Martin Suter

A szakács
LOVE FOOD
avagy a felső tízezer titkai

TRIVIUM KIADÓ
 A mű eredeti címe:
Der Koch

Fordította:
Totth Gitta

ISBN 978 963 9711 70 9

© Diogenes Verlag AG, Zürich 2010

All rights reserved.

© Totth Gitta, Hungarian translation 2011

© Trivium Kiadó, 2011

Minden jog fenntartva.

Tel./fax: (1)248-1263
konyvek@triviumkiado.hu
www.triviunikiado.hu

A kiadó tagja az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének

Felelős kiadó: Zádor Zsolt

Felelős szerkesztő: Nagy Márton
Fedélterv: Pintér Zsolt
Nyomdai előkészítés: RR.S. Bt.
Nyomta és kötötte: Kaposvári Nyomda Kft.,
2011-ben – 110360
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
 2008. MÁRCIUS

1. fejezet

Maravan! A szifont! Maravan letette a finomra vágott zöldségcsíkok mellé az éles kést, a
melegen tartó szekrényhez ment, kivett egy nemesacél szifont, és odavitte Anton Finknck.
A szifonban a marinált makrélafiléhez előkészített medvehagymás sabayon volt. Maravan le
merte volna fogadni, hogy a szósz összeesik, még mielőtt a vendég asztalára kerül. Megfigyelte
ugyanis, hogy Fink, a molekuláris konyha specialistája, a xantánhoz szentjánoskenyérmag-lisztet
kevert, guár-magliszt helyett, amint azt a meleg habokhoz előírják. A szifont letette a türelmetlenül
várakozó szakács elé a munkalapra.
– Maravan! A Julienne! – a kiáltás a köreteket készítő szakácstól, Bertrand-tól jött. O bízta meg
eredetileg, hogy julienne-re vágja a hozzávalókat. Maravan visszasietett a vágódeszkához, és
néhány másodperc alatt felaprította a maradék zöldséget, majd mindet odavitte Bertrand-nak.
Maravan igazi késvirtuóz volt.
– A francba! – csattant fel mögötte Anton Fink.
A Huwyler – senki sem hívta Chez Huwylernek, ahogy a bejárat feletti tábla hirdette – a
gazdasági helyzet és a rossz idő ellenére megtelt vendégekkel. Csak ha alaposabban megfigyelte
valaki, akkor vette észre, hogy a négyes és a kilences asztal eltűnt, és a két asztal, amelyre kitették a
Foglalt táblát, túl régóta vár a vendégeire.
A helyiség, mint a legtöbb nouvelle cuisine-t követő, menő étterem, kicsit zsúfolt volt a
dekorációtól: mintás tapéta, nehéz műszálas brokátfüggönyök és ismert csendéletek aranykeretes
olaj reprodukciói mindenütt. A tányérok az asztalon túl nagyok és színesek voltak, az evőeszközök
nem igazán praktikusak, a különös formájú poharak pedig túlságosan eredetinek akartak tűnni.
Fritz Huwyler tisztában volt azzal, hogy az új trendek túlhaladták az étterem ízlésvilágát, de
pontos tervei voltak – ahogy a belsőépítésznő nevezte – az étterem újrapozícionálását illetőleg. Az
ilyen jellegű befektetéseknek azonban még nem érkezett el az ideje, és úgy döntött, csak kisebb
újításokat vezet be. Egyik ilyen újítása a szakácsok kabátjára, nadrágjára és háromszögletű
kendőjére vonatkozott: mindnek trendi feketének kellett lennie. Az egész brigádot feketébe
öltöztették, beleértve a commis de cuisine-t is. Csak a konyhai kisegítők és az egyéb alkalmazottak
viselték régi fehér munkaruhájukat.
A konyhában is nekifogott a változtatások bevezetésének: a klasszikus vagy félig-meddig
klasszikus ételeket itt-ott a molekuláris konyha módszereivel tették különlegessé. Erre a célra – a
hidegkonyhai szakács üresen maradt helyérc – felvett egy molekuláris tapasztalatokkal rendelkező
szakembert.
Huwylert már jó ideje nem feszítették személyes ambíciók, a konyhában ritkán avatkozott bele
bármibe, inkább az adminisztratív és vendéglátói feladatokra koncentrált. Meg aztán az ötvenes évei
közepén járt már, szakácsként rengeteg díjat nyert, harminc éve igazi úttörőnek számított a nouvelle
cuisine területén. Úgy érezte, eleget tett már az ország kulináris fejlődése érdekében. Túl idős volt
ahhoz, hogy valami újat kitanuljon.
Sikereinek nagy részét volt feleségének köszönhette, amint a félresikerült belső dekorációt is. A
válás sem sikeredett túl szépre, és azóta a vendéglő reprezentatív feladatai is rá hárultak. Régebben
tehernek érezte az egész estét betöltő, asztalok körüli járkálást, de időközben rákapott a dolog ízére,
és gyakran megesett vele, hogy egyik-másik asztalnál a vendégekkel beszélgetve gyorsan telt az
idő. Ez a későn felfedezett remek kommunikáció aztán arra ösztönözte, hogy belépjen egy szakmai
szervezetbe, ahol elég sok időt töltött, és hamarosan igazgatósági tag lett belőle. Sőt jelenleg Fritz
Huwyler volt a Swisschefs soros elnöke.
Most az egyes asztalnál állt, amely ugyan hatszemélyes volt, de ma csak két főre terítették meg.
Eric Dalmann ült ott egy holland üzletfelével. Dalmann aperitifnek százhúsz frankos 2005-ös
évjáratú Chardonnayt rendelt, Thomas Studach malans- i pincészetéből. Máskor mindig a
négyszázhúsz frankos Krug Grandé Cuvée-ből rendelt egy palackkal.
Ez volt egyébként az egyetlen engedmény, amit a gazdasági válság idején magának tett. Enni,
mint mindig, most is egy nagy Surprise Menüt kért.
 – És ön érez valamit a válságból? – érdeklődött Dalmann.
– Abszolút semmit – hazudta Huwyler.
– A minőségen én sem érzem – válaszolt Dalmann, és felemelte a kezét, hogy helyet adjon az
ételharanggal letakart tányérnak, amelyet a pincérnő az imént hozott ki.
Az ételharang lesz a következő, amitől megszabadul, gondolta Huwyler. Minek az egész cirkusz!
A fiatal nő megfogta a sárgaréz gombot, és megemelte az ezüstharangot.
– Marinált makrélafilé édesköményágyon medvehagymás sabayonnal – mondta be az étel nevét
a nő.
A két férfi rá sem nézett a tányérjára, csak a fiatal lányt bámulták, aki az ételt kihozta.
Huwyler meredt csak a medvehagymás sabayonra, amely zölden és nyálkásan úszott a tányérok
alján.
Andrea már hozzászokott, hogy hatást gyakorol a férfiakra. Többnyire terhesnek találta, de néha-
néha jól jött, és ezt olykor ki is használta. Leginkább, amikor új állásra pályázott. Ez pedig gyakran
megesett vele, mert a külseje révén ugyan könnyen el tudott helyezkedni, az állásokat megtartani
azonban már nehéz volt.
Alig tíz napja volt Huwylernél, de máris érzékelte a kisebb rivalizálást a konyhában és a
kiszolgálásnál. Jól ismerte ezeket a helyzeteket, és a könyökén jött ki az egész. Régebben
megpróbálkozott jókedvűen haverkodni, de ez minden egyes alkalommal félreértésekhez vezetett.
Egy ideje válogatás nélkül mindenkivel távolságtartóan viselkedett. Ezért gondolták róla, hogy
magasan hordja az orrát. Az ilyen véleményekkel azonban jól együtt tudott élni.
És persze azzal is, hogy a két öreg fazon a tányér helyett őt bámulja. Talán ez eltereli a
figyelmüket a makrélafiléről, amely rendesen szétázott a medvehagyma-szószban.
– Amikor még itt dolgozott a felesége, jobb volt az étel – jegyezte meg Dalmann, mihelyt
egyedül maradt a vendégével.
– A konyhával is az asszony foglalkozott?
– Nem, de a férje akkoriban még igen.
Van Genderen felnevetett, és hozzálátott a halhoz. Egy hollandiai székhelyű nemzetközi cég
második embere volt; a napenergia-iparban ők voltak a legfontosabb beszállítók. Dalmann-nal azért
találkozott, mert a férfi segített neki bizonyos kapcsolatokat kiépíteni. Ez volt Dalmann egyik
specialitása – a kapcsolatépítés.
Dalmann néhány hete töltötte be a hatvannégyet. A kulináris élvezetek fontos meggyőzési
eszköznek bizonyultak az üzleti életben, ennek nyomai meg is látszottak rajta. Az enyhe túlsúlyt
egy mellénnyel próbálta kordában tártani, vizenyős, halványkék szeme alatt a bőre megereszkedett
és táskás volt, az arccsontja felett ernyedt és mindig pirosas, egész arcán a bőre pórusos. Ajkai
vékonyak, hangja pedig az idő múlásával egyre ércesebb lett. Sárgásszőke hajából mára csak egy
félkörívnyi maradt, ami az inge gallérjánál ért véget, és oldalt két sűrű, félhosszú pofaszakállban
végződött. Ezeket és szemöldökét is sárgásszürkére festette.
Dalmann világ életében – mai szóval élve – networkingben utazott. Szisztematikusan ápolta a
kapcsolatait, üzleteket közvetített, tippeket adott és néha kapott is, embereket hozott össze,
információt gyűjtött, amit aztán megszűrve adott tovább. Tudta, mikor kell beszélni, és mikor
hallgatni. Ebből élt, méghozzá meglehetősen jól.
Most éppen hallgatott. És amíg Van Genderen gurgulázó, hollandos németségű mondatait
hallgatta, ő szépen csendben azt figyelte, aznap este ki jelent meg még a Huwylerben.
A média képviseletében az egyik legnagyobb kiadói csoport két vezetője hölgyek társaságában
volt jelen. Ez a cégcsoport egyébként szigorú megszorítási intézkedésekkel hívta fel magára a
figyelmet az utóbbi időben. Politikai oldalról egy némiképp feledésbe merült pártpolitikust fedezett
fel a hitvesével és két fiatalabb házaspárral – a pártbeli barátság okán. Ők a pártvezetés
megbízásából voltak kénytelenek megünnepelni idősebb elvtársuk születésnapját. Az
orvostársadalom részéről egy klinika vezetője emelte az est fényét, aki éppen egy főorvossal
folytatott komoly beszélgetést. A mellettük lévő asztalnál egy válságos helyzetben lévő, jelenleg
szponzor nélküli fociklub magas rangú képviselője fogyasztotta vacsoráját egy biztosítási konszern
gazdasági igazgatójával; mindketten feleségeik kíséretében. Rajtuk kívül jelen volt még egy
autóimportőr, egy reklámügynökség tulajdonosa és egy nem teljesen önszántából lemondott
bankigazgató is. Mindannyian a magas, vékony és igen szőke második feleségeikkel.
 A termet a félhangos beszélgetés kellemes moraja és az evőeszközök finoman csengő zaja
töltötte meg, a levegőben pedig gondosan megkomponált ételek diszkrét illata szállt. A meleg és
behízelgő fényeknek hála, az este eleredt esőt és a széllökéseket, amelyek a friss, tavasz eleji havat
szürke latyakká változtatták, csak az ablakoknál helyet kapó vendégek érzékelték, és ők is csak,
mint valami távoli, a függönyökön áthatoló zörejt. Úgy tűnt, mintha erre az estére a Huwyler
begubózott volna a kinti világ elől.
A kinti világ pedig semmi örömtelivel nem tudott szolgálni. Eljött az a nap, amelyet a pénzpiac
eddig valódi fedezet nélkül próbált hátráltatni. Elsüllyeszthetetlennek hitt bankok
segélyfelhívásokat tettek közzé. Nap nap után egyre több gazdasági ágazatba gyűrűzött be a
gazdasági válság. Az autógyárak csökkentették a munkaidőt, a beszállítók csődöt jelentettek, a
pénzvilágban többen is öngyilkosságot követtek cl. Mindenütt nőtt a munkanélküliség, egyes
államok csődközeli állapotba jutottak. Az állami szerepvállalás csökkentését hangoztatok
visszamenekültek az állam karjaiba, a neoliberalizmus szószólói lejjebb vették a hangerőt: a
globalizált világ első globális válságát élte meg. És a kis alpesi ország – mintha ezt az orkánszerűen
közeledő válságot is túl tudná élni egy merülőharangban – újra magába zárkózott. Pedig még alig
nyitotta meg kapuit.
Andreának várnia kellett, míg Bandini, a tálalást előkészítő kolléga, az 5-ös asztal terítékét
ellenőrizte, és összehasonlította a rendeléssel. Maravant figyelte; ő volt a legkellemesebb jelenség
az egész brigádban.
Tamil létere meglehetősen magas volt, biztos száznyolcvan feletti. Határozott vonalú orra volt,
rövid bajuszt viselt, és már kora estére kékesfekete borosta jelent meg az arcán, annak ellenére,
hogy a délutáni műszakkezdésre mindig frissen borotválkozva érkezett. A konyhai kisegítők fehér
egyenruháját a hosszú fekete köténnyel úgy viselte, mint valami hagyományos hindu öltözetet. A
fehér krepp szakácssapka úgy állt gondosan elválasztott fekete haján, mint Gandhi jellegzetes
fejfedője.
Maravan éppen az öblítőnél állt, egy tányérról távolította el a maradék szószt a konyhai
zuhannyal, majd a mosogatóba engedte a tálat. És mindezt szinte egy áldozati táncot bemutató hívő
kellemével. Mintha megérezte volna, hogy figyelik, felpillantott Andreára, és mikor rámosolygott a
lányra, elővillantak hófehér fogai. Erre Andrea is elmosolyodott.
Rövid pályafutása során Andrea többször is dolgozott együtt tamilokkal a vendéglátóiparban. A
menedékjogért folyamodók közül sokaknak volt letelepedési engedélye, amely csupán annyit tett
lehetővé számukra, hogy elhelyezkedhessenek a vendéglátásban: pontosan körülhatárolt pozíciókba,
minimálbérért. Ezt is csak akkor, ha a munkaadók kerestek ilyen jellegű munkaerőt. Ebben a
státusban aztán még kiszolgáltatottabbak voltak, mint a tartózkodási engedéllyel rendelkezők.
Andrea a többségükkel jól kijött; kedvesek voltak és tartózkodók. A hátizsákos turistaként Dél-
Indiában tett utazását juttatták eszébe.
Amióta beállt a Huwylerbe, Maravant már a legkülönfélébb munkafázisokban látta dolgozni.
Igazi virtuóznak bizonyult, amikor zöldséget készített elő, és ahogy az osztrigák héját felnyitotta, az
olyan volt, mintha a kagylók maguktól váltak volna ketté. A nyelvhalat képes volt néhány
gyakorlott mozdulattal kifilézni. A nyúlcombból a csontot olyan gondosan vette ki, hogy szinte
észre sem lehetett venni a helyén maradt üreget.
Andrea figyelte, milyen odaadással, precízen és milyen gyorsan varázsol igazi mesterműveket a
tányérokra, vagy hogyan készít ropogós levelestészta-korongokból és marinált erdei gyümölcsből
igen ügyesen háromrétegű mille-feuilles-t.
A Huwyler szakácsai szívesen használták Maravant olyan feladatokra, ami tulajdonképpen az ő
dolguk lett volna. És Andrea nem tudott felidézni egyetlen esetet sem, amikor bárki is megdicsérte
volna ezért. Ellenkezőleg: mihelyt leszállította nekik valamelyik mesterművét, rögtön visszaküldték
a tányérmosóba, vagy ráosztottak valami egyszerű feladatot.
Bandini leadta a rendelést, a két pincér a tányérokra tette az ételfedő harangot, és kivitték az
asztalokhoz az ételt, Andrea pedig lehívta a következő fogást az l-es asztalnak.
 2. fejezet

Már jócskán elmúlt éjfél, de még jártak villamosok. A 12-es villamos utasai éjszakai műszakból
hazafelé tartó munkások vagy jó kedélyű éjszakai baglyok voltak, parti hangulatban. Azon a
környéken élt a legtöbb menekült, ahol Maravan lakott, és itt volt a legtöbb klub, diszkó és lounge
bar is a városban.
Maravan egy egyszemélyes ülésen foglalt helyet. Az előtte ülő férfinak hájas tarkója volt, és a
feje újra meg újra oldalra billent. A felé áradó szagokból ítélve, egy kolléga lehetett. Maravan
szaglása nagyon kifinomult volt, és mindig nagy gondot fordított arra, hogy miután letette a
munkát, neki magának semmilyen szaga se legyen. A kollégái általában kölnit vagy after shave-et
használtak, hogy megszabaduljanak a konyhai szagoktól. O betette a ruháit egy cipzáros zsákba, és
amikor csak lehetett, lezuhanyozott a személyzeti öltözőben.
Csak bizonyos illatokat tartott elfogadhatónak, de ennek a kis országnak a konyháit más szagok
itatták át. Nangay konyháiban viszont megvolt az a bizonyos illat.
Nangay néha kiküldte, hogy szedjen currylevelet a konyha előtt álló fákról, utána kiválasztott
kilenc levélkét, és forró kókuszolajba dobta őket; ilyenkor a kicsi konyha olyan illattal telt meg,
amelyet Maravan szívesen érzett magán.
Így volt a fahéj illatával is.
– Használj mindig egy kicsit több fahéjat, mint ami szükséges – mondogatta Nangay. – Jó illata
van, az íze is jó, fertőtlenít és segíti az emésztést. Na meg bárhol olcsón hozzájuthatsz.
Maravan emlékezetében Nangay mindig, mint valami ősöreg asszony élt, pedig még most is csak
az nyolcvanas évei elején járt. A nagymamája testvére volt. O, a testvérei és a két asszony Jaffnába
menekültek, miután szüleik bennégtek az autójukban az 1983-ban Colombo környékén tomboló
pogrom alatt. A négy gyerek közül Maravan volt a legfiatalabb, és menekülésük után minden idejét
Nangay konyháján töltötte. Segített elkészíteni az ételeket, amelyeket aztán a testvérei eladtak a
helyi piacon. Nangay tanította meg arra is, amire szüksége volt az iskolához.
Régen Colombóban egy hatalmas házban dolgozott, mint szakácsné. Később a jaffnai piacon egy
apró kifőzdét vezetett. Gyorsan híre ment a jó konyhának, amely szerény, de biztos megélhetést
biztosított mindannyiuk számára.
A piac közönségének egyszerű ételeket főzött, de Nangay kiszolgált más igényeket is. Volt egy
egyre növekvő, de szigorú diszkréciót követelő vendégköre – többnyire olyan házaspárok, ahol
nagy volt a korkülönbség –, nekik különös és titokzatos ételeket készített.
Még ma is, amikor currylevelet sütött ki, vagy a tűzhelyen takaréklángon főtt a curry, erre a
sovány, idős asszonyra gondolt, akinek mindig currylevél- és fahéjillatú volt a haja meg a szárija.
A villamos megállt. Volt néhány felszálló utas, viszont nem szállt le senki. Ahogy az ajtók
becsukódtak, az előtte ülő férfi hirtelen felébredt a szunyókálásból, és az ajtóhoz sietett. A villamos
már elindult, a kövér férfi pedig dühösen nyomkodta az ajtónyitó gombot. Hangosan káromkodott,
és szemrehányón nézett Maravanra.
Ő inkább elfordult, és kifelé bámult az ablakon. Még mindig esett, az esőcseppek ferdén
hullottak az ablaküvegre, és a város éjszakai fényei megcsillantak a nagy cseppeken. Egy éjszakai
bár előtt fiatal férfi állt kitárt karokkal, felfelé fordítva a fejét, és hagyta, hogy az eső az arcát
mossa. Egy előreugró párkány alatt néhány fiatal ácsorgott, és a férfin nevetett.
A bulizó fiatalok meg a konyhaszagot árasztó kövér férfi leszálltak a következő megállónál.
Maravan követte a férfit a tekintetével, látta, amint felbukkan a kocsi túlsó oldalán, és rosszkedvűen
beáll az ellentétes irányba közlekedő villamos megállójába.
Kevesen maradtak a kocsiban. Többségükön látszódott, hogy más országból származnak.
Szunyókáltak, vagy csak elmerültek a gondolataikban. Csak egy fiatal szenegáli nő beszélt vidáman
valakivel mobiltelefonon, abban a biztos tudatban, hogy senki nem ért egy szót sem abból, amit
mond. Aztán ő is leszállt. Maravan még nézte egy darabig, ahogy nevetve, csacsogva átmegy az
utca túloldalára.
Csend lett a kocsiban, csak az állomásokat jelző hangosbemondó szólalt meg néha. Az utolsó
előtti megállónál Maravan is leszállt, kinyitotta az ernyőjét, és elindult a villamos mellett; a 12-es
elhaladt mellette, a kivilágított ablakok egyre távolodtak, amíg nem maradt belőlük más, mint
néhány fényes pont az esőáztatta utcán.
 Hideg volt. Maravan szorosabbra kötötte a sálját, és befordult a Theodor utcába. Szürke házak
sorakoztak kétoldalt, és a parkoló autók nedvesen csillogtak az utcai lámpák fehér fényében. Itt-ott
egy-egy üzlet kirakata látszódott: ázsiai specialitások, utazási iroda, használtruha-üzlet vagy
pénzváltó.
Egy az ötvenes években épült, barna bérház előtt megállt, kihalászta a táskájából a kulcsokat,
keresztülment egy graffiti-vel telemázolt átjárón, a két csordultig teli kuka mellett egészen a
bejáratig.
A lépcsőházban megállt, a postaládák előtt tejesrekeszek sorakoztak a fal mellett, ő pedig
kinyitotta a Maravan Vilasam feliratú fiókot.
A postaládában volt egy levél, Sri Lankáról, a borítékon felismerte legidősebb nővére kézírását.
Volt még egy takarítókat közvetítő cég reklámanyaga, egy idegengyűlöletre buzdító párt választási
szórólapja és egy speciális konyhai berendezésekkel foglakozó nagykereskedelmi cég katalógusa.
Ez utóbbit ott helyben kinyitotta, és míg a lépcsőn felért a negyedik emeletre, végig is lapozta. Két
kis szoba volt a lakásban, a folyosón kopott linóleumpadló. Innen nyílt egy apró fürdőszoba és egy
meglepően tágas, erkélyes konyha.
Felkapcsolta a villanyt. Először a fürdőszobába ment, hogy megmossa a kezét és az arcát. A
nappaliban levette a cipőjét, a postát az asztalra tette, majd meggyújtott egy agyagmécsest a
házioltáron. Letérdelt, két tenyerét összeérintette a homloka előtt, majd meghajolt Laksmí, a jó
szerencse és a szépség istennőjének képe előtt.
Hűvös volt a szobában. Maravan leguggolt az olajkályha mellé, bekapcsolta a fűtést, majd
hagyta, hogy magától visszakapcsoljon normál fokozatra. A lakás csendjét öt fémes kattanás törte
meg, mire a kályha beindult. A férfi kibújt a bőrkabátjából, felakasztotta az előszobai fogasra, majd
bement a hálószobába. Amikor visszatért, batikolt ing, kék-piros csíkos szárong és szandál volt
rajta. Leült a tűz mellé, és elolvasta nővére levelét.
A hírek nem voltak biztatók. A szállítmányok nehezen jutottak át a tamil területek előtt felállított
ellenőrző pontokon.
A kilinochchi körzetbe csak a legfontosabb élelmiszer-szállítmányok érkeztek meg február és
március folyamán. Az alapvető élelmiszerek, a gyógyszerek és az üzemanyag ára is olyan magasra
szökött, hogy lehetetlen volt megfizetni őket.
Az asztalra tette a levelet, és megpróbálta megnyugtatni rossz lelkiismeretét. Utoljára három
hónappal ezelőtt járt a közeli Batticaloa bazárban, amikor a tamil tulajdonosnak megadta a nővére
személyi igazolványának számát némi pénz kíséretében. Összesen négyszáz frankot, azaz 37 800
rúpiát. Ennyi maradt a levonások után.
Pontosan 3000 frankot keresett. Igaz, a lakásbérlet olcsó volt, és egyedült élt, de a betegbiztosítás
befizetése és a Huwyler által levont forrásadó után már csak ételre futotta. Pontosabban mondva,
főzésre.
A főzés nemcsak a szakmája volt, hanem az egyetlen nagy szenvedélye. Még amikor az egész
családja Colombóban élt, szinte minden idejét Nangay konyháján töltötte. A szülei mindketten a
város egyik legnagyobb hoteljében dolgoztak: az apja a recepción, az anyja pedig mint a személyzet
vezetője. Amikor a gyerekek nem az iskolában voltak, a nagyanyjuk gondjaira bízták őket. Mivel
akkoriban Maravan még nem járt iskolába, ha a nagyanyja bevásárolni ment vagy lekötötte a
házimunka, anyai nagynénje, Nangay vitte magával a munkahelyére. A nagy konyhán hat kisegítő
dolgozott Nangaynak, és valamelyiküknek mindig volt ideje, hogy a kicsivel foglalkozzon.
Így nőtt fel; serpenyők, lábasok, fűszerek, gyógynövények, zöldségek és gyümölcsök között.
Segített megmosni a rizst, kiválogatni a lencsét, kókuszdiót reszelni, korianderlevelet tépdesni.
Felügyelet mellett már hároméves korában megengedték neki, hogy éles késsel paradicsomot
kockázzon fel vagy felvágja a hagymát.

Már ekkor ámulva figyelte, hogy néhány egyszerű nyersanyag valami igazi különlegességgé
alakult át, ami nem egyszerűen ehető volt, amitől nem csupán jól laktak az emberek, hanem ami
boldoggá tette őket.
Maravan megfigyelt mindent: a hozzávalókat, a mennyiségeket, az előkészítést és a sorrendet.
Ötévesen már egész menüsort el tudott készíteni, és hatévesen, mielőtt még iskolába került volna,
megtanult írni és olvasni, mert a rengeteg receptet már nem volt képes fejben tartani.
 A beiskolázását szinte nagyobb tragédiának élte meg, mint szülei közeli halálát. Amúgy is sokat
voltak távol, akkoriban csak annyit érzékelt a tragédiából, hogy a szülei nem költöztek velük
Jaffnába. Haláluk okát, a részleteket csak jóval később tudta meg, szinte felnőtt fejjel. Az utazás
Jaffnába kaotikus volt, a rokonok háza, akiknél az első időkben laktak, kicsi és zsúfolt. De itt
legalább nem kellett iskolába járnia, és minden idejét Nangayjal tölthette a konyhában.
Az olajkályha átmelegítette valamelyest a nappalit. Maravan felállt, és kiment a konyhába. A
négy fénycsöves lámpa fehér fénnyel töltötte meg a helyiséget. A berendezés egy nagy
hűtőszekrényből, egy ugyanolyan méretű mélyhűtőből, egy négyégős gáztűzhelyből, egy
kétmedencés mosogatóból, egy munkaasztalból és egy nemesacél borítású fali elemből állt. Ez
utóbbin különféle konyhai gépek és eszközök foglaltak helyet. A helyiség patyolat tiszta volt, és
inkább laboratóriumnak tűnt, semmint konyhának. Csak közelebbről megvizsgálva tűnt fel, hogy az
egyes elemek nem pont egyforma magasságúak, és hogy a mélységük is eltér itt-ott. Maravan
darabonként vásárolta meg az elemeket kiárusításokon vagy használtcikk-piacokon. Az
összeszerelésben egy honfitársa segédkezett, aki a hazájában vízvezeték-szerelő volt, itt pedig
raktáros-segédként dolgozott.
Feltett a tűzhelyre egy kis serpenyőt, a lángot takarékra állította, kókuszolajat öntött az edénybe,
majd kinyitotta az erkélyajtót. A szemközti ház ablakai szinte mind sötétek voltak, lent a hátsó
udvar is csendes volt. Még mindig hideg és nehéz cseppekben esett az eső, de ő nyitva hagyta az
erkélyajtó egyik szárnyát.
A hálószobában katonás rendben sorakoztak a curryfácskák a cserepükben; mindegyik egy-egy
bambuszrúdhoz kötözve, mindegyik más-más fejlődési szakaszban. A legnagyobb szinte a hónaljáig
ért. Néhány éve kapott egy palántát az egyik honfitársától Sri Lankáról. A hajtásokból fácskákat
nevelt, amíg annyi növénye nem lett, hogy néha eladogatott belőlük néhányat. Nem szívesen tette,
de télen szűk volt a hely bent a lakásban. A fácskák nem bírták a téli hideget, és csak a melegebb
hónapokban tarthatta őket kint az erkélyen, egyébként a hálószobában álltak a növénylámpák alatt.
Letört két kilenclevelű ágacskát, visszament a konyhába, és egy tíz centiméteres fahéjdarabbal
együtt a forró olajba dobta őket. A konyha pedig lassan megtelt gyermekkora illatával.
A lepárláshoz használt eszközöket a fali polc alatti kis szekrényben tartotta. A desztillációs
berendezés egy forraló-lombikból, egy hűtőköpennyel ellátott cseppfolyósítóból, egy
felfogóedényből, két lombiktartóból, egy hőmérőből és egy tekercs PVC-csőből állt. Óvatosan
összeszerelte az üvegtartozékokat, úgy, hogy a lepárlólombik az egyik gázláng fölött helyezkedjen
el, a gumicsövet a mosogatóba tette, majd az egyik végét a csapra, a másikat pedig a hűtőköpenyhez
illesztette. Ezután hideg vizet engedett a mosogatóba, majd a mélyhűtőből kivett, műanyag
zacskóban lévő jégkockákat is a vízbe tette.
Ezalatt a kókuszolaj, a currylevelek és a fahéj illata lassan betöltött mindent. Maravan fogta a
serpenyő tartalmát, és az egészet beleöntötte egy magas nyakú, hőálló üvegedénybe. Botmixerrel
mogyoróbarna folyadékká dolgozta össze, aztán beleöntötte a lepárlólombikba.
Meggyújtotta a lombik alatt a gázlángot, odahúzta a sütőhöz a helyiség egyetlen székét, és leült a
sebtében összerakott lepárlókészülék mellé. Tapasztalatból már tudta, hogyha a folyadék túlságosan
felmelegszik, megváltozik az étel aromája. Már jó párszor megpróbálta az illatok alapján –
gyerekkorának illatait felidézve – kivonni az eszenciát, de még sosem sikerült neki.
A lepárlóedény fala már kezdett bepárásodni: cseppek keletkeztek, egyre több, és a homályos
felületen tisztán kivehető csíkot hagytak. A gőz hőmérséklete gyorsan emelkedett ötven, hatvan,
majd hetven fokra. Maravan lejjebb csavarta a lángot, és jobban megnyitotta a vízcsapot. A hideg
víz egyre feljebb kúszott az átlátszó műanyag csövön, kitöltötte a hűtőkészülék kettős fala közti
teret, továbbhaladt, és egy kivezető csődarabkán át eltűnt a másik mosogatómedence lefolyójában.
A konyhában csak a lefolyóban eltűnő hűtővíz bugyogását lehetett hallani. A felette lévő
manzárdlakásból néha léptek zaja szűrődött le. Gnanam lakott ott, aki szintén tamil volt; mint a
Theodor utca 94. összes többi lakója. Nemrég költözött ide, és a szokásos hat hónapnyi
munkavállalási tilalom után ő is konyhai kisegítőként talált munkát. A városi kórházban dolgozott;
és hogy Maravan ilyen időben – röviddel kettő előtt – mozgást hallott felülről, azt jelentette, hogy
Gnanamot hajnali műszakra osztották be.
Maravan még csak menekült státusban volt, neki is konyhai kisegítőként kellett dolgoznia, de
Gnanammal ellentétben így is előnyös helyzetben volt.
 A Huwylerben nem volt hajnali műszak, amely négykor kezdődött. Ha nappalis volt, kilenckor
kellett a konyhában lennie. És nem kellett kétszáz literes főzőüstökkel bajlódnia, vagy méteres
átmérőjű ősrégi serpenyők aljára égett feketés maradékot sikálnia. A Huwylerben még tanulhatott is
ezt-azt. Na, nem mintha hagyták volna. De ő megfigyelt mindent, új technikákat lesett el, és tanult a
többiek hibáiból. Az, hogy a szakácsok nem bántak vele jól, nem különösebben érdekelte. Volt már
rosszabb bánásmódban része. Itt is és otthon is.
Maravan felállt, beleszórt két marék búzalisztet egy edénybe, öntött hozzá egy kis langyos vizet
meg ghít, visszaült a székre, és elkezdte dagasztani a tésztát.
Amikor Jaffnában a szakácsiskolába járt, a mesterek nehezen viselték, hogy ügyesebb,
tehetségesebb és ötletesebb volt náluk. Meg kellett tanulnia, hogy butábbnak tettesse magát, ha
előrébb akar jutni. Amikor később otthagyta Jaffnát, és a délnyugati partra ment dolgozni egy
hotelbe, a szingalézek bántak vele lekezelően, ahogy a tamilokkal általában szokásuk volt.
A tészta lágy lett és rugalmas. Maravan félrerakta az edényt, és letakarta egy tiszta
konyharuhával.
Az utóbbi időben különösen jól érezte magát a Huwylerben. Pontosabban szólva, amióta Andrea
ott dolgozott. Öt is, mint mindenkit a csapatban, nagyon foglalkoztatta ez a fura, vékony és sápadt
jelenség, aki a kívülállók mosolyával nézett keresztül mindenkin. Maravan úgy képzelte, ő az
egyetlen, akit Andrea – még ha ritkán is –, de hajlandó észrevenni. Emellett szólt, hogy a szakácsok,
mihelyt a lány feltűnt a színen, még lekezelőbben bántak vele.
Ma például, miközben ő a tányérokat öblítette el, Andrea pedig arra várt, hogy bemondhassa a
következő rendelést Bandininek, ránézett és elmosolyodott. Nem mögötte valakire, hanem rá.
Maravannak kevés kapcsolata volt nőkkel. A tamil közösségben a még ki nem házasított lányok
nem tarthattak fenn kapcsolatot férfiakkal. Egy tamil nőnek szűzen kellett a házasságba mennie. És
hogy kihez ment feleségül, azt a hagyományok szerint a szülők határozták meg.
A svájci nők között is voltak, akik érdeklődést mutattak iránta, de szabadabb életvitelük miatt a
tamilok rossz nőknek tartották őket. Ha valamelyikükkel összeállna, az szégyent hozna még a
családjára is Sri Lankán. És hogy ezt az otthoniak megtudják, arról a helyi tamil menekültek
közössége, a diaszpóra, egész biztos gondoskodott volna. Már beletörődött, hogy agglegényéletet
kell élnie, és a homályos jövőben bízva képzelte el magát Sri Lankán, mint férj és családapa.
De Andrea felbukkanása óta olyan érzések ébredtek benne, amelyek – úgy hitte – még a
legerősebb és leghatalmasabb szenvedélyét, a főzést is háttérbe szorították.
A desztillátum első, tiszta és világos cseppje elérte a szedőedényt, melyet még egy, majd még
egy követett. Hamarosan szabályos időközönként csöpögött a párlat a tartóba. Maravan megpróbált
kizárólag a cseppekre gondolni. Ahogy egymás után peregtek le, mint a másodpercek, a percek, a
napok és az évek.
Nem tudta, mennyi ideig tartott, amíg a lombik kiürült, és tartalma néhány centiliterre
redukálódott. Maravan megnyitotta az elválasztó-tölcsér csapját, engedte lefolyni a vizet, míg csak
a mennyei olaj maradt hátra a kúp alakú edény legalján. Ezt hozzákeverte a lombik alján
visszamaradt koncentrátumhoz, és az orra elé tartotta az edényt.
Érezte a currylevelek, a fahéj és a kókuszolaj illatát, de amit keresett, most sem találta: azt a
különös eszenciát, amely a Nangay konyhájában rakott tűzön a vasserpenyőben állt össze a három
anyagból.
Maravan levett a falról egy tawát, egy súlyos és igen lapos vasserpenyőt, és a gázlángra helyezte.
A tűzhely melletti munkalapra szórt egy kevés lisztet, és a tésztából chapatikat formázott. Amikor
az edény eléggé felforrósodott, belehelyezte az elsőt, majd mindkét oldalán barnás színűre pirította
a lepényt. És ekkor olyan illat szállt fel, amely visszavitte fiatalkora éveibe.
Amikor Maravan tizenöt éves lett, Nangay elküldte Keralába, Dél-Indiába egy régi barátnőjéhez,
aki ájurvédikus szakácsnőként dolgozott ott egy újonnan nyílt hotelben. Ez volt az első hely az
országban, amely ájurvédikus kezelések nagy választékát nyújtotta. Úgy volt, hogy Maravan ott
majd kitanulja egy hotel konyhájának működését, és megismerkedik az ájurvédikus ételekkel.
Maravan már sok mindent megtanult Nangaytól, és nem különösebben törte magát, hogy ezt
eltitkolja bárki elől. Mint egy kisiskolás, aki már tud írni és olvasni, tudásával egykettőre a tanárok
és a tanulótársak idegeire ment. A személyzetnek kijelölt házban egy kis helyiségben aludtak együtt
mindannyian, de így sem tudott kapcsolatot teremteni a kollégáival és az elöljáróival. Még Nangay
barátnője is tartotta a távolságot: attól félt, hogy ha a pátfogójának tartják, az csak még jobban
megnehezíti a fiú helyzetét.
Maravan sokat volt egyedül, így aztán minden idejét a tanulásnak szentelte – ami persze még
ellenszenvesebbé tette őt. Amikor volt egy kis szabadideje, hosszú sétákat tett a végeláthatatlan,
kihalt óceánparton, vagy órákig gyakorolt egy- egy elegáns fejesugrást az Indiai-óceán
rendíthetetlenül hullámzó vizében.
Maravan Kémiában lett „magányos farkas”, és ez a mai napig így is maradt.
A chapatik elkészültek, kivett magának egyet, és cseppentett rá egy keveset a frissen elkészült
koncentráturnból, becsukta a szemét, és magába szívta az illatot. Beleharapott a chapatiba, alaposan
megrágta, a szájában tartotta, majd nyelvével a szájpadlásához nyomta a falatot, a levegőt pedig
lassan kiengedte az orrán keresztül. A félresikerült próbálkozások között ez a mostani kilenc pontot
kapott, a második legjobb eredmény volt eddig. Elővette a jegyzetfüzetét, amely az „Eszenciák”
címet viselte, és feljegyezte benne a dátumot, az időt, a hozzávalókat, illetve a lepárlás időtartamát
és hőmérsékletét.
A kísérlet során elkészült eszenciát aztán, mint valami fűszert sietősen rácsepegtette a chapatikra,
és különösebb étvágy nélkül megette a lepénykéket. Elmosogatta a lombikot és a csöveket, kitette
őket száradni a mosogatótálcára, lekapcsolta a villanyt, majd visszament a nappaliba.
A fal melletti asztalkán egy régi, másodkézből vett számítógép állt. Bekapcsolta, és türelmesen
várt, míg a rendszer felállt. Felment az internetre, és utánanézett, hogyan alakul a rotációs gőzölőre
kiírt aukció, melyet néhány napja követett nyomon. Ezernégyszázharminc. Pont, mint tegnap. Még
két óra és tizenkét perc van hátra az aukció lezártáig.
Egy rotációs lepárlókészülék megoldaná azt, amit ma is hiába próbált. A megfelelő idő és
hőmérséklet alkalmazásával sikerülne jó főzetet készítenie anélkül, hogy bármi odaégne, vagy az
ízek módosulnának. Csakhogy egy ilyesminek az ára ötezer frank körül kezdődött, ami jóval több
volt annál, mint amit Maravan megengedhetett magának. Az interneten néha kiírtak aukciókat
használt, régi modellekre, mint például az a darab, amely most ott virított előtte a képernyőn.
Ezerötszáz alatt jó árnak számított minden. Ezerkétszáz frankja van félretéve, a többit majd
valahogy megszerzi; hacsak nem megy feljebb az ár. Kivárja ezt a két órát, és az aukció lezárta előtt
rálicitál. Hátha szerencséje lesz.
Felvette az asztalról a nővérétől érkezett levelet, és elolvasta. Testvére csak a levél legvégén
említette, hogy Nangay beteg. Diabetes insipidust állapítottak meg nála, ami nem is igazi
cukorbetegség. Egész nap szomjas, literszámra issza a folyadékot, és állandóan vécére kell mennie.
Van rá orvosság, csak túl drága, és Jaffnában szinte lehetetlenség beszerezni. De az orvos azt
mondta, hogy ha nem jut hozzá, kiszáradhat.
Maravan felsóhajtott. A képernyőt nézte, még mindig ezernégyszázharmincon állt a licit. Aztán
kikapcsolta a számítógépet, és elment lefeküdni. A lépcsőházból beszűrődtek Gnanam léptei, aki
most indult a hajnali műszakba.
 3. fejezet

Néhány nappal később a Huwyler konyhájában furcsa jelenetre került sor, amely Maravan
számára komoly következményekkel járt.
Anton Fink összeállított egy előételt, amelyet Glazírozott garnéla rizskrokanttal curryzselé ágyon
névre keresztelt, és a másnapi Surprise Menübe akart felvenni. Maravan az edényöblítő mellől
figyelte, hogyan készíti elő a szakács a curryt a zseléhez: a finomra vágott hagymát megpárolta,
összekeverte zacskós curryporral, és odakiálltott Maravannak: Kókusztejet!
Maravan kivett egy doboz kókusztejet a szekrényből, alaposan felrázta, majd odavitte a Demi
Chef de Partie-nak. Miközben az a doboz felét a serpenyőbe öntötte, Maravan csendesen
megszólalt:
– Ha akarod, legközelebb csinálok neked egy rendes curryt.
Fink letette a merőkanalat a serpenyő mellé, ránézett a férfira, fentről lefelé alaposan végigmérte,
majd azt mondta:
– Ha, ha! Egy rendes curryt?! Csak nem egy konyhai kisegítőtől kell megtanulnom főzni?
Hallottátok ezt?!
Egyre hangosabban beszélt, és a közelben álló szakácsok mind felemelték a fejüket.
– Maravan felajánlotta, hogy főzőtanfolyamot tart nekem. Ha valamelyikőtöknek kedve támad,
még csatlakozhat. – Fink észrevette, hogy Andrea – kezében a felíró-tömbbel – belépett a
helyiségbe. – Hogyan kell rendes curryt csinálni, mi?! Gyorstanfolyam kezdőknek.
Maravan csak állt és hallgatott. De amikor meglátta Andreát, hozzátette: – Csak segíteni akartam.
– Igen. Pont ez a dolgod. Segíteni. Ezért vagy kisegítő. Hogy kipucold a serpenyőket, elöblögesd
a tányérokat, megmosd a salátát, felseperd a padlót. De hogy te taníts főzni?! Köszönöm, még mit
nem? Azzal csak elboldogulok. Egy curryt éppenséggel még össze tudok hozni valahogy.
Ha Andrea nem lett volna tanúja a jelenetnek, Maravan most bocsánatot kért volna, és
visszament volna a serpenyőihez. De így merészen hozzátette: – Egész életemben curryt főztem.
– Ah, valóban? Netán egyetemen tanultad? Elnézést Curry doktor. Vagy már professzor vagy?
Maravan erre már nem tudott mit válaszolni. A beállt csendben Andrea szólalt meg: – Szívesen
kipróbálnám egyszer a te currydet, Maravan. Főzöl nekem valamikor?
Maravan a meglepetéstől válaszolni sem bírt, így csak bólintott.
– Mondjuk hétfőn este? – Hétfőnként a Huwyler zárva tartott.
Maravan bólintott.
– Akkor ezt megbeszéltük.
– Megbeszéltük.
Fink curryjéből ekkor füst szállt fel, és bizony igencsak égett szaga volt.
Maravan sejtette, hogy Andrea beavatkozása inkább ártott neki, mint használt. Most már
nemcsak Finket tudhatta ellenségének, hanem a többiek irigykedését is sikerült felkeltenie. Mégis
olyan könnyedséget érzett a szíve táján, mint már régen nem. Boldogan végezte el a legalantasabb
munkákat, és nem zavarta, hogy aznap senki sem bízta meg valami igényesebb feladattal.
Vajon komolyan gondolta? Tényleg azt akarja, hogy főzzön neki? És hol? Otthon nála? Amikor
elképzelte, hogy az ő kicsi lakásában egy olyan nőt fogadjon és lásson vendégül, mint Andrea,
rögtön elfogta a kétely, vajon ő maga tényleg akarja mindezt? És Andrea? Ő vajon komolyan
gondolta a dolgot?
Andrea otthagyta ebben a kettős bizonytalanságban, és amikor végre letelt a munkaidő, a lány
már elment.
Hans Staffel először volt a feleségével a Huwylerben. Üzleti okból már két-három alkalommal
kénytelen volt itt vacsorázni, és minden egyes alkalommal meg kellett ígérnie Béatrice-nak, hogy
egyszer őt is elhozza. De ahogy ez a menedzserek életében lenni szokott, amikor végre volt egy
szabad estéje, inkább otthon akart maradni.
Most azonban nem találhatott kifogást: komoly oka volt az ünneplésre, amit jelenleg csak a
feleségével oszthatott meg. Az ország legrangosabb gazdasági magazinjának főszerkesztője
hétpecsétes titokként elárulta neki, hogy ő lett a hónap menedzsere májusban. Tíz nap múlva
hivatalosan is bejelentik majd a dolgot.
 Béatrice még semmiről sem tudott. A férje az amuse-bouche és a főfogás között akarta
elmondani, valami alkalmas időpontban, mondjuk, amikor a sommelier éppen utántölti a bort.
Staffel a Kugag cég CEO-ja volt, egy régi családi vállalkozásé, amely gépgyártással foglalkozott.
Tizenkét éve vette át a cég vezetését, és ahogy a főszerkesztő fogalmazott: sikerült újjáélesztenie a
céget. Rábeszélte a tulajdonosokat bizonyos beruházásokra, és arra, hogy a termékpalettát új
irányba fejlesszék tovább, áttérve a környezettudatos technológiákra. Sikerült elérnie, hogy a
tőzsdére vigyék a vállalkozást, és ezzel új tőkét injektáljanak a cégbe. A Kugag ezután felvásárolt
egy kis céget, amely számos bejegyzett újítással rendelkezett napkollektorokhoz szükséges
alkatrészekkel kapcsolatban. A Kugag így rövid idő alatt a szoláripar egyik legfontosabb
beszállítójává nőtte ki magát. A tőzsdei részvények árfolyama az általános trenddel ellentétben
folyamatos növekedést mutatott, Staffel-ből pedig jómódú üzletember lett. Fizetésének bizonyos
hányadát – a tőzsde jelenlegi állása szerint – értékes részvényekben kérte kifizetni.
Mindketten Surprise Menüt rendeltek, Beatrice – ha az étterem netán ilyesmit is főzne –
békacombot és belsőségeket nem kért. A konyhasókra való tekintettel Staffel is csatlakozott neje
igényeihez.
A magas, sápadt pincérnő, aki hosszú, fekete haját egészen oldalra fésülte, épp most hozta ki a
halételt: két glazírozott óriás-garnélát valami kellemetlen ízű aszpikban. A sommelier töltött még
pezsgőt a poharaikba. Úgy döntöttek, lemondanak a fehér borról, és a halétel elfogyasztásig pezsgőt
isznak. Elérkezett hát a pillanat.
Staffel felemelte a poharát, rámosolygott a feleségére, és megvárta, míg a nő is felemeli a
sajátját. Az asszony tudta, hogy most jön az, aminek az egész estét köszönheti.
Ebben a pillanatban odajött az asztalukhoz valaki, és megszólalt: – Nem akarom zavarni önöket,
ünnepeljenek csak tovább nyugodtan. Csupán szeretném kifejezni a jókívánságaimat; senki sem
érdemelné meg jobban ezt a kitüntetést önnél.
Ezzel megrázta a meglepett, a székéről éppen felemelkedő Staffel kezét, és bemutatkozott a
nőnek:
– Eric Dalmann. Minden oka megvan, hogy büszke legyen a férjére. Ha több ilyen ember lenne,
nem kellene tartanunk semmiféle válságtól.
– Ez meg ki volt? – kérdezte Beatrice, amikor megint magukra maradtak.
– Nem tudom. Dalmann. Dalmann?! Valamilyen tanácsadó. Nem tudom pontosan.
– És mihez gratulált?
– Épp ebben a pillanatban akartam elmondani neked. A hónap menedzserének választottak.
– És persze megint én vagyok az utolsó, aki megtudja.
Maravant az ételvisszadó ablakhoz küldték, és amikor Andrea a hármas asztaltól visszahozta a
tányérokat, Fink is odasietett. Tudni akarta, hogyan reagáltak a vendégek a találmányára, a
glazírozott óriásgarnélára rizskrokanttal curryzselé ágyon. Ez volt az első surprise aznap este.
A tányérok üresek voltak, csak a garnélafejek és a curryzselé jött vissza – szinte az egész.
Maravan úgy tett, mintha nem vette volna észre. Andrea azonban a tányérokat nézve,
hitetlenkedve rázta a fejét, együttérző mosolyt küldött Fink felé, majd Maravanhoz fordulva
megkérdezte: – Hétfőn este hétkor jó lesz? És majd írd fel a címedet!
Másnap reggel Maravan volt az első vásárló a Batticaloa városáról elnevezett bazárban. Néhány
napon belül már másodszor járt itt. Első alkalommal nyolcszáz frankot csengett le a tulajdonosnak
Nangay gyógyszereiért.
Az üzletben nem volt sok áru, az is főleg konzerv vagy rizs. Gyümölcsöt egyáltalán nem árultak
és zöldséget is alig. Ellenben tele volt plakátokkal és szórólapokkal, amelyek a tamil közösség
rendezvényeire hívták fel a figyelmet, illetve árultak LTTE-kitűzőket, a Tamil Eelam Felszabadító
Tigrisei szimpatizánsainak. A Batticaloa bazár nem annyira élelmiszerüzletként szolgált a
száműzetésben élő tamilok számára, mint inkább összeköttetési és kapcsolattartási pontként. Ez volt
az első nem hivatalos hely, ahová fordulhattak, ha készpénzt küldtek Sri Lanka északi területeire.
Maravan megkérte a tulajdonost, hogy jaffnai kapcsolattartója révén keresse meg a nővérét, és
mondja meg neki, hogy Sri Lanka-i idő szerint fél háromkor Nangayjal együtt a férfi üzletében
várják a hívását. Költséges szolgáltatás volt, és csak a Batticaloa bazárban lehetett hozzájutni.
Maravan jó hangulatban ment dolgozni, és a kollégák minden próbálkozása ellenére, hogy
elrontsák a kedvét, sikerült megőriznie a vidámságát. Maravan és Andrea randevújának
természetesen rögtön híre ment: hétfőn este, hétkor, nála otthon! Úgy tűnt, mintha mindenki arra
szövetkezett volna, hogy a hátralévő időt megkeserítsék. Maravan, hozd! Maravan, vidd! Maravan,
csináld már! Maravan!
A helyzet egyértelműen Kandannak, a másik tamil konyhai kisegítőnek kedvezett. Erős,
bikanyakú, nehéz felfogású ember volt; a főzéshez semmi tehetsége. És mint a legtöbb
száműzetésben élő tamilnak, neki is alkoholproblémái voltak, amelyet Maravanon kívül – akinek
kifinomult szaglása volt – ügyesen sikerült mindenki előtt titkolnia. Ma minden, valamennyire is
igényes munkát rá osztottak, miközben Maravan öblögetett, súrolt, sikált, felmosott és cipekedett.
A konyhában felfokozott volt a hangulat. Az étteremben alig voltak, és egy tizenkét fős
születésnapozó társaság is visszamondta a másnapi foglalást. Huwyler bejött a konyhába,
egyfolytában útban volt, és az összes haragját a konyhafőnökökre zúdította. Ők ezt továbbadták a
helyetteseiknek, akiktől aztán a szakácsok, majd tőlük a kisegítők kaptak meg mindent.
De Maravan remekül érezte magát. Rögtön miután Andrea szolgálatba állt, diszkréten
odacsúsztatta neki a címét. A lány elnevette magát, és olyan hangosan, hogy a véletlenül a közelben
álló Bertrand is jól hallhassa, annyit mondott:
– De örülök.
Maravan néhány apró, megoldandó részlettől eltekintve, már tudta, hogy mit akar másnap főzni.
És az elkészítés technikai részleteit illetően is volt egy merész terve.
Maravan a számítógépnél ült, és feltette a fejhallgatót. Az összeköttetés meglepően jó volt,
Nangay hangja így is gyengének tűnt a vonal túlsó végén: megkapta a pénzt, amit küldött, és azt
kérte, hogy hagyja őt nyugodtan, békében meghalni, fáradtnak érzi magát.
Nangay már elmúlt nyolcvan, és amióta Maravan az eszét tudta, egyfolytában békében akart
elhunyni.
Először bizalmatlan volt, és nem akart Maravan kérdéseire válaszolni. Aztán amikor a férfi
elmondta, hogy azért van szüksége az információkra, hogy a bevételeit növelni tudja, Nangay
sorolni kezdte a hozzávalókat és a recepteket, készségesen és részletesen ellátta tanácsokkal.
A beszélgetés sokáig eltartott. Amikor elbúcsúztak, Maravan jegyzetfüzete szinte minden lapját
telerótta.
 4. fejezet

A következő vasárnap délután a Huwylerben örvendetes módon egész sok vendég volt. Nyugodt
volt az este, az utolsó vendégek korán elmentek, mint általában vasárnap mindig.
A konyhai személyzetből már csak Maravan volt bent. A serpenyők tisztogatásánál tartott, és a
bonyolultabb konyhai eszközökkel foglalatoskodott: a termosztáttal, a jet-smoker-rel és a rotációs
gőzölővel.
Megvárta, amíg a takarítók bejöttek a konyhába, majd a készüléket a tároló-helyiségbe vitte,
onnan aztán átment az öltözőbe.
Gyakorlott mozdulatokkal leszerelte a rotációs lepárló üvegből készült alkatrészeit, becsavarta
őket két pólóba, és egy sporttáskába tette mindet a gőzfürdő tartálya és az elektromos részek
kemény tokja mellé. Ügyelt arra, hogy jól körbepárnázza az üveg alkatrészeket.
Ezután levetkőzött, egy frottírtörülközőt csavart a derekára, a munkaruháit beledobta a
szennyestartóba, az alsónadrágját pedig a sporttáskába tette. Az öltözőszekrényből sampont és
szappant vett elő, majd elment zuhanyozni. Öt perc múlva visszajött, leakasztotta a ruhászsákját, és
felöltözött.
A kijárat felé tartott, és még belesett a borraktárba. Amikor a beszállítók által használt hátsó
kijáraton keresztül elhagyta a Huwyler konyháját, kezében a nehéz sporttáskával, fekete nadrágot,
sötétkék garbót és bőrdzsekit viselt. És nem volt konyhaszaga.
Még aznap este nekiállt a munkának. A hosszú bors hüvelyéből és a szárított kasmíri
csilipaprikából eltávolította a magokat, majd kimérte a hozzávalókat: a fekete borsot, a kardamom-
magot, a köménymagot, az édesköményt, a görögszéna-magot, a koriander- és a mustármagot.
Meghámozta a kurkumagyökeret, apróra tört egy fahéjdarabot. Aztán egyenként mindet egy
vasserpenyőben addig pirította, amíg el nem nyerték igazi illatukat.
Tálkákba szétválogatta a fűszereket, és a különböző, gondosan kimért adagokat összekeverte,
majd egy mozsárban egyenként finom porrá törte mindet. Néhányat még aznap este felhasznált
közülük, a többit pedig légmentesen záródó üvegekben, felcímkézve eltette másnapra.
A lepárlókészülék kora reggelig keverte a különböző elegyeket: a fehér curryt, amelyet tejből
készített úgy, hogy csicseriborsót és sali rizst kevert hozzá habverővel, és természetesen az
utánozhatatlan kókuszolajos curryt a fahéjjal és a currylevelekkel.
Egy serpenyőben takaréklángon friss vajból ghít főzött le, néhány agyagedényben pedig meleg
víz és reszelt kókuszdió változott át éppen kókusztejjé.
Már hajnalodott, mikor Maravan lefeküdt a hálószobában a matracára, és rövid, de különösen
erotikus álmát igen kellemes érzések szakították csak néha-néha meg.
Kevés tartotta vissza, hogy felhívja Maravant, és valamilyen kifogással kimentse magát. Andrea
szidta magát, hogy megint a megmentőt játszotta. Maravan nélküle is boldogult volna, talán még
jobban is. A hülye beavatkozásával valószínűleg csak tovább rontott a férfi helyzetén. Sőt egész
biztosan!
A lelkiismeret-furdalásának köszönhette Maravan, hogy most ott ült a villamoson, ölében a
táskájával és egy műanyag zacskóval, amelyben az ital volt.
Úgy döntött, egy üveg bort visz ajándékba. Nem tudta, vajon a tamilok isznak-e alkoholt. Ha
nem, és ezért a vendégeiket sem kínálják meg itallal, még mindig megihatja ő ezt az üveg Pinot
Noir-t. Nem egy csúcsbor, de azért elmegy. Biztos jobb, mint amit egy konyhai kisegítő
megengedhet magának. Persze ha egyáltalán tart otthon bort.
Azért avatkozott közbe, mert ki nem állhatta a szakácsokat, különösen Finket nem bírta. Nem
azért, mert Maravan bejött neki. Ezt már az elején tisztáznia kell vele. Diplomatikusan. De ebben
már volt némi gyakorlata.
A szakácsok iránti ellenszenve minden egyes munkahelyváltással csak egyre erősödött. Talán a
konyhákban uralkodó szigorú hierarchia miatt. Amiatt, hogy a szakácsok úgy viselkedtek, mintha
valami előjoguk lenne a női kiszolgáló személyzetre. Legalábbis mindig ez volt a benyomása.
Még a legszimplább konyhákban is komoly sztárkultusz uralkodott, ami azt eredményezte, hogy
a szakácsok ellenállhatatlannak hitték magukat.
 Andrea mindennap ugyanazt kérdezte magától, miért nem hagyja végre ott az egész ágazatot. A
válasz minden alkalommal ugyanaz volt: mert nem tanult semmi mást – ő tényleg csak egy
felszolgáló volt.
Eredetileg hotelmenedzser szeretett volna lenni vagy vendéglátást tanulni. El is kezdte, ám az
egyik gyakorlaton betelt nála a pohár. Elege lett az iskolából, és az a kilátás, hogy a rövid tanulóidő
után különböző hotelekben dolgozzon – nyaranta a Comer-tónál vagy délen Ischiában, telente pedig
Engadinban vagy Bem környékén –, nem volt összhangban a természetével, a gyakori
hangulatváltozásaival. A munka nem fizetett rosszul, ha valaki olyan jól nézett ki, mint ő, és tudta,
hogyan kell borravalót beseperni. Jó bizonyítványai voltak, és tapasztalattal is rendelkezett, még
részlegvezető-helyettes is lehetett volna egyszer belőle.
Már más munkákat is kipróbált. Például volt telepített idegenvezető. Feladata leginkább abból
állt, hogy Kos szigetén a repülőtéren egy táblával a kezében – amelyen az utazást szervező cég neve
állt – az utasokat várja, az érkező vendégeket felterelje a hotelbuszokra, és felvegye a
reklamációkat. Andrea hamar rájött, hogy szívesebben bajlódik a vagy túl gyengén, vagy túl erősen
átsütött steakekkel, mint a hiányzó csomagokkal, és a tenger helyett az útra néző szobákkal.
Egyszer még egy szépségkirálynő-választásra is benevezett, tovább is jutott a döntőig, és esélyes
befutónak tartották, amíg belé nem bújt a kisördög, és ő – lökött tyúk – egy fürdőruhás fotózáson a
fotós kérdésére, hogy modellkedett-e valaha profiként, azt felelte:
– Ennyi ruhában még sosem.
A Chez Huwyler jó cégnek számított, jól mutat majd az életrajzában, ha kibírja a szokásos pár
hónapnál tovább. Talán fél évig, vagy még jobb lenne egy egész évig.
A kocsi másik oldalán, átellenben vele egy harminc-negyven körüli férfi ült. Az ablaküvegben
tükröződve látta, ahogy megbámulja őt. Minden alkalommal, amikor felé fordította a fejét, a férfi
rámosolygott. Andrea felvett egy szétolvasott, ingyenes újságot a mellette lévő ülésről, és elsáncolta
magát mögé.
Talán még egyszer cl kellene kezdenie mindent elölről. Még csak huszonnyolc éves, kitanulhatna
valami mást. A középiskolai bizonyítványával akár egy művészeti iskolába is felvennék. Legalábbis
megpróbálhatna felvételizni. Fényképészetet, vagy inkább valami filmmel kapcsolatos dolgot
kellene tanulnia. Egy kis szerencsével ösztöndíjat is kaphat az ember, vagy valami más állami
támogatást.
Bemondták a megállót, ahol le kellett szállnia. Felállt, és egy távolabbi ajtó felé indult, hogy ne
kelljen elmennie a bámuló férfi mellett.
Egy serpenyőben zöld csilit, hagymát, görögszénamagot, piros csiliport, és curryleveleket párolt
okra terméssel. Megsózta a keveréket. A sűrű kókusztej még egy tálban várt a tűzhely mellett.
Maravan zöldségnek okrát választott. A neve miatt: angolul Ladie's Fingersnek hívják, azaz hölgyek
ujjának.
A Pathiya Kari voltaképpen egy női étel: szoptatós anyáknak szokták készíteni. Egy fiatal tyúk
húsát kell kevés vízben párolni hagymával, görögszénamaggal, jávai kurkumával és fokhagymával.
Maravan megsózta az ételt, majd az egyik, előző este félretett fűszerkeveréket, ami korianderből,
római köményből, borsból, csiliből és tamarindpasztából állt, a húsleveshez adta, és az egészet
felforralta. A lábost levette a tűzről és fedőt tett rá. Majd tálalás előtt még egyszer megmelegíti.
A menü férfiételét – a Churaa varait – cápahúsból készítette. A főtt cápahús szeleteket
feldarabolta, összekeverte kókuszreszelékkel, jávai kurkumával és köménnyel, ezt is megsózta,
majd az egészet félretette. A hagymát egy kis kókuszolajban egy vasserpenyőben üvegesre párolta,
szárított csilit, fekete köménymagot és currylevelet adott hozzá, és addig keverte, pirította a
magokat, míg azok pattogni nem kezdtek a serpenyőben. Ekkor az egészet levette a tűzről. Tálalás
előtt majd ezt is felmelegíti még, és összekeveri a fűszeres cápahússal.
Ez a három tradicionális étel volt a bizonyíték Maravan számára, hogy igenis tud curryt
készíteni, és jó ürügy, hogy most ezekkel foglalatoskodjon. Kis adagokat fog felszolgálni, és a
kísérleti konyha újításainak adózva, három különböző habbal – koriander-, menta- és
fokhagymahabbal – na meg nitrogénben üvegesre formázott curryágacskákkal fogja díszíteni az
ételt.
 Maravannak ugyanis volt egy speciális edénye, amelyben rövid ideig jól lehetett folyékony
nitrogént tárolni. Egyhavi jövedelmének ötödét költötte erre, de kulináris kísérleteihez
nélkülözhetetlennek bizonyult. Meg ahhoz, hogy túlszárnyalhassa a Huwyler szakácsait.
Ezt a mostani vacsorát igazából a főfogások között felszolgált kisebb ételek tették különlegessé:
mindegyikük ájurvédikus afrodiziákumot tartalmazott, az elkészítési mód pedig újszerű volt, és
merész. A cukrozott tejbe áztatott, úrid lencséből készült krémet nem kis adagokban szárította meg a
sütőben, hanem a felét agar-agarral keverte össze. A két masszát egy szilikonalátétre kente, majd
csíkokra vágta. Azt az adagot, amelyben nem volt agar- agar, betette a sütőbe száradni, és még
melegen spirálokat tekert belőlük. A másikat hagyta kihűlni, és a rugalmas csíkokat az időközben
ropogósra száradt spirálok köré tekerte.
A hagyományosan sáfrányból, tejből és mandulából készített keveréket nem folyékonyan akarta
felszolgálni, így tej helyett tejszínt használt, és levegős habot készített a sáfrányból, a
pálmacukorból és a mandulából, majd adott hozzá egy kis szezámmagolajat. Műanyag kanállal
kivett három-három adagot, és addig tartotta a folyékony nitrogénben, amíg a sárfrányos-mandulás
hab kívül megszilárdult, belül viszont lágy maradt.
Ezt édes sáfrányos ghível gazdagítja, melyet aztán vékonyan ráken a sáfrányrostokkal megszórt
mézes zselécsíkokra. Az egészet felcsavarja, és a kis világossárga, hengerekkel rakja körbe a
félgömböket. A sötétsárga sáfrányszálak majd szépen megcsillannak az áttetsző hengerek
belsejében.
A ghíből, fekete borsból, kardamomból, fahéjból és pálmacukorból álló keverék is új formát
nyert a kezei között: a pálmacukrot vízzel keverte el, és a rotációs lepárlóban a fűszerekkel együtt a
felére redukálta az anyagot. Alginátot és xantánt kevert hozzá, hagyta, hogy az összes légbuborék
eltávozzon, és adagolókanállal kis golyókat formált, melyeket aztán egy vízből és kalciumlaktátból
álló keverékbe helyezett. Néhány perc elteltével a golyócskák sima, fényes labdacsokká alakultak
át. Egyszer használatos fecskendővel kis adagokban meleg ghít fecskendezett a golyócskákba, és
gyorsan megforgatta őket, hogy a bespriccelés helye elzáródjon. Édességnek szolgálja majd fel
őket, addig pedig hatvan fokon melegen kell tartani a gömböket.
A teához háromféle édességet szolgál majd fel. Természetesen ezek is mind hagyományos
módon készülnek, és bizonyított afrodiziákus hatásuk. A sali rizsből és tejből készített kásából
kivonta a nedvességet, és összekeverte csicseriborsóliszttel és cukorral. Sűrűn folyó masszát kapott,
melybe aztán mandulát, szultánmazsolát és datolyát kevert, adott hozzá egy kis reszelt gyömbért
meg borsot, majd az egészből tésztát gyúrt, és kis szív alakú süteményeket szaggatott ki,
megsütötte, végül pedig piros fondannal glazírozta őket.
A szárított spárgát beáztatta, majd botmixerrel pürésítette, és a rotációs lepárlóban ebből is
kivonta az eszenciát. Ghít és algint adott hozzá, és amikor a keverék már sűrűsödni kezdett, kis
spárgákat formázott belőle. A végeiket klorofillal festette zöldre.
A legszokványosabb ájurvédikus vágykeltő ételből, az őrölt édesgyökérből, ghíből és mézből
álló egyszerű keverékből pedig nyalóka alakú jégkrémeket készített, a kívánt alakra formálta őket,
egy-egy fapálcikát szúrt beléjük, pisztáciadarabkákkal díszítette, és betette mindet a mélyhűtőbe.
Hét óra előtt húsz perccel lezuhanyozott, felöltözött, és még egyszer szélesre tárta a konyhai
erkélyajtót. Egyedül az ételnek lehetett illata.
 5. fejezet

Mire a villamosmegállótól a Theordor utca 94-ig tartó rövid utat megtette, pénzt kért tőle egy
drogos, leszólította egy díler, és egy autós is ajánlatot tett neki. Andrea úgy döntött, a visszaútra
inkább fog majd egy taxit, pedig még alig esteledett. És az is korán lesz, ezt már szilárdan eltökélte
magában. Amint belép a férfi lakásába, azt fogja mondani, hogy tulajdonképpen otthon akart
maradni, mert elég betegnek érzi magát.
A lépcsőházban ételszag terjengett, mint általában ilyen időpontban minden bérházban. Csak
éppen nem fasírt-, hanem curryszag. Az első emeleten három tamil nő ácsorgott a nyitott ajtók előtt,
és beszélgettek, a harmadikon egy kisfiú ücsörgött a lépcső tetején, de csalódottan eltűnt a lakásban,
amikor meglátta Andreát.
Maravan az ajtó előtt várta. Színes ingben, sötét nadrágban, frissen borotválkozva, frissen
letusolva. Kinyújtotta felé hosszú, finom kezét:
– Isten hozott Maravan Curry Palotájában.
Bekísérte Andreát a lakásba, elvette a lánytól a bort és lesegítette a kabátját. Mindenütt gyertyák
égtek, és itt-ott visszafogottan világított néhány spotlámpa.
– Ennek a lakásnak kevés fény kell – magyarázta választékos svájci németséggel a férfi, melybe
azért még belekeveredtek a tamil nyelv furcsa nyelvcsettintős hangjai. A nappali közepén egy alig
húsz centi magas asztal állt, két személyre megterítve. Párnák és szőnyegek szolgáltak
ülőalkalmatosságnak.
A falon házioltár, égő mécsessel, közepén egy kis szobor: a négykarú istennő ült egy lótuszvirág
kelyhében.
– Ő Laksmí – intett a szobor felé Maravan, mintha egy másik vendéget mutatna be.
– De miért van négy karja?
– Dharma, káma, artha és moksa; az igazságosságot, a vágyat, a jólétet és a megváltást
jelképezik.
– Aha – válaszolt Andrea, mintha most már értené.
A fal mellett lévő asztalon egy jegesvödör és egy batikolt kendővel letakart számítógép állt.
Maravan kivett egy üveg pezsgőt a tartóból, fehér szalvétával letörölte a vízcseppeket a palackról,
kinyitotta az üveget, és teletöltött két poharat. Andrea már előre elképzelte a jelenetet: Maravannál
nem lesz otthon bor, és majd az ajándékba hozott palackot kell kinyitnia; így könnyebb lett volna
előhozakodnia az egészségi állapotával. Az amúgy is rossz lelkismeretének jobban jött volna ez a
megoldás.
Belekortyoltak az italba. Látta, hogy a férfi épp csak megnedvesítette az ajkát, aztán az asztal
felé mutatott:
– Különleges étkezések alkalmával a padlón szoktunk ülni. Zavar?
Gyorsan végigfutott az agyán, mi lenne, ha igennel válaszolna, de csak ennyit kérdezett:
– De evőeszközt azért kapok?
Viccnek szánta, Maravan mégis teljes komolysággal kérdezett vissza:
– Biztos kérsz?
Tényleg szüksége van evőeszközre? Andrea egy pillanatra elgondolkodott, majd megkérdezte,
hogy megmoshatja-e a kezét.
Maravan megmutatta neki a parányi fürdőszobát, Andrea kezet mosott, majd – ez szokásává vált,
amikor mások fürdőszobáját használta – kinyitotta a tükrös fürdőszobaszekrényt, és megvizsgálta a
tartalmát: fogkrém, fogkefe, fogselyem, borotválkozó-szappan, borotválkozó-pamacs,
borotválkozó-készülék, körömolló és két doboz, tamil nyelvű felirattal. Az egyik piros, a másik
sárga. Minden a helyén, minden tiszta – mint maga Maravan.
Amikor visszament a szobába, a férfit nem találta ott. Kinyitott egy ajtót, amiről úgy gondolta, a
konyhába vezet, de a hálószoba volt. Itt is rendezett volt minden, a bútorzat egy szekrényből, egy
székből és egy alacsony ágyból állt. A falon a kép fehér homokos tengerpartot ábrázolt, a
kókuszpálmák ágai szinte a földig értek, a kép előterében a part menti vízben egy katamarán
árválkodott. A szemközti falon virágcserepek sorakoztak különféle, számára ismeretlen
növényekkel. Az ágyon párnák, a felettük lógó képen ugyanaz a hindu istennő, mint a nappaliban. A
falon lógott néhány családi fénykép is: nők, akik egykorúak lehettek Maravannal, kisgyerekek,
fiatal lányok és fiúk, meg egy apró, fehér hajú asszony, aki Maravant ölelte át. Volt még egy
régebbi, beállított kép is, retusált és színezett műtermi kép, egy komoly, fiatal párról, talán a férfi
szüleiről.
Andrea becsukta maga mögött az ajtót, majd benyitott egy másik helyiségbe. Úgy nézett ki, mint
egy professzionálisan felszerelt konyha miniatűr mása. Sok fém és vakító fehér falak – edények,
serpenyők és fazekak mindenütt. Andreának csak most tűnt fel, hogy ez az egyetlen helyiség,
amelynek illata van, pedig az erkélyajtó szélesre volt tárva.
Maravan egy tálcát tartott a kezében:
– Üdvözlet a konyhából – szólalt meg, de a mondat, pont itt a konyhában, valahogy viccesen
hangzott. Mindketten felnevettek, és Andrea leült a helyére. A kis tálkában öt apró chapati volt,
semmi egyéb. A nő kivett magának egyet, megszagolta, és bele akart harapni, de ekkor Maravan
elővett egy pipettát a tálcán lévő üvegedényből:
– Egy pillanat – mondta, és a folyadékból három cseppet a chapatira csöppentett: – Most.
Az apró lepényből idegen, és mégis ismerős illat szállt fel, és Andrea már nem gondolkodott
tovább azon, hogyan közölje Maravannal, hamarosan haza kell mennie.
– Mi ez? – kérdezte.
– Currylevél és fahéj kókuszolajba áztatva. A fiatalkorom illata ez.
– És hogyan sikerült kikeverned?
– Az a szakács titka – mondta a férfi, majd minden chapatira csöppentett az eszenciából, és
helyet foglalt a nővel szemben.
– Szép idők lehettek… a fiatalkorod, ha így emlékszel az illataira.
Maravan várt a válasszal, mintha most kellene eldöntenie, hogy tényleg szép volt-e az ifjúkora.
Végül megszólalt:
– Nem. De ami kevés szép volt benne, így illatozott.
A Nangay konyháiban eltöltött időkről mesélt: voltak nagy, előkelő konyhák és kicsi
tákolmányok. A mondat közepén elnézést kért, egy könnyed mozdulattal felemelkedett a párnájáról,
eltűnt, majd kis idő múlva az első fogással tért vissza.
Két barna, egymásba fonódó szalagból állt: az egyik kemény és ropogós, a másik lágyabb, de az
is szilárd. Mindkettő ugyanabból a különösen édes alapanyagból készült, de ízük – eltérő
halmazállapotuk miatt – annyira különbözött, mint a nappal az éjszakától. Andrea nem emlékezett
rá, hogy evett-e valaha ilyen különlegeset, ilyen ízletesét.
– Mi a neve? – kérdezte.
– A férfi és a nő- válaszolt Maravan.
– És melyik a nő?
– Mindkettő – a férfi ezzel újra töltött a pezsgőből. Bollinger Special Cuvée volt, a Café
Huwylerben százharminc frankért ihatott ilyet az ember. Maravan összeszedte a tányérokat, és
megint kiment a konyhába.
Andrea belekortyolt az italába, majd a férfi teli poharát nézte. A pohár aljáról épp egy apró, a
gyertyák fényével teli buborék indult felfelé.
– És ez micsoda? – kérdezte, amikor a férfi a következő tányért letette elé.
– Ez az észak és a dél.
Három szabálytalan formájú, világossárga képződmény volt a tányéron, mintha kénes kőzetek
lettek volna. Megfogott egyet, kemény volt és hideg, de ahogy Maravant utánozva beleharapott,
belül langyos volt és levegős; és a lágy, barátságos, édes íz szétolvadt a szájában. Az étel egzotikus
desszertre emlékeztetett.
A hideg gömbök körül henger alakú zselé helyezkedett el a tányéron, a sárga egy másik
árnyalatában, és a gyertyafény vékony, narancsszínű sáfrány-szálacskákat világított meg a gömbök
közepében. Amikor a szájába vette, úgy érezte megérdemelte a jutalmat, amiért volt bátorsága
megkóstolni a kénsárga köveket.
– Ezt te találtad ki?
– A hozzávalók egy ősrégi receptből származnak, de az elkészítési módot én találtam ki.
– És a nevét is…
– Hívhattam volna ezt is A férfi és a nőnek.
 Andrea elgondolkodott: csak képzelődött vagy tényleg volt valami személyeskedő a férfi
hangjában? De igazából már mindegy volt neki.
Eddig nem esett nehezére kézzel enni, az ételek mind elfértek az ujjai között, mint az apró
falatkák. De aztán Maravan curryt szolgált fel.
Három tányér, mindegyiken egy kis adag curry, mindegyik egy kis halom rizs tetején, egy kevés
habbal és egy-egy üveges ágacskával díszítve.
– Hölgyek apró curryje fokhagymahabbal sali rizsen tálalva, Csirkecurry sastika rizzsel és
korianderhabbal, Churaa Varai nirvána rizzsel és mentahabbal – sorolta az ételeket Maravan.
– Mi az a Churaa Varai?
– Cápahús.
– Aha.
A férfi megvárta, amíg Andrea hozzáfog az evéshez.
– Először te – szólalt meg a nő, és figyelte, ahogy Maravan a hüvelyk-, a mutató- és a középső
ujja közé fogja a rizst és egy kis adagot a curryből, apró gömböt formál az ételből, és a szájába
teszi.
Az első próbálkozás még kissé ügyetlenre sikeredett, de mihelyt a falat a szájába került, már meg
is feledkezett a technikáról, csak az ízekre figyelt. Olyan volt, mintha minden egyes fűszer ízét
külön érezné. Mintha mindegyik külön-külön bomlana ki, és az egyes ízrobbanások újra meg újra
alakot öltve egy tűzijátékban válnának egésszé.
Az étel pont annyira volt csípős, ami még kellemes volt: nem égette a nyelvet, és az alig
érzékelhető csípősség aztán lassan feloldódott. Még ekkor is érezhető volt, de inkább csak, mint
valami különleges fűszer, amely még utoljára felerősítette az ízélményt, de ami után nem maradt
más, csak jóleső melegség, amely lágyan illant el. Pont ennyi időre volt szüksége Andreának, hogy
újabb kis falatot formáljon a rizsből és a curryből.
– Szokott honvágyad lenni? – kérdezte.
– Igen, de Sri Lanka már nem olyan, mint amikor én eljöttem onnan. Csak arra a helyre
vágyódom, ahová szívesen visszatérnék. Egy békés, igazságos helyre.
– És egységes?
Maravan jobb keze úgy mozgott, mint amelyik önállóan végzi a munkáját, függetlenedve az agy
által kiadott parancstól, mely mintha arra utasította volna, hogy szolgálja, etesse gazdáját.
Pillantását a vendégre szegezte, és amikor ajka szóra nyílt, a kéz tiszteletteljesen, diszkrét
távolságban várt a következő falattal.
– Még az is? Békés, igazságos és egységes? Szép lenne.
– De te nem hiszel benne.
Maravan megvonta a vállát, és a keze mintha csak erre a jelre várt volna, egyszerre mozgásba
lendült, szájához emelte a rizsgolyót, és már nyúlt is a tál felé, hogy egy újabb falatot formázzon.
– Régen még hittem ebben. Még az állásomat is feladtam; szakács voltam Keralában, és
hazatértem Sri Lankára.
Ekkor Maravan a Keralában töltött tanulóéveiről kezdett mesélni, aztán arról, hogy még karriert
is csinált, amikor különféle ájurvédikus wellness üdülőhelyeken dolgozott.
– Még egy év, és előléptettek volna főnöknek – sóhajtott.
– De akkor miért mentél vissza? – kérdezte Andrea, miközben épp egy darabka korianderhabos
rizsgolyót vett a jobb kezébe, és alig várta, hogy a szájához emelhesse a falatot. Ekkor még nem is
sejtette, milyen érzéki tud lenni, amikor valaki a kezével eszik.
– 2001-ben az Egyesült Nemzeti Párt nyerte a választásokat. Mindenki hitt a békében, az LTTE,
a Tamil Eelam Felszabadító Tigrisei békeszünetet hirdetett, és Oslóban is megkezdődtek a
tárgyalások a felek közt. Végre úgy tűnt, újra felépül az a Sri Lanka, ahová vissza akartam térni. Én
pedig ott akartam lenni a kezdetektől fogva.
Maravan belemerítette az ujját a mosdótálkába, majd megtörölte a kezét a szalvétában,
összeszedte a tányérokat és felállt; Andreának mindez egyetlen, egymásba folyó mozdulatsornak
tűnt.
Látta, amint a férfi eltűnt a konyhaajtó mögött, és mikor rövid idő múlva visszatért, egy hosszú
és keskeny tálat tartott óvatosan a kezében. A tál közepén szabályosan elrendezve egy sor fénylő
labda pihent. Apró, nagyon régi biliárdgolyókra emlékeztettek, melyeken az elefántcsontról itt-ott
már lepattogzott a festék. Az apró golyócskák melegek voltak, állaguk kandírozott gyümölcsre
emlékeztetett: az édes-csípős golyóknak vaj-, kardamom- és fahéjízük volt.
– És aztán? – kérdezte a nő, mint egy kisgyerek az esti mese közben.
– A nyugati parton találtam állást egy hotelben konyhai kisegítőként.
– Kisegítőként? – kérdezte a nő. – Azt mondtad, már majdnem kineveztek főnöknek.
– Keralában nem sokat számított a származásom, de Sri Lankán, a szingalézek lakta
országrészben számított, hogy tamil vagyok. Kis híján három évet dolgoztam ott.
Andrea már nyúlt is a második fényes golyó után.
– Igazi művész vagy.
– 2004- ben aztán rám talált a szerencse. A hotellánc, amelyik alkalmazott, fenn a hegyekben egy
régi teaüzemet kis boutique hotellé alakított át, és kineveztek chef de partie-nak.
– És miért nem maradtál ott?
– A cúnami miatt.
– Fenn a hegyekben?
– A parti hotelt sodorta el, és az egyik ottani szingaléz szakács kapta meg az állásomat. Vissza
kellett menjek északra, ott aztán a saját szememmel láttam, hogyan használja fel a
segélyszállítmányokat az LTTE és a kormány a saját politikai céljaira. Mindenhonnan jöttek
szállítmányok. Tudtam, hogy ez már nem az a Sri Lanka, ahová annak idején vissza akartam térni. –
Belekóstolt az egyik golyóba, majd visszatette a tányérjára. – És még sokáig nem is lesz.
– De hát a cunami nem is olyan régen történt.
– Már több mint három éve.
– És hogyhogy már ilyen jól beszéled a nyelvet? Maravan megvonta a vállát:
– Megtanultunk alkalmazkodni. Például idegen nyelveket elsajátítani. – Rövid szünetet tartott,
míg újra megszólalt: – Chuchicháschtli.
Andrea elnevette magát.
– De miért pont Svájcba jöttél?
– A keralai ájurvédikus üdülőhelyen, és a Sri Lanka-i hotelekben sok svájci megfordult. Mindig
kedvesek voltak.
– És itt milyenek? Maravan elgondolkodott:
– A tamilokkal itt jobban bánnak, mint a saját hazájukban. Majdnem negyvenötezren vagyunk.
Kérsz teát?
– Miért ne?
A férfi összeszedte a piszkos tányérokat.
– Jó ez így, hogy én csak itt ülök, és hagyom magam kiszolgálni?
– Ma szabadnapos vagy – hangzott a válasz, és Maravan eltűnt konyhában.
Egy idő múlva egy kis tálcával tért vissza, rajta teáskészlettel, és kitöltötte a teát.
– Fehér tea Dimbulából, a hegyekből. A tealevelek ezüstszínű végeiből készül – magyarázott a
férfi, majd visszament a konyhába, és a tányérokra kitette az apró édességeket. Zöldes színű,
pettyezett pálcikás jégkrémek voltak, körülöttük apró, giccsesen zöld spárga és szív alakú
sötétvörös aprósütemény.
– Úgy érzem, nem bírok többet enni.
– Édességet mindig bír enni az ember – válaszolt a férfi. Igaza volt. A jégkrémnek medvecukor,
pisztácia és méz íze volt. Mintha a karácsonyi vásáron lettek volna. A spárga olyan állagú volt, mint
a gumicukor, és különös módon, mégis kifejezetten spárga íze volt. A szív alakú sütemény édes volt
és csípős, és úgy illatozott, mint egy indiai piac, az íze pedig – nem jutott jobb szó Andrea eszébe –
frivol.
A nő megérezte a hirtelen beállt csendet. A szél már nem fújt, és az ablakot sem verte az eső.
Meghallotta a saját hangját, amint azt kérdezi:
– Mutatsz nekem képeket a családodról?
Maravan szó nélkül felállt, Andreát is felsegítette, és a hálószobába vezette, ahol a falon a
fényképek lógtak.
– A testvéreim, és néhányan az ő gyerekeik közül. A szüleim 1983- ban haltak meg, amikor
felgyújtották az autójukat.
– Hogyhogy?
 – Tamilok voltak.
Andrea a férfi vállára tette a kezét, egy ideig hallgatott, aztán tovább kérdezett:
– És az idős asszony lenne Na…?
– Nangay.
– Nagyon bölcsnek tűnik. – Igen, az. Bölcs.
Megint csend következett, Andrea az ablak felé pillantott, és a hálószobából a kinti sötétségbe
szűrődő gyenge fény táncoló hópelyheket világított meg.
– Havazik.
Maravan is odanézett, aztán behúzta a függönyt. Ott állt, és töprengve nézte a nőt. Andrea
jóllakottnak és elégedettnek érezte magát, aztán mintha mégis valami éhség tört volna rá. Éhség
valami után. És csak most értette meg miután.
Odalépett a férfihoz, arcát két keze közé fogta, és szájon csókolta.
 2008. ÁPRILIS

6. fejezet

A következő reggel híre ment, hogy az ország legnagyobb bankjának további

tizenkilencmilliárdos veszteséget kellett leírnia, és tizenötmilliárdot felvennie. Az elnökség
tagjainak ez az állásukba került, mindenki lemondott. Ez a nap Maravan számára sem ígért túl sok
jót.
Már hat előtt kisettenkedett a hálószobából, és tükörtojást készített sothival és kókuszdió-
chutney-val. Amikor tálcával a kezében kilépett a konyhából, majdnem beleütközött Andreába. A
lány már teljesen fel volt öltözve.
Maravannak nem jutott eszébe semmi, így annyit kérdezett: – Kérsz tükörtojást?
– Köszi, nem szoktam reggelizni.
– Aha – válaszolt a férfi. Azután pár pillanatig csak szótlanul nézték egymást. Végül Andrea törte
meg a csendet: – Most mennem kell.
– Értem.
– Köszönöm a csodálatos vacsorát.
– Én köszönöm, hogy eljöttél. Ma délelőttös vagy?
– Nem a délutániban.
– Akkor délután találkozunk.
Andrea habozott, mintha valami nyomná a szívét: – Maravan… – kezdte bizonytalanul. Aztán
mégis meggondolta magát, mereven megpuszilta a férfi arcát kétoldalt, és elment.
Maravan az ablakból figyelte, ahogy a lány kilép a házból, és kezeit mélyen a kabátja zsebébe
süllyesztve, a villamosmegálló felé tart. Borús volt a reggel, de nem esett.
Maravan bement a konyhába, és nekifogott a munkának, amiért a Huwylerben eredetileg
alkalmazták: kisikálta a serpenyőket, mosogatott és rendet rakott.
Mióta elmenekült Sri Lankáról, ez volt az első alkalom, hogy együtt töltötte az éjszakát egy
nővel. De régebbi kalandjait is egy kezén meg tudta számolni: három Dél-Indiában és kettő Sri
Lankán. Négyen prostituáltak voltak, egy pedig turista, egy negyvenes angol nő, aki Caroline-ként
mutatkozott be, de a bőröndjén a Jennifer Hill név szerepelt.
És ez volt az első alkalom, hogy másnap is jól érezte magát. Nyugodt volt a lelkiismerete, és nem
késztette semmi arra, hogy órákig a zuhany alatt álljon. Nem is csodálkozott ezen: ez volt az első
alkalom, hogy szerelem is volt a dologban.
Ezért is ütötte szíven, ahogy Andrea viselkedett. Talán vele is az történt, amit más egyedülálló
tamiloktól hallott. Vajon arra használták, hogy egzotikus, egyéjszakás kis kaland legyen? A
változatosság kedvéért?
Borús volt a reggel, fel kellett kapcsolnia a villanyt, hogy kitisztíthassa a lepárlókészüléket.
Aztán bepakolt mindent a sporttáskába, megint ügyesen körbepárnázva az alkatrészeket egy tiszta
frottírtörülközővel meg egy váltás fehérneművel.
Amikor kilépett a házból, esni kezdett. Még korán volt, de elsőnek akart érkezni. Rögtön Keller
asszony után, aki a Huwyler adminisztratív ügyeit intézte, és rendes munkaidőben dolgozott.
Pontban negyedkilenckor nyitotta ki a hátsó ajtót a beszállítóknak, így Maravannak elég ideje volt,
hogy a rotációs lepárlót visszategye a helyére.
Aztán minden pechesen alakult: a villamoskocsi végében állt, mélyen a gondolataiba merülve, az
éjszakán és Andrea furcsa viselkedésén merengve, amikor a villamos hirtelen zökkent egyet, éles
csikorgással fékezett, nekicsattant valaminek és megállt.
Maravan nem kapaszkodott elég erősen, és nehogy elessen, inkább nekilökődött egy fiatal nőnek,
aki éppen az egyik ülés támlájában próbált volna megkapaszkodni. Így aztán mindketten a földre
kerültek.
Néhány utas ijedtében felsikoltott, aztán csend lett, és hallani lehetett a távolból, amint elöl egy
autó dudálva megáll.
Maravan csörömpölve felállt, majd a lányt is felsegítette. Egy idősebb férfi a fejét ingatva
dörmögött magában: – Jellemző!
A fiatal nő pottut viselt a homlokán, a világoszöld pandzsábi feletti pedig steppelt széldzsekit.
 – Minden rendben? – kérdezte Maravan tamilul.
– Úgy tűnik – válaszolt a lány, és a ruháját nézte. A pandzsábija a bal térdétől lefelé piszkos volt
a sártól, melyet az utasok vizes cipője hagyott a kocsi padlóján. Aranyhímzéses nadrágjának könnyű
anyaga a lábára tapadt, és illemtudó öltözetének valami oda nem illő, közönséges jelleget adott.
Maravan egy csomag papír zsebkendőt halászott elő kabátja zsebéből, és a lánynak nyújtotta.
Míg a lány a nejlonnadrágját próbálta így-úgy megtisztítani, Maravan a sporttáska cipzárját
kereste, és lopva benyúlt a táskába, hogy a megvizsgálja a frottírtörülközőbe tekert üveglombikot.
Sértetlen volt. Annyira megkönnyebbült, hogy fogta, kitépett egy lapot a receptesfüzetéből, felírta a
címét és a telefonszámát, és odaadta a lánynak. Arra az esetre, ha a pandzsábit ki kellene tisztíttatni.
A lány elolvasta az írást, és a zsebébe tette.
– Sandana – szólalt meg. – A nevem Sandana.
Az út hátralévő részében mindketten hallgattak. Sandana lehajtotta a fejét, és Maravan csak a
lány középen gondosan kettéválasztott hajának egy részét láthatta a kapucni alatt. Meg a hosszú
szempillákat.
Az utasok nyugtalankodni kezdtek. A kocsi elején egy fiatal férfi kinyitott az egyik keskeny
szellőzőablakot, és kikiabált: – Hé! Vagyunk itt bent néhányan, és még ma dolgozni szeretnének!
Röviddel ezután a vezetőfülkéből bemondták: – A Blech utcában baleset történt. A 12-es járaton
a közlekedés mindkét irányban szünetel. Hamarosan pótlóbuszok érkeznek. Kérjük, várakozzanak
türelemmel!
A villamos ajtajai zárva maradtak még akkor is, amikor a közeledő rendőrségi szirénák és a
mentők hangja egyre erősebb lett. Amikor a járművek megérkeztek, a szirénák egyszerre
elhallgattak.
A fiatal férfi, aki a szellőzőablakon keresztül már egyszer kifejezte nemtetszését, ismét kezébe
vette a dolgokat: megrántotta az ajtó feletti vésznyitót és kiszállt. A többi utas először habozva,
aztán egyre határozottabban követte a férfit. Néhány perc alatt az egész kocsi kiürült.
Maravan és Sandana szálltak ki utolsónak, és a férfi még az ajtóban gyorsan elbúcsúzott a
lánytól: – Sietnem kell, már így is késésben vagyok. Viszontlátásra!
– Mihdum Sandipom – válaszolt a lány.
Az előrébb lévő kocsikban még mindig ott szorongtak a bennrekedt, törvénytisztelő utasok, és
meghökkenve néztek a távozók után.
Az első villamoskocsihoz egy szállítóautó roncsa tapadt. A nyitott ablakon egy mentős hajolt be,
egy másik infúziós tasakot tartott a kezében, melynek csöve az ablak felé tekergett.
A távolból már odahallatszott egy szirénázó tűzoltóautó hangja; a vezetőt kellett kiszabadítaniuk
a roncsok közül.
Maravan utolsónak érkezett az étterembe. Kevés hiányzott, hogy még el is késsen. Esélye sem
volt, hogy a rotációs lepárlót diszkréten visszategye a helyére. A B terv szerint azonban, mihelyt
valakinek szüksége lesz a készülékre, úgyis őt hívja majd – Maravan, a lepárlót! –, hiszen ő a
felelőse ennek a különösen érzékeny berendezésnek. Ő pedig, ha az öltözőszekrényének ajtaját
nyitva hagyja, amikor az eszközraktárba megy, elhalad majd az öltöző mellett, és magához veszi a
gőzölőt.
A szakácsok csipkelődő megjegyzésekkel fogadták. Mindenki tudta, hogy előző este Andrea nála
járt.
– Remélem, nem paprikáztad fel nagyon! Mármint a curryt – szólt oda neki az egyikük
vigyorogva. – Azt mondják, egy igazi curryt kétszer kell hevíteni. Egy ilyen fagyos szentnek nem is
ártana – tette hozzá egy másik.
Maravan csak kényszeredetten nevetett, és hallgatott. A hangulat mégis feszült maradt. Még
Huwyler is szokatlanul korán bukkant fel a konyhában, egyfolytában útban volt, és „kis tüzes
tigrisnek” nevezte Maravant.
Ő pedig miközben a krumplit hámozta, csak annyit gondolt magában: nem tudtok ti semmit.
Semmit! És ekkor váratlanul Fink elkiáltotta magát: – Kandan, a lepárlót!
Kandan soha eddig még csak hozzá sem nyúlt a rotációs lepárlóhoz. Csak állt dermedten, ahogy
Maravan is.
– Na mi lesz már? – kérdezte Fink, és féloldalt Maravanra villantotta a tekintetét.
 Kandan mozgásba lendült, Maravan pedig lázasan mérlegelte a helyzetet. Várjon, amíg Kandan
üres kézzel visszajön, és bízzon abban, hogy Fink majd őt küldi helyette. Vagy menjen, és hozza be
ő a készüléket, és remélve, hogy Kandan nem árulja be. Vagy egész egyszerűen közölnie kellene,
hogy a lepárló a szekrényében van, mert éjszakára kölcsönvette.
Pucolta tovább a krumplit, és várta, hogy mi fog történni.
Beletelt egy kis időbe, míg Kandan visszaért. – Nincs ott – hebegte.
– Hol ott?
– Nincs ott, ahol mindig lenni szokott.
Ezzel Maravan elszalasztott minden lehetőséget. Fink gyors léptekkel elment mellette, megállt
Kandan előtt, majd eltűnt az eszköztároló helyiség ajtaja mögött, nyomában a másik tamillal.
Maravan letette a krumplihámozót, kezét automatikusan megtörölte a kötényében, és ugyanabba
az irányba távozott.
A helyiségbe érve hallotta, amint Fink a szekrényajtókat csapkodva, és fiókokat ki-be huzigálva
szitkozódik. Elment mellette, belépett a személyzeti öltözőbe, kinyitotta a szekrényét, és elővette a
lepárlót.
Ekkor Huwyler hangját hallotta meg a háta mögött: – Elseje van, a béredet már megkaptad. Most
megnézzük, hogy a készülék kifogástalanul működik-e. Ha igen, Keller asszonytól még megkapod
a tizenharmadik havi fizetésed megfelelő részét. Ha nem, el kell küldeni megjavíttatni, és a
költségeket levonjuk a béredből.
A rotációs lepárló kifogástalanul működött, így aztán Maravan hatszáz frankkal a zsebében
hagyta el a Huwylert. Miközben a cuccait szedegette össze, az egyik konyhás ott állt mellette, és
figyelte, nem visz-e magával valamit. Búcsúzóul pedig még hozzátette: – Maj' meglátod, aki a
Huwylerből a felmondási idő letöltése nélkül távozik, nem egykönnyen kap újra konyhás állást.
Örülhetsz, hogy nem jelentett fel. Akkor most ingyen röpülnél Sri Lankára.
Andrea négykor állt munkába. Nem tudta, mi lesz kellemetlenebb: Maravannal találkozni vagy a
többiekkel. De amikor átöltözött, és segített megteríteni az asztalokat, senki sem tett egy
megjegyzést sem. A felszolgálók vezetője tartott egy rövid megbeszélést, és a téma – az előző esti
vacsorameghívás – ekkor is említés nélkül maradt. Sőt amikor először ment be a konyhába, akkor
se szólt senki egy szót sem.
Úgy tűnt, a Maravannal való találkozást is megússza. Valószínűleg a konyha hátsó részében
adtak neki munkát, mert onnan, ahol a lány állt, nem látta sehol. Egy óra múlva végez a műszakkal,
addig simán elkerülheti a találkozást.
Csak mikor másodszor ment be a konyhába, tűnt fel neki, hogy a serpenyőmosónál – ahol
Maravannak lennie kellett volna – Kandan áll. Eszerint Maravan, mint minden este, most is az
előkészítőben foglalatoskodik. De ott most az egyik szakács vágta vékony csíkokra a zöldséget a
köretes szakács részére. Sokkal ügyetlenebbül, mint Maravan szokta.
A konyhában még mindig feltűnően nagy csend volt, de azért észrevett néhány irigykedő
pillantást.
– Tulajdonképpen hol van Maravan? – kérdezte meg végül Bandinit, az anonceur-1, aki ott állt
mellette, és épp az étlapra írogatott valamit.
– Elküldték – dörmögte a férfi, és fel sem nézett a papírjából – azonnali hatállyal.
– Mégis miért? – kérdezett vissza Andrea kicsit hangosabban, mint ahogy szándékában állt.
– Kölcsönvette a rotációs lepárlót. Több mint ötezerbe kerül az ilyesmi.
– Kölcsönvette?!
– Egy szó nélkül.
Andrea körbejáratta a tekintetét a konyhában; mindenki a munkájába temetkezve serénykedett.
Középen pedig ott állt önelégülten, talpig kinyalva, menő fekete cuccban maga Huwyler.
Andrea fogott egy kést, megkocogtatott egy üvegpoharat, mintha ünnepi beszédre készülne, és
megszólalt: – Figyelem, mondani szeretnék valamit!
Minden fej rögtön felé fordult.
– Maravannak a kisujja körme alatt is több tehetség van, mint ennek az egész konyhának
együttvéve!
Aztán megint belebújt a kisördög, ami miatt már oly sokszor került bajba, és hozzátette: – Még
az ágyban is!
 7. fejezet

Ragyogó áprilisi nap volt. A városközponton fúvószenekar kíséretében – színes népviseletben és

egyenruhában – egy majdnem kétezer gyerekből álló menet vonult végig. A felvonulók mögött egy
lovas hintón vattával kitömött hóember ült. Másnap délután hatkor ünnepélyesen meggyújtják és
elégetik majd.
A városon kívül eső templomukban is összegyűlt már pár száz tamil férfi, nő és gyerek. Ok is
színes ruhát viseltek, és az új évet ünnepelték, ami idén egybeesett a zürichiek nagy téltemető
ünnepségével, a Sechselautennel. Míg a gyerekek játszottak, a felnőttek a templom padlóján ülve
beszélgettek, és azt fülelték, mit jósolnak nekik az elkövetkező évre.
Maravan kikapcsolta a mixert, ruhája ujjával kitörölte a könnycseppeket a szeméből, és az
üvegedény tartalmát – a nyers hagymából, mustármagból és currylevelekből álló krémet – egy tálba
öntötte.
Egy nagykonyhákban használatos, rozsdamentes edényben saját levében, csíkokra vágott zöld
mangó várt a sorára. Maravan reszelt kókuszdiót, joghurtot és zöld csilit adott hozzá, megsózta,
majd a mixerben elkészült krémet is az edénybe öntötte, végül pedig mindehhez csilivel és
mustármaggal fűszerezett ghít kevert.
A niemvirág pachadi már kész volt. Egy régi recept alapján főzte meg: a niemfa keserű
virágából, a hím palmirapálma édes nektárjából, a tamarindfa termésének tiszta levéből, a zöld
mangó friss gyümölcshúsából és csípős csilipaprikából. A niemvirág pachadinak olyan íze kellett
legyen, mint amilyen maga az élet: keserű, édes, savanykás, friss és csípős.
A ceremónia végeztével a hívek üres hassal jönnek ki a templomból, esznek a kétféle pachadiból,
aztán pedig Puthandu Vazhthugalt, azaz boldog új évet kívánnak egymásnak.
Huwyler választás elé állította Maravant: vagy ajánlással vagy munkaadói igazolással bocsátja
el. Az első esetben az azonnali felmondás okát (egy értékes konyhai berendezés saját használatra
történő eltulajdonítása) is megemlítik, míg a másikban csak a munkaviszony időtartamát és a
betöltött funkciót tüntetik fel.
Maravan az utóbbit választotta, de bárhová fordult, mindenütt csodálkozva konstatálták, hogy
Maravan több mint egy évet töltött a Huwylerben, és csak egy munkaadói igazolása van. Utána nem
is kérdeztek többet, csak közölték vele az elutasítást.
Maravan számolt. A hónap végére valamivel több mint kétezer frankot kell kapjon. Ehhez még
hozzájön, amit nem hivatalosan keres. Ez a mostani templomi munka volt az első ilyen jellegű
megbízatás. És elég rosszul fizetett ez is. Arra apelláltak, hogy ő is a közösséghez tartozik,
éreztették vele, és el is várták, hogy ingyen szolgáljon fel, amolyan önkéntes közösségi munkaként.
Végül aztán mégis megegyeztek egy szimbolikus összegben, ötven frankban. És a pap megígérte,
hogy megemlíti a nevét a közösség előtt. Maravan abban reménykedett, hogy ez a kis reklám és az
ételek minősége majd elismert szakáccsá teszik.
A Sri Lanka-i diaszpóra egy zárt közösség volt. Igyekeztek megőrizni a saját kultúrájukat, és
megvédeni a befogadó ország befolyásától. Amilyen jól beilleszkedtek a munkahelyeken, épp
annyira tartották a távolságot társadalmilag. De Maravan nem volt igazán aktív tagja a közösségnek.
Egy német nyelvtanfolyamtól eltekintve, nem vett részt semmiben, amit az újonnan érkezetteknek
felajánlottak. A legfontosabb ünnepnapokon persze ő is ellátogatott a templomba, egyébként
azonban tartotta a távolságot. És most, amikor megpróbált privát szakácsként boldogulni,
hiányoztak az összeköttetések.
A tamil hinduk sok vallási és családi ünnepet tartottak: beavatási ceremóniát, esküvőt, és a
várandós nőket is megünnepelték. Ilyenkor nem fukarkodtak, nagy ebédeket rendeztek.
Az újévi ünnep szakácsának lenni mindenképp jó kezdetnek számított. És ki tudja, talán még a
svájciak között is híre megy, hogy van közöttük valaki, aki indiai, ceyloni és ájurvédikus ételeket
szállít házhoz csúcsminőségben. Egy nap majd a város valamelyik villanegyedében feltűnik egy
szállítóautó, talán egy kurkumasárga Citroen Jumper Maravan Catering felirattal.
Volt még egy álma: a Maravan étterem – Az indiai szubkontinens avantgárd konyhája.
Legfeljebb ötven férőhellyel. Egy kis kulináris szentély, ahol minden és mindenki Dél-India és Sri
Lanka ízeinek, illatainak és különleges állagú ételeinek hódol.
 Amint egy kicsit jobban megy neki, és Sri Lankán is beköszönt a béke, hazamegy, és nyit egy
éttermet Colombóban.
Az ilyen álmokban mindig feltűnt egy nő is. De most már nem homályosan, most már alakot
öltött: Andreának hívták. Ő felügyelte a felszolgáló-személyzetet a catering-szolgálatnál, ő volt a
Maravan étterem konyhafőnöke. Persze később Colombóban már csak a háztartással és a családdal
foglalkozna, mint egy igazi tamil feleség.
Az óta az áprilisi kedd reggel óta egyébként nem hallott Andrea felől. Nem tudta se a címét, se a
telefonszámát. Nem jött semmi hír egy hétig, aztán legyőzte a büszkeségét, és betelefonált a
Huwylerbe. Keller asszonytól azt a felvilágosítást kapta, hogy a lány már nem dolgozik náluk.
– Meg tudná adni a címét vagy a telefonszámát? – kérdezte.
– Ha azt akarta volna, hogy felhívd, megadta volna maga
– hangzott a válasz, és a nő letette a telefont.
Maravan kihordta a tálakat a templom bejárata előtti asztalokra, melyek fölé színes baldahint
állítottak. Két asszony elvette tőle a pachadikat, és kis adagokban elkezdték kiporciózni az ételt a
műanyag tányérokra, ő pedig segített nekik.
Még a felénél sem tartottak, amikor kinyílt a templom ajtaja, a hívek kiözönlöttek, és a bejárat
előtti cipőhalomban mindenki a saját lábbelijét kezdte keresgélni. Puthandu Vazhthugal
– Boldog új évet! – köszöntötték egymást az emberek. Maravan adagolta az ételt, az asszonyok
pedig szétosztották a tányérokat. Csak a munkájára figyelt, de lopva, a művész kíváncsiságával és
félelmével, a bemutató közönségét figyelte, hogy milyen megjegyzéseket tesznek. Senki nem szólta
le a főztjét, de dicséretet sem kapott. A közösség tagjai boldogan és nemtörődöm módon falták, amit
ő olyan sok szeretettel készített el.
Volt néhány ismerős arc, de a többségükkel még nem találkozott. A házban lakó szomszédaival
tartott kapcsolatot, és ellátogatott velük a legfontosabb ünnepekre, vagy néha-néha meghívta őket,
hogy teszteljék az ételeit; a diszpórában végzett tevékenysége erre korlátozódott. Olykor feltűnt a
tamil üzletekben, elbeszélgetett a tulajdonossal vagy a többi vevővel, de egyébként nem kereste a
társaságukat. Nem csak azért, mert a munkája és a költséges hobbija miatt nem maradt ideje erre.
Más oka is volt. Távol akarta tartani magát az LTTE-től. A szervezet fontos szerepet játszott a tamil
bevándorlók körében, és a felszabadító harchoz komoly összegeket hajtott be a tagoktól.
Maravan nem volt harcias természetű. Nem hitt a független Tamil Eelam államban. Ezt a
véleményét nem mondta volna ki hangosan soha, de úgy gondolta, hogy a Felszabadító Tigrisek
inkább akadályozzák a megbékélést, és hátráltatják, hogy akik itt fagyoskodnak Svájcban, és
alacsony rendű munkákat végeznek, hazatérhessenek. Közben pedig generációk nőnek fel. Ezt nem
akarta finanszírozni.
– Puthandu Vazhthugal – szólította meg egy női hang. Egy fiatal lány állt előtte széles,
aranyozott szegélyű piros száriban. Olyan szép volt, amilyen csak egy tamil lány lehet. Fényes,
kettéválasztott haját mélyen a homlokába fésülte, sűrű, egyenes vonalú szemöldöke között a
homlokát piros pottu díszítette. Fekete pupillája szinte egybeolvadt sötét íriszével, egyenes,
finomívű orra alatt piros ajkán széles mosollyal, kicsit félénken, de várakozásteljesen nézett rá.
– Időben odaért a munkahelyére? – kérdezte a lány.
Maravan csak most ismerte fel: a fiatal lány volt a villamosról. A formátlan steppelt kabát és a
kapucni miatt nem tűnt fel neki, milyen szép.
– És ön hogy van? Sikerült kiszedni a foltot?
– Anyu segített – és egy testes asszonyra mutatott, aki borvörös száriban ott állt mellette. – Ő az,
aki magával rántott a villamoson – magyarázta a lány a nőnek.
Az asszony csak bólintott, Maravanra nézett, majd vissza a lányára: – Menjünk, apád már vár!
Maravannak csak ekkor tűnt fel, hogy a lánynál két tányér van, az asszonynál pedig csak egy.
– Mihdum sandipom – köszönt el a lány.
– Viszontlátásra! – válaszolt Maravan. – Sandana. Így hívják, ugye?
– Maravan? Ha jól emlékszem.
 2008. MÁJUS

8. fejezet

Májusban Maravan bevallotta a családjának, hogy munkanélküli lett. Nem maradt más
választása, a nővére ugyanis megint pénzt kért tőle; többet, mint amit nélkülözni tudott. Jaffnában
már alig lehetett hozzájutni rizshez meg cukorhoz. Amit a feketepiacon be lehetett szerezni, akkor is
meghaladta volna Maravan lehetőségeit, ha lett volna munkája.
Így is megígérte, hogy megpróbál pénzt szerezni, és másnap felhívja őket. Másnap azonban nem
sikerült elérnie a nővérét. A Batticaloa bazárban aztán megtudta, hogy Balraj dandártábornok, az
Elefánt-hágónál vívott ütközet hőse, meghalt, és háromnapos állami gyászt hirdettek, amelyhez
Jaffnában is sokan csatlakoztak.
A negyedik napon végre elérte a testvérét, de csak annyit tudott ígérni, hogy kétezer frankot,
pontosan húszerez rúpiát küld nekik. Még sosem történt ilyen: a lány dühösen, szemrehányón
reagált. Maravan csak ekkor gyónta meg neki, milyen helyzetben is van.
A Vaikasi hava szűkölködött az ünnepekben, és családi ünnepre sem hívták főzni. Az
álláskeresési próbálkozások lehangolóak voltak: se a kórházi konyhák, se a gyári kantinok nem
tartottak rá igényt.
Ha lett volna állandó munkája, talán a szerelmi bánat sem okozott volna annyi szenvedést. Akkor
a nappalokat nem otthon a lakásában töltötte volna álmodozással, idegenként, egyedül.
Nem csak a kapcsolat volt, amit gyászolt. Ez volt az első eset, hogy egyáltalán kötődött
valakihez, egy helybelihez. Nem voltak barátai, se svájciak, se tamilok; és csak most érezte meg,
hogy mindez hiányzik neki.
Ezen gondolkozva hevert a párnákon, ahol azon a bizonyos estén Andreával üldögéltek, és teát
ivott. Az idő enyhe volt, szinte nyárias. A nyitott ablakon keresztül a nyár zajai hallatszottak fel:
zeneszó, játszó gyerekek kiabálása, kutyaugatás, és a kapu előtt ücsörgő kamaszok nevetgélése.
Ekkor csengettek. Andrea állt az ajtóban.
Hosszan mérlegelte a dolgot: először teljesen biztos volt benne, hogy soha, de soha többé nem
akarja látni a férfit. Ami azon az éjszakán történt alapjaiban rendítette meg az életét. Egyáltalán
hogyan történhetett meg mindez, kérdezte magától újra meg újra.
Az hogy Maravant rögtön másnap elbocsátották, megkönnyítette, hogy ne keresztezzék újra
egymás útjait. Arról is meg volt győződve, hogy az elbocsátás valódi oka ő maga volt, és ezt azért
természetesen sajnálta. De úgy gondolta, azzal, hogy kiállt Maravan mellett, a maga részéről
mindent megtett, hogy jóvátegye a dolgot. Mindamellett ez a kiállás okozta az ő elbocsátását is.
De a kérdés, hogy azon az éjszakán hogyan juthattak olyan messzire, nem hagyta többé
nyugodni. A számára legelfogadhatóbb válasz az volt, hogy az egész csak az ételek miatt alakult
így. Ez ugyan elég nyakatekert magyarázatnak tűnt, de még ez sem fogja arra kényszeríteni, hogy az
egész életfelfogását újragondolja.
Mert akárhányszor idézte is fel magában azt az estét, minél részletesebben emlékezett vissza az
akkori érzéseire és benyomásaira, annál biztosabb volt benne, hogy valami külső dolognak a
befolyása alatt állt.
Mindenesetre végig tudatánál volt: nem volt sem kábult, sem magatehetetlen. Sőt ellenkezőleg, ő
vette át az irányítást, Maravan pedig hagyta magát, készségesen követte mindenben. Azon az
éjszakán az érzékei olyan intenzíven gyűrték maguk alá, mint még soha semmi. Ezt pedig nem
szívesen vallotta be magának. A helyzet talán egy kicsit kevésbé lett volna bonyolult, ha azt a
kontroll nélküli érzéki állapotot valami rajta kívül álló dolog idézte volna elő.
Így aztán ezen a szokatlanul szép májusi estén úton volt Maravanhoz. Bejelentés nélkül fog
felbukkant nála, nehogy a férfi túl nagy hűhót csapjon. Amennyire lehetséges, látogatása tárgyilagos
és rövid lesz. Ráadásul, így még annak is van némi esélye, hogy megússza valahogy a találkozást.
Ha most nincs otthon, akkor a sors döntött így.
Az újság, amely mögé szokása szerint a villamoson bújni szokott, titkos jegyzőkönyvek
megsemmisítéséről adott hírt, amelyet a kormány az Egyesült Államok nyomására rendelt cl.
Gázcentrifugák terveiről volt szó, melyeket atombombagyártáshoz használtak volna fel.
Atomcsempészeket vettek őrizetbe, és az eset nagy feltűnést keltett.
 Andrea különösebb érdeklődés nélkül olvasta a cikket; az ablakra igénytelen graffitit karcolt
valaki, őpedig ki-kinézett a szinte néptelen utcára. A csúcsforgalom már lement, a városból viszont
még nem indult meg kifelé a fogalom. A villamos is félig üres volt. Szemben egy túlsúlyos fiatal
srác ült fején fülhallgatóval, és nyugodtan bogozgatta i-Podjának zsinórját.
A Theodor utca 94. előtt fiatal, másodgenerációs tamil lányok álldogáltak. Nevettek, és fura
dialektusban csevegetek. Amikor meglátták, hogy Andrea feléjük közeledik, kicsit hangosabban
kezdtek beszélni, és saját nyelvükre váltottak. Udvariasan köszöntek, átengedték maguk között,
majd amikor Andrea eltűnt a lépcsőházban, visszaváltottak svájci németre.
A házban párolt hagyma és fűszer szaga terjengett. Az első lépcsőfordulóban bizonytalanul
megállt, azon gondolkodva, hogy vissza kellene fordulnia. Ekkor kinyílt az egyik ajtó, és egy szárit
viselő nő lesett ki mögüle. Bólintott, Andrea visszabólintott neki, és most már kénytelen volt
továbbmenni. Ezt is a sors akarta így.
Egy pillanatra megállt, mielőtt becsöngetett Maravan ajtaján. Bent megszólalt a csengő, de
lépteket nem hallott. Talán nincs itthon, csillant meg újra a remény. Aztán fordult a kulcs a zárban, a
férfi pedig ott állt előtte.
Fehér pólójának rövid ujján még látszott a vasalás nyoma, és egyszerű kék-piros csíkos
szárongot meg szandált viselt. Nagy karikák voltak a szeme alatt, majdnem olyan sötétek, mint a
kékesfekete borosta az arcán. Még sosem látta ilyennek.
A férfi ekkor elmosolyodott, olyan boldogan, hogy Andrea már bánta, amiért nem fordult vissza
ott a lépcsőfordulóban. Látta rajta, hogy azon töri a fejét, megölelje- e. Andrea inkább átvállalta a
döntést, és kezet nyújtott a férfinak.
– Bemehetek?
Maravan bekísérte a lakásba, ami most is pont olyan volt, ahogyan emlékezett rá. Rend
mindenütt, és kiszellőztetve. A nappaliban az oltár előtt egy kis mécses égett, és ugyanúgy, mint az
első alkalommal, most sem szólt zene, csak az utca zaja hallatszott fel a nyitott ablakon át.
Az alacsony asztalon egy teáskanna állt, az asztal melletti egyik párnán látszott még a nyoma,
hogy azon ült a férfi. Maravan hellyel kínálta a szemközti párnára mutatva.
– Zavar, ha ide ülök? – mutatott Andrea a számítógép előtti székre.
– Kérlek – válaszolt a férfi, és megvonta a vállát. – Kérsz teát?
– Nem, koszi. Nem maradok sokáig, csak kérdezni akarok valamit.
Andrea leült a székre, a férfi megállt előtte. Jól nézett ki: vékony, arányos, pont megfelelő, de
szimpátián és jó szándékon kívül semmit nem váltott ki belőle. Az a gondolat, hogy lefeküdt vele,
most szinte groteszknek tűnt.
– Nincs még egy széked?
– De, van egy a konyhában.
– Nem hozod be?
– Nálunk udvariatlanságnak számít, ha egy magasságban ülsz azzal a személlyel, akit tisztelsz.
– De én nem egy tisztelendő személy vagyok.
– Számomra, igen.
– Baromság. Hozd be a széket, és ülj le!
Maravan helyet foglalt az egyik párnán, Andrea csak a fejét ingatta, aztán előállt a kérdéssel: –
Mi volt a kajában?
– Úgy érted, milyen alapanyagok?
– Nem, csak azok a dolgok érdekelnek, amelyek ezt a fura hatást kiváltották.
– Nem értem.
Sosem tudott ügyesen hazudni. Andreának egész eddig kétségei voltak az elméletét illetően, de
Maravan úgy viselkedett, mint akit rajtakaptak, és a kételyből bizonyosság lett.
– Dehogy nem érted.
– A vacsora hagyományos alapanyagokból készült. Semmi olyan nem volt benne, ami nem illene
oda.
– Maravan, nagyon jól tudom, hogy ez nem így van. Ebben biztos vagyok. Ismerem magamat és
a saját testemet. A kajával valami nem volt rendben.
A férfi egy percig hallgatott, majd makacsul rázta a fejét.
 – Ezek ősrégi receptek, csak az elkészítést modernizáltam egy kicsit. Esküszöm, nem volt
bennük semmi.
Andrea felállt, az oltár és az ablak között járt fel és alá. Már szürkült, a cseréptetős házak felett
az égbolt narancsszínűvé változott, az utcai zajok is elültek. Elfordult az ablaktól, és odaállt
Maravan elé:
– Állj fel!
A férfi felemelkedett, és lesütötte a szemét.
– Nézz rám!
– Nálunk udvariatlan dolog valakinek a szemébe nézni.
– Nálunk meg az udvariatlanság, ha valaki mit tudom én mit tesz egy nő kajájába, hogy ágyba
vigye!
Maravan Andrea szemébe nézet:
– Nem tettem semmit az ételbe.
– Ide figyelj, most elárulok neked egy titkot: nem szoktam férfiakkal lefeküdni. Még sosem
gerjedtem egy pasira sem. Kamaszkoromban kétszer lefeküdtem egy sráccal, mert azt gondoltam,
mindenki ezt csinálja. De a másodiknál már egész biztosan tudtam, hogy ez volt az utolsó alkalom.
– Andrea elhallgatott egy pillanatra.
– Nem szexelek pasikkal, Maravan! Csak nőkkel! A férfi döbbenten nézett rá.
– Most már értesz?
Egy bólintás volt a válasz.
– Szóval, mi volt az ételben?
Maravan elmerengett, csak aztán válaszolt:
– Az ájurvéda egyfajta gyógyászati módszer, már több ezer éves. Nyolc fő területe van, a
nyolcadikat Vajikaranának hívják, és az afrodiziákumokkal foglalkozik. Ide kell érteni bizonyos
ételeket is. Nangay, a nagynéném, nagyon bölcs asszony, és többek között ilyen ételeket főz. Tőle
kaptam a recepteket, de az elkészítési mód tőlem származik.
Mire Andrea este hazafelé tartott, Maravan már beavatta a titokba: a tej, az úrid lencse, a sáfrány,
a pálmacukor, a szezámmagolaj, a sáfrányos ghí, a hosszú bors, a kardamom, a fahéj, a spárga- és a
medvecukor-ghí afrodiziákus hatásának rejtelmeibe.
Némi nehezteléssel Andrea végül csak annyit szólt be neki, hogy amit tett az „egy ájurvédikus
randierőszak”, majd köszönés nélkül elhagyta a lakást. De inkább megkönnyebbülést érzett, mint
nyugtalanságot. Két villamosmegállóval a cél előtt, amikor végre sikerült az egész történetet némi
távolságból szemlélnie, hangosan felnevetett.
Átellenben egy fiatal férfi ült, és visszanevetett rá.
A találkozás Maravant is megvigasztalta. Végre tudta az elutasítás okát, és így el lehetett fogadni.
Sőt némi büszkeség töltötte el, ha arra gondolt, hogy ő az egyetlen férfi, aki miatt Andrea egy
éjszakára hűtlen lett az elveihez. És – ha őszinte akart lenni magához – egy kis remény is felcsillant
benne.
Másnap tízezer rúpiát küldött a nővérének, és telefonált is neki. Arra kérte, hogy intézze el, hogy
Nangayjal is tudjon beszélni. Két napig kellett türelmesen várnia, míg összejött a dolog.
Nangay hangja gyenge volt és erőtlen, amikor végre összekapcsolták őket.
– Ugye beveszi a gyógyszereit, mami? – kérdezte a férfi magázódva, ahogy a szokások előírták.
Maminak nevezte, ami tamilul nagynénit jelent.
– Igen, persze. Ezért hívott fel kedvesem?
– Ezért is.
– És még miért?
Maravannak fogalma sem volt, hogyan kezdje. Nangay sietett a segítségére:
– Nincs azzal semmi baj, ha az első alkalommal nem funkcionál. Néha hetekre, hónapokra van
szükség. Mondja meg neki, kedvesem, hogy legyen türelemmel.
– De ment elsőre.
A vonal másik végén egy pillanatra csend lett, majd Nangay folytatta:
– Ha mindkét fél erősen hisz benne, bizony ez is előfordul.
– De a nő nem is hitt benne, még csak nem is tudott a dologról.
– Akkor viszont szereti a férfit. Maravan nem válaszolt.
 – Ott van még, kedvesem?
– Igen.
Nangay halkan megkérdezte: – Legalább súdra a lány?
– Igen, mami – válaszolt Maravan. Ekkora hazugságot még elfogadhatónak tartott. A súdrák a
szolgák kasztjába tartoztak. És Andrea végül is felszolgálóként dolgozott.
Amikor a testvére megint átvette a kagylót, Maravan megkérdezte: – Igaz az, hogy beszedi a
gyógyszereit?
– Mégis hogyan szedné? – szólt vissza idegesen a nő. – Még rizsre meg cukorra sincs pénzünk.
A beszélgetést követően Maravan még sokáig üldögélt a képernyő előtt. Egyre inkább az lett a
meggyőződése, hogy a gyors és váratlan hatás a molekuláris elkészítési mód miatt történhetett.
 2008. JÚNIUS

9. fejezet

Igazi napsütéses vasárnap reggel volt, így Dalmann a reggelit a teraszra kérte. De alig szolgálta
fel Lourdes a szalonnás rántottát, a szél máris felhőfüggönyt vont a nap elé.
Dalmann ennek ellenére átnyúlt a tányérja felett, és a házvezetőnő által odakészített vasárnapi
újsághalomból elvette a legfelsőt. És ettől a hangulatának is befellegzett.
A szövetségi tanács aktamegsemmisítése körül kipattant hisztéria teljesen szükségtelenül
felszínre hozott egy s más piszkos ügyet. A német szövetségi hírszerzőszolgálat által jelentett
atomcsempészési ügy, legalábbis annak egyes részletei, egy újságíróhoz jutottak, és emiatt a
pakisztáni után most az iráni kapcsolatok is a figyelem középpontjába kerültek. Nem kell sokáig
várni, és a Palucron neve is ott szerepel majd az újságokban.
A Palucron egy belvárosi ügyvédi irodába bejegyzett részvénytársaság volt, de ma már nem
végzett aktív tevékenységet. Rajta keresztül folytak a kifizetések Iránból az érintett cégeknek.
Egyébiránt mindegyik cég alapvetően megbízható és makulátlan hírű vállalkozás volt, és
természetesen fogalmuk sem volt arról, hogy egy atomprogram létrehozásában fejtettek ki
tevékenységet.
Magától értetődő, hogy ugyanez vonatkozott a Palucronra. Hivatalosan. Meg az igazgatótanács
egykori tagjára, Eric Dalmannra. Rá mindenképp. Ő igazán csak az egyik üzleti partnere kérésére,
szívességből vállalt feladatot a cégben.
Akárhogy is, most, hogy az üzlet a pénzügyi válságot egyre jobban megszenvedte, roppant
kellemetlenül érintené, ha egy lapon említenék ezzel a történettel.
Dalmann felnézett az égre. Hatalmas felhő takarta el a napot, hűvös szellő támadt, és a férfi
megborzongott nyárias szabadidőruhájában – zöld pólót és könnyű skótkockás golfnadrágot viselt.
– Lourdes! – kiáltott oda házvezetőnőjének. – Bemegyünk! – Felállt, fogta a kávéscsészéjét, és
bement a szalonba. Leült az egyik kárpitozott fotelbe, és gondterhelten bámult maga elé, míg
Lourdes behozta a reggelijét a teraszról, és megterített az ebédlőben.
Alighogy odaült a friss sonkás rántotta mellé – az első adagnak csak a feléig jutott, és kihűlt
időközben –, csengettek. Schaeffer volt az; és mint mindig, most is egy kissé túl pontosan érkezett.
Schaeffer Dalmann munkatársa volt. Legalábbis ez a kifejezés illett rá leginkább: titkárnak nem
igazán lehetett nevezni, asszisztensnek még kevésbé, Dalmann jobb kezének semmi esetre sem. A
munkatárs passzolt leginkább. Már majdnem tíz éve dolgoztak együtt. Az első perctől tegeződtek:
Schaeffer Ericnek szólította Dalmannt, ő pedig Schaeffernek Schaeffert.
Lourdes bevezette a férfit a szalonba. Nagy, hórihorgas ember volt, ritkás szőke hajú, világoskék
szemű. Negyven felé járt. Néhány éve átszokott a keret nélküli szemüvegről a kontaktlencsére, amit
érzékeny szeme nehezen viselt: állandóan csöpögtetett valamit a szemébe.
Schaeffer is hétvégéhez öltözött: világoskék inghez sötétkék pamutnadrágot vett fel, a vállán
gondosan átvetett piros kasmírpulóverrel. A kezében nehéz, aktákkal teli bőröndöt tartott.
– Kint akartam reggelizni, de… – mutatott az égre bizonytalanul Dalmann.
– Nem jósoltak jó időt – válaszolt Schaeffer.
Dalmann egy újabb falatot tolt a szájába, és az egyik szék felé mutatott. Schaeffer leült a másik
terítékhez, az aktatáskát pedig maga mellé tette a földre.
– Remélhetőleg nem rontja el a megnyitót.
Egy hét múlva kezdődtek a 2008-as játékok. Remek lehetőség Dalmann számára, hogy
találkozzon régi jó ismerőseivel. Az UEFA kupa vezetőivel ápolt kapcsolatainak hála, már
hónapokkal ezelőtt sikerült a legfontosabb meccsekre és eseményekre belépőket szereznie,
vacsorameghívást néhány első osztályú étterembe, éjszakai klubba stb. Dalmann élete folyamatos
szervezés alatt állt, illetve hagyta magát ide-oda meghívni. Jelen időszerint az UEFA kupa volt
Schaeffer legfontosabb feladata, és ez volt az eredeti oka a vasárnapi látogatásnak.
De a Palucron-ügy most elsőbbséget élvezett.
Schaeffer már reggelizett, így csak egy teát ivott, és a szokott műgonddal meghámozott magának
egy almát, ami Dalmannt minden egyes alkalommal kis híján a sírba kergette. Odatolta Schaffernek
az egyik újságot:
 – Ezt láttad már?
Schaeffer csak bólintott, és beleharapott az egyik almagerezdbe.
Dalmannt leírhatatlanul idegesítette, ahogy Schaeffer az almát csócsálta. Maga Schaeffer is
leírhatatlanul idegesítette. De igaz, ami igaz: értette a dolgát, ezért viselte el mégis évek óta.
– Ismered ezt a Hubert? – kérdezte. Így hívták az újságírót, aki a cikket írta.
Schaffer addig ingatta a fejét, amíg végre sikerült lenyelnie az almát. – Nem. A főnökét viszont
igen.
– Azt én is ismerem. Nála még lehet majd próbálkozni. Most annyit kellene megtudnunk, hogy
ebben a szövetségi jelentésben vajon szerepel-e a Palucron.
– Ebből kell kiindulni.
Csak ne lenne állandóan ennyire felfuvalkodott, gondolta magában Dalmann. – A jelentés
bizonyos részei a lap birtokában vannak. Ha ebben a bizonyos részben szerepelt volna a Palucron,
az már benne lenne az újságban.
Schaeffer épp egy újabb almagerezdet emelt a szája felé, a keze megállt a levegőben: – Lehet,
hogy a jövő vasárnapi számra tartogatják ezt a részletet.
– Most már érted, kedves Schaeffer, miért kell kiderítened, milyen anyagok vannak náluk?
Schaffer beleharapott az almagerezdbe, és elgondolkodva rágni kezdett. Végül nyelt egyet,
bólintott és annyit mondott: – Úgy vélem, ez a kérdés megoldható.
– Remek – dörmögte Dalmann –, akkor oldd meg!
És a megbeszélést a 2008-as UEFA-eseményekkel folytatták.
A vasárnapi újság következő heti száma további részleteket tárt a nyilvánosság elé az
atomcsempészettel kapcsolatban. A Palucron neve ekkor sem bukkant fel.
 10. fejezet

A labdarúgó Európa-bajnokság alatt Maravan végre fellélegezhetett. A vendéglátó ágazatnak

olyan sok munkaerőre volt szüksége, hogy még Huwyler felmondólevele sem volt akadály, hogy
alkalmazzanak bárkit. A városban felállított kivetítők közelében lévő büfék üzemeltetői legalábbis
nem kérdezősködtek sokat.
Maravan egy ilyen büfében dolgozott mosogatóként. A munkahelye egy nagy sátorban volt, a
konyhától és az ételkiadótól elválasztott füllesztően meleg sátorrészben. A serpenyőket és a
melegen tartó tálakat kellett pucolnia, az edényeket és az evőeszközöket mosogatógéppel mosták el,
ami azonban hajlamos volt elromolni, és ekkor Maravannak kellett ezt a munkát is átvállalnia.
A munka egyhangú volt. Néha órákig nem akadt semmi dolga, aztán hirtelen özönleni kezdtek az
éhes focirajongók, és olyankor alig bírta tartani a tempót. A főnöke pedig egyfolytában morgott: ha
nem volt dolga azért, ha sok dolga lett hirtelen, akkor meg azért. De a főnök már csak ilyen ember
volt, mindenkire morgott. A rossz hangulatnak egyértelműen ő volt az oka, sok pénzbe került az
engedély megszerzése, kezdetben jónak ígérkezett az üzlet, de mint kiderült, a nagy kivetítők
környékén igencsak pangott a forgalom. A svájci válogatott kiesett, az idő pedig hideg volt és
folyton esett az eső. Maravan számolta a napokat, mikor lesz végre vége az Európa bajnokságnak.
De nemcsak a munka zavarta. Az egész hajcihő az idegeire ment; nem szerette a focit. Az ő
sportja inkább az úszás volt. És valaha régen még a krikett is érdekelte valamelyest, mielőtt
végérvényesen a főzésnél kötött ki.
Az egyetlen jó ebben a munkában az volt, hogy a munkaügyi hivatal nem tudott az egészről
semmit. Egy sebtében alapított cég közvetítette ki, akik olyan státusú embereket foglalkoztattak,
mint ő. Rosszul fizettek – húsz frankot óránként –, de a munkanélküli-segélyt is megkapta.
Küldött pénzt a nővérének Nangay kezelésére. Háromezer frankot. Így aztán megint adósságba
verte magát. Az összeget persze nem egy bankban vette fel hitel formájában – melyik bank adott
volna pénzt egy munkanélküli menekültnek – hanem Oritól, a tamil kereskedőtől kért megint, aki
tizenöt százalékos kamatra nyújtott privát kölcsönt. A tizenöt százalékos kamat a végtörlesztésig a
teljes összegre vonatkozott.
Először megpróbált kölcsönök nélkül túlélni. Miután megtudta, hogy Nangaynak abba kellett
hagynia a kezeléseket, rögtön beállt egy használtautógumi-kereskedésbe. Egész nap fekete
autógumikat szortírozott. Nem sokáig bírta, a munka nem volt túl nehéz, viszont állandóan piszkos
volt, és a telepen nem volt egyetlen zuhanyzó sem, a kis mosdókagylónál pedig nem tudott
megszabadulni a büdös gumiszagtól, és lemosni magáról a fekete piszkot. Azt még elviselte, hogy
megint a társadalmi létra legalján találta magát, de hogy ez látszódjon vagy szagolható legyen rajta,
azt már nem bírta a büszkesége.
Megpróbálkozott az építőiparral is, egy alvállalkozó alvállalkozójának telepén dolgozott. De már
a második nap felbukkant egy alak a munkaügyi hivataltól, hogy a feketén dolgozók után
szimatoljon. Maravan és két másik kollégája az utolsó pillanatban tudtak elslisszolni. Az
alvállalkozó pedig azóta sem fizette ki a bérét.
A mosogatósátorban nem érződött a kinti hideg. Maravan épp egy gulyásleves odaragadt
maradékát sikálta le az egyik tányérról. Más dolga egyelőre nem akadt. A sátor falán beszűrődött az
egyik sportműsor kommentátorának hangja, épp az Olaszország-Románia meccs ment a tévében, és
a kivetítők környékén a büfékben mindenki olasz győzelmet remélt. Sokkal több olasz turista volt a
városban, mint román. És ők egyébként is költekezőbb rajongóknak számítottak.
Végül az ötvenötödik percben megszületett a várva várt eredmény: gólt rúgtak az olaszok.
Maravan felriadt a diadalüvöltésre, és kikukucskált a standot a mosogatóhelyiségtől elválasztó
függöny mögül. Leghangosabban a főnöke üvöltött. Fel-le ugrált, kézét a magasba lendítve
ordítozta: Itália! Itália!
Maravan úgy tett, mintha ő is örülne, és ez lett a végzete: Románia egyenlített. A főnök
undorodva nézett fel a képernyőről, pont Maravan örömtől sugárzó arca felé. Nem szólt ugyan egy
szót sem, de miután a meccs döntetlennel végződött, és az utolsó remény is elszállt, hogy az
eufórikus olasz rajongók egész este a büfében dajdajozzanak, kifizette Maravan bérét, és közölte
vele, hogy másnap már nem kell jönnie.
 A 12-es villamoson tartott hazafelé, és szokásával ellentétben most az első kocsiba szállt fel; az
utolsó kocsit, ahol ülni szokott, egy focidrukker telehányta, és Maravan nem bírta elviselni a szagot.
Az utcán a drukkerek egyesével szállingóztak vissza a centrum felé. Kedvenc focicsapatuk
színes sálja most jó szolgálatot tett a hideg ellen, és csak itt-ott hangzott fel valamelyik harcias és
harsány fociinduló foszlánya.
Maravan még sosem érezte magát ennyire tanácstalannak. Még azon a napon sem, amikor úgy
döntött, összes megspórolt pénzét odaadja az LTTE behajtóinak. Az legalább kiútnak tűnt akkor.
Most nem látott semmi megoldást a helyzetére. Csak azt a megalázó ajánlatot. Ha bejáratos lenne
a Felszabadító Tigrisek köreibe, most megkaphatná azt a ceyloni éttermi állást. A tulajdonos biztos
nem akadna fönn azon, hogy elbocsátották a Huwylerből. Biztos felvennék konyhai kisegítőnek, és
arra is lenne remény, hogy előléptetik szakácsnak. De abban a pillanatban, hogy feltennék neki a
legfontosabb kérdést, vagyis mi a véleménye a Felszabadító Tigrisekről, és ő csak egy
vállrándítással felelne, már el is dőlne a kérdés, és nem kapná meg az állást. Az LTTE mindenütt
jelen volt a diaszpórában is. Ha valaki külföldön a honfitársaira próbált támaszkodni, nem
kerülhette meg az LTTE-t.
Talán haza kellene mennie. A jövője ott sem lenne bizonytalanabb, mint itt.
 2008. JÚLIUS

11. fejezet

A július végi nyári napon a hőmérő huszonöt fokot mutatott, de északkelet felől még mindig
enyhe szél fújdogált. A Demokrata Párt elnökjelöltje, Barack Obama, mintegy kétszázezer fős
tömeg előtt tartott beszédet Berlinben, és változásokat ígért az egész világnak. A fordulatra szükség
is volt, hiszen pár nappal azelőtt a második legnagyobb amerikai jelzálogbank összeomlott, és
további cégek néztek egyre súlyosabb nehézségek elé.
A Sri Lanka-i hadsereg jelentése szerint komoly vereséget szenvedett az LTTE-től Mullaitivu
térségében. A LTTE arról számolt be, hogy a hadsereg amnesztiát ajánlott a dezertált katonáknak, a
harmadikat ebben az évben.
A víz felforrt, és Maravan egy kávéskanállal kihalászott belőle egy pirított zöld mungóbab
szemet. Megfőtt ugyan, de még kemény volt. A férfi leöntötte a vizet a babszemekről, egy
szilikonlapon elrendezte és hagyta kihűlni őket.
Egy tálban gondosan összekeverte a reszelt kókuszdiót, a nyers pálmacukrot és a finomra őrölt
kardamommagot, majd a mungóbabot is hozzáadta a keverékhez. Ezután jött a tészta, amit pirított
rizslisztből és forró vízből gyúrt. A vizet pontosan kellett adagolnia; ha túl sokat ad hozzá, a tésztát
nem lehet formázni, ha keveset, akkor a gőzölés során megkeményedik.
Maravan megmosta a kezét, és egy kis kókuszolajat dörzsölt a tenyerébe, kis golyókat formált a
tésztából, a közepüket megtöltötte a fűszerezett gram keverékkel, és csúcsban végződő kúpokat
készített. Gőz fölött megpárolt egy adagot, majd egy thermodobozba tette őket, és nekilátott a
következő harminc darabnak.
Maravan lett ugyanis a mothagam legnagyobb templomi beszállítója. A mothagam volt
Ganésának, az elefántfejű istennek és a hadak urának a kedvenc édessége.
Az istentiszteletekre minden reggel és este körülbelül száz darab mothagamot készített, melyet a
hívek a templom előtt vásárolták meg, és mutattak be áldozatul Ganésának. A közösségből azok,
akinek volt autója, felváltva szállították el a teli thermodobozokat reggelente röviddel nyolc és
esténként hat előtt, és hozták vissza üresen dobozokat.
Az üzleti elgondolás tőle származott, és hogy keresztül tudja vinni, adóssága tovább nőtt Orinál.
Be kellett szereznie a dobozokat, és az LTTE-nek is adományoznia kellett ezer frankot. De így most
már a tamil élelmiszerüzleteknek és két ceyloni étteremnek is szállíthatott teasüteményt és más
édességet. Az üzlet ugyan még nem igazán indult be, de azért már hozott a konyhára. Talán ez az
első lépés a Maravan Catering megvalósítása felé vezetőúton.
Csengettek. Maravan az órájára nézett, alig múlt öt. A templomi szállító ma korán érkezett.
– Egy pillanat! – kiáltott ki tamil nyelven. Kezet mosott, majd ment ajtót nyitni.
Andrea állt kint.
Egy virágcsokrot és egy üveg bort tartott a kezében, majd gyorsan átadta mindkettőt
Maravannak:
– Tudom, hogy nem iszol alkoholt, de én igen.
Mint a legutóbbi hirtelen felbukkanásakor, most is ő kellett rákérdezzen:
– Bejöhetek?
Maravan lassan ocsúdott fel a meglepettségből:
– Elnézést – mondta, és beengedte a lányt a lakásba. A nyitott konyhaajtó és a kötény láttán,
Andrea megkérdezte: – Vendégeket vársz?
– Nem, mothagamot készítek – ezzel a férfi bement a konyhába, kivett két süteményt a
thermodobozból, egy kis tányérra helyezte őket, és odanyújtotta a lánynak. – Tessék. Megeheted, de
bemutathatod áldozatnak is a templomban.
– Akkor inkább feláldozom – mondta Andrea nevetve. –Ja, nem… nem kell félned. Ártalmatlan.
Andrea így sem vett belőlük.
– Van most időd? – kérdezte.
– Még húsz perc, és kész vagyok. Ha gondolod, várj meg a nappaliban.
– Inkább nézlek – válaszolt a lány.
 Mire csengettek, Maravan elkészült mindennel. A közösség aznapi szállítója, aki az édességet a
templomba vitte, most egy középkorú, testes asszony volt. Ismerősnek tűnt, de Maravan nem
emlékezett, hol látta azelőtt. Valószínűleg maga is elmesélte volna, de amikor meglátta Andreát a
konyhában, arcára fagyott a mosoly. Elvette a thermodobozt, és köszönés nélkül sebtében távozott.
– Lehet nálad ételt rendelni? – kérdezte Andrea. Az alacsony asztal körül ültek a párnákon.
Andrea kezében egy pohár bor, Maravan pedig a teáját kortyolgatta. Mielőtt leült volna,
szertartásosan meggyújtotta a mécseseket a házioltáron, és valamit mormolt magában.
– Lehet. Egy nap majd ebből fogok megélni.
– Úgy értem, azokat a különös ételeket.
– Próbálom minden ételemet különlegessé tenni.
A lány belekortyolt a borba, majd lassan letette a poharat.
– Úgy értettem, hogy pont olyan különleges menüt, mint amit nekem készítettél. Ilyet csinálnál?
Maravan elgondolkodott: – Valami hasonlóról lehet szó.
– De pont olyan kell legyen.
– Ahhoz szükségem lenne egy rotációs lepárlóra.
– Mennyibe kerül egy ilyen szerkezet?
– Kb. hatezerbe.
– Hűha!
Andrea a borát lötyögtette a borospohárban, és mérlegelt. Voltak kapcsolatai a vendéglátásban.
Valahol csak fel tud hajtani egy ilyen kütyüt.
– És ha kölcsönöznék egyet?
– Az is megfelel – töltött a lánynak Maravan.
– A hatás is meglesz?
A férfi megvonta a vállát, és nevetve válaszolt: – Kipróbálhatjuk!
– Nem ránk gondoltam – hangzott az óvatos válasz.
 12. fejezet

Andrea lakása nagyjából olyan környéken helyezkedett el, ahol Maravan álmaiban már a
kurkumasárga Maravan Catering feliratú szállítóautót vezetgette. A lány egy '20-as években épült,
többlakásos polgári ház harmadik emeletén lakott; a lakásban három magas mennyezetű szoba, egy
télikert, egy régimódi fürdőszoba, egy vécé – ahol a tartályt egész magasra, szinte a mennyezet alá
szerelték fel – és egy hatalmas konyha volt: benne gáztűzhely, és egy új mosogatógép. Lefolyójának
csöve egyszerűen a mosogatótálcába vezetve.
Az a fajta lakás volt, amelyhez csak nagyon nagy szerencsével, vagy jó kapcsolatok révén juthat
az ember, és állandóan attól kell tartania, hogy a házat egyszer eladják és felújítják, a bérleti díj
pedig megfizethetetlen lesz.
Míg utolsó kapcsolata zátonyra nem futott, ketten laktak benne, és Andrea most valahogy
elveszettnek érezte magát a tágas helyiségekben. A hálószobában és a konyhában élt, és néha kiült a
télikertbe. Az étkezős nappalit alig használta, Dagmar üres, kipakolt hálószobájába pedig sosem
ment be.
A nappalit azonban ma tengernyi gyertya világította meg, középütt pedig Maravan alacsony
asztala állt, körülötte párnák. Az asztalterítőt is Maravan készletéből kölcsönözte, és a Lakshmí
istennőnek állított házioltárt meg az agyagmécseseket is sikerült kidumálnia belőle. Csak a
füstölőkről és az indiai meditációs furulyáról tudta Maravan lebeszélni.
A konyhai felszereléseket, a párnákat, az asztalt, az alapanyagokat meg az ételeket Andrea
Golfján szállították a helyszínre.
A férfi már előző este átjött, hogy elkészítse, és a fagyasztóba tegye a medvecukros jégkrém
nyalókát. A ropogós és rugalmas úrid lencsecsíkokból előállított képződményeket, melyet annak
idején belső sugallatra „A férfi és a nő”-nek nevezett el, már áthozta, és a hűtőbe tette tegnap.
Minden egyebet – a folyékony nitrogénben fagyasztott sáfrányos-mandulás gömböket és a
sáfrányszálakkal átszőtt kardamomos- fahéjas ghíből főzött áttetsző hengereket – Andreánál
készített el a konyhában. A teához a süteményeket – a vöröses glazúrral ellátott kagylócskákat és a
zselésített spárgát – frissen szolgálta fel. Emellett még a napi mothagam szállítmányt is elő kellett
állítania. Ma Andrea vitte őket a templomba, a futárt mégsem akarta a lány lakására rendelni.
Délelőtt tíz óta járt, forgott a rotációs lepárló, melyhez Andrea hosszas keresgélés után végül is
nem a vendéglátós kapcsolatai révén jutott, hanem egyik rajongójától szerzett be. A lány az
egyetemen dolgozott vegyész-asszisztensként és a disszertációját írta.
Maravan kevéssel tíz előtt diszkréten elhagyta a lakást. Andrea másnap majd felhívja, és közli,
mikor jöhet át rendet rakni, és hogy a felszerelést együtt hazavigyék hozzá.
Fülledt este volt, az eget még megfestette a lebukó nap. A hőmérséklet napközben harminc fok
fölé is felkúszott.
Ilyen napokon volt a legrosszabb a honvágy. A hőség Colombóra emlékeztette, monszun idején.
Bármelyik pillanatban leeshetett az eső első cseppje, és néha hallani vélte a távolban a Gallé Face
Drive által megtört hullámok zaját, és az óceánparti promenád kis konyhái fölött portyázó varjak
károgását.
Az ilyen párás napokon, mielőtt az eső megérkezett, még az illatok is hasonlók voltak. Főleg ha
valahonnan egy kerti grill illatát vitte felé a szél. Ekkor szinte érezte az otthoni illatokat, a kis
konyhákét, és úgy tűnt, még a fényük is ott pislákol valahol a távolban.
De ma nem gyötörte a honvágy. Ma úgy érezte, mintha egy nagy lépést tett volna előre. Mint
privát szakácsnak megvolt az első igazi megbízatása, egy svájci háztartásba hívták főzni. Sőt! Nem
is! Hát nem ő szállította a bútorokat meg a dekorációt is? Még a felszolgálást is átvállalta! Ha
pontosak akarunk lenni, ma volt a Maravan Catering első bevetése.
Most még a szerelmi bánat sem kínozta. Persze, ha egy férfi lett volna, akivel Andrea a mai estét
együtt akarja tölteni, akkor ő is másképpen érezte volna magát. De erre a szőkeségre nem lett
féltékeny. Ha egészen őszinte akart lenni magához, még élvezte is, hogy tettestárs lett a
cselszövésben. Így valamiképp Andreát is közelebb érezte magához.
Felette a felhők, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, megszabadultak terhüktől, ő pedig
megállt, szélesre tárta karját, és arcát az eső felé fordította. Mint az a fiatal férfi, akit pár hónappal
ezelőtt a villamosból látott. Vagy mint saját maga, még fiúként, amikor a monszun meghozta az első
esőt Sri Lankán.
 2008. AUGUSZTUS

13. fejezet

Huwylemek ment a bolt, nem volt éppenséggel telt ház, de így is több volt a foglalás, mint
legtöbb kollégájánál. Ebben biztos lehetett. A swissebefs soros elnökeként első kézből értesült
mindenről. Nem hagyta magát, válság ide vagy oda, ő ötletekkel állt elő – a Surprise Menüről a
például viccesen tálalva még a helyi tévé is hírt adott. Erre most itt van ez!
Ez a seggfej még képes és itt kap szívinfarktust. Péntek este! Telt háznál. Összehányta az asztalt!
Meg a másik vacsoravendég ingét. Egy holland üzletemberét!
Most aztán mindenki arra gondol: itt purcan ki a fickó az orrom előtt, a Huwylerben. Vajon mit
adhattak neki enni?
Rögtön ott termett három orvos, levetkőztették a férfit, gyakorlatilag meztelenre. Az egyikük a
mobilján értesítette a sürgősségieket, leadta a diagnózist: miokardiális infarktus. Egy másik az
újraélesztéssel próbálkozott, a harmadik pedig elrohant, majd újra megjelent kezében a táskájával,
és egy injekciót nyomott a betegbe. És már jött is a mentő.
A mentőorvos és az ápolók színes hordágyat toltak be; három asztalt kellett az útból félretolni,
hogy be tudjanak jönni. Majd kitolták a férfit, aki igen pocsékul nézett ki. Dalmann volt az, szürke
arcán oxigénmaszkkal és a hajába ragadt hányásmaradványokkal.
Minden a feje tetejére állt. A megrendelt ételeket vissza kellett vinni a konyhába, a félig
elfogyasztott fogások a tányérokon maradtak. Egyesek fizetni akartak, volt, aki rosszul lett, más
vendégek pedig csak várták, hogy az asztaluk visszakerüljön a helyére. Egy nő, egy ismert
gazdasági jogász felesége, hisztérikusan zokogott. Mindenki undorral figyelte, amint a két tamil
kisegítő leszedte Dalmann asztalát, és felmosta a padlót.
Mindennek tetejébe megjelent a chef-de-service egy légfrissítővel – az ördög tudja, honnan
kerítette azt a légfrissítőt –, és mielőtt Huwyler közbeléphetett volna, a levegőben szimpla
hányásszag helyett, hányásszag és erdeifenyő-illat terjengett.
Amikor Huwylernek már éppen sikerült volna egy kis beszéddel megnyugtatnia azon
vendégeket, akik nem fogták menekülőre a dolgot – tájékoztatva őket, hogy a szerencsés,
mindazonáltal egyáltalán nem szokatlan körülmény, hogy három orvos is volt a vendégek között,
illetve saját közbenjárása biztosítja majd, hogy beteg vendégének a lehető legjobb prognózist
állítsák fel –, épp ekkor, amikor minden visszatérni látszott a normális kerékvágásba, megjelent
Dalmann vacsora-vendége. Frissen lezuhanyozva, a sommelier kissé szűk és rövid fekete
egyenruhájában.
Egyszerűen kért egy asztalt, és folytatni kívánta a menüt. Hangosan kijelentette, hogy meghívója
is ezt kívánná. Ami persze elég volt ahhoz, hogy néhány vendégnek végképp elmenjen az étvágya.
Másnap reggel Huwyler telefonon érdeklődött a beteg hogyléte felől Schaeffernél, Dalmann
munkatársánál, aki a foglalásokat intézte a főnökének. A válasz lakonikus volt, mintha egy orvosi
szaklapból idézett volna Schaeffer:
– A körülményeknek megfelelően. Szükség volt egy gyors beavatkozásra, azóta a beteg állapota
stabilizálódott.
Öröm a bajban: ha Dalmann meg talál halni az étteremben, az sokkal többet árt az üzletnek.
Másrészt viszont, azt a sajtó is megírta volna.
 14. fejezet

Andrea csak másnap délután jelentkezett. Maravan az esti mothagamadagot készült megcsinálni,
amikor csörgött a telefon. A lány hangja vidám volt, de nem hozta szóba, hogyan sikerült a kísérlet.
Maravan is féken tartotta a kíváncsiságát, és nem tett fel kérdéseket.
Egy óra múlva a lány konyhájában tüsténkedett, és most is átengedte neki a kezdeményezést.
Andrea a férfit nézte, jobb kezében egy pohár víz volt, és kényelmesen könyökölt az asztalon a bal
kézfején. Nem zavartatta magát, hagyta, hogy Maravan pakoljon.
– Nem is vagy kíváncsi? – kérdezte végül.
– Dehogynem – hangzott a tömör válasz.
Andrea az asztalra tette a poharat, megragadta Maravan vállát, és homlokon csókolta:
– Egy varázsló vagy! Minden klappolt!
A férfi hitetlenkedve nézhetett rá, mert a lány kicsit hangosabban megismételte: – Minden
klappolt!
És mikor Maravan még mindig nem reagált semmit, fogta magát, ugrándozni kezdett, és
megforgatta a férfit:
– Klappolt! Klappolt! Klappolt! – énekelte.
Erre már Maravan is elnevette magát, táncolt pár lépést, s ekkor a lány váratlanul mesélni kezdett
a szerelemes éjszakáról. Nem részletesen, de így is többet árult el, mint amit egy jó érzésű, erényes
hindu hívő kisebb sokk nélkül elviselt volna. Andrea rendesen túlpörgött, és ezt kérdezte: – És
tudod, mikor ment el?
Maravan a torkát köszörülte: – Gondolom későn, ha így kérdezed.
– Fél háromkor. Délután fél háromkor! – És diadalittasan nézett Maravanra.
– De miért gondolod, hogy az ételek miatt alakult így? Lehet, hogy miattad történt.
Andrea határozottan ingatta a fejét:
– Franziska sosem fekszik le nőkkel, Maravan! Érted? Soha!
Andrea segített bepakolni a holmikat a Golfjába, és hazavitte a férfit. Maravan egy röpke félórára
azt képzelhette, megvalósult az álom egy darabkája. Ott ült partnerével, Andreával a kocsiban, és a
catering szolgáltatás felszerelését szállítják vissza a cég székhelyére egy sikeres bevetés után. Örült,
hogy a lány a saját gondolataiba merülve vezetett, és nem szakította meg ezt az álmodozást.
Mikor mindent elrendeztek a lakásban, a lány csak nem akart elmenni. A konyhából nyíló kicsi
erkélyen álltak, és Andrea a korlátnak dőlve cigarettázott. Nem szívta le a füstöt: szippantott egyet,
majd gyorsan kifújta, mint aki rá sem akart gyújtani eredetileg. Kint érezhetően lehűlt a levegő, de
pár órája megint nem esett. A nyitott ablakon át beszűrődött a tamil szomszédság zaja: zene,
beszélgetés és nevetés.
Lent az udvarban egy díler kötött gyorsan, csendben üzletet, aztán ő is meg a kuncsaft is
egykettőre eltűntek.
– Mi a legnagyobb álmod? – kérdezte Andrea.
– Visszamenni és békében élni.
– Nem egy étterem?
– De, az is. Csak Colombóban.
– És addig?
Maravan kiegyenesedett, kezét a zsebébe süllyesztette: – Egy étterem itt.
– És honnan szerzel pénzt rá?
A férfi megvonta a vállát: – Cateringből?!
– Andrea felemelte a fejét, és ránézett: – Pontosan!
A férfi meglepetten nézett vissza rá: – Szerinted, van ennek bármi esélye?
– Hát, ha úgy főzöl, mint nekem…
Maravan halkan felnevetett: – Aha. És vendégeket honnan szerezzek?
– Róluk majd én gondoskodom.
– És mennyit kérsz ebből te?
– Felezzük a bevételt. Rendben?
Andreának kész üzleti terve volt, és valamennyi pénze. Egyik anyai nagynénje másfél évvel
ezelőtt halt meg. Nem voltak gyerekei, és a négy unokahúg és unokaöcs lett megjelölve örökösnek.
Az örökség némi készpénzből és egy nagy házból állt az Alpok lábánál, egy téli gyógyüdülőhelyen,
ahol a nagynéni a fél életét leélte. A házban több lakást alakítottak ki, viszont telente nem volt
mindig hó. Az örökösök egy pillanatig sem haboztak, eladták a házat, és mindennemű levonás után
fejenként pontosan nyolcvanezer frankot kaptak kézhez. Andreának a gyakori munkahelyváltások
miatt mostanra már csak mintegy a fele maradt az összegnek. Ennek egy részét szándékozta a Love
Foodba. invesztálni. Most már így nevezte a kis a vállalkozást.
Be kell szereznie minden eszközt, melyre Maravannak szüksége lehet, a legfontosabb edényeket,
egy evőeszközkészletet, és legfőképpen egy rotációs lepárlót. Aztán gondoskodnia kell a vendégek
beszervezéséről, és a Golfot is le kell cserélnie egy kombira. Az adminisztrációt és a felszolgálást
maga végzi majd. Kezdetben a forgótőkét is ő biztosítja – egyelőre.
A know-how-t pedig Maravan szállítja.
Innen nézve a fele-fele részesedés több mint fair ajánlat. Ezt Maravannak is be kell látnia.
Egy Love Dinner két személyre ezer frankba fog kerülni, ehhez még hozzájönnek az italok,
elsősorban pezsgő, ahogy a mester javasolta. Nagyker áron szerzi majd be, és éttermi áron számolja
fel.
Maravan mindenbe belement. Nem éppen az a fajta catering volt, amit elképzelt, de ételeket
felszolgálni házaspárok számára – Andrea biztosította róla, hogy a vendégeik házaspárok lesznek –,
hogy kicsit felélénkítsék a szerelmi életüket, mindez nem volt idegen a saját kultúrájától. És a
kilátás, hogy sok időt tölthet Andreával, nagyon boldoggá tette.
– És mi jó származik neked ebből? – kérdezte Andreától. – Bármikor kaphatsz másik állást.
– De ez most valami új – válaszolt a lány.
A tetők felett hirtelen egy petárda tűnt fel, egyre lassult, egy pillanatra mozdulatlanul függött az
égen, majd vörösen felizzó csóvát húzva maga után a föld felé zuhant. Augusztus 1-je volt,
ünnepnap. És a Love Food megalapításának ünnepe.
 15. fejezet

Maravan már második alkalommal főzött Andrea konyhájában, és szinte rutinszerűen ment
minden. Tudta, mit hol talál, és a lány sem kérdezősködött az asztal terítése vagy a dekorációk
elhelyezése közben. Mindenki csendben végezte a dolgát, mint egy összeszokott team.
A ma esti vendég Esther Dubois volt, egy pszichológusnő, akit Andrea nemrégiben ismert meg
egy klubban. Egy férfi kíséretében érkezett, és egész leplezetlenül igyekezett a férfit a bűvkörébe
vonni.
Esther Dubois elismert szexuálterapeuta volt, aki évekig egy hetilapban publikált népszerű
írásokat a szexről negyven felletti nőknek. Ő maga is elmúlt már negyven, és korán őszülő haját
égővörösre festette. Mint ismert személyiségről gyakran cikkeztek róla.
Andrea a magánrendelőjében kereste fel, és nem sokat teketóriázott, meghívta vacsorára. Egy
vágyébresztő kulináris és szexuálterápiás kísérlet részese lehet, ahogy a lány fogalmazott.
Esther Dubois félóra késéssel érkezett kezében egy hatalmas csokor fehér kálával, mely
véleménye szerint illett az este hangulatához. A lány a következő szavakkal mutatta be neki Mara-
vant: – Ő Sri Maravan, az erotikus konyhaművészet nagy guruja.
Sem a Sri, sem a guru nem stimmelt, és Maravan arckifejezéséből arra lehetett következtetni,
hogy ezt jobb lett volna előre megbeszélni. A férfi zavart mosoly kíséretében nyújtott kezet, és azon
nyomban visszatért a munkájához.
– Rettentő kíváncsi vagyok – jegyezte meg Esther Dubois, amikor Andrea bevezette a
vendégeket az elsötétített, gyertyaárban úszó helyiségbe. A nő rögtön kényelembe helyezte magát a
párnákon, és érdeklődve körülnézett: – Se füstölő, se zene?
– Sri Maravan úgy véli, mindkettő csak elterelné a figyelmet: a füstölő az ételek illatáról, a zene
a szív muzsikájáról.
– Persze ez sem volt előre megbeszélve. Andrea fogta a templomi csengettyűt és megrázta: –
Csak ezt szabad használni.
– Az ajtó nyomban kinyílt, és Maravan jelent meg egy tálcával, a tálcán két pohár pezsgővolt
meg két tányérkán a minichapatik. Miközben a két nőkoccintott, ő a currylevélből, a fahéjból és a
kókuszolajból kinyert eszenciából csepegtetett egy keveset a kis lepényekre.
– Remélem, ez nem valami szintetikus anyag – jegyezte meg Esther Dubois.
– A főzés maga fizika és kémia – válaszolta udvariasan Maravan.
A nő elvett egy chapatit, megszagolta, becsukta a szemét, és leharapott belőle egy kis darabot.
Szinte áhítattal rágott, majd hirtelen kinyitotta a szemét: – Ez a kémia és a fizika csodája, semmihez
sem hasonlítható.
Esther Dubois egyébként meglehetősen közlékeny asszony volt, most azonban alig szólalt meg
az egész vacsora alatt. Az összes hozzáfűznivalója arra korlátozódott, hogy különböző
hangmagasságon sóhajtozott, nyögött, és a szemét gúvasztva színpadiasan levegőért kapkodott.
Egyszer szólalt csak meg:
– És tudjátok, mi a legőrületesebb? Kézzel enni.
Amikor egy gyönyörittas sóhaj kíséretében az utolsó glazírozott szívecskét is a szájába tömte,
megkérdezte: – És most? Hol az a csinos guru?
De a csinos guru ekkorra már rég hazament.
A vacsora most harmadik alkalommal is ugyanazt a hatást váltott ki Andreából. A csodálatos
estét egy csodálatos éjszaka követte, jóllehet Esther Dubois-val személy szerint nem tudott mit
kezdeni: túl intellektuális, túl szabad szellemű volt számára. Andrea nem igazán kedvelte az ilyen
biszexuális nőket, akik nyílt házasságban éltek a férjeikkel, éjfélkor hazatelefonáltak, és csak annyit
mondtak: – Ma már nem megyek haza, szívem. Holnap mindent elmesélek.
Mindenesetre másnap reggel örömmel konstatálta, hogy Esther már korábban felkelt, és még
reggeli előtt elhúzta a csíkot, mint valami hűtlen férj.
– Még beszélünk – mondta a nő, amikor hajnalban búcsúzóul bejött a hálószobába, és homlokon
csókolta. Egy rövid, üzleti jellegű beszélgetésre ugyanis már az éjszaka folyamán sor került.
– Minden esetben működik? – kérdezte Esther álmos hangon.
– Nálam biztosan. Egyszer még egy férfival is ment.
– Nem is tudtam, hogy a férfiak is érdekelnek?
 – Én sem.
– Ez elképesztő. Mit tesz ez a szakács a kajába?
– Ősrégi ájurvédikus és afrodiziákus recepteket használ. De a saját, egészen különleges
módszereivel készíti az ételeket.
– Tudod te, drágám, hogy a pácienseim a fél karjukat odaadnák egy ilyen vacsoráért?
– Küldd őket hozzánk – válaszolt Andrea röviden, majd visszabújt a takaró alá, és végre elaludt.
Egész biztosra vette, hogy a nő hamarosan hívni fogja.
 16. fejezet

Dalmann meg volt róla győződve, hogy Schaeffer hülyét akar csinálni belőle. A
joggingfelszerelés, amit beszerzett neki, piros volt, neonsárga betétekkel díszítve. – Nem sikerült
valami feltűnőbb színt találnod? – kérdezte férfitól.
– Az év ezen időszakában mindenki az erőteljes színeket részesíti előnyben. Nem utolsósorban
biztonsági okokból.
– Ezt ki mondta?
– Megkérdeztem néhány szakembert – válaszolta Schaeffer némi pikírtséggel a hangjában.
Így aztán Dalmann most ebben az outfitben virított, de az igazat megvallva, voltaképpen neki
teljesen mindegy volt. A többiek sem néztek ki jobban a túl nagy vagy éppenséggel túl szűk
edzőruhákban. Alig kaptak levegőt, kipirulva, és a gépeknek kiszolgáltatva küzdött mindenki
egymagában. Az elmúlt évtizedek bűneit igyekeztek meg nem történtté tenni.
Dalmann egy szobakerékpáron ült, és óvatosan taposta a pedált. A kormányra szerelt tartón egy
papírlap hevert, rajta a személyre szabott fitneszprogram. A többi gyakorlatot egyelőre kihagyta, és
most csak az ergométerre koncentrált. Így megfelelően tudta adagolni az erőkifejtést, és még
ücsöröghetett is közben. Az orvosa előírta, hogy naponta végezze el a gyakorlatokat, és sose hajtsa
túl magát. Ez utóbbi előírást Dalmann szigorúan betartotta.
Beültettek neki egy stentet, egy rövid csövecskét, hogy kitágítsa a beszűkült szívkoszorúeret, ami
az infarktust is okozta. A beavatkozás maga nem volt nagy, jól viselte, és már csak ezt a fárasztó
kúrát kellett végigcsinálnia, meg gyógyszert szednie a vérkeringés szabályozására. Nehogy a
csövecske összezáródjon. Plusz egészségesebben kell élnie, figyelni, mit eszik és iszik, és – ez esett
igazán nehezére – leszoknia a dohányzásról.
Régebben mindig úgy tartotta: előbb dobja fel ő a talpát, semhogy gyógyüdülőbe kelljen mennie.
De most mégsem tűnt olyan rémesnek az egész. Szép luxushotel volt elsőrangú gyógyvízzel.
Mondjuk a vendégek idősek és kissé nyamvadtak voltak, ráadásul az egyetlen beszédtémájuk az
egészségi állapotuk volt. De voltaképpen nem kellett velük társalognia. Schaeffer minden másnap
megjelent az aktatáskájával, és eldolgozgattak néhány órát Dalmann lakosztályában.
A pulzusa kilencven fölé ment. Dalmann csökkentette az amúgy is ráérős tempót még egy kicsit,
aztán még egy kicsit. Végül teljesen abbahagyta a taposást, és lepattant a bicikliről.
Az öltözőben belebújt a hotel nagy hímzett emblémájával díszített fehér frottír fürdőköpenybe, a
trafikban megvette a legfontosabb napilapokat, a lifthez slattyogott, és felvitette magát az emeletre.
Az újságban az állt, hogy Pervez Musharaff elnök bejelentette lemondását. Dalmann azon
töprengett, vajon milyen hatása lesz ennek a pakisztáni kapcsolataira.
Miután lezuhanyozott, azon töprengett, hogyha a saját ruháiban lenne, most kiülne a teraszra és
elszívna egy cigarettát. De Dalmann egy nemdohányzó lakosztályt kapott, és minden zugban
füstjelző volt felszerelve.
Mikor elkészült, és visszament a szalonba, már annyira besötétedett, hogy villanyt kellett
gyújtania. Nehéz viharfelhők vonultak az égen, az idő borús volt, és nappali fények helyett szinte
esti sötétség töltötte be a szobát. Dalmann kitárta a balkon ajtaját, mire a világossárga futószőnyeget
sötétre festette a kintről becsapódó esővíz.
 2008. SZEPTEMBER

17. fejezet

A nemzeti bankok a világ minden táján milliárdokat utaltak a pénzpiac szereplőinek, hogy
biztosítsák a likviditást. Tíz óriásbank közös alapot hozott létre hetvenmilliárd dollár értékben, hogy
megelőzzenek egy esetleges nemzetközi tőzsdepánikot. És a Lehmann Brothers, Amerika negyedik
legnagyobb befektetési bankja, fizetésképtelenséget jelentett.
Lehet, hogy nem ez a legjobb időpont a cégalapításra, gondolta magában Andrea, miután
befejezték a megbeszélést Esther Dubois-val.
A nőállta a szavát, és két nappal a vacsora után jelentkezett, hogy időpontot kérjen egy házaspár
számára, akiket a praxisában kezelt. Andrea rögtön igent mondott, de felmerültek benne bizonyos
kétségek. Kiült a télikertbe egy nyikorgó rattanfotelbe, amit még együtt fedeztek fel Dagmarral egy
bolhapiacon; megvették és befestették sötétzöldre. Andrea rágyújtott egy cigarettára.
Ha visszagondolt eddigi életére, úgy tűnt, nem állt másból, mint meggondolatlan döntések
hosszú sorozatából. Gyorsan lelkesedett, és ugyanolyan gyorsan unt rá a dolgokra. A bulik, a
pályaválasztás, a kapcsolatai, a munkahelyei – mind spontán módon, véletlenszerűen alakultak.
Mindig minden változóban volt körülötte. Ez most tényleg az lenne, amit igazán akar? Hogy
megmaradt pénzének nagy részét egy olyan catering-szolgáltatásba fektesse, amely erotikus
menüket kínál, ráadásul illegálisan…???
Mindennek utána érdeklődött: a hatósági engedélyt egy catering-szolgáltatás üzemeltetéséhez
simán megkapná, megfelelt minden követelménynek. Egy hónap alatt meglennének a papírok. De a
higiénés előírások leküzdhetetlennek tűnő akadályt képeztek. A konyhára és a felszerelésekre
vonatkozó megszámlálhatatlan előírást sem a saját konyhája, sem Maravané nem teljesítette.
Akármilyen patyolat tiszta volt is az utóbbi. Ám ha ez mégis sikerülne is valahogy, időpontot
kellene egyeztetniük a gazdasági rendőrséggel, az élelmiszerellenőrző hatósággal, az építési
felügyelettel és a tűzoltósággal is, akik minden helyiséget átvizsgálnának, és csak ezután adnák ki
az engedélyt. Ehhez jött még, hogy mivel Maravan menekült státusért folyamodott, nem végezhetett
semmiféle önálló tevékenységet. Még szakácsként sem tudná alkalmazni, legfeljebb konyhai
kisegítőnek – feltételezve a gazdasági minisztérium hozzájárulását, és akkor ő maga állna be
szakácsnak. Az egész terv túl bonyolultnak tűnt innen nézve, és még az sem volt biztos, hogy
működik-e egyáltalán. Ha mégsem kapják meg az engedélyeket ki fizeti vissza neki a befektetett
pénzt? Ha tényleg ki akarja próbálni, hogy működik-e a dolog a gyakorlatban, csak egy választása
marad: feketén csinálni az egészet. Legalábbis kezdetben.
Minderre nem is volt tulajdonképpen szüksége. Egy héttel azután, hogy a Huwylerben azonnali
hatállyal felmondtak neki, már talált is másik munkát. Nem olyan elegáns és extra helyen, de ez
sem fizetett rosszabbul, és az odajáró közönség fiatalabb és kellemesebb volt. Mastroianninak
hívták az olasz éttermet, és a város egyik felkapott negyedében volt. Ha itt felmond – ezt egyébként
tervezte, mert a munkaidő túlságosan belenyúlt az éjszakába –, akkor is kap rögtön másik munkát.
Elnyomta a félig elszívott cigarettát, és leengedte a napellenzőt a nyugatra nézőablakon. Meleg
nyári nap volt, és a délutáni sugaraktól hamarosan túl meleg lenne a télikertben. A barna anyag sűrű
szövete megszűrte a beeső fényt, és a helyiségben az egymás hegyén-hátán álló bútorok meg a két
poros szobapálma régimódi hangulatot árasztottak. Andrea visszaült a fotelbe, és átadta magát az
érzésnek: mintha egy megsárgult fénykép része lett volna most.
Talán jobb lett volna távol tartania magát Maravantól, miután rájött a titkára. Az este, amit nála
töltött, azonban nem hagyta nyugodni. Biztos akart lenni benne, hogy minden csak az ételeken
múlott.
Mintha nem lett volna meggyőző bizonyíték a Franziskával tett kísérlet, amit egyébként azóta is
tagadni próbált. Mindenesetre ez még nem elegendő ok arra, hogy az egész életvitelét és a
beállítottságát kérdőre vonja. Főleg nem a miatt a férfi miatt, aki csapdát állította neki. Erre most
belemegy ebbe a dologba, sorsközösséget vállal vele, és még munkatársak is lesznek. Ha nem is
neheztelt nagyon, ez olyasmi volt, ami mindig kettejük közt fog állni.
Kihalászott egy szál cigit egy dobozból, ami nagy betűkkel figyelmeztette az idő előtti
elhalálozás veszélyére. Míg Dagmar itt lakott, az egész lakásban tilos volt a dohányzás. Együtt
szoktak le, de miután különmentek, Andrea megint visszaszokott, és a télikertet nevezte ki
dohányzóhelyiségnek. Nyári kertje ugyanis nem volt.
A Maravan és közte fennálló kulturális különbségek is biztos problémákhoz vezetnek majd. Még
amiatt az apró részletkérdés miatt is, hogy gurunak meg Srínek nevezte, megneheztelt rá: – Légy
szíves, ne hívj így – kérte udvariasan, de nyomatékkal a férfi. – Ha az ismerőseim megtudnák, hogy
hagyom magam így nevezni, el lennék intézve egy életre.
Nem és nem. Rossz az egész ötlet, bárhonnan nézi is.
A cigit elnyomta a hamutartóban, figyelte, ahogy a vékony, egyenes füstcsík fölfelé száll, és a
pálmaleveleken megtörve szerteszét folyik.
Talán pont ez a kép volt az, ami végül mégis arra ösztönözte, hogy mindenek ellenére belevágjon
a tervbe.
Hmmm! Most az egyszer, gondolta, igazán tehet még egy próbát.
 18. fejezet

A konyhából belátta az ember a várost, a tavat és a szemközti dombvonulatokat. Maravan a

hófehér konyhasziget mellett állt, és a munkapult feletti hatalmas nemesacél páraelszívó alig
hallható zümmögése egy luxushotel klímaberendezésére emlékeztette. A nagy étkezőasztalt nem
terítették meg, fehér volt ez is, akárcsak a tizenkét szék, ami körülvette. A vacsorát egy innen nyíló,
másik hatalmas helyiségben szolgálják majd fel. A bútorzat ott is műanyag, az erkély felé csupa
üveg minden, a tetőteraszról körpanorámás kilátással a városra. Andrea Love Menünek nevezte el a
vacsorát, és mint ilyen étkezésekkor általában, a szakács jelenléte egyáltalán nem volt kívánatos.
Maravan kínosan érezte magát a helyzetben, és szemmel láthatólag Mellingerné, a háziasszony
sem kevésbé. Inkább a hatvanhoz volt közel, mint az ötvenhez. A külseje igen ápolt volt, de
esetlennek tűnt mégis; az is lehet, hogy ez a mostani helyzet tette azzá. Valamilyen kifogással újra
meg újra felbukkant a konyhában, és affektálva a szeme elé kapta a kezét, és azt mondogatta: –
Nem lesek! Nem lesek!
Mellinger úr a dolgozószobájába vonult vissza. Úgy tűnt, a dolog neki is kellemetlen némiképp.
A hatvanas éveiben járt, magas, szikár férfi volt. Őszes haját rövidre vágatta. Feketébe öltözött, és a
szemüvegének kerete is fekete volt. Felbukkant egy pillanatra, és a torkát köszörülve röviden
üdvözölte Maravant. Mikor Andrea is bejött a konyhába, bizalmatlan arckifejezése enyhült
valamelyest. Elnézést kért, és csak annyit mormogott: – Hagyom kibontakozni a bűvészeket!
Egyedül Andrea nem érezte magát kényelmetlenül. Minden elfogódottság nélkül mozgott a
hatalmas, túldimenzionált penthouse lakásban, mintha csak otthon lenne. Aranysárga száriját is
könnyedén, lazán viselte. Maravan mindig is úgy vélte, hogy a szári nem illik egy európai nőre, de
Andreán hosszú fekete haja miatt mégis valamennyire autentikusnak tűnt hófehér bőre ellenére.
A menü ma este is a szokásos Love Menü volt:
Mini chapatik currylevélből, fahéjból és kókuszolajból kinyert eszenciával Kétféle állagú fekete
úrid lencse szalagok Hölgyek ujja curry sali rizs ágyon fokhagymahabbal Csirke curry sastika rizs
ágyon korianderhabbal Churaa varai nirvana rizs ágyon mentahabbal Fagyasztott sáfrányos-
mandulás hab sáfrányszálakkal Édes-pikáns kardamomos-fahéjas ghí henger Glazírozott
kagylócskák csicseriborsóból gyömbérrel és borssal ízesítve Spárgás ghíből formált falloszzselé
Medvecukros-mézes ghíből készült jégkrém nyalóka
A formai újításokra Andrea beszélte rá. Azt javasolta, hogy spárgás ghí zselét ne spárga alakúra
készítse el, hanem legyen fallosz formája, és így szolgálják fel. A glazírozott szívecskéknek pedig
legyen puni alakja – ahogy ő nevezte. Maravan mindezt túl direktnek találta, és tiltakozott. Erre
Andrea a következőkkel állt elő: – Láttam fotókat erotikus jelenteket ábrázoló freskókról, melyeket
a te elődeid festettek a sziklafalakra Sigiriyában. Szóval csak ne játszd itt a prűdöt nekem! Maravan
engedett, de az édességeket szemérmesen lefedte sütőpapírral, hátha Mellingerné egyszer csak
bejön a konyhába.
Ha a Love Food egyszer emblémát választ magának, Andrea biztos a kis templomi csengőre
szavazott volna. Ott ült a konyhában Maravannál, és várta, mikor hangzik fel a csilingelés a
szobában, ahol Mellingerék éppen új színt vittek a házaséletükbe. Folyton azt hitte, hall valamit,
kisietett a konyhából, és az ajtónál hallgatózott, aztán üres kézzel tért vissza.
– És mit csinálunk, ha nem működik a dolog? – kérdezte Maravan.
– Működni fog – válaszolt Andrea határozottan. – Ha meg nem, azt úgysem tudjuk meg. Senki
sem fogja hangoztatni, hogy kiadott ezer frankot egy vágyébresztő vacsorára, és mégsem jött össze
neki.
Kuncogva tért vissza, miután felszolgálta a pezsgőt és az előételt, és azt mesélte, hogy az
asszony lenge, áttetsző lepelben hever odabent.
A lencse szalagok felszolgálása után jelentett Maravannak:
– Az előételt úgy mondtam be, ahogy szoktam: A férfi és a nő. Erre Mellinger azt kérdezte, hogy
melyik a férfi, és melyik a nő.
Maravan zavartan hallgatott.
– Természetesen azt mondtam, hogy mindkettő nő, és mindkettő férfi. – Andrea kis hatásszünetet
tartott: – Erre Mellingerné: „reméljük.”
 A fogások közötti szünetek egyre hosszabbak lettek. Andrea ilyenkor kiment a tetőteraszra, és
elszívott egy cigit. Időközben besötétedett, a város fényei visszatükröződtek a tóban, a külvárosi
részeken sorra gyulladtak ki a lámpák.
A főfogás után nem szólalt meg a templomi harang, Maravan pedig idegeskedni kezdett. A
következő fogásnál nagyon számított a jó időzítés. A gömböket öt percig kell az alginos vízbe
meríteni, utána lemosni őket hideg vízzel, beléjük fecskendezni a ghít és húsz percre meleg helyre
tenni. Nem mindig volt ideje fél órát foglalatoskodni a desszerttel, így már előzőleg, amikor Andrea
a curryket szolgálta fel, nekiállt előkészíteni a gömböket. Attól tartott, összeesnek, ha nem teszi be
őket rögtön a sütőbe.
– Menj, nézd már meg, mi van velük – szólt már másodszor oda Andreának.
A lány odalopakodott az ajtóhoz, és azon töprengett, bekopogjon vagy csak a körmével jelezzen.
De már félúton olyan zörejek szűrődtek ki a szobából, amik megkönnyítették neki a döntést.
Visszatért a konyhába, és jelentette: – Megbízatás teljesítve. A desszertre már nincs szükség.
Az első bevetés után Andrea minden kétsége elpárolgott. Mellingerék nem győzték dicsérni őket
a terapeutájuknál, és Esther Dubois már másnap újabb előjegyzéseket helyezett kilátásba. A nettó
bevétel, a nyersanyagokra, a pezsgőre és a borra előzetesen elköltött összeg levonása után is
majdnem ezernégyszáz frankot tett ki. A munka könnyű volt, nem kellett elviseljen egy főnököt
sem, és Maravan nyugodt, udvarias és tartózkodó munkatársnak bizonyult. A döntő momentum
mégis az volt, hogy a Love FoodoX. ő találta ki. Az volt a nagy ötlet, hogy egy tamil bevándorló
különös főzőművészetét összekösse a szexuálterápiában rejlő lehetőségekkel. Persze megfelelő
kapcsolatok révén. Hogy piacra lehessen dobni egy ilyen ötletet, előbb meg is kell szülni ugyebár.
Andrea mindig is unta a munkáját, mert nem kellett hozzá semmi kreativitás; mindig tele volt
ötletekkel, de sosem volt lehetősége, kipróbálni őket. Ez most a Love Foodáa hirtelenjében
megváltozott. Az ötlet az ő gyermeke volt, és most büszkeséggel töltötte el. És ha még pénzt is hoz
a konyhára, nem látta okát, hogy ne folytassa.
Amikor nemsokára Esther Dubois felhívta, hogy egy másik terápiás pár számára
vacsorarendelést adjon le, nem habozott egy pillanatig sem. És Maravan sem emelt kifogást, csak
annyit kérdezett: – Házasok ők is?
A legtöbb házaspár olyan jövedelmű rétegből került ki, ahol egyáltalán megfogalmazódhatott
maga a probléma, és akik egy terápiát is megengedhettek maguknak. Maravan egyszeriben egy
olyan társadalmi réteg ügyeibe nyert bepillantást, amellyel eddig sosem volt dolga. Egy Sri Lanka-i
vagy dél-indiai luxushotelekben dolgozó szakácsnak, hogyan is lett volna? Olyan otthonokban,
lakásokban fordult meg, ahol egyetlen szék vagy csaptelep hónapokig biztosította volna az otthon
maradt rokonok ellátását.
A beavatottak áhítatával mozgott ezekben a konyhákban, és mégis úgy érezte magát, mint egy
vak utazó, akit a földönkívüliek magukkal vittek az űrhajójukon.
Maravan azt hitte, hogy az itt töltött évek alatt megismerte már a helyiek kultúráját és
mentalitását, de most, amikor bepillanthatott a kulisszák mögé, döbbent rá, milyen idegenek
számára ezek az emberek, és a problémáik is. Ahogy beszéltek, ahogy éltek, ahogy öltözködtek, ami
fontos volt nekik, az számára még mindig érthetetlen volt.
Jobban szerette tartani a távolságot. Rettegett tőle, hogy arra kényszerül, hogy belépjen ezeknek
az embereknek az intim szférájába. Már régebben is zavarta, hogy az itteniek mintha nem
törődnének azzal, hogy védjék a saját intim közegüket. Az utcán csókolóztak, a villamoson
kitárgyalták a privát dolgaikat, az iskolás lányok úgy öltözködtek, mintha kurvák lettek volna. Az
újságokban, a tévében, a mozikban, a zenében mindig minden a szexről szólt.
ő nem akarta látni, sem hallani, sem tudomásul venni mindezt. Nem mintha prűd lett volna.
Ahonnan ö származott, ott a női princípiumot istenítette mindenki, mint a világ őserejét. Az
isteneknek volt peniszük, az istennőknek mellük és vaginájuk. Az istenek szülőanyjai sem voltak
szűzleányok. A dolog nem amiatt zavarta, mert furcsa viszonyban volt a szexualitással. Ennek
igenis fontos szerepe volt a kultúrában, a vallásban vagy a gyógyításban, de itt kényelmetlenül érte
az egész. És azt is sejtette, miért: mert az itteni embereknek, annak ellenére, hogy mindenütt jelen
volt az életükben, nekik maguknak volt kínos a saját szexualitásuk.
De az üzlet jól ment. A Mellingeréknek felszolgált vacsorát követő negyedik héten öt este is
dolgoztak, és a hatodik héten már szinte minden estéjük foglalt volt.
Szeptember végére a tiszta bevételük tizenhétezer frank volt. Adómentesen.
 2008. OKTÓBER

19. fejezet

Az egész heti előjegyzés Maravan számára azt jelentette, hogy egész nap és még éjszaka is
egyfolytában a konyhában állt. Reggel hatkor állt neki az előkészületeknek, Andrea délben érte jött
a kombijával, és pakolni kezdte a thermodobozokat meg a többi konyhai felszerelést.
A munka nehéz volt és egyhangú is, mert minden alkalommal pontosan ugyanazt a menüt kellett
elkészítenie, de Maravan élvezte a függetlenséget, az elismerést és persze Andrea társaságát.
Minden nappal egyre közelebb kerültek egymáshoz, csak sajnos nem úgy, ahogy a férfi remélte.
Kollégák lettek, akik szívesen dolgoztak együtt, és talán jó úton voltak afelé, hogy barátokká
váljanak.
Az egyik ilyen napon, amikor Andrea megérkezett, felhozta Maravan levelesládájából a postát,
ami már szinte kifolyt a túltömött fiókból. A rengeteg egyforma röplap és prospektus között, melyet
a kézbesítők több példányban is bedobtak, csak hogy megszabaduljanak a rengeteg papírtól, egy
légipostai küldemény is volt, melyet Maravannak címzett meg gyerekes írással valaki. A levél
Ulagutól jött:

„Drága Nagybátyám!
Remélem, jól van. Mi sajnos nem vagyunk jól. Sokan menekültek Jaffnába a háború elől, és nem
mindig jut étel mindenkinek. Az emberek azt mondják, el fogjuk veszíteni a háborút, és félnek tőle,
hogy mi jön majd azután. Nangay azonban mindig azt mondja, rosszabb már úgysem lehet.
Nangay miatt írok most Önnek. Nagyon beteg, de nem akarja, hogy maga ezt megtudja. Nagyon
lefogyott, és egész nap csak vizet iszik, éjszaka pedig az ágyba csinál. Az orvos azt mondta, ha nem
jut gyógyszerhez, hamarosan kifog száradni. Felírta nekem, hogy mi a betegség neve, meg a
gyógyszer nevét is. Talán maga ott meg tudja venni és elküldi nekünk. Nem akarom, hogy Nangay
kiszáradjon.
Üdvözletemet küldöm Magának, és köszönöm a segítségét. Remélem, hamarosan vége lesz a
háborúnak, és Maga is hazatérhet. Vagy én megyek Magához, és majd szakácsként dolgozom. Már
egészen jól főzök.
Unokaöccse, Ulagu”

Ulagu volt legidősebb nővérének, Raganinak a legidősebb fia. Tizenegy éves volt, amikor
Maravan elhagyta az országot. Ulagu miatt esett igazán nehezére a búcsú. A fiú pont olyan volt,
mint ő fiatalkorában. Csendes, álmodozó és egy kicsit zárkózott. És ahogy Maravan, Ulagu is
szakács akart lenni, és minden idejét Nangay mellett töltötte a konyhában.
Ulagu miatt volt néha olyan érzése, mintha saját magát hagyta volna hátra Sri Lankán. Ahogy azt
is neki köszönhette, hogy egy kicsit még most is ott volt.
– Valami rossz hír? – kérdezte Andrea. Figyelte, ahogy a férfi a levelet olvassa, miközben
kihordta a berendezéseket a konyhából a lépcsőfordulóra.
Maravan bólintott: – Az unokaöcsém írt. A nagynéném igen rosszul van.
– A szakácsnő?
– Igen.
– Mi baja?
Maravan elővette a papírt, ami a levél mellett volt, és felolvasta: – Diabetes insipidus.
– Az én nagymamám már évek óta cukorbeteg – vigasztalta Andrea. – Azzal száz évig is elél
bárki.
– Ez nem diabétesz, csak úgy hívják. Egyfolytában szomjas az ember, de a szervezete nem tudja
megtartani a vizet, és fokozatosan kiszárad.
– Van rá gyógyszer?
– Igen, de otthon nem lehet hozzájutni.
– Akkor próbáld meg itt.
– Az lesz.
 A kicsi váróteremben sokan zsúfolódtak össze. Szinte minden beteg menekült volt, a legtöbben
tamilok, de néhány eritreai és iraki is volt közöttük. Az utóbbi évek során dr. Kerner inkább
véletlenségből, semmint saját elhatározásából lett a menekültek orvosa. Minden akkor kezdődött,
amikor egy tamil származású nőt vett maga mellé asszisztensnek. Hamarosan híre ment a tamil
közösségben, hogy dr. Kerner rendelőjében tamilul is értenek. Később megjelentek az első
afrikaiak, és most pedig az irakiak.
Maravan már majd' egy órája ácsorgott a teremben, mire megörökölt egy széket. Most még
négyen voltak előtte.
Abban a reményben érkezett, hogy itt majd írnak fel neki receptet, és talán el tudja küldeni
Nangaynak a kért gyógyszert. Ez egyre nehezebbnek tűnt, de mindig volt valami megoldás. Persze
igénybe kell majd vennie a LTTE szolgáltatásait, de ebbe már beletörődött, végtére is Nangay
életéről volt szó.
Szólították az utolsó beteget, aki még előtte volt, egy idősebb tamil nőt, aki most felállt,
összeérintette a tenyerét, meghajolt a falon függő Siva-kép előtt, és követte az asszisztensnőt.
Dr. Kerner várószobájában a falon egy-egy Sivát és Buddhát ábrázoló kép mellett ott lógott a
feszület, illetve egy Korán-idézet kalligrafikus képe is, a legnagyobb egyetértésben. Az összes
páciens igényét így sem sikerült kielégíteni, de az orvos úgy gondolta, akit ez zavar, nem kell, hogy
pont hozzá jöjjön vizsgálatra.
Lassan telt az idő, aztán Maravan végre meghallotta, amint az asszisztensnő biztató szavakkal
búcsúzik az előtte soron lévő betegtől, és röviddel hat előtt behívták a rendelőbe.
Dr. Kerner ötven körül járhatott. Kócos barna haja volt, fiatalos arca, a szemei pedig fáradtak.
Orvosi köpenyét nem gombolta be, nyakában sztetoszkóp lógott, hogy megnyugtatóbb legyen a
külseje, nem pedig azért, mert szüksége volt rá. Mikor Maravan belépett, az orvos felnézett a
beteglapból, egy székre mutatott az íróasztal túlsó oldalán, és tovább olvasta Maravan kartonját.
Maravan már járt nála egyszer régen egy égési seb miatt. Egy bukóserpenyővel bűvészkedett
valamelyik nagy étterem konyháján, akkor szerezte a sérülést.
– Nem rólam van szó – magyarázta Maravan, amikor az asszisztensnő kiment a szobából. – A
nagynénémnek van szüksége gyógyszerre Jaffnában.
Elmesélte, milyen betegségben szenved Nangay, és hogy mennyire nehéz a gyógyszereket
beszerezni.
Dr. Kerner figyelmesen hallgatta, bólogatott, mintha már régóta ismerné a történetet: – És most
csak egy receptért jött – szólalt meg, mielőtt még Maravan befejezhette volna a mondanivalóját.
Maravan bólintott.
– A vérkeringés, a vérnyomás, a szívkoszorúerek mind rendben vannak a nagynéninél?
– A szíve erős – válaszolt Maravan. – Mindig azt mondogatja, hogy bárcsak ne lenne ilyen erős a
szíve, mert akkor már rég nem lenne a terhünkre.
Dr. Kerner elővett egy receptet, felírta a gyógyszert, és közben azt mondta: – Ez egy igen drága
gyógyszer. – Odatolta a receptet Maravannak: – Egy egész éves adagot írtam fel. Hogyan juttatja el
a nagynénjének?
– Egy futár elviszi Colombóba, onnan pedig – vonta meg vállát Maravan – valahogy csak eljut.
Dr. Kerner az állát a kezébe támasztotta, és elgondolkodott. – Egy ismerősöm a Médicins sans
Frontieres-nél dolgozik. Biztos hallotta, hogy a Sri Lanka-i kormány az összes segélyszervezetet
kiutasította az északi régióból. A hónap végéig távozniuk kell. Ez az ismerősöm holnap Colombóba
repül, őt bízták meg, hogy segítsen átköltöztetni a szervezetet. Tőle megkérdezhetem, magával
tudja-e vinni a gyógyszert. Mit gondol erről?
 20. fejezet

Ezekben a napokban tartották a hinduk Navaratri ünnepét; a jó harcát a rossz erőkkel szemben.
Mikor egyszer az istenek tehetetlennek érezték magukat a rossz hatalmakkal szemben, minden isten
feláldozta istenségének bizonyos részét, és a részekből új istent formáltak, így született meg Káli
istennő. Szörnyű harcban, amely kilenc nap és kilenc éjszaka tartott, az istennő legyőzte a gonosz
démont, Mahishasurát.
Minden évben eljön a harc ideje, s ilyenkor a hinduk kilenc napon át imádkoznak
Szaraszvatihoz, aki a tudomány istenasszonya, Laksmíhoz, a szerencse és a gazdagság istennőjéhez,
és Kálihoz, az őserő megtestesítőjéhez.
Maravannak a Navaratri ünnep minden egyes napjára volt előjegyzése. Mikor este fáradtan
hazaért, annyi ereje maradt még, hogy a házioltár előtt kicsit hosszabban és ünnepélyesebben
elvégezze a púdzsát, a napi imát. Félretett valamennyit abból, amit napközben főzött és
ételáldozatot mutatott be az istennőknek. Hisz' mégiscsak Laksmínak köszönhette, hogy alig volt
már tartozása, és elegendő pénze lett, hogy rendszeresen küldhessen belőle haza is.
A tizedik napon mégis összetűzésbe került Andreával. Vijaya dashami napja volt, a győzelem
éjszakája, s ilyenkor, amióta csak az eszét tudta, mindig elment a templomba.
Már hetekkel az esemény előtt felhívta erre a lány figyelmét, aki a naptárjában vastagon ki is
húzta filccel a dátumot. Pár
nappal később, amikor egyszer átjött, mellékesen megjegyezte: – Muszáj volt betennem az egyik
megrendelést arra a kimondhatatlan nevű ünnepnapra. Nagy baj?
– A Vijaya dashamira? – kérdezte a férfi hitetlenkedve.
– Legközelebb csak három hét múlva értek volna rá.
– Akkor mondd le.
– Azt már nem tudom megtenni.
– Akkor neked kell főznöd.
Andrea erre lemondta a megrendelést. Ezzel el is könyvelhették az első összezördülést a cég
életében.
Éjszaka egyhuzamban esett az eső. Egész nap hamuszürke köd borult az alacsonyabban fekvő
területek fölé. De így is majdnem húsz fok volt, a levegő száraz és meleg. A menet énekelve,
tapsolva, dobszó mellett vonult egy autó mögött, mely Káli istennő nagy képét szállította, a
gyártelep melletti parkolón át – melyet az alkalomra kiürítettek – a közeli templomig.
Maravan is csatlakozott a felvonulókhoz. Sok más férfival ellentétben, akik hagyományos
öltözéket viseltek, ő öltönyt vett fel, hozzá fehér inget és nyakkendőt. Csak a pap által áldozáskor a
homlokára festett jel mutatta, hogy nem bámészkodó járókelő.
– Hol van a felesége? – kérdezte valaki a tömegből. A fiatal tamil lány volt az a villamosról, akit
annak idején véletlenül fellökött. A lány most felé fordította az arcát, és a férfit vizsgálta a
tekintetével. Hogy is hívják? Sandana?
– Jó napot, Sandana! Vanakkam! Üdvözlöm! Nincs feleségem.
– Az anyám látta őt. A maga lakásán.
– Mikor volt nálam az édesanyja?
– Egyszer ő ment a templomi mothagamért.
Most már ő is emlékezett. Ezért volt olyan ismerős akkor az az asszony.
– Ja. Vagy úgy?! Az Andrea volt. Ő nem a feleségem. Együtt dolgozunk. Én főzök, ő felszolgál,
és szervezi a dolgokat.
– O nem tamil, ugye?
– Nem, itt született.
– Én is, de ettől még tamil vagyok.
– Szerintem, svájci. De miért érdekli magát ennyire?
A lány sötét bőre egy árnyalattal még sötétebb lett, de a tekintetét nem fordította el: – Mert
megint látom magát.
A menet megint a templom bejáratához ért. A tömeg félkörívben körbeállta Káli istennőképét. A
lökdösődésben Maravan szorosan Sandanához nyomódott. A lány egy pillanatra elvesztette az
egyensúlyát, és megkapaszkodott a férfiban. Maravan érezte, amint egy puha és meleg kéz
megkapaszkodik a csuklójában, és a lány egy kicsit hosszabban, mint szükséges, ott tartotta a kezét.
– Káli! Káli! Miért nem segítesz rajtunk? – zokogott fel mellettük egy asszony. Könyörögve az
istennő felé nyújtotta a karját, majd hirtelen két kezébe temette az arcát. Két nő oldalról támogatta,
és kivezette az asszonyt a tömegből.
Mikor Maravan megint a lány felé fordult, még látta, ahogy az anyja magával vonszolja, és
erőteljesen gesztikulálva magyaráz neki valamit.
 21. fejezet

A pénzügyi válság elérte Európát. Angliában államosították a Bradford & Bingley Bankot, a
Benelux Államokban a Fortis gazdasági konszern negyvenkilenc százalékát. A dán Roskilde Bank
csak a konkurens cégeknek köszönhette a fennmaradását. Az izlandi kormány átvette a harmadik
legnagyobb bank, a Glitnir irányítását, majd röviddel ezután minden bankot állami irányítás alá
vont, és nyomatékosan az államcsőd veszélyére figyelmeztetett.
Az európai kormányok egybillió eurót bocsátottak a pénzügyi szektor rendelkezésére.
A svájci kormány is közölte, hogy szükség esetén kész további intézkedéseket foganatosítani a
pénzügyi rendszer stabilitásának megőrzésére, és a banki ügyfelek betétjeinek biztosítására.
A Huwylerbe még nem ért el a válság. Kivéve, ami Eric Dalmannt illette.
Mint mindig, most is az egyes asztalnál ült, de ma este nem a saját kontójára fogyasztott.
Befektetési tanácsadója, Fred Keller fizetett. Nem mintha, ennyire rosszul álltak volna a dolgai, de
hadd érezze csak Keller a saját pénztárcáján, hogy mit követett el ellene.
A tanácsadó ugyanis Dalmann venture capital-jének jelentős részét az amerikai subprime piacon
fektette be. Így nevezte ő Dalmann tőkéjének azon részét, amelyet némileg kockázatosabb
üzletekbe fektettek be. Keller kedvelte a kockázatot: venture capital! Amikor csak szóba került,
látványosan kacsintott egyet. Ezt Dalmann még nem rótta fel neki, hisz' jómaga is szívesen vállalt
kockázatot. Azért viszont már megorrolt, hogy Keller azt tanácsolta, amikor még minden épp csak
elkezdődött, hogy várja ki a válság végét. A második nagy csapás amiatt érte, hogy ezeket az
ügyleteket a Lehman Brothersön keresztül intézték. A harmadik csapás meg amiatt, hogy a tőke
azon részét, ami Európában maradt, főleg kölcsönkötvények formájában izlandi koronába fektette.
A negyedik csapás pedig az volt, hogy fennmaradó, nem spekulatív tőkéjének jelentős részét
értékpapírokba fektette, nevezetesen a legnagyobb svájci bank részvényeibe.
Így aztán a vacsora meglehetősen szótlanul telt eddig. A Surprise Menüben az előételnél
tartottak, ami szarvasgombás fürjpástétom volt, fürjpecsenye-szafttal és almakristályokkal.
Dalmann mohón, oda sem figyelve habzsolt, Keller körültekintőbben. Érződött rajta a gyerekszoba.
– Senki sem láthatta előre – hangsúlyozta. Egyszer már elmondta ugyanezt a mondatot, mielőtt a
pincér kihozta a fogást, de akkor Dalmann nem reagált semmit.
Most annál inkább:
– És akkor mégis hogyan van tele itt ez a hely? – csapott le. – Milyen nyugodtan fogyaszt
mindenki. Vajon őket ki látja el tanácsokkal?
– Nekik minden bizonnyal kisebb a rizikótőke részük. A rizikótőke mértéke határozza meg az
ügyfelet. Mindig is ezt tartottam. Az ügyfél dönt, tőkéjének mekkora hányadát kívánja konzervatív
módon befektetni, és hány százalékot dinamikusan?
– Szóval dinamikusan! – fortyant föl Dalmann, miközben egy adag fürjpástétom-szaft
tanácsadója tányérján landolt.
Keller faarccal pillantott fel, majd a kést meg a villát párhuzamosan a tányérjára helyezte. Az
előételnek még a felénél sem tartott.
Dalmann ekkorra már kipucolta a tányérját, és ő is letette az evőeszközöket: – Beszéljünk akkor
a konzervatív befektetési módokról. Itt van például a UBS.
– Stabil üzlet. Blue chips. Senki sem…
Dalmann félbeszakította: – Felfelé megy? Vagy lefelé?
– Hosszú távon felfelé.
– Hosszú távon halott vagyok.
Ebben a pillanatban lépett az asztalhoz Huwyler. Mielőtt kinyithatta volna a száját, Dalmann
megszólalt: – Nem úgy néz ki, mintha kint tombolna a válság.
– Enni mindig kell – felelte Huwyler, nem első alkalommal az este folyamán.
– És a jó minőség, válság idején is jó minőség marad – tette még hozzá Dalmann.
– Magam is mindig ezt mondom – így Huwyler, szinte már vicsorogva.
– Persze, tudom. Na de mi lesz a következő fogás?
– Az meglepetés. Ezért hívjuk Surprise Menünek.
– Ugyan, menjen! Árulja már el! Volt már elég meglepetés a mai napra.
Huwyler habozott: – Homár bretagne-i módon elkészítve – mondta végül.
 – Azt hogyan csinálják?
– Ez maga a meglepetés.
– Nem tudja, hogyan készül! Ugye, igazam van?
– Természetesen tudom.
– Ezért nincs már ételfedő harang! Hogy mindig tudja, mit szolgálnak fel a vendégnek.
– Huwyler kapott az alkalmon, hogy témát válthat: – Hiányolja az ételharangot?
– Úgy vélem, növelte az ételek értékét.
– Én viszont, nem hiszem, hogy egyáltalán szükség lenne rá.
Huwyler ezzel átadta a helyet a pincérnek, aki leszedte a tányérokat.
Még ha Dalmann számára nem is volt életbevágó a helyzet, azért komoly problémákkal nézett
szembe.
Sok orosz barátja, akiknek segített kapcsolatokat és kellemes üzleti légkört kialakítani az
országban, már érezték a válságot, és lassan elmaradtak mellőle.
Aztán itt volt a Liechtensteinische-ügy. A német adónyomozó hatóságtól valaki kiadta egy
újságírónak száz német állampolgár banki adatát, akik a svájci Liechtensteinische Landesbanknál
vezettek számlát. Ennek egyértelműen negatív hatása volt Dalmann kapcsolatépítési manővereire,
és a bankok titoktartási kötelezettsége is újra központi téma lett, ami tovább nehezítette a közvetítői
és tanácsadói tevékenységet.
Az atomcsempészési üggyel kapcsolatba hozott aktamegsemmisítési botrány is újra meg újra
előjött. És minden egyes alkalommal az a veszély fenyegetett, hogy felmerül a Palucron és
Dalmann – mint egykori igazgatósági tag – neve a hírekben.
Ez mind elviselhetőbb lett volna, ha nem jöttek volna elő az egészségügyi problémái. A
szívinfarktusból sikeresen felépült, de már nem volt a régi. Ez a kis közjáték eszébe juttatta, hogy ő
sem halhatatlan. Persze így is megtett mindent, amit háziorvosa és jó barátja, Anton Hottinger újra
meg újra megtiltott neki, de most már rossz lelkiismerettel. A lelkiismerete miatt azelőtt sosem
szenvedett, az életvitelével kapcsolatban meg főleg nem. Valahol azt hallotta, hogy azok a vétkek,
amelyeknek rossz lelkiismerettel hódol valaki, sokkal jobban károsítják az egészséget, mintha
egyébként tennék.
Ezért kezdett el nemrégiben vétkeinek vizsgálgatása helyett szisztematikusan a lelkiismeretén
dolgozni. Mostanáig azonban semmi érezhető változást nem tapasztalt.
 22. fejezet

Andrea csak nemrég foglalta el újra Dagmar hálószobáját. Nyitva akarata hagyni a lehetőséget,
hogy valaki beköltözik idővel, de a Love Foodnak olyan gyöngyözően ment az üzlet, hogy
megengedhette magának, hogy egyedül lakjon a lakásban. Ezért lett a helyiségből iroda.
Nem volt könnyű Dagmar utolsó nyomait is eltüntetni. Kukába került a rengeteg ragasztóstubus,
amelyek ahhoz kellettek, hogy kitapétázza velük a falat kedvence filmjeiből kivett állóképekkel.
Dagmar igazi moziőrült volt. Imádta a nehéz művészfilmeket, lehetőleg valamilyen érthetetlen
nyelven, komoly gyűjteménye volt svéd némafilmekből, és szakértőnek számított a forradalom
utáni orosz filmművészetben. Ez a mánia volt az oka a kapcsolati válságnak. Nemcsak azért, mert
Andreának egészen más volt az ízlése, ami a filmeket illette, hanem azért is, mert a munkájuk miatt
kevés időt tölthettek együtt. Dagmar foghigiénikusként dolgozott, és Andreának többnyire semmi
kedve sem volt valami súlyos problémákat boncolgató filmnek szentelni a szabadidejét.
De Dagmar szenvedélyének volt egy másik oldala, és ez nagyon izgatta Andreát. A lány úgy
öltözködött, sminkelte magát, készítette el a haját, mint ahogy a filmsztárok szokták. Cigarettázott,
hosszú szipkákat használt – mielőtt együtt felhagytak volna a dohányzással –, és úgy rendezte be a
hálószobájukat, mintha valamelyik filmsztár lakása lett volna a húszas évekből. A csillogás iránti
vágy rá is átragadt, és Andrea még mindig szívesen mutatta meg énjének ezt a részét.
A szoba most frissen festve, bebútorozva várt: volt benne egy irodai tárolószekrény, egy íróasztal
telefonnal meg számítógéppel, és egy állítható forgószék. A számítógép és a telefon kivételével
minden egy használtcikk-üzletből származott, melyre Maravan lakásának közelében talált. Az
egyetlen dolog, ami most Dagmarra emlékeztette, egy hegyikristályból készült prizma volt. Az
valahogy ott maradt; egy hosszú madzagon lógott az egyik ablak előtt, és néha reggelente a
napsugarak a szivárvány színeire törtek meg rajta, és a színes fény szétömlött a szobában.
Az irodára igazából nem is volt szüksége. Elég lett volna néhány telefonszám, két irattartó és egy
előjegyzési naptár az egész vállalkozás adminisztrációjához. De a Love Food így
professzionálisabbnak tűnt. Ha van iroda, a Love Food már igazi cég, ő pedig komoly munkát
végez.
Azért sem tartotta fenn a szobát másnak, mert a lányok, akik néha ott maradtak éjszakára, az ő
ágyában aludtak. Szingli-ként élt, és nem tervezte, hogy egyhamar megint belevág egy tartós
kapcsolatba. A Love Food pedig gondoskodott róla, hogy ne érezze magát egyedül.
Ott ült az irodában, és a színes fényfoltokat figyelte elsuhanni a falon, amikor legeslegelső
ügyfele, Mellinger úr felhívta. Ugyan gyakran előfordult, hogy a párok egy újabb alkalmat
jegyeztek elő a Love Foodnál, de eddig minden megrendelés Esther Dubois, a terapeuta, praxisán
keresztül érkezett. Hogy valaki közvetlenül őt hívja, még új volt számára.
Nem tartott sokáig kiderítenie az okot.
Mellinger úr kicsit zavartan köszörülte a torkát, de aztán a tárgyra tért: – Önök szerveznek,
ühüm, diszkrét vacsorákat is?
– Ha nem intéznénk mindent diszkréten, becsukhatnánk a boltot.
– Ühüm, úgy értem, a diszkréció Dubois asszonnyal szemben is fennáll?
– Nem egészen értem, mire gondol.
– Nos, szerveznek olyan vacsorát, amelyről ő nem szerez tudomást?
Andrea elgondolkodott egy pillanatra. Aztán úgy döntött, hogy ezt az üzleti kapcsolatot mégsem
veheti félvállról. Esther Dubois tíz százalékot kapott minden pár után: – Úgy vélem, nem lenne fair,
és a terápia kimenetelét is ronthatná.
– Nem terápiás céllal – mondta Mellinger most már türelmetlenül.
És amikor Andrea még mindig nem akarta megérteni, pontosított: – Nem a feleségemmel. Érti
már?
Andrea értette. Azonban, ha Esther ezt megtudja…
– A dupláját fizetem.
De kitől is tudná meg Esther…? Mellingertől biztos nem. Ezzel bele is egyezett, és előjegyeztek
egy időpontot.
 A kis háromszobás lakás nappalija az emeleten volt, ahová egy csigalépcső vezetett. Mindenütt
párnák, babák, plüssállatok, porcelánnippek, kis képek, takarócskák, faliszőnyegek, toll-boák, tütük,
flitterek, csillám és divatékszerek hevertek, és minden giccsesen rózsaszín volt.
– A rózsaszín a kedvencem – magyarázta Alina, amikor bevezette Andreát a helyiségbe.
Alacsony volt, és szőke. Nagyon cuki, ha valaki erre a típusra bukik. És Mellinger szemmel
láthatóan bukott rá. A lakás biztos nem volt olcsó, nagyon jó környéken helyezkedett el, új volt és a
belső kialakítás is egy vagyonba kerülhetett.
– Ne tegeződjünk inkább? Biztos nem vagy sokkal idősebb, mint én – javasolta Alina.
Andrea beleegyezett. Saját megítélése szerint ő volt fiatalabb a lánynál.
– Hagylak titeket tenni-venni – mondta a lány, és ezzel el is búcsúzott – Úgyis csak útban lennék.
Andrea és Maravan felcipelték a kerek asztallapot, a párnákat és a térítőket a csigalépcsőn. A
felszerelés már nem Maravan lakásából származott; a Love Foodnak volt sajátja.
– Attól tartok, nem igazán passzolnak ide – szólalt meg Andrea, és a rózsaszín háttérre mutatott
– Ellenkezőleg. Nálunk hinduknál a rózsaszín a szívcsakra színe. A rózsaszín és a zöld. Ez a
szeretet központja, az Anatha.
Andrea nekilátott előkészíteni a helyiségeket, Maravan pedig elvonult a konyhába.
Később, amikor Andrea bement hozzá, és azt figyelte, hogyan csavarja fel Maravan a kétféle úrid
lencse szalagot – ez is olyasmi volt, amit minden alkalommal egyre művészibben csinált –, a férfi a
fejét ingatva megjegyezte, inkább csak magának semmint neki: – Milyen fiatal, és már ilyen
problémái vannak.
Andrea nem avatta be a megrendelés különös körülményeibe, és a kivételes díjazásba sem. Most
sem válaszolt semmit, és ha csak nem hozza úgy a szükség, később sem tervezte.
Ha nincs az a csigalépcső, Maravan nem is tudott volna meg semmit. Andrea felfelé vitte az
emeletre a tálcát a ghí hengerekkel, félúton azonban rálépett a szárija szélére, és ahelyett hogy
hagyta volna leesni a tálcát, és megkapaszkodott volna a korlátban, megpróbálta fogódzkodás
nélkül visszanyerni az egyensúlyát, de közben kificamította a bokáját.
A fogást még felszolgálta valahogy, és sikerült visszaszökdécselnie a konyhába, de amikor leült
egy székre a konyhában, és megvizsgálta a bokáját, ami addigra már be is dagadt egy kicsit,
kiderült, hogy Maravannak kell beugrania a helyére.
Maravan felvitte a lépcsőn a tálcát a teával és az édességgel, majd kopogott az ajtón.
– Szabad – szólt ki egy férfihang.
Maravan belépett a helyiségbe; a gyertyák lángja arany fénybe vonta a csupa rózsaszín
berendezést. A párnák között Alina heverészett. Amikor észrevette, hogy nem Andrea jött be,
alkarjával eltakarta a mellét, nem ijedt meg, inkább szórakoztatta a helyzet, és csak egy „oh” hagyta
el a száját.
A férfi háttal az ajtónak ült, de ekkor megfordult, és annyit mondott: – Hi, hi. – Ő is félig
meztelen volt már.
Maravan felismerte, Mellinger úr volt az, a Love Food első ügyfele. Egy pillanatig habozott,
hogy kimenjen-e rögtön, vagy adjon egy kis időt nekik, hogy felöltözhessenek.
– Ne zavartasd magad! Mi már tisztára ellazultunk – mondta Alina.
Maravan az asztalra tette a tálcát, majd leszedte az előzőfogás tányérjait. Nagyon azon volt, hogy
ne nézzen rá egyikükre sem, de így is észrevett egy férfinadrágot és egy rózsaszín fehérneműt; a
padlón hevertek az asztal mellett.
– Miért nem szóltál egy szót sem? – kérdezte Andreától, amikor visszament a konyhába.
– Mert most kivételesen nem kérdezted meg, hogy házasok- e.
– Mert azt feltételeztem, hogy ez egyértelmű.
– De miért olyan fontos ez neked?
– Mert ha házasok, akkor minden rendjén van. Így viszont más. Így már olyan illetlen.
Andreán látszott, hogy viaskodik magában, aztán megszólalt: – Ezért fizetnek érte annyival
többet. Mint általában minden illetlen dologért.
 2008. NOVEMBER

23. fejezet

Barack Obama fölényesen megnyerte a választásokat. A következő évtől, az Egyesült Államok

történetében először, színes bőrű elnök fogja kormányozni az országot. A világ csak ámult, Európa
pedig lelkesebben tapsikolt, mint maguk az amerikaiak, akik megválasztották.
Csak Dalmann ügyfélköre, mind nemzeti, mind nemzetközi szinten, figyelte meglehetős
szkeptikusan. Az utolsó két elnökválasztás alatt a republikánusokért izgultak, és ez most sem volt
másképp. Az ő gazdasági és külpolitikai elképzeléseik, és persze mindenekelőtt pénzpolitikájuk
kalkulálhatóbb, na meg kompatibilisebb volt.
– Bad news – konstatálta Dalmann, amikor másnap reggel Schaeffer ezzel a hírrel ébresztette.
Beigazolódott, ami már előző este látszott.
Az igazán rossz hírek néhány nappal ezután érkeztek: magasabb körökben először jelentették ki,
hogy az európai gazdaság recesszióba került. Az eurózóna bruttó hazai terméke másodjára esett.
Dalmann fogta a jelet, és kénytelen volt megint belemerülni az üzleti ügyekbe, pedig az elmúlt
években sikerült egyre jobban távol tartania magát tőlük.
Az Imperial Hotel bárjában négy férfi ült az itala mellett, a zongorista örökzöldeket játszott.
Decensen, de azért elég hangosan, hogy az asztaloknál folyó bizalmas beszélgetésekből ne
szűrődjön ki semmi.
Az urak a Huwylerben jót ettek és ittak, és engedélyeztek maguknak még egy utolsó italt, mielőtt
a hölgyek csatlakoztak volna hozzájuk.
A négy sötét öltönyös férfi nem keltett feltűnést. Egyikük amerikai volt, egy másik ázsiai, ketten
pedig európaiak. Az ázsiai fickó ötven körül járt, és nagy kerek keretű szemüveget viselt. A többiek,
ahogy Thaiföldön szokás, a becenevén szólították: Waen, azaz szemüveg.
Angolul beszélgettek, mindenki a maga sajátos akcentusával.
Az amerikait Steven X. Carlisle-nak hívták, és egy kis memphisi import-export cég tulajdonosa
volt. Tevékenységei közé tartozott, többek között, hogy az amerikai fegyvergyártók különféle
használt és új termékeinek adásvételénél, mint közvetítő lépjen fel. Waen bangkoki cége is hasonló
profillal rendelkezett.
A másik két férfi, Dalmann és munkatársa, Schaeffer voltak.
Steven és Waen most találkoztak először. Dalmann hozta őket össze, és a két fickó az első
pillanattól fogva megértette egymást. A vacsorára Dalmann irodájából érkeztek, ahol keményen
dolgoztak, és az eredménnyel mindenki elégedett volt.
Az üzletbe annak idején maga Dalmann kezdett bele, azonban félbehagyta, még amikor jobb
idők jártak. De a pénzügyi krízis – Dalmann saját problémáiról nem is beszélve – és a tény, hogy az
üzlet gyakorlatilag legálisnak volt mondható, arra ösztönözte, hogy újra vállalja a közvetítő
szerepét.
A szóban forgó áru, a páncélos tarackok még az ötvenes évekből maradtak az államra, és azóta
nem történt rajtuk semminemű fejlesztés. A svájci hadsereg kimustrálta ezeket a régi harckocsikat,
és most a selejtezésre vártak. Waen tudott vevőt szerezni, a problémát a svájci törvények okozták.
Megengedte a járművek Thaiföldre szállítását, de csak annak fejében, hogy onnan nem szállítják
tovább. A gond ott kezdődött, hogy a törvény betartását bármikor ellenőrizhették.
Annak kockázata, hogy ellenőrzést kapnak, igen csekély volt, de a belpolitikai fejlemények miatt
mégis számolni kellett ezzel. Napi téma volt a konfliktus sújtotta területekre történő fegyverexport,
sőt várható volt egy népszavazás is a fegyverkivitelről.
Csakhogy pár évvel ezelőtt született egy kormányhatározat, ami áthidalta a problémát: a
használaton kívüli fegyvereket vissza lehetett szállítani a gyártó országba anélkül, hogy az állam
megtiltotta volna a továbbszállítást. Az M-109-es páncélos tarack esetében a gyártó az Egyesült
Államok volt.
Itt jött a képbe Steven: jelképes összegért visszavásárolja az árut a gyártó cég számára, majd
mint amerikai gyártmányokat adja tovább Waennek. Így elhárult minden akadály, hiszen az
Egyesült Államok volt Thaiföld legfontosabb fegyverszállítója.
 Schaeffer másnap délelőttre találkozót szervezett Carlisle, Dalmann és a páncélosokért felelős
hivatalnok részvételével, melyet közös ebéd követett. Waen akkor csapódott hozzájuk, amikor a
hivatalnok már elment.
A bárpincér két hosszú lábú, szűk koktélruhát viselő hölgyet kísért az asztalhoz. A magasabbik
színes bőrű volt, rövid haja pont úgy feketéllett, mint egy olimpiai bajnok úszónő szűk úszósapkája.
A négy férfi üdvözlés gyanánt felemelkedett a székéből, ketten közülük pedig átadták helyüket a két
hölgynek és elbúcsúztak a másnapi viszontlátásig.
 24. fejezet

Csak egy átlagos telefonhívás volt, mégis igen súlyos következményei lettek. Andrea éppen egy
nagyáruház lakberendezési osztályán nézelődött: kiválasztott néhány asztalterítőt, párnát,
gyertyatartót és még néhány dolgot dekorációnak. Nem mintha a Love Foodnak égető szüksége lett
volna ezekre a holmikra, de az áruházban Indiai napok voltak, az üzlet pedig jól ment.
Csengett a mobilja, a kijelzőn pedig megjelent Esther száma.
– Hali, Esther! – szólt bele a készülékbe Andrea; talán kicsit túlzó örömmel. – De örülök, hogy
hívsz!
Esther rögtön a tárgyra tért, szakszerűen és tömören: – Nekem az a feladatom, hogy megoldjam a
hozzám forduló párok problémáit, nem pedig az, hogy újakat gyártsak. Úgyhogy most azonnal vége
köztünk minden együttműködésnek.
– Nem értelek – szólalt meg Andrea halkan, szinte őszinte értetlenséggel.
– Mellinger felesége rájött, hogy a férjének viszonya van. Még titeket is bevont. Hogy tehetted
ezt?!
– Egyszerűen nem tágított. Sajnálom.
– Én is – ezzel Esther be is fejezte a beszélgetést, Andrea pedig visszapakolta a cuccokat a
helyükre, amiket előzőleg kiválasztott.
A következő két hétre még volt elég megrendelésük, de az-utánra egy lélek nem jelentkezett be.
Esther betartotta az ígéretét. Andrea megpróbálta kimagyarázni magát, de ez sem segített: – Tudod,
drágám – mondta Esther – én a hírnevemmel játszom. Ha a Love Food hamis lapokkal játszik, akár
küldhetném a pácienseimet egyenest egy kupiba.
Andrea azt gyanította, hogy Esthernek végre volt valami kifogása, amivel felbonthatja a
megállapodásukat. És elkövette azt a hibát, hogy ki is mondta, amit gondolt: – Világos! Neked
abban nincs semmi üzlet, ha a páciensek egyenesen hozzánk jönnek, aztán hozzád már nem mennek
többet.
Ha volt is még némi esélye annak, hogy Esther meggondolja magát, Andreának ezzel a
megjegyzésével sikerült őt megszilárdítania az elhatározásában.
Maravant nem értesítette rögtön az eseményekről. Végül a férfi kérdezett rá:
– Kevesebb a megrendelésünk, vagy te nem fogadod el mindet?
Csak ekkor vallotta be, mi is történt.
Maravan nyugodtan végighallgatta, majd annyit mondott: – Végre valahára főzhetek valami
mást.
– És hol találok vevőt normál kajákra?
– Az én ételeim sosem hétköznapiak – válaszolt Maravan.
Andreának igaza volt. A Love Food csak egy kis cateringcég volt, ha kivették belőle az erotikus
körítést. Ráadásul egy feketén működő cég, ami jelentős handikepnek bizonyult, hiszen szóbeli
ajánlással jutottak megrendelőkhöz. De ki terjesztette volna hírét, ha senki sem ismerte? Újra kellett
kezdeniük az egészet.
Andrea hiába próbálkozott. Maravannak jutott eszébe a kézenfekvő ötlet: – Miért nem küldesz ki
meghívót? Ha mindenkinek ízlik az étel, mondd azt, hogy otthon náluk is szívesen elkészítjük.
A lány összeállított egy listát, az ismeretségi köréből tizenketten jöhettek szóba, akik
társadalmilag elég aktívak voltak, anyagilag is megengedhették maguknak, elég kísérletező-kedv
volt bennük, és folyamatosan kapcsolatban voltak. Tizenkét nő, és egyetlen férfi sem.
November 15-e volt. Washingtonban a vezető ipari országok és a leggyorsabban fejlődő
országok részvételével pénzügyi csúcstalálkozót tartottak, és döntést hoztak a globális pénzügyi
piacok újrarendezéséről. A Sri Lanka-i hadsereg tovább támadta Kilinochchi várost. A svájci
védelmi minisztert pedig saját pártja fúrta ki a miniszteri székből.
Andrea az ebédlő dekorálásával és az asztal megtérítésével volt elfoglalva. Úgy döntöttek, nem a
padlón tálalnak, és a vendégek evőeszközt is kapnak. Maravan abba is beleegyezett, hogy a
háttérben halkan indiai zene szóljon. Csak a füstölőket vétózta meg.
Andrea konyhájában tevékenykedett, és végre megint átadhatta magát a főzésnek. Nem kellett az
ételek afrodiziákus hatásával foglalkoznia, a konyhai berendezések egész arzenálja állt a
rendelkezésére, és a kísérletező-kedvnek semmi akadály nem állt útjában. Már két napja az
előkészületekkel volt elfoglalva.
A menün most is hagyományos indiai ételek szerepeltek, és Maravan a kísérleti konyha adta
lehetőségek szerint variálta a recepteket:

Fahéjas curry-kaviár mini chapatin tálalva Kurkumával marinált bébi tengeri sügér
zöldségragus curry-habbal
Fagyasztott mangós-currys hab
Szopós bárány kotlett sárgabarack-eszenciával és szárított sárgabarackpürével
Tölgyfa füstjén főtt tandoori csibe paradicsomos-vajas paprika zseléágyon
Indiai kulíi-jégkrém mangóhabbal

Az ételsor rövidebb volt, mint a klasszikus afrodiziákus menü, de annyiban változatosabb, hogy
közvetlenül a tálalás előtt minden egyes fogáson még el kellett végezni az utolsó simítást. Mindezt
hatszor tizenkét főre.
Maravan olyan ideges volt, mint a futó a rajt előtt. Andrea nem kevésbé, és mivel percenként
bejött a konyhába, a helyzeten nem sokat segített.
A digitális vízfürdő a Love Food új szerzeménye volt; most pontosan 65,5 °C-on a szopós bárány
kotlett főtt benne a tandoori csibével, ami szintén egy újításnak számított. A curry volt az alapja a
zöldségraguból készített sabayonnak, és egy tawában ott pirult már a hagyma a csilivel, a
fokhagymával és a gyömbérrel együtt a kókuszolajban. Épp akkor kezdte felvenni mézsárga színét,
amikor Andrea megint bejött a konyhába.
– Nem fagysz meg nyitott ablaknál? – kérdezte. A férfi nem válaszolt. Már nemegyszer
elmagyarázta, nem tud úgy dolgozni, hogy az illatok kaotikusan kavarognak körülötte a levegőben.
Újra meg újra átszellőztette a konyhát, hogy az egyes illatokat külön tudja választani, és precízen
végezhesse a munkáját. A curryket sosem mérték szerint készítette cl, hanem mindig is a szimat
után.
A szimata most például azt súgta, hogy eljött a pillanat, amikor a paradicsomot, a szemes borsot,
a szegfűszeget, a kardamommagot és a zöld curryleveleket össze kell kevernie.
– Ha majd lesz egy perced, szeretném, ha átjönnél a szobába.
Idegesen pillanthatott fel a főzésből, mert a lány gyorsan hozzátette: – Csak egy másodpercre.
Tényleg csak egy pillanatra.
Andrea megvárta, amíg a férfi követi őt az ebédlőbe.
Az asztalt és a székeket, amelyek eddig a nappaliban lévő ebédlősarkot alkották, együtt átvitték
az irodahelyiségbe, különben nem fért volna el az asztal körül mind a tizenkét ember. Andrea ezt és
a székeket is egy korábbi munkaadójától kérte kölcsön, aki most a város szélén üzemeltetett egy
alternatív kertgazdaságot. Az asztalra különféle indiai térítőket tett, amelyet az indiai héten vett a
nagyáruházban. Középen két, hosszában összehajtott fehér terítő csíkja húzódott, rajtuk egy
orchideákból font girland, mint amit Thaiföldön vehet az ember fillérekért. A szépen elrendezett
girlandok között teamécsesek égtek. Andrea ragaszkodott a gyertyafényes megvilágításhoz.
– Na milyen? – kérdezte.
– Szép – válaszolt Maravan.
– Nem túl giccses?
– Giccses? – Maravan nem ismerte a szót. – Nagyon szép – bizonygatta a férfi, majd visszament
a konyhába.
Az amuse-bouche-nak most is mini chapatit választott. De a kókuszolajban lepárolt zöld
currylevél- és fahéjeszenciát nem pipettából csepegtette a falatkákra, hanem a kivonatról leszedte a
zsiradékot, és hagyta, hogy a jéghideg kalcium-kloridos vízben apró kaviárgyöngyökké dermedjen
meg, egy kevés kókuszzsírt morzsolt a hamis kaviárra, és ezzel díszítette a meleg mini chapatikat.
Ennek a különleges kaviárnak az előállítását az utolsó pillanatra kellett időzíteni, hogy az apró
gömbök ne kezdjenek el teljesen átzselésedni. A gyöngyöknek folyékonyak kellett maradniuk, hogy
csak akkor pattanjanak szét, amikor a nyelvével a szájpadlásnak nyomja őket az ember. Andrea
megint megjelent a konyhában, telefon volt a kezében, és az arcán hitetlenkedő vigyor: – Nem
fogod elhinni!
 Maravan fel sem nézett, csak tett-vett tovább.
– Felhívott egy fickó, és azt kérdezte, hogy csinálunk-e még szexvacsorákat.
– És mit válaszoltál?
– Hogy rossz számot tárcsázott.
– Akkor rendben.
– Erre meg azt kérdezte, hogy akkor nem a Love Fooddal beszél?
– Honnan volt meg neki a számunk?
– Egy jó ismerősének az ismerősétől kapta.
– Ez mit jelent?
– Azt mondta, hogy nincs semmi jelentősége, honnan van meg a számunk. „Most akkor
csinálnak szexvacsorát vagy sem?” – Andrea elmélyítette a hangját, ahogy a férfi erőteljes és
ordenáré hanghordozását utánozta.
– Aztán mi történt?
– Azt válaszoltam, hogy nem.
– A kijelzőn megvan a száma?
– Igen.
– Akkor nézd meg a neten, hogy ki volt az.
– Nem megy, mobilról hívott.
Fél óráig is eltartott, mire minden vendég megérkezett. Maravan hallotta a csukott konyhaajtón
át is beszűrődő zajos köszönéseket és a vendégek túlságosan is harsány nevetését. Andrea néha-
néha megjelent a konyhában egy üres pezsgősüveggel, hogy vigyen egy másik teli üveget az
érkezőknek.
Végül megint felbukkant: – Jöhet a kaja!
Ez volt a jelszó, Maravan már startra készen várt.
Majd' három órával később lerogyott az egyik székre: elégedett volt a saját teljesítményével,
sikerült zökkenőmentesen felszolgálni minden ételt. Aztán Andrea is megjelent, az arca ragyogott,
és egy kicsit spicces volt. Kézen fogta Maravant, és bevezette az ebédlőbe.
Ott ült mind a tizenkét nő csendben a mécsesek halvány fényénél, és mindannyian az ajtó felé
fordultak.
– Hölgyeim! Szeretném bemutatni önöknek Maravant, a mesterszakácsot – kiáltotta Andrea.
A bemutatást kitörő ujjongás és taps követte, ami Maravant meglehetősen zavarba hozta, és amit
komolyan, merev főhajtással fogadott.
A következő napokban Andrea sorban kapta a hívásokat a lelkes vendégektől, a rá következő
héten levelek is érkeztek. A többségük azt írta, hogy hamarosan, kettő pedig, hogy minél előbb
szeretnék igénybe venni a Love Food nyújtotta szolgáltatásokat. Egy esetben konkrét megrendelésre
is sor került: tíz nap múlva, november 27-én 19.30-kor négy főrészére.
Mindenképp bíztak a vacsora sikerében, hiszen a Love Food, a pezsgőt és a bort is beleszámítva,
több mint kétezer frankot költött az ételekre. És sem Andreának, sem Maravannak nem volt elég
félretett pénze. Amíg jól ment az üzlet, egyszerűen túl sokat költöttek. A Love Food pedig high-tech
konyhai eszközökbe fektette a pénzét, amit a cég a mostani helyzetében már nem tudott volna
megtenni.
Rákényszerültek, hogy változtassanak a pénz beosztásán is. A nem terápiás célokat szolgáló
vacsorákra természetesen kevesebbet tudtak költeni. Andrea úgy számolt, hogy a veszteséget a
vendégek nagyobb számával lehet majd ellensúlyozni. Hat fővel kalkulálva rendben is volt minden.
Az első négyfős megrendelés ilyen szempontból azonban nem tűnt túl jó kezdésnek.
Amikor egy héttel a promóciós vacsora után még mindig nem jött újabb megrendelés, Andrea
idegeskedni kezdett. Felhívta azt az ismerősét, aki „minél előbb” szerette volna leadni a foglalását,
és a következőkkel állt elő: – A következő tíz napban szabadon hagytam neked néhány időpontot;
biztos akartam lenni benne, hogy ne más kapja az estét, amikor ti jönnétek.
– Jaj, de édes vagy, hogy felhívtál! – szólalt meg a hang a vonal másik végén. – Ez az állandó
időzavar. Tényleg nem akarom, hogy miattam lemondj másokat. Tudod mit? Nyugodtan szólj
másoknak, én pedig rögtön jelentkezem, mihelyt kialakultak a dolgok nálam. Ha aztán majd nem
kapok akkorra időpontot, egy szavam se lehet, csak én tehetek róla.
 A többi vendég, akik nem „minél előbb”, csak „hamarosan” szerettek volna előjegyzésbe kerülni,
hasonló kifogásokkal viszonozták Andrea hívásait.
 25. fejezet

Maravan a házioltár előtt térdelt, homloka a padlót érintette. Lakshmíhoz imádkozott Ulaguért.
Ma ért el hozzá a hírt, hogy Ulagu egy napja eltűnt. Reggel még ott volt a testvérei házában, estére
nyomát sem lelték.
Ha Sri Lanka északi részén egy tizennégy éves fiú eltűnt, először mindenki arra gondolt, hogy
megölték. A másik lehetőség az volt, hogy katonának állt: önként vagy kényszerből, a Tamil
Tigrisekhez vagy a másik oldalon, a karunai lázadókhoz, akik a Sri Lanka-i hadsereggel karöltve a
tigrisek ellen harcoltak.
Maravan azért imádkozott, hogy ebben a pillanatban, amikor érte imádkozik, már újra épségben
a családja körében legyen.
A konyhában megszólalt a mobilja. Hagyta, hadd csörögjön, befejezte az imáját, és visszafojtott
hangon énekelni kezdte a mantrát.
Amikor ezt is befejezte, felegyenesedett, mellkasa előtt összekulcsolta a kezét, meghajolt és
megérintette a homlokát. Felállt, hogy kimenjen a konyhába, vissza a másnapi vacsora
előkészületeihez, amit az imádság miatt szakított félbe.
A hideg tűzhelyen négy lábosban négy különböző színű curry várakozott: A világosbarna egy
joghurtos báránycurry volt, a sárga egy kókusztejjel dúsított halcurry, a zöld egy zöldségcurry, a
narancsszínű pedig egy goai recept alapján elkészített homárcurry.
Négy zselésített ételt akart készíteni belőlük, a négy fő összetevővel találva. Egy rózsaszínűre
párolt bárányfilét a világosbarnára, egy gőzölt lepényhal-szeletet a sárgára, egy lencsével töltött
okratermést a zöldre, egy homárgyűrűt a narancsszínűre.
Bekapcsolta a tűzhelyt a négy lábos alatt, és elmerengve várta, hogy az első buborékok
megjelenjenek.
A telefonja ott hevert a munkalapon, és eszébe jutott, hogy volt egy nem fogadott hívása meg jött
egy sms is: STOP. VACSI LEMONDVA. A.
Maravan a tűzhelyhez ment, elzárta a gázt; minden mindegy volt neki.
Az Ulagu eltűnését követő harmadik napon sem kaptak hírt a fiúról.
A negyedik napon pedig megérkeztek a tigrisek.
Maravan épp a konyhában kísérletezett a zselésítéshez szükséges hozzávalók megfelelő
adagolásával, amikor csengettek. Az ajtóban két tamil honfitársa állt. Az egyiküket fel is ismert:
Thevaramnak hívták, és az LTTE embere volt. 0 intézte el neki a templomi mothagam-szállítást, és
az ezerfrankos adományt is ő hajtotta be.
A másik férfinál egy aktatáska volt, és Thevaram Rathinam néven mutatta be: – Be szabad
jönnünk? – kérdezte.
Maravan kicsit vonakodva, de beengedte őket.
Thevaram a konyha felé pislantott: – Milyen remekül felszerelt konyhája van. Jól mehet az üzlet.
– Mit tehetek önökért? – kérdezte Maravan.
– Azt mesélik, egy catering-szolgáltatást is üzemeltet.
A Rathinam néven bemutatott férfi nem szólt egy szót sem, csak meredten bámulta Maravant.
– Szoktam főzni különféle embereknek. Ez a szakmám – válaszolt Maravan.
– Hallom, micsoda sikerrel. Hatezer frankot utalt haza a múlt heten. Gratulálok!
Egyáltalán nem lepte meg Maravant, hogy a Batticaloa bazár ilyen részletesen tájékoztatta ezeket
az embereket. – A nagymamám nagyon beteg – válaszolt röviden.
– És Orinak is visszafizette a teljes kölcsönt. Még egyszer fogadja gratulációmat!
Szóval Ori is mesélt ezeknek, gondolta magában Maravan, aztán csak várt.
– Tegnap volt Mavirar ünnepe – folytatta Thevaram – a hősök napja.
Maravan bólintott válaszképpen.
– Elhoztuk önnek Velupillai Pirapaharan beszédét – Rathinam odabólintott a másik férfinak, aki
erre kinyitotta az aktatáskáját, és elővett egy nyomtatott papirost. A lap tetején a köpcös LTTE-
vezér volt látható terepszínű ruhában, alatta sok- sok szöveg.
Maravan elvette a papírt, a két férfi pedig kezet nyújtott.
 – Még egyszer gratulálunk a sikereihez, és nagyon bízunk benne, hogy a hatóságok nem tudnak
meg semmit a jól menő üzletről. Maga is tudja, milyen fafejűek ezek itt. Főleg, ha valaki emellett
még be is van jelentve:
Rathinam az ajtóban állt már, amikor először megszólalt: – Olvassa el a beszédet! Főleg a végét!
Maravan hallotta a lépéseiket, ahogy lefelé mentek e lépcsőn, aztán a csengő hangját egy
emelettel lejjebb.
A beszéd vége a következőképpen hangzott: „Történelmi fordulóponthoz érkeztünk, ezért szólok
most minden tamilhoz, bármely pontján is éljen a világnak. Emeljétek fel a hangotok, legyetek
erősek és határozottak, és támogassátok testvéreiteket, a Tamil Eelam harcosait a szabadságért
vívott küzdelemben. Szívem legmélyéről kérlek titeket, segítsétek és támogassátok a
szabadságharcot az adományaitokkal. Megragadom az alkalmat, hogy a távolban élő fiatal tamil
testvéreinkhez is szóljak. Szeretetet és dicséretet érdemeltek fontos és elszánt kiállásotokért,
amellyel aktívan segítitek népünket a szabadság útján.
Tegyünk hitet, erős és megingathatatlan hitet, amellett, hogy követjük hőseinket a megkezdett
ösvényen. Ok életüket áldozták a szabadságért és az igazságért. Részei lettek történelmünknek és
népünknek.”
Maravan visszament a konyhába, a papírt a szemétkosárba dobta, aztán jó alaposan megmosta az
arcát és a kezét. Mielőtt belépett a nappaliba, levetette a papucsát, letérdelt megint a házioltár elé,
meggyújtotta a mécses kanócát, és már csak azért imádkozott, hogy Ulagu ne a hősök megkezdett
ösvényét járja.
 26. fejezet

Andrea épp a télikertben fagyoskodott az egyik rattanfotel mélyén. Vastag gyapjúzokni

melegítette a lábát, és jól bekucorodott, így a kasmírsál a lábujjait is takarta. A sálat még Lilianétól
kapta, aki Dagmar előtt volt. A Sulawesiben ismerte meg, amikor még menő étteremnek számított.
Nemzetközi fúziós konyhájával rövid időre az egyik legfelkapottabb, aztán lassan lecsengett az
érdeklődés ez iránt is. Liliane elemző volt egy nagy banknál, és törzsvendég a Sulawesiben. Amikor
Andrea munkába állt az étteremben, elsőként az ő asztalukat szolgálta ki, és egy kicsit flörtölt a
lánnyal. Valamivel éjfél után járt le a műszak, és Liliane kint várta egy piros Porsche Boxsterben,
megkérdezte, hazaviheti-e
– Haza? Melyikünkhöz? – kérdezte válaszképpen Andrea. Mindez már régen történt, és a
kasmírsálon azóta rágtak néhány lyukat a molyok. Bosszantotta is Andreát, amikor néha elővette a
szekrényből.
A novemberi szél zörgette az ablaktáblákat, és a szobapálmák levelei összevissza lengedeztek a
huzatban. Beállított egy olajradiátort a helyiség közepére, mert a fűtőtest túl langyos volt.
Légteleníteni kellett volna, de Andreának fogalma sem volt, hogyan fogjon neki. Az ilyen dolgokat
mindig Dagmar intézte.
Az olajradiátor miatt majd biztos horribilis lesz a villanyszámlája, de most ez sem érdekelte.
Nem nagyon akaródzott elfogadnia, hogy a télikertet pont télen ne használhassa.
Kiolvasta az újságot, félretette, aztán olyat tett, amit már hetek óta nem: fogta a hirdetési
mellékletet, és kinyitotta az állásajánlatoknál. Ezek az oldalak az utóbbi időben mindig a kukában
landoltak olvasatlanul.
Az év végig a Love Foodnak három, azaz három előjegyzése volt. Kettő a promóciós vacsora
eredményképpen, egy pár pedig Esther ügyfélköréből, akik közvetlenül nála jelentkeztek be.
Mindez decemberben, amikor elméletileg mindenki étterembe jár.
Még ha befut egy-két előjegyzés, az sem elég, hogy a Love Food átvészelje a hónapot. Két
lehetősége maradt: vagy bejelentkezik a munkaügyi hivatalban, mint Maravan, vagy átolvassa az
álláshirdetéseket. Csak talál olyan munkát, ahol szabadok maradnak az estéi, akkor bármikor
beugorhat, ha jelentkezik új megrendelő a Love Foodnál. Nem adta fel a reményt, hogy Esther vagy
valaki a terapeutabrancsból megint jelentkezik nála. Továbbra is bízott abban, hogy jó ötlet volt – az
ő ötlete – az afrodiziákus cateringszolgáltatás. És ha Maravan tartózkodási engedélye is rendben
lesz, végre hivatalosan működhetnek majd.
Azt sem tartotta fairnek Maravannal szemben, hogy ilyen könnyen feladja. Valahogy felelősnek
érezte magát a helyzetért, amibe a férfi került. Ha ő nincs, valószínűleg még mindig a Huwylerben
dolgozik. És hát az is az ő hibája, hogy elvesztették Esther Dubois pácienseit.
A melléklet az álláshirdetésekkel a földön landolt, Andrea az orra hegyéig bebugyolálta magát a
sálba, és már azon kezdett töprengeni, hogyan fogják felszámolni a Love Foodot.
A megoldás váratlanul pottyant az ölébe, amikor Maravan felhívta.
Előzőnap Maravan a főpályaudvar egyik büféjében támasztotta a pultot. A gyapjúsapkát a
szemébe húzta, a sálat pedig többször a nyaka köré tekerte, így kortyolgatta a teáját. Egy vasárnapi
újság hevert előtte, bele sem olvasott, viszont összehajtotta, és a lapok között egy boríték lapult
3000 frankkal nagy címletekben. Majdnem a teljes összeg, ami a Love Foodból megmaradt neki.
Előző nap értesült róla, hogy a testvére levelet kapott Ulagutól, amelyben az állt, hogy a fiú
csatlakozott az LTTE katonáihoz, hogy a szabadságért és az igazságért harcoljon. A testvére szerint,
a fiú írása volt, de biztos, hogy nem az ő szavai.
Látta Thevaramot közeledni. Utat tört magának a vasárnapi tömegben: az utasok, a várakozók és
a naplopók között. Mellette ott jött a hallgatag Rathinam.
Köszöntek és odaálltak Maravan mellé a pulthoz. Arra sem vették a fáradságot, hogy rendeljenek
maguknak egy italt a büfében. Maravan az újságra mutatott. Thevaram odahúzta magához, kicsit
megemelte a felső lapokat, egyik kézzel kitapogatta a borítékot, és oda sem nézve számolni kezdte a
pénzt. Elismerően megvonta a szemöldökét, és annyit mondott: – A testvérei odahaza hálásak
lesznek önnek.
Maravan belekortyolt a teába: – Esetleg ők is tudnának tenni valamit értem.
– Önért is harcolnak – válaszolta Thevaram.
 – Van egy unokaöcsém. Csatlakozott a harcosokhoz. Még nincs tizenöt éves.
– Sok bátor fiatal férfi van a testvéreink között.
– Ő nem egy fiatal férfi, még csak gyerek. Thevaram a társára pillantott.
– A jövőben is szeretném támogatni a harcot – szólalt meg Maravan.
A két férfi megint összenézett. – Hogy hívják? – kérdezte hirtelen Rathinam.
Maravan lediktálta a nevet, Rathinam pedig feljegyezte a noteszébe.
– Köszönöm – mondta végezetül Maravan.
– Egyelőre csak annyit tettem, hogy lejegyeztem a nevét – hangzott Rathinam válasza.
A találkozó után Maravan úgy döntött, hogy felhívja Andreát. Abban ugyan nem lehetett biztos,
hogy Thevaram és Rathinam befolyással lehet Ulagu sorsára, de azt jól tudta, hogy a LTTE-nek
messzire nyúlik a karja. Hallotta más menekültektől, hogy a felszabadító tigrisek alig leplezett
fenyegetései hogyan bírták rá őket, hogy az otthon maradottak megsegítésére adakozzanak. Ha
képesek voltak arra, hogy a távolból megfenyegessék az embereket, talán ahhoz is van elég
hatalmuk, hogy megmentsenek valakit.
Nem sok választása volt. Meg kellett ragadni minden lehetőséget, akármilyen kevés esély volt is
a sikerre, hogy a két férfi mégis tesz valamit Ulaguért. Ez pedig pénzbe került. Jóval többe, mint
amit most keresett.
A hideg nappaliban gázolaj szaga terjengett. Időbe tellett, míg Maravannak sikerült begyújtania
az olajkályhát. A házioltár előtt térdepelt fagyoskodva, mezítláb. Csak egy szárong volt rajta. A napi
púdzsával volt elfoglalva, az istenekhez imádkozott. A hideg ellenére az ima tovább tartott, mint
általában. Ulaguért imádkozott, és saját magáért is, hogy helyesen döntsön.
Ahogy felállt, észrevette, hogy a kályha kialudt, és az olaj megint kifolyt. Bosszúsan nekilátott,
hogy felitassa az olajat egy papírtörlővel. Amikor végzett, és a kályha végre bekapcsolt, nemcsak a
lakás, de ő maga is bűzlött az olajtól. Kinyitotta az ablakokat, lezuhanyozott, meleg ruhát vett fel és
készített magának egy teát.
A széket odatolta a kályhához. A bőrkabát és a kezében szorongatott tea végre átmelegítette. Ült
az oltáron pislákoló mécses gyenge fényében, és a helyzetén gondolkodott.
Afelől nem volt kétsége, hogy sem a kultúrájával, sem a vallásával, sem a neveltetésével és még
a saját meggyőződésével sem volt összhangban a dolog. De most nem Sri Lankán van, hanem
külföldön menekültként. Itt nem élhet úgy, mintha otthon lenne.
A diaszpórában rengeteg nő jár el dolgozni, nekik otthon az lenne a feladatuk, hogy a
háztartással bajlódjanak, neveljék a gyerekeiket, meg továbbadják a hagyományokat és a
vallásukhoz kapcsolódó szokásokat. Itt pedig pénzt kell keressenek. Az itteni élet rákényszeríti őket
erre.
Milyen sok menekültnek kellett olyan munkákat végeznie, ami otthon a legalsóbb kasztba
tartozók dolga volt! A többségük persze azért lett konyhai kisegítő, takarító vagy gondozó, mert az
itteni élet erre kényszerítette.
Na, és hány hindunak kell a vasárnapot tartania szent napnak, és nem a pénteket, ahogyan lennie
kellene? Mindnek. Ezt is az itteni élet alakította így.
Miért ne tehetne akkor ő is valami olyat, ami idegen az otthoni tradícióktól és a kultúrájától, amit
otthon szégyellene? Őt is az élet kényszeríti erre.
Ekkor odament a telefonhoz, és felhívta Andreát.
– Hogy állnak a dolgok? – kérdezte rögtön, amikor Andrea beleszólt.
A lány kicsit habozott a válasszal: – Hát, őszintén szólva, elég szarul. Még mindig csak az a
három megrendelésünk van.
A vonal másik végén nagy hallgatás volt a válasz, aztán Maravan megszólalt: – Azt hiszem,
mégis menni fog.
– Micsoda?
– Azok a piszkos dolgok.
Andrea elsőre vette a lapot, de azért visszakérdezett:” – Milyen piszkos dolgok?
Habozva jött a válasz: – Ha valaki megint telefonál, és olyan izét, szexvacsorát akar, felőlem
igent mondhatsz.
– Ja! Erre gondoltál. Rendben, megjegyeztem. Van valami más is?
– Más semmi.
 Mihelyt Maravan letette a telefont, a lány rögtön előkereste a múltkori számot. Minden
eshetőségre számítva, azért felírta magának.
 2008. DECEMBER

27. fejezet

A Falken utcában lévő lakás a negyedik emeleten volt az óváros egyik 17. századi, drágán
felújított házában; ha hinni lehet a ház kapuja feletti kis táblának. Egy új, hangtalanul működő lift
vitte fel őket. A nappali és a konyha foglalta el az egész emeletet. A ferde tető alattuk futott rá a
homlokzatra, és egy nagy tetőterasz nyílt a helyiségből, ahonnan látni lehetett a cseréppel fedett
háztetőket és az óváros templomtornyait. A közös falon egy ajtót nyitottak a szomszédos házba; itt
volt a két nagy hálószoba, mindegyikben egy-egy sarokgarnitúra és két luxus módon berendezett
fürdőszoba. Minden új volt, és nagyon drága, viszont igen rossz ízléssel berendezve. Márvány
mindenütt, meg aranyozott csaptelepek, puha, süppedős szőnyegek, bizonytalan értékű antik
darabok és krómacél bútorok, rajtuk nagy üvegtálakban szántott és parfümmel illatosított
virágszirmok.
Andreát egy hotel lakosztályára emlékeztette. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha lakott volna
valaki itt.
Amikor felhívta a férfit, aki annak idején a szexvacsora után érdeklődött, a hang a vonalban
meglehetősen kemény volt. Rohrernek hívták a férfit, és rögtön a tárgyra tért. Ok, mint mondta –
anélkül, hogy kitért volna rá, kik azok az ők –, privát vacsorákat szerveznek a kikapcsolódni vágyó
vendégeiknek, akik igen nagy hangsúlyt fektetnek a diszkrécióra. Ha úgy gondolja, mondta
Andreának, hogy a Love Food is tudja mindezt nyújtani, megszervez egy tesztvacsorát. Az
eredménytől függően akár további megrendelésekre is számíthatnak.
Andrea a következő nap már találkozott is Rohrerrel, hogy felmérjék a terepet. A férfi a
harmincas évei vége felé járt, és haját rövidre nyírva hordta. A szakértő szemével méregette
Andreát, aki jó egy fejjel magasabb volt nála. A szűk liftet, míg felértek a lakásba, betöltötte a férfi
izzadságának és Paco Rabanne parfümjének szaga.
A lány alkalmasnak találta a helyszínt, és ésszerűnek az előirányzott időpontot négy nap múlva,
miután körülményesen végignyálazta a határidőnaplóját.
A vacsorát a hálószobában szolgálták fel. Az ülőgarnitúrát eltávolították, és Andrea a szokásos,
alacsony asztalon terített, és helyükre kerültek a terítők, a párnák meg a sárgaréz kézöblítő csésze is,
hiszen mostantól megint kézzel ettek a kedves vendégek.
Maravan most viselt először magas szakácssapkát. Andrea ragaszkodott hozzá, és a férfinak a
mostani állapotában nem volt elég ereje, hogy ellenkezzen.
A vacsorát egy férfi és egy nő részére rendelték. Rohrer csak addig marad, amíg megérkeznek a
vendégek. De Andreának és Maravannak az utolsó fogást követően is maradniuk kell, vagy amíg a
vendégeknek erre igénye van.
Maravan a szokásos menüt főzte a szokásos körültekintéssel, de Andrea a megszokott szenvedély
egyetlen jelét sem tudta most felfedezni a férfin.
Az egyik vendég Rohrer főnöke volt. Alig múlt ötven, és valahogy túlságosan is jól ápolt volt.
Aranygombos zakójához szürke gabardinnadrágot és kék-fehér csíkos inget viselt. Ingjének magas,
fehér gallérját elöl aranytű fogta össze sárga nyakkendőjének csomója alatt.
Zöld szeme és vöröses színű félhosszú haja volt, melyet hátrafésülve hordott bezselézve.
Andreának a körmei tűntek fel igazán: gondosan manikűrözött és polírozott körmök voltak.
Bepislantott a konyhába, üdvözölte mindkettőjüket, majd bemutatkozott: – Kuli, René Kuli.
Andrea a hölgyvendéget akkor látta először, amikor felszolgálta a pezsgőt. A fésülködő-asztalka
előtt ült, háttal a lánynak. Szűk, hátul mélyen dekoltált ruhát viselt. Haja milliméter rövidre volt
levágva, és a tarkójánál ék alakban végződött. A bőre egészen sötét volt, mint az ébenfa, és a
gyertyarengeteg fénye mattan verődött róla vissza.
Hátrafordult, és Andrea megpillantotta kerek homlokát, ami annyira jellemző az etiópiai vagy a
szudáni nőkre. Telt ajkára éppen piros rúzst tett fel, és elmosolyodott. Meglepetten, de kíváncsian.
Andrea visszamosolygott rá. És szinte sugárzó volt ez a mosoly. Már régóta nem látott ilyen
gyönyörű nőt. Makedá-nak hívták. Olyan kedvvel és örömmel látott neki a vacsorának, hogy
Andrea el sem akarta hinni, hogy a lány profi. Kuli azonban tartotta a távolságot, az ingét sem
gombolta ki, pedig már a megérkezésekor is úgy tűnt, mindjárt megfullad.
 Amikor az édesség után nem szólalt meg a templomi harang, Andrea nyugtalanul hallgatózni
kezdett, hátha kiszűrődik valami a szobából. Aztán Kuli jött be a konyhába.
– Természetesen az fejti ki a megfelelő hatást, hogy az ember tudja, erotikus menüt fogyaszt.
Plusz a sok körítés, a gyertyák, meg hogy kézzel eszik az ember. De mondja csak, mit tesznek még
ezekbe az ételekbe? – Kuli arca ekkorra már kipirult valamelyest, viszont a legfelső inggomb még
mindig a helyén volt.
– Nem teszek az ételekbe semmit – szólalt meg Maravan – csak azt, ami amúgy is benne van.
– És az mi pontosan?
– Azt ugye ön is megérti, Kuli úr – szólt közbe Andrea – hogy ez a mi műhelytitkunk?
Kuli bólintott: – És a diszkrécióra is ügyelnek, ugye? – kér dezte rövid szünetet követően.
 28. fejezet

Onnantól fogva a Love Food rendszeresen főzött Kuli vendégeinek. A helyszín minden
alkalommal a Falken utcai lakás volt. Csak a vendégek változtak, főként a férfi vendégek.
René Kuli egy escortszolgálatot tartott fenn különösen igényes, és főként külföldiekből álló
vendégköre részére. Ezek az urak a pénzügyi szférában tevékenykedtek, vagy éppenséggel a
nemzetközi labdarúgó-szövetség elnökségéből kerültek ki, és röviddel az ünnepek előtt egyszerűen
megálltak egy kis pihenőre a városban, mielőtt a családjukkal a hegyekbe utaztak volna. Igen nagy
súlyt fektettek a diszkrécióra, és többnyire szótlan, kigyúrt emberek társaságában érkeztek, akik a
nappaliban várták be őket, s közben elfogyasztották a magukkal hozott szendvicseiket.
Kuli szó nélkül kifizette a nem csekély árat, amit Andrea próbaképpen megszabott: kétezer frank
plusz az italok.
Andreának teljesen új volt ez a miliő, és nagyon izgatta a helyzet. Hamar szóba elegyedett a
nőkkel, akik rendszerint a soros ügyfél előtt megérkeztek, és amíg a szalonban várakoztak, elszívtak
egy cigit vagy ittak egy italt. Mind gyönyörűek voltak, nagy divatházak konfekcióruháit viselték, és
úgy bántak a lánnyal, mintha közülük való lenne. O pedig szívesen beszélgetett velük. Volt
humorérzékük, és távolságtartó iróniával beszéltek a munkájukról, ami mindig megnevettette
Andreát.
A nők a vacsorák miatt szerették ezeket az alkalmakat, és ahogy az egyik brazil lány
fogalmazott, még ami a kaja után jön, az is szórakoztatóbb így.
A férfiakkal alig beszélt. Általában Kuli mindenese, Rohrer kíséretében érkeztek, aki rögtön a
már berendezett szobába vezette őket, és ezzel el is tűnt. Aztán amikor Andrea felszolgálta az
ételeket, minden figyelme a nőkre irányult, a férfiakra nem ügyelt.
Egy alkalommal Andreát a vendég megérkezése előtt kiküldték a konyhába, és nagyon nyugtalan
volt mindenki. Néhány testőr átvizsgálta a lakást, az egyikük lecövekelt a konyhában, a konyhaajtót
becsukták, és amikor a titokzatos ügyfelet végre becsempészték a hálószobába, egy másik testőr
jelent meg és kijelentette, hogy ő szolgálja fel a vacsorát. Andreának beletelt egy időbe, hogy
elmagyarázza az egyes fogásokat. Minden alkalommal, amikor a testőr visszajött a szobából, amíg
megszólalt a kis templomi harang, a következő fogás felszolgálását gyakorolták.
– Baromi kíváncsi vagyok, ki lehetett ez a fickó – miközben Maravannal lefelé lifteztek.
– Én inkább tudni sem akarom – válaszolt mogorván a férfi.
Maravannak nem a megbízás alantas jellege okozott gondot, hanem a szerep, amit rá osztottak.
Amikor terápiás pároknak főzött, respektálták a munkáját, úgy néztek fel rá, mintha orvos vagy
valami specialista lenne, aki képes segíteni másokon. A néhány cateringes megrendelésnél pedig
istenítették, mint valami sztárt.
Itt észre sem vették. Viselhetett volna kétszer ilyen magas szakácssapkát, akkor is
keresztülnéztek volna rajta. A vendégeket sem látta sosem szemtől szembe, és amikor Andrea az
utolsó fogás után leszedte a terítéket, sosem tett dicsérő megjegyzést az ételre senki.
Amikor még konyhai kisegítő volt, megszokta, hogy örökösen a háttérben van, de itt más volt a
helyzet. Ide az ő ételkölteményeiért jöttek a vendégek. A hatás, amit az ételek váltottak ki, neki és a
művészetének volt köszönhető. Egyszóval, Maravanban megszólalt a művész, és úgy érezte,
elhanyagolják. És ami még ennél is rosszabb volt, férfiként is elhanyagolva érezte magát.
Kapcsolata Andreával nem úgy alakult, mint ahogy azt szerette volna. Azt remélte, hogy a majd'
mindennapi együttlét, a szoros kapcsolat és a munkájukból fakadó titkolózás közelebb hozza őket
egymáshoz. Így is történt, de inkább partneri, sőt szinte testvéri módon. Hiába szolgáltak fel
erotikus vacsorákat, a viszonyukra ez semmi hatással nem volt.
A szívélyes kollegiális viszonyon túl semerre nem fejlődött a kapcsolatuk, bezzeg Andrea
kapcsolata a lányokkal, akik Kulinak dolgoztak, egyre meghittebb lett. Tegeződtek, és már a
második találkozáskor egymás karjába borultak, mintha rég nem látott barátnők lennének;
csacsogva, nevetgélve meg cigarettázva töltötték az időt a fehér díványokon, amíg a szabadi-tóik
megérkeztek – Maravan direkt használta ezt a szót Andrea előtt. Főleg egy magas etióp lány volt
nagy hatással Andreára, Makeda. Rá – ha őszinte akart lenni magához – féltékeny is volt.
Makeda tizenkét éves korában szökött Angliába az anyjával és a nővéreivel. Az oromo
népcsoporthoz tartoztak, az apja csatlakozott a felszabadító mozgalomhoz, az Oromói Liberális
Fronthoz. A Derg-kormány bukása után az OLF színeiben az ideiglenes parlament képviselője lett.
A választások után azonban az OLF kilépett a kormányból, és ellenzékbe húzódott.
Egyik kora reggel katonák jelentek meg a házukban, mindent felforgattak, és elvitték a lány
apját. A család ekkor látta utoljára a férfit. Makeda anyja mindent megpróbált, hogy kiderítse a
tartózkodási helyét, korábbi kapcsolataik révén sikerült neki. Még a börtönben is meglátogathatta
egyszer; némán, kisírt szemmel jött vissza. Két nappal később egy rozoga Landroveren az egész
család Kenyába menekült. Ez volt az utolsó szívesség, amit régi ismerőseiktől kérhettek. A
lehetőségeik kimerültek. Londonba utaztak, és menekült státusért folyamodtak. Az apjukról soha
többé nem hallottak.
Makedát tizenhat éves korában fedezte fel egy modellügynökség embere. „Új Naomi Campbel-
nek nevezte a lányt. Anyja nemtetszése ellenére Makeda elment néhány castingra, fellépett párszor
a kifutókon, és egy-két magazin fotókat készített róla. De az áttörésre hiába várt.
Egy milánói divatbemutatón történt meg először, hogy átlépte a vékony határt: feltörekvő
modellből call girl lett. Magányosnak érezte magát, és hazavitte a hotelszobájába az egyik butiklánc
beszerzőjét. Amikor másnap reggel felébredt, a férfi már nem volt sehol. Az éjjeliszekrényen ötszáz
eurót talált. – Ekkor lett világos minden: ő volt az első pasim, és a megmentőm – mesélte Makeda
gúnyos mosollyal.
Amikor nagy nehezen végre bevallotta magának, hogy modellként nem fog tudni előretörni,
visszament a családjához, és újra iskolába kezdett járni. De szabadabb és fényűzőbb életmódhoz
szokott, és túl szűknek érezte az otthonát, az anyja nézeteit pedig túl bornírtnak találta. Makeda
fogta magát, és elköltözött a családjától. Most már végleg.
Aztán megint felfedezte valaki, ezúttal egy escortcég embere, és Makedából call girl lett. Ebben
a szakmában aztán jóval sikeresebb lett, mint a kifutón.
Nem egészen egy éve ismerte meg Kulit, aki elcsalta magával Svájcba. És most itt volt, és
egyedül érezte magát.
Mindezt Andrea hálószobájának félhomályában mesélte el. Előző nap épp egy vendéget vártak,
amikor megbeszélték a találkát. A hideg idő ellenére sétáltak egyet, majd Andrea ágyában kötöttek
ki, mintha csak ez lenne a dolgok természetes menete.
Maravan féltékenysége tehát nem volt alaptalan; Andrea szerelmes volt.
Thevaram és Rathinam újra meglátogatta Maravant. Híreket hoztak Ulaguról. A két férfi azt
állította, hogy a fiú csatlakozott a Fekete Tigrisekhez, az öngyilkos merénylők elit csapatához.
Mivel nagyon szigorú feltételeket szabnak a jelentkezőknek, annak az esélye, hogy elutasítják, elég
jó. Ha Maravan is úgy akarja, mondták, megpróbálhatnak a saját csatornáikon keresztül
beavatkozni.
Maravan pedig ígéretet tett egy újabb kétezer frankos adományra.
A látogatást követően elment a Baticaloa bazárba, és üzent a testvérének, hogy az említett
ügyben történt némi előrelépés.
Decemberben a Huwyler rendszerint telt házzal üzemelt. A két különterem is majd' minden este
foglalt volt. De a legprosperálóbb cégek közül több is lemondta a foglalást, pedig egyébként mindig
ott rendezték a cégvezetői karácsonyi vacsorát. Huwyler meggyőződése volt, hogy vagy a válságot
használták kifogásként, vagy esztétikai okokból döntöttek így: egyszerűen nem festett túl jól a cég
büdzséjében, hogy válságról beszélnek, s közben a Huwylerben vacsoráznak.
Akárhogy is, Huwyler számára ugyanaz lett az eredmény. Az étteremben kevesebben voltak,
mint az év ilyen szakában lenni szokott.
Ezért is aggódott különösen, amikor Staffel asztalt foglalt. Tizenketten voltak, a
topmenedzsment. És ami mostanság ritkaságszámba ment, mindenki kísérővel.
Staffelnek minden oka megvolt rá, hogy ünnepeljen. A pénzügyi lapok az „új technológiák”
kategóriában egyöntetűen az év menedzserének választották. A cég, amit vezetett, a Kugag, olyan
jól zárta az évet, hogy ezt a kis különcködést, már csak a cégimázs megőrzése végett is,
megengedhette magának.
Egyedül a menü kiválasztásánál mutathattak volna több nagyvonalúságot. Huwyler a Kóstoló
Menüt ajánlotta, de Staffel inkább egy egyszerű hatfogásos vacsora mellett döntött. A borok
kiválasztásakor is a középmezőnynél maradt. Olyan idők jártak, hogy a nyárspolgárok közül
kerültek ki az év menedzserei.
 De volt olyan a vendégek között, aki minden volt, csak nyárspolgár nem: Dalmann, aki itt kapott
infarktust. Az első alkalommal – még egy hónap sem telt el a kis közjáték óta, és épp akkor jött
vissza a rehabilitációról –, amikor újra megjelent az étteremben, Huwyler igencsak megijedt. Na
nem a férfi arcátlansága miatt, hogy az után a kínos eset után még van képe idejönni, hanem inkább
az eshetőséggel számolva, hogy mindez megismétlődhet. Dalmann ugyanis nem fogta vissza magát,
sem az evésben, sem az ivásban. Még konyakot is rendelt, és mellé szivart.
De időközben Dalmann megint szívesen látott vendég lett az étteremben. A maga módján a
dolgok normális menetét jelezte.
Most este is itt volt. Méghozzá a gazdasági jogász, dr. Neller társaságában, és ahogy telt az idő,
egyre gyakrabban emlegették ismeretségük kezdetét: az együtt töltött fiatal éveket meg a
cserkészként megélt kalandokat. És mindketten Surprise Menüt rendeltek.
A karácsonyi asztali dísz fenyőágakból és sötétbarna gömbökből állt, Dalmann kihúzott egy
ágacskát, és a gyertya lángja fölé tartotta. Szerette az égett tűlevelek illatát. Főleg karácsonykor.
Kedélyesen szentimentális hangulatba került tőlük. Főleg egy ilyen este után, mint a mai: finom
vacsora egy régi jó baráttal. Az étterem se nem zsúfolt, se nem kongón üres, nincs nagy zaj, de
feszélyező csönd sem. A Bahia szivar kellemesen hűvös, a vacsora utáni Armagnac lágy, a
beszélgetés pedig meghitt.
– És Kulit hívtad mostanában? Hogy igénybe vedd a kis szolgáltatásait? – érdeklődött minden
kertelés nélkül Neller.
Dalmann csak somolygott: – Vigyáznom kell a szívemre. Hiszen tudod!
– Na persze. Mindig elfelejtem, amikor így látlak.
– De miért? Talán még jobban oda kellene figyelnem?!
– Isten ments, hogy valami óvatlanságra biztassalak. De ha mégis ilyesmire támad kedved, most
van valami új szolgáltatása, egy különleges vacsora.
– Jobban szeretek itt vacsorázni.
– Valami speciális erotikus menüről csacsognak a nyelvek. Dalmann kérdőn nézett a barátjára, és
nagyot szippantott a szivarjából.
– Dolgozik neki egy indiai fickó, vagy valami hasonló. Ő főz, egy dögös kis fekete pedig
felszolgál. Talán ismered is. Nemrég még itt dolgozott: magas, vékony és a haját oldalra fésüli.
– És most Kulinak dolgozik?
– Csak felszolgál.
– Saját magát?!
– Nem, az ételeknek van izgató hatása. Én sem hittem el, amikor először hallottam. De tényleg
így van. Teljesen megváltozol a vacsora végére.
– Mégis hogyan?
– Nemcsak ott indulsz be – mutatott lefelé Neller. – Persze ott is. De itt még jobban – és ezzel
megkopogtatta magas, izzadságtól fénylő homlokát.
– Azt akarod mondani, hogy fejben lesz erekciód? – nevetett fel Dalmann, mire Neller komolyan
elgondolkodni látszott az ötleten.
– Igen, mondhatjuk így is. És ami a legjobb, a hölgyek is rendesen beindulnak. Olyan érzésed
van, mintha ők is élveznék a dolgot.
– Persze hogy élvezik, ezért fizetünk nekik.
Neller a fejét rázta: – Higgy egy öreg rókának. Magam tapasztaltam a különbséget. Nem tettetik.
Talán egy kicsit, de nem teljesen.
Dalmann elgondolkodva rágta az ételt, majd megtörölte a száját, és tovább kérdezősködött: –
Szerinted tesznek valamit az ételbe?
– Azt állítják, hogy nem. A receptek ilyen speciálisak. Meg a környezet: a sok párna meg a
gyertyák, meg hogy a földön ülve kézzel eszik az ember.
– És mit szolgálnak fel?
– Csípős ételeket. Csípős és édes minden. Valami ájurvédikus molekuláris konyhát vezet a fickó.
Különös, de elsőrangú. Titokzatos az egész. Mondjuk nem olcsó, de legalább valami más.
– De ugye tényleg nincs benne vegyszer vagy valamilyen drog?
– Én mindenesetre másnap reggel prímán éreztem magam. És – magunk közt szólva – már régen
nem dorbézoltam ilyen jól.
 – Hát, tudod, az én szívemmel…
Neller hárítólag felemelte mindkét kezét: – Csak mesélek, Eric. Csak mesélek.
Dalman-nak esze ágában sem volt kipróbálni a titkos ajánlatot. Majd ha szüksége lesz rá, hogy
valamelyik kuncsaftjának valami speciális szolgáltatást ajánljon, szívesen húzza elő ezt a kártyát.
Témát váltottak és ezzel folyt tovább a beszélgetés. Amikor Huwyler egy esernyőt tartva föléjük
kikísérte őket a taxijukhoz, már hó borította a bejáratot. És csak hullott nagy kövér pelyhekben.
Azon az estén, amikor Staffel cége a sikeres évzárást és az év menedzserét ünnepelte, Dalmann
odament az asztalukhoz gratulálni; és a következő szavakkal fordult Staffelhez: – Önnek
köszönhetem, hogy megnyertem egy fogadást.
– Milyen fogadást? – kérdezett vissza Staffel.
– Önre fogadtam. Hogy maga lesz az év menedzsere.
– Hát akkor nem kevés rizikót vállalt. Remélem, nem volt túl nagy a tét.
– Azért nem is kicsi. Hat üveg 97-es Cheval Blanc. De biztosra mentem. Jó étvágyat, hölgyeim
és uraim. Élvezzék ezt a szép estét, igazán megérdemlik.
Alig tért vissza az asztalához Dalmann, amikor Staffel felesége zsörtölődve fordult a férfi felé: –
Ez az a fickó, aki a múltkor is odajött hozzád, és többet tudott, mint én. Tudod már, ki ez?
Staffel tett már néhány kört, de nem lett sokkal okosabb: Dalmann ügyvéd, de nem ügyvédként
dolgozik. Több vállalati tanácsban foglal helyet, és tanácsadóként meg közvetítőként
tevékenykedik. Üzletembereket hozott össze egymással, kapcsolatokat épített ki. Egyszer saját
maga lépett közbe, amikor nem hivatalosan át kellett vállalni egy pozíciót. Minden bizonnyal a
médiát is behálózták a kapcsolatai, és amikor szükség volt rá, bizonyos információkról előbb
értesült, mint mások.
Staffel úgy érezte, jobban meg kell ismerje Dalmannt.
 29. fejezet

Az év a vége felé közeledett, és nehéz volt megmondani, milyen is a hangulat valójában:

megkönnyebbültek az emberek, hogy végre maguk mögött hagyják az óévet, vagy már a következő
év miatt aggódik mindenki.
A nemzetközi tőzsdei mérlegek lesújtók voltak: a svájci tőzsde 1974 óta nem zárt ilyen rossz
évet, a Dax negyven százalékkal esett vissza, a Dow Jones harminc százalékot veszített, és a Nikkei
is hasonló hiányt mutatott. A shanghaji tőzsde pedig hatvanöt százalékot zuhant. De az oroszországi
folyamatok még ezeket a számokat is jóval felülmúlták: a vezető index hetvenkét százalékos esése
miatt összeomlás fenyegetett.
Különösen az utóbbi volt figyelemre méltó hatással Kuli üzleti ténykedéseire. Az utóbbi években
az oroszok igen jó ügyfeleknek bizonyultak. A kis team, amelyik neki dolgozott, az ünnepi
időszakban tevékenységének jelentős hányadát csoportosította át St. Moritzba, és külsős hölgyeket
is alkalmaztak ilyenkor. Az előzetes megrendelésekből arra következtetett, idén erre csak kivételes
alkalmakkor lesz szükség.
A Love Food olyan sikeresnek bizonyult, hogy a kis duót most Engadinban is be akarta vetni.
Elővigyázatosságból pár napra előjegyeztette magát náluk.
Az ünnepi hét Dalmann számára is a legfontosabb üzleti eseményeket ígérte St. Moritzban.
Ott adott volt a lehetőség, hogy találkozókat szervezzen olyan személyekkel, akikkel egyébként
év közben ritkán volt alkalma összejönni. A számos társasági esemény kiváló alkalom volt kötetlen
és laza keretek közötti találkozásra, és privátim is közelebb kerüljenek egymáshoz, ami jó alapot
teremtett újabb üzletek létrehozásához, illetve a régebbiek ápolására.
Ugyan fent a hegyekben is éreztette hatását a válság, minden úgy alakult, ahogy Dalmann előre
sejteni vélte: a jó vendégek idén is megjelentek. A krízis igazi előnye az volt, hogy kihullott, ami
nem oda illett, elvált a búza a pelyvától.
Mint mindig, most is a Chesa Clarában, egy ötszobás apartmanház legfelső emeletén foglalt
magának szállást. Jó barátja, egy fogorvos építette a házat a kilencvenes évek elején, és Dalmann
azóta visszatérő vendég volt az ünnepek alatt. A Chesa Clara fix tétel volt az éves büdzséjében.
Költséges ugyan, de eddig mindig behozta az árát. Azt remélte, most sem lesz másképp.
A lakást kissé telezsúfolták bútorokkal, és a régi mogyorófa ajtók meg a mindenhonnan
összevásárolt cirbolyafenyő lambéria is túlzásnak hatott, de a lakás még így is elég tágasnak
bizonyult Dalmann – és két vendég – számára. Ráadásul kapcsolódott hozzá egy kis személyzeti
rész is, ahol Lourdes lakhatott, hogy ezeken a napokon is Dalmann saját szobaasszonya
gondoskodhasson róla, és készíthesse el reggelijét. Főznie nem kellett, mert a férfi mindig valahol a
városban étkezett, a házban pedig soha nem látott vendégül senkit. Kivéve újév napján, amikor
legendás macskajajfelejtő reggelire fogadta barátait. A jelszó a következő volt: open house 11-től
alkonyatig.
Sportolni már amúgy sem sportolt, jóllehet korábban kitűnő sízőnek számított. Most már csak
akkor csatolta fel a léceket, ha át akart csusszanni a kis hegyi étterembe, amit ilyenkor gyalogosan
nem lehetett megközelíteni. Egyébként a könnyű sétát részesítette előnyben, a célpont pedig mindig
valamelyik étterem volt. Esetleg még lovas szánra ült fel, hasonló indokkal.
Maravan először járt a hegyekben. Telepakolták Andrea kombiját, majd egész úton szótlanul ült
és kétkedőn ingatta a fejét az anyósülésen. Amikor körben a hegyek egyre magasabbak és
kopárabbak lettek, az utak összeszűkültek, és kétoldalt mindent hó borított, és csak szállt a hó, már
bánni kezdte, hogy hagyta magát belevinni ebbe a kalandba.
Amikor megérkeztek, csalódottan állapította meg, hogy ez is csak egy város; nem sokkal szebb,
mint Zürich, viszont kisebb és hidegebb, ráadásul fent a magas hegyek között, ahol mindent hó
borít.
A szállásuk sem tűnt jobbnak, mint a Theodor utca. Mindenki kapott egy parányi egyszobás
garzonlakást egy hatalmas emeletes házban, a kilátás pedig egy másik ugyanilyen épületre nyílt.
Alig érkeztek meg, amikor Andrea kopogott az ajtaján, és rábeszélte, hogy autózzanak egyet a
környéken. Dél felé indultak a völgyben, és egy Maloja nevű faluban álltak meg. – Ha tovább
mennénk ezen az úton délnek, egy óra múlva már pálmákat láthatnál.
– Akkor felőlem indulhatunk – javasolta félig komolyan.
 Andrea elnevette magát, és előrement.
Az út nemsokára összeszűkült, és kétoldalt magas hófalak szegélyezték. Maravan nehezen tudta
tartani az ütemet Andreával. Ormótlan műanyag hójáró volt rajta. Alig bírt biztonságosan megállni a
talpán. Ugyanabban az olcsó diszkontáruházban vette, mint minden mást, amit nem a konyhában
használt. A nadrágja túl szűk volt, hogy rátűrhesse a csizmájára, így be kellett gyömöszölnie a
csizma szárába. A szálláson nem volt akkora tükör, hogy a lábait is lássa benne; biztosan nem
tudhatta, de úgy sejtette, nevetségesen fest ebben az öltözetben.
Az út két oldalán álló fenyők lehajló ágait vastagon borította a hó, és néha nagy huppanással
hagyta el az ágat egy-egy nagyobb kupac, és egy darabig még fehéren csillámló por szállt az ágak
körül, ahogy megszabadultak a terhüktől.
A csizmáik surrogásán kívül semmit sem lehetett hallani. Amikor Andrea egy pillanatra megállt,
hogy bevárja őt, ő is megállt. Ekkor hallotta meg először a csöndet. Ez a csönd összekapcsolt
mindent és mindenkit, és ahogy teltek a másodpercek, egyre hatalmasabbá nőtt.
Eddig egyáltalán nem is tudatosodott benne a rengeteg zaj, ami kíméletlenül betöltötte életének
minden pillanatát: a családtagjai csivitelése, az autók tülkölése, a pálmaágakat rezgető szél, az
Indiai-óceán zaja, ahogy megtörtek a hullámok a part előtt, a polgárháború robbanásai, az állandó
csörömpölés a konyhában, a templomi imák folyamatos zümmögése, a villamos csikorgása, a
forgalom monoton zaja, és végül saját gondolatainak visszhangja. Ez a hirtelen támadt csönd olyan
volt számára, mint valami különös ékszer. Egy luxuscikk, amelyre az olyan emberek, mint ő, igényt
sem tarthatnak.
– Mi van? – kiáltott oda Andrea. – Jössz?
– Pszt – válaszolt Maravan, és mutatóujját az ajkára tette. De a csend már elillant, eltűnt, mint
egy félénk állat.
Andrea szemrehányást tett magának, amiért elhurcolta magával Maravant. Rögtön látszódott,
milyen rosszul érzi magát. Úgy járkált a hóban, mint az esőben a macskák. Egyáltalán nem illett
ebbe a környezetbe. Főleg ha arra gondolt, milyen finoman mozgott a szárongjában, és milyen
elegánsan festett a magas szakácssapkával vagy a kis csónak alakú sapkával a fején. Ahogy most itt
állt a formátlan széldzsekijében, a mélyen a szemébe húzott gyapjúsapkájában meg az olcsó
hótaposójában, olyan volt, mint akit megfosztottak minden méltóságától. Mint egy rács mögé zárt
vadállat.
Ami pedig legjobban fájt a lánynak, az az volt, hogy Maravan is tudta mindezt. Rezignáltan
fogadta ezt is, mint minden mást, amióta eldöntötte, belemegy ebbe a tisztátalan dologba – ahogy ő
nevezte.
Az is világos volt a lány számára, hogy Maravan nem képes eltitkolni, mit érez iránta. Minél
régebb óta dolgoztak együtt, annál világosabbá vált számára, hogy Maravan szerelmes belé. Amit ő
magában csak kis közjátéknak hívott, azt a férfi jóval komolyabban vette, mint a lány elsőre
gondolta. Erezte, hogy még mindig abban reménykedik, egyszer megint összejönnek, akár hosszú
távon is.
Mihelyt ennek tudatára ébredt, elkezdett távolságtartóbban viselkedni. Került minden
meghittségét, nehogy a férfi félreértse. Igyekezett minden kötöttségtől mentesen, barátian
viselkedni vele, ami a férfinak érezhetően rosszulesett, de legalább tiszta viszonyokat teremtett
közöttük, és a közös munka is jobban ment.
A helyzet aztán tovább bonyolódott, amikor Makedával összejöttek. Maravanon a féltékenység
minden jele megmutatkozott. Ez persze rosszulesett Andreának, de nem látott semmi módot arra,
hogy segítsen neki. Ráadásul ő kifejezetten jól érezte magát, amióta Makeda vele volt. Most a többi
lánnyal egy közeli apartmanházban lakott, mind Kulinak dolgoztak. El is határozták, hogy annyi
időt töltenek majd együtt, amennyit csak lehet.
Maravan tudta ezt. Andrea pont azért hozta el autókázni, hogy kicsit felvidítsa.
A férfi kicsit hátramaradt megint, csak állt egy ideje mozdulatlanul ebben a mesebeli tájban.
Andrea szólította, de ő morogván csendre intette a lányt. Csak állt, és hallgatózott. Andrea is fülelni
kezdett, de nem hallott semmit.
A férfi végre elindult felé, és amikor odaért hozzá, csak mosolygott: – Szép – ennyit mondott.
 30. fejezet

Dalmann két erőssége – a szerencse és a jó arcmemória – szépen egybecsengett, és ennek

köszönhetően a Chesa Clara már egy-két nap után behozta az árát.
Régóta nem volt ilyen telük: hideg és kékes – fehér, ráadásul sokak meglepetésére az évszakhoz
képest rengeteg hó esett.
Dalmann az egyik völgy mélyén egy kis hegyi étterem napozóteraszán ücsörgött Rolf Schár
társaságában. O volt a fogorvos, Dalmann jó barátja, akitől a lakást bérelte. Üzletileg nem volt
kifizetődő ez a kapcsolat, de azért teljesen haszontalannak sem volt mondható. Dalmann ugyanis
tisztában volt azzal, hogy csúcs-szezonban Schár a lakást sokkal előnyösebben is kiadhatta volna.
Éppen ezért kötelességének érezte, hogy itt-tartózkodása alatt legalább egy alkalommal eltöltsön
némi időt az orvossal.
Így most kényelmesen üldögéltek egy padon a nagy faház előtt, napkrémtől fénylő arcukat
odakínálták a téli napsütésnek, zöld veltelinit kortyolgattak, és csipegettek az előttük lévő felvá-
gottas fatányérról. Néha-néha megszólalt valamelyikük, mondta, ami épp eszébe jutott, pont mint az
idős emberek, akik elég régóta ismerik egymást ahhoz, hogy már ne feszélyezze őket semmi.
Elnézték a gyerekeket, akik a terasz előtt szánkóztak, és Schár egy pillanatra elvonta Dalmann
figyelmét egy csapat újonnan érkezett férfiról, amikor megszólalt: – Amikor kicsi az ember, sokkal
magasabbnak tűnik a hó.
A férfiak mind ötven körül jártak, külsejük alapján araboknak tűntek. A szomszédos asztalhoz
vezették őket, melyről lekerült a foglalt tábla: az egyetlen üres asztal volt, és már régóta várta
vendégeit.
Az egyikük felismerte Dalmannt, aki egy pillanatra levette a napszemüvegét, hogy jobban
megnézze magának a szomszédaikat. A férfi Jafar Fajahat jobbkeze volt, azé a férfié, akit a
Palucron segített annak idején bizonyos ügyletek lebonyolításakor. Tíz évet öregedett, amióta
utoljára találkoztak, de Dalmann rögtön felismerte.
A pakisztáni elnök, Musarraf lemondása óta nem sikerült kapcsolatot teremtenie Fajahattal, és
leírta, mint aki a kormányváltás áldozata lett. A munkatársa szemmel láthatóan túlélte azokat az
időket, különben nem engedhetné meg magának, hogy itt pihengessen.
Bárcsak eszébe jutna a neve! Khalid? Khalil? Khalig? Vagy valami ilyesmi. Dalmann legyűrte
magában a késztetést, hogy köszöntse a férfit. Ki tudja, ki lehet a három másik idegen?
De a tekintetével kereste a kontaktust, és kis idő múlva a férfi észrevette, levette a szemüvegét,
kérdőn Dalmannra nézett, amikor az odabiccentett, elmosolyodott, felállt és angolul üdvözölte
Dalmannt: – Dalmann úr! Micsoda öröm, hogy újra látom! Emlékszik még rám? Kazi Razzaq.
– Már hogyne emlékeznék – válaszolt Dalmann, és úgy döntött, jobb még nem említeni Jafar
Fajahatot.
Razzaq bemutatta a társait Dalmann azonban nem vesződött azzal, hogy megjegyezze a neveket,
majd ő is bemutatta az asztaltársát. Beállt a csend, ami minden bemutatkozás velejárója, de
Dalmann ügyesen vezette tovább a beszélgetést: – Itt pihennek néhány napig? – érdeklődött.
A négy férfi bólintott.
– Pompás, akkor igazán összejöhetnénk valamikor, amíg itt vannak. Melyik hotelben szálltak
meg?
A négy férfi összenézett.
– Tudja, mit? Itt a névjegyem. Rajta van a mobilom száma. Nagyon örülnék, ha felhívna, és
akkor majd megbeszéljük! Rendben?! – ezzel Dalmann Razzaq felé nyújtott egy kis kártyát, abban
a reményben, hogy a másik majd kötelességének érzi, hogy ő is átnyújtsa a sajátját. De az csak
megköszönte és zsebre tette, majd odafordult a népviseletbe öltözött pincérnőhöz, hogy leadja a
rendelést.
Razzaq még aznap este felhívta. Megbeszélték, hogy az egyik nagy ötcsillagos hotel bárjában
találkoznak. A bár a tóra nézett, Dalmann ismerte jól a pultost, és a törzsasztala az egyik csendes
bokszban volt, nem túl közel a zongorához.
Kicsit korábban érkezett, egy Campari Sodát szopogatott, és meleg sózott mandulát rágcsált
hozzá. Már mindenki visszajött a síelésből, de még nem indult be a vacsora előtti nyüzsgés a
bárban. Dalmann kedvenc napszaka volt ez. A hotelvendégek még a szobájukban tettek-vettek,
kipihenték a nap fáradalmait, és az esti folytatáshoz készülődtek. A zongorista lágy szentimentális
dallamokat játszott. A pincéreknek volt idejük meginni egy feketét.
Razzaq pontosan érkezett, és rendelt egy kólát. A muzulmánok azon csoportjába tartozott, akik
külföldön sem fogyasztottak alkoholt.
Most, hogy végre négyszemközt voltak, kérdezett rá először Dalmann Jafar Fajahatra.
– Már nem dolgozik. Most munkája gyümölcsét élvezi és idejét az unokáinak szenteli. Tizenöt
unokája van – válaszolt Razzaq.
Aztán előjöttek a régi emlékek. Dalmann hagyta, hogy lassan kifogyjanak a beszédtémákból, és a
másik végre rátérjen a lényegre. Nem kellett sokáig várnia.
– Annak idején ön hölgyeket is közvetített nekünk. Emlékszik még?
Dalmann rögtön helyesbített: – Óh, az nem az én területem. Csak ajánlottam valakit, aki
hölgyeket közvetít.
Razzaq átsiklott a válasz felett: – Gondolja, hogy erre itt is van lehetőség?
Dalmann hátradőlt a kis kárpitozott fotelben, és úgy tett, mint aki elgondolkodik a kérdésen.
Végül megszólalt: – Megnézem, mit tehetek önért. Mikorra tervezi a programot?
– Holnapra, esetleg holnaputánra. Még hat napot vagyunk itt.
Dalmann elraktározta az információt, és most már feljogosítva érezte magát, hogy ő is
kérdéseket tegyen fel. – Még mindig védelmi és biztonságtechnikai területen tevékenykedik? –
érdeklődött. Amikor Razzaq igennel felelt, tapintatosan kérdezgetett tovább: – Akkor a svájci
kormány által alkalmazott stratégiai változások bizonyára sok fejfájást okoznak önnek?
– Nemcsak igazságtalanok és szűk látókörnek ezek az intézkedések, de igen rosszat tesznek a
biztonsági helyzetnek. Na meg az üzletnek.
Folyó évben Pakisztán lett a svájci állam legnagyobb fegyverfelvásárlója; száztízmillió frank
volt a tét. A kormány azonban jelenleg igen visszafogottan kezelt minden új engedélyt.
– Nagy a nyomás a közvélemény részéről. Nemsokára meglesz a népszavazás a fegyverexport
felfüggesztéséről. Ha veszítenek, és nem kérdés, hogy veszteni fognak, a helyzet enyhülni fog.
Ekkor Dalmann mesélni kezdett a kiselejtezett M-l 13 típusú páncélozott járművekről, és arról a
teljességgel legális üzleti lehetőségről, hogy az Egyesült Államokon keresztül hozzájussanak a
járművekhez. Nem hagyta említés nélkül a saját szerepét sem, melynek révén az üzletet tető alá
tudnák hozni.
Dalmann az estét az egyik aukciós ház által szervezett fogadáson töltötte. A cég itt mutatta be
expresszionista műgyűjteményének legszebb darabjait, amelyek egy közelgő New York- i aukción
kerülnek majd árverésre. Az estét egy sajtfondüvel zárta egy igen kicsi étteremben, szűk nemzetközi
baráti környezetben. Régóta ápolt tradíció volt ez. Aki csak egyetlen hangot is ejtett valamelyik
üzleti tevékenységéről, büntetésből egy üveg bort kellett rendeljen a társaságnak. Mindazonáltal
megengedett volt, hogy a vacsora alatt időpontokat egyeztessenek.
Kazi Razzaq kérését Dalmann Schaeffernek delegálta. Ismerte ugyan Kulit, de semmilyen
körülmények között nem tartotta helyénvalónak, hogy vele mutatkozzon.
Schaeffert másnap reggel fél tízre rendelte magához. Hálókabátban a reggelizőasztalnál fogadta.
Munkatársa természetesen már reggelizett, és Lourdes-tól csak a szokásos teáját és egy almát
rendelt, melyet aztán a szokásos, idegtépő műgonddal hámozott meg.
– Mindjárt mondhatja – szólalt meg Dalmann –, csak előbb gyorsan bekapkodom a vérhígító
pirulákat, meg a vérlemezke-szétválasztó drazsét, szabályoznom kell a szívritmusomat,
csökkentenem a vérnyomásomat és a koleszterinemet, és a húgy-savszintemmel is illik egy kicsit
foglalkoznom.
Schaeffer kihasználta az időt, amíg főnöke undorodva beszedte a gyógyszereit, és leöblítette egy
kevés narancslével. Hátrahajtotta a fejét, és szemcseppet csepegtetett a szemébe.
– Nos? – kérdezte Dalmann.
Schaeffer egy összehajtogatott zsebkendővel törölgette a szemét: – Azt mondja, kivitelezhető.
– Még pakisztáni menüvel is?
– Azzal is.
Dalmann megbízta Schaeffert, hogy kérdezze meg Kulit, tud-e normális asztalos-evőeszközös
pakisztáni menüvel szolgálni. Az erotikát majd inkább a hölgyek szolgáltatják, akik a desszertnél
csatlakoznak, és vacsora után visszavonulnak az urakkal a hotelszobákba. Üzleti vacsorát akart,
nem orgiát. Mégsem bordélyt üzemeltet!
– Időpontot sikerült egyeztetni?
– Holnapután szabad a cateringes. De még ma délelőtt vissza kell jeleznünk.
Dalmann hibátlan mozdulattal helyezte át a tükörtojásról a tojás sárgáját egy szelet pirítósra. A
sült szalonnát egészségügyi okokból mellőzte. Minden másodikat. Kíméletlenül.
– Akkor jelezzünk – mondta Schaeffernek, és a szájába tolt egy katonát.
 31. fejezet

Így történt aztán, hogy a mit sem sejtő Maravan, tamil létére, vacsorát főzött a pakisztáni
Razzaqnak és barátainak. A vacsora folyamán pedig létrejött egy üzlet, melynek révén a Sri Lanka-i
hadsereg kerülőutakon kimustrált svájci páncélosokhoz jutott.
A megrendelő egy klasszikus pakisztáni menüvel akarta meglepni a vendégeket. Maravan pedig
maga is gondoskodott egy-két meglepetésről.
A klasszikus, lencséből készített arhar dalt sajátos módon főzte meg: a sárga dal lencséből
rizottógyűrűt készített, amit koriander- és citromhabbal tálalt.
A niharit, a marhalábszárból készített curryt hat óráig kell főzni kis lángon. O egy kis zselatint
tett hozzá, és nihari pralinénak nevezte el az ételt, amelyet hagymaemulzióval tálalt rizs-pürével és
hagymachipsszel.
A biryanihoz használt csirkét vákuumkezelte, és alacsony hőfokon főzte meg, majd
pálmacukorból és fűszerekből álló csípős kéregben tálalta a húst mentahabbal és fahéjfagylattal.
Örült a változatosságnak, és belefeledkezett a munkába a rosszul felszerelt, mégis fényűzően
berendezett konyhában, ahol minden gránitból és antikolt fából volt.
Egy hórihorgas, mogorva férfi, egy bizonyos Schaeffer fogadta őket; jól informáltnak tűnt, és
beavatta őket a részletekbe. Délután azzal búcsúzott, hogy Lourdes asszony mindenben a
szolgálatukra áll, a házigazda hétkor érkezik, a vendégek pedig fél nyolcra várhatók.
A vacsorát öt főre rendelték, a desszertet tízre. Ahogy Kuli fogalmazott, a desszertnél öt hölgy is
csatlakozik a társasághoz. Az utolsó fogásnak már a Love Menü megszokott édességeit kérték.
– Azaz spárgás ghíből formált falloszzselét és glazírozott kagylócskákat csicseriborsóból
gyömbérrel és borssal ízesítve – pontosított Andrea, amikor felvette a rendelést. – Ja, és
medvecukros, mézes ghíből készült jégkrém nyalókát.
Röviddel hét után Andrea bejött a konyhába: – Tudod ki a megrendelő? Dalmann.
A név nem mondott semmit Maravannak.
– Dalmann a Huwylerből. Az a folyton kellemetlenkedő fickó az egyes asztalnál.
Maravan csak ingatta a fejét: – Talán ha látom, felismerem.
De az este folyamán Maravannak nem volt alkalma megnéznie magának sem Dalmannt, sem a
többi vendéget.
Fél tízkor csengettek. Nevetgélés és élénk beszélgetés hallatszott be a konyhába. Megérkeztek a
hölgyek a desszertre.
Andrea rontott be a konyhába, és gyorsan becsukta maga mögött az ajtót: – Egyet találhatsz!
– Makeda?
Andrea csak bólintott. Az este további részében igen szótlan volt.
Rögtön a desszert után az urak és a hölgyek elbúcsúztak. Maravan és Andrea is befejezték az
aznapi munkát. Az előszobai fogason egyetlen kabát lógott. Andrea rögtön felismerte. Makedáé
volt.
A Love Food egyetlen előjegyzést sem kapott 2008 szilveszterének estéjére. Maravan a kis
garzon főzőfülkéjében főzött.
Egyetlen főzőlap volt, azon kevergette a kodzhi karit, azt a klasszikus csirkecurryt, amelyre még
kisfiú korában tanította meg Nangay. Hagyományos hozzávalókkal főzték, valamivel több
görögszénamaggal. Amikor az étel megfőtt, megszórta egy fűszerkeverékkel, melybe őrölt
édesköménymagot, kardamommagot és szegfűszeget kevert, meg egy plusz adag fahéjat, ahogy azt
a mestere annak idején tanította neki. Végül egy kis citromlevet kevert az egészbe.
Andrea – ahogy ő nevezte magát – szalmaözvegy maradt az este hátralévő részére. Makeda
foglalt volt. Egy órával ezelőtt el kellett búcsúzniuk egymástól. Makeda magasan gombolódó
hosszú fekete ruhát viselt. Andrea majdnem becsavarodott, egyre csak az járt a fejében, vajon
melyik gazdag vén tatával fogja tölteni az estét a lány.
Andrea állta az italt a magányos szívek szilveszteri buliján: két üveg pezsgőt magának, két üveg
szénsavas ásványvizet Maravan számára. Elfoglalta a helyiség egyetlen fotelét, Maravan pedig az
ágyra telepedett le; közöttük csak egy kis dohányzóasztal volt.
 Hideg volt a szobában. Maravan mániákusan szellőztetett, mert a szobában nem lehetett ételszag,
és az ablakok, míg hazaértek, végig nyitva voltak. Kint pedig legalább mínusz tizenöt fok volt. A
lány elkérte tőle a pehelypaplant, és mint egy stólát magára terítette.
Kézzel ettek, mint az első alkalommal. A curry íze mintha a kamaszkorára emlékeztette volna
Andreát, pedig akkoriban biztos nem evett curryt. Kivéve egyet: a Riz Colonial étteremlánc ajánlata
között szerepelt egy étel. Csíkokra vágott csirkehús volt rizskoszorún valami sárga szószban sok
tejföllel és konzervgyümölccsel.
El is mesélte ezt az emlékét Maravannak.
– Talán a fahéj teszi – mondta a férfi –, sok fahéj van ebben is.
Igaza is volt, a fahéjról jutott mindez eszébe. Gyerekkorában a kedvenc étele a tejbe rizs volt sok
fahéjjal és cukorral. Meg a karácsonyi sütemények. És a mézeskalács.
– Ma nálatok is szilveszterezik mindenki?
– Régebben, még a háború előtt minden vallás minden ünnepét megtartottuk Colombóban. A
hindu, a buddhista, a muzulmán és a keresztény ünnepeket is. Gyakran volt szünet az iskolában.
Szilveszterkor mindenki kivonult az utcára, még tűzijáték is volt.
– Ez szép. Gondolod, hogy egyszer majd megint minden így lesz?
Maravan elgondolkodott: – Nem hiszem – mondta végül. – Sosem lesz megint úgy valami, mint
egykor volt.
Andrea hallgatott, majd hozzátette: – Igaz. De néha jobbra fordulnak a dolgok.
– Ilyet még sosem tapasztaltam.
– Most például nem jobb, mint annak idején a Huwyler-ben?
Maravan csak megvonta a vállát: – A munka jobb, de több a gond. – És mesélni kezdett
Ulaguról, kedvenc unokaöccséről, akiből gyerekkatona lett.
– És semmit sem lehet tenni? – kérdezte Andrea, amikor a férfi befejezte a mesélést.
– De, próbálkozom. Hogy mindez segít-e…
– Miért nincs neked feleséged, Maravan? – kérdezte rövid szünet elteltével Andrea.
Maravan sokatmondón felnevetett, aztán elhallgatott. Andrea értette a célzást: – Nem, Maravan.
Ezt verd ki a fejedből. Én már foglalt vagyok.
– De hát férfiakkal fekszik le.
– Csak a pénz miatt.
– Az még rosszabb.
Andrea nagyon dühös lett: – Te is megteszel ezt-azt pénzért, amit egyébként soha nem csinálnál,
nemde?!
Maravan a fejét ingatta vagy bólintott. Maga sem tudta volna eldönteni.
– Sosem tudom eldönteni, pontosan mit jelent ez nálatok: igent vagy nemet.
– Nálunk udvariatlanság nemet mondani.
– Nincs könnyű dolga a lányoknak – nevetett Andrea –, és neked még sincs barátnőd.
Maravan komoly maradt: – Nálunk a szülők döntik el, kihez mész feleségül.
– A huszonegyedik században? Ne akard ezt bemesélni! Maravan csak megvonta a vállát.
– Ti meg hagyjátok?
– Nem olyan rossz dolog.
Andrea hitetlenkedve ingatta a fejét: – És neked még miért nem szereztek feleséget?
– Nincsenek itt a szüleim meg a családom Svájcban. Nincs senki, aki igazolni tudja, hogy nem
vagyok elvált, hogy nincsenek törvénytelen gyerekeim, hogy nem élek erkölcstelen életet, és hogy a
megfelelő kasztba tartozom.
– Azt hittem, ennek a kasztdolognak már vége.
– Persze, hivatalosan vége. De így is a megfelelő nem létező kasztba kell tartoznod.
– És te melyik nem létezőkasztba tartozol?
– Azt nem szokás megkérdezni.
– És akkor mégis, hogy tudja meg valaki?
– Megkérdez egy harmadik személyt.
Andrea csak nevetett, aztán másról kezdett beszélni: – Nem megyünk el megnézni a tűzijátékot?
Maravan a fejét rázta: – Félek a robbanásoktól.
 Megint eleredt a hó. A petárdák felizzottak, szétrobbantak majd fel-felvillanva hunytak ki a
hófüggöny mögött, melyet itt- ott zöldre, pirosra vagy sárgára festett a fényük.
Megszólaltak a templomi harangok, hogy jelezzék az újévet, amiről még senki nem tudta, mit
hoz, csak azt, hogy egy másodperccel hosszabb lesz, mint a mögöttük hagyott esztendő.
Dalmann az egyik hotelpalotában ünnepelte az éjfélt, és most Schelbert, egy észak-németországi
befektető oldalán vágott át a hotel haliján a zajos tömegben, mélyen dekoltált, miniszoknyás nők
tömegében.
– Micsoda idióta divat ez megint idén – sóhajtott Schelbert. – Hogyan fogom most felismerni a
kurvákat?
– Azokat szólítsd le, akik nem úgy öltöznek.
 2009. JANUÁR

32. fejezet

Andreának nem kellett sokáig várnia, Schaeffer hamarosan megint jelentkezett. A Falken utcában
dolgoztak, egy Love Menüt készítettek négy személyre. A vendégek bármelyik pillanatban
megérkezhettek. Épp a gyertyákat akarta meggyújtani, és észrevette, hogy nem működik az
öngyújtó, és a gyufásdobozt sem találta, amit az ilyen esetekre tartott magánál.
A konyhában elektromos tűzhely volt, és a fiókokban sem talált gyufát vagy öngyújtót.
Körülnézett a többi helyiségben; sehol semmi.
– Leszaladok a szemközti bárba – kiáltott oda Maravannak, kabátját a szárija föle vette, gyorsan
leliftezett a földszintre, ki az utcára, be a szemközti bárba, és kért a pultostól egy doboz gyufát.
Kifele jövet vette észre, hogy a két férfi – negyedórával korábban – a ház felé tart. A bejárathoz
szaladt, és még előttük lépett a házba, a lift is lent volt, gyorsan beszállt. Fent ledobta a kabátját a
konyhában egy székre, és megkérte Maravant, hogy engedje be a vendégeket, miközben ő
meggyújtja a gyertyákat.
Andrea felismerte az egyik férfit: Schaeffer volt az, Dalmann kis mindenese, de a másik is
ismerős volt neki valahonnan.
Végre égtek a gyertyák, és amikor a férfi erős holland akcentussal odaköszönt neki, rájött,
honnan olyan ismerős: a Huwylerből. Dalmann-nal látta vacsorázni. Schaeffer az emelet felé
irányította a férfit, de ő maga nem ment fel.
A holland férfi biztos akart lenni abban, hogy ő érkezett elsőként. Megkérte őket, hogy mutassák
meg neki a helyiséget, ahol majd vacsorázni fognak. Elismerően füttyentett, de ragaszkodott hozzá,
hogy a nappaliban várja be a többieket.
A másik férfi is még a hölgyek előtt érkezett. Andrea őt is látta már a Huwylerben. Negyvenes,
kissé testes fickó volt, rövid kefefrizurát viselt. Sötétbarna öltöny volt rajta, mint amit az
üzletemberek viselnek, és a nadrágja szára valahogy túl rövidnek tűnt. Látszódott rajta, hogy
zavarban van.
– Nagyon kíváncsi vagyok – mondogatta egyfolytában, amikor Andrea bevezette őket a szobába,
akárcsak Esther Dubois az első tesztvacsora alkalmával.
Staffel simán lemondhatta volna az estét, és most már bánta, hogy belement. Úgy érezte magát,
mint amikor tizenöt évesen elszívta az első cigijét. A szülei tízezer frankot ajánlottak fel neki, ha
húszéves koráig nem gyújt rá. Máig meg volt győződve róla, hogy ez a hajdani megállapodás az oka
a gyengeségének. Semmi következménye nem volt a dolognak, a szülei sosem tudták meg az
igazságot. És a későbbi ügyeinek sem lettek következményei. A tízezer frankot pedig a műszaki
egyetemen töltött évek alatt okosan fektette be hardverbe és szoftverbe.
Volt egy másik eset is, amikor hasonló érzés kerítette hatalmába: Denverben kb. nyolc évvel
ezelőtt. Nem akart nyárspolgárnak tűnni, ezért elment a többiekkel egy éjszakai sztriptíz-bárba. Jó
sokat ivott, és hajnali ötkor arra ébredt – már a hotelszobájában –, hogy egy festett szőke szépség
fekszik mellette. A nő parfümjének illatát csak a gyorstisztítóban tudta eltüntetni az öltönyéből.
Ennek sem lettek következményei. Beatrice sosem tudta meg a dolgot. És majd gondoskodik
róla, hogy ez a kiruccanás is titokban maradjon.
Dalmann hamarosan jelentkezett a második találkozásuk után a Huwylerben. Azt mondta, Van
Genderen közeli jó barátja, és mivel pár napig a városban tartózkodik, szívesen találkozna
személyesen is Staffellel.
Staffel jól tudta, ki ez a férfi: a hoogteco cég második embere. Ok a megújuló energiaforrásokkal
foglalkozó cégek legnagyobb beszállítói. Egy kis informális találkozó a legnagyobb holland
konkurenciával csak jól jöhet neki.
Dalmann tóra néző, gyönyörű házában került sor a találkozóra, és a kölcsönös szimpátia
eredményeképpen egy kis vacsorát beszéltek meg másnap estére, két személyre.
Ez a vacsora is remekül sikerült egy kis japán étteremben. Üzletről egy szót sem ejtettek,
kellemesen szórakoztak, sokat nevettek. Van Genderen kiapadhatatlan viccrepertoárral rendelkezett.
Hoferen, egy régi katonatársán kívül, akivel a rövid kiképzés alatt találkozott, nem ismert senkit, aki
így mesélt vicceket.
 Ahogy az idő haladt előre, egyre sikamlósabb témákra terelődött a szó, és így került sor a mai
találkozóra; ahogy Van Genderen fogalmazott: forró nyomon lesznek az este.
És most itt állt egy óvárosi ház luxus módon berendezett lakásában, és egy csinos svájci németet
beszélő indiai – vagy ki tudja, honnan származó – lány pezsgővel kínálta. Az egész helyzet most
már inkább ijesztőnek és idegesítőnek tűnt.
Ügy döntött, folytatja, amíg nem túl kényelmetlen az egész, aztán stop. Így nem lehet semmi
gond.
Nem okozott meglepetést, hogy Makeda volt az egyik hölgyvendég. Szólt előre Andreának. Újév
után nem sokkal került sor az első veszekedésre köztük. Andrea hiába kérte: – Kérlek, hagyd ott az
egészet. Keresek annyit, hogy elég legyen kettőnknek.
Makeda felnevetett, alig bírta abbahagyni. Amikor végre sikerült, nagyot sóhajtva ennyit
mondott: – Nem hiszem el, jól hallottam?!
– Ezt most miért mondod? – kérdezte Andrea.
– Ezt pont tőled hallom?! Tipikus férfiduma. Gyere, édesem, megmentelek. Szörnyű ez az élet,
költözz hozzám; majd főzöl rám, és mosod a zoknimat. Ugye most viccelsz?!
– Nem, komolyan gondoltam.
– Szóval eleget keresel, hogy eltarts mindkettőnket. És mi van a többi tizennégy rokonommal, a
családommal, akik Addisz-Abebában élnek?
A témát ezzel jegelték, de Andrea mindennap rákérdezett, kivel megy el Makeda aznap este. Úgy
érezte, kevésbé készíti ki, ha legalább tudja. Így aztán más irányba terelte a témát. Úgy kezelte a
dolgot, mintha valami hivatás lenne, amit Makeda csinál.
A Love Menü esetében nem mentek egyszerűen a dolgok. Andrea saját tapasztalatból tudta,
milyen érzéki élményt okoz egy ilyen vacsora. Nem tudta elképzelni, hogy Makeda egy ilyen
helyzetben is megőrzi a „szakmai” távolságot. De erről nem kérdezhette a lányt. Sok mindent
megosztottak egymással, de arról az epizódról, amikor maga is kipróbálta, még sosem mesélt
Makedának.
A Staffelnek és Van Gendcrennek adott vacsorát követően Thevaram és Rathinam megint
jelentkeztek. Azt állították, híreik vannak Maravan számára, és megkérdezték, átjöhetnek-e hozzá
valamikor.
Eddig minden egyes találkozó súlyos pénzekbe került a férfinak. Kivett ezer frankot a
házioltáron lévő Lakshmí-kép mögül, és várta, hogy megszólaljon a csengő.
A hír voltaképp egy megbízatás volt. Felkérték, hogy a TCA, a Tamil Kulturális Szövetség által
rendezett Pongal ünnepségen ő főzze az ételeket.
A Pongal ünnep az aratóünnep tamil megfelelője. Fontos ünnep, megtisztelő a feladat is.
Thevaram ezerfrankos honoráriumot helyezett kilátásba, amit aztán Maravan a jó ügyért
adományként vissza kell adjon nekik. Pénzt majd az ünnep utáni megrendelésekkel kereshet. Hogy
lesz megrendelés, nem volt kétséges.
Maravannak már nagyon elege volt a piszkos munkából; a napokban az egyik vendég
szexszakácsnak nevezte. Most pedig itt volt a csábító lehetőség, hogy normális ételeket főzzön egy
tamil ünnepen a saját honfitársainak. Nagy volt a csábítás, és ő beleegyezett.
– És mi van Ulaguval? Tudtok róla valamit? – kérdezte.
Thevaram és Rathinam összenéztek.
– Ha a srácot kérdezed – felelt Rathinam – elutasították.
– Mint katonát? – Maravannak hirtelen minden vér a fejébe tolult.
– Nem. De a Fekete Tigrisekhez biztos nem vették fel. Amikor a két fickó távozott, Maravan
fogta az ezer frankot, és visszadugta az oltár mögé.
Az agyagedényben rizs és lencse főtt a pálmacukorral ízesített tejben. Hamarosan a kurkuma és a
gyömbér is az ételbe került. A jelen lévő családok félkörben ülték körül a gáztűzhelyt. Mindenki új
ruhát viselt, a lányok és az asszonyok virágokkal díszítették fel magukat, színes szárijukat és a
punjabijukat.
A tej felforrt, habja túlcsordult az edény oldalán, és a kék lángokat sárgára festette.
– Pongalo Pongal! – kiáltott fel minden vendég.
Maravan előkészítette a tejberizst, de a ceremónia csúcspontján, amikor a tejnek fel kellett
forrnia, már nem tudott jelen lenni. Előző este óta ott foglalatoskodott a közösségi ház konyháján.
 A tamil kulturális egyesület kibérelt ott egy termet, és szépen feldíszítette. A közösség
vezetősége felkért néhány asszonyt, hogy segítsen a férfinak. A feladat megtiszteltetésnek számított,
fizetséget nem kaptak érte, és feladatukat különösebb odaadás nélkül el is végezték. Tekintettel a
rengeteg vendégre, Maravan felső szomszédját és földijét, Gnanamot is felkérte, hogy segítsen neki
a konyhán. Szüksége volt valakire, akinek van tapasztalata, és hajlandó volt akár saját zsebből
fizetni a segítségért.
A konyha szellőzőrendszere igen rosszul működött, ráadásul a helyiségnek nem volt ablaka sem.
Mindent áthatott az ételszag: a rizs, a lencse, a ghí, a csili, a kardamom, a fahéj, meg a Pongal
ünnep ételeihez nélkülözhetetlen, különös fűszernövényből, az óriás ánizskaporból készített
aszatgyanta szaga. A növény csak akkor veszítette el undorító szagát, amikor serpenyőben
felmelegítették. Nem csoda, hogy ördögszarnak is hívják.
Maravan a Pongal ünnep négy hagyományos vegetáriánus ételét készítette el:
Avialt, ami kétféle lencséből és vegyes zöldségekből készített püré kókuszdióval és
aszatgyantával fűszerezve. Főzött még citromos rizst lencsével, mustármaggal, kurkumával meg
aszatgyantával. Volt ezenkívül Parangikkai Pulikulambu is, a csípős és édes-savanyú, tökből készült
egytálétel, melyhez hagymát, paradicsomot és sok-sok tamarindpasztát használt. A Sarkkarai Pongal
pedig a tejberizs volt mandulával, kesudióval és lencsével felfőzve, ez utóbbit sáfránnyal és
kardamommal ízesítette.
Épp ott tartott, hogy a mandulát és a kesudiót egy nehéz vasserpenyőben megpirítsa, amikor
valaki megérintette a vállát. Maravan gyorsan hátranézett, jelezni akarván milyen elfoglalt, és
mennyire nem alkalmas, hogy pont most zavarják.
Sandana állt mögötte:
– Segíthetek? – kérdezte.
A férfi egy pillanatra elgondolkodott, majd odaadta a lánynak az egyik fakanalat:
– Kavargasd folyamatosan, nem szabad, hogy odaégjen. Ha már aranysárgára pirult, ebbe a tálba
kell átönteni mindet, és akkor… Akkor majd szólj, és jövök!
Ezzel odasietett egy másik kisegítőhöz, ellenőrizte, hogy minden rendben halad-e, kiadott
néhány utasítást, majd rohant is a következőhöz.
Még gyerekként járt egy cirkuszban, ahol egy kínai artistanő műanyag pálcákon tányérokat
pörgetett, először csak egyet, majd kettőt, majd egyre többet, a végén húsz vagy harminc tányér
körözött a magasban. Akkoriban még nem tudta megszámolni, mennyi. A kínai lány keze
folyamatosan járt, hogy a tányérokat mind forgásban tartsa; szaladgált a forgó, táncoló botocskák
között fel és alá, és az utolsó pillanatban mindig sikerült neki elérnie a következő botot, és
megmentenie a billegő tányérokat.
Valahogy így érezte most magát, rohant egyik serpenyőtől a másikig, hogy megmentse a
fövésben lévő ételeket.
Mikor Sandana mellé ért, mindig egy kicsit tovább figyelte, hogyan fő a lány serpenyőjében az
étel.
 33. fejezet

A Pongal ünnep mindig jókedvvel teli. Az emberek várják az újrakezdést, és az elmúlt dolgokat
maguk mögött hagyják. De 2009. január 14-ének ezen a hideg, viharos napján a közösségi központ
épületében nem sok érződött a könnyedségből és bizakodásból, ami más esetben ezt az ünnepet
jellemezte.
Minden jelen lévő családnak és jó barátnak volt valakije, akiért aggódhatott. A Sri Lanka-i
hadsereg Mullaitivu felé közeledett, a LTTE elkeseredetten védte állásait, a civil lakosság pedig
hiába próbált menekülni.
Sokan, akik ellátogattak az ünnepre, már régóta nem tudtak kapcsolatba lépni az otthoniakkal. A
teremben nagyobb volt a csönd, mint az előző években ilyenkor. Az arcokon komolyság ült, és az
imák is mélyebbről jöttek.
Maravan sem kapott hírt a családjáról. Azt rebesgették, hogy razzia volt Jaffnában, abban a kis
boltban, amelyen keresztül a Batticaloa bazárból kapcsolatot tudtak tartani a helyiekkel, és ahová a
pénzt is utalni szokták, és a boltocskát bezárták. Nem most történt először, de egy kis kenőpénz
fejében néhány nap után mindig újra kinyitott.
Maravan egy hosszú, fehér papírszalagokkal díszített asztalnál ücsörgött. A fele társaság már
távozott az asztal mellől, az asztaldíszek is összevissza álltak, és itt-ott hiányoztak is már. Néhányan
a távozó vendégek közül magukkal vitték a virágokat.
Az ok, hogy Maravan még mindig itt ült, Sandana volt, aki két asztallal odébb foglalt helyet a
családja körében. A lányt körülvették a szülei, a nagynénik, a nagybácsik, a testvérei és a barátai.
Sandana újra meg újra felé nézett, de nem adott jelet arra, hogy a férfi átülhetne hozzájuk.
Párszor már majdnem rávette magát, hogy egyszerűen odamenjen hozzájuk, és megkérdezze,
hogy ízlett az étel. Voltaképpen ő a szakács. És egy szakácsnak ez is dolga.
De mi lesz azután? Miután megbeszélték, hogy milyen volt a vacsora – nagyon finom, köszönik
kérdését –, mi van, ha nem hívják meg az asztalukhoz? Az eshetőség, hogy aztán ott áll az
asztaluknál, de ők mégsem kérnek belőle, neki pedig méltóságát megőrizendő valami kifogással
tovább kell állnia, a saját asztala mellett marasztalta. Az asztal azonban egyre üresebb lett.
Észrevette, hogy Sandanáék asztalánál valami vita van ki-alakulóan, dühödt szóváltás alakult ki a
lány és a szülei között. Sandana egyenes szemöldöke, középen az orrnyergén a pottuval egy vonallá
húzódott össze.
– Ne nézzen oda – mondta, mikor leült Maravan mellé.
A homlokán lévő pont még mindig alig látszott a ráncok miatt, amik a dühtől keletkeztek az
arcán.
– Vitatkoztatok? – kérdezte a férfi.
– A kultúrák harca – próbált nevetni a lány.
– Értem.
– Meséljen nekem valamit. Ugye ön is úgy gondolja, hogy van mondanivalónk egymás számára?
– Mit meséljek? – Maravan észrevette, milyen suta ez a kérdés, és gyorsan hozzátette: – Nem
vagyok túl jó mesélő.
– Akkor miben jó?
– A főzésben.
– Akkor meséljen arról.
– Amikor először láttam a nagynénémet Aalanggai Puttut készíteni, még csak ötéves voltam.
Rizst és lencsét kevert a lisztbe, reszelt kókuszdiót tett a tejbe, és az egészet tésztává gyúrta, majd
sok kicsi golyót formált belőle. Ezeket azután gőz felett kókusztejjel és pálmacukorral átváltoztatta
édes hamis banyafügécskékké. Akkor tanultam meg, hogy a főzés nem más, mint átváltoztatás.
Hideget meleggé, keményet puhává, savanyút édessé. Ezért lett belőlem szakács. Az átváltoztatás
az, ami igazán érdekel.
– Maga fantasztikus szakács.
– A mai az mind semmi. Ennél többet szeretnék. Az átváltoztatottat megint átváltoztatni. A puhát,
ami a keményből keletkezett, valami ropogós anyaggá változtatni. Vagy akár habszerűvé. Vagy
olvadékonnyá. Érti, mire gondolok? Azt akarom… – a megfelelő szót kereste. – A megszokottból
akarok valami újat létrehozni. A vártból valami meglepőt.
 Maravan elcsodálkozott saját beszédességén. És mindenekelőtt azon, amit mondott. Így még
sosem tudta kifejezni azt, amit a főzéssel kapcsolatban gondolt.
– Megyünk – szólalt meg egy hang a hátuk mögött. Sandana apja volt az. Észre sem vették,
amikor odajött az asztalukhoz.
– Apám! Ő Maravan. Ma este ő főzött mindannyiunk számára. Maravan, ez itt az édesapám,
Mahit.
Maravan felállt, kezet akart nyújtani a férfinak, az azonban keresztülnézett rajta, és
megismételte, amit a lányának mondott:
– Megyünk.
– Rendben. Később maguk után megyek.
– Nem. Maga is jön velünk.
– De már huszonkét éves vagyok.
– Jöjjön.
Maravan látta, hogy a lány nagyon küzd magában. Végül Sandana megvonta a vállát, és
csalódottan ejtette vissza:
– Akkor majd legközelebb. – És ezzel követte az apját.
Maravan a különféle italokat tanulmányozta. A Love Menüt rendelő ügyfelek nem elégedtek meg
mindig a szokásos pezsgő- és borfelhozatallal. Koktélokat és aperitifeket kértek, Maravan
becsvágya pedig túlmutatott egy Campari vagy egy Bloody Mary elkészítésénél.
Épp azon volt, hogy zsíros kókusztejet keverjen össze tört jéggel, arrackból, ami a kókuszvirág
nedvéből lepárolt ital, gyömbérsörből, fehér teából, xantánból és guaranából. A pasztellsárga
masszát mínusz tizenkét fokon lefagyasztja, és porcelánkanálon robbanó cukorként fogja
szervírozni, elektromos arrack-édesség néven. Mint minden alkoholtartalmú étel és ital esetében, a
kísérleti alany most is Andrea lesz majd.
Csengettek. Maravan ránézett az órájára: majdnem fél tizenegy volt. Kinézett a kémlelőnyíláson,
és nem látott senkit. Beleszólt a régi kaputelefonba: – Ki az?
A vonal recsegett, és egy női hangot vett ki a zűrzavarban, de nem értette, mit mond.
– Hangosabban, legyen szíves! – kiáltott vissza. Végre sikerült kivennie egy szót; mintha Andrea
lett volna az. Andrea ilyenkor? Bejelentkezés nélkül?
Megnyomta az ajtónyitó gombot, és a küszöbön várt. Gyors, könnyű léptekkel jött felfelé valaki
a lépcsőházban, és végre meglátta, ki a kései látogató: Sandana volt az.
Nyugatias öltözetet viselt: farmer, pulóver és egy steppelt kabát volt rajta, mint az első
találkozásukkor. A hagyományos ruhák jobban álltak neki, gondolta magában Maravan.
A férfi behívta a lakásába, és csak akkor vette észre, hogy egy nagy utazótáska is van a lánynál.
Sandana a földre tette a táskát, és svájci szokás szerint három puszit adott Maravannak. Az
üdvözlésnek spontánul kellett volna alakulnia, de igen esetlenre sikeredett.
– Itt maradhatok éjszakára? – kérdezte a lány minden bevezető nélkül.
Maravan nagyon meglepetten nézhetett, mert a lány gyorsan hozzátette: – A nappaliban a
heverőn, vagy akár a földön is jó lesz. Nekem mindegy.
Maravan jól kiismerte magát a tamil hindu családi viszonyokban, és már látta is a felé tartó
lavinát, minden következményével együtt.
– Miért nem alszik otthon? – kérdezte.
– Elköltöztem.
– Adok pénzt hotelre.
– Pénzem nekem is van.
Maravannak eszébe jutott egy beszélgetésük, amikor a lány elmondta neki, hogy a vasútállomás
egyik utazási irodájában dolgozik.
Sandana könyörgő tekintettel nézett fel rá: – Nem kell lefeküdnie velem.
A férfi nevetve válaszolt: – Micsoda szerencse!
De a lány komoly maradt: – De majd azt kell mondania, hogy megtörtént.
A férfi lesegítette a lány kabátját, és a konyhába vezette: – Ezt itt még be kell fejeznem, aztán
szépen elmesél nekem mindent, rendben?!
Ezzel bekapcsolta a turmixgépet, pár pillanatig hagyta, hadd járjon a motor, majd a tartalmát egy
flexibilis formába öntötte.
 – Most is éppen átváltoztat? – kérdezte a lány.
– Igen. Kókuszlikőrből csinálok likőrös kókuszt. Most először nevetett fel a lány.
Maravan a mélyhűtőbe tette a formát, és bevezette Sandanát a nappaliba. Ahogy kinyitotta az
ajtót, az oltáron lévő mécsesek lángja rebegni kezdett a huzatban, és Maravan becsukta az
erkélyajtót.
– Üljön le! Hozzak teát? Épp akartam csinálni magamnak is egyet.
– Akkor kérek – mondta a lány, arca előtt összeérinttette két tenyerét, és meghajolt Lakshmí
istenség képe előtt, majd leült az egyik párnára.
Mikor Maravan visszaért a konyhából, Sandana még mindig ugyanott ült, ahol hagyta. O is
helyet foglalt, és meghallgatta a lányt. A történetet nem lett volna nehéz kitalálnia.
Nemrég történt, hogy Sandana szülei megegyeztek egy másik szülőpárral, hogy lányukat
hozzáadják a fiukhoz, Padmakar-hoz. Ők is vaisják voltak, mint a fiú családja, a kaszt tehát
stimmelt, az előéletük és a horoszkópjuk is. De Sandana nem akart hozzámenni. Ahogy közeledett
az esküvő napja, a családi viták egyre dühödtebbé váltak. A Pongal ünnepen is ezen vitatkoztak, ezt
láthatta Maravan. A mai este pedig a csúcspontja volt mindennek. Az anyja sírt, az apja pedig egyre
azt hajtogatta: – Ha most elmész, vissza se gyere többet!
– És most? – kérdezte Maravan, amikor befejeződött a beszámoló. A lány nem válaszolt, csak
sírni kezdett. Maravan csak nézte egy darabig, aztán odaült mellé, és átkarolta.
Szívesen megcsókolta volna, de azzal csak újabb gondok adódtak volna, és az elbeszélés alapján
ezek a gondok igen fenyegetőnek bizonyultak. A lány vaisja volt, ő pedig csak egy súdra. El lehet
felejteni az egészet.
– Inkább örüljön – szólalt meg. A lány csodálkozva nézett fel rá.
– Legalább nincs honvágya.
– Önnek van?
– Mindig. Néha erősebb, néha gyengébb, de mindig érzem.
– Tényleg olyan szép ott?
– Amikor a keskeny kis utakon az ország belseje felé tart az ember, olyan mintha egy hatalmas
falun utazna át. Az utakat mindenütt fák szegélyezik, és az árnyékukban megbújva állnak a
házacskák, nagyon titokzatosan, szinte elrejtve. Néha feltűnik egy-egy rizsföld, aztán megint fák
jönnek és házacskák, vagy iskolások fehér egyenruhában. Majd megint házak. Néha több, néha
kevesebb, de sosem fogynak el teljesen. Azt gondolja, most hagyta el az utolsó házat, és máris
feltűnik egy újabb. Olyan az az ország, mint egy hatalmas összefüggő termékeny trópusi park.
– Jaj, hagyja már abba! A végén még nekem is honvágyam lesz.
Sandana végül Maravan ágyában aludt, a curryfácskák vigyázták az álmát. A férfi az alacsony
asztal mellett aludt; párnákból csinált magának ágyat. Egy visszafogott bajtársi jóéjt puszival tértek
nyugovóra. Nehezen ugyan, de megtartóztatták magukat, és sokáig feküdt mindenki a saját ágyában
álmatlanul.
Másnap reggel Maravan zaklatottan ébredt a rövid, de mély álomból. A hálószobába vezető ajtó
nyitva volt, az ágy bevetve. A takarón egy papirost talált: – Köszönök mindent. S. A cetlin ott volt
egy telefonszám is.
Sőt az utazótáska is a szobában volt.
Maravan bekapcsolta a számítógépet, és felment a netre. Szokásává vált, hogy nap mint nap
tájékozódjon az LTTE és a Sri Lanka-i kormány honlapján. Egyik sem bizonyult megbízható
forrásnak, de a nyugati sajtó meg a nemzetközi szervezetek híreivel kiegészítve legalább
hozzávetőleges képet alkothatott az otthoni helyzetről.
A Sri Lanka-i fegyveres erők bevették Mullaitivut, és tovább nyomultak észak felé. Hamarosan
bekerítik a Tamil Tigrisek állásait, és a segélyszervezetek számításai szerint ezzel együtt körülbelül
kétszázötvenezer civil lakost is. A felek egymást vádolták a civil lakosság élő pajzsként történő
felhasználásával. A helyi média keveset, sőt szinte semmit sem árult el abból, hogy humanitárius
katasztrófa fenyegeti a térséget.
A kaotikus helyzet ellenére a Battaicaloa bazárban újból beindult az összeköttetés. Akkor is a
képernyő előtt ült, amikor hívást kapott a bazárból: másnap délelőtt fél tizenegykor tárcsázza a
szokott számot, a nővére akar vele beszélni.
Maravan felkészült a rossz hírekre.
 Megreggelizett és felhívta Sandanát. Hosszan kicsengett, mire a lány felvette.
– Most nem tudok beszélni, ügyfél van nálam – mondta. –Felhívom a szünetben.
– Mikor lesz szünet? – kérdezte a férfi, de a lány már letette, így aztán várt. Várta a hívást, és az
utazótáskán járt az esze.
Úgy feküdt ott a padlón a matrac mellett, mintha mostantól fogva idetartozna.
Vajon mit tervez Sandana? Inkább felvállalja a botrányt azzal, hogy beköltözik hozzá? És ő? Ő
vajon akarja ezt? Ismert hasonló eseteket. A lányok, akik itt születtek és itt nőttek fel, már nem
akarták egy olyan kultúra és ország tradícióit meg szokásait ápolni, amely teljesen idegen volt
számukra. Akár a szakítást is felvállalták a családdal, az ismerősökkel. Összeköltöztek a férfival,
akit szerettek.
A férfiak többnyire svájciak voltak, de olyan esetekben is, amikor egy tamil származású lány
szülői áldás nélkül élt együtt egy tamil férfival, főleg ha az nem a megfelelő kasztból származott, a
család és közösség mindkettőjüket kitaszította.
Akarja ő ezt egyáltalán? Együtt akar ő élni egy nővel, akit kitaszított a közösség? Nem járhatnak
majd el a sok vallási meg társasági eseményre, elvágnák magukat mindentől. Képes lenne ő erre?
Ha szerelmes lenne a nőbe, akkor igen. Maga elé képzelte Sandanát: lázadón és mégis lemondón,
mint a Pongal ünnepségen. Határozottan, aztán mégis elbizonytalanodva, mint tegnap. Az alig
hallható svájci akcentusával, amikor tamilul beszélt. Farmerben és pulóverben, amelyek nem
illettek hozzá.
Igen, érte képes lenne.
A lány végre visszahívta.
– Miért nem ébresztett fel? Csináltam volna magának tükörtojást reggelire.
– Benéztem a nappaliban, és láttam, hogy még alszik.
Úgy beszélgettek egymással, mint két szerelmes az első együtt töltött éjszaka után. Aztán a lány
hirtelen megszólalt: – Most le kell tennem, vége a szünetnek. Dél körül otthon lesz? El akarom
hozni a táskámat. Odaköltözhetek az egyik kolléganőmhöz.
 34. fejezet

Az időpont, amit a Batticaloa bazár tulajdonosa megadott, a Love Food szempontjából igen
alkalmatlan volt, pont előjegyzésük volt tizenegy órára.
A Falken utcában kellett legyenek, Maravannak az idő szerint pedig a konyhában
foglalatoskodnia az ebéd előkészületeivel. Némi szervezést igényelt, Andrea részéről pedig jó adag
rugalmasságot, hogy most ott ülhetett a számítógép előtt, fején a fülhallgatóval, kezében a
jegyzettömbjével. A szíve vadul vert, kezével pedig idegesen dobolt az asztalon.
Tárcsázta a számot, a kapcsolat elsőre létrejött, és a bolt tulajdonosa jelentkezett a vonal végén.
Maravan bemondta a nevét, és néhány másodperc múlva meghallotta a nővére hangját: – Maravan?
– a lány a könnyeivel küzdött.
– Van valami hír Ulaguról? – kérdezte a férfi.
Hallotta, amint a testvére nagy levegőt vesz. A nő várt, majd nehezen kinyögte: – Nangay…
Nem, az nem lehet. Nangay nem lehet, gondolta Maravan. – Mi van vele?
– Meghalt – hebegte a nővére. Aztán már csak a zokogást lehetett hallani.
Maravan a kezébe temette az arcát, és hallgatott. Hallgatott akkor is, amikor végre újból
meghallotta a testvére most érthetőbb és összeszedettebb hangját: – Testvérem? Itt van még a
vonalban?
– Hogyan? – kérdezte a férfi.
– A szíve nem bírta. Az egyik pillanatban még élt, aztán egy másodpercre rá halott volt.
– De hát a szívének nem volt semmi baja.
Rövid szünet után a lány megszólalt: – Gyenge volt a szíve. Két évvel ezelőtt volt egy infarktusa.
– De ezt csak elmondta volna nekem.
– Nem akarta, hogy megtudja.
– Miért nem?
– Félt, hogy akkor visszajön.
A beszélgetés véget ért. Maravan átment a hálószobába, és levette a falról Nangay fényképét. A
házioltárra tette, letérdelt és Nangayért imádkozott. Azon gondolkodott, vajon igaza volt-e
Nangaynak. Visszament volna, ha tudja?
Valószínűleg nem.
Ezen az estén Maravan változtatott a Love Menün. Mindent pont úgy főzött meg, ahogy annak
idején Nangay mutatta neki.
A cukrozott tejben főtt úrid lencséből készült pürét, nem a szokásos „A férfi és a nő” elnevezésű
ételként készítette, hanem sütőben kis adagokban megszárította.
A sáfrányból, a mandulából és a tejből kevert italt egyszerűen, felmelegítve szervírozta.
A sáfrányos ghíből krémet készített, és forró tejet adott hozzá.
Nem vette elő a rotációs lepárlókészüléket, és nem zselésítette az anyagokat, nem kreált különös
aromákat és textúrákat sem.
Az aznapi vacsorát Nangay tiszteletére főzte, akitől a főzés művészetét tanulta. Legalább ma este
nem akarta becsapni és kihasználni, főleg nem olyan cél érdekében, amit sosem nézett volna jó
szemmel.
Egész idő alatt ott párolódtak a currylevelek a fahéjjal egy serpenyő kókuszolajban, illatuk
betöltötte az egész lakást. Gyerekkora illata szállt Nangay emlékére.
Andrea rögtön észrevette, hogy valami nem stimmel. Maravan az előkészítési fázisban is el-
eltűnt hosszabb időkre. Amikor végre megérkezett, nem telt el sok idő, és az egész lakást áthatotta a
curryszag, jóval intenzívebben, mint az egyébként mániákusan szellőztetett konyhát bármikor
azelőtt. És amit felszolgált, annak semmi köze sem volt a megszokott Love Menühöz.
Rögtön az elején szóvá tette a változást, de csak egy dühös pillantást kapott válaszképpen. – így
lesz, vagy sehogy – nyögte ki mérgesen a férfi, és a nap hátralévő részében már csak a
felszolgálással kapcsolatos, legszükségesebb dolgokat lehet megbeszélni vele.
A vendég – egy régi ügyfelük – szemmel láthatólag csalódott volt, amikor Andrea megérkezett
az első fogással, a konyhafőnök üdvözletével, ahogy ők nevezték. Egy kanálon valami sötétszínű
paszta volt, mellette egy kupicában forró tej. Andreát kiokította, hogy az ételt a következő néven
szolgálja fel: Úrid lencse forró tejben. Mivel a hölgy, akit a férfi aznap estére rendelt, még sosem
járt itt, igencsak izgatottnak tűnt, így maga a vendég nem emelt kifogást.
Mielőtt Andrea hazafelé indult – Maravan már korábban, búcsú nélkül lelépett –, aznapi
vendégük derekán egy frottírtörülközővel kijött a szobából, és hatszáz frankot csúsztatott Andrea
zsebébe, és vigyorogva hozzátette: – Először azt hittem, valami alternatív szexmenü lesz. De le a
kalappal, ez a mai kaja még jobban beindítja az embert. Remek szakácsuk van!
 35. fejezet

Maravan dr. Kerner rendelőjének várótermében ült már két órája. Az asztalkán heverő, rongyosra
olvasott újságok mindegyikének ugyanaz volt a címlapján: Barack Hussein Obamát, az Egyesült
Államok első színes bőrű elnökét beiktatták hivatalába.
Ez az esemény volt a főtéma a teremben várakozók között is. A tamilok azt remélték, hogy az
USA új kormánya nem ápol majd baráti a kapcsolatokat a mostani Sri Lanka-i kormánnyal, mint
előde. Az irakiak abban bíztak, hogy végre kivonják az amerikai csapatokat a hazájukból, az
afrikaiak pedig több elköteleződést vártak az új elnöktől Zimbabwe és Darfur kapcsán.
Maravan nem vett részt ezekben a beszélgetésekben, más dolgok nyomasztották.
Mikor végre bejutott dr. Kernerhez, a férfi éppen a beteglapját vizsgálta, és azt kérdezte: – Hogy
van a nagynénje?
– Meghalt.
– Nagyon sajnálom. Ön megtett mindent. Miért jött most hozzám?
– Nem rólam van szó, még mindig a nagynénémről. A múltkor, amikor önnél jártam, azt
kérdezte, hogy rendben van-e a szíve. Miért?
– Mert bizonyos keringési problémák esetén nem szedhetett volna Minirint. Ez ugyanis
véralvadásgátló, növeli a vérhígításra alkalmazott szerek hatékonyságát, és így akár agyvérzést
vagy szívinfarktust is okozhat. Miben halt meg a nagy nénje?
– Szívinfarktusban.
– És most arra gyanakszik, hogy a gyógyszer hozzájárulhatott a halálához. Nem túl valószínű.
Ehhez ugyanis már korábban is kellett legyenek keringési problémái.
– Két évvel ezelőtt volt egy infarktusa. Dr. Kerner döbbenten nézett Maravanra.
– Ezt el kellett volna mondania nekem.
– Nem tudtam róla. Nem árulta el.
 36. fejezet

Január vége felé egy kis gazdasági hír nagy csodálkozást váltott ki szakmai körökben, méghozzá
akkorát, hogy az általános napi sajtó is felkapta a hírt.
A Kugag, a megújuló energiával kapcsolatos termékeket gyártó cég, amely eddig keményen
dacolt a válsággal, hirtelen bejelentette, hogy formálisan vegyesvállalattá olvad össze a holland
hoogteco céggel.
A hoogteco számított a legfontosabb európai beszállítónak a szél- és napenergetikai beruházások
területén, és a Kugag legfontosabb konkurenciájának tartották.
Aki tudta – és a cikkírók közül bizony többen tudták –, a technika milyen őrült sebességgel
fejlődik ezen a területen, és milyen érzékenyen válaszol minden változásra, igencsak meglepődött a
váratlan lépésen. Az egyesülés után ugyanis elképzelhetetlen volt a know-how-k titokban tartása.
A szakértők nyíltan feltették a kérdést, vajon az együttműködésből mi haszna származhat a
kisebb és dinamikusabb Kugagnak. Kutatói csapata világelsőnek számított. A termelési kapacitást
röviddel ezelőtt igen körültekintően fejlesztették tovább, megrendelések sora várt a cégre, és az
elemzők tudtak néhány nagy sikerrel kecsegtető újításról is, melyek már folyamatban voltak.
A Kugag a cégimázs tekintetében is jól állt. A cég CEO-ját nemrégiben választották meg az év
menedzserének az „Új technológiák” kategóriában.
Az egyetlen, aki az üzletből profitálhatott, a hoogteco volt.
A Kugag CEO- ja, Hans Staffel, aki korábban pont jó kommunikációs képességével tűnt ki,
ezúttal meglehetősen kusza információs politikát folytatott. A hoogteco volt az, aki végül kiállt a
nyilvánosság elé, és bejelentette az egyesülést. A Kugag kezdetben nem kívánta kommentálni az
eseményt, majd azt hangoztatta, hogy az ügylet még nem érett meg a nyilvánosságra, aztán pedig
egy száraz kiáltvánnyal botorkált elő, melyben utólagosan igazolta, hogy a holland cég bejelentése
minden részletében igaz.
Hétfőn a Kugagot visszahívták a tőzsdéről, a hoogteco viszont remekül indította a hetet.
Egy hölgy a Kugag cég képviseletében – kommunikációs tanácsadója javaslatára a vállalat egy
szóvivőt is alkalmazott – próbálta elbagatellizálni az ügyet, és a létrejött szerződést teljesen átlagos,
az adott körülmények között szükséges intézkedésnek titulálta. Az erősebbik fél pozíciójából
képviselve a dolgot.
A szakkommentátorok egyike kétségbe vonta, hogy a hoogteco erőből politizált volna, és
felvetette a lehetőséget, hogy hirtelen pénzügyi megszorulásról lehet szó, amely az amerikai
másodlagos hitelpiacon történt spekulációk eredménye is lehet.
Egy másik azt a kérdést tette fel, hogy az igazgatótanács vajon miért nem akadályozta meg a
lépést, vajon Staffel nem lépte-e túl a hatáskörét.
Staffel más alkalmakkor egyáltalán nem kerülte a nyilvánosságot, most azonban a Kugag CEO-
jától hiába várt állásfoglalást a sajtó.
 2009. FEBRUÁR

37. fejezet

Maravan estéi szinte mind foglaltak voltak. Délben félbe tudta szakítani kis időre az
előkészületeket, ilyenkor Sandanával találkozgattak. Az utazási iroda előtt várta a lányt, aztán
elmentek egy kávézóba, beültek egy étterembe vagy valamelyik gyorsbüfébe az állomáson.
A szűk egy órát arra használták, hogy meséljenek magukról egymásnak.
A lány egyszer megkérdezte: – Ha most Sri Lankán lennénk, mit csinálnánk?
– Úgy érti pont most?
Sandana bólintott: – Igen, délben fél egykor.
– Helyi idő szerint?
– Igen.
– Nagyon meleg lenne, de nem esne az eső.
– Nos, mit csinálnánk?
– A strandon lennénk, a pálmák alatt, ahol kicsit hűsebb szél fúj. A tenger nyugodt ilyenkor.
Februárban szinte mindig.
– És egyedül vagyunk?
– Széltében-hosszában sehol egy lélek.
– Miért ülünk az árnyékban, és nem a napon?
– Mert nincs fürdőruhánk, csak a szárongunk.
– Abban is be lehet menni a vízbe.
– De akkor átlátszó lesz.
– Magát zavarná?
– Az öné nem.
– Akkor menjünk be a vízbe.
Egy másik alkalommal Maravan elmesélte a lánynak, mennyire félti Ulagut, aztán Nangayról is
beszélt neki. Hogy mit is jelentett a számára. És hogy hibásnak érzi magát a halálában.
– De azt mondta, hogy kiszáradt volna a gyógyszerek nélkül. Maravan bólintott.
– A testvére azt mondta: egyik pillanatban még élt, aztán hirtelen megállt a szíve.
A beszélgetések egyre közelebb hozták őket egymáshoz. Alig érintették meg egymást, de
találkozáskor és a búcsúzások alkalmával sosem hagyták ki a helyi szokásoknak megfelelő
puszikat, ami annyira illetlen dolognak számított a saját kultúrájukban.
Sandana még mindig ugyanannál a kolléganőjénél lakott. A lány Bern környékéről származott,
kedélyes volt, és egyszer összetalálkoztak Maravannal, amikor Sandanával együtt jöttek el az
irodából. Sandanának azóta sem volt semmiféle kapcsolata a szüleivel.
Az egyik februári este, miután megfőzött a Falken utcában, és korán hazament, Maravan leült a
képernyő elé, és az interneten keresgélt. Az otthonról érkező hírek egyre lesújtóbbak voltak.
A hadsereg külön biztonsági zónát hozott létre a menekültek számára, melyet aztán az LTTE és a
segélyszervezetek egybehangzó állítása szerint, maga a hadsereg kezdett bombázni. Nagyon sok
volt a civil áldozat. Aki csak tudott, elmenekült a területről, őket rögtön menekülttáborokba
internálták. Sokan úgy vélték, hogy a kormánycsapatok győzelme már csak napok kérdése.
Maravan és a honfitársai azonban már tudták, hogy a győzelem nem jelent feltétlenül békét.
Este tizenegy óra után valaki erősen nyomni kezdte a csengőt Maravan ajtaján. A
kémlelőnyíláson kinézve egy középkorú tamil férfit pillantott meg: – Mit óhajt? – kérdezte
Maravan, amikor a férfi egy másodpercre végre elengedte a csengőt.
– Nyissa ki! – parancsolta a férfi.
– Kicsoda maga?
– Én vagyok az apja. Azonnal nyissa ki az ajtót, vagy én rúgom be.
Maravan kinyitotta az ajtót, és ekkor ismerte csak fel Sandana apját, aki már rontott is be a
lakásba.
– Hol van?
– Ha Sandanát keresi, ő nincs itt.
– Már hogyne lenne itt.
 Maravan beljebb hívta a férfit, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy nyugodtan körülnézhet.
Mahit végigkutatta az összes helyiséget, bement a fürdőszobába, sőt még az erkélyen is kinézett.
– Hol van: – kérdezte fenyegetően.
– Valószínűleg otthon.
– Otthon már régen nem járt.
– Úgy tudom, egy barátnőjénél lakik.
– Ja! Egy barátnőjénél! Tudom, hogy itt lakik.
– Ezt ő mondta önnek?
– Mi már egyáltalán nem beszélünk egymással – és a férfi ekkor szinte már ordított. Aztán
hirtelen megnyugodott, és normális hangerőn elismételte ugyanezt, csodálkozva, mintha csak most
ébredne tudatára annak, amit mond: – Már nem beszélünk egymással.
Maravan látta, hogy a férfi szemét elöntik a könnyek. A vállára tette a kezét, de a másik dühösen
lerázta.
– Foglaljon helyet! Készítek egy teát. – És a képernyő előtti szék felé mutatott. Mahit
engedelmesen leült, arcát a kezébe temette, és halkan szipogott magában.
Mikor Maravan visszatért a teával, a férfi már összeszedte magát. Megköszönte az italt, de nem
ivott egy kortyot sem.
– Miért akarta elhitetni velünk, hogy itt lakik magával, miközben egy barátnőjénél van?
– Nem akar hozzámenni a fiúhoz, akit kinéztek a számára. Mahit tanácstalanul ingatta a fejét: –
De hát rendes fiú.
A feleségemmel olyan sokáig keresgéltünk. Nem akartuk csak úgy hozzáadni az első
jelentkezőhöz.
– A lányok itt saját maguk akarják megkeresni a párjukat. Mahit felhorkant: – De ő nem
idevalósi lány.
– De nem is odavalósi.
Az apa erre csak bólintott, és megint potyogni kezdtek a könnyei. Most már nem próbálta
letörölni őket: – Ez a rohadt háború! A fene enné meg ezt a rohadt háborút! – Sóhajtott nagyot.
Amikor végre sikerült megnyugodnia, megitta a teáját is, bocsánatot kért, és elment.
 38. fejezet

Maravan már nem törődött annyit a konyhával, mint korábban. Majdnem mindennap délben,
mikor az előkészületekkel kellett volna foglalatoskodnia, fogta magát, és eltűnt egy órára. – Csak
bekapok valamit – mondogatta.
Amikor visszaért, általában jókedve volt, ami már jó ideje – pontosan az óta az este óta, amikor
megvariálta a menüt – nem volt jellemző rá.
Az akkori vendég hamarosan megint jelentkezett, ugyanazt a menüt rendelte, és egy másik lányt,
de Maravan megmakacsolta magát: – Azt a menüt nem ilyen célokra találták ki – válaszolta
Andreának.
– De az ügyfél szerint prímán működött.
– De nem az volt a célom vele – hangzott a válasz. És a téma ezzel Maravan részéről le volt
zárva.
Nem akarta elmondani Andreának, mit jelentett az akkor és ott, a lány pedig nem kérdezősködött
tovább. Kényes témának számított a dolog, és nem akarta lehangoltnak látni a férfit. Örült neki,
hogy az utóbbi időben jobb lett a kedve.
Egy véletlen folytán azonban mégis rájött, mi az oka a férfi viselkedésének. Makedát kísérte ki
az állomásra, akinek Genfbe kellett utaznia egy ENSZ-konferenciára az egyik résztvevő
megrendelésére. Miután a vonat elment, bement az állomás csarnokában az egyik szendvicsbárba,
és ott látta meg Maravant. Az egyik asztalka mellett ült egy csinos tamil lány társaságában. Csak
egymásra figyeltek, mintha a világ nem is létezne körülöttük.
Andrea habozott egy pillanatig, aztán úgy döntött, mégis meg kell zavarja az idilljüket. Odalépett
az asztalhoz, és megszólalt:
– Elnézést. Nem szívesen zavarom önöket.
A lány felnézett rá, majd kérdőn Maravanra, akinek a torkára fagyott a szó.
Andrea bemutatkozott:
– Andrea vagyok, Maravan üzlettársa. – A lány felé nyújtotta a kezét, az pedig
megkönnyebbülten mosolyogva fogadta a köszönést.
– Sandana vagyok – válaszolta svájci dialektusban egy leheletnyi akcentus nélkül.
Maravan nem kérte, hogy üljön le közéjük, ezért Andrea gyorsan el is búcsúzott: – Örülök, hogy
találkoztunk – szólt oda Sandanának. – Hamarosan találkozunk – ezt pedig Maravannak.
Amikor később a Falken utcában megint találkoztak, Andrea megkérdezte: – Miért nem viszed
ezt a szegény lányt valami jobb étterembe?
– Az utazási irodában dolgozik, és csak rövid ebédszünetük van.
Andrea felnevetett: – Most már minden világos: beleszerettél.
Maravan nem nézett fel a munkájából, csak a fejét ingatta, és maga elé mormogott: – Dehogy
szerettem.
– Ő viszont igen – dobta vissza a labdát Andrea.
A másnap reggeli újságokban megjelent, Kugaggal kapcsolatos gazdasági hír gondoskodott a
további izgalmakról. Hans Staffelt, akit mégiscsak az év – egyik – menedzserének választottak,
azonnal hatállyal felmentették a munkaköréből. Az indoklásban ez állt: „Tekintettel a nézőpontbeli
különbségekre a vállalati stratégia irányait illetőleg.” Az elemzők számára világos volt a helyzet.
Staffel elbocsátása összefüggésbe hozható a korábbi CEO átláthatatlan döntésével, hogy a cég
egyesüljön legnagyobb konkurensével.
– Nézd csak! Ezt a fickót ismerjük – szólalt meg Makeda, és egy Staffelről készült műtermi
fényképre mutatott az újságban, melyet a férfi még annak idején rendelt egy nem túl olcsó
fényképésznél valamelyik éves jelentéshez mellékelendő. Az ágyban feküdtek, és croissant-t ettek.
Andrea épp csak átlapozta az újságot, amit az előbb vásárolt, amikor leugrott reggelit venni.
Makeda a lányt figyelte, ő maga nem olvasott németül.
– Mi van ezzel a fickóval? – kérdezte.
Andrea felolvasta neki a cikket. – Kitették a szűrét.
– Azt hittem, ő valami nagy menő?
– Valamit összekutyult egy holland céggel.
– Aki a múltkor vele volt a Falken utcában, az is ilyen volt.
 – Milyen?
– Hát holland.
Maravan is újságot olvasott, csak éppen más okból: tízezer tamil honfitársa tüntet az ENSZ genfi
székháza előtt. A katonai offenzíva azonnali beszüntetését követelték.
A Sri Lankáról érkező hírek egyre drámaibb hangúak lettek az elmúlt napokban. Az LTTE által
megszállt terület egy százötven négyzetkilométeres enklávét képezett az ország belsejében
Puthukkudiyiruppu körzetében. Kilinochchi, az Elefánthágó és a két kikötőváros, Mullaitivu és
Chalai a kormány kezére kerültek. A Vöröskereszt számításai szerint mintegy tízezer LTTE-
harcossal együtt összesen kétszázötvenezer ember szorult a körbezárt térségbe, amelyet
folyamatosan tüzeltek a kormánycsapatok.
Míg Genfben a tüntetések zajlottak, a kormány katonai parádéval ünnepelte Sri Lanka
függetlenné válásának hatvanadik évfordulóját Colombóban. „Meggyőződésem, hogy pár nap és
végső csapást mérünk a Tamil Tigrisekre” – jelentette be Mahinda Rajapakse elnök. Minden Sri
Lanka-it felszólított, azokat is, akik a háború miatt hagyták el a hazájukat, hogy térjenek vissza.
A kormány közzé tett néhány nem túl eredetinek tűnő fényképet is egy kétszintes komfortos
bunkerről, amelyben a tamil parancsnok, Prabhakaran lakott, és amelyet menekülve hagyott el. Az a
hír járta, hogy az országot is elhagyta.
Maravan letette az újságot, és csak akkor vette észre egy férfi fényképét, akit előző hónapban ő
engedett be a Falken utcai lakásba, amikor a vendég túl korán érkezett, Andrea pedig éppen leugrott
gyufáért. Csak a képaláírást olvasta el: Hans Staffel, az év menedzsere – elbocsátva.
Késő délután még mindig ágyban voltak, amikor Makeda egyszer csak megszólalt: – A fickó
lefényképezte.
– Kicsoda?
– A holland. Amikor ez a szerencsétlen pofa átment a másik szobába Cécile-lel. A holland egy
idő után felállt, kivett valamit a kabátja zsebéből, halkan kinyitotta az ajtót, és ott ácsorgott, míg
Cécile ki nem küldte.
– Honnan veszed, hogy fényképezett?
– Mert Cécile odaszólt neki: „ca suffit! A fotózás plusz pénzbe kerül.”
 39. fejezet

A Love Food a változatosság kedvéért megint egy házaspárnak készített vacsorát. A vendégek
Esther Dubois, a szexuálterapeuta ügyfelei voltak. Valami negyvenes iparművész pár, akik nagyon
komolyan dolgoztak a kapcsolatukon. Andreának fogalma sem volt róla, honnan szerezhették meg a
számát. Úgy sejtette, hogy Esther páciensei révén jutottak el hozzá. Valaki mesélt nekik róluk. Az
utóbbi időben újra jelentkeztek vendégek ebből a körből.
A pár egy családi házban élt, volt egy kis konyhakertjük is, és az asszony tudni akarta, hogy
Maravan biotermékekből szokott-e főzni. A férfi biztosította róla, hogy jó alapanyagokat használ, de
a molekuláris konyhában használatos anyagokért nem vállalt garanciát.
Míg az előkészületek folytak, Andrea megkérdezte: – Hallottad, hogy Staffelt elbocsátották?
– A válság nem kímél senkit sem.
– Makeda azt mondta, hogy a holland fickó lefotózta miközben szexeit.
– Nem akarom tudni, hogy mi megy odabent.
– Hát nem érted? Lefotózta, miközben kefélt, és utána a fotókkal zsarolni kezdte. Aztán hirtelen
igen furcsa üzleti döntések születtek, és a cége összebútorozott a konkurenciával.
De Maravan erre is csak egy vállrándítással felelt.
– És találd ki, melyik országból jött ez a bizonyos konkurencia?
– Hollandiából – válaszolt Maravan.
Nem Maravan volt az egyedüli, aki szerelmes szívvel járkált mostanában. Évek óta – ki tudja
hány éve már, hogy ilyesmi történt vele – Dalmann beteg szíve is áldozatul esett a kórnak. Nem
tudott mit kezdeni a helyzettel. A lányt Makedának hívták, és etiópiai call girl volt, ráadásul a Love
Food tulajdonosnőjének, Andreának volt állandó kísérete.
Egy héten akár többször is előjegyzésbe vetette magát. Nem mintha szexuális étvágya annyira
csillapíthatatlan lett volna, vagy a teljesítőképességét olyan határtalannak érezte. Ebben a
tekintetben Dalmann bizony megérezte már a korát. A szíve sem bírta, és a napi gyógyszerkoktél
miatt is óvatosnak kellett lennie. Nem, egyszerűen jól érezte magát a lány társaságában. Szerette a
humorát és a néha oly talányos iróniát, ami a lányt jellemezte. És mindenekelőtt: nem bírt betelni a
látvánnyal.
így aztán megengedte magának ezt a költséges és szinte nyárspolgári viszonyt. Sok időt töltött
otthon a lánnyal a saját házában, tévét néztek vagy órákon át backgammonoztak: reménye sem volt
hogy nyerjen ellene.
Makeda sosem kérte, hogy a nyilvánosság előtt mutatkozzon vele, mint korábbi barátnői. Sosem
hagyott szemernyi kétséget sem afelől, hogy a kapcsolatuk pusztán üzleti jellegű.
Ami az elején tetszett is Dalmann-nak, idővel mégis zavarni kezdte. Kérdezősködni kezdett,
hogy a lány szereti-e egy kicsit, és Makeda minden egyes alkalommal ugyanazt a választ adta: Egy
kicsit? I absolutely worship you.
Ez a totális el nem köteleződés vette rá Dalmannt arra, hogy ajándékokat kezdjen adni
Makedának. Egy igazgyöngy nyakláncot, majd hozzá illő karkötőt, végül egy ébenfekete nercstólát.
A dolog odáig fajult, hogy egyik este elvitte magával a lányt a Huwylerbe.
Makeda végigette az egész Surprise Menüt, mintha csak mindennap ilyet vacsorázna, és egész
idő alatt kizárólag pezsgőt ivott. Fritz Huwyler ugyan szakácsi minőségében megbántva érezte
magát emiatt, viszont üzleti szempontból semmi kifogása nem volt a választás ellen. Dalmann
ugyanis az aperitif után maradt a borok mellett, és a választást a sommelier-re bízta.
A konyhán futótűzként terjedt el a hír, hogy Dalmann milyen különös társaságban költi el a
vacsoráját. Az egész brigád, egyik szakács a másik után, odajárult az ételkiadóhoz, hogy meglesse,
mi történik Dalmann asztalánál, és mind leadta szavazatát: táncosnő, modell vagy talán egy kurva?
Makeda olyan extravagancia volt, amelyet Dalmann nem igazán engedhetett meg magának. A
legnagyobb bank részvényei még egyáltalán nem heverték ki a válságot, ő pedig azt a bizonyos
tőkerészt, amelyet csődbiztos helyen kívánt tartani, pont ide fektette be. Sőt ellenkezőleg. Ez az
állam által dotált pénzintézet az elmúlt évben húszmilliárd frankos veszteséget jelentett be, amilyet
az ország gazdasága sosem élt meg. A bank ügyfelei kétszáz-huszonhatmillárdot vettek ki a
bankból, a részvények értéke pedig majdnem harmadára esett vissza. Ráadásul az amerikai
adóhatóságok azzal fenyegették meg a céget, hogy visszavonják a bank működési engedélyét, ha az
nem szolgáltatja ki néhány száz, adócsalással vádolt amerikai állampolgár adatait.
Ezzel szemben a másik ügy, melyben Staffel és Van Genderen voltak érintetve, örömtelin alakult.
A résztulajdonosok nyomására az új menedzsment ugyan kétségbeesetten próbálta visszacsinálni a
Kugag és a hoogteco között létrejött egyezséget, de neki már közömbös volt, a jutalékát átutalták,
méghozzá a megfelelő bankba.
Szinte ámult, milyen gyorsan sikerült Van Genderennek ezt a szegény Staffelt megnyernie
magának. Fogalma sem volt róla,
hogyan intézhette el. De sejteni azért sejtette. A sejtését igazolta az a hírecske is, hogy Staffel
felesége válókeresetet nyújtott be, melyet az egyik nagy napilap pletykarovatának újságírónője –
egyébként nem túl érdekfeszítő – heti kolumnájában szellőztetett meg. De ez sem az ő problémája
volt.
Közvetítői és tanácsadói tevékenysége más területen is gyümölcsözőnek bizonyult. Thaiföldi és
pakisztáni ismerősei, Waen és Fajahat, sikeresen megegyeztek Carlisle-lal, hogy az Egyesült
Államoknak eladott termékeket Thaiföldre és Pakisztánba szállítják tovább. Hogy az áru még
mindig ebben a két országban tartózkodott volna – nos, Dalmann-nak ezzel kapcsolatban erős
kétségei voltak. A thaiföldi szállítmányt minden bizonnyal illegális úton már átszállították a
Bengáli-öbölbe, és átpakolták az LTTE hajóira. A pakisztániak pedig nagy valószínűséggel
hivatalos úton küldhették tovább a fegyvereket Colombóba.
De mindez természetesen már kívül esett Dalmann hatáskörén. Ő csupán, minden tekintetben
betartva a törvényes utat, felajánlotta szolgálatait, és ellenérték gyanánt megkapta a neki járó
illetéket. Ha nem ő teszi, megteszi valaki más. Egyébként ez az összeg is egy kisebb, de biztos
lábakon álló bankba lett átutalva.
Ezek a kis mellékjövedelmek ugyan nem tették gazdaggá, de különc kis szórakozásai mégiscsak
kevésbé tűntek tékozlónak.
 40. fejezet

Este 9-kor két kisrepülő szállt északi irányból Colombo felé, a pilótafülkékben a Fekete Tigrisek
légi osztagának két tisztje ült: Rooban ezredes és Siriththiran alezredes. A két gép a körülzárt terület
egyik útjáról szállt fel. Rooban egy levelet hagyott hátra, amelyben felszólította a fiatalokat, hogy
csatlakozzanak a felszabadító harchoz.
A főváros előtt a két gép különvált, egyikük a katunayakei légierő-támaszpont felé repült, a
másik célpontja a Colombo közepén elhelyezkedő légierő-parancsnokság volt.
Húsz perccel 9 után egész Colombóra sötétség telepedett, csak a szirénákat lehetett hallani.
Maravan pont egy tamil élelmiszerüzletben vásárolt, amikor beérkezett a hír. A hátsó helyiségben
hirtelen nagy üvöltözés és taps támadt. A tulajdonos előrerohant az üzletbe, és azt kiáltozta:
Katunayakét és Colombót bombázzuk! Nincs veszve semmi!
Maravan sali rizst, hosszú borsot és nádcukrot vásárolt, és most a kasszánál várt, hogy
fizethessen, de egymás közt mindenki – a boltos és a vásárlók – a helyzetet tárgyalta. Katunayakét
és Colombót bombázzák! És a hadsereg azt meri mondani, hogy legyőzték a tigriseket! Még nincs
veszve semmi!
Maravan odament a tulajdonoshoz. – Hatalmas támadás volt! Rajapakse azt mondta, hatalmas
volt! – ordított a férfit mindenkit túlharsogva.
– Fizetnék – szólalt meg Maravan.
– Mi van, te nem is örülsz?
– Majd akkor örülök, amikor béke lesz.
Másnap Maravan késő éjszakába nyúlóan kísérletezett, hogy a smokerrel fahéjfüstöt készítsen.
Mikor kinyitotta az erkély-ajtót, hogy friss levegőt engedjen a helyiségbe, zajos ujjongás és taps
szűrődött le a felette lévő lakásból. Kilépett az erkélyre, és felfelé kémlelt. A szomszédos lakás
teraszán kint állt Murugan. A családjára való tekintettel a teraszon cigarettázott, és most ő is a
felettük lévő lakást figyelte.
– Újabb légicsapás? – kérdezte Maravan.
– Gettómilliomos.
– Gettómilliomos?
– Egy film, ami egy mumbai fiúról szól, aki a gettóban lakik, és egy tévéshow-ban egymilliót
nyer. Sorra kapja az Oscarokat. Ratnamék meg minden egyes Oscar-díj átadását megünneplik.
– De Ratnamék nem is indiaiak?
– Hát inkább indiaiak, mint svájciak. Akárcsak bármelyikünk.
Dalmannt nem foglalkoztatták sem az Oscar-átadó, sem a Sri Lanka-i események. 0 az üzletnek
élt, és isten a megmondhatója, ott most elég ok volt a felindultságra.
Kedvenc bankja felépüléséért minden este kis röpimát küldött az égbe, ez volt az a bank, amelyik
engedélyért rimánkodott a kormánynál, hogy kiadhassa háromszáz amerikai állampolgár banki
adatait, akiket adósikkasztás miatt üldöztek az ottani hatóságok. A banktitok koporsóján ez ütötte az
utolsó szöget.
Tönkrement a svéd Saab autógyár is, amely a szintúgy bizonytalan lábakon álló General Motors
tulajdonát képez-
te. Nem mintha meglepte volna mindez. Sosem tartotta sokra az ilyenfajta mellébeszélést, csak
az entellektüelek megvezetését szolgálta. De hogy a kormány belement mindebbe, az azért
elgondolkodtatta.
Németország búcsút intett az ötvenmilliárdos konjunktúraprogramnak, és az állam adóssága új
rekordot döntögetett.
És most meg ez.
Schaeffer ilyenkor csenget, amikor ő még ágyban van, és szívesen tobzódna még egy kicsit
Makeda parfümjének illatában.
Egy órát váratta Schaeffert, aztán megjelent a reggeliző-helyiségben letusolva,
megborotválkozva és kicsit túlságosan is illatosán. Munkatársa ülve várta egy csésze tea és két
almahéj-girland társaságában.
– Mi az, ami ennyire halaszthatatlan? – mondta Dalmann köszönésképpen. Sejtette, hogy
Schaeffer nem valami semmiség miatt kereste fel.
 – A fegyverexportot ellenzők.
– Mi közöm hozzájuk?
– Megtalálták Waent?
– És?
– Valahonnan kaptak egy tippet, hogy megvette az USA-ba visszaküldött páncélos tarackokat.
– Nincs abban semmi törvénybe ütköző. Ezt pont olyan jól tudod, mint én.
– De azt is kiderítették, hogy továbbadta őket a Tamil Tigriseknek.
– Nem az én problémám.
– Örülök, hogy ilyen nyugodtan állsz a dologhoz.
– Miért te nem?
– Majd szépen megírják valamelyik lapocskájukban, és valamelyik fontoskodó újságíró barátunk
meg körbeszimatol egy kicsit, és akkor nem lehet kizárni azt a lehetőséget sem, hogy a te nevedbe
ütköznek.
– Mint Waen ismerőse?
– Mint Carlisle ismerőse. Te voltál a közvetítő az adásvételben.
– Felőlem tehetik – Dalmann nem tűnt izgatottnak, de mindketten tudták, hogy nem engedheti
meg magának, hogy egy ilyen üzlet kapcsán felmerüljön a neve.
– Csak jelezni akartam dolgot – emelkedett fel a székéből Schaeffer.
– Megállj csak! Ne olyan sietősen! Schaeffer szépen visszaült a helyére.
– Mit lehet tenni?
– Nem sokat.
– És mi a kevés?
Schaeffer úgy tett, mintha hosszan el kellene gondolkodnia a dolgon: – Talán gondoskodnunk
kellene arról, hogy az ügyben egy bizonyos média véleménye legyen mérvadó. Erre lehet némi
befolyásunk.
Dalmann bólintott; egy ilyen bizonyos médiát ismert: – És hogy akarod nyélbe ütni?
– Megadom neki Carlisle nevét, mint tuti tippet. Azzal a kikötéssel, hogy téged kihagynak az
egészből.
A fickó értette a dolgát. Idegesítő volt, de ügyes. – És hogyan akarod majd elintézni, ha esetleg
egy másik újságíró is kutakodni kezd?
– Egy újságíró sem kezd el kutakodni, ha valamelyik kollégája leleplező cikket hoz le. Csak
lemásolják.
Schaeffer elbúcsúzott, Dalmann pedig némileg nyugodtabban láthatott neki a reggelijének.
 41. fejezet

Délelőtt 11 felé járt, Andrea egy nagy bérház bejáratánál állt, és az M. betűvel ellátott gombot
megnyomva, felcsengetett a lakásba, ahol Makeda lakott. Egész éjjel hiába várta a lányt. Makeda
ugyan előre megmondta, hogy Dalmann egész éjszakára lefoglalta, de ezek a találkozók sosem
tartottak többet pár óránál.
Már megegyeztek abban, hogy egyikük sem vár vagy számít biztosan a másikra. Mindig
örömteli meglepetés kell maradjon, amikor meglátogatják egymást. De mint minden szerelmespár,
ők is túl sok mindent beszéltek meg, amihez aztán, mint a szerelmesek általában, ők sem tartották
magukat.
Az egyik ilyen megállapodásuk az volt, hogy nem tesznek fel egymásnak kérdéseket. Azt
akarták, hogy mindegyiküknek legyenek titkai. Nem nagy, fontos titkok, csak olyanok, amikhez a
másiknak amúgy sincs köze.
De Andreának nem mindig sikerült betartania ezt a megállapodást. Nem direkt kérdezett rá a
dolgokra, inkább csak magának mondogatta néha: – Nem is akarom tudni, mit csináltál egész
éjszaka.
Az ilyen költői kérdéseket Makeda minden alkalommal válasz nélkül hagyta, ő maga pedig nem
tett fel soha egyetlen kérdést sem Andreának.
Makeda álmos hangon szólt bele a kaputelefonba: – Igeeen?
– Én vagyok az, Andrea.
Makeda megnyomta az ajtónyitó gombot, és amikor a lift felért a negyedikre, az ajtóban várta a
lányt.
Andrea gyorsan szájon csókolta, majd bement a lakásba.
– Coffee? – kérdezte Makeda.
Andrea szinte tajtékozott a dühtől, de amint meglátta Makedát, ahogy ott állt éteri nyugalommal,
elszállt minden haragja. A lány gyönyörű volt és elegáns.
– Rendben – válaszolt Andrea, és most már mosolygott ő is.
Makeda készített két presszókávét, és letette őket a szobában álló asztalkára. Leült Andreával
szemben az egyik kárpitozott fotelbe, és keresztbe tette a lábát.
– Hmmm! Megint Dalmann – szólalt meg, és legyintett a kezével.
– Egy kicsit sok már – utánozta Andrea a lány mozdulatát. – Mármint Dalmannból.
– Jól fizet, és ő aztán nem fáraszt ki – válaszolt Makeda.
– Egy undorító vén fazon. Ráadásul mindig a zavarosban halászik. Ő szervezte meg az estét a
holland fickóval meg azzal a menedzserrel, akit lefényképeztek.
– Ezt honnan tudod?
– A hollandot Dalmann embere hozta a lakásra.
– Schaeffer? Na, ez tényleg érdekes.
– Tudom, hogy nem ebben állapodtunk meg, de nekem nagyon nem tetszik, hogy ennyit vagy
együtt ezzel a fickóval. Undorodom tőle.
– Ez a foglalkozásom. Olyan férfiakkal tölteni az időt, akiktől más nők undorodnak.
– De vannak mások is. Miért pont ő?
– Jó ügyfele Kulinak. Azt mondja, jót tesz az üzletnek, ha Dalmann-nal vagyok.
Andrea nyamvadtul érezte magát: – Jaj, Makeda! Ez az egész olyan nehéz. – Sóhajtott fel.
– Meg sosem dugtunk – próbálta vigasztalni Makeda. Andrea várt, hogy Makeda folytassa:
– Nem megy neki. Szívbeteg. Egy rakás gyógyszert kell, beszedjen mindennap. Ráadásul piál.
– Akkor mégis mit csináltok?
– Nem mondhatom el.
– Jó! Jó! Tudom. De mégis?
– Beszélgetünk, eszünk, tévézünk. Mint valami öreg házaspár.
– Ez minden?
Makeda felnevetett: – Néha nézni akarja, ahogy levetkőzöm, és úgy kell tennem, mintha nem
venném észre. Voyeur a fickó.
– Ez szánalmas.
– Ugyan, hagyd már. Könnyű pénz, és kész.
Ekkor Andrea odament a lányhoz, és szenvedélyesen megcsókolta.
 42. fejezet

A Freitag című hetilap felkarolta a fegyverexportot ellenző csoport jelentését, és „Ócskavas

kapcsolat” címmel leleplező cikket jelentetett meg a használaton kívül helyezett páncélos tarackok
eladásáról.
Fotókat közöltek a járművekről, egy sok kis nyilacskával és felirattal ellátott ábrán bemutatták a
fegyverek útját a Bengáli-öbölben, és az újságcikkben feltűnő helyen két fénykép volt látható: az
egyik Carlisle-ról, az amerikai üzletemberről, a másik pedig üzlettársáról, a thaiföldi Waenről.
Információt nem sokat közöltek, de annyit ki lehetett venni a cikkből, hogy Carlisle a gyártó cég
nevében teljesen legálisan, a hivatalos utat betartva – az amortizáció megállapításáért és a gyártó
országnak történő visszaszállításért felelős hivatal engedélyével – nevetségesen olcsón jutott hozzá
a járművekhez. Ezeket aztán jelentős haszonnal az Egyesült Államokon keresztül továbbadta
thaiföldi ügyfelének, Waennek, aki az árut a saját országába szállíttatta.
Thaiföldön aztán nyoma veszett az M-109-eseknek, de fennáll a gyanú, hogy a páncélosokat
eladták egy harmadik országnak: felpakolták egy úszó raktárra, amely a Bengáli-öbölben cirkálva
szolgálja ki a lehetséges ügyfelek igényeit. A Sri Lanka-i kikötővárosok – Mullaitivu és Chalai –
elestéig, a leggyakoribb felvásárló az LTTE volt.
Dalmann elégedetten tette vissza a reggelizőasztalra a Frei-tag e heti számát, majd az egyik
napilapot kezdte olvasgatni.
St. Gallenben a leesett hó súlya alatt röviddel az első tornaóra előtt beszakadt egy tornacsarnok
teteje. Senki nem sérült meg.
Sandanát a 12-es ablaknál találta. Andrea alig ismerte meg a lányt, ahogy ott ült az alkalmazottak
egyforma blúzában és a hozzá illő kis sálban.
Az utazási irodában sokan várakoztak, kezükben a kihúzott sorszámmal, és újra meg újra
felpillantottak, amikor a kijelző megszólalt és továbbugrott a következőszámra.
Andrea több számot is húzott magának, hátha nem pont Sandanához kerül.
Azt hogy eljött, megint csak annak a rossz szokásának köszönhette, hogy szeretett mások életébe
beleavatkozni. Makeda megígérte, hogy az egyik szabad estéjükön főz neki egy finom etióp
vacsorát, és mellékesen megjegyezte, hogy Andrea meghívhatná Maravant és a barátnőjét is.
Neki rögtön tetszett az ötlet, de abban teljesen biztos volt, hogy egy ilyen meghívást Maravan
rögtön visszautasítana. Egyrészt nemigen akaródzott neki Sandanát a barátnőjének nevezni,
másrészt pedig Andrea és Makeda kapcsolatába csak azért nem szólt bele, mert éppenséggel teljesen
ignorálta őket.
Ami a hazájában zajlott éppen, igen nyomasztotta a férfit, de Andrea úgy sejtette, hogy a
Sandanával való kapcsolat sem sima ügy. A munkája – néha keserűen csak szexszakácsnak hívta
magát – még boldogtalanabbá tette Maravant.
Egy négyesben elköltött vacsora csak javíthat a munka hangulatán, gondolta Andrea.
Így aztán most itt ült, hogy megelőzze az elutasítást. Meghívja Sandanát, és ezzel Maravant kész
tények elé állítja.
Rögtön az első szám a 12-es ablakhoz irányította. Sandana elsőre felismerte, még a nevére is
emlékezett.
– Miben segíthetek? – kérdezte a lány.
– Magánügyben jöttem – szólalt meg Andrea. – Holnap este a barátnőm etióp vacsorát főz, és
szeretném meghívni önt és Maravant hozzánk.
Sandanát zavarba hozta a kérés.
– Kérem, jöjjenek el!
– Maravan is szeretné, hogy ott legyek? – kérdezte Sandana. Andrea habozott, majd rávágta: –
Persze.
– Akkor szívesen elfogadom a meghívást.
– Ennek nagyon örülünk.
Az Emma névre keresztelt ciklon délután haladt keresztül az országon, és a széllökések miatt
Andrea huzatos lakásában pislákoltak a gyertyák. Az ebédlőasztal körül ültek: Andrea és Makeda
cigiztek, Sandana és Maravan pedig a teájukat kortyolgatták. A finom vacsora után a jóllakottság
kellemes érzése lett úrrá mindenkin.
 Elegáns társaság verődött össze ezen a viharos estén: Makeda földig érő horgolt tibebet viselt,
Sandana világoskék szárit, Andrea egy mélyen kivágott ruhát, Maravan pedig mindenki
meglepetésére, öltönyben, nyakkendőben jelent meg.
Amikor Andrea meghívta, gondolkodás nélkül visszautasította az ajánlatot.
– Kár – felelte Andrea. – Pedig Sandana is eljön.
– Azt nehezen hiszem. Sandana rendes tamil lány. Andrea felnevetett: – Akkor talán okosan
tennéd, ha te kísérnéd el.
Egészen mostanáig nem is bánta, hogy mégis eljött. A vacsora ízletes volt, nem különbözött
sokban azoktól az ételektől, amiket ők szoktak főzni otthon. Csípős volt, volt benne hagyma,
fokhagyma, gyömbér, kardamom, szegfűszeg, kurkuma, görögszénamag, csili, szerecsendió és
fahéj.
És Makeda is ghível főzött, csak ő niter kibehnek hívta, és előre megfűszerezte.
Ráadásul evőeszköz sem volt; még csak tányérok sem. Makeda az asztalt fehér papírral fedte le,
és injeralepényeket rakott mindenhová. A kelt tésztából készült lepényekhez teffet használt, ami a
legapróbb szemű gabonaféle az egész világon, és szinte kizárólag Etiópiában termesztik. Makeda az
ételt a lepényekre halmozta, és mindenki lecsípett egy darabot a tésztából, majd az étellel együtt
feltekerte, mint valami nagy ehető jointot.
– Otthon nálunk néha csak egyetlen nagy injerát sütünk. Akkora szokott lenni, mint az asztallap.
De az itteni sütőkön nem lehet ilyet csinálni – magyarázott Makeda.
A társaság is kellemes volt. Maravan félelmei sem látszottak beigazolódni. Sandanát egyáltalán
nem sokkolta, hogy vendéglátóik egy párt alkotnak. Makeda foglalkozása sem tudott sokáig
titokban maradni, de ez sem zavarta a lányt. A három nő minden elfogódottság nélkül beszélgetett,
mintha régi barátnők lettek volna. Így aztán Maravan is elengedhette magát.
Sandana kedvessége segített neki, hogy túljusson saját előítéletein Makedát illetően. A vacsora is
megtette a hatását. Aki ilyen jól főz, az nem lehet annyira rossz ember.
Aztán a lányok elkezdtek beszélgetni valamiről, ami megzavarta Maravan békéjét. Andrea volt
az, aki a témát felvetette.
– Maravan azt mondta, nálatok a szülők döntik el, kihez megy egy lány feleségül. – Sajnos, így
van – sóhajtott fel Sandana.
– És hogyan találják meg a szülők az igazit a lányuknak? – kérdezte Makeda.
– Rokonok, ismerősök vagy erre specializálódott ügynökségek útján. Néha az interneten
keresgélnek. Amikor találnak valakit, aki megfelelőnek tűnik, akkor még a horoszkópokat is
összevetik, meg a kasztoknak is passzolni kell és így tovább.
– És mi van a szerelemmel?
– A szerelmet nem tartják jó házasságszerzőnek.
– És veletek mi a helyzet? – kérdezte Makeda.
Sandana ránézett Maravanra, aki az asztalt bámulta mereven. A lány a fejét rázta.
Egy széllökéstől megremegett az ablak, és a függöny ide-oda lengett.
– Itt azért csak hozzámehetsz ahhoz, akihez akarsz – jelentette ki határozottan Andrea.
– Persze. Ha mindegy neked, hogy ezzel a családodat nagy szégyen éri, és tönkreteszed a
testvéreid házasodási esélyeit. – Aztán egy rövid szünetet követően Sandana hozzátette: – És
összetöröd a szüleid szívét.
– És mi van a te szíveddel? – kérdezte Andrea.
– Másodrendű kérdés – hangzott a válasz. Egy ideig csak egy ablaktábla csattogása hallatszott a
távolban, a széllökések rángatták összevissza. Makeda szólalt meg először: – És te? Hogy lehet,
hogy elköltözhettél otthonról?
Sandana lesütötte a szemét, és halkan azt felelte: – Nekem a szívem diktál.
Kényelmetlen volt a beállt csend, és Makeda felbátorodva folytatta: – Nem kell összeházasodni
ahhoz, hogy együtt aludj valakivel.
– Akkor viszont nagyon kell ügyelni, nehogy rajtakapjanak, mert ez épp olyan
megbocsáthatatlan dolog, mint eltérő kasztból házasodni. Szégyent hoz az egész családra, még
azokra is, akik Sri Lankán maradtak. – Rövid szünet után Sandana még hozzátette: – De ha ott a
dolgok így mennek tovább, hamarosan nem marad senki, akire szégyent lehetne hozni.
– Kér valaki teát vagy valami mást? – kérdezte Andrea vidáman.
 Maravan kérdőn nézett Sandanára, ha a lány igent mond, ő is kér még egyet.
Sandana azonban nem válaszolt semmit. Viszont mondott valamit, amire senki nem számított: –
Az újságok nem írnak semmit a háborúról, a tévé nem tudósít róla, a politikusok sem beszélnek
róla, és nagyon úgy tűnik, hogy egy baráti beszélgetésen sem téma ez a háború.
Ezzel felegyenesedett a székről, összevonta szép szemöldökét. Maravan békítőleg a vállára tette
a kezét, Andrea pedig bűnbánó képet vágott.
– Ez egy fejlődő ország háborúja, én is egy ilyen miatt jöttem el otthonról. Azt is elhallgatták. Az
ilyen fejlődő világbeli dolgokról nem beszél senki egy fejlett világban – szólalt meg Makeda.
– Kivéve, ha üzletről van szó – ezzel Sandana a táskájáért nyúlt, ami ott lógott a szék támláján,
keresgélt benne egy darabig, majd előhúzott egy összehajtogatott papírlapot. A Freitagból tépte ki a
cikket „Ócskavas kapcsolat” volt a címe.
– Itt például – nyújtotta Andreának a papírt. – Egyesek ócskavasnak ítélt páncélosokat adnak el
mindenféle kerülő úton Sri Lankának. De azoknak bezzeg nem hiszi el senki, hogy veszélyben
vannak, akik a háború elől menekültek ide.
Andrea olvasni kezdte az újságcikket, Makeda pedig a válla fölött nézte a lapot.
– Ezeket ismerem – mondta a lány, és Waen meg Carlisle fotójára mutatott.
Andrea és Sandana meglepetten néztek fel rá.
– Ezeket a fickókat? Honnan? – kérdezte Andrea.
Makeda vágott egy fintort: – Hármat találhattok.
Maravan is felállt és olvasni kezdte az összegyűrődött újságkivágást. Andrea kisimította kezével
a lapot, Makeda pedig felkapcsolta az asztal felett lógó lámpát. Az ázsiai szemüveget viselt, az
amerikai pedig elég jó húsban volt.
– Semmi kétség, ők azok. Tudjátok, ki szervezte a randit?
– Makeda nem várta meg, míg előáll valamelyikük egy ötlettel:
– Dalmann és Schaeffer.
– Bocsássa meg, hogy nem viselkedtem illendően – mondta Sandana. A 12-es villamos egyik
megállójában várakoztak; ide húzódtak be a szél elől. Sandanának át kellett szállnia, Maravan pedig
leszállt vele, hogy megvárják a lány villamosát. Hideg volt, és még mindig viharos szél fújt.
– Nem viselkedett illetlenül. Igaza volt.
– Ki ez a két férfi: Dalmann és Schaeffer?
– Ügyfelek.
– Kié? Öné vagy Makedáé?
– Mindkettőnké.
– És miért hívják Love Foodnak a céget?
Andrea és Makeda egész este a céget emlegették, mintha valami közismert márka lennének, mint
a McDonald's vagy a Mövenpick. A férfi már csodálkozott is rajta, hogy a lány nem kérdezett rá
már a vacsora közben.
– Elég találó név – hangzott a válasza.
Sandana felnevetett: – Jaj, Maravan, mondja már el.
A férfi elnézett abba az irányba, ahonnan a lány villamosát várták. Nem jött semmi. – Menüket
főzök… – a helyes kifejezést kereste. – Gerjesztő-menüket.
– Étvágygerjesztőt?
Maravan nem tudta, a lány vajon viccel-e vele. – Bizonyos értelemben igen – felelte zavartan.
– És hol tanulta?
– Nangaytól. Tőle tanultam mindent.
Egy széllökés megrázta az ingyenes újságoknak felállított ládát, és felkapott néhány lapot. Az
érkező villamos mentette meg Maravant a válaszadástól.
Mielőtt felszállt, a lány félénken szájon csókolta. Már csukódott az ajtó, amikor odakiáltott a
férfinak: – Főzzön nekem is egyszer valamit!
Maravan mosolyogva bólintott. A villamos elindult, Sandana pedig ott állt az utolsó kocsiban és
integetett.
 2009. MÁRCIUS

43. fejezet

A Freitag című hetilap meg nem nevezett forrásra hivatkozva nyomára bukkant Jafar Fajahatnak.
Az újság legújabb száma arról tudósított, hogyan jutott el nagy kerülő utakon néhány kimustrált
páncélos jármű az Egyesült Államokból Pakisztánba, a Sri Lanka-i hadsereg legfontosabb
fegyverszállójának.
A tudósítás mellé most is csatolták Steven X. Carlisle és Waen fényképét, az újdonságot egy
másik fotó szolgáltatta, amely egy bajuszos pakisztáni férfit, név szerint Kazi Razzaqot ábrázolta.
Róla azt derítette ki a lap, hogy Jafar Fajahat köreihez tartozik, aki annak idején az
atomcsempészési ügyben játszott központi szerepet.
A képaláírások sem kerteltek sokat: A Felszabadító Tigrisek beszállítója – Waen; A hadsereg
beszállítója – Razzaq; Mindkettőé – Carlisle.
– Csak ezt ússzuk meg – sóhajtott fel Dalmann, amikor Schaeffer az orra elé tolta az újságot.
És megúszták. A napilapok átvették ugyan a hírt, és az elektronikus médiában is írtak róla, de
úgy tűnt, senkit nem érdekel annyira, hogy ennél mélyebbre ásson.
Az egyéb híranyag is mintha Dalmann-nak kedvezett volna: Alabama államban egy ámokfutó
tizenegy embert lőtt agyon, köztük a saját anyját, majd magával is végzett.
A következő napon egy Stuttgarthoz közeli kisvárosban, Winnendenben, egy tizenhét éves fiú
besétált korábbi iskolájába és lelőtt tizenkét embert, majd három járókelőt, végül pedig saját magát.
Egy nappal később a svájci kormány elfogadta az OECD-államok banktitokra vonatkozó
álláspontját, ami a Dalmann által már előre megjósolt titoktartás végét jelentette.
Néhány kiszolgált fegyvernek a tudósítások által elhanyagolt háborús területekre történő
szállítása jócskán vesztett a hírértékéből.
Sandana javaslatára a csarnok legutolsó padjánál találkoztak a 8-as vágány mellett. Zavartalanul
akartak beszélgetni. A lány azt mondta, az ebédről majd ő gondoskodik, és mindkettőjüknek hozott
két szendvicset, egy sonkásat meg egy sajtosat, két ásványvizet és almát.
Maravan érkezett elsőnek. Nem messze, ahol a csarnok teteje véget ért, az aszfalt nedvesen
csillogott. Már éjszaka is esett: kitartóan, apró cseppekben.
A csarnok túlsó oldalán sokan vártak, az ő oldalukon azonban teljesen üres volt a vágány. Az
utolsó vonat nemrég futott ki az állomásról, és a következő még nem érkezett be. Sandana nem
bízott semmit a véletlenre.
Most ő is megérkezett; nadrág, steppelt kabát és az utazási iroda egyenruhája volt rajta. Maravan
állva várta a pad mellett, megpuszilták egymást, ahogy mindig, majd leültek.
Oldalról nézte a lányt; most is pont olyan volt az arckifejezése, mint a Pongal ünnepen: lázadó és
lemondó egyszerre. A lány odanyújtotta neki a Freitag legújabb számát: – Nyissa ki a tizenkettedik
oldalon – mondta a férfinak.
Maravan elolvasta a cikket, és a képeket nézte: Waent és Carlisle-t már ismerte, és mellettük
most ott volt Razzaq fotója is. Amikor végzett, felpillantott Sandanára, aki várakozásteljesen nézte a
férfit.
– Nos? – kérdezte a lány.
– Fegyverszállítók – felelte a férfi, és megvonta a vállát. – Az ilyenek nem erkölcsi alapon
cselekszenek.
– Ezt én is tudom. De mi van a szakácsokkal. Ők legalább megnézhetnék, hogy kinek főznek.
A férfi most értette meg, mire akar kilyukadni a lány. –Dalmann miatt mondja ezt.
Sandana határozottan bólintott: – Ha köze volt az amerikaihoz meg a thaiföldi fickóhoz, akkor
biztos ismerte a pakisztánit is.
Maravan tanácstalanul vonogatta a vállát: – Lehetséges.
A lány hitetlenkedve nézett rá: – Ez minden? A fickó ezeknek dolgozik, hogy fegyvereket
szállítsanak Sri Lankára, és otthon a mieink egymást lőjék agyon. És maga ezeknek főz?!
– Nem tudtam a dologról.
– És most, hogy már tud róla?
Maravan elgondolkodott: – Én csak egy szakács vagyok – válaszolta végül.
 – De a szakácsoknak is van lelkiismeretük.
– Abból nem lehet megélni.
– De kiárusítani sem lehet.
– Tudja maga, hogy mit csinálok én ezzel a pénzzel? –kérdezte Maravan, és a hangja most már
izgatott volt. –A családomat tartom el belőle, meg támogatom a felszabadító harcot.
– A fegyverszállítók pénzéből tartja el a családját és a felszabadítókat. Remek.
A férfi felállt, és dühösen nézett a lányra, de Sandana megfogta a kezét, visszahúzta a padra, és
odanyújtott neki egy szendvicset. Maravan leült és elvette.
Egy darabig csendben ettek, aztán a férfi halkan megszólalt: – Csak egyszer főztem neki, ő
inkább csak közvetít.
Sandana rátette a karját a férfiéra: – Bocsásson meg, igazából én sem tudom, kik fizetnek be
nálam nyaralásra.
– Mi lenne, ha tudná?
Sandana elgondolkodott: – Valószínűleg nehezebben menne a munka.
Maravan bólintott: – Nekem is.
Valószínűleg Makeda sem hallott volna többé a pakisztáni fegyverügyletekről, ha Dalmann nem
veteti előjegyzésbe magát nála „egy kis otthoni semmittevésre”.
Dalmann megbízta Lourdes-ot, hogy készítsen valami hideg vacsorát két személyre, ami
rendszerint felvágottból, hideg csirkehús-szeletekből, grillezett kolbászkákból, főtt sertéscsülökből,
krumplisalátából és friss zöldségből állt. Általában valami egyszerű bort ivott mindenhez, melyet
néhány pohár sörrel öblített le. Makeda maradt a pezsgőnél.
A nappaliban vacsoráztak, nem beszélgettek sokat, majd végigvették a tévéműsort, és korán
elmentek lefeküdni.
Ezen a teljesen átlagos estén tévézés közben Makeda felkapta az egyik újságot, ami a kis kerek
asztalkán hevert a fotel mellett, és miközben az ételt csócsálta, lapozgatni kezdte. A fotókhoz ért, de
továbblapozott, és csak pár oldallal később kapta fel a fejét. Visszalapozott. A háromból két fotót
rögtön felismert – Carlisle-ét és Waenét. A harmadik fotót még nem látta az újságban, de a fickó
ismerős volt neki. Az egyik pakisztáni volt a St. Moritz-i vacsoráról. Nehezen kibetűzte a
képaláírást: Kazi Razzaq volt, foglalkozására nézve fegyverkereskedő.
A Sri Lanka-i hadseregnek szállított fegyvert, és őt is egy, Dalmann és furcsa munkatársa,
Schaeffer által szervezett estén ismerte meg.
Odanézett Dalmannra, aki a heverő szélén ült, és éppen szuszogva tömte magába a csülköt.
– Remélem, a torkodon akad – morogta a lány. Dalmann mosolyogva nézett rá: – Mit mondtál,
szívecském?
– Azt kérdeztem, ízlik-e a vacsi, honey.
A lány tartotta magát a megszokott kis játékaikhoz: hirtelen felállt, és azt mondta – Előremegyek,
jó?! – Ezzel homlokon csókolta a férfit, felment a lépcsőn a hálószobába, és merő véletlenségből
résnyire nyitva hagyta az ajtót.
Dalmann halkan utána lopakodott, és az ajtónyílásból lesre, ahogy a lány izgató lassúsággal
levetkőzik, és belecsobban a fürdőkádba. A nyíláson át aztán Dalmann végignézte, ahogy letusol,
beszappanozza a testét, leöblíti magát, megtörölközik, és jó alaposan bekrémezi a testét.
De a lány ezúttal nem hagyott időt neki, hogy visszaszökhessen a hálószobába. Hirtelen ott
termett az ajtóban, megragadta Dalmannt a nyakkendőjénél fogva, az ágy felé tuszkolta, és hanyatt
döntötte a matracon. A férfi vihogva tiltakozott, de a lány nem engedte el: – Most bekaplak
szőröstül-bőröstül – fenyegetőzött és levetkőztette a férfit.
Alaposan megdolgozta a férfit, és a próbálkozás nem volt hiábavaló, de mihelyt Dalmann a
lányba akart hatolni, rögtön lelohadt a férfiassága.
Makeda tovább próbálkozott: gyengéden, durván, kedvesen, babusgatva, végül határozottan, a
dominát játszva. Minden alkalommal ugyanaz lett az eredmény. Egy idő után feladta, és halkan
elkáromkodta magát, amit persze Dalmann nem értett.
A férfi bement a fürdőbe, lezuhanyozott és pizsamába bújva jött vissza.
– Ezek a nyavalyás gyógyszerek – bosszankodott. – Régebben sosem történt velem ilyesmi.
– Akkor miért nem dobod ki őket?!
 Ekkor Dalmann részletesen elmesélt mindent a stentről, amit beültettek neki. Nagy csoda volt,
hogy a beavatkozást ilyen ügyesen átvészelte. Az elzáródott szívkoszorúér volt az oka az
infarktusának, és a stent fogja kitágítani az ereket, hogy elkerüljenek egy újabb elzáródást. A
pirulákat azért kell szednie, hogy vérnyomása ne rosszalkodjon, és a keringését is azok tartják
rendben. Dagadt a büszkeségtől, hogy ennyire érti a témát.
Makeda teljes odafigyeléssel hallgatta, és amikor a férfi befejezte a kiselőadást, megkérdezte
tőle: – Miért nem próbáljuk ki egyszer Love Meniivó, honey?
Miért is ne? – gondolta magában Dalmann, majd felállt, és hozott magának még egy lefekvés
előtti söröcskét a hűtőből.
 44. fejezet

Maravan a számítógép előtt ült, és a nővérét próbálta elérni. Ha már várnia kellett, elolvasta a
harcokról szóló jelentéseket. A frontvonal a keleti parton egy keskeny tengerparti sávra szűkült
össze. Az LTTE harcosait is beleszámítva mintegy ötvenezer nő, férfi és gyerek ragadt a területen.
Nem volt sem enni-, sem innivalójuk, hiányoztak a gyógyszerek, és a kórházi ellátás is szünetelt. Az
ott rekedteket nem védte semmi az esőtől. A rakéták és a gránátok civileket sebesítettek vagy öltek
meg.
A harcoló felek közül senki sem törődött a nemzetközi felhívásokkal, hogy hagyják a
menekülteket biztonságos területre vonulni, vagy hogy a harcokat a sűrűn lakott területektől távol
folytassák.
A helyzetről részletes információkat sem lehetett megtudni, ugyanis nem engedtek be újságírókat
a harci övezetbe.
Végre sikerült az összeköttetés. Testvérének hangja bátortalan és apatikus volt. Az asszony a
barátaik, ismerőseik és rokonaik nevét sorolta, akik eltűntek vagy meghaltak. Az ellátás rossz volt,
az ellenőrzőpontokon gyakran napokig nem engedték át a szállítmányokat, az árukat elkobozták. A
bejutást a félszigetre a Sri Lanka-i haditengerészet ellenőrizte a tenger felől. Ulaguról pedig nem
kaptak semmi hírt azóta sem. A nő szégyenkezve kért megint pénzt a testvérétől. Maravan
megnyugtatta, semmi oka a szégyenre, és majdnem hozzátette, hogy erre neki magának lenne.
A LTTE két embere, Thevaram és Rathinam nem jelentek meg nála többet bejelentés nélkül. Jól
tudták, hogy enélkül is adakozni fog.
– Maravan, maga igen nehéz helyzetben van – jegyezte meg Thevaram az utolsó találkozás
alkalmával. – Itt van ez a cateringszolgáltatás. Ehhez ugye szükség lenne engedélyre, de maga ezt
bajosan kapná meg. Ráadásul munkanélküli-segélyt kap, pedig eleget keres. Sőt még annál is
többet. A segélyről pedig nem lehet lemondani, mert a hivatalban még meg találják kérdezni, hogy
akkor maga miből él. Így aztán el kell fogadja ezt a feketén szerzett pénzt. Nem lenne nyugodtabb a
lelkiismerete, ha a piszkos bevételt legalább jó célra áldozná fel? Még az unokaöccsének is segítene
ezzel.
Attól a naptól kezdve, mihelyt Maravan megkapta a havi munkanélküli-segélyét, elvitte egy
lezárt borítékban a Batticaloa bazárba. A borítékon annyi állt: Th.
Andrea minderről semmit sem tudott. Akkor sem árulta volna el neki, ha a Love Food soros
megbeszélése másképp alakul.
Andrea ugyanis most már megbeszéléseket hívott össze. Maravannak nem volt kifogása a dolog
ellen, csak némi fenntartása. Végül is nem kellett pont az aznapi vacsora előkészületei közben vagy
az autóban megbeszélni az előjegyzéseket és a megrendeléseket, de az már zavarta, hogy ezek a
megbeszélések kivétel nélkül Andreánál zajlottak, és egyre gyakrabban Makeda is jelen volt. Úgy
gondolta, külön kellene választaniuk a magánéletet meg az üzletet. És az is kínos volt neki, hogy a
pénzügyeikről egy kívülálló előtt beszéljenek.
Egy ilyen megbeszélés alkalmával, mikor az időközben lakályosan berendezett dolgozószobában
ültek, Andrea bejelentette, hogy két hétre elutaznak Makedával.
– És ki fog helyettesíteni addig? – kérdezte a férfi.
– Gondoltam, megkérhetnéd a barátnődet.
– Sandanát? Megőrültél?!
– Miért?! Csinos lány, és nem ejtették a fejére.
– Ő egy tamil nő. Egy tamil nő sosem szolgálna fel szexvacsorán.
Andrea összerezzent, Maravan sosem beszélt ilyen hangosan azelőtt.
– Akkor mondjuk le az előjegyzéseket, és vegyél ki te is szabadságot – javasolta.
– Azt nem engedhetem meg magamnak – mormogta Maravan.
– De hát jól keresünk. Csak van annyi pénzed, hogy két hét kiesés ne legyen gond.
Ez volt az a megjegyzés, melynek hatására Maravan elmesélte mindazt, ami vele történt.
A két nő csendben hallgatta, aztán Andrea megszólalt: – Szóval zsarolnak.
– Nem csak. Azért segítenek is.
– Mégis mivel?
 Maravan mesélni kezdett Ulaguról, hogyan próbált a fiú csatlakozni a Fekete Tigrisekhez, és
hogyan akadályozta meg a két LTTE-s fickó, hogy felvegyék.
– És te hiszel nekik? – kérdezte Makeda. A férfi nem válaszolt.
– Ne higgy senkinek, aki képes háborúba küldeni gyerekeket.
Maravan továbbra is csak hallgatott.
– Férfiak – sóhajtott fel Makeda, és úgy tett, mintha le akarná dugni az ujját a tokán. – Ne
haragudj, Maravan, de hányok az egésztől. A férfiaktól, a háborúiktól meg a pénzüktől.
Andrea kapott az alkalmon és szóvá tette: – Te pedig majdnem minden este együtt vagy ezzel a
disznóval, aki a kapcsolatai révén fegyvert szállít a Sri Lanka-i hadseregnek meg a tigriseknek.
Makeda szó nélkül felállt, és kiment a szobából, Andrea pedig duzzogva ücsörgött tovább.
– Dalmann? – kérdezte Maravan egy pillanattal később.
– Ki más?
– A pakisztánival is ő üzletelt?
Andrea bólintott: – Meg te. Te főztél nekik, vagy nem?
– St. Moritzban – nem kérdés volt, hanem ténymegállapítás, egy rossz sejtés igazolása. – Nem
tudtam róla – folytatta Maravan.
– Most már tudsz. És Makeda is. És akkor mi van?
– Többé nem főzök nekik.
– Rendben. És hogyan tovább?
Észre sem vették, hogy Makeda visszajött a szobába. Kabát és fejkendővolt rajta, a kezében a
táskája.
– És te? – kérdezte Andrea. – Most mi lesz Dalmann-nal?
– Várjuk ki a végét – felelte a lány, majd arcon csókolta Andreát, megsimogatta Maravan fejét,
és távozott.
 45. fejezet

Hideg, viharos éjszaka volt, és havas eső esett. A villamosmegállóig csak öt perc volt az út.
Maravan a bőrkabátja zsebébe dugta a kezét, gyapjúsálat tekert a fejére, és nyakát behúzva
gyalogolt a megálló felé.
Összeállt a kép: Dalmann olyanokkal üzletelt, akik a hadseregnek és a felszabadító tigriseknek is
szállítanak fegyvert. Hogyan is dolgozhatna nekik anélkül, hogy ne legyen részese az ügyleteiknek?
Sandanának igaza volt, a pénz, amit megkeresett és hazaküldött, egész biztosan abból a nyereségből
származik, amelyet valamelyik fickó a fegyvereken keresett, és azon, hogy Maravan honfitársai
egymást gyilkolták velük. És a pénz, amivel ő az LTTE-t támogatta, magától az LTTE-től
származott, ami olyan embereket, mint ő…
Egymást kergették a gondolatok a fejében. Odaért a megállóhoz, de csak ment tovább. Nem bírt
felülni a villamosra, és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Remegni kezdett a gondolattól
is.
Egy lélek sem volt az utcán. Néha egy-egy autó húzott el mellette, és a házak sötéten álltak
kétoldalt: zárva volt minden üzlet, a függönyök pedig behúzva. Maravan gyorsította a lépteit,
mintha valami menekülő bűnöző lenne, gondolta magában. És pont így érezte magát.
Majdnem egy órába tellett, mire átfázva, kimerülten hazaért. Begyújtott az olajkályhában,
szárongot és tiszta inget húzott, meggyújtotta a mécsest a házioltáron, megrázta a kis templomi
harangot, és nekifogott a napi púdzsának.
Mikor befejezte, már tudta, mit kell tennie. Másnap elmegy Andreához, és felmond. Nem elég,
hogy nem hajlandó többet Dalmann-nak dolgozni, túl sok Dalmann volt ezekben a körökben. Ha
biztos akar lenni abban, hogy nem keveredik többé piszkos dolgokba, ha tiszta akar maradni, akkor
véget kell vetnie az egésznek.
Thevarammal és Rathinammal is közli, hogy a munkanélküli-segélyre mostantól neki van
szüksége, mert vége a catering biznisznek.
Már egy óra elmúlt, de Maravan még mindig túl nyugtalan volt, hogy aludni menjen.
Bekapcsolta a számítógépet, és a háborúról tudósító oldalakat kezdte böngészni.
Az LTTE egyoldalúan fegyverszünetet hirdetett, amit a Sri Lanka-i védelmi miniszter viccnek
nevezett. – Adják meg magukat – hangoztatta. – Már nem is harcolnak ellenünk, egyszerűen
megfutamodtak.
A Védelmi Minisztérium a honlapján közzétett egy térképet „Final countdown” címmel, melyen
nyomon lehetett követni, hány négyzetkilométernyi terület van még a felszabadító tigrisek
fennhatósága alatt, és hány ezer menekült van a területen. Nem volt több harminc
négyzetkilométernél.
Egy a kormányt támogató oldal fotókat is közölt, annak alátámasztására, hogy az LTTE
gyerekkatonákat toboroz. A monszun évszakra jellemző dús növényzettel a háttérben, két terepszínű
ruhába öltözött katona állt a képen, vállukon átvetett fegyverrel, bizonytalanul meredtek a
kamerába. A háttérben pálmák és banánfák képeztek áthatolhatatlan falat. Közöttük egy tankok által
letarolt erdőrész volt látható.
A két katona lábánál egy fatörzsnek támasztva négy fiatal fiú holtteste volt látható, a fejük a
vállukra esett, mintha elbóbiskoltak volna. Katonaruha volt rajtuk, más mintájú, mint a két idősebb
férfié.
Maravan kinagyította a képet, és hangosan felnyögött. Az egyik fiú Ulagu volt.
Maravan az este hátralévő részét az oltár előtt töltötte: imádkozott, meditált és néha elbóbiskolt.
Hajnali ötkor megint odaült a képernyő elé, és a kis jaffnai bolt számát tárcsázta. Ott már nyolc óra
volt, biztos kinyitottak.
Egyik jelzés jött a másik után: minden vonal foglalt, próbálkozzon később. Félóra múlva végre
elérte a boltvezetőt.
Maravan arra kérte, hogy küldjön valakit a testvéréért. Meg kellett ígérje, hogy a legközelebbi
pénzküldeményből, a férfi is kap ötezer rúpiát, és megbeszélték, hogy két óra múlva hívhatja.
A két óra kínzó lassúsággal telt le. Egyfolytában Ulagut látta maga előtt. Kicsi, riadt fiúcskaként,
mindig szükség volt valamennyi időre, hogy szóra lehessen bírni. Később, mikor nőni kezdett,
mindig komoly volt, sosem akart játszani vagy hülyéskedni a többiekkel, hanem folyton a főzésről
faggatta őt. Mennyit látta Ulagut mosolyogni, amikor előkészítette az ételeket, vagy amikor sikerült
valami nehéz receptet megfőzniük. És főleg akkor, amikor megkóstolt egy ételt, és ízlett neki.
Sosem találkozott más kisgyerekkel, aki ilyen korán tudta, hogy mi akar lenni. És aki ennyire
meg volt győződve róla, hogy ez sikerülni is fog neki.
Pontosan két óra múlva újra telefonált az üzletbe. A tulajdonos jelentkezett be, és rögtön adta a
testvérét.
– Ragini?
– Igen – felelte a nő fojtott hangon.
– Ragini – sóhajtott fel Maravan.
– Maravan – hangzott a válasz a vonal végén.
Ekkor mindketten sírni kezdtek tizennyolcezer kilométerre egymástól, és a csak a telefonvonal
kattogását lehetett néha hallani.
 46. fejezet

Azon az estén Andreának sikerült utolérnie Makedát, és együtt visszamentek hozzá. Maravan
már elment, ők pedig kibékültek. De már másnap reggel megint összezörrentek valami miatt.
Andrea ágyba vitte a reggelit, mintha minden igen kedélyesen alakult volna, és azt mondta: – Az
a név, hogy Dalmann mostantól tabu. Rendben?
Makeda felnevetett: – Nem ilyen egyszerű a dolog. Love Menüt akar rendelni.
Andrea döbbent képet vágott. – Otthon nála. Velem – folytatta Makeda.
– Remélem, megmondtad neki, hogy erről szó sem lehet.
– Nem. Nem mondtam neki semmit. Az egészet Kuli intézi, te is tudod?!
– Akkor én mondom meg Kulinak – ezzel Andrea visszatette a tányérra a félig megkezdett
croissant-t, és keresztbe fonta a karját.
Makeda nyugodtan evett tovább: – Nem hiszem, hogy túl jó néven fogja venni. Azt mondja,
Dalmann fontos ügyfél, és fontos ügyfeleket szervez be.
– Én pedig egy fontos szállító vagyok.
Makeda átölelte: – Ugyan, kicsim, ne légy már ennyire dilettáns. Úgysem jön össze neki. Rajta
még Maravan főztje sem segít.
– De meg fogja próbálni – duzzogott Andrea.
– Remélem is – mondta Makeda eltökélten.
– És miért reméled ennyire?
– Hátha akkor felfordul – felelte a lány sötéten.
Andrea döbbenten nézett a barátnőjére, mire Makeda felnevetett és megcsókolta.
Ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő.
– Én nem várok senkit – szólalt meg Andrea, és annyi fáradságot sem vett, hogy felálljon.
Megint csengettek, aztán megint. Erre dühöngve mégis felállt, magára kapta a kimonóját, és
kitrappolt az előszobába:
– Igen? – ugatott bele a kaputelefonba.
– Én vagyok az, Maravan.
A férfi már az ajtóban állt, Andrea pedig beengedte.
– Te meg hogy nézel ki?
Maravan haja összevissza állt, erős szőrzete miatt, úgy tűnt mintha három napja nem
borotválkozott volna, a szeme alatt fekete karikák éktelenkedtek. De a tekintete volt a
legmegdöbbentőbb, mintha kihunyt volna benne valami.
– Mi történt?
Válasz helyett a férfi csak némán megrázta a fejét: – Vége. Abbahagyom – nyögte ki nagy
nehezen.
Andrea rögtön tudta, miről beszél, de azért tovább kérdezett:
– Mit hagysz abba?
– Nem főzök több Love Menüt.
Makeda megjelent a hálószoba ajtajában. Egy lepedővolt rajta összecsomózva a mellén, és
cigarettázott.
– Az unokaöcséd? – kérdezte. A férfi lesütötte a szemét.
Makeda odament hozzá és átölelte. Andrea pedig látta, ahogy a férfi válla remegni kezd, majd a
háta is, aztán Maravanból hirtelen feltört egy vad, fájdalmas, elnyújtott hang, ami egyáltalán nem
illett ehhez a nagy és csendes férfihoz.
Makeda arcát is átjárta a fájdalom, szeme megtelt könnyel, és a sírással küzdve a férfi vállára
hajtotta a fejét.
Egy óra múlva Maravan már megnyugodott valamennyire, és el tudták engedni, hogy
hazamenjen.
– A munkáról majd máskor beszélünk – mondta búcsúzóul Andrea az ajtóban.
– Már nincs mit beszélni róla.
– Pedig az megoldaná a Dalmann-nal kapcsolatos problémát.
– Milyen problémát?
– Dalmann Love Menüt akar – magyarázta Andrea. – Makedával. Nála otthon.
 Maravan elindult, aztán a lépcsőfordulóról még visszajött, és annyit mondott: – Dalmann után
abbahagyom.
 47. fejezet

Ha valaki nem természetes halállal hal meg, akkor nyugtalan marad a lelke, és folyton itt kísért a
világban.
– Maga hisz ebben? – kérdezte Sandana. Felvillamosoztak a város legmagasabban fekvő
pontjára, ameddig csak lehetett, és most az erdőben sétáltak. Hideg volt, és Maravan azt remélte,
hogy a város feletti területeken is havazik, és sétálhatnak egyet a hóban. Az engadini téli utazás óta
vágyott a hó fehér csendjére. De minden zöld volt meg barna. Csak amikor a szél elkergette a
ködfelhőket, pillantották meg a fehéren csillogó hegyeket a távolban.
– Így tanultuk. A hitünkben sosem kételkedtem. Nem ismerek senkit, aki kétségbe vonná.
Sandanán a steppelt télikabát és egy élénk rózsaszín kötött sapka volt, melyet jól a homlokába
húzott, ettől olyan lett a külseje, mint egy kisgyereké. A komoly téma ellenére újra meg újra nagyot
lehelt, és figyelte, hogyan fagy meg a pára a levegőben.
– Nekem vannak kétségeim. Ha itt nő fel az ember, megtanul kételkedni is.
Maravan elgondolkodott: – Nehéz lehet így.
– Kételkedve?
A férfi bólintott.
– Hinni sem egyszerű.
Egy idősebb pár jött velük szembe. A nő épp a férfinak magyarázott, de most elhallgatott.
Maravan és Sandana sem folytatták a beszélgetést. Amikor egy vonalba értek, egyszerre szólaltak
meg mind a négyen: – Grüezi. – Ahogy azt az erdei illem előírta.
Egy útleágazáshoz értek, és Maravan habozás nélkül a havas erdőrészek felé tartó utat
választotta.
Ugyanolyan tempóban haladtak tovább, és az erőlködés megnyújtotta a szünetet először a
mondatok, majd a szavak között.
– Mindenki azt mondja, hamarosan vége a háborúnak.
– Reméljük – sóhajtott Maravan.
– Így is vesztettünk – fűzte hozzá a lány.
– De legalább vége.
– Visszamegy?
Maravan megállt: – Eddig biztos voltam benne… De most, hogy nincs se Nangay, se Ulagu. Hát
maga?
– Vissza? De hát én idevalósi vagyok.
Az út egy tisztás felé kanyarodott, mikor a közepére értek, hirtelen egy szarvas állt meg előttük.
Ijedten rájuk nézett, majd elfutott. Egy magaslat tetején megállt mozdulatlanul, és visszanézett
feléjük.
– Lehet, hogy Ulagu az – szólalt meg Sandana.
Maravan meglepetten nézett a mosolygó lányra, arca előtt összeérintette a két tenyerét, és
meghajolt a szarvas irányába. Sandana a férfit utánozta, a tisztás felett pedig hó hullott a szürke
fellegekből.
 2009. ÁPRILIS

48. fejezet

A menüből néhány időigényesebb fogást már a vacsora előtti napon elő tudott készíteni. Például
a pikáns édességeket, amelyeket le kellett fagyasztani, vagy az úrid lencséből készült fogást, melyet
szárítani és zselésíteni kellett. A rotációs lepárlóval készült eszenciák is minden további nélkül
elálltak egy jól záródó edényben.
Maravan éppen ezekkel foglalatoskodott, amikor csengettek. Kinyitotta az ajtót, és a félhomályos
lépcsőházban Makeda nyúlánk alakja volt kivehető. A lány mosolyogva szólalt meg:
– Ne vágj ilyen ijedt képet, nem látott meg senki, kivéve egy nőt a másodikon.
– Az is elég – válaszolt Maravan, és beengedte a lányt. Makeda levette a kabátját; alatta egy
hagyományos etióp ruhát viselt. – Gondoltam, ez nem lesz olyan feltűnő a környéken.
– Miért jöttél? – kérdezte a férfi.
– Fehér teát kérek, pezsgőd biztos nincs.
Maravan kérdése nem erre célzott, és abban sem volt biztos, hogy a lány tényleg félreértette őt,
így aztán csak bólintott, Makeda pedig követte a férfit a konyhába.
A félkész édességek ott sorakoztak egy tálon.
– Ezt Dalmann-nak és nekem főzöd?
Maravan erre is csak bólintott, és feltette a vizet a teához.
– Szabad? – kérdezte a lány, és egy glazírozott kagylócskára mutatott.
– De csak egyet, ki van számolva. – Ezzel Maravan elővett két csészét meg két alátétet a
konyhaszekrényből, és egy kis tálcára helyezte őket.
Makeda kivett magának egy édességet, és beleharapott. A víz felforrt, Maravan elkészítette a
teát, és elindult a nappali felé.
Az oltár előtt égett a mécses, és kivételesen szantálfa-illat lengte be a szobát. Az utolsó ima
alkalmával, a férfi égőáldozatot mutatott be. Az oltárnak támasztva ott volt a négy elesett
gyerekkatona fényképe. Makeda most a fotót nézte, miközben Maravan a teával volt elfoglalva.
– Melyikük az?
A férfi fel sem nézett: – Balról az első.
– Hisz' ez még gyerek.
– Szakács akart lenni, mint én.
– Biztos jó szakács vált volna belőle.
– Biztos – nézett fel Maravan is a képre. – Ez olyan igazságtalan – szólalt meg fojtott hangon.
Makeda bólintott: – Volt egy unokatestvérem, aki ápolónő akart lenni. Tízéves volt, amikor
besorozták. Ahelyett, hogy megtanult volna gyógyítani és ápolni a betegeket, megtanították
kalasnyikowal lőni meg embert ölni. Még tizenkettő sem volt, amikor meghalt.
Ekkor már Makeda hangja is el-elcsuklott, és a férfi a vállára tette a kezét.
– A szabad Eritreáért – Makeda nevetni próbált, de megint megbicsaklott a hangja.
Leültek és óvatosan kortyolgatták a forró teát, aztán Makeda lette a csészét és megszólalt: – Ezek
az életek Dalmann meg a hozzá hasonlók lelkiismeretén száradnak.
Maravan lehajtotta a fejét: – Nem, szerintem azokén, akik háborúra bujtják fel az embereket.
– Azok az ideológusok. Persze azok is szörnyűek, de közel sem annyira, mint a fegyverszállítók.
Nekik köszönhetjük a fegyvereket, melyek lehetővé teszik a háborút. Jó sok pénzt keresnek a
harcokon, és ezért nem hagyják, hogy befejeződjenek. Az olyanokról beszélek, mint Dalmann.
Maravan csak legyintett: – Dalmann csak egy kis hal. Makeda bólintott: – Pontosan. A mi kis
halunk. A férfi csak hallgatott, hosszú szünet után a lány határozott hangon folytatta: – Nekünk ő
jelképezi az összes ilyen férfit. Maravan még mindig nem szólt semmit.
– Szóval abba fogod hagyni? Akkor mégis miért készíted el ezt a vacsorát? Pont ezt?
– Nem tudom.
– Tervezel valamit, ugye?
– Nem tudom. És te? Te miért csinálod az egészet?
– Én pontosan tudom, hogy miért.
Kint egy járőr-kocsi szirénája búgott fel, majd fokozatosan elhalkult.
 – Dalmann szívbeteg – szólalt meg a lány.
– Remélem, valami komoly baja van.
Makeda felnevetett: – Infarktusa volt, egy kis csövet vezettek be a szívkoszorúerébe, és most
gyógyszereket szed, hogy lemenjen a vérnyomása, meg vérhígítót, különben megint korházba kerül.
Maravan csak hallgatott és a teáját fújta.
– És tudod, hol volt rohama? A férfi a fejét rázta.
Makeda nemtörődöm próbált lenni, de a nevetése mégis erőltetettnek hatott: – A Huwylerben,
vacsoraidőben. Maravan még mindig rezzenéstelenül meredt maga elé.
– Vigyáznia kell magára. Nem erőltetheti meg a szervezetét, csak annyit csinálhat, amit elbír a
szíve.
– Értem.
Makeda belekortyolt a teájába: – Tudsz olyan kaját főzni, ami megszünteti a merevedési
zavarokat? – kérdezte hanyagul.
– Azt hiszem, tudok. Miért?
– Akkor tudnál valami olyat tenni a kajájába, hogy erekciója legyen?
– Nem rögtön hat, de idővel menni fog.
– De rögtön kell.
Maravan sajnálkozva vonta meg a vállát.
– Van olyan szer, ami már fél óra múlva hat – folytatta Makeda.
– De nekem nincs ilyenem.
– Nekem viszont van – válaszolt Makeda.
Mikor félóra múlva elhagyta a lakást, a kis tálcán papírba csomagolva négy apró tabletta hevert.
Az éjszaka közepén Maravan felriadt álmából. Zöld fal előtt állt, a dzsungel sötétzöld,
áthatolhatatlan és esőtől nedves fala előtt. A sűrűből hirtelen páncélos járművek törtek elő,
megfordultak és csapást vágtak az erdőben, majd eltűntek, és egy idő múlva már a dízelmotorok
zaját sem lehetett hallani. Aztán megint megjelentek, megfordultak, és megint eltűntek, majd megint
megjelentek és megint eltűntek, egészen addig, míg a dzsungel zöldjéből semmi sem maradt. Ekkor
megpillantotta a sötét, közömbösen hullámzó óceánt.
A férfi végre felébredt és felkapcsolta a villanyt. Mozdulatlanul, mint a riadt állatok, sorakoztak
az ágy mellett a curryfácskák.
Megnézte az óráját: hajnali három volt. Ha most nem kel fel, és nem készít magának
kardamomos-kurkumás forralt tejet, reggelig biztos nem tud elaludni.
Miközben a konyhában állt és várta, hogy felforrjon a tej, elgondolkodott Makeda javaslatán.
A tej már langyos volt, mikor megszületett benne az elhatározás.
 49. fejezet

A szövetségi ügyészség archívumában? Csak így? Most hülyét akarsz csinálni belőlem? –
Dalmann már felöltözött a vacsorához, és ott ült a dolgozószobájában a sárgaréz veretes, zöld bőrrel
bevont, aranyozott díszítésű íróasztal mögött. A cateringes team egész nap a házban tett-vett, ő
pedig még el akart kortyolgatni egy kis sherryt, mielőtt Makeda megérkezik. De Schaeffer
bejelentés nélkül beállított, ott állt a szőnyegen, és valami fontos mondanivalója volt.
És a mondanivaló tényleg fontosnak bizonyult. Valamelyik balfácán a szövetségi ügyészségtől
csinált egy másolatot az aktákból, melyet a szövetségi tanács egyébként igen körültekintően és
legfőképpen a CIA nyomására meg akart semmisíteni. És ezek az akták most ott hevertek valahol az
archívumban. És ahelyett, hogy diszkréten összetépték volna a papírokat, mint azt bármelyik épeszű
ember tette volna, kitették őket a kirakatba.
– Azt lehet tudni, vajon az összes papír megmaradt? Úgy értem, minden akta le lett lemásolva? A
francba! Szó esik bármelyikben erről a nyamvadt Palucronról?
– Nincsenek ilyen jellegű információim, de számolni kell minden eshetőséggel. Csak annyit
sikerült megtudnom, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség szakemberei néhány napja az
összes papírt átnézték, és szétválogatták a különösen fontos iratokat meg az ártalmatlan
feljegyzéseket.
– A Palucron csak nem számít különösen fontosnak.
– Ebből kell kiindulnunk.
– Akkor vigyék magukkal ezek az atomkommandósok a fontos iratokat, a többit meg gyorsan
tüntessék el.
– Attól tartok, inkább a nagyon fontos papírok lesznek eltüntetve.
Dalmann nehezményezte a helyreigazítást: – És mik a terveid, kedves Schaefferem? –
Szemrehányón nézett a munkatársára, mintha Schaeffernek most rögtön helyre kellene hoznia ezt a
megbocsáthatatlan hibát.
– Egyelőre nehéz bármit megjósolni. Csak azt akartam, hogy tudj minden folyó ügyről. És
természetesen nem akartam minderről telefonon beszélgetni, ugye te is megérted?
– Csak nem azt akarod mondani, hogy már le is hallgatnak.
– Ha a titkosszolgálat feltűnik valahol, nem lehet elég óvatos az ember.
Ekkor csengettek.
– Ez a látogatóm lesz. Van még valami?
Schaeffer felállt: – Mindezek ellenére szép estét kívánok. Jó szórakozást! Úgy vélem, a helyzet
problémák nélkül elsimul.
– Ezt ajánlom is – dörmögte Dalmann, félig komolyan. Ö is felállt, és kikísérte Schaeffert az
előtérbe, ahol Lourdes éppen Makeda kabátját segítette le. És mintha még Schaeffernek is feltűnt
volna, milyen káprázatosan néz ki a lány.

Maravan egész délután a konyhában állt. A helyiség nem volt valami praktikusan berendezve; a
ház tágas és mégis nyárspolgári volt. Figyelmesen, minden részletre ügyelve dolgozott. Ulagu és
Nangay ott voltak vele a konyhában, ezt egész valójában érezte. Nézték, ahogy gyakorlott
mozdulatokkal feldarabolta a kimagozott paradicsomot, ahogy a fehér hagymát parányi kockákra
vágta, és kis halmokba szedte. Két vágással kivágta a fokhagyma zöld közepét, és korianderből,
római köményből, csiliből és tamarindpasztából finom habot kever ki. Maravan megmutatta nekik a
legújabb konyhai technikákat: a zselésítést, a szertifikációt, a habok készítését és az eszencia
kinyerését. Halkan még beszélt is hozzájuk, és nem törődött Andreával, aki rossz kedvében szívesen
rázúdította volna valakire minden dühét.
Az előző napon Maravan korán felkelt, és egy közeli gyógyszertárban kiváltott egy adagot
Nangay gyógyszeréből. A hölgy a pult mögött emlékezett rá, és részvétteljesen megkérdezte: – És
hogy van a nagynénje? Vagy az édesanyjának kell a gyógyszer?
– A nagynénémnek. Köszönöm, a körülményekhez képest megvan – válaszolt Maravan.
A konyhában aztán alaposan átolvasta a betegtájékoztatót, és nagyon finomra összetörte az egyik
tablettát mozsárban. A kisujjával felvett egy keveset a porból: keserű volt.
 Egy kupica vízben feloldotta, tejszerű lett, majd áttetsző. Beleszagolt, maga elé tette a pohárkát,
és elgondolkodott. Hirtelen felállt, átment a szemközti élelmiszerüzletbe, és egy üveg Camparival
tért vissza.
A mozsárban finom porrá zúzott egy másik tablettát, és feloldotta Campariban. Az eredmény
ugyanaz volt: először tejszerű lett a folyadék, majd kitisztult. Teletöltött Camparival egy másik
kupicát, pipettával felszippantott egy-egy cseppet, és megkóstolta őket: ugyanolyan keserű volt
mindkettő.
Ekkor kivett tíz szemet a dobozból, összetörte őket, és feloldotta a finom port százötven milliliter
Campariban. Amikor kitisztult a folyadék, hozzákevert másfél gramm alginátot. Az előkészített
Camparit fecskendőbe töltötte és kalciumkloridba csepegtette. Kihalászta a kis kaviárgömböket a
merítő-közegből, megvizsgálta, megszagolta őket, de megkóstolni már nem volt kedve. Egy öblös
pohárba belefacsarta egy behűtött narancs levét, a pohár szélét leheletvékonyra vágott narancs-
karikával díszítette, és belekanalazta a kicsi vörös gömböket.
Maravan Minirines Campari Narancsa.
Beleszagolt az italba, aztán kiöntötte a lefolyóba, és nekilátott, hogy egy újabb adag tablettát
szétporítson a mozsárban, és elkészítse a másnapi italokat. Három Camparira való gyógyszert
használt. Úgy tudta, Dalmann nem veti meg a szeszt.
Megriadt a csengetésre. Úgy volt, hogy Makeda csak fél óra múlva érkezik. De hamarosan
Andrea jelent meg a konyhában, és jelezte, hogy csak Dalmann nélkülözhetetlen munkatársa,
Schaeffer az. Jó félóra múlva megint csengettek.
– Itt van – szólalt meg Andrea komoran.
Maravan készen állt az aperitifekkel. – Campari Narancs az úrnak, és Makedának természetesen
pezsgő.
Dalmann jobban örült volna egy szimpla Campari Narancsnak, vagy még inkább egy Campari
Sodának. De nem akarta elrontani a mulatságot, ő sosem tett volna ilyet.
így aztán elvette a koktélospoharat a tálcáról, és hagyta, hogy a csinos felszolgálólány ismertesse
az ital nevét: Campari kaviár hűs narancslével üvegesített narancsszelettel.
– Egészségükre – tette hozzá a lány.
Dalmann megvárta, amíg a lány kimegy, felemelte a poharát, és koccintottak Makedával, aki,
mint mindig, most is pezsgőt ivott. A lány mosolyogva pillantott rá a pohara felett, és Dalmann
minden gondja, amit az szövetségi ügyészség balfácán hivatalnokai okoztak, egyszeriben
szertefoszlott.
A hálószobára – vagy ahogy ő hívta: a Master Bedroomra – rá sem lehetett ismerni. Az ágyon és
az éjjeliszekrényeken kívül minden bútort kihordták. Egy alacsony kerek asztal egzotikus díszekkel
volt teli, ülőalkalmatosságnak párnák szolgáltak.
– Ohó! Rögtön le kell feküdnünk – viccelődött a férfi, amikor beléptek és a szeme hozzászokott
a gyertyafényes félhomályhoz.
Az ital is vicces volt. Nem volt egyszerű inni, a felszínen úszó Campari golyócskák ide-oda
lötyögtek, és vagy hörpölgette az ember, vagy a nyelve hegyével kellett a kaviárgolyókat
kihalásznia. Makeda gyöngyöző kacajának hatására Dalmann kissé el is túlozta a mutatványt, csak
hogy szórakoztassa a lányt.
A pohár a nagy játékban egy pillanat alatt kiürült, és a férfi megkérdezte: – Mit gondolsz, lehet
ebből még rendelni egy supplément-t?
Makeda nem ismerte a szót, és visszakérdezett: – Hogy kaphatsz-e még egy pohárral?
Aztán a lány megrázta a kis templomi harangot.
Maravan már az amuse-bouche-t készítette elő. Amikor kinyitotta a currys-fahéjas kókuszolaj-
eszenciát tartalmazó kis tégelyt, és néhány cseppet a rizslisztből készített mini chapatikra
cseppentett, orrát megint megcsapta fiatalságának illata. Ulagu gyerekkorának illata is ez volt,
amely túl korán ért véget.
A férfi ekkor olyat tett, amit egyébként sosem, beleharapott az egyik chapatiba, becsukta a
szemét és teljesen átadta magát az ízeknek, melyek időközben kibomlottak a szájában.
Andrea az ajtóban állt és rosszallóan figyelte a jelenetet, miközben a csengettyű hangjára várt. –
Azt hittem, ki van számolva.
 Maravan kinyitotta a szemét, megrágta a falatot, lenyelte és csak annyit válaszolt: – így is elég
lesz.
Az emeleten megszólalt a csengő, Andrea fogta a chapatis-tálat és felvitte.
Hamarosan Andrea visszaért a tálcával és az üres koktélos pohárral: – Még egyet akar.
Maravan pedig gyorsan összedobott egy italt.
Dalmann-nak már a kétféle állagú úrid lencse szalagok és a fagyasztott sáfrányos-mandulás hab
közben megjött az étvágya. Makeda a templomi csengőt vadul rázva jött le a lépcsőn.
– Haldoklik – mondta, és nyomában Andreával meg Maravannal visszaszaladt az emeletre.
Dalmann az indiai párnák és terítők között hevert a gyertyafényes szobában, jobb kezével a
mellkasát markolászta, hófehér arca izzadságban fürdött, szemében félelem tükröződött és levegőért
kapkodott.
Makeda, Andrea és Maravan csak álltak és távolról figyelték a jelenetet. Senki sem mozdult,
mindegyikük a gondolataiba merülve figyelt.
Úgy tűnt, Dalmann mondani akar valamit, de nem értették. A férfi levegőért kapkodott és az
életéért küzdött. Fel próbált tápászkodni.
– Fel kellene hívni valakit – szólalt meg Andrea.
– Hát, igen – mondta Makeda.
– 144 – tette hozzá Maravan. De egyikük sem mozdult.
Mire megérkezett a mentő, Maravan és Andrea már hazamentek, és mindent magukkal vittek,
ami a Love Foodra utalhatott. Végül Makeda hívta fel a sürgősségieket, és várta meg a mentőt.
A mentőorvos már csak a halál okát tudta megállapítani. A boncolás során kiderült, hogy a
Kardioaspirin és a Plivax rendszeres szedése ellenére sem sikerült megakadályozni, hogy
a nyolc hónappal azelőtt beültetett stent elzáródjon, ez volt oka, hogy a páciens másodjára is
infarktust kapott.
Dalmann háziorvosa, dr. Mellinger véleménye szerint a szerencsétlen kimenetelű esemény az
elhunyt káros szenvedélyeinek és nem megfelelő életvitelének volt köszönhető.
Az etióp származású angol állampolgár, Makeda F. szavai – aki aznap este az elhunytnak főzött –
alátámasztották az orvosi véleményt. Nem kevésbé az elhunyt véralkoholszintje.
Hermann Schaeffer illő temetést szervezett Eric Dalmann részére, melyre némiképp kevesebb
gyászoló ismerős jött el, mint várták. Schaeffer arról is gondoskodott, hogy a Freitag nekrológban
búcsúzzon a halottól.
A többi médium megelégedett egy rövid gyászjelentéssel, és a Palucron valamint Dalmann nevét
továbbra sem hozta összefüggésbe senki.
A Scilly-szigeteken már novemberben nyílnak a nárciszok, és most áprilisban még mindig kis
csoportokban színezték a domboldalakat, melyek inkább hasonlítottak hamisítatlan angol gyepre.
Andrea és Makeda két hétre kivettek egy szobát egy Bed & Breakfastben. Mindennap sétáltak
egyet a part menti keskeny ösvényen; a közeli szürke sziklák felfogták a hullámokat, és olyanok
voltak, mint valami lomha őslények.
– Tudni akarod, hogy miért nem segítettem Dalmann-nak? –kérdezte Andrea hanyagul.
– Azt akartad, hogy meghaljon.
Andrea bólintott: – Nagyon féltékeny voltam rá.
Makeda átkarolta a vállát, és odahúzta magához. Egy darabon így mentek tovább, aztán az út
összeszűkült, és elváltak egymástól. Andrea ment elöl.
Hirtelen Makcda hangját hallotta maga mögött: – Halálra kellett volna kefélnie magát.
Andrea megállt és megfordult: – Azt hittem, már nem ment neki.
– Szerveztem neki a vacsorához egy kis erekciót.
– Micsoda?
– Arra kértem Maravant, hogy tegyen valamit a kajájába. Andrea tágra nyílt szemekkel figyelte a
lányt: – Ki akartátok nyírni?
Makeda bólintott: – Ő bűnhődött minden szemétláda helyett, aki olyan volt, mint ő maga.
Andrea leült az út menti puha fűbe. Sápadt bőre most még sápadtabb volt a szokásosnál: – Biztos
ez a cucc okozta nála a szívinfarktust.
Makeda leült mellé és felnevetett: – Egész biztosan nem. Maravan mégsem tette bele a kajába.
– Miért vagy ebben olyan biztos?
 – Visszaadta nekem a pirulákat. Nagyon diszkréten még aznap este.
– Hála istennek!
Egy darabig csak ültek és hallgattak, nézték a Golf-áramlat által felmelegített tengert meg a
felhőket, amelyek nyugat felé vonultak az égen.
– Talán mégis van valaki, aki fentről irányítja a dolgokat – szólalt meg Andrea.
– Egész biztos – válaszolt Makeda.
 50. fejezet

Egy tálon félbevágott magnó és ananászszeletek sorakoztak. A mangókat közvetlenül a magoknál

választotta el, a sötétsárga gyümölcshúst bemetszette, majd kifordította őket, és most úgy néztek ki,
mint valami kicsi harckocsik.
Az ananászhajókon meghagyta a kemény leveleket, és a lágy és édes részeket egy éles késsel
elválasztotta a külső pikkelyes héjról, eltávolította belső fás közepüket, és bevagdosta a
gyümölcshúst. Kicsi tömbök keletkeztek, melyeket aztán úgy rendezett el, hogy egy bal felé, egy
pedig jobb felé dőljön a hajóban. Nem volt túl eredeti ötlet a gyümölcsöket így feltálalni, de jól
néztek ki, és legalább könnyen meg lehetett enni mindkettőt kézzel.
Maravan a saját konyhájában állt. Még korán volt, kint lógott az eső lába: szürke, hideg napnak
ígérkezett. Egy szemeteskocsi ide-oda rángatva, egy konténert ürített ki éppen. A Theodor utca
házai felett aztán megint az a furcsa csend ült meg. A csend akkor állt be, amikor a Sri Lanka-i
kormány bejelentette az LTTE végső vereségét. Az újságíróknak, a független megfigyelőknek és a
segélyszervezeteknek megtiltották, hogy belépjenek a háborús övezetbe. Nem akadt egyetlen
megbízható hírforrás sem. Csak híresztelések, szörnyű híresztelések halottak tízezreiről, meg éhező
menekültekről, járvány sújtotta civilekről. No meg háborús bűnökről – ebben nem különböztek a
felek. Akiknek éltek rokonaik ezeken a területeken, szorongva várták a híreket, vagy legalább egy
életjelet. És minden felett ott lebegett a bizonytalanság, vajon hogyan alakulnak ezután a dolgok. Az
otthoniak számára, és azoknak, akik menekültként éltek a világban.
De más események megint gondoskodtak arról, hogy ezek a drámai történések ne kerüljenek az
újságok címlapjára. A vezető hír mindenütt ugyanaz volt: Mexikóban terjed a sertésinfluenza, ami
az első világháborút követően több millió áldozatot követelt. Az egész világ pandémiától rettegett.
Maravan előző este rizslisztből, kókusztejből és cukorból sűrű tésztát kevert, adott hozzá egy kis
élesztőt, és odatette éjszakára kelni. Félórával ezelőtt kevert hozzá egy kis sót meg sütőport. A kicsi
forró kerek serpenyőbe most öntött egy kevés kókuszolajat. Lejjebb vette a lángot, és a tésztából két
kanállal az olajba tett egy-egy adagot, levette a serpenyőt a tűzről, és hagyta, hogy a két kis fánk
körbejárjon, és oldalukon vékony csík keletkezzen. Feltört egy tojást, majd a tésztára öntötte. Ekkor
visszatette a serpenyőt a tűzre és lefedte az edényt. Három perc múlva az Egg Hopperek széle
megbarnult, a tojás a belsejükben átsült. Kivette és meleg sütőbe tette őket, és már készítette is a
következő adagot.
Amikor tálcára tette az Egg Hoppereket, a kókuszdió chutneyt, a teát és a gyümölcsöket, a
hálószobában még sötét volt, de Sandana hangja éberen és tisztán csengett: – És mikor főzöl nekem
egy szerelmes menüt? – Kérdezte.
– Soha – hangzott a válasz.
 Maravan receptjei

Maravan receptjeit részben Heiko Antoniewicz (Heiko Anto-niewicz-Klaus Dahlbeck: A

vakmerő szakács. Molekuláris technikák és textúrák) csodálatos szakácskönyve inspirálta.
Az itt található receptgyűjteményben Heiko Antoniewicz saját receptjeit úgy alakította át, hogy
kevesebb konyhai felszerelésre legyen szükség és otthon is elkészíthetők legyenek.
A Love Menü tíz fogásból áll, és a mennyiségek 2 főre elegendőek, míg a Promotion Menü 4 főre
szól.

LOVE MENÜ

Mini chapatik currylevélből, fahéjból és kókuszolajból kinyert eszenciával

Kétféle állagú úrid lencse szalagok
Hölgyek ujja curry sáli rizs ágyon fokhagymahabbal
Csirke curry sastika rizs ágyon korianderhabbal
Churaa Varai nirvána rizs ágyon mentahabbal
Fagyasztott sáfrányos-mandulás hab sáfrányszálakkal
Édes-pikáns kardamomos-fahéjas ghí henger
Glazírozott kagylócskák csicseriborsóból gyömbérrel és borssal ízesítve
Spárgás ghíből formált falloszzselé
Medvecukros, mézes ghíből készült jégkrém nyalóka
Mini chapatik currylevélből, fahéjból és kókuszolajból kinyert eszenciával

A mini chapatikhoz:
65 g búzaliszt
40 ml langyos víz
1 teáskanál ghí

A lisztet összekeverjük a vízzel, a ghível, jól összedolgozzuk és kb. 8 percig lehetőleg kézzel
dagasztjuk, míg rugalmas tésztát kapunk. Fedjük le tiszta konyharuhával, és hagyjuk pihenni 1 órát.
Lisztezzük be a kezünket, majd formáljunk kis golyókat. Szórjunk egy kevés lisztet a munkalapra, a
golyócskákból sodrófával nyújtsunk lapos lepényeket. Tálalás előtt vastag falú, átforrósodott
vasserpenyőben pirítsuk meg mindkét oldalukat. Zsiradékot nem szükséges használni.

Currylevélből, fahéjból és kókuszolajból kinyert eszencia:

100 g kókuszolaj
9 friss currylevél
1 fahéjrúd, durván összetörve

Keverjük össze a hozzávalókat, és 55 °C-on 1 órán át pároljuk őket rotációs lepárlókészülékben.

Az eszenciának használni lehet a felső lombikban keletkezett desztillátumot és az alsó lombikban
lévő koncentrátumot is. Maravan elegyíti a kettőt. Tálaláskor az eszenciát egy pipettából
csöpögtessük a mini chapatikra.

Kétféle állagú úrid lencse szalagok

200 g dal lencse 2gagar-agar
70 g kandiscukor 50 g joghurt
150 ml tej

A lencsét legalább 6 órára áztassuk be a cukros tejbe. Finoman keverjük el, míg krémes lesz. A
krém felét kenjünk rá egy sütőlapra, hosszanti irányban vágjunk belőle csíkokat, és szárítsuk meg
őket a sütőben 50 °C-on. Szedjük fel a sütőlapról a megszáradt csíkokat, amíg még melegek, és
csavarjuk fel őket a kívánt formára. Száraz helyen tároljuk.
A krém másik feléhez keverjük hozzá az agar-agart, és süssük meg 90 °C-on. Keverjük hozzá a
joghurtot, majd ezt a masszát is kenjük fel egy sütőlapra, hagyjuk kihűlni, és vágjuk hosszanti
csíkokra.
Tálalás előtt a két csíkot spirál alakban tekerjük össze.

Hölgyek ujja curry sali rizs ágyon fokhagymahabbal

Hölgyek ujja curry:

10 lágy okra termés (hölgyek ujja) ½ teáskanál só
2 zöld csili 5-8 friss currylevél
1 finomra vágott, közepes méretű hagyma 50 ml víz
¼ teáskanál szentjánoskenyérmag 50 ml zsíros kókusztej
½ teáskanál csilipor

Mossuk meg az okra terméseket, hagyjuk megszáradni vagy töröljük meg papírtörlővel. Vágjuk
fel őket 3 cm-es darabokra. Keverjük össze az okra termést, a csilit, a hagymát és a fűszereket egy
fazékban, adjuk hozzá a vizet, és főzzük addig, amíg alig marad leve. Keverjük jól össze, és adjuk
hozzá a kókusztejet, majd főzzük még 3 percig takaréklángon.

Sali rizs:
1 pohár sali rizs
2 pohár víz só

Pirítsuk meg kicsit a rizst, majd öntsük fel a vízzel. Sütőben süssük lefedve 160 °C-on kb. 20
percig, majd kivéve rögtön távolítsuk el egy falapáttal a sütőedény aljáról, nehogy odaragadjon.
Tegyük a megfelelő formájú tálba, és állítsuk meleg helyre.
Tálalás előtt borítsuk ki az edényből. A curryt a rizsre kanalazva tálaljuk.

Fokhagymahab:
200 ml tyúkhúsleves, a zsírt kevés citromlé
a tetejéről távolítsuk el 2 g szójalecitin
1 gerezd foghagyma
Robotgépben egy kicsit dolgozzuk össze a hozzávalókat (a szójalecitin kivételével), majd
passzírozzuk át az egészet. Adjuk hozzá a szójalecitint, fűszerezzük ízlés szerint, majd verjük fel jó
levegősre. Egy nagy edényt fedjünk le folpakfóliával, hogy felveréskor a hab ne spricceljen!
Hagyjuk állni a habot, míg kicsit megköt, majd kanalazzuk le a tetejéről a finom habot, és
halmozzuk a currys rizs tetejére.

Csirke curry sastika rizs ágyon korianderhabbal

200 g-os jérce, apró darabokra felvágva 1 csipet kurkumapor
3 és fél teáskanál koriandermag 6 gerezd foghagyma
½ teáskanál rómaikömény-mag só ízlés szerint
½ teáskanál fekete bors 400 ml víz
1 szárított piros csilipaprika ½ teáskanál tamarindpaszta
1 kockára vágott nagy hagyma 6-8 friss currylevél
¼ teáskanál görögszénamag 1 evőkanál zsíros kókusztej

Őröljük meg kicsit a koriander- és a rómaikömény-magokat, a borsot és a csilipaprikát. Tegyük

fel főni 3 dl vízben a jércét a hagymával, a görögszénamaggal, a kurkumával és a fokhagymával.
Sózzuk meg ízlés szerint, és fedjük le. A megőrölt fűszereket és a tamarindpasztát keverjük el 1 dl
vízzel, majd a currylevelekkel együtt adjuk hozzá a kókusztejhez. Forraljuk fel a keveréket, majd
hagyjuk főni 2 percig. Vegyük le a tűzről.
 Sastika rizs:
1 pohár sastika rizs
2 pohár víz
só

Elkészítés, mint a sali rizsnél.

Korianderhab:
200 ml tyúkhúsleves
1 csokor korianderlevél
2 g szójalecitin
20 koriandermag

Elkészítés, mint a fokhagymahabnál.

Churaa varai nirvana rizs ágyon mentahabbal

250 g cápasteak 1 kockára vágott nagy hagyma
200 g reszelt kókuszdió 4 szárított piros csilipaprika
¼ teáskanál kurkuma ¼ teáskanál mustármag
¼ teáskanál őrölt bors 9-11 friss currylevél
1 teáskanál őrölt római kömény ¼ teáskanál csilipor (vagy ízlés szerint)
1 teáskanál só 1 és ¼ evőkanál kókuszolaj

Pároljuk készre a cápafiléket, és hagyjuk kihűlni. Bontsuk darabokra a rostok mentén, majd
keverjük össze alaposan a reszelt kókuszdióval, a kurkumával, a borssal, a római köménnyel,
sózzuk meg és szórjunk rá a csiliporból ízlés szerint. Egy serpenyőben pároljuk üvegesre a hagymát
a kókuszolajban. Adjuk hozzá a szárított csilipaprikát, a mustármagot és a curryleveleket, majd
pirítsuk az egészet, amíg a mustármagok pattogni kezdenek. Adjuk hozzá a fűszerezett cápafilét, és
lassú tűzön keverjünk össze mindent alaposan.

Nirvána rizs:
1 pohár nirvána rizs
2 pohár víz
só

Elkészítés, mint a sali rizsnél.

Mentahab:
200 ml tyúkhúsleves, a zsírt a tetejéről távolítsuk el
egy kevés zsírszegény tej
1 csokor mentalevél, apró darabokra tépkedve
2 g szójalecitin

Elkészítés, mint a fokhagymahabnál.

Fagyasztott sáfrányos-mandulás hab sáfrányos hengeren

Sárfrányos henger készítése:

2 dl víz 2 g agar-agar
80 g porított kandiscukor 1 levél beáztatott és kinyomkodott zselatin
2 g sáfránypor 40 g ghí
2 g sáfrányrost
 Lassú tűzön olvasszuk fel a kandiscukrot a vízben. Keverjük hozzá a sáfrányport és az agar-
agart, forraljuk fel, majd adjuk hozzá a zselatint. Ontsuk a keveréket egy előmelegített műanyag
lapra, és hagyjuk kihűlni. Mikor kezd megkeményedni, hosszanti irányban vágjuk fel 2 cm széles
csíkokra. Vékonyan kenjük meg a ghível, majd szórjuk rá a sáfrányrostokat. Tekerjük fel henger
alakúra, és helyezzük el őket a tányéron a sáfrányos-mandulás hab mellé.

Sáfrányos-mandulás hab:
3 dl tejszín 1 evőkanál porított
3 g sáfránypor kandiscukor
14 dkg ledarált mandula 2 g só
2 tojásfehérje

Melegítsük fel a tejszínt 60 °C-on, és a tojásfehérje kivételével finoman keverjük bele a többi
hozzávalót. Adjuk hozzá a tojásfehérjéket, és töltsük a keveréket egy 0,5 literes szifonba.
Csavarjunk a szifonba egy patront, és hideg helyen hagyjuk állni 3 órán át. Igény szerint töltsünk
meg egy Dewar-edényt nitrogénnel, és néhány fémkanalat tegyünk a fagyasztóba. A habból
nyomjunk dió nagyságú golyókat a lehűtött kanalakra, és merítsük őket 20 másodpercre a
nitrogénfürdőbe. A habgolyókat helyezzük a sáfrányhengerek mellé, és azonnal tálaljuk.

Édes-pikáns kardamomos-fahéjas ghí gömbök

Fűszeres krém:
2 dl kókuszvíz 1 késhegynyi fahéj
40 g ghí 40 g pálmacukor
2 hosszú bors 0,5 g xantán
1 kardamom-termés hüvelye 2 g kalcium-laktát

Egy mozsárban dolgozzuk össze a ghít a fűszerekkel, míg finom krémet kapunk. Melegítsük fel,
majd passzírozzuk át, és keverjük hozzá a kókuszvízhez a xantánnal és a kalcium-laktáttal együtt.
Hagyjuk állni, míg a légbuborékok eltávoznak. Találás előtt melegítsük fel még egyszer.

Merítőanyaghoz:
5 dl ásványvíz
2,5 g alginát
Keverjük össze őket, és hagyjuk állni.

Egy kerek kanállal vegyünk ki kisebb adagokat a fűszeres masszából, és helyezzük őket az
alginátos vízbe, míg golyó alakúra állnak össze. A felmelegített ghít töltsük fecskendőbe, a tűt
szúrjuk a golyókba, és spricceljünk ghít mindegyikbe. A tűt gyorsan kell kihúzni, a gömböket
megforgatni és a bespriccelés helyét finoman megnyomva, elzárni. Hagyjuk állni 3-5 percig, majd
vízzel öblítsük le, és átlátszó fóliába csomagolva tegyük 60 °C-on, meleg helyre.

Glazírozott kagylócskák csicseriborsóból gyömbérrel és borssal ízesítve

5 dkg sáli rizs 3 szem datolya
3 dl tej ¼ teáskanál gyömbérpor
2 evőkanál csicseriborsóliszt ¼ teáskanál őrölt fekete
1 evőkanál ghí mandula
1 evőkanál durvára vágott bors
2 evőkanál pálmacukor 1 evőkanál
mazsola

A rizsre öntsünk egy kevés tejet, és dolgozzuk el egy mozsárban. Folyamatosan adjuk hozzá 1
dl-t a tejből, míg lágy krémet kapunk. Végül adjuk hozzá a maradék 1,5 dl tejet, és alaposan
keverjük el. Passzírozzuk át, majd nyomkodjuk ki a nedvességet. Az így kinyert masszához adjunk
0,5 dl tejet. A ghíben pirítsuk meg a csicseriborsólisztet, adjuk hozzá a pálmacukrot, forraljuk fel,
majd lassú tűzön, folyamatos keverés mellett főzzük nyúlós masszává. Keverjük bele a többi
hozzávalót, és kevergetve főzzük még 2-3 percig. Kenjük a tésztát egy műanyag lapra és hagyjuk
kihűlni. Vágjuk fel egyforma darabokra, formáljunk belőle kagylókat, és kenjük meg a matt mázzal.
Sütőben 60 °C-on szárítsuk.

Máz:
10 dkg porcukor
1 evőkanál gránátalmaszirup
Keverjük össze a hozzávalókat és kenjük meg vele a kagylókat.

Spárgás ghíből formált falloszzselé

Készíthetjük friss spárgából. Maravan szárított spárgát használ, és a krémet rotációs lepárlóban
vonja ki.

4 g agar-agar
20 dkg fehér spárga, meghámozva
1 g klorofill-készítmény
10dkg ghí
4 kardamom-termés hüvelye, porítva
1 evőkanál cukor
kevés só

A spárgát hideg vízben fedő alatt tegyük fel főni. Adjuk hozzá a pirított kardamomterméseket, és
hagyjuk állni, míg a spárga megpuhul. Dolgozzuk pürés állagúra, majd passzírozzuk át. 4
evőkanállal tegyünk félre a püréből, és keverjünk bele klorofillt. A massza nagyobbik, megmaradt
részéhez keverjünk hozzá 3 g agar-agart, forraljuk fel egyszer, és adjuk hozzá a zselatint. Öntsük
egy lapos edénybe, és hagyjuk kihűlni, míg formázható lesz. Vágjuk csíkokra, tekerjük sütőpapírba,
és tegyük hűvös helyre. Mikor megkeményednek, tekerjük fel a csíkokat, majd hosszanti irányban
szeleteljük fel 10 cm hosszú darabokra. A megmaradt spárgamasszát főzzük fel 1 g agar-agarral, a
zselés spárgahengerek végét mártogassuk bele többször, míg a zöldes anyag megkeményedik.
Tegyük őket hűvös helyre. A spárgahengerek végén lévő zöld részt tetszés szerint formáljuk, például
bevagdosva spárgafej alakúra. Egy kisebb mártogatós tálban meleg kardamomos-csilis ghível
tálaljuk.

Medvecukros, mézes ghíből készült jégkrém nyalóka

20 g medvecukorpaszta
30 g méz
30 g ghí
1 dl víz
0,5 g xantán
40 g finom levelesre vágott pisztácia

Melegítsük fel a vizet, keverjük bele a mézet és a medvecukorpasztát. Még melegen adjuk hozzá
a xantánt és a ghít. Az így kapott krémből öntsünk körkörösen kisebb adagokat sütőpapírral kibélelt
formába, szúrjunk egy-egy fapálcikát mindegyikbe, szórjuk meg pisztáciával, és tegyük fagyasztóba
őket. Előre elkészíthető, és igény szerint vehetünk ki egy-egy jégkrém nyalókát a mélyhűtőből.
 PROMOTION MENÜ

Fahéjas curry-kaviár mini chapatin tálalva

Kurkumával marinált bébi tenseri sügér zöldségragus curryhabbal
Fagyasztott mangós-currys hab
Szopós bárány kotlett sárgabarack-eszenciával és szárított sárgabarackpürével
Tölgyfa füstjén főtt tandoori csirke paradicsomos-vajas paprikazselé ágyon
Indiai kulfi-jégkrém mangóhabbal

Fahéjas curry-kaviár mini chapatin tálalva

(Rotációs lepárlókészülék nélkül előállítva.)

40 ml ásványvíz 2 g kálisó
4 friss curry-levél 5 dl víz
1 fahéj rúd 10 g kókuszzsír
120 ml kókuszvíz 1 csipet cukor
1 g alginát 1 csipet só

Melegítsük fel kicsit a vizet, adjuk hozzá a fűszereket, és hagyjuk állni 1 órán át. Sózzuk és
cukrozzuk, majd az egészet passzírozzuk át sűrű gézen, végül alaposan nyomkodjuk ki belőle a
nedvességet. 20 ml mennyiségű eszenciát kell kapnunk. Keverjük össze a kókuszvízzel, és ha
szükséges, ízesítsük még. Botmixer segítségével keverjük simára az alginátot, és hagyjuk állni, míg
a légbuborékok eltávoznak. Keverjük össze a kálisóval és a vízzel, majd tegyük félre.
A currymasszát töltsük egy nagy fecskendőbe, és nyomkodjunk belőle cseppeket a kálisós vízbe.
Maximum 1 percig hagyjuk állni őket, utána öblítsük le a kaviárszemeket tiszta vízzel, alaposan
csepegtessük le, és halmozzuk a meleg mini chapatik tetejére, morzsoljunk mindegyikre egy kevés
kókuszzsírt. Azonnal tálaljuk, hogy a kaviár ne zselésedhessen túl.

Kurkumával marinált bébi tengeri sügér zöldségragus curryhabbal

4 szelet filézett bébi tengeri sügér

60 ml folyós kókusztej
késhegynyi kurkuma
1 citrom leve és reszelt héja
kevés só

A halfiléket vagdossuk be egy kicsit, és helyezzük őket egymás mellé egy tálban. A többi
hozzávalót botmixerrel keverjük össze, és öntsük a halszeletekre. Tegyük hűtőszekrénybe, és
hagyjuk állni min. 6 órán át. Miután kivettük a hűtőből, alaposan csepegtessük le a halszeleteket,
majd a fej felőli végén kezdve tekerjük fel őket, és fogpiszkálóval rögzítsük. Csepegtessünk pár
csepp olajat egy sütőlapra, helyezzük bele a haltekercseket, és 60 °C-on légkeverés mellett 12-15
perc alatt pároljuk kissé üvegesre a halakat.

Zöldségragus curryhab

1 apróra vágott kisebb hagyma 1 érett paradicsom

1 apróra vágott csilipaprika, a magokat 5 szem bors, összetörve
távolítsuk el 2 szem szegfűszeg, összetörve
1 gerezd szétnyomkodott fokhagyma 1 kardamomtermés hüvelye
10 g kandírozott gyömbérkocka 4 friss currylevél
20 g kókuszolaj
 Marinád (pádé) a bébi tengeri sügérhez:

3 dl halleves 50 ml kókuszolaj
1 g xantán 1 g guarán

Pároljuk üvegesre a hagymát a fűszerekkel a kókuszolajban. Vágjuk négyfelé a paradicsomot, és

dinszteljük meg kicsit, majd pirítsunk össze mindent, míg a fűszerek íze kibontakozik. Adjuk hozzá
a halról leöntött marinádot, és pár perc alatt főzzük el a levét. Öntsük rá a hallevest, és vízfürdő
felett főzzük tovább, míg 300 ml-nyire sűrűsödik. Finoman passzírozzuk át, majd adjuk hozzá a
kókuszolajat. Botmixerrel keverjük a szafthoz a xantánt és a guaránt is. Töltsünk meg egy félliteres
szifont, és nitrogénpatront használva, állítsuk meleg – 60 °C-os – vízfürdőbe. Találáskor rendezzük
el a halszeleteket a tányérokon, és a szifonból nyomjunk minden szelet mellé a zöldséges
curryhabból.

Fagyasztott mangós-currys hab

20 dkg mangópüré késhegynyi csilipor

150 g tejszín késhegynyi köménypor
20 g csicseriborsóliszt késhegynyi kasmíri currypor
10 ml gyömbérlé
(Maravan egyenként megpirítja a fűszereket, majd porítva saját maga készít currykeveréket.)

Keverjük össze a hozzávalókat, finoman passzírozzuk át, és töltsük egy félliteres szifonba a
krémet. Csavarjunk be egy nitrogénpatront, és tegyük hűvös helyre. Használhatunk nitrogénben
előfagyasztott kanalakat. Ekkor a szifon tartalmát nyomjuk a kanalakra, majd merítsük a habot
maximum 20 másodpercre nitrogénbe. Azonnal tálaljuk.

Szopós bárány kotlett sárgabarack-eszenciával és szárított sárgabarackpürével

2 csontos báránykotlett 20 g apróra vágott friss gyömbér

2 gerezd fokhagyma, szétnyomkodva kevés római kömény
200 ml báránypecsenye-szaft 1 evőkanál ghí
1 kisebb csilipaprika, szétnyomkodva 2 rúd fahéj
2 apróra vágott hagyma

Pároljuk meg a hagymát a ghíben, és adjuk hozzá a fűszereket. Pirítsuk meg, míg a zsiradék
feloldódik és illatozni kezd. Adjuk hozzá a báránypecsenye szaftját, és vízfürdő felett főzzük felére.
Passzírozzuk le a szaftot, majd a bárányszeleteket hozzáadva Sous Vide eljárással főzzük készre,
vagy pároljuk vízfürdő felett 65 °C-on 15 percig. Vegyük ki a hússzeleteket, itassuk le róluk a
zsiradékot, és gyorsan pirítsuk meg mindkét oldalukat.
(Sous Vide azt jelenti, hogy vákuum alatt. Ez a molekuláris konyha egyik professzionális főzési
módszere; az eredmény egy tökéletes állagú, ízű és minőségű étel lesz.)

Szárított sárgabarackpüré:

10 dkg kimagozott sárgabarack

1 evőkanál világos borecet
fél dl narancslé
10 dkg hagyma

Áztassuk be a sárgabarackot a narancslébe és a borecetbe. Adjuk hozzá a hagymát, melegítsük

fel, majd dolgozzuk lágy pürévé a keveréket. Tálaláskor vagdossuk be a báránykotletteket, és
kenjük meg őket a sárgabarackpürével. Halmozzuk a hús köré a krumplit, és öntözzük meg egy
kevés pecsenyeszafttal

Tölgyfa füstjén főtt tandoori csirke paradicsomos-vajas paprikazselé ágyon

2 fiatal konyhakész csirke 1 citrom leve és lereszelt héja

1 gerezd fokhagyma, szétnyomkodva 30 g joghurt
8 koriandermag, szétnyomkodva 10 g igen apró kockákra vágott gyömbér
késhegynyi Garam Masala 1 finomra vágott csilipaprika
kevés só

A csirkéket tegyük vákuumfóliába. A többi hozzávalóból készítsünk lágy krémet, és adjuk a

csirkékhez. Zárjuk le a fóliát, és vízfürdő felett 65 °C-on pároljuk 20 percig. Vegyük ki a csirkéket,
és gyorsan pirítsuk át minden oldalukat.

Paradicsomos-vajas paprikazselé:

1 dl paradicsomlé
20 g ghí
1 dl piros paprikalé
2 g agar-agar

Keverjük össze a paradicsom- és a paprikalevet, majd adjuk hozzá a ghít és az agar-agart,

forraljuk fel egyszer, majd öntsük négyszögletes tálba. Tegyük hideg helyre 2 órára, majd vágjuk fel
a kívánt formára. Sütőben 90 °C-on melegíthetjük meg.
Tálaláskor helyezzük a csirkét lapos kerek, hőálló üvegtálra, rendezzük el körülötte a
paradicsomos-vajas paprikazselét, és adjunk hozzá egy keveset a főzőléből. Egy elektromos pipát
töltsünk meg finom bükkfaforgáccsal, és a füstöt eresszük az üvegtálak alá. Maximum egy percig
füstöljük az ételt, és azonnal találjuk.

Indiai kulfi-jégkrém mangóhabbal

1 dl tej kevés citromlé

1 dl tejszín késhegynyi kardamom
40 g cukor 1 g sáfrány

Olvasszuk fel a cukrot a tejben 60 °C-on, keverjük hozzá óvatosan a citromlevet, a porított
kardamommagot és a sáfrányt. Ontsuk hozzá a tejszínt, és ízesítsük. Adjuk hozzá a nitrogént, és
dupla falú edényben habverővel keverjük krémesre a masszát. Mikor hűlni kezd, formáljunk belőle
gömböket.

Mangóhab

2 dl mangólé kevés citromlé

2 g szójalecitin 4 levélnyi ezüstfüst

Az ezüstfüst kivételével keverjünk össze minden hozzávalót, és botmixerrel készítsünk levegős

habot. Hagyjuk állni, míg a hab egy kicsit megdermed. Halmozzuk a kulfi-jégkrém tetejére, és
szórjuk meg ezüstfüsttel.