Marc Elsberg

Blackout
Holnap már túl késő

Animus ©
Budapest 2016
 Copyright 2012 © Marc Elsberg
A Michael Gaeb Literary Agency engedélyével
A mű eredeti címe: Blackout ‒ Morgen ist es zu spät
A fordítás a Blanvalet/Random House 4. kiadása alapján készült.
Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2015
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.

Fordította: Torma Péter

Szerkesztette: Dr. Dobosi Beáta

ISBN 978 963 324 403 6

Kiadta az Animus Kiadó 2016-ban

A Central Médiacsoport tagja
Felelős kiadó: a kiadó igazgatója
info@animus.hu
www.animus.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja

Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Kft.

Korrektor: Barsi Nikoletta
Borítóterv: www.buerosued.de, München
Borító magyar változata: Csernák Ákos
A nyomtatás és a kötés a debreceni
ALFÖLDI NY OMDA Zrt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 TARTALOM
0. nap ‒ péntek
1. nap ‒ szombat
2. nap ‒ vasárnap
3. nap ‒ hétfő
4. nap ‒ kedd
5. nap ‒ szerda
6. nap ‒ csütörtök
7. nap ‒ péntek
8. nap ‒ szombat
9. nap – vasárnap
10. nap – hétfő
11. nap – kedd
12. nap – szerda
13. nap – csütörtök
14. nap ‒ péntek
19. nap – szerda
23. nap – vasárnap
Aktualizált utószó és köszönetnyilvánítás
Utószó a puhafedelű kiadáshoz
Ursulának
 0. nap ‒ péntek
Milánó

Piero Manzano őrült módjára taposta a féket, ám Alfája

feltartóztathatatlanul csúszott az előtte haladó világoszöld autó
felé. Manzano mindkét karját a kormánykeréknek feszítette, és már
hallani vélte az egymásnak csapódó, meggyűrődő karosszériák
fülsértő hangját. Fék, az aszfalton megcsúszó gumik, a
visszapillantó tükörben a mögötte haladó járművek fényei, aztán a
becsapódás.
Az idő lelassult, Manzano teljesen érthetetlenül a csokoládéra
gondolt, a zuhanyra, amelyet húsz perccel később akart venni
otthon, egy pohár borra a kanapén és egy találkára Carlával vagy
Paulával az előtte álló hétvégén.
Az Alfa egy rántással megállt. Milliméternyire a másik kocsi
lökhárítójától. Manzano visszazuhant az ülésbe. Az út koromsötét
volt, a jelzőlámpa hirtelen kihunyt fénye már csak Manzano
retináján derengett. Dudálás és fémes csikorgás pokoli lármája
vette körül: Balról egy kamion lámpáinak fénye vetült rá, amely a
világoszöld kisautó felé robogott. Heves lökés vágta Manzano fejét
az ablaknak, a kocsija pedig úgy pörgött, akár egy körhinta, amíg
egy újabb ütközés meg nem állította.
Manzano kábultan felnézett, és megpróbált tájékozódni.
Fényszórói táncoló hópelyheket világítottak meg a fekete, nedves
aszfalt fölött. A hűtőrács egy darabja hiányzott. Néhány méterrel
előrébb a kamion hátsó, lámpái.
Nem töprenghetett sokat. Fürgén kicsatolta a biztonsági övét, és a
mobiltelefonja után tapogatózva kiugrott a kocsiból. A
csomagtartóban talált elsősegélydobozt és elakadásjelző
háromszöget. Az elsősegélynyújtáshoz ugyan egyáltalán nem értett
‒ amióta huszonöt évvel ezelőtt letette a vezetői vizsgát,
egészségügyi beavatkozásai egy-egy ragtapasz felhelyezésére, illetve
a másnaposság leküzdésére korlátozódtak ‒, mégis felkapta a
dobozt meg a háromszöget, és futásnak eredt. Futtában látta az
autóját. Bal elejéből és a hűtőrácsból nem sokat hagyott a kamion,
a bal első kerék mélyen benyomódott a salátává gyűrt fémlemezek
közé. A kocsi totálkáros volt.
A kamion vezetőoldali ajtaja nyitva állt. Manzano odaszaladt, és
benézett a vezetőfülkébe.
A másik sávban feltorlódott autók fényei kísérteties hangulatot
teremtettek. Elszórtan ott is történt egy-egy karambol, és a
forgalom állt. A világoszöld kisautó orra egészen összepréselődött,
a jármű ferdén beszorult a kamion lökhárítója alá. A motorteréből,
vagyis annak maradványaiból, gőz szállt fel, amely beborította a
helyszínt. Zömök, ujjatlan steppelt dzsekit viselő kis ember
rángatta a teljesen összeroncsolódott vezetőoldali ajtót. A kamion
sofőrje, vélte Manzano. Látta, hogy a férfi kiabál, de a hangját
túlharsogta az állandó dudálás. Mások is a baleset helyszíne felé
siettek. Manzano odarohant a kocsihoz. Megtántorodott attól, amit
látott.
Az ütközés kitépte a helyéről a vezetőülést, és az elöl utazó nő
ölébe repítette. A sofőr teste ernyedten lógott a biztonsági övön, a
nyaka természetellenesen kitekeredett, előtte a leeresztett légzsák.
Utasából csak az egyik karját és a fejét lehetett látni. Az arcát vér
borította, lehunyt szemhéja remegett. Az ajka szinte
észrevehetetlenül mozgott.
A kamionsofőr próbálkozásai továbbra is eredménytelenek
maradtak.
‒ Ambulanza! ‒ ordított rá Manzano. ‒ Hívja a mentőket!
A sérült nő még mindig suttogott, de Manzano nem értett
semmit. Kétségbeesetten kutatott életjelek után a sofőr arcán.
Benyúlt a törött ablakon, és megérintette a nyakát. A pulzust nem a
csuklón kell kitapintani, ennyit még ő is tudott. Tovább tapogatta a
férfi nyakát, akinek feje még előrébb bukott. Manzano döbbenten
hátrahőkölt, és hányingerrel küszködött.
 ‒ Nincs térerő! ‒ kiáltotta a kamionsofőr.
A nő ajka már nem mozgott. Csak a szája sarkában szétpattanó
véres kis buborékok árulkodtak arról, hogy még életben van.
‒ Mentőt! Hívta már valaki a mentőket?
‒ Igen! ‒ válaszolt egy öltönyös férfi, akinek hópihék gyűltek a
vállára. Manzano nem tudta, hogy a nedvesség az arcán csak olvadt
hó vagy könny.
Időközben annyi bámészkodó sereglett oda, hogy az autók fényei
már csak egy keskeny sávban vetültek a baleset helyszínére. Az
emberek álltak a hóviharban, és szájtátva bámultak. Manzano rájuk
kiabált, hogy tűnjenek el, de senki sem mozdult, úgy tűnt, nem is
hallják. Most figyelt csak fel arra, amit a baleset előtt csupán tudat
alatt észlelt. Kialudtak az utcai lámpák. Ezért tűnt az éjszaka még
sötétebbnek, mint máskor. Ekkor vette észre azt is, hogy a Piazza
Napoli és a beletorkolló utcák házain sem világítanak az ablakok és
a fényreklámok. Csupán két távoli épületben látott fényeket.
‒ Te jó ég, hogy néz ki maga? ‒ szólította meg egy anorákot viselő
férfi. ‒ Maga is a kocsiban volt?
Manzano megrázta a fejét.
‒ Nem. Miért?
A férfi Manzano homlokára mutatott.
‒ Magának orvos kell. Üljön le!
Manzano csak most érezte, hogy a feje lüktet egy ponton, a
homlokából valami meleg szivárog, és csorog le a nyakára. A keze
csurom vér volt, de nem tudta, hogy a baleset áldozatának vére-e
vagy a sajátja. Elfogta a szédülés.
A dudálás lassanként alábbhagyott. Leghangosabban a mellette
álló világoszöld autó dudája szólt, s mintha sosem akart volna
elhallgatni. Miközben Manzano a karosszériának dőlt, és
hasztalanul küzdött az eszméletvesztés ellen, a hang úgy vonított
bele az éjszakába, mint egy utolsó, elnyújtott segélykiáltás.

Róma
 A riasztó megállás nélkül szólt, és fények egész serege villogott
Valentina Condotto előtt a monitorokon.
‒ Fogalmam sincs, mi ez! ‒ kiabálta, és lázasan kopogott a
billentyűzeten. ‒ Egyszer csak az egekbe ugrik a frekvencia, mire
automatikusan leáll a rendszer! Már egész Észak-Olaszországot
elveszítettük! Csak úgy, minden előjel nélkül!
Condottót három éve nevezték ki rendszeroperátornak a Terna
nevű áramszolgáltató cég Róma peremén álló központjába. Azóta
napi nyolc órában felügyelte az olasz elektromos átviteli hálózatot
és az áramcserét a szomszédos országokkal.
Amikor először lépett be a terembe, amelynek egy egész falát
képernyők borították, olyan érzése támadt, mintha egy James
Bond-film kulisszái közé csöppent volna. A hatszor kétméteres
kivetítőn színes vonalak és négyzetek világítottak a fekete háttéren.
Az olasz elektromos hálózat. Balra és jobbra monitorok mutatták az
aktuális adatokat. Condotto íróasztalán további négy kisebb
képernyőn különféle számsorok, görbék és diagramok sorakoztak.
‒ Az ország többi része besárgult! ‒ ordított vissza a munkatársa,
Giuseppe Santrelli hálózati operátor. ‒ Vonalban van Milánó! Újra
csatlakozni akarnak a hálózathoz, de nem kapnak stabil frekvenciát
az Eneltől! Azt kérdezik, mit tudunk csinálni?
Condotto elátkozta az influenzahullámot. Tulajdonképpen már
rég otthon kellett volna lennie. A kollégája azonban, akinek le
kellett volna váltania, beteget jelentett, helyettese pedig már napok
óta nyomta az ágyat. Csak ő maradt, akármilyen fáradt volt is.
‒ Már Szicília is piros!
A rendszerben a zöld szín azt jelezte, minden rendben a
hálózattal, a sárga azt, hogy gondok adódtak, a piros pedig az
áramszünetet. Ennek az egész Európában használatos
jelzőrendszernek hála minden rendszeroperátor minden
pillanatban tudott róla, ha valahol krízis fenyegetett. Olyan
nemzetközi hálózatok, mint például az elektromos hálózat esetében
ez elengedhetetlen volt.
A környező országokban minden a legnagyobb rendben volt.
 ‒ Megnézem, át tudok-e irányítani valamennyit a franciákhoz,
svájciakhoz, osztrákokhoz meg a szlovénekhez.
A hálózatot már amúgy is megviselte a hideg február. Ahogy
minden télen, a folyók vízhozama most is igen alacsony volt,
aminek következtében a vízerőművek áramtermelése szinte a
felére esett vissza. Az oroszok a szokásukhoz híven három hete
csökkentették a gázszállítást, ami komoly hiányt okozott, főleg
Közép-Európában. Különösen a déli és esti csúcsidőszakokban
kényszerültek áramot importálni. Ezeknek a folyamatoknak a nagy
részét számítógépek irányították, a központokban ülő
operátoroknak csupán annyi dolguk volt, hogy ellenőrizzék a
számítógépeket. A hálózat frekvenciája nem lehetett sem sokkal
több, sem sokkal kevesebb, mint ötven hertz, mert az súlyosan
megrongálta volna a generátorokat. Nagyobb ingadozás esetén a
számítógép automatikusan lekapcsolta a hálózat egy-egy részét.
A kivetítőn világító piros fények most azt mutatták Condottónak,
hogy Laziótól és Abruzzótól északra szinte minden régió erre a
sorsra jutott. Szicília ugyancsak. Csupán az olasz csizma alsó
felében volt áram. Több mint harmincmillió ember ült sötétben.
Ugyanakkor a hálózat maradék részébe egyre több áram folyt, ami
veszélyes frekvenciaingadozást okozott, és ez további automatikus
leállásokhoz vezetett.
‒ Sutty, elszállt ‒ jegyezte meg tömören Santrelli. ‒ Calabria,
Basilicata, részben Puglia és Campania is piros. A többi terület
sárga. Na, nézd már! A franciáknak meg az osztrákoknak is
gondjaik vannak.
‒ Miattunk? ‒ kérdezte Condotto idegesen.
‒ Lövésem sincs. Csak azt látom, hogy Svájcnak is besárgult pár
körzete délen. Sőt, egy-kettő Svédországban is sárga.
Condotto káromkodott. Hogy lehet Santrelli ennyire higgadt? A
frekvencia újra megemelkedett. A fölösleges energia tombolva
száguldozott a hálózatban, azt keresve, hol adhatná le féktelen
erejét. Valahol mindenképpen ki kellett sülnie. Condotto lázasan
kutatott egy kijárat után, ahol károkozás nélkül levezetődhet. És
ahogy látta, nem volt egyedül a problémájával.

Ybbs-Persenbeug erőmű

Herwig Oberstätter felnézett a kapcsolódobozról, és megint

hallgatózott. Magasan fölötte feszült az erőmű gótikus
székesegyházra emlékeztető csarnokának acélból és betonból
épített mennyezete, amely alatt a generátorok zúgása
visszhangzott.
Lepillantott a keskeny fémpárkányról a három vörös generátorra.
Háznagyságú burkolataik csupán a gépezet csúcsát jelentették.
Kívülről masszív, rezzenéstelen óriásoknak tűntek, de Oberstätter
érezte a belsejükben tomboló energiát. Gépészmérnöki diplomája
dacára Oberstätter sosem volt képes teljesen megérteni működésük
csodáját. Az általuk termelt elektromos energia magasfeszültségű
vezetékeken, transzformátorállomásokon, majd alacsonyabb
feszültségű vezetékeken át az ország legtávolabbi sarkaiba is
eljutott. Abban a pillanatban, amikor ez az erő elapad, megdermed
odakint a világ.
A mélyben alatta hömpölygött a Duna. Másodpercenként több
mint ezer köbméter víz áramlott át a turbinalapátokon, és bár az
évnek ebben a szakában a folyam vízszintje alacsony volt, az erőmű
még így is a maximális teljesítménye felét tudta produkálni.
Oberstätter már az iskolában megtanulta, hogy a huszadik század
ötvenes éveiben épült Ybbs-Persenbeug erőmű Ausztria első és
legnagyobb dunai erőműve. Az alsó-ausztriai Ybbs és Persenbeug
között húzódó zárógát tizenegy méter magasan duzzasztotta fel a
folyam vizét, de ezt már csak akkor tudta meg, amikor kilenc évvel
ezelőtt munkába állt az erőműben. Azóta úgy vigyázott a vörös
óriásokra, mintha a tulajdon gyerekei volnának.
Megint a fülét hegyezte. Kilenc év alatt az ember megismeri a
gépeit. És most nem stimmelt valami.
Péntek este volt, az emberek a munka végeztével hazatértek,
fényre és melegre volt szükségük, így aztán a napnak ebben a
szakában használták a legtöbb áramot. Ausztria erőművei a
legnagyobb fordulatszámon működtek, ennek ellenére ilyenkor
kénytelenek voltak áramot importálni. Mivel az elektromos
energiát nem nagyon lehet elraktározni, Oberstätternek és
társainak pontosan annyit kellett megtermelnie a világ
erőműveiben, amennyire éppen szükség volt. Ezért az
áramfogyasztás mértékének folytonos változásával a frekvencián is
folyton változtatni kellett. Az egyenletes hálózati frekvenciáért
többek között éppen a három generátor volt a felelős.
Oberstätter egyszerre ráeszmélt, mit is hall. Az adóvevőjéhez
kapott, és hívta a kollégákat az irányítóteremben:
‒ Itt nem stimmel valami!
A statikus zörejből és a rádió recsegéséből kihallotta a kollégák
válaszát:
‒ Mi is látjuk! Hirtelen leesett a hálózatban a frekvencia!
A teremben a zúgás felerősödött, és szabálytalan döngés vegyült
bele. Oberstätter idegesen méregette az óriási hengereket, és
beleordított az adóvevőbe:
‒ Hang alapján inkább megnőtt! A generátorok nem fogják bírni!
Csináljatok valamit!
Mit vartyognak ezek frekvenciaesésről? A generátorok éppen
fordítva viselkedtek: mintha odakint hirtelen kiesett volna egy
csomó fogyasztó. Ha a hálózatban annyira instabil a frekvencia,
hogy még a generátorokat is eléri, akkor komoly a probléma. Nagy
területen elment volna az áram? Akkor osztrákok tízezrei
maradhattak sötétben.
Oberstätter rémülten figyelte, ahogy a vörös óriások előbb
remegni, majd ugrálni kezdenek. Ha túlságosan megnő a
fordulatszám, a gépezetek tönkremennek. Itt az ideje a
vészleállásnak.
‒ Leállni! ‒ üvöltötte az adóvevőbe. ‒ Vagy a levegőbe repül az
egész!
Elképedve bámulta a generátorokat, amelyek lármája már minden
mást túlharsogott. A három masina szabálytalan ritmusban meg-
megemelkedett, majd visszaereszkedett, és Oberstätter már azt
várta, hogy mindjárt kilőnek, és áttörik a mennyezetet.
Aztán a zaj egy csapásra elhalkult. Oberstätter érezte, hogy
csillapodik a remegés. Csupán néhány másodpercig tarthatott az
egész, de neki egy örökkévalóságnak tűnt.
A hirtelen beálló csend kísérteties volt. Csak most vette észre,
hogy a termet már nem világítják meg a neoncsövek. Csupán a
képernyők villództak, és a vészvilágítás égett. A gépek leálltak.
Vélhetőleg fél Alsó-Ausztria sötétbe borult. Érezte, hogy a
homlokára kiült a veríték.
‒ Jól van, nem lett semmi baj ‒ szólt bele kissé nyugodtabban az
adóvevőbe. ‒ Mi folyik odafenn? Miért nem álltatok le már előbb?
‒ Leállni? Frekvenciaesés volt, és több vizet kellett átküldeni a
turbinán!
‒ Hát itt nem úgy hangzott. Ahogy csak lehet, újra kell indítanunk
az egészet.
‒ Szerintem nem lesz ilyen egyszerű ‒ válaszolta a recsegő hang
az adóvevőből. ‒ Gyere, és nézd meg magad. Nem mi vagyunk az
egyetlenek, akiknél ilyen történt.

Brauweiler

‒ Északon Svédország, Norvégia és Finnország, délen Olaszország

és Svájc kiesett ‒ jelentette az operátor, akinek a válla fölött Jochen
Pewalski éppen átnézett. ‒ A szomszédos országok közül Dánia,
Franciaország és Ausztria, valamint Szlovénia, Horvátország és
Szerbia egyes részei szintén. Az E.ON is kimaradásokat jelentett,
más áramszolgáltató cégek, a svéd Vattenfall és a baden-
württembergi EnBW területei teljesen sárgák. Bizonyos francia,
lengyel, cseh és magyar régiók hasonlóképpen. És helyenként a
Brit-szigetek is.
Jochen Pewalski, az Amprion GmbH átvitelirendszer-irányító
vezetője már több mint harminc éve dolgozott a Köln melletti
komplexumban. Az óriási, tizenhatszor négyméteres tábla, amelyen
piros, sárga és zöld vonalak világítottak, valamint az operátorok
asztalain álló számtalan képernyő mindennap emlékeztette a
felelősségre, amely rá és csapatára hárult. Ők ellenőrizték és
irányították az Amprion teljes átviteli hálózatát, amely a négy
legnagyobb német hálózat egyike volt. Emellett ők koordinálták a
négy németországi átviteli rendszerirányító közötti áramcseréket és
az európai átviteli hálózat teljes északi részét. Hozzájuk tartozott
Ausztria, Belgium, Bulgária, Csehország, Hollandia, Lengyelország,
Magyarország, Németország, Románia és Szlovákia.
Az árampiac liberalizációja óta a feladataik egyre fontosabbak és
bonyolultabbak lettek. Egész Európában összhangnak kellett
uralkodnia: ha az osztrák vízerőművek nem tudtak elegendő
áramot termelni, a szlovák atomerőművek kisegítették őket,
máskor meg a spanyol hőerőművek siettek a franciák segítségére.
Folyamatos adás és vétel zajlott, így az elektromosság mindig
egyenletesen oszlott el Európában, és megmaradt a termelők és
fogyasztók közötti kényes egyensúly.
Pewalski azonban attól tartott, hogy most éppen ez az egyensúly
omlott össze Európa egyes részein.
‒ Ez rosszabb, mint 2006! ‒ nyögött fel egy másik operátor.
Pewalski is emlékezett rá, amikor az E.ON 2006. november 4-én a
szomszédos hálózatok előzetes figyelmeztetése nélkül lekapcsolt
egy magasfeszültségű vezetéket, hogy biztonságosan eljuttassanak
egy sétahajót a papenburgi hajógyárból a tengerig. A Landsbergen-
Wehrendorf-vezeték azonnal túlterhelődött, és lekapcsolt. Aztán
még sok más vezeték is Európa-szerte. Bár erejüket megfeszítve
küzdöttek ellene, Pewalskinak és munkatársainak végig kellett
néznie, ahogy nagyjából tizenötmillió ember áram nélkül marad.
Csak másfél óra elteltével és külföldi kollégák segítségével sikerült
helyreállítani a rendet. Egy hajszálon múlt, hogy meg tudták
akadályozni a teljes európai hálózat összeomlását.
A jelenlegi helyzet ennél sokkal drámaibb volt.
‒ Csehország már tiszta piros ‒ jelentette a fiatalember.
2006-ban Európa kelet-nyugati irányban három különböző
frekvenciájú feszültségblokkra oszlott, s az áramkimaradások csak
a középsőt érintették. Akkor leginkább a többet termelő észak és az
intenzívebben fogyasztó dél közötti szakadástól kellett tartani.
Ezúttal azonban egészen másról volt szó. Az olaszok húsz perce
jeleztek először problémákat, az ok még mindig nem volt világos, és
nem is sikerült úrrá lenniük a gondokon. Ezzel egy időben a
svédeknél is súlyos nehézségek jelentkeztek, amelyek aztán egész
Skandináviára kiterjedtek.
‒ A német hálózatot mindenáron fenn kell tartanunk, nehogy
megszakadjon a kelet-nyugati összeköttetés ‒ jelentette ki
határozottan Pewalski.
A központ a feje tetején állt. Az operátorok ide-oda irányították az
áramot, egyes erőműveket lekapcsoltak, másokat beindítottak, a
felesleges energiát tározókba küldték, amíg azok képesek voltak
felvenni. Vagy, ha úgy hozta a szükség, lekapcsoltak pár fogyasztót.
És mindezzel néhány gyárat leállásra kényszerítettek, néhány ezer
ember pedig kénytelen volt sötétségben kuksolni.
Pewalski figyelte, ahogy a táblán hirtelen újabb vonalak váltanak
pirosra.
‒ Újabb kimaradások az E.ON-nál és a Vattenfallnál!
Néhány egy pillanatra sárga lett.
‒ Nyugat-Ausztria újra csatlakozni próbál a hálózathoz.
Majd megint piros.
‒ Nem sikerült nekik.
Pewalski igyekezett nyugodt maradni, bár a gondolatai csak úgy
kavarogtak. Amennyiben Európa nagy részén elegendő áramot
termelnek és fogyasztanak, a kiesett hálózatokat viszonylag
gyorsan újraaktiválhatják. De egy atom- vagy széntüzelésű
erőművet nem lehet percek alatt újraindítani, mint egy gázturbinás
vagy szivattyús-tározós erőművet. Sőt, külső energia nélkül
egyáltalán nem. Ha például az összes francia atomerőmű leáll, az
ország órákra, ha nem napokra, lemondhat az energiatermelése jó
részéről. Egy kis balszerencsével a szomszédos országok hálózatai
sem tudják stabilizálni a francia hálózatot. És ilyen vagy olyan
okokból minden országra ugyanez vonatkozott.
‒ Spanyolország sárga.
‒ Na jó, elég ‒ jelentette ki Pewalski elszántan. ‒ Elszigeteljük
Németországot!
Majd halkan hozzátette:
‒ Hogyha még lehetséges.

Néhány kilométerre Lindautól

‒ Remélem, kitart a benzin ‒ mondta Chloé Terbanten.

Sonja Angström az autópályát szegélyező havas tájról a
műszerfalra fordította a tekintetét. A hátsó ülésen ült Lara
Bondonival, Terbanten vezetett, az utasülésen pedig Fleur van
Kaalden dobolt a combján a rádióból szóló zene ritmusára.
‒ Talán a biztonság kedvéért tankoljunk meg még
Németországban ‒ javasolta van Kaalden.
Már nem lehettek messze az osztrák határtól, és talán csak
egyórányira jártak a hegyi házikótól, amelyet lefoglaltak a
következő hétre. Kétoldalt már az Alpok előhegyei emelkedtek a
felhők között átszüremlő holdfényben. Angström egy-egy tanya
körvonalait is ki tudta venni, ahol korán nyugovóra tértek az
emberek, és már minden sötétbe borult.
‒ Ezúttal nincs pasi! ‒ jelentette ki Terbanten már az indulásnál,
amivel azonnali és hangos tiltakozást váltott ki a többiekből. ‒ Úgy
értettem, hogy nem viszünk magunkkal pasikat ‒ pontosított
nevetve.
Terbanten Citroenjével mentek, amelynek csomagtartóját
színültig megtöltötték a kelleténél jóval nagyobb bőröndök és
sporttáskák, valamint a sílécek és snowboardok. Útközben már
tankoltak egyszer, megittak egy kávét, és flörtöltek néhány fiatal
svéddel, akik Svájcba utaztak snowboardozni.
‒ Egy kilométer a következő benzinkút ‒ mutatott van Kaalden az
útszéli táblára, amely mellett Terbanten jó száznyolcvannal suhant
el.
 Angström a töltőállomás fényeit kereste, de csak a holdsütötte
tájat látta. Terbanten megtalálta a hosszan kanyarodó lehajtót.
‒ Az autópálya túloldalán van ‒ vélekedett Bondoni, amikor
megpillantottak egy széles térséget, amelyen fénykévék kusza
forgataga fogadta őket.
Terbanten lefékezett.
‒ Hát itt meg mi van?
Csak a hosszú sorokban várakozó autók fényszórói világították
meg az egyébként teljesen sötét benzinkutat. Néhány fénycsóva
ide-oda vándorolt, ezek valószínűleg zseblámpák lehettek.
Terbanten az egyik sor végére kormányozta a Citroent. Egypár
autó mellett emberek is álltak, a hidegben látszott a leheletük. A
kútnál overallba öltözött alkalmazottak járkáltak idegesen.
Terbanten bekapcsolva hagyta a fényszórót, és kiszálltak.
Angström azonnal érezte, hogy a hideg áthatol a nadrágján és a
pulóverén. Az előttük álló autónak német rendszáma volt.
Angström tűrhetően beszélte a nyelvet, így előrement, és
kérdezősködni kezdett.
‒ Áramszünet! ‒ magyarázta a sofőr a félig lehúzott ablakon át.
Ugyanezt a választ kapta egy overallostól is az egyik kútnál.
‒ És akkor nem lehet tankolni? ‒ tudakolta.
‒ A kutak szivattyúja árammal megy. Anélkül nem jön föl a nafta
a föld alatti tartályból.
‒ Tartalék áramforrásuk nincsen?
‒ Nincs ‒ vonogatta sajnálkozva a vállát a férfi. ‒ De biztos
mindjárt visszajön az áram.
‒ Mióta tart már ez? ‒ kérdezte Angström a hosszú sorokra és a
szintén sötét étterem dugig telt parkolójára pillantva. A téli szünet
előtti hét péntekje volt.
‒ Talán tizenöt perce.
Talán, gondolta Angström úton vissza a többiekhez. Miután
elmesélte a barátnőinek, mit tudott meg, Terbanten a kocsi tetejére
csapott, és felkiáltott:
‒ Beszállás! Akkor majd tankolunk a következő kútnál!
 Bonn

‒ Minden leállt ‒ jelentette be Helge Brockhorst. ‒ Brandenburg

volt az utolsó. Ezzel az egész országnak annyi.
Hátradőlt a székében, és a képernyőkkel borított falra meredt.
Tizenkét ötvencolos monitor, amelyet 2006-ban szereltek fel.
Csupán egy azon részletek közül, amelyek az országos
helyzetértékelő-központot, a GMLZ-et a válsághelyzetek
kezelésének németországi főhadiszállásává tették.
‒ A tévé még sugároz ‒ mondta egyik munkatársa, aki a Műszaki
Segélyszervezet képviselője volt a GMLZ-ben. ‒ De az emberek már
nem tudják fogni az adást.
A valamivel kisebb plazmaképernyőkön azoknak a csatornáknak a
műsorai futottak, amelyek még működtek. Brockhörst azt várta,
hogy legalább az egyiken feltűnik egy hírsáv, ahol beszámolnak az
áramszünetről. Ehelyett kora esti sorozatok, szappanoperák,
valóságshow-k mentek. A tévéadók valószínűleg maguk is
nehézségekkel küzdöttek. Háromnegyed órán belül összeomlott
majdnem a teljes európai elektromos hálózat. Ha helyesek voltak
az információik, már csak az Ibériai-félszigeten és Nagy-Britannia
egyes részein volt áram. A legutóbbi nagyszabású
áramkimaradásnál közelebb jártak egy ilyen forgatókönyvhöz, mint
a nyilvánosság gondolta volna. Akkor két óra alatt túl voltak a
legrosszabbon. Brockhorst kételkedett benne, hogy ezúttal is ilyen
simán megy majd a dolog.
‒ Brauweilerből hívnak! ‒ kiáltotta oda egy kolléganő, aki
mindkét füléhez egy-egy telefonkagylót szorított. ‒ Azt mondják,
legkevesebb négy-öt órával kell számolni!
Jochen Pewalskit, akivel a nő épp beszélt, Brockhorst
továbbképzésekről és a 2006-os nagy áramszünet idejéből ismerte.
Jó ember volt. Rajta biztosan nem fog múlni semmi.
Időközben szinte minden dolgozó odasereglett, főleg a
tartományok és különféle segélyszervezetek képviselői. Izgatottan
sutyorogtak és telefonáltak, néhányan a családjukat tájékoztatták
arról, hogy az áramszünet hosszabb lesz, mint várták. Brockhorst a
feleségére és a három gyerekére gondolt, akikkel Bonn
külvárosában egy családi házban élt. Miattuk nem kellett aggódnia.
Nem azért dolgozott egy válságkezelő központban, hogy odahaza ne
legyen felkészülve. Már évekkel ezelőtt beszereltetett a pincébe egy
generátort. A tankja egy hétre elegendő dízelolajjal volt feltöltve. A
felesége tudta, hogy kell beindítani. Csak arról kellett értesítenie az
asszonyt, hogy ma éjszaka nem megy haza.
‒ Akkor zárjuk a dolgot rövidre, és már most keressük meg a
belügyminisztériumot.
‒ Milyen frappáns megfogalmazás! ‒ jegyezte meg a kolléganő.
Brockhorstnak arcizma sem rándult.
‒ Tudják már Brauweilerben az áramszünet okát?

Berlin

‒ Mi az, hogy nem tudják?

A nagydarab, vörös arcú, gyér hajú belügyminiszter szmokingban
állt a képernyő előtt, és igen bosszúsnak tűnt. Frauke Michelsen
nem emlékezett rá, hogy látta volna már a minisztérium
helyzetértékelő központjában. Ez persze azért is lehetett, mert ő
maga sem gyakran fordult meg ott.
A terem most egészen megtelt. A belügyminisztérium
közszolgálati, információtechnológiai, rendvédelmi, közbiztonsági,
valamint válságkezelési és lakosságvédelmi osztályának
munkatársai nyüzsögtek a helyiségben, akiket Michelsen többé-
kevésbé mind ismert. Csak a saját felettese, a válságkezelési és
lakosságvédelmi osztály vezetője hiányzott. Továbbképzésen volt
néhány házzal odébb, és erre az időre minden munkát rá hagyott, ő
meg nem szólt neki a belügyminiszter érkezéséről. Így játszadoztak
egymással.
Húszévi diplomáciai szolgálattal és közigazgatási téren szerzett
tapasztalattal a háta mögött Michelsen mindössze az osztályvezető-
helyettességig vitte. „A legmagasabb szentséghez túl szép és okos
vagy” ‒ adta értésére egyik felettese több mint egy évtizeddel
ezelőtt. Michelsen akkor elhatározta, hogy rácáfol erre. Be kellett
azonban ismernie, hogy eddig nem járt sok sikerrel. Az sem igen
segítette az előrehaladásban, hogy időnként nem vetette meg az
italt, amely esetenként kissé felszabadultabbá és őszintébbé tette,
mint az az adott helyzetben tanácsos lett volna.
A minisztertől igazán nem lehetett rossz néven venni, hogy ilyen
ingerült. Az öltözékéből ítélve egy díszvacsorát volt kénytelen
félbeszakítani.
A képernyőről Helge Brockhorst, a bonni országos helyzetértékelő
központ munkatársa válaszolt tömören:
‒ Ez nem olyan egyszerű.
Rossz válasz, gondolta Michelsen. A kép megremegett, mintha
elektromos zavar jelentkezett volna. Kinek az ötlete lehetett azt a
központot Bonnba helyezni, és nem ide, Berlinbe, a
minisztériumba, tűnődött rajta már sokadszorra. Egyébként a
minisztérium éppen azon volt, hogy változtasson ezen.
‒ Ha megengedi, miniszter úr ‒ avatkozott közbe Holger Rhess
államtitkár Bädersdorf úr röviden elmagyarázná önnek a helyzetet.
Na, pont Bädersdorf, gondolta Michelsen. Aki évekig dolgozott az
Energia- és Vízgazdálkodási Szövetségnél, mielőtt a lobbitársaság
benyomta a minisztériumhoz.
‒ Úgy képzelje el az elektromos hálózatot, mint egy ember
vérkeringését ‒ kezdte Bädersdorf. ‒ Talán annyi különbséggel,
hogy itt nem egy, hanem több szívről beszélünk. Ezek az erőművek.
Az erőművekből árad szét az áram az egész országba, ahogy a
szívből a vér a testbe. Ehhez különféle vezetékek kellenek, ahogy
különféle vérerek is vannak. A nagyfeszültségű vezetékek, a
főverőerekhez hasonlóan nagy mennyiségben és nagy távolságra
képesek szállítani az áramot, amelyet aztán a közepes feszültségű
vezetékek továbbítanak a regionális hálózatokhoz, azok pedig
elosztják a fogyasztók között, mint a hajszálerek a vért a sejtek
között.
 Magyarázatát illusztrálandó megtapogatta az egyes testrészeit,
miközben beszélt. Nem először tartotta meg ezt a kiselőadást, és
Michelsennek el kellett ismernie, hogy nagyon is szemléletes
hasonlatot használt.
Maga Michelsen nem volt műszaki ember, de miután három éve
elfoglalta a posztját, természetéből adódóan mindjárt nekilátott az
osztály munkájával kapcsolatos ismeretek elsajátításának,
amelyekhez hozzátartozott a kritikus infrastruktúrák témaköre is.
‒ Itt két döntő fontosságú szempont van. Először is: ahhoz, hogy a
hálózat stabil maradjon, állandó szinten kell tartani a frekvenciát.
Ez olyan, mint a szervezetben a vérnyomás. Ha túl magas vagy túl
alacsony lesz, akkor borul minden. Sajnos most éppen ez történt.
Másodszor: az áramot nemigen lehet tárolni. Ezért folyton
áramolnia kell, ahogy a vérnek is. Emiatt akkor kell előállítani,
amikor szükség van rá. Ez a különböző napszakokban nagyon
eltérő mennyiségeket jelent. Ezért, épp úgy, ahogy a szívnek is
gyorsabban kell vernie, ha az ember hirtelen sprintel egyet, az
erőműveknek is több energiát kell termelniük a
csúcsidőszakokban. Eddig érthető?
Körbenézett. Többen bólogattak, csak a belügyminiszter ráncolta
továbbra is a homlokát.
‒ Na de hogy történhetett ez meg egész Európában? Azt hittem, a
német hálózat üzembiztos!
‒ Lényegében az is ‒ felelte a lobbista, ahogy Michelsen becézte őt
a háta mögött. ‒ Ez abból is látszik, hogy Németország az egyik
utolsó ország, ahol elment az áram, és az elsők között indítja újra a
termelést. Csakhogy a német hálózat nincs elszigetelve Európától.
Megnyomott pár gombot a billentyűzetén, mire az óriási kivetítőn
megjelent egy Európa-térkép, amelyet különböző színű vonalak
sűrű hálózata szőtt át.
‒ Ez itt az európai elektromos hálózatok áttekintő térképe. Nem
nehéz felismerni, hogy szoros összeköttetésben állnak egymással.
‒ Szóval nincs is olyan, hogy német hálózat. ‒ Michelsen nem
bírta ki, hogy ne szóljon közbe.
 ‒ Ezt azért így nem mondanám…
Michelsen észlelte az államtitkár barátságtalan pillantását, de
nem zavartatta magát.
‒ Akkor hogy mondaná azt, hogy az egyik legnagyobb átviteli
hálózatunk már egy ideje holland tulajdonban van?
‒ Azért hadd jegyezzem meg, hogy az áramtermelők és
hálózatüzemeltetők elkülönítéséről szóló EU-tárgyalások folyamán
Németország végig a teljes szétválasztás ellen foglalt állást, és más
tagállamokkal együtt ki is tudott harcolni alternatív megoldásokat ‒
ellenkezett Bädersdorf. ‒ Mindig is azzal érveltünk, hogy az európai
árampiacnak ez a struktúrája nem igazán könnyíti meg a
válsághelyzetek kezelését.
Ebben sajnos igaza van, gondolta magában Michelsen, és egyelőre
inkább hagyta a férfit, hadd folytassa.
A falon a kép egy kék ábrára váltott, amelyen vonalak hálózata
kötötte össze az erőműveket, transzformátorállomásokat, gyárakat
és lakóházakat jelző szimbólumokat.
‒ Korábban nemzeti energiaellátók voltak, amelyek egyszerre
termelték és szállították az áramot. A teljes ellátás egy kézben volt.
Az árampiac liberalizációja azonban alapvetően megváltoztatta ezt a
struktúrát. Ma léteznek egyrészt áramtermelők…
Az ábrán az erőművek kékről pirosra váltottak.
‒ …másrészt hálózatüzemeltetők.
A szimbólumokat összekötő vonalak kizöldültek.
‒ És, hogy úgy mondjam, közöttük állnak még… ‒ A képen újabb
szimbólum jelent meg, rajta egy eurójel. ‒ …az áramtőzsdék. Itt
alkudják ki egymással a termelők és a kereskedők az árakat. Az
áramellátásban tehát ma több különböző szereplő működik, és
ezeket egy ilyen helyzetben, mint a mostani, először is össze kell
hangolni.
Michelsen dúlt-fúlt haragjában a titokban továbbra is létező
monopóliumok fenntartásáért mondott alig burkolt védőbeszéd
miatt, ugyanakkor nagyon is tisztában volt vele, hogy a férfi néhány
érve teljesen jogos. Kötelességének érezte azonban, hogy
kiegészítse az elhangzottakat:
‒ Noha ezeknek a legfőbb célja nem a lakosság és az ipar
optimális energiaellátása, hanem a profit kicsikarása. Így hát több
különböző érdeknek kell egymással közös nevezőre jutnia.
Méghozzá válsághelyzetben percek alatt.
‒ Az üzemzavar okát egyelőre még nem tudjuk. De biztosak
lehetnek benne, hogy valamennyien összefognak a megoldás
érdekében. Elvégre senkinek sincs előnyére ez a helyzet.
‒ Hogyhogy nem tudják az okot? ‒ tette fel a kérdést a
közbiztonsági osztály egyik munkatársa is.
‒ A rendszer jóval bonyolultabb annál, hogy ezt azonnal tisztázni
lehessen. Az elmúlt évek áramszünetei után gyakran hónapokba
telt, amíg a pontos okot megtalálták. És mindig más volt. Időjárás,
emberi mulasztás, elöregedett berendezés, de okozott már
napkitörés is kimaradást.
‒ Mire számítsunk, mennyi idő alatt áll helyre a szolgáltatás? ‒
tudakolta az államtitkár.
‒ Információink szerint holnap kora reggelre a legtöbb helyen
már újra lesz áram.
‒ Nem akarok folyton akadékoskodni ‒ vetette közbe Michelsen ‒,
de majdnem egész Európáról van szó. A vállalatoknak nincs
tapasztalatuk ilyen mértékű krízis megoldásában. ‒ Igyekezett
higgadtan beszélni. ‒ Itt én felelek a válságkezelésért és a lakosság
védelméért. Ha holnap kora reggel nem indul be a
tömegközlekedés, ha még mindig meg lesznek bénulva a
repülőterek és pályaudvarok, ha nem lehet fűteni a hivatalokat és
az iskolákat, ha a lakosság nagy része számára a vízellátást
ugyanúgy nem lehet majd biztosítani, mint a telekommunikációt és
a tájékoztatást, akkor hatalmas problémával kell szembenéznünk.
Most még úgy-ahogy fel tudnánk erre készülni.
‒ Hogyan állítják helyre a szolgáltatást? ‒ kérdezte a
belügyminiszter.
Bädersdorf megelőzte Michelsent:
‒ Általában először az erőművek körül építenek ki kisebb
hálózatokat, gondoskodnak róla, hogy stabil legyen bennük a
frekvencia, majd fokozatosan kiterjesztik őket. Azután elkezdődik a
részhálózatok összekapcsolása és szinkronizálása.
‒ És mennyi időt vesz ez igénybe?
‒ Az attól függ. A hálózat kiépítésére elegendő lehet néhány
másodperc, de eltarthat néhány óráig is. Utána a szinkronizálás
már viszonylag gyorsan megy.
‒ De azért elég kényes folyamat, és újabb kimaradásokat okozhat,
igaz? ‒ szólt közbe újra Michelsen.
‒ Az csak nagyon ritkán esik meg ‒ válaszolta Bädersdorf. ‒ De
elismerem, hogy ezúttal talán kicsit tovább fog tartani, mint
máskor.
‒ Kapcsolatban állunk a többi érintett országgal? ‒ kérdezte a
miniszter.
‒ Dolgozunk rajta ‒ közölte vele Rhess.
‒ Helyes, állítsanak fel válságstábot, és folyamatosan
tájékoztassanak. ‒ A miniszter sarkon fordult. ‒ További szép estét,
hölgyeim és uraim!
Hát ezt jól megmondtad, dohogott magában Michelsen. Még hogy
szép estét! Inkább nagyon hosszú lesz az.

Schiphol repülőtér

Delayed.
Delayed.
Delayed.
Az elmúlt órákban valamennyi légitársaság késést jelzett.
‒ Sokáig kell még várni? ‒ kérdezte Bernadette, miközben
magához szorította a kedvenc babáját.
‒ Olvasd már el! ‒ torkolta le fontoskodva a bátyja. ‒ Oda van írva,
hogy késik a gépünk.
‒ De hát én még nem is tudok olvasni! Te is tudod!
‒ Kisbaba ‒ csúfolódott Georges.
‒ Vagy te!
 ‒ Kisbaba! Kisbaba!
Bernadette elbőgte magát.
‒ Maman!
‒ Hagyjátok abba! ‒ szólt rá Francois Bollard a gyerekeire. ‒
Georges, ne piszkáld a húgodat.
‒ Így csak éjfélre érünk Párizsba ‒ panaszkodott Bollard felesége,
Marie. Fáradtnak látszott.
Hatalmas embertömeg közepén álltak a kijelzőtáblák előtt. A
gépüknek már egy órája el kellett volna indulnia Párizsba. Most
már Bollard is érezte a hosszú munkahét utáni kimerültséget. Mást
sem akart, mint a puha, meleg ágyban feküdni és aludni. Ehelyett
itt ácsorogtak Amszterdamban, Európa egyik legnagyobb
repülőterén. A gyerekek egészen fel voltak spannolva. Már nagyon
várták, hogy viszontlássák a barátaikat és a nagyszüleiket
Párizsban. Minél tovább kell várniuk, annál elviselhetetlenebbek
lesznek. Bollard azt találgatta, mihez kezdenek, ha megint
elhalasztják az indulást.
A váróterem hosszú széksorai megteltek. Közöttük bőröndökön
ültek az emberek. A gyorsbüfék pultjai előtt hosszú sorok
kígyóztak. Bollard körülnézett, akad-e valahol egy nyugodt zug, de
túlságosan nagy volt a csődület.
‒ És most mit írtak ki? ‒ kérdezte Bernadette.
‒ Hát ez remek! ‒ csattant fel Bollard felesége, mire a férfi is a
tábla felé fordult.
Cancelled.
Cancelled.
Cancelled1*

Párizs

Lauren Shannon az előtte álló két férfira irányította a kameráját.

James Turner, a CNN franciaországi tudósítója a riportalanya orra
alá dugta a mikrofont.
 ‒ Itt állok a párizsi tűzoltóság központja előtt, a Place Jules
Renard-on ‒ kezdte. ‒ Mellettem Francois Liscasse altábornagy, a
tűzoltóság parancsnoka.
A reflektorok fényében apró szentjánosbogarakként világítottak a
hópelyhek.
Turner Liscasse-hoz fordult.
‒ Altábornagy úr, Párizsban már több mint öt órája nincs áram.
Van valami információja arról, meddig tart még ez az állapot?
Liscasse a hideg idő ellenére csupán kék egyenruháját viselte. A
sapkája de Gaulle-éra emlékeztette Shannont, akinek erről eszébe
jutott, hogy a párizsi tűzoltóság katonai alakulat, amely a
belügyminisztérium alá tartozik.
‒ Ezt pillanatnyilag nem tudom megmondani. Párizsban és
környékén minden rendelkezésre álló emberünk úton van, azaz
több ezren. Ugyanis New York után a miénk a világ második
legnagyobb tűzoltósági állománya. Párizs lakossága ezért ilyen
körülmények között is biztonságban érezheti magát. Jelenleg azzal
vagyunk elfoglalva, hogy kiszabadítsuk a felvonókban és
metrószerelvényekben rekedt embereket. Ezenkívül több
közlekedési baleset is történt, valamint szórványosan tűzesetek is.
‒ Altábornagy úr, tudja, hányan estek még különböző helyeken
fogságába?
‒ Már ezreket kiszabadítottunk. Hogy hányan várnak még
segítségre, azt nehéz megbecsülni. Tovább nehezíti a helyzetet,
hogy sokan nem érnek el bennünket, mert a mobilhálózatok
túlterheltek. Ezért a csapatainknak házról házra kell járniuk.
‒ Azaz lesznek, akiknek holnap reggelig kell várniuk, hogy
megmentsék őket?
‒ Mi azzal számolunk, hogy hamarosan visszajön az áram. De
mindenkit ki fogunk szabadítani, efelől kezeskedem.
‒ Altábo…
‒ Köszönöm, és most bocsásson meg, de dolgoznom kell.
Turner rutinosan átsiklott az elutasításon, és a kamerába nézett:
‒ James Turnert látták az áramszünet éjszakáján, Párizsból.
 Aztán jelezte Shannonnak, hogy állítsa le a felvételt, felhajtotta
kabátja prémgallérját, és így szólt:
‒ Most már ki akarok húzni valamit azokból ott a
belügyminisztériumban. Gyere, odamegyünk.
Turner operatőreként és sofőrjeként Shannon már megtanult
ügyesen manőverezni a párizsi forgalomban. A közlekedési káosz
néhány órája lecsillapodott, mégis több mint húsz percet vett
igénybe a rövidke út.
‒ Már megint nincsen térerő! ‒ dühöngött Turner, és a kocsi
padlójához vagdosta a mobilt.
Shannon rendületlenül vezetett tovább. Csak itt-ott haladtak el
kivilágított házak mellett, egyébként sötétségbe burkolózott a
város. A Rue de Miromesnil már jóval a minisztérium épülete előtt
le volt zárva. Shannon gyorsan leparkolt egy kapualj előtt.
Shannon két éve élt Párizsban. Eredetileg újságírást akart tanulni,
de aztán állást kapott Turner operatőreként, ami túl sok idejét
emésztette fel. Turner ugyan egy arrogáns szarházi volt, aki menő
oknyomozó újságírónak képzelte magát, de Shannon sok helyre
eljutott vele, és rengeteget tanult tőle. Sőt, már régóta ő volt a jobb
oknyomozó, ő találta a jobb sztorikat, és azt is tudta, hogy kell
elmesélni őket. Turner azonban nem engedte kamera elé. Shannon
így kevéske szabadidejében saját riportokat készített, és feltette
őket a You-Tube-ra.
Gyalogosan siettek oda a kordonhoz, amelyet rendőrök őriztek.
‒ Sajtó! ‒ közölte Turner, és felmutatta az igazolványát.
‒ Sajnálom ‒ válaszolta röviden az egyenruhás.
Turner bevetette az ilyenkor szokásos érveket, a rendőr és
kollégái azonban éppúgy nem engedték át őket, mint azt a három
másik újságírócsapatot sem, akik időközben értek oda.
‒ Álljanak félre, legyenek szívesek! ‒ utasították őket.
Shannon több autót látott érkezni. A kocsik fékezés nélkül
száguldottak keresztül a kordonon, amelyet a rendőrök sietősen
megnyitottak nekik. Shannon felemelte a kamerát, és követte őket,
de a sötétített ablakok mögött senkit sem sikerült felismernie.
 ‒ Na? ‒ érdeklődött Turner.
‒ Örülök, hogy követni tudtam őket ‒ válaszolta Shannon. ‒ A
kukkolás a te reszortod. Szerinted ki volt az?
‒ A jó ég tudja, túl sötét van.
Shannon felpattintotta az apró kijelzőt, és lejátszotta a jelenetet.
‒ A felvételen látszik egy arc ‒ állapította meg. ‒ De túl kicsi a
kijelző. Muszáj lesz a stúdióban megnéznünk. Talán ott többet
látunk.

Saint-Laurent-Nouan

‒ A rohadt életbe! ‒ szitkozódott Yves Marpeaux felesége,

Isabelle. ‒ A férjem egy erőműben dolgozik, erre itt ülünk tizenöt
kilométerre tőle, és nincs villany!
A férfi a többrétegnyi gyapjúpulóvertől és a rájuk húzott vastag
kabáttól még alaktalanabbnak látszott a gyertyafényben, mint
máskor.
‒ Most mit csináljak? ‒ mormogta a vállát vonogatva. Örült, hogy
végre elszabadul. A felesége már órák óta ezzel nyaggatta.
‒ A gyerekeknél is ez van ‒ ismételte el az asszony sokadjára.
Szerencsére nem szereltettek be olyan újmódi telefont, amely a
konnektorból kapja az áramot. Így az áramszünet kezdete után
másfél órával először a fiuk, pár perccel később pedig a lányuk is
elérte őket mobilról. Előbbi Orléans mellett lakott a családjával,
utóbbi pedig Párizsban.
‒ Már nem is tudom, mióta próbálok telefonálni ‒ mondta a
lányuk. ‒ De ez a mobilhálózat…
Marpeaux nem tudott neki sokkal többet mondani, csupán azt,
hogy náluk sincsen áram.
‒ Képzelheted, hogy nyavalyog anyád.
Becsukta maga után az ajtót, és magára hagyta a nejét a hideg,
sötét házban. Lehelete fehér felhőként szállt fel. Tiszta, csillagos
volt az ég.
A Renault elsőre beindult. Útközben Marpeaux új hírek után
fülelt a rádióban. Sok adó elnémult, a maradék néhány zenét
sugárzott, vagy ugyanazokat az információkat ismételgették,
amelyeket már az interneten is olvasott, amikor az még működött.
Végül feladta.
A sötét téli táj, kopár mezőivel és lombtalan fáival nemigen
emlékeztette arra, hogy Franciaország egyik legkedveltebb
nyaralóhelyén hajt keresztül. Tavasszal majd újra elözönlik a
vidéket a bel- és külföldi turisták, hogy a rég letűnt nemesség
nyomában bejárják a Loire menti dombokat, meglátogassák a
kastélyokat, bort vegyenek, és itt, Franciaország szívében
kóstoljanak bele az édes életbe. Marpeaux huszonöt éve költözött
ide, de nem a táj szépsége miatt, hanem mert felajánlottak neki egy
jól fizető mérnöki állást a Saint-Laurent-Nouan-i atomerőműben.
Húszpercnyi autóút után fel is bukkant előtte a városka sziluettje,
amely szokatlanul sötét volt ezen az éjszakán, az ablakokban nem
látszott fény, és az utcai lámpák sem világítottak. Mintha csak ezen
gúnyolódnának, kísértetiesen gyenge fénnyel ugyan, de mégiscsak
kivilágítva emelkedtek a háttérben az erőmű hatalmas hűtőtornyai.
Tulajdonképpen furcsa, gondolta Marpeaux a kolosszus láttán,
hogy kétszáz éve nem fejlesztettük tovább, és nem cseréltük
modernebbre a technika alapötletét. Hiszen alapjában véve az
atomerőmű nem egyéb gigantikus gőzgépnél, amelyet az ember
már a tizennyolcadik század közepe óta használ. Csak most fa
helyett hasadó uránt vagy plutóniumot használnak tüzelőanyagnak,
és azzal hajtják meg a generátorokat.
Ezer megawattosnál alig csekélyebb teljesítményével az erőmű a
kisebbek közé tartozott az országban. A két nyomottvizes reaktor
közvetlenül a Loire-nál állt, amelyből a hűtőfolyadékát nyerte.
Amikor Marpeaux a nyolcvanas évek végén Saint-Laurent-
Nouanban kezdett dolgozni, még a két régi UNGG-reaktor üzemelt
itt. Aztán hét éve történt egy súlyos baleset, amelynek során
megolvadt az egyik fűtőelem, az épület beszennyeződött, és az
erőművet két és fél évre le kellett állítani. A kilencvenes évek elején
az Électricité de France, a francia energetikai társaság leállította a
két régi blokkot.
Marpeaux áthaladt a biztonsági ellenőrzésen a bejáratnál, és
ugyanoda parkolta le a kocsiját, ahonnan tizenöt órával korábban
elindult, amikor az éjszakai műszak végeztével átadta a stafétát a
délelőttösöknek.
Franciaország az elektromos energiájának nyolcvan százalékát
atomerőművekből nyerte. Ha az elmúlt órák hírei igazak, és a
hálózat szinte teljesen összeomlott, akkor a legtöbb reaktort le
kellett állítani, gondolta Marpeaux. Foglalkozásának hála, ő már
évtizedek óta tudta azt, amit sokan nem tudtak, legalábbis a
fukusimai katasztrófáig: a leállított reaktor továbbra is hőt termel,
ezért hűteni kell. A normál üzem közben uralkodó hőmérséklet
mindössze tíz százaléka is elegendő ahhoz, hogy a reaktormag
megolvadását és ezzel a lehető legsúlyosabb balesetet okozza.
Alapesetben a biztonsági és hűtőrendszer a nyilvános elektromos
hálózatból kapta az áramot. Ha áramszünet következett be,
beindultak a vészrendszerek. A Saint-Laurent-Nouan-i erőműben
blokkonként három vészrendszer üzemelt, amelyek függetlenek
voltak egymástól, és dízelmotor hajtotta őket. Az üzemanyag
legalább egy hétre elegendő volt.
Ahogy benyitott a vezérlőközpont ajtaján, megütötte a fülét a
különféle riasztórendszerek véget nem érő sípolása és szirénázása.
Marpeaux már közel húsz éve dolgozott atomreaktorban, és nyolc
éve vezette a napi három műszak egyikét. Az ilyesféle helyzetektől
már rég nem emelkedett meg a pulzusa. Amikor belépett a lámpák
és kijelzők százaival telezsúfolt terembe, egy tucat operátort látott a
helyén ülni vagy állni nyugodtan összpontosítva. Egyesek a
számokat, mutatókat és fényeket ellenőrizték, mások vaskos
kézikönyvekben néztek utána, mit jelentenek pontosan az egyes
jelzések, és mi váltotta ki őket. Csupa tapasztalt ember, akik évente
legalább két hetet gyakorlóközpontokban töltenek, ahol
felkészülnek minden elképzelhető vészhelyzetre. A jelenlegi
műszakvezető kézfogással üdvözölte Marpeaux-t.
‒ Mi a helyzet?
 ‒ A kettes blokk egyik dízelmotorja leállt. Mindjárt a beindítás
után.
‒ A többi működik?
‒ Zökkenőmentesen.
Marpeaux nem tudott másra gondolni, mint a tartalék elektromos
rendszer meghibásodásából fakadó súlyos balesetekre, amilyen
például 2006-ban a svédországi forsmarki erőműben is történt. A
személyzet több mint húsz percen át nem is tudta, mivel van dolga.
A balesetet követő vizsgálatok nagyon is eltérő eredményekre
jutottak. Míg az üzemeltető a svéd és finn sugárvédelmi
hatóságokkal együtt makacsul kitartott amellett, hogy egy
pillanatig sem fenyegetett veszély, más elemzők és megfigyelők ‒
közöttük az erőmű építésének egyik hajdani vezetője ‒ úgy vélték,
hogy az erőmű a lehető legsúlyosabb katasztrófa közvetlen
közelébe került.
Másrészt velük is előfordult már, hogy egy baleset során több
mint egy óráig a sötétben tapogatóztak, aztán a helyzet olyan
veszélytelennek bizonyult, hogy sem a hatóságoknak, sem a
Nemzetközi Atomenergia-ügynökség bécsi központjának nem
jelentették az esetet. Marpeaux-t ennek ellenére nyugtalanította a
kollégái tanácstalansága.
‒ A teszthez van valami köze?
Három napja kétszer is ellenőrizték a tartalék áramforrások
működését.
A műszakvezető a vállát vonogatta.
‒ Tudod, hogy megy ez. Talán majd két hónap múlva, ha mindent
megvizsgáltunk és rekonstruáltunk, megtudjuk.
Egymás után szivárogtak be Marpeaux műszakjának dolgozói, és
leváltották a többieket. Izgatott beszélgetések bontakoztak ki, de
nem vezettek eredményre. Néhány kijelzőről eltűntek a
vészjelzések, de helyettük újak indultak be.
Marpeaux utasította két emberét, hogy vizsgálják ki a dízelmotor
meghibásodását, aztán a műszerekre összpontosította a figyelmét.
 Milánó

‒ Vegyen nagy levegőt, aztán fújja ki ‒ rendelkezett a doktornő.

A sztetoszkóp hidegen nyomódott Manzano hátára.
‒ Mondom, hogy jól vagyok ‒ bizonygatta.
A fiatal doktornő, aki akár egy kórházas sorozatban is elment
volna, elé állt, és egy kis lámpával belevilágított a szemébe.
‒ Fejfájás? Szédülés? Zsibbadás?
‒ Nem, egyik sem.
Manzano meztelen felsőtesttel ült egy vizsgálóasztalon a milánói
Ospedale Maggiore sürgősségi osztályának egyik aprócska
helyiségében. Bár a baleset helyszínén pillanatnyi eszméletvesztés
után mindjárt magához is tért, a mentősök ragaszkodtak hozzá,
hogy behozzák. A kocsija úgyis roncs volt, amellyel már a tűzoltók
foglalkoztak. Önkéntelenül is arra gondolt, hogy a jövő héten
muszáj lesz autót bérelnie, hogy végiglátogathassa az ügyfeleit,
hiszen rendbe kellett tennie a számítógépeiket.
Úton idefelé, a mentőautóban Manzano megpróbált megtudni
valamit a baleset másik két áldozatának sorsáról. A mentősök
azonban vagy nem tudtak semmit, vagy nem akarták elmondani.
Csak bevitték a betegfelvételre, ahol majdnem egy órát kellett
várnia.
‒ Nyissa ki a száját.
Manzano engedelmeskedett, a doktornő pedig megnézte a torkát.
Hogy ennek mi köze a fejsérüléséhez, az rejtély maradt.
‒ Öltse össze a sebet, és engedjen haza! ‒ kérte Manzano.
‒ Van, aki gondoskodjon magáról?
‒ Ez ajánlat?
‒ Nem.
‒ Az nagy kár.
‒ Álljon fel.
Manzano felpattant a vizsgálóasztalról.
‒ Menjen végig a szobán ezen a vonalon, aztán vissza.
Újabb értelmetlen gyakorlat. Hisz nem volt részeg. Egyébként
sem kellett négy lépésnél több, hogy átvágjon ezen a kis lyukon.
Visszafordult a doktornő felé, aki elégedetten bólintott, és
megkérte, hogy üljön le.
‒ Biztos benne, hogy nem akar itt maradni?
‒ Ha megiszik velem egy pohár bort, örömmel. Egyébként
viszont…
‒ Ez nagyon csábítóan hangzik ‒ felelte a nő hűvös mosollyal ‒, de
alkoholt itt csak fertőtlenítéshez használunk.
‒ Ebben az esetben otthon veszek magamhoz egy tisztességes
adag Barolót. Remélem, a röntgent megspórolhatjuk.
‒ Azt meg ‒ felelte a nő, és folyadékot szívott fel egy fecskendőbe.
Ahogy a tűt megpillantotta, Manzano hirtelen rosszul lett. Nem
tartotta magát ijedős embernek, de ha orvosi kezelésről volt szó,
olyan páni rémületbe tudott esni, akár egy kisgyerek.
‒ Most csak a sürgős eseteket röntgenezzük meg ‒ magyarázta a
doktornő. ‒ Az áramszünet alatt generátorokat használunk,
úgyhogy spórolnunk kell az árammal. Helyi érzéstelenítőt adok a
seb mellé, összevarrom, aztán elengedem. Kicsit fájni fog.
‒ Muszáj ezt? ‒ húzódozott Manzano.
‒ Érzéstelenítés nélkül varrjam össze a sebét?
Manzano belekapaszkodott a vizsgálóasztal szélébe.
‒ Itt is elment az áram? ‒ kérdezte, hogy elterelje a figyelmét, és a
padlóra szegezte a tekintetét, hogy ne kelljen a doktornőre néznie.
Érezte, amint kiveri a veríték.
‒ Úgy néz ki, az egész városban. Már egy órája ilyen eseteket
kapok, mint maga, és kint is egy csomóan várnak. Egy sor
autóbaleset történt, mert hirtelen kialudtak a jelzőlámpák, és sokan
elestek, amikor váratlanul megállt a metró. Na, kész is van. Marad
majd utána egy kis heg, de semmi több. Ettől egy férfi csak
érdekesebb lesz.
Manzano újra ellazult.
‒ Ja, érdekes, mint Frankenstein teremtménye.
A doktornő arcán ezúttal valódi mosoly terült szét. Manzano
visszavette véres gallérú ingét, aztán a kabátját, amelynek az ujjára
szintén jutott a vérből, köszönetet mondott a doktornőnek, és
távozott.
A kórház előtt hasztalan kutatott taxi után. Az információs ablak
mögött ülő férfinál érdeklődött, de az egyre csak a vállát vonogatta.
‒ Ha egyáltalán elérem őket, rendelhetek magának egyet, de
legalább egy óra lesz a várakozási idő. Leállt a tömegközlekedés. A
taxisok megállás nélkül úton vannak. Mint a 2003-as nagy
áramszünetkor.
Manzano megkérte a férfit, hogy mutassa meg neki egy térképen
a kórházat. A Via Francesco Sforzán volt, egy ugrásnyira a dómtól.
Egy óra alatt, amíg várakoznia kellene, haza is gyalogolhat a Via
Piero della Francescára. Elég fittnek is érezte magát hozzá.
Különben is, bármelyik pillanatban visszajöhet az áram, és akkor
útközben metróra vagy villamosra szállhat. Megköszönte a férfinak
a segítséget, felhajtotta a kabátja gallérját, és útnak eredt.
Az utcákon az autók fényei a sötét házsorok között örvénylő,
homályos folyammá mosódtak össze. Manzano megfigyelte, hogy
az emberek is mintha másképp mozognának, mint szoktak,
ügyetlenebből, kapkodva. A kabátján átfújt a jeges szél.
Szakadatlan dudaszó közepette ballagott a kis utcácskákon át a
dómig, majd átvágott a Via Dantén, hogy lerövidítse az utat. A
dudálás itt hangosabb lett. A villamosok egy helyben álltak, és
elzárták az utat. Továbbgyalogolt a bedugult utcákon, a
szűkebbekben alig fért el a fal és az autók között. Kiért a Foro
Buonapartéra, ahol úgyszintén káosz uralkodott. Egyfolytában
dudáltak mindenütt. Észrevett egy kivilágított irodaházat. Ott
nyilván volt tartalék áramforrás. Manzanónak most először jutott
eszébe a saját lakása. Az nem volt felszerelve ilyesmikkel. Fejében a
baleset képei keringtek. Próbálta elűzni őket, és azon tűnődött,
felhívja-e a tűzoltóságot az autója ügyében. De végül is ez ráért
holnapig. Holnap, holnap este találkozik Carlával. Aztán felmegy
hozzá. ‒ Vagy legyen Júlia? Majd kiderül, igaza volt-e a
doktornőnek azzal a sebhellyel.
A legtöbb útba eső üzlet már bezárt, még ha a nyitvatartási időt
jelző táblákra más volt is írva.
Elképedve állapította meg, hogy olyasmiket vesz észre, amik a
fényben rejtve maradtak előtte. Vicces feliratokat az üzletek ajtaján
vagy az épületek falán, amelyek kivilágított ablaka előtt már
többször elsétált, de a homlokzatukra most pillantott fel először.
Egy aprócska élelmiszerboltban görnyedt alak matatott a
gyertyafényben. Az üvegajtón egy „Zárva” feliratú tábla lógott,
Manzano ennek ellenére bekopogott. A fehér köpenyes idősebb
férfi az ajtóhoz jött, és kritikus pillantással végigmérte. Aztán
beengedte. A bejárat fölött megszólalt egy csengettyű.
‒ Mit akar?
‒ Vehetek még valamit?
‒ Csak ha van készpénze. A bankkártyás fizetés nem működik.
Manzanót már az is meglepte, hogy ebben az üzletben egyáltalán
létezik ilyesmi. Megcsapta az orrát a sonkák, sajtok, felvágottak és a
kenyér illata. Előkotorta a tárcáját, és megszámolta a pénzét.
‒ Negyven van nálam.
‒ Feleség? Gyerek?
Mi az, itt csak családapák vásárolhatnak?
‒ Nincs.
‒ Akkor elég kell hogy legyen. Nem látszik nagyevőnek. Mi történt
a fejével?
A férfi nyitva hagyta az ajtót, és eltűnt a pult mögött.
‒ Egy kis baleset, az áramszünet miatt.
A boltban meleg volt, s Manzanónak égni kezdett az arca.
‒ Csapjon egy kellemes estét, valami finomsággal,
gyertyafényben, tévé nélkül! Esetleg egy jó könyvvel ‒ tanácsolta az
öregember.
Manzano bresaolát2*, finocchiona szalámit, taleggio sajtot,
kecskesajtot, konzervgombát és articsókát, valamint egy fél vekni
fehér kenyeret kért. A boltos mindent bepakolt egy szatyorba.
‒ Egy üveg vörösbort?
‒ Köszönöm, az van otthon.
 Miután fizetett, még huszonnégy euró maradt a zsebében.
Elköszönt, és újabb csilingelés kíséretében elhagyta az üzletet.
Manzano három éve lakott a Via Piero della Francescán álló régi
ház harmadik emeletén. Amikor hazaért, sem a kapualj, sem a
lépcsőház fényei nem égtek, az orráig is alig látott. A sötétből
szitkozódó, kérlelő, csitítgató hangok hallatszottak.
A rozoga vén liftet akkor sem vette volna igénybe, ha van áram. A
lépcső spirálisan tekeredett a magasba, középen a liftakna
helyezkedett el. Az első és a második emelet között gyertyákkal és
zseblámpákkal felszerelkezve összegyűlt a fél lakóközösség,
hevesen vitatkoztak, és a liftben ragadtakat biztatgatták.
‒ Jön már a segítség? ‒ érdeklődött Manzano.
‒ Sem a segélyvonalat nem érjük el, sem a tűzoltókat ‒ válaszolta
Carufio közjegyző a negyedikről. ‒ Egyfolytában foglaltak a
vonalak. Hát maga meg hogy néz ki?
‒ Nem olyan vészes. ‒ Manzano megpróbálta mobilról hívni a
segélyvonalat. ‒ Túl van terhelve a hálózat ‒ állapította meg. ‒ Ki
van odabent?
‒ Az unokatestvérem meg a lánya ‒ felelte panaszosan Carufio,
majd újra a bent rekedteket igyekezett megnyugtatni. ‒ Nagy
pechük van szegényeknek! Már végigcsinálták ezt egyszer. A nagy
áramszünetkor, 2003-ban.
‒ Szükség van itt rám? Mert ha nincs, akkor felmennék.
Balesetem volt. Szintén az áramszünet miatt.
‒ Menjen csak ‒ mondta Carufio. ‒ Nem muszáj mindenkinek itt
ácsorognia. Köszönöm a segítségét.
A lakásába érve végre alkalma volt rácsodálkozni a szokatlan
körülményekre. És arra, milyen magától értetődően mozog a
megszokott környezetében: épp a megfelelő magasságban kereste a
kulcslyukat, a sötétben is fel tudta akasztani a kabátját a fogasra, jó
helyre tette le a laptoptáskáját meg a bevásárlószatyrot, és
megtalálta a fürdőszoba ajtaját.
Miután lehúzta a vécét, a tartály egy hörgéssel kiürült. Manzano
hiányolta az ezt követő szokásos csobogást, amely a feltöltődést
jelezte. Megnyitotta a mosdó régimódi csapját, amely hasonló
hangot adott, mint a vécé, kiköpött néhány vízcseppet, majd
köhögött párat, és elnémult. Manzano megpróbálta még egyszer
lehúzni a vécét. A víz nem indult meg.
‒ Csodás.
Ez már kezd kicsit sok lenni, gondolta. Áram nélkül még csak
elvan egy darabig. Na de víz nélkül? Ráadásul ilyen mocskosan?
Összerezzent, amikor kopogtak az ajtón.
‒ Húúú, kísértet vagyok! ‒ hallotta odakintről a szomszédja, Carlo
Bondoni hangját.
Kezében egy gyertyával, amely csak ráncos arcát és kócos fehér
loboncát világította meg, úgy festett, mint egy öregember valami
Caravaggio-festményen. Ahogy megpillantotta Manzanót, rémülten
felkiáltott:
‒ Szent isten, hát veled meg mi történt?
‒ Baleset.
‒ Az egész városban nincs áram ‒ közölte Bondoni. ‒ Bemondták a
rádióban.
‒ Tudom ‒ felelte Manzano. ‒ A közlekedési lámpák is kialudtak.
Az Alfám roncs lett.
‒ Az eddig is az volt.
‒ Te aztán tudsz vigasztalni.
‒ Tessék, gyújts te is gyertyát! ‒ mondta Bondoni, és odanyújtott
egyet. ‒ Legalább nem kell a sötétben ücsörögnöd.
Manzano Bondoni gyertyájának lángjáról meggyújtotta a magáét.
‒ Kösz. Valahol nekem is kell hogy legyen. De így könnyebb lesz
megkeresni.
‒ Te mint mérnök és informatikus nem tudsz csinálni valamit?
Nem megy a tévé, nincs internet, az ember nem tudja, mi a bánat
van. Biztos ezek miatt az újfajta villanyórák miatt történt.
Manzano éhes volt. Elég régóta ismerte Bondonit, nagyon jól
tudta, hová akar kilyukadni. Unatkozott tévé nélkül, és beszélgetni
akart. Ami neki magának sem volt igazán ellenére.
‒ Hideg van kint, gyere be. Ettél már?
 ‒ Á, biztos van nálad egy észbontó kis barna…
‒ Ma nincs. Nem is vagyok olyan állapotban.
‒ Ugyan, fiatalember, ez csak egy karcolás! Csak érdekesebb leszel
tőle.
‒ Ezt ma már hallottam. És már rég nem vagyok fiatal.
‒ Uramatyám, bár én lennék negyvenhárom éves!
‒ Akkor bejössz vagy nem?
‒ Hát, ha ilyen szépen kéred…
Bondoni becsukta maga után az ajtót, és követte Manzanót a
konyhába. Manzano palackos vízzel kezet mosott. Talált egy doboz
gyertyát meg egy fél csomag teamécsest. Meggyújtott néhányat, és
elrendezte őket a helyiségben. Bondoninak eközben be nem állt a
szája, szidta az elektromos és a vízműveket, a tévétársaságokat, na
és persze a mindenért hibás politikusokat. Manzano kinyitotta a
hűtőszekrényt, hogy berámolja az élelmiszereket.
‒ Az is árammal megy ‒ tájékoztatta tömören Bondoni a sötét
hűtőbe meredő Manzanót. ‒ Rakd ki a cuccot az erkélyre. Habár
fűtés nélkül itt bent is jó hideg lesz hamarosan ‒ vihogott.
‒ Hogyhogy fűtés nélkül?
‒ Az is leállt. De ne szomorkodj! A háború után…
‒ …csecsemő voltál, és nem emlékszel semmire.
‒ Na, idehallgass… ‒ játszotta a sértettet Bondoni.
Manzano kirakta a romlandó élelmiszereket az erkély kövét
borító, foltokban olvadt hóra. Más ablakokban is gyertyák imbolygó
fényét látta.
Feltúrta a limlomos fiókot.
‒ Van nekem valahol egy zseblámpám. Terítsd már meg az asztalt,
légy szíves.
Néhány palack vízzel meg egy gyertyával kiment a fürdőszobába,
és úgy-ahogy megmosakodott. Tiszta inget és farmert húzott, aztán
átkutatta a tárolót és a dolgozószobát.
Tucatnyi régi és új számítógép, számos egyéb hardvereszköz és
egy régi táskarádió között, egy, a költözés óta még ki nem
csomagolt kartondobozban végre megtalálta a zseblámpát, amely
ráadásul működött is. A rádióval együtt a konyhába vitte. Bondoni
időközben előkészült a vacsorához. Két borosüveget nyújtott felé.
‒ Melyiket?
‒ A Barolót. ‒ Az a nyárra emlékeztette Manzanót, a napsütötte
fenyőfák illatára.
‒ Még megkukkantom a biztosítékszekrényt.
‒ Én is megyek!
A biztosítékok alatt, mint minden olasz háztartásban, évtizedekig
ott lógott a falon egy nagy fekete doboz, benne a szokásos
villanyóra, amelynek számjegyekkel ellátott mechanikus tárcsái
lassabban vagy gyorsabban forogva mérték az áramfogyasztást.
Ennek helyét néhány éve egy lapos fehér doboz vette át, az
úgynevezett okosvillanyóra.
‒ Ha a konyhában lenne, valami modern tojásfőző órának nézné
az ember ‒ mekegett Bondoni. ‒ A hálóban vekkernek, a
fürdőszobában meg vérnyomásmérőnek. Mind ugyanúgy néz ki. De
biztos tele van olyan platénából készült izékkel.
‒ Mármint platinából.
‒ Az mindegy. Lelketlen chipek, amelyeket úgy álcáz az ember,
ahogy akar. Nekem már a „tartalomhoz a forma” is ijesztő volt, de
ez… Mi ez? Fantáziátlansághoz a forma? ‒ Bondoni a bütykös
ujjával az óra kijelzőjére bökött. ‒ És még csak nem is mutat
semmit! Szép kis villanyóra, mondhatom!
‒ Ha egyszer nincs áram, mit mutasson?
Visszatértek a konyhába, ahol Manzano bort töltött.
‒ Neked mindenre van válaszod ‒ morgolódott Bondoni.
‒ Nem, csak nem szeretem, ha olyanok szapulják a modern
technikát, akik a szemüveget, a telefont meg a pacemakert azért
örömmel használják. Valamikor azok is új találmányok voltak,
mégsem panaszkodik rájuk senki.
‒ Ó, egy haladáshívő! Hát akkor a te szép új világodra!
Egészségedre!
‒ Meg a te állóvizedre. Egészségedre!
 Bregenz közelében

‒ Itt sem lehet! Sehol egy rohadt kút, ahol lehetne tankolni! ‒
tajtékzott Terbanten. ‒ Hát én ezt nem értem!
Angström előrehajolt a két első ülés közé, és a káoszt figyelte.
Közben heves havazás vette kezdetét. Akár a korábbi
benzinkutaknál, itt is egymás hegyén-hátán álltak az autók, egyesek
a kiutat keresték a kavarodásból. Az üzemanyagszint-jelzőre
sandított a Citroen műszerfalán: kis sárga fény jelezte, hogy már
majdnem üres a tank.
‒ Ennyi benzinnel nem jutunk el a házig ‒ szögezte le. ‒ Két
lehetőség maradt: vagy megvárjuk itt, amíg újra lehet tankolni…
‒ Ami egész éjjel is eltarthat ‒ vetette közbe Terbanten.
‒ Vagy lemegyünk az autópályáról, és szállást keresünk ‒ fejezte
be Angström mondatát van Kaalden.
‒ De sokáig nem keresgélhetünk ‒ mondta Terbanten ‒, mert
messzire már nem jutunk. És a végén még ott ragadunk valami
isten háta mögötti osztrák országúton. Itt legalább az utánpótlás
közelében fagyoskodhatunk.
Angström megnézte az okostelefonját.
‒ Ilyen hülyeséget, hogy még mindig nincs internet! Akkor simán
találhatnánk valamit a közelben!
Az óra tíz negyvenhetet mutatott.
‒ Igazából én már régóta egy kandalló előtt szeretnék üldögélni
egy bögre punccsal ‒ sóhajtott. ‒ Szóval: ki szavaz arra, hogy
keressünk szállodát, és ki mondja, hogy várjunk itt? Most!
Négyszólamú kórus harsogta:
‒ Várjunk!
‒ Éhes vagyok ‒ fűzte hozzá Bondoni.
‒ Úgy látom, a bolt és az étterem is zárva ‒ mondta Terbanten.
‒ Megyek, megnézem. Vécéznem is kell. Ki jön?
‒ Én! ‒ jelentkezett van Kaalden.
Angström is csatlakozott hozzájuk. Terbanten a kocsiban maradt.
A három anorákos alak elindult az autók között a bolt felé. Sok
kocsi üresen állt. Egyeseknek járt a motorja, másokban meleg
ruhákat vettek magukra az utasok, néhányan aludtak a jégvirágos
szélvédők mögött. Az egyik autóból egy gyerek integetett.
‒ Elég félelmetes ‒ vélte Bondoni.
A benzinkút boltja valóban zárva volt. Megkerülték az épületet, és
hátul meg is találták a vécét. Amint kinyitották az ajtót, megcsapta
őket a bűz. Angström csak a mosdókagyló körvonalait tudta
kivenni. Beljebb olyan sötét volt, hogy nem lehetett látni semmit.
‒ Én ide be nem megyek ‒ jelentette ki.
Továbbmentek az autóspihenőhöz. Angström látta, hogy az
ablakok mögött valami fény pislákol alig észrevehetően. Az ajtó
nyitva volt. Odabentről hangok hallatszottak.
‒ Vannak bent ‒ mondta Bondoni.
Halvány fény szűrődött ki a kétszárnyú ajtó bordázott üvegén.
Ahogy beléptek a vendéglőbe, Angströmöt hatalmába kerítette a
kaland izgalma, na nem valami veszélyes kalandé, inkább olyasmi
érzés volt, mint amikor régen vihar tört ki a nyári táborban. Az
összes asztal foglalt volt. Néhányon gyertya égett. A vendégek
beszélgettek, ettek, hallgattak, vagy aludtak. Itt jócskán melegebb
volt, mint odakint. Angström érezte, milyen elhasználódott a
levegő. Tollkabátot viselő csokornyakkendős férfi lépett oda
hozzájuk.
‒ Tele vagyunk ‒ közölte velük. ‒ De ha találnak valahol egy kis
helyet, szívesen látjuk önöket.
‒ Lehet enni valamit? ‒ kérdezte Angström.
‒ Sok mindenből kifogytunk. Legjobb lesz, ha kimennek a
konyhába. Ott összedobnak valamit abból, ami még megmaradt és
fogyasztható. De készpénzben kell fizetniük, étterem szabályos
üzemeltetését fel kellett függesztenünk. Villany, víz,
mellékhelyiségek, tűzhelyek, hűtőszekrényt fűtés, fizetés,
számlázás… semmi sem működik. Nekem meg tulajdonképpen már
három órája lejárt a munkaidőm. De nem zárhatjuk ki az
embereket csak úgy.
‒ Szóval vécé sincs.
 ‒ Sajnos az sincs.
‒ És mit csinálnak az emberek, ha ki kell menniük?

Ybbs-Persenbeug erőmű

Kilenc ember rezzenéstelenül meredt a vezérlőközpont

monitoraira.
‒ Most!
Oberstätter lenyomott egy gombot. Már három órája telefonáltak,
tárgyaltak és vizsgálódtak. Mégsem tudták, mi okozta az
áramszünetet. Csak egyet tudtak: szinte egész Európa áram nélkül
maradt. A vízerőművek ‒ közöttük az Ybbs-Persenbeug a Dunán ‒
kulcsfontosságúak voltak a szolgáltatás visszaállítása
szempontjából, mivel külső segítség nélkül is újra lehetett indítani
őket. Azt is tudták, mi vezetett az ő erőművük vészleállásához.
Mivel sok fogyasztó kiesett, a hálózatban hirtelen
frekvenciaemelkedés következett be, amelyet nem lehetett
korrigálni. Erre számos erőműben a szoftver automatikusan
lekapcsolta a generátorokat, nehogy tönkremenjenek. Oberstätter
megérzése a dübörgő generátorral kapcsolatban tehát helyesnek
bizonyult. Azt viszont még most sem értette, hogy a munkatársai
miért épp az ellenkezőjét látták a vezérlő kijelzőin. Remélte, hogy
nem a berendezés hibásodott meg.
Most megpróbálták újraindítani az erőművet. Egy kávégéptől
eltérően ehhez nem volt elegendő pusztán egy gombot megnyomni.
Lépésről lépésre haladva előbb a vizet kellett újra átereszteni a
turbinákon, majd számos dolgot figyelembe véve be kellett
kapcsolni a generátorokat.
‒ Ééés leáll! ‒ mondta az egyik kolléga, és a képernyőre mutatott.
‒ Itt, ni. Rövidzárlatveszély az XCL 1362-nél. Rögtön, ahogy
elkezdtük. Ármin, Emil, lementek és megnézitek.
‒ Az legalább még egy óra csúszást jelent! ‒ sopánkodott az egyik
munkatárs.
‒ Nincs más választásunk ‒ felelte Oberstätter. ‒ Amíg nincsen
minden rendben, addig nem indulhatunk újra.
Felvette a telefont, és a központ válságkezelési osztályának
számát tárcsázta.

Berlin

Michelsennek sikerült uralkodnia a hangján, s beleszólt a

telefonba:
‒ Kérem, forduljon a sajtóosztályhoz. Egyébként a minisztérium
néhány perc múlva sajtótájékoztató tart, és közleményt ad ki. ‒
Azzal lecsapta a kagylót. ‒ Honnan tudta ezt a számot a rohadék?
Újságírók!
Az elmúlt órákban a többiekhez hasonlóan Michelsen is
berendezkedett a belügyminisztérium helyzetértékelő
központjában. Eleinte még reménykedett benne, hogy gyorsan
helyreáll a rend, de a legfrissebb hírek nem sok jóval kecsegtettek.
Összeszedte a papírjait, és az egyik hatalmas képernyő előtt ülő
operátorhoz sietett. A monitoron megint Helge Brockhorst volt
látható a bonni helyzetértékelő központból.
‒ …és a negyedik szabályozási tartományban ugyancsak. Néhány
városi közmű időlegesen vissza tudja állítani az
alapszolgáltatásokat, de aztán újra összeomlanak. Egyes
tartományok a katasztrófahelyzet kihirdetését fontolgatják.
Szóval semmi új. Évek óta tudni lehetett, hogy bekövetkezhet
ilyesmi, mégis csupán részlegesen készültek fel rá.
Németországban a válságkezelés a tartományok dolga volt,
országos fenyegetettség esetén a szövetségi vezetés vette át az
irányítást. Ezért kétévente megtartották a válságkezelési
gyakorlatot, a LÜKEX-et. Ezen az országos és tartományi
válságstábok, a segélyszolgálatok és az infrastruktúra üzemeltetői
az együttműködést gyakorolták, valamint a vészhelyzetekre
kidolgozott terveiket tesztelték. Michelsen imádkozott, hogy a
legutóbbi gyakorlat résztvevői most is a posztjukon legyenek,
lehetőleg felkészülten. Hogy mennyire kiterjedt és összetett volt
már maga a gyakorlat is, azt az is mutatta, hogy a felkészülés két
évet vett igénybe. És az éles helyzet, mint azt kevésbé jelentős
esetekben szerzett tapasztalataiból tudta, így is mindig tartogat
meglepetéseket. Amikre most gondolni sem akart. A lehető
legrövidebb időn belül szükségmegoldásokat kellett kitalálni az élet
minden területén. Valamint a tűzoltóságnak, a Vöröskeresztnek, a
Műszaki Segélyszervezetnek és a hatóságoknak sürgősen
lakosságvédelmi intézkedéseket kellett foganatosítaniuk: ki kellett
szabadítani például a metrókban és liftekben rekedt embereket, a
rendőrségnek fenn kellett tartania a közbiztonságot, és tájékoztatni
kellett a lakosságot a helyzetről és a mindenkit érintő
intézkedésekről. De főként biztosítani kellett az orvosi ellátást, a
vizet és az élelmet. Michelsen tudta, hogy a fontosabb intézmények,
például a kórházak és néhány hatóság épületei, fel vannak szerelve
tartalék áramforrással. Sok nagyobb ipari és mezőgazdasági
létesítmény is tudott gondoskodni magáról néhány órán vagy akár
napon át. A tömegközlekedés, valamint a víz- és élelmiszer-ellátás
esetében rosszabb volt a helyzet. A gondok a Németországban élő
nyolcvanmillió ember mindennapjainak összes területét érintették.
És ha a jelentéseknek hinni lehetett, márpedig kénytelen volt hinni
nekik, ugyanez vonatkozott több százmillió másik emberre is
Európa-szerte. Ami tovább súlyosbította a helyzetet. Az elmúlt évek
regionális áramszüneteinél mindig lehetett számítani külső
segítségre, más tartományokból vagy végső esetben külföldről.
Ezúttal azonban nagyon messze volt az a külső segítség. Még
Oroszországból is jelentettek áramingadozásokat, noha ott ezek
nem vezettek kimaradáshoz. Már régóta összeköttetésben álltak az
Európai Bizottság brüsszeli Megfigyelési és Tájékoztatási
Központjával. Az MIC ugyanazt a munkát végezte Európában,
amelyet a belügyminisztériumi helyzetértékelő központ
Németországban: a koordinációt, szervezést és tájékoztatást.
Michelsen kisietett a teremből, és elhaladt a tárgyaló előtt, ahol a
belügyminiszter még mindig videokonferencián vitatta meg a
helyzetet európai kollégáival. A folyosón hét munkatársa várta
különböző osztályokról, és együtt csörtettek át a sajtószobába,
élükön a minisztérium szóvivőjével.
Közte és kísérete között csak úgy repkedtek a kérdések és
válaszok:
‒ Tudják már, mi okozta?
‒ Nem. Semmilyen nyomot nem találtak. A sajtónak a következőt
mondjuk: pillanatnyilag a legfontosabb a szolgáltatás visszaállítása,
az oknyomozásnak majd akkor lesz itt az ideje, ha az emberek
megint tudnak fűteni, bevásárolni és munkába menni.
‒ Előreláthatólag mikor lesz vége az áramszünetnek?
‒ Ezt nehéz megmondani. A szolgáltatók eleinte optimisták
voltak. De már hat órája hiába próbálják beindítani a hálózatot. A
médiának azt mondjuk, hogy a szolgáltatók teljes erőbedobással
dolgoznak a szolgáltatás visszaállításán.
‒ Hogy lehet egész Európában áramszünet? Ez nem normális!
‒ A modern, egymással összekapcsolt elektromos hálózatoknál
sajnos előfordulhat. Éppen ezért a miniszter úr már régóta különös
figyelmet szentel nem csak a hazai, de az európai hálózat további
modernizálásának is.
‒ A segélyszolgálatok?
‒ Folyamatosan dolgoznak. A tűzoltóság az elmúlt órákban több
ezer embert szabadított ki felvonókból és metrószerelvényekből. A
Vöröskereszt és mások gondoskodnak a betegekről, idősekről és
azokról, akik az utakon rekedtek.
‒ Hogy rekedhettek ott?
‒ Áram nélkül tankolni sem lehet.
‒ Ezt nem mondja komolyan!
‒ De, sajnos igen.
‒ Ráadásul egyes tartományokban ma kezdődött el a téli szünet.
‒ Már riasztották a Műszaki Segélyszervezetet.
‒ És a hadsereg?
‒ Készen áll, hogy szükség esetén támogassa a segélycsapatok
munkáját.
‒ Mit tanácsoljunk az embereknek, ha még holnap reggel sem lesz
áram?

Milánó

‒ ...az érintett körzetekben nem nyitnak ki az iskolák és a

hivatalok.
Bondoni még közelebb hajolt Manzano öreg, recsegő
táskarádiójához.
‒ És azt honnan tudjam, hogy holnap reggel melyik körzetek
lesznek még érintve?
‒ Észre fogod venni ‒ válaszolta Manzano, és mutatta neki, hogy
hallgatni akarja a híreket.
‒ …mivel az áramszünet a tömegközlekedést is megbénította, a
hatóságok arra kérik a lakosságot, hogy segítsék egymást.
Szükségtelenül azonban autóval se induljon útnak senki.
Ő még szükség esetén sem tudott volna autóval útnak indulni, és
azon töprengett, vajon mennyit fizet a biztosító azért a vén
tragacsért.
‒ …a nyaralók és kirándulók vegyék figyelembe, hogy az érintett
körzetekben nem lehet tankolni a benzinkutaknál. A vonattal
utazók jelentős késésekre és járattörlésekre számíthatnak. A légi
közlekedés további intézkedésig teljesen szünetel. Ez
természetesen Európa többi részére is vonatkozik.
‒ Európa? ‒ krákogott Bondoni. ‒ Az nem lehet! Már megint
túloznak!
Manzanónak eszébe jutott signore Carufio unokatestvére és
annak lánya, akiket a tűzoltóknak csak egy órával ezelőtt sikerült
kiszabadítaniuk a liftből.
‒ Az áramszolgáltatók jelenleg minden erejükkel a szolgáltatás
visszaállításán dolgoznak.
‒ Hát remélem is ‒ morgolódott Bondoni, és töltött még bort.
Ez már a második üveg volt. Az elsőtől nagyvonalúbbá vált
Manzano kinyittatta vele a serralungait is. Így az áramszünetet is
könnyebb volt elviselni. Végül is a hírek nem voltak annyira
borzalmasak. Manzano kikapcsolta a rádiót. Csöndben iszogatták a
bort. Egész este beszélgettek, mindenről és semmiről, Manzano a
nagy részét el is felejtette. Egy kicsit az alkoholt is érezte már a
fejében, és a sebe lüktetett.
Úgy érezte, mintha lelassult volna az idő, amióta elment az áram.
Fülelt a csendben. Ahogy hazafelé jövet, most is olyasmikre figyelt
fel, amik korábban fel sem tűntek neki. Hogy mi minden hiányzik.
A hűtőszekrény zúgása. A vízvezeték gurgulázó zaja. A túl hangos
tévék vagy sztereó berendezések a szomszédból. Csupán Bondoni
egyre súlyosabbá váló légzése maradt, a nyeldeklése és a
pulóveréhez súrlódó ingének nesze, ahogy letette a poharat.
‒ Ideje ágyba bújni ‒ szólalt meg az öreg, és sóhajtozva felkelt.
Valóban, az óra Manzano konyhájának ajtaja fölött azt mutatta,
hogy már elmúlt egy. Manzano kikísérte Bondonit. Egyszerre
különös érzése támadt, de elhessegette magától. Búcsúzóul meg
akarta veregetni Bondoni vállát, amikor egyszer csak ráeszmélt, mi
változott meg. Dolgozószobája nyitva álló ajtaján át halvány fény
áradt be.
‒ Várj egy kicsit! ‒ mondta Bondoninak, és bement a
dolgozószobába, amelynek két ablaka az utcára nézett. ‒ Égnek az
utcai lámpák!
Bondoni ekkor már ott állt mellette. Manzano felkattintotta a
villanykapcsolót. Fel, le. Fel, le. A dolgozószoba sötét maradt.
‒ Fura. Miért van áram kint, és miért nincs idebent?
Manzano visszament az előszobába, és kinyitotta a
biztosítékszekrényt. Valamennyi kis kapcsoló a megfelelő állásban
volt, a főkapcsoló is. A villanyóra kijelzőjén ez állt: KL 956739.
‒ Pedig most van áram ‒ dünnyögte, inkább magának, mint
Bondoninak. ‒ Próbáld meg, légy szíves, az ajtó melletti
villanykapcsolót!
Klikk, klakk. Semmi.
‒ Na, nézzük csak meg közelebbről.
‒ Micsodát?
Manzano azonban eddigre már újra eltűnt a dolgozószobában,
ahonnan egy laptoppal tért vissza.
‒ Mit csinálsz? ‒ kérdezte Bondoni.
Amíg a gépe bekapcsolt, Manzano azon tűnődött, hogy
magyarázza el hatvanhárom éves szomszédjának, aki e-mailezésre
és internetezésre ugyan használta a számítógépét, de érteni nem
sokat értett hozzá, hogy mire készül.
‒ Amikor beszerelték az új villanyórát, alaposan megvizsgáltam,
amilyen kíváncsi vagyok. ‒ Begépelt valamit, közben tovább
magyarázott; ‒ Ez a villanyóra alapjában véve egy számítógép.
Megkímélte Bondonit a pillanatnyilag jelentéktelen részletektől,
például attól, hogy ebben a számítógépben chipek ugyan vannak,
merevlemez azonban költségkímélési okokból nincsen.
‒ Ezért hívják okosmérőnek. Ennek segítségével az
áramszolgáltató nem csak le tudja olvasni a fogyasztásodat, de
távirányítással is tudja vezérelni a mérőt.
A technikát, amellyel adatokat lehet küldeni az elektromos
vezetékeken át, Power Line Communicationnek, röviden PLC-nek
hívják. Most azonban ez sem volt fontos.
‒ Tudom, még ki is tudják kapcsolni nálam a villanyt ‒ mondta
Bondoni.
‒ Azt régebben is megtették, ha nem fizetted.
‒ Én mindig fizettem!
‒ És nem is kapcsolták ki. Meg nem is korlátozták. Ugyanis
tudtommal csak azt szabad nekik, teljesen kikapcsolni nem. Ehhez
meg egy csomó minden máshoz is a szolgáltatók mindenféle
kódokat használnak.
‒ Olyanokat, mint amilyet most kiírt? Ez a KL-akármi?
‒ Pontosan. De ami nekünk ugyanilyen érdekes: egy kis
ügyeskedéssel mi is felvehetjük a kapcsolatot ezzel a dobozkával.
Bondoni elvigyorodott.
‒ Gondolom, az nem teljesen törvényes.
Manzano megvonta a vállát.
‒ Na és hogy veszed fel vele a kapcsolatot? ‒ tudakolta Bondoni.
‒ Nagyon egyszerűen, infrával. Ezt ma már majdnem minden
számítógép tudja. Még a mobilod is. Akkoriban is ezt csináltam,
amikor beszerelték. Hogy megnézzem, mit tud ez a ketyere, és
hogyan tudja.
Ehhez egy kissé megbütykölte akkoriban a számítógépét: egy
megfelelő kártya és a hozzá tartozó program segítségével
szoftvervezérlésű rádióvá alakította át. A számítógép így magas
frekvenciájú rádiójeleket tudott venni, értelmezni és kibocsátani,
akár egy rádió adó-vevő. Többek között PLC-jeleket is, amelyekkel
az áramszolgáltató a villanyórát irányította.
‒ Ilyen egyszerű? ‒ kérdezte Bondoni.
‒ A magamfajtának igen ‒ válaszolta Manzano szenvtelenül.
‒ Jelszó sem kell? Nincsenek az ilyen adatok kódolva?
‒ Dehogynem, persze. De az ilyen kódokat rendszerint elég
könnyű feltörni. Ami meg a jelszót illeti, meg lennél lepve, mennyi
mindent megtalál az ember az interneten, ha tudja, hol keresse.
‒ Na, hát ez már biztos, hogy nem törvényes!
Ezúttal Manzano vigyorgott.
‒ Most akarjuk tudni, mi a helyzet, vagy nem?
A képernyőn időközben megjelentek a keresett adatok.
‒ Akkoriban sikerült megfejtenem a kódokat. Itt a listájuk.
Például ezzel a kóddal rendeli el a szolgáltató, hogy a mérő közölje
vele az aktuális állást. Vagy itt van ez. Ezzel kétszáz wattra
korlátozzák a fogyasztást. Ezzel meg itt vissza lehet állítani a teljes
hálózati szolgáltatást. Ez a villanyóra újraindítására való, ezzel
pedig a memóriát lehet újratölteni, és így tovább.
Bondoni szemügyre vette a listát. Aztán megint felnézett a
villanyórára.
‒ Az is ott van a listádon, amit most kiír. Méghozzá pirossal.
‒ És pontosan itt kezd a dolog érdekessé válni. A mérőt egy
amerikai cég gyártja, amely a helyi piacra is termel. Ott nem
pontosan ugyanazokat a kódokat használják, mint nálunk. Ugyanis
tud olyasmit is ez a mérő, amire Olaszországban nincs szükség.
Például ezt a parancsot, amellyel a fogyasztót teljesen le lehet
kapcsolni a hálózatról. Itt van, látod?
 Bondoni lassan felolvasta a betűket és számjegyeket:
‒ KL 956739. Hű, a mindenit! ‒ Arca, amelyet a monitor kékes
fénye megvilágított, most tényleg kísértette emlékeztette
Manzanót. ‒ Ez azt jelenti, hogy az amcsik leszedtek téged a
hálózatról?
‒ Nem. Csak annyit tudunk, hogy a parancs, bár az olasz rendszer
nem használja, nálunk is működik. Annak idején ki is próbáltam.
És most jön a poén: mivel ezt a funkciót Olaszországban nem
használják, a mérő semmilyen információt nem küld a
szolgáltatónak, hogyha kiadják a parancsot.
‒ Várjál, várjál, pillanat! A vénember kedvéért: hogyha valaki
megadja ezt a lekapcsolási parancsot, arról az elektromos műveknél
nem is tudnak?
‒ Vénember létedre, ráadásul úgy, hogy már van benned egy üveg
bor is, marha gyorsan kapcsolsz.
‒ Na de hogy az ördögbe aktiválódhatott hirtelen ez a parancs?
‒ Ez itt a kérdés. Talán rendszerhiba. De most adtál egy ötletet.
Gyere csak! ‒ Manzano a saját lakása ajtaja elé lökdöste Bondonit.
‒ Nézzük meg, mit csinál a te villanyórád!
Türelmetlenül várt, amíg Bondoni kortól és bortól bizonytalan
ujjai végre bedugták a kulcsot a zárba.
Bondoni készüléke ugyanazt a betű- és számsort mutatta.
Manzano tátott szájjal állt a dobozka előtt.
‒ Hát ez… Kutya legyek, ha ez véletlen!
‒ Nem tetszik ez nekem ‒ motyogta Manzano. ‒ Nem tetszik ez
nekem.
Aztán már a lépcsőházból kiabálta vissza:
‒ Próbáljunk ki valamit!
Felemelte a laptopját a biztosítékszekrény elől a padlóról, ahol
hagyta.
‒ Hoznál egy széket a konyhából? Vagy kettőt, ha neked is kell.
‒ Mi a jóisten ütött beléd így az éjszaka közepén?
‒ Előbb az ördög, most meg a jóisten?
‒ Jobb, ha az ember mindkettővel jóban van. ‒ Azzal Bondoni
eltűnt a konyhában.
Amíg nagy zajosan odavonszolt két széket, Manzano
rácsatlakozott a villanyórájára a laptoppal. Leült az egyik székre,
Bondoni helyet foglalt mellette, és kíváncsian nézte a számítógépet.
‒ És most?
‒ Most elektromos műveket fogunk játszani. A laptopon keresztül
kommunikálni tudok a mérővel. Azt az utasítást adom neki, hogy
kapcsoljon vissza a hálózatra. Meglátjuk, mi történik.
Beütött egy kódot. A konyhából zörrenés hallatszott, amelyet halk
zúgás követett.
‒ Próbáld meg újra a villanykapcsolót.
Bondoni engedelmeskedett, s az előszobában kigyulladt a két
állólámpa.
‒ Szűzanyám! Ezt nálam is meg tudod csinálni?
‒ Csak ha nem emlegeted többet a jóistent meg az ördögöt.
Próbáld meg a konyhában is. És nézd meg, működik-e a hűtő!
Bondoni ismét eltűnt a konyhában, Manzano pedig a következő
pillanatban látta, hogy felgyullad odabent a fény. Hallotta a
gumiszigetelés halk cuppanását, ahogy kinyílt a hűtő ajtaja.
‒ Működik! ‒ kiabált Bondoni.
‒ Akkor most megyünk hozzád.
Perceken belül átprogramozta Bondoni villanyóráját is, és az
öregember lakásában újra volt áram. Bondoni rögtön ki is ment
vécére. Addig Manzano a képeket nézegette a falon. Nyaraláson
készült fotók Bondoniról, a néhai feleségéről és a lányáról. Hallotta
az öreg vizeletének csobogását. Aztán a hörgő hangot az öblítés
helyett.
‒ Víz, az még mindig nincs ‒ jelentette Bondoni.
‒ A francba! Akkor elfelejthetem a zuhanyt. ‒ Manzano a képekre
mutatott. ‒ Hogy van a lányod?
Annyit tudott róla, hogy az Európai Bizottságnál dolgozik
Brüsszelben. De sosem jegyezte meg, melyik osztályon.
‒ Mesésen! Képzeld, már megint előléptették! El nem tudod
képzelni, mit összekeres ott! Az én adómból!
 ‒ Legalább a családban marad a pénz.
‒ Na de a lakbér is szörnyű magas ám ott, Brüsszelben! Pont ma
indult el síelni. Ausztriába. Mintha Olaszországban nem lehetne
üdülni télen!
Most már Manzano is nyomást érzett a hólyagjában. Nem csoda,
egy egész üveg bor után. Jó éjszakát kívánt Bondoninak, aki
megköszönte a bort és a villanyt, aztán bezárta utána az ajtót.
A lakásába visszaérve Manzanót szinte megriasztotta a
vi1ágosság. Egy pillanatra visszasírta a nyugalom lassan múló óráit.
Még akkor is, ha Bondoni szakadatlan fecsegése nem hagyott meg
belőle túl sokat. Lekapcsolta a villanyt az előszobában, és becsukta
a biztosítékszekrényt. A nappaliban bedugta a laptopot a
konnektorba, hogy feltöltse, az ablakhoz lépett, és lenézett az
utcára. A közvilágításon kívül nem látott semmi fényt. Ezen a kései
órán ez nem is volt szokatlan.
A furcsa kód, amelyet a villanyórája kiírt, nem hagyta nyugodni.
Felment az internetre, a szolgáltatónak nyilván volt tartalék
áramforrása. Híreket keresett az áramszünetről, bekapcsolta a
tévét, és végiglépegetett a csatornákon. Néhányuk nem sugárzott. A
megmaradt adókon a szokásos éjszakai műsorok mentek. Az
áramszünetről egy szó sem esett. Csak a RAI-n és a hírcsatornákon
futott egy hírsáv: Áramkimaradás Európa-szerte. Hírek
hamarosan.
Az ismertebb híroldalakon, már azokon, amelyeket el tudott érni,
csupán néhány cikket talált. Azok is többórásak voltak. A Twitteren
számtalan bejegyzésre bukkant, de a legtöbb csak arról számolt be
izgatottan, hogy nincs áram, vagy kérdezgették, hogy másoknál
van-e, és hogy mi van Európa többi részével. Ezek nagy része is
többórás volt. Átfutotta a spanyol, angol, francia, német és holland
tweeteket is, és annyit ki tudott hámozni belőlük, hogy ezekben az
országokban is áramszünet van. Belépjen a szakmai fórumokba is?
Ásított, és megdörzsölte a szemét. A média szemlátomást
megelégedett néhány sebtében összecsapott cikkel. Akkor csak nem
lehet akkora a baj. Ilyen hideg éjszakán az újságírók biztos inkább a
meleg paplan alatt kuporognak, és remélik, hogy reggelre elmúlik
az egész, gondolta Manzano. És neki is ezt kellene tennie. De előtte
ki kell derítenie, hogy felfedezte-e más is a kódot. És ha nem, akkor
is írnia kell róla a fórumokon. Vagy hívja fel inkább az elektromos
műveket? Muszáj volt egy kicsit pihentetnie a szemét, lehunyni,
csak egyetlen pillanatra.

Berlin

Hajnali két órakor Michelsen taxit hívatott magának.

Elcsüggesztette az autóút a sötét városon keresztül. A taxisofőr
megpróbált beszélgetni vele a szokatlan helyzetről, de Michelsen
egyszavas válaszait hallva hamarosan elhallgatott. A rádió dzsesszt
adott. Ilyenkor már a média is aludt. Michelsen agya egyfolytában
azon zakatolt, mitévő legyen, ha néhány óra múlva visszatér a
minisztériumba, és még mindig nem lesz áram.
Örült volna egy zuhanynak, mivel ez a nap alaposan
megizzasztotta. A lakásában hideg volt. Sem a vécétartályból, sem a
csapból nem folyt víz. Mindkettőre számított, ennek ellenére
érezte, ahogy a fáradtságára súlyosan rátelepszik a csalódás is.
Már csak azért is, mert meg kellett állapítania, hogy
szégyenszemre nem készült fel.
Pedig éppen ezért terjesztette a belügyminisztérium nyolc
nyelven a Hogyan készüljünk fel szükséghelyzetre? című
brosúráját, amelynek információi a minisztérium honlapján is
elérhetők voltak. Michelsen korábban már át is futotta újra.
Elméletileg tudott is mindent. De ahogy a legtöbben, ő sem vette
komolyan a figyelmeztetéseket, amíg jól mentek a dolgok.
Klasszikus „a suszternek van a legrosszabb cipője” eset. Dacára
annak, hogy a válságkezelési és lakosságvédelmi osztály helyettes
vezetője volt, sem két hétre elegendő vízről és tartós élelmiszerről,
sem elemes rádióról nem gondoskodott. Szükség esetén
használhatom az autórádiót, gondolta. Különben is, ilyen
helyzetben úgyis folyton bent vagyok az irodában, minek készültem
volna fel itthon?
Maradék erejét összeszedve megtisztálkodott valamelyest egypár
törlőkendővel. Pizsamája fölé vastag gyapjúpulóvert húzott. A
lábára meleg zoknit. A rádiós óra természetesen nem mutatott
semmit. Beállította a mobiltelefonja ébresztőjét fél négyre.
Borzongva gondolt a másnap reggelre, és elalvás előtt azért
fohászkodott némán, hogy mire felébred, minden rendben legyen.

Parancsnoki központ

Most szívesen megnézte volna Európát a Nemzetközi

Űrállomásról. A fények finom erezete és ragyogó csomópontjai
helyett biztosan sötétség terpeszkedett a földrészen. Az első
jelentések, valamint saját felméréseik szerint legalább a kontinens
kétharmadán nem volt áram. És még korántsem volt vége.
Elképzelte az illetékeseket, amint tanácstalanul keresgélik az
okokat, időjárási jelenségeket, technikai hibát vagy emberi
mulasztást tesznek felelőssé az áramszünetért, miközben valójában
sejtelmük sincs semmiről. Átmeneti jelenségnek vélik az
áramszünetet, amilyenek a korábbiak is voltak, azt hiszik, pár órán
belül véget ér, és szórakoztató anekdoták meg ártalmatlan
rémtörténetek témájává szelídül. Hát mesélni éppenséggel
mesélhetnek majd róla. De nem a kilenc hónappal később hirtelen
megugrott születési statisztikákon fognak viccelődni, vagy
nosztalgiázni azon, hogy hálózsákban aludtak, és a folyóban
fürödtek, mint annak idején az iskolai táborban. Néhány nap alatt
rájönnek majd, hogy későbbi történeteik inkább azokra a
beszámolókra fognak emlékeztetni, amilyeneket eddig csak háború
és katasztrófa sújtotta területekről, távoli országokról hallottak. Pár
hét múlva megértik, hogy elbeszéléseik úgy fognak majd hangozni,
mint nagy- és dédszüleik már-már elfeledett leírásai az Európát és
a világot romba döntő nagy háború utáni időkről. És aztán lassan-
lassan ‒ először csak egyesek, majd a nyomukban egyre többen ‒
felfogják, hogy ami történt, örökre megváltoztat mindent.
 Benzinkút Bregenz közelében

Angström pusmogásra ébredt. Ahogy felemelte a fejét, érezte,

hogy fáj a nyaka. Úgy vélte, biztos elfeküdte, aztán rögtön eszébe is
jutott, hogy egy autóspihenőben van, áram nélkül, több száz másik
itt rekedt utazóval együtt. Kinyitotta a szemét. Ahogy lassanként
magához tért, ráeszmélt, hogy az emberek ébredeznek, majd
sutyorogva elindulnak a kijárat felé. Érezte, hogy van Kaalden feje a
vállának dől. Óvatosan felegyenesedett, és a fülét hegyezte, hogy
megértsen valamit az egyre erősödő suttogásból. Mind többen
ébredtek fel, s néztek körül álmosan és kíváncsian.
Hová mennek ezek? Angström felkelt, és átvágott a termen, ami
valóságos akadályfutásnak bizonyult a padlón alvó emberek között.
Közben az anorákja zsebében kitapogatta a pénztárcáját. A telefonja
is ott volt a nadrágzsebében. Nedves ruhák, izzadság és kihűlt leves
szaga terjengett. Az arcán és a kezén érezte, hogy a helyiségben
hidegebb lett. Mielőtt elérte volna a kijáratot, hallotta, hogy valaki
hangosan azt mondja:
‒ Működik a kút!
Az emberek moraja egyszerre hangosabb lett. Mire Angström a
kijárathoz ért, már többen is taszigálták hátulról, és kilökdösték a
szabadba.
Odakint csontig hatolt a hideg. A csillagok nem látszottak. A sötét
parkolót, ahol vadul hadonászó emberek tolongtak, a benzinkút
boltjának fényei világították meg.
Angström odament, úgy-ahogy megigazította a haját, és belépett
az üzletbe. Első pillantásra látta, hogy a polcok és a hűtők már félig
kiürültek. A hangok egyre ingerültebbekké és csalódottabbakká
váltak. Végül megértette, hogy a kutak még mindig nem működnek.
Nem így képzelte a sítúrát. Fáradt volt, piszkos és éhes.
Nekidurálta magát, kenyeret, szendvicseket, kekszet és italokat
kapkodott le a polcokról, aztán beállt a sorba a pénztár előtt.
‒ Csak készpénz! ‒ mondta a kasszás olyan tájszólással, hogy alig
értette meg.
Angström rendszerint kártyával fizetett, így aztán erre az utazásra
is alig hozott magával készpénzt. Előkaparta a tárcáját, kivett belőle
néhányat a kevés bankjegy közül, elrakta a visszajárót, és kiment a
boltból.
Az épületből embereket látott kiözönleni, mintha szagot fogtak
volna. Fázott, így elhatározta, hogy bemegy, és megkeresi a
többieket.
Az árral szemben beküzdötte magát. Odabent lázasan
szedelőzködött mindenki. Fullasztó volt a levegő. Angströmre csak
úgy ragadt a ruha. Vécéznie kellett, és sehol sem látta a barátnőit.
Rövid töprengés után elindult az alagsori illemhelyre. És rögvest
vissza is fordult. Koromsötét volt, és már a lépcsőn sem bírta
elviselni a bűzt. Éjjel egyszerűen a parkoló szélén, a bokrok mögött
végezte el a dolgát, és most is ez a hely tűnt a legmegfelelőbbnek.
Mivel jobb szerette volna előbb bepakolni az élelmiszert az autóba,
a Citroen felé indult. A többiek ott várták.
‒ Reggeli! ‒ jelentette be, és a magasba emelte a szatyrot.
‒ Jaj, de jó! ‒ örvendezett van Kaalden, és a boltra mutatott. ‒
Ugyanis már nem sok mindent kaptunk.
‒ És benzin sincs még mindig ‒ egészítette ki Angström.
‒ Hallottuk ‒ mondta Bondoni.
‒ Na és most? ‒ kérdezte van Kaalden.
‒ Nekem pisilnem kell ‒ válaszolta Angström, és a kezükbe
nyomta a szatyrot.
A pirkadat első fényében a parkolót az erdőtől és a mezőktől
elválasztó sövényhez sietett. A hideg ellenére már messziről érezte,
hogy a mező az éjszaka folyamán nyilvános illemhellyé lépett elő.
Elindult a sövény mentén, abban a reményben, hogy távolabb már
kevésbé rosszak az állapotok. Végül a parkoló szélén,
százméternyire a pihenőtől, bemerészkedett a bokrok közé. A talajt
elborították a nedves, fehér papírfoszlányok. Angström inkább nem
nézte meg őket közelebbről. Alig kétméternyire guggoló alakot
pillantott meg. Mormogott valamit, amit akár bocsánatkérésnek is
lehetett érteni, és továbbsietett, ügyelve rá, hová lép. Itt is
kuporgott valaki. Odébb egy nő állt, és tartotta a gyerekét, hogy az
könnyíthessen magán. Angström átkozódott magában. Végre talált
egy helyet, ahol úgy vélte, nem látja senki. Éjszakáról még maradt
nála törlőkendő és zsebkendő. Amilyen gyorsan csak lehetett,
letudta a dolgot, aztán sietve elhagyta a bozótost.
Az autóban Bondoni és Terbanten a szendvicsét rágcsálta.
Angström beült a hátsó ülésre. A levegő nyirkos volt, és olyan
hideg, hogy látszott a leheletük. A rádióban épp egy hírolvasó
beszélt arról, hogy ha nem feltétlenül muszáj, ne induljon útnak
senki.
‒ Nagyon vicces ‒ mondta Angström.
‒ Azt mondták, az éjjel fél Európában elment az áram ‒
tájékoztatta Bondoni. ‒ És egyes helyeken eltarthat egy ideig, amíg
visszajön.
‒ Fél Európában? ‒ Angström kicsomagolt egy szendvicset. ‒ Az
meg hogy lehet? Arról nem mondtak semmit?
‒ Nem. Amíg elvoltál, próbáltam többet kideríteni, de itt senki
nem tud semmit. A személyzet alig bírja a strapát.
‒ És akkor most mit csinálunk? ‒ kérdezte Terbanten. ‒ Nem
ücsöröghetünk tovább itt a hidegben. Meg ebben a spontán kis
menekülttáborban sem, akármilyen kellemes és higiénikus is.
‒ Talán hívhatnánk taxit ‒ vetette fel Angström. ‒ Vagy
utánanézhetnénk, van-e itt valamiféle tömegközlekedés, amellyel
megtehetnénk a hátralévő utat. A legközelebbi vasútállomásig vagy
buszpályaudvarig csak elég még a benzin. A kocsit meg a cuccokat
majd elvisszük később.
‒ És ha a szálláson sincs áram?
‒ Akkor sem kell több száz másik emberrel közösen vécéznem, és
van fürdőkád meg kandalló.
Van Kaalden rátett még egy lapáttal:
‒ Brrr, ez undorító! ‒ panaszkodott, és a kezét dörzsölte, hogy
felmelegedjen. ‒ Én egy pillanatig sem maradok itt tovább!
‒ Pont erről beszélünk ‒ mondta Angström, és újból előadta az
ötletét.
‒ A taxi drága ‒ ellenkezett van Kaalden. ‒ Bár ha négyen dobjuk
össze…
‒ Előbb talán szereznünk kellene egyet ‒ jegyezte meg Terbanten.
Angström kicsavarodva próbálta előhúzni a zsebéből a telefonját.
‒ Nincs hálózat ‒ állapította meg csalódottan. ‒ Még ez is!
A parkolóban valaki dudálni kezdett. Mintha ez segítene.
Ennek ellenére többen is csatlakoztak hozzá. Van Kaalden,
Terbanten és Bondoni sem tudott telefonálni.
‒ Sem áram, sem telefon, sem benzin, mi jöhet még? ‒ Terbanten
elsírta magát, amit a többiek nagyon is megértettek.
Odakint közben mindenki nekiállt kiadni a rosszkedvét.
‒ Hülyék ezek? ‒ dühöngött Angström.
‒ Nekem kedvem volna beszállni! ‒ kiabált van Kaalden.
‒ És mégis mire volna jó? ‒ ellenkezett Angström.
‒ Segít kiereszteni a gőzt ‒ válaszolta van Kaalden. ‒ Néha azt is
kell.
Ilyen hangja lehet egy megvadult bölénycsordának, gondolta
Angström. De az autócsorda legalább nem indul neki ész nélkül, és
nem tarol le mindent, ami az útjába kerül. Nem szólt semmit, csak
hallgatta az egyre erősödő lármát.

Milánó

Manzano felriadt. A kanapén hevert, ölében a laptoppal, és majd’

megfagyott. Hány óra lehet? Még sötét volt. Az utcai lámpák nem
égtek. Felnyitotta a számítógépet, amelyet éjjel nem kapcsolt ki.
Megnézte az órát: mindjárt hét. De sokkal jobban dühítette a
számok mellett látható jelzés. Éjszaka töltőre tette a laptopot, most
azonban a készülék azt mutatta, hogy nincs feltöltve. Csak most
jutott eszébe, hogy a tévét is bekapcsolta, mielőtt elaludt, a
képernyő azonban sötét volt. Az állólámpa sem világított a kanapé
mellett. Letette a laptopot, és kitapogatta a villanykapcsolót.
Semmi. Megkereste a konyhában a zseblámpát, és a
biztosítékszekrényhez ment. A villanyóra kijelzője megint sötét
volt. Különösebb remény nélkül megpróbálkozott az előszobai
villanykapcsolóval is. A lámpák nem gyulladtak fel. Megint nem
volt áram. Manzano visszament a nappaliba, és kinézett az utcára.
Sehol semmi fény.
A laptop még nem merült le teljesen, de internetkapcsolat nem
volt. Már káromkodva össze akarta csukni a készüléket, amikor
rádöbbent, hogy nyilván a wifirouter sem kap áramot, így nem tud
jelet továbbítani. Ahogy a DSL-modem sem. Elgondolkodott, aztán
hozott a dolgozószobából egy régebbi laptopot meg egy
modemkábelt, rádugta a laptopot a telefon csatlakozójára, és leült
mellé a fal tövébe. Ebben a készülékben volt beépített
telefonmodem, és szerencsére a szükséges jelszavakat is eltárolta
rajta egy dokumentumban. Utánaszámolt, meddig tarthatnak ki az
akkuk. Három óra ezen a készüléken, további tizenöt két másik
laptopon, meg néhány tartalék akku a dolgozószobában. Az
internet, ha lassan és szakadozva is, de működött. Bejelentkezett
egy TT fórumra, és átolvasta az utóbbi néhány óra bejegyzéseit.
Nem esett említés a különös kódról, amelyet az éjjel felfedezett. Írt
egy rövid bejegyzést, amelyben megadta a kódot, és ismertette a
működését. Hátha reagál rá valaki.
Aztán megkereste az áramszolgáltatója, az Enel telefonszámát.
Csak amikor már beütötte a mobiljába, akkor vette észre, hogy
nincs hálózat. Az interneten is megpróbálta hívni őket, de nem
vette fel senki. Milyen lehetőségei maradtak még? Visszatért az
Enel honlapjára, és felírta a milánói központ címét. Nem nagyon
reménykedett benne, hogy be fogják engedni. Ezért aztán annak is
utánanézett, hol található a legközelebbi rendőrőrs.
 1. nap ‒ szombat
Berlin

‒ Továbbra sincs áram az ország területének mintegy hetven

százalékán ‒ jelentette a képernyőről Brockhorst, a GMLZ
munkatársa.
Michelsen úgy érezte magát, mint aki falnak rohant. A telefon
ébresztője olyan állapotból riasztotta fel, amelyet inkább ájulásnak,
mint alvásnak lehetett nevezni. Az ő lakása minden jel szerint nem
olyan körzetben helyezkedett el, amelyben volt áram. Belegondolt,
vissza tudja-e tartani a szükségét, amíg beér az irodába. Arra jutott,
nem tudja. Vagyis kénytelen volt hajnalban kibotorkálni a vécére,
amelyet aztán nem tudott lehúzni. Undorodva és kétségbeesetten
nyomogatta a tartály gombját, abban az oktalan reményben, hogy
legalább egy apró vízerecskét sikerül kicsikarnia a vezetékből.
Hiába. A reggeli tisztálkodás forró zuhany helyett újabb
törlőkendős ledörzsölésből állt. Még talán egy tucat kendője
lehetett tartalékban. Tudta, hogy újat aligha kap. Amíg nincs áram,
addig sem a boltok, sem a patikák nem nyitnak ki.
‒ És nem is várható javulás ‒ jegyezte meg egy munkatársa.
‒ Azaz egy újabb lépéssel közelebb kerültünk a
katasztrófahelyzethez ‒ mondta Michelsen.
A belügyminisztérium helyzetértékelő központjában lázas sürgés-
forgás uralkodott. De legalább meleg volt. És működtek a vécék. És
volt villany a vizesblokkokban, hogy rendesen kisminkelhesse
magát, megigazíthassa a haját, és valamikor esetleg le is
zuhanyozhasson.
Mit művelnek azok a gyengeelméjűek az elektromos műveknél? ‒
kérdezte dühösen egy kolléganő a közbiztonsági osztályról. ‒ Miért
nem csinálják már meg?
‒ A tartományi miniszterelnökök nem hirdetnek ki olyan könnyen
katasztrófahelyzetet ‒ oktatta ki Michelsent Rhess államtitkár.
A katasztrófahelyzet kihirdetése Németországban ugyanis a
tartományok hatásköre volt, egy kormányzati szerv, általában maga
a tartományi kormány volt az illetékes benne. A gyakorlatban
természetesen az utolsó szó a mindenkori miniszterelnöké volt.
‒ A miniszterelnök urak esetleg megpróbálhatnának az én
lakásomban klozetra menni ‒ vágott vissza Michelsen. ‒ Vagy másik
harmincmillió német otthonban. Képzeljétek csak el, mi lesz, ha
még egy napig nem lehet lehúzni! Mondjuk, egy négytagú
családban.
‒ Jó nagy bűzvész tör majd ki ‒ szellemeskedett a kolléganő.
‒ És ez nagyon hamar higiéniai kockázatot jelent. Legkésőbb
holnap kora reggel el kell kezdenünk a vízellátás nélkül maradt
toronyházak evakuálását a fertőzésveszély miatt, és milliókat kell
elhelyeznünk szükségszállásokon. Amelyeknek addigra készen kell
állniuk. Szükségünk lesz a rendőrség és mindenekelőtt a hadsereg
támogatására. A segélyszolgálatok már így is erejükön felül
teljesítenek, őket nem lehet ennél jobban leterhelni. Egyébként ‒ itt
muszáj volt egy nagy levegőt vennie, hogy megnyugodjon ‒, van egy
másik problémánk is. Eddig mind a gyakorlatok, mind az éles
helyzetek során az országnak csak egyes régiói voltak érintve.
Gondoljunk csak az Odera áradására, vagy, hogy a témánál
maradjunk, a nagy münsterlandi áramszünetre. Minden esetben
elegendő segéderő és ellátmány érkezett Németország más
részeiből. Nem tudom, mindenki tisztában van-e vele, de jelen
helyzetben ez az út nem járható. Országos katasztrófahelyzet van!
Természetesen tájékoztattuk a MIC-et, bár segítséget még nem
kértünk. De ha megtesszük is, bármibe lefogadom, hogy
hamarosan fuldokolni fognak az egész Európából beérkező
kérvényekben, ha nem változik a helyzet. Vegyük jegyzőkönyvbe:
szorgalmazom, hogy a miniszter úr javasolja a tartományoknak a
katasztrófahelyzet kihirdetését. Méghozzá minél hamarabb.
Rhess államtitkár úgy nézett Michelsenre, mintha egy pohár
vörösbort öntött volna a tiszta fehér ingére.
 ‒ Néhány perce beszéltem telefonon a legnagyobb szolgáltatók
illetékeseivel ‒ közölte gúnyos mosollyal. ‒ Úgy látják, bízhatunk
abban, hogy a délelőtt folyamán sikerül széles körben visszaállítani
a normális állapotokat.
Michelsennek csengett a füle, mintha Rhess felpofozta volna.
Miért nem ezzel kezdte? Idegesítette ez az eljárás.
‒ És ki mondja, hogy hihetünk nekik? Ezt hallgatjuk tizenkét
órája! Számottevő eredmény nélkül. Tudja, hogy ebben az
országban sok kórház huszonnégy-hetvenkét óráig képes ellátni
magát árammal? Vagyis hogy egyeseknél már az idő fele letelt? Mit
gondol, mi fog történni pár órán belül a koraszülött- és intenzív
osztályokon? ‒ Tapsolt egyet. Paff! Kész. Mesélje el ezt is azoknak
az illetékeseknek!
Muszáj volt megnyugodnia, mert ilyen indulatokkal csak még
erősebb ellenállást vált ki.
‒ Maga egyetért ezzel, Brockhorst? ‒ fordult Rhess a monitor felé,
ahonnan a GMLZ-es az egész beszélgetést figyelemmel kísérte.
‒ Ööö…
Michelsen ráébredt, hogy kellemetlen helyzetbe hozta a férfit.
Főleg, ha nem tudja alátámasztani az államtitkár állításait.
‒ Hagyjuk, nem érdekes. ‒ Egy pillanatra behunyta a szemét,
hagyta, hogy a borús gondolatai elvonuljanak, akár a felhők. Kissé
lehiggadva megint Rhessre nézett. ‒ Remélem, az illetékesei tartják
a szavukat.

Párizs

‒ Tonnaszám van anyagunk! ‒ újságolta Turner, amint feltépte a

szerkesztőség ajtaját, de aztán elakadt a szava, amikor látta, hogy a
sötétben csupán néhány képernyő és gyertya világít. ‒ Hát itt meg
mi van?
‒ Miért rohangáltunk egész éjjel? ‒ kérdezett vissza gúnyosan
Shannon. ‒ Áramszünet. És ahogy elnézem, nincs generátorunk.
‒ Úgy bizony ‒ erősítette meg Eric Laplante, akinek arcára kék
fényt vetett egy laptop monitorja. ‒ Már csak azok a laptopok
működnek, amelyeknek eléggé fel volt töltve az akkujuk. Épp
utánpótlást próbálok szerezni.
‒ Hát ez marha jó ‒ mondta Turner. ‒ Többórányi anyagunk van,
és nem tudjuk leadni?
‒ Vágni laptopon is tudunk ‒ szólt közbe Shannon. ‒ Néhányon
van hozzá szoftver. Az adatátvitel valószínűleg nagyobb probléma
lesz, igaz, Eric?
‒ Hát az internet, az működik ‒ felelte Laplante ‒, de át kellett
állnunk műholdas kapcsolatra, mert természetesen a szervereink
és a routereink sem mennek áram nélkül. Úgyhogy nem valami
gyors.
‒ De azért egy tudósítást fel tudunk tenni ‒ erősködött Shannon.
‒ Mitek van? ‒ kérdezte Laplante.
‒ Embereket mentenek ki a tűzoltók egy liftből, metróban rekedt
utasok, jelenetek a Gare du Nord-ról, ahol elment az áram, a
kijelzők és jegypénztárak nem működnek, a boltokban és a legtöbb
vonaton nincs áram, pár autóbaleset, a tűzoltóság vezérkara, káosz
az üzletekben és a bevásárlóközpontokban.
Shannon rádugta a kamerát egy számítógépre, hogy átmásolja rá
az adatokat.
‒ Beengedtek néhány lakásba is, ahol se világítás, se fűtés, és a
vécé sem működik. De azért vannak pozitív dolgok is: egy kórház,
ahol gond nélkül működik a tartalék áramforrás, egymást segítő
emberek, akik élelmet és vizet adnak másoknak, meg felcipelik az
öregeknek a szatyrot az emeletre, mert nem működik a lift.
Turner közben már az első felvételeket játszotta le a gépen.
‒ Ez kell! ‒ jelentette ki az egyik metrójelenetnél.
Mert ezen végig látszol, gondolta Shannon. Előretekert a
belügyminisztériumi felvételhez. Amikor az autók elhaladtak a
kamera előtt, megállt. Az elsötétített ablaküveg mögött tényleg egy
arc látszott. Rátett a képre pár szűrőt, mire a kontúrok és
kontrasztok kiélesedtek.
‒ Ezt az arcot ismerem… ‒ mormogta Turner.
 Csak azt nem tudod, kié, gondolta Shannon.
‒ Ez Louis Oiseau, az Électricité de France főnöke, személyesen ‒
segítette ki.
‒ Tudom! ‒ torkolta le Turner.
‒ Ez príma bevezető lenne ‒ vélte Shannon. ‒ Az árampápa titkos
misszión a belügyminisztériumban…
‒ Ááá! ‒ mondta Turner, akit valósággal elnyeltek a kavargó
hópelyhek a felvételen. ‒ Ez nem érdekel senkit.
‒ Azt azért nem mondanám ‒ avatkozott közbe Laplante.
Ha egyszer a fél ország sötétbe borult. És jó eséllyel más országok
is. Nem egyértelműek az értesüléseink.
‒ Pontosan! ‒ lelkendezett Shannon. ‒ A minisztériumi jelenettel
nyithatnánk. Előbb az emberi drámák, aztán a végén a kérdés:
lehet, hogy még ennél is rosszabb lesz?
‒ Lauren, kérlek! ‒ nyögte Turner. ‒ Te itt operatőr vagy. Én
vagyok a riporter, Eric meg a szerkesztő.
Nélkülem te nem volnál semmi, gondolta Shannon. De
összeszorította a fogát, és hallgatott.

Milánó

‒ Pontosan mit akar bejelenteni?

A golyóálló üveg mögött ülő egyenruhás szeme alatt sötét karikák
éktelenkedtek. A rendőrőrs előcsarnokában káposztasaláta és
vizelet szaga terjengett. Ketten várakoztak Manzano mögött, aki az
üvegbe vágott apró lyukon keresztül még egyszer előadta a kód
felfedezésének történetét. A laptopja is ott volt mellette a pulton.
‒ És kit akar feljelenteni?
‒ Ismeretlen tettest. De ez most nem olyan fontos, sokkal
fontosabb, hogy tájékoztassa valamelyik áramszolgáltatót. Ők
biztos jobban átlátják ezt az egészet, mint én.
‒ Szóval csak gyanú. ‒ A férfi úgy nézett rá, mint aki
legszívesebben megszabadulna tőle egy jól irányzott rúgással.
‒ És ezért hívjam fel az Enelt? ‒ Egyszerre kifakadt: ‒ Nincs az
uraságnak jobb dolga? Van fogalma róla, mi van itt? A kollégák
mind túlóráznak, próbálják valahogy megoldani a közlekedési
káoszt, megakadályozni a betöréseket és rendet tenni a
pályaudvarokon! Mi is majd’ megfagyunk itt, és akkor én most
kezdjek el nyomozni egy összeesküvés-elmélet után? Tudja, hány
elmebajossal volt nekem itt dolgom az éjszaka, akik mind tudták,
mitől ment el az áram? Az egyik a földönkívülieket okolta, a másik
a kínaiakat, a ruszkikat, az amcsikat, a terroristákat, a
szabadkőműveseket, volt, aki a kormányt meg a szokatlan
bolygóegyüttállást, de olyan is volt, aki szerint úgy általában
közeleg a világvége! Miért pont a maga hülyeségét higgyem el?
Manzano először megijedt, amikor a rendőr kiabálni kezdett, de
aztán erősebb lett benne a harag. Látta, hogy észérvekkel itt nem
megy semmire. Amikor a rendőr levegőt vett, hangosan és
határozottan visszaszólt:
‒ Nagyon egyszerű az oka. Azért, mert most újból meg fogom
tenni a feljelentést, de ezúttal videózom is. Csak hogy meglegyen a
felelős, amikor később felvetődik a kérdés, miért nem csinált
semmit a rendőrség, ha egyszer értesítették.
Előkapta a telefonját, elindította a felvételt, és néhány mondatban
ismét előadta, mit fedezett fel, bemondta a dátumot, az időpontot
és a helyszínt. Aztán a rendőr felé fordította a kamerát, s
megkérdezte a nevét. A férfi döbbenten meredt rá, végül csak
kinyögte, hogy hívják.
‒ Köszönöm. ‒ Manzano kikapcsolta a kamerát. ‒ Akkor
folytathatjuk?
A háta mögül halk zúgolódást hallott, de nem törődött vele. Egy
férfihang rávakkantott:
‒ Tényleg nincs jobb dolga? Nekem ellopták a kocsimat!
Manzano a kötekedő felé fordult. Nagydarab, barna kabátos fickó
volt, zsíros haja a gallérjára lógott.
‒ Látom, maga is felelős akar lenni, amiért nem sikerül minél
gyorsabban kideríteni az áramszünet okát.
Mielőtt a férfi válaszolt volna, Manzano érezte, hogy valaki
elkapja a karját, és a telefonját kitépik a kezéből. A háta mögül az
ügyeletes rendőr hangját hallotta. Tiltakozott, és próbált
megfordulni, de egy másik rendőr lefogta. Biztosan mindketten a
fülkéből jöttek elő, amíg a barna kabátosra figyelt.
‒ Engedjenek el!
‒ Vigyázzon, mert letartóztatom hatóság elleni erőszakért!
Manzano úrrá lett a dühén. Kénytelen volt tehetetlenül nézni,
hogy a rendőr a mobilját nyomkodja.
‒ Na ‒, mondta az végül elégedetten. ‒ Tessék, a telefonja!
Lehet, hogy pár adat elveszett, de jobb, mintha az egész telefonja
veszett volna el, nem? Alfredo, szerintem már elengedhetjük az
urat.
Manzano a megfelelő válaszon töprengett, de aztán meggondolta
magát, elvette a mobilt, a hóna alá csapta a laptopját, és egyetlen
szó nélkül elhagyta a rendőrőrsöt.
Az utcán már megindult a reggeli forgalom. A felháborodástól
még mindig reszketve rohamléptekkel loholt a járdán, hogy taxit
kerítsen. Két utcával odébb végre le tudott inteni egyet. Ahogy
bekászálódott, és bemondta az Enel címét, a sofőr elkáromkodta
magát. Mivel a tömegközlekedés leállt, a város összes utcája
bedugult.
‒ Magának ez csak jó ‒ győzködte Manzano. ‒ Ma mindenki
taxizik, akinek nincs autója.
‒ De látja, mi van az utakon! Alig haladok. Nem lesz több
fuvarom, mint máskor. Árat meg nem emelhetek. Bár hallottam
már kollégákról, akik szemrebbenés nélkül a duplájára emelték a
viteldíjat. Enel… ‒ tűnődött el Manzano úticélján. ‒ Ott dolgozik?
‒ Nem.
‒ Kár. Reméltem, hogy maga meg tudja magyarázni nekem, mi
folyik itt.
‒ Lehet, hogy meg tudom. A kérdés az, hogy akarja-e hallani ‒
mondta Manzano, inkább magának.
‒ Gondoljon bele, fél Európa! Folyton ezt nyomatják a hírekben. ‒
A sofőr felhangosította a műszerfalba épített apró tévét.
 Egy izgatott riporter a legfrissebb hírekről számolt be. Beszélt a
reptereken és pályaudvarokon uralkodó káoszról, miközben a
zsúfolásig telt várótermeket mutatták. A hivatalok, iskolák, bankok
és üzletek zöme zárva tartott. Az iskolások örültek, így az
eseményeknek végre pozitív hozadéka is akadt.
‒ Őrület, nem? ‒ folytatta a sofőr. ‒ Mint 2003-ban. ‒ Nevetett. ‒
De legalább már tudjuk, milyen ez, és tudunk segíteni magunkon!
Remélhetőleg fogunk is, gondolta Manzano, és igyekezett kiverni
a fejéből a rendőrségen történteket.
Odakint olyanok voltak a házak homlokzatai, mint a színpadi
díszletek. Homályos kirakatok. Sötét kapualjak. Fénytelen ablakok.
Mintha kiveszett volna belőlük az élet. A nyüzsgés dacára Milánó
úgy hatott, akár egy szellemváros.
Manzano szinte teljesen kizárta a riporter hangját, de elkapott egy
félmondatot, amely felkeltette a figyelmét.
‒ Hangosítsa fel! ‒ kérte a sofőrt.
‒ …Európát tehát észak és dél felől gyakorlatilag harapófogóba
szorította az áramszünet…
A kis képernyőn egy Európa-térkép látszott. Olaszország és
Svédország elsötétült rajta, aztán szép sorban a többi ország is.
‒ Azt mondta, hogy az áramszünet Olaszországban és
Svédországban kezdődött? ‒ tudakolta a sofőrtől.
‒ Igen. Miért?
Manzanónak végigfutott a hátán a hideg. Próbált megálljt
parancsolni a feltoluló gondolatoknak.
‒ Mert ez az a két európai ország, ahol gyakorlatilag már teljesen
átálltak okosvillanyórára.
Manzano háta annyira libabőrözött, hogy már fájt. Elhatalmasodó
pánikot érzett, amelyet képtelen volt kordában tartani. A gyanúja,
amely rögtön a kód felfedezésekor kicsírázott benne, immár
bizonyossággá vált. Valaki átvette az irányítást az olasz és a svéd
elektromos hálózat, és talán az európai rendszer nagy része fölött
is. Valaki egyszerűen kikapcsolta a földrészen az áramot. A
szakemberek között rendre felmerült egy ilyen forgatókönyv
lehetősége, ha nem is ilyen mértékűé. Már a rövid távú károk is
milliárdokban voltak mérhetők. Ez semmi esetre sem maradhatott
így tovább. Különben napok alatt eluralkodik a káosz, amely egy
héten belül teljes anarchiába megy át. Aki eddig azt hitte, ilyesmi
nem lehetséges, nagyot tévedett. Még jó, hogy ezt nem tudtam,
amikor a rendőrségen jártam, gondolta Manzano. Simán bolondnak
néztek volna, és diliházba csuknak. Próbált megragadni egyetlen
tiszta gondolatot. Képzelődöm, gondolta. Csak egy sima
áramszünet. Volt már ilyen. Majd elmúlik. Pár óra múlva már csak
nevetünk rajta. Egyszerre saját magát is nevetségesnek látta. Mit
gondolt, mit fog mondani Európa egyik legnagyobb
áramszolgáltatójának?
Ebben a pillanatban a taxi lefékezett az Enel üvegpalotája előtt.
Fizetéskor Manzano megállapította, hogy most adta ki az utolsó
bankjegyeit.
A bejárati ajtók zárva voltak, előttük biztonsági emberek sorfala
tartotta vissza az újságírókat, kíváncsiskodókat és feldúlt
ügyfeleket. Manzano legalább hét forgatócsoportot számolt meg,
tizenkét fotóst és egy csomó embert, akiket nem tudott
beazonosítani. Keresztülnyomakodott a tömegen, és elmagyarázta a
fekete ruhás biztonsági őröknek, hogy muszáj bejutnia. Mögöttük
az előcsarnokban csupán néhány fénypont világított egy pulton,
amelynél két nő telefonált, egy férfi pedig egy képernyőre meredt.
‒ Ma nem megy be senki.
Manzano türelmesen újfent előadta a felfedezését, és kérte, hadd
beszélhessen egy illetékessel. A háta mögött újságírók tülekedtek,
az egyik őr elfordult, és belesuttogott valamit a fej mikrofonjába.
Manzano nagy levegőt vett, és egyszerűen elsétált mellette. Mielőtt
elérte volna az ajtót, már előtte állt egy másik biztonsági őr.
Manzano nem zavartatta magát. Legalább már nem tolongtak a
hátában a riporterek.
‒ Ide figyeljen! ‒ förmedt rá az őrre. ‒ Tudom, mitől van ez az
egész gebasz! És el kell mondanom bent a fejeseknek! Mivel akarja
később megmagyarázni a feletteseinek, hogy megakadályozott
benne? Mert higgye el, meg kell majd magyaráznia!
A biztonsági őr tétova pillantásokat váltott a társaival, majd ő is
beszélni kezdett a mikrofonjába, anélkül hogy levette volna a
szemét Manzanóról. Manzano komoly arccal méregette.
‒ Na, jöjjön ‒ mondta végül az őr.
Manzano követte a hosszú recepciós pulthoz, amely mögött szinte
elveszett a három alkalmazott. Az egyik hölgy kényszeredett
mosollyal üdvözölte:
‒ Kérem, várjon itt, azonnal jön valaki.
Manzano nagyon jól tudta, hogy a biztonsági intézkedések
fontosak és jogosak, de elfogyott a türelme. Ha ezek az emberek
sejtenék, mire jött rá, és mi vár rájuk az elkövetkezendő napokban,
egy pillanat alatt beeresztenék. Letelepedett az egyik fotelba, de
minél tovább kellett várnia, annál megalázóbbnak érezte ezt az
egészet.
Húsz perccel később már épp menni akart, amikor megjelent egy
ifjú menedzser, akit mintha skatulyából húztak volna ki: szép szál
legény volt, tökéletes frizurával, és még egy ilyen napon is öltönyt
és nyakkendőt viselt. Csak a szeme alatti karikák árulkodtak arról,
hogy az éjjel még a szokásosnál is kevesebbet aludt. Mario Curazzo
néven mutatkozott be, majd minden átmenet nélkül így folytatta:
‒ Honnan tudjam, hogy maga nem újságíró?
‒ Talán onnan, hogy nincs nálam sem kamera, sem diktafon. Meg
egyébként sem kérdezni szeretnék, hanem mondani valamit.
‒ Ez az utóbbi elég újságírásán hangzik. Ha rabolja az időmet,
saját kezűleg dobom ki.
Manzano egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy képes volna
rá. Curazzo egy fejjel magasabb volt nála, és meglehetősen
edzettnek látszott.
‒ Mond valamit magának az, hogy KL 956739? ‒ kérdezte.
Curazzo kifejezéstelen tekintettel bámult rá, aztán így válaszolt:
‒ Ez egy villanyórakód, amelyet nálunk nem használnak.
Manzanónak leesett az álla vagy ez a téma volt Curazzo szűkebb
szakterülete, vagy a férfi rettentő jól értett a munkájához.
 ‒ Akkor az én mérőm miért ezt mutatta tegnap éjjel?
Megint az a semmitmondó, átható tekintet. Manzano eltűnődött,
vajon azt is elmesélje-e, hogy meghackelte a villanyórát, és
deaktiválta a kódot. Noha sejtette, hogy ezért büntethető volna,
programozói büszkesége felülkerekedett, s röviden felvázolta az
elmúlt éjszaka eseményeit.
Curazzo megkövült arccal hallgatta végig, majd így szólt:
‒ Jöjjön velem.
Azzal végigvezette a néptelen, üvegfalú folyosókon. Óriási
terembe érkeztek, amelynek egyik falát gigantikus képernyők
borították. Előttük a kereszt alakba állított asztaloknál tucatnyi
ember meredt számtalan monitorra. Manzanónak egy filmbéli
űrhajó parancsnoki hídja jutott az eszébe. A jelenlévők zöme nem
sokat aludt, amint azt a vörös szemekből, borotválatlan arcokból és
zilált bozontokból megállapíthatta. Kísérőjétől eltérően ők már
levetették a zakójukat, és felgyűrték az ingük ujját. A levegő
áporodott volt. Többen egyszerre beszéltek, zaj töltötte be a termet.
‒ A vezérlő ‒ közölte Curazzo.
Egy csoporthoz vezette, amely görnyedten állt körül egy asztalt.
Kimerült arcok néztek fel Manzanóra, amikor Curazzo bemutatta,
és elmondta, miért hozta fel. Manzano ismét elmesélte a történetét,
mire egy idősebb férfi, aki már meglazította a nyakkendőjét, és
kigombolta az inge felső gombját, megkérdezte:
‒ Biztos benne, hogy nem csak álmodta az egészet?
A mellén lévő táblácskán az L. Troppano név volt olvasható.
Manzano érezte, hogy elvörösödik.
‒ Száz százalékig. Eddig egyáltalán nem kaptak ilyen bejelentést?
A férfi megrázta a fejét.
‒ Nem aktiválhatta valaki tévedésből a kódot?
‒ Nem.
‒ Hallottam a hírekben, hogy az áramszünet Olaszországban és
Svédországban kezdődött. Ez igaz?
‒ Igen.
‒ Abban a két országban, amelyben gyakorlatilag minden
villanyórát okosmérőre cseréltek. Különös egybeesés, nem?
‒ Úgy gondolja, hogy manipulálták a mérőket? ‒ kérdezte egy
bajuszos, beszárított hajú férfi.
A névtáblája alapján U. Pariginek hívták.
‒ Nekem is sikerült. Miért ne sikerülhetett volna másnak is?
‒ Na de több millió órát egész Olaszországban?
A teljes hálózat meghackelésén Manzano még nem gondolkodott
el mélyebben. De ami egy mérőnél ment, azt valószínűleg meg
lehetett csinálni a többivel is. Egy vírus vagy egy féreg segítségével
például.
‒ Különben sem a mérők okozzák a problémát ‒ mondta
Troppano. Közben végignézett a többieken, mintha olyasmire
akarná emlékeztetni őket, amiről már volt szó. ‒ Hanem hálózati
ingadozás, amelyet egyszerűen csak meg kell szüntetnünk. ‒
Manzanóhoz fordult: ‒ Köszönjük, hogy idefáradt. Curazzo úr majd
kikíséri.
Manzano válaszolni készült, Curazzo azonban udvariasan, de
határozottan megfogta a könyökét.
Kifelé menet próbálta rábeszélni Curazzót, hogy ellenőrizzék a
mérőket, és az eredményeket közöljék a többi áramszolgáltatóval
is. Csak bízhatott benne, hogy sikerült elhintenie a kétely magvait,
amelyek a következő órákban kicsíráznak. De sok reményt nem
fűzött hozzá. A recepción kérte, hogy hívjanak neki egy taxit,
amelyet kártyával is ki tud fizetni.
‒ Olyat most nem kap ‒ felelte a recepciós hölgy.
Az alváshiánytól kimerült és a sikertelenségtől dühös Manzano
fejben utánaszámolt, mennyi ideig tarthat hazagyalogolni. Ahhoz
túl büszke volt, hogy Curazzótól kunyeráljon pénzt útiköltségre.
Kintről behallatszott az újságírók ordibálása. Ez adott neki egy
ötletet. Kezet rázott Curazzóval, és a kijárathoz oldalgott.
Így érezheti magát egy filmsztár a vörös szőnyegen, gondolta,
miközben elsétált a kamerák előtt. Bár nem igazán villogtak a
vakuk, néhányan azért odakiabáltak neki:
‒ Mi történt?
 ‒ Mikor lesz újra áram?
‒ Mikor ad magyarázatot a vezetőség?
‒ Itt dolgozik?
Ez utóbbi kérdést egy fiatal nő tette fel, akiből nemigen látott
többet alaktalan steppelt kabátjánál, prémszegélyes kapucnijánál és
nagy szemüvegénél.
Manzanónak semmilyen tapasztalata nem volt abban, hogyan kell
viselkedni a médiával. Nem volt éppen szégyenlős, de azért nem
kereste a nyilvánosságot. Ha azonban el akart érni valamit, akkor
most a lehető legtöbb emberhez kellett szólnia.
‒ Hányuknak tűnt fel éjszaka, hogy egy rövid időre visszajött az
áram?
Választ sem várva elkezdte mesélni, mit fedezett fel a saját
villanyóráján. Három mondatot is alig mondott, amikor a kamerák
és az arcok elfordultak tőle. Zavartan elhallgatott, és körülnézett. A
háta mögött Mario Curazzo lépett ki az épületből, és közelebb
intette magához a média képviselőit.
‒ Igen tisztelt hölgyeim és uraim! ‒ mondta. ‒ A vezetőség egy óra
múlva sajtótájékoztatót tart. Ha addig is szeretnének kicsit
megmelegedni egy kávé mellett…
Mielőtt Manzano levegőt vehetett volna, a csorda a biztonságiak
kíséretében elindult Curazzo után, aki befelé menet még vetett rá
egy gúnyos pillantást.
Manzano egyszerre még jegesebbnek érezte a szelet. Azt sem
tudta pontosan, hol van, idefelé egyáltalán nem figyelt az útra.
Emellett vécére is kellett mennie. De közel s távol nem volt nyitva
kocsma. Milyen irányba induljon el hazafelé?

Bondoni az utcát nézte a nappali ablakából. A lakásban szokatlan

csend honolt. Vastag gyapjúpulóvert és télikabátot vett fel, de még
így is fázott. Még a végén tüdőgyulladást kap! Próbálta hívni a
lányát a mobiljáról, de nem volt hálózat. A lánya megadta neki a
tiroli szállás címét is, ahová a barátnőivel utazott. Bondoni nem
aggódott komolyabban. A lánya stramm nőszemély volt. A
strapabírását az anyjától örökölte.
Bondoni felesége három éve halt meg. Nem szívesen gondolt erre.
És szerencsére egy ideje nem is olyan gyakran, mint azelőtt.
Épp a vezetékes telefonnal akart megpróbálkozni, amikor furcsa
zaj ütötte meg a fülét. A konyhában beindult a hűtőszekrény és a
bojler. Ezzel egy időben felgyulladt a tévéfotel melletti állólámpa is,
amelyet csak be kellett dugni, hogy világítson. Az egész házból a
meglepetés és az öröm kiáltásai hallatszottak tompán. Bondoni
megkönnyebbülten felsóhajtott. Nekidőlt az egyik fűtőtestnek, és
érezte, hogy melegszik. Hihetetlen. Ez aztán jó sokáig tartott.
Bekapcsolta a tévét, és végigment a csatornákon. Mindenütt híreket
mondtak az áramszünetről. Riporterek fagyoskodtak a
parlamentek, városházák, erőművek és áramszolgáltató cégek
kapui előtt, és látszott a leheletük, ahogy izgatottan tudósítottak a
legújabb fejleményekről. Aztán grafikonokat mutogattak, és
elmagyarázták, miért nem működött ez vagy az.
Aztán egy átjátszótorony jelent meg a képernyőn. A mobil-
átjátszóállomások is a hálózatról kapnak áramot. Amikor aztán
elment az áram, működésbe lépett egy akkumulátor. Ezzel a
torony, cégtől és országtól függően, még tudott üzemelni, de csak
néhány órát. Ezért volt, hogy szinte egyáltalán nem lehetett
telefonálni mobilon. Amíg vissza nem jött az áram, gondolta
Bondoni, mint most itt nálunk. Akkor lehet, hogy ezért nem értem
el a lányomat.
A régimódi vezetékes telefonok közvetlenül a telefonvezetékből
kapják az áramot, magyarázott tovább a tévébemondó, miközben
megfelelő képeket mutattak. Ezért ezek továbbra is egész jól
működtek, amennyiben a központban is volt áram. Érdekes,
gondolta Bondoni, akkor az enyém is végig működött. De most,
hogy visszajött az áram, ezt remélhetőleg nem is fontos tudni.
Egy másik csatornán egy prémgalléros nő arról beszélt, hogy az
egész Európára kiterjedő áramkimaradás az illetékes EU-
központokban is zavarokat okozott. Bondoninak megint eszébe
jutott a lánya. Talán újra meg kellene próbálnia elérni.
 „A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható.”
Aztán a vécére gondolt. Kiment, mély levegőt vett, mielőtt
benyitott az ajtón, és remélte, hogy a vízszolgáltatás is helyreállt. A
kagylóban még ott úszkált a reggeli termés, és nem éppen
rózsaillatot árasztott, bár a hideg enyhített egy kicsit a szagon.
Megpróbálta lehúzni. Rövid köhögés hallatszott, majd megindult a
víz. Kisvártatva felhangzott a tartály újratöltődésének megnyugtató
zaja is.
Elégedetten megfordult, és a pillantása az előszobai
biztosítékszekrényre esett. Kíváncsian belekukkantott. A villanyóra
kijelzőjén számok látszottak, ahogy máskor is. Bondoni már épp
becsukta volna a szekrényajtót, amikor a kijelző villant egyet: KL
956739.
Bondoni mindjárt felismerte a kódot. Ez meg mit jelentsen? A
következő pillanatban a betűk és számok eltűntek, és a kijelző
elsötétült. Ezzel egy időben a lakásban csend lett. Bondoni még
mindig a szekrényajtót markolva fülelt, hátha meghallja a bojler
zümmögését, a hűtőszekrény zúgását vagy a locsogást a tévében. A
zajok még ott visszhangoztak a csendben, de valójában már nem
hallatszott semmi. A villanykapcsolóhoz rohant, és felkattintotta,
de hiába. Mintha ez bármit segítene, körbejárt a lakásban, és
megpróbálkozott minden kapcsolóval, valamint a tévé, de még a
kávéfőző összes gombjával is. Hasztalan.
Vajon ez történt a szomszédban is, a komputerbubusnál? Bondoni
átszaladt, és megnyomta a csengőgombot. Aztán várt. Egy idő után
rájött, hogy nem működik a csengő. Akkor kopogott. Aztán megint.
Lehet, hogy Manzano nincs itthon? De hát hová ment ilyen időben
autó nélkül?

Tanya Dornbirn közelében

Angström újból kopogott az egyszerűen faragott sötétbarna ajtón.

A kocsijuk úgy tízméternyire állt a tanyaházhoz vezető bekötőút
végén. Terbanten és van Kaalden ott várt. Bondoni, aki szintén
beszélt egy kicsit németül, elkísérte. Tehénbőgést hallottak.
Miután elhagyták a benzinkutat, az első épületnél megálltak
megtudakolni az utat a legközelebbi vasútállomáshoz.
Senki nem nyitott ajtót. Pedig az állatok miatt biztosak lehettek
benne, hogy a tanya lakott. Megkerülték hát a házat, hogy az
istállóban is körülnézzenek. Az ajtó résnyire nyitva állt. Itt már
olyan hangos volt a tehénbőgés, hogy Angström csak a formaság
kedvéért kopogott, mielőtt benyitott. Az istállószag kellemes
melegséggel töltötte el. A hosszú középfolyosó két oldalán ott álltak
a tehenek. Embert nem láttak.
‒ Hahó! ‒ szólt be Angström óvatosan, de nyomban rájött, hogy
hangosabban kell kiabálnia, ha túl akarja harsogni az állatokat. ‒
Hahó!
Nem válaszolt senki.
Lassan végiglépdeltek a középfolyosón.
‒ Mit bőgnek ezek ennyire? ‒ kérdezte kiabálva Bondoni. ‒ Ez
normális?
‒ Mit tudom én! ‒ válaszolta Angström ugyanolyan hangosan.
Végre felfedeztek egy zsámolyon kuporgó alakot, aki kis híján
eltűnt az egyik tehén hasa alatt.
‒ Hahó! Elnézést! ‒ kiáltotta oda neki Angström.
A férfi bizalmatlan pillantást vetett rájuk, arcán nyomokat hagyott
a friss levegőn végzett sok-sok munka. Anélkül hogy felkelt vagy
csak előmászott volna a tehén alól, mondott valamit, amit
Angström nem értett.
Amennyire a némettudásától telt, bemutatkozott, és elmondta,
mit szeretnének.
A gazda tekintete ugyan nem lett barátságosabb, de legalább
felállt, és beletörölte a kezét valami kötényfélébe. Gumicsizmát
viselt, és toldott-foldott, lyukas pulóvert. Mögötte láthatóvá vált a
tehén tőgye alá tett tejesvödör.
Angström most is alig értette, mit mond. Mosolyogva nyújtotta
felé az autóstérképet. A gazda szemügyre vette, aztán végigfuttatta
rajta az ujját. Közben, immár érthető németséggel, elmagyarázta,
hogy jutnak el a vasútállomáshoz.
‒ De hogy a vonatok járnak-e, azt nem tudom ‒ tette hozzá. ‒ Sok
járat kimaradt.
Angström elgondolkozott, ahogy Bondoni is. Már indulni akartak,
amikor Angström még megkérdezte:
‒ Mitől bőgnek ilyen hangosan ezek az állatok?
‒ Fáj nekik a tőgyük ‒ felelte a gazda mogorván. ‒ Áram nélkül
nem működik a fejőgép. Mindent kézzel kell csinálnunk, nekem, a
feleségemnek meg a két szomszédunknak. Az meg eltart egy
darabig. Több mint száz állatunk van. Soknak már túltelítődött a
tőgye. Úgyhogy én megyek is vissza.
Angström összenézett Bondonival, és látta, hogy annak ugyanaz
jár a fejében, mint neki.
‒ Nehéz?
‒ Micsoda?
‒ A fejés. Mármint megtanulni nehéz?
A férfi mintha felbecsülte volna, mit tudnak.
‒ Maga is segített nekünk ‒ folytatta Angström. ‒ Talán mi is
tudunk segíteni magának. Kint vár két barátunk.
‒ Tulajdonképp nem olyan nehéz ‒ dörmögte a gazda. Még
egyszer végigmérte őket tetőtől talpig. Aztán felnevetett. ‒ Ha meg
akarják próbálni…

Milánó
Manzano teljesen átfagyott, mire hazaért. Három órába telt
átgyalogolni a városon. Forró zuhanyról álmodozott. Ehelyett
lehetett a lakásában vagy tíz fok. Legalább hamarosan nem fog
hiányozni a hűtőszekrény, gondolta. Le sem vette a kabátját.
Bosszúsan állapította meg, hogy még egy kávét sem tud főzni
magának. A forró tea ugyanígy álom maradt. Benézett a
biztosítékszekrénybe. A villanyóra kijelzője nem mutatott semmit.
Nem volt áram, így az átprogramozásra sem maradt remény.
Manzano ketrecbe zárt oroszlánnak érezte magát, amely
nyugtalanul és tehetetlenül járkál fel-alá a rácsok mögött. A
rendőrség, az áramszolgáltató és a média nem hitt neki, nem vette
komolyan, rá sem bagózott. Az ügyfeleit sem felhívni, sem
felkeresni nem tudta. Elhatározta, hogy kutakodik még egy kicsit,
és a laptoppal meg egy meleg takaróval felszerelkezve ledobta
magát a kanapéra.
De nem volt internet, ezért összecsukta a laptopot.
És ekkor kopogtak az ajtón.

‒ Egész biztos vagy benne?

Manzano a biztosítékszekrény előtt állt, és a villanyóra üres
kijelzőjét nézte, mellette Bondoni.
‒ Öreg vagyok, nem vak vagy hülye.
Manzano megint megborzongott, mint ma már többször, és nem a
hideg miatt.
‒ Idióták! ‒ sziszegte.
‒ Kicsodák?
Manzano elmesélte, merre járt, és ki mindenki nem hallgatta meg
vagy hallgatott rá.
‒ Aztán miért?
‒ Mit miért?
‒ Miért kellett volna meghallgatniuk, vagy komolyan venniük?
‒ Biztos vagyok benne, hogy valaki manipulálta az órákat.
Pontosan nem látom át, mi történt, de szerintem valaki lekapcsolta
a hálózatról az összes mérőt, ami hirtelen frekvencianövekedést
okozott. Ez láncreakciót indított el, míg végül aztán minden leállt. A
villamos művek megpróbálta újraindítani a rendszert, ami sikerült
is, de akkor a mi ismeretlen szabotőrünk újra akcióba lépett. Az
áramszolgáltatók meg azt sem tudják, mitől ment el a villany már
megint.
‒ Mert nem akarnak meghallgatni téged.
‒ Úgy van.
‒ Talán azért, mert ez a te elméleted fene nagy őrültségnek
hangzik. ‒ Mielőtt Manzano válaszolhatott volna, Bondoni
felemelte a kezét. ‒ Én persze hiszek neked! De el kell ismerned…
 ‒ Tudom. De hát most mit csináljak? Kihez fordulhatok még?
‒ Hát, ha Olaszországban nem hallgatnak rád, akkor máshol kell
próbálkoznod.
‒ Pompás ötlet! ‒ gúnyolódott Manzano. ‒ Na és kire gondoltál?
Az amerikai elnökre?
‒ Az Európai Unióra.
‒ Csodálatos! Tényleg nagyon reményteljesen hangzik!
‒ Figyeljél már rám egy kicsit röhögés helyett! Gondolj csak bele.
Ki dolgozik ott?
Manzanónak lassan derengeni kezdett, hová akar kilyukadni
Bondoni.
‒ A lányod. Akkor mire várunk még?
Bondoni fájdalmas grimaszt vágott.
‒ Síelni van Ausztriában.
‒ Már mondtad. Akkor hívjuk fel ott!
‒ Már próbáltam
‒ És nem érted el. Remek! Szóval ott vagyunk, ahol a part szakad.
‒ Mindjárt megpróbálom még egyszer ‒ mondta Bondoni.
Manzano emlékezett rá, hogy a szomszédjának régi típusú
telefonja van. Sokszor megmosolyogta már miatta, de most nem.
Mindketten a készülékhez mentek. Bondoni azonban most sem járt
sikerrel. Kifejezéstelen arccal nézett Manzanóra.
‒ Lehet, hogy a pályán van ‒ találgatta Manzano.
‒ Vagy még úton.
‒ Vagy el sem indult. Brüsszelben nincs neki vezetékes telefonja?
‒ Azt is próbáltam már. Meg a munkahelyét is. Ott nincs.
‒ Mit mondtál, hová megy?
‒ Tirolba. Ischglbe. Még a címet is megadta. Biztos, ami biztos.
‒ Ott már voltam ‒ tűnődött el Manzano. ‒ Van még pár tartalék
kannád, amelyeket mindig feltöltesz, ha lemegy a benzin ára?
Bondoni két szemöldöke között megjelent egy ránc.
‒ Miért?
‒ Van vagy nincs?
‒ Van.
 ‒ És a kocsidnak nagyjából tele a tankja?
‒ Gondolom. De… ‒ Bondoni ekkor értette meg. Idegesen rázni
kezdte az ujját, mintha egy kisgyereket szidna meg valami
csínytevésért. ‒ Na, nem! Nem! Azt ugyan nem! Te nem vagy
eszednél!
‒ Van jobb ötleted? ‒ vigyorgott rá Manzano. ‒ Vagy jobb dolgod?
Négy-öt óra alatt odaérünk. Ráadásul ‒ rángatta meg Bondoni
kabátujját ‒ a kocsiban tudunk fűteni.

Tanya Dornbirn közelében

‒ Hát ez isteni! ‒ simult oda Terbanten a cserépkályhához.

Angström a többiekkel a nagy, régi asztalnál ült, és ette, amit a
gazdasszony eléjük rakott: fekete kenyeret, vajat, sajtot és
szalonnát. Friss tejet ittak hozzá. Mindnyájan derekasan befaltak
mindent, csak van Kaalden hagyta ott a még meleg tejet. Angström
ahhoz is fáradt volt, hogy tartsa a poharat. Az alkarja ugyanolyan
kőkemény volt, mint régen, amikor sokáig szörfözött trapéz nélkül.
Elbeszélgettek az őket kisegítő háziakkal, jót mulattak azon, milyen
ügyetlenül fejtek, amit a gazda a nevetéstől könnyezve utánozott
bütykös ujjaival, és azon tanakodtak, mitévők legyenek most.
Amikor a gazda szomszédja megtudta, hogy nincs elég benzinjük az
úti céljuk eléréséhez, megkérdezte:
‒ Mennyi az még ide?
‒ Úgy hatvan kilométer.
A házigazdájuknál valamivel idősebbnek tűnő férfi keze és arca
arról vallott, hogy ugyancsak parasztember.
‒ Elnézve a kocsitokat, tíz liter elég kell hogy legyen. ‒ Kezdettől
fogva tegezte őket. ‒ Nekem tele van a tankom. Adhatok
valamennyit.
Angström fordított a többieknek, aztán örvendezve bólogatott:
‒ Köszönjük szépen! Természetesen kifizetjük.
‒ Én is úgy gondoltam. Négy euró literje.
Angström nyelt egyet. Ez több mint a kétszerese volt a szokásos
árnak. Megint összenézett Bondonival. És megint egyre gondoltak.
Nem szabad felizgatniuk magukat. A fő, hogy kapnak benzint.
Befejezték az evést, és köszönetet mondtak a gazdának, aki rájuk
erőszakolt némi útravalót: négy palack még langyos, saját fejésű
tejet, egy vekni kenyeret, vajat és egy jókora darab házi szalonnát.
A szomszéd már ott állt a furgonjával a Citroen mögött. Egy
gumicső segítségével üzemanyagot engedett a tankból egy kannába,
aztán feltöltötte a kocsijukat. Angström fizetett, és még egyszer
megköszönte a segítséget. Tíz perccel később már újra az
autópályán voltak.
‒ Kádat! Országomat egy kádért! ‒ ordibálta van Kaalden, és olyan
erővel szimatolta a karját, mintha ki akarná szívni belőle az
istállószagot.

Ybbs-Persenbeug erőmű

A Duna nyugodtan és feltartóztathatatlanul hömpölygött

keresztül a tájon. Kétoldalt fehéren terültek el a földek, amelyeken
tanyák és lombtalan fák sorakoztak a színtelen égbolt alatt. Az
erőmű zárógátja csak illúziója az ember hatalmának, gondolta
Oberstätter. Le tudjuk fékezni a folyamot, el tudjuk rekeszteni, de
megállítani nem tudjuk. Sőt, különösebben irányítani sem, amint
azt az elmúlt év árvizei megmutatták.
Elállt a havazás. Oberstätter az örvénylő vizet nézte, miközben
szívott egyet a cigarettájából, és visszagondolt az elmúlt
huszonnégy órára. Nem ment haza, pedig időközben megérkezett
az éjszakai műszak. A nappalosok összecsukható ágyakon aludtak
valamicskét. Rohamtempóban igyekeztek újra beindítani az
erőművet. Az üzembe helyezést azonban minduntalan
hibajelentések akadályozták. Minden alkalommal ki kellett
vonulnia egy csoportnak, hogy ellenőrizze a meghibásodott
műszereket. De egyszer sem találtak problémát. Úgy tűnt, minden
rendben van. De hát akkor mi ez? Márpedig ha a szoftver hibát
jelzett, muszáj volt ellenőrizni.
 Az erőművek automatikus irányításával már a múlt század húszas
évei óta próbálkoztak. Az áttörésre azonban csak a hatvanas
években, a számítástechnika fejlődésével került sor. Azóta egyre
több feladatot vettek át a számítógépek. Nélkülük a modern
erőművek működtetése éppoly kevéssé lett volna lehetséges, mint
az összetett elektromos hálózat megszervezése. Oberstätternek
erről eszébe jutott az autója. Az első kocsija, egy Volkswagen Bogár,
egyszerű gép volt. A mostani egy kerekeken guruló komputer. A
szerelőnek nem kell többé bemásznia az autó alá, vagy derékig
hajolnia a motorházba, hogy megtaláljon egy-egy hibát. Egyszerűen
rácsatlakoztat egy kis számítógépet a hibatárolóra, és kiolvassa a
hibaüzenetet.
Oberstätter emlékezett, hogy egy éve valóságos vagyont adott ki a
felesége kocsijának javíttatására. A rendszer azt jelezte, valami
nincs rendben a fékfolyadékkal. Az összes fékcsövet ki kellett
cserélni. Ám a fedélzeti számítógép továbbra is hibát észlelt. „Talán
maga a fék romlott el” ‒ vélte a szerelő, és azt is kicserélte. A
hibajelzés továbbra sem szűnt meg. Aztán a szerelő elmagyarázta,
hogy a fedélzeti számítógépet kell kicserélni. És ez valóban meg is
oldotta a problémát.
Oberstätter elnyomta a cigarettáját, a csikket a hamutartóba
dobta, és lement a vezérlőbe.
‒ A szoftverrel lehet a baj ‒ fordult a műszakvezetőhöz.
‒ Erre már én is gondoltam ‒ felelte a férfi. ‒ A kérdés az, akkor
mitévők legyünk.
Egy erőműben több különböző programot használnak. A
legösszetettebbek az úgynevezett folyamatirányító és adatgyűjtő
szoftverek, azaz a SCADA-rendszerek, amelyek a berendezések
irányítására szolgálnak. A programok a lehető legkülönfélébb
hardvereken futnak, a programozható logikai vezérlőktől kezdve
egészen a hétköznapi, windowsos számítógépekig. SCADA-
rendszerek irányítják az egész modern világ egyre bonyolultabb
működését: a gyártási folyamatokat, az infrastruktúrát, vagyis a
kikötők, repülőterek, vasútállomások működését, a vállalati
székházakat, a bevásárlóközpontokat, az űrállomásokat. Lehetővé
teszik, hogy maroknyi ember elirányíthasson a tengeren egy óriási
tankhajót, működtethessen egy autó-összeszerelő csarnokot, vagy
hogy a világ repülőterein naponta utasok milliói tudjanak fel- és
leszállni.
‒ Fogalmam sincs. A SCADA-rendszereket alaposan ellenőrzik.
Egyébként mi sem találtunk bennük hibát. Én, mondjuk, a
számítógépekkel kezdeném. Már 2004-ben elleneztem, hogy
Windowst használjunk a munkaállomásokon, mert nem elég
biztonságos. Maga a Microsoft is halálra rémül tőle, ha valaki
biztonsági frissítések nélkül használja az operációs rendszert, de
nekünk ezt tiltja is a szoftvergyártó.
A műszakvezető benézett az óriási ablakon át a gépterembe.
Oberstätter tudta, mi jár a fejében. Ha úgy dönt, elhalasztja az
újraindítási kísérletet addig, amíg átvizsgálják a szoftvert, napokba
telhet, amíg az erőmű ismét energiát termel majd. A döntést amúgy
is az üzemeltetőnek kell meghoznia.
‒ Remélhetőleg nem szabadított ránk senki valami Stuxnet-
szerűséget ‒ mondta Oberstätter.
‒ Nem kellene ezzel viccelni.
‒ Nem viccelek.
A vírus 2010 derekán keltett nagy feltűnést, miután felfedezték
egy iráni atomerőműben. Egy kínai hírügynökség arról tudósított,
hogy az ártó program Kínában is több száz erőmű vezérlőrendszerét
fertőzhette meg. Később számos egyéb helyen rábukkantak. A
német erőműveknek is legkevesebb a fele megfertőződött, de mivel
a vírust nem ezekre a célpontokra találták ki, nem befolyásolta a
működésüket. A szakemberek úgy sejtették, a fejlesztő az izraeli és
az amerikai titkosszolgálat, a célpont pedig az iráni
atomlétesítmény lehetett, de mindkettő csak találgatás maradt. Úgy
gondolták, hogy a fejlesztés egy hét számjegyű összeget emésztett
fel dollárban, és különböző területek specialistáinak
csapatmunkájára volt szükség hozzá. Ezenkívül a Stuxnet
megalkotója behatóan ismerte az érintett berendezések működését,
ami csak úgy lehetséges, ha adatokat lopott a gyártó cégtől.
Mindenesetre a Stuxnet nem egy otthoni gépén játszadozó kamasz
műve volt.
‒ Szóval ezt így nincs értelme folytatni ‒ szögezte le Oberstätter
felettese. ‒ Leállunk az újraindítási próbálkozásokkal. Szólok a
központnak.

Ratingen

A hatalmas parkolóban csupán néhány autó állt, de még így is

több, mint egy átlagos februári szombaton. Leheletvékony hótakaró
borult a vidékre, amelyen időnként egy-egy szélroham söpört végig,
fehér felhőket kapva a magasba és szürke aszfaltot hagyva maga
után. A kopár téli tájban még a tízemeletes beton- és üvegkocka is
szinte elveszett. Az épület tetején nagy kék betűkből álló felirat
magasodott a szürke égbolt háttere előtt: „Talaefer AG.” Némelyik
ablakban fény égett.
James Wickley beállt a Mercedes SLS Roadsterrel arra a
parkolóhelyre, amely előtt a hét közben szolgálati autóként
használt limuzinjának rendszáma volt olvasható. Ma szombat volt,
így megengedte magának, hogy a sportkocsival jöjjön be, amely a
Talaefer AG egy átlagos alkalmazottjának többévi fizetésébe került
volna. Az igazgatótanács elnökeként szombaton is gyakorta
előfordult az irodában. Úgy vélte, aki ennyit dolgozik, és ennyi
pénzt hoz a cégnek, annak szabad ilyen autóval járnia. Az ügyfelek
előtt természetesen soha nem mutatkozott volna ezzel a kocsival. A
mindennapokra ott volt egy S-osztályú Mercedes, amelyet kedve
szerint maga vezetett, vagy egy sofőr gondjaira bízott.
Kipattant az autóból, és mivel a bejárat néhány lépésnyire volt,
csak összehúzta magán a kabátját. Az ajtó üvegében szemügyre
vette a tükörképét, nyurga alakját és gondosan fésült választékát,
amelyen a legerősebb szélroham sem fogott.
Az épület pincéjében szerencsére volt egy dízellel működő
generátor, amelynek köszönhetően lifttel mehetett fel a legfelső
emeleten található irodájába.
Egy székre dobta a kabátját, és bekapcsolta a számítógépét. Amíg
a gép elindult, a szemközti falon lógó bekeretezett fényképet nézte.
A fekete-fehér felvételen egy, a hetvenes évek divatja szerint
öltözött fiatalember ült egy régimódi számítógép előtt.
Brunó Talaefer 1973-ban alkotta meg első vezérlőrendszerét, majd
Észak-Rajna-Vesztfália tartományból kiindulva néhány év alatt
világszerte jegyzett céggé építette ki vállalkozását. Aztán a
nyolcvanas évek közepén részvénytársasággá alakította, és
visszavonult annak felügyelőbizottságába. Kezdettől fogva az egyre
növekvő ipar és a logisztika számára fejlesztett
vezérlőrendszereket, amelyeket hamarosan követtek az
áramszolgáltatóknak kitalált megoldások. A nyolcvanas évek elején
ügyesen követte az iparág struktúraváltását, és a nagy erőműépítők
partnerévé vált. Azóta a vállalat forgalma és bevétele több mint
húsz százalékban erről a területről származott.
A bathi születésű James Wickley, aki diplomatagyerekként
Londonban, Szingapúrban és Washingtonban nőtt fel, Cambridge-
ben és a Harvardon tanult, és négy éve volt a Talaefer AG
igazgatótanácsának elnöke, robbanásszerű növekedésnek nézett
elébe az elkövetkező években. Az európai piacnak az elmúlt
évtizedekben bekövetkezett deregularizációja után most a
küszöbön állt az újabb változás. Az úgynevezett okoshálózatok
bevezetése világszerte a mesés gazdagság reményével kecsegtette a
vállalatokat. Az alapötlet egyszerű volt.
Addig nagy, központi energiatermelők állították elő az áramot, és
osztották el az időközben nemzetközivé terebélyesedett hálózaton
keresztül a fogyasztók között. Itt-ott még most is működött ez a
rendszer. Tudták, mennyi áramra van szükség. A széntüzelésű, víz-
és atomerőművek folyamatosan termeltek, a csúcsidőszakban
szükséges teljesítménynövelést pedig főleg gázturbinás erőművek
biztosították.
A jövőben azonban jelentősen több és kisebb erőmű termeli majd
az áramot. Ehhez ráadásul olyan kiszámíthatatlan
energiaforrásokat használnak, mint a nap vagy a szél. A megújuló
energiaforrások kiaknázásának most még fiatal ágazata néhány év
múlva átmenetileg a csúcspontra ér. Addigra a járással is energiát
termelünk majd a cipőtalpunkba épített mikroerőművek
segítségével.
Ám számtalan apró, független és kiszámíthatatlan
áramszolgáltatóval a régi típusú hálózat nem működhet. A szél- és
naperőművek egyre növekvő száma már ma is komolyan fenyegeti
a hálózat stabilitását. Még ennél is irányíthatatlanabbá válnak a
dolgok, ha minden háztartás, sőt minden egyes ember egy-egy
minierőmű lesz, és akár fölöslegesen is termeli majd az áramot.
Ugyanilyen jelentős szerepet játszott a változás szükségszerűvé
válásában az európai államoknak az a politikai döntése, hogy
néhány évtizeden belül függetlenné váljanak a fosszilis
tüzelőanyagoktól, a széntől és az olajtól, de még az atomenergiától
is. Németország ezt a szélenergia intenzív kihasználásával
igyekezett elérni. Hatalmas északi-tengeri szélerőműparkoknak
kellett volna ellátniuk az áramot zabáló déli ipari létesítményeket.
A környezetvédők ellentmondásba kerültek önmagukkal.
Évtizedeken át az alternatív energiaforrások megfelelő
kihasználásáért harcoltak, csak hogy most megállapíthassák: a
szélkerekek, a magasfeszültségű vezetékek és az áramtárolók az
egész országot elcsúfítják. Az építőipar örvendezett, a berendezések
környékén lakók kevésbé. A fejlődésnek ezen a pontján léptek be a
képbe az okoshálózatok. Ezek lényegében saját magukat irányítják
és szabályozzák. Számtalan nagy sebességű szenzor méri valós
időben az áram minőségét és a feszültséget. A sok kis erőművet
ennek az agyafúrt hálózatnak kell egy virtuális erőművé
összefognia. A fogyasztók okosmérőt kapnak. Az Európai Unió
előírása szerint 2020-ra Európa nagy részének át kell állnia.
Néhány állam azonban, például Hollandia, átmenetileg lassította
vagy leállította a projektet, anyagi okokból, esetleg biztonsági
megfontolásokból.
Minden jelentősebb cég, amely a legkisebb mértékben is
kapcsolatba tudta hozni ezt az eredeti üzleti profiljával, belevágott.
A szokványos elektronikai vállalatoktól kezdve a kommunikáció
óriásain át, amelyek hálózatépítési szakértelmükre alapoztak,
egészen az autógyártókig.
Most azonban először is a már meglévő rendszert kellett újra
életre kelteniük. A számítógép azt mutatta, hogy jelenleg még
internet sincs.
Átment a nagy tárgyalóba, ahol már várták azok a vezetők, akiket
még az este rendelt ide arra az ‒ azóta bekövetkezett ‒ esetre, ha az
áramszünet tartósnak bizonyulna.
‒ Az erőművektől még nem kaptunk visszajelzést ‒ jelentette az
értékesítési igazgató. ‒ Kialakítottunk itt az épületben egy telefonos
központot, ha az ügyfeleknek segítségre lenne szükségük.
‒ Jól van ‒ mondta Wickley. ‒ Elegendő emberünk van bent?
‒ Egyelőre igen ‒ felelte a személyzeti igazgató. ‒ De szólunk még
néhánynak… amint lehetséges lesz. Ugyanakkor arra számítunk,
hogy az áramszünet hamarosan véget ér, illetve hogy nem fognak
túlzottan özönleni a kérdések, legalábbis hétfő reggelig nem, nem
utolsósorban azért, mert a telefonhálózat alig működik. Addigra
viszont remélhetőleg a legtöbb helyen visszajön az áram, sőt talán
mindenhol, és megérkeznek az embereink is.
‒ Én is így gondolom ‒ nyugtázta Wickley. ‒ Kommunikáció?
A kérdés a vállalati kommunikációs főnöknek szólt, egy durva
arcvonású, korán őszülő férfinak.
‒ A média még nem keresett meg minket ‒ válaszolta. ‒
Egyébként azt tervezem, hogy amint lehet, háttérbeszélgetést
kezdeményezek újságírókkal, akiket személyesen választok ki, és
hangsúlyozom nekik a termékeink megbízhatóságát, illetve a
szoftverfejlesztőink és mérnökeink szakértelmét.
‒ Kiváló! Ez az ember gondolkodik! Akkor rátérnék a megbeszélés
legfontosabb pontjára.
Wickley előrehajolt, és végighordozta tekintetét az embereken.
‒ Ez az áramszünet óriási lehetőség! Pár óra múlva vége lesz, de
nem felejtik el. Erről gondoskodni fogunk. ‒ Felugrott a helyéről. ‒
Meg kell értetnünk a megfelelő helyen ülő emberekkel, hogy a
konkurencia elképzelései elégtelenek vagy puszta illúziók, és
feltétlenül radikális újításokra van szükség.
Amelyek tervei szerint két számjegyű éves növekedést jelentenek
a Talaefer AG-nek az elkövetkező évtizedben.
‒ Azt szeretném ‒ folytatta az értékesítési igazgatóra nézve ‒, hogy
egyeztessünk időpontot hétfő reggelre mindenkivel, aki ebben
dönthet.
Végre nem kellett méregdrága külföldi utakon érvényesíteniük az
érdekeiket, elegendő volt pusztán a tények és a Talaefer-termékek
bemutatása. Mindkét kezével a hosszú asztalra támaszkodott, és
átható pillantással végigmérte a munkatársait.
‒ Hétfő estére prezentációkat kérek az áramszünetről, ez az
ugródeszkánk.
Látta az arcokon, hogy a jelenlévők nem számítottak erre.
Feltehetően a legtöbbjük családja otthon ült fűtés és víz nélkül,
elvágva a világtól, és minél előbb várta haza aput.
‒ Munkára fel, uraim! Mutassuk meg a világnak, mi az az energia!

Párizs
Amikor Shannon felébredt a zenére, magában melegebb
éghajlatra küldte a lakótársait. De Párizsban szinte
megfizethetetlenek voltak a lakbérek, erre a Montparnasse-on
bérelt szobára is ráment a havi fizetése fele, így nem lehetett
válogatós. Csak miután a fejére húzta a párnát, hogy vissza tudjon
aludni, villant az eszébe a kérdés: mégis honnan jöhet a zene? Az
ablak alatt hallatszott az utcai forgalom. Felült, és próbált magához
térni.
Ahogy volt, pólóban és rövidnadrágban becsoszogott a
fürdőszobába, megnyitotta a régimódi csapokat, a meleget és a
hideget is, vizet locsolt az arcába, és kiöblítette a rossz ízt a
szájából. Álmosan belenézett a tükörbe, kócos barna haja a
szemébe lógott.
Volt víz. Zenét hallott. Kiment a vécére. Le tudta húzni.
 Fürdőköpenybe bújt, és a konyhába slattyogott. Marielle és Karl
ott ült a kései reggelije mellett, a rádióból pedig francia hiphop
szólt. Shannon ezt még annyira sem szerette, mint az angol
nyelvűt, különösen ébredéskor, de most örült, hogy hallja.
‒ Reggelt! ‒ köszöntötte a többieket. ‒ Megint van áram?
‒ Szerencsére ‒ felelte Karl, a fekete fürtös hajú, zömök német
fiú.
Shannon kávét és tejet töltött magának egy csészébe. De az
Electricité de France főnöke akkor is berongyolt a
belügyminisztériumba, gondolta. Ezek szerint elérte, amit akart,
vagyis visszaállították az áramszolgáltatást, mert mi mást keresett
volna ott?
‒ De nem mindenhol ‒ folytatta Karl teli szájjal és német
akcentussal. Utóbbi miatt Shannonnak a maga amerikai kiejtésével
egy szava sem lehetett. ‒ Sok helyen még most is fagyoskodnak az
országban. Meg a szüleim is otthon.
‒ Tudtál velük beszélni? ‒ kérdezte Shannon.
‒ Nem. Nem volt vonal. De a hírekben mondták, hogy máshol is
áramszünet van. Állítólag a rossz idő miatt túlterhelt a hálózat.
Shannon kent magának egy mézes kenyeret.
‒ Párizsban a tömegközlekedés is működik nagyjából ‒ jegyezte
meg Marielle, aki Toulouse környékéről származott.
‒ Az jó ‒ mondta Karl. ‒ Mindjárt mennem kell az egyetemre.
‒ Szombaton?
Karl rántott egyet a vállán, a mosogatóba tette az edényeket, és
eltűnt. Shannon mesélt az éjszakáról Marielle-nek, és megkérdezte,
milyen volt a lakásban.
‒ Ki lehetett bírni ‒ felelte a lány. ‒ Felvettem egy pulóvert,
magamra tettem egy plusz takarót, és átaludtam az egészet.
Shannon jó forró vízzel letusolt, aztán leült a laptopja elé, és
átmásolta rá az éjjel felvett anyagokat. Szabadúszóként dolgozott
Turnerrel, így rendelkezhetett a fel nem használt felvételek felett.
Amíg a fájlok átmásolódtak, átnézett pár hírportált. Aztán
összevágott egy kisebb riportot, és feltette a YouTube-ra. Miután
elkészült, melegen felöltözött, és bevásárolni ment. A kétutcányira
lévő kisbolt nyitva volt. Útközben igyekezett megfigyelni, milyen
következményekkel járt az éjszakai áramszünet, a párizsiak
azonban már visszatértek a megszokott napirendjükhöz.
Visszafelé a kapuban összefutott a szomszédasszonyukkal. A
hatvanas évei közepén járó, mindig ápolt külsejű Annette Doreuil
szintén bevásárlásból tartott hazafelé.
‒ Lauren! ‒ kiáltott oda neki. ‒ Izgalmas esténk volt, ugye?
‒ Az biztos, én egész éjjel úton voltam ‒ válaszolta Shannon,
mialatt a lifthez mentek. ‒ Csak reggel hat körül kezdett el
visszajönni az áram.
‒ A lányunk a családjával haza akart jönni Amszterdamból, de
törölték a járatot.
‒ Jaj, de kár! Tudom, mennyire tetszik várni az unokákat!
A fülke egy zökkenéssel megállt két emelet között. Shannonnak
összeszorult a gyomra, de a felvonó rögtön tovább is indult.
‒ Na, még csak ez hiányzott! ‒ nevetett idegesen Doreuil.
Csendben nézték az ajtó üvegén át az elhaladó emeleteket, amíg
meg nem érkeztek a negyedikre. Shannon örült, hogy végre
kiszállhat. Talán gyakrabban kellene lépcsőznie.
‒ Üdvözlöm a férjét! Remélem, hamarosan jönnek az unokák!
‒ Hát azt én is remélem.

Bellinzona mellett
Az autópályán kevesebben jártak, mint máskor. Bondoni
átengedte a vezetést Manzanónak, aki amióta csak elhagyták
Milánót, az 1970-es Autobianchi A112 végsebességével, óránként
száznegyven kilométerrel hajtott. Bondoni kifogástalan állapotban
őrizte meg az évek során a Manzanóval csaknem egyidős autót,
amely azonban olyan hangos volt, hogy csak kiabálva tudtak
társalogni, ami kis híján megölte a kommunikációt. Bondoni
bekapcsolta a rádiót, és együtt hallgatták a híreket és a hírműsorok
különkiadásait, amelyeket a legtöbb csatorna sugárzott.
Sajnos a tank nem volt annyira tele, mint Manzano remélte.
Bondoni azonban annyi tartalék kannát őrizgetett a garázsban,
hogy bátran nekivághattak a közel négyszáz kilométeres útnak. Az
apró csomagtartóban négy kanna lapult, egyenként húsz-húsz liter
benzinnel, így még haza is érhettek, anélkül hogy tankolniuk
kelljen. Manzano remélte, hogy nem fognak a tartalék benzinre
szorulni, de a rádió semmi jóval sem biztatott. Európa nagy részén
még mindig nem volt áram.
Már Svájcban jártak, elhagyták Luganót és Bellinzonához
közeledtek, amikor az üzemanyagszint-jelző mutatója átcsúszott a
piros tartományba.
‒ Muszáj benzint töltenünk a tankba ‒ mondta Manzano, amikor
egy táblán látta, hogy nem messze van egy parkoló.
A parkoló bal felét négy egymás mögött álló teherautó foglalta el,
jobboldalt három személyautó állt. Az egyik mellett egy férfi járkált
fel-alá, és dohányzott. Manzano és Bondoni kiszállt, és
kinyújtóztatta a lábát. Manzano kinyitotta a csomagtartót, elővette
az egyik kannát, és nekiállt feltölteni a tankot.
Hallgatta az üzemanyag halk csobogását, miközben a háta mögött
el-elhúzott egy-egy autó. Próbált visszaemlékezni, mikor tankolt
utoljára kannából. Aztán arra, hogy egyáltalán csinált-e már valaha
ilyet. Olyan magától értetődőnek tűnt, hogy vannak benzinkutak.
‒ Nahát, egy mini tartálykocsi! ‒ kiáltotta mellette valaki, aki
aztán teli torokból kacagni kezdett a saját viccén.
A dohányos, immár cigaretta nélkül, kíváncsian kukucskált be az
Autobianchi csomagtartójába. Manzano nem is hallotta jönni. Ez
nem tetszett neki. És a férfi sem. Ahogy a zavar legkisebb jele
nélkül bámulta az autót, ahogy a hangja csengett.
‒ Hosszú út áll még előttünk.
‒ Na, mert hová lesz a kirándulás?
Mire megy ki ez az egész?
‒ Hamburgba ‒ füllentett Manzano.
‒ Nahát! Az tényleg nagy út egy ilyen tragacsnak!
Manzano kiürítette a kannát, visszatekerte rá a tetejét, és berakta
a csomagtartóba. Közben átnézett a kocsi fölött, és észrevette, hogy
a dohányos autójától két másik férfi is közeledik feléjük.
Ugyanolyan kevéssé tetszettek neki, mint a társuk. Lecsapta a
csomagtartó tetejét.
‒ Na, idehallgasson! ‒ heveskedett Bondoni. ‒ Ez egy veterán
autó!
‒ Úgy is néz ki ‒ nevetett fel újból a férfi. ‒ Ezzel sose jutnak el
Hamburgig. Nem akarnak inkább eladni nekünk egy kannát? Vagy
kettőt?
Manzano a vezetőoldali ajtót fogta, készen arra, hogy beszálljon.
‒ Sajnálom, de indulnunk kell. És minden cseppre szükségünk
van.
Időközben odaértek a dohányos társai. Egyikük megállt az autó
előtt, a másik pedig Bondoni felé vette az irányt, aki épp beszállt
volna az anyósülésre. Ezzel egy időben a dohányos megfogta
Manzano karját:
‒ Beszéljük meg!
Manzano félelem nélkül pillantott rá, aztán a kézre a karján.
Mivel a férfi nem eresztette, megpróbálta lerázni magáról a kezét, a
másik azonban erősen fogta.
‒ Engedjen el ‒ mondta neki Manzano nyugodtan, ugyanakkor
érezte, hogy minden izma megfeszül, és a tagjait elönti a forróság.
‒ Kell a benya ‒ mondta a férfi. ‒ Egész eddig kedvesen kértem.
Ez már egyértelmű volt. Manzano nem tétovázott: tiszta erőből a
férfi lába közé rúgott. A másik nem számított erre, összegörnyedt,
és eleresztette. Manzano ellökte magától, mire a férfi
hátratántorodott, és elterült az aszfalton. Manzano beugrott a
kocsiba. Bondoni kihasználta a többiek meglepetését, és
szabályosan bevetette magát az anyósülésre.
Manzano bevágta az ajtót, egyik kezével becsatolta az övét, a
másikkal pedig elfordította a slusszkulcsot. A támadója odakint
felkecmergett a földről. Az autó orránál álló férfi rátámaszkodott a
motorháztetőre, mintha ezzel meg tudná állítani a járművet.
Bondoni megpróbálta becsukni az ajtót, a harmadik fickó azonban
benyúlt a kocsiba, és rángatni kezdte az öregembert. Manzano a
gázra taposott, és a motor felbőgött. A dohányos közben az ajtó
kilincsét cibálta. A motorháztetőre támaszkodó férfi nem lépett
félre. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, aztán Manzano
felengedte a kuplungot. A férfi a motorháztetőre esett, aztán a
szélvédőnek csapódott, majd oldalra gördült, magával sodorva a
dohányost. A harmadik a kocsi mellett futott, próbálta kirángatni a
teli torokból káromkodó Bondonit. Manzano gyorsított. Látta a
tükörben, hogy a dohányos is utánuk iramodik. Az elütött férfi a
földön maradt. Bondoni egy utolsó rúgással megszabadult a
támadójától, és becsapta az ajtót. Manzano sebességet váltott, és
kilőtt a parkolóból, miközben Bondoni, aki félig kicsavarodva
feküdt az ülésén, nehézkesen ülő helyzetbe tornászta magát.
‒ Hát ez meg mi volt? ‒ hüledezett.
‒ Modern útonállók ‒ válaszolta Manzano, akinek kezdett
csillapodni a szívverése.
Figyelte a tükörben, hogy követik-e őket a támadóik. Azon
tűnődött, súlyosan megsérült-e az, akit elütött. Be kellett azonban
ismernie, hogy nincs benne együttérzés, csak a szégyentelen
támadás felett érzett harag. Sajnos nem figyelte meg a rendszámot.
Pedig fel kellett volna jegyeznie. Vagy ő is büntethetővé vált, amiért
elindult, pedig egy ember ott állt az útjában?
‒ Szemetek! ‒ szitkozódott Bondoni. ‒ A szép kis kocsim! Hogy
behorpasztotta elöl az a marha!
Remélhetőleg lassan véget ér az áramszünet, gondolta Manzano.
Mi lesz ebből, ha már most így megőrültek az emberek? ‒
töprengett, egyre a visszapillantó tükröt nézve.

Berlin
Michelsen a minisztériumot az Alt-Moabit úttól elválasztó épület
ablakából figyelte a fekete limuzinok érkezését. A belügyminiszter
berendelte a legfontosabb német áramtermelő és -elosztó
vállalatok vezetőit. Michelsen a telefonbeszélgetések során úgy
mondta, válságtanácsra. Iszonyú lebarmolás várt a fejesekre. Ők
maguk is tisztában voltak ezzel, de nem volt választásuk. Aki nem
jelenik meg, az a jövőben jókora politikai akadályokra számíthat.
Valamennyien eljöttek.
Michelsen mögött a kis tárgyalóban vártak az operatív válságstáb
magját alkotó minisztériumi alkalmazottak. Beszélgettek, vagy az
iratokban lapozgattak. Egyesek vastag kabátot viseltek, vagy
pulóvert a zakójuk alatt. Maga a miniszter az egyik szomszédos
irodában ült, és egy műholdas mobilkészülékről telefonált.
Michelsen kigondolt egy kis meglepetést, amelyet a miniszter
jóváhagyott. A minisztérium tárgyalóterme helyett a szomszédos
épületben béreltek ki sebtében egy helyiséget. Egy ügyvédi irodát,
amely zárva tartott az áramszünet miatt, és amelyben a
hőmérséklet tizenkét fokra esett vissza. Nadrágkosztümje alatt
Michelsen hosszú alsóneműt viselt, amelyet nem lehetett látni.
Még innen a harmadik emeletről is észlelte a cégvezetők zavarát,
amikor kiszálltak az autóból, és a megadott címet keresték.
Valamennyien többször is jártak már a minisztériumban, és most
biztos azt hitték, hogy valami tévedés történt. Sem a fotocellás
ajtók, sem a csengők nem működtek. Egy minisztériumi
alkalmazott nyitotta ki a kaput, és irányította fel őket a harmadikra.
A lift sajnos szintén nem üzemelt. Michelsen az ablaknál maradt,
amíg az utolsó érkező is el nem tűnt a kapuban. Halkan kuncogva
sétált oda az ajtóhoz, és várta az első kopogást.
Kellett várnia néhány percet. Nem hagyta, hogy elvegyék tőle ezt
az örömet, és személyesen nyitott ajtót. Két javakorabeli úriember
állt előtte. Az arcuk vörösen fénylett fehér, illetve szürke
hajkoronájuk alatt. Drága télikabátjukat kigombolták. Alóluk
ugyanolyan drága öltönyök villantak elő. Michelsen lépteket hallott
a lépcsőházból. Betessékelte a két urat, és várta a többieket. Szép
sorban fel is értek a harmadikra. Valamennyiükön sötét kabát és
öltöny, visszafogott színű nyakkendővel. Egyikük-másikuk
levegőért kapkodott.
‒ Fáradjanak be! Jó helyen járnak. A miniszter úr már itt van.
Kézfogások a tárgyalóteremben. Az újonnan érkezettek letették a
kabátjukat. Néhányuknak még gyöngyözött a homlokán az izzadság
a lépcsőzéstől. Pár perc után mindenki leült.
Az egyik cégvezető, akiben Michelsen az E.ON igazgatótanácsának
elnökét ismerte fel, és aki fittebbnek tűnt az átlagnál, dörzsölni
kezdte a kezét, mintha fel akarná melegíteni. Ő nem izzadt bele a
lépcsőmászásba, így ő érezte meg elsőnek a hideget.
Amikor a belügyminiszter belépett, mindenki felállt.
‒ Uraim ‒ üdvözölte a miniszter a vendégeket ‒, kérem, üljenek
le.
Eleget tettek a felszólításnak, csak az államtitkár egyik
asszisztense maradt állva a sarokban lévő tábla mellett.
‒ A mai tárgyalásnak szokatlan helyszínt választottunk. Mivel
nincs áram, sajnos kávéval vagy teával nem tudom megkínálni
önöket. Kérem, hogy az illemhelyet is egy későbbi időpontban,
valamint olyan helyen vegyék igénybe, ahol működik a vízellátás.
Ezután a miniszter is helyet foglalt.
‒ Szeretném, ha a megbeszélés ideje alatt folyamatosan észben
tartanák, mivel kell szembenéznie körülbelül hatvanmillió német
állampolgárnak immár huszonnégy órája.
Michelsen lopva figyelte a jelen lévő kiválóságok reakcióit. A
legtöbben megőrizték udvarias, érdeklődő arckifejezésüket. Csupán
egyikük szája húzódott egy pillanatig gúnyos mosolyra.
‒ Amíg mi a minisztériumban, önök pedig az irodáikban ülnek a
generátorok biztosította kellemes melegben, addig az emberek
odakint a hideggel, sötétséggel, vízhiánnyal küzdenek, nem jutnak
élelemhez, gyógyszerekhez, és nem férnek hozzá a pénzükhöz.
Ismerik a pillanatnyi helyzetet.
Alig észrevehetően jelt adott az asszisztensnek, aki lapozott egyet
a táblán.
Michelsent valamilyen okból megindította ez a pillanat. Miután
már évek óta csúcstechnikájú multimédiás berendezések vetítették
a képet, és adták a hangot, most megint a jó öreg papírlapokhoz
kellett folyamodniuk, amelyeket kézzel lapozott valaki. Eszébe
jutottak a mobiltelefon nélküli idők, amikor az autók még nem
guruló számítógépek voltak, és a behorpadt sárhányójukat ki
lehetett cserélni egy roncstelepről hozott darabra, amikor levelet és
képeslapot írtak e-mail, SMS és közösségi oldalakra posztolt
állapotfrissítés helyett. A nosztalgikus pillanat azonban gyorsan
tovaszállt. Tudta, hogy a modern világ már régen a háttérben
megbúvó precíz elektronikus irányításon alapszik. Elkószált
gondolatai visszatértek a táblához, amelyen Németország térképe
látszott. Néhány zöld folttól eltekintve az egész piros volt.
‒ Az utakon, pályaudvarokon és repülőtereken teljes a káosz. A
gazdaság már most százmilliós veszteségeket szenvedett el.
Lapozás a táblán. Nagy piros szám: -200 000 000 EUR.
‒ Huszonnégy órája hallgatom a cégeiktől, hogy hamarosan
minden újra rendben lesz. Ehhez képest az első tartományok már
kihirdették a katasztrófahelyzetet.
Újabb lap. Megint az ország térképe. Észak-Rajna-Vesztfália,
Rajna-vidék-Pfalz, Hessen, Hamburg, Baden-Württemberg,
Bajorország, Brandenburg és Szászország piros volt.
‒ Én azt hittem, hogy az elektromos hálózatunk biztonságos.
Külföldről nem kérhetünk segítséget, mert ott is ugyanaz a helyzet,
mint nálunk. Ezért önök a felelősök. Elegem volt a kifogásokból. ‒
Jelentőségteljesen végighordozta a tekintetét hallgatóságán,
mielőtt folytatta: ‒ Mondják meg végre, mi folyik itt. Terítsék ki a
kártyáikat. Hirdessünk ki az egész országban katasztrófahelyzetet?
Michelsen is végignézett a cégvezetőkön. Összebeszéltek?
Valószínű. Vagy nem? Ebben az esetben mind arra várnak, hogy
valaki elsőként másszon elő a fedezékből. Egymásra nézegettek.
Egy határozott fellépésű ötvenes úr, aki baloldalt elválasztva hordta
a haját, alig észrevehetően megfeszítette az izmait. Michelsen
tudta, hogy Curd Heffgen az egyik legnagyobb átvitelirendszer-
üzemeltető céget vezeti. Emellett ő volt a német energiaipar
lobbiszervezetének, az Energia- és Vízgazdálkodási Szövetségnek az
elnöke is. Ezt a posztot Michelsen most nem irigyelte tőle. Egész
biztosan az egyik legnehezebb feladat volt az egész országban. Az
iparágat már évek óta az árak felverésével és a fogyasztók
becsapásával vádolták. Ugyanakkor politikai irányelveket is be
kellett tartaniuk. Más szövetségekben aligha tömörült ennyi
ellentétes érdek. Ha a nagy termelők az atomerőművek
üzemidejének meghosszabbítását szorgalmazták, a kisebbek úgy
érezték, hátrányba kerülnek. Ha az alternatív energiát támogatták,
az a hálózatüzemeltetőknek jelentett plusz nehézséget. Ez
utóbbiakat törvény kötelezte, hogy egyre inkább a szélerőműparkok
és napkollektorok erősen ingadozó mennyiségű energiáját
használják, ami veszélyeztette a hálózati frekvencia stabilitását.
Nem volt hát egyszerű feladat megteremteni az egységet, hát még
mindannyiuk nevében felszólalni.
‒ Elismerem ‒ kezdte Heffgen ‒, hogy még nem sikerült nagy
területeken szinkronizálnunk a hálózatot.
Ezért tiszteletem, gondolta Michelsen. Nem a sisakját dugja ki a
lövészárokból egy boton, hanem mindjárt a fejét. Meglátjuk, tüzet
nyitnak-e rá.
‒ Ennek többek között az az oka ‒ folytatta Heffgen ‒, hogy
gyakorlatilag nincsenek nagy hálózati területek. De regionális
szinten sem jártunk sikerrel. Azon a néhány helyen pedig, ahol van
áram, túlságosan instabil a frekvencia.
Tudod, mikor tisztellek, javította ki magát Michelsen. A drága
ember csak annyit fogalmazott meg nagyon elegánsan, hogy „nem
mi tehetünk róla”.
‒ Talán, egy kolléga az áramtermelőktől el tudja magyarázni.
Heffgen tehát továbbadta a stafétát. Ami izzott. De ki fogja meg?
Heffgen hátradőlt, és összefonta a karját a mellén, annak jeléül,
hogy eleget beszélt.
‒ Esetleg von Balsdorff úr? ‒ szólított meg a miniszter egy
némileg túlsúlyos és dohányzástól ragyás bőrű férfiút, aki idegesen
megnyalta a szája szélét.
‒ Öhöm. Több a probléma az erőművekkel, mint vártuk ‒ mondta.
‒ Egyikünk sem szembesült még soha ilyen helyzettel. A
gyakorlatok során legfeljebb harmincszázalékos kiesésekkel
számoltunk. Most viszont ennek több mint a duplájával van
dolgunk. Még kutatjuk a…
 Azt akarja mondani ‒ szólt közbe a belügyminiszter
veszedelmesen halkan ‒, hogy nem tudják garantálni, hogy az
elkövetkező órákban helyreállítják az alapszolgáltatásokat?
Von Balsdorff kínlódva nézett a miniszterre.
‒ Minden erőnkkel ezen dolgozunk. De garantálni nem tudjuk ‒
felelte, és a szájszélébe harapott.
‒ Na és önök, uraim? ‒ nézett körbe a miniszter.
Megszeppent fejrázás.
Michelsent olyan érzés fogta el, mint néhány éve, amikor
bekopogott hozzá két rendőr, és megkérdezték, hogy Thorsten és
Elvira Michelsen lánya-e. A többiek arcán látta, hogy lassanként ők
is megértik, miről van szó. A hideg ellenére elöntötte a veríték, és a
szíve a torkában kezdett dobogni.

Ischgl
Angström megkönnyebbülten és kíváncsian nézte az ég felé törő
havas csúcsokat körös-körül. Mivel már közel jártak a céljukhoz,
valamennyien felvidultak, és fürdőkádról, rendes vécéről, forró
vízről, tiszta, meleg ágyról, valamint a kandalló előtt töltött estéről
áradoztak.
‒ Rosszul látom, vagy tényleg állnak a sífelvonók? ‒ kérdezte van
Kaalden, amikor feltűntek az első pályák.
‒ Úgy néz ki, állnak. Itt sincs áram.
‒ Túráztatok már itt? ‒ érdeklődött Angström.
‒ Csak azt ne! ‒ kiáltott fel Terbanten. ‒ Én pihenni jöttem!
‒ Pedig csodálatos lehet. Vagy béreljünk sífutóléceket. Ahhoz nem
kell felvonó.
‒ Ma már úgysem megyünk ki a pályára ‒ vélekedett Bondoni. ‒
Holnapra meg talán véget is ér ez az őrület.
Az út hegynek felfelé kanyarodott, és Angström lenézett a falura,
ahol a szállásukat lefoglalta. Tíz perccel később meg is érkeztek. A
meredek lejtőn egy tucat takaros faházikó állt szorosan egymás
mellett. Némelyik kéményből füst szállt fel. Letették a kocsit az
apró parkolóban, amely már majdnem megtelt. A legelső kunyhón
egy tábla azt hirdette: „Recepció.” Odabent népviseletbe öltözött
fiatal nő üdvözölte őket. Angström beszívta a helyiséget betöltő
faillatot, s elmagyarázta, miért érkeztek a megbeszéltnél később. A
recepciós hölgy mosolygott, és kifejezte afeletti örömét, hogy
egyáltalán ideértek.
‒ Néhány vendégünk még mindig nem jött meg. ‒ Feljegyezte a
nevüket és az adataikat. ‒ Megmutatom a házukat.
Követték a nőt a kis épületek között húzódó keskeny, szerteágazó
ösvényen. Angström megcsodálta a völgyre és a szemben magasodó
hegyekre nyíló kilátást.
‒ Sajnos nálunk sincs áram ‒ mentegetőzött a nő. ‒ Nincs
világítás, fűtés és víz.
Angström összenézett a többiekkel, és látta a szemükben a
csalódottságot.
‒ De ‒ sietett hozzátenni a recepciós hölgy ‒ megteszünk
mindent, hogy az itt-tartózkodásuk ennek ellenére is a lehető
legkellemesebb legyen.
Kinyitotta a házat, és beengedte őket. A szűkös előtérből kicsi, de
hangulatos szobába léptek, amelyben egyszerű ülősarok és
cserépkályha állt. A falvédőkre bölcs mondásokat hímeztek.
‒ Ahogy látják, van cserépkályha, amely az egész házat be tudja
fűteni. Szóval legalább fagyoskodniuk nem kell. Fa van elegendő.
Továbbvezette őket az aprócska konyhába. Angström úgy
emlékezett, hogy az internetes fotókon nagyobbnak tűntek a
helyiségek. De a szállás meleg volt, jó illatú és otthonos, Ennyivel
megelégedett.
A tűzhelyet is lehet fával fűteni. Nem tudom, maguk akarnak-e
főzni, de itt tudnak vizet melegíteni és havat olvasztani
fürdővíznek, kitűnő minőségű a hó. ‒ A nő felnevetett. ‒ És van
belől elég! Olyan lesz majd, mint régen!
Aztán újra elkomolyodott, és megmutatta nekik a két kis
hálószobát az emeleten, ahová szűk lépcsőn jutottak fel.
Mindkettőben két-két ágy állt az ablak két oldalán, valamint egy-
egy szekrény. Angström eltűnődött, hogyan tárolja majd itt a ruháit
és a sífelszerelését két ember egy héten át.
‒ Ez pedig itt a fürdő. Ahogy látják, bekészítettünk vödröket,
azokkal lehet havat hozni, aztán ráönthetik a forró vizet. ‒ A
vendégek kétkedő pillantásait látva hozzátette: ‒ Természetesen
kapnak kedvezményt a kellemetlenségek miatt. Szerintem a jó
oldalát kell nézni a dolognak. Tudnak fűteni, vehetnek meleg
fürdőt, igaz, kicsit körülményesebben, mint máskor, de sokaknak
ennél kevesebbel kell beérniük. A vécét is lehet használni, csak
mindig legyen bent egy vödör víz. Kettőt már előre odakészítettünk.
Vendéglátójuk olyan magától értetődően ecsetelte a problémákat
és a lehetséges megoldásokat, hogy Angström nem is tudta,
nevessen-e vagy bosszankodjon. Aztán úgy döntött, megfogadja a
nő tanácsát, és a dolgok jó oldalát nézi.
‒ A nehézségek ellenére használhatják a szaunát is, amelyet
mindjárt megmutatok, meg az éttermet. És persze remélem, hogy
holnap már minden kényelmet élvezni tudnak. A recepción
egyébként van egy működő telefon, hogyha a mobilhálózatuk nem
üzemelne.
Miután berendezkedtek, pénzfeldobással eldöntötték, ki fürdik
elsőnek. A szerencse van Kaaldennek kedvezett.
‒ Előbb tehenet fejünk, aztán cipelhetjük vödörben a havat… ‒
morgolódott Terbanten.
‒ Száz éve a legtöbben még így éltek ‒ mondta Angström,
miközben megtöltötte a vödrét. ‒ És velünk ellentétben nem is
reménykedhettek benne, hogy másnap majd jobb lesz.
Észrevette, hogy beleizzadt a testmozgásba.
‒ Még szerencse, hogy én ma élek ‒ jegyezte meg Bondoni.
‒ Nézzük úgy az egészet, mint egy vidám kalandot! ‒ javasolta
Angström, és becipelt a házba két adag havat.

Saint-Laurent-Nouan

Marpeaux műszakja ugyan nem tudta újra üzembe helyezni a

leállt dízelmotort, de a többi rendszer kifogástalanul működött.
Marpeaux megnyugodva hazament, és aludt néhány órát. Aztán
beült az autóba, és bekapcsolta a rádiót. A hírolvasó biztató
fejleményekről számolt be. Noha Európa nagy részén még mindig
nem volt áram, a francia üzemeltetőknek sikerült legalább néhány
régióban rendbe hozniuk a hálózatot. Arra lehetett számítani, hogy
estére az ország legnagyobb részén helyreállnak az
alapszolgáltatások.
Megpróbálta elérni a gyerekeit, a telefonhálózatok azonban még
mindig vagy nem működtek, vagy túlterheltek voltak. A felesége
viszont a hírekben hallott ígéret hatására beszüntette a
panaszkodást, és tűkön ülve várta, hogy újra beinduljon a fűtés.
Amikor Marpeaux este felvette a műszakot, a kollégája, akit
leváltott, jó hírekkel fogadta:
‒ Pár perce jött az utasítás, hogy készítsük fel a reaktort az
újraindításra!
Ezt a folyamatot Marpeaux a pályája során már tucatnyi
alkalommal kísérte figyelemmel, vezette le, és még ennél is
többször gyakorolta. A dolog kényes részét az jelentette, hogy úgy
hangolják össze a beállításokat a hálózatüzemeltetőkkel, hogy a
beáramló energia ne okozzon feszültségingadozást. Marpeaux
tudta, mi a dolga.
‒ Rajta vagyunk már a hálózaton?
‒ Három órája megint rendesen kapjuk az áramot.
A hűtés tehát már nem a dízelaggregátorokon múlt.
‒ Az elromlott motorral mi van?
‒ Megcsináltuk.
‒ Le is teszteltétek?
‒ Működésre kész. Sok sikert a beindításhoz! És jó éjszakát!

Milánó

‒ Na és ha igaza van? ‒ kérdezte Curazzo Troppanótól az Enelnél.

‒ Mindenesetre ez megmagyarázná, hogy ilyen hirtelen ilyen nagy
területeken ment el az áram.
 ‒ Hagyja már ezt abba! Van elég bajunk így is!
‒ Csak tételezzük fel ‒ erősködött Curazzo. ‒ Nézze ezt az
idővonalat! ‒ Elvett egy diagramot a szomszéd asztalról. ‒ Az
áramszünet tegnap este kezdődött. Hirtelen, minden látható ok
nélkül, nagy területeken. Ezt láncreakció követte. Az éjjel
megpróbáltuk újra üzembe helyezni a hálózatot. Sok helyütt
sikerült is. Milánóban abban az időpontban, amelyet a pasas is
mondott. De néhány órával később megint elment az áram. Mintha
valaki csak arra várt volna, hogy újraindítsuk a rendszert, aztán
ismét visszakapcsolta a háztartásokat a hálózatra, és ezzel olyan
irányíthatatlan frekvenciaingadozást váltott ki, amely újabb
összeomláshoz vezetett.
Troppano szúrós szemmel nézte Curazzót.
‒ Senki nem kapcsolt le csak úgy több millió háztartást a
hálózatról. Erről hallani sem akarok többet, amíg nem vettünk
sorra minden ésszerű lehetőséget!

Ischgl
Manzano köszönetét mondott a férfinak, aki egy zseblámpa
fényénél elmagyarázta nekik az utat. Az alpesi faluból nem sok
minden látszott, az utcák sötétségbe burkolóztak. Manzano sok
ablak mögött gyertyák halvány fényét látta. Örült, hogy ilyen
körülmények között egyáltalán találkoztak valakivel az úton.
Visszaadta Bondoninak a térképet.
‒ Remélhetőleg nem lesz szükség hóláncra ‒ mondta.
A férfi ugyanis ‒ erősen törve az angolt ‒ tudatta vele, hogy még
fel kell kapaszkodniuk egy kanyargós hegyi úton, ha Bondoni
lányának szállására akarnak jutni.
‒ És remélhetőleg Lara ott lesz ‒ válaszolta Bondoni. ‒ Nagyon
rossz ötlet volt ez az út.
A kanyarokban a reflektorok fénykévéi az út mindkét oldalán
hófalakat világítottak meg. Miután félórát autóztak a legteljesebb
sötétségben, végre világosságot pillantottak meg az út szélén.
‒ Ez lesz az.
 Megtalálták a bejáratot a hótorlaszok között, és leparkoltak egy
tisztára lapátolt helyen, ahol már állt néhány autó. Manzano rájuk
világított a zseblámpával.
Ennek itt belga rendszáma van. Tudod, milyen kocsival jöttek?
‒ Sejtelmem sincs.
A legközelebbi faházon a „Recepció” felirat állt. Beléptek. A pult
mögül népviseletbe öltözött fiatal nő köszöntötte őket. A
helyiségben egy ülőgarnitúra állt a nyitott kandalló előtt, amelyben
barátságosan pattogott a tűz.
Manzano elmagyarázta a nőnek, kik ők, és kiket keresnek. A nő
bizalmatlanul méregette, de aztán elárulta, hogy Lara Bondoni
három másik vendéggel együtt úgy három órája érkezett meg.
‒ Micsoda szerencse! ‒ kiáltott fél Manzano. ‒ De hogy-hogy csak
most?
A recepciós hölgy a házikóhoz kísérte őket.

‒ Apa! Te meg mit keresel itt? Hát te, Piero?

Manzano ismerte Larát, bár csak futólag. Kedvelte. Apró termetű,
mozgékony lány volt, haja dús, barna.
‒ Gyertek be! Te meg mit csináltál a fejeddel? ‒ kérdezte
Manzano összevarrt sebére mutatva.
‒ Egy kis baleset ‒ felelte Manzano, és megint felrémlett előtte a
kocsiba szorult áldozatok képe.
Lara Bondoni mögött felbukkant egy másik nő. Manzano úgy
becsülte, a harmincas évei közepe-vége felé járhat. Magas volt és
vékony, hosszú, egyenes, sötét haja érdekes ellentétben állt kék
szemével. Lara Bondoni Chloé Terbantenként mutatta be.
A házikó kicsi volt, de takaros. A kályhában tűz ropogott. A
sarokpadon egy harmadik nő ült, de fel is állt, amint Manzano és
Bondoni belépett. Ő is magas volt, Manzano vastag, norvég mintás
sípulóvere alatt is kivette nőies idomait. Kedvesen pisze orrán
néhány szeplő ült, szőke haja az álláig ért. Kék szeme szinte
világított. Tekintete egy pillanatra megpihent Manzano homlokán,
de a nő nem szólt semmit. Még jól is érezhetem itt magam,
gondolta Manzano, miközben végignézett a három nőn.
‒ Sonja Angström ‒ mutatta be másik útitársát Lara Bondoni. ‒ A
kvartettünk svéd tagja. A negyedik, a holland lány fent ül a kádban.
‒ Itt van meleg víz? ‒ kiáltotta Bondoni. ‒ És fürdőkád is?
A lánya elnevette magát.
‒ Azért keményen meg kell dolgozni! De azt ne mondd, hogy egy
forró fürdőért jöttetek idáig!

Berlin
Michelsen nem értett egyet azzal a kormánydöntéssel, hogy ne
hirdessék ki minden tartományban azonnal a katasztrófahelyzetet,
de inkább megtartotta magának a véleményét. Elégedett volt
viszont a kibővített válságstáb felállításával. Másnapra
beütemezték a rendkívüli kormányülést, valamint a kormánytagok
rendkívüli találkozóját a tartományok kormányfőivel, már ha addig
nem javul jelentősen a helyzet.
Az európai hatóságokat is igyekeztek jobban bevonni, noha a
kormány nem akart segítségért folyamodni hozzájuk. Az
információik alapján egyébként is csak néhány országtól kaphattak
volna támogatást. Norvégiának, Franciaországnak és még pár másik
államnak sikerült részben újra beüzemelnie a hálózatot, de ezeknek
is volt még épp elég bajuk.
A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után az egész nyugati
világban, így Németországban is, újragondolták a biztonsági
intézkedéseket. Korábban ezeket túlságosan nagy mértékben bízták
a regionális szervezetekre. Az új évezredben rájöttek, hogy a
lakosság védelme és a sürgősségi intézkedések a társadalom
életének olyan sok területét érintik, hogy állami szintű feladatot
jelentenek. Nem kevésbé volt ez igaz az egyre inkább egységesülő
Európára. Ezért olyan rendszert kellett kifejleszteni, amely a térség
valamennyi állami, nyilvános és privát szereplőjét magában
foglalta.
Az ezt követő években mind országos, mind nemzetközi szinten
olyan struktúrákat hoztak létre ‒ vagy legalábbis kezdeményezték a
létrehozásukat ‒, amelyek révén szükséghelyzetben jobban meg
lehet szervezni a kommunikációt és a segítségnyújtást nagy
területeken is. A belügyminisztérium alá tartozó lakosságvédelmi
és válságkezelési osztály kialakításával Németországban külön
állami hivatal jött létre erre.
A válságstáb idáig kizárólag belügyminisztériumi hivatalnokokból
állt. Most minisztériumok közötti koordinációs csoportot
alakítottak, amely mind az országos, mind a tartományi ügyekkel
foglalkozott. A vezetést a belügyminisztérium, egész pontosan
Rhess államtitkár vette át. Michelsen közvetlen felettese, a
válságkezelési és lakosságvédelmi osztály vezetője továbbra sem
bukkant fel, és nem is hallott róla senki. Remélték, hogy nem esett
baja.
Berendeztek néhány helyiséget az addigi helyzetértékelő- és
tárgyalóterem közelében a válságstáb és a koordinációs csoport
kapcsolattartói számára. Állandó összeköttetésben álltak az
országos helyzetértékelő központtal, a GMLZ-tel és a tartományok
válságkezelő csoportjaival. A helyiségekbe csak az arra
felhatalmazottak léphettek be egy kóddal. Az elektromos eszközök
működését áramfejlesztők biztosították, amelyek több hétre
elegendő üzemanyaggal rendelkeztek.
Az áramszünet az élet számos területét érintette, ezért hat tárca is
részt vett a találkozón: az intézkedéseket vezető
Belügyminisztérium mellett az Élelmezésügyi, Mezőgazdasági és
Fogyasztóvédelmi, az Egészségügyi, a Közlekedési, az Építésügyi és
Városfejlesztési, a Környezetvédelmi és Reaktorbiztonsági,
valamint a Külügyminisztérium.3*
A termekben óriási volt a nyüzsgés. A hivatalnokok a
telefonjukkal és a számítógépükkel voltak elfoglalva, iratokat
pakolásztak ki az asztalukra. Mindenki újabb hosszú éjszakára
rendezkedett be. Michelsen már a sötét és hideg lakásában tett
legutóbbi látogatásakor magával hozott három napra való ruhát és
pipereholmit. Mindenre fel akart készülni. Éppen a Műszaki
Segélyszervezet egyik emberét akarta felhívni, amikor odasietett
hozzá a Környezetvédelmi és Reaktorbiztonsági Minisztérium
hivatalnoka. A nyomában ott loholt a Külügyminisztérium embere
is.
‒ Jelentést kaptunk Csehországból! ‒ mondta a nő. ‒ Váratlan
esemény történt a temelíni erőműben!
Mintha egy hideg kéz simított volna végig Michelsen hátán. Az
erőművet már évek óta érték kritikák kétes biztonsági sztenderdjei
miatt. És csupán hatvan kilométerre volt a német határtól.
‒ A cseh hatóságok nem arról híresek, hogy lelkesen
tájékoztatnának másokat a reaktor körüli eseményekről ‒ jegyezte
meg, és a hideg kéz ismét végigszántott a hátán. ‒ Mégis mire
számítsunk, hogyha önként jelentkeznek?
‒ Hivatalosan közölték ‒ válaszolta a nő ‒, hogy az egyik blokkot
ellátó három dízelgenerátor közül kettő leállt. Ugyanakkor
hangsúlyozták, hogy eggyel is képesek biztonságosan üzemelni, és
teljességgel urai a helyzetnek.
Édes jó istenem, fohászkodott magában Michelsen, add, hogy
tényleg így legyen. Temelín ugyan keletre feküdt Németországtól,
vagyis az uralkodó széljárás irányába, de az a szél meg is
fordulhatott. A sokkal keletebbre található Csernobilban
bekövetkezett baleset is veszélyeztette egész Európát.
Bajorországban még most, több mint huszonöt évvel később sem
volt szabad a vadon szedett gombát és a vaddisznók húsát
fogyasztani a radioaktív szennyezettség miatt. Jelen helyzetben
Michelsen gondolni sem akart arra, hogy esetleg még emberek
százezreinek evakuálást is meg kell majd oldaniuk.

Ischgl
‒ Tisztában van vele, mit jelent, ha igaza van?
Manzano észrevette, hogy Angström szeme körül főként
nevetőráncok sorakoznak. Egy negyvenéves nő esetében persze
egyébként sem zavarták volna a ráncok, de ezek kifejezetten
tetszettek neki.
 Nagy csend támadt a szobában, miután Manzano előadta a
jövetelük okát. Csak a tűz pattogását lehetett hallani. Időközben
leült közéjük van Kaalden is, aki törülközőbe csavarta vizes haját.
‒ Az már nem kérdés, hogy igazam van-e ‒ jelentette ki Manzano
nyugodtan. ‒ Abban teljesen biztos vagyok. A kérdés már csak az,
mit tudunk tenni. Vagy mit kell tennünk.
Körbenézett.
‒ Gondolják csak végig. Már több mint huszonnégy órája tart az
áramszünet. Egész Európában. Annak ellenére, hogy a rádióban
folyton ezt hajtogatják, nincs semmi javulás. Látott már valaki
hasonlót?
‒ 2003-ban egy nap alatt vége lett ‒ emlékezett vissza Lara
Bondoni. ‒ De mit javasolsz?
‒ Te az EU-nál dolgozol. Van ott valaki, akinek elmondhatjuk, mit
fedeztünk fel?
‒ Nem csak én ‒ válaszolta Lara Bondoni. ‒ Sonja is.
‒ És azok után, amiket itt elmesélt ‒ vette át a szót Angström ‒,
kezdek attól félni, hogy véget ért a szabadságom.
‒ Gondolod, hogy miután az olaszok nem hallgattak rád, az
Uniónál majd fognak? ‒ kérdezte Lara Bondoni.
‒ Egy hülye viccért nem utaztam volna négyszáz kilométert.
Higgyék el, ez komoly! Nagyon, de nagyon komoly.
‒ Mit gondolsz, Sonja? Ez a te hatásköröd.
Angström tűnődve bólogatott.
‒ Közvetlenül nem. Még. De tudom, kié.

Brüsszel
Terry Bilback már régóta nem volt ennyire elégedett a
munkahelyével. Az irodájában meleg volt, a vécé működött, és volt
meleg víz. Üzemelt a világítás, a számítógépek, az internet, de még
a kávéfőző is. Ellentétben a jócskán túlárazott lakásával Brüsszel
egyik külvárosában. Ahonnan ma reggel csak autóval tudott bejutni
az Avenue Beaulieu-re, mert a tömegközlekedés teljesen leállt.
Elégedettsége azonban nem bizonyult tartósnak. Ahogy minden
munkatársa az Európai Bizottság Megfigyelési és Tájékoztatási
Központjában, a MIC-ben ő is arra számított, hogy az áramszünet
hamarosan véget ér. De csalódnia kellett. Sőt, a délelőtt folyamán
megérkeztek az első jelentések a tagállamoktól.
A MIC mintegy harminc különféle nemzetiségű alkalmazottat
foglalkoztatott, és három feladatkört látott el. Itt futottak össze
katasztrófa esetén a tagországok segélykérései, illetve felajánlásai.
Az Európai Unió tagjai mellett Norvégia és Izland is a szövetséghez
tartozott. Minden tagországban volt egy kapcsolattartó központ,
amely együttműködött a MIC-kel. Németországban a GMLZ
töltötte be ezt a szerepet. A MIC második feladata az volt, hogy
tájékoztassa a tagállamokat és a széles nyilvánosságot az aktuális
tevékenységekről és beavatkozásokról. Emellett előre
figyelmeztetett az olyan természeti katasztrófákra, mint az árvizek
vagy az erdőtüzek. Harmadrészt a MIC támogatta a
segélyintézkedések koordinációját: összevetették a felajánlott
segítséget az igényekkel, megállapították, miben van még hiány, és
megoldást kerestek rá. Valamennyi esetüknek volt egy közös
vonása: a segélykérés egy országból érkezett, a felajánlások pedig
tucatnyi másikból.
Ma azonban egészen más volt a helyzet. Egymást érték a
jelentések, hogy bizonyos országoknak, például Olaszországnak,
Spanyolországnak, Liechtensteinnek, Dániának, Csehországnak,
Magyarországnak, Szlovákiának, Szlovéniának és Görögországnak
segítségre lehet szüksége. Felajánlás azonban egyetlen országból
sem érkezett. Aki még nem nyújtott be jelentést, az önerőből
igyekezett megoldani a problémáit. Bilback arra számított, hogy az
első konkrét kérések a következő éjszaka folyamán futnak majd be,
hacsak addig nem javul a helyzet.
A nagy kérdés az volt, hogy segítség honnan érkezik.
Azt találgatta, kell-e túlóráznia. Ha nem rendeződik a helyzet,
alkalmasint minden mozgósítható kollégára szükség lesz. Hideg
lakása, ahol víz sem folyt a csapból, egyébként sem vonzotta
annyira. A maga részéről szívesen bent maradt volna éjszakára is.
Az épületben még zuhanyozó is volt.
Megszólalt a telefonja. De hát egész nap ezt csinálta. A számot
nem ismerte. Osztrák előhívószáma volt.
‒ Szia, Terry! Sonja Angström vagyok.
‒ Sonja! Minden rendben volt az úton?
Angström nevetett.
‒ Voltak akadályok. Nem tudtunk tankolni.
‒ És mit csináltatok?
‒ Tehenet fejtünk.
‒ Parancsolsz?
‒ Majd máskor elmesélem. Biztos stresszes most ott. De azért van
egy kis időd?
‒ Elég nagy a felfordulás, képzelheted.
‒ Gondolom. De hallottam egy nagyon különös történetet. Bár
úgy sejtem, nem velünk kellene megosztani, inkább az Europollal.
Viszont nincs itt nálam egyik számuk sem.
‒ De miről van szó?
‒ Ezt a barátnőm ismerőse jobban el tudja magyarázni. Úgy
hívják, hogy Piero Manzano, olasz programozó, és felfedezett
valami nagyon nyugtalanítót.

Ischgl
Miután Manzano végzett a szinte folyékony angolsággal előadott
magyarázattal, Angström látta, hogy két mély ránc jelenik meg a
két szemöldöke között.
‒ Mi az, hogy nem maga az illetékes? ‒ kiabálta az olasz a
kagylóba.
Angström mutatta neki, hogy adja át a telefont.
‒ Tipikus hivatalnok ‒ zsémbelt Manzano, miközben átnyújtotta a
kagylót.
‒ Mi a baj, Terry?
‒ Épp azt magyaráztam neki, hogy igyekszünk, amennyire tudunk,
erre bekattant…
‒ Rossz tapasztalatai vannak az olasz hivatalokkal.
 ‒ Értem. De amit elmondott, az eléggé összeesküvés-
elméletszerű. Ki ez az alak egyáltalán? Amúgy meg, ha igaza van,
annak csak három magyarázata lehet. Az egyik a műszaki hiba, de
az elég buta eset volna. Ezen kívül lehet még a bűntény vagy
egyenesen a terrorcselekmény. Erre gondolni sem akarok.
Egyébként is akkor a terrorelhárítás vagy az Europol az illetékes.
‒ Akiknek nincsen nyilvános hívószámuk, a nem nyilvánosak meg
természetesen nincsenek nálam.
‒ Én megadhatom őket.
‒ Jobb volna, ha egy belső számról hívná őket valaki.
‒ Ezt úgy érted, hogy… ‒ Bilback levegő után kapkodott. ‒ Honnan
tudjam, hogy nem röhögtetem-e ki magam, ha előállók egy ilyen
mesével?
‒ Sehonnan. De lehet, hogy te leszel a hős, aki először
továbbította a hírt.
‒ Ugye, tudod, mi történik a rossz hír hozójával?
‒ Ha van valami a sztoriban, akkor te jó hírt fogsz vinni: azt, hogy
tudjuk, mi okozta az áramszünetet, és el tudjuk hárítani.
A vonal másik végén csend volt. Aztán:
‒ Mit mondtál, hogy hívják a csávót? Meg kellene még pár infó.
Név, születési dátum, lakcím.
Angström megkérdezte Manzanótól.
‒ Ezt minek akarja tudni? ‒ kérdezett vissza az olasz.
‒ Mert tudni szeretné, kitől származik az információ, amelyet
továbbít.
‒ Piero Manzano vagyok, 1968. június 3-án születtem, és
Milánóban lakom.
Angström hallotta a telefonban, hogy Bilback a billentyűzeten
kopog. Aztán így szólt:
‒ Kérek egypár percet. Hol érlek el? Ezen a számon, amelyet a
telefon kiírt?
‒ Igen.
Angström letette, aztán összefoglalta a beszélgetést a többieknek.
‒ A terrorelhárítás vagy az Europol? ‒ kérdezte bosszúsan az
idősebbik Bondoni. ‒ Most akkor melyik? Ott dolgozik, és nem
tudja, kit hívjon fel?
‒ Ez olyan lehet, mint a mi cégünknél ‒ sóhajtott Terbanten. ‒
Vannak témák, amelyekről nem is tudom, hogy a
marketingesekhez, az értékesítéshez vagy a befektetői csoporthoz
forduljak-e velük.
‒ És olyankor kihez fordulsz? ‒ tudakolta Lara Bondoni.
‒ Mindhez.
‒ Terry is épp ezt csinálja ‒ mondta Angström.
‒ Ezt majd akkor hiszem el, hogyha visszahív ‒ morogta Manzano.

Hága
Francois Bollard a nappali ablakánál állt, és kibámult az esőbe.
Lassan sötétedett. A kiskert gyepén ott állt minden vödör, tál, fazék,
pohár, bögre, műanyag dobozka és levesestányér, amelyet csak a
házban találtak. A bennük összegyűlő víz felszíne táncolt a ráhulló
esőcseppektől. Bollard háta mögött a gyerekei játszottak. A
felesége, Marie a kanapén ült, és olvasott. Gyertyák világították
meg a szobát. A kandallóban égett a tűz. Ezért itt, a lakás többi
helyiségével ellentétben, kellemesen meleg volt.
Bollard-nak annak idején tetszett az ötlet, hogy egy olyan
városban dolgozzon, amelyet Európa és az európai kormányzat
jelképének tekint. A pompás polgárházak Hága gazdag múltjáról
meséltek, és a kormányzat meg a királynő is jobban érezte magát
ebben a nyugalmas városban, mint Amszterdamban. Bollard a
feleségével és két gyerekével egy csinos tizenkilencedik századi
házban lakott, tizenöt perc sétára a tengertől. A gyerekek a
nemzetközi iskolákba jártak, a felesége pedig fordítóként dolgozott.
Amikor egy évvel ezelőtt megkapta az állásajánlatot, nem sok
ideje volt gondolkodni. De nem is jöhetett volna jobbkor. Épp akkor
kellett Bernadette-nek általános, Georges-nak pedig középiskolába
mennie. Nagy nehezen ugyan mindkettejüknek találtak megfelelő
oktatási intézményt Párizsban, de a hágai nemzetközi iskolákban is
volt még hely. Már persze ha fizettek érte. Az Europol
hivatalnokaként azonban Bollard megengedhette magának.
Ráadásul a minisztériumban eltöltött évek után új szakmai
kihívásokat is remélt a nemzetközi munkakörtől. És a kétéves
kiküldetést követő időkre is jók voltak a kilátásai. Feltéve, hogy
ápolja a kapcsolatait. De hát ez mindig is jól ment neki, miért épp
Hágából ne sikerült volna? Párizs pontosan ötszáz kilométerre volt.
Repülővel mindössze egy óra. Amikor nem törlik a járatot, mint
tegnap este.
A repülőtéren nem álltak be a felvilágosításra várók hosszú
sorába, hanem egyszerűen autóba ültek, és egy óra múlva már
vissza is értek Hágába. Különös út volt. A máskor kivilágított
autópályát most sötétség borította, és szokatlanul sűrű volt a
forgalom.
Bollard a kertbe nyíló ajtóhoz ment, és gumicsizmát meg
esőkabátot húzott. Odakint beleöntötte hét, már majdnem megtelt
edény tartalmát egy nagy vödörbe, aztán visszatette őket a
helyükre. Felcipelte a vödröt az első emeletre, és a vizet a negyedéig
telt fürdőkádba öntötte. Utána megint kitette a vödröt a kertbe, és
visszament a nappaliba.
‒ Nem tudsz valahonnan felhajtani egy áramfejlesztőt? ‒ kérdezte
Marie.
‒ Az Europolnak nincsen, legalábbis magánhasználatra.
A felesége sóhajtott.
‒ Nem tudsz csinálni valamit? Hiszen a kritikus infrastruktúrával
foglalkozol!
‒ Csak ha köze van a terrorizmushoz. Most semmilyen utasítást
vagy felvilágosítást nem kaptunk.
‒ Nem csoda ‒ felelte Marie. ‒ A tagállamok inkább a saját
pecsenyéjüket sütögetik, mint hogy a nagy egészre
összpontosítsanak.
A burkolt célzás bosszantotta Bollard-t. Nem volt nagy barátja
Európának, csak azért vállalt munkát egy európai intézménynél,
hogy ez később feljebb segítse a ranglétrán Franciaországban.
Marie előszeretettel húzta is ezzel. Most mégis kötelességének
érezte, hogy védje a mundér becsületét:
‒ Vagy csak szimplán nincs mit tudatni velünk.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Bollard kisietett az
előszobába, ahol a készülék állt egy asztalkán, és fölvette. Az
ügyeletes dán kolléga jelentkezett azzal, hogy kapcsolni akar neki
egy britet, akit megkeresett egy olasz Ausztriából. Bollard még a
képet próbálta összerakni, amikor a vonalban kattanás hallatszott.
A brit, bizonyos Terry Bilback, az EU brüsszeli Megfigyelési és
Tájékoztatási Központjában dolgozott, és egy érdekes történetet
adott elő az olaszországi villanyórák kódjairól. Bollard figyelmesen
végighallgatta, aztán kérdezősködni kezdett. Válaszként a brit
megadott neki egy nevet, néhány adatot és egy telefonszámot,
amelyen elérheti az olaszt.
Bollard letette. Végiggondolta a hallottakat. Aztán felhívta az
ausztriai számot.

Ischgl
Manzano letette a telefont.
‒ Nos? ‒ kérdezte tőle Angström, amikor csatlakozott a
többiekhez, akik a kandalló előtt helyezték kényelembe magukat.
Mindenki feszülten figyelt.
‒ Az Europoltól hívtak ‒ válaszolta Manzano. ‒ Állítólag
tájékoztatják az olasz és svéd hatóságokat.
‒ Remélem, nem hivatalos úton ‒ szólt közbe van Kaalden. ‒
Különben még sokáig ülhetünk itt a barlangban a tűz körül.
Reméljük, hogy ez a jövőben is csak metafora marad, gondolta
Manzano. Az europolos franciával csak néhány halkan elmormolt
szóban tárgyalta meg felfedezése lehetséges folyományait.
Legrémisztőbb gondolataival inkább nem is foglalkozott.
‒ Én is kapok valamit inni? ‒ kérdezte megjátszott derűvel.
Lara Bondoni átnyújtott neki egy gőzölgő, illatozó nedűvel teli
bögrét.
‒ Közben szereztünk nektek szállást. A történtek miatt nem
érkezett meg minden vendég, van szabad ház. Itt biztos
kellemesebb lesz, mint otthon a hidegben ‒ nevetett, s rájuk emelte
a bögréjét.
Manzano ivott, és remélte, hogy az alkohol elűzi baljós sejtelmeit.
‒ Most akkor legyen szíves, magyarázza el pontosabban, hol is
dolgozik tulajdonképpen ‒ kérte Angströmöt. ‒ Úgy látom, egész jó
összeköttetései vannak.

Hága
Bollard visszatért a nappaliba.
‒ Be kell mennem az irodába.
‒ Most? Szombat este? ‒ nézett fel Marie. Próbált olvasni a férje
tekintetéből. Tudta, mit jelent az, ha komolyan szükség van rá. ‒
Aggódnom kell?
‒ Nem ‒ hazudta Bollard.
Mindössze tíz percig autózott a sötét utcákon. Az Europol
székházában itt-ott fény égett. Az épületet a legmodernebb
környezetvédelmi ismeretek alapján tervezték, aminek során
szerencsére a biztonsági szempontokat is kellőképpen figyelembe
vették. Az áramfejlesztők működtek. Az új központba csak 2011-ben
költöztek be. Az Europol mellett ebben a komplexumban kapott
helyet többek között a Vegyifegyver-tilalmi Szervezet, a volt
Jugoszlávia területén elkövetett bűncselekményeket vizsgáló
Nemzetközi Törvényszék és a World Fórum kongresszusi központ.
Továbbá konferencia-, sajtó- és továbbképző központok, éttermek
és egyéb intézmények.
Bollard felkereste a dán kollégát, aki a hívást továbbította neki.
‒ Még szerencse, hogy elértél. Igazából Párizsban kellene lennem.
‒ Tudom ‒ felelte a gömbölyded, fekete hajú férfi. ‒ De ezek
szerint jól tettem, hogy hívtalak.
‒ Azt még nem tudom. De jó, hogy itt vagy. Kukkantsunk bele az
adatbázisba! ‒ Odahúzott egy széket, és leült a dán mellé. ‒ Nézz
utána, van-e esetleg valamink erről a Piero Manzanóról.
Az Europol 2005 óta automatizált információs rendszert használt.
Ebben tárolták a tagállamok az elítéltek és gyanúsítottak adatait.
Egy másik adatbázis a bűntények tanúiról és áldozatairól, továbbá
kapcsolattartókról, felügyelőtisztekről és rendőrségi ügyintézőkről
tartalmazott információkat. Ehhez csak az elemzőknek volt
hozzáférésük, például a dán kollégának.
A férfi beírta az olasz nevét.
‒ Ő az? ‒ kérdezte.
A monitoron egy középkorú férfi fényképe látszott. Szögletes
vonások, markáns áll, keskeny orr, rövid, fekete haj, barna szem,
sápadt arcszín.
‒ Piero Manzano ‒ olvasta Bollard fennhangon. ‒ Száznyolcvanhét
centi, hetvennyolc kiló, negyvenhárom éves, programozó. Évekig
tagja volt egy olasz hackercsapatnak, akik vállalatok és állami
szervek számítógépes hálózatába törtek be, hogy felhívják a
figyelmet a biztonsági hiányosságokra. Ezért a kilencvenes évek
végén egyszer el is ítélték, de csak felfüggesztettet kapott.
Mindenféle demonstrációkon is részt vett a Mani pulite4* során.
2001-ben rövid időre letartóztatták a G8-as találkozó alatti
tiltakozáskor Genovában.
Bollard emlékezett rá. Genova jókora folt volt az olasz rendőrség
jó hírén. A világ nyolc legbefolyásosabb kormányfőjének
csúcstalálkozója miatti zavargásokon lelőttek egy tüntetőt. Több
százan sebesültek meg súlyosan, mert egyes rendőrök rendkívüli
brutalitással jártak el. Néhányukat később el is ítélte a bíróság.
Mások csak a tettük elévülése miatt úszták meg a büntetést.
Bollard, mivel kora gyerekkorától fogva a magát a felső osztályhoz
tartozónak érző francia középosztály nevelte, mindig is kétkedőn
nézte az aktivistákat, különösen a baloldaliakat. Noha kezdettől
elítélte olasz kollégái tetteit, sosem vetemedett volna olyasmire,
hogy szembeszáll velük egy tüntetésen. És azt is meg tudta érteni,
hogy az ember nem feltétlenül reagál mindig ésszerűen, hogyha
kővel dobálják.
‒ Hivatalosan szabadúszó IT-tanácsadóként dolgozik. Többet nem
lehet róla tudni. De ezek szerint tudja, miről beszél ‒ vélte a dán.
 ‒ Én is ettől félek. Még tippeket is adott. Azt mondta, az olasz
villamos műveknek először a router naplóját kellene
megvizsgálniuk. Akármi legyen is az.
‒ Ha igazat mond, az azt jelenti, amit az én tájékozatlan agyam
összerakott belőle?
Bollard máson sem gondolkozott az irodába vezető rövid úton.
Minden lehetséges forgatókönyvet átpörgetett.
‒ Nem akarok fölösleges pánikot kelteni. De nem volna jó, az
biztos. Egyáltalán nem.
‒ Úgy érted, ha valaki Olaszországban be tud hatolni az
elektromos rendszerbe, és képes azt manipulálni, sőt megbénítani,
akkor ezt máshol is meg tudja tenni?
Bollard válasz helyett csak felhúzta a szemöldökét, és előretolta
az állát.
‒ Mindenesetre nem zárhatjuk ki.
‒ És mit kell ilyenkor csinálni?
‒ Tájékoztatni a műveleti osztályvezetőjét, aki továbbítja az
értesülést az igazgatónak és minden illetékes osztálynak. Aztán
tanácskozunk.
‒ Addig magától is visszajön az áram! ‒ tiltakozott a dán. ‒
Szombat este van!
‒ Egyre gondolunk. Komolyabb esetben az érintett országok
kapcsolattartó szerveit kell értesíteni, tehát jelen esetben
Olaszországét és Svédországét.
‒ És te mint a terrorelhárítási osztály vezetője, mit gondolsz? Ez
komolyabb eset? És a svédeket miért?
‒ Ez az úriember ‒ mutatott a képernyőre Bollard ‒ úgy sejti,
Svédországban is ugyanaz történt, mint Olaszországban, mivel ott
is teljesen átálltak már okosmérőkre. Mondtam neki, hogy ettől
nem megy el az áram egész Európában.
‒ És ő erre mit mondott?
‒ Azt, amire te is gondolsz. Hogy ez az állítólagos ismeretlen
máshol is ügyködött.
‒ Meg tudja ezt valaki csinálni egyedül?
 ‒ Nyilván nem. De ne fessük az ördögöt a falra.
‒ Minden kapcsolattartónknak szólnod kell!
‒ Az túlzás lenne. Ez az egész csak egy hipotézis. Ha egyáltalán
valakinek utána kell nézni, akkor azok az olaszok és a svédek.
Nekik viszont nem ártana sietniük.
‒ És ha ez a fazon csak fontoskodni akar?
Bollard elhúzta a száját.
‒ Akkor nevetségessé teszem magam az összes kolléga előtt. Az
Europolt meg gúny tárgyává a kapcsolattartók között. És a
médiában.
‒ Szép kis kutyaszorító. Mit akarsz tenni?

Milánó
Curazzo az elmúlt harminchat órából egyet aludt. A műszaki
igazgató asszisztenseként az első sorban harcolt. A válságközpont
csapatának többi tagja sem állt jobban. A levegő fullasztó volt, az
emberek ingerültek. A hivatali fegyelemnek már régen nyoma sem
volt. Ingujjak feltűrve, a zakók felakasztva, az asztalokon felbontott
és összegyűrt ételesdobozok hevertek szanaszéjjel. Az üzletek zárva
voltak. Az éttermek ugyancsak. Már gondoskodtak róla, hogy
szerezzenek élelem-utánpótlást.
Akárkinek az arcára nézett Curazzo, csak kimerültséget és
csalódottságot látott rajta.
‒ Ezt én nem értem! ‒ fakadt ki Franco Solarenti, a
műszakiválság-kezelési részleg vezetője. ‒ Elvesztettünk egy csomó
erőművet! Nyolcvan százalékuknak gondjai vannak az
újraindítással. Egyre csak hibaüzeneteket kapnak!
‒ Az lehet, hogy néhány erőművet megrongált a
feszültségingadozás ‒ jegyezte meg egy mérnök. ‒ De hogy ennyit…
‒ Pfff, amilyen intézkedéseket itt újabban spórolásból
bevezettek… ‒ mondta Solarenti. ‒ Pedig én szóltam!
‒ Uraim, ez nem segít rajtunk ‒ szólt rájuk Franco Tedesci
műszaki igazgató. ‒ Megoldás kellene. Méghozzá gyorsan.
Curazzo szórakozottan bólogatott. A nadrágzsebében jelzett a
rádió adó-vevő. A recepcióról jelentették, hogy látogatók érkeztek.
‒ Kicsoda?
‒ A rendőrség.
‒ Megyek.
Egyetlen további szó nélkül indult is le az előcsarnokba.
A két férfi nem nézett ki rendőrnek. Egyikük Dr. Ugo Livascóként,
a másikuk Emilio Dani mérnökként mutatkozott be.
‒ Mit tehetek önökért?
‒ Nyomozási megbízást kaptunk az Europoltól ‒ magyarázta a
mérnök. ‒ Bizonyos jelek arra utalnak, hogy valaki manipulálhatta
az olaszországi áramfogyasztás-mérőket, és ez válthatta ki az
áramszünetet.
Curazzónak a fejébe szállt a vér. Eszébe jutott a reggeli fickó.
Miután az igazgatóság másodszor is megvétózta Curazzo azon
próbálkozását, hogy vitassák meg a témát, többet nem is jutott
eszébe senkinek. Gyorsan összeszedte magát:
‒ Szerintünk ez lehetetlen ‒ hangoztatta a vezetés álláspontját. ‒
A rendszereink igazoltan biztonságosak.
Dani megvonta a vállát.
‒ Higgye el, én is el tudnám tölteni jobban is a szombat estémet.
Főleg, mivel épp ilyen esetekre van otthon dízelgenerátorom ‒
jegyezte meg önelégülten. ‒ De nagyon örülnénk, ha együtt
tudnánk működni ebben az ügyben. Aztán pár óra múlva el is
felejthetjük az egészet.

A majdnem két ébren töltött nap és éjszaka után az Enel-

központban tartózkodók arca eleve sápadt volt, most azonban mind
falfehérek lettek. Nem kellett sokáig keresgélniük. A rendőrségi IT-
szakértők azt mondták, kaptak egy tippet, hogy elsőként a router
naplóját vizsgálják meg. És pár perc alatt meg is találták, amit
kerestek. Az olaszországi háztartások okosvillanyóráit routerek
kötötték össze egymással, ugyanúgy, mint bármely számítógépes
hálózat gépeit. Ezek minden jelzést naplóztak, amelyet a mérőknek
küldtek.
 ‒ Tényleg ott van a hálózati kapcsolatot megszakító parancs!
Négy tucat ember gyűlt össze a hatalmas képernyő előtt, amelyre
a műszakiválság-kezelési részlegvezetője, Solarenti az adatokat és
grafikonokat kivetítette. Az adatok zöme azok számára, akik nem
voltak programozók, érthetetlen betű- és számsor volt csupán.
Curazzo tetőtől talpig libabőrös lett, ahogy figyelte a folyamatot.
‒ De ezeket a parancsokat nem mi adtuk ki ‒ folytatta Solarenti. ‒
Valaki kívülről betáplálta az egyik mérőbe, ahonnan szép lassan
szétterjedt az egész hálózatban. Ehhez még csak vírus sem kell. A
parancsot rádión is lehet továbbítani.
Hatásszünetet tartott. Curazzo még a többiek légzését sem
hallotta. Csak a gépek halk zümmögését.
‒ Úristen ‒ suttogta valaki.
‒ De hát hogy történhetett ez meg? ‒ kiáltott fel másvalaki. ‒ Mi
van a biztonsági rendszereinkkel?
‒ Épp erre próbálunk rájönni.
‒ Vagyis valaki szó szerint lekapcsolta a villanyt ‒ mondta egy
újabb hang. ‒ Az egész országban.
‒ Nem csak lekapcsolta ‒ felelte Solarenti. ‒ Rosszabb. Ez a valaki
először is lekapcsolta a magánháztartásokat és cégeket az
elektromos hálózatról, mire az összeomlott. Amikor itt-ott végre
sikerült megint stabilizálnunk, egy újabb paranccsal
visszakapcsolta a mérőket. És ez olyan feszültségingadozáshoz
vezetett, hogy a hálózat újból összeomlott.
‒ Szóval valaki úgy játszik velünk, mint a macska az egérrel!
‒ Ez a rossz hír. De van jó is. Most, hogy ismerjük az okot,
blokkolhatjuk a parancsot. Már dolgozunk is rajta. Elvileg két órán
belül vége lesz ennek az elmebajnak.
A válságközpontban először síri csend lett, aztán a kollégák
sutyorogni kezdtek egymás között. Az elmondottak értelme
lassanként beszivárgott a tudatukba. Az olasz elektromos hálózat
támadás áldozata lett. És azt sem tudták, ki támadta meg őket. Vagy
miért. Sem követelést, sem fenyegetést nem kaptak.
‒ Ez katasztrófa! ‒ nyögte Tedesci. ‒ Uraim! ‒ fordult a mellette
álló két rendőrségi szakértőhöz. ‒ Nem szabad nagy felhajtást
csapnunk ebben az ügyben. A nyilvánosságnak semmi esetre sem
szabad erről tudomást szereznie! ‒ folytatta halk, izgalomtól
remegő hangon. ‒ És tulajdonképpen az Europolnak sem.
Hallották: két órán belül úgyis rendbe jön minden!
Emilio Dani mérnök elgondolkodva ingatta a fejét, míg Dr. Ugo
Livasco megkövült arccal méregette az igazgatót.
‒ Uraim! ‒ ismételte az türelmetlenül pislogva. ‒ 2001 és 2005
között hárommilliárd eurót fektettünk ebbe a rendszerbe,
harmincmillió villanyórát szereltünk be országszerte! Tudják, mit
váltana ki egy ilyen hír?
A mérnök bólogatott, de Curazzónak az volt a benyomása, hogy
ezzel csak azt fejezi ki, hogy érti, miről van szó, nem azt, hogy
egyetért az igazgató álláspontjával. Dr. Livasco közbeszólt:
‒ Megértem az aggodalmát. De nem lehet, hogy aki ezért a
manipulációért felelős, más országokban is ugyanezt csinálta?
Kötelességünk figyelmeztetni a többieket!
‒ Hasonló rendszer csak Svédországban van. Ők biztos jelentik, ha
találnak valamit.
‒ Hogy a hírt nyilvánosságra hozzák-e, azt majd eldöntik mások.
Nekünk egy nyomozást kell lefolytatnunk.
‒ De hát azoknak a brüsszeli aktakukacoknak…
‒ Az Europol székhelye Hágában van ‒ javította ki Livasco.
‒ Az mindegy!… jobb dolguk sincs, mint mindent világgá kürtölni,
hogy szerepelhessenek! ‒ Tedesci egyre jobban felhergelte magát. ‒
De majd felhívom a jó barátomat, a miniszterelnököt! Ez
nemzetbiztonsági ügy!
Livasco is bekeményített, s halvány mosollyal az ajkán így
válaszolt:
‒ Hívja csak a barátját nyugodtan. Én addig értesítem az Europolt.
‒ Azt hiszem, nem érti ‒ sziszegte Tedesci. ‒ Továbbra is a
rendőrségnél akar dolgozni?
‒ Majd meglátjuk, ki tarthatja meg az állását ‒ mosolygott
gúnyosan Livasco az igazgató szemébe.
 Curazzo észrevette, hogy az egyik munkatárs súg valamit
Solarentinek. Amikor az odajött hozzájuk, Tedesci műszaki igazgató
rideg arccal fogadta.
‒ Újabb jó hírem van ‒ közölte Solarenti, és az elektromos hálózat
zölden fénylő ábrájára mutatott a képernyőn. ‒ A kódokat, ahogy
mondtam, villanyórákon keresztül juttathatták be a rendszerbe.
Aztán fokozatosan szétterjedt az egész országban.
Három pontból kiindulva piros foltok kezdtek terpeszkedni a
hálózaton, aztán a foltok lassan egymásba értek, és végül minden
vonalat átszíneztek.
‒ A naplóbejegyzések alapján vissza tudtuk követni a folyamatot,
és azonosítottuk a mérőket, ahonnan kiindult.
A piros foltok a képernyőn visszahúzódtak, végül csupán bárom
pont maradt belőlük.
‒ Ezt értsük úgy ‒ kérdezte Livasco ‒, hogy tudjuk, hol
csempészték be a támadók a kódot?
Solarenti bólogatott.
‒ A pontos címeket. Szám szerint hármat.
 2. nap ‒ vasárnap
Torino

‒ Itt vagyunk ‒ mondta Valerio Binardi.

Egy tölgyfa burkolatú lakásajtó előtt állt a kollégájával, Tomaso
Dellivel. Az ajtó mellett a falon csengőgomb, névtábla nélkül.
Binardinak a téli hideg ellenére melege volt a sisakban, amelynek
beépített mikrofonján keresztül parancsokat osztogathatott az
embereinek.
A háta mögött pedig ott állt az olasz rendőrség terrorelhárító
egységének hat embere. Golyóálló mellényben, kibiztosított
géppisztollyal, és készenlétben tartva a faltörő kost. Szintén hatan
várakoztak az eggyel feljebb lévő lakás nyitott ablakaiban, készen
arra, hogy parancsra leereszkedjenek, és az utcafront felől
hatoljanak be. A szemben álló épület tetejéről és ablakaiból
éjjellátó távcsővel felszerelt mesterlövészek céloztak a lakásra. A
ház kapujánál és a háztömb körül további egységek álltak
készenlétben. A megfigyelőkocsi és a csapatszállító járművek a
sarkon túl parkoltak.
Az áramszünet okozta szokatlan csend megnehezítette a célpont
megközelítését. Igaz, így sem jelentett nagy gondot egy olyan
alakulat számára, amelynek jelmondata így hangzott: Csendesek,
mint az éjszaka.
Nem tudták, van-e valaki a lakásban. Alig két órája kapták meg a
parancsot a bevetésre. Helikopter vitte őket a Torino szélén
található célpont közelébe. Vagyis hosszabb megfigyelésre nem volt
idő. A rövid eligazítás során precízen időzítettek mindent.
Olaszország két másik pontján ugyanekkor csapott le egy másik
egységük, illetve a csendőrség terrorelhárító alakulatának egy
osztaga.
Binardi nem tudta, kire vadásznak. Egyvalami azonban biztos
volt: ha a két olasz terrorelhárító egység közös villámbevetést hajt
végre, akkor komoly a helyzet. Egy utolsó pillantást vetett a
karórájára. Reggel hat. Odakint még sötét volt.
Megjött a parancs a rádión. A faltörő kos kiszakította az ajtót a
keretéből, majd kisvártatva villanógránátok robbantak a folyosón. A
kommandósok berontottak a lakásba. Minden sötét volt. Binardi az
első ajtóhoz rohant, és feltépte. Vécé. Üres. Következő. Fürdőszoba.
Üres. A nappali ajtaja nyitva állt. Bentről bakancsok dobogása
hallatszott. Aztán egypár gyors villanást lehetett látni. Ott sem volt
senki. Csak egy öreg kanapé meg néhány polc. Még két csukott ajtó
maradt. Binardi az embereivel betört az egyiken, a másik csapat a
másikon. Szoba, benne emeletes ágy. A felső szintről gyerekszemek
bámultak Binardira, aki ösztönösen lövésre emelte a fegyverét. A
kicsi sírva fakadt. Aztán az alsó ágyon egy másik is. Binardi gyorsan
körülnézett, fedezve a társait, akik máris odaugrottak az ágyhoz, és
benéztek alá, még a takarókat is félrerángatták. Senki más nem volt
a szobában. Még mindig nem engedték le a fegyvert. A gyerekek
visítozva húzódtak az ágyuk legtávolabbi sarkába.
Húsz másodperc múlva Binardi meghallotta a sisakhangszóróból
a kollégája rövid jelentését:
‒ Két felnőtt a hálószobában, láthatóan felébresztettük őket.
Egyébként senki.
‒ Minden tiszta! ‒ szólt vissza Binardi.
Érezte, hogy a testében csitulni kezd az adrenalinvihar. A jelek
szerint akár be is csöngethettek volna.

Hága

Bollard kikapcsolta a projektort. Az elmúlt éjszaka után világos

volt, hogy takarékoskodniuk kell a generátor dízeljével.
Miután beszélt az olasz és a svéd kollégákkal, és meghagyta nekik
a telefonszámát, hazament. Abban a reményben, hogy reggelre
véget ér a vészhelyzet, ágyba bújt a hideg hálószobában. Hajnali
négy órakor álomtalan alvásból verte fel a telefon. A svédek
jelentkeztek előbb, majd alig félórával később az olaszok. Mindkét
országban megállapították, hogy valaki manipulálta a villanyórákat.
Csak nemrég indult meg a vita a modern elektromos hálózatok
veszélyeiről. A legtöbb szakértő úgy vélte, a rendszerek túlságosan
bonyolultak és jól biztosítottak ahhoz, hogy valaki hosszú időre és
nagy területen ki tudja iktatni őket. Az európai hálózatokat
általában az úgynevezett n-i kritérium alapján üzemeltették. Vagyis
a hálózat egyetlen egységének ‒ transzformátornak, vezetéknek
vagy erőműnek ‒ leállása nem terhelhette túl a többit, s nem
okozott áramkimaradást. Nagyobb meghibásodás vagy kedvezőtlen
időjárás esetén azonban több ilyen leállás is előfordulhatott egy
időben. Minden előírás és biztonsági intézkedés dacára újra és újra
megesett az is, hogy emberi mulasztás okozott problémát.
Európában ez idáig csak néhány elszigetelt esetben járt nagyobb
területeket érintő következményekkel az elektromos hálózat elleni
célzott támadás. Ennek elkövetői általában szélsőséges
nacionalisták voltak, mint 1961-ben a dél-tiroli Tűz Éjszakáján5*.
Előfordult az is ‒ bár nemigen hozták a nyilvánosság tudomására ‒,
hogy kisebb településeken bűnözők rongálták meg a hálózatot.
Kiiktatták a közvilágítást, a riasztóberendezéseket, a telefonokat,
ami persze rengeteg tennivalót jelentett a rendőrségnek, és így a
bűnözők zavartalanul követhettek el betöréssorozatokat. Ez
azonban most más volt.
Harminc perccel később Bollard már megint a munkahelyén ült a
Statenkwartierben. Riasztott mindenkit, akit csak el tudott érni.
Ezalatt az olasz és svéd kapcsolattartók elküldték az első
jelentéseket. Bollard-nak reggel hétre sikerült összegyűjtenie a
csapata nagy részét. Összesen tizennyolcan ültek a
tárgyalóteremben, és neki ismételten feltűnt, milyen kevés
közöttük a nő. A vezetők közül tulajdonképpen csak az Europol
igazgatója, Carlos Ruiz hiányzott. A spanyol csütörtökön
Washingtonba utazott egy Interpol-kongresszusra.
Videokapcsolaton keresztül azonban ő is részt vett a
megbeszélésen.
‒ Összehangolt akcióra van szükség ‒ szögezte le Bollard.
‒ Az olasz és a svéd kollégák egyaránt három-három mérőt
azonosítottak, ahol a kód a rendszerbe került. A helyi különleges
egységek két órán belül átvizsgálták a lakásokat. Teljes erővel
nyomoznak a jelenlegi és a korábbi lakók után. Nem lehet kizárni,
hogy Európa többi részén szintén szándékosan okozták az
áramszünetet. Ez azonban nem történhetett a fogyasztásmérőkön
keresztül, mivel ott túlnyomórészt régi típusú berendezéseket
használnak. Összeállítottam az első dossziét a tagállamok
kapcsolattartó hivatalnokai számára. Ebben tájékoztatjuk őket az
olasz- és svédországi felfedezésekről, valamint elrendeljük a
nyomozást. Minden érintettet ellenőrizni kell, az erőművektől a
hálózatüzemeltetőkig. Ez után az ülés után természetesen
hivatalosan értesítjük az Európai Bizottságot, az Interpolt és
minden más hatóságot. ‒ Bollard egy pillanatra elhallgatott. ‒ Azt
hiszem, valamennyien tisztában vagyunk a helyzet komolyságával.
Ez lehet szervezetünk történetének legfontosabb akciója.
A számítógép hangszórójából Ruiz igazgató hangja hallatszott:
‒ Mostantól felfüggesztek minden szabadságot. Valamennyi
bevethető dolgozónk a lehető leggyorsabban jelenjen meg a
munkahelyén. Teneeren asszony ‒ fordult a kommunikációs
osztályvezetőjéhez ‒, milyen kommunikációs stratégiát javasol a
nyilvánosság felé?
A negyvenes évei vége felé járó, vonzó brit nő lesimította a
kiskabátját.
‒ Ha figyelembe vesszük, milyen sok hatóságot és vállalatot érint
az eljárás, feltételezhetjük, hogy előbb-utóbb kiszivárog némi
információ. Minden beérkező kérdést továbbítsanak hozzám,
kizárólag én válaszolhatok rájuk. Hivatalosan azt fogjuk mondani,
hogy az Europol az országos hatóságokkal együttműködve
kivizsgálja egy esetleges manipuláció lehetőségét. De egyelőre nem
erősítünk meg semmit.
‒ Igaz ‒ kérdezte az igazgató ‒, hogy az információ egy olasz
programozótól származik, aki négyszáz kilométert autózott, hogy
kapcsolatba léphessen velünk, miután a hazája egyik
áramszolgáltató cégének illetékesei nem vették komolyan?
‒ Az illető az adatbázisunkban is szerepel ‒ válaszolta Bollard.
‒ Mit tudunk róla?
‒ Cégek és hivatalos szervek számítógépes hálózatába hatolt be,
hogy felhívja a figyelmet a biztonsági rendszer hiányosságaira. Elég
jónak tűnik, nagyjából ahová be akar jutni, oda be is jut. Egyébként
néhány éve már felhagyott ezzel.
‒ Fehér vagy fekete kalapos? ‒ tudakolta Ruiz.
‒ Nehéz megmondani ‒ felelte Bollard meglepetten.
Nem gondolta volna, hogy az igazgató akár csak felszínesen is
ismeri az anyagot. Bollard szemében minden hacker bűnöző volt.
Attól, hogy a „fehér kalaposok” állítólag csak azért törtek be idegen
hálózatokba, hogy felfedjék a biztonsági réseket, még betörők
maradtak. A „fekete kalaposok” pedig még loptak és vandálkodtak
is.
‒ A kilencvenes években a Manipulite mellett is tüntetett. A
genovai G8-as találkozó alatti zavargások során pedig
letartóztatták.
‒ Lehet köze a dologhoz?
Bollard kénytelen volt bevallani, hogy erre még nem gondolt.
‒ Úgy érti, lelkiismeret-furdalása támadt, amikor meglátta a
következményeket?
‒ Ezt a lehetőséget is figyelembe kell vennünk ‒ mondta Ruiz. ‒
Ha így volna, elvezethetne bennünket a bűntársaihoz, illetve
azokhoz is, akik a szálakat mozgatják.
‒ De az is lehet, hogy semmi köze hozzá.
‒ Ha tiszta, és olyan profi, amilyennek mondja, akkor is segíthet
nekünk. Egyszer már megtette. Ebben az ügyben minden jó
emberre szükségünk lesz, külsősökre is. Ha pedig mégis része van a
szabotázsban, legalább a közelünkben tarthatjuk, és
megfigyelhetjük.
‒ De így esetleg kígyót melengetünk a keblünkön ‒ vitatkozott
Bollard.
Egyáltalán nem tetszett neki a gondolat, hogy egy olyan baloldali
felforgatóval dolgozzon együtt, mint ez az olasz.
‒ Épp ezért nagyon oda kell figyelni rá ‒ mondta Ruiz. ‒
Gondoskodjon róla.

Parancsnoki központ

Az Europol igazgatójának válasza meglepte. A rövidre nyírt, ősz

hajú férfi határozott arca a képernyőn nem árulkodott különösebb
indulatokról. Ugyanilyen szenvtelen maradt a többiek arckifejezése
is, akik összegyűltek a kamera előtt a tárgyalóteremben a
Statenkwartierben, hogy a Washingtonban tartózkodó igazgatóval
is megbeszélhessék a tennivalókat.
Bizonyítani akarnak, gondolta, ezért minden szalmaszálba
belekapaszkodnak. Kíváncsian figyelte a többi képernyőn Berlint,
Párizst és más városokat, amelyekben olyan felfordulás uralkodott,
mint a csirkeólban, ahová beszabadult egy róka.
Az olaszt azért el kell kapniuk. Bár hiába zavarta meg az
ütemezésüket, az Europolnak nem fog tudni segíteni. Erre
hamarosan ők is rájönnek majd. Még mindig nem értik, mivel
állnak szemben. Egyébként meg számítaniuk kellett ilyesmire,
mint ez a mostani eset. Nem gondolhatták, hogy a végtelenségig
folytathatják, amit csinálnak. A jelek már évek óta majd’ kiszúrták
a szemüket. De azt hitték, nem kell őket komolyan venni. Hát most
majd megtudják, mit jelent a tehetetlenség. És ez még csak a
kezdet.

Ischgl

Angströmnek az volt az érzése, mintha csupán egy óriási fejből

állna, amelyen puszta féregnyúlványként csüng a teste. Az is csoda
volt, hogy be tudta takarni a párna. Hallotta a másik ágyból van
Kaalden lélegzését. Óvatosan résnyire nyitott a szemét, és kilesett a
párna alól. A piros-fehér kockás függönyön keresztül tompa,
narancsszínű fény szűrődött be a kis hálókamrába, de Angström
úgy érzékelte, mint valami fényreklámot. Megint becsukta a
szemét, és a pokolba kívánta a puncsot. Szép lassan felült, és letette
a lábát a padlóra. Hideg volt. Kibotorkált a vécére. Megdermedt,
ahogy ráült a jéghideg vécéülőkére. Lehúzta. Semmi. Aztán eszébe
jutott. Szóval még mindig nincs áram. Vizet öntött a csészébe az
odakészített vödörből. Átment a fürdőszobába. Nem vesztegetett
sok időt a tükör előtt. Jólesne egy forró zuhany, gondolta. Helyette
megmosta az arcát a felolvasztott hólével. Ettől mindjárt felébredt.
A neszesszerében talált fejfájás-csillapítót. Amennyire tudta,
rendbe hozta az arcát, megfésülködött, visszament a hálóba, és
csendben felvette a kényelmes farmerját meg a norvég mintás
pulóverét. Van Kaalden zavartalanul aludt tovább. Angström
lement a közös helyiségbe. Ő volt az első. A cserépkályhában
csupán elszenesedett famaradványok hevertek, de felizzottak,
amikor rájuk fújt. Betett két hasábot, és nyitva hagyta a kályhaajtót,
hogy a tűz kapjon levegőt. Az árban elvileg benne volt a kunyhóhoz
kiszállított reggeli is. Angström kíváncsian várta, hoznak-e enni az
adott körülmények között is.
Odakint sütött a nap. Épp most kúszott a szemben magasodó
hegycsúcsok fölé, a völgyet odalent még árnyék borította.
Angströmöt elvakította a hó, a meleg sugarakat viszont nagyon
élvezte. Az ajtó előtt a lábtörlőn egy piknikkosár állt, barna
kenyeret, vajat, sonkát, sajtot, szárazkolbászt és lekvárt talált
benne. Meg két termoszt, az egyikben tea, a másikban kávé. Bevitte
a kosarat a konyhába, töltött magának egy csésze teát, és kiült vele
a napra, a ház előtti kispadra.
Milyen békés itt, gondolta. Alig hinné az ember, hogy odakint a
feje tetején áll minden. De az is lehet, hogy már rég rendbe jött az
egész, csak itt fent nem kapcsolták még vissza az áramot. Behunyta
a szemét, és hagyta, hadd cirógassák a napsugarak. Megszorította a
forró csészét.
‒ Soha többé nem iszom puncsot.
 Kinyitotta a szemét. Manzano állt előtte, félrehúzódva, hogy ne
takarja el a napot. Angström elmosolyodott:
‒ Ezt én is megfogadtam, amikor felébredtem.
A férfi mély lélegzetet vett, és a hegyek felé mutatott.
‒ Csodálatos, nem? Az ember elképzelni is alig tudja, hogy nincs a
világon mindenütt ilyen béke.
‒ Hát igen ‒ helyeselt Angström. ‒ Hol van Lara apukája?
‒ Még alszik. Elég megterhelő volt neki az elmúlt harminchat óra.
Már nem mai gyerek.
‒ Hát azok után, amit elmeséltél, neked sem lehetett könnyű.
Most Manzano mosolygott.
‒ Egyikünknek sem. Nekem például nem kellett tehenet fejnem.
Angström nem emlékezett pontosan, miket meséltek az este. De
izomláza volt az alkarjában.
‒ Kérsz teát vagy kávét?
‒ Nem akarom elinni előletek.
‒ Biztos rendelhetünk még.
‒ Akkor nagyon is. Kávét.
Angström bement a konyhába a termoszért meg egy csészéért.
Hallotta, hogy fent a fürdőszobában motoszkál valaki. Lassan
ébredezett a ház népe. Kiment. Manzano odaült mellé a padra, és
két kézbe fogta a gőzölgő csészét. Fejét a falnak támasztotta, és
lehunyta a szemét.
‒ Azért jó kis esténk volt tegnap ‒ mondta. ‒ Mindennek ellenére.
‒ Igen ‒ mondta Angström, és ugyanúgy tett, ahogy a férfi.
Manzano nagy érdeklődést mutatott a MIC-nél végzett munkája
iránt, és nemsokára már istenről meg a világról beszélgettek a
kandallónál a házban, ahol a recepció volt. Angströmnek az az
érzése támadt, hogy van Kaaldennek tetszik az olasz. Különösen
hangosan nevetett a megjegyzésein, és ő itta a legtöbb puncsot.
Angström ma reggel nem nézett volna bele a fejébe.
‒ Na, mi van, gerlepár? ‒ Terbanten állt az ajtóban, a kezében egy
csészével. ‒ Van még egy hely?
Angströmnek most éppen nem lett volna szüksége Terbanten
társaságára. Olyan jól érezte magát.
‒ Tessék! ‒ mondta Manzano csukott szemmel, és megveregette a
pad szabad végét.
Ezzel vége is lett a nyugalomnak. Terbantennek be nem állt a
szája, Manzano pedig néha hozzáfűzött egy-egy megjegyzést a
mondókájához. Angström épp fel akart kelni, amikor léptek
csikorgását hallotta a hóban. A recepciós hölgy közeledett a házak
közötti ösvényen.
‒ Manzano úr, egy bizonyos Bollard úr kereste. Tíz perc múlva
újra hívja. Azt mondja, sürgős.

Manzano a recepciós pultnál állt, fülén a telefonkagylóval.

Mostanra egészen kitisztult a feje. Ott volt vele Angström is.
‒ Dehogy jó! ‒ mondta a telefonba angolul. ‒ Sokkal jobban
örülnék, ha tévedtem volna.
‒ Mi is ‒ válaszolta Bollard a vonal másik végén.
‒ Mást nem találtak?
‒ Hol?
‒ Mit tudom én! Más országokban. Az elosztóhálózatokban. Az
erőművekben! Maga mondta, hogy ha csak Olaszországban és
Svédországban van áramszünet, az nem béníthatja meg egész
Európát!
‒ Elrendeltük a nyomozást valamennyi államban.
‒ Elrendelték a nyomozást?
‒ Az Europol ennél többet nem tehet. Emberünk sincs hozzá. Ez a
másik oka annak, hogy felhívtam. Nem akarok mellébeszélni.
Ismerem a múltját. Úgy nézem, maga érti a dolgát. Az igazgatónk
magát akarja tanácsadónak. Itt, Hágában.
Manzano egy pillanatig hallgatott. Persze tudta, hogy cégek és
hivatalos szervek is rendszeresen dolgoznak együtt hackerekkel,
akik nemrég még az ő rendszerükbe törtek be. Néhány hacker
kifejezetten a jövőbeni busás fizetség reményében hajt végre egy-
egy akciót. Azt is suttogták, hogy az amerikai hackerek negyede
együttműködik az FBI-jal.
 ‒ Azt tudja, hogy már voltam elítélve?
‒ Mert elég jó volt, hogy behatoljon látszólag jól őrzött vállalati és
állami hálózatokba.
‒ Nem. Mert elég hülye voltam, hogy hagyjam magam elkapni.
‒ Ami azóta sem fordult elő.
‒ Ki mondta, hogy azóta megpróbáltam?
‒ Senki. De lehet, hogy csak agyafúrtabb lett. Na, vállalja? A
főnökünk kifejezetten magát akarja. Pénz nem számít ‒ tette hozzá
Bollard.
Manzano az ablak felé pillantott. A hóra, amelyen táncolt a
napfény. Mindenre számított, csak arra nem, hogy a rendőrség a
segítségét kéri. A rendőrség még sosem bánt vele barátságosan.
Letartóztatták, nevetségessé tették, vagy csak nem vették
komolyan. Miért működjön együtt ezekkel az emberekkel? Eszébe
jutott az egyenruhás csürhe Genovában. Szemrebbenés nélkül
agyonlőttek egy tüntetőt. Manzano állt már szemben a sisakos,
pajzsos, gumibotos rendőrök sorfalával. A saját bőrén tapasztalta
meg, mekkorát lehet ütni azokkal a botokkal, pedig nem tett mást,
csak békésen skandált a többiekkel együtt. De ezek válogatás nélkül
ütöttek mindenkit, akit értek.
‒ Nem igazán van ínyemre ‒ mondta végül.
Értesítette a hatóságokat, most rajtuk a sor.
‒ Gondolja át ‒ kérte Bollard, és megadott egy telefonszámot. ‒
De figyelmeztetem: ha mégis együttműködik, szigorú titoktartás
köti mindennel kapcsolatban, amit ebben az ügyben megtud.
Titkos tevékenység, na persze, ez is hozzátartozott. Semmi
nyilvánosság. Ez csak megerősítette Manzanót az elhatározásában.
‒ Nem hinném, hogy én vagyok a maguk embere ‒ mondta.
‒ Azért csak gondolkozzon rajta. Egy óra múlva visszahívom.

Angström növekvő aggodalommal hallgatta a telefonbeszélgetést.

A férfi válaszaiból le tudott vonni bizonyos következtetéseket,
amelyek megerősítették a félelmeit. Előző éjjel röviden megvitatták
az elhúzódó áramszünet következményeit. A kilátások azonban
túlságosan rémisztőek voltak egy vidám estéhez. A MIC-ben végzett
munkájának köszönhetően többet tudott az ilyen esetekről, mint
mások. Volt már dolga hasonló helyzetekkel, például a haiti
földrengéskor. Emlékezett a szerencsétlenség utáni képekre és
tudósításokra, amelyeket a tévében látott. Több millió ember
elképzelhetetlen higiéniai viszonyok között, víz, élelem és orvosi
ellátás nélkül. Fosztogatás az utcákon, kétségbeesett tömegek a túl
kevés segélynyújtó ponton, mindenfajta rend teljes összeomlása.
Félresöpörte ezeket a gondolatokat. Nálunk, Európában működő
kormányzat és segélyrendszer van, emlékeztette magát. De vajon
meddig tartanak ki ilyen körülmények között?
Visszafelé menet megkérdezte Manzanót:
‒ Miért nem akarsz menni?
Manzano vállat vont.
‒ Mint tudod, nincsenek jó tapasztalataim a rendőrséggel. Meg
egyébként sem vagyok biztos benne, hogy tudnék segíteni. Nem
értek ehhez a területhez. Ezek nagyon speciális rendszerek.
‒ De mégiscsak IT.
‒ Ez olyan, mintha neked nem a katasztrófa utáni segélynyújtást
kellene megszervezned, hanem a síugró-világbajnokságot. Ráadásul
máról holnapra.
Mire visszaértek a házba, a többiek már megterítettek a
reggelihez. Idősebb Bondoni is kimászott a dunyha alól. Manzano
beszámolt nekik a fejleményekről.
‒ Még szép, hogy odamész! ‒ csattant fel Bondoni. ‒ Vagy ezekre
akarod bízni a megmentésünket?
‒ Jaj, ne csináld már! ‒ hűtötte le Manzano. ‒ Ott profik
dolgoznak.
‒ Akkora profik, hogy egy sima olasz hacker kellett, hogy
észrevegye a kódot?
‒ Előbb-utóbb ők is észrevették volna.
‒ Úgy tűnik, inkább utóbb. Nem, édes fiam, ilyen könnyen nem
bújsz ki a felelősség alól! Nem vagy már gyerek! Annak idején
miért rohantál neki a rendőrkordonnak? Hogy megmentsd a
világot! Hát tessék, itt a lehetőség!
Manzano jókorát harapott a kenyeréből, hogy ne kelljen
válaszolnia.
‒ Hagyjad már! ‒ szólt rá Bondonira a lánya. ‒ Ez Piero döntése.
‒ Nekem mindegy, ő tudja ‒ sóhajtott az öreg. ‒ Szóval akkor még
egy darabig nincs víz, nincs fűtés, és hamarosan enni sem lesz mit?
Hát akkor már csak jobb itt, mint otthon.
Azzal megkent egy szelet kenyeret vajjal és lekvárral.
‒ Ezt nem mondta senki ‒ ellenkezett Manzano. ‒ Most, hogy az
olasz és a svéd áramszolgáltatók tudnak a kódról, deaktiválni is
tudják. És utána megint működni fog minden.
‒ De szerinted, aki ezt tette, nem érte be ennyivel ‒ szólt közbe
Angström.
‒ Ez csak egy feltételezés, mert ez az europolos manus azt
mondta, hogy csak Olaszország és Svédország miatt nem omlott
volna össze az egész európai hálózat.
‒ Vagyis otthon sem működik még mindig semmi? ‒ kérdezte van
Kaalden. ‒ Akkor én inkább itt maradok.
‒ Egyébként is itt maradnál ‒ mondta Terbanten. ‒ Ma van a
szabadságunk első napja! Elfelejtettétek? Ne hagyjuk, hogy bármi
elrontsa az örömünket!
A szabadságod véget ért, mielőtt elkezdődött volna, csak nem vagy
hajlandó belátni, gondolta Angström. Megállapította magában,
hogy mindenki túltette magát az első sokkon, mintha Manzano
valami katasztrófáról, például egy repülőgép lezuhanásáról beszélt
volna, amely ugyan nemrég történt, de hamar feledésbe merült.
Angströmnek elment az étvágya. Eltűnődött, valóban felfogták-e,
mekkora horderővel bírnak ezek az események. De talán jobb is, ha
nem teszik.
‒ Ha jól értettem, amit a brüsszeli munkádról mondtál ‒ fordult
hozzá Manzano ‒, jó sok dolguk lesz a kollégáidnak a napokban.
‒ Erre már én is gondoltam ‒ bólintott Angström. ‒ Ha mégis úgy
döntesz, hogy elmész Hágába, kérdezd meg ezt a Bollard-t, nem
mehetnék-e veled.
 Manzano zavartan ránézett.
‒ Brüsszel csak két óra kocsival Hágától ‒ magyarázta Angström. ‒
Ha nem viszel el, egyedül kell odajutnom. Most mindenkire
szükség lesz ott.

Berlin

Jürgen Hartlandt, a Szövetségi Bűnügyi Hivatal ST 35-ös

ügyosztályának6* nyomozója szerint a Treptow parkban álló
laktanya Berlin minden más helyénél többet mond el a huszadik és
huszonegyedik század nemzetközi konfliktusainak változatos
történetéről. Valaha innen vonultak csatába a császárok
hadosztályai, később pedig a rendőrség egységei rajzottak ki a
kaszárnyából, hogy megvédjék a fiatal köztársaság fővárosában a
rendet. Miután az országot a nemzetiszocialista diktatúra hajtotta
uralma alá, a Wehrmacht fegyvermérnöki iskolát létesített az
épületben, ahol segédcsapatokat képzett a jövőbeni megsemmisítő
háborúhoz. A második világháború befejeztével a Vörös Hadsereg
megszállása alatt, 1949-ben a szervezet felvette a cinikus
Volkspolizei, azaz „néprendőrség” nevet. Miután a Német
Demokratikus Köztársaság diktátorai végérvényesen bezárták
országuk polgárait a berlini fal mögé, és elkezdődött a hidegháború,
innen irányították a határőregységeket. Ezek a vasfüggöny 1989-es
felszámolásával fölöslegessé váltak, és az épületegyüttest átvette a
hadsereg, amely azonban hamarosan átadta a helyét a
menekülteknek, egy új globális konfliktus áldozatainak és
előfutárainak, és ezzel az egykori laktanya elnyerte a jelenlegi
rendeltetését. Az évezred végén elvégzett tatarozás óta a Szövetségi
Bűnügyi Hivatal Államvédelmi Osztálya is itt székelt, és innen
harcolt a nemzetközi terrorizmus ellen. 2004-ben pedig itt kapott
helyet az újonnan létrehozott Közös Terrorelhárítási Központ, a
GTAZ.
Hartlandt öt éve dolgozott a komplexumban. Első ügyei közé
tartozott a Sauerland-csoport, egy iszlám radikális terroristasejt
felszámolása, amelynek tagjait robbantásos merényletek
előkészítéséért sokévi börtönre ítéltek. Ez alatt a fél évtized alatt
gyakran fogta el egy-egy pillanatra valami rossz érzés, de soha nem
volt ennyire erős, mint ezen a vasárnap délelőttön. Amikor
megérkezett, egyenesen a tárgyalóterembe ment, ahol már feszült
arccal várta néhány munkatársa. Helyet foglalt, és megvitatták a
sejtéseiket. Negyedóra múlva végre megjelent a GTAZ vezetője is
személyesen, és kurtán üdvözölte őket.
‒ Az olasz és svéd hatóságok reggel jelentették, hogy valaki
manipulálta az elektromos hálózataikat, és ez vezetett az
áramkimaradáshoz. ‒ Döbbent moraj közepette folytatta: ‒ És
mivel a probléma egész Európára kiterjed, várhatóan további
hasonló jelentéseket fogunk kapni.
Röviden összefoglalta a helyzetet, amely sokkal rosszabb volt
annál, mint amit Hartlandt a rádióban hallott. Mivel az áramszünet
még napokig is elhúzódhat, valószínűleg több tízmillió embert kell
majd kitelepíteni, és egyéb segélyintézkedésekre lesz szükség. Arra
a kérdésre, hogy kik voltak az elkövetők, a vezető csupán ennyit
válaszolt:
‒ Ismeretlenek. Egyelőre sem a politikai, sem a vallási indíttatású
terrorcselekményt nem zárhatjuk ki, de a bűn vagy akár a harci
cselekményt sem.
Ez az utóbbi megjegyzés újabb morajt váltott ki a teremben.
‒ Hölgyeim és uraim! ‒ zárta le a mondandóját a GTAZ vezetője. ‒
Két órán belül várom a jelentéseket arról, miért nem volt
tudomásunk róla, hogy ilyesmi van készülőben, valamint arról,
mely tényeket és információkat kell átértékelnünk az adott
körülmények között. Hartlandt, maga irányítja a nyomozást.

Hága

Marie Bollard az autóhoz vonszolta a bőröndöket. Kétszer kellett

fordulnia, mire mindent be tudott pakolni. A gyerekek egy-egy kis
hátizsákot hoztak a kedvenc játékaikkal.
‒ Megyünk üdülni! ‒ örvendezett Bernadette.
‒ De én nem akarok! ‒ nyafogott Georges.
‒ Georges, fejezd be, légy szíves. Pénteken még úgy örültél, hogy
megyünk a nagyiékhoz Párizsba!
‒ Hát most meg már nem örülök.
Marie Bollard tudta, hogy éjszaka történt valami. A férje sokáig
maradt benn az irodában, s amikor hazajött, olyan ideges volt,
amilyennek soha ‒ még a gyerekek születésekor ‒ sem látta, noha
mindent megtett, hogy leplezze. De nem tudott, és nem is akart
elmondani neki semmit. Ehelyett azt tanácsolta, hogy néhány
napra menjen el valahová a gyerekekkel. Oda, ahol van áram,
élelem és meleg víz. Párizst egyszerű okból zárta ki: nem volt annyi
benzin a kocsi tankjában, hogy eljuthassanak a szüleihez.
‒ Na, gyerünk, indulunk!
‒ Apu is jön?
‒ Apunak dolgoznia kell. Majd este utánunk jön.
Marie Bollard bezárta a ház ajtaját. A csinos, régi polgárházak
szegélyezte keskeny utcán látszólag minden olyan volt, mint
máskor. Az eget felhők takarták. Ellenőrizte a gyerekek biztonsági
övét, aztán elindult. A szokásosnál nagyobb volt a forgalom. Nem
csoda, mindenki autóba szállt. Bekapcsolta a rádiót. Az
áramszünetről közöltek híreket. Járókelőket is megkérdeztek.
Egyikük a tehetetlen szolgáltatókat szidta. Egy férfi úgy vélte,
higgadtan ki kell várni, amíg rendeződik a helyzet. Ő a maga
részéről reméli, hogy hamarosan újra működik majd a vécéje, tette
hozzá nevetve. Marie Bollard azon töprengett, vajon a rádióadók
honnan veszik az áramot.
‒ Hová megyünk? ‒ tudakolta Georges.
‒ Nem messzire. Negyedóra, és ott vagyunk.
‒ Azért kellett ennyi cuccot pakolni?
‒ Ott maradunk egypár napig.
Zoetermeer után a GPS leirányította a sztrádáról. Marie Bollard a
női hangtól kapott utasításokat követve egy rendezett kis tanyára
jutott. Az épület fahomlokzatát zsúptető koronázta. A murvával
felszórt udvaron egy terepjáró, két limuzin meg egy traktor állt.
Bollard leparkolt.
‒ Kiszállás, gyerekek!
Megnyomta a csengőgombot a művészien díszített faajtó mellett,
mire egy vele nagyjából egykorú nő bukkant fel. Kordnadrágot,
kockás inget és gyapjúpulóvert viselt, barátságos tekintete és szőke
haja volt. Bollard megmondta a nevét, majd a gyerekekét is.
‒ A férjem beszélt önnel ‒ tette hozzá.
‒ Maren Haarleven ‒ mutatkozott be mosolyogva a háziasszony. ‒
Isten hozta önöket! Szeretnének inni valamit, vagy megnéznék
előbb a szobájukat?
‒ A szobát, ha lehet.
Bent a házban meleg volt. Az épületet gondosan karbantartották,
a berendezést ízléssel, egy vidéki villa stílusának megfelelően
választották ki. Haarleven egy keskeny, meredek lépcsőn felvezette
őket az emeletre, majd kinyitotta a hosszú folyosóról nyíló ajtók
egyikét. A szoba tágas volt és lakályos. Nagy virágokkal díszített
puha díványok és fotelek, vidéki régiségek, sok-sok fehér.
‒ Ez az egyik lakosztályunk ‒ közölte Haarleven. ‒ Itt van a
nappali. Mellette egy konyha étkezőasztallal, fürdőszoba és két
háló.
‒ Fürdőszoba?
Marie kinyitotta a csapokat. Folyt a víz. Elnyomott egy boldog
sóhajt. A zuhanyra gondolt, amelyre amint csak lehet, sort kerít.
‒ Hiszen ez mesés!
‒ Az bizony! ‒ nevetett Haarleven. ‒ Egy kis áramszünet nekünk
meg sem kottyan. Jöjjenek csak, mutatok valamit! Aztán
felhozhatjuk a holmijukat.
A hátsó ajtón mentek ki a házból. Jobb és bal felől egy-egy
gazdasági épület állt. Haarleven odasétált az egyikhez, és kinyitotta
a széles kaput. Bollard szeme előtt hatalmas hodály tárult fel,
amelyben tyúkok hemzsegtek. A mennyezetről meleg fényt árasztó
lámpák lógtak.
 ‒ Ez a baromfitenyészetünk.
Georges és Bernadette sivalkodott örömében.
‒ Képzeljék csak el, mi volna, ha nem tudnánk itt fűteni! Néhány
óra alatt mind megfagynának.
Haarleven visszacsukta a kaput, és egy modernebb, vasajtóval
ellátott melléképülethez kalauzolta őket. Az ajtó mögötti helyiség
homályba borult. Bollard csupán egy nagy zöld dobozt tudott
kivenni, amelyből mindenféle csövek és vezetékek indultak ki.
‒ Van egy saját kis erőművünk! ‒ büszkélkedett Haarleven. ‒
Fával, faforgáccsal és fűrészporral fűtjük. Teljesen függetlenek
vagyunk a lakossági hálózattól. Ezért aztán észre sem vettünk
semmit az áramszünetből. ‒ Becsukta az ajtót. ‒ Kivéve, hogy
hirtelen elkezdtek jönni a vendégek, pedig tél van. Már nincs is
szabad szobánk. Félóra alatt megteltek.
Ahogy nézem, a férje kollégái foglalták le őket. Sejtelmem sincs,
mi folyik itt.
Nemsokára meg fogjuk tudni, gondolta Marie Bollard, és baljós
sejtelmei még komorabbak lettek.

Párizs

‒ Hölgyeim és uraim! ‒ kezdte Guy Blanchard, a francia

hálózatüzemeltetési központ képviselője a kamerák felé fordulva.
Ujjával megigazította apró fülhallgatóját, majd elégedetten
végignézett a sajtóközpontban összeverődött riportereken. Hozzá
volt szokva a kamerákhoz és vakukhoz. ‒ Elismerem, hogy a
tegnapelőtt este kezdődött összeurópai áramszünet nem kímélte a
francia hálózatot sem. Elnézést kérek, amiért a lakosság világítás és
fűtés nélkül maradt. Ám, mint azt időközben sokan észrevehették,
sikerült egyetlen éjszaka alatt több körzetben legalább részben
visszaállítanunk a szolgáltatást, ellentétben az európai országok
zömével. Egyes területeken a lakosság további türelmét kérjük, de
itt sem lehet szó néhány óránál többről. Ezzel sikerült igazolnunk,
mire képes a francia energiaellátás. Hadd vázoljam most fel röviden
a történteket. A prezentációmhoz tartozó filmeket, képeket és
ábrákat megtalálják a sajtómappában kapott DVD-n, illetve a
hálózatüzemeltető és az Électricité de France honlapján a
sajtóanyagok között.
Egy asszisztens elindította a vetítést a Blanchard háta mögötti
képernyőn.
‒ A teljes kiesés nagy kihívások elé állított mindenkit. Csak egy
példa: az atomerőművek leállítása, majd újraindítása ilyen rövid
idő alatt nem egyszerű feladat, az illetékesek mégis úgy oldották
meg, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
Blanchard futó pillantást vetett a képernyőre, hogy a vetítés
összhangban halad-e az előadással. A háta mögött egy térképen kis
pontok növekedtek nagyobb foltokká.
‒ Ez lehetővé tette, hogy néhány óra alatt úgynevezett
áramszigeteket építsünk ki az erőművek körül, amelyeket
fokozatosan kiterjesztünk. A következő órákban képesek leszünk
ezeket a regionális hálózatokat szinkronizálni egymással, és így a
lakosság felének újra biztosítani tudjuk az alapszolgáltatásokat.
‒ Blanchard úr! ‒ hallotta a szomszédos helyiségben tartózkodó
asszisztense hangját a fülébe illesztett kis fülhallgatóból.
Nem zavartatta magát, folytatta az előadást:
‒ Ez csupán nagyon kevés országnak sikerült Európában…
‒ Blanchard úr, nagyon fontos!
Kezdte idegesíteni a hang a fülében.
‒ Ha a francia hálózat stabil lesz, a többi európai államét is újra
fel tudjuk építeni…
‒ Fejezze be a sajtótájékoztatót!
Hogy mit mondott ez a hang a fülében?
‒ Fejezze be a sajtótájékoztatót, vészhelyzet van!
Miféle vészhelyzet? ‒ gondolta, és így szólt hallgatóságához:
‒ Egyelőre ennyi. Köszönöm, hogy eljöttek.
Csak úgy áradtak felé a kérdések, ám ő ügyet sem vetve rájuk
elhagyta az emelvényt, és átsietett a szomszédos helyiségbe. Az
asszisztense a rémülettől tágra nyílt szemmel fogadta. Blanchard
azonnal nekitámadt:
‒ Remélem, legalábbis a köztársasági elnök keres, különben már
pakolhat is!
‒ Sokkal rosszabb ‒ felelte a nő. ‒ Azonnal fel kell mennie a
vezérlőterembe.
‒ De hát mi van, mondja már meg!
‒ Nem tudják, épp ez a probléma.
Blanchard beszállt a liftbe.
A monitorokkal és munkaállomásokkal zsúfolt teremben
feszülten vitatkoztak az operátorok. Néhányan az asztalra
támaszkodtak, és a képernyőt bámulták. Mások lázasan
telefonáltak. A monitorokkal borított falon az elmúlt órák képei
peregtek. A munkaállomásokon minden képernyő kék volt.
Blanchard gyomra egy csomóba ugrott. Odaviharzott a legközelebbi
operátorhoz. A képernyőjén csupán egyetlen hibaüzenet világított:

DRIVER_IRQL_NOT_LESS_OR_EQUAL
stop: 0x00000001 (0X000003E8, 0x00000002,
0x00000001, 0X903A7FC4)
RT86WIN7.sys-adress 9003A7FC4BASE at 90397000,
datestamp 49a65b16

‒ Mi az isten történt?
A férfi, az egyik tapasztaltabb dolgozójuk tanácstalanul vakarta a
fejét.
‒ Minden elszállt. Kék halál. Az összes gépen. Úgy néz ki, teljes az
összeomlás.
‒ Hogyan? Mikor?
‒ Úgy tíz perce. Először csak egy-egy gépen jöttek elő problémák.
Aztán szép sorban az összes kiadta a lelkét.
‒ A kurva életbe! Na jó… Na jó… ‒ Blanchard lázasan
gondolkozott.
Nem látták a hálózatot, de ettől még nem biztos, hogy
összeomlott. Legalábbis nem rögtön. Olyan volt, mintha egy hajón
utaznának éjszaka a tengeren, és nem működne sem a világítás,
sem a műszerek, de a motor járna. Ez egészen addig nem probléma,
amíg nem kerül a hajó útjába szikla, jéghegy, zátony, vagy nem jön
egy nagyobb hullám. Csak akkor adódhatnak nehézségek, ha olyan
hibák merülnek fel, amelyeket az operátoroknak manuálisan
kellene korrigálniuk.
Az egyik operátor egy telefonkagylót lóbált a feje fölött.
‒ A műveleti központ van vonalban! ‒ kiabálta. ‒ Szerverkiesést
jelentenek!
Az ott dolgozók nem a hálózat állapotát ellenőrizték, hanem az azt
irányító szervereket. A sötétben, műszerek nélkül haladó hajó
motorja köhögni kezdett‒ Ba…! Szóljanak Albert Proctet-nak!
Mondják meg neki, hogy úton vagyok a központba! Ha van valami,
ott elérnek! ‒ Azzal kirohant a teremből.

Turner értetlenül meredt a pódiumra, amelyet a francia

hálózatüzemeltetési központ képviselője olyan hirtelen hagyott el,
hogy még a kérdésekre sem válaszolt.
‒ Hát ez meg mi volt? ‒ fordult Shannonhoz.
A többi jelen lévő riporter sem volt kevésbé zavarban. Kérdések és
találgatások tömkelege visszhangzott a teremben. Néhányan még
mindig válaszokat és válaszadókat követeltek. A pódium üres
maradt. Pár perc múlva az újságírók szedelőzködni kezdtek.
Shannon és Turner csatlakozott hozzájuk. Kifelé menet a legtöbben
az amatőr sajtótájékoztatást szapulták. Shannon hallgatott. Nem
tudta volna megmondani, miért, de az volt az érzése, hogy valami
komolyabb oka van annak, hogy ez a Blanchard ilyen hirtelen véget
vetett az önfényezésnek. Az olyanok, mint ő, imádják a kamerákat
és a figyelmet. Nyomós ok nélkül nem mondott volna le róluk
ennyire gyorsan. Még el sem értek az épület kijáratához, amikor
Shannon sejtései beigazolódtak. Az utcáról autódudák zsivaja
hallatszott, az üvegajtón át pedig emberek látszottak, akik vadul
hadonásztak, vagy épp a mobiltelefonjukat nyomkodták idegesen.
Borús volt az idő, és kellemetlen hideg szél fújt. Shanonnak nem
kellett sokáig keresgélnie, hogy megtalálja a felfordulás okát. Az
utcán valamennyi kirakat sötét volt, ahogy a közlekedési lámpák is
a kereszteződésekben. Már ki is alakult a dugó.
‒ Ne, már megint? ‒ nyögött fel Turner. ‒ Nem éppen most
mondta az a fazon, hogy vége van?
‒ Na, akkor megyünk is vissza ‒ mondta Shannon. ‒ Jönnek
nekünk egy magyarázattal.
Visszafordult az épület felé, és azt látta, hogy a biztonságiak
belülről elreteszelik az ajtót.

A műveleti központban Blanchard-t ugyanolyan fejetlenség

fogadta, mint a vezérlőben. Egy pillantás a monitorra, és meg is
értette a problémát.
Az ügyeletes IT-főnök, Albert Proctet, egy fiatalabb, színes inget
viselő férfi, akinek arcán háromnapos szakáll ékeskedett, a
homlokát ráncolva várta. Egy képernyőre mutatott, amelyen a
számos zöld mező mellett feltűnt néhány narancsszínű és egy piros
is. Minden mező egy-egy szervert jelképezett, amely a hálózatot
ellenőrizte és irányította. A rendszert többszörösen biztosították,
vagyis egy-egy leálló szerver munkáját átvette a többi.
Beindultak a tartalék rendszerek, de már azok közül is leállt egy!
Ez azt jelentette, hogy az egyik hálózati alállomás
irányíthatatlanná vált és kikapcsolt. Ez rendes körülmények között
nem jelentett problémát, hisz épp azért volt többszörösen
biztosított a rendszer, hogy ilyenkor más állomásokon és
vezetékeken keresztül irányíthassák az áramot az érintett körzetbe.
Most azonban a hálózat leginkább egy rongyszőnyegre
emlékeztetett, és minden eleme csak a legnagyobb nehézségek árán
tudta tartani ingatag egyensúlyát. Minden kiesett alállomás egy
egész régiót foszthatott meg újra az áramtól.
Az egyik munkatárs a telefonhoz hívta Blanchard-t:
‒ A vezérlő!
Blanchard a fülére nyomta a kagylót:
‒ Mi van?
 ‒ Most vesztettük el a hatos régiót ‒ közölte egy hang a vonalban.
Blanchard maga elé képzelte, ahogy a zöld vonalak hálózata
pirosra vált a vezérlőterem monitorain. Ugyanakkor az előtte lévő
képernyőn is bepirosodott három narancssárga körzet. Búcsút
mondhattak három további alállomás vezérlésének is.
‒ A kettes régió sárga! ‒ kiabált az a valaki a telefonvonalban.
‒ Kettes és ötös piros, négyes sárga… Most már az is piros! Mi van
itt? Megint leáll az egész!
Műszerek nélkül a hajót az áramlatok ide-oda dobálták az
éjszakában. Tehetetlenül sodródott, senki sem tudta, merre.

Hága

‒ Na és hogy gondolták? ‒ kérdezte Manzano, aki visszahívta

Bollard-t, mielőtt az telefonált volna ismét Ischglbe. ‒ Mit kellene
csinálnom? És hol?
‒ Itt, Hágában ‒ válaszolta Bollard, és eltűnődött, miért
gondolhatta meg magát a másik. ‒ Ide rengeteg információ áramlik
be. Segíthetne az elemzésükben.
‒ Három napra való ruha van nálam. Annak is egy része már
használt. A mosógépek per pillanat nem működnek. A boltok meg
zárva vannak.
‒ Erre találunk megoldást.
‒ És hol laknék?
‒ Egy hotelban. Némelyikben van tartalék áramforrás.
‒ És szabad szoba is? Aki megengedheti magának ezt a luxust,
már biztos igénybe vette.
Ez ügyes kifogás volt, és Bollard szívesen egyet is értett volna
vele, hogy megszabaduljon a férfitól. Ruiz igazgató azonban mást
óhajtott.
‒ Az EU-nak elegendő résztulajdona van a hágai szállodákban.
‒ Na és hogy jutok Hágába?
‒ Szerzek repülőgépet.
Nem hiszem el, hogy ezt csinálom, gondolta Bollard. Hát pont az
ilyenek ellen kellene eljárnom. Ezért meg most küldhetek repülőt.
‒ Mi? Azt hittem, a légi közlekedés leállt.
‒ Ez hadd legyen az én gondom.
‒ A MIC egyik alkalmazottja is szeretne velem jönni ‒ közölte
Manzano. ‒ Azt mondja, szükség van rá Brüsszelben.
‒ Akkor jöjjön. Van a gépen elég hely.

Saint-Laurent-Nouan

Marpeaux először nem is tudta, mi ébresztette fel. Aztán a

felesége tovább átkozódott. Marpeaux átfordult a másik oldalára, és
megpróbált visszaaludni, de megint meghallotta a felesége
szitokáradatát, majd a trappoló lépteit. Megdörzsölte a szemét,
felkelt, vécére ment, aztán lehúzta ‒, de nem volt víz. Újra
próbálkozott, sikertelenül. A vízcsap is hörgött, és abból sem folyt
semmi. Marpeaux felnyögött, és megpróbálkozott a
villanykapcsolóval. Na ne, már megint?
‒ Már megint nincs áram ‒ tájékoztatta a felesége a
fürdőszobaajtóból, ahol csípőre tett kézzel megállt.
Marpeaux vállat vont.
‒ És akkor én most mit csináljak?
Az asszony megcsóválta a fejét.
‒ Jó, csak mondom…
Meleg zuhanyban ezek után nem is reménykedhetett. Felöltözött,
aztán betelefonált az erőműbe. A harmadik csengésre vették fel.
‒ Yves vagyok! ‒ mondta a műszakvezetőnek. ‒ Minden rendben
van?
De már hallotta is a háttérben a vészjelzést.
‒ Még nem tudom! ‒ jött a zaklatott válasz. ‒ Újabb vészleállás
volt!
Akkor mit nem tudsz azon, hogy rendben van-e minden? ‒
háborgott magában Marpeaux.
‒ Mi ez a vészjelzés, amit hallok?
‒ Megint a generátorral van valami. Most nem tudok beszélni,
majd később!
Marpeaux néhány másodpercig hallgatta a vonal búgását, aztán
letette a kagylót. A kolléga tizenegy éve dolgozott az erőműben, és
három éve volt műszakvezető. Marpeaux még sosem látta vagy
hallotta ilyen gondterheltnek.
Kisietett a folyosóra, magára kapta a kabátját, és odaszólt
zavartan pislogó feleségének:
‒ Be kell mennem az erőműbe!

Ischgl

Reggeli után kiültek a ház elé a padra. Akinek ott nem jutott hely,
hozott magának nyugágyat. Angström egészen szürreálisnak érezte
a helyzetet. De hát mit kellett volna tenniük? A sírás és a
fogcsikorgatás még nem segített senkin. Emelkedett volt a
hangulat. Gyorsan elfelejtették reggeli fogadalmaikat, és rendeltek
egy üveg habzóbort. Csak ő és Manzano nem ivott. Van Kaalden és
Terbanten sífutótúrát tervezett délutánra. Miután a harmadik
üveget is felbontották, Angström már kételkedett benne, hogy
egyáltalán nekiindulnak-e.
Tizenkét óra tájban két egyenruhás férfi jött oda hozzájuk a
házikók között.
‒ Piero Manzano és Sonja Angström? ‒ kérdezte az alacsonyabbik.
Angström kihúzta magát, Manzano felemelte a kezét.
‒ A rendőrségtől jöttünk, hogy felvegyük magukat. A völgyben vár
egy helikopter.
A többiek csacsogását mintha elvágták volna. Ők ketten kihozták
összepakolt holmijukat a házból. Angström búcsúzóul megölelte a
barátnőit.
‒ Szép hetet! ‒ mondta.
‒ Vigyázz magadra!
Látta az arcukon az aggodalmat és a félelmet, amelyet eddig távol
tartott az ital. Figyelte, ahogy Manzano is megöleli az idősebbik
Bondonit. Láthatóan nem volt szokásuk ez a gesztus. De talán
tisztában voltak a pillanat jelentőségével.
‒ Tényleg itt hagyhatlak? ‒ kérdezte Manzano az öreg barátjától.
‒ Nem leszek egyedül, nagyon is elbűvölő társaságom van itt!
Manzano Larához fordult:
‒ Nem gond, ha itt marad? Biztos máshogy képzeltétek az üdülést.
Lara Bondoni átkarolta az édesapja vállát.
‒ Úgyis olyan ritkán látjuk egymást. Csak az a kár, hogy neked el
kell menned.
Elengedte az apját, és most Manzanót ölelte meg.
‒ Sok szerencsét!
A rendőrök terepjáróval vitték le őket a völgybe. Útközben nem
sokat beszéltek. Húsz perc múlva egy behavazott mezőn álltak meg,
egy helikopter mellett. Ahogy kiszálltak, a rotor lomhán forogni
kezdett, majd mindinkább felgyorsult.
‒ Még sosem repültem ilyennel! ‒ kiabálta Manzanónak
Angström a motor lármáján át, miközben meggörnyedve
felkászálódtak a gépre.
‒ Én sem! Meg amúgy is utálok repülni!

Ratingen

A medencénél a délelőtti időpont dacára félhomály uralkodott. A

víz még nem hűlt ki túlságosan, s a harmincperces úszás
átmelegítette Wickley-t. Kimászott a hűvös levegőre. Vacogva,
gyors mozdulatokkal szárazra dörgölte a haját, megtörölközött,
majd fürdőköpenybe bújt. Belépett a felesége, aki egy plédet terített
a vállára.
‒ Gondolod, hogy ilyen körülmények között is áll a meghívás? ‒
kérdezte.
‒ Nem mondták le ‒ felelte Wickley. ‒ És épp most frissítettem fel
magam.
‒ Egy forró zuhany nekem jobban esne ‒ sóhajtott az asszony. ‒
Egyébként meg honnan tudod, hogy nem is akarták lemondani? Ha
sem vezetékesen, sem mobilon nem érnek el minket, hogy szóltak
volna?
‒ Siegmund von Balsdorff az ország legnagyobb
energiakonszernjének elnöke. Elég valószínű, hogy ha valakinek,
neki van generátor a házában…
‒ Ellentétben velünk…
‒ …éppen ezért eszébe sem jut, hogy másoknak nincs…
‒ Mekkora tévedés… Tényleg, nekünk miért nincs?
‒ …ráadásul, ha tényleg le akarta volna mondani, megtalálta volna
a módját, hogy értesítsen, mondjuk, lovas futárt küld, vagy valami.
‒ Mondjuk, egy fűtött háznak is megvan a maga vonzereje.
‒ Na, hagyd ezt abba ‒ ölelte át Wickley az asszonyt. ‒ Egész eddig
a kandalló előtt ücsörögtél a jó melegben, biztosan nem fáztál!
‒ Csak hogy zuhanyozni vagy fürdeni nem lehet, ezért meg kell
mártóznom ebben a jeges medencében ‒ feleselt az asszony.
Wickley hátratűrte a haját.
‒ Ha nem tetszik; van jobb ötletem is, hogyan melegedhetnénk
fel. ‒ Hideg kezével benyúlt a felesége blúza alá, aki erre felsikított,
és odébb ugrott.
‒ Túl van tárgyalva! ‒ kiabálta. ‒ Megyünk Balsdorffékhoz!

Saint-Laurent-Nouan

Marpeaux a háttérben maradt. Időközben megállt mellette a

sajtószóvivő és az erőmű igazgatója is. A vezérlőterem ezer színben
villogott, akár egy karácsonyfa. Az erőmű majd’ minden
alkalmazottja vastag kézikönyvekkel állt a kijelzők előtt, és a
jelzéseket igyekezett megfejteni. A műszakvezető fel-alá futkosott,
itt tárgyalt valakivel, ott utasításokkal látott el másvalakit. Aztán
telefonált. Végül odajött Marpeaux-hoz és az igazgatóhoz.
‒ A nyomás a reaktorban és a hőmérséklet az elsődleges
hűtőrendszerben tovább nő ‒ jelentette.
Marpeaux vékony izzadságréteget látott a homlokán.
Franciaországban valamennyi atomerőmű nyomottvizes
reaktorral működött. A balesetet szenvedett fukusimai erőműben
használt forralóvizes reaktoroktól eltérően ezek két, egymástól
elkülönített hűtőrendszerrel rendelkeztek: egy elsődlegessel és egy
másodlagossal. Erős sugárzás csak az elsődleges hűtőrendszer vizét
érte. Így tehát a nyomottvizes reaktor viszonylag biztonságos volt.
De ők ebben a pillanatban nem látták annak.
Marpeaux végigvette magában a rendellenesség lehetséges okait:
a dízelgenerátor meghibásodásától a tévedésből megnyitott vagy
elzárt szelepeken és a vezérlésben fellépett elektronikai
problémákon keresztül a további, eddig még ismeretlen
üzemzavarokig. Az elmúlt évek balesetei megmutatták: a szakértők
sokféle meghibásodást tartottak lehetetlennek ‒ egész addig, amíg
be nem következett.
‒ A dízelmotorok? ‒ kérdezte.
‒ Kettő nem indul be, és a műszerek szerint az sem, amelyik
legutóbb elromlott. Már kiküldtünk három csapatot, épp most
vizsgálják őket.
Sürgősen csökkenteniük kellett a hőmérsékletet az elsődleges
hűtőrendszerben és a nyomást a reaktortartályban. Több módja is
volt, még mielőtt drasztikusabb eszközökhöz kellett volna
nyúlniuk, például kiengedniük az erősen radioaktív gőzt az
elsődleges hűtőrendszerből, hogy csökkentsék a nyomást.
Marpeaux agyán önkéntelenül is átsuhant a két részleges
reaktormag-olvadás emléke, amelyet a Saint-Laurent-Nouan-i
erőmű már átélt. Mind az 1969-es, mind az 1980-as a már régen
elavult és leállított Magnox reaktorokban következett be, az A1-es
és az A2-es blokkban. Miután 4-es fokozatot értek el a hétfokú
Nemzetközi Nukleáris Eseményskálán, az INES-en, az
atomenergia-felügyeleti hatóságok a legsúlyosabb katasztrófáknak
minősítették őket, amelyek valaha Franciaországban történtek.
Utánuk a blokkok évekig használhatatlanok voltak. A
szennyeződésmentesítés és az üzembe helyezés vagyonokat
emésztett fel. Néhány évvel később a blokkokat végleg leállították.
‒ Párizs nem fog örülni ‒ jegyezte meg az igazgató.
Marpeaux azt találgatta, hogy ezen az Élcetricité de France-t érti-
e, vagy a felügyeleti szerveket, vagy mindkettőt. Nagyon rosszkor
jött volna egy üzemzavar. Ebben a helyzetben aligha
tájékoztathatják a lakosságot a rádióban vagy televízióban. De talán
jobb is nem szólni, amíg nincs rá feltétlenül szükség. Marpeaux-t
sokkal jobban nyugtalanította az a tény, hogy valójában fogalmuk
sem volt, mi folyik a reaktorban. Egy órája gyakorlatilag vakon
repültek.

Hága

A helikopter egy Innsbruck melletti katonai repülőtérre vitte őket,

ahonnan egy kis lökhajtásos géppel utaztak Hágába. A fedélzeten
ott volt velük az Europol egy osztrák kapcsolattartó tisztje is, aki
megosztotta velük, amit tudott, bár az nem volt valami sok. Európa
mintegy háromnegyedében továbbra sem volt áram. Kisebb
régiókban és néhány városban sikerült legalább az
alapszolgáltatásokat helyreállítani. Manzano óvatosan megpróbálta
kideríteni, tud-e egyáltalán a férfi az olasz és svéd villanyórákban
talált kódról. De ha így volt is, nem árulta el.
Amikor Hollandiában kiszálltak a gépből, hideg szél és
szemerkélő eső fogadta őket. A lépcső alján egy férfi várakozott
sötét télikabátban. Manzanónak mindjárt feltűnt különös
pillantása. Francois Bollard néven mutatkozott be.
‒ Mi történt a fejével?
Manzano számíthatott rá, hogy ezt még sokszor meg fogják
kérdezni tőle. Talán ki kellett volna gondolnia valami vicces választ,
de most nem volt humoránál.
‒ Kialudt egy közlekedési lámpa ‒ válaszolta.
‒ Nem csak egy. Most először elvisszük a szállodájába, Manzano
úr. Egy ugrásra van az irodámtól. Két óra múlva lesz az első
megbeszélés, amelyen önnek is részt kell vennie. Angström
kisasszonynak már szereztünk autót, amely továbbviszi Brüsszelbe.
Ott áll a szálloda előtt.
‒ Köszönöm. Remélhetőleg van benne elég benzin ‒ mondta
Angström.
‒ Van annyi üzemanyag-tartalékunk, hogy fenn tudjuk tartani a
működésünket ‒ felelte Bollard.
Manzano kissé sajnálta, hogy meg kell válnia Angströmtől.
Megkedvelte a nő rámenős és közvetlen stílusát. No meg azt, hogy
jó hallgatóság, és van humora.
‒ Feltételezem, a saját laptopját akarja használni ‒ mondta
Bollard. ‒ Egyébként mi is ragaszkodunk a saját gépeinkhez. Persze
az önét muszáj lesz gyorsan átvizsgálnunk, nincsenek-e rajta
vírusok, kémprogramok meg ilyesmik. Rendben?
Manzano habozott.
‒ Ha már itt vagyok… ‒ egyezett bele végül.
Szép régi házak között gurultak, amelyek a kereskedőváros
hajdani gazdagságáról árulkodtak. Manzano először járt
Hollandiában. Aztán egy lélektelen, modern épület előtt álltak meg,
amelynek bejárata fölött a „Hotel Gloria” felirat díszelgett.
‒ Volna egy kissé pofátlan kérdésem ‒ kezdte Angström. ‒
Felmehetnék a szobádba lezuhanyozni? Brüsszelben a lakásomban
valószínűleg még mindig nem lehet.
‒ Hát hogyne ‒ válaszolta Manzano, s titokban örült, hogy
ennyivel is elhalasztják a búcsút.
Bollard egy kis várostérképet nyomott Manzano kezébe, és
megmutatta rajta az utat az Europol-székházhoz.
‒ Jelentkezzen be a recepción, aztán lemennek önért.
A Hotel Gloria dísztelen, a célszerűséget szolgáló épület volt. Az
előtérben modern dizájnbútorok másolatai álltak. Mint Manzano
megtudta, a szállodában nem szokványos szobák voltak, hanem
lakosztályok szobaszervizzel. Az övé kicsiny előszobából,
főzőfülkéből, vécéből, fürdőszobából meg egy tágas hálóból állt,
ülősarokkal és íróasztallal. Egészében véve praktikus volt és
modern. Manzano eltöprengett, mit fog főzni az aprócska
konyhában. Mert nyitva tartó élelmiszerboltot most biztosan nem
talál.
‒ Étkezni a szálloda éttermében lehet ‒ találta ki a gondolatát a
hotel alkalmazottja. ‒ Bár a menüt le kellett szűkítenünk.
Míg Manzano kicsomagolta kevéske holmiját, Angström eltűnt a
fürdőszobában. Manzano a szálloda házirendjét tanulmányozta, és
hallgatta a zuhany csobogását. Egy kissé elábrándozott, aztán
kipróbálta a telefont. Az ischgli üdülő számát tárcsázta. Üzenetet
hagyott a kedves recepciós hölgynél Bondoninak és Angström
barátnőinek, hogy rendben megérkeztek Hágába. Aztán végigdőlt a
kanapén, és bekapcsolta a tévét. Néhány csatornán sötét vagy
hangyás képernyő fogadta. Végül talált egy angol nyelvű híradót.
Puha kabátba burkolózó riporter állt egy hatalmas csarnok előtt.
Mögötte férfiak dolgoztak fehér kezeslábasban.
‒ …kezdenek megromlani. Idekint kilenc fok van, és áram nélkül
huszonnégy óra múlva a mögöttem látható hűtőcsarnokban sem
lesz sokkal hidegebb.
A kamera ráközelített a széles, nyitott tolóajtóra, amelyen át be
lehetett látni a csarnokba. A magas polcokon különféle színű
kartondobozok álltak.
‒ Ez a csarnok a világ egyik legnagyobb élelmiszeripari vállalatáé.
Mintegy kétezer tonna élelmiszert tárolnak itt, sok millió eurónyi
értékben. Ennyiből egy napig lehetne táplálni egy nagyváros
lakosságát.
A kamera elkapta, ahogy az egyik munkás felbont egy dobozt, és
egy kisebb csomagot húz ki belőle. Manzano nem látta pontosan,
mi az. A férfi felvágta a csomagolást, belenyúlt, és egy darab húst
mutatott a kamerának. Zöldesen csillogott.
‒ Az itt tárolt árukat már nem lehet felhasználni. És ez csak egy
hűtőcsarnok a sok közül Európában. Az északabbra fekvő országok
és Közép-Európa lakói talán most még panaszkodnak, mivel náluk
jóval hidegebb van, mint itt, Nagy-Britanniában. Ennek azonban
megvan az az előnye, hogy az élelmiszer áram nélkül sem romlik
meg. Mary Jameson, Dover.
Csak sajnos ezeknek az embereknek a zöme nem tudja a hideg,
sőt fagyott ételeket kiolvasztani és elkészíteni áram nélkül,
gondolta Manzano. Aztán a hajszárító zúgását hallgatta a
fürdőszobából, majd tovább követte a tévéhíradót. A stúdióban a
bemondó éppen egy újabb tudósítást vezetett fel:
‒ Egy dániai példa azt mutatja, hogy az emberek nem mindenhol
örülnek annyira a hidegnek, mint amennyire Mary szerint kellene.
Egy utca képe tűnt fel. Vastagon bebugyolált emberek siettek a
járdán párafelhőket lehelve.
‒ Itt a dániai Århusben nulla fok körüli a hőmérséklet. Amióta
nincs áram, a legtöbben nem tudják fűteni a lakásukat ‒
tájékoztatott egy férfihang. ‒ Az első órákban az emberek
egyszerűen melegen felöltöztek. A mára virradó éjszaka azonban
ebben a házban egy férfi mással próbálkozott. ‒ A képen egy
emeletes, favázas épület fotója jelent meg, majd egy férfikéz gyufát
gyújtott. ‒ Tüzet akart rakni a lakásában, hogy megmelegedjen.
A képernyő egy pillanatra elsötétült. Manzano azt hitte, elromlott
a tévé. Aztán vakító fény villant, amely narancsszínű villódzásba
csapott át. A remegő képen lángok csaptak ki két ablakból. Csak
amikor a kamera távoli képet mutatott, Manzano akkor látta, hogy
az egész ház ég. Előtte kéken villogtak a tűzoltóautók fényei.
Fecskendőt cipelő tűzoltók másztak fel a létrákra.
‒ A következmények végzetesek voltak. A tűz elszabadult, és a
háromszáz éves épület teljesen kiégett. A szomszéd házak is
súlyosan megrongálódtak. ‒ A képernyőn két férfi cipelt egy
hordágyat, amelyen letakarva feküdt valami. Manzano úgy sejtette,
hogy egy emberi test. ‒ A férfi, valamint a fölötte lakó tizennyolc
éves lány életét vesztette. ‒ Pizsamás, köhögő, kormos és könnyes
arcú emberek tűntek fel. ‒ Tizenketten sérültek meg súlyosan.
Több mint nyolcvan embert kellett evakuálni, és átmeneti
szállásokon elhelyezni.
Visszakapcsoltak a stúdióba, s Manzano megcsodálta, milyen
profin tud a bemondó megrendülést tanúsítani.
‒ Két példa, amelyek következményeit…
Angström útitáskával a kezében megállt az ajtóban.
‒ Kész vagyok.
Manzano kikapcsolta a tévét, és lekísérte a nőt az előtérbe, ahol
Angström komolyan ránézett.
‒ Sok szerencsét! ‒ mondta, és megölelte.
‒ Neked is ‒ viszonozta Manzano az ölelést, talán kissé
hosszabban, mint az ilyen rövid ismeretség után szokásos. ‒ Ha
ennek vége van, megihatnánk egy pohárka valamit ‒ javasolta,
amikor végül eleresztették egymást.
Látta, hogy a nő elmosolyodik, aztán átnyújtott neki egy
névjegykártyát. A hátoldalán ott volt a lakcíme és a privát
telefonszáma is.
‒ Majd telefonálj, ha megérkeztél ‒ kérte Manzano.
‒ Ha még működik a telefon…
Angström beszállt a kocsiba, és búcsúzóul integetett neki. Mielőtt
az autó befordult volna a sarkon, egy pillanatra még visszafordult.
Manzano gombócot érzett a torkában. Aztán a kocsi eltűnt.
Még jobban rákezdett az eső.

Párizs

‒ Na jó, mink van?

Blanchard letörölte a homlokáról a verítéket. Összegyűjtötte a
francia hálózatüzemeltetési központ szoftverspecialistáit, nagyjából
tucatnyian csoportosultak a laptopok körül.
‒ Egy durva vírusunk a rendszerben ‒ világosította fel Albert
Proctet.
‒ Vírus? ‒ bődült el Blanchard. ‒ Mi az, hogy vírus? ‒ Észrevette
magát, és visszafogta a hangját: ‒ A miénk az egyik legjobb
biztonsági rendszer egész Franciaországban. Annak is kell lennie.
Maga meg most azzal jön nekem, hogy valaki ránk szabadított egy
vírust?
Proctet megvonta a vállát.
‒ Másképp nem magyarázhatók a lefagyások. Már szkenneljük a
rendszert vírusirtókkal. Eddig sikertelenül. Ez még jó ideig
eltarthat.
‒ Hát nem fog! ‒ Blanchard már megint üvöltött. ‒ Én egypár
órája még a kamerák előtt álltam, és a francia hálózat
megbízhatóságát magasztaltam! Az egész világ előtt blamáljuk
magunkat! Minek adtunk ki milliókat erre a rendszerre, ha akárki
csak úgy agyonvághatja? Mi van a biztonsági mentésekkel?
A legtöbb nagy hálózatüzemeltetőhöz hasonlóan ők is készítettek
biztonsági másolatokat az összes rendszerről, hogy szükség esetén
azokat használhassák.
‒ Ugyanez ‒ válaszolta Proctet. ‒ Nagyon módszeresen dolgozott
itt valaki.
‒ Kibaszott nagy szart kavart itt nekünk valaki! ‒ tombolt
Blanchard. ‒ Ezért fejek fognak hullani, arra mérget vehet!
‒ Momentán minden fejre szükségünk van ‒ emlékeztette
rendíthetetlen nyugalommal Proctet.
Blanchard majd’ felrobbant a fiatalember pimasz válaszának
hallatán. De sajnos igaza volt.
‒ Mi a menetrend? ‒ kérdezte jóval higgadtabban.
‒ Egy gépre a megszokott módon feltelepítjük az operációs
rendszert ‒ magyarázta Proctet. ‒ Aztán futtatjuk és teszteljük. Ez
beletelik egypár órába. Az a gond, hogy sok szoftvercsomag,
amelyre a víruskereséshez szükségünk volna, csak az interneten
érhető el. Az meg elég nehézkesen működik, túlterhelt, és az
áramszünet miatt részben nem is üzemel.
Blanchard felhördült.
‒ Ez nem lehet igaz! Miért nincsenek meg nekünk ezek az izék
DVD-ken vagy a szervereken?
Proctet rávigyorgott.
‒ DVD-nk nincs, a szerverek meg szintén fertőzöttek.
‒ Hát milyen biztonsági rendszer ez? ‒ vesztette el megint a fejét
egy pillanatra Blanchard, de gyorsan össze is szedte magát. ‒ Na jó.
És utána?
‒ Ha ez megvan, megvizsgáljuk a rendszereket. Ehhez szükségünk
lesz szakértőkre. Már úton vannak.

Düsseldorf
 ‒ Hogy képzeli! ‒ dühöngött Siegmund von Balsdorff, a
legnagyobb német energiakonszern igazgatótanácsának elnöke.
‒ Beültet minket egy jéghideg tárgyalóba, aztán lehord, mint a
kisiskolásokat!
Wickley-n kívül ott csoportosultak még körülötte több iparág
vezető személyiségei és egy híres tévészínész. Zömüket Wickley
csak futólag ismerte más hasonló eseményekről, néhányat viszont
közelebbről is, a szakmából.
‒ Hatásos ‒ ismerte el az energiakonszern médiatanácsadója,
mire egy bosszús pillantást zsebelhetett be von Balsdorfftól, ezért
inkább hozzátette: ‒ Mármint kommunikációs szempontból. Bár
egy kissé túldramatizált. De azért vicces így, hogy két napja
kandallóval fűtünk, és a medencében mosakszunk. Kicsit olyan,
mint régen a cserkésztáborban. ‒ A többiek vele nevettek.
‒ Ez történik, ha leállítják az atomerőműveket ‒ jelentette ki van
Kolck, vállalkozási tanácsadó ‒, anélkül hogy átgondolnák az
energiarendszer átépítését.
Ahogy minden komolyabb vállalkozási tanácsadó cég, van Kolcké
is az elmúlt években külön csapatokat állított rá az energiatémára,
tanulmányokat írt, szimpóziumokat tartott, cégvezetőket,
politikusokat s magas rangú hivatalnokokat hívott meg fényűző
tanulmányutakra, hogy jártasságot szerezzen ezen a területen ‒
vagy legalábbis ennek látszatát keltse ‒, és kapcsolatokat építsen ki.
Az iparnak és a hatóságoknak tanácsadókra volt szüksége, és a
szakértők becslése szerint milliárdokat is hajlandók voltak áldozni
erre. A tanácsadó cégek pedig mindent arra tettek fel, hogy ezeket a
milliárdokat megszerezzék. Régóta megszokott volt, hogy bár a
törvényekről a parlamenti képviselők döntöttek, a legjobb
kapcsolatokkal bíró és a legmeggyőzőbben érvelő ipari vezetők írták
őket, legyen szó akár a pénz-, akár az egészségügyről, vagy éppen az
energiagazdálkodásról.
‒ Erről nem mindenki ugyanúgy gondolkodik ‒ mondta Uwe-
Hans Debberlein, az egyik legnagyobb német szélenergia-termelő
vállalat alapítója.
‒ Még szép! ‒ vágta rá van Kolck. ‒ Ön természetesen a
szélenergia használata mellett van. Hiszen az tette gazdaggá.
‒ Németország a napenergiát is tudná használni ‒ vetette közbe
Achim Breden, egy nagy napelemgyártó cég műszaki igazgatója.
Debberlein nevetett.
‒ Én is ezt mondanám, ha a cégem milliárdokat fektetett volna a
Desertecbe7*!
‒ Az mekkora ötlet! ‒ harsogta a színész, aki noha még csak két
óra volt, már derekasan benyakalt forralt borból, amelyet nagy
fazekakból mert ki nekik a teraszon egy vacogó pincér. ‒
Függetlenné tehetjük magunkat az olajtól, de az arab diktátorok
szeszélyétől nem! Mert akkor majd nem az olajjal szorongatnak
meg minket, hanem a napfénnyel. Tényleg, mekkora alternatíva
már!
‒ Ezek az országok is változnak ‒ emlékeztette Breden. ‒ A
demokratikus mozgalmak…
A színész a homlokára csapott.
‒ Ja, most már értem, honnan jönnek ezek az úgynevezett
demokratikus mozgalmak! Mondjuk, meg kell hagyni, ez így
finomabb, mint amit Bush csinált Irakban.
‒ Ezt meg kell kérdeznem ‒ szólt közbe egy magánklinika
igazgatónője. ‒ Von Balsdorff úr, hogy lehet, hogy önnél van áram?
Von Balsdorff cinkosan mosolygott, és biccentett egyet:
‒ Jöjjenek, megmutatom!
A csoport követte a házigazdát az előtéren át. Útközben mások is
csatlakoztak, akiket tájékoztattak a túra céljáról. Végül mintegy
húszfős társaság szállt alá a pincébe.
Wickley ismerte ezeket a berendezéseket, noha nem pont ezt,
amelyik von Balsdorff pincéjében állt.
A házigazda először is röviden elmagyarázta az üzemanyagcellás
szerkezet működését. Évekkel ezelőtt a technikát túlságosan
drágának ítélték, és inkább hanyagolták. Az új nyersanyagoknak és
technológiáknak köszönhetően azonban egyre érdekesebbé vált.
Eltérően a motoroktól, amelyek olyan energiahordozókat égettek,
mint az olaj, az energiacellák hidrogént használtak üzemanyagként,
és kémiai energiából állítottak elő elektromos energiát.
‒ És van nekünk egy modern, intelligens villanyóránk is! ‒
büszkélkedett von Balsdorff. ‒ Tulajdonképpen jóval több, mint
villanyóra, ez a ház energiamenedzselő rendszere, amely
okosotthonná teszi a sima otthont! ‒ Elővette a mobiltelefonját. ‒
És ezzel is tudom irányítani!
‒ Nahát, itt van hálózat? ‒ kérdezte örvendezve egy nő.
‒ Nincs. De kis távolságra Bluetoothtal is működik.
A következő helyiségben von Balsdorff egy olyan berendezést
mutatott vendégeinek, amellyel villamos és hőenergia egyszerre
állítható elő.
‒ Ha több áramot termel, mint amennyire a háztartásnak
szüksége van, vissza tudja táplálni a fölösleget a hálózatba. A
partnereink már árulják ezt a modellt a piacon. ‒ Von Balsdorff
tapsolni kezdett, mintha egy csapat libát akarna átterelni az
udvaron. ‒ Na de most már elég, gyerekek, nem dolgozni jöttünk!
A vendégek felmentek a lépcsőn. Odafent Wickley a szeme
sarkából látta, hogy új látogatók érkeztek. A személyzet egyik tagja
fogadta őket, bólintott, majd odament von Balsdorffhoz, aki
utolsónak jött fel a pincéből. Bizalmasan odasúgott neki valamit,
mire von Balsdorff követte az alkalmazottját az újonnan
érkezettekhez. Wickley különösnek tartotta a jövevényeket, nem
látszottak vendégeknek. Félrehúzódott, és az előtér túlsó végéből
figyelte a jelenetet. A két férfi nem vette le a kabátját. A
hanglejtésükből ítélve rá akarták beszélni valamire von Balsdorffot.
A házigazda figyelmesen hallgatta őket, és többször bólintott. A
látogatók kimentek a házból, majd kisvártatva két súlyos bőrönddel
tértek vissza. Von Balsdorff egy ajtóhoz vezette őket a lépcső
mellett. A beszélgetés kezdete óta Wickley most először pillantotta
meg vendéglátója arcát. Egyáltalán nem különbözött a színe a villa
hófehér falaiétól. Az elnök pár perc alatt mintha tíz évet öregedett
volna. Néhány percet eltöltött az ajtó mögött, aztán egyedül lépett
ki rajta, és csatlakozott vendégeihez a nappaliban. Wickley követte.
‒ Még hétvégén is dolgozik? ‒ érdeklődött tréfásan.
‒ Tessék? Ja… ‒ Von Balsdorff legyintett. ‒ Tudja, hogy van ez…
Elvegyült a társaságban, és Wickley látta, hogy megint udvariasan
nevetgél, érdeklődve hallgat másokat, és viccelődik. Csak az
arcszíne maradt továbbra is olyan, mintha az előbb a gyermeke
haláláról értesült volna.

Hága

Bollard térképének segítségével Manzano tényleg tíz perc alatt

megtalálta az Europol-székházat. A szállodában adtak neki kölcsön
egy esernyőt. Útközben megint elgondolkozott a dolgok különös
alakulásán. Leginkább az a kérdés foglalkoztatta, mire kell ő az
Europolnak. A hackermúltja önmagában kevés volt ehhez. Az
elítélése óta folytatott tevékenységéről keveset vagy éppen semmit
sem tudhattak. Bollard persze jól sejtette, hogy nem maradt tétlen.
Sőt, nagyon is sikeresen működött. Csak éppen óvatosabb lett. Még
a kód felfedezését sem tartotta elégséges indoknak. A fejtörés nem
vezetett eredményre, és a gondolatai elkalandoztak. Méghozzá
Sonja Angström felé. Vajon sikerült eljutnia Brüsszelbe?
Az épületegyüttesen semmi sem utalt az áramszünetre. Néhány
ablakban fény égett. Elfoglalt emberek siettek fel-alá az udvaron és
a folyosókon. Manzano bejelentkezett, és személyesen Bollard jött
le érte. Mialatt a lift a negyedikre vitte őket, Bollard megkérdezte:
‒ Evett valamit?
‒ Igen, a szállodában adtak halat krumplival.
‒ És milyen a szállása?
‒ Meleg folyó víz, fűtés, sőt tévé… Nem panaszkodhatom. Csak a
ruhakérdést kellene még megoldanom.
‒ Mondja meg a méretét, meg hogy nagyjából mit szeretne, és
elintézem.
Manzano nem volt az a divatbolond, de a gondolat, hogy egy
idegen keres neki ruhát, nem igazán volt ínyére. De talán csak
azért, mert a gyerekkorára emlékeztette, amikor az anyja öltöztette.
Bollard vadonatúj irodába vezette, Manzano még érezte a
műanyag bútorok szagát. A kis tárgyalóasztalnál már ült egy
alacsony, kövér férfi, előtte az asztalon laptop. Bollard mondott egy
franciás hangzású nevet, majd közölte:
‒ Ő fogja átvizsgálni a számítógépét.
Manzano vonakodva átadta a gépet. Amíg a férfi azt nézegette,
Bollard odanyújtott Manzanónak egy papírt.
‒ A titoktartási nyilatkozata.
Manzano átfutotta a szöveget, de közben fél szemmel a laptopja
képernyőjét figyelte. A nyilatkozat ugyanaz a szokványos szöveg
volt, amelyet a megbízói is alá szoktak íratni vele. Nem számított
rá, hogy óriási titkokat fedezne fel, vagy kellene megőriznie. Az
egész ügy túl sok szervezetet és embert érintett ahhoz, hogy a
fontosabb részleteket huzamosabb ideig titokban lehessen tartani.
Valaki valamikor úgyis kiszivárogtat valamit a nyilvánosságnak,
akár hiúságból, akár politikai taktikázásból, akár irigységből, akár
valami egyéb okból. Odafirkantotta a nevét a nyomtatványra, és
visszaadta Bollard-nak. Aztán ismét az IT-szakértőhöz fordult, aki
azonban sem leszedni nem próbált meg adatokat a gépről, sem
feltelepíteni nem akart rá semmit.
‒ Kér egy teát? ‒ kérdezte Bollard. ‒ Vagy kávét?
‒ Egy kávét kérnék.
Bollard telefonon rendelt két csésze kávét, aztán visszament
Manzanóhoz.
‒ Rögtön kezdjük az első helyzetértékelő értekezletet. A többi
résztvevő mind vagy az Europol alkalmazottja, vagy olyan szakértő,
akivel már évek óta dolgozunk. Idővel majd megismeri őket.
Néhányan nem egyszerű esetek, de a maga területén mindenki
kiemelkedő szaktekintély.
Kopogtak. Fiatal nő hozta a kávét.
‒ Mit gondol, mivel van dolgunk? ‒ kérdezte Manzano.
‒ Ezt fogjuk elemezni az értekezleten.
 Bollard beleivott a kávéjába.
‒ Maga francia, igaz? ‒ folytatta Manzano. ‒ Mióta van Hágában?
‒ Egy éve.
‒ Idefelé láttam, hogy a lakásokban még nincs áram.
Megkérdezhetem, maguknál mi a helyzet otthon?
Bollard nyíltan válaszolt:
‒ Nálunk sincs. A családomat ideiglenesen elküldtem egy olyan
szállásra, amelyik független a hálózattól.
Megszólalt a telefon. Bollard felvette. Manzano hallotta, hogy
valaki beszél a vonal túlsó végén, de azt nem értette, mit mond.
‒ Aha ‒ mondta Bollard. ‒ Rendben. Értem. Hát ez nem jó.
Letette a kagylót, az íróasztalához lépett, és megnézett valamit a
számítógépen.
‒ Ez nem jó ‒ ismételte. Erőteljesen rácsapott egy billentyűre. Az
asztal mellett álló nyomtató zakatolni kezdett. Bollard kivette
belőle a papírokat, és meglóbálta őket a levegőben. ‒ Érdekes
újdonságok.
Az órára nézett.
‒ A francba! Elnézést. Mindjárt kezdődik az értekezlet, de nekem
még két telefont el kell intéznem.
‒ Még tudnak telefonálni?
‒ Van generátorunk. Távolsági hívásokat még úgy-ahogy le lehet
bonyolítani. Helyieket szinte egyáltalán nem.
Bollard tárcsázott, várt, aztán franciául szólalt meg:
‒ Halló, maman!
Az anyja. Manzano négy évig tanult franciául az iskolában,
méghozzá elég jó eredménnyel. Emlékeire, valamint az
anyanyelvével való rokonságra támaszkodva nagyjából követni
tudta, amit Bollard mondott. Figyelmeztette az édesanyját:
‒ Nem, most nem tudok többet mondani. Holnapra vagy
legkésőbb holnaputánra biztosan többet megtudok. De most jól
figyelj rám: üzemeljétek be a régi rádiót a garázsban! Szerezzetek
hozzá elemeket, ha otthon nincsen! Állítsatok be egy hírcsatornát.
Takarékoskodjatok az élelmiszerkészlettel. Szólok Doreuil-éknek,
hogy menjenek át hozzátok. Legyetek szívesek, bánjatok velük
rendesen. Most add apát.
A kagylót a füléhez tartva figyelt. A kövér kis ember közben
összecsukta Manzano laptopját:
‒ Minden rendben, köszönöm.
‒ Internet van még? ‒ érdeklődött Manzano.
‒ A lakosság számára már nemigen. Nekünk itt közvetlen
összeköttetésünk van a gerinchálózattal. Az egyelőre még stabil.
Felmutatta hüvelykujját a telefonáló Bollard-nak, és elhagyta az
irodát. Manzano elpakolta a gépét, miközben Bollard folytatta a
beszélgetést:
‒ Halló, apa! Mamannak már mindent elmagyaráztam.
Valószínűleg ellátogatnak hozzátok Doreuil-ék. Neked is mondom,
hogy légy szíves, viselkedj velük rendesen. Reggel korán menjetek
be a bankba, és vegyetek fel annyi készpénzt, amennyit csak tudtok.
Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de azt is ellenőrizd, lehet-e
még lőni a puskáddal, és hogy van-e hozzá elég lőszer.
Manzano nem hitt a fülének. Hallotta, hogy Bollard apja sem. A
férfi szünetet tartott, amíg a másik hang a vonalban mondott
valamit.
‒ Csak annyit mondok, hogy legyetek felkészülve. De erről
mamannak és Doreuil-éknek ne beszélj. Reméljük, hogy
fölöslegesen aggódom. Szeretlek titeket!
Manzano aggodalmasan nézte Bollard-t. Nem olyan embernek
látszott, aki csak úgy azt mondja a szüleinek, hogy „szeretlek
titeket”. Azon tűnődött, milyen híreket kaphatott az imént. Bollard
közben új számot tárcsázott, és megint franciául szólt bele a
telefonba. Manzano néhány mondat után rájött, hogy ezúttal az
apósával beszél. A társalgás nem volt valami gördülékeny. Manzano
Bollard mondataiból próbálta összerakni, miről lehet szó:
‒ Utazzatok a szüleimhez Nanteuil-be. Már várnak benneteket…
Légy szíves, most ne kérdezősködj. Induljatok, amint lehet…
Ezúttal nem fog olyan gyorsan visszajönni az áram… ‒ Valamire
türelmetlenül válaszolt: ‒ Igen! Lehet, hogy egy hétig is vagy még
tovább!… A szüleim fával is tudnak fűteni, van saját kútjuk meg
tyúkjaik… Vegyetek ki minél több készpénzt egy automatából, ha
még van, amelyik működik… Igen! Ha meg nem találtok, holnap
kora reggel menjetek el a legközelebbi bankba… Ezt most még nem
tudom megmondani. Bízz bennem. De ezt ne add tovább senkinek.
És még azelőtt gyertek el Párizsból, hogy mások is útnak
indulnának… Jól van, és a gyerekek is, ne aggódj. Ölellek titeket!
Letette. Az arca sápadtabbnak és barázdáltabbnak tűnt, mint
előzőleg. Kissé zavartan pillantott Manzanóra.
‒ Kezdődik az értekezlet. Menjünk.

A tárgyalótermet egy hosszú ovális asztal uralta, az egyik falon hat

nagy képernyő lógott. A jelenlévők többsége férfi volt, Manzano
csupán három nőt látott. Bollard megmutatta neki a helyét, majd a
székéhez ment, amely közvetlenül a monitorok alatt állt.
Manzano bal oldali szomszédja egy ötvenes évei elején járó
zömök férfi volt. Kerek orrán nagy aranykeretes szemüveget viselt,
alatta pedig bozontos bajuszt. Angol nyelven mutatkozott be: Jan
Lenneding, az Europol munkatársa. Jobbra egy határozott
arcvonású, fiatalabb férfi ült. Triatlonos, gondolta Manzano, vagy
Ironman. Ő is a szervezetnél dolgozott. Manzano elmondta, hogy
tanácsadóként van itt, amivel meglepett pillantásokat váltott ki a
többiekből.
‒ Jó napot, hölgyeim és uraim! ‒ köszöntötte őket Bollard
angolul, és felállt. ‒ Ha nevezhetünk egy ilyen napot jónak.
A kezében egy kis távkapcsolót tartott. A fölötte lévő képernyőn
megjelent egy Európa-térkép, a kontinens nagy része piros volt.
Norvégia, Franciaország, Olaszország, Magyarország, Románia,
Szlovénia és Görögország területén, valamint más országok egyes
részein piros és zöld csíkok sorakoztak.
‒ További utasításig ez a terem a műveleti központ. Mint tudják,
Európa nagy részén már majdnem negyvennyolc órája nincs áram,
noha egyes régiókban ideiglenesen sikerült visszaállítani az
alapszolgáltatásokat. Ezek a térképen csíkozott részek. Ma délelőtt
óta tudjuk, hogy nem baleset történt. Már az éjszaka beigazolódott
az a gyanúnk, hogy Olaszországban és Svédországban egy kóddal
manipulálták az okosvillanyórákat.
Manzano bajuszos szomszédja odahajolt hozzá, és a fülébe súgta:
‒ Ezek szerint mégsem olyan okos az a villanyóra.
‒ A két országban elkövetett manipuláció azonban nem
magyarázza a hálózat összeomlását a kontinens többi részén. A
korábbi válsághelyzeteknél az instabil rendszereket leválasztották,
a többieket pedig órákon belül stabilizálták. Ez alkalommal ez nem
sikerült, ami aggodalomra ad okot.
Bollard háta mögött a képernyőkön tarka kör- és oszlopdiagramok
jelentek meg.
‒ A nagy területeket érintő áramkimaradásokra való felkészülési
gyakorlatokon azt feltételezik, hogy néhány erőművet
megrongálhat a frekvenciaingadozás. Úgy becsülik, az
áramkimaradás ezekben az esetekben tíz-harmincszázalékos lehet.
A grafikonokon megváltozott a körszeletek és oszlopok mérete.
‒ Most azonban a legtöbb európai országban ennél jelentősen
magasabb ez az arány. Egyes államokban a nyolcvan százalékot is
eléri.
Halk moraj futott végig a termen.
‒ A feltételezettnél jóval több erőmű újraindítása okoz
nehézségeket.
Egy férfihang közbeszólt:
‒ A frekvenciaingadozás okozta károk az automatikus
vészleállásnak köszönhetően szinte teljesen kizárhatók. Akkor a
generátorok vagy a trafók mentek tönkre?
‒ Az katasztrófa volna ‒ mondta másvalaki.
‒ Erről még túl kevés megbízható értesülést kaptunk. Az első
jelentések nem határozták meg pontosabban, milyen problémák
merültek fel újraindításkor.
‒ Esetleg valami Stuxnet-féle vírus nem lehet a dologban? ‒
kérdezte valaki.
‒ Most ellenőrzik. De persze időbe telik, amíg találnak valamit.
 ‒ Nem határozták meg pontosabban, milyen problémák ‒
ismételte megint másvalaki. ‒ Ez nem jelenti feltétlenül a
generátorok meghibásodását.
‒ Nem ‒ erősítette meg Bollard. ‒ Az üzemeltetők még keresik az
okokat. A kirakós harmadik darabja ma reggel került elő.
A kép visszaváltott Európa kétféle színnel kidekorált térképére.
‒ Tíz óra óta több hálózatüzemeltető központja megbénult, mert
lefagytak a számítógépek. Az érintett országok Norvégia,
Németország, Nagy-Britannia, Franciaország, Lengyelország,
Románia, Olaszország, Spanyolország, Szerbia, Magyarország,
Szlovénia és Görögország.
A térképen a becsíkozott országok is pirosra színeződtek. A
hallgatóságból rémült kiáltások szakadtak fel, ahogy megértették,
mi a helyzet.
‒ Ennek következtében a részben helyreállított hálózatok közül
sok ismét összeomlott. Ami a központokban külön-külön csupán
szerencsétlen balesetnek tűnt, az így, az egészet szemlélve teljesen
másképp fest. Hölgyeim és uraim, Európát megtámadta valaki.
A teremre hallgatás ereszkedett.
‒ És tudjuk, ki? ‒ kérdezte végül egy férfi az asztal másik végéről.
‒ Nem ‒ válaszolta Bollard. ‒ Az üzemeltetőknek sikerült
felkutatniuk azokat a mérőket, amelyeken át a kódot bejuttatták a
hálózatba. Mindkét országban három-három volt belőlük. A hat
lakásból összesen négyben laknak.
Bollard most fényképeket mutatott, amelyeket valószínűleg az
olasz és a svéd hatóságok készítettek, néhányukon Manzano az
olasz otthonok jellegzetes részleteit ismerte fel.
‒ A lakók egybehangzóan állították, hogy az áramszünet előtt
felkeresték őket a villamos művek szerelői. Fantomképek is
készültek az állítólagos szerelőkről. A hatóságok csak nehezen
tudták kideríteni az üres lakások tulajdonosainak vagy bérlőinek
kilétét, mivel az áramszünet miatt az adatbázisok sem mind
működtek, így először is tartalék áramforrásokról kellett
gondoskodni. Az első vizsgálatok semmit sem találtak az illetők
múltjában, egyikük sem követett el bűncselekményt. Akárhogy is, a
nyomozás minden áram nélküli nappal egyre nehezebb lesz.
‒ Most, hogy minderre fény derült, kihirdetik a védelmi
szükséghelyzetet?
‒ Ez a döntés az egyes államok, illetve a NATO tiszte. Az a
probléma, hogy nem tudjuk, ki a támadó. Európán kívüli hatalom?
Terroristák? Vagy egyszerű bűnözők? Az első esetben szinte biztos,
hogy kihirdetik a védelmi szükséghelyzetet. A terrortámadások és a
szervezett bűnözés elleni harc azonban rendőri feladat. Ebben
különösen fontos szerep jut a mi szervezetünknek. Mindenekelőtt
az egyes államok kapcsolattartó szerveit kérem szoros
együttműködésre. Ilyen egész Európát érintő fenyegetéssel
értelmetlen külön-külön szembenézni. Az olasz- és svédországi
adatokat elküldtük mindenkinek e-mailben, és a szerveren is
megtalálhatók „Blackout” néven. Minden kapcsolattartó lehető
leggyorsabban továbbítsa az anyagot az országos hatóságokhoz.
Másrészt viszont nekünk is szükségünk van az egyes országokból
minden értesülésre, amely esetleg manipulációkra utalhat. Legyen
szó az erőművekben felmerülő problémákról vagy az alállomások
kieséséről. ‒ Bollard még egyszer végignézett a társaságon: ‒
Kérem, gondoskodjanak róla, hogy naprakész információkat
kapjunk. Az elemzőcsapatunk összegyűjti és továbbítja őket.
‒ Ha ezt a nyilvánosság megtudja… ‒ szörnyülködött a Manzano
balján ülő férfi.
‒ Egyelőre nem fogja ‒ jelentette ki határozottan Bollard.

Manzano megvárta Bollard-t a tárgyalóterem előtt.

‒ Ezt komolyan gondolja? ‒ kérdezte.
‒ Mit?
‒ Hogy nem tájékoztatják az embereket olyasmiről, amire fel
kellene készülniük.
‒ Tájékoztatni fogunk mindenkit, hogy az áramszünet még órákig,
egyes körzetekben napokig is eltarthat. Ha tudomást szereznének a
támadásról, az pánikhoz vezethetne.
 ‒ De nem néhány körzetről és néhány napról van szó!
‒ A hatóságok egész Európában azon vannak, hogy foganatosítsák
a szükséges intézkedéseket. Gyakorolták az ilyen helyzeteket. És ne
felejtse el, hogy mindenre, amiről itt szó esett, szigorú titoktartás
vonatkozik!
‒ Hát hogyne ‒ mondta Manzano leplezetlen rosszallással.
Bollard szúrós pillantást vetett rá, majd elindult az irodája felé.
Manzano követte, mivel nem hagyta nyugodni egy gondolat:
‒ Az elektromos hálózatot és az erőműveket irányító szoftverek
egyrészt nagyon összetettek, másrészt rendkívül speciálisak. Az
egész világon csak néhány olyan cég van, amelyik ilyen
rendszereket gyárt. Gondot jelentene kilistázni minden
problémákkal küszködő erőművet, hálózatüzemeltető és egyéb
céget, meg a szoftvergyártót, akivel szerződésben állnak?
Felszólítás nélkül is követte Bollard-t az irodájába.
‒ Biztosan nem lesz könnyű. És valószínűleg nem is olyan
egyszerű ez a dolog, mint reméli. De mire akar kilyukadni?
‒ Még nem tudom.
Bollard kétkedve méregette.
‒ Csak homályos sejtés ‒ magyarázta Manzano. ‒ De ha legalább
egypár országból kapnék adatokat, az már sokat segítene.
Bollard bólintott.
‒ Megnézem, mit tehetek.

Párizs
A lift Shannonék házában természetesen ugyanúgy nem
működött, mint a tömegközlekedési eszközök. A lány kimerülten
kapaszkodott fel a lépcsőn. De legalább kimelegedett az
erőfeszítéstől. Két órát gyalogolt hazáig a szerkesztőségből.
Útközben készített néhány felvételt a kis kézi kamerájával,
amelynek majdnem lemerítette az akkuját.
Felérve bőröndöket és táskákat pillantott meg a szomszéd lakás
ajtaja előtt. Bertrand Doreuil éppen most tett le melléjük még egy
csomagot. Shannon tudta, hogy mielőtt nyugdíjba ment, a magas,
vékony, ritkuló hajú férfi vezető hivatalnok volt az egyik
minisztériumnál. Bár ő csak mint szórakoztató beszélgetőpartnert
és segítőkész szomszédot ismerte.
‒ Jó estét, Doreuil úr! Menekülnek? ‒ kérdezte nevetve. ‒ Meg
tudom érteni!
‒ Jaj, nem! Csak a vejem szüleihez ugrunk el egypár napra.
‒ A felesége nem említette.
‒ Hát, tudja, csak úgy hirtelen meghívtak.
Shannon szemügyre vette a poggyászt. Nem úgy nézett ki, mintha
Doreuil-ék csak pár napra pakoltak volna, inkább mintha világ
körüli útra készülnének.
‒ Látom, jó sok ajándékot visznek ‒ jegyezte meg. ‒ Reméljük, ott
van áram.
Doreuil mögött megjelent a felesége.
‒ Ó, Bollard-ék fűtenek fával is, ha kell! Ha meg nincs mit enni,
csak levágnak egy tyúkot! ‒ viccelődött.
A férje fanyarul mosolygott.
‒ Épp egy sajtótájékoztatóról jövök, ahol azt mondták, hamarosan
rendben lesz minden.
‒ Biztosan úgy is lesz ‒ fuvolázta Doreuil-né.
‒ Igaz, hogy ezt még az újabb áramszünet előtt mondta. Nem úgy
volt, hogy jön a lányuk a családjával?
‒ Ó, de, de el kellett halasztaniuk az utat az áramszünet miatt. És
mert a vejem most nem hagyhatja el Hágát.
A férje szigorú pillantást vetett Annette Doreuil-re, aki
bizonytalanul rámosolygott, és visszafordult Shannonhoz:
‒ Ööö, volna olyan jó, és felhozná a postánkat?
Kezdett kicsit sok lenni az „ó” és az „ö”. Ez a bizonytalanság nem
illett az egyébként olyan fölényesen nyugodt Doreuil-ékhez.
‒ Magától értetődik ‒ válaszolta Shannon olyan könnyedén, ahogy
a fejében örvénylő gondolatoktól csak tudta.
Találkozott már néhányszor Doreuil-ék vejével. Vezető pozíciót
töltött be az Europolnál, ha jól emlékezett, a terrorelhárításnál.
Vajon miért nem hagyhatja el egy ilyen ember a munkahelyét az
áramszünet miatt? És miért nézett Doreuil figyelmeztetőn a
feleségére, amikor erről beszélt? Shannonban feltámadt az
újságíróösztön.
‒ Jól van a lányuk? ‒ érdeklődött.
‒ Hát áram, az náluk sincs, de azért jól van ‒ felelte Doreuil-né. ‒
Reggel beszéltünk a vejünkkel…
‒ Szívem! ‒ szakította félbe a férje. ‒ Azt hiszem, megvan minden.
Indulnunk kellene, hogy ne túl későn érjünk oda. Tudod, hogy
Bollard-ék korán fekszenek.
‒ Segítsek levinni a holmijukat? ‒ ajánlkozott Shannon. ‒ Elég
sok, a lift meg nem működik.
‒ Hát az… ‒ kezdte Doruil-né, de a férje fejezte be a mondatot:
‒ …nem szükséges. De azért köszönjük.

Shannon hálát adott magában az égnek, amiért sem a főbérlője,

sem a lakótársai nem ruháztak be luxustelefonba. A régi-módi
vezetékes készülékről néhány próbálkozás után elérte a
szerkesztőséget. Az elmúlt napok rossz tapasztalatai után odabent
is előástak a kacatok közül egy régi telefont, hogy összeköttetésben
maradhassanak a külvilággal.
‒ Van itt valami ‒ bizonygatta Shannon Laplante-nak. Turner nem
volt elérhető. ‒ Értesítsd a brüsszeli tudósítónkat!
‒ Nem érem el.
‒ Akkor magam megyek Hágába. Autóval öt óra alatt ott vagyok.
‒ Azt hittem, nincs kocsid.
‒ Hát igen, ez probléma. Gondoltam, te esetleg…
‒ És akkor hogy megyek haza, meg hogy jövök be a
szerkesztőségbe? Nincsen tömegközlekedés!
‒ Akkor talán a csatorna kölcsönözhetne egy…
‒ Egy ilyen homályos ötlet miatt? Kizárt.
‒ Eric, itt van valami! Az Europol egyik vezető terrorelhárítója
egypár napra sem hagyhatja el a munkahelyét, hogy
meglátogathassa a családját! Miért nem?
‒ Általános készültség?
 ‒ Nekem nem úgy tűnik! Szóval titeket nem érdekel?
‒ Próbálkozhatok tovább, hogy elérjem a tudósítónkat a Benelux-
államokban.
‒ Addigra ez már nem lesz sztori.
Letette. A laptopja képernyőjét bámulta, majd a gépben lévő régi
telefonmodem segítségével felment az internetre. Egyes oldalakat
nem ért el. Mások lassan, szakadozva nyíltak meg. Nemzetközi
jegyzékekben keresgélte az Europol, illetve Francois Bollard
elérhetőségeit. Az európai rendőrséget meg is találta. Bollard privát
telefonszáma nem szerepelt sehol. Volt viszont egy cím.
De hogyan jut el Hágába? Áram nélkül a vonat sem megy. De
talán busz közlekedik. A kereső kidobott néhány találatot. Valóban
járt Hágába egy éjszakai busz. Reggelre oda is érhet. Megnézte az
órát. Látta, hogy a busz öt óra múlva indul. Ha jár. Ellenőrizte a
készpénztartalékait. Hetven euró. Ennyi nem lesz elég. Áttúrt a
szobájában minden táskát, nadrágot és fiókot. Így lett összesen
száznegyven eurója. Még ez is kevés volt.
Lerohant az utcára, és a bankja legközelebbi fiókja felé vette az
irányt. A rádióban bemondták, hogy sok automata még mindig
működik, és reggel a bankok is kinyitnak. Lehúzta a kártyáját, és az
ajtó valóban kinyílt, így bejutott az előtérbe, ahol az automaták
álltak. A kijelzőjükön ugyanazok az utasítások világítottak, mint
máskor.
Shannon lekérdezte az egyenlegét. Kétezer-százhatvanhét euró.
Többéves kameracipelés csekélyke hozadéka. Ezerötszázat vett fel.
A nadrágzsebébe gyűrte a pénzt, és visszasietett a lakásba.
Telepakolt egy tengerészhátizsákot meleg ruhával. Mellérakta a
két digitális kameráját, és összeszedett minden fellelhető elemet és
akkumulátort, végül betette a laptopját. Gyalog legalább másfél óra
lett volna az út a buszpályaudvarra. Felhívott egy taxitársaságot, de
várakoztatták a hívását. Tíz perc után letette. Talán majd az utcán le
tud egyet inteni. Felvette pehelykabátját és vastag csizmáját, vállára
vette a hátizsákot, még egyszer körülnézett, és elhagyta a lakást. A
lépcsőházban koromsötét volt.
 Hága
Manzano gondolataiba merülve sietett vissza az esőben a
szállodába. Eszébe jutott, hogy felhívja Sonja Angströmöt. A nő
megadta neki a számát a MIC-nél. Megpróbálta. Néhány csöngés
után idegen hang jelentkezett. Manzano Angström után
érdeklődött, de azt a választ kapta, hogy szabadságon van. Manzano
nem érezte kötelességének felvilágosítani az ismeretlent, hogy
Angström hamarosan felbukkan a munkahelyén. Letette a kagylót.
A nő még biztosan a lakásán van, gondolta, átöltözik, megnézi,
rendben van-e minden. Persze annak a számát is megadta neki. Azt
is felhívta, de ki sem csöngött.
Manzano ledőlt az ágyra, és bejelentkezett az Europol hálózatába.
A kövér fickó feltelepített a gépére egy úgynevezett NAC-rendszert,
amelynek segítségével ellenőrizni tudták. Miután tisztának
minősítették, kapcsolódhatott a hálózathoz. Magától értetődött,
hogy egy olyan szervezetnél, mint az Europol, szükség van ilyesféle
biztonsági intézkedésekre. Különösen, ha külső személyeket is
bevonnak, mint Manzano.
Bollard azt ajánlotta, hogy először ismerkedjen meg az alapokkal.
A legfontosabb információk egy külön mappában voltak
összegyűjtve. Manzano megnyitotta.

‒ Mit csinál?
A hotelszobát, amelybe Bollard egy rövid kopogás után, válaszra
sem várva lépett be, egy csomó elektronikus berendezés
különböztette meg más hotelszobáktól. Az íróasztalon álló három
kis képernyőn egy másik szoba látszott fekete-fehérben. A középső
monitoron Bollard megpillantotta Manzanót, aki az ágyán ült
ölében a laptopjával. Úgy tűnt, nagy odafigyeléssel olvas valamit.
Csak nagy ritkán nyomott le egy-egy billentyűt.
Nem kellett sokáig győzködnie a holland hatóságokat, hogy
figyeljék meg és hallgassák le Manzanót. Amíg az olasz iderepült,
telerakták a szobáját kamerákkal és mikrofonokkal. Egy két
emelettel feljebbi szobából így napi huszonnégy órában szemmel
tarthatták. Amikor elhagyta a szállodát, két csapat is követte.
Bollard ugyan nem hitte, hogy Manzano személyében az egyik
tettes épült be közéjük, de nem akart kockáztatni.
‒ Nem sokat ‒ válaszolt a Manzanót megfigyelő ügynök, egy
farmerdzsekis, mogorva, harmincas férfi. ‒ Háromszor telefonált.
‒ Milyen számot hívott?
‒ Egyszer a MIC-et Brüsszelben, Angströmöt kereste. Aztán a nő
otthoni számát. De egyiken sem érte el. A harmadik egy osztrák
szám volt, az ischgli üdülőé. Megadta a telefonszámát valami
Bondoninak, megkérdezte, hogy vannak, és megígérte, hogy majd
még hívja. Azóta az ágyon ül, és olvas a gépén.
‒ Csak olvas?
‒ Amennyire látom, igen.
‒ Jó, akkor megyek is. Értesítsen, ha valami furcsát csinál.
Bollard arra gondolt, nem kellene-e hazamennie. Az irodában
lezuhanyozott, az alváshoz nem volt szüksége fűtésre, és otthonról
gyorsabban, kevesebb benzinnel beért volna a munkahelyére
másnap. De nem akarta Marie-t és a gyerekeket első este egyedül
hagyni az idegen szálláson.
Az utakon a szokásosnál több autó járt. Az embereknek még volt
elég üzemanyaguk a tankban. Az elkövetkező napokban ez
megváltozik, gondolta Bollard. Az ő tankja a mutató szerint
nagyjából félig volt. Az elmúlt órák eseményeit követően a központ
minden nélkülözhetetlen munkatársnak megígérte, hogy juttat
nekik a segélyszolgálatoknak és hatóságoknak fenntartott
vésztartalékból.
A tanya udvarán tucatnyi kocsi parkolt. Bollard letette az autóját,
és becsöngetett. Egy kockás inges szőke nő engedte be, aki Maren
Haarlevenként mutatkozott be.
‒ Jöjjön csak! ‒ mondta. ‒ A családja épp vacsorázik.
Bollard követte a nőt egy tágas terembe, ahol megterített asztalok
álltak. Néhány vendéget felismert. Miután lefoglalta a szállást a
családjának, elküldte a tanya címét néhány kollégájának.
 A gyerekek izgatott fecsegéssel fogadták, a tanyáról meg az
állatokról meséltek. Az áramszünetet evés közben nem említették.
Csak miután a gyerekek lefeküdtek, kérdezte meg Marie halkan:
‒ Elmondod, mi van?
‒ Egypár napig itt kell maradnotok. Úgy látom, a gyerekeknek
tetszik.
‒ Azt mondták a hírekben, hogy otthon már vége is az
áramszünetnek.
Bollard megértette, hogy otthon alatt Franciaországot érti.
Bólintott.
‒ Beszéltem a szüleimmel. Meg a tiéiddel is.
‒ Hogy vannak?
‒ Jól ‒ hazudta Bollard. ‒ Megkértem a szüléidet, hogy menjenek
át az enyémekhez.
‒ Miért? ‒ ráncolta a homlokát Marie.
‒ Arra az esetre, ha tovább tartana az áramszünet. Sosem lehet
tudni.
‒ De miért oda? Mert ott olyan szép? Hogy megint megnézhessék
a Loire-völgyi kastélyokat?
‒ Mert a szüleimnek van kútjuk, fatüzeléses kályhájuk és
tyúkjaik.
Bollard-ék évtizedekkel korábban felhagytak a gazdálkodással egy
panzió kedvéért, a földjeiket bérbe adták. Aztán annyira felmentek
a telekárak, hogy amikor túladtak egy-két kisebb földterületen, egy
csapásra jómódúak lettek. Most már csak a saját szükségleteikre
tartottak néhány tyúkot, disznót és tehenet.
A felesége aggodalmasan nézte Bollard-t, de nem feszegette
tovább a kérdést. Tudta, hogy a férje nem mindig mondhat el neki
mindent a munkájáról.
‒ Hát jó ‒ vonta meg a vállát. ‒ Remélem, megférnek egymással.

Berlin
Michelsen eddig csak nyilvános alkalmakkor járt a Szövetségi
Kancellári Hivatalban. És ha rajta múlik, most sem ment volna be.
Nem volt egyedül, a válságstáb szakértőinek társaságában érkezett.
Teljes erőbedobással dolgozva néhány óra alatt összehozott egy
prezentációt. Ha ugyan azt annak lehetett nevezni. Az események
forgatókönyve Hieronymus Bosch poklot ábrázoló festményeire
emlékeztette. A délelőtti hírek után az ügy újabb stádiumba lépett.
Mindenütt a legnagyobb idegesség uralkodott. Miután a bejáratnál
ellenőrizték a biztonságiak, egy fiatalember felvezette őket egy
tárgyalóterembe a második emeletre. Ott két másik férfi segített
nekik csatlakoztatni a laptopjaikat. Senki sem beszélt sokat, a
legfontosabb információk közlésére szorítkoztak. Túlságosan nagy
volt a sokk. A racionális, professzionális cselekvés vagy legalább
ennek a látszata tűnt az egyetlen működő stratégiának, hogy
kordában tartsák az érzelmeiket. Michelsen maga is csodálkozott a
nyugalmán. Ugyanakkor tudta, hogy ez az állapot nem lesz tartós.
Egyszer minden össze fog omlani. Remélhetőleg nem a
legrosszabbkor.
Csendben várták, hogy megérkezzen a hallgatóságuk.
Michelsennek feltűnt, hogy mindenki kerüli a többiek pillantását.
Senki nem akarta, hogy meglássák a szemében ülő félelmet. A
terem egyik falán tíz képernyő lógott két sorban. Némelyiken
idősebb férfiak képe látszott. Páran tegnap délután is ott voltak az
energiacégek vezetőinek találkozóján, Michelsen felismerte
Heffgent és von Balsdorffot. A zakójukon babráltak, vagy iratokat
rendezgettek, miközben a számítógép kamerája vette őket.
Szaladtak a percek. A berlini égbolt éppoly sötét volt, mint
Michelsen gondolatai. Eszébe jutott, micsoda kiváltság, hogy még
mindig fűtött helyiségben ülhet. Hangos léptek zökkentették ki a
merengésből.
A kancellár lépett be elsőként. Határozott volt, gyors és komoly.
Mindenkivel kezet rázott. Karcsú férfi volt, a tartása kissé görnyedt,
ami jellemző az olyan magas emberekre, akik igyekeznek valamivel
kisebbnek látszani. Éles vonásai Michelsent arra a kormányfőre
emlékeztették, aki a köztudatban még mindig a legnagyobb
formátumú és legsikeresebb vezetőként élt: Konrad Adenauerre. Ez
a hasonlóság egészen biztosan hozzájárult a választási győzelméhez
is. Egyébként harminc évvel volt fiatalabb, mint az Öreg a
megválasztásakor, és a szemben álló politikai tábort képviselte. A
gazdasági válság következtében újra szalonképessé váltak a
szociális eszmék. Annál különösebb volt, hogy éppen egy olyan
jelölt kapott bizalmat a szociáldemokratáktól és a választóktól, aki
a gazdasági életből nyergeit át a politikára. Michelsen nem is rá
szavazott. Érzéketlen opportunistának tartotta. De ha jobban
belegondolt, a legtöbb vezető politikusról ez volt a véleménye.
Talán azért, mert olyan időben nőtt fel, amikor még úgy tűnt, a
politika eszmékről szól. Azt mindenesetre a kancellár javára kellett
írni, hogy eddig ügyesebben kormányozta át az országot a válságon,
mint nyugati kollégái többsége. Most is eltökéltséget és tetterőt
sugárzott. A nyomában ott jött az egész kormány, valamint minden
tartománykormányfője, kivéve Schleswig-Holsteinét, aki
egészségügyi okokból a helyettesét küldte. Néhány percig kézfogás
kézfogást követett, majd mindenki helyet foglalt.
‒ Köszönöm, hogy eljöttek, és üdvözlöm a műholdas kapcsolaton
keresztül velünk tartó hölgyeket és urakat is ‒ nyitotta meg
beszédét a kancellár.
Most mind a tíz fali képernyőről ugyanaz az arc nézett rájuk.
‒ A fejlemények fényében a gyűlésünk egészen másról fog szólni,
mint ahogy tegnap este terveztük. Az olasz- és svédországi
felfedezések, valamint a legfrissebb események ismeretében a
helyzet már aligha magyarázható szerencsétlen egybeesésekkel. Az
európai biztonsági szervek azt feltételezik, hogy a kontinens
energiaellátó rendszerét támadás érte. Hogy valamennyien
megértsük, mit jelent ez Németország számára, megkértem a
minisztériumokat, vázolják fel a helyzetet, valamint a várható
események forgatókönyvét.
Rövid szünetet tartott, amíg ivott egy korty vizet. Michelsen
szenvedélyes, drámai szónoklatra számított, de tévedett. Észrevette,
hogy a belügyminiszter és Rhess államtitkár óvatosan összenéz, a
miniszter még biccentett is egyet hozzá. Rhess fölemelkedett és
belefogott:
‒ Németország nagy területein már majdnem negyvennyolc órája
nincs áram. Természetesen valamennyien ismerik A modern
társadalmak veszélyeztetettsége és sérülékenysége az
áramszolgáltatás nagy területet érintő tartós kimaradásának
példáján keresztül című tanulmányt, amelyet az Oktatási, Kutatási
és Technikai Következményfelmérési Bizottság adott ki 2011
tavaszán.
Nem valószínű, hogy bárki is olvasta, gondolta Michelsen.
‒ Először nézzük az első reakciókat, amelyek megmutatják,
milyen következményekkel járnak az események az emberekre. ‒
Összevágattak néhányat az elmúlt napok tévériportjaiból. A terem
hosszabbik falán függő képernyőn egy üres, sötét szupermarket
képei villantak fel. ‒ Kezdjük az élelmiszer-ellátással. A legtöbben
ilyen és ehhez hasonló üzletekben vásárolnak élelmiszert, ám ez
most gyakorlatilag teljesen lehetetlen. Michelsen kolléganő, a
belügyminisztérium lakosságvédelmi és válságkezelési osztályának
vezetőhelyettese röviden elmagyarázza, miért.
Michelsen felállt, és átvette a szót. Kikötőkről készült képeket
mutatott. Konténerek tengerében álló toronydaruk emelték le az
óriási fémdobozokat a hajókról. Tehervonatokat ábrázoló felvételek
következtek, majd raktárak és hűtőházak hosszú, magas polcsorai
között haladt végig a kamera.
‒ A teljes élelmiszertermelési és -szállítási lánc leállt ‒ kezdte. ‒
Mert valamennyi modern rendszer elektronikus.
Csarnokok képei, szűk fémkarámokban egymás mellett álló
tehenek.
‒ Vegyük példának az egyik alapvető élelmiszert, a tejet.
Európában normális esetben túltermelés van belőle, ami miatt
kénytelenek vagyunk a fölösleget kiönteni, vagy dömpingáron
értékesíteni a harmadik világban. A tej több ezer szarvasmarhát
tartó tejgazdaságokból származik, amelyek csupán takarmányozó,
fűtő- és fejőberendezésekkel képesek működni. A nagyobb
vállalatok rendelkeznek tartalék áramforrással, amely kitart
néhány napig. Nem mintha ez sokat segítene rajtuk, hiszen a tej
szállítását és feldolgozását végző üzemek szintén képtelenek ellátni
a feladatukat. A szállítók teherautóinak tankja üres. Benzint pedig
nem kapnak, mivel a benzinkutak áram híján képtelenek
felszivattyúzni az üzemanyagot a földalatti tartályokból.
Autók sora egy kút előtt.
‒ És ha valamiképpen el is tudnák szállítani a tejet a
feldolgozóüzembe, ott állnak a gépek.
Kihalt tejüzemi csarnokok, csillogó fémcsövek, mozdulatlan
futószalagok.
‒ Menjünk tovább. A már elkészült termékeket óriási
hűtőházakban tárolják. Ezek azonban, mint már kitalálhatták, nem
hűtenek áram nélkül. Vagy legalábbis már nem sokáig.
Ehhez is megmutatta a megfelelő képeket.
‒ És ha nem romlana meg az áru, akkor is újra előjön a szállítás
problémája. Üzemanyag nélkül nem lehet eljuttatni a raktárakból
az üzletekbe. Ráadásul a boltokban sem jobb a helyzet, mert a
megrendeléseket számítógépen bonyolítják. Különben az
alkalmazottak néhány óra után már nem tudják, melyik áruból van
még készleten, és melyikből nincsen. De a gondok már az olyan
egyszerű dolgoknál elkezdődnek, mint az ajtók, amelyek
automatikusan nyílnak és csukódnak, illetve most már nem, és azt
már meg sem kell említenem, hogy a kasszánál senki nem tud
fizetni. A bolti dolgozók egy része el sem jut a munkahelyére, mivel
a tömegközlekedés leállt, benzin pedig nincs. Az ajtókat persze ki
lehet nyitni kézzel is, és a pénztárnál is össze lehet adni a tételeket
papíron. De ilyen körülmények között sok üzlet inkább ki sem nyit.
És amelyek mégis, azok sem jutnak új áruhoz, tehát valószínűleg
már kifogytak mindenből. És ez csak egy példa volt a tejjel,
természetesen minden más élelmiszerrel ugyanez a helyzet. És
sajnos ezzel még nem ért véget a történet ‒ folytatta, és most óriási
tehénistállók képeit mutatta. ‒ Éppen a tejtermelés területén olyan
katasztrófa vár ránk, amelyet csupán részben tudunk elhárítani. Aki
önök közül vidéken nőtt fel, vagy gyerekkorában nyaralt tanyán,
talán ismeri a tehenek reggeli bőgését, amikor tele van a tőgyük, és
azt akarják, hogy fejjék meg őket. Csakhogy a tejgazdaságokban
momentán nincs áram. Az itt tenyésztett teheneket kifejezetten a
tejükért tartják, akár negyven litert is adhatnak egy nap. Képzeljék
el a tőgyüket. Kézzel csupán a töredékét lehet elvégezni a
munkának. Sok állat szenved a túltelített, feszülő tőgye miatt. Még
ha az érintett vállalkozások kapnak is generátorokat a következő
órákban, sok helyen már késő. Több millió tehén pusztul el a
megduzzadt tőgye miatt, rettenetes szenvedés és fülsüketítő bőgés
közepette. Ilyen tömeges kényszervágáshoz ugyanis hiányzik a
felszerelés és a munkaerő.
A gondolattól könnybe lábadt a szeme. A képernyőn
azonosíthatatlan, felpuffadt tetemek égtek házmagasságú
halmokban. A felvételek a kilencvenes évek kergemarhakór-
válságának idejéből származtak, amikor Angliában szarvasmarhák
millióit kellett levágni és elégetni.
‒ Ilyen képekre kell felkészülnünk a napokban. Ha egyáltalán
eljutunk idáig. Ehhez ugyanis temérdek targoncára és kotrógépre
van szükség, amelyekhez megint csak nincs üzemanyag. Nagyjából
ugyanez áll minden mezőgazdasági nagyüzemre. Gondoljanak csak
a tyúkfarmokra, ahol tízezrével élnek baromfik fűtött
csarnokokban és mesterséges fényben. Ezek is milliószámra fognak
megfagyni, vagy éhen pusztulni szerte Európában. A sertések
kevésbé érzékenyek, de néhány nap, és azok is hasonló sorsra
jutnak.
Michelsennek meg kellett állnia egy pillanatra, hogy levegőt
vegyen.
‒ A probléma érinti a nagyipari zöldség- és gyümölcstermesztést
is. Az üzemekben nincs víz, fűtés és világítás. A következményeket
önök is el tudják képzelni. Minden tönkremegy. Mindez
középtávon is az élelmiszer-ellátás válságát jelenti, mivel még ha
napokon belül rendezni tudjuk is a helyzetet, a termelés hetekre,
hónapokra kiesik. Sok helyütt a járványnak is hatalmas a
kockázata. Karanténzónákat kell majd felállítanunk. Szerencse a
szerencsétlenségben, hogy az ország nagy részén hideg van. Ez
néhány napig késlelteti a tetemek bomlását. A déli országrészekre
azonban enyhe időt jeleztek, ami elég ahhoz, hogy a tetemek
oszlásnak induljanak.
Megint elnémult, hogy hallgatósága megemészthesse az
elhangzottakat. Az arcokon látta, hogy a képek hatása nem maradt
el.
‒ Ennyit az egyik legfontosabb témáról, az élelmiszer-ellátásról.
De ahogy önök is láthatják, egyik téma a másikba ér. Még az
élelemnél is fontosabb a vízellátás. Jelenleg nem működnek a
szivattyúk, amelyek a vizet a házakba juttatják.
Nem tudom, önöknél mi a helyzet ‒ próbált személyes
kapcsolatot kiépíteni a jelenlévőkkel ‒, de az én lakásomban nem
lehet zuhanyozni, és ivóvíz sem jön a csapból. Jó, tisztálkodás
nélkül még csak elvan az ember néhány napig, főleg, ha mindenki
más is ugyanolyan büdös, mint ő. Bizonyos italtartalékról
remélhetőleg szintén gondoskodtak legtöbben. Vízre azonban
számos egyéb célból is szükség van. Csak hogy szó szerint az egyik
legégetőbbet mondjam: tűzoltásra. Az erre használt víz külön
vezetékrendszerben fut, de az is árammal működik. Vidéken a
tűzoltóság gyakran használ természetes vizeket, patakokat vagy
tavakat. A városokban sürgetőbb a probléma. A rövidzárlat okozta
háztartási tűzesetek kockázata ugyan jelentősen lecsökkent,
helyette viszont újabb veszélyt jelent, hogy az emberek várhatóan
megpróbálnak majd kempingfőzőnél vagy nyílt tűznél főzni és
melegedni. Az ipari, főleg vegyipari létesítményekben is több
tűzesettel kell számolnunk, mert nem működnek a biztonsági
rendszereik. Majdnem ugyanekkora problémát jelent a víz
elvezetése. Fél Németország nem tudja lehúzni a vécét. Ez óriási
higiéniai problémát jelent. Hölgyeim és uraim ‒ igyekezett
nyomatékot adni a szavainak ‒, azonnal meg kell kezdenünk a
lakosság átszállítását szükségszállásokra. Már az első szakaszban is
több mint húszmillió emberről van szó.
A teremben döbbent csend támadt. Mindenki a képernyőre
meredt, amelyen Michelsen most a New Orleans-i árvíz, valamint a
2011-es japán földrengés után felállított szükségszállásokról
mutatott képeket. A tábori ágyak úgy álltak a sportcsarnokokban,
rendezvénytermekben, kongresszusi központokban és fedett
stadionokban, mint különös mintába rendezett mozaikkövek.
Hosszú sor kígyózott az ételosztásnál. Németország eddig csupán
fekete-fehérben látott ilyen képeket, szakadt kabátú, régimódi
viseletbe öltözött emberekről, egy olyan háborúról szóló
dokumentumfilmekben, amelyet a jelenlévők többsége nem élt át,
annyira régen történt. És senki nem tudta elképzelni, hogy még
egyszer ilyen képeket kell majd néznie ebben az országban.
‒ Ez a probléma pedig átvezet bennünket egy másik területre,
amelynek az ismertetését Torhüsen kollégára bíznám az
Egészségügyi Minisztériumból.
Leült. Egy alacsony, kövérkés, ötvenes férfi, akin jól látszott az
alváshiány, nehézkesen fölemelkedett a helyéről. Halkan
köszöntötte az egybegyűlteket, majd nekikezdett:
‒ A higiéniai problémák, illetve az állattetemek jelentette
járványveszély csupán a probléma egyik oldalát jelenti. A német
egészségügy válságokra is felkészült, de nem ekkorára. Engedjék
meg, hogy röviden felvázoljam, mi is történik ebben a pillanatban.
Először is, ott vannak a kórházak. Ezek fel vannak szerelve saját
áramfejlesztőkkel, amelyek kórháztól függően minimum
negyvennyolc óráig, maximum egy hétig biztosítják a
működésüket. Az előbbieknek már most komoly gondokkal kell
szembenézniük. Néhányan már meg is kezdték a betegek
átköltöztetését más kórházakba. Ezekben viszont hamarosan az
ágyakból lesz hiány. És generátorokkal azok a klinikák sem tudnak
szabályszerűen működni, amelyek az elkövetkező napokra
elegendő erőforrással rendelkeznek.
Képek az intenzív osztályon fekvő páciensekről, több cső és
gépezet, mint emberi test.
‒ Korlátozásokat kell bevezetni az intenzív és koraszülött-
osztályokon.
 Az üvegkalickában fekvő vörös, ráncos csecsemők láttán, akiknek
áttetsző bőre alatt minden egyes erecske látszott, Michelsennek
elszorult a torka.
‒ Néhány kórházban egyáltalán nem vagy csak korlátozottan
használják a felvonókat. Képzelhetik, mit jelent ez a pácienseknek,
vagy a fekvőbetegek szállítására nézve. Ez az ambuláns ellátásnak
okozza a legnagyobb gondot.
Betegekkel és sérültekkel teli váróterem. Michelsen el tudta
képzelni, mennyire kétségbe lehetnek esve ezek az emberek.
Érezte, hogy összeszorítja a száját, és az állkapcsa megfeszül.
‒ Ráadásul, mivel a jelzőlámpák nem működnek, sokkal több a
baleset az utakon, de a háztartásokban is. A mentőszolgálatok
reménytelenül túlterheltek. További veszélyt jelent a hideg.
Balszerencsés esetben az influenzahullám is megerősödhet. A
betegek közül viszont csak kevesen tudnak háziorvoshoz menni.
Számos orvos el sem jut a rendelőjébe, és számítógép híján ott sem
tud sok mindent intézni. Sok beteg számára a gyógyszertár jelenti a
következő gondot. Ezek vagy zárva tartanak, vagy ugyanazzal a
problémával küszködnek, mint az összes többi üzlet. A kasszák
nem működnek, ahogy a készletnyilvántartás és az árurendelés
sem. Most még lehet ugyan készpénzzel fizetni, csakhogy egy idő
után, mint azt egy kollégám mindjárt részletesebben is kifejti, az
emberek majd nem jutnak pénzhez a bankokban és automatáknál,
ezért többeknek nem lesz elég pénz a tárcájában. A gyógyszertárak
pedig egyszerűen nem adják ki nekik a gyógyszereket. Ezen
rendeletekkel változtathatunk, és a lehető leghamarabb
változtatunk is. Megvannak a jogi lehetőségeink. De a legtöbb
patikából napokon belül elfogy a gyógyszer, mert nem tudnak nekik
újat szállítani. Ez különösen súlyosan érinti a krónikus
betegségekben szenvedőket, akiknek rendszeresen kell gyógyszert
szedniük, gondoljanak csak a szív- és cukorbetegekre.
Torhüsen ivott egy korty vizet, majd folytatta:
‒ A krónikus betegek ilyen helyzetekben egyébként is különösen
veszélyeztetettek. Németországban több ezer embernek kell
rendszeresen dialízisre járnia, sokaknak mindennap. A legtöbb
dialízisközpont azonban nincsen felkészülve ilyen esetekre. Vannak
magánrendelők is, amelyek most kénytelenek a betegeiket
kórházba küldeni. Azok azonban a legjobb esetben is csak a
legsúlyosabb eseteket tudják átvenni. Emberi katasztrófák százai,
ha nem ezrei fenyegetnek.
Michelsen érezte, ahogy a foga beleváj az alsó ajkába. Néhány éve
végignézte egy gyógyíthatatlan idegi betegségben szenvedő
barátnője lassú halálát. Milyen iszonyatos lehet a tehetetlenség
azoknak az embereknek és hozzátartozóiknak, akik tudják, hogy
léteznek eszközök a megmentésükre, csak éppen nem jutnak
hozzájuk! Torhüsen azonban nem irgalmazott:
‒ Valóságos… Bocsássanak meg, de nemigen tudom másképp
kifejezni magam… Valóságos halálcsapdává válnak a szociális és
idősotthonok. Amelyek egyáltalán rendelkeznek tartalék
áramforrással, azok is lassanként felélik a tartalékaikat. A
következmények könnyedén elképzelhetők. Él valamelyiküknek
családtagja ilyen intézményben?
Végighordozta tekintetét a termen. Természetesen senki sem
szólt egy szót sem, de a csend is beszédes volt.
‒ Sok gép nem működik, például az életben tartó berendezések.
Nem üzemel a konyha, a ruhákat, pizsamákat és ágyneműket nem
lehet kimosni, így hamarosan itt is elviselhetetlenek lesznek a
higiéniai körülmények. Némelyik páciens nem tud önállóan
mozogni. Csakhogy itt sem működnek a liftek, ami megnehezíti a
betegszállítást. A dolgozók egy része nem jut el a munkahelyére, így
a többiek túlterheltek.
‒ Te jó isten… ‒ suttogta valaki.
Michelsen a szeme sarkából próbálta kiszúrni, ki lehetett az. A
sápadt arcokból ítélve akárki. Idáig senki sem gondolta át teljes
valójukban az áramszünet következményeit. A beszámolónak
azonban még messze nem volt vége.
‒ Egész sor intézkedésre van szükség, hogy legalább az alapvető
ellátást biztosítani tudjuk a betegeknek. Méghozzá azonnal. Többek
között elsősegélyközpontokat kell létesíteni, szükségrendeleteket
kell hozni a gyógyszerkiadásról, és szükségünk van minden
támogatásra, amelyet a hadsereg egészségügyi alakulatai nyújtani
tudnak. Minderre megvannak a megfelelő tervezetek. Köszönöm a
figyelmüket. Rolf?
Torhüsen leült, két székkel arrébb pedig felállt Rolf Viehinger, a
belügyminisztérium közbiztonsági osztályának vezetője. Közel
hatvan éve ellenére is látszott rajta, hogy egykor a Szövetségi
Bűnügyi Hatóság különleges egységének tagja volt. Csak annyit
gesztikulált, amennyi feltétlenül szükséges volt, ám mozdulatai
igen kifejezőek voltak. Michelsennek már akkor megtetszett,
amikor dolgozni kezdett a minisztériumban, és ki is kezdett volna
vele, ha a férfi nem jobboldali beállítottságú, amit nem is rejtett
véka alá. Michelsen nagyapját, aki részt vett az ellenállásban,
teljesen megtörte a náci koncentrációs tábor, ezért a nő ezzel a
jobboldali érzülettel nem tudott mit kezdeni. Azt mindazonáltal ő
sem tagadta, hogy Viehinger rendesen végzi a munkáját.
‒ A válságok ‒ kezdte Viehinger ‒ gyakran a legjobbat hozzák ki az
emberből. Az elmúlt negyvennyolc órában elképzelhetetlen
társadalmi szolidaritást tapasztalhattunk. Vadidegenek segítik
egymást a szükségben. A segélyszolgálatok, a Vöröskereszt, a
tűzoltóság és a többi szervezet önkéntes csapatai, amelyek a német
katasztrófavédelem egyik alappillérét jelentik, elképesztő munkát
végeznek, pedig aktivistáiknak a saját családjukról is
gondoskodniuk kell. Ezeket a jelenségeket újra és újra
megfigyelhetjük, gondoljunk csak az Odera áradására néhány évvel
ezelőtt. De ne áltassuk magunkat. Minél tovább tart a jelenlegi
állapot, az összefogás annál inkább meggyengül. Amint a
hűtőszekrények kiürülnek, az emberek elkezdenek élelmet keresni.
Az éhség, a szomjúság és a hideg hatására a civilizált homlokzat
hamarosan berepedezik. Ha nem tudjuk a lehető leggyorsabban
biztosítani az alapellátást élelmiszerből, vízből és gyógyszerekből,
akkor nemsokára fosztogatással és zavargásokkal kell számolnunk.
Arról nem is beszélve, mi lesz akkor, ha az emberek megtudják az
áramszünet okát. Márpedig ezt nem lehet megakadályozni. A hír
tovább szítja majd a félelmeiket. És a félelem sosem volt jó
tanácsadó. Emellett belátható időn belül további problémát
jelentenek majd az áramszigetek, ahogy magunk között nevezzük
őket.
A képernyőn egy térkép jelent még.
‒ Néhány régió ideiglenesen képes áramellátást biztosítani. Vagy
a helyi erőművek, vagy egyéb megoldások segítségével. Amint
látják, ezek az ország egész területén szétszórva helyezkednek el.
Jelenleg a lakosság mintegy húsz-harminc százaléka használhatja a
létfontosságú infrastruktúrákat. Ennek híre el fog terjedni, dacára
annak, hogy a kommunikációs rendszerek összeomlottak. Ezért
aztán egyre többen próbálnak majd meg eljutni ezekbe az
oázisokba. Legjobb esetben rokonoknál vagy barátoknál szállnak
meg, sokan azonban ott fognak állni az utcákon. Az érintett
körzetek nem lesznek képesek egyedül kezelni ezt a rohamot. Ez
pedig hamarosan konfliktusokhoz vezet a helyiek és a menekültek
között. Ezeket a körzeteket tehát minél előbb fel kell készítenünk
rá, hogy tömegek fognak ideözönleni, de mindenekelőtt meg kell
akadályoznunk, hogy a migránsok áradata kezelhetetlenné
duzzadjon.
Michelsen akaratlanul is a Németországban már évek óta dúló
vitákra gondolt a menedékkérőkről és bevándorlókról. Ezek most
hirtelen egész más színezetet kaptak. Feszülten találgatta, ilyen
körülmények között meddig tarthat a helyiek türelme a saját
kultúrkörükből érkező menekültekkel szemben. Mi lesz, ha úgy
érzik, a migránsok tömege fenyegetést jelent rájuk? Ha valaki egy
sátortáborban, az összecsukható ágyon fekve elkezd irigyen
sandítani a vécével és zuhannyal felszerelt takaros házikókra? Ha a
menekültek száma jelentősen meghaladja a helyiekét?
‒ Én azt hittem ‒ szólt közbe a külügyminiszter ‒, hogy már sok
régió képes ellátni magát energiával. Sőt, egyesek többet termelnek,
mint amennyit fogyasztanak.
‒ Csak szeretnénk, hogy így legyen ‒ válaszolt az előadó helyett
Rhess államtitkár. ‒ Először is, csak nagyon kevés körzet önellátó.
A legtöbb, amelyről korábban olvashattunk, csak nemrég kezdett
bele a programba, és még csupán részben tudta megvalósítani.
Ezenkívül, és ez a legfontosabb, az önállóság nem fizikailag
értendő, csupán gazdaságilag. Az lehetséges, hogy ezek a körzetek
több energiát termelnek, mint amennyire szükségük van. De ez
csak annyit jelent, hogy normál működés esetén nem kell áramot
vásárolniuk. Azt, amit megtermelnek, az országos hálózatba
továbbítják, amelyre rá vannak kapcsolva. Ha tehát ez a hálózat
összeomlik, az egész energiatermelésük semmit sem ér, mert
kicsiben nem tudnak stabil hálózatot kiépíteni. A jelenlegi hálózati
struktúrát nem ilyen kis szigetekre tervezték.
‒ Vagyis tudnak ugyan áramot termelni, de a fogyasztókhoz nem
tudják eljuttatni? ‒ kérdezte a miniszter hitetlenkedve.
‒ Pontosan. Ahogy a nagy erőművek sem ‒ erősítette meg Rhess.
‒ De félbeszakítottuk önt, Viehinger kolléga. Kérem, folytassa.
‒ Természetesen minden biztonsági szervnél felfüggesztettük a
szabadságokat. Ennek ellenére is szükségünk van a rendőrség és a
katonaság támogatására.
‒ Köszönöm a tájékoztatást ‒ vette át a szót a kancellár. ‒ A
belügyminiszter úr éppen most értesített, hogy még nem vagyunk
készen. Ezért rövid szünetet javaslok. Kicsit nyújtsuk ki a lábunkat,
és folytassuk tíz perc múlva.
Általános székzörgés közepette mindenki felállt, és a dohányosok
nyomban a lifthez siettek, hogy kijussanak a szabadba. Csak a
mobiljához nem nyúlt senki, figyelte meg Michelsen, pedig ilyen
elfoglalt embereknek hasonló pillanatokban ez szokott lenni az első
dolguk. Mostanra mindenki felfogta, hogy nem működnek a
mobilhálózatok.
‒ Mit gondolsz? ‒ kérdezte suttogva Torhüsent.
‒ Szerintem sokkot kaptak ‒ válaszolta a kollégája ugyanolyan
halkan.
A kormánytagok és a tartományi miniszterelnökök komoly arccal
tanácskoztak egy csoportban, egyesek nyugodtabbak, mások
indulatosabbak voltak. Michelsen olyan kifejezéseket kapott el,
mint a „szükségállapot-törvény” vagy a „riadókészültség”.

Párizs
Persze nem állt meg egy taxi sem, ezért Shannon átvágott a
városon a Gare du Nord-hoz, ahonnan a buszok indultak. Az utcai
és közlekedési lámpák nem működtek, ahogy a legtöbb épület
világítása sem. A fény javát az autók fényszórói adták. Nem sokkal
este tíz óra után érte el a pályaudvart. Itt is szinte teljesen sötét
volt, csak néhány vészvilágítás villódzott. A bejáratnál tülekedtek az
emberek. Mivel Shannon nem tudta, hol a buszállomás,
benyomakodott. A félhomályban az itt rekedt utasok óriási
szükségszállássá alakították át a pályaudvart. Mindenütt ültek, vagy
feküdtek a földön. Egyesek káromkodtak. Gyerekek jajgattak és
sírtak. Ahogy Shannon a gesztusokból látta, a jegypénztárosok
igyekeztek megnyugtatni a várakozókat. A levegőben áporodott
szag terjengett, amelybe ürülék bűze vegyült halványan.
Shannon tájékoztatótáblákat keresett. A vonatok indulását és
érkezését jelző képernyők sötétek voltak. Átverekedte magát a
várótermen, és talált egy táblát, amelyen halványan ki tudta venni a
buszt jelző piktogramot. Remélte, hogy nem csak a városi járatokra
utal. Követte a nyilat, kilépett az épületből, és egy parkolóba jutott,
ahol buszok sorakoztak egymás mellett. Közöttük csomagot cipelő
emberek keresgélték a járatukat, vagy várakoztak. Shannon tíz perc
alatt találta meg a hágai buszt. Látta, hogy még nem telt meg. A
biztonság kedvéért megkérdezte a sofőrt.
‒ Oui, La Haye ‒ kapta válaszul Hága francia nevét.
‒ Kell útközben tankolni? ‒ kérdezősködött tovább.
Az elmúlt két napban végzett kutatásaiból tudta, hogy a legtöbb
benzinkút nem üzemel, és semmi kedve nem volt az autópályán
rekedni.
‒ Non.
‒ És hol tudok jegyet venni?
‒ Itt nálam. A pénztárak zárva vannak. Csak készpénzzel lehet
fizetni. Ötvenhat euró lesz.
Shannon fizetett, majd keresett egy szabad helyet. Hátul két
egymás melletti szabad ülést talált. Ha szerencséje van, később sem
ül mellé senki. Majd’ hét óra buszozás nem valami nagy élvezet,
különösen egy folyton beszélgetni akaró vagy netán büdös
szomszéd mellett. Feltette a hátizsákját a poggyásztartóra, és leült
az ablak mellé. Micsoda hülye ötlet, villant az eszébe. Ezt meg hogy
gondoltam? De most már itt ült. És itt legalább meleg volt. A sofőr
járva hagyta a motort. Shannon minden új felszállónál imádkozott,
hogy máshová üljön le. Szerencséje volt. A busz nem sokkal később
zötyögve elindult, és lassan kigurult a parkolóból.
Shannon összehajtotta a kabátját, és a feje meg az ablaküveg közé
tette párnának.
Odakint tovasiklottak a város árnyai. Aztán halványodni kezdtek a
körvonalak, és a táj szinte teljes sötétségbe süppedt a holdtalan és
csillagtalan ég alatt. Shannon csak bámult bele a homályba, és nem
gondolt semmire.

Berlin
Rhess államtitkár következett.
‒ Milyen szépen hangzik, hogy a pénz kormányozza a világot! ‒
vezette be felszólalását. ‒ A kérdés az, ki fog kormányozni, ha
egyszer csak nem lesz pénz?
Ez igen, gondolta Michelsen, ezt bedobni egy kormánynak! Nem
tételezett fel ennyi bátorságot az államtitkárról. Mindenki feszülten
várta, hogy fog ebből kijönni.
‒ Ezt már Torhüsen kolléga is szóba hozta. Igaz, egy áramszünetre
még a pénzügy van aránylag a legjobban felkészülve. A bankok
néhány napig úgy-ahogy képesek működni. Az ügyfelek tudnak
készpénzt felvenni a fiókokban, bár sok automatából már nem. De
a bankfiókokban is csak addig lesz készpénz, amíg a pénzszállító
autók tudnak tankolni. Három-négy napon belül bezárnak a kisebb
fiókok, majd legkésőbb egy hét múlva a nagyobbak is. Nézzenek
bele a saját pénztárcájukba. Mennyi készpénz van önöknél? A
pénzforgalom apadása jelentős hatással lesz a gazdaságra is. A
vállalatok nem tudják kifizetni az alkalmazottaikat, a szállítókat és
az árut. A tőzsdék jól el vannak látva, ahogy az Európai Központi
Bank és a girobankok is, amelyeken keresztül a tranzakciókat
bonyolítják. Sokkal rosszabb helyzetben vannak az emberek és a
cégek, akik igénybe szeretnék venni a pénzügyi szolgáltatásokat.
Telefonhálózat és internet híján a legjobb esetben személyesen
intézhetik a bankügyeiket. Mindez azt jelenti, hogy az európai
tőzsdék holnap ki tudnak és ki is fognak nyitni. Viszont csúnya
árfolyamesésekkel kell számolni. És amikor a szándékos támadás
híre kiderül, világszerte vérfürdő lesz a tőzsdéken. A német cégek
értéke meredeken zuhanni fog, és a következő hónapokban sok
áldozatul esik a külföldi konszernek vételi próbálkozásainak. Nem
is beszélve a számos kis- és középvállalkozásról, amelyeknek nincs
elegendő tartalékuk ahhoz, hogy talpon maradjanak. Még ha ebben
a helyzetben először az alapszolgáltatásokra kell is gondolnunk,
fontosnak tartom, hogy ne feledkezzünk meg róla, mit kell tennünk
közép- és hosszú távon.
Michelsen megállapította, hogy Rhess nem oldotta fel a
bevezetőben keltett feszültséget, csupán elterelte róla a figyelmet.
Ez is egy stratégia. Különben is fontosabb dolgokról volt szó.
‒ A legkényesebb témákon túl vagyunk, kivéve egyet: a
kommunikációt. Nem mondhatok rá mást, mint hogy
katasztrofális. A lakossági telefonhálózat és a mobilhálózatok
nagyrészt már a péntekről szombatra virradó éjszaka
összeomlottak. Ugyanez történt a BOS-rádióval, a biztonsági
feladatokat ellátó hatóságok és szervezetek belső kommunikációs
hálózatával. Ezt úgy tervezték meg, hogy mindössze két órán át
képes áram nélkül működni…
‒ Jézusisten, és ezt ki hagyta jóvá? ‒ kiabált valaki.
Rhess ügyet sem vetett a közbeszólásra, és folytatta:
‒ Szombat óta a szövetségi kormány, a tartományok és a
segélyszolgálatok szinte egyáltalán nem tudnak kommunikálni
egymással. Csak a mai nap folyamán sikerült kiépíteni a tartalék
hálózatot és árammal ellátni a legfontosabb berendezéseket, hogy
ismét képesek legyünk kapcsolatba lépni egymással. De sok
régióval még mindig nem stabil az összeköttetés. Ezekből a
régiókból sem mi, sem a tartományi válságkezelő központok nem
kapnak információt, vagy csak néhány morzsát műholdak,
rádióamatőrök, illetve olyan televíziós csatornák segítségével,
amelyek még képesek sugározni. Bár az adást a már említett
áramszigeteken kívül senki nem tudja venni.
Michelsen látta, hogy a hallgatóság értetlenül csóválja a fejét.
‒ A hadseregnek sikerült egy hálózatot kiépítenie, csakhogy ez
igen energiaigényes, és függ az üzemanyagellátástól. A lehető
leggyorsabban össze kell szednünk a rádióamatőröket, akikből több
van, mint hinnénk, és akiknek a felszerelése viszonylag nagy
teljesítményre képes. Ám ebben az esetben is fennáll a veszély,
hogy előbb-utóbb lemerülnek az akkumulátorok. A műholdak
túlterheltek. Ki fogjuk osztani a használati időket, hogy jobban
kiaknázhassuk a kapacitást. ‒ Néhány pillanatra elhallgatott, majd
folytatta: ‒ Most roppantul fontos a lakosság tájékoztatása.
Természetesen kiadtunk tervezeteket, figyelmeztetéseket és
brosúrákat, amelyekből mindenki megtudhatja, mi a teendő
áramszünet esetén. De tegyük a kezünket a szívünkre, mikor
olvasott el legutóbb bármelyikünk is ilyesmit, pedig nekünk a
munkánkat is érinti. Tény, hogy egy belügyminisztériumi brosúra
azt javasolja, hogy az ember tartson otthon elemes rádiót.
Melyiküknek van? És akinek van, annak van hozzá eleme is?
Hozzászoktunk a televízió, internet és mobiltelefonok világához.
Egyeseknek talán már vezetékes telefonja sincsen. Igaz, ha volna,
sem menne vele sokra, mert a helyi telefonközpontok
áramtartalékai tizenöt perctől nyolc óráig terjedő időre voltak
elegendők. A mobilhálózat is halott. És ha működne is, a
készülékek akkumulátorai időközben lemerültek, és nem lehet
őket feltölteni. Az internet az átlagpolgár számára gyakorlatilag
elérhetetlen, és eleve a számítógépeknek is áramra van szükségük.
Ugyanez a helyzet a televízióval és a rádióval. Röviden: az emberek
egyre inkább kénytelenek a szóbeszédekre hagyatkozni. Ezek pedig
nagyon gyorsan veszedelmesen elharapózhatnak. Ezért kell
biztosítanunk a kommunikációt. Azt javaslom, hogy ezt a
segélyszervezeteken keresztül tegyük. A mentőszolgálatok, a
tűzoltóság, a rendőrség és a Műszaki Segélyszervezet rendelkeznek
saját, részben még működőképes kommunikációs hálózattal. Noha
az erőforrásaik korlátozottak, és többletmunkát is jelent nekik,
hogy a megszokott feladataik mellett át kell venniük az információs
szolgálatét is.
Michelsen emlékezett, hogy ezt a témát már sokszor megvitatták.
Persze léteztek információs lehetőségek vészhelyzet esetére, de
rendkívül szerények voltak, mint például a műholdas figyelmeztető
rendszer, amelyen keresztül a kormány közvetlenül adhatott le
híreket a rádió- és tévécsatornákon. Csakhogy most rádió és
televízió híján ez nem sokat ért. Ugyanez volt a probléma az olyan
megoldásokkal, mint a német vészhelyzeti tájékoztatórendszer,
valamint az interneten vagy mobiltelefonon keresztül történő
tájékoztatás.
‒ Tudunk valamit arról, hogy helyre lehet-e állítani az országos
áramellátást, és ha igen, mikor? ‒ kérdezte a kancellár. ‒ Elvégre
sok erőmű működik.
‒ A termelők és hálózatüzemeltetők nem mernek mondani
semmit ‒ válaszolta Rhess. ‒ Egyelőre még azt sem tudjuk, mely
rendszerek érintettek. Lehet szó néhány erőműről,
elosztóhálózatokról, egyszerűen nem tudjuk. És amíg nem tudjuk,
addig jóslatokba sem bocsátkozhatunk.
‒ Mi van az atomerőművekkel? ‒ tudakolta a gazdasági miniszter.
‒ Mindet leállították ‒ válaszolt a környezetvédelmi és
reaktorbiztonsági miniszter.
‒ Mégis hűteni kell őket, hogyha jól tájékoztattak. Működnek a
tartalék áramforrások? Ezek elsősorban dízelgenerátorok, ugye?
Meddig elegendők a tartalékok?
‒ A fukusimai eseményekre való tekintettel a biztonsági előírások
megszabják, hogy valamennyi atomerőmű üzemanyag-tartalékának
elegendőnek kell lennie legalább hetvenkét órára…
‒ Csak hetvenkettőre? ‒ kiabált közbe valaki.
‒ …de a többségüké jóval hosszabb időre elég. Az erőmű-
üzemeltetők jelentése szerint… Idézem: „Az üzemanyagok
szállításáról szerződés vagy szóbeli megállapodás rendelkezik.
Szállításuk időpontjáról, valamint a természeti KH-k okozta
károkért való felelősségvállalásról… ‒ a KH külső hatást jelent ‒ …a
legtöbb esetben nincs megállapodás. Az üzemeltetők egy része
jelentős üzemanyagkészletet tart a létesítmény területén. Egyes
létesítmények esetében ez több heti működést is lehetővé tesz.
Ezeknek az anyagoknak a természeti KH-k elleni védelméről,
valamint biztonságos szállításáról nem kaptunk információt. Kevés
kivétellel minden létesítmény rendelkezik mobil áramfejlesztővel.
És amelyek nem, azok is hetvenkét órán belül képesek beszerezni.”
Szóval néhány erőmű legkésőbb holnap este már utánpótlásra
szorul, gondolta Michelsen. És ilyen körülményekkel, mint a
mostaniak, valószínűleg senki sem számolt. Százszázalékosan
biztosnak kell lennie, hogy hetvenkét órán belül dízelolajhoz és
áramfejlesztőhöz jutnak, különben…
‒ Kapcsolatban állunk az üzemeltetőkkel ‒ folytatta a miniszter ‒,
és garantáljuk, hogy elegendő dízelt szállítunk ki nekik. Általában
tartanak fenn üzemanyagot a hatóságok és segélyszolgálatok
részére, valamint sürgős esetekre. Ugyanakkor a Nemzetközi
Atomenergia-ügynökség és a francia hatóságok súlyos helyzetről
számoltak be a Saint-Laurent-Nouan-i erőműben és kisebb
üzemzavarokról néhány másikban.
‒ Az hol van?
‒ Párizstól délre.
‒ Németországot érintő veszélyek?
‒ Egyelőre nincsenek.
A gazdasági miniszter elgondolkozva bólogatott, de megelégedett
a válasszal. Michelsen pedig nem akarta még tovább rémisztgetni a
jelenlévőket azzal, hogy felhozza a német atomerőművek egyéb
problémáit, amelyek ebben a pillanatban még kevéssé voltak
jelentősek, idővel azonban ugyanolyan katasztrofális
következményekkel járhattak, mint a biztonsági rendszerek és a
tartalék áramfejlesztők leállása. Az atomerőművekbe is egyre
kevesebb dolgozó jutott el, így a többieknek plusz műszakokat
kellett teljesíteniük, és a fáradtság drasztikusan megnövelte a hibák
kockázatát. Sok tevékenységet nem, vagy csak korlátozottan
lehetett végezni, és a védőöltözetek rendszeres tisztítása és
fertőtlenítése még az ártalmatlanabbak közé tartozott. Michelsen
töprengését Rhess államtitkár szakította meg:
‒ De végezetül van egy jó hírem is ‒ mondta. ‒ Eddig kifogástalan
a nemzetközi együttműködés. A kétoldalú, illetve az Európai Unión
belüli folyamatok a terveknek megfelelően haladnak. Ennek
köszönhetően sikerült például ilyen hamar megállapítani, hogy
nem véletlenek soráról, hanem az elektromos hálózat
manipulálásáról van szó. Ezért azt kérem, hogy továbbra is erőnktől
telhetőén támogassuk ezt a közös európai munkát. Még úgy is ‒
fűzte hozzá hogy segítséget sem igénybevenni, sem nyújtani nem
tudunk. Egészen biztosan ez lesz az előttünk álló napok legnagyobb
kihívása. A külügyminisztérium ezért fel is vetette a nemzetközi
segélykérés ötletét, ezt természetesen Brüsszel irányítja. Még
egyszer köszönöm a figyelmüket.
‒ Nemzetközi segélykérés? Kitől? ‒ kérdezte Brandenburg
miniszterelnöke.
‒ Elsősorban az Egyesült Államoktól, Oroszországtól és
Törökországtól.
‒ Na és segélycsomagok formájában, vagy hogyan? ‒ viccelődött a
brandenburgi.
‒ Ennél többre van szükség ‒ válaszolta Rhess.
Alig ült le, a hesseni miniszterelnök is feltett egy kérdést:
‒ Van valami sejtelmünk róla, ki és miért manipulálta a
hálózatot?
‒ Nincs ‒ válaszolta a belügyminiszter. ‒ De teljes erővel folyik a
nyomozás.
‒ Kérdés azonban ‒ jelentkezett szólásra a védelmi miniszter ‒,
miért éppen Európa? Kinek állhat ez érdekében? Gazdasági előnyt
senkinek nem hoz, ha árt a világ egyik legnagyobb és legerősebb
piacának. Itt több mint félmilliárd fogyasztó vásárolja az orosz,
kínai, japán, indiai és amerikai árut. Ha Európának rosszul megy,
azt más gazdaságok is megsínylik. A nagy államokkal jó diplomáciai
kapcsolatban vagyunk, még ha, ahogy azt mind tudjuk,
Oroszországgal és Kínával akadnak is súrlódások. Természetesen
folyamatos kapcsolatban vagyunk a NATO parancsnoki
központjaival. Jelenleg azonban nem látjuk jelét ellenséges
aktivitásnak egyik ország részéről sem.
‒ Pénzt követelő szervezett bűnözők? ‒ vetette fel az egészségügyi
miniszter.
‒ Eddig nem érkezett követelés. Ráadásul annak, aki ilyet tesz,
számolnia kell azzal, hogy az egész világon vadászni fognak rá.
‒ Pillanatnyilag a legvalószínűbb verzió a terrorcselekmény ‒
közölte a belügyminiszter.
‒ De ilyen mértékű? ‒ hitetlenkedett a közlekedési miniszter.
‒ Talán nem ilyen mértékűre tervezték. Emlékezzünk csak 2001.
szeptember 11-re! A terroristák csak neki akartak menni a World
Trade Center tornyainak. Arra valószínűleg nem számítottak, hogy
a tornyok össze is fognak dőlni.
‒ De miért épp Európa? ‒ feszegette a kérdést a közlekedési
miniszter is. ‒ Legyünk őszinték, az iszlamisták fő célpontja az
Egyesült Államok.
‒ Erre csak annyit mondok, hogy Madrid és London, 2005 ‒
emlékeztette a belügyminiszter. ‒ Vagy gondoljon a 2007-es
merényletekre, amelyeket német vonatok ellen terveztek, ám
sikerült meghiúsítani őket. Mi is Amerika szövetségesei vagyunk a
terrorizmus elleni harcban. Német csapatok harcolnak
Afganisztánban, támogatjuk az Irán elleni bojkottot, soroljam még?
Akad ok elég, ha keresi az ember.
‒ Hölgyeim és uraim! ‒ szakította meg a vitát a kancellár. ‒ Azt
gondolom, ebben a pillanatban a lakosság ellátása és a közrend
biztosítása a legfontosabb. Köszönöm a belügyminisztérium
dolgozóinak a részletes helyzetismertetést. A körülményekre való
tekintettel javaslom a katasztrófahelyzet kihirdetését valamennyi
tartományban. A szövetségi kormány átveszi az irányítást. Már
felállítottunk egy állandó válságstábot a belügyminisztérium
vezetésével. A parlament vagy egy állandó bizottság a következő
órákban megteremti a jogi alapokat a közrend és a biztonság
fenntartására az országban.
‒ És mit mondunk az embereknek? ‒ kérdezte Rhess.
A kancellár a szóvivőjére pillantott, nem kérdőn, hanem utasítón.
‒ Amíg nem tudjuk, mik voltak az elkövetők indítékai, azt
mondjuk, hogy tisztázatlan okokból omlott össze a rendszer ‒ felelt
a szóvivő. ‒ Minden más csak még nagyobb nyugtalanságot szülne.
‒ Nem kellene ennek megítélését az állampolgárokra bíznunk? ‒
ellenkezett Michelsen.
‒ Meg akarja kockáztatni a pánikot? ‒ kérdezett vissza a szóvivő.
‒ Csak azt gondolom, hogy ésszerűbb volna megmondani az
embereknek, mire számítsanak.
Sosem értette a gazdasági, tudományos és politikai vezetőknek ezt
a gőgös, leereszkedő viselkedését.
‒ A tapasztalat arra tanít ‒ folytatta ‒, hogy az igazság előbb-utóbb
úgyis kiderül.
‒ Ebben az esetben jobb volna, ha minél később derülne ki… ‒
vélekedett a kancellár.
‒ Ami aztán szokás szerint még nagyobb katasztrófához vezetne ‒
morogta Michelsen a fejét csóválva, miközben Rhess kijelentette:
‒ Ráadásul nemzetközileg kell szabályoznunk a tájékoztatást. Egy
államnak sem szabad elsietnie a bejelentéseket. Ez mindannyiunk
érdeke. ‒ A kancellár felkelt a helyéről. ‒ Hölgyeim és uraim,
köszönöm szépen. Holnap legkésőbb déli tizenkét órakor újra
találkozunk, és mostantól kezdve naponta tartunk megbeszélést.

Párizs
Pont Ambrose Tollé hiányzott még Blanchard-nak. A köztársasági
elnök titkára még harmincéves sem volt, úgy öltözött, akár egy
férfidivat-magazin modellje, és úgy viselkedett, mintha ő volna az
államfő személyesen. A monsieur le président az újabb összeomlás
után küldte ide Tollét, hogy folyamatosan tájékoztassa őt. No meg
azért, hogy jelezze Blanchard-nak és a hálózatüzemeltetési központ
többi vezetőjének, hogy nemtetszést váltottak ki a legmagasabb
szinten.
Tollé jelenlétében még Albert Proctet délután mutatott
rendíthetetlen nyugalma is elpárolgott. Igaz, az IT-főnök
szakadatlan izzadásának és a félelem ezzel szoros összefüggésben
álló bűzének, amelyet magából árasztott, a délután folyamán
végzett tesztek eredménye volt a fő oka.
‒ Ilyen számítástechnikai háttérrel nem tudunk stabil
áramhálózatot kiépíteni! ‒ jelentette ki Blanchard.
Délután három óra óta már megint nem volt áram gyakorlatilag
egész Franciaországban. A hálózati alállomásokat irányító
szerverek szinte mindegyike leállt, és még a kétszeresen biztosított
rendszerek is felmondták a szolgálatot.
‒ Már beszámoltam önnek a tesztszerverekről, amelyeket
mindjárt a kék halál után üzembe helyeztünk ‒ mondta Blanchard.
‒ Sajnos nem sokat segítettek: hiába telepítettük újra őket a
rendelkezésre álló telepítési rutinok alapján, ez nem megoldás.
Valaki nagyon komolyan megfertőzte a rendszert. Önerőből
semmire sem megyünk, ezért külső szakértőket kértünk fel. Még
ma este elkezdik a munkát.
‒ Ma este? ‒ kérdezte Tollé hűvösen. ‒ Miért nem most mindjárt?
‒ Ők is ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint mindenki
más. Az emberek nem elérhetők, gondoskodniuk kell a
családjukról, hiszen tudja…
‒ Mikor közölhetem az elnök úrral, hogy helyreállt az
áramszolgáltatás?
‒ Ezt jelenleg még nem tudjuk megbecsülni ‒ vallotta be
sajnálkozva Blanchard.
Hogy érte el ez a kis ficsúr, hogy ilyen pocsékul érezze magát?
‒ Ezt a választ nem fogja elfogadni.
 ‒ Pedig muszáj lesz neki ‒ szólalt meg Proctet, Blanchard
legnagyobb meglepetésére.
Blanchard látta, hogy Tollé állkapcsa megfeszül, és a férfinak csak
nagy nehézségek árán sikerül megőriznie nyugalmát.
‒ Mondják meg, mire van szükségük, hogy gyorsabban menjen, és
én megszerzem ‒ válaszolta.
Blanchard belegondolt, mikor kért valamit utoljára politikusoktól.
A hölgyek és urak valóban csak akkor léptek a tettek mezejére,
amikor valami rossz történt. Aztán amikor megoldódtak a gondok,
ott álltak a rivaldafényben a nemzet megmentőinek szerepében
tetszelegve, másokat hibáztattak a mulasztásaikért, és játszották a
hőst. Blanchard hányni tudott volna, de e pillanatban még ehhez
sem volt ereje.

Berlin
Michelsen megivott még egy eszpresszót. Egy ágyra vágyott,
nagyon. Helyette rögtön töltött magának még egy kávét, vett egy
továbbit az automatából is, majd visszatért a munkahelyére.
Az előttük álló feladat szinte leküzdhetetlen volt. Az élet
valamennyi területét érintette, noha más-más mértékben.
Megpróbált áttekintést nyerni a lényegesebb pontokról és
eseményekről.

Gépelni kezdett:

Víz
Élelmiszer
Orvosi ellátás
Szállás
Kommunikáció
Közrend
Közlekedés
Pénz
Egyéb infrastruktúra
 Szolgáltatók
Nemzetközi helyzet

Ezek volnának a legfontosabb pontok? Ha kihagyott valamit,

majd pótolja. Új oldalt kezdett. Az első sorba ezt írta:

2. nap (vasárnap)

Alá bemásolta az előbbi listát, aztán begépelte a jegyzeteit.

Víz ‒ A pillanatnyi helyzet nem ismert, kiesés az ország egyes

részein.

A helyi szervek még nem tudtak képet alkotni a helyzetről.

Másnapig Michelsen nem is számított tájékoztatásra.

Élelmiszer

Másnap reggel, hétfőn várhatóan a legtöbb élelmiszerüzlet zárva

marad. Amelyek kinyitnak, azok sem kapnak új árut. A mélyhűtött
termékek már megromlottak, vagy hamarosan meg fognak. El kell
kezdeni élelmiszerkiadó állomásokat és ingyenkonyhákat
felállítani. Címszavakban felírt mindent. Következő téma:

Orvosi ellátás ‒ Dízelhiány a kórházakban; a dolgozók egy része

nem jut el a munkahelyére, sok patika zárva, mások nem kapnak
árut; sok rendelő nem nyit ki; szociális és idősotthonok ellátása
megoldatlan.
Szállás ‒ Szükségszállásokat felállítani.
Kommunikáció ‒ A lakosságot tájékoztatni az egymásnak való
segítségnyújtás fontosságáról, a kancellár majd beszámol a
támadásról (még nem akar).
Közrend ‒ Egyelőre minden rendben, helyi szinten emberhiány,
nagy összetartás.
 Közlekedés ‒ A vasút elkezdte megtisztítani a pályát a veszteglő
vonatoktól, a közlekedési vállalatok szerint az üzemanyag-
tartalék elegendő; a forgalom az utakon nem nagyobb a vártnál;
tízezreket kell ellátni benzinkutaknál és reptereken.
Pénz ‒ A bankokból még lehet pénzt felvenni; az elektronikus
fizetés nem működik.
Egyéb infrastruktúra ‒ Egyes ipari létesítményeknél kritikus
helyzet (főleg vegyipar).
Szolgáltatók ‒ Nem felmérhető, áramszigetek az ország kb. 20%-
án; valahol csak napi pár órában alapszolgáltatás; atomerőművek
legalább 3 napra ellátva dízellel → utánpótlásról gondoskodni!!!
Nemzetközi helyzet ‒ Első egyeztetések (EU, NATO, ENSZ,
kétoldalú); problémák Saint-Laurent-Nouan (F), Temelín (CZ).
 3. nap ‒ hétfő
Hága

Az első, amit Shannon érzett, a szúró fájdalom volt a nyakában.

Aztán észrevette, hogy valami megváltozott. Nem hallotta a busz
motorjának zúgását, és nem érezte a rázkódást. Kinyitotta a szemét.
A szemhéja mintha meg lett volna duzzadva. Odakint éjszakai
sötétség uralkodott. Shannon hallotta a zsivajt, ahogy az utasok
felszedelőzködtek, és elindultak az ajtó felé. Lassan kinyújtóztatta
merev végtagjait, és valami jelet keresett az ablaküveg mögött, hogy
megállapíthassa, hol lehetnek. Felfedezett a homályban egy táblát:
Den Haag.
Megdörzsölte a szemét, és az órájára nézett. Majdnem hét óra
volt. A busz késéssel érkezett. Felvette a kabátját, közben forró
zuhanyról és gőzölgő kávéról álmodozott. De nem úgy látta, hogy
bármelyikre is van remény. Semmi közvilágítás, sötét épületek, alig
néhány ember. Megvárta, amíg mindenki leszáll, aztán ő is elhagyta
a buszt. Azonnal megérezte arcán, orrán és fülén a csípős hideget.
Fejébe húzta a kabátja kapucniját, és előkaparta a kesztyűjét.
Próbált tájékozódni. Úgy tűnt, megérkezni is egy vasúti
pályaudvar mellé érkeztek meg. Az épület nem volt nagy, a kisebb
francia városok vasútállomásaira emlékeztette. Európai utazásai
során Hollandiában még csak Amszterdamba jutott el.
Bement a főépületbe. A váróteremben csak a vészvilágítás
hunyorgott. Pár utas kereste tanácstalanul az itt dolgozókat, vagy
állt sorba a két nyitva tartó jegypénztár valamelyikénél. Shannon
megszólította a legközelebbi embert angol nyelven:
‒ Beszél angolul?
‒ Kicsit.
‒ Idevalósi?
‒ Igen.
 Shannon az orra alá dugta a cédulát, amelyre feljegyezte Francois
Bollard lakcímét.
‒ Nem tudja véletlenül, hol van ez, és hogy jutok oda?
A férfi szemügyre vette a papirost, majd azt mondta:
‒ Gyalog körülbelül fél óra. Vagy menjen taxival. Ha kap.
Shannon megkérte, hogy nagyjából magyarázza el az utat.
A férfi felsorolta néhány utca és csomópont idegenül csengő
nevét, amelyeket Shannon odazsúfolt valahogy a papírdarabra.
Aztán köszönetet mondott, és elcsörtetett. Taxit nem is keresett,
takarékoskodnia kellett a pénzével. Megkordult a gyomra. Volt a
hátizsákjában néhány csokoládészelet, gyaloglás közben felfalta az
egyiket. Csinos, régi téglaházak között haladt, amelyek
hasonlítottak az amszterdamiakra. Itt sem világítottak az utcai
lámpák. Az ablakokban azonban itt-ott halvány, villódzó fényt
pillantott meg. Úgy sejtette, gyertyák. Emberrel alig találkozott,
autóból azonban úton volt néhány.
A férfi a pályaudvaron jól írta le az utat. Shannon minden utcát
megtalált, amelyet említett. Sietősen lépkedett, hogy ne fázzon, és
azon törte a fejét, mit mond majd Francois Bollard-nak. Most még
abszurdabbnak látta a kis kiruccanását, mint este, amikor felszállt a
buszra. Ugyanakkor valami titokzatos erő hajtotta. És engedett
neki.
Szűk félóra alatt valóban megérkezett a céljához. Megállt a ház
előtt, és még egyszer ellenőrizte a címet a céduláján. A csengő
mellett álló név megerősítette benne, hogy jó helyen jár.
Szomszédjai veje csinos, a tizenkilencedik század végén épült
téglaházban lakott, egy olyan utcában, amelyben csakis ilyen
épületek álltak. Előttük német és svéd gyártmányú limuzinok és
kombik parkoltak.
Egy darabig a homlokzatot figyelte, annak jeleit kutatva, hogy
van-e otthon valaki. Aztán amikor a hideg elkezdett bekúszni a
ruhája alá, kétszer erősen kopogott a faajtón. Egy kicsit várt, aztán
másodszor is bekopogott. Áram nem lévén, a csengővel hiába is
próbálkozott volna. Megint kopogott. Fülelt, hátha hall valamit
odabentről. Semmi. Újból kopogott. Várt, hallgatózott.
Tíz perc után feladta. Nem volt itt senki. Érezte, ahogy
elvörösödik az arca szégyenében. Hogy erre nem gondolt, hogy
éppen ezzel nem számolt: Francois Bollard nem volt otthon! Talán
épp Franciaországba utazott a családjával. Vagy olyan szállodába
költöztek, ahol van generátor. Egyszerre rászakadt az elmúlt napok,
sőt évek fáradtsága, fázott, éhes és szomjas volt, és egy zuhanyra
vágyott. Reszketni kezdett, könnyek gyűltek a szemébe, és nagyon
magányosnak érezte magát. Remegett a szája, levegő után
kapkodott, mélyeket lélegzett, hogy megnyugtassa magát, aztán
újra előhúzta a zsebéből a cédulát, és megnézte a hátoldalát, ahová
az Europol címét írta fel.

Brüsszel

Angströmnek olyan hideg volt az orra, hogy már szinte fájt. A

fejére húzta a hálózsákot, és várt, hogy felmelegedjen. Aztán
összeszedte a bátorságát, kidugta a kezét a hálózsákból, amelyben a
takaró alá kuporodott, és felkattintotta az éjjeliszekrényen álló
lámpát. Semmi. Még mindig nem volt áram. Visszahúzta a karját,
és megpróbálta levonni a megfelelő következtetéseket. Többet
tudott, mint az európaiak zöme. Miután Piero Manzano gyanúja
beigazolódott, azt kellett feltételeznie, hogy az áramszünet még
soká elhúzódik. Manzano. Vajon mi lehet vele?
Angström átgondolta, mennyire van felkészülve egy ilyen
helyzetre. Mire lesz szüksége? Vízre, mint azt előző este már
megállapította. Élelemre. Pénzre. És minél előbb fel kell kelnie,
hogy megnézze, talál-e még nyitva tartó boltot és bankot.
Kikászálódott az ágyból, és kiment a vécére, amelyet előző este
egyszer sikerült lehúznia. A tartály nem töltődött újra. Ennek
ellenére leült a hideg deszkára, és tette, amit tennie kellett.
Reménykedve lenyomta a gombot, de nem történt semmi. Hozott a
konyhából egy palack ásványvizet, és azzal öblítette le a vécé
tartalmát.
 Egy másik palackból kiöntött kevéske víz segítségével elvégezte a
legszükségesebb reggeli mosakodást. Az ablak elé felszerelt hőmérő
plusz négy fokot mutatott. De idebent sem lehetett melegebb
tizenkettőnél. Szitált az eső. Angström tiszta pólót húzott, rá vastag
pamutinget és gyapjúpulóvert. Hosszú alsót vett a farmernadrág
alá. Aztán anorákot, meleg gyapjúsapkát, sálat és kesztyűt.
Rendesen tömegközlekedéssel járt munkába, Brüsszelben nem
volt autója. Ha szüksége volt egyre, bérelt. Most azonban sem
bérautóra, sem a tömegközlekedésre nem számíthatott, így hát
kigurította holland kerékpárját a folyosóra, majd bezárta maga után
az ajtót.
Kint az utcán sem látott semmi fényt. Végiggondolta, hol van a
környéken szupermarket és élelmiszerbolt, aztán felszállt a
biciklire, és keményen taposni kezdte a pedált, hogy kimelegedjen.

Hága

Bollard alig aludt valamit. Már reggel hat előtt kikecmergett az

ágyból, halkan felöltözködött, és kiosont a kis tanyasi házból.
Félórával később már ott ült az íróasztalánál a Statenkwartierben.
Nem ő volt az egyetlen. A fél csapata az irodában éjszakázott. Janisz
Krisztopulosz, egy harminchárom éves görög, egy köteg irattal
fogadta.
‒ Megjöttek végre a fantomképek Olaszországból és
Svédországból. Összesen hat.
A műveleti központ egyébként csupasz falához léptek, amelyen
most az ügy anyagai lógtak. Krisztopulosz kitette a három-három
képet a többi svéd, illetve olasz irat mellé. A rajzok kivétel nélkül
férfiakat ábrázoltak. A számítógépes grafikák most is, mint mindig,
kortalannak és lélektelennek tűntek. Biztos a szemük nem elég
élénk, vélte Bollard. Öt sötét hajzat, ebből kettő ritkuló, egy bajusz,
két szakáll. Az egyik férfinak ázsiai metszésű szeme volt.
‒ A tanúvallomások szerint húsz és negyven év közöttiek,
magasság és súly a rajzok mellett ‒ magyarázta Krisztopulosz. ‒ A
hatból négyet déli, talán arab típusnak írtak le. Az egyikükről azt
mondták, hogy esetleg dél-amerikai vagy ázsiai származású lehet. ‒
Megvonta a vállát. ‒ De hát a tanúvallomások… Svédországban
mindenesetre volt egy szőke is.
Sem Olasz-, sem Svédországban nem kelt gyanút egy bevándorló
villanyszerelő, gondolta Bollard. Ahogy Franciaországban sem.
‒ A képeket körbeküldtük az áramszolgáltatóknak. De úgysem
fognak találni senkit. Az adott napra és lakcímekre egyiküknél
sincsen bejegyezve munka.
‒ Azért kezdetnek ez is valami. Akkor valószínűleg tényleg van
közük a dologhoz ezeknek a fickóknak.
‒ Összevetjük a képeket a nyilvántartásokkal. Az Interpol és az
amerikaiak is.
‒ Ez minden?
‒ A nyomozással kapcsolatban sajnos igen. Viszont kaptunk
híreket Bécsből, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségtől. A
csehországi Temelínben továbbra is problémák vannak a
hűtőrendszerrel, de a hatóságok nullás INES-fokozatnak ítélik.
Ugyanez van a finneknél Olkiluotóban és a franciáknál
Tricastinban.
Bollard az emlékezetébe idézte hazája térképét, s kissé
megnyugodott. Az említett erőmű délen volt, több mint ötszáz
kilométerre a Loire-vidéktől és a szülei otthonától. Emlékezett,
hogy az erőmű az elmúlt években többször is címlapra került
különböző üzemzavarok miatt.
‒ Sajnos a legnyugtalanítóbb hírek is Franciaországból érkeztek ‒
folytatta Krisztopulosz. ‒ Úgy néz ki, a Saint-Laurent-Nouan-i
erőműben komolyabb gond van a hűtéssel.
Bollard úgy érezte, mintha hurok szorulna a nyakára. A Saint-
Laurent-Nouan-i erőmű mindössze húsz kilométerre állt a szülei
házától.
‒ Még nem világos a helyzet. De megnövekedett nyomásról és
emelkedő hőmérsékletről beszélnek.
‒ INES-fokozat?
 ‒ Még nem sorolták be.
‒ Elnézést! ‒ mondta Bollard.
Az irodájába sietett, és bekapcsolta a számítógépét. Híreket
keresett az interneten az eseményekről. Még nem tájékoztatták a
nyilvánosságot? Megnézte az órát. Mindjárt nyolc. A szülei ilyenkor
általában már fent vannak. Bollard fel akarta hívni őket, de a
telefon néma maradt. Idegesen lenyomta a készülék villáját, és újra
próbálkozott. Megint semmi. Az Europolnál lehet a hiba?
Ellenőrzésképpen feltárcsázta egy brüsszeli kollégája számát is,
akiről tudta, hogy ilyenkor biztosan el lehet érni. Megmondta neki,
hogy csak ellenőrizni akarta a készüléket és a vonalat, majd megint
a szülei számát hívta. Csupán halk zörgés hallatszott a kagylóból. A
számítógépes nyilvántartásból kikereste a kapcsolattartójuk számát
a francia atomenergia-felügyeletnél. Amikor felvették, Bollard
megmondta, kivel szeretne beszélni.
‒ Sajnos ma nincs bent ‒ válaszolta a kedves hölgy a vonal másik
végén.
‒ Akkor adja a helyettesét.
‒ Sajnos ő sincs. Tudja, az áramszünet. Sokan nem tudnak
munkába jönni.
Bollard összeszorította a fogát, nehogy üvölteni kezdjen.
Kénytelen lesz később próbálkozni. Letette a kagylót. Ekkor jutott
eszébe, hogy megbeszélése van.

Berlin

Reggel háromnegyed nyolckor Hartlandt nyomozó a kezében a

takarékbetétkönyvével ott állt a bankja egyik fiókjánál. Előtte már
tucatnyian várakoztak. Egy-egy arra járó hiábavaló próbát tett a
bejárat melletti bankautomatával. Hartlandt egy helyben topogott,
és karba fonta a kezét, hogy védekezzen a hideg ellen. Mögötte
hosszú sor képződött. Egyesek beszélgettek, tapasztalatot cseréltek,
vagy a hivatalokat szidták. Hartlandt azon töprengett, hol
találhatna nyitva tartó élelmiszerboltot. Pontban nyolc órakor
valamennyien beözönlöttek az épületbe, ahol kellemes meleg
fogadta őket.
‒ Mennyit kér? ‒ kérdezte a pénztáros, amikor Hartlandt
odanyújtotta neki a takarékbetétkönyvét.
‒ Tízezret ‒ válaszolta nem túl hangosan.
‒ Az majdnem az egész! ‒ döbbent meg a másik.
‒ Igen ‒ ismerte el Hartlandt. ‒ Nem működik kint az automata.
‒ Lekapcsolták a hálózatunkról ‒ magyarázta a hivatalnok,
miközben egyenként a pultra számolta a bankjegyeket. ‒ Így tovább
tart ki idebent az áram.
Hartlandt két kötegbe rendezte a pénzt, mindkettőt összehajtotta,
és a farmernadrágja két zsebébe süllyesztette. Kifelé menet látta,
hogy nagy a forgalom a bankban, de tolongás azért nincsen. Ó, ha
tudnák, gondolta. Aztán feltette magában a kérdést, voltaképpen
miért nem tudják.

Hága
Manzano a hotelszoba kanapéján ücsörgött, és a laptopján
dolgozgatott, amikor kopogtak. Bollard lépett be.
‒ Jól aludt? ‒ kérdezte.
‒ És kiadós reggelit kaptam ‒ felelte Manzano.
‒ Menjünk vásárolni ‒ javasolta Bollard.
Manzano úgy látta, mintha a francia megváltozott volna. Még
feszültebb lett.
‒ Megint kinyitottak a boltok?
‒ Nekünk kinyitnak.
Bollard üres utcákon hajtott végig vele. Útközben megmutogatta a
látnivalókat. Manzano inkább aziránt érdeklődött, hogy került
Bollard az Europolhoz Hágába.
‒ A szokásos ‒ mondta Bollard. ‒ Érdekes feladat.
Karrierlehetőség.
Nagy divatáruház előtt gurultak el. Bollard leparkolta az autót egy
mellékutcában.
‒ Az oldalbejáraton megyünk be ‒ közölte, és kivett a
csomagtartóból egy táskát.
Középkorú nő engedte be őket a gazdasági bejáraton, miután
Bollard váltott vele néhány szót, és megmutatta neki az
igazolványát. Odabent annyira sötét volt, hogy Manzano szinte
semmit sem látott. Bollard két méretes elemlámpát húzott elő a
táskájából, s az egyiket átnyújtotta Manzanónak. A másikkal
megvilágította az óriási teremben asztalokra, polcokra és
akasztókra pakolt ruhákat.
‒ Keressen magának valamit.
‒ Úgy érzem magam, mint egy betörő ‒ jegyezte meg Manzano.
‒ Ehhez biztosan hozzá van szokva ‒ válaszolta Bollard.
Manzano ezt nem értette, de a hangnem nem tetszett neki.
‒ Úgy értem, hackerként ‒ magyarázta Bollard.
Manzanónak semmi kedve nem volt ezt megvitatni, Bollard
azonban nem tágított:
‒ Hiszen olyankor is betört másokhoz.
‒ Nem betörtem, hanem kihasználtam a biztonsági réseket. Nem
tettem tönkre és nem loptam el semmit. ‒ Manzano szükségesnek
érezte ezt a kiigazítást.
Hogy véget vessen a beszélgetésnek, megvilágította a polcon
heverő ingeket.
‒ Szóval, ha nyitva hagyja az ajtót ‒ makacskodott Bollard, akkor
rendben van, hogy vadidegenek csak úgy besétáljanak a lakásába?
‒ Nem haragudnék, ha valaki rámutatna a biztonsági
hiányosságokra.
‒ Törtek már be az otthonába? Tudja, milyen érzés tisztában lenni
vele, hogy járt ott valaki? De azt nem tudja az ember, ki hatolt be.
Vagy hogy visszajön-e. Hogy legközelebb nem tesz-e valami még
rosszabbat. Biztosíthatom, hogy szar érzés. Akkor is, ha nem tett
tönkre és nem lopott el semmit.
‒ Veszekedni akar velem, vagy együtt dolgozni? ‒ kérdezte
Manzano. Felemelt egy pulóvert, és maga elé tartotta. ‒ Ez talán
rám jön.
 A holland nyomozó a képernyőn figyelte, ahogy Bollard és
Manzano kilép a hotelszobából.
‒ Akkor indulok ‒ szólt oda a kollégájának. ‒ Majd jövök. Elhagyta
a megfigyelőhelyiséget, és lesétált két emeletet. A pótkulcs
segítségével gond nélkül bejutott a lakosztályba.
Manzano laptopja az íróasztalon feküdt. A jelszót már látta a
kamerán át. Bedugott a gépbe egy pendrive-ot. Begépelt valamit,
mire a képernyőn megjelent a letöltési ablak. Két perccel később a
program már fent volt a számítógépen. További három perc alatt a
nyomozó olyan gondosan eltüntette a nyomait, hogy még az olasz
sem bukkanhatott rájuk. Kikapcsolta a laptopot, és pontosan úgy
tette vissza, ahogy találta. Az ajtóhoz ment, ellenőrzésképpen még
visszapillantott, lekapcsolta a villanyt, majd kisurrant a szobából,
ugyanolyan fürgén és feltűnésmentesen, ahogyan érkezett.

Brüsszel

Biciklitúrája során Angström legelőször egy nyitva tartó bankot

kutatott fel. Ötszáz euróval a zsebében továbbkerekezett, majd húsz
perccel később egy szupermarketre bukkant, amelynek bejárata egy
méhkaséra emlékeztetett, annyi ember tolongott előtte. Úgy
tülekedtek a vásárlók a vészvilágítás fényében, akár egy karácsony
előtti szombat délutánon. A kasszáknál még nagyobb volt a
csődület.
Angström lecsapott az egyik utolsó bevásárlókocsira.
Céltudatosan átverekedte magát a tömegen az italokig, ahol négy
rekesz palackozott vizet pakolt fel a már jócskán megcsappant
készletből. Könyökök vájódtak az oldalába, bevásárlókocsikat
löktek a hátának, és toltak a sarkára. A mirelitosztályt nagy ívben
kikerülte, mert ott valóságos harc dúlt az árukért, amelyek árát
radikálisan leszállították, mielőtt teljesen eladhatatlanná váltak
volna. A kocsiban maradt helyet mindenféle konzervvel töltötte fel,
amihez minden testi erejére szüksége volt. Tolakodott, furakodott
és lökdösődött.
 A pénztárnál álló sor mintegy harminc méterre nyúlt.
‒ Nyugalom! ‒ hallott Angström egy kétségbeesett hangot. ‒ Nem
mi tehetünk róla! Kérem, álljanak rendesen sorba, különben
kénytelen leszek hívni a biztonságiakat!
‒ Micsoda szarkupac ez a bolt! ‒ kiabált valaki. ‒ Én nem állok itt
egész nap, amíg maguk megtanulnak fejben számolni!
‒ Nyugalom, hölgyeim és uraim, kérem! Mindenki sorra kerül! Mi
megteszünk mindent!
‒ Hát én nem úgy látom!
Angström beállt a sor végére. Legalább hatvanan voltak előtte.
Egyesek türelmesen várakoztak, mások hadonásztak és ordítoztak.
‒ Most mi van? ‒ kérdezte a sorban előtte álló nő.
‒ Nem működnek a szkennerek meg a pénztárgépek ‒ magyarázta
egy férfi. ‒ Mindent fejben kell összeszámolni. És a legtöbb
dolognak nem is tudják az árát, annak is utána kell nézni.
Szerintem nem is tudnak számolni rendesen. Ez egy
örökkévalóságig is eltarthat!
A szomszédos sorban Angström megpillantott egy férfit, aki
néhány csomagot tömött a kabátja zsebeibe, majd otthagyta a félig
teli bevásárlókocsit, és elindult előre a sor mentén.
‒ Engedjenek, nincs nálam semmi!
Angström habozott egy pillanatig, majd utánakiáltott:
‒ Hé, maga! Biztos benne?
A férfi megtorpant, ingerülten hátrafordult, és kereste, ki szólt
hozzá.
‒ Igen, maga! ‒ kiabált Angström.
‒ Miben vagyok biztos?
‒ Abban, hogy nincs magánál semmi. Nézze csak át a zsebeit!
Most már mások is odafordultak. A férfi a kabátját tapogatta, és
játszotta az ártatlant. Aztán visszament a kocsijához.
‒ Hülye picsa! ‒ sziszegte oda Angströmnek. ‒ Mi köze hozzá?
Zsebei tartalmát feltűnésmentesen visszapakolta a kocsiba.
‒ Anyu, mikor megyünk már haza? ‒ nyafogott egy gyerek
Angström háta mögött. Egy kislány volt, aki egy valamivel idősebb
fiú kezét fogta.
‒ Nemsokára, csillagom ‒ válaszolta az anyja.
‒ De vécéznem kell!
‒ Légy szíves, bírd ki még egy kicsit.
‒ De most kell! ‒ hisztizett a kislány.
‒ De most nem lehet! Elég nagy vagy már, tartsd vissza egy kicsit!
‒ Neeem!
‒ Kérlek szépen, Janina! Cserébe elöl választhatsz magadnak
valami édességet.
‒ Akkor én is akarok! ‒ jelentette ki a kisfiú.
‒ Jó, te is kapsz valamit.
‒ De neki nem is kell vécézni!
‒ De kell!
Angström behunyta a szemét, és eljátszott a gondolattal, hogy
hagyja a kocsit, ahol van, és hazamegy víz meg konzervek nélkül.
Erről eszébe jutott, hogy ennyi mindent nem is tud biciklivel
elvinni. Hazáig kell majd tolnia a kocsit. Na és a bicikli? Vagy itt
hagyja, vagy tolja a másik kezével. Nem, ez utóbbihoz túlságosan
nehéz volt a kocsi. Kiszámolta, hogy a lakásáig legalább három
kilométer az út, de meglehet, hogy négynél is több.
‒ Állj! Maradjon, ahol van!
Angström káromkodást, kiáltásokat és dulakodás zaját hallotta.
Aztán egy pillanatra csend lett.
‒ Álljon fel!
‒ Hagyjon békén!
‒ Attól, hogy nincs áram, ne higgye, hogy lophat, és büntetlenül
elsétálhat!
Angström eltűnődött, meddig kell még itt ácsorognia. Az emberek
nem tudtak napirendre térni a helyzet fölött, egyre agresszívebbek
és hangosabbak lettek.
‒ Kérjük, aki semmit nem kíván vásárolni, a jobb szélső kasszánál
távozzon! ‒ zengte a hangosbemondó, immár sokadszorra.
Miközben gyötrő lassúsággal a kasszához közeledett, Angström a
pénztárosnőt figyelte. Tényleg minden egyes tételt külön
megvizsgált, és egy füzetben lapozgatott, amelyet alig látott a gyér
fényben, így keresgélte ki az árakat, majd írta fel egy cédulára, hogy
végül összeadja őket.
Angström elhatározta, hogy nem fogja ellenőrizni a nő számítását,
bár egyáltalán nem bízott benne.

Hága

Shannon további háromnegyed órát gyalogolt a hidegben az

Europol székházáig, ahol a recepción közölték vele, hogy Francois
Bollard nincs bent. Miután azonban a portás telefonon is
érdeklődött, kiderült, hogy Bollard hamarosan megérkezik.
Shannon mindjárt le is telepedett az egyik fotelba. Itt meleg volt,
és kimehetett vécére. Sőt, valamelyest meg is mosakodhatott.
Utána megkérdezte a portást, van-e valami újdonság az
áramszünettel kapcsolatban. A fickó vagy nem tudott semmit, vagy
nem akarta elmondani, amit tudott.
Nem kellett soká várnia. A recepciós pult fölötti óra szerint még
alig múlt el tíz, amikor látta, hogy belép Bollard. Nyurga férfi
követte, friss heggel a homlokán, és néhány bevásárlószatyorral a
kezében. Shannon egy pillanatra eltűnődött, hol szerezte őket,
mivel ő egyetlen nyitva tartó üzletet sem látott, aztán felugrott, és
eléjük sietett.
‒ Jó napot, Bollard úr! ‒ köszönt. ‒ Lauren Shannon vagyok, az
anyósáék szomszédja Párizsban.
Bollard figyelmesen végigmérte.
‒ És mit keres itt? Mi van velük?
‒ Ezt én szeretném megkérdezni öntől ‒ felelte Shannon.
‒ Menjen csak tovább ‒ kérte Bollard a kísérőjét angolul. Aztán
amikor a férfi már hallótávolságon kívül járt, folytatta: ‒
Emlékszem magára. Amikor legutóbb találkoztunk, valami
tévécsatornának dolgozott.
‒ Most is ott dolgozom. Tegnap délután az anyósáék, az Europol
terrorfelelősének anyósáék hanyatt-homlok elmenekültek
Párizsból. Az ön szüleihez, Bollard úr, ha jól értettem. De közben az
anyósa elejtett egy megjegyzést, amely nem hagy nyugodni.
‒ Nyilván nem, különben nem jött volna ide Párizsból. De
egyébként nem értem, mi közöm van nekem ehhez. Mivel a
médiának dolgozik, kérem, forduljon a sajtóosztályunkhoz.
Shannon nem is várta, hogy a férfi magától beszélni fog. Az azt
jelentette volna, hogy teljesen hiába jött. Mert az biztos, hogy
Bollard csak olyat mond el önként, amit közleményben már a
nagyobb hírügynökségeknek is a tudtukra adtak.
‒ Tehát nem kell attól tartanunk, hogy az áramszünet
terrortámadás eredménye, és még sokáig elhúzódik?
‒ Arról, hogy mikor jön vissza az áram, a termelőket kérdezze, ne
engem.
Ez nyilvánvaló mellébeszélés volt.
‒ Tehát nem áll támadás az áramszünet mögött?
‒ Mennyire ismeri az európai energiaellátó rendszert?
‒ Azt látom és hallom, hogy most nem működik. Ennyi elég.
Bollard beletrafált. Shannonnak fogalma sem volt a rendszerről.
‒ Azért nem teljesen ‒ mondta a férfi sajnálkozó mosollyal. ‒
Mert ha ismerné, tudná, mennyire összetett ez a rendszer. Nem
lehet csak úgy lekapcsolni, mint a lámpát a maga szobájában. És
most, kérem, bocsásson meg. A további kérdéseire szívesen
válaszolnak a sajtóosztályon.
‒ Miért utaztak az anyósáék vidékre? ‒ kiáltott utána Shannon. ‒
Oda, ahol van kút, lehet fával fűteni, és… Hogy is mondta Doreuil
asszony? …csak levágnak egy tyúkot, ha nincs mit enni?
Bollard sarkon fordult, és visszalépett. Shannon folytatta:
‒ Nekem ez nagyon úgy hangzik, mintha tudnák, hogy még sokáig
fog tartani az áramkimaradás. Na és vajon kitől tudhatták meg?
Bollard megint azzal a szúrós pillantással nézett rá, amilyennel a
felnőttek szoktak az engedetlen kamaszokra.
‒ Tisztelem a képzelőerejét és az eltökéltségét, kedves…
‒ Shannon. Lauren Shannon.
‒ …de nekem dolgom van. Bár nem az, amire gondol. Menjen
vissza Párizsba.
Shannon addig nézett a férfi után, amíg el nem tűnt a lépcsőn.
Közben elismételte magában a beszélgetést. Bollard nem
minősítette kerek perec nevetségesnek a terrortámadással
kapcsolatos kérdéseit. Egyértelmű tagadás helyett kioktatta az
energiaellátó rendszer összetettségéről. Shannon visszatért a
fotelhoz, ahol a hátizsákja pihent. Megint éhséget érzett. A zsák
oldalzsebéből elővette az utolsó csokoládét.
Na és most?

Visszaviszem a szállodába, amit vettem ‒ mondta Manzano.

Bollard bólintott.
‒ Amint itt a SCADA-fejlesztők listája, szólok. Más területen
jutott valamire?
‒ Még nincs áttörés.
Manzano a falon lógó diagramot tanulmányozta. A Bollard által
műveleti központnak kinevezett terem hosszabbik falát kezdték
elborítani az információk. Feljegyezték az olaszországi
villanyórákban talált kódot, alatta ott állt minden, amit azokról a
lakásokról tudni lehetett, ahonnan a kód a rendszerbe került.
Többek között az ingatlanok tulajdonosainak és lakóinak személyes
adatai és azoknak a szomszédoknak és munkatársaknak a
kihallgatási anyaga, akiket a hatóságoknak sikerült utolérniük.
Ugyanezek az információk megvoltak Svédországból is. Mindkét
anyag mellett három-három fantomkép.
Külön szigeteket alkottak a francia hálózatüzemeltetési
központtal és más országok hálózatüzemeltetőivel kapcsolatos
adatok, akiknél előző nap lefagyott a vezérlés. Mindettől azonban
mostanáig nem lettek okosabbak.

Odakint egy kissé melegebb lett, és szitált az eső. Manzano sietett,

hogy visszaérjen a hotelba, mielőtt igazán elered. Útközben az
embereket figyelte, akik szembejöttek vele a járdán, vagy
elhajtottak mellette az úton. Még nem gyanították, mi vár rájuk.
Végre elért a jó meleg szálloda bejáratához.
‒ Elnézést, nem önt láttam az imént Francois Bollard-ral? ‒
kérdezte tőle egy női hang angolul.
Nagy tollkabátba burkolózó fiatal nő állt mögötte, a kezében
hátizsákkal. Rajta és a portáson kívül senki nem volt a szálloda
előterében. A nő arca ismerősnek tűnt.
‒ Maga az a nő az Europol székházából! ‒ mondta Manzano
ugyancsak angolul.
‒ Bollard anyósáék szomszédja vagyok Párizsban ‒ felelte a nő.
Manzano amerikainak hallotta a kiejtését.
‒ És mit csinál itt?
‒ Amit az emberek egy szállodában szoktak. Szobát keresek.
‒ Attól tartok, telt ház van.
‒ Na és maga mit keres itt? Csak nem europolos? Vagy miért lakik
itt?
‒ Sokan keresnek most szükségszállást, ha tudnak. És ebben a
hotelban van generátor. De én úgy értettem, Hágában mit csinál.
‒ Újságíró vagyok. Láttam, hogy Bollard anyósáék tegnap délután
gyakorlatilag elmenekültek Párizsból. És mivel tudom, hogy a vejük
az Europol terrorelhárítási osztályának vezetője, nem hiszem, hogy
véletlenül indultak útnak Európa legnagyobb áramszünetének
közepén. De Bollard nem mond semmit.
‒ Idáig követett az Europoltól.
‒ Tudnom kell, mi történik. Ezért ültem egész éjjel egy buszon.
‒ Úgy is néz ki.
‒ Milyen kedves, köszönöm.
Shannon alacsony, vékony lány volt, félhosszú haja barna. Szeme
pimaszul villogott, apró szája elszántságról árulkodott.
‒ Szóval egész éjjel buszozott? És nincs szállása? Legalább
reggelizett?
‒ Egy kis csokit.
Manzano a portáshoz lépett, és megtudta, hogy nincs több szabad
szobájuk. Aztán megint a fiatal nőhöz fordult.
‒ Várható volt. Hát ez kellemetlen. Az első busszal haza kellene
mennie.
‒ Ott sincs áram.
‒ De fedél a feje fölött, az van.
A lány rántott egyet a vállán.
‒ Neve is van? ‒ érdeklődött Manzano.
‒ Lauren Shannon.
‒ Nem hangzik túl franciásan.
‒ Amerikai vagyok. És magát hogy hívják?
‒ Piero Manzanónak.
‒ Ez sem francia név.
‒ Olasz vagyok.
Milyen nemzetközi egy városka ez a Hága.
‒ Szóval egész éjjel buszozott ‒ kanyarodott vissza a témára
Manzano. ‒ Biztos szeretne lezuhanyozni.
‒ De mennyire! ‒ sóhajtott Shannon.
‒ Akkor jöjjön, meghívom.
A lány bizalmatlanul nézte, amin Manzanónak muszáj volt
nevetnie.
‒ Szívesebben ebédelek tiszta emberekkel. Biztosan éhes.
Shannon továbbra is habozott. Manzano a lépcső felé fordult.
‒ Ahogy akarja. Akkor sok sikert kívánok! ‒ Azzal elindult felfelé.
‒ Várjon! ‒ szólt utána az amerikai lány.
Manzano megállt, és bevárta.
‒ Nem is mondott semmit arra, ami miatt Hágába jöttem.
‒ Mit kellene mondanom?
‒ Hogy igazam van-e, és tényleg több van-e az áramszünet mögött
emberi mulasztásnál vagy üzemzavarnál.
‒ És miből gondolja, hogy tudom?
‒ Mert Bollard-ral volt.
‒ Nem tágít, ugye?
‒ Ez a dolgom.
‒ Az enyém meg többek között a titoktartás. Ha tudnék is valamit,
akkor sem mondhatnám el.
‒ Szóval tud.
 ‒ Ez itt a szobám.
Manzano az elektronikus zárhoz tartotta a műanyag kártyát. Zöld
lámpácska villant fel, kattanás hallatszott, és az ajtó kinyílt.
Manzano arra gondolt, mi lesz ezekkel a zárakkal, ha majd nem
tudnak áramot fejleszteni a generátorok.
Shannon lerakta a tengerészhátizsákját a padlóra.
‒ Zuhanyozzon le ‒ mondta Manzano ‒, aztán megyünk ebédelni.
Ilyen helyzetben ez igazi luxus.
Amíg új ismerőse a fürdőszobában időzött, Manzano bepakolta a
szerzeményeit a szekrénybe, aztán elolvasta az interneten a
legfrissebb híreket. A szálloda, akárcsak az Europol, közvetlenül a
gerinchálózathoz csatlakozott, amely még mindig ugyanolyan jól
működött, mint azelőtt. Megjelentek az első pletykák, miszerint az
olasz- és svédországi rendőrségi akciók összefüggésben állhattak az
áramszünettel. Emellett néhány szakértő is kétségeinek adott
hangot: az áramkimaradás talán mégsem a szokásos okokra
vezethető vissza. Hivatalos helyekről ezt egyáltalán nem
kommentálták. Manzano nem helyeselte ezt a stratégiát. A
kormányok már tudták, hogy célzott támadásról van szó. Tisztában
kellett lenniük vele, hogy az emberek jelentős része még napokig
nem jut áramhoz.
Shannon fürdőköpenyben, a haját szárítgatva kilépett a
fürdőszobából.
‒ Hát ez fantasztikus volt, köszönöm szépen!
‒ Igazán nincs mit.
‒ Van valami hír?
‒ Nem igazán.
‒ De egy dologban igaza volt! ‒ rikkantotta a lány vidáman. ‒
Farkaséhes vagyok!

Tíz perccel később Shannon a szálloda éttermében ült

Manzanóval. Az asztalok meg voltak terítve. A vele szemben ülő
férfi fura egy alak volt. Nem tudta, mit gondoljon róla. Eddig rendes
volt, nem tolakodott, és azt a reményt keltette benne, hogy tud
valamit. Shannon azért továbbra is résen volt.
‒ Korlátozott a választék ‒ közölte a pincér.
‒ Az is jobb, mint a semmi ‒ felelte Manzano.
Szendvicset rendelt, Shannon pedig egy hamburgert.
‒ Minek ment neki? ‒ kérdezte aztán a férfi homlokán lévő
sebhelyre mutatva.
‒ Egy kamion jött nekem, amikor kialudtak a jelzőlámpák.
‒ Az Europolnál dolgozik?
‒ Az Europolnak. Bollard kért fel.
‒ Mire?
‒ Maga melyik csatornának dolgozik?
‒ A CNN-nek ‒ mutatta Shannon az igazolványát.
‒ Nincs nekik itt emberük? ‒ csodálkozott Manzano.
‒ Itt vagyok én.
‒ Na és hogy fog tudósítani áram nélkül? Hogy küldi el az anyagot
a csatornának? És ők hogy teszik képernyőre? Nem is beszélve
arról, hogy alig páran tudnák nézni.
‒ Európában ‒ pontosított Shannon. ‒ És online tudósítok. Amíg
legalább részben működik az internet.
‒ Vagyis már nem sokáig ‒ mondta Manzano. Körülnézett, mint
aki attól tart, hogy figyelik. A többi vendéget egyáltalán nem
érdekelték, ennek ellenére lehalkította a hangját: ‒ Én is csak
tegnap óta vagyok itt. Arról, hogy mit csinálok, nem beszélhetek,
mert aláírattak velem egy titoktartási nyilatkozatot. ‒
Elvigyorodott. ‒ Azt viszont senki nem tilthatja meg, hogy arról
beszéljek, amit előtte fedeztem fel.
Mire végzett, Shannon alig bírt megülni a helyén.
‒ És ezt eddig miért nem mondták el? ‒ suttogta izgatottan.
‒ A hatóságok félnek a pániktól.
‒ De az embereknek joguk van tudni!
‒ Az újságírók mindig ezt mondják, hogy igazolják a munkájukat.
‒ Az újságírói etikáról majd beszélgetünk máskor! Egyébként sem
azért mondta el, mert azt remélte, hogy tartani fogom a számat.
‒ Nem.
 ‒ A maga szobájában van internet. Használhatom?
‒ Ha működik. De csodálkoznék, ha az Europol nem figyelné meg.
‒ Na és? Mire rájönnek, mi van, már rég feltöltöttem a tudósítást.
‒ De egyébként sincs rá szükség. Az egész szállodában van wifi.
Gyakran szállnak meg itt diplomaták és az Europol vendégei,
úgyhogy közvetlenül a gerinchálózatra csatlakozik.
‒ De biztos van hozzá jelszó, amelyet csak a vendégek tudnak.
‒ Megmondom az enyémet.
‒ Nem fél, hogy kidobják?
‒ Ők akarnak valamit tőlem, nem fordítva.
‒ Ezek után már lehet, hogy nem.
‒ Az legyen az én gondom.
‒ Maga is tart a pániktól?
‒ Érdekes gondolat ‒ válaszolta Manzano. ‒ Egy egész kontinenst
pánikba ejteni… Maga tart tőle?
Shannon tétovázott. Tudta, hogy egy újságíró életében legfeljebb
egyszer van ilyen sztori.
‒ Én azt hiszem, alábecsüljük az embereket ‒ mondta végül. ‒ A
katasztrófafilmek hülyeségeivel ellentétben sem zavargások, sem
fosztogatások nincsenek, épp ellenkezőleg: az emberek békések, és
kölcsönösen segítik egymást.
‒ Mert még nem ürült ki az éléskamrájuk.
‒ Tudja, mit? Szerintem a szabotázs híre csak még inkább
egységbe kovácsolná őket. Végül is a közös ellenséggel szemben
össze kell tartani!
‒ Magában egy propagandaminiszter veszett el.

‒ Nem tudjuk, miről beszéltek ‒ vallotta be a rendőr Bollard-nak.

‒ Túl nagy volt a zaj.
Bollard a gondolataiba merülve bámulta a laptop képernyőjét, a
mely a Manzano szobájában elhelyezett kamera képét mutatta. Az
olasz az ágyon ült, ölében a laptoppal. Úgy tűnt, dolgozik.
‒ Hol a nő?
‒ Lent az étteremben, a laptopjával. ír.
 Bollard gondolatai elkalandoztak. Még mindig nem érte el a
szüleit. Sem a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségtől, sem a
francia felügyelettől nem érkezett jelentés az Europolhoz, mi a
helyzet a Saint-Laurent-Nouan-i atomerőműnél. Erőt vett magán,
és igyekezett koncentrálni.
‒ És persze azt sem tudjuk, mit ír.
‒ Luc épp ezt próbálja kideríteni.
Bollard felállt.
‒ Folyamatosan tájékoztassatok.

A stockholmi tudósítónknak megerősítették a szabotázs hírét,

olvasta Shannon Eric Laplante válaszát e-mailben. Műholdas
kapcsolaton keresztül érte el a párizsi irodát.
Shannon sebesen kopogott a billentyűzeten: Ugye, megmondtam.
Itt ülök a forrással. De mostantól a csatornának kell állnia a
szállás és a bérautó költségeit. Ha egyáltalán hozzájutok
valamelyikhez.
Oké, jött a válasz. Laplante egy céges hitelkártya adatait is
mellékelte. Szép munka, Lauren.
Shannon diadalmasan ökölbe szorította a kezét. Odament a
portáshoz:
‒ Még mindig nincs szabad szoba?
‒ Sajnos nincs.
‒ Máshol tud nekem szerezni?
‒ Már a törzsvendégeinknek is próbáltunk. A városban minden
szálló megtelt, ahol van generátor.
‒ Autót tudok bérelni?
‒ Meg lehet próbálni.
A portás percekig próbálkozott, mire sikerült lebonyolítania egy
rövid telefonbeszélgetést. Rátapasztotta a tenyerét a kagylóra, és
úgy mondta Shannonnak:
‒ Csak egyvalakit értem el. Nekik is csak egy autójuk van. De nem
lesz olcsó.
‒ Mennyi?
 ‒ Százötven euró. Naponta.
‒ Mi ez, Ferrari?
‒ Porsche.
‒ Ezt most nem mondja komolyan.
‒ Valószínűleg ez az utolsó bérautó Hágában és a környékén,
amelyet még meg tud szerezni. A kölcsönzők már mind kiadták az
olcsó kocsikat, vagy bezártak.
Shannon vállat vont. Laplante tombolni fog.
‒ Na jó.
‒ És készpénzzel kell fizetnie.
Shannon megdermedt. Nem Laplante fog tombolni. Ha meg
akarja kapni az autót, a készpénztartalékából kell állnia a bérleti
díjat. Na és aztán? Már úgyis mindegy! Megkérdezte, merre van a
kölcsönző.
Egy órával később bedugta a slusszkulcsot az ezüstszínű
sportkocsiba, amelynek karosszériáját színes csíkok díszítették,
akár egy versenyautóét. Óvatosan kinyomta a kuplungot,
sebességbe tette a kocsit, és gázt adott. A motor felbőgött. A
kölcsönző alkalmazottja aggodalmasan nézte. Shannon odaintett
neki, és a kijárathoz gurult.
Mire visszaért a szállodához, megtanulta legalább a városi
forgalomban uralni a lóerőket.
Bekopogott Manzano szobájába, majd amikor az ajtót nyitott, egy
beismeréssel kezdte:
‒ Van egy kis gondom. Muszáj megszállnom valahol. Viszont az
egész városban nincs szabad szoba. Szóval arra gondoltam, ha már
úgyis annyit segített, esetleg…
‒ Nálam akar héderelni?
‒ Senki mást nem ismerek.
‒ És mi van a párizsi szomszédjai vejével, Bollard úrral?
‒ Szóba sem áll velem.
‒ Maga aztán tényleg bízik az emberekben ‒ csóválta a fejét
Manzano, és fújt egyet. ‒ Egy ágyban aludna egy vadidegen férfival?
‒ Egy szobában!
 ‒ Amelyben csak egy franciaágy van. A kanapé túl kicsi, hogy azon
aludjon.
‒ A saját oldalamon maradok ‒ ígérte Shannon.
‒ Ha horkol, jaj magának! ‒ mondta Manzano.

Berlin

A Treptow parki laktanyában lázas munka folyt. Hartlandt és

kollégái egész nap az elmúlt évek adatait nézték át, valamint új
információkat gyűjtöttek, elemeztek és kategorizáltak. Már amikor
kaptak ilyet. A BOS-rádió csupán néhány évvel ezelőtt állt át
analógról digitális adásra, ám ez szó szerint az első naptól fogva
döntő különbséget jelentett. A biztonsági feladatokat ellátó
hatóságok és szervezetek ugyanis évtizedeken át analóg
készülékeken keresztül kommunikáltak vészhelyzet esetén. Mivel
azonban az analóg rendszerek nehezen kódolhatók, a nyolcvanas
évek óta a digitális rendszereket fejlesztették, amelyeket időközben
a legtöbb országban már be is vezettek. Csakhogy míg az analóg
berendezések szünetmentes tápegysége négy-nyolcórás működést
tett lehetővé, addig a digitális TETRA-készülékek akkumulátorai
csupán két óráig bírták. Szombat reggel óta mindent megtettek,
hogy ellássák az adóállomásokat generátorokkal, a készülékeket
pedig plusz akkumulátorokkal. Ennek ellenére sok részt vevő
hatóság és szervezet csupán átmenetileg vagy egyáltalán nem
tudott kommunikálni egymással és a berlini központtal.
Hartlandt három kollégájával az energiaipar híreit elemezte.
Közben odakint mérnökök ezrei dolgoztak azon, hogy megtalálják
az áramszünetet okozó hibákat, és szerelőcsapatok tucatjai
ellenőrizték a legfontosabb vezetékeket.
‒ Túl sok erőműnek vannak gondjai az újraindítással ‒ mondta
Hartlandt egyik munkatársa egy papírcsomó fölé hajolva. ‒ Így túl
kevés áramszigetet lehet kiépíteni, és túl kevés hálózatot lehet
szinkronizálni.
‒ Két kárjelentést mindenesetre már kaptunk ‒ jegyezte meg
Hartlandt a listát nézegetve. ‒ Két schleswigholsteini alállomáson
tűz ütött ki, amely több transzformátort tönkretett.
‒ Hát ez csodás! ‒ állapította meg a vele szemben ülő kolléga. ‒
Akkor ezek hónapokra kiestek.
Ami, mint azt Hartlandt felfedezte, önmagában nem volt olyan
szörnyű. A német regionális hálózatokat több irányból is el lehetett
látni árammal. Ha egy távvezeték kiesett, mindig volt egy másik,
amely helyettesíthette. Túl sok vagy egy-egy stratégiailag fontos
alállomás kiesése azonban mindenképpen fájdalmas lett volna,
főleg ebben a helyzetben.
‒ Remélhetőleg csak ez a kettő.
Hartlandt azonban már nem figyelt, mert éppen új hír érkezett be.
A küldő, az egyik nagy hálózatüzemeltető néhány képet is csatolt
hozzá.
‒ Ezt nézzétek meg! ‒ szólt a munkatársainak Hartlandt.
A képen egy távvezetékoszlop hevert a megbámult fűben egy
mezőn, a látvány a hullámvasutak állványzatára emlékeztetett.
Karjai csonkán meredtek a szürke téli ég felé, csúcsaikról úgy
lógtak a kábelmaradványok, akár egy óriási marionettbábu elszakad
zsinórjai.
‒ Ezt az oszlopot felrobbantották ‒ jelentette ki Hartlandt.

Hága

Ez azt jelenti ‒ közölte Bollard az Europol műveleti központjában

összegyűltekkel ‒, hogy valaki az áramellátó rendszerek szoftverei
után a hardvereket is tönkre akarja tenni.
‒ A térképre mutatott. ‒ Éppen most érkezett egy jelentés
Spanyolországból. Ugyancsak egy felrobbantott távvezetékoszlopról
szól. És nem tudjuk, nem történt-e máris sokkal több szabotázs. A
hálózatüzemeltetőknek és az áramszolgáltatóknak messze nincs
elegendő emberük ahhoz, hogy minden állomást és vezetéket
ellenőrizzenek. Idáig csupán töredéküket sikerült átvizsgálni.
‒ Nem lehet, hogy valaki ki akarja használni a helyzetet? ‒
kérdezte az egyik munkatárs.
‒ Vagy valaki következetesen igyekszik a lehető legnagyobb kárt
okozni ‒ válaszolta Bollard. ‒ Lehet, hogy a szoftverek elleni
támadás csupán a kezdet volt. Egyelőre még arról sem tudjuk,
hogyan követték el. De valamennyi jelentés szerint legalább az
elemi szolgáltatásokat vissza lehet állítani néhány napon belül.
Egész másként fest azonban a helyzet, ha valaki olyan stratégiai
fontosságú berendezéseket tesz tönkre fizikailag, mint az
alállomások vagy a távvezetékek. Ezeket nem lehet gyorsan
kijavítani, ami megnehezíti az áramszolgáltatás helyreállítását.

Ratingen
‒ Ez mind hülyeség! ‒ heveskedett Wickley a Talaefer-
székházban. ‒ Valami egészen mást kell kínálnunk a
fogyasztóknak!
A falra néhány címszó volt kivetítve:
Akkor mosni, amikor olcsóbb
Pénzkeresés autóakkumulátorral
Egyéni energiamenedzsment
‒ Szeretném én látni azt a dolgozó családanyát ‒ folytatta Wickley
‒, aki csak különösen kedvező árak mellett kapcsolja be a
mosógépét! Azok az időszakok ugyanis hajnali kettőkor vannak,
tehát a mosott ruha még négy órát áll, és bedohosodik, mire
kiteregetik. Mert ugye korán reggel az embernek más dolga
sincsen, mint a teregetés…
A hallgatóságból ketten egyetértőn bólogattak, a többiek pedig
várakozva figyeltek. Wickley nem csak a kereskedelmi, a műszaki, a
fejlesztési és a vállalati kommunikációért felelős igazgatót kérte fel
a prezentációk áttekintésére, hanem a többi vezetőt is. Jelen volt a
kommunikációs ügynökség négy tagja is. A hétfő délutánra
megbeszélt értekezletet lemondani telefon- és internetkapcsolat
hiányában nem lehetett, így az ügynökség munkatársai
kénytelenek voltak eljönni Düsseldorfból Ratingenbe.
‒ Ezenkívül a fogyasztók hamar elkezdenek számolni, és
rájönnek, hogy a napszakok közötti tarifakülönbségek annyira
kicsik, hogy nem érdemes ezekhez igazítaniuk az életritmusukat.
Évi öt euró megtakarításért nem fogják ezt csinálni. Ahogy azt is
mindenki tudja, hogy a tévé, a számítógép vagy a hifi készenléti
üzemmódban áramot fogyaszt, ami pénzbe kerül. Háztartásonként
évente több tucat euróba. És? Kikapcsolják a berendezéseket? Nem.
A kényelem győzedelmeskedik. ‒ Megrázta a fejét. ‒ Az áram a
konnektorból jön. Nemzedékek óta. Az emberek már megszokták,
és nagy megelégedésükre szolgál. Van elég más probléma, amelyen
törhetik a fejüket: Hogy viszem el reggel a gyerekeket iskolába úgy,
hogy még munkába is időben beérjek? Ki vigyáz délután a gyerekre,
ki viszi el orvoshoz, ha tőlem fizetés nélküli túlórákat követel a
főnök? Mikor megyek bevásárolni, mikor foglalkozom az egyre
betegesebb szüleimmel, hogyan gondoskodom előre a
nyugdíjamról, hogyan fizetem a hitelt? Manapság a hétköznapi élet
megszervezése olyan rátermettséget követel, amilyennel sok vezető
beosztású kollégánk sem rendelkezik. És nem mindenki kap ezért a
munkáért annyi pénzt, mint mi. Na és az idősek? Sokan egy
mobiltelefont vagy számítógépet sem tudnak rendesen kezelni.
Tőlük várnánk el, hogy ezekkel az eszközökkel menedzseljék az
áramfogyasztásukat? Tudják, mit mondanék én az ő helyükben?
Azt, hogy kinya… Nos, tudják, mit csinálhatnak a micsodámmal. Az
ilyesmit csak néhány technikabolond mérnök tartja olyan állati
jónak. A többi ember számára igazi rémálom!
Arról a körülményről, hogy az okosmérők olyan kitűnő
megfigyelő és adatgyűjtő eszközök, hogy az adatvédelmisek is
aggályaiknak adtak hangot velük kapcsolatban, inkább nem is
beszélt. Az asztalra támaszkodott, és végignézett a többieken.
‒ Nem kevesebbet várunk az emberektől, mint egy
paradigmaváltást. Ennek először a fejekben kell végbemennie.
Különben az energiaforradalom megbukik. És ezzel elszállnak a mi
nyerési lehetőségeink is a piacon. Senki sem érti, miért kell
hirtelen megdolgoznia valamiért, ami eddig csak úgy jött a falból,
azt meg pláne nem, hogy ezek után miért kell még többet is fizetnie
érte! Emellett eddig még senki nem tudott elfogadható érveket
felhozni. Én azt hiszem, többet kell ajánlanunk a reménybeli
vevőinknek a puszta termékeknél. Megfelelő érvekre is szükségük
van a vásárláshoz. Ez lesz ‒ fordult Hensbeckhez, a kommunikációs
ügynökség munkatársához ‒ a maga feladata a következő napokra.
Ismeri a termékeinket, ismeri a prezentációkat. Gyűjtsön meggyőző
érveket, dolgozza ki, miért lesznek igazán hasznosak a termékeink
az emberek számára.
Hensbeck bólintott. Mit mondott volna? A feladata világos volt.
Wickley a falra vetített sorokra pillantott.
‒ Ami pedig ezeket a prezentációkat illeti…
A szöveg eltűnt. A teremben olyan sötét lett, amilyen odakint már
egy órája uralkodott.
‒ Most mi van?
Az egyik munkatárs a projektor távkapcsolójával vesződött. Egy
másik felugrott, és az ajtó melletti villanykapcsoló hoz sietett. A
kattintgatás azonban teljesen eredménytelen maradt. Wickley
felkapta az asztali telefonkészülék kagylóját, és beütötte a
titkárnője számát. Nem csöngött ki. Újra megpróbálta. A telefon
néma maradt.
Wickley kirohant a teremből. A folyosón még sötétebb volt. Sehol
sem látott fényt. Az irodájába szaladt. Az előtérben felismerte a
titkárnő körvonalait, aki idegesen nyomkodta a telefont.
‒ Nem működik semmi! ‒ panaszkodott a nő.
‒ Gyújtson gyertyát!
‒ Nincsen ‒ vallotta be a titkárnő rövid hallgatás után.
Wickley elfojtott egy káromkodást. Az egész földrész
berendezkedett már a megváltozott viszonyokra, csak pont ők nem!
‒ Hát akkor szerezzen! ‒ ordította, és kiment az irodából.
A folyosón hangokat hallott. Az értekezlet résztvevői elhagyták a
tárgyalótermet, és céltalanul bolyongtak. Wickley rájuk sem
hederítve a felvonók felé vette az irányt. Néhányan mintha
követték volna.
‒ James?
 Wickley megismerte az üzemeltetési igazgató hangját.
‒ Luecköt keresem ‒ mondta Wickley.
‒ Segítek.
Természetesen a lifteket sem lehetett használni. A vaksötét
lépcsőházban felmászott a negyedikre, ahol az épületmenedzsment
működött. Lábak dobogtak mögötte. A hosszú, homályos folyosón
járkáltak néhányan, akiket hallott ugyan, de gyakorlatilag
egyáltalán nem látott.
‒ Hol van Lueck? ‒ üvöltötte bele a sötétségbe.
‒ Lent! ‒ válaszolta egy férfihang. ‒ A pincében, a tartalék
generátornál!
Wickley lement a lépcsőn. Útközben több alkalmazottjának is
nekiütközött.
‒ Látta valaki Luecköt?
‒ Én egy pár perce semmit sem látok ‒ felelte egy női hang.
Wickley feldühödött a nő szemtelenségén, de aztán rájött, hogy
nem mindenki ismeri fel a hangjáról. Ezzel egy időben kénytelen
volt beismerni, hogy nem tudja, merre van a tartalék generátor. Sőt,
közben már azt sem tudta, ő maga melyik szinten jár. így
egyszerűen addig ment, amíg elfogyott a lépcső. Kitapogatott egy
ajtót, amely mögött éjszakai sötétség honolt.
‒ Lueck! ‒ kiabált be.
Semmi válasz. Még egyszer kiáltott. A folyosó végén nyíló ajtóban
felvillant egy zseblámpa fénye.
‒ Itt vagyok! ‒ hallotta Wickley, de ekkor már nagy léptekkel úton
is volt arrafelé.
Luecköt, a katasztrófavédelmi vezetőt egy hosszú, de ijesztően
alacsony helyiségben találta meg, amely zsúfolásig tele volt a
zseblámpa fényében eleven lényeknek látszó gépezetekkel,
kábelekkel és csövekkel. Két másik férfi is volt vele, szürke
munkásruhában, amelynek hátán a Talaefer-logó virított. Lueck
inas, ritkás hajú kis ember volt, nagy szemüveget viselt.
‒ Mi az isten van itt? ‒ sziszegte Wickley, miközben próbált
nyugalmat erőltetni magára.
 Lueck lámpájának fényében látta, hogy a nyomában belép az
üzemeltetési és a műszaki igazgató is, majd még hárman, közöttük
Hensbeck és az egyik kolléganője. Lueck egy hatalmas fémdobozra
mutatott a helyiség végében.
‒ Bedöglött a generátor ‒ közölte.
Wickley érezte, ahogy elönti a düh.
‒ Mi vagyunk az energiaipar egyik legfontosabb ellátója, és nincs
áramunk! Tisztában van vele, hogy ezzel nevetségessé tesszük
magunkat?
A hangja ide-oda verődött a fémszerkezetek között.
‒ A tartalék áramfejlesztő három napig tart, vagyis tartott ki.
Valószínűleg túl lett terhelve. De már amúgy is majdnem kifogyott
a dízel ‒ magyarázta Lueck. ‒ Három éve leszavazták a hosszú távú
független energiatermelő berendezés beszerelését. Anyagi okokból,
ha jól emlékszem.
Hogy volt képe erre rámutatni! Wickley sajnos nagyon is jól
emlékezett arra az igazgatótanácsi ülésre, amelyen kidobott
pénznek ítélték az ötmillió eurót, amennyibe egy ilyen berendezés
került volna. Csak az az igazgató szavazott mellette, akinek a
hatáskörébe a biztonsági kérdések tartoztak, de ő már nem volt a
cégnél. Wickley most mégis őt hibáztatta, amiért annak idején nem
lépett fel elég erélyesen. Végül is az lett volna a dolga, hogy a
stratégiailag fontos tervezeteket az ellenállás dacára is
keresztülvigye. Még jó, hogy már megvált attól a szerencsétlentől!
‒ Szombaton azzal bíztam meg, hogy legalább az alapszolgáltatást
biztosítsa, amíg nem üzemel újra a hálózat!
‒ Ahhoz alkatrészek kellenek, meg dízel ‒ ellenkezett Lueck. ‒ És
egyiket sem kapunk.
‒ Akkor szerezzen mobil áramfejlesztőket!
‒ Azokra máshol van szükség, ahogy a tartálykocsikra is.
‒ Már ne haragudjon, de elmondaná, ki lehet fontosabb a régió
egyik legnagyobb vállalatánál?
‒ Kórházak, szükségszállások, mentőszolgálatok, a Műszaki
Segélyszervezet… ‒ sorolta Lueck arcpirító nyugalommal.
 Wickley gyűlölte Luecköt, amiért egész seregnyi olyan érve volt,
amelyre ő semmivel sem tudott válaszolni. Pillanatnyilag azonban
rá volt utalva a fickóra. De majd ha ennek vége lesz, előveszi!
‒ Mondja meg a hatóságoknak, hogy haza kell küldenünk a
dolgozóinkat.
‒ Az emberek negyede be sem jött ‒ tájékoztatta Lueck
rezzenéstelen arccal. ‒ Nincs benzinjük, a tömegközlekedés meg
nem működik.
Wickley gyorsan átgondolta a helyzetet, majd a többiekhez
fordult:
‒ Ez ma már nem fog menni. Holnap folytatjuk. Mondjuk,
délután kettőkor. Maga meg ‒ nézett újra Lueckre ‒ gondoskodjon
róla, hogy holnap reggelre minden működjön. Különben a jövőben
egyáltalán nem kell fájdítania a fejét a Talaefer miatt.

Berlin

Michelsen már a tizenötödik kávéját itta. Ahogy az elmúlt

éjszakákon, ezen a legutóbbin sem aludt szinte semmit. Amióta a
kancellár előző este bejelentette a katasztrófahelyzetet, enni is alig
evett. Mivel a csapatot jelentősen kibővítették, a központban csak
úgy hemzsegtek az emberek. Mindenkit hadra kellett fogniuk, akit
csak utolértek. Némelyik kolléga azonban már nem tudott bejönni.
Michelsen az ideje legnagyobb részében a segélyszolgálatok
illetékeseivel telefonált, de a saját szavát is alig értette a
hangzavarban. A Műszaki Segélyszervezet és a hadsereg megkezdte
a szükségszállások felállítását. Valamennyi német nagyvárosban
matracokkal, tábori ágyakkal, takarókkal, mobil vécékkel, az
alapvető orvosi ellátáshoz szükséges eszközökkel, illetve
élelmiszerrel szerelték fel a sportcsarnokokat, rendezvénytermeket
és egyéb alkalmas helyeket. Ezt mindenesetre pozitívumként
jegyezhette fel a listája Szállás pontja mellé.
Az érintett körzetekben a rendőrség hangszórókkal járta az
utcákat, és felszólította az embereket, hogy gyűljenek a táborokba.
A gyerekes családok, a betegek és az idősek előnyt élveztek.
Csakhogy ehhez először is meg kellett találniuk őket. Sok
egyedülálló öreg nem is hallotta a hangszórót. Mások túl gyengék
voltak, hogy elhagyják a lakásukat, főleg két étlen-szomjan töltött
nap után, lift nélkül. Azoknak, akikről nem gondoskodtak a
rokonaik vagy a szomszédjaik, az maradt az egyetlen reményük,
hogy az ajtóról ajtóra járó rendőrök megtalálják őket, és
elmagyarázzák, mit kell tenniük, vagy elszállíttatják őket a
mentőszolgálatokkal.
Közben a Műszaki Segélyszervezet tartalék áramfejlesztőket
telepített az olyan fontos helyekre, mint a hatósági épületek, a
nagyobb orvosi rendelők vagy a mezőgazdasági üzemek, bár a
berendezésekből a legfontosabb létesítmények ellátásához sem volt
elég. Mínuszpontok a lista Orvosi ellátás és Egyéb infrastruktúra
címszavai mellé. Az ország üzemanyag-tartalékait szétosztották,
sok kórház már kis híján kénytelen volt bezárni, mert kimerültek a
dízelolajkészletei.
Stratégiai olajtartalékként a kormány több mint huszonötmillió
tonna nyersolajat és kőolajszármazékot tárolt, elegendőt ahhoz,
hogy az ország szükségleteit kilencven napra fedezze. Míg a
nyersolajat túlnyomórészt az alsó-szászországi sókupolákban
raktározták, a késztermékek országszerte felszíni tartályokban
várakoztak a felhasználásra. Ez annyi előnnyel járt, hogy a
tartálykocsik feltöltéséhez nem kellettek szivattyúk. A következő
napok problémáját nem is annyira az üzemanyag hiánya jelentette,
hanem hogy sofőrök és tartálykocsik híján időben eljuttassák oda,
ahol szükség van rá.
Michelsen a Nemzetközi helyzet címszó alá sem tudott túl sok
örömteli dolgot felírni. Európa többi részén sem álltak jobban a
dolgok, mint náluk. Sőt, Skandináviában biztosan még rosszabbul.
Míg Németországban nulla fok körül volt a hőmérséklet, északon
sarkvidéki hideg uralkodott. Stockholmban mínusz tizennyolc
fokot mértek. Csak az Alpoktól délre nem süllyedt a hőmérők
higanyszála fagypont alá. A Saint-Laurent-Nouan-i atomerőműben
majdnem, vagy teljesen leállt a hűtőrendszer, senki sem tudta
pontosan. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség, anélkül hogy
nyilvánosságra hozta volna, 2-es INES-fokozatúnak minősítette az
eseményt. Ez azt jelentette, hogy a reaktornyomás csökkentése
érdekében radioaktív gőzt kellett kiereszteni az erőműből.
Michelsen inkább nem is gondolt arra, hogy a dízelhiány miatt
napokon belül számos más európai erőműre is hasonló sors vár.
Iszonytató volt ez a lehetőség.
A német szállítócégek azt állították, hogy még legalább három
napig tudnak dízelolajról gondoskodni. Szükség esetén a
kormányhoz fordulnak. Hogy ezek az adatok mennyire voltak
megbízhatók, azt Michelsen nem tudta megmondani. A helyi
hatóságokkal továbbra is elégtelen volt az összeköttetés.
A Közlekedés és a Kommunikáció pontokban sem lelt sok örömre.
A vasút továbbra is a pályán rekedt szerelvények mentésével
küszködött, sok fontos ellátási útvonal még mindig nem szabadult
fel teljesen. A váltókat csak kézzel lehetett állítani. A
személyszállítás bizonytalan időre szünetelt. Még az
áramszigeteken is számos járat kimaradt, vagy jelentős késéssel
közlekedett.
Michelsent mindezeken kívül az a tény is nagyon zavarta, hogy az
embereket még mindig nem értesítették az elektromos hálózat
elleni szándékos támadásról. Eddig sikerült megőrizni a titkot, de a
bombának előbb vagy utóbb robbannia kellett.
Legalább a közrend terén látott egy halvány reménysugarat. A
mostoha körülmények ellenére eddig nem történtek komoly
fosztogatások, és az egyéb bűnesetek száma sem szaporodott meg.
Persze az is lehet, hogy az elégtelen kommunikációs lehetőségek
következtében csak nem jutott el hozzájuk minden információ.
Kénytelen volt felírni a megfelelő címszó alá, hogy a hatóságok és a
segélyszolgálatok az ország területének mintegy negyven
százalékán nem, vagy csak alig képesek kommunikálni egymással
és a válságkezelő központtal.
A pénzellátás még aránylag jól működött. Csakhogy ez nem sokat
segített, mivel szinte minden üzlet bezárt. Michelsen feketepiacok
kialakulásától tartott. Ez ugyanis még jobban aláásta volna a
hivatalos szervekbe vetett bizalmat.
‒ Mi a kurva élet! ‒ hallotta szitkozódni Torhüsent, az
Egészségügyi Minisztérium munkatársát.
Látta, hogy a férfi feláll, és a képernyőkre mered, amelyeken a
még működő tévéadók műsora futott villódzva. Michelsen csak
most vette észre, hogy a teremben szinte mindenki abbahagyta,
amivel eddig foglalkozott. A zajszint jelentősen lecsökkent. Valaki
felhangosította a tévét.
‒ Azt nézd! ‒ mondta Torhüsen. ‒ A CNN!
A monitoron barna hajú fiatal nő beszélt. A beúsztatott felirat
szerint Lauren Shannon Hágából. A képernyő alján futó hírsávon
ugyanaz a két mondat ismétlődött: Áramszünet Európában ‒
Terrortámadást sejtenek. Olasz és svéd szervek megerősítették,
hogy valaki manipulálta az elektromos hálózatot.
Michelsen érezte, hogy elpattan benne valami. Az emberek most
egy tévécsatornától tudták meg a katasztrófa okát, ahelyett, hogy a
hatóságok vagy maga a kancellár közölte volna velük. Ezzel a
hivatalos szervek iránti bizalom jelentősen megrendült. Csak
remélni lehetett, hogy ez nem fogja hamarosan megbosszulni
magát.
‒ Még szerencse, hogy alig páran tudják bekapcsolni a tévét ‒
suttogta Torhüsen.
Ez a hír akkor is egykettőre eljut mindenkihez ‒ mondta
Michelsen, le sem véve a szemét a képernyőről. ‒ Ebben biztos
lehetsz. Azt meg tudni sem akarom, hogyan színezik ki közben.
Már csak az hiányzik, hogy a megrongálódott francia
atomerőműről is tudósítson valaki, gondolta.

Düsseldorf

Wickley-t bevezették Siegmund von Balsdorffhoz, akinél még

most is világos és meleg volt.
 ‒ Öreg barátom! ‒ üdvözölte von Balsdorff kitárt karral. ‒ Micsoda
meglepetés!
‒ Hallottam a híreket ‒ mondta Wickley. ‒ Te mióta tudsz róla?
‒ Tegnap óta, akkor értesítettek, amikor itt voltatok ‒ felelte
elkomolyodva von Balsdorff. ‒ Este összeült a kormány és a
válságstáb. Néhányunkat bekapcsoltak műholdon át.
‒ Na és hogy áll a helyzet?
Von Balsdorff töprengve elnézett mellette.
‒ Nem tudják.
‒ Kiket érint?
‒ A legtöbb hálózatüzemeltetőnket igen. És az erőműveket is.
‒ Az a két bőröndös ember tájékoztatott, akik olyan hirtelen
kerültek elő a pincetúra után?
‒ A bőröndben volt a műholdas telefon. Azon át tudtunk
kapcsolatot létesíteni Berlinnel.
‒ A tévében Olaszországról meg Svédországról volt szó, és
egyelőre ismeretlen számú hálózatüzemeltetőről. Lehet
pontosabbat tudni?
‒ A szakértők még vizsgálódnak. Néhány erőműből szokatlan
nehézségeket jelentettek…
Wickley gyomra összeszorult.
‒ Minket nem kerestek meg.
‒ Több helyen komoly problémákba ütközik az újraindítás.
‒ A technikusaink készen állnak, ha szükség van rájuk, erről
gondoskodunk. Tudjuk, ki áll az egész mögött?
‒ Az rejtély. ‒ Wickley kétkedő pillantását látva von Balsdorff
megvonta a vállát. ‒ Úgy tűnik, tényleg nem tudja senki.
‒ Látszik már a vége?
‒ Nem igazán.

Hága

Azonnal fel kellene bontanom a szerződését! ‒ őrjöngött Bollard.

Shannon Manzano szobájának kanapéjáról figyelte a vitát.
 ‒ Az itteni munkámról egy szót sem árultam el ‒ felelte Manzano.
‒ Ahogy megegyeztünk. És a maguk sajtóosztálya is megerősítette
Shannon gyanúját.
‒ Miután maga beszélt neki az olasz villanyórákba juttatott
kódról! ‒ tajtékzott a francia.
‒ Azt még azelőtt fedeztem fel, hogy elkezdtünk együtt dolgozni.
Egyébként, ha az újságírók valami konkrétumot keresnek, már rég
rájöttek volna maguktól is. Rögtön az első este feltettem egy
internetes fórumra. Meg is tárgyalták ott az emberek. Csak a vezető
médiához és a széles nyilvánossághoz még nem jutott el ‒
világosította fel Manzano. ‒ Vagy legfeljebb eltorzított pletykaként.
A hivatalos helyekről érkező tagadás meg elvégezte a többit.
‒ Hát annak most vége. A legtöbb kormány és energiacég a kis
barátnője… ‒ mutatott Shannonra ‒ …riportja után beismerte.
A televízió képernyőjén a Shannon történetén alapuló tudósítások
futottak. Késő este óta szinte minden csatorna különkiadással
jelentkezett. Manzano azon tűnődött, vajon ki tudja még nézni a
műsorokat. Szerencsére csak nagyon kevesen akadtak. Shannon
megkérte a kollégáit, hogy azt is közöljék, idáig sehol nem került
sor komolyabb zavargásokra.
‒ Most mindenki utcai harcok képeit várja ‒ mondta a
munkatársaknak. ‒ Az összetartásról szóló hírek meglepőbbek,
ezért nagyobb a hírértékük. Ráadásul jobb hatásuk van, mint a
randalírozást mutató felvételeknek.
Ennek ellenére a legtöbb tudósítás korábbi események vagy
katasztrófafilmek képeivel illusztrálta a lehetséges
forgatókönyveket. Előszeretettel mutattak olyan felvételeket,
amelyeken zavargások, fosztogatások vagy állati és emberi tetemek
látszottak.
Bollard sóhajtott.
‒ Most mit csináljak magával?
‒ Hagyjon tovább dolgozni. Vagy küldjön haza.
Bollard a fogát csikorgatta.
‒ Legalább a titkolózásnak vége van ‒ mondta végül, és ezekkel a
szavakkal el is búcsúzott.
‒ Hát valamit elindítottunk ‒ állapította meg Manzano.
Eszébe jutott Bondoni. Vajon hogyan boldogul ő meg a három nő
a hegyekben?
‒ Fáradt vagyok ‒ jelentette ki.
‒ Én is.
‒ Nyugodtan kezdheted a fürdést.
Amíg Shannon a lefekvéshez készülődött, Manzano a híradásokat
követte figyelemmel. Az amerikai lány pólóban és rövidnadrágban
tért vissza.
‒ Nem kellene neked még anyagot gyűjtened? ‒ kérdezte tőle
Manzano.
‒ A legfontosabbat már elvégeztem ‒ felelte Shannon. ‒ A többi
már mások dolga. Úgy néz ki, a napokban mindnyájunknak bőven
lesz miről tudósítania. Ha még látja valaki. ‒ Egy pillanatra
elhallgatott, aztán hozzátette: ‒ Köszönöm. Hogy maradhattam. És
hogy mindent elmeséltél.
‒ Nincs mit.
Manzano egy kicsit még mindig csodálkozott rajta, hogy a lány
ilyen könnyedén együtt tölti az éjszakát egy idegen férfival. Szinte a
lányom lehetne, gondolta magában. És jól is néz ki.
Kiment a fürdőszobába. Nagyon fáradt volt, és elmerengett rajta,
meddig képes még a szálloda generátora áramot és ezzel többek
között forró zuhanyt biztosítani.
Amikor visszatért a szobába, Shannon már a maga oldalán feküdt
a takaró alatt. Nyugodtan és egyenletesen lélegzett. Manzano
kikapcsolta a tévét, lefeküdt, és kisvártatva ő is mély álomba
merült.
 4. nap ‒ kedd
Hága

Shannon verítékben fürödve riadt fel rémálmából. Zihált, és

tájékozódni próbált. A hotelszobában volt. Ahol kék és
narancsszínű fények villogtak, akár egy diszkóban. Mellette az
ágyban nyugtalanul forgolódott valaki. Ja persze, az olasz. Shannon
csak most tette fel magának a kérdést, hogy tudott gondolkodás
nélkül bemászni egy idegen ágyába, miközben nem is volt közöttük
semmi. A férfi tarkóját és vállát nézte a villódzásban. Nem is
próbált közeledni hozzá. Hátha nem is a nőket szereti. Vagy csak ő
nem az esete. Azt sem tudta, neki tetszik-e Manzano. Sokkal
idősebb volt nála. Shannon felkönyökölt, elhessegette magától a
rémálom legutolsó foszlányait, és csupán most gondolkodott el
rajta, honnan jönnek a fények. Felkelt, az ablakhoz ment, és
félrehúzta a függönyt.
Kissé lejjebb az utcában egy ház égett. Lángok csaptak ki az
ablakokon és a tetőn. Sűrű füst gomolygott az éjszakai ég felé. Az
úton több tűzoltóautó állt, két létrát is felállítottak, amelyekről
vízsugarakat irányítottak a lángokra. Tűzoltók rohangáltak fel-alá,
kimenekítették a lakókat a szomszédos házakból. Pizsamás
emberek, a vállukon takaróval. Shannon kitapogatta az íróasztalon
a kameráját, és filmezni kezdett.
‒ Valaki biztos megint tüzet rakott a nappaliban ‒ hallotta a háta
mögül, mire összerezzent.
Észre sem vette, hogy Manzano felkelt.
‒ Mi könnyen beszélünk a meleg hotelszobából ‒ válaszolta. ‒ Ez
már a negyedik nap lesz áram és fűtés nélkül. Az emberek kétségbe
vannak esve.
Ráközelített az épületre. A legfelső emelet egyik ablakában,
ahonnan a füstoszlop szállt fel, mozgást látott.
 ‒ Istenem…
Egy árny integetett az ablakban, majd a keretbe kapaszkodva
kilépett a párkányra. Egy nő volt, szakadt pizsamában, a haja az
arcába lógott. Aztán a sötét nyílásban feltűnt egy kisebb alak is.
‒ Van odabent még valaki ‒ dadogta Shannon, anélkül hogy
leeresztette volna a kamerát. ‒ Egy gyerek…
‒ Basz… ‒ fújtatott Manzano.
Shannon továbbra is filmezett. Az utcán még lázasabb lett a
sürgölődés. Az egyik létra elfordult. A szomszéd ház tetejéről is füst
emelkedett fel. A tűzoltók éppen ponyvát feszítettek ki az ablak alá.
Odafent a nő a karjába vette a gyereket, és szabad kezével az
ablakkeretet markolva olyan messzire hajolt a füsttől, amennyire
csak tudott.
‒ Nem érik el a létrával! ‒ suttogta Manzano.
Láng csapott ki az ablakból. A nő eleresztette az ablakkeretet,
megtántorodott, és elveszítette az egyensúlyát.

Nanteuil

Annette Doreuil kinyitotta a szemét, és a sötétségbe meredt. A

hálószobának más szaga volt. Aztán rájött, hogy Bollard-ék
panziójában ébredt. Ilyenkor télen nem voltak itt vendégek. Csak
ők, Doreuilék, a házigazdák menyének szülei.
Annette Doreuil először azt hitte, a szokatlan környezet miatt
nem tud aludni. Párizsban ritkán riadt fel éjszaka. De Nanteuil-ben
sem először jártak. Eltelt néhány év, mire meglátogatták Francois
szüleit, miután a lányuk majdnem húsz évvel ezelőtt
megismerkedett a fiatal joghallgatóval. Annette eleinte be sem
ismerte, hogy előítéletekkel viseltetik a lánya barátjával szemben.
Egy paraszt fia nála szóba sem jöhetett, bár a fiatalember modora jó
neveltetésről árulkodott. Csak a fiatalok megismerkedése után öt
évvel találkoztak először Francois szüleivel, amikor azok
meglátogatták a fiukat Párizsban. Nanteuil-be pedig két évvel
később, az esküvő alkalmából látogattak el első ízben. Ekkor
Bollard-ék birtokáról kiderült, hogy egy igen régi tanya, a
tulajdonosokról pedig, hogy művelt és érdeklődő emberek. Annette
Doreuil elásta az előítéleteit, és azóta többször is eltöltött egy, néha
két hetet a férjével a festői Loire-vidéken. De ez akkor sem az
otthonuk volt. Az áramszünet miatti kibírhatatlan viszonyok, a
vejük rejtélyes hívása és a Párizsból való menekülésszerű
távozásuk miatt a Bollard-éknál töltött első éjszakán nyugtalanul
aludtak. Aztán tegnap este jöttek a hírek. Bollard az autórádiót
hallgatta, az egyetlen elektronikus eszközt, amely még működött.
Néhány óránként kiment a garázsba, hátha van valami fejlemény.
Aztán lefekvés előtt bejött hozzájuk, és elmesélte, mit hallott.
Alvásra természetesen gondolni sem lehetett ezek után. Bollard
rendszeresen megpróbálta elérni a fiát a régimódi vezetékes
telefonról, de hiába. Órákon át feszülten vitatkoztak azon, mit
jelenthetnek az új hírek, amíg aztán erőt vett rajtuk a fáradtság.
Annette Doreuil csak forgolódott az ágyban, miközben a férje felől
hamarosan hosszú, nyugodt lélegzetvételeket hallott. Akárcsak
most, apró kis horkantásokkal megszakítva, amelyekhez már
hozzászokott, ezért régóta nem is zavarták.
Ekkor azonban más zaj ütötte meg a fülét. Recsegő emberi hang
volt. Messziről jött. Doreuil a fülét hegyezte. A monoton kántálás,
amelyből egy szót sem értett, erősödött, mintha közeledett volna.
Aztán elhallgatott. Majd néhány másodperccel később újra
felhangzott. Hangosabban, de ugyanolyan érthetetlenül. Doreuil
igyekezett az egyes szavakra koncentrálni.
Mennyi lehet az idő? Kitapogatta az éjjeliszekrényen a karóráját,
és odatartotta a szeméhez. Ha jól látta a világító számjegyeket és
mutatókat, nem sokkal múlt hajnali négy óra.
Most ki tudott venni egy szót: „otthonaikban.” Aztán megint
halandzsa. Mit jelentsen ez? Minek furikázna egy hangszóróval ‒
mert ilyesféléről lehetett szó ‒ felszerelt autó keresztül a falun
hajnali négykor, és hirdetne valamit úgy, ahogy a cirkuszosok meg
a kikiáltók szoktak? Megint elkapott néhány szófoszlányt, de nem
volt semmi értelmük. Felült az ágyban, és megrázta a férje vállát.
 ‒ Bertrand, ébredj! Hallod?
‒ Mi van már? ‒ mormogta az álmából felvert férfi.
‒ Hallgasd csak! Odakint hirdetnek valamit, most, az éjszaka
közepén!
Hallotta, hogy zizeg az ágynemű, ahogy a férje feltápászkodik.
‒ Mit beszélsz? Hány óra van?
‒ Csss! Négy múlt. Mit mondanak?
A férje megint morgott, és az arcát dörzsölte. Egy ideig
mindketten füleltek.
‒ Egy szót sem értek ‒ dünnyögte végül Bertrand Doreuil.
Annette hallotta a férje lépteit, majd megnyikordult az ablak és a
spaletta.
‒ …és várjanak a további értesítésre ‒ mondta a recsegő hang,
ezúttal hangosabban. Rövid szünet után megint rákezdett. Most
mintha távolodott volna: ‒ Kérjük, maradjanak az otthonaikban, és
tartsák csukva az ablakokat. ‒ A torz hangot még mindig nehezen
lehetett érteni, de Annette Doreuil nagyjából össze tudta rakni, mit
mond: ‒ Nincs veszély, aggodalomra semmi ok. Kapcsolják be a
rádiót, és várjanak a további értesítésre.
A férje megfordult.
‒ Azt mondta, hogy…?
‒ Hogy tartsuk csukva az ablakot.
‒ De miért?
‒ Csukd már be!
Bertrand becsukta.
‒ Na, a spalettát meg elfelejtettem.
‒ Hagyd csak.
Az odakintről érkező hangot már alig lehetett érteni. Most
azonban, hogy Annette Doreuil már tudta, mit mondanak, a
zagyvalékból is kihallotta a szavakat. A férje visszajött az ágyhoz.
‒ Mit jelentsen ez?
Annette Doreuil felkelt, és hálóköntöst vett.
‒ Megkérdezem Bollard-ékat.
A biztonság kedvéért az éjjeliszekrényre készített zseblámpával
világította meg az utat. A férje követte. A folyosón összefutottak a
ház urával.
‒ Te is hallottad? ‒ kérdezte Annette Doreuil.
‒ Házban maradni, ablakokat becsukni.
‒ De miért?
‒ Fogalmam sincs ‒ mondta Bollard.

Hága

Shannon feldagadt szemhéjjal ébredt. Az ágy másik fele üres volt,

s a fürdőszobából sem hallott neszezést. Kidörzsölte az álmot a
szeméből, felkelt, és az ablakhoz botorkált. Nem álmodott. A házból
csak fekete romhalmaz maradt. A kamerán lejátszotta az éjszaka
látott képsorokat. Rémálom. A nő a gyerekkel a ponyván, amelyet a
tűzoltóknak nem sikerült időben kifeszíteniük. A mozdulatlan
testek mellett térdelő egyenruhások. Shannon kikapcsolta a
kamerát. Azt latolgatta, hogy letörölje-e a felvételeket. Elhalasztotta
a döntést a reggeli vécézés idejére. Aztán felkapta a kamerát, és
lement reggelizni. Nem sok embert látott az asztaloknál. Nem volt
étvágya, de legyűrt egy mézes kenyeret meg egy kávét.
A szálloda garázsában ott várta a Porsche. Óvatosan
kikormányozta az utcára. Milyen szomorú, gondolta. Szívesebben
ült volna egy kisebb, kevésbé feltűnő járműben. Nem tudta, milyen
szokott lenni Hágában a reggeli forgalom, most mindenesetre nem
volt túl nagy. A két súlyosan sérült, netán halott ember képe nem
hagyta nyugodtan aludni. És most sem szabadult tőle. Nem
sürgette senki, ráért autózni és szemlélődni. Sok gyalogos és
biciklis járt az utakon. A kamera az utasülésen hevert, előtte a
padlón egy másik, valamint néhány pótakku.
Úgy tűnt, sok ember siet valahová. A következő kereszteződésnél
fel is fedezte, hová. A jobbra lévő utcában valóságos tömeg
tolongott egy épület körül, amelyben Shannon közelebb érve egy
szupermarketet ismert fel. A szerencsésebbek már kifelé igyekeztek
dugig tömött bevásárlókocsijukkal, miközben árgus szemekkel
nézték, nehogy valaki elcsenjen tőlük valamit.
Shannon megállt, kiszállt és filmezett. Meginterjúvolni nem
tudott volna senkit. Az emberek azzal voltak elfoglalva, hogy az
üzlethez jussanak, vagy biztonságba helyezzék, amit sikerült
megvásárolniuk. Shannon az elkeseredett arcokra irányította a
kamerát, a tátott szájakra, a lökdösődő kezekre. Lefilmezte az
alulmaradottakat is, a gyengéket és időseket, akiket félretaszítottak.
Felvette, ahogy a zűrzavarban az emberek a karjukkal és
felsőtestükkel védelmezik a bevásárlókocsijukat az alkalom szülte
tolvajok ellen. Ketchup, mustár… Ilyeneket minek vesznek? ‒
tűnődött Shannon, az apró kijelzőre szegezve a tekintetét. Mintha
az emberek mindent a kosarukba dobáltak volna, ami csak a kezük
ügyébe akadt.
Kapzsiság, félelem, meggondolatlanság? Vajon ha nincs a tegnap
esti riportom, minden más volna?
Visszaszállt a Porschéba. Bőgő motorral hagyta maga mögött a
csődületet.

‒ Vegyünk sorra mindent ‒ mondta Bollard a hevenyészett

műveleti központ információs fala előtt. ‒ Kezdjük Olaszországgal.
Időközben mindenkit ellenőriztek, aki ez elmúlt években azokban a
lakásokban élt, amelyeknek villanyórájába betáplálták a kódot. ‒
Végigmutogatta a lakások és lakóik képeit. ‒ Természetesen a
legutóbbi hónapokkal kiemelten foglalkoztak. Az illetők ebben az
időszakban semmi feltűnőt és főleg semmi törvénytelent nem
csináltak, leszámítva némi adóelkerülést, ami Olaszországban nem
is számít igazi bűncselekménynek. A villamos művek állítólagos
dolgozóinak még mindig semmi nyomuk.
Bollard most egy modern olasz villanyóra fényképére mutatott.
‒ Időközben többet tudtunk meg arról is, mi történt. Az egyik
olasz áramszolgáltató, az Enel szakemberei ellenőrizték a
tűzfalukat, és arra jöttek rá, hogy közel tizennyolc hónappal ezelőtt
gyaníthatóan idegenek léptek be a cég belső rendszerébe és
adatbázisaiba. Mégpedig ukrán, máltai és dél-afrikai IP címekről.
Feltehetőleg így szerezték meg a villanyórák hozzáférési adatait.
Ezenkívül a routereket is úgy konfigurálták át, hogy az egész
hálózaton szét tudják terjeszteni a kódot. Maga a támadás, mint az
már ismert, ezután több hullámban történt.
‒ Egyvalamit nem egészen értek ‒ szólt közbe egy kolléganő. ‒
Hogy jutottak hozzá a támadók azokhoz az információkhoz,
amelyekkel behatolhattak az Enel rendszerébe?
‒ Profik meg tudják szerezni az ilyesmit. Évek óta van rá példa,
hogy ismeretlenek hatolnak be kritikus infrastruktúrát üzemeltető
cégek hálózatába. Egyesek szerint magányos hackerek művelnek
ilyesmit, mások úgy gondolják, országok állnak a háttérben. A
kínaiaktól kezdve az oroszokon át Iránig vagy Észak-Koreáig,
mindenkit gyanúsítottak már. Az elektromos művek hálózatához a
legkülönbözőbb módokon hozzá lehet férni. Speciálisan erre
tervezett weboldalakról, amelyekről bejuttatnak egy trójai vírust
vagy egy férget, „véletlenül” otthagyott pendrive-ok segítségével,
amelyeket megtalál egy dolgozó, vagy rafinált e-mailek révén. A
gyenge pont mindig az ember. Nem véletlenül tiltja sok hivatal és
vállalat a mobil adathordozók használatát, és engedélyezi csak
néhány weboldal látogatását a dolgozóinak. De az emberek sajnos
olyanok, amilyenek, és nem mindig tartják magukat az
előírásokhoz. Bár az ilyen fontos rendszerek természetesen
hardveresen is el vannak különítve egymástól, sok esetben azonban
nem teljesen, mivel ez alig kivitelezhető. Így hozzá lehet férni a
belső adatokhoz. A villanyórák esetében még egyszerűbb dolguk
van a támadóknak, mivel ezek minden háztartásban megtalálhatók,
és használtan az eBay-en is beszerezhetők. Csak szét kell szedni
őket, és máris megtud egyet-mást az ember. De az interneten is
tonnaszám találhatók róluk leírások, többek között maguk a
gyártók is tesznek fel ilyen anyagokat. Aki alaposan
áttanulmányozza ezeket, hamar rájön, mennyire alkalmasak ezek a
kis dobozkák ilyesfajta célokra. Ugyanis képesek adatokat küldeni a
többi készüléknek.
‒ És ezek az órák akármilyen adatot fogadnak, amelyet küldenek
nekik? Biztosan kérnek valami hitelesítést!
‒ Kérnek, de a támadók feltehetőleg azt is megszerezték az Enel
belső rendszeréből. Némi szerencsével akár az interneten is
rábukkanhattak. Megdöbbentő, mi mindent megtalál ott az ember,
ha tudja, mit keressen és hol. És ha a hitelesítés megvan, a többi
már gyerekjáték. Azt kell feltételeznünk ugyanis, hogy az olaszok
hitelesítő kódja gyenge volt. A támadónak csak meg kellett adnia a
szóban forgó parancskódot.
‒ És néhány éven belül egész Európában ilyen villanyórák
lesznek?
‒ Hát igen ‒ felelte tömören Bollard, majd egy másik
képsorozathoz lépett. ‒ Ezzel el is érkeztünk a svédekhez. A
támadók alapvetően itt is ugyanezt a módszert alkalmazták, és a
lakók minden gyanú felett állnak. A kódot nagy valószínűséggel itt
is olyan támadók táplálták be, akik a villamos művek dolgozóinak
adták ki magukat, és róluk is csak vázlatos személyleírással
rendelkezünk.
A fal közepén lévő Európa-térképpel folytatta:
‒ A számítógépes rendszerek elleni támadásokon túl nemrég
felgyújtott hálózati alállomásokról és felrobbantott
távvezetékoszlopokról is kaptunk jelentést. Ezekben az akciókban,
amelyek eltérnek az eddigiektől, szintén nem látszik semmilyen
rendszer, ezért nehéz lesz elkapni az elkövetőket.
Bollard befejezte az előadását, megköszönte a figyelmet, és
visszasietett az irodájába. Megnézte a számítógépén, jöttek-e új
hírek a Saint-Laurent-Nouan-i erőműről. Reggel óta a francia
atomenergia-felügyelet 3-asra emelte az esemény 1NES-fokozatát.
Az erőmű húsz kilométeres körzetében felszólították az embereket,
hogy maradjanak otthon. Bollard újra megpróbálta felhívni a
szüleit. A telefon azonban néma maradt.

Shannonnak át kellett mennie a másik sávba, hogy kikerülje az

épület előtt összeverődött tömeget. Most először látott olyat, hogy
az emberek nem egy üzlet, hanem egy bankfiók előtt tolonganak.
Két perccel később már ő is ott volt közöttük.
Összesen hetven euró van a tárcámban! ‒ mondta felindultan a
kamerába egy kövérkés férfi. ‒ Mindenért csak készpénzzel lehet
fizetni! És ki tudja, meddig tart ez még! Ezért akarok elegendő
pénzt felvenni. És akkor tessék! ‒ mutatott felháborodva maga
mögé. ‒ Ha már most nincs pénzük, mi lesz később? Holnap
mindenesetre már korán reggel itt leszek.
‒ Micsoda? ‒ képedt el Shannon. ‒ Nincs pénz a bankban?
‒ Azt mondják, ma már nincsen, mert olyan sokat vettek fel. És
legközelebb csak holnap hoznak készpénzt. Potyára várakoztunk
ennyit!
Shannon lefilmezett néhány embert, aki dühödten verte a bank
ablakait, majd egy idő után feladták, és lassan szétszóródtak. Aztán
az ajtó mögött lévő kézzel írt táblára irányította a kamerát. A tábla
hollandul és angolul adta az ügyfelek tudtára, hogy a bank
technikai okok miatt bezárt, pénz csak másnapra várható, és
akkorra is kétszázötven euróban maximálták a fejenként felvehető
összeget, amiért az ügyfelek szíves megértését kérik. Shannon látta,
hogy az alkalmazottak odabent összedugják a fejüket. Többször
kopogott, mire az egyikük odanézett, és nemet intett. Aztán amikor
megmutatta neki a kamerát, elfordult.

Párizs

‒ Eredményeket akarok ‒ jelentette ki Blanchard fáradtan.

‒ Az elnök, a belügyminiszter meg a többiek a fejünket követelik.
Szerencsére nem tudnak pótolni minket.
Arra lehetőleg nem is gondolt, hogy nemrég még ő maga
fenyegetőzött azzal, hogy itt fejek fognak hullani. Azóta ugyanis az
övé került a tőkére. Két napja megállás nélkül dolgozott a teljes
informatikai osztály, valamint két tucat külső szakember.
‒ Eredmények, azok vannak ‒ közölte Proctet. ‒ De nem valami
szívderítőek.
Blanchard egy pillanatra becsukta a szemét. Maga előtt látta,
ahogy a bárd lesújt a nyakára. Már minden mindegy volt.
‒ Megtaláltuk az ártó szoftver részeit, amely a problémát okozta.
Több mint tizennyolc hónapja ott vannak a rendszerben. Ezt a
támadást hosszas tervezés előzte meg. Ez azt jelenti, hogy a
biztonsági másolataink használhatatlanok, mert már szintén
fertőzöttek.
‒ Hát akkor használjuk a még régebbieket!
Proctet megrázta a fejét.
‒ Azt is elfelejthetjük. A digitális időszámításban másfél év annyi,
mint a való világban egy évszázad. A tizennyolc hónappal ezelőtti
biztonsági másolatok már reménytelenül elavultak.
‒ Vagyis?
‒ Ki kell pucolnunk az összes gépet.
‒ De hát több száz van!
‒ Kezdetnek elég lenne néhány tucat is ‒ magyarázta Proctet ‒, ha
nem volna még valami.
Blanchard igyekezett nem tátott szájjal rámeredni.
‒ Micsoda? ‒ kérdezte levegőért kapkodva.
‒ Az a néhány szerver ‒ mondta Proctet ‒, amely még működött,
megpróbált hozzáférni azokhoz a gépekhez, amelyekről nem
vesztek el adatok.
‒ Azt akarja mondani…
‒ …hogy azok is megfertőződtek. Pontosan.
‒ Ez katasztrófa ‒ rebegte Blanchard. ‒ Hogy becsüli, meddig fog
tartani a kiesés?
‒ Egy hétig ‒ felelte Proctet halkan, de így is mindenki
meghallotta a teremben. Blanchard úgy látta, mintha a fiatalember
még jobban elsápadt volna, miközben ezt mondta. És még azt is
hozzátette: ‒ Minimum.
‒ Hát az ki van zárva! ‒ rivallt rá Blanchard. ‒ Látta ma reggel a
híreket? Atomkatasztrófa fenyeget Franciaország közepén, hogyha
a Saint-Laurent-Nouan-i erőmű hűtőrendszere nem kap
hamarosan áramot! És ki tudja, hány ilyen van, amiről még
fogalmunk sincs!
 Hága

Bollard elrévedve tekert lefelé a hírkereső portál címei között:

Az üzemeltető megerősítette a radioaktív gőz irányított

kieresztését
(05:26) Az Électricité de France, a meghibásodott Saint-Laurent-
Nouan-i atomerőmű üzemeltetője megerősítette az információt,
miszerint kis mennyiségű radioaktív gőzt eresztenek ki, így
csökkentve a nyomást a reaktorban. Az erőmű közelében enyhén
megnövekedett sugárzásértékeket mértek. „Ezek nagyjából annak
az átlagos sugárzásmennyiségnek felelnek meg, amely egy
légiutas-kísérőt ér az Atlanti-óceán fölötti átkelés ideje alatt” ‒
nyilatkozta a cég szóvivője.

Atomenergia-felügyelet: A reaktortartály nem károsodott

(06:01) A franciaországi atomenergia-felügyelet szerint a Saint-
Laurent-Nouan-i erőmű 1-es blokkjának reaktortartálya sértetlen,
a 2-es blokk hűtőrendszere pedig hibátlanul működik.

A 2-es blokknak kell kisegítenie az 1-est

(09:33) Mint azt az erőmű üzemeltetője közzétette, a sértetlen 2-
es reaktorblokk három redundáns hűtőrendszerének egyikét a
lehető leggyorsabban az 1-es blokkhoz kell csatlakoztatni.
Szakértők szerint azonban ez a megoldás éppoly lehetetlen, mint
amilyen veszélyes.

A kormány közölte: A többi atomerőmű biztonságos

(10:47) A francia kormány bejelentette, hogy az áramszünet
kezdete óta három másik atomerőműben is fellépett kisebb
üzemzavar. Az érintett erőművek az ország déli részén fekvő
Tricastinban, a Bordeaux melletti Blayais-ban, illetve a francia-
német határnál lévő Cattenomban találhatók. Hangsúlyozzák
 azonban, hogy a lakosságot egyetlen pillanatra sem fenyegette
veszély.
A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség megerősítette az európai
üzemzavarok hírét, de azt állítja, nem fenyeget veszély
(11:12) A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség megerősítette a
hírt, hogy tíz ország összesen tizennégy atomerőművében lépett
fel üzemzavar. Még nem tisztázott, hogy ezek összefüggésben
állnak-e az áramszünettel. Valamennyi eseményt 1-es INES-
fokozatúnak minősítették, és kijelentették, hogy sem rövid, sem
hosszú távon nem jelentenek fenyegetést a lakosságra és a
környezetre nézve.
Az EKB 200 milliárdos tőkeinjekciót ad
(12:14) Az Európai Központi Bank ma gigantikus összeggel
támogatta a piacot. A hétfői két számjegyű árfolyameséseket és a
kedden fellépő egyéb súlyos zavarokat az EKB 200 milliárd
euróval igyekszik ellensúlyozni. A tegnapi lerövidített kereskedési
időt követően ma számos európai cég részvényeit kizárták a
kereskedésből. Különösen súlyosan érintettek az
energiaszolgáltató, a vegyipari, illetve az autógyártó vállalatok.
Anélkül, hogy levette volna a szemét a képernyőről, Bollard
beütötte a szülei számát a telefonba, és a füléhez emelte a kagylót.
De csak ugyanazt a baljós, halk búgást hallotta.

‒ Ó, te magasságos… ‒ tört ki éppen Shannon, amikor Manzano

belépett a szobába.
A lány az ágy szélén ült, mellette a takarón két kamera, amelyek
egyike egy kábellel csatlakozott az ölében lévő laptophoz. Shannon
azonban nem a számítógépet bámulta, hanem a tévét.
‒ Ezt nézd meg! ‒ kiáltotta. ‒ Még ez is!
A képernyőn épp a CNN bemondónője beszélt a stúdióból:
‒ …az ázsiai tőzsdéket is súlyosan érintették a tegnap esti
események. A Nikkei újabb tizenegy, a Topix tizenhárom százalékot
zuhant. A sanghaji tőzsde tíz százalékot veszített, a Hang Seng
index pedig tizenötöt.
 ‒ Miért, mit vártál? ‒ kérdezte Manzano. ‒ Remélem, azért
eszedbe jutott, mielőtt tegnap szétkürtölted a hírt.
Manzano nem sokat értett a pénzpiachoz, de azzal azért tisztában
volt, hogy Shannon riportja az egész világon árfolyameséseket fog
eredményezni. Aki időben felkészült ezekre, az rengeteg pénzt
kereshetett.
‒ Nem erre gondoltam! ‒ mondta Shannon. ‒ A hírsávot nézd!
A képernyő alján lévő vörös csíkban a következő szöveg futott:
Üzemzavar egy francia atomerőműben. A hűtőrendszer felmondta
a szolgálatot. A sugárzás szintje megemelkedett. Különkiadás
hamarosan.
Manzano nézte, hogy rágja Shannon a körmét.
‒ …most pedig kapcsoljuk franciaországi tudósítónkat, James
Turnert. James? ‒ folytatta a bemondó.
‒ Bassza meg, bassza meg, bassza meg! ‒ vicsorgott Shannon. ‒
Én meg nem vagyok ott!
‒ Örülj neki.
Az amerikai egy mezőn állt, mögötte Manzano inkább sejtette,
mint látta az atomerőmű hűtőtornyait.
‒ Itt állok Franciaország szívében, a világhírű Loire-völgyi
kastélyok között. Csakhogy ma nem olyan idilli ez a táj. A hajnali
szürkületben hangszórós autók járják a környék településeit, és
felszólítják az embereket, hogy maradjanak otthon, és zárkózzanak
be. A hivatalos közlemény szerint leállt a Saint-Laurent-Nouan-i
atomerőmű 1-es reaktorblokkjának hűtőrendszere. Egyelőre senki
sem tudja, mikor. Mi most mintegy öt kilométerre vagyunk az
erőműtől, a Loire túlsó partján. A reaktormag károsodását illetően
jelenleg még nem állnak rendelkezésre pontos adatok…
‒ Évekig csicskáztatott a mocsok, és most kap egy ilyen sztorit!
‒ Tegnap neked is volt egy.
‒ Nincs érdektelenebb dolog a világon, mint egy tegnapi hír.
‒ …az esetleges károsodás súlyos hatással lehet a környezetre ‒
mondta a képernyőn Turner.
‒ Hogy tud egyáltalán közvetíteni? ‒ értetlenkedett Manzano.
 ‒ Valószínűleg műholdon keresztül. A berendezések a
közvetítőkocsi akkumulátoráról működnek, és közvetlenül a
műholdnak továbbítják a jelet. Piszkosul drága, különösen most,
amikor a sugárzási idő biztosan a többszörösébe kerül a
szokásosnak.
‒ …a Reuters hírügynökség jelentése szerint az illetékeseknek
már régen tisztában kell lenniük a problémával. Annál
érthetetlenebb, hogy a lakosságot csak most tájékoztatják.
‒ Van nekik elég bajuk ‒ jegyezte meg Manzano. ‒ Ennyit azért
felhozhatunk a mentségükre.
Ebben a pillanatban a riporter mögött, a hűtőtornyokból
felcsapott egy felhő.
‒ Mindenesetre most…
Manzano még a tévén keresztül is hallotta a tompa dörejt.
‒ Hű, ez meg mi volt? ‒ pördült meg Turner, és az egyre növekvő
felhőt nézte. ‒ Robbanás történt! ‒ kiabálta a mikrofonba. ‒
Robbanás történt az atomerőműben!
‒ A helyedben én szedném a lábamat ‒ dünnyögte Manzano.
‒ Robbanás!
‒ Csak ennyit tudsz mondani? ‒ gúnyolódott Shannon.
‒ Húzz már onnan! ‒ mondta Manzano.
Turner azonban megint a kamera felé fordult. Mögötte a felhő
lassan emelkedett, és egyre áttetszőbbé vált.
‒ Láttad? Felvetted? Azt a rohadt! Vissza tudjuk nézni? Stúdió!
Már adták is a lassított ismétlést, ráközelítve az erőműre. De
semmivel sem látszott több, mint első alkalommal. A
hűtőtornyokat fehér felhő burkolta be.
‒ Baszki… ‒ suttogta Shannon.
‒ Na, még mindig szeretnél ott lenni? ‒ kérdezte Manzano.
Turner háta mögött szép lassan szétoszlott a felhő, és újra
láthatóvá váltak a hűtőtornyok.
‒ Mi robbant fel? ‒ A riporter kérdése csupán költői volt, hiszen
az operatőre nem tudott választ adni rá. ‒ Hölgyeim és uraim,
kedves nézőink…
 Manzanót idegesítette az izgatott locsogás, noha meg tudta érteni
Turner érzéseit. Ő maga is érezte, hogy megfeszülnek a tagjai.
Eszébe jutottak a 2011-es fukusimai katasztrófa utáni napok,
amikor drogfüggőként falta a híreket az interneten, nem is beszélve
2001. szeptember 11-éről, 12-éről és 13-áról, amikor gyakorlatilag
fel sem állt a tévé és az internet elől, csak bámulta az újra és újra
lejátszott képsorokat.
‒ …megpróbáljuk elérni az illetékeseket, és újra jelentkezünk ‒
búcsúzott Turner, a csatorna pedig visszakapcsolt a stúdióban ülő
bemondónőhöz, akinek az arcáról lerítt az iszonyat.
‒ Sok szerencsét, James! ‒ mondta, és idegesen rakosgatta ide-
oda a papírjait. ‒ Amint új hírek érkeznek Franciaországból,
visszakapcsolunk James Turnerhez.
‒ Baszki… ‒ ismételte meg Shannon.
‒ Azért ‒ mondta Manzano ‒ remélem, hogy a mi Bollardunknak
nem élnek barátai arrafelé.

Két értekezlet között Bollard vissza-visszatért a hírekhez. Azok

pedig a legkevésbé sem lettek vidámabbak:

Robbanás a Saint-Laurent-Nouan-i atomerőműben

(13:09) Ma délben robbanás történt a franciaországi
atomerőműben. Az okok egyelőre nem ismertek. A szakemberek
hidrogénrobbanásra gyanakodnak a reaktor épületében. Egyelőre
nem tudni, szabadult-e ki sugárzás.
Az üzemeltető sérültekről adott hírt a Saint-Laurent-Nouan-i
atomerőműben
(13:35) Az Électricité de France szerint három dolgozó sérült meg
a robbanásban. Veszélyes mértékű sugárzásnak azonban egyikük
sem volt kitéve, állítja a cég.

A reaktor nem sérült meg a robbanásban

(14:10) A közép-franciaországi Saint-Laurent-Nouan-i
atomerőműben bekövetkezett robbanás után a reaktortartály és
 mag továbbra is sértetlen, közölte a francia atomenergia-
felügyelet. Valószínűleg sugárzás sem szabadult ki. A kormány
ennek ellenére felszólítja az erőmű harminc kilométeres
körzetében élőket, hogy maradjanak zárt helyen.

‒ Na, és miért, hogyha állítólag nincsen sugárzás? ‒ üvöltötte

Bollard a képernyőnek.
Megint megpróbálta elérni a szüleit. Ezúttal is hiába. Tárcsázott
még néhány számot, a belügyminisztériumban, az atomenergia-
felügyeletnél, a rendőrségen. Egyik esetben sem járt sikerrel. A
vonalak vagy szünet nélkül foglaltak voltak, vagy nem is éltek.

Parancsnoki központ
Szakértők tartanak Saint-Laurent-Nouanba
(14:18) A francia kormány és a Nemzetközi Atomenergia-
ügynökség szakértői csapatot küldött a Saint-Laurent-Nouan-i
erőműbe, a szakemberek estefelé érkeznek meg. Abban segítenek
majd az erőmű dolgozóinak, hogy újra biztonságossá tegyék az
erőművet.

Üzemeltető: A további üzemzavarok kockázata nagyon kicsi

(14:55) Az Électricité de France szóvivője szerint nem számítanak
további üzemzavarokra a megrongálódott Saint-Laurent-Nouan-i
atomerőműben. A szakértők jelenleg azt felételezik, hogy
durranógáz okozta a balesetet. Az erőművet ért károkról a szóvivő
nem nyilatkozott. Két órával a robbanás után az erőmű közvetlen
környezetében a radioaktivitás enyhén nőtt. A szóvivő biztosított
mindenkit afelől, hogy a lakosságot nem fenyegeti veszély,
ugyanakkor ismételten felkérte az erőmű harminc kilométeres
körzetében élőket, hogy maradjanak otthonaikban.

Be kellett ismernie, hogy erre nem számított. Saint-Laurent-

Nouan az egész történetnek új dimenziót adott. Nem ez volt a
céljuk. Európa nem válhat lakhatatlanná. Épp ellenkezőleg. Félbe
kell szakítanunk az akciót, mondták egyesek. Mielőtt valami még
rosszabb történik. Ő nem osztotta ezt a véleményt. Még akkor sem,
ha Saint-Laurent-Nouan esete nem bizonyul egyedinek. Már
egyébként is túl késő volt ahhoz, hogy leálljanak. Még ha felfedik is
a kódokat és a rendszereket, amelyekbe bejuttatták őket, napokig is
eltarthat, amíg helyre áll a rend. Egyébként is tudták, hogy lesznek
áldozatok. Sok áldozat. Felkészültek erre. Minden változás
áldozatokkal jár. Hogy képzelitek? ‒ kérdezte a kétkedőktől.
Nem állhattok fel és sétálhattok el csak úgy. Az azt jelentené,
hogy feladjuk a céljainkat. Hogy olyan célokat adunk fel,
amelyekért már áldozatokat is hoztunk. Nagy áldozatokat. Ha most
feladják, az azt jelentené, hogy újra behódolnak. Megint átengedik
másoknak az irányítást. A cégeknek, amelyeknek rögeszméje a
pénz, a hatalom, a termelékenység és hatékonyság, a fogyasztás, a
szórakozás, az ego és a mértéktelen harácsolás. Akiknek nem
számít az ember, csak a nyereség. Akiknek a közösség csupán
költségtényező. A környezet csak erőforrás. A hatékonyság ima, a
rend szentély, az ego pedig az isten. Nem, most nem hagyhatják
abba!

Ratingen
‒ Ez katasztrófa ‒ jelentette ki Wickley. ‒ Mindannyiunk számára.
A megújuló energiára történő átállást, a modern
energiahálózatokat, az okoshálózatot meg a többit évekre
elfelejthetjük.
Az igazgatótanács tárgyalótermében kisebb volt a tömeg, mint
előző nap, mert megint egy kicsivel kevesebben jöttek be dolgozni,
még a vezetőségből is. A kommunikációs ügynökséget is csak két
ember képviselte négy helyett, Hensbeck meg az asszisztense.
Mindenki kabátban ült az asztalnál.
Wickley szerette volna már reggel összehívni őket, de
néhányuknak dolguk volt, Hensbecket meg természetesen el sem
érte. Lovas futárokat vagy postagalambokat kellene alkalmaznunk,
gondolta.
 Lueck eddig sem alkatrészt, sem új generátort, sem pedig
dízelutánpótlást nem tudott szerezni. Telefonösszeköttetés híján
nem is érte el a megfelelő helyeket. Személyesen autózott be
Düsseldorfba úgy, hogy azt sem tudta, kihez kell fordulnia, és szóba
állnak-e vele egyáltalán. Már a címek felkutatása is gondot okozott.
Valamennyit elektronikusan tárolták, szervereken,
mobiltelefonokon vagy laptopokon, amelyeknek az akkumulátora
már régen kiadta a lelkét. Telefonkönyv már évek óta nem volt a
háznál. Lueck még nem tért vissza a küldetésről.
‒ Több európai hálózatüzemeltető is jelentette, hogy végzetes
támadást intéztek az IT-hálózata ellen ‒ mondta Wickley. ‒ Az a
nem hivatalos véleményem, hogy néhányuknál napokig vagy még
tovább is eltarthat a helyreállítás.
‒ Akármilyen rossz is a helyzet ‒ vetette közbe Hensbeck ‒, ez
nagy lehetőség a számunkra, nem? Világossá teszi, hogy a jelenlegi
rendszerek nem elég jók, és változtatásra van szükség.
‒ Nagyra becsülöm, hogy igyekszik pozitívan gondolkodni,
Hensbeck, de a dolog nem ennyire egyszerű. Most már egyértelmű,
mi az áramszünet oka: az IT-rendszer. Az energiatermelő és -
elosztó rendszernek pont az a része, amely kulcsfontosságú az
okoshálózatok jövőbeni kiépítésében. És egyben a mi
tevékenységünk alapja is! Érti már? Az elektromos hálózathoz
kommunikációs hálózatot is ki kell építeni, hogy irányítani
lehessen. Az, amivel a bankok, hitelkártyacégek és biztosítók már
évek óta küzdenek, most a mi üzletágunkat is elérte. Hollandia már
hosszú ideje szünetelteti az okoshálózatok bevezetését, mégpedig
biztonsági megfontolásokból. Ha ez után az ügy után leülepszik a
por, minden fejlesztési projektet, amelynek köze van az IT-hez,
újraértékelnek, ellenőriznek és leállítanak.
‒ A mi termékeinket a legszigorúbb biztonsági előírások mellett
fejlesztik ‒ ellenkezett a műszaki igazgató. ‒ Ez csak jelent néhány
jó pontot.
‒ Minden banknál, biztosítónál, hivatalnál, amelyet az utóbbi
időben megtámadtak, ezt bizonygatták a felelősök. Aztán gyakran
az derült ki, hogy egyáltalán nem így van. Ön tudja garantálni, hogy
a termékeink bombabiztosak?
‒ Abszolút biztonságos rendszer nem létezik ‒ szögezte le a
műszaki igazgató. ‒ De az összes előírást betartjuk.
‒ Ezt állítja az atomenergia-ipar is a következő balesetig, meg a
pénzvilág is a következő válságig. Ez nem elég. Először is
szeretném, ha az összes projektünket töviről hegyire átvizsgálnák.
Aztán ha kész vannak, vizsgálják át újra, azután még egyszer.
‒ Ehhez előbb áram kellene ‒ mormogta valaki halkan, de elég
hangosan ahhoz, hogy Wickley meghallja.
Ügyet sem vetett rá, inkább folytatta.
‒ A történtek után az energiaellátásban évekig egyetlen témáról
fognak beszélni: a biztonságról. A környezetvédelmet elfelejtik.
Európa örül, ha egyáltalán talpra áll. Már hallom a politikusokat.
Annak érdekében, hogy legalább megközelítőleg fenntartsák a
választóik életszínvonalát, visszavonják az atomstopot, gyorsabban
és a környezetre sokkal kevésbé odafigyelve építik a gázzal és
szénnel működő erőműveket, csak az számít majd, hogy
termeljenek.
‒ De miért ne használnák ki a lehetőséget, és sürgetnék a
megújuló energiaforrások alkalmazását? ‒ kérdezte Hensbeck.
Wickley kezdett azon tűnődni, vajon miért ez az ember dolgozik a
Talaefer kommunikációs stratégiáján. Úgy tűnt, egyáltalán nem
mélyedt el az anyagban.
‒ Mert a megújuló energiaforrások használata, a számtalan
kistermelő és a központosítás hiánya okoshálózatot igényel.
Csakhogy annak a kiépítését éppen most fojtották el csírájában.
Olaszországban és Svédországban a támadások éppen az intelligens
villanyórákon keresztül történtek, amelyeket az EU előírásai
alapján 2020-ig egész Európában üzembe kell állítani.
‒ De hát ha ezek a szerkezetek ennyire nem biztonságosak, miért
szerelték fel őket? Ez felelőtlenség! ‒ fakadt ki Hensbeck.
‒ Az olaszok egyszerűen vissza akarták szorítani az áramlopást,
amely arrafelé nemzeti sport ‒ világosította fel a műszaki igazgató.
‒ Az új évezred elején a biztonság még nem annyira volt téma.
‒ Micsoda? Hogyne lett volna! ‒ ellenkezett Hensbeck. ‒ Ott volt
az az akciófilm, a Die Hard 4.
‒ De tegyük a szívünkre a kezünket, akkoriban az ilyen
veszélyeket mindenki katasztrófapróféták agyszüleményének
gondolta. Sok illetékes csak mostanság ébredt rá, hogy nagyon is
valósak. Na meg persze a költségek is közrejátszottak. A biztonság
pénzbe kerül.
‒ Most úgy néz ki, hogy ha nem fizetik meg, az még többe kerül.
‒ Biztosan emlékszik arra, amikor Olaszországban elkezdődött a
döntéshozási folyamat ezzel a beruházással kapcsolatban. Évekig
tartott! És tudja, hogy a technikai berendezések szempontjából mit
jelent manapság, ha évek telnek el. Az okosmérő tulajdonképpen
már a beszerelésekor elavult volt. És ha akkor nem is lett volna, ma
már mindenképpen az. Ez a modern technika alapvető problémája,
amire eddig még senki sem talált megoldást.
‒ Az Apple meg a többiek igen ‒ vélekedett Hensbeck. ‒ A
fogyasztók lázasan várják az új termékeket, és készek több száz
eurót is kiadni a legújabb mobiltelefonért, lapos vagy 3D-S
képernyőért, vagy tabletért, akkor is, ha az előző modell még három
évig is húzhatná.
Wickley lecsapott a témára. Ő is gondolkozott már hasonlókon.
De nem ő volt a csapatban a kreatív szakember, akinek ilyen
termék- vagy kommunikációs koncepciókat kellett kigondolnia.
‒ Ha sikerül a fogyasztókat rávennie arra, hogy kétévente önként
és dalolva adjanak ki száz eurót egy új okosmérőre, magából gazdag
ember lesz. Mi ugyanis tudunk ilyen szolgáltatásokat nyújtani.
Hensbeck elgondolkodva pillantott rá.
De ezért külön fizetni kell ‒ egészítette ki a mondatot.
‒ Valamiből a mi mérnökeinknek is etetniük kell a gyerekeiket ‒
válaszolta Wickley.
Később, miután a kommunikációs cég emberei elmentek, és
odakint már alkonyodott, Wickley megkérdezte a műszaki
igazgatót:
 ‒ Megkerestek már bennünket az erőművek üzemeltetői?
‒ Még nem. Igaz, a telefonközpontunk nem működik. És olyan
gyorsan omlanak össze a telefonhálózatok, hogy egyébként is nehéz
elérni minket. Épp most próbálunk berendezni egy új központot
Bangalorban.
Sok más high-tech céghez hasonlóan hat éve ők is létrehoztak egy
fejlesztési részleget a dél-indiai nagyvárosban, amely időközben a
nemzetközi szoftveripar egyik központjává nőtte ki magát. Wickley
évi egy-két alkalommal ellátogatott a helyszínre, ahol közben a
dolgozók száma a kezdetekhez képest a hatszorosára, százhúsz főre
gyarapodott.
‒ Csak hát a műholdas kommunikáció elég macerás, mert az
összes műhold túlterhelt ‒ folytatta a műszaki igazgató.
‒ Reméljük, hogy reggelre megleszünk. De nem számítok túl sok
hívásra. A mi SCADA-rendszereink biztonságosak, az embereknek
meg van most egyéb gondjuk is.
Wickley fülében még mindig ott csengtek von Balsdorff szavai:
„Néhány erőműből szokatlan nehézségeket jelentettek… Ezért
csupán ennyit mondott:
‒ Ha van valami hír, azonnal értesítsenek.

Hága
Shannon megvágta a tudósítását, és feltöltötte az internetre. Ment
a tévé.
Manzano lépett be a szobába:
‒ Mi újság?
Ledobta a magát az ágyra, bekapcsolta a laptopját, és amíg a gép
elindult, a tévét nézte.
‒ Hm ‒, vetette oda szórakozottan Shannon, a férfi számítógépére
és a fedelén díszelgő furcsa zöld matricára pillantva.
A Saint-Laurent-Nouan-i erőműről rossz hírek érkeztek. Nagy
távolságból készült, homályos felvételek mutatták a létesítményt,
amelyből füst szállt fel.
‒ Amit most látunk, az nem a hűtőtornyok gőze ‒ magyarázta egy
bemondónő. ‒ A délben történt robbanás óta továbbra is
tisztázatlan a helyzet…
Manzano ezzel párhuzamosan az internetes híreket is átfutotta. A
legtöbb esetben megelégedett a címekkel:

Bezártak az európai tőzsdék

Teljesen leállt az európai autógyártás
A Münchener Rück biztosító egybillió eurós nagyságrendű kárral
számol
Helyesbítés: Hat dolgozó sérült meg a Saint-Laurent-Nouan-i
erőműben, ketten sugárfertőzést kaptak
Lefújták a február végi svédországi jéghoki-világbajnokságot
A kormány szerint Németországban a kétezret is elérheti az
áldozatok száma az áramszünet kezdete óta
Greenpeace: A Saint-Laurent-Nouan-i erőmű környékén erősen
megnövekedett a sugárzás mértéke
Az USA, Oroszország, Kína és Törökország felkészül a
segítségnyújtásra
Bochum körzetében átmeneti időszakokban ismét van áram
Az Interpol közzétette a gyanúsítottak fantomképét
A NATO főparancsnoksága tárgyalja a helyzetet
Mélyrepülésben az olajárak
Atomenergia-felügyelet: Saint-Laurent-Nouan nem Csernobil
vagy Fukusima

‒ Először Japánban is azt mondták, hogy nincs nagy baj

mormogta Manzano. ‒ Aztán kiderült, hogy az első pillanattól
kezdve képtelenek voltak ellenőrzés alatt tartani a reaktort.

Berlin
‒ Mégiscsak egyfajta gesztus volna az emberek felé ‒ mondta a
belügyminiszter.
‒ Amit alig lát valaki ‒ egészítette ki a kancellár szóvivője.
Michelsen szórakozottan figyelte a vitát. Értekezlet címén azon a
kérdésen marakodtak, vajon meglátogasson-e a kancellár egy
szükségszállást és egy kórházat a média kíséretében. Mintha nem is
lett volna fontosabb dolguk. Michelsen a listáját tanulmányozta.
Arról már rég letett, hogy minden részletet felvezessen rá.
Megelégedett a címszavakkal és a körülbelüli áttekintéssel.

Víz ‒ Sok áramszigeten csak napi néhány órán át van víz; az

áram nélküli területeken szinte egyáltalán nincs ellátás;
szükségkutakat vesznek igénybe, vízosztás folyamatban; egyes
körzetekből nem érkezik információ az elégtelen kommunikációs
hálózat miatt; a szivattyú- és szennyvíztisztító telepek részben
rendelkeznek tartalék áramforrással, de ezek kapacitása
elégtelen, itt és tulajdonképpen a kórházakban is többre volna
szükség.
Élelmiszer ‒ A még nyitva tartó üzleteket megrohamozzák a
vásárlók; élelmiszer-kiadó állmásokat és ingyenkonyhákat
állítottak fel; az ellátás a rossz szállítási lehetőségek miatt
helyenként kritikus. → Javítani kell a helyzeten!
Orvosi ellátás ‒ A betegek a központi kórházakban
koncentrálódnak, átköltöztetések folyamatban; gyógyszerhiány
a kórházakban, szükségszállásokon és patikákban; a
dialízisközpontok és szociális otthonok helyzete drámai. →
Átköltöztetések ütemét gyorsítani!
Szállás ‒ 187 szükségszállás felállítva; 156 folyamatban
Kommunikáció ‒ A BOS-rádió, amely a kormány, a tartományok
és a segélyszervezetek központjai közötti kommunikációt
biztosítja, részben el van látva árammal; kommunikáció a
regionális egységekkel nehéz vagy lehetetlen;
információáramlásban erős zavarok. A hadsereg vezetékes
hálózatot épít ki.

‒ A vitának vége! ‒ jelentette ki a kancellár egy határozott

kézmozdulat kíséretében. ‒ Meglátogatjuk azt a szükségszállást
meg kórházat! ‒ Majd a szóvivőjéhez fordult: ‒ Beszéljen meg
időpontot holnapra. Szeretném, ha a legfontosabb illetékesek is
jelen volnának, és készülne rólunk egy közös kép.
Továbbléptek a soron lévő témára. A következő harminc percben
Michelsen befejezte a listáját:

Közrend ‒ Elszórtan fosztogatások, amennyire tudni lehet, nőtt a

betörések száma; információellátás elégtelen; a büntetés-
végrehajtás nem jelentett szökést, fogolylázadás kísérlete a
kasseli, fuhlsbütteli, berlini női, mannheimi és regensburgi BV-
intézetben, már helyreállt a rend.
Az illetékes tárca vezetője szerint azonban a büntetés-végrehajtási
intézetekben egyre veszedelmesebbé vált a helyzet. Ahogy
mindenütt, a börtönökben is személyzethiány lépett fel. A
megmaradt alkalmazottak fokozott terhelésnek vannak kitéve
fizikailag és lelkileg. A raboknak megtiltották az udvari sétát, a víz-
és élelmiszeradagokat csökkentették, a higiéniai viszonyok sok
helyütt katasztrofálisak. Az elítéltek ettől egyre agresszívabbak
lettek, előbb gyengébb társaik, majd a fegyőrök ellen fordultak. A
dolgozók hamarosan kénytelenek lesznek minden erejükkel a
szökések megakadályozására összpontosítani, vagy nagyobb
intézményekbe átköltöztetni a rabokat, hogy takarékoskodjanak az
emberi erőforrásokkal. Michelsen nem is akart a logisztikai
költségekre, a szökések megnövekedett kockázatára, illetve az ettől
kezdve még inkább túlzsúfolt börtönökben uralkodó állapotokra
gondolni.

Közlekedés ‒ A vasútvonalak teljesen szabadok; áruszállítás

megkezdődött; ellátási és szállítási útvonalakat a
tartományokkal együttműködve kiépíteni.
Pénz ‒ Bankroham?
Egyéb infrastruktúra ‒ Nincs információ, egyes régiókból
semmilyen tájékoztatás nem érkezett.
Szolgáltatók ‒ Az áramszünet vége nem látható előre; Schleswig-
Holstein-Dél áramsziget elveszett; atomerőművek: két
 dízelmotor leállt (Brokdorf Gundremmingen C), a tartalék
rendszerek működnek; utánpótlás úton.
Nemzetközi helyzet ‒ A Saint-Laurent-Nouan-i erőműnél
evakuálás; Temelín: kritikus helyzet; hét ipari létesítményben
tüzek, káros anyag szabadult fel, egyik sem a határ közelében.

Egy-két tévécsatorna még mindig sugározta képeit azon

keveseknek, akik láthatták őket. Ez utóbbiak közé tartozott
Michelsen is, a belügyminisztériumi kollégáival együtt. Az előző
esti hírek gyorsan terjedtek. A következmények pedig pontosan
olyanok voltak, mint várták. A néhány nyitva tartó üzletet
valósággal megostromolták az emberek.
‒ Vendégem a stúdióban dr. Cornelius Ydén a Német Szövetségi
Banktól ‒ mondta a szőke bemondónő. ‒ Doktor úr, először is
köszönöm, hogy eljött, ami a mostani helyzetben nem lehetett
egyszerű.
‒ Én köszönöm a meghívást.
‒ Doktor úr, bankrohamnak vagyunk a tanúi?
Az őszülő, határozott vonású, ötvenes évei közepén járó Ydén
gyorsan és röviden válaszolt:
‒ Nem. Csupán elszigetelt esetekről van szó.
Azok a jelentések, amelyeket Michelsen és kollégái eddig kaptak,
más képet mutattak. Délig országszerte kétszáznál is több
bankfiókot kellett bezárni. És ezek csak a hét legnagyobb
pénzintézet és a takarékpénztári szövetség adatai voltak.
‒ …Németországban a készpénzellátás biztosított ‒ szögezte le
Ydén. ‒ Az áramszünet kezdete előtt az országban becslések szerint
negyvenmilliárd eurónyi készpénz volt forgalomban, és kétszer
ennyi felhalmozva. Feltételezhetjük, hogy még ha az áramszünet el
is húzódik néhány napig, az embereknek nem lesz szükségük sok
pénzre a napi szükségleteik kielégítéséhez. Sok üzlet bezárt, a
hatóságok pedig ingyen osztják az élelmiszert és a vizet. A félelem,
hogy kevés lesz a rendelkezésre álló készpénz, teljességgel
alaptalan. A Német Szövetségi Bank azt tanácsolja az embereknek,
hogy ha egyáltalán vesznek fel készpénzt, csak a feltétlenül
szükséges összeget.
‒ A nagyjából negyvenmillió német háztartásra tehát körülbelül
százhúszmilliárd euró jut. Ha ez a pénz egyenlően volna elosztva,
háztartásonként háromezer eurót jelentene. Sokaknak azonban
ennél jóval kevesebb van a zsebében. Nem jogos akkor mégis az
állampolgárok aggodalma, hogy kifogynak a pénzből?
Michelsen örült, hogy alig látja és hallja valaki ezt a beszélgetést.
Már kialakultak az első feketepiacok, amelyeken különféle áruk,
mindenekelőtt víz, élelmiszer és gyógyszerek cseréltek gazdát. Félő
volt, hogy ha a hatóságok nem tudják biztosítani az ellátást, a
feketepiacok elszaporodnak, és nem csupán aláássák az államba
vetett bizalmat, de szó szerint az emberek pénzét is kihúzzák a
zsebükből. Ydénnek ezzel együtt igaza volt. Most az ésszerű
gondolkodás volt a legfontosabb.
‒ Ezek irracionális félelmek, amelyek azonban, ezt beismerem,
önbeteljesítő jóslatokká válhatnak. Az ön által említett
bankrohamoknak is ez a lényege. Az emberek látják, hogy mások
ott állnak a bankok előtt, és attól kezdenek félni, hogy nem kapnak
pénzt. A tömeg egyre nő, és vele együtt a félelem is. Egy idő után a
bankok valóban kifogynak a pénzből. Ezért olyan egyszerű
ellenintézkedésekhez folyamodnak, mint a készpénzkiadás
korlátozása. Egyvalamit muszáj az embereknek észben tartaniuk:
nem kell attól félniük, mint egy pénzügyi válságnál, hogy a bankok
másnap csődöt jelentenek, és nekik elvész a pénzük.
Milyen egyszerű is ez, gondolta Michelsen, és remélte, hogy a
bemondónő is megérti. A bankoknak magától értetődően komoly
nehézségekkel kellett szembenézniük, egyelőre csak rövid, de
később közép- és hosszú távon is, mert biztosra lehetett venni,
hogy sok cég nem éli túl az áramszünet következményeit, és
milliárdos tartozásai lesznek a pénzintézetek felé. Most azonban
tényleg az volt a legfontosabb, hogy megakadályozzák a klasszikus
bankrohamot.
‒ A pénzünkért tehát nem kell aggódnunk ‒ zárta le a beszélgetést
komoly arccal a bemondónő. ‒ Köszönöm szépen dr. Ydénnek a
Német Szövetségi Banktól.
Ami a pénzügyi válságnak nem sikerült, azt most elintézi az
áramszünet?

Brüsszel
Nem érkezett annyi segélykérés, hogy ne boldoguljunk vele
foglalta össze az értekezleten elhangzottakat Nagy Zoltán, a MIC
magyar vezetője. ‒ Saint-Laurent-Nouannal és Temelínnel a
Nemzetközi Atomenergia-ügynökség foglalkozik. Szakértőket
küldtek ki, és folyamatosan tájékoztatnak bennünket.
Harminc percen át tárgyalták az aktuális fejleményeket. Sokkal
rosszabbak voltak, mint amitől Angström vagy a MIC-nél bárki is
tartott. Már csak a műszaki balesetek ismertetése volt hátra.
‒ Megkerestek minket a spanyolországi Toledo melletti Abracel
vegyi üzemben történt robbanás ügyében. Mérgező gázok
szabadultak fel. Az áldozatok pontos számát még nem tudják a
helyi hatóságok, de legkevesebb néhány tucattal számolnak. Több
ezer embert kellett kitelepíteni, egy részüket már felállított
szükségszállásokról. Az Egyesült Államok és Oroszország műszaki
segélycsapatokat akar küldeni, akik segítenének megszüntetni a
szivárgást. Mérgező anyagok felszabadulásával és halálos
áldozatokkal járó baleseteket jelentettek a nagy-britanniai
Sheffieldből, a norvégiai Bergenből, a svájci Bern közeléből és a
bulgáriai Plevnából is. Egyik állam sem kért nemzetközi segítséget,
az áldozatok száma egyjegyű. Kivétel nélkül az érintett üzemek
dolgozói. Ezzel együtt fel kell készülnünk arra, hogy egyik-másik
helyről mégiscsak érkezik segélykérés. Ráadásul ez a lista csak a
nekünk hivatalosan jelentett eseteket tartalmazza. Nem zárhatjuk
ki, hogy továbbiak is történtek, amelyekről esetleg még a helyi
hatóságok sem tudnak. A kommunikáció valamennyi államban
még mindig rendkívül hiányos. Egyelőre ennyit az aktuális
helyzetről. Következő értekezlet három óra múlva.
Nagy épp felkelt volna, amikor még eszébe jutott valami:
 ‒ Ja, és mielőtt még elfelejtem, értesítést kaptunk a brüsszeli
közlekedési vállalattól. Minimális mértékben fenntartják a
tömegközlekedést, elővárosi buszjáratokat indítottak, amelyek hat
vonalon közlekednek a városban és a környékén. A buszok naponta
kétszer indulnak, és kizárólag bizonyos szervezetek, például a
rendőrség, a minisztériumok és az Európai Bizottság legfontosabb
osztályainak a dolgozóit szállítják. Idetartozunk mi is. Reggelente
gyűjtőpontokon szállhatnak fel, és este ott is teszik le önöket. A
buszokat csak az igazolványuk felmutatásával vehetik igénybe. Az
útvonalakat és a gyűjtőpontokat a táblán láthatják.

Berlin
Hartlandt arra riadt fel, hogy valaki tapsol mögötte.
‒ Ébresztő! ‒ kiáltott rá egy kolléga.
Hartlandt kábán nézett körül. Csak egy pillanatra akart
megpihenni, aztán a feje a mellére bukott.
‒ Olyan híreket kaptam, hogy attól rögtön felébredsz! ‒ mondta a
kolléga. ‒ A tűzoltóktól, akik az osterrönfeldi alállomáson oltották a
tüzet. Biztosak benne, hogy szándékos gyújtogatás történt.
Azt a ku… ‒ Hartlandt éppen csak vissza tudta fogni magát. ‒ És
ezt mi miért csak most tudjuk meg?
Minden kézre szükség van odakint, és ezt az oknyomozás sínyli
meg.
Hartlandt felugrott, és a falon lógó óriási Németország-térképhez
fordult, amelyen különböző színekkel jelölték az eddigi
üzemzavarokat. Maga a térkép helyenként már nem is látszott a
színes gombostűfejektől.
Akkor talán nem puszta véletlen egybeesés ‒ dörmögött
Hartlandt. ‒ Az áramszünet kezdete óta nyolc hálózati alállomásról
jelentettek gyújtogatást. Ezeket jelzik a rózsaszínű gombostűk. Az
első esetek Schleswig-Holsteinben és Alsó-Szászországban
történtek, szóval egész fent északon. Aztán szép sorjában jött a
többi. Eddig rövidzárlatra gyanakodtunk.
Az íróasztalához rohant, és kotorászni kezdett az iratok között.
 ‒ Itt van! ‒ nyújtott a kolléga felé egy papírlapot. ‒ Ez a kigyulladt
alállomások listája. Mindegyiknél azonnal derítsék ki, mi okozta a
tüzet! Szükségem van a tűz keletkezésének pontos idejére is. És
tudd meg a hálózatüzemeltetőktől, hogy vannak-e még
megrongálódott alállomások, amelyekről eddig nem értesültünk.
Gyerünk, nyomás!

Hága
Manzano csak fél füllel hallgatta a híradót. Órák óta azzal
foglalatoskodott, hogy átnézze Bollard listáját, amelyen az
erőművek vezérlőrendszereinek gyártói sorakoztak. És minél
jobban elmélyedt az adatokban, annál erősebbé vált a gyanúja.
‒ Lehet, hogy nem kellene egyszerre mennie mindennek ‒
jegyezte meg, szinte oda sem figyelve. ‒ A szálloda dízeltartalékai is
végesek.
‒ Ezen a pár percen vagy órán csak nem múlik olyan sok ‒
ellenkezett Shannon, aki az ágyon hevert, és le sem vette a szemét a
tévéről.
‒ …mint azt európai hálózatüzemeltetőkhöz közel álló források a
tudtunkra adták ‒ jelentette éppen a bemondónő ‒, a megtámadott
számítógépes rendszerek és az azok által működtetett elektromos
hálózatok helyreállítása akár tíz napig is eltarthat.
‒ Te jó isten… ‒ sóhajtotta Shannon.
‒ Hivatalos helyről ezt még nem erősítették meg. Időközben új
hírek érkeztek a közép-franciaországi Saint-Laurent-Nouan-i
atomerőműről, ahol robbanás történt. Élőben kapcsoljuk
tudósítónkat, James Turnert.
‒ Nézd már ezt a parasztot! ‒ mérgelődött Shannon. ‒ Remélem, a
hírei nem olyan rosszak, mint ahogy kinéz.
Manzano kelletlenül felpillantott. A képernyőn Shannon utált
kollégája nézett a kamerába. Vastagon bebugyolálva állt a
reflektorok fényében. A szél cibálta a kapucniját, és belezúgott a
mikrofonba.
A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség 4-esre emelte a Saint-
Laurent-Nouan-i erőműben kialakult helyzet INES-fokozatát! ‒
igyekezett túlkiabálni a szelet Turner. ‒ Így most már hivatalosan is
balesetről beszélhetünk, nem pedig üzemzavarról. Ezzel
párhuzamosan a kormány és az üzemeltető megerősítette, hogy a
lakosság enyhe sugárterhelést kapott, amely azonban nem haladja
meg jelentősen a természetes sugárzás mértékét. Sokkal
nyugtalanítóbb az a tény, hogy ez a magasabb besorolás a
reaktortartály vagy a reaktormag megrongálódására utal. Azt még
nem tudni, mennyire súlyos a helyzet. A személyzet azonban már
olyan erős sugárzást kapott, amely akár az egészségükre is hatással
lehet. Az atomenergia-felhasználás történetében eddig tizenegy
ilyen vagy magasabb fokozatú baleset történt. Az 1-es blokk
hűtőrendszere még mindig nem működik, aminek az okát továbbra
sem tudják. Az sem tisztázott, mi idézte elő a robbanást.
‒ Hát persze ‒ gúnyolódott Shannon. ‒ Lövése sincs semmiről, de
pofázni, azt tud!
‒ Környezetvédő szervezetek ezzel szemben azt állítják, hogy egy
kilométerre az erőműtől jelentősen megemelkedett sugárzásszintet
észleltek. Az ő adataik szerint az elnyelt sugárzás kétszáz
millisievert is lehet óránként. Összehasonlításképpen: óránként
0,01 millisievert az a határérték, amely fölött el kell rendelni a
lakosság hosszú távú evakuálását. Ha ezek a mérések helyesek, és a
sugárzás valóban ilyen erős, akkor az erőműben esett kár sokkal
súlyosabb az eddig ismertnél vagy elismertnél.
‒ Pár nap alatt felment 4-esre ‒ jegyezte meg Manzano, és
visszafordult a számítógépéhez. ‒ Rohadtul emlékeztet Csernobilra
és Fukusimára.
‒ Csernobilt még nem követtem ‒ mondta Shannon. ‒ De
Fukusimával igazad van. Remélem, Saint-Laurent-Nouanban nem
úgy fog végződni, mint ott. Nézd csak! ‒ mutatta a térképet a
laptopja képernyőjén. ‒ Képzeld el, hogy itt is lezárják az erőmű
harminc kilométeres körzetét, mint Japánban! Ott vannak a
legszebb Loire menti kastélyok! Nem is beszélve arról, hogyha az
lesz, mint Csernobilban. Akkor fél Közép-Franciaországnak
reszeltek!
‒ … a nemzetközi tőzsdék továbbra is szorult helyzetben vannak ‒
közölte a hírolvasó. ‒ Az európaiak ki sem nyitottak. Az amerikai
pénzpiacokon is órákra lezárták a kereskedést, ami helyenként
húszszázalékos veszteséghez vezetett. A kereskedést a New York-i
tőzsdén is többször felfüggesztették, miután a Dow Jones rövid idő
alatt több mint tíz százalékot veszített az értékéből. Szóba került a
korai zárás, valamint egyes papírok shortolásának átmeneti tilalma
is. Különösen rosszul érintik az események az európai cégek
részvényeit. A Volkswagen-részvények értéke például az
áramszünet kezdete óta eltelt két kereskedési nap alatt hetven
százalékkal csökkent, és a többi európai autógyártó sem járt
jobban. Egyes európai bankok és biztosítók akár piaci
kapitalizációjuk kilencven százalékát is elveszítették. Egyre
erősödnek azok a hangok, mindenekelőtt a cégeken belül, hogy
ideiglenesen ki kellene vonni ezeket a papírokat a forgalomból,
nehogy felvásárolják őket a konkurens cégek.
‒ Ki venne részvényt ilyenkor? ‒ kérdezte Shannon.
‒ Én biztos nem ‒ válaszolta Manzano.
‒ Valószínűleg ezért kell még mindig dolgoznod ‒ mondta epésen
a lány. ‒ Éhes vagyok.
‒ Én is ‒ felelte Manzano, és úgy döntött, hogy később folytatja a
munkát. ‒ Akkor éljünk veszélyesen, és faljunk, amíg még
megtehetjük.

Zevenhuizen
Francois Bollard kis híján belerohant a tanya kocsifelhajtóján álló
autóba. A reflektorok fényében látta, hogy a házhoz vezető utat
teljes egészében elfoglalják a parkoló járművek. Ki kormányozta
hát a kocsiját a mezőre, és onnan gyalogolt vissza. Több autóban is
meleg ruhákba és takarókba burkolózó embereket látott feküdni.
Mit keresnek ezek itt? A ház előtti nyílt tér is tele volt kocsikkal.
Közöttük ott állt néhány ember, akik Bollard felé fordultak, amikor
leparkolt és kiszállt. Palástolta megdöbbenését, és keresztülvágott a
gyülekezeten a ház felé.
‒ Már nem engednek be senkit! ‒ kiáltotta oda valaki.
‒ Hacsak nem a jobbak közül való ‒ tette hozzá valaki gúnyosan.
Néhányan követték az ajtóig. Bollard benyitott, s abban a
pillanatban megragadta egy kéz, berántotta a házba, majd bevágta
az ajtót. Odakintről dühödt ordítozás hallatszott, Jacub Haarleven
állt előtte. Feldúltnak látszott. Bollard-nak csak most tűnt fel a
házban uralkodó hangzavar.
‒ Mindenkit nem tudunk befogadni! ‒ magyarázkodott a
házigazda, és előrement.
Az ebédlőbe érve Bollard megértette, miről beszél. Az asztalokat a
falakhoz tolták, a padlón pedig legalább negyvenen feküdtek
összezsúfolódva. Bollard orrát megcsapta a mosdatlan emberek
szaga. Valaki horkolt, másvalaki nyöszörgött álmában.
‒ Én mondtam nekik, hogy nem tudjuk fogadni őket! ‒ folytatta
Haarleven. ‒ De hát mit tehettem volna? Gyerekek, betegek, öregek
vannak közöttük! Csak nem hagyhattam, hogy megfagyjanak
odakint! Két másik helyiség ugyanígy néz ki.
‒ És akik kint állnak?
Haarleven tanácstalanul nézett rá:
‒ Remélem, nem bolondulnak meg.
‒ És mit csinál majd reggel, amikor az emberek éhesen
felébrednek?
‒ Azt majd reggel kitalálom ‒ vont vállat Haarleven. ‒ Csak
rögtönözni tudunk. Ha nem jön vissza hamarosan az áram, akkor
itt nagyon nagy bajok lesznek.
Bollard csodálta a férfi határozottságát. Vagy egyszerű naivitás
volt?
‒ Maga mégiscsak az EU-nál van…
‒ Az Europolnál ‒ helyesbített Bollard.
‒ Nem tudna tenni értük valamit?
‒ Na és a holland hatóságok? Vannak szükségszállások.
‒ Azt mondják, nincs elég.
‒ Ma már nincs mit tenni ‒ szögezte le Bollard. ‒ Holnap
megnézem, mit tudok csinálni.
Persze tudta: legfeljebb annyit, hogy betelefonál a városba, és
megkérdezi, miért nem biztosítottak szállást az embereknek. És
szükség esetén szól a rendőrségnek, hogy védjék meg Haarleven
birtokát és az ott lévőket. Mindkét esetben előre sejtette a választ.
Felment a lépcsőn a családja szobájába. Alig nyitotta ki az ajtót, a
felesége a nyakába vetette magát.
‒ Hallottál valamit a szüleinkről?
Bollard nagyon nem várta ezt a pillanatot.
‒ Még nem. De biztos jól vannak.
‒ Biztos jól vannak? ‒ Az asszony hangja hisztérikusan csengett,
ami nagyon nem tetszett Bollard-nak. ‒ Húsz kilométerre tőlük
atomkatasztrófa történt, te meg biztos vagy benne, hogy jól
vannak?
‒ Hol vannak a gyerekek?
‒ Már alszanak. Ne terelj.
‒ Ez nem atomkatasztrófa. A kormány azt mondja…
‒ Mi mást mondanának? ‒ kiabált a felesége a sírás határán.
‒ Felébreszted a gyerekeket.
Az asszonyból kitört a zokogás, és öklével kezdte verni a férje
mellkasát.
‒ Te küldted oda őket!
Bollard próbálta megnyugtatni és átölelni, de a felesége kitépte
magát a karjából, és tovább ütötte:
‒ Te küldted oda őket!
Bollard-ban fellángolt a harag és a tehetetlenség. Megragadta a
feleségét, és magához szorította, hogy lefogja a karját. Az asszony
eleinte védekezett, de aztán elernyedt, és keservesen zokogva a
vállára borult.
Még csak négy nap telt el, gondolta Bollard, és már kikészültek az
idegeink. Becsukta a szemét, és gyerekkora óta először imádkozott:
Kérlek, hogyha vagy, add, hogy ne essen baja a szüleinknek!

Hága
 ‒ Nekünk nagyon jó dolgunk van ‒ állapította meg Shannon, és a
villájára csavart egy adag tésztát. ‒ Ma megint rá kellett
döbbennem.
‒ Neked mindenképpen ‒ felelte Manzano. ‒ Porschéval
furikázhatsz katasztrófák helyszínére.
‒ Hidd el, sokkal szívesebben tudósítanék Porsche nélkül arról,
hogy minden újra rendben van. Ti nem jutottatok semmire?
‒ Drágám ‒ mosolygott Manzano ‒, megértem, hogy folytatni
akarod a tegnapi kis akciódat, pláne mivel a kolléga úr
Franciaországban ennyi figyelmet kap. De ne is próbálkozz. Tudod,
hogy az itteni munkám…
‒ …titkos. Megértettem.
‒ Inkább mesélj magadról.
‒ A lényeget tudod. Egy vermonti porfészekben nőttem fel, New
Yorkban tanultam, aztán elindultam végzetes világ körüli utamra,
amelynek a végén megfeneklettem Párizsban.
‒ Nem a legrosszabb hely, ahol meg lehet fenekleni.
‒ Az igaz.
‒ Ez volt a lényeg. És a lényegtelen részek? Azok gyakran sokkal
érdekesebbek.
‒ Az én esetemben nem.
‒ Elég gyenge egy sztori, újságíró kisasszony.
‒ A tiéd jobb?
‒ Még nem néztél utána?
Most Shannon mosolyodott el.
‒ Dehogyisnem. De nem sok mindent lehet találni rólad. Úgy
tűnik, nem valami izgalmas az életed.
‒ Ebben a tekintetben a kínaiakkal értek egyet, akik csak az
ellenségeiknek kívánnak izgalmas életet. De úgy látom, nekem
nemrég azt kívánt valaki.
‒ És csak így el tudtál jönni Milánóból? Feleség, gyerek?
‒ Egyik sincs.
‒ Miért?
‒ Fontos ez?
 ‒ Puszta kíváncsiság. Foglalkozási ártalom. Meg aztán valamiről
csak kell beszélgetnünk.
‒ Nem úgy alakult.
‒ Ó! Keresed a nagy Őt? Azt hittem, ilyet csak a nők csinálnak.
‒ Például te?
Shannon nevetett. Manzanónak tetszett a nevetése.
‒ És a szüleid? Olaszországban élnek?
‒ Meghaltak.
‒ Jaj, sajnálom.
‒ Autóbalesetben. Már tizenkét éve.
Emlékezett a napra, amikor megkapta a hírt. Az érzékei különös
eltompulására.
‒ Hiányoznak?
‒ Nem… igazán. ‒ Manzano most jött rá, hogy már régóta nem is
gondolt rájuk. ‒ Talán egyet-mást még meg kellett volna
beszélnünk. Van, amire csak később érik meg az ember. De talán
még akkor sem beszél róla. Ki tudja. Hát a tieid?
‒ Kilencéves koromban elváltak. Én anyámnál maradtam. Apám
Chicagóba költözött, aztán Seattle-be. Nem sűrűn láttam azóta.
‒ És amióta Európában vagy?
‒ Szoktam skype-olni anyámmal. Néha apámmal is. Mindig
mondják, hogy egyszer muszáj lesz meglátogatniuk. Még sosem
voltak Párizsban. De eddig még egyikük sem jött.
‒ Testvérek?
‒ Apám második házasságából van két féltestvérem, egy húgom
meg egy öcsém. Alig ismerem őket.
‒ Szóval egyke vagy.
‒ Tulajdonképpen igen ‒ mondta Shannon, csúnya grimaszt
vágott, és színpadias hangon hozzáfűzte: ‒ Önfejű, egoista,
tapintatlan!
‒ A barátnőim is mindig ezt mondják rám.
‒ A mostani is?
Manzano arckifejezése nem árult el semmit.
‒ És mit szólna, ha megtudná, hogy egy ágyban alszunk? ‒ firtatta
tovább Shannon.
‒ Tőlem nem tud meg semmit.
Egyes számban beszélt. Semmi kedve nem volt a Júliával és
Carlával való laza kapcsolatát taglalni, főleg magyarázkodni miatta.
Sonja Angström járt a fejében.
‒ És a te nagy Őddel mi van? ‒ kérdezte inkább.
‒ Majd felbukkan ‒ felelte Shannon, és ivott egy korty bort
Pimaszul csillogott a szeme a pohár széle fölött.
‒ Kedves nézőink! Hollandia legnagyobb közszolgálati adójaként
mindeddig élvezhettük a tartalék áramforrás nyújtotta
kiváltságokat, így naprakészen tudósíthattuk önöket a legújabb
fejleményekről. Most azonban fontosabb célokra kell az
üzemanyag, például az Európa-szerte mintegy százötvenmillió
embernek menedéket adó szükségszállások, a segélyszolgálatok és
a kórházak ellátására. Ezért kénytelenek vagyunk korlátozni a
műsoridőt: mostantól reggel hat és éjfél között minden egész
órakor ötperces híradóban tájékoztatjuk önöket az aktuális
helyzetről. Egyéb műsoraink sugárzását egyelőre szüneteltetjük.
Szíves megértésüket kérjük. Jó éjszakát!

Ybbs-Persenbeug erőmű
Oberstätter végigrohant a néptelen folyosókon. Csak néhány
technikus volt bent, a minimális személyzet, amely ahhoz
szükséges, hogy újra beindítsák az erőművet ‒ amennyiben
rájönnek, miként tegyék. Oberstätter most is épp azon tűnődött,
hogyan tovább. A károk már így is rettenetes méreteket öltöttek. A
környékbeli parasztok elveszítették a szarvasmarháik nagy részét.
Az állatok megfagytak, vagy éhen pusztultak, sok tehén a
túltelítődött tőgye miatt múlt ki iszonyatos kínok között. Napokon
át kilométerekről is hallani lehetett a fájdalmas bőgést. Oberstätter
egyik ismerősének édesapja meghalt agyvérzésben, mert a mentők
nem értek ki hozzá időben. Néhányan egyszerűen leléptek, amiért
Oberstätter nem is neheztelt rájuk. Amióta kipattant a hír, hogy
egyes osztrák településeken sikerült biztosítani valami minimális
áramellátást, egyre többen próbáltak meg eljutni ezekre a helyekre.
Maga Oberstätter valóságos kis paradicsomban élt itt.
Munkatársaihoz hasonlóan néha elhozta a családját is, hogy
megmelegedhessenek, és legalább néhány óráig viszonylag
normális életet élhessenek.
Belépett a déli generátorcsarnokba.
‒ Hogy álltok? ‒ szólt bele az adóvevőbe.
A vezérlőből öt mérnök kísérte feszült figyelemmel a gépezetek
állapotát. Egy órája folytak az előkészületek arra, hogy újra üzembe
helyezzék az erőművet. A műszerek eddig semmiféle problémát
nem jeleztek. Egy gombnyomás és a generátorok újra elkezdenek
áramot termelni.
‒ Most! ‒ recsegett a hangszóróból, mire lentről mély zúgás tört
fel a vörös óriásokból.
‒ Megy! ‒ ordította Oberstätter a mikrofonba.
‒ Igen, végre megy! ‒ ordított vissza az egyik munkatársa.
Oberstätter is ugyanazt a megkönnyebbülést érezte, mint ő. Négy
napja kapták a hibaüzeneteket az újraindítás különböző fázisaiban,
négy napja ellenőrizték, vagy éppen cserélték ki a legkülönfélébb
alkatrészeket.
‒ Bassza meg! ‒ hallotta Oberstätter a rádióból.
‒ Mi az?
‒ Túlpörögnek!
‒ Dehogyis, azt hallanám! ‒ kiabált Oberstätter.
‒ De itt mi ezt a jelzést kapjuk!
‒ De az nem lehet!
‒ Túl kockázatos, leállunk!
‒ Ne! Hagyjátok! ‒ utasította kollégáit Oberstätter. ‒ Ha baj van,
úgyis lekapcsolnak maguktól! Itt minden normálisnak hangzik.
‒ A műszerek azt jelzik, le kell állni! ‒ recsegett az adó-vevő. ‒
Muszáj! Nem kockáztathatjuk a generátorokat!
A halk zümmögés a csarnokban egyre gyengült, míg végül teljesen
elhalt.
‒ A picsába! ‒ dühöngött Oberstätter, miközben felment a
vezérlőterembe.
‒ Nem a generátorokkal van baj ‒ magyarázta. ‒ Úgy doromboltak,
mint a kiscicák. A vezérlőszoftverrel, a SCADA-rendszerrel nem
stimmel valami.
‒ De azt részletekbe menően átvizsgáltuk ‒ felelte hitetlenkedve
az IT-s kolléga.
‒ Gondolj a Stuxnetre.
‒ Az egy rettenetesen bonyolult program volt. Gondolod, hogy
valaki írt egy ilyet direkt nekünk? Vannak nálunk fontosabb
célpontok is.
‒ Nézd át a naplóadatokat. Sok más dolgod amúgy sincsen.
A férfi morgolódva fordult vissza a képernyőhöz. A másik négy
kolléga is odagyűlt köré. Először a mérőműszerek adatait vizsgálták
át.
‒ A mért értékek mind a zöld tartományban vannak, nem?
‒ De.
Aztán összevetették ezeket a méréseket a vezérlőszoftver azonos
időpontokban feljegyzett adataival.
‒ Látod? ‒ mutatta Oberstätter. ‒ A mérőműszerek és a
vezérlőszoftver adatai nem egyeznek. Két rendszer eltérő adatokat
mutat ugyanarról az eseményről. Mindig ide lyukadunk ki már
napok óta. Hibajelentést kapunk, kicserélünk egy alkatrészt, a
hibajelzés megszűnik, de megjelenik egy másik. Annyi alkatrész
nem romolhatott el, amennyit kicseréltünk. Akár meg is esküszöm
neked, hogy a gépek hibátlanul működnek. A szoftver vágott át
minket egész idő alatt.
‒ De ha tényleg az a gond, amit mondasz, a hibának a SCADA-
rendszer forráskódjában kell lennie. Az pedig a szoftver gyártójának
titka.
‒ Akkor nézzenek utána ők!
‒ Egy szimpla feltételezés alapján? Ezer más oka lehet a
hibajelentéseknek!
‒ Akkor mit javasolsz?
A férfi vállat vont.
 ‒ Mit tudom én. Miért pont most jönne elő egy ilyen hiba? És
egyáltalán hogy jöjjenek ide a gyártó emberei? A SCADA-gyártók
óriáscégek, alaposan ellenőrzik a minőséget, és millió biztonsági
rendszabályt tartanak be!
‒ Azért én nem vetném el ezt az elméletet ‒ szólt közbe egy másik
kolléga. ‒ A bécsi központnak mindenesetre jelenthetjük.
Meglátjuk, mit mondanak.
 5. nap ‒ szerda
Zevenhuizen

Francois Bollard mögött újabb nyugtalan éjszaka állt. A felesége

az előző esti kifakadása után nyugtatót vett be, és hamar elaludt.
Bollard is lefeküdt, de hamarosan újra felkelt, és órákig bámult ki a
zsúfolásig telt parkolóra néző ablakon. Egy idő után az utolsó ott
ácsorgók is bekászálódtak az autóikba. Nem sokkal később Bollard-
nak is sikerült aludnia egy keveset.
Még pirkadat előtt olyan zajokra ébredt, amelyeket először nem
sikerült beazonosítania. Nagy nehezen kimászott az ágyból, és
odatapogatózott az ablakhoz. Odalent egy nagyjából húsz embert
számláló csoport gyűlt a bejárati ajtó elé, és bebocsátást követeltek.
Bollard felöltözött, és lement. A folyosón azonban elakadt. Egy
csapat hangosan ordítozva igyekezett rávenni Jacub Haarlevent,
hogy nyissa ki az ajtót. A házigazdának, aki a mellkasa előtt egy
puskát tartott keresztben, egyelőre sikerült feltartóztatnia őket.
Az idő, amikor rendőrként szolgált, és többek között tüntetéseken
is bevetették, már régen elmúlt, de Bollard így is tisztán látta, hogy
Haarlevennek hosszú távon nincs esélye. Odakintről az ajtóra mért
tompa ütések hallatszottak, bent pedig a tömeg dühödt morgása. El
kellett vennie a fegyvert Haarleventől, mielőtt az valami
ostobaságra ragadtatja magát.
Menjenek vissza ‒ mondta Haarleven, és leeresztette a puskát. ‒
Kinyitom az ajtót, de jegyezzék meg, hogy akkor sem maradhatnak.
Majd a hatóságok gondoskodnak magukról.
‒ Eddig sem tették! ‒ kiabálta valaki.
‒ Hagynak minket éhen-szomjan halni!
‒ És megfagyni!
Bollard elgondolkozott rajta, hol máshol tudná elhelyezni a
családját. Úgy látta, muszáj lesz hazamenniük. A kandallóhoz volt
fájuk elég. De sem élelmük, sem vizük. Ő maga még élvezhette egy
darabig az Europol ellátását. De vajon meddig?
Egy nő a csoportból óvatosan előrelépett. Az ötödik vagy hatodik
hónapban járhatott.
‒ Segítséget kérünk öntől ‒ könyörgött, és visszafordult a
többiekhez: ‒ Ti meg higgadjatok le. Az ordibálás nem segít senkin.
‒ Már segítettem ‒ felelte Haarleven. ‒ De mindenkinek, aki
odakint van, nem tudok helyet szorítani. Élelem meg végképp nincs
elég.
Az egyik szomszéd helyiségből üvegcsörömpölés hallatszott,
dörömbölés, majd megint csörgés. A nő összerezzent, Haarleven
pedig a puskáját markolva előrelépett. A csoport szétnyílt előtte.
Bollard odasietett hozzá, és finoman lenyomta a fegyver csövét.
‒ Valaki bedobta az ablakot! ‒ sikoltott egy nő az ebédlőből. ‒
Hagyják abba!
Bollard meglátta, hogy a lépcsőn aggodalmas arccal ott áll a
felesége. Egy kézmozdulattal jelezte neki, hogy menjen fel. Aztán
döntésre jutott, és ő is követte Marie-t a szobájukba.
‒ Csomagolunk ‒ mondta. ‒ Gyorsan.
A felesége nem kért magyarázatot. Húsz perccel később lecipelték
a holmijukat a lépcsőn, és már csak a házból kellett kijutniuk.
Haarleven, aki időközben leült egy székre az ajtó mellé, és a lába
között tartotta a puskát, meglepett arccal fogadta őket.
‒ Utazunk ‒ közölte vele Bollard. ‒ Egy hetet előre kifizettem,
úgyhogy nem tartozunk semmivel. Volna szíves kiengedni?
Haarleven óvatosan kinyitotta az ajtót, és kitaszigálta rajta
Bollard-ékat. Amint az egész család kint volt, újra becsapta az ajtót.
Mindez olyan gyorsan történt, hogy az ostromlók nem is tudtak
reagálni. Bollard-ék az autókhoz vitték a csomagjaikat, és
bepakoltak. Néhány másik járműnek félre kellett állnia, hogy
kiengedje Marie kocsiját.
‒ A gyerekek velem jönnek ‒ jelentette ki Bollard.
Néhány perccel azután, hogy elhagyták a birtokot, kigyulladt az
üzemanyagszintet jelző lámpa. Ennyit nem fogyaszthatott a kocsi.
Amikor előző este megérkezett, még félig volt a tank. Alig lépték át
Hága határát, a felesége hátulról rávillogott. Bollard lassított, de
Marie már az útpadkán állt, és megint jelzett a fénykürttel. Bollard
hátramenetbe váltott.
‒ Maradjatok itt ‒ szólt rá a gyerekekre, és kiszállt.
‒ Elfogyott a benzin! ‒ mondta Marie. ‒ Pedig biztos, hogy
majdnem tele volt a tank, amikor tegnapelőtt odaértem a tanyára.
És azóta nem mentem sehová!
‒ Akkor mégis lehetséges… ‒ felelte Bollard. ‒ Én is már a
tartalékkal megyek.
Megvizsgálta a tanksapkát. Feltörték.
Átpakolták a bőröndöket, egy kissé odébb tolták Marie autóját a
padkán, majd együtt mentek tovább Bollard kocsijával.
‒ Reméljük, hazajutunk ‒ jegyezte meg Georges a hátsó ülésen.
‒ Mikor lesz már vége ennek? ‒ suttogta Marie könnyes szemmel.

Hága

Otthon Francois még segített neki kipakolni az autóból, de aztán

ment is tovább az Europolba.
Hát megint itt volt. Sajnos nem azért, mert véget ért ez az egész.
Marie Bollard először tüzet gyújtott a nappali kandallójában, hogy
legalább egy helyiség be legyen fűtve a házban. Miután kirámolta a
bőröndöket és táskákat, szemrevételezte a hűtőszekrényt. A
mélyhűtött és romlandó élelmiszereket már az áramszünet első
napjaiban felhasználta. Ezeken kívül nem sok minden maradt.
Mivel úgy tervezte, hogy a tanyán szállnak majd meg, nem
halmozott fel készleteket. A legtöbb étel megromlott, amíg távol
voltak. A kamrában talált konzerveket, amelyeken elélhettek
néhány napig, bár meglehetősen fura étrendet biztosítottak, de ez
nem a nagy igények ideje volt. Muszáj volt tájékozódnia. Talán a
szomszédok tudják, hol lehet élelmiszerhez jutni. Francois beszélt
ilyen helyekről. Tett egy kísérletet a tévével és a telefonnal is,
miközben előre tudta, meg sem fognak mukkanni. Mi lehet a
szüleivel?

Az EU-ellenőr szerint Saint-Laurent-Nouanban komoly a helyzet

Az Európai Unió környezetvédelmi ellenőre, Roman Padarescu
nyugtalanságának adott hangot a franciaországi atomerőműben
történt baleset kapcsán. Ugyanakkor azt nyilatkozta,
meggyőződése, hogy az illetékesek kézben tartják a helyzetet.
Idáig csupán csekély sugárzás szabadult ki, Franciaország és
Európa lakosságát nem fenyegeti veszély. „Együtt kell
megküzdenünk a súlyos helyzettel, amely emberek millióit sújtja.
Ehhez pedig teljes nyugalomra és összetartásra van szükség.”

Kézben tartják a helyzetet! ‒ gondolta Bollard a képernyőt nézve,

és egy pillanatig sem hitte el ezt. Ahogy azt sem, hogy csak csekély
mértékű sugárzás szabadult ki. Nem sokat segített rajta, hogy az
Europol székházában még működtek a telefonok. Ezen a reggelen
ismételten megpróbálta felhívni a szüleit, majd ‒ miután nem járt
sikerrel ‒ a francia belügyminisztériumot, az atomenergia-
felügyeletet, aztán a nanteuil-i, a blois-i és az orléans-i rendőrséget.
Négy vonal halott volt, a belügyminisztériumban pedig nem vette
fel senki. A telefonkagyló markolászása értelmetlen rituálévá vált.
Legbelül Bollard már régóta tudta, hogy senki nem tud
felvilágosítást adni a szülei és Doreuil-ék sorsáról.

USA: Az elektromos hálózat és a reaktorok biztonságosak

Környezetvédő szervezetek és az Egyesült Államok
kongresszusának képviselői az energiapolitika átgondolását
követelik, miután Európa nagy részén megszűnt az
áramszolgáltatás. Kormánytagok azt közölték, hogy az amerikai
reaktorok biztonságosak. Az európai események jelzik, mennyire
fontos az elektromos hálózat okoshálózattá fejlesztése,
nyilatkozták. Azokat az ellenvetéseket, amelyek szerint az
áramszünetet éppen a hálózat szoftverei ellen intézett támadás
váltotta ki, félrevezetőnek nevezték, és elutasították.
 Komoly árfolyamzuhanás az ázsiai tőzsdéken
Az ázsiai tőzsdék sorozatban a harmadik kereskedési napot
kezdték jelentős, helyenként két számjegyű értékcsökkenéssel. A
japán Topix tegnapig kilenc, a Hang Seng nyolc, a Sensex pedig tíz
egész hét tized százalékot esett.

Eltérő jelentések a reaktort ért károkról

„Károsodhatott a Saint-Laurent-Nouan-i erőmű reaktortartálya” ‒
nyilatkozta a francia atomenergia-felügyelet szakértője. Ha a
fűtőelemek körüli burok valóban megsérült, az nagy mennyiségű
sugárzás kiszabadulását okozhatta. Az üzemeltető ugyanakkor
olyan mérésekre hivatkozik, amelyek szerint a sugárterhelés nem
növekedett jelentősen az elmúlt órákban. Környezetvédő
szervezetek ezzel szemben azt állítják, hogy a tizenöt kilométerre
lévő, a kastélyáról híres Chambord-ban óránként egy
mikrosievertes terhelést mértek. Ez tízszerese a határértéknek.

Most érkezett: Franciaország evakuálja a lakosságot

A francia belügyminisztérium közölte, hogy Loire-et-Cher
megyében, a Saint-Laurent-Nóuan-i erőmű öt kilométeres
körzetében megkezdték a lakosság kitelepítését. Több falu és
kisváros is érintett a Loire mindkét partján. A lakókat harminc
kilométeres körzetben felszólították, hogy továbbra se hagyják el
otthonaikat. Ez a rendelkezés több várost, közöttük a világhírű
kastéllyal rendelkező Blois-t, valamint Orléans néhány elővárosát
is érinti. További kitelepítési intézkedéseket sem lehet kizárni.

‒ Istenem! ‒ nyögte Bollard.

Nanteuil Blois és Saint-Laurent-Nouan között feküdt. Megint a
telefonért nyúlt.

Napi száz euróra korlátozták a készpénzfelvételt

Nyugalomra int az Európai Központi Bank, miután tegnap az
 ügyfelek a legtöbb európai országban megrohamozták a bankokat.
„A készpénzellátás biztosított” ‒ nyilatkozta az EKB elnöke,
Jacques Tampere. Ennek ellenére bizonytalan ideig fejenként száz
euróban maximálták a naponta felvehető készpénzösszeget.
Tampere cáfolta, hogy egyes bankok az összeomlás szélén
állnának. „Meg kell őriznünk a nyugalmunkat” ‒ mondta. Több
kisebb bankfiók azonban, elsősorban vidéken, zárva tart, mert
nem tudják ellátni őket készpénzzel, sem üzemanyaggal a tartalék
áramfejlesztők működtetéséhez. Tampere megerősítette, hogy az
EKB további százmilliárd euróval támogatja a piacokat.

Radioaktív felhő tart Párizs felé?

Nyugtalanságra adnak okot azok a kora reggeli hírek, amelyek
szerint a szél egy sugárzó részecskékkel telt felhőt fúj Saint-
Laurent-Nouan felől Párizs irányába. Az atomerőmű
üzemeltetője, az Électricité de France közölte, hogy tegnap
enyhén radioaktív gőzt eresztettek ki az erőműből, hogy
csökkentsék a nyomást a reaktorban. Ugyanakkor azt állítják,
hogy a sugárzás mértéke nem veszélyes az egészségre. A francia
meteorológiai szolgálat megerősítette, hogy déli szél fúj, Párizsra
nézve azonban nem látnak veszélyt. A Saint-Laurent-Nouan-i
erőmű százhatvan kilométerre található a fővárostól. Arra az
esetre, ha a felhő mégis elérné Párizst, azt javasolják az ott
lakóknak, hogy maradjanak zárt helyen.

Kopogtak Bollard ajtaján, és Manzano lépett be.

‒ Ráér egy kicsit?
Bollard letette a telefonkagylót, és hellyel kínálta az olaszt a kis
tárgyalóasztalnál.
‒ Sápadtnak látszik ‒ jegyezte meg Manzano.
‒ Keveset alszom mostanában.
‒ Ki nem? ‒ sóhajtott Manzano, s Bollard elé tette a laptopot.
‒ Emlékszik rá, hogy elkértem öntől a szoftvergyártók listáját?
‒ Igen.
 ‒ Azt hiszem, találtam valamit, ami az erőművekben jelentkező
rejtélyes műszaki problémákat okozhatta. A szoftverek, amelyeket
az erőművek használnak, egyrészt nagyon specifikusak, másrészt
nagyon összetettek. Annyira, hogy túlságosán költséges volna, ha
valaki ennyi erőművet akarna egyszerre megtámadni. Vagyis mit
tehet a támadó? Végiggondoltam, én mit csinálnék, ha elegendő
felkészülési időm és pénzem volna. Olyan pontot keresnék, amely a
lehető legtöbb kiszemelt áldozatomnál megvan. Vagyis
olyasvalamit, ami az eltérések ellenére is a lehető legtöbb
erőműben ugyanaz. Ha az ember jobban belegondol, gyorsan rájön,
hogy ezek a SCADA-rendszerek, vagyis a vezérlőrendszerek, mivel
ezeket világszerte csak nagyon kevés cég gyártja. Természetesen a
gyártók minden erőmű számára egyedi megoldásokat dolgoznak ki.
Bizonyos programrészek azonban sokuknál megegyeznek. Ha tehát
sikerül az egyik ilyen egyező részt manipulálnom, máris nyert
ügyem van.
‒ De hát a SCADA-rendszerek rendkívül biztonságosak ‒
ellenkezett Bollard. ‒ Egyébként is minden erőműbe egyenként kell
betörni, és mindegyik biztonsági intézkedéseit egyenként kell
kijátszani. Ez megint csak óriási költségekkel jár. ‒ Összevonta a
szemöldökét. ‒ Vagyis…
‒ …belső munkáról van szó az egyik SCADA-gyártónál ‒ fejezte be
a gondolatmenetet Manzano. ‒ És okom van feltételezni, hogy a
sejtésem helyes. Teljesen persze nem vagyok biztos benne.
Ráadásul az új SCADA-rendszerek már kevésbé biztonságosak,
mint a régiek.
‒ Hogyhogy kevésbé biztonságosak? ‒ kérdezte Bollard.
‒ Az első generációs SCADA-rendszerek tényleg igen
biztonságosak voltak, mert a gyártók ezeknél egyedi protokollokat
és szerkezetet alkalmaztak. A modernebb SCADA-kba azonban
sztenderd megoldásokat építenek be, mivel minden számítógépen
és az interneten is használják őket. Ez megkönnyíti a
használatukat, viszont drasztikusan növeli a biztonsági kockázatot
‒ magyarázta Manzano. ‒ De be kell vallanom, hogy a gyanúm
csupán egyetlen statisztikán alapszik.
A monitoron egy Európa-térkép jelent meg, tele kék pöttyökkel.
‒ Tudomásunk szerint ezekből az erőművekből jelentettek
gondokat. Egyszerűen megnéztem, melyik szoftvergyártó gyártja a
vezérlőrendszerüket. És az eredmény megdöbbentő.
Lenyomott egy billentyűt, mire a legtöbb pötty színe pirosra
váltott.
‒ A piros pöttyök azokat az erőműveket jelölik, amelyek
ugyanazzal a SCADA-gyártóval állnak szerződésben. ‒ Tartott egy is
hatásszünetet. ‒ A biztonság kedvéért természetesen ellenőriztem a
többit is. A maradék egynegyed más nagy SCADA-gyártók
rendszereit használja. Egyszóval: a működésképtelenné vált
erőművek túlnyomó többségének vezérlőrendszerét ugyanaz a cég
gyártotta. A Talaefer.

Parancsnoki központ

Kezdett idegesítő lenni ez az olasz.

Természetesen számoltak azzal, hogy az Európában szaglászó
ezernyi nyomozó előbb-utóbb talál valami nyomot. Csakhogy jóval
későbbre várták az áttörést. És már megint az olasz volt a ludas a
dologban! Előbb az olasz- és svédországi villanyórák, most meg ez.
Eljött az ideje, hogy tegyenek valamit a fickó ellen. És nem is volt
annyira ellenükre. Hozzáfértek a számítógépéhez.
Begépelt néhány parancsot. A képernyőn egy sor név jelent meg,
közöttük Manzanóé. Az „offline” felirat állt mellette. Amikor az
olasz bekapcsolja a laptopját, és felmegy a hálózatra, egy kis
meglepetés fogja várni. Egy kicsit sajnálta is érte. Közel érezte
magához a pasast. Ő is farkasszemet nézett a zsarukkal, ő is
elszenvedte a gumibotok csapásait. Hozzájuk hasonlóan Manzano
is tiltott területre merészkedett, amikor gond nélkül bejutott a
hálózat minden rejtett zugába, határokat lépett át és törölt el. Míg
aztán egyszer, mint oly sokan, a rossz utat választotta egy
elágazásnál. És ha nem tudják visszarángatni a helyes irányba,
kénytelenek lesznek eltakarítani az útból.

Hága

‒ Maga mit gondol?

Bollard a homlokát ráncolva pislogott a laptopja kamerájába. A
képernyő jobb felső sarkából az Europol igazgatója nézett vissza rá.
Már megint úton volt, ezúttal Brüsszelbe, hogy az EU más
szervezeteinek vezető tisztségviselőivel tanácskozzon.
‒ Ezen a nyomon el tudunk indulni ‒ vélekedett Ruiz igazgató. ‒
Minden felmerülő ötletet meg kell vizsgálnunk. Fogytán az időnk.
Bollard épp ebben reménykedett. Az, hogy Manzano
együttműködött az amerikai újságíróval, a legrosszabb félelmeit
igazolta. Még ha szigorúan véve nem is vétett a titoktartási záradék
ellen, most még annyira sem bízott benne, mint eddig. Azt akarta,
hogy ez a bűnöző álforradalmár eltűnjön a színről.
‒ És mit szólna ahhoz ‒ kérdezte Ruiztól ‒, ha Manzanót
elküldenénk a Talaeferhez segíteni?
Vesződjenek vele a németek.
‒ Hát, ha magának nincs rá szüksége…
‒ Mindenkire szükségünk volna, de ha van valami az elméletében,
a Talaefernél biztos még örülnének a segítségének.
‒ Javasolja nekik.
Na, végre! ‒ gondolta Bollard. Ciao, Piero Manzano!

Ratingen

‒ Hogy mit akarnak? ‒ hüledezett Wickley.

‒ Hogy ellenőrizzük a szoftvereket ‒ ismételte a műszaki igazgató.
Beszerzett egy műholdas telefont, amelyen keresztül beszélhetett
Bangalorral. ‒ Csak most sikerült felvenni velük a kapcsolatot.
Csupán naponta háromszor-négyszer tudunk beszélni.
‒ És mit mondtak?
A Talaefer AG épülete fölött szürke volt az ég. Szomorú volt itt a
tél. Különösen, ha az embernek, mint most nekik, kabátot és sálat
kellett viselnie a tízfokos irodában. Nevetséges látványt nyújtottak.
Wickley szívesebben lett volna Bangalorban.
Három üzemeltető jelentett több erőműből problémákat,
amelyeknek nem tudják az okát. Segítséget kérnek.
‒ Akkor segítünk nekik. Konkrétan mi a baj?
‒ Azt még nem tudjuk pontosan. Az a gond, hogy az embereink
rendszerint az interneten keresztül szokták megvizsgálni a
rendszert. De amíg az internet nem működik rendesen, ez
lehetetlen.
‒ Akkor oda kell küldenünk valakit.
‒ Annak is örülhetünk, ha itt van még olyan emberünk, aki érti a
dolgát. Ha még őket is elküldjük… Egyébként is, kihez küldjük őket
először? És hogyan?
A műszaki igazgató összedörzsölte a kezét, aztán a szájához
emelte és rálehelt.
‒ Találjon rá módot! ‒ mondta Wickley.
‒ Próbálok. De ez is olyan, mint a dízel. Az is mindig valaki
másnak jut, mert az fontosabb.
Wickley különös zörejt hallott, amely zúgásba ment át. Már két
hirtelen hallásvesztésen volt túl. Úgy hiányzott egy harmadik, mint
púp a hátára. A zaj egyre erősödött, és dübörgés is társult hozzá.
‒ Mi ez? ‒ kérdezte a műszaki igazgató.
‒ Maga is hallja? ‒ Wickley igyekezett leplezni a
megkönnyebbülését. Nem ez lett volna a megfelelő időpont, hogy
lény derüljön a gyengeségeire.
A hang mintha a fejében dübörgött volna. Az iroda ablakára
árnyék vetült. Wickley valami kéket pillantott meg, majd elbukkant
egy forgó rotor, ahogy egy helikopter lassan leereszkedett az épület
parkolójába.
‒ Mi a…
Az ablakhoz rohant, és látta, hogy a helikopter leszáll az autók
közé. Rögvest négy alak ugrott ki belőle, és súlyos táskákat dobtak
a földre. Ketten előregörnyedve az épülethez futottak, a másik kettő
a helyén maradt. Wickley egy feliratot is ki tudott betűzni a
helikopteren.
‒ Rendőrség?
‒ Mit akarnak ezek itt? ‒ kérdezte hitetlenkedve a műszaki
igazgató.
A helikopterből dobozokat adogattak ki, amelyeket lepakoltak a
táskák mellé. Végül két újabb utas ugrott ki a járműből. Egyikük
jelt adott, mire a helikopter felemelkedett a földről, és nagy ívben
elrepült. Az egész akció nem tartott tovább három percnél.
Kopogtak az ajtón.

Wickley az aulából nyíló kis tárgyalóba vezette őket, majd

végigmérte Hartlandtot, köhintett egyet, és megkérdezte:
‒ Milyen jogcímen végzik ezt a vizsgálatot?
Hartlandtot a Szövetségi Bűnügyi Hatóságnál töltött évek
megtanították rá, hogyan bánjon nemzetközi vállalatok vezetőivel.
Nem tetszett neki Wickley fölényes modora, de már hozzászokott
ehhez, és megőrizte a nyugalmát.
‒ Leegyszerűsítve: egy terrorszervezet után nyomozunk. Nem
feltételezem, hogy ön is benne van ‒ tette hozzá némi éllel ‒, de
lehet, hogy valaki a cégénél igen. Ha így van, azt ön is a lehető
leghamarabb tudni akarja, nem igaz?
Wickley eltöprengett a hallottakon.
‒ Hogy a mi SCADA-rendszereink? ‒ kérdezte aztán. ‒ Az
lehetetlen! ‒ szögezte le határozottan, és nem kis felháborodással.
Hartlandt pontosan ezt a reakciót várta tőle. Elővette a
statisztikát, amelyet az Europol küldött neki, letette elé az asztalra,
és ismertette vele a tényeket.
‒ Ez csak valami tévedés lehet! ‒ erősködött Wickley.
‒ Tévedés vagy sem ‒ válaszolta Hartlandt ‒, utána kell járnunk.
Legyen szíves, állítsa össze azoknak az alkalmazottaknak a
névsorát, akik ezeken a projekteken dolgoztak. Ezen kívül még ma
beszélnünk kell az illetékes vezetőkkel is. A kollégáim a Szövetségi
Bűnügyi Hatóság törvényszéki IT-szakértői. Ők segítik majd az
embereit a lehetséges hibák feltárásban.
‒ Attól tartok, ez nem lesz egyszerű ‒ vallotta be kelletlenül
Wickley.
Hartlandt látta rajta, mennyire nehezére esett ez a beismerés.
Nem szólt semmit, csak várta, hogy a másik folytassa.
‒ Az üzemanyaghiány és a tömegközlekedés leállítása miatt sok
dolgozónk nem tud bejönni. Na és áram nélkül a számítógépeinket
sem tudjuk használni, amelyeken az összes adatot tároljuk.
Hartlandt megállta, hogy megjegyzést tegyen arra, hogy az
energiaipar egyik legnagyobb vállalatánál nincs áram, és csak
könnyedén biccentett.
‒ Ezt bízza rám. Holnapra biztosítjuk a minimálisan szükséges
áramellátást. Maga csak gondoskodjon róla, hogy az alkalmazottai
itt legyenek. Emellett szükségem lesz három helyiségre, ahol
berendezhetünk egy műveleti központot az embereimmel.

Berlin

Michelsen kilépett a zuhany alól, és megtörölközött. Gyorsan

rendbe hozta a haját, feltett egy kis sminket, és felöltözött. Amikor
kijött a kis fürdőszobából, már ketten vártak az ajtó előtt. A négy
apró fülke a belügyminisztérium alagsorában közkedvelt célpont
volt. Azon kevés helyek közé tartozott Berlinben, ahol az ember
többé-kevésbé kielégítően tisztálkodhatott.
Michelsen felliftezett a harmadik emeletre. A válságstáb olyan
volt, akár egy felbolydult méhkas. Az egyik kolléga odaintegetett
neki egy telefonkagylóval, és a nevét kiabálta.
Jürgen Hartlandt volt a vonalban. Michelsen nemrég ismerte meg
a férfit egy videobeszélgetésen, amikor a válságstáb eldöntötte,
hogy különleges nyomozócsoportot küld a Talaeferhez.
‒ A Talaefernél nincs áram ‒ közölte a nyomozó, miután kurtán
üdvözölték egymást. ‒ Szükségünk volna néhány generátorra.
Michelsen egy pillanatra lehunyta a szemét, és felsóhajtott.
‒ Intézkedem. Majd visszahívom.
 Tudta, hogy sürgős. Persze ezekben a napokban minden sürgős
volt. Odament a Műszaki Segélyszervezet kapcsolattartójához, és
előadta neki a problémát.
‒ Mindenkinek generátor kell! ‒ horkantott a férfi. ‒ Meg
üzemanyag hozzá! Az elmúlt két napban gyakorlatilag az összeset
elosztogattuk.
‒ Tudom, tudom… de ez nagyon fontos.
‒ Tudom ‒ rántott egyet a vállán a férfi. ‒ De hát maga is tisztában
van a problémával.
Megnyitott a számítógépén egy Németország-térképet, amelyet
számtalan különböző színű pötty tarkított. Főleg a városokban és
környékükön csoportosultak. Néhány parancs begépelése után csak
a sötétkék pöttyök maradtak a képen.
‒ Áldott legyen a térinformatikai rendszerünk! Ha már ennyibe
került. De legalább van valami szervezettség. Itt az
áramfejlesztőink listája. Jobboldalt láthatja, mennyi szabad még.
‒ De nincs is ott semmi! ‒ mondta Michelsen.
‒ Bámulatos megfigyelő. A problémát tehát az jelenti, hogy a
generátorokat, amelyeket a Talaefernek kellene szállítanunk,
máshonnan kell elvennünk. És ott nem fognak ennek örülni.
‒ Nagyon sajnálom őket ‒ felelte Michelsen ‒, de ez a nyomozás
elsőbbséget élvez. Maga látja át a legjobban a helyzetet. Döntse el,
hogy Düsseldorfban és a környékén ki tudja leginkább nélkülözni
az áramot. Én vállalom a felelősséget.
A férfi egy darabig keresgélt egy másik listán, aztán azt mondta:
‒ Találtam Düsseldorfban egy helyi politikust, aki az étterme meg
a fitneszstúdiója számára szerzett generátort. Azzal a szöveggel,
hogy felelős a lakosság élelmiszer-ellátásáért és egészségéért.
‒ Kénytelenek voltunk néhány esetben kivételt tenni.
‒ Kénytelenek… ‒ visszhangozta gúnyosan a kolléga.
‒ De tőle talán vissza lehetne venni. Mit gondol?
‒ A legnagyobb örömmel.

Düsseldorf
 A látvány a kisgyerekkorára emlékeztette, bár nem volt biztos
benne, hogy a fejében élő képeket nem a tévében látta-e. De az
biztos, hogy Hartlandt már régóta nem látott német utakat ennyire
üresen. Alig volt már olyan autó, amelynek volt benzin a tankjában.
Csak az tankolhatott, aki igazolni tudta, hogy jogosult rá. Engedélyt
pedig csakis azok kaptak, akik fontos árukat szállítottak. Embert is
csak itt-ott lehetett látni. A szemeteszsákok viszont halmokban
álltak a járdán. Kísérteties hangulat uralta a várost.
A konvojt figyelte a visszapillantó tükörből. Az emelőkaros
teherautó haladt mögötte, utána egy kisbusz, benne a düsseldorfi
rendőrség hat embere. Fel kellett készülniük arra, hogy ezekben az
időkben senki sem válik meg önként az áramforrástól, még akkor
sem, ha az nem az övé.
A közlekedést már nem szabályozták lámpák. Rendőrök sem,
ezzel csak az első napokban próbálkoztak helyenként. Hartlandt itt-
ott azért látott egy-egy járőrkocsit.
Végiggurult a Fürstenwallon. Csak néha pillantott a házszámokra.
Úgyis felismeri majd a célpontot.
És valóban: már messziről meglátta a gépeket. Két méter magas
és még ennél is szélesebb konténereik kis híján az egész járdát
elfoglalták. A szabadon maradó keskeny sávon vaskos kábelkötegek
hevertek, amelyek eltűntek az egyik kapualjban. A homlokzat jobb
oldalán méretes tábla hirdette a San Gimignano pizzériát,
baloldalon pedig ‒ kikapcsolt ‒ fényreklám a fitneszstúdiót.
Úgy parkolt le, hogy a teherautó mögötte közvetlenül a
berendezések mellett állhasson meg. Megvárta, amíg mindenki
kiszáll: a kolléganője az anyósülésről, a Műszaki Segélyszervezet
három embere a teherautóból és a hat egyenruhás a
csapatszállítóból. Dízelolaj és szemét bűze terjengett.
Együtt léptek be a pizzériába. Egy pincérnő üdvözölte őket, és fel
akart kínálni nekik egy asztalt. Hartlandt közölte vele, hogy a
tulajdonost keresik. A nő kiment egy ajtón a pult mögött.
Hartlandt körülnézett. A helyen jó volt a forgalom. Nem csoda.
Volt fűtés, étel és ital. A vendégek lopva méregették a társaságot.
Hartlandt elvett egy étlapot, vagyis egy kinyomtatott, laminált
papírlapot, és áttanulmányozta. A szokásos sarki olasz vendéglő.
Pizza, pasta, tiramisu. Az árakat kis matricákkal ragasztották le,
amelyre kézzel írták rá az új árakat, úgy tűnt, nemrégiben. A
pizzériában a jelek szerint aranyat is kevertek az ételekbe.
‒ Jó napot, uraim! Mit tehetek önökért?
A pult mögött széles vállú férfi tűnt fel, akinek bikanyaka egy kék
ing fehér gallérjából türemkedett elő. Zakót és nyakkendőt viselt.
Még a nem valami alacsony termetű Hartlandtnál is magasabb volt
egy fejjel.
‒ Alfons Hehnel? ‒ kérdezte Hartlandt.
‒ Igen.
Hartlandt felmutatta az igazolványát.
‒ Azt a megbízást kaptuk, hogy szereljük le a generátorait. Ezért
azt javasolnám, hogy most zárja is be a helyet.
A férfi összevonta a szemöldökét, de rögvest újra fel is derült az
arca.
‒ Na, nem! ‒ mondta. ‒ Ez valami tévedés lesz. Azért kaptam a
generátorokat, hogy gondoskodni tudjak a környékbeliekről.
‒ Az lehet. Csakhogy most máshol nagyobb szükség van rajuk.
Hozzá is kezdünk a leszereléshez.
Hartlandt intett a Műszaki Segélyszervezet embereinek, akik erre
elhagyták a vendéglőt. Hehnel utánuk rohant.
‒ Hé, ezt nem tehetik!
Hartlandt is kiment, nyomában a rendőrökkel. A műszakiak a
folyosón követték a kábelköteget, amely eltűnt egy ajtó mögött. Ez,
mint kiderült, a konyha melletti raktárba vezetett. Ahogy elkezdték
volna kihúzni a csatlakozókat, Hehnel elrángatta őket onnan.
‒ Fejezzék be! Nem tehetik meg, hogy csak így besétálnak, és
elveszik az emberektől az áramot!
‒ De már igen. Legyen szíves, hagyja az urakat dolgozni.
‒ Dehogy hagyom!
A férfi a csatlakozók elé állt. A konyhából benézett egy szakács,
még a főnökénél is izmosabb volt.
‒ Hozd a többieket! ‒ utasította Hehnel. ‒ El akarják venni az
áramot!
‒ Hehnel úr ‒ szólt rá türelmesen Hartlandt ‒, ha akadályoz
minket, annak büntetőjogi következményei lesznek, kérem, hagyja
a szakembereket tovább dolgozni.
Hehnel keresztbe font karral ott maradt, felszegte az állát, ami
Hartlandtot Mussolinire emlékeztette, és így szólt:
‒ Maguk nem tudják, ki vagyok én.
‒ Maga a CDU járási képviselője. De ez sem segít magán, Én
egyenesen a válságstábtól kaptam a parancsot. És igaz, hogy a
kancellár SPD-s, de higgye el, ennek semmi köze a politikához.8*
Álljon félre, kérem.
A konyhából és a folyosóról még vagy egy tucat izomember
nyomakodott be az aprócska helyiségbe, a legtöbbjük sportöltözetet
viselt, egyesek izzadtak. A szakács biztosan a szomszédos
fitneszstúdióból hívta át őket.
‒ Mit jelentsen ez? ‒ kérdezte Hartlandt.
Az újonnan érkezettekhez fordult, és velük is közölte, mi a
parancsa. Azok mozdulatlanul álltak, és utasítást várva néztek
Hehnelre. Hartlandt jelt adott két rendőrnek, akik Hehnelhez
léptek, hogy arrébb vonszolják, de a fickó nem hagyta magát.
Amikor a rendőrök erre kissé erélyesebben próbálkoztak, valóságos
közelharc tört ki, Hehnel káromkodott és fenyegetőzött, de egy
tapodtat sem mozdult. A gorillái fenyegetően közelebb húzódtak.
Hartlandt emberei számbeli hátrányban voltak. Mit képzelnek ezek
magukról? ‒ gondolta. Tényleg azt hiszik, hogy meg tudják
félemlíteni őt és a kollégáit?
Odalépett Hehnelhez.
‒ Na, elég volt! ‒ reccsent rá. ‒ Hagyja, hogy végezzük a
munkánkat!
Hehnel nem moccant, csak fölényesen nézte. Hartlandt egyszer
csak minden figyelmeztetés nélkül megragadta, és földre vitte. Mire
Hehnel reagálhatott volna, már a hasán feküdt, Hartlandt pedig az
egyik karját hátracsavarva a hátán térdelt. Hehnel emberei
közelebb léptek a rendőrökhöz, de abban a pillanatban vissza is
hőköltek. A rendőrök egyike-másika kinyitotta a pisztolytáskáját.
‒ Jobb lesz, ha hazamennek, uraim, mielőtt letartóztatjuk
magukat ‒ mondta Hartlandt, miközben egy rendőr megbilincselte
Hehnelt.
A rendőrök kiterelték a sportembereket, közben egyik kezüket
végig a fegyverükön tartották. Hartlandt felsegítette Hehnelt, és az
étterembe vezette.
‒ Kérem, hagyják el a helyiséget, mert bezár ‒ mondta a
döbbenten bámuló vendégeknek.
Miközben az emberek kifelé igyekeztek, Hartlandt megszólított
egy idősebb férfit:
‒ Gyakran jár ide?
A férfi óvatosan végigmérte, aztán azt mondta:
‒ Igen, miért?
Hartlandt megmutatta neki az étlapot.
‒ Régóta ilyen borsosak itt az árak?
‒ Amióta áramszünet van, miért, mit gondolt? ‒ kérdezett vissza
felháborodottan a férfi.
Hartlandt nem tudta eldönteni, a felháborodása az áraknak szól-e,
vagy a kérdésének.
‒ Köszönöm ‒ mondta. Útjára engedte a férfit, majd ennyit
mondott Hehnelnek: ‒ Szóval még ki is zsákmányolta az
embereket.
Kitaszigálta a fickót az utcára, ahol odabiccentett a
generátoroknál álló műszakiaknak. A gépek zúgása elhallgatott. A
San Gimignano pizzériában sötét lett. Negyedóra múlva az első
generátor már ott himbálózott a teherautó emelőkarján.

Hága
A képernyőn katonai járművekből és tartálykocsikból álló konvoj
gördült át. Amiről Manzanónak rögtön egy hetvenes évekbeli
akciófilm jutott az eszébe.
A franciaországi baleset nyugtalanságot keltett Európa többi
országában. Szigorúan őrzött dízelszállítmányok tartanak az
atomerőművek felé, hogy biztosítsák az áramfejlesztők
működéséhez szükséges üzemanyagot.
Az Europol tárgyalójában mindenki a tudósítást figyelte.
‒ A Saint-Laurent-Nouan-i erőmű kivételével a kontinensen és a
Brit-szigeteken gyakorlatilag minden erőmű biztonságos ‒ folytatta
a hírolvasó. ‒ A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség tizenkét
létesítményből jelentett kisebb üzemzavart. Egyedül a csehországi
Temelín erőművében komolyabb a helyzet. Ugyanakkor rossz hírek
érkeztek a megrongálódott franciaországi atomerőműből.
Már régóta csak a CNN-t nézték, az országos adók, a legtöbb
európai csatornával egyetemben, beszüntették az adást. A
képernyőn életlen, szemcsés felvételek futottak az erőműről. Az
épület úgy nyúlt egy hatalmas felhő felé, mintha egy léggömböt
akarna kipukkasztani.
‒ Újabb robbanás történt, amely súlyosan megrongálta az
épületeket.
Ijesztő. Az erőmű területén védőruhás alakok botladoztak óriási
rovarokként, kezükben zörgő dobozokkal.
‒ Egy órával később harmincszoros sugárzást mértek.
Egy rovarember, akinek öltözékén a Greenpeace lógója
ékeskedett, mérőműszert nyújtott a kamera felé.
‒ Környezetvédő szervezetek azt állítják, hogy már az erőműtől
húsz kilométerre is az egészségre ártalmas mértékű a sugárzás.
A menetoszlopban haladó katonai teherautók, amelyek platóján a
különleges egységek zöldbe öltözött katonái nyüzsögtek, mintha
egyenesen egy katasztrófafilmből érkeztek volna.
‒ A francia kormány bejelentette, hogy az erőmű húsz
kilométeres körzetéből kitelepíti a lakosságot.
A következő, szükségszállásokat mutató felvételek már
megszokott részei voltak az utóbbi napok híradóinak. Manzano
látta, hogy Bollard tárcsáz az egyik telefonkészüléken.
 Most egy repülőtérről mutattak képeket. Játékszernek tűnő
teherautók tűntek el egy óriási gép gyomrában, akár a bálna
szájában a planktonok. Az ezt követő képsorokon katonák ládákat
rakodtak fel szállítójárművekre, amelyek aztán útnak indultak.
Az Egyesült Államok, Oroszország, Törökország, Kína, Japán és
India felkészül az első segélycsapatok elindítására.
Bollard letette a kagylót, anélkül hogy bárkivel beszélt volna,
ahogy Manzano megfigyelte.
Véget kell vetnünk ennek a tébolynak ‒ mondta valaki.
A többiek hallgattak.

Ratingen

Hartlandt a Talaefer AG egyik tárgyalójában rendezte be a

műveleti központot. Az asztalokat L alakba állították. Az egyik
oldalon álltak Hartlandt embereinek laptopjai, a másiknál tartották
a megbeszéléseket. Az épület mögött felállított áramfejlesztők
elegendő energiát biztosítottak a számítógépeknek, a földszinti
vizesblokknak és a szervernek. A felvonókat és a felsőbb szinteket a
cég technikusai lekapcsolták a hálózatról. Még magának Wickley-
nek is le kellett mondania a legfelső emeleten lévő irodájáról.
Átmeneti irodát rendeztetett be magának a műveleti központ
folyosóján, néhány ajtóval arrébb. Itt ült most is néhány
munkatársával meg a nyomozókkal, és felvázolta a cég helyzetét:
‒ A SCADA-menedzsmentünk hét emberből áll, akik közül most
ketten vannak itt, a teljes személyzet nagyjából százhúsz dolgozót
számlál. A részleteket Dienhof adja elő.
A magas, szikár, őszülő hajú és szakállú férfi kézbe vett egy
papírlapot, gyorsan átolvasta, majd belekezdett:
‒ Három menedzserünk szabadságon van, őket még nem sikerült
elérni. További kettő Düsseldorfban lakik ugyan, de minden jel
szerint szükségszállásra kellett költözniük. És még nem tudjuk,
melyikre. Ebben talán tudnának nekünk segíteni, önök
könnyebben tudnak beszélni a hatóságokkal ‒ fordult
Hartlandthoz.
‒ Utánanézek ‒ ígérte az.
‒ A csapattagok közül eddig csak tízzel tudtunk kapcsolatba lépni.
A többiekkel azért nem, mert nincs elég emberünk, járművünk és
üzemanyagunk, vagy egyszerűen nem találtuk őket otthon.
Félretette a papírt.
‒ Adjon egy listát a nevekkel és a címekkel ‒ kérte Hartlandt. ‒
Megpróbáljuk megkeresni őket.
Dienhof bólintott.
‒ Ami pedig a SCADA-rendszereket illeti, csak ma reggel tudtuk
elkezdeni az elemzést. Pillanatnyilag még nem tudjuk megbecsülni,
meddig tart. Minél több emberünk van, annál jobb. A rendszerek
ugyan azonos modulokon alapulnak, de minden ügyfél számára
személyre szabjuk őket. Először természetesen az egyező részeket
vizsgáljuk. Ha valóban a mi rendszereink okozták a problémát,
akkor nagy valószínűséggel ezekkel van gond, ezért adódott
nehézsége ennyi erőműnek.
‒ Rendben van ‒ mondta Hartlandt. ‒ Dolgozzanak tovább. Mi
azon leszünk, hogy a lehető legtöbb emberüket megtaláljuk és
idehozzuk.

Hartlandt egy gyors pillantással összevetette a listáján szereplő

nevet és címet a családi ház ajtaján állóval. Dimitrij Polejev.
Csengetni értelmetlen lett volna. Többször is hangosan a nevet
kiáltotta. Miután senki sem válaszolt, rutinos mozdulatokkal
kinyitotta a kertkaput egy álkulccsal.
Hozzá hasonlóan hat embere, illetve öt helyi rendőr is a Talaefer
alkalmazottait kutatta fel. Utóbbiakat az értekezlet után bízták meg
ezzel a feladattal. Az autókat egy helyi cégtől bérelték. Mindenkinek
összeállítottak egy címlistát. A körülbelül százhúsz dolgozó hetven
kilométeres körzetben lakott. Hartlandt emberei és az
egyenruhások is teletankolták a kocsijukat a hatósági ellátóhelyen.
Hartlandt már majdnem három órája úton volt, Polejev a
tizenegyedik volt a listáján.
 Dörömbölt a ház ajtaján, és megint Polejev nevét kiabálta. Az ajtó
végre résnyire kinyílt. Hartlandt látta a vékony biztonsági láncot,
amely azonnal elszakadt volna, ha erőteljesebben belerúg az ajtóba.
Bemutatkozott, és megkérdezte, itthon van-e Polejev úr.
‒ Én vagyok ‒ válaszolta a férfi.
Nekünk és az informatikus kollégáinak a Talaefernél szükségünk
van magára ‒ magyarázta Hartlandt.
Polejev becsukta az ajtót, kiakasztotta a biztonsági láncot, majd
beeresztette Hartlandtot a sötét előszobába. Valahonnan
gyereksírás hallatszott.
‒ Nincs az autómban nafta ‒ mondta Polejev. ‒ És nem sok
értelme van huszonöt kilométert gyalogolni odáig.
‒ Megszerveztük a fuvart ‒ világosította fel Hartlandt. ‒
Reggelente felvesszük magát meg a kollégáit, és este hazahozzuk.
‒ És ezt hogy képzelik?
Polejev a karjánál fogva beráncigálta Hartlandtot a félhomályos
nappaliba. Anorákba és bélelt sínadrágba öltözött asszony sétált
keresztül a szobán, karjában egy csomaggal, Hartlandt felismerte,
hogy egy csecsemőt tart. A kanapén két kisgyerek ült vastag
kabátban és sapkában, vállukon takaró, és babákkal játszottak, már
amennyire ormótlan kesztyűbe bújtatott kezükkel tudtak.
‒ A feleségem meg maradjon itt egyedül?
‒ Feltétlenül szükségünk van magára. Talán segíthet, hogy véget
érjen ez az agyrém. ‒ Beszélt a SCADA-rendszerek átvizsgálásának
fontosságáról, majd megkérdezte: ‒ Mi baja a kicsinek?
‒ Ugyanaz, ami nekünk, fázik és éhes.
‒ Miért nem mennek szükségszállásra? Ott meleg van, kapnak
ételt, van zuhany és vécé… Most hogy intézik? ‒ érdeklődött
Hartlandt.
‒ Ott kint. Ástam egy gödröt ‒ mutatott Polejev a kert felé.
Hartlandt látta is a sövény mellett. Polejev most a szegényes
kínálatot nyújtó könyvespolcra mutatott:
‒ Az meg a vécépapírunk, amióta az igazi elfogyott.
‒ Nagyon leleményes ‒ dicsérte meg Hartlandt, majd a nőhöz
fordult: ‒ Asszonyom, szükségünk van a férjére.
‒ Akkor én a gyerekekkel szükségszállásra megyek ‒ sóhajtott az
asszony.
‒ Közben meg jól kirámolják a házat ‒ siránkozott Polejev.
‒ Ki rámolná ki? ‒ érvelt Hartlandt. ‒ A hatóságokon kívül
gyakorlatilag már senkinek nincs üzemanyaga, úgyhogy a tolvajok
sem tudnak idejönni. A szomszédokról meg csak nem feltételez
ilyesmit.
‒ Nem ismeri a szomszédjainkat ‒ csóválta a fejét Polejev. ‒ Jó,
igaz, a legtöbbjük tisztességes. De ott a táborban nincs az embernek
privát szférája.
‒ Az még mindig jobb, mintha itt tüdőgyulladást kapnak a
gyerekek.
‒ Igaza van ‒ helyeselt Polejev neje.
‒ Hol van a legközelebbi tábor? ‒ kérdezte Polejev ingerülten.
‒ Ratingenben három is van. Az iskolában, a
rendezvényközpontban meg a sportcsarnokban. Valamelyikben
biztos lesz még hely. Gondoskodunk róla, hogy odaszállítsák a
családját. Csomagolják össze a legfontosabb holmikat.
A csecsemő tovább bőgött. Polejev felesége csak ennyit mondott:
‒ Rendben.
Polejev megvonta a vállát, és segélykérőn nézett Hartlandtra.
‒ Helyesen döntött ‒ biztosította Hartlandt. ‒ A családja jó helyen
lesz, maga meg újra be tud menni a munkahelyére.
Még aznap délutánra megszervezte neki az első fuvart. Aztán
néhány kollégája után érdeklődött:
‒ Ők épp szabadságon vannak. Nem beszélt véletlenül
valamelyikük arról, hová megy?
Polejev utánagondolt.
‒ Müller Svájcba akart menni síelni, de hogy pontosan hová, azt
nem tudom. Dragenau mintha Baliról mondott volna valamit.
Fazeri meg otthon akart maradni. Azt mondta, van egy kis dolga a
ház körül.
Hartlandt eltöprengett. Dragenau lett volna a legfontosabb, mivel
ő volt a hiányzó vezető fejlesztő. A Talaefer személyzetise is
említette, hogy Balira ment üdülni. Jó lett volna, ha itt van.
Az autóban kipipálta Polejev nevét és címét a listán. Beütögette a
GPS-be a következő lakcímet, és elindult.

A rendezvényközpont modern, funkcionálisan tervezett épület

volt. Előtte emberek verődtek csoportokba, és beszélgettek, vagy
dohányoztak. Hartlandt belépett a tágas előcsarnokba. Ott, ahol az
emberek valaha jegyet, pattogatott kukoricát és üdítőt vásároltak a
rendezvények előtt, most téli ruhákban ácsorogtak, noha idebent
valamivel melegebb volt, mint kint. A kitárt ajtókon át Hartlandt
beleshetett a nagyterembe. Egy pillanatra mintha visszautazott
volna az időben 1997-be, az Odera áradásának idejére, amikor a
sorkatonai szolgálatát töltötte.
A jegy-, rágcsálnivaló- és üdítőitalárakat feltüntető táblákra újakat
akasztottak. Egyszerű, fehér alapon fekete betűs feliratok hirdették:
„Felvétel”, „Vöröskereszt”, „Önkéntes segítők”, „Ruha és takaró.”
Nyilak mutatták az utat az illemhelyekhez, zuhanyozókhoz és
élelmiszer-kiadókhoz. Egy hosszú falra számtalan cédula és kép
volt kiragasztva, Hartlandt úgy gondolta, ez egyfajta üzenőfalként
szolgálhat. A mennyezeti lámpák közül csak néhány égett. A többit
biztosan azért kapcsolták le, hogy spóroljanak az árammal.
Hartlandt a felvételhez ment. Testes, idősebb nő üdvözölte
mogorván. Hartlandt igazolta magát, majd elővett egy harminchét
nevet tartalmazó listát.
‒ Van ezek között a személyek között olyan, aki önöknél van
elszállásolva?
A nő szó nélkül egy embermagasságú fiókos szekrényhez fordult,
és kutakodni kezdett a kartonok között. Közben többször
odapillantott Hartlandt névsorára, és jegyzetelt egy papírszeletre.
Hartlandt az embereket figyelte a teremben. Sem idegességet,
sem aggodalmat nem látott rajtuk. Már-már olyan volt, mintha arra
várnának, hogy elkezdődjön valamilyen rendezvény. Beszélgetéseik
monoton zsivajjá mosódtak össze, amely betöltötte a teret. Egy nő
közben seprűvel takarította fel a piszkot. Zsibongó gyerekcsapat
bukkant fel, majd éppoly gyorsan és zajosan, ahogy megjelentek, el
is tűntek, csak a hangjukat lehetett hallani még egy ideig. A ruha-
és takarókiadásnál úgy tucatnyian álltak sorba, egy férfinak, aki két
gyerekkel álldogált ott, plédeket adtak, amelyek szintén katona
korából voltak ismerősek Hartlandtnak. Egy vöröskeresztes nő egy
kisgyerekes asszonynak magyarázott valamit egy
gyógyszeresdobozról, amelyet végül odaadott neki.
‒ Tizenegyen itt vannak ‒ szólalt meg a felvételis hölgy.
Hartlandt visszafordult. A listája ott feküdt előtte egy darab
papírral egyetemben, amelyen tizenegy név állt, mindegyik mellett
egy betű és egy szám. A nő rátette húsos ujját az egyikre.
‒ Ez itt úgymond az itt lakók címe ‒ magyarázta. ‒ A terem
bejáratánál táblázatokat talál. A betű és a szám azt jelzi, hol van az
illető fekhelye. De nálunk nincsen sem megjelenési, sem jelentési
kötelezettség. Nem tudom megmondani, hogy éppen itt
tartózkodnak-e.
Hartlandt köszönetet mondott, és otthagyta a nőt. Útközben
áttanulmányozta a listát. Nagy örömére rajta volt az a hiányzó
vezető is, akiről Dienhof azt mondta, hogy különösen fontos volna
a jelenléte.
A terem trapéz alaprajzú volt, tele egyszerű ágyakkal, amelyek
között jól-rosszul felaggatott függönyök lógtak, valamelyest
elkülönítve az egyes területeket. A padló és a mennyezet fából
készült, ami barátságos, meleg légkört adott a helynek. A levegő
állott volt, nedves ruha, izzadság és nyomokban vizelet szaga
érződött. Az ágyakon emberek ültek vagy feküdtek. Beszélgettek,
olvastak, maguk elé bámultak, Vagy aludtak.
Hartlandt még egy pillantást vetett a táblázatra, aztán a listájára,
majd az első célpontja felé irányította lépteit.

Brüsszel

‒ Hogy mit csináltak? ‒ üvöltötte Nagy a telefonba.

 A beszélgetést kihangosították, hogy mindenki hallja a MIC
tárgyalójában.
‒ Teljesen kifosztották a raktárt ‒ válaszolta angolul a szlovák
belügyminisztérium kapcsolattartója.
Valamennyi államnak voltak kisebb-nagyobb raktárai,
amelyekben a vészhelyzet esetén szükséges felszereléseket
tartották, a mobilvécéktől a sátrakon és generátorokon át a
műholdas telefonig. Ezek egy részét nemzetközi segélynek szánták.
Az egyik Zólyom melletti raktárban azonban csupán üres polcokat
találtak az illetékesek.
‒ Az éjszaka ‒ folytatta a hang. ‒ Azt sem tudják, hogyan
történhetett. Ez volt Szlovákia legnagyobb raktára, és a polgári
védelem számított ezekre a készletekre.
Angström mellett az egyik dán kolléga azt suttogta:
‒ Nem hiszek én az ilyen tolvajmesékben. Biztos ők maguk voltak.
Nagy szigorú pillantást vetett rá.
‒ Mi is számítottunk rá ‒ jegyezte meg. ‒ Pillanatnyilag nincsenek
tartalékaink. Megpróbálhatunk az Európán kívülről érkező
segélyszállítmányokból egy kicsit többet odairányítani. De ez is
attól függ, hogy alakul a helyzet a következő napokban.
Angström dühöt és kételyt hallott ki a szavaiból. Csupán öt nap,
és a nagy európai szolidaritás kezd széttöredezni, gondolta. Ahogy
az már az emberek között lenni szokott. Eltűnődve tért vissza az
irodájába.

Ratingen

A Talaefernél eltávolították a földszinti tárgyalóhelyiségek közötti

mobil válaszfalakat, s egyetlen hatalmas termet alakítottak ki. Két
hosszú sorban százhúsz laptop állt egymással szemben az
asztalokon. A munkahelyek jó kétharmadán ült valaki. Néhány férfi
már egypár napja nem borotválkozott, és nem is zuhanyozott.
Hartlandt emberei rendeltek a Műszaki Segélyszervezettől két
ideiglenes, víztartályokkal felszerelt zuhanyozót, amelyeket bárki
használhatott.
Hartlandt az asztalsor végén állt Dienhoffal, Wickley-vel és a saját
embereivel.
Nyolcvanhárom embert tudtunk összeszedni a száztizenkilencből
‒ közölte. ‒ Harmincan szabadságon vannak, tízet még nem
találtunk meg. A vezetők Dragenau, Kowalski és Wallis kivételével
mind itt vannak. Tudomásunk szerint Dragenau Balin van,
Kowalski Kenyában, Wallis pedig Svájcban síel. Eddig egyikükkel
sem tudtuk felvenni a kapcsolatot.
‒ Egészen jól állunk ‒ vélte Dienhof. ‒ De így is el fog tartani egy
darabig. Először a sztenderd könyvtárakat, vagyis azokat a
programrészeket vizsgáljuk, amelyek a különböző erőműveknek
szállított szoftverekben egyeznek. Minden forráskódot
ellenőriznünk kell. Ez milliónyi programsort jelent. Ráadásul sokat
újra meg újra aktualizálnak, tehát az elmúlt évek változtatásait is át
kell néznünk. Ha ugyanis valóban szabotőrrel van dolgunk, nem
manipulálhatta a szoftvert egyik napról a másikra. Mindennek
tetejébe mindent legalább két embernek kell megvizsgálnia.
‒ Hát azt meg minek? ‒ kérdezte Wickley.
‒ Ha véletlenül tényleg szabotőr van a sorainkban, biztosan nem
fogja feldobni magát ‒ válaszolta Hartlandt. ‒ Ezért egymást is
ellenőrizzük.
‒ A legnagyobb kihívás ‒ folytatta Dienhof ‒ mégis az, hogy nem
tudjuk, mit keresünk. Feltúrjuk a közmondásos szénakazlat, de
fogalmunk sincs, hogy tű, kullancs vagy épp penészgomba után
kutatunk-e benne.
‒ Vagy a nagy semmi után ‒ egészítette ki Wickley.
‒ Vagy a nagy semmi után ‒ helyeselt Hartlandt.
‒ Úgy becsülöm, ez legkorábban két-három nap múlva derül ki ‒
mondta Dienhof.
 6. nap ‒ csütörtök
Ratingen

Hartlandt napkelte előtt ébredt. Halkan kikecmergett a

hálózsákjából, felöltözött, és az egyik ideiglenes fürdőben elvégezte
a reggeli tisztálkodást. Csak a borotválkozásról mondott le.
A műveleti központot zárva tartották, csupán neki és az
embereinek volt bejárása. Ott tartották a számítógépeiket, a
szervert és a BOS-rádió digitális TETRA-készülékét, amellyel
adatokat is tudtak továbbítani.
A Talaefernél végzett operatív feladatai mellett továbbra is
Hartlandtra hárult az energiatermelőkkel és -elosztókkal foglalkozó
csoport vezetése. Bekapcsolta a laptopját, és átnézte az újonnan
érkezett adatokat. Berlin elküldte az elektromos hálózati
alállomásokon történt tűzesetek elemzését. A hatból három
esetben a legnagyobb valószínűséggel valóban gyújtogatás történt.
Valamennyi állomás a magasfeszültségű hálózathoz tartozott, ezek
csökkentették a feszültséget, hogy az áramot a közepes feszültségű
hálózaton is továbbítani lehessen. Ha ezek az állomások
megrongálódnak, gondot jelent nagy távolságokra eljuttatni és
elosztani az áramot. A lista rövid volt: Cloppenburg, Güstrow,
Osterrönfeld. A kollégák azonban merő kedvességből nemcsak
ábécésorrendben listázták fel a helységneveket, hanem időrendbe
is állították a tüzek keletkezését: Osterrönfeld ‒ szombat, Güsttow
vasárnap, Cloppenburg ‒ kedd. Egyébként előző este jelentettek egy
új esetet is Mindenből.
Hartlandt nem volt rossz földrajzból, de nem tudta hová tenni a
helyszíneket. Megnyitotta az interaktív Németország térképet, és
bejelölte, hol történtek a bejelentett esetek.
A helyszínek eloszlottak egész Észak-Németországban. És volt egy
másik újdonság is.
 Ekkor Pohlen kolléga, a szőke óriás botorkált be félálomban a
terembe.
‒ Ezt nézd meg! ‒ szólt oda neki Hartlandt. ‒ Három alállomáson
tényleg gyújtogattak!
‒ Szétszórva Észak-Németországban ‒ ismerte fel Pohlen is
azonnal. ‒ Ezeknek egy egész hadseregük van?
Hartlandt eltüntette a képről a pontokat.
‒ A tüzek nem egy időben keletkeztek, hanem szép sorjában ‒
világosította fel munkatársát, miközben egymás után újra
megjelenítette a jelöléseket.
‒ Előbb északon, aztán keleten, utána nyugaton ‒ állapította meg
Pohlen. ‒ Hát ennek semmi értelme.
‒ Mintha valaki fel-alá furikázna az országban, és gyújtogatna.
Most jött még egy jelentés! Tessék! Találtak még négy
felrobbantott villanyoszlopot.
Ezeket a helyszíneket is begépelte.
‒ Sajnos a helyiek nem tudták pontosan megadni a robbantások
időpontját. De… ‒ Hartlandt egy pillanatra elhallgatott, miután
minden pontot feltett a térképre. ‒ …ez azért érdekes!
Összekötötte a gyújtogatások helyeit egy vonallal, amely
Lübecktől előbb kelet felé haladt Güstrowig, majd onnan
nyugatnak, Cloppenburgba.
‒ Két felrobbantott villanyoszlop egész közel van a Güstrow-
Cloppenburg-vonalhoz. Próbáljunk csak ki valamit!
Valamennyi megrongált létesítmény adatait megadta, mintha egy
internetes útvonaltervezőt használna. Északról délre és keletről
nyugatra haladt. Az új vonal az egyik felrobbantott
távvezetékoszlopnál kezdődött, majd Lübecken és egy másik,
Schwerinnél lévő oszlopon át Güstrowba ért, ahonnan Lüneburgon,
Brémán és Cloppenburgon keresztül a holland határnál fekvő
Lingenbe vezetett. A határról visszafordult, ahogy egy biliárdgolyó
pattan vissza a falról, és Mindenben végződött, ahol a legutóbbi
gyújtogatás történt.
‒ Tényleg úgy néz ki, mintha valaki folyamatosan úton volna, és
módszeresen egymás után rongálná meg a stratégiai fontosságú
létesítményeket.
‒ Akkor meg kell védenünk őket! ‒ kiáltott fel Pohlen.
‒ Felejtsd el. Csak a magasfeszültségű hálózathoz több száz
alállomás tartozik. Teljesen reménytelen, hogy mindet őrizzük, a
rendőrség meg a hadsereg már így is nyavalyog. A közepes- és
alacsonyfeszültségű hálózatokról még eddig nem hallottunk rossz
híreket, de azokból meg több mint félmillió van az országban,
például a klasszikus trafóházak, amilyeneket te is ismersz. Ha az
egész hadsereget mozgósítod, akkor sem tudsz embert állítani
mindegyikhez, sőt minden másodikhoz sem. És akkor az
oszlopokról még nem is beszéltünk. De ez a vonal kirajzol egy
mintát. Ha nagyjából követi az eddigi irányt ‒ hosszabbította meg
képzeletben Hartlandt a Lingen-Minden-vonalat ‒, akkor le tudjuk
szűkíteni a lehetséges célpontok számát.
‒ Ezt jól megtervezték ‒ töprengett fennhangon Pohlen. ‒
Tankolni nem tudnak. Ezt nyilván tudták előre. Ami azt jelenti,
hogy készleteket kellett felhalmozniuk az útvonal mentén. Nem kis
logisztikai feladat.
‒ De nem is olyan nagyon nehéz ‒ ellenkezett Hartlandt, ‒,
hogyha van erre egy külön csapat. Két-három ember is elég. És csak
pár hónapra van szükségük. Rejtekhelyeket keresni, aztán sorban
feltölteni őket üzemanyaggal, úgy, hogy senki se fogjon gyanút, és
később se lehessen lenyomozni. Gondolj csak a szeptember
tizenegyediki merényletekre. Azokat sem egy hadsereg követte el.
A rádióért nyúlt.
‒ Na, meglátjuk, mit szólnak ehhez Berlinben.

Hága

‒ Megvitattuk az elméletét ‒ közölte Manzanóval Bollard. ‒ A

Talaefer SCADA-rendszereiről. Egy hivatalok közötti
segítségnyújtási eljárás keretében a német hatóságok utánanéznek
a dolognak. A saját embereinket viszont nem tudjuk odaküldeni,
mindenkire szükség van itt.
Előrehajolt, és az íróasztalra könyökölt.
‒ Na szóval, röviden: volna kedve elutazni egy Ratingen nevű
kisvárosba Düsseldorf mellé, és ott állítani a képességeit az ügy
szolgálatába?
Manzano meglepetten vonta fel a szemöldökét.
‒ Én nem vagyok SCADA-specialista.
Bollard rávigyorgott.
‒ Sok mindent elhiszek magának, még az elméleteit is, de ezt
nem. És ha így volna is, akkor is felismeri a hibákat a
rendszerekben. Itt pedig pont erről volna szó. Legalább a
jelentéseket letölthetné és átfuthatná, már fent vannak a
hálózatunkon. Igaz, azt nem tudom garantálni, hogy Ratingenben is
vannak még fűtött hotelek meleg vízzel és angolvécével.
‒ Maga aztán ért hozzá, hogy kell kedvet csinálni egy feladathoz.
‒ A rendelkezésére bocsátanánk egy kocsit. A honoráriumáról is
biztosan meg tudunk egyezni. Csak a barátnőjének ne meséljen
erről.
‒ Nem a barátnőm.
‒ Nekem aztán mindegy. Utazik, vagy nem?

‒ Rögtön tiéd lesz az egész szoba. ‒ Ezzel fogadta Shannont a

bőröndjébe pakoló Manzano.
A lány épp a városban tett körútjáról tért vissza, néhány frissiben
felvett rövid riporttal.
‒ Elutazol? Hová?
‒ Az nem fontos.
A fürdőszobában valaki lehúzta a vécét, majd csobogott a víz a
csapból, aztán Bollard lépett ki az ajtón.
‒ Á, a sztárriporterünk ‒ jegyezte meg gúnyosan. ‒ Volna szíves
egy kis időre még kettesben hagyni bennünket?
Shannon habozott, elvégre ez az ő szobája is volt. Jó, hát igazából
nem. Letette a kamerát az íróasztalra, kiment, becsukta az ajtót, és
rátapasztotta a fülét. Csak egy-egy szót értett, amelyből nem derült
ki semmi. Aztán végre egy egész mondatot is:
‒ Feltéve, hogy a németeknek van internet-hozzáférésük ‒
mondta Manzano.
‒ Sok rosszat el lehet mondani a németekről, de a szervezéshez
értenek ‒ válaszolta Bollard. ‒ A Szövetségi Bűnügyi Hatóságnak
biztosan megvan a szükséges felszerelése ott, a Talaefernél. Tessék,
a slusszkulcs! Az autó a szálloda garázsában áll, fekete Audi A4-es,
holland rendszámmal és teli tankkal. Játszva eljut vele Ratingenig ‒
a helyiségnév utolsó szótagját megnyomta ‒, és vissza.
Shannon lépteket hallott, mire lábujjhegyen két ajtóval odébb
sietett. A falnak dőlt, és keresztbe fonta a karját, mintha már ki
tudja, mióta várakozna. Bollard elhaladtában Odabiccentett neki.
Shannon visszament a szobába. Manzano bőrönddel és
laptoptáskával a kezében indulásra készen állt.
‒ Nagyon örültem ‒ mondta, és kezet nyújtott. ‒ Remélem, még
látjuk egymást, hogyha vége ennek az egésznek. Hátha egyszer
Milánóban vár rád egy sztori. A címem megvan.
Shannon megvárta, amíg az olasz mögött becsukódik az ajtó.
Aztán nekiállt belegyömöszölni a cókmókját a tengerészhátizsákba.

New York

Tommy Suarez körül csak úgy örvénylettek az emberek az A

metróvonal Brooklyn felé tartó járatán, a havat söpörték le nedves
ruházatukról, telefonáltak, olvastak, vagy csak bámultak maguk elé,
amikor kialudt a fény.
A fék csikorgása egybeolvadt az utasok sikolyaival. Idegen testek
estek Suareznek, a kapaszkodó szíja a csuklójába vágott, és a
bordáit, a hátát és a lábát érő fájdalmas ütésektől úgy érezte magát,
mint aki egy centrifugáló mosógépbe került. Aztán a metró egy
rántással megállt. A kocsiban egy lélegzetvételnyi időre csend lett,
majd kitört az ordítozás. Suarez visszanyerte az egyensúlyát. A
vészvilágítás mindent kísérteties kék fénybe vont. Suarez
megmerevedett. Gyűlölte az érzést, amikor a tér bezárul körülötte,
akár egy koporsó. Muszáj volt másra gondolnia. A derekába egy
szakállas férfi kapaszkodott. A kocsiban mindenütt emberek
próbáltak talpra vergődni, mások pedig segítettek nekik. Az ülő
utasok visszatelepedtek a helyükre, lesimították a kabátjukat,
megigazították a kalapjukat, ellenőrizték a táskájukat. Suarez
felhúzta a belé kapaszkodó, súlyos férfit. Egyidejűleg egy kicsit el is
tolta magától.
‒ Jól van?
A szakállas köszönetet mondott, és felhúzta lecsúszott kabátját.
Suarez szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz. Mintha kicsit
világosabb volna, gondolta. Ez segített: érezte, hogy kissé ellazul.
‒ Megsérült valaki? ‒ kiáltotta.
Nemleges válaszok.
‒ Na? ‒ bődült el egy hang kicsivel arrébb. ‒ Most akkor megyünk,
vagy mi lesz?
‒ Reméljük ‒ suttogta egy nő Suarez mellett.
Suareznek sejtelme sem volt, milyen messze lehet a következő
állomás. Remélhetőleg nem ugrott senki a vonat elé.
Körülötte egyre hangosabbá vált a beszélgetés. Megnézte az
óráját. Háromnegyed hét. Miért nem mond semmit a metróvezető?
‒ Hát ez remek! ‒ kiabált egy idősebb hölgy. ‒ Remélem, nem
megint áramszünet! A 2003-asnál két órát ácsorogtam így!
‒ Két órát? ‒ szörnyülködött egy fiatal nő.
A hangjából Suarez kihallotta az elfojtott pánikot.
‒ És nekem még szerencsém volt! ‒ folytatta a hölgy. ‒ Mások…
‒ Fogja már be a száját!
‒ Biztos mindjárt megyünk tovább ‒ nyugtatgatta a fiatal nőt
Suarez. Nem mindenki viseli jól, ha össze van zárva egy csomó
emberrel egy szűk, sötét helyen. Különösen nem abban a tudatban,
hogy esetleg órákig ki kell tartania. Suarez ezt nagyon is meg tudta
érteni. A károgókat pedig sohasem állhatta, de ilyen helyzetekben
aztán végképp nem. ‒ Nem lesz semmi baj.
Mellette egy fiatal fiú a mobilját nyomkodta.
‒ De fasza, ez sem működik!
 ‒ Nem csoda, itt a föld alatt. ‒ Ez a szakállas volt, aki Suarezbe
kapaszkodott az imént. ‒ Ezek az újmódi szerkentyűk mindig akkor
mondanak csődöt, amikor szükség volna rájuk.
‒ Máskor sosincs semmi baja ‒ állította a fiú.
‒ Na és mi lesz, ha mégsem megyünk tovább? ‒ kérdezte egy férfi,
aki a hóna alatt aktatáskát szorongatott.
‒ Ha nem megyünk tovább? ‒ értetlenkedett egy nő.
Anorákja, amelynek gallérját műszőrmével szegélyezték,
csillogott. Suarez maga sem tudta, miért figyelt föl erre. Érezte a nő
parfümjét, túl erős volt, és túlságosan édes.
‒ Megmondom én magának ‒ avatkozott közbe megint az
öregasszony. ‒ Megfagyunk.
Suarez legszívesebben lekent volna neki egy pofont, hogy
elhallgattassa.
‒ Őrizze meg nyugalmát, és várja meg az utasításokat ‒ mondta a
prémgalléros nő.
‒ Maga vagyok a nyugalom!
‒ Ez van odaírva ‒ mutatott a nő egy matricára az ajtó mellett. ‒
Ezt kell csinálni üzemzavar esetén.
‒ Ki tudja azt ilyen fénynél elolvasni? ‒ zsörtölődött a szakállas.
‒ A vonatot az állomások területén kívül csak utasításra hagyja el
‒ olvasta tovább a nő, túlságosan is tagolva.
‒ Jó volna, ha megkapnánk már végre azt az utasítást…
Suareznek nem tetszett a hangokból kicsendülő ingerültség.
Érezte, hogy a tömeg egyre nyugtalanabb lesz.
‒ És ha nálunk is elment az áram? ‒ kérdezte a műszőrmés nő. ‒
Mint Európában.
A fiatal nő pánikba esve nyöszörögni, majd sikoltozni kezdett.
Suarez úja megmerevedett, érezte, ahogy a pánik átterjed rá és a
többi utasra is. Erőt kellett vennie magán, hogy ne kezdjen
üvölteni, inkább igyekezett megnyugtatni a nőt, megveregette a
vállát, és megpróbálta átölelni. A nő azonban csapkodni kezdett
maga körül, és még hisztérikusakban sikoltozott:
‒ Hagyjon békén! Ki akarok szállni!
 Hága

‒ Jöjjön be! ‒ kiáltott ki az egyik férfi Bollard-nak.

Manzano távozása után a megfigyelői épp azon voltak, hogy
visszaköltözzenek az Europolba.
‒ Két dolog van ‒ közölte egyikük Bollard-ral. ‒ Egy: ahogy
Manzano elutazott, elment az újságíró is. Hogy hová, azt nem
tudjuk.
‒ Nyilván utána ‒ mondta Bollard. ‒ Egy sztorira már jó volt neki.
‒ A másik meg ez. Épp most bukkantunk rá. Ezt az e-mailt nem
sokkal indulás előtt küldhette az olasz.
A képernyőn Bollard elfogadható angolsággal megfogalmazott
üzenetet látott: „A Talaeferhez. A hibát megkeresni. Nem találnak
semmit. Tájékoztatlak.”
‒ Tudtam! ‒ gondolta diadalmasan Bollard.
‒ Kinek küldte?
‒ Egy orosz címre: mata@radna.ru. Ennél többet egyelőre nem
tudunk.
‒ Hát tudjatok. Miért csak most vettétek észre?
‒ Biztos kijátszott minket valahogy.
‒ Vagy épp az orrotokat túrtátok megfigyelés helyett.
„Nem találnak semmit.” ‒ Ezt meg honnan tudja? Vagy épp ő
fogja megakadályozni, hogy találjanak valamit? De akkor miért
árulta el egyáltalán a Talaefer-nyomot? Hogy bejusson a
vállalathoz? Csakhogy nem számíthatott arra, hogy oda fogják
küldeni. Vagy ha Bollard nem előzi meg, ő maga javasolta volna,
hogy odamegy? Az viszont nagyon is különös, hogy nem törölte az
e-mailt. Biztosan gondolt rá, hogy az Europol megfigyeli. De ha
emögött tényleg van valami, akkor megvan az első forró nyom.
Bollard érezte, hogy elfogja a vadászláz. Felvette a telefont, hogy a
főnökét hívja. Nem tartott sokáig meggyőznie az asszisztenst, hogy
sürgős ügyben telefonál, így aztán az rögtön kapcsolta is az
igazgatót. Bollard röviden összefoglalta, mi történt. Felettese
pontosan azt válaszolta, amire számított:
‒ Nem vállalhatunk több kockázatot. Értesítse azt a nyomozót, aki
a Talaefer-ügyet vezeti… Hogy is hívják?
‒ Hartlandt ‒ válaszolta Bollard.
‒ Igen. Tartóztassa le azt az olaszt. Aztán meglátjuk, mit tud
kiszedni belőle. Biztosan a CIA is örömmel segít majd neki.
‒ Miért a CIA?
‒ Maga még nem hallotta a híreket?
‒ Milyen híreket?

Berlin

‒ Az Egyesült Államokban?
A belügyminisztérium helyzetértékelő központja egy hosszú
pillanatra állóképpé merevedett. Mindenki megdermedt a mozdulat
közepén, és a néhány megmaradt képernyőre meg az államtitkárra
meredt. Az órák azt mutatták, hogy tizennégy óra múlt néhány
perccel.
‒ Ugyanaz, ami nálunk? ‒ kérdezte valaki.
Rhess bólintott. Valójában egyfolytában bólogatott, egy
telefonkagylót szorítva a fülére. Michelsen pillantása ide-oda ugrált
a képernyő és az államtitkár között.
‒ Hát, ha ez igaz ‒ súgta oda a szomszédjának ‒, akkor végképp
szarban vagyunk, már elnézést a kifejezésért.
Rhess letette.
‒ A külügyminisztérium megerősítette, hogy az Egyesült
Államokban nagy területeken összeomlott az elektromos hálózat.
‒ Ez nem véletlen ‒ mondta valaki. ‒ Alig egy héttel Európa után…
‒ Akkor az onnan jövő segítségről letehetünk ‒ állapította meg
Michelsen.
‒ A nyugati világot támadás érte ‒ szögezte le Rhess. ‒ A NATO-
főparancsnokság épp ezekben a percekben tart rendkívüli ülést.
‒ Csak nem hiszik, hogy az oroszok vagy a kínaiak voltak?
‒ Minden lehetőséget számításba kell venni.
 ‒ Az ég legyen velünk! ‒ suttogta Michelsen.

Parancsnoki központ

Az amerikai hálózat tulajdonképpen kisebb gondot jelentett, mint

az európai, mivel kevésbé volt védett, és még szorosabban
összefonódott az internettel. Néhány nulladik napi támadást9*
azonban csak most tudtak nyélbe ütni. Pedig eredetileg egyszerre
akarták lekapcsolni az áramot a két földrészen. De így is jó volt.
Talán még jobb is. A világ már majd’ egy hete azon tanakodott, ki
állhat az Európa elleni támadás mögött. Az amerikai áramszünet
most új találgatások táptalaja lesz. Ezután valószínűleg a
hadseregek még inkább bekapcsolódnak az ügybe. Ilyen
nagyszabású támadás mögött biztosan egy államot sejtenek. Már
eddig is felmerült néhány: Irán, Észak-Korea, Kína, még
Oroszország is. Már évek óta léteztek bizonyítékok arra, hogy egyes
országok emberei beszivárogtak a nyugati világ létfontosságú
infrastruktúrájába. Valaki most learatta a babérokat az orruk előtt.
De kicsoda? Természetesen mindenki tagadni fog. Ilyen egyszerű
volt ez. Senki nem tudta visszakövetni a nyomokat a valódi
elkövetőig. Ahhoz túl könnyű volt eltűntetni őket a globális
hálózatból. Csak úgy áradnak az elméletek. A rendőrségek,
hadseregek és hírszerző szolgálatok nyomozóinak pedig
töménytelen új nyomot kell követniük, ezért aztán felaprózzák az
erejüket, és meggyengülnek. Háború? Terrorakció?
Bűncselekmény? Mindegyik egyszerre? Ennél is elsöprőbb lesz a
lélektani hatás. A világ utolsó szuperhatalma képtelen volt
megvédeni magát. Ehhez a támadáshoz képest Pearl Harbour és a
szeptember tizenegyediki merénylet szúnyogcsípés volt.
Hamarosan az amerikai nép is rádöbben, hogy ezúttal nem
küldhetnek egyszerűen hadsereget valami távoli ellenség ellen.
Ugyanis nem tudják, hová küldjék. És arra is rájönnek, mennyire
tehetetlenek. Mennyire tehetetlen a kormányuk, a gazdagjaik és
hatalmasaik, az úgynevezett elit, az egész rendszerük. Amelyben
már régóta nem érzik jól magukat, és különösen nem érzik azt,
hogy fontosak volnának, de még mindig jobbnak tartják ezt a
rendszert az ismeretlennél. Meg fogják érteni, hogy magukra
hagyták őket. Méghozzá már régen. Hogy új kor jött el, a cselekvés
kora, amelyben kijelölhetik és ki is kell jelölniük a maguk helyét.

Ratingen

Az út elején Manzano még megpróbált valami rádióadást keresni,

de a hangszórókból csak zörej hallatszott. Ezért inkább csendben
hajtott. Ez sem volt rossz az elmúlt napok zűrzavara után.
A GPS az autópályáról egy családi házas külvárosi övezeten át
tizenöt emeletes üveg- és betontömbhöz kalauzolta. A homlokzaton
ott pöffeszkedett a „Talaefer AG” felirat. Manzano letette a kocsit
egy vendégeknek fenntartott parkolóban. Csak a laptopját vitte
magával, a többi holmit egyelőre az autóban hagyta.
A recepción Jürgen Hartlandt után érdeklődött. Két perccel
később erős testalkatú, magakorú férfi üdvözölte. Magas nyakú,
vastag kötött pulóver és farmer volt rajta. Világoskék szeme
egyetlen gyors pillantással felmérte Manzanót. Két fiatalabb,
rövidre nyírt hajú férfi kísérte, akik éppoly kidolgozott izomzatúak
voltak, mint ő, de ők szabadidőruhát viseltek. ‒ Jürgen Hartlandt ‒
mutatkozott be a csoport vezetője. ‒ Piero Manzano?
Manzano bólintott, mire a két másik férfi közrefogta.
‒ Kérem, kövessen ‒ mondta angolul, szinte akcentus nélkül
Hartlandt, aki a kollégáit nem mutatta be.
Egy kisebb tárgyalóba vezették Manzanót. Hartlandt becsukta az
ajtót, az egyik kísérője az ajtó előtt maradt.
‒ Foglaljon helyet. Felhívtak Hágából az Europoltól. Biztonsági
okokból le kell foglalnom a számítógépét.
Manzano a homlokát ráncolta.
‒ Az a személyes tulajdonom.
‒ Talán rejtegetnivalója van, Manzano úr?
 Manzano kezdte magát kellemetlenül érezni. Azon tanakodott
magában, mi lehet ez az egész. Nem ők kérték, hogy segítsen?
Hartlandt hanghordozása sem tetszett neki.
‒ Az nincs. De magánszférám van.
‒ Akkor csináljuk másképp ‒ javasolta Hartlandt. ‒ Mondja el,
kérem, kié a mata@radna.ru e-mail cím.
‒ Na, kié?
‒ Ezt én kérdezem magától. Maga küldött e-mailt erre a címre.
‒ Én aztán nem. És ha küldtem is, honnan tudja ezt maga?
‒ Nem maga az egyetlen, aki bele tud nézni mások számítógépébe.
Az Europol természetesen megfigyelte magát, kinek az e-mail címe
a mata@radna.ru?
‒ Ismétlem: fogalmam sincs.
Hartlandt egyik kísérője elvette a laptoptáskát Manzanótól,
mielőtt az bármit is tehetett volna ellene. Manzano felugrott, de
Hartlandt másik munkatársa visszanyomta a székre.
‒ Mit jelentsen ez? ‒ kiabált Manzano. ‒ Azt hittem, azt akarják,
hogy segítsek!
‒ Először azt is akartuk ‒ felelte Hartlandt, miközben kinyitotta és
bekapcsolta a laptopot.
‒ Na jó, én megyek ‒ jelentette ki Manzano.
‒ Nem megy sehová ‒ mondta Hartlandt, anélkül hogy kipillantott
volna a képernyőről.
Manzano megpróbált felkelni a székről, de megint visszanyomták.
‒ Maradjon veszteg! ‒ parancsolt rá Hartlandt, majd felé
fordította a laptopot, és folytatta: ‒ Szóval nem küldött e-mailt a
mata@radna.ru címre?
A képernyőn egy levél volt látható, amelyet Manzano fiókjából
küldtek a Hartlandt által mondott címre: „A Talaeferhez. A hibát
megkeresni. Nem találnak semmit. Tájékoztatlak.” Elolvasta még
egyszer. Aztán némán nézte Hartlandtot. Majd muszáj volt
visszanéznie a képernyőre. Végül nagy nehezen kipréselt magából
néhány szót:
‒ Ezt nem én írtam.
 Hartlandt megvakarta a fejét.
‒ De hát ez a maga postafiókja, nem?
Manzano bólintott. Kavarogtak a gondolatai. Látta a levél
elküldésének időpontját. Nagyjából akkor indult el Hágából.
Összefonta a karját a mellkasán.
‒ Ezt akkor sem én írtam. És fogalmam sincs, ki. Vizsgálják meg a
gépet. Lehet, hogy megpiszkálták. Sőt, én magam is szívesen
átvizsgálnám. De úgy sejtem, ezt nem fogja meg engedni.
‒ Jól sejti. Mi vizsgáljuk át a gépét. ‒ Hartlandt átnyújtotta a
laptopot az egyik emberének, aki kivitte a helyiségből. Addig is
tovább beszélgethetünk az internetes ismerőseiről.
‒ Azokról nem sokat lehet beszélni ‒ válaszolta Manzano. ‒
Semmit sem tudok erről a levélről, sem a címről, ahová küldték. Így
aztán mondani sem tudok róluk semmit.
Mindeközben lázasan törte a fejét, hogy küldhették el az üzenetet
az ő címéről. Csak két lehetőség jutott az eszébe.
‒ Maga mondta, hogy az Europol megfigyelt. Akkor lehet, hogy az
e-mail küldőjét is közöttük kell keresni.
‒ Minek küldene az Europol hamis e-maileket a maga nevében?
‒ Hogy gyanúba keverjenek, eltereljék magukról a figyelmet,
hamis nyomot hagyjanak, mit tudom én! ‒ Manzano kezdett
begurulni.
Sokszor kihallgatta már a rendőrség, igaz, évekkel ezelőtt.
Legutóbb sikerült rábizonyítaniuk valamit, amiért felfüggesztett
szabadságvesztésre ítélték. Az a bűncselekmény ehhez képest
aránylag ártalmatlan volt.
‒ Vagy pedig ‒ folytatta ‒ valaki más hackelte meg a gépemet. Aki
kapcsolatba akar hozni engem ezzel az e-maillel. A jó ég tudja,
miért. Maguk meg simán bedőlnek neki.
Nem csak barátokat szerzett élete során. De olyan ellenségeket
nem, akik ilyesmibe akarták és főleg tudták volna belekeverni. A
laptopját ugyanis természetesen védte a behatolók ellen. Akinek
mégis sikerült feltörnie, az csak profi lehetett. De ismernie kellett a
tartózkodási helyét és a terveit is. Ilyen emberek pedig csakis az
Europolnál voltak.
‒ Szép kis elmélet ‒ mondta Hartlandt. ‒ Magán kívül ki tudta
még egyáltalán, hogy ide kell jönnie?
‒ Francois Bollard az Europoltól. Meg talán pár kollégája, akiket
tájékoztatott, ezt nem tudom…
‒ Az Europol igazgatója meg még néhány kolléga ‒ világosította
fel Hartlandt. ‒ Megkérdeztem Bollard-t.
‒ Remélhetőleg az igazat mondta.
Azt, hogy a francia nem különösebben szíveli, Manzano már jól
tudta. De hogy ilyesmit tenne?
‒ Még ki?
Átgondolta, kinek beszélt még. Shannonnak nem.
‒ Senki más.
Hartlandt bepötyögött valamit a saját gépébe, és felolvasott
néhány mondatot:
‒ Maga Piero Manzano, briliáns hacker, legalábbis a nyolcvanas-
kilencvenes években az volt, na meg politikai aktivista…
‒ Ez azért túlzás. Részt vettem egy-két demonstráción. Az én
hazámban épp elég visszásság volt és van, ami ellen demonstrálni
kellett és kell. Normális, aggódó állampolgárként.
‒ A 2001-es genovai G8-as csúcs idején le is tartóztatták ‒
folytatta zavartalanul Hartlandt.
‒ Te jó ég, maga nem hallott róla, miket művelt ott a rendőrség?
Később több tucat rendőrt ítéltek el érte, vezetőket is! Csak a
teljesen idióta elévülési törvényünk miatt nem kerültek börtönbe!
‒ Emellett elítélték illegális számítógépes behatolásért is a…
‒ Jézusisten, ne mesélje már el nekem az életemet! Tudom, mit
tettem…
‒ Valaki éppen megtámadta Európát és az Egyesült Államokat! És
a maga levele alapján…
‒ Pillanat, pillanat! Mi az, hogy az Egyesült Államokat?
‒ …könnyen jut az ember arra a következtetésre, hogy maga
kapcsolatban áll ezzel a valakivel.
Manzano úgy érezte, nem csak az arcából fut ki a vér, de a kezéből
és a lábából is mind a szíve felé tolul, amely éppen valahol a
torkában dobog. Azzal gyanúsítják, hogy a katasztrófa okozói közé
tartozik! Ez a Hartlandt épp most nevezte ki politikai
kiberaktivistának. Azt hiszik róla, hogy terrorista!
‒ Ez… ez… abszurdum…
De miért dadogott? Hartlandtnak ebben a helyzetben ez nyilván
felért egy beismeréssel. De Manzano tudta magáról, hogy ártatlan!
Félelem kúszott be minden tagjába.
‒ Azt majd meglátjuk ‒ mondta Hartlandt, és mély ránc képződött
a két szemöldöke között.
‒ Hát akkor majd… De mi van az Egyesült Államokkal?
‒ Nem hallgatott útközben rádiót?
‒ Úgy tűnik, egy adó sem tud már sugározni.
‒ Az Egyesült Államokban ma reggel óta nagyjából az van, mint
nálunk. Az ország nagy részében nincs áram.
‒ Ezt… Ezt nem mondja komolyan!
‒ Higgye el, nem sok kedvem van viccelni. Jobb, ha elkezd
beszélni, mielőtt a CIA is érdeklődni kezd maga iránt.

Shannon hátranyúlt a Porsche keskeny hátsó ülésére a kabátjáért.

Hideg lett a kocsiban. Már egy órája várakozott a parkolóban az
óriási irodaépület előtt. A legfelső emeleten hatalmas betűkkel ez
állt: „Talaefer AG.” Normális körülmények között felment volna az
internetre a telefonján, és megnézte volna, miféle cég ez. Csakhogy
a jelenlegi körülmények nem voltak normálisak. Rádió nélkül a
várakozás csöndes volt és unalmas. Kiszállt, és átvágott a parkolón.
Hátha van áramuk, gondolta.
Az előtérben egy nő ült magányosan, és felvont szemöldökkel
fogadta Shannont.
‒ Mit tehetek önért?
Shannon feltűnésmentesen körülnézett. A nő előtt a pulton egy
halom brosúra állt, amelyeken a cég neve díszelgett. Német
nyelvűek. Meg angol. Isteni.
‒ Do you speak English? ‒ kérdezte.
 ‒ Yes.
‒ I think I’m lost. I need to go to Ratingen.10*
A másik nő arca felderült. Tört angolsággal elmagyarázta
Shannonnak, hogy kanyarodjon ki jobbra a parkolóból, és néhány
kilométer múlva ott is lesz Ratingenben. Shannon megköszönte az
útbaigazítást, kifelé menet belelapozott az egyik brosúrába és
zsebre vágta.
Miután visszaült a kocsiba, még jobban bebugyolálta magát a
kabátjába, aztán belefogott a prospektus átlapozásába, amit időről
időre megszakított, hogy a bejárat felé pillantson, ahol Manzano
eltűnt.

Nanteuil

‒ Ez kifogyott ‒ mondta Bertrand Doreuil, és megrázta az üres

gyógyszeresdobozt. ‒ Sürgősen újra van szükségem.
‒ De nem hagyhatjuk el a házat ‒ ellenkezett a felesége.
‒ Ahogy kilépek, rögtön beszállok az autóba, mi történhet?
Kiment a konyhába. Annette Doreuil utána. Celeste Bollard az
asztalnál ült, és tyúkot kopasztott. A tollakat egy nagy kosárba
gyűjtötte, de jócskán hevert belőlük a padlón is.
‒ Már évek óta nem csináltam ilyet ‒ sóhajtotta. ‒ Egész
elfelejtettem, mennyire fárasztó.
A másik ajtón Vincent Bollard lépett be fújtatva, mindkét kezében
egy-egy kosár tűzifával. Nagy zajjal letette.
‒ Tudjátok, hol van legközelebb nyitva patika? ‒ érdeklődött
Bertrand Doreuil.
‒ Csak találgatni tudunk ‒ válaszolta Vincent Bollard. Sürgős?
‒ Igen, a szívgyógyszerem.
Bollard csak bólintott. A felesége összenézett Annette Doreuil-jel.
‒ Igazából nem szabadna kimennünk ‒ zihálta Bollard de hát ha
muszáj, akkor muszáj. ‒ Csókot nyomott a felesége arcára. ‒
Nemsoká jövünk vissza.
 Ratingen

Hartlandt két órán át vallatta Manzanót.

‒ Mit jelent az, hogy „nem találnak semmit”? Van valami, de
maga megakadályozza, hogy megtalálják? Vagy nincs is mit
megtalálni? Kit és miről akar tájékoztatni? Mit árult el neki eddig?
Végeérhetetlen kérdezősködés. Manzano pedig egyre
visszakérdezett:
‒ Miért volnék annyira hülye, hogy kódolatlanul küldjék el egy
ilyen üzenetet? És miért nem töröltem ki mindjárt, miután
elküldtem?
Közben Hartlandt többször is kiment a helyiségből, és magára
hagyta Manzanót, de az ajtót mindig gondosan bezárta. Most egy
negyedórája ült Manzanóval szemben, rászegezte a tekintetét, és
folyton ugyanazokat a kérdéseket tette fel. Manzano semmi újat
nem tudott mondani. Időközben visszanyerte a magabiztosságát.
Úgy gondolta, leginkább így győzheti meg Hartlandtot az
ártatlanságáról. Két kérdésfolyam között pedig azon tűnődött,
hogyan juthatna hozzá a laptopjához, hogy átvizsgálja.
Nyílt az ajtó, és Hartlandt munkatársa lépett be. A kezében
Manzano megpillantotta a laptopját. A férfi letette a készüléket
Hartlandt elé az asztalra. Hartlandt nem vette le a szemét
Manzanóról.
‒ Nem találtunk semmi feltűnőt ‒ mondta a jövevény.
Manzano felnyögött, és a szemét forgatta.
‒ Hadd nézzem már meg! Maguk már átnézték. Gondolom, úgyis
készítettek másolatot a merevlemezről!
‒ Találtunk viszont egy csomó e-mailt, amelyekben különböző
embereket tájékoztat, hogy Hágában tartózkodik.
Manzanót mintha gyomorszájon vágták volna.
‒ Ez nevetséges! ‒ csattant fel. ‒ Mi ez az egész?
Hartlandt felnyitotta a laptopot, és Manzano felé fordította.
‒ Például ez itt, tegnapelőttről. ‒ Azzal felállt, megkerülte az
asztalt, olyan közel állt Manzanóhoz, hogy kis híján hozzáért, és
felolvasta: ‒ „Jó kapcsolatot építettem ki F. Bollard-ral, az akció
vezetőjével. Azt hiszem, bízik bennem. Adatokat kértem a SCADA-
fejlesztőkről.” ‒ Bezárta az ablakot, és megnyitott egy másik levelet:
‒ Vagy ezt itt, tegnapról: „Megszellőztettem a Talaefer-elméletet.
Meglátjuk, ráugranak-e.”
Manzano elképedve bámulta a képernyőt.
‒ Ezeket nem én írtam! ‒ motyogta. ‒ Fogalmam sincs, hogy
kerültek a kimenő leveleim közé!
Az e-maileket az alatt az idő alatt írták, amíg Hágában volt. Vajon
az Europol akarja valami okból besározni? Kell nekik egy bűnbak?
Vagy valaki bosszút akar állni a korábbi akciói miatt?
‒ Szép kis komputermágus maga ‒ jegyezte meg Hartlandt, és
kihúzta magát. ‒ Letartóztatjuk, Manzano úr. Joga van ügyvédet
kérni…
A többit Manzano nem hallotta, mert elmerült a gondolataiban.
Valaki napok óta követte minden lépését, tudta, miről beszélt
Bollard-ral és másokkal, és tudott arról is, hogy az Europol
Németországba küldte. Ő maga semmit sem írt le. Aki tudott
ezekről a dolgokról, annak ott kellett lennie a sarkában. Csak két
lehetőséget tudott elgondolni. Vagy az Europolnál akadt egy esküdt
ellensége, vagy valaki az Europolon kívülről egész idő alatt hallott ‒
talán látott is? ‒ mindent. Rettenetes gyanú vert gyökeret benne.
Csakhogy akkora őrültségnek tűnt, hogy nem mondhatta el
Hartlandtnak. Pedig nem is volt képtelenség: aki képes az európai
elektromos hálózatot megbénítani, annak az Europol védelmi
rendszere sem jelenthet komoly akadályt. Gépiesen követte az
utasítást, amikor felszólították, hogy álljon fel. Ahogy
megszorították a felkarját, nem is érzett semmit, mert az agya
közben a lehetséges forgatókönyveket játszotta le. Szórakozásból ő
is tört már be céges hálózatokba, és aktiválta egy-egy számítógép
kameráját és mikrofonját, úgy, hogy a felhasználók észre sem
vették, így gond nélkül követhette a beszélgetésüket. És ha a
támadók valóban rá tudtak csatlakozni áldozataik számítógépes
rendszereire, miért álltak volna meg az Europolnál? Ki tudja,
kiknek a működését követhetik még figyelemmel? Kormányokét?
Az EU-ét? A NATO-ét? Manzano alig érzékelte, hogy Hartlandt
kivezeti a parkolóba, és autóba ülteti.
De miért hackelték meg az ő gépét, amikor egészen más eszközeik
is vannak? A Talaefer helyes nyom, és ezért félre akarják állítani az
útból? Na nem, hát ez már végképp őrültség! Hevesen megrázta a
fejét, hogy észhez térjen. Kell lennie egy egyszerűbb
magyarázatnak! Csak most ébredt tudatára, hogy egy limuzin hátsó
ülésén ül, mellette Hartlandt, a volánnál pedig az egyik kollégája.
‒ Hová megyünk?
‒ Vizsgálati fogságba kerül, ahol megint kihallgatják. Már a
Szövetségi Hírszerző Szolgálat is kíváncsi magára.
‒ Ezt nem tehetik! Nekem semmi közöm ehhez!
Ha itt volt a német hírszerzés, a CIA sem lehetett messze, hiszen
az Egyesült Államokat is megtámadták. Az amerikai titkosszolgálat
módszereinek gondolatára pedig, amelyeket az ország elnökei is
jóváhagytak, Manzano rosszul lett a félelemtől.

Nanteuil

Amikor Annette Doreuil meghallotta az autó hangját, kisietett a

folyosóra. A két férfi párát lehelve jött be az ajtón, és gyorsan be is
csukta maga mögött.
Annette megkönnyebbülten látta, hogy a férje gyógyszeresdobozt
tart a kezében.
Csakhogy aztán hatalmas öklébe gyűrte. Ez a régi, üres doboz volt.
‒ Nincs ‒ mondta. ‒ Sehol sem kaptunk.

Düsseldorf

Hartlandt sofőrje egy nagy épületkomplexum parkolójába

kormányozta az autót. A parkolóhelyek egy részét zümmögő
generátorok foglalták el, amelyek kibocsátott gázaikkal a levegőt
szennyezték. Vastag kábelkötegek vezettek belőlük egy keskeny
ágyáson át az épület felé.
Mintegy félórát autóztak, és útközben elhaladtak egy tábla
mellett, amelyről Manzano megtudta, hogy Düsseldorfba tartanak.
Úgy sejtette, a helyi rendőrkapitányságra viszik, vagy mindjárt a
börtönbe. Ez lesz az első eset, hogy bezárják. Annak idején mindig
csak kihallgatták, aztán mehetett haza. De az otthona most nagyon
messze volt.
„Már a Szövetségi Hírszerző Szolgálat is kíváncsi magára.” Hát
ami azt illeti, az ő kezükbe sem szeretett volna kerülni.
Ahogy kiszállt, megérezte a hideget. Hartlandt nem tartotta
szükségesnek, hogy megbilincseljék.
‒ Baromi sürgősen vécére kellene mennem ‒ közölte Manzano. ‒
Nem bírom ki, amíg beérünk. Nem intézhetném el gyorsan itt kint?
Hartlandt végigmérte.
‒ Jól van, nehogy itt nekem a gatyájába csurgasson…
Manzano odament a generátorokhoz. Hartlandt és a munkatársa
a nyomában. Manzano megállt a gépek mellett, egy pillantással
jelezte a két férfinak, hogy ez mégiscsak magánügy, és kigombolta a
nadrágját. Hartlandtékat egyáltalán nem érdekelte, mit szeretne,
közvetlenül mögötte maradtak. Hallotta a légzésüket, mialatt lopva
szemügyre vette a generátorokat és a kábeleket. Nem volt mit
tenni. Sarkon fordult, és a sugarat Hartlandt emberére irányította.
‒ Az isten…
A férfi hátraugrott. Manzano most Hartlandt felé fordult, aki
szintén ösztönösen hátrálni kezdett, és a kollégájához hasonlóan
lenézett a nadrágjára. Manzano kihasználta a pillanatot, és
futásnak eredt. Hosszú léptekkel átvágott a parkolón, közben
remegő ujjakkal felhúzta a sliccét. Hallotta a háta mögül a
kiáltozást:
‒ Állj! Álljon meg!
Eszében sem volt. Rutinos futónak számított. Most majd elválik,
mire megy ezzel a két képzett rendőrrel szemben. A fülében olyan
hangosan dobolt a vér, hogy a kiáltásokat alig hallotta. El kellett
tűnnie az utcáról. Az egyik biztos megpróbál majd az autóval a
nyomába eredni. A lába mintha nem is érintette volna a talajt.
Végignézett az utcán. Hol tudna letérni? Valaki megint kiáltott
valamit, de nem értette, mit. Befordult egy mellékutcába. Azonnal
látta, hogy itt nem fog tudni gyorsan eltűnni. Talán majd a
következőben. A háta mögött rohanó léptek dobogtak. Nem tudta
megállapítani, hogy egy üldözőé vagy kettőé. A zihálása időközben
megpróbálta túlharsogni a szívverését. Érezte a verítéket a
homlokán. Felberregett egy autó motorja. Egy kertet pillantott meg
maga előtt, amelyet ember nagyságú kerítés és sövény határolt.
Még egypár lépés, és máris felkapaszkodott a kerítésre, majd
átvetette magát rajta. Mögötte káromkodás és fékcsikorgás.
Manzano a házhoz futott. A hatalmas villa ablakai sötétek voltak.
Megkerülte. Hátul a kert kiszélesedett, itt is kerítés és sövény
határolta. Manzano nem látta, mi várja a túloldalon. Felugrott, és
megragadta a kerítés tetejét. Felhúzta magát, átlendült, és a
túloldalon leugrott. Egy járdán landolt, továbbszaladt. Lassanként
ráébredt, hogy nem lesz képes sokáig tartani ezt a tempót. Megint
kiabálást hallott. Szóval nem sikerült leráznia őket. Ellenkezőleg,
nagyon is közelről hallatszott a hang. Hogy mit mondott, azt
Manzano nem értette. Valami durrant. Továbbrohant, végig az
utcán. Újabb kereszteződésbe érkezett. Újabb durranás.
Ugyanabban a pillanatban fájdalom hasított a jobb combjába.
Megtántorodott, aztán továbbfutott, de érezte, hogy lelassult.
Valaki hirtelen hátulról rá vetette magát, és leteperte. Mielőtt
bármit tehetett volna, fájdalmasan hátracsavarták a karjait. Egy
tompa tárgy nyomódott a hátába. Fém csörgését hallotta, aztán
megérezte a csuklójára kattanó bilincs hidegét.
‒ Idióta! ‒ hörögte a férfi teljesen kifulladva. ‒ Azt hittem, maga
értelmes ember!
Valaki megtapogatta Manzano lábát.
‒ Na, nézzük csak.
Csak most jutott el a tudatáig, mennyire fáj a jobb combja, úgy
égett, mintha tüzes vassal érintették volna.
 ‒ Csak az izom sérült ‒ állapította meg a másik, majd a hóna alá
nyúlva felemelte Manzanót. ‒ Lábra tud állni?
Manzano kábán bólogatott. Aztán amikor megpróbált ráállni a
jobb lábára, összecsuklott. A másik elkapta. A kocsi sofőrje volt.
Manzano a fájdalom okát kereste. Jobb nadrágszára a csípője alatt
ki volt szakadva. Körülötte nagy sötét folt terjengett. A férfi a
kerítésnek támasztotta Manzanót.
‒ Most már ne próbálkozzon semmi hülyeséggel! ‒ figyelmeztette.
A sarkon befordult az autó. Megállt előttük, és Hartlandt szállt ki
belőle.
‒ Kötszer kellene ‒ mondta neki Manzano őre.
Hartlandt odalépett az olaszhoz, a szemébe nézett, és némán
megcsóválta a fejét. Aztán megvizsgálta a sebet. Újabb fejcsóválás.
A másik morcosan figyelte, ahogy Hartlandt előveszi a
csomagtartóból az elsősegélydobozt. Manzano közben megint a
sebére pillantott.
‒ Mi történt?
Hartlandt, mintha csak orvos volna, gézlapot tett a sebre, majd
bekötözte Manzano combját.
‒ Csak horzsolta a lövés. Semmi komoly.
Legnagyobb megdöbbenésére Manzano nem megrémült, hanem
feldühödött:
‒ Vagyis az embere rám lőtt? ‒ kiáltotta.
‒ Nem kellett volna elszaladni.
‒ Amikor be akarnak zárni ártatlanul?
‒ Attól, hogy megpróbált megszökni, nem fogok jobban hinni
magának. Na, gyerünk.
Hartlandt egy pokrócot terített a kocsi hátsó ülésére.
‒ Nehogy összekenjen itt nekem mindent. Befelé!

Berlin

A leghalványabb nyom sincsen ‒ ismerte be a NATO tábornoka.

A válságkezelő központ tárgyalójának mind a tíz képernyőjén
négy ablak látszott, és mindegyik ablakból legalább egy szempár
pislogott rájuk. A videokonferencián jelen volt a legtöbb EU-
tagállam kormányfője vagy külügyminisztere, hat NATO-tábornok,
akiket a brüsszeli főhadiszállásról kapcsoltak, valamint az Egyesült
Államok elnöke. Nyilván valamennyiük mögött ott ül a fél
tanácsadói és válságstáb, ahogy itt Berlinben is, gondolta
Michelsen.
‒ De ilyen támadáshoz szükséges erőforrásokkal csakis államok
rendelkezhetnek ‒ tette hozzá a tábornok.
‒ Egyáltalán ki lehet képes erre? ‒ kérdezte az amerikai elnök.
‒ Becsléseink szerint az elmúlt években mintegy három tucat
ország épített ki kibertámadásra alkalmas rendszert. Ezek közül
azonban sokan érintettek a támadásban, mint például
Franciaország, Nagy-Britannia és más európai országok, vagy az
Egyesült Államok. Vagy pedig szövetségeseink, mint mondjuk
Izrael vagy Japán.
Michelsennek ezek a megbeszélések jelentették a nap
mélypontját. Érezte, hogy a szemhéja elnehezül a fáradtságtól, és
már azon volt, hogy feladja, elvégre a beszélgetést csukott szemmel
is tudta volna követni. A teste olyan ernyedten nehezedett a székre,
mint egy nedves cementeszsák. Ez a passzivitás és hallgatás volt a
legrosszabb. Ha tehetett volna valamit, legyűrte volna a
kimerültséget. Úgy látta, hogy a teremben mindenki hasonlóan
érez. A szemhéjak rebegtek, és bólogattak a fejek. Nem is értette,
hogy a kancellár meg a többi politikus hogy tud ilyen friss maradni.
Ők sem aludtak többet. Doppingolnak talán? Az amerikai elnök
hangjára Michelsen szeme megint tágra nyílt:
‒ Ki jöhet számításba?
‒ Úgy tudjuk, hogy Oroszország, Kína, Észak-Korea, Irán,
Pakisztán, India és Dél-Afrika is képes lehet rá.
‒ Indiát és Dél-Afrikát én szövetségesnek tekinteném ‒ szólt
közbe a brit miniszterelnök.
‒ Megérkeztek az első diplomáciai reakciók, sok ország az
Egyesült Államoknak is felajánlotta a segítségét, közöttük Észak-
Korea és Irán kivételével az összes felsorolt állam.
‒ Amíg ennyire bizonytalanok vagyunk az elkövető kilétét
illetően, a lakosság helyzetére kell koncentrálnunk ‒ szögezte le a
kancellár. ‒ Az Egyesült Államok elleni támadás miatt újra kell
szerveznünk a nemzetközi segítségnyújtást. Azokat a segéderőket,
amelyeket az Egyesült Államok Európa támogatására mozgósított,
most otthon kell bevetniük.
‒ Egy kevés előnyünk azért így legalább van ‒ mondta az amerikai
elnök. ‒ Megspóroltunk háromnapnyi időt, mert már korábban
mozgósítottuk őket.
‒ A kérdés az, mit kezdjünk a többi felajánlással ‒ szólalt meg az
olasz kormányfő. ‒ Igénybe akarunk-e venni kínai vagy orosz
segítséget, amíg nem tudjuk biztosan, nem éppen ők támadtak-e
meg bennünket? Lehet, hogy máris háborúban állunk
Oroszországgal és Kínával, csak még nem tudunk róla? A
segélycsapatokkal könnyedén becsempészhetnek újabb
szabotőröket is.
Most ő a paranoiás, tűnődött Michelsen, vagy én értek keveset a
modern hadviseléshez? Muszáj elfogadnunk minden segítséget,
amelyet megkaphatunk.
A védelmi miniszter, aki egyben az alkancellári hivatalt is
betöltötte, lenyomott egy gombot, s ezzel elnémította a mikrofont,
hogy a videokonferencia többi résztvevője ne hallja, amit mond.
‒ Igazat kell adnom az olasz miniszterelnöknek ‒ fordult a
kancellárhoz. ‒ Ennek tényleg megvan a maga kockázata.
Elengedte a gombot. A kancellár felvonta az egyik szemöldökét, s
Michelsen látta rajta, hogy mérlegeli a felhozott érvet.
‒ Információim szerint ‒ mondta a svéd miniszterelnök asszony ‒
az első, repülőgéppel érkező oroszországi segélyszállítmányokra
holnapután, szombaton számíthatunk. A teherautó-konvojok és a
vonatok is útnak indulnak aznap. A kínai repülőket vasárnapra
várjuk. Azt javaslom, inkább a szállítmányok fogadásának
előkészületeire koncentráljunk. Ha a jelen helyzetben hangot
adnánk az imént elhangzott gondolatoknak, az diplomáciai
problémákhoz vezethetne, amelyek késleltetnék, vagy legrosszabb
esetben el is lehetetlenítenék a segítséget, márpedig sürgősen
szükségünk van rá. Ha a transzportok megérkezéséig új
információk derülnek ki, még mindig leállíthatjuk őket.
Köszönöm, gondolta Michelsen, egy oldalpillantást vetve a
védelmi miniszterre.
‒ Egyébként pedig ‒ folytatta a svéd kormányfő ‒ a külföldi
segéderők legfeljebb mindössze néhány ezer főt tehetnek ki
Európában. Ha pedig az Egyesült Államokkal is osztoznunk kell
rajtuk, még ennél is kevesebbet. Túl sok kárt nem okozhatnak.
Veszélyes érvelés, gondolta Michelsen, ha kárt nem sokat tudnak
okozni, akkor a hasznuk is korlátozott lesz, annyira, hogy
biztonsági okokból esetleg le is lehet mondani róluk.
‒ Jól képzett emberek ‒ vetette ellene az egyik tábornok ‒ kis
számban is képesek jelentős kárt okozni. Ezért elővigyázatosnak
kell lennünk. A miniszterelnök asszony ötletét azonban ésszerűnek
tartom. Addig is újra kell szerveznünk a NATO-csapatok civil
segélyszolgálatait.

Düsseldorf

A klinika előtt három mentőautó állt. Két vastagon felöltözött

alak egy hordágyat tolt ki a kórházból. Második ránézésre Manzano
azt is látta, hogy a takaró alatt egy beteg fekszik. A páciens feje
fölött a fémállványon félig teli infúziós zacskó himbálózott. A
belőle kiálló cső eltűnt a takaró alatt. Fehérbe öltözött fiatalember
rohant a csoport után, és izgatottan gesztikulált. Az ágynál állók
csak a fejüket rázták, és továbbmentek az utca felé. Végül a fehér
ruhás feladta, bosszúsan legyintett, és visszasietett az épületbe.
Hartlandt elhajtott a különös társaság mellett, és leparkolt az
egyik mentőautó mögött.
‒ Egypár lépést tud menni?
Manzano dühtől izzó szemmel nézett rá. Valószínűleg tudott
volna járni, de miért legyen segítőkész olyanokkal, akik
terroristának tartják, és rálőttek?
‒ Nem!
Hartlandt egy szó nélkül otthagyta, és belépett a kórház kapuján.
A kollégája Manzano minden mozdulatát szemmel tartotta. Nem
mintha nagyon tudott volna mozdulni. A keze hátra volt bilincselve,
a lába pedig fájdalmasan lüktetett.
Hartlandt egy kerekes székkel jött vissza.
‒ Üljön bele.
Manzano kelletlenül engedelmeskedett, s Hartlandt betolta az
épületbe. A másik rendőr közben egy tapodtat sem mozdult
mellőle.
Alighogy beértek, megcsapta a szag. Bár idebent sem volt sokkal
melegebb, mint kint, az épületet megülte a rothadás, a bomlás és a
fekália bűze, amelyet nyomokban áthatott valami fertőtlenítőszer
szaga is. Nyomban rosszul lett. Néhány napon belül már másodszor
szorult orvosi ellátásra. Egyszerre szörnyen megsajnálta magát.
Nem akart itt lenni. Sokkal szívesebben lett volna otthon, egy
napfényes strandon vagy egy kellemes hegyi házikóban, ahol a
kandallóban pattog a tűz. Eszébe jutott az a reggel Angströmmel a
padon. Egy pillanatra jobb kedve lett. Aztán megint tudatosult
benne, hol van.
Az előtérben ágyon fekvő betegeket toltak olyan emberek, akik
nem látszottak ápolónak. A kórházban óriási fejetlenség uralkodott,
amelyben azonban mégiscsak feltűnően megmutatkozott egy
általános minta: mindenki a kijárat felé tartott. Mire Manzano
körülnézett, újabb ágy hagyta el a kórházat.
Hartlandt végigtolta egy folyosón, amelynek falai mentén végig
ágyak álltak, betegekkel és sebesültekkel. Egyesek némán feküdtek,
mások halkabban vagy hangosabban nyöszörögtek. Némelyikük
mellett állt valaki, de ők inkább hozzátartozók voltak, mint
orvosok. Itt valamivel melegebb volt, de még mindig jóval hidegebb
a normál szobahőmérsékletnél. A fehér ruhás férfin kívül Manzano
sem orvost, sem ápolót nem látott sehol. Végre egy „Járóbeteg-
ambulancia” feliratú ajtóhoz értek. Odabent valamennyi szék
foglalt volt. Hartlandt elővette az igazolványát, és felmutatta a
nővérnek a betegfelvételnél.
‒ Lőtt seb ‒ magyarázta.
Manzano nem beszélt különösebben jól németül, ahhoz azonban
eléggé, hogy követni tudja a társalgást. Az egyetemi hallgatóként
Berlinben töltött két szemeszter, az egy év, amíg egy német lánnyal
járt, és a számtalan ‒ nem teljes mértékben legális ‒ látogatás,
amelyet német cégek rendszereiben tett, most kifizetődött.
‒ Szükségünk van egy orvosra azonnal!
Manzano gyomra összeszorult. Miért azonnal? Neki Hartlandt azt
mondta, nem olyan súlyos! A nővért viszont nem sikerült
meghatnia.
‒ Láthatja, mi van itt. Mindenkinek elmondom, hogy senkit sem
tudunk ellátni. Már rég ki kellett volna üríteni a kórházat. De azt
hiszi, hallgat rám valaki? Maga hallgat rám?
‒ Maga hallgasson rám! ‒ erősködött Hartlandt. ‒ Most rögtön
beszélni akarok egy orvossal! Most mondjam azt, hogy nemzeti
érdek vagy mi, hogy hívjon végre valakit?
A nő kétségbeesetten felemelte a kezét.
‒ De hát mit csináljak? Minden…
‒ Kerítsen egy orvost! ‒ vágott a szavába Hartlandt. ‒ Vagy én
kerítek.
A nővér sóhajtott, és eltűnt.
A teremben legalább ötven ember várakozott. Egy nő a zokogó
gyerekét igyekezett lecsillapítani. Az egyik széken egy öregember
kuporgott a felesége mellett, az arca krétafehér volt, a szemhéja
tikkelt. A felesége szünet nélkül suttogott a fülébe, és az arcát
simogatta. Egy másik asszony inkább feküdt a széken, mint ült, feje
hátrahanyatlott, a bőre, akár a viasz, egyik karját a melle előtt
tartotta, a végén vérrel átitatott gézgombolyag, amely valószínűleg
egy kezet rejtett. Manzano kényszerítette magát, hogy elforduljon.
Inkább a falat nézte. A gyomrát azonban ez sem nyugtatta meg.
Lehunyta a szemét, és próbált valami szépre gondolni.
‒ Mi ez? Mit képzel, kicsoda maga?
 Manzano mögött megjelent a nővér és vele egy negyvenes évei
közepén járó férfi, kezében tipikus orvosi eszközökkel, már nem
egészen fehér köpenyben. A szeme alatt sötét karikák húzódtak,
arca napok óta nem látott borotvát. Épp Hartlandttal vitatkozott.
‒ Sürgős eset ‒ igyekezett megértetni vele Hartlandt ‒, és minden
mással szemben előnyt élvez!
‒ Na és ha szabad kérdeznem, miért?
Hartlandt az orra alá dugta az igazolványát.
‒ Azért, mert lehet, hogy ez a fickó részben felelős a helyzetért,
amelyben vagyunk.
Manzano azt hitte, rosszul hall. Ez az elmebeteg itt mindenki füle
hallatára megtette bűnbaknak!
‒ Eggyel több ok, hogy ne lássam el! ‒ fújtatott az orvos.
‒ Hippokratész nagyon örülne magának ‒ jegyezte meg Hartlandt.
‒ Viszont lehet, hogy a pasas a probléma megoldásában is tud
segíteni. Csak ehhez nem ártana, ha stabil lenne a keringése, és
nem kapna fertőzést vagy vérmérgezést.
Az orvos morgott valamit, aztán csak ennyit mondott:
‒ Jöjjenek.
Keresztülvágott a termen, Hartlandt pedig tolta utána Manzanót a
kerekes székben. Néhány várakozó kíváncsian tekingetett utánuk,
mások hangosan tiltakoztak. Egy nő jajgatva, könyörögve próbálta
feltartóztatni az orvost, ő azonban azt mondta neki:
‒ Nem ide kellett volna jönnie! Sem emberünk, sem eszközünk
nincs elég. A kórházat még ma kipakolják! Kérem, menjen egy
másik klinikára!
Aztán a nő válaszát meg sem várva továbbment. Kis
kezelőhelyiségbe vezette a társaságot, és egy vizsgálóasztalra
mutatott.
‒ A papírlepedőnk már elfogyott, de azért feküdjön le.
Hartlandt a vállánál fogva felemelte Manzanót a székből.
‒ Ez micsoda? ‒ kérdezte az orvos, amikor meglátta a bilincset. ‒
Levenni. így nem tudom ellátni.
Hartlandt kinyitotta és levette a bilincset. Az orvos levágta
Manzano lábáról a kötést, majd a nadrágot is. Megvizsgálta a sebet,
és bár óvatosan tapogatta meg, Manzano felordított fájdalmában.
‒ Nincs itt semmi tragédia ‒ állapította meg az orvos. Csak egy
gond van: az érzéstelenítő is elfogyott. Szeretné, ha…
‒ Az úr olasz ‒ szakította félbe Hartlandt. ‒ Tudna vele angolul
beszélni?
Manzano nem szólt semmit. Az orvos elég jó angolsággal
megismételte az utolsó mondatát, majd így folytatta:
‒ Vagy összevarrom átmenetileg a sebet úgy, hogy benne hagyom
a lövedéket, ami persze komoly fertőzésveszéllyel jár, vagy
eltávolítóm a golyót, és ellátom a sebet érzéstelenítés nélkül.
Manzano elszédült. Odasandított csupasz combjára. Véres, tépett
szélű mélyedés húzódott rajta tíz centiméter hosszan, és egy
lyukban végződött. A szíve majdnem kiugrott a helyéről. Érezte,
hogy kiveri a víz. Nem azt mondta ez a Hartlandt, hogy csak súrolta
a golyó?
‒ Mindenesetre fertőtlenítem ‒ mondta az orvos. ‒ Azzal kap egy
kis ízelítőt, aztán eldöntheti, mi legyen.
Folyadékot cseppentett egy darab gézre, és áttörölte vele a sebet.
Manzano felnyögött.
‒ Rettenetes ‒ panaszkodott az orvos. ‒ Mint a harminc éves
háborúban, amikor a sebesültekkel megitattak egy kulacs pálinkát,
mielőtt lefűrészelték a lábukat. Ennek már semmi köze az
orvosláshoz. Inkább olyan vagyok, mint valami hentes.
Manzano becsukta a szemét, és abban reménykedett, hogy
elveszíti az eszméletét. A teste azonban nem tette meg neki ezt a
szívességet. Nem akart fertőzést kapni, és esetleg elveszíteni miatta
a lábát. Azt viszont éppúgy nem akarta, hogy érzéstelenítés nélkül
megoperálják. Valaki megrázta.
‒ Na? ‒ kérdezte az orvos.
Manzano nagy levegőt vett, és ezt válaszolta angolul:
‒ Szedje ki.
‒ Jó. Szorítsa össze a fogát. Vagy inkább ‒ az orvos egy rongyot
nyomott a kezébe ‒ harapjon rá erre.
 Megint fertőtlenítőfolyadékot locsolt egy gézdarabra, és letörölt
vele egy hosszú csipeszt.
‒ Már steril eszközeink sincsenek ‒ kommentálta egy vállrándítás
kíséretében.
Aztán valaki izzó nyársat döfött Manzano combjába, és
megforgatta a húsában. Valami nem emberi hangot hallott,
elnyújtott, sötét mélységekből feltörő, mégis elfojtott üvöltést.
Csak amikor elfogyott a levegője, akkor döbbent rá, hogy a saját
hangja volt. Fel akart ugrani, de Hartlandt a vállát, a kollégája pedig
a térdét nyomta le a vizsgálóasztalra. Könnyező szeme sarkából
látta, hogy az orvos az arcához emeli a csipeszt. Két hegye között
egy véráztatta valamit tartott.
‒ Meg is van.
Az ágy melletti szemetesbe dobta a lövedéket.
‒ Most még össze kell varrnom. Az kevésbé fog fájni.
Ennél már úgysem lehet rosszabb! ‒ gondolta magában Manzano,
és abban a pillanatban megint elöntötte a verejték.
Lélegezz! ‒ figyelmeztette magát, aztán minden elsötétült előtte.

Párizs
Laplante az ipari csarnok előtt álló Turnerre irányította a
kamerát, és átkozta Shannont, amiért egyedül hagyta ezzel a
pasassal. Turner mögött emberek bukkantak fel egyesével vagy kis
csoportokban, és nagy csomagokat cipeltek ki az óriási kapu
sötétjéből.
‒ Egy nagy élelmiszerlánc raktára előtt állok Párizstól délre. Az
éjjel feltörték a kapukat, és az emberek viszik, amit találnak.
Laplante követte Turnert, aki megközelített egy csapat
fosztogatót, és elállta az útjukat. Mindenki nagy nejlonzsákokat vitt
a karjában, Laplante nem látta, mi van bennük.
‒ Mit találtak? ‒ kérdezte Turner.
‒ Mi a lófasz köze van hozzá? ‒ förmedt rá az egyik férfi, és
félrelökte.
A riporter összeszedte magát, és nyugalmát megőrizve tudósított
tovább:
‒ Amint látják, az emberek már rendkívül feszültek. Az
áramszünet hatodik napján, már ha eltekintünk attól, hogy a
második napon egy rövid időre részben visszatért a szolgáltatás,
Párizs lakossága mindenben hiányt szenved. A hír, hogy a Saint-
Laurent-Nouan-i erőmű felől radioaktív felhő érheti el a fővárost,
csak tovább rontott az itt uralkodó hangulaton. Amivel el is
érkeztünk a végszavunkhoz.
Jaj, ne, már megint, gondolta Laplante. Turner mutatta neki, hogy
álljon le.
‒ Talán menjünk a bejárathoz. Akkor a reakciókat is el tudom
kapni.
‒ Te teljesen meghibbantál.
‒ Én vagyok a riporter, vagy te?
‒ Én vagyok a producer ‒ válaszolta Laplante, aki túl fáradt volt a
veszekedéshez. ‒ És én úgy gondolom, hogy ennek nincs értelme.
‒ De van, a picsába is! ‒ ordított Turner. ‒ És ha összedől a világ,
arról is élőben fogunk tudósítani!
‒ Csak épp nem nézi majd senki ‒ dünnyögte Laplante.
‒ A fél világ nézi! Lehet, hogy Európában és az Egyesült
Államokban lebaszta az áramot valami köcsög, de pár milliárdan
azért még mindig vannak! Csak mert te a korlátolt agyaddal…
Laplante kizárta a tudatából a szóáradatot. Amióta megjöttek a
hírek Amerikából, Turner nem volt önmaga. Egész addig
leplezetlenül élvezte, hogy a hazája technikai fölényben van. Most,
hogy ez megszűnt, a szégyenérzet mellett aggódott is a rokonaiért,
mindenekelőtt a szüleiért, amit sosem ismert volna be, s
nyilvánvaló volt, hogy az őrület határára sodródott.
‒ Szóval mehet? ‒ kérdezte újra megnyugodva a riporter.
‒ Mehet.
Turner előhúzta a kabátujjából a műszert, amelyet a Saint-
Laurent-Nouan-i kirándulás óta magával hordott.
‒ Jöjjön tehát a kötelező mérés ‒ jelentette be komoly arccal. ‒
Ennek a doziméternek a segítségével meg tudom állapítani,
mekkora a sugárterhelés ebben a pillanatban.
A magasba emelte a készüléket.
‒ Ez egy digitális eszköz, szóval nem fog úgy kattogni, mint a
filmekben. Viszont úgy van beállítva, hogy a kritikus vagy veszélyes
sugárdózis elérésekor figyelmeztető hangjelzést adjon…
Hangos sípolás szakította félbe az előadását. Meghökkenve
meredt a kezében tartott műszerre, aztán eszébe jutott, hogy vissza
kell eresztenie szemmagasságba, ha le akarja olvasni. Laplante
ráközelített az arcára, amely előbb zavart, aztán hitetlenkedést,
végül rémületet tükrözött.
‒ Ez…
Megint a magasba emelte a készüléket, ide-oda mozgatta, majd
odébb vitte néhány lépésnyit. Laplante követte a mozgását. A
háttérben újabb fosztogatók osontak el. Turner a kamera
lencséjéhez tartotta a műszert.
‒ Nulla egész két tized mikrosievert óránként! ‒ közölte
izgatottan. ‒ Ez a határérték kétszerese! A felhő elérte Párizst!
A kép rázkódása elárulta Laplante-nak, hogy kis híján elejtette a
kamerát. Legszívesebben leállt volna, de Turner izgalma őt is
magával ragadta. Az amerikai közönséget keresett. Odasietett egy
fiatal nőhöz, akinek a gyapjúsapkája alól kilógó szőke fürtjei
lobogtak a szélben. Mindkét kezében dugig tömött nejlonszatyrot
cipelt.
‒ Tudja, mi ez? ‒ tartotta elé Turner a dozimétert. Aztán választ
sem várva mondta tovább: ‒ Ez a doziméter a radioaktív sugárzást
méri! És tudja, hogy itt mit mért?

Düsseldorf
‒ Ébresztő, kész vagyunk!
Manzanónak kellett egy pillanat, hogy felfogja, hol van. A hátán
feküdt, és lüktető fájdalmat érzett a combjában. Három arc hajolt
fölé. Aztán felismerte őket.
‒ Ezt ügyesen csinálta ‒ jegyezte meg a borotválatlan orvos. ‒ Így
nem érezte, amikor összevarrtam a sebet.
 ‒ Mennyi… Mennyi ideig…
‒ Két percig. Most még egypár óráig itt marad megfigyelésen.
Aztán úgyis ki kell raknunk.
‒ Miért? ‒ kérdezte Hartlandt.
Az orvos a karjánál fogva ülő helyzetbe húzta Manzanót.
‒ Tegnapelőtt óta nem megy a tartalék áramfejlesztő ‒ magyarázta
közben, majd Hartlandt segítségével visszaügyeskedte az olaszt a
kerekes székbe. ‒ És nem kapunk több üzemanyagot ‒ folytatta,
mialatt elhagyták a kezelőt. ‒ Merthogy nincs elég az összes
düsseldorfi kórháznak. Most annak kell utánanéznünk, hová
küldhetjük a betegeinket. Ma este itt kialszik a fény.
‒ És nincs valami vészhelyzeti tervük? ‒ faggatta tovább
Hartlandt.
‒ Ilyen extrém esetekre nincsen ‒ felelte az orvos. ‒ Keressenek
valahol egy ágyat az emberüknek. Majd megtalálom magukat.
‒ Ne vigyük el mindjárt máshová?
‒ Pár óra nyugalom kell neki. Egyébként meg abban a kevés
kórházban sem találnak helyet, amely még működik. Az ágyakat és
az embereket a súlyosabb esetekre tartják fenn.
‒ Hát azért engem mégiscsak meglőttek… ‒ szólt közbe reszketeg
hangon Manzano.
‒ Ez semmiség. Higgye el, nem akarja tudni, milyen műtéteket
kellett végeznem az elmúlt órákban érzéstelenítés nélkül.
Igaza volt, Manzano valóban nem akarta tudni. Lelki szemei előtt
kínvallatásokat ábrázoló középkori fametszetek rémlettek fel.
‒ Sajnos fájdalomcsillapítót sem adhatok magának ‒ mondta az
orvos. ‒ Már régen nincs. A következő pár napban érezni fogja a
sebet. ‒ Két dobozkát nyújtott át. ‒ Tessék, legalább antibiotikum
van. Arra az esetre, ha elfertőződne. Talán segít. Legjobb lesz, ha
most alszik egyet.
Azzal sarkon fordult, és köszönés nélkül otthagyta őket.
‒ Na ‒ fordult a munkatársához Hartlandt ‒, akkor keress az
úrnak egy ágyat. Nekem is jól jönne egy, de nem jut. Megyek vissza
a Talaeferhez. Van ott elég tennivaló. Nagyon figyelj a manusra.
Igaz, most már nem fog olyan gyorsan futni. Később visszajövök,
vagy küldök egy kocsit.
Ezzel ő is távozott. Manzano addig nézett utána, amíg el nem
tűnt.
‒ Magát egyébként hogy hívják? ‒ kérdezte aztán az őrét. ‒ Ha
már úgyis együtt kell töltenünk a következő néhány órát…
‒ Helmut Pohlen ‒ mondta a férfi.
‒ Na hát akkor, Helmut Pohlen, keressünk nekem egy ágyat.
A folyosón állt belőlük jó pár, csak épp mindegyik foglalt volt.
Kórtermet nem találtak sehol. Manzano majd’ megfagyott. A
veríték, amely a sebkezelés során az egész testét elborította, csak
lassan száradt. A jobb lábszára csupasz volt. Végre az egyik folyosón
rábukkantak egy üresen árválkodó ágyra. A párna és a takaró szét
volt túrva rajta, mintha csak most kelt volna fel belőle valaki.
Manzano megérintette a lepedőt. Hideg volt. Előző tulajdonosa már
biztosan jó ideje távozott. Pohlen segítségével feltápászkodott.
Remélte, hogy a takaró elég meleg. Ahogy lefeküdt, érezte,
mennyire kimerült. Pohlen betolta egy kis helyiségbe, amely előtt
az imént mentek el, és amely nyilván a betegek kezelésére szolgált,
de most üres volt. Az ágy majdnem teljes egészében kitöltötte.
Pohlen becsukta az ajtót, az egyetlen széket az ágy és az ajtó közé
állította, majd úgy ült le, hogy mindkettőt szemmel tarthassa.
Manzanót egyáltalán nem érdekelte az őrködési stratégiája.
Lehunyta a szemét, és abban a pillanatban elaludt.

Shannon várt pár percig. Amikor Manzano és az őre nem jött ki,
az ajtóhoz osont. Halkan kopogott, majd meg sem várva, hogy
behívják, benyitott. A helyiség annyira kicsi volt, hogy Manzano
ágya alig fért el benne. Úgy látszott, az olasz alszik. A rá vigyázó
férfi azonban felugrott, amint Shannon betette a lábát. A nő addigra
már látta, amit akart: sem ablak, sem másik ajtó nem volt.
‒ Sorry ‒ suttogta, és becsukta az ajtót.
Arrébb ment néhány méternyit a folyosón, és keresett egy helyet,
ahonnan úgy tarthatta szemmel Manzano kórtermének ajtaját,
hogy közben őt magát nem lehetett látni onnan.
De mit csinálhatott az olasz, amiért a másik meglőtte? És a rohadt
életbe, miért van itt ilyen büdös?

Ratingen
Dienhof egy tábla előtt állt, amelyen néhány diagram volt látható.
Épületeket jelző ábrák, amelyeket vonalak kötöttek össze. Rajta és
Hartlandton kívül csupán Wickley, Hartlandt kollégái, a Talaefer
biztonsági kérdésekért felelős igazgatója, a biztonsági főnök,
valamint a személyzetis nő volt jelen.
‒ A legrosszabb eshetőségből indultunk ki ‒ kezdte Dienhof. ‒
Nevezetesen abból, hogy esetleg tényleg a mi termékeink tehetnek
az erőművekben jelentkező problémákról. Először is annak
lehetőségét gondoltuk át, hogyan léphetett fel hiba ennyi
erőműben, és ráadásul egyszerre. Ehhez végig kellett venni, hogyan
épülnek fel a termékeink, és hogyan szabjuk őket az ügyfél
igényeihez. Először is, a különböző erőművek a termékek
különböző generációit használják. Az Europol adataiból az derült
ki, hogy csak a második és harmadik generációs rendszerek
érintettek, az első generációsak nem. Ezek olyan alapmodulokra
épülnek, amelyeket részben magunk fejlesztettünk ki, részben
viszont olyan sztenderd modulokat és protokollokat tartalmaznak,
amelyeket gyakran alkalmaznak például az interneten is. ‒
Előadása közben Dienhof végig mutogatott a táblán. ‒ Erre az
alapra aztán személyre szabott megoldásokat húzunk rá. Ez
értelemszerűen azt jelenti, hogy az alapmodulokat manipulálhatta
valaki.
‒ De manipulálhatott mást is ‒ szólt közbe Hartlandt egyik
embere.
‒ Elméletileg igen, de gyakorlatilag inkább nem. Akkor ugyanis az
ártó szoftvert is személyre kellett volna szabni. Ez pedig már
valószínűleg túl nagy feladat. Majdnem olyan, mint a Stuxnet. Több
tucat programozó hosszas munkáját feltételezi, akik ráadásul jól
ismerik az adott létesítményt. Ilyen sok erőmű esetében ilyesmibe
senki sem fog bele, ha egyszerűbb megoldás is létezik.
Hartlandt kollégája bólogatással jelezte, hogy érti, Dienhof pedig
folytatta:
‒ Azt a kérdést kell tehát feltennünk, ki fejleszti az
alapmodulokat, illetve nálunk ki tud beleírni. Először ezt a
csoportot vettük górcső alá.
A tábla egyik szabad helyére kört rajzolt, és az írásjog az
alapmodulokhoz címet adta neki.
‒ Az írásjog ‒ kérdezte Hartlandt ‒ azt jelenti, hogy valaki
változtatni tud az alapmodulokon?
‒ Pontosan ‒ erősítette meg Dienhof. ‒ Csakhogy nem úgy megy,
hogy az erőművek egyszer megkapják tőlünk a rendszert, aztán
többet nem is hallanak rólunk. Ezek a termékek rendkívül
összetettek, és természetesen folyamatosan tökéletesítik őket. Ez
azt jelenti, hogy a vállalatok folyton frissítéseket kapnak a
szoftverhez vagy annak egyes részeihez. Itt megint elérkeztünk egy
csapat különösen érdekes kollégához, mégpedig azokhoz, akiknek
közvetlen hozzáférésük van az aktuális rendszerekhez. Magától
értetődik, hogy ezekre a dolgozókra, csakúgy, mint a frissítési
eljárásokra, szigorú biztonsági előírások vonatkoznak. Az egyik
ilyen alapvető előírás, hogy nem ugyanazok foglalkoznak a
fejlesztéssel, a teszteléssel és az ügyfélszolgálattal.
Két másik kört rajzolt az első mellé. A másodikra azt írta:
Tesztelés, a harmadikra pedig: Programozás / Ügyfélszolgálat.
‒ Aki fejleszti a szoftvereket, annak nem szabad részt vennie sem
a tesztelésben, sem a programozásban. Ugyanígy nem szabad egy
tesztelőnek fejlesztenie és programoznia. És természetesen a
programozók sem fejlesztenek és tesztelnek. Ahhoz, hogy egy ilyen
programhiba eljusson az ügyfélhez, olyan zseniálisan kell megírni,
hogy a tesztelők ne fedezhessék fel. Vagy hibás a
forráskódarchívumunk engedélyező rendszere.
‒ Ez mit jelent? ‒ tudakolta Hartlandt.
‒ A forráskódokat csak bizonyos emberek írhatják át. A
változtatásokat aztán mások ellenőrzik és jóváhagyják.
 ‒ És ha ebben a rendszerben hiba volna…
‒ …akkor egy fejlesztő be tudna juttatni egy programkódot a
tesztelők tudta nélkül. Ezt azonban kizártnak tartom.
Átvizsgáltuk a forráskódarchívum naplóit, és semmi nyomát nem
találtuk annak, hogy ilyesmit becsempésztek volna.
„Volna”, mi? ‒ gondolta Hartlandt. A jó Dienhof nem tudott
megbarátkozni a gondolattal, hogy a katasztrófáért esetleg részben
őket terheli a felelősség.
‒ Jó megközelítés ‒ dicsérte meg ennek ellenére. ‒ De mi van, ha
az elkövető nem volt egyedül?
‒ Erre is gondoltunk. Ezt is rendkívül valószínűtlennek tartjuk,
méghozzá a következő okból: szinte minden ember viszonylag
specializált projekteken dolgozik, és nincs írásjoga a többi részhez,
az egészhez pedig semmiképp. Ahhoz tehát, hogy valaki ilyen sok
ügyfelünket meg tudja támadni, egy-két cinkosnál többre van
szüksége. Különben csak a tesztelés egy kis részén tudná
átcsempészni a disznóságait, vagy csak abba a néhány erőműbe
tudná eljuttatni, amelyért a cinkosai a felelősek. Nem, azt hiszem,
egyetlen embert keresünk, mégpedig olyat, aki át tudja írni azokat a
rutinokat, amelyeket valamennyi program alkalmaz. Csupán három
ilyen személy van. Az első Hermann Dragenau, a vezető
fejlesztőnk, aki a fejlesztés során a sztenderd könyvtárakat is
átalakíthatja.
Hartlandt emlékezett a névre. Utána is kérdezősködött, amikor a
dolgozókat kutatta fel.
‒ Balin üdül ‒ mondta.
‒ Mi is így tudjuk. Amikor szabadságra megy, minden
kulcsfontosságú alkalmazottunknak meg kell adnia egy
elérhetőséget vészhelyzet esetére. Őt sajnos még nem sikerült
elérnünk, de hagytunk neki üzenetet. A második Bernd Wallis. Ő
Svájcban síel, szintén nem tudtuk még elérni. A harmadik Alfred
Tornau. Ő azoknak a listáján van, akik nem tudnak bejönni
dolgozni. Viszont maguk nem találták otthon, és ha jól értettem,
máshol sem sikerült felkutatni.
 ‒ Még keressük, ahogy másokat is ‒ válaszolta Hartlandt, és
Wickley-re pillantott: ‒ Mi van az igazgatókkal?
‒ A biztonsági rendszer előírásai ránk is ugyanúgy érvényesek,
mint a dolgozókra ‒ felelte higgadtan Wickley. ‒ Sőt, mivel nincs rá
szükség, sokkal kevesebb hozzáférési lehetőségünk van, mint a
többieknek, a forráskódokhoz meg éppen semmi.
‒ Így van ‒ erősítette meg Dienhof is.
Hartlandt úgy döntött, elfogadja ezt a magyarázatot.
Tapasztalatból tudta azonban, hogy egy átlagos német vállalat
igazgatója nem hivatalos úton bármit megkap az alkalmazottaitól,
amit akar, és akkor, amikor akarja. Ezt észben kellett tartania.
‒ Szóval, ha jól értem, leginkább három ember jöhet számításba,
közülük az egyik Balin van, a másik Svájcban, a harmadik meg ki
tudja, hol. Hát ez egyenesen óriási!

‒ Jól felkészült, Dienhof. ‒ Wickley-nek ugyan nem ez volt a

véleménye, mégis ezt mondta, miután kettesben maradtak. A
valóságban legszívesebben alkalmazottja fejét vette volna az
előadása közepén. A Talaefernél nincsenek biztonsági rések. Nem
lehetnek! ‒ Még ha világosan látszott is, hogy maga sem repes az
örömtől, amiért csakugyan lehetséges, hogy egyesek
manipulálhatják a programokat. Habár nekem meggyőződésem,
hogy jelentős kárt így sem tudnak okozni.
Wickley természetesen közel sem rendelkezett olyan műszaki
tudással, és nem ismerte annyira a szervezetet, hogy ilyen
kijelentéseket tehessen. Ám Dienhofnak most megerősítésre volt
szüksége.
‒ Azt szeretném, ha feltétel nélkül együttműködnének a
hatóságokkal ‒ folytatta Wickely. ‒ Minden adatot és iratot
szolgáltassanak ki, amelyet kérnek, biztosítsanak nekik korlátlan
hozzáférést.
A Szövetségi Bűnügyi Hatóság négy informatikusának úgysincs
annyi esze, hogy találjon valamit. Csak segíteni és egy bizonyos
határig megfigyelni tudják Wickley csapatát.
 ‒ Egészen biztos vagyok benne, hogy semmit sem fogunk találni,
aminek köze lehet az áramszünethez. Esetleg belebotlunk a
programkódok között egy-egy ártalmatlan viccbe. Az embereink
majd elmagyarázzák a nyomozóknak, miért ártalmatlanok. Viszont
hálás volnék, ha a vállalat érdekében először velem közölnék az
ilyen eseteket, és csak aztán Hartlandt embereivel. Így a
vállalatvezetés megfelelő tájékoztatást és felvilágosítást adhat a
hatóságoknak.
‒ És ha a rendőrök találnak valamit?
‒ Természetesen arról is rögtön szóljanak. A legjobb volna, ha
kicsit lelassítanák őket, amíg maguk megfelelő képet alkotnak a
dologról, és informálnak engem. Aztán meg hadd örüljenek…

Hága
Bollard elgondolkozva szemlélte a helyzetértékelő központ falát,
amelyen az információkat gyűjtötték. Már felhagyott a
próbálkozással, hogy elérje a szüleit. Az Egyesült Államok elleni
támadás óta alig érkezett hír Hágába a Saint-Laurent-Nouan-i
helyzetről. Az amerikai adók is kevesebb nemzetközi tudósítást
sugároztak. Más hírügynökségeknek, az al-Dzsazírának és egyéb
ázsiai csatornáknak, pedig úgy tűnt, nincs riporterük a helyszínen.
Bollard örülhetett, ha legalább az országos és nemzetközi
hatóságok között úgy-ahogy működött a kommunikáció. A
Brüsszelben és Strasbourgban dolgozó EU-s kollégákkal csak
időnként tudott információt cserélni, a franciaországiakkal pedig
még ritkábban. Ugyanilyen szórványosan érkeztek hírek a
Nemzetközi Atomenergia-ügynökségtől Bécsből. Bollard utolsó
értesülése az volt, hogy a Saint-Laurent-Nouan-i erőműben a
helyzet 5-ös INES-fokozatú. Az erőművet üzemeltető Électricité de
France és a francia atomenergia-felügyelet illetékeseivel
ellentétben a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség azt sem zárta ki,
hogy az 1-es blokkban részleges magolvadás történt. Bollard
imádkozott, és remélte, hogy a szüleit és az anyósáékat még időben
értesítették és evakuálták.
 Már nem a Saint-Laurent-Nouan-i volt az egyetlen erőmű,
amelynek biztonsági rendszere csődöt mondott. A franciaországi
Tricastinból, a belgiumi Doelból, a csehországi Temelínből és a
bulgáriai Kozlodujból is hasonló jelentések érkeztek. Doel csupán
száznegyven kilométerre volt Hágától, Brüsszeltől pedig mindössze
hatvan választotta el. A sugárzás szintje még nem emelkedett meg
jelentősen, de ha tovább romlik a helyzet, és kedvezőtlenre fordul
az időjárás, akár egy radioaktív felhő is elérheti a belga fővárost,
ahol éppen az Európa Tanács és az Európai Bizottság ülésezett.
Bollard újabb tűt szúrt az Európa-térképbe. A németek reggeli
hívását követően valamennyi jelen lévő kapcsolattartónak
meghagyta, hogy érdeklődjenek a hazájukban. És valóban, még dél
sem volt, és már érkeztek a jelentések: Spanyolországban
felgyújtottak egy alállomást, és felrobbantottak két
távvezetékoszlopot, Franciaországban négy oszlop dőlt le,
Hollandiában, Olaszországban és Lengyelországban pedig kettő-
kettő. Valamennyi ország hangsúlyozta, hogy az adatok előzetesek,
és valószínűleg nem véglegesek, mivel túl kevés az ember a hálózat
átvizsgálására. Bollard minden megrongált létesítmény helyére
szúrt egy-egy tűt.
‒ Németországból is jöttek hírek ‒ mondta egyik kollégájának ‒,
amelyek határozottan Berlin útvonalelmélete ellen szólnak.
Kiderült, hogy Lübeckben mégsem gyújtogatás volt, viszont történt
egy újabb eset délen, Bajorországban. Az északi oszlopok is
valószínűleg természetes okok miatt dőltek ki. Itt keleten, Szász-
Anhalt tartományban viszont van egy, amelyet állítólag
kidöntöttek.
‒ Tehát ne feltételezzük, hogy valaki fel-alá járkál Európában, és
alállomásokat tesz tönkre?
‒ Ehhez sok csapatra volna szükség ‒ felelte Bollard.
Egy rádiótelefon csörgése zavarta meg a töprengésben.
‒ Az öné ‒ mondta a kolléga, és Bollard-nak nyújtotta a kagylót.
Hartlandt volt a vonalban.
‒ Már egy órája próbálom elérni.
 Amit ezután elmesélt, azt Bollard először el sem akarta hinni. Az
olasz szökéssel próbálkozott, ezért meglőtték. Most egy düsseldorfi
kórházban fekszik. Hartlandt hosszasan ecsetelte, milyen makacsul
ragaszkodik ahhoz az állításához, hogy a terhelő e-maileket valaki
más küldte el a számítógépéről.
‒ Valaki az Europoltól ‒ mondta. ‒ Vagy olyan, aki ismeri a
terveiket, mert beférkőzött a kommunikációs rendszerükbe.
‒ Az embereimért tűzbe tenném a kezemet ‒ biztosította Bollard.
Alig tette le a telefont, idegesen fel is pattant ültéből.
‒ Mindjárt jövök ‒ fordult a munkatársaihoz.
Le kellett mennie a két emelettel lejjebb lévő IT-osztályra. Amint
megállapította, itt is sok iroda üresen állt. Az osztályvezető a
szobájában volt, mögötte egy kolléga, akivel együtt meredtek az
előttük álló négy monitorra.
‒ Van két perce? ‒ kérdezte Bollard.
Az IT-osztály vezetője egy barátságos belga volt, aki már több éve
az Europolnál dolgozott.
‒ Nem nagyon ‒ válaszolta.
‒ Fontos volna.
A belga sóhajtott, a másik kolléga pedig mogorván méregette
Bollard-t.
‒ Inkább a folyosón beszéljük meg ‒ javasolta Bollard, és a
hüvelykujjával hátramutatott a válla fölött.
Most már a belga is barátságtalanul pillantott rá, Bollard azonban
megállt az ajtóban, és ezzel értésére adta, hogy úgysem mozdul,
amíg nem megy vele. Az osztályvezető egy drámai gesztussal
feltápászkodott az asztaltól, és odacsoszogott Bollard-hoz.
‒ Mi olyan fontos?
Bollard még néhány lépéssel arrébb húzta, és röviden beszámolt
neki Manzanóról, az e-mailekről és az olasz vádjairól.
‒ Ez nevetséges! ‒ vágta rá a belga.
‒ De a támadók mégiscsak meg tudták bénítani a világ két
legnagyobb gazdasági térségének elektromos hálózatát. Miért olyan
biztos benne, hogy hozzánk nem férkőzhettek be?
 ‒ Mert a mi rendszerünk ezerszeresen biztosítva van!
‒ Állítólag a többi is biztosítva volt. Figyeljen, most négyszemközt
vagyunk. Mindketten tudjuk, hogy teljesen biztonságos hálózat
nem létezik. És azt is tudom, hogy már a miénkbe is törtek be…
‒ De csak a perifériákra!
‒ Azt akarja, hogy maga legyen a felelős, ha egy szép napon
kiderül, hogy mégsem olyan bombabiztos a rendszerünk? ‒ Bollard
a férfira szegezte a tekintetét, és gondolkodásra adott neki időt, de
válaszadásra már nem. ‒ Csak tételezzük fel ‒ folytatta ‒, hogy
valaki mégis megfigyel és manipulál bennünket a saját
rendszerünkön keresztül. Akkor azt is látni fogja, mikor kezdjük
keresni?
‒ Attól függ, hogy csináljuk ‒ dörmögte a belga. ‒ De nekem nincs
elég emberem ahhoz, amit maga elképzel. A fél csapatom bent
sincs. A másik fele meg az idegösszeomlás szélén áll.
‒ Mint mindnyájan. És sarokba vagyunk szorítva.

Düsseldorf
Manzano a combját égető fájdalomra ébredt. Nem tudta, meddig
aludt, sőt egypár pillanatig azt sem, hol van. A fájdalom azonban
gyorsan visszahozta az emlékeit.
Az ágy lábánál még mindig ott ült Pohlen.
‒ Hogy van? ‒ érdeklődött.
‒ Mennyit aludtam?
‒ Több mint két órát. Már este hét.
‒ Nem volt közben itt az orvos?
‒ Nem.
Manzanóban megint tudatosult, mi juttatta ide. Nem szabad, hogy
ez a rendőr elvigye!
‒ Ki kell mennem a vécére.
‒ Tud járni?
Manzano megpróbált kikelni az ágyból. A jobb combja
rettenetesen sajgott. Megtámaszkodott, és megállapította, hogy
képes felállni. Elhárította Pohlen segítségét.
 A félhomályos folyosón nagy volt a nyüzsgés. Ágyakat toltak a
kijárat felé. Emberek ordibáltak összevissza, a kiáltásokba sírás,
nyöszörgés és jajgatás vegyült. Manzano alig látott valakin kórházi
köpenyt.
‒ Itt meg mi folyik?
‒ Fogalmam sincs ‒ válaszolta Pohlen.
Mire elértek a mosdóig, Manzano úgy érezte, már valamivel
kevésbé fáj a lába. Úgy döntött, hogy ennek ellenére továbbra is
látványosan sántít. Ki tudja, mire lehet még jó, ha Pohlen
majdhogynem járásképtelennek hiszi.
Elvégezte a dolgát, aztán így szólt:
‒ Menjünk le az ambulanciára, próbáljuk meg megkeresni azt az
orvost.
Azzal bicegve elindult. Az egyik üres ágy alatt meglátott egypár
eldobott mankót.
‒ Arra szükségem lehet ‒ mondta Pohlennek.
A rendőr lehajolt a mankókért, és odaadta neki.
Úgy látszott, az evakuálás híre elterjedt. Az ambulancia várójában
már alig ültek. A helyiség, ahol Manzanót ellátták, üres volt.
‒ Itt már nem találja meg ‒ állapította meg Pohlen. ‒ De
egyébként is úgy nézem, jobban van.
‒ És most?
‒ Megvárjuk a kocsit, amelyet Hartlandt küld. Aztán vizsgálati
fogságba visszük.
Manzano semmilyen körülmények között nem szeretett volna
odakerülni. Lázasan törte a fejét, hogyan menekülhetne, vagy
milyen érvekkel győzhetné meg Hartlandtot az ártatlanságáról. De
nem jutott eszébe semmi. Csakhogy töprengés közben a pillantása
a kezelőhelyiségre tévedt, ahol felfedezett valamit.
‒ Mintha ott volna fájdalomcsillapító ‒ mutatott egy fémállvány
legalsó polcára. ‒ Idehozná nekem? Még elég fájdalmas a járás.
Pohlen lehajolt.
‒ Hol?
Manzano beakasztotta a mankókat az állvány egy-egy rúdjába, és
erősen megrántotta. A polc a tartalmával együtt csörömpölve
Pohlenre dőlt, és maga alá temette. Manzano hallotta a nyomozó
kiáltását és káromkodását. Gyorsan rácsukta az ajtót, és a lehető
legkisebb feltűnést keltve átvágott a várótermen, kezében a
mankókkal. Minden lépésnél szúró fájdalom futott végig a
combjától az agyáig. Mégis muszáj volt kitalálnia, hová menjen.
Ahogy kiért a folyosóra, ahol még mindig a kijárat felé tolongtak az
emberek, támadt egy ötlete.

Shannon a rejtekhelyéről, egy ajtómélyedésből figyelte, ahogy

Manzano kijön az ambulanciáról, idegesen körbenéz, majd
sántikálva megindul a távozók áradatával szemben, és eltűnik egy
oldalfolyosón. Utána akart futni, de ebben a pillanatban megjelent
a férfi, aki Manzanót őrizte. Shannon a lélegzetét is visszafojtotta,
amíg a rendőr pillanatnyi habozás után elkezdte átverekedni magát
a tömegen a kijárat felé. Aztán előbújt, és követte Manzanót.
Tolakodott, összevissza lökdösték, de végre elérte a folyosót,
amelyre Manzano befordult.
Ám az olasznak nyoma veszett.

A kórház előtt eluralkodott a káosz. A kevéske ablak halványfehér

és a mentőautók kék fénye kísérteties jelenetet világított meg:
tanácstalanul tévelygő embereket, akiknek el kellett hagyniuk a
kórházat, de szemlátomást fogalmuk sem volt róla, hová menjenek.
A mentőautók nem tudtak mozdulni egymástól. És az egész
zűrzavar közepén ott állt a szálfatermetű Pohlen, és kutakodva
nézett szét. Hartlandt mindjárt tudta, mi történt.
‒ Hol van? ‒ ordított rá haragosan Pohlenre, és odaverekedte
magát hozzá.
‒ Még nem lehet messze! ‒ zihált Pohlen.
Az arcát horzsolások borították, jobb szeme alatt egy véraláfutás
éktelenkedett. Ugyan három napja szinte semmit sem aludt, de egy
sebesült civilnek akkor sem lett volna szabad megszöknie egy
egykori elitkatona és magasan képzett nyomozó elől.
 Hartlandt végignézett a kórház előtti téren. A zűrzavarban és a
gyér világításban alig látott valamit. Ideális körülmények ahhoz,
hogy az ember eltűnjön.
‒ Mikor vesztetted el?
‒ Vagy tíz perce, de a sérült lábával nem juthatott messzire.
Ilyen értelemben szerencse volt, hogy összefutottak, és
Pohlennek nem egyedül kellett keresnie az olaszt. Ezzel együtt
szükségük lett volna erősítésre. Csakhogy működő mobiltelefon-
hálózat híján nem tudtak kérni.
‒ Jól van. Te mész balra, én még jobbra.
Futásnak eredtek.

A helyiségben, amely valószínűleg szintén kezelő lehetett, sötét

volt. Manzano nyugodtan odaléphetett az ablakhoz, kintről nem
láthatta meg senki. Lepillantott a kórház előtti térre, ahol az
emberek, akár a hangyák, fel-alá szaladgáltak a mentőautók
villódzó kék fényében. A lenti káosz éles ellentétben állt a csukott
ablak mögött honoló csönddel.
Lift nélkül keserves volt az út az ötödik emeletre, de amint
kitapasztalta, hogy kell a mankóval lépcsőt mászni, néhány perc
alatt feljutott. Nem tudta pontosan, hány emeletes az épület, de hét
vagy nyolc lehetett. Nem akart a másodikon megállni. Úgy
gondolta, hogy ismerve a sérülését aligha keresnék följebb. Sőt,
tulajdonképpen arra számított, hogy Hartlandt azt hiszi majd, nem
is a kórházban van, hanem valahol a városban igyekszik felszívódni.
Úgy látta, a terve beválik. A magasság és a rossz fényviszonyok
ellenére is kiszúrta az óriás termetű Pohlent, aki őt kereste a
sokadalom közepén. Aztán megpillantott egy másik alakot is a
tömegben, aki egészen máshogyan mozgott, mint a többiek.
Hartlandt.
Manzano a helyén maradt, várt, s igyekezett az egyik üldözőjét
mindig szemmel tartani. Egy darabig figyelte, hogyan keresik.
Aztán meglátta, hogy Hartlandt és Pohlen találkozik a bejárat
vészvilágításának fényében, két megingathatatlan oszlop az
örvénylő sokaság közepette. Úgy tűnt, gyors tanácskozást tartanak,
aztán még egyszer az épület felé pillantottak, majd együtt
elindultak valahová. Manzano addig követte őket a tekintetével,
amíg el nem tűntek.
Erősítésért mennek, hogy átkutathassák az egész kórházat, vagy
figyelhessék az összes kijáratot? A lábába megint beleállt a sajgás,
ezért odahúzta az ablakhoz a széket, és leült. Így szemmel tarthatta
az utcát. Kétségbeesetten reménykedett benne, hogy a sötétség
ellenére is észreveszi majd, ha veszély fenyegeti. Ha az orvosnak
igaza volt, az épületben hamarosan kialszanak a fények. Akkor
teljesen magára marad.

Shannon egymás után benézett minden helyiségbe, de már a

földszinten feladta. Az épület túlságosan nagy volt. Itt úgysem
találja meg Manzanót. Lehet, hogy a tömegben elvegyülve már rég
el is hagyta a kórházat. Shannon reményvesztetten nézte maga
körül az embereket. Végül aztán csatlakozott hozzájuk. Muszáj volt
találnia egy helyet, ahol eltöltheti az éjszakát. Hagyta, hogy
kitereljék az épületből, még egyszer visszanézett, habozott egy
kicsit, majd a Porschéhoz ment, amely tilosban parkolt az egyik
mellékutcában.

‒ Segítség!
Manzano nem tudta, mióta ül az ablaknál. A kórház előtti tér már
majdnem kiürült. Csak a félhold világított. Átgondolta ő ezt
rendesen?
‒ Segítség! ‒ A hang egészen halk volt, nagyon messziről
érkezhetett.
Manzano a mankóival kibotorkált a sötét folyosóra. Megállt, és
fülelt. Talán csak képzelődött. Aztán megint hallott valamit, és az
egyik ajtó alatt egy halvány fénycsíkot is megpillantott. Amíg
odasántikált, elhaladt néhány nyitott ajtó előtt. Az egyik helyiségből
oszlás és ürülék förtelmes bűze áradt. Habozva bement, és pár
lépés után egy ágyba botlott. Előrehajolt, hogy lássa a párnán fekvő
arcot. Egy nagyon öreg emberé volt, Manzano nem tudta, hogy férfi
vagy nő, pergamenszerű, csontokra simuló bőr, csukott szem,
nyitott száj. Az alak nem mozdult. Itt felejtették? Vagy meghalt, és
ezért nem őt vitték ki először? Manzano életjeleket keresett, de
nem talált.
Tovább tapogatózott, amíg egy másik ágyra nem bukkant. A
takaró alatt hatalmas test feküdt, alig fért el a matracon. Manzano
légzés halk neszét hallotta felőle. Hol lehetnek az ápolók? ‒
tűnődött. Talán ott, ahol a fényt látta? Óvatos, bicegő léptekkel
elhagyta a kórtermet, és amilyen zajtalanul csak tudta,
megközelítette az ajtót, amely alól a fény kiszüremlett.
Hangokat hallott. Az ajtó csak be volt hajtva. Némettudása elég
volt ahhoz, hogy néhány részletet megértsen.
‒ Ezt nem tehetjük! ‒ mondta esdeklőn egy férfihang.
‒ De muszáj ‒ válaszolta egy nő.
Valaki zokogott.
‒ Nem ezért lettem ápoló ‒ jelentette ki a férfi.
‒ Én sem ezért lettem orvos ‒ felelte a nő. ‒ De néhány órán,
esetleg egy-két napon belül megfelelő kezelés mellett is
meghalnának. Az átköltöztetést egyikük sem élné túl. Az itteni
hideget és hiányos ellátást sem. Ha egyszerűen itt hagyjuk, azzal
csak felesleges szenvedésnek tesszük ki őket. Lassan éhen-szomjan
halnak, vagy kihűlnek, miközben itt fetrengenek a saját
ürülékükben. Ezt akarja?
A férfi sírt.
‒ És akkor még nem beszéltünk arról, hogy Nehrlert és Kubimot
nem is tudjuk elvinni kerekes szék nélkül. Egy kétszázhúsz kilós
beteget senki nem tud hordágyon lecipelni a lépcsőn.
Manzano lassanként megértette, miről szól ez a párbeszéd. Egész
testében reszketni kezdett, és semmit nem tudott tenni ellene.
‒ Ne higgye, hogy nekem ez öröm ‒ folytatta a doktornő.
Manzano hallotta, hogy remeg a hangja. Az ápoló erre újra
zokogásban tört ki.
‒ Egyik beteg sincs eszméleténél ‒ próbálta vigasztalni a
doktornő. ‒ Nem fognak érezni semmit.
Akkor ki kiáltott segítségért? ‒ tanakodott Manzano. Vagy ezek
nem hallották? Elöntötte a veríték.
‒ Most megyek ‒ mondta fojtott hangon a doktornő.
Manzano gyorsan ellökte magát a faltól, és besietett a
legközelebbi helyiségbe. Ez épp szemben volt a két beteg
kórtermével. Nem merte becsukni az ajtót, nehogy gyanút keltsen.
A falhoz lapult az ajtófélfa mellett, és a következő pillanatban már
meg is hallotta a lépteket a folyosón. Aztán futva érkezett még
valaki.
‒ Várjon! ‒ mondta az ápoló halkan.
‒ Kérem… ‒ suttogta a doktornő. ‒ Engedje, hogy…
‒ Nem kell egyedül végigcsinálnia ‒ szakította félbe az ápoló
valamivel határozottabb hangon. ‒ És azoknak a szegény
embereknek sem.
Manzano hallotta cipőik gumitalpának halk csikorgását, ahogy
bementek a szemben lévő kórterembe. Vigyázva kikandikált az
ajtón. Mivel a másik kettőnek volt zseblámpája, láthatta, ahogy az
öreg ágyához lépnek. A magas, karcsú, vállig érő hajú doktornő
letette a lámpáját az ágyra úgy, hogy a fénye a falra vetüljön. Az
alacsonyabb, vézna ápoló leült az ágy szélére, megfogta a beteg
aszott kezét, és simogatni kezdte. A doktornő közben folyadékot
szívott fel egy fecskendőbe. Leszerelte az infúziós zacskóról a
csövet, a fecskendőt a zacskóba dugta, és belenyomta az anyagot.
Aztán visszatette a csövet a helyére. Az ápoló még mindig a páciens
kezét simogatta. A doktornő a beteg fölé hajolt, és az arcát kezdte
simogatni. Közben suttogott valamit, amit Manzano nem értett.
Manzano nem tudta levenni róluk a szemét. Képtelen volt
megmozdulni, úgy állt ott, mintha megfagyott volna az ereiben a
vér.

‒ Szükségem van emberekre! ‒ erősködött Hartlandt. Pohlennel

átkutatták a kórház környékét, de hiába. Most pedig a düsseldorfi
rendőrkapitány irodájában álltak, szemben három férfival, akik
láthatóan már napok óta nem aludtak.
‒ Nekünk is ‒ válaszolta a rendőrfőnök. ‒ Maguk is tudják, mi
folyik odakint.
‒ Az, akit keresünk, részben felelős lehet érte ‒ magyarázta
nyomatékosan Hartlandt.
A rendőrkapitány felnyögött. Felvett az asztaláról egy rádió adó-
vevőt, lenyomott egy gombot, majd minden köszönés és
megszólítás nélkül beleszólt a mikrofonba:
‒ Visszajött már Deckert?
Egy recsegő hang igenlő választ adott.
‒ Jöjjenek ‒ mondta a rendőrfőnök.
Hartlandt és Pohlen követte a vészvilágítás gyenge fényében úszó
folyosón. Néhány irodában láttak embereket. Másokból hangokat
hallottak. Átvágtak egy hideg udvaron, és egy nagy terembe léptek
be, ahol nyolc egyenruhás várakozott. Hartlandt négy juhászkutyát
is megpillantott. A rendőrkapitány egy kigyúrt negyvenes férfihoz
vezette őket.
‒ Karsten Deckert, a kutyás osztagunk vezetője. Hartlandt
elmagyarázta Deckertnek, amit kellett.
‒ Most akartunk pihenni egy kicsit ‒ válaszolta Deckert.
‒ Az embereim negyvennyolc órája talpon vannak. A kutyák is.
‒ Attól tartok, ezzel várniuk kell ‒ mondta Hartlandt. ‒ Muszáj
visszamennünk a kórházba.

A doktornő felegyenesedett, és köszönetet mondott az ápolónak,

aki csak szótlanul bólintott, és még mindig nem engedte el a halott
kezét. A doktornő felemelte a lámpát, amelynek fénye egy
pillanatra éppen Manzano arcára esett.
Manzano visszakapta a fejét, és remélte, hogy nem látták meg. De
már hallotta is a suttogást, és a felé tartó lépéseket. Vakító fény
világított az arcába, úgyhogy muszáj volt becsuknia a szemét.
‒ Ki maga? ‒ Az ápoló hangja valósággal arcul csapta. ‒ Mit keres
itt?
Manzano résnyire nyitotta a szemét, a kezét az arca elé emelte, és
úgy hebegte:
‒ The light. Please11*
‒ Angolul beszél? ‒ kérdezte a doktornő nyelvet váltva. Mit keres
itt? Honnan jött?
‒ Italy ‒ mondta Manzano.
Nem kellett tudniuk, hogy németül is egész jól ért, és kihallgatta a
beszélgetésüket.
A doktornő a szemébe nézett.
‒ Látott minket, igaz?
Manzano viszonozta a pillantását, és bólintott.
‒ Szerintem helyesen cselekedtek ‒ suttogta angolul.
A doktornő továbbra is őt nézte, Manzano pedig állta a tekintetét.
Néhány másodperc után a doktornő törte meg a csendet:
‒ Akkor tűnjön el. Vagy segítsen ezeknek az embereknek.
Manzano habozott. Valóban segítség volna ez? Abban biztos volt,
hogy a betegek egészségi állapotát nem tudja megítélni. Ebben a
szakemberre kellett hagyatkoznia. De mi van a morális
felelősséggel? Manzanónak határozott véleménye volt az
eutanáziáról. Saját magának sem kívánta volna, hogy öntudat
nélküli testének életfunkcióit mesterségesen fenntartsák. Annak
dacára sem, hogy tisztában volt vele, mennyire nehéz pontosan
megállapítani, hogy valaki öntudatánál van-e, vagy sem. Van még
ebben az élettelen testben valamiféle én? És ha igen, mit akar?
Élni? Elbúcsúzni? Vagy csak megkérni másokat, hadd döntsön saját
maga? És ez a fajta öntudat nem elegendő ahhoz, hogy ne ‒
elgondolni is alig merte a kifejezést ‒ altassák el? Többek között
ezek a gondolatok kavarogtak a fejében. De ez itt most nem puszta
elméleti vita volt az eutanáziáról. A doktornő világosan beszélt:
„Akkor tűnjön el. Vagy segítsen ezeknek az embereknek.”
Határozott nő. Nem azt mondta: „Segítsen nekünk.” Egy egyszerű
retorikai trükkel hangsúlyozta ‒ állítólagos ‒ önzetlenségét. Így
mindjárt nem tettestársnak, hanem jótevőnek tüntette fel
Manzanót. Neki magának ez nem sikerült. Muszáj volt a falnak
támaszkodnia. Csak most értette meg, mit érezhet az ápoló, de a
doktornő is. Megmarkolta a mankóit, és felegyenesedett.
‒ Mit kell tennem?
‒ Csak legyen itt ‒ válaszolta szelíden a doktornő. ‒ Gondolja,
hogy menni fog?
Manzano bólintott.
A nő az ágyon fekvő magányos alakhoz fordult, akit Manzano csak
most, a zseblámpa fényében vett észre. Az ápolóval együtt követte
az orvost. Beesett arcú, csukott szemű nőt látott. Életjelet nem
fedezett fel rajta.
‒ Fogja a kezét ‒ utasította a doktornő.
‒ Mi baja? ‒ kérdezte Manzano, miközben leült az ágy szélére.
‒ Több szerve is leállt ‒ felelte a doktornő.
Manzano kissé vonakodva a nő keze után nyúlt. Törékeny kéz
volt, ápolt, az ujja vékony. A tapintása hideg és nyirkos. A nő
egyáltalán nem reagált az érintésére, mozdulatlanul feküdt tovább.
Mint egy elpusztult kis halacska, gondolta Manzano, bár nagyon
nem tetszett neki ez a hasonlat.
A doktornő újabb fecskendőt készített elő.
‒ Eddának hívják, és kilencvennégy éves ‒ suttogta közben. ‒
Három hete súlyos agyvérzést kapott, a harmadikat két éven belül.
Az agya súlyosan károsodott. Esélye sem volt, hogy magához térjen.
Ehhez jött még egy hete egy tüdőödéma, és tegnapelőtt óta már a
veséje és több más szerve sem működik. Normális körülmények
között talán huszonnégy órát adnék neki. De a műszerek leálltak.
Egy ampullából folyadékot szívott fel a fecskendőbe. Ezután
megismételte az eljárást az infúziós zacskóval, amit Manzano már
az imént is látott.
‒ A férje már évekkel ezelőtt meghalt, a gyerekei Berlin és
Frankfurt környékén élnek. Az áramszünet előtt még egyszer el
tudtak jönni hozzá.
Manzano észrevette, hogy a doktornő elbeszélése alatt
önkéntelenül is simogatni kezdte az asszony kezét.
‒ Német-történelem szakos tanár volt ‒ folytatta a doktornő. ‒ A
gyerekei mondták.
Manzano lelki szeme előtt képek sejlettek fel a fiatalabb Eddáról,
fakók, mint a saját nagyszüleiről készült felvételek. Vajon neki
voltak unokái? Csak most vette észre a kis, bekeretezett fényképet
a görgős kisasztalon az asszony ágya mellett. Közelebb kellett
hajolnia, hogy lássa. Ünneplőruhába öltözött idős párt ábrázolt,
körülöttük kilenc felnőtt és öt különböző korú gyerek, akiket
szintén kiöltöztettek a nyilvánvalóan fotóstúdióban készült kép
kedvéért. Akkor még Edda férje is élt.
A doktornő elvégezte a munkáját, és visszadugta a csövet az
infúziós zacskóba.
‒ Körülbelül öt percig tart ‒ suttogta. ‒ Mi megyünk a többiekhez.
Kell magának is zseblámpa?
Manzano nemet mondott, és nézte, ahogy a másik kettő kimegy a
kórteremből. Fogta Edda kezét a sötétben, és érezte, hogy az arcán
könnyek csorognak végig. Beszélni kezdett az asszonyhoz, mert a
csöndet nem bírta elviselni. Olaszul, mert így volt a legkönnyebb.
Mesélt neki a gyerek- és fiatalkoráról, amelyet egy kisvárosban
töltött Milánó mellett, a szüleiről, akik egy közlekedési balesetben
vesztették életüket, úgyhogy el sem búcsúzhatott tőlük, pedig annyi
mindent el kellett volna még mondania nekik. A nőiről, a német
barátnőjéről is, a franciás nevű Claire-ről Osnabrückből, akivel már
régóta nem volt semmi kapcsolata. Biztosította Eddát, hogy a
gyerekei és az unokái itt akartak lenni vele, csak a körülmények
tették ezt lehetetlenné, de ő el fogja mondani nekik, milyen
békésen költözött át egy másik világba. Sokáig ült ott, több mint öt
percig, mire megérezte, hogy a kézben, amelyet szorongat, már
nincsen élet. Finoman visszaeresztette a takaróra, és ráhelyezte az
asszony másik kezét. Edda arca egész idő alatt mit sem változott.
Manzano nem tudta, hallotta-e egyetlen szavát is, érezte-e, hogy
utolsó perceiben nincsen egyedül. A sötétben csak a szája nyílását,
és a szemhéjára vetülő árnyékot látta. Ott, ahol a könnyek
megszáradtak az arcán, feszült a bőr. Felkelt, és fogta a mankóit, de
az ajtóból muszáj volt még egyszer visszafordulnia, aztán kiment a
kórteremből.
Az ápoló is éppen felállt a másik teremben. Manzano most jött rá,
hogy sem ő, sem a doktornő nem mutatkozott be. Talán jobb is
volt, hogy névtelenek maradnak azután, amit itt tettek.
A következő félórában Manzano még három embernek fogta a
kezét, egy autóbaleset harminchárom éves áldozatának, egy
hetvenhét éves, többszörös szívrohamon átesett betegnek és egy
negyvenöt éves nőnek, aki harmincévi kábítószerezés után beadta
magának az utolsó lövést. Egyikük sem adta semmi jelét annak,
hogy érzékelné Manzano, az ápoló vagy a doktornő jelenlétét. Csak
a drogfüggő nő hallatott egy apró sóhajt, mielőtt végleg elnémult.
Miután Manzano elengedte a kezét, valami végtelen ürességet
érzett.
A doktornő megköszönte a segítségét, mire Manzano lassan
bólogatott. Aztán a nő a combjára mutatott:
‒ Minden rendben?
Manzanónak csak lassanként kúszott vissza a tudatába, miért is
van itt eredetileg. Fájt a lába, de ebben a pillanatban szinte örült,
hogy érez valamit. Felállt mankó nélkül.
‒ Most mindenkit egy terembe tolunk és letakarunk ‒ mondta a
doktornő. ‒ Ebben ilyen állapotban nem tud segíteni. Most mihez
kezd? Nem jön magáért senki?
‒ De igen ‒ válaszolta Manzano, és nem is kellett hazudnia.
A doktornő kezet nyújtott:
‒ Még egyszer nagyon köszönöm.
Az ápoló is kezet fogott vele. Hallgatólagos egyetértéssel
megtartották a kölcsönös névtelenséget.
‒ Erre szüksége lesz ‒ mondta a doktornő, és átadta neki a
zseblámpáját.
Manzano megköszönte, és elsántikált a lépcsőház felé.
Elképzelése sem volt, mitévő legyen most, vagy hová menjen. Ha
Hartlandt eddig nem jött, most már nem is fog. Talán itt kellene
töltenie az éjszakát. Itt melegebb van, mint odakint, ráadásul van
ágy és takaró. Kényelmetlen érzés fogta el a gondolatra, de más
megoldás nem jutott az eszébe. Éhséget nem érzett, noha reggel óta
nem evett egy falatot sem. Melyik ágyat foglalja el? Mindegyikben
betegek feküdtek, izzadtak, talán mindenféle váladékaikat is
otthagyták az ágyneműn. A felvonók mellett talált egy táblát,
amelyre felírták, melyik emeleten milyen osztályok találhatók. A
listát végigolvasva csupán egyetlen helyet talált elfogadhatónak.
Elindult tehát a második emeletre, a szülészet felé.

A kétségbeesett emberek a szálloda auláját is szükségszállássá

alakították. Egy kisgyereknek sem maradt benne hely, nemhogy
Shannonnak. Hasonló volt a helyzet a még nyitva tartó két másik
hotelban is. Minden más hely bezárt, ahogy Shannon az elmúlt
néhány órában megállapíthatta. Fagyoskodó biztonságiak őrizték a
kiürült épületek bejáratát.
Shannon már csak egy ágyra vágyott. Az autó ülése túlságosan
kényelmetlen volt ahhoz, hogy ott aludjon. Különben is túl hideg
lett volna a Porschéban éjjel. A külső hőmérő két fokot mutatott
fagypont fölött.
Gondolkozz, Shannon! Hol találsz helyet, ahol alhatsz?
Aztán támadt egy ötlete.
Visszament a kórházhoz, ahová követte Manzanót. Esetleg majd
reggel megkeresi az amerikai konzulátust, ha ugyan van ebben a
városban ilyen. Ott talán még le is zuhanyozhat, vagy kap valamit
enni. Az új hírek is érdekesek lehetnek. Amióta elindult Hágából, el
volt vágva a világtól, az autórádió már nem fogott semmilyen adást.
Az autót a mélygarázsban parkolta le, amely napok óta tárva-
nyitva állhatott. Az épületben vaksötét volt. A kocsi
szerszámosládájában talált egy kis zseblámpát. Vállára vetette a
tengerészhátizsákot, és fölment a kórház recepciójára. A folyosó
teljesen kihalt volt, a padlón lepedők, rongyok és orvosi eszközök
hevertek szanaszét. A lámpa fénypászmája megcsillant a lift
melletti táblán. Második emelet, szülészet. Csak ott voltak olyan
ágyak, amelyekbe nyugodt szívvel bele merhetett feküdni. Belépett
a felvonó mellett nyíló lépcsőházba.
 ‒ Halkan ‒ mondta Hartlandt. ‒ Nehogy felfigyeljen ránk, ha még
itt van.
A kórházba a mélygarázson át hatoltak be, ahová nem nyílt kilátás
az épületből. Nyolc rendőr és négy kutya követte őt és Pohlent.
Útközben a lámpáikkal bevilágítottak minden zugba. Hartlandt
visszatalált abba a helyiségbe, amelyben Manzanót operálták. A
csordultig telt szemetesből előbányászta Manzano farmerjának egy
darabját, amelyet az orvos levágott, és átadta a kutyák gazdáinak,
akik megszagoltatták a ruhafoszlányt az állatokkal. Az ebek
idegesen szimatoltak, a nyakukat nyújtogatták, mindenfelé
forgolódtak, majd a padlóhoz nyomták az orrukat, s végül az egyik
kifutott az ajtón. A többiek követték, maguk után rángatva a pórázt
markoló embereket.

Manzano négy takaró alól kandikált ki az ablakon át a sötétbe.

Alvásról csupán álmodozhatott. Ahhoz túlságosan felkavarták az
ötödiken történtek. Emellett az ürülék, oszlás és halál bűze, amely
a többi emeletet már eluralta, kezdett behatolni a szülészetre is.
Napok óta első ízben Manzano teljesen egyedül volt. Most jött rá,
hogy eddig nem is nagyon gondolkodott az eseményeken. Ahhoz túl
gyorsan történt minden, s maguk alá temették a feladatok és a
felelősség. Csak most, ebben a csöndes szobában fekve jutott el a
tudatáig, milyen nagy is a baj. És az, hogy eddig a paradicsomban
élt. Bondoni és a lánya jutott eszébe. Úgy sejtette, hogy az öreg az
üdülőben maradt. Ott fedél van a feje fölött, lehet fűteni fával, és
talán az élelmiszerkészletek is kitartanak néhány napig, vizet pedig
könnyedén szerezhetnek, ha megolvasztják a havat. Úgy élnek,
mint kétszáz éve. De élnek, miközben őt itt a halál és az enyészet
veszi körül. Angströmnek Brüsszelben valószínűleg szintén nem
megy valami jól a sora. Manzano eltöprengett, hogy volnának
képesek az EU intézményei és szervezetei, az államok és
önkormányzatok működni, hogyha a dolgozók nem tudnának többé
munkába menni, mert olyan körülmények között élnének, ahol a
mindennapi küzdelem az élelemért, a vízért és a melegért minden
másnál előbbre való. Vagy ezek az emberek különleges
bánásmódot, szállást és ellátást élveznek?
Egy pillanatig azt hitte, lépéseket hall, és mintha fényt is látott
volna. Nem, most nem szabad paranoiásnak lennie! Nyugtalanul a
másik oldalára fordult. Megint hallani vélt valamit, és úgy látta,
mintha halvány fény mozgott volna a folyosón, de rögtön el is tűnt.
Felkelt, és odabicegett az ajtóhoz. Ez alkalommal egyértelműen
lépteket hallott. És halk beszédet. Meg még valami zajt, amelyet
nem tudott beazonosítani. Mintha műanyag kanalakkal ütögették
volna a kőpadlót. Fosztogatók volnának?
Aztán nyüszítés ütötte meg a fülét. Kutyák. Egy parancsszó.
Érezte, hogy kiveri a víz. Sietve visszasántikált az ágyhoz, és fogta a
mankókat, aztán óvatosan kiment, és fülelt. A hangok a
lépcsőházból jöttek. Manzano szétnézett. Hartlandt keresi őt?
Betörőknek, fosztogatóknak vagy hajléktalanoknak nem lett volna
okuk rá, hogy csendben legyenek.
Manzano a lift előtt állt, hallotta, hogy a léptek és hangok egyre
közelednek. A lépcsőházba már nem menekülhetett. Hogy a
folyosók hová vezetnek, azt nem tudta. Jó esély volt rá, hogy
zsákutcák, vagy hogy van ugyan másik kijáratuk, de lezárták.
Félelmében csak egy kiút jutott az eszébe. Lekuporodott egy
szemetes mögé. Amikor megpróbálta behajlítani a lábát, majdnem
felkiáltott, de összeszorította a fogát. A következő pillanatban
kinyílt a lépcsőház ajtaja, a padlót, a plafont és a szemközti falat
fénycsóvák világították meg. A visszafojtott lélegzettel figyelő
Manzano megpillantotta Hartlandtot. A nyomozó ide-oda
forgolódott a lámpájával, a nyomában pedig négy ember és két
kutya érkezett.
Manzano egy pillanatra lehunyta a szemét. Még lejjebb csúszott,
felnézett, és beletörődött az elkerülhetetlenbe. Hartlandt jelzett,
mire ketten egy kutyával balra indultak a folyosón, ketten pedig
jobbra. Hartlandt bevilágított a helyiségbe, ahonnan Manzano alig
három perce jött ki, aztán ő is jobbra ment.
 Manzano lázasan latolgatta a lehetőségeket. Amíg ezek a folyosón
kutakodnak, esetleg kereket oldhat a lépcsőházon át. Nagy
fájdalmak közepette felkászálódott, és az ajtóhoz surrant. Egészen
halkan kinyitotta, és éppen belépett rajta, amikor odalentről
lépteket és kutyalihegést hallott. Egy pillanatig sem habozott.
Akkor fölfelé kell mennie. Épp csak feltette a lábát az első
lépcsőfokra, az ajtó még be sem csukódott egészen, amikor a
folyosón ugatás és kiáltozás hangzott fel.

‒ Rendőrség! Kicsoda maga? Jöjjön ki!

Shannon rémülten tartotta a kezét a szeme elé, hogy védje a
zseblámpák fényétől.
‒ I am a journalist! ‒ kiabálta. ‒ I am a journalist!
‒ Mit mond?
‒ Kezeket fel, és ki az ágyból!
‒ I ama journalist! I am a journalist!
‒ Kifelé, gyerünk!
Kutyaugatás.
Shannon semmit sem látott, tovább kiáltozott, és próbálta
kiszabadítani a takaróba gabalyodott lábát.
‒ Ez egy nő!
‒ De mit mond?
‒ Azt, hogy újságíró!
Shannon végre kivergődött a takaró alól, és felállt. Egyik kezével
még mindig a szemét takarta, a másikat meg mintha üdvözlésre
emelte volna. A kutyák morogtak.
‒ Kicsoda maga? ‒ kérdezte egy nagydarab, izmos, rövid hajú férfi
jó angolsággal, de enyhe német akcentussal. ‒ Mit csinál itt?
‒ Nem találtam szállodát, ahol éjszakázhatnék ‒ felelte Shannon
az igazságnak megfelelően.
A férfi végigvilágított rajta. Shannon végre felismerte. Ez az
ember hozta ide, üldözte, majd szállította kórházba Manzanót.
‒ Látott itt valakit?
‒ Nem.
 A rendőrök átkutatták a többi ágyat is, de senkit sem találtak.
Miközben kimentek, a vezetőjük azt mondta:
‒ Keressen magának jobb szállást.
Shannon továbbra is ott állt az ágy mellett, mialatt a férfiak
benyomultak a szomszéd kórterembe. Érezte, hogy remeg, de nem
tudta, hogy az ijedtségtől vagy a hidegtől. Visszakucorodott a takaró
alá, és hallgatta, ahogy a rendőrök egyik helyiséget a másik után
kutatják át. A hangok elhalkultak, aztán ismét erősödtek, az
emberek megint elhaladtak a szobája előtt, végül a zajok teljesen
elültek.

Hartlandt és csapata a harmadik és negyedik emeletet egyaránt

eredménytelenül vizsgálta át. Már éjfél is régen elmúlt. Az előző
napok bevetései miatt az emberek és a kutyák holtfáradtak voltak.
A sötét épület az elhagyatott, kihalt helyiségeivel még nyomasztóbb
volt, mint a kórházak általában. Majd’ leragadt a szemük, ahogy
haladtak előre az ötödik emeleti folyosón, amikor a kutyák egyszer
csak egyre hangosabban kezdtek szűkölni.
‒ Lehet, hogy megtaláltuk? ‒ kérdezte Hartlandt az egyik eb
gazdáját.
‒ Lehet. Bár nem úgy hangzik.
‒ Tessék?
‒ Remélem, nem az, amit ez a jelzés jelenteni szokott.
A kutyák teljes erőből húzták az embereket, így jutottak el az
egyik utolsó kórteremig. A fénykévék végigszántottak az ágyak és a
rajtuk heverő kupacok körvonalain. Összesen nyolc volt belőlük a
szűk helyiségben. A lepedők elfedtek mindent.
Hartlandt a legközelebbi ágyhoz lépett, félrehúzta a lepedőt, és
egy öregasszony sápadt, sovány arcába pillantott. Elég halottat
látott már a pályafutása során ahhoz, hogy felismerjen egyet, ha
belebotlik. A következő ágyhoz sietett, ahol egy sovány nő holtteste
várta. Drogos lehetett, gondolta a bőr és a rossz fogak láttán. Két
kollégája közben átvizsgálta az első ágyakat a sor másik végén.
‒ Biztos idehozták azokat, akik az utóbbi időben haltak meg ‒
állapította meg egyikük.
A kutyák nyüszítve, farkukat behúzva kuporogtak az ajtóban.
‒ Már biztos nem tudták elvinni őket a hűtőkamrába ‒ mondta
egy másik rendőr.
Hartlandt végigvilágított a többi ágyon. A rajtuk fekvők közül
ketten igazi nehézsúlyúak lehettek.
‒ Nézzétek csak meg. Ezeket le nem viszi a lépcsőn senki. ‒
Megfordult. ‒ Különben is minek? A hűtőkamrák sem működnek.
Intett a többieknek, és kiment a kórteremből.
‒ Megyünk tovább.

A test súlyosan nehezedett Manzanóra, aki az elhaló lépteket

hallgatta. A feje a halott feje mellette volt, a törzse nyomta a
törzsét. Manzano még most is alig vett levegőt. A ránehezedő
súlytól, a félelemtől és a színtiszta iszonyattól elállt a lélegzete.
Kétségbeesetten kapaszkodott fel a lépcsőn. Már akkor
elhatározta, hogy a hullákkal teli terem lesz a végső menedéke.
Bemászott a leghátsó holttest alá. Elviselhetetlen volt a bűz, a hulla
megszáradt vérben és ürülékben feküdt, és valami folyadékot
eresztett, amelyet Manzano csak akkor vett észre, amikor már félig
alatta volt. Többször is eszébe jutott, hogy inkább feladja magát.
Talán ugyanekkora megkönnyebbülést érzett volna akkor is, ha a
rendőrök maguktól találnak rá, a fő, hogy végre elhagyhassa ezt a
szörnyűséges rejtekhelyét.
Nagy nehezen kikecmergett a holttest alól, lerázta magáról az
ernyedt tagokat, kirángatta a magával hozott mankókat is, majd a
falhoz tántorgott, tekintetében a sötét körvonalak láttán érzett
félelem ült. Érezte, hogy az arcát elöntik a könnyek. Valahogy
megtette azt a pár lépést az ajtóig. Ott megállt, és hosszan
hallgatózott. A folyosóról nem hallott zajt. Résnyire nyitotta az
ajtót, de nem látott semmit. Lépésről lépésre tapogatózott előre a
sötétben. A doktornő és az ápoló már elment, valószínűleg még
azelőtt, hogy Hartlandt és a kutyák felbukkantak. Manzano érezte,
hogy az egész teste remeg. A nadrágja átnedvesedett a rejtekhelyén,
és borzalmasan bűzlött. Lehúzta. Csak alsó maradt rajta. Most
milyen jó volna egy zuhany! Hosszú és forró, habzó szappannal!
Egy örökkévalóságnak tűnő idő alatt levonszolta magát a
másodikra. Az emberek és a kutyák eltűntek. Manzano visszatért
abba a kórterembe, ahhoz az ágyhoz, ahonnan néhány órája
elindult. Még mindig reszketve bemászott a takaró alá, de nem is
remélte, hogy ma éjjel még lehunyja a szemét.
 7. nap ‒ péntek
Hága

Bollard a konyhában állt, már kabátban, és levágott egy szeletet a

fél vekni kenyérből. A maradékot visszacsomagolta a papírba, és a
szekrénybe tette, a répát és borsót tartalmazó két konzervdoboz
mellé. Az ablakon túl még sötétség honolt.
Az élelmiszereken felejtette a pillantását. Nem sok tartalékuk
maradt. És mivel Marie-t a gyerekekkel a tanyára küldte, nem
halmoztak fel készleteket. Mire pedig visszatértek, az üzleteket már
kifosztották.
Mint minden reggel, most is a lehető legkorábban kelt, és
hangtalanul osont ki a hálószobából, nehogy felébressze Marie-t. A
felesége és a gyerekek csak egy óra múlva vagy még később keltek.
Azt hiszem, lázam van ‒ nyöszörögte a felesége az ajtóból.
Görnyedtem karját maga köré fonva, feltűrt gallérral
támaszkodott az ajtófélfának. Sápadt arcát a hideg ellenére vékony
izzadságréteg lepte. A szeme vörös volt.
‒ Képtelen vagyok elmenni az élelmiszerosztásra.
Bollard a felesége homlokára tette a kezét. Forró volt.
Gondolatban már az Europolnál rá váró feladatokkal foglalkozott.
‒ Feküdj vissza. Van itthon lázcsillapító?
Van. Be is veszek egyet. Korán oda kell érni, különben nem kapsz
semmit.
‒ Hová menjek?

Düsseldorf

Manzano a csendre ébredt. Nem is emlékezett, mikor tapasztalt

ilyet legutóbb. A feje két párnába süppedt, a testére pedig egy
halom takarót tornyozott. Vagy a combjának sajgása riasztotta fel
mély, de nyugtalan álmából? A sebe égett. Fekve maradt, úgy nézett
ki az ablakon, amelyen túl szürkén virradt az új nap, és azon
töprengett, most mitévő legyen. Legszívesebben egyszerűen ágyban
maradt volna. De az nem segített volna sokat.
Muszáj volt az elmúlt éjszakára és a pár emelettel feljebb heverő
halottakra gondolnia, és most már egyáltalán nem találta
kellemesnek az ágyat. Ráadásul a gyomra is emlékeztette rá, hogy
tegnap reggel óta nem evett semmit.
Kikecmergett a takarók hegye alól. A kötésén különféle foltokat
látott, a saját vérét és idegen testnedveket. Muszáj volt egy
nadrágot kerítenie. De legalább a meleg kabátja még megvolt.
Azonban legelőször is ennie kellett. Ebben a kórházban egészen
tegnap estig a betegeket ápoltak, ez a tudat adott neki reményt. Úgy
találta, hogy bár mankók nélkül is egészen jól tud már járni,
azokkal mégiscsak könnyebb valamivel, így hát magával vitte őket.
A földszinti folyosón mintha forgószél söpört volna végig. Az
előtérben Manzano felfedezett egy büfét, csakhogy masszív redőny
zárta le. Hol lehet a kórház konyhája? Kutatóútján elkísérte az attól
való félelem, hogy most is olyan váratlan és egyáltalán nem
kellemes felfedezéseket tesz, mint előző este. Negyedóra múlva
végre rábukkant egy „Konyha” feliratú ajtóra.
Mögötte ugyanolyan állapotok uralkodtak, mint a kórház többi
részében. A szekrények tárva-nyitva álltak, a fiókokat kihúzgálták, a
padlót edények, evőeszközök és dobozok borították. Egy felszakított
cukroszacskó tartalma részben a tálalón, részben szintén a padlón
szóródott szét. Manzano az egyik polcon talált egy darab szikkadt
fehér kenyeret, egy másikon pedig egy zacskó felengedett mirelit
zöldborsó maradványaira bukkant. Minden vízcsapot kinyitott, de
egyikből sem jött egy csepp sem.
Megint a tudatára ébredt, milyen kényelemben élt az utóbbi
napokban. Lassan rágta a kenyeret, aztán legyűrt egy marék borsót
is. Sürgősen innia kellett valamit.

Hága
 Bollard egy közlekedési táblához lakatolta a kerékpárt. A régi
házak szegélyezte terecskén százak hemzsegtek, a tömeg közepén
néhány lovas kocsit látott, körülöttük izmos fickók botokkal és
vasvillákkal. A távolból egy lassan közeledő teherautó motorjának
berregése hallatszott. A sokaságban mozgás támadt. Az egyik
utcában, amely a tér túloldaláról nyílt, gyenge fénysugár villant,
majd egyre erősebb lett, végül egy teherautó araszolt bele a
tömegbe. Néhány várakozó rögtön felkapaszkodott a jármű oldalára
és lökhárítóira.
Bollard betolakodott a tér közepére, de nem ő volt az egyetlen.
Megrekedt a tömegben, sem előre, sem hátra nem jutott, így hát
hagyta, hogy magával sodorja az emberáradat. Az emberek
veszekedtek, káromkodtak és ordítoztak. Ilyen érzés lehet, ha
valakit elragad egy tengeráramlat, amellyel szemben képtelenség
úszni, gondolta. Akármilyen erősen igyekezett is ellenállni, a tömeg
a tér széle felé sodorta, s nem jutott közelebb a teherautóhoz,
amelyen ekkor már fürtökben lógtak az emberek, akár a méhek a
méhész testén.
A teherautó megállt a tér közepén, aztán egy percig nem történt
semmi. Végül a kocsiban ülőknek sikerült kinyitniuk az ajtókat,
amelyeket az emberek eltorlaszoltak. További percekbe telt, amíg a
szállítók két rendőr kíséretében a teherautó mögé tudtak kerülni.
Kinyitották a rakteret, és bemásztak, miközben kétoldalt egy-egy
rendőr gumibottal akadályozta meg, hogy az erőszakosabbja
szintén felkapaszkodjon.
Az emberek lökdösődtek, kiabáltak, a kezüket nyújtogatták.
Bollard megpillantott két kisgyermeket, akiket a magasba emeltek.
A szülők segélykiáltása: valaki itt különleges elbánást igényel.
Valamivel hátrébb már tettlegességre is sor került.
A szállítók egykedvű nyugalommal osztogatták a csomagokat
azoknak, akik eljutottak a kocsiig. Mögöttük a raktérben a plafonig
álltak a hasonló pakkok. Bollard sokkalta messzebb volt annál,
hogy akárcsak halványan is reménykedhessen, hogy neki is jut egy.
 Több helyütt is verekedés tört ki. Egyesek előnyt kovácsoltak a
helyzetből, és elsurrantak a dulakodók mellett. Bollard nem is
értette, hogyan szerzett Marie itt előző nap élelmet.
A rendőröknek ‒, noha bőkezűen osztogatták az ütéseket ‒ egyre
nagyobb nehézséget okozott a rakomány védelmezése. Egyikük
rákiáltott a tömegre, majd előhúzta a szolgálati fegyverét, és amikor
ez sem segített, a levegőbe lőtt. A tömeg egy pillanatra
megdermedt, az ételosztók pedig kihasználva a pillanatot
leugrottak a teherautóról, egy-egy csomagot nyomtak a rendőrök
hóna alá, és becsapták a raktér ajtaját. A fegyveres rendőrök
kíséretében előrerohantak, és bemásztak a vezetőfülkébe.
A kocsit másodpercek alatt ellepték az emberek. Bollard hallotta,
hogy a motor mély hangon felbőg, és tehetetlenül nézte, ahogy a
teherautó lassan kigurul a csalódott emberek tömegéből. Aki az
útjába állt, annak számítania kellett rá, hogy áthajt rajta.
Bollard az üvöltözés közepette is hallotta a koppanást, ahogy egy
utcakő eltalálta a teherautó szélvédőjét. A sofőr az előtte álló
emberekre ügyet sem vetve gyorsított. Bollard tompa puffanó
hangokat hallott, ahogy az autó elérte az utcát, és tovább gyorsított.
Egyik potyautas a másik után ugrott vagy esett le róla. Egyesek
fájdalmas arccal feltápászkodtak, és tapogatták magukat, mások
fekve maradtak a földön.

Düsseldorf

Manzano nem tudta, hol vannak ebben a városban a hivatalos

élelmiszer-kiadó helyek, de amúgy sem mert volna odamenni.
Tartott tőle, hogy ott már megvan a személyleírása. Miután még
egyszer átkutatta a konyhát, visszatért az előtérbe. Közben minden
útba eső helyiségbe benézett, hátha talál ruhát. Lelt sebtapaszt,
kötszert, ragasztószalagot és fertőtlenítőszert, amelyet a kabátja
zsebeibe tömködött. Eltett egy ollót és két szikét is. Végre
rábukkant egy raktárra, tele fehér nadrágokkal és ingekkel.
Valamennyi használt volt. Mosógépet nem látott sehol. A kórház
valószínűleg egy mosodára bízta a mosást. Visszament a második
emeletre, ahol a szülészet mellett a nőgyógyászat és a
belgyógyászat is volt. Ez utóbbi osztályon az egyik szekrényben
végre-valahára ráakadt két nadrágra, amelyeket ottfelejtett vagy
otthagyott valaki. Az egyik kicsi volt, a másik viszont jónak tűnt, és
eléggé tisztának is.
Leült az ágyra, kötést cserélt a lábán, és belebújt a nadrágba,
amely nagyjából valóban jó volt rá. Így legalább kimerészkedhet az
utcára, anélkül hogy nagy feltűnést keltene. De hová menjen?
‒ Piero?
Manzano összerezzent, és pánikba esve nézett körül.
‒ Helló, Piero!
Lauren Shannon állt az ajtóban.
‒ Te… Te mit keresel itt? ‒ dadogta Manzano.
‒ Itt éjszakáztam a kórházban.
‒ De egyáltalán hogy kerülsz ide?
‒ Követtelek Hágából. Amint tudod, gyors kocsim van.
‒ Na de…
‒ Egész a Talaeferig mentem utánad. Mindent láttam: ahogy
elvittek onnan, ahogy megpróbáltál megszökni, meg ahogy
megsérültél. Csak itt a kórházban vesztettelek el az este, amikor
leráztad az őrödet. De hát mégis mi ez az egész?
‒ Azt én is szeretném tudni.
Manzano visszaült az ágyra.
‒ Egyedül vagy? ‒ kérdezte óvatosan.
‒ Nyugi, nincsenek itt a tegnapi kísérőid.
Manzano nem tudta, bízhat-e a lányban. Lehet, hogy ő küldte
azokat az e-maileket a gépéről? De mikor lett volna alkalma rá? És
miért lett volna ez jó neki? Gondolatban gyorsan végigvette az
elmúlt néhány nap eseményeit. Shannon állítólag Bollard-t kereste,
és végül nála, Manzanónál kötött ki. Miért ne lehetett volna
kezdettől fogva ez a terve? De miért? Olyan információkat szedett
ki belőle, amelyek egy csapásra sztárriporterré tették. A tudósításait
a tévében és az interneten is látta. Nem volt oka kételkedni benne,
hogy Shannon valóban újságíró. És ha nem csak újságíró? Nem ő
volna az első riporter, aki egy titkosszolgálatnak dolgozik. Ez
visszavezetett ahhoz a kérdéshez, miért trükközött volna a lány az
e-mailekkel. Ez csakis azoknak állhatott érdekében, akik
kikapcsolták az áramot. Shannon is közéjük tartozna? De akkor
vajon tudósított volna elsőként a manipulációkról? Persze, miért
ne?
‒ Mi az? ‒ kérdezte Shannon. ‒ Olyan furán nézel.
‒ Honnan tudtad, hová tartok, amikor eljöttem Hágából?
‒ Sehonnan. Láttam, hogy csomagolsz, úgyhogy én is
összepakoltam, és jöttem utánad.
Manzano csak nézte a lányt. Érezte, hogy a combján lüktet a seb.
Csak az érzéseire hagyatkozhatott. Aztán beszélni kezdett.

Hága

A téren alábbhagyott a tülekedés. Csak a parasztok szekerei körül

tömörültek még az emberek, akik egymást túllicitálva igyekeztek
némi krumplit, répát, céklát, káposztát vagy töppedt téli almát
szerezni. A hevesebb vérmérsékletű vevőket az árut őrzőknek
vasvillával és puskával kellett visszaszorítaniuk. Bollard előhúzta a
tárcáját, és belenézett. Harminc euró. Vajon mennyit vásárolhat
ennyiből? Muszáj volt megpróbálnia. Átnyomakodott a többiek
között, és a bankjegyeket a magasba emelve kiabált:
‒ Hé! Hé!
A parasztok a kocsin észre sem vették. A többiek kezében Bollard
jóval nagyobb összegeket látott. Miért nem vet véget ennek a
rendőrség, tűnődött. Ő nem volt jogosult arra, hogy egy idegen
országban intézkedjen. És fegyver nélkül nem is igen tudott volna
mit tenni, egy egyszerű rendőri utasításon ezek az emberek csak
nevettek volna. Kimerülten hagyta magát félretaszigálni.
Marie-nak és a gyerekeknek ebédre elég a két konzerv, gondolta
úton a bicikli felé. De mit fognak enni este?
 Düsseldorf

‒ És most? ‒ kérdezte Shannon.

‒ Fogalmam sincs ‒ felelte Manzano.
‒ De hát te vagy a komputerzseni! Ha tényleg úgy van, ahogy
gondolod, és egy idegen küldött e-maileket a gépedről, akkor te ki
tudnád deríteni, hogy csinálta, talán még azt is, ki volt az!
‒ Lehet. Attól függ, mennyire végzett profi munkát ez a valaki. Ha
elég jó, akkor semmilyen használható nyomot nem hagyott. De
ehhez egyébként is kellene a gépem.
Sérült combja egyre lüktetett.
‒ A másik kérdés, honnan tudták, hová készülsz.
‒ Ezen már én is gondolkodtam ‒ mondta Manzano. ‒ Csak az
Europoltól lehetett valaki. Vagy olyan valaki, aki tudja, mire készül
az Europol.
‒ Vagy ezek a német rendőrök, akiknek szóltak, hogy jössz.
‒ De nekik mi okuk lett volna rá, hogy ekkora szarba keverjenek?
‒ Szükségük van egy gyanúsítottra, mert az igazi tettest nem
találják.
‒ De ez nem oldaná meg a problémát.
‒ Ki tudja, mire képesek ez emberek kétségbeesésükben?
‒ Például én ‒ suttogta Manzano az elmúlt éjszakára gondolva.
‒ Jó, tegyük fel, hogy ezek a drága rendőrök tisztességesek, és
csak a munkájukat végzik. Akkor viszont hogy értesültek a támadók
arról, hogy idejössz?
‒ Csak egy megoldás jut eszembe. Valahogy lehallgatják az
Europolt.
‒ Na de hogy?
‒ Egyszerűen. Hogy szuperbiztonságos rendszerekbe is be tudnak
hatolni, azt már megmutatták az energiacégeknél. Miért ne
juthattak volna be az Europol rendszerébe is? Meg valószínűleg
még máshová is. Ha pedig már bent van az ember, akkor azt csinál,
amit akar. Én magam is láttam, ahogy Bollard a számítógépén
keresztül telefonált az igazgatóval. Akár egy ilyen beszélgetést is
valós időben lehet követni.
‒ De a te gépedbe hogyan jutottak be, hogy e-maileket
küldözgethessenek róla?
‒ Bollard átvizsgáltatta. Talán ezzel szélesre tárta a kapukat a
támadók előtt.
‒ Nem kellene szólni neki? Én tudnék.
‒ Akkor rögtön tudnák, hogy kapcsolatban állsz velem, és te is
benne vagy. Telefonon amúgy sem éred el Hágát.
‒ Gondolod, hogy maguktól is eszükbe fog jutni?
‒ Hartlandtnak már beszéltem az elképzelésemről. De nem
tudom, mennyire figyelt, vagy mennyire vett komolyan.
‒ Ő az, aki tegnap letartóztatott?
‒ Igen. Igazából egy különleges rendőri egység parancsnoka, akik
a Talaefernél keresnek esetleges ártó kódokat.
‒ Ha valaki tényleg betört az Europol rendszerébe, annak meg
lehetne találni a nyomát?
‒ Ha az ember elég sokáig és elég alaposan keresgél, akkor
valószínűleg meg. De a szoftverszakértőiknek sajnos fontosabb
dolguk van.
‒ Jó. Maradj itt. Én megpróbálok még valamit.
‒ De miért maradjak itt?
‒ Hogy kipihend magad. Hidd el, most nemigen találsz jobb
helyet. Pár óra múlva érted jövök.

Hága

Bollard-nak meg sem kellett állnia, hogy lássa, a bank zárva van.
Továbbtekert. A következő sarkon újabb bankfiókra bukkant.
Ennek ajtaján is kézzel írt felirat adta értésére, hogy bizonytalan
ideig zárva tart. Még csüggedtebben kerekezett tovább az Europol
felé. Már jócskán késésben volt. Útközben még három bank előtt
haladt el. Egyikben sem látott fényt vagy embereket. Útba esett a
Hotel Gloria is, ahol az olaszt szállásolta el. Mivel kifejezetten az
Europol vendégeinek tartották fenn, jobban fel volt szerelve, mint a
város többi szállodája.
Az előtérben csak néhány lámpa égett. Bollard felmutatta az
igazolványát a portásnak. Az bólintott, és nem kérdezett semmit.
Bollard a gyér forgalmú éttermen keresztül a konyhába ment. Ott
egy szakács állta az útját.
‒ Belépés csak dolgozóknak! ‒ mondta.
Bollard neki is megmutatta az igazolványát.
‒ Kellene néhány adag étel. Mijük van?
‒ Maga vendég?
‒ Maga akar még itt dolgozni?
‒ Krumplifőzelék vagy zöldséges krumpli, választhat ‒ mondta a
férfi szárazon.
‒ Akkor mind a kettőből kérek. És elvinném.
‒ Nincs éthordónk.
‒ Akkor majd visszajövök és hozok. Tegye félre az adagokat, ha
kedves az állása.

Düsseldorf

Shannon talált a kórházban gumicsövet, szikét, tölcsért meg egy

vödröt. A garázsban itt-ott álldogált néhány magára hagyott autó.
Shannon a lámpát a foga között tartva lemérte a Porsche
tanknyílását, majd a következő járgányhoz sétált. A tanksapkafedél
zárva volt. Visszament a saját kocsijához, és a szerszámosládában
csavarkulcsot meg olyasvalamit keresett, amit feszítővasnak
használhat. Ezek segítségével feltörte a másik autó tanksapkájának
fedelét. Maga a tanksapka kulcs nélkül is nyílt. Egyezett a méret, ez
a kocsi is benzines volt. Bedugta a gumicsövet a tankba, leguggolt
az autó mellé, és szívni kezdett. Érezte a folyadék ellenállását.
Néhányszor meg kellett állnia, és ujjával befognia a cső végét. Végig
attól tartott, hogy bármelyik pillanatban megérezheti a nyelvén a
borzalmas ízt. Ötödjére meg is érezte. Undorodva köpött egyet, és a
vödör fölé tartotta a csövet. A folyadék halk csobogással folyt a
vödörbe, miközben a szaga szétáradt. A civilizációnk hajtóereje,
gondolta Shannon. Vajon még meddig?
Végül az erecske elapadt, a lány kihúzta a csövet. A vödör
majdnem tele volt. Odavitte a Porschéhoz, és a tartalmát a
tölcséren át a benzintartályba töltötte. Aztán feltörte a következő
kocsi tanksapkafedelét is. A tartály csonkja láthatóan nagyobb volt
a Porschéénál. Dízel. Ezzel kicsinálná a motort. Egyébként is a
tanksapkát csak a kocsi kulcsával lehetett volna kinyitni. A
következő autó megint benzines volt.
Még két csapolás, és Shannon csordultig töltötte a Porschét. A
tankoláshoz és autófeltöréshez szükséges eszközöket a
csomagtartóba dobta, hátha még szükség lesz rájuk. A szikét a
vezetőoldali ajtó zsebébe dugta. A mélygarázs falai között a
beinduló motor bőgése kétszer olyan hangosnak hallatszott, mint
az utcán.

Ratingen

‒ Nem, az olasznak még semmi nyoma ‒ vallotta be Hartlandt. A

műholdas kapcsolat Hágával szakadozott. Túl sokan akartak ezen
az úton kommunikálni. ‒ Mit mondott?
Egy kicsit várnia kellett Bollard válaszára.
‒ …meglepett, hogy Berlin korrigálta a jelentéseket a
szabotázsokról.
‒ Igen, én is megkaptam a hírt. Sajnos még nem volt módom
beszélni erről a kollégáimmal. Épp most akartam. Manzanóval
kapcsolatban folyamatosan tájékoztatom. A rendszerüket
átvizsgálták már?
‒ Ugyanaz a gond, mint maguknál. Még nem volt módunk. Tíz agy
kellene mindannyiunknak, meg húsz kéz.
‒ Mint annak az indiai istennőnek.
‒ Meg naponta száz óra.
‒ Alvás nélkül.
‒ Még beszélünk.
Hartlandt megnyitotta az előző nap folyamán érkezett híreket.
„Helyesbítés” ‒ állt a címsorban csupa nagybetűvel, hogy mindenki
rögtön felfogja. Az értesítés valóban nem volt jelentéktelen,
ugyanis porrá zúzta az egyetlen lehetséges nyomot a támadókhoz.
Berlin módosította az alállomásokon történt gyújtogatásokról és a
felrobbantott távvezetékoszlopokról közölt előző napi
információkat. A legtöbb esetet hirtelen nem is szabotázsra, hanem
egyéb okokra vezették vissza. A lübecki tüzet rövidzárlat okozta, két
oszlop a vezetékekre rakódott jég és hó miatt dőlt ki. Ugyanakkor
Bajorországban találtak egy feltehetően kidöntött oszlopot, és
ugyancsak gyanús volt egy szász-anhalti transzformátorállomáson
keletkezett tűz is. A vizsgálatok még folytak, de a franciának igaza
volt: ezeket a helyszíneket összekötve nem sok maradt a
megtervezett útvonal elméletéből. Ha egyáltalán szabotázsok
történtek, azok inkább olyan elkövető szórványos tettei voltak, aki
igyekezett kihasználni a helyzetet.
Felhívta a berlini központot a BOS-rádión.
‒ Maga már a harmadik, aki ezzel zaklat ‒ válaszolta a kérdésére
az illetékes. ‒ Ezeket az információkat nem én küldtem. Nem is
tudok róla, hogy bárki elküldte volna őket. Sőt, nem is kaptunk
ilyen híreket a szolgáltatóktól.
‒ De hát én most kaptam meg! ‒ ellenkezett Hartlandt.
‒ Tudom ‒ mondta a másik. ‒ És az én gépemről ment el. De
akkor sem…
Hartlandtnak az eszébe villant egy gondolat.
‒ Azt akarja mondani, hogy információkat küldtek el a gépéről, de
nem maga és nem is a kollégái?
‒ Azt…
‒ Akkor ez azt jelenti, hogy nincs is helyesbítés?
‒ Tulajdonképpen igen ‒ válaszolta a másik férfi vonakodva. ‒ A
legutóbbi információkon kívül minden stimmel, de a gépemet
valaki…
‒ Akkor ellenőrizze a gépét, de azonnal! ‒ ordított rá dühösen
Hartlandt, ám rögtön össze is szedte magát, és higgadtan
megkérdezte: ‒ És nem kapott új híreket?
 ‒ Pár perce jött valami, most akartam továbbítani ‒ válaszolta
ridegen a férfi.
‒ Akkor csinálja ‒ utasította Hartlandt, és letette.
Valamennyien az idegösszeomlás szélén voltak.
Visszahívta Bollard-t.
‒ Nem fogja elhinni, mit tudtam meg! ‒ kezdte, és elmesélte, amit
az imént hallott. ‒ Megint olyan levelek, amelyekről senki sem
tudja, ki küldte őket. Pont, mint az olasznál!

A Talaefer parkolójában kevesebb autó állt, mint előző nap.

Shannon egy másik kocsi mögé parkolta le a Porschét, hogy a
bejárattól nézve ne tűnjön fel mindjárt. Manzano kocsija még
mindig ott állt, ahol az olasz hagyta. Shannon a vállára vette a
kamera- és laptoptáskáját.
A recepción ugyanaz a nő ült, mint tegnap, amikor Shannon
eljátszotta, hogy nem tudja az utat.
‒ Már megint eltévedt? ‒ kérdezte rossz angolsággal.
‒ Hartlandt urat keresem ‒ közölte Shannon.
‒ Az ki?
‒ Az egyik rendőr, aki tegnap óta itt van. ‒ Shannon remélte, hogy
ez a liba érti, amit mond neki.
‒ Én erről nem tudok.
Vajon arra utasították, hogy letagadja a rendőrség jelenlétét, vagy
tényleg sejtelme sem volt róla?
‒ De én igen. És egy tapodtat sem mozdulok, amíg nem beszéltem
vele. Vagy amíg el nem hagyja az épületet. Valamikor csak el kell
mennie.
A nő zavart pillantásán látta, hogy kicsit sok volt az angol.
Elmondta még egyszer, lassabban. Erre már választ is kapott:
‒ Ha nem megy innen, hívom a biztonságiakat.
‒ Hívja. Riporter vagyok, majd tudósítok erről is.
A recepciós hölgy sóhajtott, aztán felvette a telefont. Shannon
nem értette, mit motyog németül a kagylóba, de azt látta, hogy az
arckifejezése eleinte mérges volt, majd komor, végül közömbös lett.
A nő letette a telefont, és csúfondárosan rámosolygott Shannonra.
Most tűnjön el, mielőtt a biztonságiak hajítják ki? Nem maradt
ideje a gondolkodásra. A pult mögött két nagydarab férfi jelent
meg. Shannon épp sarkon fordult, amikor az egyik folyosóról
további három ember lépett ki. Egyiküket rögtön felismerte.
‒ Engem keres! ‒ kiáltotta oda neki Hartlandt angolul.
Az embereivel, egy férfival és egy nővel együtt megállt.
Shannon kényelmetlenül érezte magát a pillantásától. Vajon
felismerte az előző esti nőt a kórházból?
‒ Mit akar? ‒ kérdezte Hartlandt köszönésképpen.
‒ A CNN riportere vagyok. Érdekel, mit keresnek a nyomozók a
világ egyik legnagyobb erőművezérlő-szoftvereket gyártó cégénél.
Hartlandt szúrósan nézte, majd így szólt:
‒ Elnézést, nem értettem a nevét.
Shannon két dologban reménykedett. Egyrészt abban, hogy
Hartlandt nem nézett tévét az utóbbi napokban, és így lemaradt az
ő tizenöt percnyi hírnevéről. Másrészt pedig abban, hogy Bollard
nem értesítette a Manzanóval való kapcsolatáról és az eltűnéséről
Hágából. Közben azért fohászkodott az éghez, hogy ki tudjon
mászni valahogy a csávából, amelybe naivan belesétált.
‒ Sandra Brown.
‒ Kamera nélkül tudósít, Sandra Brown?
Shannon megveregette a táskáját.
‒ Lemerült az akku. És gondolhatja, milyen nehéz feltölteni.
A biztonsági őrök közrefogták Shannont, és finoman a kijárat felé
tolták.
‒ Majd mi elintézzük ‒ mondta egyikük.
Hartlandt arcán egy pillanatra felvillant valami mosolyféle.
‒ Ne olyan gyorsan, uraim! Mit tehetek önért, Sandra Brown?
Shannon diadalmasan pillantott a két férfira, akik ekkor már a
karját markolták. Most vonakodva lazítottak a szorításon, de nem
eresztették el egészen.
‒ Mondjuk, elmesélheti, miről van szó. Azt már tudjuk, hogy az
áramszünetet szándékosan okozta valaki. A Talaefernek is köze van
hozzá?
‒ Jöjjön velem.
Shannon egy sajnálkozó vállrándítással otthagyta a két
izomagyút. Hartlandt egy kis földszinti irodába vezette. A helyiség
tele volt zsúfolva számítógépekkel.
‒ Megkínálhatom valamivel? Egy kávéval? Esetleg enne egy
falatot?
Igen, igen, igen! ‒ kiabálta volna legszívesebben Shannon, de
visszafogta magát.
‒ Köszönöm, kérek.
Amikor Hartlandt eltűnt, Shannon körülnézett. Úgy látta,
rögtönzött dolgozószobában van. Az egyik falnál merevlemezek és
laptopok álltak egymásra tornyozva. A legfelső gép úgy nézett ki,
mint az, amelyen Manzano állandóan pötyögött Hágában.
Felugrott. A zöld matrica is ott volt a fedelén. Ekkora szerencséje
nem lehet!
Visszaült a helyére, épp időben, mielőtt Hartlandt belépett.
Amikor a férfi letette elé a kávét, a palack vizet és a szendvicset,
Shannonnak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne tüntesse el
az egészet egy pillanat alatt.
‒ Nos ‒, mosolyodott le Hartlandt ‒, akkor kérdezzen. Mivel
semmilyen felvevőkészülék nincs önnél, egészen nyíltan
beszélgethetünk.
‒ Esetleg feltölthetném a kamerámat.
‒ Sajnálom, de az áram jelenleg nagyon értékes. Fontosabb
dolgokhoz van szükségünk rá ‒ mondta Hartlandt.
‒ Pontosan mihez is? ‒ kérdezte Shannon.
Belemélyesztette a fogát a szendvicsbe. Úgy érezte, életében nem
evett finomabbat! Lassan, megfontoltan rágta a falatot.
‒ Ahhoz, amit már eddig is sejtett ‒ válaszolta Hartlandt.
‒ Szóval alátámasztja, hogy az áramszünet lehetséges okai után
kutatnak a Talaefernél?
Még egy falat. Aztán egy korty forró tejeskávé! Egyáltalán nem
zavarta, hogy agyon van cukrozva, épp ellenkezőleg.
 ‒ Ebben a pillanatban minden valamirevaló gyártónál a lehetséges
okok után kutatnak. A Talaefer sem kivétel.
‒ És a rendőrség segít mindegyiknek?
Hartlandt vállat vont.
‒ Azt nem tudom.
‒ Találtak már valamit?
‒ Eddig még nem.
Shannon nem tett fel több kérdést, inkább a szendvicsét ette.
Hadd meséljen Hartlandt. Ő meg addig kigondolja, hogy férhet
hozzá észrevétlenül Manzano laptopjához.
‒ Kér még valamit? ‒ kérdezte a férfi.
‒ Még egy kávé jólesne.
Alighogy Hartlandt kiment, Shannon felkapta Manzano laptopját,
és a táskájába dugta a saját készülékei közé. Már le sem ült. Amikor
Hartlandt pár perccel később visszatért, elvette tőle a kávét, egy
hajtásra megitta, és így szólt:
‒ Gondolom, sok mindent már nem akar elmondani nekem,
ugye? Köszönöm az idejét.
‒ Fel tudja venni egyáltalán a kapcsolatot a csatornával? ‒
kérdezte Hartlandt úton kifelé.
‒ Nem könnyen, de igen.
‒ Szóval akkor még sugároznak?
‒ Miért ne tennénk?
Lemaradt valamiről, amíg el volt vágva a világtól?
‒ Hol volt az elmúlt huszonnégy órában?
Csak el ne vörösödjön!
‒ Úton, kutattam.
‒ Nem volt kapcsolata a kollégáival?
‒ Az nem olyan egyszerű.
Kiértek az előcsarnokba.
‒ Akkor nem tudja, hogy tegnap az Egyesült Államokat is
megtámadták?
Shannonnak tátva maradt a szája.
‒ Tessék? ‒ Szinte sikoltott.
 ‒ Gondoltam, ez érdekelni fogja. A sztorit már leadták. Bár ahogy
látom, nem sokakhoz jut el…
Mielőtt a lány válaszolhatott volna, Hartlandt kiterelte a kapun.
‒ Nem is tudtam, hogy a CNN-nek van irodája Düsseldorfban ‒
mondta még búcsúzóul.
‒ Nincs is ‒ válaszolta Shannon tétován, aztán összeszedte magát:
‒ Külön ideutaztam. Még volt egy kis benzinem a tankban.
‒ Akkor szerencsés visszautat!

Hartlandt ott maradt a kapuban, és a lány után nézett. Még

egyszer odabiccentett neki, ahogy elindult a feltűnő Porschéval.
Ahogy elhagyta a parkolót, a Pohlen vezette szürke Audi A6-os a
nyomába eredt. Hartlandt előhúzta a zsebéből a kinyomtatott fotót,
amelyen Lauren Shannon éppen bejelentette az elektromos hálózat
elleni támadást, meg egy másikat, amelyet egy biztonsági kamera
készített a lányról és Piero Manzanóról a hágai Hotel Gloriában.
‒ Teljesen hülyének nézel minket, kislány?

Ratingen és Düsseldorf között

Shannon ismét a visszapillantó tükörbe nézett. A szürke Audi

megint ott volt. Az üres úton szinte minden jármű feltűnést keltett,
akár szembejött Shannonnal, akár mögötte bukkant fel. Percekig
próbálkozott valami adást fogni a rádión, de a hangszóróból csak
recsegés jött. Alig bírt az útra koncentrálni, gondolatai a szüleinél
és a még élő nagyszüleinél jártak, akik az Egyesült Államok
különböző városaiban éltek. Barátok jutottak az eszébe,
évfolyamtársak, akiket évek óta nem látott. Boston és New York,
ahol az elutazása előtt élt. Most őket is az a szerencsétlenség
fenyegeti, amely az európaiakat már egy hete sújtja? Az a szürke
Audi még mindig ott volt mögötte. Vajon véletlen? Néhány percre
elvonta a figyelmét egy szembejövő hosszú katonai konvoj. Aztán
Düsseldorf határában megint megjelent az Audi. Shannon
Manzano laptopjára gondolt a táskájában. Ha az olasz sztorija igaz,
nem vállalhatott kockázatot. A számítógép ellopásával Manzano
bűntársa lett.
A kórház címét induláskor betáplálta a navigációs rendszerbe.
Nyugodtan tehetett néhány kitérőt, a GPS vissza tudta vezetni.
Gyors döntést követően letért a megadott útvonalról, miközben a
pillantása ide-oda cikázott az út és a tükör között.
Az Audi követte.
Újabb teszt.
A gyanúja beigazolódott.
Ki ülhet abban az autóban? Csak Hartlandt valamelyik embere
lehet. Már ismerte a módszereiket. Hidegvérrel rálőttek
Manzanóra, amikor szökni próbált. A filmekben a sofőr ilyenkor
gázt ad, és veszedelmes üldözésre kényszeríti követőjét. Csakhogy
egy ilyen autóverseny, több mint háromszáz lóerővel a hátsója alatt
és profi rendőrökkel a sarkában nagy valószínűséggel egy árokban
ért volna véget. Van más választása?
Gyorsított. Érezte, ahogy a teste az ülésbe nyomódik. A motor
bömbölt, a sebességmérő mutatója százharminc kilométer per
órára ugrott. Remélte, hogy senki nem akar épp most kifordulni
egy mellékutcából. Az első kereszteződésnél nagyot fékezett, jobbra
kanyarodott, majd újra gázt adott. Anélkül hogy hátrapillantott
volna, a következő saroknál megismételte a mutatványt. Most már
halvány gőze sem volt róla, merre járhat, de úgy látta, még mindig
iparterületen autózik. Csak a hetedik vagy nyolcadik kereszteződés
után nézett a tükörbe. Az Audi eltűnt. Lassított, és mélyeket
lélegzett. A GPS új útvonalat adott meg. Shannon követte.
Görcsbe rándult a gyomra, amikor ismét megpillantotta a
visszapillantó tükörben az Audit. Rezignáltan hagyta, hogy a GPS
visszakalauzolja a városba bevezető útra. Ha eddig nem is voltak, ez
után a félresikerült menekülési kísérlet után a követői már
biztosak lehettek benne, hogy Shannon kiszúrta őket. Többé nem
kellett adniuk a látszatra. Közelebb jöttek, és a nyomában
maradtak.
Shannon a táskából az utasülésre tette a laptopot, aztán a
kamerákat és a többi holmit. A kesztyűtartóból kivette a
telefonkönyv vastagságú kezelési útmutatót, és a táskába dugta,
majd lehúzta az ablakot, és kidobta rajta. A tükörből figyelte, ahogy
az úton pattog. Az Audi lassított. Valaki kiugrott belőle, és felkapta
a táskát. Shannon a gázpedálra taposott. Az Audi gyorsan
zsugorodott a visszapillantó tükörben. A következő
kereszteződésnél befordult egy mellékutcába, és bevetette magát
egy lakónegyed kis utcácskáinak labirintusába.
Az Audi ezúttal nem tűnt fel mögötte újra. Shannon összeszorított
szájjal, örömtelenül elmosolyodott. Tíz perccel később már újra
merte követni a GPS utasításait. A száguldozásnak köszönhetően az
üzemanyagszintmérő mutatója egy negyednyit visszaesett. Újabb
„tankolásra” volt szükség a kórházban.

Ratingen

Gyengeelméjű barmok! ‒ üvöltötte volna legszívesebben a

rádióba Hartlandt. Hagytátok, hogy átverjen egy kislány!
Szerencsére elég motivációs és vezetési tréning, valamint ennél is
súlyosabb eset volt már a háta mögött, hogy tudja, sértegetéssel és
megalázással nem megy semmire. Nem utolsósorban a
hidegvérének köszönhette a mostani pozícióját.
‒ Tegnap este ott volt a kórházban. Csak a zseblámpák fényében
meg olyan riadtan nem ismertük fel rögtön. Biztos nem véletlen,
hogy ugyanazon a helyen járt, ahol elveszítettük az olaszt.
Menjetek vissza, hátha ott lesz. ‒ Két kollégája ellenvetésére csak
kérdéssel tudott válaszolni: ‒ Honnan szerezzek erősítést? Elit
alakulat vagytok, megoldjátok anélkül is.
Habár ebben lassan kezdett kételkedni. Túl kevesen voltak, és
túlságosan fáradtak. Mint mindenki más.

Nanteuil

Annette Doreuil rémisztőnek találta a két védőruhás embert az

ajtó előtt. Pedig azért jöttek, hogy segítsenek nekik.
‒ Fejenként egy csomag ‒ hörögte egy hang a maszk mögül.
A mögöttük álló teherautó rakterében riadtan pislogó emberek
szorongtak.
‒ De majd visszajöhetünk, ugye? ‒ kérdezte Celeste Bollard.
‒ Erről nincs információnk ‒ felelte a védőruhás. ‒ A mi
feladatunk az evakuálás.
Annette Doreuil-nek a Csernobilről és Fukusimáról szóló
tudósítások jutottak eszébe. Mindkét esetben eltűnődött rajta,
milyen érzés lehetett az embereknek rohanvást elhagyni az
otthonukat, félve attól, hogy talán sohasem térhetnek vissza.
Mindent hátrahagyni, ami kedves nekik. Pánikba esve attól, hogy a
sugárzás talán máris súlyos, sőt halálos kárt tett bennük. Rettegve,
hogy életük alkonyát nem élhetik le ismerős környezetben, és
idegenben kell mindent elölről kezdeniük. Esetleg súlyos betegen.
Ezt a félelmet hallotta most Celeste Bollard hangjában is. A
családja tizenegy nemzedék óta, több mint háromszáz éve élt ezen a
portán, ugyanúgy átvészelve a francia forradalom viharát, mint a
két világháborút.
Annette Doreuil maga előtt látta a tévé felvételeit a menekültek
áradatáról. Sosem gondolta volna, hogy egyszer neki is el kell
indulnia egy ilyen konvojjal. Nem tudta, mit érezzen. Amikor
Bertrand-nal elhagyták Párizst, még bebeszélhették maguknak,
hogy csak rövidke üdülésre mennek. Csak amikor már felélték
Bollard-ék tyúkjait és konzervjeit, és nem mehettek ki a házból,
akkor ismerte be, hogy ő valójában menekült.
Fejenként csak egy csomag. A nagy szatyor egyik fülét fogta,
Bertrand pedig a másikat. A férfi a másik kezében egy súlyos
bőröndöt is cipelt. Nemigen kellett átgondolniuk, mit pakoljanak
be. Ellentétben Bollardrékkal. Annette Doreuil nem tudta, mit
rámoltak vendéglátóik a bőröndjeikbe. Vajon azt kellett
eldönteniük, mit akarnak megmenteni?
A testére figyelt. Érez valami furcsát? Valami szokatlant? Bármit,
ami arra utalhat, hogy a radioaktivitás már beette magát a
sejtjeibe?
Amíg a két védőruhás bepakolta a poggyászukat a raktér alatt erre
kialakított csomagtartóba, Bertrand felsegítette őt a teherautóra. Az
emberek összébb húzódtak a fapadokon, hogy helyet adjanak nekik.
Celeste Bollard leült mellé, vigyázva, mintha a pad nedves volna, és
le nem vette a szemét a házukról.
A kocsi egy rándulással elindult. Celeste és Vincent Bollard-nak
Annette Doreuil csak a tarkóját láthatta, mert mindketten az egyre
zsugorodó házat nézték, amíg az el nem tűnt a szemük elől. Nem
lehettek biztosak benne, hogy viszontlátják valaha.

Düsseldorf

Shannon közvetlenül a lépcsőház bejárata előtt parkolt le a

mélygarázsban. Muszáj volt néhány másodpercre a
kormánykerékre dőlnie, hogy kifújja magát. Az agyában valósággal
hullámvasutaztak a gondolatok. Hartlandt gyanút fogott. Lehet,
hogy fel is ismerte. Talán azért hagyta ott Manzano számítógépével,
hogy elvezesse őket az olaszhoz. Ő meg besétált a csapdába, mint
valami kisgyerek. Vagy ezt csak beképzeli magának? Ha Hartlandt
most felismerte, akkor vajon előző éjjel is? Vagy később jött csak
rá, kire bukkant? Netán tudja Bollard-tól, hogy Hágában
kapcsolatba lépett Manzanóval? Tartania kellene tőle, hogy megint
ideküldi az embereit?
Felkapta a laptopot és a zseblámpát, kiugrott a kocsiból, és
felrohant Manzanóhoz a másodikra. Kifulladva rontott be a
szobába, ahol a férfit hagyta. Manzano az ágyon feküdt, jól
betakarva, a feje oldalra fordult.
‒ Piero… ‒ lihegett Shannon.
Miután Manzano nem mozdult, az ágyra támaszkodva
hangosabban megismételte:
‒ Piero!
A férfi szája megremegett, nagy nehezen felemelte a fejét.
‒ El kell tűnnünk innen! ‒ sürgette Shannon, és meglóbálta a
laptopot. ‒ Gyere már!
‒ Hol… Hol voltál?
‒ Később!
Lerántotta Manzanóról a takarót. A jobb combján tenyérnyi sötét
folt csillogott. Tátott szájjal meredt rá, de az olasz csak ennyit
mondott:
‒ Menni fog, csak add a mankót.
Olyan gyorsan sántikált a lány után, amennyire a sérülése
engedte. A garázs ajtajához érve Shannon a mutatóujját a szájára
tette, és jelezte neki, hogy várjon. Kikapcsolta a zseblámpát,
résnyire nyitotta az ajtót és kilesett rajta. Alig látott valamit a
félhomályban, Audit például egyáltalán nem.
‒ A Porsche itt áll az ajtó előtt ‒ suttogta. ‒ Kinyitom a
távirányítóval, de kijössz és beszállsz!
Shannon kilökte az ajtót, és ebben a pillanatban felvillantak a
Porsche fényei is.
Manzano megindult, de már látta is a Shannonra vetülő árnyat.
Egy másik alak pedig az ő útját állta el. Manzano felismerte benne
az erőteljes testfelépítésű Pohlent. Teljes erőből gyomorszájon
vágta a mankóval, mire Pohlen összegörnyedt, Manzano pedig
ahogy csak bírt, lecsapott a mankóval a fejére, egyszer, kétszer,
háromszor. Pohlen összeesett, és védekezőén a feje fölé emelte a
karját. Manzano belerúgott az egészséges lábával, mire a sérült lába
majdnem összecsuklott. Sípoló hangot hallott, és odarúgott még
egyszer. Pohlen elfordult, de már nem védekezett. A Porsche
mögött ott térdelt Shannonon a másik férfi, akinek Manzano csak a
tarkóját látta. Mielőtt ütésre emelhette volna a kezét, Manzano
teljes erőből kétszer halántékon vágta a mankóval. A férfi ellenállás
nélkül oldalra dőlt. Shannon talpra küzdötte magát, rémülten
körülnézett, és felsikoltott:
‒ A kulcs! A laptop!
Négykézláb kotorászott a lámpa után, amelynek sugara az autó
alatt világított. Manzano látta, hogy Pohlen is próbál felkelni a
földről. Odasántikált hozzá, és megint megütötte a mankóval.
 ‒ Megvannak! ‒ kiáltotta Shannon.
Manzano a kocsi felé fordult, közben Pohlen utánakapott. Az
utasoldali ajtó már nyitva volt, és Shannon beindította a motort.
Manzano az ülésre huppant. Az autó bőgő motorral és csikorgó
gumikkal kilőtt, az utasoldali ajtó pedig magától becsapódott.
‒ Minden rendben? ‒ hadarta Shannon.
‒ Gőzöm sincs. Hát veled?
‒ Megvagyok.
A kocsi kifarolt a kanyarban. Shannon olyan hevesen fékezett,
hogy Manzano kis híján lefejelte a műszerfalat. A Porsche megállt
egy szürke autó mellett. Shannon feltépte az ajtót, és benyúlt annak
a zsebébe.
‒ Au! Bassza meg!
Shannon letérdelt a másik kocsi mellé, és csinált valamit az első
kerekeivel. Amikor a hátsókhoz szaladt, Manzano egy aprócska
pengét pillantott meg a kezében. A lány kiszúrta a hátsó gumikat is,
eldobta a szikét, amely még mindig csörömpölt az aszfalton, amikor
Shannon már újra a kormánynál ült. Manzano az ülésbe
nyomódott, ahogy a kijárat világossága felé suhantak. Shannon
óvatosan kikanyarodott az utcára. Manzano észrevette, hogy a jobb
keze vérzik.
‒ Hová megyünk? ‒ kérdezte.
‒ El ‒ válaszolta Shannon.

Berlin

‒ A tárgyalóba ‒ súgta oda Michelsennek a kancellár titkára.

Azzal tovább is sietett, Michelsen pedig a nyomába szegődött. A
képernyők előtt már ott vártak a kormánytagok és a
válságértekezlet más résztvevői. Csak a kancellár hiányzott még. A
monitorokról európai kormányfők, miniszterek és vezető
tisztségviselők pislogtak a többi válságközpontból.
‒ Sürgős rendkívüli válságértekezlet ‒ jelentette be a védelmi
miniszter.
 Halk moraj, sugdolózás.
‒ Miről van szó? ‒ kérdezte a kancellár, aki ebben a pillanatban
lépett be.
A védelmi miniszter megvonta a vállát. A kancellár helyet foglalt
ott, ahol látta a kamera, bekapcsolta a mikrofont, és megismételte
kérdéséi a mostanra teljes létszámban egybegyűlt tanácsnak. Nem
minden állam küldte ugyanazt az embert az összes értekezletre, de
minden államot legfeljebb hárman képviseltek. Michelsen
mindenkit ismert már az elmúlt napok tanácskozásairól, csak a
spanyol résztvevők között fedezett fel új arcot. Második ránézésre
azt is észrevette, hogy a férfi egyenruhát visel. Kellemetlen érzés
fogta el.
A bivalytermetű, bajuszos, táskás szemű spanyol válaszolt a
kancellár kérdésére:
‒ A lehető leggyorsabban tájékoztatni akartuk a szövetségeseinket
arról, hogy országunk miniszterelnöke nem tartja magát képesnek
rá, hogy továbbra is betöltse a hivatalát. Ugyanez vonatkozik a
helyetteseire, valamint a teljes kormányra. Ezért a közrend
fenntartása, a lakosság biztonságának garantálása, valamint annak
érdekében, hogy minden tőlünk telhetőt megtehessünk a helyzet
normalizálásáért, a hadsereg vezérkara az én vezetésemmel ezennel
bejelenti, hogy további intézkedésig átveszi az államügyek
intézését.
Michelsen úgy érezte, mintha a pamplonai bikafuttatáson az
egész csorda megtaposta volna. A képernyőn látható férfi nem
egyebet közölt az imént, mint azt, hogy Spanyolországban katonai
puccs történt.
‒ Ez az esemény nem érinti Spanyolország részvételét a
nemzetközi együttműködésben. Európai és amerikai barátaink száz
százalékig számíthatnak ránk.
Michelsen azon kapta magát, hogy reszketni kezdett. A szeme
sarkából figyelte, hogyan hatott a bejelentés a szomszédjaira. De
csak értetlenkedő, sápadt arcokat látott.
‒ Feltételezzük ‒ ragadta magához a szót a kancellár ‒, hogy
csupán átmeneti állapotról van szó, és az illetékesek a lehető
leghamarabb visszakapják jogköreiket.
‒ Ez magától értetődik ‒ válaszolta a spanyol tábornok. ‒ Amint a
helyzet megengedi, valamint az illető személyek úgy kívánják,
visszahelyezzük a kormányzást azoknak a kezébe, akiket megillet.
Addig is a lakosság védelme érdekében a hadijog lép érvénybe.
Michelsen mintha visszakerült volna a bikák patái alá. Azt sem
tudta, létezik-e egyáltalán valamilyen eljárás az Unióban arra az
esetre, ha ilyen események történnének valamelyik tagországban.
‒ Hol van jelenleg a miniszterelnök úr? ‒ kérdezte falfehéren az
olasz köztársasági elnök. ‒ Beszélhetünk vele?
‒ Ez pillanatnyilag sajnos nem lehetséges ‒ felelte a spanyol. -
Visszavonult, és engem kért meg, hogy közöljem a hírt.
‒ Kérem, adja át neki üdvözletünket ‒ préselte ki összeszorított
foga között az angol miniszterelnök. ‒ És hogy nagyon örülnénk, ha
hamarosan beszélhetnénk vele.
‒ Úgy lesz ‒ válaszolta a tábornok.

Parancsnoki központ

Elégedett volt. Elkezdődött. Számítottak rá, hogy néhány

országban katonai puccs fog történni. Más államokban ennek nem
volt hagyománya. Ott előbb vagy utóbb a nép fogja lerombolni a
repedező építményt. A helyzet élesedett, egyre több ember
kényszerült arra, hogy a szokásos módszerekkel szakítva rendezze
be az életét. Vagy épp újat kezdjen. Az államilag szervezett
közösségek maguk pusztították el létjogosultságuk alapjait már
régen, s most új, önszervező, eleven közösségek épülnek majd,
szaporodnak, megoszlanak, széthullnak és újraszerveződnek.
Hamarosan megérzik ezt a hadseregek is. A katonai hatalomátvétel
csupán közjáték. Ez a nyelv nélküli társadalom, amely valójában
már nem is létezett, mert már elvesztette közösségjellegét, és
amely az örökös növekedésben kereste kétségbeesetten a
kábulatot, most útjának végére ért.
 Hága

‒ Fontos dolgom volt ‒ mondta rosszkedvűen Bollard. Nem volt

ínyére, hogy magyarázkodnia kell, amiért próbált élelmet szerezni a
családjának. Mint valami harmadik világbeli országban éhínség
idején, gondolta. Vagy a kőkorszakban.
‒ Ha azok, akiknek ez a dolguk, nem gondoskodnak elegendő
élelmiszerről, magunknak kell szereznünk.
Vastag kabátban ült az asztalnál az Europol igazgatójával és a
vezetőség többi tagjával. Az épületmenedzsment előző este
korlátozta az energiafogyasztást. A hőmérsékletet tizennyolc fokra
csökkentették. A legtöbb felvonót átmenetileg leállították. Aki
egyáltalán még bejutott a munkahelyére, az jól felöltözve rohangált
fel-alá.
‒ Meg kell szerveznünk az Europol-dolgozók és családjaik
ellátását ‒ javasolta Bollard. ‒ Különben nem tudjuk tovább végezni
a feladatainkat. A dolgozók fele már így sincs bent.
‒ Meglátom, mit tehetek ‒ mondta kimérten Ruiz igazgató.
A svéd és olasz nyomozók semmilyen újdonsággal nem tudtak
szolgálni. Nem találták nyomát a villamos művek állítólagos
dolgozóinak. Az érintett hálózatüzemeltetők IT-s munkatársai azért
fel tudtak mutatni részsikereket. Egyes eredmények a vártnál is
gyorsabban érkeztek. Néhányan egyenesen úgy számoltak, hogy a
berendezéseik három napon belül üzemképesek lesznek.
A saját informatikai osztályukon dolgozó kollégákhoz Bollard
tegnap óta háromszor is benézett. Még nem találtak semmit, de
nem is volt sok idejük a keresgélésre. Bollard alaposan összeveszett
a belgával, de végül meg kellett hajolnia az érvei előtt: túl kevés az
ember, és túl sok a munka.
‒ Most kaptunk valamit az Interpoltól! ‒ kiabálta egy munkatársa
a terem túlsó végéből. Bollard figyelte, ahogy a kolléga a monitorra
mered, és magában motyog, mielőtt így szólna: ‒ Nem tudom, jó
hír-e, vagy rossz.
 Bollard odament hozzá.
‒ Ne beszélj rébuszokban!
A képernyőn egy arc volt látható, amelyről Bollard azonnal látta,
hogy egy halotté. A kollégája újabb képeket nyitott meg, amelyeken
szintén a holttest látszott. A férfival több, a mellkasát ért lövés
végzett.
‒ Ki ez?
Átfutották a jelentést. Ismeretlen európai férfi, helyi idő szerint a
reggeli órákban találtak rá az erdőben, Bali szigetén, Banjar
Gegelang falu közelében az ottani parasztok. Lehetséges, hogy
azonos az eltűnt német állampolgárral, Hermann Dragenauval.
Bollard a nevet ismételgetve kutatott az emlékezetében.
‒ A Talaefer vezető fejlesztője, akit a németek keresnek!
Összevetették a saját képeiket a halott arcával.
‒ Hasonlítani hasonlít ‒ állapította meg a kolléga.
‒ Elkövetőről vagy gyanúsítottról van valami? ‒ kérdezte Bollard.
‒ Nincs. És nem találtak nála sem pénzt, sem értéktárgyat, sem
igazolványt. Sima rablógyilkosság is lehet.
‒ Azt tudják már, hol szállt meg?
‒ Nem úgy néz ki. Még keresik.
‒ Higgyünk a véletlenekben? ‒ kérdezte Bollard. ‒ Valaki, aki
felelős lehet egy esetleges belső szabotázsért az egyik legnagyobb
SCADA-gyártónál, elutazik Európából néhány nappal a végzetes
áramszünet előtt, s nem sokkal később holtan találják. Akármit
tudott is, már nem tudja elmondani. ‒ Felegyenesedett. ‒ Én nem
hiszek a véletlenekben. Hartlandt kénytelen lesz fenekestül
felforgatni Dragenau múltját!
Felkapta a legközelebbi telefont, és beütötte Hartlandt számát a
Talaefernél. Reménykedett, hogy kap vonalat.

Ratingen

Hermann Dragenau háza néhány kilométerre délre volt

Ratingentől, egy falu határában. Az egyenes vonalak, a nagy
üvegajtók és a lapos tető alatti sötét faburkolat alapján a hetvenes
évek elején épülhetett. A bejáratot magas tölgyfák árnyékolták.
Dragenau egyedül élt. A kollégák elmondása szerint hat éve vált el a
feleségétől, aki most a lányukkal Stuttgartban lakott. A berendezés
modern volt és praktikus, a néhány tervezői darab szinte elveszett
az áruházi bútorok között. Dragenau tiszta és rendes háztartást
vezetett. Hartlandt úgy sejtette, hogy bejárónő segítségével.
Nem volt közvetlen szomszéd, akit kikérdezhettek volna. Ahhoz,
hogy alaposabban ellenőrizzék Dragenaut, házról házra végig
kellett járniuk a környező településeket, hátha ismerte valaki a
boltokban vagy a kocsmákban. Ehhez azonban nem volt elegendő
ember. Egyébként is valószínű volt, hogy a lakók már nem is voltak
otthon, hanem valamelyik szükségszállásra költöztek. Ennél sokkal
nehezebb már nem nagyon lehetett a rendőri munka.
‒ Ehhez kellene vagy egy tucat ember! ‒ nyögte Pohlen.
Az arcát horzsolások és kék foltok tarkították.
‒ Nem kapunk ‒ felelte Hartlandt. ‒ Magunknak kell
megoldanunk.
A házat végigjárva eljutottak a dolgozószobába. Módszeresen
kirámoltak minden szekrényt, komódot és íróasztalt. Találtak
adóbevallásokat az elmúlt évekből, biztosítási kötvényeket,
munkaszerződést a Talaeferrel, régi iskolai bizonyítványokat,
okleveleket, több merevlemezt és két régi számítógépet.
‒ Ezeket hetekig tart átvizsgálni! ‒ siránkozott Pohlen.

Düsseldorftól nyugatra

‒ Szomjas vagyok ‒ mondta Manzano.

‒ Én is ‒ válaszolta Shannon.
Délnyugati irányba hagyták el Düsseldorfot, minden cél nélkül.
Shannon kerülte az autópályákat, inkább a kisebb utakon haladt.
Visszafogottan vezetett, hogy spóroljon az üzemanyaggal. A szürke
égboltról egy-egy esőcsepp hullott alá. A kocsi külső hőmérője
mínusz egy fokot mutatott.
 Manzano egész eddig várt a laptopja kinyitásával.
‒ Na, nézzük csak…
Megtalálta az üzeneteket, amelyeket Hartlandt mutatott neki.
Összesen hét volt belőlük. Manzano megnézte a dátumokat.
Valamennyit azalatt küldték el a gépről, amíg ő az Europolnál
tartózkodott.
‒ Nem én küldtem őket ‒ mormogta. ‒ Mégis itt vannak a kimenő
leveleim között.
‒ De akkor ki?
‒ Ha az Europoltól valaki, semmit sem fogok találni. Ha viszont
kívülről, azt tudom ellenőrizni.
‒ Hogyan?
‒ Először is, van egy plusz tűzfalam. A Windowséban nem bízom.
Tudod, mi az a tűzfal?
‒ Ma már minden gyerek tudja. Az védi a gépet a nem kívánt
behatolásoktól.
‒ Így van. Úgy állítottam be, hogy naplóbejegyzéseket készítsen a
rajta átmenő adatforgalomról.
Természetesen nem csak a tűzfal naplózását kapcsolta be. Egy
saját szoftvere is figyelte a belépéseket, az USB-portokat és
mindent, ami egy számítógépen történhet.
‒ És most ezeket a bejegyzéseket fogod megnézni. De nincs
belőlük túl sok?
‒ Több ezer, ha nem több millió szövegsor. De nem kell mindet
megnéznem. Van ehhez egy kis segítségem. ‒ Gépelni kezdett. ‒
Például egy adatbázis-kezelő, amelyet bárki ingyen letölthet az
internetről. Ezzel nagy adattömegeket is tudok kezelni.
Az ujjai csak úgy röpködtek a billentyűzet fölött.
‒ Most írok egy kis programot, amellyel be tudom vinni a tűzfal
adatait egy adatbázisba.
A szeme sarkából látta, hogy elhajtottak egy embercsoport
mellett. Vastagon felöltözve baktattak az út szélén, fejükön vagy a
hónuk alatt nagy ág- és rőzsekötegeket cipeltek. Egyikük fával
megrakodott kézikocsit húzott maga után. Manzanónak egy indiai
nyaralás jutott eszébe, meg a második világháború utáni Európát
ábrázoló fényképek. Az emberek úgy bámulták a Porschét, mint
valami földön kívüli űrhajót. Manzano tovább dolgozott. Alig félóra
elteltével elégedetten megszemlélte a művét, majd kiadta a
parancsot, hogy a tűzfal adatai töltődjenek be az adatbázisba.
‒ És találtál valamit? ‒ kíváncsiskodott Shannon.
‒ Még nem. Most még csak betöltöm az adatokat, ez eltart egy
ideig. De majd ha kész lesz, a kis programommal kereshetek
közöttük.
‒ Például mit?
‒ Szokatlan parancsokat, feltűnő kommunikációs mintákat…
Házak bukkantak fel előttük. Manzano letette a számítógépet a
hátsó ülésre. Megint rátört az éhség. Már áthaladtak néhány
településen, de sehol sem láttak sok embert. Itt is csak egy-egy
magányos fagyűjtővel találkoztak. Megálltak egy vendéglő előtt.
Shannon kiszállt, és bekopogott. Várt. Megint kopogott. Senki nem
nyitott ajtót. Visszaszállt az autóba.
‒ Ahogy számítani lehetett rá ‒ mondta.
‒ Valahogy csak megélnek az itteniek ‒ vélte Manzano.
‒ Mit esznek-isznak?
Shannon megvonta a vállát.
‒ Lehet, hogy már semmit.
Beindította a motort, és lépésben elindult. A házak ablakait
figyelte az út két oldalán.
‒ Lejjebb tudnád venni a fűtést? ‒ kérte Manzano.
Folyt róla a víz. Shannon szemügyre vette, majd a homlokára tette
a kezét.
‒ Neked lázad van.
Levette a fűtést, és megállt az első járókelő mellett. A
borotválatlan férfi gyanakodva méregette őket és a sportautót.
Manzano lehúzta az ablakot.
‒ Elnézést! ‒ szólította meg szerény némettudását latba vetve. ‒
Hol kaphatunk itt enni?
‒ Sajnos a luxusétterem pont ma zárt be ‒ felelte rekedt hangon a
férfi.
‒ Úgy értettem, van-e… ‒ keresgélte a szavakat Manzano
‒ …olyan hely, ahol ételt osztanak.
‒ Porschéval furikáznak, és… ‒ mormogott a férfi.
‒ Ez volt az egyetlen bérautó, amit szerezni tudtunk.
‒ Jó maguknak. Én nem tudtam semmilyet sem.
‒ Enni? Inni? ‒ kérdezte Manzano még egyszer türelmesen és
kimerülten.
‒ A főtéren, a községházán van ételosztás. De ott ma már nem
kapnak. Reggelente jönnek a szállítók, és akkor el is kapkodnak
mindent.
Manzano csak néhány töredéket értett az elmondottakból.
‒ Köszönöm ‒ mondta, és felhúzta az ablakot.

Shannon követte az utat egy térig, amelynek a közepén egy

körforgalom volt. Nyugodtan megállhattak és körülnézhettek. A
forgalmat ugyan nem akadályozták vele.
‒ Ott van! ‒ mondta Shannon.
Tett egy fél kört a körforgalomban, és megállt egy nagy, régi,
vörös kőből épült ház előtt, amelyen hatalmas betűkkel a
„Községháza” felirat terpeszkedett. Az ajtón egy papírlap lógott.
‒ Várj itt! ‒ adta ki az utasítást Shannon, és leállította a motort.
‒ Innen is el tudom olvasni. „Lebensmittelausgabe täglich sieben
bis neun Uhr” ‒ felelte Manzano, és rögtön le is fordította angolra:
‒ Élelmiszer-kiadás mindennap héttől kilenc óráig.
‒ Remek. És aki később éhezik meg?
‒ A rendszer nem az úton lévőkre van kitalálva ‒ magyarázta
Manzano.
Köhögött, és a zsebébe túrt az antibiotikumért. Anélkül hogy
tudta volna, tényleg segít-e rajta, lenyelt egy tablettát. Megakadt a
torkán, akár egy nagydarab krumpli, majdnem megfulladt, mire
sikerült legyűrnie.
Shannon az üres utakon át kikormányozta az autót a községből. A
komor égbolt alatt még hamarabb beállt a szürkület. A táj egyre
laposabb lett. Manzano hátranyúlt a laptopért.
‒ Most mit csinálsz?
‒ Betöltődtek az adatok. Most elindítok néhány lekérdezést az
adatbázisban. ‒ Miután végzett a gépeléssel, megkérdezte: ‒
Egyébként hová megyünk?
‒ Oda, ahol van tető a fejünk fölött, és lehet enni meg inni.
Mondjuk, egy tanyára.
Manzano kinézett az ablakon, mintha a sivár téli táj választ
adhatna.
‒ Ott fordulj jobbra! ‒ mutatta.
Shannon lekanyarodott egy keskeny útra, amely egy kis erdőbe
vezetett. Az utat jobb- és baloldalt is korlát szegélyezte.
‒ Egy híd ‒ állapította meg, és megállt.
A híd alatt patak folyt.

Ratingen

Az emberei Dragenau házában és a Talaefer AG-nál voltak,

Hartlandt pedig a legközelebbi település felé hajtott. Közben
megállt mind a négy útba eső háznál. Háromnál senki sem nyitott
ajtót, amikor bekopogott és bekiabált. A negyediknél egy vele
nagyjából egykorú férfi fogadta.
‒ Rendőrség?
Hartlandt megmutatta neki Dragenau fényképét.
‒ Ott lakik, arra ‒ mutatta a férfi.
‒ Jól ismeri?
‒ Nem. Életemben öt szót, ha váltottam vele.
‒ Nem tudja, van-e barátja a szomszédságban?
‒ Nem hiszem. A legtöbb erre lakót ismerem. Dragenauról nem
mesélt senki. Se jót, se rosszat. Nemigen keresi a társaságot.
‒ Soha nem látta senkivel? Nem volt esetleg látogatója?
‒ Nekem nem tűnt fel. De olyan nagyon nem is figyeltem. De ha
már a rendőrségtől van, mondja meg: van fogalmuk róla, mikor lesz
már vége ennek a szarságnak?
 ‒ Remélhetőleg hamarosan.
A település zömmel a hatvanas években épült lakóházakból állt. A
helyi rendőrőrsön Hartlandt egy szem egyenruhást talált. Neki is
megmutatta Dragenau fényképét.
‒ Nem ismerem ‒ mondta a rendőr. ‒ De jöjjön velem.
Megkérdezhetünk néhány embert, akik a környéken laknak.
Hartlandt követte a férfit keresztül az utcán, egy nagyobb
épülethez.
‒ A játék- és sportegyesületünk ‒ mondta a rendőr. ‒ Most
szükségszállás. Talán ott ismeri valaki.
A csarnokban tábori ágyak sorakoztak. A levegő állott volt,
egyesek az ágyukon hevertek, és a plafont nézték, mások olvastak,
gyerekek rohangásztak fel-alá. A rendőr bemutatta Hartlandtot egy
zömök, bozontos szürke bajszú férfinak.
‒ Ő az egyik kocsmárosunk. A vendéglője leégett. ‒ Megveregette
az őszülő férfi vállát: ‒ Minden rendben?
Majd visszafordult Hartlandthoz:
‒ Sok embert ismer a környéken.
Hartlandt megmutatta Dragenau képét a kocsmárosnak is. Az
megrázta a fejét.
Az egyenruhás most egy sebtében összerótt lakrészhez vezette
Hartlandtot. Két rúd közé kifeszített takaró választotta el az ágyat a
szomszédjától. A nőről, akivel összeismertették, kiderült, hogy egy
helyi kulturális egyesület elnöke.
‒ Nem ‒ mondta, miután megnézte a képet. ‒ Itt lakik a
községben?
‒ A közelben.
‒ Sajnálom, de akkor sem ismerem.
‒ Van még két orvos meg egy patikus, akikhez sokan járnak a
környékről. Aztán még benézhetünk a plébánoshoz meg a
lelkészhez is. Ha megtaláljuk őket. Nem mindenki itt van
elszállásolva.
Odakint bealkonyodott.
 Düsseldorf és Köln között

A Porsche fényei a szürkületbe hasítottak.

‒ Picsába! ‒ dühöngött Manzano.
‒ Mi az?
Shannon hallotta, hogy az olasz sebesen gépel. Már egy félórája
görnyedt elmélyülten a laptopja fölé. Érthetetlen motyogását néha
meglepett kiáltások szakították meg.
‒ Mi van már?
‒ Itt egy IP-cím ‒ magyarázta zaklatottan Manzano. ‒ Áram kell!
Meg internet! Sürgősen!
‒ Semmi probléma ‒ válaszolta Shannon. ‒ Itt tele van velük
minden.
‒ Komolyan mondom! ‒ erősködött Manzano. ‒ A gépem minden
éjjel egy óra ötvenöt perckor adatokat küldött egy bizonyos IP-
címre. Mond az IP-cím szó neked valamit?
‒ IP mint internetprotokoll. Nagyjából egy számítógép címe egy
hálózaton, mondjuk, az interneten.
‒ Pontosan. Elvileg ez alapján meg lehet határozni egy számítógép
helyét. És a laptopom egy olyan címre küldte az adatokat, amelyet
nem ismerek. Anélkül hogy utasítottam volna rá, vagy egyáltalán
tudtam volna róla.
‒ Vagyis valaki más utasította. Az Europol?
‒ Lehet.
‒ De hogy jutottak be a gépedbe?
‒ Fogalmam sincs. De ez a valaki az Europolnál végzett
munkámmal kapcsolatban üzengetett. Ezért úgy sejtem, az ő
rendszerükhöz is hozzáfért. Azért kellene internet, hogy többet
megtudhassak. ‒ Manzano a homlokára csapott. ‒ Én hülye!
Tudom, hová kell mennünk!
Előrehajolt, és a GPS-t vizslatta.
‒ Te értesz hozzá? ‒ kérdezte.
‒ Hová kell mennünk?
‒ Brüsszelbe.
 Shannon lenyomott néhány gombot, mire a kijelzőn megjelent az
úti cél és a távolság.
‒ Jó kétszáz kilométer ‒ állapította meg, és a műszerfalra
pillantott. ‒ Addig elég a benzin. Miért pont Brüsszel?
‒ Ismerek ott valakit.
‒ Akinél van áram és internet?
‒ Hát, ha az Európai Bizottság Megfigyelési és Tájékoztatási
Központjánál egy ilyen szituban nincs áram és internet, akkor
tényleg szarban vagyunk. Már elnézést.
‒ Na jó. A GPS szerint két óra.
‒ De előtte muszáj ennem valamit.
‒ Na és honnan szedjek neked kaját?

Brüsszel

Angström sietve a szájába tömött egy darab kenyeret, amíg a

többiek beszivárogtak a tárgyalóba. Utolsónak a MIC vezetője, Nagy
Zoltán érkezett. Hosszabb bevezető nélkül rá is tért a tárgyra:
‒ Az Egyesült Államokból érkező segítségre keresztet vethetünk.
És nem csak arra: az oroszoknak, a kínaiaknak, Törökországnak,
Brazíliának és más országoknak is meg kell osztania a segélyeket
Európa és az Egyesült Államok között.
Néhány pillanatig döbbent csend uralkodott a teremben. Aztán
végigvették a napirendet és a legújabb híreket.
‒ A NATO főparancsnoksága casus foederist12* hirdetett ‒ mondta
Nagy komoran. ‒ A közleményük szerint minden erővel fellépnek
az agresszorok ellen. Az azonban továbbra is teljes mértékben
tisztázatlan, ki felelős a támadásokért.
Angströmnek Piero Manzano jutott eszébe. Amióta elváltak, nem
hallott róla. Vajon tudott segíteni az Europolnak Hágában?
A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség már 6-os súlyosságúnak
értékelte a Saint-Laurent-Nouan-i balesetet, azaz csupán egy
fokozattal sorolták Csernobil és Fukusima alá.
 ‒ Az evakuációs zónát kiterjesztették harminc kilométerre ‒
jelentette az üggyel foglalkozó kolléga. ‒ Ebbe már egyebek között
Blois városa és Orléans területének egynegyede is beletartozik. Az
erőmű körüli területek, közöttük részben a világörökség részét
képező Loire-völgy, évtizedekre, de talán évszázadokra is
lakhatatlanná váltak. Franciaország hivatalosan is segítséget kért
tőlünk. Japán felajánlotta, hogy szakértőket küld oda.
‒ Nekik legalább van tapasztalatuk ‒ jegyezte meg valaki
gúnyosan.
Angström azon tűnődött, vajon a franciának, aki a hágai
repülőtéren felvette őket, élnek-e arrafelé rokonai vagy barátai.
‒ Hasonlóan alakulnak a dolgok a csehországi Temelín
körzetében, ahol már 4-es INES-fokozatú a helyzet ‒ folytatta a
kolléga. ‒ A reaktor állapotáról nem tudunk biztosat. Szakértők
szerint már bekövetkezhetett részleges magolvadás.
A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség további hét európai
atomerőmű esetében minősítette a helyzetet 1-es vagy 2-es
fokozatúnak.
‒ És ugyan ez nem érint bennünket közvetlenül ‒ mondta a
kolléga ‒, de az amerikai Arkansas One atomerőműből is súlyos
üzemzavart jelentettek. Ott is a tartalék áramfejlesztő hibásodott
meg.
Az európai lakosság életkörülményeiről nem sokat tudtak. Csak a
brüsszeli viszonyokból indulhattak ki, amelyek között ők és a
családjaik is éltek. A közösségi szolidaritás erőteljesen megingott.
Míg néhány napja még vadidegenek segítették egymást, a jó
cselekedetek most már a szűk családi és baráti körre korlátozódtak.
‒ Számos városból érkeztek zavargásokról és fosztogatásokról
szóló hírek ‒ mondta egy kolléganő.
Hát ez nem jó, gondolta szorongva Angström. Éppoly sötét volt a
helyzet, mint odakint az éjszaka.

Düsseldorf és Köln között

 Egy ház bukkant elő a sötétségből.
‒ Ott fényt látok ‒ szólalt meg Manzano.
Shannon arrafelé kormányozta az autót. Keskeny aszfaltút ágazott
le az országútról. Követte, s odaértek a nagy tanyaházhoz. A
földszinten három ablak is világított. Megálltak, és kiszálltak. A
tanya lakói biztosan meghallották a motor zaját, mert valaki
kinyitotta az ajtót. Az ellenfényben csak a körvonalait láthatták.
‒ Mit akarnak? ‒ kérdezte a férfi, aki puskát tartott a kezében.
‒ Csak enni szeretnénk valamit, kérem ‒ magyarázta Manzano
tört németséggel.
A férfi bizalmatlanul méregette őket.
‒ Honnan jönnek?
‒ Én olasz vagyok, ő pedig amerikai újságíró.
‒ Menő kocsijuk van ‒ mutatott a férfi a Porschéra a fegyvere
csövével. ‒ Megnézhetem?
Tett feléjük egy lépést, és leeresztette a puskát. Shannon habozott
kicsit, de aztán odakísérte az autóhoz.
‒ Ilyenben sem ültem még ‒ mondta a férfi. ‒ Szabad? Shannon
kinyitotta az ajtót, a férfi beült a vezetőülésre,
Manzano pedig odalépett hozzájuk.
‒ A kulcsot ‒ kérte a férfi, és kinyújtotta a kezét.
Amikor Shannon nem mozdult rögtön, rájuk fogta a puskát.
‒ A kulcsot! ‒ ismételte.
Shannon odaadta neki. A férfi beindította a motort. Nyitva hagyta
az ajtót, és lerakta az ölébe a puskát, úgy, hogy a csöve továbbra is
Shannonra irányult.
‒ Jó hangja van. És még van is benne benzin.
Becsapta az ajtót, és mielőtt Shannon vagy Manzano bármit is
tehetett volna, begurult az autóval a nyitva álló pajtába. Shannon és
Manzano utánafutott. Mire elérték a pajta kapuját, a férfi már
kiszállt, és újból rájuk szegezte a fegyverét.
‒ Tűnjenek el!
‒ Ezt nem teheti… ‒ kiabálta Shannon angolul, de Manzano
visszafogta. ‒ Hívjuk a rendőrséget.
 A férfi nevetett.
‒ Ha megtalálják őket… ‒ Megint feléjük intett a puskával. ‒ És ha
sikerrel járnának is, azt fogom mondani, hogy önként adták ide a
kocsit. Cserébe az ételért. És most…
Újabb intés a puskával. Manzano hallotta Shannon fújtatását.
‒ A holmink ‒ mondta Manzano. ‒ Legalább a cuccainkat adja ide
a kocsiból.
A férfi habozott, aztán kikapta az autóból Shannon hátizsákját, és
a lábuk elé dobta.
‒ A laptopot is ‒ kérte Manzano, és sietve hozzáfűzte: ‒ De azt ne
dobja, kérem!
Elindult az autó felé, de a férfi felemelte a puskát, mire Manzano
megtorpant.
‒ Minek kell maguknak az a laptop?
‒ Maga úgysem tud vele mit kezdeni ‒ felelte Manzano. Majd
megismételte: ‒ Kérem.
‒ Vegye ki ‒ mordult rá durván a férfi. ‒ De semmi hülyeség!
Manzano engedelmesen odabicegett az autóhoz, s kivette a gépet
az utasülés alól, ahová becsúszott.
‒ És most tűnés!
A férfi becsapta a kaput. Manzano és Shannon körülnézett, majd
óvatosan elindult a ház nyitva hagyott ajtaja felé, ahonnan a gyér
fény szivárgott.
‒ Rohadt tetű… ‒ sziszegte a foga között Shannon.
Ebben a pillanatban egy alak jelent meg az ajtóban.
‒ Mondom, tűnés! ‒ ordította.
A következő pillanatban dörrenés zúzta össze a csendet. Manzano
lába előtt föld és kavicsok reppentek szerteszét.
‒ Bassza meg! ‒ kiáltott fel Shannon, és hátraugrott.
A következő lövés éppen a lány mellett érte a földet, aztán
Manzano elkapta a könyökét, és elrángatta onnan.
‒ És vissza ne jöjjenek! ‒ üvöltötte utánuk a férfi. ‒ Mert
legközelebb jobban célzok!
 Hága

Ez undorító!
Bernadette belevágta a kanalát a zöldséges egytálételbe, amelyet
Bollard a Hotel Gloriából hozott.
‒ Pedig mást nem kapsz ‒ mondta Bollard.
‒ Spagettit akarok!
Marie elfordult. A gyógyszer segített, reggel óta lement a láza.
‒ Látod, hogy nem működik a tűzhely. Hogy akarsz vizet forralni a
tésztának? A kandallón?
Bollard eddig úgy találta, hogy a gyerekek tulajdonképpen egészen
jól viselik az áramszünetet. Nem kellett iskolába menniük, egész
nap játszhattak, ő és a felesége pedig a helyzetre való tekintettel
elnézőbb volt velük, mint máskor.
‒ Akárhol! És tévét akarok nézni!
‒ Bernadette, elég volt!
‒ Nem! Nem! Nem!
A kislány felpattant a székről, és kirobogott a konyhából. Marie
kétségbeesetten pillantott Bollard-ra. A férfi felállt, és a lánya után
ment. Bernadette a padlón ült a nappaliban a kandalló előtt,
amelyben lobogtak a lángok. Nagy műgonddal fésülgette egy baba
haját. Csak felhúzott alsó ajka árulkodott arról, hogy még mindig
morcos. Bollard leült vele szemben.
‒ Figyelj, kis szívem…
Bernadette leszegte a fejét, a szemöldökét haragosan összevonta,
még jobban lebiggyesztette az ajkát, és kétszer olyan gyorsan
fésülte a babát, mint eddig.
‒ Tudom, hogy most nem könnyű, de egyikünknek sem…
Halk sírást hallott, lenézett, és látta, hogy a kislánya válla
rázkódik. Ezt a fajta sírást eddig nem ismerte. Nem haragból és
nem is dacból eredt. Lehet, hogy a gyerekek nem értik, mi történik
körülöttük, de érzik. Érzik a tanácstalanságunkat, a
feszültségünket, a félelmünket. Bollard megsimogatta Bernadette
haját, és átölelte a gyereket. A kislány vézna teste rázkódott, a
könnyei Bollard ingére potyogtak.
Így érzünk mindannyian, szívem, gondolta, így érzünk
mindannyian.

Köln és Düren között

Shannon kölcsönadott Manzanónak egy pulóvert a zsákjából, a
férfi mégis vacogott. Támogatnia is kellett, mert alig bírt ráállni a
sérült lábára. Visszamentek az országútra. A legközelebbi település
néhány kilométerrel mögöttük volt. Ennyit Manzano aligha tud
gyalogolni.
‒ Rohadék! ‒ szitkozódott Shannon még mindig.
‒ Nem bírom tovább… ‒ nyögte Manzano.
‒ Mihez kezdjünk? ‒ kérdezte Shannon. ‒ Nem állhatunk itt az út
közepén! Az kész öngyilkosság!
Manzano keservesen sóhajtott, és továbbvonszolta magát.
‒ Nézd, ott!
A holdfényben egy kunyhó körvonalai emelkedtek ki a szántóföld
sötétjéből. Odabotladoztak a barázdákon át. A faházikó ötször
ötméteres lehetett, ablaka nem volt, az ajtaján rozsdás lakat lógott.
Shannon többször belerúgott, de a lakat nem engedett. Aztán az
ajtó deszkáit kezdte feszegetni, amelyek recsegve megadták
magukat. Sikerült akkora lyukat törnie, amelyen már
átfurakodhattak. Beletúrt a zsákba, és megtalálta a gyufát, amelyet
még Párizsban pakolt be. Hasra feküdt, meggyújtott egy szálat, és
bevilágított a kunyhóba. Amennyire a gyenge fényben látta, néhány
régi deszkától és némi szénától eltekintve üres volt. A lángocska
kialudt. Shannon bedobta a zsákot, majd utánakúszott. Néhány
erőteljes rúgással sikerült kinyitnia az ajtót.
‒ Bent sincs melegebb ‒ állapította meg Manzano.
‒ Ezen segíthetünk ‒ mondta Shannon.
A tetőn tátongó lyukon besütött a hold.
Shannon középre halmozta a szanaszét heverő szénát, majd
rátette az ajtóból kitört fadarabot. Megpróbálta egy gyufával
meggyújtani. A kupac füstölni kezdett, de csak néhány szénaszál
izzott fel. Újra próbálkozott, és ezúttal fellobbant egy-két
lángnyelvecske, amelyek az óvatos fújdogálás hatására belekaptak a
maradék szénába, és nyaldosni kezdték a fadarabot. Sűrű füst
terjedt szét a kunyhóban, Manzano köhögve próbált menekülni, de
ekkor a gomolyag elkezdett kiszállni a tető résén át. Néhány perc
múlva már kis tűz vetett táncoló árnyakat a falakra. Shannonnak
közben sikerült a sarokba támasztott régi deszkákat is a lángokra
vetnie, és már azok is izzani kezdtek. Manzano a tűz előtt
kuporgott, és kinyújtott kezét melegítette.
‒ Hát ez csodálatos! ‒ sóhajtotta. ‒ Hol tanultad?
‒ A cserkészeknél ‒ felelte Shannon. ‒ Anyám pár évig oda
járatott. Nem igazán bírtam. Ki gondolta volna, hogy egy nap még
hasznát veszem?
Tudta, hogy nem veszélytelen a tűz mellett elaludni. Egy szikra az
egész kunyhót felgyújthatja, a füst pedig végezhet velük álmukban.
Egy ideig némán meredtek a lángokba.
‒ Egy gondolat nem megy ki a fejemből ‒ szólalt meg végül
Manzano. ‒ Mi vitte rá a támadókat, hogy elzárják a civilizációnkat
életben tartó energiaforrásokat? Ezt akarták? Hogy kifosszuk
egymást, és betörjük egymás fejét? Hogy megint úgy éljünk, mint
az ősemberek?
‒ Hát, ha ezt akarták, sikerült ‒ mondta Shannon keserűen, majd
kiborította a zsákját, és átnyújtott a férfinak néhány ruhadarabot.
Nem volt sok. ‒ Párnának meg takarónak.
‒ Azért nem teljes a siker.
‒ Micsoda?
‒ Nem lett mindenkiből ősember. Kösz.
Manzano összehajtogatott két pólót meg egy pulóvert, és a feje alá
rakta. Shannon ugyanígy tett egy nadrággal. Egymással szemben
feküdtek, és a tüzet nézték. Shannon érezte a hátán a hideget, de
már nem mart annyira, mint a szabadban. Manzano becsukta a
szemét. Shannon vetett még egy pillantást az izzó deszkákból ki-
kipattanó szikrákra, aztán ő is lehunyta a szemét, és remélte, hogy
másnap reggel majd fel fog ébredni.
 8. nap ‒ szombat
Ratingen

‒ Az olasznak meg az amerikai barátnőjének nyoma veszett ‒

jelentette be Hartlandt, s oldalvást Pohlenre sandított. ‒
Dragenauról sem igen tudtunk meg újat.
Végignézett a társaságon. Itt volt Dienhof és a Talaefer
vezetőségének maradéka, beleértve Wickley-t is.
‒ A bali hatóságok elküldték a helyszínelési és a boncolási
jegyzőkönyvet. Ezek szerint Dragenaut ott lőtték le, ahol rátaláltak,
két golyót kapott, a mellébe és a hasába. A hotelszobáját már
átkutatták. Ujjlenyomatot nem találtak, DNS-t talán igen, de ki
tudja, mennyire szorgalmas a takarítószemélyzet, és hány korábbi
vendég nyomai vannak még ott. Dragenau igazolványa nem volt
meg, a pénze és a hitelkártyái úgyszintén eltűntek. ‒ Okkal számolt
be minderről ilyen részletesen, ugyanis volt egyéb közölnivalója is:
‒ Van viszont itt egy apró érdekesség: Dragenau nem Dragenau
volt. Legalábbis a szállodában nem. Ott ugyanis Charles
Caldwellként jelentkezett be. Mond valakinek valamit ez a név?
Az egybegyűltek valamennyien a fejüket rázták.
‒ Miért használt álnevet? ‒ folytatta Hartlandt. ‒ Az én elméletem
szerint azért, mert Dragenau az emberünk. Nem nyaralni utazott
Balira. Hanem azért, hogy eltűnjön. Pechére, és a mi pechünkre, a
cinkosai vagy megrendelői nem bíztak benne. Ezért aztán el kellett
hallgattatniuk. Ami rosszul jön, mert így már nekünk sem tud
semmi mondani.
‒ Ez puszta spekuláció! ‒ heveskedett Wickley. ‒ És ha a hulla
tényleg Charles Caldwell? Miért tett volna ilyet Dragenau?
‒ Pénzért? ‒ találgatta Hartlandt.
‒ Sértett büszkeség ‒ szállt be Dienhof is. ‒ Kései bosszú.
Wickley dühösen nézett rá.
 ‒ Miért? ‒ kérdezte Hartlandt. ‒ A vállalat egyik kulcsembere volt.
Miért akart volna bosszút állni?
‒ Évekkel ezelőtt ‒ sóhajtott Wickley ‒, még műegyetemi
hallgatóként Dragenau alapított egy vezérlőszoftverekkel
foglalkozó céget. Zseniális elme volt, de rossz üzletember. Kiváló
termékeket gyártott, mégsem sikerült beverekednie magát a piacra.
Egy ideig konkurensnek számított, de hosszú távon semmi esélye
nem volt a Talaeferrel szemben. A kilencvenes évek végén eladta
nekünk a céget, és a vezető fejlesztőnk lett. A fejlesztéseivel új
területekre tudtunk betörni.
‒ Még mindig nem értem, mit akarhatott volna megbosszulni ‒
mondta Hartlandt. ‒ Nekem úgy tűnik, hogy keresett egy rakás
pénzt, ráadásul kapott egy olyan munkát, amelyben örömét lelte.
‒ Hát egy rakás pénzt, azt nem keresett. A cége el volt adósodva,
nem utolsósorban a Talaeferrel folytatott jogi csatározások miatt. A
megvásárlása elsősorban stratégiai lépés volt, hogy megkaparintsuk
Dragenau elméjét. És az elkövetkező években ez jócskán meg is
térült. Számtalan nagyszerű fejlesztést köszönhet neki a Talaefer.
‒ Nem tekintették rendkívüli biztonsági kockázatnak egy
csalódott, kisemmizett versenytárs alkalmazását? ‒ hitetlenkedett
Hartlandt.
‒ Kezdetben igen ‒ felelte Wickley. ‒ De az évek során olyan jó
színben tűntette fel magát, hogy minden kétségünket eloszlatta.
Már az is szóba került, hogy ő lesz a következő fejlesztési igazgató.
‒ Hát, nem lesz. Mostantól maguk is, mi is elsősorban azokat a
területeket vizsgáljuk át tüzetesen, amelyekhez Dragenaunak
hozzáférése volt.

Köln és Düren között

Shannon kinyitotta a szemét, és a hamvakra pislogott. Még izzott

közöttük egy-egy narancsszínű kis parázs. Hátrébb mélyeket
lélegezve aludt Manzano. Sápadt arcán verejték gyöngyözött. A tető
résén keresztül a kék ég látszott.
 Shannon fekve maradt, és átgondolta a helyzetét. Egy rozzant
kalyibában hevert, egy olyan országban, amelynek a nyelvét nem
beszélte. Hideg tél volt, mellette pedig egy sebesült feküdt. Az
egyetlen járművüket elrabolták. Sem élelmük, sem vizük nem volt.
Sem a tévé, sem semmilyen más médium nem működött, amelyen
keresztül tájékozódhattak volna a helyzetről. Sem a telefon,
amellyel elérhették volna rokonaikat, barátaikat és kollégáikat,
vagy segítséget hívhattak volna.
Shannon érezte, hogy kezdi hatalmába keríteni a pánik. Régi
ismerőse volt ez az érzés: az iskolából, amikor azt hitte, nem fognak
sikerülni a vizsgái, az utazásairól, amikor nem volt már többé célja,
vagy elfogyott a pénze. De már megtanulta, hogyan tartsa
kordában. Tudta, mit kell tennie: nem szabad csak bámulnia
riadtan, mint a nyuszi a kígyóra, hanem meg kell tennie az első
lépést. Cselekedni, mozdulni a cél felé.
De milyen cél felé?
Halkan felkelt, újabb deszkát tett a tűzre, és addig fújta, amíg
előkígyóztak alóla az első lángnyelvek. Manzano még nagyobbakat
lélegzett, de nem ébredt fel. Shannon kisurrant, és elvégezte a
dolgát a kunyhó mögött. Az erdőket és mezőket fehér hártyával
vonta be az éjszakai fagy, és csillogtak a napsütésben. Shannon egy
lélegzetvétel erejéig kimondottan jól érezte magát.
Nem tudta megbecsülni, mennyire távolodtak el éjszaka a rabló
tanyájától. Most mindenesetre sehol sem látott épületet.
Érezte, hogy száraz a szája, a naptól felmelegedett deszkafalnak
dőlt, és élvezte, ahogy a napsugarak csiklandozzák az arcát. Egy
darabig így maradt, igyekezett rendezni a gondolatait és összerakni
egy tervet. Irányt találni. Tegnapelőttig világos volt a cél: megtalálni
a legjobb sztorit ebben az eleve hihetetlen történetben. Most értette
meg, mennyire jó dolga volt az elmúlt napokban. Európaiak
százmilliói már az áramszünet kezdete óta ilyen és egyre rosszabb
körülmények között éltek. Eddig csak riportalanyoknak tekintette
őket, miközben ő maga bármikor visszavonulhatott a fűtött
hotelszobába. Magába mélyedt. Vajon milyen újdonság jöhet még?
Voltaképpen csak egy: az, hogy vége. Hogy újra rendben van
minden.
Szívesen lett volna a jó hír hozója. Ehhez először is össze kellett
szednie a tényeket. Talán eljött az ideje annak, hogy ne mások
tetteiről tudósítson, hanem maga tegyen valamit. Mint Manzano,
aki felfedezte a kódot az olasz villanyórákban.
Kiszáradt szája és korgó gyomra azonban emlékeztette rá, hogy
első lépéseinek elemibb szükségleteket kell szolgálniuk. Előző
délelőtt, Hartlandtnál evett utoljára, és azóta inni is csak egyszer
ivott, a patakból. Manzano még rosszabbul állt, ő a rendőrségi
falatozásból is kimaradt.
Shannon visszament a kunyhóba. Manzano épp ekkor nyitotta a
ki a szemét. Egymásra néztek.
‒ Jó reggelt! ‒ mondta halkan Shannon. ‒ Hogy vagy?
Manzano megint becsukta a szemét, és köhögött. Shannon a
homlokára tette a kezét. Csak úgy lángolt. Bár ez lehetett a tűztől is,
amelyhez elég közel feküdt. Manzano motyogott valamit.
‒ Találnunk kell neked egy orvost ‒ mondta Shannon.
Már tudta, mi lesz az első lépés.

Hága

Marie Bollard kiverekedte magát a térre az egyik árushoz, aki

karalábét, répát és foltos almát árult. Előhúzta az órát, amelyet a
szüleitől kapott az érettségijére. Ezen kívül még két aranygyűrűt és
egy kis láncot tartott a kezében, a legutolsó tartalékaikat.
Odanyújtotta az árusnak az egyik gyűrűt.
‒ Színarany! ‒ kiabálta. ‒ Négyszáz eurót ér! Mit kapok érte?
Az árus azonban inkább azokkal foglalkozott, akik készpénzt
kínáltak. Marie Bollard megmutatta a gyűrűt az egyik
bámészkodónak, aki kiguvadt szemmel nézte az árukat.
‒ Színarany! ‒ ismételte. ‒ Tizennyolc karátos!
A férfi rá sem hederített. Rezzenéstelen arccal figyelte Marie-t,
ahogy visszafordul az árushoz.
 Többször is rá kellett kiáltania, mire a férfi ránézett:
‒ És honnan tudjam, hogy igazi?
Mielőtt Bollard válaszolhatott volna, az árus elvette valaki mástól
a pénzt, és két teli zsákot nyújtott át cserébe.
Marie Bollard elcsigázottan húzódott vissza a tömeg sűrűjéből.
Ilyen gyorsan nem adhatta fel. Legalább harminc árus kínálta a
portékáját a téren. A tolongás közepén hosszú szakállú ember állt,
aki csak egy fehér lepedőt csavart a testére, és úgy festett, akár egy
guru és Jézus keveréke. Kezét felemelve szakadatlanul
ismételgette:
‒ Közeleg a vég! Készüljetek!
Szóval tényleg vannak ilyen alakok. Ebben a hidegben. Bollard
fejcsóválva továbbállt. Mindenhonnan veszekedést és dühös
szitokszavakat hallott. Átverekedte magát a standok előtt, amíg egy
olyanhoz nem ért, ahol nem árultak semmit. Az asztal kisebb volt a
többinél és hat marcona, bikanyakú férfi őrizte. Bollard
előretolakodott. Egy ember a jobb szemgödrébe illesztett nagyítóval
valami ékszert vizsgálgatott.
‒ Kétszáz! ‒ kiáltotta oda az előtte álló nőnek.
‒ De hát legalább nyolcszázat ér! ‒ kiabált vissza a nő.
‒ Akkor adja el annak, aki megad érte nyolcszázat ‒ mondta a
férfi, és visszaadta a brosst.
A nő tétovázott, de aztán az ékszerért nyúlt, és a markába
szorította. A férfi közben már egy másik darabot vizsgált. A nő még
mindig habozott, végül a többiek félrelökdösték.
Marie Bollard megtapogatta az ékszereket a kabátja zsebében.
Aztán az ajkába harapott, és megfordult. Gyámoltalanul ácsorgott a
nyüzsgés és lárma közepén. Ilyesmire még nem állt készen. A
tömeg, amely egy szónokot hallgatott, egyre nőtt, már a fél teret
elfoglalta. Kórusban ordítottak valamit, amit Bollard csak néhány
ismétlés után értett meg:
‒ Adjanak enni! Adjanak vizet! Adják vissza az életünket!

Köln és Düren között

 Shannon az út szélén állt, mellette a hátizsáknak dőlve ült
Manzano. Ebben az állapotban nem tudott továbbgyalogolni.
Shannon egy félóráig reménykedett benne, hogy jön egy autó. Ha el
akartak menni innen, muszáj volt megpróbálniuk. Szerencsére
sütött a nap, ami egy kissé enyhítette a hideg csípősségét.
Még azelőtt meghallotta a motorzajt, hogy látott volna valamit.
Aztán bal felől felbukkant egy teherautó.
‒ Remélem, nem katonai vagy rendőrségi ‒ dörmögte Manzano. ‒
Ha köröznek minket, és van rólunk fotójuk…
‒ A színe nem olyan ‒ mondta Shannon. ‒ Megpróbáljuk.
Elrejtőzni már úgyis késő volt. Shannon kinyújtotta a karját, és
felemelte a hüvelykujját.
A teherautó vezetőfülkéjében ketten ültek. A jármű lefékezett
mellettük. A nyitott ablakon át rövid hajú, borostás fiatalember
nézett le rájuk. Kérdezett valamit, de Shannon nem értette. Megint
meg kellett érdeklődnie valakitől, beszél-e angolul. A fiatalember
meglepetten pislogott, de igennel válaszolt.
Shannon elmagyarázta neki, hogy Manzano beteg, és el kell
jutniuk a legközelebbi városba. A férfi visszahúzta a fejét, Shannon
hallotta, ahogy a sofőrrel beszélget. Aztán kinyitotta az ajtót, és a
kezét nyújtotta neki. Shannon előbb Manzanót segítette fel, majd
maga is bemászott a kocsiba. A volánnál idősebb, pocakos,
többnapos szakállt viselő férfi ült. A fiatalember Carstenként
mutatta be, őt magát pedig Eberhartnak hívták.
‒ És hol húzták meg magukat? ‒ kérdezte szimatolva. ‒ Egy
füstölőben?
‒ Úgy valahogy.
A fülkében kellemes meleg volt. Carsten és Eberhart ülései
mögött elfért Shannon, Manzano és kettejük kevéske holmija.
Ahogy elhelyezkedtek, Carsten mindjárt gázt adott, és a teherautó
komótosan döcögve megindult. Manzano a falnak dőlt, és lehunyta
a szemét. A homlokára tette a kezét. Úgy tűnt, még mindig nem
ment le a láza.
 ‒ Riporterek vagyunk ‒ magyarázta Shannon. ‒ És kifogyott a
kocsinkból a benzin…
‒ Ahogy a kollégáját elnézem, elég durva riport lehetett ‒ mutatott
Eberhart Manzano fejsérülésére.
‒ Autóbalesetet szenvedtem, amikor kialudtak a jelzőlámpák ‒
világosította fel Manzano az igazságnak megfelelően.
‒ …és a szállodánk is bezárt pár nap után ‒ folytatta Shannon. ‒
Most Brüsszelbe akarunk eljutni.
Ahogy ezt kimondta, már ő is érezte, milyen ostobán hangzik.
‒ Gondolják, az EU majd segít maguknak? ‒ nevetett Eberhart.
‒ Vagy a legközelebbi nagyvárosba, ahol esetleg van követség ‒
tette hozzá gyorsan Shannon. ‒ Vagy olyan helyre, ahol van áram.
Nem tudják véletlenül, hol találunk ilyet?
‒ Nem. A mi útvonalunkon sehol. Nekem az a tippem, hogy ilyen
hely csak a mesében van.

Berlin

‒ Nem várhatunk tovább, el kell döntenünk, mit mondunk az

oroszoknak ‒ rendelkezett a kancellár. ‒ Két óra múlva felszállnak
az első gépek.
‒ Még mindig nincs információnk az elkövetőről ‒ ellenkezett a
védelmi miniszter.
‒ Minden segítségre szükségünk van ‒ vélekedett Michelsen. ‒
Mégis mivel indokolnánk meg, hogy nem kérünk a segítségükből?
És főleg miért csak őket utasítanánk vissza, a törököket vagy az
egyiptomiakat miért nem?
‒ Na és ha az oroszok állnak az egész mögött?
‒ Ha, ha, ha… ‒ hergelte magát Michelsen.
Elege volt azok állandó kifogásaiból, akik már háborút
vizionáltak. A védelmi miniszter kezdettől fogva ezt
valószínűsítette, míg a kancellár kivárt, és még az Egyesült
Államokat ért támadás után sem akarta kizárni a terrorcselekmény
lehetőségét. És ezúttal is maga mellett tudhatta a belügyminisztert:
 ‒ Oroszország az első hullámban szinte kizárólag civileket küld ‒
mondta. ‒ A fegyveres erőknek csak a koordinációra van parancsuk.
Valamennyi résztvevő tisztában volt azzal, hogy ez a vita nem az
érvekről, hanem a hatalomról szól. A belügyminiszter volt a
rendőrség ura, márpedig terrorcselekmény esetén az ő
illetékességük volt a nyomozás. Az Egyesült Államokat ért támadás
után azonban a védelmi miniszter megszimatolta a lehetőséget. Bár
a kormánykoalíció kisebbik pártjának volt az elnöke, a hadsereg fő
illetékeseként háborús konfliktus esetén még a kancellárral
szemben is teret nyert volna. Michelsennek már-már az volt az
érzése, hogy ha nem tör ki háború, ez a pasas képes volna
kiprovokálni egyet.
Kopogtak a tárgyalóterem ajtaján. A kancellár egyik titkára lépett
be, a nyakát nyújtogatva körülnézett, majd odasietett a
kormányfőhöz, és a fülébe súgott valamit. A kancellár lassan felállt,
és így szólt a jelenlévőkhöz:
‒ Ezt önöknek is meg kell nézniük. ‒ Azzal kiment.
A többiek elképedve követték. A kancellár a biztosított területről
egy folyosóra ment, ahonnan le lehetett látni az utcára. A látványtól
Michelsent úgy kirázta a hideg, hogy az már fájt.
‒ Meg tudom őket érteni ‒ mondta a szomszédjának, akinek
szintén földbe gyökerezett a lába, miközben az embertömeget
nézte, amely néhány emelettel alattuk, a belügyminisztérium
bejáratánál gyűlt össze.
Több ezren lehettek. Kórusban kiabáltak, de Michelsen a vastag
üvegen át nem értette, mit. Csak a nyitott szájakat, a felemelt
öklöket és a transzparenseket látta:
Éhesek vagyunk!
Fázunk!
Vizet akarunk!
Fűtést akarunk!
Áramot nekünk is!
Szerény kívánságok, gondolta Michelsen. És mégis egyre
nehezebb teljesíteni őket. Jól tudta, milyennek láthatják a lentiek
őket itt fönt. Emberek, akik kabát, vastag pulóver, sál és kesztyű
nélkül néznek le a hidegben gyülekezőkre a kivilágított,
szemlátomást fűtött épület ablakai mögül, mint valami
erődítményből. A tömeg tenger módjára hullámzott: újra meg újra
az épület felé nyomult, majd visszahúzódott, aztán megint közelebb
jött. Michelsen tudta, hogy a kapuk odalent zárva vannak, és
rendőrök őrzik őket.
‒ Vissza kell mennem dolgozni ‒ mondta, és sarkon fordult.
Valami tompa zaj azonban megállította. A kollégái hátrébb léptek
az ablaktól, és rémülten néztek ki rajta. Újabb árnyék csapódott az
üvegnek, amelyen pókhálószerű repedések futottak szét. Még több
kő repült, és további két ablak repedt meg. Bár a biztonsági üveg
elég szilárdan tartott, a folyosón állók egyre hátráltak. Egyikük a
másik után vonult vissza a válságkezelő központ helyiségeibe,
amelyeket biztonsági kóddal nyíló különleges ajtók védtek. Csak
maroknyian maradtak kint.
Pontosan azért vagyok itt, hogy megakadályozzam az ilyesmit,
gondolta Michelsen. A kudarc érzete lett úrrá rajta, és a fogai
összeverődtek, mintha a hideg rázná. A falnak dőlt, és úgy nézte az
üvegnek csapódó köveket. Aztán a kőzápornak vége szakadt. A
folyosó tizenhat ablakából öt sérült meg.
‒ Hadd jöjjenek az oroszok ‒ mondta a kancellár a
külügyminiszternek.
Michelsen visszaóvakodott az ablakhoz. Az épület elől füst szállt
fel. Tűz vagy könnygáz? ‒ tűnődött magában.

Düren közelében

‒ Hát maguk? ‒ kérdezte Shannon a fiatalembert az anyósülésen.

‒ Hová tartanak?
‒ Carsten egy nagy élelmiszeripari cégnél dolgozik ‒ felelte
Eberhart. ‒ Normál esetben a központi raktárból szállítja az árut a
boltokba.
Az evés gondolatára Shannon gyomra összerándult.
 ‒ Milyen jól beszél angolul!
‒ Egyetemre járok ‒ magyarázta Eberhart. ‒ Itt csak besegítek.
‒ És mit visznek?
‒ Mindent, ami még nem romlott meg. Konzerveket, lisztet,
tésztát. Az útvonalunkon minden településen van élelmiszer-kiadó
állomás, általában az önkormányzat működteti. Ott szétosztunk egy
előre megállapított mennyiséget, közvetlenül a kocsiból. De ez sem
működik már sokáig.
Elgondolkodva kinézett az ablakon.
‒ Miért?
‒ Mert már gyakorlatilag üres a raktár. Ez az egyik utolsó
szállítmányunk. Már most is szigorúan korlátoznunk kell a kiadott
mennyiséget.
Shannon habozott egy kicsit, mielőtt belekezdett volna:
‒ Maguk élelmiszert szállítanak. Mi tegnap reggel óta nem ettünk.
‒ Amikor a két férfi nem reagált, hozzátette: ‒ Még van egy kis
pénzem.
Eberhart összevont szemöldökkel nézte:
‒ Van pénze?
Shannonnak rossz érzése támadt, amelyet még sajgó gyomra sem
bírt feledtetni vele.
‒ Egy kicsi ‒ mondta óvatosan. ‒ Gondoltam esetleg vehetnék
maguktól valamit.
Eberhart a szakállát vakargatta.
‒ Nem szabad. Tiltja a szükségállapot-törvény. Ingyen kell
osztanunk a cuccot. Ki van porciózva.
Közben úgy fixírozta Shannont, mint aki ajánlatot vár.
‒ Csak egy kis csomagot ‒ kérlelte Shannon. ‒ A kollégámnak és
nekem. Látja, hogy néz ki.
Eberhart Manzanóra pillantott, aki semmiféle reakcióra nem volt
képes. Shannon a zsebébe nyúlt.
‒ Itt van ötven euró. Ez csak elég egy csomagra. Bőségesen.
‒ Száz ‒ mondta Eberhart, és a bankjegyek után nyúlt. Shannon
elkapta őket.
 Eberhart visszafordult előre, mintha nem történt volna semmi.
Így telt el egy perc, amely alatt Shannon gyomorsava mintha
kitöltötte volna az egész hasüregét. Végül engedett:
‒ Hatvan.
‒ Most már százhúsz.
Shannon némán átkozódott. A végén még kidobják őket a
kocsiból is.
‒ Nyolcvan.
‒ Én rendesen bereggeliztem ma ‒ mondta Eberhart, továbbra is
az utat nézve ‒, és hamarosan megeszem egy jó ebédet is. Ha
maguk is kérnek, az százötven.
‒ Nincs is nálam annyi!
‒ Akinek nincs pénze, az ne üzleteljen.
Szemét állat!
‒ Jól van, száz! Többet nem tudok adni.
Érezte, hogy a harag könnyei gyűlnek a szemébe. Eberhart intett
Carstennek. A teherautó lassított, majd megállt. Eberhart
Shannonhoz fordult, és nyújtotta a markát.
‒ Előbb a kaját ‒ követelte Shannon.
Eberhart kiszállt, és egy csomaggal tért vissza. Shannon a fogát
csikorgatva odaadta érte a száz eurót. Feltépte a fóliát, és nejlonba
csomagolt kenyeret, egy bab- és egy kukoricakonzervet, egy üveg
ásványvizet, egy tubus sűrített tejet, egy csomag lisztet meg egy
zacskó tésztát talált. Remek! Száz eurót adott lisztért meg tésztáért,
amelyet tűzhely, de legalábbis tűz nélkül el sem tudnak készíteni.
Kapkodva kirángatta a kenyeret a csomagból, letört egy darabot,
odanyújtotta Manzanónak, újabbat szakított le, és mohón befalta.
Mellette Manzano ugyancsak kiéhezve vetette rá magát az ételre,
egy kis sűrített tejet nyomott a kenyérre. Eberhart és Carsten
nevetett valamin.
Shannont már nem érdekelte.

Ratingen
 ‒ A kérdéses kódsorok mintegy harminc százalékát vizsgáltuk át ‒
jelentette Dienhof. ‒ Eddig minden hibátlannak tűnik.
‒ De még hetven százalék hátravan. Miért megy ilyen lassan? ‒
tudakolta Hartlandt.
Dienhof vállat vont.
‒ Mit vár? Ellenőriznünk kell minden egyes sort, és meg kell
értenünk a programozó logikáját. Ez még normális körülmények
között is fáradságos munka, nemhogy most.
Hartlandt a megbeszélés végeztével átment a szomszéd
helyiségbe, a csapata műveleti központjába. A kolléganője a
rádiótelefonon beszélt. Amikor meglátta Hartlandtot, letette.
‒ Berlin volt az. Küldtem nekik valamit, hogy adják tovább az
Europolnak meg a többieknek is. Nézd csak! ‒ Képeket nyitott meg
a gépén. ‒ Ezek a Dragenaunál talált merevlemezek és
számítógépek rekonstruált adatai. Vagy nem volt valami
elővigyázatos a jóember, vagy nem izgatta, találnak-e nála valamit.
Egy csoportképen mintegy hatvan, különféle nemzetiségű ember
állt. Az arcokat csak nehezen lehetett kivenni. A képfájl neve
„Sanghaj 2005” volt.
‒ 2005-ben Dragenau részt vett egy internetbiztonsági
konferencián Sanghajban. Már megkértem a Talaefer személyzeti
osztályát, hogy minden iratot adjanak át erről, már hogyha vannak
róla irataik. Nyilván ez a kép is a konferencia idején készült. Itt van
Dragenau. Itt pedig valaki, akit talán szintén ismerünk.
Addig nagyította a képet, amíg az arc felismerhetővé nem vált.
Jóképű, bronzos arcú, fekete hajú fiatalember mosolygott a
kamerába.
‒ Mindenesetre baromira hasonlít… ‒ A nő megnyitott egy másik
képet.
Hartlandt ráismert az egyik feltételezett olaszországi villanyóra-
szabotőr fantomképére. A kolléganő Dragenau Sanghaji fényképe
mellé tette a fotót.
‒ Azóta eltelt néhány év. Most rövidebb a haja. De egyébként…
‒ Azonnal értesíteni mindenkit! Meglátjuk, ki ez, és tudunk-e róla
valamit.
A „mindenki” valamennyi olyan állam hírszerző és
titkosszolgálatait jelentette, amelyre számíthattak az ügyben.

Düren közelében

‒ Na, jóllaktak? ‒ kérdezte Eberhart.

Shannont borzasztóan dühítette, milyen szemérmetlenül
kihasználta a helyzetüket ez a két fickó. De ha tovább akartak
menni, szükségük volt rájuk.
‒ Pontosan hol vagyunk? ‒ kérdezett vissza.
Eberhart foszladozó autóatlaszt húzott elő a kesztyűtartóból,
odalapozott a megfelelő oldalra, majd egy úthálózatra mutatott,
amely egy csomó kis települést kötött össze. A térkép szélén
Shannon nagyobb városokat is látott. Düsseldorfot, Kölnt és
Aachent.
‒ Merre mennek?
‒ A falvakat és kisvárosokat ejtjük útba ‒ felelte Eberhart, és
végighúzta az ujját a térképen, de egyik nagyvárost sem érintette.
‒ De a céljuk egy nagyobb város?
‒ A végállomás Aachen.
‒ Elvisznek odáig?
‒ Az attól függ, meg tudják-e fizetni a fuvart.
Ne kezdd megint, gondolta Shannon. Összeszorította a fogát, és
mélyeket lélegzett.
‒ Mondtam már, hogy nincs több pénzem.
‒ Kár. Akkor a következő településen kitesszük magukat. Amúgy
mindjárt odaérünk.
Valóban házak kezdtek feltünedezni az út mentén.
‒ Lesz tumultus ‒ jegyezte meg tömören Eberhart.
Az út hamarosan térré szélesedett ki, ahol százak tolongtak.
‒ Na jó! ‒ mondta gyorsan Shannon. ‒ Mennyiért visznek el
Aachenig? Hetven még van nálam.
‒ Van ott több is.
 ‒ Nincs ‒ jelentette ki szilárdan Shannon. ‒ Hetven. Ez az egész
vagyonom. A maguké lehet. Hogyha elvisznek Aachenig. Ha nem,
megkapja valaki más.
A teherautó közeledett a tömeghez. Eberhart váltott néhány szót
Carstennel, majd ismét feléjük fordult:
‒ Rendben, de most egy órát itt fogunk állni.
Manzano csukott szemmel, izzadva, félig fekve kucorgott a
helyén. Úgy tűnt, a kórházból hozott gyógyszerek nem használnak.
‒ Addig kereshetünk egy orvost a társamnak? ‒ kérdezte
Shannon.
‒ Megpróbálhatják, de mi egy óra múlva elindulunk. A téren nem
fognak tudni beszállni, majd mindjárt meglátják, miért. A
következő kereszteződésnél fogjuk várni magukat.
Carsten lassan begurult a kocsival az emberek közé, és megállt a
tér közepén. Shannon csak most vette észre a tömegben a három
lovas kocsit, amelyekről valaki valamit árult. Burgonyát.
Carsten és Eberhart nem szállt ki. Egyik-másik várakozó
felmászott a teherautóra. Shannon aggódva figyelte, hogy néznek
be rájuk egyre többen, és kiabálnak.
‒ Már napok óta ez megy ‒ mesélte Eberhart. ‒ Még várnunk kell.
Az arcok néhány perc múlva eltűntek, de megjelent helyettük egy
új. A férfi rendőrsapkát viselt. Shannon érezte, hogy a fejébe tolul a
vér. Carsten és Eberhart kinyitotta az ajtókat.
‒ Most szálljanak ki, ha orvoshoz akarnak menni ‒ mondta
Eberhart.
Shannon segített Manzanónak lekászálódni. A rendőr a
legkevésbé sem méltatta őket figyelemre. Eberhart becsukta
utánuk az ajtót.
‒ Egy óra! ‒ kiáltotta a karórájára mutogatva.
Shannon bólogatott, és keresztülvonszolta Manzanót a
sokadalmon. Angolul kérdezgette a szembejövőket, hol van itt
orvos, de nem kapott választ. Csak a tér szélén talált valakit, aki
útbaigazította.
A rendelő csupán ötpercnyire volt. Az indulás pedig háromnegyed
órányira.

Parancsnoki központ

Szóval megtalálták a német holttestét Balin. Most már

célirányosabban keresgélhetnek a Talaefernél. De az elmúlt
évtizedek több millió programsorát akkor sem tudják pár nap alatt
átnézni, ha a teljes bűnügyi hatóság ezzel foglalkozik. Egy szimpla
hacker is meg tudott lógni előlük.
Eszébe jutott, hogy néhány nappal ezelőtt még ő is ennek a
Manzanónak a hazájában volt. Miután kezelésbe vette a
villanyórákat, Bariba utazott, ahol felszállt az egyik utolsó kompra.
Két társa hasonlóan járt el. A svédországi csapat autóval távozott
Finnországon át Oroszországba. Ott repülőre szálltak, és három
nappal később találkoztak velük.
A Saint-Laurent-Nouan-i és más európai, amerikai
atomerőművekről, valamint vegyi üzemekről szóló belső viták már
elcsitultak. Ezeknek a létesítményeknek a rendszerébe
szándékosan nem törtek be. Az üzemzavarokért és balesetekért
tehát teljes mértékben az üzemeltetők és a hiányos védelmi
intézkedések voltak felelősek. Ezt az érvet a csoport szkeptikusai is
kénytelenek voltak elfogadni. És azt is, hogy a nép nem fogja
hagyni, hogy a vállalatok és a politikusok mindenféle kifogásokkal
és hazugságokkal megússzák. Amint hozzászoktak az új
körülményekhez, felelősségre fogják vonni őket. És elkezdenek
ténylegesen változtatni a dolgokon.

Langerwehe

Egy favázas házban, néhány saroknyira az ételosztás helyszínétől

Shannon megtalálta, amit keresett. Már a folyosón emberek
támaszkodtak a falnak, vagy ücsörögtek a padlón. Shannon sűrű
bocsánatkérések közepette furakodott át közöttük Manzanóval,
csakhogy a váróteremben még nagyobb zsúfoltság fogadta, levegőt
is alig lehetett kapni. Megint kérdezősködni kezdett. Végre egy
kalapot és kabátot viselő idősebb úr felvilágosította. Van, aki már
órák óta itt várakozik. Nekik ki kell menniük a folyosóra. Ő már
tegnap is itt volt, de nem jutott be. Nem, azt nem tudja, meddig
fogad az orvos betegeket.
Manzano itt nem kaphatott segítséget. Más lehetőség után kellett
nézniük. Shannon megkérdezte, tudja-e az öregúr, hol vannak
árammal ellátott területek.
‒ Gondolja, hogy itt volnék, ha tudnám? ‒ kérdezett vissza a férfi.
Egy gyerek bőgni kezdett, a várakozók ingerülten vagy épp együtt
érzőén fordultak oda, az anyja pedig a karjába vette a kicsit, és
vigasztalóan suttogott a fülébe, de a gyerek csak még hangosabban
sírt. Shannon érezte, hogy neki is az idegeire megy a lárma.
‒ Ismer valakit, aki segíthetne nekünk?
‒ Talán a rendőrség vagy valaki a községházán. Az itt van
kétutcányira.
A községháza eklektikus stílusú sárga-vörös épület volt. Odabent
is hosszú sor állt. Vastag télikabátok, sapkák, sálak, kesztyűk,
meleg cipők vagy csizmák. Itt már a második megkérdezett, egy nő,
érthető angolsággal el tudta magyarázni Shannonnak, mire várnak:
‒ Mindenfélére. Főleg élelmiszerjegyekre.
‒ Élelmiszerjegy?
‒ Anélkül nem adnak az ételosztáson semmit.
‒ És honnan vannak az élelmiszerjegyek? Ki nyomtatja ki őket, ki
hozza ide?
A nő csodálkozva nézte:
‒ Szerintem senki. Az ügyintéző felírja egy cetlire, kinek mi kell,
és lepecsételi.
‒ Sokáig tart bejutni?
A nő megvonta a vállát. Az árammal ellátott területekre
vonatkozó kérdésre sem tudott válaszolni. Akár tetszett, akár nem,
Eberharttal és Carstennel kellett továbbutazniuk.
Dolguk végezetlenül hagyták el a községházát, és néhány perc
múlva odaértek a megbeszélt találkozási pontra.
 Shannon látta, ahogy a teherautó elindul. Néhányan még
csüngtek rajta, de amikor a jármű gyorsított, leestek. Eberhart jól
mérte fel a helyzetet: amikor a teherautó megállt Shannon és
Manzano mellett, már senki sem érhette utol a térről.
‒ Beszállni! ‒ reccsent rájuk Eberhart.
Shannon és Manzano még el sem helyezkedett, amikor Carsten
már a gázra lépett.

Orléans

Annette Doreuil a haját igazgatta a foltos tükör előtt. Ahogy a vécé

felől érkező légáramlat elérte az orrát, visszatartotta a lélegzetét.
Gyorsan még egyszer végighúzta a kezét a frizuráján. Néhány
hajszálat pillantott meg az ujjai között. Ijedtében a szagról is
megfeledkezett, és levegő után kapott. Bosszúsan a mosdókagylóba
rázta a hajszálakat. Megint a hajába túrt, ezúttal óvatosabban. Most
is ősz szálak maradtak a kezén. Egy kis haja mindig kihullik az
embernek, gondolta, velem is megtörtént már. Majd kinő. Ekkor
egy atomháború-ellenes film jutott eszébe a nyolcvanas évekből.
Abban is hullani kezdett a szereplők haja néhány nappal azután,
hogy bomba robbant, és sugárzás érte őket. Pár héttel később pedig
szörnyű kínok között meghaltak. Érezte, hogy az arca felhevül.
Balra tőle magakorú asszony mosta a karját egy kendővel, jobbra
egy fiatal nő a csecsemőjét fürdette a mosdókagylóban.
Doreuil remegő kézzel túrt megint a hajába. Ezúttal nem maradt a
kezén semmi. Meghúzni azonban nem merte a szálakat. Kisietett a
közös vizesblokkból, amelynek a padlója annyira mocskos volt,
hogy még cipőben sem igen akaródzott bejönnie.
Sűrű és hideg volt a levegő a csarnok körül futó folyosón, a
mennyezeten egy-két neoncső derengett. Egész nap sugdolózás,
beszélgetés, horkolás, sírás és szitkozódás egyvelege töltötte be a
termet, amelyet rendesen a sportolók és sportrajongók használtak.
Most is ezek a hangok hallatszottak ki odabentről a nyitva álló
kapun át.
 Doreuil kiment az előtérbe, ahol segítők igazították útba az
újonnan érkezetteket, osztogattak élelmet és takarókat, és
válaszolták meg a kérdéseket. Egy egyenruhás férfi, aki a lányával
lehetett egyidős, konzervdobozokat szortírozott.
‒ Elnézést! ‒ szólította meg Doreuil.
A férfi félbehagyta a munkáját, és nyílt tekintettel felnézett rá.
‒ Tegnap érkeztünk Saint-Laurent-Nouan közeléből ‒ magyarázta
Doreuil, majd amikor hallotta, milyen rekedt a hangja,
megköszörülte a torkát. ‒ Mikor vizsgálnak meg minket a sugárzás
miatt?
A férfi csípőre tette ökölbe szorított kezét.
‒ Ne aggódjon, madame ‒ válaszolta.
‒ De hát nem kell minket megvizsgálni?
‒ Nem, madame. Az evakuálás csupán óvintézkedés volt.
‒ De 2011-ben a japán katasztrófa után mutatták a tévében, hogy
a szükségszállásokon olyan műszerekkel…
‒ Ez itt nem Japán.
‒ Azt akarom, hogy vizsgáljanak meg! ‒ követelte Doreuil.
A hangja idegenül, élesen csengett.
‒ Erre jelenleg sem embereink, sem eszközeink nincsenek. De
ahogy mondtam, nem kell félnie. Saint-Laurent-Nouanban
semmi…
‒ De igenis félek! ‒ kiabálta Doreuil. ‒ Akkor miért telepítettek
ki?
‒ Már mondtam ‒ válaszolta a férfi most már ridegebben. ‒
Elővigyázatosságból.
Azzal visszafordult a konzervdobozokhoz.
Annette Doreuil érezte, hogy remeg, és ég az arca. Könnyek
gyűltek a szemébe, és egy pillanatra be kellett csuknia, hogy el ne
sírja magát.

Aachen közelében

Eberhart és Carsten még két helységben állt meg élelmiszert

osztani. Manzano és Shannon ezalatt a kocsiban maradt. Shannon
úgy érezte, a férfi homloka már nem annyira forró.
Talán lassacskán mégis hatnak a kórházból hozott gyógyszerek.
Alkonyodni kezdett. Nem sokkal Aachen előtt jártak, egy ritkásan
beépített, erdők és mezők borította területen, amikor Carsten olyan
hirtelen fékezett, hogy Shannonba szinte belehasított a biztonsági
öv. Ahogy megint hátradőlt, látta, hogy egy fa hever keresztben az
úton.
Eberhart és Carsten ajtajait feltépték. Férfihangok kiabáltak.
Shannon puskacsöveket látott, aztán fejeket. Az arcok elé tekert
sálakat, és mélyen a szemekbe húzott sapkákat.
‒ Kiszállni! ‒ ordítoztak az álarcosok, és felmásztak a kocsira.
Carsten hátramenetbe akart váltani, de az egyik fegyveres a
kezére ütött a puskájával, egy másik pedig a fejéhez szegezte a
fegyverét. Carsten fájdalmas kiáltással elengedte a sebességváltót,
és felemelte a kezét. A támadók megragadták, és elkezdték
ráncigálni, kis híján kizuhant az útra, majd sietősen lemászott,
ahogy a túloldalon Eberhart is. Shannon megint kiabálást hallott,
és ütések tompa zaját. Szorosan az ülése támlájának dőlt, és
ösztönösen ő is felemelte a kezét. A fegyveresek most az ő orra
előtt hadonásztak a puskájukkal. Shannon kicsatolta Manzano
övét, és megpróbált segíteni neki kiszállni. A vállára vette a
hátizsákot, benne Manzano laptopjával. Az egyik férfi ki akarta
rángatni és az útra akarta lökni Manzanót. Shannon visszahúzta, és
elnyomakodott mellette, miközben azt kiabálta: Easy! Easy!13*
Manzano a vállára támaszkodott, hogy ki tudjon szállni, és ne
zuhanjon az aszfaltra. Az út szélén Eberhart és Carsten feküdt
összegörnyedve, egyikük a fejét, a másikuk az ágyékát fogta.
Az egyik álarcos már be is ült a volán mögé. Még ketten másztak
fel utána, a másik oldalon pedig hárman. Aztán becsapódtak az
ajtók. A sofőr betolatott egy földútra, aztán elhajtott arrafelé,
amerről ők jöttek.
Előbb Eberhart zsarolta meg őket, aztán idegenek támadtak rájuk.
Ilyen az, amikor már nincsenek jelen az állami szervek. Shannon
azon tűnődött, vajon már otthon, az Államokban is hasonló
állapotok uralkodnak-e. Feltételezhetően igen. A szentségit,
gondolta, tényleg visszafejlődünk ősemberré!
‒ A kurva anyátok! ‒ üvöltötte Carsten a teherautó után, ahogy az
nagy porfelhőt kavarva egyre zsugorodott, majd eltűnt.
Jól mondja, gondolta Shannon, aki sejtette, hogy a sofőr
átkozódott az anyanyelvén. Időközben Eberhart is felült, de még
mindig nyögdécselt. Shannon egyáltalán nem sajnálta. A
zsarolásért kijárt neki ez a kis verés. Azért megkérdezte tőle:
‒ Minden rendben?
‒ A raktér úgyis üres volt már ‒ nyögte Eberhart.
‒ Milyen messze van még Aachen? ‒ tudakolta Shannon.
‒ Talán négy kilométer ‒ felelte Eberhart.
‒ Mit gondolsz, tudsz járni? ‒ fordult Shannon Manzanóhoz.
‒ Muszáj lesz ‒ felelte a férfi.
Shannon a vállára dobta a zsákját, és átkarolta Manzanót.
‒ Hé! ‒ kiáltott utánuk Eberhart. ‒ És a hetven eurónk?
‒ Nem vittek el Aachenig, ahogy megegyeztünk ‒ válaszolta
Shannon a válla fölött visszanézve.
Látta, hogy Eberhart felugrik, és utánuk ered, de néhány
botladozó lépés után feladja. Aztán inkább az előttük kígyózó útra
koncentrált.
‒ On the road again14* ‒ sóhajtott Manzano.

Hága

‒ Sajnálom ‒ mondta Ruiz ‒, az Europol dolgozói nem

számíthatnak különleges ellátásra.
Bollard rosszkedvűen simított végig serkenő szakállán. Hogy
takarékoskodjon a vízzel, a legtöbb kollégájához hasonlóan már
napok óta nem borotválkozott.
‒ A legfrissebb hírek ismeretében ‒ folytatta Ruiz ‒ abban sem
vagyok biztos, hogy kapunk-e bármit is.
Már semmi nem működött. A külső kommunikáció egyre
rosszabb lett. Sok hivatal és szervezet órákon át nem volt elérhető.
És ez nem kifejezetten könnyítette meg az Europol feladatát, azaz a
nyomozás központi irányítását. A Saint-Laurent-Nouan-i helyzetről
tegnap óta semmit nem tudtak. Az utolsó hír az volt, hogy a
lakosságot harminc kilométeres körzetben evakuálták. Párizsban
állítólag nem emelkedett tovább a sugárzás szintje. De Bollard nem
tudta, mennyire bízhat a francia hatóságokban ez ügyben.
Hazájában az atomenergia eddig minden kritika fölött állt, a rá
épülő iparnak pedig különösen jó volt a politikai támogatottsága és
nagy a befolyása. A többi kritikus állapotú létesítményben
mindenesetre nem romlott a helyzet, legalábbis ha a Nemzetközi
Atomenergia-ügynökség által küldött adatok helyesek voltak,
csakhogy ezek is előző nap érkeztek. Viszont több helyről is komoly
dízelhiányt jelentettek. Bollard azon töprengett, hogy lehet ez. Az
üzemeltetők és a kormányok nem gondoskodtak utánpótlásról,
miután fény derült a krízishelyzetre? Biztosan ők is ugyanolyan
problémákkal küzdöttek, mint ő maga: akadozó kommunikáció,
hiányos helyzetkép, kevés erőforrás, az ő esetükben tartálykocsi és
sofőr.
Még a nemzetközi rendőri szervektől is csak szórványosan és
gyakran megkésve érkeztek a hírek. Baliról a meggyilkolt
Dragenauval kapcsolatban nem küldtek semmi újat. Sem az
elkövető, sem a gyilkos fegyver nem került elő, de még egy tanú
sem akadt. Az olaszokról és a svédekről sem hallottak semmit
villanyóra-ügyben. Bollard épp elgondolkodva nézte az Európa-
térképet, amikor a háta mögött valaki megköszörülte a torkát.
Megfordult. A belga állt előtte az IT-osztályról. Némán intett,
hogy kövesse. A folyosóra érve a falnak támaszkodott, zsebre dugta
a kezét, és kidüllesztette a hasát.
‒ Baj van ‒ mondta halkan.

Aachen
 A kivilágítatlan utcákon alig néhányan jártak. Shannon és
Manzano a közlekedési táblákat követve eljutott egy várra
emlékeztető kőépületig.
‒ Ez a pályaudvar ‒ mondta Shannon.
Úgy tűnt, a kapuk be vannak zárva. Shannon megrángatta az egyik
kilincsét.
‒ Itt nem jár semmi ‒ állapította meg.
‒ Bollard azt mondta, az ellátmányt vonattal szállítják ‒
ellenkezett Manzano. ‒ Mert a vasútnak saját elektromos hálózata
van, amelyet kevésbé bénított meg a támadás.
‒ Akkor miért van zárva a pályaudvar?
‒ Mert maga a pályaudvar a nyilvános áramhálózatra van
kapcsolva, csak a vonatok nem.
‒ Itt egy menetrend ‒ mondta Shannon, és közelebb hajolt, hogy
lásson valamit belőle. Gyufát gyújtott. ‒ Normál esetben Brüsszelig
alig több mint egy óra az út.
Az órájára nézett.
‒ Holnap megnézhetjük, áthalad-e itt szállítmány. Fél kilenc van.
Muszáj találnunk egy helyet éjszakára. Szerinted bemerészkedjünk
egy szükségszállásra?
‒ Ahhoz előbb találnunk kellene egyet.
Az utcákon kóborolva hamarosan találtak egy szállodát. Az
ablakai sötétek voltak. Bekopogtak. Vártak. Újból kopogtak. Miután
senki sem nyitott ajtót, kopogtattak az utcai ablakokon is, amelyek
megsárgult függönyeit oldalra kötötték. Shannon cinkosan
Manzanóra pillantott:
‒ Ha úgysincs itt senki, szerinted nem…
Az ablaküveghez nyomta az arcát, hogy lásson valamit odabent.
‒ Mit keresnek itt? ‒ dörrent rájuk egy hang hátulról.
Három férfi állt ott. Shannon nem hallotta jönni őket. Az egyiknél
baseballütő, a másiknál vasrúd volt, a harmadik a vállára akasztott
puskán tartotta a kezét. Egyikük akkora lehetett, mint Manzano, a
másik kettő valamivel kisebb, a középsőt vastag télikabátja még
kövérebbnek mutatta, mint amilyen volt. A jobb karján
narancsszínű karszalag feszült, amelynek kézzel írt feliratából
Shannon csak az utolsó betűket látta.
‒ Doyou speak English? ‒ kérdezte Shannon.
‒ Egy kicsit ‒ válaszolta a puskás meglepetten.
‒ Újságírók vagyunk ‒ mondta nekik is Shannon, és lassan
folytatta, hogy a beszélgetőtársa megértse: ‒ Egy helyet keresünk,
ahol megszállhatunk éjszakára.
A három férfi még mindig bizalmatlanul nézte őket.
‒ Újságírók ‒ próbálkozott Manzano németül. ‒ Ööö… ‒ Oldalra
döntötte a fejét, és rátámasztotta két összetett kezére. ‒ Éjszaka…
Aludni…
A puskás elmagyarázta a társainak azt, amit már amúgy is
értettek. Manzano fejére mutatott.
‒ Mi történt? ‒ kérdezte angolul.
‒ Baleset ‒ válaszolta Shannon, és megérintette a férfi
karszalagját. ‒ Ez mi?
‒ Mi biztonsági őrök… ‒ jelentette ki a férfi, akinek hangjában
komolyság, fontoskodás és büszkeség elegyedett, és a társaira
nézett támogatásért.
‒ Jaj, az nagyon jó! ‒ kiáltotta lelkesen Shannon.
Önkéntes polgárőrség, gondolta magában. Veszélyes típus volt az
ilyen, otthonról már ismerte. Paranoiások és fegyvermániások, akik
szeretik, ha mások félnek tőlük. Óvatosnak kellett lennie.
‒ Tudnak olyan helyet, ahol megszállhatunk?
Mielőtt a férfi elárulhatta volna, hogy nem érti a kérdést,
Shannon már kiolvasta az arckifejezéséből. Lassan, kissé
egyszerűbben fogalmazva megismételte:
‒ Tudják, hol alhatunk?
A férfi fordított a kísérőinek, Shannonra pillantott, és vigyorogva
mondott valamit, amit a lány nem értett. Valahogy így hangzott:
„försiedawüsstichschon’nbett”15*. A másik kettő kaján röhögésben
tört ki.
 ‒ Menjünk ‒ parancsolt rá Shannonra Manzano.
‒ Nincs itt valahol egy szükségszállás? ‒ faggatózott Shannon
tovább. ‒ Vagy rendőrőrs? ‒ Körözött az ujjával, mintha a szavakat
keresné, aztán hozzátette: ‒ Polizei?
Ez a szó mindjárt véget vetett a polgárőrök jókedvének.
‒ Rendőrség… ‒ mondta egyikük, elnyújtva a szót.
‒ Igen. Vagy olyan hely… Tudják… Ahol azok alszanak… akik nem
tudnak otthon aludni?
A férfi rágódott egy sort magában Shannon szavain, majd végre
felderült az arca.
‒ Á, szükségszállás… ‒ mondta németül.
Az angol szót hiába kereste rá.
‒ Az teljesen tele van. Más helyet kell találniuk ‒ nyögte ki végül.

Berlin

Michelsen épp egy statisztikát ellenőrzött, amely a még

rendelkezésre álló élelmiszer-tartalékokról készült, amikor valaki a
fülébe sutyorogta:
‒ A tárgyalóba! Mindenki! Most!
Az áramszünet kezdete óta minden új hírt fennhangon lettek
közzé, akár belső értesülésből, akár a médiából származott. Ez
alkalommal másképp volt. Ez a valaki végigcikázott a termen, és
mindenkinek a fülébe súgta ugyanezt a négy szót, mintha titkot
adna át, itt, ezen a védett helyen, az utolsó menedékükön, az
egyetlen olyan zugban, ahol az emberben még maradt egy szikrányi
remény arra, hogy esetleg újra urai lehetnek a helyzetnek. A
suttogás úgy hangzott, akár az első vízsugáré a Titanicon.
Michelsen gépies mozdulattal feláll, és követte az utasítást. A
tárgyalóig vezető rövid út során senki nem szólt egy szót sem.
A teremben már nem maradt ülőhely. A hosszú asztal végén a
kancellár ült, a fél kormány társaságában. Már egyikük sem viselt
nyakkendőt vagy zakót. Itt sem mert megszólalni senki, amíg
utolsóként be nem lépett a suttogó, és be nem csukta az ajtót.
 ‒ Hölgyeim és uraim! ‒ emelkedett szólásra a belügyminiszter. ‒
A támadás új szintre lépett. Mint azt az informatikai szakértőink
néhány perccel ezelőtt közölték, a támadók betörtek a
kommunikációs rendszereinkbe. Még nem tudjuk, hogyan sikerült,
ahogy azt sem, mihez férnek hozzá. Egyvalami azonban biztos: a
számítógépeinket megszállták. Az Europol, valamint a francia, a
brit, a lengyel és még további három európai válságstáb is
megerősítette. A többiek még nem tudták ellenőrizni a
rendszereiket, de feltételezhetjük, hogy azokba is behatoltak. ‒
Elhárító mozdulatot tett a kezével. ‒ A félreértések elkerülése
végett: nem gondoljuk, hogy a jelenlévők közül bárkinek is köze
van ehhez. A behatolást a rendszerekbe minden bizonnyal
ugyanolyan hosszas előkészületek előzték meg, mint az
áramhálózat elleni támadásokat.
Leeresztette a kezét, köhintett egyet, majd folytatta:
‒ A támadók azonban nem elégszenek meg azzal, hogy
lehallgassák a kommunikációnkat. Nem, célzottan manipulálják is,
hogy ellehetetlenítsék a tevékenységünket! Sajnos csak azután
akadtunk a behatolók nyomára, hogy több szabotázs is történt. Azt
kell feltételezniük, hogy elolvassák minden jelentésünket,
lehallgatják minden megbeszélésünket és telefonbeszélgetésünket.
Michelsen, aki eddig szinte transzban hallgatta a bejelentést,
most suttogásra lett figyelmes a terem egyik sarkában.
‒ Igen, a megbeszéléseket is ‒ ismételte a belügyminiszter, aki
ezek szerint jobban hallotta. ‒ A számítógépeik fel vannak szerelve
kamerával és mikrofonnal, amelyeket a megfelelő szoftverrel
kívülről is lehet aktiválni. Ily módon mindent látni és hallani lehet,
amit a kamerák és mikrofonok felvesznek. A támadónak szeme és
füle van a válságközpontunk kellős közepén! És a franciáknál, a
lengyeleknél. A MIC-ről és az Europolról még nem tudunk. De nem
lepne meg…
Michelsennek mély lélegzetet kellett vennie, hogy megnyugodjon.
‒ De van kezük és szájuk is. Adatokat tudnak küldeni, sőt még
beszélgetéseket is tudnak folytatni a nevünkben. Ez azt jelenti,
hogy gyökeresen változtatnunk kell a kommunikációnk módján.
Ennek a mikéntjén már dolgozik egy szakértői csoport. De először
is, a támadóknak nem szabad megsejteniük, hogy tudomásunk van
a behatolásról. Ezért ezen a termen kívül erről senkinek sem
szabad beszélnie! További utasításig dolgozzanak úgy, ahogy eddig.
Egyetlen különbséggel, és már most tudom, hogy ezért utálni
fognak, mert még több munkát ad, mint amennyivel már eddig is
meg kellett birkóznunk: minden információt, akár külföldről jött,
akár belföldről, külön ellenőrizni kell. Ha bárkinek adatokat
küldenek, megrendelést adnak le, vagy bármi ilyesmi, az illetőnek
vissza kell hívnia a feladót rádión, meg kell erősítenie, hogy az
adatokat, megrendelést vagy akármit megkapta és megértette,
aztán legalább nagy vonalakban össze kell vetniük az üzenet
tartalmát is. Feltehetjük, hogy a hatósági rádiók biztonságosak. ‒
Körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, mindenki megértette. ‒
Reméljük, hogy néhány órán belül újabb utasításokkal is
szolgálhatunk. Addig is, kérem, térjenek vissza a munkájukhoz.
‒ Nem lehet követni, milyen szervereken továbbították az
adatokat? Nem lehet ez egy nyom a tetteshez?
‒ Az egyik nyom egy tongai szerverhez vezet, amelyet lopott
hitelkártyával fizettek ki. Ez tehát zsákutca. Két másik nyom
esetében semmivel sem állunk jobban.
Kinyílt az ajtó.
‒ Egy pillanat! ‒ szólt oda a belügyminiszter, mire az ajtó halkan
újra becsukódott. ‒ Csak hogy megértsék, mennyire fontos, hogy ez
semmilyen körülmények között ne jusson ki ebből a teremből: aki
képes megfigyelni a kommunikációnkat, az meg is tudja bénítani.

Aachen

‒ De kurva hideg van! ‒ szitkozódott Shannon.

Manzano látta, hogy egy pulóver után kutat a hátizsákban.
‒ Én ezt nem akarom… ‒ nyöszörgött kimerültén a lány. ‒ Meleg
ágyat akarok a lakásomban, meg forró zuhanyt, sőt nem is, forró
fürdőt!
Mit mondhatott volna erre? Egész testében reszketett a láztól, a
hidegtől, a fáradtságtól vagy a háromtól együtt.
‒ Meleg ételt akarok, meg civilizált embereket! ‒ kesergett tovább
Shannon. ‒ Meg…
Torokhangú üvöltés szakította félbe. A férfi legalább olyan rossz
állapotban volt, mint ők. Izgatottan hadonászott a levegőben,
Manzanónak rögtön feltűnt a hosszú körme. A lába rongyokba és
nejlonzacskókba volt bugyolálva.
‒ Sorry, I don’t understand…16* ‒ mondta Shannon.
‒ Szori, áj dont ándösztend ‒ utánozta gúnyosan az idegen. ‒ Disz
iz máj plész!
‒ Hogy ez a maga helye? Itt? ‒ értetlenkedett Shannon.
A férfi arca barázdált volt, az orra feldagadt, a felső ajka furcsán
beesett, cserébe az alsó jócskán az ápolatlan szakáll fölé duzzadt.
‒ Tűnjetek a picsába! ‒ ordította angolul. ‒ Itt én alszom!
‒ Jó kis hely ‒ mondta Shannon. ‒ Megtarthatja.
‒ Mintha nem vágnád, miről ugatok! ‒ bömbölte a férfi most már
németül.
Manzano ugyan tényleg nem értette, de abban biztos volt, hogy jó
nem lehet. A férfi imbolygott. Be van rúgva, vagy mi?
‒ Most már az utcán is el akarják venni a helyünket a külföldiek!
‒ gagyogta.
Mit mondott? Manzano összekaparta a némettudását, és
megkérdezte, merre van szükségszállás vagy valami menhely. A
csöves motyogott valamit, aztán alig érthető német-angol
keveréknyelven elmagyarázta az utat a szükségszálláshoz meg egy
hajléktalanszállóhoz. Végül kiteregette mocskos hálózsákját, és
magára csavarta.
‒ Menjünk, nézzük meg ‒ javasolta Manzano.

Ratingen
 ‒ Szóval igaza volt annak a tetves digónak! ‒ ordított Hartlandt a
rádiótelefonba. ‒ Hahó, ti odakint, most is hallotok? ‒ kiabálta,
majd kissé lenyugodva megkérdezte beszélgetőpartnerét: ‒ Most is
lehallgatnak?
‒ Feltehetőleg nem ‒ válaszolta az. ‒ Ahhoz olyan készülékre
volna szükségük, amelynek nem jelentették az elvesztését vagy az
ellopását. Vagy pedig közvetlenül a védelmi minisztérium
információtechnikai osztályára kellett volna betörniük, ahol a
készülékek mindenkori kódjait tárolják.
‒ Azon sem csodálkoznék, ha azt nézzük, hogy nagyjából már
mindenhová bejutottak ‒ vágta rá Hartlandt. ‒ De térjünk a tárgyra.
‒ Na szóval, a gyújtogatások és a felrobbantott távvezetékoszlopok
ügyében az eredeti információk a helyesek.
‒ A Schleswig-Holsteinből Güstrown át Cloppenburgba vezető
útvonal?
‒ Azóta van egy új állomás is. Egy oszlop Braunschweig mellett.
‒ Tehát az állítólagos helyesbítések tényleg hamisak voltak?
‒ Úgy néz ki.
‒ Szóval kelet felé haladnak. Nem mintha sokat érnénk ezzel az
információval. Nem őrizhetjük az ország összes villanyoszlopát. De
a magasfeszültségű hálózat alállomásait a lehetséges útvonal
mentén talán igen, hátha megint megpróbálkoznak eggyel.

Berlin

‒ De hát ehhez több száz ember kell! ‒ kiabált Michelsen.

‒ Akik hiányozni fognak az élelmiszer-ellátásnál, a közrend
biztosításánál, a…
‒ Tisztában vagyunk vele ‒ vágott a szavába a NATO-tábornok.
Bár a hadsereg hivatalosan továbbra is csak a polgári intézkedések
végrehajtásában segédkezett, az Egyesült Államokat ért támadás
óta látványosan megváltozott a hangnemük és a fellépésük. Ami
még szembeszökőbb lett, amióta felfedezték, hogy lehallgatják
őket. Sok elemző csupán egyetlen országot tartott képesnek arra,
hogy ilyen támadást hajtson végre, mégpedig Kínát. Háborús
cselekmény esetén pedig mindjárt a hadsereg és nem a rendőrség
lett volna az illetékes. Csakhogy még hiányoztak a bizonyítékok.
‒ Másképp hogy akarja elkapni ezeket az elmebetegeket? ‒
kérdezte a védelmi miniszter. A legújabb fejlemények őt is
feltüzelték. ‒ Ezek az ide-oda utazó szabotőrök jelentik a legforróbb
nyomot.
‒ Csak találgatunk ‒ helyesbített a Szövetségi Bűnügyi Hatóság
kapcsolattartója. ‒ A terrorizmus-szakértőink véleménye szerint
ezek a csapatok, ha léteznek, valószínűleg nem tagjai a
támadásokat elkövető csoportnak, hanem zsoldosok, akik nem is
ismerik a megbízójukat.
‒ Ha valóban terrorcselekményről van szó, lehet, hogy ez az
ésszerű ‒ vélekedett a védelmi miniszter. ‒ De mi van, ha ezek egy
ellenséges hadsereg katonái?
‒ Ön a katonai stratéga ‒ mondta a kapcsolattartó. ‒ Egy
ellenséges hatalom maga szerint nem alkalmazna zsoldosokat? Ha
elkapják őket, a zsoldosok nem fedhetik fel, ki mozgatja a szálakat.
A védelmi miniszter segélykérőén pillantott a tábornokra, az
azonban adós maradt a válasszal.
‒ Tény ‒ kapcsolódott be a párbeszédbe a kancellár is ‒, hogy ezek
a következetesen és szakszerűen végrehajtott csapások egyvalamit
megmutatnak: akárki támad is bennünket, nem fogja feladni. A
támadások folytatódni fognak. És egyre nagyobb károkat okoznak
majd. Minden lehetőséget meg kell ragadnunk, hogy megállítsuk
vagy megtaláljuk az agresszort. Lehet, hogy más helyeken rövid
távon hiány lesz majd emberekből. De ha ez közép- és hosszú távon
segít véget vetni ennek a katasztrófának, azzal többet érünk.
Egyébiránt a rongálásoknak mindenképpen véget kell vetnünk,
akárki követi is el őket.

Aachen

‒ Láthatják… ‒ magyarázta Shannonnak a szállás vezetője

angolul. ‒ Ide már nem fér be senki.
Shannon ugyan nem sokat látott a vészvilágítás derengő
fényében, de ennyi is elég volt. A szükségszállást egy üresen álló
moziban rendezték be. Shannon és Manzano az ajtón is alig tudott
bemenni. A folyosókon is egymás hegyén-hátán fetrengtek az
emberek. Volt, akinek fekvőhely sem jutott, hátát a falnak döntve
kellett kuporognia, a bűz pedig ‒ a hideg ellenére ‒ szinte
kézzelfogható volt. Még egyszer megkérdezték az utat a
hajléktalanszállóig.
‒ Bírod még? ‒ kérdezte Manzanótól Shannon.
‒ Muszáj, és a menhely egyébként sincs messze.
Sok kapualjban emberek aludtak hálózsákban, gyakran
szemeteszsákok között, mert azok legalább puhák voltak, és
melegítették őket egy kicsit.
A menhelyen egy férfi nyitott ajtót, a kezében lámpással,
amelyben gyertya égett. Mögötte sötét volt a folyosó. Elég jól
beszélt angolul. Shannon megkérdezte, van-e még hely.
‒ Férfimenhely vagyunk ‒ jött a válasz. ‒ Normális esetben.
‒ De most vannak itt nők is?
‒ Néhányan.
‒ És két hely van még? A társam ‒ mutatott Manzanóra Shannon
‒ férfi.
‒ Egy-két szobában még van egy kis hely a padlón ‒ dünnyögte a
férfi. ‒ Hálózsákjuk van?
‒ Nincs.
‒ Akkor kényelmetlen lesz.
‒ Kényelmesebb, mint itt kint.
‒ Ahogy gondolják…
Beeresztette őket, és előrement a lámpással. Shannon támogatta
Manzanót. Jobbra is, balra is vékony függönyökkel leválasztott
beugrók szegélyezték a folyosót. Shannon halk beszélgetést,
káromkodást, sírást és horkolást hallott mögülük.
‒ Semmi fény nincs? ‒ kérdezte.
A férfi hátra sem nézve felemelte a lámpását:
 ‒ Csak ez itt.
‒ Hol vannak a vécék és a fürdőszobák?
‒ A folyosó végén. De nem működnek. Raktunk ki kübliket,
azokba kell a dolgukat végezniük. Most szólok, hogy papír sincsen.
És óvatosan odabent. Nem mindenki talál bele a küblibe.
A gondolat és a szag együttesen öklendezésre késztette Shannont.
A férfi kinyitotta az első ajtót, amely mellett elhaladtak. Egy
polcról levett két takarót, és odaadta nekik. A rajtuk éktelenkedő
foltok láttán Shannon undorodva elfordult.
‒ Nem tudjuk kimosni őket ‒ közölte mogorván a férfi.
Kiterelte Shannont és Manzanót a szobából, amelyet újra bezárt.
Majdnem a folyosó legvégéig mentek, és a szag egyre
elviselhetetlenebb lett. Végül a férfi elhúzta a függönyt az egyik
szoba bejáratán, és bevilágított. Odabent négy vaságy állt a csupasz
falak mellett. Mindegyikben feküdtek, az egyikben ketten is.
Alattuk csomagok voltak felhalmozva. Egy majdnem teljesen
leégett gyertya adott valamicske fényt. A lakók felemelték a fejüket.
Shannon cserzett, elgyötört arcokat látott.
‒ Mentek innét a picsába! ‒ morgott valaki.
‒ A padlón fognak aludni ‒ jelentette ki határozottan a lámpást
tartó ember.
‒ De már tele vagyunk! ‒ tiltakozott egy másik lakó.
‒ Húzzatok innen, oszt keressetek másik szobát! ‒ mondta az
első.
‒ Hát azér a kis hölgy maradhat itten ‒ vélekedett egy harmadik.
‒ Faszomat már, hogy nem alhat az ember nyugodtan!
‒ Csend legyen! ‒ parancsolt rájuk a férfi a lámpással. ‒ Vagy
mindenkit kizavarok!
A padlóra mutatott, és angolra váltott:
‒ Oda le tudnak feküdni. Vigyázzanak a zsákjukra. Itt könnyen
lába kelhet.
Azzal otthagyta őket.
‒ Én itt nem bírok megmaradni… ‒ súgta oda Shannon
Manzanónak.
 Elszorult a torka, de nem a hányingertől, hanem az elfojtott
könnyektől. Felemelte a takarókat.
‒ Szerinted milyen foltok ezek?
‒ Nekem sem tetszik ‒ súgta vissza Manzano. ‒ De inkább aludnál
az utcán? Ott megfagyunk.

Hága

Bollard megdörzsölte a szemét. De túl fáradt volt ahhoz, hogy

ennyitől jobb legyen. Muszáj volt aludnia néhány órát. Amint
felkelt, hogy elinduljon, megszólalt a telefon.
‒ Jó estét! ‒ szólt bele valaki angolul. ‒ Itt Jürgen Hartlandt.
A német, akinek az embere meglőtte, aztán elvesztette Manzanót,
esett le Bollard-nak azonnal.
‒ Megtalálták az olaszt? ‒ kérdezte.
‒ Nem. Még mindig úgy gondolja, hogy köze lehet a támadókhoz?
‒ Nem zárhatjuk ki.
Bollard-t szerfelett dühítette, hogy az olasznak az a gyanúja is
beigazolódott, hogy behatoltak a kommunikációs rendszerekbe.
Ugyanakkor örült is, hogy fény derült rá, megfigyelik őket. És
azokban a ritka pillanatokban, amikor arra gondolt, hogy
valószínűleg igazságtalanul gyanúsította Manzanót, kifejezetten
szégyellte magát. A szégyen pedig csak erősítette a Manzano iránt
érzett dühét.
‒ Hát én nem hiszem ‒ jelentette ki Hartlandt.
Bollard nem válaszolt.
‒ Pillanatnyilag Dragenau fontosabb ‒ mondta Hartlandt. ‒
Kiderült valami új róla meg a másik emberről a fotón?
‒ Minden testület átvizsgálja az adatbázisát. Az Europol, az
Interpol, az összes európai ország rendőrsége, a CIA, az FBI, az
amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség. Már vannak nyomok.
Amint többet tudunk, és összegeztük az adatokat, jelentkezünk.
A német hangja megváltozott, melegebben csengett, amikor
megkérdezte:
 ‒ És hogy vannak ott Hágában? Úgy értem, hogy bírják az
emberek? Már nemigen kapunk híreket.
‒ A feleségem a feketepiacon verekszik az élelemért ‒ vallotta be
Bollard. ‒ Az állami ellátás összeomlott.
Egy lélegzetvételnyi ideig csend volt a vonalban, majd Hartlandt is
beismerte:
‒ Itt is ez van.
‒ Meg kell találnunk és ki kell hallgatnunk ezeket a fickókat! ‒
csattant fel Bollard.
‒ Úgy is lesz ‒ biztosította Hartlandt, és visszaváltott korábbi
hűvös, hivatalos stílusára. ‒ Tartjuk a kapcsolatot.
Ha tudjuk, gondolta Bollard. A tartalék áramforrások, amelyek
biztosítják a kommunikációt a műveleti központok között, sem
tartanak örökké.

A6-os autópálya

Manuel Amirá belepislogott az éjszakába. Már harminc éve

vezetett kamionokat keresztül-kasul Európán. Hozzászokott a
hosszú utakhoz, nem volt ritka a negyven-ötvenórás sem, az előírt
szüneteket pedig a mérőműszerek megbütykölésével el lehetett
bliccelni. Szállított már uborkát Dél-Spanyolországból
Svédországba, lengyel disznókat Olaszországba, ukrán paprikát a
Brit-szigetekre, német tejet Portugáliába és nagyjából minden más
árut, amelyet ezen a földrészen szállítani lehet. A munkája sosem
volt egyszerű, de az évek során egyre nehezebb lett. A vasfüggöny
ledöntése után az egykori keleti blokk szállítmányozó cégei és
sofőrjei letörték az árakat, a mind szigorúbb biztonsági előírások, a
több ellenőrzés és a nagyobb bírságok pedig tulajdonképpen már
régen veszteségessé tették a szakmát. A vezetőülésben töltött
évtizedek tönkretették a gerincét, a kevés mozgás és ‒ igen, csak
igaza volt az asszonynak ‒ az egészségtelen táplálkozás meg a
vérnyomását. Voltaképp rég megérett már a korengedményes
nyugdíjra. Csakhogy Manuel Amirának törlesztenie kellett a
Léontól délre álló kis házacskájára felvett hitelét, a lánya főiskolára
járt, ő meg semmi máshoz nem értett. A majd’ huszonöt százalékos
spanyolországi munkanélküliség mellett még szerencsésnek is
mondhatta magát, hogy egyáltalán van állása. A visszapillantó
tükörben látta, hogy a hatalmas üzemanyagtankon megcsillan a
következő tartálykocsi fényszóróinak fénye, amely a teherautó-
konvojok szokása szerint közvetlenül mögötte haladt, hogy
kihasználja a szélárnyékot, bár így veszedelmesen közel került
hozzá.
Amikor az áram elment, Amirá éppen fagyasztott fél marhákat
rakodott be Norvégiában, hogy Görögországba szállítsa őket. Azt,
hogy a görögöknek miért kell norvég marhát enniük, csak az ördög
tudta. De aztán Németország közepén elfogyott az üzemanyaga. A
kutak már nem működtek. A fél marhák egy nap alatt
megromlottak. Ő pedig ott rekedt egy benzinkútnál, valahol
Hannover és Nürnberg között. Három napra. A családjáról azóta
sem hallott semmit. A harmadik napon megjött a hadsereg, ástak
pár latrinát, vizet és élelmet osztottak, aztán odébbálltak. Két
nappal később visszajöttek. Kamionsofőröket kezdtek toborozni.
Szállást, ellátást, sőt fizetést ígértek, noha ez utóbbit csak későbbre.
Arra kerestek kamionokat és sofőröket, hogy élelmet és vizet
szállítsanak a lakosságnak. Amirá szólt nekik, hogy vállalja.
Töltöttek a tankjába némi üzemanyagot, és eligazították a
legközelebbi raktárközponthoz. Két napon át ingázott a
raktárépületek és elosztópontok között. A második napon bedöglött
a kamion motorja. Amíg a hadsereg szerelői a javítással bajlódtak,
ami elég fáradságos munkának bizonyult, mert nehéz volt
alkatrészekhez jutni, Amirá áttelepedett egy tartálykocsi
vezetőülésébe. A segélyszervezetek, kórházak, vegyi üzemek,
hatóságok és cégek tartalék generátorainak ellátása lett a feladata.
A mostani szállítmánnyal nyugatnak tartott, egy atomerőműbe
valahol Karlsruhe és Mannheim között. Fogalma sem volt, mire
kell nekik a dízel, valakitől azt hallotta, hogy nekik is az
áramfejlesztőkhöz. Amirát nemigen érdekelte az ilyesmi, de azért
megkérdezte, minek egy atomerőműnek áramfejlesztő. Nem
tudnak maguknak áramot termelni? Mindenesetre fontos lehetett a
szállítmány, mert közvetlenül előtte, a három pótkocsis
tartályautóból álló konvoj elején és végén katonai járművek
haladtak, amelyek fegyveres katonákat szállítottak.
Amirá épp megint kipislogta a szeméből az álmot, amikor
felgyulladt az előtte haladó autó féklámpája. Ő is a fékre taposott,
de már túl közel volt. Félrekapta a kormányt, nehogy belerohanjon
a katonákat szállító járműbe, de ettől áttért a szembejövő sávba, és
nekiment a szalagkorlátnak. Visszatekerte a kormányt, mire
nekicsapódott a katonai jármű bal oldalának. Keresztültolta a jobb
oldali szalagkorláton, ki egy mezőre, ahol az utasaival együtt félig
eltűnt a vezetőfülke alatt, miközben Amirá érezte, hogy mögötte
felbillennek a tartályok. Próbált ellenkormányozni, de a
visszapillantó tükörben látta vagy inkább sejtette, hogy a mögötte
haladó tartályautó fékezés nélkül belerohan az úton keresztben
álló, üzemanyaggal teli tartályba, amely abban a pillanatban nagy,
sárga felhővé változott. Ahogy a többi jármű is egymásba rohant,
egy második, harmadik, negyedik felhő is a levegőbe emelkedett,
majd összeolvadtak egyetlen gigantikus tűzgolyóvá, és egy
pillanatra mintha megállt volna az idő, mielőtt a tűzgolyó elnyelte
Amirá kamionjának vezetőfülkéjét, bezúzta ablakait, és egyetlen
másodperc leforgása alatt kétszáz méteres körzetben hamuvá
égetett mindent.

Aachen

Manzano nem is tudta, mi ébresztette fel. A bűz, a kemény padló

és a fenyegető társaság ellenére valamikor elnyomta az álom.
Mögötte a falhoz húzódva feküdt Shannon, a légzéséből ítélve még
aludt.
Manzano zörgést hallott. Résnyire nyitotta a szemét. A gyertya
egészen leégett, mégis halvány fény siklott végig a padlón. Légzés
zaja hallatszott, egészen közelről. Manzano Shannonon kívül valaki
más jelenlétét is érezte, közvetlenül maga mellett, maga fölött.
Árnyékot látott, két lábét. Valaki áthajolt fölötte, és megpróbálta
elérni Shannont.
Manzano felugrott, fejével és könyökével neki a másik hasának.
Az idegen hátrabukott, és két ágy között a padlóra zuhant. Egy apró
zseblámpa elgurult.
Manzano látta, hogy az ismeretlen valami súlyosat tart a kezében.
Shannon hátizsákját! A menhely őre figyelmeztette őket a
tolvajokra.
A lárma a többieket is felverte.
‒ Tolvaj! ‒ bődült el Manzano. ‒ Segítsetek!
Valaki rávetette magát Manzano ellenfelére, valaki más pedig az ő
karját ragadta meg. A zseblámpa fénye egy pillanatra elvakította,
ahogy végigsöpört a szobán. Moccanni sem bírt. A tolvaj, kezében a
zsákkal, kirontott a függönyön át.
‒ Megállni! Segítség! ‒ kiabált Manzano.
A szorítás a testén egyre erősödött. A tompa zaj nőttön-nőtt,
mögötte valaki a padlóra esett, mellette pedig elviharzott Shannon,
kezében a lámpával. A szobában megint vaksötét lett. Manzano
amilyen gyorsan csak tudta, követte Shannont, maga mögött
hagyva morgolódó, zsörtölődő vagy épp vihorászó szobatársaikat.
Mire a sötét folyosón eltapogatózott a kijáratig, valósággal rosszul
lett a dühtől. Ezeknek az embereknek itt már amúgy is rosszul
megy a soruk. Tudniuk kell, mit jelent, ha valakit megfosztanak a
legutolsó tulajdonától! Azt persze nem sejthették, hogy a Shannon
zsákjában lévő laptopon lehet az egyetlen nyom, amely elvezet az
egész katasztrófa okozóihoz.
Shannon jött szembe vele.
‒ Hol van? ‒ zihálta.
‒ Gőzöm sincs ‒ mondta Manzano. ‒ Azt hittem, a nyomában
vagy.
‒ A kurva istenit! ‒ tombolt Shannon. ‒ Az istenit! Abban volt
minden cuccom! Meg a te géped! De nem ment ki, azt láttam volna.
Valamelyik szobában bujkál!
 Visszafutott a bejáratig, feltépte az első függönyt, és bevilágított.
Aztán a szemben lévő helyiségbe is. És így tovább. A harmadikat
már Manzanóval együtt kutatták át. Shannon minden ágy alá
bevilágított. Az egyikből egyszer csak egy férfi ugrott ki, fellökte
Shannont, majd félretaszította Manzanót is, aki a szeme sarkából
látta, hogy egy másik ágy alól egy csomagot húz elő, amely akár
Shannon zsákja is lehetett. Shannon rögtön felugrott, és hátulról
rávetette magát a tolvajra. Manzanónak kissé tovább tartott
felkelni, cserébe most nála volt a lámpa.
A folyosón csak homályosan látta Shannon alakját, amint a lány
éppen kiugrott az ajtón. Szó szerint fejest ugrott az utcára!
Manzano kiáltást hallott, sántikált az ajtó felé, ahogy csak bírt.
Odakint egy emberi gombolyag hempergett a járdán. Manzano
odaugrott, és a hajánál fogva felrántotta a tolvajt. Az nagyot ordítva
eleresztette Shannont. Manzano ütötte-rúgta, nem érzett semmit,
csak a teste őrjöngő mozgását, míg végül valaki elkapta hátulról, és
azt lihegte:
‒ Elég! Elég volt!
Shannonnak erősen meg kellett szorítania, hogy észhez térjen. A
tolvaj ott feküdt előtte, megpróbált feltápászkodni, visszaesett,
lassan odébb kúszott, káromkodott, köpködött, hörgött és köhögött.
Shannon elengedte Manzanót, és felkapta a zsákot.
A menhely kapujában felbukkant a férfi a lámpással és a
nyomában még két ember. Odahajoltak a feléjük mászó tolvajhoz.
‒ Ki akart rabolni minket! ‒ ordította Manzano.
‒ Takarodjatok innen! ‒ szólt rájuk a menhely vezetője, aztán a
sérülthöz fordult, aki időközben a falnak támaszkodott. ‒ Te is.
Egyikőtöket sem akarom még egyszer itt látni!
Azzal visszament az épületbe, és bezárta az ajtót.
 9. nap – vasárnap
Aachen

Kósza hópelyhek olvadoztak az arcukon, ahogy céltalanul

ődöngtek a jeges utcákon.
‒ Hány óra van? ‒ kérdezte Manzano.
Legalább valamivel jobban érezte magát.
Shannon karórája háromnegyed négyet mutatott.
‒ Menjünk vissza a pályaudvarhoz ‒ javasolta. ‒ Ott majd
meglátjuk, hogyan tovább.
‒ A rendőrségre kell mennünk ‒ ellenkezett Manzano. ‒ Hátha ott
van internet.
‒ Az IP-cím miatt, amelyet a gépeden találtál?
‒ Valószínűleg nem vezet sehová, de meg kell próbálnom.
‒ És szerinted megengedik egy szökevénynek, hogy használja az
internetet?
‒ Nem.
‒ Szerintem sem. A kapcsolatodhoz kell mennünk Brüsszelbe
vagy valamelyik áramszigetre.
‒ Azt sem tudjuk, hol vannak. Vagy hogy nem csak mítoszok-e.
Mint Atlantisz. Vagy az édenkert. Hú, de rohadt hideg van!
A hópelyhek egyre sűrűbben hulltak.
Megérkeztek a pályaudvarhoz. Megkerülték az épületet. A
peronok fedett részén több tucat ember hevert egymás mellett,
hálózsákokba és pokrócokba csavarva. A vágányokhoz és a
váróterembe vezető aluljárókat rácsokkal zárták le. Azok előtt is
többen aludtak.
Shannon és Manzano helyet keresett magának. Itt legalább a
széltől és a hótól védve voltak valamelyest. Jó ideig keresgéltek,
mert a legtöbb szabad hely vizelettől bűzlött. Végül mégiscsak
találtak egy sarkot. Manzano leült, és a falnak támaszkodott.
 ‒ Dőlj nekem ‒ mondta Shannonnak. ‒ Úgy tudjuk egymást
melegíteni.
Shannon a férfi lába közé ült, és nekidőlt. A kezét a hóna alá
dugta, és felhúzta a lábát. Manzano a lány köré fonta a karját.
Shannon érezte a férfi meleg leheletét a fülén, aztán lassanként a
testmelege is kezdett átszivárogni a ruháikon.
‒ Így egy kicsit jobb ‒ suttogta Manzano.
Shannon megfordult, hogy megnézze, hogy van. Manzano a
falnak döntötte a fejét, és lehunyta a szemét. A mellkasa
szabályosan emelkedett és süllyedt, a karjai elernyedtek. Shannon
óvatosan a férfi mellkasának dőlt, és a csarnok sötét
tetőszerkezetét meg az azon átjutó eltévedt hópelyheket nézte,
végül álomtalan álomba merült.

Hága

Bollard nyolc szeletre vágta az utolsó darab kenyeret. Négy

vastagra és négy leheletvékonyra. Sürgősen ennivaló után kellett
néznie, mert alig maradt már valami a háznál. Azon vette észre
magát, hogy csak bámul kifelé a konyhaablakon. Ő, aki máskor
mindig olyan összeszedett volt. A kis kertben a gyep még most,
télen is zöldellt. A bokrok elvesztették a leveleiket, ahogy a telket a
szomszédoktól elválasztó sövények is. Az egyik mögött a ház
tornácán egy férfi kuporgott. Valószínűleg Luc. Nem mozdult, a
kezét a pázsit felé nyújtotta. Bollard csak most pillantott meg
néhány méterrel odébb egy macskát, amely lassan közelített a
szomszédja felé. A férfi mintha magához akarta volna csalogatni az
állatot. A macska felemelte a farkát, odaszaladt Luchöz, és
megszaglászta az ujját. Luc ekkor egy villámgyors mozdulattal
elkapta a nyakát, és lecsapott a fejére a másik kezében tartott
tárggyal, amelyről Bollard csak most látta, hogy egy kalapács. A
szomszédja felegyenesedett, az egyik kezében a véres kalapács, a
másikban pedig a leölt állat.
Bollard lassan letette a kést, amellyel a kenyeret szeletelte.
Berohantak a konyhába a gyerekek, mögöttük jött Marie, fáradtan,
de a tegnapelőttihez képest jobb hangulatban. Bollard, aki örült,
hogy valami eltereli a figyelmét, tányérokra rakta a vastag
kenyérszeleteket. Aztán a gyerekek orra alá dugta a vékonyakat.
‒ Képzeljétek azt, hogy ezek finom felvágottszeletek, amelyeket a
kenyérre rakunk.
Egy vékony kenyérszeletet rátett egy vastagra, és várakozva
pillantott a gyerekekre. Közben nem tudta kiverni a fejéből a
látottakat.
‒ De ez nem felvágott, ez kenyér! ‒ feleselt Bernadette, és
undorodva nézte a tányérját.
‒ Nekem bizony felvágott ‒ erősködött Bollard.
Bezzeg, amikor játszanak, az üres levegőt is el tudják képzelni
akárminek!
‒ Mmm, de finom! ‒ harapott tüntetően a kenyérbe.
Bernadette szkeptikusan nézte a színjátékot. Marie is megkóstolta
a maga kenyerét, és szintén hangosan bizonygatta, mennyire ízlik
neki. Bollard jóízűen rágott, elismerően bólogatott, majd a lányára
és a fiára nézett.
‒ Fen-sé-ges! Ki ne hagyjátok!
Georges, aki eddig a húgához hasonlóan nem volt valami lelkes,
most rátett a kenyerére egy szelet „felvágottat”, és lelkes „mmm”-k
és „ááá”-k kíséretében rávetette magát. Bernadette bizonytalanul
méregette a kenyeret, miközben a szülei és a bátyja folytatták a
hangos tetszésnyilvánítást. Végül fejcsóválva felvette.
‒ Teljesen zizik vagytok ‒ mondta, és beleharapott.
Bollard gondolatai már a következő étkezés körül jártak, amelyet
meg kellett oldania valahogyan. De semmi esetre sem úgy, ahogy a
szomszéd.

Aachen

‒ Jó reggelt! ‒ súgta Shannon fülébe Manzano.

A jeges hideg és a kényelmetlen testhelyzet ellenére mégiscsak
aludt néhány órát. Valamivel jobban érezte magát, mint előző nap,
mintha lement volna egy kicsit a láza.
Shannon megrezzent, nyugtalanul mozgatta ide-oda a fejét, majd
Manzano nyakába fúrta az arcát, és tovább aludt. Manzano a hideg
és a testtartása miatt alig érezte a kezét, lábát, hátát és ülepét.
Kicsit arrébb megmozdult egy hálózsák. A pályaudvar lassacskán
ébredezett. Fáradt tekintetek, zilált hajzatok. Manzano úgy látta, a
legtöbben állandó szállóvendégek lehetnek az utcán, az arcuk
barázdált volt, a hajuk csimbókos.
A menetrend szerinti járattal másfél órányira sincs Brüsszel,
gondolta. Gyalog több mint két nap. Finoman megbökte Shannont,
és addig suttogott a fülébe, amíg a lány ki nem nyitotta a szemét.
Álmosan pislogott.
‒ Rémálom… ‒ nyöszörögte.
‒ Rémálmod volt?
‒ Nem, arra ébredtem.
Még egy pillanatig ülve maradt, aztán nehézkesen
feltápászkodott, és nagyot nyújtózott. Manzano is megpróbálta
ugyanezt, de még érezte a sérült lábát.
‒ És most?
‒ Ki kell mennem.
‒ Nekem is.
Miután ezt egy félreeső zugban elintézték, végigsétáltak a
peronon, térképet vagy bármi egyebet keresve, amelyből
megtudhatják, hogyan jutnak el Brüsszelbe. Kérdezősködtek is
másoktól, akik ugyancsak most kezdték a napot.
‒ Járnak itt vonatok?
‒ Nagyon ritkán. Tehervonatok ‒ válaszolta valaki.
‒ És hová mennek?
‒ Fogalmam sincs.
‒ Lehet itt a közelben enni valamit?
‒ Ebben az utcában van egy ingyenkonyha. De nem mindig van
nyitva.
Ezt előző nap nem is látták. Megtudakolták az utat, és odasiettek.
Kígyózó sor fogadta őket.
Egy órával később Shannon Manzano mellett ült egy helyiségben,
amelyet széntüzelésű kályhával fűtöttek. Az ételkiadásnál nem
kérdeztek tőlük semmit, csak kaptak egy bádogtányérba két nagy
merőkanál zöldséglevest, amelyet a hosszú asztalok egyikéhez
furakodva szép lassan megittak. Kanalat ugyanis nem adtak hozzá.
Az emberek nem sokat beszéltek. A zömük több réteg ruhát viselt,
a divatra vagy az eleganciára fittyet hányva. Aki végzett a levesével,
azt a konyha alkalmazottai felszólították, hogy adja át a helyét
másnak, aminek az lett az eredménye, hogy a többség csak jó
hosszú idő alatt ürítette ki a tányérját, míg mások a teli padsorok
között tévelyegtek. Shannon és Manzano sem sietett. Az elmúlt
éjszaka hidege csak lassan engedett fel a tagjaikban.
Többszöri felszólítást követően azonban végül mégis
engedelmeskedtek, és hamarosan megint kint álltak a hidegben. A
szemközti házból bútorokat és elektromos készülékeket hordtak ki
néma alakok. Nem úgy festettek, mintha ők volnának a
tulajdonosok. Nem foglalkozott velük senki.
‒ Mit csinálnak ezek? ‒ kérdezte Shannon.
‒ Attól tartok, ezzel most nem szabad törődnünk ‒ válaszolta
Manzano. ‒ Fontosabb dolgunk van. Gyerünk vissza a
pályaudvarra.
A pályaudvaron Manzano egy ideig fel-alá járkált a vágányok
között, aztán választott egy irányt, és Shannont maga után húzva
elindult. Mintegy kétszáz méter után egy híd alá érkeztek, ahol a
vágány többfelé ágazott. Két sínpár eltűnt az épületek között, a
többi azonban újabb néhány száz méter múlva összefutott.
Különféle járművek álltak rajtuk, egyszerű mozdonyoktól a helyi
érdekű vasút kocsijain és tehervagonokon át a sínpálya építésére és
javítására szolgáló különös szerkezetekig. Az egyik kifejezetten úgy
nézett ki; mint egy rövid, sárga teherautó, amelyik sínen is tud
járni. Manzano felkapaszkodott a vezetőfülke ajtajához, és
megpróbálta kinyitni. A következő pillanatban már a kormánynál
ült, és a műszerfalat vizslatta. Shannon is felmászott az ajtóhoz, és
kétkedve nézett be.
‒ Nem kell ennek áram?
‒ Nem. Dízellel megy.
‒ Ha van benne.
Manzano a műszerfal alatt leemelt a helyéről egy fedelet, amely
alól valóságos kábelrengeteg tűnt elő. Egy darabig nézegette a
drótokat, aztán elszakította őket, és néhányat újra összekötött, mire
a motor hangosan köhögve életre kelt.
‒ Na, mire vársz? ‒ szólt ki Shannonnak. ‒ Inkább nézd meg,
nincs-e itt valahol egy térkép a pályáról!
‒ Nincs benne GPS? ‒ kérdezett vissza Shannon, beugrott a
fülkébe, helyet foglalt az utasülésen, és áttúrta a hatalmas
kesztyűtartót, ahonnan egy vastag könyv került elő, tele ábrákkal és
térképekkel.
‒ Megvan!
Manzano kipróbálta, el tudja-e indítani a járművet. Az egy
rántással nekilódult. Shannon átlapozta a vaskos kötetet, és egy
dupla oldalon ‒ rengeteg vonal és szám között ‒ rábukkant Aachen
és Brüsszel nevére.
‒ Már csak arra kell rájönnünk, mi mit jelent ezen a térképen.
‒ Te vagy a navigátor, én vezetek! ‒ rikkantotta Manzano, és
lépésben hajtott tovább.
‒ Mióta bízza egy férfi az autóban egy nőre a navigálást?
‒ Ez nem is autó, hanem… Á, mindegy, csak mondjad!

Berlin

„Mazsolabombázók.” Így hívta az édesanyja, és minden más

berlini is azokat az amerikai repülőket, amelyek a második
világháború után segélyszállítmányokat hoztak Berlin nyugati
szektorába. Michelsen abban sem volt biztos, hogy a mai fiatalok
egyáltalán értik-e még ezt a kifejezést. Akárhogy is, a Tegel
repülőtéren, ahogy több mint hatvan éve a Tempelhofon, segítséget
hozó repülőgépek landoltak, amelyek ezúttal is katonai gépek
voltak, csak éppen most az orosz hadseregéi. Az áramszünet
kezdetekor a földön rekedt utasszállítókat eltakarították az útból,
és a helyüket most sötétzöld, hasas kolosszusok vették át, amelyek
vezérsíkján az Oroszországi Föderáció zászlaja díszelgett. Közöttük
különféle egyenruhákat viselő emberek tülekedtek. Az égre
pillantva Michelsen láthatta a levegőben lévő és az éppen felszálló
gépek fényeit.
Nem Berlin volt az egyetlen céljuk. Ugyanebben az időben
hasonló jelenetek játszódtak le Stockholmban, Koppenhágában,
Frankfurtban, Párizsban, Fondonban, valamint Észak- és Közép-
Európa más nagyobb repterein. Dél-Európába főként
Törökországból és Egyiptomból érkeztek a gépek. A repülők mellett
teherautó-konvojok és kilométer hosszú vasúti szerelvények is
hozták az életmentő ellátmányt Oroszországból, a kaukázusi
országokból és Észak-Afrikából.
‒ Olyan, mint egy invázió ‒ dünnyögte a külügyminiszter.
A kínai segélyszállítmányokkal kapcsolatban a NATO még mindig
nem döntött. A keményvonalasok között egyre inkább teret
hódított az a nézet, hogy az ázsiai országban keresendők a
katasztrófa okai. Azt pedig nem akarták, hogy akár kínai katonák,
akár civil segélycsapatok hazájuk földjére lépjenek, amíg a gyanút
nem sikerült eloszlatni.
‒ Menjünk, fogadjuk a tábornokot ‒ mondta Michelsen.

Liège és Brüsszel között

Hetven kilométernél többet nem tehettek meg, mert lassan

mentek, hogy észrevegyék a váltókat és az akadályokat, de azért
haladtak, ha megszakításokkal is, mint például most.
‒ Már megint! ‒ nyögött fel Shannon.
A sín kettéágazott előttük.
‒ Szerintem jobbra kellene mennünk ‒ gondolkozott hangosan.
‒ Remélem. Nekem sejtelmem sincs, hol lehetünk.
‒ Valahol Belgiumban, Liège és Brüsszel között, ha nem tévedek.
 ‒ És mennyi még Brüsszel?
‒ Egy óra? Kettő? Ha nem jön közbe semmi.
A váltó kézi átállítása időbe telt. Manzano elmagyarázta, hogy a
járművön biztosan van olyan készülék, amellyel távvezérelni is
lehet. Csak épp nem találta meg. Egyébként, tette hozzá, nagyon is
valószínű, hogy a váltókban nincs áram, aminek következtében
mindenképp lehetetlen a távirányítás.
Eleinte közel álltak a végső kétségbeeséshez. Shannon térképe
szerint az első elágazásnál jobbra kellett volna fordulniuk, a váltó
azonban balra vezette őket. Manzano visszatolatott. Kiszálltak, és
megvizsgálták a váltót. Hamar felfedezték, hogy mechanikusan is
állítható. Ha van hozzá megfelelő szerszám. Végül megtalálták, egy
roppant csavarkulcsféleség volt az a sínautó hátuljában. Shannon
felkapta, kiugrott, átállította a váltót, és visszamászott.
Továbbmentek. Shannon a térképet tanulmányozta. Nem volt
egészen biztos benne, hogy a megfelelő irányba indultak. A váltó
számozása nem egyezett a térképen feltűntetett számmal.
‒ Állj!
Manzano fékezett.
‒ Azt hiszem, elnéztük.
‒ Akkor vissza?
‒ Vissza.
Manzano rükvercbe kapcsolt.
‒ Mi az a fény ott hátul?
Abban az irányban, amerről jöttek, és amerre most megint
tartottak, aprócska fényt láttak pislákolni.
‒ Gőzöm sincs. De egyre nagyobb és élesebb lesz ‒ mondta
Shannon.
Közeledtek a váltóhoz.
‒ Méghozzá jó gyorsan ‒ folytatta Shannon. ‒ A síneken jön. Ez
egy vonat. És eléggé siet.
Manzano már majdnem elérte a váltót.
‒ Vonat? És a mi vágányunkon jön?
‒ Azt nem látom.
 Manzano lefékezett, miután elhagyta a váltót.
‒ Ez egy vonat! ‒ ismételte Shannon idegesen. Már a mozdonyt is
ki tudta venni. ‒ Ha a mi vágányunkon jön, belénk fog rohanni!
Indíts már, indíts!
Manzano is felismerte a veszélyt. Anélkül hogy átállították volna
a váltót, újra gázt adott. A sínautó lomhán megindult. A vonat már
csak száz méterre lehetett.
‒ Gyorsabban! ‒ kiáltotta Shannon.
Megint áthaladtak a váltón. Shannon érezte, ahogy a jármű
gyorsul. A vonat nem sokkal a váltó előtt megállt. Shannon
megkönnyebbülten fellélegzett.
‒ Hová mehet? ‒ kérdezte Manzano.
‒ Talán szintén Brüsszelbe ‒ válaszolta Shannon.
‒ Meg kellene kérdezni.
Manzano másodszor is visszatolatott. Közelebb érve meglátták a
mozdony mögött a több tucatnyi tehervagont. A tetejük furcsán
szabálytalan formájú volt, mintha tüskék nőttek volna rajta. Egy
ember épp akkor állította át a váltót, amikor a mozdonyhoz értek.
‒ Hová mennek? ‒ szólította meg Shannon franciául.
‒ Brüsszelbe ‒ felelte a férfi.
‒ Akkor talán tapadjunk rájuk ‒ javasolta Manzano.
Amikor a vonat elgurult mellettük, Shannon felismerte, mik azok
a kinövések a vagonok tetején.
‒ Ezek emberek! ‒ kiáltott fel.
Több száz potyautas utazott a vonaton.
‒ Mint Indiában ‒ jegyezte meg Manzano. ‒ Csak ezek itt halálra
fagynak.
Beletelt néhány percbe, amíg a hosszú tehervonat eldöcögött
mellettük. Manzano visszament a váltó mögé, és követte a
szerelvényt.
‒ Lehet, hogy hamarosan mi is ott fent fogunk fagyoskodni ‒
mondta.
‒ Miért?
Manzano az üzemanyagtank kijelzőjére mutatott. Már vészesen
kevés maradt.
‒ Na, bazmeg! De ahhoz valahogy át kellene szállnunk.
‒ Reméljük, kitart a benzin a következő váltóig, ahol a vonatnak
meg kell állnia.

Berlin

‒ Szent isten! ‒ szörnyedt el Michelsen.

‒ Hogy történhetett ez? ‒ kérdezte a kancellár. Az arca krétafehér
volt.
‒ Úgy tűnik, baleset volt ‒ felelte a Környezetvédelmi és
Reaktorbiztonsági Minisztérium államtitkára. ‒ Most kaptuk a
képeket a GMLZ-től. Legalább nem az erőműben történt. Onnan
csak egy ideges hívást kaptunk, hol késik a dízelutánpótlás. A
kiküldött járőr már csak a roncsokat látta.
A képernyőn fotók tűntek fel, rajtuk kamionok elszenesedett
vázai, amelyek szanaszét hevertek az autópályán és a szomszédos
mezőn. Egyesek elfordultak, mások lesújtva rázták a fejüket.
‒ Fogalmunk sincs, mi történhetett ‒ mondta az államtitkár. ‒ A
vizsgálat még folyik. A három tartályautónak pótkocsija is volt, és
el öl-hátul egy-egy katonai jármű kísérte őket, tíz-tíz emberrel.
Két feketéllő roncsra mutatott a mezőn.
‒ Nincsenek túlélők. A vizsgálat még eltart egy darabig, mert sem
emberből, sem erőforrásból nincsen hozzá elég.
‒ Baleset volt, vagy támadás? ‒ kérdezett rá a kancellár.
‒ Egyelőre nem tudjuk megmondani. Annyi biztos, hogy a
philippsburgi atomerőműből érkező hívás és a szerencsétlenség
felfedezése között tíz óra telt el.
‒ Te jó ég, hogyhogy olyan sok?
‒ Mert már mindenki kivan! ‒ válaszolta panaszosan az
államtitkár. ‒ Egyre kevesebb hadra fogható emberünk van. Sok
körzetben elromlott a BOS-rádió. És… ‒ Cserbenhagyták a szavak, a
szája remegni kezdett, és könnybe lábadt a szeme.
Kérlek szépen, nehogy idegösszeomlást kapj itt nekem,
fohászkodott Michelsen. Már két embert veszített el így.
‒ A következő transzportot csak ma délelőtt lehet útnak indítani,
és legkorábban hat óra múlva ér el Philippsburgba.
A képernyőn hatalmas medence tűnt fel, mintha a kép egy
uszodában készült volna.
‒ Ez a philippsburgi atomerőmű 1-es blokkjának
pihentetőmedencéje. Itt tárolják az elhasznált fűtőelemeket. Egyes
erőművekben több fűtőelem hever a pihentetőmedencében, mint
amennyi még aktív a reaktorban. Mivel ezek nagyon forrók, akár
évekig is hűteni kell őket. A philippsburgi atomerőmű 1-es
blokkjának medencéje eddig is problematikus volt, mivel a reaktor
biztonsági tartályán kívül helyezkedik el, fent az épületben,
közvetlenül a tető alatt. Az áramellátás hosszú ideig elégtelen volt,
sőt a medencének nincs is saját rendszere, csak a vészleállítás után
kötötték rá. Egy lezuhanó repülőgép esetére például egyáltalán
nincs biztosítva. De ahogy látjuk, erre nincs is szükség. Az
üzemeltetők szerint az éjszaka folyamán a pihentetőmedence
hűtőrendszere kifogyott a dízelből. Az erőmű vezetésének a reaktor
hűtőrendszeréből sem sikerült elkülönítenie üzemanyagot. Vagyis
nem lehet hűteni a medence vizét. A nagy része a fűtőelemek
hőjétől már el is párolgott. Mire megérkezik az üzemanyag-
utánpótlás, előreláthatólag semmi nem marad belőle. Feltehető,
hogy a fűtőelemek már most kezdenek olvadni. Senkinek nem kell
elmagyaráznom, mit jelent ez. Vagy talán mégis. Mivel a
pihentetőmedence a biztonsági tartályon kívül van, ez a
magolvadás az épület kellős közepén megy végbe. Ennek
következtében az épületben olyan erős lesz a sugárzás, hogy be sem
lehet majd lépni. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de egy
esetleges robbanás akár Karlsruhét és Mannheimet is
veszélyeztetheti.
‒ Az istenit! ‒ ordított a kancellár, és akkorát csapott öklével az
asztalra, hogy az beleremegett. ‒ Már kezdtünk kimászni belőle, és
akkor most megint történik valami!
‒ Ez az úgynevezett fennmaradó kockázat ‒ mormolta Michelsen.
 ‒ Evakuálnunk kell a környéket? ‒ kérdezte a kancellár.
‒ Ha akarnánk, sem tudnánk elég gyorsan ‒ válaszolta az
államtitkár. ‒ A helyi segélyerőkkel már régóta hiányos az
összeköttetés. Ha csak néhány kilométeres körzetről beszélünk,
akkor is több száz járműre volna szükség, plusz sofőrök, plusz
üzemanyag. A jelenlegi helyzetben… ‒ Megilletődötten lenézett az
asztalra, és megcsóválta a fejét. ‒ …csak imádkozni tudunk.

Brüsszel

A tankban volt elegendő üzemanyag a következő váltóig. Ott

Shannon és Manzano a vonathoz kapcsolta a sínautót, amint
megálltak. A mozdonyvezető messze elöl ebből mit sem vett észre.
Háromnegyed órával később a vonat sűrűn beépített területen állt
meg. A sok vágányból Manzano arra következtetett, hogy egy
nagyobb pályaudvarra érhettek. A vonat mellett mindkét oldalon
katonák sorakoztak mintegy húszméterenként, s valamennyien
fegyvert tartottak a mellkasuk előtt.
‒ Remélem, nem ránk várnak ‒ mondta Manzano.
‒ Ne tartsd magad ilyen nagyra ‒ hűtötte le Shannon. ‒ Biztos a
fosztogatók miatt vannak itt.
Egy megafonnal felszerelt katona végigment a vonat mellett, és
franciául felszólította az embereket, hogy szálljanak le, és
nyugodtan távozzanak. A potyautasok lemásztak a tartálykocsikról
és vagonokról, majd a zavar legkisebb jele nélkül elcipelték
holmijukat a katonák között, akik meg sem mozdultak. Manzano és
Shannon elvegyült a tömegben. Senki nem figyelt fel rájuk.
‒ Mondtam én ‒ jegyezte meg Shannon, miközben a többiekkel
együtt a peron felé futottak a vágányokon át. ‒ Csak a rakomány
miatt jöttek.
Az állomásépület felirata megerősítette őket abban, hogy elértek
Brüsszelbe.
‒ El kell jutnunk a MIC-be, mielőtt besötétedik!
‒ Előbb azt kellene megtudnunk, hol van.
 Az itteni váróteremben is százak tákoltak össze maguknak valami
alvóhelyet. A pénztárak zárva voltak, de Manzano megpillantott egy
embert, aki a biztonsági szolgálat sárga dzsekijét viselte, és a terem
széléről tartotta szemmel a sokadalmat.
‒ Hová akarnak menni? ‒ kérdezte a férfi, miután angolul
megszólították.
‒ Az EU Megfigyelési és Tájékoztatási Központjába ‒ ismételte
meg Manzano.
A biztonsági őr vállat vont.
‒ Nem tudom, hol lehet. Csak az Európai Bizottság székházát
tudom.
‒ Oda hogy lehet eljutni?
‒ Taxival.
‒ Jár taxi?
‒ Dehogy ‒ mondta a férfi. ‒ Nem jár itt semmi. Gyalog kell
menniük.
A kijárat felé mutatott.
‒ Forduljanak jobbra. Aztán az első nagy utcán megint jobbra. Az
az Avenue Leopold III. Azon menjenek a Boulevard General Wahis-
ig, a körforgalomnál megint jobbra…
‒ Ezt sosem jegyzem meg! ‒ kesergett Manzano.
‒ Eddig megvan ‒ mondta Shannon. ‒ A második rész a tiéd.
A biztonsági őr kérdőn pillantott rájuk.
‒ Jól van ‒ egyezett bele Manzano. ‒ Szóval a körforgalomnál
jobbra, aztán?
‒ Az a Chaussée de Louvain, aztán balra az Avenue Milcamps-on,
annak a végén van a Rue des Patriotes, aztán onnan megint balra
kell menni a Rue Franklinen. Azon egyenesen eljutnak az Európai
Bizottság főépületéig.
‒ Megjegyezted? ‒ kérdezte Shannon.
‒ Remélhetőleg. Milyen messze van? ‒ kérdezte a férfitól
Manzano.
‒ Azt mondanám, egy óra.
Manzano eléggé átfázott ahhoz, hogy sérült lába ellenére is
örüljön egy kis mozgásnak.

Parancsnoki központ

Először fordult elő, hogy nyugtalankodtak. Tegnap óta egyre több

olyan számítógépet kapcsoltak le, amelyen keresztül követték a
válságstábok és az olyan fontosabb hatóságok, mint az Europol
kommunikációját. Az e-mail-forgalom is jelentősen visszaesett.
Csak nem felfedezték, hogy lehallgatják őket? Kivártak, nem
avatkoztak közbe.
Tulajdonképpen már majdnem túl egyszerű volt. Az olyan
közösségi oldalakon keresztül, mint amilyen a Facebook, a Xing, a
LinkedIn és társaik, az energiacégek és hatóságok több ezer
dolgozójának e-mail címét szerezték meg. Ezeknek személyes
meghívót küldtek egy weboldalra, amely különösen kedvező
nyaralási ajánlatokat kínált „a kiválasztott dolgozók részére”. A
honlapon valódi utakat tűntettek fel, amelyeket tényleg le lehetett
foglalni. Ebben semmi szokatlan nem volt, ilyen ajánlatokat
autóklubtagok vagy bizonyos hitelkártyák tulajdonosai is kaptak. A
lényeget a videók és a látogatóknak szóló információkat tartalmazó
PDF-fájlok jelentették. Amint valaki megnyitott egyet közülük, egy
rejtett ártó kód megfertőzte a számítógépét. Ehhez egy EXE-fájlt
töltött le egy másik weboldalról. A program felmásolta magát a
merevlemezre, hogy a gép újraindításakor aktiválódjon.
Néhány hónap alatt gyakorlatilag minden célobjektumba
beszivárogtak: számtalan cég, valamint a nagyobb európai államok
és az Egyesült Államok rendszereibe is.
Amint az adott számítógépet újraindították, a program óvatosan
körülkémlelt a hálózaton. Megfigyelte a felhasználók szokásait és
jogosultságait. Így lassanként eljutott a szerverig. Persze különösen
izgalmasak voltak az olyan lemezterületek a szerveren, amelyekhez
sok felhasználó fért hozzá. A program következő lépésként ide
telepítette fel magát. Ha ez sikerült, információkat kezdett gyűjteni:
felhasználói profilokat, a dolgozók adatait a telefonkönyvből és a
személyzeti osztály rendszeréből, épületek és számítógépes
hálózatok tervrajzait, részleteket a használt hardverekről és még
sok minden mást. Ezeket az éjszaka folyamán külső
webszerverekre küldte. A programozók, akik nyilvános internetes
fórumokon jutottak hozzájuk, már várták őket, kiértékelték az
adatokat, és feltörték a profilokhoz tartozó jelszavakat. Ugyanígy
sikerült olyan laptopokat is azonosítaniuk, amelyekre Skype vagy
hasonló internetes telefonprogram volt telepítve. Ezeknek a
kameráját és mikrofonját aktiválni tudták, anélkül hogy a
felhasználó értesítést kapott volna erről.
Csakhogy most egyre több számítógépet kapcsoltak ki. És ezzel
befogták a szemüket és a fülüket. Végre a francia válságstáb egyik
levelében a kulcsszavas keresés kiszűrt egy hírt. Egyenesen a
köztársasági elnök irodájából származott. Felszólította a hatóságok
alkalmazottait, hogy az árammal való takarékoskodás érdekében
csak akkor kapcsolják be a számítógépüket, ha valóban szükséges.
Néhány órán belül számos más kormány rendszerében is
felbukkantak hasonló e-mailek.
Kellemes meglepetés volt. Ha egyetlen hét után már a
legfontosabb szerveknek is takarékoskodniuk kell az árammal,
akkor nem lehet már messze a végső összeomlás. Minél előbb,
annál jobb. Minden vég egy kezdet is egyben. Ahogy az őserdő
benövi a romokat, úgy hódítják majd vissza az emberek is az
életüket.

Brüsszel

Még kétszer meg kellett kérdezniük az utat, így az végül tovább

tartott egy óránál. Már szürkült, amikor megálltak az óriási épület
előtt, amelynek homlokzatán nagy betűk hirdették: „Europese
Commissie ‒ Commission européenne.” Odabent fény égett. Az
üvegezett előtérből egyesével vagy kis csoportokban emberek
léptek ki, míg mások befelé tartottak. Az üveg mögül néhány
sötétkékbe öltözött férfi nézett ki az utcára.
 Shannon végigmérte Manzanót, összevarrt homlokától a piszkos
cipőjéig. Úgy festett, mint egy csavargó. Aztán vetett egy pillantást
magára, és kénytelen volt megállapítani, hogy ő maga sem néz ki
jobban.
‒ Igen ‒ mondta Manzano. ‒ Pont úgy nézünk ki, mint a szívesen
látott vendégek. Biztos a szagunk is olyan.
Még ki sem nyitották az ajtót, már ott is állt előttük az egyik
biztonsági ember.
‒ Csak az itt dolgozók léphetnek be ‒ adta tudtukra franciául.
‒ Én az vagyok ‒ válaszolta Manzano magabiztosan angolul, és
megpróbált elnyomakodni mellette, de egy kinyújtott kézbe
ütközött.
‒ Az igazolványát ‒ szólította fel a férfi, ezúttal angolul.
‒ Kísérjen a recepcióhoz! ‒ követelte Manzano.
A helyzet kísértetiesen emlékeztette arra, ami az Enelnél történt
az áramszünet első reggelén. Ott is kivágta magát, és bejutott. Igaz,
csak azért, hogy újra kidobják, és ne vegye komolyan senki.
‒ Szabadúszó bedolgozó vagyok a Megfigyelési és Tájékoztatási
Központnál ‒ füllentette. ‒ Kérdezze meg Sonja Angströmöt, ő is ott
dolgozik. Ha nem enged be, abból komoly kellemetlenségei
lesznek, ezt megígérhetem!
A biztonsági őr tétovázott.
‒ Jöjjön velem.
Manzano fellélegzett. Shannonnal követték a férfit a hosszú
recepciós pulthoz.
‒ Sonja Angströmöt keressük a MIC-nél ‒ mondta el az egyik ott
dolgozónak is Manzano. ‒ Mondja meg neki, hogy Piero Manzano
van itt.
A pult mögött ülő férfi kritikus pillantással mérte végig.
‒ Kérem ‒ tette hozzá Manzano.
A nyakán érezte a biztonsági őr leheletét. A portás lenyomott egy
gombot maga előtt, és beleszólt a fejmikrofonjába. Várt, majd újra
beszélt. Közben nem vette le róluk a szemét. Megint hallgatott,
aztán köszönetet mondott. Manzanóékkal csak ennyit közölt:
 ‒ Várjanak ott! ‒ És egy sor padra mutatott.
A biztonsági őr nem követte őket, de az ajtó mellől rendszeresen
feléjük sandított.

Angström kilépett a liftből, és körülnézett az előtérben. Csak

második pillantásra ismerte meg Piero Manzanót. Kócos hajú fiatal
nő ült mellette, aki más körülmények között egész csinosan
festhetett. Aztán közelebb érve őt is felismerte.
‒ Piero! Uramisten, hogy nézel ki! ‒ Hátrébb lépett. ‒ És… milyen
szagod van!
‒ Tudom. Hosszú történet. Ő itt Lauren Shannon, amerikai
újságíró.
‒ Ó, ismerem ‒ mondta Angström. ‒ Ő tudósított először a
támadásról. És most már azt is tudom, honnan értesült róla ‒
fordult Shannonhoz. ‒ Piero volt…
‒ Hágában ismerkedtünk meg ‒ magyarázta Manzano. ‒ Francois
Bollard-on keresztül, emlékszel még rá? Az is egy hosszú történet.
Angström önkéntelenül is eltűnődött, vajon Manzano egyebet is
átélt-e a fiatal amerikai lánnyal, mint „hosszú történeteket”.
‒ És mit csináltok itt Brüsszelben? Újabb sztori? Vagy az Europol
küldött ide?
‒ Lehet, hogy van egy nyomom a támadókhoz ‒ válaszolta
Manzano.
‒ Az egész világ azt találgatja, ki a felelős ezért a katasztrófáért, te
meg csak úgy tudod?
‒ Azt nem mondtam. Csak azt, hogy talán van egy nyomom. De
egy megérzésem már beigazolódott.
Angström bólintott.
‒ Csakhogy áramra és internetkapcsolatra van szükségem.
Gondoltam, hátha nálatok van.
Angström fáradtan nevetett.
‒ De vicces vagy. Ide nem sétálhat be csak úgy akárki, és…
‒ Én nem akárki vagyok, Sonja ‒ szakította félbe Manzano.
Ez a közvetlen megszólítás zavarta Angströmöt.
 ‒ Miért nem az Europolhoz mentél?
‒ Ők elküldtek Németországba. Onnan közelebb volt ez. Röviden
összefoglalva.
Angström sóhajtott.
‒ Pár kolléga már nem jár be dolgozni. Túl messze laknak, vagy
más okból… Szóval szabad hely még csak volna… ‒ Az ajkába
harapott. ‒ Mindegy is. Már úgyis a feje tetején áll itt minden.
Intett a fejével, hogy kövessék.
‒ Ez az állásomba kerülhet. De előbb jelentkezzetek be, és
tusoljatok.
‒ A legnagyobb örömmel.
‒ Vannak mosdóink, először menjünk oda. Váltóruhátok van?
‒ Nekem van ‒ felelte Shannon.
‒ Nekem nincs ‒ vallotta be Manzano.
‒ Talán tudok szerezni valamit ‒ mondta Angström.
Megálltak a pult előtt.
‒ Két látogatói igazolványt ‒ utasította az orrát fintorgató portást.
Kapott tőle két bankkártya méretű műanyag lapocskát, amelyeket
vendégei a ruhájukra tűzhettek.
‒ Kapcsolatban vagytok az Europollal? ‒ érdeklődött Manzano a
lift felé menet.
‒ Nem igazán.
‒ Merthogy utánanéznék a gyanúmnak, mielőtt jelentkezem
náluk.
Angström kételkedve mustrálgatta a férfit, de csak ennyit
mondott:
‒ Jó. Ami pedig önt illeti ‒ fordult Shannonhoz, miközben
beszálltak a felvonóba ‒, amit itt lát és hall, az természetesen
szigorú titoktartás alá esik.
‒ Természetesen ‒ ismételte Shannon.

Ratingen

‒ Megvannak! ‒ kiáltotta a berlini hívó a rádiótelefonba. ‒ Egy

magasfeszültségű alállomáson fedezte fel őket a megfigyelőcsoport,
miután tüzet gyújtottak.
‒ Hol?
‒ Schweinfurt mellett.
Schweinfurt. Hartlandt meg sem próbálta kitalálni, milyen
messze lehet. A számítógépén megnyitotta a térképet. Körülbelül
háromszáz kilométerre délkeletre volt Ratingentől.
‒ Elkapták őket?
‒ Helikoptert kértek. Már úton van, és biztonságos magasságból
fogja folytatni a megfigyelést. A GSG 9-et17* már értesítettük.
‒ Muszáj odamennem.
‒ A helikopter húsz perc múlva landol a Talaefer parkolójában.

Brüsszel

Két perc, ennél több nem engedélyezett, adta értésére Angström.

Még sosem élvezett zuhanyt ennyire. Amikor a derekán
törülközővel kilépett a fülkéből, a svéd nő már ott várta egy csomag
ruhával.
‒ Nadrág és ing. Egy kollégától, aki a szekrényében tartotta, de
már napok óta nem volt bent. Lehet, hogy kicsit rövid lesz, de jobb
nincs. A te cuccodat már bedobtam a mosógépbe. Itt még olyan is
van. Hoztak néhányat a dolgozóknak.
Manzano megpróbálta úgy felhúzni a nadrágot, hogy ne látsszon a
seb a lábán.
‒ Mi történt veled? ‒ mutatott a varrásra Angström.
‒ Estem egy nagyot ‒ hazudta Manzano.
‒ Rondán fest.
‒ Érzésre is olyan. És amúgy te hogy vagy? ‒ váltott témát
Manzano öltözködés közben.
‒ Én gyakorlatilag itt élek ‒ vonta meg a vállát Angström. ‒ Csak
aludni járok haza. Még azért sem mindig. Már nem közlekednek a
dolgozókat szállító ingajáratok. Biciklivel meg másfél óra az út.
Igaz, legalább kimelegszem, és megvan a testmozgás is, ha már a
síelésről lemaradtam.
‒ Hallottál valamit a barátnőidről meg az öreg Bondoniról?
‒ Amióta eljöttünk, nem ‒ felelte szomorúan Angström.
A mosdó előtt Shannonba ütköztek.
‒ Soha többé nem megyek el innen! ‒ kiáltotta boldogan az
újságíró.
Tiszta farmer és pulóver volt rajta.
‒ De igen ‒ mondta Angström. ‒ Velünk jön a MIC-hez.
A Megfigyelési és Tájékoztatási Központot Manzano valamivel
látványosabbnak képzelte. Angström egy kis irodába vezette őket a
hatodik emeleten.
‒ Ez igazából egy tárgyaló ‒ magyarázta. ‒ Van vendéghálózatunk,
amelyre tudsz csatlakozni.
‒ Dehogy tudok ‒ mutatta Manzano a laptopot. ‒ Le van merülve.
Kellene egy hálózati kábel.
Angström megnézte a csatlakozóaljzatot, aztán kinyitott egy
szekrényt.
‒ Itt van két laptop, hátha az egyiké jó lesz.
Manzano kipróbálta, és az egyiké valóban jó volt.
‒ Ha valaki kérdezősködik ‒ mondta Angström ‒, küldd hozzám.
‒ Te meg mondd, hogy az IT-sektől vagyunk. Több ezren vagytok
itt, csak nem ismer mindenki mindenkit.
‒ Nem hát. Balra a második szobában leszek. Majd időnként
benézek.
Kiment, és becsukta az ajtót. Manzano lehuppant egy fotelba, és
bekapcsolta a számítógépet. Shannon vele szemben ült le az
asztalhoz.
‒ Ha belegondolok, hogy több millióan már egy hete úgy élnek,
ahogy mi tegnap éjjel ‒ mondta, és kinézett az ablakon ‒, nem is
értem, hogy nem szabadult még el a pokol.
‒ Részben már elszabadult ‒ felelte Manzano. ‒ Csak a legtöbb
embert túlságosan lefoglalja a túlélés. Nincs idejük vagy erejük
randalírozni.
 Aztán összerezzent, amikor nyílt az ajtó. Angström lépett be, és
egy tálcát tett le az asztalra.
‒ Forró kávé meg egy kis ennivaló. Úgy nézem, jól jön.
Manzanónak nagyon kellett uralkodnia magán, hogy ne vesse
magát azonnal az ételre.
‒ Köszönjük.
‒ Mondom, ha van valami, két szobával arrébb vagyok. A
mellékem a huszonhetes. Hát akkor viszlát! ‒ mondta Angström, és
becsukta az ajtót maga után.
‒ Már csak az hiányzik, hogy a kosárméretét is megadja ‒
vigyorgott Shannon teli szájjal. ‒ Tetszel neki.
Manzano érezte, hogy elpirul. Shannonnak muszáj volt nevetnie.
‒ És ő is neked!
‒ Hagyd ezt abba, dolgunk van.
‒ Neked van dolgod ‒ kuncogott vidáman Shannon, és lenyelt egy
falatot. ‒ Nekem csak ennem kell, kávéznom… ‒ Áttolta a székét
Manzano mellé. ‒ …meg nézni téged.

Ratingen

Hartlandt előrehajolva futott át az EC 155-ös forgó rotorjai alatt,

és beugrott a helikopterbe, ahol nyolc GSG 9-kommandós várta. Az
EC 155-ös a terrorelhárítók kisebbik és gyorsabbik helikoptere volt.
Óránként több mint háromszáz kilométeres csúcssebességével egy
órán belül elérhette a célpontot. Hartlandt még le sem ült, a gép
már emelkedni kezdett. Adtak neki egy sisakot, amelyen keresztül
beszélhetett a többiekkel. A golyóálló mellényt elég volt nem sokkal
a bevetés előtt felvennie. Az egység parancsnoka felvilágosította a
helyzet állásáról:
‒ Két jelzés nélküli kocsi felváltva követi a merénylőket.
Rádiókapcsolatban vagyunk velük. Úgy tűnik, eddig nem fogtak
gyanút, legalábbis nem próbálkoztak szökési manőverrel. A másik
helikopteres csapatunk már félúton jár, de a megérkezésünkig csak
követik őket biztonságos magasságból.
 ‒ Remélhetőleg addig a földi egység nem veszíti el őket.
‒ Ha elveszíti, akkor is jó leírásunk van róluk. Zöld katonai
Mercedes furgon.
‒ Ravasz. Ami jármű még közlekedik, az mind ilyen színű.
Drónokat nem tudunk kiküldeni?
‒ A közelben nincsen megfelelő. Viszont olyan sok katonai
teherautó sincs úton arrafelé.
‒ Nem elég megállítanunk, ki is kell majd hallgatnunk őket.
‒ Ez az elsődleges.
‒ Sötét lesz.
‒ Az nem gond. A pilóta éjjellátóval is tud navigálni. A
megközelítést ugyan nem könnyíti meg, de sötétben a meglepetés
is nagyobb.

Brüsszel

Shannon nem is tudta, mikor ízlett neki ennyire egy szelet

egyszerű kalács.
‒ Most mit csinálsz? ‒ érdeklődött.
‒ Emlékszel arra a gyanús IP-címre, amelyet azelőtt találtam,
hogy az akku megadta magát, és elrabolták a Porschénkat?
‒ Amelyikre a géped az engedélyed nélkül adatokat küldözgetett?
‒ Azt most megkeressük.
Beírta az IP-címet az internetböngésző címsorába. A
böngészőablakban baloldalt felül megjelent a RESET szó, középen
pedig két mező. Az egyik mellett az állt: User, a másik mellett:
Password.
‒ Nézze meg az ember… ‒ suttogta Manzano.
‒ Hát akkor ennyi volt ‒ jegyezte meg Shannon.
‒ Még messze nem. Nagyon magabiztos volt itt valaki.
‒ Hogyhogy?
‒ Mert semmilyen módon nem álcázta magát. Aki az e-maileket
elküldte a gépemről, az olyan helyről csinálta ezt, amelyet csak
felhasználónévvel és jelszóval védenek. Emögött valami fontosabb
is lapulhat.
‒ Vagy valami trükk.
‒ Vagy valami trükk. Majd meglátjuk.
‒ Mit akarsz meglátni? Sem a felhasználónevet nem tudod, sem a
jelszót.
‒ Még nem.
Shannon két kézbe fogta a kávéscsészét, és ivott egy kicsike
kortyot.
‒ Vajon a RESET, az itt egy parancs? ‒ találgatta. ‒ Vagy egy név?
Vagy mi?
‒ Újraindítás ‒ dörmögte Manzano.
Amikor a kurzort a szó fölé vitte, nem történt semmi. Azért a
biztonság kedvéért nem kattintott rá. Ki tudja, mi rejtőzik mögötte.
‒ Először foglalkozzunk a felhasználónévvel és a jelszóval
dünnyögte.
‒ Hogy akarsz feltörni egy nevet és egy jelszót? Nincs semmi
kiindulópontod!
Kopogtak az ajtón, és mielőtt bármit mondhattak volna, ki is
nyílt. Divatos szemüveget viselő férfi dugta be a fejét, és
meglepetten pislogott.
‒ Jaj, azt hittem… Kik maguk?
‒ IT-osztály ‒ válaszolta Manzano. ‒ Van itt egy kis javítanivaló.
‒ Ja, akkor elnézést a zavarásért!
Becsukta az ajtót. Manzanót és Shannont megint nem zavarta
senki.
‒ Na, szóval ‒ kezdte újra Shannon ‒, hogy akarsz megtalálni egy
nevet és egy jelszót, ha semmi kiindulópontod nincsen?
‒ Lehet, hogy nem is kell ‒ mondta Manzano, és új címet adott
meg. ‒ Léteznek programok olyanok számára, akik be akarnak törni
más gépekbe…
‒ És csak úgy ott vannak a neten?
‒ Csak úgy ott ‒ erősítette meg Manzano, szemét mereven a
képernyőre szegezve, amelyről egy kisfiú vigyorgott rájuk nagy
szemüvege mögül. ‒ Például ez itt: a Metasploit.
 ‒ És ez mit tud?
‒ Biztonsági ellenőrzést lehet vele végezni…
‒ …vagy biztonsági réseket felderíteni.
‒ Látom, érted. Remélem, le tudom itt tölteni.
A Download feliratú gombra kattintott. A program néhány
másodperc alatt letöltődött. Manzano telepítette és elindította.
‒ Mit csinálsz? ‒ kíváncsiskodott Shannon.
‒ Megadom a szoftvernek a gyanús IP-címet. Aztán kiválasztom,
milyen technikával akarom ellenőrizni az oldalt. Én egy SQL-
injekcióval próbálkozom. A részletektől most megkímélnélek, mert
azokhoz el kellene végezned egy informatikai tanfolyamot. ‒
Manzano hátradőlt. ‒ Ez eltarthat egy ideig.

Hága

Olyan tárgyalótermet választottak, ahol egyetlenegy számítógép

sem volt, leszámítva Bollard-ét, amely viszont pillanatnyilag nem
csatlakozott a belső hálózathoz, majd csak akkor fog újra
kapcsolódni, ha Bollard a prezentációjának minden apró nyomát
letörölte róla.
‒ Ez az ember Jorge Pucao ‒ kezdett bele. ‒ 1981-ben született
Buenos Airesben, és ott is nőtt fel. Már diákként is aktívan
politizált, a kezdődő gazdasági válság miatti demonstrációkon tűnt
fel.
A kivetítőn egy ordító fiatalember haragos arca látszott, aki több
magafajtával egyetemben az öklét rázta egy láthatatlan ellenség
felé.
‒ A válság tetőzésének idején, az ezredfordulón
politikatudományt és informatikát hallgatott Buenos Airesben, még
jobban beleásta magát a politikába, továbbra is tüntetésekre járt, és
részt vett egy szívességbank megalakításában, amely rendkívül
népszerű lett Argentínában, mivel a nemzeti valuta, a peso a
gazdasági és pénzügyi válság, valamint az államcsőd következtében
sokat veszített az értékéből, és a középosztály nagy része
elszegényedett. 2001-ben letartóztatták a genovai G8-as csúcs
elleni tüntetésen.
A csapzott hajú Pucaóról készült előnytelen rendőrségi fotók sem
csökkentették a fiatalember vonzerejét.
‒ Közben az édesapja a válság miatt öngyilkosságot követett el.
Pucao visszatért a hazájába, és még intenzívebben folytatta a
tevékenységét. Ebben az időszakban eléggé irányvesztettnek tűnt,
de talán csak kipróbált néhány számára érdekes új irányzatot is,
vagy egyszerűen az élvezeteket hajszolta.
Szürke betonfal jelent meg a képen, amelyen csodálatos módon
úgy nőtt a moha, hogy egy jelmondatot formázott: Cultivar la
equidad! ‒ Termessz egyenlőséget! Terrorizmus-szakértőként
Bollard természetszerűleg találkozott már olyan ártalmatlan
tiltakozási formákkal, mint a gerillakertészet. Az aktivisták
mohaspórák és író keverékét kenték a falra, hogy a moha ‒ az írót
használva táptalajul ‒ olyan formában nőjön, ahogy a keveréket
felvitték, s ily módon szó szerint életre keltsen efféle
jelmondatokat.
‒ Tevékenysége a gerillakertészettől kezdve a
gerillakommunikáción át önkormányzatot alapító üzemek
támogatásáig terjedt, amit abban az időben sokan csináltak.
Egy csoportképen mindenféle bőrszínű fiatalok látszottak, akik
között éppúgy akadtak rasztahajúak, mint kék Oxford-inges
egyetemisták. Középen ott állt Jorge Pucao, hátrafésült hajjal, éber
pillantással, farmerban és világos ingben.
‒ 2003-ban Argentína túl volt a legrosszabbon, Jorge Pucao pedig
mesterképzésre iratkozott be a washingtoni Georgetown
Egyetemre, nemzetközi kapcsolatok szakra. Ez az egyik legjobb
káderképzőnek számít, ha valaki a politikában vagy nemzetközi,
esetleg karitatív szervezeteknél képzeli el a karrierjét.
Tanulmányait a képességeit kamatoztatva szabadúszó IT-
szakemberként finanszírozta, a dolog pikantériája, hogy épp az
online biztonságtechnika területén. Ezzel párhuzamosan
csatlakozott a globalizációellenes mozgalomhoz. Egyre
radikálisabbá vált, ahogy a cikkeiből látni, na meg abból az
úgynevezett manifesztumból, amelyet a saját honlapján tett közzé.
Az összes dokumentumot, a későbbieket is, megtalálják az
adatbázisban a „Pucao_lit” nevű mappában ‒ fűzte hozzá Bollard
abban a reményben, hogy ez minden jelenlévőt fellelkesít.
Néhány iratot ő maga is átfutott már, de még nem mélyedt el
bennük. Első pillantásra is feltűnő volt azonban az a fegyelmezett
érvelés, amely a szélsőségesek zavaros jelmondatokkal és
vádaskodásokkal telezsúfolt röpirataiból rendszerint hiányzott.
‒ Az Egyesült Államokban primitivista csoportokkal került
kapcsolatba. Azoknak, akik nem tudják, mit jelent ez: ezek
lényegében az iparosodás előtti életformához való visszatérés
eszméjét vallják, sokan a civilizációnk jelenlegi formáját is
elutasítják. Ezek a kapcsolatok azonban nem látszanak túlságosan
intenzívnek. Mindez meglehetősen furcsának tűnhet, figyelembe
véve, hogy Pucao a modern technikából él. De már megtudhattuk,
hogy elég ambivalensen áll hozzá. 2005-ben sikeresen befejezte a
washingtoni tanulmányait. A skóciai Gleneaglesben tartott G8-as
csúcson már újra a tüntetők között találjuk. Amerikába visszatérve
továbbra is IT-szakemberként dolgozott. Feltételezzük, bár nincs rá
bizonyítékunk, hogy egész idő alatt hackerként is aktív volt.
Bollard most tért rá a sanghaji konferencián készült csoportképre,
amelyet a németektől kaptak.
‒ Szintén 2005-ben részt vett egy internetbiztonsági konferencián
Sanghajban. Amint a képen láthatják, a konferencián ott volt
Hermann Dragenau is. Ő volt a termékfelelős a Talaefernél, annál a
cégnél, amelynek az erőművek számára kifejlesztett
vezérlőszoftvereit a gyanú szerint manipulálták.
‒ Jól értem ‒ szólt közbe Bollard munkatársa, Krisztopulosz ‒,
hogy az egyébként valóban szembetűnő hasonlóságból egy
fantomkép meg egy ember fényképe között, aki pár éve egy
konferencián volt Dragenauval, arra következtetünk, hogy ez az
ember terrorista lehet?
‒ Ennél azért kicsit többről van szó ‒ válaszolta Bollard.
 Az eddigieknél kevésbé látványos, betű- és számsorokból álló
listát vetített ki.
‒ Mint azt valamennyien jól tudjuk, az Egyesült Államok a
szeptember tizenegyediki terrortámadások óta elraktározza a légi
utasok adatait, és 2007 óta az EU is kiadja nekik az Amerikába
induló vagy onnan érkező utasok adatait. Ezekből tudjuk, hogy
Pucao 2007 és 2010 között sokat ingázott az Egyesült Államok és
Európa között. Az európai célállomása nem ritkán Düsseldorf volt,
amely csak egy kőhajításnyira van Dragenau lakhelyétől. De van
ennél még jobb is. 2011-ben Dragenau Brazíliába utazott nyaralni.
Erről fotók is tanúskodnak, sőt az utazással kapcsolatos
dokumentumok is megvannak. Ugyanekkor Pucao is odautazott, és
két napig maradt. Nyaraláshoz ez túl rövid idő.
‒ De arra van bizonyíték, hogy találkoztak? ‒ kérdezte
Krisztopulosz. ‒ Egyébként ha volna, önmagában az sem jelentene
semmit.
‒ Ez természetesen igaz, de…
‒ Bocsáss meg, hogy megint közbeszólok, de nekem valami nem
világos: ha ez a két komputerzseni apokalipszist tervezgetett, és
mindvégig tudták, hogy minden tevékenységüknek digitális nyoma
marad, miért nem viselkedtek óvatosabban, vagy tüntették el
ezeket a nyomokat?
‒ Mert biztonságban érezték magukat? ‒ kérdezett vissza Bollard.
‒ Mert nem izgatta őket? Momentán csak találgatni tudunk.
Pucao közelmúltbeli politikai ténykedéséről nem mondtál
semmit.
‒ Most fogok rátérni. Ugyanis ezen a téren Pucao viselkedése
2005 után feltűnően megváltozott. Nem jelent meg a szokásos
rendezvényeken, a G8-as csúcsokon és hasonlókon, bár meg kell
említenem, hogy ezekben az években a globalizációellenes
tiltakozások egyre gyengébbek lettek. Emberünk viszont egyáltalán
nem lépett nyilvánosság elé. A blogján az utolsó politikai tartalmú
bejegyzés 2005. november 18-i. A közösségi oldalakon sem volt
aktív, legalábbis a valódi nevén nem.
 ‒ Tehát szerinted ennek két oka lehet ‒ gondolkozott fennhangon
Krisztopulosz. ‒ Vagy felhagyott a politizálással, vagy folytatta
ugyan, de nem akart feltűnni…
‒ …mivel titokban tervezett valamit. Gondolj a szeptember
tizenegyediki merénylőkre. Látszólag eminens diákok és hasonlók
voltak. Észrevétlenek. Közben meg időtlen idők óta terveztek egy
rettenetes terrortámadást. Vagy ott volt az az őrült Norvégiában,
2011-ben.
‒ De hát csak kellett számolnia azzal, hogy így is a látókörünkben
marad.
‒ Persze. Ott van az adatbázisunkban. De sajnos csak olyan
képeink vannak róla, amelyeken az arcfelismerő szoftver nem talál
elegendő hasonlóságot a fantomképpel.
‒ Hány millióba is került? És egy arcot sem ismert fel ezek közül.
‒ Utána fogunk járni.
‒ És még ha ez a Pucao tényleg a támadók közé tartozik is, a társai
továbbra sincsenek meg ‒ játszotta tovább Krisztopulosz a kritikus
szerepét, ami ellen Bollard-nak semmi kifogása nem volt, épp
ellenkezőleg. ‒ Ketten nem hajthattak végre ilyen elsöprő támadást.
‒ Nem. Biztos lehetsz benne, hogy ebben a pillanatban Európa, az
Egyesült Államok meg az összes szövetséges állam minden
hírszerző szolgálata azzal van elfoglalva, hogy Dragenau és Pucao
valamennyi kapcsolatát felderítse.
‒ Már ha képesek rá ‒ sóhajtotta Krisztopulosz. ‒ Ha az Egyesült
Államokban is olyan a helyzet, mint nálunk, akkor megtalálni is
nehéz lesz őket. De nem azért, mert terroristák, hanem mert valami
sportcsarnokban vagy közösségi házban alszanak több száz másik
ember között egy matracon, vagy sorban állnak az
élelmiszerosztásnál.

Brüsszel

‒ Ezt nem hiszem el… ‒ suttogta maga elé Manzano.

‒ Mi van? ‒ suttogott vissza Shannon.
 ‒ A felhasználónév-mező ‒ válaszolta Manzano. ‒ Az a sebezhető
pont. Felhasználónév nélkül is hozzáférhetek a honlap adataihoz.
‒ De hogy lehet ez?
‒ Béna biztonsági intézkedések miatt.
‒ És milyen adatokhoz?
‒ Azt rögtön meglátjuk.
A képernyőn hosszú lista jelent meg:
blond
tancr
sanskrit
zap
artu
cuhao
proud
baku
tzsche
b.tuck
sarowi
simon
…
‒ Ez meg mi?
‒ Ha van egy kis mázlink, a honlap felhasználóinak a névsora ‒
mondta Manzano. ‒ És most megnézzük a jelszavakat.
Letöltötte az adatokat a számítógépre, és néhány pillanat alatt
meg is tudta nyitni őket. Az ablakban áttekinthetetlen szám- és
betűegyveleg jelent meg:
Download table: USERS
sanskrit:36df662327a5eb9772C968749cegbe7b
sarowi:nboo6e634i03339dsas3a93ca8sbub
tzsche:823a76sai2ddo63b674i224odsoi5acc
tancr:6dedaebd8353i3823ao3i730973868oi
b.tuck:9e57554d6sf36327cadaco52a323f4af
blond:eo329eabo84i73a9i88c6aie9iua7f89f
‒ Nocsak, nocsak… ‒ jegyezte meg Manzano.
 Kopogtak, és az ajtó kinyílt. Manzano a laptophoz kapott, hogy
szükség esetén gyorsan össze tudja csukni. Angström lépett be.
‒ Megijesztettél ‒ mondta Manzano.
‒ Valami tilos dolgot műveltek?
‒ Nem. Csak találtunk valami nagyon érdekeset.
‒ Jöjjön csak ide! ‒ hívta Angströmöt Shannon. ‒ Tényleg nagyon
izgalmas, amit csinál. Bár teljesen érthetetlen…
Angström megnézte a képernyőt.
‒ Ez nekem kínai ‒ jelentette ki.
‒ Nekem is ‒ helyeselt Manzano. ‒ Mármint az, hogy lehet valaki
ennyire óvatlan. Nézd csak! ‒ mutatott a sorok elejére. ‒ Ezek itt a
felhasználónevek. Világosan, érthetően, kódolatlanul. Vagyis a felső
mezőt már ki tudjuk tölteni. A szám- és betűkombinációk pedig a
jelszavak, pontosabban, és ez a probléma, a jelszavak úgynevezett
hash-ei, azaz kódolt változatai.
‒ Ezzel nem sokra megyünk ‒ vélte Shannon.
‒ Az attól függ ‒ ellenkezett Manzano. Az ujjai megint táncba
kezdtek a billentyűzeten. ‒ Ha itt elég jó munkát végzett az illető,
akkor tényleg nem. De az ember nem is hinné, milyen slendriánok
tudnak lenni a profik ebben a szakmában.
Megint kopogtak. Angström ingerülten megfordult, odament az
ajtóhoz, és kinyitotta, de nem lépett félre, hogy beengedje a
jövevényt. Manzano ezúttal is a szemüveges férfit pillantotta meg a
folyosón.
‒ Ó, még mindig itt vannak… ‒ mondta a férfi.
‒ Én hívtam őket. IT ‒ magyarázta Angström.
Manzano látta, hogy a férfi próbál Angström válla fölött egy
pillantást vetni rá és Shannonra.
‒ IT ‒ visszhangozta, amit Angström mondott. ‒ Bezzeg, ha nekem
volna szükségem rájuk, két hét, mire előkerülnek. Nekem is úgy
kellene kinéznem, mint neked…
‒ Köszönöm ‒ felelte Angström.
‒ Hát akkor én…
A férfi még egyszer bekukkantott a szobába, és eltűnt. Angström
becsukta az ajtót, és visszatért hozzájuk.
‒ Akart valamit?
‒ Úgy láttam, csak kíváncsi volt.
‒ Én is az vagyok ‒ mondta Shannon. ‒ Mi van ezekkel a hash-
ekkel?
‒ Hash akkor keletkezik, ha az ember bizonyos algoritmusok
segítségével megváltoztatja az adatokat, méghozzá úgy, hogy ne
lehessen őket visszafordítani. Csak vaktában tudnánk próbálkozni,
ami rettenetesen hosszadalmas lehet. Képzelj el egy tíz karakterből
álló jelszót, amelyben ráadásul lehet kis- és nagybetű, meg szám is.
Ezt nyolcszáznegyvenbillióféleképpen lehet megváltoztatni. Vagyis
nyolcszáznegyvenbillió… billió! …lehetőséget kellene kipróbálnunk.
Ez még a leggyorsabb számítógépnek is az idők végezetéig tartana.
‒ De akkor a honlap hogy ismeri fel, hogy valaki a helyes jelszót
adta-e meg?
‒ Leegyszerűsítve: ha valaki megad egy jelszót, az algoritmus egy
ilyen katyvaszt gyárt belőle. És ha ez egyezik az eredetileg megadott
értékekkel, akkor a jelszó helyes.
‒ Szóval a számítógép nem is a jelszót ismeri fel, hanem a
katyvaszt?
‒ Tulajdonképpen igen.
‒ És hogy akarod ennek ellenére mégis kitalálni a jelszót?
‒ További emberi gyengeségekre alapozva. Először is remélem,
hogy a programozó nem épített be más védelmi mechanizmusokat.
Továbbá azt is remélem, hogy némelyik felhasználó lusta volt
hosszú vagy bonyolult jelszót megadni. Ugyanis minél rövidebb és
egyszerűbb a jelszó, annál kevesebb lehetőséget kell a
számítógépnek végigpróbálgatnia ahhoz, hogy feltörje.
‒ De azért biztos még így is eleget.
‒ Erre valók az úgynevezett szivárványtáblák.
‒ Most már olyan vagy, mint valami agysebész ‒ mondta
Angström.
‒ Végül is a társadalmunk idegrendszerét operálom.
‒ Ez most mi?
 ‒ Most egy olyan weboldalon vagyok, amely szivárványtáblák
segítségével talán meg tudja fejteni a hash-eket.
‒ És hogy is működnek ezek a szivárványtáblák?
‒ Ezekbe minden egyszerűbb jelszó hash-e ki van számolva és be
van írva. A számítógép csak annak néz utána, ismeri-e már ezeket a
hash-eket.
Lendületes mozdulattal lenyomta az Entert, és várt.
‒ Ez megint eltarthat egy ideig.

‒ Esküszöm neked, hogy ott ül bent! ‒ erősködött Daan Willaert a

kollégájának, és a képernyőre mutogatott, amelyen épp egy
YouTube-videó ment.
A képen csinos, fiatal, barna hajú nő látszott, de a háttérben túl
sötét volt ahhoz, hogy bármit látni lehessen. „Lauren Shannon,
Hága” ‒ állította a beúsztatott felirat a kép alján. Alatta ez állt:
Feltételezett terrortámadás ‒ Olaszország és Svédország
megerősítette a manipuláció hírét…
‒ Na és ha…
‒ Sonja azt mondja, az IT-osztálytól vannak. És nagyon vigyázott
arra, hogy be ne tudjak menni.
‒ Mert dolgozni akartak, és nem veled cseverészni. Van elég
dolgunk nekünk is.
‒ Te mióta dolgozol itt?
‒ Nyolc éve.
‒ És amikor az IT-sektől kértél valakit, mikor küldtek csinos fiatal
nőt?
‒ Hm…
‒ Na, látod. Fogadok, hogy nincs is az IT-seknél nő.
‒ Hímsoviniszta.
‒ Realista.
Willaert felvette a telefont, és a műszaki ügyfélszolgálatot hívta.
‒ Itt a MIC. Csak meg szeretném kérdezni, úton van-e már a
segítség, amelyet kértem… Nem küldtek senkit? Na jó, legalább
tudom… Nem, köszönöm, nem olyan sürgős. ‒ Letette és a
kollégájára nézett. ‒ Nem küldtek senkit.
Megint felemelte a kagylót, és ezúttal a recepciót tárcsázta.
‒ Volt ma látogatója Sonja Angströmnek a Megfigyelési és
Tájékoztatási Központból?… Köszönöm.
Letette.
‒ Volt, de nem az IT-től ‒ jelentette be. ‒ Tudtam!
‒ De akkor kik lehetnek azok? És mit akarsz csinálni?

‒ Megint egy rakás szám ‒ állapította meg Shannon. Manzano a

szivárványtáblák segítségével egy hosszú listát kapott:
36df66232ya5eb9772C968749ce9begb:NunO2000
icfdbe52d6e5iaoif939CC7<rfd79C7ac:kiemensi54
uboo6e634W5339d5a53a93ca85bub:
99asaa34432ds9ü384S9ee6e7id46bbe:
9e57554d65f36327cadaco52a323f4af:gatinhas_3
S9efbbecd85ee7cbie52788e54d70058:fusaomg
823a765ai2ddo63b674i224odsoi5acc:43942ac9
6dedaebd8353i3823ao3i730973868oi:
8dcaab52526fa7d7b3a9oec3096fe655:o8o4ei9C
32fi236aa37a89i85003ad972264985e:plusi779
794C2fe466i29ob34a5a246582cieif6:xinavane
eo329eabo84i73a9i88c6aie9iua7f89firibrucos
‒ Nézd csak meg jobban ‒ mondta Manzano.
‒ Némelyik sor végén van egy rövidebb szó ‒ figyelte meg
Angström. ‒ Néhány pont úgy néz ki…
‒ …mint egy jelszó. Nem csak úgy néznek ki. Ezek jelszavak:
NunOzooo, kiemensi54, gatinhas_3, fusaomg… És ha megnézitek,
a legtöbb vagy rövid, vagy csak kisbetűkből áll, vagy más miatt
egyszerű. És persze mázlink is van, mert nem használtak további
védelmi mechanizmusokat.
‒ De van olyan sor, amely után nincs semmi ‒ mondta Shannon. ‒
Ez azt jelenti, hogy a szivárványtáblád nem tudta megfejteni azokat
a jelszavakat?
‒ Azt bizony. De nem baj. így is több felhasználónevünk és
jelszavunk van, amellyel bejuthatunk.
‒ Szóval most be tudsz jelentkezni arra az oldalra, ahová minden
éjjel adatok mentek el a gépedről?
‒ És pontosan ezt is fogom tenni.
Manzano megnyitotta az oldalt, és kitöltötte a megjelenő két
mezőt:
Felhasználónév: blond Jelszó: ribrucos Enter.
‒ Megint listák meg táblázatok… ‒ mondta Shannon. ‒ Mit
mondanak ezek nekünk? Mondjuk, ez!
Az egyik sorra mutatott: tancrtopic 93rni4n h.4rd $4bo~493
‒ Az első szó a felhasználó neve, aki beszélgetést kezdeményezett.
Ismerjük a felhasználói listáról.
‒ És a többi? ‒ kérdezte Angström.
‒ A beszélgetés témája. Nekem olyan, mint a leet. Ez egyfajta
hackernyelv, pontosabban ábécé. Azért használják, hogy azok, akik
esetleg megfigyelik az adatforgalmat, ne értsék meg mindjárt
teljesen. Elég primitív, mert a valóságban gond nélkül meg lehet
érteni, csak írni és olvasni nehéz egy kicsit, ha az ember nincs
hozzászokva. És annyira ismert, hogy csodálkozom is, hogy itt még
használják. Egyszerűen arról van szó, hogy a betűket más
írásjelekre cseréljük, például számokra, amelyek hasonlítanak
rájuk.
Új ablakot nyitott, és begépelte a leet szót.
‒ A „leet” szót például leetben így írjuk.
Megint pötyögött valamit, és a képernyőn ez jelent meg: L33T.
‒ Jó, akkor most vegyük a 93^14-1, az mit jelent?
‒ Te jó isten, mi az iskolában játszottunk ilyet! ‒ ámult Shannon.
‒ Hát a hackerek sok tekintetben elég gyerekesek… Nem akarod
megpróbálni?
Manzano rákattintott a topic 93rm4n Ii4rd $4bo7 493 sorra.
‒ Szerintem ez az lesz, hogy topic germán hard sabotage, vagyis
„téma: durva német szabotázs”. Nézzük csak, mi van itt!
date: sün, 10,11:05 GMT
 tancr: 734m 1 obj 9 (onphirm; 3Xp3(7 obj 10 7 omorrow
tzsche: 7 34tn 2
tancr: obj 12 (onphirm
tzsche: 7 34M 3
tancr: obj 7 (onpirm, obj 5, 6 p3ndin9 tzsche: 7 34m 4
tancr: obj 7 conphirm, obj 3, 6 p3ndm9; 3V3r¥on3 W3\\ on 7r4(\
{
‒ Lefordítom ‒ ajánlkozott Manzano.
Date: sün, 10,11:05, GMT
tancr: team 1 obj 9 confirm; expect obj 10 tomorrow
tzsche: team 2
tancr: obj 12 confirm
tzsche: team 3
tancr: obj 7 confirm, obj 5, 6 pending
tzsche: team 4
tancr: obj 7 confirm, obj 3, 6 pending; everyone well on track.
‒ Vagyis Tancr megerősít néhány objektumot, és ezekkel
kapcsolatban beszél az 1-es, 2-es, 3-as és 4-es csapatról. Néhány
ilyen objektum, akármik is azok, még függőben vannak. Végül
elégedetten jelenti, hogy mindenki jól halad.
‒ Úgy is le tudnád fordítani, hogy értsük, mivel haladnak jól?
‒ Tovább kell olvasnunk, hátha kiderül még valami. Lejjebb
tekert, mire több száz új sor bukkant elő.
‒ Ejha, jó soká elbeszélgettek! Á, úgy látom, itt kezdik!
date: mon, 03,12:34 GMT
tancr: 734m 2 obj 1 (onphirm; W4i7in9 phor 734m 1,3,4
‒ Aha, itt erősíti meg az első objektumot, méghozzá a 2-es
csapattal összefüggésben.
Manzano még lejjebb tekert.
‒ Hát ez érdekes. Minden beszélgetés elején ott van egy dátum. Az
elsőnél harmadika, hétfő…
‒ De a legutóbbi harmadika nem is hétfő volt.
‒ Nem. Az utolsó beszélgetésnél meg az áll, hogy tizedike,
vasárnap.
‒ Ma van vasárnap ‒ mondta Shannon.
‒ De nem tizedike ‒ tette hozzá Angström.
‒ Várjatok, várjatok! ‒ szólt közbe Manzano. ‒ Hadd számoljak
utána!
Csendben számolt.
‒ Most pénteken volt egy hete, hogy elment az áram. Az máig…
‒ Tíz nap ‒ fejezte be a mondatot Shannon.
‒ Tehát ennek a chatnek az időszámítása az áramszünet nulladik
napján kezdődik.
‒ Akkor ez a legutóbbi beszélgetés ma délelőtti.
‒ Amennyiben a feltételezésünk helyes.
‒ De még mindig nem tudjuk, miről szól.
Manzano bezárta a párbeszédet, és visszatért az eredeti listához.
‒ Itt a legkülönbözőbb beszélgetések vannak.
‒ Apropó, beszélgetés! ‒ szólalt meg egy mély hang az ajtóból. ‒ A
rendőrség is szeretne elbeszélgetni magukkal!
Angström megperdült. Nagy, a MIC vezetője állt az ajtóban,
mögötte három kétajtós szekrény a biztonságiak sötét
egyenruhájában. Mielőtt Angström megszólalhatott volna,
benyomultak a helyiségbe. Angström a szeme sarkából látta, hogy
Manzano hevesen gépel, majd összecsukja a laptopot. A következő
pillanatban elkapta egy egyenruhás, míg egy másik az amerikai
lányt ragadta meg. Olyan erővel csavarta hátra a karját, hogy
Shannon felsikoltott.
‒ Mit keresnek ezek itt? ‒ kérdezte Nagy jeges hangon. ‒ Nem a
mi IT-osztályunkon dolgoznak.
‒ Nem! ‒ kiáltotta Manzano. ‒ De éppen most…
A mögötte álló biztonsági őr feljebb rántotta a karját, mire az
olasz fájdalmas grimasszal elhallgatott.
‒ Amerikai állampolgár vagyok! ‒ kiabált Shannon. ‒ Most rögtön
beszélni akarok valakivel az Egyesült Államok diplomáciai
képviseletétől!
Angström érezte, hogy kifut az arcából a vér. Manzano tekintetét
kereste a pillantásával, de a férfi csak némán rázta a fejét.
‒ Én… ‒ próbálkozott újra a férfi, de a biztonsági őr újabb
fájdalmas rántással ezúttal is elhallgattatta.
‒ Én… ‒ kezdte Shannon is, de az ő őrzője is értésére adta egy
hasonló mozdulattal, hogy egy hangot sem akar hallani.
Angström nem tudta, mit mondjon. Amikor Manzano délután
felbukkant, lestrapált megjelenése ellenére örült, hogy újra látja,
jobban is, mint azt pillanatnyilag hajlandó lett volna beismerni.
Megbízott benne.
‒ Ez az ember mutatta meg az Europolnak és mindenki másnak
az áramszünet valódi okát! ‒ mondta végül, és hallotta, hogy remeg
a hangja. Ez a bizonytalanság nem rá vallott. Igyekezett szilárdabb
hangon folytatni: ‒ Néhány perccel ezelőtt fedezte fel a támadók
kommunikációs portálját!
De mire befejezte a mondatot, a vér visszaszökött az arcába, mert
hirtelen eszébe jutott, hogy Manzano talán egész idő alatt tudott a
honlapról. Lehet, hogy csak előadott valami színjátékot?
Nagy intett a két biztonsági őrnek. Azok kivezették Manzanót és
Shannont.
‒ Hallgasson meg, Nagy úr! ‒ könyörgött Angström. ‒ Azt hiszem,
hogy ez tényleg nagyon…
Nagy odabiccentett a harmadik biztonsági embernek.
‒ …fontos. ‒ Angström elnémult, amikor a férfi megragadta a
karját.
‒ Ezt majd mesélje a rendőrségnek ‒ mondta Nagy.

Az EC 155-ös fedélzete
A földi egység közölte velük az útvonalat. Mire az EC 155-ös a
célhoz ért, besötétedett. Elég magasan repültek ahhoz, hogy a
célszemélyek ne hallják a helikoptert. Hartlandt a sisakjára szerelt
éjjellátó készülékkel az országutat fürkészte, amely keskeny
ösvényként kanyargott alattuk. A járművet kereste. Már rajta volt a
golyóálló mellény.
‒ Megvannak! ‒ kiáltott a másodpilóta. ‒ Egy óránál, cirka kétszáz
méterre!
Hartlandt a helikopter bal oldalán ült, és mivel az út éppen
alattuk vett egy jobbkanyart, a mondott terület kívül esett a
látómezején.
‒ Kettes csapat, helyzet? ‒ kérdezte a parancsnok a másik
helikopterben ülő társát.
‒ Nyílt terep ‒ válaszolta egy hang. ‒ Jó támadási pont úgy két
kilométerre. Három éles kanyar, amely lelassítja őket. Javaslat:
támadás nem sokkal a harmadik kanyar előtt.
‒ Vettem, kettes csapat ‒ válaszolta a parancsnok.
Alattuk az autó mintegy kilencven kilométerrel haladt óránként.
Hartlandt gyorsan kiszámolta, hogy ezek szerint nem lesz idő
alaposabban felderíteni a támadás helyét. Bízniuk kellett abban,
hogy a többiek ‒, akik már húsz perce repültek a célpont fölött ‒ jól
választották meg a helyszínt.
Figyelte, hogy készülnek fel a kommandósok a bevetésre. Még
egyszer ellenőrizték a fegyvereiket, megigazították a mellényüket
és a sisakjukat. Közben a két parancsnok még utoljára egyeztetett
egymással rádión, amit néha elnyomott a rotorok zaja.
‒ Ereszkedni! ‒ adta ki az utasítást a parancsnok.
Most muszáj volt mindent a lehető legprecízebben végrehajtani. A
pilótáknak néhány másodperc alatt kellett közvetlenül az út fölé
kerülniük, nehogy a célszemélyeket túlságosan hamar
figyelmeztesse a zaj.
Hartlandt látta, hogy az út rohamosan növekszik, ahogy
ereszkednek, és látta a másik helikoptert is, amely ugyanazt a
manővert végezte, mint az övék. Elvette a szeme elől az éjjellátót.
Amikor úgy hatvanméteres magasságban lehettek a kocsi fölött, a
pilóták bekapcsolták a reflektort. Az autóra ragyogó fénykör vetült.
Hartlandt észrevette, hogy a jármű hirtelen lelassul, miközben a
helikopterek tovább ereszkedtek. Ugrott egyet a gyomra, amikor a
pilóta néhány méterrel a talaj fölött végre felkapta a gépet. A másik
helikopter elvágta a furgon útját, reflektorával egyenesen a
vezetőfülkébe világított. Felpiroslottak a féklámpák, aztán az autó
száznyolcvan fokos fordulatot tett, és most egyenesen feléjük
robogott. A pilóta egy helyben tartotta a gépet, és a helikopter talpa
kis híján az utat súrolta. A furgon akkorát fékezett, hogy
előrebillent egy kissé, aztán kivágódtak az ajtajai. A kocsi
reflektorainak vakító fényében a GSG 9 kommandósai kiugrottak a
helikopterből. A rotorok lármájának közepette semmi értelme nem
volt parancsszavakat üvöltözni a megállított autó utasainak, még
megafonnal sem értettek volna semmit.
Hartlandt megérezte bakancsa talpa alatt a kemény aszfaltot. A
teherautó mellett torkolattüzek villantak. Hartlandt az útra vetette
magát, és kikúszott a reflektorok fényéből.
‒ Ne lőjenek! ‒ bődült el. ‒ Tüzet szüntess!
A kocsi lámpáit időközben szétlőtték, csak a helikopterek
fényszórói világították meg a szitává lyuggatott járművet. Az
utasoldali ajtó mellett egy mozdulatlan test hevert, a másik
helikopterrel érkező kommandósok pedig az autó farának
fedezékében térdeltek. Egyikük odaóvakodott a fekvőhöz,
félrerúgta a fegyverét, és továbbiak után kutatva megmotozta a
testet, míg mások oldalról biztosították a vezetőfülkét.
Kisvártatva megjött a jelentés a furgon túloldaláról. Az egyik
maszkos kommandós az élettelenül fekvő ember nyakára tette a
kezét, majd Hartlandt néhány másodperccel később hallotta a
sisakjában: „Nincs pulzus.” Közben két kommandós bemászott a
vezetőfülkébe, és óvatosan belestek az utas- és a csomagteret
elválasztó üvegen.
‒ Tiszta!
Hartlandt felkelt, és futásnak eredt a kocsi felé.
‒ Az egyik célszemély halott ‒ mondta egy hang a sisakjában.
Az úton fekvő férfi annak is látszott. Számos lövedék érte a
felsőtestét és a fejét, az arcának csak fele maradt felismerhető.
Hartlandt nem tudta belőni, milyen származású lehet. Sötét
tócsában hevert, amely még most is egyre terjeszkedett. Tőle már
nem tudhattak meg semmit.
Hartlandt dühtől tajtékozva kerülte meg a kocsit. A
kommandósoknak nem volt más választásuk, a tűzharcot a
teherautó utasai kezdték. Ebben a helyzetben nem tehették
máshogy ártalmatlanná őket, csak ha tüzet nyitnak. A bal oldalon
sötét arcbőrű férfi feküdt, aki hasonlóan járt, mint a társa. A
harmadikat néhány méterrel arrébb, már a mezőn sikerült leszedni.
Két kommandós térdelt mellette, egyikük elsősegélydobozt tartott a
kezében. Ezt a férfit is több lövés érte. Az arcvonásait Hartlandt
leginkább közép-európainak mondta volna, rövidre nyírt hajának
színét ebben a pillanatban nem tudta megállapítani.
Hartlandt visszament a furgonhoz. A maszkos GSG 9-
kommandósok mellett összegyűlt néhány hagyományos
egyenruhát viselő katona is. Bár a kommandósok parancsnokának
elvileg nem volt joga parancsot adni a hadsereg embereinek, most
utasította őket, hogy megfelelő távolságban zárják le az utat. Nem
mintha nagyon tartani kellett volna a forgalomtól, de sosem
lehetett tudni. A katonák vita nélkül engedelmeskedtek. Még jó,
hogy legalább a terepen lévők nem akadékoskodnak mindenféle
hatáskörök miatt, gondolta Hartlandt.
Az egység tagjai óvatosan kinyitották a furgon hátsó ajtajait. A
merénylők nem építettek be bombát vagy más csapdát az
illetéktelen behatolók ellen. Odabent tucatjával álltak a tartályok és
dobozok. Hartlandt gyúlékony és robbanóanyagokra tippelt. Az
egyik nagyobb dobozba élelmiszereket és hálózsákokat
csomagoltak. A készletek nagyságából ítélve az útjuk vége felé vagy
az egyik raktáruk közelében járhattak.
Mindeközben egy másik csapat az utasteret kutatta át. Találtak
két laptopot, amelyek tüzetesebb vizsgálatot igényeltek. Az első
érdekes lelet egy rongyos Közép-Európa-térkép volt. A merénylők
útvonalát lila filctollal jelölték be rajta. A vonal még két kanyart tett
Németországban, majd Ausztrián és Magyarországon át
Horvátországig folytatódott, ahol a térkép véget ért. Valahol
biztosan megvolt a folytatás is. A vonal mentén háromféle jel volt
látható. Hartlandt gyorsan megfejtette őket.
‒ Ezek a hálózati alállomások ‒ mutatott a kis négyszögekre,
amelyek közül a legészakibb Dániában volt, a következő pedig az
első német célpontnál, Lübeck mellett. ‒ Ezeket gyújtották fel. A
háromszögek a távvezetékoszlopok. Ezeket itt Bréma és
Cloppenburg között például már le is döntötték. A kereszttel jelölt
helyekről viszont semmiféle merényletről nem kaptunk jelentést.
Úgy sejtem, ott lehetnek az élelmiszer-, üzemanyag- és
lőszerraktáraik.
‒ Kell is lenniük raktáraknak ‒ helyeselt a parancsnok. ‒ Ez itt ‒
mutatott a csomagtérbe ‒ nem valami sok. ‒ Az ujja a térképre
vándorolt. ‒ Ahhoz, amit terveztek, semmiképpen sem elég.
‒ Eddig nem találtunk telefont, sem más kommunikációs eszközt
‒ jelentette az egyik kommandós.
‒ Nem is kell nekik ‒ vélte Hartlandt. ‒ Onnantól kezdve, hogy az
útvonalat megbeszélték, egymástól függetlenül is
tevékenykedhettek. És ezzel a többieket is védik.
‒ De lehet, hogy a raktárakban mégis van valami ilyesmi, és
onnan jelentkeznek be a főnökeiknél.
‒ Akkor az műholdas telefon, mert semmi más nem működik. De
nem tűnik valami gazdaságosnak minden állomáson elhelyezni egy
ilyen drága holmit. Akkor már egyszerűbb magukkal vinni.
Újabb kommandós lépett oda hozzájuk.
‒ Sikerült ellenőriznünk a rendszámot és a járművet. A
rendszámtáblát tizennégy nappal ezelőtt lopták el Flensburgban. A
kocsit viszont már négy hónapja Stuttgartban.
‒ Egyéb? ‒ kérdezte Hartlandt.
Ezek az emberek profik voltak. A vaku fénye egy-egy pillanatra
még a helikopterek fényszóróiét is túlragyogta. Egy kommandós
elkezdett lefényképezni minden részletet. Először is az áldozatokat,
hogy a képüket és az ujjlenyomataikat máris el lehessen küldeni az
Europolnak, az Interpolnak és az igazságügyi szakértőknek.
‒ Itt egy másik térkép! ‒ szólt oda nekik az egyik maszkos.
Kiterített Hartlandt és a parancsnok elé egy, az előzőnél valamivel
kevésbé szakadozott térképet, amelyen a lila vonal egész
Görögországig vezetett.
 ‒ Jó alapos munkát akart végezni valaki ‒ jegyezte meg Hartlandt.
‒ Komolyan úgy számoltak, hogy ezen végig tudnak menni?
‒ Lehet, hogy félrevezették őket ‒ találgatta Hartlandt. ‒ Vagy
fanatikusok voltak. Akármiért vagy akármi ellen is harcoltak.
A szeme sarkából látta, ahogy a kommandósok az egyetlen
megmaradt merénylő életéért küzdenek. Reménykedett, hogy nem
veszítik el.

Brüsszel
‒ Csönd! ‒ parancsolta a rendőr, rányomta Manzano ujját a
tintapárnára, majd az előtte heverő űrlap megfelelő rubrikájába.
‒ De hát beismerem, hogy Piero Manzano vagyok ‒ mondta ő. ‒
Nem muszáj összekoszolnia az ujjamat.
A rendőr odanyújtott neki egy zsebkendőt.
‒ Ez nem elég ‒ jelentette ki Manzano. ‒ Szeretnék kezet mosni.
Az egyenruhás vagy nem értett angolul, vagy utasították, hogy ne
beszélgessen vele. Megkerülte az asztalt, és Manzano hóna alá
nyúlva az értésére adta, hogy fel kell állnia. Egy szűk folyosón át,
amelynek mindkét oldalán kis kémlelőnyílással ellátott súlyos
ajtók sorakoztak, egy zárkába vezette. A mintegy kétszer
háromméteres helyiségben már heten szorongtak. Az arcába csapó
bűztől Manzanónak a lélegzete is elakadt. A rendőr szó nélkül
belökte a cellába, és rázárta az ajtót. Manzano állva maradt, és
próbálta elnyomni az öklendezést. Nem lett volna jó belépő
összehányni az itt lévőket.
A hét különféle korú férfi fáradt tekintettel vizslatta. Manzanóhoz
hasonlóan valamennyien ápolatlan szakállat viseltek. Manzano
összeszorított fogán át szívta be a levegőt, majd az ajtónak dőlt, és
lecsúszott a padlóra.
‒ I am Piero Manzano ‒ mutatkozott be.
Ketten bólogattak, a többiek egyáltalán nem törődtek vele. Egy
ideig csöndben ültek, majd Manzano megkérdezte, beszél-e valaki
angolul vagy olaszul.
‒ Angolul ‒ jelentkezett egy fiatalember. ‒ Maga miért van itt?
 ‒ Hosszú történet ‒ sóhajtott Manzano.
‒ Ráérünk ‒ felelte a fiú.
Manzano átkozódott magában. Lehet, hogy fontos nyomra
bukkant, amely a katasztrófa okozóihoz vezethet, de ahelyett hogy
követhetné, itt vesztegeti az idejét egy büdös cellában. Időközben
már megbánta, hogy bezárta az oldalt, és letörölte a laptopjáról a
legfeltűnőbb nyomokat, mielőtt átadta a rendőrségnek. De talán
Angströmnek sikerült beszámolnia nekik a felfedezéséről.
‒ Hallják ott kint, ha kiabálok? ‒ kérdezte a fiút.
‒ Hát, ha nagy fesztivált csinál valaki, néha idejönnek, és
megnézik, mi van. Néha.
‒ Milyen cellák ezek egyáltalán? ‒ nézett körül Manzano. ‒
Legfeljebb egyszemélyesek.
‒ Csak kijózanodásra valók ‒ magyarázta a fiú. ‒ Csak kevés a hely
meg az ember, úgyhogy azt is ide hozzák be, akit azon kaptak rajta,
hogy kaját vagy vizet akart szerezni magának. ‒ Rántott egyet a
vállán. ‒ De állítólag esténként mindenkit átvisznek a központi
fogházba.
‒ Este van.
Manzano érezte, hogy valaki megpróbál benyitni mögötte.
Felpillantott, majd arrébb csúszott, amikor meglátta, hogy egy
rendőr az. Fegyvert viselt, és állt mögötte egy másik egyenruhás is,
szintén fegyverrel. Vakkantott valamit, mire Manzano cellatársai
felálltak, és kivonultak.
A folyosón már ott várakozott a többi fogoly két sorban. A bal
oldali, rövid sort nők, a jobb oldali hosszút férfiak alkották.
Manzano látta, hogy egész elöl ott áll Shannon és Angström.
Nagyon bántotta a lelkiismeret, amiért Angströmöt is belekeverte a
dologba.
Egy rendőr ordított valamit, amit Manzano nem értett, mire
mindenki elindult.
Az épület előtt a nőket feltették egy kisebb buszra, a férfiakat
pedig egy nagyobbra, amelyiknek rácsos volt az ablaka. Négy
fegyveres rendőr kísérte őket. Az ülések alatti rudakról lábbilincsek
lógtak, amelyekbe bele kellett dugniuk a lábukat. A rendőrök
ellenőrizték a bilincseket, aztán bezárták őket.
Mint valami közveszélyes bűnöző, gondolta Manzano. Kinézett a
rácsozott üvegen át a homályba, ahol sötét homlokzatok suhantak
tova. Páncélozott katonai autókon kívül semmilyen járművet nem
látott, és a párosával járó katonákat leszámítva embert is alig.
Mindenki elemlámpát vagy lámpást hordott magánál, a katonák a
sisakjukra szerelt lámpákkal világítottak. Akárcsak valami
nyavalyás katasztrófafilmben, gondolta. A jövőben csak szerelmes
limonádékat fogok nézni. Már ha lesz jövő.

Nürnberg mellett
A helikopter fényszórója egy kunyhót világított meg egy mező
közepén. Hartlandt ötször ötméteresre becsülte. A pilóta néhány
méterrel az épület mellé tette le a gépet. Alig értek földet a talpak,
Hartlandt és a GSG 9-esek már ugrottak is ki a hidegbe.
Előrehajolva futottak a helikopter szélviharából a kunyhó felé.
A rotorok lelassultak, a hangjuk elhalkult. A különleges egység
emberei az utolsó métereken már óvatosan haladtak. Egy kábel
végén apró, lámpával ellátott kamerát dugtak be az ajtó alatt. A
kamera által küldött képet mutató monitoron Hartlandt üres belső
teret látott, csak a padlón hevert némi szalma. Aztán a távirányítót
kezelő rendőr az ajtó belső oldalára irányította a kamerát, és azt is
megvizsgálta.
‒ Tiszta ‒ közölte végül.
Két ember betörte az ajtót egy faltörő kossal. Az utánuk jövők
lámpáikkal bevilágították a kunyhót. Teljesen üres volt. Lábukkal
félresöpörték a vékony szalmaréteget. Az egyik kommandós
dobbantott néhányat a padlón.
‒ Van alatta valami!
Hamar rábukkantak a padlóba vágott keskeny ajtóra. Megint a
kameraszonda kezelőjén volt a sor. Amint a kis mobil szem
leereszkedett, Hartlandt fehér műanyag fóliába csomagolt
dobozokat pillantott meg a bal és tartályokat a jobb oldalon.
Közöttük átlátszó fóliában három csomag konzerv. A kamera
aprólékosan szemügyre vette mindezt, majd az ajtó zárját is.
Miután a kamerás jelezte, hogy minden rendben, feltörték az
ajtót. Ketten gyorsan letérdeltek mellé, felhasították a fehér
fóliákat, és megvizsgálták a tartalmukat.
‒ Robbanóanyag ‒ jelentette ki az egyikük. ‒ Jelöletlen. Majd az
elemzés megmondja, hogy pontosan micsoda.
A tartályokban dízelt találtak.
‒ Robbanóanyag, üzemanyag, élelem ‒ állapította meg a
parancsnok. ‒ Más nincs.
‒ Sem telefon, sem rádió ‒ tette hozzá Hartlandt.
‒ Igen. Magukban indultak útnak. Ez a nyom itt véget ér.

Brüsszel
A busz egy gyengén megvilágított épület előtt állt meg. Legalább
van áram, gondolta Manzano. Kitárult egy óriási vaskapu, és a busz
tágas udvarra gurult be. A nőket szállító kisebb jármű követte. Az
udvart négy háromemeletes épület vette körbe, amelyek
homlokzatát egymástól szabályos távolságra elhelyezett lámpák
vonták halványsárga fénybe. A nők busza elkanyarodott balra, míg
a férfiaké továbbment, át egy boltív alatt. Mögötte felfegyverzett
rendőrök sorfala várta őket. A kísérők levették a lábbilincset a
foglyokról, és rájuk kiabáltak, mire azok felkeltek. Így tett Manzano
is. Leszálltak a buszról, majd végigvezették őket egy hosszú
folyosón, amelynek végén további rendőrök várakoztak egy magas
kétszárnyú ajtó előtt. Ketten kinyitották az ajtót, mire állati bűz
áradt ki a mögötte lévő hatalmas, félhomályos teremből.
Behajtották őket, majd rájuk csapták az ajtót, és fémes csikorgással
bezárták.
A plafonon négy neoncső világított, amelyek közül kettő
villódzott. A terem hátsó sarkaiba már nem ért el a fényük.
Manzano sorokban álló fémvázas emeletes ágyak körvonalait vette
ki, amelyek az egész termet betöltötték. Az ágyakon és az ágyak
között emberek nyüzsögtek. Több százan lehettek. Nem akarok itt
lenni, gondolta.
A többi újonnan érkezettel együtt megállt az ajtóban, és várta,
hogy történjen valami. A fegyőrök nem adtak nekik utasítást, és
nem mutatták meg a helyüket. Néhány férfi, aki a közelebbi ágyak
mellett a földön kuporgott, barátságtalanul odaszólt nekik valamit.
Manzano egy szót sem értett, de a gesztusokból látta, hogy jobb, ha
maradnak, ahol vannak.
‒ Nincs már szabad ágy ‒ súgta oda neki a kijózanítóban
megismert fiatalember angolul.
A földön kuporgó férfi tovább beszélt, a fiú pedig lefordította
Manzanónak a lényeget:
‒ Több brüsszeli börtönből is ide vonták össze a rabokat. Minden
cella túltelített. Igazából ez a tornaterem ‒ magyarázta. ‒ Van itt
mindenféle rab. Zsebtolvajtól gazdasági bűnözőn át többszörös
gyilkosig. Csöndben kell lennünk, és csinálnunk, amit mondanak.
Még beszélt, amikor az ágysorok között odajött hozzájuk egy
csapat ember, akik nagyon nem tetszettek Manzanónak. Mind a
tizenketten legalább akkorák voltak, mint ő, és a szabadidejüket
szemlátomást súlyzózással töltötték. Ahogy közelebb értek,
meglátta a csupasz karjukat, vállukat, nyakukat, sőt részben az
arcukat és kopaszra borotvált fejüket is elborító tetoválásokat. A
többi fogoly visszahúzódott az ágyába vagy az ágyak közé.
A csapat legnagyobb és legizmosabb tagja, aki láthatóan a vezér
volt, odament a legközelebbi újonchoz, és kérdezett tőle valamit. A
nagyjából Manzanóval egyidős, de valamivel alacsonyabb, kissé
pocakos férfi addig hátrált, amíg bele nem ütközött a mögötte
állóba. Az izomkolosszus újra feltette a kérdést, amit pedig a másik
remegő hangon válaszolt, az úgy hangzott, mintha megtagadott
volna valamit. Erre a bandavezér olyan erővel vágott az arcába,
hogy a mögötte állóknak kellett elkapniuk, el ne vágódjon. A
megütött ember sírva, vérző arcát kezébe temetve egyenesedett fel.
A tetovált vezér intett, mire két embere megragadta a férfit. Ő maga
meg nekifogott, hogy durva mozdulatokkal átkutassa a zsebeit.
Miután semmit sem talált, kicsatolta a férfi övét, és lehúzta a
nadrágját. A segítői megfordították az áldozatot, aki kiáltozni
kezdett, mire a tetovált lendületből a lába közé rúgott. A férfiból
kiszaladt a szusz, és elnémult. Az izomagyú megragadta áldozata
farpofáit, és széthúzta őket. Egyik embere egy zseblámpával a
vinnyogó férfi végbélnyílásába világított. A bandavezér egy rövid
botot dugott bele, mire a férfi gurgulázó sikolyt hallatott, aztán a
vezér eleresztette áldozatát, és még egyszer ágyékon rúgta, a segítői
pedig a padlóra lökték, ahol az magzatpózba kuporodott, és zokogva
úgy maradt. A tetovált torkon ragadott valakit, aki túl közel állt
hozzá. Manzano a saját nyakán vélte érezni a szorítását.
A szörnyeteg rájuk üvöltött, de Manzano nem értette, mit.
Némelyik újonnan érkezett rettegve rázta a fejét, a kabátja zsebeit
tapogatta, vagy épp a nadrágzsebeit forgatta ki. Manzano is így tett,
hogy megmutassa, nincs nála semmi.
A többi tetovált úgy helyezkedett, hogy kurta folyosót képezzenek,
amelyen a főnökük végiglökdöste azt, akinek az imént a gégéjét
szorongatta. Röhögés és ütlegelés közepette ugyanúgy átkutatták,
mint az első áldozatot, csak a legutolsó vizsgálattól kímélték meg.
Bokájára csúszott nadrággal botladozott vissza a sorfal előtt.
Manzano észrevette, hogy néhányan igyekeznek szép lassan
eloldalazni a falak mentén. Csakhogy a kigyúrt segítők már vártak
rájuk, és visszataszigálták őket. Manzano lehunyta a szemét, és arra
gondolt, vajon mindenkinek át kell-e esnie ezen a tortúrán. Fájt a
lába, érezte az izzadságot az arcán, nyakán, kezén és a hóna alatt, és
szédült. Már-már kívánta, hogy elájuljon, és ne kelljen átélnie azt,
ami rá vár. Aztán odasántikált az összevert férfihoz, letérdelt mellé,
és angolul így szólt hozzá:
‒ Jöjjön, majd én segítek.
A bandavezér megragadta Manzano gallérját, és úgy kapta fel,
mint valami játék babát. Ráordított, és csúfondárosan röhögött.
Manzano csak annyit értett, hogy valami „szamaritánus”-ról beszél.
A vezér észrevette a sebet Manzano homlokán, a szabad kezével
ráütött, és kérdezett valamit.
‒ Sorry, I don’t understand you ‒ válaszolta Manzano, és
igyekezett nem kimutatni, mennyire fáj neki.
A bandavezér meglepetten pislogott, majd odafordult a
cimboráihoz, akik félbehagyták a motozást, és odakiáltott nekik
valamit. Azok röhögtek.
‒ Nincs nálam semmi ‒ mondta Manzano angolul, és megmutatta
kiforgatott nadrágzsebeit.
A vezér odalódította az emberei közé, akik nyomban kezelésbe
vették. Amikor lehúzták a nadrágját, és nagyot ütöttek a sérült
lábára, összecsuklott. Felrángatták, és meglátták a combján a
kötést, amelyen most elkezdett terjedni egy vérfolt.
‒ Az meg mi? ‒ kérdezte egyikük angolul.
‒ Meglőttek a rendőrök ‒ felelte Manzano.
A férfi rámeredt, aztán ellökte magától, de nem olyan durván,
hogy megint elessen. Aztán egy intéssel jelezte neki, hogy menjen
tovább. Manzano eltántorgott, és ezúttal nem kapta el senki.
Amíg a banda tovább gyötörte az újoncokat, Manzano keresett
magának egy talpalatnyi szabad helyet a padlón. Sajgott a lába,
fáradt volt és összetört. Angströmre és Shannonra gondolt, és
remélte, hogy a női részlegben kevésbé brutálisan mennek a
dolgok. Az is megfordult a fejében, hogy ellenállást szervez az
izomagyúak terrorjával szemben, hiszen több százan vannak, míg
azok csupán tucatnyian. De túlságosan félt attól, hogy elkapják,
mielőtt elegendő embert szedne össze. Eleget játszotta a hőst az
utóbbi napokban. Meg is lett az eredménye, egy lőtt seb. Egyáltalán
nem hiányzott neki még egy-két kivert fog vagy törött végtag is. Így
hát meghúzta magát, és csak a gondolattal játszott el, mit művelne
ezekkel a mocskokkal, ha lehetősége volna rá.
 10. nap – hétfő
Brüsszel

Manzano zajongásra és ordítozásra ébredt, és már miközben a

szemét nyitotta, felfigyelt a sajátos szagra, amely még az általános
bűzt is elnyomta.
Tűz.
Pánikba esve talpra verekedte magát az emeletes ágyak között, és
rögtön meglátta a terem közepén embermagasságban felcsapó
lángokat. Fekete füst szállt fel, és gyűlt össze a mennyezet alatt.
Sok fogoly a falakhoz húzódott, egy csapat az ajtónál verődött
össze, mások a tűz körül állva üvöltöztek, és matracokat dobtak rá.
Manzano nem tudta eldönteni, hogy kioltani vagy táplálni akarják-e
a lángokat.
A füst egyre sűrűbb lett, és lassan ereszkedett lefelé. Az ablakok
hat méter magasan helyezkedtek el, ráadásul olyan kicsik voltak,
hogy ha valahogy el is érte volna őket valaki, nem tudta volna
átpréselni magát rajtuk.
Egyre többen tolakodtak a nagy ajtó és a kisebb kijáratok körül,
amelyeket Manzano csak most vett észre, segítségért kiabáltak,
dörömböltek az öklükkel, vagy az ágyak fémkeretével próbálták az
ajtókat betörni, felfeszíteni. A füst kaparta a torkukat, a rabok egyre
köhögtek, törülközőket, ruhadarabokat szorítottak az orrukra és a
szájukra.
Egyesek az ágyakból piramisokat építettek, és azokon másztak fel
az ablakokhoz. Betörték az üveget, és teljes erőből próbáltak
kifurakodni a szabadba, de hiába. Segítségért kiabáltak, de aztán a
gyújtogatok égő rongydarabokat dobáltak az ágyakra, és a
piramisokat is lángba borították.
Manzano a falhoz lapulva, a füsttől könnyező szemmel, értetlenül
bámulta a tömegjelenetet. Az ajtók körül mind nagyobb lett a
tülekedés, így távol maradt tőlük, nehogy összenyomják vagy
agyontapossák.
Lövések dörrentek.
A nagy ajtó egyik szárnya hirtelen kinyílt. Az emberek
kinyomakodtak, a fülsiketítő zsivajtól alig lehetett hallani a további
lövéseket. Mind többen akartak menekülni, ellenállásba ütköztek,
feltorlódtak, hátulról nekik rontott a következő hullám, és újra
ropogtak a fegyverek.
Felpattant a másik ajtószárny is, és az emberek a folyamatos
lövöldözés dacára egymás hegyén-hátán tolakodtak kifelé. A füst
egyre sűrűsödött, a nyitott ajtó és a betört ablakok közötti huzat
fellobbantotta a tüzet. A lángok az egyik ágyról a másikra csaptak
át.
Csodálatos alternatívák, gondolta Manzano, választhatok, hogy
megfulladok, megégek, vagy lelőnek. Odakint azonban mintha
ritkábban és nagyobb távolságról hallatszottak volna a lövések.
Manzano a fekete füstgomolyag alatt, négykézláb indult a kijárat
felé, maga mögött hagyva a tűz körül táncoló utolsó őrülteket.
Az ajtó előtt tucatjával hevertek a véres sebesültek és halottak, de
senki sem törődött velük. Manzano, két egyenruhás holttest
mellett is elhaladt. Vajon a rabok végeztek velük, és
megkaparintották a fegyvereiket? A tömeg fedezékében egészen a
nagy udvarra nyíló kapuig jutott. A boltív alatt néhány ember lapult
fegyverrel a kezében, és kifelé tüzelt. Hullámokban szirénazaj
vegyült a zűrzavarba.
Manzano a földre vetette magát, és körülnézett. A másik irányba
nem volt kiút. Nem tehetett mást, mint hogy itt várja meg, amíg
véget ér ez az egész.
A fegyveresek kitörést kíséreltek meg, minden irányba vadul
lövöldözve kirontottak a nyílt térségre, egyiküket lövés érte,
megtántorodott és elesett, egy másik szintén botladozni kezdett, de
továbbvonszolta magát, majd végül ő is a földre zuhant. A
fegyverüket mások vették fel, és folytatták a lövöldözést ott, ahol
ők abbahagyták.
 Az udvar túloldalán, az épület előtt is összeesett valaki, Manzano
nem látta, fegyőr vagy fogoly. Az egyik rab odarohant hozzá, elvette
tőle a fegyvert, hátát a falnak vetette, és tüzet nyitott.
A kigyulladt teremből dőlő füst utolérte Manzanót, forrón kaparta
a torkát, és égette a szemét. A könyökhajlatába fúrta az arcát, de ez
nem segített. Tovább kellett mennie. Ki az udvarra, ahol nem volt
rejtekhely, nem volt fedezék, és minden irányból röpködtek a
golyók. Sántikálva megindult, és minden pillanatban várta a
találatot.

Berlin

Most már aztán tényleg tudni akarom, mi van Philippsburgban! ‒

követelőzött a kancellár.
Michelsen ma sem írhatott fel a listájára semmi pozitívumot.
Akárhová nézett, rossz híreket látott. A mélypontot a
Philippsburgból érkező hír és az azt követő tanácskozás jelentette.
‒ Rajta vagyunk ‒ biztosította a kancellárt a Környezetvédelmi és
Reaktorbiztonsági Minisztérium munkatársnője.
De még mindig tökéletlen az összeköttetés. A helyszínről és a
Nemzetközi Atomenergia-ügynökségtől sem érkeznek
folyamatosan a hírek. A legutóbbi nagyjából egy órája jött, és úgy
szólt, hogy csekély mennyiségű radioaktív gőz szivárgott ki. Az öt
kilométeres körzetben lakókat már tegnap felszólították, hogy ne
hagyják el az otthonukat vagy a szükségszállást.
‒ Legalább a többi atomerőműben van áram? ‒ kérdezte dühösen
a kancellár.
Amikor a nő nem válaszolt azonnal, Michelsen keze remegni
kezdett.
‒ Mi az? ‒ kérdezte tompa hangon a kancellár.
‒ Úgy tűnik, súlyos probléma adódott az Elba-parti brokdorfi
erőműben. Pontosabbat még nem tudni.
‒ Pontosabbat még nem tudni? ‒ hördült fel a kancellár. ‒ Hát mit
tudnak egyáltalán ezek az átkozott üzemeltetők? Nem tudják, ki
juttatott vírust a rendszerükbe, nem tudják, miért nem működnek
az erőművek, nem tudják, mikor tudnak újra szolgáltatni, semmit
nem tudnak! Itt akarom látni a philippsburgi és a brokdorfi
erőművet üzemeltető cégek igazgatóját vagy személyesen, vagy a
képernyőn, de nagyon gyorsan!
‒ Gondoskodom róla ‒ dadogta a nő.
A kancellár egy pillanatra becsukta a szemét, majd újra kinyitotta.
‒ Elnézést! ‒ mondta. ‒ Maga nem tehet róla. Remélem, ez volt
minden.
A nő az ajkába harapott. A kancellár újra becsukta a szemét.
‒ Mondja.
‒ Franciaországból, az elzászi Fessenheimben található erőműből
is súlyos problémát jelentettek, amelyet a hűtőrendszerrel
kapcsolatos, közelebbről meg nem nevezett nehézségek okoztak.
A nő egy pontra mutatott az Európa-térképen, a francia-német
határon, nem messze Stuttgarttól.
‒ A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség szerint enyhén
radioaktív gőzt eresztettek ki. Az üzemeltető azt mondja, nincs ok
evakuálásra. Még. Ha később változna a helyzet, legfeljebb
huszonöt kilométeres körzetről lehet szó. Normális körülmények
között ez majdnem félmillió embert érintene, többek között egész
Freiburgot.
‒ Félmillió… ‒ nyögött a kancellár.
‒ És Temelín ‒ folytatta a nő. ‒ Ott, akárcsak Saint-Laurent-
Nouanban, magolvadás is bekövetkezhet. A cseh hatóságok
megkezdték az evakuálást. Az az erőmű azonban körülbelül
nyolcvan kilométerre van a német határtól. Ezenkívül az uralkodó
széljárás északnyugati. Így inkább Ausztria felé fogja vinni a
sugárzást.
‒ Ha meg nem fordul ‒ jegyezte meg a kancellár.
A nő nem szólt semmit.
‒ A cseh kapcsolatokkal milyen az összeköttetés?
‒ Az rendben van.
‒ Jó hírek vannak esetleg?
 ‒ A többi erőmű nem jelentett problémát ‒ válaszolta a nő. ‒ Az
információink szerint Grohndét és a Gundremmingen C-t kivéve
mindenütt legalább két hétre elegendő a dízel. Ebbe a kettőbe úton
van az utánpótlás.
‒ Philippsburg, Brokdorf, Fessenheim, Temelín, Grohnde és
Gundremmingen ‒ sorolta a kancellár. ‒ Óránként jelentést akarok
mindegyikről. És természetesen azonnal, amint változik
valamelyikben a helyzet.

Brüsszel

A cella ajtaja hangos kattanással kinyílt. Angström vette észre

elsőnek, mert ő volt az egyetlen, aki nem az ablakból próbált lelátni
az udvarra.
Elkapta Shannont.
‒ Kinyitják! ‒ kiáltotta, és kiráncigálta az amerikai lányt a
folyosóra.
Ott kis híján elgázolták őket a többiek. A társaikkal együtt a
lépcsőházba rohantak, és csak az udvarra nyíló kapunál torpantak
meg. A lövöldözés abbamaradt. A férfirészlegből több százan
igyekeztek a kijárat felé. A legtöbb ablakból füst és láng csapott ki.
‒ Ne várjuk meg, amíg elmennek? ‒ kérdezte Shannon. ‒ Több
száz ámokfutó férfi, közöttük veszélyes bűnözők…
‒ Nem ‒ felelte Angström. ‒ A káoszban tűnünk fel a legkevésbé.
Gyere!
Futásnak eredtek. Angström őszintén remélte, hogy a
lövöldözésnek tényleg vége.
Gond nélkül elérték a nagykaput. Nyitva volt. Az utcán a
szökevények gyorsan szétszéledtek a szélrózsa minden irányába.
‒ Hol vagyunk? ‒ kérdezte Shannon Angström mellett futva.
‒ A város szélén ‒ válaszolta Angström.
‒ És mihez kezdünk most?
‒ Megpróbálunk hazajutni hozzám. Minket nem keres egyhamar
a rendőrség. Előbb a veszélyesebb alakokat fogdossák össze.
 Hága

Bollard nem értette tisztán Hartlandtot a műholdas telefonban.

Annyi azonban kiderült, hogy a német visszatért Ratingenbe, míg a
GSG 9 felderítette a merénylők többi raktárát is.
‒ Azonosítottuk a három személyt ‒ mondta. ‒ Tipikus zsoldosok.
Egy dél-afrikai, egy orosz meg egy ukrán. Több hírszerző szolgálat
nyilvántartásában is szerepelnek. Az egyik legutóbb a Blackwater
nevű biztonsági cégnek dolgozott Irakban, a többiek már korábban
jártak ott.
‒ Sikerült már kihallgatni a túlélőt? ‒ érdeklődött Bollard.
‒ Nem. Tizenkét golyót kapott. Ebből hármat az agyába. Ettől már
nem tudunk meg semmit.
‒ Másvalami?
‒ Most akartam mondani. A kocsiban találtunk egy térképet,
amelyen bejelölték a tervezett útvonalat, a támadások célpontjait és
a raktárakat. Viszont sem náluk, sem a raktárakban nem volt
semmilyen kommunikációs eszköz. Most több titkosszolgálat és
állami nyomozóiroda vizsgálja ennek a három embernek a múltját
és a pénzügyi kapcsolatait. Én személy szerint az ilyeneket
készpénzben fizetném ki, de ki tudja… Hogy is mondják? Follow
the money!18*

Brüsszel

Manzano olyan gyorsan sántikált, ahogy csak a lába bírta. A

távolból rendőrautók szirénáit hallotta. A menekülés első perceiben
a puszta ösztön vezette a tetteit. Mostanra lassan kezdett
visszatérni a józan esze. Először is menedékre volt szüksége,
másodszor pedig meg kellett próbálnia internethez jutni, hogy
alaposabban megvizsgálhassa a RESET-oldalt. Azon töprengett,
hová mehetne. Senkit nem ismert a városban. Kivéve Sonja
Angströmöt. Vajon a nők is kitörtek? Nem látta.
Muszáj volt megpróbálnia. Angström címét fejből tudta, amióta
Hágában megkapta a névjegyét. Találnia kellett valakit, aki
útbaigazítja. Meg valamit, ami elviszi oda, ha esetleg túl messze
van. Megvizsgált minden állványhoz és közlekedési táblához láncolt
kerékpárt. Néhány kudarc után talált is egyet, amelyiknek a gazdája
túlságosan hanyag volt.

Hága

Ahogy az előző nap, Marie Bollard most is hiába várta a

teherautót az élelmiszer-kiadó ponton. Valamikor az uzsorások és
feketén kereskedők is elmenekültek a nép haragja elől. Az őrjöngő
szónokok a téren egyre bujtogatták a tömeget, hogy számoltassák el
a felelősöket, elsősorban a politikusokat. A sokaság végül lassan
megindult, feltartóztathatatlanul, akár az iszapár. Bollard egyszerre
megigézve, dühösen és kíváncsian hagyta, hogy a Binnenhofhoz, a
holland parlament épületéhez sodorja a tömeg.
Útközben folyamatosan csatlakoztak hozzájuk az emberek. Mire
skandálva célhoz értek, több ezerre becsülte a számukat. Egy-két
rendőr megpróbálta feltartóztatni a menetet, de egyszerűen
félrelökték őket. Annyian voltak, hogy el sem fértek mind az épület
hatalmas belső udvarán. Megtöltötték körülötte az utcákat, egészen
az alsóház épületéig.
Bollard legutóbb diáklány korában volt tüntetni, akkor is csak
azért, hogy a szüleit bosszantsa. Nem érezte jól magát a hangos,
felhergelt emberek között, ugyanakkor biztonságot nyújtott ez a
nagy, meleg, mozgó organizmus, amely néha mintha egy hangon
kiáltott, egy tüdővel lélegzett, egy testtel mozdult volna.
Nyugtalanul, de félelem nélkül figyelte, ahogy túlcsordul benne az
energia. Addig nem merészkedett, hogy a többiekkel együtt
kiabáljon, csak figyelt, s vigyázott, hogy megtartsa a távolságot, de
azon vette észre magát, hogy csak nehezen képes ellenállni
feltámadó vad érzései szívóerejének. Egyesek transzparenseket is
hoztak magukkal, seprűnyelek közé kifeszített lepedőket
feliratokkal. A kiáltozás nem akart halkulni. Ellenkezőleg, egyre
dühösebb lett. Mintha a vihar korbácsolta tenger hullámai
törnének meg egy sziklaszirten, és mindegyik hullám magasabb,
hangosabb volna az előzőnél.

Berlin

‒ Újabb jelek utalnak arra, hogy Kína áll a támadás mögött ‒

közölte a NATO-tábornok a képernyőn.
Michelsen a férfi háta mögött halványan látni vélte a NATO-
válságstáb parancsnoki központjában uralkodó zűrzavart.
‒ Bizonyos ártó szoftverektől, amelyeket európai
hálózatüzemeltetők rendszereiben találtak, kínai IP-címekhez
vezetnek a nyomok.
‒ Tongára is vezetnek nyomok ‒ mondta a kancellár. ‒ De csak
nem akar egy kis csendes-óceáni szigetet felelőssé tenni!
‒ A tongai és egyéb szervereket a támadók csak álcának
használják ‒ magyarázta türelmesen a tábornok.
‒ És miből gondolja, hogy a kínai IP-címeket nem?
‒ A helyszínekből, ahol a szerverek vannak. Mond önnek valamit
a Sanghaji Jiaotong Egyetem és a Lanhsziang szakiskola neve? ‒
Anélkül hogy megvárta volna a kancellár vagy bárki más válaszát a
költői kérdésre, folytatta: ‒ Nyilván emlékeznek a Google és más
amerikai cégek elleni hackertámadásokra, amelyektől 2010-ben és
2011-ben hangos volt a média. Akkor a törvényszéki IT-szakértők,
többek között az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség emberei,
éppen eddig a két oktatási intézményig tudták visszakövetni a
nyomokat. Itt képzik a hadsereg IT-specialistáit is. Hogy ez miért
olyan érdekes? Azt Jack Gutierrez, a United States Cyber Command
szakértője magyarázza el helyettem. Jack?
A képernyőn egy kisebb ablakban rövidre nyírt hajú, fémkeretes
szemüveget viselő férfi jelent meg.
‒ Az olyan rezsimek, mint Kína vagy Oroszország, ilyen
támadásoknál más stratégiákat alkalmaznak, mint az Egyesült
Államok vagy a NATO ‒ kezdett bele. ‒ Nálunk ezt a hadsereg és a
titkosszolgálatok különleges egységei végzik. Kína és Oroszország
ellenben állítólag szívesen vet be önkéntes, úgynevezett „hazafias
hackereket”. Jó példa erre a 2007-es orosz támadás Észtország
ellen. Túlterheléses támadásokkal blokkolták észt pártok,
médiumok, bankok és segélyvonalak honlapját. Ez azt jelenti, hogy
a hackerek által birtokba vett számítógépekről annyi kérést küldtek
a szervereknek, hogy azok összeomlottak a nyomás alatt. Napokig
nem lehetett a béreket és számlákat kifizetni. Az ország megbénult,
anélkül hogy egyetlen lövést leadtak vagy egyetlen bombát ledobtak
volna. Így utólag valószínű, hogy ezt kell az első interneten vívott
háborúnak tekintenünk. Sokáig nem is tudták, ki áll mögötte. Aztán
2009-ben a Kreml ifjúsági szervezete vállalta érte a felelősséget. És
éppen itt van a probléma. Még ha rögtön tudtuk is volna, ki áll egy
NATO-tagállam elleni támadás hátterében, Oroszország rá tudta
volna kenni az egészet néhány hazafias lázban égő, túlbuzgó
ifjoncra. Azt, hogy mögöttük áll a hadsereg és a titkosszolgálat,
valahogy be is kellett volna bizonyítani.
‒ Hát igen ‒ dünnyögte Michelsen. ‒ Bizonyítékot gyorsan talál az
ember, ha nagyon akar. Ha csak az iraki háború állítólagos okaira
gondolok…
A tábornok nem hallotta, de a védelmi minisztertől bezsebelhetett
egy megsemmisítő pillantást.
‒ Kezdtek már háborút jelentéktelen okokból ‒ jegyezte meg a
tábornok. ‒ Na de egypár srác miatt? Kína legalább egy évtizede
kezdett beszivárogni nyugati államok és vállalatok rendszereibe ‒
folytatta. ‒ Gondoljanak csak a trójai vírusokra, amelyeket 2007-
ben találtak a német kancellária és több minisztérium
számítógépein. Vagy a betörésre a Fehér Ház rendszerébe 2008-
ban, olaj- és energiacégekébe 2009-ben, és folytathatnám a sort vég
nélkül.
‒ Én még mindig nem értem az indítékot ‒ ellenkezett a
belügyminiszter. ‒ Ezt már elég sokszor megvitattuk. A
világgazdaságban annyira összefügg minden mindennel, hogy
mindenki másra is pusztító hatással lenne, ha Európa és az
Egyesült Államok tönkremenne.
‒ Kínának egész csomó problémával kell szembenéznie.
Társadalmi egyenlőtlenség, a gazdaság átalakításának
szükségessége, a több évtizedes „egy gyerek” politika okozta
elöregedés. A kommunista párt több fronton harcol, és mint
valamennyien tudjuk, egy közös ellenség kedvelt eszköz az ilyen
problémák elkendőzésére. És az ilyet a legjobb esetben a
határainkon kívül, egy háborúban találjuk meg.
A tábornok a vita kezdete óta első ízben mozdult meg: közelebb
hajolt a kamerához.
‒ Tudja, tisztelt kancellár úr, én régi vágású katona vagyok. Az
első szolgálati éveimben egy Leopárd harckocsiban ültem. De azt
azért én is felfogtam, hogy a jövő háborúit nem feltétlenül
puskákkal, harckocsikkal és vadászrepülőkkel vívják. Hanem
pontosan olyan módon, amilyennek most is tanúi lehetünk. Nem
várhatunk, nem szabad arra várnunk, hogy valaki kilője ránk az
első golyót, vagy ledobja a városainkra az első bombákat. Az
ellenség nem fog ilyet tenni. Többé ugyanis már nem kell ilyet
tennie. Minek küldené a katonáit a puskáink és az ágyúink elé,
hogyha tízezer kilométerről, egy íróasztal mellől is kényelmesen
megsemmisíthet minket? Érti? Az első csapás már megtörtént! Az
ellenségnek még atomfegyverre sincs szüksége. Még az
atomrobbanásokról is gondoskodunk mi magunk. Az egyik már
elnéptelenítette Franciaország egy részét. És csak idő kérdése, hogy
továbbiak következzenek be. De legalább ezeket meg tudjuk
akadályozni, ha most a tettek mezejére lépünk.
‒ Egy ellencsapás létesítményeket tesz tönkre, és embereket öl
meg Kínában, de messze nem garantálja, hogy nálunk visszajön az
áram ‒ vélekedett a belügyminiszter.
‒ Viszont rákényszeríti az ellenséget, hogy fejezze be a támadást ‒
szólt közbe a védelmi miniszter.
‒ Vagy éppen arra, hogy megint lecsapjon ‒ replikázott a
belügyminiszter.
‒ Az Egyesült Államok és a NATO már 2011-ben kidolgozta a
stratégiát ilyen esetekre. Az IT-infrastruktúra elleni támadás
háborús cselekménynek minősül, és mint ilyen, feljogosít
bennünket arra, hogy akár hagyományos, akár informatikai
fegyverekkel visszavágjunk.
A tábornok megint kissé hátrébb hajolt, Michelsen szerint azért,
hogy kevésbé tűnjön agresszívnak.
‒ Nem kell mindjárt atomrakétát kilőnünk Pekingre ‒ folytatta. ‒
Mi is képesek vagyunk modern hadviselésre. Első lépésként
elképzelhetőnek tartom, hogy hasonló módon reagáljunk, azaz
néhány fontosabb nagyvárosban lekapcsoljuk az áramot.
‒ Ki képes arra? ‒ kérdezte a belügyminiszter.
‒ Azt hiszi, a nyugati hadseregek átaludták az elmúlt éveket? ‒
felelt a kérdésre kérdéssel a NATO-tábornok. ‒ Sanghaj, Peking… ‒
csettintett az ujjával. ‒ Adják meg az engedélyt, és néhány óra
múlva már ott sem megy majd semmi.
Michelsen látta a jelenlévők arcán, hogy nem hagyták őket
hidegen az érvek.
‒ Ismétlem, kancellár úr ‒ fűzte hozzá nagy nyomatékkal a
tábornok ‒, ebben a konfliktusban nem fogja megtalálni a füstölgő
pisztolyt. De ha kinéz az ajtón, látni fogja, hogy a lövés eldördült.
És súlyosan megsebzett bennünket. Lőjünk vissza, mielőtt
elvérzünk.

Brüsszel

Angström letette a lopott kerékpárt a négyemeletes bérház előtt,

Shannon pedig melléállította a sajátját.
Angström a legfelső emeleten lakott. Amint beértek a lakásba,
kettőre zárta mind a négy zárat az ajtón.
Borzalmasan festettek. Kormosak voltak és izzadtak, a hajuk
borzas.
‒ Gyere ‒ mondta Angström kurtán. A fürdőszobában aztán adott
Shannonnak néhány egyesével becsomagolt frissítő kendőt. ‒
Sajnos ezzel kell beérnünk.
Shannon úgy-ahogy letisztogatta magát. Legalább az arcáról és a
kezéről sikerült eltávolítania a piszkot. Egy kendő még a hónaljára
és nyakára is jutott.
A konyhában Angström kibontott egy csomag kenyeret, mézet és
egy üveg vizet tett az asztalra.
‒ Még van egy marhahúskonzerv, ha húst szeretnél reggelizni ‒
mondta.
‒ Köszönöm, ez csodálatos lesz.
‒ Hágában ismerkedtél meg Pieróval?
Shannon elmesélte, hogy kutatta fel Bollard-t, és hogy botlott bele
eközben Manzanóba. Még mindig az volt az érzése, hogy
Angströmnek tetszik az olasz, így arról nem tett említést, hogy
megosztoztak a hotelszobán.
‒ És aztán Németországba mentetek?
Shannon feltette magában a kérdést, mennyit áruljon el. A
finomított változat mellett döntött. Mondja el a teljes igazat
Manzano, ha Angströmöt annyira érdekli.
‒ De azt még mindig nem értem, hogy onnan miért kellett
eljönnötök ‒ ismerte be Angström, miután Shannon végzett.
‒ A lényeg, hogy most itt vagyunk ‒ mondta Shannon. ‒
Gondolod, hogy itt majd nem keresnek minket a rendőrök?
‒ Láttad, mennyien meglógtak a börtönből. Közöttük gyilkosok is.
Miért pont hozzám jönnének?
Egy ideig csöndben ettek.
‒ És történt valami tegnap? ‒ érdeklődött aztán Shannon. ‒ Neked
biztos nagyobb rálátásod van a dolgokra.
‒ Megint kibújt belőled az újságíró?
Shannon vállat vont.
‒ Most úgysem tudnék közvetíteni. És ha tudnék is, ki nézné?
‒ Nincs átfogó képünk a helyzetről ‒ mondta Angström. ‒ A
legtöbb kommunikációs csatorna nem működik. Nincs telefon, a
hatóságoknak, a hadseregnek és az amatőröknek van ugyan néhány
rádiójuk, de nem sok, meg itt-ott van műholdas kapcsolat is. A
nemzeti válságközpontok lényegében össze vannak kötve
egymással, viszont csak töredékes tudásuk van arról, mi folyik az
országukban. Csak szórványosan jutnak el hozzájuk információk.
Virágzik a feketepiac, a hivatalos struktúrák helyét átvették a
magánkezdeményezések és a párhuzamos struktúrák, a
rendőrségek és hadseregek nem tudják fenntartani a
közbiztonságot. Marad az önbíráskodás.
‒ Találkoztunk ilyen polgárőrökkel.
‒ Én is láttam ilyeneket Brüsszelben. Spanyolország után
Portugáliában és Görögországban is megdöntötte a kormányt a
hadsereg. Franciaországban minden jel szerint katasztrófa történt
egy atomerőműben, Csehországban szintúgy, egy tucat másik
erőmű Európa-szerte pedig kritikus állapotban van. Sok országban
történtek balesetek ipari létesítményekben, főleg vegyi üzemekben,
amelyek néhol több tucat, sőt egy esetben valószínűleg közel száz
halálos áldozattal jártak, és súlyosan károsították a környezetet is.
De pontos adataink ezekről sincsenek. Feltehetőleg nem is tudunk
mindenről. A legtöbb országban elszórtan vannak kisebb, árammal
ellátott területek, de ott sem sokkal jobb a helyzet, mert azokat meg
elárasztották a menekültek.
‒ És az Egyesült Államok?
‒ Van családod odaát?
Shannon bólintott.
‒ Ők sem állnak jobban. Legalább két atomerőműben történt már
katasztrófa, másik háromról meg nem kapunk információt, ami
nem szokott jót jelenteni. Ugyanaz a dráma játszódik le ott is, pár
nap késéssel, mert hát ott később kezdődött az áramszünet.
Összeomlott az élelmiszer-, a víz- és az orvosi ellátás. Balesetek a
gyárakban, szóval ugyanaz a szarság. Úgy néz ki, komoly
zavargásokra került sor, főleg olyan helyeken, ahol szociálisan
hátrányos helyzetűek élnek.
Kopogtak az ajtón. Shannon szíve kis híján kiugrott a helyéből.
‒ Ki lehet az? ‒ suttogta.
 ‒ Fogalmam sincs ‒ súgta vissza Angström. ‒ Talán a szomszéd.
‒ Vagy a rendőrség!
‒ Azok kopognának?

Párizs

Majd alszol, ha meghaltál. ‒ Blanchard baromságnak tartotta ezt a

mondást, amióta először hallotta. Alvásban napok óta alig volt
része, a halálnak már a közelében járt.
‒ A vezérlőben már majdnem minden gépet újratelepítettünk ‒
jelentette Tollénak, a köztársasági elnök titkárának, aki
felfoghatatlan módon még mindig őrizte divatmodellekre
emlékeztető megjelenését, és a teremben egyedüliként nem
árasztott kellemetlen testszagot.
A francia hálózatüzemeltetési központban sok gép monitorán már
újra számok és ábrák világítottak a nagy kékség helyett. A falon
lógó hatalmas fekete táblán azonban a körzetek mintegy nyolcvan
százaléka még mindig piros volt, közöttük néhány sárga és itt-ott
egy-egy zöld foltocska virított.
‒ Ez azt jelenti ‒ kérdezte Tollé ‒, hogy újra van áram a
hálózatban?
‒ Elvileg igen ‒ felelte Blanchard. ‒ A hálózatot irányító szerverek
nagy részét sikerült újra működőképessé tennünk. Holnap korán
reggel nekiállunk az első kis hálózatok újraépítésének. Ha sikerül,
akkor a nap során folytatjuk.
‒ Hogy érti azt, hogy „ha sikerül”? Miért ne sikerülne?
‒ Ezek nagyon összetett rendszerek és folyamatok. És sok
körülménytől függ a működésük.
‒ Hol van a probléma? Tudunk tenni valamit? Csak szólnia kell.
‒ Attól tartok ‒ mondta Blanchard ‒, sem a meddő teljesítményt
nem képes a megfelelő szintre állítani, sem a hálózat kiépítését
nem tudja gyorsan és zökkenőmentesen elvégezni, ami pedig
elengedhetetlen, mert jelenleg az erőművek olyan, számukra
előnytelen körülmények között kénytelenek dolgozni, amelyek
mellett csupán néhány óráig képesek működni. Emellett
meglehetősen nehéz megállapítani, hogy egy ilyen helyzetben hány
fogyasztót kapcsolhatunk rá a hálózatra úgy, hogy az még stabil
maradjon. Még automatikus vészleállásra is sor kerülhet,
lekapcsolnak a generátorok és a többi. Kockázatot jelent az
üresjáratú transzformátorok hálózatra kapcsolása is, mert a
bekapcsoláskor jelentkező túlfeszültség, az úgynevezett Ferranti-
jelenség megint csak vészleálláshoz vezethet. Akar még többet
tudni? Röviden összefoglalva: egyáltalán nincs könnyű dolgunk, és
sajnos nem tud benne segíteni.
Tollé bólogatott, mintha értené, de hozzászólni egyáltalán nem
tudott. Blanchard kiélvezte a pillanatot, szíve szerint még több
szakszöveggel traktálta volna a titkárt, de uralkodott magán.
‒ Ha minden jól megy, egy-két nap múlva újra nagy területeket
tudunk ellátni energiával. A legtöbb európai szolgáltatóról tudjuk,
hogy ők is hasonló stádiumban járnak. Ők azonban még mindig
problémákkal küzdenek az erőművekben.
‒ Nekünk meg először…
‒ …a Saint-Laurent-Nouan-i, tricastini, fessenheimi és cattenomi
atomerőművek körzeteit kell aktiválnunk. Ez talán már ma estére
sikerül.
‒ Tehát közölhetem az elnök úrral, hogy vissza fog jönni az áram?
‒ Ne siessen ennyire. Nem kellene ezt nagydobra verni, amíg nem
érünk el valódi sikert.
‒ Pedig képzelheti, mennyire várja, hogy ezzel a hírrel állhasson a
nyilvánosság elé.
‒ Nem csak ő ‒ mondta Blanchard.

Hága

Amikor a Binnenhof egyik sarkáról felszálltak az első füstfelhők,

a tömeg magából kikelve felüvöltött. Az emeleti ablakokból lángok
csaptak ki, és az épületrészt kisvártatva elborította a füst. Az
embermasszában mozgás támadt, és egyre hevesebbé vált.
 Marie Bollard a tér végébe szorult, amelynek közepén I. Vilmos
király szobra állt. A lárma hangszíne megváltozott. Az egyszerre
skandált jelmondatok hangzavarba fulladtak, amelybe éles, riadt
sikolyok hasítottak. Bollard egyre erősebb nyomást érzett hátulról,
de az utcák túlságosan szűkek és zsúfoltak voltak ahhoz, hogy sok
ember egyszerre gyorsan el tudjon menekülni. Képek villantak át az
agyán olyan eseményekről, amikor a pánikba esett tömeg
embereket taposott halálra, nyomott agyon vagy fojtott meg, és
rögtön érezte, hogy kezdi elönteni a kétségbeesés. Nem tehetett
mást, mint hogy sodortatta magát az árral, miközben az ereiben
dübörgött az adrenalin. Hogy engedhette, hogy elragadja a tömeg?
A gyerekeknek szükségük van rá!

Brüsszel

‒ Meg kell néznem azt az oldalt! ‒ jelentette ki Manzano.

Valamivel jobban festett, mint egy félórával ezelőtt. Amikor
Angström ajtót nyitott, egy véreres szempár meredt rá és
Shannonra egy fekete arcból.
‒ Ahányszor csak látlak, egyre rosszabbul nézel ki! ‒ szaladt ki
Angström száján.
Az öröm, hogy élve látja a férfit, még a dühöt is legyőzte, amiért
neki köszönhetően élete legrosszabb éjszakáján volt túl.
Manzano is biciklivel érkezett. Egy törlőkendő, valamint egy
palack értékes víz és némi szappan segítségével sikerült valamivel
kevésbé ijesztőre tisztogatni. Eltekintve vörös szemétől, az újra
felszakadt sebtől a homlokán, valamint a kék foltoktól az arcán,
amelyeket Angström sejtése szerint a börtönben szerezhetett.
Mindenesetre nem mondta el, honnan származnak.
A két nő is mesélt a fogságról, a szűkös helyről, a katasztrofális
higiéniai állapotokról, de őket legalább bizonyos mértékig civilizált
emberekkel zárták össze. Azt csak találgatni tudták, mi vette rá az
őrszemélyzetet, hogy kinyissák a cellák ajtaját. Valószínűleg attól
féltek, hogy ha nem teszik, több száz fogoly tűzhaláláért kell majd
felelniük.
‒ Gondolhatod, hogy itt nincs internetem ‒ mondta Angström.
‒ Muszáj ‒ csökönyösködött Manzano.
Már-már rögeszmés őrültként viselkedett. Talán az éjszaka
izgalmai, gondolta Angström, az alváshiány. Az asztalon pislákoló
gyertyák még kísértetiesebbé tették a férfi alakját.
‒ Mennyi az idő? ‒ nézett az ajtó fölötti faliórára Manzano.
Már majdnem este hat óra volt.
‒ Nem tudod, van a környéken áramsziget, ahová eljuthatnék
valahogy?
Nincs. A legközelebbi jó százötven kilométerre van,
Németországban, és ez is tegnapelőtti hír. Simán lehet, hogy azóta
már ott is elment az áram. Meg aztán hogy jutnál oda?
Manzano ránézett, és a fogát csikorgatta.
‒ Akkor vissza kell mennem a munkahelyedre.
Angström nem hitt a fülének. Mivel nem válaszolt, Manzano
folytatta:
‒ Ez az egyetlen lehetőség, hogy alaposabban is megnézhessem
azt az oldalt. Hát nem érted? Lehet, hogy felfedeztük a támadók
kommunikációs platformját! Muszáj utánanéznem!
Felfokozott idegállapotában észre sem vette Angström növekvő
ingerültségét.
‒ Még nincs huszonnégy órája, hogy letartóztattak ott. Erre te
most vissza akarsz menni?
‒ Mindenképp meg kell próbálnom. Megértem, ha nem akarod,
hogy közöd legyen ehhez. De nekem muszáj. Hogy juthatok be?
Angström megrázta a fejét.
‒ Te totál megvesztél. Igazolvány nélkül sehogy.
‒ Teljesen esélytelen?

Parancsnoki központ

A képek először egy japán tévéadó honlapján jelentek meg. A

hágai tudósítójuk küldte őket műholdon keresztül. A holland
parlament épülete lángokban állt. Ez már az lesz, jegyezte meg
egyik harcostársa, Lekue Birabi. Emlékezett rá, hogy ismerkedett
meg a nigériaival a brit fővárosban, még az egyetemi évei alatt. A
Niger deltájában élő törzs főnökének fia épp a doktori
disszertációját írta a jó nevű London School of Economics and
Political Science-en. Kezdettől fogva rokonszenveztek egymással.
Birabi ifjúkora óta részt vett a küzdelemben, hogy a kormány és a
nemzetközi olajcégek ne zsákmányolják ki a Niger deltáját. Miután
a kilencvenes évek közepén a nigériai rezsim világméretű
felháborodást kiváltva egy kirakatperben elítélte és kivégeztette az
aktivista Ken Saro-Wiwát, Birabi is börtönbe került egy időre, ahol
meg is kínozták. A szülei meghaltak egy rivális törzs támadása
során, akiket az olajcégek pénzeltek. Ő el tudott menekülni az
országból, és egy ösztöndíjnak köszönhetően tanulhatott is.
Ekkoriban kezdték Birabival és másokkal együtt sok-sok
átbeszélgetett éjszakán konkretizálni az eszméiket. Az ezt követő
években többen hozzájuk csapódtak. A legkülönbözőbb
származású, nemzetiségű, társadalmi státuszú és képzettségű
emberek mindkét nemből, akiket egy látomás, egy közös cél
egyesített. Most megtették az első lépést a cél felé. Az európaiak és
amerikaiak többé már nem érték be vitákkal, petíciókkal és
tüntetésekkel. Néhány napnyi döbbent hallgatás után, amíg még élt
az illúzió, hogy együtt, békésen fenntarthatják a régi rendet, most
annál dühödtebben vetették magukat rá erre a régi rendre.
Rómából, Szófiából, Londonból, Berlinből és számos egyéb európai
városból is a hágaihoz hasonló, kormányzati intézmények ellen
elkövetett támadásokról jelentettek a tudósítók, sőt az Egyesült
Államokból is megérkeztek az első ilyen hírek. Odabiccentett
Birabinak, aki egyáltalán nem rejtette véka alá az elégedettségét.
Az, ami néhány éve még puszta ábránd volt, most valóra vált.
Kezdetét vette a forradalom.

Hága
 ‒ A nemzetközi együttműködésnek hála további értesüléseket
szereztünk arról, kik lehettek Jorge Pucao esetleges bűntársai ‒
tájékoztatta a gyűlés résztvevőit Bollard. ‒ Hattal közülük
bizonyíthatóan kapcsolatban állt. A légitársaságok adataiból pedig
kitűnt, hogy az elmúlt években többször is ugyanott tartózkodtak
ugyanabban az időben.
Egy fekete-afrikai férfi fényképét vetítette ki.
‒ Dr. Lelcue Birabi Nigériából. Részletes életrajzát megtalálják az
adatbázisban. Az élete sok párhuzamot mutat Jorge Pucaóéval. A
felső középosztály tagja egy fejlődő országban, aktívan politizált,
küzdött a fennálló rendszer ellen, átélt családi drámát, rendkívül
intelligens, és a világ egyik legjobb felsőoktatási intézményében
tanult. Számos publikáció fűződik a nevéhez, több blogot is írt az
interneten. Ezek teljes szövegét a „Birabijit” nevű mappában
találják. Még nem dolgoztunk fel mindent, de már most látható,
hogy meglehetősen szélsőséges eszméket vall. Már 2005-ben azt
írta: „ A fennálló gazdasági-politikai rendszer bebetonozza a
jelenlegi hatalmi viszonyokat. Mivel az utóbbi évtizedekben számos
békés reformkísérletet hiúsítottak meg belülről, a rendszer
erőszakos megdöntését is számításba kell vennünk mint
lehetőséget.” Ebben a radikalizálódásban is párhuzamot
figyelhetünk meg Pucaóval. Ahogy abban is, hogy Birabi részt vett a
G8 elleni tüntetéseken, méghozzá először 2001-ben, Genovában,
ahogy Pucao is.
Bollard most egy világtérképet mutatott, amelyen egyes pontokat
piros vonalak kötöttek össze. A vonalak és a pontok mellett számok
álltak.
‒ Ezek Jorge Pucao dokumentált útjai 2007 óta.
Egy újabb kattintásra kék vonalak is megjelentek a térképen.
Egyes kék pontok egybeestek a piros pontokkal.
‒ Ezek pedig Lekue Birabi utazásai ugyanebben az időszakban.
Mint láthatjuk, gyakran volt azonos az úti céljuk.
Birabi legutóbb az Egyesült Államokban élt, aztán 2011 őszén
eltűnt. Azóta nincs nyoma. Az amerikai hatóságok jelenleg is
vizsgálják a számítógépét, amelyet hátrahagyott, a főbérlőnél volt
egy kamrában. Birabi szorgalmasan törölgette az adatokat, de
néhányat azért sikerült rekonstruálni. Például az elektronikus
levelezésének egy részét. Ebből kiderült, hogy 2007-től kezdve
igencsak sűrű levélváltást folytatott egy bizonyos Donkunnal, aki az
IP-címek szerint a legtöbbször ugyanott tartózkodott, ahol Pucao. A
nyomozók másoknak is a nyomára bukkantak, akik beleillenek
ebbe a miliőbe, és összeköttetésben álltak valamelyikükkel.
Néhányan közülük ugyancsak eltűntek. Ezeknek természetesen
különös figyelmet szentelünk. Itt van például Sziti Júszef
Indonéziából, hasonló korú és hátterű, mint a másik kettő. A
családja a kilencvenes évek végi ázsiai válságban elveszítette a
vagyonát, és sokat szenvedtek az ezt követő zavargások során is.
Aztán itt van még Pucao két honfitársa, Elvira Gómez és Pedro
Muñoz, akik szintén politikai aktivisták, két spanyol, Hernández
Sidón és María de Carvalles-Tendido, valamint két olasz, két orosz,
egy uruguayi, egy cseh, két görög férfi és egy nő, egy francia, egy
ír…
‒ Micsoda nemzetközi társaság! ‒ jegyezte meg valaki.
‒ …két amerikai, egy japán, egy finn és két német. Többen
közülük informatikai szakemberek, mint Pucao is. Pillanatnyilag
összesen mintegy ötven gyanúsítottunk van, akik kapcsolatban
állnak egy vagy több személlyel a többiek közül.
‒ Mindezt egy fotó meg egy fantomkép alapján? ‒ kérdezte valaki.
‒ Ezek voltak a kiindulópontok ‒ válaszolta Bollard. ‒ Amint
tudtuk, hol keresgéljünk, a nemzeti és nemzetközi hírszerző
szolgálatok szélsebesen haladtak. Most több száz nyomozó követ
töméntelen sok nyomot az egész világon. Így még ilyen
körülmények között is rengeteg információt tudunk összegyűjteni
nagyon rövid idő alatt. Ezen adatok alapján annyit mindenképpen
kijelenthetünk, hogy olyan emberek csoportjáról van szó, akik
ugyanazt az ideológiát vallják, hányatott a sorsuk, és rendelkeznek
a szükséges hozzáértéssel, hogy végrehajtsanak egy ilyen
terrortámadást. Ismerjük már ezt a profilt a világ forradalmi
mozgalmaiból. Ezek az emberek a legritkább esetben jönnek
szegény, szenvedő alsóbb néprétegekből, sokkal inkább az adott
társadalom felső vagy középosztályából. Most első ízben
tapasztalhatjuk meg ezt a jelenséget globális méretekben.
‒ Komolyan azt gondoljuk ‒ szólt közbe valaki ‒, hogy egy csapat
profi fiatal a második világháború óta nem látott krízisbe
taszíthatja a nyugati civilizációt?
‒ Miért ne? ‒ kérdezett vissza Bollard. ‒ A hetvenes években
Németországban egy maroknyi terrorista is elég volt ahhoz, hogy
létrejöjjön a Vörös Hadsereg Frakció, amely aztán a köztársaság
hatvanmillió polgárának az életét változtatta meg. A társadalmi
következményeket a biztonsági intézkedésektől kezdve bizonyos
személyek bizonyos foglalkozásoktól való eltiltásig évtizedeken át
lehetett érezni. Az olasz Vörös Brigádokat tizenöten alapították, a
szeptember tizenegyediki merényleteket kevesebb, mint
kéttucatnyi ember hajtotta végre. Nincs mit tenni: kénytelenek
vagyunk azt feltételezni, hogy néhány tucat ember a megfelelő
szakmai ismeretek és anyagi eszközök birtokában képes ilyen
támadást végrehajtani.
‒ Ez is egy kulcsszó ‒ mondta Krisztopulosz. ‒ „Anyagi eszközök.”
Még ha a technikai részével képesek is megbirkózni, egy ilyen
vállalkozás nem csekély kiadással jár.
‒ És ezzel el is érkeztünk Balduin von Ansenhez, Jeanette
Bordieux-höz és George Vanminsterhez. Őket az különbözteti meg
a többi eltűnt személytől, hogy hatalmas vagyonok örökösei. Von
Ansen egy angol nemesasszony és egy német bankár fia,
Vanminster amerikai állampolgár, a Vanminster Industries nevű
ipari birodalom örököse, Bordieux pedig egy francia médiamogul
lánya. Ők hárman összesen több mint egymilliárd euró fölött
rendelkeznek. Mindhárman nagyvonalúan támogatnak szociális és
politikai projekteket. Mindhárman már évek óta kapcsolatban
állnak Pucaóval és más gyanúsítottakkal.
‒ De hát ilyen emberek miért…
‒ Miért ne? Elég példa van ilyesmire is. Az olasz könyvkiadó-
vezetőnek, Giangiacomo Feltrinellinek, aki Olaszország egyik
leggazdagabb családjának sarja volt, köszönhetjük olyan
világsikerek kiadását, mint a Doktor Zsivágó vagy A párduc, de ő
publikálta Che Guevara híres képét is, amely ma több millió
kamasz pólóján és falán díszeleg. Ugyanakkor kapcsolatban állt
olasz szélsőséges csoportokkal, sőt alapított egy sajátot is,
illegalitásba vonult, fegyverekkel látott el német terroristákat, és
akkor halt meg, amikor megpróbált felrobbantani egy
villanyoszlopot. Egy másik milliomost és egyben terrorista-
keresztapát, Oszáma bin Ládent nem is kell közelebbről
bemutatnom. A gazdagok között is akadnak szélsőségesek,
méghozzá minden politikai és társadalmi csoportban.

Orléans

Annette Doreuil végre megtalálta a helyét a szükségszállás több

száz ágya között. A szagokhoz és a zajhoz már hozzászokott, de az
arcok láttán elcsüggedt. Az ő helyük az egyik hátsó szekcióban volt.
Erre vezetett az út a vécékhez és a mosdókhoz. A vöröskeresztes nő
egymás mellé állíttatott négy ágyat nekik és Bollard-éknak.
Doreuil már többször követelte, hogy vizsgálják meg, nem érte-e
sugárzás, de mindannyiszor ugyanazt a választ kapta: ilyesmihez
sem elegendő ember, sem megfelelő felszerelés nem áll
rendelkezésre. És egyébként sem kell aggódnia.
Izgatott hangokat hallott a bejárat felől. Emberek siettek be az
ágyak közé, szétváltak, és mindenkinek, aki az útjukba akadt,
odakiáltottak valamit. A legtöbben erre kapkodva összepakoltak
néhány holmit, ölükbe kapták a gyerekeiket, összevissza neveket
kiáltoztak a teremben, ahol a halk háttérzaj lassanként ordítozássá
erősödött.
Doreuil megtorpant egy pillanatra, majd folytatta az útját. Közben
próbálta megtudni, mi zaklatta így fel az embereket. Látta, hogy a
férjének és Bollard-éknak is feltűnt a nagy kapkodás, és most a
szomszédjaikat kérdezgetik. Egyre többen rohantak a kijárat felé
zsákokat, táskákat és bőröndöket cipelve. Ezek az emberek
menekültek! Máris minden kijáratnál heves tolakodás alakult ki.
‒ Megint robbanás volt az erőműben! ‒ kiabálta Bollard, amikor
Doreuil odaért hozzájuk. ‒ A szél egy radioaktív felhőt sodor
Orléans felé!
Nekiállt beletömködni egy bőröndbe azt a keveset, amijük volt.
‒ Ki mondta? ‒ kérdezte Doreuil.
‒ Mindenki ‒ felelte Bollard, miközben egy pillanatra sem hagyta
abba, amit csinált.
‒ El kell mennünk innen! ‒ kiabált már Doreuil férje is.
Annette Doreuil habozott. Vajon az illetékesek egy
szükségszálláson nem megafonon jelentenének be egy újabb
evakuálást? Nem intenének nyugalomra, és szólítanának fel
nyugodt elvonulásra? És nem volna okosabb zárt helyen maradni?
A férje és Bollard-ék szemlátomást nem vesződtek ilyen
gondolatokkal. Bepakolták a bőröndöket és táskákat.
‒ Gyere! ‒ szólt rá Bertrand, és a kezébe nyomta a könnyebbik
táskát, míg ő maga a bőröndöt emelte fel. Aztán grimaszolva a
melléhez kapott.
Doreuil elvette a táskát, és követte a többieket, akik futólépésben
megindultak az ágyak között. Ekkor már szinte mindenki a
bejáratok előtt tülekedett, amelyek túlságosan szűkek voltak ahhoz,
hogy ennyien ilyen gyorsan távozhassanak rajtuk. A férje a válla
fölött visszaszólt valamit, de a hangzavarban nem értette, mit.
Aztán a férfi megingott, elejtette a bőröndöt, megtámaszkodott a
legközelebbi ágyon, és felnézett rá. Doreuil azonnal felismerte a
szemében a fájdalmat és a pánikot.
‒ Bertrand! ‒ sikoltotta, megragadta a férje vállát, s kétszer
Bollard-ék után kiáltott, olyan hangerővel, amelyről nem is hitte,
hogy képes rá.
A veje szülei megfordultak, egy pillanatig haboztak, majd ledobták
a bőröndjeiket, és a menekültek áradatával szembe feléjük
indultak.
Bertrand eldőlt, és oldalvást lefeküdt az ágyra. Az arca falfehér
volt és verejtékes, az ajka elkékült és reszketett. Ujjai a mellkasát
markolászták. Annette Doreuil megfogta a kezét, és az arcát
simogatva próbálta megnyugtatni. Bertrand keresztülnézett rajta,
Doreuil még sohasem látta ilyennek a szemét.
‒ A szíve! ‒ kiáltotta Annette Doreuil Bollard-éknak, akik már ott
álltak előttük. ‒ Orvost! Orvos kell neki!
Celeste Bollard fogta fel elsőnek, mi történt. Sarkon fordult, és
elrohant a kijárat irányába. A férje utána.
‒ Kerítünk neked orvost… ‒ mondta a férjének Annette Doreuil. ‒
Minden rendben lesz… Mindjárt jön az orvos…
Bertrand arca jéghideg volt, és nyirkos. A szemhéja reszketett. A
szája úgy tátogott, akár egy halé. Mondani akart valamit, de
képtelen volt rá.
‒ Orvost! ‒ sikított újra Doreuil, olyan hangosan, ahogy csak bírt.
‒ Orvosra van szükségünk!
Mintha nem is hallotta volna senki, az emberek továbbra is a
kijárat felé igyekeztek. Doreuil érezte, hogy könnybe lábad a szeme.
‒ Hát nincs itt egy orvos? ‒ suttogta.
Bertrand már nem kapkodott levegőért.

Brüsszel

‒ Nem hiszem el, hogy ezt csinálom… ‒ suttogta Angström,

amikor letették a kerékpárokat az Európai Bizottság épülete előtt.
‒ Én sem ‒ csatlakozott hozzá Shannon.
‒ Miért, milyen börtönbe vinnének? ‒ kérdezte Manzano.
‒ Nagyon nem alkalmas az idő rossz viccekre ‒ duzzogott
Angström.
Amilyen nyugodtan csak tudtak, odaballagtak a bejárathoz. Az
előtérbe akadály nélkül bejutottak. Ott Angström az ajtó
elektronikus zárjához tette az igazolványát. Az ajtó zárva maradt.
‒ A francba! ‒ sziszegte. ‒ Kikapcsolták!
Egy biztonsági őr észrevette őket, és odament hozzájuk. Angström
pillantása már azt kutatta, hogy surranhatnának el a nagydarab
férfi mellett, de több társa is várakozott mögötte, bár az épületet
ilyenkor már nem látogatták sokan.
‒ Az igazolványát legyen szíves ‒ mondta Angströmnek az őr.
Angström átadta neki a műanyag kártyát. A férfi szemügyre vette,
majd őt magát is végigmérte. Aztán visszaadta a kártyát, és kérdőn
Manzanóra és Shannonra pillantott.
‒ Velem vannak ‒ magyarázta Angström.
‒ Energiatakarékossági okokból kikapcsolták az elektronikus
zárakat ‒ közölte az őr. Kulccsal kinyitotta az ajtót, és a
recepcióspult fölötti órára nézett. Negyed kilencet mutatott.
‒ Ne dolgozzanak sokáig.
Angström mosolyt erőltetett az arcára.
‒ Köszönjük, nem fogunk.
Az is az energiatakarékosság miatt lehet, hogy csak minden
negyedik lámpa világít a plafonon, gondolta Shannon.
‒ Várjatok itt! ‒ súgta oda nekik Angström.
Lassan előrelopakodott, és minden irodába belesett. Végül intett
nekik, hogy jöhetnek. Manzano és Shannon csendesen odasietett.
Angström betolta őket egy irodába, és becsukta az ajtót. Ugyanaz a
helyiség volt, ahonnan előző este elvezették őket.
‒ Még itt van a zsákom! ‒ csodálkozott Shannon.
‒ De a laptopom nincsen ‒ mondta Manzano.

Hága

‒ Arra gondoltam, nem kellene-e elmennünk ‒ mondta Marie

Bollard a férjének.
Takarókba burkolózva ültek a kandalló előtt. A gyerekek már
aludtak. Marie beszámolt a Binnenhofnál történtekről, amelyekről
időközben már Bollard is hallott.
‒ Aztán volt, aki tovább akart menni más intézményekhez ‒
mesélte. ‒ Volt, aki még a Noordeinde Palotához19* is el akart
látogatni. Ha már a hollandok rátámadnak az uralkodójukra, akkor
nagyon nagy baj van.
‒ Máshol sem jobb ‒ mondta Bollard. Nagyon fáradtnak látszott. ‒
Mindjárt visszajövök.
Marie hallotta, hogy lemegy a pincébe. Két perc múlva visszatért,
a kezében egy kis dobozzal. Kinyitotta, és egy pisztoly csillant meg a
lángok fényében.
‒ Ez meg honnan van? ‒ hűlt el Marie. ‒ Csak nem itt…
‒ Sosem lehet tudni ‒ felelte a férje. ‒ A biztonság kedvéért
felhoztam. Eddig jól elzárva tartottam a pincében.
Felmentek a hálószobába. Bollard az éjjeliszekrényre tette a
fegyvert.

Brüsszel

‒ Nekem van itt egy laptopom! ‒ suttogta Angström. Becsukta az

ajtót, és az asztalra tette a készüléket. Manzano rögvest rávetette
magát.
Angström megállt az ajtóban, és fülelt.
Szerencsére Manzano megjegyezte az IP-címet. Bejelentkezett a
vendéghálózatra, beírta a számsort, eljutott a RESET-oldalra, és
megadta ugyanazt a felhasználónevet és jelszót, mint első ízben. A
képernyőn megjelent a beszélgetések jegyzéke.
‒ Ez aztán jó sok ‒ állapította meg Shannon.
‒ Az biztos.
Manzano találomra kattintott egyet.
‒ Édes istenem, már megint ez az irkafirka! ‒ jajdult fel Shannon,
amikor meglátta a leetben írt beszélgetést. ‒ Fordíts, légyszi ‒ kérte
Manzanót.
‒ Azt mondja:
dalé: tue, -736,14:35 GMT
proud: megkaptad a kódokat deelta23~tól?
baka: meg. csinos kiskaput barkácsolt, nézd meg a csatolmányt.
proud: ok. építsd be.
‒ Kiskapu?
 Manzano nem válaszolt. Rákattintott az üzenethez csatolt fájlra,
mire a képernyőn egy kibogozhatatlan szám- és betűsorokból álló
dokumentum nyílt meg.
‒ Hát ez mi?
Manzano elmélyülten olvasott.
‒ Ez egy kódtöredék ‒ válaszolt végül. ‒ Egy számítógépes
rendszerhez való kiskapué, hogy egyszerűen fogalmazzak. A
programozók azért szoktak ilyesmit beleírni egy programba, hogy
szükség esetén akkor is hozzáférjenek később, hogyha elvileg nem
volna szabad nekik. És persze ha az ember elég eltökélt, akkor
utólag is bele tudja csempészni.
‒ Vagyis ezek itt épp arról beszélgetnek, hogyan buheráljanak meg
egy rendszert?
‒ Nem csak beszélgetnek róla ‒ felelte Manzano. ‒ Meg is
szervezik… Meg kellene…
‒ Mit kellene?
‒ Még nem…
Shannont szörnyen idegesítette, hogy Manzano ennyire nem
figyel rá. Bármelyik pillanatban rájuk nyithat valaki, ez meg
ábrándozik!
‒ Az a mínusz hétszázharminchat a dátumban… azt jelenti, hogy
ez a beszélgetés majdnem kétéves?
‒ Ha a visszaszámlálás-elméletünk helyes.
‒ Már ilyen régóta tervezték…
‒ Szerintem sokkal régebb óta. Nézd csak!
Lejjebb tekert egy másik beszélgetéshez:
date: thu, -1.203, 14:35 GMT
‒ „Kensaro: B.tuck aláírt Sztambullal ‒ olvasta Manzano. ‒ A
tranzakciót a hó végéig el kell intézni. Simon: OK. Fele-fele
arányban küldöm a Costa Ltd.-n és az Esmeraldán keresztül.”
‒ Ez meg mit jelent?
‒ A jó ég tudja. Tranzakció. Lehet, hogy pénzt küldtek.
‒ Mi az a Sztambul?
‒ Halvány fogalmam sincs… Isztambul?
 ‒ Miért pont Isztambul?
‒ Úgy hangzik.
‒ Hm. Mínusz ezerkétszázhárom. Az elméletünk szerint az több
mint három év ‒ mondta Shannon.
Manzano még tovább tekert lefelé.
‒ Mennyi van… ‒ suttogta Shannon. ‒ Több ezer.
‒ Bizony ‒ helyeselt Manzano nem sokkal hangosabban.
‒ Mit sutyorogtok? ‒ kérdezte Angström az ajtóból. ‒ Találtatok
valamit?
‒ A Szent Grált ‒ válaszolta halkan Manzano. ‒ Talán.
‒ Mit halandzsázol?
‒ Lehet, hogy az urak kapitális hibát követtek el, amikor e-
maileket küldözgettek a gépemről. Ugyanis minden kerülő út
nélkül, egyenesen a központi kommunikációs platformjukról
tették. Mert ez bizony annak tűnik. És ha tényleg az, akkor…
‒ Akkor?
‒ Akkor gond van ‒ mondta Manzano. ‒ Lehet, hogy itt minden
szükséges információ megvan ahhoz, hogy véget vessünk a
katasztrófának, sőt talán ahhoz is, hogy elcsípjük ezeket a
szemeteket…
‒ Minden szükséges információ megvan? ‒ kérdezte Shannon. ‒
És akkor?! Hiszen ez egy óriási kirakós! Egy kis infó itt, egy kis infó
ott! Csak elolvasni évekig tartana!
‒ Mondtam, hogy gond van. ‒ Manzano a két nő felé fordult. ‒ Ezt
egyedül nem oldjuk meg. Ehhez profik kellenek. Akik mindent
kielemeznek, és összerakják a kirakóst. Gyorsan. Több száz, több
ezer ember.
‒ De mégis kik?
‒ Mit tudom én! A Nemzetbiztonsági Ügynökség, a CIA, az összes
titkosszolgálat és terrorelhárító egység ezen a kibaszott világon!
‒ A rendőrség úgyis olyan jóindulatú volt veled az elejétől fogva ‒
mondta Shannon epésen.
‒ Tudom… ‒ sóhajtott Manzano. Becsukta a szemét, és két ujjal
megfogta az orrnyergét. ‒ De van más választásunk?
 11. nap – kedd
Hága

Bollard-t hangos kopogás verte fel. Ki zajonghat ilyenkor?

Remélhetőleg nem valami vandálok.
‒ Mi volt ez? ‒ kérdezte Marie álmosan.
‒ Megyek, megnézem.
Először nem a zseblámpát, hanem a pisztolyt vette el az
éjjeliszekrényről.
Valaki megint dörömbölt az ajtón.
‒ Ki az?
‒ Janisz.
Bollard a háta mögé dugta a pisztolyt, és ajtót nyitott.
‒ Elment az eszed? Hány óra van?
‒ Hajnali három.
A távolból szirénázás hallatszott.
‒ Akkor ajánlom, hogy nagyon jó hírrel keress. Krisztopulosz a
fejét ingatta.
‒ Hát nem tudom. Telefonált az olasz.
‒ Milyen olasz?
‒ Ez a Manzano. Azt mondja, élet-halál kérdése. Lehet, hogy utat
talált a támadókhoz. De csak veled hajlandó beszélni.
Bollard-nak először is rendesen fel kellett ébrednie. Mi vihette rá
az olaszt, hogy a letartóztatása és a szökése után jelentkezzen nála?
Gúnyt akar űzni vele? Vagy tényleg fontos a dolog? Akárhogy is, el
kell kapnia.
‒ Honnan hívott?
‒ Azt nem akarta elárulni.
‒ Várj itt. Felkapok valamit.
Felrohant a feleségéhez.
‒ El kell mennem ‒ mondta neki, és a kezébe nyomta a pisztolyt. ‒
Tudod, hogy kell használni, ha szükséges.
‒ De hát…
Bollard felöltözött, megcsókolta Marie-t, és már kint is volt.
Ahogy beszállt Krisztopulosz mellé az autóba, megkérdezte:
‒ És nem mondott semmit?
‒ Nem. Csakis neked hajlandó.
A szellőzőn át kialudt tüzek illata kúszott be a kocsiba.
‒ Mi a helyzet a városban? ‒ érdeklődött Bollard.
‒ A Binnenhof teljesen leégett. A tömeg továbbment a Noordeinde
Palotához és az új városházához. Azt beszélik, minden
mozgósítható rendőri egységet a királynő védelmére rendeltek.
‒ Menjünk oda.
Nem volt nagy kerülő. Már messziről látták, hogy a fekete
éjszakai égbolt narancssárgára színeződött. Néhány perc alatt a
palota környékére értek. A hideg ellenére sokan kószáltak az utcán.
Egy útlezárásnál rendőrkordonba ütköztek. Bollard igazolta magát.
‒ Itt nyugalom van ‒ világosította fel egy rendőr. ‒ De a
városházánál rosszabb a helyzet.
Továbbmentek, és az ég egyre jobban izzott. Hamarosan már nem
tudtak haladni az emberektől.
‒ Várj meg! ‒ mondta Bollard. ‒ Vigyázz a kocsira. Mindjárt
visszajövök.
Kiszállt, és gyalog folytatta útját az impozáns, modern épület
előtti térre, ahol rovarok módjára hemzsegtek az emberek. A valaha
fehér épület több ablakában lángok lobogtak, bekormozva a
homlokzatot, máshonnan bútorok repültek ki, és recsegve
csapódtak a földbe. Az épület előtt Bollard sisakot viselő
egyenruhásokat pillantott meg, de reménytelenül kevesen voltak az
őrjöngő tömeggel szemben. Utcakövek záporoztak rájuk, ők pedig
visszadobták őket a támadók közé. Lövések dörrentek. Bollard
néhány másodpercig figyelemmel kísérte a csatát, majd
visszarohant az autóhoz.

Marie Bollard lövéseket hallott a távolból. Az oldalán fekve nézett

ki az ablakon a sötétségbe, amelybe különös, vöröses ragyogás
vegyült, mintha sarki fény villódzna az égen. A matracon, Francois
párnája mellett, ott sejlett a pisztoly. Amikor megnyikordult a
fapadló, és az ajtó kinyílt a háta mögött, pánikszerűen a fegyverhez
kapott. Megmarkolta a hideg vasat, és hátrafordult, de nem látott a
sötétben semmit.
‒ Maman, mi ez a zaj ott kint? ‒ nyafogott álmosan Bernadette.
Marie Bollard a párna alá dugta a pisztolyt, a szíve csak úgy
kalapált.
‒ Semmi, kicsim ‒ válaszolta.
‒ Alhatunk nálatok? ‒ kérdezte Georges.
‒ Apa megint dolgozik ‒ mondta Bollard. ‒ Gyertek ide.
Gyereklábak topogtak a padlón, aztán két kis test ugrott be az
ágyba, és bújt oda hozzá. Bollard hanyatt fordult kettejük között,
átölelte őket, érezte a kemény fegyvert a párna alatt, és imádkozott,
nehogy a gyerekek megtalálják.
‒ Hűha! ‒ Bollard csupán ennyit tudott kinyögni.
Megbabonázva ült a számítógép előtt, és kattintgatott a RESET-
oldalon, ahová Manzano néhány perce elkalauzolta. Krisztopulosz
mellett még két másik munkatársa is leskelődött a válla fölött.
‒ Amilyen gyorsan csak lehet, biztosítaniuk kell ezeket az
adatokat ‒ mondta Manzano a telefonban. ‒ Mielőtt észreveszik a
behatolást.
Bollard bólogatott, a fejében valósággal örvénylettek a
gondolatok. Krisztopulosz odasúgta neki:
‒ Szólj az IT-seknek! Most rögtön hozzá kell kezdeniük!
‒ Honnan tudjam, hogy az oldal valódi? ‒ kérdezte Bollard.
Mi van, ha az olasz fabrikálta a weblapot, hogy hamis nyomra
vezesse őket? Közben találomra rákattintott egy-egy beszélgetésre.
Szerencséjére ismerte valamelyest ezt a hackernyelvet, így képes
volt kibogozni az értelmüket.
‒ Fejezze már be! Maga is láthatja, milyen rengeteg adat van! Ilyet
senki nem csinál figyelemelterelésből!
‒ Hogy talált rá? ‒ faggatózott tovább Bollard.
 ‒ Egy kis szerencsével. És szinte hihetetlen, de az emberkéink
hanyagsága miatt. Alkalomadtán majd kifejtem magának.
Bollard abbahagyta a kattintgatást. Eleget látott. Ha ez nem
hamisítvány, akkor ez az istenverte olasz megütötte a
főnyereményt. Még mindig nem volt teljesen meggyőzve, de be
kellett ismernie, hogy hatott rá Manzano buzgalma és makacssága.
‒ Hallottam, hogy meglőtték. Hogy van?
Csend. Aztán:
‒ Köszönöm, már jobban.
Bollard viaskodott magával, de csak kibökte:
‒ Ha ez az oldal tényleg az, aminek látszik…
‒ Biztos vagyok benne, hogy az. Viszont marha sok erőforrásra
lesz szükségük, ha gyorsan ki akarják elemezni. Kit tudnak
mozgósítani?
‒ Mindenkit.
‒ Ki az a mindenki?
‒ A Nemzetbiztonsági Ügynökségtől kezdve a rendőrségeken át a
német Szövetségi Bűnügyi Hatóságig mindenki. ‒ Bollard-nak újból
erőt kellett vennie magán, hogy meg tudja kérdezni: ‒ És maga?

Brüsszel

‒ Mi van velem? ‒ kérdezte Manzano.

‒ Magának is itt a helye ‒ hallatszott Bollard hangja a
hangszóróból. Manzano kihangosította a beszélgetést, hogy
Shannon és Angström is hallja. Már nem kellett rejtőzködniük. ‒
Mégiscsak maga találta meg a RESET-et. Küldök magáért kocsit.
Néhány órán belül Hágában lehet.
Manzano nem hitt a fülének.
‒ A rendőrök már letartóztattak, meglőttek, megint letartóztattak,
aminek köszönhetően a börtönben, ha azt egyáltalán annak lehet
nevezni, majdnem megöltek, és kis híján megégtem. Mi a biztosíték
rá, hogy nem adnak rögtön a CIA kezére? Komolyan azt várja, hogy
ezek után még megbízzam a testületükben?
 Csend.
‒ Próbálja meg ‒ kérte Bollard.

McLean

‒ Ez honnan van? ‒ kérdezte újra Richard Price hitetlenkedve.

Elmer Shrentz egyenesen a Nemzeti Terrorellenes Központ
igazgatóhelyetteséhez vitte a dokumentumokat. Az amerikai
áramszünet kezdete óta a Liberty Crossingban ‒, amely egy
épületkomplexum volt a virginiai McLeanben, nem is messze az
összehasonlíthatatlanul ismertebb CIA langley-i főhadiszállásától ‒
senki nem hunyta le a szemét. A Nemzeti Terrorellenes Központ,
amelyet a 2001. szeptember 11-i merényletek után, 2003-ban
alapítottak, információkat gyűjtött különböző hivataloktól, a CIA-
tól kezdve a Közlekedési Minisztériumon át a Nukleáris
Szabályozási Bizottságig, hogy hatékonyabban akadályozhassák
meg a terrortámadásokat.
Most mégis bekövetkezett egy. És a leghalványabb sejtésük sem
volt róla.
‒ A Külügyminisztériumtól, a Védelmi Minisztériumtól, a Fehér
Háztól.
‒ Mind a háromtól?
‒ Az európaiak különböző csatornákon küldték. Úgy, hogy ne
lehessen elcsípni. Teljesen biztosra akartak menni, hogy
megkapjuk az információkat, amilyen gyorsan lehet.
‒ Elemeztük már őket?
‒ Annyira igen, hogy higgyünk a hitelességükben.
‒ És ebben minden benne van?
‒ Úgy fest. Csak meg kell találnunk, és össze kell raknunk. Együtt.

Ratingen

‒ Ezért az Europol javaslatot tett arra, ki mit analizáljon ‒ mondta

Hartlandtnak maga a berlini Terrorelhárítási Központ vezetője
műholdas telefonon. ‒ Ehhez minden bevethető emberre szükség
lesz. Jegeljék a SCADA-dolgot ott a Talaefernél. Küldünk egy rakás
adatot, amelynek azonnal neki kell látniuk.
‒ És az Europol honnan szerezte az adatokat?
‒ Az az olasz találta őket, akit maguk… De nem akarok friss
sebeket felszaggatni.
Hartlandt némán elkáromkodta magát. Nem is tudta, min
dühöngjön jobban. Azon, hogy ez a Manzano bukkant rá az
információkra, vagy azon, hogy ő maga üldözte el, ahelyett hogy
együttműködött volna vele.
‒ Két órán belül kellenek az eredmények.

Brüsszel

Engem sosem ölelt meg így, gondolta Shannon, miközben nézte,

hogyan búcsúzik Manzano Angströmtől. Érzett egy hangyányi
féltékenységet, bár maga sem tudta biztosan, mit vár Manzanótól.
De annyi mindenen mentek keresztül együtt.
Manzano elszakadt a svéd nőtől. Egy nyomozó várt rájuk a
Bizottság épülete előtt parkoló terepjárónál.
‒ Nem kell sofőr ‒ próbálta átvenni az irányítást Manzano.
Shannon tudta, hogy még mindig nem bízik igazán Bollard-ban. A
harmincas évei közepén járó, sportos férfi azonban Manzano lábára
mutatott.
‒ Úgy tudom, megsérült. Az a dolgom, hogy vigyázzak magára…
Ugyan miért kellene vigyázni rá? Nehogy megint megszökjön?
Vagy talán veszélyben van?
‒ Nem engedem a kormányhoz, ha nem tud biztonságosan vezetni
‒ jelentette ki a férfi.
Shannon bemászott a hátsó ülésre, Manzano pedig mellé ült. A
sofőrülést a kísérőjük foglalta el. Egy táskából négy szendvicset
meg két nagy palack vizet húzott elő, és hátranyújtotta.
‒ Monsieur Bollard küldi szeretettel ‒ mondta, majd hozzátette: ‒
Kérem, kössék be magukat. Még ha nincsenek is sokan az utakon.
 Egy rendőr, aki teszi a kötelességét, gondolta Shannon. Akármi
legyen is az. Felőlem legyen. Feltépte egy szendvics csomagolását.
‒ Kapnak tiszta ruhát is ‒ közölte a férfi, majd kis szünet után
hozzáfűzte: ‒ Úgy látom, jól jön.
Manzano nemigen értette, mi haszna van a tiszta ruhának fürdés
nélkül. Kapcsolja be a szellőzést, ha nem bírja a szagot. A sofőr
minden mozdulatát figyelemmel kísérte, miközben a belga főváros
utcáin furikáztak. Zsigerből bizalmatlan volt vele szemben. Az
autóban nem volt bekapcsolva a gyerekzár, szóval bármikor
kiugorhat egy lassításnál, noha nem jutna messzire.
Elhagytak egy utcát, amely kiégett autókkal volt tele. Az egész
úttestet elborító hulladékkupacból még mindig fekete füstfelhők
szálltak fel. Még néhány ház is a lángok martalékává vált.
‒ Itt meg mi történt?
‒ Nő a nyugtalanság ‒ felelte tömören a sofőr.
Próbált befogni valami rádióadót, de csak statikus zörejt talált. A
rendőrjárőrök mellett Manzano katonákat is megpillantott, sőt két
alkalommal egy-egy harckocsi is szembejött velük. Hát
nyugtalanság, az van, gondolta. Egyetlen útjelző táblát sem látott,
amelyre Hága lett volna írva. A sofőr talán nem a szokásos
útvonalat választotta. Vagy csak a város volt rosszul kitáblázva.
Eltöltötte a tagjait a fáradtság. Félrehajtotta a fejét, hogy egy kicsit
kipihenje magát.

Hága

Marie Bollard felugrott, amikor lövések dörrentek egészen közel.

Látta a gyerekek kérdő pillantását. Georges az ablakhoz akart
menni.
‒ Itt maradsz! ‒ kiáltott rá, és kihallotta saját hangjából a pánikot.
‒ Álljatok a falhoz! ‒ parancsolt a gyerekekre.
Odakintről kiáltozás és léptek dobogása hallatszott. Bollard
felsietett az emeletre. A pisztolyt a ruhásszekrény leghátsó
sarkában rejtette el. Óvatosan az ablakhoz merészkedett, és
kinézett. Nem látott a ház előtt senkit, csak egy szemétben turkáló
kutyát.
‒ Maman? ‒ kiabált fel Bernadette odalentről.
‒ Maradjatok, ahol vagytok!
Végignézett az utcán, balra, aztán jobbra. Ott néhány rendőr
üldözött egy csapat embert, majd eltűntek a sarkon.
Bollard pulzusa csak lassanként nyugodott meg. Ott hagyta a
fegyvert, ahol volt, és visszament a nappaliba. Nem szabad
megőrülni, hajtogatta magában, most nem szabad megőrülni.

Néhány hágai utcában ugyanolyan képek fogadták Manzanót,

amilyeneket induláskor Brüsszelben is látott. Kiégett autók és
házak, füstölgő romok.
‒ Hová megyünk? ‒ kérdezte a sofőrt.
‒ A szállodát közben elfoglalták ‒ felelte az. ‒ Az Europol átmeneti
szállásán helyezzük el magukat.
Az utcákon harckocsik járőröztek.
‒ Ezek lövések? ‒ kérdezte Shannon, amikor messziről valami
dörej hallatszott.
‒ Könnyen lehet ‒ válaszolta a sofőr.
Az épület felé át kellett haladniuk egy torlaszon, amelyet
fegyveres katonák őriztek.
‒ Mintha háború volna ‒ jegyezte meg Shannon.
‒ Valami olyasmi is van ‒ mondta a sofőr.
A bejáratnál golyóálló mellényes, sisakos rendőrök ellenőrizték
őket. A sofőr a harmadik emeletre, egy kiürített irodába vezette
Manzanót és Shannont. A nyolc tábori ágy arról árulkodott, hogy ez
lehet az átmeneti szállás, amelyről a fickó beszélt. Haton az
összegyűrt takarókból és hálózsákokból látszott, hogy használják. A
maradék kettő szabadnak tűnt. Ezeken gondosan összehajtogatva
két nadrág, két ing, két pulóver és egy pehelykabát feküdt.
‒ Ez a maguké.
Shannon végigsimított a takarón, aztán maga elé tartott egy
nadrágot, hogy jó-e rá.
 ‒ Zuhanyozni a mosdóban tudnak, a folyosó végén ‒ mondta a
sofőr. ‒ Utána Bollard úr várja magukat a műveleti központban.
Maga már tudja, hol van ‒ fordult Manzanóhoz. ‒ Addig is viszlát!

Parancsnoki központ

Az algoritmusok kulcsszavak alapján szelektálták a megfigyelt

kommunikációt, de annak ellenére, hogy az utóbbi napokban
visszaesett a forgalom, így is csupán egy töredékét tudták
alaposabban megvizsgálni. Ezért aztán csak most bukkantak rá az
e-mailekre. Már négynaposak voltak. A berlini Közös
Terrorelhárítási Központ küldte őket múlt szombaton, az Europol
és az Interpol címére biztosan elmentek. Felszólították a két
hatóságot, hogy nyomozzák ki egy férfi személyazonosságát, aki
kapcsolatban állhatott Hermann Dragenauval. A levelekhez
csatoltak egy fényképet, amely a 2005-ös sanghaji konferencián
készült. A kép szélén filctollal jelölték meg az arcát.
Ha sikerül nekik azonosítaniuk, nagy lépést tesznek afelé, hogy
tudják, kiket keressenek. Szinte látta maga előtt, hogy az egész
világon teljes erőbedobással dolgozik a titkosszolgálatok gépezete.
A megfelelő kulcsszavak segítségével gyorsan átrostálták a
következő napok levelezését. Néhány aggódó várakozással töltött
óra múlva Birabi lefújta a riadót. Eleve csak maroknyi e-mailt
találtak a témában, és azok többsége is csupán arról tájékoztatott,
hogy tudomásul vették a felkérést, eredményről nem esett szó.
Ennek ellenére mostantól jobban oda kellett figyelniük. Messze
voltak még a céltól.

Hága

‒ Ő mit keres itt? ‒ mutatott Shannonra az europolos. Manzano

válasz helyett az ablakhoz lépett, és kinézett a városra. Több helyütt
is sűrű füstoszlopok emelkedtek, a távolból rendőrautók
szirénázása és a köröző helikopterek zaja hallatszott.
 ‒ Nélküle nem szereztem volna vissza a laptopomat, és sosem
akadok rá a RESET-re ‒ mondta végül.
Bollard összeszorította a szemét, és a fogát csikorgatta.
‒ De semmi tudósítás ‒ szólalt meg végre.
‒ Becsületszavamra! ‒ fogadkozott Shannon. ‒ Csak a maguk
engedélyével.
Aztán odasúgta Manzanónak:
‒ De akkor is kellene felszerelés. Kamera meg laptop.
‒ Szükségünk van laptopokra ‒ közölte Bollard-ral Manzano. ‒ És
ő kap egy kamerát is.
Látta, hogy Bollard-t nem sok választja el attól, hogy
felrobbanjon, de úgy érezte, ez jogos igény.
Bollard haragos pillantást vetett rájuk, majd fújt egyet:
‒ Jól van, hozatok maguknak. De megbeszéltük, semmi tudósítás!
Shannon buzgón bólogatott:
‒ Csak ha ön szeretné nyilvánosságra hozni a nagyszerű munkát,
amelyet végez.
‒ Mással szórakozzon! ‒ felelte Bollard.
‒ Hogy állunk a RESET-tel? ‒ váltott témát Manzano.
‒ Az adatokat már elküldtük a NATO-nak, a Secret Servicenek20*,
az amerikai Nemzeti Terrorellenes Központnak és még egypár
helyre ‒ mondta Bollard. ‒ Felosztottuk az elemzést.
A tárgyalóteremben kéttucatnyi ember ült a számítógépek előtt.
Bollard, Manzano és Shannon megállt egyikőjük mögött.
‒ Milyen módszerekkel dolgoznak? ‒ kérdezősködött tovább
Manzano.
‒ Többfélével. Például kulcsszavakkal. Találtunk beszélgetéseket,
amelyek minden jel szerint a nulladik napokról szólnak.
‒ Az meg micsoda? ‒ kérdezte Shannon.
‒ Programok és rendszerek olyan sebezhető pontjai, amelyekről a
gyártó sem tud, és amelyek ezért védtelenek ‒ magyarázta
Manzano.
‒ Ezenkívül a felhasználókat is vizsgáljuk ‒ folytatta Bollard. ‒
Ugyancsak meghatározott kulcsszavakkal. És így tovább.
‒ Kulcsszavak… ‒ ismételte Manzano. ‒ Az én nevemre is
rákerestek?
‒ Nyilván ‒ felelte Bollard. ‒ Az elsők között.
‒ És találtak valamit?
Az előttük ülő férfi pötyögött valamit a billentyűzeten, és a
képernyőn megjelent egy szöveg:
6,11:24 GMT
tancr: úgy tűnik, az olasz megpattant a némettől.
b.tuck: de még gyanúsított?
tancr: nem tudom, gondolom, igen.
b.tuck: jól felhúzott minket.
tancr: hát ja. de előbb-utóbb úgyis rájött volna valaki.
‒ „Az olasz” ‒ olvasta Manzano. ‒ Ez én vagyok. A német meg az a
Hartlandt.
‒ Van még más is ‒ mondta Bollard.
4, 9:47 GMT
b.tuck: hol van a csávó?
tancr: nem tudom, kutatok.
‒ Na és mit talált? ‒ kérdezte Manzano. ‒ Most már nagyon
érdekelne.
Bollard biccentett, mire a munkatársa megnyitott egy újabb
beszélgetést.
5,10:11 GMT
b.tuck: sikerült többet megtudnom az olaszról. Piero Manzano,
időtlen idők óta hacker. lehet, hogy ő Towind.
Manzano kezdte kínosan érezni magát. Ezek aztán alaposan
tájékozódnak. Ez a B.tuck jól sejtette: a Towind az ő egyik álneve
volt, bár már néhány éve nem használta.
b.tuck: a 90-es években részt vett a Manipulite-tüntetésekben.
2001-ben Genovában is ott volt. akár közénk is tartozhatna. ismeri
valaki?
tancr: nem
„Akár közénk is tartozhatna”? Manzano érezte, hogy elvörösödik.
Bollard a végén még azt hiszi, mégiscsak odatartozik.
‒ Van még egy ‒ mondta Bollard embere.
5,13:32 GMT
tancr: idegesít ez az olasz, ráhibázott a Talaeferre. be kéne kicsit
fűteni neki.
b.tuck: hogyan?
tancr: kamumailekkel.
b.tuck: ok
‒ Köszönöm! ‒ kiáltott fel megkönnyebbülten Manzano, és
diadalmasan pillantott Bollard-ra. ‒ Remélem, ez végképp meggyőzi
az ártatlanságomról.
‒ Ha közéjük tartozik ‒ válaszolta Bollard rezzenéstelen arccal ‒,
megkérte a cimboráit, hogy írják ezt, és így falazzanak magának.
Manzano felnyögött.
‒ Bízik maga valakiben?
‒ Nem.

Párizs

‒ Gyerünk már! ‒ ordította dühösen Blanchard.

A francia hálózatüzemeltetési központ hatalmas kijelzőjén már
több vonal zöldellt a pirosan világító hálózatban, de nem olyan sok,
mint remélte.
‒ Már a körzetek majdnem negyven százalékát visszakapcsoltuk a
hálózatra ‒ jelentette Tollénak. ‒ Az első kisebb körzetekben a
szinkronizálás is sikerült. Ha így megy tovább, holnapra az egész
országban lesz áram.
‒ Tegnap nem mára ígérte? Mi van a cattenomi és tricastini
erőművel? ‒ kérdezte a köztársasági elnök titkára.
‒ Hm, hát igen…
‒ Ez mit jelentsen?
‒ Mindkét létesítménynek komoly problémával kell
szembenéznie ‒ szólt közbe Proctet. ‒ A tizennyolc franciaországi
reaktor közül összesen tizenkettőben adódott kisebb-nagyobb
üzemzavar. Nem számítva a Saint-Laurent-Nouan-i 1-es blokkját.
Egy pillanatra csend lett.
‒ Ez azt jelenti, hogy a következő napokban még számolnunk kell
azzal, hogy a hálózat instabil lehet. Elképzelhető, hogy egy-egy
körzetben újabb áramkimaradások várhatók. De ezek legfeljebb
néhány óráig tartanak majd.
‒ Cattenomban és Tricastinban katasztrófa fenyeget, maguk meg
csak süketéinek itt összevissza! ‒ fakadt ki Tollé. ‒ Miközben lehet,
hogy már huszonnégy óránk sem maradt!

Hága

‒ Azért az érdekelne ‒ mondta Manzano hogyan támadt ezeknek a

figuráknak az az ötletük, hogy e-maileket küldözgessenek a
gépemről, és honnan tudták, hogy a Talaeferhez megyek.
Bollard végigmérte.
‒ Miután Hartlandtot mindenáron arról akarta meggyőzni, hogy
az információ tőlünk jutott ki, a biztonság kedvéért az
informatikusaink átvizsgálták a rendszerünket.
‒ És találtak valamit?
Bollard-nak szemlátomást kínos volt beismernie:
‒ A legtöbb gépünkön találtunk olyan programokat, amelyek
követték az e-mail-forgalmat, sőt képesek voltak aktiválni a
mikrofonokat és kamerákat is.
‒ Na, biztonsági felelős sem lennék maguknál!
‒ Én sem. Meg a német, a francia, a brit meg a többi kormánynál
és válságstábnál sem. Úgy tűnik, ezek mindenhová betörtek, és
mindent láttak, hallottak, olvastak.
‒ Láttak, hallottak, olvastak… Most már nem?
Valamennyien összerezzentek, amikor meghallották odakintről a
lövéseket. Az ablakhoz futottak.
‒ Lehet, hogy idejönnek? ‒ motyogta Shannon.
Az utcán nem látszott senki.
‒ A felelős vezetők úgy döntöttek, egyelőre nem tesznek semmit a
behatolók ellen ‒ mondta Bollard ‒, hanem átállnak kettős
kommunikációra. Fontos és titkos információkat kizárólag speciális
csatornákon lehet továbbítani, és beszélni sem szabad róluk a
megpiszkált számítógépek közelében.
‒ Hát, ha be tudják tartani…
‒ A lehallgatott vonalakon így hamis jelentéseket közölhetünk,
amelyekkel félrevezethetjük a támadókat.
‒ Szóval nagyszabású pszichológiai manipuláció. Hm…
‒ Mondhatjuk.
‒ Túl körülményes. Ha van egy kis eszük, előbb-utóbb feltűnnek
nekik a változások a kommunikációs mintákban. Az általuk
használt elemzőszoftverektől függ. Ha tényleg annyi rendszerre
kapcsolódtak rá, mint mondja, lehetetlenség, hogy minden
kommunikációt, amely ráadásul különböző nyelveken folyik,
emberek ellenőrizzenek. Ahhoz túl sok ember kellene.
‒ Mi is ezt feltételezzük ‒ mondta Bollard. ‒ Valószínűleg a
háttérben szoftverek pásztázzák a beszélgetéseket előre megadott
kulcsszavak és kifejezések után kutatva. Amint találnak egyet,
rögtön figyelmeztető jelzést adnak le.
‒ Nem volnék meglepve ‒ bólintott Manzano. ‒ Az amerikai
Nemzetbiztonsági Ügynökség meg a többiek már évek óta ezt
csinálják. Ennek az az egy előnye van, hogy az ilyen algoritmusokat
leginkább arra tervezik, hogy azt vegyék észre, ha egy bizonyos
dolog ott van, ne azt, ha nincs ott.

Párizs

A francia belső hírszerzés főhadiszállása Párizs Levallois-Perret

nevű elővárosában volt. Jacques Servé igazgató személyesen
irányította az adatelemzést. Hivatalos alkalmakkor már találkozott
Francois Bollard-ral, de közelebbről nem ismerte. Bollard valójában
nagyon mellélőtt azzal, hogy egy későbbi párizsi karrier
reményében Hágába ment az Europolhoz, még ha az ellenkezőjét
gondolta is. Ezzel a mostani akcióval viszont visszarepítette a nevét
a lista elejére. Szerencsére Servé hivatala az utóbbi időben átfogó
tudásra tett szert a kiberháború, kiberbűnözés és kiberterrorizmus
terén. Ahogy megjöttek az adatok Hágából, nyomban
nekikezdhettek az elemzésüknek.
Louis Peterevsky épp most prezentálta az első eredményeket: a
RESET-en talált beszélgetésekről készült képernyőfelvételeket
vetített a falra.
‒ Ez a beszélgetés jó hároméves ‒ mondta. ‒ A három résztvevő
egyike igen gyakran felbukkan. A másik két név valamivel
ritkábban. Úgy sejtjük, hogy ők nem tartoznak a támadók belső
köréhez, inkább afféle külsős bedolgozók lehetnek. Itt egy
szoftverről beszélgetnek, amely feltehetőleg egyes
hálózatüzemeltetők vezérlőrendszerét manipulálta. Ezt követően
átfésültük a RESET-et a két újabb felhasználói név után kutatva, és
további beszélgetéseket találtunk. Ezek megerősítik azt a
feltételezést, hogy bűnöző tevékenységet folytató hackerekről van
szó, akiket fel is lehet bérelni ilyesfajta munkákra.
‒ El tudunk jutni hozzájuk? ‒ érdeklődött Servé.
‒ Valószínűleg nem, legalábbis gyorsan nem. De a beszélgetések
tartalma is rendkívül sok mindent megmagyaráz. Először is elvezet
más tartalmakhoz. ‒ Peterevsky új képeket mutatott. ‒ És így már
kezd összeállni a dolog. Megtudhatjuk, hogy mit, mikor, melyik
rendszerbe csempésztek be. Itt ennek a különböző módozatait
tárgyalják meg, például, hogy e-mailt küldenek a hálózatüzemeltető
cég alkalmazottjainak, amely úgy néz ki, mintha az illetők
tévedésből kapták volna. Feladóként a személyzeti osztály egyik
munkatára van megadva. Egy-egy e-mailhez mellékelnek egy
„personell_cut” nevű dokumentumot is. Ó, gondolják az
alkalmazottak, biztosan a legközelebbi elbocsátások listája!
Természetesen látni akarják, hogy ők megtarthatják-e az állásukat.
Megnyitják a dokumentumot, és zsupsz, már telepítenek is a
háttérben a gépükre egy ártó szoftvert.
‒ Miért nem riasztottak a vírusvédelmi rendszerek?
‒ A vírusvédelem csak azt ismeri fel, amiről már tud. A támadók
valószínűleg a nulladik napi támadási pontokat használták ki. Ez
ellen nem voltunk védve.
‒ Régóta ismert, de még mindig hatásos módszer ‒ jegyezte meg
Servé.
‒ Az. A részleteknek még utána kell néznünk, de gyakorlatilag a
támadás minden lépését ezen a platformon tárgyalták és tervezték
meg. Azt kell mondanom, hogy biztonságtechnikai szempontból, ez
elég gyenge megoldás volt. Biztosan támadhatatlannak érezték
magukat.
‒ Vagy nem számít nekik, megtámadják-e őket ‒ vetette közbe
valaki.
‒ Lehet nagyzási hóbort is ‒ vélte Peterevsky. ‒ Ismered a
kollégáinkat a sötét oldalon, hajlamosak rá.
‒ Nem csak ők ‒ felelte a közbeszóló.

Hága

Manzano semmi értelmét nem látta, hogy ő is beszálljon a RESET

elemzésébe. Magasan képzett szakértők ezrei foglalkoztak ezzel
már így is a fél világon. Az is dühítette, amit Bollard mondott: a
Talaefer semmit sem talált a SCADA-rendszereiben. Ezért Manzano
inkább visszahúzódott egy csöndes zugba, és az erőművek
hibajelentéseit tanulmányozta, amelyek időközben befutottak a
Talaeferhez.
Noha az ismeretei hiányosak voltak, és nem is mélyedt el
különösebben a szakmai részletekben, egy óra múlva már
alapvetően értette, mi történt. Gyakorlatilag valamennyi erőműben
számos hibajelzés érkezett egyszerre. Emellett feltűnt neki még
valami: sok esetben valaki azt akarta elérni, hogy a
generátorteremben tartózkodók mást tapasztaljanak, mint a
vezérlőben ülők. De ennek számtalan oka lehetett.
‒ Te sosem fáradsz el? ‒ kérdezte Shannon.
Manzano egész nap figyelte, ahogy a lány a számítógépeknél ülők
válla fölött leskelődik, vagy az információs falat nézegeti, filmezi és
fényképezi. Bollard áldását adta erre, miután Manzano még egyszer
nyomatékosan közölte vele, mekkora szerepe volt Shannonnak a
RESET felfedezésében.
‒ Még az is lehet, hogy egész jó az ötlet ‒ mondta a francia. ‒
Dokumentálni, hogyan dolgozunk.
Manzano nyújtózott egyet, és megropogtatta a tagjait.
Shannonnak igaza volt, pihennie kellett egy kicsit.
‒ Kávét? ‒ kérdezte Shannon.
Együtt mentek át a néhány ajtóval arrébb lévő kis konyhába. Az
asztalnál két nyúzott külsejű europolos ült, előttük gőzölgő
csészék. Manzano elvett egy kávékapszulát, és a főzőbe rakta.
Áldotta a tartalék áramforrást, amely az Europolnál még mindig
lehetővé tette ezt a luxust. Ezeket az új módi kapszulás gépeket
ugyan nem kedvelte, de a semminél jobbak voltak. És praktikusak
is, ezt el kellett ismernie. Kapszula be, gombnyomás, kész kávé ki.
Tulajdonképpen ez egy számítógép, amely tud kávét főzni,
gondolta, és Shannonnak is berakott egy kapszulát.
‒ Rövidet, de erőset ‒ kérte Shannon.
Manzano megint megnyomta a gombot, és a lány kezébe adta a
csészét. Piros fény jelezte, hogy a használt kapszulák tárolója
megtelt, és ki kell üríteni. Manzano kihúzta a rekeszt, és látta, hogy
csak az ő két kapszulájuk van benne. Azért kivette őket, a tárolót
visszatette a helyére, fogta a kávéját, és Shannonnal együtt leült a
két férfi mellé.
Kisvártatva azonban újra felugrott, és még egyszer szemügyre
vette a kávégépet. A piros lámpácska még mindig világított, pedig
most ürítette ki a tárolót. Megint kihúzta és visszatolta. A
lámpácska zavartalanul égett tovább.
‒ A kijelzők… ‒ suttogta. ‒ Lehet, hogy a kijelzők…
‒ Mit motyogsz? ‒ kérdezte Shannon.
Manzano egy hajtásra kiitta a kávéját.
‒ Lehet, hogy kizárólag a kijelzők felelősek a hibajelentésekért.
‒ Milyen kijelzők?
‒ A SCADA-szoftverek kijelzői.
 ‒ És ezt a kávégép mondta meg neked?
‒ Az bizony.

Madrid

‒ A legtöbb beszélgetést a tizenkét felhasználó folytatta le egymás

között: blond, tancr, sanskrit, zap, artu, cuhao, proud, baku,
tzsche, b.tuck, sarowi és simon ‒ közölte a jelenlévőkkel Hernández
Durán, a spanyol rendőrség kiberbűnözéssel és -terrorizmussal
foglalkozó főosztályának vezetőhelyettese.
‒ Néhány név egyértelmű, mint a Blond vagy az Artu. Ez valami
Csillagok háborúja-rajongó lehet. Érdekesnek találjuk még
Proudot, Zapot, Bakut, Tzschét, B.tuckot és Sarowit. ‒
Jelentőségteljes szünetet tartott, aztán folytatta: ‒ Belguer
kollégának van egy érdekes elmélete, amely főleg a motivációjukra
deríthet fényt. A Proud, a Zap, a Baku, a Tzsche és a B.tuck lehetne,
hangsúlyozottan feltételes módban, személynevek rövidítése is.
Mégpedig Proudhon, Zapata, Bakunyin, Nietzsche és Benjamin
Tucker nevéé.
A katonai hatalomátvétel eddig szerencsére nem akadályozta a
munkájukat. Ezzel együtt a teremben mindenki félt a
következményeitől. Most mindenesetre felcsillant egy halvány
reménysugár, hogy a katasztrófa okozóinak nyomára akadnak.
‒ Zapata és Nietzsche neve ismerős ‒ mondta az egyik hallgatója.
‒ És a többit is hallottam már, de…
Kezdetben csak IT-szakértők elemezték az adatokat. Aztán nagyon
hamar bevontak más szakembereket is. Például a szociológus
Belguert, aki előállt az elmélettel.
‒ Pierre-Joseph Proudhon ‒ magyarázta Durán ‒ francia volt, a
tizenkilencedik században élt, és őt tartják az első anarchistának.
Van egy szállóigévé vált mondása: „A tulajdon lopás.” Mihail
Bakunyin orosz nemes, szintén nagy hatású anarchista a
tizenkilencedik században. Az amerikai Benjámin Tucker már a
következő nemzedékhez tartozott. Lefordította és kiadta Proudhon
és Bakunyin írásait. Ő volt a századfordulós amerikai anarchista
körök egyik legfontosabb alakja.
‒ Forradalmárok, anarchisták ‒ állapította meg másvalaki. ‒
Hogyha helyes az elmélet. Ami nekem nem tűnik kizártnak, ha azt
vesszük, mit műveltek.

Berlin

‒ Na végre, jó hírek!
Michelsen azon tűnődött, vajon az elmúlt tíz napban ő is tíz évet
öregedett-e, mint a többiek.
‒ Csak részben ‒ helyesbített a környezetvédelmi és
reaktorbiztonsági miniszter asszony, és a zöld meg piros vonalakra
mutatott a monitoron. ‒ Az első hálózatüzemeltetők
visszaszerezték az irányítást a vezérlőközpontjaik és a szervereik
fölött. Sajnos azok, akiknek a területén a philippsburgi, brokdorfi,
gundremmingeni és grohndei erőművek vannak, még nem. A
philippsburgi állapotáról semmit sem tudunk, de feltehetőleg
nagyobb mennyiségű fűtőelem olvadt meg a pihentetőmedencében.
A brokdorfi erőmű üzemeltetője azt állítja, javult a helyzet, miután
megérkeztek a szükséges pótalkatrészek az áramfejlesztőhöz.
Gundremmingenben egy rögtönzött hűtőrendszer segítségével
eddig valószínűleg sikerült megakadályozni a magolvadást.
‒ De ezt nem tudják biztosan ‒ mondta Rhess.
A miniszter asszony megrázta a fejét.
‒ Brokdorf környékén megnövekedett sugárzásszintet mértek.
‒ És Grohndéban mi a helyzet?
‒ Az a legaggasztóbb. Az egyetlen még félig-meddig működőképes
hűtőrendszer csak akadozva működik. Azt nem tudni, milyen
következményekkel jár ez a reaktorra nézve. De ha végleg
felmondja a szolgálatot a tartalék áramfejlesztő…
‒ Meddig tudják még ellenőrzés alatt tartani a reaktorokat? ‒
kérdezte Michelsen.
‒ Az üzemeltetők azt mondják, kézben tartják a helyzetet ‒ felelte
a miniszter asszony. ‒ A mi szakértőink ellenben úgy vélik,
legfeljebb egy-két napig tarthatnak ki. Sőt, Grohndéban legrosszabb
esetben csak néhány óráig.
‒ Mit tudunk a büntetés-végrehajtásnál történtekről? ‒ tette fel az
újabb kérdést a kancellár.
‒ Rajna-vidék-Pfalz kormánya tegnap óta nem tud kapcsolatba
lépni a trieri büntetés-végrehajtási intézettel ‒ válaszolta az
igazságügy-miniszter. ‒ Nem tudni, sikerült-e megfékezni a
tömeges kitörési kísérletet. A waldheimi, schwertei, fuhlsbütteli,
Neuburg-Herrenwörth-i és rottweili intézetekből azt jelentették,
hogy az összes fogoly kitört.
‒ Hány bűnözőt jelent ez?
‒ Nem tudom pontosan ‒ kényszerült beismerni a miniszter. ‒
Drezdából azt jelentik, hogy a fellázadt polgárok megostromolták a
tartományi parlament épületét, és megkísérelték elmozdítani a
helyéről a válságstábot. Összecsaptak a rendőrséggel, ami több
áldozatot is követelt. A halottak száma még nem ismert.
Ekkor megmerevedett a tekintete. Anélkül hogy le tudta volna
venni a szemét arról, amit látott, a Spree folyóra néző ablakhoz
lépett. A többiek kíváncsian követték.
Michelsen nem hitt a szemének. Szemközt, a Holsteiner Uferen
egy zsiráf sétált a lombtalan fák között két kicsinyével. A
méltóságteljesen lépdelő állatok láttán egy pillanatra mintha
mindenki elveszítette volna a józan eszét.
Csendben követték tekintetükkel a különös triót, amíg el nem
tűnt.
‒ Ez meg mi volt? ‒ hüledezett a belügyminiszter.
‒ Az állatkerti állatok ‒ felelte Rhess államtitkár. ‒ Hiszen csak
két és fél kilométerre van. És már nemigen vigyáz rájuk senki.
‒ Minden állat kijutott? ‒ kérdezte valaki. ‒ Oroszlánok, tigrisek?
‒ Attól tartok ‒ dünnyögte Rhess.

Ratingen
 ‒ Hát ‒ mondta Dienhof. ‒ Fogalmam sincs, hogy jöttek erre rá az
Europolnál, de igazuk volt. Azt mondták, keressünk egy
kisalkalmazást a sztenderd könyvtárakban…
Wickley nem is tudta, érzett-e már valaha ilyesmit. Mintha egy
szakadék széléről nézne le, miközben a háta mögött vérszomjas
harci kutyák falkája csahol.
‒ Egy félórával ezelőtt meg is találtuk a kódot. Az egyszerűség
kedvéért lefordítottuk pszeudokódra, így bárki megértheti.
‒ Milyen előzékenyek! ‒ felelte Wickley olyan hangon, amelyből
Dienhof megérthette, hogy tudta volna értelmezni az eredeti kódot
is. Ami egyébként nem volt igaz, de vezérigazgatóként fenn kellett
tartania a látszatot.
Egy kicsit előre kellett hajolnia, hogy el tudja olvasni a szóban
forgó sorokat:
a megadott nap után és minden időzónában
ha idő = 19:23 + (véletlen szám 1 és 40 között)
az összes objektum 2%-ában objektum státuszának értékét
megváltoztatni
ennek megfelelő színt kijelezni
státuszváltozást visszajelezni
‒ Ez azt jelenti ‒ kezdett bele a magyarázatba Dienhof ‒, hogy...
‒ …a kijelzők véletlenszerűen újra meg újra hibát jeleznek a
vezérlőben, pedig nincs is semmilyen hiba ‒ fejezte be a mondatot
Wickley. ‒ Ez… ‒ tette hozzá suttogva ‒ nagyon aljas.
A fejében már az járt, hogy mégis hogyan közölje ezt a hírt. Ha
igaz, amit Dienhof próbál elmagyarázni, akkor a Talaefer az egyik fő
felelős a katasztrófáért.
‒ Valóban az ‒ helyeselt Dienhof. ‒ A hamis jelzések ugyanis
magukat a gépeket nem zavarják. Azoknak nem volt semmi bajuk.
Az erőművek gond nélkül működhettek volna tovább. Aki ezt a
kódot becsempészte, a rendszer leggyengébb pontjára apellált…
‒ Az emberre.
Wickley kénytelen volt tisztelettel adózni az aprócska változtatás
kiötlőjének. Valaki itt megértette, miről van szó. Igazán okos elme.
Ördögien okos.
‒ Szóval az erőmű zavartalanul dolgozik tovább, de…
‒ …de a vezérlőben ülő személyzet hibajelzést kap ‒ mondta
Dienhof.
‒ Például azt, hogy a generátor fordulatszáma túlságosan
alacsony. Pedig nem az. Így aztán nekiállnak növelni a
fordulatszámot.
Dienhof bólintott.
‒ Ezért aztán a generátor gyorsabban jár, mint kellene ‒ folytatta
Wickley ‒, legrosszabb esetben tönkre is megy, és
feszültségingadozás következik be, ami áramkimaradáshoz vezet.
Dienhof még kiegészítette:
‒ De néhány szelep jelzéseit is elég megbolondítani ahhoz, hogy a
személyzet összezavarodjon, és rossz döntést hozzon.
Minél többet gondolkozott Wickley ezen a terven, annál nagyobb
hatással volt rá. Akárki juttatta be a szoftverbe az ártó kódokat,
minimális ráfordítással maximális eredményt ért el. És még azt is
elmondhatta magáról, hogy valójában nem tett semmi rosszat.
Csak elintézte, hogy felvillanjon néhány égő. A kárt igazából az
erőmű dolgozói okozták, akik a hibás jelzések alapján az
ellenkezőjét csinálták annak, amit kellett volna.
‒ A Szövetségi Bűnügyi Hatóságnál tudnak már erről?
‒ Először önnek akartam szólni.
‒ Jól tette. Az összes erőműben, ahonnan jelentést kaptunk, ez a
programrész volt a probléma oka?
‒ Eddig öt SCADA-rendszerünket néztük át a módosított alrutin
után kutatva. Mindben meg is találtuk. Nem csodálkoznék, ha ott
volna a többiben is.
‒ De egyáltalán hogy került oda? Ki csempészte bele?
‒ Ennek ki kell derülnie a verziókezelési naplókból. Ha nincs már
ott túl régóta.
‒ És hogy tudta kijátszani ez a valaki a biztonsági ellenőrzést? És
miért csak most aktiválódott?
‒ Sok a kérdés ‒ sóhajtott Dienhof. ‒ És a legtöbbre még nincsen
válaszunk.
‒ Melyikre van?
‒ Az aktiválás időpontjára. A kódot valószínűleg úgy építették be,
mint valami időzített bombát. Így el lehetett rejteni, hogy ne
derüljön rá fény a minőségbiztosítási teszteken. Egy ilyen bombát
aztán többféleképpen is lehet élesíteni. Például egy bizonyos
parancs, egy bizonyos időpont megadásával, vagy bármi más
módon. Ezt néhány napon belül megtudjuk.
‒ És még? Hogy lehet az, hogy ennyi erőműben volt baj? A
SCADA-rendszerek személyre szabottak!
‒ Azok. De bizonyos funkciókat minden erőműnél alkalmaznak,
így ezekhez a második SCADA-generáció óta mindig ugyanazokat a
sztenderd könyvtárakat használjuk.
‒ Tehát az egyik ilyen könyvtárban volt az időzített bomba?
‒ Egy gyakran használt grafikus ábrázolásokat tartalmazó
kisalkalmazás-könyvtárban.
‒ Az is minden erőműben ugyanaz?
‒ Az ellenőrzött elem működik: zöld fény, nem működik: piros
fény. Butaság lett volna ilyen alapelemeket, amelyeket minden
erőmű használ, minden alkalommal újraírni. Úgy többe kerül,
azonkívül a szoftver karbantartását és frissítését is bonyolultabbá
tette volna.
‒ Hozzáfért Dragenau ilyen sztenderd könyvtárakhoz?
‒ Igen. De a másik kettő is.
Wickley-t ebben a pillanatban nem is foglalkoztatta, ki és mikor
piszkált bele a szoftverekbe. Most az volt a fontos, hogy minél
kevesebb kár érje a Talaefert.
‒ Hogy oldjuk meg a problémát?
‒ Megírjuk az új, ártó kód nélküli verziót, majd eljuttatjuk az
erőművekhez. Ha mindkét oldalnak van működő
internetkapcsolata, akkor ez csak órák kérdése.
Wickley dühödt pillantást vetett rá.
‒ De nincs mindegyiknek internetkapcsolata!
‒ Elküldhetjük a frissítéseket futárral is.
 ‒ De az erőművek összevissza vannak Európa minden sarkában.
‒ Az az érzésem, hogy az adott körülmények között a Szövetségi
Bűnügyi Hatóság gondoskodik majd elegendő emberről és
járműről.
‒ Nem lehet a Szövetségi Bűnügyi Hatóságot kihagyni a
történetből?
‒ Ha magunk küldjük a futárokat… ‒ válaszolta Dienhof.
‒ De akkor is ki fog derülni, hogy a Talaefer futárokat küldött, és a
probléma hipp-hopp megszűnt. Az emberek kérdezősködni fognak.
Valami kevésbé gyanús módot kell találnunk. Nincs valami
rutinszerű frissítés, amellyel együtt ezeket a programrészeket is
korrigálni tudjuk?
‒ Hogyne volna. De az nem minden erőműnél egy időben
történik. Na meg előbb-utóbb így is fel fog tűnni, hogy a frissítéssel
megszűnt a probléma, és felmerül a gyanú, hogy a Talaefer
rendszerei lehettek a ludasak benne.
Wickley elnyomott egy káromkodást.
‒ Írják meg a hibátlan szoftvereket ‒ utasította Dienhofot.
‒ Rajta vagyunk.
‒ Hogy hogyan juttatjuk el őket az erőművekhez, azt majd
menetközben kitaláljuk.
Észrevette Dienhof ideges pillantását.
‒ Addig ez a dolog kettőnk között marad ‒ fűzte hozzá. ‒ A
Szövetségi Bűnügyi Hatóság, az Europol meg a többiek nem újabb
problémákat akarnak, hanem megoldásokat.

London
‒ Heuréka! ‒ kiáltotta Phil McCatf a brit hírszerzés, az MI6
központjában.
Egy hete nem hagyta el a Vauxhall Crosson álló épületet. A
szomszédos számítógépeknél ülők felkapták a fejüket.
‒ Ezt nézzétek! ‒ kiabálta.
Kivetítette monitora képét a falra, és megjelölte egy beszélgetés
néhány sorát:
 artu: oké, vettem.
tzsche: mindjárt éjfél, ideje lefeküdni, jó étvágyat a reggelihez.
‒ Ez egy néhány héttel ezelőtti beszélgetés részlete ‒ magyarázta.
‒ Tzschét és Artut ismerjük, a belső maghoz tartoznak. Tzschénél
mindjárt éjfél van, Artu viszont reggelizni készül. Mit mond ez
nekünk?
‒ Hogy a világnak két egymástól távoli pontján vannak ‒ mondta
Emily Aldridge.
‒ Pontosan! Itt egy másik:
fri, -97, 6:36 GMT
baku: szakad az eső. azt hittem, ez egy napos ország.
zap: itt telihold van. felhőtlen az ég.
‒ Nincs jobb dolguk, mint az időjárásról csevegni? ‒ csodálkozott
Donald Kean.
‒ Hát ez valami zseniális! ‒ mondta tűnődve Aldridge. ‒ Van még
ilyen?
‒ Egy egész csomó ‒ felelte McCaff. ‒ Rákerestem az időjárással
és a napszakokkal kapcsolatos kifejezésekre is.
Egy világtérképet tett ki a falra.
‒ Erre a térképre különféle adatbázisokból feltöltöttem a nap
állását, a holdfázisokat, az időjárás-jelentéseket és egyebeket. A
beszélgetés dátumával és idejével összevetve viszonylagos
pontossággal meg tudtam állapítani, hogy Zap a greenwichi időhöz
képest a plusz hetes és plusz kilences időzóna között tartózkodott.
‒ Valahol Amerikában ‒ állapította meg Aldridge.
‒ A másiknál meg épp esik, és hiányolja a napsütést. Tehát ott
nappal van ‒ szögezte le Kean.
‒ Az adatok elemzése után arra jutottam, hogy a támadóknak
legalább két csoportja van. ‒ McCaff körbepillantott, s várt, amíg a
mondottak kifejtik a hatásukat. ‒ Ezt még nektek is ellenőriznetek
kell, de én nagyjából biztos vagyok benne, hogy az egyik Közép-
Amerikában van, a másik pedig a Földközi-tenger keleti részén.

Hága
 ‒ Ez nagy segítség! ‒ kiáltott lelkesen Bollard.
Kitépte a papírt a nyomtatóból, és meglobogtatta. A fontosabb
eredmények kinyomtatott dokumentumai, a képek és a jegyzetek
már három falat borítottak el a műveleti központban. Az egyik
rövidebbet kizárólag a gyanúsítottaknak tartották fenn. Még mindig
nem tudták biztosan, hogy Jorge Pucaónak és a vele kapcsolatba
hozható személyeknek valóban közük van-e az áramszünethez, de
éppen most erősödött meg a gyanú, hogy valamit mindenképpen
kiterveltek.
A falon több mint három tucat arckép függött. Különösen az egyik
körül halmozódtak fel a jegyzetek az utóbbi huszonnégy órában.
Vékony harmincas férfi portréja volt. Háromnapos szakállat és
divatos, szögletes szemüveget viselt, félhosszú haját baloldalt
gondosan elválasztva hordta. Valaki nyomtatott nagybetűkkel a
Balduin von Ansen nevet írta fölé, mint ahogy a többi fotóhoz is
írtak neveket. Von Ansen képe alatt hat A/4-es papírlap lógott
egymás hegyén-hátán, fölötte pedig egy szövevényes ábra. Tucatnyi
vonal kötött össze tucatnyi bekeretezett nevet, szám- és
betűkombinációt.
‒ Most erősítették meg ‒ magyarázta Bollard a körülötte állóknak
‒, hogy a Karyon Ltd. guernsey-i bankszámlájáról hat hónap alatt
hét részletben kétmilliót utaltak az Utópia Ltd. kajmán-szigeteki,
illetve a Hundsrock Company svájci számlájára. Innen a pénz
továbbvándorolt a Bugfix liechtensteini számlájára, valamint egy
svájci számozott bankszámlára. A cégjegyzék szerint az amerikai
Tallahasseeben székelő, szoftvertanácsadással foglalkozó Bugfix
egyik résztulajdonosa pedig Sziti Júszef. A másik John Bannock,
annak a két amerikainak az egyike, akik kapcsolatban álltak Jorge
Pucaóval, és akiknek 2011 őszén nyomuk veszett.
Felírta a megfelelő adatokat a vonalakból és nevekből álló ábrára.
‒ Ezekről a számlákról azonban újabbakra továbbították a pénzt,
amelyekbe betekintést kértünk. Valamennyi pénzintézet nagyon
együttműködő. Von Ansen további tizennégymilliójának ügyében is
jól haladunk. Ilyen gyorsan megy ez, ha az uraknak is meleg a pite ‒
jegyezte meg. ‒ Egyes országokban az áramszünet ellenére is. Vagy
éppen amiatt.
A dokumentumokat a lehető legbiztonságosabb csatornákon
küldette el. A támadók nem tudhatták, hogy az Europol másokkal
együtt a nyomukban van.
‒ És éppen most kaptam a londoni elemzőktől az információt,
hogy szerintük a támadók két bázison dolgoznak, az egyik
Mexikóban van, a másik pedig a Földközi-tenger keleti
medencéjében vagy valahol máshol a Közel-Keleten. Azokat a
tranzakciókat kell előrevennünk az elemzésnél, amelyek ezeken a
területeken történtek.
Follow the money. A zsoldosok esetében ez nem vitt messzire. A
német örökössel nagyobb szerencséjük volt. Szemlátomást nem
sokat tanult bankár apjától arról, hogyan kezelje diszkréten a
pénzügyeit.
‒ De akkor… ‒ hallotta Bollard Manzano motyogását.
Az olasz az egyik elemző mellett támaszkodott az asztalra.
‒ Keressen rá arra… Mi is volt? Sztambul! írja be, hogy Sztambul!
És… Ki is írta? Azt hiszem, B.tuck. Próbálja csak meg!
A férfi gépelni kezdett, mire a gép több tucat beszélgetést dobott
ki.
‒ Régi volt ‒ gondolkodott Manzano hangosan. ‒ Ez rögtön
feltűnt… Legalább hároméves. Adja még meg kulcsszónak azt is,
hogy „1.20”.
Csupán egyetlen találat maradt.
date: thu, -1.203, 14:35 GMT
‒ „Kensaro: B.tuck aláírt Sztambullal ‒ olvasta fel Manzano még
egyszer ugyanazt, amit már Brüsszelben is látott. ‒ A tranzakciót a
hó végéig el kell intézni. Simon: OK. Fele-fele arányban küldöm a
Costa Ltd.-n és az Esmeraldán keresztül.” Sztambul ‒ ismételte
aztán. ‒ Nem lehet ez Isztambul? A Földközi-tenger keleti
medencéje. Ez stimmel.
‒ Costa Ltd. és Esmeralda ‒ mondta Bollard, aki közben odalépett
mellé. ‒ Ezek cégnevek.
 Átfutotta a falon lógó papírokat.
‒ Itt is van ‒ mondta végül. ‒ Az Esmeralda már megvan.
Liechtenstein. Már kikértük a tranzakciók adatait. Akkor ezt most
megsürgetjük egy kicsit.
‒ Jó, mi meg itt átnézünk minden beszélgetést, amelyben
Sztambulról, Isztambulról vagy Törökországról van szó.

Shannon és Manzano a homályos folyosón sétált a szoba felé,

ahol az ágyuk volt.
‒ Szerinted elkapják őket? ‒ kérdezte Shannon.
‒ Előbb-utóbb biztos ‒ válaszolta fáradtan Manzano.
Elérték a szobát. Rajtuk kívül nem volt ott senki. Az ablakhoz
mentek. Rőt fény vonta be a várost, itt-ott erősebb volt, másutt
gyengébb.
‒ A lényeg, hogy ennek itt véget vessenek.
Hallgattak. Az elmúlt napok történésein járt az eszük.
Shannon olyan határokat lépett át, amelyekről nem is sejtette,
hogy képes átlépni őket. Manzano még rosszabbul járt.
Megváltozott, amióta a lövést kapta. Hallgatagabb lett. Nem beszélt
arról, mi történt a kórházban azon az éjszakán, amikor Hartlandt
megtalálta Shannont, de őt nem. Sem arról, hogyan menekült meg
a kutyáktól. „Szerencsém volt”, csupán ennyit mondott. Shannon az
elmúlt éjszakára gondolt. Aztán a reggelre, amikor Manzano
karjaiban ébredt. Nem volt rossz érzés.
‒ Köszönöm ‒ szólalt meg váratlanul Manzano.
‒ Mit?
‒ Hogy magaddal vonszoltál.
Shannon kezdte kínosan érezni magát.
‒ Volt választásom? ‒ kérdezte. ‒ Ki más találta volna meg
RESET-et?
Manzano leült az ágyára, levette a cipőjét, és lefeküdt.
Shannon nem érezte jól magát a gondolatra, hogy idegenek
járkálnak a szobában. Másrészt a nap folyamán a csapat legtöbb
tagját legalább felületesen megismerte. Ezenkívül a legutóbbi
éjszakákat még ennél is rosszabb helyeken töltötte. Ha egy
nemzetközi rendőrségen nem érzem biztonságban magam, akkor
hol? ‒ gondolta, és ő is leült az ágyára.
Hallotta Manzano mély, egyenletes légzését. Nyilván
másodpercek alatt elaludt. Shannon felkelt, betakarta, aztán
lekapcsolta a villanyt, és ő is beburkolózott a szúrós
gyapjútakaróba. Feküdt a sötétben, hallgatta Manzano légzését és a
kinti zajokat, amelyek némelyike megint mintha lövés lett volna.
Táborozunk, gondolta. Mint a seregnél. Igyekezett elaludni, hátha
az álmok jobbak lesznek a valóságnál.
 12. nap – szerda
Hága

Bollard egy épület fényképét rakta ki a falra a Balduin von

Ansenről szóló lapok mellé. Manzano nem ismerte fel azonnal az
építészeti stílust.
‒ Ezt az Isztambul ázsiai részében lévő komplexumot másfél éve
vásárolta meg egy Süper Kompüter nevű cég, amely törökországi
információink szerint hat, különböző iparágakban működő cégnek
adta ki. Felkapott környék, sok nemzetközi vállalatnak van itt
ingatlana. Nem tűnnek fel a külföldiek. A török nyomozók jobban
elmélyedtek a cégek érdekeltségeiben, és utánanéztek a
tevékenységüknek, azaz néhány évre visszamenőleg megvizsgálták
a banki ügyeiket és a pénzügyi adataikat. Mindjárt a tulajdonosok
között volt néhány találat. Az egyik cég ügyvezető igazgatója John
Bannock, akit már ismerünk. Egy másik résztulajdonosa pedig nem
más, mint Dr. Lekue Birabi, Pucao nigériai kapcsolata. ‒ Egy
nyomtatott lapot is feltett a falra. ‒ A Costa Ltd.-től, az
Esmeraldától és két másik cégtől összesen kétmillió eurónyi
átutalás érkezett a Süper Kompüter számlájára. ‒ A jellegtelen
épületet ábrázoló fotóra bökött az ujjával. ‒ A terroristák egy
részének valószínűleg itt van a székhelye. A török kollégák már
elkezdték a megfigyelést.

Ratingen

‒ Utánanéztek a tippnek, amelyet kaptunk? ‒ kérdezte Hartlandt.

‒ A kijelzőknek, hogyne ‒ válaszolta Wickley. ‒ Nem találtunk
semmit.
‒ Mutassák meg azokat a programrészeket az én embereimnek is
‒ rendelkezett Hartlandt. ‒ Még egyszer át kell őket vizsgálni.
 Wickley és Dienhof összenézett, ami nem kerülte el Hartlandt
figyelmét.
‒ Mi az? ‒ csapott le rögtön.
‒ Természetesen ‒ mondta az igazgató. ‒ Megkapják. Dienhof,
gondoskodjon róla!
Hartlandtnak feltűnt, milyen bizonytalanul néz Dienhof a
főnökére, és az az érzése támadt, hogy ezek ketten titkolnak
valamit. Tudta, hogy Wickley-t nem fogja megtörni. Dienhofnál
azonban volt esélye.
‒ Ha újra akarjuk építeni a hálózatot, elengedhetetlen, hogy az
erőművek rendesen működjenek ‒ magyarázta türelmesen azt,
amit a másik kettő egyébként is tudott. De meg kellett értetnie
Dienhoffal a dolog horderejét. ‒ Az üzemeltetők hamarosan
visszanyerik az irányítást a hálózatok fölött. De ehhez arra is
szükségük van, hogy a termelők elegendő áramot tudjanak
szállítani. Két atomerőműben különösen kritikus a helyzet. Tudom,
hogy azoknak nem adtak el szoftvert, viszont mind a kettőnek
sürgősen áramra van szüksége. Hallottak a franciaországi
katasztrófáról?
Alaposan megfigyelte mindkettőjük reakcióját.
‒ Rettenetes ‒ mondta Wickley.
Dienhof bólogatott.
‒ Nem hagyhatjuk, hogy nálunk is ez történjen.
Hartlandt várt.
‒ Szeretnék, khm… ‒ Dienhof megköszörülte a torkát. ‒ …mutatni
önnek valamit.
Wickley egy pillanatra behunyta a szemét, és amikor kinyitotta,
Hartlandt látta az arcán, hogy győzött.

Berlin

‒ Egy hatfős GSG 9-osztag és a brit különleges erők egysége úton

van, hogy szükség esetén segítsen a török kollégáknak ‒ jelentette
be a külügyminiszter.
 ‒ Hogyhogy szükség esetén? ‒ kérdezte a kancellár.
‒ Még nem tudjuk biztosan, hogy a gyanúsítottak valóban ott
tartózkodnak-e.
‒ Egyébként, ha letartóztatnak vagy megölnek valakit, az
valószínűleg nem fog segíteni újraépíteni a hálózatot ‒ vetette
közbe a belügyminiszter.
‒ Philippsburgból és Grohndéból aggasztó hírek érkeztek ‒ fűzte
hozzá a környezetvédelmi és reaktorbiztonsági miniszter. ‒ A
dízelutánpótlás már régen megérkezett, a tartalék áramfejlesztő
mégsem működik rendesen.
‒ Öt kilométeres körzetben elrendelték a kitelepítést mindkét
helyen ‒ közölte Michelsen, válaszul a kancellár kérdő pillantására.
Végtelen fáradtságot érzett. ‒ De a baden-württembergi válságstáb
csak nehezen tud kommunikálni a helyi hatóságokkal. A hadsereg
különleges egységei már elindultak. Az alsó-szászországiaknak
nagyobb szerencséjük van. Grohndétól keletre, Hildesheim körül
van egy áramsziget, amelyet az elmúlt órákban sikerült
kiterjeszteni. Onnan egyszerűbb irányítani az evakuálást. Amíg
nem kell magát az áramszigetet is evakuálni.
‒ Nem úgy volt, hogy a terroristáknak legalább két
főhadiszállásuk van? ‒ tért vissza az előző témára a kancellár.
‒ A másik feltehetőleg Mexikóban található ‒ erősítette meg a
külügyminiszter. ‒ Valószínűleg onnan irányították az Egyesült
Államok elleni támadást.
‒ Nem mindegy ez ma már? ‒ kérdezte a kancellár. ‒ Ha az
interneten támadnak, azt a világ bármelyik pontjáról megtehetik.
Mi haszna, ha az isztambuliakat lekapcsoljuk? Beugranak helyettük
a mexikóiak. Valószínűleg így is készültek.

McLean

‒ Mexikóváros egy igazi dzsungel ‒ mondta Shrentz. ‒ Volt már

ott?
‒ Nekem már Washington is épp elég nagy dzsungel ‒ felelte
Price.
‒ Kilencmillió lakos ‒ folytatta Shrentz. ‒ Kiválóan el lehet ott
rejtőzni.
‒ Térjen a tárgyra.
Shrentz kinyomtatott listákat és fényképeket tett Price elé.
Utóbbiakon egy férfi arcképe és kevésbé éles, teljes alakos képe
látszott, valamint egy épület.
‒ A gyanúsítottak pénzmozgásai, amelyeket az Europol már
néhány napja követ, ehhez a mexikóvárosi épülethez vezetnek. Két
éve vásárolta meg egy bizonyos Norbert Butler. Amerikai
állampolgár, szoros kapcsolatban van a többi gyanúsítottal,
fanatikus államellenes nézeteket vall, az első hónapokban részt vett
a Tea Party21* tüntetésein, négy hónapja nyoma veszett.
‒ És ez működik együtt egy olyan balos anarchistával, mint ez a
Pucao, és egy olyan fekete-afrikaival, mint Lekue Birabi?
‒ A jelek szerint jobb vagy bal nem számít nekik, csak az állam
ellen legyenek. Egyesíti őket a rendszer iránt érzett gyűlölet és a
vágy, hogy megdöntsék.
‒ De hát ő biztosan nem ölne amerikai polgárokat.
‒ Már miért ne? Az amerikai állampolgár által a saját honfitársai
ellen elkövetett legsúlyosabb terrortámadást is éppen egy ilyen
politikai beállítottságú, konzervatív államellenes figurának a
számlájára írhatjuk. Timothy McVeigh-nek, az oklahomai
robbantónak 1995-ben az sem okozott gondot, hogy a célpontjával
együtt egy óvodát is a levegőbe repítsen.
‒ Sok amerikai vesz ingatlant Mexikóban.
‒ De Butler az egyetlen, aki már évek óta kapcsolatban áll a
gyanúsítottakkal. Érdeklődtünk a mexikói hatóságoknál, és hasonló
képet kaptunk, mint Isztambulban. Kusza cégkonstrukció, és az
épületben székelő cégek hatalmas internetes forgalmat
bonyolítottak le. A mexikói rendőrség már el is kezdte a
megfigyelést.
‒ Értesítem az elnököt.
 Hága

‒ Most akarsz elmenni?

Bollard hallotta a pánikot a felesége hangjában.
‒ Szó sincs róla, hogy akarok. De muszáj. Közel járunk hozzá,
hogy véget vessünk ennek a rémálomnak, és elkapjuk az
elkövetőket.
A kandalló előtt álltak, a ház egyetlen meleg pontján. A gyerekek
az anyjukhoz húzódtak, és riadtan pislogtak rájuk. Bollard az ajtó
mellett álló csomagra mutatott:
‒ Ebben van élelem és víz három napra. Lehet, hogy már holnap
lesz áram. Holnapután meg valószínűleg már én is itt leszek.
‒ Veszélyes dolgot fogsz csinálni? ‒ kérdezte Bernadette.
‒ Nem, csillagom.
Észrevette, hogyan néz rá a felesége.
‒ Tényleg nem ‒ bizonygatta. ‒ A veszélyes bevetésekre ott
vannak a különleges erők.
Az asszony kissé odébb tolta a gyerekeket.
‒ Menjetek játszani.
Azok kelletlenül engedelmeskedtek, de a közelben maradtak.
‒ Odakint tombol az anarchia! ‒ sziszegte Marie.
‒ Ott a pisztoly. ‒ A felesége rémült pillantásából Bollard látta,
hogy sokkal inkább tekinti a fegyvert veszélyforrásnak, mint
védelemnek. ‒ És holnapután, ha már megint lesz áram…
‒ Tudod ezt garantálni?
‒ Igen ‒ hazudta Bollard, amilyen meggyőzően csak telt tőle.
A felesége hosszan nézett a szemébe, majd megkérdezte:
‒ Hallottál valamit a szüléinkről?
‒ Még nem. De biztosan jól vannak.

Orléans

‒ Jobb volna, ha nem néznéd ‒ mondta Celeste Bollard, és

Annette Doreuil vállára tette a kezét.
Annette Doreuil nem próbálta lerázni, de amikor Bollard félre
akarta húzni, ellenállt.
Mintegy tizenöt méterre tőlük kesztyűs, maszkos emberek
holttesteket rakodtak le egy teherautó platójáról. Kezüknél-
lábuknál megfogták, majd bedobták őket egy húsz méter hosszú és
öt méter széles gödörbe. A mélységét csak megbecsülni lehetett.
A sír szélén egy pap szenteltvizet hintett. Annette Doreuil
megkövült arccal, összetett kézzel figyelte a színjátékot. Néhány
lépésnyire tőle idős asszony állt, még odébb egy fiatal pár zokogott,
mindent összevéve jó két tucat ember vett részt a rögtönzött
temetésen.
Aztán Doreuil felismerte a maszkosok kezében a férje szikár
testét. Egyet lendítettek rajta, s eltűnt a gödörben.
‒ Adieu!22* Isten veled! ‒ suttogta Annette Doreuil, és az ajkába
harapott.
A lányukra és az unokáikra gondolt, akiknek látogatását Bertrand
olyan örömmel várta, és akiket már nem láthatott.
Miután az utolsó tetemeket is a tömegsírba helyezték, a
maszkosok valami fehér port szórtak rájuk egy zsákból. Végül egy
kotrógép betakarta a gödröt egy réteg földdel.
Doreuil hallotta, hogy mellette valaki sír. Érezte, hogy reszket az
alsó ajka, és ismét beleharapott. Így állt ott néhány percig, nem
hallott semmit, és nem is érzett semmit, csak valami mélységes
ürességet. Végül Celeste Bollard gyengéden megszorította a vállát.
Még előttük állt a hosszú gyalogút vissza a szükségszállásra.
Doreuil keresztet vetett, elsuttogott még egy utolsó adieu-t, aztán
útnak indult.

Parancsnoki központ

Sziti Júszef állt elő az ötlettel. Már az áramszünet kezdete óta

elemezte a megfigyelt kommunikációt. Most valami feltűnt neki
benne. Megvizsgálta bizonyos kulcsszavak gyakoriságát, és
belebotlott valami érdekesbe. Érdekes, ezt mondta rá. Vasárnap óta
nemcsak a kommunikáció mértéke csökkent rohamosan, hanem a
leggyakrabban előforduló kulcsszavak is megváltoztak. A támadást
követő első héten a válságközpontok és egyéb szervek nem csupán
a segítségnyújtás megszervezéséről, hanem a támadók kereséséről
is tárgyaltak. Az olyan kulcsszavak, mint a „nyomozás” vagy a
„terroristák” a ranglista legelején szerepeltek. Aztán a
kommunikáció apadásával párhuzamosan ezek a kifejezések is
megritkultak. Méghozzá jelentősen. Majdnem teljesen eltűntek.
Vasárnap olyan e-mailekre bukkantak, amelyek arra utasították a
hatóságok dolgozóit, hogy csak akkor kapcsolják be a
számítógépeiket, ha feltétlenül szükséges. Ez megmagyarázta a
kommunikáció mértékének csökkenését.
És mi van akkor, tette fel a kérdést Júszef, ha ezek a körlevelek
nem is a dolgozóknak szólnak? Hanem nekünk? Ha valaki rájött,
hogy megfigyeljük őket, és ezeket a leveleket éppen azért küldték,
hogy elolvassuk őket, és ezzel magyarázzuk a megváltozott
kommunikációs sémákat?
Heves vita bontakozott ki. Egyesek idegesek lettek. Arra a csupán
az előző napon felfedezett e-mailre emlékeztettek, amelyben a
megjelölt képet küldték, mindössze egy nappal az
„energiatakarékosságra felszólító” levelek előtt. Talán ezért nem
találták nyomát több ezzel kapcsolatos üzenetnek? Mert azokat
nem a megfigyelt csatornákon küldték? Talán már régen a
nyomukban lihegnek a fél világ rendőrei és titkosszolgálatai?
Még ha vannak is neveik, ellenkezett valaki, szinte esélytelen,
hogy megtalálják őket. Jól eltüntették a nyomaikat, és hamisakat
hagytak hátra. Most is ezt teszik. Senkinek sem kell félnie. A jövőre
is gondoltak. Új nevek, új igazolványok, új élet. Kölcsönösen
biztosították egymást arról, hogy ezentúl jobban vigyáznak. De
felkészültek arra a valószínűtlen esetre is, ha valaki
megakadályozná őket abban, hogy maguk hajtsák végre a
küldetésüket. Őket talán meg lehet állítani. De az ügyüknek nem
vethet gátat senki.

A Transall fedélzete

‒ Főnyeremény! ‒ suttogta a laptop fölé görnyedő Bollard.

A propellerek lármájától úgysem hallotta senki.
Röviddel a lehetséges isztambuli terroristaközpont felfedezése
után egy helikopter elvitte Bollard-t a Köln/Bonn repülőtér
területén lévő Wahn légitámaszpontra. Ott átszállt a német
hadsereg Transall repülőgépére, a közeli Sankt Augustinból érkező
GSG 9-egységekkel együtt. A repülőgép fedélzetén működött a
műholdas kapcsolat. Az út során Bollard átnézhette a RESET-
elemzés és a többi nyomozás újabb eredményeit.
Természetesen lehetőleg nem akart részt venni a bevetésben,
ehhez sem jogosultsággal, sem megfelelő kiképzéssel nem
rendelkezett. Ruiz igazgató azonban mindenképpen küldeni akart
egy, a nyomozással megbízott Europol-tisztviselőt is. Így hát most
itt ült egy zajos masinában, hatvan kigyúrt férfi között, akiken nem
is látszott az elmúlt napok kimerültsége. Bollard nem értette, miről
beszélgetnek, de a fel-felcsattanó nevetés alapján arra tippelt, hogy
viccelődnek. Ő maga egy asztalkánál ült, amely köré négy ülést
helyeztek. Kettőn az egységek parancsnokai foglaltak helyet.
Bollard most úgy fordította a számítógépet, hogy ők is láthassák a
képernyőt.
Az isztambuli házról készült legfrissebb képekre mutatott. Az
életlen, szemcsés felvételeken két férfi látszott, amint bemegy,
majd távozik az épületből. Az ablakban pedig egy harmadik férfi és
egy nő tűnt fel.
‒ Pedro Muñoz! ‒ bökött diadalmasan az első fotóra.
Megnyitotta az illető arcképét is.
‒ John Bannock. Maria Carvalles-Tendido. Hernández Sidón.
Az ő portréikat is megmutatta, hogy a mellette ülők össze tudják
vetni őket a megfigyelésen készült fényképekkel.
‒ Azt hiszem, az embereiknek csupán egyetlen akcióra kell
felkészülniük.

Brauweiler

Jochen Pewalski, az Amprion GmbH átvitelirendszer-irányító

vezetője a képernyők előtt ült, és feszülten figyelte, hogyan
próbálják az üzemeltetők újraépíteni a hálózatot Délkelet-
Németországban. Ő és a családja eddig egészen jól boldogult. A
generátor a pincében ellátta őket árammal, a direkt ilyen esetekre
ásott ciszterna pedig vízzel. Csak a rászoruló szomszédokkal és a
közelben lakó rokonokkal volt egyre nehezebb bírni. Pewalski
kerek perec elküldött mindenkit, de a felesége nem volt ennyire
következetes. Legalább néhány órára beengedte a fázó embereket,
ellátta az éhezőket és a szomjazókat. Ezzel megcsappantak a
tartalékaik. Pewalski három hétre elegendő mennyiséget
raktározott el. Még nem kellett aggódnia.
Tegnapelőtt óta alábbhagyott a tolongás, miután elfogyott a
generátorból az utolsó csepp dízel is. Ő maga nem sok mindent
tapasztalt mindebből, leszámítva a tudatot, hogy a családja még
mindig aránylag jó helyzetben van. Ideje legnagyobb részét a
központban töltötte. Már napok óta megfogyatkozott csapattal
dolgozott, ezért nem minden munkára volt embere Európa egyik
legfontosabb rendszerirányító központjában. Gyakran egyedül
kellett ülnie a rengeteg képernyő előtt. Mint most is. A szomszédja
egy kis időre kiment. Pewalski fél szemmel az ő monitorát is
ügyelte, de követni akarta azt is, hogyan boldogulnak a kollégák a
hálózattal most, hogy a termináljaik és a szervereik újra
működőképesek.
‒ Markersbach és Goldisthal már üzemel ‒ állapította meg.
A két szivattyús-tározós erőművet a cseh határ közelében úgy is
újra lehetett indítani, ha nem voltak rajta a hálózaton. Csupán át
kellett engedni a magasabban fekvő tározók vizét a turbinákon,
hogy áram termelődjön. Nagyon remélte, hogy az illetékesek
időben felfogták, mennyire fontos a hálózat-újraépítés
szempontjából, hogy a medencék tele legyenek, és nem ürítették ki
őket a helyi politikusok nyomására csak azért, hogy néhány óráig
világítsanak a lámpák.
Amint sikerrel járnak, a kezelők megpróbálják Markersbachból
Röhrsdorfon és Bärwaldon át a boxbergi széntüzelésű erőműbe
vezetni az áramot, hogy azt is újraindíthassák. A hőerőművek
esetében ugyanis ez nem ment könnyen, ha már egyszer leálltak, és
a generátorok kihűltek. Az újraindításhoz nagy mennyiségű külső
energiára is szükség volt. Pewalski remélte, hogy Markersbachhal
jó a kommunikáció, mivel két turbinarészt kellett működtetniük
megfelelő fáziseltolódással. A lippendorfi széntüzelésű erőműről
Goldisthalnak kellett gondoskodnia a Remptendorfon áthaladó
vezeték segítségével.
Ha ez a kis lépés sikerül, innen már fokozatosan ki lehet építeni
Németország keleti szabályozási zónáját, sőt el lehet látni árammal
a középső zónát is.
‒ Gyere! ‒ suttogta ekkor Pewalski szomszédja. ‒ Gyere!

Berlin

Megint mindenki összegyűlt, a képernyőkön ott voltak többek

között Portugália, Spanyolország és Görögország új vezetői. A
NATO-parancsnokságnak ezúttal meg kellett elégednie egyetlen
képernyővel, és bekapcsolták a Fehér Házat is.
Az alsó hat monitoron Michelsen az isztambuli és mexikóvárosi
épületeket látta a megfigyelő és sisakkamerák képein különféle
szögekből. Az éjszakai képek Isztambulból zöldek és elmosódottak
voltak, Mexikóvárosban sütött a nap.
Michelsen nem figyelt a körülötte folyó párbeszédre. A terroristák
lehetséges főhadiszállásainak felfedezése után senkiben sem
merült fel semmiféle kétség azt illetően, hogy a lehető
leghamarabb ki kell iktatni őket. Erről olyan csatornákon
kommunikáltak, amelyeket biztosan nem lehetett lehallgatni, a
támadóknak sejtelmük sem lehetett róla, hogy lebuktak. A török
különleges alakulat egységei a német GSG 9 és az amerikai Secret
Service embereivel közösen csaptak le. Mexikóvárosba nemrég
érkezett meg az amerikai haditengerészet különleges egysége, a
SEAL. A kétszáz katona a mexikói csapatokkal együtt indult
bevetésre.
A világ két végén támadó kommandóknak egyszerre, egyetlen
parancsra kellett akcióba lendülniük. Először is mindkét épületben
meg kellett szakítani az internetkapcsolatot és az áramellátást.
Aztán indulhattak a különleges egységek.
‒ A bizonyítékok megingathatatlanok ‒ mondta a kancellár. ‒ Zöld
utat adunk. Van valakinek ellenvetése?
Még a NATO-tábornok sem jelentkezett szóra, akinek Kína-
elmélete most a süllyesztőbe került.
A rendőrök és katonák kifejezetten azt kapták parancsba, hogy
minden körülmények között élve fogják el a célszemélyeket. Noha
az európai hálózat újjáépítése örvendetes tempóban haladt, senki
sem akarta megkockáztatni, hogy a merénylők halálával értékes
információk menjenek veszendőbe. Ráadásul az Egyesült
Államokban más módszerrel követték el a támadást, így a
szakemberek ott nem tudták az európai megoldásokat alkalmazni.
‒ Akkor adjunk parancsot az embereinknek a támadásra ‒ mondta
az Egyesült Államok elnöke.

Isztambul

Friss levegőre volt szüksége. Mindannyian napi tizennyolc órát

vagy még többet ültek a képernyő előtt, néha fel kellett állniuk. A
pincén át ment. Ezt az átjárót külön erre a célra építették
maguknak. Noha tudta, hogy néhányan nem tartják be a biztonsági
előírásokat, ő ragaszkodott hozzájuk. Így aztán a főhadiszállástól
mintegy kétszáz méternyire, a szomszédos épület ajtaján lépett ki
az éjszakai levegőre. Odakint nem lehetett több öt foknál. Ennek
ellenére ezen az esti órán óriási volt a jövés-menés az utcán, a
forgalom is élénk volt. Szinte elképzelhetetlen volt, hogy csupán
néhány száz kilométerrel arrébb viszont szinte teljesen megszűnt
mindenféle közlekedés. Pár héten vagy hónapon belül itt is
megmutatkoznak majd ennek következményei, és előbb vagy utóbb
itt is kifejtik gyógyító hatásukat, mint Európában vagy az Egyesült
Államokban. Felhúzta a dzsekije cipzárját, és mélyet lélegzett.
Megnyugodva sétált el a kirakatok előtt. Csupa fölösleges kacat. De
az embereknek hamarosan eszükbe jutnak majd a fontosabb
dolgok is. Muszáj lesz. Vajon itt is autókat fognak felgyújtani,
ahogy azt az ázsiai és latin-amerikai tévéadók riporterei Európa és
az Egyesült Államok városaiból jelentik?
Arra számított, hogy Törökországban először katonai
hatalomátvétel következik be, és csak aztán kezdődik meg a valódi
változás. A dudaszó egyre hangosabb lett, teljesen beállt a forgalom,
ami egyáltalán nem volt szokatlan. Tompa dörejt hallott a háta
mögül, mire megfordult. Egy sarokkal odébb valami villódzott egy
épület ablakaiban, fölülről pedig egy helikopter ereszkedett le nagy
zajjal, és vakító fénybe vonta a házat.
A járókelők is a hangok irányába fordultak, és földbe gyökerezett
lábbal, megrökönyödve bámulták a jelenetet. Most már minden
oldalról fénysugarak vetültek a homlokzatra. Az ő házukra. Egy
hangszóróba bemondtak valamit, amit nem értett. Érezte, ahogy
zsebre dugott keze ökölbe szorul. Most nem volt szabad feltűnést
keltenie. A legtöbb gyalogos még mindig bámészkodott, mások
továbbindultak. Nem messze elsötétített ablakú rendőrautót
pillantott meg. Nyitott hátsó ajtaján át látta, hogy egy csomó rendőr
ül benne. Az egyiket rögtön felismerte. Az a francia volt az, az
Europoltól. Hát mégis megtalálta őket! És ilyen gyorsan! Ebben a
zűrzavarban elég közel merészkedhet ahhoz, hogy leszedje a
franciát és legalább még néhányat. A zajban úgysem lehet hallani
semmit.

Hága

Hát nem egy focimeccs, gondolta Manzano. Elhatározta, hogy

nem követi élőben az akciót. Az Isztambulból és Mexikóvárosból
négy-négy különböző kamerával közvetített remegő képsorok
azonban valósággal megigézték. Futólag eltűnődött, vajon ki
határozta meg a kamerák elhelyezését. Valahol Berlinben, Langley-
ben ‒ netán Hollywoodban? ‒ ül egy rendező, aki időnként odaszól
a kapcsolópultnál dolgozó embereinek: „Kirakni az egyes
képernyőre a hármas sisakkamerát!”?
Isztambulban a kommandósok épp végigrohantak egy sötét
folyosón, majd berontottak egy számítógépekkel teli terembe.
Odabent többen is felugráltak ültükből. Néhányan felemelték a
kezüket, mások az asztalok alá vagy a székek mögé vetették
magukat. A sisakkamerák elszörnyedt, rettegő vagy épp haragos
arcokat mutattak. A mikrofonokon át kiáltások, parancsszavak,
dübörgő léptek és lövések hallatszottak.
Aztán nyugodtabb képsorok következtek. Többen már a hasukon
feküdtek, hátrabilincselt kézzel. Az elhagyott munkaállomásokon
világítottak a képernyők, de Manzano nem látott rajtuk semmit.
Két rendőr óvatosan behatolt a szomszédos helyiségbe, ahol embert
nem, csak plafonig érő állványokat találtak, amelyeken a szerverek
álltak.
Shannon a termet filmezte, főleg a feszülten figyelő arcokat, a
szék karfáját markoló kezeket, a keresztbe tett lábakat. Úgy tűnt, az
isztambuli ház fölött már átvették az uralmat a kommandósok.
Bollard-ról nem lehetett tudni semmit. Egy autóban várakozott az
egyik mellékutcában, és csak akkor léphetett be az épületbe, ha már
biztosították. Mexikóvárosban két SEAL-kommandós térdelt egy
sebesült mellett, és nyomókötést tettek rá. A férfi hangosan
szidalmazta őket, de aztán vigyorogva felnézett rájuk, és
elsziszegett egy sértőnek hangzó megjegyzést. A többi SEAL-es
közben a további helyiségeket kutatta át.
Tíz perccel később Isztambul jelentkezett:
‒ Küldetés teljesítve, célobjektum elfoglalva. Tizenegy
célszemélyt találtunk. Három könnyebben megsérült, három
halott.
 Mindössze két perc múlva megérkezett a jelentés Mexikóvárosból
is. Tizenhárom célszemély, egy súlyos sérült, két halott.
‒ Gratulálok! ‒ hallatszott az amerikai elnök hangja a
hangszóróból.
A többi politikus egyszerre kezdett beszélni, mindenki a maga
nyelvén.
‒ Legközelebb élőben jelentkezünk kedvenc csatornájukon ‒
suttogta Shannon a kamera mögött.

Isztambul

Isztambulban már nem tehetett többet. Tömegközlekedéssel

kiment az Atatürk repülőtérre. A csomagmegőrző szekrénye
kulcsait mindig magánál hordta, amikor elhagyta a házat. A
szekrényben ott találta a hamis iratokat és a pénzt. A repülőtér
normálisan üzemelt, csak az európai és amerikai célállomások
hiányoztak a kijelzőkről.
Ha a rendőrség megtalálta a központjukat, akkor valószínűleg az
is kiderült már, mi okozta az áramszünetet, és hamarosan véget is
vetnek neki. Csak idő kérdése, hogy felszálljanak az első gépek a
fontosabb európai városok felé. Az rejtély volt, miként szerezhettek
tudomást a csoportról. Annyit már biztosan sejtenek, hogy ő is
benne van. De hiába rohanták le az épületet, ott van még a csoport
másik fele Mexikóban. A rendőrség nyilván úgy gondolkodik majd,
hogy azok, akiket nem sikerült elkapniuk, menekülni próbálnak,
ezért figyelni fogják a repteret. Ő azonban megbízott az álcájában:
új papírok, új frizura és bajusz. Vajon a mexikóvárosiak is
lelepleződtek? Kiválasztott egy kényelmes helyet, ahonnan jól
rálátott a televízióra, amelyben éppen híreket adtak. Hallani nem
hallotta, de a képek magukért beszéltek. Volt még ideje. Minden
óvintézkedést megtett. Azok meg hadd higgyék csak, hogy vége van.
Az ő eszén nem járnak túl.

Hága
 ‒ Vége van ‒ jelentette be Bollard a képernyőn. A szakadozó vonal
miatt az arca egyre-másra pixelekre esett szét, a mozgása pedig
olyannak látszott, mint valami roboté. ‒ Majdnem mindenki
megvan a listánkról, kivéve Pucaót és Júszefet.
Az Europol-központban mégsem volt kedve senkinek ünnepelni.
Túlságosan nyomasztották őket az utóbbi napok történései. És
valamennyien tudták, hogy a katasztrófának még messze nincs
vége.
‒ Van valami feltételezésünk a tartózkodási helyükről? ‒ kérdezte
Ruiz igazgató.
‒ Még nincs. Azt sem tudjuk, hogy itt voltak-e. Ott visszajött már
az áram?
‒ Sajnos még nem ‒ válaszolta Krisztopulosz.
‒ Volna egy kérésem, Janisz: menj el a feleségemhez, és szólj
neki, hogy jól vagyok. Megtennéd nekem?
‒ Meg hát ‒ felelte a görög.
‒ De gondoskodj róla, hogy azonnal lássa, ki vagy ‒ figyelmeztette
Bollard. ‒ Mostanában nagyon óvatos. Majd jelentkezem.
Azzal eltűnt a képernyőről.
‒ Én pedig most megyek aludni ‒ mondta Manzano Shannon még
mindig forgó kamerájába.

Ybbs-Persenbeug erőmű

Herwig Oberstätter az erőmű déli generátorcsarnokának három

vörös óriására pillantott. Jobb kezében a rádió adó-vevő recsegett.
A Talaefer frissítését három órája hozta a hadsereg futárja.
‒ Ez minden? ‒ hüledeztek az informatikusok.
A kijelzők. Valaki a megfelelő programrész manipulálásával
megbolondította a kijelzőket.
Ennek a cégnek annyi, gondolta Oberstätter. Megbízást soha
többé nem kapnak, a többit pedig elintézik a kártérítési perek.
Miután a technikusok feltöltötték a kijavított alkalmazást,
Oberstätter és kollégái a vezérlőben nekiálltak a tesztelésnek és az
újraindítás előkészítésének. Nem adódott semmi probléma.
Oberstätterben ennek ellenére maradt némi kétely, amikor lement
a generátorcsarnokba. Tudta, hogy a munkatársai odafent most a
műszerek fölé hajolnak, figyelik a kijelzőket, és várják a következő
hibajelzést.
Először nem hallott semmit. Csak a levegő vibrálásán érezte, hogy
a Duna vize átáramlik a generátor turbináin, s napok óta először
feszültséget indukál a tekercsekben. Aztán a remegésből mély, halk
zúgás emelkedett ki, erősödött, teltebbé vált, majd szelíd
zümmögésként állandósult, amelyet Oberstätter magában úgy
üdvözölt, mintha egy újszülött sírt volna fel.
 13. nap – csütörtök
Róma

Valentina Condotto az elmúlt éjszaka sem hunyta le a szemét.

Csak ült a vezérlőteremben, miután az IT-szakemberek
használhatónak nyilvánították a munkaállomásokat. Odakint még
sötét volt, de a legtöbb leállított erőműből már megérkezett a
jelentés, hogy a hibát elhárították. Startra készen álltak. Az osztrák
és svájci átvitelirendszer-üzemeltetők a nemzetközi vezetékek
másik végén úgyszintén. Csakhogy nem volt szabad egy csapásra
beindítani az összes rendszert. A hatalmas táblán zöldre váltottak
az első vonalak az északi határnál. Csomópontról csomópontra
kerültek áram alá a vezetékek, egyik piros vonal a másik után
zöldült ki. Ezzel egy időben az erőművekből is elkezdtek kiindulni a
zöld sugarak, és sebesen növekvő gyökerekként az egész országot
beszőtték.

Hága

‒ Ezeknek aztán parádés felszerelésük volt! ‒ hallatszott Bollard

hangja, miközben a sisakkamerája az isztambuli parancsnoki
központ képeit közvetítette. ‒ Valóban az összes letartóztatott és
halott szerepelt a listánkon. Néhány figura viszont még hiányzik.
Felolvasta a neveket. Manzano és Shannon is hallgatta, noha
közel sem annyira figyelmesen, mint Krisztopulosz és az Europol-
központ többi dolgozója.
‒ Mondtak valamit? ‒ érdeklődött Krisztopulosz, akit igencsak
megviselt, hogy két honfitársa is tagja volt a nemzetközi
terroristacsoportnak.
‒ Némelyikük kifejezetten szószátyár volt ‒ felelte Bollard. ‒ Bár
csupa zagyvaságot mondott. Egy részét már ismerjük a különféle
publikációikból. A lényeg, hogy ezek valami új világrendet akartak
létrehozni, emberibbet, igazságosabbat, korrektebbet. De az a
nézetük, hogy a fennálló viszonyok között ezt nem lehet
megteremteni, csak egy új ősrobbanással. Másképp lehetetlen
felrázni az eltunyult, elkényelmesedett nyugati embereket. Még jó
sok időbe fog telni, amíg…
‒ Nézzetek ki! ‒ kiáltott közbe valaki.

Marie Bollard épp mélázva nézte odakint a téli kertet, amikor a

hűtőszekrény egyszer csak fáradtan felbrummogott. A zaj nem
akart abbamaradni. Bollard döbbenten fordult hátra, hitetlenkedve
a hűtőhöz lépett, és kinyitotta. Odabent világos volt. A
villanykapcsolóra csapott a falon. A mennyezeten kigyulladt a
lámpa.
‒ Maman! ‒ hallotta a gyerekek kiáltozását a nappaliból. ‒
Maman!
Átrohant hozzájuk. A kanapék mellett világítottak az állólámpák.
Georges a tévé távkapcsolóját nyomkodta. A képernyőn szürke
szemcsék kavarogtak, a hangszóróból csak zörej hallatszott.
Bernadette a csillár kapcsolóját kattintgatta fel-le, fel-le.
‒ Apának igaza volt! ‒ kiabált Georges. ‒ Megint van áram!
Reméljük, így is marad, gondolta Bollard. A szemben álló ház
ablakaiban szintén villogtak a fények. Az ablakhoz sietett, a
gyerekek pedig követték, és az üveghez nyomták az arcukat.
Ameddig csak elláttak, az összes ház villódzott.
Bollard úgy érezte, a belsejében darabokra törik egy hatalmas
szikla, a darabok pedig feloldódnak, és csak néhány morzsája
marad a kételynek, hogy valóban vége van-e.
A házakból emberek léptek ki, és úgy néztek körül, mintha eltűnt
volna valamilyen fenyegető ellenség, pedig épp ellenkezőleg:
visszatért valami. Bollard szomszédokat látott egymás nyakába
borulni. Átkarolta a gyerekeit, magához szorította őket, és érezte,
ahogy átölelik a csípőjét.
‒ Most akkor apa hazajön? ‒ nézett fel rá Bernadette.
 Bollard még szorosabban átölelte.
‒ Igen. Biztos nemsokára telefonál.
‒ Akkor végre elutazhatunk Párizsba a nagyiékhoz ‒ mondta
Georges.
‒ És el is fogunk.

Manzano a többiekkel együtt az ablakhoz rohant. Az égen súlyos

felhők sötétítették el a napot. A közeli házak ablakaiban azonban
fény égett. Már senki nem figyelt a képernyőn magyarázó Bollard-
ra, csak Krisztopulosz ordította bele a mikrofonjába:
‒ Visszajött az áram! Megint van áram!
Egyre több ablak világosodott ki, némelyikben mindjárt ki is aludt
a fény, de kisvártatva felgyulladt ugyanabban a házban másutt,
mintha az emberek minden egyes kapcsolót végigpróbálnának,
mert nem tudják elhinni, hogy valóban újra áramlik az energia. Az
utcák percek alatt villódzásba burkolóztak, és egyre világosabbak
lettek, s Manzano nagyon is jól megértette, hogy az emberek meg
akarnak bizonyosodni róla, hogy a régi világ valóban visszatért.
Shannon is az ablaknál állt, és mindent lefilmezett.
Az egész Europol-csapat mozdulatlanul figyelte a látványt, aztán
Krisztopulosz megölelte Manzanót, és énekelve táncra perdült vele.
Mások is átkarolták, vállon veregették egymást, volt, aki
kurjongatott örömében. Manzano nevetve mutatott a sérült lábára,
és abbahagyta a táncot, aztán egy tarkabarka forgatagban
valamennyien összeborultak. Mintha hirtelen mindenkiből kiszállt
volna a fáradtság, úgy viselkedtek, akár a bolondok.
Úgy tíz perc után véget ért a fényjáték, és ekkor az emberek
kiáradtak az utcákra, csoportokba gyűltek, ölelgették egymást, és
izgatottan gesztikuláltak.
‒ Elképesztő! ‒ hajtogatta Shannon remegő hangon, végig a lenti
jelenetekre szegezve a kameráját. ‒ Muszáj kimennem ‒ mondta
végül. ‒ Ezt közelről kell felvennem!

Brüsszel
 Angström az ablakban állt a többiekkel együtt, és a várost nézte. A
toronyházakban elszórt fények gyulladtak ki, ahogy a kisebb
lakóházakban is, amelyeket nem evakuáltak, vagy ahonnan a lakók
nem voltak hajlandók távozni. Felgyúltak a fényreklámok, újra
ragyogott az irodaházak díszkivilágítása. Angström kollégái
nevettek, és összevissza beszéltek. Egyre szóltak a telefonok, de
néhány percig senki sem vette fel őket. Angströmnek eszébe jutott
a börtönben töltött éjszaka, az amerikai riporterlány és Piero
Manzano. Nem beszélt velük, amióta elutaztak Hágába. Csak
egyszer jelentkeztek, de Angström akkor éppen otthon aludt, és
hagytak egy üzenetet, hogy jól vannak. Reggel látta az interneten
Shannon rövid exkluzív tudósítását az isztambuli eseményekről. A
kép szélén egy pillanatra felbukkant Manzano is. Angström
szórakozottan megveregette a nyakában lógó kolléganője vállát,
aztán leült a legközelebbi íróasztalhoz, és tárcsázta a szülei
göteborgi telefonszámát. A vonal foglalt volt. Megpróbálta felhívni
a nővérét is. Nála a rögzítő jelentkezett, amelyen Angström hagyott
egy rövid üzenetet.
Egyre több és több kolléga tért vissza a munkahelyére, és kezdett
telefonálni. Ahogy Angström a beszélgetésekből kivette, leginkább
a rokonaikat és barátaikat hívták. Mindenki azokat akarta elérni,
akik a legfontosabbak voltak neki. Ő is szerette volna megtudni
néhány emberről, hogy minden rendben van-e vele. Visszament a
saját irodájába. Éppen csörgött a telefon. Gyorsan felkapta.
‒ Szia! ‒ hallotta Piero Manzano hangját. ‒ Hogy vagy?

Berlin

‒ Kezdődik a nagy rendrakás ‒ jelentette be Rhess államtitkár,

amivel mindjárt sikerült is felkeltenie a jelenlévők figyelmét. ‒ A
víz-, élelmiszer- és gyógyszerellátás visszaállítása az elsődleges. Ez
nem fog mindenütt máról holnapra menni, de ezt majd Michelsen
kolléganő kifejti bővebben.
 De jó, megint én adhatom át a rossz híreket, gondolta Michelsen.
‒ A bizonyos mértékig stabil energiaellátással az alapfeltételek
adottak ‒ kezdte.
‒ Hogyhogy csak bizonyos mértékig? ‒ kiáltott azonnal közbe a
védelmi miniszter.
Még mindig nem heverte ki, hogy elvesztette a vezetői posztért
vívott harcot, és ott akadályozta a munkát, ahol csak tudta. De
Michelsen nem hagyta, hogy kihozza a sodrából. Csak idő kérdése
volt, hogy a kancellár kipenderítse a kormányból ezt az
összeférhetetlen alakot.
‒ Mert egyes berendezések súlyosan károsodtak az áramszünet
alatt. Ezért aztán csökkent a kapacitás. Másrészt a fogyasztás sem
akkora, mint az áramszünet előtt, mivel sok üzem csak a következő
napokban vagy hetekben kezdi meg újra a működését.
Kivetítette a falon lógó monitorra egy egyszerű vízcsap képét,
amelyhez hasonló milliónyi háztartásban akadt.
‒ Az ország területének mintegy hetven százalékán teljesen
összeomlott a vízellátás.
Talált egy tisztítószerreklámot, amely ijesztő képregényfigurák
formájában jelenítette meg a piszkot a vécében, és most ezt
vetítette ki.
‒ Mivel a szivattyúk nem működtek, és nem lehetett a vizet
eljuttatni a fogyasztókhoz, a vezetékek levegősek lettek, sőt van,
ahol teljesen kiszáradtak. Ennek következtében elszaporodtak
bennük a mikrobák. Az a víz tehát, amelyet ezeken a vezetékeken
szivattyúznak át, veszélyes az egészségre. Mielőtt ezeken a
területeken újraindítjuk a vízellátást, ki kell tisztíttatni a
vezetékeket. Ehhez sok ember kell, és időigényes munka,
előreláthatólag több hétig is eltarthat. Ez idő alatt az érintett
lakosságot továbbra is vízkiadó állomásokon keresztül kell ellátni.
Az áramszünet első napjaiban a túlcsorduló vécécsészékről éppen
elég kép készült, amelyek közül Michelsen most csak egyet
mutatott meg. Egyesek undorodó kiáltásokkal fogadták.
‒ A víz elvezetésével sem állunk jobban ‒ folytatta Michelsen
zavartalanul.
Csak ilyen képek segítségével értethette meg ezekkel az
emberekkel, akik az elmúlt tizenkét napban is többé-kevésbé el
voltak látva árammal, hogy mivel kell megküzdeniük másoknak
országszerte.
‒ A legtöbb vécét a legelső éjszaka óta nem lehetett lehúzni.
Palackozott vízzel vagy esővízzel, esetleg megolvasztott hóval még
csak le lehetett öblíteni őket, de ez nem volt elég ahhoz, hogy a
csatornából is továbbszállítsa a szennyet, így aztán mind a lefolyók,
mind az időközben szintén kiszáradt csatornák eltömődtek. Ezeket
is rendesen át kell öblíteni, és ki kell tisztítani, hogy a rendszer
megint problémamentesen üzemelhessen. Az illetékesek körzettől
függően néhány óra és pár nap közötti időtartammal számolnak, de
egyes kivételes esetekben hetekről is szó lehet.
Egy szennyvíztelep képe.
‒ A szennyvíztisztítás fel van készülve rövidebb áramszünetekre.
A munka javát baktériumkultúrák végzik. Erősebb ingadozásokhoz
is hozzászoktak, de ilyen hosszú idő után megtizedelődött az
állományuk, és új kultúrákat kell a medencékbe telepíteni. A
szükséges mennyiségtől függően ez is napokig vagy akár hetekig
tarthat.
Kihalt, kifosztott üzletekről készült felvételek.
‒ Az élelmiszer-ellátást sem lesz olyan könnyű gyorsan
helyreállítani. A mélyhűtött készletek megromlottak, és az
áramszünet ideje alatt gyakorlatilag minden friss árut felvásároltak,
vagy elloptak. Konzervek és egyéb tartós élelmiszerek csak
korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre. A nagy üzletláncok
sok boltjukat megnyitják már a napokban a szükséges rendrakási
és helyreállítási munkálatokat követően, de nagyon szűkös lesz a
kínálat. Tehát sok körzetben még hetekig fenn kell tartani a
segélyszolgálatok támogatásával üzemeltetett nyilvános
kiadóállomásokat.
Képek egy baromfitelepről.
‒ Legalább ugyanennyire fontos a közép- és hosszú távú
következményekre is gondolni, és gyorsan megoldást találni rájuk.
Sok termelő mindent elveszített, példának okáért az állatait.
Eltekintve a sok millió tetem elszállításával kapcsolatban
megoldásra váró higiéniai problémáktól, húsból még évekig
importra fogunk szorulni. Ugyanakkor azonban támogatnunk kell a
hazai vállalatokat is, hogy újra tudjuk kezdeni a termelést. Ugyanez
vonatkozik az üvegházakban termesztett zöldségre és gyümölcsre.
Ezen a területen Németország nem áll olyan rosszul, mint például
Hollandia vagy Spanyolország, mindazonáltal nálunk is nagyon sok
a károsult. Láthatják, hogy még tömérdek feladat áll előttünk. Sok
esetben előnyös volna, ha az emberek mindaddig a
szükségszállásokon maradnának, amíg a lakókörzetükben helyre
nem állnak a szolgáltatások. Rendkívül fontos megfelelően
kommunikálni velük. Az emberek azt várják ugyanis, hogy az
áramszünet előtti ellátás egykettőre helyreálljon, ez azonban nem
lehetséges. Fel kell világosítanunk őket a tényleges helyzetről, és
arról, meddig tart, amíg teljesen helyreállnak a normális állapotok.
Michelsen közben azon töprengett, ki fogja mindezt finanszírozni.
A pénzügyi és gazdasági válság óta gyakorlatilag minden európai
ország el volt adósodva, az államcsőd szélén állt. Állami
támogatásokra egyszerűen nem volt pénz. De ezt majd
elmagyarázzák a pénzügyminisztériumi kollégák.

Hága

‒ A terroristákat elfogták ‒ közölte Shannon a képernyőn.

‒ A támadás következményeit még senki sem tudja felmérni.
Annyi azonban már biztos, hogy a történelem legsúlyosabb
terrortámadásáról van szó. Az áldozatok száma Európában és az
Egyesült Államokban százezrekre, talán milliókra is tehető. Az
anyagi kár billiós nagyságrendű, és az érintett gazdaságok még
évekig érezni fogják a katasztrófa hatását.
Shannon a csatorna költségére Hága egyik legjobb hoteljában
szerzett nekik szállást. Két külön szobát. Manzano kiélvezte a tiszta
ágyneműt, a fürdést és a nyugalmat. Most frissen letusolva, puha
fürdőköpenybe burkolózva hevert az ágyon, és örült Shannon
sikerének. Ez az ő pillanata volt. A világon elsőként tudósíthatott a
letartóztatásokról, és még exkluzív háttéranyagot is mellékelhetett
hozzá. Manzanót teljesen lenyűgözte a lány megjelenése. Noha
napok óta alig aludt, és a legutóbbi éjszakát egy az egyben
végigdolgozta, úgy festett, mintha most jött volna meg egy
wellnessüdülésről. Vagy egy stylist vette kezelésbe?
‒ Kik ezek a bűnözők, akiknek annyi szenvedés és nyomor szárad
a lelkén? Mik lehettek az indítékaik?
A lány háta mögött sorban megjelentek a letartóztatott és halott
támadók portréi, amelyek a nyomozás során Bollard műveleti
központjának falán lógtak, csak most egy fekete csíkkal kitakarták a
szemüket.
‒ A hatóságok egyelőre nem mondanak neveket…
És Shannon sem, pedig tudna, gondolta Manzano.
‒ …de az első nyomok szélsőséges anarchisták rendkívül vegyes
csoportjához vezetnek, akik a kapitalizmusban, a modern
technikában és a hozzá nem értő, korrupt politikusokban az
emberség, az igazságosság és a természet sírásóit látják. A
társadalmi rendünk iránti fanatikus gyűlölet egyesítette őket,
akárhonnan eredjen is ez, és a vágy, hogy megsemmisítsék ezt a
rendet. Összeköttetésben állok az Europol nyomozását vezető
tisztségviselővel, aki az elkövetők letartóztatásában is részt vett.
Egy ablakban megjelent Bollard képe, akit Isztambulból
kapcsoltak.
‒ Bollard úr, milyen emberek tesznek ilyesmit?
‒ Ezt az elkövetkező napokban ki fogjuk deríteni. A letartóztatott
személyek között vannak olyanok, akiket a szélsőbaloldalhoz kell
sorolnunk, de olyanok is, akik szélsőjobboldali nézeteket vallanak.
A többség középosztálybeli családból származik, és valamennyien
magasan képzettek.
‒ Nem épp azt mutatják a személyiségjegyeik, hogy az effajta
kategorizálás már rég meghaladott, és többé nem felel meg a
társadalmi valóságnak?
‒ Lehet. Mindenesetre a terroristák között, világnézettől
függetlenül, különösen gyakran előfordul egy bizonyos típus. Mi
úgy nevezzük, „igaztudó”. Ezeknek az embereknek szent
meggyőződésük, hogy birtokában vannak az egyedül üdvözítő
igazságnak. Ami önmagában még nem volna olyan rossz, mind
ismerünk olyanokat, akik ezt gondolják magukról. Akkor válik ez a
dolog veszélyessé, hogyha az ilyen embereknek az is
meggyőződésükké válik, hogy joguk van az igazságukat minden
lehetséges eszközzel keresztülvinni. És a vélt magasabb céljaik
elérése érdekében az ártatlan áldozatokat sem tartják
elfogadhatatlannak.
‒ Minden elkövetőt letartóztattak? Hányán vannak, hol és mikor
állnak bíróság elé?
‒ Erre most még nem tudok válaszolni. Úgy gondolom, hogy
valamennyi érintett ország vádat fog emelni ellenük. Hogy magára
a tárgyalásra hol kerül majd sor, azt egyelőre nem lehet tudni.
‒ Talán éppen itt, az Europol tőszomszédságában, a hágai
Nemzetközi Bíróságon.
‒ Ki tudja?

Isztambul

A repülőtéri tévék elárultak neki mindent. Csupán néhány órával

az épület lerohanása után az első csatornák már sugározni kezdték
a képeket. Legnagyobb csalódására Mexikóvárosból is. És ha ez
még nem lett volna elég, Európa és az Egyesült Államok nagy
részén újra volt áram. Na, azért majd még fognak csodálkozni.
Most, pár órával azután, hogy az áramszünet véget ért, egy
Isztambulból Hágába tartó repülőn ült. A légitársaságok a lehető
leghamarabb újraindították európai járataikat, noha egyelőre még
nem mindet.
Másképp tervezte. Úgy, ahogy kezdődött. Sehol semmi áram. Arra
számított, hogy legalább három-négy napba telik, amíg a káosz
közepette valaki rájön az áramszünet okára.
Minimum két hétbe, amíg a hálózatok vezérlőközpontjai újra
működőképessé válnak a kék halál után. A SCADA-manipulációk
felfedezésére is hetekkel később számított. Az első hullám után
Európának legalább egy hónapra áram nélkül kellett volna
maradnia. És így is lett volna, ha nincs ez az olasz. Egy pillanatra az
ő arca is felvillant a képernyőn. Már korábban el kellett volna
intézni. Rögtön azután, hogy megkereste az Europolt a villanyórás
ötletével. És alaposabbaknak kellett volna lenniük. De ki gondolta
volna, hogy a fickó ennyire kitartó lesz? Többéves munkájukat tette
tönkre, és megfosztotta a világot az újrakezdés lehetőségétől. Ezért
fizetnie kell. Kénytelen volt beismerni, hogy személyesebben kezeli
az ügyet, mint ahogy az egy profihoz illene.
Nem tudta, ki blokkolta utoljára a tervezett második hullámot. Ő
maga tegnap dél körül küldte el a parancsot. Szóval maradt még egy
kis idő. Épp elég ahhoz, hogy megtalálja az olaszt. Hiszen tudta, hol
keresse.

Hága

Marie Bollard a számítógép előtt görnyedt, és az interneten

keresgélt a Saint-Laurent-Nouan-i erőműről szóló hírek után.
Amióta a televízióban elkezdték adni az első tudósításokat, hol
azokat, hol a számítógépet bámulta, abban a kétségbeesett
reményben, hogy valahonnan majd megtud valamit a szülei
sorsáról, de valósággal megbénította a katasztrófákról szóló hírek
sokasága, még Amerikából is érkeztek beszámolók. Most először
tudatosult benne igazán a pusztítás mértéke.
Amikor így utólag elolvasta a fejtegetéseket egy lehetséges
világháborúról, megborzongott. A Saint-Laurent-Nouan-i
robbanásról készült többnapos képek és tudósítások láttán
kétségbeesett, majd az evakuálásról szóló híreket olvasva újra
reménykedni kezdett, hogy a szüleiknek mégiscsak sikerült időben
biztonságos helyre jutniuk. Tucatnyi városból érkeztek olyan képek
a felbőszült polgárok és a vandálok által véghezvitt pusztításról,
amelyek annyira hasonlóak voltak, hogy akár szabadon fel lehetett
volna cserélni őket egymással. Rögtönzött tömegsírok, állati
tetemekből rakott égő dombok, kilométeres füstoszlopok ipari
létesítmények fölött, tüzelő harckocsik. És mindez miért? A
terroristák indítékairól csupán vad találgatások keringtek. Újra meg
újra megpróbálta felhívni a rokonokat, barátokat, ismerősöket
Franciaországban és máshol, de a vonalak túlterheltek voltak, vagy
még mindig nem éltek. Az internetes telefonon keresztül sem ért el
senkit.
Mindeközben a hatóságok újabb és újabb felhívásaira,
közleményeire bukkant. Minden elkezdett visszatérni a normális
kerékvágásba, de a dolgok nem haladtak olyan gyorsan, mint azt az
emberek remélték. De miért tart minden ilyen sokáig? Hiszen már
van áram! Bollard újra elmélyedt a Franciaországról szóló
hírekben.

Ratingen

‒ Sikerült megtalálnunk a SCADA-alkalmazásba csempészett ártó

kód forrását ‒ közölte Dienhof. ‒ Dragenau már a múlt évezred
végén beépítette.
‒ Azóta tervezték ezt a csapást? ‒ kérdezte Hartlandt.
‒ Sosem fogjuk megtudni. Lehet, hogy akkor még csak egy
ujjgyakorlat volt. Vagy már akkor azt akarta, hogy legyen valami a
tarsolyában, ha esetleg elveszik tőle a cégét, és bosszút akar állni.
‒ Miért nem tűnt fel soha senkinek a mesterkedése?
‒ Dragenau jól kiválasztotta az időpontot. Emlékeznek az Y2K-
hisztériára, nem sokkal az ezredforduló előtt? Mindenki attól félt,
hogy a dátumváltás miatt az összes gép le fog fagyni. Rengeteg
dolgunk volt akkoriban, mert a korábbi években természetesen a
mi programozóink is két számjeggyel jelölték az évet. Így vagy úgy
szinte valamennyi programunkat módosítani kellett. Az ellenőrzést
és a tesztelést végző kollégák is az évezredváltásra koncentráltak.
Végül aztán a megjósolt katasztrófa nem következett be. Viszont az
IT-tanácsadók egy rakás pénzt kerestek. A nagy összevisszaságban
elsiklottak e fölött a pár sor fölött. És később sem vették őket észre.
‒ Több mint tíz évig pihentette.
‒ Hogy a terroristák pontosan hogy akadtak rá Dragenaura, azt
majd a nyomozók kiderítik. Valószínűleg több cégnél is voltak belső
embereik. Ha engem kérdeznek, szerintem ez nagyon is rizikós
húzás volt, de láthatóan bejött.
‒ Lehet, hogy Dragenaut nem is tájékoztatták arról, mekkora
dobásra készülnek ‒ vélekedett Hartlandt. ‒ Talán csak úgy látta,
végre eljött a bosszú ideje. És valaki még egy csomó pénzt is
ajánlott neki érte.
‒ Mindenesetre néhány nappal azelőtt, hogy Balira utazott,
időzítette a kód élesítését, olyan kiskapukon keresztül, amelyeket
szintén évekkel ezelőtt rejtett el. És a kód a megadott időben meg is
hülyítette a műszereket.
‒ Sok haszna nem volt az árulásából ‒ jegyezte meg Hartlandt.
Dienhof csak megcsóválta a fejét.
‒ Köszönöm, Dienhof úr! ‒ mondta Hartlandt. ‒ Azt is, hogy ilyen
gyorsan előálltak a megtisztított verzióval.
Wickley-hez fordult, aki merev arccal hallgatta Dienhof
kiselőadását.
‒ Ami pedig magát illeti: az, hogy megpróbálta eltitkolni az ártó
kód felfedezését, egy letartóztatási parancshoz ugyan nem elég, de
azért majd találkozunk a bíróságon.
Hartlandt búcsúzóul kezet nyújtott Dienhofnak. Wickley-nek csak
odabiccentett. Még várt rá egy beszélgetés, amelyre a legkevésbé
sem vágyott, de kötelessége volt elintézni.

Hága

‒ Manzano ‒ szólt bele a hotelszoba telefonjába.

A portás jelentkezett:
‒ Egy bizonyos Hartlandt úr keresi.
 Manzano egy pillanatig habozott, majd így szólt:
‒ Kapcsolja.
A német angolul köszönt, és a hogyléte felől érdeklődött.
‒ Már jobban ‒ válaszolta Manzano kissé bizalmatlanul. Mit akar
tőle ez az ember, akinek a kollégája meglőtte, és aki azzal
fenyegette, hogy a CIA fogja kihallgatni?
‒ Piszok jó munkát végzett ám ‒ mondta Hartlandt. ‒ Maga nélkül
nem sikerült volna. Vagyis ilyen gyorsan biztosan nem.
Manzano döbbenten hallgatott.
‒ Köszönetet szeretnék mondani a segítségéért. És bocsánatot
kérni azért, ahogy magával bántunk. De hát…
‒ Bocsánatkérés elfogadva ‒ szakította félbe Manzano. Nem
számított rá, hogy valaha az életben még hallani fog Hartlandtról. ‒
Rendkívüli helyzet volt. Azt hiszem, egyikünk sem viselkedett
mindig értelmesen.
Biztos ennyire békülékenynek kell lennie? Hagynia, hogy a másik
ilyen könnyen megússza?
‒ Hát akkor sok szerencsét! ‒ mondta Hartland.
‒ Köszönöm. Mindnyájunknak szüksége lesz rá. A kollégájának
üzenem, hogy legközelebb gondolja meg, mielőtt rálő egy emberre.
‒ Azt hiszem, megtanultuk a leckét.
‒ Akkor minden jót magának is.

Berlin

‒ Még nincsenek megbízható adataink az áldozatokról ‒ kezdte

Torhüsen, az Egészségügyi Minisztérium munkatársa. ‒ De az első
becslések szerint egy nagyobb ötjegyű és egy kisebb hatjegyű szám
közé tehetjük a közvetlenül az áramszünet következtében
elhunytak számát.
Michelsen érezte, hogy egy pillanatra mindenkinek elakad a
lélegzete.
‒ Ahogy mondtam, ezek csupán előzetes becslések. Nem
zárhatjuk ki, hogy a valós szám ennél jelentősen nagyobb. Egész
Európát tekintve pedig valószínűleg egymilliónál is több emberrel
kell számolnunk. Ebben még nincsenek benne az olyan hosszú távú
hatások esetleges áldozatai, mint a kezeletlen krónikus betegségek,
gondolok itt a szív- és cukorbetegekre vagy a dialízisre szorulókra,
valamint a radioaktív sugárzás. A pihentetőmedencék körüli
problémák miatt a philippsburgi atomerőmű tíz kilométeres
körzetében az egészségre ártalmas sugárzásszintet mértek. Hogy a
lakosságot sikerült-e idejében evakuálni, az csak a következő
években, évtizedekben derül majd ki, már ha valaki veszi a
fáradságot, hogy összegyűjtse az egyes kortörténeteket. Azt is csak
a jövőben fogjuk megtudni, hogy az evakuált terület belátható időn
belül újra lakhatóvá válik-e. Brokdorf és Grohnde környékén is
megnövekedett a sugárzás, de erről nem állnak rendelkezésre
pontos adatok. Nem kizárt, hogy később ott is kitelepítésre kell sort
keríteni.
Torhüsen az atomerőművek fényképei után most temetőket
mutatott, bennük hatalmas, friss földkupacokkal.
‒ Nagy problémát jelentenek az emberi holttestek is. Az elmúlt
napokban a szükséghelyzet miatt névtelen tömegsírokba temették
a halottakat. Számos elhunyt hozzátartozói állnak majd elő
követelésekkel, így valószínűleg sok holttestet exhumálni és
azonosítani kell, ami tetemes költségekkel jár.
A kiürített, elnéptelenedett kórházakat ábrázoló felvételek
Berlinben készültek.
‒ A kórházak gyorsan újra működni kezdhetnek, ha nem is máról
holnapra. Ennek fontos tényezője az élelmiszer-, víz- és
gyógyszerellátás. Középtávon fel kell készülnünk rá, hogy hiány
lesz majd olyan gyógyszerekben, amelyekből most ugyan van
raktáron készlet, de az ellátási láncuk megszakadt, és újjá kell
építeni. Az orvosi rendelők is újra megnyithatnak, bár bizonyos
megszorításokkal és rövidebb rendelési idővel kell számolni. A
gyógyszertárak napokon belül szintén kinyithatnak, és el lesznek
látva áruval.
 Hága

Shannon nevetve irányította Manzanóra a kamerát. Közben

gyorsan elpillantott mellette. Nem volt sok idejük.
‒ Te egy hős vagy! ‒ noszogatta. ‒ Most híres leszel!
Manzano az arca elé tartotta a kezét.
‒ Inkább ne!
‒ De egy interjút csak kapok, nem?
‒ Inkább akasszuk a hóhért! Én kérdezlek téged. Végül is te
mentetted meg a laptopot, amelynek segítségével megtaláltuk a
RESET-et.
Megint megszólalt Shannon mobilja. Váltott néhány szót a
hívóval, majd letette.
‒ Mintha nem volnék enélkül is síkideg ‒ duzzogott tréfásan.
‒ Te vagy a híresség ‒ mondta Manzano.
‒ Én csak a hírnök vagyok.
Shannon visszafogta kissé a jókedvét, lehuppant a kanapéra, és
Manzanót méregette.
‒ Mi van? ‒ kérdezte.
‒ Mi volna?
Manzano hangjából egy csapásra eltűnt a túlfűtött izgalom,
gyengéd lett, mégis határozott maradt.
‒ Bocs, de annyi mindenen mentünk keresztül, hogy nem tudom
nem észrevenni, ha töprengsz valamin.
‒ Talán azon, amin keresztülmentünk?
Ha olyan vörös a képem, amilyen forrónak érzem, akkor nem néz
ki jól, gondolta Shannon feszengve. Még mindig nem volt tisztában
vele, pontosan mit érez Manzano iránt. Kálváriájuk során nagyon
közel kerültek egymáshoz, több értelemben is. De ha jobban
magába tekintett, be kellett ismernie, hogy inkább a sosem volt
bátyját látja a férfiban.
Manzano biztosan észrevette a zavarát:
‒ Úgy értem, azon, mennyi mindent láttunk és átéltünk. Hogy
mivel járt ez az elmebajos támadás, min mentek át az emberek.
 Shannon kissé sértődötten, de azért egyben megkönnyebbülten
válaszolta:
‒ Hát nem felejtjük el egyhamar, az biztos.
Manzano bólintott, és kinézett az ablakon.
‒ Egyvalamit nem értek ‒ mondta. ‒ Ezek az emberek rengeteg
áldozatot hoztak azért, hogy a támadást végrehajtsák. Ez a gondolat
nem hagy nyugodni már régóta.
Ez sose áll le? ‒ merengett Shannon.
‒ Azon tűnődöm, mikor érezték volna úgy, hogy elérték a céljukat.
A röpiratok és manifesztumok, amelyeket közzétettek, egy
igazságos, szolidáris rendről szólnak, ám ennek eléréshez teljesen
újra kell kezdeni mindent. RESET. A rendszer újraindítása. Ha
elveszik tőlünk a civilizációnk alapjait, mondja az eszme, akkor újra
kell szerveznünk mindent. A hosszú távú hatásokat még nem
ismerjük, de ahhoz nem tartott elég sokáig ez az állapot, hogy
teljesen szétzilálja a rendet. A legtöbb érintett országban még
mindig a választott kormány van hatalmon, szépen visszaállnak a
hagyományos struktúrák. Tizenkét nap nem volt elég. Vajon úgy
tervezték, hogy tovább tart majd az áramszünet? Folyton azon
gondolkozom, én mit csináltam volna ezeknek az elmebetegeknek a
helyében…
‒ „Akár közénk is tartozhatna…” ‒ idézte Shannon színpadiasan
B.tuck és Tancr beszélgetését a RESET-ről. Számított rá, hogy
Manzano összeszorítja a száját, és sötéten rápillant. Mielőtt a férfi
válaszolhatott volna, gyorsan hozzá is tette: ‒ De nem tartozol.
Ezért nem is értem, hogy…
‒ Ha én eljutottam volna addig, ameddig ezek ‒ folytatta Manzano
a hangos gondolkodást ‒, én készültem volna arra az esetre is, hogy
netán idő előtt elkapnak. Gondoskodtam volna róla, hogy a célom
így is megvalósuljon. Nézd meg őket a letartóztatásukról készült
felvételeken, meg a későbbieken. Majdhogynem elégedettnek
tűnnek, mintha ők győztek volna.
‒ Biztos ők is csak híresek akartak lenni, mint a többi
tömeggyilkos. Sikerült nekik, és ezt ők is tudják.
 Manzano a fejét rázta, és a padlót nézte, mintha oda volna írva a
válasz a kérdésére.
‒ Rossz érzésem van ‒ mondta. ‒ Úgy érzem, hátravan még
valami.
‒ Tudod, mit? ‒ elégelte meg Shannon. ‒ Nekem Brüsszelbe kell
mennem meginterjúvolni néhány vezető politikust…
‒ Milyen keresett lettél!
‒ Lehet, hogy Sonját is kameravégre kapom. Elvégre neki is
köszönhetjük a RESET felfedezését. Van kedved velem jönni? Ott
majd csak eltereli valami a gondolataidat.

Isztambul

‒ Maga mit tett volna a támadók helyében? ‒ kérdezte Bollard.

A szobája ablakából látszott a háztetők fölött vörösen lenyugvó
nap.
‒ Nem ismerem a RESET-elemzés legfrissebb eredményeit ‒
mondta Manzano Bollard számítógépének képernyőjén. ‒
Rekonstruálták már az ártó-szoftver elemeit?
‒ Csak részben.
‒ Azoknak a részeknek van köze az elmúlt hetek támadásaihoz?
‒ Még nem tudjuk. A programozóknak több ezernyi egyeztetést
kell végrehajtaniuk, és több millió kódsorról van szó. Hová akar
kilyukadni?
‒ Úgy tűnik, hogy az eddigi támadásokat mind az első nap
indították el. Vagy utal valami arra, hogy a terroristák menet
közben is manipulálták a rendszereket?
‒ Nem.
‒ Azt kérdezte, mit tettem volna én a támadók helyében. Hát, én
gondoskodtam volna arról, hogy a támadás akkor is folytatódjon,
ha én magam már nem tudom tovább irányítani. Időzített
bombákat rejtettem volna el az elektromos hálózatban, amelyek
felrobbannak, hogyha a rendszer újraindul, már ha nem én
indítottam újra.
 Bollard néhány pillanatig némán meredt a monitorra. A
terroristáknak igazuk volt: Manzano úgy gondolkodott, ahogy ők.
Vagy csak ő lett paranoiás a történtek után?
‒ Az első látogatásomkor a RESET-en belebotlottam egy
beszélgetésbe, amelyben valamilyen kiskapuról volt szó ‒ folytatta
Manzano. ‒ Minek kiskapu annak, aki már bent van?
‒ Hogy akkor is bejuthasson, amikor már mindenki azt hiszi, hogy
újra biztosítva van a rendszer… ‒ értette meg a gondolatmenetét
Bollard.
‒ Biztos nem én vagyok az első, akinek ez az eszébe jut ‒ mondta
Manzano. ‒ A nyomára akadtak már Pucaónak, Júszefnek és von
Ansennek?
Bollard a kérdésre kérdéssel válaszolt:
‒ Úgy gondolja, hogy még nincs vége?
‒ Nem tudom ‒ felelte az olasz. ‒ Mindenesetre én most elutazom
Brüsszelbe. Onnan majd újra jelentkezem.
A képernyő elsötétült. Bollard ezután újra felhívta a kapcsolatát a
francia Vöröskeresztnél.
‒ Francois! ‒ üdvözölte egy ráncos arc az ősz hajzat alól. ‒ Ne
haragudj, de még mindig nem találjuk a szüléidét és az
anyósodékat.

Orléans

A csarnokban elszállásoltak zöme a bejárat körül csoportosult.

Voltak, akik már kifelé nyomakodtak, motyójuk bőröndben vagy a
vállukon, gyerekeik a karjukban. Mások a katonák, hivatalnokok
vagy a recepciónál ülő segítők valamelyikével próbáltak beszélni.
Annette Doreuil és Vincent Bollard csak egyesült erővel tudott
előrevergődni.
‒ Nem! ‒ kiabált rá egy katona valakire messze előttük, de elég
hangosan ahhoz, hogy ők is értsék. ‒ Egyelőre senki nem mehet
vissza a lezárt övezetbe!
Az áram visszatértének híre gyorsan elterjedt. Miután néhányan
odakint jártak, majd a környező házak kivilágított ablakairól
meséltek, a többiek is kiözönlöttek az utcára, hogy meggyőződjenek
az állítások igazáról, aztán hamarosan mindenki egyszerre akart
felkerekedni. Az illetékesek hasztalanul igyekeztek feltartani a
tömeget. Az emberek izgatottan fecserészve iparkodtak kijutni a
szükségszállásról. Sokan valamelyik orléans-i toronyházban laktak,
amelyet higiéniai okokból ürítettek ki. Vajon megint van víz?
Doreuil is vágyott már egy zuhanyra a saját fürdőszobájában.
‒ De hát akkor most hová menjünk? ‒ zúgolódtak egyesek.
‒ Sehová, maradjanak itt! ‒ válaszolta a katona.
‒ Hát én aztán egy pillanatig sem! ‒ kiabálta Bollard-nak Doreuil,
hogy túlharsogja a hangzavart.
Vincent Bollard nem válaszolt. A szeméből sütött a rettegés, hogy
talán sohasem térhet vissza az otthonába.
‒ Párizs csak százharminc kilométerre van! Oda el kell hogy
jussunk valahogy! ‒ folytatta Doreuil. ‒ Ha megint van áram, akkor
lehet tankolni, taxit rendelni vagy autót bérelni. Fizetek mindent!
De lehet, hogy már a vonatok is járnak.
Bollard kétkedve ingatta a fejét.
‒ De hát a mi lakásunkban csak kényelmesebb, mint itt! ‒
győzködte tovább Doreuil.
Milyen magától értetődően mondom, hogy „a miénk”, gondolta.
Még nem szokott hozzá, hogy Bertrand nem él. Nem bírta elviselni
az egyedüllét gondolatát.
‒ Celeste-tel velem jöttök, és punktum! ‒ erősködött.
A karjánál fogva kicibálta Bollard-t a tömegből, vissza a
hálóterembe, ahol viszonylagos nyugalom uralkodott. Celeste
Bollard az ágyán ült, és a holmijukra vigyázott. Doreuil vele is
közölte az elhatározását:
‒ Nálunk, vagyis nálam fogtok lakni, amíg haza nem mehettek.
Azzal csomagolni kezdett. Bollard-ék szótlanul nézték. Végül
aztán Celeste Bollard feltette a bőröndjét a tábori ágyra, és ő is
elkezdte belerámolni a ruháit.
 Berlin

‒ Megtapasztaltuk a nép haragját ‒ emlékeztette az

egybegyűlteket Rolf Viehinger a belügyminisztériumból. ‒ A
fosztogatások, betörések, lopások és az ezeknél is súlyosabb
bűncselekmények számát még részben sem sikerült felmérni, és
valószínűleg soha nem is fog. Az utóbbi három napban legalább
húsz községben és járásban üldözték el a posztjukról az
önkormányzatokat és a hivatalos szerveket. Ahogy várható volt, az
elkövetők még kevésbé voltak képesek fenntartani a rendet és
biztonságot, néhány esetben nem is ez volt a céljuk. Az
önbíráskodástól a lincselésig mindenről kaptunk jelentést.
Bebizonyítani azonban még semmit nem sikerült. A hivatalos
rendfenntartó erők ezekben a körzetekben éppen most próbálják
újra kézbe venni a dolgokat. Úgy tűnik, nagy általánosságban jól
haladnak. Egyes vidékeken azonban ellenállás tapasztalható.
Természetesen ennek meglesznek majd a jogi következményei.
Ezzel összefüggésben az igazságügynek közép- és hosszú távon
óriási problémával kell szembenéznie, amelyre muszáj lesz
megoldást találnunk. Az áramszünet idején elkövetett
bűntettekben lefolytatott perek évekre túlterhelhetik az
igazságszolgáltatást. Rengeteg hatékonyan dolgozó emberre lesz
hozzájuk szükség, ami egyébként szerintem megoldhatatlan, vagy
valamilyen más módszert kell választanunk.
‒ Adhatnánk például általános amnesztiát a kisebb
bűncselekmények elkövetőinek ‒ szólt közbe az igazságügy-
miniszter. ‒ Szélnek kell őket eresztenünk, hogy a lehető
leghamarabb helyreálljon a jogbiztonság. Aztán ‒ fűzte hozzá,
felemelve a mutatóujját ‒ a következő lépésként helyre kell
állítanunk a biztonság minden más fajtáját is. Elnézést! ‒ fordult
Viehingerhez, és intett neki, hogy folytassa.
‒ Az is eltart egy ideig, hogy elfogjuk a megszökött elítélteket ‒
mondta Viehinger. ‒ Az első becslések szűk kétezer főről szólnak.
Ezeknek körülbelül negyede rendkívül veszélyes. Ebben a lakosság
segítségére leszünk utalva. Ugyanakkor elővigyázatosan kell
kommunikálnunk az emberekkel. Nem szabad úgy érezniük, hogy
körbeveszik őket a veszélyes bűnözők, de azt sem engedhetjük,
hogy a saját szakállukra próbálják meg elfogni a szökött rabokat.
Szünetet tartott, és ivott egy korty vizet.
‒ Ilyen egyszerű volna? ‒ kérdezte a külügyminiszter. ‒ Az
emberek hozzászoktak, hogy magánakciókba kezdjenek. Vajon
meghajolnak majd a hivatalos szervek rendelkezései előtt, ha a
szervek nem tudják százötven százalékig teljesíteni a feladataikat?
‒ Olyan sok magánakció azért nem volt ‒ felelte óvatosan
Viehinger. ‒ A népesség mintegy harmada beköltözött a
szükségszállásokra, nyolcvan százalék eljárt az élelmiszer- és
vízkiadó állomásokra, röviden az államra hagyatkoztak. A legtöbben
az elkövetkező hetekben, hónapokban, de talán években is azzal
lesznek elfoglalva, hogy megbirkózzanak a katasztrófa
következményeivel. Mert hogy a hosszú távú következmények
éppoly pusztítóak lehetnek, mint maga a katasztrófa, afelől semmi
kétség.

Brüsszel

Manzano nevetve ölelte meg az öreget.

‒ Még sosem jártam Brüsszelben ‒ mondta vigyorogva Bondoni ‒,
hát gondoltam, itt az alkalom! ‒ Megpaskolta Manzano vállát. ‒
Szarul nézel ki, fiam! Igaz, amit hallok? Egymagad győzted le a
terroristákat?
‒ Én a közelükbe sem mentem ‒ válaszolta Manzano.
Összeölelkezett Bondoni lányával is, aki apjával osztozott a szálloda
luxuslakosztályán, amíg a lakásában nem volt víz.
‒ A barátnőid is rendben megérkeztek?
‒ A legnagyobb rendben.
‒ Bemutatnám neked Antonio Salvit ‒ mondta Bondoni, és maga
elé tolt egy vékony, gyér hajú férfit, aki eddig megbújt a háttérben.
‒ Az ő tévécsatornája fizet mindent ‒ mutatott körbe ‒, még a
magángépet is ők finanszírozták Innsbruckból ide. Riportot akar
készíteni velem. Valahonnan megtudta, hogy az én öreg járgányom
vitt el téged Ischglbe, ahol…
Manzano kezet rázott a riporterrel. A fickó kollégái tegnap óta
szakadatlanul hívogatták a hágai hotelt a világ minden részéről, és
vele akartak beszélni. Manzano már kérte, hogy ne kapcsolják őket
a szobájába. Az ördög tudta, hogyan derítették ki, hol lakik.
Szerencsére a mobiltelefonja még valahol Németországban volt,
ahol az a Hartlandt lefoglalta a kocsiját és a poggyászát. Bollard
már jelezte, elintézi, hogy visszakapja őket. Brüsszelben még nem
fedezték fel Manzanót az újságírók.
‒ Esetleg ha néhány kérdést önnek is… ‒ próbálkozott Salvi,
oldalvást Shannonra sandítva, aki idáig alig szólalt meg.
Most viszont átkarolta Manzano vállát, és magához húzta.
‒ Csak utánam…
‒ Na és milyen volt a hegyekben? ‒ terelte el a szót Manzano.
‒ Ahogy vártuk ‒ válaszolta Bondoni. ‒ Jobb, mint a legtöbb
helyen. Víz, étel, tűz, bájos ifjú hölgyek, megvolt minden. Ez a fene
nagy modernség egy fikarcnyit sem hiányzott.
‒ Azért húztál el az első alkalommal magánrepülővel egy
luxushotelba? ‒ nevetett Manzano. ‒ Azért nem vetsz meg egy kis
kényelmet, nem igaz?
Bondoni kelletlenül bólogatott.
‒ Na és hol az a svéd szépség, akit elraboltál tőlünk?

Orléans

Annette Doreuil és Bollard-ék a jeges utcákon cipelték súlyos

táskáikat és bőröndjeiket. A járdát és az úttestet szemét borította,
és a sok szenny egészen megfertőzte a levegőt. A tömegközlekedési
eszközök még mindig nem jártak, csak rendőrautók és a hadsereg
páncélozott járművei voltak az utakon. Benzinkutak mellett is
elhaladtak, amelyek előtt máris hosszú sorok várakoztak, pedig sok
helyütt még fény sem égett. A kávézók és a büfék egyelőre zárva
tartottak. Egyetlenegy taxit sem találtak. Némi kérdezősködés árán
megtudták egy autókölcsönző címét, ám ott sem volt senki. De hát
mit is vártak?
A főpályaudvar várótermében ezrek gyülekeztek az íves üvegtető
alatt. Az üzletek zárva voltak, és a pénztárak ablaka mögött sem ült
senki. Kimerülten tették le a csomagjaikat. Celeste Bollard
vigyázott rájuk, amíg Vincent és Doreuil elindult kideríteni, indul-e
vonat Párizsba.
Doreuil hamarosan megtudta, hogy bár eleinte szabálytalan
időközönként még el-elindult egy szerelvény, már egy hete semmi
sem jár. Mások azt beszélték, hogy Párizsba ma megy egy vonat.
Senki nem tudta azonban, hogy kell-e rá jegy, és ha igen, hol lehet
venni. Mindenről csak szóbeszéd útján lehetett értesülni, amely
szavahihetőségét senki nem tudta megerősíteni. Azt is rebesgették,
hogy Párizst lezárt övezetté nyilvánították egy radioaktív felhő
miatt, ezért a fővárosba biztosan nem indul egyetlen vonat sem.
‒ Semmi biztosat nem lehet tudni ‒ közölte csalódottan Vincent
Bollard, amikor visszatért a feleségéhez. ‒ Áram már van, de
személyzet még nincsen.
‒ Mindent leállítani milyen gyorsan sikerült ‒ jegyezte meg
Celeste Bollard. ‒ Bezzeg újraindítani mennyivel több időbe telik!
Korán örültünk.

Berlin

Rhess legalább hat kilót fogyott ebben a tizenkét napban,

gondolta Michelsen, amikor az államtitkár felállt.
‒ Először is jöjjön egy jó hír. Az ország nagy részén újra
működnek a kommunikációs rendszerek. Telefonálhatunk
rokonainknak és barátainknak, elolvashatjuk a híreket az
interneten, vagy megnézhetjük őket a televízióban. A jelen
helyzetben ez nagy könnyebbség. Persze bizonyos nehézségekkel
ezen a területen is számolnunk kell a napokban. Az első órákban
például valóságos hírözönre kell számítanunk az áramszünet
végéről. Ezenkívül valószínűleg sok információt kell közzétennünk
a problémák megoldásáról, illetve a víz- és élelmiszer-ellátásról.
Aztán majd amikor a média teljes képet nyújt a katasztrófa
méreteiről, elkezdenek özönleni a panaszok és kritikák. A kormány
és az állami intézmények számára ebben éppen akkora veszély
rejlik, mint amekkora lehetőség. Sok kérdés fog felmerülni. Miért
voltak ennyire támadhatók a rendszereink? Mennyiben az
energiacégek felelőssége az egész, és milyen következményekkel
kell számolniuk? Miért voltak elégtelenek a vészhelyzetekre
kidolgozott megoldások? Miért mondták be az unalmast már
néhány óra után a hatósági rádiók? Hogy tudták a támadók ilyen
sokáig ennyire észrevétlenül szőni a terveiket? Miért omlottak
össze szinte azonnal a telefonhálózatok? Hogyan következhetett be
katasztrófa az atomerőművekben, amelyek elvileg minden teszten
megfeleltek? Mennyire okosak az okosvillanyórák és a jövőbeli
okoshálózatok, és mindenekelőtt mennyire biztonságosak? Miért
kell már ma is minden új építésű vagy felújított német lakásba
okosmérőt beszerelni, miközben az áramszolgáltató nem tudja
garantálni, hogy biztonságos? Átalakíthatjuk-e felelősséggel az
energiahálózatot ilyen alapokon?
‒ Erről biztosan lesznek viták ‒ vetette közbe a környezetvédelmi
miniszter. ‒ De nem szabad a fürdővízzel együtt a gyereket is
kiöntenünk. A jelenlegi rendszert kapcsolták ki. Ezek után aligha
lehet biztonságosabb, mint a tervezett. Sőt, a tervezett rendszer
ennél tulajdonképpen csak jobb lehet, nem igaz?
‒ Én nem azért vagyok itt, hogy állást foglaljak ‒ válaszolta Rhess
nyugodtan. ‒ Csak felvázolom, milyen vitás kérdésekre lehet
számítani a jövőben. Ez lesz az egyik.

Brüsszel

Angström érezte, hogy túl sokat és túl hangosan nevet, de az

ötödik pohár bor után már mindegy volt. Fleur van Kaaldennek,
Chloé Terbantennek, Lara Bondoninak és Lauren Shannonnak
amúgy sem tűnt fel, némelyikük ennél is többet ivott. Még mindig
azon mulattak, hogy az olasz riporter Bondonin keresztül akart
eljutni Manzanóhoz és Shannonhoz, és ennek érdekében a csatorna
költségére magángéppel szállíttatta őket Brüsszelbe.
A szálloda gyorsan meg tudott nyitni újra. Mivel az áramszünet
alatt nem fogytak az alkoholkészletek, most a bárpultra
támaszkodva vidáman ürítgethették a poharakat. Lara édesapja már
az ‒ egyelőre még szerény ‒ étkezés után lefeküdt aludni. Az olasz
riporter valamennyiüknél próbálkozott, most éppen van Kaaldent
igyekezett megpuhítani. Angström nem is bánta. Ahogy az ischgli
hegyi házikóban, a barátnői a közös étkezés alatt most sem győztek
flörtölni Manzanóval. Pedig a férfi borzasztóan festett: a homlokán
sebhely, amelyben még ott voltak a varratok, az arca lesoványodott,
a vonásai durvák voltak. A lábsérülését nem lehetett észrevenni,
amikor ült. Legalább megborotválkozott. Angström
visszaemlékezett, milyen állapotban bukkant fel két napja.
Van Kaalden és a riporter a pultot támasztotta, a többiek
táncoltak. Angström nem is csodálkozott rajta, hogy az emberek
olyan vidámak, mintha semmi sem történt volna. Ki akarták
mulatni magukból az elmúlt napok félelmét, szenvedéseit és
kétségbeesését.
Manzano is őket nézte.
‒ Én is szívesen mennék ‒ mondta, és kiürítette a poharát. ‒ De
fáradt vagyok. Akárcsak Bondoni. Vénember vagyok már én is.
‒ Lassan én is megyek ‒ felelte Angström, és ahogy leszállt a
bárszékről, érezte, hogy szédül.
Megveregette van Kaalden vállát, és odakacsintott neki meg a
riporternek. A többiektől el sem búcsúzott.
Az előtérben Manzano megszólalt:
‒ Megint az elnézésedet kell kérnem, amiért belerángattalak ebbe.
Én… nem tudtam, hová máshová mehetnék.
‒ Nem lett volna szabad felvinnem titeket az irodába ‒ válaszolta
Angström. ‒ Szerencse, hogy mégis megtettem.
‒ Tudsz taxit fogni? ‒ kérdezte Manzano.
 ‒ Biztosan. Már működnek a benzinkutak. Csak víz nincs a
házunkban. ‒ Angström nevetett. ‒ De ahhoz már hozzászoktam.
‒ Nálam lezuhanyozhatsz ‒ ajánlotta fel vigyorogva Manzano. ‒
Nem ez volna az első eset.
‒ Csak fel akarsz csalni a szobádba.
‒ Még jó.
Kiértek a szálloda bejáratához, amely előtt valóban várakozott
néhány taxi. Búcsúzóul megölelték egymást. Aztán csókolóztak.
Aztán megint. Angström érezte a férfi kezét a hátán, a vállán, míg ő
maga Manzano csípőjét és nyakát simogatta. Egymást el sem
eresztve és a többi szállóvendégre ügyet sem vetve a lifthez siettek,
a másodikon végigrohantak a folyosón a szobáig, ahol Manzano
előkaparta a zsebéből a kulcskártyát, és kinyitotta az ajtót. Betolta a
szobába Angströmöt, aki maga után húzta a férfit, és a keze már
vándorolt is a pulóvere alá, Manzanóé pedig Angström blúzába és a
fenekére. A sötétben megbotlottak, és kis híján elestek. Angström
kivette a kártyát Manzano zsebéből, és a nyílásba dugta az ajtó
mellett, amivel aktiválta az áramot a szobában. Halk kattanással
kigyulladt a lágy, meleg fény.
‒ Ha már van… ‒ suttogta Angström, miközben Manzano a nyakát
csókolgatta. ‒ Látni akarlak.
Manzano kitapogatta a kapcsolót, és majdnem a teljes sötétségig
tompította a fényt.
‒ Azért csak spóroljunk vele. Most amúgy sem vagyok valami szép
látvány.
Angström megpuszilta a sebhelyet a homlokán.
‒ Majd elmúlik.

Berlin

Michelsennek és néhány kollégájának sikerült szereznie egy autót

és egy sofőrt, aki ‒ több mint egy hét óta először ‒ hazavitte őket.
Legutoljára Michelsent.
Kísérteties volt az út a városon keresztül. A legtöbb homlokzaton
újra ott ragyogtak a reklámok, az üzletek nevei és a céglogók. A
járdán néhol embermagasságig halmozták fel a szemeteszsákokat.
Sok zsák kiszakadt, és a szemét az utcára ömlött. Az úttesten is
minduntalan zsákok bukkantak fel az autó lámpáinak fényében.
Kutyák és patkányok sündörögtek körülöttük.
Sok ház ablakában fény égett. Az emberek alig várták, hogy
elhagyhassák a szükségszállásokat, és hazaköltözhessenek. Milyen
dühösek és csalódottak lesznek holnap, gondolta Michelsen,
amikor szembesülnek vele, hogy még mindig nincs víz, és zárva
vannak az üzletek. Pedig a rádióban bemondták, hogy egyelőre
mindenki maradjon a táborokban. De ki neheztelhetett volna rájuk,
amiért mégsem tették? Ő maga is épp a lakása felé tartott. Pedig jól
tudta, hogy másnap vécére menni, zuhanyozni és enni is csak a
minisztériumban fog tudni.
Két autóroncs között különös, íves oszlopok látszottak. Bordák,
hasított Michelsenbe a felismerés, ahogy elhajtottak mellettük, egy
állati tetem gigantikus bordái!
‒ Mi volt ez? ‒ kérdezte a sofőrt.
Szarvasmarhának túl nagy volt.
‒ Úgy hallottam, az egyik állatkerti elefánt maradványai ‒
válaszolta a sofőr. ‒ Sok állat szökött meg a napokban.
Michelsennek eszébe jutott a zsiráf a borjaival.
‒ A legtöbbet levágták az éhező emberek ‒ folytatta a sofőr.
Képesek voltak elefánthúst enni? ‒ gondolta megrendülten
Michelsen.
A rádióban híreket mondtak. A legtöbb európai állam nagy részén
helyreállították az alapszolgáltatásokat, és az adókhoz most értek el
a különféle katasztrófák hírei. A Saint-Laurent-Nouan-i tragédiáról
és a philippsburgi balesetről már dél körül beszámoltak. Hát,
gondolta Michelsen, most jó pár napig nem lesz hiány borzalmas
újdonságokban. A spanyolországi, nagy-britanniai, németországi,
lengyelországi, romániai és bulgáriai vegyiüzem-balesetektől a
számtalan különféle emberi tragédián át a hosszú távú
következményekig. Az Egyesült Államokból is hasonló hírek
érkeztek.
A sofőr fékezett. Megbeszélték, mikorra jöjjön érte másnap.
Amikor Michelsen kiszállt, hideg esőcseppek hulltak az arcára.
Talált egy rést a bűzlő szeméthalmok között, és néhány gyors
lépéssel már bent is volt a házban.
A lakásban hideg és áporodott volt a levegő. Áram volt. Majdnem
olyan volt, mintha egy hosszú üdülésből tért volna haza. Örült,
hogy a válságközpont folyamatos nyüzsgése után megint egyedül
lehet. Az irodából magával hozott néhány palack vizet. Kettővel
mindjárt le is öblítette a vécét.
Érezte, hogy még nem tudna aludni. Kibontott egy üveg
vörösbort, töltött egy pohárral, és leült a sötét konyha ablakához.
Ivott egy nagy kortyot, és kinézett az éjszakába, a város fényeire,
amelyek összeolvadtak a szeme előtt. Reszketés tört rá, amelyen
képtelen volt uralkodni, aztán kirobbant belőle a sírás, és
egyszerűen nem tudta abbahagyni.

Hága

Elköltözött, közölte a portás. Egy másik szállodába. Mit akar tőle?

Azt felelte, hogy újságíró. Majd megkérdezte a portást, hogyhogy
nem tudja, hogy ennek a Manzanónak szerepe volt a támadók
felderítésében. Nem akkora, mint az az amerikai riporter mondta,
de azért volt. Ja, igen, válaszolta a portás, pont vele ment el. És azt
esetleg meg tudná mondani, melyik szállodába költözött? ‒
kérdezte. Mert szeretne interjút készíteni vele. Azt sokan szeretnék,
felelte a portás. Egy idő után megkért, hogy ne kapcsoljam a
hívásokat. Aztán elköltözött. Miért? Ez a szálló nem volt elég jó
neki? Az is lehet, mondta a portás. Most, hogy megint mindenhol
van áram. Ilyenek ezek a sztárok, mi? A portás vállat vont. A
hízelgés mellett még egy százeuróst is le kellett tennie a pultra,
hogy a férfi elárulja neki Manzano új szállodájának címét. Taxiba
ült.
A luxusszálló portásának azt mondta, hogy Lauren Shannon
kollégája. A nő hívta ide. A portás bosszúsan nézett rá. Önnek nem
mondott semmit? ‒ kérdezte tőle. Lauren Shannon elutazott
Brüsszelbe. Most mit csináljak, biztosan elfelejtett szólni nekem.
Legyen szíves, segítsen, és mondja meg a brüsszeli szállodája címét.
A portás felírta egy papírra.
 14. nap ‒ péntek
Orléans

‒ Elmúlt tíz ‒ szólalt meg fojtott hangon Annette Doreuil.

‒ Ki kellene mennünk a peronra. Ki tudja, hányan akarnak
felszállni arra a vonatra.
Hozzá hasonlóan Bollard-ék is a bőröndjeiknek dőlve éjszakáztak.
Arcukon a ráncok még mélyebbek voltak, mint máskor. Olyan
sűrűn táboroztak az emberek a csarnokban, hogy alig lehetett utat
találni közöttük.
Doreuil vágyakozó pillantást vetett a pályaudvar redőnnyel lezárt
pékségére. Talpra segítette Celeste Bollard-t, majd a férjét. Vincent
Bollard levette a sapkáját, és megigazította a haját. Reflexszerűen
Annette Doreuil is végigsimított a frizuráján. Rettegve nézett a
kezére, és hajszálakat keresett rajta. Egyet sem talált.
Összeszedte a holmiját, és elindult a vágányok felé. A peronokon
akkora volt a tömeg, hogy minduntalan le-lelöktek valakit a
sínekre. De nem számított, helyet kellett kapniuk a vonaton.

Hága

Túl nagyok voltak az elvárásai. Marie Bollard a hivatalos

közlemények ellenére csalódottan nézte az elbarikádozott üzletet.
Rögtön a szűkös reggelijüket követően elindult a gyerekekkel. A
piszkos, kihalt utcákon megint kicsit több volt az élet, de még
mindig katonák járőröztek mindenhol, és helikopterek dübörögtek
a háztetők felett. A levegőben a bomlás bűze és égett szag
terjengett. Az első, balul sikerült kísérlet után Bollard elhatározta,
hogy szerencsét próbál még két közeli boltban. Közben nyitva
tartotta a szemét, hátha talál üzemelő kávézót vagy éttermet. De
még valamennyi zárva volt. Nem jelezték táblák, hogy a
közeljövőben kinyitnának.
Nem ő volt egyedül kiábrándult. Reménybeli vevők szitkozódtak,
kérdezősködtek, és vitatkoztak a leeresztett redőnyök előtt.
‒ Maman, fázom! ‒ panaszkodott Bernadette. ‒ Menjünk haza!
Tettek egy kis kerülőt a bank felé. Az nyitva volt. Végre, egy
reménysugár! A pénztárak előtt álló sorok majdnem az ajtóig értek.
Elöl két kar emelkedett a magasba, és integetett, hogy lecsillapítsa
a várakozókat. Egy hang ordított valamit hollandul, majd
megismételte. Bizonyos banki ügyeket már lehetett intézni. Csak
épp készpénzt nem lehetett felvenni. Azt majd csak holnaptól.
Korlátozott mennyiségben.
Akkor holnap visszajönnek. Hazasiettek a hidegben. Bollard még
le sem vette a kabátját, a folyosói telefonon a szülei párizsi számát
tárcsázta, ahogy tegnap és már ma is többször. Tízszer hagyta
kicsöngeni, aztán letette, és Bollard-ékat hívta. Ott sem vette fel
senki.

Brüsszel

‒ Jó reggelt! ‒ mondta Manzano, amikor Angström kinyitotta a

szemét.
A nő álmosan pislogott rá, és körülnézett.
‒ A szállodai szobám ‒ sietett a segítségére Manzano. ‒ Itt
maradtál zuhanyozni.
‒ Emlékszem. ‒ Angström nyújtózott egyet, aztán felkelt, és
kiment a fürdőszobába.
Manzano az ablakhoz lépett, széthúzta a függönyt, és kinézett.
Hallotta a fürdőből a vízcsobogást. A portás elmagyarázta, hogy a
hotel elsőbbséget élvez, legfőképpen a vízellátásban, mivel gyakran
szállnak meg itt diplomaták és politikusok. Ezért van az, hogy itt
már van víz, míg a legtöbb brüsszeli háztartásban még nincs.
Felöltöztek, és lementek az étkezőbe reggelizni. A hosszú
büféasztalon kenyeret, szeletelt sajtot és kolbászt találtak.
Előrecsomagolt csokoládét. Vizeskancsókat, teát és kávét. Egy
táblán kézírásos üzenet kérte az elnézésüket a szerény választékért.
A személyzet igyekszik a lehető leghamarabb visszaállítani a
megszokott színvonalat.
‒ Jó reggelt! ‒ köszöntötte őket széles mosollyal Shannon.
Egyedül ült az asztalnál, előtte a laptopja meg egy csésze kávé.
Tetőtől talpig végigmérte Manzanót és Angströmöt.
‒ Jól mulattatok?
‒ Hát te?
‒ Lövésem sincs, meddig táncoltunk.
‒ Bondoni hol van?
‒ Még alszik.
‒ És az olasz kollégád?
‒ Hál’ istennek, még nem került elő. Mondjuk nem is csoda,
amennyit ivott.
Fürge ujjaival gépelt valamit a laptopon.
‒ Bocs, csak egy e-mail. És utána rögtön mennem is kell. Bollard-
ról hallottatok valamit? ‒ Megint végignézett rajtuk. ‒ Á, volt
nektek jobb dolgotok is.
Manzanónak nem tetszett ez a stílus.
‒ Muszáj ennem valamit, meg innom egy kávét ‒ mondta.
Shannon összecsukta a laptopját.
‒ Van saját operatőröm! ‒ örvendezett. ‒ Ha megtudok valamit
Bollard-ról, szólok, jó?
Azzal már ott sem volt.
Manzano nagy levegőt vett.
‒ Honnan van ennyi energiája? ‒ jegyezte meg. Angström
átkarolta a csípőjét.
‒ Tankoljunk fel mi is ‒ javasolta, és a kávéskannák irányába
húzta.

Isztambul

Bollard a tükörfal mögül kísérte figyelemmel egy japán

kihallgatását. A férfi nyugodtnak és összeszedettnek tűnt. Ahogy a
többiekről, róla is már a legelején kiderült, hogy rendkívül jól ért és
beszél angolul.
Némileg meglepődtek, amikor néhány napja felbukkant a neve a
gyanúsítottak között. Japán terroristák? Aztán Bollard a társai
emlékezetébe idézte, hogy az Aum szekta 1995-ben mérgesgáz-
támadást hajtott végre a tokiói metróban, 1972-ben meg a Japán
Vörös Hadsereg végzett mészárlást a tel-avivi repülőtéren.
A japánnak a letartóztatása óta mindössze két óra alvást
engedélyeztek. A hét férfit és egy nőt hat egymás melletti fülkében
hallgatták ki. Hármat közülük meglőttek, őket rövidebben
kérdezték ki, és orvosi ellátást is kaptak. Az akciót követő reggelen
több európai titkosszolgálat és a CIA emberei is a helyszínre
érkeztek. A kihallgatásokat felváltva vagy a török nyomozókkal
közösen folytatták. A merénylőknek egy szavuk sem volt az
eljárásra. A támadást nem tagadták, éppen ellenkezőleg.
Elmagyarázták, hogy szükség volt rá annak érdekében, hogy a világ
egy új korba léphessen. Bollard-nak feltűnt, hogy egyikük sem
nyilatkozott elítélően semmiféle kisebbségről. Pedig ez jellemző a
terroristákra, akiket tipikusan az ellenszenv sodort a bal- vagy
jobboldalra.
‒ Mennyit kapnak azért, hogy fogva tartsanak, és kínozzanak
bennünket? ‒ kérdezte a japán a kihallgatóját.
‒ Nem fogják kínozni önöket.
‒ Az alvásmegvonás is kínzás.
‒ Sürgősen választ kell kapnunk a kérdéseinkre. Amint válaszolt,
alhat.
‒ Telik a fizetéséből egy Rolls-Royce-ra?
Úgy beszél, mintha állásinterjúztatna, gondolta Bollard. A török
nyomozó nem jött ki a sodrából.
‒ A fizetésem nem tartozik ide.
‒ Már hogyne tartozna ‒ ellenkezett nyugodtan a japán.
‒ A főnökeinek ugyanis telik rá. Azoknak meg, akik a főnökeit
fizetik, egész luxusautóparkra telik. Amíg maga itt végzi a piszkos
munkát, ők a villáikban ülnek, és hetvenkét szűz kényezteti őket.
 ‒ Csalódást kell okoznom önnek: én nem hiszek az ilyesmiben.
‒ Igazságosnak tartja ezt? Hogy maga egy magamfajtával tölti az
éjszakát, ők meg Ferrarin furikáznak csinos nőket?
‒ Most nem az igazságosságról van szó.
‒ Mi másról volna szó?
Bollard laptopjának képernyője bekapcsolt. Krisztopulosz arca
jelent meg rajta.
‒ Ide nézz! ‒ mondta a görög, és néhány kódsort mutatott.
‒ Már át van írva pszeudokódra.
ha 48 órája nincs blokkoló kód
2-es fázist aktiválni
‒ Micsodát aktiválni? ‒ kérdezte Bollard.
‒ Azt még nem tudjuk ‒ válaszolta Krisztopulosz. ‒ Csak azt, hogy
nem Dragenau kódjáról van szó, amelyet a SCADA-rendszerben
rejtett el, és nem is az olasz meg svéd okosmérőkben talált kódról.
A lényeg: a támadási stratégiák eddigi elemzése szerint azokhoz
nem kell ilyen blokkoló parancsot kiadni.

Brüsszel

‒ Pont ilyen parancsra gondoltam! ‒ kiáltotta Manzano.

Bollard arca kissé zöld volt, de leginkább a megvilágítás miatt.
Manzano futólag eltűnődött rajta, mikor szerelnek majd a
laptopokba olyan kamerát, amelyiknek a képén a felhasználó nem
néz ki zombinak.
‒ Időzített bombák rejtőznek valahol a rendszerekben ‒
magyarázta. ‒ Talán nem mindben, de néhányban biztos. Ezeket
nem aktiválják, hanem aktívan blokkolják. Legalább negyvennyolc
óránként. Hogyha ez nem történik meg: bumm! És minden
kezdődik elölről.
Shannon és Angström Manzano válla fölött leselkedett, de
Bondonihoz hasonlóan kívül maradtak a kamera látómezején.
‒ Mennyi idő van még? ‒ kérdezte suttogva Angström.
Manzano utánaszámolt.
 ‒ Nagyjából harminc óra ‒ súgta vissza.
‒ De a blokkoló parancsot nem muszáj feltétlenül pont az
aktiválódás előtt kiadni! ‒ sutyorgott közbe Shannon is. ‒ Lehet,
hogy már egy nappal előbb elküldték!
‒ Akkor már a következményekről tudósítanál ‒ válaszolta
Manzano éppoly halkan.
‒ Mit sugdolóznak ott? ‒ kérdezte Bollard.
‒ Biztosítsanak hozzáférést a RESET-oldal adatait tartalmazó
adatbázishoz! ‒ követelte Manzano. ‒ És szükségem lesz az összes
isztambuli és mexikóvárosi gép naplófájljaira!

Berlin

‒ A gazdaságot érintő következmények egyelőre nehezen

felmérhetők ‒ kezdte Helge Domscheidt, a gazdasági minisztérium
munkatársa.
Michelsen úgy találta, hogy a jelenlévők ma valamivel már jobban
festenek. Kisimultak a karikák a szemek alatt, egyenesebb lett a
hát, és általában jobb a hangulat. Nem úgy néztek ki, mint az űzött
vadak, és megint képesek voltak koncentrálni. Végül ő maga is el
tudott aludni az éjszaka.
‒ A legtöbb ipari vállalatnak le kellett állítania a működését ‒
folytatta Domscheidt. ‒ Sok cég még napokig vagy hetekig nem
tudja újraindítani a termelést, mivel nincsenek nyersanyagok. A
berendezések egy része is megrongálódott, vagy egészen
használhatatlanná vált, például a kohókban. Számos termék,
amelynek az előállítása éppen folyamatban volt, amikor az
áramszünet elkezdődött, tönkrement. Csak egy példa: A
szélkerekek alkatrészeit órákig magas hőmérsékleten kell tartani,
hogy úgy mondjam, sütni. Ha elmegy az áram, és a kemencék
leállnak, a félkész termékek tönkremennek. Az élelmiszer-termelés
problémáiról épp most tájékoztattak. Szűkös az energiaellátás. Az
erőműveknek körülbelül tíz százalékában keletkezett súlyos kár,
némelyiknek akár hónapokba is telhet a kijavítása. Ez azt jelenti,
hogy az összes, energia szempontjából kritikus iparágnak, többek
között a papír-, cement- és alumíniumgyártásnak is várnia kell. Ha
csak lehetséges, meg kell próbálnunk azokat az atomerőműveket,
amelyek nem álltak túlságosan sokáig, mielőbb újra üzembe
helyezni.
‒ Arról szó sem lehet! ‒ vágott a szavába felháborodottan a
környezetvédelmi és reaktorbiztonsági miniszter. ‒ A philippsburgi
és brokdorfi balesetek után ez teljesen lehetetlen!
‒ Az iparban ezentúl jobban oda fognak figyelni a biztonságra ‒
folytatta Domscheidt. ‒ Erre fel kell készülnünk. Az áramszünet
természetesen érintette a német gazdaság gerincét alkotó kis- és
középvállalkozásokat is. Nekik még nagyobb problémákkal kell
szembenézniük, mivel magától értetődően kevesebb figyelmet és
kevesebb banki támogatást kapnak, mint a nagyvállalatok. Annak
érdekében, hogy megakadályozzuk a német gazdaság összeomlását
a következő hónapokban és években, átfogó támogatási programot
kell létrehoznunk. És még így is ‒ tette hozzá komoran ‒ kérdéses
marad, hogy visszaszerzi-e valaha a gazdaságunk a helyét a
világban. Ez alkalommal ugyanis nem reménykedhetünk Marshall-
segélyben. Az amerikaiak majdnem ugyanolyan súlyos károkat
szenvedtek, mint mi. Emellett nemcsak nekünk van szükségünk
támogatásra, hanem az összes többi európai államnak is. Ami azt is
jelenti, hogy legfontosabb kereskedelmi partnereink közül sokat
elveszítünk, és a többségük csak lassan fog talpra állni, ha
egyáltalán. De ez még csak a kezdet. Középtávon a feltörekvő
gazdaságok érzik meg az európai és amerikai felvevőpiacok hiányát,
vagy legalábbis erős csökkenését az eddigi méretekhez képest. Ez
azt jelenti, hogy Kínának, Indiának, Brazíliának és másoknak
megnövekedett munkanélküliséggel, ennek következtében pedig
társadalmi konfliktusokkal, valamint politikai instabilitással kell
megküzdenie. Ezzel viszont elveszítjük a feltörekvő piacokat. Ez
egy ördögi kör. Támogatási program nélkül nálunk is meredeken
emelkedni fog a munkanélküliségi ráta. Ennek társadalmi
következményei egyelőre beláthatatlanok. Egyes közgazdászok
latin-amerikai viszonyokat jósolnak, vagyis lesz egy kicsi, de gazdag
felső réteg, elenyésző középosztály, a lakosság nagy része pedig
szegénységben és létbizonytalanságban él majd.
‒ Ennek persze a megfelelő politikai intézkedésekkel elejét
vehetjük ‒ szólt közbe a kancellár.
‒ Ha meglesz hozzájuk a többség… Attól tartok, sokan, beleértve a
néhány itt jelen lévőt is, még mindig nincsenek tisztában azzal,
milyen hosszú távú hatásai lehetnek ennek a katasztrófának, és
milyen következményekkel jártak a hasonló szociális és gazdasági
csapások a múltban. Itt szeretném azonban megjegyezni, hogy ez
nem szükségszerű.
‒ Na és honnan lesz pénz erre a konjunktúraprogramra? ‒
kérdezte a külügyminiszter. ‒ A legtöbb érintett ország már így is
súlyosan el volt adósodva, vagy már csődbe is ment.
Domscheidt faarccal állta a miniszter pillantását.
‒ Remélhetőleg a pénzügyminiszter úr majd el tudja ezt
magyarázni.

Isztambul

‒ Mi ez a blokkoló kód, és mi történik, ha nem adják meg? ‒

kérdezte Bollard.
Mélyen előrehajolt, egyik kezével az asztalra támaszkodott, a
másikkal pedig a kinyomtatott kódsorra mutatott.
‒ Már mondtam, hogy nem tudom ‒ felelte az előtte ülő férfi, az
egyik letartóztatott francia.
Bollard az anyanyelvén beszélt vele. Nagyon dühítette, hogy
francia is volt a támadók között. Honfitársai előszeretettel
követeltek nagy hangon változást, és alkalmaztak az érdekében
erőszakot.
‒ Na, idehallgasson ‒ sziszegte Bollard olyan halkan, hogy még a
kihallgatást rögzítő kamerák sem tudták felvenni, és megmarkolta
a férfi gallérját. ‒ Ha Európában vagy Amerikában megint elmegy
az áram, és még többen halnak meg azért, mert maga nem mondta
el nekem, mire való ez a kód, akkor nem leszek ilyen kíméletes
magával, nagyon nem. Akkor nem csak az alvás fog majd
hiányozni!
Jól tudta, hogy az ilyen fenyegetésekért akár bíróság elé is
kerülhet. Ellökte magától a férfit, és most már saját magára is
haragudott.
‒ Ezt nem teheti! ‒ kiabált a fogoly. ‒ Nem fenyegethet kínzással!
‒ Ki fenyegeti?
‒ Maga! Ez az emberi jogokba ütközik!
Bollard megint odahajolt hozzá, hogy a homlokuk kis híján
összeért.
‒ Az emberi jogokkal jön nekem? Azoknak a millióknak, akik
éhen haltak, szomjan haltak, megfagytak, vagy a kezeletlen
betegségek végeztek velük, nekik nem voltak jogaik? Mire való a
blokkoló kód?
‒ Tényleg nem tudom! ‒ erősködött a férfi.
Az arca sápadt volt, a homloka gyöngyözött. Arra az esetre nem
képezték ki, ha kemény kihallgatásoknak vetik alá. Egyszer meg fog
törni, Bollard tudta, csak azzal nem volt tisztában, milyen messzire
kell elmennie ehhez.
És mi van, ha tényleg nem tud semmit?

Berlin

‒ A jó hír az ‒ vette át a szót Volker Bruhns, a

pénzügyminisztérium államtitkára ‒, hogy a legtöbb bankfiók újra
kinyitott. A lakosság készpénzellátása egyelőre biztosított.
Természetesen vannak kevésbé jó hírek is. A bankok teljes
kifosztását megakadályozandó, a felvehető összeget átmenetileg
százötven euróbán maximálták. Az európai tőzsdék a jövő hét
közepéig zárva maradnak, az amerikaiak ugyancsak. Technikai
akadálya már nem volna, de a piacnak fel kell lélegeznie, és meg
kell emésztenie a történteket, mielőtt kinyitnak. Az utolsó
kereskedési napig, múlt péntekig a legfontosabb európai és
amerikai indexek mintegy hetven százalékkal estek. Néhány német
céget, amely két hete még tízmilliárdokat ért, most egy-egy
milliárdos zsebből meg tudna vásárolni. Az euró a mélybe zuhant,
annak ellenére, hogy az Európai Központi Bank elárasztotta a
piacokat. Ez természetesen a szükséges olaj- és gázimportot
tekintve is katasztrófa, mivel ezek a nyersanyagok így rendkívüli
mértékben megdrágulnak, és ha nem tudjuk fizetni őket, megint
összeomolhat az energiaellátás. Szerencsére, ha lehetek ennyire
cinikus, mivel az Egyesült Államokat is támadás érte, a héten a
dollár is megindult lefelé. Ez némileg mégiscsak olcsóbbá teszi az
importot, mivel az olaj és a gáz árát dollárban számolják. Hozzá kell
tennem, hogy a stratégiai olaj- és üzemanyag-tartalékok még
hónapokra elegendőek, és az árak is csak hónapok múlva kezdenek
emelkedni, mivel a legtöbb esetben hosszú távú szerződéseken
alapszanak.
Lélegzetvételnyi szünetet tartott, de mindjárt folytatta is:
‒ Az értékpapír- és nyersanyagpiac változásait nem lehet
megjósolni. Talán az áramszünet végével pozitív mozgásokra kerül
sor. Másrészt a piacok nem tudtak reagálni a helyzet
rosszabbodására a múlt héten. Például a portugál, spanyol és görög
katonai puccs sem marad következmények nélkül. A német
államkötvények árfolyama jóval nagyobbat esett, mint a görög, ír,
olasz vagy spanyol állampapíroké a pénzügyi válság legrosszabb
napjaiban. Szó szerint nem tudjuk finanszírozni magunkat a
tőkepiacon. Vagyis megtörténhet, hogy Németország hónapokon
belül képtelenné válik a hitelei törlesztésére, valamint a
közalkalmazotti bérek és nyugdíjak kifizetésére. Sok európai állam
már jóval korábban szembesülni fog ezzel a problémával. Ezzel
összeomlás fenyegetheti a nemzetközi pénzpiacot is, amelyet a
válság legsúlyosabb hullámai sem tudtak megingatni. A politika
dolga most az, hogy legalább a legrosszabbat megakadályozza. A
lehetséges forgatókönyveket ‒ a karórájára pillantott ‒ négy óra
múlva vitatják meg egy videokonferencián a G20-as államok
kormányfői, valamint az Európai Központi Bank, a Federal
Reserve23*, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank képviselői.

Párizs

A vonatút Orléans-ból Párizsba egy örökkévalóságig tartott.

Annette Doreuil nagy rémületére minden egyes útba eső
településen megálltak, de legalább már úton volt hazafelé. És még
ülőhelyet is sikerült szerezniük. Bollard-ék szinte azonnal álomba
merültek, amint letelepedtek. Doreuil az idő nagy részében
nézelődött. Hány halottat kapartak vajon el sietősen? ‒ tűnődött.
Aztán inkább hagyta, hogy elterelje a figyelmét a zsivaj, főleg a
gyerekeké. Remélte, hogy Bernadette és Geroges jól van.
Jóval dél után érkeztek Párizsba. Több tucatnyi más utassal
együtt Bollard-ék is kiálltak a taxiállomásra, míg Doreuil
visszarohant a csarnokba, hátha talál valakit, aki tud nekik segíteni.
Az információ már működött. Csakhogy annyian tolongtak előtte,
hogy Doreuil inkább visszament a taxidrosztra. Amint felbukkant
egy autó, a várakozók kíméletlenül lökdösődni kezdtek. Megjelent
két másik kocsi is. Taxitábla ugyan nem volt rajtuk, de az egyik
éppen Vincent Bollard előtt fékezett le. A sofőr lehúzta az utasoldali
ablakot, és csak annyit kérdezett:
‒ Hová lesz?
Annette Doreuil bemondta a címét.
‒ Százötven euró ‒ közölte a férfi.
‒ Hát ez… ‒ szörnyedt el Doreuil, de visszafogta magát.
Ekkora útra a szokásos tarifa talán harminc euró lehetett.
‒ Rendben van ‒ préselte ki a foga között.
‒ Szálljanak be.
A sofőr kinyitotta a központi zárat. Más várakozók is odagyűltek,
és próbálták túllicitálni az eleve szégyentelenül magas árat, de
Bollard-ék már bent ültek a kocsiban.
‒ A felét előre ‒ mondta a férfi, és hátranyújtotta a kezét.
Doreuil fizetett.
 ‒ Honnan jönnek? ‒ kérdezte kíváncsian a sofőr, miközben
indított.
‒ Orléans-ból ‒ vetette oda Doreuil.
Egyáltalán nem volt kedve csevegni ezzel a hiénával.
‒ Azt a jó…! ‒ kiáltott fel a sofőr. ‒ Azt hittem, az le van zárva!
Mondták a hírekben!
Doreuil-nek eszébe jutottak a hajszálak az ujjai között.
‒ Orléans nem ‒ válaszolta. ‒ Egy szükségszálláson laktunk.
‒ De, de! ‒ erősködött a sofőr.
Az utcák még mocskosabbak voltak, mint Orléans-ban, még
felpuffadt állati tetemeket is lehetett látni. Itt is főleg rendőrségi és
katonai járművek voltak az úton, a sebességmérő ennek dacára
nyolcvan kilométer per órát mutatott. A sofőr felnevetett.
‒ Na, mondjuk Párizsban sem sokkal jobb!
Doreuil most már teljes szívéből utálta a férfit, de muszáj volt
megkérdeznie:
‒ Miért?
‒ Mert lehet, hogy idejött a felrobbant erőműből egy felhő. De az
okosok azt mondják, nem olyan gáz. ‒ A sofőr vállat vont. ‒ A
következő eső már el is mosta a cuccot, és már nincs veszély.
Legalábbis ezt mondják. ‒ Legyintett egyet. ‒ De én inkább
elhiszem, különben élni sem tudnék nyugodtan.
Doreuil nem válaszolt. Futólag végigsimított a haján, és lopva
megnézte a kezét.
‒ Nem kell még valami? ‒ kérdezte könnyedén a sofőr. ‒ Étel,
ital? Tudok szerezni. Pedig mostanában nem könnyű.
‒ Köszönjük, nem ‒ felelte Doreuil ridegen.
A ház előtt kifizette az elképesztően magas viteldíj másik felét, és
megjegyezte a kocsi rendszámát. Remélte, hogy bent a lakásban
nincs olyan büdös, mint idekint. Bollard-ékkal valóságos
szeméthegyeken kellett átmászniuk, hogy eljussanak a kapuhoz.
Ahogy kinyitotta a lakásajtót, felsóhajtott:
‒ Végre!
Itt is kissé állott volt a levegő, de a legszörnyűbb szagok kint
maradtak. Letette a bőröndjét, és a telefonhoz ment. Nem volt
vonal. Átrohant Bertrand dolgozószobájába, a számítógéphez.
Bollard-ék utána. Amióta a gyerekek az unokákkal együtt Hágába
költöztek, ők is megtanulták használni a modern kommunikációs
csatornákat. Bekapcsolta a gépet, elindította a Skype-ot, és a lányát
hívta. Néhány másodperc múlva fel is tűnt a monitoron Marie
enyhén pixeles képe. Doreuil szemét elfutotta a könny. A
hangszóróból hallatszott, ahogy Marie kiabál:
‒ Gyerekek, gyertek! A nagyi és a nagypapa hív! ‒ Aztán a lánya
visszafordult a képernyőhöz: ‒ Jaj, istenem, maman, úgy örülök,
hogy látlak! Jól vagytok?

Brüsszel

‒ De hát ez több millió! ‒ hűlt el Shannon. ‒ Évekig

kurkászhatjátok, mire mindent átnéztek!
Manzano lázasan gépelt.
‒ Ezt már megtanulhattad volna. Megint írok egy kis programot.
Tudod, mint amikor a tűzfalam naplóját kutattam át, és
megtaláltam a RESET IP-címét. Már majdnem kész is van.
‒ És mit fog keresni?
‒ Ugyanazt vagy hasonlót, mint a tűzfalnál. Adatátvitelt
ugyanarról az IP-címről negyvennyolc órás vagy rövidebb
időközökben. Indul!
Lenyomta az Entert, mire a program nekiállt átvizsgálni a
naplókat.
Manzano átváltott videochatre, és Bollard-t hívta. Várt, várt, de
Bollard nem jelentkezett.

Isztambul

‒ Francois? Francois! Ott vagy még?

Bollard mintha vattán keresztül hallotta volna Marie hangját a
számítógép hangszórójából. Szinte nem is látta a monitort, felesége
vékony, sápadt arca elmosódott a szeme előtt. Bollard visszanyelte
a könnyeit.
‒ Ki… ‒ Marie hangja elcsuklott. ‒ Ki kell… hantoltatni. Hogy
Párizsban temethessük el.
Már másodjára mondta. Ez a tény majdnem ugyanannyira
megrázta, mint az édesapja halála.
‒ Én… nagyon sajnálom ‒ válaszolta Bollard rekedten. ‒ De most
be kell fejeznem. Vigyázzatok magatokra. Hamarosan találkozunk.
Szeretlek titeket.
Néhány másodpercig mozdulatlanul ült. A gyerekeire gondolt, és
Marie-ra. Haza kell mennie. Ő küldte oda Marie szüleit. Ahol
biztonságban hitte őket. A Loire menti idilli dombok közé. Egy
pillanatra látta magát kisfiúként, amint egy lepkét kerget a
Chambord kastély előtti réten. Soha többé nem térhet vissza
gyerekkora helyszínére. Bernadette és Georges sem játszadozhat
ott soha.
Felugrott, a kihallgatófülkékhez rohant, és berontott a legelsőbe.
Itt épp két amerikai ügynök szorongatta az egyik görögöt. A férfi
ingén, a hóna alatt és nyaka körül izzadságfoltok terjengtek, a szája
remegett.
Bollard az amerikaiakra ügyet sem vetve, a gallérjánál fogva
felrángatta a székről a görögöt, és közvetlen közelről az arcába
sziszegte:
‒ Az apósom néhány napja meghalt Saint-Laurent-Nouan
közelében. Szívinfarktus. Nem tudtak hozzá mentőt hívni. Saint-
Laurent-Nouan. Tudja, mi történt ott?
A görög tágra nyílt szemmel meredt rá, és moccanni sem mert.
Persze, hogy tudta.
‒ A szüleimnek pedig ‒ zihálta Bollard ‒ el kellett hagyniuk a
házat, ahol a családom már nemzedékek óta élt. Én is ott nőttem
fel. A gyerekeim imádták azt a helyet. Most egyikünk sem mehet
oda vissza többé!
A férfi gégéjéhez nyomta az öklét, érezte a bőrén a félelem szagát.
‒ Tudod te, milyen érzés ‒ folytatta ‒, amikor tudod, hogy kínok
között kell meghalnod, és senki nem segít rajtad?
Érezte, hogy a görög próbál elhajolni tőle, mire még erősebben
szorította. A férfi szeme csillogni kezdett, megtelt könnyel. Bollard
látta, hogy megértette, mennyire komolyan beszél.
‒ A blokkoló kód ‒ mondta még halkabban, még fenyegetőbben ‒,
amelyet negyvennyolc óránként el kell küldeni. Mire való? Mit
akadályoz meg? Mennyi időnk van még? Most pofázzál, te önimádó
köcsög!
A férfi egész testében reszketett, a könnyek végigömlöttek
kerekded arcán.
‒ Nem… Nem tudom ‒ vinnyogta. ‒ Komolyan nem tudom!

Brüsszel

Odasietett a recepcióshoz, de rá sem nézett, csak a kezét tette

színpadias gesztussal a pultra. Melyik szobában találom Piero
Manzanót? ‒ kérdezte. Látta, hogy a nő kék egyenruhát visel, olyan
nyakkendővel, mint a stewardessek. A karórájára pillantott, hogy
jelezze neki, mennyire siet. A nő már keresgélt is a számítógépen.
Ilyen egyszerű, ha az ember elég magabiztos.
Ötszáztizenkettes szoba.
Köszönöm.

‒ Még mindig jó sok van ‒ állapította meg Manzano.

‒ Miből? ‒ kérdezte Shannon, aki megállás nélkül filmezett.
‒ Nagyjából rendszeres naplóbejegyzésekből egyazon IP-címen.
Manzano rámutatott néhány hálózati címre. Shannon és
Angström áthajolt a válla fölött, Bondoni pedig közelebb húzta a
székét, hogy jobban lásson.
‒ Ezt, ezt meg ezt ismerjük. A mexikóvárosi központhoz
tartoznak.
Videochaten felhívta Krisztopuloszt Hágában. Bollard munkatársa
néhány másodpercen belül jelentkezett.
‒ Van egy listám IP-címekkel ‒ közölte vele Manzano. ‒ Gyorsan
meg kellene tudnom, melyik kié. Feltéve, hogy már kiderítették.
Beszéd közben el is küldte a listát az Europolnak.
‒ Tényleg sürgős.
‒ A gyanúja miatt?
‒ Igen.
‒ Megnézem, mit tehetek.
Micsoda áldás, gondolta Manzano, hogy megint
zökkenőmentesen működik az internet. Amíg van áram.
‒ Addig mi tovább keresgélünk ‒ mondta, és megszakította a
kapcsolatot.
‒ Én nem mindig az utolsó pillanatban küldeném el a blokkoló
parancsot ‒ gondolkozott hangosan. ‒ Nehogy elfelejtsem.
‒ Egyébként ‒ szólt közbe Shannon ‒ biztos, hogy több ember is
elküldheti. Tuti felkészültek rá, hogy valaki esetleg nem tudja
megtenni.
‒ Ha ott ülnénk a központban ‒ tűnődött Angström is fennhangon
‒, és mi felelnénk a kioldó blokkolásáért, mit csinálnánk?
‒ Én naponta elküldeném azt a kódot ‒ mondta Shannon.
‒ Az a biztos.
‒ Ha több embernek is van hozzá jogosultsága, feltételezhetjük,
hogy egészen addig blokkolják a parancsot, amíg a központban van
valaki.
‒ Sőt, én beépítettem volna egy riasztót is ‒ tette hozzá Manzano.
‒ Hogy jelezzen, ha közeledik a blokkolás határideje.
‒ De egyáltalán mire van ez a blokkolás? ‒ szólt bele Bondoni is. ‒
Ha egyszer anélkül elmegy az áram, amit ezek a pasasok amúgy is
akartak.
‒ Hogy ne lövöldözzék el fölöslegesen a puskaport ‒ magyarázta
Manzano. ‒ A blokkolás azt akadályozza meg, hogy időzített
bombák robbanjanak a hálózatban, ami áramszünetet okozna.
Pontosan olyan helyzetre gondoltak, mint amilyenben most
vagyunk: a hálózat újra üzemel, a támadókat lekapcsolták. Ha most
aktiválnak egy újabb ártó szoftvert, minden kezdődik elölről.
‒ Tudunk most is mintákat keresni? ‒ érdeklődött Shannon.
 ‒ Persze ‒ felelte Manzano. ‒ Csak kérdés, hogy egyáltalán helyes-
e az elméletünk. De először az egyszerűbb esetet vizsgáljuk meg.
Beszéd közben megváltoztatta a keresési feltételeket.
‒ Először is ellenőrzőm a megmaradt IP-címeket, hátha
valamelyiket rendszeres időközökben felkeresték.
Kiadta a parancsot. A képernyőn néhány másodperc múlva
megjelent az eredmény.
‒ Semmi. Akkor jöjjön a másik változat. Küldött-e adatot több
ember, szabálytalan időközökben ugyanarra az IP-címre?
A videochatprogram hívást jelzett. Krisztopulosz volt az. Manzano
fogadta a hívást.
‒ Igen?
‒ Visszaküldtem az IP-listát. Megjelöltük azokat a cégeket,
amelyeket ismerünk.
‒ Köszönöm.
Manzano letöltötte a listát. A sorok több mint fele sárga volt.
‒ Helyes. Ez tovább szűkíti a szóba jöhető címeket. Összevetjük a
legutóbbi keresés eredményével… ‒ Frissítette az adatbázisát. ‒
Még mindig túl sok.
Újra felhívta Krisztopuloszt.
‒ Küldtem egy másik listát a naplóbejegyzésekről ‒ mondta. ‒
Nagyon gyorsan ellenőriztesse, milyen adatok mentek az IP-
címekre. Egy blokkoló parancsot keresünk.
‒ Teljes gőzzel dolgozunk, nincs időnk ‒ válaszolta Krisztopulosz.
‒ Adok magának hozzáférést az adatokhoz, és akkor keresgélhet
maga.
‒ De az túl sokáig tarthat!
‒ Sajnálom, tényleg nem tudunk foglalkozni vele!
‒ Küldje ‒ morogta Manzano.
Kisvártatva megérkezett az e-mail. Bejelentkezett az adatbázisba,
ahol a nyomozók a két terroristaközpont számítógépeinek és
szervereinek adatait tárolták az elemzéshez.
Megnézte az IP-listán megadott időpontokban az első címre
küldött adatokat. Arra számított, hogy lesz olyan IP-cím, amelyre
csupán egyetlen adatot küldtek. Nagy volt a valószínűsége, hogy a
címet kizárólag az időzített bombának tartották fenn. Ő legalábbis
így csinálta volna.
Kopogtak.
‒ Megyek! ‒ ajánlkozott Angström.
Fáradságos lesz, gondolta Manzano. És veszélyes is. Ha igaza van,
minden perc számít. Hallotta, hogy odakint valaki azt mondja:
„Szobaszerviz.”
Hetedik próbálkozásra sikerrel járt.
‒ Ez lehet az ‒ jelentette ki.
Megnézte, mikor küldték el a legutóbbi parancsot. Negyvenhét
órája és huszonöt perce.
‒ Számok és betűk összevissza… ‒ morgolódott Bondoni. ‒ Hát,
aki ezt el tudja olvasni…
‒ Van itt valaki, aki el tudja ‒ mondta egy hang angolul a hátuk
mögött.
Manzano megperdült. Angström az ajtóban állt, a torkán egy
késpenge villant meg. A feje mögött egy férfi göndör fekete
hajfürtjei látszottak. Manzano a bajusz ellenére rögtön felismerte
az arcot. Eleget látta az utóbbi napokban Bollard műveleti
központjában.
Jorge Pucao Angströmöt maga előtt tolva odament Manzanóhoz.
Manzano látta a nő szemében a pánikot. Érezte, hogy minden izma
megfeszül.
‒ Lauren Shannon, fogja a függönyhúzó zsinórt, és kötözze meg
vele a barátait.
Shannon remegő kézzel engedelmeskedett a parancsnak. Letépte
a zsinórokat, és először Bondoni kezét kötötte hátra.
‒ Még csatlakozhat hozzánk ‒ mondta Manzanónak Pucao.
‒ Nincs már veled senki ‒ felelte Manzano.
Pucao sajnálkozva felnevetett.
‒ Dehogy nincs. Milliárdok vannak velem. Emberek, akiknek
elegük van abból, hogy a nyugati civilizáció és a rablókapitalizmus
rabszolgává teszi és kizsákmányolja őket. Elegük van abból, hogy
elnyomja, becsapja és kirabolja őket egy maroknyi bűnöző, aki
politikusnak, bankárnak, menedzsernek nevezi magát. Mind velem
vannak, akik nem bírják már tovább a gyáva lapítást a sorházakban,
a panel rengetegekben és a hivatalokban. És te, Piero, te is egyike
vagy azoknak, akik már idáig vannak ezzel. ‒ Manzano orra alá
tartotta a kést. Most sokkal barátságosabb hangra váltott az eddigi
prédikálás helyett. ‒ Te is egy vagy közülünk. És ezt te is nagyon jól
tudod. Vagy már elfelejtetted, hogy az utcára vonultál az
olaszországi politikusok korrupt kasztja ellen tüntetni? Hogy
harcoltál Genovában a globalizáció igazságtalansága ellen? Talán
megöregedtél. Kiábrándultál. De azt ne próbáld nekem bemesélni,
hogy elveszítetted az álmaidat!
‒ Az én álmaimban nem haltak bele százezrek az éhezésbe,
szomjazásba, a hiányos orvosi ellátásba…
‒ Az álmaidban nem, de a valóságban igen! Évtizedek óta,
mindennap, az egész világon! Ez ellen tüntettél Genovában! És még
ma is háborogsz emiatt. De most már csak egy pohár finom bor
mellett a régi harcostársakkal… ‒ Manzano szemébe nézett, és
hozzátette: ‒ Nem igaz?
Manzanónak el kellett ismernie, hogy Pucao érzékeny pontra
tapintott. De most nem ért rá ezzel foglalkozni. El kellett küldenie a
blokkoló parancsot.
‒ Még ha az álmaink ugyanazok is ‒ mondta ‒, én biztosan nem
ilyen módon próbálnám valóra váltani őket.
‒ Ezért nem változott eddig semmi ‒ válaszolta Pucao türelmesen.
‒ Ez a baj a hatvannyolcasokkal24* is. Demonstráltak,
kommunákba költöztek, köveket hajigáltak… És mi lett belőlük?
Bankigazgatók, orvosok, ügyvédek vagy ipari lobbisták, mert
valamiből fenn kell tartaniuk a villájukat. Mit értek el? A gazdagok
gazdagabbak lettek, a szegények szegényebbek. A mai fiatalok pont
ugyanúgy elzárkóznak a politikától, és pont olyan konzervatívak és
nyúlszívűek, mint a dédszüleik. A természetet szinte már teljesen
elpusztítottuk. Soroljam még?
 Ellenőrizte Manzano csuklóján a zsinórt, amelyet Shannon
szorosan rácsomózott, mialatt ők beszéltek. Aztán folytatta:
‒ Mikor és hogyan történtek valódi változások? Mikor alakultak
át ténylegesen a társadalmak, mikor vezettek be új rendszereket?
Mikor győzte le Európában a demokrácia a nemesek uralmát és
később a fasizmust, mikor dobta le Amerika a gyarmati igát? Csakis
nagy katasztrófákat követően. Széles tömegeknek kell
megtapasztalniuk az egzisztenciális fenyegetettséget. Hogyha már
semmit nem veszíthetnek a puszta életükön kívül, csakis akkor
készek az újért harcba szállni.
‒ Ezt a baromságot, amit összehord! ‒ kiabált közbe Shannon. ‒
És Gandhival meg Martin Luther Kinggel mi van? Mi van a
kommunizmus összeomlásával Európában? Egy csomó latin-
amerikai országgal, ahol a katonai rezsimet felváltotta a
demokrácia? Vagy az arab tavasszal? Egyikhez sem kellett
világháború!
‒ Kuss, és csinálja tovább! ‒ förmedt rá Pucao, és meglóbálta felé
a kést. ‒ A kommunizmus összeomlását több évtizedes háború
előzte meg az egész világon. Hidegháború, megvan? Ja, maga akkor
még kislány volt…
‒ Maga bezzeg vén bölcs, nem? ‒ vágott vissza Shannon.
Manzano próbálta csendre inteni a pillantásával. Pucao azonban
mintha élvezte volna a vitát, talán örült a hallgatóságnak.
‒ Fogalma sincs róla, mi a háború ‒ mondta kioktatóan. ‒ Latin-
Amerikában az Egyesült Államok és Európa a bábkormányai révén
brutális hadjáratokat vezetett, amelyek több százezer áldozatot
követeltek. Később a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank, az
erősebb államok eszközei akadályozták meg, hogy az úgynevezett
fejlődő országok konkurenciává erősödjenek. Hasonlóan jártak el
az arab országokban is. Ezért lázadtak fel az emberek. Csak
Európában és Észak-Amerikában nem volt elég nagy a nyomor
ahhoz, hogy bekövetkezzen a felkelés, a fordulat. Most itt az idő.
Még nem adhatjuk fel. Ezt végig kell csinálnunk, és akkor
megváltozik minden.
 Angström kötelékeit is ellenőrizte.
‒ Hallja maga, amit mond? ‒ kérdezte Angström. ‒ Pontosan úgy
beszél, mint akiket állítólag támad! Elkerülhetetlen áldozatról
hablatyol, hogy a mennybe jussunk, meg tűz általi megtisztulásról,
fájdalmas intézkedésekről a későbbi jó érdekében…
Pucao leültette őket a kanapéra.
‒ Magának is hozzon egy zsinórt! ‒ utasította Shannont.
Aztán visszafordult Angströmhöz:
‒ Ezzel nem tud provokálni ‒ mondta, miközben megkötözte
Shannont. ‒ Arról a tudásról beszélek, amit már a régiek is
birtokoltak. Olvasson Senecát! „Non est ad astra mollis e terris
via.” „Nem könnyű az út a földről a csillagokba.” Már az ősi
mítoszokban is le kell győznie a hősnek a szörnyet, hogy a kincshez
jusson.
‒ Odakint emberek halnak meg!
‒ Ez rettenetes, borzalmas, de elkerülhetetlen. Az eltérített
repülőt is le kell lőni, nehogy valami még rosszabb történjen.
Néhányaknak meg kell halniuk, hogy ezzel sokakat megmentsenek.
‒ Maga tetű! ‒ ordította Shannon. ‒ Maga nem az, aki eldönti,
lelőjék-e a gépet, maga a gépeltérítő!
‒ Ez megőrült ‒ súgta oda Manzanónak Angström.
Pucao szorosra húzta a csomót Shannon csuklóján, és odalökte a
lányt a többiek mellé.
‒ Remélem, a száját nem kell kipeckelnem. Még valaki kiabálni
kezd, és rögtön meghalnak mind.
Viselkedjen józanul, akarta kérni Manzano, de tudta, hogy
teljesen értelmetlen egy ilyen ember józan eszére apellálni.
‒ Ne féljen ‒ pimaszkodott Shannon. ‒ Pont eleget beszéltem már
magával.
Pucao elengedte a megjegyzést a füle mellett, leült a gép elé, és
szemrevételezte az adatokat. Manzano egyre azon törte a fejét, mit
tehetne.
‒ Rohadék! ‒ fordult feléjük hirtelen Pucao. ‒ Semmit nem
értettél meg, igaz? Még azután sem, hogy meglőttek a rendőrök!
 Manzano érezte, ahogy felgyülemlik benne a harag, de tudta, ez
nagyon rossz pillanat arra, hogy elveszítse az önuralmát.
‒ Milyen jól tájékozott! ‒ mondta inkább erőltetett nyugalommal.
‒ Végig tudtunk mindenről. Majdnem… ‒ helyesbített Pucao.
A tekintete egy pillanatra a semmibe révedt.
‒ Hogy találtál ránk? ‒ kérdezte végül.
Manzano mérlegelt egy pillanatig, hogy elmondja-e neki az igazat.
A férfi a legtöbb súlyos elmebeteghez hasonlóan nárcisztikus volt
és könyörtelen. A legkisebb kritikától is kiszámíthatatlanná
válhatott.
‒ Maga küldözgetett e-maileket a gépemről?
‒ Szóval úgy…?
Manzano nem válaszolt. Ha valóban Pucao volt az, akkor elemi
hibát vétett, ébredt rá.
Mialatt beszéltek, Manzano a kötelékeit próbálta meglazítani.
Shannon azonban jó erős csomót kötött.
‒ Én írtam őket ‒ mondta Pucao. ‒ De más töltötte fel.
‒ Jól megírta ‒ felelte Manzano. ‒ A rendőrség bedőlt nekik. De
azt, aki a központi kommunikációs szerverről feltöltötte őket a
gépemre, hát azt ki kellett volna rúgnia.
Pucao sziszegett valamit spanyolul, amit Manzano nem értett. De
káromkodásnak hangzott.
‒ Ja, és ha már itt tartunk, mindenkit lapátra kellett volna tennie,
aki a szerver biztonságáért felelt ‒ folytatta Manzano. ‒ Rohadt
nehéz jó munkaerőt találni, mi?
‒ Elég volt! ‒ intette le Pucao. ‒ Azt hiszed, nem tudom, miben
mesterkedsz? Hogy csak be akarsz nyalni?
‒ Pocskondiázhatjuk is, ha akarja ‒ szólt közbe Shannon hűvösen.
‒ Sőt, azt még szívesebben. Elmebeteg állat!
Pucao elmosolyodott.
‒ Á, maga a rossz zsaru! Mondtam már, hogy nem hagyom
magam provokálni. ‒ Felállt. ‒ Kezd untatni ez a beszélgetés.
Búcsúzzanak el egymástól. Sajnálom, hogy mind itt voltak,
eredetileg csak Pieróért jöttem. Baromi idegesítő voltál ám, tudsz
róla?
‒ Sokszor hallottam ezt mostanában.
‒ Nos, hölgyeim és uraim, gondolom, mostanra mind
megértették, hogy nekem nem okoznak problémát a járulékos
veszteségek.
‒ Hát ezzel kiváló úriemberek társaságába került ‒ morgott
Bondoni.
Pucao a kanapé mögé lépett, és meg akarta ragadni Angström
haját, mire Manzano felugrott. A másodpercnek abban a
töredékében, amíg Pucao a meglepetéstől nem tudott mozdulni, a
többiek is követték a példáját. Pucao csak a levegőt markolta
Angström haja helyett. Manzano hátrált néhány lépést, és a többiek
is távolabb húzódtak. Pucao visszanyerte a lélekjelenlétét, bezárta a
szomszédos helyiségbe vezető ajtót, majd megkerülte a kanapét.
‒ Azt hiszed, meg tudsz szökni tőlem?
Manzano tovább hátrált az asztal felé, amelyen a laptop állt.
Shannon és Angström az ellenkező irányba mozdult, szétszóródtak
a szobában. Pucao Bondoni felé lépett.
‒ Az öreg a leglassúbb ‒ mondta.
Bondoni átfutott a kanapé túloldalára, így a bútor újra
elválasztotta őket egymástól. Pucao felugrott a kanapéra.
‒ Csináljátok utánam! ‒ bődült el Manzano, nekiiramodott, és
fejjel nekirohant Pucaónak, a veséjét találta telibe.
Pucao megtántorodott, fél lábbal átlépett a kanapé támláján, de a
másik lába beakadt. Bondoni erre teljes erőből a térdébe rúgott.
Pucao összecsuklott. Manzano felszökkent a kanapéra, ami
megkötözött kézzel nem is volt olyan egyszerű, átmászott a támlán,
és a feltápászkodó Pucaónak ugrott. Mindketten nekiestek a falnak,
Manzano égető fájdalmat érzett a mellkasában. Pucao Shannontól
is kapott egy rúgást, ezúttal a lába közé. Összegörnyedt. Manzano
látta, hogy a kezében a kés markolatig véres. Shannon újra
odarúgott. Manzano nem kapott levegőt, mégis lendületet vett, és
teljes súlyával Pucaóra vetette magát, mire mindketten a padlóra
zuhantak. Látta, ahogy Angström lába Pucao arcába tapos, és a férfi
felrepedt ajkából kifröccsen a vér. Térdre küzdötte magát. Pucao
ingét átitatta a vér. Miközben Angström újabbat rúgott, Manzano
páros lábbal beletérdelt a férfi gyomrába.
‒ A kés! ‒ hörögte. ‒ Hol van a kés?
Szédült. Pucao védekezésül mindkét kezét a feje fölé emelte, de a
fegyver egyikben sem volt.
‒ Itt van! ‒ mondta Bondoni, aki megkötözött kezében tartotta a
kést, és éppen Shannon kötelékeit vágta el vele.
Manzano Pucaón térdelt, aki már nem mozgott, az időközben
kiszabadult Shannon pedig a férfi fejére tette a lábát, és teljes
súlyával ránehezedett. Levágta a zsinórt Bondoni és Angström
csuklójáról, aztán Manzanóéról is. A maradványokkal összekötözte
Pucao csuklóját és bokáját. A férfi ajka és szeme fölött vérzett a seb.
Remegett a szája, nehezen lélegzett, de a szeme nyitva volt.
‒ Túl sok volt a hiba… ‒ nyögte Manzano, és a mellkasa bal
oldalára szorította a kezét, oda, ahol megütötte magát, amikor
összeütközött Pucaóval. Biztosan eltört egy bordája.
‒ Legalábbis egy olyan tévedhetetlen valakitől, mint maga.
A számítógéphez rohant. A szeme előtt elsötétült a világ,
megingott, de összeszedte magát. Még tíz perc. Hol az a parancs? Itt
van! Elküldeni. Reméljük, ez a jó kód. Mitől ilyen véres a
billentyűzet? Remélhetőleg mindent jól csinált. A képernyő
elmosódott a szeme előtt. Videochatablak. Krisztopulosz.
‒ Igen?
‒ Küldtem egy IP-címet meg egy blokkoló kódot ‒ lihegte. ‒ Azt
hiszem, ezt kerestem.
Miért nem kap levegőt?
‒ Magával mi történt? ‒ szörnyedt el Krisztopulosz.
‒ Azért ellenőrizze ‒ mondta válasz helyett Manzano. ‒ Kérem…
Gyorsan… Most azonnal! ‒ A feje majdnem az asztal lapjára bukott.
Felemelte, és még elmotyogta: ‒ Már csak kilenc percünk van.
‒ Mi?
‒ Csinálja már!
‒ Piero! ‒ sikoltott Angström.
 Odaugrott hozzá, Shannon a nyomában. Angström Manzano
mellkasához kapott, ahol a kiszakadt ing alatt egy nyílásból ömlött
a vér. Rászorította a tenyerét.
Manzano elmerült a fájdalomban, érezte, ahogy erőtlenül
lecsúszik a székről, Shannon karjaiba. Fázott. Angström fölé hajolt,
de mi ez a pánik a szemében? Mintha nagyon messziről kiabálta
volna a nevét, újra meg újra, egyre halkabban, de ő már csak aludni
akart, csak aludni. Lehunyta a szemét.
Vajon sikerült Krisztopulosznak? ‒ tűnődött. Hideg. Aludni.
 19. nap – szerda
Párizs

Villanófények özöne fogadta Bollard-t, amikor belépett a

váróterembe. Megállt, mert a kezével be kellett árnyékolnia a
szemét, és azon tűnődött, milyen előkelőséget várnak itt. Aztán
meghallotta, hogy a nevét kiabálják. Az újságírók mikrofonokat
toltak az orra alá, és kérdésekkel bombázták. Bollard védőn
átkarolta a gyerekeit. Bernadette elszökdécselt tőle, belenevetett a
fényképezőgépekbe, majd ‒ Bollard rémületére ‒ kiöltötte a
riporterekre a nyelvét. Az újságírók erre még lelkesebben vakuztak,
de sokan el is nevették magukat, mire Bollard-ban engedett a
feszültség. De honnan tudtak a riporterek az érkezéséről, és
egyáltalán miért érdekli őket?
A várakozók között megpillantotta a szüleit és Marie édesanyját.
Bernadette és Georges odarohant hozzájuk, és a karjaikba vetette
magát. Tökéletes téma. Néhány másodpercre minden
fényképezőgép feléjük fordult. Bollard és felesége kihasználta az
alkalmat, hogy elsurranjanak a riporterek mellett.
‒ Igaz, hogy megkapja a Becsületrend nagykeresztjét? ‒ hallotta ki
a hangzavarból.
‒ Már minden merénylőt elfogtak?
‒ Hogy vészelte át a családja az áramszünetet Hágában?
‒ James Turner, CNN! Igaz, hogy ott akarja hagyni az Europolt?
‒ Mikor fogadja az elnök?
‒ Mit szól ahhoz, hogy leendő belügyminiszterként emlegetik?
Bollard senkinek sem válaszolt. Karján Marie-val átverekedte
magát a csődületen a család többi tagjához. A gyerekek izgatottan
hadarva meséltek a nagyszüleiknek. Nagyapjuk halála nem is igen
jutott el a tudatukig. Bollard a támogatása jeléül kissé
megszorította Marie karját, mielőtt az megölelte az anyját.
 Végre a segítségükre sietett néhány biztonsági őr, és megvédték a
családot a médiahordától. Elkísérték őket a taxikhoz. A családja
már bemászott egy kisbuszba, de Bollard még visszafordult a
riporterhadhoz:
‒ Köszönöm a szívélyes fogadtatást! De én csak egy vagyok a sok
ember közül, akik részt vettek a támadók kézre kerítésében. Nekik
is köszönjék meg. Nincs több mondandóm.
Beszállt, a kocsi elindult, és a kérdések özöne csakhamar elhalt.
 23. nap – vasárnap
Milánó

Friss szél fújt a dóm tetején. Alattuk ragyogtak a város fényei. A

templom előtti téten már napok óta ezrek tüntettek jobb ellátásért
és a kormány ellen. Néha még a forgalom zaját is túlharsogták,
amely csak tompán jutott el hozzájuk.
‒ Elhiszed, hogy még sosem jártam itt? ‒ kérdezte Manzano.
‒ Mindig így van, nem? ‒ mondta Angström. ‒ Az ember azt
gondolja, bármikor felkeresheti a városa nevezetességeit. De nem
teszi. Csak ha vendége van.
A kés csak Manzano mellizmait vágta át, és egy kissé felsértette a
tüdejét, de nem életveszélyesen. Csupán néhány napot kellett egy
kórházban töltenie, amely már úgy-ahogy újra működött. Aztán
Brüsszelben maradtak. Angström szabadságot vett ki, és kibérelt
egy hotelszobát, ahonnan telefonon és e-mailben próbálta
megtudni, hogyan vészelték át rokonai és barátai a rémségek két
hetét.
Az internet és a tévé kifogástalanul működött, és a média csak
egyetlen témát ismert. Folytatódott Jorge Pucao kihallgatása, ahogy
isztambuli és mexikóvárosi tettestársaié is. A szökésben lévő
Balduin von Ansent Ankarában tartóztatta le a repülőtéri
rendőrség. Sziti Júszef elfogása is csak idő kérdése volt. Az egész
ügy felgöngyölítéséhez évekre volt szükség. A következmények
leküzdéséhez még többre.
Bár az alapszolgáltatások helyreálltak, sok körzetben még mindig
gyatra volt az áramellátás, az atomerőművekben és vegyi
üzemekben történt balesetek pedig egész országrészeket tettek
lakhatatlanná, és milliókat kényszerítettek arra, hogy elhagyják az
otthonukat. A gazdaság évekre tönkre ment, rettenetes válságnak
néztek elébe. A halottak pontos számát még mindig nem lehetett
tudni, de milliókról beszéltek Európában és az Egyesült
Államokban összesen, a hosszú távú hatások áldozatait nem
számítva. De lehetett volna még ennél is rosszabb. A Jorge Pucao
letartóztatása utáni napokban a törvényszéki IT-szakértők
megtalálták az ártó szoftvert, amely sok európai és amerikai
hálózatot újra megbéníthatott volna. Amikor az emberek értesültek
a tettesek indítékairól, annyira felháborodtak, hogy lincseléstől
kellett tartani. Haragjuk azonban néhány nap múltán a hivatalos
szervek ellen fordult, akik nem akadályozták meg a katasztrófát, és
a megszokott körülményeket sem állították helyre olyan gyorsan,
ahogy azt a lakosság elvárta. A nyugtalanság egyre nőtt. A
Portugáliában, Spanyolországban és Görögországban újonnan
alakult katonai rezsimek nem adták vissza a hatalmat a választott
kormány kezébe.
Talán Pucao és cimborái pusztító terve végül mégiscsak sikerrel
járt, gondolta Manzano. Most azonban nem akart ezen rágódni.
Átkarolta Angströmöt, érezte a varratot a mellkasán, de így is
élvezte ezt a pillanatot a háztetők és a sziporkázó fények fölött, a
sötétedő égbolt alatt. Odalentről felhallatszott a tömeg kiáltozása.
Így álltak ott néhány percig, és hallgattak.
Manzano hallotta a zsebéből a halk pittyenést, amellyel a mobilja
egy üzenet érkezését jelezte. Elővette a telefont, és elolvasta az
SMS-t.
‒ Lauren rendben megérkezett Amerikába ‒ súgta Angström
fülébe.
‒ Én nem hiszem, hogy ennek a Pucaónak igaza van ‒ mondta
Angström, és a hangyanagyságúnak látszó tüntetőket nézte a téren.
‒ Én sem. Tudjuk másképp is csinálni, jobban.
Manzano végignézett az elé táruló panorámán, és megint
átkarolta a nő derekát.
‒ És ezért most lemegyünk az utcára a többiekhez.
Aktualizált utószó és köszönetnyilvánítás
A Blackout fikció. De mialatt a kéziraton dolgoztam, a valóság
sokszor túlszárnyalta a képzelőerőmet. Az első vázlat az erőművek
SCADA-rendszereinek manipulálásáról már 2009-ben elkészült.
Akkoriban szakmai körökben úgy gondolták, hogy egy ilyen
támadás csak nehezen kivitelezhető, vagy teljesen lehetetlen ‒,
mígnem 2010-ben felfedezték a Stuxnetet. Ugyanilyen kétkedéssel
fogadták annak gondolatát, hogy egy atomerőmű hűtőrendszere
tönkremehet ‒ egész a fukusimai katasztrófáig. Nagyon remélem,
hogy a valóság beéri ennyivel.
A könyvhöz végzett kutatásban sokan voltak segítségemre.
Beszéltem energiaipari, IT- és katasztrófavédelmi szakértőkkel.
Noha mindannyian készségesen támogattak, a nevük elhallgatását
kérték. Nem csoda, tekintettel az információkra, amelyeket
megosztottak velem. Kutatásaimat 2011-ben, nem sokkal a kézirat
lezárása előtt megerősítette a német parlament Oktatási, Kutatási
és Technikai Következményfelmérési Bizottságának tanulmánya: A
modern társadalmak veszélyeztetettsége és sérülékenysége az
áramszolgáltatás nagy területet érintő tartós kimaradásának
példáján keresztül. A tanulmány néhány eredményét a könyvbe is
belevettem.
A kórházi jelenetekhez az ihletet Sheri Finknek a New York Times
2009. augusztus 25-i számában megjelent Pulitzer-díjas cikkéből
merítettem, amely a New Orleans-i Memorial Medical Centerben
uralkodó állapotokat mutatta be a Katrina hurrikán 2005-ös
lecsapása utáni napokban. A további forrásokat a keménytáblás
kiadáshoz fűzött utószóban sorolom fel.
Mivel nem akartam útmutatást adni terrortámadásokhoz, a
kényesebb technikai részleteket kihagytam, vagy megváltoztattam.
Egyes helyzeteket a dramaturgia és a könnyebb olvashatóság
kedvéért leegyszerűsítettem, például így került a hálózatok
vezérlőközpontja a vállalatok székházába, vagy maradt fent a
telefon- és internet-összeköttetés tovább, mint ahogy valószínűleg
a valóságban történne. Ennek köszönhetők az esetleges
valótlanságok vagy pontatlanságok ‒ vagy annak, hogy hibáztam,
amiért elnézésüket kérem.
Szeretnék köszönetet mondani minden megnevezett és meg nem
nevezett forrásomnak. Külön köszönet az ügynökömnek, Michael
Gaebnek és csapatának, a lektoromnak, Eleonore Delairnek és a
kiadómnak, Nicola Bartelsnek, valamint a szerkesztőmnek, Kerstin
von Dobschütznek és a Blanvalet Kiadó teljes csapatának. Köszönet
illeti egy névtelen forrásomat, aki fáradhatatlanul támogatott, és
ellenőrizte a kéziratot. Köszönöm a szüleimnek mindazt, amit
szülőknek köszönni lehet. Végül, de nem utolsósorban köszönöm
feleségemnek a végtelen türelmet, a szigorú kritikákat, a számtalan
javaslatot és a szakadatlan buzdítást. És köszönöm természetesen
önnek, kedves olvasó, az érdeklődését és az értékes idejét.

Marc Elsberg
2012. március
 Utószó a puhafedelű kiadáshoz
Szerzőként az ember természetesen nagyon örül, ha felkerül a
bestsellerlistákra, és lefordítják a könyvét (japánra, hollandra,
olaszra stb.).
Azt, hogy a Blackoutból több is lehet, már a megjelenés utáni első
megkeresést követően sejtettem. Nem egy könyvesboltból érkezett,
ahol felolvasást akartak tartani, hanem egy olyan intézettől, amely
a kritikus infrastruktúra védelmével foglalkozik. Azóta a
Zukunftsforum Öffentliche Sicherheit meghívott a Német
Parlamentáris Társaságba, a német Belügyminisztérium a CeBIT-
re, megkeresett a Bundesnetzagentur vezetője és több hatóság,
egyesület és vállalat, hogy tartsak előadást, illetve beszélgessek
velük a Blackout-ról. A könyvet nemcsak az irodalmi honlapok és
műsorok mutatták be, hanem a gazdasági, tudományos lapok és
hírműsorok is. 2012 decemberében a Bild der Wissenchaft című
ismeretterjesztő folyóirat „az év legizgalmasabb tudományos
könyvének” választotta a Blackoutot. Már kötelező iskolai
olvasmány is.
Mindez talán azért történhetett meg, mert a Blackout tudatosítja
bennünk, milyen jó dolgunk van valójában. Vagy ahogy Mathias
Flasskampf újságíró fogalmazott: „A Blackout olyan, akár az élet: az
ember gyakran csak akkor döbben rá, mije volt, amikor már
elvesztette.”
Ha a Blackout amellett, hogy izgalmas olvasmányt jelentett,
ismeretet is közölt, netán gondolatindítóként szolgált, annak
különösen örülök.

Marc Elsberg
2013. július
1 * Törölve.
2 * Szárított, sózott marhahús.
3 * 2013-ban, a regény megjelenése után a fogyasztóvédelem
átkerült az Igazságügyi Minisztérium, az építésügy pedig a
környezetvédelmi tárca fennhatósága alá.
4 * Tiszta kezek (olasz). A politikai korrupció ellen indított
nagyszabású bírósági vizsgálat Olaszországban az 1990-es években.
Több ezer embert gyanúsítottak meg, számos politikus és
üzletember karrierje derékba tört.
5 * 1961. június 11-én a Dél-tiroli Felszabadítási Bizottság nevű
szeparatista szervezet harminchét villanyoszlopot robbantott fel a
tartományban, hogy felhívják ügyükre a világ közvéleményének
figyelmét.
6 * Az ST az államvédelmi (Staatsschutz) osztály nevének
rövidítése.
7 * Német kezdeményezésű projekt, amely a bőséges sivatagi
napsütés energiájának felhasználását tűzte ki célul.
8 * CDU: Kereszténydemokrata Unió. SPD: Németország
Szociáldemokrata Pártja. A jelenlegi, 2015-ös helyzet eltér a
regénybelitől: a két párt (valamint a Bajor Keresztényszociális
Unió, a CSU) koalíciója kormányoz, de a kancellár, Angela Merkel a
CDU elnöke.
9 * A nulladik napi támadás (zero-day) egy számítógépes rendszer
olyan gyenge pontja ellen irányul, amelyet a fejlesztő még nem
ismert fel, és/vagy nem dolgozott ki eljárást a megvédésére.
10 * ‒ Beszél angolul? ‒ Igen. ‒ Azt hiszem, eltévedtem. Ratingenbe
kellene eljutnom.
11 * A fényt. Legyen szíves.
12 * A szövetség oka ‒ Olyan esemény vagy körülmény, amelynek
bekövetkezése hatályossá tesz egy előzőleg megkötött nemzetközi
szövetséget.
13 * Itt: Nyugi, nyugi!
14 * Újra úton ‒ Willie Nelson amerikai énekes slágerének címe.
15 * Kb.: Magánaktudnákegyágyat.
16 * Sajnálom, nem értem.
17 * Németország különleges terrorelhárító alakulata.
18 * Kövesd a pénzt!
19 * A holland királyi család hágai palotája.
20 * Többek között az elnök, illetve a külföldi méltóságok
védelmével megbízott amerikai titkosszolgálat.
21 * Populista mozgalom az Egyesült Államokban.
22 * Isten veled!
23 * Az Egyesült Államok központi banki rendszere.
24 * A második világháború után született, 1968-ban a húszas évei
elején járó nemzedék szembefordult a régi kulturális és politikai
renddel, és egy igazságosabb világ megteremtését tűzte ki célul.