COLLEEN HOOVER

vallomás
CONFESS

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2017
 Írta: Colleen Hoover
A mű eredeti címe: Confess

A művet eredetileg kiadta:

ATRIA Paperback, a Division of Simon & Schuster, Inc.
Copyright © 2015 by Colleen Hoover

Fordította: Komáromy Zsófia

A szöveget gondozta: Sándor Anna

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 457 242 8

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139

E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu

Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Korom Pál, Koncz Ramóna
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 A regényben található vallomások
mind az olvasók által névtelenül beküldött igaz titkok.
Ezt a regényt azoknak ajánlom, akik meglelték a bátorságot,
hogy bevallják az igazságot.
ELSŐ RÉSZ
 PROLÓGUS

Auburn
BELÉPEK A KÓRHÁZBA, TUDVA, HOGY MOST JÖVÖK
IDE UTOLJÁRA.
A liftben megnyomom a harmadik emelet gombját, és
figyelem, ahogy felvillan, most utoljára.
Kiszállok a harmadikon, és rámosolygok a pultban álló
nővérre, figyelem az arckifejezését, ahogy szán engem, most
utoljára.
Elhaladok a tárolóhelyiség, az imaterem és a személyzeti
pihenő mellett, most járva itt utoljára.
Továbbmegyek a folyosón, felszegem a fejem, bátorságot
gyűjtök, aztán finoman bekopogtatok Adam szobájába, és várom,
hogy behívjon, még egyszer, legutoljára.
– Szabad! – Valahogyan még mindig reményteli a hangja,
fogalmam sincs, miért.
Hanyatt fekszik az ágyon. Amikor meglát, vigasztaló mosolyt
vet rám, aztán felemeli a takaróját, invitálásként, hogy bújjak
oda hozzá. Az ágy korlátját már leengedték, így bemászom mellé,
átkarolom a mellkasát, és összekulcsolom a lábunkat. A nyakába
temetem az arcom, a melegségét keresem, de nem találom.
Ma szinte jéghideg.
Adam addig fészkelődik, amíg fel nem vesszük a szokásos
pozíciónkat: bal karjával alulról, a jobbal felülről fog át, és
magához húz. A szokottnál kicsit hosszabb ideig tart, mire
kényelmesen elhelyezkedik, és észreveszem, hogy minden apró
mozdulattól egyre gyorsabban veszi a levegőt.
 Igyekszem nem észrevenni az ilyesmit, de nehéz. Tisztában
vagyok vele, hogy Adam egyre gyengébb, egyre sápadtabb, a
hangja mindinkább remegve szól. Naponta eljövök hozzá a
számomra kijelölt időben, látom, ahogy egyre fogy az ereje, és
semmit sem tehetek ellene. Senki sem tehet ellene semmit, csak
végignézzük, ahogy megtörténik.
Hat hónapja tudjuk, hogy ez a vég vár rá. Természetesen
mind csodáért imádkoztunk, de ilyen csoda nem történik a való
életben.
Lehunyom a szemem, amikor Adam jéghideg ajka a
homlokomhoz ér. Megígértem magamnak, hogy nem fogok sírni.
Ez persze lehetetlen, de legalább igyekszem megtenni minden
tőlem telhetőt, hogy elodázzam a könnyeket.
– Annyira szomorú vagyok – suttogja Adam.
Szavai élesen elütnek szokásos optimizmusától, mégis
vigasztalóak. Természetesen szeretném, ha Adam nem lenne
szomorú, de most szükségem van rá, hogy velem együtt
szomorkodjon.
– Én is.
Az elmúlt néhány hétben a legtöbb látogatásomat sok-sok
nevetéssel és beszélgetéssel töltöttük ki, bármennyire kellett is
erőltetnünk. Szeretném, ha ez az alkalom sem lenne más, ám
tudva, hogy ez az utolsó látogatásom, lehetetlen bármin is
nevetni. Vagy bármiről is beszélni. Nem akarok mást, csak
együtt sírni Adammel, és üvöltözni, hogy milyen igazságtalan ez
az egész, ám azzal elcsúfítanám ezt az emléket.
Amikor a portlandi orvosok megmondták, hogy már semmit
sem tehetnek Adamért, a szülei úgy döntöttek, inkább
átszállíttatják egy dallasi kórházba. Nem azért, mert csodában
reménykedtek volna, hanem mivel az egész családjuk Texasban
él, és úgy gondolták, hogy a fiuknak jobb lesz a bátyja és az
összes többi szerette közelében. Adam csupán két hónapja élt
Portlandben a szüleivel, amikor egy évvel ezelőtt járni kezdtünk.
Adam csak úgy volt hajlandó beleegyezni a visszatérésbe, ha a
szülei megengedik, hogy én is velük tartsak Texasba. Nagy csata
volt, mire mindkettőnk szülei belementek a dologba, de Adam
azzal érvelt, hogy elvégre ő az, aki haldoklik, és szabadon kéne,
hogy eldönthesse, kivel akar lenni, milyen körülmények között,
amikor eljön az idő.
Öt hét telt el, mióta Dallasba jöttem, és mostanra mind Adam
szülei, mind az enyémek kifogytak a kettőnk iránti
együttérzésből. A szüleim rám parancsoltak, hogy azonnal
menjek haza Portlandbe, különben fel fogják jelenteni őket,
amiért nem járok iskolába. Ha nem fenyegetne ez a veszély,
Adam családja talán megengedné, hogy maradjak, ám a
szüleimnek most aztán a hátuk közepére sem hiányzik a jogi
hercehurca.
A mai járattal repülök haza, és mostanra már kimerítettük az
összes ötletünket, amivel próbáltuk meggyőzni a felnőtteket,
hogy ne kelljen felülnöm arra a gépre. Nem árultam el Adamnek,
és nem is fogom, de tegnap este még egyszer könyörögtem egy
sort az édesanyjának, Lydiának, aki erre végül közölte velem az
őszinte véleményét az ügyről:
– Tizenöt éves vagy, Auburn. Azt hiszed, tényleg szereted
Adamet, de egy hónap múlva már semmit sem fogsz érezni
iránta. Mi viszont szívből szeretjük őt, mióta csak a világra jött,
és a halálunk napjáig szenvedni fogunk az elvesztése miatt. Mi
vagyunk azok, akiknek most Adam mellett a helye.
Furcsa érzés már tizenöt évesen tudni, hogy ennél durvább
dolgot soha az életben nem fognak a fejemhez vágni. Azt sem
tudtam, mit mondjak erre. Hogyan bizonyíthatja a szerelmét egy
tizenöt éves lány, ha azt a szerelmet mindenki semmibe veszi? A
tapasztalatlanság és fiatalság vádjával szemben lehetetlen
védekezni. És talán a felnőtteknek igazuk van. Talán Adam meg
én nem ismerjük úgy a szerelmet, mint ők, de attól még igenis
érezzük. És most olyan érzés, mintha mindjárt összetörné a
szívünket.
– Mikor indul a géped? – kérdezi Adam, és ujjai lassan
köröket rajzolgatnak a bőrömre, most utoljára.
– Két óra múlva. Anyukád és Trey odalent várnak. Lydia azt
mondta, tíz percen belül indulnunk kell, különben nem érünk oda
időben.
– Tíz perc – ismétli Adam halkan. – Az nem elég idő, hogy
megosszam veled az összes mélyenszántó bölcsességet, amire
rájöttem a halálos ágyamon. Inkább úgy tizenöt percre lenne
szükségem. Max húszra.
 Elnevetem magam, bár ez valószínűleg a legszánalmasabb,
legszomorúbb hang, ami valaha is elhagyta a számat. Mindketten
kihalljuk belőle a kétségbeesést, és Adam még jobban magához
szorít, de nem sokkal erősebben. Nagyon gyenge, még a
tegnaphoz képest is. A fejemet simogatja, és a hajamra nyomja az
ajkát.
– Szeretnék köszönetét mondani neked, Auburn – szól
halkan. – Rengeteg mindenért. De legelőször is azt akarom
megköszönni, hogy ugyanúgy ki vagy akadva, mint én.
Erre megint elnevetem magam. Adam mindig képes viccekkel
előrukkolni, még akkor is, ha tudja, hogy ezek az utolsó poénjai.
– Kénytelen leszel egy kicsit pontosabban fogalmazni, Adam,
mert jelenleg baromi sok okból vagyok kiakadva.
Kicsit lazábban ölel, és óriási erőfeszítéssel az oldalára fordul,
hogy egymással szemben feküdjünk. Adam szemének színét
lehetne ugyan mogyoróbarnának nevezni, de igazából nem az. A
zöld és a barna árnyalatai érnek benne egymáshoz, de nem
keverednek össze, és ez a legfürkészőbb, legkarakteresebb
szempár, ami valaha rám nézett. Egykor a szeme volt a
legelevenebb része, de mostanra azt is legyőzte a korai végzet,
ami lassan kiöli belőle a színt.
– Egész pontosan arra célzok, hogy mindketten ki vagyunk
akadva a halálra, amiért ilyen mohó rohadék. De azt hiszem,
egyben a kettőnk szüleire is gondolok, amiért nem értenek meg
minket. Amiért nem hagyják, hogy velem legyen az egyetlen,
akit magam mellett szeretnék tudni.
Igaza van. Határozottan ki vagyok akadva mindkét okból. De
az elmúlt néhány napban már elégszer megtárgyaltuk ezeket a
dolgokat ahhoz, hogy jól tudjuk: vesztettünk, a szüleink nyertek.
Jelen pillanatban én csakis Adamre akarok koncentrálni, az
emlékezetembe akarom vésni az együttlétünk minden egyes
másodpercét, amíg még megtehetem.
– Azt mondtad, rengeteg mindent akarsz megköszönni
nekem. Mi volna a következő?
Elmosolyodik, és az arcomhoz emeli a kezét. Hüvelykujja az
ajkamat cirógatja, és úgy érzem, mintha a szívem feléje vetné
magát, kétségbeesetten próbálna itt maradni vele, hogy csak az
üres porhüvelyemnek kelljen visszarepülni Portlandbe.
 – Szeretném megköszönni, amiért hagytad, hogy én legyek
neked az első – mondja. – És amiért te voltál nekem az első.
Vigyora egy pillanatra átváltoztatja a halálos ágyán fekvő
tizenhat évesből egy jóképű, kicsattanó, életteli kamaszfiúvá, aki
visszagondol a legelső alkalomra, amikor szeretkezett valakivel.
Köszönete hallatán, illetve a reakció láttán, amit saját szavai
kiváltanak belőle, feszélyezett mosoly ül ki az arcomra, ahogy
visszagondolok arra az estére. Még azelőtt történt, hogy
megtudtuk, Adamék visszaköltöznek Texasba. Addigra már
tisztában voltunk a prognózisával, de még nem igazán tudtuk
elfogadni, csak próbáltuk. Egy egész estén át beszélgettünk
azokról a dolgokról, amiket megtapasztalhattunk volna együtt,
ha lehetőséget kapunk az örök szerelemre. Álmodoztunk
utazásról, házasságról, gyerekekről (még azt is kitaláltuk, hogyan
neveztük volna el őket), a sok-sok helyről, ahol élhettünk volna,
és persze a szexről.
Biztosra vettük, hogy fantasztikus nemi életünk lett volna, ha
esélyt kapunk rá. Minden barátunk irigyelte volna a fenomenális
nemi életünket. Szeretkeztünk volna minden reggel, mielőtt
munkába megyünk, és minden este, mielőtt elalszunk, és néha a
kettő között is.
Jót nevettünk ezen, de aztán elcsöndesedtünk, mivel
mindketten rádöbbentünk, hogy a kapcsolatunknak ez az egy
része, amiről még mindig mi magunk dönthetünk. A jövő
egyetlen más mozzanatába sem volt beleszólásunk, ám a miénk
lehetett ez az egyetlen, intim dolog, aminek az emlékét még a
halál sem veheti el tőlünk soha.
Még csak nem is beszéltünk róla. Nem volt rá szükség. Amint
Adam rám nézett, és megláttam, hogy a saját gondolataim
tükröződnek a szemében, csókolózni kezdtünk, aztán abba sem
hagytuk. Csókolóztunk, miközben levetkőztünk, csókolóztunk,
miközben egymáshoz értünk, csókolóztunk, miközben sírtunk.
Egész végig csókolóztunk, és még utána is folytattuk a
csókolózást, megünnepelve a tényt, hogy megnyertük ezt a kis
csatát az élet meg a halál meg az idő ellen. Egyre csak
csókolóztunk, miközben Adam a karjában tartott, és azt
mondogatta, hogy szeret.
Pont úgy, ahogy most a karjában tart, és megcsókol.
 Keze a nyakamhoz ér, ajka szétnyitja a számat, és a csókja
olyan, akár egy búcsúlevél komor kezdősora.
– Auburn – suttogja ajkával az ajkamon –, annyira szeretlek.
Kicsordul a könnyem, és utálom magam, amiért tönkreteszem
a búcsúnkat a gyengeségemmel. Adam szája leválik az enyémről,
és a homlokát a homlokomnak támasztja. Levegő után kapok,
pedig nem is fulladozom, de rám tör a pánik, behatol a lelkembe,
és alig bírok gondolkodni tőle. A szomorúság elszorítja a
mellkasomat, egyre elviselhetetlenebb a nyomás, ahogy a
szívemhez közeledik.
– Mondj el nekem valamit magadról, amit senki más nem tud!
– Adamnek is könnyek peregnek az arcán, miközben a
szemembe néz. – Valamit, ami csak az enyém lehet.
Mindennap ezt kéri tőlem, és mindennap elárulok neki
valamit, amit még soha nem mondtam ki. Azt hiszem, vigaszt
jelent neki, hogy olyasmiket tudhat rólam, amiket soha senki
más nem fog megtudni. Lehunyom a szemem, és gondolkozom,
miközben Adam a bőrömet cirógatja, ahol csak ér.
– Még soha senkinek nem árultam el, hogy mi jár a fejemben
elalvás előtt.
A keze megáll a vállamon.
– Mi szokott a fejedben járni?
Kinyitom a szemem, és ismét összeforr a tekintetünk.
– Arra gondolok, hány olyan ember van, akinek nem
sajnálnám a halálát, ha te cserébe életben maradhatnál.
Adam egy darabig nem reagál, de végül a keze továbbindul,
végigsimítja a karomat, amíg el nem ér az ujjaimig. Kézfejét az
enyémre fekteti.
– Lefogadom, hogy nem sok ilyen ember jut eszedbe.
Halvány mosolyt erőltetek a képemre.
– De igen – biccentek. – Nagyon sok. Néha kimondom
magamban mindenki nevét, akit csak ismerek, ezért nekiállok
olyanok nevét is felsorolni, akikkel soha nem találkoztam
személyesen. Néha még ki is találok neveket.
Adam tudja, hogy nem gondolom komolyan, amit mondok, de
azért jólesik hallania. Hüvelykujja letöröl egy könnycseppet az
arcomról, és megharagszom magamra, amiért tíz percig sem
bírtam ki sírás nélkül.
 – Ne haragudj, Adam! Igazán próbáltam nem sírni.
A tekintete erre ellágyul.
– Ha ma sírás nélkül váltál volna el tőlem, azt nem bírtam
volna elviselni.
Ezt hallva nem küzdök tovább. Belemarkolok a pólójába, és
fejemet a mellkasára hajtva zokogok, miközben Adam magához
szorít. Sírás közben igyekszem a szívverését hallgatni, és
legszívesebben elátkoznám az egész testét, amiért feladta a
harcot.
– Annyira szeretlek! – szól Adam elfúló hangon, amiből süt a
félelem. – Örökké szeretni foglak. Még akkor is, amikor már nem
tudlak.
Szavai hallatán még hevesebben zokogok.
– Én is örökké szeretni foglak. Még akkor is, amikor már nem
kéne.
Egymásba kapaszkodunk, miközben olyan iszonyatos
szomorúság gyötör minket, hogy nehéz akarni egyáltalán túlélni
azt.
Megmondom Adamnek, hogy szeretem, mert muszáj tudnia.
Aztán elismétlem. Újra meg újra ismételgetem, hogy szeretem
őt, többször kimondom, mint életemben valaha. Valahányszor
kiejtem, hogy szeretlek, Adam azonnal viszonozza. Annyiszor
mondjuk egymásnak, hogy már nem is tudom, ki felel kinek, csak
hajtogatjuk, újra meg újra, amíg Adam bátyja, Trey, meg nem
érinti a karomat, és azt nem mondja, ideje mennem.
Még mindig mondogatjuk, miközben utoljára megcsókoljuk
egymást.
Még mindig mondogatjuk, miközben utoljára átöleljük
egymást.
Még mindig mondogatjuk, miközben még egyszer,
legeslegutoljára megcsókoljuk egymást.
Még mindig mondogatom…
 1. FEJEZET

Auburn
FÉSZKELŐDNI KEZDEK A SZÉKEN, amint a pasas közli
velem az órabérét. Nem létezik, hogy ezt az én jövedelmemmel
megengedhessem magamnak.
– Nem tudna adni nekem valami kedvezményt? – kérdezem.
A férfi szája körül elmélyülnek a ráncok, ahogy igyekszik nem
grimaszt vágni. A mahagóniasztalra fekteti a kezét, és
összekulcsolja az ujjait, egyik hüvelykujját a másikra nyomva.
– Auburn, amit kér tőlem, az sokba fog kerülni.
Bakker, nem mondja!
Hátradől a székén, és a hasán nyugtatja továbbra is
összekulcsolt kezét.
– Az ügyvéd olyan, mint az esküvő. Az ember azt kapja,
amiért fizet.
Nem közlöm vele, milyen borzalmas ez a hasonlat. Inkább
lepillantok a kezemben tartott névjegykártyára. A férfinak
remek híre van, és tudtam, hogy sokat fog kérni, de fogalmam
sem volt, mennyire sokat. Másodállást kell majd vállalnom. És
talán harmadállást is. Igazság szerint ki kéne rabolnom egy
rohadt bankot.
– És nincs rá garancia, hogy a bíró az én javamra fog dönteni?
– Én egyedül azt ígérhetem: minden tőlem telhetőt meg fogok
tenni annak érdekében, hogy a bíró végül az ön javára döntsön. A
Portlandben aláírt papírok alapján ön nagyon nehéz helyzetben
van. Ez sok ideig elhúzódhat.
– Hát, időm az van bőven – motyogom. – Visszajövök, amint
megkapom az első fizetésemet.
Az ügyvéd megmondja a titkárnőjének, hogy adjon nekem
időpontot, majd elköszön tőlem, és kilépek az irodájából, vissza a
texasi hőségbe.
Még csak három hete lakom itt, de az élet egyelőre pontosan
olyannak bizonyul, amilyennek képzeltem: izzasztó, fullasztó és
magányos.
Az oregoni Portlandben nőttem fel, és azt hittem, ott fogom
tölteni az egész életemet. Egyszer ellátogattam Texasba, még
tizenöt évesen, és bár nem volt kellemes élmény, egyetlen
másodpercét sem bánom. Most viszont bármit megadnék, hogy
visszatérhessek Portlandbe.
Fölteszem a napszemüvegem, és elindulok a lakásom felé.
Dallas belvárosában élni egyáltalán nem olyan, mint Portland
sűrűjében lakni. Portlandben gyalog kényelmesen elérhettem,
amit a város kínált. Dallasban viszont túl nagy területen és túl
elszórtan helyezkedik el minden. És említettem már a hőséget?
Iszonyú a forróság. Ráadásul el kellett adnom a kocsimat, hogy
állni tudjam a költözés költségeit, szóval, csakis a
tömegközlekedés meg a gyaloglás között választhatok, hiszen
mostantól minden centet meg kell spórolnom, hogy ki tudjam
fizetni az ügyvédet, akivel az imént beszéltem.
El sem hiszem, hogy ilyen rossz a helyzet. Még nincs saját
ügyfélköröm a fodrászatban, úgyhogy egyértelműen kénytelen
leszek másodállást keresni. Csak épp fogalmam sincs, mégis
hogyan lesz rá időm, figyelembe véve Lydia összevissza
beosztását.
Ha már Lydiánál tartunk...
Tárcsázom a számát, lenyomom a hívás gombot, aztán várom,
hogy fölvegye a telefont. Miután a hangpostája kapcsol, próbálom
eldönteni, hogy hagyjak-e üzenetet, vagy inkább majd hívjam
újra később. Biztos vagyok benne, hogy Lydia úgyis kapásból
törli az üzeneteit, így végül kinyomom a hívást, és visszaejtem a
mobilt a táskámba. Érzem, hogy a nyakamba és az arcomba
szökik a vér, a szemem pedig könnybe lábad. Immár
tizenharmadszor sétálok haza új államomban, egy olyan
városban, ami idegenekkel van tele, de elszánom magam, hogy
most először kibírom sírás nélkül, amíg elérek a lakásom ajtajáig.
A szomszédaim nyilván azt hiszik, hogy őrült vagyok.
Csak hát olyan hosszú az út a munkahelyemtől a lakásomig,
hogy bőven van időm az életemen merengeni, és ez óhatatlanul
megríkat.
Megállok, és megnézem magam az egyik épület kirakatában,
hogy ellenőrizzem, nem kenődött-e el a szemfestékem.
Szemügyre veszem a tükörképemet, és nem tetszik a látvány.
Egy lány, aki utálja az élete során hozott döntéseket.
Egy lány, aki utálja a munkáját.
Egy lány, akinek hiányzik Portland.
Egy lány, akinek borzasztó nagy szüksége volna másodállásra,
és ebben a pillanatban észreveszi a kirakatban a KISEGÍTŐT
KERESEK feliratú táblát.

Kisegítőt keresek.
Ha jelentkeznél, kopogj be!

Hátralépek, és felmérem az épületet, ami előtt állok.

Mindennap elhaladtam mellette munkába menet és onnan jövet,
de még soha nem akadt meg rajta a szemem. Valószínűleg azért,
mert minden reggel telefonálok, délutánonként pedig túl
könnyes a szemem ahhoz, hogy odafigyeljek a környezetemre.

VALLOMÁS
Mindössze ennyi áll a cégéren. A név alapján nem tudom
eldönteni, miféle hely lehet ez, úgyhogy szemügyre veszem a
kirakatot. Csak most veszem észre, hogy az üveget különféle
méretű és alakú papírfecnik borítják el, így esélyem sincs belesni
az épületbe. Minden cetlin szavak vannak, hosszabb-rövidebb
mondatok, más-más kézírással. Közelebb lépek, és elolvasok
néhányat.

Mindennap hálát adok, amiért a férjem

és a fivére ennyire hasonlítanak
 egymásra. Így kisebb rá az esély, hogy
a férjem rájöjjön, nem ő a fiunk apja.

A szívemhez kapok. Mi a franc ez? Elolvasok egy másik

cédulát.

Négy hónapja, nem beszéltem a

gyerekeimmel Felhívnak az ünnepeken
és a születésnapomon, de különben soha.
Nem is hibáztatom őket. Rémes apa.
voltam.

Elolvasok még egyet.

Hazudtam az önéletrajzomban. Nem

végeztem egyetemet. Már öt éve
dolgozom ebben az állásban, és még senki
sem kérte, hogy mutassam meg a
diplomámat.
Tátva marad a szám, és elkerekedik a szemem, miközben a
kirakat előtt ácsorogva elolvasom az összes vallomást, amit csak
látok. Még mindig fogalmam sincs, vajon mi ez a hely, vagy hogy
egyáltalán mit gondolok ezekről a közszemlére kiállított
vallomásokról, de miközben olvasgatom őket, valahogy egyre
normálisabbnak érzem magam.
Ha ezek a titkok mind igazak, akkor az életem talán mégsem
olyan vészes, mint hittem.
Nem kevesebb, mint negyedóráig tart, mire elolvasom a
legtöbb vallomást a bejárattól jobbra. Már épp rátérnék a
túloldalán lévő titkokra, amikor az ajtó kitárul. Hátralépek,
nehogy eltaláljon, ugyanakkor alig bírok ellenállni a heves
késztetésnek, hogy megkerüljem a kivágódó ajtót, és belessek az
épületbe.
Egy kéz nyúl ki az ajtón, és lerántja a KISEGÍTŐT KERESEK
táblát. Hallom, ahogy filctoll csúszik a műanyag lapon, miközben
továbbra is az ajtó mögött álldogálok. Mégiscsak szeretném
meglátni, hogy mi ez a hely és ki ez az alak, így már épp kezdem
megkerülni az ajtót, amikor a kéz visszanyomja a táblát a
kirakatra.

Kisegítőt keresek. KELL!!!

Ha jelentkeznél, kopogj be!
SZÜKSÉGEM VAN RÁD!!!
DÖRÖMBÖLJ MÁR BE!

Elnevetem magam, amikor meglátom, hogyan írta át a táblát.

Talán ez a sors keze. Nekem másodállásra van szükségem, és
akárki is ez, neki meg segítségre.
Az ajtó teljesen feltárul, és egyszeriben egy olyan szempár
szegeződik rám, amiben lefogadom, hogy még annál is több
árnyalata található meg a zöldnek, mint a pasas festékkel
pettyezett pólóján.
A fiatal férfinak sűrű, fekete haja van, két kézzel löki hátra a
homlokából, így még inkább láthatóvá válik az arca. Eleinte
nyugtalanul meregeti a szemét, de miután alaposan megnéz
magának, felsóhajt. Olyan képet vág, mintha úgy gondolná, hogy
pontosan ott vagyok, ahol lennem kell, és megkönnyebbülne,
amiért végre megérkeztem ide.
Még jó néhány másodpercig fürkész tekintettel mered rám.
Egyik lábamról a másikra állok, és elfordítom a fejem. Nem azért,
mert feszélyezne, ahogy bámul, hanem mivel furcsamód
megnyugtat. Talán most először érzem úgy, hogy valaki szívesen
lát, mióta megérkeztem Texasba.
– Azért jöttél, hogy megments? – kérdezi a férfi, mire ismét a
szemébe nézek. Mosolyog, és a könyökével tartja nyitva az ajtót.
Nagyon kíváncsi lennék, mit gondol rólam, ahogy tetőtől talpig
végigmér.
A KISEGÍTŐT KERESEK feliratú táblára pillantok, és
elképzelem a milliónyi lehetőséget, hogy mi történhet, ha igennel
válaszolok, aztán követem őt az épületbe.
A legrosszabb eshetőség, ami eszembe jut, az, hogy holtan
végzem. Sajnálatos módon még ez sem eléggé elriasztó hatású,
figyelembe véve, milyen hónapom volt.
– Te vennél fel kisegítőt? – kérdezem.
– Ha te vagy a jelentkező, akkor igen.
Nyíltan barátságos a hangja. Nem vagyok hozzászokva, hogy
bárki is nyíltan barátságos legyen hozzám, és fogalmam sincs,
mit kezdjek ezzel.
– Volna néhány kérdésem, mielőtt beleegyeznék, hogy a
kisegítőd legyek – mondom, és büszke vagyok magamra, amiért
nem mutatkozom könnyen kinyírhatónak.
A pasi megragadja a KISEGÍTŐT KERESEK táblát, és lerántja
a kirakatról. Behajítja az épületbe, aztán az ajtónak veti a hátát,
ütközésig kinyitja előttem, és int, hogy menjek be.
– Nem igazán érünk rá kérdésekre, de ha ez segít, ígérem,
hogy nem foglak se megkínozni, se megerőszakolni, se megölni.
Továbbra is megnyerő a hangja, az általa használt szavak
dacára is. Akárcsak a mosolya, ahogy kivillantja szinte tökéletes
fogsorát – egyedül baloldalt van egy kissé görbe metszőfoga. De
ami azt illeti, pont mosolyának ez a kis tökéletlensége a
kedvencem a pasiban. Ez, meg az, hogy esze ágában sincs
válaszolni a kérdéseimre. Utálom a kérdéseket. Lehet, hogy nem
is lesz olyan rossz ez a meló.
Felsóhajtok, és elmegyek előtte, belépek az épületbe.
– Mibe keverem magam? – motyogok.
– Olyasmibe, amiből nem akarsz majd kikeveredni – feleli.
Becsukódik mögöttünk az ajtó, teljesen kizárva a helyiségből a
természetes fényt. Ez nem lenne gond, ha föl lenne kapcsolva a
belső világítás, azonban egyetlen lámpa sem ég. Egyedül a
helyiség túlsó végéből induló folyosó felől dereng halvány fény.
A szívem zakatolása épp jelezni kezdi nekem, hogy milyen
ostoba voltam, amiért besétáltam egy sötét épületbe egy
vadidegennel, amikor a lámpák felzúgnak, és felizzanak.
– Bocsi! – A férfi hangja közelről szól, így megperdülök,
miközben a neoncsövek most már teljes erővel ragyognak. –
Általában a műterem másik részében dolgozom, ezért itt
lekapcsolva szoktam hagyni a lámpákat, hogy spóroljak az
árammal.
Most, hogy az egész helyiség meg van világítva, lassan
felmérem a terepet. A hófehér falakat különféle festmények
díszítik. Nem látom őket jól, mert elszórtan helyezkednek el, és
mind több méterre van tőlem.
– Ez egy galéria?
A pasi elneveti magát, amit meglepő reakciónak találok, így
feléje fordulok. Összehúzott, kíváncsi szemmel figyel.
– Kicsit túlzás lenne galériának nevezni. – Gyors mozdulattal
bezárja a bejárati ajtót, majd elmegy előttem. – Hányas a
méreted?
Átvág a jókora termen, a folyosó felé tart. Továbbra sem
tudom, miért vagyok itt, ám a tény, hogy a fickó a méretemet
firtatja, kissé nyugtalanítóbbá teszi a helyzetet, mint csupán két
perccel ezelőtt. Vajon azt akarja kideríteni, hogy mekkora
koporsóba fogok beleférni? Vagy hogy mekkora bilincset vegyen
elő?
Na, jó, ez nagyon nyugtalanító.
– Hogy érted? Hogy hányas ruhát hordok?
A pasi megperdül, és rám néz, hátrafelé lépked tovább, a
folyosó irányába.
– Igen, a ruhaméretedre gondoltam. Ez a szerelés nem lesz jó
ma estére – mutat a farmeromra meg a pólómra. Int, hogy
menjek utána, és befordul a folyosóra. Egy lépcsőt pillantok meg,
és a pasi elindul fölfelé, várja, hogy kövessem az emeletre. Az egy
dolog, hogy nem bírtam ellenállni a helyes, görbe metszőfogának,
de mindennek van határa: valószínűleg nem kéne követnem egy
idegent teljesen ismeretlen terepre.
– Várj! – mondom, és megtorpanok a lépcső lábánál. A férfi
megáll, és visszafordul felém. – Volnál szíves legalább
összefoglalni, hogy mi folyik itt? Mert kezdem megkérdőjelezni
az idióta döntésemet, hogy megbízom egy vadidegenben.
A fickó hátrapillant a válla fölött az emelet felé, aztán ismét
rám néz. Bosszús sóhajt hallat, majd lejjebb jön néhány
lépcsőfokkal. Leül, így egy szemmagasságba kerül velem. A
térdére könyököl, és előrehajol, nyugodtan mosolyog.
– Owen Gentrynek hívnak. Művész vagyok, és ez a
műtermem. Kevesebb mint egy óra múlva kezdődik a
kiállításom, és szükségem van valakire, hogy intézze az
eladásokat, ugyanis a barátnőm a múlt héten szakított velem.
Művész.
Kiállítás.
Kevesebb mint egy óra múlva?
És a barátnője szakított vele? Na, erre inkább nem is
gondolok.
Egyik lábamról a másikra állok, még egyszer hátrasandítok a
műteremre, aztán megint a pasira nézek.
– Szükség van hozzá valami spéci képzettségre?
– Tudsz sima számológépet használni?
Grimaszt vágok.
– Igen.
– Akkor megvan a kellő képzettséged, a pénztárgép se
bonyolultabb. Max két órán át lenne szükségem rád, aztán adok
neked kétszáz dolcsit, és már mehetsz is.
Két óra.
Kétszáz dollár.
Itt valami nem stimmel.
– Mi a turpisság?
– Nincs turpisság.
– Miért keresel még mindig kisegítőt, ha óránként száz dolcsit
tudsz fizetni? Kell, hogy legyen turpisság a dologban. El kéne,
hogy árasszanak a jelentkezők.
Owen megdörgöli borostás állát, úgy húzkodja a tenyerét az
arcán, mintha megpróbálná kimasszírozni magából a
feszültséget.
– Amikor a barátnőm szakított velem, elfelejtette
megemlíteni, hogy a munkáját is itt hagyja. Ez csak két órával
ezelőtt derült ki, miután hiába vártam, hogy megjöjjön, és
segítsen előkészülni, ezért felhívtam. Szóval az állás az utolsó
pillanatban üresedett meg. Talán csak jó helyen voltál, jó időben.
– Feláll, és megint elindul fölfelé. Én azonban továbbra sem
követem a lépcsőn.
– Fölvetted a csajodat alkalmazottnak? Az sose jó ötlet.
– Előbb az alkalmazottam volt, csak aztán lett belőle a csajom.
Az még rosszabb ötlet. – A lépcső tetejére érve megáll,
megfordul, és lenéz rám. – Hogy hívnak?
– Auburn.
Tekintete a hajamra siklik, ami érthető. Az „auburn”
vörösesbarnát jelent, így elsőre mindenki azt szokta hinni, hogy a
hajszínem miatt neveztek el így, pedig annak árnyalatát
legfeljebb vörösesszőkének mondanám. Csak erős túlzással
lehetne sötétvörösnek titulálni.
– És mi a teljes neved?
– Auburn Mason Reed.
Owen lassan hátrahajtja a fejét, miközben hosszan kifújja a
levegőt. Követem a tekintetét a mennyezetre, de nem látok mást
odafönt, csak a fehér plafont. A férfi fölemeli a jobb kezét, és
megérinti a homlokát, aztán a mellkasát, majd sorra mindkét
vállát, vagyis keresztet vet.
Ez meg mi a fenét művel? Imádkozik?
Ismét lenéz rám, most már mosolyog.
– Tényleg Mason a középső neved?
Bólintok. Úgy tudom, hogy a Mason nem furcsa név, így
fogalmam sincs, miért állt neki a pasi fohászkodni.
– Megegyezik a középső nevünk – közli velem Owen.
Némán méregetem, próbálom eldönteni, mennyire lehet ez
valószínű.
– Komolyan mondod?
Lazán biccent, majd benyúl a farzsebébe, és előhúzza a
tárcáját. Ismét lejön a lépcsőn, és a kezembe nyomja a jogsiját.
Szemügyre veszem, és tényleg: a középső neve Mason.
Összeszorítom a számat, és visszaadom neki a jogosítványát.
Owen Mason Gentry.
OMG.
Oh, my God! Te jó ég!
Igyekszem magamba fojtani a nevetést, de nehéz, így a szám
elé kapom a kezemet, és remélem, hogy nem tűnik fel Owennek.
Visszadugja a pénztárcáját a farzsebébe. Felvonja a
szemöldökét, és gyanakodva sandít rám.
 – Máris összeraktad?
Most már rázkódik a vállam a magamba fojtott nevetéstől.
Őszintén sajnálom. Nagyon-nagyon sajnálom a szerencsétlent.
Owen grimaszt vág, és kissé feszélyezettnek tűnik, miközben
ő is igyekszik leplezni a mosolyát. Sokkal kevésbé magabiztosan
indul el megint az emeletre.
– Ezért nem szoktam elárulni a középső nevemet senkinek.
Bűntudatom van, amiért ilyen viccesnek találom a dolgot, ám
feszengése láttán végre összeszedem a bátorságomat, és
követem őt, fel a lépcsőn.
– Tényleg az a monogramod, hogy OMG? – A számat
harapdálom, magamba fojtom a vigyort, mert nem akarom, hogy
lássa.
Felérünk az emeletre, és Owen elengedi a kérdésemet a füle
mellett, egyenesen a komódhoz megy. Kihúz egy fiókot, és
turkálni kezd benne, én pedig kihasználom a lehetőséget, hogy
körülnézzek a hatalmas helyiségben. A hátsó sarokban extra
nagy franciaágy áll. A másik oldalon teljesen felszerelt konyha
van, mindkét oldalán egy-egy ajtóval, amik a szomszédos
helyiségekbe vezetnek.
A pasi lakásában vagyok.
Felém fordul, és odadob nekem valami fekete holmit.
Elkapom, és széthajtom: kiderül, hogy egy szoknya.
– Szerintem ez jó lesz rád. Úgy nézem, az áruló nagyjából a te
méreted. – A gardróbhoz megy, és lehúz az egyik fogasról egy
fehér blúzt. – Próbáld fel hozzá ezt! A cipőd megteszi.
Elveszem tőle a blúzt, és a két ajtóra nézek.
– Fürdőszoba?
A bal oldali ajtóra mutat.
– Mi lesz, ha nem jó a méret? – kérdezem, és aggódom, hogy
mégsem segíthetek neki, ha nem vagyok elegánsan öltözve. Nem
akarok elesni kétszáz dolcsitól.
– Ha nem jó a méret, akkor elégetjük ezeket a göncöket, az
összes többi cuccal együtt, amit a csaj itt hagyott.
Felkacagok, és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Miután
becsukom magam mögött az ajtót, körül se nézek a helyiségben,
csak gyorsan nekiállok átöltözni a holmikba, amiket Owen adott.
Szerencsére tökéletesen illenek rám. Az egész alakos tükörhöz
lépek, és elszörnyedek a hajam katasztrofális állapota láttán.
Szégyen, gyalázat, hogy még én nevezem magamat fodrásznak.
Hozzá se nyúltam a frizurámhoz, mióta ma reggel elhagytam a
lakásomat, úgyhogy most felkapom Owen egyik fésűjét, és sietve
rendbe szedem a hajamat, aztán kontyba fogom.
Összehajtogatom a levetett ruhámat, és leteszem a mosdókagyló
melletti pultra.
Amikor kilépek a fürdőszobából, Owen a konyhában áll, épp
kitölt két pohár bort. Vacillálok, hogy eláruljam-e neki, csak
néhány hét múlva töltöm be a huszonegyet, vagyis elméletben
addig nem is ihatnék alkoholt, de az idegességemre most irtó jól
jönne egy kis bor.
– Stimmel a méret – közlöm, ahogy elindulok felé.
Owen felnéz a borról, és sokkal tovább bámulja a blúzomat,
mint amennyi idő ahhoz kéne, hogy eldöntse, tényleg passzol-e
rám, vagy sem. Végül megköszörüli a torkát, és ismét lepillant a
borra.
– Neked jobban áll, mint az árulónak – jelenti ki.
Leülök az egyik bárszékre, és igyekszem magamba fojtani a
mosolygást. Hosszú ideje nem bókolt nekem senki, és már el is
felejtettem, milyen jó érzés.
– Á, ezt nem gondolod komolyan. Csak keseregsz a szakítás
miatt.
Felém tolja a poharat a reggelizőpulton.
– Dehogy kesergek miatta. Nagyon is megkönnyebbültem. És
teljességgel komolyan gondoltam, amit mondtam. – Fölemeli a
poharát, úgyhogy én is. – Igyunk a volt barátnőkre és új
alkalmazottakra!
Nevetek, miközben koccintunk.
– Jobb, mintha a volt alkalmazottakra és új barátnőkre
innánk.
Owen az ajkához emeli a poharát, de nem iszik belőle, csak
figyel, ahogy kortyolgatom a bort. Miután leeresztem a poharat,
elvigyorodik, és végre ő is belekortyol a borába.
Amint visszarakom a borospoharamat a reggelizőpultra,
valami puha súrolja a lábamat. A legelső ösztönös reakcióm a
sikoltást diktálja, és pontosan ezt is teszem. Bár a számon kiadott
hang talán inkább visításként írható le. Mindenesetre felhúzom a
lábamat, és a fejemet lehajtva meglátok egy fekete, hosszú szőrű
macskát, ami a bárszékemhez dörgölőzik. Azonnal visszarakom a
lábamat a földre, és lehajolok, hogy fölemeljem a cicát. Nem
tudom, miért, de annak láttán, hogy a fickónak macskája van,
kicsit még jobban megnyugszom. Úgy érzem, hogy az, aki
háziállatot tart, csak nem lehet olyan veszélyes. Tisztában
vagyok vele, hogy ez nem a legjobb érv arra, mit keresek egy
idegen lakásában, de igenis enyhíti a szorongásomat.
– Hogy hívják a macskádat?
A férfi kinyújtja a kezét, és a cica bundájába túr.
– Owen.
Jót nevetek a poénja hallatán, ám a pasi továbbra is higgadt
képet vág. Abbahagyom a nevetést, és várom, hogy
elmosolyodjon, de hiába.
– Magadról nevezted el a macskádat? Ez komoly?
Rám pillant, és látom, hogy szája sarka apró mosolyra
húzódik. Vállat von, szinte szégyenlősen.
– Saját magamra emlékeztetett a kislány.
– Kislány? Elneveztél egy nőstény macskát Owennek?
Lenéz a karomban tartott Owen cicára, miközben tovább
simogatja.
– Csitt! – szól rám halkan. – Megért téged. Ne kelts benne
rossz érzést!
Mintha csak igaza lenne, és a macska tényleg hallaná, ahogy a
nevén gúnyolódom, Owen cica kiugrik a karomból, és a padlón
landol. Kiszalad a konyhából, én pedig nagy erőfeszítéssel
letörlöm a vigyort a képemről. Imádom, hogy a pasas elnevezett
magáról egy lánymacskát. Ki másnak jutna eszébe ilyesmi?
A pultra könyökölök, és a tenyerembe támasztom az államat.
– Szóval, pontosan mit kéne csinálnom ma este, OMG?
Owen a fejét csóválja, azzal felkapja a borosüveget, és berakja
a hűtőbe.
– Kezdjük azzal, hogy soha többé ne szólíts meg a
monogramommal! Ha ezt megígéred, akkor felvázolom, hogy mi
fog történni.
Talán el kéne szégyellnem magam, ám a férfi derűsnek tűnik.
– Ígérem.
– Először is – kezdi, és a pult fölé hajol –, tisztázzuk: mennyi
idős vagy?
– Nem elég idős ahhoz, hogy bort igyák – közlöm, és iszom
még egy kortyot.
– Hoppá – mondja szenvtelenül. – És mivel foglalkozol?
Egyetemista vagy? – Ő is a tenyerébe támasztja az állát,
miközben a válaszomra vár.
– Mégis hogyan készítenek föl ezek a kérdések a ma esti
melóra?
Owen elmosolyodik. Néhány korty bor után különösen helyes
a mosolya. Biccent, aztán kihúzza magát. Kiveszi a kezemből a
borospoharat, és visszateszi a pultra.
– Gyere velem, Auburn Mason Reed!
Engedelmesen követem, mert óránként száz dollárért szinte
bármire hajlandó lennék.
Szinte.
Amikor visszaérünk a földszintre, Owen a terem közepére
sétál, majd széttárt karral körbefordul. Követem a tekintetét
körbe a helyiségben, felmérem, milyen óriási is ez a hely.
Felnézve megakad a szemem a mennyezeten végigfutó
lámpasoron. Mindegyik lámpa gondosan úgy van irányítva, hogy
megvilágítson egy-egy festményt a műterem hófehér falain,
fényük külön kiemeli az alkotásokat, így minden más háttérbe
szorul. Bár igazából nincs is itt semmi más. Csak a csupa fehér
falak, a lecsiszolt betonpadló meg a festmények. Egyszerre
szimpla és lehengerlő.
– Ez a műtermem – szól Owen, aztán a festményekre int. –
Ezek a képeim. – A helyiség túlsó felében álló pultra mutat. – Te
leginkább ott leszel. Én körbe-körbe járok majd a teremben,
nyélbe ütöm az üzleteket, te pedig intézed magát az adásvételt.
Nagyjából ennyi. – Olyan lazán magyarázza mindezt, mintha a
világon bárki képes lenne ehhez foghatót alkotni. Csípőre teszi a
kezét, és várja, hogy megemésszem mindezt.
– Hány éves vagy? – kérdezem.
Összehúzza a szemét, és kissé lehajtja a fejét, majd elfordul.
– Huszonegy. – Úgy mondja, mintha szégyellné a korát. Szinte
úgy tűnik, mintha nem örülne, hogy már ilyen fiatalon látszólag
sikeres karriert épített.
Sokkal idősebbnek tippeltem volna. Ismét rám pillant, de a
szeme nem olyan, mint egy huszonegy évesé. A sötét és mély
szempárt elnézve hirtelen erős vágyat érzek, bárcsak fejest
ugorhatnék bele, hogy meglássam mindazt, amit Owen eddig
látott.

Elfordítom a fejem, és a képekre koncentrálok. A hozzám

legközelebbi festmény felé indulok, lépésről lépésre egyre jobban
lenyűgöz a művész tehetsége. Amikor végül a képhez érek,
levegő után kapok.

Valahogy szomorú és lélegzetelállító és gyönyörű egyszerre. A

festmény egy nőt ábrázol, és mintha nemcsak szeretetet fejezne
ki, hanem szégyent is, illetve minden létező érzelmet a kettő
között.

– Mit használsz az akrilfestéken kívül? – kérdezem, és még

közelebb lépek a festményhez. Legszívesebben végighúznám az
ujjamat a vásznon. Hallom, hogy Owen odajön hozzám. Megáll
mellettem, de még annyi időre sem bírom levenni a szememet a
képről, hogy ránézzek.
– Különböző technikákkal dolgozom, mindenfélét használok az
akriltól a spray festékig. Csakis az adott képen múlik.
Tekintetem a falra ragasztott cetlire vándorol a festmény
mellett. Elolvasom a papírra írt szavakat.

Néha. arra gondolok, hogy talán még a

halál is könnyebb volna, mint a fiam,
anyjának lenni.
Finoman megérintem a papírt, aztán ismét a festményre
nézek.
– Egy vallomás? – Amikor ismét Owen felé fordulok, már
nem ül játékos mosoly az arcán. Szorosan karba teszi a kezét, és
leszegi a fejét. Úgy sandít fel rám, mintha izgulna a reakcióm
miatt.
– Aha – feleli egyszerűen.
A kirakatra pillantok: az üveget borító sok-sok cédulára.
Tekintetem körbejár a teremben, és látom, hogy minden egyes
festmény mellé ki van ragasztva egy-egy cetli.
– Ezek mind vallomások – mondom ámulva. – Tényleg igaz
titok az összes? Olyan emberektől, akiket ismersz?
Utóbbi kérdésemre Owen a fejét csóválja, és a bejárati ajtó
felé int.
– Mindegyik vallomás névtelenül jut el hozzám. Az emberek
bedugják a levélnyíláson a cetlire írt titkaikat, és ezek közül
szoktam kiválasztani néhányat, amik a képeimet ihletik.
A következő festményhez lépek, és ezúttal először a vallomást
olvasom el, mielőtt még szemügyre venném az általa inspirált
alkotást.
Még soha senkinek nem hagytam, hogy
smink nélkül lásson. A legnagyobb
félelmem az, vajon hogyan fogok kinézni
a temetésemen. Szinte biztos, hogy
 inkább el fogom, hamvasztatni magam,
mert a külsőm miatti mély
szorongásomnak még a halál sem vethet
véget. Kösz szépen, anyu.
Azután rögtön a festményre nézek.

– Ez elképesztő – suttogom, és megperdülök, hogy ismét

végignézzek Owen képeinek során. Aztán a vallomásokkal
teliragasztott kirakathoz lépek, és szemügyre veszek egy
cédulát, amire piros tintával írták a szavakat, majd kihúzták őket
szövegkiemelővel.

Félek, hogy őutána örökké ahhoz fogom

mérni az életemet, hogy milyen volt vele
lenni.
Nem is tudom, hogy a vallomások vagy a műalkotások
nyűgöznek-e le jobban, vagy inkább az a tény, miszerint úgy
érzem, megértek mindenkit, aki kiöntötte itt a szívét. Én nagyon
zárkózott ember vagyok. Ritkán osztom meg a gondolataimat
bárkivel, akármennyire jót tehetne az nekem. Látva ezt a
rengeteg titkot, tudva, hogy ezek az emberek valószínűleg soha
senkinek nem mondták el őket, és soha nem is fogják, olyan
érzésem támad, mintha valami összekötne mindannyiunkat. Úgy
érzem, sorstársakra leltem.
A műterem és a vallomások bizonyos szempontból Adamre
emlékeztetnek.
„Mondj el nekem valamit magadról, amit senki más nem tud!
Valamit, ami csak az enyém lehet. ”
Utálom, hogy mindig mindenről, amit csak látok és teszek,
Adam jut eszembe, és kíváncsi vagyok, vajon le fogok-e szokni
erről valaha, öt év telt el, mióta utoljára láttam. Öt év telt el,
mióta meghalt. Öt év telt el, és én aggódom, hogy – akárcsak az,
aki az előttem lévő vallomást írta – őutána örökké ahhoz fogom
mérni az életemet, hogy milyen volt vele lenni.
És aggódom, hogy a jelenem örökké csalódást fog okozni a
múltamhoz képest.
 2. FEJEZET

Owen
A LÁNY ITT VAN. Itt áll a műtermemben, és a
festményeimet csodálja. Azt hittem, soha nem fogom
viszontlátni. Teljesen meg voltam győződve arról, hogy az útjaink
minden valószínűség szerint soha többé nem fogják keresztezni
egymást, így már nem is emlékszem, mikor gondoltam rá
utoljára.
Most mégis itt van, előttem áll. Legszívesebben
megkérdezném, emlékszik-e rám, de tudom, hogy biztosan nem.
Hogy is emlékezhetne? Hiszen annak idején egyetlen szót sem
váltottunk egymással.
Én viszont igenis emlékszem rá. Emlékszem a hangjára, a
nevetésére, a hajára, bár az régebben sokkal rövidebb volt. És
habár annak idején úgy éreztem, szinte ismerem őt, soha nem
láttam ilyen közelről az arcát. Most, hogy itt áll előttem, erőt kell
vennem magamon, hogy ne bámuljam túl feltűnően.
Természetes szépsége megigéz, főleg, mivel pontosan ilyennek
képzeltem ezt a lányt közelről. Egyszer megpróbáltam lefesteni
őt, de végül nem fejeztem be a képet, mert bosszantott, hogy
nem emlékszem elég tisztán az arcvonásaira. Van egy olyan
érzésem, hogy a mai kiállítás után újból megpróbálkozom majd a
portréjával. És már tudom, hogy azt a címet fogom adni neki:
Nem csak egy.
Auburn egy másik festményhez lép, én pedig elfordulok,
mielőtt még észrevenné, hogy bámulom. Nem akarom, hogy
megsejtse, épp azt próbálom kitalálni, milyen színek
összekeverésével alkothatnám meg bőrének egyedi árnyalatát,
illetve azon töprengek, vajon kiengedett vagy inkább feltűzött
hajjal fessem meg.
Jelen pillanatban rengeteg más dolgom lenne, mint ezt a lányt
stírölni. Mit is kéne csinálnom éppen? Zuhanyozni. Átöltözni.
Felkészülni azoknak az embereknek a fogadására, akik két órán
belül itt lesznek.
– Muszáj gyorsan lezuhanyoznom – szólalok meg.
Auburn megperdül, olyan sebesen, mintha megijesztettem
volna.
– Nézz körül nyugodtan! – folytatom. – Ha elkészültem,
elmagyarázok minden továbbit. Hamar megleszek.
Auburn bólint, és elmosolyodik, és most először azt gondolom:
Kit érdekel Hannah?
Hannah, a lány, akit a legutóbb felvettem, hogy segítsen
nekem. Hannah, a lány, aki nem bírta elviselni, hogy nem az első
helyen áll az életemben. Hannah, a lány, aki a múlt héten
szakított velem.
Remélem, hogy Auburn nem olyan, mint Hannah.
Egy csomó minden volt Hannah-ban, amit nem bírtam,
márpedig ennek nem így kéne lennie egy párkapcsolatban.
Hannah szavai sokszor okoztak csalódást, ezért az együtt töltött
időnk nagy része nem beszélgetéssel ment el. És a csaj újra meg
újra hangsúlyozta nekem, hogy a neve visszafelé olvasva is
ugyanúgy Hannah.
– Palindrom – feleltem a legelső alkalommal, miután
eldicsekedett ezzel a ténnyel. Erre értetlenül meredt rám, és
már abban a pillanatban tudtam, hogy soha nem lennék képes
beleszeretni. Vétek egy ilyen jó kis palindrom nevet egy efféle
csajra pazarolni.
De máris meg tudom állapítani, hogy Auburn nem olyan, mint
Hannah. Látom a szemében a lelke mélységét, rétegeit. Látom,
hogy mennyire megindítják az alkotásaim: csakis a festményekre
koncentrál, másról nem is vesz tudomást. Remélem, hogy
egyáltalán nem olyan, mint a volt barátnőm. Máris jobban néz ki
a csaj ruháiban, mint maga Hannah.
Lefogadom, hogy Auburn minden szempontból jobb Hannah-
nál, még ha nem is palindrom a neve.
 Bemegyek a fürdőszobába, ránézek a lány ruháira, és
legszívesebben azonnal visszavinném őket neki a földszintre.
Szívem szerint megmondanám Auburnnek, hogy mégiscsak azt
akarom, viselje ma este a saját ruháit, ne pedig Hannah holmiját.
Azt akarom, hogy legyen önmaga, hogy öltözzön kényelmesen,
ám a vásárlóim gazdagok és előkelőek, így fekete szoknyát meg
fehér blúzt várnak el. Ebbe a közegbe nem illik a farmer és ez a
rózsaszín (vagy inkább piros?) felső, amiről Mrs. Dennis jut
eszembe, a középiskolai rajztanárnőm.
Mrs. Dennis imádta a festészetet. Mrs. Dennis a festőket is
imádta. És miután látta, hogy – legalábbis szerinte – milyen
hihetetlenül tehetséges festőpalánta vagyok, Mrs. Dennis engem
is imádott. Aznap, amikor már nem bírt tovább magával, és
kimutatta nekem, mennyire imád, rózsaszín vagy piros blúz volt
rajta (vagy a két szín talán összeolvadt az anyagon), én pedig
csakis erre emlékszem, ahogy lenézek Auburn felsőjére, mert kit
érdekel Mrs. Dennis?
Mrs. Dennis neve sem palindrom, mégis találó, mert mindig
Dennis, a komisz jut róla eszembe, hiszen amit tettünk, az
nagyon komisz dolog volt.
Egy egész órán át komiszkodtunk. Bár az igaz, hogy a nő
komiszsága sokkal súlyosabb volt, mint az enyém.
És természetesen ebből a titokból is festmény született. Ez
volt az egyik első olyan képem, amit sikerült eladnom. Azt a
címet kapta: A komisz nő komisszá tett engem. Halleluja!
De hagyjuk is, most nem akarok sem a középiskolára, sem
Mrs. Dennisre, sem Palindrom Hannah-ra gondolni, mert ők a
múlt, ez pedig a jelen, és Auburn... valahogy mindkettő
egyszerre. Megdöbbenne, ha tudná, mennyire befolyásolta a
múltja a jelenemet, és pontosan ezért nem fogom soha
megosztani vele az igazat. Bizonyos titkokról soha nem lenne
szabad vallomást tenni. Én már csak tudom.
Nem igazán tudom, mit kezdjek azzal a ténnyel, hogy ez a
tágra nyílt szemű és hallgatag lány egyszerűen csak felbukkant
az ajtóm előtt, mert már fogalmam sincs, mit higgyek. Fél órával
ezelőtt még hittem a véletlenben és a vakszerencsében. De
most? Az a gondolat, hogy Auburn talán puszta véletlenségből
van itt, egyszerűen nevetségesnek tűnik.
 Amikor visszaérek a földszintre, a lány szobormereven állva
bámulja azt a festményemet, aminek a címe: Nem létezel, Isten.
És ha mégis, akkor szégyellhetnéd magad.

Persze nem én magam találtam ki ezeket a szavakat. Nem én

szoktam megfogalmazni a festmények címét. A képeket mindig
az őket inspiráló, anonim vallomások alapján nevezem el. Nem
tudom, miért, de ez a vallomás arra ihletett, hogy édesanyámat
fessem meg. Nem úgy ábrázoltam, ahogy emlékszem rá, hanem
úgy, amilyennek elképzeltem őt a húszas évei elején, nagyjából
az én koromban. Maga a vallomás pedig nem a vallásos nézetek
szempontjából emlékeztetett anyámra. Ezek a szavak
egyszerűen csak azt juttatták eszembe, hogyan éreztem magam
a halálát követő hónapokban.
Nem tudom, hogy Auburn hisz-e Istenben, de valamiért
megindította a festmény. Egy könnycsepp gördül le az arcán, és
lecsöppen az álláról.
Meghallja, hogy jövök, vagy talán csak akkor vesz észre,
amikor már mellette állok, mindenesetre megtörli az arcát a
kézfejével, és mély levegőt vesz. Úgy tűnik, zavarba jött, amiért
ennyire hatott rá a festmény. Vagy talán csak azért van
zavarban, amiért megláttam, hogy ilyen hatással van rá.
Ahelyett, hogy megkérdezném, mit gondol a képről, vagy azt
firtatnám, miért sír, inkább csak vele együtt bámulom a
festményt. Ez már több mint egy éve elkészült, de csak tegnap
döntöttem úgy, hogy ma végre kiállítom. Nem szoktam ilyen
sokáig őrizgetni a képeket, de valami érthetetlen oknál fogva
erről nehezebb lemondanom, mint a többiről. Egyik képemtől
sem könnyű megválnom, de néhánytól különösen nehéz.
Talán félek, hogy ha egyszer kikerülnek a kezemből, az új
otthonukban nem fogják megérteni őket. Sem kellőképpen
értékelni.
– Ez gyors zuhany volt – szólal meg Auburn.
Igyekszik elterelni a témát a festményről, pedig meg sem
szólaltunk. Mindketten tudjuk, hogy hiába hallgattunk az elmúlt
néhány percben, valójában még mindig a könnyeiről van szó,
meg arról, vajon mi váltotta ki őket, és kimondatlanul is az a
kérdés: miért ragadott meg ennyire ez a kép, Auburn?
– Gyorsan szoktam zuhanyozni – felelem, de rögtön
rádöbbenek, hogy ez egyáltalán nem imponáló válasz, és
tulajdonképpen miért próbálok imponálni ennek a lánynak?
Feléje fordulok, és Auburn lassan tükrözi a mozdulatomat, ám
előbb még lesüti a szemét, mert továbbra is zavarban van,
amiért láttam, milyen hatással van rá a képem.
Imádom, hogy lesüti a szemét, mert imádom, hogy zavarban
van. Az ember csakis akkor jön zavarba, ha érdekli, mit gondol
róla a másik.
Ezek szerint Auburnt érdekli, hogy mit gondolok róla, még ha
csak egy picikét is. És ez tetszik, mert nyilván engem is érdekel,
mit gondol rólam Auburn, különben nem reménykednék
titokban, hogy nem mond vagy tesz olyasmit, amivel Palindrom
Hannah-ra emlékeztetne.
Lassan fordul szembe velem, én pedig próbálok kitalálni
valami imponálóbb megjegyzést az előbbinél. De nincs rá elég
időm, mert ismét találkozik a tekintetünk, és úgy tűnik, Auburn
abban reménykedik, hogy kettőnk közül én leszek a magabiztos,
aki elsőnek megszólal.
Ám legyen, megszólalok elsőnek, habár nem hinném, hogy
ennek bármi köze volna a magabiztossághoz.
 Lenézek a csuklómra, hogy lássam, mennyi az idő, de nincs is
rajtam karóra, így gyorsan megvakarom a bőrömet, bár nem
viszket, nehogy úgy tűnjön, mintha nem lennék magabiztos.
– Negyedórán belül nyitunk, szóval, ideje lenne
elmagyaráznom, hogyan is működik ez az egész.
Auburn kifújja a levegőt, nagyon megkönnyebbültnek és
sokkal nyugodtabbnak tűnik most, hogy ez a mondat elhagyta a
számat.
– Mi előnyöm származna abból, ha az emberek diszkrétebben
választhatnának festményt?
– Hát – kezdi Auburn óvatosan –, ha én olyan ember lennék,
aki itt hagyott egy ilyet – tartja fel a festmény mellől levett
cédulát –, akkor nem lenne merszem megvásárolni az általa
inspirált képet. Félnék, hogy rájönnél, én írtam a vallomást.
– Szerintem nagyon ritka, hogy azok, akik bevallották nekem
a titkaikat, eljönnek egy kiállításra.
Auburn most már visszaadja nekem a vallomást, aztán karba
teszi a kezét a pulton.
– Még ha nem is én írtam volna az adott titkot, akkor is
szégyellném megvásárolni a festményt, nehogy azt hidd, az én
vallomásom ihlette.
Ebben kénytelen vagyok igazat adni neki.
– Szerintem a vallomások olyan reálissá teszik a
festményeidet, ami igazán egyedi a művészetben – folytatja a
lány. – Ha az ember besétál egy galériába, és meglát egy képet,
ami hatással van rá, könnyen lehet, hogy meg is veszi. Viszont ha
valaki bejön a te galériádba, és meglát egy festményt vagy
vallomást, ami mély hatást gyakorol rá, talán nem is szeretne
kötődni hozzá. De attól még igenis kötődik. És szégyelli, hogy
ennyire megragadta egy olyan festmény, amit egy anya
vallomása ihletett, miszerint talán nem szereti a saját
gyermekét. És ha az illető átnyújtaná a vallomás céduláját annak,
aki az adásvételt intézi, akkor alapvetően azt közölné vele:
„Együtt érzek ezzel a borzalmas, bűntudattal terhelt titokkal.”
Lenyűgöz ez a lány, és igyekszem nem feltűnő ámulattal
bámulni. Kihúzom magam, de nem bírok megszabadulni a
hirtelen támadt késztetéstől, hogy bebújjak az agyába, és
elmerüljek a gondolataiban.
 – Ezzel nem tudok vitába szállni – felelem.
Auburn rám mosolyog.
– Ki akar vitatkozni?
Én tuti nem. Vele aztán nem.
– Jó, akkor csináljuk így! – mondom neki. – Kirakunk egy-egy
számot minden festmény alá, így az emberek azt hozhatják ide a
vételhez, nem pedig a vallomásos cédulát. Akkor még a festmény
címét sem kell megmondaniuk neked, csak a számát.
Megfigyelem reakciójának minden egyes apró részletét,
miközben megkerülöm a pultot, és feléje közeledem. Auburn
kihúzza magát, így mintha több centivel megnőne, és levegő után
kap. Átnyúlok mögötte, és felkapok egy papírlapot, aztán eléje
nyúlva megfogom az ollót. Közben nem nézek Auburn szemébe, ő
viszont engem bámul, mint aki éppen azt akarja, hogy kapjam el
a tekintetét.
Körbepillantok a helyiségben, és nekiállok megszámolni a
képeket, ám ekkor a lány megszólal:
– Összesen huszonkettő van. – Elfordítja a fejét, és
megköszörüli a torkát, mintha szinte zavarban lenne, amiért
pontosan tudja, hány festmény van kiakasztva. – Megszámoltam
őket az előbb... amíg te zuhanyoztál. – Kiveszi a kezemből az
ollót, és elkezdi cetlikre vágni a lapot. – Van fekete filced?
Előveszek egy filctollat, és leteszem a pultra.
– Miért gondolod, hogy vallomásokat kéne nyomtatnom a
névjegykártyáimra?
A lány aprólékos gonddal vagdossa tovább a kis négyszögeket,
miközben válaszol nekem.
– A vallomások érdekfeszítőek. Egészen különlegessé teszik a
képeidet. Ha a névjegyeiden is feltüntetnéd őket, érdeklődést
ébresztenének.
Ismét igaza van. El sem hiszem, hogy ez magamtól nem jutott
eszembe. Ennek a lánynak remek az üzleti érzéke.
– Mivel foglalkozol, Auburn?
– Egy fodrászatban dolgozom, néhány sarokra innen. –
Válaszából nem csendül büszkeség, és ez elszomorít,
megsajnálom őt.
– Üzleti tanulmányokat kéne folytatnod.
Nem reagál, és félek, hogy talán megsértettem a foglalkozását.
 – Nem mintha ne lehetnél büszke arra, hogy fodrász vagy –
mondom. – Csak úgy gondolom, hogy remek üzletasszony válna
belőled. – Felkapom a fekete filctollat, és nekilátok felírni a
számokat a cetlikre, egytől huszonkettőig, mert Auburn azt
mondta, ennyi kép lóg a falakon, én pedig hiszek neki, eszembe
sem jut megkérdőjelezni.
– Milyen gyakran tartasz nyitva? – Auburn elengedi a füle
mellett a foglalkozását illető sértésemet-bókomat.
– Minden hónap első csütörtökjén.
A lány megrökönyödve mered rám.
– Csak havonta egyszer?
Bólintok.
– Mondtam neked, hogy ez igazából nem galéria. Nem állítom
ki más művészek munkáit, és csak ritkán nyitok ki. Csak néhány
éve árulom a képeimet, de egész hamar beindult az üzlet, pláne,
miután tavaly a Dallas Morning News címlapsztorit közölt
rólam. A havi egyetlen este alatt keresek annyit, hogy megéljek
belőle.
– Jó neked – mondja Auburn, láthatóan őszintén le van
nyűgözve. Még soha senkit nem próbáltam lenyűgözni, de a lány
reakciója némi büszkeséget vált ki belőlem.
– Mindig ugyanannyi festményt állítasz ki?
Imádom, hogy ennyire érdekli a munkám.
– Nem. Egyszer, úgy három hónappal ezelőtt, mindössze
egyetlenegy festményt kínáltam eladásra.
Erre felkapja a fejét.
– Miért csak egyet?
Vállat vonok, úgy teszek, mintha nem lenne nagy ügy.
– Abban a hónapban nem igazán volt ihletem festeni.
Ez nem a teljes igazság. Akkoriban jöttünk össze Palindrom
Hannah-val, és a hónap legnagyobb részében ővele voltam
elfoglalva, igyekeztem teljesen belefeledkezni a testébe, hogy ne
kelljen tudomást vennem arról a tényről, miszerint az elméje
nem igazán vonz. Auburnnek viszont mindebből semmit sem
akartam az orrára kötni.
– Mi volt az a vallomás?
Kérdőn nézek rá, mert nem igazán értem, mire céloz.
– Azt mondtad, csak egy képet festettél – emlékeztet. –
Milyen titok inspirálta?
Visszagondolok arra a bizonyos hónapra, és az egyetlenegy
vallomásra, amit azokban a hetekben kedvem támadt
megfesteni. Habár nem az én titkom volt, most, hogy Auburn
rákérdez, mi adta az egyetlen ihletemet abban a hónapban,
furcsamód mégiscsak úgy érzem, mintha a saját vallomásomról
lenne szó.
– A festménynek az volt a címe, hogy Valahányszor veled
vagyok, arra gondolok, milyen nagy dolgokat érhetnék el, ha
megszabadulhatnék tőled.
Auburn az arcomat fürkészi, és összevonja a szemöldökét,
mintha próbálná megérteni a történetemet ezen a vallomáson
keresztül.
Az arca előbb ellágyul, majd elkomorodik, míg végül nyugtalan
képet vág.
– Ez nagyon szomorú – jelenti ki.
Elkapja rólam a tekintetét, vagy azt próbálja leplezni, hogy
felkavarta ez a titok, vagy azt, hogy még mindig igyekszik a
vallomás alapján megfejteni engem. A hozzánk legközelebbi
festményekre pillant, hogy ne rám bámuljon. Ezek szerint
bújócskázunk, és a festmények jelentik az ipiapacsot.
– Ebben a hónapban aztán nem szenvedhettél hiányt ihletből,
mert huszonkét festmény nagyon sok. Az majdnem napi egy!
Legszívesebben azt válaszolnám: „Csak várd ki a következő
hónapot!” De nem mondom ki.
– Ezek némelyike még régebben készült. Nem mindegyiket
ebben a hónapban festettem. – Ismét átnyúlok Auburn előtt,
hogy elvegyem a celluxot, ám ezúttal másként alakul, mint az
előbb. Ezúttal teljesen más, mert véletlenül hozzáérek a
karjához, pedig egész mostanáig nem érintettem meg. Most
viszont határozottan egymáshoz értünk, és a lány teljességgel
valódinak bizonyult, én pedig görcsösen szorongatom a celluxot,
mert többet akarok abból, amilyen hatással ez az érintés volt
rám.
Legszívesebben azt kérdezném: „Ugye, te is érezted ezt?” De
ki sem kell mondanom, mert látom, hogy Auburnnek libabőrös
lesz a karja. Másra sem vágyom, csak hogy letegyem a celluxot,
és megérinthessem borzongó bőrét.
 A lány megköszörüli a torkát, és gyorsan elhátrál a tágas
terem közepe felé, hogy ne legyen ilyen közel hozzám.
Fellélegzem, igencsak megkönnyebbülök, amiért Auburn
eltávolodott tőlem. Láthatóan feszeng, és őszintén szólva én is
kezdek feszengeni, mert még mindig nem bírom elhinni, hogy
tényleg itt van.
Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy a lány introvertált
személyiség. Olyasvalaki, aki nincs hozzászokva, hogy nagyobb
társaságban legyen, pláne nem vadidegenek között. Úgy látom,
sokban hasonlítunk. Auburn is magának való, elmélkedő típus,
olyan művész, akinek az élete az alkotása.
És úgy tűnik, mintha attól félne, hogy ha túl közel enged
magához, megváltoztatom a művét.
Fölösleges aggódnia. Ez a félelem kölcsönös.

***
A következő negyedórában minden festmény alá kiragasztunk
egy-egy számot. Figyelem, ahogy Auburn minden egyes kép
címét leírja egy lapra, és feltünteti mellette a számát. Úgy érti a
dolgát, mintha már milliószor szervezett volna ilyen vásárt. Ki
tudja, talán Auburn is azok közé tartozik, akik bármihez nyúlnak,
arannyá változik a kezükben. Lefogadom, hogy ez a lány az élet
számtalan területén bizonyul született tehetségnek.
– Eddig minden kiállításodra jöttek emberek? – kérdezi
Auburn, ahogy elindulunk vissza a pult felé. Imádom, hogy szinte
semmit sem tud sem a műtermemről, sem a képeimről.
– Gyere csak! – A bejárati ajtóhoz megyek, megmosolyogtat a
lány ártatlansága és kíváncsisága. Nosztalgiát ébreszt bennem a
műterem három évvel ezelőtti megnyitása, a legelső kiállításom
estéje iránt. Auburn kicsit visszaidézi az izgalmat, ami annak
idején eltöltött, és azt kívánom, bárcsak mindig ezt érezném.
Amikor elérünk a bejárathoz, leveszem a kirakat üvegéről az
egyik vallomást, hogy a lány kikukucskálhasson. Figyelem, ahogy
elkerekedik a szeme, miközben végignéz a hosszú soron, ami az
ajtó előtt kígyózik. Nem volt mindig így. Mióta tavaly megjelent
rólam az a címlapsztori, jóval szélesebb körben elterjedt a hírem,
és egyre több érdeklődőm akad. Nagyon szerencsésnek
mondhatom magam.
– Exkluzivitás – motyogja Auburn, és hátralép.
Visszanyomom a vallomást az üvegre.
– Hogy érted?
– Ezért vagy ilyen sikeres. Mivel csak nagyon ritkán vagy
nyitva, és limitált, hogy hány festményt tudsz készíteni havonta.
Ez növeli a képeid értékét az emberek szemében.
– Azt mondod, hogy nem a tehetségem miatt vagyok sikeres?
– Mosolyogva teszem fel a kérdést, hogy Auburnnek világos
legyen, csak incselkedem vele.
Játékosan megböki a vállamat.
– Tudod, hogy értem.
Szeretném, ha újra megbökné a vállamat, mert imádtam,
ahogy vigyorgott közben, ám a lány ehelyett megfordul, és
körülnéz a teremben. Lassan mély levegőt vesz. Arra gondolok,
hogy talán ideges lett az odakint várakozó sok ember láttán.
– Készen állsz? – kérdezem.
Auburn bólint, és mosolyt erőltet az arcára.
– Készen.
Kinyitom az ajtót, és beözönlenek az emberek. Tényleg jó
nagy tömeg gyűlt össze ma este, és az első néhány percben
aggódom, hogy ez meg fogja ijeszteni Auburnt. Ám akármilyen
csöndesnek és kissé szégyenlősnek tűnt, amikor megjelent itt,
most épp ennek ellenkezőjét látom rajta. Úgy kivirágzik, mintha
elemében volna, pedig valószínűleg még soha életében nem
került ehhez hasonló helyzetbe.
Bár őt elnézve ez eszébe sem jutna az embernek.
Az első félórában elvegyül a vendégek között, és elbeszélget a
festményekről meg néhány vallomásról. Felismerek néhány
arcot a tömegben, ám a többség idegen. Auburn viszont úgy
viselkedik, mintha mindegyikükkel jóban lenne. Végül
visszamegy a pulthoz, amint észreveszi, hogy valaki leveszi az
ötös számú festmény alól a cédulát. Az ötös számot kapott kép
címe:

Elutaztam Kínába két hétre, anélkül, hogy bárkinek is

szóltam volna róla. Amikor visszajöttem, kiderült, hogy
senkinek sem tűnt fel a hiányom.

Auburn rám mosolyog a helyiség túlsó feléből, miközben beüti

a pénztárgépbe a legelső eladását. Én továbbra is a tömegben
smúzolok, elvegyülök a vendégek közt, miközben a szemem
sarkából egyfolytában a lányt figyelem. Ma este mindenki más a
képeimre összpontosít, én viszont őrá. Az egész helyiségben
nincs nála érdekesebb műremek.
– Édesapád itt lesz ma este, Owen?
Elfordulok Auburntől, épp csak annyi időre, hogy fejcsóválva
válaszoljak Corley bíró úrnak.
– Nem tudott eljönni – hazudom.
Ha igazán fontos lennék apámnak, akkor itt lenne.
– Nagy kár – mondja Corley. – Éppen felújíttatom az
irodámat, és apád javasolta, hogy ugorjak be hozzád, mert
érdemes volna egy pillantást vetnem a munkáidra.
Corley bíró úr még a százhetven centit sem üti meg, az
önhittsége viszont toronymagas. Apám ügyvéd, és rengeteg időt
tölt a belvárosban található bíróságon, ahol Corley irodája van.
Sokat hallottam apámtól a bíróról, akiért csöppet sem rajong, és
hiába mutat most Corley érdeklődést a munkám iránt, biztosra
veszem, hogy valójában ő sincs oda a fateromért.
Az ilyet én „látszatbarátságnak” hívom. A barátságuk csupán
a felszín, ami alatt kölcsönös ellenségeskedés lappang. Apámnak
sok látszatbarátja van. Azt hiszem, ez együtt jár azzal, ha ügyvéd
az ember.
Nekem egy látszatbarátom sincs. Nem is vágyom rá.
– Kiemelkedően tehetséges vagy, bár nem vagyok biztos
benne, hogy a stílusod megfelel az ízlésemnek – közli velem a
bíró, majd megkerül, hogy szemügyre vegyen egy másik
festményt.
Mire észbe kapok, eltelik egy óra. Auburnt az idő nagy
részében lefoglalják a vevők, de ha éppen nem, akkor is talál
magának elfoglaltságot. Nem csak üldögél a pult mögött,
látványosan unatkozva, mint az elődje. Palindrom Hannah
tökélyre fejlesztette az unatkozás művészetét, és a két kiállítás
alatt, amíg nekem dolgozott, annyit reszelgette a körmét, hogy
engem az sem lepett volna meg, ha végül semmi sem marad
belőle.
Auburn nem tűnik unottnak. Úgy látom, jól érzi magát. Ha
épp nincs senki a pultnál, akkor lelkesen elvegyül a tömegben,
mosolyog és nevet a vicceken, amiket tudom, hogy valójában
bénának talál.
A lány észreveszi, hogy Corley bíró úr a pulthoz közeledik,
kezében egy számmal. Szélesen mosolyog a férfira, és mond neki
valamit, ám a bíró csak morog. Amikor Auburn lenéz a számra,
látom, hogy összevonja a szemöldökét, de sietve műmosolyt
erőltet magára. Tekintete egy pillanatra a Nem létezel, Isten
című képre siklik, és azonnal megértem az arckifejezését. Corley
ezt a festményt akarja megvenni, és Auburn meg én mindketten
tudjuk, hogy nem érdemli meg. Sietve a pulthoz lépek.
– Félreértés történt – mondom.
Corley bíró úr bosszúsan pillant rám, Auburn pedig
meglepetten. Kiveszem a számot a kezéből.
– Ez a festmény már nem eladó – jelentem ki.
A bíró felhorkan, és a kezemben tartott cédulára mutat.
– Hát, a száma még fent volt a falon. Úgy véltem, ez azt
jelenti, hogy még nem kelt el.
Zsebre dugom a cédulát.
– Már nyitás előtt eladtam – hazudom neki. – Úgy tűnik,
elfelejtettem levenni a számot. – A háta mögött lógó festményre
intek. Azon kívül már nem sok megvehető kép maradt. – Mit
szólna esetleg inkább ehhez?
Corley grimaszt vág, és visszadugja a pénztárcáját a zsebébe.
– Nem kell másik kép – válaszolja. – Azt akartam,
amelyikben az a narancssárga árnyalat van. Jól illett volna az új
bőrkanapémhoz az irodámban.
Egyedül a narancssárga szín miatt tetszett meg neki a
festményem. Hála Istennek, hogy megmentettem tőle azt a
képet!
A bíró int egy nőnek, aki néhány méterrel arrébb áll, és ő
azonnal elindul feléje.
– Ruth – mondja neki Corley –, inkább menjünk el holnap a
kedvenc lakberendezési boltunkba! Itt nincs semmi, ami
tetszene.
 Figyelem, ahogy elmennek, majd ismét Auburn felé fordulok.
A lány fülig érő vigyorral néz rám.
– Nem hagyhattad, hogy elvigye a picikédet, igaz?
Megkönnyebbülten sóhajtok.
– Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha odaadom
neki.
Auburn egy közeledő vevőre pillant, én pedig félreállok, és
hagyom, hogy elbűvölje az illetőt. Újabb fél óra telik el, és mire az
utolsó vendég is elmegy, a legtöbb festményem elkelt. Miután
kettesben maradunk Auburnnel, bezárom az ajtót.
Megfordulok, és látom, hogy a lány még mindig a pult mögött
áll, az eladásokat összesíti. Szélesen mosolyog, nem is próbálja
leplezni a jókedvét. Bármilyen feszültség gyötörte is, amikor
belépett a műtermembe, mostanra megszabadult tőle. Jelen
pillanatban olyan vidám, hogy az megrészegítő.
– Tizenkilenc képet adtál el! – lelkendezik, szinte visítva. –
Istenem, OMG! Tisztában vagy vele, mennyi pénzt kerestél ma
este? És tisztában vagy vele, hogy az imént a monogramodon
szólítottalak, pedig megígértem, hogy ez többé nem fordul elő?
Elnevetem magam, mert igen, tisztában vagyok vele, mennyit
kerestem, és igen, azzal is tisztában vagyok, hogy Auburn az
imént a monogramommal szólított meg, az ígérete dacára. De
nem bánom, mert az ő szájából még ez is imádni való. És most
már teljesen biztos, hogy született üzletasszony, mert őszintén
mondhatom, még soha életemben nem adtam el tizenkilenc
festményt egyetlen este alatt.
– Na? – kérdezem, mert remélem, hogy nem most segített
nekem utoljára. – Ráérsz jövő hónapban is?
Auburn eleve is széles mosolya az állásajánlatom hallatán még
szélesebb lesz. Bólint, és felnéz rám.
– Óránként száz dollárért mindig ráérek. – A pénzt számolja,
szétválogatja a különböző bankjegyeket. Megfog két százdolláros
bankót, és vigyorogva feltartja őket. – Ez az én részem. –
Félbehajtja a bankjegyeket, és bedugja őket a blúza (illetve
Palindrom Hannah blúza) zsebébe.
Az este izgalma abban a pillanatban apadni kezd bennem,
amikor rádöbbenek, hogy a lány végzett a munkával, és
fogalmam sincs, hogyan nyújtsam el a közösen töltött időnket.
Még nem készültem fel rá, hogy Auburn itt hagyjon, pedig máris
bedugja a pénzt a fiókba, és takaros halomba rendezi a kiszállítási
nyomtatványokat a pulton.
– Elmúlt kilenc – mondom. – Már biztos éhen halsz.
Ezzel azt próbálom kipuhatolni, nincs-e kedve velem
vacsorázni, ám a lány szeme riadtan kerekedik el, és azonnal
lelohad a mosolya.
– Máris elmúlt kilenc? – Pánik árad a hangjából, és sarkon
fordul, majd a lépcsőhöz szalad. Kettesével veszi a fokokat;
fogalmam sem volt, hogy egyáltalán képes ilyen kapkodó
gyorsaságra.
Arra számítok, hogy pillanatokon belül ugyanilyen sebesen
rohan majd le az emeletről, de mivel nem jön vissza, én is
elindulok a lépcső felé. Már majdnem felérek rajta, amikor
meghallom a lány hangját, és megtorpanok.
– Nagyon sajnálom, ne haragudj! – mondja éppen Auburn. –
Tudom, tudom. – Néhány másodpercig hallgat, aztán felsóhajt. –
Persze. Rendben, akkor holnap beszélünk.
Miután a hívás véget ér, továbbmegyek a lépcsőn. Kíváncsi
vagyok, vajon milyen telefonhívás kelthet valakiben ekkora
pánikot. Az emeletre felérve megpillantom Auburnt, aki némán
üldögél a reggelizőpultnál, és a kezében szorongatott mobilt
bámulja. Figyelem, ahogy ma este már másodszorra törölgeti le
az arcáról kibuggyanó könnyeit, és azonnal ellenszenv támadt
bennem az iránt, akivel az előbb beszélt. Bárki is volt a vonal
túlsó végén, elkeserítette Auburnt, pedig a lánynak néhány
perccel ezelőtt még fülig ért a mosolya.
Éppen lerakja a mobilt a pultra, kijelzővel lefelé, amikor
észreveszi, hogy a lépcső tetején álldogálok. Nyilván reméli, hogy
nem láttam, amint a könnyeit törölgette az előbb – pedig bizony
láttam –, így mosolyt erőltet az arcára.
– Ne haragudj, hogy így elrohantam! – szól.
Nagyon ügyesen leplezi a valódi érzelmeit. Olyan ügyesen,
hogy az már ijesztő.
– Semmi gond – felelem.
Auburn feláll, és a fürdőszoba felé pillant. Biztosan épp azt
készül mondani, hogy ideje átöltöznie, és hazamennie. Félek,
hogy ha búcsút veszek tőle, akkor soha többé nem látom.
 Ugyanaz a középső nevünk. Tudod, ez talán a sors keze.
– Van egy saját kis hagyományom – mondom neki. Ez ugyan
hazugság, de Auburn olyan embernek tűnik, aki tiszteletben
tartja mások hagyományait. – Az utca túloldalán lévő bár a
legjobb barátomé. A kiállításaim után mindig átmegyek hozzá
egy italra. Szeretném, ha velem jönnél.
Auburn ismét a fürdőszoba felé sandít. Hezitálása láttán csakis
azt a következtetést tudom levonni, hogy vagy nem szokott
bárokba járni, vagy csak nem akar velem meginni valamit.
– Kajálni is lehet nála – teszem hozzá, gyorsan megpróbálom
elterelni a figyelmét arról, hogy az imént elhívtam valahova egy
italra. – Főleg csak különféle nassolnivalókat, de nagyon fincsi
minden, és én éhen halok.
Biztos, hogy a lány is éhes, mert felcsillan a szeme, amikor a
nassolnivalókat említem.
– Rántott sajtfalatkákat is lehet ott enni?
Fogalmam sincs, lehet-e rántott sajtfalatokat kapni a bárban,
ám ezen a ponton már bármit mondanék, csak hogy még néhány
percet tölthessek Auburnnel.
– A város legjobb rántott sajtfalatkáit.
A lány ismét hezitáló képet vág. Lepillant a kezében tartott
mobilra, aztán megint felnéz rám.
– Hát... – Az ajkába harap, láthatóan zavarban van. – Előbb
még fel kéne hívnom a lakótársnőmet. Csak hogy szóljak neki,
hol vagyok. Ilyenkorra általában már haza szoktam érni.
– Persze.
Lenéz a mobiljára, és tárcsázza a barátnője számát. A füléhez
emeli a telefont, és várja, hogy a másik fogadja a hívást.
– Szia! – szól bele a mobilba. – Én vagyok. – Megnyugtatóan
mosolyog rám. – Ma későn megyek haza, még iszom egyet
valakivel.
Hallgat pár másodpercig, aztán a száját elhúzva néz fel rám. –
Ööö... hát, ja, gondolom. Máris adom. – Felém nyújtja a
készüléket. – Beszélni akar veled.
Odalépek hozzá, és átveszem a mobilt.
– Halló?
– Hogy hívnak? – kérdezi a lány a vonal túlsó végén.
– Owen Gentry.
 – Hova viszed a lakótársnőmet?
Monoton, ellentmondást nem tűrő hangon faggat.
– A Harrison bárba.
– Mikorra fog hazaérni?
– Nem tudom. Talán pár óra múlva, vagy ilyesmi. – Kérdőn
nézek Auburnre, de ő csak vállat von.
– Vigyázz a barátnőmre! – parancsol rám az ismeretlen lány.
– Megbeszélek vele egy titkos jelszót, amivel észrevétlenül
megüzenheti nekem, ha arra van szüksége, hogy segítséget
hívjak. Én sem vagyok otthon, de ha Auburn éjfélig nem telefonál
nekem, hogy épségben hazaért, akkor hívom a rendőrséget, és
bejelentem, hogy meggyilkoltad a lakótársnőmet.
– Ööö... oké – felelem nevetve.
– Hadd beszéljek megint Auburnnel! – mondja.
Visszaadom a mobilt a lánynak, kicsit idegesebb vagyok, mint
eddig. Auburn összezavarodott arcát elnézve úgy gondolom,
most hall először a titkos jelszavas óvintézkedésről. Ha jól sejtem,
nem túl régóta lakhatnak együtt a barátnőjével, vagy Auburn
nem szokott eljárni szórakozni.
– Mi van?! – hördül fel a lány. – Mégis miféle jelszó az, hogy
„puhapöcs”? – Amint kitör belőle a szó, a szája elé kapja a kezét.
– Bocs, véletlenül kicsúszott. – Egy darabig hallgat, aztán
értetlen grimaszt vág. – Komolyan? Miért nem bírsz valami
normális szót választani, mint mondjuk „mazsola” vagy
„szivárvány”? – Halkan kuncogva a fejét csóválja. – Oké, oké.
Éjfélre otthon vagyok, és felhívlak. – Leteszi a telefont, és rám
mosolyog. – Bocsi, Emory egy kicsit fura.
Bólintok, ebben egyetértek.
Auburn a fürdőszoba felé int.
– Átöltözhetek előbb?
Rávágom, hogy persze, és megkönnyebbülök, amiért
visszaveszi a saját ruháit. Amikor Auburn becsukja maga mögött
a fürdőszoba ajtaját, előhúzom a mobilom, és SMS-ezek
Harrisonnak.

Én: Átmegyek egy italra. Tudnál rántott sajtfalatokat csinálni?

Harrison: Az itt nincs.
Én: Légyszi, amikor majd azt rendelek, ne áruld el, hogy nálad
nem is lehet kapni! A kedvemért tégy úgy, hogy csak elfogyott!
Harrison: Oké. Fura egy kérés, de nekem mindegy.
 3. FEJEZET

Auburn
AZ ÉLET FURCSA.
Fogalmam sincs, hogyan alakulhatott úgy a napom, hogy
délelőtt még a fodrászatban dolgoztam, délután egy ügyvédi
irodában volt megbeszélésem, este egy galériában adtam el
festményeket, most pedig életemben először besétálok egy
bárba.
Zavaromban nem mertem megmondani Owennek, hogy még
soha életemben nem tettem be a lábam egyetlen bárba sem, de
nyilván magától is rájött, miután annyit haboztam az ajtóban.
Fogalmam sem volt, mire számítsak, amikor beléptünk, mivel
még nem töltöttem be a huszonegyet. Emlékeztettem erre
Owent, ám ő csak a fejét csóválta, és azt mondta, ne szóljak róla
Harrisonnak, ha a személyimet kéri.
– Mondd azt neki, hogy a műtermemben hagytad az
igazolványodat, én pedig majd kezeskedem érted!
Ez a hely egyáltalán nem úgy néz ki, amilyennek én a bárokat
elképzeltem. Diszkógömbökre számítottam, meg középen egy
hatalmas táncparkettre, rajta John Travoltával. Ez a bár viszont
korántsem olyan drámai, mint ahogy hittem. Csöndes, és
legfeljebb egy tucat ember iszogathat itt. A szűkös teret
leginkább asztalok töltik be, a kis táncparkett alig fér el tőlük. És
egyetlen árva diszkógömböt sem látok. Emiatt kissé csalódott
vagyok.
Owen végigmegy a néhány asztal között, amíg el nem ér a
tompán megvilágított bár hátsó felébe, a pulthoz. Kihúz nekem
egy bárszéket, és int, hogy foglaljak helyet, aztán leül mellém.
A csapos a bárpult túlsó végében álldogál, és felénk pillant,
épp, amikor leülök. Ha jól sejtem, ő Harrison. Úgy saccolom, a
húszas évei végén járhat, a haja vörös és göndör, a bőre fakó.
Figyelembe véve a kinézetét meg azt a tényt, hogy a helyiség
szinte minden felületén négylevelű lóherék virítanak, kíváncsi
lennék, vajon a pasas ír, vagy csak szeretne az lenni.
Azt hiszem, már meg se kéne lepnie, hogy a bár tulajdonosa
ilyen fiatalnak tűnik, mert ha errefelé mindenki olyan, mint
Owen, akkor ez a város tuti tele van ifjú vállalkozókkal. Remek.
Így még inkább azt érzem, hogy nem illek ide.
Harrison biccent Owennek, aztán rám pillant. Nem bámul
hosszasan, hanem megrökönyödve ismét a srácra néz. Nem
tudom, mi hökkentette meg, mindenesetre Owen a barátjára
ügyet sem vetve felém fordul a székén.
– Szuper voltál ma este – vigyorog rám. Fél karral a bárpultra
könyököl, és a tenyerébe támasztja az állát. Bókja hallatán
viszonzom a vigyort, vagy talán csak ő maga mosolyogtat meg.
Nem bírok ellenállni ártatlan és elbűvölő kisugárzásának. Ha
mosolyog, az őszintébbnek tűnik, mint másoknál, mert még a
szeme sarka is ráncba szalad.
– Te is. – Egyre csak mosolygunk egymásra, és rádöbbenek,
hogy ugyan nem szoktam bárokba járni, de most jól érzem itt
magam. Már azt sem tudom, mikor éreztem magam utoljára
ennyire jól, és nem tudom, miért tűnik úgy, mintha Owen
előcsalogatná belőlem egy egészen másmilyen énemet,
mindenesetre élvezem. Azt is tudom, hogy ezernyi más dologgal
kellene most foglalkoznom, de hát csak egyetlen estéről van szó.
Egyetlenegy italról. Mi baj lehet abból?
Owen a bárpultra fekteti a karját, és elfordul a székével, hogy
teljesen szemben legyen velem. Én is feléje fordulok, ám a két
szék nagyon közel van egymáshoz, így a térdünk összekoccan.
Owen úgy helyezkedik, hogy egyik lábam a térdei között legyen,
azaz az ő egyik lába az én térdeim közé kerül. Nem vagyunk a
kelleténél közelebb a másikhoz, és természetesen nem
dörgöljünk össze a lábunkat, de tagadhatatlanul egymáshoz
érünk. Ahhoz képest, hogy alig ismerem ezt a fiút, elég meghitt
így üldögélnem vele. Owen lepillant a lábunkra, és megszólal:
 – Mi most flörtölünk?
Erre megint egymásra nézünk. Még mindig vigyorgunk mind
a ketten, és rájövök, hogy egyikünk arcáról sem lohadt le a
mosoly, mióta csak elhagytuk Owen műtermét.
– Én azt sem tudom, hogyan kell flörtölni – csóválom meg a
fejem.
A srác ismét lenéz a lábunkra, és épp mondana még valamit,
amikor odajön hozzánk Harrison. Lazán a pultra fekteti a karját,
és felénk hajol.
– Hogy ment? – kérdezi Owentől.
Harrison egyértelműen ír. Olyan erős az akcentusa, hogy alig
értem meg.
– Nagyon jól – feleli Owen, és rám mosolyog.
Harrison bólint, aztán hozzám fordul.
– Biztosan te vagy Hannah. – Kezet nyújt. – Én pedig
Harrison volnék.
Nem nézek Owenre, de hallom, ahogy megköszörüli a torkát.
Megfogom a csapos kezét, és megrázom.
– Nagyon örvendek, Harrison, de én Auburn vagyok.
A pasi szeme elkerekedik, és lassan visszafordul Owen felé.
– Basszus, haver, bocsi! – mentegetőzik nevetve. – Nem bírok
lépést tartani veled.
Owen legyint.
– Semmi baj – mondja. – Auburn tud Hannah-ról.
Ez azért így nem igaz. Ha jól sejtem, Hannah az a lány, aki
szakított Owennel. Én csak annyit tudok, hogy Owen azt mondta,
hagyománya minden kiállítás után beülni ide. Szóval, kíváncsi
vagyok, mégis miként lehetséges, hogy Harrison soha nem
találkozott Hannah-val, ha a lány több kiállításon is segédkezett
Owennek. A srác rám néz, és látja az arcomon az értetlenséget.
– Hannah-t soha nem hoztam ide magammal – magyarázza.
– Owen egész mostanáig senkit sem hozott ide magával –
teszi hozzá Harrison. A barátjára néz. – Mi lett Hannah-val?
Owen úgy csóválja a fejét, mint aki nem igazán akar erről
beszélni.
– A szokásos.
Harrison nem kérdezi meg, mit jelent az, hogy „a szokásos”,
vagyis úgy sejtem, pontosan érti, mi történt a lánnyal. Nem
bánnám, ha én is tudnám, mégis mit jelent a „szokásos”.
– Mit hozhatok inni, Auburn? – kérdezi tőlem a csapos.
Kissé elkerekedett szemmel nézek Owenre, mert fogalmam
sincs, mit kérjek. Még soha nem rendeltem alkoholt, hiszen
jogilag egyelőre nem vagyok elég idős hozzá. Azonnal megérti az
arckifejezésemet, és válaszol helyettem a barátjának.
– Hozz nekünk két whiskey-kólát! – mondja. – Meg egy adag
rántott sajtfalatkát!
Harrison megkocogtatja a pultot az öklével, és azt feleli:
– Máris adom! – Elfordul, ám szinte azonnal visszaperdül
Owen felé. – Jaj, sajna pont most fogyott el a rántott sajtfalatka.
Micsoda pech! Jó lesz helyette a sajtos sült krumpli?
Igyekszem nem grimaszt vágni, pedig nagyon kívántam volna
a rántott sajtfalatkát. Owen rám néz, és biccentek.
– Jól hangzik – felelem.
Harrison mosolyog, és elfordul, de aztán hátrapillant rám.
– Ugye, már elmúltál huszonegy?
Sietve bólogatok, és bár egy pillanatra kétség ül ki az arcára, a
férfi végül továbbmegy, otthagy minket anélkül, hogy elkérné a
személyimet.
– Pocsékul hazudsz – nevet Owen.
Nagyot fújok.
– Nem szoktam hazudni.
– Nem is csodálom, ha ilyen rosszul megy. – Mocorog a
széken, és a lábunk ismét egymáshoz ér. Rám mosolyog. –
Szóval, mi a sztorid, Auburn?
Na, helyben vagyunk. Ilyenkor szoktam véget vetni a
társalgásnak, még akkor is, ha alig hogy elkezdődött.
– Hűha! – szól Owen. – Miért vágsz ilyen képet?
Amint ezt kérdezi, rádöbbenek, hogy nyilván komoran
ráncolom a homlokomat.
– Az a sztorim, hogy a magánéletem csakis rám tartozik, és
nem szeretek beszélni róla.
A fiú elmosolyodik, pedig egyáltalán nem erre a reakcióra
számítottam.
– Ez nagyon úgy hangzik, mint az én sztorim.
Harrison visszatér az italunkkal, megmentve minket a már
majdnem zátonyra futott beszélgetéstől. Mindketten egyszerre
kortyolunk a poharunkból, ám Owennek sokkal könnyebben
csúszik le a pia, mint nekem. Ugyan elméletben még nem
fogyaszthatnék alkoholt, Portlandben ittam már néhányszor a
barátaimmal, de ez a koktél kicsit erős nekem. A szám elé kapott
kézzel köhögök, Owen pedig természetesen megint elmosolyodik.
– Hát, ha már egyikünknek sincs kedve dumálni, nem akarsz
legalább táncolni? – A helyiség túlsó felében lévő, üres
táncparkettre pillant.
Azonnal megrázom a fejem.
– Valahogy sejtettem, hogy így fogsz reagálni. – Owen feláll,
és a kezét nyújtja. – Na, gyere!
Ismét a fejemet csóválom, és szinte egy szempillantás alatt
megváltozik a hangulatom. Szó sem lehet róla, hogy táncoljak
vele, pláne nem erre a lassú számra, ami most kezdődött el.
Owen megragadja a kezemet, és megpróbál talpra húzni. Én
azonban a másik kezemmel a székbe kapaszkodom, és kész
vagyok felvenni a harcot a sráccal, ha az kell ahhoz, hogy békén
hagyjon.
– Tényleg nem akarsz táncolni? – kérdezi.
– Tényleg nem.
Owen hosszú másodpercekig némán mered rám, aztán
visszaül a bárszékére. Előrehajol, és int, hogy én is húzódjak
közelebb. Még mindig fogja a kezemet, és hüvelykujja finoman
cirógatja az enyémet. Addig hajol felém, amíg a szája szinte a
fülemhez nem ér.
– Csak tíz másodpercet kérek – suttogja. – Táncolj velem tíz
manód percig! Ha még azután sem akarsz több időt velem tölteni
a táncparketten, szabadon faképnél hagyhatsz.
Hideg futkos a karomon, a lábamon meg a nyakamon, ám
Owen hangja olyan megnyugtató és meggyőző, hogy azon kapom
magam, bólogatok, pedig még fel sem fogtam rendesen, mibe is
egyezem bele.
De tíz másodperc semmi. Tíz másodpercet kibírok. Tíz
másodperc nem elég idő, hogy leégessem magam. És miután lejár
az idő, azonnal visszajövök ide, szépen leülök a fenekemre, Owen
pedig nem nyaggat többet a táncolással, legalábbis remélhetőleg.
Megint feláll, és a táncparkett felé húz. Örülök, hogy alig
vannak itt néhányan. Habár csak mi ketten leszünk a
táncparketten, a hely elég kihalt ahhoz, hogy nem kell majd úgy
éreznem, mintha a figyelem középpontjába kerültünk volna.
Amikor elérünk a táncparkettre, Owen a derekamra simítja a
kezét.
– Egy – suttogom.
Elmosolyodik annak hallatán, hogy tényleg számolom a
másodperceket. A másik kezével a nyakához húzza a karomat,
hogy fogjam át. Összekulcsolom az ujjaimat a tarkójánál. Elég
táncospárt láttam már ahhoz, hogy legalább azt tudjam, hogyan
kell állni.
– Kettő.
Owen nevetve csóválja a fejét, és a másik kezét is derekamra
csúsztatja, közelebb húz magához.
– Három.
A fiú ringatózni kezd a zenére, és ez az a rész, ahol a tánc
zavarossá válik a számomra. Fogalmam sincs, mit kellene most
csinálnom. Lenézek a lábunkra, hátha Owenét figyelve
megértem, hogyan is kéne lépnem.
– Csak hagyd, hogy vezesselek! – mondja. Kicsit lejjebb
csúsztatja a kezét, a csípőmre, és finoman irányít, hogy merre
mozduljak.
– Négy – suttogom, miközben követem a mozdulatait.
Érzem, amint Owen egy kicsit ellazul, miután látja, hogy
kezdek belejönni. Ismét a derekamra simítja a kezét, és még
közelebb von magához. A karom mintha magától elernyedne
kissé, ahogy hozzásimulok.
Részegítő az illata, és mielőtt észbe kapnék, hogy mit
művelek, lehunyt szemmel szagolgatni kezdem. Még mindig
olyan illatot áraszt, mintha épp most lépett volna ki a zuhany
alól, pedig órák teltek el azóta.
Azt hiszem, bejön nekem a tánc.
Nagyon természetesnek érzem, mintha a tánc az emberi lét
egyik biológiai rendeltetése volna.
Ami azt illeti, igencsak emlékeztet a szexre. Nagyjából
ugyanannyi tapasztalatom van szex terén, mint a táncparketten,
de tisztán emlékszem minden egyes pillanatra, amit Adammel
töltöttem. A szex meg a tánc egyaránt intim élmény: ahogyan
két test egymáshoz simul, és valahogy pontosan tudják, mit kell
tenniük, hogyan illenek össze.
Érzem, hogy a pulzusom egyre gyorsabban lüktet, és
melegség önt el. Már borzasztó régen nem éreztem ilyesmit.
Nem tudom, hogy a tánc van-e ilyen hatással rám, vagy Owen.
Most lassúzok valakivel életemben először, úgyhogy nincs mivel
összevetnem az élményt. Egyedül ahhoz tudom mérni a
reakciómat, ahogy annak idején Adammel éreztem magam,
márpedig ez most igencsak hasonló érzés. Már nagyon régóta
nem vágytam arra, hogy megcsókoljon valaki.
Vagy talán csak nagyon régóta nem engedtem meg
magamnak, hogy ilyesmit érezzék.
Owen fél kezét a tarkómra simítja, és a fülemhez hajtja a fejét.
– Letelt a tíz másodperc – suttogja. – Akarod, hogy
abbahagyjuk?
Finoman megrázom a fejem.
Nem látom Owen arcát, de tudom, hogy mosolyog. A
mellkasához húz, és a fejem búbján nyugtatja az állát. Lehunyom
a szemem, és ismét beszívom az illatát.
Összesimulva ringatózunk, amíg véget nem ér a szám, és nem
tudom, hogy nekem kéne-e elhúzódnom tőle, vagy neki tőlem,
ám egyikünk sem húzódik el. Elkezdődik egy másik szám, és
szerencsére ez is lassú, így hát csak táncolunk tovább, mintha az
előbbi zene véget sem ért volna.
Nem is tudom, mikor vette el Owen a kezét a tarkómról, de
érintése most lassan lefelé vándorol a hátamon, és ettől úgy
elgyengül a karom meg a lábam, hogy már szinte nem is érzem
őket. Azon kapom magam, hogy azt kívánom, bárcsak most
rögtön felkapna a srác, és kivinne innen, lehetőleg egyenesen az
ágyába.
A monogramja nagyon is stimmel arra, ahogy most érzem
magam tőle. Legszívesebben egyre csak azt suttognám: „Te jó
ég!”
Kicsikét elhúzódom a mellkasától, és felnézek rá. Most már
nem mosolyog. Átható tekintettel figyel engem, és a szeme
mintha ezer árnyalattal sötétebb volna, mint amikor beléptünk a
bárba.
Már nem kulcsolom össze az ujjaimat, és fél kezemet Owen
nyakára simítom. Meglep, hogy egyáltalán nem feszélyez ez a
gesztus, ám a reakciója még meglepőbb. Alig hallhatóan felsóhajt,
és érzem, hogy libabőrös lesz a nyaka, miközben lehunyja a
szemét, homlokát pedig az enyémnek támasztja.
– Azt hiszem, mostantól kezdve ez az egyik kedvenc számom
– szólal meg. – Annak dacára, hogy eddig szívből utáltam.
Halkan nevetek, aztán Owen megint közelebb von magához,
és a mellkasán nyugtatom a fejemet. Nem beszélünk, és nem
hagyjuk abba a táncot, amíg a szám véget nem ér. Elkezdődik a
következő szám, és ez már nem olyan zene, amire hajlandó
volnék táncolni, mivel nem lassú. Miután mindketten elfogadjuk,
hogy a tánc ezzel véget ért, egyszerre veszünk mély levegőt, és
lassan elhúzódunk egymástól.
Owen intenzíven összpontosítva fürkészi az arcomat, és
bármennyire csípem ugyan a mosolyát, az is nagyon tetszik,
amikor így néz rám. Leveszem a kezemet a nyakáról, ő meg
leveszi a kezét a derekamról, és csak álldogálunk egymással
szemben a táncparketten, mindketten félszegen bámuljuk a
másikat, nekem pedig fogalmam sincs, hogy most mit csináljak.
– A táncban egyedül ez a rossz – szól végül Owen, és karba
teszi a kezét. – Akármilyen jót táncol is az ember valakivel,
közvetlenül utána mindig iszonyú kínosan érzik magukat
mindketten.
Jó tudni, hogy nem csak én nem tudom, mit kéne most
csinálni. Megérinti a vállamat, és visszafordít a bár felé.
– Vár az italunk – mondja.
– Meg a sajtos sült krumpli – teszem hozzá.
Owen nem hívott újból táncolni. Ami azt illeti, amint
visszaértünk a bárpulthoz, úgy tűnt, mintha alig várná, hogy
lelépjünk innen. A krumpli nagy részét én ettem meg, ő közben
dumált még egy kicsit Harrisonnal. Látta, hogy nem igazán jött
be nekem a koktélom, ezért megitta helyettem a maradékot.
Most, ahogy elhagyjuk a bárt, megint kissé kínos a hangulat,
mint miután véget ért a tánc. Csak épp most az egész este
közeledik a végéhez, és utálom, hogy még nem igazán akarok
elköszönni Owentől. De eszem ágában sincs azt javasolni, hogy
menjünk vissza a műtermébe.
– Merre kell menni a lakásodhoz? – kérdezi a fiú, amint
kilépünk az utcára.
 Feléje kapom a fejemet, megdöbbent a merészsége.
– Nem jöhetsz fel hozzám! – vágom rá habozás nélkül.
– Auburn – feleli nevetve –, késő van. Azt ajánlom fel, hogy
hazakísérlek, nem azt kérem, hadd töltsem nálad az éjszakát.
Levegő után kapok, zavarba jövök, amiért félreértettem a
helyzetet.
– Ó... – Jobbra mutatok. – Kábé tizenöt sarokra lakom innen,
arrafelé.
Owen elmosolyodik, és int, hogy induljunk, így hát mindketten
a lakásom felé vesszük az irányt.
– De ha mégiscsak azt kérném, hadd töltsem nálad az
éjszakát... – puhatolódzik.
Kuncogok, és játékosan meglököm.
– Akkor elküldenélek a búsba.
 4. FEJEZET

Owen
TISZTÁRA ÚGY ÉRZEM MAGAM, mintha megint tizenegy
éves kissrác volnék, akit teljesen megkergített egy kiscsaj. Egyre
csak az jár a fejemben: „Vajon tetszem Auburnnek? Vajon
helyesnek tart?” És talán elhamarkodott következtetést vonok le
abból, ahogy a lány most rám néz, de úgy gondolom, a válasz az:
„Nagyon is.” Elindulunk az utcán a lakása felé, és mivel az jó
néhány saroknyira van innen, remélhetőleg elég kérdést tudok
kitalálni menet közben, hogy sokkal jobban megismerjem
Auburnt. Leginkább az a kérdés foglalkoztat, mióta csak
megláttam őt ma délután a műtermem előtt álldogálni, hogy
vajon miért jött vissza Dallasba.
– Még nem is mondtad, miért költöztél Texasba.
Auburn riadt képet vág a szavaim hallatán, bár nem értem,
miért. – De hát még azt sem mondtam neked, hogy nem vagyok
texasi. Mosolygok, hogy leplezzem a baklövésemet. Nem lenne
szabad tudnom, hogy a lány honnan származik, hiszen ő úgy
tudja, semmi mást nem tudok róla, mint amit a mai nap
folyamán elmondott nekem magáról. Amennyire csak tőlem
telik, igyekszem elálcázni, hogy mi jár a fejemben, mert ha most
bevallom Auburnnek az igazat, akkor úgy fog tűnni, mintha egész
végig eltitkoltam volna előle valamit. Persze tényleg titkolózom
előtte, ám ezt most már késő beismerni.
– Egy szóval sem kellett mondanod. Az akcentusod elárulta –
felelem sietve.
Auburn éberen figyel, és látom rajta, hogy esze ágában sincs
válaszolni a kérdésemre, így kitalálok helyette egy másikat,
habár ezt még jobban elkapkodom:
– Van pasid?
Azonnal elfordítja a fejét, és elszorul a szívem, mert a lány
valamilyen oknál fogva bűntudatosnak tűnik. Úgy sejtem, ez azt
jelenti, hogy tényleg van pasija, márpedig ha jár valakivel, akkor
annak a táncnak a bárban – pláne egy ilyen lassúzásnak – bizony
nem lett volna szabad megtörténnie.
– Nincs.
Ennek hallatán rögtön enyhül a szorongásom. Ismét
elmosolyodom, nagyjából százezredszerre, mióta
megpillantottam ma Auburnt az ajtóm előtt. Nem tudom, vajon
észrevehette-e már rajtam, de szinte soha nem szoktam
mosolyogni.
Várom, hogy a lány föltegyen nekem egy kérdést, miután
megválaszolta az enyémet, ám ő mélyen hallgat.
– Nem akarod megkérdezni, hogy nekem nincs-e csajom? –
noszogatom végül.
Elneveti magát.
– Nem. Már mondtad, hogy a múlt héten szakított veled.
Ja, tényleg. Elfelejtettem, hogy ez a téma már szóba került.
– Mázli, hogy megszabadultam tőle.
– Nem szép dolog ilyet mondani – szól Auburn a homlokát
ráncolva. – Ez biztosan nehéz döntés volt a számára.
A fejemet csóválom.
– Nagyon is könnyű döntés volt neki. Ahogy eddig
mindegyiküknek.
Auburn egy-két másodpercre megtorpan, és gyanakodva
méreget, mielőtt továbbindul.
– Mindegyiküknek?
Rádöbbenek, hogy ez nem tüntet fel engem valami jó fényben,
de nem akarok nekiállni hazudozni. Remélhetőleg, ha elmondom
az igazat Auburnnek, akkor talán továbbra is bízni fog bennem,
és feltesz még néhány kérdést.
– Igen. Eddig minden csajom szakított velem.
A lány hunyorogva sandít rám, és elhúzza a száját.
– Mit gondolsz, mi lehetett ennek az oka, Owen?
Halkan szólalok meg, hátha ez tompítja kissé a válaszom élét,
de nem szívesen vallom be neki ezt a tényt:
– Egyiküknek sem voltam túl jó párja.
Auburn elfordítja a fejét, nyilván nem akarja, hogy lássam a
csalódottságot a szemében. Ám én így is észreveszem.
– Miért nem voltál jó párjuk?
Biztos vagyok benne, hogy a csajok számos okot fel tudnának
sorolni, én viszont a legegyértelműbb magyarázatra
összpontosítok.
– Soha nem a párkapcsolatom volt a legfontosabb a
számomra. A legtöbb lány számára alapos indok a szakításra, ha
nem állnak az első helyen a pasijuk fontossági sorrendjében.
Auburnre pillantok, hogy lássam, még mindig a homlokát
ráncolja-e, és vajon elítél-e. Ehelyett azonban elgondolkodó
arckifejezéssel bólogat.
– Szóval, Hannah azért szakított veled, mert nem szántál rá
elég időt?
– Alapvetően ez volt a baja, igen.
– Mennyi ideig jártatok együtt?
– Nem sokáig. Pár hónapig. Legfeljebb háromig.
– Szeretted őt?
Legszívesebben ránéznék Auburnre, látni szeretném az arcát,
miután felteszi nekem ezt a kérdést, de nem akarom, hogy ő is
megláthassa az én arckifejezésemet. Nem akarom, hogy a
grimaszom láttán azt higgye, Hannah talán összetörte a
szívemet, mivel erről szó sincs. Inkább az szomorít el, hogy nem
bírtam szeretni azt a lányt.
– Szerintem ezt nehéz meghatározni – válaszolom neki. –
Van, hogy sok mindent szeretünk valakiben, de mégsem
szeretjük őt magát.
– Sírtál, amikor elhagyott?
Ez a kérdés megnevettet.
– Nem, nem sírtam. Pipás voltam. Mindig olyan lányokkal
jövök össze, akik azt állítják, hogy el tudják viselni, ha egy-egy
hétre elzárkózom a műterembe festeni. Aztán valahányszor
valóban sor kerül erre, utána szinte egyfolytában csak
veszekednek velem, a fejemhez vágva, hogy jobban szeretem a
festészetet, mint bármi és bárki mást.
Auburn megfordul, és hátrafelé lépked, hogy rám szegezhesse
a tekintetét.
– És tényleg így van? Jobban szereted a festészetet minden
másnál?
Ezúttal a szemébe nézek.
– A világon minden másnál jobban.
A lány ajka erre lassan vigyorra húzódik, habár nem értem,
miért tetszik neki ez a válasz. A legtöbben aggasztónak szokták
találni. Kellene, hogy legyenek, akiket képes vagyok jobban
szeretni, mint amennyire imádok alkotni, ám egyelőre még egy
ilyen ember sem akadt az életemben.
– Mi a legjobb névtelen vallomás, amit valaha kaptál?
Csak pár perce sétálunk, még az utca végéig sem értünk el,
ám a téma, amit most Auburn felvetett, olyan hosszú
beszélgetést indíthat el, hogy akár napokig is eltarthatna.
– Nehéz kérdés.
– Mindegyiket megőrzöd?
Bólintok.
– Még egyetlenegyet sem dobtam ki. Még a borzalmasakat
sem.
Ez felkelti az érdeklődését.
– Mit értesz borzalmas alatt?
Az utca vége felé pillantok, aztán visszanézek a műtermemre.
Nem tudom, miért jut eszembe egyáltalán, hogy
megmutathatnám Auburnnek a vallomásokat, hiszen még senki
mással nem osztottam meg az összeset.
Ám ez a lány nem olyan, mint bárki más.
Amikor ismét Auburnre nézek, remény csillan a tekintetében.
– Megmutathatok néhányat – ajánlom fel.
Szavaim hallatán széles mosoly ül ki az arcára, és azonnal
sarkon fordul, már nem hazafelé tart, hanem vissza a
műtermembe.

***
Az emeletre érve kinyitom az ajtót, és beengedem Auburnt
abba a helyiségbe, aminek egészen mostanáig egyedül én léptem
át a küszöbét. Ebben a szobában festek. Ebben a szobában
őrizgetem a vallomásokat. Ez a szoba a legbelső szentélyem. Azt
hiszem, bizonyos szempontból ez a szoba őrzi az én
vallomásomat.
Több olyan festmény is van itt, amit még soha senkinek nem
mutattam meg. Olyan festmények, amiket soha nem fogok
kiállítani – például azt, amelyiket Auburn most nézegeti.
Felemeli a kezét, mint aki legszívesebben megérintené a
vásznat, miközben a képen látható férfi arcát fürkészi. A portré
szeméhez, orrához, ajkához közelíti az ujjait, mintha ki akarná
tapintani a vonásait.
– Ez nem vallomás – mondja, miután elolvassa a festmény
melletti cetlit. Rám pillant. – Ki ez?
Odalépek mellé, és együtt meredünk a képre.
– Az apám.
A lány halkan felhördül, és a papírra írt szavakra mutat:

– Miért az a címe, hogy Csak keserűség?

Végighúzza ujjait a levegőben a festmény markáns fehér

vonalai fölött, kis híján megérintve a vásznat, és kíváncsi vagyok,
vajon nem szólt-e még neki valaki, hogy a festők nem szeretik,
ha a képeikhez nyúlnak.
Bár ebben az esetben ez nem igaz, ugyanis én azt sem
bánnám, ha Auburn összefogdosná az összes képemet. Imádom,
hogy a festményeim ilyen hatással vannak rá: mintha nem lenne
elég néznie őket, hanem alig bírná megállni, hogy megérintse
minden pontjukat. Most kíváncsian néz fel rám, várja, hogy
elmagyarázzam, miért épp ezt a címet adtam a képemnek.
– Mert a sok hazugság csak keserűséget szül. – Elfordulok
tőle, és arrébb megyek, mielőtt még megláthatná az
arckifejezésemet. Fölemelem a három dobozt, amiket a sarokban
tartok, és a szoba közepére viszem őket. Leülök a betonpadlóra,
és intek Auburnnek, hogy ő is tegyen így.
Törökülésben letelepszik velem szemben, köztünk a
kartondobozokkal. Leemelem a két felső dobozt, és félreteszem
őket, majd leveszem a harmadik fedelét.
Auburn belenéz a dobozba, majd bedugja a kezét a vallomások
közé, és találomra kihúz egyet. Felolvassa:
– „Tavaly negyvenöt kilót fogytam. Mindenki azt hiszi, hogy
azért, mert sokkal egészségesebben élek, mint azelőtt, pedig
valójában azért, mert depresszió és szorongás gyötör, de ezt
senkinek sem akarom elárulni.” – Visszarakja a vallomást a
dobozba, és kivesz egy másikat. – Ezekről is képet fogsz festeni?
Ezért tartod őket itt?
A fejemet csóválom.
– Itt azokat tartom, amikhez hasonló került már hozzám. Az
emberek titkai meglepően kevéssé különböznek egymástól.
Auburn felolvas egy másikat:
– „Utálom az állatokat. A férjem időről időre hazahoz egy
kutyakölyköt a gyerekeinknek, úgyhogy ilyenkor várok néhány
napot, aztán elautózom a kutyával jó messze, és kiteszem az út
mellé. Aztán úgy teszek, mintha elszökött volna.” – A homlokát
ráncolja. -
Jézusom! – Fölmarkol még néhányat. – Hogy őrzöd meg a
hited az emberiségben, ha mindennap ilyeneket olvasol?
Könnyen – felelem. – Ami azt illeti, a vallomásoknak
köszönhetően csak még jobban értékelem az embereket, mert
tudom, milyen elképesztően ügyesen tettetjük magunkat
mindannyian. Pláne a hozzánk legközelebb állókkal szemben.
 A lány épp egy újabb vallomást olvas, de erre fölkapja a fejét,
és a szemembe néz.
– Elképeszt, hogy milyen ügyesen hazudnak az emberek?
A fejemet csóválom.
– Nem. Csak megkönnyebbülést jelent tudni, hogy mindenki
titkol valamit. Ettől úgy érzem, hogy talán mégsem olyan
elcseszett az életem, mint gondoltam.
Auburn némán, mosolyogva fürkészi az arcomat, aztán tovább
válogat a vallomások között. Figyelem, ahogy egyes beismerések
megnevettetik. Másoktól elkomorul az arca. És vannak olyanok,
amiket elolvasva azt kívánja, bár ne tudna róluk.
– Melyik a legszörnyűbb vallomás, ami valaha eljutott
hozzád?
Már vártam ezt a kérdést. Szinte azt kívánom, bár hazudtam
volna neki, bárcsak azt mondtam volna, hogy egy csomót
kidobok, ám ehelyett a kisebbik dobozra mutatok. Auburn
előrehajol, és megérinti, de nem húzza oda magához.
– Mi van ebben?
– Azok a vallomások, amiket soha többé nem akarok
elolvasni.
A lány lenéz a dobozra, és lassan leemeli a fedelét. Kiveszi az
egyik legfelső cédulát.
– „Az apám nyolcéves korom óta... ” – Elcsuklik a hangja, és
szívszaggatóan szomorú arccal pillant fel rám. Nagyot nyel, majd
ismét lenéz a vallomásra. – „Az apám nyolcéves korom óta zaklat
szexuálisan. Már harminchárom éves vagyok, feleség és anya
lettem, de még mindig félek nemet mondani neki.”
Ezt a vallomást nem egyszerűen visszateszi a többi közé. A
kezét ökölbe szorítva gombóccá gyűri, aztán behajítja a dobozba,
mintha haragudna rá. Visszarakja a fedelet, majd jó pár méterre
löki magától a kartondobozt. Látom, hogy máris ugyanannyira
gyűlöli, mint én.
– Tessék! – mondom, és feléje nyújtom azt a dobozt, amit
még nem nyitott ki. – Olvass el párat ezek közül! Garantáltan
felvidítanak.
Habozva emel ki a dobozból egy vallomást. Mielőtt elolvasná,
kihúzza magát, hátravonja a vállát, és mély levegőt vesz.
– „Valahányszor beülök valahova enni, titokban kifizetem
valaki más számláját is. Ezt nem igazán engedhetem meg
magamnak, de azért csinálom, mert jólesik elképzelnem azt a
pillanatot, amikor az illető megtudja, hogy egy vadidegen ezzel
kedveskedett neki, és semmit sem vár érte cserébe.”
Elmosolyodik, de látom, hogy szüksége van még egy jó
vallomásra. Kotorászok a dobozban, amíg meg nem találom azt,
amit kék papírra írtak.
– Olvasd el ezt! Ez a kedvencem.
– „Minden éjszaka, miután a fiam elalszik, becsempészek a
szobájába egy vadonatúj játékot. Amikor másnap reggel felkel, és
megtalálja, mindig úgy teszek, mintha fogalmam sem lenne,
hogyan került oda. Mert a karácsonynak mindennaposnak kéne
lennie, és azt akarom, hogy a fiam örökké higgyen a
varázslatban.” – Auburn felkacag, aztán hálásan néz rám. –
Szegény srác nagyon szomorú lesz majd, amikor felébred az
egyetemi koleszában töltött első éjszaka után, és nem talál új
játékot a szobájában. – Visszateszi a cédulát a dobozba, és tovább
kotorászik a vallomások között. – A saját vallomásod is ezek
között van?
– Nem. Én még egy vallomást sem írtam.
Döbbenten néz rám.
– Egyet sem?
A fejemet csóválom, Auburn pedig értetlenül pislog.
– Ez nem helyes, Owen. – Ezzel felpattan, és elhagyja a
szobát. Fel nem fogom, mi történik, de mielőtt még felállhatnék,
hogy kövessem, a lány már vissza is tér. – Tessék! – mondja, és
a kezembe nyom egy darab papírt meg egy tollat. Visszaül velem
szemben a földre, és a lapra biccent, hogy írjak rá valamit. Ahogy
lenézek az üres papírra, Auburn így szól: – írj le valamit
magadról, amit senki más nem tud! Valamit, amit még soha
senkinek nem árultál el.
Ennek hallatán elmosolyodom, hiszen annyi minden van, amit
elárulhatnék neki. Annyi minden, amit talán el sem hinne, és
annyi minden, amiről talán nem is akarom, hogy tudjon.
– Tessék! – Kettétépem a lapot, és odaadom neki az egyik
felét. – Te is írj le egy titkot!
Először én vetem papírra a vallomásomat, és amint végzek,
Auburn elveszi tőlem a tollat. Habozás nélkül leír valamit a lapra.
Utána félbehajtja a cetlit, és már épp bedugná a dobozba, de
megállítom.
– Cseréljünk!
Erre rögtön a fejét csóválja.
– Nem olvashatod el a vallomásomat – jelenti ki határozottan.
Annyira hajthatatlan, hogy attól csak még inkább el akarom
olvasni, amit írt.
– Akkor nem vallomás, ha senki sem olvassa el. Úgy csak egy
szimpla titok, amit nem akarsz megosztani.
Auburn bedugja a kezét a dobozba, és elkeveri a céduláját a
többi között.
Attól meg igenis vallomás, ha nem olvasod el most rögtön, itt
előttem. – Kiveszi a kezemből a lap másik felét, és azt is belöki a
dobozba a saját meg mindenki más cetlije közé. – A többiekét
sem olvastad el rögtön azután, hogy papírra vetették őket.
Ebben igaza van, de akkor is szörnyen csalódott vagyok, hogy
nem tudhatom meg, mit írt le az előbb. Legszívesebben
kiüríteném a dobozt a padlóra, és addig kotorásznék a
vallomások között, amíg meg nem találom Auburnét. Ám a lány
feláll, és a kezemért nyúl.
– Kísérj haza, Owen! Későre jár.

***
Szinte egyáltalán nem szólunk egymáshoz, miközben
elsétálunk Auburn lakásáig. De a csönd egyáltalán nem
kellemetlen. Azt hiszem, azért hallgatunk mindketten, mert
egyikünk sem áll még készen a búcsúra.
Amikor elérünk az épülethez, Auburn nem áll meg, hogy
elköszönjön tőlem. Úgy lép be a kapun, mint aki azt várja, hogy
kövessem.
Úgyhogy követem.
Követem egész az 1408-as számú lakásig. Megakad a szemem
az ajtajára szegezett, régimódi lakásszámon, és legszívesebben
megkérdezném a lányt, látta-e az 1408 című horrorfilmet,
amiben John Cusack játszotta a főszerepet. De félek, hogy ha
még csak nem is hallott róla, akkor ki fog akadni, amiért van egy
horrorfilm, aminek a címe megegyezik a lakása számával.
Auburn elfordítja a kulcsot a zárban, és belöki az ajtót. A
küszöbön állva felém fordul, és a lakás számára int.
– Hátborzongató, mi? Láttad a filmet?
Bólintok.
– Aha, de nem akartam szóba hozni.
Auburn a lakásszám óntáblájára pillant, és felsóhajt.
– A neten ismertem meg a lakótársamat, ő már itt élt, amikor
én beköltöztem. Akár hiszed, akár nem, Emory annak idején
három albérlet közül választhatott, és direkt azért tetszett meg
neki ez a lakás, mert a száma ilyen hátborzongatóan kötődik
ahhoz a filmhez.
– Ez egy kissé aggasztó.
Auburn biccent, és felsóhajt.
– Emory eléggé... különc.
Lenéz a lábára.
Sóhajtok, és felnézek a mennyezetre.
Aztán megint egymásra nézünk, és találkozik a tekintetünk.
Utálom ezt a pillanatot. Utálom, mert még nem akarok búcsút
mondani Auburnnek, pedig ideje, hogy elváljunk egymástól. Még
korántsem jött el egy csók ideje, viszont máris ránk tör az első
randi végének feszengése. Utálom ezt a pillanatot, mert érzem,
mennyire feszélyezetlen várja Auburn, hogy jó éjt kívánjak neki.
Ám ahelyett, hogy elköszönnék tőle, váratlanul bemutatok a
nyitott ajtón.
– Megengednéd, hogy használjam a mosdót, mielőtt elindulok
vissza?
Ez kellően semleges kérés, de mégis kifogás arra, hogy egy
kicsit tovább maradhassak, és beszélgethessek még Auburnnek
A lány bepillant a lakásba, és látom, hogy kétség suhan át az
arcán, hiszen alig ismer engem. Nem tudhatja, hogy soha az
életben nem ártanék neki, és helyesen akar eljárni, igyekszik
védeni magát. Ez tetszik. Így kicsit kevésbé aggódom érte,
tudva, hogy nem próbálja direkt vásárra vinni a bőrét.
Ártatlanul mosolygok.
– Már megígértem, hogy nem foglak sem megkínozni, sem
megerőszakolni, sem megölni.
 Nem tudom, miért érzi jobban magát ettől, de Auburn
felkacag.
– Hát, ha egyszer megígérted, úgy mindjárt más – feleli, és
még szélesebbre tárja előttem az ajtót, beenged a lakásába. – De
csak hogy tudd, irtó hangosan tudok sikoltani. Jamie Lee Curtis
hozzám képest repedt fazék.
Igazán nem lenne szabad arra gondolnom, milyen lehet, ha
Auburn sikolt a gyönyörtől. De elvégre is ő hozta szóba a
sikoltozást.
A lány megmutatja, merre van a fürdőszoba. Bemegyek a
helyiségbe, és becsukom magam után az ajtót. A mosdókagyló
peremét markolva belenézek a tükörbe. Igyekszem meggyőzni
magam, hogy mindez nem több, csak véletlen egybeesés. Az,
hogy Auburn ma felbukkant a műtermem előtt. Az, hogy ilyen
hatással vannak rá a képeim. Az, hogy ugyanaz a középső
nevünk.
Tudod, ez talán a sors keze.
 5. FEJEZET

Auburn
MÉGIS MI A FRANCOT MŰVELEK? Én nem szoktam ilyet
csinálni. Sosem hívok fel magamhoz pasikat.
Texas könnyű nőcskét csinál belőlem.
Nekiállok kávét főzni, pedig nagyon is jól tudom, hogy nem
hiányzik nekem a koffein. De egy ilyen nap után úgysem tudnék
aludni, szóval, miért is ne?
Owen kijön a fürdőszobából, de nem indul el vissza az ajtóhoz.
Ugyanis megakad a szeme a festményen, ami a nappali
szemközti falán lóg. Lassan odamegy hozzá, és mustrálja.
Ajánlom, hogy ne szóljon róla egyetlenegy rossz szót sem. Bár
tény, hogy Owen művész. Valószínűleg meg fogja kritizálni.
Azonban fogalma sem lehet róla, hogy ez a festmény az utolsó
dolog, amit Adam készített nekem a halála előtt, és többet jelent
nekem minden más tulajdonomnál. Ha Owen bármi kivetnivalót
talál benne, azonnal kiteszem a szűrét. Bárhova is vezethetne ez
a flörtölés kettőnk között, ezzel nyomban véget érne, ugyanolyan
hirtelen, ahogy elkezdődött. – Ez a tiéd? – kérdezi, és a
festményre mutat.
Na, helyben vagyunk.
– A szobatársamé – hazudom.
Úgy sejtem, őszintébb bírálatot fog mondani a képről, ha nem
tudja, hogy az enyém.
Owen erre rám pillant, és néhány másodpercig az arcomat
fürkészi, aztán ismét a festményre összpontosít. Tekintete a kép
középpontjára szegeződik, ahol a két kéz hiába nyújtózik egymás
felé, mégsem érnek össze.
– Hihetetlen – mondja alig hallhatóan, mintha nem is hozzám
beszélne.
– Tényleg hihetetlen festő volt – motyogom, tudom, hogy
Owen is meghallhatja, de nem igazán érdekel. – Kérsz egy csésze
kávét?
A pasi anélkül mond igent, hogy felém fordulna. Egy kis ideig
még a képet bámulja, aztán körbejár a nappaliban, és szemügyre
vesz minden mást. Szerencsére a legtöbb holmim még
Oregonban van, ebben a lakásban egyedül ez a festmény kötődik
hozzám, így Owen hiába nézelődik, nem tudhat meg rólam
semmi újat.
Töltök neki egy csésze kávét, és feléje tolom a reggelizőpulton.
Odajön hozzám a konyhába, leül velem szemben a pulthoz, és
maga elé húzza a csészét. Miután tejszínt és cukrot teszek a
kávémba, azokat is odatolom neki, ám Owen mindkettőt
elhárítja, csak úgy, feketén kortyolgatja a gőzölgő italt.
El sem hiszem, hogy itt van a lakásomban. Az pedig még
jobban megdöbbent, hogy egész kellemesnek találom a jelenlétét.
Azt hiszem, ő az első pasi Adam óta, akivel igazán van kedvem
flörtölni. Nem mintha az elmúlt években egyáltalán nem
randiztam volna. Volt néhány randim. Na, jó, kettő. És abból csak
egy végződött csókkal.
– Azt mondtad, a neten ismerted meg a lakótársadat, ugye? –
kérdezi. – Pontosan hogy kötöttél ki itt?
Owen csevegés helyett eddig szinte csakis mélyreható, súlyos
kérdéseket tett fel nekem, így most örülök, hogy végre
könnyedebb témát hoz szóba.
– A neten kerestem munkát, miután eldöntöttem, hogy
ideköltözöm Portlandből. Jelentkeztem egy állásra, és Emory
felhívott telefonon. A beszélgetés végére nemcsak a munkát
ajánlotta fel, hanem azt is, hogy beköltözhetek hozzá, és
megosztozunk a költségeken.
A srác elmosolyodik.
– Ezek szerint remek első benyomást tehettél rá.
– Nem erről volt szó – csóválom a fejem. – Csak sürgősen
kellett neki egy lakótárs, akivel megfelezheti a bérleti díjat,
különben utcára került volna.
 Owen kuncog.
– Ezt nevezem tökéletes időzítésnek!
– Az nem kifejezés.
– De, szerintem létező kifejezés – poénkodik vigyorogva.
Jót nevetek rajta. Amikor legelőször beléptem a műtermébe,
egyáltalán nem számítottam rá, hogy ilyen embernek fog
bizonyulni. Azt hittem, a művészek mind csöndes, tépelődő,
érzelmes és lobbanékony személyiségek. Owen viszont nagyon is
kiegyensúlyozottnak tűnik. Egyértelműen érett a korához
képest, elvégre máris sikeres vállalkozása van, de amellett, hogy
két lábbal áll a földön, még vicces is. Az élete harmonikusnak
látszik, és alighanem ezt találom benne a legvonzóbbnak.
Ugyanakkor tele vagyok kétségekkel, mert jól tudom, hova
tart ez az egész. És egy átlagos huszonéves lánynak ez nagyon is
izgalmas meg bulis lenne. Olyasmi, amiről lelkesen SMS-ezik a
legjobb barátnőjének: Képzeld, megismerkedtem egy irtó
helyes, sikeres pasival, ráadásul még normálisnak is tűnik!
Az én helyzetem azonban minden, csak nem átlagos, ami
megmagyarázza, miért erősödik bennem egyre jobban a
határozatlanság az ideges várakozás mellett. Egyre kíváncsibb
vagyok a srácra, és időről időre azon kapom magam, hogy az
ajkát vagy a nyakát vagy kezét bámulom, az ujjait, amik ki tudja,
milyen csodás dolgokra képesek a festésen kívül.
Ám a határozatlanságom nagy részben saját magamból meg a
tapasztalatlanságomból fakad, mert nem vagyok biztos benne,
tudnám-e egyáltalán, mit kezdjek a kezemmel, ha úgy
alakulnának a dolgok. Próbálom felidézni azokat a jeleneteket
filmekből meg könyvekből, amikor a fiú és a lány megtetszenek
egymásnak, aztán fokozatosan eljutnak a vonzalom első
szikrájától egészen addig a pillanatig, hogy... teljesen átadják
magukat neki. Már olyan sok idő telt el, mióta együtt voltam
Adammel, hogy elfelejtettem, mi is a dolgok rendje.
Természetesen nem fogok ma este lefeküdni Owennel, de már
borzasztó régóta nem éreztem olyan jól magam valakivel, hogy
akár csak csókolózni is kedvem támadjon vele. Ám akkor sem
szeretném, ha kiderülne, milyen tapasztalatlan vagyok, habár
biztosan megsejtette már.
Ez az önbizalomhiány nagyon akadályozza a gondolkodásomat,
és úgy tűnik, a beszélgetést is, mivel én nem szólok semmit,
Owen meg csak bámul.
És ez tetszik. Tetszik, ha megbámul, mert már nagyon rég
nem éreztem úgy, hogy bárki is szépnek találna. Ez a fiú pedig
most olyan fürkész tekintettel mered rám, olyan elégedetten és
tüzesen figyel, hogy nekem az is megfelelne, ha az este hátralévő
részében csak ezt csinálnánk, némán stírölnénk egymást.
– Le akarlak festeni – töri meg a csendet Owen. A hangjából
kicsendül mindaz a magabiztosság, ami belőlem hiányzik.
A szívem valószínűleg aggódik, hogy netán még
megfeledkezem róla, ezért hangos és őrült dübörgéssel
emlékeztet a jelenlétére a mellkasomban. Igyekszem
felülemelkedni a kalapálásán, hogy Owen észre ne vegye.
– Le akarsz festeni? – kérdezem kínosan gyenge hangon.
Lassan bólint.
– Igen.
Mosolygok, és próbálom leplezni a tényt, hogy ennél
erotikusabbat még soha senki nem mondott nekem.
– Nem is tudom... – Nagyot fújok, igyekszem lehiggadni. –
Úgy érted, hogy... szóval... ruhában? Mert nem pózolok
meztelenül.
Arra számítok, hogy ennek hallatán mosolyogni vagy nevetni
fog, ám Owen nem így reagál. Lassan feláll a reggelizőpulttól, és
ismét a szájához emeli a csészéjét. Tetszik, hogy így issza a
kávéját: mintha olyan fontos lenne, hogy a teljes figyelmét ennek
kell szentelnie. Miután kiissza a csészét, visszateszi a pultra, és
ismét rám összpontosít, átható tekintettel figyel.
– Még csak ott sem kell lenned velem, miközben megfestem a
portrédat. Csak szeretném, ha megengednéd, hogy lefesselek.
Nem tudom, miért kelt fel a székéről, de ideges leszek tőle. Az
a tény, hogy fölállt, azt jelenti: vagy távozni készül, vagy rám
akar mozdulni. Egyelőre még egyik lehetőségre sem vagyok
igazán felkészülve.
– Hogy fogsz lefesteni, ha ott sem vagyok veled? – Utálom,
hogy még tettetni sem bírom a magabiztosságot, ami Owent
auraként öleli körül.
Beigazolja a félelmemet, miszerint rám akar mozdulni, mert
lassan megkerüli a pultot, és felém tart. Egy pillanatra sem
veszem le róla a szemem, amíg háttal nem állok a pultnak, ő
pedig elém lép. Felém nyúl a jobb kezével, és – igen, szív, tudom,
hogy odabent vagy –, finoman az államhoz érinti az ujjait,
fölemeli a fejemet. Levegő után kapok. Owen tekintete az
ajkamra siklik, majd lassan bejárja a vonásaimat, sorra elidőzik
az összesen, tökéletes és teljes összpontosítással tanulmányoz
rajtam minden részletet nyaktól fölfelé. Figyelem őt, miközben
pillantása bebarangolja az államat, az arcomat és a homlokomat,
végül ismét a szemembe néz.
– Emlékezetből foglak megfesteni – mondja, majd elereszti a
fejemet. Tesz két lépést hátra, és nekidől a konyhabútornak.
Csak akkor veszem észre, mennyire zihálok, amikor a pasi
tekintete egy futó pillanatra a mellkasomra vándorol. De
őszintén szólva nem érek rá azon aggódni, vajon túl feltűnő-e a
reakcióm, mivel momentán csak arra tudok összpontosítani,
hogy ismét lélegzethez jussak, és megint képes legyek
megszólalni. Elgyengülve szívom be a levegőt, és rádöbbenek,
hogy nem is kávéra van most szükségem. Hanem vízre. Jéghideg
vízre. Owen mellé lépek, kinyitom az egyik szekrényt, és töltök
magamnak egy pohár vizet. A srác tenyérrel a háta mögötti
konyhapultra támaszkodik, és keresztezi a bokáját, vigyorogva
figyel, miközben egy hajtásra kiiszom a fél poharat.
Lerakom a poharat, olyan drámai mozdulattal, hogy jó nagyot
koppan, mire Owen elneveti magát. Megtörlöm a számat, és
átkozom magam, amiért ennyire képtelen vagyok leplezni az
érzéseimet.
A pasinak a torkán akad a nevetés, amikor megcsörren a
telefonja. Gyorsan kihúzza magát, és előveszi a zsebéből a mobilt.
Lepillant a képernyőre, elnémítja a készüléket, majd
visszacsúsztatja a zsebébe.
Tekintete még egyszer körbejár a nappaliban, mielőtt ismét
rám szegeződik.
– Most már mennem kéne.
Na, remek. Ez aztán istenien ment.
Biccentek, és elveszem tőle a kávéscsészéjét, miután felkapja
a reggelizőpultról. A mosogatóhoz fordulok, és nekiállok elöblíteni
a csészét.
– Hát, köszi az állást! – mondom. – Meg hogy hazakísértél.
 Nem fordulok meg, hogy lássam elmenni. Úgy érzem,
nyilvánvaló tapasztalatlanságom végül mégiscsak tönkrevágta a
bizsergést, ami az este folyamán feltámadt kettőnk között. És
emiatt nem magamra haragszom, hanem Owenre. Haragszom,
amiért elvette tőlem a kedvét az a tény, hogy nem kellettem
magam, és nem nyomultam rá. Haragszom, amiért elég volt neki
egyetlen telefonhívás – minden valószínűség szerint Hannah-tól
–, hogy azonnal kifogásként használja, és leléceljen innen.
Pontosan ezért nem szoktam ilyesmit csinálni.
– Nem egy lány hívott.
Megijeszt a hangja. Azonnal megperdülök, és látom, hogy
közvetlenül mögöttem áll. Már épp válaszolnék, de fogalmam
sincs, mit mondjak, így inkább csak összeszorítom a számat.
Hülyén érzem magam, amiért ennyire kiakadtam egy pillanat
alatt, bár Owen nem tudhatja, mi járt a fejemben az imént.
Még közelebb lép, én pedig a mosogató pereméhez húzódom,
hogy megmaradjon köztünk az a fél méter távolság, ami nélkül
nem bírnék gondolkodni.
– Nem akarom, hogy azt hidd, azért megyek el, mert egy
másik csaj hívott – magyarázza Owen.
Imádom, hogy ezt mondja, és azonnal elillan az iránta érzett
haragom. Talán tévedtem. Tény, hogy időről időre támadnak
alaptalan félelmeim.
Visszafordulok a mosogató felé, mert nem akarom, hogy lássa
rajtam, mennyire örülök, amiért nem csak a megfelelő kifogást
kereste, amivel itt hagyhat engem.
– Nem tartozik rám, hogy ki telefonál neked, Owen.
Még mindig a mosogatóra meredek, amikor a pasi megragadja
a pult szélét a két oldalamon. Arca olyan közel van a fejemhez,
hogy érzem a leheletét a nyakamon. Nem is tudom, hogyan
történik, ám a testem önkéntelenül megmozdul, és a hátam
egyszer csak Owen mellkasához ér. Nem úgy simulunk
egymáshoz, mint amikor táncoltunk, ez most mégis sokkal, de
sokkal meghittebbnek érződik, figyelembe véve, hogy ezúttal
nem a táncparketten vagyunk.
Owen a vállamon nyugtatja az állát, én pedig lehunyom a
szemem, és mély levegőt veszek. Lehengerlő hatással van rám a
közelsége; rádöbbenek, hogy alig bírok talpon maradni. A
konyhapult szélébe kapaszkodom, és remélem, hogy nem veszi
észre, mennyire elfehérednek az ujjaim.
– A lehető leghamarabb viszont akarlak látni – suttogja.
Nem gondolom végig azt a rengeteg indokot, amiért ez rossz
ötlet. Nem gondolok arra, hogy jelenleg mi mindenre kellene
összpontosítanom. Ehelyett csak arra gondolok, milyen jó érzés,
ha Owen ilyen közel van hozzám, és hogy még sokkal, de sokkal
többet akarok belőle. Óriási erőfeszítéssel szóhoz jutok:
– Oké. – A legrosszabb énem válaszol neki, mert a jobbik
énem képtelen védekezni ellene.
– Akár már holnap este – mondja. – Itthon leszel?
A holnapra gondolok, és néhány másodpercre még azt sem
tudom, milyen hónap van, nemhogy azt, a hét melyik napjánál
tartunk. Miután sikerül felidéznem, hol és ki is vagyok, illetve
eszembe jut, hogy ma csütörtök van, tehát holnap péntek, nagy
nehezen levonom a következtetést, miszerint valóban ráérek
holnap este.
– Igen – suttogom.
– Helyes – válaszolja Owen. Esküdni mernék, hogy mosolyog.
Hallom a hangján.
– De... – Feléje fordulok. – Azt hittem, megtanultad a leckét,
és többet nem kevered az üzletet az élvezettel. Nem épp emiatt
kerültél ma slamasztikába?
Owen erre elvigyorodik, és nagyon halkan kuncog.
– Vedd úgy, hogy ki vagy rúgva.
Elmosolyodok, mert nem hinném, hogy valaha is ennyire
örültem volna, amiért elvesztettem a melómat. Habozás nélkül
lemondok a százdolláros órabéremről azért cserébe, hogy holnap
este eljöjjön hozzám. És ez meglep. Nagyon is.
Sarkon fordul, és a bejárati ajtó felé veszi az irányt.
– Holnap találkozunk, Auburn Mason Reed!
Egymásra mosolygunk abban a két másodpercben, amíg
találkozik a tekintetünk, miközben Owen becsukja maga után az
ajtót. A pult fölé hajolok, és a karomon nyugtatom a fejem. Mély
levegőt veszek, mintha egyszerre akarnám beszívni az összes
oxigént, amihez nem jutottam hozzá ma este.
– Te... jó... ég! – sóhajtok nagyot. Az biztos, hogy ez váratlan
eltérés volt a megszokott rutinomtól.
 Hirtelen kopogást hallok, és riadtan rezzenek össze. Épp
kihúzom magam, amikor kinyílik az ajtó. Owen dugja be rajta a
fejét.
– Bezárnád mögöttem az ajtót? Ez nem a legjobb környék.
Figyelmes kérésére akaratlanul is elvigyorodok. Az ajtóhoz
lépek – tény, hogy van rajta retesz meg lánc is –, ám a fiú erre
kicsit jobban kinyitja.
– Ja, és még valami – teszi hozzá. – Nem kéne azonnal
követned egy vadidegent egy titokzatos épületbe. Ez nem valami
okos ötlet, elvégre még egyáltalán nem ismered Dallast.
A szememet összehúzva sandítok rá.
– Hát, neked pedig nem kéne az utolsó pillanatra hagynod,
hogy kisegítőt találj a kiállításodhoz – vágok vissza, hogy
megvédjem magam. Felemelem a kezem, hogy ráfordítsam a
reteszt az ajtóra, ám Owen ahelyett, hogy becsukná azt maga
mögött, még jobban kinyitja.
– És nem tudom, hogy Portlandben mihez voltál szokva, de itt
igazán nem kéne idegeneket beengedned a lakásodba.
– Ugyan, hiszen hazakísértél. Ezek után csak nem
tagadhattam meg tőled, hogy használd a mosdót.
Elneveti magát.
– Köszönöm szépen. Ezt nagyra értékelem. De mostantól ne
engedj be senki mást a fürdőszobádba, oké?
Rávigyorgok, büszke vagyok magamra, amiért nem riadok
vissza a flörtöléstől.
– Még egyetlen randink sem volt, te pedig máris dirigálni
akarsz nekem, hogy ki használhatja a mosdómat, és ki nem?
Viszonozza a flörtölő vigyoromat.
– Nem tehetek róla, ha kissé féltékeny vagyok. Irtó szupi a
fürdőszobád.
A szememet forgatom, és elkezdem becsukni az ajtót.
– Jó éjt, Owen!
– Komolyan mondom – erősködik. – Még olyan cuki kis
kagyló alakú szappankák is vannak benne. Azokat imádom!
Mindketten nevetünk, miközben ő még a becsukódó ajtón
keresztül is engem figyel. Amint elfordítom mögötte a reteszt,
Owen ismét kopogtat. A fejemet csóválom, és mielőtt újból
kinyitnám az ajtót, ráakasztom a láncot, így tüntetően csak a kis
résen keresztül nézek a fiúra.
– Mit akarsz még?
– Éjfél van! – mondja hevesen, és a leláncolt ajtóra csap. – Fel
kell hívnod a lakótársnődet. Hívd fel!
– Ó, basszus – motyogom. Előhalászom a mobilomat, és
megcsörgetem Emoryt.
– Már épp hívni akartam a rendőrséget – közli, ahogy
felveszi.
– Bocs, majdnem kiment a fejünkből.
– Nem kell használnod a titkos jelszót? – kérdezi.
– Nem, minden rendben. Már be is zártam az ajtót Owen
mögött, szóval, nem hinném, hogy meg fog gyilkolni ma éjjel.
Emory felsóhajt.
– Kár – mondja. – Mármint, nem az, hogy nem gyilkolt meg a
srác – teszi hozzá sietve. – Csak nagyon szerettem volna hallani
a szádból a jelszót.
Kuncogok.
– Sajnálom, hogy csalódást okozok, amiért biztonságban
vagyok.
A barátnőm megint sóhajt.
– Légyszi, csak egyszer mondd ki! Na, a kedvemért!
– Jó, legyen – nyögök fel. – „Húsruha”. Tessék, most örülsz?
Rövid csend támad a vonal túlsó felén, majd Emory azt feleli:
– Nem is tudom. Most már nem vagyok biztos benne, hogy
tényleg csak az én kedvemért mondtad-e ki a titkos jelszót, vagy
valójában mégis veszélyben forogsz.
Elnevetem magam.
– Semmi bajom. Itthon találkozunk! – Leteszem a telefont, és
Owenre pillantok a résnyire nyitott ajtón át. Felvont
szemöldökkel és oldalra billentett fejjel mered rám.
– Az volt a jelszavatok, hogy húsruha? Ez elég morbid, nem?
Vigyorgok, mert tényleg az.
– Ahogy az is, ha valaki az alapján választ lakást, hogy az egy
horrorfilmre emlékezteti. Mondtam neked, hogy Emory különc.
Owen bólint.
– Nagyon jól éreztem magam ma este – mondom.
Elmosolyodik.
– Én még nagyobban jól éreztem magam.
 Gyagyán vigyorgunk egymásra, aztán kihúzom magam, és
elhatározom, hogy most már tényleg utoljára csukom be az ajtót.
– Jó éjt, Owen!
– Jó éjt, Auburn! – feleli. – Kösz, hogy nem javítottad ki a
helytelen ragozásomat!
– Kösz, hogy nem nyírtál ki! – válaszolom.
Lelohad a mosolya.
– Egyelőre.
Nem tudom, hogy ezen nevetnem kéne-e.
– Csak vicceltem! – mondja Owen sietve, amint meglátja
hezitáló arckifejezésemet. – Mindig bénán sülnek el a poénjaim,
ha épp lenyűgözni próbálok egy lányt.
– Ne aggódj! – nyugtatom meg. – Igazság szerint már abban a
pillanatban lenyűgöztél, amikor beléptem a műtermedbe.
Hálásan mosolyog, és bedugja a kezét a leláncolt ajtón, mielőtt
ismét becsukhatnám.
– Várj! – szól, és az ujjait rebegteti. – Nyújtsd ide a kezed!
– Minek? Hogy kioktathass arról, milyen rossz ötlet
megérinteni idegenek kezét a résnyire nyitott ajtón keresztül?
Erre csak a fejét csóválja.
– Mi már egyáltalán nem vagyunk idegenek, Auburn. Nyújtsd
a kezed!
Óvatosan felemelem a kezemet, és finoman megérintem az
ujjait. Fogalmam sincs, mit akar ezzel Owen. Az ajtófélfához
támasztja a fejét, tekintete egymáshoz érő ujjainkra szegeződik.
Én is lehajtom a fejemet, és figyelem, ahogy összekulcsolja az
ujjainkat.
Egy leláncolt ajtó két oldalán állunk, így hát fogalmam sincs,
miért kell a falnak dőlnöm pusztán attól, hogy Owen a kezemhez
ér. De pontosan ezt teszem. Borzongás fut végig a karomon, és
lehunyom a szemem. Ujjai gyöngéden cirógatják a tenyeremet,
aztán bebarangolják a kézfejemet. Zihálok, és remeg az egész
karom. Legszívesebben most azonnal kinyitnám az ajtót,
berántanám a pasit a lakásba, és könyörögnék neki, hogy tegye
azt minden porcikámmal, amit most a kezemmel csinál. Alig
bírok ellenállni a kísértésnek.
– Érzed ezt? – suttogja.
Bólintok, mert tudom, hogy Owen engem figyel. Érzem a
tekintetét. Nem mond mást, és ujjai végül abbahagyják a kezem
cirógatását, így lassan kinyitom a szememet. Még mindig engem
figyel az ajtó résén keresztül, de amint ismét teljesen nyitva van
a szemem, gyorsan fölemeli a fejét, elhúzódik az ajtófélfától, és
elengedi a kezemet. Máris hiányzik az érintése.
– Basszus! – szól Owen, és kihúzza magát. A hajába túr, aztán
a tarkójára szorítja a tenyerét. – Ne haragudj! Röhejes vagyok. –
Leengedi a karját, és megmarkolja a kilincset. – Most már
tényleg elmegyek. Mielőtt még elijesztelek magamtól – mondja
mosolyogva.
Elvigyorodom.
– Jó éjszakát, OMG!
Lassan megcsóválja a fejét, és játékosan hunyorog rám.
– Az a szerencséd, hogy nagyon bejössz nekem, Auburn
Mason Reed.
Ezzel becsukja maga után az ajtót. Leakasztom a láncot, és
ráfordítom a reteszt.
– Te jó ég – suttogom. Azt hiszem, nekem is nagyon bejön ez a
srác.

***
– Auburn!
Felnyögök, még nem akarok felébredni, de valaki a vállamat
markolja, és rázogat.
Micsoda dolog ez?
– Auburn, ébredj fel! – Ez Emory hangja. – Itt a rendőrség!
Azonnal az oldalamra gördülök, és meglátom, hogy a
lakótársnőm fölém hajol. Elkenődött a szemfestéke, szőke haja
szanaszét áll. Váratlan felbukkanása a szobámban és zilált külseje
jobban megijeszt, mint az a tény, miszerint az imént azt mondta,
hogy itt a rendőrség.
Azonnal felülök az ágyban. A vekkerem után tapogatózom,
hogy megnézzem, mennyi az idő, de félálomban nem bírom
kivenni, mit mutat.
– Hány óra?
 – Kilenc múlt – feleli Emory. – És... Hallottad, mit mondtam?
Itt egy zsaru! Téged keres.
Kimászom az ágyból, és a farmeromat keresgélem. Az ágy
másik oldalán találom meg, a padlón hever. Gyorsan felhúzom,
aztán benyúlok a gardróbba egy pólóért.
– Csak nem valami bajba keveredtél? – kérdezi Emory, aki
most már az ajtó mellett áll.
Francba, elfelejtettem, hogy semmit sem tud rólam.
– Ez nem rendőrségi ügy – mondom neki. – Ő csak Trey, a
sógorom.
Látom, hogy Emory még így sem egészen érti a dolgot, ami
nem is csoda, hiszen Trey igazából nem a sógorom. Csak néha
egyszerűbb, ha annak nevezem. De fogalmam sincs, hogy most
mit keres itt. Kinyitom a szobám ajtaját, és meglátom Trey-t, aki
a konyhában áll, éppen neszkávét csinál magának a
reggelizőpultnál.
– Minden rendben? – kérdezem tőle. A férfi megfordul, és
amint meglátom a mosolyát, tudom, hogy nincs semmi baj. Csak
látogatóba jött.
– A legnagyobb rendben – feleli. – Épp most ért véget a
műszakom, és a környéken jártam. Gondoltam, hozok neked
reggelit. – Feltart egy zacskót, aztán felém löki a pulton. Emory
megkerül, és felkapja a zacskót, majd kinyitja.
– Tényleg igaz, hogy a zsaruk ingyen kapják a fánkot? –
kérdezi, és felnéz Trey-re. – Amennyit csak akarnak? – Kivesz a
zacskóból egy péksüteményt, és beleharap, aztán bemegy a
nappaliba. Trey megvető pillantást vet rá, ám Emory észre sem
veszi. Kíváncsi vagyok, vajon feltűnt-e egyáltalán a
lakótársnőmnek, hogy ma még nem is nézett tükörbe. Kétlem,
hogy zavartatná magát a kinézete miatt. Ezt imádom benne.
– Köszi a reggelit! – mondom neki. Leülök a pulthoz, bár nem
értem, miből gondolja Trey, hogy okés csak így beállítania. Pláne
ilyen korán reggel. De nem vonom kérdőre, mert biztos vagyok
benne, hogy csak azért harapós a hangulatom, amiért későn
feküdtem le, és keveset aludtam. – Lydia ma jön haza?
Trey a fejét csóválja.
– Holnap reggel. – Leteszi a csészéjét a pultra. – Hol voltál
tegnap este?
 Oldalra döntöm a fejem, nem értem, egyáltalán miért kérdez
ilyet.
– Hogy érted?
Rám pillant.
– Lydia azt mondta, egy órával később telefonáltál a
szokottnál.
Most már értem, mit keres itt. Felsóhajtok.
– Tényleg reggelit akartál hozni nekem, vagy csak kifogásnak
használtad a dolgot, hogy kivallathass?
Erre Trey olyan sértett képet vág, hogy azonnal megbánom a
kérdésemet. Bosszúsan sóhajtok, és a pultra fektetem a karomat.
– Dolgoztam – felelem. – Kisegítettem egy galériában némi
pluszpénzért.
Trey pontosan ugyanott áll, ahol tegnap este Owen. A két pasi
nagyjából egyforma magas, de valamilyen oknál fogva Trey
sokkal fenyegetőbbnek tűnik. Nem tudom, hogy azért, mert
mindig a rendőri egyenruhájában látom, vagy inkább a
komorabb vonásai miatt. Sötét szemében mindig szigorú tekintet
ül, Owen pillantása viszont mintha nem is bírna más lenni, csak
mosolygós. Elég Owenre gondolnom, meg arra a tényre, hogy ma
este viszontlátom, és máris jobb kedvem kerekedik.
– Egy galériában? Melyikben?
– Abban, amelyik a Pearl utcában van, a munkahelyem
közelében. Az a neve, hogy Vallomás.
Trey elhúzza a száját, és leteszi a csészéjét a reggelizőpultra.
– Ismerem azt a helyet – mondja. – Az az épület Callahan
Gentry fiáé.
– Tudnom kéne, kicsoda ez a Callahan Gentry?
A férfi a fejét csóválja, és kiönti a maradék kávéját a
mosogatóba.
– Cal ügyvéd – magyarázza. – A fia pedig bajkeverő.
Összerezzenek az inzultus hallatán, mert nem értem. Owen
egyáltalán nem olyan ember, aki az eszembe jutna a „bajkeverő”
szó hallatán. Trey felkapja a slusszkulcsát a pultról, és elindul
kifelé a konyhából.
– Nem tetszik, hogy neki dolgozol – jelenti ki.
Nem mintha Trey véleménye bármennyire is érdekelne, de
azért egy kicsit kizökkent, hogy egyáltalán tett egy ilyen
megjegyzést.
– Már nincs okod aggodalomra – felelem. – Tegnap este
kirúgott a pasi. Úgy tűnik, mégsem ilyen alkalmazott kell neki. –
Nem említem meg a valódi okot, amiért elveszítettem az állást.
Lefogadom, hogy az még jobban kiakasztaná.
– Helyes – nyugtázza Trey. – Jössz vasárnap vacsorára?
Követem őt a bejárati ajtóhoz.
– Még egyszer sem hagytam ki, nem igaz?
Trey felém fordul, miután kinyitja az ajtót.
– Hát, eddig még egyetlen telefont sem hagytál ki, aztán lám,
mi történt tegnap este.
Ott a pont, Trey.
Utálom a konfrontációt, de a viselkedésem mindjárt ahhoz fog
vezetni, ha nem veszek vissza magamból. A hátam közepére sem
hiányzik a feszültség Trey-jel vagy Lydiával.
– Bocs! – motyogom. – Tegnap két állásban melóztam, és
későn kerültem ágyba. Köszi szépen a reggelit! Ígérem, hogy
kedvesebb leszek, amikor legközelebb beállítasz váratlanul.
Trey elmosolyodik, és felém nyúl, hogy a fülem mögé simítson
egy hajtincset. Ez meghitt gesztus, és egyáltalán nincs ínyemre,
ha a férfi úgy érzi, olyan köztük a viszony, hogy nyugodtan tehet
ilyesmit.
– Semmi gond, Auburn. – Leereszti a kezét, és kilép a
folyosóra. – Vasárnap este találkozunk!
Becsukom az ajtót, és nekidőlök. Újabban nagyon másként
bánik velem, mint eleinte. Amíg Portlandben laktam, szinte soha
nem is találkoztunk. Viszont mióta Texasba költöztem, sokkal
sűrűbben látjuk egymást, és nem vagyok biztos benne, hogy egy
hullámhosszon vagyunk a barátságunk jellegét illetően.
– Nem szimpis nekem – jelenti ki Emory. A nappali felé
pillantok: a lány a kanapén ül, és egy magazint lapozgat,
miközben a fánkját eszegeti.
– Nem is ismered – kelek Trey védelmére.
– Az a csávó, aki tegnap este hazakísért téged, sokkal
szimpibb volt. – Még csak fel sem néz a magazinjából, miközben
ítélkezik.
– Itthon voltál tegnap este?
Biccent, és nagyot kortyol a kólájából, de továbbra sem
méltóztat a szemembe nézni.
– Ja.
Micsoda? Mégis miből gondolja, hogy ez rendben van?
– Akkor is itthon voltál, amikor felhívtalak a titkos jelszóval?
Emory megint biccent.
– A szobámban voltam. Nagyon értek a hallgatózáshoz – közli
kerek perec.
Bólintok, és elindulok vissza a szobámba.
– Ezt jó tudni, Emory.
 6. FEJEZET

Owen
HA TÖBB ESZEM VOLNA, AKKOR MOST OTTHON
LENNÉK, és éppen öltözködnék.
Ha több eszem volna, akkor gondolatban már arra készülnék,
hogy elmegyek Auburnért a lakására, hiszen ezt ígértem neki ma
estére.
Ha több eszem volna, akkor nem ülnék itt. Nem arra várnék
éppen, hogy apám belépjen az ajtón, és meglásson engem,
hátrabilincselt kézzel.
Nem igazán tudom, hogyan kéne most éreznem magam, ám a
teljes zsibbadtság valószínűleg nem a megfelelő reakció. Csak azt
tudom, hogy apám bármelyik pillanatban beléphet az ajtón, én
pedig egyszerűen képtelen vagyok a szemébe nézni.
Kinyílik az ajtó.
Elfordítom a fejem.
Lépteket hallok, ahogy apám lassan bejön a helyiségbe.
Mocorgok a széken, de alig bírok megmozdulni a csuklómba vájó
fémtől. Az alsó ajkamba harapok, nehogy kicsússzon a számon
olyasmi, amit később megbánok. Olyan erősen harapdálom az
ajkamat, hogy kiserken a vérem. Továbbra sem nézek apámra,
inkább a falon lógó posztert bámulom. A fényképes idővonalon a
metamfetamin hatása látszik tíz év leforgása alatt. A képekre
meredek: mindegyik rabosító fotó, és ugyanarról a férfiról
készült az összes. Ezek szerint ezt a pasast legalább tízszer
tartóztatták le.
Vagyis kilenccel többször, mint engem.
 Apám leül velem szemben, és felsóhajt. Akkorát sóhajt, hogy
még az asztal túlsó felén is megérzem a leheletét. Hátrébb
húzódom, amennyire csak bírok.
Tudni sem akarom, mi jár a fejében. Egyedül azt tudom, hogy
mi jár az én fejemben: semmi más, csak tengernyi csalódottság.
Nem is annyira a letartóztatásom miatt, hanem azért, mert
cserbenhagytam Auburnt. Az volt a benyomásom, hogy az élete
során sokan cserbenhagyták már, és utálom, hogy én leszek a
következő.
Utálom.
– Owen! – szólal meg apám, hogy végre ránézzek.
Továbbra sem vagyok hajlandó erre. Várom, hogy befejezze a
mondandóját, de miután a nevemen szólít, elhallgat.
Nem tetszik, hogy nem mondott mást a nevemen kívül, mert
tudom, hogy még rengeteg közölnivalója lenne velem. Az biztos,
hogy én is sok mindent akarok közölni vele, ám Callahan Gentry
meg a fia nem igazán értenek szót egymással.
Az óta a végzetes nap óta nem, amikor Owen Gentry maradt
Callahan Gentry egyetlen fia.
Azt hiszem, az életem egyetlen olyan napja, amire nem
cserélném el ezt. Az a nap az oka, hogy még mindig ezt a
szarságot csinálom. Az a nap az oka, hogy itt ülök, és a
lehetőségeimet készülök megvitatni apámmal.
Néha eltűnődöm, vajon lát-e minket most Carey. Kíváncsi
vagyok, vajon mit gondolna arról, hogy mi lett belőlünk.
Elfordulok a metamfetaminos posztertől, és apámra meredek.
Az elmúlt néhány évben tökélyre fejlesztettük a némaság
művészetét.
– Gondolod, hogy Carey lát most minket?
Apám arca kifejezéstelen marad. Nem látok mást a szemében,
csak csalódottságot, és nem tudom, hogy önmagában csalódott,
amiért kudarcot vallott apaként, vagy bennem, amiért ilyen
helyzetbe kerültem. Vagy talán az okoz neki csalódást, hogy
szóba hoztam Carey-t.
Soha nem szoktam a bátyámat emlegetni. Az apám sem
szokta megemlíteni őt. Nem tudom, most miért csinálom.
Feléje hajolok, és a szemébe nézek.
– Szerinted mit gondolhat rólam, apa? – kérdezem halkan.
Alig hallhatóan. Ha a hangom szín volna, fehér lenne.
Apám a fogát csikorgatja, így folytatom:
– Szerinted csalódott lenne, amiért bajba kevertem magam?
Apám mély levegőt vesz, és elfordítja a fejét, nem bírja velem
a szemkontaktust. Kellemetlen helyzetbe hoztam. Jobban már
nem bírok előredőlni, így a kettőnk közti asztal felé rángatom a
székemet, amíg mellkasom az asztallap pereméhez nem ér. Most
már olyan közel vagyok apámhoz, amennyire csak tőlem telik.
– Szerinted mit gondolhat Carey rólad, apa?
Ezt a mondatot feketével ábrázolnám.
Apám belevágja öklét az asztalba, majd olyan hirtelen ugrik
talpra, hogy feldönti a székét. Fel-alá járkál a helyiségben, és
belerúg a székbe, mire az a falnak csapódik. Egyre csak ide-oda
mászkál a kis szobában, ami egyik faltól a másikig nem lehet
szélesebb két méternél. Annyira zabos, hogy sajnálom, amiért
egy ilyen apró helyiségben rekedtünk.
Apámnak ennél nagyobb térre lenne szüksége, hogy kiadja
magából az indulatait. A rendőrségnek igazán figyelembe kéne
venni az efféle helyzeteket, valahányszor letartóztatnak valakit,
és egy szűkös szobácskába zárják az illetőt, hogy beszélhessen az
ügyvédjével. Mivel sosem lehet tudni, hogy egy bizonyos ügyvéd
nem édesapa-e, és hogy annak az édesapának nem kell-e jó sok
hely, ahol elfér minden dühe.
Apám mélyeket lélegzik, szép lassan beveszi és kifújja a
levegőt. Pontosan így tanította Carey-nek meg nekem annak
idején, kissrác korunkban. Mi ketten sokat veszekedtünk. Nem
többet, mint más testvérek, ám régen, amikor Callahan Gentry
még rendes apa volt, megtett minden tőle telhetőt, hogy
megtanítson minket uralkodni a dühünkön, és elkerülni a fizikai
erőszakot.
– Csakis ti magatok uralkodhattok az érzelmeiteken –
mondogatta nekünk. – Csak ti, és senki más. Ti uralkodtok a
dühötökön, és ti uralkodtok a boldogságotokon. Uralkodjatok
magatokon, fiúk!
Kíváncsi vagyok, mit szólna, ha most elismételném neki
ezeket a szavakat.
Uralkodj magadon, apa!
Valószínűleg nem lenne jó ötlet. Nem kéne megzavarnom
apámat, miközben némán próbálja meggyőzni magát arról, hogy
nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Próbálja elhitetni
magával, hogy csak azért mondtam, mert nagyon feszült
helyzetbe kerültem.
Callahan Gentry nagyon ért ahhoz, hogyan hazudjon
magának.
Ha most rögtön kéne megfestenem, csupa kékkel ábrázolnám,
a hazugság és keserűség színének minden létező árnyalatával.
Lehiggadva tenyerei a kettőnk közti asztalra. Lebámul a kezére,
továbbra sem néz a szemembe. Lassan vesz még egy mély
levegőt, aztán még lassabban kifújja.
– Leteszem érted az óvadékot, amilyen hamar csak lehet.
Azt akarom, hogy közömbösnek lásson. Pedig egyáltalán nem
vagyok az. Nem akarok itt lenni, de úgysem tehetek ellene
semmit.
– Amúgy sincs más dolgom – felelem.
Mármint, ez tényleg így is van, nem? Még ha el is mennék
Auburnhöz, most már úgyis elkésnék, ráadásul semmiképpen
sem árulhatnám el neki, hol voltam. Sem azt, hogy miért.
Egyébként is, alapvetően el lettem tiltva a lánytól, és ezt a
fenyegetést nem ártana komolyan vennem.
Szóval, ja. Kit érdekel az óvadék? Engem ugyan nem.
– Úgysincs más dolgom – ismétlem meg.
Apám a szemembe néz, és most először veszem észre a
könnyeit. A szemében csillogó könnycseppek láttán remény éled
bennem. Remény, hogy elértük a töréspontot. Remény, hogy
ezzel betelt a pohár. Remény, hogy apa végre így szól: „Hogyan
segíthetnék rajtad, Owen? Hogyan javíthatnék ezen a
helyzeten?”
Ám mindebből semmi sem történik, és ahogy apám kipislogja
a szeméből a könnyeket, a reményem is szertefoszlik. Apa
megfordul, és az ajtóhoz lép.
– Ma este mindent megbeszélünk. Odahaza.
Azzal magamra hagy.

***
 – Mi a franc történt veled? – kérdezi Harrison. – Szarul nézel
ki.
Leülök a bárpulthoz. Több mint huszonnégy órája nem
aludtam. Apám néhány órával ezelőtt tette le értem az óvadékot,
én pedig egyenesen a műterembe mentem. Eszem ágában sem
volt beugrani apámhoz, hogy megbeszéljük a helyzetet, mert kell
még egy kis idő, hogy szembe tudjak nézni vele.
Majdnem éjfél, szóval Auburn valószínűleg már alszik, vagy
talán még aludni sem bír, annyira zabos rám, amiért nem
mentem el hozzá ma este, ahogy ígértem. De talán így a legjobb.
Sínre kell tennem az életemet, legalább annyira, hogy Auburn a
része akarjon lenni.
– Tegnap este letartóztattak.
Harrison azonnal leteszi a poharat, amibe épp sört csapolt
nekem. Kihúzza magát, és szembefordul velem.
– Hogy mi? Azt mondtad... letartóztattak?
Bólintok, és átnyúlok a pulton, hogy elvegyem a félig teli
söröspoharat.
– Remélem, szíveskedsz kifejteni – mondja, és figyeli, ahogy
nagyot húzok a sörből. Leteszem a poharat a pultra, és
megtörlöm a számat.
– Birtoklásért kaptak el.
Harrison arcára harag és idegesség elegye ül ki.
– Várjunk csak! – mondja. Felém hajol, és suttogóra fogja a
hangját. – Ugye, nem árultad el nekik, hogy kitől...
Sért, hogy egyáltalán eszébe jut feltenni ezt a kérdést,
úgyhogy közbevágok, mielőtt még befejezhetné a mondatot.
– Még szép, hogy nem – felelem. – Egy szót sem voltam
hajlandó szólni arról, hogy honnan vannak a bogyók. Sajnos ez
nem fog javítani a helyzetemen, amikor meg kell majd jelennem
a bíróság előtt. Mint kiderült, elnézőbbek az emberrel, ha beárul
valaki mást. – Elnevetem magam, és a fejemet csóválom. – Ez
elég elcseszett, nem? Gyerekként azt tanuljuk, hogy árulkodni
csúnya dolog, felnőttként viszont még meg is jutalmaznak érte.
A haverom nem válaszol. Kimondatlanul is hallom mindazokat
a szavakat, amik a nyelve hegyén vannak, de igyekszik magába
fojtani őket.
– Nyugi, Harrison! – hajolok előre. – Semmi baj. Nem lesz
semmi baj. Nincs priuszom, szóval tuti, hogy nem lesz vészes a
büntetés.
A csapos a fejét csóválja.
– Nagyon is van baj, Owen! Már több mint egy éve
hajtogatom neked, hogy állj le ezzel a szarsággal. Tudtam, hogy
előbb-utóbb meg fogod ütni a bokádat. Utálok azzal jönni, hogy
én előre megmondtam, de kibaszottul megmondtam neked előre,
legalább egymilliószor!
Nagyot sóhajtok. Fáradt vagyok ahhoz, hogy most ezt
hallgassam. Felállok, egy tízdollárost teszek a pultra, aztán
sarkon fordulok, és kimegyek a bárból.
De tény, hogy Harrisonnak igaza van. Ő előre megmondta. És
nem csak ő: magamtól is tudtam, hogy előbb-utóbb meg fogom
ütni a bokámat. Sokkal, de sokkal régebb óta próbáltam már ezt
megértetni magammal, mint Harrison.
 7. FEJEZET

Auburn
HOZHATOK MÉG EGYET?
A pincérnőre mosolygok, és azt felelem:
– Jó, köszönöm. – Pedig tudom, hogy hiába iszom még egy
pohárral. Inkább le kéne lépnem, de a szívem mélyén még
mindig abban reménykedem, hogy Lydia eljön. Egyszerűen nem
hiszem el, hogy elfelejtette!
Vívódom, hogy írjak-e neki még egy SMS-t. Már több mint
egy órája késik, én meg csak ücsörgök itt, szánalmasan lesem a
bejáratot, reménykedem, hogy nem hiába várok.
Persze nem Lydia lenne az első, aki hiába várat. Ez a kitüntető
cím Owen Mason Gentryt illeti.
Tudhattam volna. Felkészülhettem volna rá. Az egész vele
töltött estém túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. Ráadásul
az a tény, hogy három hosszú hete nem hallatott magáról, csakis
azt igazolja, bölcsen tettem, hogy úgy döntöttem, hanyagolom a
pasizást.
De akkor is rosszulesik. Baromira rosszulesik, mert amikor
Owen csütörtök este kisétált a lakásomból, tele voltam
reménnyel. Nemcsak az dobott fel, hogy megismerkedtem vele,
hanem abban is reménykedtem, hogy talán mégsem lesz olyan
szívás Texasban élni. Azt hittem, hogy talán most az egyszer jól
alakulhatnak a dolgaim, és a karma esetleg kivételesen nem rúg
seggbe.
Bármennyire is fájdalmas rádöbbennem, hogy Owen átvágott,
az még ennél is kicsit jobban fáj, hogy Lydia nem jött el, mert a
srác legalább nem a születésnapomon váratott hiába.
Hogy felejthette el az a nő a szülinapi vacsorámat?
Nem fogok sírni. Szó sem lehet róla. Már épp elég könnyet
hullattam Lydia miatt, és többet nem ríkat meg.
A pincérnő visszatér az asztalomhoz, és újratölti a poharamat.
Még csak nem is alkoholos itallal.
Egy szánalmas kólát iszogatok, miközben egyedül ücsörgök
egy étteremben, és ebben a hónapban már másodszorra
hagynak cserben, ráadásul ma van a huszonegyedik
születésnapom.
– A számlát, legyen szíves! – mondom csüggedten a
pincérnőnek. Szánakozó pillantást vet rám, amikor leteszi az
asztalomra a blokkot. Fizetek, és távozom.
Utálom, hogy továbbra is kénytelen vagyok elmenni Owen
műterme előtt, valahányszor munkába tartok vagy hazafelé
jövök onnan. Vagy amikor hazafelé tartok, miután potyára
várattak, mint ebben az esetben. Néha látom, hogy ég a villany a
galéria fölötti lakásban, és olyankor legszívesebben felgyújtanám
az egész kócerájt.
Na, jó, igazából nem. Az egy kissé durva lenne. Nem
gyújtanám fel Owen gyönyörű képeit.
Csak őt magát.
Amikor elérek a műterem épületéhez, megállok, és csak
bámulom. Talán megérné mostantól tennem egy-két utcányi
kitérőt, csak hogy soha többé ne kelljen elmennem előtte. De
mielőtt új útvonalat alakítok ki, esetleg hagynom kéne Owennek
egy vallomást. Már három hete akarok írni neki valamit, és ma
este tökéletesen összeálltak a körülmények, hogy végre
kellőképpen ki legyek hozzá akadva.
Odalépek a bejárati ajtóhoz, és a levélnyílásra meredek. Aztán
benyúlok a táskámba, és előhalászok egy golyóstollat. Nincs
nálam papír, így addig turkálok a táskában, amíg a kezembe nem
akad a számla a fantasztikus születésnapi vacsoráról, amit az
imént költöttem el egymagámban.
Megfordítom a blokkot, a kirakat üvegére nyomom, és
nekiállok papírra vetni a vallomásomat.
 Három héttel ezelőtt megismerkedtem
egy igazán szuper sráccal. Megtanított
táncolni, eszembe juttatta, milyen érzés
flörtölni, hazakísért, mosolyt csalt az
arcomra, aztán SEGGFEJ VAGY, OWEN!
Kinyomom a golyóstollat, és visszateszem a retikülömbe.
Furcsamód tényleg kicsit jobban érzem magam attól, hogy
leírtam a gondolataimat. Félbehajtom a számlát, de aztán
eszembe jut még valami, így kisimítom a papírt, és ismét
előveszem a tollamat, hogy kiegészítsem a vallomásomat még
egy mondattal.

Ui.: Béna a monogramod.

Így már sokkal jobb. Bedugom az összehajtogatott papírt a
nyíláson, mielőtt még elég időm lenne átgondolni, mit művelek.
Elhátrálok az épülettől, és búcsút veszek tőle.
A lakásom felé veszem az irányt, ám ekkor csipog a telefonom.
Előhúzom, és megnyitom az új SMS-t.

Lydia: Bocsi! Rengeteg dolgom volt, elszaladt az idő, tiszta

őrület ez a nap. Holnap meg már várnak Pasadenában, de
úgyis jössz vasárnap vacsorára, nem?

Az üzenetét olvasva csak arra tudok gondolni: Szemét,

szemét, szemét, szemét.
Iszonyú gyerekes vagyok. De most komolyan, Lydia még
annyira se volt képes, hogy boldog születésnapot kívánjon
nekem?
Istenem, megszakad a szívem.
Már épp visszadugnám a mobilt a zsebembe, amikor ismét új
SMS-t jelez. Talán Lydiának mégiscsak eszébe jutott, hogy
szülinapom van. Legalább egy kicsit bűntudata is lesz miatta.
Talán nem kellett volna szemétnek neveznem őt magamban.

Lydia: Legközelebb időben emlékeztess, ha valami programot

beszéltünk meg! Tudod jól, milyen elfoglalt vagyok.

Szemét, szemét, szemét, rohadt szemét banya!

A fogamat csikorgatom, hogy fel ne ordítsak dühömben.
Lydiával szemben nem nyerhetek. Soha nem fogok nyerni vele
szemben.
El sem hiszem, hogy mire készülök, de muszáj innom valamit.
Valami alkoholosat. És szerencsére pontosan tudom, hol juthatok
hozzá.

***
– Hazudtál nekem.
Harrison a személyimet nézi.
Ezek szerint feltűnt neki, hogy ma van a születésnapom,
vagyis valójában még nem töltöttem be a huszonegyet, amikor a
múltkor eljöttem ide Owennel.
– A haverod mondta, hogy hazudjak.
Harrison a fejét csóválja, és visszaadja a személyimet.
– Nem bölcs dolog Owenre hallgatni. – Letörli a pultot
kettőnk között, aztán félredobja a rongyot. Szeretném, ha
bővebben is kifejtené ezt a megjegyzést, de hiába. – Szóval, mit
adhatok, hölgyem? Megint whiskey-kólát?
Azonnal a fejemet csóválom.
– Nem, kösz! Valami kicsit kevésbé durvát.
– Mit szólnál a Margaritához?
Bólintok, hogy jöhet.
Harrison megfordul, hogy elkészítse a legelső legálisan rendelt
alkoholos italomat. Remélem, rak majd bele olyan pici esernyőt
is.
– Hol van Owen? – kérdezi.
Grimaszt vágok.
 – Honnan tudjam? Valószínűleg épp Hannah-t döngeti.
A csapos elkerekedett szemmel perdül felém. Vállat vonok, ő
pedig nevet a megjegyzésemen, aztán ismét a koktélomra
koncentrál. Miután elkészült vele, leteszi elém a pultra. A
homlokomat ráncolom, ám Harrison kivesz egy pici esernyőt a
jobbján lévő csuporból, és beledugja az italomba.
– Na, kóstold meg!
Az ajkamhoz emelem a poharat, és először megnyalom a
peremén lévő sót, aztán belekortyolok a Margaritába. Felcsillan a
szemem, mert ez sokkal jobb, mint az a szar, amit Owen rendelt
nekem a múltkor. Lelkesen bólogatok Harrisonnak, hogy ízlik,
aztán intek neki, hogy csináljon még egyet.
– Előbb talán idd meg ezt! – javasolja.
– Kérek még egyet! – erősködöm, és megtörlöm a számat. –
Születésnapom van, és felelősségteljes felnőtt vagyok, aki akar
még egy italt.
Harrison nagyot sóhajt, aztán a fejét csóválja, de azt teszi,
amit kérek. Még jó, mert amint elkészíti a második italomat,
rendelek egy harmadikat is. Mert megtehetem. Mert szülinapom
van, és egyedül vagyok, Portland pedig nagyon messze van, az
ország tetején, én meg itt vagyok, a legeslegalján, a totális
mélyponton, és Owen Mason Gentry óriási nagy seggfej!
Lydia meg egy szemét banya.
 8. FEJEZET

Owen
VAN ITT VALAKI, AKIÉRT EL KÉNE JÖNNÖD.
Beletelik néhány másodpercbe, hogy felfogjam, ki telefonál
nekem az éjszaka közepén. Felülök az ágyban, és a szememet
dörgölöm.
– Harrison?
– Alszol? – kérdezi a haverom döbbenten. – Még hajnali egy
sincs. Kilendítem a lábamat az ágyból, és a homlokomhoz
nyomom a tenyeremet.
– Nehéz hetem volt. Nem sokat aludtam. – Felállok, és
megkeresem a farmeromat. – Miért hívtál?
Nem válaszol, és zajt hallok a vonal túlsó végéről, majd
Harrison azt kiabálja valakinek:
– Menj onnan! Ahhoz ne nyúlj! Ülj le!
Elrántom a készüléket a fülemtől, hogy megóvjam a
dobhártyámat. – Owen, ajánlom, hogy húzd ide a beled! – szól
megint hozzám Harrison. – Negyedóra múlva zárok, és a csaj
nem bírja felfogni, hogy vége a mókának.
– Miről beszélsz? Kiről beszélsz?
Aztán felfogom, ki lehet az.
Auburn.
– Francba! Rögtön ott vagyok.
Harrison szó nélkül leteszi, én pedig felkapok egy pólót, és
lesietek a földszintre.
Mit keresel abban a bárban, Auburn? És miért vagy ott
egyedül?
 A bejárati ajtóhoz érve félrerúgom az útból a felhalmozódott
papírokat. A hét közben átlagosan kábé napi tíz vallomást
dobnak be hozzám, szombatonként viszont meg szokott
háromszorozódni a szám a belvárosi forgalom miatt. Általában
csak kupacba szoktam rakni a papírokat, és csak akkor olvasom
el őket, amikor készen állok arra, hogy új festménybe kezdjek, de
most megakad a szemem az egyik cetlin, ami a padlón hever.
Azért veszem észre, mert rajta van a nevem, úgyhogy lehajolok
érte, és fölveszem.

Három héttel ezelőtt megismerkedtem

egy igazán szuper sráccal. Megtanított
táncolni, eszembe juttatta, milyen érzés
flörtölni, hazakísért, mosolyt csalt az
arcomra, aztán SEGGFEJ VAGY, OWEN!
Ui.: Béna a monogramod.
A vallomások elméletben névtelenül jutnak el hozzám. Ez így
már nem anonim, Auburn. Bármennyire is nevethetnékem
támad a diszkréció hiányától, a lány vallomása ugyanakkor
eszembe juttatja, milyen csúnyán cserbenhagytam őt.
Valószínűleg látni sem akar, azt meg végképp nem fogja díjazni,
hogy a megmentésére sietek a bárba.
De azért átkelek az úttesten, és kinyitom a bár ajtaját, azonnal
a lányt keresem odabent. Harrison meglát, ahogy a bárpult felé
tartok, és a női mosdó felé biccent.
– A klotyóban bujkál előled.
Megdörgölöm a tarkómat, és a vécé felé sandítok.
– Mit keresett itt egyáltalán?
Harrison vállat von.
– A szülinapját ünnepelte, gondolom.
Szórakozik velem? Remek, most aztán még szarabbul érzem
magam.
– Ma van a születésnapja? – Elindulok a női mosdó felé. –
Miért nem hívtál már hamarabb?
 – Auburn megesketett, hogy nem szólok neked.
Kopogok a mosdó ajtaján, de nem kapok választ. Lassan
kinyitom az ajtót, és azonnal meglátom a leghátsó fülkéből
kikandikáló lábat.
A francba, Auburn!
Odarohanok hozzá, de amint meglátom, hogy nem ájult el,
megtorpanok. Úgy látom, a lány nagyon is éber. Kissé mintha túl
kényelmesen üldögélne, ahhoz képest, hogy egy bár vécéjének
padlóján terül el. A fülke falának támasztja a fejét, és felnéz rám.
Nem lep meg, hogy harag süt a szeméből. Az ő helyében
valószínűleg én sem akarnék most szóba állni velem. Ami azt
illeti, nem is fogom arra kényszeríteni, hogy szóljon hozzám. Csak
szépen leülök mellé a padlóra.
Auburn figyel, miközben belépek a fülkébe, és letelepszem a
szemközti falhoz. Felhúzom a térdemet, és átkarolom, aztán én is
a falnak döntöm a fejemet.
Auburn nem veszi le rólam a szemét, nem szólal meg, nem
mosolyog. Csak lassan beszívja a levegőt, majd kissé csalódottan
megcsóválja a fejét.
– Szarul nézel ki, Owen.
Elmosolyodok, mert a lány nem hangzik olyan részegnek,
mint hittem. De alighanem igaza van. Már több mint három
napja tükörbe se néztem. Ez történik, ha belefeledkezem a
munkába. Napok óta meg se borotválkoztam, úgyhogy nyilván jó
borostás a képem.
Auburn viszont egyáltalán nem néz ki szarul, és ezt talán meg
is kéne mondanom neki. Szomorúnak és egy kicsit részegnek
tűnik, de ahhoz képest, hogy éppen a klotyóban ücsörög a földön,
nagyon is szexisen néz ki.
Tudom, hogy bocsánatot kellene kérnem tőle azért, amit
tettem. Tudom jól, hogy jelen pillanatban ez az egyetlen, amit
mondanom kéne Auburnnek, de félek, hogy ha bocsánatot kérek,
akkor elkezd faggatni, én pedig nem akarom, hogy kénytelen
legyek bevallani neki az igazat. Inkább elviselem, hogy csalódott
bennem, amiért magyarázat nélkül eltűntem, mint hogy
megtudja az igazat az eltűnésem okáról.
– Jól vagy? – kérdezem.
Auburn grimaszt vág, és elfordítja a fejét, de így is látom, hogy
igyekszik kipislogni a szeméből a könnyeket. Fölemeli a kezét, és
az arcát dörgöli, így próbál kijózanodni, vagy talán csak bosszús,
amiért itt vagyok. Lehet, hogy mindkettő igaz valamennyire.
– Ma este potyára váratott valaki egy étteremben.
A lány a mennyezetre szegezi a szemét. Nem is tudom,
hogyan reagáljak erre a vallomására, mert annak hallatán, hogy
ezek szerint randija lett volna, legelőször is féltékenység fog el, és
tudom, hogy ez nem jogos. Egyszerűen csak nem tetszik a
gondolat, hogy így ki van akadva egy másik srác miatt, pedig
valójában semmi közöm hozzá.
– Potyára vártál egy pasira, erre egész éjjel egy bárban
piálsz? Ez nem vall rád.
Auburn ekkor lehajtja a fejét, és félig lehunyt szemmel sandít
fel rám.
– Nem egy pasira vártam, Owen. Ez csak a te feltételezésed.
És tudd meg, hogy éppenséggel nagyon is szeretek piálni. Csak
azt a piát utáltam, amit te rendeltél nekem.
Tudom jól, hogy nem csupán a válaszának egyetlen
részletével kellene foglalkoznom, de...
– Egy csajra vártál?
Semmi bajom a leszbikusokkal, de légyszi, ne mondd, hogy
egy csajjal lett volna randid! Nem gondoltam volna, hogy így ér
véget köztünk minden.
– Nem is egy csaj váratott potyára – feleli Auburn. – Hanem
egy szemét, vén banya. Egy gonosz, önző, szemét banya.
Önkéntelenül is megmosolyogtatnak a szavai. A helyzete
egyáltalán nem mulatságos, ám ahogy az előbb grimaszt vágott,
miközben inzultálta azt a valakit, aki hiába váratta, az nagyon
aranyos volt.
Kinyújtom a lábamat, és Auburné mellé fektetem. A lány pont
olyan levertnek tűnik, ahogy én érzem magam.
Szép kis pár vagyunk mi ketten.
Borzasztóan szeretném megmondani az igazat Auburnnek, de
jól tudom, hogy az igazság nem fog javítani a dolgok állásán
kettőnk között. Az igazságnak még kevésbé van értelme, mint a
hazugságnak, és nekem már fogalmam sincs, melyiket is kéne
választanom.
Egyedül azt tudom, hogy Auburn akár dühös vagy boldog,
akár szomorú vagy izgatott, megnyugtató energia árad belőle.
Életem minden egyes napján úgy érzem, mintha küszködve
próbálnék feljutni egy lefelé haladó mozgólépcső tetejére. És
bármilyen gyorsan vagy elszántan futok, soha nem érek fel a
lépcsőn, állandóan csak egy helyben toporgok. De ha Auburnnel
vagyok, nem úgy érzem, mintha a mozgólépcsőn küszködnék.
Úgy érzem, mintha egy mozgójárdán állnék, és erőfeszítés nélkül
suhannék a célom felé. Mintha végre ellazulhatnék, mély levegőt
vehetnék, és nem kéne állandóan rohannom, a mélység ellen
hadakozva.
Auburn társasága megnyugtat, ellazít, mellette úgy érzem,
talán mégsem olyan nehéz minden, mint amilyennek akkor
tűnik, ha a lány nincs velem. Szóval bármilyen szánalmasan
nézhetünk is most ki, ahogy a női vécé padlóján ücsörgőnk, nincs
olyan hely a világon, ahol inkább lennék ebben a pillanatban,
mint itt.
– OMG, a hajad! – szólal meg Auburn hirtelen, és felém hajol.
A tincseim közé túr, és rosszalló képet vág. Nem értem, miért
bosszantja hirtelen ennyire a frizurám. – Ezt helyre kell hoznunk
– motyogja. – Egyik kezét a falnak támasztja, a másikkal a
vállamra nehezedik, és nagy nehezen lábra áll. Miután
feltápászkodott, a kezemért nyúl. – Gyere, Owen! Helyrehozom
a hajadat.
Hogy őszinte legyek, nem tudom, elég józan-e ahhoz, hogy
bármit is helyrehozzon. De nem gond, mert még mindig úgy
érzem, mintha a mozgójárdán állnék, úgyhogy erőfeszítés nélkül
követem Auburnt, bárhová is akar menni.
– Először is mossunk kezet, Owen! A padló tök mocskos. –
Auburn a kézmosóhoz lép, és nyom a tenyerébe a folyékony
szappanból. Rám pillant a tükörben, aztán lenéz a kezemre. –
Tessék, adok szappant – mondja, és a tenyeremre ken egy kicsit
a kezén lévőből.
Nem tudom megállapítani, mennyire józan. Fogalmam sincs,
mennyit ivott, ám ez a helyzet egyáltalán nem úgy alakul, mint
amire számítottam, amikor érte jöttem. Pláne azok után, amit a
vallomásában írt nekem.
Némán mosunk kezet. Auburn letép két lapot a papírtörlőből,
és az egyiket felém nyújtja.
 – Töröld meg szépen a kezedet, Owen!
Elveszem tőle a kéztörlőt, és úgy teszek, ahogy mondta.
Auburn most magabiztosan viselkedik, átvette az irányítást, és
jelen pillanatban úgy gondolom, az a legjobb, ha mindent
ráhagyok. Amíg rá nem jövök, pontosan mennyire van magánál,
nem akarok olyasmit tenni, amivel bármi más reakciót válthatok
ki belőle, mint ahogy most bánik velem.
Az ajtóhoz lépek, és kinyitom. Auburn utánam jön, de kissé
botladozik, és kénytelen a falnak támaszkodni. Lenéz a lábára,
haragosan mered a cipőjére.
– Hülye magas sarkú – motyogja. Csakhogy nem is az van
rajta. Fekete, lapos sarkú félcipőt visel. De akkor is a lábbelijét
hibáztatja a botladozásért.
Visszamegyünk a vécéből a bárba, amit Harrison már bezárt,
a világítás nagy részét is lekapcsolta. Felvonja a szemöldökét,
ahogy elmegyünk előtte.
– Harrison? – szólal meg a lány, és rámutat.
– Auburn – feleli a haverom színtelen hangon.
A lány továbbra is rászegezi a mutatóujját, és látom, hogy
Harrison alig bírja megállni a nevetést, de uralkodik magán.
– Írd a számlámhoz azokat a csodálatos koktélokat, oké?
A csapos a fejét csóválja.
– Minden számlát ki kell egyenlíteni még zárás előtt.
Auburn csípőre teszi a kezét, és lebiggyeszti az ajkát.
– De nekem nincs pénzem. Elhagytam a táskámat.
Harrison lehajol, és kivesz egy retikült a pult alól.
– Nem hagytad el, itt van. – Lerakja a táskát Auburn elé, aki
úgy bámul rá, mintha bosszantaná, hogy megkerült.
– Na, basszus. Most kénytelen leszek perkálni neked. –
Odalép a pulthoz, és kinyitja a táskát. – De csak egyetlen koktél
árát fizetem ki, mert szerintem a másodikba már nem is raktál
alkoholt.
Harrison rám néz, és a szemét forgatja, majd visszatolja a
pultra letett pénzt Auburn elé.
– Egyet sem kell kifizetned. A ház ajándéka. Boldog
szülinapot! – feleli. – És csak hogy tisztázzuk, három koktélt ittál.
És mindegyikben volt alkohol.
Auburn a vállára veti a táska pántját.
 – Köszönöm szépen. Te vagy az egyetlen személy egész Texas
államban, aki ma boldog születésnapot kívánt nekem.
Azt hittem, már nem utálhatom magamat jobban, mint az
elmúlt három hétben, de kiderül, hogy tévedtem. Még sokkal, de
sokkal jobban is utálhatom magam.
Auburn felém fordul, és kérdőn biccenti oldalra a fejét, amikor
meglátja az arckifejezésemet.
– Miért vágsz ilyen szomorú képet? Megígértem, hogy helyre
fogom hozni a hajadat, nem emlékszel? – Odalép hozzám, és
megragadja a kezemet. – Szia, Harrison! Utállak, amiért
idehívtad Owent.
Harrison erre csak mosolyog, aztán nyugtalan pillantást vet
rám, mintha azt mondaná: „Sok sikert, haver!” Vállat vonok, és
hagyom, hogy Auburn maga után húzzon a kijárat felé.
– Portlandből bezzeg még ajándékokat is kaptam ma –
mondja a lány, amikor az ajtóhoz érünk. – Portlandben egy
csomóan szeretnek. Az anyukám meg az apukám. Az öcséim meg
a húgom.
Kinyitom az ajtót, és megvárom, hogy Auburn kilépjen rajta.
Szeptember első napja van – Boldog születésnapot! –, és az este
Texashoz képest szokatlanul hűvös.
– De tudod, hogy Texasban hány olyan embertől kaptam
ajándékot, aki azt állítja, hogy szeret? – folytatja a lány. –
Találgass csak nyugodtan!
Nem akarok találgatni. A válasz egyértelmű, és nagyon
szeretném helyrehozni azt, hogy Auburn egyetlen texasitól sem
kapott ma semmit a szülinapjára. Legszívesebben azt
mondanám, hogy most rögtön menjünk el ajándékot venni neki,
de ez nem jó ötlet, amíg a lány ilyen részeg és dühös.
Figyelem, ahogy csupasz karját dörgöli, és felnéz az égre.
– Utálom a ti texasi időjárásotokat, Owen. Tök béna – jelenti
ki.
– Nappal túl meleg, éjszaka túl hideg, máskor meg totál
kiszámíthatatlan.
Szívesen megjegyezném, hogy mivel a nappalt és az éjszakát
is külön kiemelte, így nem sok idő marad a „máskorra”. De nem
hinném, hogy ez a pillanat alkalmas volna a szőrszálhasogatásra.
Auburn még mindig maga után rángat, de nem a műtermem felé,
és nem is a lakása irányába.
– Hova megyünk? – kérdezem.
Elengedi a kezemet, és lelassít, hogy inkább egymás mellett
sétáljunk. Szeretném átkarolni, nehogy orra bukjon a „magas
sarkújában”, de azzal is tisztában vagyok, hogy alighanem kezd
kijózanodni, így nemsokára teljesen észhez tér. Kétlem, hogy
azután egyáltalán megtűrne engem a közelében, nemhogy
díjazná, ha még át is karolnám.
– Mindjárt odaérünk – válaszolja, miközben a táskájában
kotorászik. Párszor megbotlik, és én mindannyiszor feléje
nyúlok, kész vagyok elkapni őt, de valahogy mindig sikerül
megállnia a lábán. Auburn végül kihúzza a kezét a retikülből, és
megzörget egy kulcscsomót, az arcom elé tartja, olyan közel,
hogy hozzáér az orromhoz.
– Megvan a kulcs! – lelkendezik. – Megtaláltam!
Úgy vigyorog, mintha nagyon büszke lenne magára, így hát
viszonzom a mosolyát. A mellkasom elé lendíti a karját, ezért
megtorpanok. A fodrászatra mutat, ami előtt állunk, mire
azonnal a hajamhoz kapok, ösztönösen meg akarom védeni.
Auburn bedugja a kulcsot a zárba, és az ajtó sajnos
engedékenyen kinyílik. A lány belöki, és int, hogy én lépjek be
először.
– A villanykapcsoló az ajtótól balra van – mondja. Balra
fordulok, mire rám szól: – Nem arra, Owen. A másik balra!
Magamba fojtom a mosolyt, miközben jobbra fordulok, és
felkapcsolom a villanyt. Figyelem, ahogy a lány elszántan az
egyik fodrászszékhez masírozik. Lerakja a táskáját a pultra,
aztán megragadja a szék hátát, és felém fordítja.
– Csüccs le!
Ez nagyon gáz. Mégis miféle hülyének jutna eszébe a közelébe
engedni egy ollóval hadonászó, részeg csajt?
Annak a hülyének, aki csúnyán cserbenhagyta a fent említett
részeg csajt, és akit nagyon kínoz emiatt a bűntudat.
Idegesen ülök le a székbe, és mély levegőt veszek. Auburn
megfordít, így a tükör felé nézek. A lány a pultján sorakozó
fésűket és ollókat mustrálja, úgy tűnődik, mint egy sebész, aki
megpróbálja eldönteni, melyik szikével vágjon bele a páciensébe.
– Szörnyen elhanyagoltad magad – ró meg, miután végül
felkap egy fésűt. Megáll előttem, és a hajamra koncentrál, nekiáll
megfésülni. – Legalább zuhanyozni szoktál?
Vállat vonok.
– Néha.
Auburn csalódottan csóválja a fejét, majd hátrafordul, és
megfog egy ollót. Amikor ismét rám néz, a tekintete eltökélt.
Amint felém közelít az ollóval, bepánikolok, és megpróbálok
felállni a székből.
– Owen, nyugi! – szól a lány, és lenyomja a vállamat, hogy
üljek vissza. Finoman megpróbálom eltolni magamtól, hogy
fölkelhessek, ám Auburn ismét visszanyom a székbe. Még
mindig a bal kezében szorongatja az ollót, és tudom, hogy nem
fenyegetőnek szánja, de akkor sem tetszik, hogy az éles eszköz
ilyen közel van a torkomhoz. A lány a mellkasomra teszi a kezét,
és látom rajta, hogy a kudarcot vallott szökési kísérletemmel
már megint sikerült feldühítenem. – Muszáj levágni a hajadat,
Owen – erősködik. – Minden oké. Nem kell majd fizetned érte,
úgysem árt nekem a gyakorlás. – Karját a vállamra támasztva
felhúzza a jobb lábát, és összeszorított combomra térdel, majd
ugyanezt teszi a ballal is. – Maradj nyugton! – Miután így, a saját
testével a székbe szegez, feltérdel, és a tincseimet babrálja.
Most, hogy gyakorlatilag felmászott az ölembe, nem kell attól
tartania, hogy elmenekülök. Eszem ágában sincs.
Auburn mellkasa közvetlenül az orrom előtt van, és bár a
blúza egyáltalán nem kihívó, akkor is mozdulatlanná dermedek
attól a ténytől, hogy ilyen közel vagyok egy ennyire intim
pontjához. Finoman a derekára teszem a kezem, hogy stabilan
tartsam.
Amint megérintem, Auburn elereszti a tincseimet, és lenéz
rám. Egyikünk sem szólal meg, de tudom, hogy ő is érzi, amit én.
Olyan közel vagyok a mellkasához, hogy nem titkolhatja előttem
a reakcióját: ugyanúgy elakad a lélegzete, mint nekem.
Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, aztán a lány idegesen
felkapja a fejét, és nekiáll a hajamat nyirbálni. Őszintén
mondhatom, hogy még soha nem volt részem ilyen hajvágásban.
A borbélynál korántsem szoktak ennyire készségesek lenni.
Érzem, ahogy Auburn a tincseimet nyiszálja az ollóval. A lány
bosszúsan sóhajt.
 – Irtó sűrű a hajad, Owen. – Ezt úgy mondja, mintha az én
hibám lenne.
– Nem kellene vágás előtt bevizezned?
Alighogy felteszem ezt a kérdést, Auburn keze megdermed a
hajamban. Aztán leereszti a karját, és leroskad, a sarkára ül a
combomon. Így most egy szemmagasságba kerülünk. Még
mindig Auburn derekán tartom a kezem, a lány még mindig az
ölemben csücsül, és még mindig borzasztóan élvezem, hogy ezt a
pozíciót vettük fel a hirtelen ötletként jött hajvágáshoz. De látom,
hogy Auburn alsó ajka hirtelen remegni kezd, ebből úgy tűnik,
kettőnk közül egyedül én élvezem ezt a helyzetet.
A lány ernyedten lógatja le a karját, a padlóra ejti az ollót meg
a fésűt. Látom, hogy könny szökik a szemébe, és fogalmam sincs,
hogyan űzzem el a sírhatnékját, mert abban sem vagyok biztos,
mi válthatta ki.
– Elfelejtettem bevizezni – mondja Auburn, csüggedten
lebiggyesztve az ajkát. – Én vagyok a legrosszabb fodrász a
világon, Owen.
Kibuggyannak a könnyei. Az arcához kapja a kezét, talán a
sírását próbálja leplezni, vagy inkább a szégyenkezését, esetleg
mindkettőt. Előrehajolok, és elhúzom a kezét az arca elől.
– Auburn, semmi baj.
Nem nyitja ki a szemét, nem hajlandó rám nézni. Leszegi az
állát, és a fejét csóválja, válaszra sem méltat.
– Semmi baj, Auburn – ismétlem, és ezúttal az arcára simítom
a kezem. Fölemelem a fejét, elámulok, hogy milyen lágy a bőre.
Mintha selymet vagy szatént tapintanék. Mintha bűnös élvezet
simulna a tenyerembe.
Istenem, utálom, hogy máris ennyire elcsesztem mindent.
Utálom, hogy fogalmam sincs, miként tehetném jóvá.
Magamhoz húzom a lányt, és meglepő módon hagyja. Karja
még mindig ernyedten lóg, arcát viszont most már a nyakamba
fúrja. Jaj, Auburn, miért csesztem el így mindent?
A lány tarkójára simítom a kezem, és a füléhez hajtom a
fejemet. Szükségem van rá, hogy megbocsásson nekem, de nem
tudom, képes lesz-e erre, ha nem szolgálok semmiféle
magyarázattal. Az a gond, hogy én csakis olvasni szoktam a
vallomásokat, mások titkait. Nem vagyok hozzászokva, hogy én
magam is leírjam a titkaimat, ahhoz meg pláne nem, hogy
kimondjam őket. De Auburnnek akkor is tudnia kell, mennyire
szeretném, ha most minden más lenne. Azt szeretném, ha már
három héttel ezelőtt más lett volna minden. Erősen magamhoz
szorítom őt, hogy érezze a szavaim őszinteségét.
– Bocsáss meg, amiért magyarázat nélkül eltűntem!
Rögtön érzem rajta, hogy ennek hallatán feszültség lesz úrrá
az egész testén, mintha a bocsánatkérésem kijózanította volna.
Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz. Fürkészőn figyelem a lányt,
miközben lassan hátrahúzódik. Várom, hogy válaszoljon, vagy
legalább kicsit nyíltabban reagáljon, de magába zárkózik.
Ezt nem is rovom fel neki. Nem tartozik nekem semmivel.
Elfordítja a fejét, hogy megpróbálja lerázni a kezemet a
tarkójáról. Eleresztem őt, Auburn pedig a szék karfájára
támaszkodva talpra áll előttem.
– Olvastad a vallomásomat, Owen? – Határozott a hangja,
már nem is hallatszik rajta, hogy pár perccel ezelőtt még sírt.
Kihúzza magát, és megtörli a szemét.
– Igen.
Auburn bólint, és összeszorítja a száját. A táskájára pillant,
aztán felkapja, a kulcscsomóval együtt.
– Helyes – mondja, és az ajtó felé indul.
Lassan fölkelek a székből, nem merek a tükörbe nézni, látni
sem akarom a félbehagyott hajvágás eredményét. Szerencsére
Auburn lekapcsolja a villanyt, mielőtt egyáltalán esélyem volna
szemügyre venni magam.
– Hazamegyek – jelenti ki a lány, és kitárja az ajtót. – Nem
igazán érzem jól magam.
 9. FEJEZET

Auburn
NÉGY KISTESTVÉREM VAN, a legfiatalabb hatéves, a
legidősebb tizenkettő. A szüleim még a középiskolát sem fejezték
be, amikor én a világra jöttem, és jó néhány évet vártak, mielőtt
több gyereket vállaltak volna. Egyikük sem járt egyetemre,
édesapám tizennyolc éves kora óta egy gyárban dolgozik. A
családom tehát nem dúskál a pénzben. Úgy nőttem fel, hogy
mindenen spórolnunk kellett, amin csak lehetett. Ilyen szűkös
körülmények között a légkondicionáló szóba sem jöhetett
odahaza. Ha bármelyikünk panaszkodott a melegre, apám
mindig csak azt mondta: „Tessék szellőztetni! Arra való az
ablak.”
Tehát hozzá vagyok szokva a spóroláshoz – nem mintha ez
gondot okozott volna, mióta beköltöztem Emoryhoz, akit szintén
nem vet fel a pénz. Majdnem utcára került, miután a legutóbbi
lakótársa nem fizette ki a lakbér őrá eső felét. Így hát Emory
sem tekinti létszükségletnek az olyasmit, mint a légkondicionáló,
sokkal inkább luxusnak.
A légkondi hiánya tűrhető is volt, amíg Portlandben éltem,
viszont hiába lakom már egy egész hónapja Texasban, még
mindig nem bírtam hozzászokni a szélsőségesen váltakozó
hőséghez és hideghez. A kiszámíthatatlan éjjeli hőmérséklet ellen
egyedül azt tudtam kitalálni, hogy egyetlen paplan helyett több
lepedővel betakarózva alszom. Így, ha az éjszaka közepén
melegem van, egyszerűen csak lelökök magamról egy-két
réteget.
 Mindezt figyelembe véve, vajon miért érzek most kellemes
hűvöset? Pedig esküdni mernék, hogy dunyhába vagyok
bugyolálva, amit szintén nem értek. Hogy van ez? Valahányszor
megpróbálok felébredni, és a szememet kinyitva választ kapni a
kérdéseimre, rögtön visszaalszom, mert még soha életemben
nem feküdtem ágyban ilyen kényelmesen. Úgy érzem magam,
mint egy kis angyalka, aki békésen csicsikál egy felhőn.
Álljon meg a menet! Nem kéne angyalkának éreznem magam.
Csak nem meghaltam?
Riadtan ülök fel az ágyban, és kinyitom a szemem. Annyira
össze vagyok zavarodva és meg vagyok ijedve, hogy moccanni
sem merek, így szobormereven tartom a fejemet, miközben a
tekintetem lassan pásztázza a helyiséget. Látom a konyhát, a
fürdőszoba ajtaját, a műterembe vezető lépcsőt.
Owen lakásában vagyok.
Miért?
Owen nagy, kényelmes ágyában vagyok.
Miért?
Azonnal megfordulok, és lenézek az ágyra, de Owen nem
fekszik mellettem, hála Istennek.
Gondolkozz, Auburn, gondolkozz!
Mit keresek itt? Miért érzem úgy, mintha valaki egész éjjel
trambulinnak használta volna a fejem?
Lassan térnek vissza az emlékeim. Először az jut eszembe,
hogy Lydia nem jött el. Szemét banya. Aztán eszembe jut
Harrison. Emlékszem, hogy berohantam a klotyóba, miután
felhívta Owent, és beárult neki. Utálom Harrisont. És arra is
emlékszem, hogy elmentem Owennel a fodrászatba, és... Jaj,
Istenem!
Owen ölébe másztam. Basszus, képes voltam bemászni az
ölébe, és levágni a haját.
A homlokomhoz kapok. Kész, soha többé nem iszom egyetlen
korty alkoholt sem. A pia hülye dolgokra veszi rá az embert,
márpedig én nem engedhetem meg magamnak, hogy
rajtakapjanak, amint valami hülyeséget csinálok. Az lenne a
legokosabb, ha most rögtön elhúznék innen, ami nagy szívás,
mert ha már muszáj elmennem, szívem szerint legalább ezt az
ágyat magammal vinném.
 Nesztelenül fölkelek, és besietek a fürdőszobába. Becsukom
magam mögött az ajtót, és azonnal nekilátok feltúrni a fiókokat,
hátha találok egy még használatlan fogkefét, de hiába
kutakodom. Így hát kénytelen vagyok az ujjamat használni a
fogkrémhez, aztán embertelenül sok mentás szájvízzel öblögetek.
Owennek remek ízlése van piperecikkek terén, az egyszer biztos.
De vajon hol van ő?
Miután végzek a fürdőszobában, a cipőm keresésére indulok.
Az ágy lábánál találom meg a lapos sarkú félcipőt. Pedig esküdni
mertem volna, hogy tegnap este magas sarkúban voltam. Ja, az
tuti, hogy én többet nem iszom alkoholt.
A lépcsőhöz megyek, remélem, hogy nem találom Owent
odalent, a műteremben. Láthatóan nincs a lakásban, és talán el is
ment hazulról, hogy ne kelljen szembenéznie velem, amikor
felébredek.
Nyilván megvolt a maga oka, amiért nem jött el a megbeszélt
találkánkra, szóval, kétlem, hogy meggondolta magát azzal
kapcsolatban, mit érez irántam. Vagyis ez lehet a tökéletes
alkalom, hogy elhúzzam a csíkot, és többet látnom se kelljen a
pasit.
– Nem kerülhetsz tovább, Owen. Muszáj megbeszélnünk a
dolgokat még hétfő előtt.
A lépcső aljába érve megtorpanok, és a folyosó falához
nyomom a hátam. Francba! Owen mégis itt van, ráadásul nincs
egyedül. Miért, miért, miért? Én nem akarok mást, csak lelépni
innen.
– Tisztában vagyok a lehetőségeimmel, apa.
Apa? Remek. A hátam közepére se hiányzik, hogy
szégyenszemre Owen édes jó apja előtt kelljen kiszambáznom
innen. Ez így nagyon nem lesz jó. Egyszer csak közeledő lépteket
hallok, úgyhogy elkezdek feliszkolni a lépcsőn, ám a léptek
dübörgése ugyanolyan hirtelen távolodni kezd.
Megtorpanok, de az illető ismét közeledik. Följebb megyek két
lépcsőfokkal, a léptek viszont ismét elhalkulnak.
Bármelyikük is az, csak fel-alá járkál a műteremben. Jó
néhány forduló után végre megáll.
– Be kell zárnom ezt a helyet – szól Owen. – Lehetséges, hogy
hosszú hónapokig zárva kell majd tartanom, úgyhogy ma
alapvetően csak ezzel akarok foglalkozni.
Be akarja zárni a műtermét? Azon kapom magam, hogy
visszalopódzom a lépcső aljába, hogy jobban halljam a
beszélgetésüket. Annyira nem jellemző rám az ilyen
kíváncsiskodás, hogy kicsit úgy érzem magam, mintha Emory
lennék.
– Jelenleg ez a hely az utolsó, ami miatt aggódnod kéne –
mondja az apja dühösen.
Az egyikük ismét fel-alá járkál.
– Jelenleg ez a hely az egyetlen, ami miatt aggódom –
válaszolja Owen indulatosan. Még dühösebbnek hangzik, mint az
apja. A léptek dübörgése megszűnik.
Az apja akkorát sóhajt, hogy esküszöm, visszhangot ver a
műteremben. Hosszú csönd támad, mielőtt a férfi ismét
megszólal:
– Vannak lehetőségeid, Owen. Én csak segíteni próbálok
neked.
Nem kéne kihallgatnom őket. Nem vagyok az a fajta ember,
aki bele szokta ütni az orrát mások dolgába, és bűntudatom is
támad tőle. De egész egyszerűen képtelen vagyok rávenni
magam, hogy visszamenjek az emeletre.
– Segíteni próbálsz nekem? – kérdezi Owen, és hitetlenkedve
nevet. Nyilvánvalóan nincs ínyére, amit az apja mond. Vagy
valami mást szeretne hallani tőle. – Azt akarom, hogy tűnj el,
apa.
Megáll bennem az ütő. Elszorul a torkom. Görcsbe rándul a
gyomrom. Minden porcikám sürget, hogy keressek másik
menekülési útvonalat.
– Owen...
– Tűnj el!
Szorosan behunyom a szemem. Nem is tudom, kit sajnáljak
most, Owent vagy az apját. Nem tudom megállapítani, miről
vitatkoznak, és természetesen nincs is semmi közöm hozzá, de
mindjárt szembe kell néznem Owennel, így szeretnék felkészülni
arra, milyen hangulatban találom.
Megint léptek dübörgését hallom. Ezúttal azonban két
emberét egyszerre, az egyikük távolodik, a másik pedig
közeledik, és...
 Lassan kinyitom az egyik szemem, aztán a másikat is.
Igyekszem rámosolyogni Owenre, mert szörnyen csüggedtnek
tűnik, ahogy a lépcső aljában állva felnéz rám. Kék
baseballsapkát visel. Fölemeli, megdörgöli a fejét, aztán az
ellenzőt hátrafelé fordítva visszaveszi a sapkát. A tarkójára
szorítja a kezét, és nagyot sóhajt. Még soha nem láttam őt
sapkában, de jól áll neki. Valamiért nehéz elképzelni egy
művészt, amint baseballsapkát visel. Ám Owen nagyon is fess
benne, pedig ő aztán művész a javából.
Már korántsem tűnik olyan dühösnek, mint amilyennek az
előbb hangzott, de egyértelműen látszik rajta a feszültség. Alig
hasonlít arra a fürkész tekintetű srácra, akivel három hete
találkoztam a műterem ajtaja előtt.
– Bocs! – mondom, próbálok kitalálni valami kifogást arra,
miért ácsorgok itt, mintha direkt hallgatóztam volna. – Már épp
menni készültem, de meghallottam, hogy...
Owen elindul fölfelé a lépcsőn, és tőlem pár fokra megáll. A
torkomra forr a szó.
– Miért mész el?
Mélyen a szemembe néz, és csalódottnak tűnik. Nem értem a
reakcióját, mivel azt hittem, ő is azt akarja, hogy minél hamarabb
lelépjek. És őszintén szólva fel nem foghatom, miért lepi meg,
hogy nem akarok itt maradni, miután három héten át nem lépett
kapcsolatba velem. Csak nem képzelheti azt, hogy vele akarnám
tölteni a napot.
Vállat vonok, nem igazán tudom, mit válaszoljak.
– Én csak... felébredtem, és... el akarok menni.
Owen a derekamra teszi a kezét, és visszafordít az emelet felé.
– Nem mész sehova – jelenti ki.
Megpróbál magával húzni az emeletre, de ellököm a kezét.
Nyilván látja a döbbent arckifejezésemből, hogy eszem ágában
sincs a parancsaira hallgatni. Kinyitom a számat, hogy
tiltakozzak, ám ő a szavamba vág:
– Addig nem, amíg helyre nem hozod a hajamat – teszi hozzá.
Ó!
Leveszi a sapkáját, és megnyirbált hajába túr.
– Remélem, hogy józanul sokkal ügyesebben vágsz hajat, mint
részegen.
 A számra szorítom a kezem, hogy magamba fojtsam a
nevetést. Két helyen nyírtam bele nagyon csúnyán a hajába,
ráadásul az egyik legelöl van.
– Nagyon sajnálom!
Azt hiszem, most már kvittek vagyunk. Ilyen gyönyörű hajat
tönkretenni, mint Owené, kétségtelenül méltó bosszú a három
héttel ezelőtti seggfejségéért. Most már csak az kellene, hogy a
kezeim közé kaparinthassam Lydia haját, és máris sokkal jobban
érezném magam.
Owen ismét a fejébe csapja a baseballsapkát, és továbbmegy
fölfelé a lépcsőn.
– Nem gond, ha most rögtön elintézzük?
Ma szabadnapos vagyok, úgyhogy ráérek helyrehozni a kárt,
amit a srác hajában tettem. De azért elég szívás, hogy elrángat a
fodrászatba, pedig ma nem is lenne muszáj odamennem. Emory
nem osztott be a hétvégére, mivel tegnap volt a születésnapom.
Nyilván azért döntött így, mert a legtöbb korombeli a helyemben
nagy bulit csapna a szülinapján, és az egész hétvégét ki akarná
használni az ünneplésre. Már egy hónapja élek Emoryval, és ha
valamiért még nem tűnt fel neki, hogy nincs társasági életem,
akkor is biztos hamarosan rájön majd, hogy semmi szükségem
„bulizós” szabadnapokra.
Rádöbbenek, hogy lecövekeltem a lépcsőn, Owen pedig már
az emeleten van, így hát követem a lakásba. Amikor felérek a
lépcső tetejére, a lábam ismét földbe gyökerezik. A srác éppen
pólót vált. Háttal áll nekem, miközben lehúzza festékpettyes
pólóját. Figyelem, ahogy vállának izmai mozognak-megfeszülnek,
és eltűnődöm, vajon festett-e valaha portrét saját magáról.
Ha igen, én megvenném.
Amikor Owen megfordul, hogy elővegyen egy tiszta pólót,
rajtakap, amint bámulom. Én pedig csak tovább rontok a
helyzeten, mivel rögtön elkapom a fejemet, de ezzel csak még
nyilvánvalóbbá teszem, hogy stíröltem, mivel most az üres falra
meredek. Tudom, hogy még mindig engem néz, és Istenem, én
semmi mást nem akarok, csak elhúzni innen!
– Ez így okés? – kérdezi Owen, ismét magára vonva a
figyelmem.
– Mármint, mi? – kérdezek vissza gyorsan, és
megkönnyebbülök, hogy szólunk egymáshoz, mert ez enyhíti a
feszengést, amibe már majdnem belehaltam.
– Elmehetünk most rögtön a fodrászatba? Hogy helyrehozd a
hajamat?
Felveszi a másik pólót, és csalódott vagyok, amiért az uncsi
szürke anyagtól nem láthatom az alatta rejtőző szépséget.
Nem is értem, hogyan támadhatnak ilyen nevetséges,
sekélyes gondolataim. Engem ugyan nem érdekel sem a srác
bicepsze, sem a kockás hasa, sem a bőre, ami olyan hibátlannak
tűnik, hogy legszívesebben az apja után rohannék, és pacsit
adnék neki, amiért ilyen tökéletes fiút nemzett.
Megköszörülöm a torkom.
– Igen, mehetünk most. Nincs semmi tervem mára.
Na, remek, most sikerült még szánalmasabbnak beállítanom
magam. Bevallottam neki, hogy nincs jobb dolgom a hétvégén,
mint az ő félmeztelen testét bámulni. Most aztán irtó vonzónak
tűnhetek.
Owen fogja a baseballsapkát, és megint fölveszi, majd
belebújik a cipőjébe.
– Indulhatunk?
Bólintok, megfordulok, és ismét lefelé trappolok a lépcsőn.
Kezdem megutálni ezt a lépcsőt.
Amikor Owen kinyitja az épület ajtaját, az éles napfény
annyira bántja a szemem, hogy komolyan megkérdőjelezem a
halandóságomat, és fontolóra veszem a lehetőséget, nem
változtam-e esetleg vámpírra az éjszaka folyamán.
Megtorpanok, és leárnyékolom a szememet az alkarommal.
– A francba, ez vakító!
Ha ilyen a másnaposság, akkor fogalmam sincs, hogyan válhat
bárkiből is alkoholista.
Owen gyorsan becsukja előttünk az ajtót, és odalép hozzám.
– Tessék! – szól, és leveszi a baseballsapkáját. Rám adja, és a
szemembe húzza az ellenzőt. – Ez majd segít egy kicsit.
Rám mosolyog, és kivillan baloldalt az a görbe metszőfoga.
Ettől én is elmosolyodom, pedig belefájdul a fejem, ha
megmozdítom az arcizmaimat. Fölemelem a kezem, és
megigazítom a fejemen a sapkát, egy kicsit még lejjebb húzom az
ellenzőt.
 – Köszönöm.
Owen ismét kinyitja az ajtót, én pedig a földre szegezem a
tekintetemet, hogy megóvjam a szemem a vakító napfénytől.
Kilépek az épületből, megvárom, hogy bezárja mögöttünk az
ajtót, aztán elindulunk a fodrászat felé. Szerencsére a napnak
háttal haladunk, így föl tudom emelni a fejem, hogy lássam, hova
megyek.
– Hogy érzed magad? – kérdi Owen.
Kábé hat lépést teszek meg, mire képes vagyok válaszolni.
– Másnaposan – felelem végül. – Egyszerűen nem értem,
mégis mi a csudáért piálnak az emberek, ha másnap így érzik
magukat tőle?
Tovább számolom a lépteimet, és Owen nagyjából nyolccal
később válaszol:
– Mert el akarnak menekülni a valóság elől – mondja.
Rápillantok, ám gyorsan vissza is fordítom a fejem előre, mert
az oldalra nézéstől is megfájdul.
– Ezt értem, de néhány órányi menekvés tényleg megéri a
macskajajt?
Hallgat. Újabb nyolc lépés. Kilenc. Tíz. Tizenegy.
– Azt hiszem, az attól függ, milyen az a valóság, ami elől
menekülni próbál az ember.
Ez nagyon mély, Owen.
Úgy gondolom, hogy az én valóságom igencsak ramaty, de
ahhoz semmiképpen sem elég vészes, hogy a menekvés megérné
minden reggel elviselni ezt a szenvedést. Bár talán ez lehet az
egyik magyarázat arra, hogyan lesz valakiből alkoholista. Az
ember piál, hogy elfelejtse az érzelmi fájdalmát, ami
kibírhatatlanul kínozza, másnap pedig talán épp azért önt fel a
garatra, hogy megszabaduljon a macskajaj fizikai fájdalmától.
Úgyhogy egyre többet piál, egyre gyakrabban, és nemsokára
már folyton részeg, így a valósága ugyanolyan rosszá válik, ha
nem rosszabbá, mint ami elől eredetileg menekülni próbált.
Csakhogy az ember most már a menekvés elől próbál menekülni,
így az alkoholnál valami erősebbre vágyik. És talán így válik egy
alkoholista drogfüggővé. A kábítószer pedig végképp
lehetetlenné teszi, hogy ellenálljon a piának.
Ördögi kör.
 – Akarsz beszélni róla? – szólal meg ismét Owen.
Nem követem el újra azt a hibát, hogy ránézzek, de kíváncsi
vagyok, hova akar kilyukadni.
– Miről?
– Arról, hogy mi elől próbáltál elmenekülni tegnap este –
válaszolja, és a szemem sarkából látom, hogy rám sandít.
Ezúttal feléje fordulok, és a fejemet csóválom, pedig ez irtóra
fáj.
– Nem, Owen. Nem akarok beszélni róla. – A szemébe nézek.
– Te akarsz beszélni arról, miért zárod be a műtermet?
A kérdésem váratlanul éri. Látom a szemében, mielőtt elkapja
a pillantását.
– Nem, Auburn. Nem akarok beszélni róla.
A fodrászathoz érve megállunk. Egyik kezemmel az ajtóra
támaszkodom, a másikkal pedig leveszem a baseballsapkát.
Visszarakom Owen fejére, bár lábujjhegyre kell állnom, hogy
felérjem.
– Jót dumáltunk. Most pedig duguljunk el szépen, és hozzuk
helyre a hajadat!
Owen kinyitja nekem az ajtót.
– Én is pont így gondoltam.
Belépünk a fodrászatba, és intek, hogy kövessen. Most már
tudom, hogy sokkal könnyebben fogok boldogulni a hajával, ha
vizes, így hát egyenesen a hátsó helyiséghez indulok vele, ahol a
fejmosók vannak. Érzem, hogy Emory engem figyel, miközben
elmegyünk mellette, és kíváncsi vagyok, vajon miért nem akadt
ki, miután tegnap nem mentem haza, és még csak nem is
telefonáltam. Mielőtt most esélye lenne kiabálni velem, megállok
a standjánál, hogy bocsánatot kérjek tőle.
– Ne haragudj, hogy nem hívtalak föl tegnap este – mondom
halkan.
Emory a hátam mögött baktató Owenre pillant.
– Semmi gond. Valaki más tudatta velem, hogy életben vagy.
Azonnal megfordulok, és a srácra meredek, aki vállat von, a
gesztusából egyértelmű, hogy ő szólt Emorynak. Nem biztos,
hogy ez az ínyemre van, mivel ez is csak újabb figyelmesség a
részéről, amitől még nehezebb továbbra is haragudnom rá.
Amikor beérünk a hátsó szobába, egyik fejmosónál sincs
senki, úgyhogy a legtávolabbihoz megyek. Beállítom a
magasságot, aztán intek Owennek, hogy üljön le. Megnyitom a
vizet, és figyelem, ahogy hátrahajtja a fejét a tál bemélyedésébe.
Elkezdem bevizezni a haját, de gondosan ügyelek, nehogy az
arcára nézzek. Owen viszont folyamatosan rám szegezi a szemét,
miközben föléje hajolok, és a hajába dörgölöm a sampont, sűrű
habot képezve. Már több mint egy hónapja dolgozom itt, de a
fodrászat vendégeinek többsége nő, így egész mostanáig nem
tűnt fel nekem, milyen meghitt lehet megmosni valaki haját.
Bár az is igaz, hogy senki más nem szokott szégyentelenül
bámulni, miközben dolgozni próbálok. Hihetetlenül ideges leszek
attól a tudattól, hogy Owen minden mozdulatomat figyeli.
Kalapál a szívem, ahogy az ujjaim babrálnak a tincseivel. Kis idő
elteltével megszólal:
– Haragszol rám? – kérdezi halkan.
Megdermed a kezem. Ez elképesztően gyerekes kérdés.
Hirtelen úgy érzem, mintha éretlen kölykök lennénk, akik
duzzognak egymásra. De ahhoz képest, hogy milyen egyszerű a
kérdés, nagyon nehéz rá válaszolni.
Három héttel ezelőtt haragudtam rá. Még tegnap este is
haragudtam. Jelen pillanatban viszont nem érzek haragot. Így,
hogy megint Owennel vagyok, és látom, hogyan néz rám,
egyértelműen úgy gondolom, nyilván nagyon nyomós okból nem
jött el hozzám, aminek semmi köze sem volt ahhoz, mit érez
irántam. Csak azt kívánom, bár magyarázatot adna a
történtekre.
Vállat vonok, és ismét besamponozom a haját.
– Haragudtam – ismerem el. – De tény, hogy előre
figyelmeztettél, nem? Megmondtad, hogy a lányok sosem állnak
nálad első helyen. Úgyhogy kissé túlzás lenne, ha azt mondanám,
még mindig
Kicsit túlzásba vittem a magyarázkodást. Owen nem érdemelt
tőlem ilyen őszinteséget.
– Tényleg megmondtam neked, hogy a munkám a
legfontosabb a számomra, de azt egy szóval sem mondtam, hogy
seggfej volnék. Előre szólni szoktam a csajoknak, ha egy időre
csak a festésre tudok koncentrálni.
Egy másodpercre rásandítok, aztán a hajbalzsamra
összpontosítok. Kinyomok egy kicsit a flakonból a tenyerembe,
és elkenem tincsein.
– Ezek szerint az aktuális barátnődet szíveskedsz
figyelmeztetni, hogy el fogsz tűnni, viszont annak a lánynak nem
méltóztatsz szólni, akit nem döngetsz? – A hajába dörgölöm a
balzsamot, korántsem olyan gyengéden, mint kellene.
Azt hiszem, meggondoltam magam... most már haragszom.
Owen megcsóválja a fejét, felül, és felém fordul a széken.
– Nem így értettem, Auburn. – Vízcseppek gördülnek le az
arcán és a nyakán. – Úgy értettem, hogy ezúttal nem a festés
miatt tűntem el. Ez most nem ilyen helyzet volt. Nem akarom,
hogy azt hidd, nem állt szándékomban elmenni hozzád, mert ez
nem igaz.
Megfeszül az állam, és a fogamat csikorgatom.
– Mindent összecsöpögtetsz – szólok rá, és visszahúzom a fej
mosó tálhoz. Fogom a zuhanyfejet, és nekilátok leöblíteni a haját.
Megint egyfolytában rám szegezi a tekintetét, de én nem
akarok a szemébe nézni. Nem akarom, hogy érdekeljen a
mentegetőzése, mert őszintén szólva a jelen körülmények között
eszem ágában sincs összejönni senkivel. De a francba, akkor is
érdekel. Tudni akarom, miért nem jött el Owen akkor este, és
miért nem próbált azóta sem kapcsolatba lépni velem.
Miután lemosom a hajáról a habot, kiöblítem a fejmosó tálat.
– Most már felülhetsz – mondom neki.
Owen fölegyenesedik, én pedig fogok egy törülközőt, és
kinyomogatom a hajából a vizet, amennyire csak tudom. Utána
bedobom a törülközőt a helyiség túlsó felében lévő kosárba, majd
meg akarom kerülni Owent, ám ő megragadja a csuklómat, és
megállít. Fölkel a székről, de továbbra is fogja a karomat.
Nem próbálok elhúzódni tőle. Pedig tudom, hogy azt kéne, de
túlságosan kíváncsi vagyok, mire készül Owen, és nem érdekel,
mit kéne csinálnom. Már csak azért sem húzódom el, mert
imádom, hogy a legapróbb érintésétől is eláll a lélegzetem.
– Hazudtam neked – szól halkan.
Ezek a szavak nincsenek ínyemre, az pedig pláne nincs, hogy
milyen őszinte képet vág Owen, miközben kimondja őket.
– Azért nem... – Hunyorogva fontolgatja a szavait, aztán
nagyot sóhajt. – Azért nem mentem el hozzád többet, mert nem
láttam értelmét. Hétfőn elutazom.
Ezt úgy hadarja el, mintha alig várná, hogy végre
kimondhassa, és túl legyen rajta. Ez a vallomás végképp nincs az
ínyemre. De még mennyire, hogy nincs.
– Elutazol? – Csalódottság árad a hangomból. Úgy érzem,
mintha épp most dobtak volna, pedig nincs is pasim.
– Elutazol? – ismétli meg Emory a kérdésemet.
Megperdülök, és látom, hogy a barátnőm éppen egy vendéget
kísér az egyik fejmosóhoz, és Owent bámulja, válaszra várva.
Ismét szembefordulok Owennel, és látom, hogy az igazmondás
pillanata ezzel véget is ért. Elhagyom a helyiséget, elindulok
vissza a standomhoz. Ő némán követ.
Egyikünk sem szólal meg, miközben kifésülöm a haját, és
megpróbálok rájönni, hogyan hozzam helyre a kárt, amit tegnap
éjjel tettem benne. Kénytelen leszek alaposan megnyírni a
frizuráját. Teljesen máshogy fog kinézni, és nem igazán örülök
neki, hogy sokkal rövidebb lesz a haja.
– Szinte az egészet le kell vágni – mondom neki. – Nagyon
csúnyán elszúrtam.
Owen elneveti magát, és ebben a pillanatban pontosan a
nevetésére van szükségem. Enyhíti a feszültséget, ami a
szomszédos helyiségben telepedett ránk.
– Miért hagytad, hogy ezt műveljem veled? – értetlenkedem.
Rám mosolyog.
– Születésnapod volt. Bármit megtettem volna, amit kérsz.
Visszatért a flörtölős énje, és ezt egyszerre imádom meg
utálom is. Elhátrálok egy lépést, hogy alaposan szemügyre
vegyem a haját. Amikor már biztos vagyok benne, hogy tudom,
mit kezdjek vele, megfordulok, és felkapom a vágáshoz való fésűt
meg az ollót. Mindkettő pontosan ott van a pulton, ahol lennie
kell. Eszembe jut, hogy tegnap leejtettem őket a földre, és csak
most döbbenek rá, micsoda felfordulás fogadhatta Emoryt,
amikor ma reggel belépett a fodrászatba. Még Owen
lenyisszantott tincseit sem söpörtem össze, mielőtt elmentünk
innen, de a hajszálak is eltűntek a padlóról. Muszáj lesz majd
köszönetet mondanom Emorynak.
Nekilátok levágni a haját, és igyekszem csakis erre
koncentrálni, nem pedig magára Owenre. Miközben én ezzel
foglalatoskodom, Emory visszatér a standjához. Beül a
fodrászszékébe, és minket figyel.
Ellöki magát a lábával a kis tárolószekrénytől, és forogni kezd
a székkel.
– Végleg utazol el, vagy csak egy kis időre? – kérdezi a csaj.
Owen rám néz, és felvonja az egyik szemöldökét.
– Ó! – mondom, csak most jut eszembe, hogy valójában még
be sem mutattam őket egymásnak. A barátnőmre mutatok. – Ő
Emory. A furcsa lakótársam.
Owen aprót biccent, és a lányra sandít, a lehető legkevésbé
elfordítva a fejét. Azt hiszem, attól tart, hogy még jobban
elszúrom a frizuráját, ezért ha csak lehet, igyekszik meg sem
moccanni.
– Valószínűleg csak néhány hónapra – feleli Emorynak. –
Nem végleg. Munkaügyben.
A lakótársnőm a homlokát ráncolja.
– Nagy kár – jelenti ki. – Máris sokkal szimpisebb vagy
nekem, mint a másik csávója.
Elkerekedik a szemem, és a lány felé kapom a fejemet.
– Emory! – Nem tudom elhinni, hogy ezt mondta.
Owen tekintete ismét rám vándorol, és megint kérdőn vonja
fel a szemöldökét.
– A másik csávód?
A fejemet csóválom, és legyintek.
– Emory összevissza beszél. Nincs semmiféle másik csávóm. –
Bosszúsan meredek a barátnőmre. – Nem is lehet másik csávóm,
hiszen nincsen egyetlenegy csávóm sem,
– Jaj, ne már! – Emory a tárolószekrényre teszi a lábát, hogy
abbahagyja a forgást. Owenre mutat. – Ő az egyik csávó. A te
csávód. Úgy tűnik, vele töltötted az éjszakát. Szerintem sokkal
jobb fej, mint a másik csávó, és lefogadom, hogy el vagy
kettyenve, amiért elutazik.
Mi ütött ebbe a lányba? Érzem, hogy Owen engem bámul, de
rá sem bírok nézni, annyira zavarban vagyok. Inkább megint
Emoryra meredek.
– Pedig már épp kezdtelek tisztelni, amiért kerülni szoktad a
pletykálkodást – bosszankodom.
– Az nem pletykálás, ha a képetekbe mondom. Ezt
beszélgetésnek hívják. Arról dumálunk, hogy ti nagyon bejöttök
egymásnak, és szeretnétek egymásba szeretni, mint két... két...
– Néhány pillanatra elhallgat, aztán megcsóválja a fejét. –
Hasonlatokban szar vagyok. Az a lényeg, hogy egymásba akartok
szeretni, de a csávónak hamarosan el kell utaznia, és emiatt te
tök szomorú lettél. De nem kell szomorkodnod, mert hála nekem,
most már tudod, hogy csak néhány hónapra megy el. Nem
örökre. Szóval semmiképp se add be a derekad a másik
csávónak!
Owen elneveti magát, én viszont nem. Felkapom a hajszárítót,
hogy a zúgásával elnyomjam Emory hangját. Megszárítom a fiú
immáron jóval rövidebb haját, ami igazság szerint nagyon
helyesen áll neki. Így még inkább érvényesül a szeme. Sokkal, de
sokkal feltűnőbb. Mintha fényesebben csillogna a tekintete. Alig
bírom megállni, hogy ne bámuljam.
Kikapcsolom a hajszárítót, és Emory azonnal ott folytatja, ahol
abbahagyta:
– Szóval, mikor utazol el, Owen?
Ő rám mered, miközben válaszol neki.
– Hétfőn.
Emory a szék karfájára csap.
– Tökéletes időzítés – közli. – Auburnnek nem kell dolgoznia
sem ma, sem holnap. Az egész hétvégét együtt tölthetitek.
Nem szólok rá, hogy fogja be, mert tudom, úgysem hallgatna
rám. Owen mögé lépek, leveszem róla a köpenyt, kirázom, és
belököm egy fiókba. Közben végig gyilkos tekintettel meredek
Emoryra.
– Ami azt illeti, nekem tetszik az ötlet – szólal meg Owen.
Komolyan aggódom, hogy veszélybe sodrom az egész világot,
hiszen biztosan több oxigént fogyasztok el a kelleténél,
valahányszor kapkodni kezdem a levegőt, amint meghallom a
hangját, aztán meg kénytelen vagyok mélyeket lélegezni. Most is
így teszek, miközben a tükörben figyelem Owent, aki előredől a
fodrászszéken, és a tükörképemet bámulja.
Velem akarja tölteni a hétvégét? Arról szó sem lehet. Ha ez
megtörténne, akkor más dolgok is történnének, és nem tudom,
készen állok-e már azokra a bizonyos dolgokra. Egyébként sem
érek rá, mert... Basszus! De, igenis ráérek. Lydia ezen a hétvégén
Pasadenába megy. Ennyit erről a kifogásról.
– Nézd már, milyen cuki, ahogy próbál kitalálni valami
kibúvót! – mondja Emory derűsen.
Most már mindketten engem bámulnak, várják, hogy
válaszoljak. Felkapom a sapkáját, a fejembe nyomom, és
egyenesen a bejárati ajtóhoz indulok. Nem tartozom Owennek a
hétvégémmel, Emorynak meg aztán végképp nem tartozom
ingyen cirkusszal. Kitárom az ajtót, és a lakásom felé veszem az
irányt. Owen műterme is erre van, így nem lep meg, amikor
utolér.
Egymás mellett sétálunk, és számolni kezdem összehangolódó
lépteinket. Kíváncsi vagyok, elérünk-e a műteremig anélkül,
hogy megszólalnánk.
Tizenhárom, tizennégy, tizenöt...
– Na, mit gondolsz? – kérdezi Owen halkan.
Nem számolom tovább a lépéseinket, mert megtorpantam.
Owen is megáll, méghozzá pontosan előttem, és rám szegezi
nagy, feltűnő szemét, amit az új frizurája még az eddiginél is
jobban kiemel.
– Nem töltöm veled a hétvégét. El se tudom hinni, hogy
egyáltalán eszedbe jutott ilyet javasolni.
Owen a fejét csóválja.
– Nem én javasoltam. Hanem a különc barátnőd. Én csak
annyit mondtam, hogy tetszik az ötlet.
Pufogok, és szorosan karba teszem a kezem. A járdát
bámulom kettőnk között, és próbálok rájönni, miért vagyok ilyen
dühös. Tudom jól, hogy attól nem leszek kevésbé zabos, ha most
itt hagyom Owent, és pontosan ez a probléma. Izgatottá tesz
annak gondolata, hogy vele tölthetném a hétvégét, és nem bírok
kitalálni semmilyen indokot, amiért ez rossz ötlet volna, ez a tény
pedig feldühít. Azt hiszem, még mindig úgy érzem, hogy a pasi
tartozik nekem valami rendes magyarázattal. Vagy egy rendes
bocsánatkéréssel. Ha Harrison nem hívta volna föl Owent tegnap
éjjel, akkor talán soha többé nem is hallok felőle, nemhogy újból
találkoztunk volna. Ez kissé megingatja az önbecsülésemet, így
nehéz volna csak úgy elfogadnom, hogy egyszeriben velem akar
tölteni egy egész hétvégét.
Leengedem a kezemet, aztán csípőre teszem, végül felnézek
Owenre.
– Miért nem mondtad meg legalább, hogy elutazol, mielőtt
potyára ígérgetted volna, hogy újra eljössz?
Tudom, hogy már próbálta megmagyarázni a dolgot, de az
nyilván nem volt elég, hiszen még mindig ki vagyok akadva. Jó,
talán nem akart közelebb kerülni hozzám, tudva, hogy
hamarosan elutazik egy időre, de ha tényleg erről volt szó, akkor
semmiképpen sem lett volna szabad megígérnie, hogy másnap
este visszajön.
Owennek nem változik az arckifejezése, de egy kicsit közelebb
húzódik hozzám.
– Azért nem mentem vissza másnap, mert tetszel nekem.
Lehunyom a szemem, és csalódottan hajtom le a fejemet.
– Ez olyan béna válasz – motyogom.
Ő még egy kicsit közelebb jön, így közvetlenül előttem áll,
szinte hozzám ér. Amikor ismét megszólal, olyan mély a hangja,
hogy beleborzongok.
– Tetszel nekem, de megtudtam, hogy el kell utaznom. Ez a
két dolog nem a legjobb párosítás. Szólnom kellett volna, hogy
mégsem megyek el hozzád, de nem tudtam a számodat.
Ügyes próbálkozás.
– Azt viszont tudtad, hol lakom – vágok vissza.
Owen erre nem válaszol, csak nagyot sóhajt. Egyik lábáról a
másikra áll, és végre összeszedem a kellő bátorságot ahhoz, hogy
az arcára emeljem a tekintetem. Tény, ami tény, nagyon
bűntudatosnak tűnik, de több eszem van annál, mint hogy
megbízzak egy férfi arckifejezésében. Egyedül a cselekedetei
alapján lehet megbízni valakiben, és ez a pasi egyelőre nem
bizonyult valami megbízhatónak.
– Elszúrtam – mondja végül. – Bocsáss meg!
Legalább nem hozakodik elő kifogásokkal. Azt hiszem, ahhoz
is kell némi őszinteség, hogy az ember bevallja, hibázott, még
akkor is, ha nem igazán hajlandó elárulni, miért. Ez is valami.
Nem is tudom, mikor húzódott még közelebb hozzám a srác,
de most már olyan közel van – olyan nagyon közel –, hogy a
járókelők azt hihetik, vagy szakítunk éppen, vagy smacizni
készülünk.
Megkerülöm Owent, és ismét elindulok az utcán, meg sem
állok, amíg el nem érünk a műterméig. Nem is tudom, miért
torpanok meg az épület ajtaja előtt. Tovább kéne mennem.
Egyenesen tovább kéne mennem, vissza a lakásomhoz, de nem
moccanok. Owen kinyitja az ajtót, és hátrapillant a válla fölött,
hogy meggyőződjön róla, még mindig vele vagyok-e.
Már nem kéne itt lennem. Nem lenne szabad kitennem
magam két olyan csodálatos napnak, amihez foghatót már
nagyon régen nem éltem át, mert előre tudom, hogy amikor eljön
a hétfő, az olyan rémes lesz, amihez foghatóban szintén rég nem
volt részem.
Ha Owennel töltöm a hétvégét, az pontosan olyan lesz, mint
ahogy a tegnap esti ivással jártam, amit a ma reggeli macskajaj
követett. A kis kalandunk izgalmas szórakozás lesz, amíg tart, és
minden másról megfeledkezem majd, mialatt vele vagyok, de
aztán el fog jönni a hétfő. Ő elutazik, nekem pedig borzalmas
Owenjajom lesz, aminél sokkal enyhébb lenne a mostani Owenjaj,
ha egyszerűen ebben a szent pillanatban itt hagynám őt.
Kinyitja a műterem ajtaját, és hűvös levegő árad ki, körbevon,
hívogat befelé. Benézek az épületbe, aztán ismét Owenre
pillantok. Látja a szememben az aggodalmat, és a kezemért nyúl.
Magával húz a műterembe, és valamilyen oknál fogva nem állok
ellen. Becsukódik mögöttünk az ajtó, és elnyel a sötétség.
A fülemet hegyezem, mert a szívem úgy dübörög, hogy már
az sem lepne meg, ha visszhangot verne. Érzem, hogy Owen még
mindig a közelemben áll, de egyikünk sem mozdul. Hallom a
lélegzését, érzem a közelségét, és kiszagolom rajta a hajbalzsam
üde aromáját, ami valamiért esőillattal elegyedik.
– Azért vannak kétségeid, mert nem akarod a hétvégét
olyasvalakivel tölteni, akit alig ismersz? Vagy konkrétan annak a
gondolata bizonytalanított el, hogy velem kelljen töltened?
– Nem ijedtem be, amiért rólad van szó, Owen. Egyáltalán
azért vagyok hajlandó fontolóra venni a dolgot, mert rólad van
szó.
Tesz egy lépést hátra, és most már eléggé hozzászokott a
szemem a félhomályhoz, hogy ki tudjam venni az arcát.
Reményteli, izgatott mosollyal néz rám. Hogy is mondhatnék
nemet egy ilyen mosolynak?
– Mi lenne, ha egyelőre csak abba egyeznék bele, hogy veled
töltöm ezt a napot? Aztán a többit majd meglátjuk?
Owen nevet a javaslatom hallatán, mintha ostobaságnak vélné
a puszta felvetést is, hogy talán ne akarnék majd egész
hétvégére vele maradni, miután együtt töltöttünk egy napot.
– Cuki vagy, Auburn – mondja. – De legyen, ahogy akarod! –
Fülig érő vigyorral magához húz. A karjába zár, és felemel a
padlóról, olyan szorosan ölel, hogy elakad a lélegzetem. Visszarak
a földre, és kitárja az ajtót. – Gyere! Irány az áruház!
Habozok.
– Az áruház?
Owen vigyorogva megigazítja a fejemen a sapkát, miközben
ismét kiterel a napfényre.
– Nincs itthon egy falat kajám sem, márpedig nem
maradhatsz éhen. El kell mennünk bevásárolni.
 10. FEJEZET

Owen
LASSAN MÁR NEM IS TUDOM KÖVETNI, mi mindent
hazudok össze Auburnnek, pedig normál körülmények között
eszembe sem jutna hazudozni egy ilyen lánynak. De nem tudom,
hogyan mondjam el neki az igazat. Féltem elengedni őt, és féltem
bevallani, hogy hétfőn valójában nem utazom el. Mert az igazság
az, hogy hétfőn bíróság elé kell állnom. Utána pedig a bíró
döntése alapján vagy börtönbe megyek, vagy elvonóra. Attól
függ, kinek sikerül elérnie, amit akar: nekem vagy Callahan
Gentrynek.
Amikor apám ma reggel beállított a műtermembe, gondosan
megválogattam vele szemben a szavaimat, mert tudtam, hogy
Auburn talán hall minket. De nehezebb volt megőrizni a
hidegvéremet, mint amire számítottam. Borzasztóan szerettem
volna, ha apám látja, mibe kerül nekem ez az egész.
Legszívesebben karon fogtam volna, hogy felrángassam a
lépcsőn, megmutassam neki az ágyamban alvó lányt, és azt
mondjam: „Nézz csak rá, apa! Nézd, milyen árat kell fizetnem az
önzőségedért!”
Ehelyett azt tettem, amit mindig. Az anyám és a bátyám
emlékére való tekintettel lebeszéltem magam arról, hogy
szembeszálljak apámmal. Őket használom kifogásként. Ahogy
apám is. Az elmúlt években mindketten az ő emlékükre
hivatkozva tettük, amit tettünk, és attól félek, ha nem szokom le
arról, hogy azt az estét használjam kifogásként, akkor Callahan
és Owen Gentry soha többé nem lehetnek igazán apa és fia.
 De még soha nem éreztem olyan motivációt, hogy végre
tényleg változtassak az életemen, mint Auburn hatására.
Akárhányszor próbáltam már, akárhányszor gondoltam rá,
akárhányszor csüggedtem el, miután újra meg újra legyűrt a
bűntudatom, még sohasem éreztem magam olyan erősnek, mint
amikor Auburnnel vagyok. Soha nem éreztem magam olyan
céltudatosnak, mint amikor a lány velem van. Eszembe jutnak a
legelső hozzá intézett szavaim, amikor felbukkant az ajtóm előtt:
,Azért jöttél, hogy megments?”
De komolyan, Auburn, ezért vagy itt? Mert én bizony így
érzem, pedig már nagyon hosszú ideje nem pislákolt bennem a
remény leghalványabb szikrája sem.
– Hova mész? – kérdezi a lány hirtelen.
Auburn hangjával gyógyítani lehetne. Meg vagyok győződve
róla. Még a súlyos depresszióban szenvedő betegeken is segíteni
tudna, pusztán azáltal, hogy kinyit egy könyvet, és felolvas
nekik.
– Az áruházba, ahogy megbeszéltük.
A lány elneveti magát, és meglöki a vállamat. Örülök, hogy
visszatért a vidám énje. Egész nap alig nevetett.
– Nem úgy értem, hogy per pillanat, te gyagya. Hanem majd
hétfőn. Hova utazol? Miért mész el?
Körülnézek az utcán.
Felnézek az égre.
Lenézek a lábamra.
Mindenhova nézek, csak Auburn szemébe nem, mert nem
akarok ismét hazudni a lánynak. Ma már hazudtam neki egyszer,
és nem akarok megint erre kényszerülni.
Feléje nyúlok, és megfogom a kezét. Auburn hagyja, pedig
egyértelmű, hogy ha tudná az igazat, akkor esze ágában sem
volna megengedni ezt. Nagyon is tisztában vagyok ezzel a
ténnyel, és már bánom, hogy nem mondtam el neki az igazat már
a legelején. Viszont minél tovább várok azzal, hogy mindent
bevallják, annál nehezebb őszintének lennem.
– Auburn, nagyon nem szeretnék erről beszélni, rendben?
Továbbra is a lábamat bámulom, nem akarom elárulni az
arckifejezésemmel, hogy szerintem tiszta őrült, amiért hajlandó
velem tölteni a hétvégét, hiszen sokkal, de sokkal jobbat érdemel
annál, mint amit én tudok nyújtani neki. Azt viszont nem hiszem,
hogy jobbat érdemelne nálam. Szerintem ez a lány tökéletes
lehetne a számomra, és én is tökéletes lehetnék az ő számára, ám
azt nem érdemli meg, hogy belekeveredjen az életem során
hozott rosszabbnál rosszabb döntések következményeibe.
Szóval, amíg ki nem találom, hogyan hozzam helyre az összes
ballépésemet, csupán ezt a két napot érdemlem Auburnnel. És
tudom, hogy a lány azt mondta, egyelőre csak a mára
koncentráljunk, mielőtt eldöntené, velem akarja-e tölteni a
holnapot is, de szerintem mindketten tudjuk, hogy ez totál kamu.
Auburn megszorítja a kezemet.
– Ha nem árulod el nekem, hogy miért utazol el, akkor én sem
mondom meg, miért költöztem ide.
Pedig azt reméltem, hogy mindent megtudhatok róla ezen a
hétvégén, amit csak tudni érdemes. Már egy csomó kérdést
kitaláltam, és alig vártam, hogy föltehessem őket. Így viszont
kénytelen leszek félretenni a kíváncsiságomat, mivel szó sem
lehet róla, hogy nyíltan beszéljek Auburnnek az életemről.
Legalábbis jelen pillanatban biztosan nem.
– Ez jogos – mondom, amikor végre ismét képes vagyok
ránézni.
A lány elmosolyodik, és újra megszorítja a kezem. Esküszöm,
menten eldobom az agyam, hogy milyen gyönyörű ebben a
pillanatban. Nem nehezedik rá sem aggodalom, sem düh, sem
bűntudat. A szél a szája elé fújja pár szál haját, és Auburn
félresöpri a tincset az ujjai hegyével.
Később mindenképpen megfestem majd ezt a pillanatot.
De most elviszem őt az áruházba. Hogy bevásároljunk.
Mert a lány velem marad.
Egész hétvégén.

***
Auburn sok téren visszafogott, viszont ami az ételt illeti,
határozottan nem az. Tudom, hogy pontosan tisztában van vele,
csupán két napig lesz nálam, mégis annyi kaját szedett össze, ami
akár két hétre is elegendő lenne.
De hagyom, mert azt akarom, hogy ez legyen élete legjobb
hétvégéje, és ha a mirelit pizzától a gabonapehelyig mindent
megveszek neki, amit csak kíván, az biztosan jó kezdet.
– Szerintem ennyi már elég lesz. – Auburn a bevásárlókocsi
fölé hajol, és turkál a készletek között, meggyőződik róla, tényleg
megvan-e minden, amit akart. – De taxival kell majd
visszamennünk hozzád. Nem bírnánk elcipelni ezt a sok mindent.
Épp, mielőtt beállnánk a sorba a pénztárnál, megfordítom a
kocsit.
– Elfelejtettünk valamit – mondom.
– Hogyhogy? Felvásároltuk a fél boltot.
Elindulok az ellenkező irányba.
– Még nem választottál szülinapi ajándékot.
Arra számítok, hogy ezt meghallva Auburn tiltakozva szalad
majd utánam, hiszen a legtöbb lány valószínűleg ezt tenné a
helyében. Ám a várakozásommal ellentétben tapsikolni kezd. Azt
hiszem, talán még fel is sikkant. Odarohan hozzám, két kézzel
megragadja a karomat, és azt kérdezi:
– Mennyit költhetek?
Az izgatottsága eszembe juttatja az egyik alkalmat, amikor
annak idején apám elvitt engem meg Carey-t játékboltba. Carey
két évvel volt idősebb nálam, a születésnapunkat viszont
mindössze egy hét választotta el egymástól. Apánk
gyerekkorunkban sokszor talált ki nekünk programot
hármasban, mert akkoriban még tudta, hogyan kell apának
lenni. Emlékszem, hogy egyik évben kalandossá akarta tenni a
születésnapi játékvásárlást. A boltban azt mondta, válasszunk ki
fejenként két-két számot, ami látatlanban meghatároz egy sort
és polcot, ahonnan aztán azt vehetünk meg, amit csak akarunk.
Először Carey választott számokat, és a Legók során kötöttünk
ki, ami jellemző volt a bátyám mázlijára. Aztán én következtem,
de nem igazán jártam sikerrel. A kiválasztott számaim nyomán a
Barbie babák között találtuk magunkat, és az nem kifejezés, hogy
kibuktam. A bátyám viszont olyan testvér volt, aki mindig
hevesen védelmezett – mármint, ha nem éppen a földbe döngölt
– engem. Apámra nézett, és így szólt:
– Mi lenne, ha Owen megcserélné a számokat? Talán nem is a
négyes sor hármas polcánál kéne lennünk, hanem a hármas sor
négyes polcánál.
Apánk büszkén vigyorgott.
– Ez aztán az ügyvédi észjárás, Carey!
Átmentünk a hármas sorra, ahol a sportfelszerelések voltak.
Nem is rémlik, hogy végül mit választottam. Csak magára a
napra emlékszem, és arra, hogy a Barbie babák okozta
pillanatnyi rettenetem dacára végül ez lett az egyik kedvenc
emlékem hármunkról.
Megfogom Auburn kezét, és megállítom a kocsit.
– Válassz egy számot! Azon a soron veszünk neked ajándékot.
A lány felvonja a szemöldökét, és hátranéz, próbálja meglesni
a sorok jelzéseit, így eléje állok, hogy eltakarjam a táblákat.
– Ne csalj! Válassz látatlanban két számot: egy sort, és azon
belül egy polcot. Bármelyik polcnál is kötünk ki, megveszek róla
neked akármit, amit csak akarsz.
Auburn elmosolyodik. Tetszik neki a játék.
– Legyen a tizenhármas sor! – mondja. – A tizenhárom a
szerencseszámom. De honnan tudjam, hány polc van azon a
soron?
– Csak tippelj! Talán nagy mázlid lesz.
A hüvelyk- és mutatóujja közé csippenti az alsó ajkát,
miközben rám szegezi fürkész tekintetét.
– Ha azt mondom, hogy egyes polc, az a legalsót vagy a
legfelsőt jelenti?
– A legalsót.
Elvigyorodik, és fölcsillan a szeme.
– Akkor irány a tizenhármas sor kettes polca! – Annyira
izgatott, hogy azt hinné az ember, talán még soha életében nem
kapott ajándékot. Ráadásul az alsó ajkába harap, hogy fékezze a
vigyorgását, így próbálja leplezni az izgatottságát.
Istenem, annyira imádnivaló!
Megfordulok, és látom, hogy a tizenhármas sor az áruház túlsó
végében van.
– Úgy látom, sportfelszerelés vagy elektronikai cikk lesz az
ajándékod.
Auburn egy helyben ugrándozik.
– Vagy ékszer!
 Na, basszus. Az ékszerek tényleg közel vannak az elektronikai
cikkekhez. A végén még ez lesz a legdrágább születésnapi
ajándék, amit valaha vettem. A lány elengedi a kezemet, és
megragadja a bevásárlókocsit, sebesen húzza maga után.
– Siess már, Owen!
Ha tudtam volna, hogy Auburn ennyire izgalomba jön a
születésnapi ajándéktól, már a legelső nap vettem volna neki,
amikor felbukkant a műtermemnél. És azóta is minden egyes
napon ajándékkal kedveskedtem volna neki.
Ahogy a tizenhármas sor felé tartunk, elhaladunk az ékszerek,
aztán az elektronikai cikkek mellett is, így mindkét lehetőség
kiesik. A tizenkettes sornál megállunk, és bár most a
sportfelszereléseknél vagyunk, a lány még mindig lelkesnek
tűnik.
– Annyira izgulok! – mondja, és lábujjhegyen tipeg oda a
tizenhármas sorhoz. Bekukucskál a sarkon, hogy meglesse, mi
van a polcokon. Visszafordul felém, és szája fülig érő vigyorra
húzódik. – Sátrak!
Azzal eltűnik a polcok között.
Követem őt, betolom a kocsit a sátrak sorára, ám addigra
Auburn már föl is kap egy dobozt az alulról második polcról.
– Ezt akarom – mondja izgatottan. De aztán mégis visszalöki a
polcra. – Nem, nem is, inkább ezt – motyogja magában, ahogy
kiválaszt egy másikat. – Ezt imádni fogja. A kék a kedvenc színe.
– Fölemeli a kék sátor dobozát a polcról, és segítenék neki, de
egyelőre még nem vagyok biztos benne, hogy meg tudok-e
mozdulni. Még mindig próbálom megemészteni a lány szavait.
„Ezt imádni fogja. A kék a kedvenc színe. ”
Legszívesebben megkérdezném, kiről beszélt, miért gondol
most valaki másra, kivel akar sátrazni menni, akinek a kedvenc
színe a kék. De nem mondok semmit, hiszen nincs jogom
kérdéseket feltenni neki. Auburn két napot hajlandó adni nekem,
nem az örökkévalóságot.
Két napot.
Az nekem nem lesz elég, Auburn. Ezzel máris tisztában
vagyok. És nem érdekel, kivel akarja megosztani a lány ezt a
sátrat – bárki is legyen ez a bizonyos illető, akinek a kék a
kedvenc színe –, ezen a hétvégén gondoskodni fogok róla, hogy
innentől kezdve valahányszor Auburn a sátorra néz, csakis én
jussak az eszébe.

***
Bepakolom a készleteket a taxi csomagtartójába, végül a sátor
dobozáért nyúlok. Auburn azonban kikapja a kezemből, mielőtt
berakhatnám a csomagtartóba.
– Ezt majd én hozom – mondja. – Még úgyis haza akarok
ugrani egy kis időre, mielőtt átmennék hozzád, úgyhogy ezt
inkább magammal viszem.
A rengeteg kajára pillantok, aztán ismét a lányra.
– Miért mész haza? – Lecsukom a csomagtartó fedelét, és
figyelem Auburnt, aki elpirul, és vállat von.
– Csak tegyél ki a lakásomnál, jó? Pár óra múlva találkozunk
nálad.
Nem akarom visszavinni a lakásához. Félek, hogy a végén
még meggondolja magát.
– Jó – felelem. – Persze.
A kocsi hátsó ajtajához lépek, és kinyitom Auburnnek. Azt
hiszem, a lány látja rajtam, hogy nem akarok elválni tőle, de
azért igyekszem leplezni a csalódottságomat. Miután beülök
mellé, megfogom a kezét, és becsukom az ajtót. Auburn megadja
a címét a taxisofőrnek.
Kinézek az ablakon. Egyszer csak érzem, hogy a lány
megszorítja a kezem.
– Owen?
Feléje fordulok, és Auburn olyan édesen mosolyog rám, hogy
belesajdul a szívem.
– Csak le akarok zuhanyozni, és összepakolni pár holmit,
mielőtt átmennék hozzád. Ígérem, hogy hamarosan tényleg ott
leszek nálad, oké? – Megnyugtató arckifejezéssel néz rám.
Bólintok, bár továbbra sem vagyok biztos benne, hogy hiszek-
e neki. Lehet, hogy így akar bosszút állni, amiért a múltkor hiába
várattam.
– Owen Mason Gentry, ne vágj már ilyen képet! – mondja
Auburn, azzal félretolja a sátrat az öléből, és lerakja az ülésre
maga mellé. Felém fordul az ülésen, szinte bemászik az ölembe.
Megragadom a derekát, nem igazán tudom, miben mesterkedik,
de eszem ágában sincs leállítani. A lány a szemembe néz, és két
kezébe fogja az arcomat. – Hidd el, nem arra készülök, hogy
lelépjek.
Elvigyorodom.
– Ez rímelt.
Auburn felkacag, és említettem már, hogy szerelmes vagyok
belé? Nem, még biztos nem említettem. Mert az őrültség volna.
És lehetetlen is.
– Igazi költőzseni vagyok – feleli a lány vigyorogva. – Jobban
nyomom, mint a nagyok. – A mellkasomra ejti a kezét, és néhány
másodpercre lehajtja a fejét, amíg kitalálja a következő
rímpárját. Aztán ismét a szemembe néz. – Owen, felejtsd el
végre a párát! Nem vágyok most másra, csak rád. – Csábos
próbál lenni, és sikerül is neki, ugyanakkor nem bírja megállni,
hogy jót nevessen saját magán, ami még vonzóbbá teszi.
A taxi megáll a lakásánál. Auburn a sátorért nyúl, de az arcára
simítom a kezem, visszahúzom őt magamhoz, és a fülébe
suttogok.
– Na, menj, zuhanyozz le szépen! De egy óra múlva legyél
készen. Mert annál tovább nem várok, Auburn Mason Reed,
hogy enyém legyél egészen.
Amikor elhúzódom tőle, és az arcára nézek, azt látom, hogy
lelohadt a mosolya. Nagyot nyel, és elvigyorodok annak láttán,
milyen drámai hatással voltak rá a szavaim. Átnyúlok előtte, és
kilököm az ajtót. A lány magához tér, és a fejét csóválja.
– Te mindig ráteszel még egy lapáttal, Owen. – Felkapja a
sátor dobozát az ülésről, és kiszáll a taxiból. Rámosolygok, és
Auburn viszonozza a mosolyomat, ám egyikünk sem köszön el a
másiktól. Én csupán egyetlenegyszer akarok búcsút venni tőle,
és annak még nem jött el az ideje: a hétfő reggel.

***
Épp készülök becsöngetni Auburn lakásába. Tudom, hogy
még egy óra sem telt el egészen, és ennyi idő alatt a lány még
semmiképpen sem érhetett volna vissza a műtermembe, de
egyfolytában csak az járt a fejemben, hogy nem szeretném, ha
egyedül kéne visszasétálnia hozzám. Utálom, hogy gyalog kell
dolgozni járnia, kénytelen naponta kétszer ennyit kutyagolni.
De mégsem csöngetek be, mivel nem akarom siettetni a lányt,
és azt sem szeretném, ha úgy tűnne, mintha azért jöttem volna el
érte, mert nem bízom benne. Arra gondolok, talán inkább le kéne
ülnöm a lépcsőre, és megvárni, hogy Auburn kinyissa az ajtót.
Akkor úgy tűnne, mintha épp abban a pillanatban értem volna
ide, amikor ő elindult. Ha pedig egyáltalán nem nyitja ki az ajtót,
akkor pár óra múlva már biztosan fogom tudni, hogy
meggondolta magát. Ha végül így alakul, akkor egyszerűen
leléphetek, és Auburn soha nem tudja meg, hogy egyáltalán itt
voltam.
De mi van, ha a lány már mégiscsak elment, és azért nem
találkoztam vele útközben, mert taxiba ült? Lehet, hogy már ott
is van nálam, én meg idióta módon idejöttem hozzá. Francba!
– Nem akarsz bejönni?
Megperdülök, és Emoryval találom szembe magam, aki a
nyitott ajtóban áll, és engem bámul. Egyik kezében a táskája van,
a másikban a kulcscsomója.
– Auburn itt van még?
Emory bólint, és még jobban kitárja az ajtót.
– A szobájában van. Épp most zuhanyozott le.
Hezitálok, nem érzem helyesnek, hogy bemenjek Auburn
lakásába anélkül, hogy ő tudna róla. Emory látja rajtam, hogy
habozok, így megfordul, és bekiabál a lakásba:
– Auburn! Itt az a pasi, akivel vétek volna nem lefeküdnöd!
Nem a zsaru, hanem a másik!
A zsaru.
Emory ismét felém fordul, és biccent, mintha azt mondaná:
Szívesen. Egész szimpis a csaj, kivéve, hogy valahányszor
megszólal, a „másik” pasiról beszél. Kíváncsi vagyok, vajon ez a
bizonyos zsaru-e az, akinek a kék a kedvenc színe.
Meghallom, hogy Auburn felnyög a lakásban.
– Esküszöm, Emory, neked illemtanórákat kéne venned. – A
lány feltűnik az ajtóban, Emory pedig otthagy minket, és elindul
lefelé a lépcsőn. Auburnnek nedves a haja, és átöltözött. Most is
farmer meg egy szimpla felső van rajta, de nem ugyanaz, mint
amit korábban viselt. Tetszik, hogy ilyen lezseren öltözködik.
Végigmér engem. – Még egy óra sem telt el, te kis türelmetlen.
Nem tűnik bosszúsnak, ennek örülök. Int, hogy menjek csak
be, így hát belépek a lakásba, és megállok a nappaliban.
– Odakint akartam várni – mentegetőzöm.
Auburn bemegy a szobájába, és egy hátizsákkal jön ki. Lerakja
a reggelizőpultra, aztán megfordul, és úgy néz rám, mint aki
további magyarázatot vár.
– Unatkoztam – folytatom. – Gondoltam, együtt sétálhatnánk
vissza a műterembe.
Vigyorra húzódik a szája.
– Túlságosan rám vagy kattanva, Owen. Nehezen fogod
viselni a hétfőt.
Ezt úgy mondja, mint aki viccel, de fogalma sincs, mennyire
igaza van.
– Ó! – Auburn odasiet a kanapéhoz, és felkapja róla a sátor
dobozát. – Segíts felállítani ezt, mielőtt elmegyünk! – Elindul a
szobája felé, kezében a sátorral. – Olyan kicsike, hogy se perc
alatt megleszünk.
A fejemet csóválom, nem értem, miért akarja felállítani a
sátrat a szobájában. De Auburn láthatóan egyáltalán nem találja
furcsának a dolgot, így nem vonom kérdőre. Mert ugyan melyik
lány ne érdemelné meg, hogy sátor legyen a szobájában?
– Itt akarom felállítani – mutat Auburn a földre az ágya
mellett, és félrerúg az útból egy jógaszőnyeget. Körülnézek a
szobájában, igyekszem megtudni a lányról, amennyit csak lehet,
anélkül, hogy kérdéseket kéne föltennem. Sem a falakon, sem a
komódján nincsenek fényképek, a gardrób ajtaja pedig be van
csukva. Olyan benyomásom támad, mintha a lány hirtelen
ötlettől vezérelve jött volna el Portlandből, egyetlen személyes
tárgyat sem hozva magával Dallasba. Kíváncsi vagyok, vajon
miért alakulhatott így. Talán nem végleg költözött ide?
Segítek neki előszedni a sátrat a dobozból. A boltban nem is
vettem észre, de tényleg eléggé kicsi. Ketten férnek el benne, és
középen van egy becipzározható elválasztó. Kevesebb mint öt
perc alatt felállítjuk, de úgy tűnik, Auburnnek nem elég látnia, ki
is akarja próbálni. A gardóbhoz megy, kinyitja, és levesz két
plédet a legfelső polcról. Leteríti őket a sátorban, aztán bemászik.
– Hozz két párnát az ágyamról! – szól ki nekem. – Muszáj
leheverednünk idebent néhány percre, mielőtt elmegyünk.
Megfogom a két párnát, és letérdelek a sátor előtt. Bedugom a
párnákat a sátorba, és Auburn elveszi őket tőlem. Félrehúzom a
sátorlapot, és bemászom Auburn mellé. Leheveredem az
oldalamra, ellenállva a kísértésnek, hogy a lányhoz simuljak.
A sátor olyan kicsi, hogy el sem férek benne rendesen, kilóg a
lábam, ahogy Auburné is.
– Azt hiszem, olyan sátrat vettél, ami fiktív karaktereknek
való – mondom neki.
A lány a fejét csóválja, és a könyökére támaszkodik.
– Nem én vettem, hanem te. És ez a sátor gyerekeknek való,
Owen. Még szép, hogy nem férünk el benne. – Tekintete a
becipzározható elválasztóra vándorol. – Nézd! – Összehúzza a
háló két felét, aztán elkezdi becipzározni. Miután teljesen
behúzza a cipzárt, az áttetsző, sűrű háló elválaszt minket
egymástól. Auburn a karjára fekteti a fejét, és rám mosolyog. –
Úgy érzem, mintha egy miniatűr gyóntatószékben volnánk.
Felkönyökölök, és a kezemre támasztott fejjel figyelem a lányt
a hálón át.
– És melyikünk készül gyónni?
Auburn összehúzza a szemét, és rám szegezi a mutatóujját.
– Szerintem bátran kijelenthetjük, hogy te tartozol még
néhány vallomással.
Felemelem a kezemet, és megérintem az ujját a háló egy
résén keresztül.
Auburn az anyaghoz simítja a tenyerét, és az enyémhez
nyomja.
– Az akár egész éjjel eltarthat, Auburn – felelem. – Jó sok
vallomással tartozom.
Elárulhatnám neki, honnan ismerem. Megértethetném vele,
miért érzek ellenállhatatlan kényszert arra, hogy védelmezzem.
De néhány titkot magammal fogok vinni a sírba, és ez
egyértelműen azok közé tartozik.
Így hát inkább egy másik titkomat vallom be neki. Egy olyat,
aminek nincs akkora nagy jelentősége. Olyat, amit biztonságos
elárulnom.
 – Csak három telefonszám van elmentve a mobilomban. Az
apámé. Harrisoné. Meg az unokatesómé, Riley-é, de vele már
több mint fél éve nem beszéltem. Ennyi.
A lány hallgat. Nem tudja, mit mondjon erre, mert hát mégis
miféle alak lehet az, aki mindössze három személlyel tartja a
kapcsolatot? Olyan alak, akinek nyilvánvalóan zűrös az élete.
– Miért nincs a mobilodban több szám? – kérdezi végül.
Imádom Auburn szemét. Mindig elárulja, mit érez a lány, és
most látszik, hogy sajog értem a szíve, mert rádöbbent: nem ő az
egyetlen magányos ember Dallasban.
– Miután leérettségiztem, eléggé kiszakadtam a társaságból.
Csakis a festésre koncentráltam; semmi másra. Egy évvel ezelőtt
készüléket váltottam, és kitörlődött a teljes névjegyzékem.
Ekkor döbbentem rá, hogy igazából már szinte senkivel sem
szoktam beszélni. A nagyszüleim évekkel ezelőtt meghaltak.
Csak egy unokatestvérem van, és ahogy mondtam, vele sem
dumálok valami sűrűn. Egyedül Harrison és apám száma az,
amire szükségem van.
Auburn ujjai a tenyeremet cirógatják. A kezünket bámulja,
nem néz rám.
– Hadd lássam a mobilodat! – szól.
Előhúzom a készüléket a zsebemből, és átnyújtom Auburnnek
a háló alatt. Elvégre az igazat mondtam, nyugodtan
meggyőződhet róla a saját szemével. Három telefonszám, nem
több.
Auburn néhány másodpercig pötyög a mobilomon, aztán
visszaadja nekem.
– Tessék! Most már négy szám van benne.
Lenézek a képernyőre, és megnyitom a névjegyzékemet.
Amikor meglátom, hogy a lány milyen néven írta be a számát,
elnevetem magam.
Auburn Mason-a-világ-legjobb-középső-neve Reed.
Visszadugom a mobilt a zsebembe, és ismét megérintem a
lány kezét a hálón át.
– Most te jössz! – mondom neki.
Auburn a fejét csóválja.
– Még mindig tartozol jó pár vallomással. Folytasd csak!
Felsóhajtok, és a hátamra fordulok. Semmi mást nem akarok
még elmondani neki, de félek, hogy ha nem bújunk ki sürgősen
ebből a sátorból, elárulok Auburnnek mindent, még azt is, amit
valójában nem akar hallani. De talán így lenne a legjobb. Talán ha
elmondanám neki az igazat, el tudná fogadni, megbízna bennem,
és megértené, hogy amint visszatérek, minden más lesz. Talán
ha elmondanám neki az igazat, lenne rá esély, hogy ez nem ér
véget hétfőn.
– Tudod, aznap este, amikor nem jöttem el... – Elharapom a
mondatot, mert úgy kalapál a szívem, hogy még gondolkodni is
alig bírok. Tudom, hogy muszáj bevallanom ezt neki, de még nem
sikerült kitalálnom, hogyan is kezdjek bele. Akárhogy is adom elő
a dolgot, tudom, hogy Auburn negatívan fog reagálni, és ezt meg
is értem. De elegem van abból, hogy nem vagyok őszinte vele.
Ismét az oldalamra fordulok, és szembenézek a lánnyal.
Kinyitom a számat, hogy mindent bevallják, ám mielőtt
megszólalhatnék, valaki bekopogtat a lakásba.
Auburn értetlen arckifejezése elárulja, hogy nincs
látogatókhoz szokva.
– Muszáj megnéznem, ki az. Várj meg itt! – Gyorsan kimászik
a sátorból, én pedig a hátamra gördülök, és nagyot sóhajtok. A
lány másodperceken belül visszasiet a hálószobába, és letérdel a
sátorlap előtt. – Owen! – Kétségbeesett a hangja, és
felkönyökölök, ahogy bedugja a fejét a sátorba. – Ajtót kell
nyitnom, de kérlek, ne gyere ki a szobámból! Rendben?
Megígérem, mindent elmagyarázok, amint elmegy.
Bólintok, nem tetszik, hogy Auburn hangjából félelem árad. És
az sem tetszik, hogy el akar rejteni a látogatója elől.
A lány elhátrál, és becsukja a szoba ajtaját. A párnára
hanyatlom, és hallgatózom, tudatában vagyok, hogy meg fogom
tudni Auburn egy titkát, pedig még nem igazán áll készen, hogy
megossza velem.
Hallom, hogy kinyílik a bejárati ajtó, és az első dolog, ami
megüti a fülemet, az egy kisgyerek hangja:
– Anyu, ezt nézd! Nézd, mit vett nekem a nagyi!
Aztán meghallom Auburn válaszát:
– Nahát! Ez pontosan olyan, amilyet akartál.
Ez a fiúcska az imént tényleg „anyunak” nevezte Auburnt?
Lábdobogást hallok a nappaliból. Egy idősebb nő hangja azt
mondja:
– Tudom, hogy nem szóltam előre, de már órákkal ezelőtt el
kellett volna indulnom a kicsivel Pasadenába. Csakhogy az
anyósom kórházba került, Trey pedig szolgálatban van...
– Jaj, ne, Lydia, szegény anyósod! – szól Auburn.
– Ugyan, semmi baja. Már megint a cukorbaja miatt lett
rosszul, ami nem történne meg, ha kellőképpen vigyázna
magára, ahogy örökké mondom is neki. De sosem ügyel az
egészségére, aztán elvárja, hogy az egész család félredobja a
terveit, és csakis az ő ápolásával foglalkozzon mindenki.
Hallom, hogy nyílik a hálószoba ajtaja.
– AJ, ne! – szólal meg Auburn, és az ajtó visszacsukódik. – Ne
menj be anyu szobájába!
– Na, mindegy – folytatja az idősebb asszony – Be kell vinnem
néhány holmit az anyósomnak a kórházba, de az intenzív
osztályra nem engednek be gyerekeket, úgyhogy pár órára
neked kell vigyáznod AJ-re.
– Jó, persze – feleli Auburn. – Itt?
– Igen, nincs arra időm, hogy hazavigyelek titeket.
– Oké – vágja rá a lány. Izgatottnak hangzik. Olyan
izgatottnak, mintha nem lenne hozzászokva, hogy ez a nő csak
így rábízza a gyereket. Azt hiszem, a lány a nagy izgalomban
észre sem veszi, hogy AJ ismét elkezdi kinyitni a hálószoba
ajtaját.
– Este jövök érte – mondja az asszony.
– AJ akár itt is tölthetné az éjszakát – válaszolja Auburn
reménykedve. – Reggel hazavinném.
A hálószoba ajtaja most már teljesen nyitva van, és egy kisfiú
térdel le a sátor előtt. Felkönyökölök, és a gyerekre mosolygok,
mivel ő is mosolyogva figyel engem.
– Miért vagy ebben a sátorban? – kérdi a fiúcska.
A szám elé emelem a mutatóujjamat.
– Pszt!
A gyerek elvigyorodik, és bemászik a sátorba. Úgy négy-öt
évesnek tűnik, és a szeme nem zöld, mint Auburné. A barna,
szürke és zöld különféle árnyalatai keverednek benne. Akár egy
festővásznon.
Nem örökölte a lány különleges hajszínét: az övé sötétbarna.
Gondolom, ebben az édesapjára ütött. De akkor is nagyon
hasonlít Auburnre. Leginkább az arckifejezése emlékeztet a
lányra, meg a kíváncsisága.
– Ez a sátor titok? – kérdezi.
Bólintok.
– Igen. És senki sem tudhatja meg, hogy itt van, szóval, nem
szabad beszélnünk róla másoknak, jó?
A kisfiú elmosolyodik, és bólint, mintha izgatott lenne, amiért
van egy titka.
– Tudok titkot tartani.
– Nagyon helyes – mondom neki. – Mert egy férfit nem az
izmai tesznek erőssé. Hanem a titkai. Minél több titkot őrzöl,
annál nagyobb az erőd.
A gyereknek fülig ér a vigyora.
– Én nagyon erős akarok lenni.
Már épp megmondanám neki, hogy menjen vissza a
nappaliba, mielőtt még felhívja rám a figyelmet, ám ekkor
közeledő lépteket hallok,
– AJ, gyere szépen, öleld meg a nagyit! – szólal meg az
asszony hangja a hálószoba előtt. Hallom, amint kinyílik az ajtó,
és a kisfiú szeme elkerekedik.
– Lydia, várj! – próbálja Auburn visszatartani, a hangjából
pánik csendül. De elkésik a figyelmeztetéssel, mert már nincs
időm behúzni a lábamat a sátorba, mielőtt Lydia belép a szobába.
Az asszony azonnal megtorpan. Csak a lábát látom, de nem is
kell az arcát néznem ahhoz, hogy tudjam, egyáltalán nem örül,
amiért a kisfiút ebben a sátorban találja.
– AJ! – szólal meg határozottan. – Gyere ki a sátorból,
édesem!
A fiúcska rám vigyorog, és a szájához emeli a mutatóujját.
– De hát nem vagyok semmilyen sátorban, nagyi. Itt nincs is
sátor.
– Lydia, meg tudom magyarázni – mondja Auburn a szobába
sietve, és lehajol előttünk. Int a kisfiúnak, hogy jöjjön ki a
sátorból, és pillantása csupán egy másodpercre találkozik az
enyémmel. – Ő csak egy barátom. Segített felállítani a sátrat AJ-
nek.
– AJ, kicsikém, menjünk! – Lydia megfogja a kisfiú kezét, és
kihúzza őt a sátorból. – Téged talán nem zavar, ha a fiad egy
vadidegennel van – veti oda Auburnnek –, engem viszont
nagyon is.
Látom, ahogy Auburnt elönti a csalódottság. A kisfiú is
ugyanolyan csalódottnak látszik, amikor rájön, hogy Lydia nem
hajlandó itt hagyni őt az anyukájával. AJ-t követve én is
kimászom a sátorból, és felállok.
– Semmi gond, már megyek is – mondom. – Épp most
végeztünk a sátorral.
Lydia végigmér, és bármilyennek is vél engem első látásra,
egyértelműen nem nyűgözöm le. Legszívesebben én is ugyanígy
méricskélném őt, de nem akarom még tovább rontani a
helyzetet Auburn számára. Amikor alaposabban szemügyre
veszem a nőt, rádöbbenek, hogy nem most látom először. Hosszú
évek teltek el azóta, de ez az asszony szinte semmit sem
változott, csak immáron kicsit több ősz szál vegyül szögegyenes,
fekete hajába. Még mindig ugyanolyan ridegnek és félelmetesnek
tűnik, mint annak idején.
A kisfiúhoz fordul:
– AJ, fogd a játékodat! Mennünk kell.
Auburn kisiet utánuk a szobából.
– Lydia, kérlek! – Hátraint rám. – Ő nem marad itt. Csak
kettesben leszünk AJ-vel. Ígérem!
Az asszony megtorpan a bejárati ajtónál, és Auburn felé
fordul. Aprót sóhajt.
– Majd vasárnap este találkozol vele, Auburn. Így is jó lesz,
tényleg. Több eszem is lehetett volna, mint hogy csak így
beállítok. – AJ-re néz a lány válla fölött. – Köszönj el szépen
anyukádtól, édesem!
Látom, hogy Auburn grimaszt vág, de komor arckifejezése
egy szempillantás alatt mosolygóssá változik, miközben
megfordul, és letérdel AJ elé. Magához húzza a kisfiút, és
megöleli.
– Sajnálom, de mégiscsak el kell, hogy vigyen magával a
nagyi, jól van? – Hátrahúzódik, és megsimogatja AJ haját. –
Vasárnap este találkozunk!
– De én itt akarok maradni – feleli a kisfiú őszinte
csalódottsággal.
 Auburn mosolyogva igyekszik leplezni az érzelmeit, de látom
rajta, hogy ezek a szavak összetörték a szívét. A fia haját
borzolva így szól:
– Majd holnap este bepótoljuk, rendben? Anyunak holnap
reggel nagyon korán kell kelnie a munka miatt, úgyhogy ma már
nem is tudnánk csinálni semmi mókásat, csak lefeküdnénk.
– Akkor is jó móka lenne itt aludni – erősködik a kisfiú. A
hálószoba felé mutat. – Van egy sátrad, lefeküdhetnénk abban,
és... – AJ tekintete rám villan, és a gyerek rájön, hogy épp most
említette meg a titkos sátrat. Megint Auburnre néz, és a fejét
csóválja. – Bocsi, nincs is sátrad. Rosszul mondtam, semmilyen
sátor sincs a szobádban.
Akármilyen szarul is érzem magam a jelenlegi helyzet miatt,
ez a gyerek megmosolyogtat.
– AJ, menjünk!
Auburn ismét szorosan magához öleli a kisfiút, és azt suttogja:
– Szeretlek. Örökké szeretni foglak. – Puszit nyom AJ
homlokára, a gyerek pedig megpuszilja az arcát, aztán hagyja,
hogy Lydia kiterelje az ajtón. Auburn el sem köszön az
asszonytól, még csak rá sem néz, amit egyáltalán nem rovok fel
neki. Amint becsukódik mögöttük az ajtó, a lány feláll, és elmegy
mellettem, egyenesen a hálószobája felé tart. Figyelem, ahogy
félrehúzza a sátorlapot, és bemászik a maga térfelére.
A szoba küszöbén állva hallgatom, ahogy a sátorban
összekucorodva sír.
Most már mindent értek. Ezért volt Auburn annyira feldúlt,
amiért Lydia nem jött el a születésnapján, hiszen így nem
ünnepelhetett együtt AJ-vel.
Auburn a fia kedvéért választotta a kék sátrat.
Auburn a fia kedvéért költözött Texasba, pedig látszik, milyen
boldogtalan itt.
És most már azt is tudom, hogy semmiképpen nem leszek
képes faképnél hagyni ezt a lányt. Azok után biztos nem, aminek
az imént a tanúja voltam. Azok után nem, hogy láttam, milyen
fantasztikus anya Auburn, mennyire szereti ezt a kisfiút.
 11. FEJEZET

Auburn
HALLOM, HOGY OWEN KICIPZÁROZZA AZ
ELVÁLASZTÓT, aztán megérinti a karomat, majd becsúsztatja a
kezét a párnám alá. Magához húz, én pedig elsőre legszívesebben
ellökném magamtól, ugyanakkor meglep, mennyire kellemes
érzés, ahogy magához ölel. Lehunyom a szemem, és várom, hogy
feltegye a kérdéseit. Elhatározom, hogy ameddig csak lehet,
egyszerűen fekszem a karjában, és kiélvezem a kellemes érzést,
amíg Owen el nem űzi a kérdéseivel.
A keze föl-alá jár a karomon, gyengéden cirógat. Néhány
percnyi csönd után megsimogatja a kézfejemet, aztán
összekulcsolja az ujjainkat.
– Amikor tizenhat éves voltam – szólal meg fojtott hangon –,
édesanyám és a bátyám meghaltak autóbalesetben. Én vezettem
a kocsit.
Szorosan lehunyom a szememet. El sem tudom képzelni,
milyen lehet Owennek. Az én problémáim ehhez képest
egyszeriben nem is tűnnek problémának.
– Apám a baleset után hosszú hetekig kómában volt. Én egész
végig vele maradtam a kórházban. Nem feltétlenül azért, hogy
mellette legyek, amikor felébred, hanem mert fogalmam sem
volt, mégis hova mehetnék. Az otthonunk üres volt. A barátaim
élete ugyanúgy folytatódott tovább, így hát a temetés után csak
ritkán találkoztam velük. Néhány rokonom eleinte még el-eljött
látogatóba, de nemsokára már ők sem néztek felénk. A legelső
hónap végére teljesen magunkra maradtunk apámmal. És
rettegtem, hogy ha ő is meghal, akkor nem lesz már miért élnem.
Lassan a hátamra fordulok, és felnézek Owenre.
– És aztán mi történt?
Owen a homlokomhoz érinti az ujjait, és félresöpri néhány
hajtincsemet.
– Apám életben maradt, ugyebár – folytatja halkan. – A
baleset után alig egy hónappal tért magához a kómából. És
akármilyen boldog is voltam, hogy felépül, azt hiszem, igazából
fel sem fogtam a történteket, amíg el nem kellett mondanom
neki. Apám semmire sem emlékezett a karambol napjáról,
egyetlen részletre sem. Nekem kellett elmondanom neki, hogy
anya és Carey meghaltak. És abban a pillanatban, hogy
megtudta, láttam, amint kihunyt a szemében az élet. És azóta
sem láttam visszatérni.
A szememet törölgetem.
– Ez borzasztó – mondom neki.
Owen a fejét csóválja, mintha nem szorulna rá a sajnálatomra.
– Nem kell szánakoznod – feleli. – Manapság már igyekszem
nem gyötrődni ezen. A karambol nem az én hibámból történt.
Természetesen hiányzik az édesanyám meg a testvérem, és
mindennap nehéz nélkülük, de tisztában vagyok vele, hogy az
életnek mennie kell tovább. És édesanyám meg Carey nem olyan
emberek voltak, akik azt akarnák, hogy kifogásként használjam a
halálukat. – Ujjai finoman cirógatják az arcomat. Nem néz a
szemembe. A hátam mögé, a fejem fölé szegezi a tekintetét, a
semmibe réved. – Néha annyira hiányoznak, hogy szó szerint fáj,
itt – nyomja a mellkasára ökölbe szorított kezét. – Olyankor úgy
érzem, mintha a világ legerősebb satujába fogták volna a
szívemet.
Bólintok, mert pontosan tudom, mire gondol. Én is ugyanezt
érzem, valahányszor csak AJ-re gondolok, meg arra a tényre,
hogy nem velem él.
– Valahányszor elfog ez az érzés, végiggondolom mindazt, ami
a legjobban hiányzik velük kapcsolatban. Például felidézem,
hogyan mosolygott rám édesanyám. Mert bármi is történt,
bárhol is voltunk, anyám mosolya mindig megnyugtatott. Akár
háború is kitörhetett volna, anyámnak akkor sem lett volna más
dolga, csak letérdelni, a szemembe nézni, és rám mosolyogni, én
pedig azonnal elfelejtettem volna minden félelmemet meg
aggodalmamat. És valahogy még azokon a napokon is sikerült
mosolyognia, amikor tudom, hogy egyáltalán nem volt mosolygós
kedvében. Mert neki semmi más nem számított, csak a
boldogságom. És ez hiányzik. Néha annyira hiányzik, hogy csak
attól érzem jobban magam, ha festek anyáról egy képet. –
Halkan nevet. – Kábé húsz portrét őrizgetek anyámról. Eléggé
hátborzongató.
Vele nevetek, de az édesanyja iránti szeretete láttán ismét
elszorul a szívem, és a mosolyom grimaszra vált. Nem tudom,
vajon AJ fog-e valaha is így érezni irántam, mivel jelenleg nem
tudok olyan anya lenni, amilyen akarok.
Owen az arcomra simítja a kezét, és nagyon komolyan néz a
szemembe.
– Láttam, hogyan nézel a fiadra, Auburn. Láttam, hogyan
mosolyogsz rá. Pontosan ugyanúgy mosolyogtál rá, mint annak
idején édesanyám énrám. És nem érdekel, mit gondol rólad az a
nő anyaként; én alig ismerlek, de máris érzem rajtad, mennyire
szereted azt a kisfiút.
Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy Owen szavai elmossák
minden kétkedő gondolatomat arról, vajon alkalmas vagyok-e
anyának.
Már több mint négy éve vagyok egy kisfiú édesanyja.
Több mint négy éve.
És az elmúlt több mint négy évben Owen az első, aki bármi
olyat mond, amitől úgy érzem, képes vagyok jó anya lenni. És
habár ez a srác alig ismer engem, ráadásul semmit sem tud a
helyzetemről, érzem, mennyire hisz a szavakban, amiket nekem
mond. Az a szimpla tény, miszerint elhiszi, amit mond, arra
késztet, hogy én is el akarjam hinni.
– Tényleg? – kérdezem halkan. Kinyitom a szemem, és
felnézek rá. – Mert néha úgy érzem, hogy...
Owen hevesen csóválja a fejét, és közbevág.
– Ne kételkedj magadban! – szól rám határozottan. – Nem
ismerem a helyzetedet, és úgy gondolom, hogy ha meg akarnád
osztani velem, magadtól is elmondanád. Úgyhogy nem foglak
faggatni róla. De azok alapján, amit az imént láttam,
kijelenthetem, hogy az a nő kihasználja a bizonytalanságodat. Ne
hagyd, hogy elbizonytalanítson, Auburn! Igenis jó anya vagy. Jó
anya.
Ismét kicsordul a könnyem, és gyorsan elfordítom a fejem. A
szívem mélyén tudom, hogy tényleg jó anya lehetnék, ha Lydia
esélyt adna rá. Azt is tudom, nem én tehetek arról, hogy így
alakultak a dolgok. Csak tizenhat éves voltam, amikor
megszültem AJ-t, még nem álltam készen az anyaságra. De
fogalmam sem volt róla, milyen jó érzés lehet, ha valaki hisz
bennem.
Ez a pasi elhúzhatta volna a csíkot, abban a pillanatban, hogy
tudomást szerzett AJ-ről. Elítélhetett volna, amint megtudta,
hogy a fiam nem velem él. Ám ezek egyike sem történt meg.
Ehelyett Owen arra használta ezt a lehetőséget, hogy bátorítson.
Hogy vigasztaljon. És Adam halála óta senki sem volt ilyen
kedves hozzám.
Úgy érzem, ezt pusztán szavakkal nem tudom rendesen
megköszönni, így ahelyett, hogy megszólalnék, ismét
szembefordulok Owennel. Még mindig fölém hajol, lenéz rám.
Fölemelem a fejem, a tarkójára simítom a kezemet, és csókot
nyomok az ajkára.
Finoman csókolom meg, és Owen egyáltalán nem próbálja
megszakítani a pillanatot, ahogy elnyújtani sem. Egyszerűen
elfogadja a csókomat, miközben lassan levegőt vesz. Nem nyitom
ki a számat, és egyikünk sem igyekszik hevesebbé tenni a csókot.
Szerintem mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ez a csók
sokkal inkább azt jelenti, „Köszönöm”, semmint azt ,,Akarlak”.
Amikor elhúzódom, Owen szeme csukva van, és épp olyan
békésnek tűnik, ahogy az imént én éreztem magam a szavai
hallatán.
Ismét lehajtom a fejemet a párnára, és figyelem, ahogy lassan
kinyitja a szemét. Mosolyra húzódik a szája, aztán hanyatt
fekszik mellettem, és mindketten a sátor tetejét bámuljuk.
– AJ apja volt a legelső fiúm – vágok bele, hogy
elmagyarázzam a helyzetemet. Jó érzés elmondani neki az igazat.
Nem sok embernek szoktam sokat elárulni magamról, Owennek
viszont valamiért mindent el akarok mondani. – Sajnos meghalt,
amikor tizenöt éves voltam. Két héttel később derült ki, hogy
terhes vagyok. Amikor a szüleim megtudták, azt akarták, hogy
adjam örökbe a kicsit. Rajtam kívül még négy gyerekről kellett
gondoskodniuk, és már így is épp elég nehéz volt
mindannyiunkat eltartaniuk. Szóba sem jöhetett, hogy még egy
csecsemőt is el tudjanak látni, én viszont nem voltam hajlandó
lemondani a gyerekemről. Szerencsére Lydia előállt egy
kompromisszumos megoldással. Azt mondta, hogy ha hajlandó
vagyok átruházni rá a kizárólagos szülői felügyeleti jogot, amint
megszületik a baba, akkor velük élhetek, és segíthetek felnevelni
a fiamat. Biztosítékot akart, hogy nem fogom végül mégis örökbe
adni a gyereket, és a kizárólagos felügyelet garantálta ezt. Azt is
mondta, hogy ez az orvosi kezelések és az egészségbiztosítás
szempontjából is egyszerűbb. Nem kérdőjeleztem meg, amit
állított. Fiatal voltam, semmit sem értettem az egészből. Csak azt
fogtam fel, hogy ez az egyetlen lehetőségem megtartani AJ-t, így
hát beleegyeztem. Bármit aláírtam volna, amit Lydia akart, ha az
garantálja, hogy a gyerekemmel lehetek. Miután AJ
megszületett, Lydia teljesen átvette az irányítást. Sosem volt
megelégedve semmivel, amit tettem. Azt éreztette velem, hogy
fogalmam sincs az anyaságról. És egy kis idő után ezt kezdtem is
elhinni. Elvégre fiatal voltam, Lydia pedig már több gyereket
nevelt, szóval, úgy gondoltam, nyilván mindent jobban tud
nálam. Mire leérettségiztem, már Lydia hozott meg minden
döntést AJ-ről. És az egyik ilyen döntése az volt, hogy AJ-nek
vele kell maradnia, amíg én továbbtanulok.
Owen megfogja a kezemet, és kettőnk közé húzza, szorosan
fogja. Értékelem a bátorító gesztust, mert nagyon nehéz
bevallanom mindezt.
– Ezért hát ahelyett, hogy több évig egyetemre jártam volna,
úgy döntöttem, inkább a fodrásziskolát végzem el, mert az csak
egyéves szakképzés volt. Azt hittem, miután megszerzem a
képesítést, és találok munkát meg lakást, Lydia hagyja majd,
hogy AJ velem éljen. De három hónappal azelőtt, hogy
levizsgáztam volna, Lydia férje meghalt. Az asszony
visszaköltözött Texasba, hogy közelebb legyen Treyhez, a másik
fiához. És magával vitte az én fiamat is.
Owen felsóhajt.
– Ezért jöttél Texasba? Mert nem tudtad megakadályozni,
hogy Lydia elhozza AJ-t Oregonból?
 Bólintok.
– Lydiának törvény adta joga van magával vinni AJ-t oda,
ahova csak akarja. Azt mondta, Texas sokkal megfelelőbb hely
egy gyereknek, és hogy ha a legjobbat akarom a fiamnak, akkor
én is ideköltözöm, miután végzek az iskolával. Az utolsó vizsgám
péntek délután ötkor fejeződött be, és kevesebb mint
huszonnégy órával később már be is költöztem ebbe a lakásba.
– És mi van a szüleiddel? – kérdezi Owen. – Ők sem tehettek
semmit, hogy megakadályozzák a dolgot?
A fejemet csóválom.
– A szüleim támogatják a döntéseimet, de nem avatkoznak
bele az életembe. Nem igazán szoros a kapcsolatuk AJ-vel, mivel
már azelőtt eljöttem otthonról és beköltöztem Lydiához, hogy
megszültem volna. Egyébként is, van elég bajuk. Nincs szívem
elmondani nekik, hogyan bánik velem Lydia, mert csak
bűntudatuk támadna, amiért annak idején hagytak elköltözni
hozzá.
– Szóval, inkább csak úgy teszel, mintha minden rendben
volna?
Felpillantok Owenre, és bólintok, kissé aggódom, hogy mi
süthet a szeméből. Megvetés? Csalódottság? Ám amikor
találkozik a tekintetünk, semmi ilyesmit nem látok rajta. Együtt
érzően néz rám. És talán egy kissé dühösen.
– Nem baj, ha azt mondom, hogy utálom Lydiát?
Elmosolyodok.
– Én is utálom – felelem, halkan nevetgélve. – De szeretem is.
Ugyanúgy szereti a fiamat, mint én, és tudom, hogy AJ is szereti
őt. Ezért nagyon hálás vagyok. Viszont semmiképpen sem
mondtam volna le a szülői felügyeleti jogomról Lydia javára, ha
tudom, hogy ez lesz a vége. Azt hittem, hogy Lydia segíteni akar,
de most már értem, hogy az elveszített fiát próbálja pótolni AJ-
vel.
Owen még közelebb húzódik hozzám, fölém hajol, egymás
szemébe nézünk.
– Biztosan vissza fogod szerezni a fiadat – jelenti ki. – A
bíróságnak semmi oka nem lehet, hogy ne ítélje őt neked.
Bókja megmosolyogtat, pedig tudom, hogy nincs igaza.
– Utánajártam minden opciónak. A bíróság csakis alapos okkal
venne el egy gyereket attól, akinek a törvényes felügyelete alatt
áll már születése óta. Lydia semmiképpen sem egyezne bele,
hogy AJ velem éljen. Igazából nincs más lehetőségem, mint a
kedvére tenni, amiben csak tudok, miközben igyekszem
összespórolni annyi pénzt, hogy ki bírjam fizetni az ügyvédet,
akit megbíztam az ügyemmel. De még ő sem tűnik túl
bizakodónak.
Owen a tenyerébe támasztja a fejét, a másik kezét pedig az
arcomra simítja. Ujjai gyengéden cirógatják a járomcsontomat,
érintésétől elnehezedik a szemhéjam. De valahogy mégiscsak
sikerül nyitva tartanom a szememet, akármennyire ellazít is a
simogatása.
– Tudod, mit? – szól Owen mosolyogva. – Mostantól tuti,
hogy az eltökéltség lesz a kedvenc tulajdonságom bárkiben.
Tisztában vagyok vele, milyen keveset tudok erről a fiúról, de
határozottan nem akarom, hogy elutazzon hétfőn. Úgy érzem, ő
az egyetlen jó, ami azóta történt velem, hogy Texasba költöztem.
– Nem akarom, hogy elutazz, Owen.
Lesüti a szemét, már nem néz rám. Keze a vállamra vándorol,
láthatatlan mintát rajzolgat ujja hegyével, azt követi a
tekintetével. Bűntudatosnak tűnik, és mintha nem csak arról a
tényről lenne szó, hogy hamarosan elmegy.
Valami súlyosabb dolog bántja, és látom rajta, hogy a
vallomása a nyelve hegyén van. Titkol még valamit.
– Nem munka miatt mész el, igaz? – mondom. – Valami
másról van szó.
Owen még mindig nem néz rám. Nem is kell felelnie, mert a
hallgatása önmagában is megerősíti a szavaimat. De azért
válaszol:
– Igen.
– Hova mész?
Látom, hogy grimaszt vág. Bárhová is megy, nem akarja
elmondani nekem. Fél, hogy mit gondolok majd. És őszintén
szólva én is félek attól, hogy mit hallok majd. Elég volt nekem
egy napra ennyi negatívum.
Owen végül fölemeli a fejét, és ismét a szemembe néz, ám
olyan bűnbánatos képet vág, hogy azt kívánom, bár szóba se
hoztam volna a dolgot. Kinyitja a száját, hogy megszólaljon, de
megcsóválom a fejemet.
– Még nem akarom tudni – mondom gyorsan. – Majd utána
mondd el!
– Mi után?
– A hétvége után. Most nem akarok vallomásokra gondolni.
Nem akarok Lydiára gondolni. A következő huszonnégy órában
egyikünk szánalmas valóságával sem akarok foglalkozni.
Owen hálásan mosolyog.
– Meg kell mondjam, tetszik ez az ötlet. Nagyon is.
A pillanat varázsa megtörik, amikor a gyomrom hangosan
megkordul. Szégyenkezve szorítom a kezemet a hasamra. A srác
elneveti magát.
– Én is éhes vagyok – mondja. Kibújik a sátorból, és a kezét
nyújtja, hogy segítsen kikecmeregnem. – Itt akarsz enni, vagy
nálam?
Talpra állok, és a fejemet rázom.
– Nem hiszem, hogy ki tudnám várni, amíg visszaérünk
hozzád – felelem, és a konyha felé indulok. – Szereted a mirelit
pizzát?

***
Nem csinálunk mást, csak pizzát sütünk, de akkor sem
éreztem ilyen jól magam egy sráccal már Adam óta. Miután
tizenöt évesen teherbe estem, nem sok időm maradt társasági
életre, vagyis az enyhe kifejezés, hogy kissé tapasztalatlan
vagyok. Azelőtt már a gondolatától is ideges lettem, hogy ismét
közel kerüljek egy fiúhoz, ám Owen épp ellenkező hatással van
rám. Ha vele vagyok, mindig nyugalom áraszt el.
Anyukám azt szokta mondani, hogy vannak emberek, akiket
szép lassan megismerünk, és vannak, akiket mintha már a
legelső pillanattól kezdve jól ismernénk. Úgy érzem, hogy Owen
az utóbbi kategóriába tartozik. A személyiségünk olyan
összhangban van, mintha világéletünkben ismertük volna
egymást. Egészen a mai napig fel sem fogtam, mennyire
szükségem van egy ilyen emberre az életemben. Valakire, aki
helyreállítja a Lydia által aláásott önbecsülésemet.
 – Ha nem siettél volna ennyire, hogy valami képzést szerezz,
milyen karriert választottál volna a fodrászat helyett?
– Bármi mást – vágom rá. – Akármit. – Owen erre elneveti
magát. A konyhapultnak dől a sütő mellett, én pedig a
reggelizőpulton ülök, vele szemben. – Tök béna fodrász vagyok.
Utálom a vendégek panaszkodását hallgatni, miközben a hajukat
vágom. Esküszöm, az emberek minden jót magától értetődőnek
vesznek, és a sok nyavalygásuktól mindig irtó rossz kedvem lesz.
– Ha úgy nézzük, egész hasonló a munkánk – mondja Owen. –
Én megfestem mások vallomásait, neked pedig meg kell
hallgatnod őket.
Helyeslően bólogatok, de aztán arra gondolok, hogy talán
hálátlannak tűnök.
– Van néhány nagyon jó vendégem is. Olyan emberek, akiket
mindig örömmel látok. Azt hiszem, nem is igazán a vendégekkel
van a baj, hanem azzal a ténnyel, hogy kénytelen voltam olyan
munkát választani, amit valójában nem akarok csinálni.
Owen az arcomat fürkészi.
– Hát, a jó hír az, hogy még fiatal vagy. Apám régen sokat
mondogatta nekem, hogy az ember életében egyetlen döntés
sem végleges, kivéve, ha tetkót varrat magára.
– Ezzel az érveléssel azért tudnék vitatkozni – válaszolom
nevetve. – Na, és veled mi a helyzet? Mindig is festő akartál
lenni?
Sípol a sütő órája, és Owen lehajol megnézni, hogy áll a kaja.
Tudom, hogy csak egy mirelit pizzát készítünk, de akkor is
eléggé szexis látni, amint egy férfi hasznossá teszi magát a
konyhában.
Owen visszafordul felém, és ismét a konyhapultnak dől.
– Nem én választottam a festészetet. Azt hiszem, inkább a
festészet választott engem.
Imádom ezt a választ. Ugyanakkor irigy vagyok rá, mert azt
kívánom, bárcsak nekem is lenne valami velem született
tehetségem. Valami, ami kiválasztott volna engem, hogy ne
kelljen egész nap hajat vágnom.
– Nem gondoltál még rá, hogy továbbtanulhatnál? – kérdezi
Owen. – Esetleg elvégezhetnél egy olyan szakot, ami tényleg
érdekel?
 Vállat vonok.
– Talán majd egyszer. De most csak is AJ érdekel.
Elismerően mosolyog a válaszom hallatán. Egyetlen kérdés
sem jut eszembe, amit fel akarnék tenni neki, mert élvezem a
csöndet.
Tetszik, ahogy Owen rám néz, miközben hallgatunk. Még
mindig mosolyog, és a tekintete úgy vetül rám, akár egy meleg
takaró.
A pultra nyomom a kezemet, és lógázó lábamat bámulom.
Egyszeriben nehéznek találom, hogy továbbra is a srácot
figyeljem, mert félek, hogy észrevenné, milyen szívesen nézem.
Owen egyszer csak szó nélkül elindul felém. Idegesen harapok
az alsó ajkamba, mert elszántan közeledik hozzám, és nem
hinném, hogy további kérdéseket akarna feltenni nekem.
Figyelem, ahogy a térdemre teszi a kezét, aztán lassan följebb
csúsztatja a tenyerét. Keze végigcsúszik a combomon, majd
megpihen a csípőmön.
A szemébe nézek, és teljesen elveszek benne. Olyan vággyal
bámul rám, amit álmomban sem gondoltam volna, hogy képes
vagyok kiváltani valakiből. Átkarolja a derekamat, és magához
húz. Az alkarjára teszem a kezem, és szorosan kapaszkodom
belé. Nem vagyok biztos benne, mi lesz most, de teljeséggel
készen állok, hogy hagyjam megtörténni.
Owen halovány mosolya eltűnik, ahogy ajka az enyém felé
közelít. A szemhéjam megrebben, aztán lecsukódik, épp, mielőtt
szája hozzám érne.
– Azóta várok erre, hogy legelőször megpillantottalak –
suttogja. Egymásra simul a szánk, és a csókja eleinte olyan, mint
amit a sátorban adtam neki az előbb. Lágy, édes és ártatlan. Ám
az ártatlanság abban a másodpercben szertefoszlik, hogy Owen a
hajamba túr, nyelve pedig az ajkamhoz ér.
Nem tudom, hogyan érezhetem magam ennyire súlytalannak
és elnehezültnek egyszerre, ám Owen csókjától mintha mázsás
súllyal lebegnék a felhők között. Felcsúsztatom a kezemet a
nyakához, és igyekszem úgy csókolni őt, ahogy ő engem, de félek,
hogy gyakorlatlan számmal a nyomába sem érek. Nem létezik,
hogy képes volnék ugyanolyan hatással lenni rá, amilyennel most
ő van rám.
 Owen a dereka köré húzza a lábamat, aztán felemel a pultról,
és a nappali felé indul velem, anélkül, hogy megszakítaná a
csókunkat. Igyekszem ügyet sem vetni a sütőben lassan megégő
pizza szagára, mert nem akarom, hogy abbahagyjuk a
csókolózást. Ugyanakkor viszont nagyon, de nagyon éhes
vagyok, és nem akarom, hogy odaégjen a kajánk.
– Azt hiszem, túlsül a pizza – suttogom, ahogy a kanapéhoz
érünk. Owen óvatosan lefektet a hátamra, aztán megcsóválja a
fejét.
– Majd csinálok neked egy másikat. – Ajka ismét a számra
tapad, és egyszeriben már csöppet sem érdekel a pizza,
Ő is ledől a kanapéra, de nem nehezedik rám.
Megtámaszkodik kétoldalt a fejem mellett, és semmi olyat nem
tesz, ami azt jelezné, hogy többre számít ennél a csóknál.
Így hát megadom neki ezt a csókot. Minden másról
megfeledkezve, megállás nélkül csókolózunk, amíg meg nem
szólal a füstjelző. Amint rádöbbenünk, hogy a hang ebből a
lakásból jön, elválunk egymástól, és mindketten talpra ugrunk.
Owen a sütőhöz rohan, és kinyitja az ajtaját, én pedig felkapom a
pizza dobozát, és legyezgetni kezdem vele a füstjelzőt. A srác
kiveszi a sütőből a pizzát, ami úgy megégett, hogy teljességgel
ehetetlen.
– Talán beülhetnénk valahova kajálni, mielőtt visszamennénk
hozzám – javasolja.
Végre elhallgat a füstjelző, úgyhogy ledobom a pultra a pizzás
dobozt.
– Vagy majd eszünk nálad, ha már úgyis egy évre elegendő
kaját vásároltunk ma össze.
Owen lehúzza a fogókesztyűt, és a konyhapultra ejti. A
kezemért nyúl, magához húz, és szája ismét az enyémre forr.
Mérget mernék venni rá, hogy Owen csókjánál nincs jobb
fogyókúra, mert valahányszor az ajka az enyémhez ér, még arról
is megfeledkezem, hogy éhen halok.
Amint találkozik a nyelvünk, hirtelen hangosan dörömböl
valaki a lakás ajtaján. Kissé elhúzódunk egymástól, és
mindketten a bejárati ajtó felé fordulunk, ami rögtön ki is tárul.
Amikor meglátom, hogy Trey áll a küszöbön, azonnal még jobban
elhátrálok Owentől. Utálom, hogy ez a legelső, ösztönös
reakcióm, mert nem akarom, hogy Owen azt higgye, bármi is
van köztünk Trey-jel. Igazság szerint mindenképpen elhátráltam
volna tőle, bárki is nyit ránk.
De teljes szívemből azt kívánom, bár ne Trey állított volna be.
– Bassza meg – motyogja Owen. Rápillantok, és látom,
mennyire elkomorult az arca, meggörnyedt a tartása.
Nyilvánvaló, hogy rossz következtetést vont le abból, ahogy
Trey csak úgy berontott a lakásomba.
Ismét Trey-re pillantok, aki a konyha felé tart, és valamiért
gyilkos tekintettel bámulja Owent.
– Te meg mit keresel itt? – szegezi neki a kérdést
indulatosan.
A fiúra nézek, de ő nem Trey-re figyel. Rám mered.
– Auburn – szól –, beszélnünk kell.
Összerezzenek, ahogy Trey elröhögi magát.
– Miről kéne beszélnetek, Owen? Talán még nem mondtad el
neki?
A srác néhány másodpercre lehunyja a szemét, aztán ismét
kinyitja, és Trey-re szegezi a tekintetét.
– A kurva életbe, Trey, mikor lesz már elég?
Kalapál a szívem, és van egy olyan érzésem, hogy mindjárt
megtudom, miért neheztelnek ennyire egymásra, de jelen
pillanatban nem vagyok biztos benne, egyáltalán tudni akarom-
e. Bármiről van is szó, tuti nem lehet jó.
Trey tesz két lépést Owen felé, míg már csak centik választják
el őket egymástól.
– Tűnj el Auburn lakásából! Tűnj el az életéből! Ha képes
vagy megtenni ezt a két dolgot, azzal talán megelégszem.
– Auburn – szól hozzám Owen határozottan.
Trey erre felém lép, megáll köztünk Owennel, így már nem
látom a fiút. Farkasszemet nézek Trey-jel, de nem tudok
kiolvasni mást a tekintetéből, csak dühöt. A háta mögé mutat.
– Csak hogy tudd, ezt a pasast, akit hazahoztál a lakásodba,
akit a fiad közelébe engedtél, én magam tartóztattam le
birtoklásért, Auburn.
Hitetlenkedve nevetek, és a fejemet csóválom. Nem is értem,
hogy mondhat ilyen képtelenséget Trey, aki erre félreáll, hogy
ismét láthassam Owent.
 Amint megpillantom őt, kis híján megszakad a szívem, mert az
arckifejezése mindent elárul. Látom rajta a bocsánatkérést és a
megbánást. Ezt akarta elmondani nekem az előbb. Erre a
vallomásra mondtam azt neki, hogy várhat hétfőig.
– Owen? – szólalok meg, szinte suttogva.
– El akartam mondani neked – feleli. – Nem olyan súlyos az
ügy, ahogy Trey beállítja. Esküszöm, hogy nem, Auburn.
Owen tesz felém egy lépést, ám Trey erre azonnal megperdül,
és a falhoz löki őt. A fiú nyakához nyomja a karját.
– Öt másodpercet kapsz, hogy elhúzz a picsába.
Owen még mindig a szemembe néz, mit sem törődve a
nyakához préselt karral. Aztán Trey-re biccent.
– Csak hadd hozzam ki a cuccomat Auburn szobájából, és már
itt se vagyok.
Trey néhány másodpercig gyanakodva mered rá, aztán
elereszti. Figyelem, ahogy Owen bemegy a szobámba a
„cuccáért”.
Pontosan tudom, hogy Owen semmit sem hozott ide magával.
Trey most engem bámul.
– Nemcsak a gyereked nagybátyja vagyok, hanem zsaru is, az
ég szerelmére, de eszedbe se jut ellenőriztetni velem az
embereket, akiket beengedsz az életedbe?
Erre nem tudok mit felelni. Igaza van.
Trey csalódottan csóválja a fejét, Owen pedig már ki is jön a
szobámból. Mielőtt Trey feléje fordulna, ő hátrapillant a sátorra.
A tekintete üzen nekem valamit, amit nem akar Trey előtt
kimondani. Elhalad a férfi mellett, és kisétál a bejárati ajtón, még
csak vissza sem néz.
Trey az ajtóhoz megy, és becsapja. Csípőre tett kézzel fordul
felém, magyarázatot vár. Ha nem tudnám, hogy innen egyenesen
hazamegy Lydiához, és mindent elmesél neki, akkor közölném
vele, hogy húzzon a picsába. Ehelyett azonban azt teszem, amit
mindig. Bármit hajlandó vagyok mondani, csak hogy a kedvükre
tegyek.
– Sajnálom. Nem tudtam.
Trey odajön hozzám, és gyengéden megszorítja az alkaromat,
miközben a szemembe néz.
– Aggódom érted, Auburn. Kérlek, ne bízz meg senkiben,
amíg előbb le nem csekkoltattad velem az illetőt!
Figyelmeztethettelek volna, hogy tartsd távol magad ettől a
csávótól. – Megölel, és minden lelkierőmre szükségem van, hogy
viszonozni tudjam az ölelését, de nagy nehezen sikerül. – Nyilván
nem szeretnéd, ha a rossz híre közétek állna a fiaddal. Komoly
gondot okozhatna neked.
Fejemet még mindig a mellkasára hajtva biccentek, pedig
legszívesebben ellökném magamtól a burkolt fenyegetés
hallatán. Trey pont olyan, mint az anyja. Ő is folyton arra
használja az AJ miatti helyzetemet, hogy manipuláljon. Szavai
belém marnak, és megfosztanak minden magabiztosságtól, amire
pár pillanatra sikerült szert tennem Owen karjában. Elhúzódom
Trey-től, és igyekszem mosolyt erőltetni az arcomra.
– Nem akarom, hogy bármi közöm is legyen a sráchoz –
mondom. Nehéz kiejtenem ezeket a szavakat, hiszen van bennük
némi igazság. Egyelőre bele sem bírok gondolni, mennyire
haragszom Owenre, most semmiképpen sem, amíg Trey még itt
áll előttem. – Köszönöm, hogy szóltál – folytatom, miközben a
bejárati ajtó felé indulok. Kinyitom, hátha így végre veszi a lapot,
és lelép. – De most szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Hosszú
napom volt.
Trey az ajtó felé indul, aztán felém fordulva kihátrál rajta.
– Találkozunk a vasárnapi vacsorán?
Bólintok, és ismét hamis mosolyt erőltetek a képemre, hogy
lelkesnek tűnjek. Amint becsukom az ajtót, rázárom a reteszt, és
berohanok a szobámba. Bemászom a sátorba, és egy cetlit találok
a párnámon. Felkapom, és elolvasom.
Kérlek, gyere el ma este a műterembe! Muszáj beszélnünk.
Annyiszor olvasom el Owen üzenetét, hogy végül már
tökéletesen le tudnám másolni minden egyes tollvonását.
Ledőlök a párnára, és nagyot sóhajtok, mert fogalmam sincs, mit
tegyek. Arra a tényre nincs mentség, hogy valószínűleg börtönbe
kerül, sem arra, hogy hazudott nekem. Ám az imént történtek
dacára fáj érte a lelkem. Alig ismerem őt, de valamiért mégis
érzem az ismerős szorítást a mellkasomban, mintha satuba
fogták volna a szívemet. Muszáj viszontlátnom Owent, csak még
egyszer, ha másért nem, legalább azért, hogy elbúcsúzzak tőle.
 12. FEJEZET

Owen
EL KELLETT VOLNA MONDANOM NEKI AZ IGAZAT.
Abban a pillanatban, amint kiengedtek a rendőrségről,
egyenesen Auburn lakására kellett volna mennem, hogy mindent
elmondjak neki.
Már több mint egy órája járkálok fel-alá a műteremben. Csak
akkor szoktam fel-alá járkálni, ha mérges vagyok, és most úgy
érzem, talán még soha életemben nem voltam ilyen dühös. Árkot
fogok vájni a padlóba, ha nem hagyom abba.
De tudom, hogy Auburn mostanra már biztosan olvasta az
üzenetemet. Már több mint két óra telt el, mióta a párnáján
hagytam a cetlit, és kezdem azt hinni, hogy a lány talán máris
lemondott rólam.
Nem is hibáztatnám érte. Bármennyire is szeretném
megértetni vele, hogy kerülnie kéne Trey-t, és hogy igazából
nem vagyok olyan rossz, amilyennek most hisz, igencsak tartok
tőle, hogy esélyem sem lesz megpróbálni magyarázkodni. Ki
tudja, hogy mostanra mi mindent hallott rólam.
Épp, amikor a lépcső felé indulok, hallom, hogy valaki
kopogtat az üvegajtón. Az nem kifejezés, hogy sietek ajtót nyitni.
Ész nélkül rohanok az ajtóhoz.
Amint ajtót nyitok, a lány egy pillanatra a szemembe néz,
majd idegesen hátrasandít. Gyorsan besurran a műterembe, és
azonnal becsukja maga után az üvegajtót.
Utálom ezt az egészet. Utálom, hogy Auburn fél itt lenni, és
fél, hogy ki láthatta meg, amint belép ezen az ajtón.
 Nem bízik bennem.
Felém fordul, a szemembe néz, és utálom a szeméből áradó
csalódottságot.
Muszáj beszélnünk, de nem akarok itt túlesni rajta, úgyhogy a
lány háta mögé nyúlok, és kulcsra zárom az ajtót.
– Köszönöm, hogy eljöttél.
Auburn nem válaszol. Várja, hogy mondjak még valamit.
– Feljönnél velem az emeletre?
A folyosóra pillant a vállam fölött, aztán biccent. Követ, ahogy
átvágok a műtermen, és fölmegyek a lakásba. Őrület, hogy
mennyire megváltoztak köztünk a dolgok. Két órával ezelőtt még
minden tökéletes volt. Most pedig...
Elképesztő, mennyire el tud távolítani két embert egymástól
az igazság.
Bemegyek a konyhába, és megkérdezem Auburnt, nem inna-
e valamit. Talán ha töltök neki egy italt, akkor kicsit tovább
tarthat a társalgás. Annyi mindent szeretnék megmagyarázni
neki, olyan sokat lenne muszáj elmondanom, de csak ha
lehetőséget ad rá.
A lány nem kér inni.
Megáll a helyiség közepén, és az a benyomásom támad, hogy
fél a közelembe jönni. Tekintete úgy pásztázza a lakásomat,
mintha most járna itt először. Látom az arckifejezésén, mennyire
más szemmel néz rám, így, hogy tudja a titkomat.
Egy darabig némán figyelem, ahogy Auburn a helyiséget
fürkészi. Végül ismét a szemembe néz, de még jó ideig hallgat,
mielőtt összeszedi a bátorságát, és fölteszi a kérdését, hogy
megtudja, amiért idejött.
– Függő vagy, Owen?
Nem kerülgeti a forró kását. Nyílt kérdése hallatán
összerezzenek, mert a helyzet nem ilyen egyszerű, hiába vár
szimpla igen vagy nem választ. Ám a lány úgy méregeti a lépcsőt,
hogy úgy sejtem, nem lesz hajlandó kivárni a hosszas
magyarázkodást.
– Ha azt felelném, hogy nem, az számítana egyáltalán a mi
kettőnk szempontjából?
Auburn néhány másodpercig némán mered rám, aztán
megcsóválja a fejét.
 – Nem.
Volt egy olyan érzésem, hogy ezt fogja mondani. És
egyszeriben már nincs is kedvem elmagyarázni a szituációt az én
oldalamról. Mi értelme lenne, ha a válaszom úgysem számít? Ha
elmondanám Auburnnek az igazat, azzal csak tovább
bonyolítanám a dolgokat.
– Börtönbe mész? – kérdezi a lány. – Ezért mondtad, hogy
elutazol?
Kiveszem a borosüveget a hűtőből, és töltök magamnak egy
pohárral. Lassan kortyolgatom a bort, majd bólintok.
– Valószínűleg lecsuknak. De kétlem, hogy hosszú időre, mert
ez a legelső ügyem.
Auburn felsóhajt, és lehunyja a szemét. Amikor ismét kinyitja,
lebámul a lábára. Csípőre teszi a kezét, és továbbra is kerüli
velem a szemkontaktust.
– Vissza akarom szerezni a fiam felügyeleti jogát, Owen.
Ellenem használnának téged.
– Kik?
– Lydia és Trey. – Felnéz rám. – Soha többé nem bíznának
meg bennem, ha megtudnák, hogy bármi közöm van hozzád.
Amikor Auburn megjelent itt, alapvetően számítottam rá,
hogy búcsúzni jött, de arra nem készültem fel, mennyire fájni
fognak a szavai. Hülyének érzem magam, amiért eszembe sem
jutott, milyen hatással lehet a lányra ez az egész. Csakis amiatt
aggódtam, vajon mit gondol majd rólam, ha megtudja az igazat,
így egészen mostanáig fel sem fogtam, hogy a helyzetem
veszélybe sodorhatja a kapcsolatát a fiával.
Töltök magamnak még egy pohár bort. Bár talán nem jó ötlet,
ha Auburn látja, amint piát vedelek, most, hogy tudja, nemrég
letartóztattak birtoklásért.
Arra számítok, hogy most sarkon fordul, és kisétál innen, de
nem ez történik. Hanem a lány lassan tesz felém néhány lépést.
– Nem fogják hagyni, hogy inkább elvonóra menj? – kérdezi.
Felhajtom a második pohár boromat.
– Nincs szükségem elvonóra – közlöm, és beteszem a poharat
a mosogatóba.
Látom, ahogy a lányon úrrá lesz a csalódottság. Jól ismerem
ezt az arckifejezést. Már elégszer láttam ahhoz, hogy pontosan
tudjam, mit jelent, és nem tetszik, hogy Auburnnek ilyen
gyorsan megváltoztak a velem kapcsolatos érzései: az előbb még
akart engem, most már csak sajnál.
– Nincs drogproblémám, Auburn. – Előrehajolok, így már
csupán a reggelizőpult választ el minket egymástól. – Egyedül
azzal van problémám, hogy úgy tűnik, van köztelek valami Trey-
jel. Igaz, hogy nekem kell bíróság elé állnom, de attól még ő az,
akivel vigyáznod kéne.
A lány halkan, keserűen nevet.
– Trey zsaru, Owen. Te pedig valószínűleg dutyiba fogsz
kerülni birtoklásért. Mégis melyikőtökben kéne megbíznom?
– Tedd azt, amit az ösztöneid diktálnak! – felelem habozás
nélkül.
Auburn lenéz a pulton összekulcsolt kezére. Egymáshoz
nyomja a hüvelykujja hegyét.
– Az ösztöneim azt diktálják, hogy tegyem, ami a fiamnak a
legjobb.
– Pontosan – helyeselek. – Épp ezért mondtam, hogy hallgass
az ösztöneidre.
Auburn felnéz rám, és látom a szemében a fájdalmat. Nem lett
volna szabad ilyen helyzetbe hoznom, ezzel tisztában vagyok.
Pontosan tudom, mit érez, amikor rám néz. Frusztráltságot,
csalódottságot, dühöt. Ugyanezt látom a saját szememben,
valahányszor csak tükörbe nézek.
Megkerülöm a reggelizőpultot, és megfogom Auburn
csuklóját. Magamhoz húzom őt, és a karomba zárom. Néhány
másodpercre hagyja, hogy magamhoz öleljem. De aztán eltol
magától, és hajthatatlanul csóválja a fejét.
– Nem lehet.
Ez a mindössze két szó csakis egyvalamit jelenthet.
Vége.
A lány megfordul, és sietve lemegy a lépcsőn.
– Auburn, várj! – szólok utána.
Nem vár. Mire a lépcsőhöz érek, hallom, ahogy léptei
visszhangot vernek a műteremben. Ennek nem így kellett volna
véget érnie.
Nem engedhetem, hogy Auburn így menjen el, mert ha ilyen
körülmények között hagy itt, akkor talán soha többé nem tér
vissza.
Habozás nélkül leszaladok a lépcsőn, és a lány után rohanok a
műteremben. Épp akkor érem utol, amikor már megfogja a
bejárati ajtó kilincsét. Elhúzom a kezét az ajtótól, aztán magam
felé fordítom őt, és az ajkára nyomom a számat.
 13. FEJEZET

Auburn
OWEN MEGGYŐZŐDÉSSEL, BOCSÁNATKÉRŐEN és
dühösen csókol meg, de valahogy mégiscsak gyengéden. Amikor
a nyelvünk összeér, egy pillanatra elfeledteti velünk a tényt,
hogy ez a búcsú. Mindketten halkan sóhajtunk, mert egy
csóknak pontosan ilyen érzésnek kéne lennie. Kis híján
összecsuklik a lábam attól, ahogy Owen ajka az enyémre simul.
Viszonzom a csókját, pedig tudom, hogy sehová sem vezethet.
Semmit sem fog jóvátenni. Nem hozhatja helyre Owen egyetlen
hibáját sem, de azt is tudom, hogy talán most érzek így
életemben utoljára, és nem akarom megtagadni magamtól ezt a
pillanatot.
Owen átkarol, felcsúsztatja a kezét a nyakamhoz, aztán a
hajamba túr. A tarkómra simítja a tenyerét, és úgy érzem,
mintha megpróbálná az emlékezetébe vésni a csókunk minden
apró részletét, mert tudja, hogy ha egyszer vége szakad, neki
csak ez marad. Az emlék.
Kezd dühíteni a gondolat, hogy ez talán tényleg a búcsú – főleg
annak tudatában, hogy Owen előbb reményt adott nekem, aztán
hagyta Trey-nek, hogy az igazsággal szertefoszlassa azt.
Most már fájdalmasnak érzem a csókot, és nem a szó fizikai
értelmében. Minél tovább csókolózunk, annál világosabb, mit
veszítünk, és ez fáj. Megijeszt a tudat, hogy talán csak néhány
ilyen ember van a világon, akivel így érezhetem magam, és hiába
leltem rá az egyikükre, máris lemondok róla.
Elegem van már abból, hogy fel kell adnom mindazt, amire
vágyom.
Owen elhúzódik tőlem, és fájdalmas tekintettel néz a
szemembe. Elengedi a tarkómat, és az arcomra simítja a kezét,
hüvelykujjával megcirógatja az alsó ajkamat.
– Ez máris fáj.
Szája ismét az enyémre forr, csókja ezúttal lágy és bársonyos.
Aztán lassan a fülemhez hajtja a fejét.
– Akkor ennyi? Így ér véget?
Bólintok, pedig valójában egyáltalán nem ezt akarom. De
akkor is itt a vége. Még ha Owen teljesen meg is változtatná az
életét, a múltbéli döntései akkor is kihatással lennének az én
életemre.
– Néha nem kaphatunk még egy esélyt, Owen. Néha a dolgok
egyszerűen csak véget érnek.
Grimaszt vág.
– De hát mi egyetlen esélyt sem kaptunk.
Legszívesebben közölném vele, hogy erről nem én tehetek;
csakis az ő hibája. De tudom, hogy tisztában van ezzel. Nem azt
kéri tőlem, hogy adjak neki még egy esélyt. Csak feldúlt, amiért
ez máris véget kell, hogy érjen.
Owen az üvegajtóra nyomja a kezét a hátam mögött, így két
karja közé zár.
– Bocsáss meg, Auburn! – szól. – Rengeteg mindennel kell
megbirkóznod, és nekem eszem ágában sem volt még jobban
megnehezíteni az életed. – A homlokomra nyomja az ajkát, majd
ellöki magát az ajtótól. Elhátrál két lépést, és aprót bólint. –
Megértelek. És nagyon sajnálok mindent.
Nem bírom elviselni sem fájdalmas tekintetét, sem beletörődő
szavait. A hátam mögé nyúlok, és kinyitom az ajtót, aztán
megfordulok, és kilépek az épületből.
Hallom, hogy becsukódik mögöttem a műterem ajtaja, és
máris ez számomra a leggyűlöletesebb hang az egész világon. A
mellkasomhoz kapok ökölbe szorított kezemmel, mert pontosan
úgy sajog a szívem, ahogy Owen leírta az érzést, ha hiányoznak a
szerettei.
Vannak emberek, akiket szép lassan megismerünk, és
vannak, akiket mintha már a legelső pillanattól kezdve jól
ismernénk.
 Nem érdekel, milyen kevés ideje ismerem Owent. Nem
érdekel, hogy hazudott nekem. Nem tagadom meg magamtól
sem a szomorúságot, sem az önsajnálatot, mert bármit is tett
Owen a múltban, még soha senki nem keltett bennem olyan
érzést, mint ő ma. Azt éreztette velem, hogy büszke lehetek
magamra anyaként. Így hát igazán megér néhány könnycseppet
az a tény, miszerint búcsút kellett mondanom a srácnak, és nem
vagyok hajlandó bűntudatot érezni, amiért pityergek miatta.
Félúton járok hazafelé, és éppen letörölgetem az utolsó
könnyeket, amiket engedtem elhullajtani magamnak a búcsúnk
miatt, amikor egy autó hajt mellém, és lelassít, hogy tartsa velem
a tempót. A szemem sarkából rásandítok, és azonnal látom, hogy
egy rendőrautó az. Megtorpanok, amikor Trey leengedi az
ablakot, és áthajol az anyósülésen:
– Szállj be, Auburn!
Nem vitatkozom vele. Kinyitom az ajtót, és beülök a kocsiba,
Trey pedig elindul a lakásom felé. Nem tetszik, ahogy most
viselkedik.
Úgy bánik velem, mintha a féltékeny pasim vagy a túlféltő
bátyám lenne. Pedig valójában ezek egyike sem igaz rá.
– A pasi műtermében jártál?
Kibámulok az ablakon, és azt fontolgatom, hogyan válaszoljak.
Trey tudni fogja, hogy hazudok, ha nemet mondok, pedig
szükségem van rá, hogy bízzon bennem. Két ember van a
világon, akiknek bármi áron be kell bizonyítanom, hogy mindent,
amit teszek, csakis AJ-ért teszem: Lydia és Trey.
– Igen. Pénzzel tartozott nekem.
Hallom, ahogy beszívja a levegőt, aztán nagyot fúj. Végül
lehúzódik az út szélére, és leparkol a padkánál. Nem nézek a
szemébe, de látom, hogy a szájához kapja a kezét, és bosszúsan
szorítja meg az állkapcsát.
– Épp most figyelmeztettelek, hogy a pasas veszélyes,
Auburn. – Rám mered. – Hogy lehettél ilyen hülye?
Ezzel betelik nálam a pohár. Kivágom a kocsiajtót, kiszállok, és
becsapom magam után. Azonban alig teszek meg három lépést,
Trey máris előttem terem.
– Owen nem veszélyes – erősködöm. – Függőségben szenved.
És semmi sincs köztünk. Csak azért mentem el a műtermébe,
hogy megkapjam a fizetésemet. – Trey az arcomat fürkészi,
valószínűleg azt próbálja eldönteni, nem hazudok-e neki.
Sóhajtok, és az égre emelem a szememet. – Ha bármi is lenne
köztünk, akkor nem csak öt percet töltöttem volna nála. –
Megkerülöm a férfit, és a lakásom felé veszem az irányt. –
Jesszusom, Trey, úgy viselkedsz, mintha lenne okod
féltékenynek lenni.
Ő ismét elém kerül, így kénytelen vagyok megállni. Néhány
másodpercig némán bámul le rám, majd azt feleli:
– Igenis féltékeny vagyok, Auburn.
Azonnal gombócot érzek a torkomban, és nagyot nyelek.
Némán bámulok fel Trey-re, és várom, hogy visszaszívja ezeket
a szavakat, de nem teszi. Teljesen őszinte arckifejezéssel néz
rám.
De hiszen ő Adam bátyja. AJ nagybátyja.
Ez nem lehet.
Hiszen ő Trey.
Ismét megkerülöm, és továbbmegyek az utcán. Már csak egy
sarokra vagyunk a lakásomtól, így nem lep meg, hogy hallom,
amint Trey a nyomomba szegődik. Nem torpanok meg, és menet
közben próbálom feldolgozni életem elmúlt két óráját, de ez egy
kicsit nehéz így, hogy a halott fiúm féltékeny bátyja a sarkamban
lohol.
Amikor végre elérek a lakásom ajtajához, kinyitom, aztán
megfordulok, hogy szembenézzek Trey-jel. Szúrós tekintete
késként mar belém, úgy érzem, teljesen kiváj. Már épp jó éjt
kívánnék neki, amikor felemeli a karját, és az ajtófélfának
támaszkodik a fejem mellett.
– Te nem szoktál gondolni rá?
Pontosan tudom, mire céloz, de úgy teszek, mintha nem
érteném a kérdést.
– Mire?
Tekintete az ajkamra vándorol.
– Kettőnkre.
Mármint, hogy mi ketten, én és Trey...
Őszintén mondhatom, hogy nem, ez még soha nem jutott
eszembe. De nem akarom megbántani Trey-t, így inkább nem
válaszolok.
 – Volna értelme, Auburn.
A fejemet csóválom, szinte hevesen. Nem akarok ennyire
elutasítónak tűnni, de ez az őszinte reakcióm.
– Semmi értelme nem volna – válaszolom. – Te Adam bátyja
vagy. AJ nagybátyja. Összezavarná a kicsit.
Trey felém lép. A közelsége egészen másmilyen érzés, mint
amikor Owen lép oda hozzám. Trey közelsége fojtogató, mintha
elszívná előlem a levegőt.
– Szeretem a kisfiádat, Auburn. Ráadásul én vagyok az
egyetlen apafigura az életében – mondja. – Az én házamban él,
az édesanyámmal, és ha te meg én egy pár volnánk...
Azonnal kihúzom magam.
– Nagyon remélem, hogy nem a fiamat akarod érvnek
használni arra, hogy miért kéne összejönnöm veled. – Még
engem is meglep a hangomból áradó düh, így tudom, hogy
nyilván Trey-t is megdöbbenti.
A hajába túr, és láthatóan nem tudja, mit mondjon. Tekintete
ide-oda vándorol a folyosón, miközben a válaszát fontolgatja.
– Figyelj! – néz végül ismét a szemembe. – Nem próbálom
arra használni a fiadat, hogy közelebb kerülhessek hozzád.
Tudom, így hangzott, de én csak azt akarom mondani, hogy...
igenis lenne értelme, Auburn. Lenne értelme kettőnknek.
Nem válaszolok, mert van igazság mindabban, amit mond.
Lydia jobban bízik a fiában, mint a világon bárki másban. És ha
Trey meg én egy pár lennénk, akkor...
– Gondolj csak bele! – folytatja, nem vár tőlem most rögtön
választ. – Kezdhetnénk szép lassan. Hogy meglássuk,
összeillünk-e. – Leveszi a kezét az ajtóról, és elhátrál, teret ad
nekem, így végre megint rendesen kapok levegőt. – Majd
vasárnap este megbeszéljük. Most már vissza kell mennem
dolgozni. Ígérd meg, hogy zárva tartod az ajtódat!
Bólintok, ám azonnal meg is bánom, mert nem akarom, hogy
Trey azt higgye, ezzel az összes többi dologra is rábólintottam,
amit az imént mondott.
De... tényleg volna értelme. Trey egy házban él AJ-vel és
Lydiával, én pedig nem akarok mást, csak több időt tölteni a
fiammal. Ezen a ponton már az sem érdekel, mit kell tennem
ahhoz, hogy többet lehessek együtt AJ-vel, annyira szükségem
van rá. Borzasztóan hiányzik a kisfiam.
Nem tetszik a tény, hogy komolyan fontolóra veszem Trey
ajánlatát. Semmi olyat nem érzek iránta, mint amit annak idején
Adam iránt éreztem. Még azzal sem tudom összehasonlítani,
amit most Owen iránt érzek.
De Trey-nek akkor is igaza van. Ha összejönnék vele, akkor
végre közelebb kerülhetnék AJ-hez. És AJ-t jobban szeretem a
világon bárki másnál. Bármit megtennék, csak hogy
visszakaphassam a fiamat.
Érte bármire hajlandó vagyok.

***
Mielőtt ideköltöztem, Lydia biztosított róla, hogy a dallasi
forgalom egyáltalán nem vészes. Amikor megkérdeztem, mennyi
ideig tartana elérnem a magamnak kinézett lakásból a házukhoz,
azt felelte:
– Ó, alig tizenöt kilométer a távolság.
Azt elfelejtette megemlíteni, hogy Dallasban egy tizenöt
kilométeres út taxival legalább negyvenöt percig tart. A legtöbb
este csak hétkor végzek a fodrászatban. Mire taxiba ülnék, hogy
elinduljak Lydiáékhoz, AJ-nek már eljött a lefekvés ideje. Lydia
azt mondja, emiatt problémát okoz, ha hétköznap este megyek át
hozzájuk látogatóba.
– AJ utána nem tud rendesen elaludni – hajtogatja.
Így hát egyedül a vasárnapi vacsoránál találkozhatok a
fiammal, hét közben meg csupán azokon az estéken, amikor
sikerül rábeszélnem Lydiát, hadd menjek át hozzájuk.
Természetesen mindig igyekszem elnyújtani a vasárnap esti
látogatásomat, amennyire csak lehet. Néha már ebédidőben
átmegyek hozzájuk, és csak azután jövök el, hogy AJ elaludt.
Tudom, hogy ez bosszantja Lydiát, de magasról teszek rá. AJ a
fiam, és nem tisztességes, hogy engedélyt kell kérnem,
valahányszor látni akarom.
Ma különösen hosszú napot sikerült vele töltenem, és minden
egyes másodpercét imádtam. Amint reggel felébredtem,
lezuhanyoztam, és taxit hívtam. AJ épp befejezte a reggelit,
amikor megérkeztem, és azóta egy pillanatra sem mozdult el
mellőlem. Miután megvacsoráztunk, letelepedtem vele a
kanapéra rajzfilmeket nézni, de alig tíz perc múlva már el is
szenderült. Vacsora után én szoktam leszedni az asztalt,
általában el is mosogatok és rendet teszek a konyhában, ám
ezúttal nem ajánlottam fel a segítségemet. Ma este csak a
karomban akarom tartani a kisfiámat, amíg alszik.
Nem tudom, hogy Trey nekem próbálja-e bebizonyítani,
milyen házias tud lenni, vagy csak én nézem őt más szemmel,
mindenesetre önként vállalta a konyhai tennivalókat. Ahogy
hallom, épp most rakta tele és indította be a mosogatógépet.
Felnézek, amikor a férfi megjelenik a nappali és a konyha
közti ajtóban. Mosolyogva néz engem meg az ölemben fekvő AJ-
t, és az ajtófélfának dől. Némán figyel minket így néhány
másodpercig, amíg Lydia be nem lép a nappaliba, megzavarva a
békés pillanatot.
– Remélem, nem alszik régóta – szólal meg az asszony, a
karomban szendergő AJ-re meredve. – Ha hagyod ilyen korán
elaludni, akkor fel fog ébredni az éjszaka közepén.
– Csak néhány perccel ezelőtt szundított el – válaszolom neki.
– Nem lesz semmi gond.
Lydia leül az egyik fotelba a kanapé mellett, és felnéz Trey-re,
aki még mindig az ajtóban áll.
– Dolgozol ma este? – kérdezi.
– Igen – bólint Trey, és kihúzza magát. – Ami azt illeti, most
már indulnom is kéne. – Rám néz. – Hazavigyelek?
Lepillantok a karomban fekvő AJ-re. Még egyáltalán nem
akarok elmenni, de nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet-e az
alvó kisfiammal az ölemben belevágnom abba, amit muszáj
megtennem. Már régóta igyekszem összeszedni a bátorságomat,
hogy beszéljek Lydiával a megállapodásunkról, és úgy érzem, ma
este végre sort keríthetnék rá.
– Az a helyzet, hogy szeretnék beszélni anyukáddal valamiről,
mielőtt még elmegyek – mondom Trey-nek.
Érzem, hogy Lydia rám pillant, de csak azért sem nézek rá.
Azt hinné az ember, hogy miután évekig éltem vele, már nem
félek tőle. Azonban nehéz nem félni olyasvalakitől, aki teljesen a
markában tartja az egyetlen dolgot, amire vágyom az életben.
– Bármiről van is szó, Auburn, ráérünk majd máskor
megbeszélni – közli az asszony. – Én most egészen ki vagyok
merülve, Trey-nek pedig mennie kell dolgozni.
Megsimogatom AJ fürtjeit. Az apja finom, lágy, selymes haját
örökölte.
– Lydia – mondom halkan. Rápillantok, görcsbe rándul a
gyomrom, és a torkomban dobog a szívem. Mindig belém fojtja a
szót, valahányszor ezt próbálom megvitatni, de muszáj
elmondanom, amit akarok. – Beszélni szeretnék veled AJ
felügyeletéről. És nagyra értékelném, ha megtárgyalhatnánk ma
este, mert egyszerűen nem bírom elviselni, hogy nem lehetek
vele annyit, mint régen.
Amikor még velük éltem Portlandben, mindennap láttam AJ-
t. Akkor nem okozott ekkora gondot a felügyelet kérdése, mert
tanítás után minden egyes nap hazamentem a fiamhoz. Ugyan
AJ-vel kapcsolatban minden téren Lydiáé volt az utolsó szó,
akkor is a kicsikém anyjának érezhettem magam.
Azonban az elmúlt hónapokban, mióta Lydia elköltözött AJ-
vel Dallasba, a világ legrosszabb édesanyjának éreztem magam.
Szinte soha nem láthatom a fiamat. Valahányszor telefonon
beszélek vele, a hívás végére könnyekkel küszködöm. Nem
tudok szabadulni az érzéstől, hogy Lydia szándékosan tart távol
minket egymástól.
– Auburn, tudod, hogy bármikor eljöhetsz a fiadhoz, amikor
csak akarsz.
A fejemet rázom.
– De hát épp ez az – mondom Lydiának. – Valójában nem ez a
helyzet. – Alig hallhatóan szólalok meg, és utálom, hogy úgy
hangzom, mint egy kisgyerek. – Nem szereted, ha hétköznap
este jövök át, és még egyszer sem engedted meg, hogy AJ nálam
aludjon.
Lydia grimaszt vág.
– Nem véletlenül – közli. – Mégis hogyan bízhatnék meg
azokban az alakokban, akiket beengedsz a lakásodba? Legutóbb
egy elítélt bűnöző volt a hálószobádban.
Trey-re kapom a pillantásomat, aki azonnal lesüti a szemét.
Tudja, hogy éket vert közénk AJ-vel azzal, hogy beszélt az
anyjának Owen múltjáról. Látja rajtam, milyen dühös vagyok,
így belép a nappaliba.
– Lefektetem AJ-t – mondja.
Legalább ezért hálás vagyok. Nem hiányzik, hogy AJ
felébredjen, és fültanúja legyen ennek a beszélgetésnek. Átadom
a kicsit Treynek, és ezúttal szembenézek Lydiával.
– Nem hagytam volna, hogy az ismerősöm a lakásban
maradjon, ha AJ nálam töltötte volna az éjszakát – védekezem. –
Az illető még csak nem is lett volna a lakásomban, ha előre
tudom, hogy áthozod AJ-t.
Az asszony összeszorítja a száját, és rosszallóan húzza össze a
szemét. Utálom, hogy folyton így néz rám.
– Tulajdonképpen mit kérsz tőlem, Auburn? Azt akarod, hogy
a fiadnak ott kelljen aludnia az albérletedben, ahelyett, hogy
idehaza töltené az éjszakát, a saját ágyában? Vagy minden este
meg akarsz jelenni itt, amikor AJ-nek már le kéne feküdnie, és
annyira felpörgetni őt, hogy aztán nem is bír elaludni? –
Bosszúsan áll fel a fotelből. – Születése óta nevelem ezt a fiút, és
igazán nem várhatod el tőlem, hogy nyugodt szívvel engedjem őt
vadidegenek közelébe.
Én is felállok. Szó sem lehet róla, hogy Lydia fölém
tornyosuljon, és azt éreztesse velem, hogy kisebbrendű vagyok.
– Együtt neveljük AJ-t születése óta, Lydia. Kezdettől fogva
kivettem a részemet mindenből. Ő az én fiam. Én vagyok az
anyja. Nem stimmel, hogy engedélyt kell kérnem tőled,
valahányszor szeretnék időt tölteni vele.
Lydia rám mered, remélhetőleg megemészti a szavaimat, és
elfogadja őket. Muszáj belátnia, mennyire tisztességtelen velem
szemben.
– Auburn – mondja, és műmosolyt erőltet a képére –, én már
neveltem gyerekeket, ezért jól tudom, milyen fontos a kicsi
fejlődésében a rendszer és a stabilitás. Ha szeretnéd többször
meglátogatni a fiadat, az megoldható. De akkor ki kell
dolgoznunk egy stabilabb napirendet, nehogy a változás rossz
hatással legyen AJ-re.
Az arcomat dörgölöm, igyekszem levezetni a feszültség egy
részét. Nagyot sóhajtok, és kissé lenyugodva csípőre teszem a
kezemet.
 – Rossz hatással? – kérdezem. – Mégis hogyan lehetne rá
rossz hatással az, ha minden este az édesanyja fektetné le?
– AJ-nek állandóságra van szüksége, Auburn...
– Én pontosan azt próbálom megadni neki, Lydia! – felelem
erélyesen. Amint fölemelem a hangomat, elhallgatok. Még soha
nem engedtem meg magamnak ilyen hangnemet Lydiával
szemben. Egyetlenegyszer sem.
Trey visszajön a helyiségbe, és Lydia rápillant, aztán ismét
rám néz.
– Ideje, hogy Trey hazavigyen, Auburn – jelenti ki. – Késő
van.
Nem köszön el tőlem, még csak azt sem kérdezi meg,
lezárhatjuk-e a témát. Egyszerűen csak kisétál a szobából,
mintha önhatalmúlag berekesztette volna a beszélgetést,
függetlenül attól, hogy részemről végeztem-e vagy sem.
– Anyám! – nyögök fel. Cseppet sem vagyok megelégedve
azzal, ahogy a társalgás alakult. Esélyem sem volt közölni
Lydiával, hogy azt akarom, hadd éljen velem a fiam, sőt, még a
legapróbb engedményt sem bírtam kicsikarni belőle. Örökké az
„állandóságról” meg a „rendszerről” magyaráz nekem, mintha
talán folyton az éjszaka közepén akarnám kirángatni az ágyból
AJ-t, hogy palacsintázzak vele. Pedig én nem akarok mást, csak
többet látni a fiamat, mint amilyen gyakran Lydia megengedi
nekem. Nem értem, mégis hogyan nem veszi észre, mennyire fáj
nekem AJ hiánya. Örülnie kéne, amiért ennyire lelkesen be
akarom tölteni a szerepemet. Biztos vagyok benne, hogy Lydia
helyében rengetegen imádnák, ha az unokájuk szülei ennyire
törődnének a gyerekükkel.
A gondolatmenetemet Trey kuncogása akasztja meg. Feléje
fordulok, és meglátom, hogy vigyor ül az arcán.
Még soha életemben nem akartam ennyire pofán vágni
senkit. De az is igaz, hogy el sem tudok képzelni olyan pillanatot,
amikor még helytelenebb volna nevetni, mint most.
Trey észreveszi, hogy nem díjazom a röhögését, de meg sem
próbálja leplezni. A fejét csóválja, és benyúl az
előszobaszekrénybe a holmijáért.
– El se hiszem, hogy kiabáltál anyámmal – mondja. – Azta!
Dühösen meredek rá, miközben felcsatolja a pisztolytartóját
az egyenruhája övére.
– Örülök, hogy ilyen jól szórakozol a helyzetemen – közlöm
vele színtelen hangon. Elmegyek mellette, és kivonulok a bejárati
ajtón. Amikor elérek a kocsijához, beszállok az anyósülésre, és
becsapom az ajtót. Amint odabent ücsörgök a sötétben, elsírom
magam.
Hagyom magamat olyan hevesen zokogni, amennyire csak
bírok, amíg néhány perccel később meg nem látom, hogy Trey
kilép a házból. Azonnal megálljt parancsolok a könnyeknek, és
megtörlöm a szemem. Amikor Trey beszáll a kocsiba, és
becsukja maga után az ajtót, kibámulok az ablakon, remélve,
hogy nyilvánvaló, mennyire nincs kedvem beszélgetni.
Azt hiszem, Trey felfogja, hogy kiakasztott, mert egész úton
egyetlen szót sem szól hozzám. És bár hazafelé alig van forgalom,
húsz perc nagyon hosszú idő arra, hogy két ember némán üljön
egy kocsiban.
Miután Trey leparkol az utcámban, velem együtt kiszáll a
kocsiból, és követ az épületbe. Még akkor is haragszom rá,
amikor elérek az albérlet ajtajáig. Szeretnék bemenekülni a
lakásba, anélkül, hogy elköszönnék tőle, de hiába, mert amint
kinyitom az ajtót, Trey megragadja a karomat, és maga felé
fordít.
– Ne haragudj, Auburn! – szól. – Nem a helyzeteden
nevettem. – A fejemet csóválom, és érzem, hogy elönt a
feszültség. – Én csak... Nem is tudom. Anyámmal soha senki nem
szokott kiabálni, és viccesnek találtam a dolgot. – Még közelebb
lép hozzám, és az ajtófélfára támaszkodik. – Ami azt illeti –
folytatja –, szerintem egész szexis volt. Még soha nem láttalak
téged dühösnek.
Erre azonnal felkapom a fejemet, és a szemébe nézek.
– Szórakozol velem, Trey?! – Esküszöm, ha egyáltalán volt rá
esély, hogy valaha is vonzónak találjam ezt a pasast, akkor ezzel
a megjegyzésével most végleg elvágta magát nálam.
Trey lehunyja a szemét, és hátralép. Feltartja a kezét, mint
aki megadja magát.
– Nem akartam semmi rosszat – mondja. – Bóknak szántam.
De most nyilvánvalóan nem vagy olyan hangulatban, hogy
értékelni tudj egy bókot, szóval, talán majd máskor
megpróbálhatjuk ezt újra.
Egy gyors integetéssel helyettesítem az elköszönést, aztán
megfordulok, és becsukom magam mögött az ajtót. De alig
néhány másodpercig örülhetek, hogy végre megszabadultam
Trey-től, amikor meghallom a hangját az ajtón keresztül.
– Auburn – szól halkan –, nyisd ki!
Grimaszt vágok, és kinyitom az ajtót. Trey karba tett kézzel
áll előttem. Most már bűnbánó képet vág. Az ajtófélfának dönti a
fejét, és erről eszembe jut az a múltkori este, amikor Owen állt
itt, pontosan ugyanebben a pozícióban. Az sokkal jobban tetszett,
amikor Owennel szemben álltam itt.
– Beszélek anyámmal – ígéri Trey. Ezt hallva megdermedek,
és most már csakis őrá koncentrálok. – Igazad van, Auburn.
Több időt kéne AJ-vel töltened, és anyám megnehezíti a
helyzeted.
– Beszélni fogsz vele? Tényleg?
Trey közelebb lép, így már a küszöbön áll.
– Az előbb nem akartalak kiakasztani – mondja. – Én csak fel
akartalak vidítani, de úgy tűnik, rosszul fogtam hozzá. Ne
haragudj rám, oké? Nem hinném, hogy el tudom viselni, ha
haragszol rám.
Kelletlenül elfogadom a bocsánatkérését, és megrázom a
fejemet.
– Nem haragszom rád, Trey. Én csak... – Mély levegőt
veszek, és lassan kifújom. – Anyád néha iszonyúan kiborít.
Helyeslően mosolyog.
– Tudom, mire gondolsz – feleli. Kihúzza magát, ellép az
ajtófélfától, és hátrapillant a folyosóra. – Mennem kell dolgozni.
Majd később beszélünk, jó?
Bólintok, és őszinte mosollyal veszek búcsút tőle. Az a tény,
hogy Trey hajlandó beszélni Lydiával a kedvemért, megér egy-
két mosolyt. A férfi elhátrál néhány lépést, aztán megfordul, és a
lépcső felé indul. Amikor befordul a folyosó sarkán, becsukom az
ajtót. Megfordulok, és kis híján szívrohamot kapok, mivel
meglátom Emoryt, aki alig egy méterre áll tőlem.
A karjában egy macskával.
Egy nagyon ismerős macskával.
Owencicára mutatok.
 – Mi a... – Leeresztem a karomat, semmit sem értek. –
Hogyan?
Emory lenéz a macskára, és vállat von.
– Owen alig egy órája járt itt – mondja. – Itt hagyta ezt meg
egy üzenetet.
A fejemet csóválom.
– Itt hagyta a macskáját?
Emory megfordul, és bemegy a nappaliba.
– Meg egy üzenetet. Azt mondta, tudni fogod, hol találod.
Besietek a szobámba, azonnal letérdelek, és bemászom a
sátorba.
Az egyik párnán megpillantok egy összehajtogatott lapot.
Felkapom, és leheveredek, aztán széthajtogatom a lapot.

Kedves Auburn!

Tudom, nagy kérés, hogy vigyázz Owenre, de nincs senki

más, akire rábízhatnám. Apám allergiás a macskákra,
részben pontosan ezért tartok macskát. Harrison keddig
nincs a városban, de ha muszáj, utána otthagyhatod nála
Owent a bárban.
Tudom, hogy már mondtam, de tényleg nagyon
sajnálom ezt az egészet. Te olyan párt érdemelsz, aki meg
tudja adni neked mindazt, amire szükséged van, és én most
nem lehetek ez az ember. Ha előre tudom, hogy egy nap
besétálsz majd az életembe, mindent másként csináltam
volna.
Mindent.
Kérlek, ne hagyd, hogy bárki is aláássa az
önbecsülésedet!
Vigyázz magadra!

Ui.: Tudom, hogy előbb-utóbb kénytelen leszel majd

valaki mást is beengedni a fürdőszobádba. Kérlek, a
kedvemért dugd el azokat a cuki kis kagyló alakú
szappankákat! Egyszerűen nem bírom elviselni a
 gondolatot, hogy valaki más is ugyanannyira imádja a
szappankáidat, mint én.
Uui.: Owent csak napi egyszer kell etetni. Elég könnyű
életben tartani a kislányt. Előre is köszönöm, hogy
gondoskodsz róla, akármilyen hosszú vagy rövid időre
veszed magadhoz. Tudom, hogy nálad jó kezekben lesz,
mert láttalak téged anyaként, és baromira értesz hozzá.
Owen

Megdöbbent, hogy kicsordul a könnyem. Összehajtom a

levelet, és azonnal kimegyek a szobából. Odasietek Emoryhoz a
nappaliban, a karomba veszem Owencicát, és visszaviszem
magammal a hálószobámba. Becsukom magam mögött az ajtót,
és bebújok a macskával az ágyba. Békésen leheveredik mellém,
mintha pontosan itt lenne a helye.
Örömmel gondoskodom a cicáról, ameddig csak a fiúnak
szüksége van rá. Mert amíg Owencica velem van, ez összeköt a
gazdájával. És valamilyen oknál fogva úgy érzem, szükségem van
erre a kötelékre Owennel, mert így kicsit kevésbé fáj a szívem,
ha rá gondolok.
 14. FEJEZET

Owen
APÁMRA NÉZEK, aki bűntudatosan álldogál a kis helyiség
ajtajában. Egy asztalnál ülök, nagyon hasonlít arra, aminél
néhány héttel ezelőtt ücsörögtem, miután letartóztattak.
Csakhogy ezúttal megfizetem az árat azért a letartóztatásért.
Lenézek a csuklómra, és egy centivel arrébb húzom rajta a
bilincset, hogy egy picit kevésbé szorítson.
– Milyen ügyvéd vagy te, ha még annyit sem bírsz elintézni,
hogy megússzam ezt?
Tudom, hogy ez övön aluli ütés volt, de ki vagyok bukva.
Csalódást és sokkot váltott ki belőlem, hogy az előbb kilencven
napos elzárásra ítéltek, pedig most először kerültem bíróság elé.
Tudom, hogy ez csakis amiatt van, mert Corley bíró úr tárgyalta
az ügyemet. Újabban valahogy mindig balszerencsém van.
Jellemző, hogy a sorsom apám egyik látszatbarátjának kezébe
került.
Apám becsukja a kis helyiség ajtaját, bezárva ide kettőnket.
Most beszélhetünk utoljára, mielőtt elvisznek a cellámba, és hogy
őszinte legyek, jobb lett volna, ha apa inkább ide se dugja a
képét. Lassan az asztalhoz lép, és megáll velem szemben, fölém
tornyosul.
– Mi a fenéért nem voltál hajlandó elvonóra menni? – mordul.
Lehunyom a szemem, csalódott vagyok, amiért erre
koncentrál.
– Nincs szükségem elvonóra.
– Nem kellett volna mást tenned, csak lehúzni egy kis időt az
elvonón, és akkor utána még priuszod sem lenne.
Apa dühös. Kiabál. Az volt a terve, hogy fogadjam el az
elvonót, de pontosan tisztában vagyok vele, hogy ezzel a
megoldással valójában csak a szégyenkezését akarta enyhíteni,
amiért letartóztattak. Ha elvonóra mennék, nem pedig börtönbe,
akkor könnyebben el tudná fogadni ezt a tényt. Talán direkt
azért választottam a börtönt, hogy kiszúrjak vele.
– Beszélhetek Corley bíró úrral – folytatja. – Megmondom
neki, hogy rosszul döntöttél, és meglátjuk, talán hajlandó
felülvizsgálni az ítéletét.
A fejemet csóválom.
– Menj el, apa!
Rendíthetetlen az arckifejezése. Nem hagyja el a helyiséget.
– Menj már! – ismétlem, ezúttal hangosabban. – Hagyj
békén! Nem akarom, hogy meglátogass. Nem akarom, hogy
felhívj. Nem akarok beszélni veled, amíg ki nem engednek innen,
és nagyon remélem, hogy megfogadod a saját tanácsodat.
Apa továbbra sem mozdul, úgyhogy felállok, és feléje lépek,
aztán megkerülöm. Dörömbölök az ajtón.
– Vigyenek már el innen! – kiabálom. Apám a vállamra teszi a
kezét, de lerázom magamról. – Ne, apa. Ez most... nekem nem
megy.
Kinyílik az ajtó, és a bírósági végrehajtó elindul velem a
folyosón, hátrahagyva apámat. Miután lekerül rólam a bilincs, és
bezárul mögöttem a cella ajtaja, leülök a priccsemre. A
tenyerembe hajtom a fejemet, és visszagondolok a hétvégére,
aminek következtében itt kötöttem ki. A hétvégére, amikor
mindent másként kellett volna csinálnom.
Bárcsak időben ráébredtem volna, hogy amit teszek, az senkit
sem óv meg. Az senkinek sem segít.
Csak kiszolgálom a függőséget, ahelyett, hogy
szembeszállnék vele. És most a létező legdrágábban megfizetek
ezért, mert elveszítelek miatta téged, Auburn.

HÁROM HÉTTEL KORÁBBAN

 Lepillantok a mobilomra, és elakad a lélegzetem, amikor
meglátom apám számát. Ha ilyen későn telefonál, az csakis egy
dolgot jelenthet.
– Most már mennem kéne – mondom, miután elnémítom a
mobilt, és visszadugom a zsebembe. Felkapom a kávéscsészét,
Auburn pedig kiveszi a kezemből, és biccent. Látom, hogy
elkomorul az arca, de gyorsan elfordul, hogy leplezze.
– Hát, köszi az állást – mondja. – Meg hogy hazakísértél.
A pultra könyökölök, és a tenyerembe temetem az arcomat.
Megdörgölöm a képemet, pedig legszívesebben pofán vágnám
magam. Már épp kezdtek remekül alakulni köztünk a dolgok, ám
abban a másodpercben, hogy apám felhívott, zárkózottá váltam,
és emiatt teljesen ellentétes benyomást keltek, mint amit
valójában érzek.
Auburn azt hiszi, hogy azért hagyom itt, mert egy másik lány
hívott, pedig ez távolabb nem is járhatna az igazságtól. Habár
utálok csalódást okozni Auburnnek, igazság szerint imádom,
hogy féltékeny lett. Az ember csak akkor féltékenykedik
valakire, ha érez valamit az illető iránt.
A lány úgy tesz, mintha teljesen lefoglalná a kávéscsészém
elmosogatása, és észre sem veszi, hogy mögéje lépek.
– Nem egy lány hívott – mondom neki. Auburn megijed, hogy
ilyen közelről hallja a hangomat, és megperdül, elkerekedett
szemmel néz fel rám. Nem válaszol, így még közelebb lépek, és
megismétlem a dolgot, hogy biztosan megértse, semmiképpen se
kételkedjen bennem. – Nem akarom, hogy azt hidd, azért
megyek el, mert egy másik csaj hívott.
Látom a megkönnyebbülést a szemében. Az ajka önkéntelenül
kis mosolyra húzódik, de a lány gyorsan ismét a mosogató felé
fordul, remélve, hogy nem veszem észre.
– Nem tartozik rám, hogy ki telefonál neked, Owen.
Elvigyorodom, bár Auburn ezt nem láthatja. Naná, hogy nem
tartozik rá, de ugyanannyira szeretné, ha őrá is tartozna, mint
én. Még közelebb húzódom Auburnhöz, a konyhapultra
támaszkodom a két oldalán, és a vállán nyugtatom az államat.
Legszívesebben a nyakába temetném az arcomat, hogy
beszívjam az illatát, de megmarkolom a pultot, és nem
moccanok. Amikor Auburn hozzám simul, még nehezebb
uralkodnom magamon.
Rengeteg mindent akarok most tenni. A karomba akarom
zárni Auburnt. Meg akarom csókolni őt. Fel akarom kapni őt, és
az ágyamba vinni. Vele akarom tölteni az éjszakát. Be akarok
vallani neki mindent, amit magamba fojtok, mióta csak
felbukkant az ajtóm előtt.
Olyan nagyon akarom mindezt, hogy hajlandó vagyok
megtenni az egyetlen dolgot, amit egyáltalán nem akarok: kicsit
lelassítok, nehogy elijesszem a lányt.
– A lehető leghamarabb viszont akarlak látni – mondom.
– Oké – feleli, és ennek hallatán minden akaraterőmre
szükségem van, hogy ne kapjam fel, és perdüljek meg vele.
Valahogy sikerül megőriznem a nyugalmamat és önuralmamat,
miközben Auburn az ajtóhoz kísér, aztán hosszasan elköszönünk
egymástól.
Amikor a lány utoljára csukja be mögöttem az ajtót,
legszívesebben ismét kopogtatnék rajta. Azt akarom, hogy
Auburn még egyszer kinyissa, és végre az ajkára nyomhassam a
számat, megízlelve a közös jövőnket, amiben reménykedem.
Mielőtt elszánhatnám magam, hogy elmenjek, és várjak
holnapig, vagy inkább nyittassam ki az ajtót Auburnnel, hogy
még ma este megcsókolhassam őt, a mobilom ismét rezegni kezd,
ezzel kiveszi a kezemből a döntést. Előhúzom a zsebemből a
készüléket, és fogadom apám hívását.
– Jól vagy? – kérdezem.
– Owen... francba... én...
Hallom a hangján, hogy ivott. Érthetetlenül motyog valamit,
aztán... semmi.
– Apa?
Csönd. Amikor kiérek az épületből, a másik fülemre szorítom
a kezemet, hátha így jobban hallom őt.
– Apa! – kiabálom.
Zajt hallok, aztán apám ismét motyogni kezd:
– Tudom, hogy nem lett volna szabad... Bocsáss meg, Owen,
egyszerűen nem bírtam...
Lehunyom a szemem, és igyekszem megőrizni a
nyugalmamat, de apám összevissza beszél.
– Mondd meg, hol vagy! Elmegyek érted.
 Egy olyan utca nevét motyogja, ami nincs messze a házától.
Megmondom neki, hogy maradjon ott, ahol van, és rohanva
teszem meg az egész utat a műtermemhez, aztán kocsiba vágom
magam.
Fogalmam sincs, milyen állapotban fogom találni apámat.
Csak azt remélem, nem csinált akkora hülyeséget, hogy
letartóztatták. Egész mostanáig mázlija volt, de senkinek sem
lehet örökké olyan mázlija, mint apámnak mostanáig.

***
Amikor befordulok az utcába, semmit sem látok. Ezen a
környéken csak elszórtan áll néhány ház, apám a közelben lakik,
de ez a városrész alapvetően kihalt. Már majdnem az utca
végére érek, amikor meglátom az autóját. Úgy tűnik, leszaladt az
útról.
Az út szélére húzódom, leparkolok a kocsival, és kiszállok,
hogy megnézzem, nem esett-e baja apámnak. Az autója orrához
megyek, hogy felmérjem a kárt, de egy karcolást sem látok rajta.
A fényszóró fel van kapcsolva, és úgy tűnik, apa egyszerűen nem
bírt rájönni, hogyan tolasson vissza az útra.
Apám a volán mögött hortyog, és magára zárta a kocsiajtót.
– Apa! – dörömbölök az ablakon, amíg végre fel nem ébred. A
gombokkal bénázik, és ahelyett, hogy kinyitná a központi zárat,
félig leengedi az ablakot. – Rossz gomb – mondom neki.
Benyúlok az ablakon, kioldom a zárat, és kinyitom az ajtót. –
Húzódj arrébb! – szólok rá.
Apa a fejét a háttámlának döntve, csalódott képpel néz rám.
– Semmi bajom – motyogja. – Csak szundítanom kellett egy
kicsit.
Teljes erőből meglököm, hogy félretoljam a volán mögül.
Felnyög, aztán nagy nehezen átmászik az anyósülésre, és az
ajtónak dől.
Sajnos a hasonló incidensek lassan megszokottá válnak. Csak
ebben az évben ez már a harmadik alkalom, hogy apám
megmentésére kellett sietnem. Régebben, amíg apa egyedül
fájdalomcsillapítókat szedett, nem volt ennyire vészes a helyzet,
de most, hogy alkohollal keveri a tablettákat, már sokkal
nehezebb elrejteni a függőségét mások elől.
Megpróbálom beindítani a kocsit, de rögtön lefullad, mert
sebességben van. Nullába állítom, és így már könnyedén el
tudom indítani. Rükvercbe teszem a sebváltót, és gond nélkül
visszatolatok az útra.
– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezi apám. – Én nem bírtam
beindítani.
– Sebességbe volt téve, apa. Úgy nem lehet beindítani.
Amikor elhaladunk az út mentén parkoló kocsim mellett,
feltartom a slusszkulcsomat, és benyomom rajta a központi
zárat. Miután hazaviszem apámat, kénytelen leszek majd
megkérni Harrisont, hogy jöjjön el értem, és hajtson el velem a
kocsimhoz.
Alig másfél kilométert teszünk meg, amikor apám rákezd a
sírásra. Az anyósülés ablakánál kucorog, és egész testét rázza a
zokogás. Régebben ledöbbentett, ha apa elsírta magát, de
mostanra már meg sem lep. És azt hiszem, még a depressziójánál
is jobban utálom, hogy ennyire hozzászoktam ezekhez a
jelenetekhez.
– Annyira sajnálom, Owen – nyögi ki apám. – Én próbáltam.
Tényleg próbáltam. Megpróbáltam. – Olyan hevesen zokog,
hogy egyre nehezebben értem a szavait, de nem hallgat el. –
Csak még két hónap kell, többre nincs szükségem. Utána
segítséget kérek, ígérem.
Apám tovább ontja a szégyen könnyeit, és ezt tudom a
legkevésbé elviselni. A hangulatingadozást, az elvonási tüneteket
meg a késő éjjeli telefonhívásokat tudom kezelni. Az évek során
immunissá váltam rájuk.
Ám apa könnyei a szívembe marnak. Azért fogadom el a
kifogásait, mert látom, hogy még mindig ugyanúgy kínozza az a
végzetes este. Hallom a hangján a depressziót, és ez felidézi
annak az estének minden borzalmát. Bármennyire is akarom
utálni apámat ezért a gyengeségéért, ugyanakkor dicséretet
érdemel, amiért még mindig életben van. Nem vagyok biztos
benne, hogy a helyében én is megőriztem volna-e az élni
akarásomat.
 Apa azonnal abbahagyja a sírást, amikor egy járőrautó villogó
fénye vetül a kocsira. Már épp elégszer állítottak félre ahhoz,
hogy tudjam, ez ilyen késő éjjel általában csak rutinellenőrzés.
Ám azonnal ideges leszek apám jelenlegi állapota miatt.
– Apa, ezt bízd rám! – mondom neki, miközben lehúzódom az
út szélére. – Ha kinyitod a szádat, rögtön tudni fogja, hogy részeg
vagy. – Apám bólint, és idegesen figyeli a kocsihoz közeledő
zsarut. – Hol a forgalmid? – kérdezem tőle, épp, mielőtt a rendőr
odaérne az ablakomhoz. Apa a kesztyűtartóban kotorászik,
miközben én leengedem az ablakot.
A zsaru egyből ismerősnek tűnik, de eleinte nem tudom hova
tenni. Csak akkor jut eszembe, ki is ez, amikor lehajol az
ablakhoz, és a szemembe néz. Azt hiszem, Trey-nek hívják. El
sem hiszem, hogy még a nevére is emlékszem.
Remek. Egyetlenegy csávót ütöttem meg egész életemben,
és naná, hogy pont ő állít most félre.
A zsaru mintha nem ismerne meg engem, szóval, rosszabb is
lehetne a helyzet.
– Jogosítványt és forgalmi engedélyt – mondja szigorúan.
Előveszem a jogsimat a tárcámból, apám pedig átnyújtja a
kocsi forgalmiját. Amikor átadom őket Trey-nek, először a
jogsimat veszi szemügyre. Szinte azonnal gúnyos vigyorra
húzódik a szája.
– Owen Gentry? – Megkocogtatja a kocsit a jogsimmal, és
elneveti magát. – Nahát! Nem gondoltam volna, hogy valaha
hallom még ezt a nevet.
A volánon húzogatom a hüvelykujjamat, és a fejemet
csóválom. Ezek szerint nagyon is emlékszik rám a csávó. Ez
határozottan nem jó.
Trey felemeli a zseblámpáját, és bevilágít a kocsiba,
végigpásztázza az üres hátsó ülést, majd apámra irányítja a
fénycsóvát. Apa a szeme elé tartja a karját.
– Maga az, Callahan?
Apa bólint, de nem felel.
Trey ismét nevet.
– Hát, ez aztán mindent visz!
Ha jól sejtem, Trey a munkája révén ismeri apámat, mint
védőügyvédet, és nem igazán hiszem, hogy ez most jó lenne
nekünk. A védőügyvédeket gyakran gyűlölik a rendőrök, hiszen
ők szokták letartóztatni azokat, akiket az ügyvédek aztán
megvédenék a bíróságon.
Trey leereszti a zseblámpát, és hátralép.
– Szálljon ki a járműből, uram! – Hozzám intézi a szavakat,
úgyhogy teszem, amit mond. Kinyitom a kocsiajtót, és kiszállok.
Trey szinte azonnal megragadja a karomat, és rángatni kezd, így
engedelmesen megfordulok, és a motorháztetőre teszem a
kezemet. A zsaru nekiáll megmotozni. – Van bármi a birtokában,
amiről tudnom kéne?
Ez meg mi a francot akar jelenteni? A fejemet csóválom.
– Nem. Csak hazaviszem apámat.
– Fogyasztott ma este alkoholt?
Visszagondolok arra a pár italra, amit a bárban dobtam be, de
az már órákkal ezelőtt volt. Nem is tudom, hogy megemlítsem-e
egyáltalán. Trey-nek láthatóan nem tetszik, hogy habozok a
válasszal. Megfordít, és egyenesen a szemembe világít a
zseblámpával.
– Mennyit ivott?
A fejemet csóválom; és lesütöm a szemem a vakító fény ellen.
– Csak pár pohárral. Már rég.
Trey hátralép, és utasítja apámat, hogy ő is szálljon ki a
kocsiból. Szerencsére apának sikerül elsőre kinyitnia az ajtót.
Legalább ehhez elég józan.
– Kerülje meg az autót! – szól rá a zsaru.
Mindketten figyeljük, ahogy apa botladozva elindul az
anyósülés felőli oldalról, megkerüli a kocsi orrát, és odalép
mellém, közben folyamatosan az autóra támaszkodik.
Nyilvánvalóan látszik rajta, hogy részeg, és én őszintén nem
tudom, illegális-e, ha egy autó utasa ilyen ittas. Elvégre Trey
nem tudhatja, hogy apám vezetett-e egyáltalán ma este.
– Engedélyt ad rá, hogy átkutassam a járművet? – fordul
hozzám Trey.
Útmutatást várva apámra nézek, ám ő csukott szemmel dől a
kocsinak, úgy fest, mint aki menten elalszik. Tépelődöm, vajon
nem kéne-e megtagadnom az engedélyt az autó átkutatásához,
de attól tartok, hogy az csak még alaposabb indokot adna Trey-
nek a gyanakvásra. Egyébként is, apám pontosan tisztában van
vele, milyen következményekkel járna, ha olyasmit tartana a
kocsijában, ami bajba keverhetné. Így bár ma este elég ostoba
volt ahhoz, hogy ittasan üljön volánhoz, igencsak kétlem, hogy
bármi olyan lenne nála, ami veszélybe sodorhatná a karrierjét.
Ezért hát lazán vállat vonok, és azt felelem:
– Csak tessék! – Nagyon remélem, hogy Trey ezzel kiélheti a
bosszúvágyát, aztán az eredménytelen kutatás után végre leszáll
rólunk, és elhúz.
Trey utasít minket, hogy álljunk a kocsi háta mögé, miközben
a kesztyűtartóhoz hajol.
Apám egyszeriben sokkal éberebbnek tűnik, és feszülten
figyeli a zsarut. A kezét tördeli, szeme tágra nyílik a félelemtől.
Az arckifejezését látva rájövök, hogy Trey valószínűleg
mégiscsak fog találni valamit a kocsiban.
– Apa... – suttogom csalódottan. Erre a szemembe néz,
tekintete merő bocsánatkérés.
Meg sem tudom számolni, hányszor ígérte meg nekem, hogy
segítséget fog kérni. Azt hiszem, túl sokáig halogatta a dolgot.
Apám lehunyja a szemét, amikor Trey elindul felénk. Letesz a
csomagtartó fedelére egy, két, három gyógyszeres fiolát. Sorra
kinyitja mindhármat, hogy megvizsgálja a tartalmukat.
– Úgy nézem, ez Oxy – mondja, és a hüvelyk- meg a
mutatóujja között görget egy pirulát. Előbb rám néz, aztán
apámra. – Van erre bármelyiküknek receptje?
Apámra nézek, kétségbeesetten remélem, hogy tényleg
receptre írták fel neki a fájdalomcsillapítót. De valójában jól
tudom, hogy hiába reménykedem.
Trey elmosolyodik. A rohadék úgy vigyorog, mint aki épp
most ütötte mega főnyereményt. A kocsira könyököl, és nekiáll
egyesével visszarakosgatni a kiszórt pirulákat a fiolákba.
– Tudják – szól mindkettőnkhöz, bár nem néz egyikünkre
sem –, az illegálisan beszerzett Oxycontin a texasi büntetőjog
szempontjából a drogok egyes csoportjába tartozik. – Felnéz
rám. – Na, most, tudom, hogy maga nem ügyvéd, mint az apja,
ezért elmagyarázom kicsit érthetőbben. – Kihúzza magát, és
visszarakja a fiolákra a kupakot. – Texas államban
automatikusan börtönbüntetés jár annak, akit az egyes
csoportba tartozó drog birtoklásáért tartóztatnak le.
 Lehunyom a szemem, és nagyot fújok. Apámnak ez aztán már
végképp nem hiányzik. Ha börtönbe kerül, akkor lőttek a
karrierjének. Márpedig ha minden vesztesége után még a
munkája sem marad meg neki, azt már biztosan nem éli túl.
– Azt javaslom, hogy mielőtt bármelyikük is megszólal,
alaposan vegyék fontolóra, mi történne, ha egy védőügyvédet
elítélnének egy ilyen bűntettért. Szinte teljesen biztos vagyok
benne, hogy ennek következtében kizárnák az ügyvédi
kamarából. – Trey ellép a csomagtartótól, és kettőnk közé áll.
Végigméri apámat. – Gondoljon csak bele! Egy ügyvéd, akinek az
egész pályafutása abból áll, hogy bűnözőket véd, egyszeriben
elveszíti a munkáját, és ő maga válik bűnözővé. Ezt nevezem
iróniának! – Ezután felém fordul, és a szemembe néz. – Dolgozott
ma, Gentry?
Értetlenül meredek rá, fogalmam sincs, ez mégis hogy jön ide.
– Magáé az a műterem a Pearl utcában, nem? Nem volt ma
kivételesen nyitva, hogy kiállítást tartson?
Utálom, hogy tud a műtermemről. És azt még jobban utálom,
hogy kérdezősködik is róla.
Bólintok.
– De, igen. Minden hónap első csütörtökén nyitok ki.
A zsaru közelebb lép.
– Ahogy sejtettem – mondja. A kezében forgatja a három
fiolát. – Láttam, hogy nem olyan rég valakivel kettesben hagyta
el a műtermét. Egy lánnyal, igaz?
Ez talán követett engem? De ugyan miért követett volna? És
mégis miért kérdez Auburnről?
Kiszárad a torkom.
Nem hiszem el, hogy mostanáig nem esett le nekem a tantusz.
Még szép, hogy Auburnnek köze van Trey-hez. Valószínűleg a
zsaru családja az ok, amiért visszatért Texasba.
– Ja – felelem, és igyekszem úgy tenni, mintha az ügynek
nem lenne nagy jelentősége. – A csaj ma nekem dolgozott,
úgyhogy hazakísértem.
A válaszom hallatán Trey összehúzza a szemét, aztán bólint.
– Aha – feleli szárazon. – Nem igazán tetszik nekem, ha az a
lány olyasvalakinek dolgozik, mint maga.
Tisztában vagyok vele, hogy ez a pasas rendőr, de jelen
pillanatban csak seggfejnek látom. Lelógatott karom minden
izma megfeszül, és Trey tekintete azonnal ökölbe szorított
kezemre siklik.
– Mit jelentsen az, hogy olyasvalakinek, mint én?
A zsaru ismét a szemembe néz, és elneveti magát.
– Hát, maga soha nem tett rám valami jó benyomást, nem
igaz? Amikor legelőször találkoztunk, megütött. És miután ma
félreállítottam, rögtön kiderült, hogy ittasan ült volán mögé.
Most pedig... – Lenéz a kezében tartott gyógyszeres fiolákra. –
Most pedig ezeket találtam a kocsiban, amit vezetett.
Apám feléje lép.
– Azok nem is...
– Hallgass! – kiáltok apára, beléfojtva a szót. Tudom, hogy
épp magára akarta vállalni a felelősséget az illegálisan beszerzett
fájdalomcsillapítóért, de nyilvánvalóan nem elég józan ahhoz,
hogy felfogja, mit tehetne ez a karrierjével.
Trey megint nevet, és komolyan mondom, az agyamra megy
már ez a hang.
– Na, mindegy – folytatja. – Ha a lánynak kell valaki, aki
hazakíséri, arra ott vagyok neki én. – Lecsapja a fiolákat a
csomagtartó tetejére. – Szóval, melyiküké mindez?
Apa rám néz. Látom a szemében a vívódást, mert fogalma
sincs, mit mondjon. Esélyt sem adok neki, hogy döntésre jusson.
– Az enyém – közlöm Trey-jel.
Lehunyom a szemem, és Auburnre gondolok, mert ez a
válasz, valamint Trey burkolt fenyegetése, hogy tartsam magam
távol a lánytól, egy szempillantás alatt megfosztott minket a
közös jövő minden esélyétől.
Bassza meg!
Arcom a csomagtartó fedelének hűvös fémjéhez ér.
– Jogában áll hallgatni...
Trey a hátam mögé húzza a kezemet, és a csuklómra kattintja
a bilincset.
MÁSODIK RÉSZ
 15. FEJEZET

Auburn
HUSZONNYOLC NAP TELT EL, mióta Owent
kilencvennapos börtönbüntetésre ítélték. Sok minden történhet
huszonnyolc nap alatt.
Betakargatom a kisfiamat, és lehajolok, hogy puszit nyomjak a
homlokára.
– Holnap ovi után találkozunk, jól van?
AJ rám mosolyog, és ettől a látványtól elolvadok, mint mindig.
Pontosan ugyanúgy néz ki, mint Adam. Alapvetően barna
hajának kissé vöröses beütését leszámítva a fiunk mindent
Adamtől örökölt, beleértve a gesztusait is.
– Velünk fogsz vacsorázni? – kérdezi.
Bólintok, és ismét megölelem. Ez a legnehezebb rész a
számomra, amikor el kell búcsúznom tőle, tudva, hogy nem az én
fedelem alatt tölti az éjszakát. Olyan ágyban kéne
betakargatnom őt, ami a mi kettőnk közös otthonában van.
Viszont bármit is mondott Trey az anyjának, az hatott, mert
mostanában hét közben is több este idejárok, és Lydia még
egyetlen rossz megjegyzést sem tett nekem.
– Mehetünk? – szólal meg Trey a hátam mögött.
– Jó éjszakát, AJ! Örökké szeretni foglak.
A kicsi elmosolyodik.
– Jó éjt, anyu! Én is örökké szeretni foglak.
Ahogy kimegyek a szobából, lekapcsolom a villanyt, aztán
becsukom magam után az ajtót. Trey a kezemért nyúl, és
összefonja az ujjainkat, miközben a nappali felé indulunk.
Lenézek összekulcsolt kezünkre, és nem érzek mást, csak
bűntudatot. Az elmúlt néhány hétben megpróbáltam viszonozni
Trey irántam táplált érzéseit, de egyelőre nem úgy alakult a
dolog, ahogy reméltem.
Beérünk a nappaliba, Lydia a kanapén ül. Tekintete azonnal
egymásba fonódó kezünkre szegeződik. Egy pillanatra
elmosolyodik, de fogalmam sincs, mit jelent ez a mosoly. Trey
elmondása szerint az anyja nem igazán reagált, amikor ő a múlt
héten közölte vele, hogy elvisz az első „hivatalos” randinkra. De
tudom, hogy Lydiának nyilván igenis megvan a véleménye a
dologról. Azt hittem, akár még örülhetne is, hiszen ha Trey-en
keresztül hozzá vagyok kötve, méghozzá jó értelemben, az azt
jelenti, még kevésbé fenyegeti őt az a veszély, hogy elveszem
tőle a fiamat, és visszaköltözöm vele Portlandbe.
– Dolgozol ma este? – kérdezi az asszony Trey-től.
A férfi bólint, majd elereszti a kezem, és előveszi a kulcsot,
ami az előszobaszekrényt nyitja.
– A következő három hétben éjszakai műszakra vagyok
beosztva – feleli. Elfordítja a kulcsot a zárban, és kiveszi a
pisztolyát a kazettából.
Elterelődik róla a figyelmem, ahogy pillantásom a nappali
falán lógó fényképre vándorol. Adam van rajta, nem lehetett
több tizennégy évesnél, amikor a fotó készült. Valahányszor
idejövök, igyekszem elkerülni, hogy ránézzek a képre, de
megdöbbent, mennyire hasonlít AJ az apjára. Minél idősebb a
fiunk, annál többet látok a vonásaiban Adamből. De mivel Adam
csak a tizenhatot érhette meg, mindössze találgatni tudok, vajon
hogy nézett volna ki felnőtt férfiként. Ha még életben volna,
vajon most úgy nézne ki, mint a bátyja? És vajon AJ is úgy fog
majd kinézni, mint Trey?
– Auburn!
Trey hangja olyan közelről szól, hogy összerezzenek. Amikor
ránézek, egy pillanatra Adam fényképére sandít, aztán a bejárati
ajtó felé fordul. Csalódottnak tűnik, amiért azon kapott, hogy a
fotót bámulom, és egy kissé bűntudatom támad. Biztosan nehéz
neki, hiszen tudja, mennyire szerettem az öccsét. Tudom, hogy
még nehezebb volna neki, ha tudná, mennyire szeretem Adamet
még mindig.
 – Jó éjszakát, Lydia! – köszönök el, miközben a bejárati ajtó
felé indulok.
Ő rám mosolyog, ám a mosolya mindig is kissé erőltetettnek
tűnt nekem. Mintha a neheztelését próbálná leplezni vele. Talán
csak a rossz lelkiismeret beszél belőlem, de nem tudok
szabadulni az érzéstől, hogy Lydia sosem bocsátotta meg nekem,
milyen sokat voltam együtt Adammel a halála előtt. Nem hiszem,
hogy az ínyére volt, amit Adam irántam érzett, és határozottan
tudom, hogy az végképp nem tetszett neki, mennyi időt akart
velem tölteni a fia.
És ez igencsak aggaszt, mert bármennyire is úgy tűnik, hogy
Lydia most támogatja a kapcsolatunkat Trey-jel, félek, mi fog
történni, ha mégsem bizonyul tartósnak a dolog. Pontosan ezért
nem jelentettem még ki, hogy valóban egy pár lennénk, mert ha
egyszer „hivatalosan” is kinevezem magunkat azzá, akkor
muszáj lesz felkészülnöm arra, vajon mi történhet AJ-vel, ha
Trey meg én előbb vagy utóbb szakítunk.

***
Trey egészen a lakásom ajtajáig kísér, mint ahogy az elmúlt
héten szinte minden este. Tudom, továbbra is arra vár, hogy
beinvitáljam, ám erre egyszerűen még nem állok készen. Nem
vagyok biztos benne, mikor fogok eljutni odáig, de tegnap este
végül is hagytam, hogy megcsókoljon, bár nem igazán így
terveztem. Trey tulajdonképpen csak úgy megtette. Miután
szokás szerint hazakísért, éppen kinyitottam a lakás ajtaját, és
feléje fordultam, amikor a szája az enyémre tapadt, mielőtt még
beleegyezhettem vagy tiltakozhattam volna. Bárcsak azt
mondhatnám, hogy élveztem, de leginkább csak kellemetlennek
találtam a dolgot, több szempontból is.
Trey-jel kapcsolatban még mindig feszélyez a tény, hogy
szerelmes voltam az öccsébe. Talán még mindig szerelmes
vagyok az öccsébe, és lehet, hogy ez soha nem is fog változni.
Szintén feszélyez az a tény, hogy az öccse az egyetlen, akivel
valaha is lefeküdtem. Az pedig végképp aggaszt, hogy AJ egész
életében a nagybátyjaként gondolt Treyre, és nem akarom
összezavarni őt, ha komolyra fordul köztünk a dolog.
És akkor ott van még a vonzalom kérdése. Trey kétségkívül
helyes pasi. Magabiztos és remek karrierje van. De van benne
valami, egy olyan belső tulajdonság, amit nem tud ellensúlyozni
az izmos alkata vagy a tökéletes frizurájú, sötét haja. Valami,
amiben éles ellentéte Adamnek. Valami, ami igazság szerint
taszít engem.
Adamből sugárzott a jóság. A nyugalom. Amikor vele voltam,
biztonságban éreztem magam.
Owenből ugyanez sugárzik, és szerintem pontosan ezért is
vonzódtam hozzá. Nagyon sok tulajdonságban megegyezik
Adammel.
Trey-ben egyelőre nem látok ilyen tulajdonságokat.
Igyekszem nem gondolni arra a tényre, hogy talán
olyasvalakinek kötelezem el magam, akiről azt gyanítom, nem
feltétlenül jó ember. De mióta csak ismerem Trey-t, mindig is
Lydiával kötöttem össze őt magamban, így valójában talán nem a
férfi jelleme problematikus. Lehetséges, hogy kezdettől fogva
igazságtalanul ítéltem meg, szimplán azért, mert úgy érzem, az
édesanyja nem jó ember.
Így hát igyekszem nyitottabb lenni az irányába. Ezért nem
húzódtam el, amikor tegnap megcsókolt, hagytam neki, mert az
intimitás néha segíthet kapcsolatot teremteni két ember között.
Kinyitom az ajtót, és lassan mély levegőt veszek, mielőtt
megfordulnék. Megpróbálom ráhangolni magamat, hogy
szeretném, ha Trey megcsókolna, hogy a csókja jó és izgalmas
érzés, de pontosan tudom, hogy szikráját sem fogom érezni
annak, mint amikor Owen csókolt meg.
Na, az igazi csók volt.
Lehunyom a szemem, és igyekszem elhessegetni Owen
minden gondolatát, de nehéz. Ha az ember ilyen hamar kötődni
kezd valakihez, és annak csókja ilyen heves érzelmeket vált ki
belőle, akkor nem könnyű csak úgy elfelejteni az illetőt, miután
valami rosszat tesz. És habár kiderült, hogy Owennel olyan
komoly gondok vannak, amikbe semmiképpen sem akarok
belekeveredni, akkor sem bírom kiverni őt a fejemből. Talán
azért, mert mindaz, ami kiderült róla, mintha nem is
vonatkozhatna ugyanarra az emberre, amilyennek én
megismertem őt. És akármennyire is próbálom elfelejteni
Owent, akaratlanul is aggódom érte. Aggódom, vajon hogy van.
Aggódom, vajon meddig lesz börtönben. Aggódom a műterme
miatt. Aggódom Owencica miatt, mert még mindig én vigyázok
rá, így hát tudom, hogy amint Owen kiszabadul, újra találkoznom
kell majd vele, hogy visszaadjam a macskáját.
Aggódom, mégis hogyan fogom ezt titokban tartani Trey elől,
ő ugyanis azt hiszi, hogy a macska Emoryé.
Ezenkívül úgy tudja, hogy a cica neve Csillámka.
– Dolgozol holnap? – kérdezi Trey.
Megfordulok, és felnézek rá. Sokkal magasabb nálam, és ez
néha kissé megfélemlít. Bólintok.
– Kilenctől négyig.
Trey a nyakamra teszi a kezét, és lehajol hozzám, hogy
megcsókoljon. Lehunyom a szemem, és elszántan igyekszem
kiélvezni az érzést, ahogy szája az enyémre tapad. Egy pillanatra
elképzelem, hogy Owennel csókolózom, és utálom, hogy ilyet
teszek.
A csók nem tart sokáig. Trey máris késésben van a munkából,
és ez megkímél engem attól a kínos helyzettől, hogy kiderüljön,
még mindig nem akarom behívni őt a lakásba. Lemosolyog rám.
– Már másodszorra hagytad, hogy megcsókoljalak.
Viszonzom a mosolyát.
– Hívj fel holnap, miután végeztél a fodrászatban! – folytatja.
– És sort kerítünk a harmadik csókra.
Ismét bólintok, Trey pedig megfordul, és elindul a folyosón.
Belépek a lakásba, ám épp, amikor becsuknám magam mögött az
ajtót, Trey újra megszólít. Visszajön az ajtóhoz, és komoly képpel
néz rám.
– Gondosan zárd be az ajtót éjszakára! Hallottam, hogy
Gentryt korán kiengedték, és simán kinézem belőle, hogy
idejöjjön, mert talán rajtad keresztül próbál meg bosszút állni.
Elakad a lélegzetem, és kénytelen vagyok leplezni, hogy alig
kapok levegőt. Nem akarom, hogy Trey észrevegye, milyen
hatással voltak rám a szavai, így sietve bólintok.
– Miért akarna Owen bosszút állni?
– Azért, Auburn, mert az enyém vagy, így nem lehetsz az övé.
 Nyugtalanít a válasza, mert nem tetszik, hogy Trey úgy
gondolja, az övé vagyok. Ez is egy újabb különbség Trey és Owen
között. Úgy érzem, Owen soha nem mondana olyat, hogy „az övé
vagyok”.
– Zárva tartom az ajtót. Ígérem.
Trey bólint, aztán ismét elindul a folyosón. Becsukom mögötte
az ajtót, és bereteszelem.
A reteszre bámulok.
Kinyitom.
Nem tudom, miért.
Owencica a lábamnál dorombol, úgyhogy lehajolok, és
megsimogatom. Aztán egyenesen a fürdőszobába megyek, és
akárcsak tegnap este, első dolgom fogat mosni Trey csókja után.
Tudom, milyen abszurd ez a gondolat, de akkor is úgy érzem,
mintha azzal, hogy Trey-jel csókolózom, megcsalnám Owent.
Miután megmosom a fogam, visszamegyek a szobámba, és
látom, hogy Owencica éppen bebújik a kis sátorba. Nem volt
szívem elpakolni a sátrat, mert tudom, hogy amint AJ végre itt
töltheti az éjszakát, imádni fogja. Bemászom Owencica mellé, és
hanyatt fekszem. A hasamra emelem a macskát, és simogatni
kezdem.
Az érzelmeim jelenleg igencsak zavarosak. Megrohan az
adrenalin annak tudatától, hogy Owen már nincs börtönben, így
talán már ezen a héten eljön a macskájáért. Ugyanakkor ideges
izgalom tölt el, mert fogalmam sincs, mi fog történni, ha újból
találkozom vele.
És utálom, hogy Owen viszontlátásának lehetősége sokkal
jobban felizgat, mint Trey csókja.
Owencica leugrik a mellkasomról, miután SMS-em érkezik.
Előveszem a mobilt a zsebemből, és megnyitom az üzenetet.
Kis híján kiugrik a helyéből a szívem, amint elolvasom az
Owentől érkezett szöveget.

Húsruha.

Azonnal talpra ugrok, kirohanok a nappaliba, és kitárom a

bejárati ajtót. Amint találkozik a tekintetünk, úgy érzem, mintha
valaki vasmarokkal szorongatná a szívemet.
Istenem, annyira hiányzott nekem ez a fiú!
Owen nagyon bizonytalanul lép felém. Láthatóan nem akar
feszélyezni engem az ittlétével, viszont azt is kiolvasom az
arckifejezéséből, hogy ő is úgy érzi, mintha valaki puszta kézzel
facsargatná a szívét.
Hátralépek, és még jobban kinyitom az ajtót, némán
beinvitálva Owent a lakásomba. A szája sarka megrándul,
halovány mosoly játszik az ajkán, ahogy lassan a bejárati ajtó felé
közelít. Miután átlépi a küszöböt, félreállok, hogy még beljebb
jöhessen a lakásba. Az ajtóra teszi a kezét, becsukja maga
mögött, aztán megfordul, és rázárja a reteszt. Amikor ismét rám
néz, fájdalmas az arckifejezése, mintha nem tudná eldönteni,
hogy sarkon forduljon, és hagyjon itt, vagy inkább most azonnal
szorítson magához.
Én leginkább ezt is szeretném, meg azt is.
 16. FEJEZET

Owen
AZT KÍVÁNOM, BÁRCSAK TUDNÁ AUBURN, mennyit
gondoltam rá. Minden este azon tűnődtem, vajon azért fáj-e így a
szívem, mert valóban ennyire hiányzik nekem a lány, vagy
csupán azért, mert nem láthatom őt. Az ember néha pont azt
akarja, amit nem kaphat meg, és összetéveszti ezt az érzést a
komoly vonzalommal.
Akárhogy is, most egyértelműen érzek valamit a lány iránt.
Érzem a nyomást, a sajgást, az egyre erősebb késztetést, hogy
lépjek oda hozzá, és szorítsam az ajkára a számat. Mostanra már
rég meg is tettem volna, ha idefelé jövet nem láttam volna Trey-
t, amint épp elhagyta az épületet. Szerencsére a csávó
ugyanolyan figyelmetlen, amilyen szemét, így még csak észre
sem vett.
Én viszont nagyon is tisztán láttam őt. És azon gondolkodom,
vajon mit kereshetett itt ilyen késő este. Nem mintha jogom
lenne tudni, de az biztos, hogy nem bírom elfojtani magamban a
kíváncsiságot.
Trey a múlt héten bejött hozzám a dutyiba. Csak annyit
közöltek velem, hogy látogatóm érkezett, így hát apámra
számítottam. A lelkem legmélyén reménykedtem, hogy esetleg
Auburn az. Igazából persze eszembe sem jutott, hogy a lány
valóban eljönne hozzám a börtönbe, de azt hiszem, a remény,
hogy talán mégiscsak megtörténhet, segített megőriznem az
optimizmusomat, amit máskülönben biztosan elveszítettem
volna.
 Amikor beléptem a látogatóknak fenntartott helyiségbe, és
megláttam az asztal előtt álldogáló Trey-t, elsőre azt hittem,
tévedés történt, és igazából valaki máshoz jött. De amint rám
nézett, nyilvánvalóvá vált, hogy tényleg engem várt. Az
asztalhoz léptem, és leültem, Trey pedig helyet foglalt velem
szemben.
Jó néhány percig csak bámult rám, anélkül, hogy egy szót is
szólt volna. Álltam a tekintetét. Nem tudom, vajon úgy gondolta-
e, hogy a puszta jelenléte is épp elég félelmetes, de nem mondott
nekem semmit. Csak ült a székén tíz hosszú percen át, és engem
fixírozott.
Nem sikerült kiakasztania. Néhányszor majdnem elnevettem
magam, de mégiscsak képes voltam legyűrni a kísértést. Végül
Trey felállt, én azonban ülve maradtam. A zsaru megkerülte az
asztalt, mint aki a hátam mögött lévő kijárathoz indul, ám
mellém érve megtorpant, és lenézett rám.
– Tartsd távol magad a csajomtól, Owen!
Ez volt az a pillanat, amikor már nem bírtam tovább vele a
szemkontaktust.
Nem azért, mert feldühített vagy megriasztott volna, hanem
azért, mert a szavai gyötrelmes kínként hasítottak belém.
Borzalmas volt hallanom, hogy a csajának nevezte Auburnt, és ez
egyáltalán nem féltékenységből fakadt, hanem csakis abból, amit
Trey-jel kapcsolatban súgtak az ösztöneim.
Alig bírom elviselni a tényt, hogy a totálisan elcseszett életem
negatív hatással lenne Auburnre, ha összejönnénk, ám az még
elviselhetetlenebb, hogy Trey-nek sikerült megkaparintania a
lányt. Mert Auburn jobbat érdemel nála. Sokkal, de sokkal
jobbat.
Ő engem érdemel.
Bárcsak ezt ő is tudná!
Auburn úgy bámul fel rám, mintha legszívesebben a karjába
zárna. Mintha meg akarna csókolni. És mondanom sem kell, ha
bármelyikre is rászánná magát ebben a pillanatban, én örömmel
viszonoznám.
A lány lelógatja a karját, mintha azt sem tudná, mit kezdjen
vele. Aztán fölemeli a jobb kezét, átveti a mellkasa előtt, és
megszorítja a bal karja bicepszét. A lábfejére szegezi a tekintetét.
 – Jól vagy. – Borzasztó bizonytalanul szól a hangja. Nem is
tudom, hogy ezt kérdésnek szánja, vagy szimpla kijelentésnek.
Mindenesetre bólintok. Auburn halkan felsóhajt, pedig a
megkönnyebbülésére végképp nem számítottam. Nem hittem
volna, hogy aggódik értem. Reméltem, hogy talán igen, ám
egészen más dolog reménykedni valamiben, vagy a saját
szemünkkel látni.
Nem tudom biztosan, mi történik ebben a másodpercben, de
teljesen egyszerre teszünk egymás felé egy gyors lépést.
Egyikünk sem hátrál meg, és a következő pillanatban már
ölelkezünk: Auburn átkarolja a nyakamat, én pedig átkulcsolom
a hátát. Görcsösen kapaszkodunk egymásba.
A lány nyakába temetem az arcomat, és beszívom az illatát.
Ha Auburn aromájának volna árnyalata, akkor rózsaszínű volna.
Édes és ártatlan, akár egy virág.
Hosszú, de még így is túl rövid idő után Auburn hátralép, és
megragadja a kezemet. A hálószobája felé húz, és én követem.
Amikor kinyitja az ajtót, megpillantom a kék sátort, ami még
mindig az ágya mellett áll. Nem bontotta le, és ez mosolyt csal az
arcomra. A lány becsukja mögöttünk a hálószobaajtót, és felkapja
a párnákat az ágyról, gyengéd mosollyal belöki őket a sátorba,
aztán ő maga is bemászik.
Leheveredik a sátorban, én pedig bebújok mellé, és lefekszem
az oldalánál. Szembefordulunk, néhány másodpercig csak
bámuljuk egymást. Végül fölemelem a karomat, és kisimítok
Auburn homlokából egy hajtincset, de észreveszem, hogy a lány
kissé elhúzódik. Lerakom a kezemet.
Olyan érzésem van, mintha Auburn nem akarna belevágni a
beszélgetésbe, hiszen tudja, hogy a legelső dolog, amit
tisztáznunk kell, az a Trey-jel való kapcsolata. Nem akarom
kínos helyzetbe hozni őt, viszont muszáj tudnom az igazat.
Megköszörülöm a torkomat, és valahogy sikerül kinyögnöm a
kérdést, amire a lelkem mélyén nem is akarom hallani a választ.
– Most együtt vagytok Trey-jel?
Ezek az első szavaim Auburnhöz, mióta egy hónappal ezelőtt
elbúcsúztunk egymástól. Utálom, hogy kénytelen voltam épp
ezeket a szavakat választani. Azt kellett volna mondanom:
„Hiányoztál” vagy „Gyönyörű vagy”. Olyan szavakkal kéne
elhalmoznom őt, amik a kedvére vannak, ehelyett olyan
szavakat közöltem vele, amiket kellemetlen hallania. Látom
rajta, milyen kínos neki ez a kérdés, mivel lesüti a szemét, már
nem is bír a szemembe nézni.
– Ez bonyolult – feleli.
Ha még tudná, milyen bonyolult!
– Szereted őt?
Erre azonnal a fejét csóválja, hevesen int nemet. Ez
megkönnyebbüléssel tölt el, ugyanakkor utálom, hogy ezek
szerint még csak nem is a megfelelő okból van együtt valaki
mással.
– Akkor miért vagy vele?
A lány most újra a szemembe néz, és az arckifejezése
elkomorul.
– Ugyanazért, amiért nem lehetek veled. – Habozik, majd
hozzáteszi: – AJ miatt.
Valószínűleg bármilyen más választ szívesebben hallottam
volna ennél, mert tudom, hogy ez az egyetlen olyan dolog, amin
semmit sem változtathatok.
– Trey segít közelebb kerülnöd AJ-hez, én viszont épp hogy
még jobban eltávolítanálak tőle.
Auburn alig észrevehetően biccent.
– Bejön neked egyáltalán Trey? Akárcsak egy kicsit is?
Lehunyja a szemét, mintha szégyellné magát.
– Megmondtam... Ez bonyolult.
A kezéért nyúlok, és megszorítom. Az ajkamhoz emelem és
megpuszilom a kézfejét.
– Auburn, nézz ide!
A lány ismét rám pillant, és mindennél jobban vágyom arra,
bárcsak előrehajolhatnék, hogy megcsókolhassam. Ám neki ez
most végképp nem hiányzik. Csak még jobban megbonyolítaná
az életét.
– Sajnálom – suttogja Auburn.
Azonnal a fejemet rázom. Neki igazán szükségtelen
sajnálkoznia azon, hogy nem lehetünk együtt. Csakis az én
hibám, hogy így alakultak a dolgok. Ő egyáltalán nem tehet róla.
– Megértem. Semmiképpen sem akarok én lenni az oka
annak, hogy távol tarthassanak téged a fiadtól. De meg kell
értened, hogy nem Trey a megoldás. Nem jó ember, és nem
akarhatod, hogy AJ vele nőjön fel, hiszen csak rossz példát
mutatna a fiadnak.
Auburn a hátára fordul, és felbámul a sátor tetejére. Nem
tetszik, ahogy egyszeriben eltávolodott tőlem, ám azzal is
tisztában vagyok, hogy semmi újdonságot nem mondok neki.
Tudom, hogy pontosan érzi, milyen ember Trey, csak nem
akarja beismerni.
– Trey igenis szereti AJ-t – erősködik. – Jó hozzá.
– De meddig fog ez tartani? – kérdezem. – Meddig kell még
alakoskodnia a csávónak, hogy meghódítson? Mert csak áltat
téged, Auburn.
A lány az arcához kapja a kezét, és rázkódni kezd a válla.
Azonnal a karomba zárom, és magamhoz szorítom. Nem azért
jöttem ide, hogy megríkassam Auburnt.
– Sajnálom – suttogom. – Semmi olyat nem mondok neked,
amit ne tudnál magadtól is. Biztos vagyok benne, hogy
megfontoltad a lehetőségeidet, és ez az egyetlen, amit
választhattál. Megértelek. Csak utálom, hogy ilyen helyzetbe
kerültél.
Megsimogatom a haját, és puszit nyomok a feje tetejére.
Auburn hagyja még néhány percig, hogy öleljem, és én minden
egyes pillanatot kiélvezek, mert mindketten tudjuk, hogy most
már csak a búcsú van hátra.
Nem akarom, hogy a lánynak ki kelljen mondania ezt, így még
egyszer megpuszilom a feje búbját. Puszit nyomok az arcára is,
aztán az állára simítom az ujjaimat, és fölemelem a fejét.
Előrehajolok, és gyengéden az ajkához érintem a számat. Nem
adok időt Auburnnek, hogy túl sokat gondolkodjon a dolgon.
Lehunyom a szemem, elengedem őt, és kibújok a sátorból.
Meghozta a döntését, és habár igazából egyikünknek sem
tetszik ez a megoldás, a lánynak jelenleg nincs más választási
lehetősége. És ezt nekem tiszteletben kell tartanom.

***
 Hazaviszem a macskámat, aztán úgy döntök, nem várok
holnapig, még ma éjjel elmegyek apámhoz. Tiszteletben tartotta
a kérésemet, és nem jött be hozzám a börtönbe, még csak nem is
telefonált. Meglep, hogy egyszer sem látogatott meg, de a lelkem
mélyén abban reménykedem, hogy talán végre felfogta, milyen
mélyre süllyedt, miután a hibái börtönbe juttatták a fiát.
Az évek során megtanultam csínján bánni a reménykedéssel,
de hazugság lenne azt állítanom, hogy most nem azért
imádkozom minden porcikámmal, hátha apám elvonóra ment,
amíg én dutyiban voltam.
Arra számítottam, hogy vagy alszik már, vagy nincs is otthon,
így hoztam magammal kulcsot. Egyetlen ablakból sem szűrődik
ki fény. Amikor belépek a házba, azonnal érzékelem a tévé
halvány villódzását. A nappali felé fordulok, és meglátom, hogy
apám hason fekszik a kanapén. Elönt a csalódottság, amiért nincs
elvonón, de azt sem tagadhatom, hogy megrohan a remény,
hátha azért hever így, mert már nem is lélegzik.
Márpedig egy fiúnak nem lenne szabad ilyesmit éreznie az
apja iránt.
Leülök a dohányzóasztalra, úgy fél méterre tőle.
– Apa!
Hiába szólongatom, nem ébred fel. Meglátom magam mellett
a gyógyszeres fiolát, és felkapom a dohányzóasztalról. Annak a
ténynek, miszerint épp most töltöttem egy hónapot börtönben
apám miatt, bőven elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy soha
többé egy ujjal se akarjon ezekhez a bogyókhoz nyúlni. Látva,
hogy még ez sem volt elég, legszívesebben itt hagynám, és
többet feléje sem néznék.
Édesapám jó ember. Ezzel tisztában vagyok. Ha nem lenne jó
ember, akkor könnyebb lenne magára hagynom. Akkor már rég
megtettem volna. De tudom, hogy valójában nem képes
uralkodni magán. Már évek óta nem.
A baleset után súlyos fájdalom gyötörte, testileg-lelkileg
egyaránt. Az sem tett jót, hogy miközben egy egész hónapig volt
kómában, teletömték gyógyszerekkel.
Amikor végre felébredt, és kezdett felépülni, egyedül a
pirulák enyhítették a fájdalmát. Amikor már többre lett volna
szüksége, mint amit felírtak neki, az orvosok megtagadták tőle a
még nagyobb dózist.
Heteken át figyeltem, ahogy szenvedett. Nem dolgozott, még
az ágyból sem kelt fel, állandó kínban és depresszióban
gyötrődött. Akkoriban azt hittem, hogy édesapámat nem
gyűrheti le olyan apróság, mint pár pirula, de naiv voltam.
Amikor apára néztem, nem láttam mást, csak azt, hogy fájdalom
kínozza, és a segítségemre van szüksége. Én ültem a volán
mögött a balesetnél, amiben meghalt a felesége meg a másik fia,
és bármit megtettem volna, hogy enyhítsem a szenvedését.
Hogy csökkentsem a fájdalmát. Nagyon sokáig szörnyű
bűntudatom volt a baleset miatt, pedig apám egyáltalán nem
hibáztatott. Ez az egyetlen, amit helyesen csinált: újra meg újra
elmondta nekem, hogy nem én tehetek a történtekről.
De akkor is, tizenhat éves kissrácként nehéz leszámolni a
bűntudattal. Én csak segíteni akartam édesapámon. Azzal
kezdődött, hogy magamnak is fájdalomcsillapítót írattam fel. Egy
ilyen súlyos karambol után elég könnyű volt elhitetnem az
orvossal, hogy hátfájás kínoz, és ez egy darabig be is vált. Ám apa
fájdalma hónapról hónapra egyre csak nőtt, és végül már kettőnk
összes pirulája sem volt elég neki.
Az orvosom ekkor megvonta tőlem a fájdalomcsillapítót,
egyszerűen nem volt hajlandó több receptet írni nekem. Azt
hiszem, rájött, mit művelünk, és nem akarta kiszolgálni apám
függőségét.
Volt egy-két barátom a suliban, akik tudták, hogyan tehetik
rá a kezüket a gyógyszerre, amire édesapámnak szüksége volt,
így hát eleinte az ismerőseimtől szereztem be neki a pirulákat. Ez
két évig ment így, amíg ezek a barátok vagy ki nem nőttek abból,
hogy elcsórják a szüleik orvosságát, vagy el nem költöztek, hogy
egyetemre járjanak. Azóta az egyetlen másik forrásomtól
szereztem be a fájdalomcsillapítót, nevezetesen Harrisontól.
Harrison nem dílerkedik, de mivel a napjai nagy részét
alkoholisták között tölti, pontosan tudja, kihez forduljon, ha
valakinek valamilyen szerre van szüksége. Azt is tudja, hogy
nem én magam szedem a bogyókat, csakis ezért tudtam újra
meg újra kikönyörögni tőle őket.
Amikor Harrison megtudta, hogy elkaptak a pirulák miatt,
amikkel ő maga szolgálta ki apámat, betelt nála a pohár, és azóta
nem hajlandó több gyógyszert keríteni. Reméltem, hogy mivel
Harrison kiszállt, most már apa is leáll végre, hiszen elapadt az
utolsó forrása is.
De tessék, itt vannak az újabb bogyói. Fogalmam sincs,
honnan szerezhetett még, azonban nyugtalanít, hogy ezek szerint
most már valaki más is tud a függőségéről rajtam és Harrisonon
kívül. Apa egyre óvatlanabb.
Hiába próbáltam rávenni őt, hogy menjen elvonóra, mert attól
fél, tönkretenné a karrierjét, ha kitudódna a dolog. A függősége
egyelőre „csak” a magánéletére hat ki, mást még nem döntött
romba. De már majdnem eljutott arra a pontra, hogy a
pályafutását is derékba törje. Csak idő kérdése, hogy apa
mindent elveszítsen, mert egyre többször nyúl alkoholhoz, és az
elmúlt év során egyre gyakoribbá váltak az incidensek, amikor a
megmentésére kellett sietnem. És jól tudom, hogy a függőség
nem múlik el magától. Az ember vagy aktívan küzd ellene, vagy
aktívan kiszolgálja. Márpedig apám jelen pillanatban a legkisebb
erőfeszítésre sem hajlandó, hogy küzdjön a függősége ellen.
Kinyitom a fiolát, a tenyerembe szórom a pirulákat, és
nekilátok megszámolni őket.
– Owen? – mormolja apám. Felül a kanapén. A tenyeremben
lévő orvosságra szegezi a szemét, láthatóan sokkal inkább
foglalkoztatja, hogy vajon mit akarok csinálni vele, mint az a
tény, hogy idő előtt kiengedtek.
Lerakom magam mellé a pirulákat a dohányzóasztalra.
Összekulcsolom a kezemet a két térdem között, és apámra
mosolygok.
– Megismerkedtem nemrég egy lánnyal.
Apa arckifejezése magáért beszél. Teljesen értetlenül mered
rám.
– Auburnnek hívják. – Felállok, és a kandallóhoz lépek. A
fényképre nézek a kandallópárkányon: ez rólunk a legutolsó
családi fotó. Több mint egy évvel a baleset előtt készült, és
utálom, hogy nincs frissebb emlékem az édesanyámról meg a
bátyámról. Szeretném sokkal tisztábban felidézni őket, ám az
emlékek sokkal gyorsabban elhalványulnak, mint a fényképek.
– Az jó, Owen – motyogja apa. – De elmúlt éjfél. Nem
várhatott volna holnapig, hogy elmeséld ezt nekem?
 Visszatérek a kanapéhoz, de ezúttal nem ülök le. Inkább csak
állok, és lebámulok Callahan Gentryre. Lebámulok erre a férfira,
aki egykor az édesapám volt.
– Hiszel a sorsban, apa?
Erre csak pislog.
– Amíg meg nem láttam ezt a lányt, én nem hittem benne.
Ám ez abban a pillanatban megváltozott, hogy Auburn
bemutatkozott nekem. – Néhány másodpercig az ajkamat
harapdálom, mielőtt folytatnám. Elég időt akarok adni apámnak,
hogy felfoghassa mindazt, amit mondok. – Ugyanaz a középső
neve, mint az enyém.
Apa felvonja az egyik szemöldökét.
– Az még nem feltétlenül a sors keze, hogy ugyanaz a középső
nevetek, Owen. De örülök, hogy boldog vagy. – A fejét dörgöli,
véreres szeméből még mindig süt az értetlenség, hogy vajon mit
keresek itt. Lefogadom, hogy nem mindennap ver fel egy apát
begyógyszerezett álmából a fia, hogy áradozzon neki egy lányról,
akivel nemrég ismerkedett meg.
– Tudod, mi a legjobb ebben a lányban?
Apám vállat von. Tudom, hogy legszívesebben elküldene a
búsba, de még ő is tudja, hogy nem illene elküldenie a búsba azt,
aki épp most töltött egy hónapot börtönben a kedvéért.
– Van egy fia – közlöm vele.
Erre egy kissé jobban magához tér. Felnéz rám.
– A tiéd? – kérdezi.
Ezt elsőre válaszra sem méltatom. Ha apa odafigyelt volna
rám, hallotta volna, hogy csupán nemrég ismerkedtem meg a
lánnyal. Legalábbis hivatalosan csak nemrég ismerkedtünk meg.
Ismét leülök a dohányzóasztalra. Farkasszemet nézek
apámmal.
– Nem. Nem az én gyerekem. De garantálom neked, hogy ha
az én fiam lenne, akkor soha nem hoznám őt olyan helyzetbe,
amilyenbe te kényszerítettél bele engem az elmúlt néhány
évben.
Apa lesüti a szemét.
– Owen... – mondja. – Én soha nem akartam, hogy...
– De soha nem is tettél ellene semmit! – kiabálom.
Felpattanok a dohányzóasztalról, és lebámulok apámra. Még
soha nem éreztem ilyen dühöt iránta. Egyáltalán nem tetszik ez
az érzés.
Felkapom a gyógyszeres fiolát, és kimegyek a konyhába.
Beleszórom a pirulákat a mosogatóba, aztán megnyitom a csapot.
Miután az utolsó bogyó is eltűnik a lefolyóban, a dolgozószoba
felé veszem az irányt. Hallom, hogy apa utánam szalad, amint
rádöbben, mit csinálok.
– Owen! – kiabálja.
Tudom, hogy receptre is szed fájdalomcsillapítót, azon kívül,
amit én szoktam szerezni neki, így megkerülöm az íróasztalát, és
kihúzom a fiókot. Találok még egy félig teli gyógyszeres fiolát.
Apa tisztában van vele, hogy erőnek erejével nem állíthat meg,
így félrehúzódik az utamból, de folyamatosan könyörög, hogy ne
csináljam ezt.
– Owen, tudod, hogy szükségem van rá! Tudod, mi történik,
ha nem szedem.
Ezúttal nem hallgatom meg. Ezeket a bogyókat is a
mosogatóba szórom, miközben apa egyfolytában hadakozik
velem.
– Szükségem van rá! – kiabálja újra meg újra, és próbálja
felmarkolni a szemeket, ahogy eltűnnek a lefolyóban. Sikerül
elkapnia egyet, és rögtön a szájába dugja. Ettől görcsbe rándul a
gyomrom. Apa szinte nem is tűnik emberinek, amikor ilyen
kétségbeesett és gyenge.
Miután az utolsó pirulát is elnyeli a lefolyó, elzárom a vizet, és
apám felé fordulok. Annyira szégyelli magát, hogy rám sem bír
nézni. A konyhapultra könyököl, és a tenyerébe temeti az arcát.
Odalépek mellé, és a pultnak támaszkodva, nyugodtan szólok
hozzá.
– Figyeltem, hogyan bánik Auburn a fiával. Láttam, mi
mindent hajlandó feláldozni érte – mondom. – Láttam, mekkora
erőfeszítést kéne tennie egy szülőnek, hogy biztosítsa a
gyermekének a lehető legjobb életet, amit csak megadhat neki.
És amikor elnézem Auburnt a fiával, akkor mi kettőnkre
gondolok, apa, meg arra, hogy mennyire el vagyunk cseszve. A
baleset óta totál el vagyunk cseszve mindketten. És én csakis
egyetlenegy dolgot akartam azóta, semmi mást: hogy láthassam,
amint próbálsz helyrejönni. De te meg sem próbáltad. Csak egyre
rosszabb lett a helyzet, és én nem veszek részt ebben tovább.
Lassan kinyírod magad, és én többet nem fogom hagyni, hogy a
szenvedésed miatti bűntudatom kifogásként szolgáljon olyan
dolgokra, amiket eddig megtettem érted.
Megfordulok, és a bejárati ajtó felé indulok, de előbb odalépek
a kandallópárkányhoz, hogy levegyem róla a családi fotót.
Elmegyek apám mellett, és kisétálok a ház ajtaján.
– Owen, várj!
Megtorpanok az ajtó előtt, és feléje fordulok. Apa a küszöbön
áll, és láthatóan azt várja, hogy újra kiabáljak vele. De nem
teszem. Abban a másodpercben, hogy megpillantom fásult,
üveges tekintetét, megint feltámad bennem a bűntudat.
– Várj! – ismétli.
Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán felfogja, mit
kér tőlem. Csak azt tudja, hogy még nem látta ezt az oldalamat.
Az elszánt énemet.
– Nem várhatok tovább, apa. Évek óta várok. Már nincs
több, amit feláldozhatnék érted.
Azzal sarkon fordulok, és otthagyom őt.
 17. FEJEZET

Auburn
– AJ CSOKISAT KÉRSZ, VAGY ÁFONYÁSAT?
Éppen bevásárolunk. AJ, Trey meg én. Legutóbb Owennel
voltam ebben az áruházban, márpedig annak már jó ideje. Már
majdnem három hónapja, hogy pontos legyek. Persze nem kéne
számolnom az azóta eltelt időt. De nagyon is számolom. Pedig
minden erőmmel azon vagyok, hogy abbahagyjam. Igyekszem
csakis a Trey és köztem alakuló kapcsolatra koncentrálni, de
egyfolytában Owenhez hasonlítom őt.
Alig ismertem őt, de valahogy olyan hatással volt rám, mint
Adam óta senki. És mindannak dacára, amit Owen tett, tudom,
hogy igenis jó ember. Hiába próbálok tudomást sem venni arról,
mennyire elszorul a szívem, ha csak rágondolok, attól még
továbbra is ugyanúgy érzek iránta, és fogalmam sincs, hogyan
szabaduljak meg ettől a kötődéstől.
– Anyu! – szól AJ, és megrángatja a pólóm szegélyét. –
Kaphatok?
Felocsúdok a merengésből.
– Micsodát?
– Játékot.
A fejemet csóválom, ám Trey válaszol helyettem, mielőtt
nemet mondhatnék.
– Persze! Gyere, válasszunk neked valamit! – Kézen fogja AJ-
t, és elindul vele a sor vége felé. – Találkozunk a játékoknál, ha
végeztél! – szól hátra nekem.
Figyelem őket, ahogy távolodnak. Mindketten nevetnek, AJ
pici kezecskéje belesimul Trey markába, én pedig utálom
magam, amiért nem teszek nagyobb erőfeszítést. Trey szereti a
fiamat, AJ pedig nyilvánvalóan szereti a nagybátyját; én viszont
totál önzőn viselkedem, csak azért, mert nem vonzódom Trey-
hez ugyanúgy, mint Owenhez. Pedig mindössze két napot
töltöttem Owennel. Ennyi. Ha több időt töltünk együtt, akkor
előbb-utóbb nyilván kiderült volna róla valami, ami nem
tetszene nekem, úgyhogy valószínűleg inkább csak az idealizált
Owent nehéz elfelejtenem, és talán nem is táplálok valós
érzelmeket iránta.
Kicsit jobban érzem magam attól, hogy így nézem a dolgot.
Igaz, hogy Trey-hez nem éreztem azonnali kötődést, de
egyértelműen alakulgat köztünk valami. Pláne, ahogy elnézem,
miként bánik AJ-vel. Bárki, aki boldoggá tudja tenni a fiamat, az
engem is boldoggá tesz.
Hosszú idő óta most először azon kapom magam, hogy azért
mosolygok, mert Trey-re gondolok, nem pedig azért, mert Owen
jár a fejemben. A bevásárlókocsiba pakolom a legtöbb dolgot a
listáról, aztán elindulok a játékok sora felé. Átvágok a
sportfelszerelések között, de amint befordulok a sarkon, földbe
gyökerezik a lábam.
Ha a sors szórakozik velem, akkor ez a létező legrosszabb vicc.
Owen ugyanolyan hitetlenkedő arckifejezéssel mered rám,
ami nyilván az én képemen is ül. Egyetlen szempillantás alatt
tizedére redukálódik mindaz, amit Trey iránt próbáltam érezni,
az Owen iránti kötődésem pedig tízszeresen felerősödik. Két
kézzel szorongatom a bevásárlókocsit, és azon tépelődöm, hogy
talán szó nélkül sarkon kéne fordulnom. Biztos vagyok benne,
hogy Owen megértené.
Nyilván ugyanúgy vívódik, mint én, mert mindketten
megtorpantunk, amint megpillantottuk egymást. Egyikünk sem
szólal meg. Egyikünk sem hátrál meg.
Mindketten csak bámuljuk egymást.
Az egész testemmel érzem a tekintetét, és minden porcikám
belesajdul. Íme, itt áll előttem a legfőbb indok, amiért
kételkedtem a Trey-jel való kapcsolatomban, és emlékeztet,
hogy milyen is az, ha az ember tényleg vonzódik valakihez.
Owen rám mosolyog, és egyszeriben azt kívánom, bárcsak a
takarítószerek között lennénk, mert tuti, hogy pillanatokon belül
úgy kell majd felmosni engem a padlóról.
Ő balra-jobbra néz, aztán tekintete ismét rám szegeződik.
– Tizenhármas sor – mondja vigyorogva. – Ez biztos a sors
keze.
Nekem is mosoly ül ki az arcomra, de nyomban le is lohad,
amint meghallom AJ hangját.
– Anyu, nézd! – szól, és két játékot tesz a kocsiba. – Trey azt
mondta, hogy mindkettőt megkaphatom.
Trey.
Trey, Trey, Trey, aki most valószínűleg a hátam mögött áll,
legalábbis Owen reakciójából ítélve. Megdermed, aztán kihúzza
magát, és két kézzel markolja meg a bevásárlókocsiját. Tekintete
most már nem énrám szegeződik, hanem valahova mögém.
Egy kar fogja át a derekamat, és féltékenyen szorít. Trey
megáll mellettem, és érzem, ahogy Owent méregeti. Magához
húz, aztán az arcomra nyomja az ajkát. Lehunyom a szemem,
mert nem akarom látni Owen arckifejezését.
– Gyere, bébi! – szól Trey, és a karomat húzgálva próbál
megfordítani. Még soha nem hívott „bébinek”. Tudom, hogy csak
azért becéz így Owen előtt, mert ezzel akarja komolyabbnak
láttatni a kapcsolatunkat, mint amilyen valójában.
Miután Trey ismét megrántja a karomat, engedelmesen
sarkon fordulok, és elsétálok vele Owentől.
Összeszedjük a maradék néhány dolgot a bevásárlólistáról.
Trey egész végig egyetlen szót sem szól hozzám. Folyamatosan
beszélget AJ-vel, de látom rajta, hogy dühös. Görcsbe rándul a
gyomrom az idegességtől, mert Trey még soha nem volt rám
ilyen mérges, és fogalmam sincs, mire számítsak.
Miközben fizetünk, aztán kimegyünk a parkolóba a kocsijához,
Trey-ről továbbra is sugárzik a harag. Bepakol a csomagtartóba,
én pedig beültetem AJ-t az autóba. Miután becsatolom a kicsit a
gyerekülésbe, becsukom a hátsó ajtót, és megfordulok.
Szembetalálom magam Trey-jel, aki a kocsinak dől, és engem
bámul. Olyan dermedten áll, mintha nem is lélegezne.
– Beszéltél vele?
A fejemet csóválom.
– Nem. Épp, hogy befordultam a sarkon, amikor te meg AJ
odajöttetek.
Trey karba teszi a kezét, és a fogát csikorgatja. Néhány
másodpercig a vállam fölé mered, mielőtt ismét a szemembe néz.
– Dugtál vele?
Kihúzom magam, megdöbbent a kérdése. Pláne, mivel épp AJ
ajtaja előtt állunk. Bepillantok a kocsiba, de a fiam a játékaival
van elfoglalva, nem ránk figyel. Amikor ismét Trey-re nézek, azt
hiszem, dühösebb vagyok, mint ő.
– Nem haragudhatsz rám azért, hogy kivel futok össze az
áruházban, Trey. Nem én szabom meg, hogy ki vásárol itt.
Megpróbálok elmenni mellette, ám Trey megragadja a
karomat, és a kocsinak lök, a saját testével szegez oda. Az
arcomra teszi a kezét, és a fülemhez hajtja a fejét. Összevissza
kalapál a szívem, mert fogalmam sincs, mire készül.
– Auburn – szól halk, mély, fenyegető hangon –, az a rohadék
veled volt a lakásodban. Veled volt a hálószobádban. Veled volt
abban az idióta kis sátorban. Most pedig tudnom kell végre, hogy
nemcsak veled volt-e, hanem benned is.
A fejemet rázom, igyekszem lenyugtatni Trey-t, amennyire
csak tudom, mert a kocsiban ülő AJ csupán egy karnyújtásnyira
van tőlünk. A férfi a jobb kezével szorítja a csuklómat, várja,
hogy szóban is feleljek neki. Bármit kimondanék, amit csak kell,
nehogy elboruljon az agya.
– Nem – suttogom. – Nem feküdtem le vele. Alig ismertem a
srácot.
Trey elhúzódik néhány centire, és a szemembe néz.
– Akkor jó – feleli. – Mert az alapján, ahogy az előbb stírölt
téged, már kezdtem gyanakodni. – A homlokomra nyomja az
ajkát, és kissé enyhül a szorítása a csuklómon. Gyengéden
mosolyog rám, ám ezzel épp ellenkező hatást ér el, mint amilyet
akar. Megrémít, hogy ilyen hirtelen meg tud változni a
hangulata. Magához ölel, és a hajamba temeti az arcát. Mély
levegőt vesz, aztán lassan kifújja. – Bocsáss meg! – suttogja. –
Menjünk haza!
Kinyitja nekem az anyósülés ajtaját, aztán becsukja utánam.
Nagyot sóhajtok, megkönnyebbülök, amiért elhárult a
veszély, de jól tudom, hogy a reakciója komoly intő jel.
Mintha csak vonzaná valami a tekintetemet, a parkoló szélére
sandítok. Megpillantom Owent, aki tőlünk nem messze áll, és
engem bámul.
Az arckifejezése alapján nyilvánvaló, hogy mindent látott, ami
az imént történt. Azonban abból a nézőpontból ez könnyedén
tűnhetett egy gyöngéd pillanatnak ahelyett, ami valójában volt.
Ez azt is megmagyarázná, miért vág Owen ilyen fájdalmas képet.
Épp akkor nyitja ki a kocsija ajtaját, amikor Trey beül mellém
az autóba. Továbbra is Owenre szegezem a szememet, és ahogy
elindulunk, meglátom, amint a szívéhez emeli ökölbe szorított
kezét. A fülembe cseng az, amit az édesanyja meg a bátyja
elvesztéséről mondott: „Néha annyira hiányoznak, hogy szó
szerint fáj, itt. Olyankor úgy érzem, mintha a világ legerősebb
satujába fogták volna a szívemet. ”
Trey kihajt a parkolóból, és épp, mielőtt Owen eltűnne a
szemem elől, lopva a mellkasomhoz emelem az öklömet.
Összeforr a tekintetünk, ameddig csak lehet.

***
Azóta sem említettük a tegnapi incidenst az áruházban. Trey
meg AJ az egész estét a lakásomban töltötték, és a férfi úgy tett,
mintha minden a legnagyobb rendben volna, miközben csokis
palacsintát sütött AJ-nek. Ami azt illeti, inkább úgy tűnt, mintha
Trey különösen jó hangulatban lett volna. Nem tudom, hogy csak
megjátszotta, mert így akart kiengesztelni engem a parkolóbeli
dühkitöréséért, vagy tényleg ennyire élvezi a kettőnkkel töltött
időt.
Vagy talán azért váltott hirtelen ilyen kedélyes hangulatra,
mert tudta, hogy négy napig nem fog látni, és nem akart
haragosan elválni tőlem. Ma reggel elutazott egy konferenciára
San Antonióba, és amikor tegnap este elbúcsúztunk, láttam rajta,
hogy nem szívesen hagy itt engem. Többször is kifaggatott a
beosztásomról, meg hogy milyen terveim vannak a hétvégére.
Lydia elviszi AJ-t Pasadenába a szokásos hétvégi családi
látogatásukra. Ha nem kéne ma dolgoznom, velük mentem
volna.
De nem mehettem, így most előttem az egész hétvége, és a
mai műszakom után nincs semmi dolgom. Szerintem Trey
aggódik emiatt. Nyilvánvalóan nem bízik bennem, ami Owent
illeti.
És az aggodalma teljesen jogos. Elvégre alig két óra telt el,
mióta Trey elhagyta Dallast, és tessék, itt állok Owen műterme
előtt. Mindennap, ahogy elsétálok az épület mellett, lopva
becsúsztatok egy-egy cetlit a levélnyíláson. Már több mint húsz
vallomást hagytam itt az elmúlt néhány hétben. Tudom, hogy
Owent elárasztják vallomásokkal, így semmiképpen sem
tudhatja, melyik van tőlem. De jobban érzem magam attól, hogy
megosztom vele a titkaimat. Egyes vallomások hétköznapi
apróságok, amiknek semmi közük Owenhez. Általában AJ-ről
szólnak, és mindig úgy fogalmazom meg őket, hogy Owen ne is
sejthesse, ki az írójuk. Nyilván eszébe sem jut, hogy
vallomásokat írogatok neki. De akkor is olyan érzés kicsit,
mintha egy pszichológusnak önteném ki a lelkem.
Lenézek a vallomásra, amit épp most írtam.

Rád gondolok, valahányszor megcsókol

engem.
Félbehajtom a cetlit, és bedugom a levélnyíláson, mielőtt
meggondolhatnám magam. Mióta összefutottunk tegnap az
áruházban Owennel, nem bírom kiverni őt a fejemből. Újra
hallani akarom a hangját. Újra látni akarom a mosolyát. Arról
győzködöm magam, hogy csak azért hagyom Owennek ezt a
vallomást, mert így végre lezárhatom az ügyünket, és
továbbléphetek Trey-jel, de tudom jól, hogy valójában csakis
önző okok vezérelnek.
Előkapok a táskámból még egy darab papírt, és gyorsan
lefirkantom rá a következő szavakat:

T. elutazott a városból a hétvégére.

Sietve becsúsztatom a papírt a nyíláson, még csak félbe sem
hajtom. Amint kihullik a kezemből, elszorul a mellkasom, és
rögtön megbánom, amit Owennek írtam. Ez nem vallomás volt,
hanem felhívás keringőre. Amit vissza kell vonnom. Most
azonnal. Én nem vagyok olyan lány.
Mégis miért csináltam ezt?
Megpróbálom bedugni a kezemet a levélnyíláson, de a cetlim
már rég a padlón hever, ahol nem érhetem el. Előhúzok egy
újabb lapot a retikülömből, letépek róla egy darabot, és írok még
egy üzenetet.

Ne is törődj a felhívásnak tűnő

vallomásommal!
Nem annak szántam.
Azt sem tudom, miért írtam.
Becsúsztatom a cetlit a nyíláson, de azonnal megbánom, még
az előzőnél is jobban. Most már csak tiszta idiótát csinálok
magamból. Letépek még egy darabot a lapból, és ráfirkálok, bár
tudatában vagyok, hogy az lenne a legjobb, ha többet nem is
nyúlnék se papírhoz, se tollhoz.

Igazán kitalálhatnál valami megoldást

arra, hogy az emberek visszavonhassák a
vallomásaikat, Owen. Mondjuk, ha húsz
másodpercen belül meggondolják
magukat.
Ezt az üzenetet is bedugom a levélnyíláson, aztán visszaejtem
a tollat meg a papírt a retikülömbe.
Mégis mit műveltem?
Megigazítom a vállamon a táska pántját, és továbbindulok a
fodrászat felé.
Esküszöm, ez a legcikisebb dolog, amit életemben tettem. Bár
lehet, hogy Owen el sem olvassa a vallomásokat hétfőig, így talán
nincs mitől tartanom a hétvégén.

***
Nyolc óra telt el, mióta ma reggel azt a hülyeséget műveltem
Owen műterménél. Jó sok időm volt elgondolkodni azon,
egyáltalán hogyan juthatott eszembe ilyen üzeneteket hagyni
neki. Tudom, hogy csak pillanatnyi gyöngeség volt, de akkor sem
tisztességes így bánnom vele. Ha tényleg komoly érzéseket táplál
irántam, pedig csak rövid ideje ismerjük egymást, akkor egyedül
én tehetek róla, hogy nem vagyunk együtt, rajta nem múlik.
Erre előbb elutasítom őt, aztán heteken át hülye kis üzeneteket
hagyok neki, bár ma esett meg először, hogy olyan vallomásokat
írtam, amik kettőnkre vonatkoztak.
De akkor is meghoztam a döntésemet, és habár nem
viszonzom Trey érzéseit, soha nem árulnám el őt. Olyan ember
vagyok, hogy ha egyszer elkötelezem magam valakinek, akkor
tiszteletben is tartom azt az elkötelezettséget.
Megbeszéltük Trey-jel, hogy nem randizunk senki mással, bár
én még mindig nem egészen érzem úgy, mintha mi ketten
rendesen randiznánk. Ez azt jelenti, hogy túl kell végre tennem
magam Owenen, bármilyen nehéz is. Nem gondolhatok rá
többet, nem aggódhatok miatta. Nem sétálhatok el mindennap a
műterme mellett, mikor tudom, hogy más útvonalat is
választhatnék. Muszáj a Trey-jel való kapcsolatomra
összpontosítanom, abba kell energiát fektetnem, hiszen ha azt
akarom, hogy ő legyen az apafigura AJ életében, akkor legfőbb
ideje teljesen elköteleznem magam iránta.
És Trey igenis jó hozzám. Tudom, hogy tegnap megijesztett a
féltékenykedése a parkolóban, de azért igazán nem
hibáztathatom. Nyilván elbizonytalanította, hogy együtt látott
Owennel, és nem csoda, ha emiatt dühös lett. És a férfi AJ-hez is
jó. Úgy gondoskodhat kettőnkről, ahogy én magam egyedül nem
tudnék. A világon semmi okom arra, hogy ne akarjam a lehető
legtöbbet kihozni ebből a kapcsolatból, leszámítva az
önzőségemet.
– Na, én mennék – mondja Donna, bedugva a fejét a hátsó
helyiség ajtaján. – Nem bánod, ha egyedül zársz?
Donna a legújabb alkalmazottunk, kábé két hete dolgozik itt.
De máris több vendége van, mint nekem, és sokkal ügyesebb
nálam. Nem mintha én rossz lennék, csak nem vagyok valami
csúcs. Nehéz remekül csinálni azt, amit az ember utál.
– Nem, semmi gond.
A lány elköszön, én pedig befejezem a fejmosók kiöblítését.
Néhány perccel azután, hogy Donna elmegy, megszólal a
csengettyű, jelezve, amint valaki belép a fodrászatba. Előjövök a
hátsó helyiségből, hogy közöljem az illetővel, ma már nem
fogadunk vendéget, de a torkomra forr a szó, amikor meglátom a
fiút.
A bejárati ajtó előtt áll, és körülnéz a fodrászatban. Abban a
pillanatban, hogy a tekintete rám esik, a hangszórókból szóló
zene tökéletes időzítéssel elhallgat, és a helyiségre súlyos csend
borul.
Ha csak a töredékét is érezném Trey iránt annak, amit Owen
kivált belőlem pusztán azzal, hogy itt áll velem szemben, akkor
valószínűleg gond nélkül működne a kapcsolatunk a férfival.
De senki más nem vált ki belőlem ilyen érzéseket. Csakis
Owen.
Higgadt magabiztossággal indul el felém. Én meg sem
moccanok. Még abban sem vagyok biztos, hogy dobog-e a
szívem. Az tuti, hogy a tüdőm lefagyott, mert még mindig nem
vettem levegőt, mióta csak kiléptem a hátsó helyiségből, és
megláttam itt őt.
Owen kábé másfél méterre tőlem megáll. Egy másodpercre
sem veszi le rólam a szemét. Nem bírom tovább levegő nélkül, a
mellkasom látványosan emelkedik és süllyed, ahogy zihálok. A
puszta jelenléte túlzás nélkül fizikai fájdalmat okoz nekem.
– Szia! – szól Owen. Az arckifejezése óvatos. A leghalványabb
jelét sem mutatja semmilyen érzelemnek. Nem tudom, hogy
haragszik-e a vallomásaim miatt, de itt van, vagyis
nyilvánvalóan rájött, ki írta őket. Miután nem viszonzom a
köszönését, egy pillanatra hátrasandít a válla fölött. A hajába túr,
aztán ismét rám néz. – Volna időd egy hajvágásra? – kérdezi.
 Tekintetem a hajára vándorol, és tény, hogy lényegesen
megnőtt, mióta legutóbb levágtam.
– Megint rám mernéd bízni a frizurádat? – Megdöbbent, hogy
milyen pajkos a hangom. Bármilyenek is legyenek a
körülmények, Owennel mindig könnyűnek tűnik minden.
– Attól függ. Józan vagy?
Elmosolyodom, és megkönnyebbülök, amiért a hidegháborúnk
közepette is viszonozza az incselkedésemet. Bólintok, és a hátam
mögé bökök, a fejmosók felé. Owen elindul felém, én pedig
megkerülöm, a bejárati ajtóhoz lépek, hogy bezárjam. A hátam
közepére sem hiányzik, hogy betoppanjon valaki, és meglássa itt
őt.
Mire visszamegyek a hátsó helyiségbe, Owen már leült ahhoz
a fejmosóhoz, ahol a legutóbb is megmostam a haját. És akárcsak
legutóbb, most sem veszi le rólam a szemét. Ellenőrzöm, elég
meleg-e a víz, aztán benedvesítem a haját. Utána sampont
nyomok a tenyerembe, és beledolgozom a hajába, amíg nem
habzik. Owen szeme néhány másodpercre lecsukódik, és
kihasználom ezt a lehetőséget, hogy az arcát bámuljam.
Amint nekilátok leöblíteni a haját, kinyitja a szemét, mire
rögtön elkapom róla a tekintetemet.
Azt kívánom, bár mondana valamit. Ha itt van, nyilván okkal
jött ide. És nem csupán azért, hogy engem stíröljön.
Miután végzünk a hajmosással, némán visszasétálunk a
standokhoz. Owen leül a székembe, én pedig megdörgölöm a
haját a törülközővel. Nem tudom, veszek-e egyáltalán levegőt,
miközben a haját vágom, de megteszek minden tőlem telhetőt,
hogy csakis a tincseire koncentráljak, ne pedig őrá magára. A
fodrászat még sosem tűnt ilyen csöndesnek.
Ahogy ilyen hangosnak sem.
Nem bírok uralkodni az agyamba toluló gondolatokon.
Eszembe jut, milyen volt megcsókolni ezt a fiút. Milyen érzés
volt, amikor a karjába zárt. Milyen könnyednek és őszintének
éreztem minden beszélgetésünket, azt kívánva, bár soha ne
érnének véget.
Miután az utolsót nyisszantom az ollóval, kifésülöm Owen
frizuráját, aztán lesöprögetem a nyakáról a hajszálakat.
Leveszem róla a köpenyt, és kirázom. Összehajtogatom, és
elrakom a fiókba.
Owen feláll, és előveszi a pénztárcáját. Egy ötvendolláros
bankjegyet csúsztat a pultra, aztán visszadugja a zsebébe a
tárcát.
– Köszönöm – mondja mosolyogva. Megfordul, hogy
kimenjen, de én azonnal a fejemet csóválom, nem akarom, hogy
itt hagyjon.
Hiszen még nem is beszéltünk a vallomásokról. Owen még azt
sem árulta el, miért jött.
– Várj! – szólok utána, épp, ahogy elér az ajtóhoz. Owen
megáll, és lassan megfordul. Próbálom kitalálni, mit mondjak
neki, de semmit sem bírok kibökni, amit igazán szeretnék
megosztani vele. Végül inkább lenézek az ötvendollárosra,
felkapom, és feléje nyújtom. – Ez túl sok, Owen.
Válasz helyett némán bámul rám, úgy érzem, egy
örökkévalóságig, majd kinyitja az ajtót, és szó nélkül kisétál a
fodrászatból.
Lerogyok a székbe, teljesen összezavar a saját reakcióm.
Mégis mire számítottam, mit fog tenni a srác? Talán azt
akartam, hogy hajtson rám? Arra vágytam, hogy hívjon át
magához?
Ha Owen bármi ilyesmivel próbálkozott volna, azt egyáltalán
nem tartottam volna helyesnek, mégis kiakaszt, hogy egyáltalán
nem startolt rám, és ettől borzalmas embernek érzem magam.
Lenézek a kezemben tartott ötvendolcsis bankjegyre. Csak
most veszem észre, hogy valami írás van a másik oldalán.
Megfordítom, és elolvasom a fekete filctollal a pénz hátára firkált
üzenetet.
Muszáj legalább egy éjszakát veled töltenem. Kérlek!
Ökölbe szorítom a kezemet, és a mellkasomhoz kapok. Jelen
pillanatban egyedül az eszeveszetten kalapáló szívemre meg a
ziháló légzésemre bírok koncentrálni.
Ledobom a bankjegyet a pultra, és a karomra hajtom a
fejemet.
OMG.
Te jó ég!
Még soha életemben nem éreztem ekkora kísértést, hogy
helytelenül cselekedjek.
 ***
Amikor megállok Owen műterme előtt, azt fontolgatom, hogy
olyan döntést hozok, amire holnap nem leszek büszke. Pontosan
tudom, mi fog történni, ha bemegyek. És habár tudom, hogy
Trey nincs a városban, és valószínűleg soha nem jöhetne rá, mi
történt, ez akkor sem volna helyes.
De még annak veszélye sem veszi el a kedvemet a dologtól,
hogy Trey talán mégiscsak tudomást szerezhet róla.
Mielőtt magamtól meghozhatnám a döntést, kinyílik az ajtó,
és Owen kinyújtja felém a kezét. Behúz a sötét műterembe, és
becsukja mögöttem az ajtót, hallom, ahogy kattan a zár. Várom,
hogy a szemem hozzászokjon a sötétséghez, a lelkiismeretem
pedig ahhoz a tényhez, miszerint itt vagyok. Owen műtermében.
– Nem jó ötlet odakint ácsorognod – szólal meg. – Bárki
megláthatott volna.
Nem vagyok biztos benne, kire céloz, de az esélytelen, hogy
Trey meglásson ma este, elvégre San Antonióban van.
– Trey elutazott a hétvégére.
Owen alig fél méterre áll tőlem, és oldalra biccentett fejjel
figyel. Látom, hogy halvány mosoly játszik az ajkán.
– Én is úgy tudom.
Lebámulok a lábfejemre, zavarba jövök. Lehunyom a
szemem, és próbálom lebeszélni magam erről. Mindent kockára
teszek azzal, hogy itt vagyok. Tudom, hogy ha el tudnám
hallgattatni a fejemben kavargó gondolatokat, akkor belátnám,
mekkora ostobaság ez. Akár lebukunk, akár nem, attól semmi
sem lesz jobb, ha Owennel töltöm az éjszakát. Ez csak rontani fog
a helyzeten, hiszen a ma éjjel után valószínűleg csak még
erősebben fogok vágyni rá.
– Nem kéne itt lennem – mondom halkan.
Owen továbbra sem veszi le rólam a szemét.
– Mégis itt vagy.
– De csak azért, mert berángattál ide, anélkül, hogy
megkérdezted volna, mit akarok.
Halkan kuncog.
 – Az ajtóm előtt ácsorogtál, és próbáltad eldönteni, mit csinálj.
Én csak segítettem neked meghozni a döntést.
– Még semmit sem döntöttem el
Owen biccent.
– De igen, Auburn. Már sok mindent eldöntöttél. Úgy
döntöttél, hogy hosszú távon Trey-jel maradsz. És most úgy
döntöttél, hogy velem töltöd ezt az éjszakát.
Az ajkamba harapok, és elfordítom a fejem. Nem tetszenek a
szavai, bármennyire igazak is. Az igazság néha fáj, és Owen
megfogalmazásában sokkal fekete-fehérebbnek tűnik a helyzet,
mint amilyen valójában.
– Igazságtalan vagy – vetem a szemére.
– Nem, önző vagyok – feleli.
– Az ugyanaz.
Owen felém lép.
– Nem, Auburn, egyáltalán nem ugyanaz. Az volna
igazságtalanság, ha ultimátumot adnék neked. Az önzőség
viszont ez. – Ajka erősen és határozottan tapad az enyémre. A
hajamba fúrja az ujjait, és a tarkómra simítja a kezét. Úgy csókol
meg, mintha be akarná pótolni az összes csókot, amit nem
adhatott nekem a múltban, és nem adhat majd nekem a jövőben.
Mindet, egyszerre.
A hátamra simítja a kezét, és magához húz. Ezen a ponton
már azt sem tudom, mit csinál a kezem. Azt hiszem, Owenbe
kapaszkodom, mintha az életem múlna rajta, ám a számon kívül
egyetlenegy porcikámat sem érzem. Csakis azt érzékelem
tisztán, hogy ajka az enyémre forr. Ebben a pillanatban a csókja
az egyetlen, amivel tisztában vagyok.
Az egyetlen, amire gondolni akarok.
De a fene egye meg, Trey akkor is betolakodik a
gondolataimba. Nem érdekel, milyen heves érzelmeket táplálok
Owen iránt, akkor is Trey-nek tartozom hűséggel. Owen tettei
rákényszerítettek, hogy döntést hozzak, és most
mindkettőnknek viselnünk kell a következményeket.
Elhúzódom tőle, sikerül meglelnem magamban az erőt, hogy a
mellkasára támaszkodjak, és kicsit eltoljam őt. Elválik egymástól
a szánk, a kezem viszont továbbra is Owen felsőtestére simul.
Érzem, ahogy emelkedik-süllyed a mellkasa, miközben zihál.
Nyilvánvalóan ugyanúgy érez, mint én, és ez majdnem elég
ahhoz, hogy ismét magamhoz húzzam őt.
– Trey – lehelem kifulladva. – Most már Trey-jel vagyok.
Owen szorosan lehunyja a szemét, mintha fájna hallania a férfi
nevét. Úgy kapkodja a levegőt, hogy alig bír megszólalni. Kinyitja
a szemét, és a tekintete rám szegeződik.
– Egyedül az elkötelezettséged fűz Trey-hez. – Felemeli a
kezét, és a pólómra helyezi a tenyerét, a szívem fölé. – Minden
más hozzám köt.
Szavai még a csókjánál is nagyobb hatást gyakorolnak rám.
Próbálok levegőt venni, ám a szívemre nyomott keze miatt nem
bírok. Owen még közelebb lép, így egymáshoz simulunk.
Tenyere még mindig a pólómra tapad, a másik keze viszont
átfogja a derekamat.
– Trey nincs ilyen hatással rád, Auburn. Ő nem éri el, hogy a
szíved olyan őrülten kalapáljon, mintha ki akarna szakadni a
mellkasodból.
Lehunyom a szemem, és hozzábújok. Azt hiszem, a testem
hozza meg helyettem a döntést, mert az agyam egyértelműen
képtelen az irányításra. Owen nyakába temetem az arcomat, és
némán hallgatom zihálásunkat, amit egyikünk sem bír
csillapítani. Minél tovább állunk itt, és minél többet mond Owen,
annál hevesebb a vágy mindkettőnkben. Érzem abból, ahogy
magához szorít. Hallom a hangjából kicsendülő, kétségbeesett
könyörgésben. Érzem rajta, valahányszor csak levegő után kap.
– Megértem, miért kellett őt választanod – folytatja. – Nincs
ínyemre, de megértem. És azt is jól tudom, hogy ha nekem adod
ezt az éjszakát, az nem fog változtatni azon a tényen, hogy neki
talán örökre odaadod magad. De mint mondtam... önző vagyok.
És ha nem tölthetek veled többet, csupán egyetlen éjszakát,
akkor is kapva kapok a lehetőségen. – Fölemeli a fejemet a
válláról, és úgy billenti, hogy a szemébe nézzek. – Kapva kapok
bármin, amit csak hajlandó vagy nekem adni. Mert tudom, hogy
ha kisétálsz azon az ajtón, akkor tíz év múlva... vagy húsz év
múlva... amikor visszagondolunk erre az éjszakára, azt fogjuk
kívánni, bárcsak a szívünkre hallgattunk volna.
– Épp ez ijeszt meg – felelem. – Félek, hogy ha csak egyszer is
a szívemre hallgatok, akkor soha többet nem leszek képes ügyet
sem vetni rá.
Owen lehajtja a fejét, és azt suttogja:
– Bárcsak lehetne olyan szerencsém...
Szája ismét összeforr az enyémmel, és ezúttal nagyon is érzem
minden testrészemet, ajka mintha mindenütt ott lenne.
Ugyanolyan kétségbeesetten szorítom őt magamhoz, ahogy ő
engem. Owen megkönnyebbülten csókol, érzi, hogy végre
beleegyeztem abba, amit kér tőlem. Ezzel a csókkal tudatom
vele, hogy megkaphatja tőlem a ma éjszakát.
– Föl kell mennünk – szólal meg. – Most rögtön.
Elindulunk a műterem másik vége felé, de mivel képtelenek
vagyunk elengedni egymást, és akár csak egy pillanatra is
abbahagyni a csókolózást, eltart egy darabig, mire eljutunk a
folyosóig. Amikor végre a lépcsőhöz érünk, Owen hátrafelé
próbál fölmenni rajta, hogy továbbra is csókolhasson, de így nem
könnyű haladni. Miután érzékeli, hogy csak egy helyben
toporgunk, végül megfordul, megragadja a kezemet, és felhúz
maga után a lépcsőn, amíg a lakásában nem állunk.
Amikor szája ismét az enyémhez ér, ez most egészen más
csók, mint az előbbi. Owen az arcomra simítja mindkét kezét, és
lassan csókol meg. Lágyan és fürkészőn, mélységeket és
magasságokat feltárva, áthatóan.
Úgy csókol meg, mintha a festővászna lennék.
Megfogja mindkét kezemet, és összekulcsolja az ujjainkat.
Miután a csókunk véget ér, homlokát az enyémhez támasztja.
Még soha senki nem váltott ki belőlem ehhez fogható érzést.
Még Adam sem. És amit akkor érzek, ha Owen megcsókol, az
olyan ritka lehet, hogy talán soha többé nem fogom átélni.
Ez a gondolat megrémít, és megpecsételi a sorsomat ma
éjszakára, mert amit Owennel érzek, azt nem dobhatom el
magamtól csak úgy. Még a Trey iránti hűség kedvéért sem.
És őszintén nem érdekel, hogy ezzel milyen embernek
bizonyulok.
– Félek, hogy senki mással nem fogok ilyet érezni – suttogom.
Owen megszorítja a kezem.
– Én meg attól félek, hogy mással is fogsz ilyet érezni.
Hátrahúzódom, és a szemébe nézek, mert muszáj tudnia, hogy
amit Trey iránt érzek, az soha nem érhet a közelébe ennek.
 – Trey-jel soha nem lesz ilyen, Owen. Az még csak nem is
fogható ehhez.
Azt hittem, erre megkönnyebbültnek fog tűnni, ám ehelyett
grimaszt vág. Úgy néz rám, mintha olyat mondtam volna, amit
nem akart hallani.
– Bár ne így lenne! – mondja. – Nem akarom, hogy egy olyan
emberrel töltsd az életed, aki nem érdemel meg téged.
A karjába zár, én pedig ismét a nyakába temetem az arcomat.
– Nem így értettem – válaszolom. – Nem azt mondom, hogy ő
bármivel is kevésbé érdemel meg engem, mint te. Egyszerűen
csak veled másmilyen kötődést érzek, és ez megijeszt.
Owen a tarkómra szorítja a kezét, és a fülembe suttog.
– Lehet, hogy szerinted Trey ugyanúgy megérdemel téged,
mint én, de hidd el nekem, Auburn, ez egyáltalán nem igaz. –
Lejjebb csúsztatja a kezét, megragadja a combomat, és fölemel.
Átvisz a szobán, aztán lerak az ágyára. Rám fekszik, két kezébe
fogja a fejemet. Gyengéden megpuszilja a homlokomat, majd az
orrom hegyét. A szemembe néz, még egyszer sem láttam ilyen
őszintének és nyíltnak a tekintetét. – Senki sem érdemel meg
téged úgy, mint én.
Keze a farmerom derekához vándorol, és kigombolja. Ajka a
nyakamhoz ér, miközben egyre győzköd a szavaival, hogy
pontosan ott vagyunk, ahol lennünk kell.
– Senki sem lát téged úgy, mint én.
Lehunyom a szemem, és a hangjára koncentrálok. Miközben
lehúzza a farmeromat, alig várom, hogy keze a bőrömhöz érjen.
Tenyere felsiklik a combomon, aztán szája ismét az enyémre
tapad.
– Senki sem ért meg téged úgy, mint én.
Ugyanabban a pillanatban érzem meg a merevedését, ahogy
nyelve a számba hatol. Felnyögök, és forogni kezd velem a
helyiség. Szavainak, érintésének és az enyémre simuló testének
együttes hatása olyan, mintha olajat öntenének a tűzre. Owen
lehúzza a pólómat, aztán leveszi a melltartómat, én pedig
ernyedten hagyom. Az érintésétől minden erőm elhagy.
– Senki sem pörgeti fel a szívedet úgy, mint én.
Megcsókol, és csak annyi időre hagyja abba, hogy levegye a
pólóját. Valahogy sikerül magamhoz térnem, és rádöbbenek,
hogy a kezem a farmerét rángatja, próbálom lehúzni róla, hogy
érezhessem a bőrét a bőrömön.
Owen a szívem fölé simítja a kezét.
– És senki más nem érdemli meg, hogy megkapja a testedet,
ha előbb nem nyeri el a szívedet.
Szavai esőcseppként hullanak a számra. Gyengéden
megcsókol, aztán föláll az ágyról. Csukva tartom a szemem, de
hallom, ahogy farmerja a padlón landol, aztán fólia szakadása üti
meg a fülemet. Ismét megérzem az érintését, ahogy a csípőmre
teszi a kezét, aztán lehúzza a bugyimat. Csak akkor sikerül végre
elég erőt gyűjtenem ahhoz, hogy kinyissam a szemem, amikor
Owen teste betakar.
– Mondd ki! – suttogja, és lenéz rám. – Hallani akarom, ahogy
azt mondod, megérdemellek téged.
Felcsúsztatom a kezemet a karján, a válla ívén, a nyaka
oldalán, majd a hajába fúrom az ujjaimat. A szemébe nézek.
– Megérdemelsz engem, Owen.
Lehajtja a fejét, homloka az arcomhoz ér, miközben
megragadja a lábamat, és fölemeli, hogy a dereka köré húzza.
– Te pedig megérdemelsz engem, Auburn.
Belém hatol, és nem is tudom, melyik a hangosabb: az ő
felhördülése, vagy én, amint felnyögök.
– Te jó ég!
Owen még mélyebbre hatol, majd megdermed. Lenéz rám, és
elakadó lélegzettel, mosolyogva szólal meg:
– Nem tudom, hogy ezt most azért mondtad, mert annyira
hihetetlenül jó érzés, vagy mert megint gúnyt űzöl a
monogramomból.
Zihálva viszonzom a mosolyát.
– Mindkettő.
Lelohad a mosolyunk, ahogy Owen mozogni kezd bennem.
Lehajtja a fejét, de nem annyira, hogy ne nézhessen a szemembe.
Lassan hintázik előre-hátra, miközben ajka pihe-puha csókokat
hint a számra. Felnyögök, és minden eddiginél erősebb
késztetést érzek, hogy lehunyjam a szememet, de örök életemre
az emlékezetembe akarom vésni azt, ahogy Owen most rám néz.
Megint hátrahúzódik, aztán a következő lökésnél szája az
arcomra cuppan. Kezdi megtalálni a ritmust a csókok között,
mialatt egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét.
– Azt akarom, hogy erre emlékezz, Auburn – szól halkan. –
Nem arra, hogy milyen volt magadban érezni engem. Hanem
arra, hogy milyen érzés, amikor rád nézek.
Ajka olyan finoman ér az enyémhez, hogy szinte nem is
érzem.
– Azt akarom, hogy emlékezz rá, mennyire kalapál a szíved,
valahányszor megcsókollak.
Szája összeforr az enyémmel, és én igyekszem megjegyezni
minden részletet, minden érzést, minden egyes szavát és minden
egyes csókját. Owen a hajamba túr, és kissé fölemeli a fejemet az
ágyról, hogy mély csókot adhasson nekem.
Azután elhúzódik, hogy mindketten lélegzethez juthassunk.
Ismét a szemembe néz, és azt mondja:
– Azt akarom, hogy emlékezz a kezemre, és arra, hogy el sem
akar engedni téged.
Ajka lassan vándorol fölfelé az arcomon, amíg el nem ér a
fülemig.
– És emlékezned kell arra, hogy szeretkezni bárki tud. De én
vagyok az egyetlen, aki megérdemli, hogy veled szeretkezzen.
Miután kimondja ezeket a szavakat, átkulcsolom a nyakát, ő
pedig ismét az ajkamra nyomja a száját. Egy erős lökéssel még
mélyebbre hatol, és én sikoltani akarok. Sírni akarok.
Könyörögni akarok neki, hogy soha ne hagyja abba, de amit
mindennél jobban akarok, az a csókja. Emlékezni akarok ennek a
csóknak minden pillanatára. Egész életemben a nyelvemen
akarom érezni az ízét.
A következő néhány perc nyögések, csókok, izzadság, kezek
és szájak homályává olvad össze. Előbb Owen van fölül, aztán én,
aztán megint ő. Amikor megérzem szája melegét a mellemen,
teljesen elkábulok. Hátrahajtom a fejem, lehunyom a szemem, és
a szívem a fiú markában dobog.
Annyira felizgulok, annyira szédelgek, annyira hálás vagyok,
amiért a maradás mellett döntöttem, hogy észre sem veszem,
mikor érek fel a csúcsra. Csak azt érzékelem utána, hogy még
mindig erősen zihálok, és a szívem őrülten kalapál. De amúgy
sem hiszem, hogy ennek az élménynek maga a csúcspont
jelentené a végét. Mert az utóhatás, ahogy lassan lehiggadunk,
ugyanolyan csodálatos érzés, mint maga az együttlét.
Owen mellkasán heverek, a karjába zár. Nem gondoltam
volna, hogy egyszer megint ebben a helyzetben találom majd
magam. Olyan helyzetben, amikor tudom, hogy pontosan ott
vagyok, ahová tartozom, de semmit sem tehetek, hogy itt
maradhassak.
Arra a napra emlékeztet, amikor búcsút kellett vennem
Adamtől. Tudtam, hogy amit egymás iránt éreztünk, az
komolyabb volt, mint amilyennek mások hitték, és egy
örökkévalóságig tartott, mire sikerült feldolgoznom, hogy idő
előtt elszakítottak tőle.
És most ugyanezt élem át Owennel. Még nem állok készen
arra, hogy búcsút vegyek tőle? Félek elbúcsúzni a fiútól.
De muszáj lesz búcsút mondanom neki, és ez pokolian fáj.
Ha tudnám, hogyan fékezzem meg a könnyeket, magamba
fojtanám őket. Nem akarom, hogy Owen meghallja a sírásomat.
Nem akarom, hogy tudja, mennyire ki vagyok borulva, amiért
nem kaphatjuk meg ezt életünk minden napján. Nem akarom,
hogy megkérdezze, mi a baj.
Amikor Owen megérzi a mellkasára hulló könnyeimet, meg
sem próbál rávenni, hogy hagyjam abba a sírást. Ehelyett
egyszerűen csak még szorosabban ölel magához, és puszit nyom
a fejem búbjára. Ujjai lágyan cirógatják a hajamat.
– Tudom, kicsim – suttogja. – Tudom.
 18. FEJEZET

Owen
TUDHATTAM VOLNA, HOGY AUBURN MÁR NEM LESZ
ITT, mire felébredek. Tegnap este éreztem rajta, hogy már a
búcsú gondolatától is megszakadt a szíve. Így hát csöppet sem
lep meg az a tény, hogy elment, mielőtt búcsút kellett volna
mondania nekem.
Az viszont meglep, hogy egy vallomást találok magam mellett
a párnán. Felkapom a papírt, hogy elolvassam, de előbb még
áthúzódom az ágy másik oldalára, ahol Auburn feküdt. Így még
mindig érzem az illatát. Széthajtom a lapot, és elolvasom a lány
szavait.
Örök életemben gondolni fogok erre az éjszakára, Owen.
Még akkor is, amikor nem kéne.
A mellkasomhoz kapok, és ökölbe szorítom a kezem.
Máris annyira hiányzik a lány, hogy az fáj, pedig csak
nagyjából egy órája mehetett el. Még jó néhányszor elolvasom
Auburn üzenetét. Egyértelműen ez az új kedvenc vallomásom,
ugyanakkor a legfájdalmasabb is.
Bemegyek a festőszobámba, fogom a vásznat, amin a lány
félbehagyott portréja van, és fölteszem a helyiség közepén lévő
állványra. Kikeverem az árnyalatokat, amikre szükségem lesz, és
megállok a portré előtt. Lebámulok Auburn vallomására,
elképzelem, hogyan nézhetett ki a lány, miközben megírta, és
végre kellő ihletet kapok, amivel befejezhetem a portréját.
Felkapom az ecsetet, és megfestem Auburnt.
 ***
Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Talán egy nap. Vagy
esetleg kettő. Azt hiszem, többször is tartottam egy kis szünetet,
hogy egyek valamit. Legalább háromszor. Annyi biztos, hogy
most sötét van odakint.
De végre elkészültem a portréval.
Ritkán érzem teljesen késznek a festményeimet. Mindig akad
még valami, amit hozzáadnék a képekhez: néhány plusz
ecsetvonás vagy egy másik árnyalat. De minden festménynél
eljön az a pont, amikor egyszerűen abba kell hagynom a munkát,
és muszáj elfogadnom a kész képet annak, ami.
Most ezzel a festménnyel is elértem ehhez a ponthoz. Azt
hiszem, ez a legvalósághűbb kép, amit valaha is készítettem.
A lány arckifejezése pontosan úgy sikerült, ahogy emlékezni
akarok rá. Nem öröm sugárzik róla. Ami azt illeti, eléggé
szomorúnak tűnik. Szeretném azt hinni, hogy mindig ez a
kifejezés fog kiülni Auburn arcára, valahányszor csak rám
gondol. Olyan arckifejezés, ami elárulja, mennyire hiányzom
neki. Még akkor is, ha már nem kéne hiányolnia.
Leveszem a vásznat az állványról, és a falnak támasztom.
Fogom a vallomást, amit Auburn a párnámon hagyott az együtt
töltött éjszakánk után, és a falra ragasztom a lány képe mellé.
Aztán előveszem a dobozt, amiben összegyűjtöttem az elmúlt
néhány hét során nekem hagyott vallomásait, és kiragasztom
őket a falra a festmény körül.
Hátralépek, és szemügyre veszem az egyetlen dolgot, ami
megmaradt nekem Auburnből.
 ***
– Mégis mi történt köztetek Auburnnel? – kérdezi Harrison.
Vállat vonok.
– A szokásos? – faggat tovább.
A fejemet rázom.
– Egyáltalán nem.
A haverom felvonja a szemöldökét.
– Hűha! – mondja. – Ez új. Most már mindenképpen hallani
akarom ezt a sztorit. – Csapol nekem még egy sört, és leteszi
elém a poharat, aztán a pultra könyököl. – De a rövidített verziót
add elő! Pár órán belül zárok.
Nevetek.
– Könnyen összefoglalhatom a szitut: ez a lány az oka
mindennek, Harrison.
A haverom értetlenül mered rám.
– Azt mondtad, a rövidített verziót akarod hallani –
emlékeztetem. – Ez a lehető legrövidebb verzió.
Harrison a fejét csóválja.
 – Hát, akkor meggondoltam magam. A részletes verzióra
vagyok kíváncsi.
Mosolygok, és lepillantok a mobilomra. Már elmúlt tíz.
– Talán majd legközelebb. Már így is két órája ülök itt. –
Pénzt rakok a pultra, és kortyolok még egyet a sörből. Harrison
integet, ahogy elindulok vissza a műterembe. A nemrég
befejezett portré mostanra már biztosan majdnem megszáradt.
Ez lesz az első olyan festményem, amit a lakásomban, az ágyam
közelében teszek ki a falra.
A műterem ajtajához érve előveszem a kulcsot a zsebemből,
és bedugom a zárba, ám az már nyitva van.
Tudom, hogy bezártam az ajtót. Még véletlenül sem hagynám
itt a műtermet úgy, hogy nem zárom kulcsra az ajtaját.
Kinyitom az ajtót, és abban a másodpercben, hogy belépek a
műterembe, mintha megállna az egész világ. Balra nézek. Aztán
jobbra. Teszek még néhány lépést, aztán körbefordulok, és
felmérem, micsoda kár érte minden tulajdonomat. Mindazt,
amiért dolgoztam.
Vörös festék borítja be a falakat, a padlót, minden képet a
földszinten. Az első dolgom, hogy odarohanok a hozzám
legközelebbi festményhez. Megérintem a vászonra locsolt
festéket, és érzékelem, hogy máris száradófélben van. Mostanra
nagyjából egy órája száradhat. Bárki is tette ezt, nyilván lesben
állt, és várta, hogy elhagyjam ma este a műtermet.
Azonnal Trey jut eszembe, és ekkor önt el csak igazán a pánik.
Rögtön a lépcsőhöz sietek, felvágtatok a lakásba, és egyenesen a
festőszoba felé veszem az irányt. Amint kitárom az ajtót, kétrét
görnyedek, és a combomra támaszkodok. Megkönnyebbülten
nagyot sóhajtok.
A festmény érintetlen.
Bárki is járt itt, nem nyúlt az Auburnről készült portrémhoz.
Adok magamnak néhány percet, hogy magamhoz térjek, aztán
kihúzom magam, és a képhez lépek. Habár nem tettek kárt
benne, valami mégis másmilyennek tűnik itt.
Valami nem stimmel.
És ekkor veszem észre, hogy eltűnt az egyik vallomás.
Az, amelyiket Auburn reggel a párnámon hagyott.
 19. FEJEZET

Auburn
VÁRSZ VALAKIT? – kérdezem Emorytól. Kopogtatnak a
lakás ajtaján, úgyhogy az órára nézek. Este tíz elmúlt.
A lakótársnőm a fejét csóválja.
– Tuti, hogy nem hozzám jöttek. Engem egy ember se csíp
ennyire.
Elnevetem magam, és az ajtóhoz megyek. Kinézek a
kukucskálón, és Trey-t pillantom meg. Nagyot sóhajtok.
– Akárki is az, nagyon csalódottnak tűnsz – jegyzi meg Emory
szárazon. – Csak a pasid lehet. – Feláll, és bemegy a szobájába.
Hálás vagyok, hogy legalább ennyire megtanulta tiszteletben
tartani a magánéletemet.
Kinyitom a bejárati ajtót, hogy beengedjem Trey-t. Nem
egészen értem, egyáltalán mit keres itt. Késő este van, és ő azt
mondta, holnapig nem is lesz a városban.
Amint ajtót nyitok, Trey beront a lakásba. Sietve puszit nyom
az arcomra, és azt mondja:
– Ki kell mennem a mosdóba.
Egy kissé meghökkent lázas sietsége, miközben figyelem,
ahogy kapkodva leakasztja az övéről a holmiját: pisztolyt,
bilincset, kocsikulcsot. Mindent lerak a reggelizőpultra, és
észreveszem, hogy verejték gyöngyözik a halántékán. Idegesnek
tűnik.
– Csak tessék! – felelem, és a fürdőszobára intek. – Érezd
otthon magad!
Egyenesen a mosdó felé veszi az irányt, és amint kinyitja az
ajtót, némi pánikot érzek.
– Várj! – szólok utána, és a nyomába eredek. Trey félreáll az
ajtóból, és beszaladok mellette a fürdőszobába. A kézmosóhoz
ugrok, és felkapom a kagyló alakú szappankákat. Ahogy
kimegyek a fürdőszobából, kíváncsian figyeli, mit szorongatok a
markomban.
– És most akkor mivel mossak kezet? – kérdezi.
A fürdőszobaszekrény felé biccentek.
– Ott találsz folyékony szappant – válaszolom. Lenézek a
kezemben tartott kis szappankákra. – Ezek nem vendégeknek
valók.
Trey becsukja az ajtót az orrom előtt, én pedig beviszem a
szappankákat a szobámba. Kissé röhejesnek érzem magam.
Komoly problémáim vannak.
Lerakom a szappankákat az éjjeliszekrényre, és felkapom a
mobilomat. Csak most látom, hogy egy csomó SMS-em jött, és
csupán az egyikük van anyámtól. Átgörgetem a többit, és
kiderül, hogy mindet Owen küldte. Lemegyek alulra a legelsőhöz,
és fölfelé elindulva végigolvasom az üzeneteit.

Hívj fel!
Jól vagy?
Fontos!
Húsruha.
Kérlek, hívj fel!
Ha nem reagálsz öt percén belül, átmegyek.

Azonnal választ írok az SMS-ére.

Ne gyere át, itt van Trey. Jól vagyok.

Elküldöm az üzenetet, aztán egy újabbat pötyögök.

Minden rendben?

Owen rögtön válaszol.

 Valaki betört ma este a műtermembe. Mindenemet
tönkretette.

A számhoz kapom a kezemet, és felhördülök.

Elvitte a vallomásodat, Auburn.

A torkomban dobog a szívem, és gyorsan felnézek, hogy

meggyőződjek róla, nem áll-e Trey az ajtóban. Nem akarom,
hogy lássa a jelenlegi reakciómat, mert rögtön tudni akarná, kivel
SMS-ezek. Gyorsan küldök Owennek még egy üzenetet.

Kihívtad a rendőrséget?

Épp akkor érkezik a válasza, amikor meghallom, hogy kinyílik

a fürdőszoba ajtaja.

És mégis mit mondjak nekik, Auburn? Hogy takarítsák el a

saját mocskukat?

Kétszer is elolvasom a szavait.

Hogyhogy „a saját mocskukat”?
Azonnal kitörlöm az összes SMS-ét. Lerakom a mobilt, és
igyekszem lazának tűnni, de egyre csak Owen legutolsó üzenete
jár a fejemben. Csak nem úgy gondolja, hogy Trey művelte ezt?
Szeretném azt hinni, hogy téved. Szeretnék biztos lenni
abban, hogy Trey nem volna képes olyan szörnyűségre, mint ami
Owent érte, de már fogalmam sincs, mit higgyek és kiben bízzak.
Trey felbukkan a hálószobám küszöbén. A szemébe nézek,
próbálok kiolvasni belőle valamit, ám a tekintete
megfejthetetlen.
Rámosolygok:
– Korábban jöttél vissza.
Nem viszonozza a mosolyomat. A szívem ijedten kalapál,
mintha ki akarna törni a mellkasomból.
Belép a szobába, és leül az ágyamra. Lerúgja a cipőjét a
padlóra.
 – Mi lett azzal a macskával? – kérdezi hirtelen. – Mit is
mondtál, hogy hívják? Csillámka?
Nagyot nyelek. Vajon miért kérdez Owen macskájáról?
– Elszökött – válaszolom nyugodt hangon. – Emory egy hétig
ki volt bukva miatta.
Trey bólint, és az állát dörgöli. Felém nyújtja a kezét, és
megragadja a karomat. Alighogy lenézek a kezére, már magához
is ránt az ágyra. Lehuppanok elé, kőkemény mellkasának
ütközöm. ő átkarol, és puszit nyom a fejem búbjára.
– Hiányoztál, úgyhogy a tervezettnél korábban hazajöttem.
Kedvesen viselkedik. Túl kedvesen. Nem ül el a gyanúm.
– Van egy meglepetésem – folytatja.
– Micsoda?
Trey a hajamhoz emeli a kezét, és a tincseim közé fúrja az
ujjait.
– Kinéztem ma egy házat.
Elhúzódom a mellkasától, hogy felnézzek rá, ő pedig a fülem
mögé simít egy haj tincset.
– Nem is tudtam, hogy másik házat keresel.
Trey elmosolyodik.
– Gondoltam, jó lenne találni egy kicsit nagyobbat. Most, hogy
anyám visszaköltözött ide, azt hiszem, a mostani házunk csak az
övé kéne, hogy legyen, hiszen eredetileg is az volt. Szerintem
egyébként sem ártana, ha külön élne. A házhoz, amit kinéztem,
jó nagy kert is tartozik. A Bishop utcában van, a park közelében.
Az nagyon jó környék.
Nem mondok semmit, mert ez tisztára úgy hangzik, mintha
Trey nemcsak saját magának keresett volna házat, hanem
nekünk, mindhármunknak. Ez a gondolat megrémít.
– Anyám eljött velem, hogy ő is megnézze. Nagyon tetszett
neki. Szerinte AJ imádna ott lakni.
El sem tudom képzelni, amint Lydia a saját otthonán kívül
bármilyen helyről kijelenti, hogy AJ imádná azt.
– Tényleg ezt mondta?
Trey bólint, és azon kapom magam, hogy elképzelem, milyen
is lehetne ez. Tényleg egy otthonon osztozni AJ-vel, egy jó
környéken, egy szép kertes házban. És ismét szöget üt a fejembe
a gondolat, hogy ez bármit megér. Soha nem fogom úgy szeretni
Trey-t, ahogy annak idején Adamet, és soha nem fog olyan
kötelék fűzni hozzá, mint Owenhez, de Adam és Owen nem
adhatják meg nekem az egyetlen dolgot, amire szükségem van.
Erre egyedül Trey képes.
– Most pontosan miről beszélünk, Trey?
A férfi mosolyogva néz le rám, és ebben a pillanatban
rádöbbenek, hogy Owen talán tévedett. Ha valóban Trey okozta
volna a pusztítást a műtermében, most nyilván nem lenne itt, és
nem mondana nekem ilyeneket. Tombolna a dühtől, mert tudná,
hogy én írtam azt a vallomást.
– Arról beszélünk, hogy nekem ez nem játék, Auburn.
Szeretem AJ-t, és tudnom kell, hogy te is benne vagy ebben az
egészben. Hogy tényleg velem akarsz lenni.
Trey eldől velem az ágyon, aztán úgy helyezkedik, hogy
rajtam feküdjön. Lehajtja a fejét, és megcsókol. Már két hónapja
randizunk, és eddig semmi mást nem hagytam neki, csak a
csókolózást. Még mindig nem állok készen ennél többre, de jól
tudom, hogy Trey nagyon is. És azzal is tisztában vagyok, hogy
mostanában egyre inkább fogytán a türelme.
Felnyög, és még mélyebbre dugja a nyelvét a számban.
Szorosan lehunyom a szemem, és utálom, hogy arra
kényszerítem magam, tegyek úgy, mintha élvezném. Valójában
viszont csak az időt húzom, adok magamnak néhány pillanatot,
hogy megpróbáljam kitalálni, mit kell most tennem, mivel még
mindig Owen SMS-ei járnak a fejemben. Arról nem is beszélve,
hogy talán éppen útban van ide.
Trey keze egyre hevesebb, ahogy tapogat és a ruhámat
húzkodja. A szája durván mozog az enyémen, aztán már
mindenhol csókolgat, miközben elkezdi kigombolni a blúzomat.
Meg akarom mondani neki, hogy álljon le, de olyan gyorsan
történik az egész, hogy nem találom az alkalmas pillanatot,
amikor eltolhatnám magamtól. Trey kigombolja a farmeromat,
és bedugja a kezét a bugyimba, ám ekkor már nem bírom
tovább. A matracra támasztom a lábamat, és ellököm magamtól,
miközben igyekszem följebb kucorodni az ágyon.
Trey néhány másodpercre elhúzódik, és lenéz rám, azonban
egyetlen szót sem bírok kinyögni. Miután nem mondok semmit,
a szája rögtön visszatér az enyémre, ezúttal még erőteljesebben.
Nem közöltem vele konkrétan a nemet, szóval, azt hiszem, ezt
igennek veszi.
A mellkasára nyomom a kezem, igyekszem eltolni őt
magamtól.
– Trey, ne!
Erre azonnal abbahagyja a csókolgatásomat, és a párnára ejti
a fejét. Bosszúsan felnyög, és fogalmam sincs, hogy most mit
mondjak. Sikerült feldühítenem.
Keze még mindig a farmeromban matat, és habár már nem
csókolózunk, Trey tovább csúsztatja az ujjait lefelé, így végül a
karját is el kell löknöm magamtól. Az ágyra támaszkodik
mellettem, és fölém hajol, az arca csupán centikre van az
enyémtől. Harag süt a tekintetéből, de nem a dühe rémít meg.
Hanem az arcára kiülő undor.
– A kisöcsémmel bezzeg már tizenöt évesen dugtál, de velem
még felnőttként sem vagy hajlandó?
Fájnak a szavai. Annyira fájnak, hogy lehunyom a szemem, és
elfordítom a fejem.
– Nem csak úgy dugtam Adammel – mondom. Lassan ismét
Trey felé fordulok, és a szemébe nézek. – Szeretkeztem vele.
Lehajtja a fejét a fülemhez. Leheletének melegétől libabőrös
leszek.
– És az mi volt, amikor hagytad Owennek, hogy megdugjon?
Talán vele is szeretkeztél?
Levegő után kapok.
Az egész testem megfeszül, és tudom, hogy ha megpróbálnék
elszabadulni, Trey biztosan megfékezne. Azt is tudom, hogy ha
nem próbálok elszabadulni, akkor valószínűleg bántani fog.
Még soha életemben nem rettegtem ennyire.
A férfi még mindig rajtam fekszik, szája majdnem a fülemhez
ér. Nem mond semmi mást, de nem is kell. A keze egyértelművé
teszi a szándékát, ahogy megint belenyúl a farmeromba.
A másodperc törtrészére arra gondolok, hogy talán engednem
kéne neki. Ha befogom a számat, és hagyom, hogy Trey azt
tegyen velem, amit akar, akkor talán hajlandó lesz megbocsátani
azt, ami Owen meg köztem történt. Nem kockáztathatom, hogy
ez elszakítson a fiamtól.
Ám egy szempillantással később már el is hessegetem ezeket
a gondolatokat, mert az sem jöhet szóba, hogy ilyen
megfélemlített anyaként neveljem fel AJ-t.
– Szállj le rólam!
Trey ügyet sem vet arra, amit mondtam. Ehelyett fölemeli a
fejét, és olyan rideg vigyorral néz le rám, hogy a hideg futkos tőle
a hátamon. Ebben a pillanatban már rá sem ismerek. Még soha
nem láttam őt ilyennek.
– Trey, kérlek!
Durván nyúl hozzám, és összeszorítom a lábaimat, de hiába, a
férfi szétfeszíti a combjaimat. Igyekszem ellökni őt magamtól, ám
a gyengeségem nevetséges az erejéhez képest. Száját ismét az
enyémre szorítja, és amikor megpróbálom elfordítani a fejem, az
ajkamba harap, rám erőltetve a csókját.
Érzem a vér ízét.
Zokogni kezdek, ahogy Trey nekiáll kigombolni a farmerét.
Nem hiszem el, hogy ez történik.
– Azt mondta, szállj le róla!
Nem én szólalok meg, és nem is Trey, ám megdermed a
szavak hallatán. Felnézek, és meglátom, hogy Emory áll a
küszöbön, és pisztolyt szegez ránk. Trey lassan hátranéz az ajtó
felé. Amint meglátja a lányt, óvatosan a hátára fordul, és feltartja
a kezét.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy épp egy rendőrre fogsz
fegyvert? – kérdezi higgadtan.
Emory gúnyosan nevet.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy épp nemi erőszakot
akadályozok meg?
A férfi lassan felül, Emory pedig magasabbra emeli a pisztolyt,
továbbra is Trey-re céloz.
– Fogalmad sincs róla, hogy mi folyik itt, és ha nem adod ide
azt a fegyvert, iszonyú nagy bajban leszel.
Emory rám pillant, de még mindig a férfira szegezi a pisztolyt.
– Szerinted ki lesz nagyobb bajban, Auburn? A rendőr, aki
meg akart erőszakolni téged, vagy a szobatársnőd, aki tökön
lőtte a rohadékot?
Ezt szerencsére csak költői kérdésnek szánta, mert olyan
hevesen zokogok, hogy képtelen vagyok válaszolni. Trey
megdörgöli a száját, aztán az állára szorítja a kezét, próbál
rájönni, hogyan mászhatna ki a slamasztikából, amibe
belekeverte magát. Emory ismét ránéz.
– Most szépen kisétálsz a lakásunkból, és elmész egészen a
folyosó végéig. Ha már elég messze leszel, le fogom tenni a
pisztolyodat meg a kulcsodat a folyosó padlójára.
Érzem, hogy Trey engem bámul, de nem fordulok felé. Nem
bírok. Gyengéden végighúzza a kezét a karomon.
– Auburn, tudod, hogy soha nem bántanálak. Mondd meg a
barátnődnek, hogy téved! – Keze már majdnem az arcomhoz ér,
ám Emory hangja ismét leállítja.
– Húzz innen a picsába! – ordít rá a lány.
Trey ismét feltartja a kezét. Lassan feláll, és begombolja a
farmerét. Lehajol, hogy fölhúzza a cipőjét.
– Hagyd ott! Tűnj el! – szól Emory határozottan. Lassan
kihátrál az ajtón, miközben Trey elindul felé. Figyelem a férfit,
ahogy a bejárati ajtó felé fordul, Emory pedig követi. – Egészen a
folyosó végéig! – hangsúlyozza. Néhány másodperccel később
odaszól nekem: – Auburn, passzold ide a csukáját!
Lehajolok a padlóra, és fölemelem a férfi cipőjét. Odaviszem
Emoryhoz, aki lerakja a bejárati ajtónk elé. Trey-en tartja a
szemét, miközben leteszi a pisztolyt a cipő mellé. Amint elengedi
a fegyvert, becsapja az ajtót, ráfordítja a reteszt és ráakasztja a
láncot. Visszahúzódom a szobám ajtajához, de a lakás bejáratát
figyelem, hogy biztosan megszabadultunk-e Trey-től. Emory
elkerekedett szemmel fordul felém.
– Mondtam neked, hogy a másik csávó szimpibb.
A könnyeim dacára valahogy elnevetem magam. Emory
odalép hozzám, és megölel. Akármilyen furcsa is ez a lány, még
soha életemben nem voltam annyira hálás senkinek, mint most
neki.
– Köszönöm, hogy hallgatóztál.
Felkacag.
– Szívesen, máskor is! – Elhúzódik, és a szemembe néz. – Jól
vagy? Bántott téged az a szemét?
A fejemet csóválom, és az ajkamhoz emelem a kezem. Még
mindig vérzik, de mielőtt a konyha felé fordulhatnék, Emory már
le is tép nekem egy darab papírtörlőt. Épp megnyitja a csapot,
amikor kopogás hallatszik.
 Mindketten a bejárati ajtó felé perdülünk.
– Auburn! – szól Trey hangja. – Auburn, bocsáss meg! Kérlek,
bocsáss meg! – Sír. Legalábbis úgy hangzik, mintha sírna. Vagy
talán csak ilyen jó színész. – Meg kell beszélnünk ezt. Kérlek!
Tudom, hogy Owen valószínűleg épp útban van ide az aggódó
SMS-ei után, ezért mindenképpen meg akarok szabadulni Trey-
től, mielőtt ezek ketten szemtől szembe találnák magukat
egymással. Ez ma este már végképp nem hiányzik nekem. A
bejárati ajtóhoz lépek, de nem nyitom ki.
– Majd holnap megbeszéljük – szólok ki a zárt ajtón keresztül.
– Most menj el, Trey!
Eltelik néhány másodperc, aztán a férfi azt mondja:
– Jól van. Akkor majd holnap.
 20. FEJEZET

Owen
BEÁLLOK AZ ÉPÜLETTEL SZEMKÖZTI
PARKOLÓHÁZBA, hogy Trey ne láthassa meg a kocsimat.
Kipattanok az autóból, átrohanok az út túloldalára, be az
épületbe, és egyenesen a lány lakásához vágtatok.
– Auburn! – dörömbölök az ajtón. – Auburn, engedj be!
Hallom, ahogy kinyitja a reteszt, aztán leakasztja az ajtóról a
láncot, és miközben türelmetlenül toporgok, egyre idegesebb
leszek. Amikor a lány végre kitárja az ajtót, és megpillantom őt,
úgy érzem, mintha minden porcikámmal fellélegeznék, még a
szívemmel is.
Auburn arcán könnyek csillognak, és az a két másodperc, mire
belépek a lakásba, hogy magamhoz húzzam őt, egy egész órának
tűnik. – Jól vagy? – kérdezem.
A lány átkarol, én pedig hátranyúlok, hogy becsukjam az ajtót.
Ráfordítom a zárat, aztán magamhoz szorítom Auburnt, aki
bólint. – Minden oké.
A hangja minden, csak nem oké. Rémültnek hangzik. Eltolom
magamtól kartávolságra, és végignézek rajta.
A haja kusza.
A blúza elszakadt.
Az ajka vérzik.
A fejét rázza, amint meglátja a szememben a dühöt, és azt
mondja nekem:
– Ne, Owen, ne csináld!
De már sarkon is fordulok, és nekilátok kinyitni az ajtót.
 Trey annyit baszakodhat velem, amennyit csak akar. Ám
Auburnnél húzom meg a határt.
A lány a karomba kapaszkodik, elhúz az ajtótól.
– Owen, állj le! – Kivágom a bejárati ajtót, és kilépek a
folyosóra, ám Auburn elém ugrik, és a mellkasomra teszi a kezét.
– Mérges vagy. Higgadj le! Kérlek!
Mély levegőt veszek, aztán kifújom, próbálok nyugalmat
erőltetni magamra. De csak azért, mert Auburn azt mondta,
hogy „kérlek”. Remélem, soha nem jön rá, hogy elég ezt az
egyetlen szót hallanom tőle, és máris bármire hajlandó lennék a
kedvéért. Soha, de soha.
A lány sietve visszaterel a lakásába. A reggelizőpulthoz lépek,
ráfektetem a karomat, aztán a kezemre hajtom a fejemet.
Lehunyom a szemem, és gondolkozom.
Próbálom kitalálni, hogy mi lehet Trey következő lépése.
Tűnődöm, vajon hova mehet most. Azon töröm a fejem, hol
lehetne tőle biztonságban Auburn.
Egyedül a legutóbbira tudom a választ. Auburnnek velem kell
lennie. Ma éjszakára már nem veszem le róla a szemem.
Kihúzom magam, és a lány felé fordulok.
– Szedd össze a cuccodat! Elmegyünk.
Úgy döntök, hogy éjszakára szállodába megyek Auburnnel,
mert nem merem hazavinni őt magammal a műterembe. Még
mindig nem tudom biztosan, mi történt kettőjük között Trey-jel,
és ezen a ponton már fogalmam sincs, mire képes a fickó.
Miközben a szobánk felé tartunk, Auburn egyfolytában
hátrafelé leseget, így megfogom a kezét, és próbálom
megnyugtatni, hogy biztonságban van, ma éjjel már nem érheti
baj.
Miután belépünk a hotelszobába, és becsukom magunk
mögött az ajtót, úgy érzem, mintha idebent még a levegő is más
lenne. Auburn úgy lélegzik fel, mintha eddig nem kapott volna
rendesen levegőt. Utálom, hogy ennyire aggódott, és tudom,
milyen jelentős szerepet játszik az életében Trey, így még inkább
féltem a lányt.
Auburn leveti a cipőjét, és leül az ágyra. Melléje ülök, és ismét
megfogom a kezét.
– Elárulod, mi történt?
 A lány mély levegőt vesz, és bólint.
– Trey épp azelőtt állított be, hogy olvastam volna az SMS-
eidet. Elsőre nem hittem, hogy képes lenne olyasmire, mint
amivel gyanúsítottad, de amikor belépett a szobámba, azonnal
láttam rajta. Valamiért elárulta az, ahogy rám nézett. És első
dolga volt Csillámkáról kérdezni.
Nem szívesen szólok közbe, de fogalmam sincs, mit jelent ez a
bizonyos Csillámka.
– Csillámkáról?
A lány gyors, szégyenkező mosolyt villant rám.
– Azt mondtam neki a cicádról, hogy Emoryé, és Csillámkának
hívják.
Értetlenül csóválom a fejem.
– Miért kérdezett téged Trey a macskámról? – Amint a
kérdés elhagyja a számat, már rá is jövök a válaszra. – Tényleg ő
járt a műtermemben – mondom. – Nyilván meglátta Owencicát,
és rájött a turpisságra.
Auburn bólint, de hallgat. Várom, hogy folytassa, de nem szól.
– És utána mi történt? – kérdezem.
Vállat von.
– Aztán Trey egyszer csak...
Halkan elsírja magát, így türelmesen várom, hogy folytassa a
beszámolóját, ha már készen áll rá.
– Trey elkezdett AJ-ről beszélni, meg arról, hogy venne egy
házat hármunknak, és... aztán megcsókolt. Amikor megkértem,
hogy hagyja abba... – Auburn ismét elhallgat, és levegő után kap.
– Mondott valamit arról, hogy lefeküdtem veled, és akkor már
biztosan tudtam, hogy olvasta a vallomásomat. Megpróbáltam
elszabadulni, de Trey leszorított. Ekkor toppant be Emory.
Előbb kellett volna odaérnem, de az ég áldja Emoryt!
– Ez minden, Owen. Trey leállt, aztán elment.
Az ajkához emelem a kezemet, és megérintem annak a
pontnak a közelében, ahol vérzik.
– És ez? Ezt is Trey művelte?
Auburn lesüti a szemét, és bólint. Utálom látni az arcára kiülő
szégyenkezést. Semmi oka szégyent érezni a történtek miatt.
– Hívtad már a rendőrséget? – kérdezem. – Akarod most
hívni őket? – Már épp felállnék az ágyról, hogy odahozzam neki a
mobilomat, ám a lány szeme elkerekedik, és hevesen csóválja a
fejét.
– Nem – közli. – Owen, nem jelenthetem fel Trey-t.
Egy pillanatra megdermedek, nem vagyok biztos benne, hogy
jól hallottam-e őt.
Elengedem Auburnt, és kihúzom magam az ágyon,
szembenézek a lánnyal. Értetlenül biccentem oldalra a fejem.
– Trey rád támadt a saját lakásodban, és te mégsem akarod
feljelenteni?
A lány elfordítja a fejét, még szégyenkezőbb képet vág.
– Van fogalmad róla, mi történne, ha feljelenteném őt? Lydia
engem hibáztatna mindenért. Soha többé nem engedne AJ
közelébe.
– Auburn, nézz rám!
A lány felém fordítja a fejét, és az arcára simítom a kezemet.
– Trey megtámadott téged – hangsúlyozom. – Akármilyen
szemét is Lydia, senki sem hibáztatna azért, ha feljelentést
tennél egy ilyen ügyben.
Auburn elhúzódik tőlem, és megcsóválja a fejét.
– Trey tudja, hogy veled töltöttem az éjszakát, Owen. Még
szép, hogy dühös lett, miután rájött, hogy megcsaltam.
Lehunyom a szemem. Olyan hevesen dörömböl a szívem,
mintha ki akarna szabadulni ebből a szobából.
– Te még véded őt?
Az ezt követő csend teljesen kikészít. Felállok, és elsétálok az
ágytól, az ablakhoz lépek.
Próbálom megérteni Auburnt. Próbálom valahogy megérteni
ezt az egészet, de kurvára nincs semmi értelme.
– Te sem jelentetted fel őt azért, mert betört a műtermedbe
– szólal meg Auburn. – Az ugyanaz.
Erre azonnal visszafordulok felé.
– Csak azért nem jelentettem fel Trey-t, mert tönkretettem a
szavahihetőségemet, Auburn. Szánalmas bosszúhadjáratnak
tűnne, ha őt hibáztatnám a műtermemben történtekért. Simán
megúszná, én pedig csak még tovább rontanám a saját
helyzetemet. Téged viszont... fizikailag bántalmazott az a
rohadék. Az égegyadta világon semmi okod arra, hogy ne
jelentsd fel emiatt. Ha megbocsátasz neki, akkor csak vérszemet
kap, és úgy fogja érezni, hogy nyugodtan megteheti újra.
Ahelyett, hogy vitába szállna velem, Auburn higgadtan feláll,
és odajön hozzám. Átkarolja a derekamat, és a mellkasomba
temeti az arcát. Én erre szorosan magamhoz ölelem. Egyszeriben
sokkal nyugodtabb vagyok, mint néhány másodperccel ezelőtt.
– Owen – mondja a lány, hangja kissé tompán szól a pólómtól
–, nem vagy édesapa, ezért nem várhatom el, hogy megértsd a
döntéseimet. Ha feljelentem Trey-t, azzal csak rontok a
helyzeten. Meg kell tennem mindent, amit csak tudok, hogy
óvjam a fiammal való kapcsolatomat. Ha ez azt jelenti, hogy
muszáj lesz megbocsátanom Trey-nek, és bocsánatot kérnem
tőle azért, ami közted meg köztem történt... akkor ezt fogom
tenni. Nem várom el tőled, hogy megértsd ezt, de szükségem van
a támogatásodra. Nem tudhatod, milyen, ha az egész életedet
feladod valaki másért.
Szavai nemcsak fizikai fájdalmat okoznak nekem, hanem meg
is rémítenek. Még mindezek után sincs tisztában vele, milyen
veszélyes ez az alak.
– Ha szereted a fiadat, Auburn... akkor olyan távol kell
tartanod őt Trey-től, amennyire csak lehetséges. A létező
legrosszabb döntés volna, ha megbocsátanál neki.
Auburn hátralép, és felnéz rám.
– Ez nem az én döntésem, Owen. Csak akkor dönthetnék, ha
volna más választási lehetőségem is. De nincs. Egyszerűen
muszáj ezt tennem.
A lány arcára simítom a kezem, és lehunyom a szememet.
Lehajtom a fejem, míg össze nem ér a homlokunk, és csak állok
ott, vele szemben. Hallgatom a légzését, és próbálom értelmezni
a szavait. Auburn azt mondogatja magának, hogy én úgysem
érthetem meg őt, mert még soha nem voltam ehhez hasonló
helyzetben. Azt gondolja, hogy a múltbéli hibáimat csakis
önzőségből követtem el, pedig valójában teljes önzetlenségből
tettem mindent.
Mi ketten sokkal jobban hasonlítunk, mint a lány hiszi.
– Auburn – mondom halkan –, tökéletesen megértem, hogy a
fiaddal akarsz lenni, de néha csak úgy lehet megmenteni egy
kapcsolatot, ha előbb hajlandó vagy feláldozni azt.
A lány erre elfordul tőlem. Jó néhány lépést tesz, majd
visszanéz rám.
– Mégis milyen kapcsolatot kellett neked valaha is
feláldoznod? Lassan fölemelem a fejemet, és olyan tekintettel
nézek rá, amiben minden benne van.
– A mi kettőnkét, Auburn. Ezt kellett feláldoznom.
 21. FEJEZET

Auburn
AZ ÁGYON ÜLÖK OWEN MELLETT, és próbálom felfogni
mindazt, amit elmondott, de nem könnyű.
– De hát... – A fejemet csóválom. – Miért nem árultad el ezt
nekem rögtön? Miért nem mondtad el, hogy Trey pontosan
tudta, valójában nem is a tiéd volt az a sok gyógyszer?
Owen felsóhajt, és megszorítja a kezem.
– El akartam mondani, Auburn. De alig ismertük egymást. És
veszélybe sodorhatta volna apám karrierjét, ha bárkinek is
elmondom az igazat. Arról nem is beszélve, hogy Trey
mindannyiunkat fenyegetett, és semmiképpen sem akartam,
hogy apám meg én bármi bajt okozzunk neked.
Kicsit korábban még bizonytalankodtam, hogy ne adjak-e még
egy esélyt Trey-nek, de most már tuti, hogy végeztem vele. El se
tudom hinni, hogy ilyen helyzetbe keverte Owent, csak azért,
mert fenyegetve érezte magát miatta. Én egész végig próbáltam
a jót látni Trey-ben, de most már kezdem megkérdőjelezni, hogy
van-e benne egyáltalán bármi jó.
– Tiszta idiótának érzem magam.
Owen hevesen rázza a fejét.
– Ne legyél ilyen szigorú magadhoz! Korábban el kellett volna
mondanom neked az igazat. El is akartam mondani, de miután
megtudtam, hogy van egy fiad, rádöbbentem, milyen sok
vesztenivalód lehet. Ez bonyolította a helyzetet, mert már késő
volt ahhoz, hogy visszavonjam a vallomásomat, és eláruljam,
hogy nem is az enyém volt a gyógyszer. Ráadásul Lydia és Trey
semmiképpen sem hagyták volna, hogy olyasvalakivel legyél
együtt, mint én. Nem volt mit tenni.
Hanyatt dőlök az ágyon, és összekulcsolom a kezem a
hasamon. Felbámulok a mennyezetre, és most aztán már
végképp fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek.
– Nem bízom Trey-ben. Ezek után nem. Nem akarom, hogy
továbbra is AJ közelében legyen, de ha megpróbálnám bíróság
elé vinni az ügyet, Lydia iszonyúan megharagudna. Kihasználná,
hogy rajta múlik, mikor láthatom AJ-t, és bosszúból talán végleg
elszakítana a fiamtól.
Kezdem felfogni a helyzet súlyosságát. Fölemelem a kezemet,
és a szememre nyomom. Nem akarok sírni. Muszáj megőriznem
a nyugalmamat, hogy kitalálhassak valami megoldást.
Owen ledől mellém az ágyra. Az arcomra simítja a kezét, így
kinyitom a szemem.
– Auburn, figyelj ide! – szól, és teljes őszinteséggel néz le rám.
– Ha muszáj elmondanom az igazat apámról és feljelentenem
Trey-t, akkor megteszem. Megérdemled, hogy AJ életének része
legyél, és ha továbbra is hagyjuk, hogy Trey fenyegetései
befolyásolják a döntéseinket, akkor soha nem fog leállni. Soha
nem fogja hagyni kettőnknek, hogy együtt legyünk, és ha nem
kaphat meg téged, akkor semmitől sem fog visszariadni, hogy
távol tartson AJ-től. Az ilyen alakoknak, mint ő, csakis a mások
fölötti hatalom számít, de nem hagyhatjuk, hogy továbbra is ő
diktáljon nekünk. – Hüvelykujjával letöröl az arcomról egy
könnycseppet. – Bármit is kell tennünk, együtt tesszük meg.
Nem hagylak magadra. És többet ne beszélj Trey-jel, ha nem
vagyok veled, rendben?
Szavai egyszerre töltenek el megkönnyebbüléssel és
rettegéssel. Jó érzés tudni, hogy mellettem áll, ám a puszta
gondolata is megrémít annak, hogy szembeszáll jak Trey-jel. De
most már nincs más választásom. Vagy képesek leszünk
felnőttként dűlőre jutni egymással, vagy bíróság elé viszem az
ügyet.
És nem nyughatok, amíg nem sikerül nyernem.
Owen magához húz, és némán ölel, olyan sokáig, hogy végül
elalszom. A zuhany csobogására ébredek, és azonnal körülnézek
a szobában, egy pillanatra azt sem tudom, hol vagyok. Miután
kitisztul az agyamban a köd, és lepörögnek a lelki szemeim előtt
az elmúlt nap eseményei, meglepő nyugalom száll meg.
Elképesztő, hogy az ember csak akkor érzi igazán, mennyire
magányos és ijedt volt, ha már van mellette valaki, aki
támogatja. Owen rengeteg mindent feláldozott az édesapjáért, és
most ugyanezt teszi értem. Ő pontosan olyan férfi, akire szükség
volna AJ életében, mert megfelelő példát mutathat a fiamnak.
Megnézem a mobilomat, és látom, hogy több nem fogadott
hívásom is van Trey-től. Nem akarom, hogy gyanakodjon vagy
újból felbukkanjon a lakásomban, úgyhogy SMS-t küldök neki.

Muszáj egy kis időre egyedül lennem, Trey. Holnap

beszélhetünk, ígérem.

Nem akarom, hogy tudja, milyen dühös vagyok rá. Egyelőre

csak el akarom altatni az éberségét, amíg Owen meg én szembe
nem tudunk szállni vele.

Oké.

A válaszát olvasva megkönnyebbülten sóhajtok, aztán

lerakom a mobilt. Fölkelek az ágyról, és a fürdőszoba felé
indulok, de megtorpanok, amikor észreveszem Owent a folyosói
tükörben. A fürdőszoba ajtaja résnyire nyitva van, és a
zuhanyfüggöny sincs teljesen behúzva. Lopva figyelem Owent,
miközben a haját mossa, és bár nem sokat látok belőle, ez is elég
ahhoz, hogy tudjam: sokkal szívesebben lennék vele odabent,
mint egyedül idekint.
Egyszeriben úrrá lesz rajtam az idegesség, de nem tudom,
miért. Elvégre túl vagyunk már az első alkalmon.
Leveszem a pólómat, és lerakom a komódra, majd ugyanígy
teszek a farmerommal. Megnézem magam a tükörben, és látom,
milyen cikisen elkenődött a szemfestékem. Letörlöm az
arcomról, majd hátralépek. A testemen itt-ott halvány
véraláfutások éktelenkednek Trey támadása nyomán, és emiatt
kis híján meggondolom magam arról, amire készülök.
 De végül csak azért sem fordulok vissza. Trey épp elég hosszú
ideig választott el engem Owentől, úgyhogy most inkább
elhessegetem minden vele kapcsolatos gondolatomat. Azt
akarom, hogy eszembe se jusson, amíg holnap reggel elébe nem
állunk Owennel.
A fürdőszoba felé indulok, és csak az ajtó előtt torpanok meg.
Leveszem a melltartómat, aztán a bugyimat is. Tanakodom,
hogy lekapcsoljam-e a lámpát odabent. Amikor legutóbb együtt
voltunk Owennel, sötétbe burkolózott a lakása, úgyhogy akkor
szinte egyáltalán nem feszélyezett a meztelenségünk. Azonban ő
még nem láthatott engem így. Ahogy én sem őt.
Épp az utóbbi gondolat az, ami kellő bátorságot ad ahhoz, hogy
belépjek a fürdőszobába.
– Auburn? – szól ki Owen a zuhany alól. Megkérdőjelezi, hogy
tényleg én jöttem-e be a helyiségbe, szóval, úgy tűnik,
mindketten idegesek vagyunk még egy kicsit.
– Csak én vagyok – felelem, ahogy becsukom az ajtót.
Owen kidugja a fejét a zuhanyfüggöny mögül, és a szokásos
mosolya, ami engem látva mindig kiül az arcára, lelohad, amikor
megpillant teljes valómban. Azonnal elpirulok, és a
villanykapcsolóhoz kapok, hogy leoltsam a lámpát. Azt hittem,
menni fog ez, de mégsem. Még egyetlen srác sem látott
meztelenül úgy, hogy nem borult ránk sötétség, még Adam sem.
Mostanáig nem is fogtam fel, mennyire kevés az önbizalmam.
Hallom, hogy Owen elneveti magát, de nem látom az arcát a
sötétben.
– Na jó, két dolog – szólal meg határozott hangon. – Egy:
kapcsold fel a lámpát! Kettő: gyere ide!
A fejemet csóválom, bár ő ezt nem láthatja.
– Odamegyek hozzád, de nem kapcsolom fel a lámpát.
Hallom, hogy Owen félrehúzza a zuhanyfüggönyt, aztán vizes
lába a padlócsempén csattog. Egyszer csak átkarolja csupasz
derekamat, majd újból felkapcsolja a villanyt. Arca közvetlenül
előttem van, és fülig érő vigyor ül rajta. A karjába kap, fölemel,
és visszavisz magával a zuhany alá. Talpra állít a zuhanyfüggöny
mögött, mire azonnal igyekszem eltakarni a testemet a
kezemmel, amennyire csak tudom.
Owen hátralép, így majdnem fél méterre állunk egymástól, és
nyilvánvalóan látom rajta, milyen magabiztos, miközben
anyaszült meztelenül húzza ki magát előttem. Meg is van minden
oka a magabiztosságra. Nekem... nem annyira.
Egy kicsit hátradönti a fejét, hogy leöblítse róla a sampont, de
csak annyira, hogy közben jól lásson engem. Elégedett mosollyal
legelteti rajtam a szemét, miközben a haját áztatja.
– Tudod, mit imádok? – kérdezi.
Továbbra is a kezemmel-karommal takargatom magamat, és
vállat vonok.
– Imádom, amikor megmosod a hajam – folytatja Owen. –
Nem tudom, miért. Egyszerűen csak jobb érzés, ha te csinálod.
Elmosolyodok.
– Akarod, hogy megmossam a hajad?
A fejét csóválja, és megfordul, hogy leöblítse az arcát is.
– Már megmostam – közli.
Nem bírom megállni, hogy a hátát bámuljam. Hibátlan.
Még jobban úrrá lesz rajtam a feszültség, mert pontosan
tudom, hogy én mennyire nem vagyok hibátlan. És nem csak
azért gondolom így, mert kevés az önbizalmam. Arról sincs szó,
hogy csupán tettetném a feszélyezettséget, mert szeretném, ha
Owen bókolna nekem. Egyszerűen csak az a helyzet, hogy
szültem egy gyereket, és egy nő teste ettől visszavonhatatlanul
megváltozik. A hasamat halvány, fehér csíkok borítják, a
császármetszéses hegem pedig jól láthatóan éktelenkedik pont
annak a területnek a közelében, ami az egyik legvonzóbb lehetne
egy férfi számára.
Arról már nem is beszélve, hogy mit tesz a terhesség egy nő
mellével. Ennek már a puszta gondolatától is lehunyom a
szemem.
– Olyasmi, mint amikor valaki csinál neked egy szendvicset –
szólal meg Owen.
Kipattan a szemem. Értetlen arckifejezésem láttán elneveti
magát.
– Amikor megmosod a hajam – mondja, mintha ez mindent
megmagyarázna. – Ez is olyan, mint a szendvicskészítés.
Bármilyen hozzávalókat használok is, bárhogyan készítem el
magamnak a szendvicset, valamilyen oknál fogva tuti, hogy nem
lesz olyan finom, mintha valaki más csinálja meg nekem. Ez pont
olyan, mint amikor megmosod a hajamat. Jobb érzés, ha te
csinálod meg nekem. És könnyebben is kezelhető utána.
Na, tessék, én szinte reszketek itt az idegességtől, Owen pedig
lazán cseveg szendvicsekről meg hajmosásról.
Felém lép, megfogja a könyökömet, és úgy fordít, hogy a
vízsugár alatt álljak.
– Meg akarom mosni a hajadat – jelenti ki, és felkapja a
miniatűr samponos flakont, ami félig már üres.
Hátrahajtja a fejemet, és a tincseim közé fúrja az ujjait,
miközben zubog rám a víz. Owennel ellentétben én nem bírom
nyitva tartani a szememet, miközben a hajamon érzem a kezét,
így hagyom, hogy lecsukódjon. Besamponozza a hajamat, és nem
is tudom, melyik jobb érzés, a fejbőrömet masszírozó ujjai, vagy a
hasamhoz nyomódó merevedése.
– Nyugi! – szól, miközben leöblíti a tincseimet.
Nem nyugszom meg. Nem tudom, hogyan nyugodjak meg.
Owen mintha megértené ezt, és még közelebb húzódik. Mint
kiderül, a szoros közelsége megnyugtat egy kicsit. Most már
sokkal kevésbé vagyok ideges, mint az előbb, amikor pár lépésre
állt tőlem, és úgy méregetett.
Ezután a balzsamot dörgöli a hajamba, és teljesen igazat kell
adnom neki abban, amit az előbb mondott. A fodrásziskolában
sokszor mosták meg mások a hajamat. És valóban jó érzés volt,
kicsit olyan, mintha masszíroznának. De ez még annál is jobb.
Owen érintése senki máséhoz nem fogható.
Lágyan a számra nyomja az ajkát, és megcsókol. Keze a
hajamról a karomra vándorol, és elhúzza a testemtől, a dereka
köré fonja, hogy teljesen egymáshoz simuljunk. Végre kinyitom a
szemem, és Owenre nézek, miközben nekilát leöblíteni a
tincseimről a balzsamot.
– Ugye, milyen jó érzés? – kérdezi kissé pajkos vigyorral.
Rámosolygok.
– Soha többé nem akarom saját magam mosni a hajamat.
Puszit nyom a homlokomra.
– És ez még semmi a szendvicskészítési tudományomhoz
képest.
Felkacagok, és a nevetésem hallatán olyan gyengéd tekintet
süt Owen szeméből, hogy rádöbbenek: pontosan ez az, amit
akarok. Önzetlenség. Minden kapcsolatnak ez kéne, hogy legyen
az alapja. Ha valaki igazán szeret téged, akkor sokkal fontosabb
neki az élvezet, amit ő okoz teneked, mint amit te okozol őneki.
– Van valami, amit tudnod kell – szólal meg Owen, miközben
ajka lefelé vándorol a nyakamon. – És ezt nem csak azért
mondom, hogy bókoljak neked. – Egyik kezét fölfelé csúsztatja a
törzsemen, amíg el nem ér a mellemig, és ott megáll. – Azért
mondom, mert azt akarom, hogy elhidd végre. – Fölemeli a fejét,
hogy a szemembe nézzen. – Annyira, de annyira gyönyörű vagy,
Auburn. Mindened gyönyörű szép. Minden egyes porcikád. Kívül
és belül egyaránt. Akár alattam vagy, akár fölöttem, akár a
festővásznamon. – Tekintete az enyémbe mélyed, és muszáj
lehunynom a szemem, mert nem bírom elviselni a nyíltságot, ami
a pillantásából sugárzik. – Gyönyörű szép – suttogja.
Ismét a nyakamat csókolgatja, aztán meleg lehelete a
mellemet bizsergeti. Szája a bimbómra tapad, és felnyögök. A
tarkójára simítom a kezem, és továbbra is csukva tartom a
szemem, remélem, hogy ágyban kötünk ki, mielőtt még
összerogynék a szédelgéstől.
Owen lecsúsztatja a kezét a derekamon, aztán a combomon,
végül a szája is elindul lefelé. Amikor nyelve a köldökömhöz ér,
felhördülök. Részben maga az érzés miatt, részben pedig azért,
mert nem akarom, hogy tovább haladjon lefelé a hasamon. Nem
akarom, hogy ilyen közel legyen a testemnek pont ahhoz a
részéhez, ami a legjobban feszélyez.
Ekkor letérdel elém. Már nem csókolgat, és keze átfogja a
combomat. Érzem a leheletét a hasamon, de nem tudom, mire
készül, így kinyitom a szemem, és lenézek rá.
Owen fölemeli a fejét, a szemembe néz. Gyengéden mosolyog,
aztán a hasamhoz emeli az egyik kezét, és finoman végigfuttatja
az ujjait a császármetszésem hegén.
– Ez – szól a heget nézve – a leggyönyörűbb dolog, amit
valaha is láttam egy nőn.
Könny szökik a szemembe, de nem vagyok hajlandó sírni egy
ilyen pillanatban. Azt hiszem, épp most szerettem bele ebbe a
férfiba.
Owen ajka a hasamhoz ér, gyengéd csókot nyom a
sebhelyemre. Lassan elindul fölfelé, amíg ismét egyenesen nem
áll előttem, és lepillant rám.
– Hányszor is találkoztunk, mióta megláttalak a műtermem
előtt? – kérdezi.
Legszívesebben nevetnék a váratlan kérdésén, mert azt
hiszem, épp ezt a kiszámíthatatlanságot szeretem benne a
legjobban. Vállat vonok.
– Nem is tudom. Négyszer? Ötször?
A fiú lassan csóválja a fejét.
– Ha a mai napot is beleszámítjuk, hétszer – válaszolja, és a
hajamba túr. – Szóval, áruld el nekem, Auburn, mégis miként
lehetséges, hogy máris kezdek beléd szeretni?
Csókjával némítja el a felhördülésemet, aztán a karjába emel,
és kivisz a fürdőszobából, egyenesen az ágyba.
És ezúttal nem veszek bele az érintésébe. Nem veszek bele a
csókjába. Nem veszek bele abba az érzésbe, amikor belém hatol.
Egyáltalán nincs olyan érzésem, hogy elvesznék ebben a
fiúban, mert életemben először érzem úgy, mintha valaki igazán
rám talált volna.

***
– Beállok a garázsba – mondja Owen. – Tessék, itt a kulcsom,
menj be a hátsó ajtón!
Lefékez a műterme mögött, én pedig kinyitom a kocsiajtót. De
még mielőtt kiszállhatnék az autóból, megragadja a karomat, és
odahúz magához. Ajka az enyémre forr, és csókját ígéretnek
érzem.
– Egy perc, és én is megyek – teszi hozzá.
Az épület hátsó bejáratához szaladok. Bedugom a kulcsot a
zárba, és amilyen sietve kinyitom az ajtót, olyan gyorsan be is
csukom magam után, aztán felrohanok a lépcsőn. Csak akkor
lélegzem fel végre, amikor felérek Owen lakásába. Nem is
tudom, miért gondoltam, hogy Trey talán lesben áll a
műteremnél. Aggódom, mert nem SMS-ezett nekem tegnap este
óta, amikor azt üzentem neki, hogy majd ma beszélhetünk. Ez
vagy azt jelenti, hogy tiszteletben tartja a kérésemet, és békén
hagy, vagy azt, hogy tudja, titkolok előle valamit.
Owencica a lábamhoz dörgölőzik. Felkapom, és beviszem
magammal a konyhába. Leteszem őt a reggelizőpultra, aztán
kinyitok egy üveg bort. Az elmúlt pár nap után határozottan
szükségem van egy italra. Lefogadom, hogy Owennek szintén,
úgyhogy neki is töltök egy pohárral. Közben hallom, ahogy
mögém lép.
Átkarol hátulról, és magához húz. A vállának döntöm a fejem,
és karján nyugtatom a kezemet.
Amint megérintem, kipattan a szemem, és sikolyra nyílik a
szám, ám a fülembe suttogott szavak hallatán a torkomra forr a
hang.
– Még azt sem tudod megállapítani, melyik pasid karol át?
Trey hangjától egész testemben megdermedek. Szorosabban
fogja át a derekamat, és ekkor érzem csak meg igazán a
különbséget. A különbséget kettőjük magassága között. A
különbséget kettőjük keze között. A különbséget kettőjük fogása
között.
– Trey – suttogom remegő hangon.
– Ne is próbálkozz, Auburn! – sziszegi a fülembe. Megperdít
és a hűtőnek lök, nekinyomja a karomat. – Hol van?
Nagyot nyelek, megkönnyebbülök, hogy ezek szerint nem
tudja, hol van most Owen. Így talán meghallja, és képes lesz
tenni valamit, hogy megvédje magát.
Megrázom a fejemet.
– Nem tudom.
Trey szeme parázslik a dühtől, és még erősebben markolja a
karomat.
– Nem biztos, hogy el tudok tűrni tőled még egy hazugságot.
Hol a picsában van?
Szorosan lehunyom a szemem, és továbbra is megtagadom a
választ. Váratlanul az ajkamra tapad a szája, durván csókol.
Megpróbálom ellökni magamtól, mire hátralép, és visszakézből
pofon üt.
Azonnal összecsuklik a lábam, ám Trey elkap, mielőtt a
padlóra rogynék. Ismét a fülemhez hajtja a fejét.
– Hívd ide!
Nem engedelmeskedem.
 Trey a tarkómra nyomja a kezét, és megszorítja a nyakamat.
– Hívd ide! – ismétli. Kinyitom a számat, hogy elküldjem a
picsába, amikor meghallom Owen hangját.
– Ereszd el!
Óvatosan kinyitom a szemem. A srác hangja hallatán Trey
arcára kiülő mosoly még annál is jobban megijeszt, ami az imént
történt kettőnk között. A férfi magához ránt, megperdít, és a
hátamat a mellkasának szegezve megfordul velem. Így most
mindketten Owen felé nézünk.
A fiú alig egy méterre áll tőlünk, a kezében nincs más, csak a
mobilja meg a kocsikulcsa. Eszeveszett tekintettel mér végig,
sérülést keres rajtam.
– Nem esett bántódásod?
A fejemet csóválom, ám Trey továbbra is erősen szorít
magához. Owen sóbálvánnyá dermedten áll, éles szemmel figyeli
a férfit.
– Mit akarsz, Trey?
A férfi mély kuncogást hallat, és felém fordítja a fejét. Lassan
végighúzza begörbített ujjait az államon.
– Már bemocskoltad azt, amit akarok, Owen.
Látom, ahogy a srácot elönti a düh, és azonnal elkerekedik a
szemem a félelemtől. A fejemet csóválom, próbálom rávenni
Owent, hogy higgadjon le. Most aztán végképp nem hiányzik,
hogy ismét letartóztassák. Feltételesen helyezték szabadlábra, és
Trey valószínűleg pontosan arra próbálja rávenni, hogy támadjon
meg egy zsarut.
– Owen, ne csináld! Azt akarja, hogy megüsd. Ne hagyd
magad!
Trey az arcomhoz nyomja a fejét, és figyelem, ahogy Owen
szeme nyomon követi a férfi kezét, ami lassan elindul lefelé a
nyakamtól. Tenyere elhalad a mellem hajlatai között, a hasamat
pásztázza, aztán még lejjebb kúszik. Mire Trey keze a lábam
közé ér, kis híján elhányom magam. Szorosan lehunyom a
szemem, mert Owen tekintete világosan jelzi, hogy nem fog
tétlenül állni, és hagyni, hadd művelje ezt Trey.
Hallom, ahogy a férfira veti magát, és Trey abban a
pillanatban félrelök engem. A padlóra zuhanok. Mire
feltápászkodom, és megfordulok, Owen már meg is ütötte. Trey
egyik kezével a konyhapultba kapaszkodik, hogy talpon
maradjon, a másikkal pedig a pisztolyáért nyúl.
A fiú előttem áll, szembefordul velem, meggyőződik róla, hogy
nem esett bajom. Nem bírok megszólalni, pedig figyelmeztetni
akarom Owent, hogy forduljon meg, fusson el, védje magát, de
egy hangot sem bírok kinyögni. Owen az arcomra simítja a kezét,
és azt mondja:
– Auburn, menj le a földszintre, és hívd a rendőrséget!
Trey elneveti magát, Owen pedig meglátja a szememben az
újfajta félelmet. Megfordul, és a testével védelmez, még
messzebb tol tőle.
– Ki akarjátok hívni a rendőrséget? – kérdezi Trey röhögve. –
És szerintetek mégis kinek fognak hinni a kollégáim? A függőnek
meg a tizenöt évesen teherbe esett kis kurvának? Vagy nekem, a
zsarunak?
Owen és én meg sem bírunk szólalni, miközben döbbenten
fogjuk fel a szavakat, amik az imént elhagyták Trey száját.
– Ja, nem is beszélve az illegálisan szerzett gyógyszerekről,
amikkel tele van a műtermed – teszi hozzá Trey. – Ki tudja,
mennyit találnak itt eldugva.
Érzem, ahogy Owen egész testében megfeszül.
Trey csapdát állított neki.
Nem azért tört be a műtermébe, hogy ellopjon valamit,
hanem hogy mindenfélét elrejtsen itt.
Megmarkolom Owen pólójának hátát, a legrosszabbtól tartok.
– Mit akarsz, Trey? – kérdezi. Legyőzött a hangja. Trey-nek
sikerült megtörnie, és ez engem is elcsüggeszt.
– Én csak azt akarom, hogy tűnj el végre a picsába az
életemből – közli a férfi. – Csak a bajom van veled, mióta
legelőször az utamba kerültél, és az istennek se bírok
megszabadulni tőled. – Közelebb lép hozzánk, Owen pedig még
hátrébb tol engem, továbbra is a saját testével óv. – Auburnnek
csakis azzal kéne foglalkoznia, hogy a kisfiának igazi anya és apa
kell. Be kéne látnia végre, hogy mindkettőjüknek szüksége van
rám, de amíg te egyfolytában megpróbálod átmosni az agyát, ez
nem fog megtörténni. – Trey rám néz Owen válla fölött. – Egy
napon még hálás leszel nekem ezért, Auburn. – A szájához emeli
a rádióját. – Úton vagyok a hatos őrsre egy letartóztatásra váró
személlyel – szól bele. – Rendőrtiszt elleni erőszakért vettem
őrizetbe.
– Micsoda? – kiabálom. – Trey, ezt nem teheted! Owen
próbaidőn van!
A férfi ügyet sem vet rám, tovább beszél a rádiójába. Owen
felém fordul.
– Auburn! – szól komoly, összeszedett tekintettel. – Mondj
nekik bármit, amit csak Trey akar! Ha igazat beszélt, és tényleg
illegális gyógyszert rejtett el a műtermemben, azért hosszú időre
lecsuknának. Hadd tartóztassanak le inkább a rendőrtiszt elleni
erőszakért! Az sokkal kevésbé súlyos vád. Reggel beszélek
apámmal, és kitaláljuk, mihez kezdjünk.
Nem vagyok hajlandó beleegyezni abba, amit mond. Hiszen
nem tett semmi rosszat.
– Ha egyszerűen elmondom az igazat, akkor nem leszel
bajban, Owen.
A fiú lehunyja a szemét, és nagyot fúj, türelmet erőltet
magára egy olyan helyzetben, ami ezt szinte lehetetlenné teszi.
Amikor ismét rám néz, valahogy még összeszedettebb a
tekintete.
– Trey dühös. Tudja, mi történt kettőnk között, úgyhogy
most bosszút akar állni. És igaza van. Soha nem hinnének a mi
szavunknak az övével szemben. Az én priuszommal együtt
végképp nem.
Könnybe lábad a szemem, és próbálom ugyanúgy megőrizni a
hidegvéremet, mint Owen, de nekem nem megy. Pláne nem
most, hogy Trey elrángatja őt tőlem. Owen a háta mögé teszi a
kezét, és meg sem próbál ellenállni, miközben a férfi
megbilincseli. Olyan hevesen zokogok, hogy semmit sem tehetek
mindez ellen.
Követem őket le a lépcsőn, át a műtermen, és ki a bejárati
ajtón Trey járőrautójához. A férfi belöki Owent a hátsó ülésre,
aztán felém fordul. Kinyitja az anyósülés ajtaját.
– Szállj be, Auburn! Utána hazaviszlek.
Beülök a kocsiba, de csak azért, mert eszem ágában sincs
hagyni, hogy Owen ismét börtönbe kerüljön olyasmiért, amit el
sem követett.
 22. FEJEZET

Owen
HALLGATOK. AHOGY AUBURN IS.
Tudom, hogy azért nem szól egyikünk sem, mert mindketten
próbálunk kitalálni valami megoldást. Kell, hogy legyen rá mód,
hogy Auburn együtt lehessen a fiával, de ne kelljen hozzá együtt
lennie Trey-jel. És nekem is muszáj valahogy kikeverednem
ebből a helyzetből, amibe Trey kevert, méghozzá anélkül, hogy
még nagyobb gondot okoznék vele Auburnnek meg a fiának.
A hátsó ülésről figyelem, ahogy a lány Trey felé fordul.
– Mégis mit képzelsz, mi fog most történni? – kérdezi Auburn
a férfitól. – Szerinted egyszerűen el fogom felejteni a tényt, hogy
rám támadtál? Hogy tönkretetted Owen műtermét? Hogy koholt
vádak alapján akarod börtönbe juttatni?
Ne csináld, Auburn! Ne dühítsd fel még jobban!
Trey némán mered a lányra, ám Auburn nem hátrál meg.
– Soha nem foglak úgy szeretni, ahogy Adamet szerettem –
jelenti ki.
Amint elhagyják a száját ezek a szavak, Trey félrerántja a
volánt, és lehúzódik a kocsival az út szélére. Auburn felé fordul,
megragadja a lány állát, és olyan közel hajol hozzá, hogy csupán
centik választják el őket egymástól.
– Én nem Adam vagyok. Hanem Trey. És ha meg akarsz
maradni az unokaöcsém anyjának, akármilyen szarul is csinálod,
akkor ajánlom, hogy pontosan azt mondd majd az őrsön, amit én
diktálok.
A lány arcán egy könnycsepp gördül le. Ökölbe szorítom a
kezem, és legszívesebben dörömbölnék a kettőnk közti
elválasztón, amíg az a rohadék el nem ereszti Auburnt, de nem
bírok. A hátam mögé van bilincselve a kezem, és semmit sem
tehetek innen, a hátsó ülésről, hogy megfékezzem a pasast. Jobb
híján fölhúzom a lábam, és rugdosni kezdem a zsaru ülésének
hátát.
– Vedd le róla a mocskos kezed!
Trey meg sem moccan. Addig szorongatja a lány állát, amíg
Auburn meg nem adja magát, és bólint. Ekkor a férfi végre
elereszti őt, és visszafordul a volánhoz.
A lány rám pillant az anyósülésről. Még soha életemben nem
éreztem magam ennyire tehetetlennek. Látom, ahogy Auburn
nagyot nyel. Felhúzza a térdét a mellkasához, és egyre
hevesebben potyog a könnye. A kocsiajtónak veti a hátát, fejét
oldalra hajtva az ülés támlájának dönti. Látom a fájdalmát.
Látom, mennyire fél. Közelebb húzódom hozzá, és az
elválasztóhoz nyomom a homlokomat, igyekszem a lehető
legközelebb kerülni a lányhoz. Megnyugtatóan nézek rá, azt
akarom, hogy tudja: bármi is történjék, kitartok mellette.
Auburn tekintete összefonódik az enyémmel, amíg el nem érünk
a rendőrőrshöz.
Trey leállítja a motort, és Auburnhöz fordul.
– Megmondom, mi történt. Felhívtál, hogy menjek érted a
srác lakására, mert összevesztetek – diktálja neki a sztorit. – És
amikor odaértem, a csávó rám támadott. Ezért kellett őrizetbe
vennem. Érted? – A lány felé nyúl, és megfogja a kezét. –
Owennek rács mögött a helye, és ha nem gondoskodom róla,
hogy odakerüljön, akkor soha nem bocsátanám meg magamnak,
ha neked vagy AJ-nek bármi bajotok esik miatta. Én csakis AJ-
ért csinálom mindezt. Te is azt akarod, hogy a fiad biztonságban
legyen, igaz?
A lány igent int, ám a tekintete dacos. Látom rajta, hogy
egyáltalán nem törődött bele a helyzetbe, és ez megrémít. Nem
akarom, hogy az őrsön a védelmébe vegyen.
– Auburn, tedd, amit Trey mond! – győzködöm.
Kivágódik a hátsó ülés ajtaja, és a férfi kiránt engem a
kocsiból. Épp, mielőtt elfordulok Auburntől, a lány ökölbe szorítja
a kezét, és a mellkasához emeli.
 23. FEJEZET

Auburn
NEM TETTEM MEG, AMIRE TREY UTASÍTOTT. Egész
pontosan nem tettem semmit. Nem mondtam semmit. Egyetlen
árva kérdésre sem válaszoltam.
Valahányszor a rendőrök újabb kérdést szegeztek nekem,
csak még jobban összeszorítottam a számat.
Az egy dolog, hogy Owen azt kérte, ne áruljam el az igazat, de
ha Trey komolyan azt képzelte, hogy hazudni fogok a kedvéért,
akkor tényleg totál elment az esze.
Miután a rendőrök végre elengedtek, Trey haza akart vinni,
de közöltem vele, hogy köszönöm, nem, és egyszerűen elsétáltam
mellette. Most a rendőrség épülete előtt álldogálok, és várom a
taxit, amit az előbb hívtam. Trey kilép a kapun, és odajön
hozzám. Puszta jelenlététől is libabőrös leszek, így a karomat
dörgölöm.
– Adok neked pár napot, hogy lehiggadhass – szól a férfi. – De
utána átmegyek hozzád. Meg kell beszélnünk ezt az egészet.
Válaszra sem méltatom. Fogalmam sincs, miből gondolja, hogy
a ma este történtek után képes lennék megbocsátani neki.
– Tudom, hogy ki vagy bukva, de muszáj az én
szemszögemből nézned a dolgot. Owennek priusza van. Lövésem
sincs, mivel kábított el téged ennyire, Auburn, de nem
hibáztathatsz engem azért, mert biztonságban akarom tudni a
fiadat. Nem lehetsz kiakadva rám azért, mert igyekszem azt
tenni, ami a legjobb, vagyis eltávolítóm ezt a semmirekellőt az
életedből, hogy végre AJ-re koncentrálhass.
 Minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne reagáljak.
Továbbra is némán meredek magam elé, amíg Trey nagyot nem
sóhajt, és vissza nem megy az őrsre.
Végre megérkezik a taxim, és beülök. A sofőr megkérdezi,
hova lesz a fuvar, én pedig már elő is húzom a mobilomat.
Bepötyögöm a keresőbe, hogy „Callahan Gentry otthoni címe”, és
várom, hogy megjelenjenek a találatok.

***
Nem is tudom, mire számítottam, amikor tegnap
becsöngettem Callahan Gentryhez, ám az biztos, hogy az ajtót
nyitó férfi igencsak megdöbbentett. Nem gondoltam volna, hogy
ennyire hasonlítanak egymásra Owennel. A tekintete
ugyanolyan kedvesnek tűnt, mint Owené, azonban kimerültnek
látszott. Ez persze lehetett csupán azért, mivel az éjszaka
közepén toppantam be hozzá, de úgy éreztem, hogy valami más
oka is van. Eszembe jutott, hogy Owen azt mesélte, annak idején
látta, amint az apja szemében kihunyt az élet. Csak akkor
értettem meg igazán, mire gondolt, amikor én magam is
farkasszemet néztem a férfival.
– Segíthetek? – kérdezte Owen édesapja.
Megráztam a fejemet.
– Nekem nem. A fiának viszont segíthet.
A férfi elsőre kissé védekező képet vágott. De aztán mintha
leesett volna neki a tantusz, és így szólt:
– Te vagy az a lány, akiről Owen beszélt, igaz? Akinek
ugyanaz a középső neve, mint neki.
Bólintottam, a férfi pedig beinvitált a házba. Amikor leültünk a
kanapéra, és nekiláttam elmesélni a történteket, egyre
idegesebb lettem, mert kezdtem aggódni, hogy a tervem talán
mégsem fog beválni. De abban a másodpercben, hogy a férfi
rábólintott az elképzelésemre, azonnal megnyugodtam. Tudtam,
hogy egyedül nem vívhatom meg ezt a csatát.
Most remeg a kezem, annak dacára, hogy Owen édesapja itt
ül mellettem az irodájában. Nem hinném, hogy ebben a
pillanatban bármi is megnyugtathatna, mert ha nem sikerül
kiharcolnom a megoldást magamnak és Owennek, akkor csak
még tovább rontok a helyzeten. A torkomban dobog a szívem,
miközben arra várunk, hogy megérkezzen a nő.
Már több mint huszonnégy órája nem aludtam, de eláraszt az
adrenalin, segít megőrizni az éberségemet. Egész mostanáig még
abban sem voltam biztos, hogy az ügyvéd telefonhívása tényleg
elég lesz ahhoz, hogy az asszony eljöjjön, ám a titkárnő épp most
szólt be az irodába, miszerint megérkezett, akit vártunk.
Másodperceken belül szemtől szembe kerülök Lydiával.
Fel vagyok készülve rá, hogy dühös lesz. Fel vagyok készülve
rá, hogy ellenkezni fog. Arra viszont nem vagyok felkészülve,
hogy ki lép be mögötte az irodába. Amikor Trey pillantása
találkozik az enyémmel, látom, ahogy kiül az arcára a
kíváncsiság. Lydia arcán nyoma sincs a kíváncsiságnak. Róla csak
bosszúság sugárzik, amint meglátja, hogy én ülök a
tárgyalóasztalnál az ügyvéd mellett. A fejét csóválja, és megáll
velünk szemben.
– Ezt értette vészhelyzet alatt? – kérdezi a férfitól, és felém
int. Látványos grimaszt vág, aztán a fiához fordul. – Bocs, hogy
magammal rángattalak – mondja neki. – Nem tudtam, hogy
ennek Auburn hoz van köze.
Trey feszült képet vág, és Owen apjára mered.
– Mi ez az egész? – faggatja.
Owen édesapja – aki abban a pillanatban, hogy megtudta,
honnan ismerem a fiát, erősködött, hogy hívjam Calnek – feláll,
és int nekik, hogy foglaljanak helyet velünk szemben. Trey
inkább állva marad, Lydia viszont leül, pontosan velem
átellenben. Látom, hogy felhasadt ajkamra pillant, de nem
kérdez rá, mi történt. Calre szegezi a szemét, és karba teszi a
kezét az asztalon.
– Félóra múlva mennem kell az unokámért az óvodába. Miért
rángattak ide?
Cal lopva rám sandít. Előre figyelmeztettem őt Lydiával
kapcsolatban, de azt hiszem, talán úgy vélte, hogy túlzok.
Megigazítja az előtte heverő papírokat, aztán hátradől a székén.
– Ezekről az iratokról lenne szó, amelyek átruházzák a
kisfiúra vonatkozó felügyeleti jogot – magyarázza, és a papírokra
mutat. – Auburn vissza kívánja kapni a fia kizárólagos szülői
felügyeleti jogát.
Lydia elneveti magát. Van képe kinevetni engem, és úgy néz
rám, mintha elmentek volna nekem otthonról. Feláll az asztaltól.
– Hát, ez gyorsan ment – szól. – Azt hiszem, végeztünk is.
Utálom, hogy ilyen könnyen elhessegeti a kérésemet.
Megfordul, hogy kisétáljon az iroda ajtaján, én pedig Trey-re
nézek, aki még mindig engem figyel. Tudja, hogy mesterkedek
valamiben, és a magabiztosságom megrémíti.
– Trey – szólok hozzá, épp, ahogy Lydia elér az ajtóhoz –,
mondd meg anyádnak, hogy még nem végeztünk!
A férfi arca megfeszül, és összehúzott szemmel mered rám.
Nem szól az anyjához, de nem is kell. Lydia megtorpan, és
visszafordul felém, aztán a fiára sandít. Trey nem néz rá, mert
lefoglalja, hogy a tekintetével próbál fenyegetni engem, így az
asszony ismét rám pillant.
– Mi folyik itt, Auburn? Miért csinálod ezt?
Nem válaszolok neki. Ehelyett az asztalra teszem a
mobilomat, megnyitok rajta egy fájlt, és elindítom a lejátszást.
„Szerinted egyszerűen el fogom felejteni a tényt, hogy rám
támadtál? Hogy tönkretetted Owen műtermét? Hogy koholt
vádak alapján akarod börtönbe juttatni?”
Megállítom a felvételt, és figyelem, ahogy Trey arcából kifut a
vér. Szinte hallom a gondolatait, olyan tisztán kiülnek az arcára.
Megpróbál visszaemlékezni a tegnap este minden részletére,
legfőképp arra, hogy pontosan mit mondott Owennek meg
nekem a kocsiban, útban a rendőrőrs felé. Mert tisztában van
vele, hogy bármi is hangzott el abban a járműben, azt most
bizonyítékként őrzöm a telefonomon.
Nem moccan, csak a válla meg a karja feszül meg.
– Lejátsszam a teljes beszélgetésünket tegnap estéről, Trey?
– kérdezem.
A férfi lehunyja a szemét, és lenéz a padlóra. Fölemeli a lábát,
és belerúg az előtte lévő székbe.
– Bassza meg! – kiált fel.
Lydia összerezzen. Tekintete ide-oda cikázik a fia és köztem,
ám Trey továbbra sem néz rá. Még mindig a padlóra mered,
miközben fel-alá járkál.
 Tudja, hogy az egész karrierje az én kezemben van.
És az a tény, hogy Lydia visszaül a tárgyalóasztalhoz velem
szemben, bebizonyítja, hogy ő is felfogja ezt. Csüggedten bámulja
a mobilomat, és bármennyire is szeretnék örömöt lelni az
arckifejezésében, nem tudok. Egyáltalán nem akartam, hogy
idáig fajuljanak a dolgok.
– Dallasban fogok maradni – mondom neki. – Nem költözöm
vissza Portlandbe. Továbbra is láthatod AJ-t. És amint nem élsz
egy házban Trey-jel, még azt is megengedem, hogy AJ nálad
töltse a hétvégéket. De ő az én fiam, Lydia. Velem kell lennie. És
ha nincs más választásom, mint felhasználni ellened a fiadat,
hogy visszakaphassam az enyémet, Istenre esküszöm, hogy
megteszem.
Cal az asszony felé tolja a papírokat. Az asztal fölé hajolok, és
életemben most először nem félek a velem szemben ülő nőtől.
– Ha átruházod rám a felügyeleti jogot, a fiad pedig ejti a
vádat Owen ellen, akkor nem küldöm el e-mailben a
beszélgetésünket tartalmazó fájlt a Trey körzetében dolgozó
összes rendőrnek.
Lydia még mindig nem nyúl a tollhoz, hanem megfordul, és a
fiára néz.
– Ha tényleg megteszi, és a kollégáid meghallják, hogy mi van
azon a felvételen... Komolyan hatással lehet a karrieredre? Trey,
igazat mond Auburn?
A férfi végre abbahagyja az eszeveszett fel-alá járkálást, és a
szemembe néz. Lassan bólint, de képtelen kinyögni a választ az
anyjának. Lydia lehunyja a szemét, és nagyot sóhajt.
Az ő kezében van a döntés. Vagy visszaadja nekem a fiamat,
vagy gondoskodom róla, hogy a fia megfizessen azért, amit
Owennel tett. És azért, amit majdnem tett velem.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy ez zsarolás? – szólal meg
Trey.
Felnézek rá, és higgadtan bólintok.
– A legjobbtól tanultam.
A helyiségre csönd borul, és szinte hallom Trey agyalását,
ahogy megpróbál kiutat találni ebből. Miután képtelen
alternatívát javasolni, Lydia rádöbben, hogy nincs választási
lehetőségük, így hát fölemeli a tollat. Aláír minden egyes papírt,
aztán felém löki őket az asztalon.
Igyekszem megőrizni a nyugalmamat, de remeg a kezem,
ahogy átnyújtom az iratokat Calnek. Lydia feláll, és az iroda
ajtajához lép. Mielőtt elhagyná a helyiséget, hátranéz rám. Látom
rajta, hogy menten elsírja magát, ám ez semmi ahhoz képest,
amennyit én sírtam már miatta.
– Hazafelé elmegyek AJ-ért az oviba. Néhány óra múlva
eljöhetsz érte. Úgy lesz időm összepakolni a holmija egy részét.
Bólintok, nem bírok megszólalni, mert fojtogat a zokogás.
Amint becsukódik az ajtó Lydia és Trey mögött, elbőgöm
magam.
Cal átkarol, és magához húz.
– Köszönöm szépen! – mondom neki. – Jaj, Istenem, nagyon
szépen köszönöm!
Érzem, ahogy a fejét csóválja.
– Nem, Auburn. Én tartozom köszönettel neked.
Nem részletezi, hogy mit köszön nekem, de a szívem mélyén
abban reménykedem, hogy talán látva, mekkora áldozatot hozott
a fia mindkettőnkért, Callahan Gentrynek végre sikerült elég
erőt gyűjtenie ahhoz, hogy megtegye, amit tennie kell.
 24. FEJEZET

Owen
AMIKOR BELÉPEK A HELYISÉGBE, ÉS APÁMAT
PILLANTOM MEG, nem pedig Auburnt, elszorul a szívem. Több
mint huszonnégy órája nem láttam a lányt, nem is beszéltem
vele azóta. Fogalmam sincs, mi történt vele, jól van-e egyáltalán.
Leülök apámmal szemben, nem is érdekel, mit akar
megbeszélni velem.
– Hol van Auburn? Tudod, mi van vele?
Apa bólint.
– Jól van – feleli, és szavai hallatán azonnal megnyugszom. –
Ellened pedig ejtették a vádat. Szabadon távozhatsz.
Nem mozdulok, mert nem vagyok biztos benne, hogy jól
értettem, amit mondott. Kinyílik az ajtó, és belép egy rendőr.
Int, hogy álljak fel, és miután megteszem, leveszi rólam a
bilincset.
– Van valami tulajdona, amit magához kéne vennie, mielőtt
elmegy?
– A pénztárcám – felelem, és a csuklómat dörgölöm.
– Miután végeztek itt, csak szóljon, és elintézem a
papírmunkát.
Apámra nézek, és nyilván az arcomra van írva, hogy
mennyire meg vagyok döbbenve. Alig hiszek a szememnek,
amikor apa elmosolyodik.
– Nem semmi az a lány, igaz?
Viszonzom a mosolyát. Hogy csináltad, Auburn?
Apám tekintetébe visszatért a fény. Az életteli fény, amit az
autóbalesetünk estéje óta nem láttam a szemében. Fogalmam
sincs, hogyan lehetséges ez, de tudom, hogy a lánynak van
valami köze ehhez. Ő maga is olyan, akár a fény, önkéntelenül
beragyogja az ember lelkének legsötétebb zugait.
Rengeteg kérdésem volna, de magamba fojtom őket, amíg el
nem intézzük a papírmunkát, és ki nem lépünk az épületből.
– Hogyan? – fakadok ki, mielőtt még becsukódna mögöttünk
az őrs kapuja. – Hol van Auburn? Miért ejtette Trey a vádat?
Apa ismét rám mosolyog, és eddig nem is realizáltam,
mennyire hiányzott már ez nekem. Majdnem ugyanannyira
hiányzott apám mosolya, amennyire édesanyámé hiányzik.
Apám leint egy taxit, ami épp befordul a sarkon. Amikor az
autó megáll előttünk, apa kinyitja az ajtót, és közli a sofőrrel
Auburn címét. Aztán hátralép, és rám néz.
– Szerintem ezeket a kérdéseket inkább a lánynak kéne
föltenned.
Gyanakodva méregetem őt, azon tanakodom, hogy beüljek-e
a kocsiba, és induljak el Auburnhöz, vagy inkább ellenőrizzem,
nincs-e apámnak láza. Apa a karjába zár, és nem enged el.
– Bocsáss meg, Owen! – szól. – Annyira sajnálok mindent. –
Olyan szorosan ölel, hogy az már önmagában felér egy
bocsánatkéréssel. Miután elhúzódik, úgy borzolja meg a hajamat,
mintha megint gyerek lennék.
Mintha megint a fia lennék.
Mintha megint az édesapám lenne.
– Néhány hónapig nem fogjuk látni egymást – mondja. –
Elmegyek egy időre.
Olyasmit hallok a hangjában, amit még soha. Erőt. Ha le
akarnám festeni őt ebben a pillanatban, akkor pontosan olyan
árnyalatú zöldet használnék hozzá, mint Auburn szemének színe.
Apám elhátrál, és figyeli, ahogy beszállok a taxiba. Őt nézem
az ablakból, és elmosolyodom. Callahan Gentry és a fia rendben
lesznek.

***
 Apámtól búcsút venni majdnem ugyanolyan nehéz volt, mint
ez a pillanat. Itt állok Auburn lakása előtt, és próbálok felkészülni
arra, hogy végre viszontláthatom őt.
Fölemelem a kezem, és kopogtatok az ajtón.
Lépteket hallok.
Mély levegőt veszek, hátha ettől lehiggadok, és várom, hogy
Auburn ajtót nyisson. Az elmúlt két perc két emberöltőnek tűnt.
A farmeromba törlőm izzadt tenyeremet. Amikor végre kinyílik
az ajtó, elkerekedik a szemem.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy őt fogom itt látni. Ez a
pillanat, ahogy a kisfiú Auburn lakásának ajtajában áll, és
mosolyogva néz fel rám, olyan látvány, amit mindenképpen meg
fogok festeni egy szép napon.
Fogalmam sincs, hogy csináltad ezt, Auburn.
– Szia! – szól AJ fülig érő vigyorral. – Emlékszem rád.
Viszonzom a mosolyát.
– Szia, AJ! – köszönök én is. – Itthon van anyukád?
AJ hátrapillant, aztán kitárja az ajtót. Mielőtt beengedne,
begörbített mutatóujjal jelzi, hogy hajoljak le hozzá. Miután
megteszem, vigyorogva azt suttogja:
– Most már irtó erősek az izmaim! Senkinek sem árulkodtam
a titkos sátrunkról. – A szája köré emeli a két kezét. – És még
mindig ott van anyu szobájában.
Elnevetem magam, ám ekkor lépteket hallva AJ megperdül.
– Édesem, soha, de soha ne nyiss ajtót nélkülem! – hallom
Auburn hangját. A lány kilép az ajtó mögül, és megpillant engem.
Azonnal megtorpan.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire fájdalmas lesz
viszontlátnom őt. Minden porcikám sajog. Fáj a karomnak, hogy
nem ölelhetem át máris. Fáj a számnak, hogy nem csókolhatom
meg most rögtön. Fáj a szívemnek, hogy még nem dobbanhat
együtt Auburnével.
– AJ, menj szépen, és etesd meg az új halacskádat!
A lány hangja határozott és higgadt. Még mindig nem
mosolyodon: el.
– Már megetettem – közli a kisfiú.
Auburn elfordul tőlem, és lenéz a fiára.
– Adhatsz neki még egy kicsit nasinak, rendben? – mutat a
szobája felé. AJ nyilván jól ismeri ezt a tekintetet, mert azonnal
beiszkol a hálószobába.
Amint a kisfiú eltűnik, ösztönösen hátralépek, mert a lány
felém rohan. Olyan nagy lendülettel veti magát a karomba, hogy
kénytelen vagyok még jó néhány lépést tenni hátrafelé, és a
falnak támaszkodni, nehogy a földre zuhanjunk. Auburn
átkulcsolja a nyakamat, egyre csak csókol és csókol és csókol,
ahogy még soha senki nem csókolt meg engem. Érzem a
csókjában a könnyeit és a kacagását, ami elképesztő kombináció.
Nem is tudom, meddig állunk a folyosón, így csókolózva, mert
az Auburnnel töltött idő soha nem lehet elég.
Végül visszateszi a lábát a padlóra, átkarolja a derekamat, és a
mellkasomra hajtja a fejét. A tarkójára simítom a kezem, és úgy
ölelem magamhoz, ahogy mostantól mindennap magamhoz
akarom ölelni őt.
Auburn sír, nem azért, mert szomorú volna, hanem mert azt
sem tudja, hogyan fejezze ki, amit érez. Tudja, hogy nincs az a
szó, ami méltó volna ehhez a pillanathoz.
így hát egyikünk sem szólal meg, mert én sem találom a
szavakat, amiket méltónak éreznék. Auburn feje búbján
nyugtatom az arcomat, és bebámulok a lakásába. A nappali falán
lógó képre szegezem a szememet. Elmosolyodom, mert eszembe
jut az a bizonyos este, amikor először léptem be a lakásába, és
megpillantottam itt ezt a festményt. Tudtam, hogy Auburn
nyilván megőrizte a képet, de akkor is döbbenetes volt látni a
nappalija falán kiakasztva. Hihetetlen érzés volt. És
legszívesebben rögtön abban a pillanatban odafordultam volna
Auburnhöz, hogy még azon az estén elmondjak neki mindent. El
akartam mondani neki, milyen kapcsolat fűz engem a
festményhez. El akartam mondani, milyen kapcsolat fűz őhozzá.
De nem mondtam el neki, és soha nem is fogom, mert ezt a
vallomást nem oszthatom meg senkivel, hiszen nem az enyém.
Ez a vallomás Adam titka.
 ÖT ÉVVEL KORÁBBAN

Owen
A FOLYOSÓ PADLÓJÁN ÜLÖK, APÁM KÓRTERME
MELLETT. Figyelem, ahogy a lány kilép a szomszéd szobából.
– Egyszerűen csak kidobod őket? – kérdezi hitetlenkedve.
Szavait a nőhöz intézi, aki vele együtt jött ki a helyiségből.
Tudom, hogy az asszony neve Lydia, a lány nevét viszont még
nem tudtam meg. Pedig próbáltam kideríteni.
Lydia megfordul, és látom, hogy egy dobozt tart a karjában.
Lepillant a tartalmára, aztán ismét a lányra néz.
– Már hetek óta nem festett. Ezeket már úgysem használja,
és csak a helyet foglalták odabent. – Elfordul a lánytól, és lerakja
a dobozt a nővérpult tetejére. – Volna szíves megszabadulni
ezektől? – mondja a pultban álló nővérnek.
Mielőtt a nővér egyáltalán reagálhatna, Lydia visszamegy a
kórterembe, és néhány másodperccel később üres
festővásznakkal jön ki a folyosóra. Leteszi őket a pultra a
dobozhoz, amiben sejtem, hogy szintén festőkellékek vannak.
A lány lebámul a dobozra, még azután is, hogy az asszony
megint eltűnik a szobában. Szomorúnak látszik. Mintha a
holmijától elbúcsúznia majdnem ugyanolyan nehéz lenne, mint
magától a fiútól búcsút vennie.
Figyelem néhány percig, miközben csöndesen sírdogál. Végül
letörli a könnyeit, és felnéz a pultban álló nővérre.
– Muszáj kidobnia őket? Nem lehetne, hogy inkább csak...
odaadja őket valakinek?
A nővér kihallja a hangjából a szomorúságot. Kedvesen
mosolyog, és bólint. A lány is biccent, aztán megfordul, és lassan
visszamegy a kórterembe.
Nem ismerem ezt a lányt, de valószínűleg ugyanígy reagáltam
volna, ha valaki ki akarta volna dobni apám bármilyen holmiját.
Még soha nem próbálkoztam festészettel, de néha szoktam
rajzolgatni. Azon kapom magam, hogy felállok, és odalépek a
nővérpulthoz. Lenézek a különféle festékekkel és ecsetekkel teli
dobozra.
– Nem bánná, ha...
Be sem fejezem a mondatot, és a nővér máris felém tolja a
dobozt.
– Csak tessék! – feleli. – Vidd el nyugodtan! Nekem fogalmam
sincs, mit kezdjek vele.
Fogom a dobozt meg a vásznakat, és visszamegyek apám
szobájába. Lerakom a festőkellékeket a még megmaradt helyre a
kórteremben. Szinte az egész helyiséget betöltik a virágcsokrok
és cserepes növények, amiket az ismerőseink küldtek apámnak
az elmúlt pár hétben. Valószínűleg meg kéne már szabadulnom a
nagy részétől, de még mindig reménykedem, hogy apa
hamarosan felébred, és megláthatja mindet.
Miután lepakolom a festőeszközöket, odalépek az apám ágya
melletti székhez, és leülök.
Figyelem őt.
Órákon át figyelem őt, míg végül már annyira unatkozom,
hogy felállok, és próbálok találni valami mást, amit bámulhatnék.
Egy ideig az asztalra fektetett, üres festővásznat bámulom. Azt
sem tudom, hogyan kezdjek hozzá egy képhez, így hát a
következő napon felváltva figyelem apámat és a vásznat, és
időnként sétálok egyet a kórházban.
Nem tudom, hány ilyen napot bírok még ki. Úgy érzem, hogy
még gyászolni sem tudok rendesen, amíg apa nem képes velem
gyászolni. Utálom, hogy amint apám felébred – ha felébred
egyáltalán –, valószínűleg a legapróbb részletig fel kell majd
idéznem neki azt az estét, pedig nem akarok mást, csak
elfelejteni az egészet.
– Soha ne nézz a mobilodra vezetés közben, Owen! –
emlékeztetett apa.
– Az utat figyeld! – szólt rám a bátyám a hátsó ülésről.
 – Ne felejts el indexelni! Két kézzel fogd a volánt! Ne kapcsold
be a rádiót!
Zöldfülű vezető voltam, és minden egyes útmutatás, ami
elhagyta a szájukat, csak még jobban nyomatékosította ezt
bennem. Egyedül azt nem kötötték a lelkemre, amiről utólag
kiderült, hogy a legfontosabb lett volna: „Vigyázz, nehogy beléd
rohanjon egy részeg sofőr!”
Az anyósülés felőli oldalról csapódott belénk, épp, amikor
behajtottam a kereszteződésbe, miután zöldre váltott nekem a
lámpa. Nem én tehettem a karambolról, de ha tapasztaltabb
lettem volna, akkor talán eszembe jut balra-jobbra nézni, mielőtt
a gázra lépek, hiába jelezte azt a lámpa, hogy nyugodtan
elindulhatok.
A bátyám és édesanyám azonnal meghaltak. Apám még
mindig válságos állapotban van.
Én a baleset pillanatában teljesen összetörtem, és azóta is úgy
maradtam.
A napjaim és éjszakáim nagy részét itt töltöm, de minél
tovább üldögélek apám ágya mellett, várva, hogy felébredjen,
annál magányosabb vagyok. A családtagok és barátok már nem
járnak ide. Hetek óta be sem tettem a lábam a suliba, de most ez
a legkisebb bajom. Csak várok és várok.
Várom, hogy apám megmozduljon. Várom, hogy kinyissa a
szemét. Várom, hogy megszólaljon.
Minden egyes nap végére teljesen ki szoktam merülni attól,
hogy nem történik semmi, de semmi, így esténként muszáj
sétálnom egy kicsit. Az első egy-két hétben az esték voltak
számomra a legnehezebbek, hiszen az est leszállta azt jelentette,
hogy eltelt még egy nap, amikor apám semmi jelét nem mutatta
javulásnak. Mostanában viszont már alig várom, hogy végre este
legyen.
És ezt a lánynak köszönhetem.
Részben a nevetése tehet róla, de szerintem az is reményt ad
nekem, hogy mennyire szereti a fiút, akit látogat. Minden este
eljön hozzá, és vele marad öttől hétig. Azt hiszem, a fiút
Adamnek hívják.
Észrevettem, hogy valahányszor a lány látogatóba jön
Adamhez, a fiú családtagjai elhagyják a kórtermét. Ha jól sejtem,
Adam akarja így, hogy kettesben lehessen a lánnyal. Néha
bűntudatom van, amiért a lány látogatásai alatt kiülök a
folyosóra, és a falnak támaszkodom Adam meg apám szobája
között. De a világon sehova sem mehetek, ahol úgy érezném
magam, mint amikor meghallom a lány hangját.
Csak olyankor hallom Adamet nevetni, ha ez a lány eljön
hozzá. A fiú máskor szinte meg sem szólal. Az elmúlt néhány
hétben eleget hallottam a családtagjai, a nővérek meg az orvosok
beszélgetéséből ahhoz, hogy tudjam, milyen sors vár rá. Így a
puszta tény, hogy a lány képes megnevettetni őt, rengeteg
mindent elárul kettőjükről.
Azt hiszem, a fiú közelgő halála szintén ad nekem egy kis
reményt. Tudom, ez kissé morbidnak tűnik, de úgy tippelek,
hogy Adam meg én nagyjából egyidősek lehetünk, így hát
sokszor képzelem magam a helyébe, ha rám tör az önsajnálat.
Vajon szívesebben feküdnék a halálos ágyamon, tudva, hogy
mindössze néhány hetem van hátra, vagy inkább maradnék a
jelenlegi helyzetemben?
Néha, a nagyon rossz napokon, amikor arra gondolok, hogy
soha többé nem láthatom a bátyámat, úgy érzem, talán
mégiscsak szívesebben lennék a haldokló fiú helyében.
De aztán vannak pillanatok, amikor meghallom a lány hangját
és szavait, amint Adamhez beszél, és úgy gondolom, mégiscsak
szerencsés vagyok, amiért nem járok egy cipőben a fiúval. Mert
ez azt jelenti, még mindig van esélyem arra, hogy egy szép napon
majd engem is így szeressen valaki. Sajnálom Adamet, amiért
tudja, mennyire szereti őt ez a lány, így pontosan tudja, mit hagy
hátra. Ez biztos nagyon nehéz lehet neki.
Ám ez azt is jelenti, hogy Adam szerencsésnek mondhatja
magát, amiért rátalált erre a lányra, mielőtt lejárt volna az ideje.
Ez nyilván elviselhetőbbé teszi számára a halál gondolatát, ha
csak egy picikét is.
Ismét kimegyek a folyosóra, és szokás szerint lehuppanok a
földre, várom, hogy meghalljam a lány nevetését, de hiába. Még
távolabb húzódok apám kórtermétől, kicsit közelebb a fiú
szobájának ajtajához. Kíváncsi vagyok, vajon miért más a mai
este. Vajon miért nem ugyanolyan vidám ez a látogatás, mint az
eddigiek.
 – De azt hiszem, egyben a kettőnk szüleire is gondolok, amiért
nem értenek meg minket – hallom Adam hangját, amint a
lányhoz beszél. – Amiért nem hagyják, hogy velem legyen az
egyetlen, akit magam mellett szeretnék tudni.
Rádöbbenek, hogy ez a búcsújuk, és azonnal megszakad a
szívem a lányért meg Adamért, pedig egyikőjüket sem ismerem.
Hallgatom őket még néhány percig, amíg Adam így nem szól:
– Mondj el nekem valamit magadról, amit senki más nem tud!
Valamit, ami csak az enyém lehet.
Úgy érzem, hogy ezek a vallomások csakis kettőjükre
tartoznak. Úgy érzem, hogy ha kihallgatnám valamelyiket, akkor
már nem lehetne csak Adamé, hiszen én is tudnék róla. Ezért hát
ezekben a pillanatokban mindig felállok, és elsétálok a fiú
szobájától, pedig a világon minden másnál jobban vágyom arra,
hogy megtudhassam a lány titkait.
Elmegyek egészen a folyosó végéig, és leülök az egyik székre a
lift közelében. Abban a pillanatban, hogy helyet foglalok, kinyílik
a lift ajtaja, és Adam bátyja lép ki a folyosóra. Tudom, hogy ő a
fiú bátyja, és azt is megtudtam, hogy Trey-nek hívják. És
pusztán a rövid látogatásai alapján azt is tudom, hogy nem bírom
a srácot. Láttam párszor, amint elmentek egymás mellett a
folyosón a lánnyal, és csöppet sem tetszik, hogy a csávó ilyenkor
mindig megfordul, és bámulja az öccse barátnőjét.
Trey lenéz a karórájára, miközben a szoba felé siet, ahol a lány
és Adam éppen búcsút vesznek egymástól. Nem akarom, hogy
meghallja a vallomásaikat, és azt sem szeretném, ha
megszakítaná a búcsújukat. Így mire észbe kapok, már a srác
után sietek, és megkérem, hogy álljon meg. Már majdnem elér a
szobához, amikor felfogja, hogy hozzá beszélek. Megfordul, és
szúrós szemmel végigmér.
– Adj nekik még néhány percet! – mondom neki.
Rögtön látom a tekintetén, hogy kiakasztottam, amikor ezt
kértem tőle. Nem állt szándékomban feldühíteni, de olyan
fazonnak tűnik, aki szinte bármitől felkapja a vizet.
– Te meg ki a franc vagy? – kérdezi.
Erre még az eddiginél is ellenszenvesebbnek találom a srácot.
Az sem tetszik, hogy ilyen mérgesnek tűnik, mert nyilvánvalóan
idősebb nálam, nagyobb nálam, és sokkal, de sokkal durvább
nálam.
– Owen Gentry – felelem. – Az öcséd barátja vagyok –
hazudom. – Én csak... – Adam szobája felé mutatok, ahonnan
még mindig nem jött ki a lány. – Szükségük van még néhány
percre együtt.
Trey-t láthatóan baromira nem érdekli, hány percre van még
szüksége az öccsének a barátnőjével.
– Hát, Owen Gentry, a csajnak el kell érnie a repülőjét – közli
velem, bosszantja, hogy rabolom az idejét. Továbbmegy a
folyosón, és belép a kórterembe. Most már megüti a fülemet a
lány zokogása. Most először hallom őt sírni, és nem bírom
elviselni. Megfordulok, és visszamegyek a lifthez. Elszorul a
szívem Adam és a lány fájdalmától.
A következő, amit meghallok, az a lány könyörgése, hadd
maradjon még egy kis ideig. Egyre csak visszakiabál a szobába,
hogy „Szeretlek!”, miközben Trey a karjánál fogva rángatja őt a
lift felé.
Még soha életemben nem akartam annyira kárt tenni
valakiben, mint most ebben a fazonban.
– Hagyd már abba! – szól rá Trey, idegesíti, hogy a lány még
mindig megpróbál visszajutni Adam szobájába. Ezután átkarolja
a lány derekát, és magához szorítja, hogy ne szabadulhasson el
tőle. – Sajnálom, de mennünk kell.
A lány hagyja, hogy a srác magához ölelje a lift előtt, de
tudom, hogy csak azért, mert ennyire össze van törve. Amikor
Trey keze lefelé vándorol a lány hátán, kénytelen vagyok
megmarkolni a székem karfáját, nehogy puszta kézzel rángassam
el a rohadékot az öccse barátnőjétől. A lány háttal áll nekem,
vagyis a tag pont szembenéz velem most, hogy magához öleli őt.
Alig észrevehető, gúnyos mosoly játszik az ajkán, amikor
meglátja dühös arckifejezésemet, aztán rám kacsint.
A szemétnek van pofája rám kacsintani.
Amikor végre kinyílik a liftajtó, elereszti a lányt, aki
hátrapillant Adam szobájára. Látom rajta a hezitálást, miközben
Trey várja, hogy ő lépjen be elsőnek a liftbe. A lány
hátrahúzódik, vissza akar menni Adamhez. Retteg, mert tudja,
hogy ha most beszáll a liftbe, akkor soha többé nem látja viszont
a fiút. Trey-re néz, és így szól:
 – Kérlek, hadd köszönjek el tőle, csak még egyszer, utoljára...
– Suttog, mert tudja, hogy ha hangosabban próbálna megszólalni,
cserbenhagyná a hangja.
Trey a fejét csóválja, és azt válaszolja:
– Már elköszöntetek egymástól. Mennünk kell.
Nincs szíve.
Trey nyitva tartja neki az ajtót, hogy beléphessen a liftbe, és a
lány láthatóan fontolgatja a dolgot. Ám a következő
másodpercben sarkon fordul, és elrohan az ellenkező irányba.
Mosolyog érte a szívem, mert azt akarom, hadd köszönjön el még
egyszer a fiútól. Tudom, hogy Adam is ezt akarná. Tudom,
milyen sokat jelentene neki, ha a lány még egyszer, utoljára
visszaszaladna a szobájába, ha még egyszer, utoljára
megcsókolhatnák egymást, és ha a fiú még egyszer, legutoljára
azt mondhatná neki: „Örökké szeretni foglak, még akkor is,
amikor már nem tudlak.”
Látom Trey szemében, hogy feltett szándéka megállítani a
lányt. Megfordul, hogy a nyomába eredjen, és visszarángassa a
lifthez, ám egyszeriben előtte termek, elállom az útját. A srác
meglök, én pedig megütöm. Tudom, hogy ez nem helyes, de
akkor is megteszem, jól tudva, hogy Trey vissza fog ütni. De
megéri, mert tudom, a lány így elég időt nyer ahhoz, hogy
visszaérjen Adam szobájába, és még egyszer elbúcsúzhasson tőle.
Amint Trey ökle az államon csattan, a földön találom magam.
A francba, ez fájt!
Trey átlép fölöttem, hogy a lány után szaladjon. Megragadom
a bokáját, és megrántom, figyelem, ahogy elhasal. Egy nővér
meghallja a felfordulást, és odarohan hozzánk, épp, amikor Trey
a vállamba rúg, aztán közli velem, hogy menjek a picsába.
Felpattan a földről, és végigrohan a folyosón.
Én is talpra állok, és már majdnem visszaérek apám
szobájához, amikor meghallom a lány hangját, amint azt mondja
Adamnek:
– Örökké szeretni foglak. Még akkor is, amikor már nem
kéne.
Ez megmosolyogtat, bár a szám fáj és vérzik.
Bemegyek apa kórtermébe, és egyenesen a festőkészlethez
lépek. Fogok egy üres vásznat, aztán feltúrom a dobozt,
szemügyre veszem az eszközöket.
Ki hitte volna, hogy életem első verekedése egy olyan lány
miatt lesz, aki még csak nem is az én csajom?
Hallom a lány sírását, miközben Trey ismét végigrángatja a
folyosón, most már tudom, hogy tényleg legutoljára. Leülök a
székre, és a haldokló fiú festőkellékeit bámulom. Aztán nekiállok
egyesével kivenni őket a dobozból.

***
Mire befejeztem a festményt, nyolc óra telt el, és már
majdnem hajnalodott. Félretettem a vásznat száradni, aztán
elaludtam, és már sötét volt, mire felébredtem. Tudom, hogy a
lány ma este már nem jön el Adamhez, és sajnálom
mindkettőjüket, illetve önző módon egy kicsit magamat is.
Egy darabig álldogálok a fiú szobája előtt, várok, mielőtt
bekopogtatnék, mert meg akarok győződni róla, hogy a bátyja
biztosan nincs odabent. Miután néhány percig hegyezem a fülem,
de csak csöndet hallok bentről, halkan kopogtatok az ajtón.
– Szabad – szól ki a fiú, bár ma este olyan gyenge a hangja,
hogy alig hallom meg. Kinyitom az ajtót, és belépek a szobájába.
Amikor meglát, és nem ismer fel, a fiú megpróbál kicsit felülni az
ágyban. Úgy tűnik, még a legapróbb mozdulat is fájdalmat okoz
neki.
Istenem, olyan fiatal!
Mármint, tudom, hogy nagyjából velem egyidős, de a közelgő
halála miatt sokkal fiatalabbnak tűnik a kelleténél. A halálnak
csak az öregekért lenne szabad eljönnie.
– Szia! – mondom, miközben lassan közelebb lépek hozzá. –
Ne haragudj, hogy zavarlak, de... – Hátrapillantok az ajtóra,
aztán ismét a fiúra nézek. – Ez elég fura, szóval, legjobb lesz, ha
egyszerűen csak kibököm. Én... én csináltam neked valamit.
Úgy tartom a vásznat, hogy felém nézzen a festmény, félek
megfordítani, mert akkor Adam meglátná. A fiú tekintete a
vászonra esik. Levegő után kap, és megint megpróbál egy kicsit
jobban felülni.
 – Mi az?
Még közelebb megyek az ágyához, aztán a mellette lévő
székre mutatva megkérdezem, leülhetek-e. Adam bólint. De még
mindig nem mutatom meg neki a festményt. Úgy érzem, előbb
meg kéne magyaráznom a fiúnak, hogyan és miért festettem a
képet, vagy legalábbis be kéne mutatkoznom neki.
– Owen vagyok – mondom, miután leülök a székre. A falra
intek a feje fölött. – Édesapám a szomszéd szobában fekszik már
hetek óta.
Adam néhány pillanatig némán méreget, majd megkérdezi:
– Mi baja van?
– Kómába került. Autóbalesetünk volt.
Adam tekintetéből erre őszinte együttérzés süt, és szinte
azonnal megkedvelem őt. A reakciójából azt is egyből tudom,
hogy egyáltalán nem hasonlít a bátyjára.
– Én vezettem a kocsit – teszem hozzá.
Nem tudom, miért árulom ezt el neki. Talán így akarom
jelezni neki, hogy én ugyan nem haldoklom, de akkor sincs mit
irigyelni az életemen.
– A szád... – szólal meg Adam, és gyengén próbál a
véraláfutásomra mutatni, ami a tegnap esti kis verekedésemet
jelzi. – Te kaptál hajba a bátyámmal?
Egy pillanatra meghökkenek, eszembe se jutott, hogy talán
tud erről. Bólintok.
Adam halkan nevet.
– Az egyik nővér mesélt nekem róla. Azt mondta, ölre mentél
a bátyámmal a folyosón, amikor Trey meg akarta akadályozni,
hogy Auburn még egyszer elbúcsúzhasson tőlem.
Elmosolyodok. Auburn – gondolom magamban. Három hete
tűnődöm, vajon mi lehet a lány neve. Hát persze, hogy
Auburnnek hívják. Még soha senkiről nem hallottam, akinek ez
lenne a neve; őhozzá viszont tökéletesen illik.
– Köszönöm szépen – folytatja Adam. Hangja fájdalmas
suttogás. Nem akarom erőltetni, hogy ennyit kelljen beszélnie,
mikor tudom, milyen nehéz ez neki.
Kicsit jobban fölemelem a vásznat, és lenézek a festményre.
– Tegnap este, miután a lány elment – mesélem –, azt
hiszem, úgy is mondhatjuk, hogy ihletet kaptam, és ezt festettem
neked. Vagy talán neki. Vagyis inkább mindkettőtöknek. –
Felkapom a fejem, a fiúra nézek. – Remélem, hogy ez nem fura.
Adam vállat von.
– Az attól függ, hogy mit festettél.
Felállok, és odalépek hozzá a vászonnal, aztán megfordítom,
hogy láthassa a képet.
Elsőre nem mutat semmilyen reakciót. Csak bámulja a
festményt. A kezébe nyomom a vásznat, aztán elhátrálok, egy
kissé zavarba jövök, amiért azt gondoltam, hogy a fiú talán
örülne egy ilyen ajándéknak.
– Most először próbálkoztam festéssel – magyarázom,
mentséget keresve, mivel Adam nyilván rémesnek találja a
képemet.
Erre rögtön felnéz rám, és arckifejezése minden, csak nem
közömbös. A vászonra mutat.
– Ez az első festményed? – kérdezi hitetlenkedve. –
Komolyan?
Bólintok.
– Igen. Valószínűleg az utolsó is.
Adam azonnal a fejét csóválja.
– Remélem, hogy nem – feleli. – Ez elképesztő. – Megnyomja
az elektromos ágy egyik gombját, hogy kicsit följebb állítsa a
fejrészt. Az ágy melletti asztalra mutat. – Add ide azt a tollat!
Nem kérdőjelezem meg az utasítását. Átadom neki a tollat, és
figyelem, ahogy megfordítja a vásznat, majd a hátára ír valamit.
Aztán az éjjeliszekrényéhez nyúl, és letép egy cédulát egy
jegyzettömbről. Leír valamit a papírra, majd felém nyújtja a
festményt és a cédulát is.
– Légyszi, tegyél meg valamit a kedvemért! – mondja, miután
elveszem tőle mindkét dolgot. – Küldd el ezt a képet Auburnnek,
jó? Mintha tőlem lenne. – A cédulára mutat. – Felül van az ő
címe, ahova postázd, alul meg az enyém, azt írd feladónak.
Lenézek a kezemben tartott papírra, és elolvasom a lány
teljes nevét.
– Auburn Mason Reed – mondom ki.
Micsoda véletlen!
Elmosolyodok, és végigfuttatom a hüvelykujjamat a lány
középső nevének betűin.
 – Ugyanaz a középső nevünk.
Ismét felnézek Adamre, aki visszaállítja az ágyát fekvő
helyzetbe. Halvány mosoly játszik az arcán.
– Tudod, ez talán a sors keze – mondja elgyengült hangon.
A fejemet csóválom, nem veszem komolyan a megjegyzését.
– Biztosra veszem, hogy téged szánt neki a sors. Nem engem.
Adamnek láthatóan óriási erőfeszítésébe kerül, hogy az
oldalára forduljon. Lehunyja a szemét, és így szól:
– Remélhetőleg nem csak egy szerelmet szánt neki a sors,
Owen.
Nem nyitja ki újra a szemét. Elalszik, vagy talán csak muszáj
pihennie egy kicsit a sok beszéd után. Megint lenézek a lány
nevére, és elgondolkodom Adam iménti szavain.
Remélhetőleg nem csak egy szerelmet szánt neki a sors.
Jó tudni, hogy bármennyire szereti a fiú Auburnt, azzal is
tisztában van, hogy a lány tovább fog lépni az ő halála után, és
megbékélt ezzel. Úgy tűnik, mintha még akarná is, hogy
Auburnre ismét rátaláljon a szerelem. Sajnos azonban, ha ez
valóban a sors keze volna, akkor nyilván egészen más
körülmények között találkoztam volna a lánnyal, sokkal
megfelelőbb pillanatban.
Ismét a fiúra nézek, akinek még mindig csukva van a szeme.
Följebb húzza magán a takarót, én pedig némán kihátrálok a
szobából, kezemben a festménnyel.
El fogom küldeni a képet Auburnnek, mivel Adam erre kért.
Aztán ki fogom dobni a lány címét. Megpróbálom majd
elfelejteni a nevét, bár tudom, hogy ez soha nem fog sikerülni.
Ki tudja? Ha mégiscsak létezik a sors, és tényleg egymásnak
szánt minket, akkor talán egy szép napon a lány besétál majd az
életembe. Talán maga Adam lesz az, aki valamiképpen eléri,
hogy így alakuljon.
De addig is, amíg az a nap eljön, azt hiszem, tudom, mivel
foglaljam el magam. Úgy érzem, hogy Auburn és Adam
akaratlanul is segítettek rájönnöm, milyen hivatás való nekem.
Lenézek a kezemben tartott festményre, és megfordítom a
vásznat. Elolvasom a legeslegutolsó szavakat, amiket Adam írt a
lánynak.
Örökké szeretni foglak. Még akkor is, amikor már nem
tudlak.
Amikor ismét magam felé fordítom a festményt,
legszívesebben megérinteném a rajta lévő, egymás felé nyújtózó
két kezet. Tekintetem a kettőjük közti pontra szegeződik, és arra
a sok mindenre gondolok, ami elválasztja őket egymástól.

És abban reménykedem, Auburn érdekében, hogy Adamnek

igaza van. Remélem, hogy a lánynak tényleg szánt másik
szerelmet a sors. Mert megérdemli.
 Owen Gentry

Néha arra gondolok, hogy talán még a halál is

könnyebb volna, mint a fiam anyjának lenni.
Örökké szeretni foglak. Még akkor is, amikor már nem tudlak.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Legelőször is végtelenül hálás köszönetem Danny
O’Connornak, aki a regényben látható festményeket alkotta.
Égre-földre kerestem olyan képeket, amikről úgy éreztem, hogy
képviselhetik Owent, és Danny alkotásai magasan kiemelkedtek
a többi közül. Hihetetlenül tehetséges festő, és a rajongói (engem
is beleértve) szerencsések, hogy ilyen műveket oszt meg velük.
Mint mindig, hálás köszönet illeti Johanna Castillót, Ariele
Fredmant, Judith Currt, Kaitlyn Zafontét, valamint az Atria
Books egész csapatát.
Köszönöm az ügynökömnek, Jane Dystelnek, valamint a
Dystel & Goderich teljes csapatának.
Köszönet illeti a Weblich csapatot, amiért gondoskodnak róla,
hogy mindig bőven el legyek látva fotókkal Harryről, diétás
Pepsivel, valamint pozitív energiával. Köszönöm a rajongóimnak,
hogy naponta emlékeztetnek rá, miért is csinálom ezt egyáltalán.
És hálás köszönetem a legnagyobb támogatóimnak, akiknek
minden egyes fejezetből tízféle verziót kell elolvasniuk, de soha
nem panaszkodnak. Egy életre leköteleztek: Kay Miles, Kathryn
Perez, Cheile Northcutt, Madison Seidler, Karen Lawson, Marion
Archer, Jennifer Stiltner, Kristin Phillips-Delcambre, Salie-
Benbow Powers, Maryse és még sokan mások.
Köszönök mindent Murphynek, az asszisztensek gyöngyének.
Köszönöm Stephanie-nak, hogy kezdettől fogva mellettem van,
főnökként és legjobb barátnőként egyaránt. Szívből jövő
köszönetem édesanyámnak, a testvéremnek, a férjemnek, a
gyerekeimnek és mindenki másnak, aki rendíthetetlenül,
panaszkodás nélkül támogat.
Köszönetem mindenkinek, aki esélyt ad nekem, és elolvassa
egy könyvemet, ezzel lehetővé téve, hogy valóra válthassam az
álmomat.
 És természetesen rendkívül hálás vagyok annak a két
embernek, akiket ennek a munkának köszönhetően ismertem
meg: Tarryn Fishernek és Vilma Gonzaleznek. Mindketten
támaszt nyújtottak nekem ebben az évben.
 A New York Times sikerlistáját meghódító Colleen Hoover
többek között a Szívcsapás, a Visszavonuló, zz Ez a lány, a
Reménytelen, a Reményvesztett, a Helló, Hamupipőke!, az Egy
nap talán, valamint a Soha, de soha szerzője. Texasban él a
férjével és három fiukkal.

Honlapja a colleenhoover.com címen érhető el.