Borítószöveg

A  természetben tett felfedezőutak a kertkapunk előtt

kezdődnek. Ezernyi kisebb-nagyobb izgalmas és lenyűgöző
jelenség játszódik le itt – feltéve, hogy észrevesszük őket. A
természet jelbeszéde pontosan ebben segít: hogy meglássuk
azokat a jeleket, amelyeket a szél, a felhők, a növények és az
állatok adnak le. A százszorszép felcsap időjósnak, a daru élő
hőmérő, a körömvirágtól pedig megtudhatjuk, hány óra van.
Peter Wohlleben sokféle természeti jelenséget bemutat, és
hasznos ötleteket kapunk tőle a kerti munkákhoz is az
öntözéstől a fagyvédelemig.

Megismertet minket a hétköznapi jelenségek és az ismert népi

bölcsességek tudományos hátterével, miközben lerántja a leplet
néhány mítoszról. Praktikus tudnivalókban és érdekes
tényekben bővelkedő könyve érzelmes védőbeszéd a természet
védelme mellett.

Peter Wohlleben (1964) gyermekkora óta természetvédőnek

készült. Erdőgazdálkodást tanult, s napjainkban az Eifel-
hegységben irányít egy környezetbarát erdőgazdaságot. Számos
tévéműsor vendége, népszerű előadó.
  
 
 
„Kötelező olvasmány természetkedvelőknek, és azoknak is,
akik azzá szeretnének válni.”
amazon.de
 
 
„Wohlleben ezzel a könyvével azt szeretné elérni,
hogy lassítsunk le, nézzünk körbe, figyeljünk. Olvassuk
a szabadban, s közben füleljünk a szélre, a madarakra.”
goodreads.com
 
 
„Mostantól más szemmel fogunk nézni a kertünkre.”
kirkusreviews.com
  
Illusztrálta Margret Schneevoigt
A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Peter Wohlleben: Kranichflug und Blumenuhr. Naturphänomene
im Garten beobachten, verstehen und nutzen
Pala Verlag, Darmstadt, 2019
 
Fordította Malyáta Eszter
 
Copyright © 2012: pala-verlag, Rheinstraße 35, 64283 Darmstadt,
www.pala-verlag.de
Hungarian translation © 2020 Malyáta Eszter
Magyar kiadás © 2021 Park Könyvkiadó, Budapest
Borítóterv © Gerhes Gábor
Borítófotók: madarak © bolina/Depositphotos;
madársziluettek © vlado/Depositphotos
 
ISBN 978-963-355-703-7
 
Szerkesztette Szalay Marianne
A szöveget gondozta Markwarth Ágnes és Zsarnay Erzsébet
Műszaki szerkesztő Rochlitz Vera
 
Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
A természet nyomában

Amint kilépünk az otthonunk ajtaján, és kisétálunk a kertbe

vagy a közeli parkba, máris a természet vesz körül. Apró és
nagyobb, lenyűgöző és izgalmas folyamatok ezrei játszódnak le
körülöttünk – kérdés, hogy észrevesszük-e őket.
Régen életbevágóan fontos volt, hogy mindenki képes legyen
felismerni és értelmezni ezeket a jeleket. Az emberek akkoriban
nagymértékben függtek a természettől, és ennek tudatában is
voltak. Manapság a mindig roskadásig töltött áruházi polcok, a
folyamatos energia ellátottság és a minden eshetőségre
megköthető biztosítások abba a csalóka biztonságérzetbe
ringatnak bennünket, hogy ez a régi kötődés immár érvényét
vesztette. A  természettől való elszakadás különösen a forró,
száraz nyári időszakokban mutatkozik meg jól láthatóan. Míg a
mezőgazdászok és erdészek epedve várják az esőt, a városi
lakosság nagy része örömmel fogadja a zavartalan jó időt jósló
időjárás-jelentést. A  szárazság következményeinek nincsenek
tudatában, gyakran nem is ismerik azokat. Holott a
környezetpusztítás és az éghajlatváltozás küszöbén fontosabb,
mint valaha, hogy felismerjük és megértsük a természet
jelzéseit. Csak így ébredhetünk rá, hogy mit veszíthetünk.
A televízió, a rádió és az internet korában voltaképpen nincs
is szükség arra, hogy kitekintsünk az ablakon. Számtalan
professzionális szolgáltatás akad, amelyekből megtudhatjuk, mi
újság a kertben. Mindennek hírértéke van: hogy esik az eső,
vagy süt a nap, költöznek a madarak, vagy támadnak a
levéltetvek – a médiából pillanatok alatt előhívhatók ezek az
információk. Aki pedig még pontosabb adatokra vágyik,
felszerelhet egy elektronikus meteorológiai megfigyelőállomást,
amely kényelmesen a nappalijába szállítja az aktuális
tudnivalókat.

De ha szeretünk kertészkedni vagy a természetben

tartózkodni, akkor nyugodtan mellőzhetjük a másodkézből
származó, az időjárásról és a természetről szóló jelentéseket. Az
állatok és a növények, de még az élettelen környezet is
folyamatosan adnak jelzéseket arról, mi a helyzet körülöttünk.
Legyen szó saját időjárás-előrejelzésről vagy a meteorológiai
események értékeléséről, rovarfertőzésekről vagy az évszakok
kezdetéről és végéről, mindezeknek a jeleit mi magunk sokkal
pontosabban leolvashatjuk a kertünkben, mint bármely
hírolvasó a papírlapjáról. Előfordul, hogy egy-egy természeti
esemény egészen másként zajlik le nálunk és teljesen más
következményekkel jár, mint alig néhány kilométerrel arrébb.
Márpedig nekünk végül is azért van szükségünk a média
híreire, hogy megítélhessük, mi a helyzet az ajtónk előtt.
Tanácsadó könyvünk abban kíván segíteni, hogy megfejtsük
a környezetünk, konkrétabban a kertünk által „közölt” rengeteg
információt. Így válhatunk a magunk médiaszakértőjévé a
természet dolgait illetően. Ha ismerjük a dolgok hátterét, a
jövőben számos hétköznapi kérdést magunk is meg fogunk
tudni válaszolni, és megannyi jelenség egyszeriben könnyebben
érthetővé válik.
Könyvem megírásának legfontosabb célja az volt, hogy a kert
még több örömöt és kikapcsolódást, megnyugvást adjon. Milyen
csodálatos élmény tudatosan élni meg olyan dolgokat,
amelyeket korábban egy pillantásra sem méltattunk, milyen
izgalmas előre megsejteni az időjárásban, az állat- és
növényvilágban bekövetkező változásokat! Ha minden
érzékszervünket kiélesítjük, amikor a friss levegőn vagyunk, a
természet közelebb fog kerülni hozzánk, mint valaha. És mi
egyszeriben újra a környezetünk részévé válhatunk.
Milyen idő lesz?

Minden hírműsor végén, legyen szó tévéről vagy rádióról,

elmondják az időjárás-jelentést. Ami általában nem is olyan
rossz, mint a híre. Az a helyzet, hogy az egyhetes előrejelzések
nagyjából 70%-os valószínűséggel helytállóak, sőt a 24 órás
jóslatok esetében ez az arány a 90%-ot is eléri. Ami másrészt
annyit jelent, hogy minden tizedik időjárás-jelentés tévesnek
bizonyul. Mi ennek az oka? A  kaotikus időjárási helyzet, ami
valójában teljességgel lehetetlenné teszi a pontosabb
előrejelzést. Személy szerint engem nagyon bosszant, hogy az
időjárás-jelentésekben nem jelzik ezt a bizonytalanságot,
mondjuk, valahogy így: „Mai információink az aktuális helyzet
miatt nagyon bizonytalanok.” Ilyesmit biztos nem hallottak
még. Így hát nem árt, ha magunk nézünk utána, mi a helyzet, és
a jelek alapján vizsgáljuk meg, hogyan alakul a felhők vonulása.
Az évek során majd kifejlődik bennünk az a képesség, hogy
ráérezzünk, mi fog történni az elkövetkező órákban.
Felhőtornyok és alkonypír
Az egyik kedvenc jósunk a lenyugvó nap: ha ragyogó vöröslő
fényben nyugszik le, az napos reggelt jelez másnapra, ahogy
a  szólás is mondja: „Az alkonypír a jó idő követe.” Az
atmoszférát nyugatról laposan átszelő napsugarak keleten
lassan elvonuló felhőkbe ütköznek. És mivel a rossz idő a mi
földrészünkön általában nyugatról érkezik, a túlnyomórészt
felhőtlen nyugat jó idővel kecsegtet a következő órákra.
Fordított a helyzet a hajnalpírral. A  szólás szerint:
„A  hajnalpír a rossz idő jövendőmondója.” És többnyire így is
van. Tudniillik reggel a nap keleten kel fel, ahol még tiszta az
égbolt, és izzó vörösre festi a nyugatról érkező felhőket,
amelyek aztán sebesen eloszlanak, és beborítják az eget.
Persze minden szabály alól akad kivétel, mert ha a szél nem
nyugatról, hanem délről vagy akár keletről fúj, akkor az alkony-
és a hajnalpír semmiféle jelentőséggel nem bír.
Maga a szélirány is jól használható eszköz az időjárás-
előrejelzésben. A  nyugati szél nedves tengeri levegőt szállít
hozzánk, ami felhőket, gyakran esőt is hoz magával. Mivel
ráadásul a felhők takaró módjára szigetelik a tájat, a
hőmérsékletre is hatással vannak. Sűrű felhőtakaró alatt a
hőmérő higanyszála télen nem süllyed nagyon, mert a föld így
alig tud lehűlni. Nyugati szél esetén ezért a csapadék gyakran
eső formájában jelentkezik. Nyáron viszont a felhők
megakadályozzák az erős felmelegedést, mivel árnyékot
borítanak a föld felszínére.
A  déli szelek mindig meleget hoznak a Földközi-tenger
vidékéről vagy akár a Szaharából. Nyáron hőséghullámot is
kiválthatnak, míg télen sokszor vihart cipelnek a
„tarsolyukban”. Közép-Európában ugyanis sarki levegővel
találkoznak, amely északról áramlik felénk. Fölöttünk aztán
heves összeütközésre kerül sor, a hideg és a meleg levegő
kiegyenlítődik. Természetesen ez a hideg északi szelekkel is
megtörténhet, amelyek itt túl meleg téli levegővel találkoznak.
A  keleti szél alapvetően stabil viszonyokat és tiszta égboltot
jelent. Nyáron ilyenkor nagyon meleg lesz, télen pedig
fogcsikorgató hideg – a védelmet nyújtó felhők híján minden
évszak a legkeményebb oldaláról mutatja meg magát.
A  szélirány meghatározásához egy régi időjós eszközt
érdemes előhúzni a fiókból: kezd újra divatba jönni a szélkakas.
Forgathatóan ül egy kereszten, amelynek végein a négy égtáj
kezdőbetűi díszelegnek. A  keresztet aztán jól megerősítve
felállíthatjuk a kertben (vagy felszerelhetjük a háztetőre).
Miután a kakas mindig abba az irányba néz, ahonnan a szél fúj,
ha jól szereltük össze, akkor mutatja a szélirányt (és ezzel a
várható időjárást is).
De a történet főszereplői voltaképpen a felhők. Mert az, hogy
– a magunk mércéje szerint – jó vagy rossz idő lesz-e, a
jelenlétüktől és a szállítmányuktól, vagyis az esőtől függ.
Alacsony légnyomású területen a szó szoros értelmében fogyni
kezd a levegő (úgy, mintha egy kerékpár abroncsából
eresztenénk ki a levegőt). A benne levő víz a ritkább levegőben
nem tud teljesen szétoszlani, és felhő formájában láthatóvá
válik.
A rossz időt hozó front első hírmondói a mesterséges felhők:
a repülőgépek kondenzcsíkjai. Ha nem oszlanak szét a gép
mögött, akkor nedves levegő érkezik (vele együtt pedig alacsony
légnyomás). És nemsokára be is borul az ég.
Kezdetben az alábbi szabály érvényesül: az időjárás mindig
akkor változik meg, ha a felhők más irányból vonulnak fel, mint
a talajon fúvó szél. Szép idő is lehet, például amikor kis
bárányfelhők bukkannak fel az égbolton.

Azt, hogy a felhők vékonyak vagy vastagok-e, a színezetük

árulja el (alulról nézve): a lapos felhők fehérnek tűnnek, mert
még áttetszik mögülük egy kis napfény. A  vastag felhők
ellenben szürkének vagy egyenesen feketének látszanak, mert a
vízgőztornyokon alig hatol át fénysugár. És minél magasabb ez
a képződmény, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy esni
fog belőle. Esőcseppek ugyanis kétféle módon keletkezhetnek.
Egyrészt az apró ködcseppek összeütközhetnek, és egyre
nagyobb cseppeket képezhetnek. Mindez azonban nagyon
lassan történik, és az eredmény hosszan tartó, szemerkélő eső.
Ez inkább a lapos felhőkre jellemző. Nagyobb cseppek csak a
magasabb tornyokban alakulhatnak ki, mert most bejön a
képbe a jég is. Fent a felhőben nagyon hideg van, ott megfagy a
víz. A  jégkristályokra szélsebesen újabb vízréteg rakódik, ami
érintkezéskor rögtön ráfagy. Egy idő után ezek a jégkristályok
túl nehezek lesznek, és lehullanak a talajra. Útközben újra
felolvadnak (hiszen ahogy haladnak lefelé, növekszik a
hőmérséklet), és így nagyon nagy esőcseppek képződnek.
Levonhatjuk tehát a következtetést: minél kövérebbek a
cseppek, annál vastagabb a felhő, és annál több eső hullik le
percenként.
Minden kövér esőcsepp valaha jégszemcse vagy egy nagy
hópehely volt. Ha a lefelé tartó út során nem olvad fel a
hópehely, akkor hó esik. Szigorúan véve tehát voltaképpen
nyáron is esik a hó, csak éppen már fent, a magasban elolvad a
levegőben.
  

Ölyvek a feláramlásban
Amikor a napsugarak felmelegítik a Föld felszínét, a
talajközeli légréteg is felmelegszik. Ezáltal alulról felfelé
hőmérsékleti különbség jön létre. A  meleg levegő
jellemzően felfelé száll, mivel könnyebb, mint a hideg
levegő. Ezt azonban nem egyenletesen teszi: néhány száz
méter átmérőjű láthatatlan, tömlőszerű képződmények
alakulnak ki. A  meleg magasra emelkedik az
atmoszférában, ellenben a tömlők szélén található hideg
levegő a talaj felé süllyed. Ez az úgynevezett termik.
Közvetett módon megfigyelhetjük ezt a lenyűgöző
természeti jelenséget. Jó időben bárányfelhők jelzik a
meleg levegőjű tömlő felső végét, mert a tömlő itt lehűl, és
közben vízcseppeket bocsát ki.
Hogyan irányítja figyelmünket a jelenségre az állatok
viselkedése? A  termikek jelenlétére a ragadozó madarak
köröző mozgásából következtethetünk. Beszállnak a
felfelé tartó liftbe, és kényelmesen, egyetlen szárnycsapás
nélkül órákig képesek repülni benne. Persze csak addig,
amíg a tömlőkben maradnak. Ám mivel ezek vándorolnak
(amit a felhők vonulásából olvashatunk ki), az ölyvek és
kányák is lassan körözve velük tartanak. A vándormadarak
arra használják a meleg levegőt, hogy erejüket
megtakarítva magasabbra jussanak. Gyakran láthatunk
darvakat, amint hirtelen körözni kezdenek, majd úgy
negyedóra múltán egy szinttel magasabban hagyják el a
feláramló területet, és továbbvonulnak.
Ha huzamosabban rossz az idő, akkor a dolog sajnos
nem működik. Nincs nap, nincs lift. Legfeljebb azok a hegyi
lejtők képezhetnek kivételt, amelyekkel szemben esős
szelek fújnak, mivel itt a levegőtömegek felfelé kitérnek. És
itt találhatjuk meg a madarakat is, amelyek a magasba
vágynak.
 Apropó, hó! A  hó mennyiségéből és állagából elég sok
mindent kiolvashatunk. Alapvetően elmondható, hogy minél
kisebbek a hópelyhek, annál hidegebb a levegő, és annál inkább
megmarad a hó. Tudniillik a hideg levegőben alig van folyékony
víz, így a hópelyhek nem tudnak növekedni.
A  kövér hópelyhek ellenben enyhülő időt jeleznek. Mielőtt
leesnének, egész úton szorgosan gyűjtögetik magukba a vízgőzt,
és ettől egyre nagyobbak lesznek. Néha egész kupacokban
hullanak le, ám ilyenkor nem tart sokáig a természeti varázs. De
minthogy a vastag pelyhek többnyire igen nedvesek is, súlyos
veszélyt hordoznak magukban. Miután leesnek, szabályosan
rátapadnak az ágakra vagy a villanyvezetékekre, vaskos réteggé
növekszenek rajtuk, anélkül, hogy lehullanának. A „nedves hó”
elnevezésű, komoly ijedelmet gerjesztő jelenség felelős a
letöredező ágakért és elszakadó villanyvezetékekért, valamint
egész csarnoktetők beomlásáért.
Az időjárás-előrejelzés folyamatába a hóembert is
bevonhatjuk. A  hó csak akkor tapadós és gyúrható hógolyóvá,
ha melegebb lesz. Ezért is lehet a hóember a közelgő tavasz első
hírnöke, hacsak nem érkezik váratlanul egy gyors hidegbetörés.
De térjünk vissza a felhőkhöz! Ha magas felhőtornyokat
látunk gyülekezni a láthatáron, akkor nemsokára esni fog az
eső (vagy a hó). Ha fent szétoszlanak a vattapamacsok, akkor
egy üllőforma alakul ki (a felhőtorony felül szétbomlik) –
ilyenkor zivatar készülődik. Nem sokkal azelőtt, hogy a
zivatarfront kitombolná magát, a szél erőteljesen felfrissíti a
levegőt, akár orkánerősségűre is fokozódhat. Ereje, akár percek
alatt, csak akkor enyhül, ha megnyílnak az égi zsilipek.
Az esőfront átvonulását követően általában lehűl a levegő,
mivel az alacsony légnyomású terület (amely az esőt hozza
magával) egy melegfronttal vonul át, amelyet hidegfront követ.
Mindkét front esőt hoz, közben sokszor átmenetileg kitisztul az
idő. De amíg el nem vonul a hidegfront, a köztes napos
időszakok még nem jelentik azt, hogy jobbra fordulna az idő.
Újra meg újra kisebb záporokra számíthatunk mindaddig, amíg
végleg el nem tűnik az alacsony légnyomású levegő.
Külön megemlítendőek a köd és gyermekei: a harmat és a
dér. Ha ködös az idő, a levegő nem tud több vízgőzt felvenni,
mert már telített. A  hideg levegőnek gyenge a vízmegtartó
képessége, míg a meleg levegő nagyon sok vizet képes magában
tartani. Ezért télen különösen gyakori a köd, míg nyáron
általában tiszta az idő. Ugyanezen az elven működik egyébként
a hajszárító is: a hajszálak között felmelegszik a levegő, így több
vizet képes felvenni, és megszárítja a hajat.
Ha egy-egy éjszaka nagyon leesik a hőmérséklet, a levegő
nem tudja megtartani a vizet, és „kiizzadja”. Az apró cseppek
harmat vagy, ha fagypont alá süllyed a hőmérséklet, dér
formájában csapódnak ki. Ha reggel az ajtónk előtt vagy a
szomszédos háztetőn ezt a jelenséget látjuk, és közben a
hőmérséklet is nagyot zuhant, akkor nappal jó eséllyel szép
időnk lesz. A  jelentős hőmérséklet-csökkenést a viszonylag
száraz levegő okozza, amelynek hiányoznak a felhők. A felhőzet
ugyanis olyan, mint egy melengető takaró: ha lehúzzák, kihűl a
táj.
Időjós növények
Ha egy szép időt hozó anticiklon fokozatosan alábbhagy, és
alacsony légnyomású levegő tolakszik az ajtónk elé, lassan
megemelkedik a levegő páratartalma. Márpedig ezt sok növény
nem szereti, mert a rá következő eső veszélyezteti az utódait.
Számos növényfaj kis szőrpihék segítségével indítja útnak a
magvait, amelyeket törpeszállítmányukkal már a legkisebb szél
is távoli tájakra repít. A  nedvesség azonban összetapasztja a
pihéket, és a zápor épp oda pottyantja a szép virágot, ahol már
az anyanövény is áll. Így aztán nem tudnak maguknak új
élőhelyet keresni.
 Hasonló a helyzet a frissen
nyílt virágokkal is: a kimosott
pollent nem tudják felvenni a
méhek, így az nem használható
fel a beporzásnál. Ha
nedvesebbé válik a levegő, és
közeledik az eső, egyes növények
virágai biztonsági intézkedéseket
A szártalan bábakalács
nagyszerű időjós foganatosítanak: bezárulnak,
hogy megvédjék a belsejüket.
Jellegzetes példa erre a szártalan bábakalács. Nagy virágai
rendkívül dekoratívak, ennélfogva a fenti jelenség különösen jól
megfigyelhető rajtuk. A  népnyelvben „időjárásbogáncsnak” is
nevezik őket. Időjárás-előrejelzésük meglepő módon még a
szárított egyedeik esetében is működik, mivel tisztán
mechanikus folyamatokon alapszik. Gallérleveleik az egyre
nedvesebb levegőben megduzzadnak, és felfelé irányulnak.
A napjainkban már védettséget élvező növényt régen a bejárati
ajtóra akasztották, hogy időben jelezze az esőt.
Számos más virág is létezik, amelynek virágzata érzékenyen
reagál az időjárás változásaira, például az encián (tárnics) vagy
a tavirózsa. Az utóbbi esetében nem sok értelme lenne annak,
hogy virágának a felépítése ugyanolyan egyszerű legyen, mint a
többieké, nevezetesen, hogy csak a nedvesség változására
reagáljon: elvégre a tavirózsák környezete mindig nedves,
mivel a vízen ülnek. Ennek ellenére virágaik meglehetős
biztonsággal megjósolják az időjárás-változást. Hogy a
nyomáskülönbségre (alacsony vagy magas légnyomású
területek) vagy a beboruló ég miatt csökkenő világosságra
reagálnak-e, nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogy a virágaik –
sokszor már órákkal az eső előtt – bezárulnak.
Szeretnék bemutatni egy másik figyelemre méltó növényt is:
a százszorszépet. Szinte mindenütt nő, de ha netán nem lenne a
kertünkben, akkor javaslom, hogy rendezzünk be neki egy kis
szegletet. Elég egyetlen futó pillantást vetnünk a fehér-sárga
virágokra, és máris tudjuk, érdemes-e kint teregetnünk, vagy
jobb, ha a szobában hagyjuk a kimosott ruhát. Amennyiben eső
vagy zivatar közeleg, becsukják a fejecskéjüket. Némelyikük
még az arcát is lefelé fordítja – isten ments, hogy egyetlen csepp
is rájuk hulljon. Jó időben viszont a virágaik nyitva vannak.
A  dolog persze csak nappal működik, hiszen a százszorszépek
sok más társukhoz hasonlóan éjszakára lehúzzák a rolót.
A  százszorszépnél tisztában vagyunk azzal, mi a titka a
virágok nyílásának és becsukódásának: a termonasztiás
mozgások. Ez a tudományos szakkifejezés azt írja le, hogy a
sziromlevelek alsó és felső része eltérően növekszik meg.
A felső rész magasabb hőmérséklet esetén gyorsabban nő, mint
az alsó. Meleg napfényben így kinyílik a virág, míg a sötét
esőfelhők már előre lehűlést okoznak, amitől az alsó oldal
gyorsabban nő, és ezáltal becsukódnak a fejek. Hasonló
folyamatok nap mint nap lezajlanak. A  sziromleveleknek
folyton növekedniük kell, hogy a százszorszép mindig képes
legyen reagálni, így mindig egy kicsit hosszabbak lesznek.
A  hosszúság mellesleg azt is elárulja nekünk, hogy fiatal vagy
idős-e a virág.
A  színpompás időjósok némelyike azonban nem vacakol
azzal, hogy kinyíljon meg becsukódjon. Esőben is tárva-nyitva
hagyják a virágpor- és nektárkínálatukat. Talán azért, mert
egyes növények elveszítették a reagálóképességüket. Vagy
esetleg azzal magyarázható a viselkedésük, hogy az esőre
kevésbé érzékeny rovaroknak is szeretnének valamit nyújtani,
és így kívánnak előnyt szerezni maguknak a beporzásnál. Sok
titok vár még megfejtésre!
Időjós állatok
Az esőre reagáló állatok mellett akad néhány olyan is, amely
megváltozott magatartásával előre jelzi az időjárás
módosulását. Ilyenek például a rojtosszárnyúak. Az apró
rovarok, amelyeket tripszeknek is neveznek, mindössze 1-2
milliméter hosszúak, és – nevükhöz híven – rojtokkal
szegélyezett szárnyakkal rendelkeznek. A szárny szó valójában
nem túl találó, inkább kis evezőkről van szó, amelyekkel a
levegőben mozognak. Az ilyen méretű rovarok számára a
levegőnek ugyanolyan ellenállása van, mint esetünkben a
víznek, ami azzal a következménnyel jár, hogy az apróságok
ugyan nem tudnak lezuhanni, de igazán repülni sem. Inkább
úgy fogalmazhatnánk, hogy úsznak a levegőben, ennek
megfelelően elég lassúak is. A fülledt, meleg időjáráson kívül a
légmozgást is imádják –  ilyenkor gyorsabban eljutnak más
növényekhez. Éppen ezek a feltételek (fülledt, meleg idő és
felélénkülő szél) valósulnak meg, mielőtt kitörne a zivatar, így
aztán az apró lények milliói emelkednek ilyenkor a levegőbe.
Megjelenésük a közelgő vihar előrejelzésének tekinthető.
 Az viszont vitatott kérdés, vajon a
fecskék alkalmasak-e időjósnak. Azt
mondja a szabály, hogy az alacsonyan
szálló egyedek a közelgő felhőszakadás
előhírnökei. Merthogy a közvetlenül a
fű fölött repülő rovarokra vadásznak.
A  tudósok azonban úgy vélik, hogy ha
van is valami a dologban, épp fordítva
Ha megváltozik
az erdei pinty igaz: a zivatarok előtt előforduló
éneke, feláramlásokkal a madarak
hamarosan magasabban repülnek, mint egyébként.
alighanem esni
Szóval ne dőljünk be a népi
fog
bölcsességnek, amely szerint, „Ha
magasan szállnak a fecskék, jó idő lesz”.
Az erdei pintynek egy másik specialitása van: rossz időben
megváltoztatja az énekét. A  hím általában egy bizonyos
dallamot énekel, amelyet az Erdészeti Főiskolán egyik
professzorunk egy tizenkét szótagú mondókával vésett az
eszünkbe. És valóban, a legtöbb erdei pinty énekére pontosan
illik ez a dallamsor. Legalábbis mindaddig, amíg süt a nap.
Amint azonban változik az idő, zivatarfelhők jelennek meg,
vagy elkezd esni az eső, a pinty módosítja a hangsort, és
meglehetősen szűkszavúvá válik. Úgynevezett esőéneke egy
szimpla „reeecs”. Itt is megoszlanak a tudós vélemények, hogy a
madárka alkalmas-e időjósi feladatra. Nyilvánvaló, hogy a
„reeecselés” alapvetően valamilyen zavar esetén tör elő a
torkából, s ezek körébe nem csupán a heves esőzések tartoznak.
Gyakran akad dolgom öreg lombos erdőkben, amelyekben csak
úgy hemzsegnek az erdei pintyek. Ha felbukkanok, az azért egy
(kis) zavar, mégis háborítatlanul dalolnak tovább a pintyek. Az
esőénekre csak akkor váltanak át, amikor megváltozik az
időjárás. De mindenki döntse el maga, mennyire megbízható
saját házi pintyeinek a csicsergése!
És mi a helyzet velünk?
Korántsem a valóságtól elrugaszkodott gondolat, hogy a mi
szervezetünk is megérzi az időjárás-változást. Elvégre az
alacsony és a magas légnyomású terület elnevezése is arról
tanúskodik, hogy jelentős mértékben eltér bennük a légnyomás.
Amikor a magas légnyomású levegőt alacsony légnyomású
váltja fel, az olyan, mintha kiengednénk a kerékből egy kis
levegőt. A  mérőeszközt, amellyel ezt a nyomást mérjük,
barométernek hívják. Ugyanúgy működik, mint a benzinkúton
található keréknyomásmérő. Nos, mi itt a Föld levegőburkában
tulajdonképpen egy hatalmas autógumiban ücsörgünk.
Bizonyos emberek egyfajta beépített barométerrel
rendelkeznek. Amint esik a légnyomás, jönnek a panaszok.
„Frontérzékeny” – mondják az ilyen emberekre. A  tudomány
azonban még nem jutott dűlőre abban a kérdésben, hogy mivel
függ ez össze. Az egyik elmélet szerint a szervezetben
megváltozik a sejtmembránok vezetőképessége. Csökken az
idegrendszer ingerküszöbe, ezért könnyebben jelentkezik
fájdalom. Különösen azok érintettek, akik valamilyen akut
megbetegedésben szenvednek.
Más tudósok a légtömegek változásának, például a száraz
meleg és a nedves hideg levegő gyors cserélődésének a
számlájára írják a tüneteket. Sok kérdést még nem sikerült
tisztázni, csak egy biztos: némelyeknél testi panaszok
jelentkeznek, ha beköszön a rossz idő. Nézzük meg egyszer, mi
történik a szervezetünkben, amikor erősen süllyed a barométer
mutatója. Elképzelhető, hogy a jövőben nem is lesz szükségünk
mérőeszközre!
Szeles vagy hideg az idő?

Földünket egy gázburok öleli körbe: az atmoszféra. Ez választja

el a világűrtől; a vastagságát körülbelül 100 kilométerre
becsülik. Vagyis inkább a vékonyságát, mert sűrűsége a
magassággal párhuzamosan gyorsan csökken, úgyhogy már
néhány kilométer magasságban is olyan kevés a levegő, hogy
nem tudunk lélegezni.
Ez az érzékeny képződmény véd bennünket a kozmikus
sugárzástól. A  távoli csillagok és más égitestek, mindenekelőtt
azonban a Nap protonok és atommagok folyamatos özönét
zúdítja ránk, a Földre. Nem sokáig bírnánk ezt elviselni, de
szerencsére nem is kell, mert az atmoszféra ezen halálos
sugárzás legnagyobb részét kiszűri. Kiegyenlíti továbbá a
nappal és az éjszaka közötti jelentős hőmérséklet-különbségeket
is. Összehasonlításképpen nézzük meg a Holdat, kísérőnket a
világmindenségben! A Holdnak nincs légköre, így ütközőzónája
sincs. Éjjelente a kietlen krátervidéken -160 °C-os jeges
hőmérséklet uralkodik, míg nappal a hőmérő higanyszála +130
°C-ig is felkúszik.
A Föld levegőburka 21% oxigént tartalmaz; az oxigén nagyon
agresszív gáz. Nem magától értetődő, hogy az élethez
szükségünk van rá: volt idő, amikor nem állt rendelkezésre a
légzéshez oxigén, csak vízgőz és szén-dioxid. Magasabb rendű
élet akkor még nem volt a Földön, és a meglévő
cianobaktériumok jól elvoltak ezzel az ősatmoszférával.
Legalábbis mindaddig, amíg légzőgázaikkal – az oxigénnel – tele
nem szennyezték a levegőt. A  baktériumok rosszul jártak, de a
többi életforma, amely alkalmazkodott az új
életkörülményekhez, profitált belőle, és meredek felívelésbe
kezdett. Mindennek már 2,4 milliárd éve, de máig
fennmaradtak eldugott helyeken, például a mélytengerekben
olyan baktériumfajták, amelyek még mindig hidrogént és ként
használnak oxigén helyett.
Légzőgázunk agresszivitásának nap mint nap szemtanúi
lehetünk a kertünkben. Előszeretettel támadja meg a fémeket,
amint azt például a fejszénken vagy az ásónkon láthatjuk. Az
eredmény pedig a rozsda. És mivel sok kőben is található vas,
bennük is rozsda képződik. Ez a felelős a köveken és bizonyos
homoktípusokon látható vöröses elszíneződésekért.

A levegő ugyanakkor az állatok és növények számára fontos

szállítóeszköz. A  magok a széllel szállnak új helyekre, a
madarak számára a gázburok egy saját ökológiai fülke (niche),
amelyet egyaránt használnak távoli utazásokra és
rovarvadászatra. Akadnak olyan fajok, amelyek szinte egész
életüket a levegőben töltik, és csak költéshez szállnak le a
földre. A  sarlósfecske például időnként több hónapig
megszakítás nélkül repül, és közben még alszik is, bár csak
néhány másodpercig.
A  levegő egy egészen más okból is rendkívüli jelentőséggel
bír: az időjárás szempontjából. A sarkok és az Egyenlítő közötti
hőmérsékleti ellentétek miatt folyamatosan cserélődik a meleg
és a hideg levegő – szél keletkezik. A  Föld forgása révén a szél
eltérül és felgyorsul, így a légtömegek folyamatosan úton
vannak. A  „kofferjükben” pedig viszik magukkal a vízgőzt,
amely a tengerek és erdők fölött felemelkedik, és sok ezer
kilométerrel odébb újból – csapadék formájában – lehull.
A  bőséges vízkészlet által biztosított kedvező éghajlatunkat az
óceánoknak köszönhetjük. Az esős területek, amelyek nyugatról
(az Atlanti-óceán felől) vándorolnak hozzánk, vízgőzzé vált
tengervizet hoznak nekünk, zölddé varázsolják földjeinket és
erdőinket, utánpótlással látják el a folyókat. És a szállító maga a
mozgásban lévő légtömeg, azaz a szél.
A szélsebesség mérése
Elképesztő, milyen csodás szerkezeteket találhatunk manapság
a technika világában! Gyakran elámulok az áruházakban az
elektronikus időjárás-állomások során, amelyek a
legmodernebb módszerekkel még a szélsebességet is képesek
mérni, és az adatokat rádión keresztül az otthonunkba
közvetíteni. Ki sem kell tennünk a lábunkat a házból, ha meg
akarjuk tudni, milyen körülmények uralkodnak éppen a
kertünkben. Ami a hőmérsékletet illeti, ez még akár igaz is
lehet, de a csapadék és a szélsebesség tekintetében azért csak
korlátozottan érvényes. Egy ilyen szerkezet ugyanis csak azt
tudja mérni, ami az adott helyen történik. A  kert másik
végében, mindössze 10 vagy 20 méterrel odébb adott esetben
már teljesen más lehet a helyzet. Különösen viharok idején
fordulhatnak elő rövidebb szakaszokon belül is jelentős
eltérések, mert a viharokat gyakran kísérik örvénylések. Ezek a
forgószelek keskeny sávokon süvítenek végig a tájon, miközben
mindent, ami csak az útjukba kerül, alaposan felkavarnak, míg
tőlük jobbra és balra szinte semmi sem történik. Tavaly
júliusban például heves zivatarfront söpört végig az
erdőterületemen. Közben egy kis tornádó keletkezett,
egyhektárnyi erdőt letarolt, majd egy csapásra megszűnt. Az
ilyen tornádók nagyon ritka jelenségnek számítanak, de
kistestvéreik, a forgószelek minden kerttulajdonos számára
ismerősek.
Csúcsszélsebességet tehát nem igazán mérhetünk egy
szélmérővel. Vegyük számba inkább azt, amit a kertünkben
találunk, azzal többre megyünk. Ideális segítőink lehetnek a
fák, de akár a cserepes növények vagy a napernyők is,
amelyekkel saját szélskálát készíthetünk.
A  Német Meteorológiai Szolgálat a honlapján közöl egy
úgynevezett Beaufort-skálát, amelynek segítségével erősségi
osztályokba sorolva adják meg a szélsebességet. A  szélerő
mellett jelzik azt is, milyen hatások jelentkezhetnek a ház körül.
A  6-os szélerősség mellett (erős szél, 39-49 km/h) például az
szerepel, hogy nehéz kézben tartani az esernyőt. A  tippek
segítségével viszonylag jól megbecsülhetjük a szél sebességét.
A  napi időjárás-jelentések adatai azonban nem
vonatkoztathatók egy az egyben a mi viszonyainkra, mert ezek
általában nagyobb területekre érvényesek. Azt, hogy milyen
sebességgel süvít a szél az ajtónk előtt, meghatározza, hogy a
telkünk kitett vagy szélvédett helyen fekszik-e, tehát például
egy kisebb erdő vagy más házak szélárnyékában található-e.
Érdemes saját megfigyeléseket végezni, mert így jobban tudjuk
értelmezni az időjárás-jelentést. Vegyünk egy példát: a kertünk
egy kisebb hegy oldalában épült, védett környezetben. A  fent
említett skála segítségével megállapítottuk, hogy a hegy
nyújtotta szélárnyék minden vihart gyengébbé tesz az időjárás-
jelentésben szereplő erősségűhöz képest, mégpedig egy-két
fokozattal. Elég, ha egyszer megállapítjuk ezt az arányt,
onnantól fogva minden előrejelzésre vonatkoztathatjuk, és így
jobban meg tudjuk becsülni, mekkora fenyegetést jelent a
kertünknek a közelgő vihar.
Vegyük sorra a főbb szabályokat: 6-os szélerősségtől
helyezzük biztonságba a rögzítetlen kerti bútorokat és a
cserepes növényeket. Jobban tesszük, ha a napernyőket is
becsukjuk, és a tartóban hagyjuk. Nyolcas szélerősségtől
veszélyessé válhatnak a fák, mert letöredezhetnek az elhalt
ágak. Ajánlatos elhalasztanunk az erdei sétát, viszont a nyílt
szabad mezőn nagy élmény lehet átérezni a természet őserejét.
Tízes szélerősségtől akár 100  km/h-s sebességűek is lehetnek a
széllökések – ilyenkor tanácsos otthon maradnunk, mert főleg a
fenyők, de más gyenge gyökérzetű fafajok is (például a nyárfák)
kidőlhetnek. Ami nemcsak számunkra jelenthet közvetlen
veszélyt, de közlekedési akadályokat is képezhet.
 Az erdőben keletkezett
károk felbecsülésére
kidolgoztam egy saját
„hiteles mércét”: miután
(!) elvonult a vihar, az
egyik magasabban fekvő,
szélnek különösen kitett
részen át vezető erdei út
mentén megnézem,
A gyenge gyökérzetű fák 10- nincsenek-e kidőlt fenyők.
es szélerősségtől kezdve Ha nem történt semmi,
veszélyesek lehetnek
akkor a szél ereje az
ártalmatlan kategóriába sorolható. Ha azonban fák fekszenek
az úton, akkor más erdei területeken is számítanunk kell ilyen
akadályokra. Ebben az esetben a teljes területen ellenőriznem
kell, milyen károkat okozott a vihar. Amíg el nem távolítják a
megdőlt vagy elfekvő fatörzseket, nem tanácsos kirándulni.
Ám minden előrejelzés dacára is maradnak
bizonytalanságok. Mert nem az átlagos veszélyhelyzet a döntő,
hanem a legerősebb széllökés, amely végigszáguld a kertünkön.
És annak a hevessége alkalmanként felülmúlhatja a
számításainkat. Ha egész nap házon kívül vagyunk,
elővigyázatosságból nem árt már csekélyebb szélerőnél is
gondoskodnunk arról, hogy mindent biztonságba helyezzünk a
kertben.
Kellemes hőmérséklet és élő hőmérő
Ahhoz, hogy élni tudjunk, a levegő
hőmérsékletének el kell érnie egy bizonyos
szintet. A világon fellelhető szélsőségek +70 °C
(Délkelet-Irán) és -72 °C (Szibéria) között
ingadoznak. Németország a mérsékelt égövben fekszik: a
rekordok nálunk +40 °C (például Freiburg környékén) és -45 °C
(Funten-tó Allgäuban). Leginkább azonban 21 °C környékén és
száraz levegőben érezzük jól magunkat, ami az evolúciós
örökségünk számlájára írandó: az emberiség bölcsője ebben az
éghajlati övezetben, az afrikai szavannákon ringott.
A levegő hőmérsékletének megállapításához ma elegendő, ha
pillantásunkat a falon függő elektronikus hőmérőre vetjük –
máris tudjuk, mi a helyzet kint és bent. De ezek az értékek még
nem mondanak el semmit az egyéni jóllétünkről, mivel a
hőérzet egy sor más külső és belső tényezőtől függ. Például
attól, hogy milyen magas a levegő nedvességtartalma. Minél
több vízgőz van a levegőben, annál inkább fázunk azonos
hőmérséklet mellett is, ugyanis a víz jobb vezető, mint a levegő,
és ezért gyorsabban elvezeti a testhőt. Ami engem illet,
manapság már csak akkor nézek rá a hőmérőre, ha úgy érzem,
túl meleg vagy túl hideg van a házban. A  higanyszál mutatója
csupán arra szolgál, hogy megerősítse az érzésemet, hogy fel
vagy le kell csavarni a fűtést.
Az állatok és növények számára nem állnak rendelkezésre
efféle segédeszközök, de nekik (akárcsak nekem) nincs is
szükségük rájuk. Hozzánk, emberekhez hasonlóan minden
fajnak vannak hőmérsékletet érzékelő szenzoraik, amelyek
befolyásolják a viselkedésüket. Következésképp a
viselkedésükből következtethetünk a kinti hőmérsékletre.
Kezdjük biológiai hőmérőnk skálájának legalsó fokával!
Nulla fok alatti hőmérséklet esetén nincs szükségünk más
jelzésre, elvégre ilyenkor elég egy pillantást vetni a befagyott
tócsákra vagy az esővízgyűjtő hordóra.
Valamivel nulla fok fölött segítségünkre lehetnek a kis
rovarok: a téli szúnyogok. Egyelőre meglehetősen keveset
tudunk az életmódjukról. Annyit mindenesetre tapasztalunk,
hogy minket, embereket nem csípnek meg. Található a
vérükben egy biológiai „fagyvédő szer”, így a hideg nem árt
nekik. Kitinvázuk és szárnyfedőik sötét színezetének
köszönhetően a tompa téli napsütésben is gyorsan
felmelegednek, így a hímek már februárban, amikor még épp
csak nulla fok fölé szökik a hőmérő higanyszála, kis rajokban
röpködnek az ágyások fölött.
Ha egy kicsit melegebb lesz, körülbelül 5 °C-tól, tavasszal
előkerülnek a vándorló békák is. Nedves tavaszi és őszi
éjszakákon ilyen hőmérséklet esetén számítanunk kell
megjelenésükre az utakon.
  

Fagyvédelem
Amikor a hőmérséklet
fagypont alá süllyed, sok
állatnak meggyűlik a baja az
időjárással. Az emlősök és a
madarak saját égetési
folyamataik révén állandóan képesek melegen tartani a
testüket, ez azonban meglehetősen sok energiájukat
emészti fel. Ezen túlmenően vagy előre feltáplálva
magukat jókora zsírréteget növesztenek ősszel, vagy
kénytelenek télen is táplálék után kutatni. És mivel ez főleg
a fiatal állatoknak sokszor nem sikerül, a tél a természet
nagy kiválasztódási folyamatának az ideje. Egyes fajok úgy
kerülik el ezt a kockázatot, hogy téli álmot alszanak, és
belső termosztátjukat pár fokkal nulla fölé tekerik.
A  hideg vérű organizmusok, többek között a kétéltűek
vagy a rovarok, nem rendelkeznek ezzel a lehetőséggel.
Testhőmérsékletük a kinti hőmérséklet csökkenésével
párhuzamosan kíméletlenül egyre lejjebb süllyed. Ha
odakint fagy, a sejtjeik védőintézkedések nélkül
egyszerűen szétrobbannának. Hogy ezt elkerüljék,
különböző stratégiákat dolgoztak ki. Az egyik megoldás
sok faj esetében az apró méret. Fagyok idején a vízben
jégkristályok keletkeznek. Ezek a porszemekhez hasonlóan
a csírák körül formálódnak. Minél kisebb a folyadék
mennyisége, annál kevesebb csíra található benne.
A picinyke levéltetvek -20 °C-nál hidegebbet is átvészelnek,
anélkül, hogy bármiféle fagyvédelem lenne a vérükben.
A  rovarbirodalom nagyobb méretű képviselői, például a
katicabogarak vagy a legyek, kénytelenek valami mást
kitalálni. Kiürítik ugyan a beleiket, hogy minél több
kristálycsírától megszabaduljanak, de a testnedvük így
sem lesz teljesen tiszta. Ezért glicerint képeznek, amely
számottevően csökkenti a testnedvek fagypontját. A  még
nagyobb fajok, például az itt honos kétéltűek, a mélyebb
föld- vagy vízrétegekbe húzódnak, hogy ott vészeljék át a
telet, különben a fagyvédő intézkedések ellenére
megfagynának.
Teljesen más megoldást választanak a házi méhek. Az
egész raj összegyűlik egy úgynevezett telelőfürtbe, és
szárnyaik rezegtetésével 25  °C-on tartják a
maghőmérsékletet. Ez az oka annak is, hogy ezek a
rovarok olyan sok mézet gyűjtenek, a fűtési módszerük
ugyanis rengeteg energiát igényel.
 Az elmúlt években újra és újra előfordult,
hogy áprilisban szikrázó kék eget láttunk,
virágozni kezdtek a gyümölcsfák, de a
méheknek hírük-hamvuk sem volt.
A  számtalan virágon mindössze néhány poszméh ügyködött,
már 9 °C-tól szorgosan gyűjtögették a nektárt. Tavaly magam is
megjártam. Múlt tavasszal fiatal almafáinkon dús termés
ígérkezett, de a beporzás miatt komoly aggodalmaim támadtak.
Úgyhogy vásároltam két méhrajt, gondolván, egyszer s
mindenkorra lesz elég segítőm. Később, immár kezdő
méhészként megtudtam, hogy a méhek nem repülnek ki, ha
nincs legalább 12 °C. Szóval csak ki kellett volna várnom a
melegebb időt, akkor maguktól is jöttek volna a vad- és
mézgyűjtő méhek a szomszédból.
Más fajok számára is mágikus küszöbnek tűnik ez a
hőmérséklet, hogy csak egy példát említsek: nyár derekának
jellegzetes képe a hullámzó zöld mező, mindenféle füvekkel és
gyógynövényekkel. Sáskák és tücskök sokasága él itt, és
gondoskodik ciripelésével a zenei élményről. De nem mindig.
Ahhoz ugyanis, hogy felcsendüljön a koncert, legalább 12 °C-
nak kell lennie. Ha hűvösebb az idő, egy mukkot sem hallunk a
kis zenészektől, ami máris eligazíthat bennünket. Az abszolút
profik számára a sáskák még egy igazodási ponttal szolgálnak:
mivel mint hideg vérű állatok szinte egyáltalán nem tudják
szabályozni a testhőmérsékletüket, csak akkor kerülnek
csúcsformába, ha beköszönt a hőség. Ilyenkor felgyorsulnak a
testmozgásaik, és a szárnyaik vagy lábaik, amelyek a ciripelés
különböző típusait szolgáltatják, egyre gyorsabban rezegnek.
Ezáltal változik a hangok frekvenciája is: minél melegebb van,
annál magasabb hangon ciripelnek.
Ha odakint melegebb van, mint az optimális 35 °C-os
testhőmérséklet, akkor a méhek otthon maradnak. Repülés
közben ugyanis további hőt termelnek, így hamar
túlmelegednének. Ez is megbízható jelzés arra nézvést, hogy
nagyon meleg van.
Eső, hó és jégeső

A Földet kék bolygónak is nevezik. Az űrhajósok lefényképezték

az űrből, és a képeken fehér csíkokkal díszítve egy kék gömb
volt látható. A  szárazföld mint néhány halovány, barnás színű
folt jelent meg a fotón.
Bár ez korábban sem volt titok, az új szemszög révén
világossá vált, hogy Földünk egy vizes bolygó. Felszínének több
mint 70%-át tengerek borítják, a maradék 29%-nyi szárazföldi
felület kontinensek formájában úgyszólván egy-egy sziget.
Az életet adó nedvesség feltehetően az üstökösöktől
származik, amelyek piszkos hógolyókként átutazták a világűrt,
és pályájukról letérve a Földbe csapódtak.
A  folyékony víz az élet előfeltétele. Jég vagy vízgőz
formájában megakadályozná az élet lehetőségét. És mivel a
fagy- és forrpont között (csillagászati léptékben) csak egy
keskeny hőmérsékletsáv van, jókora szerencsénk volt, hogy a
Föld betartja az ehhez szükséges távolságot a Naptól.
Az azonban nem jelenthető ki, hogy más bolygókon is csak
ilyen feltételek mellett lenne lehetséges az élet. Könnyen
elképzelhető, hogy a világűr más pontjain egy másik folyadék
(más hőmérsékleten) a víz helyébe lép, és átveszi a szerepét.
Az ősidőkbeli üstököszápor nyomán most a H2O az a Földön,
ami esőként minden földi faj számára nélkülözhetetlen.
Eső nélkül nem megy
A  víz a kert életelixírje. A  földről adott esetben akár le is
mondhatnának a növények, de az esőről nem. Ezért a
növekedés nagyon jelentős mértékben az éves csapadék
mennyiségének a függvénye.
A hűsítő nedvesség általában hosszú utat tesz meg, mire elér
hozzánk. A távoli óceán fölött a vízgőz a napsütésben felszáll az
atmoszférába, majd a szárazföld fölött a hűvösebb
légrétegekben kondenzálódik, és újra lehull a talajra. Ha úgy
vesszük, az eső voltaképpen folyékony napfény.
Egy-egy zivatarral azonban nem csak vegytiszta H2O hullik le.
A  zuhany egyben meg is tisztítja a levegőt, mindenféle lebegő
anyag, például pollen, por vagy savrészecskék potyognak le és
dúsítják a talajt tápanyagokkal (vagy éppenséggel káros
anyagokkal).
Figyeljük meg: eső után sokkal tisztább a horizont, mert a
szennyező részecskékből álló párafátyol nem akadályozza a
fénysugarak útját.
Mennyi esőre van szükség?
A  mi égövünkön a víz a legfontosabb tényező ahhoz, hogy
egészséges kertünk és gazdag termésünk legyen. Természetesen
a hőmérséklet is fontos szerepet játszik, de a vízzel való
ellátottság a zöldellő természet alapfeltétele.
Főleg télen kell alaposan feltankolni. Ha esős őszünk és
telünk van, akkor a talajban csurig tele lesz a tározó.
A  növények, amelyek máskor folyamatosan kiszolgálják
magukat, téli álmukat alusszák, és nem isznak. Amit már nem
bír magába szívni a talaj, az leszivárog a mélyebb rétegekbe, és
talajvíz lesz belőle. Örülnünk kell tehát a téli „rossz időnek”,
mert a meleg évszakban sok növény több vizet fogyaszt, mint
amennyi az esőfelhőkből származó utánpótlás, ezért
kénytelenek a télen elraktározott tartalékokhoz nyúlni.
Nem könnyű válaszolni
arra, hogy mennyi esőre
van szükség. Először is fel
kell tennünk a kérdést,
hogy milyen éghajlattal
állunk szemben: nedves
vagy száraz? Nedves klíma mellett több csapadék hullik, mint
amennyi elpárolog, száraz klíma esetében fordított a helyzet.
A két klímatípus közötti határ jelzi egyben a nedves éghajlatból
a száraz, sivatagos éghajlatba való átmenetet. Szerencsésnek
mondhatjuk magunkat, mert Közép-Európa teljes egészében a
nedves zónába tartozik, még ha egyes vidékek, például a Felső-
Rajna-árok egyes hónapokban át is csúszik a száraz sávba.
 Rendben, akkor tehát nálunk alapvetően több eső esik, mint
amennyi el tud párologni. Ám ez még korántsem jelenti azt,
hogy elég lenne, felvetődik ugyanis a következő kérdés, hogy a
csapadék mekkora hányada marad meg a felső talajrétegekben.
Tudniillik csak ott tárolódik el úgy, hogy az a növények számára
elérhető és nyáron újra „megcsapolható” legyen. A kerti talajról
szóló fejezetben (ettől az oldaltól) részletesebben megvizsgáljuk
majd, melyik talajtípus mennyi vizet képes tárolni. A  homokos
talaj esetében például sok víz jut a mélyebb rétegekbe, így a
talajvíz ugyan rendesen feltöltődik, ám a növények a sok
csapadék dacára az ilyen talajon gyorsan kiszáradnak. Az
agyagos talaj ezzel szemben csekélyebb csapadékmennyiség
mellett is képes hosszú ideig nedvességet biztosítani a
növényeknek.
Németországban az éves csapadékmennyiség 500–1800
milliméter között van, azaz négyzetméterenként 500–1800 liter
esik. A  hozzánk legközelebb eső meteorológiai állomás
adataiból megtudhatjuk, hogy a lakóhelyünkön mennyi az éves
csapadékmennyiség. Csekély eltérésekkel ezek az adatok a saját
kertünkre is vonatkoztathatók. Ha pontosabban akarjuk
feljegyezni a zivatarok adatait, érdemes beszereznünk egy
esőmérőt. Ezeken a műanyag hengereken egy beosztás látható,
amelyen minden rovátka egy liter csapadékot jelez
négyzetméterenként.
Noha most már pontosan górcső alá tudjuk venni a
vízmennyiséget, még mindig nem világos, hogy elég
nedvességet kap-e a kertünk. Mert van itt még egy fontos
tényező, nevezetesen a növényzet.
A  növények egyfajta esernyőként működve visszatartják a
csapadék egy részét. Minél kevesebbet esik, annál több csepp
marad százalékos arányban a levelek felületén anélkül, hogy
elérné a talajt. A felesleg csak akkor potyog le és áztatja a földet,
ha eleget esik az eső. A  szaknyelvben intercepciónak nevezett
esernyőhatás mértéke a növények fajtájától függ.
Kezdjük a legkedvezőtlenebb példával: az örökzöld tűlevelű
fákkal, például a fenyővel. Ennek a lombkoronája olyan dús,
hogy még négyzetméterenként akár 10 liter csapadék esetén is
alig jut el valami a talajig. A  legközelebbi napsugár aztán
felhasználatlanul párologtatja vissza a felfogott vizet az
atmoszférába. Csak akkor kap az esőből valamit a talaj, ha jóval
nagyobb mennyiséget jelez az esőmérőnk. De gyakran még ez
se ér sokat a tűlevelűek alatt. A  lucfenyők vagy erdeifenyők
tövében barna szőnyeget képezve többnyire elhalt tűlevelek
sokasága fekszik. Vastagságától függően ez a szőnyeg az idáig
eljutó víznek akár a harmadát is elszipkázza. A következmény:
extrém száraz talaj. Nem csodálkozhatunk, hogy természetes
módon csak a messzi északon fordulnak elő luc- és erdeifenyők,
mert ott különösen sokat esik az eső, és jól érzik magukat.
  

Csigák – a láthatatlan dráma

Alig kezd el esni az eső, máris ott teremnek a csigák.
Bevallom, én sem rajongok értük, legalábbis ha a
veteményeskertben mászkálnak. Ha pár nap után nyoma
vész a frissen ültetett cukkininak vagy káposztának, ha
lerágják a lágy szárú növényeket, amikor épp kezdenének
kihajtani – nos, ilyenkor nem tudom a szívembe zárni őket.
Ennek ellenére nem irtom a csigákat, csak az ágyásokból
távolítom el, és lerakom őket a kert másik végében. Mint
minden élőlénynek, a csigának is megvan a maga helye az
ökoszisztémában. Ők felelnek a gombák szaporításáért
azzal, hogy magukkal cipelik a spóráikat, ezenkívül
táplálékul szolgálnak nemcsak a sünöknek, hanem sok
más állatfajnak is, többek között a szentjánosbogaraknak,
gyíkoknak vagy rigóknak. Ha csigaölő granulátummal vagy
sörcsapdával vesszük üldözőbe a kártékony jószágokat,
akkor áttételesen a csigavadászokban is kárt okozhatunk.
Még az is megeshet, hogy véletlenül egy ritka fajt ölünk
meg, például egy vörös csupaszcsigát (Arion rufus).
Micsoda? Hogy a vörös csupaszcsiga ritka faj lenne?
Bizony, ez a korábban nagyon gyakori jószág az elmúlt
években egyre inkább visszaszorult, és hogy ez nem
nagyon tűnik fel senkinek, annak a vetélytársa az oka.
A  Franciaországból bevándorolt és megtévesztő módon
spanyol csupaszcsigának (Arion lusitanicus) nevezett
jövevény egész Európában elterjedt, és közben kiszorította
az őshonos fajokat. Gyorsan szaporodik, és ami
elterjedésének a sűrűségét illeti, egy négyzetméterre akár
több példány is jut belőle. Keserű nedve nincs a sünök és
társaik ínyére, így aztán viszonylag háborítatlanul
tengetheti a napjait. Sajnos a barnától a narancssárgáig
minden árnyalatban előfordul, így könnyen
összekeverhető a vörös csupaszcsigával. Utóbbi mára
olyan ritkává vált, hogy egyes tartományokban felkerült a
veszélyeztetett állatfajok listájára.
Sörcsapdával vagy csigaölő granulátummal válogatás
nélkül pusztítanánk el őket, márpedig ki tudja: talán épp a
mi kertünk nyújt menedéket a fenyegetett sorsú honos
növényevőnek.
 
 A  lombos fák lényegesen több vizet eresztenek át a
lombkoronájukon, ráadásul télre lehullatják a leveleiket, így
szinte nincs is ellenállás. Vastag levélszőnyeg sem keletkezik
alattuk, mivel az avar sokkal hamarabb elrohad, mint a tűlevél.
Fordítsuk most figyelmünket a törpe növénykékre: a fűre és a
mohára. Míg a füvek már egy könnyű, négyzetméterenként
csupán pár literes zápor esetén is továbbvezetik a vizet a
földbe, a moha mint egy szivacs, teleszívja magát. A  fenyőhöz
hasonlóan visszaadja a nedvességet a légkörnek, a föld csak
akkor profitál belőle, ha négyzetméterenként több mint 10 liter
csapadék esik.
A vízfelvétel legkedvezőbb formáját a nyitott, növénymentes
talaj biztosítja – hiszen ott landol mindig és azonnal a teljes
szállítmány. Ez azonban már csak az erózióvédelem miatt sem
kívánatos állapot. Léteznek viszont olyan növényzetek is,
amelyek elősegítik a vízfelvételt. Vajon elgondolkodtunk-e már
azon, miért vannak a rebarbarának olyan nagy, tölcsér alakú
levelei? Figyeljük meg egyszer, mi történik, ha esik az eső!
A  fiatalabb, még egyenesen álló szárak felfogják velük a vizet,
és célzottan a  gyökereikhez vezetik. Hasonló jelenséget
tapasztalhatunk számos más fajnál is, például a pitypangnál.
A  levélzetnek van azonban egy másik előnye is: fékezi a
lezubogó víz erejét, és gondoskodik az egyenletesebb
eloszlásról. Jól látható ez a lombos erdőkben: ott, ahogy
mondják, mindig kétszer esik az eső. A tulajdonképpeni záport
követően a szél még órákig szitálja szanaszét a csöppeket a
levelekről. A  záporeső így időben eltolódva nem terheli túl a
talaj vízfelvevő képességét.
Az esőnek tehát a talajtól és a növényfajtáktól függően más-
más hatása lehet.
Végezetül, mielőtt tisztáznánk, hogy akkor elegendő esőt kap-
e a kertünk, ejtsünk pár szót a mennyiségekről! Tíz liter
négyzetméterenként – úgy hangzik, mintha sok esőről lenne
szó, ugye? Valóban, ahhoz, hogy ennyi víz összegyűljön, elég
rendes zápornak kell lennie. Ez a mennyiség egy vízzel teli
öntözőkannának felel meg. Forró nyarakon ennyi legfeljebb egy
hétre elég a növényeinknek, utána szükségük lesz némi
utánpótlásra. Ráadásul ha egy tűlevelű fa áll az ágyás fölött,
akkor ez csak csepp a tengerben.
Ezért fontos, hogy minden eső után kiürítsük az esőmérőt –
különben a mennyiségek összeadódva félrevezetőek lennének.
Hadd világítsam meg ezt egy példával: míg előfordulhat, hogy
két, néhány órás időkülönbséggel lehulló, egyenként 7-7 liternyi
csapadék esetében a víz teljes egészében a tűlevelűek
lombkoronáiban reked, és semmi sem jut belőle a talajba, addig
egy heves, 14 literes zivatarban 4 liter áztathatja a földet.
Láthatjuk tehát, hogy az adatok önmagukban nem sokat
érnek, amennyiben a növényzet elállja a víz útját. Elárulok
azonban egy egészen egyszerű trükköt, hogyan állapíthatjuk
meg, elég nedvességet kapott-e a talaj: söpörjük félre a humuszt,
amíg láthatóvá nem válik a tiszta föld (általában csak 1-2
centiméteres a humuszréteg). Fogjunk egy keveset a
mutatóujjunk és a  hüvelykujjunk közé, majd szorítsuk össze
erősen az ujjainkat. Ha a föld egybefüggő lapocskát formáz,
akkor elég nedves. Ha viszont szétmorzsolódik az ujjaink
között, akkor ki van száradva.
Ezt a ragadós próbát a legkülönbözőbb helyeken végezhetjük
el: a fűben, az ágyásokban, a fák alatt. Ha hol eső után, hol
száraz időszakokban, egyszóval a legkülönfélébb időkben és
körülmények között próbáljuk ki, akkor idővel kialakul
bennünk egy elképzelés, mennyi vízre van szüksége a
kertünknek. Ha mindezek után még egy pillantást vetünk az
esőmérőre is, akkor hamarosan már meg fogjuk tudni becsülni,
hogy mekkora csapadékmennyiségtől jut esővíz a talajba, illetve
mikor szükséges rásegítenünk az öntözőkannával.
Azt, hogy milyen mélyen hatolt be a nedvesség a földbe,
ránézésre meg tudjuk állapítani. A  sötét, nedves föld jól
láthatóan elválik az alatta fekvő szárazabb földrétegtől.
Jómagam a vakondtúrásokat szoktam a vizsgálat céljára
használni: a lábammal egy kevéske földet odébb tolok, és már
látom is, hogy alatta száraz réteg húzódik-e vagy sem.
Hogyan öntözzünk helyesen, ha nincs elég eső
Ha a hüvelyk- és mutatóujjunkkal végzett ragadós próbával
arra az eredményre jutottunk, hogy szétmorzsolódik a föld,
akkor érdemes megöntözni az ágyásokat. A próba ugyan csak a
felső egy centiméteres réteg állapotáról ad képet, de többnyire
nagyon hasonló a helyzet mélyebben is, ahol a növények
gyökereznek. A lejjebb húzódó talajrétegeknek pedig nincs
jelentőségük a növények öntözése szempontjából.
Az ágyásokon tehát segít az öntözés. Azt, hogy mennyi vizet
igényelnek a növények, ránézésre is meg tudjuk állapítani:
toljuk félre a lábunkkal egy kicsit a földet, és nézzük meg,
száraz-e az első centiméterek alatt. Ha igen, akkor egy kicsit
több vizet kell adnunk.
Egyvalamit azonban semmiképpen se tegyünk: ne öntözzük
naponta a növényeket, mert azzal elkényeztetjük őket.
Berendezkednek arra, hogy mindig van elég nedvesség a
gyökereik körül. Hogy fogadni tudják a rendszeres adományt,
szép laposan, a felszín közelében terítik el a gyökereiket. De jaj
nekik, ha egyszer elmarad az utánpótlás! Az elkényelmesedett
növénykék erre sztrájkba fognak. Lekonyuló leveleik már pár
nap múltán jelzik a hiányt.
Azok a növények, amelyeknek vízszükségletük kielégítése
érdekében meg kell erőltetniük magukat, sokkal mélyebbre
gyökereznek. Így akkor is tudják fedezni – legalább egy részét –
a folyadékszükségletüknek, ha a talaj felső rétege már
kiszáradt. Ha szeretnénk segíteni ezeknek a szívós kis
példányoknak a száraz időszakokban, jó alaposan locsoljuk meg
őket, négyzetméterenként körülbelül 20 literrel vagy két
öntözőkannányival. Könnyebb dolgunk van, ha locsolótömlővel
öntözünk, azzal azonban nehezebb megbecsülnünk a
mennyiséget. Egy próbaméréssel kisegíthetjük magunkat: egy
öntözőberendezéssel, amellyel az ágyást is locsoljuk (például
öntözőfej), töltsünk meg egy locsolókannát, és közben mérjük
az időt. Most már tudjuk, mennyi idő alatt jön ki a tömlőből 10
liter víz, így ki tudjuk számítani, mennyi ideig kell egy bizonyos
ágyást öntözni. Példaképpen: ha az ágyásunk 30
négyzetméteres, és a slag 20 másodperc alatt tölt meg egy 10
literes kannát, akkor összesen 1200 másodpercig, vagyis 20
percig kell locsolnunk az ágyást ahhoz, hogy megkapja a 20
litert egy-egy négyzetméterre.
Miután így megspóroljuk a napi öntözést, ez nem is olyan sok
idő. Ily módon utánozni tudjuk a természetes csapadékot, és az
alsó gyökérszinteket is elérjük. Ezáltal nem ösztönözzük a
növényeket arra, hogy felül terítsék el a gyökereiket.
A  löketszerű öntözéssel megőrizzük az ellenállóképes
szomjazóművészek képességeit, és lehetővé tesszük a magunk
számára, hogy akár két hétre is elutazhassunk nyaralni anélkül,
hogy a kert közben kiszáradna.
Az állat- és növényvilágban bekövetkező
változások
A legtöbb állat ugyanúgy tekint az esőre, mint mi: az eső hideg,
nedves és ezért fölöttébb kellemetlen. Ha csak lehet,
mindegyikük – legyen szó rovarokról, madarakról vagy
emlősállatokról – behúzódik valahová, nehogy megázzon.
A méhek visszasietnek a kasba, a rigók befészkelik magukat egy
fa védelmező levélernyője alá, az őzek pedig a sűrű bozótban
bújnak meg. Ha ez nem lehetséges, például amikor a lovakat a
nyitott legelőn éri a vihar, akkor a hátsó felüket fordítják a
szélnek, hogy legalább az érzékeny pofájukat ne csapdossa a
korbácsoló eső.
Egészen másképp reagál azonban a földigiliszta. A  neve
alapján (németül „esőféregnek” hívják) azt gondolhatnánk,
hogy imádja a rossz időt. Valójában minden csapadéktól halálra
rémül. Nyálkával kitapétázott otthonos földi járatai, amelyek
akár 3 méter mélyre is elérhetnek, ilyenkor teljesen megtelnek
vízzel – ő pedig könnyen megfulladhatna. Hogy megússza ezt a
sorsot, szélsebesen kimászik a felszínre. Egy másik elmélet
szerint a doboló eső hasonló hangot ad, mint a földben ásó
vakondok. Márpedig ezek a jószágok halálos ellenségei a
gilisztának, mert úgy szeretik, hogy (nem csak majd’) megeszik.
Személy szerint én inkább az első elmélet híve vagyok, mert
heves esőzések után valóban rengeteg, tócsába fulladt gilisztát
látni, ami egyértelműen bizonyítja, hogy a slank állatkák nem
maradnak életben az oxigénben szegény vízben.
Föld alatti mély járatában egyébként a giliszta nem képes
megkülönböztetni, ki okozza a hangos dobogást. Ezért eshet
meg, hogy egyszer csak a gumicsizmánk mellett bukkan ki a
földből, amikor hosszabb ideig egy helyben dolgozunk a
kertben, mondván, inkább nézzen egyszer feleslegesen utána,
ki jár ott, mint hogy kellemetlen meglepetés érje.
Ugyancsak esős időben kerülhet szemünk elé a
kerttulajdonosok legfőbb réme: a csiga. A síkos, nyálkás állatok
napsütéses időben hamar kiszáradnának, ezért azokat az
időszakokat, amikor jó az idő, előszeretettel töltik nedves, sötét
búvóhelyeken, például komposzthalmokban. Amint nyáron
nedvesebb lesz az idő, előbújnak rejtekeikből, és útra kelnek.
Akárcsak természetes ellenségeik, a szalamandrák, varangyok
és békák. Amikor este esik az eső, és sétálni megyek öreg cocker
kutyánkkal, Barryval, rettenetesen oda kell figyelnem, nehogy
véletlenül eltapossak egyet közülük.

A  felhőszakadás egyébként remek alkalmat és kiváló

feltételeket biztosít a nagyobb állatok megfigyelésére, mivel
minél inkább mozgásban vannak, annál jobban láthatjuk őket.
Ha ömleni kezd az égi áldás, akkor (akárcsak mi) fedezékbe
húzódnak, lehetőség szerint a fák vagy bokrok alá. Amikor
aztán alábbhagy az eső, vagy előbújnak a nap melengető
sugarai, a víziszonyos teremtmények újra előmerészkednek,
hogy megszárítkozzanak és felmelegedjenek. Közvetlenül vihar
után, amint kezd kitisztulni az idő, különösen jó eséllyel
láthatunk őzet. Sok lakóterületnek mára már szinte állandó
tartozékai lettek ezek az állatok. Vihar esetén tehát
semmiképpen se mondjunk le a sétáról, csak halasszuk el, mert
jutalmul csodálatos természeti élményekben lehet részünk.
Esőben a növények viselkedése is megváltozik. Némelyikük
időjósnak is alkalmas (lásd ezt az oldalt). Más jelenségek
azonban tévútra vezetnének, de ennek ellenére érdekesek.
Klasszikus példa a luc- vagy erdeifenyő toboza.
Környezetismereti kirándulások alkalmával már a kisgyerekek
is megtanulják, hogy a tobozok egyfajta kisméretű
meteorológiai állomásnak tekinthetők. Napos, száraz időben a
pikkelyeik kinyílnak és megduzzadnak, esőben becsukódnak és
összehúzódnak. Ez idáig rendben is volna. De miután a tobozok
mindig csak loholnak az időjárási események nyomában, vagyis
a megfigyelés mindig csak a szárazról nedvesre való váltás után
vagy fordítva lehetséges, az az igazság, hogy előrejelzésre
teljességgel alkalmatlanok.
Fontos változás a növényeken a tisztaság. A  levelek úgy
működnek, mint a napenergia-elemek, és ahhoz, hogy
hatékonyak legyenek, a felületüknek tökéletesen tisztának kell
lennie. De a levegőben nagyon sok a por, és ez a napok és hetek
folyamán lerakódik a leveleken. Ami egyre inkább fékezi a
növények növekedését. Ha jön a következő eső (minél hevesebb,
annál jobb), csak akkor mossák a vízcseppek tisztára a
napvitorlákat, melyek utána ismét felturbózhatják a termelést.
A  zivatarok jellegzetes következménye, hogy a növények
letörnek. Van, hogy kint a földeken, ahol teljes mezőket és
gabonaföldeket terít le a vihar, van, hogy a kertekben pusztít,
ahol a gondosan ápolt nyári virágokat dönti le a lábukról – a
jelenségnek általában egyszerű az oka: a trágya. A  legtöbb
növény természettől fogva elég stabil ahhoz, hogy sértetlenül
kibírja a heves esőzéseket. Kultúrnövényeink azonban a
tenyésztés és még inkább a trágyával vagy komposzttal történő
doppingolás révén túl gyorsan nőnek. Emiatt túl hosszúak a
száraik, és mivel nem fásodnak meg, instabilak. Nem csoda, ha
ezek az ingatag konstrukciók erősebb igénybevételkor
csütörtököt mondanak.
Esőben sok virágos növény becsukja a fejét, nehogy a
csapadék kimossa belőle a virágport és a nektárt. A  beporzás
miatt fontos, hogy ha újra kisüt a nap, minél előbb magukhoz
tudják csalogatni megint a rovarokat. Ám ha az árukínálatot
elmossa az eső, akkor az utódoknak sajnos annyi. Főleg az
egynyári fajok számára lenne ez szomorú.
Más a helyzet azoknál a növényeknél, amelyek elvirágoztak
és magokat hoztak. Ilyen esetben már kifejezetten kívánatos
egyes fajoknál az eső, mert segít odébb mosni és új élőhelyekre
szállítani az új élet csíráit. Az így terjesztett magokat németül
„eső úsztatta magoknak” hívják. A  mocsári gólyahír esetében
különösen indokolt az elnevezés, mert már a neve is utal rá,
hogy szeret vizek mentén megtelepedni. De a szintén sok
kertben megtalálható borostyánlevelű veronika is előszeretettel
bízza magvait a heves záporokra, hogy ily módon útra keljenek.
Néha a növények csupán arra használják a vízcseppeket,
hogy kiforgassák a magvakat. A  közönséges gyíkfű, amely
ugyancsak gyakori lakója a kerteknek, esőben azonnal kinyitja
a terméságazatát. Ha egy vízcsepp a levéllemezre hull, kirepíti a
belső végénél ülő magot.
Miről árulkodnak a jégszemek gyűrűi?
A  villámcsapás mellett a vihar leginkább rettegett kísérője a
jégeső. Emlékszem, egyszer a körzetünkben egy heves júliusi
jégeső a falombok mintegy 70%-át leverte.
A  veteményeskertünk tönkrement, az utakat elborították az
ágak és a levelek. Több talicskára való zöld vándorolt a
komposzthalomra, az őszi termés igencsak csenevész volt. Ám a
negatív következmények dacára sem tudom kivonni magam
ennek a természeti jelenségnek a varázsa alól.
A jégszemek a zivatarfelhőkben jönnek létre azáltal, hogy az
apró részecskékre víz rakódik és rájuk fagy. Ezek a kis rögök
normális esetben hamar túl nehézzé válnának, és lehullanának
a talajra mint jégdaraszemek. Az összetornyosuló
zivatarfelhőkben azonban nagy erejű feláramlások vannak,
amelyek a szemeket esetenként több kilométer magasba repítik.
Mindeközben egyre több víz fagyhat rájuk. Fent a felhőben
alábbhagy a szél, így a rögök ismét lefelé szállnak, a vihar
sújtotta zónába, ahonnan újra felrepülnek. Minél hevesebb a
zivatar, minél erősebb a feláramlás, annál gyakrabban
ismétlődik meg ez a fel-le mozgás, és annál hosszabb ideig tart,
amíg a szem végül túl nehéz lesz, és a talajra esik. A  kisebb
szemek, mielőtt még becsapódnának, elolvadnak, és különösen
kövér cseppekként pottyannak a fűbe, a nagyobbak (ezek akár
focilabda méretűre is hízhatnak!) jég formájában érnek földet.
Szerencsére a jégesők általában nem olyan vészesek, így
többnyire csak borsó vagy cseresznye nagyságú szemek
potyognak az égből.
 A  jégszemek (rövid)
keletkezési története rájuk van
írva. A  nagyobbak viszonylag
hosszú ideig voltak úton a
zivatarfelhőkben, a kicsik csak
rövid ideig. Vegyünk egyszer
alaposan szemügyre egy ilyen
jégszemet! Érdemes félbevágni,
akkor jól látszik réteges
A jégszem
keresztmetszetéből felépítésük, amely hasonlít a fák
kiolvasható izgalmas évgyűrűire. És  akárcsak a fák
keletkezéstörténete. esetében, a gyűrűk itt is a szem
Minden egyes gyűrű
útjáról tanúskodnak: minden
egy hullámvasutazást
jelez a zivatarfelhőben egyes réteg egy „fel-le utat” jelez
a zivatarfelhőben, vagyis,
mondjuk, öt gyűrű öt felhőtoronybeli hullámvasutazásnak felel
meg. A  hullámvasutazás hozzávetőleges időtartamát is
kiolvashatjuk belőle: a rövid felfelé repülések vékony, a
hosszúak vastag réteget hagynak maguk után. Persze még a
„hosszú” repülések is villámgyorsan zajlanak le, ellentétben a
fák évgyűrűivel, amelyek egy-egy évet jelentenek.
A  különösen heves feláramlásokban, amelyek a jégrögöket
szabályos lebegésben tudják tartani, elég egyetlen fel-le út
ahhoz, hogy vaskos jégszemek keletkezzenek. Ilyen esetekben
nem alakulnak ki gyűrűk. A  jégeső a tapasztalatok szerint egy
centiméteres szemméret fölött válik veszélyessé, mert a
méretnövekedéssel együtt az esési sebesség is megnő. A  kis
szemek ugyan átüthetik egyik-másik levéllemezt, de a növények
viszonylag hamar felépülnek a károk után. Két centiméter fölött
civilizációs javaink, például az autók is megsérülhetnek, károk
keletkezhetnek a karosszériában, betörhet az ablaküveg.
Végezetül még egy tipp: ha a jégeső után elül a vihar, először
az fog érdekelni bennünket, hogy épségben megúszta-e a
kertünk a bajt. Tegyünk be pár jégszemet a fagyasztónkba, hogy
később, miután szemügyre vettük a ház és az udvar állapotát,
nyugodtan megvizsgálhassuk.
Hó és fagy
Egy hópehely valóságos csoda – és minden pehely egyedülálló.
A formák kombinációs lehetőségei olyan sokfélék, hogy amióta
a Föld létezik, valószínűleg még soha nem hullott két azonos
szerkezetű hópehely.
A  hó jelentős befolyással bír kertünk vízháztartására. A  téli
időszak a feltankolás ideje: a nyár során kiszáradt talaj megtelik
esővízzel, anélkül, hogy a vegetáció rögvest nekilátna
leszivattyúzni. Mivel minden növény téli álmát alussza, és az
egynyáriak el is tűntek, a csapadék akadálytalanul tudja
átáztatni a talajt (leszámítva az örökzöld tűlevelű fák alatti
területeket), és egészen a legmélyebb rétegekig le tud
szivárogni. Mindaddig, amíg a hőmérséklet fagypont fölött van,
ezek a folyamatok akadálymentesen zajlanak. A  tipikus
szemerkélő esős idő a napokon át tartó esővel vagy havazással,
felázott utakkal és sáros ágyásokkal garantáltan termékeny
kerti szezont ígér – ha úgy vesszük, minden napot áldanunk
kell, amikor rossz az idő. Csapadékból sosincs elég, mivel a
talajvíztározók a 2003-as száraz évet követő időszak óta sok
helyen máig nem álltak helyre.
Néha azonban zavar keletkezik ebben a raktározószakaszban
– mégpedig a fagy miatt. Ha napokon keresztül tartós fagyok
vannak, a talaj több centiméter mélységig átfagy. Ha ezután
felmelegszik az idő, gyakoriak lesznek az esők, a víz azonban
áthatolhatatlan fagyrétegbe fog ütközni, és hasztalanul elfolyik
a legközelebbi árkok és csatornák felé.
Más a helyzet, ha hó borítja a talajt. A  fehér hópelyhek
olyanok, mint a pehelytoll. Magukba zárják a levegőt, és ez
hathatós védelmet jelent a hideggel szemben. Minél vastagabb a
hótakaró, annál erősebb ez a hatás. Így a talaj akár -10 °C alatti
hőmérsékletek mellett is fagymentes maradhat. Ha ezután a
hőmérő higanyszála nulla fok fölé kúszik, az eső a lassan
megolvadó hóval együtt közvetlenül behatol a talajba.
Hó nélküli erős fagy esetében viszont a vegetáció védelmező
takaró híján tehetetlenül ki van szolgáltatva az alacsony
hőmérsékletnek. A  föld gyorsabban fagy át, a növények
elszáradnak. Érzékeny növényeknél ilyenkor csak egy
fenyőágakból készített védőburok vagy flíztakaró és az öntözés
segít.
Nap, Hold és csillagok

Kedvező időjárás esetén éjszakáról éjszakára figyelhetjük

kertünkből a legkáprázatosabb természeti csodák egyikét: a
csillagos eget. Egy időben az asztronómia volt az egyik kedvenc
hobbim. Az asztrológiával ellentétben, amely a jövőt szeretné
megfejteni a csillagok állásából, az asztronómia a világűr
természettudományos jelenségeivel foglalkozik.
Elég egyetlen pillantást vetnünk a végtelen, sötét
messziségbe, hogy lássuk, milyen kicsiny és törékeny a mi Föld
nevű űrhajónk. Már csak ezért is érdemes fürkészni az éjszakai
égboltot.
Felettébb lenyűgözőnek találom a gondolatot, hogy az
éjszakai ég kémlelése kizárólag a múltba vezet vissza.
A  csillagok ugyanis nem mások, mint messze, nagyon messze
eltávolodott napok, amelyek fénye évszázadok, ha nem
egyenesen évezredek alatt ér el hozzánk. Közben ezek a
csillagok rég továbbvándoroltak, világosabban fénylenek, vagy
éppenséggel kihunytak. A  csillagképek, amelyek állását az
asztrológusok a jövendölésükhöz használják, már teljesen
másképp csoportosulnak – hogy hogyan, azt csak a jó ég tudja.
Ha van olyan fényképezőgépünk, amelyen több percre be
tudjuk állítani az expozíciós időt, akkor lehetőségünk nyílik
arra, hogy lefényképezzük a Föld forgását. Állítsuk a kamerát
egy állványra, és irányítsuk a lencsét az éjjeli égbolt egy
szakaszára, a legjobb, ha északi irányba. A  megvilágítást
állítsuk a lehető leghosszabb időre, akár több órára (ehhez néha
távkioldót kell használni, amely csak akkor aktiválja a zárat, ha
még egyszer megnyomjuk). A fotó elgörbülő ívekként mutatja a
csillagokat, mert a Föld (és a fényképezőgépünk) elfordult
alattuk, míg a kép készült. Az ívek annál hosszabbak, minél
hosszabb volt a megvilágítás.
Hideg éjjelek és csillagos ég
Tiszta időben akár 3000 csillagot is láthatunk szabad szemmel
egy sötét éjszakán. Apropó sötét éjszaka: nem minden éjszaka
sötét. A városban és a kivilágított utak mentén világos a helyzet:
itt a mesterséges fényforrások zavarnak be. Azonban a
természet is megnehezítheti a csillagok megfigyelését, mégpedig
a telihold miatt.
Mikor van egyáltalán éjszaka? Amikor lemegy a nap, eleinte
alkonyodik. A  szürkületet a Föld légköre okozza. A  nap már a
horizont alatt van, sugarai megtörnek az atmoszférán, és az
általa nem sütött területekre is visszaverik a fényt. Ez a
közvetett megvilágítás apránként csökken, mire azonban végleg
besötétedik, évszaktól függően akár 1-2 óra is eltelhet még. Csak
akkorra válnak láthatóvá a leggyengébb csillagok is, akkor
rajzolódik ki a Tejút halvány szalagja. Júniusban, az év
legrövidebb éjszakáinak idején ennek a sötét szakasznak az
időtartama mindössze négy óra.
 Térjünk azonban vissza a csillagokhoz! Ezek az égi jelenségek
valójában eltávolodott napok, olyan messze vannak, hogy még a
legerősebb teleszkópban is csak apró pontoknak látszanak. Ha
hozzászokott a szemünk a sötéthez (ez akár 30 percig is
eltarthat), a kis pontocskákról még valami kiderül: színesek!
Akadnak vörös, kék, sárga és fehér csillagok, a sugárzás
fajtájától és hőmérsékletétől függően.
Különösen sok csillagot láthatunk egy-egy esőfront
elvonulását követően, amikor hirtelen kiderül az ég. Ilyenkor a
levegő tiszta és pormentes. Ha este ilyen tiszta eget látunk, az
azt jelzi, hogy a következő éjszaka jelentősen esni fog a
hőmérséklet. Hiányzik a védelmet nyújtó felhőtakaró, és a
legutóbbi csapadék elpárolgott nedvessége erősen lehűti a
talajközeli levegőt.
Szép időben ellenben gyakran vékony ködfátyol keletkezik,
amely – különösen a látóhatár közelében – elnyeli a gyengébb
csillagok fényét. Ebben az esetben tehát a rosszabb látási
viszonyok, az enyhén párás-ködös égbolt arra utalnak, hogy
másnap jó időre számíthatunk.
A  másik ámulatba ejtő jelenség a Tejút. Mindannyian részei
vagyunk a sok száz milliárd csillagból álló, hatalmas
spirálgalaxisnak. Ennek formája egy koronghoz hasonlít,
amelynek külső részei a központ körül mozognak. A  Tejútra
tekintve a korong keresztmetszetét látjuk, mégpedig a Tejút
belsejéből, mivel Naprendszerünk a Tejútrendszer egyik
karjában helyezkedik el. A  Tejút homályos, elmosódott
kinézetéről kapta a nevét. A  valóságban végtelenül sok csillag
alkotja, ezeknek a fénye az óriási távolság miatt ködös egésszé
mosódik össze. Csak a legközelebbiek, az említett 3000 csillag
vehető ki egyenként.
Naprendszerünk (és vele olvasóim és én is) a „szomszédos”
csillagokkal együtt másodpercenként körülbelül 270
kilométeres sebességgel utazik egy hatalmas körpályán a
Tejútrendszer középpontja körül, ami mintegy 1 millió km/h-
nak felel meg. Ha egy csendes éjjelen felnézünk az égre, most
már tudni fogjuk, hogy valójában minden villámsebes
mozgásban van.
Hullócsillagok és kozmikus eső
A legkisebb égitestek, már ha annak
nevezhetjük őket, a hullócsillagok.
Úgy tartják, szerencsét hoznak, és
máig fennmaradt az a szokás, hogy
ha az ember hullócsillagot lát,
kívánhat valamit. Kis
porrészecskékről van szó, kövekről vagy fémtestekről, amelyek
úton a világmindenségben beleütköznek a Föld légkörébe, és ott
elhamvadnak. Méretüktől függően a hamvadás fénye nagyon
messzire látszik. Egy hullócsillagot leginkább akkor van
esélyünk megpillantani, ha a Föld egy üstökös pályáját
keresztezi. Az üstökösök jégből és porszemcsékből állnak, és
piszkos hógolyókra hasonlítanak. A  Nap közelében sok
részecske leoldódik, ezek képezik az égi jelenség jellegzetes
csóváját, ami nem más, mint az üstökös törmelékének íve.
A legismertebb ilyen pályakereszteződés mindig augusztus első
felére esik, amikor a Föld a Swift–Tuttle-üstökös pályáját szeli
át. Ilyenkor óránként több száz hullócsillagot is láthatunk.
Manapság, a modern időkben megeshet, hogy technikai
eszközökkel tévesztjük össze a hullócsillagot: a műholdakkal.
Míg apró pontokként vonulnak az éjszakai égen, a Nap
megvilágítja őket, de második ránézésre könnyedén
megkülönböztethetjük a természetes égi jelenségektől. Egyrészt
a sebességük alapján, amely a hullócsillag gyors felvillanásához
és elhamvadásához képest viszonylag lassú. Másrészt a műhold
pályája jól követhető, mivel hosszan látható, amíg el nem tűnik
a horizont közelében.
A  hullócsillagok folyamatos poresőt okoznak, amely ránk
szitál. Ez a kozmikus eső nagy jelentőséggel bír és bírt a Föld (és
ezzel természetesen a kertünk) számára is: a víz jelentős része a
nagyobb égitestektől származik, például az üstökösöktől,
amelyek a távoli múltban a Földbe csapódtak. És még a pici
hullócsillagok is összeadódva akár 10 000 tonnát is kitehetnek –
naponta! Amiből egy csipetnyi a mi ágyásunkra is hullik!
Holdfázisok
A  Hold és a kertészkedés témakörében tucatszám találhatunk
különböző könyveket, ezért én most más aspektusokkal
szeretnék foglalkozni. Vitathatatlan tény, hogy a Hold hatással
van a földi életre. Tipikus példa erre az árapály jelensége.
A  Hold és a Föld közös súlypont körül köröz. A  Hold vonzza a
tengerek vízfelszínét, ezáltal egy kis, körülbelül 30 centiméter
magasságú hullámhegy keletkezik. A  Földnek a Holdtól
elforduló oldalán a centrifugális erők révén – a körhintához
hasonlóan – egy második hullámhegy képződik. Mivel a Föld a
nap során forog, a hullámhegy is megfordul, amely így mindig a
Hold felé fordul (hátoldalával pedig elfordul a Holdtól). És
ezáltal a víz a part mentén magasabbra csap, vagy
visszahúzódik, ha elvonul ez a hegy. A  tengerfenék
megemelkedésével a part közelében feltolul a víz, és az apró
hegy a tereptől függően több méteresre növekedhet, így dagály
idején például az Északi-tenger partján az iszapos talajszakaszt
több kilométer széles sávban elárasztja a sós tengervíz.
Nos, a mi kertünk
valószínűleg nem árapályos
területen fekszik, ugye? Vagy
mégis? A  Hold ugyanis
nemcsak a vizet, hanem a
földkérget is megemeli. A nap
folyamán a kertünk
60  centimétert emelkedik és süllyed, anélkül, hogy
észrevennénk. Ezek a mozgások azonban olyan kiterjedten és
egyenletesen mennek végbe, hogy csak nagyon bonyolult
eszközökkel mérhetők.
Ilyen hatalmas erők mellett nem csodálkozhatunk azon, hogy
egyes tengeri organizmusok a Holdat egyfajta naptárként és
óraként használják, hogy szinkronban szaporodjanak. Ez azzal
az előnnyel jár, hogy az esetleges ragadozók így nem tudják
felfalni az összes utódot. Fajtól függően a telihold, a félhold vagy
az újhold (azaz a teljes sötétség) lehet az, ami az év egy bizonyos
hónapjában kiváltja a szaporodást.
Nem lenne mindezek nyomán elképzelhető, hogy a kertünk
talajában megbúvó organizmusok is egyfajta óraként
használják a napi emelkedést és süllyedést? A  nappalok és az
éjjelek váltakozása vagy az év menete, ami meghatározza a föld
fölötti élet ritmusát, egy méternél nagyobb mélységben már
nem játszanak szerepet. Itt mindig azonos hőmérséklet
uralkodik, és mindig koromsötét van. Mihez igazítanák a
mélyebb rétegeket benépesítő fajok ezrei az életüket?
Lehetséges, hogy az apály és a dagály ereje számukra az
egyetlen időmérő – mindenesetre a kutatók még nem találtak
választ erre a kérdésre. És mindaddig, amíg számos fajt még
csak lajstromba sem vettünk, a kutatásukról már nem is
beszélve, ezt a kérdést illetően jó darabig még a sötétben
tapogatózunk.
A  Holdnak az emberre gyakorolt hatásairól szintén folyik
még a vita, de ha a kertünk talaja is nap mint nap emelkedik és
süllyed, akkor nehezen képzelhető el, hogy a mi szervezetünket
mindez teljes egészében hidegen hagyná. Elvégre ősidők óta a
Holdhoz igazítjuk az életünket – gondoljunk csak a hónap
szavunkra! Számos időpontot, például a húsvét dátumát is a
Föld kísérője alapján határozzuk meg (a tavaszi
napéjegyenlőség utáni első holdtöltét követő vasárnap). Nem
tudható biztosan, hogy a menstruációt (a ciklus időtartama 28–
35 nap között mozog, egy holdciklus 29,5 napos) befolyásolja-e
ez az égitest. Mindenesetre régen így vélték, amire a havibaj
elnevezés is utal, ami a hónap és ezzel végső soron a Hold
szóból ered.
A bolygók
Mindannyian megtanultuk gyermekkorunkban a bolygók
neveit. Idézzük csak fel a Naphoz való közelségük
sorrendjében! Merkúr, Vénusz, Föld, Mars, Jupiter, Szaturnusz,
Uránusz, Neptunusz és Plútó. Időközben szegény Plútó
elveszítette bolygó rangját, mert sok tudós szerint túl kicsi,
ugyanakkor találtunk néhány hasonló méretű égitestet,
amelyeket együttesen aszteroidáknak (kisbolygóknak)
nevezünk, így aztán a Plútónak is meg kell elégednie ezzel az
elnevezéssel.
Az aszteroidák nem egészen veszélytelenek: 2011
novemberében például egy körülbelül 400 méter széles, YU55
elnevezésű kisbolygó süvített el a Föld mellett (közelebb volt,
mint a Hold) – csillagászati mértékkel mérve szinte súrolta a
bolygónkat. Ha becsapódik a Földbe, súlyos pusztítást vitt volna
végbe.
Szabad szemmel nem kivehetőek az ilyen galaktikus törpék.
A Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz azonban
láthatók.
A  csillagokkal ellentétben, amelyek, akárcsak a Napunk,
maguk is világítanak, a bolygók gáz- vagy kőzetgolyók,
amelyeket egy csillag, esetünkben a Nap világít meg. Az
égbolton csak a saját Naprendszerünk bolygóit tudjuk
megfigyelni, mivel a többi csillag olyan messze van, hogy a
körülöttük keringő bolygók optikailag egy ponttá olvadnak
össze a csillaggal.
  

Virágillat későn kelőknek

A  különféle növények virágai más-más időben nyílnak,
ezáltal nem terhelik túl a beporzó rovarokat, és az egyes
fajok biztosabban sorra kerülnek. A  repülő látogatók egy
nagy csoportja a legtöbb növényhez csak záróra után
érkezik: ők az éjjeli lepkék. Megéheztek, és szívesen
szürcsölnének egy kis nektárt. Egyik-másik virágnak ez jó
esélyt nyújt arra, hogy kiemelkedjen a konkurencia
tömegkínálatából: napnyugta után kezdenek kinyílni.
Néhány faj tényleg ezt teszi, például az eredetileg Észak-
Amerikában őshonos ligetszépe. Csak a sötétség
beálltakor nyitja ki a virágait és kezd el illatozni. Az édes
csábítás odavonzza az éjjeli lepkéket, melyek rászállnak a
világossárga csészelevelekre.
A  virág sárga színe általánosan jellemző az „éjjel aktív”
növényekre, mert így még sötétben is láthatók
valamennyire. Nem mindegyikük vacakol azzal, hogy csak
a sötétség beálltakor nyíljon ki. A  nálunk is honos
szappanfű például egész nap nyitva tartja a boltot, de csak
este kezd el csábítóan illatozni. Hasonlóképpen jár el a
lángvirág is, amelynek világos rózsaszín virágai szintén
éjjelente tűnnek elő.
Ha szívesen ücsörgünk nyári estéken a kertben vagy a
teraszon, akkor érdemes az ülőhelyünk közelében elültetni
néhány ilyen éjjeli virágot. Érdekes megfigyelésekre
tehetünk szert, olyan szerény látogatók kereshetnek fel,
amelyek létezéséről korábban sejtelmünk sem volt.
 A bolygókat viszonylag könnyen meg tudjuk különböztetni a
csillagoktól. Általában nagyon világosan ragyognak, és pályájuk
mindig azon a vonalon fut, ahol nappal a Nap is halad.
Mindebből következik, hogy északon soha nem fogunk
felfedezni bolygókat – kivéve, ha a déli féltekén, például
Ausztráliában tartózkodunk, mert akkor minden pont fordítva
van. A Nap ott északon áll, és így a bolygók is.
Egy másik megkülönböztetési lehetőség az, hogy a csillagok
pislákolnak. Néha a levegő mozgásától függően villódznak és
vibrálnak, míg a bolygók továbbra is mozdulatlanul
tündökölnek. Mi lehet ennek az oka? A  csillagok távolságuk
révén csak apró fénypontok, míg a bolygók már távcsővel is
kivehető korongok. És ezt a szélesebb fénysugarat nem zavarják
meg a kis légturbulenciák.
Jelentős távolságuk miatt a bolygók valószínűleg nem hatnak
ki a földi életre. Együttesen a Hold vonzóerejének csak a
századrészével rendelkeznek – ez nem elegendő ahhoz, hogy
mérhető hatással bírjanak.
Napállás és napszakok

A  Föld mellett a Nap a legfontosabb égitest számunkra.

Fénysugarai nyolc perc alatt érnek el a Földre. Ennek oka az a
150 millió kilométeres távolság, amire szükség is van. Ha a Föld
közelebb lenne ehhez az izzó kályhához, akkor osztozna a
Merkúr és a Vénusz sorsában: minden víz elpárologna róla, és
nem lenne lehetséges rajta az élet. A Napban másodpercenként
500–600 millió tonna hidrogén ég el, így keletkezik az ismert
sugárzás. De ne aggódjunk! A  magas fogyasztás dacára a
tartalékok még egypár milliárd évig kitartanak.
Az alábbi modell jól szemlélteti, milyen hatalmas a Nap: ha a
Föld meggyszem méretű lenne, akkor a Nap átmérője másfél
méter volna, és 150 méter távolságra lenne a Földtől.
A  nappali égbolton a Nap felszíne nagyjából ugyanolyan jól
megfigyelhető, mint a Holdé, hiszen mindkettő egyforma
méretű korongnak látszik (tisztán optikai szempontból). Csak a
ragyogó világosság akadályoz meg abban, hogy hosszabb ideig
belenézzünk. Milyen kár! Ugyanis a felszínén jól látható
folyamatok játszódnak le, amelyek igazán figyelemreméltó
látványosságok. A  napfoltokról van szó, amelyek anyajegyek
módjára pöttyözik a Nap sárgásfehér arcát. Mielőtt elárulnám,
hogyan lehet veszélytelenül megtekinteni ezt a természeti
színjátékot, szeretnék kitérni a foltok jelentőségére.
Ezek sötétnek tűnnek, mert helyükön a Nap felszíne egy
kicsit hűvösebb. Összességében mégis a Nap megnövekedett
aktivitását jelzik: minél több a napfolt, annál jobban sugárzik,
és annál melegebb lesz idelent. A  foltok sokéves ciklusoknak
vannak alávetve, amelyek folyamán egyre több bukkan fel
belőlük, míg a periódus végére fokozatosan újra el nem tűnnek.
Egy ilyen ciklus általában tizenegy évet vesz igénybe – de a Nap
nem mindig tartja magát ehhez. Amikor a legutóbbi ciklus
végén, 2007 decemberében eltűntek a napfoltok, szokatlanul
hosszú szünet következett. A  Nap felszíne makulátlanul tiszta
maradt, évek múltán is alig jelentek meg rajta foltok.
A  szakértők arra számítanak, hogy a Nap mindent összevetve
csekélyebb mértékben sugárzik, és a legközelebbi foltciklus
olyan gyenge lesz, hogy átlagosan ritkábban lehet majd
napfoltot megfigyelni.
A  következményeket már a saját bőrünkön tapasztalhattuk:
az elmúlt évek zord telei formájában. Csikorgó hideg, befagyott
folyók és tavak, no meg a fagy miatt sorozatosan leálló vonatok:
mindez részben az elmaradó napfoltokra vezethető vissza.
És  minden valószínűség szerint nem ezek voltak az utolsó
szélsőséges időjárású telek. Az égi fűtés hosszú távú ingadozásai
befolyásolják az üvegházhatás következményeit, így az
éghajlatváltozás megtorpan.
 Egy távcső segítségével a napfoltokat egy papírlapra vetíthetjük. Vigyázat!
Soha ne nézzünk a távcsövön át a Napba!

 
De térjünk vissza a kertünkhöz! A  Napban zajló izgalmas
folyamatokat, akár egyszerű eszközökkel, magunk is nyomon
követhetjük. Mindössze egy távcsőre és egy papírlapra lesz
szükségünk. Előre kell bocsátanom valamit: nagyon fontos,
hogy soha ne nézzünk a távcsővel a Napba, mert ezzel
másodpercek alatt súlyosan károsítjuk a szemünket. A  kísérlet
során a távcsövet egyfajta diavetítőként fogjuk használni: a
projekciós felületen, a papírlapon veszély nélkül nézegethetjük
a Nap képét. Tartsuk a távcsövet a lap elé, és elülső oldalát
fordítsuk a Nap irányába (mintha a lap át akarna nézni rajta).
Ha egy kicsit előre-hátra, ide-oda mozgatjuk, sikerülni fog a
távcső Nap-képét a papírra vetíteni. Eleinte csak egy világos
foltot fogunk látni, amit a távcső állítógyűrűinek segítségével
élesebbé tehetünk. Most már nyugodtan kémlelhetjük a
papírlapon a Napot, és – ha vannak – a napfoltokat is. Bár
nehezebb beállítani, de kényelmesebb megoldás, ha állványt
használunk. De ne feledjük: ügyeljünk rá, hogy a távcsővel
senki ne nézzen közvetlenül a Napba!
Ha rendszeresen vizslatjuk a napfoltokat és ezzel a Nap
aktivitását, fényt deríthetünk arra, milyen hideg lesz nagy
valószínűséggel a következő tél (minél kevesebb folt van, annál
hidegebb).
Egy nap leforgása
A napok a Föld saját tengelye körüli forgása révén keletkeznek
(24 óra alatt egyszer fordul meg) – banálisan hangzik, ugye?
Mégis úgy beszélünk a Nap útjáról, mintha még mindig a sötét
középkorban élnénk. Napkeltét és napnyugtát emlegetünk,
leírjuk a Nap pályáját, ahogy keletről nyugatra halad az égen –
egy földön kívüli lény joggal vélhetné úgy, hogy még mindig
abban a hitben élünk, hogy a Nap forog a Föld körül.
Természetesen magam is így fogalmazok, elvégre ezek a
kifejezések a nyelvünk részei. Szeretném mégis meghívni
olvasóimat egy napkeltés kísérletre! Fordítsuk tekintetünket
kelet felé, és gondoljunk arra, hogy a Nap egy helyben áll. Nem
a Nap kel fel, hanem a Föld dől lassan a lábunk alatt kelet felé.
Furcsa érzés, ugye? Pedig a hagyományos szemléletmóddal
ellentétben ez felel meg a valós folyamatoknak. Este,
napnyugtakor az egész nyilvánvalóan ugyanígy működik, csak
akkor a horizont jön fel, miközben a Nap eltűnik.
  

Kertészkedő hangyák
Ha beköszönt a tavasz, a virágok és bokrok mellett újra
megjelennek nem túl népszerű futkározó állataink is: a
hangyák. Semmi kétség, elég kellemetlenek. Nemcsak
azért, mert a csípésük fájdalmas, hanem mert támogatják
és gondozzák a levéltetű-kultúrákat. Hajlamosak vagyunk
ugyanakkor megfeledkezni a jó tulajdonságaikról. Ezek az
államalkotó rovarok fellazítják a talajt, szétmorzsolják a
földet, és ezzel segítenek a gyökereknek. De sok növény
számára egészen más okból is elengedhetetlenül
fontosak.
Eltöprengtünk már valaha azon, hogy miért
vándorolnak egyes vadvirágok keresztbe-kasul a
kertünkben? Néhány évig itt vannak, aztán egyszer csak a
kert túlsó végében bukkannak fel, és ott szaporodnak el.
Segítőik ebben a hangyák, amelyek a magvaikat terjesztik.
Hogy megbízhatóan szorgoskodjanak, a növények
megjutalmazzák a hangyákat. Minden magon van ugyanis
egy függelék, az úgynevezett elaioszóma („hangyakalács”);
ettől a zsírban és cukorban gazdag falatkától összefut a
hangyák szájában a nyál. Hazacipelik a szállítmányukat,
belakmározzák a fuvardíjat, majd a magot akár 70 méter
távolságra is elviszik, hogy megszabaduljanak tőle. Igazi
win-win szituáció ez, amelyben mindkét fél jól jár: a
hangyák jóllaknak, a növények pedig elszaporodnak.
A  szolgáltatást igénybe vevő növények között találjuk
többek között az erdei szamócát, az erdei ibolyát, a
medvehagymát, az árvacsalánt és a nefelejcset.
Karóra és a valódi helyi idő
Mi köze van a karóránknak a
természethez?
Tulajdonképpen semmi –
ezért kell röviden szót
ejtenünk róla.
Az óra elvileg a Nap állását
képezi le. Ez magyarázza azt
is, hogy az óramutató balról
jobbra halad a számlapon,
éppen úgy, ahogy a Nap
keletről (a Nap irányából
nézve az égen balra) nyugatra
(az égen jobbra) vándorol (tisztán optikai szempontból, a
valóságban a Föld forog). És mivel egyben egy asztronómiai
eszközt is viselünk a csuklónkon, az óra más célokra is
alkalmas. Segítségével meghatározhatjuk az égtájakat: ha az
óramutatót a Nap felé tartjuk, akkor dél mindig az óramutató és
12 óra között van. (A  nyári időszámítás idején, amikor egy
órával előrébb állítjuk az órát, 12 helyett 13 óránál.)
Pontban 12 órakor a Napnak pontosan délen kellene állnia,
és el kellene érnie az égen a legmagasabb állást. Kellene…
Merthogy az óraidő egy kompromisszum, és a
kompromisszumok mindig pontatlanok. A Föld egy golyóbis, és
ha, mondjuk, Berlinben a Nap pontosan a zeniten áll, akkor a
körülbelül 450 kilométerre nyugatra fekvő Kölnben még 26
percig tart, amíg a Föld annyit fordul tovább, hogy a Nap ott is
elérje a legmagasabb állását. Az óra ezen definícióját nevezzük
valódi helyi időnek – és ez minden helyen más. Így azonban
nem tudna működni egyetlen állam sem, nem tudnánk
találkozókat megbeszélni vagy menetrendeket összeállítani.
A  megoldás az egységes idő, a közép-európai idő (CET). Ez
csak a német–lengyel határon felel meg a Nap állásának, azaz
Németország minden más területén egy perc és fél óra közötti
időtartamot le kell vonni az óra szerinti időből ahhoz, hogy a
karóránkból a Nap állására következtethessünk. Nyáron pedig
még egy órát le kell vonni, mivel a nyári időszámítás alatt az
órákat egy órával előreállítjuk.
Érdemes utánanéznünk a lakóhelyünkön érvényes
időeltérésnek. Ehhez meg kell tudnunk a lakóhelyünk
hosszúsági fokát, például egy túratérkép segítségével (a
koordinátákat a szélén tudjuk leolvasni). Ha ez az adat megvan,
akkor például a www.infraroth.de oldalon ki tudjuk számítani a
valódi helyi időt (a legördülő menüben a Valódi helyi időre –
Wahre Ortszeit – kattintva). Itt megadják a normális időtől való
eltérést is. Tizenöt perces különbség esetén, mondjuk, csak
12.15 órakor áll a Nap pontosan délen (a nyári időszámítás
idején 13.15 órakor).
Az UV-terhelés a Nap állásának függvénye, immár tehát
leolvashatjuk az óránkról: a terhelés nem sokkal 12 óra előtt
vagy után (a kiszámított eltéréstől függően, az előbbi példának
megfelelően tehát 12.15 órakor) a legnagyobb, reggel 9 órakor
pedig ugyanolyan magas, mint délután 15 órakor.
A  hőfejlődés viszont nem tartja magát ehhez a rendhez.
A  Napnak időre van szüksége ahhoz, hogy felmelegítse a
levegőt, úgyhogy csak 2-3 órával a legmagasabb állást követően
(vagyis 15 órakor) érjük el a napi legmagasabb hőmérsékletet.
Madáróra
Ahogy az óra a természetben az időmérésen túli célokat is
szolgál, a természet a reggel érkezését – legalábbis
megközelítőleg – óra nélkül is elárulja nekünk. A Nap állásán túl
ebben a madarak megfigyelése is a segítségünkre lehet.
Hallgassuk csak az éneküket!
Miért énekelnek egyáltalán a madarak? Nyilvánvalóan nem
azért, hogy jobb kedvre derítsenek bennünket, és a puszta
életöröm sem oka hangzatos dalolásuknak. A  madárdal
valójában valami olyasmi, mint amikor a kutyák az utcán
felemelt hátsó lábukkal a legközelebbi villanyoszlopra vizelnek:
mindkettő a terület jelölésére szolgál. És mivel a madárdal
illékony jelenség, állandóan ismételni kell. A dallamok alapvető
mondanivalója a riválisok számára így szól: Eszedbe ne jusson
idemerészkedni, mert ez a kert már foglalt! A  nőstények
számára viszont az ének erős és egészséges partnerre utal.
Ezért a legtöbb faj esetében ők nem veszik ki a részüket a
koncertből.
Azok a fajok, amelyek különösen sok fáradságot fektetnek a
dologba és hosszan trilláznak, feltűnő hevességgel védelmezik a
területüket. Jellegzetes képviselője ennek a csoportnak a rigó
vagy a vörösbegy. A  házi veréb vagy az ugyancsak az
énekesmadarakhoz tartozó vetési varjú „éneke” egyszerű, ők
nem is olyan kötekedőek, és jól megférnek egymás mellett a
fészkeikben. Amennyiben változatosan alakítjuk ki a kertünket,
a legkülönfélébb fajoknak szolgálhat élőhelyül. Ha minden
madár egyszerre fakadna dalra, akkor az egyes csiripelők
melódiája elveszne az általános hangzavarban. Hogy minden
énekes méltóképpen megkapja a neki járó figyelmet a
vetélytársak vagy éppen az imádottja részéről, minden faj egy
bizonyos reggeli időpontra szakosodott. Nem, nem óra szerinti
időpontról van szó, hanem a napállásról. Az igazodási pont a
napkelte, mivel ez pontosan meghatározható esemény. Pechünk
van azonban, mert a napkelte ideje folyton változik. Június 21-
ig minden nap egy kicsivel korábban kezdődik, hogy utána
megint későbbre tolódjon. A  karóránkat tehát sajnos nem
igazán pótolja a madárdal, bár a szárnyas jószágok gyakran
meglepően pontosan betartják a maguk időablakát az adott
napon.
Ha tájékozódni szeretnénk a
madárfajokkal és éneklésük idejével
kapcsolatban, keressük fel például a
www.biologie-wissen.info internetes
oldalt, és azon belül a „madáróra”
(Vogeluhr) almenüt.
A  mezei pacsirta még a sötétben kezd
neki a munkának, másfél órával napkelte
előtt. Nem sokkal később bekapcsolódik a
koncertbe a kerti rozsdafarkú. A  fekete
rigó pontosan egy órával a Nap felbukkanását megelőzően csap
bele a húrokba, fél órával később követi őt a csilpcsalpfüzike.
Amint felbukkan a láthatáron a Nap, minden madár dalol. De
ha meg akarjuk tudni, mennyi az idő, akkor más élőlényeket
kell górcső alá vennünk: a virágokat.
Virágóra
Carl von Linné 18. századi svéd tudós a természetben sétálva
meglepő felfedezést tett. Észrevette, hogy a különböző fajú
virágok más-más időpontban nyílnak ki – és viszonylag
megbízható pontossággal teszik ezt. Olyannyira megbízhatóan,
hogy megközelítették a korabeli templomtornyok óráinak
pontosságát. Kézenfekvő volt tehát, hogy a különböző virágzó
növényfajokból egy zöld órát állítson össze. Linné ettől az
ötlettől vezérelve az uppsalai botanikus kertben egy egészen
különleges virágágyást létesített. Óralap formában rendezte el a
növényeket, és az ágyást 12 részre osztotta. Mindegyik virág a
megfelelő órában nyílt ki, így az arra járók könnyedén le tudták
olvasni róla a pontos időt. A  virágóra azonban sajnos nem
igazán működött óraműpontossággal, mert a virágok néhány
hét múltán elhervadtak, és állandóan pótolni kellett őket,
ráadásul a hegyekből hozott példányok a városban egészen
másként viselkedtek, mivel ott melegebb volt. Ennek ellenére
maga az elv csodálatos. A  kertünkben lévő cserjék és füvek
alapján óra formájú ültetés nélkül is megállapíthatjuk az
aktuális időt.
A tök és a cukkini korán kelő típusok: már hajnalok hajnalán,
öt órakor nyitogatni kezdik a virágaikat. Nyolc órától már a
körömvirág is ébredezik, kilenckor követi őt a margaréta. Ha
tizenkettőt üt az óra, és a Nap pontosan délen áll, nyílni
kezdenek a kristályvirágfélék. Tizennégy és tizenöt óra között
becsukódnak a pitypangok, tizenöt óra körül követi őket a
cukkini és társai. Tizennyolc órakor végül a pipacs is lehúzza a
redőnyt.

De miért veszik a fáradságot a növények, hogy különböző

időpontokban nyíljanak? Az ok a virágokat beporzó rovarokban
keresendő, akiknek végezniük kell a teljes felhozatallal.
Csúcsidőben, amikor sok virág nyílik, a méhek és dongók nem
győzik felkeresni az összeset, így néhányuk hoppon maradna.
Jobban járnak, ha a nap folyamán korábban vagy később
kínálják fel a nektárjukat és a virágporukat, amikor a többi
virágvetélytárs alszik. Így megnő az esélyük, hogy mégiscsak
beporozzák őket. Ráadásul ezzel a méheknek is segítenek, mert
így több tartalékot tudnak elraktározni. Több tartalék pedig
nagyobb méhszaporulatot jelent, ami aztán megint csak növeli
a beporzás esélyeit.
A  Göttingeni Egyetem kutatói megfigyelték, hogy néha a
virágórák is késnek. Magyarázatuk szerint ebben is a méhek
játszanak szerepet. Ha a szorgos rovarok beporozzák a
virágokat, akkor azok pontosan becsukódnak. Ha azonban
elmarad a látogatás, a virágok meghosszabbítják a nyitvatartási
időt, reménykedve, hogy mégiscsak beporozzák majd őket. Ha
tehát azt tapasztaljuk a kertünkben, hogy a virágóránk eltér a
szokásos ritmusától, akkor ennek az lehet a magyarázata, hogy
nincs elég méhész és vadméh a környékünkön. Hogyan
segíthetünk ezen? Nos, telepítsünk a kertünkbe egy méhhotelt
vagy akár egy egész méhcsaládot.
Napóra
Ahol fény van, ott árnyéknak is kell lennie. Pontosan ezt fordítja
hasznára a napóra. Egy nagy, félkör alakú óralapon található
egy pálca. Ha az eszközt déli irányba helyezzük, a pálca árnyéka
a nap folyamán végighalad az óralapon. Mivel az árnyék útja
megfelel a Nap állásának, az árnyék és az óralap vonala között
leolvashatjuk a pontos időt.

A mutató árnyéka óráról órára halad végig az óralapon. A napóra így a

valódi helyi időt mutatja

 
Ha ehhez a szerkentyűhöz igazítjuk az időbeosztásunkat,
akkor bizony gyakran el fogunk késni. A  napóra ugyanis a
valódi helyi időt mutatja, az pedig, mint azt ezen az oldalon
láthattuk, mindenütt más. Mi több, a napóra a nyári
időszámításra való átállást sem tudja követni. Ha tehát a pontos
időre vagyunk kíváncsiak, akkor a leolvasott értékből le kell
vonnunk néhány percet (a helyi időt átszámítjuk óraidőre), és
nyáron még egy órát hozzá kell adnunk. Bonyolultan hangzik?
Végül is csak egyszer kell kinyomoznunk a valós értékeket,
onnan kezdve hamar megszokjuk a leolvasás menetét. Sőt van
egy még jobb megoldás is: miután megtudakoltuk a fenti
értékeket, fordítsuk el egy kicsit az óralapot, és akkor a napóra
által mutatott idő megfelel a hivatalos időnek.
Ennek az órának a hagyományos időmérő eszközökkel
szemben egy előnye bizonyosan van, amint arra a régi mondás
is rávilágít: „Olyan vagyok, mint a napóra: csak a derűs órákat
számolom.”
Évszakok

A  Föld ferdén áll. Az univerzumban ez persze nem játszik

szerepet, mert ott nincs sem fent, sem lent. A  ferdeség a Föld
elképzelt forgástengelyére vonatkozik, amely a két pólus között
húzódik (mint egy földgömbön), valamint arra, hogyan áll ez a
tengely a Nap körüli pálya síkjához képest. Azt az időt, amely
alatt a Föld megkerüli a Napot, egy évnek nevezzük. A keringés
során az északi féltekén a tengely vége több hónapon át a Nap
felé áll, aztán hónapokon át megint az ellentétes irányban.
Ennek megfelelően a Nap hol inkább magasról, így melegebben,
hol pedig viszonylag laposan, tehát hűvösebben süt ránk. Ezt az
év során előálló ingadozást nevezzük évszaknak. Ugyanígy
váltakozik egyébként a Hold állása is, csak éppen fordítva:
amikor a Föld északi féltekéjén a tengely elfordul a Naptól (az
éjszakai égbolt felé), az tehát nappal alacsonyan áll a téli
horizont fölött, akkor a Hold sokkal magasabban látható az
éjszakai égbolton. Ugyanez érvényes a csillagokra is. A  hosszú
téli éjjelekkel együtt ez a fő oka annak, hogy a hobbicsillagászok
kedvenc szezonja a hideg évszak.
Mivel télen az északi félteke tengelyvége elfordul a Naptól, a
déli félteke tengelyvége automatikusan a Nap felé irányul
(hiszen a tengely egy egyenes). Miközben nekünk vacog a
fogunk a hidegtől, az Egyenlítőn túl nyári kánikulában izzadnak
az emberek.
Bár a Föld pályája nem egészen kör alakú, az évszakoknak
még sincs semmi közük a Naptól való váltakozó távolsághoz
(érdekes módon ez a távolság télen kisebb, mint nyáron).
Tisztán csillagászati értelemben az évszakok a következő
dátumokon kezdődnek és végződnek: március 20. (tavasz
kezdete), június 21. (nyár kezdete), szeptember 22. (ősz kezdete)
és december 21. (tél kezdete). Március 20-án és szeptember 22-
én nap-éj egyenlőség van, azaz napkelte és napnyugta között
pontosan 12 óra telik el. E két dátum között van a nyári félév, a
napállás csúcspontjával június 21-én. Miért csak a tetőpont után
kezdődik a nyár? Egyszerű a magyarázat: a Napnak több hétre
van szüksége ahhoz, hogy felfűtse a levegőt. Ezért a
hőmérséklet időbeli lemaradásban van a napálláshoz képest, és
akkor éri el a maximumot, amikor a napok ismét rövidülni
kezdenek. Ugyanígy a tél is csak akkor veszi kezdetét, amikor a
napok újra hosszabbak lesznek. Hasonlítsuk össze az azonos
hosszúságú napokat, hogy megértsük, mennyivel kullog az
átállás után a hőmérséklet! Augusztus 31-én például
ugyanolyan sokáig van világos, mint április 11-én – augusztus
31-én azonban rendszerint jóval melegebb van.
Mielőtt részletesebben is az évszakok témájának szentelnénk
a figyelmünket (ezen belül minket elsősorban a hőmérséklet
kérdése izgat), ki szeretnék térni a „fagy” problémájára! Számos
érzékeny zöldség és cserepes növény számára ugyanis döntő
jelentőségű, mikor fagy tavasszal utoljára és ősszel első
alkalommal.
Vigyázat: talaj menti fagyok!
Ha olyan hideg van, hogy megfagy a víz, sok növény bajba
kerül. Tudniillik a zöldségfélék nagy része, valamint számos
dísznövény is melegebb vidékekről származik, és nincsenek
berendezkedve a nulla fok alatti hőmérsékletekre. De a nálunk
őshonos cserjék és fák is sokszor megsínylik, ha tavasszal,
amikor már kihajtottak a virágaik és a leveleik, visszatér a fagy.
A  frissen rügyező zöld ugyanis – a törzsekkel és ágakkal
ellentétben – nem bírja a hidegsokkot, és elhal. A növény ugyan
újra kihajthat, de termésre az adott évben már nem
számíthatunk.
Ha kerttulajdonosok vagyunk, minden tavasszal felmerül
ugyanaz a kérdés: mikor helyezhetem ki a növényeket a
virágládában, mikor vihetem ki a leandereket és ültethetem el a
paradicsom- vagy cukkinipalántákat? Hasonló kérdések
vetődnek fel ősszel is. Az első fagyok jelzik a vegetációs
periódus végét, és amit nem szedünk le a föld feletti zöldségek
közül, az gusztustalan péppé változik. Ha a hőmérséklet
fokozatosan csökken, és napközben tiszta, száraz idő van, akkor
nem meglepetésként érkezik a fagy, és nyugodtan fel tudjuk
készíteni rá a kertünket. Betakarítjuk az utolsó zöldségeket,
levisszük a pincébe vagy kirakjuk a télikertbe a cserepes
növényeket, és betakarjuk rőzsével az érzékeny szárakat.
A  hirtelen fagy azonban veszélyes. Az időjárás-változás és a
nedves talaj összjátéka hozza létre. Tipikus esete, amikor
elvonul az esőfront, és utána kiderül az ég. Ez egy alacsony
légnyomású terület hidegfrontja, amikor a felhők elvonulásával
a légkör elveszíti a melegítő takaróját. Éppen ezért éjjel jelentős
mértékben visszaeshet a hőmérséklet. A  nedves talaj
ugyanebbe az irányba dolgozik. Az elvonuló zápor nedvessége
kezd lassan elpárologni. Időnként ez a párolgás olyan erős, hogy
szabályos felhők emelkednek a mezők és erdők fölé. A folyamat
pedig energiát igényel, amely a talajközeli légrétegekből és a
föld mélyéből ered. Ezért a talaj még néhány fokkal lehűl, ami
tavasszal vagy ősszel gyakran döntő lehet. Noha a házi
hőmérőnk plusz négy fokot mutat, az ágyásokban megfagynak a
virágok. A problémát az okozza, hogy a mérőeszközök általában
szemmagasságban vannak elhelyezve. A hőmérsékleti adatokat
igazából magassági adatokkal is el kellene látni, hogy valós
felvilágosítást nyújtsanak számunkra és a kerti növényeinknek.
Az időjárás-jelentésben elhangzó hőmérsékleti értékek
valójában kétméteres magasságra vonatkoznak (a
meteorológiai állomás talajától számítva). Voltaképpen ki
kellene adni egy külön, a kertnek szóló időjárás-jelentést is, s
minthogy ezzel a dilemmával a hivatalos időjárásjelző békák is
tisztában vannak, ők legalább figyelmeztetnek a  talaj menti
fagyokra.
Tehát már plusz négy foknál is veszély leselkedhet a
kertünkre? Attól függ, milyen a struktúrája: ha szabadon áll,
kitéve a szélnek, ha fű és ágyások borítják, akkor a fagyra
érzékeny növényeket óvnunk kell. Ha viszont öreg fák és
bokrok sorakoznak benne, akkor két fokkal kevesebb is lehet,
mert a szélcsend és a lefedettség miatt a talaj lényegesen
lassabban hűl le. Ezt a hatást egyébként a fák alatt parkoló
autókon is megfigyelhetjük: ott nem alakul ki olyan gyorsan
jégréteg a szélvédőn.
 Nem lehet mindig egyértelműen kijelenteni, hogy egy adott
növény bírja-e a fagyokat, vagyis hogy kint maradhat-e a
kertben, mert az egyes fajoknak nem minden egyede viselkedik
úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Kerttulajdonosként nyilvánvalóan szörnyen bosszantó, ha
elvileg fagytűrő növényeink mégis elfagynak. Ilyen esetben
nem feltétlenül a kertészeti boltok tanácsadói a ludasak, amiért
rossz tanácsot adtak, mert számos oka lehet annak, hogy akár
robusztus példányok is kimúlnak.
Az egyik lehetséges ok, ha a növény egzotikus. Távoli
országokban is akadnak a közép-európaihoz hasonló éghajlati
zónák, ezért könnyen lehetséges, hogy az ilyen fajokat egész
évben a kertben hagyhatjuk. A  klimatikus feltételek sokszor
nagyjából megegyeznek az eredeti hazájukéival, de többnyire
csak nagy vonalakban. Így előfordulhat, hogy újonnan
betelepült kertlakónk csak két héttel a honos fajok után kezd el
felkészülni a télre. Ez normális években nem is okoz gondot, de
ha korán áll be a tél, akkor megeshet, hogy az egzotikus
növények pórul járnak.
A  másik ok az őshonos fajokat érinti. Nekik általában nem
adódhat problémájuk a kemény telekkel (különben már
kihaltak volna). Olykor azonban ők is ráfáznak. Leginkább a fák
és bokrok új nemzedékének eshet nehezére megküzdeni a
szélsőséges mínuszokkal, mert megszokták, hogy az idősebb
példányok óvó szárnyai alatt növekednek. Ráadásul a
természetben a talajt vastag humuszréteg borítja, amely
melegen tartja a földet.
De a kertben gyakran szabadföldi éghajlat uralkodik. Tiszta,
hosszú téli éjszakákon, amikor a szél többnyire elül, a talaj
akadálytalanul sugározza ki a hőt a légkörbe. Mivel a
közvetlenül a talaj fölött levő légréteg különösen sok hőt
sugároz, gyorsabban is hűl le. Kerti növényeink szempontjából
ez annyit jelent, hogy minél kisebbek (és így minél közelebb
vannak a talajhoz), annál nagyobb veszélynek vannak kitéve.
Gyermekkorukban odalent akár tíz fokkal alacsonyabb
hőmérsékletet is el kell viselniük, mint kifejlett állapotukban.
Közbevethetnénk, hogy a cserjék és fák megnőnek ugyan, de
törzsük legalsó része, a gyökérnyak akkor is a talajban van.
Akkor miért van az, hogy a kifejlett egyedek mégse fagynak el?
A  válasz a fa szerkezetében keresendő. A  fa mint anyag úgy
épül fel, mint egy üvegszálas műanyag konstrukció. Rendkívül
törésálló, ennek ellenére bizonyos mértékig hajlékony. Még ha
átfagy is, nem keletkeznek benne hasadások, nem robbannak
szét benne a sejtek. Vékony ágak esetében sokszor más a
helyzet: ezek még nem fásodtak meg eléggé, a szövetük puhább,
így fagy esetén elpusztulnak.
Az öreg fák és bokrok pártfogásában az ifjú példányok védett
körülmények között növekedhetnek, mert az öregek oltalma
tiszta éjjeleken megakadályozza az erős lehűlést. A  szabadban
azonban összehasonlíthatatlanul keményebb viszonyok
uralkodnak. Mégis a szigorú téli időkben is van esélyük életben
maradni, ha egy kicsit segítünk nekik.
Ahhoz, hogy megakadályozzuk a hő kisugárzását, gyakran
elegendő egy vékony geotextilt teríteni a növényekre. Ezzel pár
fokkal emelhetjük a felszíni hőmérsékletet – és néha pontosan
ez az apró különbség dönt életről és halálról.
Minden faj esetében az új hajtások érzékenyek leginkább a
fagyra. Még növésben vannak, az ágak sejtjei fiatalok és zöldek.
Beletelik pár hétbe, mire elraktározzák a vázhoz szükséges
anyagokat, és falaik megszilárdulnak annyira, hogy túléljék, ha
átfagynak. Még tél előtt végezniük kell a munkával, ennek
érdekében a fák és a cserjék már nyáron beszüntetik magasba
növekedésüket, onnantól már csak a belsejükben, a
stabilitásukon dolgoznak. Ha azonban túl sokat trágyázzuk őket
(főleg a nitrogéntrágya kerülendő), akkor gajra megy a terv. Az
ily módon doppingolt növények csak nőnek és nőnek, így ősszel
nem készülnek el időben sejtjeik fásításával. Elég egy heves
éjszakai fagy, és a zsenge hajtások máris elfagynak, barnára
színeződnek. Egy fiatal példány esetében ez végzetesnek
bizonyulhat. Szóval bánjunk óvatosan és takarékosan a kerti
utánpótláscsapat trágyázásával: a kicsit lassabb növekedés
hosszú távon célravezetőbb.
De hadd törjek lándzsát a fagy mellett, mielőtt végleg
elátkoznánk! A  honos flórának ugyanis szüksége van a fagyra,
szüksége van az általa kikényszerített lélegzetvételnyi szünetre.
Ez az egyik oka annak, hogy a közép-európai fák nem tarthatók
egész éven át bonszaiként a szobában. Ahogy számunkra is
létfontosságú a rendszeres alvás, úgy a mérsékelt égövi
növényeknek is muszáj néhány hónapig pihenniük. Csak így
lesz erejük tavasszal újra kihajtani és nőni.
Speciális időjárási helyzetben a természet egy egészen
különleges látványossággal szolgál: ez az úgynevezett jéggyapjú,
más néven fagyszakáll. Lombosfa-fajok földön fekvő korhadt,
halott ágain képződik, és úgy néz ki, mint egy nagyon vékony
jégszálakból szőtt bunda. A  szálak sűrűn egymás mellett
helyezkednek el, és több centiméter hosszúra is megnőhetnek.
Ha kézbe vesszük, a vattapuhaságú képződmény elolvad.
 A  jelenség oka az ágak belsejében buzgólkodó gombákban
keresendő. Télen viszonylag meleg, nedves időjárási
szakaszokat követően éjjelente néha kitisztul az ég, és a
hőmérséklet fagypont alá esik. Meleg és nedvesség – ideális
feltételek a gombák számára. A  fa szigeteli őket, és egyidejűleg
maguk is termelnek egy kis hőt. Tevékenykedésük közben
lélegeznek, és lélegzetük a fa pórusain keresztül kijut a
levegőre, ahol a gőz azonnal megfagy. A fagyszakáll szálai egyre
hosszabbak lesznek, míg végül a fa is kihűl, és a gombák
beszüntetik a tevékenységüket. Reggel találhatunk ilyen
hófehér bundás fadarabokat, de illékony szépségük az első
meleg napsugarakkal szertefoszlik.

Mulandó szépség: a jéggyapjú vagy fagyszakáll korhadt faágakon

képződik. Az első meleg napsugaraktól elolvad

 
Tavasz
Amikor a tél nedves, hideg átmeneti
idővel végül búcsút int, alig várom
már, hogy újra elkezdődjön a kerti
szezon. Végre felébrednek a
növények, érezhető a fejlődés, és
nem utolsósorban az első meleg
márciusi napokon ismét ki lehet
ülni a teraszra kávézni.
Amikor a gyermekeink kicsik voltak, mindig azt
kérdezgették: most tavasz van? Mintha a hivatalos, hatósági
tavaszkezdettel szükségszerűen együtt járna az időjárás-
változás is, amely elűzi a hideg napokat. A  tavasz kezdetének
többféle meghatározása létezik. A csillagászati definíció szerint,
amely a Föld Nap körüli pályájához igazodik, március 20. vagy
21. az első tavaszi nap. Ekkor pontosan azonos hosszúságú a
nappal és az éjszaka, ráadásul az egész földkerekségen.
Ekkortól fogva a horizonton magasabban álló napnak újra nagy
ereje van, és egyre erősebben melegíti fel az északi féltekét.
A meteorológusok március 1-jét tekintik a tavasz kezdetének,
mert ők teljes hónapokra osztják fel az évszakokat, és a március
sok növényfaj számára már az aktivitás, a vegetáció időszakát
jelenti. És ebben gyökerezik a harmadik definíció, amely a
tavaszt a növények élete alapján határozza meg. Ha a növény
aktív, akkor az az ő egyéni tavasza. Ez már önmagában ezernyi
potenciális tavaszkezdő dátumot tenne lehetővé, az adott
területen élő fajok sokfélesége szerint. És ez még nem minden!
Szélességi foktól és tengerszint feletti magasságtól függően a
vegetációs időszak indulása szempontjából kisebb területen,
tehát akár néhány kilométeren belül is többhetes eltérés lehet,
mert a mikroklíma erősen különbözhet.
A  sokszínűség dacára mégis azt gondolom, hogy az utolsó
tavaszmeghatározás a legjobb. Elvégre mire megyünk azzal, ha
a naptár ugyan azt mondja, hogy most már melegednie kellene
az időnek, de odakint a kertben mégis kupacokban tornyosul a
hó? Az ágyásokban végzett munka szempontjából sokkal
fontosabb, hol tart a helyi mikroklíma az adott évszakban. És
ezt néhány növény alapján meg tudjuk állapítani.
A  tudósok további felosztásokat is alkalmaznak az
évszakokra vonatkozóan, mivel így jobban követhető a
vegetációs periódus változása. Az egyik felosztás dr. Fritz
Schnelle agrármeteorológus ötletén alapul, és 1955-ből
származik. Ő tíz „fenológiai évszakot” különböztet meg
jellegzetes növényi képviselőikkel.
Az előtavasz sokszor akkor kezdődik, amikor a naptár szerint
még tart a tél – a hóvirágok harangozzák be a kerti év kezdetét.
A  mogyoróbokrok porzó farkincájukkal együtt arra
emlékeztetnek, hogy lassan elő kell készíteni az ágyásokat. Sőt
már a szabadföldön is el lehet vetni az első zöldségmagokat,
például a lóbab magvait.
Amint kifakadnak a fekete ribizli rügyei, beköszöntött az első
tavasz. Hamarosan következik a kökény és a cseresznye, de a
fák lombhajtásai még váratnak magukra.
Végül az almafák virágzása hozza el a teljes tavaszt. Most már
olyan jó meleg van, hogy kiülhetünk a kertbe kávézgatni.
Az almafák virágba borulásának kezdetét az interneten is
nyomon követhetjük, több weboldalon is megtekinthető, ahogy
délről észak felé vándorol a virágzás (például a www.planet-
wissen.de oldalon az Almafavirágzás – Apfelblüte – menüpont
alatt).
Ha már elvirágoztak az almafák, a kert és tulajdonosa nem
várhatja „ölbe tett kézzel” a nyarat, mert fenyegető veszélyként
ott leselkedik még egy utolsó téli üdvözlet: a fagyosszentek.
Az ünnepnap május 11. és 15. közé esik, ilyenkor számíthatunk
az utolsó talaj menti fagyokra. Az érzékeny növények csak
ezután maradhatnak végleg kint a kertben. Tényleg olyan
megbízhatók ezek a szentek? Sajnos ez korántsem mondható el
róluk, mert az ehhez szükséges időjárási helyzet sokszor nem
alakul ki, helyette csak május végén csapnak le váratlanul. Az
említett időjárási jelenségek mellett a magasság és a topográfia
is fontos szerepet játszik. A  középhegységekben gyakorta
hidegebb van, mint a völgyekben, így a fagyosszentek itt sokkal
később érkeznek meg. Ott, ahol én lakom, körülbelül 500 méter
magasságban rendszeresen jön még egy fagy június elején, így
már egy csomó virágunk elfagyott (néha türelmetlenek
vagyunk, és már tavasszal virágzó ágyásokra vágyunk).
A  kedvezőtlen fekvésű völgyekben, ahol a környező hegyekből
lekúszik és feltorlódik a hideg levegő, hasonló eltérésekkel lehet
számolni. Csupán az alföldek és a nagy folyóvölgyek, ahol a víz
is melegíti a környék levegőjét, számítanak meglehetős
biztonsággal fagymentes területeknek a fagyosszentek után. És
most ne hagyatkozzunk az éghajlatváltozásra: az csak ritkábbá
teszi a kései fagyokat, de fagyok attól még a jövőben is lesznek.
Tavasz vége közeledtével túl vagyunk már a munka
dandárján, ami az állatokat és a növényeket illeti. A  fák és
 cserjék levelei előbújtak,
megjelentek az új hajtások.
Füvek és gyógyfüvek
szökkentek szárba és
virágoztak ki, az első
növények már teremnek is.
Az állatok vackaiban
felcseperedtek az első
kicsinyek, akik lassan elhagyják a szülői házat. A munka persze
a következő hónapokban is folytatódik, fásodnak a hajtások, a
virágokból magvak lesznek, és az állatoknál is megjelenik a
második vagy akár harmadik generáció. Mindez azonban már
gyerekjáték ahhoz képest, ami tavasz elején zajlik: az
állatoknak meg kell találniuk és meg kell védelmezniük a
területüket, mielőtt szaporodni kezdenének. A  növények
számára is egyszerűbb termést hozni, mint a tél múltával
fáradságosan elrajtolni, mert ilyenkor gyakran utolsó erejüket
megfeszítve kell a tartalékokból újra kihajtani. Az állatok
területi harcait a növények is megsínylik: kevés a hely a nap
alatt, és nem jut mindenkinek. Amint lecseng a tavasz, a harcok
és nehézségek is tovatűnnek, a meleg évszakot pedig már arra
lehet fordítani, hogy minden élőlény nyugodtan bevégezze,
amit tavasszal elkezdett. Talán ösztönösen mi, emberek is
megérzünk valamit abból, hogy a környezetünk lenyugszik,
mert a nyári kert bizonyára nem csak a meleg miatt hat olyan
megnyugtatóan.
Nyár
Tisztán tudományos szempontból a forró évszak vagy június 21-
én, az év leghosszabb napján kezdődik (csillagászati
meghatározás), vagy június 1-jén (meteorológiai definíció). De
maradjunk inkább a növényeknél! Körükben a virágzó füvek
jelzik a nyár elejét. Nem sokkal később már traktorok szántják a
földeket, hogy begyűjtsék a szénát, miközben a kertben virágzik
a bodza. Akinek a kertjében van eper, heteken át szüretelheti a
termést, és a zöldségfélék is szédítő tempóban nőnek.
A krumplivirág jelzi a nyár derekába való átmenetet. A legtöbb
haszonnövényen megjelennek a termések, amelyek a nagy
melegben szépen fejlődnek.
Az állatok világában a nyár a bőség ideje. Akad bőven
táplálék, és a túlnyomórészt száraz, meleg időben egészségesen
gyarapodnak az utódok. A kicsinyek így békésen készülhetnek
a  kihívásokkal teli felnőttéletre, ami aztán hamar el is jön a
hideg évszak beköszöntével: tíz közül nyolc apróság nem fogja
túlélni az első életévét.
 A mezei nyúl kicsinyei egészséges, nagy nyulakká nőnek a meleg, száraz
nyarakon

 
Amikor a madárberkenye vörösen pompázik a fákon,
tudhatjuk: végéhez közeledik a nyár. Pókok ezrei bocsátanak ki
a potrohukból egy hosszú fonalat, amely aztán mint egy
ejtőernyő a következő széllel messzire repíti őket. Ezek az
ezüstösen csillogó fonalak adták a nevét a nyár utolsó
szakaszának, amelyet ma egy félrefordítás nyomán
vénasszonyok nyarának hívunk.
Ősz
Amikor a levelek színesedni kezdenek, elérkezik a betakarítás
ideje. A legtöbb növény magva és terménye csak mostanra érik
be, mert az utolsó pillanatig igyekeztek olaj, cukor vagy
keményítő formájában elraktározni a tartalékokat. Ez
különösen az egynyári növények számára fontos, amelyek csak
magvak formájában tudnak áttelelni. A többi faj sarjakban vagy
gyökerekben spájzol be télire.
Zöldségágyásainkban is nyomon követhetjük a növények
erőfeszítéseit. A  répa, a burgonya vagy a pasztinák mind-mind
keményítőt és cukrot halmoz fel a „pincéjében”. A  cél az, hogy
tavasszal erejük teljében tudjanak elrajtolni, és heteken át a
tartalékaikból élhessenek. Ez komoly előnyt jelent számukra
azokkal a növényekkel szemben, amelyek magjának először ki
kell csíráznia, ott ugyanis a csírák kénytelenek maguk
megtermelni növekedési energiájukat.
A füvek megvastagodott gyökereikben tárolják a tápanyagot –
ezzel is magyarázható, hogy a pockok olyan remek formában
vészelik át a telet, mivel szeretik ezeket a felső talajrétegeket
átszövő, tápláló vezetékeket.
Ha már virít az őszi kikerics, elérkezett a kora ősz ideje.
Tiszta égbolt esetén jönnek az első talaj menti fagyok, az
érzékenyebb cserepes növényeket ideje egy védett sarokba
áthelyezni, vagy bevinni a téli szálláshelyükre.
Ősz dereka voltaképpen aratási idő, többek között az alma és
a krumpli betakarításának ideje. Ezt követően be lehet szedni a
zöldségágyásokat, egyedül a fagytűrőbb fajok, mint a káposzta,
a mángold, a téli retek vagy a pasztinák maradhatnak még kint.
A  cserjék és a lombos fák is bevonják napvitorláikat, mert a
hideg évszakban téli álmot alszanak, és beszüntetik a
fotoszintézist.
Hogy jobban ellen tudjanak állni a süvítő őszi viharoknak és
kevesebb támadási felületet nyújtsanak, elhullajtják felesleges
lombozatukat, akárcsak a vitorlás hajó, amely vihar
közeledtével bevonja a vitorláit. Ez az utolsó, késő ősznek
nevezett szakasz harangozza be a telet.
Ha süllyed a hőmérő higanyszála, egy sor madárfaj útnak
indul dél felé. Nemcsak a fagy elől menekülnek, hanem a hóval
együtt járó táplálékhiány miatt is. Az igazi vándormadárfajok
közül néhány kivételtől eltekintve minden madár melegebb
tájékokra vándorol, míg az úgynevezett „részben vonuló”
madarak közül sokan itt maradnak. Azokat a fajokat, amelyek
az egész évet nálunk töltik, „nem vonuló” madaraknak
nevezzük.
Sokáig rejtély volt a madarak költözése, ösztönös,
genetikailag előre programozott viselkedésnek tekintették.
A darvak és társaik világa azonban nem ilyen egyszerű: nagyon
is képesek eldönteni, mikor kelnek útra, vagy hogy egyáltalán
útra kelnek-e. És ezt a döntési szabadságukat az időjóslás
érdekében ki is használhatjuk.
 Az ősz az aratás ideje. Betakarítjuk az almát és a krumplit, az érzékeny
cserepes növényeket pedig téli szálláshelyükre visszük

 
A darvak és a vadlibák, de számos más faj is, nem megelőzési
célból indulnak útnak, nem makacsul és mereven a naptár
szerint tájékozódnak. Genetikailag csak a nyugtalanság, azaz az
utazási kedv van beléjük kódolva. Ami útnak indítja őket, az
sokkal inkább az időjárás-változás. Ha kellemetlenül hidegre
fordul az idő, sőt még erősen havazik is, akkor így szól a
parancs: Irány dél! Ha viszont langymeleg és esős idő köszönt
be, akkor elég táplálékot találnak még a mezőkön és a földeken
akár északon is, és halogatják egy kicsit az indulást. Van
azonban egy másik, praktikus oka is a késlekedésüknek, ha
meleg az idő: enyhe hőmérsékletek csak déli szél esetén
vannak, amely Dél-Európából északra szállítja a meleget. A déli
szél tehát a madarak számára ellenszelet jelent, márpedig az
nagyon felemészti az erejüket. A  hidegbetöréseket ellenben
többnyire északról érkező, metsző szelek kísérik, amelyek a
madarakat nagyobb energiaráfordítás nélkül viszik magukkal
délre.
 Ha tehát nagyobb madárrajokat pillantunk meg az égen, akár
darvakat, akár más vándormadarakat, akkor mindig
hidegbetörésre számíthatunk észak felől, és ilyenkor általában
már a tél sem várat sokáig magára.
Tavasszal pont fordított a helyzet: a magas hőmérséklet délen
indulásra ösztönzi a vendégeket, és a meleg déli széllel
erőfeszítés nélkül repülnek el az északi költési helyekre.
A  vándormadarak érkezése így viszonylag megbízhatóan adja
hírül a tavasz közeledtét.
De azért ne hagyatkozzunk vakon a darvak időjóslatára, mert
természettől fogva nem teljesen megbízhatók: néha az időjárás
miatt váratlanul kénytelenek útközben megállni.
Különösen izgalmas, amikor ritka vendég látogat a
kertünkbe, például a sárgacsőrű kenderike. A barna, széncinege
méretű tajgai madár télen általában nem vándorol messzebbre,
mint az északi- és balti-tengeri partok. Erősebb havazások
azonban arra késztethetik, hogy továbbköltözzön a belső
országrészekbe, és így mi is egyszer-egyszer megpillanthatjuk a
kertünkben, ha délebbre is lakunk. A megjelenése egyben azt is
jelzi, hogy a  télnek még koránt sincs vége. Erre utal a hegyi
sármány, a csonttollú vagy a fenyőszajkó felbukkanása is.
 Amikor a vonuló darvak dél felé veszik az irányt, nincs már messze a tél

 
A középkorban hébe-hóba feltűnt Közép-Európában az északi
szajkó, egy északi tajgai madárfaj (németül „baljós szajkóként”
emlegetik). Akkoriban tudták az emberek, hogy a szürkésbarna
madár megjelenése azt jelenti, hogy zord lesz a tél. Az ilyen
telek csak fokozták az ínséget, ezért kapta sokatmondó nevét az
északi vendég.
Mivel a vándormadarak költözésének kezdete és célpontja
nem genetikailag programozott, nem csoda, hogy a
kialakulóban levő klímaváltozás náluk is látható
következményekkel jár. Egyes években előfordul, hogy az utolsó
darvak csak néhány héttel az előtt indulnak el délre, hogy az
elsők már újra észak felé veszik az irányt. Bizonyos fajok,
például a házi rozsdafarkú és az énekes rigó fel is hagytak a
vándorlással, és immár a telet is nálunk töltik.
Az első fagyok hosszú távú előrejelzésére – a tavaszhoz
hasonlóan – ősszel sincs lehetőség. Ha figyelmesen
tanulmányozzuk az időjárást, és ügyelünk a Hó és fagy című
fejezetben mondottakra, akkor legalább egyik napról a másikra
nem érhet kellemetlen meglepetés az érzékeny növényeinket
illetően. Sajnos általánosan kiterjeszthető szabály ebben az
összefüggésben nem létezik – akadnak olyan évek, amikor
éjjelente már szeptemberben fagypont alá esik a hőmérséklet,
más években viszont erre csak novemberben kerül sor. Az
éghajlatváltozás késleltetni fogja az első fagyokat, ennek
ellenére a jövőben is elő fog fordulni, hogy egyszer-egyszer
különösen korai hidegbetörések lesznek.
Tél
Szeretem a telet. Miközben odakint hideg szél süvít, és a hó
puha takaróként borul a tájra, a kandallóban meleget és
meghitt hangulatot árasztva vidáman ropog a tűz. Csak az a baj,
hogy a kert ebben az időszakban alig használható.
A  növények szemszögéből egészen más a helyzet. A  tél a
legkeményebb időszak, ilyenkor megáll a növekedés. A kertünk
átmenetileg sivataggá változik. Ha nulla fok alá esik a
hőmérséklet, nem áll rendelkezésre víz; mintha a Szaharában
lennénk. A  növények nem tudnak reagálni, sem betegségekkel,
sem sérülésekkel szemben nem képesek védekezni. Az ok,
amiért minden aktivitásuk leáll, a fagy, amely a fáknál és a
cserjéknél, a füveknél és a bokroknál szabályszerűen
megfagyasztja a „vért az erekben”. Mivel a jégnek nagyobb a
térfogata, mint az azonos mennyiségű víznek, a sejtek
szétdurrannak. A  növények a legkülönfélébb stratégiákkal
igyekeznek elmenekülni az ilyen halál elől. Sok faj lemond a
bonyolult fagyvédelmi technikákról, és ezzel egyben a hosszú
életről is. A  növényeket az első éjszakai fagyokkal elpusztítja a
fagyhalál. Csupán magvak formájában élik túl a telet, mert azok
szinte egyáltalán nem tartalmaznak vizet, ezért sértetlenül
vészelik át a mínusz hőmérsékleteket is. Hogy minél előbb el
tudjanak rajtolni tavasszal, minden mag tartalmaz némi
energiatartalékot olajok és zsírok formájában. Ugyanakkor ez
egyben a túlélőtechnikájuk hátulütője is: a korgó gyomrú
madarak és emlősök novembertől márciusig ráhajtanak az
efféle ínyencfalatokra, és a magvak legnagyobb részét
elpusztítják.
Kevesebb kockázattal jár, ha a növények kifejlett
egyedekként próbálnak fennmaradni, amint azt a fák és a
cserjék teszik. Ez azzal az előnnyel jár, hogy a növénynek nem
kell minden tavasszal elölről kezdenie az életét, hanem évről
évre tovább növekedhet és erősödhet. Hogy elkerülje a
fagyhalált, a víz legnagyobb részét ki kell szivattyúznia a
törzsből és az ágakból. A sejtek a fásodás miatt immár stabilak
és ellenállóképesek, ezért nem robbannak szét, ha átfagynak.
Más stratégiát követnek az évelő növények: búcsút vesznek a
föld fölötti részeiktől, és (a fákhoz hasonlóan) kivonják
leveleikből a tartalékokat, végül az egész száruk elhal. A  nyár
folyamán a gyökérvastagodásaikban gyűjtik össze a tápanyagot,
így a következő tavaszra elegendő energia áll a rendelkezésükre
ahhoz, hogy újra kihajtsanak.
Az egynyári növényekkel szemben az évelők egy döntő
jelentőségű előnnyel bírnak: meleg tavaszi időben rakétaszerű
startot tudnak venni, és ezzel megelőzik azokat a növényeket,
amelyeknek az apró magokból kell először fáradságos módon és
lassan kinőniük. Viszont a tél folyamán raktározószerveik nagy
veszélynek vannak kitéve: a föld alatt lakmározó pockok
kedvenc táplálékai.
Az állatok számára a tél a legkeményebb évszak, de nem
elsősorban a hideg miatt. A  hideg ellen fel tudják vértezni
magukat, például téli bundát, illetve vastagabb tollazatot
növesztenek. A  bőséges őszi táplálékkínálatnak köszönhetően
vastag zsírréteg keletkezik a bőrük alatt, amely egyben jól
szigetel is. És végső megoldásként ott van még a téli álom: jobb
híján átalusszák a  kellemetlen hónapokat. Mivel a növények
bezárkóznak, és nem termelnek utánpótlást, az állatoknak nem
nagyon van mit enniük. A  ragadozók egy kicsit – legalábbis
eleinte – jobb helyzetben vannak, mert sok faj, amely a meleg
nyár során jócskán elszaporodott, bőséges táplálékul szolgál.
A  fiatal jószágok tapasztalatlanságuk miatt könnyen prédává
válnak. A  frissen világra jött kicsinyek 80%-a a statisztikai
átlagérték szerint még az első év folyamán elpusztul.
 A mókus sem tudja, mennyire lesz kemény a tél

 
A  fagy tehát nem probléma. Ez egyébként minden állatra
érvényes, még a rovarokra is. A közhittel ellentétben a rovarok
populációi számára nem okoz gondot, ha kemény telünk van,
különben nálunk a legtöbb faj már rég kihalt volna. A zimankós
tél tehát sajnos semmiféle garanciát nem nyújt arra nézve, hogy
tavasszal kevesebbet kellene szenvednünk a szúnyogok,
kullancsok és egyéb irritáló rovarok miatt.
Sokkal nagyobb fenyegetést jelent az állatoknak a nedves,
hideg időjárás. Nem sokkal fagypont fölötti hőmérsékletben az
eső vagy a köd villámgyorsan lehűti a testhőmérsékletet. A  téli
esős idő még nekünk, embereknek is, akik többrétegnyi ruhával
melegíteni tudjuk magunkat, igen kellemetlen. A  nedvesség
jobban vezeti a hőt, mint a levegő – vagyis a test gyorsabban hűl
le. Az állatoknál ez azt jelenti, hogy több energiát használnak
fel, hogy fenn tudják tartani a minimálisan szükséges
hőmérsékletet. Tél vége felé közeledve azonban a zsírtartalékok
idő előtt elfogyhatnak – ami számukra végzetes lehet.
És milyen lesz a tél?
Egyes években a fák roskadoznak a bőséges terméstől.
Termésen az erdőben például a tölgy- és bükkfák makkjai
értendők. Amikor ősszel vezetést tartok az erdőnkben, a
látogatók gyakran tudakolják tőlem, hogy ezek a kemény tél
hírnökei-e. Ilyenkor mindig ki kell ábrándítanom őket: nem, a
kiadós magtermésből nem lehet a jövőre következtetni.
A  termőrügyeket ugyanis mindig már az előző év nyarán
képezik a fák és a bokrok. Ha tele van az erdő makkal, az
inkább arról árulkodik, hogy előző évben stresszes, azaz forró
és száraz volt a nyár. A  stresszre pedig bőséges szaporodással
reagálnak a növények, mert attól tartanak, hogy ha még
ínségesebb idők jönnek, nem élik meg a következő évet.
Mindennek fényében már világos, hogy a mókusok és a
szajkók, amelyek belőlük élnek, és számos téli rejteket építenek,
ugyancsak nem szolgálnak felvilágosítással az eljövendő
hónapok időjárását illetően.
Statisztikailag jobban alátámasztható az az állítás, hogy a
hosszú, kedvező időjárású időszakokkal teli ősz után gyakran
kemény tél következik. Az imént, ezen oldalon leírt északi
madárvendégek is az erősen csökkenő hőmérsékletről
tanúskodnak.
De a télre nem csak a hideg és a hó a jellemző. Legalább
ugyanilyen fontos a viharok gyakorisága és ereje. Az utóbbi
években számos orkán tombolt Közép-Európa fölött, ezek a mi
környékünkön is súlyos károkat okoztak az erdőkben. Nem csak
fákat döntöttek ki milliószám; összedőlt villanypóznákat,
lesodort háztetőket, sőt halálos áldozatokat is a viharok
számlájára kellett írnunk.
A  viharok gyakorisága a téli alacsony légnyomású területek
előfordulásának függvénye. A mi égövünkön alapvetően magas
légnyomású területek vannak, amelyek csikorgó hideget és
tiszta levegőt hoznak. Csak nagy ritkán tolja félre ezeket egy-egy
kisebb adag alacsony légnyomású levegő, amely hóval borítja
be a tájat.
A viharciklonok inkább az átmeneti időszakokra jellemzőek,
vagyis az őszre és a kora tavaszra. Az elmúlt években azonban
egyre gyakrabban eltolódnak az időjárási területek, ezáltal télen
is lehetnek erős alacsony légnyomású területek. Ilyenkor pedig
heteken át kergetik egymást a viharok.
Ami a viharokat illeti, ilyen időjárási körülmények között
megkockáztathatunk egy rövid távú prognózist: ha a szokásos
téli, magas légnyomású levegő telepszik meg nálunk, akkor a
viharok nagy ívben elkerülik Közép-Európát. Ha azonban már
korán befészkeli magát hozzánk az alacsony légnyomású
levegő, és egyik a másikat váltja, akkor az üvöltő szelek nedves,
hideg markában ragadunk.
Együtt élni a klímaváltozással

Minden élőlény számára más-más, sajátos jelentőséggel bír a

klímaváltozás. Gondoljunk csak a napfényre ácsingózó
fajtársainkra! Számukra soha nem lehet elég meleg, minden
napsütéses napot ajándékként ünnepelnek. Ami ránk,
emberekre érvényes, az az állat- és növényvilágról éppúgy
elmondható. A  melegkedvelő fajok fokozatosan észak felé
vándorolnak, új élőhelyet keresnek maguknak, amelyek idáig a
túl alacsony hőmérséklet vagy a túl sok nedvesség miatt
élhetetlenek voltak számukra. Az ázsiai tigrisszúnyog és más
rovarfajok mellett például a lombos fák is a messzi északra
költöznek, amely mostanáig a tűlevelű erdőknek adott otthont.
A  nálunk honos növények számára központi kérdés a víz.
Hiszen magas hőmérséklet bármikor, üvegházhatás nélkül is
előfordulhat. Ha meleg van, megszomjazunk – ez a kerti
növényekre is áll. De mielőtt a jövőbe vetnénk a pillantásunkat,
szeretném megmutatni, milyen stratégiákat dolgozott ki a
természet a hűsítő víz takarékos felhasználására.
Hatékony vízgazdálkodás
A  növények képesek szabályozni a vízfogyasztásukat. Ha akad
elegendő nedvesség, a meleg évszakban teljes gőzzel folyik
a  fotoszintézis. Különösen nagy vízfogyasztók a fák.
A  bokrokkal vagy cserjékkel ellentétben jóval nagyobb a
levélfelületük, ezáltal a párologtatási rátájuk is sokszoros. Egy
jól fejlett, nagy lombos fa egy forró nyári napon akár 400 liter
vizet is elfogyaszthat. Ezért gyökerezik a legtöbb fafaj jóval
mélyebben, mint más növények, hogy ki tudja aknázni a
kihasználatlan földrétegek nedvességét. Ezzel ugyan előnyt
élveznek, de világos, hogy a talajbeli tartalék meglehetősen
hamar kimerül. Amennyiben eső formájában nem érkezik
elégséges utánpótlás, akkor a fa, ha nem akar szomjan halni,
kénytelen visszafogni a fogyasztását. A  levelek fonákján apró
nyílások vannak, ezek úgy néznek ki, mintha pici szájak
lennének. A funkciójuk is hasonló: velük lélegzik a fa. És ahogy
mi, emberek a lélegzetünkkel vizet bocsátunk ki, ezáltal vizet
veszítünk, a fák is ezt teszik (azzal a különbséggel, hogy a
lélegzetben nagyon sok oxigén is van). Ha a fák észlelik, hogy
nagy a szárazság, ezek a nyílások fokozatosan bezárulnak. Ezzel
számottevően mérsékelhető a vízfogyasztásuk, egyidejűleg
azonban a fotoszintézis-teljesítmény is jelentős mértékben
csökken. Ha ez a helyzet hosszabb ideig fennáll, akkor a fák
kevesebb faanyagot vagy termést állítanak elő.
A  gyümölcstermésünket illetően ekkor lépünk be a vörös
riasztás fokozatába, mert az alma vagy a körte csak mini
formátumban vagy egyáltalán nem képes megteremni. Ha a
vízfelhasználás még mindig túl magas, a fák elhullajtják
lombozatuk egy részét. Forró nyarakon ez a szükségeljárás
gyakran már júliusban megfigyelhető.
Ha rendszeresek a száraz időszakok a kertünkben, a fák
megtanulnak takarékosan bánni a vízzel. Egy kicsit lassabban
nőnek ugyan, de adott esetben lényegesen jobban bírják a
hőséget, mint a nedvesebb területeken élő, „elkényeztetett”
példányok. Az erdőinkben megfigyeltem, hogy száraz években
az egyébként vízzel jól ellátott helyeken álló fák pusztulnak el
nagyobb számban, míg az amúgy is száraz talajon növő
éhezőművészek sikeresen átvészelik a válságos időket.
A  fű nem gazdálkodik ilyen ügyesen a vízzel. Nem tudja
olyan könnyen visszafogni a vízfogyasztását, mint a fák. Ezért
hosszan tartó szárazság idején a fűszálak elszáradnak, és a
gyepen rút sárga foltok kezdenek terjengeni. Itt az ideje
mellesleg egy kis talajelemzésnek: ahol először sárgul ki a gyep,
ott különösen csekély a föld víztározó képessége. (Ettől az
oldaltól részletesebben is foglalkozunk majd a talaj kérdésével.)
Persze azért a fű is kifejlesztette a maga túlélési stratégiáját.
A növények megvastagodott gyökereikben maradnak fenn, és a
legközelebbi esőt követően rögtön újra kihajtanak. Nem kell
tehát kétségbeesnünk, ha a hőség idején kiég a fű a kertünkben
– a következő esős időszakban majd regenerálódik. Felesleges
tehát öntözni, hacsak nem ragaszkodunk hozzá, hogy nálunk
mindig zöld legyen a fű.
 A  kerti cserjék és bokrok viszont
ugyanúgy képesek a vízháztartásuk
szabályozására, mint a fák – ők is
tanulékonyak, és vízhiány esetén
„racionálisan” viselkednek. Ez a
tanulékonyság a termesztés során
sem veszett ki belőlük, mert a
kultúrfajaink még nagyon közel
vannak az eredeti vad fajokhoz. Rá
is vannak szorulva, elvégre még jó
A gyümölcsfák pár évig ki kell tartaniuk a kertben,
megtanulnak különösebb ápolás nélkül. Teljesen
takarékosan bánni más a helyzet a  zöldségekkel és az
a vízzel
egynyári virágokkal. Az esőről
szólva már említettük, mennyire érzékenyek, ami a
termesztésre és a tápanyagdoppingra vezethető vissza. A  fő
szempont esetükben a bőséges termés vagy a pompázatos
virágzat. Az új fajtáknál a vad faj gyakran már csak nyomokban
fedezhető fel, ám a valószínűtlen méretek ára az, hogy
bizonyos, eredetileg meglévő tulajdonságaikat elveszítik.
A cukkini vagy a káposzta például olyan érzékeny, hogy sokszor
már egy forró nyári nap déli napsütése is elegendő ahhoz, hogy
a nedves talaj ellenére lekonyuljanak a nagy levelei. Ha
ráadásul még a föld is kiszárad egy kicsit, akkor menthetetlenül
elhervadnak az első levelek. Míg az orgona, a rododendron
vagy a bangita sztoikus nyugalommal tűrik a hőséget, a
zöldségeknek folyamatos vízpótlásra van szükségük.
  

Gubacsok
A  cserjék és fák levelein nyáron néha furcsa, hegyesedő
vagy kerek, fajtától függően akár szőrös képződmények
jelennek meg. Szemet gyönyörködtető formájuk
megtévesztő és könnyen feledteti, hogy valójában
élősködő lényekről van szó, amelyek rabul ejtették a
leveleket. Váladékukkal arra kényszerítik, hogy hajlékot
nyújtsanak nekik, táplálékot adjanak, és megvédjék őket az
ellenségtől. Ha felnyitunk egy ilyen képződményt, egy kis
lárvát találunk benne. Ez a gubacsszúnyogok,
gubacstetvek vagy gubacsdarazsak kicsinye, mely létének
nagy részét, ifjúságát a burok belsejében tölti. Ősszel,
amikor a levelek elhervadnak, a kis lárvák bebábozódnak,
és fajtától függően tél végén vagy tavasszal előbújnak,
hogy kifejlett állatokként megkezdjék rövidke életüket.
Ekkor már nem táplálkoznak, csak szorgosan rakosgatják
petéiket a kedvenc növényeikre. Aztán meghalnak.
Jellegzetes gazdafajaik a tölgy (golyógubacsdarázs), a
bükk (bükkgubacsszúnyog), a lucfenyő (lucgubacstetű)
vagy a rózsa (rózsagubacsdarázs).
Károkat ritkán okoznak ezek az állatok, mert a leveleken
vagy ágakon megjelenő fertőzéssel a fák és cserjék
sikeresen megbirkóznak. Nem mondható el ugyanez a
gubacsatkákról. Ezek a pókszabásúak szívótevékenységük
során deformálják a leveleket, amitől azok elsatnyulnak.
Néha csak vöröses kis pattanásokat okoznak. Azokban
bújnak meg a kevesebb mint 0,2 milliméteres élősködők
nyáron, és élvezik az életet. A  szeder esetében komoly
bosszúságot tudnak okozni. Előszeretettel telepednek meg
az éretlen gyümölcsökben, amelyek a fertőzött területen
nem feketednek meg, és élvezhetetlenné válnak. Az ilyen
gyümölcsszemeket el kell távolítanunk.
 
Emelkedő hőmérséklet
Olvadnak a gleccserek, egyre több a vihar, és úgy tűnik, egyik
száraz év követi a másikat. Az emelkedő hőmérséklet óriási
környezeti katasztrófával fenyeget?
Milyen következményekkel jár tulajdonképpen az
éghajlatváltozás? Egy biztos: nem arról van szó, hogy
egyszerűen csak melegebb lesz. Amint azt ezen oldalon
kifejtettük, a csapadék és a hőmérséklet összjátéka jelentős
szereppel bír a vízháztartás szempontjából. Ahhoz, hogy ne
váljon sivataggá a kertünk, több csapadéknak kell esnie, mint
amennyi elpárolog. Magas hőmérsékleten alapvetően több víz
párolog el, mint alacsony hőmérsékleten. Tehát minél melegebb
van egy vidéken, annál több esőnek kell esnie, hogy kiegyenlítse
a párolgást. Ha különösen száraz helyen élünk, például a Felső-
Rajna-árokban vagy Brandenburgban, akkor egy kétfokos
átlaghőmérséklet-emelkedés akár a mérleg nyelvét is jelentheti.
Melegben több víz párolog el, ezért azonos csapadékmennyiség
mellett hirtelen vízhiány léphet fel.
 És ez még nem minden.
Több jel utal arra, hogy a
nyári csapadék mennyisége
csökkenhet, helyette több eső
esik télen. Így megtörténhet,
hogy bár az évi
A nálunk honos cserjék, csapadékmennyiség elegendő
például a vadrózsa, lenne, nyáron mégis
jobban megbirkóznak az csontszáraz a talaj, és így
emelkedő hőmérséklettel elpusztulnak a növények.
A  meleg évszakban tehát
valóságos sivatagi klíma uralkodhat, és a növényeken nem segít,
hogy cserébe télen annyi csapadék hull, hogy éves átlagban
elmondhatnánk, elég vizünk van. Ilyen helyzetben kardinális
kérdéssé válik a talaj víztározó képessége. A homokos talaj alig
köti meg a vizet, míg a magasabb lösztartalmú talaj több hétre
elosztva elegendő nedvességet biztosít a növényeinknek. Ugye
most már értjük, hogy nem könnyű előrejelzésekbe bocsátkozni
a kertünk sorsát illetően? Az egyetlen biztos pont, hogy
kétségkívül egyre melegebb lesz.
Hogyan hat a klímaváltozás a kertre?
Nem szeretnék részletesen kitérni az éghajlatváltozás okaira, és
főleg nem kívánok bűnbakot keresni és vádaskodni. Ennek
ugyanis a kertünk, illetve a kertünk jövője szempontjából aligha
van értelme. Lényegesebb kérdés, hogy miképpen hat a
klímaváltozás a növényekre és az állatokra, amelyek nálunk
leltek otthonra. Vajon a megváltozott körülmények közepette
hogyan fognak boldogulni?
Előrebocsátom: fel tudjuk készíteni a kertünket a változásra.
Ugyanis minél természetközelibb módon műveljük, annál
enyhébbek lesznek a hatások. A természet nagyszerűen fel van
készülve a klímaváltozásra. És ha jobban meggondoljuk, ez nem
meglepő. Hogy csak egy példát említsek: az őshonos fafajok,
például a bükk, akár 400 vagy annál is több évig élnek. Emberi
mércével mérve ez nagyon hosszú idő. Az évszázadok alatt
örökösen ingadozik a klíma, ami természetes folyamat. A  15.
századtól a 19. századig újra és újra éveken át süllyedt a
hőmérséklet, aminek következtében állandósultak a zord telek,
és terjeszkedtek a gleccserek. A súlyos ínséget és éhezést kiváltó
hideg periódus után ismét melegedni kezdett az éghajlat.
A  folyamat a mai napig tart, és a környezetrombolás csak
felgyorsítja.
Egy-két nemzedéken belül tehát több mélyreható változásnak
is ki voltak téve a fák, és a bükkök vagy tölgyek ehhez nem
tudtak alkalmazkodni. Az alkalmazkodás ugyanis több
generáción keresztül zajlik, és akkor is csak nagyon lassan:
többnyire alig érzékelhetők az eltérések az anyafa és a magonc
között. Ha azonban csak néhány évszázadonként lenne
lehetséges a nemzedékváltás, egy csekély mértékű genetikai
módosulás, akkor az őshonos fák már rég kihaltak volna. Sok
hosszú életű növény túlélési stratégiájának mottója tehát nem
az alkalmazkodás, hanem a tűrés. A bükkfa számára például az
optimális éghajlat, amelyben a legjobban fejlődik, Közép-
Európa átlagklímája. Emellett azonban jól tűri a nagyobb
hőséget, hideget és a csapadékeltéréseket is. Ennek
eredményeképpen tudott elterjedni Spanyolországtól és
Szicíliától egészen Svédországig.
Alapvetően az az elv érvényesül, hogy minél hosszabb ideig
akar élni egy növény, annál inkább tolerálnia kell a klímát.
Ennek megfelelően minden fának, de sok cserjének is el kell
tűrnie a nagyobb hőmérsékleti és csapadékbeli kilengéseket.
Az, hogy a kertünkben lévő fák és cserjék ki fogják-e bírni a
várható hőmérséklet-emelkedést, azon múlik, hogy jelenleg a
klimatikus komfortzónájukban élnek-e. Komfortzónán azt
értjük, hogy optimális feltételek uralkodnak-e itt, és hogy
hőmérséklet, illetve csapadék tekintetében a fel- és lefelé való
kilengéseket egyaránt jól tűrik-e. Ez a legtöbb nálunk honos
fajtára, de a mérsékelt égövhöz hasonló klímazónákból hozzánk
került importnövényekre is érvényes.
Néhány szakember azt javasolja, hogy a hőmérséklet
növekedésére tekintettel olyan növényeket válasszunk, amelyek
jobban bírják a melegebb klímát. Szerintem ez kifejezetten
rossz tanács. Az emelkedő átlaghőmérséklet tudniillik azt
jelenti, hogy gyakoribbá válnak a száraz és forró nyarak, illetve
a hó nélküli nedves és hideg telek. Ám a jövőben is lesznek
kemény fagyok télen, csak lényegesen ritkábban, mint
manapság. Ezért nem sokra megyünk azzal, ha, mondjuk,
kenderpálmát ültetünk a  kertünkbe, mert a hideget ugyan jól
viselik, de -10 °C alatt kipurcannak. Vagyis nem marad más
megoldás, mint hogy a jövőben is olyan növényeket válasszunk,
amelyek mind a nyári, mind a téli hőmérsékleti rekordot
átvészelik.
Ha pontosan szeretnénk tudni, hogyan hat a klímaváltozás a
kertünkre, akkor vágjunk bele egy saját méréssorozatba. Ehhez
egy külső hőmérőre és egy esőmérőre lesz szükségünk.
A  hőmérőn legyen maximum-minimumkijelző (mutatós és
elektronikus változat is létezik), így leolvashatjuk róla a napi
legmagasabb és legalacsonyabb értékeket. Mivel a szerkezetet
árnyékban és nem közvetlenül a házfalon kell elhelyezni, a
mechanikus változatnál minden ellenőrzéshez ki kell mennünk
a kertbe, ezért érdemes inkább az elektronikus verziót
beszerezni, aminek az értékeit az íróasztal mellett is
kényelmesen leolvashatjuk.
 Az évek folyamán így nyomon
tudjuk követni a ház körüli
hőmérséklet alakulását és annak
hosszú távú változásait.
Felszerelhetünk egy esőmérő
készüléket is, hogy a
csapadékmennyiséget mérni
tudjuk (ebből is van ma már
elektronikus változat, bár
egyelőre meglehetősen drága).
Ezzel rögzíteni tudjuk a két
legfontosabb paramétert,
valamint azok változásait az év
Ha rendszeresen során. Ha túl költségesnek
feljegyezzük a
hőmérsékleti találjuk a két eszköz beszerzését,
értékeket és a akkor azt javaslom, hogy
csapadékmennyiséget, legalább a csapadékmennyiséget
képet kaphatunk arról, kísérjük figyelemmel. Az
hogyan hat a
klímaváltozás a időjárástól függően csapadékra
kertünkre csak néhány naponta kerül sor,
és az esőmérővel a két érték
közül a fontosabbikat nyilvántartásba vettük. Míg a
hőmérsékletbeli eltérések az adott területen viszonylag
csekélyek, a csapadék mennyiségét illetően már néhány
kilométeres távolságon belül is számottevő különbségek
alakulhatnak ki. Lehetséges, hogy egy hegykúp található a
közelben, amely vízválasztóként működik, és megakadályozza,
hogy az esőfelhők eljussanak a kertünkig. Meglehet, hogy egy
kis erdő okozza a változásokat a fölötte lévő légrétegekben.
Nálunk például lényegesen ritkább a futó zápor, mint a
mindössze tíz kilométerre fekvő kisvárosban.
Ha nagyobb ráfordítás nélkül szeretnénk adatokat szerezni a
hőmérséklettel kapcsolatban, akkor elegendő, ha a kertünk napi
értékeit összehasonlítjuk a legközelebbi nyilvános
meteorológiai állomás adataival. Látni fogjuk, hogy nagyon
szabályos eltéréseket tapasztalunk, azaz a kertünkben,
mondjuk, mindig két fokkal melegebb van. Így az állomáson
mért hőmérséklet-változásokat is vonatkoztathatjuk a
kertünkre, csak – az előbbi példánál maradva – két fokot hozzá
kell adnunk. A  konkrét csapadékértékekkel együtt
meglehetősen pontos megállapításokat tehetünk arról, hogyan
alakul a helyi klíma.
A  megállapításaink annál értékesebbek, minél több évet ölel
fel a méréssorozatunk. Az időjárás igencsak szeszélyes, így
egyetlen év adatai nem sokat mondanak. Csak több év átlagából
vonhatunk le alapos következtetést arra vonatkozóan, merre
tartunk, és mire kell felkészülnünk nekünk és a kertünknek.
Egy saját területemen végzett megfigyeléssel szeretném
megvilágítani, hogy még az állítólag bőséges esőben részesülő
égövünkön is milyen törékeny a vízháztartás állapota. Az erdei
utak mentén különböző helyeken apró tavacskákat alakíttattam
ki, amelyek a közeli forrásoktól kapnak vizet. Az évek során
örömmel figyeltem, ahogy gőték, békák és varangyok népesítik
be ezeket a csendes menedékhelyeket. Ott rakták le a petéiket,
melyekből a nyár folyamán seregnyi kis virgonc kétéltű kelt ki.
A  színes zsongás időközben már a múlté lett. A  2003-as nyár
idején, amikor márciustól októberig gyakorlatilag nem esett
csapadék, teljesen kiszáradtak ezek a biotópok. Ahogy eltűnt a
víz, elpusztultak a gőték és társaik ivadékai is. A  következő
években aztán akadtak különösen csapadékos nyarak. Egy-egy
zivatar elárasztotta az utcákat, mély vályúkat mosott ki a
földutakon, télen pedig vastag hótakaró áztatta a talajt. És
mégis: a talajvíz szintje azóta sem heverte ki a nagy szárazságot.
2003 óta minden évben megismétlődik ugyanaz a dráma:
kiszáradnak a kis tavak, és az eltűnő vízzel együtt eltűnnek a
kétéltűek utódai is.
 Ha csökken a talajvíz szintje, kiszáradnak az apró tavak. A gőték és más
kétéltűek így nem tudnak utódokat nevelni

 
Hasonló tapasztalatokról számolnak be a kollégáim is. Ebben
az egész mizériában a legrosszabb az, hogy a talajvíz
problémáit nem könnyű észlelni. A  kertünkben az esőmérővel
csak a  fentről érkező utánpótlást tudjuk mérni (hacsak nem
rendelkezünk saját kúttal). Alapvetően csak a száraz éveknek a
normális évekhez képesti vízhiányát tudjuk megállapítani,
valamint azt, hogy a következő években aránytalanul sokat
esik-e majd.
Milyen következményekkel jár mindez a kertünkre nézve? Az
eső elmaradását eleinte nem nagyon sínylik meg a zöldség- és
virágágyásaink. Esetükben csak a felső talajréteg számít, és ha
ez túl száraz, akkor fogjuk magunkat, és meglocsoljuk. Egy
száraz év gyakorta kifejezetten gazdag termést hoz, mivel a
csigák nem tudják aktivizálni magukat.
Gyümölcs- és díszfáink esetében már egészen más a helyzet,
mert ezek sokkal mélyebben gyökereznek ahhoz, hogy ellássák
magukat. Ha forró nyarakon locsolni szeretnénk, a fáknál egy
egészen sajátos probléma is felmerül. A  Hogyan öntözzünk
helyesen, ha nincs elég eső című fejezetben (itt) említettem, hogy
nem szabad „puhányokat” nevelnünk, azaz nem kell
rendszeresen öntözni a növényeket. Csak így tudnak tartósan
mélyen meggyökerezni. Ha például az uborka vagy a retek
gyökerét a mélyebb talajrétegekben is benedvesítjük, és ezzel
nem vesszük el az ösztönzést tőlük ahhoz, hogy mélyen
gyökerezzenek, máris egy csomó vizet elhasználtunk. De ha
száraz időszakban a fákon akarunk segíteni, az egészen más
nagyságrendeket jelent. Egy átlagos almafatörzs kiszáradt
gyökérzetének megitatásához körülbelül öt köbméter víz
szükséges!
Persze elkezdhetünk locsolni már korábban, néhány héttel a
legutóbbi csapadék után is, kisebb vízmennyiségekkel. Ebben az
esetben azonban a fa egyre inkább a felsőbb talajrétegekben
kezdi képezni a gyökérzetét. Fokozatosan a heti vízadománytól
fog függeni, és egyre kevésbé tűri majd a szárazságot.
A méretéből fakadóan egy egészen másfajta veszély is fenyegeti:
instabillá válhat. Hiszen a gyökerek egyben arra is szolgálnak,
hogy a talajhoz rögzítsék, és az őszi viharok idején megtartsák.
Ha tehát kevésbé mélyen kapaszkodik már, könnyen labilissá
válik.
Súlyos szárazság idején mégis érdemes lehet besegíteni.
Mégpedig pontosan akkor, amikor nyár közepén kezd
elszíneződni a lombozat egy része, vagy a fa kezdi elhullajtani a
leveleit. Ám ha már segítünk, ne legyünk szűkmarkúak,
öntözzünk bőségesen. Egy kicsit kifordítva a mondást: sok víz
sokra megy.
Milyen a kertem talaja?

A  föld fölötti jelenségek a természet vonatkozásában csak a

jéghegy csúcsát jelentik. Újabb kutatások kiderítették, hogy még
akár tíz kilométerrel a föld felszíne alatt is baktériumok és más
primitív fajok élnek. A  talajvízben milliméterenként százezer
parányi élőlény nyüzsög, a föld alatti élőlények össztömege
pedig valószínűleg túlszárnyalja a felszínén élő állatok és
növények összességét.
A kertünk alatt tehát egy fajokban gazdag, gigantikus méretű
élőhely rejtőzik, csak mi még nem tártuk fel ezt a világot. Egy
darabkát belőle nap mint nap a magunkévá teszünk, amikor a
reggeli kávénkat vagy teánkat kortyolgatjuk. A  vízművekben
feldolgozott talajvízzel ugyanis számtalan, fénytől óvakodó kis
élőlény landol a bögrénkben. De mivel nekünk nem ártanak, sőt
néha kifejezetten hasznosak, ez egy érdekes, de semmiképpen
sem nyugtalanító tény.
A  kertünk, a növényeink szempontjából
csak a felső málló réteg játszik szerepet. És
hogy ennek milyen a minősége, hogy
tápanyagban gazdag vagy szegény-e, hogy
vizet tárol-e vagy száraz, az döntő módon a
kiindulási kőzettől függ. Mert csak ami
sziklaként a föld alatt van, az mállhat el, és
válhat szemcsés földdé.
A  mállás hosszú időn át zajló folyamat.
Réges-régen a csupasz szikla állt a tájban. Az erős hőmérséklet-
ingadozásoktól repedések keletkeztek a kőzetben, amelyekbe
beszivárgott a víz. A  téli fagyok megfagyasztották a vizet, a
repedések kitágultak, és így a nagy tömbök kis
törmelékdarabokra estek szét. Kémiai és biológiai folyamatok
nyomán például savak keletkeztek, amelyek tovább
bomlasztották a köveket, míg végül nagyon finom táptalajjá
változtak. Mindamellett a kőzetet fizikális behatások is érték,
például a viharok révén, amelyek homokfelhőikkel úgy
hatottak, mint a smirgli, és a törmeléket porrá csiszolták.
A folyamat eredményeképpen pedig – a lerakódás magasságától
függően – hol vastagabb, hol kevésbé vastag talajréteg jött létre.
Később majd lesz róla szó, hogy ehhez még egy jókora adag
humusz is tartozik.
A kövek mállása során apró partikulák keletkeznek, amelyek
mérete és összetétele döntő módon befolyásolja a talaj
termékenységét. Három típusuk különböztethető meg: a homok,
a kisebb szemcséjű kőzetliszt és az apró agyag. A tiszta homokos
talaj lazán rétegelt, érezhető szemcséket tartalmaz, és sok vizet
enged át. A  kőzetliszt lényegesen tömörebb, de még mindig
átereszti a vizet. Az agyagos talaj ellenben nagyon finom
összetevőkből áll. Vízáteresztő képessége rendkívül csekély, és
alig tartalmaz levegőt. A  keverékét vályognak nevezzük.
A vályog elraktározza a vizet és a tápanyagokat, jól szellőzik, és
ha elég humusz van, dús növényzetet tesz lehetővé. Ugyanakkor
a vályog esetében is vannak minőségbeli különbségek, attól
függően, milyen kőzetből keletkezett.
Ezek a talajképződési folyamatok napjainkban is zajlanak,
noha sokkal lassabban, mint régen. Míg a csupasz szikla
esetében a mállás akadálytalanul végezhette pusztító munkáját,
a növényekkel fedett föld védve van a változásokkal szemben.
Éppen ezért egyetlen centiméternyi új talaj létrehozásához a
természetnek több évszázadra van szüksége.
Talajtípusok azonosítása
Ha meg akarjuk határozni kertünk talajának minőségét,
tudnunk kell, milyen volt az eredeti kőzet. A  talaj a
keletkezéstörténettől és a földtörténeti kortól függően
különböző tápanyagokat tartalmaz, amelyek a bomlás folyamán
felszabadulnak, és a növények rendelkezésére állnak. Ha a
talajt a ház építése idején vagy később töltötték fel, akkor
érdemes elemzést készíttetnünk, mert az építőipari cégek
gyakran keverik a különböző helyekről származó anyagokat.
Amennyiben a réteg nem túl vastag, az ilyen feltöltés
egyszerűen megállapítható. Ha kiássuk a kert egy részét, hogy,
mondjuk, elhelyezzük egy fal vagy cölöp alapzatát, akkor
vegyük szemügyre alaposan a talaj rétegzettségét. Legfelül
általában egy sötét sáv van, amely különösen sok humuszt
tartalmaz. Ez a sötét rész, amennyiben a talaj még az eredeti
állapotában van, lejjebb már nem kerül elő, mert az elrothadt
levelek és növényi részek nem jutnak el nagyobb mélységekbe.
Ha feltöltés történt, akkor erre a területre új földet borítottak,
következésképp az most már lejjebb található. A humuszos sáv
tehát mindig az eredeti felszínt mutatja. Próbaásásokkal meg
tudjuk állapítani, hogy észrevételeink az egész kertre vagy csak
egy-egy részterületére vonatkoznak-e.
Abban az esetben, ha a kertünk talaja túlnyomórészt még
érintetlen, érdemes pontosabb elemzést végeztetni. Nem
egyszerű meghatározni, milyen volt az eredeti kőzet, de a
feltárást csak egyszer kell elvégeztetnünk, így megéri a
fáradságot. Ha szerencsénk van, ehhez még egy darab követ
sem kell a kezünkbe venni. Vannak olyan régiók, ahol egyetlen
kőzettípus határozza meg a tájat. A  geológiai tartományi
hivatalok honlapján vagy másutt utánanézhetünk, hogy ez a mi
kertünk esetében így van-e. A  hatóságok közzétesznek olyan
térképeket, amelyek alapján megtudhatjuk, milyen sziklatípus
jellemző a lakóhelyünkön. Sokszor még a talajtípusról és az
összetételről is felvilágosítást adnak.
Más a helyzet a régi terméskő házakkal. Mivel az elmúlt
évszázadokban a házépítéshez mindig a legközelebb kinyerhető
anyagokat használták, a szomszédos házak falaira nézve
egyetlen pillantással megállapíthatjuk, mely kőzettípus jellemzi
a lakóhelyünk talaját. Persze ez csak az átlagemberek által
építtetett régi házakra érvényes. A  díszesebb épületekhez akár
több száz kilométerrel távolabbról is hozathatták az
építőanyagot. Észak-Németországban nem nagyon találunk régi
terméskő házakat, itt hagyományosan égetett téglából
építkeztek. Miért? Ezen a vidéken általában homokos a talaj,
értelemszerűen nem nyerhető belőle kő. A  régi házak
sötétvörös, vályogból vagy agyagból égetett téglái tehát
általában egyértelműen homokos talajra utalnak.
Ha egzakt módon szeretnénk kideríteni a tápanyag-
ellátottságot, akkor végeztessünk talajminta-elemzést.
A legalkalmasabb időpont ehhez az ősz vagy a kora tavasz, azaz
a következő trágyázás előtti időszak. Ehhez szúrjuk le az ásót
olyan mélyre, amilyen mélyre a tervezett növény gyökerei
nyúlni fognak. Fűhöz elég lesz 10 centiméter, de a zöldség
legalább 30 centiméter mélyen gyökerezik, a gyümölcsfák
gyökerei több mint fél méterre nyúlhatnak le. Gyűjtsünk egy
vödörbe több ásólapátnyi földet (10-15 helyről), keverjük jól
össze a kezünkkel, és töltsünk körülbelül 250–500 grammot egy
zacskóba. Ágyásonként és használati módonként külön-külön
próbát kell végeztetnünk.
Ha ez túl bonyolultnak tűnik, akkor van még egy módszer,
amihez ásásra sincs szükség, és a szomszéd háza táján sem kell
kutakodnunk. Az úgynevezett indikátor növények alapján
megállapíthatjuk, milyen kertünk talajának a tápanyagellátása
és vízháztartása. Minden növény esetében van ugyanis egy
optimális érték, amelyen belül különösen versenyképes, és
érvényesülni tud más fajokkal szemben. Ez az optimális érték
számos fajnál ismert, és hasznos lehet ahhoz, hogy
feltérképezzük a talajviszonyokat. Két dologra lesz szükségünk:
egy jó határozókönyvre és egy darabka földre a kertünkben,
ahol az nő, ami nőni akar, vagyis a természet határozza meg a
fajok összetételét. A trágyázás vagy más talajjavító intézkedések
meghamisítanák a képet, ezért fontos, hogy a kiválasztott
terület legalább néhány évre visszamenőleg viszonylag
érintetlen legyen. Lehet ez egy füves rész is, ha nem frissen
vetettük bele a fűmagot, és a természet már gondoskodhatott
azokról a növényekről, amelyek ott a legjobban érzik magukat.
 Ha találtunk egy ilyen
szegletet, akkor nekiláthatunk az
ott cseperedő fajok
meghatározásának. Fontos, hogy
minél több indikátort
azonosítsunk, mert ahogy egy
fecske nem csinál nyarat, úgy
egyetlen növény még nem elég a
A széles levelű útifű talajmeghatározáshoz. Csak több
jellemzően ott nő, ahol
faj jelenléte esetén lehet
a talaj tömörödött
megalapozott következtetéseket
levonni. A  fehér árvacsalán például mérsékelten nedves, de
tápanyagokban gazdag talajra utal. Ha több növény is ebbe az
irányba mutat, például felbukkan az illatos ibolya is, az
alátámasztja a kertünk talajával kapcsolatos feltételezéseinket.
Ha közben más fajok is nyílnak a kertben, mint amilyen
például a hangafélék családjába tartozó csarab, amely a  savas,
tápanyagban szegény talajon honos, akkor két lehetőség állhat
fenn: vagy mesterséges úton kerültek oda (és természettől fogva
nem lehetnének ott), vagy vannak általunk észre nem vett
talajmódosulások. Szóba jöhet, mondjuk, egy murvás út,
amelynek a kavicsai mészkövet tartalmaznak. A  mészkő
termékenyebbé teszi a talajt, és növeli a pH-értékét. Az út szélén
következésképp magasabb tápanyagigényű növények nőhetnek,
míg néhány méterrel odébb a növényzet savas viszonyokra
utal.
Az indikátor növények abban is segítenek, hogy
megítélhessük talajjavító intézkedéseink hatékonyságát.
Minden trágyázás, minden komposztbedolgozás megváltoztatja
a flórát. A margarétát és más hozzá hasonló koplalóművészeket
olyan növények váltják fel, amelyek szeretnek dúskálni a
javakban, például a szeder. Ha elszaporodik a csalán vagy a
fekete nadálytő, akkor tudhatjuk: túl jól ment a soruk. A  fajok
összetételének ilyen jellegű eltolódásai már egy-két év múltán
megmutatkoznak.
A kertünkben található növénytársulások azonban még több
felvilágosítással szolgálnak. A  széles levelű útifű (nomen est
omen) például a talaj tömörödöttségére utal, ami az útszélekre
jellemző. A  helyi klíma is visszatükröződik a növényzetben.
Tipikus példa erre a piros gyűszűvirág, amely az atlanti jellegű
éghajlatot kedveli. A szakkifejezés mögött egy olyan klímarégió
rejlik, amelyben enyhe telek és mérsékelten meleg nyarak
váltják egymást.
No de mi haszna van végső soron a szorgos nyomozó
munkánknak? Minél inkább tisztában vagyunk a kertünkben
uralkodó viszonyokkal, annál biztonságosabban ültethetünk
növényeket, és megkímélhetjük magunkat az esetleges
csalódásoktól is.
A humusz megerősítése
Ha meghal egy állat vagy növény, illetve elhullajtja egy részét,
például az ürülékét, leveleit vagy terméseit, azt a
talajorganizmusok feldarabolják, elfogyasztják és újra
kiválasztják. A fennmaradó barnásfekete massza a humusz.
A humusz átlagosan 60% szenet tartalmaz, majdnem annyit,
mint a barnakőszén. Ezért is sötétbarna a színe, sőt néha fekete.
A  szén közvetetten a légkörből származik. A  növények a
fotoszintézishez szén-dioxidot vesznek fel, és abból napfény és
víz felhasználásával cukrot és rostokat állítanak elő, hogy
megkössék a szenet. A  növényeket elfogyasztó állatok az
azokból nyert szenet beépítik a saját szervezetükbe. Ha a
talajorganizmusok, többek között a gombák vagy baktériumok
felbontják a maradványokat, akkor az emésztés során a szén
egy részét szén-dioxid (CO2) formájában újra kilélegzik. Az állati
és növényi szövetek egy jelentős része azonban a talajban
marad – humuszként. Minden tartósan zöldellő vegetációs
takaró, tehát mező vagy erdő alatt alapvetően több szén dúsul,
mint amennyit a talajban élő lények le tudnak bontani. Még a
kerti gyepünk alatt is zajlik ez a folyamat. Ez a szén, az olaj és a
gáz újraképződésének első fokozata. A  fosszilis
energiahordozókat tehát prehistorikus humusznak is
nevezhetnénk. Természetesen az átalakulás rendkívül lassan
történik, de a zöld felületek mindenképpen csökkentik a CO2-t,
és ezzel hozzájárulnak a klímavédelemhez: egy 1000
négyzetméteres kert akár évi egy tonna CO2-t is képes tárolni. Ez
megfelel egy 6700 kilométeres szakaszt megtevő gépkocsi vagy
egy 25  000 kilométeres vonatút (személyenkénti) szén-dioxid-
kibocsátásának.
Hogy mekkora a talajunk széntározója, azt egyetlen
kapavágással meg tudjuk állapítani: felülről (zárt fűfelület)
lefelé a föld színe először sötét, aztán egyre világosabb lesz.
A  talajban lévő széntartalom megfelel a színváltozásnak,
felülről lefelé haladva csökken. És a sötét réteg vastagságával
analóg módon kevés vagy sok a talajban tárolt CO2. Attól a
mélységtől kezdődően, ahol a szín többé nem változik, már csak
nagyon kevés szén van.
A  vizsgálódásra leginkább nyáron, száraz időszakban
érdemes sort kerítenünk, mivel ilyenkor nem színezi sötétre a
nedvesség a földet, és így a rétegek közötti különbség jobban
látható.
A  széntárolás és az ennek megfelelő talajrétegzettség
azonban csak egybefüggő zöld területen vagy fák alatt fordul
elő. Nyílt talajon, azaz szántóföldön vagy ágyásban egészen más
a helyzet. A téli félév folyamán a föld védettség nélkül, nyitottan
fekszik, a nyári félévben pedig az uborkák, paradicsomok és
retkek között többnyire akad még annyi hely, hogy a
napsugarak közvetlenül érjék a földet. Így a talaj felmelegszik,
és a legapróbb organizmusok szabályos zabálóorgiákba fognak.
A  napenergiának köszönhetően felturbózzák magukat, és
néhány éven belül elpusztítják a felső rétegek humuszának
nagy részét. Ettől a haszonnövények rakétamód növekedésnek
indulnak, mert a lebontás rengeteg tápanyagot szabadít fel. Egy
részük ugyan az esővel a mélyebb talajszintekbe mosódik,
mivel a növények nem képesek elég gyorsan feldolgozni a
túlkínálatot. Annak érdekében, hogy a növekedés ne lassuljon
le, ajánlatos 3-4 évente komposztálást vagy évente
zöldtrágyázást végezni, hogy a giliszták és társaik ne
maradjanak éhkoppon.
A  mésszel azonban, amely közkedvelt természetes trágya,
érdemes nagyon takarékosan bánni (vagy egyenesen kerülni).
A  meleghez hasonlóan a mész is felpezsdíti a talaj életét, és
elősegíti, hogy a humuszt szabályosan felzabálják. Ennek során
gyakran több tápanyag szabadul fel, mint amennyit a zöldség-
vagy dísznövények fel tudnak venni, és az értékes talaj
kihasználatlanul marad. Ha vége a tápanyag-tűzijátéknak, a
humusz nagy része eltűnik, és a talaj hozamszerző képessége
messze a trágyázást megelőző érték alá esik.
A  mezőgazdaságban már régóta óva intenek a túlzott
mésztrágyázástól, az ősi mondásra utalva: A  mész gazdaggá
teszi az apát, és szegénnyé a fiút.
 Ha óvni akarjuk a humuszunkat,
egyszerűen csak hagyjunk meg néhány
ártalmatlan gyomot a
haszonnövényeink között, mert
árnyékot adnak, és hűvösen, nedvesen
tartják a talajt. A  felesleges tápanyag
nem tűnik el a mélyben, mert ez a
A tyúkhúr ideális vegetáció felszívja, és miután
talajtakaró
eltávolítjuk, a komposztba kerül (vagy
egyből alámosódik). A  legalkalmasabb növény erre a célra a
tyúkhúr. Bárhol kikel, és gyorsan vastag, zöld takarót képez.
Többé-kevésbé békén hagyja a zöldségeket vagy a bokrokat, és
ha kell, nagyobb fáradság nélkül eltávolítható. Mellesleg a
konyhában is hasznunkra válik: használhatjuk salátaként vagy
fűszernövényes túrókrémhez, ezenkívül többféle egészségügyi
panaszt is enyhít. A szezon elején felkapálhatjuk az ágyást, hogy
jobban elszaporodjon – a tyúkhúr pár nap múltán magoncok
formájában ismét megjelenik.
A modern mezőgazdaság sem nélkülözheti a humuszt, mégis
gyakran támadhat az a benyomásunk, hogy nem becsüljük meg
kellőképpen ezt a barna aranyat. Minden szerves masszát
eltakarítunk, legyen szó termésről, szalmáról vagy szecskáról,
így a talajnak szinte semmi sem marad. A  hígtrágya, amit a
hideg évszakban visszavisznek, a giliszták és gombák számára
is undorító és élvezhetetlen. A löttyből, amely gyakorta jelentős
mennyiségű antibiotikum-maradványt is tartalmaz, aligha lesz
valaha is termékeny anyaföld. Bár a termőföldek is
tartalmaznak még humuszt, a mennyisége folyamatosan
csökken. Ami ma még megvan, nagyrészt a távoli múltból
származik. Régi mezők humuszmaradványai, sőt talán erdőké,
amelyek egykor a mai földeken sorjáztak.
Hasznos talajlakók
Tisztáztuk, hogyan keletkezik a humusz. A föld mélyében fajok
ezrei munkálkodnak a szerves hulladék lebontásán.
A tápanyag-újrahasznosítási láncolat elején az állatok állnak.
Apró darabokra rágcsálják és reszelik a leveleket és a szárakat,
megemésztik, majd újra kiválasztják, esetenként a váladékukkal
együtt. A  fáradhatatlan kerti segédek sorába tartoznak a
giliszták, csigák, atkák, ugróvillások és fonálférgek.
Tevékenységük eredménye a kiváló víztárolás, és ezzel döntő
szerepet játszanak a talaj termékenysége szempontjából.
A  humuszmorzsákból két további csoport is profitál: a
gombák és a baktériumok. Ezek a talajállatok előkészítő
munkája nélkül is meglennének, de jobban fel tudják dolgozni a
felaprított és megemésztett anyagot.
Egyedszám tekintetében a legnagyobb csoportot a
baktériumok teszik ki. A  kerti föld egyetlen grammjában több
mint százmillió baktérium tanyázhat. Lényegében véve nincs
olyan szerves anyag, amit ne tudnának lebontani – így
biztosítják, hogy minden egyes élőlény, miután elpusztult,
visszatérjen a természet körforgásába. Legkésőbb ekkor
azonban a növényekben tárolt szén-dioxid is felszabadul, mivel
az apró lények a feldolgozás folyamán felszabadítják.
A természetes ökoszisztémákban a humusz egy része a mélyebb
talajrétegekbe kerül, ahol a munkakörülmények kedvezőtlenek
a baktériumok számára. A  humusz és vele együtt a szén is így
lényegében véve konzerválódik.
A  talaj lakóinak utolsó csoportjába különösen bizarr lények
tartoznak: a gombák. Se nem növények, se nem állatok.
Korábban szemrebbenés nélkül a növények közé soroltam
volna őket, de a tudomány jelenlegi állása szerint közelebb
állnak az állatokhoz. A  gombák hozzájuk hasonlóan nem
fotoszintetizálnak, hanem más organizmusok szerves
anyagából táplálkoznak. Sok fajuk kitinburokkal rendelkezik,
akárcsak a páncélos rovarok. Némelyik fajnak, amelyiknek a
szárát és kalapját gombának nevezzük, a termése feltűnő, de
voltaképpen ugyanúgy termés, mint az alma az almafán.
Ezekből aztán rengeteg spóra repül ki, amelyeket a szél vagy az
állatok szétszórnak a környéken.
A  tulajdonképpeni gomba a sötétben rejtőzve ténykedik,
fonalaival behálózza a felső talajrétegeket. A  talaj minden
grammjában legalább 100 méter található ebből a fonalból.
Egyes fajok, például a vargánya vagy a barna érdestinóru,
szövetkeznek a fákkal. Körbefonják a gyökereiket, vattacsomó
módjára kiszívják a vizet és az ásványokat a talajból, és
elvezetik a gyökerekhez. A fa hálásan megköszöni az ellátást, és
cukoroldattal fizet a segítségért.
A kertben azonban sok meglepetést tudnak okozni a gombák.
Vegyük csak a boszorkánykört! Megjelenése a gomba
növekedésének mutatós mellékhatása. A  gomba a
micéliumával, a fonal alakú gyökereivel lassan körbevándorolja
a talajt, és közben mindent belapátol, ami számára használható.
Mi az, hogy „használható”? Mindenféle elhalt szerves anyag,
például a halott gyepfilc. Kívül minden oldal felé egyenletesen
növekszik, míg középen a szövet a tápanyagok felhasználása
után ugyanebben a tempóban elhal. Az évek során így egy nagy
kör keletkezik. Ha ősszel termést hoz a gomba, azt csak az élő
szövetek fölött tudja tenni, ezért a gombakalapok szintén kör
alakban ütik fel a fejüket a gyepen vagy az erdő avarjában.
A gombák miatt esetenként a gyep színe is megváltozhat. Ott,
ahol a micélium épp jár a talajban, sokkal sötétebbé és erősebbé
válik a fű, mint azokon a területeken, ahol nem telepedett meg a
gomba. Néhány kerttulajdonos ebből azt a téves következtetést
vonja le, hogy a gomba gyengíti a füvet. Pont a fordítottja igaz: a
halott anyag lebontása révén a gomba humuszt termel, és ezzel
újra biztosítja a gyep számára a tápanyagot. A micélium fölötti
elszíneződés mutatja, milyen jól érzi magát a fű.
Azért hátrányuk is akad a gombáknak: néhány faj esetében a
sűrű gyökérháló miatt nehezebben jut be az esővíz a talajba.
Nyáron, szárazabb periódusok során előfordulhat, hogy
kiszárad a fű. Mindent összevetve azonban ezeket a
hátrányokat kiegyenlíti a talajjavító hatás, vagyis a gombák
elleni harc inkább kontraproduktív.
A tömörítés hosszú távú hatásokkal jár
Közép-Európa talaja túlnyomórészt már nincs a természetes
állapotában. Az emberek betelepülése előtt őserdők borították a
vidéket. A zárt faréteg volt a legjobb védelem a finomszemcsés,
laza talaj számára, a folyamatok a bükkök, tölgyfák vagy
kőrisfák alatt nagyon lassan és mérsékelten zajlottak. Az ember
aztán az egyre kiterjedtebb települései körül eltávolította ezt a
védőréteget: nagy területen kiirtotta az erdőt. De volt még más
is: a korai földművesek megváltoztatták a talajt azáltal, hogy
teheneket fogtak a faekék elé, és szétbarázdálták a szemcséket.
Ezek az ekék nem hatoltak mélyen a talajba, mindössze
körülbelül 20 centiméternyire mélyedtek bele. Az
ekehasználattal szétkenődött a legalsó réteg, az úgynevezett
eketalp, és ezáltal eltömődtek a talajpórusok. Ez azzal a
következménnyel járt, hogy az eketalp alatti élet megszűnt, és
hevesebb esőzéseket követően a víz nem tudott teljes
mértékben leszivárogni. Létrejött a  fürdőkádhatás: esőzések
után minden víz alatt állt, míg a száraz időszakokban nem
tudott alulról felszökni a nedvesség, a „kád” pedig nagyon
gyorsan kiürült.
A  juh- és kecsketartók csak fokozták a bajt. Az állatok
letaposták a talaj felső részét, így a pórusok a felszíni részeken
is eltömődtek.
Diákkoromban egyszer a Sváb-Alpokban részt vettem egy
talajismereti szakmai kiránduláson. A  helyi erdész mutatott
nekünk egy talajprofilt az erdőben. Ez egy olyan mintavétel,
amelynél felszínre hozzák és kitakarják az egyes rétegeket.
Világosan látszott, hogy megközelítőleg 300 évvel ezelőtt
juhlegeltetés folyt a területen. A  széttaposott felső talaj a mai
napig nem regenerálódott.
Ám ma is zajlik, sőt napjainkban zajlik csak igazán a talaj
szétlapítása. Nézzük csak meg, milyen mezőgazdasági gépek és
eszközök vannak manapság használatban – hozzájuk képest a
barmok vontatta ekék pehelysúlyúnak számítottak. Még az
erdőgazdálkodásban is kiszorították a munkásokat és a lovakat
a nehéz fakitermelő gépek, a harvesterek. A masinák súlya akár
az 50 tonnát is elérheti, nem csoda, hogy kifogy a talajból a
szufla.
Miért mesélem mindezt? Ezek a talajmegmunkálások és -
károsítások mind a mai napig éreztetik hatásukat, függetlenül
attól, hogy a kőkorszakban vagy 20 évvel ezelőtt került rájuk
sor. Az emlékezethez hasonlóan az ilyen beavatkozások örökre
bevésődnek, és a nyomaikat nem nagyon lehet visszamenőleg
eltörölni. Nagy valószínűséggel a mi kertünk talaja is végigélte
ezeket a folyamatokat, elvégre minden bizonnyal régen művelt
területről van szó. Csak a megszakítás nélkül fennálló ősrégi
erdőkben találnánk az altalajban érintetlen pórusvolument. Az
építési telkeken azonban, ahol markológépekkel és hernyókkal
bolygatták meg a földet, ennek már nyoma sincs.
De ne aggódjunk, mert ez nem jelenti azt, hogy semmit sem
ér a talajunk! A tömörítettségtől függően azonban korlátozottak
lehetnek a funkciói, és érdemes tisztában lennünk azzal, milyen
mélységtől kezdődően lépnek fel ezek a korlátozottságok. Nos
igen, a károk csak az első 20 centiméter alatt jelentkeznek.
Paradox módon a legfelső réteg általában rendben van, noha
ezen furikáznak a nehéz gépek. Oldjuk fel a rejtélyt! A megoldás
a fagy. Télen az eső nyomán mindig a felső 10–20 centiméter
fagy át. A  kiterjedő jég felbontja a tömörödöttséget, üregessé
teszi a talajt, és így gondoskodik a szemcsék szellőzéséről.
Visszatérhetnek a talajlakók, és legalább a felső rétegben újra
aktívvá válnak. A  vakondok és a pockok is besegítenek,
járataikban szintén gondoskodnak arról, hogy az altalaj egy kis
levegőhöz jusson.
Milyen jelek utalnak arra, hogy tömör a talajréteg? Egyrészt a
csekély vízáteresztő képesség. Ha sokat esik az eső, a csapadék
felhalmozódik a talajban, mivel nem tud elszivárogni. Könnyen
az a képzetünk támadhat, hogy különösen nedves területtel van
dolgunk. A  tömör talaj azonban gyorsan újra kiszárad, főleg a
forró nyári napokon, amikor nagy szükség lenne a nedvességre.
Tudományos pontossággal kiszáradástűrőnek nevezzük az ilyen
talajt. A  hátránya az, hogy a vegetáció különös nehézségekbe
ütközik, mivel a nagy vízigényű fajok nyáron kiszáradnak, míg
a szárazságot jól tűrők a csapadékban gazdag időszakokban
megfulladnak.
A  második jegy, amelyről felismerhetjük, hogy tömörödött
talajjal van dolgunk, a behatolási ellenállás, például amikor
kapálni próbálunk. Amint szeretnénk az állandóan
regenerálódó felső 20 centiméternél mélyebben fellazítani a
talajt, a sérült talajrétegnél már lényegesen nagyobb
erőkifejtésre lesz szükségünk. Végső bizonyosságot úgy
szerezhetünk, ha benézünk a földrétegbe: ássunk le a
megvizsgálandó helyen egy kicsit mélyebbre (30–40
centiméterre), és hasonlítsuk össze a mélypróbát a felszínről
származó földdel. Míg az utóbbi finomszemcsésen strukturált,
az alsó rétegekből vett tömörödött talaj alig tartalmaz
pórusokat. Olyan, mint egy agyagrög, és kiszáradva kis, éles
szélű darabkákra mállik. A  jól szellőző, ép talajban nem
találunk ilyen éles „poliédereket”. A  hiányzó pórusok
következtében fellépő oxigénhiány megmutatkozik a
világosszürke színben is, amelyet apró rozsdafoltok pettyeznek.
Ilyen talaj természetes úton is keletkezhet, de a legtöbb
esetben az ember mezőgazdasági tevékenységében kell
keresnünk az okát.
 A tömörödött talajban nincsenek pórusok. Ha kiszárad, éles szélű
darabkákra esik szét

A finomszemcséjű föld jó jel: itt megfelelően szellőzik a talaj

 
A tömörödöttség nem csak a már említett vízháztartásra hat
ki. A  növények többsége nem viseli el gyökérzetében az
oxigénhiányt. Finom nyúlványaik szabályosan megfulladnak,
ha elérik ezt a zónát. A gyökérzöldségek számára ez igen rossz
hír, mert ahelyett, hogy, mondjuk, egy szép egyenes répa nőne,
girbegurba lesz, ami aztán a konyhában hámozáskor alaposan
megkeseríti az életünket.
A  fák esetében a probléma egészen más dimenziókat ölthet,
mivel a tömörödött talajban nem tudnak rendesen
meggyökerezni és ezáltal a földhöz rögzíteni magukat. A  híres
lapos gyökerek, amelyek főleg a lucfenyőkre jellemzők, a
levegőben szegény föld miatt alakulnak ki.
Statisztikai adatok alapján 25 méter magasságtól kezdődően
különösen a tűlevelű fákra leselkedik veszély. Ezek a
lombhullatókkal ellentétben a téli félévben, a közép-európai
viharszezonban is megőrzik zöld ruházatukat, így teljes
támadási felületet nyújtanak a széllel szemben. Tízes
szélerősségtől kidőlhet a fa. Tetézheti a bajt, ha előtte esett az
eső, és a víz nem tudott elfolyni a károsodott talajban, aminek
következtében a föld péppé vált. Ebben a „pudingban” az
amúgy is csupán 20 centiméter mélyen rögzült gyökérrendszer
nem tud megkapaszkodni, ezért könnyen kidől a fa.
Ha a kertünkben tapasztalt talajviszonyok ilyen
károsodásokra utalnak, többféle lehetőség is akad, hogy ennek
ellenére élvezhessük a fák boldogító társaságát. Egyrészt
próbálkozhatunk két fajjal, amelyek áttörik a tömörödött zónát.
A  tölgyfáról és a jegenyefenyőről van szó, ezek legalábbis
részben képesek ellensúlyozni a múlt bűneit, mivel gyökereik
oxigén nélkül is a mélybe hatolnak. Ezenkívül a lombos fák
alapvetően problémamentesek, mivel télen levetik a lombjukat,
és nagy fákként is stabilak maradnak.
A  növekedésben viszonylag kicsinek megmaradó fajok
egyértelműen biztonságos választásnak számítanak. Jellemzően
ilyenek a gyümölcsfák.
 A vakond jobb, mint a híre. Segít fellazítani a talajt

 
Annak tudatában, hogy a talaj tömörödöttsége tartósan
megnehezíti munkánkat a kertben, egészen más fényben
tűnnek fel a földet túró állatok. A  csalitjáró pockok, a mezei
pockok és mindenekelőtt a vakondok egyszeriben segítőinkké
lépnek elő. Míg a pockok inkább laposan túrnak, és csak ritkán
merészkednek 50 centiméternél mélyebbre, a vakond gyakran
akár kétszer ilyen mélyre is leás a földben. A  talaj
keménységénél nagyobb szerepet játszik a táplálékkínálat:
minél nagyobb számban vannak jelen a giliszták és a
ganajtúrók lárvái, annál vidámabban sokasodnak a lapátszerű
kezekkel rendelkező, majdnem teljesen vak emlősállatok. Ne
mérgelődjünk, ha barna vakondtúrásokat veszünk észre a
pázsiton: arról tanúskodnak, hogy kezd regenerálódni a talaj,
mert a járatrendszer révén a mélyebb talajrétegek is újra
levegőhöz jutnak. Fellélegezhet a talajban az élet, és a kert
termőképessége javul. Mellékesen a finomszemcsés földet a
kaspókban és a ládákban is felhasználhatjuk, vagy egyszerűen
csak eloszlathatjuk a halmokat egy kicsit a fűben. Néhány hét
múltával már szinte nyoma sem marad a vakondtúrásoknak.
A  pocokformák inkább laposan a felszín alatt húzódó
járataikkal általában kevésbé kedvezően hatnak a talajra. Mivel
menet közben falatozgatnak egy kicsit a zöldségekből és a
virágokból is, az összesített mérleg egyértelműen a vakondok
javára dől el.
Hogyan akadályozzuk meg az eróziót?
Most tehát már tudjuk, milyen típusú a kertünk talaja, milyen
lassan képződik és mennyire sérülékeny. Bizonyos keretek
között a humusztartalmat befolyásolhatjuk azzal, hogy
komposztálunk vagy mulcsolunk. A tulajdonképpeni talajt, azaz
a löszrészecskéket vagy az agyagásványokat nem lehet
gyarapítani. Kivételt az anyatalaj ráhordása képezne, de ez
meglehetősen agresszív beavatkozás, mivel a feltöltött föld
alatti talajban az élet nagyrészt megsemmisülne. Alapvetően
tehát azzal a talajjal kell megelégednünk, amelyet a kertünkben
találunk. És ez az erózió révén sok esetben egyre zsugorodik.
Az ideális állapotot, a legcsekélyebb eróziós rátát az erdőben
tapasztalhatjuk. Ott a talajvesztés évente és
négyzetméterenként kevesebb, mint egy gramm, vagyis
kevesebb, mint amennyi általában újonnan képződik. Az erdő
alatt egyre vastagabbá válik a talajréteg.
A  másik véglet a szántóföld, ahol a szél és a víz munkája
révén évente és négyzetméterenként akár 10 kilogramm talaj is
veszendőbe mehet. Nem az egyszeri veszteség a probléma,
hanem az a hatalmas mennyiség, amelynek az évek folyamán
nyoma vész. És miután a talaj nagyon lassan reprodukálja
magát, a termékenység egyre inkább csökken.
Az erózió alapvetően nem folyamatosan zajlik, hanem időről
időre kerül rá sor, pontosabban a szélsőséges időjárási
események váltják ki. A  tájban mindenhol vannak kisebb-
nagyobb bemélyedések, amelyek egy víz nélküli patakra
emlékeztetnek. Ha zivatar idején egyszerre sok eső esik, vagy
tavasszal olvadni kezd a vastag hótakaró, akkor a talaj ilyen
rövid idő alatt nem tudja teljes egészében magába szívni a vizet,
ami következésképp a felszínen elfolyva összegyűlik az említett
hasadékokban. Nos, pontosan ez az a hely, ahol a jól látható
talajlehordás megtörténik, aminek következtében a hasadék egy
kicsit mélyül.
A  modern mezőgazdaság a téli csupasz földeken egy csomó
mesterséges hasadékot hagy maga után, azáltal, hogy
felszántják a talajt. A  hideg évszakban pedig az esőzések
különösen gyorsan lehordják a földet ezekben a barázdákban.
A  kertünkben is zajlik az erózió folyamata. Figyeljük meg
egyszer heves esőzés közben, hogy keletkeznek-e apró
csermelyek az ágyásban. Amint ezek zavaros barna színt
öltenek, a szép kerti földünknek annyi. A  megoldás a tartós
zöldítés lehet, például oly módon, hogy a zöldségek betakarítása
után még egy kis gabonával vetjük be az ágyást télire.
Az erózió másik formája a gyomirtás. A  nem szívesen látott
növények gyökereikkel mélyen a haszonnövények közé
kapaszkodnak, és ha kitépjük őket, egy kis föld ott ragad a
gyomok gyökerén. Jól rázzuk le, mielőtt a komposzthalomra
dobnánk. Ha csak néhány grammnyi földet hagyunk is a kis
gyökérbojtokon, egyetlen nyár alatt ezekből akár néhány
kilogramm is összegyűlhet.
Őshonos zöldek és egzotikus
vendégek

Egy kert csak azért olyan megnyugtató, mert a növények nem

tudnak szaladni. Képzeljük el, milyen lenne, ha a
paradicsomaink, rózsáink vagy magnóliáink mozognának.
Kénytelenek lennénk kerítést építeni, hogy magunk mellett
tartsuk őket, különben megszökne tőlünk a zöld. Ehelyett
elültetjük szépen a cserjéket, bokrokat, füveket, amelyek aztán
életük végéig kitartanak ott. Életük végéig? Hát nem: nem
minden példány ilyen szófogadó és engedelmes, ahogy azt ezen
az oldalon látni fogjuk.
De előtte szeretnék még kitérni valamire, ami látszólag
magától értetődő: a levelek színére. Mert ha a növényeket
megkérdeznénk, mi a fény kedvenc színe, valószínűleg igen
sokféle választ kapnánk. Ám egy szín garantáltan nem
szerepelne közöttük: a zöld.
Zöld levelek, színes csíkok
Ugye emlékszünk még erre a mondatra az iskolás éveinkből?
A  növények napfény segítségével a szén-dioxidból és a vízből
szénhidrátot, azaz cukrot, cellulózt, valamint más építő- és
tápanyagokat hoznak létre. Rendben, régi lemez, és a
fotoszintézist különben sem tudjuk közvetlenül megfigyelni.
Amit azonban szabad szemmel is láthatunk, mégpedig elég
egyértelműen, az ennek a következménye. Mert a „hulladék”,
ami ilyenkor keletkezik, zöld.
A  fotoszintézist többek között a klorofill teszi lehetővé, ami
egy magnéziumtartalmú szénhidrogén. Minden levélben van
klorofill, ennek a színe zöld. A  klorofill segít a növényeknek
felhasználni a fény energiáját. A  fény számtalan hullámból áll,
ezeknek a spektruma az ultraibolyától az infravörösig terjed.
A fotoszintézishez azonban nincs szükség a teljes palettára, és a
fénynek azt a részét, amelyre a növényeknek nincs szükségük,
visszaverik a leveleik. A  zöld fény tehát a napsugarak kiszűrt
maradéka, úgyszólván a fényes hulladék. Ha a növények
maradéktalanul fel tudnák használni a teljes palettát, feketék
lennének, hiszen akkor mindent elnyelnének.
Az erdők, mezők és kertek zöldje azt jelzi, hogy számtalan
növény munkálkodik ott. Bolygónkon az életnek csak két
formája létezik (néhány, a mélytengerekben található speciális
kivételtől eltekintve): az egyik (növények) a napfény
segítségével táplálkozik, a másik (emberek és állatok)
táplálkozásában a növényekre van utalva. Nem képes
szervetlen anyagokból az élethez nélkülözhetetlen szerves
anyagokat létrehozni. Ha a kertünkre pillantunk, a zöld
fűszálakban és levelekben mindenféle élet motorját láthatjuk.
A  kertekben azonban néha olyan
növények is akadnak, amelyek nem
elégszenek meg a zöld
legkülönfélébb árnyalataival. Olyan
egyedek többek között, amelyeknek
a levelei vörösek, például a
vérjuhar, a vérszilva vagy a
vérbükk, vagyis a tulajdonképpen
zöld vad forma módosulásai. Sok
dísznövénynél úgynevezett variegáció is megfigyelhető, azaz a
leveleik többszínűek. Mindezen variánsok esetében genetikai
eltérésekről van szó, amelyek a szabad természetben hátrányt
jelentenének. Az elszíneződés ugyanis a klorofill hiányából
fakad. A  zöld festékanyag csekély hányada miatt például a
vörös karotinoidok, amelyeknek csak ősszel kellene
megjelenniük, már nyáron előjönnek, és meghatározzák a
levelek színét.
A  természetben az ilyen hátránnyal induló növényeket
leelőznék egészséges vetélytársaik, mivel kevesebb cukrot
termelnek, és ezáltal lassabban is növekednek. A leelőzés pedig
a véget jelentené, mert aki lemarad, kevesebb fényhez jut, mint
a szomszédai, és elpusztul, mielőtt még tovább szaporodhatna.
A  kertekben persze más a helyzet, hiszen itt az ember dönti
el, ki érvényesül, és ki nem. Ez a magyarázata annak, hogy
„véres” egyedekkel és variegált fajtákkal csak kultúrtájban
találkozhatunk. Kisebb kertekben komoly előnnyel bírnak ezek
a növények: nem nőnek a kerttulajdonos fejére.
Fák és cserjék – kerti társaink
A fák nem riadnak vissza az erőszaktól. A nyári szélben lombos
ágaikat lengető óriások meglehetősen kellemetlenek lehetnek
más fajok számára. Fő fegyverük a törzsük, amely szélsőséges
esetben akár több mint 100 méter magasra is nőhet. Micsoda?
Egy fatörzs mint fegyver? A  növények harcban állnának
egymással?
Csendes harc ez, melyet a kertkapunk előtt vívnak meg. Hogy
milyen győzelemmel kecsegtet? A  győztes nyereménye a fény.
A  napsugár hiánycikknek számít, évente magoncok százezrei
küzdenek azért, hogy eleget kapjanak belőle. Csak az nyerhet,
aki legfelül van. Amint elhúznak mellettük a konkurensek, azaz
magasabbra nőnek, és lassabban növő társaik fölött kiterítik az
ágaikat és a leveleiket, besötétedik, és bajba kerülnek.
A  vesztesek kornyadoznak, betegeskednek, végül a szürkületi
fényben éhen pusztulnak. Ily módon a növényi utánpótlás
jókora része ismét humusszá válik. Most érthetjük meg a
fatörzsek hasznát: segítségükkel a meggyfák, lucfenyők vagy
tölgyek utolérhetetlenül magasabbak lesznek. A füvek, gyomok,
bokrok és cserjék hoppon maradnak, és végül kimúlnak. Ezért
üres és kopár a sűrű erdők talaja.
A  kert a fák számára egy kis biotóp. Az otromba viselkedés
azonban itt sokkal nagyobb súllyal esik a latba, hiszen a legtöbb
kerttulajdonos színes, változatos növényzetre vágyik. Ennek
ellenére nem kell lemondanunk ezekről a nagy legényekről.
Akadnak olyan fajok, például a tölgy vagy a nyír, amelyek
összeférhetőbbek, és sok fényt engednek át a talajnak.
A  nemesítés nyomán a gyümölcsfák is viszonylag rövid törzset
növesztenek, ami határt szab annak, hogy milyen magasra
nőhetnek, így ők is szelíd kertlakóknak számítanak.
Erdőt azonban a legtöbb tulajdonos aligha akar telepíteni a
kertjébe, mert igazán jól csak nyílt tereken érezzük magunkat.
Fontos, hogy a nap megsüsse az ágyásokat és a teraszt, az
örökös árnyék rossz hangulatot árasztana. Ha úgy vesszük, a
kertjeink sztyeppék, amelyekben az alacsony növésű növények
dominálnak, és legfeljebb csupán egy-egy különálló fa van, az is
lehetőleg a telekhatáron.
Jobb választás lehet a cserje. Ritkán nő három méternél
magasabbra, akadályozza a belátást, és tagolja a kertet,
ugyanakkor mégis beengedi a napot. Nem bánja azt sem, ha
alaposan visszavágjuk, mert újra kinő. Ezen nincs mit
csodálkoznunk, hiszen a cserjéknek a természetben nagy
növényevőkkel kell megbirkózniuk. Gazellák, vadmarhák vagy
szarvasok rágcsálják és kényszerítik őket arra, hogy újra meg
újra elölről kezdjék a növekedést. Hogy éppen vadállatok
falatoznak-e belőlük, vagy a kertész ollója ügyködik rajtuk, az
nekik édes mindegy. Hozzászoktak, hogy korlátozzák őket, ezért
ideális kerti társaink.
Betolakodó növények
Mióta élet van a Földön, a fajok vándorolnak. Akár azért, hogy
elmeneküljenek a változó klíma elől, akár mert új élőhelyeket
akarnak benépesíteni, egy biztos: egyetlen növény, egyetlen
állat territóriuma sem változatlan.
Az ilyen változások természetesen évszázadokon, sőt akár
évezredeken át zajlanak. Aminek ma szemtanúi vagyunk, az a
rulettjáték szédítő sebességű felgyorsulása. Az emberek
poggyászában – akár tervezetten, akár a vak véletlen folytán –
egyre több növény és állat hódít meg új földrészeket.
A  következő számítás rávilágít arra, milyen elképesztő
mértékben változtattuk meg csak a neofiton, azaz újonnan
bevándorolt növényekkel a tájainkat.
Közép-Európa területének több mint a fele mezőgazdasági
használatban van, a legnagyobb része szántóföld. Ezeken a
területeken eredetileg erdők álltak, amelyeket kivágtak és
beszántottak. A  tájainkat manapság benépesítő fajok nagyrészt
más kontinensekről származnak. Burgonya, kukorica, paprika –
mára annyira megszoktuk ezeket az idegen növényeket, hogy
fel sem tűnnek. Az erdők is hasonló átalakuláson mennek át:
ahol egykor bükk- és tölgyfák magasodtak, ott napjainkban
lucfenyők és erdeifenyők állnak glédában. Mindent összevetve
a területek legalább háromnegyedén hoztunk létre fajváltást,
mégpedig szándékosan. A  természethez ennek már nem sok
köze van, de hát a  világ egyik legsűrűbben lakott régiójában
élünk, és azt akarjuk, hogy elegendő táplálék és fogyasztási
javak álljanak rendelkezésünkre. Nézzünk körbe egyszer a
kertünkben, és próbáljuk megsaccolni, hogy az ott elültetett
zöldségek, virágok vagy fák mekkora hányada valóban őshonos.
Semmi pánik, senki fölött nem kívánok pálcát törni. Hiszen egy
olyan kert, ahol ökologikusan gazdálkodunk, a
kultúrnövényekkel élőhelyet biztosíthat a veszélyeztetett
fajoknak, garantálhatja a tápanyaggal való ellátást, vagy
„pusztán” a kikapcsolódásunkat szolgálhatja. Mindössze annyit
szeretnék, ha tudatosulna bennünk a tény, hogy már régóta
túlnyomórészt neofitonok vesznek körül. Legtöbbjük jól
viselkedik, ezért nem csapunk körülöttük nagy felhajtást. Ott
maradnak jólnevelten a nekik kijelölt területen, nem
burjánzanak el, és ha nem támogatjuk őket, szép csendben
eltűnnek.
A  médiában csak akkor jelennek meg a renitens fajok, ha
nem tartják magukat a szabályokhoz, kitörnek a kertekből vagy
a szántóföldekről, és ellenőrizetlenül kivándorolnak a környező
tájakra. Vessünk most egy pillantást ezekre a rakoncátlan
fajokra!
Néha a növények is kivándorolnak. Nem, nem négy lábon, de
az utódaik magok és termések formájában nagyon is képesek
helyváltoztatásra. Ehhez útra kell kelniük, ivarérett példánnyá
kell nőniük az új hazában, magokat kell hozniuk és így tovább.
A  pehelyszőrrel ellátott, könnyű magokat a szél több (száz)
kilométerre elszállítja, ahol azok a talajba ágyazódnak.
A nagyobb súlyú fajoknak, például a diónak állatok segítségére
van szükségük. Mókusok, egerek vagy szajkók viszik magukkal
és ássák el raktáraikban. Ha megéheznek, akkor felkeresik a
télre félretett tartalékot, és megeszik. Ám olykor az állatok is
feledékenyek, így megesik, hogy a szorgosan begyűjtött
zsákmány egy része megmarad, és a következő tavasszal ki tud
kelni. A  dió-, tölgy- vagy bükkfák vándorlási sebessége
meglehetősen csekély, mindössze néhány kilométer
évtizedenként – az őket segítő állatok nem tesznek meg nagy
távolságokat.
Mára azonban a növények vándorlási tempója egészen más
nagyságrendeket öltött. Mégpedig nekünk köszönhetően.
A  modern szállító- és közlekedési eszközök, legyen az autó,
vasút, hajó vagy repülőgép, növényeket is szállítanak. Nem
csoda, hogy sok faj akár más földrészekre is eljut. Hogy ez
napjainkra mennyire megváltoztatta a tájainkat, jól láthatjuk a
mezőgazdaság példáján. A  legtöbb szántóföldi növény, a búza,
az árpa, a kukorica vagy a burgonya távoli országokból és
kontinensekről származik. Célzottan telepítették át, hogy
növeljék a hozamot. A telepítési mánia az erdőket sem kímélte,
az egykor őshonos lombos őserdők helyén ma túlnyomórészt
mesterséges tűlevelű erdők sorjáznak luc- és erdeifenyőkkel.
A  tájat tehát szándékosan átalakítottuk, az itt őshonos fajok
kisebbségbe szorultak.
A  legtöbb haszonnövényben közös, hogy a nekik szánt
területen maradnak. Hallottunk már valaha zabolátlanul
terjeszkedő burgonyáról? Vagy renitenskedő fejes káposztáról?
Nem. Ezek a bevándorlók ugyanis nem nagyon bírják a
versenyt, még csak nem is különösebben fagytűrőek, és csak
azért tudnak életben maradni, mert ápoljuk és gondozzuk őket.
Amint ez a gondozás megszűnne, a kultúrnövények többsége
nyomtalanul eltűnne. A  haszonnövények legnagyobb része
ebbe a könnyen kezelhető csoportba tartozik.
A betelepülőknek azonban akad egy másik csoportja is. Nem
tartják magukat a számukra kijelölt területek határaihoz,
legyen az szántóföld vagy a kertünk, hanem az első adandó
alkalommal kereket oldanak (szakszóval kivadulnak). Magjaikat
a szél, a víz vagy a madarak terjesztik, és hamarosan egész nagy
területeket bekebeleznek. Térhódításuk az őshonos fajok
rovására történik, a fő problémát azoknak a kiszorítása jelenti.
Az ilyesféle invázió startlövése gyakran a takarosan
kialakított kertekben dördül el. A  19. század elején telepítették
be például Ázsiából a bíbor nebáncsvirágot. Az akár több mint
két méter magasra is megnövő, rózsaszín virágú növény
minden ágyás dísze. Ősszel néhány ezer magot hoz, utána elhal.
Egyfajta parittyamechanizmussal a magjait több méter
távolságba repíti. Ha egy vízelvezető árok húzódik a közelben,
akkor előfordulhat, hogy néhány mag a vízbe pottyan, és még
messzebbre jut. A bíbor nebáncsvirág egész part menti rézsűket
képes villámgyorsan betelepíteni, és szabályosan megfojtja a
honos fajokat. Vastag levélszőnyeget terít le, amely alatt minden
növényi élet megfullad és elpusztul. Mivel pedig ősszel maga is
meghal, a folyó- és patakpartok védelem nélkül maradnak, a téli
esőzések így akadálytalanul elmossák a földet.
Hasonló agresszív kertszökevénynek számít a kaukázusi
medvetalp és a japánkeserűfű.
És sajnos még mindig árusítanak a kertészetekben olyan
növényeket, amelyeket nem lenne szabad beültetni az
ágyásainkba. Például a kultúráfonyát, amely Észak-Amerikából
származik, de nálunk is remekül érzi magát, vagy a
nyáriorgonát,  amely  a parlagon telepszik meg, vagy a kanadai
aranyvesszőt, amely a bozótok mentén terjeszkedik.
Mit tehetünk, ha nem szeretnénk részt venni ebben a fajok
 közötti rulettjátékban? Az
őshonos fajokkal mindig
biztosra mehetünk. Ezek
nyugodtan kivadulhatnak a
kertből, elvégre a kerítésen
túl is otthon vannak.
Sok kerti növény azonban
egzotikus. Az idegen, a más
mindig vonzó. Bármilyen
szépen, dúsan virágoznak is
az őshonos növények, a vásárlók kegyeit sokszor mégis a
haloványabb, de újdonságnak számító fajok nyerik el. Kiváló
példa erre a burgonya. Miután behozták Európába, kezdetben
dísznövényként ültették el, a tápértékét csak később fedezték
fel. Vegyük szemügyre egyszer a virágzó krumplit kis fehér
virágaival: semmi különös. Tömeges elterjedésével a
ritkaságértéke is veszendőbe ment, úgyhogy ma már senkinek
nem jutna eszébe, hogy a virágágyásába krumpligumót
ültessen.
Az idegen fajokról persze nem kell lemondanunk. Ajánlatos
azonban a tervezett vásárlás előtt az interneten tájékozódni a
növényről és viselkedéséről. Látni fogjuk, hogy a legtöbbjük
szelíden viselkedik, a neki kijelölt ágyáson belül marad, és nem
okoz problémát. A  kivadulók aránya igen csekély.
Ökölszabályként érvényesnek tekinthetjük az úgynevezett tízes
szabályt: tíz importált faj közül csak egy képes életben maradni
a kertben. A túlélőművészek közül megint csak tízből egy faj lép
ki sikeresen a kert kerítésén túlra, a szabad tájba, azaz bukkan
fel később egyenként itt-ott. Ismét csak 10%-uk fog gondot
okozni: azok, amelyek a kiszabadulásuk után elkezdik
kiszorítani az őshonos fajokat. Végső soron tehát 1000 közül
mindössze egyetlen növényfajról kell lemondanunk. Ilyen
mértékű korlátozással azért együtt lehet élni, nem?
Hívatlan jövevények azonban véletlenszerűen is
beköltözhetnek a kertünkbe, például madáreleséggel. Ilyen új
lakó lehet az ambrózia (ürömlevelű parlagfű), amely az
allergiások számára a házi idillt pokollá képes változtatni. Rossz
hír a Bajor Mezőgazdasági Intézettől: egyetlen növény akár
egymilliárd pollent is termelhet, amelyek sokszorosan nagyobb
allergiapotenciállal rendelkeznek, mint a füvek. Mivel közeli
rokonai a napraforgónak, napraforgóföldeken nem lehet irtani.
Magvaik gyakran keverednek bele a madáreleségbe, és akár 40
évig is termőképesek maradnak a kertünkben! Ha télen etetni
szeretnénk a madarakat, keressük a zacskón a
„parlagfűmentes” feliratot. Legalább a jövőre nézve ez védelmet
nyújt, mert ki tudja, milyen ketyegő időzített bombát hagyott
maga után az elmúlt évtizedek etetése.
Mivel a parlagfű nem túl versenyképes, csak a kopár talajon
van esélye fennmaradni. Ha tele van ültetve a kertünk, és
nincsenek üres helyek a pázsiton vagy az ágyásokban, a nem túl
népszerű gyom nem tudja megvetni a lábát.
Milyen állat jár a kertünkben?

A  növények esetében messzemenően mi dönthetünk arról, mit

engedünk be magunkhoz és mit nem. Az állatok ellenben úgy
járnak-kelnek, ahogy épp kedvük szottyan, és mivel gyakran a
mi növényeinkből fedezik napi táplálkozási igényüket, ők is
alakítják a kertünket. Nemegyszer keresztbe húzzák a
számításainkat, és a növényzet más irányba fejlődik, mint
terveztük.
Territoriális viselkedés
Tulajdonképpen mi, emberek pontosan ugyanúgy viselkedünk a
telkünk elhatárolásánál, mint az állatok. A  kutya felemeli a
lábát, mi sövényt ültetünk, vagy kerítést építünk. A  kerítés
félreérthetetlen figyelmeztetés az idegen fajtársak számára,
hogy itt foglalt terület kezdődik, ahová illetékteleneknek tilos
belépniük. A  többi teremtménytől eltérően azonban mi (már)
nem támadással reagálunk a szabályok megsértésére, hanem
bírósági eljárással. A  hatalomgyakorlás átruházása lényeges
különbség, egyébként biológiai szempontból nem lógunk ki a
sorból. Az állatok birodalmában tipikus, hogy a területhatárok
megjelölése és azok elismertetése mindig csak a saját fajhoz
tartozóknak szól. Amit mi a tulajdonunknak, a birtokunknak
nevezünk, más fajok nem tartják tiszteletben. Vegyük csak a
szomszéd macskáját, amelynek édes mindegy, hol végződnek
a  gazdája határai. Meg kell vívnia csatáit a vetélytársakkal, és
sokszor már a saját háza ajtajánál véget ér a területe.
Ha végigjárjuk az ágyásunkat, automatikusan máris
számtalan állatfaj területét keresztezzük. Többnyire fittyet
hánynak ránk, vagy észre sem vesznek, hiszen nem tartozunk a
versenytársaik közé. A  madarakat, emlősállatokat és rovarokat
éppoly kevéssé érdekli, hogy érintik-e a területeinket.
Szeretném néhány példával megvilágítani, milyen sokféle
„kereszteződésre” kerülhet sor a kertünkben.
A  legtöbb énekesmadárnak legalább egyhektárnyi, vagyis
10  000 négyzetméternyi területre van szüksége –
költőpáronként. Minél nagyobb az adott faj mérete, minél
speciálisabb a tápláléka, annál inkább kitolódik ez a határ.
A  nagy fakopáncs például, amely a holt fa lakóival és
hangyákkal táplálkozik, már harminchektáros területre, míg a
félénk fekete gólya több mint száz négyzetkilométerre tart
igényt. Ha tehát madarakról van szó, a mi kertünk általában
csak egy része a területüknek.
Az emlősállatok közül az egerek érik be a legkevesebbel,
nevezetesen tíz négyzetméterrel, a mókusok már több hektárra
tartanak igényt, a rókáknak pedig legalább húszhektárnyi
területre van szükségük a maguk és porontyaik számára. Ami
azt illeti, mi, emberek egészen szerények vagyunk a magunk
átlagosan néhány száz négyzetméternyi kertigényünkkel.
Van azonban egy mérvadó különbség az emberi és állati
territóriumok között: míg nálunk a kerítés az év minden egyes
napján érvényes határt képez, addig az állatfajok többsége csak
a költési vagy fialási időszakban, az utódok nevelése során jelöl
ki saját territóriumokat magának. Ősszel, amikor a kicsinyek
saját lábukra állnak, vagy legalábbis már nagyon önállóak,
megszűnnek a territóriumok. Többek között ez a magyarázata
annak, hogy ilyenkor egy-egy faj nagyobb csoportjai figyelhetők
meg. A  madáretető körüli bokrokban és fákon a várakozó
madarak körében béke honol, legfeljebb közvetlenül az
eledelnél van időnként egy kis csetepaté.
A  területmegjelölés kellemetlen következményekkel járó
formáját űzik a nyestek. Végbelük tájékán bűzmirigyekkel
rendelkeznek, amelyek váladéka a környék fontos pontjain
eloszlatva területi igényeiket jelzi. Az ily módon megjelölt
helyek sorába tartozik nemegyszer a parkoló gépjárművek
motortere. A  motor maradék hője miatt ott kellemes meleg és
szárazság van – kívánhatna-e magának otthonosabb hajlékot?
Mindaddig, amíg a kocsival mindig ugyanazon a helyen
parkolunk, nincs gond. Az új lakó esetleg becipel magával egy
kis vánkosnak való anyagot, néha-néha darabka ételmaradékot,
mondjuk, egy egér maradványait. Az autónak ettől nem lesz
semmi baja. Más a helyzet, ha este meglátogatjuk a barátainkat
vagy rokonainkat, és a telkük előtt parkolunk le. Ott ugyanis
más nyestek laknak, és ez a terület csak az ő szagukat
áraszthatja. A  járművünkből azonban egy vetélytársuk bűze
árad, az arcátlan (az ottani nyestek szemszögéből) arra
vetemedett, hogy a szagjeleit elhelyezze a területükön. A  vélt
konkurencia az idegen nyesteket felbőszíti, és harapásokkal
támadva igyekeznek kioltani a szagokat. Különösen heves
támadást intéznek a gumicsövek ellen, a feldühödött állatok
olykor még a motorháztető szigetelését is szétmarcangolják. Ha
fontos alkatrészeket tesznek tönkre, végzetes motorkárt is
okozhatnak, amit a biztosító ráadásul általában nem is hajlandó
megtéríteni.
Ha így elbántak az autónkkal, szinte mindig a házon kívül
töltött éjszaka a hibás. És ez még nem minden! Az ottani
nyestek is elhelyezik a maguk szagjeleit a kocsin, ami ezúttal a
házi nyestjeinket bőszíti fel. Mi a megoldás? Csak egy
motormosás vagy védelmi berendezés beszerelése segíthet.
Jómagam már mindent kipróbáltam: hol vécétisztító tablettát
vagy zacskókba csomagolt kutyaszőrt, hol nyúldrótot helyeztem
el a motortérben, borsot szórtam a motorba – nem sokat ért.
Amikor aztán a legújabb autónkban garázdálkodtak,
beépíttettünk egy elektromos készüléket. A motortérben azokon
a helyeken, ahol jellemzően bebújnak a nyestek,
fémlapocskákat helyeztünk el. Egy autószerelő szakszerűen
bekötötte a kábeleket, rákapcsolta egy elektronikai elosztóra –
és ettől fogva nyugtunk volt. A  fémlapocskák a legelőkön
használt villanypásztor elve alapján működnek. Ha az állat
megérinti a fémet, enyhe áramütést szenved. Ettől fogva kerülni
fogja az ellenséges helyet, a kert maradékát pedig nyugodtan
birtokba veheti.
A  kertekben jövő-menő állatok többsége meglehetősen kicsi,
akárcsak a territóriumuk. Az egereket, rovarokat vagy pókokat
szinte észre sem vesszük, ahogy apró területeik körül sem
csapunk sok hűhót – bezzeg ha a zöldnövényeinkre vetnek
szemet!
  

Tolvaj szarkák
Tavaly egy szép tavaszi napon a dolgozószobám ablakából
kinéztem a kertbe. Nagy harc dúlt. Egy szarka kipiszkált az
öreg nyárfánk odújából egy seregélyfiókát, és épp próbálta
szétcincálni. A  feleségem feltépte az ajtót, kirohant, és
elhessegette a támadót. A  kis seregélynek vérzett a feje,
de egyébként ép bőrrel megúszta a kalandot. Kihoztam a
fészerből a létrát, és visszatettem a kis madárkát a
testvére mellé az odúba. Nem sokkal később megérkeztek
a szülők, és megetették kicsinyeiket.
Muszáj feltennem a kérdést: helyesen cselekedtünk?
A szarka szemszögéből nézve bizonyosan nem. Hiszen épp
eledelt talált a fiókáinak, akik éhesen várták vissza a
fészekbe. Megfosztottuk őket a finom falattól. Márpedig
nem azért költ-e a legtöbb madár kétszer, mert előre
belekalkulálják a veszteségeket?
Ki tanúsít együttérzést a pillangóivadékok, a hernyók
iránt, akiket a cinkék és a rozsdafarkúak olyan kíméletlenül
megölnek? Vagy az egérmamák iránt, akiket megesznek a
macskák vagy a baglyok, és akiknek a kicsinyei hiába
várják őket haza?
Tudom, a madárfiókák különösen mély részvétet
keltenek az emberekben, és én a jövőben is közbe fogok
lépni, ha ilyen dráma játszódik le a szemem előtt.
Helyesnek azonban mégsem nevezném az effajta
beavatkozást, mert azt sugallja, hogy a szarkák valami
gonoszságot követnek el. Holott csak az ösztöneiknek
engedelmeskednek, enni vagy etetni akarnak.
Terhessé akkor válik a szarkák jelenléte, ha túlságosan
elszaporodnak az emberi települések közelében. Ez
azonban csak azért fordulhat elő, mert annyira
megváltoztattuk az ökoszisztémát, hogy az valóságos
eldorádót jelent a szarkák számára. A  madarak sokasága
ily módon csak a saját hibáinkra mutat rá.
A  szarka rossz híre gyakran elhomályosítja ennek az
intelligens állatnak a szépségét. Képzeljük el, milyen lenne,
ha a kihalás veszélye fenyegetné! Hogy örülnénk, ha
megpillanthatnánk ezt a feltűnő mintázatú madarat!
 
Hasznos és kártékony állatok
Heinz Erven az ökológiai kertgazdálkodás úttörője volt.
Fiatalkoromban egyszer felkerestem őt a Remagen am Rhein
fölött fekvő birtokán, amelyet csak „paradicsomnak” nevezett.
A kissé bogaras Erven úr mély benyomást tett rám, lenyűgözött
következetességével, ami az akkori viszonyok között
forradalmian újnak számított. Ma is emlékszem a dúsan
burjánzó vegetációra, a gondozott bodzabokrokra és a
szalmával töltött virágcserepekre, amelyek mindenhol
felfordítva lógtak. „Fülbemászók laknak bennük – mesélte
Erven. – Irtják a kártékony rovarokat a kertben.” Amint
hazaértem, nagy hévvel nekiálltam magam is, hogy szalmával
töltött virágcserepeket lógassak fel a szülői ház kertjében.
Ma már tudom, hogy ez a nagy
eufória kissé túlzott volt a
részemről. A  fülbemászó ugyan
megeszi a levéltetveket, de nagy
élvezettel lyuggatja ki a zöldségek
leveleit is, amivel komoly károkat
tud okozni. Az állatvilág felosztása
hasznos és kártékony lényekre azt
sugallja, hogy léteznek ilyen fekete-
fehér kategóriák a környezetben. A  természet persze nem így
működik, mert a többi teremtménynek édes mindegy, milyen
céljai vannak az embernek. Hogy milyen keveset értünk az
élővilág működéséből, az mindig akkor válik világossá, amikor
tevőlegesen megpróbálunk beavatkozni annak érdekében, hogy
bizonyos fajokat visszaszorítsunk. Ékes példája ennek, amikor a
20. század elején óriásvarangyokat exportáltak Ausztráliába. Az
volt a feladatuk, hogy a cukornádültetvényeken felvegyék a
harcot a kártevőkkel szemben, és bizonyos bogárfajokat,
amelyek elpusztítják az édes szárakat, megegyenek. A  külföldi
munkára befogott varangyok azonban fütyültek a rájuk váró
feladatra, és inkább a helyi állatvilágra vetettek szemet.
Mérgező mirigyváladékuk miatt zsákmányként életveszélyesek
voltak a kétéltűekkel táplálkozók, például a varánuszok vagy a
kígyók számára – de ezt szegények honnan tudhatták volna? És
így terjed el azóta is az óriásvarangy az északkelet-ausztráliai
cukornádültetvényekről nyugat felé, és pusztítja az ottani
állatvilágot – ma még nem tudjuk, hogyan végződik a történet.
A  modern géntechnika segítségével
közvetlenül is szembeszállhatunk a
kártevő organizmusokkal úgy, hogy a
laborbeli egyedekbe genomszakaszokat
illesztünk be, amelyeket a szabadon
eresztett lények a fajuk
vadpopulációjában elterjesztenek, és
azok aztán ott például betegségeket
váltanak ki. Reménykedjünk abban,
hogy ez nem válik bevett gyakorlattá. Minden lény egy
tápláléklánc eleme, és az megszakadhat, amennyiben
egyszerűen fogjuk és eltávolítjuk egy láncszemét. Ez alól még a
számunkra egyébként oly bosszantó levéltetű sem kivétel, mert
cukortartalmú váladékával sok rovar, például a hangyák vagy
méhek megélhetéséről gondoskodik.
A jó és rossz, hasznos és káros felosztás túl sematikus, és nem
vesz tudomást a természet bonyolult összefüggéseiről. Ahelyett,
hogy egy nemkívánatos fajt irtanánk vagy egy népszerű fajt
támogatnánk, sokkal észszerűbb megpróbálnunk fenntartani és
erősíteni kertünk ökológiai egyensúlyát. Az ágyások, kis
bokorerdők, holtfa-kupacok vagy fák jelentős biodiverzitást
biztosítanak. És ahol a sokféleség uralkodik, ott az egyes fajok
vadhajtásait korrigálják.
Ha már el kell kerülnünk egy-egy terhünkre levő faj teljes
körű kiirtását, akkor nem lehetne legalább korlátoznunk a
terjedését, ha nagyon zavar? Mint a továbbiakban látni fogjuk,
ez sem ilyen egyszerű.
 A gallyakból rakott kupacok sok állatnak nyújtanak búvóhelyet. Így is
támogathatjuk a fajok sokféleségét a kertünkben

 
Ragadozó és zsákmány
Ha úgy alakítjuk ki a kertünket, hogy a hasznos állatok jól
érezzék magukat benne, akkor a kártevők számának is
csökkennie kell a veteményesben. Legyen az a csigákat
elkergető sündisznó, a levéltetveket irtó katicabogár vagy a
hernyózabáló cinke – elegendő, ha ezeknek a hasznos kis
segítőknek vonzó biotópot nyújtunk, és máris egy csapásra
megszűnnek a problémáink. Az ilyesfajta gondolkodásmódot jól
ismerem ifjúkoromból – elég Heinz Ervenre emlékeztetnem.
A  ragadozó–zsákmány viszony a valóságban ennél kissé
összetettebb, és nem sok köze van a vágyainkhoz. Az
összefüggéseket legjobban egy kanadai tanulmány nyomán
tudnám megvilágítani. A  kutatás során a jávorszarvas és a
farkasok összjátékát vizsgálták. Jó, elismerem, hogy nálunk
ritkán járnak a kertben nagyvadak, de az elvek minden
ragadozó–zsákmány viszonyra átruházhatók.
A  Kanada és az Egyesült Államok határán fekvő Nagy-tavak
egyik szigetén élt egy jávorszarvas-populáció. Az erdészek nagy
bánatára fiatal, épp kisarjadó fákkal táplálkoztak, és annyira
lerágták azokat, hogy a fáknak alig lettek utódaik. Egy
szokatlanul hideg télen a tavak vize befagyott, és így egy
farkasfalka eljutott a szigetre. Az ordasok rögvest lecsaptak a
jávorszarvasokra, és jócskán megritkították a számukat.
A  bőséges húskínálat oda vezetett, hogy a farkasok száma
megnőtt, így a jávorszarvasok egyre nehezebben tudtak
elmenekülni előlük. A  növényevők populációja egyre apadt, a
fiatal erdő pedig ismét pompás gyarapodásnak indult. Nem így
a farkasok populációja, amely meredeken lefelé tendált, mivel
egyre több erejüket emésztette fel, hogy a fogyatkozó számú
jávorszarvasra vadásszanak, és sokan közülük éhen pusztultak.
Erre fel, a fiatal fák nagy bánatára, regenerálódni kezdett a
jávorszarvas-állomány. Néhány év múltán újra növekedésnek
indult a farkasok száma. Ez az ingajáték többször is
megismétlődött, mígnem a farkasok egy napon, amikor a
jávorszarvas-populáció különösen alacsony volt, éhen
pusztultak.
A fenti dráma tanulsága: a ragadozó és zsákmányállományok
hullámmozgásban változnak, és kölcsönösen befolyásolják
egymást. De a hullámok eltérő időpontokban érik el a
csúcspontjaikat. Kezdetben mindig a zsákmány meredek
növekedését látjuk. A  táplálékkínálat javulása nyomán aztán a
ragadozók száma is emelkedik. Ha egy grafikonon akarjuk
ábrázolni a folyamatot, két, időben eltolt hullám keletkezik.
Ennyit az elméletről! De mi köze mindennek a kertünkhöz?
A  zsákmány esetünkben a levéltetű, a csiga és a hernyó, a
ragadozók csoportjába pedig a katicabogarat, a sündisznót és a
cinkét sorolhatjuk. Mielőtt a hasznos állatok
elszaporodhatnának, mindig lennie kell egy csomó kártevőnek –
különben nem lenne mit ennie a cinke és társai ivadékainak.
A  kertben jól megfigyelhető: először a levéltetvek és hernyók
hulláma árasztja el a  veteményest és a virágágyást, mielőtt
nyáron felbukkannának a katicabogarak. A cinkék (és a bőséges
rovarkínálat egyéb nyertesei) ilyenkor kettő helyett három
alkalommal költenek, aminek következtében ősszel aztán
sokkal több van belőlük, mint máskor. A  hasznos rovarok
száma tehát mindig akkor sokasodik meg, amikor már rég késő,
hogy segítsünk a kerten. Fokozott megjelenésük csupán jelzi,
milyen nagymértékű volt kertünk környékén a levéltetvek általi
fertőzöttség. 2009-ben a katicabogarak szabályszerűen
elárasztották a Balti-tenger partvidékét. A  hívatlan vendégek
rettentően zavarták, sőt részben el is űzték a nyári szünetben a
tengerparton napozni vágyó nyaralókat.

Sok esetben mégis érdemes lehet támogatni a cinkék,

sündisznók vagy más állatfajok betelepülését. A  mesterségesen
megtisztított kultúrtájakon ugyanis gyakran hiány van alkalmas
biotópokból, ezért a bőséges zsákmány dacára nem tud beállni
a természetes egyensúly. Itt-ott egy mesterséges madárodú vagy
egy gallykupac nagy segítség lehet a kertünk számára. És ha
nem kerül lakó az összes madárodúba vagy gallykupacba,
vigasztaljuk magunkat azzal, hogy bizonyára nincs elég kártevő
az ágyásainkban ahhoz, hogy megetesse őket.
Tömeges elszaporodás
A  táplálékfelesleg következménye minden állatfajnál a
szaporodás – minél több az élelem, annál több utódot
nemzenek, és közülük annál több marad életben.
Induljunk ki abból, hogy kertünk és környéke
növényösszetételét tekintve nem sokat változik az évek során,
így tulajdonképpen a kártevők állományának is állandónak
kellene maradnia, stabil egyensúlyba kellene beállnia. Ennek
ellenére újra meg újra tömegesen elszaporodnak a levéltetvek,
lepkék és pockok. Ennek többféle oka is lehet.
Az első ok az, ha télen és tavasszal kedvezően alakul az
időjárás. Minden állatfaj, beleértve az embert is, ugyanazon
feltételeket kedvel: a szárazságot és a kellemes meleget. Ha
ilyen az idő, akkor minden lény egészséges marad, jól érzi
magát és fitt. A második ok az elegendő táplálék. A bőséges evés
bőséges szaporulatot eredményez. A  harmadik ok a kórokozók
hiánya. Az állatpopulációk a jeges téli hőmérsékletek után
mindig tavasszal érik el a mélypontjukat. Számos egyed
elhullott: éhen pusztultak, megfagytak, vagy ragadozók
prédájává lettek. És mivel télen általában nem születik utód, sok
faj a hideg évszakot téli álomban tölti, vagy begubózik (pete,
lárva), ezért nem pótolhatók a veszteségek. Betegségek csak
akkor tudnak elterjedni, ha sok a  mozgás az állatok között, és
sok a fajon belüli kontaktus. Mindkettő tavasz kezdetén éri el a
mélypontját, ezért az új nemzedékek ilyen tekintetben
nincsenek nagy veszélyben.
Minden faj megpróbál minél előbb számokban mérhetően
visszatérni a régi erejéhez. És ehhez különböző stratégiákat
választ.
A  levéltetvek például a tavaszi hónapokban felhagynak a
szexszel. A  nőstények eleven utódokat szülnek, anélkül, hogy
előtte párzásra került volna sor. Ez így sokkal gyorsabb, minek
húznák az időt a nemek közötti entyempentyemmel. Egy-egy
nőstény akár hat utódot is képes világra hozni egy nap alatt,
attól függően, mennyi táplálék áll a rendelkezésére. És
mindaddig, amíg bőséggel akad lédús zöldség vagy rózsalevél, a
tetvek népességszáma szakadatlanul nő.
A  lepkehernyók esetében a megelőző ősz játszik döntő
szerepet. Ha volt elég nőstény lepke, amely lerakta petéit a
gazdanövényre, akkor tavasszal egy egész armada bújik elő. De
csak akkor tudnak megfelelően fejlődni, ha az idő száraz és nem
túl hideg. Ha így alakul az időjárás, akkor pillanatok alatt egész
szárakat, cserjéket vagy fákat rágnak csupaszra.
A  pocokformák mindig ámulatba ejtenek. Amikor elolvad a
hó, látható, hogy az apró emlősök a fogcsikorgató hidegben is
képesek voltak járatokat ásni a fűben, és ellátni magukat
táplálékkal. Olvadás idején néha csak úgy bugyog a víz a
pocoklyukakból, szegény átázott jószágoknak igazából meg
kellett volna fagyniuk. A  legtöbb rágcsáló mégis épségben
megéri a tavaszt.
A pocokformák közül a leggyakoribb kertlakó a mezei pocok.
A  fölöttébb népszerűtlen közönséges kószapocok (korábbi
nevén vízi pocok) közeli rokona, és hozzá hasonlóan imádja a
lédús zöldeket. Egész évben szaporodik, és miután
vemhességének ideje mindössze négy hét, el lehet képzelni,
micsoda nagyságrendekről van szó… Az utódok két hét múltán
már maguk is ivarérettek, és attól fogva szintén négyhetes
időközönként szülnek. Hogy minden pocokbaba elegendő tejhez
jusson, a pocokmamák kölcsönösen besegítenek egymásnak. Így
aztán folyamatosan és szélsebesen növekszik a pockok hada. Jó
években tíz négyzetméterenként akár két pocok is előfordulhat
a kertben (most már magunk is kiszámolhatjuk, hányan
lehetnek nálunk).
Ilyen „pocokévek” átlagosan csak háromévente vannak.
A  főszerepet pedig, akárcsak a levéltetvek esetében, a kedvező
időjárás és a gazdag táplálékkínálat együttállása játssza.
 A pockok elszaporodása kellemetlen, de ritkán tart sokáig

 
Mindegy, hogy levéltetű, hernyó vagy pocok, a tömeges
elszaporodás éve után általában következik a sírás és
fogcsikorgatás (nem csak a kerttulajdonosoknál). A  kéretlen
vendégekre most nehéz idők várnak. Bár a nyár vége felé erőre
kapó, számszerűleg megsokasodó ellenségeik is hozzájárulnak a
populáció összeomlásához, a voltaképpeni okra csak a
mikroszkóp alatt lelhetünk rá: a kórokozókról van szó, amelyek
a hernyó és társai által „sűrűn lakott területeken” terjednek.
A nagy számban egymás mellett élő egyedek között a vírusok és
baktériumok könnyedén terjednek egyik állatról a másikra, és
hamar átfertőzik a teljes populációt, ami erre fel összeomlik.
A  számuk egészen addig a pontig csökken, amikor már túl
kevesen maradnak ahhoz, hogy továbbterjedjen a betegség.
Ezzel magyarázható, hogy a tömeges elszaporodás évére
sokszor egy olyan év következik, amikor kifejezetten csekély a
károk száma.
A  nem túl nagy népszerűségnek örvendő kártevők eltűnését
további tényezők is gyorsítják. Egyrészt a kevés helyi táplálék,
amely kiváltképpen a lepkéket érinti. Ha például a tölgyilonca
elmajszolta egy fa összes levelét, akkor vége a mulatságnak.
Akinek addig nem sikerült hernyóból bábbá válnia (hogy aztán
később pillangóként tovarepüljön), hát annak nem volt
szerencséje, és humuszként végzi.
Másrészt ilyenkor számtalan ragadozó jelenik meg.
A  katicabogaraknak, cinkéknek vagy sólymoknak a nyár
folyamán a  kedvező táplálékkínálatnak köszönhetően volt
idejük ugyancsak nagymértékben megsokasodni. És az ő
utódaik fokozzák a zsákmányok pusztulását, aminek
következtében gyakorta egy csapásra csend és nyugalom
költözik az ágyásba. Némi időeltolódással azonban a ragadozók
is osztoznak zsákmányaik sorsában: ezúttal az ő számuk is
megfogyatkozik. Sok fiatal állat éhen hal vagy elvándorol, és a
hasznos segítőinknek tekintett fajok populációi ismét
alacsonyabb szintre állnak be.
A  tömeges elszaporodással szemben nem nagyon tudunk
védekezni, mert mire hatni kezdenének az óvintézkedéseink,
általában már le is csengett a folyamat. A rovarinváziók sokszor
júniusban újra összeomlanak, a cinkéknek és társaiknak szánt
segítség addigra még nem érhet be. A  fertőzött növényeket
össze kell gyűjteni vagy le kell öblíteni, de a teljes növényzetet
így nem lehet megvédeni. A  pocokformák károkozását sem
nagyon lehet elhárítani, úgyhogy csak annyit tudok tanácsolni,
hogy legyünk türelmesek. A  korábbi fejezetekben leírtakhoz
hasonlóan itt is elmondhatjuk: minél sokszínűbb a kertünk,
annál több ragadozófaj várakozik már a rajtvonalon, hogy
belekóstoljon a kínálatba.
Még egy szó a pocokformák elleni ultrahangos készülékekkel
kapcsolatban: kérem, ne használják! A  gyenge hatásfoktól
eltekintve az eszközök elsőrangú akusztikus
környezetszennyezők! A  folyamatos hanghatás, amit mi ugyan
nem hallunk, sok állatfaj, például a denevérek számára nagyon
zavaró. Márpedig az éjjeli műszakos bőregereket, amelyek
többek között a kis téliaraszolóra vadásznak, minden bizonnyal
nem szeretnénk elűzni.
Madarak télen
Tavalyelőtt ősszel ledöntöttem egy régi tabut: barkácsoltam egy
madáretetőt, és kitettem a kertünkbe. Húsz éven keresztül
hevesen elleneztem az etetőházakat. Volt is rá egy sor jó okom.
Miért változott meg a véleményem? Megpróbálom úgy
megértetni, hogy a korábbi okokkal szembeállítom az újonnan
mérlegelt érveket.
Először is ott van az evolúció. A természetben minden egyes
fajnak ki kell harcolnia a maga helyét a nap alatt, újra meg újra.
És ez a harc elősegíti az új feltételekhez való alkalmazkodást,
hozzájárul ahhoz, hogy a faj genetikailag fitt maradjon. Az
egyik fontos szelekciós tényező ebben a tél: a hideg és az élelem
drasztikus megfogyatkozása. Csak a legjobbak maradnak
életben és szaporodnak tovább a következő tavasszal. Ez az a
pont, ahol beavatkozunk a természet munkájába azzal, ha
etetni kezdjük a madarakat. A zabpehelyből, faggyúgolyóból és
napraforgómagból a gyönge, beteg egyedek is falatoznak. Nem
kellene az ilyen madarakat inkább a sorsukra bíznunk?
Tájainknak, kertjeinknek
nincs már sok közük az eredeti
természethez. Ahol régebben
elvirágzott lágyszárúak
magvainak sokasága hevert, ahol
több ezer köbméter korhadó holt
fa rovarlárvák milliárdjainak
adott otthont, napjainkban
nagyrészt precízen megtisztított, kopár területeket találunk. Ha
tevékenységeink, rendszeretetünk oda vezet, hogy a madarak
éheznek, akkor nem lenne helyes az egyensúly fenntartása
érdekében közbelépnünk, és eledelt adnunk nekik? És ha ez
nem lenne elegendő ok, mi a helyzet az együttérzéssel? Még ha
ökológiai szempontból határeset lenne is, hogy beavatkozzunk-
e a természet rendjébe, az egyes madár esetében a tét élet és
halál, az etetés pedig véleményem szerint alkalmas eszköz arra,
hogy családom és jómagam együttérzést mutassunk a kis tollas
teremtmények iránt.
Az etetés ellen szól viszont a populációs dinamika. Teljesen
normálisnak tekinthető, hogy egy-egy évjáratban a fiatal állatok
akár 80%-a nem éri meg a következő nyarat. Ezért költenek a
madarak évente kétszer, sőt néha akár háromszor is: hogy
kiegyenlítsék ezeket a veszteségeket. Az etetéssel „terven felüli”
arányban segítünk át fiatal állatokat a téli időszakon, aminek
következtében a tavaszi populáció nagyobb, és ezzel az
alkalmas költési terület szűkösebb lesz. Továbbá meghamisítjuk
a fajok összetételét is: a cinkekarikák és az eledelkeverékek a
helyben honos fajok csak egy szűk körének kedveznek, amelyek
a támogatásunknak köszönhetően más fajok kárára
szaporodnak el. Nehéz védekezni ezzel az érvvel szemben.
Hogy mennyire erősen nyom a latban, azt nem tudom
megítélni, mert szinte egyáltalán nem készültek erről
hatásvizsgálatok. Tény, hogy a  kultúrtájakon régóta nem
beszélhetünk természetes fajösszetételről. Már évszázadokkal
korábban lezajlott egy jelentékeny eltolódás az erdei fajoktól a
sztyeppei fajok irányába. Nem könnyű megválaszolni azt a
kérdést, hogy vajon a modern madáretetés inkább kedvez-e
ennek a fejlődésnek, vagy sem. Hiszen a kultúrakövetők,
például a verebek mellett az erdei madarak is felkeresik a
madáretetőket, többek között a harkályok. Egy csoport azonban
bizonyosan megsínyli az etetést: a vándormadarak. Miközben
ők délen időznek, aránytalanul sok fióka telel át az egész évben
nálunk maradó madarak körében. Mielőtt megkezdődne a nagy
visszatérési hullám észak felé, addigra az itthon maradtak a
legtöbb szabad élőhelyet elfoglalják. A  vándormadarak, mire
visszaérkeznek, táplálék és odúhelyek tekintetében nagyobb
konkurenciával néznek szembe, mint elutazásuk előtt.
Gondolhatnánk arra, hogy akkor akasszunk ki nekik speciális
mesterséges odúkat, hogy legalább a lakhatási problémáikat
megoldjuk. Ez viszont, mint a későbbiekben látni fogjuk,
további kérdéseket vet fel.
Számunkra, emberek számára
azonban mindenképpen van egy
nagy előnye a téli etetésnek: olyan
fajok kerülhetnek a szemünk elé,
amelyek különben meglehetősen
félénkek és rejtőzködők. Amikor
tavalyelőtt ősszel végül beadtam a derekamat, és minden
berzenkedésem dacára felállítottam egy madáretetőt, rögtön
jókora meglepetésben volt részem. Nem sokkal a téli etetés
megkezdését követően ugyanis közép fakopáncsok bukkantak
fel. Ez a madár az öreg, természetes erdők indikátora, és
jelenlétükkel bebizonyították számomra, hogy az ökológiai
erdőgazdálkodás eredményei 15 év múltán immár az
állatvilágban is megmutatkoznak. Madáreledel nélkül
feltehetően sohasem derült volna ki, hogy ezek a ritka állatok
rég beköltöztek a területünkre.
 És hogy mindebből mi következik? Személyes összegzésem
így hangzik: a téli etetésnél túlsúlyban vannak a pozitív
hatások, vagyis a megfigyelés öröme, a jelen lévő fajok
megismerése és a madarak segítése a táplálékszegény
kultúrtájban. Amint eljön a tavasz, beszüntetem az etetést, hogy
ne befolyásoljam a vándor- és állandó madarak közötti
vetélkedést. Ezzel egyidejűleg megpróbálok természetes
táplálékforrásokat létesíteni télire. Egy letört faág például
menedéket ad a rovaroknak, és eleségül szolgál a harkályoknak,
az újonnan elültetett rózsáink pedig régi fajták, amelyeken
csipkebogyó terem.
Építsünk-e lakást a madaraknak?
Ha valaki szereti a természetet és van egy kertje, előbb-utóbb
biztosan eltűnődik azon, nem lenne-e jó kihelyezni néhány
mesterséges madárodút. Nekünk is van a kertben egy
cinkeodúnk, noha rendszerint csuszkák fészkelnek benne.
Sejthetjük, ugye, hogy itt is felvetődik néhány kérdés, akárcsak
a madáretetés esetében. Ha csak saját szórakoztatásunkra, azaz
a madarak költésének jobb megfigyelése céljából helyezzük ki
az odúkat, akkor nincs vita. A megfigyelésre remek lehetőséget
nyújtanak a felfüggesztett mesterséges odúk. És nem is tartom
kifogásolhatónak, ha valaki a maga örömére tesz ki a kertjébe
odúkat – elvégre a természet élvezete is fontos indok. Ha
azonban az állatokon szeretnénk segíteni, akkor más
szempontokra is tekintettel kell lennünk.
Vegyük először is a fajok sokféleségének aspektusát.
A  kertészetekben és webáruházakban kapható mesterséges
odúk általában csak egy-egy speciális faj számára vonzóak.
A  röpnyílás átmérője és az alapterület meghatározza, hogy
milyen madarak költöznek be a mesterséges odúba. A madarak
költése alapján mérhető, megérte-e a beruházás a
kerttulajdonos számára, márpedig a siker annál valószínűbb,
minél nagyobb szükség van a madárvilágban a segítségre. Ki
vásárolna olyan odút, amely éveken át üresen állva
magányosan és elhagyatottan vár egy olyan madárfajra, melyet
a kihalás veszélye fenyeget? A  kudarcot az odú konstrukciós
hibájára kennénk, a beruházást kidobott pénznek tekintenénk.
Mivel azonban a kertészetek elégedett vevőket szeretnének
látni, csakis olyan fészekpótlékokat kínálnak, amelyek tollas
vendégeink legközönségesebb fajainak alkalmasak. A  cinkék,
csuszkák, fecskék vagy rozsdafarkúak ugyan gyönyörű
madarak, de ritkának nem nevezhetők. Ha  nekik segítünk az
odúkeresésben, az azt jelenti, hogy az amúgy is nagyszámú
populációt helyileg még tovább növeljük. És miután a kert
élettere általában már eleve fel van osztva a különböző fajok
között, és minden ökológiai piaci rés be van tömve, ezért
bizonyos fajok támogatása az egyensúly eltolódását
eredményezi. Ha cinkék és csuszkák ezrei telepítik be a
mesterséges odúkat, akkor ugyancsak ezrével nemzenek majd
utódokat, amelyek azután rovarokra vadászva pásztázzák a
kerteket.
Minden probléma
ellenére a mesterséges
odúknak nagyon is
megvan a maguk
létjogosultsága.
Lehetőséget teremtenek
arra, hogy a természet
folyamatainak részesei
legyünk, kötődjünk hozzá,
és ezáltal érzékennyé
váljunk a környezetünk
iránt. Érdemes az alábbiak szerint eljárni, ha nem akarunk
lemondani a megfigyelés nyújtotta örömökről, ugyanakkor nem
szeretnénk jelentősen beavatkozni a  természetes egyensúlyba:
Figyeljük meg, hogy a nyári félévben milyen madárfajok
keresik fel a kertünket. A legtöbb esetben feltehetően különféle
cinkefajokat és csuszkákat fogunk találni a vendégeink között.
Ha biztosra akarunk menni és garantált sikerélményre
vágyunk, akkor vegyünk egy 32 milliméter átmérőjű
röpnyílással rendelkező cinkeodút. Az átmérő (nem pedig az
odú mérete) határozza meg, ki költözhet be oda. Ha verebek is
járnak felénk, akkor 36 milliméteres röpnyílásra lesz
szükségünk, hogy barna tollazatú pajtásaink is beférjenek.
A közönséges madaraknak való odúból elég lesz egy. Elvégre
a ritkább fajoknak is esélyt kell adnunk. És hogy ezek mely
fajok, az a környezetünktől függ. Egyvalami közös a jellegzetes
fészeküregekben: olyanok, mint egy üreges fatörzs. Az ilyen
fatörzsekben, illetve fatörzseken a már többször említett
cinkéken és csuszkákon kívül más kismadarak is élnek, például
a fakúszok, de nagyobb méretű fajok is, mint a harkályok, kék
galambok, baglyok vagy akár ludak.
Üreges fatörzsek a természetben jellemzően az erdőben vagy
réti gyümölcsösökben találhatók. Mesterséges faüregünk
sikeressége tehát a környezetünktől is függ. Ha sok kerti fa van
nálunk vagy a szomszédban, ha fákkal teli park van a
közelünkben, vagy az erdő széle sem esik messze tőlünk, akkor
harkályok és más nagyobb madarak betoppanására is
számíthatunk. Miért ne kínálnánk fel e ritka vendégeknek is
egy szobát? Egynél több ilyen, nagyobb fajoknak való odút
azonban nem érdemes vennünk, mert ezeknek nagyon kiterjedt
revírjeik vannak, és így másik költőpár nem tud a
környékünkön megtelepedni. Ha lejjebb srófoljuk az
igényeinket, és egy kicsit kisebb madárkákkal is beérjük, akkor
szóba jöhet egy kerti rozsdafarkúaknak való fészeküreg is.
A  „2011-es év madara” súlyosan veszélyeztetett, és
előszeretettel telepszik meg fákkal teli kiskertekben.
Ha azonban a környékünk nem dúskál fákban, akkor
érdemes inkább a sztyeppei fajokra fókuszálnunk, például a
füsti fecskére vagy a házi verébre.
Népszerűtlen házfoglalók
Egyes állatfajok előszeretettel telepednek meg olyan
lakóhelyeken, amelyeket valójában magunknak szántunk. Ami
a háztulajdonos számára merő pimaszságnak tűnik, az az
állatok szemszögéből teljesen normális, elvégre ők nem tesznek
különbséget természet és kultúra között. Az állatok szemében
a házak szokatlanul szimmetrikusan formált sziklák, tele remek
üregekkel. Ráadásul az üreges sziklákban „termálforrások” is
lehetnek, úgyhogy nemcsak száraz, hanem még jóval melegebb
is van, mint a környezetükben. Micsoda álomotthon! Nem
csoda, hogy egyes fajok valósággal mágikus vonzalmat éreznek
az ilyen helyek iránt.
Mindaddig, amíg látogatásaik a padlástérre korlátozódnak,
még elviselhető a dolog. Bizonyos denevérfajok például
szeretnek nyáron a padláson meghúzódni, hogy az időjárás
viszontagságaitól védve ott neveljék fel az utódaikat. Ami
persze azzal a hátránnyal jár, hogy maguk alá piszkítva
mindent beszennyeznek. Megoldást jelent, ha a padláson tárolt
dolgainkat letakarjuk egy fóliával, cserébe viszont minden este
megcsodálhatjuk a kirepülésüket.
Más emlősállatok látogatása jóval több galibával jár. Az
egerek, pelék vagy nyestek gyakran okoznak álmatlan éjszakát
motoszkálásuk zajával. Sokszor csak egy élvefogó csapda segít,
hogy a kéretlen vendégek valahol másutt (leginkább egy erdő
szélén) leljenek új otthonra. És hogy ne költözzön azonnal a
helyükre egy újabb csavargó, tanácsos megkeresnünk a
behatolás helyét. Nálunk a tető széléig felkúszó borostyán volt a
ludas. Ezen másztak fel rendszeresen az erdei egerek a tetőre és
a padlásra. Csak akkor lett vége a cirkusznak, amikor rendesen
megnyesegettük a növényeket.
A nyestek általában a szellőzőnyílásokon keresztül jutnak be.
Ne fújjuk be a nyílásokat purhabbal (amint ezt egy ismerősöm
nemrég mesélte)! Egyrészt akkor nem szellőzik a padlás,
másrészt a nyest éles karmaival pillanatok alatt átküzdi magát
ezen az akadályon. Megoldást a huzalháló jelenthet, akár a
tömítetlen helyre tömködve, akár eléje szögezve, és így a
szellőzés sem szenved kárt.
Az állatok áttelelésére azonban „mesterséges szikláink” nem
alkalmasak. Igaz, a természetes odúkhoz hasonlóan
fagymentesek, de nyáriasan melegek. Ez pedig annyira
felturbózza az állatok vérkeringését és anyagcseréjét, hogy
szélsebesen felélik zsírtartalékaikat, és végül éhen pusztulnak.
A  betévedő vendégeket, például a katicabogarakat vagy a
zöldfátyolkákat ezért mindenképpen ki kell tessékelnünk.
Invazív állatok
Van a kertemben két almafa, amelyeket húsz évvel ezelőtt
kaptam a szüleimtől ajándékba, amikor beköltöztünk az
erdészházba. Éveken át kornyadoztak a terméketlen talajon,
mígnem öt évvel ezelőtt elkezdtem komposzttal táplálni őket a
törzsük körül. Hálásan fogadták a trágyázást, és erőteljes
növekedésnek indultak, tavaly tavasszal már először virágba is
borultak. Az almák egyre nagyobbak lettek, és én alig vártam az
ősz közeledtét. Ám egy széllökés letörte a lombkoronáról az
egyik ágat (roskadozott az almától!), amit a nehéz teher
rovására írtam. Amikor azonban alaposabban megvizsgáltam,
észrevettem, hogy üreges, a belsejében pedig harapásnyomokat
fedeztem fel. Kinyitottam a járatot, és egyszer csak egy fehér-
sárga, körülbelül hat centiméter hosszú lárva dugta ki a fejét.
Megijedtem. Sokat hallottam már ugyanis a behurcolt
cincérfélékről, például az ázsiai citruscincérről vagy az
almafafúróról. Almafafúró? Ez lesz az! Internetes kutakodásom
elborzasztó eredményre vezetett: ez a rovar 2008 nyarán
bukkant fel először Németországban, egész pontosan Fehmarn
szigetén. Mielőtt bebábozódott volna, hogy aztán júliusban a
centiméteres nagyságú kifúrt lyukakból útra keljen, meneteket
vájt a törzsekbe és ágakba. A  megfertőzött fákat kivágták és
elégették, a fertőzésgócok körül több kilométeres körzetben
rovarirtó szerrel permetezték be az összes lehetséges élőhelyet:
a gyümölcsfákat, madárberkenyéket, galagonyákat. Végigfutott
a hideg a hátamon, amint elképzeltem, hogy mindezt az
ökológiai gazdálkodású kertünkben is meg kell tennem. Aztán
még egyszer górcső alá vettem a dolgot: a cincérfélékre,
amelyek csoportjába a rettegett betolakodók is tartoznak, az a
jellemző, hogy lárváik teste inkább lapított, a fejük felé egyre
szélesedik, és csápokkal rendelkező szájszervben végződik. Az
én kis haverom azonban inkább emlékeztetett egy
lepkehernyóra, és fekete pöttyöket viselt a testén. Felütöttem az
állathatározót, és szerencsére azonnal fellélegezhettem: egy
nálunk honos pillangó, a kis farontó lepke lárvájáról volt szó.
Megtámadja ugyan a lombos fákat is, és károkat tud okozni, de
mivel többnyire egy fára csak egy lárva jut, nem csinál olyan
nagy bajt.
 Lényegesen kellemetlenebb
következményekkel járhat egy
bizonyos katicabogárfaj látogatása.
A  katica azon ritka rovarféle,
amelyet meglehetős rokonszenv
A harlekinkatica
övez. Mutatós külseje, vidám
nálunk nagyon
kártékony pöttyökkel tarkított szárnyfedői
mellett azért is elnyerte
szimpátiánkat, mert a lárvái irtják a levéltetveket. Az idillbe
azonban betolakodik egy vendég, amelynek már messze nincs
olyan jó híre. Az ázsiai katicabogárnak is nevezett
harlekinkaticáról van szó, amely kezd elterjedni a kertjeinkben.
A  cincérfélékkel ellentétben szándékosan terjesztettük el a
kártevők elleni biológiai harc jegyében. Ökológiai gazdálkodást
folytató francia és belga üzemek ezekkel a szorgos kis segítőkkel
óhajtották kiváltani a rovarirtó szereket, ami önmagában
dicséretes törekvés. Az  őshonos fajokhoz hasonlóan a
katicabogár kedvenc ételei közé tartozik a  levéltetű, naponta
200  darabot is elfogyaszt belőlük. Ez örvendetes, ugye? Nos,
nem ilyen egyszerű a dolog. A  bevándorló bogár ugyanis más
rovarokat is fogyaszt, és ezt a piaci rést amúgy is betöltötte már
az őslakos katicabogár. A  harlekinkaticák szaporodási rátája
nagyon magas, és ha csökken a táplálékkínálat, az ínséges
napokon a fajtársak és lárváik is az étlapjukra kerülnek. Szorult
helyzetbe jutottak a hazai fajok? A tudósok attól tartanak, hogy
legalábbis egyes katicabogárfajokat az eltűnés veszélye
fenyegethet.
Az új jövevények nekünk is sok macerát okoznak. Ősszel
ezrével gyülekeznek a házak homlokzatán vagy a tetőkön, és
próbálnak bejutni az épületek belsejébe. Kárt nem okoznak,
„csak” kellemetlenek. A  borászok annál inkább rettegnek a
betolakodóktól, mert szüret idején elrejtőznek a szőlőszemek
között. A  gyümölccsel együtt bekerülnek a mustba, majd
pánikba esve mirigyváladékot bocsátanak ki, és elrontják a bor
ízét.
Vajon a mi kertünkben is megjelentek már a harlekinkaticák?
Nézzünk utána! Viszonylag nagyok (6-8 milliméteresek), és
többnyire 19 pötty van rajtuk. Az előtoron fehér alapon egy
fekete M (vagy W, attól függ, honnan nézzük) alakú minta van.
Ha felfedezzük ezt a jelet egy katicán, akkor nagy
valószínűséggel egy új állampolgárral van dolgunk. Száz
százalékig azonban nem lehetünk biztosak benne, mivel nem
minden példány viseli ezt a jellegzetes színezetet. Az az
időnként elhangzó hivatkozás, miszerint az őshonos fajokon
csak hét pötty van, nem igaz. Az eredetileg nálunk élő
katicabogarakon is lehet fajtól függően akár húsz pont is, és
ugyan ritkán, de akad olyan faj is, amelyen szintén
megfigyelhető az M alakú minta. De az összes jeggyel együtt
(nagy méret, 19 pont és egy M) meglehetősen jó eséllyel
következtethetünk arra, hogy ázsiai egyedről van szó.
Más bevándorlók jelenlétéhez már rég hozzászoktunk. Ilyen
például a balkáni gerle, amely az 1940-es években vándorolt be
Délkelet-Európából Közép-Európába, és azóta lassan
északnyugati irányban is elterjedt. Ezek a barnásszürke
madarak jellegzetes fekete nyakörvvel rendelkeznek, így jól
megkülönböztethetők az őshonos fajtáktól. A  balkáni gerle
tipikus kultúrakövető állat (még ha egy kicsit meg is késett),
mert csak a kultúrsztyeppén marad fenn. Az eredetileg itt
honos lombos erdőkben nem lenne esélye a túlélésre.
Hasonló a helyzet a fenyőrigóval, amely az elmúlt
évtizedekben erősen elszaporodott. Eredetileg Európa keleti
feléből és a szibériai tajgáról érkezett, de egyre inkább nyugat
felé költözött. Ma már sok helyen nemcsak téli vendégnek
számít, hanem itt is költ. A  tojások és a fiókák számára súlyos
fenyegetést jelentenek a mókusok és a varjak. Költő fenyőrigót
valószínűleg csak akkor fogunk látni, amikor a szülők
szembeszállnak a ragadozókkal. Ilyenkor az ellenség irányába
repülnek, és kereplő védekező hangokat hallatnak.
Sorra vettük és megismertük tehát az új jövevények
különböző képviselőit. Egyik csoportjukat az ember
szándékosan hozta be, még ha a fajok onnantól kezdve
kontrollálatlanul szaporodtak is el új hazájukban. A  másik
csoport követett minket, és a kultúrtájakon hasonló feltételeket
talált, mint eredeti otthonában, a sztyeppén. A fajok összetétele
bármiféle emberi beavatkozás nélkül is állandóan módosulna,
aminek az oka a folytonosan változó klíma. Mindig is voltak
ingadozások, melegebb vagy hidegebb lett, és ez örökké így is
lesz. A hőmérséklettel együtt változnak az élőhelyek is, például
a meleget kedvelő bükkfák 5000 éve észak felé vándorolnak.
Közben kiszorítják a tölgyeket, amelyek viszont kelet felé térnek
ki. A fafajtákkal állatfajok sokasága kénytelen együtt vándorolni
(a bükkfákkal körülbelül 6000 faj), hogy megőrizze az
életfeltételeit. A természet sohasem statikus, hanem végső soron
örök változásban van. Az már más lapra tartozik, hogy mi,
emberek jócskán befolyásoljuk az éghajlatváltozást.
Vad és szelíd állatokról
A  médiában egyre többször olvashatunk és hallhatunk
vaddisznók okozta károkról. Mindenhol feltűnnek, legyen szó
előkertekről, szőlőkről vagy akár a berlini Alexanderplatzról, és
úgy látszik, már nem is félnek az emberektől. Régen ilyen nem
volt. A  kétségbeesett kerttulajdonosok tétlenül nézik, ahogy a
vaddisznók kitúrják gondosan elültetett tulipánhagymáikat, és
úgy felszaggatják a pázsitot, hogy újra be kell vetni fűmaggal.
A vaddisznók az ízletes zöldségeken és gyümölcsökön kívül a
legszívesebben húst esznek. Ezt pedig a fű alatt élő giliszták és
pockok formájában találják meg. De miért merészkednek
egyáltalán lakott területekre? A  fő ok az erősen megnőtt
populáció, ami miatt számos egyed kénytelen új élőhely után
nézni. Erre pedig hivatalos oldalról, azaz az erdészeti hatóságok
és a vadászok részéről kétféle magyarázat létezik: a melegebb
teleket okozó éghajlatváltozás és a javuló táplálékkínálat,
például a bükköknél és tölgyeknél a magtermő évek gyakoribbá
válása vagy a fokozottabb kukoricatermesztés révén. Ez a
magyarázat azonban, már bocsánat, de egyszerűen marhaság.
A  melegebb tél valóban jellemző az elmúlt évtizedekre. Jól
hangzik a „melegebb” szó, ugye? Elvégre ki szeret fázni?
Nyilván a vaddisznók is jobban érzik magukat a melegben.
A  magasabb téli hőmérséklet általában azt jelenti, hogy nincs
fagy. Hidegnek azért hideg van, mert plusz-mínusz 5 °C nem
nagy különbség a vaddisznók számára. Sokkal többet számít,
hogy a hó helyett eső esik. A  nyirkos hidegnél pedig nincs
rosszabb, és ezt nem csak mi gondoljuk így! A  kicsinyek
könnyebben megbetegednek, nő a halálozási ráta.
A  klímaváltozás tehát nem nagy nyereség a vaddisznók
számára.
Marad a mezőgazdaság és a természet által biztosított
bőségesebb táplálékkínálat. Az ennivaló mennyiségének
növekedése minden faj esetében fokozott reprodukcióval jár,
ebben a tekintetben tehát megalapozottnak tűnik az érvelés.
Jobban odafigyelve azonban feltűnik, hogy az évnek csak
néhány hónapjában beszélhetünk gazdagon terített asztalokról,
nevezetesen nyár vége és az aratás ideje között a földeken,
utána azonban ínséges idők következnek. Az erdőben a bükk- és
tölgyfáknál csak minden harmadik–ötödik évben van bőséges
termőre fordulás. Ezeket magtermő éveknek nevezik. Az elmúlt
évszázadokban a disznókat ilyenkor kiterelték az erdőbe, azaz
makkoltatták, hogy a téli disznóvágás előtt jól megtömjék
magukat, és felszedjenek még pár kilót.
A  fák terméseiből még december végéig lehet lakmározni,
utána ez a tápanyagforrás is kimerül. Ezt követően a
vaddisznók a téli zsírjukra vannak utalva. Tavaszra azonban ez
is elfogy, ám a földeken még nincs semmi. Bükk- és tölgymakk
sem áll minden évben rendelkezésre. Vagyis az éghajlat, a
mezőgazdaság és az erdő terméshozama alig befolyásolja az
időközben tartósan megnövekedett vaddisznóállomány
alakulását. A  valódi ok a vadászok magatartásában keresendő:
bár hangosan panaszkodnak a növekvő populáció miatt,
titokban egész évben etetik az állatokat az erdőben, hogy legyen
mire vadászniuk. Egy elejtett vaddisznóra számítva az eledel
átlagos mennyisége 130 kilogramm kukorica. Ezzel a
mennyiséggel akár ólban is tarthatnánk és levághatnánk az
állatokat. Az egyetlen hatékony intézkedés a
vaddisznóállomány felduzzadása ellen az lenne, ha betiltanánk
az etetést. Sajnos az erre irányuló kezdeményezések
rendszerint bukásra vannak ítélve az erős vadászati lobbi miatt,
amely igen eredményes munkát végez a tartományi
parlamentekben. Nekünk, kerttulajdonosoknak csak az a
lehetőségünk marad, hogy a talajba süllyesztett masszív
fémkerítéssel védjük a telkünket.
A vadállatok populációjának számottevő gyarapodása mellett
van még egy magyarázat arra, miért téved be egyre több őz,
róka és vaddisznó a városokba: a Serengeti-hatás. Ha már részt
vettünk valaha afrikai szafarin, vagy láttunk ilyet a
televízióban, akkor tudjuk, hogy az ottani nemzeti parkok
állatai teljesen közömbösek az emberekkel szemben. Egészen
közel hajthatunk dzsippel az oroszlánokhoz, zebrákhoz vagy
gazellákhoz, néhány méternyire megközelíthetjük őket, ránk se
hederítenek. A park határain kívül azonban hirtelen véget ér az
idill. Kint jóval ritkábban pillanthatunk meg egy-egy állatot,
aminek nagyon egyszerű az oka: a parkon kívül vadásznak,
törvényesen vagy törvénytelenül, ezért az állatok a védett
területeken kívül félnek az embertől. Pontosan ugyanez
magyarázza azt is, hogy Közép-Európában kirándulás közben
nem találkozunk szarvasokkal vagy őzekkel. Sok helyen 50–100
állat jut egy négyzetkilométerre, vagyis egy átlagos, 15
kilométeres túrán állatok százainak kellene kereszteznie az
utunkat. A  valóság természetesen más, és ez kizárólag a
vadászattal függ össze. Mivel a vadállatokra lépten-nyomon
vadászok lesnek (csak Németországban 350 ezer embernek van
vadászati engedélye), örökös félelemben és rettegésben élnek.
Viselkedésükben teljes mértékben az emberhez
alkalmazkodnak. Noha a szarvasoknak és őzeknek például
egész nap enniük kell, hogy elég növényi táplálékot tudjanak
megemészteni, csak éjjelente merészkednek elő az erdőből.
Megtapasztalták ugyanis, hogy alkonyatig lőnek rájuk.
A  lövöldözés csak akkor szűnik meg, amikor már teljesen
besötétedett, ilyenkor tudnak háborítatlanul legelni a mezőkön.
Nappal az átláthatatlan erdei területekre húzódnak vissza, ahol
a lombos fák rügyeit és leveleit, sőt néha a fakérget is
rágcsálják, hogy csillapítsák az éhségüket.
De térjünk vissza a kertünkbe! Mivel lakott területen nem
szabad vadászni, a kert úgyszólván egy kis nemzeti park.
Egyetlen telek persze túl kicsi ahhoz, hogy a vadak rájöjjenek,
biztonságos zónára leltek. Több telek együtt vagy akár egy egész
utca azonban már feltűnik nekik. Ha az őzek és a vaddisznók
rájönnek, hogy mi és a szomszédaink nem jelentünk veszélyt
számukra, fokozatosan megváltoztatják a viselkedésüket.
Akárcsak a Serengetiben, nappal aktívvá válnak, újra az eredeti
életritmusuk szerint élnek. Olyan szelídek azért egyhamar nem
lesznek, mint a nemzeti parkokban élő társaik, mivel a
kertjeink egyszerűen túl kicsik. Aprók ahhoz, hogy
vadászatmentes életet tegyenek lehetővé a vadállatok helyi
populációja számára. Amint csak egyetlen állat is rossz
tapasztalatokra tesz szert, idegessége átragad a fajtársaira, és
azok is bizalmatlanná válnak.
Mindenesetre immár napközben is a szemünk elé
kerülhetnek. Hogy még inkább magukhoz csalogassák a vad
látogatókat, egyes kerttulajdonosok rendszeresen almát vagy
gabonát szórnak ki a telkükön. Arról, hogy van-e értelme a
madarakat etetni, már ejtettünk szót. A  vadállatokat azonban
alapvetően nem kellene az emberekhez szoktatni. A  túlzott
közelség ugyanis mindkét fél számára kellemetlenségekkel
járhat. A  vadállatokra a közelünkben olyan veszélyek
leselkedhetnek, amelyekhez nem tudnak elég gyorsan
alkalmazkodni. Késve észlelhetnek olyasféle fenyegetéseket,
mint amilyeneket az autók, a fűnyírók vagy a vadászó
háziállatok jelentenek, és a túlságosan jóhiszemű mókusok,
madarak vagy őzek figyelmetlenségükért az életükkel
fizethetnek.
Másfelől a jól tartott barátok látogatása bajjal is járhat. A volt
szomszédaim például mogyoróval etették és szelídítették
magukhoz a mókusokat. A  vörösesbarna mókuskák nap mint
nap bekukucskáltak a nappali kertbe vezető nagy, üveges
ajtaján. Ha a megszokott időpontban senkit sem találtak otthon,
vagy a szomszédok nem léptek közbe időben, a türelmetlen
vendégek az elülső tappancsaikkal kaparni kezdték az ajtót.
A  zaj hamar az idegeinkre ment, ráadásul az ajtókeretet is
teljesen összekaristolták. Miután ezt elmesélték, a házaspár
kérése ellenére sem voltunk hajlandók etetni ezeket az aranyos
állatkákat.
Mindig vegyes érzéseim támadnak, ha vadállatok tartásáról
és megszelídítéséről van szó. Egyrészt már eleve annyira
mélyen beavatkozunk a természetbe, hogy ezt nem kellene még
szabadidős szórakozással is tetéznünk. Másrészt az ember csak
azt védi, amit szeret. És hogyan fejlődhetne ki bennünk jobban
az állatok iránti szeretet, mint ha szárnyaink alá veszünk és
gondozgatunk egy jószágot? Ebből a szempontból jobbnak
találom, ha egy vadállatot háziállatként tartunk, mint ha
szabadon élő állatokat szoktatunk a házunkhoz etetéssel. Hogy
mi a különbség? A  háziállat nem viszi vissza a természetbe a
hatásokat, az ember mellett marad, és így mélyreható
élményben részesíti a gondozóját. Az etetett vadállatok ellenben
megváltoztatják a viselkedésüket, ezáltal gyengül a túlélési
képességük, mivel az emberek nyújtotta „szociális segélyre”
hagyatkoznak.
Ugyan mi szólna a szelíd (és rendkívül intelligens!) varjak
vagy szajkók tartása ellen? Jelenleg a törvény tiltja ezeknek az
őshonos, széles körben elterjedt fajoknak a tartását. Lelövésük
azonban nem ütközik törvénybe, és az egzotikus, súlyosan
veszélyeztetett madár-, hal- és gyíkfajok tartása is megengedett,
bár az egyedeknek ellenőrzött tanúsítványokkal kell
rendelkezniük, noha trópusi hazájukban ezeket az állatokat
többnyire illegális körülmények között ejtették foglyul.
Elhagyott kicsinyek
Idővel szinte minden kerttulajdonos szembesül ezzel az
élménnyel: kiugrik a veteményesbe, hogy tépjen pár
salátalevelet, vagy egy kicsit gereblyézzen, és egyszer csak két
megszeppent gombszem mered rá. Többnyire a fészkükből
kipottyant kismadarakról van szó. Együttérzést ébresztenek
bennünk, és első felindulásunkban a segítségükre sietnénk, ám
ezzel veszélybe sodorhatjuk őket. Korántsem biztos ugyanis,
hogy valóban segítségre szorulnak.
Néhány hónappal ezelőtt egy idősebb úr egy fiatal ölyvvel
állított be hozzám, amely látszólag gyámoltalanul ücsörgött az
erdőben a földön. A  magasban ott trónolt fölötte a fészek,
amelyben a testvérek a szülőket hívogatták. A madárfiókán már
felnőtt-tollazat volt, vagyis az önállóvá válás küszöbén állt.
A  megtaláló csalódottan vette tudomásul, hogy azt
tanácsoltam, vigye vissza az ölyvet az erdőbe, a fa alá. Attól
tartok, szívtelen tuskónak gondolt. Mégis, az állat számára ez
volt a helyes döntés. Amikor néhány nappal később
utánajártam, mi lett a sorsa, egy fatörzsön üldögélve találtam
rá, egy csontos húsdarabkát csócsált, amelyet bizonyára a szülei
hoztak neki. A  falatozás után csapkodott egy kicsit a
szárnyaival, majd a levegőbe emelkedve felrepült a
legközelebbi fa koronájára.
 A magára maradt őzgida nem szorul segítségre. Édesanyja a közelben
van, és épp táplálékot keres

 
A  következő talált jószág egy őzgida volt. Gyerekek leltek rá
egy mezőn, és miután hazacipelték, az anyukájuk hívott fel.
Nem tudja, mihez kezdjen az őzzel, és legyek szíves elvinni.
A gyerekek nem emlékeznek rá, pontosan hol találták, úgyhogy
nem lehetett visszavinni.
Bosszús voltam egy kicsit, mondván, legalább a vidékiek
tudhatnák, hogy soha nem szabad magukkal vinni egy látszólag
magára hagyott őzgidát. Az első időkben az őzsuta magára
hagyja az erdő szélén a kicsinyét, amíg táplálékot keres. Időről
időre visszatér hozzá, megszoptatja, majd újra útnak indul. Az
utód csak akkor kíséri el az anyját, és marad a nyomában,
amikor már járni tud.
Ott álltam hát egy picike, ijedt állattal. Próbáltam üvegből
etetni, de minden kísérletem kudarcba fulladt, végül szegény
őzike éhen halt.
Fiatalkoromban jó pár madarat, nyulat vagy később nyestet
is felneveltem. Néha sikerült megmentenem a kicsinyeket, néha
nem. Ezért kétszer is meggondolom, hogy magamhoz veszek-e
egy állatot. Néhány jó tanácsot mindenesetre érdemes
megfogadnunk, mielőtt a meleg szobába visszük valamelyik
állat kicsinyét.
A  madarak esetében tudnunk kell, hogy minél nagyobb a
talált állat, annál kevésbé szorul segítségre. Ha már kinőtt a
tollazata és járni is tud, nagy valószínűség szerint
gondoskodnak róla a szülei, még ha épp a fészkétől távol, a
kertünkben csatangol is. Ha viszont még pihék borítják, vagy
akár szinte teljesen csupasz, akkor nem fog életben maradni a
földön. Ilyenkor elsősorban úgy segíthetünk rajta, hogy
megkeressük a fészkét. Ha szerencsénk van, egyszerűen vissza
tudjuk tenni – attól nem kell tartanunk, hogy az emberszag
eltántorítaná a szüleit attól, hogy tovább etessék. Amennyiben
ez nem lehetséges, magunk gondozhatjuk vagy egy megfelelő
intézményben leadhatjuk a kis odúlakót.
Sok állatvédő különösen szívén viseli a sündisznók sorsát.
Talán azért, mert kertjeinkben a természettel való
összefonódást szimbolizálják, mivel elég nagyok, vadak és
mégis veszélytelenek. Ha egy alultápláltnak tűnő vagy elárvult
sünit akarunk felerősíteni, olyan sok szabályra kell ügyelnünk,
hogy jobban tesszük, ha szakember irányítása mellett állunk
neki. Kérdezzünk meg egy állatorvost, egy természetvédelmi
szakembert vagy tájékozódjunk a szakirodalomban és/vagy az
interneten.
 A természetes kialakítású kertekben a kis és nagy sündisznók egyaránt jól
érzik magukat

 
Az emlősállatok esetében egy egyszerű, radikális szabályt kell
követnünk: hagyjuk ott az állatot, ahol találtuk. Legtöbbször az
anyja a közelben van, és gondoskodik a kicsinyéről, amely épp
tanulja, hogyan legyen önálló. Csak akkor próbáljunk segíteni,
ha az állat szemmel láthatóan le van soványodva, és az anyja
órákon át nem kerül elő. Ilyen esetekben gyakran ér bennünket
csalódás, mert a talált jószágok sokszor betegek, és rövidesen
elpusztulnak.
Van még egy fontos szempont, amelyet nem szabad szem elől
tévesztenünk: az állatoknak azért van olyan nagyszámú
szaporulatuk, mert a természet könyörtelenül válogat, és csak
az erőseket és egészségeseket hagyja életben. Azzal, hogy a
vesztes egyedeket feltápláljuk, előfordulhat, hogy gyengítjük a
helyi populációt. Hangozzék bármilyen kegyetlenül, az ilyesféle
támogatás gyakorta kontraproduktív.
Ritkán, de akadnak kivételes esetek is, amikor közbe kell
lépnünk: ha az anyaállatot szerencsétlenség érte, nem elérhető
vagy ha az utód megsérült (ilyenkor természetesen a felnőtt
állatokat is istápolnunk kell).
Ha segíteni szeretnénk a kicsinyeken, a legjobb választás még
mindig a természetes kialakítású kert, ahol sok az ökológiai rés.
A  vegyszermentes, nem feltétlenül makulátlanul rendben
tartott kert nyújtja a legjobb feltételeket ahhoz, hogy sok kis
állat átvészelje az első évet.
Minden érzékszervünkkel érezni

Az eddig tárgyalt sokféle természeti jelenség csupán néhány

kiragadott példa. Kertünkben még több ezer apróság vár arra,
hogy felfedezzük és megfigyeljük. Gondoljunk csak a ragadozó
madarak megjelenésére, ami az énekesmadarak között
felháborodási hullámot idéz elő, vagy a levegő illatának
megváltozására, amikor esőt hozó front közeleg. A  folyamatok
ismereténél sokkal fontosabb, hogy élesítsük az érzékeinket,
észrevegyük a sokszínűséget. Ezért szeretnék részletesebben
kitérni az erre szolgáló „eszközeinkre”.
Sok a látnivaló – éjszaka is
Az ember egyik legfontosabb érzékszerve a szeme.
Látószervünk fejlettebb, mint a halló- vagy a szaglószerveink.
Nem véletlenül, hiszen az ember eredetileg a tágas, nyílt
sztyeppék lakója volt, ahol elengedhetetlen, hogy a pillantása –
a hanggal vagy a szaglással ellentétben – sok kilométer
távolságra elérjen. Így időben észre tudta venni nemcsak az
ellenséget, hanem a táplálékot is.
És mivel fajunk távolba látása a vérünkben van, ennek
megfelelően alakítottuk a tájat is. Ahol egykoron sűrű, sötét
erdők rekesztették el a tekintetünket, immár végtelen sztyeppék
húzódnak. A  földek és mezők megfelelnek archaikus
előképeiknek. Csak a fajok összetétele, a fű, búza, kukorica vagy
árpa tér el a természettől. Pázsitos kertjeink is ezt a vágyat
képezik le a mikrokozmoszban. Nem ellentmondás, hogy
sövények vagy drótkerítések védik a kertet a tekintetektől.
Elvégre nem arra szolgálnak, hogy a mi tekintetünket
határolják le, hanem a szomszédokét, hogy ne lássanak bele a
magánéletünkbe.
A  szem az elektromágneses hullámoknak csupán egy
vékonyka szeletét regisztrálja, amelyet „fénynek” nevezünk.
Hogy milyen meghatározó jelentőségű életünkben a látás, azt
minden alkalommal megtapasztaljuk, amikor besötétedik.
Ahogy közeledik az alkony, először a színlátásunk tűnik el
(„sötétben minden macska fekete”). 0,1 lux fényerősségtől
kezdve már szinte alig látunk – összehasonlításul: szikrázó
napsütésben a fény erőssége 100 000 lux.
 Amikor sötét van, valójában csak a fény hiányzik. Minden
más érzékszervünket továbbra is bombázzák az információk.
Hangok, szagok, érzések – mindezt a kertünk éjjelente is ontja
magából. És bár semmi sem változik, az éjszakai tájat mégis egy
másik világnak érezzük. Ha egyedül vagyunk, és egyszer csak
megzörren valami mellettünk a bokorban, sokakban rossz érzés
támad. Ez is mutatja, milyen meghatározó érzékszervünk a
szem, és milyen szorongást kelt bennünk, ha, mondhatni,
kikapcsol.
De ha jól látunk, akkor is lehet túl sötét. Főleg a szobáinkban,
télidőben.
A  fény szempontjából a legfontosabb vészjelzésnek azt
tekinthetjük, ha a szobanövényeinken túl hosszú hajtások
keletkeznek, és a leveleik elsárgulnak. Ez arra utal, hogy kevés a
fény a szobában, ami mellesleg az egészségünkre is kihat. Ha a
fény intenzitása huzamosabb ideig 2500 lux alá csökken (ez egy
borús téli napnak felel meg odakint a kertben), akkor az
úgynevezett téli depresszió árnya fenyeget. Egy rosszul
megvilágított lakótérben úgyszólván folyamatosan tél van.
Hogy megelőzzük a bajt, ügyelnünk kell az elégséges világításra,
és bármennyire nem túl hívogató is a kinti időjárás,
rendszeresen ki kell mennünk a friss levegőre.
Apropó, világítás! Mivel szeretjük a világosságot, a lakott
területeken nappalt csinálunk az éjszakából. Túl azon, hogy
kivilágítjuk a házunkat, ami télen ugyan egyenesen javítja az
egészségi állapotunkat, odakint is késő éjjelig fényárban úszik
minden. Ez az energiafogyasztás mellett (csak Németországban
3-4 milliárd kilowattóra évente) egyéb problémákat is felvet a
környezettel kapcsolatban. Az éjszakai világítás, a mesterséges
 fény ugyanis „szennyezi” a
levegőt. Erről magunk is
meggyőződhetünk: ha néhány
perc után hozzászokik a
szemünk a sötétséghez, akkor
éjszaka tiszta időben
megpillanthatjuk a Tejút képét.
De csak vidéken, mert a
városokban a kipufogógázokból
és vízgőzből képződött örökös pára gomolyog a levegőben. Ezt a
mesterséges ködöt világítják meg az utcai lámpák és
fényreklámok, ami miatt a házak fölött folyamatos diffúz
világosság tapasztalható. Ez elnyeli a Tejút gyengén pislákoló
fényét, akárcsak a halványabban világító csillagokét. Míg
vidéken szabad szemmel mintegy 3000 csillagot is láthatunk, a
városban még 1000-t sem. A környezet számára ez persze nem
probléma, „csupán” magunkat fosztjuk meg egy különleges
természeti élménytől. Bizonyos állatoknak viszont az utcai vagy
a kerti világítás az életüket fenyegető veszélyt jelent. Repülésük
során az éjszakai lepkék például az égitestek alapján
tájékozódnak. Navigálásukhoz egy bizonyos szöget kell
bezárniuk a Holdhoz képest. A  Földtől való jelentős távolság
alapján úgy tűnik, az éjjeli lepke mozgása során a Hold mindig
azonos szögben áll a repülési pályájához képest – így az éjszakai
repülés gyerekjáték. Elvileg. Ám a kis pilóták szemében a mi
szép világos lámpatesteink legalább ugyanilyen fényesen
világítanak. Van azonban egy döntő különbség: ha a lepke a
mesterséges Hold mellett repül el, akkor nem előtte van, hanem
mögötte. Így a rovar számára a repülési ív nem egyenesnek
tűnik, hanem görbének. Irányt változtat, hogy megint
párhuzamosan repüljön a „Holddal”, és közben egyre inkább
körívbe kerül a fényforrás körül, míg végül nekicsapódik a
lámpának. Nem tud elszakadni tőle, mivel a Hold furcsa módon
mindig mögötte van, akárhova repül is. Ha túl hosszan tart ez a
zavarodott röpködés, szegényke végül végkimerülésben
kimúlik. Egyes helyeken már rájuk is szálltak: rablók
szakosodtak az efféle csapdákra. Meleg nyári éjszakákon
láthatjuk, hogy élelmes denevérek járőröznek az utcai lámpák
mentén. A  lámpák körül kétségbeesetten köröző lepkék és más
repülő rovarok könnyű zsákmánynak számítanak.
 Ezért amint kezd sötétedni,
lehetőleg mindig húzzuk le a
redőnyt, ha a lakásban ég a
villany. Magam is szemtanúja
voltam ilyen apró, utcai lámpás
drámáknak a nappalink ablaka
előtt – itt sem maradtak el a
haszonleső bőregerek. Ugyanez
érvényes az állandóan égő kerti
Június végén esténként világítóeszközökre is. Bármilyen
érdemes sétára romantikus, nem lehetne
indulni: a párkereső
kompromisszumos
szentjánosbogarak
egymással versengve megoldásként csak egy pár óráig
világítanak égetni? Ez az utak menti
biztonsági kivilágításhoz is
elegendő lenne, mert legkésőbb, amikor már minden házlakó
álomra hajtotta a fejét, nyugodtan lehet sötét. Az egész éjjel
üzemelő napenergiás világítótest ebből a szempontból szintén
nem a legjobb választás. Az Exeteri Egyetem kutatóinak
vizsgálatai arra mutatnak, hogy az éjszakai kivilágítás
megváltoztatja a fajok összetételét a környező talajban –
mégpedig tartósan. Megállapításaik szerint kis ragadozók és
dögevők, például a pókok vagy az ászkarákok az ilyen helyeken
nappal is nagyobb számban fordulnak elő. További kutatások
tárgya kell legyen, hogy ez milyen következményekkel jár az
ökoszisztéma tekintetében.
Ha sötét van a kertben, lenyűgöző színjáték szemtanúivá
válhatunk június végén, július elején: ilyenkor rajzanak a
szentjánosbogarak. Ezek a világító rovarok úgy csalogatják
magukhoz a szexuális partnert, hogy potrohuk néhány
szelvényében fényt gyújtanak. Ha a fénylő pontocskák
szálldosnak, akkor hímekkel van dolgunk, amelyek a levegőbe
emelkednek, és a talajon ülő, szintén világító nőstények
keresésére indulnak. Mivel az utóbbiak nem tudnak repülni,
éjszaka is könnyedén meg tudjuk különböztetni a nemeket. Két
faj felel a különleges színjátékért: a nagy és a kis
szentjánosbogár.
Nyár vége felé az éjfél utáni órákban figyelhetjük meg a
rövid szárnyú szentjánosbogarakat. Az előbbiekkel ellentétben
ők csak röviden villannak fel a bokrokban vagy a lombok közt.
Érdemes csökkenteni a mesterséges fényforrások számát a
kertünkben, hogy ne zavarjuk őket a párkeresésben.
Amióta rászoktam arra, hogy csak végszükség esetén
gyújtsak lámpát esténként, újabb és újabb meglepetésekben van
részem. Egyszer épp a kocsibejárónál álltam a kutyámmal,
sétálni indultunk, amikor ismétlődő hangos csattogásra lettem
figyelmes. Egy nagy madár körvonalait pillantottam meg, amint
fölöttünk köröz – a koromsötétben csak egy bagoly lehetett.
Hazatérve a  dolgozószobámban rögtön felcsaptam a
madárhatározót, és megtudtam, hogy az erdei fülesbaglyok
hallatnak ilyen hangokat a repülésnél párzáskor.
Ha az esti órákban többször indulunk útnak, rá fogunk jönni,
hogy sokkal több felfedeznivalót tartogat számunkra a kertünk,
mint gondoltuk.
Illatos érvek
Szóval a szem az egyik legfontosabb érzékszervünk. Rendben
van. Ez persze nem jelenti azt, hogy a többi teljesen felesleges
lenne. A  modern információs áradat tovább fokozza az
érzékeink között eleve fennálló természetes különbségeket,
mivel a szemünket a televízió vagy az internet foglalkoztatja,
míg például az orrunkat nem. Pedig mennyi szagolnivalót rejt a
környezetünk! Az elmúlt években a kutatók a növények
birodalmában úttörő felfedezést tettek: a zöld növények
beszélnek! Nem, nem a szájukkal, hiszen az nincs nekik, hanem
a kerteken át küldözgetett illatüzenetek útján. Az, hogy a
növények és az állatok a szagokon keresztül valahogy
kommunikálnak egymással, nem számít újdonságnak.
A virágok illata egyfajta aromatikus meghívó bizonyos rovarok
számára, hogy ugorjanak be egy nektáritalra (és ha már ott
vannak, legyenek szívesek, intézzék el a beporzást is).
A  növények célzottan választják ki a rovarfajaikat. Az indián
banánnak is nevezett pawpaw például csodálatos bíborszínű,
undorítóan dögszagú virágokkal csalogatja magához a legyeket,
míg a nálunk őshonos gyümölcsfák inkább a házi méheket
csábítgatják, és illatukkal jobban megfelelnek a mi ízlésünknek.
Az együttműködés ezen formája, a kommunikáció módja
évezredek óta ismert. Az azonban újdonságnak számít, hogy a
fajokon belül is intenzív beszélgetések zajlanak. A  fák például
kölcsönösen figyelmeztetik egymást, ha rovartámadás közeleg:
vegyi segélykiáltást bocsátanak ki, amellyel arra késztetik
szomszédos társaikat, hogy védekezőanyagot termeljenek a
kérgükben. A  kutatók napjainkban azt feltételezik, hogy a
legtöbb növény kommunikál egymással.
A  felfedezés több szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt
elmossa az általunk, emberek által önkényesen megvont
határvonalat növény és állat között. Érzékelési képességet kell
tulajdonítanunk a növényeknek, olyan érzéseket, mint a
fájdalom, éhség vagy szomjúság. Másrészt a felismerés rávilágít
arra, hogy rengeteg olyan, számunkra még érthetetlen folyamat
zajlik a természetben, amely nem hozható összhangba a
gyakran meglehetősen elnagyolt magyarázatkísérleteinkkel és
modelljeinkkel.
De térjünk vissza a kertünkbe! Az orrunk és mi magunk is
részei vagyunk a cserjék és bokrok társalgásának. Gondoljunk
csak a rózsákra! Ezt a virágot nem csak a színe miatt választjuk,
az illata is fontos. A  kertészetben így szólnak hozzánk: Engem
válassz! Vigyél magaddal! Nyilvánvalóan szigorúan
tudományos megfogalmazásban mindez így is hangozhat: ez a
fajta, ez a termesztés érvényesül, mert a termesztő a piacképes
illat alapján szelektált. Nem más ez, mint a korábban
mondottak, csak éppen sokkal komolyabban hangzik.
Megszoktuk, hogy egy-egy tény leírásába ne nagyon keverjünk
érzelmeket. De végül is miért ne? A  növények nyelvének
lefordítása a mi nyelvünkre, az illatok lefordítása egy közvetlen
kérésre, nagyon is közel áll az üzenet valódi értelméhez!
Amennyiben a növények stresszhelyzetben figyelmeztető
jelzéseket képesek kibocsátani, ez a kertünkben sorjázó
példányokra is igaz. Ha nem megfelelőek a körülmények, ha
nem érzik jól magukat a növények, akkor borús hangulat uralja
a pázsitot, fákat és bokrokat. Vagy épp fordítva: ha a növények
jól érzik magukat, optimális a vízzel és tápanyaggal való
ellátottságuk, és megfelel nekik a hely, akkor nem találkozunk
stresszjelekkel.
Vajon csupán véletlen, hogy az ilyen kertekben különösen jól
érezzük magunkat? Senki sem tudja megmagyarázni, de nem
lehetséges, hogy szaglóérzékünk jelzi a tudatalattinknak az ép
ökoszisztémát, amelyben minden és mindenki jól van,
amelyben jó élni?
De egészen más
illatfelhők is az orrunkba
juthatnak a kertünkben.
A  macskák kellemetlen
szagú jelzéseket hagynak
az autóinkon,
virágosládáinkon vagy a
kerítésoszlopokon fajtársaik számára, hogy kerüljék azt a
területet. Sok más emlősállat, például nyestek, rókák vagy
egerek is beszállnak az illatgyártásba.
Rengeteg szagot fedezhetünk fel: édes, fűszeres illatot a
tűlevelű fák alatt forró nyári napokon (a tűlevelek éteri olajai
árasztják), nedves-dohos szagot, amely az eső után kibújó
gombákból jön, Maggi fűszer illatát árasztó tölgyfalombok
szagát ősszel – csupán nyitottnak kell lennünk a sokféle
illatüzenetre, és akkor sokkal több élményben lehet részünk a
kertben, mint ha csupán a szemünkre hagyatkoznánk.
Daruhangok és más kedvenc zajok
Szaglóérzékünkhöz hasonlóan a hallásunk is inkább gyengén
fejlett. Az emberek közti, meglehetősen hangos
kommunikációhoz persze ez is elegendő, és segítségével a
környezetünkben élő kis teremtmények közül is rengeteget
észlelünk. A legjobb példa a madarak éneke: számos madárfajt
csak a hangja révén fedezhetünk fel, mert a félénk kis lények
elbújnak előlünk a lombkoronában. A  szemünk elé kerülő
egyedek pedig sokszor olyan villámsebesen repülnek át a
látómezőnkön, hogy nem tudjuk pontosan beazonosítani őket.
Lehet, hogy amit egy szokványos örvös galambnak vélünk,
valójában egy rendkívül ritka kék galamb. Mindkét faj
egyforma méretű, szürke, és röpképük a galambokra jellemző.
A kék galambon nincs fehér gyűrű, helyén zöldeskéken csillog a
madár nyaka. Ám ha a galambok a fák között röpködnek, nem
vesszük észre a különbséget. A hangjuk azonban egyértelműen
elárulja, melyik fajjal van dolgunk. Az örvös galamb „huhu-hu”
hangot hallat, míg a kék galamb egyszerűen csak annyit mond:
„hu”. Nyaranta nap mint nap hallom ezt az elhagyott
harkályodúkba beköltöző, ritka madarat, amikor az erdőben
sétálok, de a szememmel még sohasem sikerült egyértelműen
beazonosítanom egyetlen kék galambot sem.
A  madarakon kívül számtalan más faj is akad, amely a
hangjával hívja fel magára a figyelmet. Kezdjük a sort az
emlősállatok közül a legkisebbekkel, az egerekkel: éles hangú
fütyülésük főleg a magas fűvel benőtt réteken hallható. Nem túl
hangos, de a rókáknak ennyi is elég. A  füttykoncert
odacsalogatja őket, hiszen jó zsákmány ígérkezik: a kedvenc
ételük lapul a fűben.
A  rókákat ugyanakkor rekedtes, magas hangú ugatásuk
árulja el. Kissé úgy hangzik, mintha vonyítanának, de ez csak
mintegy két másodpercig tart. Mivel ezek az egérvadász
jószágok egyre gyakrabban bukkannak fel lakott területeken is,
sőt a nagyvárosok központjaiban is megvetették a lábukat,
érdemes egyszer egy csendes esti órában hallgatózni, hátha
arra jár egy róka.
A  hallásunkat, pontosabban az agyunkat az évek folyamán
kiválóan ráhangolhatjuk a természet zörejeire. Mert azt, ami
számunkra fontos, az agyunk kiemeli a környezeti információk
sokaságából, és (pusztán szubjektíven) hangosabbnak tünteti
fel. Jómagam a darvak hangjával vagyok így. Ezek a nagy
madarak, amelyek vonulásuk során évente kétszer húznak el a
kertem fölött, számomra az érintetlen, ép természet jelképei.
Egy-egy raj olykor alig száz méterrel a házunk fölött repül el,
ilyenkor még a szárnysuhogásukat is halljuk.
Jellegzetes krúgatásuk úgy beégett az agyamba, hogy még a
leghalkabb daruhangot is kiveszem a távolból. Tavaly ősszel
csukott ablak és bekapcsolt televízió mellett is meghallottam,
hogy vonul felettünk egy daruraj. Keressük meg, melyik a
kedvenc zajunk a kertben! A  rigók éneke a kora esti órákban?
A  sünik zizegése a bokrok alatt? Vagy a dongók élénk
zümmögése az ágyásban? Ne csak a bosszantó zajokra, az autók
és repülőgépek lármájára figyeljünk, hiszen jóval több minden
akad, amit hallgatni érdemes, amin ámulni tudunk.
Télen pedig, amikor a hó minden zajt letompít, egy-egy
különleges pillanatban teljes csönd honol a tájon. Igazi élmény
ez edzett hallásunk számára, már csak azért is, mert sűrűn
lakott településeinken igen ritkán fordul elő.
Vissza a természetbe

Csak semmi pánik, nem azt akarom tanácsolni, hogy adjuk

vissza a kertünket teljes egészében a természetnek – végső
soron úgy gondolom, a kert egy jól sikerült kompromisszum az
ember és a környezete között, amelyben mindkét fél megtalálja
a számítását. Ez a kompromisszum mégse tekinthető kőbe
vésett szerződésnek, amelyhez mindkét fél feltétel nélkül
tartaná magát. A  természetet ugyanis nem kérdeztük meg: mi,
kerttulajdonosok állítjuk fel a szabályokat. És lehetnek ezek
bármilyen tisztességesek, a természet folyamatosan arra
törekszik, hogy visszahódítsa a területeit.
Ékes példája ennek a gyep. A  fűnek rövidnek kell lennie,
ezért rendszeresen nyírjuk, még ha megtűrünk is némi gazt,
magasabb fűszálakat vagy mohát. Ha nem nyírnánk, eleinte
egyre magasabbra nőne a fű, fák vernének gyökeret, míg végül
(úgy 100 év múlva) újra erdő állna a kertünk helyén. Minden
egyes lépés a fűnyíróval arról szól, hogy keretek közé szorítjuk
a természetet. Amely mégis megpróbál újra meg újra
felülkerekedni. Rövidre vágott fűre vágyunk? Felejtsük el!
A nem túl népszerű moha gyakran diadalmaskodik. Nem csoda,
hiszen mi magunk segítünk neki terjeszkedni. Azzal, hogy
eltávolítjuk a levágott füvet, a tápanyagokat is eltüntetjük, végső
soron tönkretesszük a talajt. Ily módon az igénytelen mohák
kedvére teszünk, mivel azok a csupasz kövön is elélnének.
Minden egyes talicskával, amellyel a lenyírt füvet elszállítjuk,
fogyatkoznak a moha versenytársainak növekedési lehetőségei.
Már csak némi nedvesség hiányzik, amelyet a szorgos
gyepimádók az öntözéssel szétpermeteznek a füvön, és többé
semmi sem akadályozza meg, hogy a moha elszaporodjék.
Akad azért egy-két módszer, amellyel mégiscsak
megszabadulhatunk a népszerűtlen gyeptakarótól.
A  rendszeres trágyázás annyira megerősítheti a füvet, hogy
ismét győzedelmeskedni tud a moha fölött. Ezenkívül
vertikulálhatjuk, azaz átgereblyézhetjük a gyepet, hogy
eltávolítsuk a mohát. Mindez azonban csak akkor segít, ha
kitartóak vagyunk, és rendszeresen végezzük. A  régi elv itt is
érvényesül: Minél távolabb van egy kert a természettől, annál
több munkával és költséggel jár. Mi idehaza megbékéltünk a
mohával. Nőhet, ahol akar, cserébe egy kicsit kevesebb
munkám van a gyep ápolásával. A  fűnyíráson kívül mást nem
csinálok, a levágott füvet is ott hagyom (a giliszták és társaik
néhány napon belül úgyis eltakarítják). Mellesleg nagyon
kellemes mezítláb sétálni a mohás gyeptakarón.
A  kert természet általi visszahódításának persze finomabb
formái is léteznek. A  kulcsszó a „fa”. Teraszt és virágládát,
asztalokat és padokat, kerítést és fészert, mind-mind lehet ebből
a csodálatos természetes építőanyagból készíteni. Attól a
pillanattól fogva azonban, amint ezek elhelyezését követően
kitesszük a lábunkat a kertből, kéretlen vendégek nekiállnak
szétszedni őket. Gombák és rovarok vetik rá magukat a fából
készült tárgyakra. Az apró lények számára édes mindegy, hogy
egy kidőlt fába vagy a kerti padba fészkelnek-e be – elvégre a fa
az fa. A  döntő tényező a nedvesség. Akárcsak a kerti
növényeknek, a gombáknak is szükségük van egy bizonyos
mennyiségű vízre, hogy életben maradjanak. Körülbelül 25%-os
fanedvességtől válnak aktívvá, és kezdik fonalaikkal körbefonni
a kerti építményeket. Durva megközelítésben két fajt
különböztethetünk meg közöttük: vannak a barna és a fehér
korhadást okozó gombák, amelyek a fa más-más részeire
specializálódtak. A  fa túlnyomórészt cellulózrostokból és
ligninből épül fel, és nagyjából úgy működik, mint egy
üvegszálas műanyag konstrukció: a rostokat gyantás lignin
veszi körül, így a sejtek kemények és mégis rugalmasak.
A  fehér korhadást okozó gombák a ligninre szakosodtak, és
felzabálják. A  helyén csak a fehér, rostos cellulózrészek
maradnak meg.
A  barna korhadást okozó gombák esetében pont fordított a
helyzet: az ő kedvenc ételük a cellulóz, így a megmaradó lignin
barna lesz, és porladva szétmállik.
 Ha a fából készült kerti bútorok közvetlenül a füvön állnak, a gombáknak
nincs nehéz dolguk

 
De nem vagyunk tehetetlenek: alaposan elronthatjuk a
gombák étvágyát! A  legfontosabb, hogy tartsuk szárazon a fát.
Huszonöt százalékos fanedvesség alatt megszűnik a
betolakodók aktivitása. Összehasonlításképpen: a házban,
például a bútorok formájában tartott fa nedvessége általában
12% alatt van. Ha csak egy tetőt teszünk a terasz fölé, máris 20%
alattira csökkentettük a faanyag nedvességét. A  gombásodás
elkerülésének ezt a módját konstruktív favédelemnek
nevezzük. A  kerti bútorok esetében is elegendő, ha a tető alá
helyezzük őket száradni, amennyiben benedvesedtek. Ha
ellenben heteken át a pázsiton állnak, akkor elindul a fertőzés,
mégpedig először mindig a lábak felől. Ezek ugyanis a nedves
talajon állnak, és szívószálakként szívják magukba a vizet. Nem
csoda, hogy a gombák itt elemükben érzik magukat. Percek
alatt megtelepedhetnek a fán, a levegőben ugyanis több spóra
van, mint korábban feltételezték. Mainzi kutatók arra a
felismerésre jutottak, hogy egy köbméternyi levegőben 1000–
10  000 spóra található – azaz emberi lélegzetenként akár tíz.
A  fát tehát sokszor már akkor megfertőzte a gomba, mielőtt a
kertbe kerülne.
Amennyiben nem szeretnénk vegyszereket, védő
festékréteget alkalmazni, ki kell szárítanunk a gombát. Így a fa
évszázadokon át is megmaradhat.
Hasonló a helyzet a rovarokkal. Ezek úgy támadják meg a
faanyagot, hogy a petéiket rá- vagy belehelyezik. A  lárvák
átrágják magukat a sejteken, amelyek gyakran még tápláló
cukormaradékot is tartalmaznak. Ám itt is érvényes: aki eszik,
annak innia is muszáj. És ha nagy a szárazság, oda a későbbi
bogárlét – a fa pedig mentes marad a lyukaktól.
Ejtsünk még néhány szót a vegyi alapú favédelemről: nagy a
kísértés, hogy a kerti bútorokat egyszerűen fogjuk és befessük,
hogy aztán szélben-fagyban kint hagyhassuk. Idővel azonban a
festék lekopik, és a talajra hullik. Lepattogzik a fáról, és az eső
bemossa a földbe, ahol károsíthatja a rovarokat és más apró
élőlényeket. Ezért ajánlatos inkább natúr festéket választanunk
(ha csak a kinézet a lényeg), vagy tartós fát keresnünk. Ezek
természettől fogva beépített védelemmel rendelkeznek a kopás
ellen, és nedves körülmények között is évekig megmaradnak.
A tölgyfa, vörösfenyő, amerikai duglászfenyő vagy a fehér akác
az ilyen ellenállóképes fajok közé tartozik. Az importfák közül a
teakfa vagy az eukaliptusz jöhet szóba, de ebben az esetben
ügyeljünk az FSC-ökozárjegy (Forest Stewardship Council,
fenntartható erdőgazdálkodási tanúsítvány) meglétére.
Egy idő után azonban a legidőtállóbb terméknek is lejár a
szavatossága, és ismét humusz lesz belőle. Láthatjuk: a kertben
még mindig ugyanazok az erők uralkodnak, mint évmilliók óta,
és nem lehet őket megfékezni.

De mi a helyzet velünk? Mennyire távolodtunk el mára a

környezetünktől? Mennyire tompultak el az érzékeink? Az
ember teljesítményeit gyakran vetik össze az állatokéival, és
ebből az összehasonlításból általában mi jövünk ki rosszabbul.
Ami a látást illeti, na jó, ott még megálljuk a helyünket a
versenyben, de a hallás, szaglás vagy érzékelés tekintetében
hosszakat ver ránk a konkurencia. Lenyűgözve csodáljuk a
kutyák, macskák vagy madarak észlelési képességeit, közben
pedig megfeledkezünk arról, hogy valójában mi is azonos elvek
alapján működünk. Arra születtünk, hogy a természetben álljuk
meg a helyünket, nem irodákban vagy az otthoni heverőn.
Csakhogy a mesterséges ökoszisztémák rányomják bélyegüket a
mindennapjainkra, és elfeledtetik velünk biológiai eredetünket.
Az agyunk természettől fogva nem arra rendeltetett, hogy a
számítógép előtt üljünk vagy repülőgépet vezessünk. Sokkal
inkább arra, hogy legfontosabb eszközünkként észleljük vele a
környezetünket. Segítségével addig élesíthetjük az érzékeinket,
hogy az észlelés terén megpróbáljuk utolérni a többi fajt.
Senkit sem akarok arra buzdítani, hogy térjünk vissza a
gyökereinkhez, hogy mondjunk le a modern életmód nyújtotta
előnyökről. Ahhoz nekem túlságosan is ínyemre van ez az élet.
Inkább arra szeretnék ösztönözni mindenkit, hogy szabadítsuk
meg béklyóitól az érzékenységünket, a
megfigyelőképességünket, amelyek a felszín alatt szunnyadnak.
Ezeknek a kapacitásoknak a kiaknázása izgalmas és
megnyugtató élményekkel jár odakint, a kertben. A  világ
kitágul, ha sokféleségében sikerül megragadnunk.
Mindezt szem előtt tartva kívánom minden olvasómnak, hogy
sok új élményben legyen része, táruljon ki előtte a világ.
Tartalom
A természet nyomában

Milyen idő lesz?

Felhőtornyok és alkonypír
Időjós növények
Időjós állatok
És mi a helyzet velünk?

Szeles vagy hideg az idő?

A szélsebesség mérése
Kellemes hőmérséklet és élő hőmérő

Eső, hó és jégeső
Eső nélkül nem megy
Mennyi esőre van szükség?
Hogyan öntözzünk helyesen, ha nincs elég eső
Az állat- és növényvilágban bekövetkező változások
Miről árulkodnak a jégszemek gyűrűi?
Hó és fagy

Nap, Hold és csillagok

Hideg éjjelek és csillagos ég
Hullócsillagok és kozmikus eső
Holdfázisok
A bolygók

Napállás és napszakok
Egy nap leforgása
Karóra és a valódi helyi idő
 Madáróra
Virágóra
Napóra

Évszakok
Vigyázat: talaj menti fagyok!
Tavasz
Nyár
Ősz
Tél
És milyen lesz a tél?

Együtt élni a klímaváltozással

Hatékony vízgazdálkodás
Emelkedő hőmérséklet
Hogyan hat a klímaváltozás a kertre?

Milyen a kertem talaja?

Talajtípusok azonosítása
A humusz megerősítése
Hasznos talajlakók
A tömörítés hosszú távú hatásokkal jár
Hogyan akadályozzuk meg az eróziót?

Őshonos zöldek és egzotikus vendégek

Zöld levelek, színes csíkok
Fák és cserjék – kerti társaink
Betolakodó növények

Milyen állat jár a kertünkben?

Territoriális viselkedés
Hasznos és kártékony állatok
Ragadozó és zsákmány
 Tömeges elszaporodás
Madarak télen
Építsünk-e lakást a madaraknak?
Népszerűtlen házfoglalók
Invazív állatok
Vad és szelíd állatokról
Elhagyott kicsinyek

Minden érzékszervünkkel érezni

Sok a látnivaló – éjszaka is
Illatos érvek
Daruhangok és más kedvenc zajok

Vissza a természetbe