab,
amely segít nekünk összerakni a teljes képet arról, hogy ki mikor és hol
tartózkodott. Így ha később valamelyik tanú arról számol be, hogy látott
egy kosaras férfit, akkor tudni fogjuk, hogy ja, igen, az Jack Harris volt.
Folytassa.
Harris: Rendben, értem. Madeline az e-mailben azt javasolta, én
hozzam a piknikkosarat, ő meg a pezsgőt. Hát ezért volt nálam kosár.
Boyle: Kérem, magyarázza el újra azt is, miért a futballpályára
beszélték meg a találkozót. Hogyhogy nem a Cristopher Street-i mólóra
mentek, ahol először látta a nőt a gyepen? Csupán néhány háztömbnyire
van onnan.
Harris: A nő javasolta a sportpályát. Ott játszódik az egyik jelenet a
könyvben, amelyet említettem. Tudja, ez amolyan feladvány:
„Találkozzunk a tizenkettedik fejezetben."
Boyle: Hát elég bonyolultnak tűnik. És mindezek után a nő meg sem
jelent?
Harris: Én legalábbis nem láttam. Amikor megérkeztem a helyszínre,
volt némi jövés-menés, de úgy tűnt, senki sem engem keres. El is
mentem, amikor az eső rákezdett.
Boyle: Később kérdőre vonta, miért nem jött el?
Harris: Nem.
Boyle: Ilyen drámai bevezető után én a maga helyében magyarázatot
kértem volna .
Harris: Úgy látszik, az eső kijózanított. Őrültségnek tűnt az egész.
Boyle: És a kosárral mit csinált?
Harris: A pálya mellett hagytam egy cetlivel.
Boyle: Vagy úgy. A pálya mellett pontosan hol?
Harris: Egy padon, az utcára vezető ösvény mellett. Arra gondoltam,
ott megtalálja, ha később mégis felbukkanna.
Boyle: A kosárban pontosan mi volt?
Harris: Maga aztán tényleg minden részletet tudni szeretne. Néhány
croissant meg egy kis szőlő. És a cetli.
Boyle: Honnan szerezte a papírt?
Harris: Mindig hordok a zsebemben jegyzetfüzetet. Mondhatni
munkaeszköz.
Boyle: Mikor hallotta a lövéseket eldördülni?
Harris: Nem tudtam, hogy lövések, amíg haza nem értem, és nem
mondták be a hírekben. A körülöttem lévőkkel csak találgattunk, mi
lehetett az a durrogtatás. Mintha petárdák hangja lett volna. Messziről
hallottuk, szóval nehéz volt megállapítani .
Boyle: Jó, de hol volt, amikor a lövések eldördültek?
Harris: A Charles Streeten. A West Side Highway másik oldalán.
Meglep, hogy odáig elhallatszott.
Boyle: Akár hiszi, akár nem, hangérzékelők vannak ott felszerelve,
amelyek akár három kilométerről is képesek észlelni a fegyverropogást.
Tehát összefoglalva: semmilyen más oka nem volt a futballpályára
menni, mint hogy találkozzon ezzel a Madeline-nel?
Harris: Nem volt.
Boyle: És nem is ismer senki mást, aki a pályán lett volna ma reggel?
Harris: Nem. Kivéve természetesen Madeline-t. Megadhatom az e-
mail-címét.
 Boyle: Jó, tehát merő véletlen, hogy éppen Malcolm Neeley volt a
lövöldözés egyik áldozata?
Harris: Bocsánat, kicsoda?
Boyle: Ismerős a név, nemde? Nyilván ismerős. Malcolm Neeley volt
az egyik a három ember közül, akit ma reggel a futballpályánál lelőttek.
Mindössze néhány méterre magától és a csinos kis piknikkosarától.
Hogyan magyarázza ezt, Mr. Harris?
Harris: Várjon, ennek így semmi értelme.
Boyle: Maga mondta, hogy kissé szürreális a történet. Sőt még a
hihetetlen szót is használta.
Harris: Csak nem gondolja...? Nem gondolhatja komolyan, hogy én
tettem!
[Nincs válasz.]
Harris: Kérek egy percet, hogy átgondoljam.
[10.42: A felvétel vége.]
 Első fejezet

A fehér zaj egy csoda. Vetekszik az alufóliával, a Bluetoothszal és a

Nespresso kapszulákkal. Kiszűri a város zajait. A dudálás, a szirénázás, a
kukásautó dübörgése mind szertefoszlik, amikor a telefonon elindítom az
alkalmazást. Amikor a fehér zaj betölti a szobámat, képzeletben bárhol
lehetek, vagyis leginkább sehol, mert ez az egyetlen reményem, hogy el
tudjak aludni.
És akkor megcsörrent a telefon.

Az izmaim emlékezetére hagyatkozva sikerült fölvennem. Nem

akartam kinyitni a szemem, még nem éreztem magam késznek arra, hogy
a szobát elárasztó fénybe nézzek.
– Tessék, Olivia Randall.
– Szia!
Felismertem a hangjáról Einert, az asszisztensünk és a nyomozónk volt
egy személyben. Mögöttem egy mélyebb hang mordult fel, „Mégis hány
óra van?”, miközben egy súlyos alkart éreztem a csípőm köré fonódni. Az
éjjeliszekrény felé fordultam, próbáltam eltávolodni az ágyamban
dünnyögő hangtól.
– Szia! – viszonoztam a köszönést.
– Don azt hiszi, Mindy miatt ma be sem jössz – mondta Einer. –
Szerinte a babérjaidon csücsülsz, de szerintem csak irigyel a
népszerűséged miatt.
Összeszedtem magam, és végre kinyitottam a szemem. Az előttem álló
óra szerint 11.17 volt, azaz már majdnem a fele eltelt egy rendes ember
munkanapjának.
 Az óra mellett egy félig üres grappásüveg magasodott. Grappa? A
palack furcsa alakja régi emléket idézett fel bennem: egy ügyfél – a jogi
egyetemről ajánlotta egy barátom, aki velem ellentétben lepaktált a
Preston & Cartwrighttal – egy bizarr, Eiffel-torony alakú palackot nyújt
felém hálaként, amiért egy parkolójegyekkel teli kesztyűtartóról sikerült
egyetlen jól irányzott legyintéssel elterelnem a figyelmet. Mondtam neki,
hogy semmi szükség borravalóra, de nem vette a célzást, hogy ezzel
kellemetlen helyzetbe hoz. Az üveg így a konyhaszekrényben landolt.
Aztán egy másik emlék: a csípőmre fonódó alkar, amint előző este a
konyhaszekrénybe nyúl:
– Jé, grappa? Imádom a grappát!
Minden idegszálammal Einer szavaira próbáltam összpontosítani.
Hogy Mindy miatt nem mentem be? Pontosan. Mindy, a 24 éves hajdani
gyereksztár, akit tegnap a börtöntől mentettem meg azzal, hogy a lefoglalt
Porschéjából eltüntettem a kokaint, miközben ő tízezer dollárt kaszált egy
éjszakai bár reklámozásáért a Meatpacking Districtben.
De én kaszáltam többet.
– Mondd meg Donnak, hogy szó sincs semmiféle babérokról,
amelyeken ülhetnék – feleltem, hátamat az ágy párnázott támlájának
döntve. Don a társam, egyben a mentorom is, sőt amolyan tiszteletbeli
nagybácsim vagy apám. De a lényeg, hogy most valószínűleg azon
töpreng, hol lehetek. Még mindig hallottam a fehér zajt, pedig az
alkalmazás már nem volt nyitva, miközben azon törtem a fejem, milyen
hihető fedősztorit találjak ki, amit még nem sütöttem el mostanában. –
Egy évekkel ezelőtti ügyfelem hívott fel ma hajnalban. A fiát egy
házibuliból hazafelé ittas vezetésen kapták Brooklynban. Azt hitte, már
kialudta, de még benne volt az este elfogyasztott alkohol. – Mellettem a
hang azt mormogta: „Nincs vele egyedül.” – Kicsit tovább tartott a
szokásosnál, hogy kihúzzam a slamasztikából.
– Akkor jó, azt hiszem, Don örülni fog, hogy nem vagy a közelben. A
világért sem ismerné be, de az az öreg mamlasz úgy aggódik érted,
mintha az apád lenne.
Nem értettem ugyan az összefüggést a két mondat között, de ha az
ember megrögzött hazudozó, megtanul ösztönösen rögtönözni, ha egy-két
logikai lépés kimarad.
– Nincs oka aggodalomra – nyugtattam meg. – Ugye nem azért hívtál,
hogy ellenőrizz?
– Dehogy. Van itt egy kölyök, aki folyton téged keres, de nem mondja
meg a nevét. Azt sem tudom, fiú-e vagy lány. Azzal fenyegetőzik, hogy
bejön az irodába, ha nem hívod vissza. És ha kölyökről van szó, akkor ez
az én normáim szerint komoly fenyegetésnek számít.
– Jó tudni, Einer, hogy egy vasember őriz minket a recepción. Add
csak meg a számát. Donnak pedig üzenem, hogy ne aggódjon. Csak egy
pitiáner ittas vezetésről van szó.
Kihúztam az éjjeliszekrény fiókját, tollat vettem elő, és egyet a
jegyzetfüzeteim közül, amelyeket mindig a kezem ügyében tartok.
Már félig bepötyögtem a számot a telefonomba, amikor a kéz a
csípőmön nyugvó alkar végén matatni kezdett. Ez most komoly?
Lehajítottam magamról a takarót, kigördültem az ágyból, és
felszedegettem a földön heverő ruhákat.
– Késő van. A feleséged repülője egy óra múlva landol.

A telefon csak egyet csöngött.

– Halló! – szólt egy izgatott hang.
Tisztán, de mélyen. Már értem, miért volt bizonytalan Einer a neme
felől. De valószínűleg lány. Nem kölyök, de nem is felnőtt.
– Itt Olivia Randall. Te kerestél az irodámban?
– Igen. Az apám miatt aggódom. Nem válaszol se a hívásaimra, se az
üzeneteimre.
Hát ez remek. Már oda jutottunk, hogy a gyerekek azonnal ügyvédet
hívnak, ha a helikopterszülőket nem tudják elérni? Legszívesebben
letettem volna a telefont, de ha megteszem, amilyen szerencsés vagyok, a
végén még kiderült volna, hogy az apja fontos ember.
– Biztos vagyok benne, hogy az apukád csak kikapcsolta egy időre a
telefonját, ne aggódj.
– Nem, maga nem érti. Itt járt a rendőrség, és elvitték magukkal.
Apám azt mondta, minden rendben van, de aztán a rendőrök visszajöttek,
szinte azonnal. – Eszembe jutott Einer megjegyzése, hogy Don örül, ha
nem vagyok az iroda közelében. – A főfelügyelő is velük volt, kopogtak az
ajtón, és azt mondták, el kell hagynom a lakást.
– Megmondták, miért? – kérdeztem, miközben a szabad kezemmel
ágyazni kezdtem.
– Nem, de megkérdeztem őket, hogy le vagyok-e tartóztatva. Azt
felelték, nem, és rögtön nagyon kedvesek lettek hozzám, édesemnek meg
hasonlóknak neveztek, és megkérdezték, van-e olyan családtagom vagy
valakim, akire rábízhatnak. Úgyhogy ezek után nem kérdeztem többet,
hanem megmondtam nekik, hogy egy szemináriumra kell mennem, aztán
a nagynénémnél fogok aludni.
– Vagyis a nagynénédtől telefonálsz?
Lassan kezdett megfájdulni a fejem ettől a beszélgetéstől. Meg
mindentől.
– Dehogy, nincs is nagynéném. Csak arra gondoltam, hogy többet
tehetek, ha nem dugnak be egy árvaházba vagy valami hasonló helyre.
– Tehát gyámság alatt vagy?
Az ágytakarót a szekrény aljába löktem.
A lány a vonal túlsó végén hallhatóan mérgelődni kezdett.
– Jaj, ne már! A rendőrség azért jött, hogy beszéljen az apámmal. Az
apám velük ment. És most rendőrök vannak a lakásunkban, akik
jóformán kirúgtam engem onnan. Biztos vagyok benne, hogy nem ok
nélkül vitték el az apámat. Szóval nincs hová mennem, következésképpen
benyomhatnak egy árvaházba. Ezért inkább kitaláltam magamnak egy
nagynénit, és felhívtam magát.
Ha jól értem, az apát letartóztatták, a lány pedig valószínűleg a
legutóbbi celebügyfelem, Mindy Monaghan eufórikus Twitter-üzenetében
szúrhatta ki a nevem. Belekezdtem a szokásos lerázós szövegembe, hogy
már nem tudok több ügyfelet vállalni satöbbi, satöbbi. Ám a lány válaszul
követelni kezdte, hogy menjek el az 1-es számú körzet
rendőrkapitányságára, és segítsek az apjának.
– Honnan tudod, hogy az 1-es körzetben van?
– Nem tudom biztosan. De a ház előtt parkoló rendőrautók oldalára
nagy 1-esek voltak festve.
– Tudok neked ügyvédeket ajánlani, átküldök egy listát e-mailben...
 – Nem, magának kell segítenie neki! Ez a legkevesebb, amit tehet érte
az után, ahogy bánt vele!
– Azt állítod, ismerem az apádat?
Túl sok ügyfél képzeli, hogy ha egyszer képviseltem egy ügyben, akkor
egész életére az ügyvédje maradok.
– A nevem Buckley Harris. Az apám pedig Jack Harris. És jobb, ha
tudja, az apám nagyon nagy bajban van.

Jack Harris. Úgy összerándult a gyomrom e név hallatán, hogy a
számban éreztem az előző esti grappát.
A lány hangja, akárcsak a fehér zaj, minden rivális gondolatot –
múltbeli emlékképet – kiűzött a fejemből, és lassan eljutott a tudatomig.
– Hallottam, hogy valami lövöldözésről beszélnek, úgyhogy először azt
hittem, anyámról van szó. De aztán láttam a híreket az interneten, és
most parázom, hogy az egésznek esetleg ahhoz van köze.
Nem róható fel neki, hogy parázik, azok után, ami az anyjával történt.
De még mindig nem jöttem rá, hogyan kapcsolódik egyik mondat a
másikhoz. Miféle hírekről beszél?
– A rendőrautókon látott számmal kapcsolatban igazad van. Elmegyek
az 1-es rendőrkapitányságra, és utánajárok, mi a helyzet. Addig van hová
menned?
Június volt. Vajon még tart a tanév? Fogalmam sem volt róla.
– Most Charlotte-hoz megyek.
Száz éve nem hallottam ezt a nevet.
Ahogy letettem a telefont, a nappali felé indultam. A táskám a kanapén
hevert, pontosan ott, ahová tegnap este hajítottam, amikor Ryan kezdte
lerángatni rólam a kosztümöt.
Elővettem a laptopomat, bekapcsoltam, és beírtam a Google-ba: „New
York, lövöldözés”. A Hudson menti parkban ma reggel valaki lövöldözött.
A halálos áldozatok és a sérültek száma egyelőre nem ismert. De nem
kizárt, hogy a volt vőlegényem, Jack Harris éppen emiatt van most az 1-es
rendőrkapitányságon.

Ahogy a kapitányság recepciója felé közeledtem, az egyik egyenruhás

oldalba bökte a társát, majd gyorsan odasúgott neki valamit. Lehet, hogy
fölismertek, vagy mint viszonylag sikeres védőügyvédet, vagy mint a
körzetben terjedő pletykák tárgyát. (Noha nem mondhatni, hogy
kifejezetten az egyenruhára bukom, egyedülálló nőként nem tölthet el az
ember tíz évet a büntetőbíróságok világában anélkül, hogy ez-az meg ne
történne.)
De ami a legvalószínűbb, hogy lerítt a külsőmről, hogy nem tartozom a
rendőrséghez. Még egy félművelt rendőrtiszt számára is világos, hogy
egyedi, méretre szabott kosztümben és méregdrága cipőben csakis
ügyész, védőügyvéd, riporter vagy egy jól eleresztett áldozat lehetek. De
bármelyik is, csak a bajt hozom rájuk.
Tisztában voltam így, 43 évesen azzal, hogy az arckifejezésem
gondolkodás közben – üres tekintet, felvont szemöldök, csücsörített száj
– a legtöbb embert elriasztja. A szakirodalom „resting bitch face”-ként,
mondjuk úgy, „undok ribanc arckifejezés”-ként hivatkozik rá. Nem
kérdés, az én arcom pont ilyen. Ám az a szerencsém, hogy bármikor képes
vagyok az ellenkezőjére váltani. Az első benyomás a döntő,
figyelmeztetett mindig anyám.
– Jó napot! – üdvözöltem a legbájosabb mosolyommal a férfikoszorút,
miközben éreztem, hogy másnapos gyomrom vízért könyörög.
Mondtam nekik, hogy Jack Harrist keresem.
Ostobán rám meredő tekintetekre számítottam, ám ehelyett a
recepción ülő törzsőrmester megkérdezte, én vagyok-e Harris ügyvédje.
Még mindig mosolyogtam.
– Igen, én vagyok – feleltem higgadtan. – Egyben személyes
ismerősöm is. Mr. Harris közismert ember New Yorkban, feltételezem,
meg tudják magyarázni, miért tartják itt.
A rendőrök előszeretettel hangoztatják, hogy egyformán lőnek
mindenkire, igazságosan bánnak mindenkivel, bőrszínre való tekintet
nélkül, tisztességesek és részrehajlástól mentesek, blablabla. Az igazság
ezzel szemben az, hogy többnyire szegény, jelentéktelen áldozatokhoz és
bűnelkövetőkhöz szoktak, és ha egy gazdag, befolyásos illető kerül szembe
az igazságszolgáltatással, akkor bizony hamar behúzzák a farkukat. Szóval
sosem árt kellő időben, kellően gyakran megrázni kicsit a színes tollakat.
 A törzsőrmester azonban nem jött zavarba.
– Azt mondja, ismeri Jack Harrist? Őszintén szólva azt hittem, én is.
Gyalázatos egy ügy. Tegnap még leterítettem volna előtte a vörös
szőnyeget, ha erre jár, de most? – és egy elnyújtott ssz hanggal adott
nyomatékot az értetlenségének.
Megint egylépésnyi hátrányba kerültem, és tudtam: aligha fogok
információt kicsikarni egy megdicsőült recepciósból.
Fölvette az egyik telefont a pulton.
– Törzsőrmester, kétségtelenül tisztában van vele, hogy New York
város törvényei szerint köteles haladéktalanul tájékoztatni Jack Harrist,
hogy itt az ügyvédje.
Megtáncoltatta a telefonkagylót az ujjai között.
– Mégis mit gondol, kit hívok? A szellemirtókat?

Néhány perc múlva feltűnt egy pasas a lépcsőházban, sütött róla, hogy
többgenerációs zsarudinasztia sarja. Amilyen fiatal, olyan magabiztos.
Sápatag arcú, vörös hajú, szeplős kölyök, tipikus ír fajta. A belépője
azonnal megpecsételte a róla kialakult első benyomást. Jimmy Boyle-nak
hívták.
– Azt a mindenit, tényleg ez a neve, vagy a New York-i rendőrségtől
kapta előléptetésként?
– Száz százalékig eredeti név. Nem James, nem Jim, hanem Jimmy
Boyle, így szerepel az anyakönyvi kivonatomban.
Mondtam neki, hogy az ügyfelemmel szeretnék találkozni, mire azt
felelte, őt is így tájékoztatták. A megérzéseimre hallgatva megkérdeztem,
Jacket a Hudson folyó menti lövöldözés miatt hozták-e be.
Jimmy Boyle bólogatott. Roppant elhivatottan.
– Valószínűleg három rendbeli gyilkosságért.
Ez ám a gyilkosság, tűnődtem. Háromszoros gyilkosságért tartóztatnak
le valakit, akiről legfeljebb azt tudnám elképzelni, hogy véletlenül kisétál
egy mazsolás müzliszelettel a bioboltból. Buckley Harris félelme az
apjával kapcsolatban hamar valósággá vált.
Megkérdeztem Jimmy Boyle-t, vajon ugyanarról a Jack Harrisről
beszélünk-e.
 – Az, akit én ismerek, képtelen lenne...
– Megható próbálkozás, ügyvédnő. De várja ki a végét, még nem ismeri
a részleteket. Ami Harrist illeti, nos... Városunk hőséből egyik pillanatról
a másikra megvetett bűnöző vált.
 Második fejezet

Amíg Boyle nyomozó mögött caplattam felfelé két lépcsősoron, majd át

egy őrszobán, aztán végig a keskeny, kihallgatóhelyiségekkel és fogdákkal
szegélyezett folyosón, próbáltam lelkileg felkészülni.
Már vagy húsz éve nem láttam Jacket személyesen, csak fényképeken.
Például a Sunday Styles hirdetményében, amikor feleségül vette Mollyt,
lánykori nevén Buckley-t. („Mrs. Harris 25 éves, helyettes középiskolai
tanár. A bostoni főiskolán végzett. Anyja Pamela, apja Daniel Buckley a
New York állambeli Buffalóból.”) Aztán három különböző regényének
borítóján is láthattam mint szerzőt, a férfi irodalmárokra jellemző
mosolytalan arckifejezéssel, merev tekintettel, ami teljesen idegen volt
tőle. És az évente érkező karácsonyi lapokon közös barátunk, Melissa
hűtőszekrényén – ezek a képek később, Molly halála után „az áldozatokra
való megemlékezés” mementóivá váltak.
Ezekről a képekről tudtam, hogy Jack, akárcsak mi valamennyien,
öregebb lett. Felszedett néhány kilót, ami meglágyította sovány arcának
szögleteit, és az a néhány barázda kifejezőbbé tette zöld szemét. Attól a
pár őszülő tincstől csak világosabb lett még most is bozontos haja. Ám az
apróbb változások dacára a képekről mindig ugyanaz a fiú nézett vissza
rám, mint akit tizennyolc éves koromban megismertem. Azok közé
tartozott, akik az idővel egyre csak vonzóbbá válnak.
Boyle megállt egy kihallgatószoba előtt, és a detektívtükrön át
megpillantottam őt. Ami azt illeti, a fényképek alapján másra
számítottam. De gondoljunk csak a szépségtippekre: elegendő alvás,
bőséges vízfogyasztás, stresszmentes életvitel. Nos, a fogva tartás ennek
szöges ellentéte. Így Jack is elcsigázottnak és ápolatlannak tűnt. Fehér
ingét izzadságfoltok csúfították. Ahogy Don fogalmazott volna, megcsapta
a börtön levegője. Félelem, kimerültség, bántó neonfény: hát nem valami
szívderítő.
Jack összerezzent a kihallgatószoba nyíló ajtajának zajára. Felcsillant a
szeme, amikor meglátott. Egy futó mosollyal próbáltam viszonozni, majd
Boyle-hoz fordultam:
– Szeretnék vele négyszemközt beszélni valahol.
– Négyszemközt lesznek, ha magukra csukom az ajtót, ügyvédnő. A
hangfelvétel ki van kapcsolva.
– Jó, akkor másképp fogalmazok, felügyelő úr. Ha kemény munkával
és rafinált nyomozói észjárással jutna olyan információhoz, amelyet az
ügyfelemmel hamarosan folytatandó beszélgetésemből kimazsolázna,
tényleg örülne, ha bepanaszolnám, hogy a hatodik alkotmánymódosítás
megsértésével szerezte meg? A bírák pontosan tudják, milyen könnyű
ezeket a helyiségeket megfigyelni egyetlen gombnyomással. És lássuk be,
sokuk manapság egyáltalán nincs elájulva a New York-i főkapitányságtól.
Láttam Boyle-on, hogy megpróbálja elképzelni ezt a tárgyalótermi
jelenetet a távoli jövőben.
– Ezzel nem tud meghatni. De várjon egy percet.
Amint Boyle látókörön kívül került, Jack meg akart szólalni, de
mutatóujjamat a számhoz emeltem. Úgy bámult rám, mintha kísértetet
látna, a tekintetemet kereste, talán megnyugtatást, magyarázatot,
bocsánatkérést várva. Az amúgy is szűk helyiség minden, némaságban
töltött másodperccel tovább zsugorodott, végül kénytelen voltam elkapni
a tekintetem. Két perccel később Boyle újra felbukkant, utasította Jacket,
hogy álljon föl, majd hátul összebilincselte a kezét.
– Tényleg szükség van erre, nyomozó?
– Maga akarja őt láncra verve elvinni ebből a kényelmes szobából.
Vagy ez, vagy az, mindkettő nem megy, Randall kisasszony. Vagy
elfelejtette, hogy a barátját háromszoros gyilkossággal gyanúsítják?

A tárgyalóteremben, ahová Boyle bekísért minket, láthatóan nem volt

se detektívtükör, se hangrögzítő. Megköszöntem neki, miközben behúzta
az ajtót. Csak forgatta a szemét.
 Jack még mindig hitetlenkedve nézett rám.
– Honnan tudtad meg...?
– Felhívott a lányod.
– De ő honnan...?
– Valahogy összerakta magában a történetet, és aggódni kezdett. Úgy
látom, okos lányt neveltél belőle.
Kínos csönd támadt, és Jack az ajtót bámulta, amelyet Boyle nyomozó
az imént ránk csukott.
– Tényleg lehallgatnak?
– Jobb, ha Boyle tisztában van vele, hogy olyan ügyvéded van, aki nem
fogja megkönnyíteni a dolgát.
Boyle bármelyik pillanatban visszajöhet, hogy szóljon, ketyeg az óra,
hamarosan indul a következő transzport a szövetségi börtönbe. Miután
elhadartam a szokásos szöveget az ügyvédi titoktartási kötelezettségről,
rögtön a lényegre tértem.
– Úgy tűnik, mintha a rendőrségnek lenne valami a kezében ellened.
Mi lehet az?
Jack motyogott valamit az orra alatt, de olyan halkan, hogy egy szót
sem értettem. „Howard Johnson.”
– A szállodára gondolsz? – találgattam.
– Nem. Az álügyfélre, akivel próbainterjút készítettél a jogi egyetemen.
A professzor adott neked egy álaktát egy rablásról. Az ügyfeled neve
Howard Johnson volt, és rajtam gyakoroltál. Azon a göröngyös
futonágyon ültünk a nappaliban, emlékszel? És a végére teljesen
begurultál, mert mindig elröhögtem magam, valahányszor kimondtam,
hogy Howard Johnson vagyok. Újra és újra nekifogtunk, míg végül azt
mondtad, változassak nevet, hogy végre túljussunk a kérdéseken,
pontosan úgy, ahogy leírtad magadnak. – Jack az asztalra meredt,
miközben felidézte ezt a húsz évvel ezelőtti jelenetet. – Úgyhogy
feldobtam néhány alternatívát, úgymint Mel Shaggy, Jerry Fussy, Drew
Bloody. De csak Seymour Duggynál jöttél rá, hogy viccelek. Most viszont
már nem úgy nézel ki, mint egy berezelt elsőéves joghallgató.
Jacknek nemcsak a teste, hanem a gondolkodási képessége is
megsínylette a fogva tartást. Vannak, akiket egy ilyen helyzet teljesen
letaglóz. Ez nem a legmegfelelőbb pillanat a nosztalgiázásra, fel kell őt
ráznom valahogy.
– Jack, téged őrizetbe vettek, és szemlátomást gyilkossággal vádolnak.
Ma reggel lövöldözés volt a futballpályán a Hudson-mólónál. Halálos
áldozatok is voltak. Elmagyarázták neked mindezt? – Még a
kapitányságra menet a taxiban gyorsan rákerestem a hírekre, és láttam,
hogy az áldozatokat egyelőre nem azonosították, és nem tettek említést
esetleges gyanúsítottról sem. – Figyelj rám, és válaszolj a kérdésemre:
Miből gondolhatja a rendőrség, hogy te vagy a tettes?
Dontól tanultam meg óvatosan fogalmazni. Az ilyesfajta kérdésfeltevés
hagy némi távolságot. Lehetőséget ad az ügyfélnek, hogy elmondja,
milyen bizonyítéka lehet a rendőrségnek, ugyanakkor etikus módon
biztosítja, hogy ha akarja, teljesen másfelé is terelheti a beszélgetést.
– Én a... West Side Highway mellett voltam, amikor a lövéseket
hallottam. De nem esett le a tantusz, hogy azok lövések. Aztán
hazamentem, és a hírekben hallottam a történtekről. Természetesen
összezavarodtam. Mármint azok után, ami Mollyval történt. Hogy megint
ilyen közel voltam egy lövöldözéshez.
Annak idején, amikor Mollyt megölték, fontolgattam, hogy
megkeresem Jacket. De hogyan? Felhívjam telefonon? Küldjek
gyásztáviratot? Vagy van esetleg olyan rovat a képeslapküldő
szolgálatoknál, hogy „Helló, nem beszéltünk, amióta romba döntöttem az
életed, de borzasztóan sajnálom, hogy most elvesztetted azt a nőt, akivel
végre újraépítetted”? Hát aligha.
Ahogy Jack elmesélte, hogyan kötött ki átizzadt ingben a
kihallgatószobában, el tudtam képzelni minden mozzanatot onnantól
kezdve, hogy Jimmy Boyle bekopogott a lakása ajtaján. Boyle azt mondta
neki, tanúkat keresnek, ezért a protokoll szerint mindenkihez
bekopognak. Olyanok után kutatnak, akik esetleg láttak valamit. Nagyon
nagy segítséget jelentene, ha el tudna menni velük a rendőr-
főkapitányságra. És Jack nem hazudtolta meg magát, olyan segítőkész
volt, amilyen csak lehetett.
Félbeszakítottam, hogy megtudakoljam, a rendőrség felkínálta-e neki a
választási lehetőséget, hogy saját otthona kényelméből nyújtson
„segítséget”.
– Huh, igen, azt hiszem. De Buckley is otthon volt, és tudtam, hogy
fülel. Tudod, milyenek a gyerekek. – Ami azt illeti, nem tudtam. – És nem
könnyű Buckley-val, sok tekintetben kemény, bátor kiscsaj, ugyanakkor
bizonyos dolgokra rettenetesen érzékenyen reagál. Az anyja halála, az,
ahogyan meghalt, mély sebet ejtett rajta. Úgyhogy képzelheted, már a
gondolata is felzaklatott, hogy a rendőrség bejön, és egy fegyverrel
kapcsolatban kérdezősködik. Így amikor a rendőr azt mondta,
beszélhetünk az őrsön is, azt gondoltam, biztosan látta, hogy Buckley
miatt vacillálok.
– Vagyis önszántadból jöttél be?
– Alapvetően igen. De legalább fél órával ezelőtt szóltam, hogy haza
kellene mennem, és a rendőr mindig azzal jött, hogy még szükségük van
egy kis időre.
Szorosan lehunytam a szemem. Jack tényleg semmit sem változott:
kedves fickó, de rém hiszékeny. A rendőrség alaposan csőbe húzta.
– A lányod okkal aggódik érted, Jack. Nem tanú vagy, hanem
gyanúsított! És az a nyomozó elég biztosnak tűnik benne, hogy van
ellened bizonyítékuk. Mit mondtál nekik?
– Ma reggel... Istenem, Olivia, nagyon kínos, hogy pont neked kell
beszélnem erről az egészről.
– Tudod, ebben a szent pillanatban én vagyok az egyetlen, akinek
beszélhetsz róla, de Boyle is hamarosan itt lesz, hogy folytassa az eljárást.
– Nyilvántartásba vétel, átszállítás, őrizetbe vétel. Nem éppen ideális
pillanat a szégyenlősködésre. – Nem segíthetek, ha nem beszélsz. Hadd
tegyem fel újra a kérdést: miből gondolhatja a rendőrség, hogy te tetted?
Miután végre képes volt felelni a nagy műgonddal megfogalmazott
kérdésemre, hátravetette magát a széken, és a hangszigetelt mennyezetre
emelte a tekintetét.
– Jézusom, sosem fognak hinni nekem!
Inkább megtartottam magamnak a véleményem. Arra mérget vehetsz,
hogy nem.

Sikerült kicsikarnom Jackből, hogy mondja meg, mennyit árult el

mindebből a rendőrségnek.
– Mindent – felelte.
– Komolyan? Az estélyi ruhát, a piknikkosarat, a könyvet, mindent?
– Azt mondta a nyomozó, hogy kíváncsi rá. És hogy ő is egyedülálló.
Mindenre volt valami magyarázata, valahányszor megkérdeztem, miért
szeretné tudni a részleteket.
Boyle azért forszírozta a részleteket, mert Jacket már rács mögött
tudta, hangfelvételt készített róla, és minél bonyolultabb magyarázatot
akart tőle arról, hogy miért tartózkodott egy köpésnyire a lövöldözés
helyszínétől. A bonyolult történetek mindig kevésbé tűnnek hihetőnek,
mint az egyszerűek.
Jack folyvást azt ismételgette, hogy sosem lett volna szabad említést
tennie Charlotte-nak arról a nőről.
– Charlotte üzemelteti azt a webhelyet, a The Roomot. Imádja a
párkereső hirdetéseket. Atyaég, még azt is mondtam neki, hogy az a nő
Mollyra emlékeztet, és hogy végre még egyszer képes lennék megpróbálni
boldognak lenni!
Nem másodjára, hanem még egyszer. Molly a második volt, hiszen én
voltam az első. Húsz év telt el azóta, mégis mennyi bűntudat van még
bennem.
– Tudnom kellett volna – mondta Jack –, hogy Charlotte szó szerint
veszi majd, és megpróbálja felkutatni a nőt. És ha Charlotte egyszer a
fejébe vesz valamit... Aztán már csak arra ocsúdtam, hogy feltette a
hirdetést a The Room honlapjára. Elég megalázónak éreztem. A nevemet
ugyan nem írta le, de mindegy is volt, amennyi életrajzi adatot zsúfolt
bele. Igazából el is feledkeztem róla, de pár nap múlva Charlotte választ
kapott. Aztán elkezdtünk levelezni a nővel, és elvileg ma kellett volna
találkoznom vele. Esküszöm, ez minden, amit tudok.
És Jack minden apró részletet a rendőrség orrára kötött, amit aztán
úgy csűrnek-csavarnak, ahogy az érdekeik diktálják.
– És ez a nő, Madeline választotta a futballpályát a találkozó
helyszínéül?
– Igen. Jó, egy kis rejtvényfejtéssel. Miután válaszolt a hirdetésre,
megkérdeztem, mit olvasott olyan elmélyültem A Nyolc nap a halál volt
az. Az egyik kedvenc könyvem. – Sosem hallottam róla, habár az utóbbi
időben nem sokat olvastam. – Tegnap este, amikor felvetette a személyes
találkozást, azt írta, találkozzunk a tizenkettedik fejezetben. És ha
fellapozzuk a tizenkettedik fejezetet, akkor van benne egy jelenet, amelyik
a futballpályán játszódik.
A „Madeline és az elszalasztott pillanat” című, már eddig is épp elég
bizarr és komplikált sztori ezzel némi abszurd színezetet is kapott. Persze
ha a nő is alátámasztja, akkor bizonyíthatjuk, hogy nem Jack ötlete volt
megjelenni reggel a sportpályán.
Megkérdeztem, mi történt pontosan, amikor odaérkezett.
– Semmi. Semmiféle drámai jelenet. A pálya túlsó végén láttam
embereket, de senkit, aki rám várt volna. Egy pillanatra felmerült
bennem, nem kandikameráról van-e szó. Lehet, hogy valaki csak a
bolondját járatja velem, gondoltam. Elég hülyén éreztem magam. Aztán
amikor váratlanul ömleni kezdett az eső, azt jelnek vettem. Elég ebből,
mondtam magamnak, ideje visszatérni a valóságba.
Megjegyeztem, hogy szemlátomást nem adta föl teljesen. Hiszen
otthagyta a piknikkosarat az üzenettel.
– Azt hiszem, az egyik felem még hinni akart benne, hogy eljön. De
nem tudom, mi köze van ennek a lövöldözéshez. És miért volt ott
Malcolm Neeley? Amikor a nyomozó kimondta a nevét, esküszöm,
mintha villám csapott volna belém. Mintha egy üllő zuhant volna le az
égből, egyenesen a fejemre. Mint egy rajzfilmjelenetben. Még mindig alig
tudom elhinni.
És mégsem kért ügyvédet.
Mindenki azt hiszi, könnyebben meggyőzi a rendőrséget az
ártatlanságáról, ha nem vértezi fel magát ügyvéddel. Micsoda ostobaság!
Megkérdeztem Jacktől, hol van az inge, habár sejtettem a választ.
– Amikor bejöttünk a kapitányságra, a nyomozó azt mondta,
mindenkit kihallgatnak, aki csak a parton megfordult. Azt mondta,
pusztán rutineljárásról van szó. Lesúrolták a kezemet.
– Nem találtad furcsának, hogy elkérték a ruhádat?
– Olivia, nem kell úgy beszélned velem, mint egy idiótával!
Az első összetűzéseink egyike pontosan ilyen felütéssel kezdődött: nem
kellene úgy kezelnem őt, mint egy komplett idiótát. „Nem én kezellek úgy,
mintha idióta lennél – feleltem akkor –, hiszen tényleg az vagy.” Ő meg
ahelyett, hogy kikérte volna magának, azt mondta, a férfi mivoltától
fosztom meg. Erre én valami még alpáribb jelzővel vágtam vissza.
Most azonban mindössze ennyit mondtam:
– Jack, az ingedről kérdeztelek.
– Az ing csak később került szóba. Amikor jeleztem, hogy haza kellene
mennem, a nyomozó azt mondta, tisztázni tudnánk jó néhány kételyt, ha
az ingemen is elvégezhetnének egy vizsgálatot. Bármit megteszek, hogy
bizonyítsam az ártatlanságomat. Mennyi ideig tartanak az ilyen
vizsgálatok?
A nyelvembe haraptam.
Lőpormaradványok. Aki ezen a vizsgálaton átesik, visszavonhatatlanul
bekerül a büntetés-végrehajtás gépezetébe. Ha az eredmény pozitív,
aligha lehet lemosni a gyanúsítottról a bűnösséget. Ha viszont negatív, azt
könnyen be lehet tudni egy kis szappanos víznek.
– Bárcsak megnyugtatnál, hogy nem olyan vészes a helyzet – mondta
Jack. – Az a gyanúm, hogy a hirdetés még mindig az interneten kering. A
rendőrség el tudja olvasni az üzeneteimet, meg amit akarnak. Lehet, hogy
naivan hangzik, de mindez nem jelenti azt, hogy lelőttem valakit. Hogy a
fenébe jut ilyen eszükbe?
– De Jack, Malcolm Neeley-ről van szó, hogy a fenébe ne jutna
eszükbe?
Úgy tűnt, mindjárt elsírja magát, de aztán sikerült visszanyernie a
lélekjelenlétét.
– Tudod, a sors iróniája... Amikor először megpillantottam Madeline-t
a mólón, mellette a csomaggal, azt képzeltem, talán szökésben lévő
menyasszony, aki dúlva-fúlva lépett meg egy szállodai szobából, és a
hevenyészve bepakolt bőrönddel arra vár, hogy elcsípje az első vonatot a
Penn pályaudvaron. És tényleg. A Penn pályaudvar pontosan arra
emlékeztet, miért is kerülöm, hogy ismeretlen nőkre akár csak
rápillantsak, nemhogy álmodozzak vagy elképzelt történeteket
szövögessek róluk. Mindig kisül valami, és eszembe juttatja, hogy nekem
többé már semmi sem normális. Ahogy felmerült bennem a Penn
pályaudvar, azonnal sarkon kellett volna fordulnom, és soha vissza sem
néznem.
 Harmadik fejezet

Amerikában minden nemzedék életében adódik legalább egy olyan

tragikus nap, amelyikről pontosan tudja, hogy hol volt éppen, amikor
meghallotta a hírt. Ilyen Pearl Harbor, a Kennedy-gyilkosság vagy 9/11.
Aztán akad még néhány olyan dátum, amelyik ugyanolyan
meghatározó, még ha kevésbé mély nyomot is hagyott, és szűkebb
hatókörben. Ilyen a columbine-i mészárlás Coloradóban, a robbantás az
oklahomai szövetségi iroda épületében, a merénylet a bostoni maratonon,
aztán a lövöldözés a texasi óratoronynál, a Los Angeles-i zavargások vagy
a Rhode Island-i éjszakai klubban kitört tűzvész.
New Yorkban a legutóbbi, hasonlóan megrázó eset, amelynek az
emléke örökre belénk égett, a Penn pályaudvaron történt mészárlás.
Addig a három évvel ezelőtti reggelig mindennap birkanyájként tódultunk
át tömegközlekedési rendszerünk forgókapuin és folyosóin,
vonatkésésekre, tömött bőröndökre panaszkodva, no meg néhány
utastársra, akire ráférne egy alapos zuhanyzás. De aznap, csúcsidőben
lövöldözés tört ki a város szívében. Ami addig elképzelhetetlen volt,
hirtelen sorsszerűvé vált.
Tizenhárman meghaltak, nem beszélve a sebesültekről, illetve magáról
a lövöldözőről, aki az utolsó golyót azonnal a saját fejébe eresztette, amint
meglátta a rendőrt, alig két perccel az első lövés eldördülése után. Durván
két másodpercenként egy lövés, száznyolc másodpercen keresztül: ez a
hátborzongató számolgatás keringett később a médiában.
Nem ez az egyetlen felkavaró részlet, amelyre utólag fény derült. A
gyilkos nem külföldi dzsihádista volt, ahogy a támadás hírét meghallva a
legtöbben feltételeztük. Helybéli volt. Ráadásul még nem is egészen férfi.
Egy 15 éves srác, mindössze 173 centi magas és 57 kiló. Toddnak hívták.
Nem volt szüksége nagy termetre ahhoz, hogy ekkora pusztítást végezzen,
mindössze föl kellett szerelkeznie egy Bushmaster gépkarabéllyal és két
40-es kaliberű pisztollyal. Mindhárom fegyver félautomata.
Ahogy annak idején is kényszeresen újra és újra megnéztem az
ikertornyok felé tartó repülőkről készült felvételeket, ezúttal is napokig a
tévéképernyőre tapadtam, féltem kilépni az utcára, annyiszor hangzott el
a figyelmeztetés: tartani lehet attól, hogy valakinek eszébe jut hasonló
merényletet elkövetni.
Hogyan juthatott hozzá egy 15 éves fiú ilyen fegyverekhez? – tették fel
a kérdést egyre-másra a felháborodott, megdöbbent New York-iak.
Újabb huszonnégy órás hírdömping után lassan kibontakozott a
magyarázat. Todd anyja, aki háromszori kórházi kezelés ellenére is súlyos
depresszióban szenvedett, megölte magát, amikor Todd még csak
nyolcéves volt. Todd bátyja akkoriban jobbára kerülte az iskolát. Az apjuk
elhatározta, hogy a kisebbik fiát „normálisként” kell kezelni – annak
ellenére is, hogy több tanár és tanácsadó értékelése alapján minden volt,
csak az nem –, és elutasított mindenfajta kezelést vagy bármit, ami a fiát
az anyjához hasonlóan „betegnek” bélyegezte volna (ez a saját
szóhasználata volt, nem az orvosoké).
Iskoláról iskolára hurcolta a fiút, hátha talál olyan helyet, ahol
hajlandóak szemet hunyni Todd viselkedési problémái és pszichés zavarai
felett. A lövöldözés idején Todd a Stinson Akadémiára járt, amely
köztudottan a gazdag bajkeverők utolsó mentsvára volt az elit
magániskolák között. Ahelyett, hogy elidegenedett és frusztrált porontyát
szakemberhez vitte volna, tetemes vagyonát latba vetve inkább olyan
tevékenységeket keresett, amelyeket apa és fia együtt élvezhet, legalább
abban a pár percben, amennyit hetente a fiára áldozott: Yankees-
meccsek, néhanapján egy-egy golfjátszma vagy egy kis lövöldözés. Sok-
sok fegyverrel. Sok-sok munícióval. Sok-sok órán át a connecticuti
vityillójuk közelében lévő lőtéren.
Todd nem hagyott hátra se búcsúlevelet, se naplót a terveiről, és
videóra vett üzenet sem maradt, mint sok más tömeggyilkosnál. Néhány
rajzot viszont talált a rendőrség felakasztott játék babákról, dühödten
egymást hágó nyulakról, köpönyeges férfiakat zabáló sárkányokról. Ám az
egész nem igazán szorult magyarázatra, hiszen minden hozzávaló megvolt
a jól ismert, halálos recepthez: elmebetegség, társadalmi elszigeteltség és
fegyver.
A hírekben később apránként megjelentek az áldozatok fényképei.
Tizenhárom halott, az arcuk és rövid életrajzuk fél oldalt töltött ki a The
New York Timesban. Egy 46 éves rákkutató, egy 21 éves koreai cserediák,
egy 66 éves vietnami veterán, aki túlélte a növényirtó Agent Orange-
akciót, egy 40 éves tanárnő, egy 10 éves alabamai kisfiú, aki életében
először járt New Yorkban.
Todd válogatás nélkül lőtt: fehérre, feketére és barnára, nőre és férfira,
fiatalra és idősre, gazdagra és szegényre. A New York-i olvasztótégely e
kicsi, ám reprezentatív embercsoportjának tagjait csupán az a tragikus
véletlen fűzte össze, hogy azon a reggelen lőtávolságra kerültek Toddtól.
A tekintetem visszatért a tanárnő fényképére. Megdermedtem a
hirtelen felismeréstől, de a biztonság kedvéért ellenőriztem a nevet.
„Molly Harris, 40 éves, New York, helyettes tanárnő” – állt a fénykép
alatt. Ismertem ezt az arcot, Melissa hűtőszekrényére több mint egy
évtizeden át minden decemberben új kép került fel Jackről, Mollyról, no
és Buckley-ról, ahogy csecsemőből kislánnyá, majd kamasszá cseperedik.
Beleástam magam az internetes hírekbe, újraolvastam mindent az
ügyről, ezúttal új szemszögből. Több túlélő is arról számolt be, hogy egy
középkorú, kék ruhás nő beszélgetett Todd-dal, mielőtt a fiú első
áldozatává vált volna. Amikor a nő a földre zuhant, Todd megdermedt.
Egyes szemtanúk szerint olyan feldúlt volt az arca, hogy nem is vették
észre a kezében a fegyvert. Aztán némi idő elteltével elkezdett lövöldözni.
A Daily News egyik cikkében a kék ruhás nőt anyaként és tanárnőként
aposztrofálták. „Azok, akik ismerték, fölvetették, hogy az iskolai erőszak
kezelésében képzett nő esetleg megpróbálta a gyilkos tervet dédelgető fiút
jobb belátásra bírni.” Újraolvastam a méltatást, amelyet a The New York
Times írt róla. Molly volt az egyetlen tanár. Ahelyett, hogy elmenekült
vagy elbújt volna, Jack felesége vadidegenek életét próbálta megmenteni.
Néhány héttel később már nem csupán az elhunytak arcképei töltötték
meg a sajtó és a tévécsatornák híreit. Családtagok is megszólaltak, és
meséltek elvesztett szeretteikről. Akarva-akaratlanul is szószólói lettek a
tömegközlekedési csomópontok fokozott biztonságát, a mentálhigiénés
ellátás javítását és a fegyvertartás szabályainak szigorítását célzó
reformoknak. Többen közülük azt a kérdést is fel merték tenni, amely
már az elejétől fogva sokakat foglalkoztatott: mi a fenét képzelt a fiú apja?
A túlélők – a hősies tanárnő férjével az élen – még ennél is tovább
mentek, és egy évvel ezelőtt, amikor a vasúton utazók száma már
visszaállt a lövöldözés előtti szintre, az áldozatok neve pedig kikopott a
köztudatból, emberölés gyanújával pert indítottak a merénylő apja ellen,
épp az elévülési idő letelte előtt. A múlt hónapban az újságokban pusztán
annyi jelent meg, hogy New York megye büntetőbírósága megfelelő
indíték hiányára hivatkozva elutasította a családtagok keresetét.
Ma reggel pedig a város újabb merényletet szenvedett el, és halálra
rémült New York-i lakosoknak kellett menekülniük az életükért. És
sajnos ez alkalommal sem mindenkinek sikerült élve megúsznia. Boyle
nyomozó szerint csak három halott volt, nem tizenhárom. Ám ami abban
a pillanatban minden másnál fontosabb volt, az a három áldozat
egyikének kiléte. Malcolm Neeley-ről volt szó.
Nem kellett utánanéznem, ki is ő. Malcolm Neeley multimilliomos volt,
a világ néhány legvagyonosabb, legbefolyásosabb emberének befektetési
bankára. Az a fajta gazdag, aki mellett még a hírességek is szegénynek
tűnnek. Mégis kevesen ismerték a nevét, egészen addig, amíg tizenöt éves
fia, Todd tüzet nem nyitott a Penn pályaudvaron, tizenhárom embert
lemészárolva és másik nyolcat megsebesítve.
A gyilkossági pert megúszta, de csak azért, hogy aznap reggel mégis
halálát lelje. Most pedig a hős tanárnő férje van előzetesben, és alibi
gyanánt legfeljebb egy nőt tud felhozni, akit nem is ismer.
 Negyedik fejezet

A tárgyalóasztal másik oldalán Jack lehunyt szemmel suttogta

magában, hogy nem hiszi el, ami történt.
Gondolatban visszaugrottam közös egyetemi éveinkre. Jack dörömböl
az ajtómon, és amint belép a hálómba, könnyekben tör ki. Szívrohamban
meghalt az apja. Charlotte szokás szerint éppen valami mesés helyen
víkendezett. „Nem hiszem el, ami történt.” Ezt ismételgette hosszan, és
csak zokogott, a fejét az ölembe hajtva. Az anyja még középiskolás
korában halt meg rákban. Ő és a testvére árvák lettek.
Addig simogattam a haját, amíg álomba nem merült, aztán reggelig ott
maradtam az ágyon ülve, hátamat a falnak támasztva. Amikor Jack végül
felébredt, azt mondta, el sem tudja képzelni, mi lenne vele, ha én nem
lennék mellette. Addig fogalmam sem volt róla, mennyit jelentek neki.
Most előredőltem, jelentőségteljesen megérintettem megbilincselt
csuklóját. Muszáj volt koncentrálnia.
– Mi egyéb lehet a rendőrség kezében? – kérdeztem. – A vallomásodon
kívül.
Jack megrázta a fejét.
– Már mondtam – felelt kótyagos hangon –, fogalmam sincs. Persze
értem én, mi szúrja a szemüket. Tényleg feljelentettem Malcolm Neeley-t,
de nem én voltam az egyetlen felperes. A perben az összes család
képviseltette magát, egységfrontot alkottunk.
Valószínűleg egyike voltam azon keveseknek, akik a hírekben követték
a kudarcba fulladt per alakulását. Egyszer még ki is kerestem az ügyvéd
telefonszámát, és kis híján felajánlottam a segítségemet.
Igaz, hogy nem Jack volt az egyetlen felperes, ám a média őt szemelte
ki a per arcának. Feküdt is neki ez a szerep. Sikeres író, három regény
szerzője, aki immár egyedül neveli a lányát. A felesége volt az a hős, aki
megpróbálta Toddot jobb belátásra bírni. A legalaposabb írások még azt a
tényt is bedobták, hogy Jack bátyja, Owen a New York-i
rendőrkapitányság egyik zsaruja volt, és autóbalesetben halt meg nem
sokkal az után, hogy Jack elvégezte az egyetemet.
Akárcsak a nehéz sorsú kisgyerek a plakátokon, akit könyörtelenül
tépáz az élet.
– Jack, ha a bilincsből nem vált volna világossá, téged letartóztattak.
Nemigen tesznek ilyet, ha nincs rá jó okuk. Valószínűleg több van a
tarsolyukban, mint a Malcolmmal kapcsolatos problémád.
– Az nem csupán egy probléma. Ő az oka annak, hogy a feleségem
halott.
Csitítani próbáltam.
– Na, pont ez az, amivel az ügyész majd jól földbe döngöl a bíróság
előtt.
– A bíróság előtt? Oda fogok kerülni? – Megbicsaklott a hangja. – Ne
haragudj, Olivia. Gyűlöltem azt az embert, már ha annak lehet nevezni,
de esküszöm az élő istenre, hogy nem én öltem meg. Keresd meg
Charlotte-ot, neki van kulcsa a lakásomhoz. Elhozhatná a laptopomat, és
meg tudnám mutatni a rendőrségnek a levelezésemet. Madeline igazolni
fog. Ma reggel csak azért mentem oda, hogy vele találkozzak.
– Jack, le merném fogadni, hogy a rendőrség éppen most tart
házkutatást a lakásodban. A számítógépedet bitekre szedik, erre mérget
vehetsz.
– Hát így is jó. A saját szemükkel győződhetnek meg róla, hogy igazat
mondok.
Láttam már ilyet, amikor valaki szentül hiszi, hogy az igazság a
szabadságát jelenti. Sejtelmem sem volt még mindig, milyen bizonyítéka
lehet a rendőrségnek Jack ellen, de jól tudtam olvasni a kávézaccból. Ma
este nem a saját ágyában fog aludni, az egyszer biztos. De nem tudtam
rászánni magam, hogy ezt közöljem is vele. Kemény lecke árán tanultuk
meg mindketten, mennyire nem bírok rossz hírrel előállni, legalábbis ha
Jackről van szó.
 Eldaráltam neki néhány kiváló ügyvéd nevét, de ő csak rázta a fejét.
– Nem, nem akarok mást. Téged akarlak.
– Jack, azért jöttem ide, mert azt hittem, valami félreértésről van szó,
amit gyorsan tisztázhatunk. De ez komoly ügy.
– Igen, tényleg nem vicc.
– Hadd keressek neked valakit, jó? Akivel nincs ilyen közös...
csomagod. – Sokszor töprengtem rajta, milyen lenne, ha egyszer
belebotlanék Jackbe. Egyszer odáig mentem, hogy az egyik
dedikálóhelyisége melletti kávézóba beszéltem meg találkozót, remélve,
hogy kiszúr, amikor az ablak előtt elhalad. Vajon bejönne köszönni, vagy
inkább úgy tenne, mintha nem ismerne? Kitartóan kémleltem a járdát,
még jóval a rendezvény befejeződése után is. Most végül újra egy
helyiségben tartózkodunk, csak éppen ő bilincsben. Az elképzelt
beszélgetések így váratnak magukra. – Gondoskodom róla, hogy valaki
átsegítsen ezen az egészen.
– Túl késő már ahhoz. Te vagy itt, és magad mondtad, hogy bármelyik
másodpercben visszajöhetnek, és elszállíthatnak. Az isten tudja, mikor
engedik meg legközelebb, hogy egy másik ügyvéddel találkozzak.
– Mindent átadok az új ügyvédnek, amit elmondtál nekem, rendben?
– Nem! – Az öklével az asztallapra csapott, hangját a farost lemezhez
ütődő bilincs csattanása felerősítette. Jack soha nem kiabált velem, még
akkor sem, amikor igazán rémesen viselkedtem vele. Ösztönösen
felugrottam a székről, és azonnal bocsánatot kért a kitörésért. – Olivia,
könyörgök! Tudom, hogy olyan embereket szoktál képviselni, akiknek ez
az egész sétagalopp. Feljelentés, vádemelés, letartóztatás. Aztán jön a
motozás, a tetvetlenítés, a hugyozás a cellatársak előtt. Szépen kivárják a
tárgyalást, és bíznak benne, hogy te közben teszed a dolgod. De én nem
várhatok, érted? Nekem ott van Buckley. Csupán tizenhat éves, és az
egyik szülőjét már elvesztette. Te tudod, hogy nem én tettem, de más
ügyvéd nem biztos. Esetleg hagyná, hogy bedaráljon az
igazságszolgáltatás gépezete. Haza kell mennem. Kérlek, Olivia, ki kell
juttatnod innen!
A szemében a fény utolsó sugara is kialudt. Mindössze pár órája volt
őrizetben, de egy évtizednyit öregedett a gondolattól, hogy a lánya szülő
nélkül maradhat.
Felálltam a székről, hátat fordítottam neki, és hangosan
megdöngettem a tárgyalóterem ajtaját, jelezve, hogy végeztem.
Hallottam, hogy mögöttem Jack visszafojtja a zokogását.
Boyle nyomozó felrántotta az ajtót.
– Épp jókor, ügyvédnő, még elcsípjük a transzportot.
– Nyomozó, van legalább halvány fogalma róla, mit művelt? Jól teszi,
ha most azonnal felhív valakit, akinek elegendő hatalma van ahhoz, hogy
leoldja Mr. Harris csuklójáról a bilincset, aztán szépen hazakíséri Mr.
Harrist a lakásába, sűrű bocsánatkérések közepette. Máskülönben a Post
borítóján fogja viszontlátni magát, mint kretén gonosztevőt, aki
letartóztatta a Penn pályaudvari özvegyet. Ha mázlija van, élete hátralévő
éveit metrós mobiltelefonlopások nyomozásával töltheti.
Boyle felém nyúlt, és megpaskolta a fejem.
– Imádnivaló ez a keménykedő ügyvédhablatyolás.
Erre nem számítottam. Azt viszont sejtettem, mire számít ő
viszonzásképpen: sértődésre és felháborodásra. Úgyhogy inkább leültem,
és keresztbe tettem a lábam.
– Akkor csak kísértse az ördögöt. Vagy menjen biztosra, és hívja fel
Scott Temple helyettes államügyészt. Bárhogy is dönt, izgalmas játék elé
néz, nyomozó úr, megígérem.

Jack olyan hangosan dobolt az asztalon, hogy lassan lüktetni kezdett a

vér a fejemben, és kiújult a másnaposságom. Tudtam, hogy minden perc,
amit nyerünk Jack átszállításáig a szövetségi börtönbe, javítja az
esélyeinket, de Jack egyre jobban aggódott.
Elővettem a noteszomat a táskámból, és egy tollal együtt Jack elé
toltam.
– Írd le a számítógéped adatait. Az e-mail-fiókjaidat, a jelszavaidat, a
szolgáltatódat, a közösségi oldalaidat. Mindent.
Ez lefoglalja, ha mást nem, a kezét, hogy abbahagyja a folytonos
dobolást az asztalon.
Amikor Jack visszatolta a noteszt, csak pislogtam az ismerősen
rendezett írás, a kerekded, tökéletesen formált betűk láttán. A bilincs
ellenére képes volt reprodukálni a Cambria betűtípus emberi kéz alkotta
változatát.
jack@jackharris.com
jacksonharris@gmail. com
jharrisl972@aol.com
facebook.com/jackharrisauthor
@jackharrisbooks
Hűha, Jack még a Twitteren is fent van. Ez valahogy elkerülte a
figyelmemet, amikor éjszaka, részegen kémkedtem az elmúlt években.
– A jelszavak is kellenek – mondtam.
– Mindenhol ugyanaz, a lap alján van.
Volt bátorsága elmenni a pályaudvarra. Nem kért ügyvédet.
Beleegyezett a lőpormaradvány-vizsgálatba. Még mindig a régi, naiv Jack.
De legalább nem „jelszó” volt a jelszó.
A lap alján ez állt: jack<3smollybuckley
Nem volt nehéz megfejteni. A kevesebb mint relációs jel, utána a 3-as
szám. A két alakzat együtt egy szívet formál. Jack szereti Mollyt és
Buckley-t.
– Így könnyen meg tudtuk jegyezni a jelszavainkat, amikor a fiókokat
létrehoztuk. Molly jelszava ez volt: Molly szereti Jacket és Buckley-t stb.
– Aranyos – mondtam.
Úgy éreztem, ez a helyénvaló válasz.
– Az az Olivia, akit annak idején ismertem, kicsit jobban... – kezdte,
majd némán gesztikulált az ujjával, és hangtalanul nevetett. – Jaj, nem
tudom, miért érzem szükségét, hogy ezt mondjam, de nem vagyok az a
fajta érzelgős idióta, aki minden nőbe beleesik a parkban. Habár a látszat
ellenem szól, olyan gyengeelméjű sem vagyok, hogy felüljek a
rendőrségnek, amikor rutinvizsgálatra hivatkozik. Szóval nem is tudom,
hányszor töprengtem rajta, vajon mit gondolnál rólam, ha valaha újra
összefutnánk, és tessék, most itt vagyok, mint valami szánalmas balek.
Szóval ő is gondolt rám.
– Mindez most mit sem számít, Jack.
– Valóban nem. De mindenképpen szeretném megköszönni, hogy
idejöttél. És hogy maradtál. Komolyan gondolom. Nem is tudom, mihez
kezdenék, ha nem lenne mellettem valaki, aki ismer, aki tudja, hogy
képtelen lennék ilyesmit csinálni. Megijesztettél, amikor az ördög
megkísértését emlegetted, de bármire is céloztál, sikerült megijesztened a
nyomozót.
Jimmy Boyle-t két választási lehetőség elé állítottam: vagy vádat emel
Jack ellen, ahogy tervezte, vagy felhívja Scott Temple helyettes
államügyészt. Pillanatnyilag ötven-ötven százalékos esélyt adtam
mindkettőnek.
Ahogy csönd borult a helyiségre, kezdett elfogni az idegesség.
Elővettem a telefonomat, és felhívtam az irodát. Einer vette fel, ahogy
várható volt.
– Jó napot kívánok, itt Ellison és Randall.
– Szia, Einer, Olivia vagyok.
– Szia, mamacita. – Homályban maradó okokból kifolyólag Ronald
Erickson Wagner, akit két connecticuti jogászprofesszor nevelt fel,
egyszer úgy döntött, hogy minél több nem a fehér népességre jellemző
nyelvi fordulatot fog a magáévá tenni. – Bejössz még ma? Don
érdeklődött utánad.
Nem is mertem belegondolni, mit szólna Don, ha tudná, ki az új
ügyfelünk.
– Utánanézek annak a kislánynak, aki telefonált. Van egy perced?
Einer ezermester volt, és az a körülmény, hogy Don és én szinte
teljesen ki voltunk szolgáltatva neki minden olyan számítógéppel
kapcsolatos művelet tekintetében, ami túlmutatott az alapvető
levelezésen és Google-keresésen, magyarázatot adhat arra, miért néztünk
el neki egy csomó különc szokást. Igencsak rövidre fogva megosztottam
vele a tényeket: a The Roomban feladott hirdetést és az azt követő rövid
levélváltást. Megkértem, kutassa fel az eredeti hirdetést, aztán Jack és
Madeline egymásnak írt leveleit, és ami a legfontosabb: minden fellelhető
információt Madeline-ről.
– Mintha egy romantikus vígjáték első jelenete lenne. Emiatt
siránkozott az a kiscsaj reggel?
– Csak tedd, amit kértem, jó? Ja, és ha már beszélünk – folytattam,
mintha semmi összefüggés nem lenne –, letartóztattak már valakit a
belvárosban történt lövöldözés kapcsán?
– Még nem. Végigkapcsolgattam a csatornákat, folyamatosan követem
a friss híreket, de eddig semmi érdemleges nem hangzott el. Csak három
lövés dördült, legalább egy ember meghalt, és az újságírók még
megerősítésre várnak a további áldozatokat illetően.
Olyan országban éltünk, ahol csak három lövés már jó hírnek
számított.
– Semmi más? Szemtanúk, pletykák?
– Semmi. Legfeljebb a szokásos beszámolók az eldördülő lövések
hangjáról, a menekülő emberekről. Nincs semmi konkrét információ,
viszont több beszélgetést is közvetítettek, amelyekben a fegyvertartási
törvényekről vitatkoztak, meg arról, hogy vajon New York tényleg egyre
veszélyesebb-e.
Szóval Jack neve még nem publikus. Az jó. Ha kiszivárogna, a
riporterek azon nyomban elkezdenének elméleteket gyártani, és akkor
képtelen lennék megfékezni a lavinát.
– Nagyszerű. Hívj fel, ha találtál valamit az e-mailekkel kapcsolatban.
Még le sem tettem, máris befutott egy újabb hívás. Nem ismertem fel a
számot a kijelzőn, de fölvettem.
– Tessék, itt Olivia.
– Megtalálta az apámat?
– Igen – feleltem tárgyilagos hangon. Nem akartam Jacket a kelleténél
jobban felbosszantani. – Éppen dolgozom az ügyön.
– Hogy érti, hogy dolgozik az ügyön? Jól van az apám?
– Minden rendben vele. Hamarosan többet is fogok tudni. Sikerült
meghúznod magad valahol?
– Igen, Charlotte-nál vagyok. Ismeri őt, ugye?
– Ismerem – feleltem –, jó régről. Visszahívlak, ha már többet tudok.
Megígérem.
Jack rám emelte a tekintetét, ahogy megszakítottam a hívást.
– Még egy bajba jutott ügyfél?
– Olyasmi.

Alig néhány perc múlva megint csörgött a telefonom. Az irodából

hívtak.
– Einer, szuper vagy! Máris találtál valamit?
De nem Einer volt az. Ismerős, rekedtes hang ütötte meg a fülem,
rendíthetetlenül erős brooklyni akcentussal.
– Meg tudnád magyarázni, miért láthattam Jack Harris nevét Einer
számítógépének képernyőjén? Képzeld csak, mennyire meglepődtem,
amikor azt mondta, az új ügyfelünknek dolgozik. Köze van a ma reggeli
telefonhíváshoz?
Intettem Jacknek, hogy ki kell mennem a tárgyaló elé a folyosóra.
– Don, el akartam mondani, de sürgősen kellett cselekednem. –
Lehalkítottam a hangom, és csak suttogtam. – Letartóztatták Jacket.
Komoly a baj.
– Hát akkor mondd meg neki, hogy éljen a jogaival, és hívjon másik
ügyvédet. Miért kérted meg Einert, hogy kutakodjon a levelezésében?
– Hosszú történet. De talán a számítógépes nyomon el tudunk indulni,
hogy tisztázhassuk Jacket.
– Tisztázni? Mintha csak Perry Mason beszélne belőled. Mi sosem
tisztázunk senkit. Miről van szó, gyorshajtásról vagy hasonlóról? Más
ügyvédek is vannak a világon.
Azon kaptam magam, hogy a számat harapdálom. Amikor a Preston &
Cartwrighttól kirúgtak – helyesbítek: amikor nem óhajtottak velem
tovább együtt dolgozni –, Don volt az, aki munkát kínált nekem, pedig
még sosem jártam azelőtt a bíróságon, és sosem volt dolgom bűnüggyel.
Azért vett fel, mert odavolt az unokahúgáért, Melissáért, és én voltam
Melissa legjobb barátnője.
– Hallom, hogy még ott vagy, Olivia. Ne is próbáld beadni nekem, hogy
gyengül a térerő. Elég régóta ismerlek már, nem veszem be a maszlagot.
Muszáj volt elmondanom neki, hogy nem gyorshajtás van a dologban.
– Jack lánya reggel betelefonált az irodába. A ma reggeli lövöldözésről
van szó. Az egyik áldozat Malcolm Neeley. És Jack már beismerte, hogy a
közelben járt.
– Ajjaj. – Ez volt Don szavajárása, ha azt akarta mondani, hogy totál
megaszívás. – Őrizetbe is vették?
Felvilágosítottam, hogy Jack nyilvánvalóan nem hagyhatja el az őrsöt,
de még nem szállították át a szövetségi börtönbe.
– Rávettem a nyomozót, hogy hívjon ide egy államügyészt.
– Hogy beszéljen Jackkel? Vagy inkább veled?
Fontos különbség. Ha az ügyfél tudott valamit ajánlani, akkor az
ember szerzett egy államügyészt, aki még a vádemelés előtt
együttműködési megállapodást eszközölhet ki. De nem emiatt
próbálkoztam azzal, hogy Boyle nyomozó hívja fel Scott Temple-t.
– Velem.
Kétes bűvészmutatványt vetettem be a lelkiismeretes védelem
jegyében, pedig soha, egyetlen pillanatra sem álltam államügyész elé a
védencem ártatlanságát képviselve, ha nem voltam meggyőződve arról,
hogy a rendőrség cseszte el. Ha Scott Temple helyettes államügyész
telefont kapna egy gyilkossági nyomozótól, aki azt állítaná, hogy én
ragaszkodtam a híváshoz, a napnál is világosabb lenne az ábra. Nehezen
kovácsolt tőkét vittem most vásárra.
Egyre jobban kilógott a lóláb.
– Ugyan miért követnél el ilyen könnyelműséget? – kérdezte Don
olyan hangon, mintha a legszívesebben átbújna a telefonvonalon, hogy
személyesen tekerje ki a nyakam.
– Don, van egy megérzésem.
– Megérzésed? Édes lányom, pont a mai napot szemelted ki mind
közül, hogy hirtelen megérzéseid támadjanak?
– Jaj, ne csináld, hallottalak már, amikor azt mondtad egy zsaruról,
hogy úgy érzed, gyanús, vagy egy új ügyfélről, hogy úgy érzed, nyert ügy
lesz, mert valóban ártatlan. – Nem csak arról van szó, hogy hiszek egy
régi barátomnak. – Barát: hallottam, hogy Don gúnyolódik a
szóhasználatomon. – Egyszerűen túl abszurd a sztorija ahhoz, hogy
kitaláció legyen.
– Hallod saját magadat, miket hordasz itt össze? Lényegében azt
állítod, hogy azért nem lehet hazugság a sztorija, mert túlságosan is
annak tűnik. Az ilyen okoskodásnál kicsit többre lesz szükséged a
védenced képviseletéhez.
Don szavai még akkor is a fülemben csengtek, amikor már letettük a
telefont. Ugyan miért követnél el ilyen könnyelműséget?
 Igaz, hogy kamuztam, amikor megérzésről beszéltem, de pontosan
tudtam, miért tenném ki a lelkemet is Jackért. Amiatt az arckifejezés
miatt, amellyel Buckley-t említette. Abban a pillanatban vált igazzá a
története. Neeley meghalt. Jacket letartóztatták gyilkosság vádjával.
Egyetlen szempillantás alatt ráébredt, hogy az élete már sosem fog
visszatérni a megszokott kerékvágásba.
Arra az arckifejezésre emlékeztetett, amikor egyszer belépett a
lakásunkba, és rájött, hogy végül sosem fogunk összeházasodni. És ez
annyi mindent megváltoztatott, amit Don egyszerűen képtelen volt
felfogni.


 Ötödik fejezet

El kell ismernem, Boyle nyomozónak volt humora. Felhívta Scott

Temple-t az államügyészi hivatalban, ahogy reméltem, feltehetően puszta
kíváncsiságból. És Temple már úton is volt az őrs felé. Boyle az őrszoba
előtt jelölt ki nekem egy olyan padot a „tűkön ülésre”, amelynek a két
vége már foglalt volt. Balról az úriembernek olyan húgy- és cigiszaga volt,
hogy támaszkodni lehetett volna rá. Jobbról pedig egy másik pasi
ücsörgött, aki váltig állította, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal fel tudja
tölteni az agyamban keletkező gondolatokat egy titkos műholdállomásra
az űrben. Érthető okokból inkább az ácsorgást választottam.
Nem telt el túl hosszú idő, és kimért lépések zaját hallottam a
lépcsőház felől. Lassan, súlyosan döngtek. Végül kibukkant Scott Temple,
totálisan kifulladva. A tenyerével letörölt egy kis izzadságot az arcáról,
kipirultnak tűnt, habár szőke haját, sápadt bőrét figyelembe véve lehet,
hogy csak a neonfény játéka volt.
– Tudta, hogy akár halálra is ülhetnénk magunkat? – kérdezte két
lélegzetvétel között. – Annyit eszem, mint egy madár, csak zöldséget,
párolt halat meg azt a nyomorult quinoát. De egész álló nap egy széken
ülök. Egy jól táplált pofa juharszirupos-szalonnás fánkot majszolva
száguldott fel mellettem a negyedikre. Juharszirupos- szalonnás fánk,
ugyan ki képes ilyesmit magába tömni?
– Olyasvalaki, aki nem ül egész álló nap – vetettem fel. – Köszönöm,
hogy eljött, Scott.
– Már rég nem hívtak ki az őrsre. Általában együttműködési
megállapodást akarnak kicsikarni, de Boyle-lal kapcsolatban nem ez volt
a benyomásom. Maga akarja megakadályozni a vádemelést valaki ellen?
Háromszoros gyilkosságnál? Olivia, nem gondolhatja komolyan, ezt még
maga sem fogja tudni keresztülvinni.
– De azért foglalkozik az üggyel, ugye?
Scott bólintott. Lövöldözés egy turistáktól hemzsegő városrészben.
Legalább egy befolyásos áldozat. Vagy talán több. Nem is lehetett volna
prominensebb az ügy. Majdnem sikerült előre kitalálnom, melyik
helyettes államügyészt fogják kirendelni. A csinos arcú, szörfös frizurát
viselő fiút, vagy a csajt, aki a szupermodellek diétáján él, hogy elég vonzó
maradjon az esküdteknek.
Óriási szerencsémre az én államügyészemnek alapos oka volt arra,
hogy megbízzon bennem. Hét évvel korábban letartóztatták Scott
nővérét, mert heroint vett egy álruhás rendőrtiszttől Long Islanden. Az
egyre nagyobb dózisú vényköteles fájdalomcsillapítók után végül az utcai
drogoknál kötött ki. Scott olyan ügyvédet keresett, aki az első
bűntényeseknek fenntartott próbaidős program felé tudja terelni az
ügyet, és gondoskodik róla, hogy soha ne derüljön fény semmilyen
kapcsolatra egy drogfüggő Long Island-i háziasszony és az ő pici bátyja
között, akinek a pályája üstökösként ível felfelé a Manhattani Körzeti
Államügyészi Hivatalnál. Az ügyészi világban egy drogproblémákkal
küzdő családtag az álszentség vádját és korrupciós gyanút vet fel, ami
akár egy karrier végét is jelentheti.
Úgy őriztem a titkát, mintha a saját ügyfelem lett volna.
– Ide hallgasson, Scott, nem ő tette. Jack Harris teljesen ártatlan.
– Olivia, még hogy ártatlan! Jack Harris ma reggel három embert lőtt
le.
Nem vártam Temple-től, hogy egyetlen szavamra levetesse Jackről a
bilincset, de abban biztos voltam, hogy meghallgat. Megkérdeztem,
hogyan lehet ennyire szilárd meggyőződése az ügyről mindössze néhány
óra elteltével.
– Maga is tudja, hogy nem árulhatom el.
– Ugyan már, Scott. Legalább egy morzsát hintsen el. Egyáltalán mi
vitte rá a rendőrséget, hogy ma reggel bekopogtasson Jack ajtaján?
Névtelen bejelentés? Maga is tisztában van vele, mennyire megbízható az
ilyesmi.
 – Nos, ezt a kérdést megválaszolhatom. Birtokunkban van a biztonsági
kamera felvétele.
Önkéntelenül tágra nyitottam a szemem.
– A lövöldözésről?
Scott grimaszt vágott, mintha azt mondaná: na ne tettesd magad
hülyének.
– Dehogy. A 40-es móló parkolóházából.
Visszakérdeztem, hogy ugye arra a hatalmas, ronda téglaépületre
gondol a futballpályától északra.
– Pontosan. A felvételen egy fickó látható kék-szürke kockás ingben,
egyedül, sietősen, mint aki készül valamire. És valami táskafélét cipel.
Legalábbis először annak gondoltuk. Most már tudjuk, hogy piknikkosár
volt.
– És véletlenül azonnal felismerték, hogy New York teljes népességéből
az nem más, mint Jack Harris? Micsoda zseniális kamera!
Scott megint grimaszolt.
– Kiderült, hogy a maga barátjának, Jimmy Boyle-nak fotografikus
memóriája van. Mire begördült a tett színhelyére, Neeley-t már
azonosították is a tárcájában lévő iratok alapján. Még az először
kikérdezett tisztek is azt mondták, bizony, ez akár bosszú is lehetett azért,
amit a fia tett a Penn pályaudvaron. Pláne, hogy épp most ejtették a
vádat.
– De nem Jack Harris volt az egyetlen felperes!
– Információt akar vagy vitát? Megkaptuk a parkolóház felvételét, és
amint Boyle meglátta, azonnal kapcsolt, hogy az ott a tanárnő férje.
Harris ugyanazt a kék-szürke kockás inget viselte, mint egy másik felvétel
bizonysága szerint azon a sajtótájékoztatón, amelyet a Neeley ellen
indított polgári peres eljárás megszüntetése után ügyvédjével együtt
tartott. Boyle figyelmét nem kerülhette el.
Más esetben porrá zúztam volna Temple érvelését. Elküldtem volna
Einert a Lord & Taylorhoz, hogy vegyen nyolc ugyanolyan inget, mint
amilyen a biztonsági kamera vacak, szemcsés videóján látszott. Felhívtam
volna a gyártókat, hogy megkérdezzem, hány darabot állítottak elő
belőlük. Ám ezzel semmilyen kételyt nem oszlattam volna el, miután Jack
beismerte, aznap reggel a parton járt.
– Annál, hogy a közelben tartózkodott, talán kicsit több kell a
gyilkosság vádjához.
– Indíték, eszköz és alkalom. Büntető eljárásjog, első lecke, Olivia.
– Kivéve, hogy az eszközre tudomásom szerint senki sem tett utalást.
Hol a fegyver?
– A videó alapján nekem úgy tűnt, hogy a kosárban diszkréten
becsempészhette a fegyvert. És már a házában lévő lift felvételeit is
megszereztük. 6.40-kor indult el otthonról, kezében a kosárral, és 7.25-
kor tért vissza, kosár nélkül. Vajon hová lett?
– Jack pontosan elmondta Boyle-nak, hol hagyta a kosarat és miért.
Menjen, keresse meg. Olvassa el a benne lévő üzenetet. Kutassa fel a nőt,
akivel találkája lett volna, folytasson le egy rendes nyomozást.
– Nincs az az esküdtszék, amelyik bevesz egy ilyen nevetséges
magyarázatot. A titkos lelki társa pont oda vezérli őt, ahol épp az a pasas
tartózkodik, aki ellen három éve megrögzötten harcol. Ezt nevezem
véletlen egybeesésnek!
– Temple, nem csupán holmi kis vétségről beszélünk, amelyet
zsigerből felgöngyölít. Súlyos vádakat fogalmaz meg olyasvalakivel
szemben, akit a város hősként tart számon. Mit fog szólni, amikor majd
az elszalasztott nőszemély a bíróság előtti lépcsősoron az első
sajtókonferenciáját adja? Madeline és Jack, szerelem első látásra. És
minden New York-i vágyakozva sóhajt, miközben a nő elmondja, hogy
elment volna a találkozóra, ha nem jött volna közbe valami, mondjuk
munkahelyi ügy vagy, teszem azt, egy beteg gyerek. Az egész csak
félreértés – fűztem hozzá drámaian. – Látom magam előtt a meghatott
közönséget.
– Olivia, ilyesmire nem fog sor kerülni. Az a nő nem létezik. Maga is
tisztában van vele, ugye?
– És mi van, ha mégis? Nem győz majd bocsánatot kérni a Penn
pályaudvari özvegytől, és az egész ország tudni fogja, hogy értékes időt
fecsérelt el, amelyet az igazi gyilkos megtalálására fordíthatott volna.
– Szóval csak rajtam akar segíteni, ugye?
– Én a védencemen akarok segíteni, ugyanis nem ő a tettes. Ha őt
sikerül kimosni a szarból, azzal történetesen magát is kimossuk. Vagyis
mindenki nyer rajta. Scott, ismer engem. Nem kértem volna Boyle-t, hogy
hívja ide magát, ha nem lenne indokolt.
Farkasszemet néztem vele, elkerekítettem a szemem a felkiáltójel
arckifejezésbeli megfelelőjeként. Scott a fejét rázta. Ha egy bárpultnál
ülünk, biztosan a fogpiszkálóját forgatta volna a szájában. Kérődzött a
bizonyítékon, mire az szépen falatról falatra teljesen elenyészett. És jól is
van így. Ez azt jelentette, hogy még távolról sem göngyölítettek fel
mindent.
Hogyan is göngyölíthették volna fel? Elvégre Jackről volt szó.
Lehetetlen, hogy ő húzta volna meg a ravaszt.
Még egyszer nekilendültem.
– Ugyan már, tudja, hogy Boyle fegyvere még nincs csőre töltve.
Tényleg kész lenne a nyilvánosság elé állni ezzel? Kezében van már a
lőpormaradvány-vizsgálat eredménye is?
– Adjon egy percet.
Láttam, ahogy a helyiségből kifelé menet előveszi a mobiltelefonját. A
főnökét hívta.
Jó húsz percbe is beletelt, mire újra felbukkant. Boyle-lal az oldalán
sétált be ismét az őrszobára. Bőszen sutyorogtak, és a párbeszéd még
akkor is folytatódott, amikor egy asztal – feltehetően Boyle-é – mellett
lehorgonyoztak. Vitatkoztak.
Amikor Temple végül felém fordult, Boyle nagyot puffanva vágta le
magát a székre, jó félméternyit hátragördülve.
– Nem emelnek vádat, amíg a vizsgálat eredménye meg nem érkezik –
tájékoztatott Temple. – Megsürgettem.
– Ha tiszta, elengedik?
– Ezt nem mondtam. De megkértem Boyle-t, hogy egyelőre várjanak az
átszállítással. Kivisszük innen, rendben? De esküszöm az égre, Olivia,
hogy ha leéget, ha netán ma kiengedik, és megszökik...
– Tudom, a hivatal többé nem bízik meg bennem.
– Az hagyján, de a hivatal bennem sem fog megbízni többé! És
munkanélküli életem minden pillanatát annak szentelhetem majd, hogy
pokollá tegyem a maga életét. Hát ilyen nagy a tét. Most visszamegyek a
bíróságra, amíg hírt nem kapok a labortól. A roppant feldúlt Boyle
nyomozó majd bekíséri Harrist a fogdába. Próbálja meg visszafogni
magát, ha kérhetem.

Alig harminc perce várakoztam, de már három hangüzenetet hagytam

megválaszolatlanul Dontól, aki könyörögve, majd esdekelve, majd megint
könyörögve kért, hogy dugjam be végre a képem az irodába. Lassan
elfáradt a lábam, úgyhogy végül feladtam, és leültem a padra az őrs előtt.
Addigra a Nemzetbiztonsági Hivatalról hadováló ürge továbbállt, és
szagos szomszédja is ki tudta szellőztetni magát.
Pontosan két órát várakoztam, majd felhívtam a cég központi számát.
Donnak addigra már a bíróságra kellett érnie, hogy részt vegyen a
tárgyalás-előkészítő megbeszélésen, amelytől egész héten rettegett.
– Üdvözlöm, itt Ellison & Randall irodája.
– Einer, sikerült átnézned a számítógépes anyagot, amit kértem? –
kérdeztem, hátat fordítva a padtársamnak.
– Épp most értem a végére. Azt hiszem, cukorbetegséget kaptam ettől
az olvasmánytól. „Csak egy lány vagyok, aki itt áll egy fiú előtt, a mocskos
Hudson folyó partján, és arra kéri, szeresse őt.” Képzeld hozzá a
félmeztelen Matthew McConaughey-t, mielőtt lefogyott, és megkapta az
Oscart.
– És mi a lényeg?
– Amit te is mondtál: tíz nappal ezelőtt megjelent egy elszalasztott
pillanatról szóló hirdetés a The Roomban. Maga Charlotte Caperton, az
oldal szerkesztője adta fel. Átküldöm neked a hivatkozást. Egy Madeline
nevű nő jelentkezett a hirdetésre, mondván, ő a keresett személy.
Charlotte továbbítja a választ Jack Harrisnek. Aztán néhány levélváltás
Jack és Madeline között, a szokásos online randis közhelyekkel – szexre a
legcsekélyebb utalás sem történik. Hát az én ritmusomnak jobban fekszik
a Tinder.
– Einer, az e-mailekről beszélj.
– Rendben. Aztán tegnap este a nő felveti, hogy találkozzanak ma
reggel a tizenkettedik fejezetben. Az meg mi a fene, egy kávézó vagy
ilyesmi?
 – Nem, de mi van még?
– A pasas erre visszaír, hogy viszlát, ott. És ennyi.
– Szóval, hogyan hajthatnám fel a nőt?
– Mondjuk, írhatnál neki egy e-mailt.
– A vezetéknevét sem tudod? Nincs róla semmid?
– Nincs, de hogy úgy mondjam, pont ez lenne a lényege egynémely
típusú e-mail-fióknak, Olivia.
– Fontos lenne, Einer.
– Még szép, hogy fontos. Mint minden. Apropó, Don már közel járt
ahhoz, hogy stroke-ot kapjon, amikor elviharzott. Mi a helyzet ezzel az új
ügyféllel?
Nagy volt a kísértés, de megálltam, hogy szóvá tegyem, Don ezt a szót
tőlem tanulta, és a mai napig sem biztos, hogy tudja, mit jelent.
– Semmi gond, majd elrendezem Donnal. Csak küldd át nekem azokat
az e-maileket.
A hangom sokkal magabiztosabban csengett, mint ahogy éreztem
magam.

Az első e-mailnek, amely Einertől érkezett, nem volt tárgya. Az

üzenettörzs mindössze egy linket tartalmazott. Rákattintottam.

The Room
2015. június 7., 8.07

Jó reggelt, kedves Szobatársak! Mint tudjátok, mi itt a The Roomnál

igyekszünk imádott szarkazmusunkat ellensúlyozni, és egészséges dózisú
szívmelengető románccal enyhíteni. És semmi sem melengeti meg jobban
Charlotte néni szívét, mint egy elszalasztott alkalomról szóló hirdetés. Ha
mindazt az időt, amit a legizgalmasabb elszalasztott pillanatok
felkutatására fordítok a világhálón, a saját magánéletemnek szentelném,
talán már más is melegítené az ágyam, nem csak a csúnyácska mopszom,
Daisy.
Ma reggel azonban igazán különleges hirdetésre bukkantam.
Harmadik személyben íródott, majd lejjebb megmagyarázom.
 Így szól: „A Christopher Street-i mólón látta meg a nőt vasárnap
reggel 6.30-kor. Épp a szokásos reggeli kocogására indult. A nő
mezítláb üldögélt az előző napról rajta maradt estélyi ruhában, üvegből
pezsgőt kortyolgatva. Kíváncsian a nőre nézett, aki koccintó
mozdulattal emelte felé az üveget. Észrevette, hogy a nő másik kezében
egy könyv van. Szívesen megismerné közelebbről is. ”
Rajta, romantikus sorstársaim! Az idő és a helyszín pontosan
megjelölve. Biztosan tudunk segíteni! Csak nem te vagy az a nő a gyepen?
Vagy esetleg egy ismerősöd? És hogy miért érdemes felfedned magad?
A hirdetés főszereplője kiváló parti: ismert regényíró, a Columbia
Egyetemen végzett, kívül-belül nagyszerű férfi. Óriási szíve van. És
éppenséggel jobban szeretem őt, mint bárki mást a világon (beleértve
Daisyt is).
Lehet, hogy meg fog ölni ezért a hirdetésért, de ha nekünk,
Szobatársaknak sikerül összehoznunk őt a titokzatos nővel, talán megérte
az áldozat. Hajrá, várom, hogy csőstül érkezzenek az e-mailek!

Bezártam a The Room hirdetését, majd visszatértem a levelezésemhez.

Einer következő üzenetének a címe ez volt: „Továbbított levél: Mit
műveltél???” Rákattintottam, hogy megnyissam. Einer magyarázatot is
fűzött hozzá elöljáróban:

Oli, itt küldöm a Jack és a The Room szerkesztője, Charlotte közötti

levélváltást. Alulról fölfelé olvasd. (Légyszi, mondd, hogy nélkülem
nem találtad volna ki.) Üdv: E
Itt kezdődik a továbbított üzenet:

Úgy tettem, ahogy Einer utasított, legörgettem a legkorábbi üzenethez,

és onnan kezdtem az olvasást.

FELADÓ: jacksonharris@gmail.com
CÍMZETT: charlotte.caperton@roommag.com
 DÁTUM: 2015. június 7., 8.46
Tárgy: Mit műveltél???
B épp most írt, kérdezte, van-e másik barátod is, aki a Columbiára járt,
és könyveket ír. Elszalasztott pillanat? Ha kitalálom, hogyan álljak
bosszút rajtad, azt fogod kívánni, bárcsak megöltelek volna.
Megkérhetlek, hogy vedd le a hirdetést?

FELADÓ : charlotte.caperton@ roommag.com

CÍMZETT: jacksonharris@gmail.com
DÁTUM: 2015. június 7., 8.58
Tárgy: Válasz: Mit műveltél???
Tudod, hogy nincsenek más barátaim. Csak te, Buckley és a kutya.
Ismerd be: sosem Beszéltél volna róla nekem, ha nem akartad volna,
így vagy úgy, hogy tegyek valamit. Ha megtaláljuk a nőt, legalább egy
jó sztori kikerekedhet belőle, de akár ennél több is. Ami téged illet,
tekintsd úgy, mint egy pletykahírt vagy ingyenreklámot.
Ami pedig Buckley-t illeti, éppen tegnap mondta nekem, hogy szerinte
szükséged lenne barátnőre.

FELADÓ: jacksonharris@gmail.com
CÍMZETT: charlotte.caperton@roommag.com
DÁTUM: 2015. június 7., 9.04
Tárgy: Válasz: Mit műveltél???
Meg ne próbáld Buckley-t belerángatni ebbe! Teljes bizonyossággal
tudom, undorodik még a gondolatától is, hogy engem egy nővel lásson
együtt.

FELADÓ: jacksonharris@gmail.com
CÍMZETT: charlotte.caperton@roommag.com
DÁTUM: 2015. június 7., 23.12
Tárgy: Mit műveltél???
Magam sem hiszem, hogy megkérdezem, de van bármi hír?
FELADÓ : charlotte.caperton@roommag.com
CÍMZETT: jacksonharris@gmail.com
DÁTUM: 2015. június 7., 23.19
Tárgy: Válasz: Mit műveltél???
Még semmi érdemleges, csak rengeteg megosztás, ilyesmi. Meg
fogjuk találni. Érzem. Menj aludni.
Küldve Charlotte iPhone-járól. Elírások bejelentése csak saját
felelősségre.

FELADÓ : charlotte.caperton@roommag.com
CÍMZETT: jacksonharris@gmail.com
DÁTUM: 2015. június 10., 15.27
Tárgy: Válasz: Mit műveltél???
Azt kérdezted, mit műveltem. Nos, megtaláltam a fűben ülő nőt, ennyi.
Na ezt kapd ki !
Érkezett egy rakás kamuválasz (ahogy mindig), de az övé hiteles, a
részleteket lásd lejjebb. Idemásolom a válaszát:
„Kedves Charlotte ! Épp most láttam »Elszalasztott alkalom« jeligéjű
hirdetését egy ismerősöm Facebook-oldalán. Aligha merült fel az
illetőben, hogy én vagyok a keresett nő. Legalábbis azt hiszem, én
vagyok. Kérem, egyeztesse a titokzatos férfival: hosszú, barna hajam
van, és menyasszonyi ruhát viseltem akkor. Ja, és volt nálam egy
kosár. És hogy tudja, én is észrevettem őt: ha ő az, akire
rámosolyogtam, akkor pólót viselt, rajta »A világ legklasszabb futója«
felirattal. Remek, nem? Ha meg szeretne keresni, íme az e-mail-
címem: mlh87@paperfree.com. A nevem Madeline."
Jack, elmondom neked, mit gondolok, akár akarod, akár nem: 1.
Kifogástalan a központozása. 2. Jobban tennéd, ha azt a pólót nem
viselnéd nyilvánosan. 3. Tekintettel a tényre, hogy tetszett neki a
pólód, valószínűleg tökéletesen illenétek egymáshoz. Írj neki, te
mamlasz!

FELADÓ : charlotte.caperton@roommag.com
 CÍMZETT: jacksonharris@gmail.com
DÁTUM: 2015. június 10., 18.27'
Tárgy: Válasz: Mit műveltél???
Megint én vagyok. Pontosan három óra telt el az előző levelem óta.
Írtál már Madeline-nek? Jack, írj neki, különben én teszem meg
helyetted. És ki tudja, mit hordok majd össze! (Hisztérikus nevetés.)
xox

Azon kaptam magam, hogy mosolygok. Ott ültem, és úgy gondoltam

Jackre, mint egy sajnálatra méltó fickóra. Még középiskolás volt, amikor
az anyja meghalt, aztán nem sokkal később az apja is követte. Aztán jött
mindaz, ami kettőnk között történt, majd Owen meg annak a
következményei. És mindezek után kezdett új életet Mollyval, csak hogy a
végén ilyen brutális módon elveszítse őt.
Viszont még mindig ott volt neki Charlotte, akit, tapasztalatból tudtam,
semmi nem akadályozott meg abban, hogy Jacket pesztrálja. Jack akár
éjnek évadján is írhatott neki. És ott volt neki a lánya, valószínűleg ő vette
neki a giccses pólókat, amelyek nem is passzolhattak volna jobban Jack
sajátos humorérzékéhez.
Ha valakinek, hát nekem semmi okom nem volt arra, hogy sajnáljam
őt, akinek mindez megadatik.

Rákattintottam Einer utolsó üzenetére, amelyben Jack és Madeline

teljes levélváltását továbbította.
Gyorsan átgörgettem, szemlátomást lett volna még mit olvasgatni, de
visszaugrottam az elejére, a lényeges információkhoz.
Ahogy Jack is említette, Madeline javasolta, hogy találkozzanak a
futballpályán. Ő jelölte meg a napot, az órát és a helyszínt. És ő kérte,
hogy hozza magával a piknikkosarat. Ő pedig a pezsgőt vállalta.
Pompás, végre akadt valami támpont.
Épp nekiláttam elölről átnyálazni az üzeneteket, amikor a telefonom
képernyőjén üzenet jelent meg: „Az őrsön van? Látta az apámat?”
Nem vettem tudomást az üzenetről, inkább folytattam a bogarászást.
Jack Madeline-nek írt első üzenetében magyarázkodott, hogy a pólót a
lánya vette neki. A legtöbb pasi nem hozakodna elő a gyerekével rögtön az
elején, de Jackre sosem volt jellemző a taktikázás. Megkérdezte
Madeline-t, mit olvasott, amikor megpillantotta a mólón. A válasz a Nyolc
nap a halál volt.
„Rendben – felelt neki Jack. – Ellenőriznem kell, valódi vagy-e, és nem
csak Charlotte járatja velem a bolondot. A Nyolc nap a halál messze a
legjobb könyv, amit az elmúlt évben olvastam. Hogy mi a furcsa ebben?
Már felhagytam vele, hogy másoknak is ajánljam, mert mindenki csak
azzal jött, hogy túl lehangoló olyan emberről olvasni, akinek mindössze
nyolc nap van hátra az életéből. Pedig nagyon egyszerű, letisztult regény,
az a fajta megrendítő történet, amelyből mégis életigenlés sugárzik.”
Édes istenem! Einer nem viccelt, amikor cukorbetegségre
panaszkodott. Jack, ez komoly? Befutott író vagy, és ennyi telik ki tőled?
Arra gondoltam, ha Melissa még egyszer megpróbál unszolni, hogy
próbálkozzak újra az internetes ismerkedéssel, emlékeztetnem kell, miért
is léptem ki rögtön az első alkalommal.
Újabb üzenet a kijelzőn: .Apámat letartóztatták vagy nem? Megőrülök
a bizonytalanságtól!” Az üzenet végén: „Ui.: Buckley Harris vagyok.”
Hogy a fenébe tud ilyen gyorsan bepötyögni egy üzenetet? Soha többé
nem adom meg a számom egy tinédzsernek.
Az e-mail-lánc végére görgettem. Jack így válaszolt Madeline
személyes találkozóra szóló meghívására: „Akkor ott találkozunk.”
Mosolyognom kellett Jack válaszán, annyira spontán és gyanútlan volt.
Annak idején rengeteg vidám percet szerzett ez a fajta viselkedése.
Múltba kalandozó gondolataimat újabb üzenet szakította félbe. „Ha
engem próbál megóvni, NE TEGYE! Nem bírom tovább. Azonnal mondja
meg, mi történik!!!!!”
Jó sok a felkiáltójel. Gyorsan válaszoltam neki: „Óvatos derűlátásom
szerint apukádat hamarosan újra otthon tudhatjuk. Légy türelmes.
Hívlak, ha többet tudok, megígérem.”
Alig nyomtam meg a gombot, hogy elküldjem az üzenetet, megcsörrent
a telefonom. Azt hittem, Buckley hív, hogy még több részletet szedjen ki
belőlem. A kijelzőn azonban a körzeti államügyészi hivatal száma jelent
meg.
Scott Temple helyettes államügyész volt a vonal túlsó végén.
 – Most hívtak a laborból. Két óra alatt végeztek, ahogy ígérték. Jack
Harris keze tiszta, legalábbis lőpormaradványoktól.
Épp erre számítottam, mégis a megkönnyebbülés hulláma futott végig
rajtam.
– Pompás!
Biztosítottam róla, hogy Jack nem bújik ki az igazságszolgáltatás alól a
további nyomozás ideje alatt, és buzgón soroltam, mivel tudom
alátámasztani ígéretemet: beszolgáltatjuk az útlevelét, elektronikus
megfigyelés alatt tartjuk, lefoglaljuk a műveit.
– Olivia, ezt tartogassa az előzetes meghallgatásra. Boyle már az
átszállítását készíti elő.
– Akkor mi a francnak pörkölődtem egész nap itt kint a padon? Ez
valami vicc? Mi értelme volt megvárni a lőpormaradvány-vizsgálat
eredményét?
Micsoda pökhendiség és felháborodottság! Jól adtam a bankot.
Dühöngéssel tökéletesen el lehet érni, hogy elszégyelljék magukat, ha az
embernek igaza van, és tévedtek.
De a lényeg: nem árt, ha tényleg igazad van.
– Nézze, Olivia, semmi közöm hozzá, de jó oka volt rá, hogy felhívjon.
Tisztelem magát, és megértem, ha vásárra viszi a bőrét. De Harrisszel
kapcsolatban téved. Nem hibáztatom magát, a Penn pályaudvari özvegy
meséje nyilván elhomályosította az ítélőképességét.
– Nincs semmi baj az ítélőképességemmel – vetettem ellen, még ha
tudatában is voltam, hogy csak védekezésnek tűnik.
– A keze ugyan tiszta volt, de az ingét is megvizsgálták, és a teszt
pozitív lett. Sajnálom, Olivia. A barátja bűnös. Megvezette magát.





 Hatodik fejezet

Telefonnal a kezemben nyargaltam végig az őrsön Boyle-t keresve. Egy

fiatalabb nyomozónő a székét hátragurítva állta utamat a helyiség
közepén.
– Hé, hé, hé! Nem ronthat be ide csak úgy!
Hátul felbukkant Boyle, a két kezével a kihallgatószobákhoz vezető
folyosóra nyíló ajtó félfáinak támaszkodott. Szándékosan elállta a kilátást.
– Ügyvédnő, Ramosnak igaza van. Ez a mi várunk, nem a magáé.
Láttam a mögötte mozgolódó egyenruhásokat. És egy fehér pólót. Jack
volt az. Épp átszállítani készültek.
– Beszélnem kell a védencemmel. Önök megakadályozzák a
védelemhez való jogának gyakorlásában.
– Szép próbálkozás, de van némi fogalmam a jogszabályokról. Már
jóval az érkezése előtt végeztünk a kihallgatásával, Ms. Randall.
Szívességet tettem magának, amikor először beengedtem magát hozzá.
Nem kap helyet mellette a kocsiban.
– Csak öt percet kérek, nyomozó. Van egy kislánya, tudnom kellene,
hová...
– Szinte mindenkinek, akit a héten le fogunk tartóztatni, gyerekei
vannak. Attól, hogy ő fehér és gazdag, még nem jár neki különleges
bánásmód.
Boyle nyomozóhoz szaladtam, és a nyakamat nyújtogatva próbáltam
jobban megnézni Jacket, akit épp a folyosón vezettek kifelé.
– Jack!
Boyle összekacsintott a nyomozónővel, majd megrázta a fejét.
Megpróbáltam Boyle-t félretolni az útból, bár amint az őrhelyéig
eljutottam, tudtam, hogy ennél többet nem fogok tudni tenni. Hangosan,
de higgadtan kiabáltam be:
– Jack, ne mondj senkinek semmit! Se a rendőrségnek, se az
ügyészségnek, és végképp semmit a többi fogvatartottnak! Hallasz? Egy
szót se senkinek!
Még elcsíptem a pillanatot, amikor megpróbált erővel hátrafordulni,
miközben két tiszt két oldalról közrefogva elvezette. Még sosem láttam
senkit így megrémülve és ilyen nyilvánvalóan összezavarodva.
Megbicsaklott a térde, amikor a fogvatartott szót kiejtettem a számon.
Jack még abban a hiszemben élt, hogy a kiszabadításán fáradozom.
Csak kisétáltam a tárgyalóból, hogy telefonáljak, és mire visszajöttem,
már be is darálták a gépezetbe anélkül, hogy elmagyarázták volna neki,
mi változott közben.
A rendőrőrs előtt a szokásos esti tribecai csúcsforgalom éppen
bedugult a Varick Streeten. Teherautók araszoltak tülkölve, mintha a
hang képes lenne ösvényt vágni a Holland alagútba tülekedő autósorok
között. Egy köpcös alak Mets feliratú izompólóban Poland Spring vizet
árult hűtőládából palackonként egy dollárért. Egy utcai árus azzal fűzött,
hogy valamelyik nyaklánca szépen feldobná az öltözékemet. Egy
mellettem elhaladó férfi hümmögve bökte oda, minek ennyi gönc ebben a
hőségben.
Mindent láttam és hallottam, de semmi sem számított, ami a
gondolataimon kívül történt. A kezemben rezgett a telefon, a kijelző
szerint Don és Buckley egymással versengve hívogatott, de én csak
bandukoltam tovább.
Döntést kellett hoznom: az A kaput vagy a B kaput válasszam-e. Az A
kapu az, amit Don akart: felhívni egy másik irodát, felkészíteni őket a
teljes anyagból, és átadni nekik Jack védelmét. A B kapu: megtartani az
ügyet.
Azt mondják az ügyvédek, nem számít, hogy a védencünk ártatlan-e.
Nem is kell tudnunk, nem tartozik ránk. Minden erőnkkel harcolnunk
kell – akár egy ismeretlen ügyért. Micsoda bagázs!
Sajnos nem mindenben vagyok jó. Vagyis hogy őszinte legyek: néhány
igen fontos szempontból borzasztó gyengén teljesítek. Önző vagyok. Úgy
érzem, hogy jogom van a magam módján intézni a dolgokat. Utálom más
emberek problémáit hallgatni, mert a legtöbb embert nem szeretem,
különösen azokat nem, akiket normálisnak titulálnak. A tudatlanság
áldás lenne? Inkább úgy fogalmaznék, az áldás a tudatlanoknak jár. De
mielőtt Jack megismert, normális volt, jó és boldog. Mindenesetre
elkövette azt a hibát, hogy belém szeretett. Meg is égette magát.
Egyvalamiben azonban verhetetlen vagyok. Képes vagyok ízekre szedni
a vádat. És az alapján, amit eddig megtudtam, Jacknek nagyon jó
ügyvédre lesz szüksége.
Tartoztam neki ennyivel. És könnyen lehet, hogy saját magamnak is.
Kikerestem egy számot, és megnyomtam a hívógombot.
– Lissa kávézó.
Lissa szólt bele a telefonba a Lissa kávézóból. Tizennyolc éves
koromban ismertem meg, amikor a Columbia Egyetemen szokásos
sorsolási rendszer jóvoltából szobatársak lettünk. Negyed évszázaddal
később Melissa Reyes még mindig a legjobb barátnőm volt, és több mint
valószínű, hogy az egyetlen, aki igazán megért.
– Szia!
– Szia, reméltem, hogy előbb-utóbb jelentkezel. Nem tudtalak elérni,
utoljára késő este írtál üzenetet, hogy a Maialinóban belebotlottál
Ryanbe. Nem is merlek kérdezni.
– Csak a régi nóta. Csak... Á, hagyjuk. – Bárki más, aki ismeri a
történetet, prédikálni kezdett volna. De mint említettem, Melissa
megértett. – Megtennéd, hogy nyitva tartod a szemed, nem vetődik-e Don
estefelé a kávézód környékére? Neheztel rám, és beszélnem kellene vele.
Don nemcsak a társam volt az ügyvédi irodában, hanem történetesen
Melissa nagybátyja is. Az anyjának a bátyja, hogy pontos legyek. És
akárcsak én, hetente többször betért a Lissába.
– Persze, de nem te futsz vele össze előbb? Mi a baj?
– Most nem tudom elmagyarázni. De fontos ügyről van szó.
A papírformának megfelelően Melissa nem okvetetlenkedett:
– Rendben, majd elcsípem.
Miután befejeztük, megint írtam Jack lányának, Buckley-nak. „Hol
vagy most?”

Nem kellett volna meglepődnöm, Hogy Charlotte lakása egy
luxusépületben van a Central Park déli részén. Annak idején az iskolában
sem próbálta palástolni, hogy a családi vagyonból szép kis zsebpénz jutott
neki is. Azok közé a gyerekek közé tartozott, akiknek nem jelentett gondot
befizetni egy-egy barátjukat egy hétvégi párizsi kiruccanásra, vagy
beállítani az egész kollégiumnak elegendő fűvel. Ugyanannak a
folyosónak a túlsó végén lakott, ahol Melissa és én, csak éppen egyágyas
szobában, holott a campus házirendje szerint minden gólyának közös
hálóban kellett aludnia. A szóbeszéd szerint a nagyapja a kuratórium
tagja volt. Amikor Jackkel először költöztünk össze a campuson kívül egy
lakásban, Charlotte megjelent egy négyezer dolláros kávéfőzővel, amely a
teakonyhánkban a fél konyhapultot elfoglalta, ugyanis nem bírta meginni
a Mister Coffee filteres löttyét, amivel szolgálhattam neki.
Mára legalább részben a saját keresetére támaszkodik. Akkor alapította
az internetes magazint, amikor mindenki gyanakodva kérdezte: „Ugyan ki
bízna meg az interneten talált információkban?” A The Room pletykalap,
politikai magazin és hírújság egyben, és főleg a New York-i
mindennapokra fókuszál. Az árbevétel lassan kezdett csordogálni
alkalmilag megjelenő fizetett hirdetésekből, hol egy Eight Street-i
cipőbolt, hol pedig az aktuális „eredeti” New York-i pitét árusító belvárosi
pizzabódék jóvoltából.
A nagy áttörés néhány évvel az után történt, hogy Jackkel szakítottunk,
amikor a The Room bátorítani kezdte az olvasóit, hogy küldjék be a helyi
hírességekkel kapcsolatos megfigyeléseiket. Az észlelőhelyeket
összegyűjtötték egy térképen, így bárki egyetlen kattintással megnézhette,
ki mikor merre járt, kivel volt és mit viselt. Az információkat sok esetben
fényképekkel támasztották alá, minél kevésbé hízelgőkkel, annál jobb.
Új médiacsillag volt születőben.
Öt évig jártam Jackkel, ami azt jelenti, hogy öt évig jártam Charlotte
Capertonnal, mert számomra a mai napig érthetetlen okból Charlotte volt
Jack legjobb barátja. Pedig messze nem ugyanolyan fából faragták őket.
Először is: Jack csak onnan ismerte, hogy az apja volt a gondnok
Capertonék Long Island-i nyári rezidenciáján. A két kis Glen Clove-i
fiúcska – Jack és a bátyja, Owen meg az Upper East Side-i leányka úgy
összenőttek, mint a sziámi ikrek, miközben évente párszor Marco Poló-
sat játszottak egy Long Island északi partjára néző luxusmedencében.
Sem Charlotte, sem pedig Jack nem emlékszik már, melyikük jelentkezett
először a Columbiára, de ahová az egyik ment, oda követte a másik is.
Charlotte, védelmező anyaként, sosem fogadott el engem legjobb
barátjához illő partnerként. Az egyetlen pozitívum, amit vele
kapcsolatban megemlíthetek, az az, hogy legalább nem kellett
féltékenynek lennem. Charlotte ugyanis száz százalékban aranycsillagos
leszbikus.
Charlotte házának bútorokkal telezsúfolt, csillogó fehér asztalokkal és
strandlabda nagyságú virágokból álló kompozíciókkal díszített
előcsarnoka a legigényesebb New York-iak elvárásainak is megfelelt volna
– beleértve persze Charlotte-ot is. Már majdnem megbizonyosodtam róla,
hogy a falakat bőrrel tapétázták ki, amikor Charlotte figyelmes portása
befejezte gyors telefonhívását, és a luxuserődítmény túlsó végén található
lift felé mutatott.
– Miss Caperton várja magát.
Amikor a 25. emeleten kiléptem a felvonóból, Charlotte már várt a
folyosó végén, a háta mögött nyitva hagyott ajtóval. Valami miatt az 1990-
es évek Charlotte-jának idősebb kiadására számítottam: rövidre nyírt,
barna, uniszex frizurát, túlméretezett ruhadarabokat viselő, önjelölt
„kövér butchra”. Ehhez képest bubifrizurát növesztett, szőke melírt
kapott, és a farmerje valószínűleg két számmal kisebb volt, mint a
suliban. Ki volt sminkelve, és ha jól láttam, Helmut Lang márkájú ujjatlan
pólót viselt, pont amilyet én is zsákmányolni próbáltam a legutóbbi
Bloomingsdale’s-túrámon. Mellette egy mopsz, amely nagy, fekete
bogárszemeivel kissé aggodalmasan fürkészte az új látogatót.
– Rohadtul ideje volt már.
Mégsem változott olyan sokat.
– Örülök, hogy látlak, Charlotte.

Az ajtóban ácsorgó lány, akiből pár év múlva alighanem gyönyörű nő

cseperedik, egyelőre elég apró volt ahhoz, hogy Charlotte impozáns alakja
mögött takarásban maradjon. De sikerült végre szemügyre vennem,
miután Charlotte belépett a lakásba. Még az adott helyzettől
elvonatkoztatva is azonnal felismertem volna.
Buckley Harris örökölte az apja keskeny orrát és szögletes állát, az
anyja vörösesszőke haját és szeplős bőrét. Ő is olyan gyerek, akit mintha
összemontíroztak volna a szülei vonásaiból. Vállig érő haja rendezetlen
hullámokban hullott alá, világoszöld szeme hatalmas volt. Elvarázsoltnak
láttam, de meglehet, hogy csak túl sokat tudtam az életéről.
– Te bizonyára Buckley vagy – mondtam kezet nyújtva. – Olivia
Randall.
Mivel nem viszonozta rögtön a kéznyújtást, Charlotte odabiccentett
neki.
– Bocsánat – motyogta. Nem hangzott bocsánatkérően. – Majdnem
megőrültem, hogy nem tudom, hol az apám. Mikor jöhet haza?
Fölvetettem Charlotte-nak, jobb lenne négyszemközt beszélnünk, ám
Buckley egy határozott nemmel szakított félbe.
– Én hívtam magát. Meg tudok birkózni a helyzettel.
Charlotte behunyta a szemét. Elég régen ismertem ahhoz, hogy
rájöjjek, magában számol. Jól bevált szokása. Miután kinyitotta a szemét,
nyugodt hangon vezetett be a nappaliba.
– Olivia, Buckley talán úgy fest, mint Taylor Swift vörös hajú kishúga,
de öreg lélek, az IQ-ja... Nem is tudom, egyesek túl okosak ahhoz, hogy
felérjem ésszel. Téged meg, Buckley, nem biztos, hogy mindenki ért,
világos? Törődj bele. Most pedig mind a ketten üljetek le. Mi a francért
tartóztatták le Jacket?
Charlotte-ra sandítottam, vajon tényleg így kellene-e intéznünk ezt, de
aztán belefogtam, elmondtam Buckley-nak, hogy a félelmei
beigazolódtak.
– A rendőrség szerint apukádnak köze van a ma reggeli lövöldözéshez
a parton. Ha jól sejtem, bármelyik pillanatban várható, hogy közleményt
adnak ki.
– Köze van hozzá? – kérdezte Charlotte. – Mégis miféle köze? Nincs
joguk ahhoz, hogy tanúkat dugdossanak börtönbe, vagy igen? Nincs
szükség külön engedélyre, ha koronatanúként akarják bent tartani?
Különleges parancsra vagy ilyesmire az állambiztonsági bíróságtól?
Eddigre Jacket már bizonyára bekasztlizták a szövetségi börtönbe.
Hajszálra volt tőle, hogy átélje az első megrázkódtatást, amikor egy igazi
börtöncellában találja magát. Eltöpreng rajta, fog-e még valaha egyedül
aludni egy szobában, a félméteres priccsnél szélesebb ágyon, végezheti-e
még a dolgát olyan vécén, amelyik nem fémből készült, és vehet-e még
valaha zuhanyt egymagában.
– Nem tanúként tartják bent. – Egyenesen Buckley szemébe néztem. –
Szerintük apád az elkövető. Ő a felelős a lövöldözésért.
Buckley öt évvel fiatalabbnak látszott, ahogy zavarodottságában, majd
felháborodásában összeráncolta az arcát. Pontosan annak látszott, aki:
rémült kislánynak. Akinek az egyik szülője meghalt egy
tömegmészárlásban, a másikat pedig gyilkossággal vádolják. A mopsz
felugrott az ölébe, mintha megérezte volna a szomorúságát. Buckley
meglapogatta, majd annyit motyogott:
– Jól van, Daisy.
– Tudom, milyen nehéz megemészteni. De ez még nem a világ vége,
inkább valaminek a kezdete. Jelenleg csak le van tartóztatva. – Nem
láttam értelmét, hogy eláruljam nekik, egy helyettes államügyész a fejét
tenné Jack bűnösségére. – Amennyire meg tudom ítélni, a kezükben lévő
bizonyíték, bármi legyen is az, nagyrészt az indítékon alapul. Ugyanis a
ma reggeli áldozatok egyike Malcolm Neeley.
A név hallatán Buckley felszisszent. Charlotte-tal egymás szavába
vágva ugyanazokat az érveket sorakoztatták fel, mint én az őrsön,
nevezetesen hogy beperelni valakit nem ugyanaz, mint az életére törni, és
hogy Jacken kívül mások is Neeley-t okolták a fia tettéért.
A torkomat köszörülve próbáltam én is szóhoz jutni mellettük.
– Van azonban egy kis gond. – Nem akartam megkockáztatni, hogy a
hírekből szerezzenek tudomást a lőpormaradvány-vizsgálatról. Száraz,
tudományos nyelvezettel elmagyaráztam nekik, hogyan keresik az
esetleges lőpormaradványt valakinek a ruházatán. – Azt a tájékoztatást
kaptam, hogy a vizsgálat eredménye pozitív.
Buckley hátrazuhant a kanapéra, hirtelen kiszállt belőle a
küzdőszellem. Charlotte szúrós tekintetet vetett rám. Ennyit arról, mi lett
volna, ha mindent el akartam volna mondani a gyereknek úgy, ahogy van.

Charlotte konyhájában a gránit konyhasziget egy főzőműsor

berendezésének is simán elment volna. Rajta a friss hozzávalók, előre
felszeletelve és lemérve, már csak az összevegyítésre vártak. Vajon ő maga
készített elő mindent, vagy a szakácsa gondoskodott róla?
– Tudatában vagy, hogy az imént lényegében azt mondtad ennek a
kislánynak, hogy szerinted az apja gyilkos?
Láttam, hogy a legszívesebben ordított volna velem, de nem akarta,
hogy a dolgozószobában várakozó Buckley meghallja.
– Te mondtad, hogy öreg lélek.
– Mert eszembe nem jutott volna, hogy ilyen totális agyrémet zúdítasz
rá. Azért kezelem így, mert ellensúlyozni akarom, hogy az anyja halála
után mindenki szinte lábujjhegyen jár körülötte. Kell lennie legalább
egyvalakinek az életében, aki nem úgy bánik vele, mint a hímes tojással.
– Jack azt mondta, érzékeny.
– Ne süketelj, Olivia. Egy kölyök csak úgy lelőtte az anyját. Kissé
megrendítheti a világba vetett hitét, nem gondolod? – Charlotte talán
rájött, hogy ennek a párbeszédnek semmi értelme, és inkább Jack
letartóztatására terelte a szót. – Szóval valaki tényleg megölte azt a
seggfej Malcolm Neeley-t?
– A rendőrség állítása szerint. És mi okuk lenne hazudni?
– És másik két, a közelében tartózkodó embert is? – kérdezte.
– A jelentésük szerint legalábbis.
– Honnan tudják, hogy ő volt a kiszemelt áldozat, és nem a másik
kettő? Teljesen találomra is lőhettek.
– Leszámítva a tényt, hogy Jack is a környéken tartózkodott, és az
ingén lőport találtak.
– Az a nyavalyás vizsgálat nyilván tévedett. – Felkapott egy szelet
retket a gondosan elrendezett üvegtálkák egyikéről, és bekapta. – Nem ez
a szakmád? Hogy az ilyesmit eltussold? Mellesleg fizethetek neked érte. A
teljes díjadat. Segíteni akarok Jacknek, bármi áron.
– Charlotte, ez nem pénz kérdése. Remélem, legalább ebben az ügyben
megbízol bennem.
 – Tényleg? Bíznom kellene benned?
– Mint ügyvédben. Igen, jobban tennéd, vagy inkább most mindjárt
elmegyek.
Charlotte vállat vont.
– Az a tervem, hogy szerzünk egy szakértőt. Sőt egy egész csapatot. És
elmehetnek a búsba a hamis vizsgálati eredményükkel.
– Ez nem ilyen egyszerű. – Ismertem a bizonyítékok kifogásolásának
szokásos szempontjait: hol készült a vizsgálat, hogyan kezelték a
ruhadarabokat, hogyan dokumentálták a bizonyítékot, kik kerültek vele
kapcsolatba? De erre a tárgyalásig nem kerülhet sor. – Míg az eredmény
meg nem jött, meg voltam róla győződve, hogy sikerült már csírájában
elfojtanom az ügyet. Charlotte, van bármilyen valószínűsége, hogy... ?
– A pokolba is, viccelsz velem? Ismered Jacket. Abban a testben nem
gyilkos lélek lakik. Elvégre tapasztalatból tudjuk, hogyan kezeli, amikor
összedől benne a világ.
Valójában úgy értette: amikor miattad összedőlt benne a világ.
Valószínűleg észrevette a zavaromat.
– Sajnálom – engesztelt gyorsan. – Arra céloztam, pontosan tudjuk,
hogy az egyetlen, akit Jack elveszettségében bántani tud, az önmaga.
Teljesen összeomlik. Azt hiszem, Molly halálakor csakis azért nem történt
meg vele újra, mert Buckley miatt ki kellett tartania.
– Ha már Buckley-nál tartunk, amikor ma reggel először felhívott, azt
mondta, muszáj segítenem az apjának, mert, idézem, ez a legkevesebb
azok után, amit tettem vele. Egyáltalán honnan tudhat rólam?
Charlotte vállat vont.
– A gyerekek mindenről tudnak, különösen ez a gyerek. Molly és Jack
között sem volt minden tökéletes. Veszekedtek, mint minden pár.
Feltételezem, úgy kerülhettél szóba, mint a mindig jelen lévő exbarátnő,
vagy valami hasonló.
– Többet is tudott ennél. Mégis mit tettem az apjával?
Újabb vállvonogatás.
- Higgy nekem, nem ismeri az egész történetet, máskülönben nem
hívott volna fel téged. Mindössze annyit tud, hogy Owen bácsi meghalt
autóbalesetben. Miután Jack helyére tette magában ezt a tragédiát,
megesküdött, hogy többé nem hibáztatja magát a történtekért.
Nem is, ha volt kit hibáztatni helyette. A nappali felé sandítottam, hogy
biztos legyek benne, Buckley még mindig hallótávolságon kívül van.
– Tulajdonképpen Jack mennyire gyűlölte Malcolm Neeley-t?
– Hát, szó se róla, nem szimpatizált vele. És nem is értette meg. Jack a
világ legodaadóbb apukája. Bármit megtenne Buckley-ért. Képzeld csak
el, mit gondolhatott arról a rohadékról, aki tudta, hogy a kölyke
pszichopata, mégsem kért segítséget, mert lehetetlen, hogy az ő
fiacskájánál bármi hibádzik. Inkább macsót próbált faragni belőle,
lövészetre járatta, és láss csodát, a kölyök megszerette a fegyvereket. Ez
az, gyerünk, bátorítsuk csak! Fantasztikus ötlet, seggfej! Szóval dehogy,
Jack nem volt oda érte. De ez nem jelentett többet, mint hogy agyalt rajta.
Neeley beperlése nem is az ő ötlete volt. Egy másik család találta ki.
Egyszerűen csak vele foglalkozott többet a média. Mivel, ahogy tudod,
éppen Molly próbálta megállítani Toddot, mielőtt tüzet nyitott. Meg olyan
ragyogóan makulátlan és díjnyertes könyveket ír. Nem is beszélve az
elhunyt bátyjáról, aki zsaru volt. Jó sztorinak tűnt.
– Ha már a médiánál tartunk, beszélnem kell veled a hirdetésről.
Charlotte kissé meghökkent a hirtelen témaváltástól.
– Ez meg hogy jön ide?
– Emiatt volt ott Jack ma a parton.
Arra szokott futni.
– Igen, de nem azért ment oda. Hanem Madeline-nel akart találkozni.
A pezsgős-piknikes-könyves csajjal.
– Úgy érted, tényleg találkozni akart vele? Tudtam, hogy leveleznek, de
meglehetősen titokzatos volt a részleteket illetően.
– Randit beszéltek meg mára. A nő választotta a helyszínt és az
időpontot. Reggel hét óra, a futballpályánál.
Vártam, amíg a célzás elérte a hatást.
– És Malcolm Neeley-t véletlenül éppen ott ölték meg néhány perccel
később?
Bólintottam.
– Hát ez félelmetes egybeesés – ismerte el.
– Az. Szerintem Jacket csőbe húzták.








 Hetedik fejezet

Megkérdeztem Charlotte-ot, Jack vajon megoszthatta-e valakivel a

reggeli terveit.
– Ha még nekem sem mondta el – felelt vállat vonva –, nem tudom
elképzelni, hogy bárki másnak említette volna.
– De Madeline bárkinek elmondhatta. Jack az igazi nevén írt neki.
– És akinek elmondja, pont azt forgatja a fejében, hogy ráken Jackre
egy gyilkosságot? Ennek nincs sok értelme.
Tényleg nem volt, de minden lehetséges forgatókönyvet végig akartam
játszani, így szoktam a tényeket feldolgozni.
– Ha valaki meg akarta ölni Malcolm Neeley-t, Jack ideális jelölt
lehetett a tervéhez. Ahogy te is mondtad, Neeley első számú ellenségeként
kerek lenne vele a történet.
– A szentségit! Lehet, hogy túlságosan felismerhetővé tettem Jacket a
hirdetésben? Madeline akár kamufelhasználó is lehet.
– Úgy érted, álnév?
– Sokkal több annál. Egy komplett személyiséggel rendelkező
kamuprofil, amelyet valaki létrehozott. Látnod kellene, a Twitteren meg a
Facebookon hány bomba nő van oda kövér, csúnya, vén pojácákért. Aztán
kiderül, hogy a profil mögött valami börtönviselt hapsi áll Litvániában.
Tudod, hányan estek szerelembe, de fülig, még a munkahelyükön is
felmondtak, eladták a házukat, és elutaztak az ország másik végébe, csak
hogy összekössék az életüket valakivel, aki nem is létezik? Ezek néha csak
szexelni akarnak, de gyakran a pénzre utaznak. Most viszont lehet, hogy
csak egy balekot kerestek.
– Attól tartok, nem tudlak követni.
 – Rendben, szóval tegyük fel, hogy valaki meg akarja ölni Neeley-t.
Arra gondol, hogy úgy állíthatná be a dolgot, mintha a Penn pályaudvari
gyilkosságnál érintettek valamelyik családtagja tette volna. Aztán
meglátja a hirdetést, és rájön, hogy Jackről szól, majd kitalál egy
Madeline nevű nőt, hogy lépre csalja.
– És történetesen Jack kedvenc könyvéről is tud?
– Nem nagy ügy – felelte.
A konyha egyik sarkába ment, és egy beszögellésből elővette az iPadjét.
A Sirivel rákeresett a „Jack Harris Nyolc nap a halál” kulcsszavakra, majd
néhányszor a képernyőre koppintott, és elém tolta a gépet.
Egy interjút mutatott, amelyet a GoodReads honlapján tettek közzé
úgy másfél hónappal azelőtt.

G. R.: Az olvasók mindig kíváncsiak, vajon a kedvenc írójuk milyen

olvasmányt tart az éjjeliszekrényén. Van esetleg aktuális kedvence?

J. H.: Az éjjeliszekrényem mindig tele van könyvekkel, de tavaly

lenyűgözött egy első könyves szerző, Monica Harding regénye, a Nyolc
nap a halál.

Végigböngésztem a válaszát, hogy a könyv milyen jó fogadtatásra talált
egész New Yorkban, milyen felemelő a történet annak ellenére, hogy egy
saját halálára készülő nőről szól, és hogy még a saját kamasz lányának is
annyira tetszett, hogy egy egész délutánt szántak a könyvben említett
helyszínek bejárására.
„Madeline” egy gyors Google-kereséssel hamar kideríthette, milyen
könyvcímet mondjon be, miután Jack rákérdezett, mit olvasott.
Aztán hirtelen rájöttem, hogy Charlotte elmélete sántít.
– Amikor Madeline jelentkezett a hirdetésre, tudta, hogy Jack milyen
inget viselt. A kosárról is említést tett. Ezekről a részletekről nem volt szó
az eredeti hirdetésben.
– Nem?
Megráztam a fejem.
– A francba – suttogta összeszorított szájjal.
De még nem vetettem el teljesen az álprofil elméletét. Hangosan
gondolkodtam.
– Mi van akkor, ha a mólónál látott nő is része a csalinak?
– Nem így működik az álprofil. Pont az a lényeg, hogy nem feltétlenül
áll mögötte valós személy. Teljesen fiktív is lehet.
– Jó, ne nevezzük álprofilnak. Talán a nő a mólónál előre
megrendezett jelenet volt. Jól kicicomázza magát, hogy felkeltse Jack
figyelmét, azzal a távlati céllal, hogy majd rátereli a gyanút Neeley
meggyilkolásakor. De Jack keresztülhúzza a számításait, mert továbbfut,
nem áll meg, hogy szóba elegyedjen vele. A terv füstbe megy. Egészen a
hirdetésedig.
Charlotte arca megnyúlt.
– Jaj, nem úgy értettem – szabadkoztam. – Nem a te hibád. De érted,
mire akarok kilyukadni? Így már lenne értelme, nem?
Elcsábítani Jacket, megölni Neeley-t, csőbe húzni Jacket. Csak annyi,
hogy a csábítás az eredeti tervtől eltérő módon valósul meg.
– Jack a szokások embere – mondta Charlotte bólogatva. – Minden
áldott reggel kimegy futni. A nő pontosan tudhatta, hol várjon rá.
A megjegyzése az elmélet újabb hiányosságára hívta fel a figyelmet.
– De csinos nőkkel folyót lehetne rekeszteni. Hogyan lehetne előre
látni, hogy épp ez a példány fogja felkelteni Jack figyelmét?
Charlotte arca hirtelen felderült.
– Az egyik cikkem, amit Mollyról írtam a The Roomon, arról szólt,
hogyan ismerkedett meg Jackkel. Jack egy borbárban látta meg.
Intelligens, független, és kellően magabiztos ahhoz, hogy egyedül
üldögéljen. Nincs szüksége férfira, hogy érezze magát valakinek.
Minden újabb jellemzővel csak megerősödött bennem az érzés, hogy
velem ellentétben Molly elnyerte Charlotte jóváhagyását. Elég sokat
olvastam a sajtóban ahhoz, hogy tudjam, a merénylet után Charlotte
jócskán hozzájárult a képhez, amely Jackről kialakult a közvéleményben.
És pontosan emlékszem arra a cikkre is. Ugyanis felidézte bennem, hogy
együttéreztem valakivel, aki féltékeny volt egy halott nőre.
Visszatértem a megoldandó kérdéshez.
– A nő a gyepen – most már csak így neveztük – hasonlított Mollyra?
– Nem tudom – felelt Charlotte közömbösen. – Jack nem nagyon
beszélt a külsejéről, csak annyit mondott, hogy csinos. Mondjuk inkább a
kisugárzása fogta meg. Megrendezett jelenet volt, én mondom neked.
Kutakodtak Jack után az interneten, és minden információt
felhasználtak, hogy a tökéletes nőt ültessék oda Jack szokásos útvonalára.
– Nem is tudom – csóváltam a fejem. – Olyan mesterkélt az egész.
– Semmi ahhoz képest, amilyen meséket kerítenek az álprofilok köré.
Sokat segítene, ha megtalálnánk a nőt. De az az érzésem, nem volt
beavatva. Csak biodíszlet volt. Lehet, hogy felbéreltek egy színésznőt vagy
egy prostit. Meg tudod szerezni a térfigyelő kamera felvételét?
– Talán. Úgy értem, nincs rá garancia, hogy rajta lesz a felvételen. De
megpróbálom kikérni, igen.
Felhívtam a körzeti államügyészi hivatalt, és Scott Temple-t kértem.
Megmondtam neki, aggódom, nehogy szelektíven mazsolázzon
bizonyítékokat a parton készült videóból.
– Kérem, őrizzen meg mindent. És ne csak a mai naptól. A múlt
hónapot és az egész déli partszakaszt szeretném.
Miután letettem a telefont, összefoglaltam Charlotte-nak a párbeszéd
másik felét is.
– Nem ígért semmit, de legalább arra ügyelni fog, nehogy bármit is
töröljön. Ha volna egy kép a nőről, abból kiindulhatnánk. Igazolná, hogy
nem Jack találta ki az egészet.
– A képpel már sok mindent kezdhetnék. Ha feltenném a kislányt a
The Roomra, a fotelnyomozók biztos beindulnának. Seperc alatt
kiderítenék, ki lehet Madeline.
Charlotte olyan buzgón szövögette a terveit a fényképpel kapcsolatban,
hogy egyikünk sem vette észre a konyhaajtóban ácsorgó harmadik
személyt. Buckley minket bámult laptoppal a kezében, a lábánál a
szorosan hozzásimuló Daisyvel.
– Szerintem túlbonyolítjátok.
– Mennyit hallottál? – kérdezte Charlotte.
– Eleget ahhoz, hogy tudjam, ennél egyszerűbb magyarázat is létezik.

Buckley a konyhapultra tette a laptopot, és belefogott a mondókájába.

– Azt mondtátok, senkinek nem lehetett tudomása a részletekről, csak
ha tényleg a mólónál járt ma reggel. De ez nem igaz. Elég, ha volt
hozzáférése apám levelezéséhez.
Felénk fordította a laptop képernyőjét.

FELADÓ: jacksonharris@gmail.com
CÍMZETT : charlotte.caperton@roommag.com
DÁTUM: 2015. június 6., 23.47
Tárgy: Furcsaság
Szia! Túl késő van a telefonáláshoz, és amúgy sem hiszem, hogy
szóban elmondanám, amit most leírok. Ma reggel a parton valami
furcsa történt velem. Futás közben megpillantottam egy nőt a
Cristopher Street-i mólónál. Pánt nélküli ruhát viselt, és piknikkosár
volt nála reggel fél hétkor. Lazán üldögélt a gyepen, és könyvet
olvasott, ami miatt Mollyra emlékeztetett. Hosszú, barna haja volt, és
pezsgőt kortyolgatott üvegből, ami... Tudod, kit juttatott eszembe, de
nem szereted, ha emlegetem.
Szóval a lényeg az, hogy most itt fekszem, tizennyolc órával később,
és még mindig rá gondolok. Te szoktál emlékeztetni, hogy... mennyi
is? 2,2 millió, korban hozzám illő nő van csak New Yorkban. Most nem
tartom elképzelhetetlennek, hogy akad köztük legalább egy, akivel
érdemes lenne találkoznom. Talán segíthetnél fiókot nyitnom egy
internetes társkeresőnél. Csak viccelek, meg nem próbáld!
Ja, és ezt hallgasd: arrafelé menő a póló, amit B-től kaptam
karácsonyra. „A világ legklasszabb futója." Hány nő tudna ellenállni?
De mindegy is, milyen nő mellett kötök még ki életemben, a
legkedvesebbek mindig ti lesztek: Buckley és te.

– Látjátok? – kérdezte Buckley. – Minden itt van. Ahogy mondtátok,
apa tökéletes balek. Ha feltörték a levelezését, mindent megtudtak, amire
szükségük volt, hogy jelentkezzenek a hirdetésre.
Buckley rém büszke volt, hogy olyan teóriával állhat elő, ami nekem
nem jutott eszembe. Gyanúm szerint ennek köze volt az apja által említett
hosszú, barna hajú valakihez a múltból. Illett rám a leírás.
– Mondtam neked, hogy okos – nézett rám Charlotte. – Már csak arra
kell rájönnünk, ki szaglászott Jack e-mail-fiókjában.
– Esetleg kezdhetnéd ezzel – mutatott Buckley a megnyitott laptopra.
Kettőt pislogtam, mielőtt megszólaltam.
– Azt akarod mondani, hogy ez a laptop az apukádé?
– Igen – felelt Buckley pislogás nélkül –, felkaptam, amikor a rendőrök
nem néztek oda.

Húsz perccel később Einer bukkant fel Charlotte lakásánál. Ahogy a

család- és az utóneve is sugallja, Einer félig svéd, félig német, ami sűrű,
vörös haját még meglepőbbé tette. Bár az ábrázata mindig bolondosnak
hatott, az aznapi páratartalomtól óriás méretű, répaszínű fülpiszkáló
vattához hasonlított, amelyet túl hosszú ideig felejtettek egy bőrönd alján.
Einer nem vesződött a bemutatkozással, pedig Charlotte-tal és
Buckley-val együtt nyitottunk neki ajtót.
– Mindkettőnket ki akarsz rúgatni? Don egész nap nem száll le rólam,
felőled kérdezget, és megígértette velem, hogy beavatjuk. Nem tudom,
min dolgozol és Don miért pöccent be, de úgy érzem magam, mint egy
kölyök, akinek a szülei válófélben vannak.
Miután végre levegőt vett, észlelte, hogy jelen van egy tinédzser és egy
kutya is, utóbbi a nadrágja szárát szaglászta. Úgy nézett rám, mintha egy
ebolajárvány sújtotta vidékre rángattam volna.
Einert bevezettük a konyhába, ahol Jack laptopja várt mágikus
érintésére.
– Tudnom kellene, feltörhette-e valaki a leveleket, amelyeket Jack
erről a számítógépről küldött – mondtam neki.
Buckley szerint az apja elsősorban a dolgozószobájában lévő asztali
gépet használta könyvírásra. A laptopon általában keresést és levelezést
folytatott. Azt mondta, az egyik számítógépet teljesen a munkának akarja
szentelni, hogy az internet ne terelje el a figyelmét. Mostanra azt
feltételeztük, hogy Jack a laptopról írt Charlotte-nak a gyepen ülő nőről.
Einer leült, és elkezdett kattintgatni. Az ujjai csak úgy röpködtek a
billentyűzeten, szemöldökét ráncolva koncentrált. Haragos pillantást
vetett rám, amikor Buckley kicsit túl közel ment, és kukucskálni próbált a
válla fölött.
Úgy döntöttem, megpróbálom elterelni Buckley figyelmét egy
kérdéssel, amit idáig tartogattam, remélve, hogy Charlotte hozza fel
először.
– Szóval, Buckley, beszélhetnénk arról, miért vetted el apád laptopját,
amíg a rendőrség házkutatást tartott a lakásán?
A tekintete szilárd volt, de egy másodpercre aggódó kislánnyá
változott, majd dühös, védekező tinédzserré. Sápadt, sovány arcából és
nagy, világos szeméből nehezen tudtam olvasni.
– Maga is ugyanezt tette volna – mondta végül. – Úgy értem, maga
híres ügyvéd, és ha valamit rosszul tettem volna, nem hívta volna ide
Ronald McDonaldot, hogy itt kiberkedjen.
– Ne is törődjetek velem – integetett Einer a válla fölött –, nem vagyok
hallótávolságon belül. Amúgy csúfoltak már bohócnak azelőtt is. Ha
szipogni hallotok, csak az iskolai rémképek bevillanása miatt van.
– Nagy bajba kerülhettél volna – fordultam szembe Buckley-val. –
Nem beszélve arról, hogyan veszi ki magát, ha a gyanúsított saját gyereke
próbálja eltüntetni a bizonyítékot. Ebből arra következtethetnek, hogy
szerinted van rejtegetnivalója.
Megremegett az alsó ajka. Buckley viselkedését mindeddig normális
tinédzserkori szorongásnak tudtam be, ami időnként pimaszkodásban,
pökhendiségben nyilvánul meg, de most már láttam, mit értett Jack és
Charlotte a sebezhetősége alatt.
– Nem erről van szó. Csak biztonságba akartam helyezni a gépet. Apu
erre szokta menteni a kéziratait. Ezen van a munkája. Legalábbis rögtön
ez merült fel bennem. Aztán amikor a gép már a táskámban volt,
egyszerűen leléptem.
– Buckley, lehet bármi olyasmi azon a laptopon, amiből baj lehet?
– Csak a könyvére gondoltam, esküszöm. Már majdnem befejezte.
Einer ujjai abbahagyták a kopácsolást a billentyűzeten.
– Nos, a helyzet a következő – szólt hátradőlve a székén. – Nincs
nyoma távfelügyeleti szoftvernek, viszont...
– Kérlek, úgy magyarázd el, hogy a hülyék is megértsék – szakítottam
félbe, mint oly gyakran, amikor Einer a segítségemre sietett a műszaki
fronton.
– Rendben. Szóval úgy lehet valakinek a számítógépét a
legalaposabban átkutatni, ha kémszoftvert telepítenek rá. Így lényegében
egy az egyben klónozni tudják a gépet, és minden egyes billentyűleütést
lemásolhatnak távolról. Ilyesmire utaló jel itt nincs. De mintegy
tizenhatezerféleképpen hozzá lehet férni a levelezéshez anélkül, hogy az
nyomot hagyna a hardveren.
– Vagyis tulajdonképpen nem állapítható meg a laptopról, hogy valaki
feltörte-e vagy sem?
– Pontosan. A legjobb, ha a szolgáltatóhoz fordulsz, és megkéred, hogy
nézzen utána, mikor és honnan nyitották meg a postafiókot. Ebből
kiderülhet, ha történt valami szokatlan. Hadd tippeljek: szeretnéd, ha
kézbe venném a dolgot?
– Igen, kérlek.
– És van még valami – tette hozzá Einer. – Ez a leányzó itt azt állítja,
hogy csak a könyv miatt ragadta magához a gépet, ám Ronald McDonald
szimata azt súgja, hogy a rendőrség ezt roppant érdekfeszítőnek találná.
Megnyomott néhány billentyűt, és a képernyőn egy szürke ablak jelent
meg „Könyvtár” felirattal.
– Ezek itt a böngészési előzmények – magyarázta Einer. – Felsorolja az
összes webhelyet, amelyet erről a számítógépről felkerestek.
Alig hittem a szememnek. A listán jóformán minden második sor
Malcolm Neeley nevét tartalmazta. Rendszeres Google-keresések,
amelyek hol az ő nevét, hol fedezeti alapja, a Sentry Group nevét
tartalmazták. Kattintások a golfklubját tartalmazó találatokra (két hete
második helyezést ért el egy golftornán), aztán a 92. utcai Y kulturális
központra (a legfőbb támogatói kör tagja, ugyanis több mint ötven
lepedőt adományozott) meg a Princetoni Egyetem alumnijegyzékére.
Valamint keresések Neeley házára a Zillow ingatlancég adatbázisában
(jelenlegi értéke a Zestimate számítása szerint 8,2 millió dollár).
Einer a képernyő bal oldalán látható menüre kattintott, és előkereste
az előző havi előzményeket, majd az azt megelőző hónapéit, és így tovább.
Az eredmény hasonló volt.
 Charlotte a vállam fölött figyelte a képernyőt, majd megkérdezte
Buckley-t:
– Tudtál ezekről? Ezért hoztad el a számítógépet?
– Nem, esküszöm. Mellesleg nem nagy ügy. Az én számítógépemen is
nagyjából ugyanezt találnák. Kérdezzék csak meg nyugodtan a többi
áldozatot is. Mind kutattunk Malcolm után a neten, mert mindannyian
gyűlöltük. A pasas egy szemétláda volt, és hagyta, hogy a rohadt kölyke
embereket öljön. Megölte az anyámat is.
Buckley már egész testében reszketett, mire letörölt egy könnycseppet
az arcáról. Charlotte átkarolta, és megcsókolta a feje búbját.
– Van még bármi egyéb? – kérdeztem Einert nyugodtan.
Ő a fejét rázta, én meg intettem neki, hogy jobb, ha most elmegy.
A kilincs felé nyúltam, amikor Einer kérdőre vont:
– Tényleg itt akarod hagyni a számítógépet ezzel a kettővel?
– Kivéve ha szerinted szükségünk van rá.
– A rendőrség, Olivia, a rendőrség fogja majd követelni. Rá fognak
jönni, hogy hiányzik. És pontosan tudod, hogy az a nagy anyamedve ki
fogja gyomlálni. Vagy a vízbe hajítja a George Washington hídról azokkal
az erős mancsaival. Láttad azokat a karmokat?
– Einer, a gép nem a mi problémánk.
– Remélem, tudod, mit csinálsz.
Ahogy lefelé ereszkedtünk a lifttel, magam is osztoztam a reményében,
mert arra készültem, hogy elmagyarázom Don Ellisonnak – annak az
embernek, aki új karrierlehetőséget kínált, miután a régi kudarcba fulladt
–, hogy ügyvédi társulásunk során először miért vállaltam el egy ügyfelet,
nem törődve azzal, tetszik-e neki, vagy sem.
 Nyolcadik fejezet

Még a forgóajtóhoz sem értem, már hallottam a Lissa kávézóból

kiszűrődő szokásos esti lármát: hangos társalgás és dögös zenei aláfestés
elegyét. Miután a bankok, a drogériák és a raktáráruházak felverték a
kereskedelmi ingatlanok árát Manhattanben, a kisebb éttermek sorra
zártak be. Ám hála a hűséges környékbeli törzsvendégeknek, a Lissa esti
látogatottsága vetekedett bármelyik híres séfével.
A pultnál három csoportban tömörültek az emberek, miközben a
Ramones slágere dübörgött a fejünk fölött lógó hangfalakból. Hey, ho.
Let’s go!
Melissa a kedvenc helyén, a pult mögött állt, ahogy mindig, ha éppen
az étterem más részén nem volt kibontakozóban valamilyen ramazúri. Ő
is 43 éves volt, akárcsak én, de a tricepsze nem lötyögött, miközben a jobb
válla fölött a martinit rázta. Amikor az átlátszó folyadékot pohárba
öntötte, hallottam, hogy megkérdezi a szakállas úriembert, kér-e bele egy
facsarásnyi narancslevet. A férfi elámult az emlékezetén, mert mint
mondta, mindössze egyszer járt itt, három héttel korábban.
Ez az emlékezőtehetség 3,84-es átlagosztályzatra volt elég Melissának
biokémiából. Miután elvégezte az első évet az orvosin, bejelentette: az
igazi álma az, hogy éttermet nyisson.
Gyorsan odabiccentettem Melissának, majd végigpásztáztam a
helyiséget Don után kutatva. A hátsó sarokban ült, a kedvenc asztalánál,
éppen a New York Postot böngészte, olvasószemüveggel az orrán.
– Látom, szemmel tartod az ellenséges tábort – élcelődtem. – A
hálószobádban meg talán a Fox News ismétlése megy zsinórban?
– Na, ez a baj a ti generációtokkal – vágott vissza. – Túl sok a
lehetőségetek. Túl szabadon dönthettek, mit akartok hallgatni, olvasni. Az
agynak jót tesz, ha ellentétes álláspontokkal szembesül. A védenceink
sorsáról határozó esküdtek a Postot olvassák, már amelyiket egyáltalán
érdeklik a nagyvilág hírei. Nem árt megérteni az ő világlátásukat is.
Melissa egyik pultosa, fehér oxfordi ingben és kék farmerben, kihozta a
martinit, amit előzőleg rendeltem. Don söröskorsója felé emeltem, és
hozzákoccintottam.
– Szóval ha már az ellentétes világnézeteknél tartunk...
– Olivia, nem vagyok hülye. Egész nap kerültél, aztán felhívtad az
unokahúgomat, hogy itt leszek-e ma este. Nyilvánvalóan meg akarsz
velem beszélni valamit, aminek gyaníthatóan köze van ahhoz a szíveden
viselt ügyhöz. Rajta, csupa fül vagyok.
Amikor elkezdtem dolgozni Donnak, csak Melissára való tekintettel
tűrt meg, akit szinte a lányának tekintett. A szemében én egy
elitképzésben részesült, a nagykutyák körül legyeskedő, agymosott csaj
voltam, akinek meggyőződése, hogy az igazi ügyvédek olyan
nagyvállalatoknak dolgoznak, amelyek megengedhetik maguknak, hogy
megfizessék a legjobb, legfénylőbb csillagokat, és az elképzelhető
legmagasabb színvonalú jogászi szolgáltatást kapják tőlük. A Preston &
Cartwrightnál egyszer tíz órát töltöttem egy harmincoldalas, tárgyalás
nélkül meghozott ítéletről szóló jelentés két bekezdésének
megfogalmazásával. Az volt az álmom, hogy egyszer betársulok az egyik
legmenőbb cégbe. Ha sikerülne, az szentesítene minden személyes
áldozatot, amelyet a cél érdekében meg kell hoznom.
Aztán elértem a nyolcéves szolgálati időt anélkül, hogy az álmom
megvalósult volna. Kismilliónyi órát számláztam ki. A joghoz
„megbízható szakértelemmel” álltam hozzá. Ám sajnos nem sikerült
„hasznos mentori kapcsolatokat létesítenem”, nem sikerült „vezető
szerepre szert tennem a fiatalabb munkatársak körében”. „Nem
bizonyítottam, hogy képes vagyok az ügyfélkör jelentős fejlesztésére.”
„Társas érintkezéseimben túlságosan nyers voltam.” Kívülről fújtam
ezeket a szólamokat, és unásig visszhangoztak a fejemben. Röviden: a
munkámat elismerték, de nem szerettek.
Jobban tettem hát, ha nem ragaszkodtam tovább a társulási
ambícióimhoz. Egy-két évig még elment, aztán hagytam a fenébe.
Amikor Melissa szólt, hogy a nagybátyja, Don ügyvédbojtárt keres,
először zsigerből azt gondoltam, túl jó vagyok ehhez a munkához. Egy
ideig még legfelsőbb bírósági tisztviselő vagy jogászprofesszor is akartam
lenni. A jogi egyetemről az ország egyik legjobb önéletrajzával a
kezemben kerültem ki. Úgy volt, hogy csúcsvezetők védelmét fogom
ellátni országos szintű perekben, nem pedig egy önálló ügyvéd
kifutólányaként fogok büntetőügyekkel bajlódni a bíróságon. Ugyanakkor
már nem voltam pályakezdő, hiszen a kilencedik évemet tapostam. A CV-
be beleüthettem volna egy óriási pecsétet „nem tudtam rövidebbre fogni”
felirattal.
Amikor megpróbáltam kimagyarázni magam, miért nem fogadom el
Don ajánlatát, Melissa megfenyegetett, hogy „csúnyán pepán rúg”, ha
elutasítom. Nem voltam igazán járatos a spanyol szlengben, de elérte a
célját. Melissa nem az a fajta, aki bármihez is segítséget kér a családjától.
De nem magának kérte, hanem nekem. Nekem kért segítséget. El kellett
fogadnom.
Várakozásaim ellenére többet tanultam Don mellett egy év alatt, mint a
Columbián és a Preston & Cartwrigth-nál együttvéve. Tartoztam neki
annyival, hogy őszinte legyek vele.
– A következő a helyzet – kezdtem, közelebb hajolva hozzá. – Jacket
letartóztatták. Nincsenek szemtanúk, de a merénylet időpontjában
bizonyítottan a közelben tartózkodott. És a lövöldözés egyik áldozata
Malcolm Neeley.
Don végig a fejét ingatta, amíg ecseteltem, mit tudok a Jack ellen szóló
bizonyítékokról, de a lőpormaradványról még nem ejtettem szót.
– Világos, hogy miért tartóztatták le. Az egész véletlen egybeesés,
viszont azzal a nevetséges történettel a titokzatos nőről bezárul a kör a
nyomozás szempontjából.
– Hogy érted, hogy bezárul a kör?
– Három áldozatot követelő lövöldözéshez hívják a rendőrséget. Az
egyik áldozatról kiderül, hogy prominens személyiség. Mindegyik teória
hézagos, de természetes, hogy a rendőrségben felmerül: hohó, csak nincs
köze az ügynek ahhoz a tényhez, hogy Malcolm Neeley fia annak idején
kiket ölt meg? így aztán amikor a biztonsági kamerák felvételét nézik,
feltűnik nekik a kosarat cipelő pasas, aki hasonlít az egyik áldozat
rokonára, vitathatatlanul a legismertebbre, és ezzel óhatatlanul a
figyelmük középpontjába kerül. Erre még akadhatna is valami ártatlan
magyarázat. Talán nem is Jack Harris látható a videón. Vagy ha mégis,
talán volt vele valaki a parton, aki az ártatlanságát igazolhatná. Ám
ahelyett, hogy tisztázná a helyzetét, Jack előáll azzal a zavaros történettel
a névtelen nőről, ami csak megerősíti, hogy a helyszínen járt, egyedül, a
lövöldözés előtt még egy piknikkosárral, utána viszont a piknikkosár
nélkül távozik a partról. E nélkül a sztori nélkül ez az elmélet csak egy
lenne száz közül.
A konklúziót most már én is le tudtam vonni:
– Jack vallomása bezárta a kört, a rendőrség visszakanyarodott az
eredeti gyanújához.
– Úgy van – helyeselt Don, majd hátradőlt a barna bőrülésen, és
kortyolt még egyet a söréből. – Természetesen mi, védőügyvédek szívesen
nevezzük ezt a jelenséget csőlátásnak. A rendőrség abból indul ki, hogy
Jack a helyszín közelében járt, és minden mást ezen a lencsén keresztül
értelmez. Mindig ez van. De ha Jacknek szerencséje van, vagy jobb
esetben ártatlan, nem találnak elég bizonyítékot, hogy az ügyészt
vádemelésre bírják.
– Ennél tovább jutottak. Amikor ma telefonon beszéltünk, még szinte
biztos voltam benne, hogy nem sok hiányzik Jack szabadon bocsátásához.
De aztán megérkeztek a lőpormaradvány-vizsgálat eredményei.
Don letette a korsót, elég keményen, ki is fröccsent egy kis hab az
asztalra.
– Na látod. Ezért nem kezeskedhetsz senkiért. A kezén volt a
maradvány?
– Nem, az ingén. Nem sokkal jobb. De a lőpormaradványt mint
bizonyítékot már máskor is sikerült megcáfolnunk.
– Igen, azzal az érvvel, hogy a rendőrség hanyag volt, vagy még annál
is rosszabb. Elég nehéz elhinni, hogy a rendőrség ilyen fontos ügyet ilyen
gyorsan lezavar, ráadásul egy gazdag, fehér fickó ellen, akit az egész város
olyan nagy becsben tart. Nem így működik a rendszer, Olivia, és ezzel az
esküdtek is tisztában vannak.
– Igazad van. De most egy másik elméleten dolgozom. – Felvázoltam
Donnak a lehetőségét, hogy valaki az elejétől megrendezte a találkozót a
mólónál, vagy figyelte Jack levelezését, és alkalmat keresett arra, hogy
Neeley megölését Jack nyakába varrja. – És tudjuk jól, Malcolm Neeley-
nek nem Jack volt az egyetlen ellensége. Minden egyes emberre, aki
sajnálja a fia elvesztése miatt, másik négy jut, aki viszont őt teszi felelőssé
a Penn pályaudvari mészárlásért. Szóval, ha bárki Neeley megölését
tervezte, és tudott róla, hogy Jack ma reggel találkozni akart a nővel...
– És valaki beszennyezte volna az ingét lőporral?
– Lehetséges. Nem volt alkalmam megkérdezni tőle, honnan
kerülhetett rá esetleg lőpor. Vagy ki tudja, a rendőrőrsön is
megbabrálhatták a tesztet. Vagy mondjuk elment mellette a parton az, aki
csőbe akarta húzni, és...
– Vagy Jack az elkövető. A Neeley elleni pert elutasították. Lehet, hogy
Jack bekattant. Előfordul az ilyesmi. Te is tudod.
Igen, valóban tudtam, különösen ha Jackről van szó. De a Jack-féle
„bekattanás” sosem járt volna azzal, hogy másoknak ártson. Csak nem
tudtam, hogyan értethetném meg Donnal.
– Megértem, ha azt gondolod, elhomályosult az ítélőképességem, de
higgy nekem, Don, ismerem őt a lelke mélyéig. – Csupán egyetlen oka
volt, hogy a kapcsolatom Jackkel nem működött, mégpedig az, hogy
jobban ismertem, mint ő magát. Azt hitte, élete végéig boldoggá tehetem.
Én viszont elég jól ismertem ahhoz, hogy felismerjem, örökké csalódást
okoznék neki. – Nem ő tette. Ha másért nem, hát azért, mert aligha
kockázatta volna, hogy a lánya szülő nélkül maradjon.
Don hosszan a szemembe nézett, mielőtt megszólalt.
– Nézd, tudom, hogy százhetven éves vagyok, és Melissa valószínűleg
papolással vádolna azért, amit most mondani fogok. Erről a Jack fiúról én
személy szerint csak annyit tudok, amennyit az évek során hébe-hóba
meséltél, de olyankor sosem voltál épp jó passzban. – Don udvariasan
arra utalt, hogy amikor részeg vagyok, előszeretettel zagyválok a múltbeli
sérelmeimről, és Jack hagyományosan a lista elején került elő. – Értem
én, hogy Jack afféle nagy szerelem volt számodra, és azt hiszed, te
baltáztad el. Magadat hibáztatod, de az istenért, nem te voltál az első
fiatal lány, aki hűtlen lett a barátjához. Nem tartozol neki semmivel.
– De igen, Don. Fogalmad sincs róla, mennyivel tartozom neki.

Lehet, hogy Charlotte sosem kedvelt, de paradox módon nélküle sosem

találkoztam volna Jackkel. Folyton magával hurcolta a gyerekkori
pajtását a kollégiumba, és igyekezett a nyitott ajtónk tájékán lebzselni,
amikor Melissa otthon volt. A kerítési szándék pont olyan nyilvánvaló
volt, mint a tény, hogy Jack és Melissa szemernyit sem érdeklődött
egymás iránt, és Charlotte valószínűleg önös célból kereste Melissa
társaságát.
Hogy a szüleim elvárásának megfelelően a magániskolába befektetett
pénz „ne vesszen kárba”, szinte kizárólag a tanulmányaimra
koncentráltam, egészen addig, amíg egy este egy alkalmi ivászat nyitottá
nem tett az együtt alvás ötletére. Jack azelőtt nem merült fel a potenciális
jelöltek között. Kedves volt, szellemes, és velem együtt imádta a Twin
Peakset meg a Smithst, ám az én ízlésemnek túlságosan rendes volt.
Aztán egy este, amikor egy campuson kívüli, meglehetősen részegesre
sikerült kocsmázás után együtt mentünk haza, még két órán át
beszélgettünk. A szobájában töltöttem az éjszakát, reggel úgy kellett
kiszöknöm, hogy reggelire visszaérjek. Azt hittem, mindketten egyszeri
összegabalyodásnak könyveltük el a dolgot, és bár kedves, ártatlan
látogatásai azután is folytatódtak, sosem esett szó többet az ágyjelenetről.
Egy nap, amikor összepakoltam, hogy nyári ösztöndíjra Washingtonba
utazzak, beugrott egy saját válogatáskazettával. A visszautazás utáni első
nap már megtalált az új szobámban, és megkérdezte, hogy tetszett. Azt
hazudtam, nagyon klassz volt, de látta rajtam, hogy meg se hallgattam.
Másnap beállított egy rekesz sörrel, majd néhány üveg legurítása után
megígértette velem és Melissával, hogy táncolunk vele egy másolt kazetta
első számára, ami történetesen a Debaser volt a Pixiestől. Végül mind a
hárman egyszerre ugráltunk és csápoltunk rá. Amikor a dal véget ért,
kivette a magnóból a kazettát, mondván, hogy a zenei képzésünket majd
később folytatja.
A tanév során szokásunkká váltak a rögtönzött táncpartik. Olykor
csoportban, máskor kettesben, de mindig csak egyetlen számra arról a
nyavalyás kazettáról. Voltak persze rajta jó dalok is: a Magic Carpet Ride
a Steppenwolftól, a Candy a Cameótól, a Blue Monday a New Ordertől, a
Hot Pants James Browntól, a Love Song a PIL- től, a Mirror in the
Bathroom a The English Beattől, a Rock Your Baby a... már nem
emlékszem, kitől. Meg egy Sting-szám, amelyet gyűlöltem volna, ha nem
találtam volna bizonyos fokig kényelmesnek, hogy a saját szobámban
fognak be lassúzásra.
Jó húzás volt az a kazetta, meg amiket később még felvett. Az egyetlen
jó húzás, amelyet Jacktől valaha is láttam. Egy idő után már vártam, hogy
kopogtasson az ajtón. Minden látogatása új kalandot ígért. Különlegesnek
éreztem magam, és imponált, hogy valaki keresi a társaságom. A
zenehallgatás lassan kevésbé volt fontos, mint hogy utána beszélgessek
valakivel, aki képes felvidítani.
De még fiatal voltam és kellően naiv, hogy azt higgyem, fiúk és lányok
– épp csak belekóstolva a függetlenségbe, a bennük tomboló
kamaszhormonokkal – „többnyire” csak barátságot kötnek egymással.
Nem voltam hajlandó címkét ragasztani a kapcsolatunkra, inkább úgy
gondoltam rá, mint bizonyos előnyökkel megspékelt barátságra, amely
semmiképp sem monogám, legalábbis a magam részéről.
Aztán a fülembe jutott, hogy Shannon Wiley vacsora után rendszeresen
megjelenik Jack szobájában, és segítséget kér a biológiaházijához, holott
Jack nem igazán jeleskedett a tudományokban. Miután jó párszor
rajtakaptam Jacket, amint Shannonnal cselleng a campuson, mondtam
Melissának, hogy remélem, Jack „kis románca” előbb-utóbb lecseng.
– Minek törődsz vele? – kérdezte Melissa.
– Mert Shannon Wiley hangos, ellenszenves, és mindig a
középpontban akar lenni.
– Nem, Olivia, azt kérdezem, vele miért törődsz?
– Mert Jack belebetegszik, ha Shannon végül továbbáll valaki más
kedvéért.
Melissa nevetve csóválta a fejét.
– Ugyan, azért foglalkozol vele, mert hiányzik. Láttam, hogy fülelsz,
hátha megint bekopogtat. Amikor vele találkoztál, mindig olyan feldobva
jöttél haza, mintha szívtál volna valamit. Lassan, de biztosan
megváltoztatott téged. Szereted azt a srácot.
– Jack is, én is jól vagyunk úgy, ahogy vagyunk.
– Te talán igen, de ő biztosan nem. Minden kényelmét élvezhetted
annak, hogy van egy fiúd, anélkül hogy bármilyen felelősséget vállaltál
volna. Azonnal ugrik, ha szólsz, tartja a homlokod, amikor hánysz, és
elviseli az allűrjeidet. Te viszont csak a magad dolgával törődsz. Őszintén
szólva, nem hibáztatom, hogy továbblépett. És jobb lesz vigyáznod, mert
az az érzésem, ha Shannon magához láncolja, akkor hosszú-hosszú időre
vele is marad. Ha akarod őt, jobb lesz minél hamarabb visszaszerezned.
Aznap éjjel nem bírtam aludni. Melissának igaza volt: nem akartam
kapcsolatot, és azzal áltattam magam, hogy Jack nem az esetem, mégsem
akartam őt elveszíteni. Másnap reggel az ebédlőből kilépve szándékosan
beleütköztem. Aztán hazafelé menet megkörnyékeztem, hogy gratuláljak
neki az új kapcsolatához.
– Ó, szóval hallottál róla. De nem zavar, ugye?
– De igen, nem örülök neki. Rossz, hogy nem látlak.
Megállt, felém fordult, és a szemembe nézett. El sem hittem, mennyire
boldognak látszott. Rá is szóltam, hogy ne nézzen ilyen furcsán.
– Atyaég, milyen vörös lettél! Olivia Randall elpirult. Miért jöttél
zavarba?
Fogalmam sincs, mennyire sikerült zavarosra a válaszom, de
emlékszem, elmeséltem neki, milyen volt a Valentin-napom kilencéves
koromban. Anyám megkérdezte, miért nem akarom odaadni az
üdvözlőlapot az egyik fiúnak az iskolában. Azt feleltem, hogy az érzelmek
olyan cikik. Ezt a beszélgetést később még évekig emlegettük Jackkel.
Igazából azt akartam neki ezzel mondani, hogy kilencéves korom dacára
már tisztában voltam vele, hogy anyám az érzelmei miatt maradt még
mindig apámmal: „Olivia, nem érted, hogy szeretem?” Az érzelmek
könnyen vezetnek hibás döntésekhez.
– És milyen hibás döntésekhez vezetnek a velem kapcsolatos
érzelmeid? – kérdezte Jack.
A South Lawn park közepén álltunk, és úgy éreztem, mindenki
bennünket néz. Vállat vontam.
 – De azt akarod mondani, hogy nem szeretnéd, ha tovább járnék
Shannonnal?
– Úgy van.
Ezt egy nyilvánvaló kérdésnek kellett volna követnie, de Jack sosem
tette föl. Helyette inkább megcsókolt. És amikor megint fölvitt a
szobájába, minden teljesen más volt. Jack gyengéd volt, odaadó, nyugodt,
és nélkülözött minden sietséget. Tökéletesen tisztának éreztem vele az
együttlétet.
A következő két hetet sülve-főve együtt töltöttük, már amennyire két
külön kollégiumi szobában lakva ez lehetséges volt. Aztán egy nap Jack
kétségbeesetten dörömbölt az ajtómon. Meghalt az apja. Lehet, hogy a
szerelmünk csak lassan bontakozott volna ki, ha a következő napokban
nem lettem volna végig mellette, így azonban turbósebességre
kapcsoltunk. Megismertem a nagynénjét, a nagybátyját, a bátyját.
Segítettem neki és Owennek kiválasztani az urnát. Hiányoztam egy hétig
az órákról, hogy előkészítsük a házat az eladásra. Ott voltam, amikor az
ügyvéd előrukkolt a pénzügyekkel. Én voltam az, aki az
ingatlanközvetítővel tárgyalt, mert képtelenek voltak megegyezni az
árban.
Lehet, hogy Charlotte, Jack és Owen úgy nőtt fel, mint a három
muskétás, ám a felnőttkor küszöbét már négyesben léptük át.
Harmadikban Jack minden gyászát írásba öntötte, végül az egyetem
irodalmi újságjában megjelentetett egy elbeszélést az apjáról. Két tanára
szerint „igazi tehetség” volt, és a bátorításukra egy könyvtervezetet is
benyújtott a kiadóknak. Owen belépett a rendőrség állományába.
Charlotte a szórakozáson kívül komolyabb dolgokra is kezdte fordítani a
családja vagyonát. Jack apjának halálában még én is találtam valami
pozitívumot: ahogy anyám fogalmazott, olyan rezisztens vagyok az
érzelmekkel szemben, mint egy földönkívüli, aminek köszönhetően jó
ügyvéd válhat belőlem. Úgy éreztem, szükség van rám.
Az első három évben boldogok voltunk Jackkel. Mellette felszabadult
voltam, és biztonságban éreztem magam, mindig is ilyennek képzeltem a
jó kapcsolatokat, amilyenek persze sosem léteztek. Ám tudnom kellett
volna, hogy a másik elvesztésétől való félelem nem a legjobb indok egy
komoly kapcsolat felrúgására. Ugyanis öt évvel később nem Shannon
Wiley, hanem én magam törtem össze Jack szívét.
Eljegyeztük egymást az alapdiploma-kiosztó hétvégéjén, de még nem
tűztük ki a dátumot. Nem volt rá szükségünk. Megbeszéltük, hogy először
befejezem a jogász szakot. A családi állapotunk megváltozását egyelőre
csak szóval és gyűrűvel pecsételtük meg.
Belevetettem magam a tanulmányaimba, Jack pedig különféle
írásokkal szöszmötölt, amelyeket sosem fejezett be. Órákra járt, hogy
megszerezze a tanári képesítést. Közben szállodai rendezvénytermeket is
nézegetni kezdett az esküvőnkre.
A jogászsuliban valósággal kivirultam Jack nélkül, legalábbis így
éreztem. Jack viszont csak azt hajtogatta, alig várja, hogy befejezzem a
tanulmányaimat, és végre összeházasodjunk. Hogy végre „elkezdjük a
közös jövőnket”. Én viszont úgy éreztem, ettől nekem végem. Egyetlen szó
és egyetlen gyűrű mindent megváltoztatott. Ami addig könnyű volt, most
unalmassá vált. Ami biztonságosnak tűnt, azt korlátozásként éltem meg.
Eleinte csak apróbb bűnöket követtem el ellene. Lassan felhagytam
vele, hogy magam után rendet tegyek, otthon nem törődtem a
külsőmmel, és néha undokul viselkedtem Jackkel. Ő boldognak tűnt,
mint mindig, úgyhogy egyre több időt töltöttem nélküle, és ha együtt
voltunk, parancsolgattam neki. Akkor még nem tudtam, hogy ez egyfajta
játszma, amellyel azt próbálgattam, Jack mennyit tűr el nekem.
Jack pedig kitartóan várta, hogy legyen egy szabad percem, és együtt
töltsük.
Jacket akkor csaltam meg először igaziból, érzelmileg is, amikor
megismertem Gregg Bennettet, a Jogi Szemle főszerkesztőjét. Én
másodéves, ő harmadéves joghallgató volt. Akkoriban történt, hogy a
diákokat tömegestül buzdították, hogy küldjék be cikkeiket a laphoz. A
professzorok országszerte toborozták a hallgatókat, és igyekeztek a
cikkeiket a legmagasabb rangú lapokban megjelentetni. Olyan volt, mint
a Bajnokok Ligája, csak jogászokkal. Vajon ki fogja elsőként rátenni a
kezét Cass Sustein legfrissebb remekművére, amelyet tudósok tömkelege
idéz majd évekig? Vajon sikerül becserkészni Eugene Volokhot azzal a
szöveggel, hogy muszáj döntenie két napon belül? Kemény dió egy 24
éves zöldfülűnek.
És az egésznek a legnagyobb nyertese nem más volt, mint Gregg.
Nem estem bele teljesen, legalábbis később így összegeztem
magamban. Annyi azonban biztos, hogy élveztem Gregg társaságát. Aztán
rájöttem, tulajdonképpen azt élvezem, hogy nem Jackkel vagyok.
Még ha tudtam is, hogy a kelleténél jobban élvezem Gregg társaságát,
hagytam, történjen, aminek történnie kell. Igaz, hogy eljegyezte egy
képviselő lányát, ám ennek dacára – vagy talán éppen ezért – annyit
flörtöltünk egymással, hogy egy idő után a munkatársaink úgy érezték
magukat, mint elefánt egy randevún.
A szexben szöges ellentéte volt Jacknek. Semmi lassúság, semmi
érzékenység. A szoknyám alá nyúlt a könyvtárban. Az asztalhoz taszigált a
szerkesztőségben, amikor egy kolléga belépett az előcsarnokba. A számra
tapasztotta a kezét, és hátulról a fülembe suttogta: „Élvezed, ugye?”
Ezek után este hazamentem abba a fojtogató légkörbe, és reggelente,
amikor hátizsákkal a hátamon elindultam, unásig hallgathattam Jacktől,
hogy így hiányzol meg úgy hiányzol.
Hónapokig hazudoztam mindenkinek mindenről: hol jártam, miért
jöttem későn, ki telefonált. Olyan sokat hazudtam, hogy végül
ráébredtem, magamat is átverem. Például a magam ócska kis
szabályaival, hogy a lakásunkban sosem csinálom, mindkettőjükkel egy
napon sosem csinálom, és ha Gregg-gel vagyok, mindig leveszem a
Jacktől a huszonegyedik születésnapomra kapott nyakláncot. Azt is
megígértem magamnak, hogy ha vége a sulinak, mindent elmondok
Jacknek. Ilyen önző kis gondolatokkal ámítottam magam, valahányszor
Gregg Bennett miatt hazudtam. Ám a legnagyobb önbecsapás az volt,
hogy az én hűtlenségem valami miatt különleges.
„Nem az én hibám, hogy szerelmes lettem.” Ennek a hazugságnak a
hatalma egészen elsöprő. Néhány éve egy frissen házasodott pár odáig
ment, hogy a Sunday Styles- ban közzétett házassági hirdetményükben
külön kiemelték a tényt, hogy megismerkedésükkor még mindketten az
előző házasságukban éltek. Az olvasóközönségtől jól megkapta a magáét a
menyasszony, amiért nyafog, micsoda „büntetésnek” éli meg, hogy nem
találkozhatott korábban élete nagy szerelmével. Pontosan így éreztem én
is magam, amikor Gregg-gel voltam. Hogy ne tartsam magam alávaló
perszónának, felmagasztaltam Gregget (a lelki társamat), és
becsméreltem Jacket (izgalmasabb férfit érdemelnék), míg végül
áldozattá tettem magam (túl fiatalon találkoztam Jackkel, és valósággal
megfojt). Ha mások szájából hallom, hogy a hűtlenség „csak úgy
megtörtént velük”, belátom, mennyire sántít, ám akkoriban ez a szöveg a
mantrámmá vált.
Este tovább dolgoztam, reggel korábban mentem el hazulról.
Olvadoztam, amikor Gregg megcsípett egy tisztviselői állást a
washingtoni fellebbviteli bíróság főbírája mellett, ahonnan később szinte
biztos befutóként pályázhat tisztviselőnek a legfelsőbb bíróságra.
Aztán amikor Gregg végzett, dobott engem is. Vagyis nem, nem dobott.
Egyszerűen elköltözött – Washingtonba, a menyasszonyához, hogy az
igazi életét élje. Engem csak kihasznált. Mégis az a helyzet, hogy
hónapokig jobban éreztem magam vele, mint azzal a férfival, aki
szeretett. Később, nyáron egy éjjel Jack észrevette, hogy a semmit
bámulom. Megkérdezte, hiányzik-e Gregg.
– Úgy értem, ti ketten nagyon jó barátok voltatok, és most vége.
Pedig tudta. Végig tudott róla. Csak nem akarta, hogy tudjam. És
amikor vége lett, Jack még mindig mellettem volt. Sőt még vigasztalni is
próbált. Olyan bűntudat ébredt bennem, hogy elkezdtem emiatt gyűlölni
Jacket.
Sokszor néztem őt, miközben magamban egy elképzelt párbeszédet
folytattam.
„Beszélnünk kell.
Szeretlek, de nem vagyok szerelmes beléd.
Jobbat érdemelsz nálam.”
Elképzeltem, hogy visszaadom a gyűrűt – az anyja jegygyűrűjét –, és
hallottam, ahogy ismételgeti, de hát mi összetartozunk, ő mindenkinél
jobban ismer engem, és tökéletesen összeillünk. Anyámat is szinte
hallottam: „Tudtam, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Egyszerűen képtelen voltam megtenni. Nem tudtam volna
hozzámenni, de bevallani sem bírtam neki. Neki kellett volna belátnia,
hogy nem megy. Hogy nem vagyok jó, és egy olyan elfogadó és
megbocsátó emberhez, mint Jack, végképp nem elég jó.
A közös múltunkról való merengésemet Don szakította félbe.
– Olivia, mi köze is van az ügyünknek Jack letartóztatásához?
– Muszáj elmesélnem, mi történt, amikor a mai naptól eltekintve
utoljára találkoztam Jackkel.
Már csak egy hónap volt hátra a jogi diploma megszerzéséig. Tizenegy
hónappal későbbre tűztük ki az esküvőnk napját. Nagyon egyszerű
szertartást terveztünk: eskütétel a Central Parkban, majd fogadás a La
Mirabelle nevű francia étteremben az Upper West Side-on. A nászút már
puccosabb lett volna: egy hét a Comói-tónál. A kezdőknek járó bonusz,
amelyet a cégtől kaptam, nem is lett volna elég a fedezéséhez.
A szerencsejátékosok képtelenek felállni az asztaltól, ha vesztésre
állnak, inkább emelik a tétet. Akárcsak én. Gregg már majdnem egy éve
kilépett az életemből, ám volt helyette száz másik. Továbbra is órákat
töltöttem a könyvtárban, késő estig bárokban ücsörögtem. Rejtélyes
telefonhívásokat kaptam. Sosem voltam otthon, és ha mégis,
folyamatosan szapultam Jacket, abban a reményben, hogy egyszer ő fog
szakítani. Azt akartam, hogy ő szakítson. Mit kell még elkövetnem, hogy
végre rászánja magát?
Az én szememben nem volt más lehetőség. Mindezek után semmiképp.
Előbb-utóbb olyan nemtörődöm lettem, hogy nem kerülhettem el a
lebukást.
Addig a napig sosem vittem fel más férfit a lakásunkba.
De végül átléptem a határt. Tudtam, hogy Jack bármelyik pillanatban
hazaérhet, az írószemináriumon legfeljebb azt a pár tucat sort kellett
megvitatniuk, amelyet Jack a legutóbbi találkozásuk óta kiizzadt
magából. Csak azért nem lett belőle in flagranti, mert Jack a házba
belépve még felhívott. „Nincs szükséged valamire a drogériából?
Kivirágzik a fülem, ha nem veszek fülpiszkálót.”
A fickónak még épphogy sikerült kiszöknie a lépcsőházba, mielőtt Jack
belépett a liftbe. De még ahhoz sem vettem a fáradságot, hogy
beágyazzak. Máskülönben észrevettem volna az összetéveszthetetlenül
férfias Seiko órát a párnámon. Én magam húztam le a csuklójáról.
Még Jack sem tehetett úgy, mintha nem venné észre a bizonyítékot.
Gonoszság volt, elismerem, de ahogy Nick Lowe mondta, olykor a
gonoszsággal teszel jót. Jack végül belátta, hogy túl jó hozzám.
Sosem felejtem el, ami azután történt.
Épp ott tartottam, hogy Jack becsapta az ajtót maga mögött, amikor
Don félbeszakított.
– Nem véletlenül van két exfeleségem: az egyiket én hagytam ott egy
másikért, a másik meg engem hagyott ott egy unokatestvére barátjáért,
akit a karácsonyi összejövetelünkön ismert meg. Azt hiszem, megkaptam
a karmától, amit megérdemeltem, szóval kvittek vagyunk. Nem te vagy az
egyetlen a világon, aki hűtlenkedett. Fiatal voltál, és még csak nem is
házas. Ideje túltenned magad ezen.
– Figyelsz rám egyáltalán, Don? Nem csupán arról van szó, hogy
megcsaltam. Szándékosan úgy rendeztem, hogy Jack megtalálja a
bizonyítékot.
Tulajdonképpen ennél sokkal rosszabbat követtem el, de egyszerűen
nem tudtam rávenni magam, hogy elmeséljem Donnak. Nem ment.
Melissán kívül senkinek nem mondtam el.
– Nem akarlak védeni, de valóban számít a tudati oldal? A Jacket ért
sérelem szempontjából egyre megy.
– Épp ez az, Don. A sérelem. Jack teljesen megsemmisült. Amíg meg
nem láttam az arckifejezését, nem értettem meg, hogy tényleg azt hitte,
örökre együtt maradunk. Olyan fiatalok voltunk, és én még a jogász
szakra jártam. Az eljegyzés nem volt több, mint puszta szó. Ő azonban
teljesen másképp gondolkodott rólunk és az egész jövőjéről. Úgy rohant
el, mintha mérges gázzal elárasztott lakásból menekülne. Vártam, hátha
előbb-utóbb hazajön, de nem jött. Végül nem bírtam tovább, és hajnali
háromkor felhívtam Charlotte-ot. Azt mondta, nem sokkal korábban
bukkant föl nála, teljesen elázva, feldúltan, minden magyarázat nélkül.
Legalábbis akkor ezt mondta. Elég okos volt ahhoz, hogy kitalálja,
összevesztünk valamin, de nem faggatott a részletekről. Mindenesetre
megkönnyebbültem, hogy épségben van, baráti felügyelet alatt. Azt
hittem, másnap majd megbeszéljük. Bocsánatot kérek tőle. És jövök neki
mindazzal a maszlaggal, amivel a rajtakapott hűtlenkedők szoktak. Aztán
végigcsináljuk mindazt, amitől rettegtem: megegyezünk, ki marad az
albérletben, elosztjuk a bútorokat, a CD-ket, meg hasonló borzalmak.
– Ismerem, én is jártam ilyen cipőben.
Melissa főpincére, Ramon odajött hozzánk, hogy megkérdezze,
kérünk-e még valamit, de intettem, hogy még nem.
– De szó sem volt ilyesmiről. Egész délelőtt a tévét bámultam, arra
várva, hogy Jack mikor lesz hajlandó szóba állni velem. Végül este
megcsörrent a telefon, Charlotte hívott. Karambol. Jack bátyja, Owen
meghalt.
Láttam Donon, hogy Melissa nem kotyogta el neki. Persze hogy nem.
Melissa egy széfnél is biztonságosabb volt.
– Emlékszem, olvastam erről Jack anyagaiban. Zsaru volt a bátyja,
ugye?
– Igen, a New York-i rendőr-főkapitányságon. De Long Islanden élt,
nem messze onnan, ahol felnőttek. Charlotte azt mondta, a feltételezések
szerint Owen elaludt a kormánynál az autópályán. Belerohant a
betonkorlátba. Már halott volt, mire kiértek a mentők.
– Nagyon szomorú történet, Olivia, de még mindig nem világos, miért
meséled el nekem mindezt.
– Mert Owen miattam kocsikázott az éjszaka közepén, túlságosan
kimerülten ahhoz, hogy hazáig ébren maradjon. Azért ült autóba, mert
Jack őt hívta, amikor kiderült, hogy megcsaltam. Owen a városban volt,
és egy bárban találkozott Jackkel. Miattam éjszakáztak, amiatt, amit
Jackkel tettem.
– Olivia, nem veheted magadra!
– Még csak temetés sem volt, mert nem maradt már senki a családból.
Hónapokig fogalmam sem volt, Jack merre kószál. – Ó, hányszor ittam
magam ájultra, reménykedve, hogy Jack hazajön! – Végül Charlotte jött
el, hogy összepakolja Jack holmiját. Azt mondta, Jack idegösszeroppanást
kapott. Súlyos depresszió, katatóniás, meg se moccan, nem beszél, nem
eszik, nem iszik. Pszichiátriai megfigyelés alatt tartották.
– Jó, értem. Volt néhány nehéz pillanata. De ismétlem, nem a te hibád.
– Dehogyisnem, Don. Egyszerű ok-okozati összefüggés. Lépésről
lépésre levezethető. Jack elrohan a lakásunkból. Felhívja Owent. Owen
órákon át vigasztalja a bárban. Owen hazavezet, és meghal. Jack megőrül.
 – Aztán Jack helyrejön, megnősül, sikeres író lesz, gyermeke születik.
Újrakezd te az életét. Semmivel sem tartozol neki.
Jack aktáiban olvastam, hogy Jack Molly támogatásának köszönhetően
hagyhatta abba a tanítást és fejezhette be az első regényét. Hálája jeléül
neki ajánlotta a könyvet, majd önkéntes írásszemináriumot kezdett
tartani problémás fiataloknak tanárnő felesége emlékére. Molly az a fajta
támogató feleség volt, amilyen én sosem lettem volna, Jack kivirágzott
mellette.
Ám Molly többé nem lehetett mellette. Meggyilkolták, és most Jacket
vádolták a gyilkosságért felelősnek tartott ember megöléséért.
– Don, azt kérted, térjek a lényegre. Nos, a lényeg az, hogy elvállalom
az ügyet. A társad vagyok, nem az alkalmazottad. Én választom meg az
ügyfeleimet.
Hallottam, hogy két asztallal odébb felkiált egy nő:
– Hé, hangosítsd csak fel, a lövöldözésről van szó!
Melissa célba vette a távirányítóval a sarokban felfüggesztett tévét. A
képernyőn a rendőrfőkapitány elfoglalta helyét a pulpituson, mellette a
főpolgármester állt komoly arckifejezéssel.
A főkapitány elöljáróban néhány megnyugtató szót mondott, ahogy azt
a közvélemény egy ilyen tömegmészárlás esetén elvárja. Volt már jó pár
hasonló, talán a rendőri szervek közösen dolgozták ki, mit illik ilyenkor
mondani.
– Tisztában vagyunk vele, hogy a közvélemény szeretne minél több
részletet megismerni. A türelmüket kérjük, mert a tisztviselőinknek és a
nyomozóinknak pillanatnyilag több fronton is helyt kell állniuk. Egyrészt
az ő feladatuk, hogy értesítsék, majd a támogatásunkról biztosítsák az
áldozatok családtagjait, valamint felderítsék az elkövető vagy elkövetők
kilétét, és elfogják őket. Jelenleg arról számolhatok be, hogy amint már
korábban bejelentettük, ma reggel röviddel hét óra után lövések
dördültek el, aminek következtében három ember életét vesztette.
Közülük két áldozatnál a helyszínre érkező mentősök már csak a halál
beálltát tudták megállapítani, és sajnálatos módon egy órával ezelőtt a
harmadik áldozat is belehalt a sérüléseibe. Most már hivatalosan is
bejelenthetjük: a három áldozat a 20 éves Tracy Frankel, a 41 éves Clifton
Hunter és az 57 éves Malcolm Neeley.
A rendőrfőkapitány megköszörülte a torkát, miután Neeley nevének
említésére felzúdult a sajtószoba hallgatósága.
– Egyúttal beszámolhatok arról is, hogy a halálos kimenetelű
lövöldözéssel kapcsolatban előzetes letartóztatásba vettünk egy
gyanúsítottat, név szerint Jackson Harris 44 éves manhattani lakost.
Minden jel arra utal, hogy az elkövető egyedül volt, és New York város
lakosságának nem kell további veszélytől tartania.
Amint a főkapitány lelépett a pulpitusról, az újságírók azonnal
megrohamozták a kérdéseikkel.
– Jack Harris azonos az ismert íróval? Lehetséges, hogy a Penn
pályaudvari mészárlás miatt állt bosszút?
Az étterem vendégei körülöttünk mind hasonló kérdéseket
fogalmaztak meg. Hallottam, hogy mögöttem egy nő azt mondja:
„Jézusisten, a kölyök apjának inkább a bíróságon kellett volna felelnie!”
Néhány perc leforgása alatt a szomszéd asztalnál egyöntetűen az a
vélemény alakult ki, hogy Jack „valószínűleg bekattant”. Megint csak ez a
szó hangzott el. Többen hümmögtek, mintha azt mondanák: „Szegény
fickó, micsoda tragédia.”
A rendőrfőkapitány háromperces sajtótájékoztatója megtette a hatását:
a városban egytől egyig mindenki meg volt róla győződve, hogy Jack tette.
Legurítottam a maradék martinimat.
– Azt akarod mondani, hogy előre megmondtad?
Don arcának rezdülése alig volt észrevehető, de tudtam, hogy
megsértettem az önérzetét.
– Ugyan, dehogy. Már nem vagy a beosztottam, és kiváló védőügyvéd
vagy. Megdolgoztál azért, hogy önálló döntéseket hozz.
– Don, megértem, ha nem kérsz ebből.
– De mi nem így működünk. Egyáltalán nem.
Nos, ez a gyakorlatban nem egészen fedte a valóságot. Három évvel
azelőtt Don a „bántalmazott nők szindrómáját” használta ürügynek egy
gyermeke elhanyagolásával megvádolt asszony védelmére. Nem voltam
hajlandó segíteni neki, és sosem adtam rá magyarázatot.
– Még akkor is kvittek leszünk, ha ebből kimaradsz.
 – Nem, szó sem lehet róla. Ha elvállalod az ügyet, akkor együtt
vállaljuk el. Támogatnunk kell egymást, hiszen társak vagyunk.
Ilyet addig sosem mondott nekem senki.

Kicsivel tíz után üzenetet kaptam Ryantől.

„Merre vagy? Esti levezető ivászaton?”
„Ágyban” – írtam vissza.
„Nem jellemző rád.”
A hüvelykujjammal cirkáltam a kijelzőn. Mit képzel ez a Ryan, ki ő,
hogy megmondja nekem, mi jellemző rám?
Újabb üzenet érkezett.
„Egyedül vagy?”
Remek. A pasas szerint, aki tizenegy órával ezelőtt itt feküdt mellettem
az ágyamban, valószínűbb, hogy valaki mással osztom meg az ágyam
éppen, semmint hogy hétvégén ésszerű időben aludni menjek.
„Rendben hazaért a feleséged?”
Kissé aljas kérdés, de azért elküldtem.
„Törölték a járatát. Csak holnap jön.”
Ryan 35 éves létére már nyolc éve gyakornok volt mellettem. Hajdan,
mintha egy korábbi életben történt volna, a Preston & Cartwright-nál volt
egyszerű nyári gyakorlaton, és én voltam az őt felügyelő ügyvéd. Szóba
sem jöhetett nálam, miután az összes többi madárka fészkére rászállt.
Aztán két évvel ezelőtt hangüzenetet kaptam tőle. Nem sikerült senkivel
társulnia, és fogalma sem volt, hogyan tovább.
– Valószínűleg már nem emlékszel rám, de szükségem van rá, hogy
valaki mondjon nekem valami biztatót.
Találkoztunk, iszogattunk, nem is keveset. Csak másnap reggel árulta
el, hogy felesége van, miközben úgy játszadozott a hajtincseimmel,
mintha sosem látott volna ennél finomabb anyagot. Azt mondta, már
akkor tudta, hibát követ el, amikor elvette Anne-t.
– Egyszerűen nem tudtam rászánni magam, hogy fájdalmat okozzak
neki. Nem tett semmi rosszat. Aztán jött Brandon is. Most meg itt vagyok,
és mindannyiunknak fájdalmat okozok.
Sírni kezdett, én meg ott hagytam az ágyamban.
 Hat hónappal később egy szilaj szőkeség lépett be a Lissa ajtaján
fejpántban és kardigánban, leült mellém a bárpulthoz, és Anne-ként
mutatkozott be. Hetek óta háromlépésnyi távolságot tartottam Ryantől.
Azt hittem, a csaj kérdőre akar vonni, de tévedtem.
– Maga nem ismer engem, de higgye el, nem mondanám, ha nem
lennék benne teljesen biztos: Ryannek most magára van szüksége. Maga
jó hatással van rá. Nem tudom elviselni, hogy egész nap az ágyban hever.
Ha talpra állna, minden más lenne.
Ryan most már talpra állt, egyedül dolgozik, ingatlanüzleteket üt
nyélbe, végrendeleteket fogalmaz, ám nem mondhatni, hogy túl sok
minden változott volna. Ő és Anne „megértették egymást”. Ryan nem tett
semmi olyat, amivel bosszantotta vagy veszélybe sodorta volna Anne-t.
Anne kicsit gyakrabban látogatta meg az anyját, és megértette, ha Ryan
késő estig dolgozik.
A telefon rezgéssel jelezte mellettem az ágyban, hogy új üzenet
érkezett.
„Átmehetek?”
Másnap délután volt Jack előtárgyalása, és Don is segíteni akart, még
ha tudtam is, hogy elfuserált ötlet.
„Menj te is aludni, Ryan.”
Eloltottam a villanyt, és lehunytam a szemem.








 Kilencedik fejezet

Buckley-t vártam Jack lakásának ajtaja előtt, és a New York Post

aznapi számának összehajtott példányával legyeztem magam. A címlapon
Jack, amint őrizetbe veszik. Kimerültnek látszik. A fénykép fölött a cím:
ÁLDOZATBÓL ÖNBÍRÁSKODÓ.
Begördült egy fekete terepjáró, a vezetőülésről egy csinos, szőke nő
szállt ki sofőregyenruhában. Közel száznyolcvan centi magas lehetett.
Mielőtt még a hátsó ajtóhoz ért volna, Buckley pattant ki a kocsiból,
határozott mozdulattal keresztbe vetve vállán a tarisznyáját.
Odavetett nekem egy jó napotot, és elindult a bejárat felé, miközben
visszaintegetett a sofőrnek.
– Köszi, Barbie. Írok, ha befejeztük.
Útját álltam.
– Apádnak ma délután lesz az előzetes meghallgatása. Nem túl jó ötlet
húsz percig a járdán várakoztatni az ügyvédjét.
Rám meredt halovány színű szemével. Szinte áttetsző volt a tekintete.
Könny szökött a szemébe, de letörölte a kézfejével.
– Sajnálom. Esküszöm, hogy nem késtem volna el, ha Charlotte hagyta
volna, hogy metróval jöjjek, ahogy máskor.
– Tudod, most semmi sem olyan, mint máskor.
Előző este szóltam Buckley-nak, hogy zárja be minden fiókját a
közösségi oldalakon: a Twitteren, az Instagramon, a Facebookon, a Vine-
on, az Ask.fm-en. De csak idő kérdése volt, hogy egy amatőr
buzgómócsing fel ne kutasson az interneten egy régi évkönyvet, és
Buckley fényképét terjeszteni ne kezdje. Jó darabig nem fog metrózni.
Lesütötte a szemét, és a betonra meredt.
 – Úgy kezel, mintha apa félrenevelt kis porontya lennék. Vagy azt hiszi,
valami nem stimmel velem, vagy furcsa lettem amiatt, ami anyával
történt. De esküszöm, nem szoktam késni. Nem fog tudni rendesen
felkészülni miattam a tárgyalásra?
– Dehogy, erről szó sincs – ráztam a fejemet.
– Bocsánatot kellett volna kérnem. Sajnálom. Apám szerint ez
generációs probléma. Az sms-ezést okolja, hogy az emberek simán akkor
indulnak el, amikor már ott kellene lenniük valahol, és csak írnak egy
sms-t, hogy „bocsika”. De apa is szívesen válaszolja, hogy „bocsika”, ha
valakit fel akar bosszantani.
Félénk mosollyal emelte rám a tekintetét. Láttam rajta, hogy valami
mást is mondani akar.
– Mi a gond?
– Semmi.
Lerítt róla, hogy titkol valamit.
– Látom, hogy valami böki a csőröd.
– Csak ahogy rám förmedt. Charlotte figyelmeztetett, hogy maga
gyakran...
– Gondolod, hogy kíváncsi vagyok rá?
Fölnevetett.
– Tudja, passzív-agresszív. De most simán agresszív-agresszív volt.
Ami tulajdonképpen bejön nekem.
Az ügyeletes portás széles mosollyal köszöntötte Buckley-t.
– Hogy van ma reggel az én kis rockhercegnőm?
– Egész éjjel hakniztunk a bandával. Tudja, milyen az, Nick.
Amikor a lift megérkezett, egy középkorú pár lépett ki az ajtón.
Helyváltoztatás közben mereven maguk elé néztek. Csak akkor hallottam,
hogy azt mondják, „szegény kislány”, amikor az ajtó már majdnem
becsukódott mögöttünk. Azonnal témát váltottam.
– Szóval mi a helyzet Barbie-val?
– Nevetséges, igaz? Szerintem is. Charlotte azt mondja, a
feminizmusnak köszönhetően jogot formálhat arra, hogy a gazdag
fickókhoz hasonlóan ő is csinibabákat tartson maga körül. Nem tudom,
Betty Friedan egyetértene-e vele. Amúgy hallottam, mit mondott az a két
szarzsák. De azért kösz a próbálkozást.
– Az két ember! – tettem helyre.
– Nem. Már régóta „szegény kislány”-oznak. Megszoktam.

– Ezt nem hiszem el! – Buckley dermedten állt a nappalijuk közepén.

Figyelmeztettem Buckley-t, készüljön fel, hogy az egyetlen hely, amit
valaha az otthonának tartott, kissé át lesz rendezve a házkutatás után.
Átléptem egy padlóra borított könyvkupacon.
– Akár hiszed, akár nem, egész visszafogottak voltak. Volt egy
korodbeli védencem, akit azzal gyanúsítottak, hogy vényköteles
paracetamolt árult az iskolában, és a rendőrök még a kanapét is feltépték
a nappaliban.
– Micsoda rohadékok. Bocsánat, hogy káromkodom. Apa szerint biztos
Charlotte-tól tanulom, mert apa olyan, mint Flanders a Simpson
családból. Teljesen korhatár nélküli. Ha mérges, legfeljebb annyit mond,
hogy a kurta farkú malacát. Akárcsak anya. Kilencéves koromban kitettek
nekem egy perselyt, hogy ha káromkodom, büntetésből pénzt dobjak
bele, de aztán feladták, mert nyilvánvaló volt, hogy nincs annyi 25
centesem.
Jack és az ő eufemisztikus szitokszavai. „Azt a sajtos ropogósát!” „Hogy
a majom mászna fel a fára!” És igen: „Azt a kurta farkú malacát!” Amikor
összejöttünk, aranyosnak találtam, de a vége felé már meg tudtam volna
ölni, amikor az átkozódásomat „fantáziaszegény szóhasználatnak”
titulálta. Pedig szerintem egyetlen kurta, négybetűs szót százféle
különböző értelemben használni igenis gazdag fantáziára vall.
Buckley rikító rózsaszínű Doc Martens bakancsának orrával kezdte
összeterelni a médiaállványról a kemény fapadlóra esett váza cserepeit.
– Szóval honnan kezdjem?
Azért jöttünk ide, hátha Buckley tud valami támpontot adni, mit
vihetett el tegnap a rendőrség. Törvény szerint leltárt kellett írniuk, de
kiválóan értenek a homályos fogalmazáshoz. A véres ruhadarabból, amely
pontosan megfelelt a támadó által viselt ruha leírásának, végül „három
ruhadarab” lett. A drogdíler naplója meg, tele ügyfelek nevével,
telefonszámával, mennyiségekkel, nemes egyszerűséggel csak
„spirálfüzet”.
– Próbáld meg egyszerűen felidézni a megszokott elrendezést, és
keresd meg, mi hiányzik.
Esélyes, hogy még hónapokba telik, mire hozzáférek a nyomozati
anyaghoz. Elég baj, hogy Jack ingén lőpornyomokat találtak, nem
hiányzik, hogy a délutáni meghallgatás során további meglepetések
érjenek.
– Csak apa szobájával leszek gondban. Nem nagyon szoktam oda
bemenni, kivéve ha a kimosott cuccokat teszem le az ágyára.
– És a dolgozószoba?
– Azt nagyjából közösen használjuk.
– Jó, akkor kezdd ott. Ha nem bánod, én is körülnézek. Néha az is
hasznos lehet, ha tudjuk, mi az, amit itt hagyott a rendőrség.
– Azt mondta, hogy... ööö... hogy úgy érzi, fog találni valamit, hogy...
apa bűnös.
– Nem úgy értettem, Buckley. – Vagy mégis? Eszembe jutottak olyan
esetek, amikor a rendőrség miszlikre szaggatott egy nappalit, mégis
elkerülte a figyelmüket egy meglazult padlóléc a kanapé alatt. De
többnyire azért nem vesznek észre egy bizonyítékot, mert nem ismerik fel
a jelentőségét. Szóval valóban latolgattam, hogy valamire rábukkanhatok.
Jó jelnek vettem, ezek szerint felülkerekedett bennem az ügyvédi
ösztönöm, annak dacára, hogy Jackről volt szó. Ám Buckley-nak nem ezt
mondtam. – Ha össze tudom vetni, mi az, amit a rendőrség elvitt, és mi
az, amit itt hagyott, akkor könnyebben el tudom képzelni, mi járhat a
rendőrség fejében.
Nem tudom, volt-e értelme hazudni, de Buckley szemlátomást
megnyugodott, és kezdte egyesével visszapakolni a könyveket.
Buckley-ra hagytam a nappalit, én pedig felfedezőútra indultam a
lakásban. Háború előtti beosztás. Három hálószoba. Jó százötven
négyzetméter. Greenwichi szabványnak megfelelő palota. A folyosón egy
konzol, pontosan olyan, mint amilyet az irodába vettem két évvel azelőtt.
Amikor Jack hálószobájához értem, becsuktam magam mögött az
ajtót. Az ágy ajtóhoz közelebb eső felén gyűröttebb az ágynemű, mint a
másikon. Az volt Jack oldala, amikor még együtt voltunk.
 A ruhásszekrény fiókjai kihúzva maradtak. Felszedtem néhány zoknit
és pólót a földről, és az ágyra dobtam. Aztán átmentem a gardróbba.
Vállfákra akasztott ruhák, akkurátusan elrendezett cipők a padlón.
A leltári jegyzéket átfutva megállapítottam, hogy nem vittek el
semmilyen ruhadarabot.
A szekrényrúd fölötti polc túl magasan volt ahhoz, hogy elérjem, de
úgy tűnt, kirámolták, aztán a tartalmát hanyagul visszagyömöszölték.
Középen egy fehér kockát fedeztem fel, kenyérsütő lehetett, csak a New
York-iak voltak képesek így tárolni holmikat.
A szoba távolabbi sarkában éjjeliszekrény állt, félig kihúzott fiókkal.
Benne félig kifogyott éjszakai krémes tubusok, ajakbalzsamok, egy régi,
csupa por Chanel N°5-ös üveg. Hogy is hajíthatná ki az ember a felesége
parfümjét? Az ágy másik oldalán Jack éjjeliszekrénye szinte üres volt,
csak egy olvasószemüveg és néhány kósza érme volt benne.
A gardróbban egy sámlit találtam, óvatosan ráálltam, levettem néhány
dobozt és kosarat, és az ágyra tettem. Még a kenyérsütőbe is belenéztem,
de üres volt.
Egy vászonkosárban semmi más nem volt, csak baseballsapkák és
pólók – egy Cape Cod-i rákétteremből, egy New Orleans-i múzeumból és
Mickey egértől. Valószínűleg Buckley apró szuvenírjei abból az időből,
amikor még nem beszélt úgy, mint egy matróz. Mintha gyorsított
felvételen néztem volna Jack életét.
Végül egy elmosódott feliratú Cole Hahn cipősdoboz került a kezembe.
Két különböző típusú ragasztószalag fityegett a tetejéről. Benne régi
születésnapi üdvözlőlapok, jegytömbök, söralátét egy párizsi kávéházból.
Kivettem egy fényképkupacot, és elkezdtem átlapozni. A harmadik képnél
megtorpantam. Owen és Jack szélfútta hajjal, lesült arccal, egyforma zöld
szemekkel mosolyognak a kamerába, a háttérben az óceán naptól csillogó
vize. Montaukban nyaraltunk. Jack és én harmadévesek voltunk, Owen
abban az évben állt munkába. Akkor még minden jól ment, még nem
jegyeztük el egymást. Boldogok voltunk, minden olyan könnyűnek tűnt.
Akkoriban éreztem először olyasmit, amit hajlandó voltam szerelemnek
nevezni. A fiúk szörföztek. Én langusztatekercseket kértem elvitelre Cyril
haléttermében. Ott készítettem ezt a képet.
 Owen és Jack egymás tükörképei voltak. Külsőre, mint két tojás, de
közelebbről szemlélve tűz és víz. Ha egy idegen nézné a képet, azt
gondolná, Owen és én alkottunk egy párt. Owen menőbb és
magabiztosabb volt, mint az öccse. Amennyire meg tudtam ítélni, Jack
inkább az anyjukra, Owen pedig inkább az apjukra hasonlított. Nem
találkoztam a szüleikkel, de ahogy hallottam, az apa tőrőlmetszett
családfő volt, aki imádta a feleségét és a fiait, de lobbanékony természetű
volt, és gyakran őrjöngött amiatt, hogy gondnokként kell megkeresnie a
család mindennapi kenyerét egy Charlotte-éhoz hasonlóan vagyonos
famíliánál. Az anyjuk megtanult lábujjhegyen járni a büszke apa mellett.
Akárcsak az anyja, Jack sem sok vizet zavart. Szerette a zenét és az
irodalmat. Csendes volt. Owen, még ha nem is volt olyan
temperamentumos, mint az apja, nem akart mások lábtörlője lenni.
Sosem hagyta magát, mindig kiállt magáért és a kisöccséért. A
középiskolai sportélet jeles egyénisége, a diákszervezet elnöke volt, és
tökéletesen alkalmasnak látszott arra, hogy egy nap tekintéllyel járó
pozíciót szerezzen.
Persze lehet, hogy részemről az egész nem más, mint pszichologizálás,
mivel hajlamos vagyok az emberek problémáit a szüleikre visszavezetni.
Erőt vettem magamon, és a kupac aljára tettem a fényképet, aztán
továbblapoztam. Csupa régi fénykép a Buckley és Molly előtti időkből. A
Harris család újabb képei valahol máshol voltak. Ez egy külön kupac volt,
csak Charlotte-ról, Owenről, Jackről és a szülőkről.
Visszagyömöszöltem a fényképeket a dobozba, és kivettem egy
feltépett fehér borítékot. Abban is fényképek voltak. Csak az első hármat
tudtam megnézni – Jack és én voltunk rajtuk –, mert kinyílt a hálószoba
ajtaja.
Gyorsan visszadobtam a borítékot a dobozba, de Buckley meglátta.
– Azok a hírhedt képek a „tökéletes Oliviáról”, ugye? Soha nem vesztek
össze olyan csúnyán, mint ezeken.
– Buckley, mindenki őrizget iskolai emlékeket. Majd te is meglátod.
– Apa is ezt mondta. De nem elég, hogy őrizgette a képeket, hanem
gyűjteménybe is rendezte őket. És eldugta, legalábbis anya szerint.
Mindent hallottam. Nem emlékszem, hogy bármikor máskor úgy
istenigazából ordítoztak volna egymással. Anya akkor találta meg a
képeket, amikor átrendezte a gardróbszekrényeket. Kiteregette őket a
hálószobában, hogy apa meglássa, amikor hazajön. Fura érzés, ha azt
látod, hogy a saját anyád iszonyatos féltékenységi jelenetet rendez.
„Szeretnél egy szentélyt a drágalátos, tökéletes Oliviádnak? – sipított
Buckley az anyja felháborodott hangját utánozva. – Hát tessék, itt van!”
Mindenesetre apa megígérte, hogy kidobja őket. Persze nem dobta.
Nyilván még jobban eldugta, amíg anya élt.
– Nem is tudom, mit mondjak.
– Annak a nőnek, akit a mólón látott... Apa azt mondta, hosszú, barna
haja volt. Mintha magáról beszélt volna. Ezért tetszett meg neki annyira.
Lehajtottam a fejem, az ölemet néztem.
– Ne tulajdoníts túl nagy jelentőséget ilyen felületes információknak.
Mindenkinek vannak régi emlékei. A könyv anyádra emlékeztette.
Elmondta nekem, mennyire szerették egymást.
Buckley vállat vont.
– Szóval mit gondolsz, elvittek valamit?
Azzal vissza is tértünk a munkához.
– Apukád éjjeliszekrénye jóformán üres. Ez normális?
– Honnan tudjam? – felelt kissé túl gyorsan. – Nemigen szoktam oda
benézni.
Nem sokat tudtam a gyerekekről, de én is voltam fiatal.
– Bekukkantanál, és elmondanád, mi a benyomásod?
Idegesen nyúlt a fiók gombjáért, aztán belepillantott.
– Szerintem ez apa összes cucca – mondta. Szóval ő is csak egy
normális gyerek, aki szeret kutakodni. – A legfontosabb, amit elvittek a
dolgozószobából, az a számítógép és az akták.
Elővettem a rendőrségi leltárt: „17 mappa iratokkal.”
– Tudod, hogy milyen aktákat foglaltak le? – kérdeztem Buckley-tól.
– A per aktáit.
A Malcolm Neeley ellen pert indító sértettek egyikeként Jack
valószínűleg minden fontos iratot kézhez kapott: keresetlevelet,
bizonyítási indítványt, vádejtési határozatot. Sok ügyfél félvállról veszi a
saját ügyét, míg mások minden egyes iratot precízen nyilvántartanak. Ha
Jack, pedáns lévén, minden dokumentumot külön aktában tartott,
összejöhetett a tizenhét mappa.
– Egyszerűbb lett volna, ha az egész iratszekrényt magukkal viszik –
jegyezte meg Buckley.
– Úgy érted, az egyik fiókját?
– Nem, az egész szekrényt. Minden benne van, amit Neeley-ről
felkutatott: újságcikkek meg hasonlók.
– Miféle újságcikkek?
– Tudja, ami Neeley-ről megjelent. Amit csak találtunk róla. Amit apa
gépén láttunk. A rendőrség mindent elvitt, de a szekrényt itt hagyta.
Bementem Jack dolgozószobájába, és megpillantottam a négyfiókos
iratszekrényt.
– Ez tele volt? – kérdeztem.
– Ja, dugig. Mondtam apának, hogy vegyen még egyet, de nincs hová
tenni.
Tegnap még voltak halvány erkölcsi aggályaim amiatt, hogy Jack
laptopját Charlotte-nál hagytam. De mostanra kiderült, alaptalanul. A
Jack internetes szörfölési szokásaival kapcsolatos bizonyítékok már a
rendőrség kezében voltak. Jack, a hagyományos papírformátum régimódi
híve, mindent kinyomtatott, rendszerezett, és a saját fémszekrényébe zárt
el. Pontosan el tudtam képzelni, mit gondolhatott róla a rendőrség,
amikor ezt meglátta.

– Még be kell mennem a szobámba pár holmiért, amit át akarok vinni

Charlotte-hoz – mondta Buckley. – Nyugodtan induljon el.
– Nem probléma, megvárlak.
Néhány perccel korábban üzenetet kaptam Charlotte-tól, a lelkemre
kötötte, hogy Buckley-t feltétlenül ültessem be Barbie kocsijába.
Míg Buckley megpakolt egy gurulós bőröndöt, amelyet a
ruhásszekrényéből húzott elő, én az ágyon ülve nézelődtem a szobájában.
A dekoráció egész ízléses volt a tinédzserlányokról kialakult
sztereotípiákhoz képest. Nyoma sem volt semmi rózsaszínnek. Az
ágytámla fölött egymás mellett három bekeretezett lemezborító: a
Beautiful Twisted Fantasy Kanye Westtől, az Abbey Road meg egy
Childish Gambino nevű illető lemeze. A polcokon a könyvek között
néhány kupa és érem: fociból és softballból, amennyire meg tudtam
állapítani. Az egyetlen meglepetés a One Direction fiúcsapat óriásposztere
volt.
Buckley észrevette, hogy a posztert nézem.
– A barátomtól, Jake-től kaptam a születésnapomra. Azt szoktuk
mondani, annyira utáljuk őket, hogy már szinte szeretjük.
Tulajdonképpen milyen hosszú időre pakoljak?
Fogalmam sem volt, mit feleljek. Annak alapján, amit tudtam, soha
többé nem jöhet ide vissza lakni.
– Az előzetes meghallgatás ma délután lezajlik, de az eljárás jó néhány
napba is beletelhet. De bármikor visszajöhetsz, ha szükséged van
valamire.
Buckley levett még három inget a vállfáról, összegöngyölte, és
begyömöszölte a bőröndbe.
– Ha már az előzetes meghallgatásnál tartunk – tettem hozzá –, nem
beszéltünk róla, hogy neked ott kell-e lenned, de...
– Ott leszek. Természetesen elmegyek.
– Rendben. – Sovány érv volt ugyan, hogy Jack egyedülálló szülő, de
ennél jobbat nem tudtam felhozni amellett, hogy szabadlábra helyezzék a
büntetőtárgyalásig. És Buckley jelenléte kiváló emlékeztető volt arra,
hogy bizonyos értelemben Jack is Malcolm Neeley egyik áldozata. –
Vegyél fel valami konzervatívabbat, de ne ess túlzásba, a bírák kiszúrják,
ha színlelsz.
– Ez megfelel? – kérdezte, egy rövid ujjú, tengerészkék, átlapolós
vászonruhát a magasba emelve. – Ezt vettem fel apám szerkesztőjének az
esküvőjére.
– Tökéletes. Lapos talpú cipőt húzz hozzá, kérlek. A Martens most nem
játszik.
– Előásom magamból a belső One Direction-rajongót. Megvan.
Reménykedhetek benne, hogy segít meggyőzni Charlotte-ot, hadd
maradjak itt egyedül? Jól meglennék. Portás is van lent. Minden éjjel
őrködik. Megígérem, hogy nem dugom az ujjam a konnektorba.
– Nem hinném, hogy Charlotte odalenne az ötletért.
 – Tudom, már arra is megpróbáltam rábeszélni, hogy maradjon itt
velem. De csak barackot nyomott a fejemre, és azt mondta, cuki vagyok.
Szerinte bármi, ami a 42. utcától délre van, az már gettó.
Meglepett, amikor leült mellém az ágyra.
– Szóval mennyire megbízható az a lőporteszt, amit említett?
– A lőpormaradvány-vizsgálatra gondolsz? Nos, lényegében amikor
egy fegyver elsül, a lőpor begyullad a forró gáztól, és felrobban. A táguló
gáz löki ki a golyót a fegyverből. Ennek során kerül a levegőbe az, amit
lőpormaradványnak nevezünk.
– És a rendőrség ilyet talált apa ingén?
Bólintottam.
– Elmagyarázom. Használtál már valaha babahintőport? Emlékszel,
hogy azután még napokig mindenfelé találkoztál vele, mert mindenre
rátapadt? – Bólogatott. – Márpedig a lőpor még a hintőpornál is
finomabb. Szabad szemmel nem is látható. Könnyen átkerül egyik
felületről a másikra. Így például ha egy rendőrtiszt a lőgyakorlaton elsüti
a fegyverét, majd nekitámaszkodik a falnak...
– És ha az apám ugyanannak a falnak nekitámaszkodik...
– Pontosan.
Rájöttem, hogy jobb lett volna már akkor elmagyarázni, amikor először
beszéltem neki a vizsgálat eredményéről.
– Maga baromi jó ügyvéd, igaz?
– Annak mondanak.
– Vagyis olyanokat is ki tud hozni, akik bűnösök.
– Megesett, valószínűleg többször is.
– Akkor tegyen meg minden apáért, jó? Mert ő tényleg ártatlan.
– Persze, Buckley. Megígérem.
Gyorsan megölelt, hallottam, hogy közben szipog. Aztán behúzta a
bőrönd cipzárját.
 Tizedik fejezet

Alig ismertem föl a kopasz, hordóhasú pasast, aki egyedi szabású

öltönyében fogadott a rendőrség főhadiszállásán lévő irodájában. Ross
Connor főhadnagyot húsz évvel azelőtt ismertem meg. Akkoriban még
csak Ross Connor őrmester volt, egy sovány fiú, akinek elálló füle
kikandikált a hátrafordított baseballsapka alól, amelyet civilben mindig
hordott. Annak a sovány fiúnak volt a párja Jack bátyja, Owen Harris, a
New York-i rendőrség őrmestere.
Amikor megkértem Einert, nyomozza le nekem Rosst, arra
számítottam, hogy már nyugdíjba ment, és Hahóban, Floridában vagy
valami hasonló helyen él, ahová a rendőrök jellemzően visszavonulnak
megöregedni. Ám a Google-keresésből hamar kiderült, hogy Ross még a
rendőrségnél van, sőt kinevezték a rendőrségi hírszerzés vezetőjévé. Nem
tudtam volna nála alkalmasabb személyt elképzelni Jack szabadlábra
helyezési kérelmének támogatására.
– Nem minden ügyvédet engedek ám be az irodámba előzetes
bejelentkezés nélkül! De amikor meghallottam a neved, a kíváncsiság
fölébresztette a legjobb énemet. És most teljesen el vagyok ájulva. Hogy
lehet, hogy te semmit nem változtál, miközben én öregember lettem, aki
már megette a kenyere javát?
Esetlenül megöleltük egymást.
– Az öltönyödből meg a kéglidből ítélve elég jól mehet a bolt.
Csodálkoztam, hogy még mindig dolgozol. Idestova huszonkét éve húzod
itt az igát, ugye?
A Ross-Owen-párosból Ross volt a fiatalabbik.
– Kicsivel még annál is régebben. De ha még két évig maradok, akkor a
nyugdíjamat az alapján állapítják meg, amit itt a hírszerzésnél kapok.
Szóval tényleg jól megy a szekér. De mindketten tudjuk, hogy nem azért
jöttél, hogy a nyugdíjazási terveimről érdeklődj. Gondolom, Jack miatt
vagy itt.
– Ma van az előtárgyalása. Talán segíthetnél neki.
– Nem tudom, Jack mit mondott neked, de én azt az embert többé
nem ismerem.
– De régen ismerted, és tudod, hogy nem lehetett Jack a tettes. Már az
is sokat számítana, ha ott lennél mellette.
– Ne sértődj meg, de nem vagyok hozzászokva, hogy a védőügyvédek
engem használjanak fel.
– Jaj, Ross, ne csináld! Owennel mintha testvérek lettetek volna.
– Vagyis ennek kiterjesztéseként Jack is a testvérem? Na ne – rázta a
fejét.
Tudtam, talán túl messzire mentem azzal, hogy hozzá fordultam. Egy
rendvédelmi szervezet emberét próbáltam rávenni, hogy álljon ki egy
gyilkosság vádlottjáért. Ám arra nem számítottam, hogy Ross ilyen
ellenséges lesz.
– Miért mondod ezt?
Szünetet tartott, mielőtt válaszolt.
– Hajdan én is úgy gondoltam, ahogy te. Azt hittem, az Owenhez
fűződő kapcsolatom valamiképp Jackkel is összeköt. De amikor Owen
meghalt, Jack egyszerűen lerázott. Megértem, hogy kiborult, de én nem
különben. Owen szinte olyan volt nekem, mint a testvérem, fel sem
fogtam, mennyire. És a halála után szükségem lett volna Jackre. Tényleg
szükségem lett volna rá. Meg kellett hosszabbítanom a szabadságomat.
Túl sokat ittam, és a feleségem kezdte elveszíteni a türelmét. És Jack még
csak nem is válaszolt a hívásaimra.
Megpróbáltam volna elmagyarázni, mennyire nehéz volt akkor
Jacknek, de Ross félbeszakított.
– Tudom, a pszichiátriai felügyelet. Nem tőle tudtam meg,
képzelheted, de így is rájöttem. Meg akartam látogatni, aztán hívogattam
is, miután kikerült. Egyszer végül visszahívott, de sosem ért rá, hogy
találkozzunk: határidők, gyerek, mindig talált valami kibúvót. Aztán
feladtam.
– Teljesen bezárkózott, senkivel nem állt szóba. Bizonyára egyszerűen
nem akarta, hogy bármi Owen balesetére emlékeztesse. De akkor sem
lehet ő a tettes. Segítenünk kell neki.
– Említette neked, hogy én értesítettem a Penn pályaudvari
történésekről?
Meglepett az információ. Nemlegesen ráztam a fejem.
– Ha elveszíted a társadat, még ha nem is munka közben, az
végérvényesen hozzád tapad. A rendőrségnél mindenki tiszteletben tartja,
tudod. Szóval amikor Mollyt megölték, az egyik őrmester, aki a helyszínen
tartózkodott,
Előzőleg pont velem és Owennel járőrözött a 44. utcánál, és amikor
Molly legközelebbi hozzátartozóját olvasta, összeállt benne a kép.
Felhívott, és megkérdezte, nem akarom-e én értesíteni Jacket. Már vagy
tizenöt éve nem láttam, de arra gondoltam, inkább tőlem hallja, mint egy
idegentől. Érted? Elég kínosra sikerült, amikor megjelentem nála. Ő
megpróbált úgy tenni, mintha épp fel akart volna hívni, vagy mintha csak
egy ideje nem tartanánk a kapcsolatot. Olyan volt... Nem is tudom, hogy
fejezzem ki magam... Mintha egy idegen lett volna. Kezdtem is bánni,
hogy elvállaltam az értesítését. Aztán megtettem. Mint amikor hirtelen
lerántják a sebről a kötést. „Lövöldözés volt, és Molly is a helyszínen
tartózkodott. Sajnos nem élte túl.” És ennyi.
– Nem lehetett könnyű.
– Nem is volt az, de az ember rendőrként megtanulja, hogy csinálja. És
az évek során sokféle reakcióval találkoztam. Jack hidegen fogadta a hírt,
mint a jég. Egy pillanatig elbizonytalanodtam, egyáltalán hallott-e engem.
Eszembe jutott, amikor Jack apja meghalt, és Jack egyre csak azt
ismételgette: „Nem hiszem el, hogy ez megtörtént.” Ki tudja, milyen
túlélési stratégiákat sajátított el, míg kórházban volt.
– Talán ezzel a szenvtelen reakcióval volt képes kezelni a
megrázkódtatást.
– Nem is csak erről az egy alkalomról van szó – folytatta Ross. –
Odaadtam neki a névjegykártyámat, és biztosítottam róla, hogy
rendelkezésére állok, ha segítségre van szüksége, például ha információt
szeretne az ügyről, vagy ha bármit intézni kell a rendőrségen. Nem
vártam, hogy a legjobb haverom lesz, de isten az atyám, soha még csak
meg sem köszönte, hogy elmentem hozzá. Néhány hónappal később
felhívtam, hátha van kedve meginni egy sört. Üzenetet hagytam a
rögzítőjén, de ahogy korábban sem, akkor sem hívott vissza.
– Ross, Jack csak gyászolt. Molly volt élete szerelme. Megértem, ha
rosszulesik, hogy nem viszonozta a barátkozási kísérleteidet, de ettől még
nem gyilkos. Tényleg el tudnád képzelni, hogy Jack hidegvérrel
meggyilkol valakit?
Mintha megrándult volna az arca. Nem válaszolt rögtön. Amikor végül
megszólalt, a hangja távolinak tűnt.
– Nézd, van még valami. Nem akartam említést tenni róla, de
nyilvánvalóan nem érted, mire célzok. Amikor közöltem vele a hírt,
ledobta a hátizsákját. Addig nem is tette le. És egy rakás koton hullott ki
belőle.
– Hűha. Ez kínos.
– Hát eléggé. De ez még nem is lenne olyan nagy ügy. Legfeljebb
röhejes. De Jack hirtelen megrémült, elkezdte visszagyömöszölni őket, és
közben magyarázkodni próbált. Még én igyekeztem megnyugtatni, hogy
ugyan már, semmi gond. Aztán lényegében egyszerűen kituszkolt a
lakásából.
– Ismered Jacket, nyilván csak zavarban volt.
– Én is ezt gondoltam. Ám nem sokkal később elkezdett interjúkat
adni, emlékszel?
Hát persze hogy emlékeztem. Molly, a hősies tanárnő, aki megpróbálta
megakadályozni a lövöldözést. A szerető és odaadó feleség. Aki teljes
munkaidőben dolgozott, és támogatta Jacket az első könyve megírásában.
Jack, a szerető férj, a sikeres regényíró, aki önkéntesként
írásszemináriumot tart olyan gyerekeknek, akiket a felesége áldozatosan
segített.
Jack és Molly szerelmi története.
– Egy fickó a házból – folytatta Ross –, akinek szemlátomást fogalma
sem volt, milyen kapcsolatban állok Jackkel, csípősen megjegyezte, Jack
arra használja a sajtót, hogy jobban el tudja adni a könyveit, vagy ilyesmi.
 Tiltakozni próbáltam, de Ross félbeszakított.
– Nem, értsd meg végre, mindig ez van. Ha egy gengsztert eltalál egy
eltévedt golyó egy mellékutcában, milyen képekkel vannak tele az
újságok? Nem olyanokkal, ahol csiricsáré ingben pózol egy sörösüveggel,
meg Glock pisztollyal hadonászik. Még véletlenül sem. Az érettségiről
tesznek be képet, ahol fényes, kék köpenyben feszít, büszkén mosolyogva.
– Az is lehet – vetettem közbe –, hogy a macsó gengszter a póz, és az
érettségis képen van az igazi srác.
– Mondja egy vérbeli védőügyvéd – jegyezte meg Ross.
– Szóval mire akarsz kilyukadni a Jackkel készült interjúkkal
kapcsolatban?
– Még mindig keserű a szám, amiért úgy kezelt, mint egy idegent,
először, amikor Owen meghalt, majd amikor kijött a kórházból, és
megint, amikor Molly meghalt. Be kell vallanom, gondolkodóba estem: az
egész mintha túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen. Szemtől szemben
őszintének és figyelmesnek tűnik, azzal a joviális modorával. Nem az ő
családjuk lenne az egyetlen, ahol két fiú közül az egyik a kiscserkész, a
másik meg az időzített bomba. Minden látszat ellenére Jacknek megvan a
sötét oldala is.
– Jacknek sötét oldala? Elfelejted, hány évig jártam vele.
– Te meg azt felejted el, hány éve vagyok zsaru. Aznap, amikor kiborult
a táskája, egy pillanatra valami bevillant. Megláttam valamit, amit el
akart rejteni. Beláttam a csillogó-villogó homlokzat mögé. Az a gyanúm,
hogy Owen halálakor a sötét oldala juttatta végül a pszichiátriára. És
most, jó pár évvel később, ki tudja, milyen messzire ment, amikor egy
olyan alakról beszélünk, mint Malcolm Neeley.

Amikor beléptem a Veselkába, Gary Hannigan már ott ült az első

pultnál. A Reuben szendvicsnek már a harmadát beburkolta, pedig a
megbeszéltnél öt perccel korábban érkeztem. Mielőtt röviden kezet rázott
velem, megtörölte a jobb kezét a rozsdamentes acél tartóból kihúzott
vékony szalvétával.
– Ismerősnek tűnik a bíróságról.
– Maga úgyszintén.
 Hannigan képviselte a Penn pályaudvari merénylet áldozatainak
családtagjait. Régimódi liberálisként tartották számon, aki több millió
dolláros pereit a gépezet elleni lázadásként kezelte. Amikor felhívtam a
rendőr-főkapitányságra menet, azt mondta, harminc percet tud rám
szánni az ebédidejében, és „természetesen maga fizet”.
– Ez nem igazi Reuben, ugye tudja?
A Veselka szárazkolbászt szokott beletenni sózott marha vagy akár
pastrami helyett.
– Nem számít. Isteni finom.
Elvette a táskáját a mellette lévő székről, és amíg elhelyezkedtem,
intett a pincérnőnek. Pirogot rendeltem, az étlapot meg sem néztem.
– Szóval szintén törzsvendég – jegyezte meg Hannigan. Nem kötöttem
az orrára, hogy az éjjel-nappal nyitva tartó ukrán étkezdében rendszerint
hajnali három körül fordulok elő. – Manapság nem sok ügyvéd maradt,
aki még nem fülét-farkát behúzva megy tárgyalásra. Ezért becsülöm a
társát, Don Ellisont. Gondolom, magát is beoltotta. Viszont soha a büdös
életben nem képzeltem volna, hogy Jack Harrisnek egyszer védőügyvédre
lesz szüksége. Az az ember olyan tiszta. Makulátlan, mint a szűz hó. De
nem olyan alattomos módon, mint némelyek, akik annyira tökéletesek,
hogy az ember biztosra veszi, van néhány hulla a szekrényükben. Tényleg
jó ember.
Már megint „tiszta”. Ami Hannigan szemében hitelesnek tűnt, azt Ross
csak álcának tartotta.
– Tulajdonképpen Buckley keresett meg – mondtam. – Jack az
iskolatársam volt.
Jack lányának említésére Hannigan elmosolyodott.
– Vág a kislány nyelve, mint a beretva, de csak szövegel. Istenemre
remélem, a rendőrség rossz nyomon jár.
Feltűnt, hogy nem azt mondta, biztos benne, hogy a rendőrség téved.
Elmondtam neki, miként vált Jack első számú gyanúsítottá, elsősorban az
indíték alapján, és csak azután kérdeztem meg, mi a benyomása,
mennyire volt Jack dühös Neeley-re.
– Bizonyára rossz karmát szül, ha egy halottról becsmérlően beszélek,
de Malcolm Neeley tényleg egy aljas szemétláda volt. – Lenyalt a
hüvelykujjáról egy jókora csepp szószt. – Csapnivaló férj volt, kegyetlen
és megközelíthetetlen apa, és nyoma sem volt benne együttérzésnek más
emberi lények iránt.
– Ha azt állítja, Neeley kiskutyákat is rugdosott a szabadidejében,
beidéztetem magát tanúnak.
– Nézze, elég faramuci helyzetben érzem magam, a nyavalyás szakmai
etika meg miegymás miatt. Jack, mondhatni, a közös ügyfelünk, és
nagyon szeretnék segíteni. De nekem ott van még egy tucatnyi más
családtag, akit védek, és ha jól sejtem, maga ütni fogja a vasat, hogy
bármelyikük meghúzhatta a ravaszt, csak nem a maga barátja. Őszintén
szólva, egyikükről sem tudom elképzelni, ugyanakkor azt hiszem,
bármelyikükről el tudnám, ha ennek van bármi értelme. Úgy értem,
teljesen eszement, társadalomellenes tett, de időnként ennél jóval
kevésbé visszataszító emberek ellen is követnek el őrültséget.
– Visszataszító? Úgy hangzik, mintha személyesre vette volna az ügyet.
A pincér egy tál gőzölgő piroggal tért vissza.
– Minden ügyemet személyesre veszem, Ms. Randall. Hadd meséljek el
egy történetet Malcolm Neeley-ről, csak egyet a sok közül, amely jól
rávilágít a természetére. Tudta, hogy Toddnak van egy bátyja, aki a
lövöldözés idején iskolás volt?
Bólintottam. Emlékeztem néhány újságcikkre, ahol mellékesen azt is
fejtegették, hogyan kerülhet ki két ennyire különböző fiú ugyanabból a
családból.
– Max a neve. Az apja fedezeti alapjának dolgozik. Tisztességes kölyök
lehet, amennyire meg tudom ítélni, ilyen családi vérvonallal. Mindenestre
tudja, milyen is volt Malcolm Neeley? Amikor beidéztem tanúvallomást
tenni, kikelt magából, és minduntalan eltért az ügyvédje által előírt
pontoktól. Üvöltözni kezdett, hogy ő milyen odaadó apa, milyen
keményen dolgozik azon, hogy a fiaiból „embert faragjon”, ahogy
fogalmazott. Max tizenhat éves korában összetörte az apja Jaguarját
Connecticutban, de apuci szerint nem vette elég komolyan, tudja, „miért
olyan nagy ügy, a biztosító majd kifizeti”. Így aztán az apa bevágta Maxet
a kocsijába, elhajtott vele a házvezetőnőjükhöz, és bedörömbölt az ajtón.
A nő valószínűleg csak hüledezett, mi az isten történik. Neeley meg
bemasírozott, sarkában az ifjú Maxszel. Azt mondja neki: „Látod, hogy
élnek mások? El tudnád képzelni, hogy így élsz? Takarítsd fel magad után
a szart, vagy így fogod végezni.” Na, most mondja meg, ezt a történetet
választotta, hogy bemutassa magát, ilyen volt, amikor a jobbik formáját
hozta. Képzelheti.
– De nem azért indított pert ellene, mert rossz embernek tartotta.
Amiatt vádolta be, hogy a fia tömeggyilkosságra vetemedett.
– Ms. Randall, nem ismerem magát, de jó szülei voltak? Nem
okvetlenül olyan mintaszülők, akiket az ötvenes években a tévében
lehetett látni, de alapvetően tisztességes szülők, akik szerették és
támogatták magát?
– Igen, jó szüleim voltak, nagyon is.
Nem esett nehezemre hazudni. Nem kell tudnia Hannigannek, hogy
Hank Randall alkoholista volt, aki szerint „önzőségből” mentem el egy
„puccos New York-i iskolába”, ahelyett hogy ott maradtam volna
Oregonban az anyám mellett, akinek szerinte „szüksége volt rám”. És az
anyámnak azért volt rám szüksége, mert amikor apám verte, jobban
érezte magát attól, ha minden adandó alkalommal emlékeztethet, még
megközelítőleg sem vagyok olyan jó, mint képzelem.
– Jó magának, mert nincs nagyobb nyomorúság annál, ha az ember
tudja, hogy a szülei csalódottak miatta. Malcolm Neeley pedig pontosan
olyan pasas volt, aki csalódott volt mindenki miatt, akit nem Malcolm
Neeley-nek hívnak, és különösen engesztelhetetlen volt azokkal szemben,
akiket elvileg szeretnie és védelmeznie kellett volna. Na jó, még egy
sztorit elmesélek, Max exbarátnőjétől. Eljött hozzám, egyedül, és teljesen
be volt zsongva, hogy az idősebb Neeley-re esetleg ráhúzzák a vizes
lepedőt. Érzésem szerint Neeley uralkodott Maxen, és a fiatalok
kapcsolatán is beszedte a vámot. Akárhogy is, mindössze két nappal az
után, hogy Max visszament Princetonba az utolsó tanítási évre, az anya
túladagolta magát. Vicodin–vodka-koktéllal, ha kíváncsi rá. Onnantól
valahányszor Todd különösen visszahúzódóan viselkedett, például a
semmibe bámult, előre-hátra ringatta magát vagy teljesen máshol járt az
esze, az apja ordított vele: „Pontosan ezért nem akart sosem az anyád
kettesben maradni veled itthon.” Ezzel a lelki terrorral két legyet ütött egy
csapásra: Todd-dal azt éreztette, hogy az anyja az ő elmebaja miatt ölte
meg magát, Maxszel pedig, hogy ez nem történt volna meg, ha nem megy
el az iskolába. Meg is kérdeztem Neeley-t a kihallgatáson. És mit
válaszolt? Hogy ő csak azt akarta, Todd „tanuljon a hibáiból, és
viselkedjen úgy, mint egy férfi”.
– Aha, szóval a kutyakölykök rugdosása csak bemelegítés volt a
pasasnak.
Megkérdeztem Hannigant, tud-e adni egy másolatot a tanúvallomás
jegyzőkönyvéről, mire ő gyorsan beállított egy emlékeztetőt a telefonján.
– Még ma is azt gondolom, hogy a pernek volt létjogosultsága –
folytatta. – Hiszen Neeley vásárolta a fegyvert, amit a fia a Penn
pályaudvaron használt. És tisztában volt vele, hogy a fia súlyosan zavart,
vagy akár ő maga idézte elő a zavartságát, és folyamatosan megtagadta a
mentálhigiénés gondozást, amelyre a srácnak nagy szüksége lett volna.
– Akkor végül is miért ejtették a pert?
A sajtó csak az ejtés tényéről számolt be, az indoklásról nem tett
említést.
– Többre becsülöm magát. Aki a Columbia jogi szemléjénél dolgozott,
biztos kitalálja.
– Nincs közvetlen okozati kapcsolat: csak Todd felelős a saját tetteiért.
Ez esetben Neeley legfeljebb azzal vádolható, hogy nem tudta megfékezni
a fiát, idegenek védelmére pedig nem kötelezhető.
– Fején találta a szöget. Azzal próbáltunk érvelni, hogy apa és fia
együtt tekintendő oknak, miután a fiú nem követhette volna el a tettét az
apa közreműködése nélkül. Ám a bíró nem vette be.
Megpróbáltam a per ejtéséről szóló összefoglaló ürügyén
visszakanyarodni az eredeti kérdésemhez:
– És ez mennyire dühítette fel Jacket?
Hannigan az utolsó kenyérvéget vizsgálgatta a kezében, majd a
tányérra dobta, és tiszta szalvétát húzott az acélmentes tartóból.
– Az emberek gyakran mondanak olyasmit, amit nem gondolnak
komolyan, Ms. Randall. Maga büntetőjogi védőügyvéd, tudnia kell.
A villámmal arrébb toltam az utolsó pirogomat, és felkészültem, hogy
szembenézzek azzal, ami ezután következhet.
 – Pontosan mit mondott Jack, amit nem gondolt komolyan?
– Nos, azt mondta, ha van igazság a világon, Malcolm Neeley egyszer
meg fogja tudni, milyen az, amikor valami fegyveres ámokfutó romba
dönti az egész életét.
Behunytam a szemem.
– Ez szó szerinti idézet?
– Közel szó szerinti.
– Miért nem mindjárt ezzel kezdte?
– Mert szerettem volna megértetni magával, miért nem
tulajdonítottam neki jelentőséget akkor, és miért nem tulajdonítok még
ma sem. Abban a kontextusban teljesen természetes
érzelemnyilvánításnak hatott.
– Kérem, mondja, hogy maga volt az egyetlen fültanúja ennek az
érzelemnyilvánításnak.
A Jack és Hannigan közötti kommunikációt az ügyvédi titoktartás
védte.
– Jelen volt egy másik panaszos is.
– Ki volt az?
– Nem adhatom ki a nevét. De Jack igen. Gondolom, aztán előbb-
utóbb kiderül, a rendőrség tud-e erről, de ha tud is, nem tőlem.

– Ne érts félre, Olivia, de elképesztően étvágygerjesztő szagod van.

Émelyítő kijelentés lett volna, ha nem Dontól származik, és ha nem
vagyok magam is tudatában, milyen füstölthús-szag kísért, amikor
bevonultam a tárgyalóba.
– Gary Hannigan csak úgy volt hajlandó időpontot adni, ha fizetek
neki egy Reubent a Veselkában.
– Jaj, megőrjítesz. Szerencsével jártál a báty volt társával
kapcsolatban?
– Nem, de hoztam neked valamit.
Előhúztam a papírzacskót, amelyet addig a hátam mögött rejtegettem.
– Tündér vagy – jelentette ki. – Egy átkozott tündér.
Amíg Don kibányászta az óriásszendvicset a hőtartó dobozból,
átvizsgáltam az asztalon szanaszét heverő iratokat.
 – Találtál valamit?
– Talán, legalábbis lesz néhány meglepetés.
Az aznapi tárgyalás tétje nem csupán a szabadlábra helyezés volt.
Kiemelten kezelt ügyről volt szó. Sőt még rosszabb, mint ha előre megírt
forgatókönyve lett volna, legalábbis ahogy a Post az Áldozatból
önbíráskodó című cikkében sugallta. Közel nulla volt a valószínűsége
annak, hogy Jacket kiengedik, ám az előzetes meghallgatás volt az
egyetlen esélyünk, hogy új mederbe tereljük a tárgyalást, mielőtt az
esküdtszék végleges döntést hoz.
– Nem feltételezem, hogy olyan kristálytiszta elméletet találtál ki,
amellyel minden bizonyítékot ki tudsz magyarázni.
– Elég ügyes vagyok, de a lőpornyomokat én sem tudom eltüntetni –
felelt Don.
Hosszú távon az egyetlen reményünk az volt, ha igyekszünk
bebizonyítani, Jack nem önszántából ment be az őrsre Boyle nyomozóval.
Ha a rendőrség alapos indok nélkül tartóztatta le, akkor
megkérdőjelezhetjük a pályaudvaron gyűjtött bizonyítékokat, beleértve a
lőporvizsgálatot is. Ám a bizonyítási eljárás nem hetekben mérhető,
hanem inkább hónapokban. A legfontosabb azonban, hogy ma
érdemleges kérdéseket fogalmazzunk meg azzal kapcsolatban, vajon a
rendőrség nem egy ártatlan embert vett-e őrizetbe, és ne azt forszírozzuk,
hogy helyesen járt-e el egy gyanúsított elfogásakor.
– Nem teljesen veszett az ügy – jegyezte meg Don, miközben letette a
szendvicsét. – Van annyi a kezünkben, hogy kavarjunk egy kis port.

Don lediktálta nekem a vitapontokat, mint egy bokszedző, aki a ring

széléről ad utasításokat, mikor kell egy jobbhorog, mikor egy balegyenes.
– Menj rá a csőlátás témájára. A rendőrség elismeri, hogy Jacket vették
górcső alá attól a másodperctől, hogy felfedezték a videón, és egy óra
múlva már elő is állították az őrsön. Ezt sulykold végig. És mit csináltak
azóta? Vették egyáltalán a fáradságot, hogy más lehetséges
gyanúsítottakat is felkutassanak? Nem. Nem is igen lett volna rá idejük.
És akkor elkezdjük felsorakoztatni a szóba jöhető jelölteket.
– Az ötvenkilenc másik, Fenn pályaudvari panaszost – fejeztem be
helyette, és a hüvelykujjamat kinyújtva kipipáltam az első pontot.
Ám nagyon körültekintően kellett felvezetnem ezt a pontot. El akartam
érni, hogy a többi család is nyilvánosan Jack pártjára álljon.
Don elém tolt egy kupacot a tárgyalóasztalon álló irathalomból.
– És lassan kiderül, hogy a Penn pályaudvari per csak egy volt a sok
közül, amelyet Neeley vagy legalábbis a Sentry Group ellen indítottak. A
fedezeti alap ellen nyolc keresetet nyújtottak be az értékpapír- és
tőzsdefelügyelethez, néhányat már titokban elboronáltak, a többi még
függőben van. És a legértékesebb lelet: a Red Pin Capital is pert akasztott
a nyakába, hogy visszakövetelje a Sentry Groupba befektetett 72 millió
dolláros tőkéjét.
– Ez inkább a pénzügyi szektort villanyozná föl. – Ha a gyilkosság
indítékát keressük, a vállalatok közötti pénzháború nem hatol olyan
zsigeri rétegekbe, mint egy feleség haláláért vett bosszú. – A gazdagok
inkább perelnek, semmint lövöldöznek.
– Ja, de a legjobbat még nem is tudod: a Red Pin Capital alapítója,
Frederick Gruber ugyancsak egy Wall Street-i seggfej. Harvard-
diplomáján és East Hampton-i, óceánparti villáján kívül van egy felesége
is: Marnie Gruber. És ki nem találod, kivel bújt ágyba Malcolm Neeley...
– Hogy a fenébe tudtál ennyi idő alatt ennyi mindent kideríteni?
– Minden le van írva, feketén-fehéren – mondta, izgatottan kopogtatva
az asztal lapján. – Nézd csak meg a keresetlevelet. A per alapja az, hogy
Gruber a feleségében, egy tapasztalt, saját jogán elismert pénzügyi
szakemberben bízva fektetett be a Sentrybe. Gruber azt rója fel a
feleségének és Neeley-nek, hogy megtévesztették, eltitkolták előle-a
viszonyukat, és túldimenzionálták a Sentry teljesítményét, amikor az
túlterjeszkedett, és gyors tőkeinjekcióra szorult.
– Don, elképesztő vagy. Lehetetlen, hogy ez már az ügyészség
tudomására jutott volna. – Gruber belekeverése a Neeley-gyilkosságba
olyan húzás volt, amelyet némi kutakodással könnyen leleplezhetnek.
Lehet, hogy Marnie már kibékült a férjével. Grubernek simán lehetett
alibije. Abban a világban 72 millió dollár talán csak aprópénznek számít.
De az aznapi tárgyalásra ennél jobb bizonyítékot nem is találhattunk
volna. Alaposan meglepjük az ügyészséget, és mind a bírónak, mind a
sajtónak megmutatjuk, mi minden lehet még, amiről a rendőrségnek
sejtelme sincs.
– Örömömre szolgált – felelt Don, még egyet harapva az ebédjéből. –
Azt se felejtsd el kidomborítani, hogy van még két másik áldozat is, és
puszta feltételezés az ügyészség részéről, hogy Neeley volt a célpont.
– Róluk mit tudunk?
A Jack és a Neeley közötti viszony olyannyira uralta a sajtót, hogy a
másik két áldozatról szinte meg is feledkeztek. Clifton Hunter állítólag
munkanélküli portás volt, Tracy Frankel pedig részidős hallgató.
– Hunter 41 éves volt, de hatvannak is kinézett. Többször
letartóztatták, néhányszor el is ítélték, mindannyiszor apró-cseprő
kihágásokért: révület nyilvános helyen, bolti lopás, rengeteg
szabálysértés. Utolsó ismert címe Hoboken, három évvel ezelőttről.
– Szóval hajléktalan.
Kevéssé valószínű, hogy egy hajléktalan egy gyilkosság céltáblája
legyen, de mindössze azt volt fontos hangsúlyoznom, hogy a rendőrség
még csak meg sem kísérelte ellenőrizni, nem keveredett-e valami
fajsúlyosabb utcai összetűzésbe.
– Tehát marad Tracy Frankel – következtetett Don –, aki egyébiránt
meglehetősen érdekes. Az iskolai pályafutása mindössze egyetlen
szemeszterből állt a New York-i Egyetemen. Az a benyomásom, hogy csak
formaságból iratkozott be. Pár hónappal korábban elkapták a
Washington Square Parkban, amikor heroint próbált vásárolni egy
álruhás rendőrtől. Első bűntényesként elterelésen vett részt, és szerintem
csak azért kezdett egyetemre járni, hogy jobb képet mutasson. Aztán ki is
maradt, amint ejtették az ügyét.
– Ezt meg hogy a búbánatban tudtad kideríteni?
Az iskolai nyilvántartásokhoz mindig rettentő nehéz volt hozzáférni.
– Van egy rendkívül hálás exvédencem, aki az egyetemen dolgozik.
Ha büntetőtárgyalásra készültem volna, elfogadható bizonyítékokra
lett volna szükségem, de egy előzetes meghallgatáson bármivel
érvelhetek, amennyiben a kijelentéseim jóhiszeműségen alapulnak. És ez
előnyös volt. Tracy és Clifton éppen annyira lehetett a merénylet
célpontja, mint Malcolm Neeley.
 – Egyvalakit még esetleg felvehetnénk a listára – vetettem fel. –
Nevezetesen Max Neeley-t.
– A fiát?
– Todd bátyját. A Sentrynél dolgozik. A Hannigannel folytatott rövid
beszélgetésemből úgy sejtem, komoly gondok voltak vele. És ha a fedezeti
alapnak likviditási nehézségei támadtak...
– A fiú esetleg rá akarta tenni a kezét a családi vagyon maradékára –
fejezte be a gondolatot Don.
– Tudom, kissé merész ötlet.
– Korábban többször bevált az idegen elkövetőre kihegyezett teória.
Max Neeley-nek el kellett szenvednie az anyja öngyilkosságát, később
az öccse tömegmészárlását, majd az azt követő öngyilkosságát, most
pedig az apja megölését. Mi azonban készek voltunk felhasználni őt,
ahogy az érdekeink diktálták.
– Rendben, akkor egy kicsit még tovább ásunk Max múltjában.
Valaki kopogott az ajtón. Einer dugta be a fejét a tárgyalóba.
– A világért sem akarok zavarni, de elkezdtek gyülekezni a panaszosok.
Összetereltem őket a hallban, de gondolom, itt akarjátok fogadni őket.
Don a szemétbe hajította a hőtartó dobozt, és kezdte összepakolni az
aktákat, hogy megtisztítsa a terepet. Újabb embercsoportot készültünk
feláldozni Jack védelmének oltárán.

 Tizenegyedik fejezet

Alig ismertem meg Buckley-t, amikor a bíróság épülete előtt

megláttam tengerészkék ruhájában és szolid, lapos talpú cipőjében, ahogy
megígérte. Szénakazalszerű, vörösesszőke haját rendezett copfba fogta a
tarkóján. Kérésemre kíséret nélkül jött. Ha Charlotte is megjelenik, a bíró
azonnal faggatni kezdte volna, hajlandó-e és módjában áll-e továbbra is
Buckley gondját viselni, amíg Jack rács mögött a tárgyalásra vár, és abból
semmi jó nem sült volna ki. Nem csupán azért, mert Charlotte válasza
mindkét kérdésre igen lett volna, hanem maga Charlotte, mint jelenség
kétségkívül kihozta volna a sodrából a bírót.
Don már a folyosón várt egy padon, amikor William Amador bíró
tárgyalóterméhez értünk.
– Szépen hadrendbe állítottad a sereget – üdvözölt bennünket.
– Köszönöm.
Az én ötletem volt, hogy gyűjtsük össze a cégnél Jack panaszostársait
mint potenciális támogatókat. Megbeszélésünket követően Don a
bíróságra kísérte azokat, akik hajlandóak voltak részt venni a tárgyaláson,
míg én az utolsó percig a háttérben maradtam, hogy felkészüljek az
esetleges vitára.
– Apa hol van? – kérdezte Buckley, amikor beléptünk a
tárgyalóterembe.
Tágra nyílt szemmel pásztázta a tömeget.
– Majd akkor kísérik be, amikor az ő ügye következik. – Én is végeztem
a magam terepszemléjét. Legalább három riportert és tucatnyi Penn
pályaudvari panaszost számoltam össze. Donnak igaza volt: jókora tömeg
gyűlt össze. – Nem csak a mi tárgyalásunkat tűzték ki mára.
 Három rövid meghallgatást követően a vádat képviselő helyettes
államügyész, akit Amy Chandlernek néztem – úgy hat éve lehet a
tisztségében –, bejelentette az ügyünket, és a teremfelügyelő bekísérte
Jacket, bilincsben és narancssárga overallban. Földre szegett tekintettel,
hajlott háttal járt, szinte csoszogott. Előre figyelmeztettem Buckley-t,
lehet, hogy az apja elgyötörten nézhet majd ki – valóban az elgyötört szót
használtam –, a lány mégis megragadta és megszorította a kezem, ahogy
ott álltunk együtt Donnal.
– Apád erősebb, mint képzelnéd – súgtam oda neki, holott Jacket
igazából sosem láttám valami erősnek.
Elengedte a kezem, miután még utoljára én is megszorítottam az övét,
aztán elindultam, hogy helyet foglaljak az ügyvédnek kijelölt asztalnak
Jacket Don és közém ültették le.
– Jól vagy? – kérdeztem.
Csak vállat vont.
Mielőtt sor került az ügy további megvitatására, az államügyész
indítványozta, hogy Jacket tartsák őrizetben, és ne engedélyezzék a
szabadlábra helyezését. Ahogy az várható volt. Örültem, hogy Chandler
vezeti a vitát. Egyrészt az a tény, hogy Scott Temple nem tartotta
fontosnak személyesen megjelenni, azt jelentette, hogy az államügyész
meggyőződése szerint borítékolható a szabadlábra helyezés elutasítása.
Ugyanakkor Scott dörzsöltebb volt, mint Chandler, így nagyobb esélyem
volt az ügy új mederbe terelésére, ha Chandler ül a szemközti asztalnál.
– Különösen kegyetlen és veszélyes bűntettel állunk szemben – darálta
magas, monoton hangon. Nem véletlen, hogy Chandlert a vád
ismertetésére, és nem a főtárgyalásra rendelték ki. – A vádlott nem
pusztán egyetlen áldozat, a 62 éves Malcolm Neeley sérelmére követett el
előre megfontolt emberölést, hanem véletlenszerűen két másik személyt,
a 41 éves Clifton Huntert és a 20 éves Tracy Frankéit is meggyilkolta.
Hallottam, hogy Jack felszisszen az utolsó áldozat említésére.
Megfordult, és Buckley-ra sandított, mintha kettejüknek titkos, szavak
nélküli nyelve lett volna. Tracy Frankel mindössze néhány évvel volt
idősebb, mint Jack tulajdon lánya. Don Jackhez hajolt, és szólt neki, hogy
ne mutasson semmilyen reakciót, ám Jack szemlátomást meg volt
döbbenve.
– Bíró úr, azon túlmenően, hogy különösen véres és számító bűntettről
van szó, a vád konkrét bizonyítékokkal is alá tudja támasztani.
Videofelvétel bizonyítja, hogy a vádlott a tett helyszínének közelében
tartózkodott. A vádlott régóta forralt vérbosszút áldozata, Malcolm
Neeley ellen.
Félig fölemelkedtem a székről.
– Tiltakozom a vérbosszú szó használata ellen, bíró úr!
Amador bíró leintett.
– Ez nem büntetőtárgyalás, Ms. Randall. De az ügyvédnőnek igaza van,
Ms. Chandler: elég a kegyetlen, számító vérbosszú és hasonló
megfogalmazásokból. Szorítkozzon a tényekre, kérem.
Tiltakozásom csak a tárgyalóteremben jelen lévő jelentős számú
riporternek szólt. Nem hagyhattam, hogy az a benyomás alakuljon ki
bennük, elfogadjuk a lövöldözés indítékával kapcsolatos uralkodó nézetet.
– Megjegyzésemmel – reagált Chandler torkát köszörülve – az
indítékra kívántam rávilágítani. – Majd folytatta. Ismertette a tényt, hogy
Jack volt az egyik felperes a Malcolm Neeley ellen emberölés gyanújával
indított perben, amelyet alig egy hónappal a lövöldözés előtt ejtettek.
Természetesen nem tett említést a per alapjáról, ami emlékeztethette
volna Amador bírót, hogy Jack egészen tegnapig még közkedvelt figura
volt. – Ezenkívül bizonyítékunk van a vádlott megszállottságára.
Ismét tiltakozásra emelkedtem.
– Kérem, Chandler államügyész, szorítkozzon a tényekre – utasította
rendre a bíró.
– A rendőrség egy egész iratszekrényt foglalt le a vádlott lakásában,
tele Neeley-vel kapcsolatos anyagokkal. Valóban ritka egybeesés lenne, ha
a vádlott merő véletlenségből járt volna alig pár lépésre Neeley
kivégzésének, úgy értem, agyonlövésének helyszínétől. Tárgyi bizonyíték
is összefüggésbe hozza a vádlottat a bűntettel. – E helyütt nyilvánvalóan
jegyzetből olvasott fel, és maga is csak akkor szerzett tudomást a
tényekről. – A mészárlás helyszínének közvetlen közelében látták a
vádlottat egy piknikkosárral, amely a házának liftjében lévő biztonsági
kamera által rögzített felvétel tanúsága szerint még nála volt, amikor
kilépett a lakásából, ám a vádlott már a kosár nélkül tért haza. A vád
szerint a kosárban rejthette el a gyilkos fegyvert. És ami ennél is
fontosabb, a vizsgálat során lőpornyomokat találtak azon az ingen,
amelyet röviddel a gyilkosság után viselt.
Mellettem Jack halkan tiltakozni kezdett a fülembe.
– Mi? Ez csak tévedés lehet.
Megint Buckley-ra nézett. Hiba volt elhozni a lányt. Jacket jobban
aggasztotta, mit gondol a lánya, mint a saját szabadsága.
KÉSŐBB, írtam a jegyzetfüzetembe, miközben Chandler folytatta.
– Összefoglalva tehát, több áldozatot követelő gyilkosságról van szó,
szándékos emberölésről, erősen megalapozott gyanúval. A vád ezért a
fogvatartást és a szabadlábra helyezés elutasítását kérelmezi.
Chandler sablonos, rutinszerű megközelítése pontosan az volt, amit
reméltem. Most rajtam volt a sor.
– Tisztelt bíró úr, jó okom volt tiltakozni Ms. Chandler retorikája ellen.
Arra próbálja rávenni önt, hogy sztereotip módon értelmezze az esetet,
hogy önnel és valószínűleg a közvéleménnyel is elhitesse, már tudja, mi
áll az ügy mögött: valaki, akiben régóta gyűlt a harag, mígnem végül
fegyvert ragadva szerzett elégtételt a sérelmeiért. Ám Ms. Chandler
elsiklott néhány részlet fölött. Tulajdonképpen milyen tényleges
bizonyítékot mutatott be? Hogy védencemnek, Jack Harrisnek állítólag
volt indítéka? Semmi nem támasztotta alá, miért lett volna inkább Mr.
Neeley az elsődleges célpont, semmint a másik két áldozat. Független
vizsgálatunk mindössze egyetlen nap leforgása alatt felderítette, hogy Mr.
Hunter csavargó volt, Ms. Frankel pedig nemrégiben illegális
drogügyletbe keveredett. Legalább olyan valószínűséggel lehetett
bármelyikük a célpont, mint Malcolm Neeley.
Zúgolódást hallottam a karzat felől. Akárcsak a rendőrség, a riporterek
is kizárólag a Jack és Neeley között fennálló kapcsolatba kapaszkodtak
bele, és eszükbe sem jutott utánajárni a másik két áldozatnak.
– A helyettes államügyész a három áldozat egyike ellen indított pert
hangsúlyozza, miközben elfelejti megemlíteni, hogy védencem csak egy a
közel hatvan másik panaszos közül, akik kiskorú gyermeke elégtelen
felügyelete miatt beperelték Malcolm Neeley-t, miután a fiú három évvel
ezelőtt tizenhárom embert mészárolt le a Penn pályaudvaron. – A
mészárlás áldozatainak tárgyalóteremben tartózkodó családtagjai felé
mutattam, akik vagy felálltak, vagy integettek. – Ha kíváncsi az ő
beszámolóikra is, tisztelt bíró úr, az egyik panaszos, Mr. Jonathan Weilly
igazolhatja, hogy védencemhez hasonlóan tegnap reggel ő is a lövöldözés
közvetlen közelében tartózkodott, ugyanis a Chelsea-mólónál lévő
golfpályán gyakorolt, mielőtt munkába ment. Egy másik panaszos, Ms.
Lila Condon két háztömbnyivel keletre egy jógastúdióban edzett.
Többször is kértem az államügyészi hivatalt, bocsássa rendelkezésemre a
felvételt, amelyet a lövöldözés reggelén a térfigyelő kamera rögzített, hogy
igazolni tudjuk, védencem több háztömbnyire tartózkodott a
futballpályától a lövöldözés pillanatában. Ám a mai napig nem kaptam
kézhez semmilyen videofelvételt.
Enyhe túlzás volt, hogy többször is kértem, tekintve hogy csak
egyetlenegyszer szóltam Scott Temple-nek, akkor is nem hivatalosan,
előző este, telefonon. De Scott nem volt jelen, hogy kiigazítson.
– Ms. Randall, tartogassa mindezt a büntetőtárgyalásra. Mindazonáltal
értem, mire akar kilyukadni. Nem vakít el a puszta tény, hogy Jack Harris
a parton tartózkodott, sem a piknikkosár körüli fejtegetés. Rengetegen
megtalálják a módját a fegyver viselésének, anélkül hogy kimódolt
szállítóalkalmatosságokban próbálnák rejtegetni. De mi a helyzet a
lőpormaradvánnyal?
Na, most kezdte Jack malmára hajtani a vizet, hogy Chandler ilyen
lecsupaszítva adta elő a vád bizonyítékát.
– Több rendőrtiszt jelent meg Jack Harris otthonában kizárólag arra a
tényre hivatkozva, hogy védencem a lövöldözés helyszínének közelében
tartózkodott, mindössze néhány háztömbnyire a lakásától. Nincs
információm arról, hogy a rendőrtisztek az utóbbi időben hányszor
sütötték el a fegyverüket vagy fogták a kezükbe mások fegyvereit vagy
foglalkoztak olyan gyanúsítottakkal, akik előzőleg fegyvert lógtak a
kezükben. A rendőrtisztek magukkal vitték védencemet az őrsre is, ahol
számtalan személy vagy tárgy lehetett a szennyeződés forrása. Amint azt a
tisztelt bíró úr is tudja, a lőpormaradvány puszta érintkezéssel is könnyen
áttapad egyik felületről a másikra. Ha és amennyiben védencem inge
pozitívnak bizonyult a lőpormaradványteszt során, szaván fogva ez
ügyben Chandler államügyészt, az nem bizonyítja, hogy fegyvert használt
volna. Az ingére valószínűleg akkor kerülhetett lőpormaradvány, amikor
érintkezésbe került az otthonát alapos indok nélkül megszálló számos
rendőrtiszt valamelyikével, vagy pedig amikor a rendőrségi fogdában
tartották. Fontos megjegyeznem, hogy a kezén nem találtak lőpornyomot.
A valódi tárgyaláson az államügyész minden bizonnyal kész lett volna
egyenként beidézni az összes rendőrtisztet, hogy kizárják őket mint
lehetséges szennyeződésforrásokat. Pillanatnyilag azonban biztos voltam
benne, hogy Chandler semmivel sem tudja cáfolni az érvemet, miszerint a
lőpormaradvány-vizsgálatnak megvannak a maga korlátai.
– Az is kiderült – folytattam –, hogy Mr. Neeley jóval harciasabb
pereskedésben is részt vett, mint az a per, amelyet védencem és
panaszostársai viseltek ellene. – Többen összesúgtak, amikor belefogtam
a Sentry Group elleni csalási vádak ismertetésébe, a Neeley és egyik fő
befektetőjének felesége közötti viszonyra alapozva. – És nem ez volt az
egyetlen vitája a pénz körül. Még folytatjuk a nyomozást, de Neeley-nek a
saját családtagjaival is voltak pénzügyi természetű nézeteltérései.
Mindent összevetve, a vádnak valójában semmi bizonyítéka nincs. Sőt
Chandler helyettes államügyész még arra sem tért ki, ami a tisztelt bíró úr
számára a legfontosabb mérlegelési szempont lenne, nevezetesen hogy
védencemnél fennáll-e a szökés kockázata. Erre a válasz egyértelműen
nem. Mr. Harris özvegyember, egyedüli szülője egy tizenhat éves lánynak,
Buckley Harrisnek, akinek az édesanyját meggyilkolták a Penn
pályaudvaron. Sem ő, sem a lánya nem lakott még sehol máshol New
Yorkon kívül. Mr. Harris írással biztosítja a megélhetését. Egyedüli
jövedelemforrása a könyvekből befolyt szerzői jogdíj, amelyet csak akkor
kaphat meg, ha a kiadója tudja, hol tartózkodik. Nincs abban a
helyzetben, hogy megengedhesse magának a szökést.
Chandler felugrott a székéről.
– Bíró úr, tiltakozom az ilyen elitista érvelés ellen! Úgy gondolja, hogy
egy díjnyertes író kedvezőbb elbírálást érdemel, mint egy hétköznapi
munkásember?
– Ms. Chandler annyi túlzó kijelentést pufogtathat, amennyit akar, de
csak egyvalamiben van igaza, éspedig abban, hogy kegyetlenül elkövetett
bűntény történt, háromszoros gyilkosság, és mindössze egy nappal
ezelőtt. Amennyiben a vád eléri a szabadlábra helyezés elutasítását, New
York város törvényei szerint záros határidőn belül be kell nyújtania a
vádemelési javaslatot. Sürgetni fogja a nyomozást, ahogy már eddig is, és
ahogy más kiemelt ügyekben is láthattuk már.
– Bíró úr – vetette közbe Chandler –, más ügyekre hivatkozni nem
helyénvaló!
Talán nem, de Amador bíró bizonyára emlékezett, hogy alig egy éve a
körzeti államügyész rábeszélésére csupán az előzetes információk alapján
megtagadta egy vádlott szabadlábra helyezését. És csak a bebörtönzött
férfi brutális bántalmazása után találta meg az ügyészség az ártatlanságát
igazoló bizonyítékot.
– Inkább az nem helyénvaló, ha egy embert pusztán egy lángoló
szónoklat alapján fosztanak meg a szabadságától. És ha ez megtörténik,
tisztelt bíró úr, védencemnek nap nap után kell várakoznia, mire az ügye
napirendre kerül, miközben fogva tartása alatt durva körülményeket kell
elviselnie, a lányától elszakítva, aki az egyetlen, megmaradt szülőjét is
nélkülözve lenne kénytelen élni. – Emlékeztetni akartam a riportereket,
hogy Jack valós személy: özvegy és apa. – Ma az egyetlen mérlegelendő
az, tudunk-e bármilyen biztosítékot nyújtani önnek arra, hogy védencem
meg fog jelenni a büntetőtárgyaláson. Tudjuk, a vádak súlyosak, de
lehetetlen, hogy konkrét bizonyíték nélkül egyszerűen szétszakítsák ezt a
kétszemélyes családot. Védencem bármibe beleegyezik esetleges
aggodalmai eloszlatására, úgymint nyilatkozattételi tilalom,
útlevélbeszolgáltatás, házi őrizet.
– Elektronikus megfigyelés? – kérdezte a bíró.
– Természetesen – feleltem azonnal, kihasználva a lehetőséget.
Chandler újra szólásra emelkedett:
– Bíró úr, ez nevetséges! Háromszoros gyilkosság történt. Klasszikus
eset a szabadlábra helyezés elutasítására.
– És éppen ez a probléma, Ms. Chandler. Valaki úgy küldte ide magát,
hogy azt hitte, könnyű dolga lesz. Fel tud mutatni bármilyen bizonyítékot,
hogy Mr. Harrisnél fennáll a szökés kockázata huszonnégy órás,
megfigyelt házi őrizet mellett?
Chandler lapozni kezdte a papírjait, hiábavalóan.
– Pontosan így gondoltam én is. Mr. Harris, fogalmam sincs, bűnös-e
vagy sem, de tudomásom szerint az ártatlanság vélelme érvényes ebben
az országban, és nem örülök neki, hogy a vád ma ezt megkísérelte
figyelmen kívül hagyni. Nyugtalanít, hogy az ügyvédek szemlátomást több
érdemleges bizonyítékot tudnak felsorakoztatni, mint a vád képviselői.
Miközben a bíró felolvasta a szabadlábra helyezés feltételeit, magam is
alig hittem, amit hallok. Háromszoros gyilkossággal gyanúsítva Jack
hazamehetett.

Don szóbeli vállveregetésben részesített, miközben beléptünk a

bírósági épület liftjébe. Az utolsó pillanatban egy kéz megállította a
záródó ajtókat, és egy fiatalember lépett elénk az ajtónyílásba.
Ismerősnek tűnt, de hirtelen nem tudtam hová tenni.
– Szóval így akarja védeni az apám gyilkosát? – Ajkai közül a „gy” hang
ejtésekor kifröccsenő nyál az arcomon landolt. Miközben letöröltem a
kabátom ujjával, felismertem. Max Neeley volt az, hátrafésült,
hamvasszőke hajjal, pont ahogy a Sentry Goup honlapjára kitett
fényképen. – Nem tiporhat sárba csak így egy halottat! Be fogom perelni
magát becsületsértésért. Hagyja ki az alapot ebből az egészből! Ez az ő
hagyatéka, nem érti? A Sentry Group jelent mindent, ami megmaradt
nekem.
Bőszen nyomtam az ajtózáró gombot, mire megszólalt a riasztó.
– Fiam, nem ez a legmegfelelőbb hely – lépett közbe Don, gyengéden
megérintve Max vállát, de a fiú nyomban elhúzódott.
– Ne érjen hozzám! És ne merjen a fiának nevezni. Hogy képesek
maguk nyugodtan aludni éjszaka?
Hátralépett, mindannyian elnémultunk. Buckley a sarokba préselte
magát. Amikor megkérdeztem, jól van-e, csak bólintott, de szemlátomást
rettegett.
A liftből kilépve Don odasúgta nekem:
– Tulajdonképpen mit akart? Az apja örökségét védeni, vagy a pénzét?
Amikor beléptem a tárgyalóterembe, olyan sok lehetséges gyanúsított
volt a tarsolyomban, hogy nehezemre esett hitelt érdemlően tartani az
összes elméletemet. Max Neeley fölöttébb fölkeltette az érdeklődésemet.
Felhívtam Gary Hannigant, de csak a hangposta válaszolt.
– Reménykedem benne, hogy a Veselkában elköltött ebéd feljogosít
még egy szívességre. Említette, hogy Max Neeley volt barátnője nem
rajongott jövendőbeli apósáért. Meg tudná adni a nevét és a
telefonszámát?

Két nappal később tíz perccel korábban érkeztem a megbeszélt

találkozóra, az esernyőm még csöpögött a nyári zápor után. Amikor
beléptem a bejárati ajtón, Einer azonnal a váróteremben ülő nő felé intett
a fejével. A nő is korábban érkezett.
Miután Gary Hannigantől megkaptam Amanda Turner nevét,
rákerestem a Google-ban. Találtam róla néhány fényképet a Linkedln-
profiljában és az egyébként privát Facebook-oldalán. Jótékonysági
alapítványa volt East Hamptonban. Személyesen megismerve meglepően
mutatósnak hatott, olyasfajta szépségnek, akire nemigen számít az ember
a magazinok Photoshoppal retusált-oldalain kívül. Farmert viselt, de
divatos, testhez álló fazonút, magas sarkú szandállal és fényes, rózsaszín
selyemblúzzal. A párás, nedves idő dacára a haja olyan volt, mintha csak
az imént szárította volna be. A Bloomingdales előző tavaszi
divatkatalógusából tudtam, hogy az ölében pihenő táskán öt számjegyű
árcédula lóghatott.
Valószínűleg ő is megismert, mert amint meglátott, felpattant a
székről, és váltig köszönte, hogy időt szakítok rá, holott én
kezdeményeztem a találkozót.
Gary Hannigan szerint Amanda alig várta, hogy kiteregesse Malcolm
Neeley szennyesét. Reméltem, hogy számomra is tartogat valami új
fordulatot, például hogy Max mély ellenszenvvel viseltetett a saját apja
iránt. A legbarátságosabb mosolyommal fogadtam.
– Tetszik a táskája. Tods? Igazán csinos.

Amandát a megjelenése alapján kitartott nőnek képzelhettem volna,

akinek nincs más dolga, mint vásárolgatni és csinosnak maradni. A
viselkedésén viszont tükröződött a Linkedln-profiljában leírt képzettség
és tapasztalat: művészettörténeti végzettséget szerzett Sarah Lawrence
művészeti iskolájában, majd három évig dolgozott marketingesként a
legnagyobb kozmetikai gyártók számára. Leült velem szemben az irodám
sarkában lévő kerek asztalhoz, egyenes testtartással, keresztbe tett lábbal
és azzal a fajta nyitott testbeszéddel, amelyet a kommunikációs
tréningeken tanítanak, hogy az ember magabiztosságot és őszinteséget
közvetítsen a hallgatóságának.
– Ha jól tudom, ön párkapcsolatban élt Max Neeley-vel.
– Hellyel-közzel. De alapvetően igen. Néhány évig tényleg komoly volt
közöttünk a kapcsolat.
– Max tudja, hogy idejött?
– Dehogy, és remélem, önnek sem lesz oka rá, hogy említést tegyen
róla neki. Mindenesetre szeretnék segíteni.
– De mi célból? Max egyértelműen a tudtunkra adta, hogy nincsenek
ínyére az előzetes meghallgatáson felhozott érveink.
– Épphogy csak megkapargatták a felszínt. Malcolm nem volt jó
ember. Kegyetlen volt, és hatalmaskodó.
– Sajnálatos módon nem sokat segít az ügyfelemnek a tény, hogy az
áldozat egy seggfej volt.
– Hivatalosan talán nem, viszont ha az esküdtek jobban
szimpatizálnak az úgymond rossz fiúval, mint az áldozattal, akkor
nemigen akarják rács mögé dugni. Lépten-nyomon ilyen történetekről
lehet olvasni az újságban. Ott van például az a tyúk, aki levágta a pasija
nemi szervét, vagy azok a fajgyűlölők, akik megúszták, hogy kapucniban
gyerekeket gyilkoltak. Az egész nem más, mint népszerűségi verseny.
Igaza volt. Ha egyedül Malcolm Neeley halt volna meg a parton, úgy
ízekre szedem, hogy nem marad esküdt, aki sajnálta volna.
– Maga jó ügyvéd lenne.
– Manapság már nem túl jövedelmező üzlet, de köszönöm. – Az
irodám hirtelen mintha összezsugorodott volna, és észrevettem, milyen
maszatos az üvegasztal lapja. – Eleget tudok ahhoz, hogy rájöjjek, más
lehetséges gyanúsítottak felkutatásán fog fáradozni. Maxre való
tekintettel őszintén remélem, tartózkodni fog attól, hogy a Sentry Group
és Gruberék közötti vitát túlságosan felfújja.
 Frederick Gruber volt az a befektető, aki beperelte Neeley fedezeti
alapját arra hivatkozva, hogy a tulajdon felesége és Neeley szeretők, akik
megtévesztéssel vették rá a befektetésre. Gruber elsőrangú gyanúsított
lehetett volna, ám sajna el kellett vetnünk ezt az elméletet. Gruber
ugyanis multimilliomos volt, és a Sentry Groupba befektetett összeg
mindössze zsebpénz az egész vagyonához képest. És ami még ennél is
fontosabb: a Sentry ügyvédei bizonyítani tudták, hogy Gruberék nyitott
házasságban élnek, következésképpen a féltékenység aligha játszhatott
szerepet.
Nem láttam okát, hogy mindezt Amandával is megosszam.
– Max nem az ügyfelem, úgyhogy az ő lelki békéje nem az én gondom.
– Pont ezért ajánlottam fel, hogy elmondok Malcolmról mindent, amit
csak tudni akar. Más szeretői is voltak, és biztosra veszem, hogy
némelyikük férjezett. Frederick Gruber nem véletlenül követelte vissza a
pénzét. Malcolm ugyanis a valóságosnál nagyobbnak tüntette fel az alap
vagyonát. Korántsem volt olyan gazdag, mint amilyennek mutatta magát.
Éppen ezért akart Max kiválni, a maga lábára állni, és saját fedezeti alapot
létrehozni. De Malcolm akkora szemét volt, hogy nem adott Maxnek egy
centet sem kezdőtőkének. De még annyit sem adott neki, amennyi
fizetésként járt volna. Arra használta a pénzt, hogy Maxet a markában
tartsa.
– Az az érzésem, mintha mindez magát is személyesen érintené.
Amanda pár másodpercig csak bámult kifelé az iroda ablakán, majd
ismét hozzám fordult:
– Max szeret engem, de szakítottunk, mert az apja ráparancsolt, hogy
csak gazdag nőt vehet el. Azzal érvelt, hogy Max és Todd anyját
szerelemből vette el annak idején, és lám, mi lett belőle. Azt mondta
Maxnek, ha saját alapot akar, inkább keressen egy gazdag öreglányt vagy
egy nagylelkű apóst, akitől megszerezheti a kezdőtőkét.
– És maga most olyan férfiért küzd, aki mindezt a süket dumát bevette.
– Részben azért szeretem Maxet, mert azt hiszem, megértem őt.
Mintha az egész családja félt volna a szeretettől. Malcolm egy ócska alak
volt, de összeroppant, amikor a felesége öngyilkos lett. És a hírekben
nemigen említették, de Todd szerelmi bánat miatt volt olyan zavart a...
tudja, a Penn pályaudvari eset előtt. Fülig szerelmes volt egy lányba az
iskolából, aki még csak rá sem nézett. Todd szerint a lány egy idősebb
fiúval lógott sülve-főve. Aztán arról beszélt, azt tervezi, hogy szétválasztja
őket. Persze senki sem hitte, hogy pont az az ügyefogyott, egyszálbélű
Todd tudná kiszabadítani az elrabolt királylányt! És mit szűrhetett le
mindebből Malcolm és Max? Hogy a szerelem vette el az eszét.
Önkéntelenül is félrenéztem. Amanda úgy beszélt, mintha a
szerelemtől való félelem lenne a legszomorúbb dolog a világon.
– És mi történt Maxszel? – kérdeztem.
– Most, hogy Malcolm meghalt, Max magára talált. Jobban vezeti a
Sentry Groupot, mint az apja valaha. És rá fogja bírni Grubert, hogy vonja
vissza a feljelentését, és nála hagyja a pénzt. De ha maga bedobja Gruber
nevét egy gyilkossági ügyben, akkor a lehető legtávolabb fogja tartani
magát a Sentry Grouptól. Ha viszont Maxnek beindul az üzlet...
– ...akkor visszatérhet ahhoz a nőhöz, akit igazából szeret.
Amanda elmosolyodott.
– Pontosan ezért ajánlottam, hogy mindent elmondok, amit Malcolm
Neeley-ről tudni akar. Áll az alku?
Gyorsan kiötöltem valami homályos etikai okfejtést, miért nem tudok
semmilyen garanciát vállalni, de megígértem, hogy mérlegelni fogom a
kívánságát.
– Tudja, azt már elmondta, hogy Malcolm gyalázatos ember és
borzalmas apa, de arról nem ejtett szót, hogyan érzett Max az apja iránt.
Jól kijöttek egymással?
Egy pillanatra aggodalom ült ki Amanda arcára.
– Hallott róla, mi történt Princetonban, ugye?
– Csak a véleményére voltam kíváncsi.
A válaszomat úgy értelmezte, ahogy akarta.
– Részeg volt, és kijött a sodrából. Teljesen elvesztette a
realitásérzékét. Max szerette az apját, még ha az nem is érdemelte meg.
Amint Amanda elhagyta az irodámat, megnyomtam a telefonomon a
hívásgombot. Don azonnal felvette.
– Úgy tűnik, Maxnek komoly összetűzései voltak az apjával a pénz
miatt. Ki kell derítenünk, mennyit örököl Max, miután az apja pályán
kívülre került. – A telefonomon megjelent az emlékeztető, hogy ideje
indulnom. – Meg tudnád kérni Einert, járjon utána, hogy viselte magát
Max Princetonban? Mintha történt volna egy kis malőr.
Nem lett volna időm, hogy magam járjak utána. Jack aznap szabadult.







 Tizenkettedik fejezet

Két napba telt a rendőrségnek, hogy végre kijelöljön egy napot, amikor
átvizsgálják Jack lakását, és eldöntik, adottak-e a szabadon bocsátása
feltételei. Ott akartam lenni, hogy segítsek a gördülékeny ügymenetben.
Természetesen Charlotte is ragaszkodott hozzá, hogy Buckley-val együtt
„felügyelje az eljárást”, és még takarítókat is bérelt, hogy a rendőrségi
házkutatás után újra makulátlan rendet varázsoljanak.
Míg két férfi felszerelte a készülékeket, amelyek a Jack elektronikus
karperecéről érkező jeleket hivatottak rögzíteni, Charlotte az iPadjén
böngészett a blogoszférában, milyen visszhangja van Jack ügyének. Jack
letartóztatása óta Charlotte és én egész jól összecsiszolódtunk, habár
sosem maradtunk kettesben, Buckley nélkül, ami a beszélgetéseinknek
szűk keretet szabott.
– Kénytelen vagyok megadni neked a piros pontot, Randall – mondta
–, szinte minden lapban idéznek legalább egyvalakit, aki szerint a
rendőrség talán kissé elhamarkodta az ítéletet. A Daily News még azt is
megemlíti, hogy a női áldozat drogozás miatt ült, és talán ő is lehetett a
célpont, meg ilyenek. Még egy kis fényképet is közöltek. – Felém
fordította a tabletet. – Kicsit olyan, mint te fiatalkorodban, nem? Jó,
neurotikusabb, de mégis hasonlít.
Buckley felpattant a kanapéról, és magához ragadta az iPadet.
– Látni akarom.
Mindketten megnéztük Tracy Frankel arcképét, amely valószínűleg a
bűnügyi nyilvántartóból származott. Sötét haj, távol ülő szempár, szív
alakú arc. Hasonlóságunk ki is merült ennyiben.
– Őrült vagy – feleltem.
 – Te meg vak – vágott vissza Charlotte, miközben visszakísérte
Buckley-t a kanapéhoz. – De tudod, mit? Piszok nagy mágus vagy!
Malcolmot a fia megpróbálta valóságos szentnek beállítani, neked viszont
sikerült a visszájára fordítanod a történetet, és Jack most szabad.
Le akartam inteni, ne lovallja bele magát a reménykedésbe, de
Buckley-ra való tekintettel hagytam, hadd töltse be a szobát az
optimizmus.
– Asszonyom – szólította meg Charlotte-ot az egyik kirendelt
megbízott –, amikor elhagyja a lakást, a tabletet is magával viszi, ugye?
Ebben biztosnak kell lennünk.
– Hogyne, uram.
Szabadon engedésének egyik feltételeként Jack nem fogadhatott
látogatókat a lakásán, kivéve a lányát és az ügyvédjeit. A bíróság az
internethasználatot is megtiltotta, amit rendesen csak szexuális
bűnözőknél és más olyan őrizeteseknél rendelnek el, akiknél fennáll a
kockázata, hogy az internetet használják fel bűncselekmény elkövetésére.
De elhatároztam, hogy majd csak akkor kötözködöm, ha már előrébb
tartunk. A The New York Observer már így is firtatni kezdte, hogy vajon
egy gyilkossággal vádolt színes bőrűt is kiengedtek volna-e a
büntetőtárgyalás előtt, és el kellett ismernem, hogy nemigen.
– És a kislány tisztában van vele, hogy a feltételek rá is vonatkoznak,
ugye? Semmiféle okostelefon: Sony, Samsung, iPhone, B Phone, C
Phone... – nyilvánvaló volt, hogy ezt a viccet már századszorra süti el.
Buckley meglengette vadonatúj, kihajtható fedelű, alapfunkciós
mobilját, amelyet Charlotte vett neki két órával azelőtt.
– A kislány 1990-es évjáratú retró telefonja be-ve-tés-re kész! –
Charlotte megnyomott minden szótagot, mintha katonai indulót fújna.
Az a tény, hogy Verizon három teljes hetet kért a vezetékes telefon
beszerelésére, érthetővé teszi, miért nem volt az én lakásomban ilyesmi,
ahogy Harriséknél sem.
– Ne bámuld már azt a halott lányt! – szólt rá Charlotte Buckley-ra, és
kikapta a kezéből az iPadet. – Nem egészséges.
– Bocsi. Csak annyira... fiatal. Úgy értem, nem sokkal idősebb nálam.
Figyeljen, egyáltalán honnan fogják tudni, betartjuk-e az összes szabályt?
 Körülnéztem, hogy a technikusok hallótávolságon kívül vannak-e.
– Mert kamerát szerelnek fel az ajtóra, és joguk van a rajtaütésszerű
ellenőrzésre. Úgyhogy eszedbe ne jusson semmi trükk. Kibírod egy
darabig okostelefon nélkül.
– Jól van na, csak kíváncsi voltam.
A csengő hangjára felpattant a kanapéról, és kiszaladt az előszobába.
Jack azt a ruhát viselte, amelyet Einer tegnap este be dobott neki a
fogdába: khaki színű nadrágot és fehér pólót. Mind a kettő lötyögött rajta.
A bilincsén egy dzseki átvetve, a rendőrök jóvoltából. Buckley az apja köré
fonta a karját. Amikor a rendőrtiszt torkát köszörülve rám nézett,
gyengéden megpaskoltam a lány vállát, és elmagyaráztam neki, hogy
először Jacket kell elrendezni, csak utána tud apa és lánya végre
egymással foglalkozni.
– A teherliftet használták? – kérdeztem a három rendőrtiszt közül a
legidősebbet, akit vélhetően megbíztak az irányítással.
– A parancsnak megfelelően – erősítette meg.
Jack házának volt egy hátsó kijárata, a teherlift mellett, amelyhez csak
a lakóknak volt kulcsuk, és ahol nem volt kamera. Nem örültem volna, ha
a sajtó bármilyen kiszivárgott felvételt megjelentet az elgyötört,
megbilincselt Jackről.
Feltették az elektronikus karperecét, és ellenőrizték, hogy a jeladás
tökéletesen működik-e, miközben Jack bejárja a lakás minden
négyzetméterét, egészen az előszobáig, és hogy a monitor azonnal jelez-e,
ha netán Jack a lift vagy a lépcsőház felé indul.
Jack az egész eljárás alatt úgy mozgott, mint egy riadt macska, hajlott
háttal, mintha valaki bármikor grabancon ragadhatná, és visszahajíthatná
a ketrecbe a többi állat közé. Amikor a rendőrök végre elmentek,
Charlotte-ot is magukkal vitték. Charlotte még adott egy utolsó puszit
Jack arcára. Amint bezártam mögöttük az ajtót, Jack azonnal tíz centivel
magasabbnak tűnt.
Amíg Buckley és Jack ölelkeztek és együtt sírtak, én kinéztem az
ablakon, és egy nőt figyeltem, aki vagy tucatnyi kutyát terelgetett, volt
köztük a masztifftól a rat terrierig mindenféle. Az előzetes letartóztatás
igen bonyolult érzelmeket kavar. Nyilvánvalóan megkönnyebbülést hoz a
hazatérés miatt, ráadásul az ember hajlamos azt gondolni, hogy a
szabadlábra helyezés jó ómen a jövőre nézve. Ugyanakkor mélységes
szomorúsággal tölti el a gondolat, hogy ez a boldogság tiszavirág-életű. A
büntetőtárgyalás előtti várakozás már önmagában is olyan, mint egy
börtönbüntetés.
Jack megkönnyebbülésében apró kiáltást hallatott.
– Borzasztó, hogy nem vágyom másra, mint egy jó alapos fürdőre?
Meg arra, hogy együtt üldögéljek veled a kanapén, és pizzát együnk meg
filmet nézzünk?
Buckley a dohányzóasztalhoz szaladt, és felmutatott két DVD-t,
amelyeket már előre kikészített: a Dolgozó lányt és a Szellemirtókat.
– Gondolatolvasó vagyok! Már ki is készítettem a kedvenceidet!
– Remek! De mielőtt nekifogunk, hadd beszéljek meg Oliviával néhány
jogi ügyet.
Amikor kettesben maradtunk, Jack röviden megölelt. Meglepett,
mennyire természetesnek éreztem.
– Még mindig alig hiszem el. Azt gondoltam, sosem kerülök ki onnan.
Nem tudom, mire mentem volna nélküled.
Ahogy rám nézett, felidéződött bennem egy este az Arlene’s
Groceryben, amikor a hentesboltként és étkezdeként működő hely
átalakult élő zenés bárrá. Jackkel a színpad előtt táncoltunk. Az egyik
kedvenc együttesünk, a Spoiled Puppies játszott. Aznap este a
Dramarama Bármi lehet című számát is feldolgozták.
Önfeledten roptuk, míg az énekes „cukrot, gyémántot és pirulákat”
ígért. Jack karja csöpögött az izzadságtól, amikor átölelt, és együtt
ugráltunk a szilaj ritmusra.
És amikor a végső refrén következett, az együttes még egyszer
elismételte: „Csak gyere hozzám, gyere hozzám, gyere hozzááám!”
A fények felgyulladtak, a zenekar elhallgatott, és Jack féltérdre esett.
Alig hallottam, mit mond a viharos taps és a füttyögés közepette, ami
hátulról, a bárpulttól jött: Charlotte, Owen és pár kollégiumi barát
tombolt, azt hittem, a diplománkat jöttek ünnepelni. Aztán
megpillantottam a gyűrűt. És Jack szemében azt a tekintetet: vágyakozót,
esdeklőt, kitárulkozót. Abban a pillanatban elmondhatatlanul akart
engem, és azt gondoltam, mi is olyan párt alkotunk, amelynek a tagjai a
legjobbat hozzák ki egymásból, és egész hátralévő életükre együtt
maradnak. Én erősebbé tettem őt, ő pedig engem lágyabbá.
Leráztam magamról a régi emlékképet. Jacknek most is szüksége volt
rám, de különleges célra, és egyelőre letudtam a feladatomat azzal, hogy
sikerült elérnem a szabadlábra helyezését.
Úgy tettem, mintha az előzetes meghallgatáson nyújtott produkcióm
nem lett volna nagy kunszt.
Jack úgy fészkelte be magát a kanapéra, mintha az lett volna a világ
legkényelmesebb helye.
– Fogalmam sem volt a lőpormaradványról, amíg a helyettes
államügyész szóba nem hozta. Ezért vettek őrizetbe olyan váratlanul?
Bólintottam.
– A nyomozó nem szólt róla. Biztos tévedett a vizsgálat. Vagy talán a
rendőrség meghamisította az eredményt, vagy ilyesmi. Valóban elő
szokott fordulni?
Nem tudtam volna őszintén kiállni amellett, hogy a rendőrség sosem
manipulálná a bizonyítékot. Többször érveltem vele, mint ahányszor
valóban megtörténhetett, de hogy magam is elhittem-e? Nemigen.
Véletlen áttapadás persze megeshetett, de ez ismét csak szerencsétlen
egybeesés lett volna, és ha túl sok ilyennel számolunk, azzal túllépnénk az
ésszerű kétség határait.
– Jack, van róla elképzelésed, hogyan kerülhetett lőpor az ingedre?
Érintkezésbe kerültél bármi módon fegyverrel vagy valaki mással, aki
fegyvert használt?
Megdöbbenésemre a válasza igen volt. Jack már jóval Molly halála
előtt is gyűlölte a fegyvereket. Szemtanúja voltam, amikor életében
először fegyvert tartott a kezében. Az apám elvitt minket a birtokára. Jack
rémült volt, meg volt győződve róla, hogy a Roseberg lövészklub
történetében példátlan módon áldozata lesz egy elvétett lövésnek.
– Egy könyvemhez végeztem kutatást – mondta. – Elmentem egy
lőtérre, hogy megismerkedjek a fegyverkultúrával.
– A könyvet a Penn pályaudvarról írod?
– Nem szó szerint. Fiktív történet lesz.
 Annyit már leszűrtem magamnak Jack korábbi regényeiből, hogy mind
egy szálig Jack életének irodalmi feldolgozásai. Bemutatkozó regénye,
amelyet Molly támogatása mellett írt, egy fiatal párról szólt, amelynek nő
tagja betegesen hazudozik és sorozatosan hűtlenkedik. A második egy
olyan férfiról, aki apa lett, miután sikerült megbirkóznia a lelki
problémáival. A harmadik egy íróról, akinek a feleségén, a lányán és
leszbikus barátnőjén kívül semmilyen más érdemleges kapcsolata nincs.
Nem nehéz kitalálni a folytatást.
– Jack, ez fantasztikus! Ha meg tudjuk magyarázni a
lőpormaradványt, nem marad más nekik, csak a spekulálás. Miért nem
említetted az előzetes meghallgatás során tett vallomásodban?
– Nem is tudom. Valószínűleg még sokkos állapotban voltam. És nem
gondoltam rá, hogy jelentősége lehet. Tudniillik úgy egy hónapja
történhetett. És már arra sem emlékszem, pont az az ing volt-e rajtam.
– De lehet, hogy igen.
– Tényleg nem emlékszem. Mennyi ideig tapadhat meg az a cucc
valamin?
– A részleteket bízd csak rám.
Megkértem, írja föl nekem a lőtér nevét.
– És a könyvedből is egyértelműen kiderül, hogy kutatást végeztél ott?
– Az, amelyiken dolgozom, már majdnem kész. A fegyvertani kutatás a
következőhöz kellett.
– De készítettél jegyzeteket vagy ilyesmit?
– Nem, nem szoktam. Csak a fejemben élnek a részletek, amíg ki nem
kerekedik belőlük a történet. De beszéltem az ott dolgozókkal, és
mondtam nekik, hogy író vagyok, és a fegyverekről gyűjtök anyagot.
Biztosan emlékezni fognak.
Jack még mindig nem fogta fel, hogy az ügyészség nem fog csak úgy
készpénznek venni bármit, amit mond.
Amikor visszaadta a jegyzetfüzetemet, megkérdezte, felvettem-e már a
kapcsolatot Madeline-nel.
– Ha elmondja a rendőrségnek, hogy az ő ötlete volt ott és akkor
találkozni, azzal tisztázódik a véletlen egybeesés, hogy ma reggel
történetesen pont a sportpályánál jártam.
 Jack letartóztatása után levelet küldtem a nőnek Jack fiókjából, de
annyi minden történt az elmúlt napokban, hogy nem volt időm újra
bejelentkezni.
– Beszélni akartam erről veled, Jack. Talán nem csupán véletlen az az
egybeesés. Másoknak is lehet indítékuk arra, hogy Neeley-re utazzanak.
Ha valaki más holtan akarta látni Neeley-t, tökéletes palimadár lehettél
számára.
– Úgy érted, Madeline felültethetett?
Elmagyaráztam neki, hogy valaki más esetleg olvashatta a levélváltását
Madeline-nel, majd kihasználhatta a tervezett találkozásukról
megszerzett információt. Amikor Buckley először vetette fel ezt az ötletet
Jack letartóztatásának éjszakáján, még elég egyszerűnek tűnt. Ám most,
hogy hangosan taglaltam az elméletet, hirtelen megláttam a hibáit. Einer
már felvette a kapcsolatot a Gmaillel, hogy adják ki Jack bizalmas adatait.
Azóta, hogy Jack beszélt Charlotte-nak a gyepen látott nőről, kizárólag
Jack lakásának IP-címéről jelentkeztek be a fiókba, tehát nem jöhet
szóba, hogy bárki feltörte volna, hacsak nem Jack vezeték nélküli
hálózatát használta. És ami még ennél is lényegesebb, nemcsak azt kellett
tudniuk, hogy Jack arra jár aznap reggel, hanem azt is, hogy Neeley útja is
arra fog vezetni. Szóval az egész elképzelés túlontúl bonyolultnak tűnt.
Miután befejeztem hangos fejtegetésemet, Jack némán bámult rám.
Derengeni kezdett, hogy Jacknek most először volt alkalma rám figyelni a
letartóztatása óta. A rendőrőrs fogdájában, majd az előzetes
meghallgatáson pánikban volt, hiszen a feje fölött lebegett a bebörtönzés
veszélye. Most már nem a megmentőjeként tekintett rám. Megbántottnak
tűnt.
– Most keresztkérdéseket teszel fel? – szegezte nekem.
– Mi? Jaj, dehogy, Jack, csak az esetleges magyarázatokat akarom
végigzongorázni.
– Leszámítva, hogy önhatalmúlag vetetted el ezt a tézist. De nem
hiszed, hogy én tettem, ugye?
– Természetesen nem, de most már pontosan látom a fiókfeltörési
teória hiányosságait. És nekem arra is gondolnom kell, hogy fog megállni
ez az egész az ügyészség szempontjából nézve. Jack, a dolgozószobádban
egy egész iratszekrényt foglaltak le, amely telis-tele volt Malcolm Neeley-
ről gyűjtött anyagokkal! És láttam a böngészési előzményeidet is,
rengeteget kutakodtál Neeley-vel kapcsolatban. – Piszkosul ügyeltem rá,
nehogy faggassam Charlotte-ot és Buckley-t, mi lett Jack laptopjával. – A
rendőrségnek csak annyit mondtál, hogy a többi családdal együtt
indítottatok polgári pert, de a helyettes államügyész ezt olyan fényben
fogja feltüntetni, mintha megszállott lennél. Például miért fontos Neeley
vagyona?
– Polgári perről volt szó. Ebben jelentősége van az illető ázsiójának is.
Hát tudod, talán inkább a másik csapatban kellene játszanod, állandóan
kiforgatod a szavaimat.
– Nem, te forgatod ki.
Ténylegesen ezeket a szavakat mondtam ki: „Nem, te forgatod ki.”
Uralkodtam magamon, és vettem egy nagy levegőt. Tudtam, hogy kissé
nyers hangnemet ütöttem meg, de az egész párbeszéd arra emlékeztetett,
Jack mindig is ilyen érzékeny volt, rögtön úgy érezte, elutasítják. Amikor
az első irodalmi ügynök, akit megkeresett, lehúzta a könyvét, miszlikekre
tépte az elutasító levelet, és két hónapig egy büdös szót sem volt hajlandó
írni. Ami a legtöbb író számára a kaland része volt, azt Jack a
megaláztatás netovábbjaként élte meg.
Lépéseket hallottunk az előszobából. Buckley jelent meg az
ajtónyílásban, gyanakodva fürkészte az arcom.
– Minden rendben?
– Igen, semmi gond – felelt Jack. – Mindjárt jövök, csak ezt még
befejezzük.
Amikor ismét kettesben maradtunk, biztosítottam Jacket, hogy nem
vádolom semmivel.
– Az a feladatom, hogy a történetet a te szemszögedből tárjam fel, ami
azt jelenti, hogy olykor kemény kérdéseket kell feltennem.
– Akkor csak hallgass meg, jó? – kérte most már nyugodtabb hangon.
– Az akták többségükben olyan iratokat tartalmaznak, amelyeket az
ügyvédünk küldött meg minden panaszosnak. Ami pedig a többit illeti, a
Neeley-vel kapcsolatos kutatást, azt együtt csináltuk, Buckley meg én. A
terapeutája javasolta. Tudom, furcsán hangzik, de arra bátorítottak, hogy
ne titkoljam el előle a lövöldözéssel kapcsolatos információkat. Azt
tanácsolták, hogy mindent nyíltan kezeljek, osszam meg vele a teljes
igazságot. Molly halála komoly megrázkódtatás volt Buckley-nak.
– Nyilvánvalóan.
– Nem, a nyilvánvalón túl is. A merénylet reggelén havazott. Molly épp
egy Port Washington-i iskolában helyettesített, úgyhogy ingáznia kellett.
Buckley-val nagyon várták, hogy essen a hó, de az istennek sem akart.
Buckley-nak aznap nem akaródzott felkelni, betegnek tettette magát.
Csak a szokásos hülyeség, amivel sok gyerek próbálkozik telente. De
Molly addig-addig igyekezett Buckley-t kiimádkozni az ágyból, míg végül
lekéste volna a kora reggeli vonatot. Várt még húsz percet, hogy elérje a
következőt. Emlékszem, még tréfálkozott is, hogy az óráit ugyan nem
tudja rendesen megtartani, de legalább a kásáját meg tudja enni. – Jack
egy pillanatra belemerült az emlékeibe, aztán gyorsan visszatért a jelenbe.
– Mindenesetre amikor elmondtam Buckley-nak, hogy merénylet történt,
az volt az első reakciója, „bárcsak felkeltem volna”.
A nyelvemen volt, hogy egy gyerek nem hibáztathatja magát egy ilyen
szörnyűségért, de aztán eszembe jutott, hogy Don valami hasonlót
mondott nekem, amikor Owen autóbalesetével kapcsolatban én
hibáztattam saját magam.
– Jack, nagyon sajnálom.
– Szóval a lényeg az, hogy ezért gyűjtöttem össze azt a rengeteg aktát.
Gondolom, ha arra kerül a sor, megkérheted Buckley terapeutáját, hogy
magyarázza el...
– Rendben, értem. Ha arra kerülne a sor. Megértem, ha úgy érzed,
csak kínozlak az akadékoskodásommal, de egyvalamit még meg kell
kérdeznem. – Elmeséltem neki, hogy találkoztam a polgári peres
ügyvédjével, Gary Hannigannel. – Hannigan azt mondja, hogy amikor
tudomásodra jutott a per ejtése, tettél egy megjegyzést. Olyasmit, hogy a
karma egyszer biztos utoléri Neeley-t.
– Tényleg ilyet mondtam volna? Elképzelhető. Ugyan már, nem
állíthatják, hogy ez fenyegetésnek számít!
– Egyelőre senki sem állít semmit. De az egyik felperes is jelen volt, és
az illetőt nem köti az ügyvéd és ügyfele közötti titoktartás. Bármikor
elmehet a rendőrségre, vagy az ügyészség is megpróbálhatja vallomásra
bírni, ha úgy döntenek, hogy ki akarják kérdezni a panaszostársaidat.
– Jon Weillyvel épp Gary irodájában voltunk, amikor megtudtuk, hogy
ejtették a pert. Jon az előzetes meghallgatáson is ott volt.
Weilly nekem azt állította, nem emlékszik, hogy Jack bármi fenyegetőt
mondott volna Neeley-vel kapcsolatban. Így hát nem forszíroztam tovább,
reméltem, a rendőrség sem fogja.
– Csak arra kérlek, találd meg Madeline-t – mondta Jack. – Ha
igazolni tudja, miért voltam a futballpályán, talán véget vethetünk az
egésznek egyszer s mindenkorra.
Nem tudtam a szemébe nézni, amikor megígértem, mindent
megteszek, hogy megtaláljam Madeline-t. Nemigen volt esély arra, hogy
az egésznek véget vessünk egyszer s mindenkorra.








 Tizenharmadik fejezet

Másnap délután három új tanúval egészítettem ki az aktát, mégpedig a

West Side-i lőtér alkalmazottaival, akik tanúsíthatják, hogy az elmúlt
hónapban Jack a telephelyükön járt a fegyverrajongók tanulmányozása
céljából. Látogatásom során meggyőződhettem róla, hogy nincs
semmilyen kamerafelvételük, amelyen Jack a lőpormaradvány-
vizsgálatnak alávetetthez hasonlón kívül másmilyen inget viselt volna.
Bármi, amit legalábbis lehetetlen megcáfolni, az elég az ésszerű
kételkedéshez, legalábbis az én szabálykönyvem szerint.
Mellesleg mielőtt a lőtérre indultam volna, még gyorsan felhívtam a
hagyatéki bíróság tisztviselőjét, aki végre némi hírrel szolgált. Max Neeley
hamarosan feltételek nélkül jut hozzá a családi vagyonhoz. Alig ötven
órával az apja halála után Max ügyvédje elindította a hagyatéki eljárást
Malcolm végakarata szerint. Malcolm kétszázezer dollárt hagyott a
Princetoni Egyetemre, ötvenezret a Stinson Akadémiára, a vagyona
fennmaradó részét pedig Maxre.
Épp befejeztem az interjúval kapcsolatos feljegyzéseimet, amikor Einer
kopogtatott az irodám ajtaján, és egy darab papírt nyomott a kezembe.
– Kiderítettem, mi történt Princetonban.
A Daily Princetonian honlapjáról kinyomtatott rövid újságcikk 2010.
május 2-i volt:

„A kari hallgatók fegyelmi bizottságának döntése értelmében

nem indul fegyelmi eljárás a végzős hallgató ellen, akinek a
szobatársa azt állította, hogy nem érzi magát biztonságban, mert
nevezett hallgató fenyegető kijelentéseket tett. A benyújtott panasz
 szerint a hallgató egy éjjel többször azt kiabálta, esküszik, hogy
meg fogja ölni a saját apját álmában."
A bizottság nyílt meghallgatás során mindkét hallgató
tanúvallomását felvette, majd bejelentette, hogy bár a bepanaszolt
hallgató világos és megcáfolhatatlan módon megsértette az
egyetemi kollégium házirendjét, a fegyelmi eljárás indokolatlan
volna. A bizottság határozatában enyhítő körülményként említették
a módosult tudatállapotot, a hallgató édesanyjának előző ősszel
történt öngyilkosságát, valamint az eset elszigetelt voltát. A
panaszos hallgató azt nyilatkozta a Princetoniannek, hogy nem
tervezi a fellebbezést, és az esetet csak a biztonság kedvéért
jelentette be.

Noha a cikk nem említett neveket, Einernek sikerült rávennie valakit a

kollégium adminisztrációs irodájában, hogy „nem hivatalosan
megerősítse”, Max Neeley volt a szóban forgó végzős hallgató.
Elképzeltem, ahogy Max fegyverrel a kezében áll az apja ágya mellett.
Lehet, hogy jobb ötlete támadt az azóta eltelt néhány év alatt?
Csörgött a közvetlen városi vonalam. Felismertem a számot, a körzeti
államügyészi hivatalból telefonáltak. Scott Temple még arra sem vette a
fáradságot, hogy bemutatkozzon.
– Tudtam, hogy saját kézbe kellett volna vennem az előzetes
meghallgatást.
Most először beszéltünk, amióta Amador bíró meghozta meglepetést
okozó ítéletét.
– Akár büszke is lehetnék magamra, de azt hiszem, Amador
egyszerűen csak fellázadt Amy Chandler bántó magasságú hangja ellen.
Egy oktávval lejjebb kellene szállítania magát.
– Találkozóm volt egy családon belüli erőszak elleni akciócsoporttal,
különben elmentem volna személyesen. Olivia, maga miatt meg kellett
bánnom, hogy ütlegelt nőknek segítek. Ami hivatalosan is rossz emberré
tesz.
– Maga igazán vicces ember, Scott Temple. És őszintén szólva meglep,
hogy nem háborodott fel sokkal jobban. Chandler elmondta magának, mi
volt a bíró záró szava a meghallgatáson? Lényegében kiosztotta a sajtót,
mondván: fiúk, maguk kissé túllőttek a célon.
– Szóval a média per pillanat a maga oldalán áll? Maga is tudja, milyen
csélcsap a sajtó. Ahogy éppen a szél fúj. És kérem, ne idézzen később, de
egy Harris-féle fickótól, aki ráadásul házi őrizetben van, aligha fogok
álmatlanul forgolódni éjszaka.
– Pedig háromszoros gyilkossággal vádolja őt.
– Igen, de az, akit holtan akart látni, nincs többé. Ha járulékos kárként
nem oltotta volna ki két másik ember életét is, tartanék tőle, hogy az
esküdtszék akár a törvénnyel is szembeszállva hozna döntést. Ám mivel
Neeley már nincs az élők sorában, Harris nemigen fog senkinek ártani a
büntetőtárgyalásig, és a nyomkövető karperec elég jó garancia arra, hogy
megjelenik, amikor eljön az ideje. Mellesleg gratulálok a nyilatkozattételi
tilalom ötletének elhintéséért.
Csak mosolyogtam a bajszom alatt. Szó szerint enyém volt az utolsó
szó az előzetes meghallgatáson, mielőtt Amador bíró elrendelte a
nyilatkozattételi tilalmat. Temple pedig nem volt ott, hogy ellenvetéssel
élhessen.
– Megkapta a kérvényemet a bizonyítékok kiadásával kapcsolatban?
– Épp emiatt hívom. Kikérte a térfigyelő kamera felvételét a Battery
Park és a Chelsea-móló közötti egész partszakaszról a lövöldözés napjára
és az azt megelőző teljes hónapra?
– Úgy van.
A büntetőügyeket övező legnagyobb tévhitek egyike, hogy a vádnak
minden bizonyítékot a védőügyvéd rendelkezésére kell bocsátania. Ezt a
nem létező szabályt Don „Vinny bácsikám törvényének” szokta nevezni.
Valójában a vádnak jogában áll homályban tartani az információkat a
tárgyalás napjáig, kivéve a vádlott ártatlansága mellett szóló anyagokat.
Megtarthatja magának azt, ami fáj nekünk, amennyiben kiadja azt, ami
érdemben segít.
– A teljes havi videofelvétel Harris ártatlanságát igazolná? – kérdezte
Scott nyilvánvaló szkepticizmussal.
– Fogadna az ellenkezőjére anélkül, hogy megnézte volna?
Ami a vádnak jelentéktelennek tűnik, az valóságos aranybánya lehet a
védelemnek.
– Meglátom, mit tehetek – mondta végül Scott. – Ja, mellesleg
Chandler szerint maga úgy állított be minket, mintha csak húznánk az
időt.
– Magának is megvan a dolga, nekem is. Mindenesetre Amador bíró
nem díjazná, ha nem kapnám meg a felvételt.
– Csak az idejét fecsérli.
Habár legbelső ösztönöm mást súgott, megpróbáltam őszintén beszélni
Scott-tal.
– Tudom, rosszul fest a lőpornyomvizsgálat eredménye, de csak az
ingén volt maradvány. Ha volt elég esze ahhoz, hogy kezet mosson, akkor
akár át is öltözhetett volna. Ha leülnénk, és megbeszélnénk...
– Olivia, csak azért hívtam fel, mert tisztelem magát. Ám ezúttal rossz
lóra tett. Kínos az ügy. Kérdezősködtem amúgy, miután behívatott az
őrsre, és Jacqueline Meyersszel is beszéltem a kábítószerosztályról. –
Rémlett a neve a jogi tanulmányaimból. – Azt mondta, maga és Harris
jegyben jártak.
Nem láttam okát, hogy tagadjam az igazságot.
– Ha kételyei volnának, már utánajártam, fennáll-e etikai
összeférhetetlenség. És ha még azt is fontolgatja, hogy kigolyózzon a
védelemből...
– Jézusom, álljon le, Olivia! Nem ez a célom. Mindössze arra akartam
utalni, hogy nézzen magába, miért olyan biztos ennek a fickónak az
ártatlanságában.
– Scott, ismerem őt. Nem lehet ő a tettes.
– Ugyan, lehet, hogy húsz évvel ezelőtt ismerte. – Nem szóltam közbe.
– Csak azt kérem, hogy próbálja meg tárgyilagosan szemlélni a
bizonyítékokat, rendben? Az az érzésem, előbb-utóbb vádalkuról fogunk
beszélgetni.
Miután letettük a telefont, megint behunytam a szemem, és
végiggondoltam mindent, amit Jack ügyéről tudtam. Az a nyavalyás
lőpormaradvány! Voltak tanúim, akik igazolhatták, hogy Jack a lőtéren
járt, de az egy hónappal a lövöldözés előtt történt, és nem tudtam
bizonyítani, hogy kutatni ment, nem pedig a célba lövést gyakorolni. És
láttam Jack szekrényét, rengeteg inge volt. Annak idején sosem vett volna
fel egy inget kétszer, mosatlanul.
Nem véletlenül hívtam Scottot Jack letartóztatása után. Megbíztam
benne.
Idegesen tologattam a számítógép egerét, míg végül megjelent a
Paperfree honlapjának bejelentkezési oldala. Kikerestem a jegyzeteimből
Madeline e-mail-címét: mlh87@paperfree.com.
Korábban már mentettem Jack szokásos jelszavát a memóriába:
jack<3smollybuckley.
„A felhasználónév vagy a jelszó hibás.”
Mégis mire számítottam?
Az a tény, hogy megkíséreltem „Madeline fiókját Jack egyenjelszavával
megnyitni, rámutatott, hogy Scottnak csak sikerült bogarat ültetnie a
fülembe. Akárcsak Ross Connornak: „Szemtől szembe őszintének,
figyelmesnek tűnik... De megvan a sötét oldala is.”
Hirtelen eljutottam mind közül a legegyszerűbb magyarázathoz: talán
Jack lőportesztje azért lett pozitív, mert ő ölt meg három embert, pár
órával az őrizetbe vétele előtt.

Bélelt boríték várt az asztalomon, jó öt centi vastag. Futár hozta. A

címkén feladóként Gary Hannigannek, a Penn pályaudvar ügyében
indított polgári per ügyvédjének a neve állt.
A borítékban egy spirállal összefűzött másolat volt Malcolm Neeley
Hannigan által felvett tanúvallomásának jegyzőkönyvéről. Az ügy nem
jutott arra a fokra, hogy Neeley ügyvédjei meghallgatták volna a
felpereseket, így nem kellett aggódnom amiatt, hogy írásos nyomát
találom bárminek, amit Jack mondott volna. De meg kellett győződnöm
arról is, hogy Neeley tanúvallomása sem tartalmaz semmit, ami
bármilyen személyes összeütközésre utalna Jackkel.
A jegyzőkönyv első húsz oldalából kiviláglott, hogy Hannigan a „Mit
evett reggelire?” típusú kérdésfeltevés híve volt. Egyes ügyvédek,
Hannigant is nyilván beleértve, úgy vélték, ha szokatlan kérdésekkel
szembesítik a tanút, akkor a beszélgetés olyan irányt is vehet, amire
eredetileg nem is gondoltak volna. Én azonban, büntetőjogi ügyvéd lévén,
nem engedhettem meg magamnak a luxust ilyen elkalandozó társalgásra.
Kizárólag az esküdtszék előtt volt módom a tanúk kikérdezésére, vagyis
minden lehetséges válaszra előre fel kellett készülnöm.
A tanúvallomás során felvetett témák némelyike magától értetődő volt,
például hogy mit gondolt Neeley fia egyre kiszámíthatatlanabb
viselkedéséről és társadalmi elszigeteltségéről, miért nem hallgatott a
tanácsokra, miszerint a fiát kezeltetnie kellene, miért vásárolt Toddnak
fegyvert, és miért bátorította, hogy kedvtelésből megtanuljon lőni.
Ugyanakkor Hannigan kiegészítendő kérdéseket is feltett Neeley-nek a
munkájával kapcsolatban, mellesleg be-beszúrt néhány kérdést, hogyan
tudott apaként gondoskodni Toddról és a bátyjáról, Maxről, miközben
sikeresen építgette fedezeti alapját. Jóllehet a kérdések általánosnak,
kötetlennek tűntek, rendkívül hatékonynak bizonyult ez a stratégia.
Neeley-t felkészítették ugyan az ügyvédjei, hogy a kiszámítható
kérdésekre előre betanult, irányított válaszokat adjon, ám amikor
lehetősége nyílt eltérni a forgatókönyvtől, és szabadon beszélhetett
pénzügyi és apai ténykedéseiről, döbbenetes kép bontakozott ki róla.
Szülőként egy önző, szemét alak volt.
Átfutottam azt a részt, amikor Neeley elmesélte, hogy tört rá bejelentés
nélkül a házvezetőnőre a lakásán, nyomában az ifjú Maxszel, akit így
akart megtanítani arra, hogy tisztelje a gazdagságot, amelybe
beleszületett. Neeley valószínűleg figyelmeztető pillantásokat kaphatott
az ügyvédjétől, hogy a hallgatóságban talán nem mindenkit nyűgöz le
szülői nagyszerűségéről szóló története. Amikor az elbeszélés végére ért,
azonnal hagyományosabb módozatait kezdte sorolni, hogyan igyekezett a
fiaival minél többet foglalkozni. Átlapoztam, amikor Neeley egy
konvencionális középosztálybeli apuka képében tetszelegve sorol fel olyan
tevékenységeket, mint horgászat egy pennsylvaniai kempingben,
golfleckék egy connecticuti golfklubban, érmegyűjtés, a focilabda csavart
rúgásának elsajátítása, karibi búvárkodás a tavaszi szünetben.
Megtorpantam, és visszalapoztam, remélve, hogy amit az imént olvastam,
az múló látomás.
– Jaj, nem, nem, nem!
Buckley mobilját tárcsáztam, a lány azonnal felvette.
 – Szia, Olivia! Adjam apát?
– Nem, csak tőled akarok valamit gyorsan megkérdezni. A polgári
peres aktákban, amiket apukád gyűjtött, van vajon egy példány Neeley
tanúvallomásának jegyzőkönyvéből?
– Tanúvallomás?
– Amikor Neeley eskü alatt válaszolt a családokat képviselő ügyvéd,
Gary Hannigan kérdéseire.
– Persze, biztos meglesz. Az ügyvéd elküldött nekünk mindent, amit
fontosnak ítélt. Azt hiszem, úgy nevezte, ügyfélközpontú védelem, vagy
valami ilyesmi. Mindenesetre mi mindent betettünk az iratszekrénybe.
Helyes, a dokumentumokkal teli iratszekrénybe, amelynek Jack, saját
elmondása szerint, nem sok figyelmet szentelt.
Miután letettem a telefont, még egyszer belenéztem az asztalomon
fekvő jegyzőkönyvbe.

V: Minden szerdán reggel találkoztam Todd-dal az irodám melletti

parkban, hogy gyakoroljuk a labdapasszolást. Reggel hét órakor,
óraműpontossággal. Akármilyen elfoglalt voltam, mindig szakítottam rá
időt.
K: Nem gondolja, hogy kissé merev időbeosztáshoz kötötte a Todd-dal
közösen űzött hobbijukat?
V: Toddnak jót tett a rendszeresség. És a foci volt az egyetlen sportág,
amely iránt bármi érdeklődést mutatott.
K: Úgy érti, a lövészeten kívül.
V: A fizikai sportokra gondoltam. Todd azt mondta, szeretne az
iskolában olyan jól játszani, mint én meg a bátyja. Tudtam, hogy Todd
nem elég ügyes, erős és gyors a csapatjátékhoz, de azért szívesen rúgta a
bőrt. Én meg szívesen tanítottam. Talán azok voltak a legvidámabb együtt
töltött perceink. Azóta is mindig kimegyek a pályára szerda reggelente,
csak hogy tartsam az időbeosztást. Hogy elidőzzek ott, és a szeretett
fiamra emlékezzek. Magam is áldozattá váltam azon a napon. Tudom, a
maga ügyfelei sosem fogják ezt elfogadni, de én is elveszítettem a fiamat,
akárcsak ők a saját családtagjukat.
K: Kérem, most beszéljen a fia iskolaváltásáról, amikor a duttoni
iskolából átment a Stinson Akadémiára.

Az már az ötödik iskola volt, ahová Todd hét év leforgása alatt járt, de
nem ez keltette föl az érdeklődésemet. Gurulós székemmel áttoltam
magam a kisasztalhoz, ahol a számítógépemet tartottam, és
megmozgattam az egeret, hogy aktiváljam a képernyőt. A böngésző
keresőablakába beírtam a „Sentry Goup” kifejezést, megnyomtam az
entert, aztán a térkép funkcióra kattintottam.
Malcolm Neeley-t egy szerdai napon, kb. 7.09-kor lőtték le a
futballpályán, mindössze hét háztömbnyire attól az épülettől, amelynek
tizenkilencedik és huszadik emeletét az ő fedezeti alapja foglalta el. És
valahol abban a négy iratszekrényben, amelyet a rendőrség Jack lakásán
lefoglalt, egy darab papír lapult, amely bizonyítja, hogy Jack pontosan
tudta, hol fog tartózkodni abban az időpontban az az ember, akit a
felesége haláláért okolt.
Cédulát ragasztottam arra az oldalra, ahol félbehagytam az olvasást,
majd becsuktam a jegyzőkönyvet, és a szoba másik sarkába hajítottam.

Jack nyitott ajtót bő, Columbia University feliratú pólóban és rövid
szárú terepnadrágban. A haja nedves volt, az arca borotválatlan. Jól
nézett ki, kipihent és egészséges benyomást keltett, teljesen kicserélődött
az alatt az egy nap alatt, amíg nem láttam. Még az illata is jó volt.
Felidéztem, mennyire szerettem éjjelente a hóna alá bújni. Pont befértem,
és Jack mindig szappan- és cédrusillatú volt.
– Szia, ha tudom, hogy jössz, átöltöztem volna. És rendet tettem volna
a lakásban.
Ami neki már rendetlenségnek számított, az számomra még bőven
rendnek tűnt.
– Semmi baj – feleltem egy mosoly kíséretében. – Az én hibám, hogy
bejelentés nélkül jöttem.
– Gondolom, sejtetted, hogy itt találsz – mondta a nyomkövető
karperecre mutatva. – Minden rendben? Nem gondolta meg magát a
bíró, ugye?
– Dehogy, természetesen nem.
 Mindössze ennyit tudtam kinyögni megerősítésképpen.
Miután leültünk a nappaliban, megkérdeztem, Buckley is otthon van-e,
de elment moziba a barátaival.
– Biztos, hogy minden rendben, Olivia? Kicsit megijesztesz.
– Ne haragudj, nincs semmi baj. Csak beszélnem kell veled pár
múltbeli dologról, amit bizonyára már igyekeztél eltemetni magadban.
Még nem beszéltünk róla, mert... Nos, egyáltalán nem is beszéltünk. De
tudok róla, hogy egy évig kezelés alatt álltál. – Kínosan kerültem, hogy
egy szóval is említsem a szakításunkat, Owen halálát vagy a kórházi
ápolást. A kezem elindult Jack térde leié, de aztán megállt félúton. –
Charlotte végül mindent elmondott, miután egy álló hónapig üldöztem
telefonon.
– Olivia, arról senkivel nem akarok beszélni. Az már a múlté.
Borzalmas volt, de túl vagyok rajta.
Kudarcba fulladt jegyességünk óta egy árva szót sem beszéltünk
egymással, és most is mindössze annyit volt hajlandó kimondani, hogy
„borzalmas volt”.
– Idefigyelj, muszáj beszélned róla. Az ügyészség úgyis utána fog járni,
ha eddig nem tette volna.
Jack az ölében összekulcsolt kezét bámulta.
– Nem akarok beszélni arról az éjszakáról. Ha akkor épp tőled vártam
volna, hogy átsegíts a válságon, hazamentem volna.
Olyan megkönnyebbültnek látszott, amikor meglátott az őrsön! Most
meg olyan hangnemben társalogtunk, mintha hosszú évek után merő
véletlenségből botlottunk volna egymásba egy kávéházban.
– De mindketten tudjuk, nem csupán annyi történt, hogy egyszerűen
nem jöttél haza. És tudnom kell, mi történt még. Hol voltál?
Amikor rám emelte a tekintetét, egy pillanatra megbántottság
tükröződött benne.
– Jack, a kórházzal kapcsolatban... Tudnom kellene a nevét.
Végül beadta a derekát, és elmesélte, hogy egy évet töltött
Connecticutban a Silver Oaks pszichiátriai központban. Felírtam a nevét a
jegyzetfüzetembe.
– A diagnózis szerint pszichotikus zavartól szenvedtem. Ami átmeneti
tudatzavart jelent...
– Tudom, mit jelent.
Két évvel azelőtt egy erőszakos bűncselekménynél ezt használtam
hivatkozási alapként az elkövető beszámíthatatlanságának
alátámasztására. Az átmeneti pszichózis egyik lehetséges kiváltója a
szélsőséges stressz vagy valamilyen érzelmi trauma, például egy testvér
elvesztése. Vagy talán a házastárs meggyilkolásáért felelős személy ellen
indított per ejtése.
A pszichózis tünete sokféle viselkedés lehet a súlyos depressziótól
egészen a szélsőséges dührohamig. Olykor ez a kettő váltakozik.
Megkérdeztem, neki milyen tünetei voltak.
– Gyakorlatilag magatehetetlen voltam. Szinte teljesen katatóniás az
első hónapban. Meg sem bírtam mozdulni, nem ettem, nem ittam.
– Indulatkitörés?
Elképzeltem, amikor Jack kinyitja a per elutasításáról szóló levelet lent
a lépcsőházban.
– Tulajdonképpen megszűntem létezni egy évre – felelte a fejét rázva.
– Egyedül Charlotte tudott a hollétemről. Meglep, hogy hajlandó volt
neked elárulni. Mindenki más azt hitte, alkotói szabadságra mentem
Wyomingba, hogy végre ötről a hatra jussak azzal a regénnyel, amivel
addig csak piszmogtam. Amikor kikerültem a kórházból, mindent újra
kellett kezdenem. Sokat segített, hogy megismertem Mollyt, aztán
Buckley születése mindent megváltoztatott.
– Jack, sosem volt alkalmam elmondani, de borzasztóan sajnálom... az
egészet. Gyáva voltam és kegyetlen. Ez már önmagában is iszonyú. De
ami Owent illeti... – a nyelvembe haraptam, mert fogalmam sem volt,
hogy is folytassam a mondatot.
Még ennyi év elteltével sem tudtam, valójában mennyit tudott Jack
Owen haláláról.
– Olivia, sosem hibáztattalak miatta. Istenem, folyton azt beszélted be
magadnak, hogy rossz ember vagy, én meg egy szent. Soká tartott, mire
rájöttem, de most már tudom, valósággal megfojtottalak. Minduntalan
másnak akartalak látni, mint amilyen igazából voltál. És lehetetlenné
tettem, hogy elhagyj.
 – Ez még nem ment fel az alól, amit tettem veled...
– Tudni akarod, kit hibáztatok Owen balesetéért? Saját magamat. A
szent Jacket, ahogy annak idején nevezni szoktál. Végtére is én hívtam el
Owent, miután... Szóval azok után, ami a lakásban történt.
Mind a ketten kínosan próbáltuk kerülni, hogy nevén nevezzük a
gyereket. Csúffá tettem valamit, ami szép és jó volt. Én voltam a hunyó.
Mindig is én. De nem baj, rajta, gyűlölj!
Ám ehelyett Jack magát okolta.
– Én kezdtem el egyik kört a másik után rendelni. Ha bárki hibás,
akkor az csak én lehetek.
Már megint belekezdett a régi játszmába: ha én elkövettem valami
csúnyát, Jack megpróbált szemet hunyni fölötte. Ez alkalommal tényleg
megérintettem Jacket, de ő elhúzódott.
– Tényleg utálok erről beszélni. Az mondtad, a kórházra vagy kíváncsi,
a per miatt.
Hanyagul a jegyzetfüzetemre ejtettem a tollam. Ideje volt visszatérni a
munkához.
– Tehát egy évet töltöttél a kórházban. Ki volt az orvosod?
– Volt vagy fél tucat.
– Melyik ismert a legjobban?
– A fő kezelőorvosom dr. Scheppard, Robin Scheppard volt.
– Még ott dolgozik a pasas?
– Nő. De fogalmam sincs. Szerintem akkoriban alig negyvenéves
lehetett. Nem tudom, a Silver Oaksban van-e, de valószínűleg még
praktizál.
– Jó, ez hasznos információ. Amennyiben szükségünk lenne rá, bár
kétlem. Utókezelésben is részesültél?
– Eleinte hetente kétszer, később már csak egyszer, nagyjából másfél
évig.
– Azóta semmilyen pszichoterápián nem vettél részt?
– Molly halála után megint jártam terápiára úgy hat hónapig, de nem
ugyanolyanra. Akkor már nem kapcsolt ki annyira az agyam. Azt hiszem,
a Silver Oaksban elsajátított traumakezelési képességem átsegített a
krízisen. Plusz gondját kellett viselnem Buckley-nak. Az egyetlen alkalom,
amikor az elmúlt két évben visszaesést tapasztaltam, az akkor történt,
amikor el kellett kísérnem Buckley-t, mert a tanácsadója szerint
családterápiára volt szükség. Az ügyészségnek tényleg van joga ezt
felhasználni ellenem?
Mondtam Jacknek, hogy ezt nem szándékozom az ügyészség
tudomására hozni, de nem azért jöttem, mert fennáll a veszélye, hogy a
kormányzat kezébe kerülhetnek a kórházi kezelésével kapcsolatos adatok.
Legfeljebb nekem lehetne szükségem arra, hogy felhasználjam ezt az
információt a bíróságon, amennyiben a beszámíthatatlanságát kellene
igazolnom a védelmében. De egyelőre nem a tárgyalás foglalkoztatott.
– Alá kellene írnod nekem ezeket a dokumentumokat, hogy
hozzáférjek a kezelőlapjaidhoz.
– Erre semmi szükség.
Határozott voltam.
– Megszegném a hivatásom szabályait, ha nem járnék utána. Nem
engedhetjük meg magunknak, hogy felkészületlenül érjenek.
– Olivia, nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet. Olyan régen történt,
közvetlenül a szakításunk után. Mondtam ezt-azt...
– Most nem a kettőnk ügyéről van szó. Ezernyi fontosabb teendőm van
a védelmed érdekében, mint húsz évvel ezelőtti orvosi kartonokban
kutakodni a kapcsolatunkról tett megjegyzéseid után.
Odanyújtottam neki a tollat, de nem vette el.
– Jack, nem olyan nagy ügy. Fel kell készülnöm az anyagból, ha ne adj’
isten az ügyészség felhozná a témát.
Végül elvette a tollat, és aláírta a legszélesebb körű meghatalmazást az
orvosi adatok kiadatására. Ez alapján bármilyen információt kikérhettem.
Kideríthettem, milyen kedvesen, érzékenyen, megadóan reagált Jack,
amikor az élete romokban hevert.

Épp időben értem a Lissába, hogy elcsípjem az ebéd- és vacsoraidő

közötti üresjáratot. Egy idősebb pár a The New York Timest olvasgatta az
egyik sarokban. Rajtuk kívül még két törzsvendég támasztotta a pult két
végét.
– Merre van a főnök? – kérdeztem tőlük.
– Leszaladt valamiért – tájékoztatott az egyik. – Én felügyelem a
boltot, szóval csak nyugodtan keverjen magának egy italt, majd
hozzáírom a számlájához.
Elfogott a kísértés, de Melissa martinija sokkal jobb volt, mint az
enyém, hiába kísérleteztem évekig a reprodukálásával.
Melissa három üveg Hendrickset magához ölelve tél t vissza. Miután az
üvegeket biztonságba helyezte a pulton, áthajolt fölöttük, hogy puszit
nyomjon az arcomra.
– Valamilyen lelki kapcsolat lehet közöttünk, ami arra késztetett, hogy
ennyi gint hozzak föl.
– Tegyél csak félre egy üveget, és írd rá a nevem! Úgy érzem, be kell
rúgnom.
Három kortyra lehúztam a martini felét, míg Melissa töltött még bort a
két törzsvendég poharába. Aztán visszafordult hozzám, kezében a The
Daily News előző napi számával.
– Eltettem neked, habár már biztos láttad. Talán fel kellene fogadnom
téged marketingesnek.
A lövöldözés óta a News címlapján jelent meg újra Jack hivatalos
arcképe a bűnügyi nyilvántartásból vett fénykép helyett. Lehetetlenül
ártalmatlannak tűnt félmosolyával, egyenesen a kamerába néző zöld
szemével. Harris cáfolja a vádat, kitart az ártatlansága mellett. Noha az
előzetes meghallgatás óta már minden helyi lapot átnyálaztam az üggyel
kapcsolatban, mégis odalapoztam a teljes cikkhez, hogy még egyszer
gyorsan átfussam, míg Melissa összefoglalja.
– A riporter még a John Jay Főiskola egy büntetőjogi professzorát is
meginterjúvolta, aki szerint a vád bajban lesz, ha a lőpormaradványon
kívül semmi mást nem tudnak felmutatni. – Melissa a harmadik
bekezdésre bökött az ujjával. – Azt mondja, nem lesz nehéz ésszerű
kétséget támasztania egy olyan, idézem, kifinomult jogi szakértői
csapatnak, mint az Ellison & Randall, idézet vége. Kíváncsi vagyok,
mennyire leszel még kifinomult, miután kezelésbe vettelek –
csipkelődött, miközben nekiállt keverni nekem még egy italt. – Szóval az
a tény, hogy idejöttél leinni magad, azt jelenti, hogy Jacket rendben
hazaszállíttattad?
Melissa tudta, hogy aggódtam, nehogy az utolsó pillanatban valami
közbejöjjön, és meghiúsítsa Jack szabadlábra helyezését.
– Igen, minden rendben zajlott.
Kivéve hogy Jack esetleg valóban bűnös, és csak azért kényszerítettem
a magánélethez való jogainak lemondására, hogy betekintést nyerjek
személyiségének abba a felébe is, amelyet sosem akart volna előttem
feltárni.
– És a lánya? – kérdezte Melissa.
– Buckley? Jól van. Amikor először találkoztam vele, azt hittem, egy
utálatos kis ördögfióka. De kiderült, hogy lényegében apuci kicsi
hercegnője.
– Akkor jó. Nehezen képzeltem volna el Jackről, hogy utálatos kölyköt
nevel.
Eszembe jutott, amikor Ryan azt írta sms-ben, hogy „nem jellemző
rám” a korai fekvés. Csak évődött, hisz igazából nem is ismer. Mint ahogy
Melissa és én sem ismerjük Jacket. Legalábbis most már nem.
Jó nagyot kortyoltam a második pohár italomból, végül
előhozakodtam azzal, ami miatt ilyen elszánt ivászatba kezdtem.
– Melissa, Jack fényképeket őrizget rólam a szekrényében. Egy régi
dobozban.
– Ez olyan meglepő lenne? Elvégre eljegyeztétek egymást. Nem fog
kihajítani mindent, ami egyáltalán utal a létezésedre.
– Akkor hogyhogy nem hívott fel sosem?
– Talán csak nem látta értelmét. Túlságosan fájt neki, vagy ilyesmi.
Aztán megismerkedett Mollyval. Minek borított volna fel mindent azzal,
hogy egyszer csak nekiáll a régi sebeit gyógyítgatni az exbarátnőjével?
Egyszerűen továbblépett. Ahogy az emberek általában.
Legalábbis ahogy a legtöbben. Kivéve engem, habár nem romantikus
értelemben. Dióhéjban: jól indult a kapcsolatom Kevinnel, a roseburgi
gimi szájhősével, aki tizenegyedikes koromban egyévnyi türelmes, de
állhatatos pettingezés után elvette az ártatlanságomat a furgonja
hátuljában. Sírt, amikor elmentem az egyetemre, ahol egyéjszakás
kalandokba bocsátkoztam, mielőtt a második év végén lehorgonyoztam
Jack mellett.
Jack után jó pár kapcsolatom volt, leginkább olyanok, mint most
Ryannel, csak pepitában, vagyis semmi komoly, de annál több
anomáliával. Egy másik hosszú távú kapcsolatot is sikerült összehoznom:
négy évig jártam Jareddel (vállalati jogász egy biztosítótársaságnál), aki
még a házasság ötletét is meglebegtette, de csak azzal a feltétellel, ha
félreteszem az általa „mindent felemésztőnek” titulált ambíciómat.
Ahelyett, hogy szakítottam volna vele, inkább a szakmai rivalizálás
terepévé változtattam a kapcsolatunkat. Ahelyett, hogy az ujjamra
húztam volna a gyűrűt és felvágtam volna az esküvői tortát, még jobban
belevetettem magam a munkába, nem törődve a magánéleti vetületeivel.
Az volt a távlati célom, hogy egyszer nagyvállalatok jogi tanácsadója
legyek, még Jaredet is túlszárnyalva. De nem jött össze. Elvesztettem a
munkám, végül Jaredet is.
Azután még egy komolyabb próbálkozásom volt. Chuck rendes pasi
volt, sokkal kedvesebb, mint Jared. De pont akkor találkoztam vele,
amikor épphogy elkezdtem dolgozni Donnak. Gyötrelmes volt a betanulás
időszaka, és Melissa személyesen járt közben az érdekemben a
nagybátyjánál. Rettegtem, hogy megint utcára kerülök, így mindig Don és
az ügyfeleink mellett döntöttem Chuck rovására. Több elmaradt nyaralás
és lemondott vacsora után Chuck véletlenül azt találta mondani, elege van
belőle, hogy úgy érzi magát, mintha ő lenne a „nő” a kapcsolatunkban.
Bor fűtötte indulatomban úgy döntöttem, megmutatom neki, milyen
érzés, ha tényleg kiherélem. Olyanokat vágtam a fejéhez, amelyeket
utólag sem lehet szépíteni.
Sokan talán képesek továbblépni, én azonban sosem tudtam. Inkább
ugyanazokat a köröket róttam. Néha, amikor két férfi között a
párkapcsolatokról töprengtem, arra jutottam, hogy számomra az
egyedüllét bizonyára eleve elrendeltetett.
Sosem tudtam elmagyarázni senkinek, miért tettem Jackkel, amit
tettem. Mindössze azzal tudtam érvelni, hogy Jack túl rendes volt –
legalábbis nekem. Ahogy Jack találóan megfogalmazta, a kedvessége
lehetetlenné tette számomra, hogy elhagyjam.
És hogy mit mondott anyám, amikor Jack először kísért el Oregonba?
„El sem tudom képzelni, mivel vettél rá egy ilyen rendes embert, hogy
beléd szeressen.”
 – Valószínűleg Jack mégsem lépett teljesen tovább – mondtam
Melissának. – Nem, ha megtartotta azokat a képeket. Buckley még
olyasmit is említett, hogy Molly egyszer megtalálta őket, és teljesen
kiborult. És ennek ellenére azután is őrizgette őket.
– Olivia, ha elkezdesz itt mindenki előtt bőgni, kiváglak. És ne vedd
zokon, de amióta Jacket bevarrták, egyetlenegy beszélgetésünk sem ment
volna át a Bechdel-teszten.
Erről a tesztről még az egyetemen hallottunk, valószínűleg Charlotte-
tól. Alison Bechdel képregényében a női szereplő kijelentette, hogy csak
olyan filmeket hajlandó megnézni, amelyekben két nő a férfiakon kívül
valami másról is beszélget. Ha akár Melissa, akár én túl hosszan
rágódtam egy fiún, a másikunk figyelmeztette a szabályra és hogy váltson
témát.
– Én nem akármilyen férfiról beszélek. Hanem Jackről. Sőt nem is
róla, hanem a vele kapcsolatos megérzéseimről.
– Mit hadoválsz? Ugye nem az jár a fejedben, hogy újra
összejöhetnétek?
– Jézusom, természetesen nem! Éppenséggel azon töröm a fejem, nem
más okból őrizte-e meg a fényképeket. Mi van akkor, ha... Ha tényleg
összetörtem őt? Mindig olyan érzékeny volt.
Minden csekélységben elutasítást, megalázást látott. De a szakításunk
éjszakáján még nem gondoltam bele, milyen nehéz lehet neki. Miattam,
Owen balesete miatt. Bekerült a pszichiátriára. Az első könyve, amelyet
három évvel később írt, lényegében arról szól, mekkora ribanc vagyok.
– Hányszor rágtuk már ezt végig? Ideg-összeroppanása volt, meghalt a
bátyja, de aztán valahogy zöld ágra vergődött...
– Nem figyelsz. Mi van, ha egyáltalán nem vergődött zöld ágra? Mi van
akkor, ha Jack sosem jött rendbe igazán? Megpróbálom töviről hegyire
átgondolni, milyennek ismertem őt akkor. Ott volt például az a kazetta.
Akkor aranyosnak tűnt, most viszont inkább egy kicsit rögeszmésnek.
Talán mindig is megvolt Jack másik oldala, és én taszítottam át a
határvonalon.
– Ácsi, ez végképp badarság. Ilyen alapon bármi, amit húsz évvel
ezelőtt aranyosnak találtál egy fiúban, az negyvenéves korában már egy
sorozatgyilkos jellemzője lehetne. Dungeons and Dragonst játszani,
gyíkot tartani háziállatként, Doorst hallgatni, a Monty Python idióta
hangjait utánozni, gyűjteni valamit... Akármit. Folytassam?
– Állj le. Most komolyan beszélek.
– Jaj, ne csináld, vicces volt! – Nem hagytam magam kizökkenteni. –
Mi ütött beléd, Olivia?
A legszívesebben őszintén feleltem volna a kérdésre. Elmondtam volna
Melissának, előfordulhat ugyan, hogy a lőpormaradvány egy hónapig is a
ruhán marad, de rendkívül ritkán. És könnyen elképzelhető, hogy Jack
tudta, Malcolm Neeley azon a reggelen ki fog menni a futballpályára. És
az a két jóember, Ross Connor és Scott Temple felhívta rá a figyelmem,
hogy talán nem is ismerem Jacket olyan jól, mint képzelem.
De néma maradtam. Legurítottam a maradékot a poharamból, és
intettem, hogy kérek még egyet. Ezután nem beszéltünk tovább Jackről,
ám a fejemben folytatódott a belső párbeszéd.
Egyfelől felébredt bennem a gyanú. Végig meg voltam győződve Jack
ártatlanságáról, attól a pillanattól kezdve, hogy Buckley felhívott. De
mivel tudnám alátámasztani a feltételezéseimet?
Másfelől dolgozott bennem a bűntudat. Jackről van szó, a jó,
becsületes, tisztességes Jackről. Ki vagyok én, hogy ilyen kegyetlen
bűnnel gyanúsítsam?
És harmadikként duruzsolt bennem a hang, amely megpróbálta
kibékíteni a két szemben álló oldalt. Jack talán bűnös. Talán egy dühös,
bosszúvágyó pszichopata. De ha az is, akkor ki tette ilyenné?
Én. Én tettem.








 Tizennegyedik fejezet

Valahogy hazavonszoltam magam, miután Melissa belém diktált egy

tál Stroganoff bélszínt, hogy felszívjon valamennyit a szervezetemben
felhalmozott tetemes mennyiségű szeszből.
Megígértem Melissának, hogy otthon beveszek három aszpirint két
pohár vízzel, ám ehelyett kinyitottam egy üveg cabernet-t, és egy üres
borospohárral egyetemben bevittem a hálószobába. Miután átöltöztem
pólóba, töltöttem magamnak egy nagy pohár bort, és bemásztam az
ágyba. Kinyitottam a laptopomat.
A New York Post honlapjára föltettek egy cikket, amelyet a másnapi
lapokba szántak: egy interjút Malcolm Neeley fiával, Maxszel.
– Felháborító, ahogy az előzetes meghallgatáson apám gyilkosának
ügyvédei megpróbálták az áldozatokat bemocskolni. És meglepetésemre a
bíró helyt adott nekik. Apám korántsem volt tökéletes, és tudom, sokan őt
okolják az öcsém által elkövetett rettenetes merényletért. De Todd
mentális zavarral küszködött, és apám igyekezett mindkettőnket szeretni,
amennyire csak telt tőle. Nem hagyom, hogy azok az ügyvédek
megfosszák az emberi méltóságától!
Scott Temple utalt rá, hogy a médiában akár egy nap alatt is
megfordulhat az uralkodó szélirány. Felötlött bennem, nem Temple
bátorította-e Maxet, hogy forduljon a sajtóhoz. Temple-t és engem kötött
a bíróság által kiadott nyilatkozattételi tilalom, ám az áldozatok
családtagjait nem.
Bezártam a Post honlapját, és behívtam Jack e-mail- fiókját. Beírtam a
bejelentkezési adatokat.
jack<3smollybuckley
 És már benn is voltam.
Végiggörgetni az üzeneteken hasonló érzés volt, csak sokkal
bensőségesebb, mint éjjel részegen zaklatni másokat a neten, ahogy azt
hébe-hóba tettem az elmúlt években. A Facebook-oldalra feltett szerzői
kérdezz-felelek és könyvkritikák helyett most Jack valódi levelezését
olvashattam. A postaládája felét ugyanolyan szemét töltötte meg, mint az
enyémet: élelmiszerboltok ingyenes házhoz szállításra szóló kuponkódjai,
egy emlékeztető, mely szerint két hónap múlva lejár az edzőtermi bérlete,
elmarasztaló üzenet egy online foglalási rendszertől, amiért előző este
nem ment el a Gramercy parkvendéglőbe. A másik felét zömében a
letartóztatására reagáló üzenetek tették ki barátoktól, ismerősöktől.
„Jack, aligha tudod elolvasni a leveleidet, de hirtelen nem tudtam, mi
mást tehetnék a levélíráson kívül. Mi történt veled?” Számosan tessék-
lássék felajánlották a segítségüket: „Szólj, ha bármiben segíteni tudunk!”
„Buckley-nak nincs szüksége valamire?” Közülük alig néhányan vették a
fáradságot, hogy felhívják Charlotte-ot.
Rákattintottam az elküldött üzenetek mappájára, és visszalapoztam
arra az üzenetre, amelyben Jack először írt Charlotte-nak a füvön
megpillantott nőről: „Lazán üldögélt a gyepen, és könyvet olvasott, ami
miatt Mollyra emlékeztetett. Hosszú, barna haja volt, és pezsgőt
kortyolgatott üvegből, ami... Tudod, kit juttatott eszembe, de nem
szereted, ha emlegetem.”
Charlotte konyhájában olvastam először ezt az üzenetet, és nem volt
időm elemezni Jack szavait. Nyilvánvalóan rám célzott, és szemlátomást
nem első alkalommal. Ha én hagytam el, akkor nem kellene gyűlölnie?
Még mindig így emleget, mint akinek hiányzom?
Átfutottam a levélváltását Madeline-nel. Miután Madeline jelentkezett
Charlotte „Elszalasztott pillanat” hirdetésére a The Room honlapján, Jack
rövid üzenetet írt neki, mondván, halálra rémítette, amikor az ismerőse
ilyen meggondolatlanságra vetemedett, de azt gondolta, a legkevesebb,
hogy válaszoljon. „Remélem, nem úgy bámultam magát, mint valami
őrült. Csak kíváncsi voltam, mit olvas, és miért estélyiben, piknikkosárral.
Ami az én öltözékemet illeti, a pólót a tizenhat éves lányomtól kaptam
ajándékba.”
 Madeline válaszolt, hogy koszorúslány volt a nővére esküvőjén. A
fogadás után a Gansevoort nászutas lakosztályában folytatódott az
ünneplés. Miután az ifjú pár mindenkit kirúgott, Madeline-nek eszébe
jutott, hogy megnézhetné a napfelkeltét. Magához vett egy üveg pezsgőt a
VIP-bárból, egy könyvet a szobájából, és kisétált a mólóra. „Ui.: A könyv a
Nyolc nap a halál volt.”
Ezt követte Jack nyálas leírása arról, miért ez a könyv az egyik
kedvence.
Két napig semmi válasz, aztán Madeline szabadkozott, hogy
munkaügyben el kellett utaznia. Azt írta, jogász szakra járt, majd szociális
munkásnak állt.
Szóval olyan, mint én, gondoltam magamban, csak jólelkű, mint Molly.
Becsuktam a számítógépet, iszogattam még egy kicsit a borból, majd
bebújtam a takaró alá. Úgy éreztem, forog alattam az ágy, miközben a
fejemben összecsapnak az egymásnak ellentmondó gondolatok Jack
ügyével kapcsolatban.
Nem bízhattam kizárólag a megérzésemben, mint valami
varázsgömbben. Vajon Jack gyűlölte Malcolm Neeley-t? „Jó kilátások.”
Tényleg látta Jack azt a nőt a gyepen? „Bízhatsz benne.” Vajon Jack
megölt három embert hidegvérrel? „Információforrásaim szerint nem.”
Valaki tudta, hogy Jack ott lesz aznap reggel, és csőbe húzta? „Jobb, ha
még nem árulom el.”
Nem, nem, az egyetlen helyes válasz itt és most mind közül a
legidegesítőbb: „Koncentrálj, és kérdezz tovább.” Ezúttal pedig nem a
megérzéseimre koncentráltam, hanem a tényekre. Jack gyűlölte Malcolm
Neeley-t. Fenyegető kijelentést tett Neeley-re, amikor a pert ejtették.
Sziklaszilárd bizonyíték volt rá – a kamera felvétele és Jack beismerő
vallomása alapján –, hogy Jack a közelben volt, amikor a lövéseket
leadták, és tudomása lehetett arról, hogy abban a pillanatban Neeley arra
fog járni. Jack a fantasztikum határát súroló elbeszélést adott elő arról,
hogy miért tartózkodott éppen ott, éppen akkor. Egy piknikkosárral a
kezében hagyta el a lakását, és kosár nélkül tért vissza, ismét csak a
videofelvételek alapján, ezúttal a ház biztonsági kamerája jóvoltából. Az
ingén lőpornyomokat találtak néhány órával később. És Scott Temple,
akiben mindig megbíztam, már amennyire egy ügyészben hajlandó
vagyok megbízni, úgy vélte, az ügy gyakorlatilag megoldódott.
Nem festett túl biztatóan a kép.
Ám felidéztem egy három évvel korábbi esetet. Egy védencem
kitartóan ellenállt a rutinszerűen felajánlott vádalkumnak: vállaljon két
évet gondatlanságból elkövetett emberölésért, hogy megússza a
szándékos emberölés vádját. Fél órán át soroltam az ellene szóló
bizonyítékokat, szinte levegőt sem véve közben, hogy beláttassam vele,
mekkora kockázatot vállal, ha a tárgyaláson elítélik. És amikor a végére
értem, ő csak annyit mondott: „Viszont van valami, amit rajtam kívül
senki sem tud: nem én vagyok a tettes. Ezért kérem, legalább egy
másodpercig, egyetlenegy másodpercig képzelje el, hogy ártatlan vagyok,
és akkor talán mindent, amit az imént felsorakoztatott, más színben fog
látni.”
Folytattuk tehát a kutatást, és három nap elteltével Einer talált egy
biztonsági őrt a kaszinóban, aki tanúsította, hogy a vád koronatanúja
Atlantic Cityben tartózkodott, amikor állítólag látta, hogy a védencem lelő
egy italbolti kiszolgálót Bronxban.
Bármennyit is hajtogattam magamnak és mindenkinek, aki
meghallgatott, hogy Jack nem tehetett ilyet, magam is egész nap kétségek
között hányódtam. Így aztán egy másodpercre elképzeltem, hogy Jack
valóban ártatlan. Igen, Jack gyűlölte Neeley-t, de nem volt egyedül az
érzelmeivel, és a kijelentése, mely szerint az igazság pallosa le fog sújtani
Neeley-re, bizonyos mérce szerint fölöttébb visszafogott reakció volt a per
ejtésének hírére. Ami pedig Temple-t illeti, hiába vetítette előre további
bizonyítékok felbukkanását, tulajdonképpen semmi érdemlegessel nem
állt elő, és az előzetes meghallgatáson részt vevő ügyészek is csak
folyamatosan mellébeszéltek. Ha Jack a lefoglalt ingben ment a lőtérre,
majd beakasztotta az inget a szekrényébe, és csak akkor vette fel újra,
amikor találkozni készült Madeline-nel, az megmagyarázná a
lőpormaradvány jelenlétét. A lőpor viselkedése kiszámíthatatlan.
Napokig, hetekig, sőt még hosszabb ideig is megmaradhat. Még a mosás
sem feltétlenül tünteti el.
És ezzel nem maradt más, mint Jack bizarr meséje, miért is volt a
vízparton pont akkor, amikor Neeley-t lelőtték.
Felültem, megint kinyitottam a laptopot. Kimásoltam Madeline e-
mail-címét, és elkezdtem levelet fogalmazni, ezúttal az ügyvédi iroda
fiókjában.
Címzett: mlh87@paperfree.com
A tárgymezőbe azt írtam, hogy „Nagyon fontos jogi ügy”, ám rájöttem,
ezzel az erővel azt is írhattam volna, hogy „kérem, tegyen a kéretlen
levelek mappájába”. Helyesbítettem: „Olivia Randall védőügyvéd
részéről”. Így jobb lesz. „Tájékoztatom az e-mail-cím tulajdonosát, hogy
fiókja egy ügyfelem bírósági ügyéhez kapcsolódó nyomozás során került a
látóterünkbe. Nagyra értékelném, ha lehetőséget adna rá, hogy a szóban
forgó üggyel kapcsolatban minél hamarabb beszélni tudjak önnel. A
közöttünk zajló mindennemű kommunikációt ügyvédi tevékenységem
részeként az ügyvédi titoktartás védi. Szívesen kompenzálom önt a rám
szánt időért” – az utolsó mondatot töröltem. Ráér pénzt ajánlanom, ha
elsőre nem válaszol, nem akartam megkockáztatni a vádat, hogy fizettünk
ennek a nőnek a tanúskodásért. „Előnyösebb lenne, ha magánúton
keresne meg engem. Amennyiben nem hallok ön felől, védencemnek nem
lesz más választása, mint megosztani a rendőrséggel a rendelkezésünkre
álló információkat.” Megadtam minden elérhetőségemet, majd még
háromszor átolvastam a levelemet, józanságra kényszerítve az agyamat.
Megnyomtam a küldés gombot. Legalábbis azt hiszem. Ellenőriznem
kell másnap, amikorra kitisztult a fejem.

Az ügyvédi asztalnál ülve még egyszer átfutom a jegyzeteimet. Amikor

a végére érek, mosolygok magamban, mert tudom, hogy a nyitóbeszédem
minden sorát kívülről fújom. Még a pontos hangsúlyozást is hallom a
fejemben: „az államra hárul a bizonyítás terhe”, nem pedig „a bizonyítás
terhe az államra hárul”. Amikor Amador bíró belép a tárgyalóterembe,
mindannyian felállunk, egyenesre húzom a legjobb kosztümöm kabátját,
fekete szatén Espada, elöl cipzárral. Minden tökéletes.
Scott Temple helyettes államügyész nyitóbeszéde szinte villanásnyi idő
alatt lemegy, mintha meg sem történt volna, és máris enyém a szó. „Jó
reggelt! A nevem Olivia Randall, én képviselem Jack Harris védelmét. A
helyettes államügyész igen egyszerűnek, mondhatni fekete-fehérnek,
rutinszerűnek tünteti fel az esetet, de hiszen ez a dolga.” Az egyik esküdt
köhécsel, egy másik, ahogy hallom, mond valamit a szomszédjának, majd
mások is zúgolódni kezdenek. „Ha szabad kérnem, hallgassanak végig.”
De tovább beszélgetnek. Amador bíróra nézek, hogy segítsen, de ő csak
vállat von. Temple önelégülten vigyorog rám az ügyészi asztaltól.
„Hölgyeim és uraim, még egyszer kérem önöket.” De most már olyan
hangosan jártatják a szájukat, hogy alig hallom a saját hangom.
„Védencemnek joga van, hogy meghallgassák.” Szinte kiabálok, ám a
tárgyalótermet betöltő lárma nőttön-nő. Megkopogtatom az esküdteket
elválasztó korlátot, de a hozzám legközelebb ülő férfi – a hatos számú
esküdt, aki, fogadni mernék, egy szappangyártó vállalatnál
termékmenedzser, de nem emlékszem, honnan ismerős – hangosan
felnevet. Olyan erősen ütöm a fát, hogy megfájdul az öklöm.
– Tisztelt bíró úr, azt hiszem, eltört az ujjam.
Valahogy ez a mondat meghallgatásra talál, mert a bíró azt tanácsolja,
menjek ki a terem oldalsó ajtaján, hogy egy ápoló meg tudja vizsgálni a
kezem. Amikor átlépek a küszöbön, a régi lakásomba jutok, a Mercer
utcába. Ahol Jackkel együtt laktunk. Átmegyek a nappalin, be a
konyhába, majd vissza a hálószobába.
Jack bátyja, Owen fekszik az ágyon, meztelen, sovány mellkasának
napbarna színét kiemeli a friss, fehér lepedő. Megfordul, háttal felém.
Véres a párnája.
Kinyitom a szekrény ajtaját, és egy szoba tárul fel előttem, amelynek
addig a létezéséről sem tudtam. Nagyobb, mint az egész lakás, de dugig
van ragasztószalaggal átkötött dobozokkal, vászonkárpittal bevont
bútorokkal. Jack a sarokban áll. Fiatalnak tűnik, mint amikor még az
egyetemre jártunk.
– Olivia, minden rendben. Hallak téged, te is hallasz?
Tudom, hogy ezeket a szavakat ejti ki a száján, de valójában nem
hallom őt.
– Nem, nem hallak. De értelek, Jack, értelek.
Az ajka tovább mozog, de már nem tudom kivenni a szavait. Szólok
Jacknek, hogy valami nem stimmel. Néma csönd van a szobában.
 Jack hirtelen az esküdtek között bukkan fel, a korlátot ütlegelve.
Először halkan, aztán egyre hangosabban és hangosabban. Látom, hogy
kiabál, de nem jön ki hang a torkán. Csak a kopogást hallom.
– Olivia!
Felé nyújtom a kezem, de valami hideg, kemény tárgyat érzek a
tenyeremben. Aztán vége.
A borospohár. Valahogy rájövök, hogy a borospohár az.

Amikor végül kinyitottam a szemem, ráeszméltem, hogy tényleg

kopácsolást hallok, méghozzá a bejárati ajtó felől. Fél üveg cabernet
borult az ágyam melletti szőnyegre. Megfogtam a majdnem üres üveget,
és nehezen egyensúlyozva az éjjeliszekrényre biggyesztettem. Aztán
levettem a pólómat, és igyekeztem felitatni vele a bort.
A kopogás nem maradt abba, ismét a nevemet hallottam. Gyorsan
magamra húztam a köntösömet a fürdőszobából, és a bejárat felé
indultam. A kukucskáló torzításának köszönhetően Einer orra akkora
volt, mint egy nagy, kutya formájú lufi.
– Mi a rosseb történt? – kérdeztem, amikor ajtót nyitottam neki.
Mögötte tornyosult a házfelügyelő, Vladimir, akinek a vezetéknevét
sosem tudtam megjegyezni.
– Ez a bohóc kinézetű ember azt állítja, sürgős ügyben keresi. Akarja,
hogy hívjam a 911-et?
– Nem, Vladimir, minden rendben, köszönöm. Ez a pojáca nekem
dolgozik.
Láttam, hogy Vladimir jót kuncog magában, amíg a lift felé ment.
Einer is kuncogott, amikor félreálltam, hogy beengedjem.
– Tudod, mi az, ami végképp nem illene a szerelésedhez? Egy szerető.
– Einer, mi a fenét keresel itt?
– Nem vetted fel a mobilodat. Legalább tízszer hívtalak zsinórban. És
te vagy nagyjából az egyetlen negyvenes ismerősöm, akinek nincs
vezetékese.
Einer olyan hangsúllyal tudta mondani, hogy negyvenes, mintha
százkettő lenne. Nagy nehezen pislogtam néhányat, hogy lüktető
fejemben eloszlassam a homályt.
 – Csak elaludtam.
– Hát, most már látom. Don teljesen odavolt, mert azt mondta, mindig
felveszed a mobilt. Aztán eszembe is jutott az az asszony Qeensben, akit
megütött a guta, és hét órán át feküdt mozdulatlanul a konyhakövön, míg
végre jött valaki, hogy megnézze, mi van vele. De neked se kutyád, se
macskád.
– Jólesik, hogy így törődsz velem, Einer.
Körülnéztem, a mobilom a konyhapulton hevert.
A nyavalyás, hogy keveredett oda? Tizenhat nem fogadott hívás. És
már majdnem dél.
– Valami ledöntött a lábamról.
– Mondanám, hogy egy tequilapofon.
– Nem vagy vicces, Einer. És légy szíves, ne mondd tovább Donnak.
– Persze, semmi közöm hozzá. Jack Harris telefonált az irodába, azt
mondta, fontos. Arról a nőről akart valamit, akivel levelezett.
Remek. Madeline lehet az. Éjjel írtam neki. Legalábbis azt hittem.
Megint csörgött a telefon.
– Felvegyem? – kérdezte Einer.
Megnéztem a kijelzőt, Jack hívott. Megráztam a fejem, és kinyitottam a
laptopot. Tudtam, hogy Jack meg van győződve róla, hogy Madeline majd
kihúzza a slamasztikából.
Megkönnyebbülten láttam, hogy tényleg elküldtem a levelet, sőt
kellően határozott, majdhogynem megfélemlítő hangnemet ütöttem meg.
A beérkezett üzenetekre váltottam, és izgatottan észrevételeztem az új
üzenetet, a tárgymezőben a saját nevemmel: „Olivia Randall védőügyvéd
részéről.” Hú, nagyon hivatalos.
Rákattintottam az üzenetre. „Az alábbi e-mail-címre küldött üzenetét
nem sikerült kézbesíteni. A megadott doménen nem található ilyen e-
mail-cím. Lehet, hogy hibásan írta be, vagy a cím már nem létezik.
Próbálja meg újra beírni a címet, és küldje újra az üzenetet.”
Einer felé fordítottam a képernyőt.
– Tegnap este írtam Jack elszalasztott nőjének, és ez a válasz érkezett.
– Biztos, hogy nem írtad el a címet?
Emlékeztem, hogy Jack e-mailjéből másoltam ki, de azért ellenőriztem.
 – Biztos. Eddig nem kaptunk ilyen választ, amikor megpróbáltuk
felvenni vele a kapcsolatot, ugye? Mit jelenthet ez?
– Nem vagyok jogtudós, de arra tippelnék, hogy valaki nagyon
igyekszik keresztbe tenni, nehogy utolérd a nőt. Jack talán pont emiatt
hívott.
És abban a pillanatban újra megcsörrent a telefon.
Míg felvettem Jack hívását, Einert a kijárat felé terelgettem. Miközben
valami homályos magyarázatot gyártottam Jacknek, miért nem feleltem
korábban, Einer hangtalan szájmozgással még odavetette nekem:
„Reggeli szájszag!”, aztán végre magamra hagyott.
– Madeline miatt hívlak – mondta Jack.
Micsoda meglepetés. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen okos ember,
aki oldalakat idéz fejből William Faulknertől, aki kapásból felismeri a
Canterbury mesék hatását szinte mindenen a misztikus regényektől a
rapzenéig, és aki három elismert bestseller szerzője, nem képes
tudomásul venni, hogy az ügyészség nem fogja a többrendbeli szándékos
emberölés vádját ejteni csak azért, mert egy nő, akivel Jack az interneten
flörtölt, azt mondja?
– Nézd, tudom, hogy szerinted Madeline igazolni tudja, ő volt az, aki a
futballpályára hívott, de ettől az ügyedet még nem tekintik tárgytalannak.
Még mindig ott az indíték. És a lőpormaradvány. És a tanúvallomás.
– Miféle tanúvallomás?
Behunytam a szemem, megpróbáltam erővel összeszedni a
gondolataimat. Nem akartam tegnap szóba hozni a tanúvallomást, mert
előbb látni akartam, hogy aláírja a pszichiátriai kezelésével kapcsolatos
adatok kikérésére vonatkozó meghatalmazást. Azt kérdezi, miféle
tanúvallomás? Malcolm Neeley-é, amely bizonyítja, hogy minden szerda
reggel óraműpontossággal megjelent a futballpályánál. Amelyikről Jack
egy másolatot az iratszekrényében őrzött. De most előálltam a farbával.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Mondtam már, soha még csak bele
sem néztem abba az anyagba. Csak Buckley miatt tartottam. Ugyanúgy
megdöbbentem, mint akárki más, amikor a rendőrségtől megtudtam,
hogy Neeley aznap reggel a futballpályán járt.
Nem szóltam bele a telefonba.
 – Atyaúristen, te azt hiszed, én tettem! Hallottam a hangodon, amikor
hazamentem. Biztos paranoiás vagyok, mondtam magamnak utána,
három nap börtön megteszi a magáét, gondoltam. De igazam volt.
Komolyan azt hiszed, képes vagyok ilyen szörnyűségre?
– Jack, csak szeretnék felgöngyölíteni minden szálat, ez a munkám.
– Az életemre esküszöm, Olivia, nem olvastam azt a tanúvallomást.
Hívd fel nyugodtan Buckley pszichiáterét, ha nekem nem hiszel.
Gondolom, akár orvosi igazolást is kérhetsz tőle.
– Jack, hagyd abba, légy szíves, hiszek neked. – Tényleg hittem? Talán.
Miért szüntette meg Madeline az e-mail- fiókját? Ha ügyész lennék, pár
nap leforgása alatt információt szerezhetnék a szolgáltatótól a megszűnt
fiókról, de védőügyvédként ez akár hónapokba is beletelhet, ha a cég
egyáltalán válaszra méltat. – Madeline miatt hívtál.
– Nem csak Madeline miatt – bökte ki –, hanem a kosár miatt is. Az
előzetes meghallgatáson azt mondta az ügyész, tudnak a piknikkosárról,
amit a találkozóra magammal vittem. Azt mondták, videofelvételük van
róla, ahogy viszem.
– Igen, a part térfigyelő kamerája és a házad liftjének biztonsági
kamerája is felvette.
– Igen, de nem hiszik el, hogy csak az idióta vakrandi kelléke volt.
Akkor azt hittem, Madeline egyszerűen beijedt, vagy ilyesmi. De az a nagy
helyzet, hogy az ügyész az előzetes meghallgatáson azzal vádolt, hogy a
kosárba rejtettem a fegyvert. Mintha nem tűzhettem volna akár az
övembe is.
– Mindent úgy csűrnek-csavarnak, hogy alátámassza a hipotézisüket.
– Nem ez a lényeg, Olivia. A hírekben tettek említést a kosárról? Mert
ha igen, képzeld magad Madeline helyébe. Biztosan összeállt benne a kép,
és rájött, hogy a rendőrség azt a valakit tartóztatta le, akivel találkozni
készült. Ráadásul ha ő javasolta, hogy én hozzam a kosarat...
Most már világos volt, mire akar Jack kilyukadni. A nő bizonyára
felhívta volna a rendőrséget. Vagy engem. Jelentkezett volna, hogy
elmondja, a pasi a hírekben nem lehetett a tettes, a kosárban nem a
fegyvert rejtegette. Ám egy lélek sem jelentkezett.
– Várj egy pillanatot, át kell gondolnom.
 Kivettem a konyhaszekrény fiókjából a fájdalomcsillapítót, és
lenyeltem három tablettát víz nélkül.
Megpróbáltam Madeline-t beleilleszteni az összes lehetséges
forgatókönyvbe, de Jack bosszankodása a vonal túlsó végén akadályozott
a logikus gondolkodásban.
– Mindjárt visszahívlak.

Az egész ügy origója az, hogy a rendőrség információi szerint Jack

közvetlenül a lövöldözés előtt a futballpályánál volt. Tehát nekem is ebből
kellett kiindulnom.
Összeszedtem magam, és elkezdtem sorban felírni a füzetembe a
lehetséges magyarázatokat.

Három lehetséges magyarázat

1. Véletlen egybeesés
A véletlen egybeesés mint elmélet mindig is sántított nekem, és
nyilvánvalóan a rendőrség sem volt rá vevő. Jacknek igaza volt, ha merő
véletlen, hogy Madeline pont a lövöldözés helyszínére küldte, és valami
ártatlan magyarázatra hivatkozva nem bukkan fel, bizonyára felfedezi a
kapcsolatot a lövöldöző piknikkosara és a saját randevúja között. Ez
esetben feltehetően jelentkezett volna. Ám ehelyett megszüntette az e-
mail-fiókját. Sehogy sem volt kerek a történet.

2. Feltört e-mail-fiók, gyanúelterelés

Buckley-nak támadt az ötlete, amikor kihallgatta Charlotte-tal való
beszélgetésemet az apja letartóztatása után. Eszerint valaki, aki ki akarta
nyírni Neeley-t, megpróbált beszervezni egy balekot, és Jacket meg
esetleg másokat megfelelőnek talált. Aztán a levelezést feltörve elkezdett
kémkedni Jack és Madeline után, a megfelelő alkalomra várva. Amely el
is jött, amikor Jack beszámolt Charlotte-nak a gyepen ülő nőről, majd
Charlotte feltette a hirdetést az elszalasztott pillanatról. Ezután a rosszfiú
Madeline néven válaszolt a hirdetésre.
Az egyetlen bökkenő a fiókfeltöréses elmélettel az volt, hogy a Gmail
szerint Jack fiókjába egyedül Jack IP-címéről jelentkeztek be a
letartóztatása előtt. A hekkernek be kellett jutnia Jack lakásába, hogy
elcsípje a wifi jelet, ami teljesen fölösleges kockázatvállalást jelentett
volna. Egyszóval ez az elmélet sem nyerte el a tetszésemet.

3. Jack a tettes
Jack gyűlölte Neeley-t, és a polgári per ejtése után még inkább. A
tanúvallomásából tudhatta, hol találja meg, ha akarja. Nemrégiben
megfordult egy lőtéren, amiről elfelejtett beszámolni, amíg meg nem
próbáltam magyarázatot kicsikarni belőle az ingén talált lőpornyomokkal
kapcsolatban. Ő maga is írhatta a Madeline-leveleket, hogy ürügyet
szolgáltasson, miért volt a futballpályán, ha valaki, ne adj’ isten, meglátja.
Tiszta sor. Addig rajzoltam körbe-körbe a mondat végi pontot, míg egy
nagy, fekete gombóc nem lett belőle.

Lassan letettem a tollam. Ez az egyetlen működő elmélet. Leszámítva,

hogy mégsem az. Nem pontosan így. Nem úgy, ahogy egészen tegnapig
látszott.
A következő a bibi: már aznap este írtam Madeline-nek, amikor Jacket
letartóztatták, de akkor nem érkezett „megszűnt fiókról” értesítő üzenet.
Vagyis a lövöldözés napjának éjszakája és az elmúlt éjszaka között zárta le
„Madeline” a fiókját. Jacknek viszont már nem volt internet-hozzáférése.
Lehetséges, hogy valaki mást kért meg rá telefonon, mondjuk
Charlotte-ot, vagy felbérelt egy idegent. De miért vállalta volna a
kockázatot, ha elég lett volna egyszerűen használaton kívül hagyni?
Elképzelhető bármilyen más lehetőség? A tollam újra írásba lendült.

4. Álfiók
Charlotte elképzelése, amelyet már az elején felvetett, Buckley-éhoz
hasonlított, de bonyolultabb volt. A rosszfiú kiszemeli Jacket mint ideális
balekot, majd kellő mennyiségű információt kutat fel az interneten ahhoz,
hogy az ideális nőszemélyt ültesse oda, ahol Jack futni szokott.
Eleinte talán kivárt, hátha Jack személyesen cselekszik, de később úgy
határozott, beveti a nőt, hogy Jacket csőbe húzza. Jack (mint Jack) nem
harapott rá a csalira, ám Charlotte hirdetése még egy esélyt adott neki.
Így született meg „Madeline”.
Miért is ne?

Átolvastam még egyszer a jegyzetemet, és pontról pontra mérlegeltem

minden eshetőséget. Bármilyen nyakatekert is az álfiók teóriája, akár meg
is állhatja a helyét.
Mert ha nem, Jack a tettes. Visszakapcsoltam a telefonom, és Jacket
tárcsáztam.
– Hiszek neked: Madeline az egésznek a kulcsa. Meg fogom találni őt,
megígérem.
Ám sejtelmem sem volt, hogyan.

Húsz percembe telt, mire átrágtam magam az összes olvasatlan

üzeneten, amelyet aznap délelőtt kaptam.
Egy sereg hangpostaüzenet és e-mail, de azok várhattak. És csak két
sms. Az egyik Ryantől érkezett, hajnali kettőkor. „Minden rendben
köztünk? Nem tudom, mit követtem el.” A másik Melissától. Szabadnapos
volt, és tudni akarta, együtt ebédelhetünk-e. Már ebédidő lenne?
Épp egy lehetséges találkozóhelyen kezdtem törni a fejem, amikor
ismét megcsörrent a telefonom. Felismertem az államügyészi hivatal
központi számát a kijelzőn.
– Olivia Randall.
– Itt Temple.
– Hadd találjam ki: emlékeztetni akar, hogy a védencem az elkövető.
– Tegnap már elmondtam, amit akartam.
– Akkor azt akarja töredelmesen bevallani, hogy maga készíttetett
interjút Max Neeley-vel a Post hasábjain?
Egy gyászoló fiú, a Neeley família utolsó túlélő sarja, képes lehet az
apját rokonszenves színben feltüntetni. Ha tovább forszírozza, kénytelen
leszek megszellőztetni a kis princetoni kalandját valami elvetemült ifjú
újságírónak.
– Ez sem talált. Esküszöm, fogalmam sem volt róla, hogy a ma reggeli
hírműsorban is feltűnik. – Na, még valami, amit átaludtam. – Van tolla?
Temple lediktált egy nevet – Carl Wilson – és egy telefonszámot,
amelyet felvéstem a jegyzetfüzetembe.
– Az illető bármilyen videofelvételt meg tud szerezni magának a
parkról. Már várja a hívását, és tudja, hogy akármekkora területről,
akármilyen hosszú felvételt át kell adnia magának. Csak magán múlik.
– Bárcsak máskor is ilyen vörös szőnyeget terítene az ember elé a
mélyen tisztelt hivatal!
– Sokkal könnyebb nagyvonalúnak lenni a védőügyvédekkel, ha
tudjuk, hogy zsákutcában forgolódnak. Jó szórakozást az időfecsérléshez!
Soha egy percig sem reméltem, hogy Temple valaha annyi felvételt tud
nekem kiadatni, amennyit csak kérek. Most, hogy megkaptam a
lehetőséget, már nem is voltam benne biztos, tényleg akarom-e. Mi van
akkor, ha a felvételen megjelenik Jack, reggeli futás közben, ahogy
elhalad az üres Christopher Street-i mólónál, de sehol egy nő a gyepen,
nemhogy piknikkosár meg pezsgő? Mi van akkor, ha az elszalasztott
pillanat soha meg sem történt? Lehet, hogy a videó megerősítené a
legsötétebb gyanúimat.
Órákon át bogarásznék egy szemcsés videofelvételt olyan nő után
kutatva, aki soha nem is létezett. Már a gondolatától is keresztbe állt a
szemem.
Ugyanakkor ha Jack igazat mond, a videó reményt adna, hátha
előkerül az a nő, bárki legyen is az, aki segített lépre csalni Jacket, és
nyakába varrni egy háromszoros gyilkosságot.
„Nincs időm ebédelni, de ha megkérlek, ráérnél segíteni nekem?” –
írtam vissza Melissának.
Négy, keresztbe álló szem mindig jobb, mint kettő.

Carl Wilson a rendőrség főhadiszállásán várt ránk széles mosollyal,

hatalmas sörpocakkal és határozott kézfogással.
– Nyugodtan vádoljon politikailag kevéssé korrekt megfogalmazással,
de amikor a helyettes államügyész megkeresett, hogy egy büntetőjogi
védőügyvéd szeretné átfésülni a videofelvételeket, nem számítottam két
ilyen gyönyörű hölgyre. – Szavait mindkettőnkhöz címezte, ám tekintetét
nyilvánvalóan Melissára szegezte. – Mindketten ügyvédek?
Szürke, egyenes vonalú ruhában és hozzá illő blézerben részemről
annak tűnhettem. Melissa viszont, szűk farmerben, fekete izompólóban
és bakancsban, már jóval kevésbé.
– Vigyázzon, mit beszél! – figyelmeztette Melissa. – Én csak a
barátnőmet kísértem el ide. Amúgy bártulajdonos vagyok.
– Uram, Jézus! Hölgyem, összetöri a szívem. – Odavezetett minket egy
hosszú, keskeny asztalhoz, amelyen végestelen-végig monitorok
sorakoztak egymás mellett. – A helyettes államügyész nem tudta
pontosan megmondani, mit is keresnek. Hadd figyelmeztessem magukat
előre: ne tápláljanak túlzott reményeket!
Carl tovább fecsegett, miközben mindhárman leülniük az asztalhoz.
– Nemegyszer előfordul, hogy valaki betelefonál, és azt mondja, jó
napot, azt hiszem, a férjem megcsal. Volna szíves ellenőrizni, hogy a
titkárnője betette-e a lábát a lakásunkba? Ha engem kérdez, a média úgy
elültette az emberekben a félelmet mindenféle poloskáktól, drónoktól,
Nagy Testvértől meg miegyébtől, hogy az átlag amerikai azt képzeli, az
égben egy hatalmas szem van, ami mindent lát és hall, és minden a
világon fel van töltve egy hatalmas, bűvös felhőbe. Itt van mindjárt a
maguk esete, ugye. A helyettes államügyész azt mondta, a parti
lövöldözésre kíváncsiak, igaz?
Bólogattam.
– Nos, nézzék. Azt már előre meg tudom maguknak mondani, hogy a
lövöldözés nincs rögzítve. Ugyanis a futballpályán nincs kamera.
Ennyit már Scott Temple-től is megtudtam. Közöltem Carllal, hogy
minden olyan felvétel érdekelne, amelyen esetleg látni a futballpályára
igyekvő vagy onnan távozó embereket.
– Nos, elméletileg szóba jöhet a Times Square-en, innen negyven
háztömbnyire északra lévő kamera egy órával korábbi felvétele. De
gondolkodjunk józanul. A parti sétányról lenne szó, ugye? Ez esetben
máris mondom, mivel tudok szolgálni. Délről északra haladva: a Battery
Park, a World Trade Center körül egy jókora körzet, aztán a Holland
alagút, a 40-es móló parkolóháza, a Christopher Street-i móló, a chelsea-i
mólók, végül rengeteg kamera a Lincoln-alagútban. Ez alapján el tudja
képzelni.
Tehát lényegében hét kameracsoport hozzávetőleg hat és fél
kilométernyi hosszan a part mentén. Fontos, hogy egyikük a Christopher
Street-i mólónál van, ahol Jack először pillantotta meg, legalábbis állítása
szerint, a titokzatos hölgyet.
– Meglep, milyen elszórtan helyezkednek el a kamerák – jegyeztem
meg közömbösen.
– Ez hogyan lehetséges – kérdezte Melissa – a 9/11 utáni New
Yorkban?
– Ahogy a való életben – felelte Carl. – Times Square, Rockefeller
Center, Grand Central... Ezeken a helyeken teljes a lefedettségünk. De a
Hudson folyó parti sétányára valószínűleg magasról tesznek az
afganisztáni pokol bugyraiban buzgó dzsihádisták. Viszont kiderült, hogy
egész sereg további kamerát állítunk fel a nyugati parton nagyjából a jövő
hónapban.
– A lövöldözést követően? – kérdeztem.
– Dehogy, néhány hete egy bugyuta kollégám helyszínbejárást tartott a
New York Magazine egyik riporterével, aki a CompStat bűnügyi
statisztikáinak eredt a nyomába. A nő elkezdett kérdezősködni a
térfigyelő kamerákról meg mindenféléről, a kolléga meg igyekezett
eloszlatni a nő paranoid elképzeléseit, miszerint a nap huszonnégy
órájában figyelnek minket felülről. Példaként történetesen épp a Hudson
folyó menti sétányt hozta fel, és pontról pontra elmesélte a nőnek, hol
vannak és hol nincsenek kameráink. Én mondom maguknak, egyeseknek
tök van az agyuk helyén.
– Meg is jelent erről a cikk? – igyekeztem a tőlem telhető
legközömbösebb hangon kérdezni.
– Hogyne. A főnökeim nem túl nagy örömére. Mint a 22-es csapdája,
ugye. Ha azt mondjuk, mindent ellenőrzés alatt tartunk, az emberek a
személyiségi jogaik megsértésére panaszkodnak. Ez a mamlasz meg váltig
állította, „nem, szó sincs ilyesmiről”, aminek következtében a történet a
visszájára fordul, és az emberek azt kérdezik: mennyire vagyunk
biztonságban egyáltalán? Ebből sehogy sem lehet nyertesen kijönni.
– A cikkben megemlítették a kamerák pontos helyét is?
– Kétséget kizáróan közölték a részleteket. Elhiheti, ha nem lenne a
szakszervezet, a fajankót már réges-rég úgy kirúgták volna, hogy a lába
sem éri a földet.
Szóval nem elég, hogy a futballpályáról nem készült felvétel, ráadásul
bárki is lőtte le Malcolm Neeley-t, az éppenséggel számíthatott is rá.
Megkértem Carlt, játssza le nekem néhány különböző kamera
felvételét véletlenszerű időközönként. Szerettem volna a többi kérdés
közé bújtatva, mintegy mellesleg feltenni azt a kérdést, amely igazán
foglalkoztatott, ha netán Scott Temple utólag érdeklődne Carlnál, mi után
kutakodtam.
Nagyjából negyvenpercnyi böngészés után megkértem, vegye elő a
Christopher Street-i móló kameráinak felvételét arról a reggelről, amikor
Jack megpillantotta az „elszalasztott” nőt. Reméltem, hogy némi
szerencsével legalább egy rövid pillanatra feltűnik az estélyi ruhás nő,
amint kosarával be- vagy kilép a képből.
Ám nem ezt láttuk. Melissa a képernyő felé kezdte emelni az ujját, de
én finoman lefogtam a kezét, várakozásra intve.
Hagytam, hadd pörögjön a film még pár percig, majd bejelentettem,
hogy kimerültem. Fáradtságot színlelve hálásan megköszöntem Carlnak a
nagylelkű segítséget, mondván, nem sokat tudok kihámozni a
felvételekből a védencem nélkül, aki viszont most házi őrizetben van.
– Van rá bármilyen mód, hogy kiírja nekem lemezre vagy átvegye
nekem valahogy? – kérdeztem. – Meg tudom mondani, melyik kamera és
melyik időszak érdekelne minket.
Kellően nagy merítést akartam megadni, amivel azt a benyomást
kelthetem Temple-ben, hogy csak halászgatok imitt-amott.
– Nos, a helyettes államügyész arra utasított, adjam oda magának,
amit kér.
Miután elhagytuk a rendőrőrsöt, táskámban a lemezzel, Melissa
megkérdezte, megtaláltuk-e, amit kerestünk. Mindössze annyit kértem
tőle előzőleg, hogy keressen egy sötét hajú nőt, lehetőleg estélyi ruhába
öltözve. Gyorsan megöleltem Melissát.
– Emlékszel, mit hordtam össze tegnap este részegen? Kérlek, felejtsd
el az egészet.
Bármit is hitettem el Carllal, amit a videón láttunk, az felülmúlt
minden várakozást. Június 6-án, szombaton reggel Jack a híres pólójában
kocog. És a füvön ott ül piros slafrokban a nő, egyik kezében üveg, a
másikban könyv. A nő a füvön valódi. Jack nem hazudott.

 Tizenötödik fejezet

Másnap reggel Einer, Jack és én együtt ültünk az ebédlőasztalnál Einer

laptopja körül kuporogva, és a parton készült felvételt böngésztük, hátha
feltűnik még az „elszalasztott nő”.
Einer megállította a felvételt.
– Nézzétek csak, ez itt nem ő?
A kihangosított telefonból előtört egy hang.
– Várjatok, kiről beszéltek?
A Jack szabadlábra helyezését szabályzó spártai törvényekből
kifolyólag Charlotte-nak be kellett tárcsáznia. Ráadásul Jacknek nem
lehetett internet-hozzáférése, ezért az én telefonomat használtuk privát
hotspotként, és nem döntött éppen sebességrekordokat. Einer és
Charlotte valahogy kifundálta, hogyan kapcsolhatják össze a
számítógépüket távolról, így Charlotte láthatta ugyan Einer képernyőjét,
de lemaradt erről-arról, például hogy Einer az ujjával egy esernyős nőre
mutat, aki a lövöldözés előtti napon elhalad a chelsea-i mólónál.
Jack a fejét rázta, Einer pedig folytatta a lejátszást.
– Kiről beszéltetek? – kérdezte újra Charlotte.
– Nem lényeges – feleltem, bosszankodva, hogy belebeszél –, Jack azt
mondja, nem ő volt az.
A nő, akit még mindig Madeline-nek hívtunk, egyelőre mindössze egy
alkalommal tűnt fel, az előző nap látott felvételen. Néhány perccel az
után, hogy Jack elkocogott mellette, Madeline összepakolta a kosarát,
miközben a kamera felé fordult, épp annyira, hogy Einer pillanatképet
készíthessen az arcáról. Egész jó minőségű lett ahhoz, hogy valaki esetleg
felismerje.
 Charlotte már előző este feltette a fényképet a The Room honlapjára. A
hátteret elhomályosította, nehogy a „szobatársak” összekössék a „Ki
ismeri ezt a lányt?” című hirdetést a mólónál történt lövöldözéssel.
Néhány kisebb médiafigyelő webhely rá is bukkant, és azt latolgatták,
vajon miért olyan kíváncsi a The Room a „füvön ülő nő” kilétére, és vitát
gerjesztettek arról, vajon mennyire etikus online vadászatot folytatni egy
ismeretlen nő ellen. Charlotte átnyálazta a több száz (zömében okoskodó)
választ, amely beérkezett, ám a tippek közül eddig egyik sem vezetett
eredményre.
Időközben Jack tovább nézte a térfigyelő kamera felvételét,
reménykedve, hátha egy másik napon, más helyszínen vagy akár a
futballpálya felé vezető úton sikerül még egyszer elcsípni Madeline-t.
Amint a csalódottság megint kezdett eluralkodni, emlékeztettem
magam, mennyire szerencsések vagyunk, hogy az első „elszalasztott
pillanatot” sikerült fellelnünk a videón. Jack leírása a nőről bizonyára
nevetségesen hangzott az őt letartóztató rendőröknek. A videó viszont
bizonyítja, hogy igazat mondott, legalábbis azt illetően, hogy egyáltalán
látta a nőt. Sőt azt is segíthet alátámasztani, miért vitt magával
piknikkosarat a parkba Malcolm Neeley meggyilkolásának napján, és
miért ment haza onnan kosár nélkül.
Charlotte ízelítőt adott nekünk, miféle válaszok érkeztek a webhelyre.
„Az az anyád, miután múlt éjjel kirugdostam az ágyból.” „Az lesz a
következő exfeleségem.” „Ha megtalálja, küldje el hozzám.”
– Mindig tudtam, hogy a honlapom az emberiség legalját látja el lelki
táplálékkal, de a rohadt életbe, lassan kezdem meggyűlölni az olvasóimat!
Mindenesetre van itt pár fénykép, amelyet Jacknek érdemes lenne
megnéznie. Átküldöm neked őket.
Charlotte eddig nem hallott senki felől, aki Madeline-ként jelentkezett
volna, de kapott néhány hitelt érdemlő üzenetet olyanoktól, akik ismerni
vélik a keresett nőt. Ezekben az esetekben megpróbált legalább egy
vezetéknevet és egy keresztnevet kicsikarni, majd összegyűjtötte Jacknek
a lehetséges jelöltek interneten talált fényképeit.
Míg Einer laptopján tovább pörgött a film, a sajátomon megnyitottam
a Charlotte-tól kapott üzeneteket.
 Jack felé fordítottam a képernyőt, miközben Charlotte tovább beszélt.
– A harmadik nő, úgy tűnik, megfelel a leírásnak, de a többi szerintem
nem igazán hasonlít. Persze csak te láttad őt személyesen.
Charlotte nem láthatta, hogyan esett le Jack álla, amikor elkezdte
végigkattintgatni a fényképeket.
Visszatolta elém a laptopot, majd hirtelen felcsillant a szeme.
– Á, szia, nem is hallottam, hogy bejöttél.
Buckley állt ott, az ajtófélfának támaszkodva. Nem tudtam, mennyi
ideje ácsoroghat ott.
– Úgy látszik, a mai terápia után szinte röpülök – csicseregte édes-
kedves hangon.
Azt hiszem, ha kamaszként pszichiáterhez kellett volna járnom, én is jó
mókának találtam volna.
– Helló, te ló! – kiabált Charlotte is a kihangosítón.
– Szia! Nem akarok ünneprontó lenni, de remélem, nem csak a
fényképen lévő nő hajkurászásával próbálod támogatni a védelmet.
Nekem úgy tűnik, kicsit túllőttél a célon.
Charlotte bizonygatta, hogy ura a helyzetnek.
– Istenigazából nem hisszük, hogy Madeline maga lenne az egész
mögött, inkább valaki más, aki őt felbérelhette. Megbíztam egy csomó
bérmunkást, hogy fésüljék át a szereplőválogatással vagy
kísérőszolgáltatásokkal foglalkozó honlapokat.
Charlotte aznap reggel már beavatott a tervébe. Idő- és pénzpocsékolás
volt, de hiábavaló lett volna vitába szállni vele. Szerette Jacket, és segíteni
akart – bármi módon.

Három órával később sem kerültünk közelebb Madeline kilétének

felfedéséhez, de már mindannyiunkra ráfért egy kis pihenés. Einerrel
összepakoltunk, és indulni készültünk, de Jack még marasztalt engem.
Bevezetett a konyhába, és töltött egy-egy pohár narancslét.
– Emlékszel, mennyibe fájt, amikor igazit akartunk a konzerv helyett?
– kérdezte, miközben belekortyoltam az italomba.
– Hát nagy szívás, ha az ember szegény.
Jack mosolygott.
 – Szóval ami Buckley-t illeti...
– Nem is tudtam, hogy ennyire képben van a bizonyítékokkal
kapcsolatban.
– Én sem. Nem leplezek előtte semmit, de nem is vettem külön a
fáradságot, hogy beavassam. Gondolom, eleget hallott ahhoz, hogy
kikövetkeztesse, egy lehetséges tanú után kutatunk. Mindig nagyon
ügyesen tölti ki az üresen hagyott részeket. Szemlátomást abban is
tehetséges, hogy kikotyogjon másoknak olyasmit, ami nem rájuk tartozik.
Például a fényképeket a szekrényemben.
– Jaj, ugyan már. Nem nagy ügy.
Igyekeztem, hogy úgy tűnjön, meg is feledkeztem az egészről.
– Buckley mondta, hogy azt is elmesélte, amikor Molly megtalálta a
képeket, és jól összevesztünk miattuk.
– Jack, tényleg nem gond, nem kell többet beszélnünk erről.
– Hát jó.
Éreztem, hogy valami még nyomja a lelkét. Még egyet kortyoltam a
narancsléből.
– Csak egy egyszerű veszekedés volt – mondta. – Buckley még
általánosba járt, neki biztos komolynak tűnt. Talán mert néhány
gyereknek elváltak a szülei. De nem volt az komoly, nagyon szerettem
Mollyt.
– Természetesen. Nem kell magyarázkodnod. – A francba! Lehet, hogy
csalódottnak tűntem? Lehet, hogy csalódottnak is éreztem magam? –
Sajnálom, hogy ilyen hamar elveszítetted őt, de örülök, hogy legalább
addig boldogok voltatok egymással. Sokaknak nem adatik meg. – Nekem
sem. – Az alapján, amit olvastam, úgy tűnt, jól összeillettetek.
Leszögezte a tekintetét, és bólintott.
– Utánad nekem Molly volt az egyetlen. Közben még csak nem is
randevúztam mással.
Megittam a maradék narancslét, és visszaadtam neki a poharat.
Kikísért, de megállt az asztalnál, ahol az elektronikus megfigyelő
veszélyzónája kezdődött. A kilincs felé nyúltam, aztán visszafordultam.
– Miért nem hívtál fel?
– Felhívtalak. Vagyis Buckley, amikor letartóztattak.
 – Nem akkor. Hanem amikor Owen meghalt. Amikor kórházba
kerültél, vagy azután. Miért nem hívtál fel sosem?
– Már mondtam. Képtelen voltam rá.
– Csak örültem volna, ha tudom, hogy jól vagy. Tudom, hogy gyűlöltél,
de...
– Sosem gyűlöltelek. Sosem tudtalak volna... – megbicsaklott a hangja.
– De akkor miért nem? – Tehetetlenül nézett rám, nem szólt semmit.
– Jack, olyan rohadt lelkiismeret- furdalásom volt!
Megköszörülte a torkát, a tekintete hirtelen megkeményedett.
– Na várjunk csak, Olivia: az volt a baj, hogy nem tudtad, jól vagyok-e,
vagy hogy lelkiismeret-furdalást éreztél amiatt, amit tettél? Talán azért
nem hívtalak, mert a magam módján így tudtam törleszteni a
kegyetlenségért, amit elkövettél velem szemben. Hogy elgondolkozz rajta.
Hogy éreztessem veled, egyáltalán nem vagyok jól, és már sosem leszek.
Ezt akartad hallani? Hát tessék, most már tudod, miért nem hívtalak fel
sosem.
Tettem egy lépést Jack felé, de ő elhúzódott.
– Most menj.
Einer belépett a konyhába, és félbeszakított minket.
– Charlotte megint telefonált. Megtalálta! A maga félelmetes, őrült
barátnője tényleg megtalálta Madeline-t.

– Megkaptad már a képeket? – kérdezte Charlotte a kihangosítón

keresztül.
Egy kék kis kör forgott a böngészőablak tetején.
– Eltart egy darabig, mire betöltődnek.
– Valaki végül felismerte? – kérdezte Jack.
– Igen – felelte Charlotte. – De nem a The Roomon keresztül.
Emlékszel, mondtam, hogy megbíztam néhány bérmunkást bizonyos
webhelyek átkutatására? Talán nem hangsúlyoztam eléggé, mekkora
felhajtást csináltam. Összegyűjtöttem minden kísérőszolgáltatással,
modellközvetítéssel, szereplőválogatással foglalkozó webhelyet, ami csak
fellelhető New Yorkban. És többtonnányi szempárt béreltem fel. Nem
csupán sima bérmunkásokat, hanem modelleket, színésznőket,
színészközvetítő ügynököket, csupa olyan embert, aki profi az
arcfelismerésben. De elég, ha később bókolsz, milyen fantasztikus vagyok.
A lényeg, hogy megtaláltuk őt. Na, megkaptad már?
Amikor a webhely végre betöltődött, a szalagcím azt ígérte: „Társra
lelhet New Yorkban, éjjel-nappal”, alatta: „lenyűgöző szépségek, többféle
kategóriában”, óránként 800 és 2000 dollár közötti tarifával. El tudtam
képzelni, miféle kategóriák befolyásolják az árat.
Ahogy lejjebb görgettem, meg is találtam a beígért kategóriát,
soronként három hölggyel, a ruhátlanság különböző fokait bemutatva.
– Pontosan kit is keresünk? – kérdeztem.
– Helent. Görgess csak lejjebb. Gondosan ábécérendbe szedték a
neveket.
Meg is találtam őt nagyjából az oldal közepén. Benedvesített, barna
haja rásimult a mellére, mely tisztán körvonalazódott a fehér, vizes póló
alatt. Csupa víz volt a nő, a sminkje mégis tökéletesnek tűnt.
– Ez tényleg úgy néz ki, mint ő – szólt mellettem Jack. – Persze akkor
száraz volt, nyilván, és a szemén nem volt ennyi festék. De könnyen lehet,
hogy ez ő.
Rákattintottam a fényképre, és a böngésző ablakát megint a forgó kör
foglalta el, míg végre megjelent a „Helen” című oldal, hat további
fényképpel. Jack rámutatott az egyikre, amelyen a hölgy hátulról volt
látható, fellibbenő szoknyája látni engedte hihetetlenül tökéletes fenekét.
– Szerintem ez tényleg ő.
– Láttad a fenekét?
– Dehogy, a profilját. – Helen a válla fölött nézett a kamerába. – Nem
vagyok egész biztos, de sokkal jobban hasonlít, mint bárki más, akit eddig
mutattatok.
– Csak azzal lesz gondunk – vetettem közbe –, ahogy ezek az
internetes prostiközvetítők működnek. Randevúra hívhatjuk Helent, de
lehet, hogy végül egy másik szexi barnát küldenek.
Charlotte hallhatóan büszke volt, hogy megint egy lépéssel előttem jár.
– Éppen ezért már fel is hívtam az úgynevezett kísérőszolgáltatást
nyújtó céget. Megszereztem Helen igazi nevét kevesebbért, mint amit
úgymond egy „teljes körű kezelésért” felszámolnak, bármit is értenek
ezalatt. Átküldök még egy képet.
A beérkező e-mailben ugyanaz a nő jelent meg, csak sokkal
részletgazdagabban.
– Istenem, ez tényleg ő – sóhajtotta Jack.
Charlotte hangja akadozni kezdett a hangszóróban.
– Professzionális arckép Sharon Lawson feltörekvő színésznő
portfoliójából. Ahogy sejthető, a hölgy még nem robbant be a köztudatba.
Megvan a lakcíme, e szerint Staten Islanden él.
Kértem Charlotte-ot, adja meg a nő adatait, hogy felkereshessem.
– Szó sem lehet róla, a kislányokat én veszem gondjaimba! Ha te mész,
akkor megyek én is veled. Tíz perc múlva felveszlek.

Miután Charlotte bontotta a vonalat, Jack fejcsóválva fölnevetett.

– El tudom képzelni, hogy Charlotte minden eshetőségre felkészülve a
könyvjelzői közé mentette a kísérőközvetítő oldalt.
Örültem, hogy a jó hírek túllendítettek bennünket a feszültségen,
amely Charlotte telefonhívása előtt ránk nehezedett. Mintha lassan
minden kezdene a helyére kerülni. Ha kiderül, hogy Madeline nem más,
mint Sharon Lawson, és valaki lefizette, hogy felkeltse Jack figyelmét,
végre bebizonyíthatnánk, hogy Jackre akarták terelni a gyanút.
– Valószínűleg nem érdemes hiú reményekbe ringatnom magam,
ugye? Bárki is tervelte ki, bizonyára elég okos ahhoz, hogy minden
nyomot eltüntessen.
– Az igaz, viszont nem kötelező bizonyítanunk, ki mozgatja valójában a
szálakat.
Elég, ha sikerül hihetővé tennünk, hogy léteznek ezek a szálak. Jack
letartóztatása után lehetetlennek tűnt egy ilyen mutatvány. Most viszont
végre-valahára legalább volt valami, amire elkezdhettem felépíteni a
védelmet. Max Neeley gyűlölte az apját, a saját lábára akart állni, az apja
halála után pedig átvette a Sentry Group irányítását. És legfőképp okos
volt, méghozzá pontosan olyan észjárással, amellyel képes lehetett a Jack
által elmondott történetet kitervelni.
– Tényleg azt gondolod, hogy Max Neeley volt az értelmi szerző?
– Nem feladatunk, hogy ezt kiderítsük. Mindössze a lehetőségét kell
elültetnünk a fejekben.
– Úristen, őrültség bűntudatot éreznem amiatt, amit teszünk vele, ha
nem is ő a bűnös? Már az is nagy teljesítmény tőle, hogy épségben
kecmergett ki ebből a családi miliőből, azok után, amiken az apja miatt
keresztül kellett mennie.
Üzenet érkezett a telefonomra. Charlotte volt a feladója. „Itt vagyok.”
Hogy a bánatban tudott tíz perc alatt beérni a belvárosba?
Miközben eltettem a laptopomat a táskámba, megnyugtattam Jacket,
ne érezze emiatt rosszul magát.
– Pillanatnyilag ő az első számú alternatív gyanúsított. De akárhogy is,
megszabadult az apjától, és egy egész fedezeti alap ura egy személyben.
Charlotte fényes, fehér Porsche Carrerájával begördült Jack háza elé.
– Hol hagytad a Barbie babádat? – kérdeztem, miközben nehézkesen
egyensúlyozva bemásztam az alacsony fekvésű ülésre.
– Lehet, hogy így is jól fogunk mulatni a Verrazano-Narrows híd
túloldalán.
Sharon Lawson háza pont úgy nézett ki, mint amilyenben az All in the
Family című sorozat játszódik: tipikus sorház vastag, szögletesre nyírt
sövénnyel az ablak alatt.
Amikor kinyílt az ajtó, Charlotte azonnal megszólalt, mielőtt még én
megtehettem volna.
– Sharon, beszélnünk kell magával az egyik szerepéről. A Christopher
Street-i mólónál eljátszott jelenetét akarjuk értékelni.
– Miféle jelenetről van szó?
– Tudja, amikor a mólónál ült a füvön pezsgővel meg kosárral.
Sharon arcára rémület ült ki egy pillanatra, de aztán színésznőhöz
méltóan visszanyerte a lélekjelenlétét. Kinyújtottam felé a kezem, benne
névjegykártyával, remélve, hogy ezzel megakadályozom, hogy az orrunkra
csapja az ajtót.
– Ms. Lawson, beszélnünk kell magával, máskülönben a rendőrség
fogja megkeresni.
Nem lett volna szabad megengednem, hogy Charlotte beleártsa magát
ebbe. Talán jobb lett volna, ha egyedül próbálja meg felvenni a nővel a
kapcsolatot a maga módján, vagy én intézem az ügyet a szokásos
módszeremet követve. De így ketten együtt mindent összezagyváltunk. Az
ajtó csukódni kezdett. Charlotte az ajtónyílásba dugta fehér vászon
teniszcipőjét.
– Egy ember élete forog kockán!
Az ajtó hirtelen újra kinyílt.
– Az a nyomorult Emin! Ugye ő árult be?
Megint megpróbáltam menteni a menthetőt.
– Nem fontos, hogyan akadtunk a maga nyomára. – Charlotte valóban
megvesztegetett egy Emin nevű fickót a kísérőközvetítőnél, hogy adja ki
Sharon valódi nevét és címét. Emin azt is megerősítette, hogy egy
készpénzes ügyfél foglalta le Sharont „egész éjszakás alkalomra”, amelybe
az a kora reggeli időpont is beleeshetett, amikor Jack meglátta őt a
gyepen. Az ügyfél kilétéről és a találkozó helyszínéről azonban semmit
sem tudott Emin. – Tudnunk kell, ki bérelte fel magát, hogy menjen a
Cristopher Street-i mólóhoz.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
– Ha kellemetlennek találja, hogy a kísérőszolgáltatásról beszéljen...
Sharon kilépett a verandára, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Természetesen kellemetlennek találom. 29 éves vagyok, két gyermek
anyja, és alig győzöm anyagilag, hogy tető legyen a fejünk fölött. Nem
tudom elhinni, hogy az a tetű Emin kiadott. Ő szúrt ki egy
meghallgatáson, és könnyű munkát ajánlott, amivel némi
mellékkeresethez juthatok. Elvileg senki sem tudhatott róla. Hát jó, úgy
tűnik, kitudódott a titkom. De gőzöm sincs, miféle hülye piknikkosárról
beszél.
– A térfigyelő kamera felvette magát. – Mélyen a szemébe néztem. –
Nézze, nem áll érdekünkben, hogy a magánéletét kiteregessük. Valójában
nem követett el semmilyen törvénytelenséget ezzel a munkával. Valaki
megbízta magát, hogy üldögéljen a parti sétányon, estélyibe öltözve,
könyvet olvasva, és várjon egy arra futó férfira. Az a férfi most bajban
van, és maga az egyetlen, aki segíthet megérteni nekünk, mi történt.
Tudnunk kell, ki bérelte fel magát.
– Hányszor kell még megismételnem: amiről maga beszél, ahhoz
nekem az égvilágon semmi közöm.
 – Emin szerint egész éjszakára lefoglalták magát – erősködött tovább
Charlotte. – Június 5-én.
– Emlékszem arra az éjszakára, egy szállodában töltöttem a Central
Park déli oldalán, ha annyira tudnia akarja.
– Melyik szállodában? – kérdeztem.
– Az Essex House-ban, így már jó? Ez minden, amit mondani tudok.
Sajnálom, talán hasonlítok egy másik nőre. Most, kérem, távozzanak.
Nem szeretném, ha a fiaimnak bármi is a fülükbe jutna.
Sharon most már tényleg becsukta az ajtót. Charlotte újra
bekopogtatott, de fejrázással jeleztem neki, hogy hiábavaló.
Rákerestem Sharon Lawson színésznőre az interneten. Néhány kisebb
szerepet kapott pár, New Yorkban forgatott tévéfilmben: A pletykafészek,
Esküdt ellenségek, A férjem védelmében. Tavaly egy másodvonalbeli
színházban is játszott. Ám New York már nem az a hely volt, ahol a
művészek mellékállásban vállalt pincérkedéssel ki tudták fizetni a
számláikat, különösen ha még két éhes szájat is etetniük kellett.
Ugyanakkor a verandán állva észrevettem, hogy Sharon százdolláros
jóganadrágot visel, és szinte vadonatúj Lexus terepjáró áll a ház előtt.
Talán csak elhitette magával, hogy a pénz a gyerekeire kell.
Elővettem a mobilom, hogy lefényképezzem a rendszámtábláját. Talán
őrültség, de arra gondoltam, ellenőrizhetnénk az Essex House garázsát és
a parti parkolókat is, hátha kiderül, hol volt Sharon Jack elszalasztott
találkozójának időpontjában.
Nem volt időm exponálni, mert rezegni kezdett a kezemben a telefon.
Az Eyewitness News nevű lap riportere, bizonyos Jan Myers hívott. Jack
ügyével kapcsolatban akarta megkérdezni a véleményem.
– Tilos nyilatkoznom – mondtam neki –, bizonyára maga is tudja.
– Nos, nekem viszont nem tilos, így minden érintettnek egyformán
meg szeretném adni a lehetőséget.
– És mivel kapcsolatban kíváncsi a véleményemre? Max Neeley
interjújával kapcsolatban? Természetesen érthető, ha egy lövöldözés
áldozatának a fia gyors válaszokat szeretne kapni.
– Ó, úgy látszik, az ügyészség még nem tájékoztatta önt. Sajnálom,
hogy nekem kell közölnöm önnel a rossz hírt.
 Ami még a rossznál is sokkal rosszabbnak bizonyult.
A ma reggeli zuhéban egy Francis Thomas nevű hajléktalan
jelentkezett a belvárosi hajléktalanszállón, dugig megtöltött
bevásárlókosarat tolva maga előtt. A bevásárlókosárban ruhák,
konzervek, italosüvegek no és egy elázott piknikkosár volt. A kosárban
pedig egy 45-ös kaliberű Glock pisztoly, ugyanolyan, mint amilyet a
parton történt lövöldözésnél használtak.







 Tizenhatodik fejezet

Charlotte türelmetlenül dudált a Porschéjából, én azonban földbe

gyökerezve álltam Sharon Lawson háza előtt, Jan Myerst győzködve, hogy
ne nagyon szellőztesse meg a sztorit.
Rettentő nehezen tudtam uralkodni a hangomon, így nem maradt agyi
kapacitásom a Jantől imént hallott információ feldolgozására. Francis
Thomas, mint később beszámolt róla, „a parton” találta meg a kosarat
Malcolm Neeley meggyilkolásának napján, de a pontos helyet nem tudta
megmondani. És ha még a fegyvert is észrevette a kosárban, azt végképp
nehéz lesz megmagyaráznia a rendőrségnek.
– Jan, ígérem, majd valamikor adok magának egy jó exkluzív interjút.
– Majd valamikor?
– Megbízhat bennem.
Folyamatosan a lehetőségeket latolgattam, még azalatt is, amikor
legalább ezt az egy riportert igyekeztem rávenni a hallgatásra. Ha Jacket
csőbe húzta valaki, annak tudnia kellett, hogy Jack piknikkosarat hoz
magával. Jack azt vallotta, hogy a kosarat végül a futballpálya mellett
hagyta.
Lehet, hogy az elkövető egyszerűen beledugta a fegyvert. Az elmélet
még így is megállja a helyét.
Mindazonáltal a kosár felfedezése új fordulatot hozott a játszmában.
Az a feltételezés, hogy valaki Jackre akarta terelni a gyanút, mindeddig
csak egy volt a védelem számos lehetséges érvelési lehetősége közül.
Sokkal szélesebb volt a játékterünk. A jogszerűtlen letartóztatásra
hivatkozva jó esélyem lett volna megdönteni a lőpornyomvizsgálat
bizonyító erejét. A lőpornyom nélkül ugyanis a vádnak semmi nem
maradt volna a kezében. De még ha sikerül is megdöntenem a
bizonyítékot, a fegyver megtalálása egy olyan kosárban, mely sejtésem
szerint hajszálra ugyanolyan, mint amelyet a lövöldözés előtt Jacknél
láttak, azt jelentette, hogy nem maradt más szóba jöhető elmélet, csak az,
hogy Jacket valaki lépre csalta.
– Sajnálom, de nem tehetek semmit – mondta Jan. – Ráadásul már
kiszivárgott a hír, nem én vagyok az egyetlen, aki tud róla.
– Elméletileg nyilatkozattételi tilalom vonatkozik rám. – Amikor
Sharon Lawson Lexusának háta mögé kerültem, észrevettem, hogy a
feltörekvő színésznő házának ablakán félrehúzódott a függöny. Valami
zavart, de előbb Jannel kellett dűlőre jutnom. – Ki a hírforrása? Hadd
segítsek egy kicsit: a rendőrség vagy az államügyészség?
– Olivia, csak azért hívtam, hogy kommentálja a hírt.
– Vagy netán Max Neeley? – Nem feltételeztem, hogy Scott Temple
szándékosan szivárogtatna ki bármilyen hírt, de egy áldozat
családtagjaként Max elég sok információhoz hozzájuthat a rendőrség
jóvoltából. – Eszébe jutott bármelyik riporternek azok közül, akiket Max
Neeley megkörnyékezett, hogy megkérdezze, vajon miért erőszakolta ki a
végrendelet végrehajtását mindössze két nappal az apja halála után?
Hosszú csend állt be a vonal túlsó végén.
– Mindig roppant érdekes magával beszélgetni, Ms. Randall. Az az
érzésem, sok mindent mesélhetne még nekem, ha nem lenne olyan
fenemód etikus.
Bontottam a vonalat, aztán készítettem egy fényképet Sharon Lawson
rendszámtáblájáról. A keret promóciós ajándék lehetett az
autókereskedőtől, amelynek neve New York Universal Auto World, és
amely a silány műanyag tákolmány alsó részén látható reklámszlogen
alapján „nagy szív, kis pénz” jellemezte vásárlókra specializálódott.
Amikor megint Sharon Lawson házára néztem, láttam, hogy a függöny
be van húzva. Nem tudtam eldönteni, Sharon jó ember volt-e vagy sem,
de afelől nem volt kétségem, hogy többet tud annál, mint amennyit
elárult nekünk.

Amikor visszaszálltam az autóba, Charlotte lejjebb csavarta a hifi

hangerejét stadionhangzásról normál utazóhangzásra.
– Te is tudod, hogy hazudik, ugye?
A hifi felé nyúltam, és megnyomtam a kikapcsoló gombot.
– Ki kell találnom, hogyan lehetne bebizonyítani.
A következő tíz percben igyekeztem kizárni Charlotte csacsogását,
ahogy mindenféle terveket szövöget: jobban megkenni Emint, hogy adja
le a drótot, beteríteni a parti sétányt fényképekkel fölszerelkezett
küldöncökkel, akik szemtanúk után kutatnak, megvesztegetni vagy
megzsarolni Sharont, hogy mondja el az igazságot.
Egyetértettem Charlotte-tal, Sharont színvallásra kell késztetnünk.
Még ha nem is tudja, ki bérelte fel, legalább kerek lenne a történetünk: az
álomnő a füvön, a hirdetés az elszalasztott pillanatról, a futballpályára
invitáló e-mail, aztán a lövések. Van eleje, közepe, vége. Bonyolult,
lenyűgöző sztori, pont az esküdtek ínyére való. Hányszor hallottam már
egy-egy felmentő ítélet után az esküdtek szájából, hogy a vádlott verziója
túl bizarr volt ahhoz, hogy kitaláció legyen.
– Te is észrevetted? – kérdezte Charlotte.
– Tessék? – Charlotte-ra hangoltam az adóvevőm.
– Csak azt mondtam, hogy hasonlít rád. Sharon-Helen. Tisztára olyan,
mint te, csak fiatalabb, soványabb, szexibb változatban.
– Én is szeretlek, Charlotte.
– Nem, komolyan beszélek! Csak fölöttébb érdekes, hogy Jack
álomnője rád hasonlít, nem pedig Mollyra.
– Valamelyik nap meg azt mondtad, Tracy Frankel olyan, mint én, csak
fiatalabb és megviseltebb. Az az érzésem, szerinted minden barna hajú,
heteroszexuális lány hasonlít rám így vagy úgy.
Ám miközben tovább hallgattam Charlotte fejtegetését arról, hogy
Sharon Lawson bizonyára hazudik, hátradőltem az ülésen, behunytam a
szemem, és elképzeltem magam, amint a vízparton hajnalhasadáskor
mezítláb pezsgőzgetek, és egy jóképű, ártalmatlan kocogóval flörtölök.
Jack álomnője valóban inkább rám hasonlított, semmint Mollyra.

Teljesen kimerültem, mire visszaértem Jack lakására.

– Nem is merem megkérdezni, mi volt – mondta Jack, amint meglátta
az arcomat.
Miután elmeséltem neki, mire jutottunk Sharon Lawsonnal, Jack a
kanapéra rogyott, és a mennyezetre bámult.
Belefogtam a szokásos süketelésbe, hogy még rengeteg időnk van a
tárgyalásig, épp csak elkezdtük a nyomozást satöbbi, satöbbi, satöbbi, de
Jack félbeszakított.
– Néhány éve írásfoglalkozásokat tartottam egy börtönben. Az egyik
rab esszét írt arról, hogy miután tizenöt évig fenntartotta az ártatlanságát,
miért határozott mégis amellett, hogy a szabadlábra helyezési bizottság
előtt beszélni akar az elkövetett bűnei miatt érzett lelkiismeret-
furdalásáról. Mint kiderült, a bizottság nem hallgat meg, ha nem ismered
el a bűnösségedet, így aztán vállalta, hogy olyasmiért vezekeljen, amit el
sem követett. Mint mondta: „A bent az bent, a kint az kint. Én ki
szeretnék kerülni.” Olivia, annyira szeretnék már túl lenni ezen, nem
akarok börtönbe menni! Csak pár napot töltöttem a fogdában, és így is azt
hittem, megőrülök. Nem nekem való. Ígérd meg, hogy segítesz rajtam,
kérlek, tegyél meg mindent, amit csak tudsz!
– Természetesen – válaszoltam nyugodt hangon.
Ez a párbeszéd nem könnyítette meg, hogy a másik hírrel is
előhozakodjak. Elmondtam neki, hogy felhívott Jan Myers az Eyewitness
Newstól. Amikor megemlítettem neki a piknikkosárban talált fegyvert, a
szeme zavartan szikrázott.
– Még várnak a ballisztikai véleményre – tettem hozzá.
– Hát ez őrület. Hogy lehetséges ez?
Részletesen beavattam az elméletbe, amelyet magammal is próbáltam
elhitetni a riporternő hívása óta. Madeline utasította Jacket e-mailben,
hogy hozzon magával piknikkosarat a találkozóra. Az elkövető
valószínűleg arra számított, hogy Jack hosszabban időz majd a
környéken. Talán az volt a terve, hogy lelövi Neeley-t, aztán Jacket is,
hogy öngyilkos merényletnek álcázza. Ám amikor rákezdett az eső, Jack
elsietett. Az elkövető talán arra gondolt, most vagy soha. Amikor elhagyta
a helyszínt, meglátta Jack kosarát, és belecsúsztatta a fegyvert.
Miközben kifejtettem Jacknek a teóriámat, rájöttem, mi zavart Sharon
Lawsonnal kapcsolatban. Charlotte megmondta Sharonnak, hogy tudunk
a vízparti kis pezsgős-kosaras szerepléséről. Ám amikor Sharon tagadta,
hogy őt láthattuk a videón, azt állította, nem tud semmit a „hülye
piknikkosárról”.
Másmilyen kosár is van? Talán nincs, de akkor is fura, hogy hozzáfűzte
ezt az apró pontosítást. Vagy csak minden szalmaszálba megpróbálok
belekapaszkodni?
Miután kiléptem Jack házából, elővettem a telefonom, és megnéztem
rajta a legutolsó fényképet: Sharon Lawson rendszámtáblája, rajta az
autókereskedő teljes nevével. Felhívtam a tudakozót, és a New York
Universal Auto World számát kértem.
Óriási szerencsém volt.

Másnap este pontosan kilenc órakor megcsörrent a mobilom. A portás

volt az, Helent jelentette be. Nem tudhattam, Sharon Lawson hogy teljesít
az ágyban, de ami a pontosságát illeti, öt csillagot érdemel.
Fölkeltem a kanapéról, és ösztönösen megigazítottam Don
nyakkendőjét. Einer rácsapott a kezemre.
– Jézusom, Olivia, ő egy kifejlett férfipéldány, aki egy prostival fog
társalogni, nem holmi kölyök, aki korzózni készül!
Don letépte magáról a nyakkendőt, és a dohányzóasztalra hajította.
– Sosem jártam bordélyban, ti ketten mégis úgy bántok velem, mint
egy öreg kéjenccel. Biztos nem oldhatnánk meg másképp?
Biztos voltam benne. Amikor Charlotte-tal bejelentés nélkül állítottunk
be Sharonhoz, alaposan ráijesztettünk. Másodszor aligha nyitott volna
nekünk ajtót. Biztosítottam Dont, hogy nem teszünk semmi rosszat: egy
szimpla beszélgetésért többet fizetünk Sharonnak a szokásos
szextarifájánál. Megállapodtunk benne, hogy ha el akar menni, nem
tartóztatjuk, fizikailag legalábbis semmiképp. És mindhárman szemtanúi
leszünk a társalgásnak, ha netán megkísérelne hamis váddal illetni
bennünket.
Einerrel elrejtőztünk a konyhámban. Nem láttuk ugyan Sharon-
Helent, de minden szót tisztán hallottunk a nappaliban folyó
beszélgetésből. A bemutatkozás olyan ártatlannak hangzott, mintha
takarítási szolgáltatásról lenne szó: „Jó napot, Helen vagyok.” „Én Don
vagyok. Hogy érzi magát ma este?” „Remekül, és maga?” Ezek után
gyorsan felnőttkategóriásra váltott a hangnem.
– Biztosan sejted, hogy érzem magam – hallottam Sharontól. –
Nagyon be vagyok gerjedve. De épp ezért hívtál ide, ugye?
Hát azt hittem, egy éjszakánként ezerdolláros prostituálttól
izgalmasabb szöveg is kitelik, mint egy elcsépelt, késő esti tévés
pornófilmjelenetből vett mondat. Don ennek dacára nyilvánvalóan
halálra rémült.
– Ööö... Ami azt illeti, azt hiszem, jobb, ha beszélgetünk még egy kicsit.
– Igen? Azt szeretnéd? Beszélgetni? Miről szeretnél beszélgetni?
Lépéseket hallottam, majd egy puffanást. Nem bírtam tovább megállni,
hogy ne kukucskáljak. Don a kanapémon hátrafelé araszolt, míg Helen
megpróbálta meglovagolni.
– Tudod, mit szeretek? – kérdezte Don, miközben sikerült felállnia, és
a kezét védekezőleg az alsó fertálya elé tennie. – A kocsikat. Nagyon
szeretem a kocsikat.
– Igen, édes? – kérdezte Helen, hosszú, barna tincseit tekergetve, és
egyik lábát kihívóan előre-hátra lengetve. – Mit élvezel legjobban, amikor
a kormány mögött ülsz?
– Nem annyira a vezetést élvezem, hanem szeretek minél többet tudni
az autókról. Vagy az autóbizniszről. – Don most már nem úgy viselkedett,
mint egy zavarban lévő úriember. – Például az olyan kereskedőkről, akik
nagyszívű, kispénzű embereknek adnak el autókat. Mint amelyik New
York Universal Auto Worldnek nevezi magát. Az a fajta kereskedő, kedves
Sharon, aki luxusterepjárót kölcsönöz egyedülálló, kétgyerekes
anyukáknak, akiknek nincs hivatalosan igazolható jövedelmük, azzal a
feltétellel, hogy legyen az autóban GPS, ha netán a kocsit vissza kell
szállítatni valahonnan.
Sharon hátrálni kezdett az ajtó felé.
– Honnan tudja a nevem? Mit tud a gyerekeimről? – Megnyúlt az arca,
amikor kiléptem a konyhából. – Hányszor mondjam még, hogy nem
tudok semmit?
– Azt mondta nekem, hogy egész éjszakás megbízásra ment az Essex
House-ba azon a napon, amelyikről kérdeztem. Az autókereskedő GPS-
nyomkövetője azonban mást mutat. E szerint maga a Quik Parkban volt,
a Bleecker és a Washington Street sarkán. – A Christopher Street-i
mólóhoz legközelebbi kedvezményes parkolóban. – Kicsivel 6.30 előtt
érkezett, és valamivel 7 óra után távozott, nem sokkal az után, hogy egy
Jack Harris nevű ember lerótta szokásos reggeli körét a mólónál.
– Nem akarok ebbe belekeveredni.
– Már túl késő, Sharon. Vagy most nekünk beszél, vagy a
kísérőszolgálattól fogom kérni az adatok kiszolgáltatását. – Persze nem
tudtam volna kikérni az adatokat a kísérőszolgálattól, de erről a prostik és
a színésznők nem tudhattak. – Ha együttműködik velünk, megpróbálom
legalább a mellékkeresetként vállalt kis megbízásait titokban tartani.
Nekünk nem fontos, hogyan találták meg magát, csak azt szeretnénk
tudni, hogyan került aznap reggel a mólóra. Ki bérelte fel magát?
– Fogalmam sincs. Az egész e-mailben zajlott. A fickó azt állította,
szeretné megtréfálni egy munkatársát. Nem nagyon kérdezősködtem. Azt
kérte, vegyek fel valami feltűnőt. A kosarat már előre odakészítették. Egy
könyvet is kellett olvasnom. És amikor a pasas elfutott előttem,
érdeklődően kellett néznem, kissé kihívóan. – Ledobta magát a kanapéra,
és ujjaival végigfésülte a haját. – Ez minden, esküszöm.
Einer is előlépett a konyhából, de a tekintetemmel jeleztem neki, hogy
gyorsan bújjon vissza, és ne fedje fel magát. Nem akartam, hogy Sharon
megint megijedjen.
– Azt mondta, egy fickó bérelte fel. Mit tud róla?
– Semmit. Tulajdonképpen még azt sem, hogy tényleg férfi volt-e.
Mindent e-mailben intézett. A pénzt a kosárban hagyták, egy egész
éjszakára valót, a kosarat pedig egy pad alá tették a mólótól kissé délre. –
Tudtam, hogy az a hely a térfigyelő kamerák hatókörén kívül van, és egyik
felvételen sem láttunk senkit kosárral. – Nem igazán volt ínyemre az
egész jelenet, de arra gondoltam, meglátom, ha a helyszínre érkezem, és
ha nem tetszik, még mindig elmehetek. Két lepedőt fizettek egyórányi
munkáért.
– És tényleg azt hitte, valamiféle tréfáról van szó?
– Tudja, milyen eszement emberek vannak ebben a városban? Egy
ismerős nőnek tízezer dollárt fizetett egy pasi azért, hogy egy szál
bugyiban takarítsa ki a lakását. Gazdálkodj okosan, perverzeknek.
– És mi történt a lövöldözés után?
– Mit gondol, miért voltam annyira betojva, amikor beállított hozzám?
Amikor a lövöldözésről hallottam, felmerült bennem, hogy hűha, pár hete
pont arra jártam, tudja? De amikor azt olvastam, hogy a merénylőnél
piknikkosár volt, azonnal írtam a megbízómnak, és megkérdeztem, mi a
fene folyik itt. Ám válaszul csak egy hibaüzenetet kaptam, miszerint a fiók
megszűnt. Semmi mást nem tudok, és nagyon meg vagyok rémülve.
– Mi volt a fiók e-mail-címe?
Belekotort fekete lakkbőr retiküljébe, és elővett egy iPhone-t. Az e-
mail-cím, amelyet felolvasott, megegyezett azzal, amelyről Madeline
javasolta Jacknek, hogy találkozzanak a parton a lövöldözés reggelén.








 Tizenhetedik fejezet

A büntetőtárgyalás felé vezető út lassú ugyan, de nem egyenletesen. Az

elejét sietség és felfokozott hangulat jellemzi, majd egy hosszabb, szinte
nyugodtnak mondható időszak következik, amikor legfeljebb a
honorárium késlekedése okoz türelmetlenséget, míg végül a tárgyalás
előtti célegyenesben eszelős vágta veszi kezdetét.
Három héttel az után, hogy sikerült igazolnunk, Sharon Lawson valaki
más megbízásából pózolt Madeline-ként a parton, a kezdeti felfokozott
időszak lassan lecsengett. Eljött, majd el is múlt a július 4-i ünnep, és egy
egész hétvégét az irodában töltöttünk egy olyan elméleten dolgozva,
amely kellően meggyőző, de legalábbis zavarba ejtő vagy elgondolkodtató
ahhoz, hogy az államügyész ejtse a Jack elleni pert, és ne kényszerüljünk
mindannyian hosszadalmas, küzdelmes iszapbirkózásra.
Az Ellison & Randall ügyvédi iroda két tárgyalója közül a nagyobbikat
teljes egészében Jack védelmének intézésére tartottuk fenn. Az asztal, az
iratszekrény és a székek fele dobozokkal, mappákkal, iratokkal volt
beborítva. Két mágnestáblát telis-tele firkáltunk színes tollakkal.
Alig hallottam saját magamat az egymással versengő hangok
zavarában.
– Le kell egyszerűsítenünk ezt az egészet. Világos narratívára van
szükségünk – közölte Don.
Donnak a narratíva volt a vesszőparipája.
– Komolyan mondom, Olivia, már vagy ötvenszer átnyálaztam ezt a
szart, és még mindig nem tudom, mit keresünk – szólalt meg Einer is, a
földön ülve, hatalmas iratkupaccal körülbástyázva.
– Kicsit sem örülök, hogy más áldozatokat is belerángatunk az ügybe –
szólt hozzá Jack is, a kihangosítón keresztül.
– Az a rohadék Gothamist! – kiabált Charlotte, aki megszállottan
kutatta az ügy internetes visszhangját. – Azzal vádolnak több helyütt,
hogy a The Roomot propagandának használom Jack tisztára mosására.
Pedig az nem propaganda, ha az igazságot írom.
Einer Charlotte felé emelte a tenyerét, Charlotte viszonzásképp
belecsapott.
– Alaposan olvass be nekik, Martina Navratilova!
Egy hónapnyi évődés után Charlotte annyira megkedvelte Einert, mint
engem soha.
– Csend legyen, így nem tudok gondolkodni! – Eltökéltem, hogy egy
órán belül mindenkit hazazavarok. Charlotte, aki nem volt hozzászokva,
hogy leintsék, szúrós tekintettel nézett rám. Először hát hozzá fordultam.
– Megtennéd, hogy visszafogod magad egy kicsit a The Roomon. Az
hiányzik Jacknek a legkevésbé, hogy más weboldalakon
kommentálgassák. – Charlotte nem repesett a boldogságtól, de nem is
szállt vitába. – Einer, lefogadom, hogy van valami ezekben a dobozokban,
amit érdemes kiásnunk.
Kitartóan nyüstöltem Scott Temple-t, hogy fedje fel a nyomozati
anyagot még a hivatalos határidő előtt. Válaszképpen két nappal ezelőtt
átküldött hét jókora dobozt az irodánkba. Gyorsan rájöttünk, hogy négy
doboz azoknak az iratoknak a másolatát rejtette, amelyeket a rendőrség
Jack dolgozószobájában lefoglalt, köztük a Malcolm Neeley elleni polgári
per anyagait. A másik három doboz azonban jócskán túlmutatott azon,
amit a nyomozati anyag felfedésétől rendesen elvártam volna. A szokásos
tanúvallomásokon, igazságügyi orvos szakértői véleményeken,
helyszínelési fényképeken kívül több száz oldalnyi dokumentumot
tartalmaztak rögzített telefonhívásokról, bankszámlakivonatokról és
egyebekről, amelyeknek első látásra nem sok közük volt az ügyhöz.
Ki tudja, Temple talán csak ki akart babrálni velem, amiért a
bizonyítékok idő előtti felfedésére kényszerítettem. Ám az ösztönöm azt
súgta, más olvasata is van a történetnek.
Úgy sejtettem, a védelmet segítő anyagokat, bizonyítékokat, amelyeket
egyébként is köteles lett volna átadni, több külön dobozba pakolta, hogy
meg kelljen értük dolgoznom. Mondtam Einernek, hogy kutasson csak
tovább.
– Esküszöm, Olivia, már mindent átnéztem. Nem vagyok bűvész, aki
egyszer csak előhúz valamit a kalapból, ami addig nem volt ott.
– Pedig az vagy. Fogj egy tömb jelölőcímkét, és írd fel minden egyes
irat címét egy külön címkére. Aztán rendezd át őket különféle
szempontok szerint, először, mondjuk, az iratok típusa szerint. Aztán a
szerint, hogy melyik kihez köthető: Jackhez, Neeley-hez vagy más
áldozatokhoz. Próbálj új szemmel nézni rájuk. Ami pedig a narratívát
illeti: Jack, Don, ti ketten más-más véleményen vagytok, miféle üzenetet
kellene közvetítenem az államügyészségnek.
– Túl bonyolult a sztorink – mondta Don, az összefirkált mágnestábla
felé intve. – Egyszerűsítsd le: indíts Sharon Lawsonnal és a Madeline-
levelekkel, és magyarázd el, hogy ugyanaz a személy bérelte fel Sharont,
mint aki Jacket aznap reggel a partra küldte kvázi áldozati báránynak.
Ennél ne is mondj többet. Ez kellőképpen érdekfeszítő, és elülteti a
fejekben a kíváncsiságot, hogy a történetnek esetleg van egy másik
értelmezése is. Ugyanakkor visszadobod a labdát az ügyészségnek, őket
terheli majd a kötelesség, hogy az e-mail-cím mögött rejlő személy kilétét
kiderítsék. Bármi egyéb, akár Maxszel vagy más panaszostárssal, akár
Malcolm fedezeti alapjával vagy a többi áldozat esetleges ellenségeivel
kapcsolatos, csak merő találgatás, és túlságosan szövevényes.
A hangszóróból Jack hangja hallatszott: „Helló! Hallotok engem?”
Mint egy szégyenlős iskolás, aki az utolsó padból próbálja
keresztülkiabálni az első sorban ülő strébereket.
– Ráadásul én sem vagyok túl boldog a gondolattól, hogy ujjal
mutogassunk ezekre az emberekre. Úgy értem, mindegyikük lehetne
bűnös. A panaszostársak közül jó páran teljes mellszélességgel kiállnak
mellettem, amióta ez az egész történt. És hogy a másik két áldozatot is
sárba rántsuk...
– Senki nem ránt sárba senkit – nyugtatgattam.
– Jó, de kipellengérezni az egyiket, mert hajléktalan, a másikat meg,
mert drogfüggő, elég embertelen.
Felidéztem, hányszor oktatott ki Jack annak idején, miért vagyok olyan
türelmetlen a hosszú sor, a lassú kiszolgálás vagy ki tudja, még mi
minden miatt, amikor rám jött az, amit ő csak „Olivia-perceknek”
nevezett.
– Jaj, a rohadt életbe – csattantam fel –, per pillanat nem engedheted
meg magadnak, hogy játszd a jófiút. Jack, már nem is emlékszel arra,
amikor arra kértél, tegyek meg minden tőlem telhetőt, hogy távol
tartsalak a börtöntől? Akit gyilkossággal vádolnak, annak nem kell
udvariasnak lennie.
– Ez nem udvariasság, hanem alapvető emberi tisztesség. Nem
egyezhetnénk meg legalább abban, hogy a többi áldozatot békén hagyjuk?
– Jack...
– Jézusmária! Olivia, elfelejtetted, hogy a feleségem, vagyis a lányom
anyja is gyilkosság áldozata lett?
– Na jó, erre nincs időnk – szólt közbe Don. – Egyetértek azzal, hogy
most nem törődhetünk mások érzéseivel. Viszont, Olivia, gondolnunk kell
arra is, milyen benyomást keltünk az államügyészben és végeredményben
az esküdtszékben. Ha Jacken kívül mindenki másra mutogatsz, az kissé
elkeseredettnek tűnne. Azt mondtad Charlotte-nak, semmi szükségünk
médiavisszhangra, márpedig számíthatsz rá, ha olybá tűnik, mintha az
áldozatokat akarnád besározni. Ezt értettem tiszta narratíva alatt.
Koncentrálj csak Madeline-re, vagyis Helenre, melyik is az igazi neve?
– Sharon Lawson – feleltük kórusban Einerrel és Charlotte-tal.
– Jobb, ha ehhez tartod magad – tanácsolta Don. – Kezünkben a
tanúvallomása. Valaki kimondottan azzal bízta meg Sharont, hogy
keresse Jacket a szokásos reggeli futása közben. És az illetőnek ugyanaz
az e-mail-címe, mint amelyikről Jacket a sportpályára csábították a
lövöldözés reggelén. A vádnak magyarázatot kell találnia erre, különben
semmi esélye a győzelemre. Nem kell más, csak az ésszerű kétség.
Donnak igaza volt. Az elszalasztott pillanatról szóló hirdetés meg az azt
követő levélváltás valóban túl komplikált. Minden egyéb csak fölösleges
szócséplés.
Újra végignéztem az irodát megtöltő dobozok sorain.
Kell lennie itt valaminek, amit Scott Temple elrejtett. Meg kell
találnom, mielőtt Sharonról lerántom a leplet.
 Már tíz óra is elmúlt, amikor elindultam hazafelé a munkából. Tudtam,
hogy ideje hazamennem, de fel voltam spannolva, és ihatnékom támadt.
Leintettem egy taxit, és gondolkodás nélkül a Lissa címét adtam meg a
sofőrnek.
Alig haladtunk két háztömbnyit, amikor megállítottam:
– Tudja, mit? Inkább vigyen a Grand and Baxterhez.
Sóhajtva bólintott, holott az út ugyanarra vezetett.
– Hol álljak meg? – kérdezte a sofőr a célhoz közeledve.
– Jobboldalt, a piros oszlopok környékén jó lesz.
Ha egy nő nem szokott hozzá, hogy rendszeresen bárokba térjen be
késő este, akkor fogalma sincs róla, milyen érzés is az. Semmihez sem
hasonlítható. Ez a város tele van egyedülálló felnőttekkel, elfoglalt
felnőttekkel, turistákkal és egyedül utazó üzletemberekkel. Otthon senki
sem főz. Az emberek több időt töltenek házon kívül, mint a saját
otthonukban. Rengeteg férfi jár egyedül bárba, étterembe, és a kutyának
sem szúr szemet. Azt mondogattam magamnak, velem sem lesz másképp.
De tudom, hogy mégsem ugyanolyan, legalábbis azoknak biztos nem, akik
szemtanúi, hogyan fürkészem a helyiséget szabad asztal után kutatva. És
valószínűleg nekem sem ugyanolyan.
Ma este nem csak szabad asztal után kutattam. Biztos voltam benne,
hogy felfedezem azt az arcot, amelyet kerestem. De nem tudom, miért
féltem a csalódástól, ha a reményem mégsem válik be. Csak a sötétben
tapogatóztam. Ám most, hogy itt voltam, szerettem volna bedobni egy
italt. Megláttam egy üres helyet a bárpultnál, a szék támláján egy
textilszalvétával. Ami azt jelezte „bárnyelven”, hogy az illető csak kiment
egy cigarettaszünetre. Mindenesetre amíg a humánkémény vissza nem
tér, odaállhatok, hogy rendeljek valamit a pultosnál.
Egy gin-martinit kértem hidegen, citromhéjjal. Miközben a jégkockák
csilingelését hallgattam, éreztem, hogy valaki mellém furakodik.
– Most meg székeket csen?
Enyhe cigarettaszag csapta meg az orrom, megfordultam, és Scott
Temple állt előttem. Szóval mégsem hagyott cserben az ösztönöm.
– Csak egy kis levezető iddogálás a nap végén.
– És gyümölcsöző volt a nap vagy sem?
 Bármilyen furcsa, nem számít, minden a várakozásoknak megfelelően
sikerült-e, vagy épp minden dugába dőlt, egy kis alkohol mindig
egyenesbe hozza az embert.
Scott kihúzta a széket, és hellyel kínált.
– Csak ön után.
Elfogadtam a helyet, és jó nagyot kortyoltam a martiniból.
– Nem is tudtam, hogy dohányzik.
– Nem is, de olykor-olykor szoktam, amikor iszom. Régi beidegződés,
azt hiszem. A bárpultos nő kínált meg. Szóval miért van olyan érzésem,
nem merő véletlen, hogy egymásba botlottunk? Mi ketten elég velős
beszélgetéseket folytattunk már itt.
– Hát a szivar olykor tényleg csak szivar, ahogy állítólag Freud
barátunk mondta, és az ügyvédeknek néha muszáj bedobniuk egy gint a
bíróság mellett.
– Információ után szimatol, igaz?
– Pont úgy viselkedik, mint aki rá akar vezetni, merre van a zsákmány.
– Hogyne, miért is ne? Épp ma beszéltem valakivel, aki az egyik
ügyfelének felperestársa a Penn pályaudvari perben. A neve Jon Weilly.
Minden erőmmel igyekeztem palástolni az izgatottságom.
– Nem gondolja, hogy az esküdtek is mondtak ezt-azt mérgükben? –
kérdeztem. – Elég kétségbeesett lehet, ha mindössze ennyit tud nyújtani.
Reméltem, hogy elárulja, miért küldött nekem hétdoboznyi nyomozati
anyagot hónapokkal a tárgyalás előtt.
Homályos tekintete dacára Temple még egyet kortyolt a borából.
– Hát ez tetszik. Egy védőügyvéd amiatt hőbörög, hogy túl sok
bizonyítékot bocsátottam a rendelkezésére.
– Jaj, Scott, nem most jöttem le a falvédőről. Ha felesleges
bizonyítékok garmadájával áraszt el, azt kell hinnem, elrejtett köztük
valamit. Hivatalosan betartotta a bizonyítékok felfedésének szabályait,
ám csak addig lehet ilyen nagylelkű, amíg a bíró nem sajtolja ki magából a
lényeget.
– Nem egészen értem, mit akar ezzel, Olivia. Kezdettől fogva mondtam
magának, biztosabb lábakon áll a vád, mint gondolná, de nem hisz
nekem.
 – A dobozokban rejtőzik a perdöntő bizonyíték? Mert ha igen, én nem
találom.
– Maga a védelmet támogató anyagot kérte, vagyis ami a vádlott
ártatlansága mellett szól, nem emlékszik?
Szóval igazam volt. Lehet, hogy Scott nem adott át mindent, de a
tárgyalót elborító papírlavina alján ott kell lennie eltemetve valaminek,
ami Jacket igazolja.
– Legalább egy burkolt célzást tegyen. Amivel mindkettőnknek
segíthet. Én nem adom ki magát a bírónak, maga pedig elárulja, mit
rejtenek a dobozok.
– Ismeri a béka és a skorpió meséjét? A skorpió akkor is megcsípi a
békát, ha tudja, hogy az mindkettejük halálát jelenti. „De miért?” –
kérdezi a béka, mire a skorpió azt válaszolja: „Ilyen a természetem.” Maga
védőügyvéd. Vagyis az én mesémben maga a skorpió.
– Hacsak nem épp maga a skorpió, amikor azt feltételezi, hogy nem
bízhat meg bennem. Tudja rólam, hogy nem vállalom senkinek a
védelmét, ha nem hiszek benne. Én meg tudom magáról, hogy mindig
igazságos ítéletet akar. Ez az itt a piros, hol a piros játék talán a hivatalnál
mindennapos eljárás, de magánál biztosan nem. Maga ehhez túl jó.
Scott elővette a pénztárcáját, a pultra dobott pár húszcentest, aztán
lehúzta a maradék borát.
– Nehéz a mi hivatásunk, Olivia – szorította meg az alkaromat. –
Később még beszélünk.
Negyedórával Temple-t követve én is hazamentem, a martini végre
kellően csillapította kínzó szorongásomat. Amint kiléptem az utcára,
Einer számát tárcsáztam.
– Tessék!
– Még mindig a papírokkal bíbelődsz? – kérdeztem.
– Mondhatom, hogy igen, ha ezt akarod hallani, de tudod, hány óra?
Az órámra néztem: öt perccel múlt éjfél.
– Az akták között telefonhívás-listák is vannak, ugye? – kérdeztem.
– Igen, jó pár. Neeley vezetékes és mobiltelefonjáról. És persze Jack
mobiljáról. És a Sentry Grouptól is. Mondtam, hogy elárasztottak
papírokkal.
 – Bármit is kell keresnünk, a telefonhívásokkal lesz kapcsolatban.
– Miből gondolod?
– Csak úgy.
„Nehéz a mi hivatásunk, Olivia.” Ez volt a sugallat.

Másnap reggel összerezzentem az éjjeliszekrényen megcsörrenő

mobiltelefon hangjától.
Még alig reggeledett. 10.45 volt. Einer hívott.
– Szia, épp most teszem ki a lábam a lakásból.
– Fogalmam sincs, honnan kaptál sugallatot tegnap éjnek évadján, de
a belső jövendőmondódnak ördöge volt. Megtalálta a tűt a szénakazalban.
A híváslisták között volt. Hogy pontos legyek, a Sentry Group beérkező
hívásai között.
– Jaj, csak azt ne mondd, hogy Jack telefonált be.
Amikor megtudtam, hogy a rendőrség kikérte a Sentry Group beérkező
hívásainak listáját, feltételeztem, arra keresnek bizonyítékot, hogy Jack –
teóriájuk szerint az áldozatára vadászva – felhívhatta Malcolm Neeley-t.
Jack azonban biztosított róla, hogy nem fognak ilyesmit találni. És biztos
voltam abban is, hogy bármit is rejtett a vád a dobozokba, az segíteni fog
nekünk, nem pedig ártani.
– Nem, hála istennek – felelt Einer. – Aligha kerülte volna el a
figyelmem, de iszonyú hosszú a híváslista. Csak a Sentry Group központi
számára befutó hívásokról van lista, úgyhogy inkább Neeley otthoni és
mobiltelefonjára koncentráltam. Ráadásul a listán csak telefonszámok
vannak, név vagy bármi egyéb adat nélkül.
– Értelek, folytasd.
– Felkészültél? Nos, ezen az iszonyú hosszú listán, amely a Sentry
Grouphoz a lövöldözés előtti héten befutó hívásokat sorjázza, három
hívás azonos számról érkezett. – Einer eldarálta a tíz számjegyet. –
Szeretnél találgatni, kié a szám? Mert, hidd el nekem, a büdös életben
nem találnád ki...
– Einer!
– Tracy Frankelé. A szám azé a telefoné, amelyet Tracy Frankel
táskájában találtak, miután Malcolm Neeley-vel együtt meghalt a
futballpályánál. Ő telefonált a Sentry Groupnak. Na, ettől aztán elállt a
szavad, ugye?
 Tizennyolcadik fejezet

Két nappal később, az ügyvédnap délutánján megjelentem Amador

bíró tárgyalóterménél.
– Nos, üdvözlöm, Ms. Randall. Nem láttam magát az előjegyzési
listámon. Miben lehetek szolgálatára?
– Bíró úr, felmerült valami Jack Harris ügyében. Átnézte már a
meghallgatás anyagát? A bizonyítékok felfedésével kapcsolatban adódott
némi kellemetlenség, és arra gondoltam, talán volna ideje nem
hivatalosan véleményezni.
Amador megkérte az asszisztensét, hogy nézzen utána Scott Temple-
nek. Öt perc múlva belépett Temple a tárgyalóterembe, kezében
jegyzetfüzettel.
– Roppant titokzatos – suttogta oda, miközben beült mellém a korlát
mögé.
– Ami kiszámítható, az unalmas – feleltem.
Kínosan éreztem magam amiatt, amire készültem ellene, de a munkám
már csak ilyen.

– Tisztelt bíró úr, kérvényt szeretnék benyújtani Tracy Frankel

híváslistájának kiszolgáltatására.
– Emlékeztetne, kérem, ki is az illető? – kérdezte hunyorítva.
– A másik két áldozat közül az egyik, a fiatal nő.
– Á, igen. Tudnom kellett volna, sajnálom. Miről van szó?
Temple aggodalmasan nézett rám.
– Úgy véljük, a híváslisták olyan bizonyítékok, amelyek a védelmet
segíthetik, és alapos kétely merült fel bennünk azt illetően, hogy a vád
ezeket önszántából ténylegesen fel kívánta-e tárni előttünk. Sajnálatos
módon, miután egy egész hetünkbe került, hogy több felcímkézetlen,
rendszerezetlen doboz tartalmát átvizsgáljuk, arra a következtetésre
jutottunk, hogy a vád szándékosan fontos, felmentő erejű bizonyítékot
tartott vissza, amelyet kérésünkre önkéntesen rendelkezésünkre kellett
volna bocsátania.
– Milyen jellegű bizonyítékra céloz?
Temple szóra nyitotta a száját, de gyorsan bevetettem magam, mielőtt
még válaszolni tudott volna.
– A vád konkrét bizonyítékot tartott vissza arra vonatkozóan, hogy a
lövöldözés két áldozata között kapcsolat állt fenn, nevezetesen, közvetlen
bizonyíték van rá, hogy Tracy Frankel telefonon felkereste Malcolm
Neeley fedezeti alapját, a Sentry Groupot, méghozzá három alkalommal a
gyilkosság előtti héten. Mint az előzetes meghallgatáson is utaltam rá, a
vád teóriájának egy másik olvasata is van. A vád vélelmezése teljes
egészében a védencem egyetlen áldozattal, Malcolm Neeley-vel szembeni
ellenséges érzületére alapul, és a másik két áldozatra úgy tekint, mint akik
véletlenül rossz időben rossz helyen tartózkodtak. Ezért próbálta a vád a
Tracy Frankel és Malcolm Neeley közötti kapcsolatot leplezni.
– Pontosan hogy érti ezt? – kérdezte a bíró.
Temple-nek végre sikerült közbeavatkoznia.
– Tisztelt bíró úr, ez a beszélgetés teljes mértékben fölösleges. Ha Ms.
Randall egyszerűen felhívott volna...
– Ms. Randall, tekintettel a kifogásaira, nem biztos, hogy ezzel
egyetért. Ezért tettem fel neki a kérdésemet.
– Hét hatalmas dobozt adtak át nekünk, teljesen rendszerezetlen
aktákkal – mondtam. – Néhány papír a Sentry Group beérkező
hívásainak listáját tartalmazta. Minden egyes irat minden oldalának
minden sorát egyenként át kellett böngésznünk, mire észrevettük, hogy a
listán felsorolt telefonszámok egyike Tracy Frankel mobiltelefonjához
tartozik.
Amador bíró a pulton fekvő szemüvegével babrált, miközben
megemésztette a hallottakat.
– Mr. Temple, válaszoljon igennel vagy nemmel: tudott minderről?
 – Tudomásunk szerint nem történt közvetlen kapcsolatfelvétel az
áldozatok között.
– Igen vagy nem? Tudott arról, hogy a Sentry Group három hívást
kapott Tracy Frankel telefonjáról a merényletet megelőző héten?
– Igen, de...
– Ne is folytassa. Nem először látunk ilyet a hivatalától, Mr. Temple.
Elárasztják a másik felet egy halom szeméttel, remélve, hogy a másik
képtelen lesz elválasztani a búzát az ocsútól. A védelem világossá tette az
előzetes meghallgatáson, hogy más személyeknek is lehetett indítékuk
Mr. Neeley vagy talán valamelyik másik áldozat megölésére. A védelem
számára egyértelműen fontos lehet, ha kapcsolat merül fel két áldozat
között, akik, mind ez idáig úgy tűnt, semmiféle érintkezésben nem voltak
egymással. Tényleg a szájába kell rágnom?
– Nem, bíró úr, nem szükséges.
– Mit hoz fel mentségére, Mr. Temple? Ön szerint mennyire tartotta
magát az ügyészség etikai szabályaihoz az információk feltárásánál?
– Bíró úr, ha szabad megjegyeznem...
– Természetesen szabad, az imént épp erre kértem. Valóban tudni
szeretném, mivel tudja indokolni az eljárását.
– Megértem, ha a védelem olyan színben próbálja feltüntetni ezt az
bizonyítékot, mintha maga a füstölgő puskacső lenne.
– Silány párhuzam, Mr. Temple.
Scott mély levegőt vett, majd újra nekidurálta magát.
– Ha jól emlékszem, Ms. Randall a bizonyítékot „fontosnak, a vádlott
ártatlansága mellett szólónak” minősítette, de én egyikkel sem értek
egyet. Az a hosszú lista nem a Mr. Neeley közvetlen vonalára beérkező
hívásokat tartalmazza, hanem a cég telefonközpontjába befutókat. És
több mint harmincan dolgoznak a cégnél. Tracy Frankel bármelyiküket
hívhatta.
– Frankel kisasszony a Sentry Group ügyfele volt? Nem az volt a
benyomásom róla, mintha befolyásos, nagy hatalmú mozgatórugója lett
volna a pénzügyi világnak.
– Valóban nem, tisztelt bíró úr. Ám Frankel kisasszonyt korábban
elítélték kábítószerrel való visszaélésért, és a jelek szerint voltak,
úgymond, pénzügyi nehézségei. Nem titok, hogy a pénzvilág szereplői
olykor olyan ügyletekbe bonyolódnak, amelyek droggal vagy egyéb
tevékenységekkel, teszem azt, prostitúcióval hozhatók összefüggésbe.
– Vagyis ön azt állítja, az áldozat drogot vagy szexuális szolgáltatást
próbált nyújtani a Sentry Group valamely dolgozójának?
– Ilyesmit nem állítottam.
– Helyes, mert nincs is tudomása ilyesmiről, igazam van?
– Igen, így van.
– És pontosan ezért remélte, hogy Ms. Randall és Mr. Ellison nem is
fog ilyen összefüggésekre bukkanni, és nem fogja magát arra
kényszeríteni, hogy ezzel a kellemetlen bizonyítékkal foglalkozzon. Értem
már, de nem igazán tetszik. És ha megengedi a feltételezést, Mr. Temple,
ön nem is intézte volna így, ha teljes mértékben magán múlott volna.
– Bíró úr, szó sincs róla, hogy így intéztem volna. Két nappal ezelőtt
magánbeszélgetést folytattam Ms. Randall-lel, és lényegében
megmondtam neki, hogy nézze át a híváslistákat.
– Lényegében megmondta? Mit jelentsen ez? Elkerülte volna a
figyelmemet ez a szakkifejezés a jogi tanulmányaim során?
Temple segélykérőn nézett rám, de elfordítottam a tekintetem.
Kutyaszorítóba került, pontosan ahogy számítottam. Azzal védekeznie,
hogy spiccesen elkotyogott nekem valamit egy kocsmában, egyet jelentett
a szándékos mismásolás beismerésével. És ez a minimum.
– Lehet, hogy jobban is intézhettük volna a bizonyítékok feltárását –
nyögte ki végül. – De úgy vélem, azt is figyelembe kell venni, hogy az
előírtnál jóval korábban teljesítettük ebbéli kötelezettségünket. Alig egy
hónapja a vád ismertetésének, és a főtárgyalás napja még nincs is kitűzve.
– Mr. Temple, mondja meg a főnökeinek, egyáltalán nem vagyok
lenyűgözve. Nos, Ms. Randall, pontosan mit is óhajt kérni?
Elérkezett az én pillanatom.
– Tracy Frankel mobilhívásainak listáját szeretném bekéretni.
Reményeink szerint találunk olyan tanúkat, akik többet is tudnak Ms.
Frankel és Mr. Neeley kapcsolatáról. Talán előkerülhet egy közös
ellenség. Vagy esetleg kapcsolatot találunk Ms. Frankel és a Sentry Group
egy olyan tagja között, akinek volt indítéka arra, hogy ártson Mr. Neeley-
nek. Nem szeretnék elhamarkodott kijelentéseket tenni, de az egyik
alkalmazottnak konkrétan jelentős pénzügyi előnye származik a
helyzetből, ráadásul egyértelmű fenyegetéssel is élt Mr. Neeley-vel
szemben.
Amador bíró intett, állítsam le magam. Nem kötöttem az orrára, hogy
megjegyzéseimet teljesen más hallgatóságnak szántam.
Temple meredten nézett rám, míg a bíró aláírta az adatbekérési
végzést. Sarkon fordult, meg sem várva, hogy Amador elhagyja a
pulpitust.
– Megmondtam magának, Olivia: ilyen a maga természete. Maga egy
átkozott skorpió.
Amikor kiléptem a tárgyalóteremből, megláttam Jan Myerst az
Eyewitness Newstól, egy padon ült közvetlenül az ajtó mellett, és egy kis
hangfelvevőt tuszkolt a zsebébe.
Rám mosolygott, ahogy elhaladtam előtte.

Jack még arra sem vette a fáradságot, hogy köszönjön, amikor ajtót
nyitott nekem.
– Olivia, ezt már megbeszéltük. Malcolm Neeley borzalmas alak volt,
de nem szeretném a többi áldozatot be feketíteni.
Jan Myers gyors munkát végzett. Máris szétkürtölte a döbbenetes hírt,
hogy a parti lövöldözés előtt pár nappal egy másik áldozat felhívta Neeley
fedezeti alapját. Remek újságíró. Hamar ki fogja deríteni Neeley
végakaratának és Max princetoni fegyelmijének részleteit is. Nemhiába
súgtam meg Jannek a nyilatkozattételi tilalom megsértésének határát
súrolva, hogy ebéd után érdemes lehet időt szakítania egy kis
kiruccanásra a bíróság ötödik emeletén. Legközelebb rajta a sor.
Letettem a táskám, és követtem Jacket a nappaliba. Elmagyaráztam
neki, hogy csak azért kezdtünk Tracy után nyomozni, mert feltűnt a
telefonszáma a Sentry Group híváslistáján.
– Jack, emlékszel, azt mondtad nekem, a bent az bent, a kint meg kint,
és te kint szeretnél lenni. Megígértem neked, mindent megteszek, hogy ne
kerülj vissza. Nem hunyhatok szemet egy ilyen bizonyíték felett.
Nem szándékoztam minden nyomozási szálat megbeszélni Jackkel.
 – Olivia, az a lány halott! A családja gyászolja. Miközben a tévében
különféle forgatókönyvekről találgatnak a szakértők, és a legtöbben azt
sugallják, hogy a lány valamiképp magára hozta a bajt.
Jack fel-alá járkált, a tekintete ide-oda cikázott a szobában. Azt
kívántam, bárcsak a kábeltévét is kikapcsolta volna Jacknél a rendőrség,
nem csak az internetet.
– A letartóztatásod óta hajtogattad nekem, valami nagyon furcsa
magyarázatnak kell lennie a háttérben. Amit ezek a telefonhívások
történetesen alá is támasztanak.
Az arcát szorosan a tenyerébe temette.
– Nem tudom, hogy vagy képes ilyen munkát végezni. Mintha az
igazság többé már nem is számítana.
– Bent szeretnél lenni, vagy pedig kint? Mert amennyiben kint, akkor
hálásnak kellene lenned nekem azért a produkcióért, amelyet ma a
bíróságon az etikátlanság határát súrolva előadtam.

Csak viccelek, amikor azt állítom, mindössze öt étteremben vagyok

hajlandó enni. Mert igazából kettőben. A Lissában, mert otthon érzem
magam benne, mint amikor az ember jövet-menet beugrik az iskolai
menzára. És a Maialinóban, mert istenien főznek, általában akad hely a
bárpultnál, és alig két sarokra van a lakásomtól.
A Lissában sosem maradtam egyedül: mindig ott volt Melissa, és
többnyire Don is. A Maialinóban viszont mindig egyedül ücsörögtem. És
magányos ücsörgéseim közepette nyugodtan töprenghettem olyasmiken,
hogy például mennyire bántam csúnyán Scott Temple-lel, és vajon emiatt
gonosz léleknek vagy jótét megmentőnek számítok-e.
Miután félreérthetetlen jeleit észleltem, hogy egy túlparfümözött hölgy
éppen szedi a sátorfáját, gyorsan befurakodtam két pár közé a
megüresedett bárszékre, és rendeltem egy száraz martinit. A pultosfiút
Travisnek hívták. Egyszer elmesélte, hogy Kansasből származik, és úgy
rémlik, a művészetek iránti érdeklődése hozta ide. Szokás szerint úgy
tízpercenként kis szünetet tartott, hogy cseverésszen, úgyhogy nem az
iPhone-om volt az egyetlen társaságom.
Alighogy lenyeltem az utolsó falat makarónit, és rendeltem még egy
pohár Barolót, egy kéz tapadt a hátamra. Ryané volt. Ez is az egyik
velejárója, ha az ember csak két étterembe jár: az átlagosnál könnyebb
megtalálni. Ryan sosem járt a Lissába. Ha megfelelő körülmények között
akart összefutni velem, ez volt az ideális helyszín.
Ryan, mint mindig, most is szép volt. Egyszerűen nincs jobb szó rá.
Amikor az istenek a géneket osztották, Ryannek bőven jutott okosságból,
kedvességből, bájból, mégsem lett belőle nyálas szépfiú. Bárkit az ágyába
vihetett volna, valószínűleg még a két oldalamon ülő, férfikísérettel lévő
nőket is. És mindig úgy nézett rám, hogy kívánatosnak éreztem tőle
magam.
– Szia – üdvözölt, a kezét a hátamon tartva. – Megértettem. Nem
üzengetek többé véletlenszerű időközönként. De kérlek, ne nézz
levegőnek!
Kiittam az utolsó korty bort. Úgy látszik, megint lelépett a felesége.
– Szeretnéd, ha elmennék? – kérdezte. – Gondoltam, hátha ünnepelni
akarsz. Láttalak a hírekben. Alaposan megdolgoztattad az ügyészt.
Amikor Travis újratöltötte a poharam, Ryannek is rendeltem egy italt.
Nem akartam egyedül maradni.

Két nappal később Donnal és Einerrel a Lissában találkoztunk.
Elkeseredetten vágytunk egy kis környezetváltozásra, úgyhogy Melissa
megengedte, hogy hosszú munkaebédünkhöz elfoglaljuk a legnagyobb
asztalt az étterem hátsó fertályában.
Új lendületet adott erőfeszítéseinknek a felfedezés, hogy Tracy Frankel
a lövöldözés előtti napokban hívogatta a Sentry Groupot. Egyre
biztosabbak lettünk benne, hogy a rendőrség éppen csak megpiszkálta a
felszínét mindannak, ami valójában történt. Ha sikerül kicsivel több
bizonyítékot produkálnunk, elérhetjük akár a Jack ellen emelt vád ejtését
is.
Einer hatalmasat harapott a hamburgeréből.
– Gyerekek, ti vagytok a szakértők, de Viola Davis a tévésorozatban
egyszerűen csak annyit közölne, hogy „megtaláltam a kurvát, akit
felbéreltek, hogy húzza csőbe a védencem”. Vége, csapó, folytatás a
következő évadban.
Donnal korábban már latolgattuk, mi lenne, ha beavatnánk Scott
Temple-t a Sharon Lawsontól kapott információba, de végül
megállapodtunk, hogy korai lenne, még nem állt össze a teljes kép. Ha
nincs több bizonyítékunk, Scott egyszerűen azzal vágna vissza, hogy Jack
volt az, aki felbérelte Sharont a Madeline-jelenetre, remélve, hogy a nő
létezését igazoló videofelvétel majd elég lesz a védekezéshez.
Ám miután Tracy Frankelt összefüggésbe hoztuk a Sentry Grouppal,
megpróbálhatnánk rájönni, ki bérelte fel Sharont és mi célból. Bárki is
rángatta bele Jacket, talán Tracyt és Malcolmot is el akarta tenni láb alól,
és a harmadik áldozatot csak azért lőtte le, mert szemtanúja volt az
esetnek, vagy mert a megölésével véletlenszerűbbnek akarta feltüntetni az
egész lövöldözést, mint amilyen valójában volt.
Don, mint valami türelmes tanár, komótosan elmagyarázta Einernek
az okfejtés logikáját.
– Az államügyész nem fogja ejteni az ügyet, csak mert azt állítjuk, hogy
valaki csőbe húzta Jacket, ráadásul tizenötféleképpen próbáljuk
magyarázni. A nagy kérdés az, miként tudjuk a telefonhívásokkal az
ismeretlen értelmi szerző teóriáját alátámasztani. Einer, biztos vagy
benne, hogy nem kerülte el a figyelmünket egyéb olyan hívás Tracy
listájáról, amelynek köze lehet Malcolm Neeley-hez?
Pár órával az után, hogy Amador bíró aláírta az adatbekérési végzést,
az AT&T telefontársaság megküldte nekünk a háromhavi listát Tracy
Frankel bejövő és kimenő hívásairól. A lövöldözés előtti héten a Sentry
Grouphoz intézett három hívás volt az összes, ami Neeley fedezeti
alapjához köthető, de Einer tovább dolgozott Tracy többi beszélgetőtársa
azonosításán is.
– Sem Neeley mobiltelefonját, sem az otthoni számát nem hívta
többször, és nem is fogadott ezekről hívást. Ami azt illeti, nem sok
beszélgetőpartnere volt, sem akiket ő hívott, sem akik őt hívták.
– A semminél mindenesetre több – jegyezte meg Don. – Tudunk
valamit róluk? Talán valamelyik ismerőse felvilágosítást tudna adni az
alappal való kapcsolatáról.
– Minden számot azonosítottam – mondta Einer, a mellette lévő üres
székre halmozott iratokra mutatva. – Beszélt a szüleivel, a nővérével,
Laurával meg egy Double Simpson nevű ürgével. Tényleg ez a hivatalos
neve, akár hiszitek, akár nem. Egy minisztériumi forrás szerint minden jel
arra utal, hogy Double egy kisstílű drogdíler.
– Talán a díler valamiért megorrolt Tracyre, és leszámolás közben két
arra járót is eltalált? – vetette fel Don előrehajolva.
Einer megrázta a fejét.
– Aznap reggel őrizetben volt a próbaidős feltételek megszegése miatt.
Nem fizette be a bírósági eljárás díját. Úgyhogy már csak néhány vegyes
hívás marad: egy házhoz szállító kínai tőle kétsaroknyira meg egy
fodrászszalon onnan újabb pár háztömbnyire. Aztán a halála előtt három
hívás egymás után egy puccos cipőboltnak a Sohóban, a neve Vala.
Beugrottam, borzalmasan giccses babacipőket árulnak.
– És? – kérdeztem.
– És senki sem ismerte Tracy Frankelt. Az egyik eladónak homályosan
rémlett, hogy valaki többször is telefonált, de rossz számot hívott. Mintha
az illető túl bugyuta lett volna, hogy felfogja, ugyanazt a számot próbálja
tárcsázni többször is, hiába. Szóval feltételezem, hogy Tracy lehetett az.
Lenyűgözött, hogy Einer még a személyes látogatáshoz is vette a
fáradságot. Nyilvánvalóan eltökélte, most már nem szalaszt el egyetlen
momentumot sem.
– Utána Tracy nem próbálkozott egy hasonló szám hívásával?
Rendszerint ez történik, ha valaki téves számot tárcsáz.
– Nem.
– Értem. Ezek szerint továbbra sincs semmi ötletünk, miért hívhatta a
Sentryt.
Melissa megtörölte a kezét egy fehér konyhai papírtörlővel, majd
lehuppant mellém.
– Vegyétek úgy, hogy szünetet tartok.
– Tökéletes időzítés – mondtam. Melissa gyakran vállalta, hogy
eljátssza nekünk a kötözködő esküdtszék szerepét. A bárpultosoknak van
tehetségük hozzá, hogy kitalálják, miként gondolkodnak a hús-vér
emberek. Melissa bármikor képes volt akár tizenegy elképzelt esküdttel is
konzultálni fejben. – Malcolm Neeley már nem találkozgatott azzal a
férjezett nővel, akivel viszonya volt. Lehet, hogy Tracy Frankel volt az új
barátnője? És rájött egy féltékeny barát?
– Gondolod, hogy Neeley lecserélne egy felső tízezerbeli macát egy
húszéves drogos csajra? – hitetlenkedett Einer. – Elég erős műfaji váltás.
– Talán nem szó szerint a barátnője – folytattam. – Nem szokatlan,
hogy egy drogos nő prostitúcióval próbálja fedezni a szükségleteit.
– Akkor több telefonhívása lett volna – ingatta a fejét Don.
– És egy numera reggel hétkor? – kért szót Melissa is, magasba emelve
a kezét. – Ilyesmit csak nős pasasok művelnek. Nem, ezt nem veszem be.
Ahogy Scott Temple is említette, a Sentry Groupnak több mint
harminc alkalmazottja volt. Tracy bármelyiküket hívhatta. Olykor
előfordulnak ilyesfajta egybeesések.
Ám az egyik alkalmazott már a figyelmünk hatókörébe került.
– Csak Max lehetett az. Szemlátomást zavarja, hogy más olyan
személyek után kutatunk, akiknek szintén lehetett indítékuk az apja
megölésére. Az exbarátnőjétől tudjuk, hogy ki akart kerülni az apja
felügyelete alól. És sokkal több előnye származik Malcolm halálából, mint
bárki másnak. Ő örököl mindent, beleértbe a Sentry Group irányítását is.
Továbbá, már bocsánat, de marhára nem érdekel, mennyire volt részeg.
Nem mondogatod csak úgy, hogy megölöd az apádat álmában, ha mélyen
belül nem érzel iránta komoly gyűlöletet.
Melissa tétovázás nélkül szólt közbe:
– És ha ez a Tracy lány Maxet hívta, akkor az mit jelent?
Vállat vontam.
– Szerelmes a volt barátnőjébe, Amandába, de az apja nem adta rájuk
az áldását. Az ő korában a fiúknak még szükségük van szexre.
– Szóval Tracyvel kötelezettségek nélküli viszonyban volt –
következtetett Don –, de a lány többet akart.
– Talán – válaszoltam, mérlegelve a felvetett ötletet. – És Tracy esetleg
túlságosan nyomult. Három hívás egy hét alatt, a céges számra. Ezen
kívül nem beszéltek egymással, vagyis nincs szó rendszerességről. Talán
egyik este felcsípte a bárban. Vagy az utcán. De semmiképp sem gondolta
komolyan. Lehet, hogy a lány kivett egy névjegykártyát a tárcájából, és
hívogatni kezdte a munkahelyén. És emiatt terhessé vált a számára.
 – Két legyet egy csapásra – mondta Melissa. – Ha Max amúgy is azt
fontolgatta, hogy megszabadul az apjától...
Elmosolyodtam. Az egyszemélyes esküdtszék teljesen önállóan jutott
ere a következtetésre. Ami azt jelentette, hogy a sztori hihetőnek hangzik.
Máskor is előfordult, hogy egyéb, szóba jöhető gyanúsítottakat hoztam a
képbe, ám ezúttal az illető valóban bűnös is. Két Neeley fiú, és mindkettő
gyilkos.

 Tizenkilencedik fejezet

Tracy Frankel egyetlen alkalommal került kapcsolatba az

igazságszolgáltatási rendszerrel, és az ezzel kapcsolatos aktákból
megtudtam, hogy több magániskola tanulója is volt, majd amikor
tizennyolc évesen rajtakapták, hogy egy álruhás rendőrtől heroint próbál
vásárolni a Washington Square-i parkban, igen drága védőügyvédet
szerződtetett. Ám gazdag gyerek és gazdag gyerek között is van
különbség.
Mint kiderült, a Frankel család otthona egy East 76th Street-i
téglaházban van, az Upper East Side-on. 152 négyzetméter, lifttel,
cselédhelyiségekkel.
Pamutpongyolájából ítélve az ajtót nyitó hölgy nemigen tartozott Tracy
családjához.
– Jó napot, Margaret Frankelt keresem.
Ezt a nevet adta meg Tracy sürgős esetben értesítendő személyként,
amikor letartóztatták.
Az asszony szó nélkül becsukta az ajtót, majd kisvártatva egy fiatalabb
nő jelent meg helyette.
– Tracy már nem lakik itt, úgyhogy nyugodtan felejtse el a címét –
mondta. Miután tetőtől talpig végigmért, szemlátomást úgy ítélte meg,
hogy nem az a fajta vagyok, aki az elképzelései szerint Tracy után
érdeklődne. – Várjon csak... Ki maga?
– Olivia Randall vagyok, ügyvéd. Szóval úgy gondolja, Tracy miatt
jöttem? – Gyorsan felidéztem magamban Einer lajstromát Tracy
hívásairól. – Ön talán a nővére?
Tracy nővérét Laurának hívták, az anyját Joannának. Az apja, Eric
üzleti ingatlanokkal foglalkozó menedzser volt, és éppen dolgozott.
Miután elmagyaráztam, ki vagyok, Joanna egyértelmű kifejezést adott
a véleményének: „vastag bőr van a képemen”, ha képes vagyok felkeresni
a családot az otthonában. Kifejeztem a sajnálatomat a veszteségük miatt,
habár éreztem, milyen sekélyesen hangzik a részvétnyilvánításom. Ahogy
már számtalan más alkalommal, most is igyekeztem a közös érdekeinkre
fektetni a hangsúlyt.
– Tudom, illetlenségnek hat az ittlétem, de birtokomban van egy
bizonyíték, amelyre meglátásom szerint az ügyészség nem hívta fel az
önök figyelmét. Tracyt olyan áldozatként tüntették fel, aki véletlenül
került kereszttűzbe, mi viszont fényt derítettünk néhány eddig ismeretlen
körülményre. – Elmondtam neki, hogy a híváslista szerint Tracy
mobiltelefonjáról többször is hívták a Sentry Groupot. – Az ön lánya nem
csupán... járulékos áldozat. Feltett szándékom, hogy kiderítsem az
igazságot, miért ölték meg.
Akárcsak egy elcsépelt jelenet valami filmklasszikusból. De Joanna
gyors válaszából úgy láttam, működik.
– Amikor azt mondták, Tracy reggel hétkor a parton tartózkodott, nem
igazán értettem. Nem hinném, hogy önszántából felkelt volna ilyen korán,
amióta nem hisz a Mikulásban.
– Ön szerint mi oka lehetett rá, hogy felhívja a Sentry Groupot?
Joanna elfordította a tekintetét.
– A lányom eltévelyedett. Voltak... bizonyos problémái.
Laura az anyja felé nyúlt, és megszorította a kezét.
– Anyám arra utal, hogy a húgom szenvedélybeteg volt. Drogos.
Fogalmunk sincs, miért ment a partra aznap reggel, de feltételezzük, hogy
a kábítószerhez lehetett köze.
– Ne légy ilyen kíméletlen – mondta Joanna, és elhúzta a kezét. – Igen,
T-nek megvoltak a maga gondjai. Azt akarta, hogy így hívjuk. Sosem
fogom megérteni, miért, de hatodikos korában a fejébe vette, hogy a
Tracy fiúnév. Mondtam neki, hogy a T meg olyan, mint amikor a bűnügyi
rovatban csak monogramján emlegetnek valakit. Ő erre csak vigyorgott,
szerinte jópofa becenév. Amolyan vagány utcai ragadványnév. Sosem
tudtam vele megbarátkozni. Azt hiszem, ez volt az egyik a sok-sok hibám
közül. Mindenesetre, mint említettem, voltak problémái, de mindig azt
hittem, átmenetileg. Csak meg kellene találnia a megfelelő iskolát. És az
egyikben nagyon jól is teljesített, azt hiszem, a Halton Lányiskolában,
ugye? Már nem emlékszem. Ott az egyik tanára bevezette a költészetbe.
Még arról is volt szó, hogy részt vesz valami írói pályázaton. Aztán
kiderült, hogy simán csak belezúgott egy öreg főszerbe. Folyton a
férfiakon járt az esze. Nagyon jólelkű volt, de borzasztóan izgága.
Észrevettem, hogy Laura csak forgatja a szemét. Ideje volt visszaterelni
a beszélgetést a maga medrébe. Újra szóba hoztam a Sentry Grouphoz
intézett hívásokat.
– Bocsásson meg, ha bántónak hangzik, amit mondok, de túl nagy
egybeesés lenne. Attól tartunk, a rendőrség figyelmét elkerülhette egy
fontos körülmény, amely megmagyarázná, miért lőtték le a lányát.
Joanna a fejét rázta.
– Vannak gyerekei?
Általában hazudtam. „Lucas és Margot, két kis cukorfalat.”
– Nem – feleltem –, nincsenek.
– A férjem pont annyira szereti T-t, mint én. Helyesebben, szerette. Sőt
jobban, ha mondhatok ilyet. De ha az ember gyerekét felemészti a
függősége, akkor már nincsenek egyértelműen helyes válaszok. A világon
mindent meg akartam neki adni. Olyan boldogságot, amellyel a
kábítószer nem tud versenyre kelni. De miután Tracyt letartóztatták, Eric
móresre akarta tanítani. Ügyvédet fogadtunk, hogy Tracy megússza a
börtönt, de ez már kiverte nála a biztosítékot, és gyakorlatilag kitagadta.
Tracy el is költözött Brooklynba, valami lerobbant kis garzonba.
– Tehát fogalma sincs, miért hívhatta fel a lánya a Sentry Groupot?
– Nem mondanám, hogy semmilyen fogalmam sincs róla.
– És valamilyen fogalma? – kérdeztem vissza.
– Igen, van némi sejtésem. Tracy – Joanna megint megfogta a lánya
kezét – függő volt, ahogy Laura mondta. Még az is előfordult, hogy
meglopott minket. Miután nem engedtük be többet a házba, gyanítottam,
hogy más úton-módon próbál pénzhez jutni. Ilyenné teszi a drog az
embert.
El sem tudtam képzelni, milyen lehet egy anyának arra gyanakodni,
hogy a lánya törvénytelen eszközökkel próbálja fedezni a szenvedélyét.
Még egyszer próbálkoztam:
– Nem említette esetleg a lánya Malcolm vagy Max Neeley, netán a
Sentry Group más alkalmazottjának a nevét?
Joanna Frankel a fejét ingatta.
– Túl dörzsölt vagyok, hogy készpénznek vegyem a válaszát, de meg
kell kérdeznem: azt akarja mondani, hogy nem Jack Harris, hanem valaki
más gyilkolta meg a lányom? Nem csak az ügyfele érdekében próbálkozik
ilyen szemfényvesztéssel? Ha mégis, akkor kérem, hagyjon ki minket
ebből. Nem helyénvaló mindennek kitenni bennünket, ha nem igaz, amit
állít.
– Nem lehetek százszázalékosan biztos a védencem ártatlanságában,
de meggyőződésem, hogy a rendőrség nem ismeri a teljes történetet a
lánya halálával kapcsolatban. – Felálltam a székről, előrehajoltam, és a
kezemet a csuklójára tettem. – Vigyázzon magára, Mrs. Frankel.
Már a járdán álltam, elindítottam a telefonomon az Uber appját, hogy
autót hívjak, amikor kilépett a házból Tracy nővére, Laura.
– Köszönjük – mondta.
– Mégis mit?
– Hogy nem ígért anyámnak többet, mint amennyit nyújtani tud. Azt
hiszem, borzasztóan vágyik valami csodás magyarázatra, miért kellett
Tracynek meghalnia. Hogy nem csupán egy darab hulladék, amit
véletlenül eltalált egy golyó.
– Nem hiszem, hogy bármelyik emberi lény egy darab hulladék lenne.
– Gondolom, ezért képes védőügyvédként dolgozni. Nem tudom, Tracy
miért hívta a Sentry Groupot, de anyámnál mindenképp többet tudok.
Amikor utoljára találkoztam vele, száz-egynéhányadjára oktattam ki,
hogy menjen el végre elvonókúrára. Hogy legalább pár alkalommal
próbálja ki, hátha belerázódik. Hátha egyenesbe hozza az életét. Ő azt
felelte, ne aggódjak miatta, mert van egy terve. Valami fickó gondoskodni
fog róla. Akkor azt hittem, összevissza beszél. De most, miután maga
feltette ezeket a kérdéseket, el kell gondolkodnom rajta. Azt mondta,
idézem, „felcsíptem valami pénzes krapekot”. És hogy Costa Ricába
készül, aztán lesz egy szép lakása a Sohóban.
 – Mondott magának valamit a pasasról? Esetleg hogy egy fedezeti
alapnál dolgozik?
Laura nemlegesen rázta a fejét.
Elővettem a telefonom, és megmutattam neki Max Neeley fényképét.
– Nem ismerős ez a férfi?
– Ez nem a lelőtt pasas fia? Aki zsinórban adja az interjúkat?
Természetesen felismerte.
– Látta valaha a húgával? – kérdeztem.
– Nem, de Tracy már évekkel ezelőtt megszakította velem a
kapcsolatot. Az az érzésem, a húgom egész életében azon munkálkodott,
hogy egyre mélyebbre süllyedjen.

Átolvastam a jegyzeteimet a Frankel-házban tett látogatásomról, majd

átküldtem Einernek, és megkértem, fűzze hozzá az aktához. Az
irodámban ültem, a kerek asztalnál, körülöttem mindenhol irathalmok és
megszámlálhatatlan mennyiségű, kézzel írt feljegyzés.
Idestova egy hónapja, hogy Jacket letartóztatták. Az államügyészi
hivatal által határidő előtt ránk zúdított iratoknak és Charlotte fizetett
nyomozóinak köszönhetően jóval több információ birtokába kerültem,
mint általában ebben a szakaszban. Ám fogalmam sem volt, milyen
bizonyíték lehet még a vád kezében.
Hátradőltem, és elképzeltem, mi lenne, ha a tárgyalásra ma kerülne
sor. Mi a szakértői véleményem? Akár egy érme feldobásával
eldönthetném.
Szemtanúk nélkül a Jack elleni vád csak közvetett bizonyítékokon
alapult. Az volt a stratégiám, hogy minden egyes bizonyítékot
megtámadok, ám minden támadásom csak kóstolgatással ért volna fel,
nem kiütéssel. A vád bármilyen felvetésemet simán megcáfolhatta volna.
Ésszerű a kételkedés vagy sem? Az esély fifti-fifti.
De miért volt Scott Temple olyan magabiztos? Elkerülte valami a
figyelmemet, vagy ő tartott vissza valamilyen információt? Tracy Frankel
volt a dzsóker a kezemben. Vajon mi a fenéért hívogatta a Sentry
Groupot?
Abbahagytam a lapozgatást, mert csöngött a telefon. Einer hívott a
recepcióról.
– Max Neeley van itt, hívjam a biztonsági őrt?

Habár Einernek azt mondtam, minden rendben lesz, annyira azért

óvatos voltam, hogy Maxet a recepciónál fogadjam, ne az irodámban.
Amint kiléptem a recepcióra, Max odajött hozzám, és az arcomba tolta
a mutatóujját.
– Hölgyem, az utolsó centjét is kiperelem magától! Tudja, mennyibe
kerül maga nekem?
– Mr. Neeley, hidegen hagynak a pénzügyei. És ha nem csillapodik le,
tekintse befejezettnek a beszélgetést.
Egy lépést hátrált, még mindig ökölbe szorított kézzel.
– Azt hiszi, nem tudom, mit művel? Azt mondta a bírónak, hogy Tracy
Frankel felhívott valakit a Sentry Groupnál, akinek esetleg „pénzügyi
indítéka” lehetett apám megölésére? Öt másodperccel később a
Gothamist már ismeretlen forrásokra hivatkozva közölte, hogy apám nem
akart támogatni a saját alapom létrehozásában. Végre-valahára sikerült
azt a nyomorult Frederick Grubert rábeszélnem a visszatérésre, mire
most megint azt fontolgatja, hogy kivonja a pénzét. Egyfolytában
csöngenek a telefonjaink. A sajtó részleteket akar megtudni a hagyatéki
bíróságtól apám végakaratával kapcsolatban. Most még arról az átkozott,
ősrégi iskolai malőrről is faggatni kezdtek. Arról nem is beszélve, hogy
maga meg apám meggyilkolásával vádol. Miféle ember maga?
– Befejezte?
– Nem, magának kell befejeznie az áskálódását!
– Az égvilágon semmit sem kell tennem az ügyfelem védelmén kívül.
Miért hívogatta magát Tracy Frankel?
– A helyettes államügyész szerint Jack Harris a gyilkos, és maga csak
megpróbálja kiforgatni a tényeket, hogy mindenkit összezavarjon.
Hölgyem, hagyjon engem ki ebből, máskülönben minden követ
megmozgatok, hogy becsületsértésért magára húzzák a vizes lepedőt! Azt
hiszi, maga az egyetlen, aki képes mások piszkos ügyeit előásni? Mit
szólna, ha elkezdenék magáról ezt-azt megszellőztetni a sajtó előtt?
– Még egyszer megkérdezem, Mr. Neeley: befejezte?
 – Nem, egyáltalán nem fejeztem még be! Maga lesz az első, aki
megtudja, ha befejeztem.
Távoztában úgy bevágta az ajtót, hogy azt hittem, kitörik az üveg.
– Nem esett bajod? – kérdezte Einer.
Azt feleltem, semmi bajom, de belül reszkettem.

Sikerült összeszednem magam, mire Einer ismét kopogtatott az

ajtómon.
– Bocs a zavarásért, itt járt egy bírósági kézbesítő, ezt hozta, jobb, ha
megnézed.

NEW YORK ÁLLAM JACK HARRIS VÁDLOTT ELLEN.

Ügyészségi indítvány a szabadlábra helyezés felülvizsgálatára.

Tudtam, hogy Scott Temple dühös rám, amiért zavarba hoztam a

bíróságon, de ezt azért nem vártam tőle. Megpróbálta Jacket
visszajuttatni a börtönbe.
Jobbnak láttam berekeszteni a napot, habár úgy éreztem, kötelességem
személyesen tájékoztatni Jacket az indítványról. Alighogy Nick, a portás
jelezte, tiszta a levegő, ismerős alakot pillantottam meg, amint Jack
lépcsőházában felém tart. Ross Connor volt az, Owen korábbi társa a New
York-i rendőrségnél.
– Úgy emlékszem, legutoljára világosan a tudtomra adtad, hogy semmi
dolgod az ügyfelemmel.
– Csak a régi barátomat látogattam meg, Olivia – szabadkozott
feltartott kezekkel.
– Ne gyere nekem ezzel a szöveggel. Jack házi őrizetben van, nem
mehet fel hozzá senki a rendőrség engedélye nélkül. Még barátok sem.
Kérdezd csak meg Charlotte-ot.
– A francba, Charlotte, hát persze. Emlékszem, egyszer jó pár pohár ki
tudja, milyen ital után megpróbáltam meghízni. Reméltem, hogy satuba
fogja majd a golyóimat, de helyette csak nevetett egy jót. Micsoda
könyörtelenség!
Nem hagytam, hogy viccelődéssel próbáljon elterelni.
– Csak nem az indítvány miatt jöttél?
 Úgy tűnt, a kérdés kissé zavarba ejti.
– Az már a múlté, mi tennivaló lenne vele? Jack hazatérhetett, ami a te
dicsőséged.
– Szóval rendvédelmisként vagy itt. Másképp egyáltalán nem jöhettél
volna ide, igaz, Ross?
– Hát jó, most megfogtál. Arra gondoltam, esetleg több szerencsém
lesz Jackkel, mint annak az idegennek, aki kihallgatta a letartóztatásakor.
– Miközben gyilkossági per van folyamatban ellene? Azonnal megyek a
bíróhoz.
– Ha megteszed, akkor azt fogom mondani, hogy amióta nálam jártál,
folyton Jackre gondolok. Hogy hajdan milyen közel álltunk egymáshoz,
amikor a bátyja még élt. Úgy éreztem, tartozom neki egy látogatással.
Vagy talán csak Owennek. Hogy nézne ki, ha emiatt bemószerolnál?
– Hihetetlen vagy. Épp most ismerted el egy védőügyvédnek, hogy
hajlandó vagy tanúskodni.
– Jaj, nyugodj már meg. Csak próbálkoztam, de a barátod semmi olyat
nem mondott, ami terhelő lehet rá nézve. Ha nincs bűn, nincs bűnös.
– Azért nem mondott semmi terhelőt, mert ártatlan. Olyan
agymosáson mentél keresztül a munkád során, hogy már a lehetőségét
sem tudod elképzelni, miszerint netán a rendőrség téved?
– Tovább akarsz kiabálni velem, vagy szeretnéd inkább megtudni,
miért vettem a fáradságot, hogy idejöjjek?
– Az már kiderült, hogy faggatni akartad a védencemet. Ami az
indokaidat illeti, már úgyis eldöntötted, meg akarod-e osztani velem vagy
sem.
Úgy tett, mintha még emésztené a hallottakat pár másodpercig.
Amikor végre megszólalt, a kezét a zsebébe dugta és a földre szegezte a
tekintetét.
– Szóval miután beugrottál az irodámba, sokszor eszembe jutott,
amikor Molly halálát jöttem bejelenteni. És Jack táskájából kiestek a
kotonok, és Jack úgy viselkedett, mint egy idióta.
– Úgy emlékszem, azt mondtad, röhejesen viselkedett, most meg már
mint egy idióta?
– Folyton az a pillanat járt az eszemben, amikor Jack megijedt. Nem
tudtam kiverni a fejemből. Úgyhogy felhívtam a törvényszéki orvos
szakértőt. Mindegyik Penn pályaudvari áldozatot felboncolták.
Rutineljárás emberölés esetén. Kiderült, hogy Molly méheltávolításon
esett át.
– Vagyis Jack esetleg más miatt hordott magánál kotont.
– Házas emberek nem hordanak maguknál kotont. Ennyi. Főleg ha
már letudták a gyereknemzést.
Igaza volt, legalábbis általánosságban. Nem beszélve arról, hogy Jack a
táskájában hurcolászta a kotonokat. És ha Jack csalta is Mollyt a
merénylet idején, mi köze van ennek a jelenlegi ügyhöz? Semmi. Meg is
mondtam Rossnak.
– Nem érted a lényeget. Hidd el, a munkám során számtalanszor
találkoztam olyan férfiakkal, akik szeretőt tartottak. Azt hittem, ha
elmondom Jacknek, amit tudok, talán leveti az álarcát, és elmondja az
igazat, mi történt közte és Neeley között. Kertelés nélkül feltettem neki a
kérdést, ő tette-e. De nem vált be. Mindenesetre egy próbát megért.
– Azt hiszem, ez kimeríti a hatodik alkotmánymódosításban foglalt
jogát, miszerint nem köteles az ügyvédje jelenléte nélkül vallani.
Még e szavak kiejtése közben is arra gondoltam, hányszor próbáltam
az elmúlt hónapban rábírni Jacket, hogy nyíljon meg előttem. A kórházi
ápolásról, a Malcolm iránti érzéseiről, rólunk. Jack egyértelműen közölte,
hogy utánam Molly volt „az egyetlen”. Vagy mégis lettek volna mások is
az életében a házassága alatt?
– Én mondom neked, Olivia, nem ismered te annyira ezt a fickót, mint
képzeled – jelentette ki, és a fejét ingatva távozott.

Jack nem vette a fáradságot, hogy megöleljen vagy bármi más módon
üdvözöljön, amikor ajtót nyitott. Csak a hátát láttam, miközben
végigballagott az előszobán.
– Nem tudtam, hogy jössz.
Nyilvánvalóan neheztelt még, hogy kiszivárogtattam Tracy híváslistáját
egy riporternek, de rá jellemző módon inkább duzzogott, ahelyett hogy
szemtől szembe megmondta volna, dühös rám.
– Gondoltam, napok óta nem beszéltünk, és be akartam számolni
neked a fejleményekről. És nálad mi újság? Történt bármi, amit el
szeretnél mesélni?
– Haha. Már tudom, mi lesz a következő könyvem címe: Házi őrizetem
naplója. Érdekfeszítő mű lesz.
Úgy tűnt, kénytelen leszek rákérdezni Ross Connor látogatására.
Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapéján.
– Lehet, hogy őrültségnek hangzik – kezdtem mintegy mellékesen –,
de megesküdnék rá, hogy Owen hajdani társát láttam kilépni az
épületből.
– Ja, igen. Tényleg. Mégiscsak megtörte valami a napi rutinomat. A
mindenit, el se hiszem, hogy megismerted Ross Connort ennyi év után.
– Mindig jó volt az arcmemóriám. És mit akart?
– Csak tudni akarta, hogy bírom ezt a hercehurcát – felelte vállat
vonva. – Elment a büntetés-végrehajtási parancsnoksághoz, minden
engedélyt meg egyebet megszerzett, hogy eljöhessen hozzám. Igazán
kedves tőle, nem?
Ki tudja, hányszor hazudtam annak idején Jacknek, de álmomban sem
jutott volna eszembe, hogy ő még nálam is ügyesebb hazudozó. Mesterien
csinálta.
– De, feltétlenül. Ugyanakkor ő egy zsaru. Nem kérdezősködött az
ügyről?
– Á, nem. Csak felületesen csevegtünk. Kicsit kínos, de azért mégis...
Fő a szándék, nem igaz? De azt mondtad, híreid vannak.
Szép kis csavar. Ennyi, egy szót se többet Ross Connorról.
Miközben beszámoltam neki, mit tudtam meg Tracy anyjától és
nővérétől, nehezemre esett mederben tartanom a gondolataimat. Ha Jack
csalta is Mollyt, változtat-e bármit a mostani ügyön? Talán csak azért
titkolta el Ross látogatásának valódi okát, hogy elkerüljön egy kínos
beszélgetést hajdani hűtlenségéről. Ám újfent elbizonytalanodtam, nem
volt-e korai Jacket ártatlannak feltételeznem.
Megpróbáltam a lényegre összpontosítani: Tracy és a Sentry Group
kapcsolatára.
– Azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy Maxet kereste, vagy esetleg
Malcolmot mint lehetséges cukros bácsit. Ha Malcolmot, akkor talán vele
akart találkozni a parton, amikor Max megölte az apját. Ha viszont
Maxet, akkor talán Max küldte oda, hogy egyszerre mindkettőjüktől
megszabadulhasson. Két legyet egy csapásra. Mindenesetre mindkét
elképzelés beleillik az elméletünkbe, miszerint az egész mögött Max
Neeley állhat.
– Dobálózunk itt Max nevével, de tényleg úgy gondolod, ő volt a tettes?
Felidéztem, hogy fröcsögött az irodámban. Akkor az járt a fejemben,
hogy talán egy gyilkossal nézek farkasszemet. Holott a dühe teljesen
természetes reakció is lehetett a nem túl tapintatos felvetésünkre, hogy ő
ölte meg a saját apját.
– Inkább ő, mint te, nem igaz?
Ha Jack ki is érezte a kérdésem mögött megbúvó gyanút, nem mutatta
ki.
– Jézus, micsoda család – mondta. – Neeley az elmebeteg fiát úgy
tanította meg a fegyverhasználatra, mint valami hobbira, mondjuk a
golfra, a búvárkodásra vagy az éremgyűjtésre. A másikkal meg annyira
megutáltatta magát, hogy gyilkosságba kergette. Malcolm Neeley a saját
anyjuk haláláért is ezt a két fiút hibáztatta. És a sztorijai a saját szülői
ténykedéséről... Remek útmutató lenne azoknak, akik tönkre akarják
tenni a gyereküket. Időzített bomba volt mind a kettő – tette hozzá
fejcsóválva. – Nos, mindössze ennyi?
– Nem, attól tartok, nem.
Kivettem a táskámból a szabadlábra helyezésének felül vizsgálatát
kérelmező ügyészségi indítvány egy példányát, és átnyújtottam neki. Az
indítvány címe önmagáért beszélt
Amikor Jack felnézett a papírból, vissza akarta adni, mintha azzal a
gondot is eltolhatná magától.
– De én nem csináltam semmi rosszat. Becsületszavamra,
félméternyire állok meg az ajtótól, amikor kinyitom, még előtted is,
nehogy véletlenül beinduljon a riasztó.
– Nem azt állítják, hogy megszegted a szabályokat. Hanem hogy eleve
nem is lett volna szabad hazaengedniük. Alapjában véve az állam szerint a
bíróság rögtön az elején elbaltázta.
És három nappal később már tárgyalás.
 – Félelmetesen higgadtnak tűnsz.
– Csupán arról van szó, hogy Scott Temple szeretne visszavágni.
Majdnem biztos vagyok benne, hogy bizonyíték híján a bíró fenn fogja
tartani a jelenlegi helyzetet. Hacsak, tudom is én, nem jut eszedbe még
valami...
– Értem, akkor minden rendben. Biztos, hogy nem lesz gond.
Elköszöntem, mint máskor, megígérve, hogy keresem, amint újabb
fejlemény adódik. Egyik lábamat a másik elé téve szépen végigsétáltam az
előszobán, ki a lakásból, a lifthez. Amint bezárult mögöttem a lakásajtó,
elfogott a remegés.
Golf, búvárkodás, éremgyűjtés... Azok a „sztorik” Malcolm Neeley
szülői ténykedéséről Malcolm tanúvallomásából származtak. Amelyeket
Jack, megesküdött nekem, soha nem is olvasott.

Aznap éjjel, Ryan mellett az ágyban már majdnem elszunyókáltam, de

sehogy sem tudtam kiverni a fejemből Ross Connort és Jacket.
– Ismersz olyan házas embert, aki kotont használ?
– A feleségével? – nevetett fel.
– Komolyan kérdezem. Nem rólad és Anne-ről beszélek. Hanem az
egyik ügyemről. Az egyik pasas kotonokat hordott a táskájában.
Szerinted?
– Azt mondanám, csak a fogamzásgátlás miatt. Nem minden nő
szeretné, ha telepumpálnák hormonkészítményekkel. De hogy a
táskájában? A bevásárlószatyorból nem egyenesen az éjjeliszekrénybe
szokták tenni?
– Ráadásul a feleségnek eltávolították a méhét:
– Akkor tuti, hogy a fickó félrelépett.
Ha valaki, én pontosan tudtam, hogy aki szeretőt tart, nem feltétlenül
gyilkol. De hazudni biztos hazudik.
Jack hazudott, amikor azt állította, hűséges volt Mollyhoz. Hazudott
Ross Connor látogatásáról is. És arról is, hogy nem olvasta Malcolm
tanúvallomását, ami azt jelentette, hogy már jóval a lövöldözés előtt
tudhatta, Malcolm minden szerdán reggel a futballpályára jár. Vajon mi
egyébről hazudott még?
 Ryan megcsókolta a vállam, kikászálódott az ágyból, és öltözni kezdett.
– Tudod, hogy egy hónap múlva két éve lesz, hogy ismerjük egymást?
– kérdeztem.
Ryan az után hívott fel, hogy kiderült, nem veszik be társnak. A
Preston & Cartwright rendszerint augusztus végén közli a rossz híreket.
– Sokkal régebb óta ismerlek. Én voltam az egyik a sok szegény nyári
gyakornok közül, akik rettegtek tőled, már évekkel korábban.
– Nem kellett volna két évig húznunk.
Ryan az ágy mellett állt, félig begombolt inggel. És szép volt.
– Én boldog vagyok, azt hittem, te is. Bárhogy is, én többet is el tudtam
volna képzelni. Te voltál az, aki...
– Tudom. Én nem akarok többet. De nem akarom már... ezt sem. Be
kell fejeznünk.
– Már megpróbáltuk, nem emlékszel? És a tulajdon feleségem kért
meg, hogy gyere vissza hozzám.
– De nem kellett volna két évig együtt maradnunk. Csak Anne-nek
nem jutott jobb eszébe, Ryan. Szomorú voltál, összetört, és meg voltál
győződve róla, hogy kudarcot vallottál a munkában, és ennek
következtében csődöt mondtál családfenntartóként is. És úgy látszik,
felvidítottalak. De már nem vagy összetört, haza kell térned.
– Anne-t nem zavarja, hogy együtt vagyunk.
– Engem viszont igen. Most már igen.
– És akkor most mi lesz? Búcsút veszünk egymástól?
– Igen.
Nem tudtam többet kinyögni. Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz. De
nem az én dolgom volt, hogy vigyázzak rá.
Hozzám hajolt, és megcsókolta a homlokom.
– Sokkal jobb ember vagy, mint hinni mered magadról, Olivia. Ezt ne
felejtsd el.
Még utoljára megsimogatta a hajam, és elment.
Miután kilépett a lakásból, letiltottam a számát és töröltem a
telefonomból. Ha búcsút veszek valakitől, azt komolyan is veszem.
 Huszadik fejezet

Újra a tárgyalóasztalnál töprengtem, ugyanazokon a bizonyítékokon,

mint előző nap. Mégis hogy festhetett most minden annyira másképp?
Egy napja még azt gondoltam, elég meggyőző kísérletet tettünk a Jack
ingén talált lőpormaradvány megmagyarázására. Több szemtanú is
igazolhatta, hogy a lövöldözés előtti hónapokban Jack többször is
megfordult a West Side-i lőtéren. Mozgósítottam egy szakértőt, aki
elmagyarázhatja, hogy a lőpor igen hosszú időre megtapadhat a szöveten.
Most azonban elképzeltem ugyanazokat a tanúkat a pulpituson: ha nem is
teljes bizonyossággal, de úgy emlékeztek, Jack pólót viselt, mintha
igyekezett volna beleolvadni a közegbe, nem pedig a szóban forgó kockás,
galléros inget. Ráadásul semmilyen írása nem tanúskodott arról, hogy
kutatni ment a lőtérre, és nem azért, hogy Malcolm Neeley megöléséhez
gyakoroljon.
Ugyanez a probléma Madeline e-mailjeivel is. Jöhetek én azzal az
esküdtszéknek, hogy másvalaki javasolta a futballpályát a találkozó
helyszínéül, Scott Temple biztosan fogná magát, és alaposan utánajárna.
Névtelen e-mailekről lévén szó, nem tudtam volna bizonyítani, hogy nem
Jack maga küldte őket. Ugyanígy azt sem, hogy valaki felbérelte
Sharon Lawsont, pózoljon Madeline-ként a vízparton.
Aztán ott volt Jon Weilly, a felperestárs, akit Temple be akart idéztetni.
Egy alaposabb kikérdezéssel, amelyet semmi pénzért sem kockáztattam
volna meg, a vádnak sikerült volna kellőképpen felfrissíteni Weilly
emlékezetét, hogy azt vallja, hallotta, amikor Jack annak a reményének
adott hangot, hogy Malcolm Neeley egy nap meg fogja tudni, milyen az,
amikor egy fegyvermániás őrült romba dönti az életét. Azzal érveltem
volna, hogy ezt csak dühében mondta, ám a vád szemében ez a szándék
bizonyítéka lett volna.
És a gyilkos fegyver, amely pont abban a kosárban bukkant fel, amelyet
Jack a partra vitt? Tényleg szó szerint „füstölgő puskacső”, vagy újabb
bizonyíték arra, hogy Jacket csőbe húzták?
Akárcsak minden közvetett vádnak, minden egyes bizonyítéknak is két
oldala van.
Azért láttam aznap másként az egész vádat, mert már nem hittem
elfogultan Jacknek. És nem csak a vád bizonyítékát láttam új
megvilágításban. Tízéves védőügyvédi pályafutásom alatt még sosem
láttam ilyen kiszámított bűncselekményt, mint ez. Felbérelt egy prostit,
hogy pózoljon a mólónál. Elmesélte Charlotte-nak a találkozást, tudván,
mennyire rajong az elszalasztott pillanatokról szóló hirdetésekért. A
térfigyelő kamerát a saját előnyére fordítja. E-maileket küld magának
Madeline nevében, egy olyan helyszínt megjelölve, amelyet az állítólagos
kedvenc könyvéből vett, mindezt azért, hogy magyarázatot koholjon arra
az esetre, ha valaki meglátná a futballpályán, ahová Malcolm Neeley
minden szerdán kijár. Képtelenség, hogy valaki egyik napról a másikra
ilyen ravasszá és manipulatívvá váljon!
Hogyhogy nem ismertem föl ezt az oldalát?
Vajon az apja halálakor Jack azért közeledett hozzám, mert tényleg az
élete fontos részének tartott, vagy csak felhasználta az apja halálát arra,
hogy a közelembe férkőzzön? Emlékszem, hányszor bizonygatta, hogy
pont úgy szeret, ahogy vagyok. Valóban úgy gondolta, vagy csak azért
játszotta a jó fiút, hogy kontroll alatt tartson? Az elmúlt húsz évben végig
bűntudatom volt amiatt, amit Jackkel tettem, pedig lehet, hogy az
ösztöneim megsúgták, valami komoly gond van vele. Így is sikerült öt
évre magához láncolnia.
Amikor Buckley felhívott, hogy menjek be az őrsre, Jack könyörgött,
vállaljam el az ügyét, és ne passzoljam át más ügyvédnek. „Te tudod, hogy
nem én tettem, de más ügyvéd talán nem.” Arra alapozott, hogy a saját
bűntudatom elvakít.
Valaki kopogott az irodám ajtaján. Einer dugta be a fejét.
– Bocsáss meg, nem szívesen zavarlak, de Charlotte van itt. Nem akart
tovább a hallban várakozni. Az a gyanúm, kellemetlenül érinti a szexuális
energiánk. Ragaszkodott ahhoz, hogy bejöjjön hozzád.
– Semmi gond.
Ahogy Charlotte beslisszolt Einer mellett, Einer meg jegyezte:
– Jól megtáncoltatnálak, ha adnál egy esélyt.
– Jaj, drága fiú, összeroppantanálak.
Amint becsukódott az ajtó, Charlotte otthonosan elhelyezkedett a
székemen az íróasztal mögött.
– Nos, mi az ábra, Charlotte?
– Az államügyész vissza akarja vonni Jack szabadlábra helyezését, te
pedig Jack szerint egész nap nem vetted fel a telefont. Én is szeretném
tudni, mi a rosseb az ábra!
– Nem értem rá.
– Remek. Most már értem, miért fontolgatja Jack, hogy esetleg más
ügyvédet fogadjon erre a badarságra. Mi folyik itt, Olivia?
Szóval amikor letartóztatták, nem akart mást, csak engem. Most meg,
amikor tisztán láttam, kész lett volna lecserélni.
– Talán tényleg ügyvédet kellene váltania. Esetleg kiharcolhatja a
tárgyalás elnapolását. Nyerhetne egy kis időt.
– Komolyan lemondanál róla? Egyáltalán megengedhetnéd magadnak,
miután annyi pénzt fizettem neked?
– De Charlotte, valóban a pénzed a tét? Emlékszel, miért
ragaszkodtatok hozzá elejétől fogva, hogy vállaljam el Jack ügyét? Azért,
mert én ismerem Jacket, hiszek neki, és mindent megtennék érte. Nos,
most már nem hiszek neki.
– Lennél szíves elmondani, mi történik? Jack azt mondja, hibázott,
hazudott neked valakiről, aki meglátogatta a lakásán, de te annyira a
lelkére kötötted, ne beszéljen mással, csak az ügyvédjével, hogy hallgatott,
mint a sír. Az a valaki tett keresztbe a látogatásával a szabadlábon
védekezéssel kapcsolatban? Jack nem sokat tehetett volna ellene.
– Emlékszel Ross Connorra? Owen régi társa.
– Az a részeg, tapadós ír, aki megpróbálta letolni a lottyadt nyelvét a
torkomon a Browery bárban?
– Az az. Megpróbáltam rávenni, hogy tanúskodjon Jack mellett az
előzetes meghallgatáson, de a beszélgetés végére oda lyukadtunk ki, hogy
Ross szerint Jacknek van egy ismeretlen oldala. Azt mesélte, hogy amikor
elment Jackhez közölni vele Molly halálhírét, Jack ledobta az
aktatáskáját, és kotonok hullottak ki belőle. Azóta viszont kiderítette,
hogy Mollynak nem is lehetett volna gyereke. Ezért látogatott el Jackhez,
hátha kiszed belőle valami terhelőt.
– Egy feltételezett viszony miatt? Hallottam már pár emberről, aki
hűtlenkedik, de ettől még nem válik gyilkossá.
– A lényeg, hogy Jack hazudott nekem, és nem csak Ross ártatlan
baráti látogatásáról. Charlotte, ez nagy baj. Nagyon nagy.
Charlotte felállt az íróasztalomtól, és leült mellém a tárgyalóasztalhoz.
– Jó néhány kapcsolatom volt az évek során, de soha senkit nem
szerettem úgy, mint Jacket. És mint Owent.
– Ti hárman mintha testvérek lennétek.
– Nem csak mintha. Mi egy család vagyunk. Vagy még több:
elszakíthatatlan szálak kötnek össze. De Jack nem tökéletes. Ahogy senki
sem. Mindketten tudjuk, hogy még Owen sem volt az.
Charlotte felé fordultam, jelentőségteljesen nézett rám. Tudott
mindent. Melissán kívül senkinek sem meséltem el mindent, ami azon az
éjjelen történt.
A Seiko óra, amit Jack az ágyunkban talált... Ha közelebbről megnézi,
felismerte volna. Az az óra a bátyjáé, Owené volt.
Owen volt nálam. Csak egyszer, és akkor sem sokáig. Kimondva-
kimondatlanul általános volt a vélekedés, hogy több rokon vonásom van
Owennel, mint Jackkel. Egyszer még Jack is megjegyezte, van valami
hasonlóság a gesztusainkban, a beszédstílusunkban. Olykor-olykor talán
hosszabban szemeztünk egymással az asztal fölött, de soha egyikünk sem
tett utalást semmiféle vonzalomra közöttünk.
Owen váratlanul állított be egy bírósági tanúskodás után. Épp akkor
kaptam meg az értesítést, hogy a szövetségi bíróság végleg elutasította a
hivatalnoki állásra benyújtott pályázatomat. Ugródeszka lett volna,
bizonyos körökben gyakorlatilag előfeltételnek számított. Ürügyet
szolgáltatott volna arra is, hogy elhalasszuk az esküvőt. Hagytam, hogy
Owen vigasztaljon, aztán egyre nehezebb lett kiszállnia. Akárcsak Gregg
esetén, azzal győzködtem magam, hogy a dolog „egyszerűen csak
megtörtént”.
Ezért tudott Owen olyan gyorsan találkozni Jackkel, miután Jack
zaklatott lelkiállapotban felhívta. Vajon bevallotta Jacknek a történteket?
Vagy egész este csak bólogatott, amíg alaposan le nem itták magukat?
Máig nem tudom. Csak annyi bizonyos, hogy végül elviharzott a
lakásunkból, és hat órával később meghalt autóbalesetben. Utána egy álló
hónapig a kanapén aludtam, mert képtelen voltam újra befeküdni
ugyanabba az ágyba.
– Hogy tudtad meg?
– Owen aznap éjjel eljött hozzám, miután ti ketten... Huh. Őrjöngött,
teljesen magán kívül volt. Én meg iszonyú pipa lettem, üvöltöttem vele,
hogy volt képes hagyni, hogy újabb skalp legyen a már amúgy is díszes
öveden. Jézusom, Olivia, mi a fenét képzeltél? Mindig éreztem, hogy Jack
mellett másokkal is kavarsz, de hogy pont a bátyjával?!
– Tudom.
Nem sokat tudtam volna felhozni a mentségemre.
– Aztán Jack felhívta Owent a mobilján, muszáj volt beszélnie
valakivel. Nem lett volna szabad elengednem Owent. Három pohárral
ivott nálam, plusz még amennyit nálad. És tudtam, hogy Jack is inni akar
vele. Eléggé le lehetett részegedve, mire hazaindult. A rendőrségnek
sikerült valahogy kihagynia ezt a jelentésből.
– Jack is tud erről?
Charlotte megrázta a fejét.
– Tőlem biztosan nem. Sosem beszéltem neki róla, és nem is fogok.
– Köszönöm.
– Nem miattad. Jack miatt. Nem lenne jó, ha ilyesmit megtudna a
tulajdon bátyjáról. Tudod, miért nem lelkesedtem soha azért, hogy Jack
veled jár?
– Mert te meg én annyira hasonlítunk egymásra? – kérdeztem vissza
rámosolyogva, Charlotte pedig visszamosolygott.
– Sosem értetted meg őt. Úgy kezelted, mint egy egydimenziós
karaktert: egy kedves, gyermeteg lelket, aki mindennél jobban szeret
téged. Ám Jack sokkal bonyolultabb személyiség, mint valaha is
gondoltad. Szerette a szüleit, akik magasról tojtak rá. Minden szülő ilyen.
Az anyjának csak az volt a fontos, hogy béke és nyugalom legyen. Így Jack
megtanulta, jobb, ha meghúzza magát. Ezért játszotta mindig a jó fiú
szerepét. És az nem egészséges. Mindenkinek kell néha gonosznak is
lennie. Nem jutott eszedbe, hogy Jack azért ragaszkodik hozzád, mert
hagyod kicsit rosszalkodni? És a kotonok, amiket Ross Connor látott?
Jacknek voltak nőügyei. Nem is egy.

– El sem tudom képzelni.

– Ne érts félre, szerette Mollyt. Molly olyan volt Jacknek, mint
mondjuk Jack neked. Ha érted, mire célzok.
Sajnos értettem. Az eszemmel mindig is tudtam, hogy odaadóbbnak
kellett volna lennem Jackkel. Jobban kellett volna szeretnem, hozzá
kellett volna mennem, és vele megöregednem. Ugyanakkor sosem éreztük
magunkat igazán jól egymással. Sok fáradságomba került vele lenni:
folyamatosan úgy tettem, mintha kedvesebb, jobb, nagyvonalúbb lennék,
mint valójában.
– Borzasztóan hangzik, de a kapcsolatunk olyan...
– Lapos volt? Jack fogalmazott így egyszer. – Charlotte babrálni
kezdett a tollával az asztalon. – Szóval előbb-utóbb más nők is képbe
kerültek. Senki, aki igazán fontos lett volna, csak arra kellettek, hogy
kitöltsék az űrt, amelyet Molly és Buckley mellett érzett az életében.
Milyen faramuci helyzet: mindig azt hitted, Jack túl jó ember hozzád,
miközben volt egy zaklatott, sötét oldala is, amelyet sosem mutatott meg
neked.
– Mennyire sötét? Elég sötét ahhoz, hogy Jack megöljön három
embert? Mert, őszinte akarok lenni veled, Charlotte, pont ez az, amit
most szeretnénk megérteni.
– Ezért jöttem, Olivia. Hogy elmondjam, tényleg fogalmam sincs, ő
tette-e vagy sem. Amikor Buckley kicsempészte Jack laptopját a lakásból,
átvillant az agyamon, talán valahol mélyen a tudattalanjában Buckley is
lehetségesnek tartja, hogy az apja a gyilkos.
– De te magad hajtogattad egész idő alatt, mennyire nevetséges még a
gondolata is, hogy Jack egyáltalán ártani tudna bárkinek.
 – Azt akartam, hogy segíts neki. Még mindig ezt akarom. És
valószínűleg még magamnak is hazudtam. De nem vagyok vak, látom
gyűlni a bizonyítékokat. Sokat töprengtem, és el akarom mondani neked,
mire jutottam. Még ha Jack el is árulná nekem, hogy ő tette ezt a
szörnyűséget, én akkor is utolsó leheletemig küzdenék érte. Nem azért,
mert megbocsátanék neki. Hanem mert mellette akarok állni. Még
mindig szeretem, és tudnom kell, te is hajlandó vagy-e tovább harcolni
érte.
Charlotte vallomása talán őrültségnek hangozhatna bárkinek, de nem
egy védőügyvédnek. Én pontosan tudtam, miről beszél: szülők,
házastársak, testvérek, akik megtudják a szerettükről, hogy bűnös, mégis
kitartanak mellette az egész bírósági eljárás során, és látogatják őt a
börtönben is. Senki sem szűnik meg létezni csak azért, mert elkövetett
valami szörnyűséget.
– Nem tudom, Charlotte. Más ügyfeleim is hazudtak már nekem, de
most Jackről van szó. Személyesen is érintve érzem magam.
– Mert érintett is vagy. Tartozol neki ennyivel, Olivia. Segíts neki,
ahogy csak tudsz.

Lármás veszekedés hangjára ébredtem. A bal fülem a párnához

préselődött, és borzasztóan sajgott. A kezemet az arcom alá csúsztattam.
Úgy aludtam el, hogy rajtam maradt a fülhallgató, az iPadem még mindig
egymás után játszotta az Esküdt ellenségek epizódjait.
Hajnali négy óra volt. Az éjjeliszekrényemen félig üres borosüveg állt.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy töltsek még egy pohárral.
Nem ok nélkül dugtam be a fülhallgatót a fülembe. Ha nem kötöttem le
a figyelmemet egy tévéműsorral, folyamatosan hallottam a fejemben az
egymással vitázó hangokat. Ross Connorét, amint azt mondja, Jacknek
megvan a sötét oldala is. Scott Temple-ét, amint azt állítja, Jack csak
szórakozott velem. Aztán Jackét, ahogy könyörög, tegyek meg mindent,
hogy ne kerüljön börtönbe. Majd Charlotte-ét, miszerint tartozom
ennyivel Jacknek.
Kivettem a fülhallgatót, felültem, és kihúztam az éjjeliszekrény fiókját.
Valahol leghátul megtaláltam a porlepte fekete bársonydobozt. Már évek
óta nem nyitottam ki. Először kivettem belőle a karórát, és az ébresztőóra
mellé tettem. A nyaklánc összegubancolódott, de sikerült kibogoznom,
majd feltettem a nyakamra. Jack adta ajándékba a huszonegyedik
születésnapomra. Életemben először kaptam kicsi, kék dobozt fehér
szalaggal átkötve.
Az anyja gyűrűjét Charlotte-nak adtam a szakításunk után, de ezt a két
tárgyat megtartottam: a karórát, mert hogy is adhattam volna vissza, a
nyakláncot meg azért, mert akartam. Az apró ezüstkapocs második
próbálkozásra kattant be. Még ennyi év elteltével is ismerős volt a
manőver.
A hátamra fordultam, behunytam a szemem, és a mutatóujjam
hegyével körbe-körbe rajzoltam a végtelen jelét formázó medált. Az
elmúlt húsz év alatt a kapcsolatom Jackkel egyetlen napba sűrűsödött, sőt
inkább egyetlen pillanatba, amikor is belépett a lakásba, és meglátta a
bűnjelet, amely végül távozásra késztette. Pedig számtalan más pillanat is
volt, amikor Jack mellettem maradt.

Anyámat utolsó éves koromban a téli szünet alatt láttam utoljára

személyesen. Január 3-án. Emlékszem a dátumra, mert az újév első
óráiban belső vérzéssel vitte be apám a sürgősségi osztályra. Másodikán
hívott fel a szomszéd, mondván, hogy „mégiscsak tudnom kell róla”. Úgy
hallotta, a sürgősségi osztály kihívta a rendőrséget, es apámat őrizetbe
vették.
Az egyik hitelkártyám keretét teljesen ki kellett merítenem, és egy
másikét is alaposan megcsapoltam, hogy másnap reggel az első gépre meg
tudjam venni a jegyet. Ha kell, tízszer annyit is költöttem volna rá. Jack
ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen. Gyanítom, az volt a barátságuk során
az egyetlen alkalom, amikor Charlotte-tól pénzt kért.
Amikor a kórházba értem, anyámat a társalgóban találtam, a
Szerencsekereket nézte. Ahogy meglátott, elfordította sebekkel borított
arcát.
– Azt hittem, New Yorkban maradsz a szünidőre.
– Maria felhívott.
– Hát persze. Apád tudja, hogy itthon vagy?
– Egyenesen a reptérről jövünk.
 – Egészen onnan elhozott Eugene-be?
– Nem, Jackkel jöttem, béreltünk egy autót. Ő a váróban ül.
– Még mindig szédíted, mi?
Eltorzult az arca a nevetés okozta fájdalomtól.
– Maria azt mondta, apát letartóztatták.
– Tegnap este kiengedték.
Apámnak mindig sikerült az erőszakossága bizonyítékait az otthon
falai között tartani. Naiv módon azt hittem, ha letartóztatják, egy napnál
azért tovább marad a börtönben.
– Azt mondta az ápolónő, beküldtek hozzád egy szociális munkást,
hogy beszéljen veled a jövőbeli lehetőségekről. Támogató csoportok,
részmunkaidő... Hamarosan én is abban a helyzetben leszek, hogy
segíteni tudjak neked. Találsz megoldást.
– Olivia, fejezd be, ne legyél ilyen elítélő. Nem tudom, honnan veszed
az egészet.
– Anyu, nem ítéllek el, csak segíteni szeretnék.
– Nem, megint te akarod megmondani nekem, hogyan éljem az
életem. Sosem hallottam még ilyen gyerekről, aki ennyire meg van
győződve róla, hogy különb az egész családjánál.
Gyorsan elfajult a helyzet, ahogy a szüleimmel lenni szokott. Pár perc
múlva anyám üvöltözött velem, hogy törődjek a saját átkozott
dolgommal, és menjek vissza „az iskolámba”. Olyan hangosan kiabált,
hogy a szobatársa megnyomta a hívógombot, és az ápolók megkértek,
hogy távozzak, „hadd pihenjen nyugodtan a beteg”.
Amikor Jack aznap éjjel egyedül ébredt fel a motelben, megkérdezte a
recepcióst, hol van a legközelebbi bár. Ott meg is talált, amint két, kék
kezeslábast, bakancsot viselő munkással ülök egy asztalnál, és érmével
pöckölünk célba. Épp el akartam kapni a poharat, mielőtt kiderülne,
beletaláltam-e.
Jack a pultra csapott néhány bankót, és fejjel lefelé fordította az üres
poharat.
– Gyerünk haza.
Az ivócimboráim felálltak a székükről, hogy kifejezzék a
nemtetszésüket, de volt valami Jack tekintetében, amitől inkább szó
nélkül visszaültek. Vajon meglátták a sötét oldalát?
A motel fürdőszobájában Jack addig tartotta a hajamat, amíg már nem
jött belőlem semmi. Megmosta az arcom, és besegített az ágyba. Ahogy
körém fonta a karját, azt suttogta:
– Annyira sajnálom, Olivia. Most már értelek. Megismertelek. És
örökké szeretni foglak.
Másnap reggel visszarepültünk New Yorkba. Úgy tettem, mintha nem
emlékeznék semmire abból, ami a bárból való távozásunk után történt, és
soha nem is beszéltünk többé arról az útról. Öt hónappal később Jack
megkérte a kezem.

Egy órán keresztül csak forgolódtam az ágyban. Amikor az óra ötöt

ütött, levettem a nyakláncot, felugrottam, és gyorsan belebújtam a
farmerembe.
Az irodában szuroksötét volt. Biztos, ami biztos, azonnal kulcsra
zártam magam mögött az ajtót. Felkapcsoltam a villanyt, és a tárgyalóba
indultam, ahol tornyokban álltak a barna kartondobozok, szinte össze
akartak omlani. Végigböngésztem a dobozokra ragasztott cetliket. „Penn
pályaudvar.” Kihúztam a dobozt egy másik alól. Ebben volt minden, amit
csak Einer össze tudott szedni az ottani lövöldözéssel kapcsolatban.
Az elmúlt hetekben már többször is átlapoztam a doboz tartalmát, de
mindig gyorsan visszatettem, annyira felháborított. A lövöldözést elejétől
a végéig rögzítő biztonsági kamera videofelvételét sosem adták ki, de a
sajtóban több fénykép is megjelent a tetthelyről. Tizenhárom élettelen
test. További, vérfoltokkal borított sérültek. Néhány még életben lévő
áldozat összegörnyedve, segítségért könyörögve.
Ezek a dobozok rejtették a reményt arra, hogy Jacknek ne kelljen egész
hátralévő életét rács mögött töltenie, még akkor sem, ha történetesen
bűnös.
Jack pszichiátriai kartonját még nem kaptam kézhez, de a
védekezésnél nem is jöhetett szóba a beszámíthatóság hiánya. A New
York-i törvények szerint bizonyítanunk kellett volna, hogy Jack
„beszámítási képessége” hiányában nem volt tudatában sem cselekedete
természetének, sem elítélendő mivoltának. Ám az volt a baj, hogy Jack
nyilvánvalóan igyekezett minél inkább véka alá rejteni a tetteit, ami
viszont azt bizonyította, hogy nagyon is tisztában volt a
kifogásolhatóságukkal.
Ha viszont sikerült volna kimutatni, hogy Jack „erős felindulás”
hatására cselekedett, akkor gyilkosság helyett csak emberölésért ítélnék
el. Plusz az esküdtszék az erős felindulásra való hivatkozás
méltányolhatóságát egy olyan ember szemszögéből mérlegelte volna,
akinek vádlott mivolta az általa „ténynek vélt körülményekből” volt
eredeztethető. Egy évvel korábban egy asszonyt erős felindulásban
elkövetett cselekményért ítéltek el, ugyanis azt állította, azért ölte meg a
saját gyermekét, hogy megmentse az apja kínzásaitól. Még ha nem is
tudott semmilyen bizonyítékot felmutatni arra, hogy az apa valaha is
bántotta a gyereket, a törvény szempontjából csak az számított, hogy
„vélekedése szerint” a gyermekre kínzás várt, amivel szemben jobbnak
látta a fájdalommentes halált választani.
A tények „Jack vélekedése szerint”. Jack úgy vélte, Malcolm Neeley
elhanyagolta a fiát, Toddot, és antiszociális hajlamait olyan mértékig
táplálta, hogy a fiú által elkövetett merénylet az apának volt felróható.
Már el is képzeltem a bíróságon előadandó érvelésünket. Scott Temple
szerint a Penn pályaudvaron készült képek túlságosan felzaklatóak, ám az
esküdteknek a saját szemükkel kell látniuk ahhoz, hogy megértsék Jack
lelki reakcióját, amikor a Malcolm Neeley elleni polgári pert ejtették, és
ezzel az igazságszolgáltatásba vetett reményének utolsó morzsáját is
eltörölték.
Jack büntetése így is legalább öt év lett volna. A bíróság ennél
hosszabb börtönbüntetést is kiszabott volna rá a többi áldozat miatt, de a
gyilkosságért járó életfogytiglannál még mindig rövidebbet.
Sokkal elvetemültebb embereket is védtem már ennél is
hátborzongatóbb ügyekben. Jack talán bűnös volt, de attól még
megpróbálhattam segíteni neki.
Félretettem a fényképeket, és elkezdtem átnyálazni a rendőrségi
jelentéseket. Az első négy oldalt teljes egészében az áldozatok
felsorolásának szentelték. Mindenkinél feltüntették, hogy meghalt vagy
megsérült, nő vagy férfi, mikor született, milyen etnikumhoz tartozik, mi
az utolsó ismert címe és telefonszáma. És ki a legközelebbi
hozzátartozója.

Molly Buckley Harris. Nő, fehér. Született: 1973. 05. 08. Legközelebbi
hozzátartozója: Jackson Harris, 212-929-4145, 177 W., 13. utca.

Milyen furcsa. Ha az ember fáradt, az általános gondolkodási

képessége igencsak legyengül. Tudományos bizonyíték van rá, vitán felül
áll. Amikor az ember kikapcsol, agyának más területe – az agytörzs, a
hüllőagy, az ösztön-én vagy nevezzük bárhogy – megpróbálja ezt
ellensúlyozni. A nyolcvanöt százalékos agyhalott tizenöt százalékos
ösztönös zsenivé válik.
Ha három óránál többet alszom, talán nem veszem észre. De mivel
teljesen kimerültem, a bennem lakó hüllő felébredt. Amin a tekintetem
normális esetben átsiklott volna, most mágnesként vonzotta a figyelmem.
Molly Buckley Harris legközelebbi hozzátartozójának telefonszáma.
Már láttam valahol azt a számot korábban.



 Huszonegyedik fejezet

Három órával később megjelentem Jack lakásán az egyik legjobb

kosztümömben – palaszürke Armani –, kezemben kávéval, magamnak
üresen, Jacknek cukorral-tejszínnel.
– Micsoda kellemes meglepetés!
Előző nap egyszer sem válaszoltam a hívására.
– Hivatalosan egy hónapja viseled az állam által biztosított elegáns
bokaláncodat. Arra gondoltam, jobb, ha itt vagyok, amikor a rendőrség
lakásszemlére jön. – Elméletileg csak rutinlátogatásról volt szó, havonta
egyszer ellenőrizték a berendezést, és a házi őrizet szabályainak
nyilvánvaló megsértésére utaló jelek után kutattak. Ám mivel az
ügyészség megpróbálta visszavonni Jack szabadlábra helyezését, éltem a
gyanúperrel, hogy mindenképp találni akarnak valamit. – Hoztam egy kis
koffeint.
Odanyújtottam neki a poharat, de mindkét keze foglalt volt: egy-egy
nyakkendőt emelt a fejéhez.
– Mi a véleményed? A vagy B legyen?
Az egyik kék volt fehér-piros csíkokkal, a másik pedig piros, kék-fehér
csíkokkal.
– Bármelyik megkülönböztethetetlen fehér fiús nyakkendő jó lesz.
– Értettem, akkor legyen a piros.
Míg ő a gallérja köré hurkolta a selyem nyakkendőt, átmentem a
nappaliba, és letettem a kávét az asztal végébe.
– Belegondoltál már, hogy ami pillanatnyilag nehéz döntésnek tűnik,
gyakran végül mégsem az? A pirosat vagy a kéket választod? Bármelyik
mellett is döntesz, hozzászoksz, és többé már eszedbe sem jut.
 – Százszázalékos bizonyossággal kijelenthetem, hogy sosem érdekelt a
különbség a két nyakkendő között. Azt hiszem, egyszerre vettem őket
valami akción.
– Rendben. De mint tudod, a piros vagy a kék teljesen más benyomást
tehet az ellenőrzésedre idelátogató rendőrtisztekre. A kék becsületességet,
a piros pökhendiséget sugallhat, vagy fordítva.
– Komolyan? Nem gondolhatod, hogy ettől jobban érzem magam.
– Ne haragudj, csak csapongok ide-oda. A mai ellenőrzés nem lesz
nagy ügy. De biztos, ami biztos, vedd fel inkább a kéket. Megnyugtató
hatásúnak tartják. Ami azt illeti, néhány túlfizetett esküdtszéki tanácsadó
kutatást is végzett ezzel kapcsolatban. Arra célzok, hogy a döntés olykor
nem jelent tényleges döntéshozatalt. Például tonnányi cikkben taglalták
már, hány ember döntött úgy, hogy lemondja a vezetékes telefonját.
Óriási kulturális változást előidézve. A politikai közvélemény-kutatásnak
egyszerűen lőttek, mert sok közvélemény-kutató csak vezetékes számot
hajlandó hívni, így a fiatalokkal, akiknek csak mobiljuk van, egyáltalán
nem kerül kapcsolatba.
– Messzire elkalandoztál a piros és kék közötti választástól.
– Tudom. De azt akarom mondani, hogy néha szándékunkon kívül
döntünk dolgokról. Ahogy Einer pár hete megjegyezte, egyike vagyok
azon kevés negyvenesnek, akiknek csak mobiltelefonjuk van. De ez a
döntés nem volt tudatos részemről. Annak idején még abban a vacak
lakásomban is volt vezetékes telefon, mert amikor az ember beköltözött
valahová, automatikusan előfizetett. Aztán amikor végre volt mit a tejbe
aprítanom, elköltöztem egy egyáltalán nem vacak lakásba, pár
háztömbnyire, de már meg sem fordult a fejemben az előfizetés. Mielőtt
még tudatosult bennem, bárki, aki beszélni akart velem, vagy az
irodában, vagy a mobilomon keresett. Így lett belőlem olyan ritka madár,
akinek nincs vezetékese, csak mobilja.
Jack a kék nyakkendőt igazgatta magán. Windsor csomó. Remekül
festett. Jack azok közé a férfiak közé tartozott, akik 44 évesen jobban
néznek ki, mint 24 évesen.
– Neked sincs vezetékesed, ugye? – kérdeztem.
– Hohó.
 A csomó elkészült. Jack ezután a haját fésülgette a kandalló fölötti
tükörben.
– Pedig már itt laksz nem is tudom... 2001 óta?
– Igen, Buckley születése óta.
– Épp ezért nem értem. 2001-ben még senkinek nem volt
mobiltelefonja. És neked mára már vezetékesed sincs. Azt még megértem,
ha valaki sosem fizet elő. De neked egyszer külön azért kellett felhívnod a
Verizont, hogy kikapcsolják a vonaladat. Miért? Meg akartál spórolni havi
harminc dollárt?
Jack egy rakoncátlan szemöldökszál megzabolásával folytatta a
készülődést.
– Azt hiszem, sosem használtuk. De tényleg nem emlékszem.
Ugyanazt a könnyednek tűnő hangnemet ütötte meg, mint amikor
Ross Connor kihallgatási kísérletéről hazudott. „Ja igen, tényleg.
Mégiscsak megtörte valami a napi rutinomat.” És amikor rákérdeztem,
tett-e fenyegető megjegyzést Neeley-nek, csak ennyit válaszolt: „Valóban
tettem volna?”
– Most, hogy már képes vagyok megállapítani, mikor hazudsz nekem,
nem tudok nem gondolni rá, vajon hányszor vétettem el a jeleket.
Jack elfordult a tükörtől, és egyenesen a szemembe nézett.
– Rajta, Olivia, tedd fel a kérdésedet.
– Nem kérdésről van szó, hanem egy tényről. Tracy Frankel
híváslistájával kapcsolatban. Einer először azt hitte, Tracy tévesen egy
Soho-beli cipőboltot tárcsázott háromszor egymás után. De tévedett.
Tracy téged hívott.
Az ökle oldalával a kandallókeretbe bokszolt. Felugrottam a kanapéról,
hogy távozzak.
– Tíz perce csak köntörfalazol, hogy valami tesztnek vess alá, amin
úgysem tudok átmenni! Nem beszélhetnél velem úgy, mint egy normális
emberi lénnyel? Nem arról van szó, amire gondolsz. Nem én tettem.
– Láttam, milyen képet vágtál, amikor a helyettes államügyész
felolvasta Tracy nevét a vád ismertetésekor. Akkor azt hittem, az rémiszt
meg, hogy mennyire fiatal. Pedig az, hogy felismerted a nevét.
Jack szóra nyitotta száját, de egy hang sem jött ki a torkin.
 – Mellesleg, egyedül leszel a mai ellenőrzésen – mondtam, és
bedobtam a poharam a szemétkosárba. – Aztán majd ha a rendőrök
elmentek, a fennmaradó idődben elmagyarázom, miért hívta Tracy a régi
számodat. Sikerült rájönnöm, és elég nyilvánvaló, hogy Scott Temple-nek
is sikerült. Két nap múlva újabb meghallgatás. Lehet, hogy visszadugnak
a börtönbe.

Kiléptem a liftből, és láttam, hogy Nick, a portás éppen rágombolja kék

zakóját méretes felsőtestére.
– Jó reggelt, Randall kisasszony. Rendszerint akkor látom, amikor már
hazafelé indulok.
– Ma én vagyok a frissebb, úgy tűnik. Nick, megengedi, hogy feltegyek
magának egy kérdést? – Hosszasan kotorásztam a táskámban, míg végre
kezembe akadt a drapp irattartó mappa. Kivettem belőle egy 8x10-es
nyomatot. – Látta bármikor korábban ezt a nőt?
Tracy Frankel fényképe volt a bűnügyi nyilvántartásból, ami akkor
készült, amikor úgy egy évvel a meggyilkolása előtt egyszer letartóztatták
kábítószerrel való visszaélésért.
– Ööö... Talán. Ismerősnek tűnik, azt hiszem.
– Úgy érti, az újságból? – kérdeztem vissza. A lövöldözéssel foglalkozó
sajtó olyannyira Jackre és Malcolm Neeley-re koncentrált, hogy Tracy
Frankelről és Clifton Hunterről alig-alig jelent meg fénykép. De néhány
cikkben azért feltűntek. – A vízparton történ lövöldözés kapcsán?
Nick elnézett balra, majd jobbra, aztán alaposan felmérte a hall
forgalmát, és csak ezután szólalt meg lehalkított hangon:
– Szigorú utasítást kaptunk a szövetkezeti igazgatóságtól, hogy ne
bocsátkozzunk pletykákba Mr. Harris... helyzetével kapcsolatban. Jobb,
ha rábízzuk az igazságszolgáltatásra, tudja. A lakók inkább ne folyjanak
bele az ügybe.
– Hogyne, helyénvalónak tűnik.
Már majdnem a forgóajtóhoz értem, amikor Nick megszólalt
mögöttem.
– Tudja, mit? Ha jobban átgondolom, most, hogy Mr. Harrist említi,
azt hiszem, emlékszem, hol láttam ezt a lányt. Egyszer idejött, és Mr.
Harrist kereste, de lehet, hogy kétszer is.
Sarkon fordultam, még egyszer előrángattam a fényképet a táskámból,
és letettem Nick elé a márványpultra.
– Ezt a nőt látta? Mr. Harris után érdeklődött?
– Igen. Már jó ideje. Tudja, még az előtt a...
– ...helyzet előtt?
– Igen, pontosan, de nem sokkal azelőtt, mert emlékszem, nem volt túl
sok ruha rajta, tudja? Már elég meleg volt odakint. Tájékoztattam Mr.
Harrist, és ő világosan kérte, hogy tessékeljem ki a hölgyet, ha még
egyszer visszajön. Azt hittem, talán Buckley-nak valami problémás
barátnője, aki rossz hatással van rá, de nem tartozik rám, így nem
faggatóztam. Ó, várjon csak, igen, igen, lassan kezd derengeni. Miután
Mr. Harris megkért, hogy küldjem el, ha visszajönne, még egyszer láttam,
amint Buckley-val beszélget az utcán. De aztán sosem bukkant fel többet,
legalábbis én nem láttam. Ennyi. Ez vajon segít Mr. Harrisnek a tudja,
miben? – kérdezte suttogva.
Hálásan megköszöntem Nicknek a segítségét, de persze egyáltalán nem
mondhatni, hogy előrevitte volna Jack ügyét.
Jack kikezdett volna Buckley egyik barátnőjével? Az nem lehet, Tracy
négy évvel idősebb volt Buckley-nál, tizenéves korban ez másik
generációnak számít. El sem tudtam képzelni, miféle kapcsolat lehetett
közöttük. Lennie kellett valamilyen más magyarázatnak.
Amint kiléptem a házból, rögtön felhívtam Dont. Azonnal felvette.
– Fel tudnád hívni azt a korábbi ügyfelünket, aki a New York-i
Egyetemen dolgozik, és azt mondta, Tracy Frankel csak egy évig járt oda,
mielőtt kimaradt? Jó lenne, ha ki tudná keresni Tracy felvételi kérelmét.
Tracy anyja azt mesélte, a lánya többször is iskolát váltott.
– Pontosan mire vagy kíváncsi?
– Az összes iskolára, ahová járt. Lehetőleg dátumokkal együtt.
– Kemény dió.
– És egyelőre ne szólj erről egy szót sem Jacknek vagy Charlotte-nak.
– Rendben. Megkérdezhetem, mi történt?
– Jack egész idő alatt hazudott nekünk.
 Mire az irodába értem, Don minden információt megszerzett, amit
kértem.
– Sikerült elérnem a fickót az egyetemen. Sosem hallottam még
ezekről az intézményekről, de nem vágyok jártas benne, hová járnak a
gazdag, problémás városi gyerekek. – Átnyújtott nekem egy darab papírt.
– Mégis mi az ördög folyik itt?
Egyetlen felvételi kérelme szerint Tracy összesen három felsőoktatási
intézményben fordult meg: a Francia Iskolában, a Halton Lányiskolában
és a Stinson Akadémián.
– Itt az összefüggés Jackkel. Legalábbis elképzelhető. – Megmutattam
Donnak a Penn pályaudvari merénylettel kapcsolatos bűnügyi jelentést,
amelyben Molly legközelebbi hozzátartozójaként Jackson Harris szerepelt
telefonszámmal együtt. – Emlékszel, amikor Einer azt mondta, Tracy
háromszor egymás után egy cipőboltot hívott? Már akkor szöget ütött a
fejemben, mert ha téves számot hívott, akkor végül kellett volna lennie
egy olyan számnak is a listán, amelyik mondjuk egy számjegyben
különbözik. De nem volt. Jacket próbálta hívni. A cipőbolt száma
eredetileg a Penn pályaudvari eset előtt Jack vezetékes száma volt.
Don zavartan nézett rám.
– És minek hívta volna Tracy Jacket?
– Feltételezem, hogy pénz miatt. Függő volt, és a szülei kitagadták.
– Van valami, amiről nem tudok?
– Az a gyanúm, hogy Tracy zsarolta Jacket. Csak fel kell hívnom
valakit, hogy meggyőződjek róla.

Felhívtam az iskolát, ahová Tracy utoljára járt.

A Stinson Akadémia igazgatója egyáltalán nem olyan volt, mint az
igazgatók általában: se nem undok fapofa, se nem lelkendezően harsány.
Erős bronxi akcentusával John DeLongi leszögezte, hogy inkább amolyan
„vezető tanácsadóként” tevékenykedik a Stinson Akadémián immár
tizenegyedik éve.
– Ó remek. Ez azt jelenti, hogy talán tud nekem segíteni. Olivia
Randall vagyok, Jackson Harris egyik védőügyvédje.
– Jesszusom. Nos, hallottam róla a hírekben.
 – Igen, többek között ez teszi érdekessé a munkánkat. Háttér-
információt gyűjtünk arra az esetre, ha személyiségrajzot szeretnénk
bemutatni bizonyítékként. Természetesen Mr. Harris jellemessége mellett
szól, hogy önkéntesen irodalmat, kreatív írást tanított a diákoknak.
– Én magam nem vagyok ügyvéd, de a bíróságnak valóban számít
ilyesmi egy gyilkossági perben?
Felmutattam a középső ujjamat a telefonomnak. Csak válaszolj arra,
amit kérdeztem!
– Nos, mint mondtam, egyelőre háttér-információt gyűjtünk.
Feltételezem, ha a bírósági perben arra kerülne a sor, valaki a Stinson
Akadémiáról tanúskodni tudna Mr. Harris munkájával kapcsolatban.
– Hogyne, minden további nélkül. Igazából nem nagyon járt felénk az
elmúlt, nem is tudom, két vagy három évben, de természetesen roppant
nagylelkű, hogy annak idején időt áldozott ránk. A diákjainknak nagy
szükségük van a hagyományoson túlmutató oktatásra. Az alkotó
tevékenység révén beláthatják, nem mindenkinek a munkája
taposómalom, milliós fizetéssel, mint a szüleiknek. És ez hasznos.
– Rendben, tehát csak a pontosság kedvéért: Jack Harris a 2011-12-es
tanévben tartott íróműhelyeket önkéntesként?
– Nos, ha ilyen pontosan tudni szeretné, várjon egy pillanatot,
mindjárt megnézem itt ezen a csodamasinán Igen, egész biztos, akkor járt
nálunk utoljára.
Most már értettem, hogyan találkozott Jack Tracy Frankellel. Letettem
a telefont, és leültem Don mellé a tárgyalóban.
– Még mindig nem térek magamhoz – mondta Don. – Jack ismerte
Tracyt? De mi köze ennek az ügyhöz?
– Nem csak Jack és Tracy járt abba az iskolába. Találtam egy
másolatot az asztalon Malcolm Neeley vallomásának jegyzőkönyvéből,
amelyet a Penn pályaudvari polgári per alatt vettek fel. A 42. oldalra
lapoztam. – Nézd csak, itt van.
Don a tekintetével követte az ujjam a kérdéses részhez: „Kérem, most
beszéljen arról, hogyan került a fia a duttoni iskolából a Stinson
Akadémiára.”
 Emlékeztem, hogy Amanda Turner egy előkelő PR-cégnél dolgozik a
Flatiron kerületben. Vettem a bátorságot, és bejelentés nélkül
beállítottam hozzá.
A biztonsági őr a recepciónál tüstént feltelefonált, és pár perccel
később Amanda lépett ki a liftből, tökéletes frizurával és sminkkel.
– Max világosan leszögezte, nem szabad magával szóba állnom –
mondta.
– Kérem – feleltem –, szükség esetén úgyis beidéztethetem magát, sőt
Maxet is. Felmerült valami a nyomozás során. Egy fontos részlet. Max
nem szeretné tudni az igazságot az apja halálával kapcsolatban?
Amandából mély sóhaj tört elő.
– Van fogalma róla, milyen érzés neki egy őrült, ámokfutó kölyök
bátyjaként és egy hülye, seggfej apa fiaként? De még ha Malcolm rossz
ember is volt, az sem lehet mentség Jack Harris tettére...
– Kérem, csak egyetlen kérdést szeretnék feltenni Max öccséről,
megengedi? Ön azt mondta, Todd egy lány körül legyeskedett a
pályaudvari lövöldözés előtt. Az a lány a Stinson Akadémia egy másik
diákja volt?
– Ez komoly? Tényleg ez foglalkoztatja a legjobban?
– Igen, meggyőződésem, hogy fontos.
Amanda odaintett egy mutatós szőkének, aki átbillegett az
előcsarnokon a lifthez, majd közelebb lépett hozzám, és lehalkított
hangon felelt:
– Igen, a Stinson Akadémiáról ismerte a lányt. De sosem találkoztunk
vele. Todd áradozott, milyen gyönyörű, de, bármilyen rosszmájú is
vagyok, egyetlen szépség sem áldozott volna egyetlen percet sem Toddra.
Maxszel csak képzeletbeli barátnőnek hívtuk.
– Todd adott némi leírást legalább a külsejéről?
– Hát, talán egy keveset igen, de mint mondtam, nem nagyon
figyeltünk oda rá. Azt mondta, sötét haja, sápadt bőre van, és mintha
mesebeli lenne. Pár évvel idősebb volt nála, azt hiszem.
– Eszébe jut még bármi egyéb a lánnyal kapcsolatban?
– Nem igazán. De úgy rémlik, T-nek hívta. Ez minden.
 Nagy csalódásomra Buckley nyitott ajtót Jack lakásán.
– Valami baj van?
Szinte kísérteties, milyen érzékkel lát bele másokba ez a lány.
– Csak be kellett ugranom valamiért apukádhoz, bocs, hogy nem
szóltam előre.
– Mondta, hogy az államügyész vissza akarja dugni a börtönbe a
tárgyalásig.
Nekem nem volt gyerekem, de képtelen voltam felfogni, miért kellett
Jacknek ilyen nyíltan beszélnie a tizenéves lányával.
– Pusztán a szokásos erőfitogtatás – nyugtattam meg. – Az ellenfél
heccelése, akárcsak a sportban, csak itt jogi eszközökkel. Az államügyész
meg akar minket félemlíteni, hogy belemenjünk a vádalkuba.
Szemérmetlenül hazudtam, de nem tudtam, mi mást mondhatnék
neki. Bekísért a nappaliba, Jack is előkerült a lakás mélyéről, haja még
nedves volt a zuhanyozástól.
– Mintha mindenki bejelentés nélkül ugrana be, amióta elektronikus
megfigyelés alatt állok.
Nem volt kedvem bocsánatot kérni.
– Beszélhetnénk egy percre?
Buckley-ra nézett, a jól bevált arckifejezéssel jelezte, hogy lépjen le.
Nem maradhat hallótávolságon belül, ha fenn akarjuk tartani az ügyvéd
és védence közötti titoktartást.
Amint kettesben maradtunk, mindössze két szót mondtam neki:
„Tracy Frankel.”
– Fogalmam sincs, miért próbálta hívni a régi telefonszámomat.
Még mindig hazudott.
– Egész idő alatt azt hallottam tőled, milyen „tapintatlanság”
felemlegetni, hogy kábítószerfüggő volt. .Alapvető emberi tisztesség.”
Összevissza hazudozol, Jack. Nem akartad, hogy Tracy múltjában ássunk,
mert féltél, hogy egyenesen téged találunk meg. Felhívtam a Stinson
Akadémiát. Íráskurzust tartottál náluk pont abban az időben, amikor
Tracy ott tanult. Tracy anyjától tudom, hogy bele volt zúgva egy
költészettanárba. És a kotonok, amiket Ross Connor látott nálad... Most
már minden világos, ő volt az egyik szeretőd.
 Láttam, ahogy Jack meredten bámul a lakás hátsó fertálya felé. Még a
feje fölött lebegő életfogytiglani ítélet dacára is amiatt aggódott, hogy a
lánya rájön, mekkora csaló.
– Jó, lefeküdtem vele. – Leült a kanapéra, és ujjaival a térdét
markolászta. – Néhányszor. De kolosszális hülyeség volt tőlem.
Na végre!
– Szóval, mi történt, Jack? Tracy talán kicsit túlságosan rád tapadt,
miután Molly meghalt? Hívogatott, és azzal traktált, hogy ő lesz a
következő Mrs. Harris? Ezért aztán ejtetted, és kikapcsoltattad a
telefonodat. Azt hitted, ezzel meg is szabadultál tőle. De ugorjunk egy
nagyot előre a történetben: anyuci és apuci már nem akarja fizetni a
számláit. Te bekerültél a hírekbe mint népszerű özvegyember és a fedezeti
alap igazgatója elleni, több millió dolláros per egyik felperese. Hirtelen
újra a látókörébe kerülsz. – Nagy lépésekben haladtam, a szavaim
gyorsan peregtek. Láttam magam előtt a történet minden mozzanatát,
miközben meséltem. – Háromszor egymás után felhívja a számodat, majd
a lakásodra is eljön. És amikor nem adod meg neki, amit akar, továbblép
a következő kiszemelt célpontra. Nem Maxet kereste a Sentry Groupnál,
hanem Malcolmot. Mindent el akart mondani neki, amit tudott rólad. És
most mind a ketten halottak.
– Ezt mind komolyan képzeled? Azt hiszed, tényleg képes lettem volna
ilyesmire?
Igen, az elmúlt hetek után, az előkerült bizonyítékok alapján végül is
igen.
Jack kiolvasta a választ a tekintetemből.
– Kikapcsoltattam a telefont, mert Molly halála után hívogatni kezdett,
én meg rá sem tudtam nézni anélkül, hogy el ne fogna a rosszullét. Aztán
pár hónapja megjelent a lakásomon. Megzsarolt.
– Egy szemtanú szerint Tracy beszélt Buckley-val. Azzal fenyegetőzött,
hogy kitálal a lányodnak is?
Jack megint a hátsó folyosó felé sandított.
– Ő nem tud semmiről. Tracy útbaigazítást kért tőle, vagy ilyesmi,
aztán azt mondta nekem, találkozott a lányommal. Igen, megfenyegetett,
hogy mindent elmond neki.
 – De lennie kellett itt másnak is azon kívül, hogy viszonyba keveredtél
egy tizenhét éves fruskával – folytattam. – A Penn pályaudvari eset is
közrejátszott. Meg a pered. Különben miért pont Malcolm Neeley-t
kereste volna fel Tracy?
Amikor rájöttem, hogy Tracy Jacket hívogatta, feltételeztem, hogy a
viszonyuk volt a háttérben. De miután kiderült, mindkettőjüknek volt
köze a Stinson Akadémiához, feltűnt a közös pont: nevezetesen Todd
Neeley. Ő is ott tanult, és szerelmes volt egy T nevű, sötét hajú, sápadt
bőrű lányba.
– Olvasott a perről az újságokban. Megkörnyékezett, amikor kiléptem
az épületből, és azt mondta: „Vajon mit szólna Mr. Neeley, ha megtudná,
hogy magának is volt szerepe a lövöldözésben?” Esküszöm, addig nem
jöttem rá az összefüggésre.
„Az összefüggés.” Úgy éreztem, lassan minden láncszem megvan, csak
még nem sikerült összekapcsolni őket.
– Todd rájött a viszonyodra Tracyvel.
Jack bólintott.
– Megszállott lett. Elég gyakran követte Tracyt, biztosan láthatta
beszállni a kocsimba.
– És a Penn pályaudvar? – kérdeztem.
– A szemtanúk szerint Todd Mollyval beszélgetett, amikor Todd
előhúzta a fegyvert. Mindenki azt feltételezte, hogy Molly láthatott
valamit, egy kézmozdulatot vagy a fegyver megcsillanását, vagy hallotta,
amint Todd kijelenti, mire készül. Ő volt a hősies tanárnő, aki
megpróbálta lebeszélni Toddot a tettéről.
– Tracy viszont mást mesélt – jegyeztem meg –, amikor nyáron
felbukkant.
– Először fogalmam sem volt, miről beszél – mondta Jack. – Aztán
azzal jött, hogy ismeri Toddot az iskolából. Amikor Todd megkérdezte
tőle, kivel jár, Tracy egyszerűen megmondta neki. Ilyen volt: merész,
meggondolatlan. És elég okos, hogy rájöjjön az igazságra. Szólnom kellett
volna róla neked, de féltem, hogy senki sem hinne nekem. Mármint hogy
összejöttem egy lánnyal, aki rám vetette magát...
– Jack, ez igaz?
 – Tényleg így volt – felelte –, több alkalommal is. De igazad van, csak
tizenhét éves volt. Nem tudom, mi a fenét képzeltem. Mollyval... nem
voltam boldog. A fél szememet mindig nyitva tartottam, kerestem
valakit... Valaki mást. Ha más nem is, te biztosan megérted.
Ez övön aluli ütés volt.
– Az nem ugyanaz. Én nem vagyok tanár, aki egy tizenéves csitrivel
bújik ágyba.
– Nem, te csak a bátyámmal kufircoltál.
A szavai arculcsapásként értek. Két lépést hátráltam a döbbenettől.
– Jack...
– Én segítettem neki kiválasztani azt az órát. – A hangja távolinak
hatott. – Elég szép viselet, mégis elég olcsó, hogy az ember ne sajnálja
munka közben elveszíteni.
A szeméből próbáltam kiolvasni a magyarázatot, miért nem szólt egy
szót sem korábban, de nem láttam mást, csak jéghideg, merev tekintetet.
Fogalmam sem volt, kivel állok szemben.
– Még mindig hazugsággal vádolsz? – kérdezte. – A legnagyobb
hazugságom az volt, amikor azt mondtam, nem hibáztatlak a történtekért.
Pedig természetesen igen. Felhívtam, hogy kiverjem belőle a lelket is. De
amikor belépett a bárba, rájöttem, hogy rajta kívül nincs senkim. Nem
hagyhatom, hogy elvedd tőlem az egyetlen családtagomat, aki még
megmaradt. Egész este miattad nyavalyogtam neki, de egy szóval sem
említettem, amit tudok. Amiatt ivott annyit, amire rávetted.
– Nem vettem rá semmire. – Visszafogtam magam, tudván, hogy
megint manipulálni próbál. Végszükség esetére tartogatta ezt az
ütőkártyát. – El sem tudod képzelni, mennyit büntettem emiatt saját
magam, de ne próbáld összehasonlítani azzal, amit te tettél!
– Pedig pontosan ugyanolyan, Olivia, hát nem látod? Nem te ültetted
Owent a volán mögé, hanem a körülmények, amelyeket teremtettél,
amelyeket mi hárman együtt teremtettünk. Lehet, hogy én indítottam be
a gépezetet, de nem én húztam meg a ravaszt. Aznap Todd egészen a
házunktól követte Mollyt, hogy felfedje előtte a Tracyvel való
viszonyomat. Ismerve Mollyt, nemigen hitt neki. Mindig csak jót gondolt
rólam, még ha nem is érdemeltem meg. Így Todd valószínűleg elővette a
B tervet, és fegyvert rántott. Ezért állt be némi szünet, miután
beszélgettek. Valószínűleg megpróbálta megértetni Mollyval az igazságot
a férjéről. Molly miattam halt meg... Mert megcsaltam valami ócska kis
tinivel, és ő nem akarta elhinni.
Nem engedhettem, hogy Jack az Owen miatti bűntudatomat
kihasználva tovább hazudozzon.
– A világért sem akartad megkockáztatni, hogy Tracy mindenkinek
kikürtölje, ami köztetek van.
Jack megint rögtön dühösen reagált.
– Még szép, természetesen nem hagyhattam, hogy ellehetetlenítsen. –
A hangja megkeményedett, az öklét összefont karja alá rejtette. Még
sosem láttam ilyen agresszívnek. És ez ugyanaz a fiú volt, mint aki inkább
megevett egy ételt, amit nem is rendelt, csak hogy ne kelljen a pincért
szembesítenie a tévedéssel. – Megrémültem, de egyértelműen közöltem
vele, inkább tudja meg az egész világ, hogy egy vén házasságtörő kéjenc
vagyok, semmint hogy egész hátralévő életemre a markában tartson.
Gondolom, ezért hívta a Sentry Groupot, hogy elmondja Malcolmnak,
amit tud. Jó pénzért. Amikor az ügyész felolvasta a nevét a
vádismertetéskor, szó szerint úgy éreztem, mindjárt elokádom magam.
De esküszöm az istenre, Olivia, gőzöm sincs, ki ölte meg!
– Mindenesetre rendkívül jól jártál vele, hogy mind kettő halott.
– Pont ezért nem mondhattam el neked, nem érted? Sosem hittél
volna nekem.
Igaza volt. És még most sem hittem.

Épp le akartam inteni egy taxit a sarkon, amikor hallottam, hogy valaki
a nevemet kiáltja. Megfordultam. Buckley sietett felém.
– Várjon, ne menjen! – szólt, miközben egy taxi gurult felém.
Intettem a sofőrnek, hogy mégsem megyek.
– Mi a baj, Buckley?
– Segítenie kell apámnak. Megígérte.
Pont ezzel akartam most a legkevésbé foglalkozni.
– Nem szabadna hallgatóznod. Titoktartás vonatkozik az ügyvéd és
védence közötti beszélgetésre. Az ügyészség beidézhet tanúnak, érted?
 – Nem hallgatóztam. De amikor elment, úgy éreztem, valami baj van.
Apa majdnem maga után szaladt, emlékeztetnem kellett a
megfigyelőrendszerre.
– Nos, akkor minden rendben. Most menj haza.
– Meg tudja menteni a börtöntől?
Nem hihette, hogy erre egyértelmű választ adhatok. A szemöldökét
ráncolta, úgy látszott, mindjárt sírva fakad. Többről lehetett szó, mint
hogy megérezte, „valami baj van”. Biztos, hogy hallott valamit.
– Végig figyelemmel kísérted apukád ügyét. Tudom, hogy láttad a
Tracy Frankelról készült fényképeket. – Tracy rendőrségi képét bámulta
Charlotte iPadjén, mielőtt Jack hazatért. – Miért nem szóltál egy szót
sem?
Buckley talán okosnak képzelte magát, de mégiscsak tizenhat éves, én
viszont ügyvédként megtanultam egyet s mást. Hagytam a kérdést lógni a
levegőben. Ha a gyanúm nem helytálló, nincs mit mondania. Ha viszont
jó nyomon járok, előbb-utóbb felelni fog.
– Én csak... Tracy egyszerűen odajött hozzám az utcán. Megkérdezte,
hol talál wifi kapcsolatot a közelben.
– Biztos vagy benne, hogy más nem mondott?
– Igen, csak egy idegen volt az utcán. – Buckley a járdát nézte, egyik
lábával idegesen dobogott. Egy hónapja talán még azt hitte, Tracy Frankel
mindössze egy járókelő volt. Ám azóta biztosan többet is tudott.
Szerintem végighallgatta az egész beszélgetésemet Jackkel. – Én
rontottam el? Azért nem árultam el, hogy felismertem őt, mert azt
gondoltam, ártok vele apának. Össze voltam zavarodva.
Talán legbelül végig tudta, hogy az apja bűnös. Hallottam, hogy
megszólal a telefonom a táskámban. Egyik kezemmel egy közeledő taxi
felé intettem, mielőtt még Buckley tiltakozhatott volna.
– Jól van, Buckley, most menj haza. Találkozunk a tárgyaláson.
Mindent kézben tartunk.
Megvártam, míg bemegy a házba, mielőtt beszálltam volna a taxiba. A
sofőr már elindította az órát.
– Megyünk valahová, vagy sem?
Ha a fickó nem türelmetlenkedett volna olyan pimaszul, talán hagytam
volna tovább csörögni a telefonom. De inkább gyorsan megnéztem a
kijelzőt, mielőtt becsuktam az ajtót. Einer üzent: végre megérkezett a
Jackről szóló orvosi szakvélemény a Silver Oaks pszichiátriai központból.
Az asztalomon hagyta az irodámban.

A táskámat az egyik vendégszékre hajítottam, és egyenesen a

tárgyalóasztalon uralkodó káoszt tovább növelő kis doboz felé indultam.
Felismertem Einer kézírását a tetejére ragasztott cédulán: „Végre! Talán
lesz benne valami, amivel alátámaszthatjuk az erős felindulásra való
hivatkozást.”
Erős felindulás. Gyilkosság helyett emberölés. Csak ragadt Einerre
néhány jogi szakkifejezés az évek során.
Felkaptam a levélbontó kést az íróasztalról, és körbevágtam a doboz
szélére ragasztott szalagot. Kivettem a majd tíz centi vastag dossziét, és
letettem magam elé Ahogy futólag beleolvastam az iratokba, sok-sok
feljegyzést láttam arról, mi mindent kellett elszenvednie Jacknek
mindössze néhány év leforgása alatt. Az anyja halálát még tizenéves
korában. Pár évvel később az apja halálát. Aztán Owenét. Több helyütt a
saját nevemmel is találkoztam.
A feljegyzések nagyjából fordított időrendben követték egymást.
Hosszú éjszaka előtt álltam. Az utolsó oldalhoz lapoztam, hogy nekilássak
az elejétől.
A kórházi felvételnél készült első feljegyzések hat nappal Owen
autóbalesete utánra datálódtak. Teljesen olvashatatlanok voltak, akárcsak
azok a firkálmányok, amelyeket a saját orvosaimtól láttam.
Amikor felfogtam, mit is olvasok, észrevettem, hogy remeg a papírlap a
kezemben. Elkaptam a tekintetem, aztán összeszedtem magam, és még
egyszer ellenőriztem, nem értettem-e félre valamit. Szerettem volna, ha...
Nem is tudom, mit szerettem volna. Elmenekülni innen. Bárcsak ne
vettem volna fel a telefont Buckley-nak. Bárcsak kibújhatnék a bőrömből.
Az íróasztalomhoz mentem, kinyitottam a böngészőt, és rákerestem
„Robin Scheppard doktor” nevére. Jack pszichiátere még mindig a Silver
Oaksban dolgozott. A kórház honlapja szerint dr. Scheppard a West
Point-i Katonai Akadémiára és a Bostoni Egyetem Orvostudományi
Karára járt, mielőtt rezidensként elhelyezkedett a Walter Reed Katonai
Egészségügyi Központban.
Felvettem a telefonom, és tárcsáztam a honlapon feltüntetett
telefonszámot.
– Jó napot, dr. Robin Schepparddal szeretnék beszélni.
Másfél órával később a ZipCartól kölcsönzött autóval lekanyarodtam
az I-95-ös útról a connecticuti Stamfordnál. Miután elhaladtam egy
téglafal mellett, amelyen egy diszkrét tábla jelezte a Silver Oaksot,
bekanyarodtam a kórház parkolójába, és megálltam.
Kezembe vettem az utasülésen pihenő dossziét, és közben
felkapcsoltam a mennyezeti világítást. Még egyszer belenéztem Jack
felvételi lapjába, habár tisztában voltam vele, hogy a szavak nemigen
mentek át varázslatos átváltozáson, mialatt New Yorkból ideutaztam.
„A páciens kórházi felvételét kéri. A családjában történt haláleset után
barátnője »meggyilkolását fontolgatja«.” Jack önként jelentkezett a
kórházba, mert azon vette észre magát, hogy a meggyilkolásomon jár az
esze.
 Huszonkettedik fejezet

Dr. Scheppard elém jött a recepcióspulthoz, és jeges kézrázásban

részesített, a szó szoros és átvitt értelmében.
– Hálás vagyok, hogy munkaidején kívül is kész fogadni, doktornő. És
ilyen rövid időn belül.
Bevezetett az irodájába, ami inkább egy lakályos dolgozószobára
hasonlított, semmint orvosi rendelőre.
– Nos, Ms. Randall, átnéztem Jack Harris aláírt nyilatkozatát,
amelyben egyértelműen engedélyezi, hogy közvetlenül beszéljek magával,
ami mindenképpen szokatlan.
– Tisztában vagyok vele. De Jacket gyilkossággal vádolják, és holnap
fontos meghallgatásra kerül sor. Csak ma kaptam kézhez a kartonját.
– Ez azt jelenti, hogy Jack a beszámíthatatlanság megállapítását kéri?
Bizonyára nagyobb segítséget jelentene, ha olyan orvost kérnének fel
tanúskodásra, aki a közelmúltban kezelte. Én már legalább húsz éve nem
láttam őt. Akkoriban ért véget a rezidensi státuszom.
– Tehát emlékszik rá.
– Természetesen. De biztosíthatom, ennyi idő után a feljegyzéseim
jóval alaposabb információval szolgálhatnak, mint az emlékezetem.
– Azt szeretném megtudni, hogyan érintette, amikor tudomására
jutott, hogy egykori páciensét letartóztatták gyilkosságért. Erről biztosan
nincs szó a feljegyzéseiben.
– Valóban nincs. De el sem tudom képzelni, miért lehet ez fontos.
– Mert ön akkor látta őt, amikor nem volt jól. Mindenki másnál jobban
meg tudja ítélni, vajon az ellene felhozott vád olyasmi, ami esetleg
visszavezethető a betegségére. Doktornő, nem arra kérem, hogy
tanúskodjon, vagy akár orvosi szakvéleményt adjon ki. Pusztán azért
kérdezem önt, mert ön Jacknek azt az oldalát is látta, amelyet senki más.
Hogyan reagált, amikor eljutott önhöz a letartóztatása híre?
– Nos, amennyiben leszögezhetjük, hogy erre kíváncsi: letaglózott a
hír. Amikor Jack a páciensünk lett, eleinte olyan súlyos volt a
depressziója, hogy semmire sem reagált. És amikor végre kommunikálni
kezdett, akkor is sztoikus maradt. Ha bármilyen erőszakos
megnyilvánulástól kellett volna tartanunk, az legfeljebb önmaga ellen
irányult volna. A viselkedése alapján úgy tűnt, ilyen elmezavart legfeljebb
a súlyos gyászreakció válthatott ki belőle.
– A bátyja halála miatt.
– Igen. Habár a gyász halmozódhat, akár éveken keresztül is,
különösen olyan személyiség esetén, akit mondjuk, törékenyként
jellemezhetnénk. Az anyja halála tizenéves korában, aztán pár évvel
később az apjáé. Aztán a bátyjáé. Majd egy szakítás, amelyről, ha jól
sejtem, ön is tud.
– Igen. Én vagyok az az Olivia Randall. Akinek a megölését fontolgatta,
ha jól olvastam az ön feljegyzéseiben
Egy pillanatra kifejezéstelenné vált az arca.
– Milyen furcsa. Erről teljesen megfeledkeztem.
– Számomra viszont nagyon fontosnak tűnik, nem mindössze
„furcsának”, elvégre engem akart megölni.
A doktornő megrázta a fejét.
– Ha valaha is komolyan vettem volna Jack megjegyzését, hogy ártani
akar magának, akkor kötelességem lett volna gondoskodni valamiképpen
a védelméről. De maga a tény, hogy önszántából jött ide, csak mert ez a
gondolat egyáltalán megfordult a fejében, arra engedett következtetni,
hogy a legkevésbé sem akart bántani bárkit is.
– Ezzel együtt nem tudná teljes bizonyossággal kijelenteni előttem,
hogy Jack ártatlan, ugye?
– Természetesen nem, és ezt maga is tudja. De van valami, ami talán
segíthet. Pár hónapja felhívott egy riporter. Egy olyan gyilkossági esetről
készült írni, ahol egy látszólag kedves, normális iskolás teljesen
aprólékosan kidolgozott terv alapján torolt meg egy iskolatársán valami
apró-cseprő sérelmet. Mivel már számos emberölési perben
tanúskodtam, kíváncsi volt a véleményemre, mi indíthat egy –
idézőjelben – normális embert hidegvérű, előre megfontolt gyilkosságra.
– És?
– Pályafutásom alatt nem kevés órát töltöttem olyan emberekkel
beszélgetve, akik gyilkosnak vallották magukat. Ezek a látszólag normális
emberek elmesélték, hogy az egész mindig kicsiben kezdődik. Például
kirúgnak valakit az állásából, vagy kidobja a házastársa, és elkezd
magában valami rosszat kívánni a szenvedését okozó személynek.
Jellemzően azt, hogy egyszer tudja meg a világ, milyen is az az illető
valójában. És ha a karma, a sors vagy bármi nem szolgáltat igazságot, a
látszólag normális ember elkezd azon morfondírozni, „mi lenne, ha az a
szemét meghalna”. Míg a kérdés egy nap már az lesz: „Mi lenne, ha
megölném?” Aztán jön a „Hogyan ölném meg?”, végül a „Vajon
megúszhatom szárazon?”.
– Hát ez nekem nem hangzik normálisnak.
– Valóban? A legtöbb ember, ha őszintén beszélne, beismerné, hogy
megfordult már ilyen gondolat a fejében. Persze az egész pusztán elméleti
síkon zajlik, egy képzeletbeli, ördögi fantáziavilágban. Ám pszichológiai
értelemben ilyenkor a látszólag normális ember fejében beidegződik a
gyilkolás gondolata, viselkedéstani szempontból nem másként, mint a
kutya agyában az újra és újra felhangzó csengőszó. Innentől a gondolat
nem is hat olyan rémisztően, és tovább mélyül. A legtöbb embernél persze
a gondolat mindig gondolat marad. Sosem lesz belőle több annál. Ám
némelyek amolyan edzőterepnek használják a képzeletüket. Aztán amikor
olyasmi történik, ami fokozott érzelmeket vált ki az elképzelt áldozattal
szemben, akkor a beidegződés működésbe lép. És bumm Az illető gyilkol.
Ráadásul előre megfontoltnak tűnő módon, hiszen régóta dédelgette a
gondolatot. Ami csak abban a pillanatban válik valóságossá.
– És azt állítja, Jacknél a legtöbb emberhez hasonlóan a gondolat
megmaradt elméleti síkon.
– Egyértelmű. Ön még mindig életben van, nemde?

Amikor újra az I-95-ösön hajtottam, hallgattam a Toyota Corolla

motorjának zúgását, a gumiabroncsok surrogását az aszfalton és a saját
lélegzetvételemet. Majdnem olyan volt, mintha meditálnék.
Fejben újra lejátszottam a doktornő fejtegetését. „A legtöbb embernél a
gondolat mindig gondolat marad.” Amikor a gondolatai körülöttem
jártak, Jack úgy szabott határt nekik, hogy elzáratta magát egy évre. „Ám
némelyek edzőterepnek használják a képzeletüket.” Mire meggyűlölte
Malcolm Neeley-t, már nem élvezhette többé a kórházi kezelés luxusát.
Volt egy lánya, akiről gondoskodnia kellett. „És a gondolat tovább
mélyül.”
Jack tudta, merre jár Malcolm Neeley szerda reggelenként.
Informálódhatott, milyen lefedettséget biztosít a Hudson folyó menti
térfigyelőkamera-rendszer. Rábukkanhatott a kamerák elhelyezkedését
részletező újságcikkre. Tehetséges író volt. Tudta, hogyan kell történetet
szőni. Hogy a valóság olykor hihetetlenebb a fikciónál. Hogy egy rejtélyes,
gyönyörű nőről szóló történet túl bizarrnak fog hatni ahhoz, hogy
hazugság legyen. És hogyan adta elő az egészet Boyle nyomozónak?
Szürreálisan, mintha közönség előtt olvasna fel.
Elképzeltem, amint Jack a lőtéren gyakorolja, hogyan kell lőni a
Glockkal. Aztán Jersey-be hajtat, és vásárol egyet az utcán. Ideiglenes e-
mail-fiókot nyit, hogy felbérelje Sharon Lawsont. Megmondja neki,
pontosan hová üljön, hogy a kamera futólag felvehesse, amint a gyepen
üldögél. Elképzeltem, ahogy előhúzza a kosárból a fegyvert, és Malcolmra
szegezi.
Vagy először Tracyre lőtt? A lányra, aki úgy nézett ki, mint én
fiatalkoromban?
Másnap Scott Temple megpróbálja Jacket őrizetbe vetetni. Láttam,
hogy nézett ki Jack mindössze pár, börtönben töltött nap után.
Megértettem, mennyire szeretné végre tudni, így vagy úgy, hogy el fogják-
e ítélni. Pontosan tudtam, hogy a bizonytalan jövő a tárgyalás előtti
elzárással tetézve mennyire meg tudja rendíteni a vádlott lelkierejét. Ha
Jacket börtönben tartják a tárgyalásig, az a fajta ügyfél válik belőle, aki
inkább bűnösnek vallja magát, csak legyen már túl az egészen.
Tulajdonképpen mivel tartozom én még neki?
 Másnap reggel 9.52-kor kinyílt előttem a bírósági épület liftjének
ajtaja. Az Amador bíró tárgyalóterme előtti folyosóról láttam Charlotte-
ot, Jacket, Buckley-t, ahogy bent ültek egymás mellett a padban, mint a
verebek. Már ismerős volt a kép, akárcsak az Amerikai gótika
háromszemélyes változata: két komor, aggódó arc, és középen Jack,
kifejezéstelen arccal.
Jack farkasszemet nézett velem.
– Már azon gondolkoztam, egyáltalán eljössz-e.
– Az ügyvéded vagyok, Jack.
Mindig küzdöttem a védenceimért, még ha tudtam is némelyikről,
hogy bűnös. Nem az én dolgom volt az igazság kiderítése. És ezen semmit
sem változtatott, hogy ezúttal Jack Harris volt a védencem.
Amikor beléptem a tárgyalóterembe, Scott Temple már elfoglalta
helyét az ügyészi asztalnál. Oldalvást rám sandított, ahogy áthaladtam a
színen, majd visszatemetkezett a jegyzeteibe.
– Felvilágosítana, kérem, miért idéztek be minket mára? – kérdeztem
Temple-től.
Azt kívántam, bárcsak itt lenne Don, hogy föltegye ezt a kérdést, de
sms-t küldött, hogy Gregory bíró tárgyaló termében ragadt, és késhet pár
percet.
– Ahogy maga is felvilágosított, mielőtt berángatott volna ide azzal a
mondvacsinált váddal, hogy megszegtem a vádlottat igazoló bizonyítékok
feltárásának szabályait? A béka és a skorpió, Olivia. Nincs több
különalku.
Scott mindig is az egyik legjobb forrásom volt az államügyészi
hivatalnál. Eldöntöttem ugyan, hogy folytatom Jack védelmét, mégis
sajnáltam, hogy ennek oltárán fel kellett áldoznom egy barátságot.
– Védencem nem szegte meg a házi őrizet szabályait, Scott. Tényleg
nem értem, miért vagyunk most itt.
– Mert az eredeti előzetes meghallgatáson sikerült legyűrnie azt az
alkalmatlan helyettes államügyészt, Amy Chandlert. A védence elleni vád
sokkal szilárdabb alapokon áll, mint gondolja. Ideje, hogy a nyilvánosság
elé tárjuk.
A karzat felé fordultam, láttam, hogy a sajtó is megjelent. Felismertem
Jan Myerst, mellette a Times, a Daily News, a Post riportereit.
Megérkezett Max Neeley is az exbarátnőjével, Amanda Turnerrel kézen
fogva. Amanda semmitmondó tekintetet vetett rám, nyilvánvalóan nem
örült volna, ha bármilyen tanújelét adom, hogy ismerem.
Hallottam, hogy a tárgyalóterem elején kinyílik egy ajtó. Amador bíró
vonult be talárban. A bírósági teremőr rendreutasított bennünket.
– Ismerős arcokat látok – szólalt meg a bíró. – A vád a szabadlábra
helyezés visszavonását indítványozta? Melyik szabály megszegésével
indokolja?
Temple fölemelkedett székéből.
– Ha megengedi, tisztelt bíró úr, megmagyarázom. Indítványunk
elsősorban arra irányul, hogy vizsgálja felül eredeti határozatát a
szabadlábon védekezés engedélyezéséről. Akkor a bíró úr úgy ítélte meg,
nem áll fenn a szökés veszélye, nagyrészt abból kiindulva, hogy a vádak
nem látszanak különösen megalapozottaknak. Bíró úr, a felelősség engem
terhel. Ugyanis személyesen is meg kellett volna jelennem, hogy
bemutassam a bizonyítékot, amelyről a vádat ismertető helyettes
államügyésznek nem volt tudomása.
– Temple ügyész úr, javítson ki, ha tévedek, de az ott nem Mr. Harris?
Ha igen, a házi őrizet szemlátomást működik. Pontosan mi a problémája?
– Tisztelt bíró úr, a probléma az, hogy bár az ügyészség már eleget tett
a vádlott mellett szóló bizonyítékok feltárását előíró kötelezettségének,
utólag további olyan információkat vagyunk kénytelenek felfedni,
amelyek meglehetősen egyértelművé teszik a vád megalapozottságát.
Meggyőződésünk, hogy amennyiben ezt megtesszük, Mr. Harrisnek
valóban lesz oka a szökés megkísérlésére.
– Nos, természetesen ezt nem akarhatjuk. Pontosan milyen
információt kíván közölni velem, ami a vád ismertetésekor nem hangzott
el?
Temple beszélni kezdett a Jack iratszekrényében talált
tanúvallomásról, melyből kiderül, Malcolm Neeley minden szerdán reggel
a futballpályára szokott járni, de félbeszakítottam.
– Ez nyilvánvaló kísérlet a nyilatkozattételi tilalom kijátszására, bíró
úr. A terem tele van újságírókkal. Fogalmam sincs, Mr. Temple miféle
bizonyítékot hisz a kezében, de ki akarja kürtölni az esküdtszéknek,
mielőtt lehetőségem lenne megcáfolni.
Szinte végszóra egy hang csattant föl a karzatról. Odafordultam, és
Max Neeley-t láttam felállni. Amanda meg ragadta a kezét, és
megpróbálta visszarángatni a székre.
– Bíró úr, megérdemlem, hogy egy magánügyvéd szót kapjon a
képviseletemben! Jack Harris ügyvédje folyamatosan rágalmaz a bírósági
eljárás alatt.
– Kérem, mindenki nyugodjon meg! – szólalt meg Amador bíró,
kalapácsával nyomatékot adva szavának. – Az ügyvédek fáradjanak a
hátsó ülésterembe, az újságírók, kérem, távozzanak. Maga is, Mr. Neeley.
Nincs itt semmi látnivaló.

Amador kicipzárazta a talárját, és leült az íróasztal mögé. – Jól van,

fiatalok. Pontosan mi folyik itt? Van bármi köze ahhoz, hogy utolsó
meghallgatásunkról csodával határos módon az Eyewitness News
hasábjain is beszámoltak, holott a tárgyalóterem üres volt?
Temple alig tudta leplezni az önelégültségét.
– Bíró úr, ön nagyon okos ember.
– Rendben, térjünk a lényegre. Ms. Randall, azt hiszem, ön
valószínűleg kiszivárogtatott valamit a sajtónak az utolsó ittjártakor. Mr.
Temple, gyanítom, hogy maga sem tett lakatot a szájára Max Neeley-vel
szemben, aki bizonyára felfogadott egy újságírót, hogy amint interjút ad,
valaki rögtön papírra vesse. Elég ebből! Nem hagyom, hogy az indítványt
a nyilatkozattételi tilalmam kijátszására használják!
Megköszöntem a bírónak, de félbeszakított:
– Csak lassan a testtel! Óriási kockázatot vállaltam a védence szabadon
engedésével, tekintve a vádak súlyosságát. Azt hiszem, mindannyian
tudjuk, Amy Chandler nem a legélesebb elme az ügyészség háza táján, de
ha ő nem adott teljes képet az első körben, akkor most hallani akarom, mi
van még a tarsolyukban.
Számítottam rá, hogy Temple bizonyítékkal áll elő Jack és Tracy
Frankel viszonyáról. Ám mint kiderült, sokkal rosszabbat tartogatott
számunkra.
 Ahogy Temple belemelegedett a mondandójába, Amador bíró csak
pislogott, mint egy kisiskolás, aki az egyetemi fizikatételeket próbálja
megérteni. A vád ismertetésekor az ügyész már leszögezte, hogy Jacknek
volt indítéka Neeley megölésére, ott volt a vízparton a lövöldözés
reggelén, és pozitív lett a lőpornyomvizsgálat eredménye, Temple pedig
ez alkalommal a történet hiányzó láncszemeit sorolta: az elszalasztott
pillanatról szóló hirdetést, Madeline e-mailjeit és a hajléktalant, aki
megtalálta a gyilkos fegyvert rejtő piknikkosarat.
– Bizonyára hivatalosan is elmeháborodottnak nyilvánítanának –
mondta Amador –, ha azt állítanám, követni tudtam az okfejtését. De
attól tartok, még mindig nem értem, mire akar kilyukadni, Mr. Temple.
– Ami a lényeget illeti, Jack Harris egyértelműen kijelentette: csak és
kizárólag azért ment aznap reggel a futballpályára, mert ez a Madeline
nevű nő kérte. Ennélfogva természetesen érdekeltek lettünk a Madeline
nevű személy felkutatásában, hogy Mr. Harris történetét alátámasszuk
vagy megcáfoljuk.
Nem akartam Madeline-ről beszélni Scottnak, amíg többet nem
tudunk róla, de most világossá vált, ő mindvégig tudott mindent.
Megpróbáltam egyenletesen lélegezni, mialatt Temple előadta, hogy
Madeline a Paperfree elnevezésű anonim levelezőszolgáltatásnál nyitott
fiókról levelezett.
– A Paperfree-címet nemcsak arra használták, hogy jelentkezzenek az
elszalasztott pillanatról szóló hirdetésre és felvegyék a kapcsolatot Jack
Harrisszel, hanem azt megelőzően arra is, hogy felbéreljenek egy
prostituáltat, aki majd Madeline-ként pózol a parton.
Amador levette a szemüvegét.
– Na, most már végképp elvesztett engem.
Képtelen voltam Temple-t megállítani, részletesen beszámolt a
Paperfree-fiók és az online kísérőszolgáltatás közötti üzenetváltásról.
– A kísérő ugyan álnevet használt a szolgáltatás honlapján, de sikerült
azonosítanunk őt Sharon Lawsonként. A hölgy az ötödik
alkotmánymódosítás értelmében ügyvéd jelenléte nélkül nem volt
hajlandó tanúvallomást tenni, de a levelezésből tudjuk, hogy a Paperfree-
fiók tulajdonosa pontos utasításokat adott neki: megmondta, hová üljön,
hogy vigyen magával pezsgőt és egy piknikkosarat, és a Nyolc nap a halál
című könyvet olvassa. Kapott egy fényképet Jack Harrisről, és igyekeznie
kellett magára vonni az előtte elkocogó Harris figyelmét.
Pontosan ezt a bizonyítékot terveztem Jack védelmében felhozni. És
most Temple hozakodott vele elő. Sikerült Sharont megfélemlítenem
annyira, hogy eskü alatt valljon, ám arról elfelejtett tájékoztatni, hogy az
ügyészség is megtalálta.
– És a vád megítélése szerint – kérdezte Amador bíró – mi végre
történt mindez?
– Azért, hogy Jack Harris említést tehessen a legjobb barátnőjének,
Charlotte Capertonnak a nőről, akit szívesen látna még egyszer. Mire
Charlotte Caperton feladta a hirdetést, amelyre ez a Madeline nevű fiktív
személy válaszolt is. Így Harrisnek volt magyarázata, miért tartózkodott a
lövöldözés reggelén a vízparton. Ha pedig nem hinnének neki, a
történetét alá tudja támasztani az üzenetváltással, sőt a térfigyelő kamera
által Lawsonról rögzített felvételekkel.
Temple átnyújtott a bírónak és nekem néhány összetűzött papírlapot.
– Íme a Paperfree.com hivatalos tanúvallomása. – Bárcsak ott lett
volna Einer, hogy mindent megmagyarázzon, de Scott önbizalomtól
duzzadó viselkedéséből tudtam, semmi jó nem sül ki a kezemben tartott
irományból. – Tartalmazza azokat az IP-címeket is, amelyekről a szóban
forgó e-mail-fiókba bejelentkeztek. Szinte mind nyilvános wifi
kapcsolatokból származik: Starbucks, egy szálloda hallja, a New York-i
Egyetem, valamint egy joghurtfagylalt-árusító üzletből. Nem mellékes,
hogy Harris lakásától mindegyik pár perc alatt gyalogosan is elérhető,
Miközben Amador bíró bólogatott, rájöttem, Scott Temple miért adta
elő olyan magabiztosan a számomra kétértelműnek tűnő bizonyítékokat.
Ügyészként olyan forrásokból is információt szerezhetett, amelyek sosem
álltak volna szóba egy védőügyvéddel. Mint például a levelezésszolgáltató.
Az államügyészi hivatal Jack elfogása után pár órával már elrendelhette
Jack, majd Madeline e-mailjeinek kiszolgáltatását.
Hetekig meg voltunk győződve róla, hogy valaki Jackre akarta terelni a
gyanút. Vajon korábban rájöttem volna az igazságra, ha tudom, hogy
Madeline üzeneteit mind Jack környékéről küldték? Mintha az
együttérzés kifejeződését láttam volna villanni Scott Temple tekintetében.
Ő megpróbált figyelmeztetni. Igaza volt: én vagyok a skorpió.
– Kérem, most vessen egy pillantást a hetedik bekezdésre – mondta. –
Látja ott azt az IP-címet? Egyetlenegyszer jelentkeztek be róla, kevesebb
mint egy percre. Az egyetlen alkalom, amikor valaki nem nyilvános
internetkapcsolaton keresztül jelentkezett be a Paperfree-fiókba. És ez az
IP-cím Jack Harris Verizon Fios-fiókjához tartozik.
Amador az olvasószemüvege mögül először Temple-t, majd engem
fürkészett. Nem volt szüksége szavakra. Néhány adat egyetlen
tanúvallomásból az egész ügyet más megvilágításba helyezte.
– Tisztelt bíró úr, ez borzasztó nagy mennyiségű műszaki adat –
szólaltam fel –, alkalmat kell találnom rá, hogy konzultáljak egy
szakértővel.
– Szép próbálkozás, Ms. Randall, de valamennyien látjuk, amit látunk.
– Nem értem, az ügyészség miért nem bocsátotta rendelkezésünkre
ezeket az adatokat korábban. Nyomatékosan kértem Mr. Temple-t a
bizonyítékok felfedésére.
Temple-nek kész magyarázata volt.
– Eleinte azért nem, mert még nem azonosítottuk Ms. Lawsont. A
kísérőszolgálat enyhén szólva nem volt közreműködő. Azóta tanúvédelmi
megállapodáson dolgozunk, hogy Ms. Lawson tanúvallomást tehessen, de
a sajtóval kapcsolatos legújabb... szokatlan fejlemények fényében úgy
döntöttünk, át kell értékelnünk Ms. Harris fogvatartotti státuszát.
Amador az asztalán fekvő indítvány papírjainak szélével babrált.
– Ha jól értem, a vád érvelése szerint az új információk alapján az ügy
súlyosabb, mint hittük, ami a vádlottat a korábbinál fokozottabban
késztetné szökésre.
– Úgy van, ám ez még nem minden – folytatta Temple. – A lövöldözés
napján a rendőrség elkobzott egy számítógépet Jack Harris
dolgozószobájából. A törvényszéki vizsgálat szerint a számítógépen
semmi jele internethasználatnak a Paperfree-fiókba történt egyetlenegy
bejelentkezés idején, sőt annak sem, hogy a számítógépről valaha
megnyitották a Paperfree honlapját.
– Megint kezdem elveszíteni a fonalat – szólt közbe Amador bíró.
 – Az IP-cím nem csupán egyetlen számítógépet, hanem egy teljes wifi
hálózatot azonosít – magyarázta Temple. – Egyszerűen fogalmazva,
tisztelt bíró úr, valamilyen más készülékről jelentkeztek be a Paperfree-
fiókba Mr. Harris vezeték nélküli kapcsolatán keresztül. Mr. Harris több
írásszemináriumán is beszélt számítógépes munkamódszeréről, mely
szerint az asztali számítógépén írja a műveit, azon, amelyiket a rendőrség
lefoglalt, és az internethasználatra egy másikat tart fenn, mégpedig egy
laptopot. Ám a lakásán sem a házkutatás során, sem azóta nem
bukkantunk semmiféle laptopra.
Amador felvont szemöldökkel pillantott felém.
– Azt hiszem, mindannyian egyetértünk, hogy mind ez meglehetősen
más, mint amit az első meghallgatáson hallottunk. A vád súlyosbodott,
plusz tárgyi bizonyíték elrejtése vagy megsemmisítése is szóba került.
– Bíró úr, minderről most hallok először. Ismétlem, időre van
szükségem, hogy reagáljak.
– Rendben, Ms. Randall, ám a pillanatnyi tényállás szerint védence
aligha élvezheti tovább azt a luxust, hogy otthonában várja meg, míg ön
felkészül. Talán el kellene beszélgetnie a védencével.
Bármilyen együttérzésről is tett tanúbizonyságot Temple a hátsó
ülésteremben, az elpárolgott, mire kiléptünk a folyosóra.
– Olivia, ne mondja, hogy nem figyelmeztettem. Harris egy
pszichopata. Nem véletlenül bízta meg pont magát a védelmével. Maga
annyira hitt az ártatlanságában, mintha pályakezdő lenne.
Meglehetősen túllicitálta magát, feleltem neki, és inkább neki kellett
volna jobban odafigyelnie.
– Valaki, valószínűleg Max Neeley, minden követ megmozgatott, hogy
védencemre terelje a gyanút. Miért lenne olyan meglepő, hogy Jack
otthona környékéről jelentkezett be az e-mail-fiókba, sőt egyszer Jack
saját hálózatába?
– Hallja egyáltalán saját magát? Az imént azt állította, hogy védence
nem lehet bűnös, mert túlságosan bűnösnek tűnik. Túl okos maga ehhez,
Olivia.
– Maga meg túl okos volt hozzá, hogy híváslistákat rejtsen el
hétdoboznyi irat között. Pedig megtette. A védencem ártatlansága mellett
szóló anyagot rejtett el.
– Tudja, mit? Magának van igaza. Szólnom kellett volna, hogy Tracy
Frankel száma szerepel a híváslistákban. Ami nem több, mint egy rohadt
nagy véletlen egybeesés, gondolom, füvet árult Neeley valamelyik
alkalmazottjának. De nem mondtam meg magának, és most meg is
köveznek érte. Úgyhogy inkább mindent feltárok. Harris a markunkban
van. Tud róla, hogy a pszichiátrián volt? Csak valami bomlott agyú marha
képes ilyen kimódolt sztorival előállni. De egyetlenegyszer mégis
hibázott: azzal az egy bejelentkezéssel a hamis e-mail-fiókjába.
– Ha annyira őrült lenne...
– Jó, jó, jó, tudom, túlságosan nagy butaság lett volna tőle, úgyhogy
bizonyára csőbe húzták. Hagyjuk ezt. Én is végigjátszottam ezt a
forgatókönyvet az informatikusainkkal. Paperfree? Hát ide hallgasson.
Ha nyitva hagyja a böngészőt, néhány percenként automatikusan frissül.
Harris piszok agyafúrtan mindig kisomfordált a Starbucksba, szállodai
hallokba, hogy bejelentkezzen a névtelen fiókba, de egyszer elfelejtette
bezárni a böngészőt. Hazament, és a laptop automatikusan kapcsolódott
az otthoni hálózatra. A fiók meg szépen frissült. És voilà, máris megvan a
baj. Aztán észrevette, hogy a laptop frissítette a fiókot, és láss csodát, a
laptop szőrén-szálán eltűnik. Nem is kérdezem, maga tudott-e róla.
Feltételezem, Harris még a lövöldözés előtt a Hudson hullámaiba vetette
a gépet.
Kutyaszorítóba kerültem. Ha kiderül az igazság a laptopról, az bajba
sodorná Charlotte-ot és Buckley-t. És Jacknek sem válna a javára. Az az
IP-cím már örökre kitörölhetetlen.
– Szeretnék beszélni a védencemmel.
Nem láttam semmilyen kiutat: Jacket újra őrizetbe veszik a
főtárgyalásig, amikor is el fogják ítélni.

Találtunk a folyosó végén egy üres esküdtgyűlésező termet, és

magunkra zártuk az ajtót. Mire Don befutott, én már a hátsó
ülésteremben voltam, így fogalma sem volt az aznap reggeli
fejleményekről Jackkel kapcsolatban.
Jack tekintete ide-oda cikázott közöttünk.
 – Mi történt? Irtó sokáig voltatok odabent.
– És az ügyésszel is beszéltem négyszemközt. Jack, nem sok jót
mondhatok. A bíró nem fogja hagyni, hogy otthon maradj a tárgyalásig.
– Rájöttek, mi volt köztem és Tracy között? – kérdezte hunyorítva.
Megráztam a fejem.
– Arra fel voltam készülve. De ami most kiderült, arra nem. A
Paperfree tanúvallomást tett. – Átnyújtottam neki a másolatot, amit
Temple-től kaptam. Mintha egyetlen rántással téptem volna le a kötést a
sebéről. – A környékbeli wifi kapcsolatokat még valahogy kimagyaráztam
volna, de egyszer a saját IP-címedről is bejelentkeztél. Csak
egyetlenegyszer, de az szög a koporsódba, Jack.
– A saját IP-címemről?
– Igen. A saját lakásodból. És a wifi kapcsolatodnak jelszava van,
úgyhogy nehéz azzal érvelni, hogy ez is része az összeesküvésnek. Az
esküdtek nem fogják bevenni.
Jack falfehér lett. Ugyanaz a megfejthetetlen arckifejezés ült ki rajta,
mint amellyel a vád ismertetésekor Tracy Frankel nevének említésére
Buckley-ra nézett, majd amikor pár pillanat múlva a lőpormaradványra is
fény derült. Akkor azt hittem, amiatt aggódik, hogyan viseli a lánya a
tárgyalást.
Most értettem meg: az az arckifejezés a pániké volt. Azért nézett
Buckley-ra, hogy vajon ő is hallotta-e Tracy nevét. És azért lepődött meg a
lőpormaradványon, mert valószínűleg kezet mosott a lövöldözés után, de
nem gondolt arra, hogy az ingén is maradhatott valami.
Ezúttal nem volt mentség. Jacknek befellegzett.
– Akkor most mit tegyek?
– Ma őrizetbe vesznek. – Amador bíró még nem hozta meg a végső
határozatot, de biztos voltam benne, hogy magában már döntött. Volt
ugyan tervem, de a tényeken nem változtathattam. – Visszalépünk a
védelmedtől, azzal legalább némi időt nyersz a tárgyalás előtt.
Összeférhetetlenséget jelenthetek a korábbi kapcsolatunkra hivatkozva.
– Szó sincs ilyesmiről – szólt közbe Don –, még az ügyvédi kamarával
is egyeztettél. Senkinek sem kell bizonyítanod a hitelességed, Olivia.
– Te tanítottad nekem, hogy mindent meg kell tennünk az ügyfélért.
Jack talán jobb alkupozíciót szerezhet egy másik védőügyvéddel.
Nem hinném, hogy Temple szándékosan büntetné Jacket az én
döntéseimért, de az ügyészek cselekedetei olykor elég kiszámíthatatlanok.
– Úgy beszéltek rólam, mintha itt sem lennék, hagyjátok abba! – Jack
megragadta az asztal szélét. – Ha mindent újra kell kezdenem egy másik
ügyvéddel, azzal az ügyész is időt nyer, nemde? És ha több ideje lesz,
akkor rájöhet a Tracyvel való viszonyomra.
Igaza volt. Temple pillanatnyilag úgy hitte, Jack özvegyember, aki a
szeretett feleségének haláláért okolt embert üldözte megszállottan. Ha
csak Malcolm Neeley-t gyilkolta volna meg, sokak szemében hős lenne.
Ám ha a viszonya Tracy Frankellel a rendőrség tudomására jut, minden
esetleges szimpátia elenyészik.
– Ez egyértelmű kockázatot jelent – feleltem.
– És mindenképpen elítélnek, igaz?
Donra néztem. Mindketten ugyanarra gondoltunk.
– Igen. Legjobb esetben is, hogy jogi nyelven fogalmazzak, erős
felindulásból elkövetett emberölésre apellálhatunk. Idecitálhatjuk az
összes Penn pályaudvari bizonyítékot...
Jack máris a fejét rázta.
– Nem, azt nem akarom, még ha ismerem is az igazságot. Ha nem
kezdtem volna viszonyt Tracyvel, Toddnak sosem jutott volna eszébe
követni Mollyt a vasútállomásra. Vagy ha nem csaltam volna meg... Ha
hitt volna Toddnak, amikor elárulta neki a viszonyomat, akkor azok az
emberek... – Jack hangja elfulladt.
– Jack, ez az egyetlen esélyed – figyelmeztettem.
– Hát akkor valójában semmi esélyem. Kérvényezem a vád
megváltoztatását. Menj, mondd meg az ügyésznek.
– Ajánlatot kérhetek, de kissé elsieted a dolgot. – Tegnap még én
magam is legszívesebben rács mögé dugtam volna Jacket. Most viszont
meglepően természetesnek éreztem a vágyat, hogy segítsek. – Csak amiatt
aggódsz, hogy esetleg rájönnek a viszonyodra Tracyvel? Azt hiszem,
Buckley már tudja...
– Nem erről van szó, világos? Nem érted? Én tettem. Mindent én
követtem el, amit az ügyész felsorolt. Mit gondolsz, miért nyaggattalak,
hogy találd meg a gyepen ülő nőt? – Mintha megijedt volna a saját
hangerejétől, Jack elhallgatott, majd leült az esküdtek gyűléstermének
egyik székére. Amikor újra megszólalt, már visszanyerte az önuralmát.
Magabiztosan, tárgyilagosan beszélt, mint egy orvos, aki épp egy
diagnózist ismertet. – Tudtam, hogy készül róla felvétel. Tudtam, mert én
mondtam neki, pontosan hová üljön. Aztán azért mondtam el Charlotte-
nak, hogy láttam egy nőt, aki újra megnyitotta a szívem, mert tudtam,
hogy bele fogja vetni magát az internetes keresésbe, hátha sikerül
összehoznia egy romantikus kapcsolatot. Ráadásul mindenkinek, akit
érdekelt, elmondtam, hogy kedvencem a Nyolc nap a halál, csak azért,
mert biztos mindenki kitalálja... Mert kellett a futballpályán
megrendezett jelenethez.
Miközben Jack tovább taglalta saját zseniális forgatókönyvét, úgy
éreztem magam, mintha egy buborékban lennék, és valami szűrőn
keresztül hallanék. Jack hangja tiszta volt, mintha a saját fejemben
szólna, és a külvilág olyan néma volt, hogy a saját szívverésemet is
hallottam.
Mostanra biztos voltam benne: Jack bűnös.

Amikor visszatértünk a tárgyalóterembe, hagytam, hogy Jack egyedül

menjen oda Charlotte-hoz és Buckley-hoz. Úgy éreztem, nem feladatom,
hogy mellette legyek, amikor közli velük a hírt.
Scott Temple az ügyvédek asztalánál várt.
– Készen áll a folytatásra? – Lehalkította a hangját. – Jó, hogy először
a lányával beszél. Azt hiszem, nem kétséges, hogy a bíró merre hajlik, és a
rendőrtisztek azonnal őrizetbe fogják venni. Szóljon, ha még szükségük
van pár percre.
– Maga rendes fickó, Scott Temple, még amikor keménykedni próbál
is.
– Csak most jött rá?
– Nézze, tudom, hogy volt pár rossz húzásom, de meg kellene
beszélnünk...
Hangos puffanást hallottam a hátam mögött, megfordultam, és láttam,
hogy Buckley talpra ugrik, Charlotte és az apja mellett kifurakodik a
padsorból. Jack elkapta a csuklóját, de a lány elrántotta. Jack Buckley
után nyúlt, sikerült visszahúznia, és szorosan magához ölelte. Lefogta a
karját, de Buckley megpróbált kibújni.
– Nem, nem teheted! Nem! – Egyre csak ismételgette: nem, nem, nem,
majd rám szegezte a tekintetét: – Magának segítenie kellett volna, és
most mit csinált?
Charlotte ügyefogyottan ácsorgott mellettük, majd ő is Buckley köré
fonta a karját. Alig látszott ki a lány a két, őt ölelő ember mögül.
Amador bíró kilépett a hátsó ülésteremből. A pulpitusára lépve
észrevette a jelenetet, és azt hiszem, életemben először láttam, hogy egy
bíró szava elakad.
Intett az írnoknak, hogy még ne folytassa a jegyzőkönyv felvételét.
– Mire véljem ezt, ügyvédnő?
Scott hagyta, hadd legyen enyém az első – és mint kiderült, aznap az
utolsó – szó.
– Tisztelt bíró úr, készen állunk, hogy meghozza ítéletét a mai
indítvánnyal kapcsolatban. Később meg szeretnénk vitatni az ügy
tárgyaláson kívüli megoldását.
A várakozásnak megfelelően Amador bíró elrendelte Jack őrizetbe
vételét. Majdnem negyven percbe telt, mire a rendőrtisztek megérkeztek,
és magukkal vitték Jacket. A késedelmet Scott Temple ügyködésének
tudtam be.
Hiába győzködtem Jacket, hogy jobb alkut is el tudunk érni, két héttel
később bűnösnek vallotta magát.



NEW YORK ÁLLAM
KONTRA
JACKSON HARRIS
-------------------------------

Jelenlévők:
William Amador bíró
Scott Temple, a vád képviselője
Olivia Randall, a védelem képviselője

BÍRÓ:
Tehát önök kérelmet nyújtanak be a vád
megváltoztatására.

MS . RANDALL :
Úgy van. A vádlott elismeri bűnösségét három rendbeli emberölésben.

MR. TEMPLE:
Tisztelt bíró úr, volna még egy feltételünk. Annak fényében, hogy a
vádlott korábban megrögzötten tagadott, és magát ártatlannak vallotta,
az ügyészség az egyezség részeként azt kérte, Mr. Harris részletes
tényekkel támassza alá az őt terhelő vádakat annak érdekében, hogy
eloszlasson mindennemű kételyt, amely az áldozatok családtagjaiban
vagy a közvéleményben a bűnösségét illetően felmerülhet.

BÍRÓ:
És ez a vádlott számára is elfogadható feltétel, Ms. Randall?

MR. RANDALL:
Igen, bíró úr.

BÍRÓ:
Nagyszerű. Mr. Harris, kérem, tárja elénk az önt terhelő vádakat
megalapozó cselekményeket .

VÁDLOTT :
Köszönöm, bíró úr. Durván három évvel ezelőtt a feleségemet, Mollyt
a Penn pályaudvaron történt mészárlás során meggyilkolta egy Todd
Neeley nevű fiú. Máshol már részletezett okokból a fiú tettéért az
apját, Malcolm Neeley-t kárhoztattam. Miután a Malcolm Neeley ellen
indított polgári port ejtették, kiterveltem Neeley meggyilkolását. Június
17-én kétszer rálőttem. A golyók két másik, a közelben tartózkodó
személyt is eltaláltak. Később megtudtam, hogy a két másik áldozat
Tracy Frankel és Clifton Hunter volt. Nyilván őszintétlenül hangzik,
hogy megbántam, amit elkövettem, de valóban megbántam.
Majdhogynem azt mondhatnám, alig hiszem, hogy tényleg megtettem.
Pedig megtettem. Megtettem, és teljes szívemből sajnálatomat
fejezem ki különösen Ms. Frankel és Mr. Hunter családtagjainak. Nem
akartam bántani senki mást.

BÍRÓ:
A vád kielégítőnek találja a vallomást, Mr. Temple?

MR. TEMPLE:
Nem, bíró úr. A vádlott különös műgonddal úgy próbálta beállítani az
esetet, mintha valaki más akarta volna ráterelni a gyanút. Noha a felek
együttes Ítéletjavaslatot kívánnak előterjeszteni, nem szeretnék olyan
helyzetet, amikor ön, tisztelt bíró úr, csak a vádlottat előnyös színben
feltüntető tényeket hallja, úgymint a felesége tragikus elvesztése és a
töredelmes bűnbánat, anélkül hogy a történet másik fele, beleértve a
gyilkosság alapos megtervezését is, tudomására ne jutna.

BÍRÓ:
Mr. Harris, volna szíves részletesebben beavatni az elkövetett
bűntények előkészítésébe?

VÁDLOTT :
Tudom, megtervezettnek tűnik az egész, de akkor inkább
fantáziálásnak éreztem, mint amikor a fejemben kidolgozom egy
könyv cselekményét. Mr. Neeley-nek a per során tett
tanúvallomásából megtudtam, hogy szerda reggelente munka előtt
mindig kimegy a vízpartra. Nem sokkal később olvastam egy kritikát a
Nyolc nap a halál című könyvről, amelyben az egyik jelenet a
futballpályán játszódik. Megvettem hát a könyvet, és híreszteltem,
mennyire tetszett. Sőt meglátogattam néhány New York-i helyszínt is,
és eljátszottam a gondolattal, hogy ha esetleg kimennék a
futballpályára, Neeley elé, akkor a könyvre hivatkozva úgy
magyarázhatnám, mintha véletlenül botlottam volna bele. De a puszta
szavam még kevés lenne bizonyítéknak. Egy barátomtól hallottam,
hogy sokan hamis profilt használva keresnek kapcsolatot az
interneten, így merült fel bennem az ötlet, hogy egy Ilyen álprofil
áldozatának tüntessem fel magam, és mintha a reménybeli partner
hívott volna a helyszínre. Meg is írtam a levélváltásomat ezzel a nem
létező személlyel. Sőt felbéreltem egy nőt, hogy pózoljon a parton, ha
netán valaki kételkedne a létezésében. Elég ennyi, bíró úr? A lényeg,
hogy bűnösnek vallom magam, és teljes felelősséget vállalok a
tetteimért.

BÍRÓ:
Részemről kielégítőnek tűnik. Mr. Temple?

MR. TEMPLE :
Igen, rendben lesz így.

BÍRÓ:
Ezzel a vádmódosítás elfogadva, és leszögezem, hogy
továbbléphetünk közvetlenül az ítélethozatalra. Van még bármelyik
félnek hozzáfűznivalója, mielőtt meghozom a döntést?

MS. RANDALL:
Csak azt kérem, bíró úr, vegye figyelembe az együttes ítéletjavaslatot.

BÍRÓ:
Remek, köszönöm. Mr. Harris, elfogadom vádmódosítási kérelmét, és
ezennel elítélem három rendbeli emberölésért. A bíróság határozata
szerint a vádlottra huszonöt év letöltendő szabadságvesztést rovok ki
New York állam büntetés-végrehajtási intézetében.



 Huszonharmadik fejezet

Jack lakásának bejárati ajtaja egy kupac könyvvel volt kitámasztva.

Sikerült a rengeteg lomon keresztül utat vágnom magamnak Charlotte-
hoz, aki a folyosó végén épp bekiabált valakinek Buckley hálószobájába:
„Ne lógassa a lábát, nehogy azt higgye, nem látom!”
– Minden költöztető bűnöző volt azelőtt – morogta.
Ez nyilván erős túlzás, de Charlotte-nak muszáj volt kitöltenie valakin
a mérgét. Jacket két hete ítélték el, és Charlotte már elkezdte kiüríteni a
lakását.
– Nem vesztegeted az időt, igaz?
A nyitott dobozok és habszivacs golyók közepette sürgölődő Charlotte
eszembe juttatta azt a napot, amikor a mi lakásunkba jött el Jack
holmijait összepakolni.
– Ha rajtam múlna, kifizetném a takarítást a következő huszonöt évre.
De Buckley terapeutája szerint jobb lesz így. Amíg a lány ide-oda ingázik
az ő lakásuk és az enyém között, addig abban a hitben lesz, hogy az egész
csak ideiglenes. Szerintem ez úgy marhaság, ahogy van, de most az
egyszer azt teszem, amit mondanak nekem. – Amikor Charlotte
hangpostaüzenetben iderendelt, nem ejtett szót a költözés időpontjáról. –
Már azt hittem, nem is dugod ide a képed.
Charlotte azt is megkérdezte az üzenetben, igényt tartok-e a rólam és
Jackről készült fényképekre, amelyeket Jack a ruhásszekrényben tartott.
Órákig tipródtam, míg végre eldöntöttem, igen, igényt tartok rájuk.
Fogalmam sincs, miért, talán mert a szemétledobóban a kávézacc és a
zsíros ételszállítós dobozok társaságában lefelé zuhanó fényképek
gondolatát megkönnyeztem az irodában.
 Charlotte átment az étkezőbe, majd visszajött, és átnyújtott egy
borítékot. Begyűrtem a táskámba, majd előhúztam egy másik, nagyobb
borítékot Charlotte számára.
– Ezeket már többször be akartam dobni neked.
Gyámsági papírok voltak. Amíg Buckley el nem éri a nagykorúságot,
Charlotte lesz a gondviselője, ami hivatalosan a szülővel egyenértékű.
Elmotyogott egy köszönömöt, majd átnyújtottam neki még valamit:
egy fekete bársonydobozkát. Belekukkantott, majd visszacsukta. Nem
kért hozzá magyarázatot. Owen órája őt illeti inkább, de a nyakláncot
megtartottam.
Elindultam kifelé, de visszafordultam:
– Jack mindent elmond neked. Ahogy mindig.
– Ez alkalommal nem. Előbb vallott neked, mint nekem.
– De te tudtad, hogy bűnös. Amikor Ross Connor miatt bejöttél
hozzám az irodába, úgy tűnt, kész vagy támogatni Jacket, akár így alakul,
akár úgy. De akkor már tudtad.
– Akkor kezdtem gyanakodni, amikor rájöttél, hogy Tracy felhívta a
Sentry Groupot. Addig nem tudtam a nevét sem, de Jack elmondta, hogy
hülyeséget csinált. Egy egyetemista lány, akivel évekkel azelőtt lefeküdt,
megjelent a lakásán, és megzsarolta. Emlékszel, azt mondtam, hogy Tracy
pont úgy néz ki, mint te, csak fiatalabb kiadásban? Minden csaj, akibe
Jack beleesett, rád hasonlított. Rá is kérdeztem a lányra. Elismerte, hogy
tényleg Tracy volt az, de továbbra is ragaszkodott az ártatlanságához. Azt
hiszem, van, ami túlságosan borzalmas ahhoz, hogy bevalljuk, akár a
legjobb barátunknak is.
Amíg az ügyészség meg nem lepett bennünket az IP- cím-használat
bizonyításával, Jack nekem is ugyanezt mondta: elismerte viszonyát
Tracyvel, de ragaszkodott hozzá, hogy tőrbe csalták. Még sosem láttam
ilyet, hogy egy vádlott ennyire gyorsan megváltoztassa az álláspontját.
Charlotte egymás után vette le a könyveket a polcokról, és gyömöszölte
őket dobozokba.
– Ezt a lomolást a legkevésbé sem nekem kellene csinálnom. Képtelen
vagyok bármit is kidobni. Mindig arra gondolok, Jacknek talán egy nap
még szüksége lesz rá. De az a nap sosem jön el. – Megtorpant az egyik
könyvnél. – Jaj, istenem, ezzel meg mit kezdjek? Eltegyem, vagy égessem
el nyilvánosan az utcán?
A Nyolc nap a halál egy példányát mutatta fel.
– Nem szívesen mondok neked ilyet, de az eBayen biztos lenne rá a
kereslet. Néhány beteg lelkű nyomoronc gyűjti a gyilkossági perekhez
köthető tárgyakat.
– Nem lennék képes megtartani – közölte Charlotte. – Megtennéd,
hogy elviszed? Ne is áruld el, mit teszel vele. Ajándékozd annak a
szomorú kis barátodnak, Einernek, vagy bánom is én.
– Hogyne.
Odaadta a könyvet, aztán, talán egész ismeretségünk alatt először,
megölelt, mindkét karját körém fonva. Jól ölelt.
– Megtetted érte, amit tudtál – jegyezte meg. – Ennél többet nem
lehetett.
Búcsúzóul mondtam neki, hogy vigyázzon magára.

Melissa a pult mögül integetett. Rejtélyes módon képes volt egyszerre

belátni az egész éttermet. Már nyúlt is a martinikeverő felé, de inkább egy
pohár proseccót kértem.
– Nézzenek oda, valaki egyre elegánsabb! – Jól megnyomta a nazálist
az elegánsban. – De komolyan, Oli, jól nézel ki.
– Köszönöm.
Az elmúlt héten végre kialudhattam magam néhányszor. Tegnap még
az edzőterembe is betévedtem, hónapok óta először.
Épp mesélni kezdtem volna neki a Charlotte-tal folytatott
beszélgetésemről, amikor üvegcsörömpölés hallatszott az étterem
hátuljából, amit hangos kiabálás követett. Melissa a pultra dobta a
törlőrongyot.
– Tudtam, hogy ki kellett volna rúgnom ezeket a részeg disznókat. Várj
egy pillanatot.
Míg Melissa elment válságmenedzselni, kivettem a táskámból a
Charlotte-tól kapott fényképeket, és átlapoztam a gyűjteményt. Amikor
először rájuk bukkantam Jack lakásában, a jelenetek olyan ismerősnek
hatottak, mintha csak tegnap történtek volna. Ám most úgy éreztem,
mintha attól a naptól is évezredek választanának el.
Amikor visszatettem a borítékot a táskámba, megpillantottam Jack
könyvét, a Nyolc nap a halált. Add tovább, szamár a végállomás: mint a
régi játékban. Szó nélkül átvettem Charlotte-tól, és most gőzöm sem volt,
hogy szabaduljak meg tőle.
Nem is emlékeztem, mikor olvastam utoljára regényt. Átfutottam a
fülszöveget. Egy asszony eltervezi, hogy nyolc nap múlva meghal. Vajon
mivel tölti hátralévő idejét?
Az utolsó fejezethez lapoztam, hogy ellenőrizzem a sejtésemet.
Pontosan: az eltervezett halál kivégzés volt, és minden azt megelőző
jelenet emlékképekből állt, amelyeket a nő a képzeletével egészített ki.
Nem csoda, ha Melissa csak akkor volt hajlandó moziba menni velem, ha
megígértem, nem fogom közben a végkifejlettel kapcsolatos
elméleteimmel traktálni.
Kortyoltam még egyet a proseccóból, és a szememmel megkerestem
Melissát. Csípőre tett kézzel korholt egy nyikhajt, aki szűk szárú
farmerjében, üdítőautomatához hasonló szakállzatával hallgatta. A meccs
már eldőlt, csak az volt a kérdés, mennyi időbe telik Melissának távozásra
bírnia, újabb törés-zúzás nélkül.
Újra kinyitottam a könyvet, ezúttal az elején. A címoldalon kézzel írt
szöveg állt:

Március 18. A legjobb apának, akit egy lány csak

kívánhat magának. Boldog születésnapot, Öregfiú.
Szeretettel Buckley
Miután végigolvastam a rövid első fejezetet, visszatértem a kézzel írt
sorokhoz. A vádtárgyaláson Jack azt vallotta, azután vette a könyvet,
miután olvasott róla egy kritikát, amelyben megemlítették a futballpályát.
Pedig a lányától kapta a születésnapjára. Apró különbség. De nem tudtam
levenni a szemem a beírásról.
Buckley. Mindent hallott és látott, ami a lakásukban történt. A szülei
veszekedéseit. A beszélgetésemet Jackkel. Azt mondta, Tracy Frankel
csak útbaigazítást kért tőle, de mi van, ha mégis elmondott neki mindent?
Buckley ott volt, amikor a rendőrség eljött az apjáért, de hol volt a
lövöldözés reggelén? A teherszállító liftben, szemben azzal, amelyiket az
apja használta, nem voltak kamerák. Könnyen ki-be surranhatott az
épületben, míg az apja azt hitte, a hálószobájában alszik.
Elővettem a táskámból a laptopot, és a telefonomat hotspotként
használva kapcsolódtam az internethez. Megnyitottam a Paperfree
honlapját, és megtaláltam a linket, amelyen keresztül újra lehet aktiválni
egy lezárt fiókot, írja be az e-mail-címét: mlh87@paperfree.com A
Madeline-fiók, amelynek használatával azt a látszatot keltették, mintha
egy ismeretlen hívta volna Jacket a futballpályára. Írja be a jelszavát.
Olyan sokszor használtam már Jack jelszavát, hogy az ujjaim szinte az
izmok emlékezetére hagyatkozva írták: jack<3smollybuckley
De nem a jelszó volt számomra érdekes. Visszagondoltam, amikor Jack
az 1-es számú körzet rendőrkapitányságán elmagyarázta: „Jack szereti
Mollyt és Buckley-t. Így könnyen meg tudtuk jegyezni a jelszavainkat,
amikor a fiókokat létrehoztuk. Molly jelszava ez volt: Molly szereti Jacket
és Buckley-t stb.”
Satöbbi. Tehát Jack és Molly már hosszú évekkel azelőtt megalkották a
lányuk jelszavát is. És mint a legtöbb ember, valószínűleg ő is ugyanazt a
jelszót használja mindenhez, még akár olyan fiókhoz is, amelyet nem
szeretett volna mások tudomására hozni.
Miközben írtam, gondolatban kimondtam a szavakat:
buckley<3sjackmolly
Enter.
Lélegzet-visszafojtva néztem a képernyőn kirajzolódó kis kört. Csak
akkor fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten, amikor megjelent a
hibaüzenet: „Ilyen e-mail-cím és jelszó nem tartozik egy fiókhoz sem,
amely újraaktiválható lenne. Ha úgy véli, hibás adatot írt be, próbálja
meg újra, de felhívjuk a figyelmét, hogy lezárt fiók jelszavát nem lehet
visszaállítani.”
Már majdnem kikapcsoltam a számítógépet, de végül úgy döntöttem,
ha már paranoid elméleteket keresek, miért ne végezzek alapos munkát.

Írja be a jelszavát. buckley<3sjackmolly

Újabb hibaüzenet, majd újabb kísérlet.

Írja be a jelszavát. buckley<3smomanddad

„Gratulálunk! Fiókját sikeresen újraaktiválta. Reméljük, Ön és a
Paperfree tartós, gyümölcsöző kapcsolatot ápol a jövőben.”







 Huszonnegyedik fejezet

KÖRÜLBELÜL NÉGY ÉV MÚLVA

2019. augusztus 10.


Folyton az órámat nézegettem, pedig csak húsz perce vártam ott.
Mármint a greenhaveni büntetés-végrehajtási intézetnél. Hivatalos
elnevezése szerint javítóintézet, ám aligha volt benne bármi javító jellegű.
A legszigorúbban őrzött fegyházról volt szó, az „Öreg Szikrás” egykori
otthonáról, amikor még villamosszékkel végezték ki a halálraítéltekéi.
A Greenhavenben tett első látogatásom során több mint egy óráig
beszélgetem Jackkel. Hivatalosan még a védőügyvédje voltam, így a
fegyőrök viszonylag szabad mozgást engedtek nekem.
Az elmúlt két év alatt a börtön személyzete szerint nem látogatta más
Jacket, csak Charlotte, Buckley és Jack kiadója, aki folyton nyüstölte,
írjon memoárt. Tudtam, hogy amíg Jack rács mögött van, nem lesz képes
írni az ügyéről.
– Szóval a válaszod még mindig ugyanaz? – kérdeztem.
Aznap volt négy éve, hogy Jack bűnösnek vallotta magát, és
megszületett a vádalku. Minden évben ugyan ezen a napon elautóztam
Greenhavenbe, és megpróbáltam meggyőzni, hadd beszéljek az
államügyészi hivatallal az ítélet érvénytelenítéséről. De sosem hajlott rá,
mivel nem engedték volna szabadon anélkül, hogy le ne rántaná a leplet
Malcolm Neeley, Tracy Frankel és Clifton Hunter gyilkosának kilétéről.
Többször is felhívtam az ügyvédi kamarát, hogyan tudnám kijátszani a
Jacktől kapott meghatalmazás feltételeit. A törvény szava egyértelmű: a
védencem érdekeit köteles vagyok az „általa szabott feltételek szerint
képviselni”. Hányszor éreztem kísértést, hogy magasról tegyek az etikára!
Ám Jack közreműködése nélkül esélyem sem volt bárkit meggyőzni az
igazságról.
Ahogy Jack megjósolta, beismerő vallomását követően eltekintettek
minden további nyomozástól. Olykor eszembe jutottak Tracy Frankel
családtagjai, de aztán meggyőztem magam: jobb, ha abban a hitben
maradnak, hogy Tracy véletlen áldozat volt, semmint ha megtudják, az
általuk folyósított apanázs megvonása után a drogra költött pénz
pótlására kidolgozott terv okozta a saját és még két másik ember halálát.
Buckley jól megvolt, legalábbis a felszínen. Befejezte a második évét a
Brown Egyetemen, és nagy meglepetésre azt tervezgette, hogy jogász
szakon tanul tovább.
– Jack, tudom, nem szívesen hallod, de Buckley-val gondok lehetnek
később. Todd Neeley-t épp te magad jellemezted időzített bombaként.
Buckley egyszer megint árthat valakinek, vagy a Silver Oaks falai között
találhatja magát pszichózisban. Nem tudsz vigyázni rá.
– Egyelőre még tudok.
„Egyelőre.” Minden alkalommal ezt a választ kaptam.
Már épp inteni akartam a börtönőrnek, amikor Jack megszólalt:
– Olivia, jól nézel ki. Boldognak látszol.
– Végre tényleg az vagyok. – Hacsak tavaly észre nem vette a
pocakomat, nem tudhatott Grace-ről. Nem láttam értelmét elmondani
neki. Talán csak kivetítettem, de úgy éreztem, valamit ő is titkol előlem. –
Bármit elmondhatsz nekem. Mostanra már elhiszed, ugye?
Bólintott.
– Elárulsz legalább annyit, ő tudja-e, hogy tudod?
Elmosolyodva ingatta a fejét. Arról legalábbis fogalma sem volt, hogy
én rájöttem. Jackkel ellentétben, engem nem védtek a szigorúan őrzött
börtön rácsai.
– Jack, nem mintha egy kalap alá vehetnénk, de furcsa módon úgy
érzem, mintha kiesett volna húsz év az életemből, csak mert
elfecséreltem. Most viszont végre szabad vagyok. És egy nap te is az
leszel. Hívj bármikor, ha úgy érzed, készen állsz.
 Bedobtam a táskámat Grace gyerekülésébe, főbb-funkciós eszköz volt.
Miután beültem a kormány mögé, megnéztem az e-mailjeimet. Einer
még négy interjút ütemezett be a következő négy napra. Az utóbbi időben
úgy tűnt, többnyire inkább munkaadó, semmint védőügyvéd vagyok. Don
végképp nyugdíjba akart menni, legalábbis a saját fogalmai szerint. Nem
volt kétségem afelől, hogy továbbra is minden ügyet felügyelni fog, de
ragaszkodott hozzá, hogy keressek magam helyett valakit, egy fiatalabb
ügyvédet, aki idővel teljes jogú társ lesz.
Majdnem ezzel egy időben Einer megkezdte harmadik évét a jogász
szakon, és szükségünk volt valakire – sőt valószínűleg három valakire –,
akit kezdhetünk betanítani, hogy a majdan diplomássá váló Einer helyére
lépjen.
Fogalmazni kezdtem a választ: „Einer, kérlek, mondj le minden
állásinterjút. Majd egyszer abbahagyom a kérlelést, de nem vagyok
hajlandó felvenni mást addig, amíg azt nem mondod, kilépsz. De miért is
tennél ilyet? Ellison, Randall & Wagner: jól cseng, nem gondolod?”
Előbb-utóbb csak rájön, nem is olyan megvetendő az ajánlatom. Ő volt a
tökéletes jelölt az állásra.
Félúton visszafelé a városba megcsörrent a telefonom. Ismerős volt a
szám. Tisztán hallottam a hívó hangját az autó kihangosítóján keresztül.
– Jó híreim vannak – mondta az illető. – Nem számítottam rá, de
Miller végre vallott. Kiveszem Grace-t a bölcsiből, és arra gondoltam,
veszek valahol egy jó steaket vacsorára, mit gondolsz?
– Dicsértelek már mostanában, milyen jó férj vagy?
Mindössze hét hónaposan, Grace Randall Temple kisasszony első hetét
töltötte a részidős bölcsődében. Sosem értettem azokat az anyákat, akik
folyton aggódnak, ha másra bízzák a gyereküket, ám most én is közéjük
tartoztam, és szerencsére a házastársam hozzám hasonló odaadással
igyekezett a család mindhárom tagjának megelégedésére alakítani a
napot.
– Jól vagy? – kérdezte.
A férjem, továbbra is az államügyészi hivatal munkatársa, tudott róla,
hogy minden évben egyszer meglátogatom Jacket, ám a valódi okáról
sejtelme sem volt. Ez volt közöttünk az egyetlen titok, legalábbis
tudomásom szerint.
– Persze, prímán, Scott. Köszönöm.
Szokásunkhoz híven most is kölcsönös „szeretlek”-kel búcsúztunk.
Gondoltam, valamelyik nap mégis elmondom neki. Haboztam, de amíg
más nem jutott a fülembe, úgy hittem, Buckley sosem akarta, hogy az
apját elítéljék. Láttam az arcát, amikor közöltem vele a
lőpornyomvizsgálat eredményét. Összeomlott, ám más miatt, mint akkor
hittem. Valamikor a lövöldözés és a rendőrség kiérkezése között Buckley
valószínűleg megölelte az apját. Ezért volt Jack keze tiszta, míg az inge
szennyezett. Itt követte el az első baklövést.
Ám még a lőpormaradvány dacára is ki tudtam volna harcolni a
felmentést. Buckley akkor követte el a végzetes hibát, amikor óvatlanul
egyszer a saját IP-címükről jelentkezett be Madeline e-mail-fiókjába.
Nem Jack laptopját használták a levelezésre, hanem Buckley-ét.
Jack abban a pillanatban jött rá, hogy Buckley volt az, amikor a vád
ismertetésekor meghallotta Tracy Frankel nevét az áldozatok között.
Ezért nézett hátra Buckley-ra.
Tracy azért kereste fel a lakásán, hogy pénzt zsaroljon ki belőle. Ám
Jack fiatalkorú hölgye végzetes döntést hozott: Buckley-hoz ment oda,
hogy megfenyegesse, legközelebb egyenesen Malcolm Neeley-t fogja
felkeresni.
Jack, a rá jellemző módon, próbálta elbagatellizálni az ügyet, azzal
nyugtatta a lányát, hogy az a csaj csak össze van zavarodva. Nem tudja,
mit csinál. De ő majd elrendezi. Ám Buckley nem az apjára ütött. Jack az
a fajta ember volt, aki védelemre szorul, még ha azt mindössze a saját
tizenhat éves lánya is tudja megadni neki. Buckley – vele ellentétben –
nem habozott kézbe venni az ügyet.
Mindkettejüknek meg kellett halniuk. Malcolm Neeley és Tracy
Frankel megölésével a Harris család fenntarthatta a saját mítoszát.
Szegény Clifton Hunter rosszkor volt rossz helyen.
Védőügyvédként az ember hozzászokik, hogy megpróbálja megérteni,
miért követnek el egyesek ilyen szörnyű cselekedeteket. Még mindig
Buckley indítékait próbáltam megfejteni. Egy gyerek, aki egy reggel
elaludt, ezért rávette az anyját, hogy menjen későbbi vonattal, pontosan
azon a napon, amikor végül egy Todd Neeley nevű fiú tüzet nyitott a Penn
pályaudvaron. Buckley látta, hogyan válik Malcolm Neeley az apja
rögeszméjévé, mert könnyebb volt a merénylő apját okolni, mint a saját
lányát. Egy napon végül Buckley ráébredt, ha rajta és a zavart elméjű fiún
kívül bárkit hibáztatni lehet, az Jack.
Ki is hagyhatta volna Jacket az egészből. Tudta, hol találja Neeley-t
szerda reggelente. Tracyt könnyen odacsalta, csak röviden felhívta, jöjjön
oda a kizsarolt pénzért. De Buckley-t az is bosszantotta, hogy apja
hűtlenkedése juttatta őt ilyen helyzetbe. Talán azért bérelte fel a gyepen
ülő nőt, hogy próbára tegye az apját, vajon ráakad-e még egy vonzó,
hosszú, sötét hajú nő horgára.
Feltételezésem szerint Buckley azt akarhatta, hogy a rendőrség
alaposan meggyötörje az apját, de arra nem számított, hogy el is ítélik.
Azt hitte, meg tudom menteni. Könyörgött, hogy mentsem meg.
Ám négy évvel később Jack még mindig börtönben üli, és pontosan
tudta, miért. Már nem gondoltam rá olyan gyakran, de előjegyeztem a
naptáramban azt az évi egy alkalmat. Minden évben ránézek majd Jackre.